Jim Corbett – Emberevő leopárd

Jim Corbett világhírnévre tett szert emberevő tigri-

sek és leopárdok vadászata révén. A múlt század első
felében India több tartományában is sikeresen vadászott
ezekre a ragadozókra, melyek öregségük vagy valami-
lyen testi fogyatékosság révén váltak emberevőkké.
Áldozataik száma több százra rúgott, így az indiai ható-
ságok kénytelenek voltak hajtóvadászatot szervezni az
emberevőkre. Jim Corbett egész életét a dzsungelbe
töltötte, kevés ember lehetett aki jobban ismerte volna a
vadvilágot nála, ám még neki is nagy kihívást jelentett
ezeknek az agyafúrt és rendkívül óvatos nagymacskák-
nak a becserkészése. Hihetetlenül izgalmas, gyakorla-
tilag letehetetlen vadászkönyv.
JIM CORBETT

emberevő
leopárd
ÚTIKALANDOK 80

BUDAPEST, 1969
© Copyright by Oxford University Press, 1969

A könyv eredeti címe és kiadója:

THE MAN-EATENG LEOPARD OF

RUDRAPRAYAG

Oxford Unlversity Press,

Amen House. London E. C. H.

‫א‬

Fordította

KŐMŰVES IMRE
TARTALOM

TARTALOM 3
A FORDÍTÓ ELŐSZAVA 5
A ZARÁNDOKÚT 9
AZ EMBEREVŐ 14
A RETTEGÉS 19
A MEGÉRKEZÉS 40
NYOMOZÁS 44
AZ ELSŐ EMBERZSÁKMÁNY 50
A LEOPÁRD TARTÓZKODÁSI HELYÉNEK
MEGÁLLAPÍTÁSA 54
A MÁSODIK EMBERZSÁKMÁNY 59
ELŐKÉSZÜLETEK 68
VARÁZSLÁS 75
HAJSZÁL HÍJÁN 79
A CSAPDA 82
VADÁSZAT A VADÁSZOKRA 92
VISSZAVONULÁS 102
HORGÁSZÁSI KÖZJÁTÉK 111
EGY KECSKE HALÁLA 125
MÉRGEZÉS CIÁNNAL 130

3
KOCKÁZATOS VÁLLALKOZÁS 139
LECKE ELŐVIGYÁZATOSSÁGBÓL 155
VADDISZNÓVADASZAT 162
VIRRASZTÁS A FENYŐFÁN 170
A RÉMÜLET ÉJSZAKÁJA 186
LEOPÁRDOK HARCA 195
LÖVÉS AZ ÉJSZAKÁBAN 211
UTÓSZÓ 233

4
A FORDÍTÓ ELŐSZAVA

Edward James Corbett 1875-ben született az észak-in-

diai Naini-Talban. Édesanyja huszonegy éves korban
özvegyen maradt, ismét férjhez ment. Hat fiút és három
lányt nevelt fel. Jimnek már gyermekkorában az Ős-
erdő volt kedvelt tartózkodási helye. Amint egyik
könyvében leírta, éjszaka tüzet rakott kedvelt tisztásán,
és ha vadállat csörtetését hallotta, felélesztette a lángo-
kat, mire az állat eloldalgott. Fiatalon ismerte meg a
dzsungelt, szenvedélyesen megszerette sejtelmes, ve-
szélyekkel teli, kalandos világát, buja növényzetét és
állatait, úgyannyira, hogy elpocsékoltnak tartott minden
időt, amit az őserdőn kívül töltött. Kitűnő szeme, remek
hallása, valamint páratlan megfigyelőképessége és em-
lékezőtehetsége a dzsungel Sherlock Holmes-ává avat-
ták. Remekül tudta utánozni az állathangokat, s ezzel a
képességével emberevő tigrist is tőrbe csalt.
Iskoláinak elvégzése után sietve munkahelyet kere-
sett, hogy családjának kedvezőtlen anyagi helyzetén
javíthasson. A vasútnál sikerült elhelyezkednie. Ez a
munka kedvére való volt; utazhatott, és olykor a vona-
tot is vezette. Munkakörét olyan jól látta el, hogy húsz-
éves korában meghívták átrakodó felügyelőnek a

5
bengáliai vasúttársaság Mokameh-Gat-i állomására.
Havi tíz font fizetésért nagy felelősséggel és munkával
járó feladatot vállalt embereivel együtt. Megfeszített
tempóban, napi tizenhat órát dolgoztak, bár fizetésüket
néha csak több hetes késedelemmel kapták meg.
A dél-afrikai háború kitörésekor Corbett katonának
jelentkezett, de a vasúttársaság nem engedte el. Az első
világháború kitörésekor ismét jelentkezett, most viszont
túl idősnek találták: harminckilenc éves volt. 1917-ben
azonban már nem vették szigorúan a szabályokat, s
ekkor a Kumaonban toborzott 500 kisegítő szolgálatos
emberével Franciaországba vezényelték. A háború vé-
géig atyailag gondoskodott a beosztottairól, és 499-et
visszatelepített a szülőföldjére. Ekkor már őrnagy volt,
s mint ilyen, részt vett az afganisztáni harcokban is.
Visszatérte után a katonai szolgálatáért kapott külön
jutalomból Kumaonban kantint építtetett a helyőrség
számára.
1907-től 1939-ig vadászott emberevő tigrisekre,
gyakran szinte elviselhetetlen körülmények között, na-
pokig élelem nélkül, órákig mozdulatlanul kuporogva
faágak között, izzadságban fürödve vagy zuhogó eső-
ben bőrig ázva. Tizenkét emberevő tigrist és leopárdot
(másik, ismert nevén párducot) tett ártalmatlanná, mi-
után ezek összesen ezerötszáz embert marcangoltak
szét Kumaon lakói közül.

6
 A tigrisek iránt mély megbecsülést érzett, és bol-
dogtalanná tette a kimúlásuk látványa. Határozottan
állította, hogy a tigris minden esetben baleset vagy sé-
rülés következtében válik emberevővé, amikor is nem
képes elejteni a megszokott zsákmányát. Évtizedekig
tanulmányozta, figyelte az állatokat, megértette őket,
megismerte a taktikájukat, és megtanulta a védekezés
módjait és eszközeit.
Alkirályokat, kormányzókat kísért vadászatra, és
egyiküktől filmfelvevőgépet kapott ajándékba. Ettől
kezdve ezzel járt vadászatra. Rettenthetetlen bátorság-
gal és végtelen türelemmel olyan képeket készített a
vadállatok életéről, mint senki előtte. Senki másnak
nem sikerült hat tigrisből álló csoportról felvételt ké-
szítenie, amelyek közül a legközelebbi nyolc, és a leg-
távolabb álló harminc láb távolságban tanyázott. (Kb.
két és fél, ill. tíz méter.) Indiai és afrikai filmjeit a lon-
doni Természethistóriai Múzeum őrzi.
A második világháború kitörésekor Jim Corbett hat-
vannégy éves volt; túl idős a háborúskodáshoz, de most
is részt vett az általa toborzott 1400 fő kiképzésében.
Alezredesként a burmai dzsungelharcokra való felké-
szülést irányította. A malária hosszú időre ágyhoz sze-
gezte, 1955-ben szívroham végzett vele. Számos magas
kitüntetést kapott, az indiai kormány összes erdőségei-

7
ben szabad mozgást biztosított számára. Ezt a privilé-
giumot mindössze ketten kapták meg.
Könyveit tizenhét nyelvre fordították le, a Man-
Eaters of Kumaon nálunk Emberevő tigrisek címen
jelent meg (Móra, 1966), a Szovjetunióban is kiadták.
Sok kiadást értek meg többi kötetei: a Jungle Lore (A
dzsungel tudománya), a The Man-Eating Leopárd of
Rudraprayag (A rudraprayagi emberevő leopárd), My
India (Az én Indiám), Tree Tops (Facsúcsok).
Megkapó szerénység, fanyar humor és józan Öniró-
nia jellemzik írásait. Szerette az embereket és az állato-
kat, egész életét az indiaiak és afrikaiak és a vadon ál-
latai között töltötte el.

8
A ZARÁNDOKÚT

Ha az olvasó hindu, és India napégette pusztái közül el

óhajt zarándokolni – ahogy minden hívő hindu teszi –
Kedarnath és Badrinath Ősrégi kegyhelyeire,
Hardwarnál kell elkezdenie a zarándokutat. Ha pedig
zarándoklatának kifogástalan véghezvitelével teljes
mértékben ki akarja érdemelni a hőn óhajtott áldást,
akkor Hardwartól Kedarnathig és onnan a hegyi ösvé-
nyen át Badrinathig minden lépést mezítláb kell meg-
tennie.
Ha a szent Har-kipauri tóban merítkezve megtisztult,
ájtatoskodott Hardwar számos kegyhelyén és templo-
mában, bedobta filléreit – a darshant – a perselyekbe,
ne mulasszon el odavetni néhány aprópénzt a leprások
gennyes csonkjai – egykori kezek – elé. A zarándokút
legkeskenyebb részén sorakoznak a szent tó fölött, és
ha elmulasztja az adakozást, kiáltozva átkokat szórnak
a fejére. Mit számít az, ha a szerencsétlenek egyike-
másika vagyont rejteget mocskos rongyai között vagy a
sziklaodújában, ahol meghúzza magát? Néhány réz-
pénzzel elkerülhetjük az átkokat.

9
 Ezzel mindent elvégzett, amit a szokások és a vallás
szabályai a jó hindu számára előírnak; szabad az útja a
hosszú és kemény zarándoklatra.
Hardwart elhagyva az első érdekes hely Rikikesh. Itt
megismerkedhetik a Kalakamli Wallahas (Kalakamli
Szolgái) renddel, amely az alapítók fekete daróc ruhá-
zatáról nyerte el nevét – sok tanítvány ma is ezt viseli –
, bő köpeny ez, amelyet középen kecskeszőrből font
kötelék tart össze. Jótéteményeikről országszerte híre-
sek. Nem tudom, hogy bármely más vallási rend,
amellyel zarándokútja folyamán találkozik, jogot for-
málhat-e ilyen hírnévre, de azt tudom, hogy Kalakamli
Szolgái kiérdemelték jó hírüket, mert a kegyhelyeiken
és templomaikban gyűjtött adományokból kórházakat,
orvosi segélyhelyeket és menedékházakat építettek és
tartanak fenn a zarándokok számára, de táplálják a sze-
gényeket és a szűkölködőket is.
Rikikesht elhagyva Lachman Jhula következik, ahol
a zarándokút egy függőhídon át a Gangesz jobb partjá-
ról a bal partra vezet. Itt óvakodjon a hidat ellepő vörös
majmoktól, mert ezek erőszakosabbak a hardwari leprá-
soknál, és ha elfelejtené megajándékozni őket valami
édességgel vagy szárított bagolyborsóval, akkor nehéz-
kes és fájdalmas lesz az átkelés a hosszú és keskeny
hídon.

10
 Háromnapos vándorlás után a Gangesz bal partján
eléri Garhwal ősrégi fővárosát, Srinagart, nagyfontos-
ságú és igen szép fekvésű, történelmi, vallási és keres-
kedelmi gócpontot, amely magas hegyekkel körülvett
nyitott völgyben fekszik. Itt vívták utolsó eredményte-
len csatájukat 1805-ben a betörő gurkhák ellen a
garhwali katonák, akiknek utódai oly bátran harcoltak a
két világháborúban. Helyrehozhatatlan csapást mért
Garhwal népére, az ősi Srinagar városra, a Gohna-tó
védőgátjának átszakadása 1894-ben, amely az utolsó
kövig elsöpörte a régi királyok palotáit is. A gát egy
földcsuszamlás révén jött létre a Gangesz mellékfolyó-
jának, a Birehi Gangának a völgyében, 11 000 láb szé-
les alapon, 2000 láb széles oromzattal, 900 láb maga-
san, s amikor átszakadt, rövid hat óra alatt, tízbillió
négyzetláb vizet engedett szabadjára. A gátszakadás
szerencsés időpontban történt; az ár ugyan letarolta a
Gangesz völgyét egészen Hardwarig és elsöpört min-
den hidat, ennek ellenére mindössze egyetlen család
esett áldozatául, ez is azért, mert tagjai visszatértek a
veszélyes zónába, ahonnan erőszakkal telepítették ki
őket.
Srinagartól meredek kapaszkodó következik
Chatikhalig, amit bőségesen kárpótol a nagyszerű kilá-
tás a Gangesz völgyére és Kedarnath örök hóval fedett
csúcsaira.

11
 Chatikhaltól egynapi járásra megpillantja Golabrai
zsúpfedeles menedékházainak sorát, valamint az egy-
szobás kőépítményt itatóvályúval. Ezt a nagy és impo-
záns vályút apró, kristálytiszta vizű patak táplálja, ame-
lyet nyáron egyszerű eszközzel vezetnek a hegyol-
dalon: durván kivájt fiatal fenyők hosszú sorával. A
többi évszakban szabadon és vidáman csörgedezik a
víz, mohával és vénuszhaj páfránnyal benőtt sziklákon,
élénkzöld buja zsázsa ágyásokon és égszínszék tobozo-
kon át.
Száz yarddal (1 yard = 3 láb 91,44 cm) a zarándok
menedékházakon túl, az út jobb oldalán mangófa áll.
Ezt a fát és följebb a kétszintes házat, amely egy hindu
tanító – pandit – otthona, aki egyben a golabrai mene-
dékház gazdája is – érdemes megjegyezni, mert mind-
kettő fontos szerepet játszik a következő elbeszélésem-
ben.
Még két mérföld az utolsó sima földdarabon, ame-
lyet az útról jó néhány napig látni fog, és eléri
Rudraprayagot, ahol el kell válnunk, zarándok barátom,
mert az ön útja Alaknandán visz át és a Mandakini bal
partján föl Kedarnathba, míg az enyém a hegyeken át
az otthonomba, Naini Talba vezet.
Az utazó előtt álló út, amelyet hozzá hasonlóan a za-
rándokok milliói tapostak, rendkívül meredek és hihe-
tetlenül rossz, s akinek a tüdejét sohasem érte a tenger-

12
szintnél magasabbról jövő levegő, s aki sohasem má-
szott magasabbra a háza tetejénél, és a lába sem tapo-
sott keményebbet, mint a laza homok – az sokat fog
szenvedni. Sokszor előfordul majd, amikor levegő után
kapkodva felnéz a meredekre, és a zord sziklákon, éles
palán, fagyott talajon felsebzett, vérző lábait tapogatva
felteszi a kérdést: megéri-e a hőn óhajtott jövőbeli áldás
az árat, amit most szenvedésben le kell róni érte? De
lévén jó hindu, tovább töri magát, azzal vigasztalódva,
hogy az érdemet nem érjük el szenvedés nélkül, s men-
nél többet szenvedünk ezen a világon, annál nagyobb
lesz a jutalom a következőn.

13
AZ EMBEREVŐ

„Prayag” hindi nyelven egyesülést, egybefolyást jelent.

Rudraprayagnál egyesül két folyó, a Kedarnath felől
érkező Mandakini és a Badrinath irányából hömpölygő
Alaknanda. Innen kezdve a két folyó táplálta vizet min-
den hindu Ganga Mai, és a világ más helyein Gangesz
néven ismerik.
Ha egy ragadozó – lett légyen az leopárd vagy tigris
–, emberevővé válik, azonosítás céljából helységnevet
kap. Az elnevezés nem jelenti szükségszerűen, hogy a
ragadozó abban a helységben kezdte emberevő pálya-
futását, vagy hogy minden gyilkosságát ott követte el.
Azt a leopárdot, amely Rudraprayagtól tizenkét mér-
földnyire eső kis faluban, a kedarnathi zarándokúton
kezdte meg emberevő „működését”, a későbbiek során
mint a rudraprayagi emberevő leopárdot emlegették.
A leopárd nem úgy válik emberevővé, mint a tigris.
Bármennyire rosszul esik is, el kell mondanom róla:
őserdeink legszebb és legkecsesebb tartású állata,
amelynél nincs bátrabb, ha sarokba szorítják vagy meg-
sebesítik – dögevő, oly mértékben, hogy az éhségtől

14
gyötörve, a dzsungelben fellelhető mindenfajta dögöt
felfal éppúgy, mint az oroszlán Afrika bozótjaiban.
Garhwal lakói hinduk, tehát halottaikat elégetik. A
hamvasztást változatlanul patak- vagy folyóparton vég-
zik olyan elgondolással, hogy a hamvak elkerülnek a
Gangeszbe, s onnan végül is a tengerbe. Minthogy a
falvak túlnyomó része magas hegyeken fekszik, míg a
patakok vagy a folyók sokszor több mérföldnyi távol-
ságban, lent a völgyben találhatók, ennélfogva a teme-
tés jelentős terhet ró a kis közösségekre, különösen, ha
figyelembe vesszük, hogy a tetem szállításán kívül még
a hamvasztáshoz szükséges tüzelőanyag gyűjtéséről és
szállításáról is gondoskodni kell. Rendes körülmények
között szigorúan ragaszkodnak a szertartáshoz. Ha
azonban tömeges megbetegedés vagy járvány pusztít a
hegyek között, és a lakosok sokkal nagyobb számban
halnak el, semhogy hátramaradottaik a rítusnak eleget
tehetnének, akkor igen egyszerű szertartást alkalmaz-
nak: parazsat helyeznek az elhunyt szájába, elviszik
egy meredek széléig, s onnan letaszítják a völgybe.
Olyan területen, ahol a leopárd szűkében van a ter-
mészetes táplálékának, hamar megkedveli a könnyen
szerzett emberhúst, és ha a járvány megszűnik és hely-
reállnak a normális körülmények, akkor a táplálékától
megfosztott ragadozó emberölésre vetemedik. Az 1918.
évi influenzajárvány végigsöpört az egész országon, és

15
egymillió emberéletet követelt. Garhwal is igen komoly
veszteségeket szenvedett, és e járvány végén tűnt fel
Garhwalban az emberevő leopárd.
Az első gyilkosság, amelyet a rudraprayagi ember-
evő leopárd terhére írtak, Bainj-i faluban 1918. június
9-én esett meg, az utolsó gyilkosságot 1926. április 14-
én követte el az emberevő Bhainswara faluban. E két
dátum között 125 áldozatot jelentett a kormányzat.
Nem hiszem, hogy a megadott szám – a 125 fő – az
egész területre vonatkozik, amely az időben a garhwali
kormányzat tisztviselői és a brit politikai ügyvivők ha-
tásköre alá tartozott. Biztosra veszem, hogy az adatok
nem egészen helyesek, mert néhány gyilkosság, ame-
lyet az emberevő akkor követett el, amikor a helyszínen
tartózkodtam, nem szerepelt a jelentésekben.
Ha kevesebb emberöléssel is gyanúsítják a leopár-
dot, mint amennyiért felelős, nem kívánjuk lekicsi-
nyelni Garhwal népének nyolc hosszú évig tartó szen-
vedését, sem pedig az állat hírnevét, annál inkább sem,
mert azt Garhwal népe minden idők leghírhedtebb em-
berevőjének tartja.
Bármennyi is volt az áldozatul esett emberek száma,
Garhwal jogosan állítja, hogy ezt az állatot emlegették
valamennyi között a legtöbbször. Tudomásom szerint
az Egyesült Királyság, Amerika, Kanada, Dél-Afrika,
Kenya, Malaya, Hongkong, Ausztrália, Új-Zéland és

16
India napi- és hetilapjainak túlnyomó része megemlé-
kezett róla.
A sajtóközleményeken túl még számtalan legendát
terjesztett az emberevőről India minden részében a
kedarnathi és badrinathi szenthelyeket évenként láto-
gató hatvanezer zarándok.
Minden esetben, amikor a leopárd embert Ölt, a
kormányzat vizsgálata azon a jelentésen alapult, amit
az áldozat hozzátartozói, illetve barátai közöltek a falu
elöljárójával. A jelentés kézhezvétele után az elöljáró
kiszállt a helyszínre, és ha az áldozat maradványait még
nem találták fel, akkor kutatóexpedíciót kellett szervez-
nie, és ennek segítségével megkísérelni a gyilkosság
áldozatát felkutatni. Amennyiben a holttestet az elöljáró
kiszállása előtt megtalálták, vagy ha az expedíció ta-
lálta meg, akkor az elöljárónak a helyszínen meg kellett
indítania a vizsgálatot. Ha megállapította, hogy az ál-
dozatot az emberevő ölte meg, a bűntényt nem emberek
követték el, akkor megadta az engedélyt az elégetéshez
vagy eltemetéshez aszerint, milyen kaszthoz vagy hit-
valláshoz tartozott az áldozat. Ezután pontos feljegyzést
kellett készítenie a területen elkövetett újabb emberál-
dozatról, valamint részletes jelentést a körzeti közigaz-
gatás vezetőjének, aki szintén nyilvántartotta az ember-
evő minden gyilkosságát. Abban az esetben azonban,
ha a holttestet vagy annak egyes részeit nem találták

17
meg – ami bizony előfordult, mert az emberevőknek
megvan az a bosszantó szokásuk, hogy áldozataikat
messzire hurcolják –, akkor az esetet további vizsgálat
tárgyává teszik, és a gyilkosságot nem írják az ember-
evő terhére. Ugyanúgy, ha az emberevő megsebzett
valakit, s az illető az elszenvedett sérülések következ-
tében később meghal, ezt sem róják az emberevő ter-
hére.
Mindezekből látható, hogy bár az emberevő áldoza-
tairól készült nyilvántartás rendszere a körülményekhez
képest megfelelő volt, mégis lehetséges, hogy az ilyen
rendellenes állatok egyike-másika több emberölésért
felelős, mint amennyit nyilvántartanak. Különösen ak-
kor állhat elő ez a helyzet, ha a vadállat hosszú évekig
garázdálkodik ugyanazon a területen.

18
A RETTEGÉS

A „rettegés” olyan általános és mindenütt használatos

kifejezés köznapi dolgokkal kapcsolatban, hogy már
nem adja vissza jelentését, amikor igazi értelmének
megfelelően használjuk. Éppen ezért szeretném érzé-
keltetni, mit takar valójában ez a szó – az igazi rettegés
– Garhwal ötszáz négyzetmérföldnyi területén élő öt-
venezer ember és az 1918 és 1926 között évenként oda-
látogató hatvanezer zarándok számára. Néhány pél-
dával fogom megvilágítani, mennyire alapos oka volt a
lakosságnak és a zarándokoknak a rettegésre.
Semmiféle kijárási tilalmat nem tartottak még be
olyan szigorúan, mint azt a takarodót, amelyet a
rudraprayagi emberevő leopárd fújt.
Fényes nappal a terület élete normális volt. A férfiak
hosszú utat tettek meg a vásárterekig, bazárokig, hogy
elintézzék dolgaikat, vagy a távolabb eső falvakig, ro-
konlátogatóba vagy barátokhoz; az asszonyok a hegy-
oldalra mentek füvet vágni tetőfedésre vagy takarmá-
nyozásra; a gyerekek iskolába mentek vagy a dzsun-
gelbe kecskét legeltetni, esetleg száraz ágat gyűjteni, és
ha történetesen nyár volt, egyedül vagy nagy csopor-
19
tokban zarándokok taposták az utat a kedarnathi és
badrinathi szent helyek irányába vagy onnan hazafelé.
Amint a nap a nyugati horizont felé közeledett és az
árnyékok hosszabbodtak, a terület egész népességének
magatartása hirtelen és észrevehetően megváltozott. A
férfiak, akik a piacokra vagy messzebb eső falvakba
baktattak, hirtelen szaladni kezdtek hazafelé; a nagy
kötegeket cipelő asszonyok hanyatt-homlok bukdá-
csoltak le a meredek hegyoldalról, aggódó anyák kiál-
toztak a gyerekekért, akik az iskolából szállingóztak
vagy késtek a kecskenyájjal és a rőzsegyűjtéssel. A
lakosok még a zarándokokat is sürgették a menedék-
hely mielőbbi elérésére.
Amint beköszöntött az este, nyomasztó csend tele-
pült az egész vidékre, sehol egy hang vagy mozgás. Az
egész lakosság jól eltorlaszolt ajtók mögé húzódott, sok
helyütt hathatósabb védelmül kettős ajtókat építettek.
Azok a zarándokok, akiknek nem sikerült szállást
szerezniök a házakban, a menedékhelyeken zsúfolódtak
össze. És a házakban, a menedékhelyeken valameny-
nyien elnémultak félelmükben, nehogy magukra vonják
a rettegett emberevő figyelmét.
Ezt jelentette a rettegés Garhwal népének és a za-
rándokoknak nyolc hosszú éven át.
De lássunk néhány példát.

20
 Tizennégy éves árva fiút bíztak meg negyven kecs-
kéből álló nyáj őrzésével. A fiú az elnyomott „érinthe-
tetlenek” osztályából származott. Este, amikor a nyájá-
val megtért, megkapta az élelmét, és a kecskékkel
együtt bezárták egy kisebb szobába.
A szoba hosszú sor emeletes épület egyikének föld-
szintjén volt, éppen a kecskék gazdájának szobája alatt.
Hogy a fiút alvás közben ne tapossák a kecskék, a
messzebb eső bal sarokban elkerítettek számára egy kis
helyet.
A szobának nem volt ablaka, csupán egy ajtaja, s
amikor a fiú és a kecskék bementek, a gazda rájuk
csukta az ajtót, és egy rövid láncon függő kapoccsal az
ajtófához reteszelte. Belülről a fiú még egy fa-éket
szúrt a kapocs mellé, hogy az ki ne csússzon a retesz-
ből. A biztonság kedvéért nagyobb követ is hengerített
az ajtó elé.
A gazda határozottan állította, hogy azon az éjsza-
kán, amikor a fiú megtért őseihez, az ajtó a szokás sze-
rint el volt reteszelve, és nekem nem volt okom kétel-
kedni állításának valódiságában. Ezt igazolták azok a
mély karmolási nyomok is, amelyeket az ajtón láttam.
Lehetséges, hogy miközben a leopárd az ajtót kaparta, a
faék, amely a kapcsot a reteszbe szorította, kicsúszott, s
ezután már könnyen benyomta az ajtót a kővel együtt,
és behatolt a szobába.

21
 Negyven kecske volt a kis szobában, ahol el volt ke-
rítve egyik sarok; nem sok hely maradt a betolakodó-
nak, s csak találgatni lehet, hogy a leopárd a felzavart
kecskék hátán keresztül vagy a hasuk alatt jutott-e el az
ajtótól a sarokig. A legjobb azt feltételezni, hogy a fiú
aludt, mialatt a leopárd az ajtót feszegette, nem hallotta
a kecskék okozta zajt, és nem kiáltott segítségért süket
fülekhez, amelyeket csak vékony deszkafal választott el
tőle és a veszélytől.
A leopárd megölte az elkerített sarokban fekvő fiút,
aztán az üres szobán át – amelyből a kecskék kimene-
kültek az éjszakába – felhurcolta a meredek hegyolda-
lon, valamint néhány terasz-szerűen kiképzett földön
keresztül egy sziklákkal teleszórt mély szakadékba.
Napkelte után néhány órával itt találta meg a gazda azt,
amit szolgájából a leopárd meghagyott.
Hihetetlennek látszott, de a negyven kecske egyikét
sem érte a legkisebb karcolás sem.
Valaki átment egy pipát elszívni a szomszédban lakó
barátjához. Az L alakú szoba egyetlen ajtaja nem volt
látható arról a helyről, ahol a két férfi a padlóra kupo-
rodva és a falnak dőlve pöfékelt. Az ajtó be volt csuk-
va, de nem reteszelték el, mert eladdig a leopárd nem
gyilkolt le senkit a faluban.
A szobát borító sötétségben a vendéglátó átnyújtotta
a vízipipát, amely abban a pillanatban a padlóra esett és

22
az égő parázs és dohány szétszóródott. „Vigyázz az
istenért – mondta a gazda –f mert még felgyújtod a pok-
rócot alattunk.” – Előrehajolva igyekezett összekaparni
a parazsat, s közben észrevette, hogy az ajtó tárva-
nyitva van. Az újhold éppen nyugovóban volt és fényé-
ben megpillantotta a leopárdot, amint az a barátját kici-
peli az ajtón.
Amikor néhány nappal később elmesélte nekem a
történteket, hozzátette: „Szavamra, sahib, egy lélegzet-
vételnyi vagy hasonló csekély neszt sem hallottam a
karhossznyira ülő barátom felől, sem amikor a leopárd
megölte, sem pedig mikor elhurcolta. Semmit sem te-
hettem a barátomért, vártam míg a leopárd kissé mesz-
szebbre távozott, akkor az ajtóhoz kúsztam, sietve be-
zártam és elreteszeltem.”
A falu fejének feleségét levette lábáról a láz, elhív-
ták hozzá két barátnőjét, hogy azok ápolják. Két szoba
volt a házban. A külső szobából két ajtó nyílt: az egyik
a kiskertre, a másik a belső szobába. A külső szoba fa-
lán, négylábnyira a földtől, keskeny, hosszúkás ablak
húzódott, és a nyitott ablakpárkányon nagyobb réz-
edényben ivóvíz volt a beteg asszony számára. A külső
szobába nyíló ajtón kívül a belső szobának semmiféle
más nyílása nem volt egyetlen oldalán sem.
A kertre nyíló ajtót becsukták és biztonságosan el-
reteszelték, a két szoba közti ajtót kitárták. A három

23
asszony a padlón feküdt; középen a beteg és kétoldalt a
barátnői. A külső szobában, az ablakhoz közel eső ré-
szen feküdt a férj, ágya mellől olajlámpás világított a
belső szobába, takarékosság okából csökkentett fény-
nyel.
Éjfél körül, amikor mindannyian mélyen aludtak, a
keskeny ablakrésen belopódzott a leopárd, csodával
határos módon elkerülte a csaknem színültig telt réz-
edényt, valamint a férfi alacsony fekhelyét, besurrant a
belső szobába, és megölte a beteg asszonyt. Az alvók
csak akkor riadtak fel, amikor a súlyos rézedény a pad-
lóra zuhant. A leopárd lökte le, amint az áldozatát el
akarta hurcolni.
Felcsavarták a lámpást, s akkor megpillantották az
ablak alatt heverő asszonyt; torkán négy hatalmas tépő-
fog tátongó nyomaival.
Egyik szomszéd – akinek a felesége a beteg asszony
mellett feküdt azon az éjszakán – elbeszélése végén
megjegyezte: „A lázas asszony nagyon beteg volt, a
látszat szerint mindenképpen elpatkolt volna, tiszta
szerencse, hogy a leopárd őt választotta.”
Két pásztor harminc bivalyt számláló nyájat terelt
egyik legelőről a másikra. Fivérek voltak és az idősebb
pásztor tizenkét éves lánya elkísérte őket.

24
 Idegenek voltak a vidéken, talán nem is hallottak az
emberevő leopárdról, vagy ami valószínűbb, azt hitték,
hogy a bivalyok majd megvédik őket.
Közel az úthoz egy nyolcezer lábnyi magas hegy al-
ján keskeny, sima földsáv terült el, s ez alatt negyed
acre nagyságú (1 acre = 1125 négyszögöl), sarló for-
májú terasz, amelyen már régen nem termeltek semmit.
A két férfi ezt a részt választotta táborhelyül, karókat
gyűjtöttek a körülöttük levő dzsungelből, a földnyelv
közepére terelték és hosszú sorban kipányvázták a bi-
valyokat.
A lány készítette vacsora elfogyasztása után mind-
hárman leterítették takaróikat a keskeny földnyelven, az
út és a bivalyok közé, és aludni tértek.
Még teljes sötétségben, de már közel a hajnali órák-
hoz, az egyik férfit felébresztette a bivalyokon csüngő
kolompok zaja és a megfélemlített állatok horkanása.
Hosszú tapasztalatból tudták, hogy a zajok ragadozó
feltűnését jelzik. Meggyújtották hát a lámpást és el-
mentek lecsendesíteni a bivalyokat, s egyszersmind
körülnézni, nem szakította-e el valamelyik a köteléket,
amivel a karóhoz pányvázták.
Csak néhány percig voltak távol. Amikor visszatér-
tek a fekvőhelyhez, az imént még alvó lány eltűnt. Ta-
karóján nagy tócsákban állt a vér.

25
 Napfelkelte után a lány apja és nagybátyja követték
a vérnyomokat. A nyomok megkerülték a kipányvázott
bivalyokat, majd átvezettek a keskeny földnyelven,
néhány yardra lefelé a hegyoldalban, ahol a leopárd
felfalta az áldozatát.
A fivérem szerencsétlen csillagzat alatt született,
sahib – mondta nekem a fiatalabb pásztor –, fiú helyett
csak ez a lánya született, akinek már ki volt tűzve az
esküvője, egy idő múlva fiú örökössel ajándékozta vol-
na meg az apját, és most fölfalta őt a leopárd.”

Folytathatnám, mert sok áldozat volt, és mindegyik-

nek megvolt a maga tragikus története, de úgy gondo-
lom, eleget mondtam ahhoz, hogy meggyőzzem az ol-
vasóimat: Garhwal népének bőségesen megvolt az oka
a rettegésre a rudraprayagi emberevő leopárdtól, külö-
nösen ha figyelembe vesszük, hogy a garhwaliak na-
gyon babonásak, és a leopárdtól való fizikai érintkezés-
nél is nagyobb a félelmük a természetfölötti erőktől.
Ennek bizonyítására elmondok egy példát.
Egyik napon éppen napfelkeltekor léptem ki a
rudraprayagi egy szobából álló ügyeleti bungalow-ból,
és a tornácra érve a látogatóktól kitaposott helyen, a
porban az emberevő lábnyomait pillantottam meg.

26
 A teljesen friss lábnyomok elárulták, hogy a leopárd
csak néhány perccel a tornácra lépésem előtt távozott,
és a nyomok szerint, a bungalownál tett eredménytelen
látogatása után az ötven yardnyira eső zarándokút felé
távozott.
A bungalow és az út közötti kemény talajon nem
tudtam a nyomát követni, de a kaputól már jól látható
nyomok vezettek Golabrai irányába. Előző este nagy
juh- és kecskenyájat hajtottak el az úton és a porréte-
gen, amit felkavartak, oly tisztán kivehetők voltak a
leopárd lábnyomai, mint a frissen esett havon.
Az idő tájt már jól ismertem az emberevő lábnyo-
mát, és száz más leopárd lábnyom között is könnyen
felismertem volna.
A ragadozó lába nyomából sok mindent ki lehet ol-
vasni, így például a nemét, korát és a méreteit. Amikor
az első alkalommal láttam, nagyon alaposan megvizs-
gáltam a lábnyomokat, és megállapítottam, hogy rend-
kívüli nagyságú hím lehet, már túl az élete delén.
Ahogy ezen a reggelen az emberevő nyomait kö-
vettem, rájöttem: csak néhány percnyi előnye van, és
lassú, egyenletes léptekkel halad előre.
A kora reggeli órában az úton – amely számos ki-
sebb vízmosáson kanyargott át – egyáltalán nem volt
forgalom, és mivel lehetségesnek tartottam, hogy a leo-
párd ez alkalommal esetleg megszegi a szabályt, amely

27
szerint sohasem mutatkozik napkelte után, minden haj-
lat mellett a legnagyobb óvatossággal lopóztam el. Egy
mérfölddel följebb megállapítottam: a leopárd elhagyta
az utat, és a széles csapáson felment egy bozótos-fás
sűrűbe.
Száz yardra attól a helytől, ahol a leopárd elhagyta
az utat, emberlakta, kis terület volt, amelynek középső
részét a gazda tüskés sövénnyel kerítette be, hogy a
teherhordók bátran lepihenjenek és megtrágyázzák a
földet. A bekerített részen tartózkodott a juh- és kecs-
kenyáj is, amely előző este ereszkedett le az úton.
A nyáj gazdája – nem éppen barátságos ember, aki
közel félszázada kereskedett málházó cikkekkel a za-
rándokúton föl- és lefelé –, éppen a bekerített hely tüs-
kés kapuzatát távolította el, amikor odaértem. Kérdé-
semre válaszolva elmondta, hogy nyomát sem látta a
leopárdnak, ellenben éppen napfelkeltekor két juhász-
kutyája megugatott valamit és néhány perccel később
egy kakarszarvas ugatása hallatszott a dzsungelből, az
út fölötti részről.
Amikor megkérdeztem az öreget, elad-e nekem egy
kecskét, azt felelte: attól függ, mi a szándékom vele, s
amikor elárultam, hogy ki akarom kötni csaléteknek az
emberevő elé, kilépett a kerítés nyílásán, visszahelyezte
a sövénykaput, elfogadta a cigarettámat és leült az
útmenti sziklára.

28
 „Sahib, kétségtelenül ön az, akiről hallottam, amikor
leereszkedtem Badrinath közelében fekvő falumból, és
igen sajnálom, hogy honából ilyen végtelenül hosszú
utat tett meg – hiába. A rossz szellem, aki minden ha-
láleset okozója, nem állat képébe öltözött, ahogy ön
gondolja, akit egyszerűen meg lehet ölni egy golyóval
vagy elejteni bármilyen más eszközzel, amivel kísérle-
tezett, illetve mások kísérleteztek Ön előtt. Ennek bizo-
nyítására elmondok egy történetet, miközben elszívom
a második cigarettát. A történetet az apámtól hallottam,
aki, mint azt mindenki tudja, soha nem hazudott.”
„Apám még fiatal ember volt, és én még nem is vol-
tam a világon, amikor egy gonosz szellem, hasonló
ahhoz, amelyik most ezt a vidéket sanyargatja, feltűnt a
falunkban. Mindenki azt mondta, hogy leopárd. Férfia-
kat, asszonyokat, gyermekeket ölt meg otthonukban.
Minden erőfeszítést megtettek, ahogy most itt teszik, az
állat megölésére. Csapdákat helyeztek el, hírneves lö-
vészek ültek a fán és söréttel, golyóval lőttek a leo-
párdra, s amikor minden kísérlet csődöt mondott, páni
rettegés fogta el az embereket, napnyugtától napkeltéig
senki nem merte elhagyni otthona falait.”
„Ekkor apám falujának és a környező falvaknak ve-
zetői gyűlésre hívták össze a férfiakat, s amikor mind-
annyian egybegyűltek, a gyűlés elnöke beszédet intézett
hozzájuk. Elmondta, azért gyűltek össze, hogy új mód-

29
szereket eszeljenek ki, amelyek segítségével megsza-
badulhatnak az emberevő leopárdtól. Egy öregember,
aki éppen akkor jött vissza a halotthamvasztástól –
unokáját az előző éjszakán gyilkolták meg –, felállt és
elmondta, nem a leopárd hatolt be a házába és ölte meg
a mellette alvó unokáját, hanem valaki a közösségből,
aki amikor emberi vér és hús után sóvárog,
leopárdkülsőt ölt fel. Az ilyet pedig nem lehet megölni
az eddig alkalmazott eszközökkel – amint az beigazo-
lódott –, hanem csak tűz segítségével. ö a templom
romjai közelében, kis kunyhóban lakó kövér Szerze-
tesre gyanakszik.”
„Nagy lárma kerekedett; egyesek azt kiáltozták,
hogy az unokája elvesztése fölött érzett bánatában
megháborodott az öreg, mások azt állították, hogy iga-
zat beszél. És az utóbbiak emlékeztek arra is, hogy a
szerzetes az idő tájt érkezett vissza a faluba, amikor a
gyilkosságot elkövették; továbbá emlékezni véltek arra
is, hogy amikor a szerzetesnek sikerül valakit legyil-
kolnia, akkor rendszerint nappal is alszik a tűző napon
elterpeszkedve.”
„Amikor nagy nehezen helyreállították a rendet, so-
káig vitatták az ügyet s végül is az elnök határozott:
nem foganatosítanak azonnali intézkedéseket, de a jö-
vőben szemmel tartják a szerzetest. A gyülekezet ekkor
három részre oszlott; feladatuk lett figyelni a szerzetest

30
attól az éjszakától, amikorra a legközelebbi gyilkossá-
got várták, mert a gyilkosságokat többé-kevésbé sza-
bályos időközökben követték el.”
„Azon éjszakákon, amikor az első és második cso-
port őrködött, a szerzetes nem hagyta el a kunyhóját.”
„Apám a harmadik csoportban volt, és éjfélkor nesz-
telenül foglalta el az őrhelyét. Nemsokára azután lassan
kinyílt a kunyhó ajtaja, megjelent a szerzetes és eltűnt
az éjszakában. Néhány órával később kétségbeesett si-
koltás hangját hozta a szél a távoli hegyoldalon levő
szénégető kunyhó felől, aztán ismét csend lett.”
„Apám csoportjából egyetlen ember sem hunyta le a
szemét azon az éjszakán, s amint keleten szürkülni kez-
dett, megpillantották a haza siető szerzetest, akinek
kezéről és szájáról csöpögött a vér.”
„Amint a szerzetes belépett a kunyhójába és magára
zárta az ajtót, az őrök odamentek és a szemöldökfáról
lecsüngő láncot a vaskapocsba erősítve kívülről is be-
zárták a kunyhót. Ezután valamennyien a szénaboglyá-
hoz mentek és nagy csomó szénával tértek vissza. Mire
a nap felkelt, már csak hamvadó parázs maradt a kuny-
hó helyén. Ettől a naptól megszűntek a gyilkosságok.”
„Nálunk még nem gyanakszanak a vidék egyetlen
szerzetesére sem, de Garhwal népének mindaddig
szenvednie kell, míg azt a módszert nem alkalmazzák
itt is, amelyet apám idejében alkalmaztak.”

31
 „Azt kérdezte, eladnék-e önnek egy kecskét. Nem
adok el, sahib, mert nincs fölöslegem. De ha annak
ellenére, amit tőlem hallott, mégis ragaszkodna a kéré-
séhez, hogy kikösse az elé, amiről azt hiszi, hogy em-
berevő leopárd, kölcsönzők önnek egy juhot Ha meg-
ölik, megfizeti az árát, ha nem, akkor a pénz nem kerül
szóba többé. A mai napot és az éjszakát itt töltöm, de
holnap, amikor a Bhootia csillag elhalványul, útra ke-
lek.”
Naplemente előtt visszatértem a bekerített akolhoz
és a málházó barátom nagyon vidáman engedte, hogy
válasszak a nyájából egy kövér juhot, amely vélemé-
nyem szerint elegendőnek látszott a leopárd két vacso-
rájához. A juhot kikötöttem a sűrű bozótosba, közel
ahhoz az úthoz, amelyen tizenkét órával előbb a leo-
párd távozott.
Másnap korán keltem. Ahogy elhagytam a
bungalow-t, ismét felfedeztem az emberevő lábnyomát,
ahol a tornácra lépett, és a kapunál rájöttem, hogy
Golabrai irányából jött fel az úton és meglátogatván a
bungalow-t, továbbment a rudraprayagi bazár felé.
Az a tény, hogy a leopárd embert akart ölni, nyil-
vánvalóvá tette, hogy nem érdekli a juhhús, amellyel
etetni akartam, ennek folytán egyáltalán nem lepett
meg, amikor rájöttem: egy falatot sem fogyasztott el a

32
juhból, amelyet a jelekből következtetve röviddel az-
után ölt meg, ahogy kikötöttem.
„Menjen haza, sahib, és. takarékoskodjon a pénzével
és idejével” tanácsolta búcsúképpen az öreg málházó,
füttyentett a nyájának, és leereszkedett az úton Hardwar
irányába.
Hasonló eset történt, tragikus befejezés nélkül, né-
hány évvel korábban Rudraprayag közelében.
„A hozzátartozóik és barátaik megölése miatt feldü-
hödött tömeg, abban a meggyőződésben, hogy a halál-
esetekért emberi lény felelős, elkapott egy Kothgi falu-
beli szerzetest, de mielőtt kitölthették volna rajta ha-
ragjukat, a közelben táborozó Philip Mason, Garhwal
közigazgatási felügyelője, a helyszínen termett. Mint
nagy tapasztalatokkal rendelkező ember, látva a tömeg
dühét, Mason kijelentette: semmi kételye sincs, hogy az
igazi bűnöst fogták el, de mielőtt meglincselik, eleget
kell tenni a törvényes követelményeknek: meg kell ál-
lapítani a bűnösséget. E célból azt javasolta, vegyék
őrizetbe a szerzetest, és őrizzék éjjel-nappal. A tömeg
elfogadta a javaslatot, a rendőrök és a lakosság hét nap,
hét éjszaka gondosan őrizte a foglyot. A nyolcadik reg-
gel, őrségváltásnál híre jött, hogy az éjszaka behatoltak
egy néhány mérföldnyire eső házba és elhurcoltak va-
lakit.

33
 Az emberek semmi kifogást sem emeltek a szerzetes
azonnali szabadon bocsátása ellen, abban a meggyőző-
désben, hogy ez alkalommal nem az igazi bűnöst tar-
tóztatták le, de legközelebb nem esnek ilyen tévedésbe.
Garhwalban az emberevő minden gyilkosságáért a
szerzeteseket tették felelőssé, míg a Naini-Tal-i és az
almorai körzetekben a bokhsariakat gyanúsították, akik
a hegy lábánál elterülő, fűvel benőtt, egészségtelen
Terai övezetben laktak, és főként vadászatból éltek.
Elterjedt az a hiedelem, hogy a szerzetesek az em-
beri vér és hús utáni mohó vágyból ölnek, a bokhsariak
pedig az áldozataik ékszerei vagy más tárgyai miatt,
amit éppen náluk találnak. Naini Talban és az almorai
körzetben több nőt öltek meg az emberevők, mint férfit,
de ennek más oka volt.
Elég hosszú ideig éltem csöndes helyeken, hogy
képzelődő legyek. A Rudraprayagban töltött hónapok
alatt sok éjszakát töltöttem el lesben ülve – egy alka-
lommal huszonnyolc egymást követő éjszakát – hida-
kat, útkereszteződéseket figyelve, falvak felé mene-
telve, vagy legyilkolt emberi, illetve állati tetemek fö-
lött leselkedve, és ilyenkor magam elé képzeltem az
emberevőt, mint egy hatalmas, világos színű fenevadat
– mert ilyen volt, amikor első alkalommal láttam – leo-
párd testtel és ördögi fejjel.

34
 Az ördög hosszú órákon át szemmel tartott engem és
nesztelenül himbálózva, sátánian vigyorgott hiábavaló
kísérleteimen, amelyekkel túl akartam járni az eszén, s
már előre nyalta a száját arra az időre, amikor egy pil-
lanatra nem vigyázok magamra, s eljön a rég várt al-
kalom, fogait a torkomba mélyesztheti.

Felmerülhet a kérdés, mit tett a kormányzat a hosszú

évek folyamán, amíg az emberevő Garhwal népét rette-
gésben tartotta. Nem védem a kormányzatot, de állí-
tom, hogy tíz heti ott-tartózkodásom után – amely idő
alatt sok száz mérföldet tettem meg, és az érintett terü-
let falvainak túlnyomó részét felkerestem –, a kor-
mányzat minden tőle telhetőt megtett a veszély elhárí-
tására. Jutalmakat tűztek ki: tízezer rúpiát készpénzben,
valamint két falu ajándékait, elegendőt ahhoz, hogy
Garhwal négyezer fegyvertartási engedéllyel bíró la-
kója kedvet kapjon az emberevő elejtésére. Válogatott
vadászokat alkalmaztak nagy fizetéssel és külön jutal-
makat ígértek, amennyiben erőfeszítésük sikerrel jár.
Több mint háromszáz új fegyvertartási engedélyt adtak
ki a négyezren felül, hogy lelőjék az emberevőt. A
Lansdowne-ban állomásozó garhwali ezredek katonái
magukkal vihették a fegyvereiket, vagy a tisztek ellát-
ták őket vadászfegyverekkel, ha szabadságra mentek.

35
Felhívások jelentek meg a sajtóban India összes vadá-
szaihoz, hogy segítsenek megsemmisíteni a leopárdot.
Csapóajtós csapdák egész sorát állították fel, melyek-
ben kecskéket helyeztek el csalétkül, a leopárdtól láto-
gatott falvak közelében és az emberevő által járt uta-
kon. Jegyzőket és más kormányzósági tisztviselőket
láttak el méreggel, hogy helyezzék el a megölt emberek
maradványaiban, és végül, de nem utolsósorban: a
kormányzósági altisztek is részt vettek – a szolgálati
időn felül, gyakran igen nagy kockázattal – az ember-
evő üldözésében.
A kombinált erőfeszítéseknek kettős eredménye
volt: egy lövéstől eredő könnyű sebhely a leopárd bal
hátsó lábán – a golyó egy kis bőrdarabot tépett le a láb-
ujjáról –, valamint egy bejegyzés a garhwali körzeti
biztos naplójában, amely szerint a leopárd az addig
elszenvedett kellemetlenségek ellenére jól megvan, és
az emberhússal elfogyasztott méreg látszólag előnyösen
hatott rá.
Három érdekes feljegyzés szerepel a kormányzóság
beszámolójában, amelyet a következőkben foglalok
Össze.
Először: A sajtónak a vadászokhoz intézett felhívá-
sára két ifjú angol tiszt érkezett 1921-ben Rudra-
prayagba, azzal a bevallott szándékkal, hogy lelőjék az
emberevőt. Milyen alapon tételezték fel, hogy a leopárd

36
az Alaknanda folyó egyik partjáról a másikra a
rudraprayagi függőhídon át közlekedik, nem tudom, de
annyi bizonyos, elhatározták, hogy a leopárdot éjjeli
átkelése közben lövik le a hídon. A híd két végén pillé-
rek tartották a függő kábeleket. A bal parti pilléren ült
az egyik ifjú, a jobb partiban a másik.
Két hónapig ültek a pilléreken, amikor a bal parti if-
jú megpillantotta a bolthajlás alól a hídra lépő leopár-
dot. Megvárta, míg az állat beljebb ment, aztán tüzelt.
A lövés zajára a jobb parti torony őre revolverének
mind a hat töltését a leopárdra lőtte. Másnap reggel
vérnyomokat találtak a hídon és a hegyoldalon, amerre
a leopárd távozott. Mivel azt hitték, hogy halált okozó
sebet vagy sebeket osztottak, jó néhány napig kutattak
az állat után. A jelentés elmondta még, hogy sebesülése
után hat hónapon át nem ölt embert a leopárd.
Minderről beszámoltak nekem azok is, akik hallot-
ták a hét lövést és segédkeztek a sebesült állat felkuta-
tásában. A két vadász és az én informátoraim abban a
hiszemben voltak, hogy az első lövés a leopárd hátát és
a következő lövések egyike vagy másika a fejét érte,
hosszan és szorgalmasan kutattak utána. Ahogy a vér-
nyomokról részletesen beszámoltak, az a benyomásom
támadt, hogy a vadászok tévedtek abban a feltevésben,
amely szerint sérülést okoztak a leopárd hátán és fején,
mert ahogy a vérnyomokat leírták, azok csak lábsérü-

37
léstől eredhettek, és nagy megelégedésemre szolgált,
amikor később kiderült, hogy következtetésem helyes-
nek bizonyult és a bal parti pillérről eredő lövés éppen
csak horzsolta a leopárd bal hátsó lábát, s csupán kis
részét vitte el a lábujjának, s a jobb parti vadász minden
lövését eltévesztette.
Másodszor: Az után, hogy körülbelül húsz leopárdot
elfogtak és megöltek a csapóajtós csapdák segítségével,
csapdába került egy leopárd, amelyikről mindenki úgy
tudta, hogy végre az emberevőt csípték el. Minthogy a
hinduk nem voltak hajlandók megölni, attól félve, hogy
az emberevő áldozatainak szellemei rájuk szabadulnak,
elküldtek egy keresztény vallású hinduért. Amíg ez a
harminc mérföldre eső falujából a helyszínre érkezett, a
leopárd kiveszkölődött a csapdából és elmenekült.
Harmadszor: Egyik gyilkossága után a leopárd áldo-
zatával együtt a dzsungel kis tisztásán feküdt. A követ-
kező reggel az áldozat felkutatása folyamán észrevették
a dzsungelből távozó leopárdot Rövid hajsza után be-
menekült egy barlangba. A barlang száját azonnal el-
tömték tövises bozóttal, melyre nehéz köveket raktak.
Ezután mindennap nagyobb tömeg kereste fel a helyet.
Az ötödik napon már ötszázan gyűltek össze, amikor
egy férfi, akinek a neve nem szerepel a jelentésben –
csak annyit közöltek róla, hogy „befolyásos ember” –,
dühösen kijelentette: „Ebben a barlangban nincs sem-

38
miféle leopárd”, és eltávolította a barlangot záró tüskés
bozótot. Alighogy munkáját befejezte, a leopárd kiug-
rott a barlangból, és az ötszáz főnyi tömegen át bántat-
lanul távozott.
Mindezek röviddel azután történtek, hogy a leopárd
emberevővé vált. Ha agyonlőtték volna a hídon, illetve
a csapdában, vagy eltorlaszolták volna a barlangban,
nem pusztul el néhány száz ember, és Garhwal meg-
menekült volna a sokéves szenvedéstől.

39
A MEGÉRKEZÉS

Gilbert és Sulii van Yeomen of the Guard (Testőr a

Towerben) c. darabjának a Naini Tal-i Chalet színház
1925. évi előadása alkalmával, szünet közben hallottam
először megbízható híreket a rudraprayagi emberevő-
ről.
Félfüllel hallottam már, hogy Garhwalban emberevő
leopárd tartózkodik, és olvastam róla a lapokban is, de
tudván, hogy több mint négyezer fegyverviselésre jogo-
sult ember él Garhwalban és egy sereg vadász
Landsdowne-ban, Rudraprayagtól mindössze hetven
mérföldre, azt hittem, hogy az emberek egymás he-
gyén-hátán igyekeznek ártalmatlanná tenni a leopárdot,
és nem szívesen látnák az idegen konkurrenciát.
Amikor egy barátommal ez estén a Chalet bárjában
állva iddogáltunk, nem kis meglepetéssel hallottam,
amit Michael Keene, az Egyesült Tartományok kor-
mányzóságának főtitkára – később Ássam kormányzója
– egy csoportnak az emberevőről elbeszélt, majd utána
igyekezett rábeszélni a csoportot, hogy vegyenek részt
a leopárd elleni hadjáratban. A csoport egyik tagjának
megjegyzéséből ítélve – amit a többi is helyeselt –, a
40
felhívást egyáltalán nem fogadták lelkesedéssel.
„Nyomon követni egy emberevőt, amely már száz em-
bert megölt? Azt nem éred meg!” – ez volt a megjegy-
zés.
Másnap reggel meglátogattam Michael Keene-t és
mindent megtudtam, amit akartam. Nem volt képes
pontosan megjelölni a helyet, ahol az emberevő garáz-
dálkodott, azt javasolta, menjek Rudraprayagba, és lép-
jek érintkezésbe Ibbotsonnal. Amikor Keenet-től haza-
mentem, egy levelet találtam az asztalomon
Ibbotsontól.
Ibbotsont – később Sir William Ibbotson, majd az
Egyesült Tartományok kormányzójának tanácsadója –
akkoriban helyezték Garhwalba, mint kormányzósági
biztost, és ebben a minőségében első feladatának tűzte
ki, megszabadítani a körzetét az emberevőtől. Ezzel
kapcsolatban írt nekem.
Azonnal megtettem az előkészületeket, és
Ranikheten, Adbadrin és Karanprayagon át a tizedik
napon este megérkeztem a Nagrasuhoz közeleső útfe-
lügyelői bungalow-hoz. Naini-Talt elhagyva nem tud-
tam, hogy engedéllyel kell felszerelni magam, hogy
elfoglalhassam ezt a bungalow-t, és mert a gondnok
utasítást kapott, hogy senkit ne engedjen be engedély
nélkül, ennélfogva a holmimat cipelő hat garhwalisim,
szolgám és jómagam még jó két mérföldet tovább ban-

41
dukoltunk a rudraprayagi úton lefelé, míg éjszakai tá-
borozásra alkalmas helyre leltünk.
Mialatt az embereim elmentek vízért és száraz rő-
zséért, a szolgám meg köveket gyűjtött tűzhely építésé-
hez, én baltát ragadva, tüskebokrokat vágtam ki sövény
készítéséhez, hogy éjszakára védve legyünk.
Tíz mérfölddel följebb az úton figyelmeztettek ben-
nünket, hogy az emberevő birodalmába léptünk.
Röviddel azután, hogy vacsorakészítéshez tüzet
gyújtottunk, izgatottan kiáltozott valaki a hegyoldali
faluból, hogy mit keresünk éjjel a szabadban, és intett
bennünket, ha ott maradunk, többünket is megölhet az
emberevő. Amikor elhangzott az irgalmas szamaritánus
figyelmeztetése – amivel nem kis veszélyt hárított ma-
gára, mivel már teljesen besötétedett – Madho Singh,
akivel már előző könyvemben is találkoztak,
mindannyiuk nevében kijelentette: „Itt maradunk,
sahib, mert egész éjszakára elegendő olaj van a lámpá-
ban, és önnél van a fegyvere.”
Elegendő olaj volt a lámpában, mert égve találtam,
amikor reggel felébredtem, és a töltött fegyverem is ott

 A Man-Eaters of Kumaon (A kumaoni emberevők) c. kötet A

chowgarhi tigris c. feiezetében. (Magyarul Emberevő tigrisek
címen jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában, a Kozmosz
Könyvek sorozatban, 1966-ban. Szerk. megj.)
42
hevert az ágyamon. De a tüskesövény nagyon gyatra
volt, a tíznapos meneteléstől holtfáradtan csaptuk ösz-
sze, és ha a leopárdnak az éjszaka eszébe jut felkeresni
a tábort, nagyon könnyen zsákmányra akadt volna.
A következő napon megérkeztünk Rudraprayagba,
ahol igen meleg fogadtatásban részesültünk Ibbotson és
emberei részéről.

43
NYOMOZÁS

Meg sem kísérlem napról napra számot adni a

Rudraprayagban töltött tíz hetem eseményeiről, mert az
idő múlásával nehézségekbe ütközne pontos beszámo-
lót adni, és unalmas olvasmány is lenne. Elbeszélése-
met néhány saját és Ibbotsonnal együtt szerzett tapasz-
talatom ismertetésére korlátozom. De mielőtt elkezde-
ném, szeretnék némi képet adni arról a vidékről, ahol
nyolc éven át tanyázott a leopárd, és ahol én tíz hétig
vadásztam rá.
Ha az olvasóm megmászná a Rudraprayagtól keletre
eső hegyet, onnan beláthatná az ötszáz négyzet-mér-
földnyi vidék legnagyobb részét, amelyen a
rudraprayagi emberevő tanyázott. A területet többé-
kevésbé két egyenlő részre osztotta az Alaknanda fo-
lyó, amely Karanprayag elhagyása után déli irányban
halad Rudraprayagig, ahol egyesült az északnyugat
felől jövő Mandakinivel. A két folyó között fekvő há-
romszög alakú földdarab kevésbé meredek, mint az
Alaknanda bal parti része, ezért az előbbin több a falu,
mint az utóbbin. A magaslatról a távoli megművelt föl-
deket párhuzamos vonalak sorának fogja látni a mere-
44
dek hegyoldalon. Ezek a vonalak lépcsőzetesen művelt
földek, szélességük egy yardtól egyes esetekben ötven
vagy még több yardig váltakozik. Látni fogja: a falu
házai változatlanul a megművelt földek felső végén
helyezkednek el, azért, hogy onnan láthassák és szük-
ség esetén védhessék a termést az elbitangolt jószágtól,
valamint a vadállatoktól, mert igen ritka kivételektől
eltekintve nincs sövény, sem kerítés a földek körül.
Barna és zöld foltok borítják a táj nagy részét, fűvel
benőtt legelők, illetve erdők. Megfigyelheti, egyes fal-
vakat füves rész öleli körül, mások erdő közepén fek-
szenek. Ahogy fentről láthatja, az egész vidék zord és
egyenetlen, számtalan mély szakadékkal és sziklaszirt-
tel telehintve. A területet mindössze két út szeli át: az
egyik Budraprayagból Kedarnathba vezet, a másik a
zarándokok főútvonala Badrinathba. Történetem idő-
pontjában mindkét út keskeny volt, göröngyös, és
semmifajta kerék nem érintette sohasem.
Ha megnézi az 56–57. oldalon levő térképet, több
karikát láthat rajta. Ezek jelzik a rudraprayagi ember-
evő áldozatainak számát az egyes falvakban. A jelzett
helységekben 1918 és 1926 között megölt emberek
számát a következő oldalon részletesen ismertetem.
Ésszerű lenne a feltevés, amely szerint több embert
öltek meg az erdővel körülvett területen, mint azon a
részen, amelyet megművelt földek határoltak. Ha az

45
emberevő történetesen tigris, kétségkívül helytálló az
okoskodás, az emberevő leopárdnak azonban, amely
csak éjjel fejti ki működését, nincs szüksége rejtek-
helyre, és hogy az egyik faluban többet, a másikban
kevesebbet gyilkolt, ennek oka az elővigyázat hiányá-
ban, illetve az óvatossági rendszabályok betartásában
keresendő.
Említettem már, az emberevő hatalmas hím volt, jó-
val túl az élete delén, de előrehaladott kora ellenére
roppant erős. Az emberevő képessége, hogy oda tudja
szállítani az áldozatát, ahol zavartalanul felfalhatja,
nagyjából meghatározza a gyilkosság elkövetésének
helyét. A rudraprayagi emberevőnek minden hely egy-
formán alkalmas volt, mert a legsúlyosabb áldozatát is
messzire – egy alkalommal, amiről tudok, négy mér-
földre (1 mérföld = 1609 méter) – is elhurcolta. Az em-
lített esetben a leopárd egy jól fejlett embert ölt meg az
otthonában, és két mérföldnyire hurcolta fel a fával
benőtt meredeken, majd a hegy túlsó oldalán újabb két
mérföldön sűrű bozóton át le. Minderre semmi látható
oka nem volt, mert éjfél előtt ölt, és csak a következő
napon délben vették üldözőbe.
A rudraprayagi emberevő leopárd okozta ember-
veszteségek falvak szerint 1918 és 1926 közötti évek-
ben:
Hat gyilkosság Choprában;

46
 öt Kothkiban és Rataurában;
négy Bijrakotban;
három Nakot, Gandhari, Kokhandi, Dadoli, Quethi,
Ihirmoli, Golabrai, Lameri falvakban;
kettő Baj adu, Rampur, Maikoti, Chhatoli, Koti,
Madola, Rauta, Kande (Jogi), Bawrun, Sari, Ranau,
Punar, Tilani, Bauntha, Nagrasu, Gwar, Marwara;
egy Ason, Pilu, Bhaunshal, Mangu, Bainji, Bhat-
wari, Khamoü, Swanri, Phalsi, Kanda, Dharkot, Dan-gi,
Gunaun, Bhatgaon, Bawal, Barsil, Bhainsgaon, Nari,
Sandar, Tamend, Khatyana, Seopuri, San, Syund, Ka-
mera, Darmari, Dhamka Bela, Bela-Kund, Saur,
Bhainsari, Bajnu, Quili, Dharkot, Bhaingaon, Chhinka,
Dhung, Kiuri, Baman Kandai, Pokhta, Thalpalgaon,
Bansu, Nag, Baisani, Rudraprayag, Gwar, Kalna,
Bhunka, Kamera, Sail, Pabo és Bhainswara falvakban.

Évi összegezés
1918 1
1919 3
1920 6
1921 23
1922 24
1923 26

47
 1924 20
1925 8
1926 14
125

A leopárd – az emberevőkön kívül – a dzsungel leg-

könnyebben elejthető állatai közé tartozik, minthogy
nincs szaglása.
A leopárd elejtésére több módszert alkalmaznak,
mint más vadak ártalmatlanná tételére. Ezek a módsze-
rek aszerint változnak, hogy a vadászatot sport- vagy
üzletszerűen űzik-e. A sportszerű leopárdvadászat leg-
izgalmasabb és legérdekesebb formája a nyomok kö-
vetése a dzsungelben a búvóhely megállapításáig, és a
biztos találathoz szükséges megközelítés. A profik a
legkönnyebb és legkegyetlenebb módszert alkalmaz-
zák: kisméretű, de nagy robbanóerejű bombát helyez-
nek el a leopárd által elejtett állat hullájában. A bomba-
készítés tudományát sok falusi elsajátította. Ha a leo-
párd ráharap az ilyen bombára, az könnyen felrobban,
és letépi a vadállat állkapcsát. A robbanás egyes ese-
tekben azonnal végez a leopárd-dal, de a szerencsétlen
állat legtöbbször elkúszik, és hosszú kínszenvedés után
múlik ki, mert a bombát elhelyezőknek nincs bátorsá-

48
guk a vérnyomok után követni és a másvilágra küldeni
a vadat.
A leopárd nyomon követése, búvóhelyének megál-
lapítása, és becserkészése igen izgalmas, érdekes és
viszonylag könnyű feladat. A leopárd talpai puhák, s
amennyire lehetséges, az ösvényeken és vadcsapásokon
közlekedik. Tartózkodási helyét nem nehéz megtalálni,
mert ebben gyakorlatilag a dzsungel minden madara és
állata segíti a vadászt. Könnyű becserkészni, mert bár
kitűnő látó- és hallószervei vannak, szaglóérzékének
hiánya rontja az esélyeit. A vadász ennélfogva a neki
legmegfelelőbb oldalról közelítheti meg, tekintet nélkül
arra, hogy merről fúj a szél.
Ha nyomon követtük, megállapítottuk a tartózkodási
helyét és óvatosan megközelítettük, sokkal nagyobb
élvezetet nyújt a fényképezőgép gombjának megnyo-
mása, mint a ravasz elhúzása valaha is okozott. Az első
esetben órákig szemmel tarthatjuk a leopárdot, aminél
kecsesebb és érdekesebb állatot nem figyelhetünk meg
a dzsungelben. A fényképezőgép gombja a legalkalma-
sabb pillanatban nyomható le, és olyat örökíthet meg,
ami sohasem veszti el az érdekességét. A másik esetben
egy húzás a fegyver ravaszán, gyors villanás, és ha jól
céloztunk, szereztünk egy trófeát, amely hamar elveszti
a szépségét és érdekességét.

49
AZ ELSŐ EMBERZSÁKMÁNY

Röviddel Rudraprayagba érkezésem előtt Ibbotson haj-

tóvadászatot rendezett, amely ha eredményes lett volna,
megmenti tizenöt ember életét. A hajtás és a vadászattal
kapcsolatos más események érdemesek a megörö-
kítésre.
Húsz zarándok, útban föl Badrinath irányába, este
egy útszéli kis üzlethez érkezett, A kereskedő kiszol-
gálta őket, aztán figyelmükbe ajánlotta, igyekezzenek
továbbjutni, hogy még a teljes besötétedés előtt elérjék
a négy mérfölddel feljebb eső zarándok-menedékhe-
lyet, ahol élelmet és biztonságos fekhelyet kaphatnak.
A zarándokok azonban nem fogadták meg a tanácsot,
kijelentették, hogy hosszú utat tettek meg aznap, s túl-
ságosan fáradtak újabb négy mérföldnyi gyalogláshoz;
kérték a kereskedőt, adjon lehetőséget a vacsorájuk
elkészítéséhez és engedje meg, hogy a bolt nyitott tor-
nácán alhassanak. A kereskedő élénken tiltakozott a
terv ellen. Elmondta, hogy az emberevő leopárd gyak-
ran fordul meg a háza környékén, és a szabadban való
alvás életveszéllyel jár.

50
 Miközben ezen vitatkoztak, betért egy sadhu (kol-
duló barát, szentember-féle), aki útban volt Mathurából
Badrinathba; védelmébe vette a zarándokok álláspontját
és kijelentette, ha a kereskedő helyet ad a csoporthoz
tartozó nőknek, akkor ő kint alszik a tornácon a zarán-
dokok között, és ha bármilyen leopárd-fajzat – ember-
evő vagy más – zavarni merészelné álmukat, ő a szájá-
nál elkapja és kettétépi.
Erre a kereskedő beadta a derekát. A csoporthoz tar-
tozó tíz nőt egy jól elzárt szobában helyezte el, a tíz
férfi pedig sorban lefeküdt a tornácon, középen a
sadhuval.
Amikor a zarándokok reggel felébredtek, megálla-
pították, hogy a sadhu eltűnt a tornácról, a pokróc,
amin feküdt, gyűrött volt, a lepedő, amellyel takarózott,
vérfoltosan lógott le a tornácról. A zarándokok izgatott
hangjára a boltos kinyitotta az ajtót, és tüstént megálla-
pította, mi történt. Amikor a nap felkelt, a boltos és a
zarándokok a hegyen lefelé követték a vérnyomokat,
három teraszosan megművelt földön keresztül egy ala-
csony határfalig, és itt megtalálták a sadhut: testének
alsó felét felfalta a leopárd.
Ibbotson ebben az időpontban Rudraprayagban tar-
tózkodott, és megpróbált összekerülni az emberevővel.
Ottléte alatt nem történt gyilkosság, ezért elhatározta,
hogy egy alkalmasnak látszó búvóhely körül megkísérli

51
a hajtóvadászatot az Alaknanda túlsó oldalán, ahol a
helybeliek szerint a nappali órákban a leopárd heve-
részni szokott. így abban az időpontban, amikor a húsz
zarándok fölfelé cammogott az úton a kis bolt irányába,
a falusi elöljáró és Ibbotson csoportjának tagjai bejárták
a környező falvakat, és figyelmeztették az embereket,
hogy készüljenek fel a másnapi hajtásra.
Másnap Ibbotson korán reggelizett, aztán felesége és
barátja társaságában, akinek a nevét elfelejtettem, va-
lamint személyzetének tagjaival és kétszáz hajtóval a
függőhídon átkelt az Alaknandán. A túloldalon körül-
belül egy mérföldet ment felfelé, majd a hajtás megin-
dítására alkalmas állást foglalt el.
A hajtóvadászat már megindult, amikor egy futár hí-
rül hozta a sadhu meggyilkolását.
Az eredménytelennek bizonyult hajtást befejezve,
gyors haditanácsot tartottak, amelynek következmé-
nyeképpen Ibbotson, társaságával és a kétszáz hajtóval
elindult a jobb parton, hogy négy mérfölddel feljebb, a
függőhídon visszajussanak a bal partra, a gyilkosság
színhelyére. Ugyanekkor Ibbotson személyzete bejárta
az egész környéket, hogy amennyi embert csak lehet, a
bolt elé gyűjtsenek.
Késő délutánra kétezer hajtó, több fegyveres gyűlt
össze, és a bolt mögött magasra emelkedő zord hegyet
az alapjától a csúcsáig elállták és meghajtották. Aki

52
ismerte Ibbotsont, annak szükségtelen arról beszélnem,
hogy a hajtóvadászatot milyen jól, milyen alaposan
megszervezte és hajtotta végre. Hogy ez mégsem érte el
a célját, annak egyetlen oka volt: a leopárd nem tartóz-
kodott azon a területen.
Ha egy leopárd vagy tigris, zsákmányát önszántából,
nyílt helyen elhagyja, ez azt bizonyítja, hogy továbbra
nem is érdekli. Ha jóllakott, utána minden esetben el-
megy a helyszínről olykor csak két-három mérföldre,
az emberevő fajta tíz mérföldre, vagy ennél nagyobb
távolságra is. Ilyenformán lehetséges, hogy mialatt a
hajtóvadászok felverték az egész hegyet, az emberevő
tíz mérfölddel távolabb békén aludta álmát.

53
A LEOPÁRD
TARTÓZKODÁSI HELYÉNEK
MEGÁLLAPÍTÁSA

Az emberevő leopárd ritka jelenség, s ezért igen keve-

set tudunk róla.
Jómagam is csak nagyon kevés tapasztalattal rendel-
keztem róluk, s ez a kevés is csupán egy sok évvel ez-
előtt lefolyt rövid találkozáson alapult. Gyanakodtam,
hogy a vadhúsról vegyes, ember- és állathúsra való
áttérés legalább annyira megváltoztatja a leopárd élet-
módját, mint a tigrisét. Nem tudtam azonban, milyen
mérvű ez a változás, ezért elhatároztam, hogy a szokott
módon próbálom elejteni az emberevőt, ahogy általá-
ban a leopárdra vadásznak.
A leopárdokat leginkább leshelyről, illetve fára erő-
sített magaslesről vadásszák. Csaléteknek a vadállat
zsákmányának maradványát, esetleg élő állatot, kecskét
vagy juhot kötnek ki. Ezeknek a módszereknek alkal-
mazásához az egyik esetben meg kell találni a leopárd
zsákmányát, a másik esetben az élő prédát a megfelelő
helyen kell elhelyezni.

54
 A rudraprayagi utazásom célja az volt, hogy meg-
akadályozzam a további emberveszteségeket. Eszem-
ben sem volt a következő emberzsákmányolást lesni, és
a megölt ember maradványai fölött leselkedni a leo-
párdra, azért magától értetődő feladat volt számomra a
leopárd tartózkodási helyének megállapítása, hogy élő
csalétek fölött megölhessem.
Itt azonban ijesztő nehézség merült fel, amelyen leg-
alább részben reméltem felülkerekedni. Azokról a tér-
képekről, amelyekkel elláttak, megállapítottam, hogy a
leopárd működési terepe hozzávetőleg ötszáz négyzet-
mérföldre terjed ki. ötszáz négyzetmérföld minden or-
szágban számottevő terület, különösen akkor, ha ott fel
kell kutatni és meg kell semmisíteni egy fenevadat, és
Garhwal hegyekkel borított zord vidékén első pilla-
natban teljesíthetetlen feladatnak látszott megtalálni a
zsákmány után csak éjjel járó leopárdot – mígnem
eszembe jutott számításba venni az Alaknanda folyót,
amely két, nagyjából egyenlő részre osztja a területet.
Általános volt az a felfogás, hogy az Alaknanda nem
akadályozta az emberevőt, és ha nem sikerült embert
ölnie az egyik parton, akkor átúszott a másikra.
Én tagadtam ezt a hiedelmet. Véleményem szerint
egyetlen leopárd sem bízza magát az Alaknanda sebes
folyású, jéghideg vizére; meggyőződésem, hogy az

55
emberevő a függőhídon át közlekedett egyik partról a
másikra.
Két függőhíd volt ezen a vidéken, egyik
Rudraprayagnál, a másik körülbelül tizenkét mérfölddel
feljebb Chatwapipalnál. A két függőhíd között volt még
egy lengőhíd is, az, amelyen Ibbotson és társasága, va-
lamint kétszáz embere a folyón átkelt a hajtóvadászat
napján. Ez a lengőhíd, amelyen patkányon kívül sem-
miféle más állat nem kísérelte meg szívesen az átjutást,
a legfélelmetesebb szerkezet volt, amit ebben a nemben
valaha is láttam. Fűből csavart, az időtől és a köd okoz-
ta penésztől megfeketedett tar-tókötélzete körülbelül
kétszáz láb széles, fehéren tajtékzó vizet ívelt át, amely
száz yarddal lejjebb mennydörgésszerű robajjal rohant
két sziklafal között, ahol valamikor egy vadkutyáktól
űzött kakarszarvas átszökellt az Alaknandán. A kötélze-
tek között másfél-két hüvelyk (1 hüvelyk – 2,54 cm)
vastag, redves ágakból lazán, nagy résekkel font két láb
széles járda (1 láb = 30,48 cm) szolgált átkelésre, ame-
lyet fűfonatokkal erősítettek a tartókötélzethez. A pók-
hálószerű szerkezeten az átkelést még nehezítette az is,
hogy az egyik tartókötél megereszkedett, ennélfogva a
„járda” negyvenöt fokos szögben állt. Amikor az első
alkalommal találkoztam ezzel a vérfagyasztó híddal –
ott jhula a neve –, elég ostobán megkérdeztem a híd-
pénzszedőt, aki egy rúpiáért megengedte, hogy koc-

56
káztassam rajta az életemet, vajon felülvizsgálták, il-
letve javították-e valaha a hidat. Fürkésző tekintettel
végigmért, aztán kijelentette: a hidat soha nem vizs-
gálták felül, nem is javították, de helyreállították, ami-
kor egy átkelő súlya alatt leszakadt. A válaszra hideg
állt a gerincembe, s még jóval azután is ottmaradt, hogy
átkeltem a túlsó oldalra.
Minthogy ezen a jhulán az emberevő nem kelhetett
át, ennélfogva csak a két függőhíd jöhetett számításba,
és én biztosra vettem, ha ezeket el tudom zárni a leo-
párd elől, akkor mozgását az Alaknanda egyik partjára
korlátozhatom, vagyis csak a terület felét kell tűvé ten-
nem érte.
Elsősorban tehát meg kellett állapítanom, melyik
parton tartózkodik a leopárd. Utolsó gyilkosságát,
amelynek a sadhu volt az áldozata, a folyó bal partján
követte el, néhány mérföld távolságra a chatwapipali
függőhídtól. Bizonyosra vettem, hogy a megcsonkított
áldozat hátrahagyása után átkelt a hídon, mert bármi-
lyen fokú elővigyázatossági intézkedéseket tettek a
gyilkosság előtt a bennszülöttek és a zarándokok, az
újabb gyilkosság után megkettőzték az óvórendszabá-
lyokat, úgyhogy úgyszólván lehetetlenné tettek két
egymásután következő emberölést ugyanazon a terüle-
ten, A térképet nézve megkérdezheti az olvasó, hogyan
eshetett meg mégis egy faluban hat gyilkosság. Csak

57
azt válaszolhatom, hogy az éberség nem tartható fenn a
végtelenségig. A házak kicsinyek, minden kényelmi és
higiénikus berendezés hiányzik belőlük, s így egyálta-
lán nem meglepő, ha egy férfi, nő vagy gyerek, a sür-
gető kényszerűségnek engedve, pillanatra kinyitja az
ajtót, és ezzel alkalmat ad a leopárdnak, aki talán már
éjszakák óta settenkedik a ház körül.

58
A MÁSODIK EMBERZSÁKMÁNY

Sem fénykép, sem más segédeszköz nem állt rendelke-

zésemre, amelynek alapján legalább az emberevő láb-
nyomát azonosíthattam volna, ezért, amíg a pontos ada-
tokat magam meg nem szerzem, elhatároztam, hogy a
Rudraprayag közelében felbukkanó valamennyi leo-
párdot annak tekintem, s ha alkalmat adnak rá, rájuk
lövök.
Rudraprayagba érkezésem napján két kecskét vásá-
roltam. Egyiket a következő este kikötöttem egy mér-
földre a zarándokúttói, a másikat átvittem az Alaknanda
túlsó partjára és kikötöttem egy ösvénynél, amely sűrű
bozótoson vezetett át, azon a helyen, ahol egy hatalmas
hím leopárd régebbi lábnyomaira találtam. Másnap
reggel megölve találtam a folyón túl kikötött kecskét,
kisebb rész hiányzott belőle. a kecskét kétségkívül a
leopárd ölte meg, de jóval kisebb állat evett belőle, fel-
tehetően egy nyuszt.
Minthogy aznap nem kaptam híreket az emberevő-
ről, délután három óra körül elhatároztam, hogy kiülök
egy alacsony fa ágai közé, körülbelül ötven yardnyira a
gyilkosság színhelyétől. Három óra hosszat ültem a fán
59
s az idő alatt nem kaptam jelzést semmiféle négylábú-
tói, illetve madártól, amiből arra következtethettem
volna, hogy leopárd van a közelben, s ahogy a homály
terpeszkedett, leereszkedtem a fáról, levágtam a kecs-
kéről a köteléket, amelyet előző éjszaka nem kísérelt
meg elszakítani a leopárd, és elindultam a bungalow
felé.
Már említettem, igen kevés tapasztalattal rendel-
keztem az emberevő leopárdokról, de találkoztam né-
hány emberevő tigrissel, ezért a fa elhagyásától a
bungalow eléréséig minden elővigyázatossági intézke-
dést megtettem, hogy a hirtelen támadást kivédjem, és
ez okos dolog volt részemről.
A következő reggel korán indultam, és közel a
bungalow kapujához nagy hím leopárd nyomaira buk-
kantam. Visszafelé követtem a nyomot egy fával sűrűn
benőtt vízmosásban, amely végül is keresztezte az ös-
vényt, amelynek közelében a kecske teteme feküdt. A
kecskét egyébként senki sem érintette az éjszaka fo-
lyamán.
Csak az emberevő lehetett az a leopárd, amely kö-
vetett engem. A nap hátralevő részében addig mentem,
míg a lábaim bírták, és elmondtam a meglátogatott fal-
vak lakóinak, valamint azoknak, akikkel az úton talál-
koztam, hogy az emberevő a folyó innenső oldalán tar-
tózkodik, és figyelmeztettem őket az óvatosságra.

60
 Ezen a napon nem történt semmi, de az utána követ-
kező hajnalon órákig cserkésztem a Golabrai mögött
elterülő dzsungelt, és utána éppen befejeztem a regge-
lim, amikor egy igen izgatott ember rohant a
bungalowomba és elmondta: az előző éjszakán, a
bungalow fölötti hegyen az emberevő megölt egy asz-
szonyt a faluban, ugyanazon a helyen, amelyről emlí-
tettem, hogy onnan madártávlatból be lehet látni az
egész ötszáz négyzetmérföldnyi területet, ahol az em-
berevő garázdálkodik.
Néhány perc alatt Összeszedtem a szükséges felsze-
relést, egy vadászpuskát, tartalék fegyvert, töltényeket,
kötelet, horgászzsinórt, és két emberem, valamint a
hírhozó kíséretében elindultam hegynek fölfelé. Fülledt
nap volt, s bár a távolság nem volt nagy, mindössze
három és fél mérföld, a tűző napon négyezer láb ma-
gasra mászni roppant fárasztó dolog volt, és bizony
izzadságban fürödve érkeztem meg a faluba.
Azonnal közölték a megölt asszony férjének tapasz-
talatait. A tűzhely fényénél elköltött vacsora után az
asszony összeszedte a fémfazekakat, lábasokat, és az
ajtóhoz vitte elmosni, a férj pedig pipára gyújtott. Az
asszony leült a lépcsőre, s ekkor edény-csörömpölés
hallatszott. Az elégtelen világításban a férj nem látta mi
történt, de amikor többszöri kérdésére nem kapott vá-
laszt, az ajtóhoz rohant és bezárta. „Mit is tehettem

61
volna” – mondta –, „kockáztassam az életem egy holt-
testért?” Logikája szívtelen volt, de józan; rájöttem,
hogy nem annyira a felesége halála miatt bánkódott,
inkább a remélt fiúörökös elvesztése sújtotta le, akinek
néhány nap múlva kellett volna megszületnie.
Két sor ház között ötven yard hosszú, négy láb szé-
les sikátorra nyílott az ajtó, ahonnan az asszonyt elra-
gadták. Minden ajtó azonnal becsapódott a soron, ami-
kor az edénycsörömpölés és a férj kiáltozása elhang-
zott. A nyomok szerint a leopárd végighurcolta a sze-
rencsétlen asszonyt a sikátoron, aztán megölte és száz
yardnyira lefelé hurcolta a hegyen egy kis vízmosásba,
amelyet terasz-szerűen kiképzett földek határoltak. Itt
jó részét felfalta, és a maradványokat otthagyta.
A szörnyen megcsonkított tetem a vízmosásban fe-
küdt, egyik keskeny terasz végénél, amelynek a túlsó
oldalán elsatnyult, lombtalan diófa állt, ágai közt, a
talajtól négyyardnyira, hat láb magas szénaboglyával.
Elhatároztam, hogy ebben a szénaboglyában készítek
leshelyet.
A megcsonkított tetem közelében keskeny ösvény
futott le a vízmosáson. Ezen az ösvényen megtaláltam a
leopárd lábnyomait. Ugyanazét, amelyik megölte az
asszonyt, és két nappal előbb utánam jött a kecske te-
temétől a rudraprayagi bungalow-ig. A lábnyomból
következtetve, hatalmas hím leopárd volt, túl élete de-

62
lén, négyéves, golyó okozta sérüléssel, amelynek nyo-
mai megmaradtak a hátsó bal mancsán.
Beszereztem a faluból két nyolc láb hosszú, erős
bambuszbotot, és leszúrtam közel ahhoz a függőlegesen
eső parthoz, amely elválasztotta a teraszt az alatta fek-
vőtől, ahol az asszony teteme feküdt. Ezekhez a bam-
buszokhoz erősítettem a tartalékfegyvert, ravaszához
hosszú horgászzsinórt csomóztam, a zsinórt áthur-
koltam a ravaszt védő kengyelen, és az ellenkező olda-
lon, kissé az ösvény fölött, a hegyoldalba szúrt két ka-
róhoz kötöztem. Ha a leopárt az ösvényen jön, mint az
előző este, akkor lehetséges, hogy meghúzza a zsinórt
és agyonlövi Önmagát, ha meg elkerüli a csapdát, vagy
másfelől jön, akkor én lövök rá a leshelyemről. Ha nem
éri halálos lövés, belerohanhat a csapdába, amely a
menekülésre legalkalmasabb úton várja. A sötétben
mind a leopárd, mind pedig az öltözékétől megfosztott
tetem láthatatlan lesz. Ezért, hogy a lövés irányát bizto-
sítsam, fehér kőlapot hoztam a vízmosásból, és körül-
belül egy lábnyira a tetemtől, a terasz szélére helyez-
tem.
A talaj menti előkészületeket sikeresen befejezvén,
kényelmes ülőhelyet készítettem a szénaboglyában. A
széna egy részét kiszórtam, egy részét magam mögé
helyeztem, s derékig belebújtam. Ily módon álcázva –
hátul a fatörzs takart, elöl, amennyire kellett, a széna –,

63
kevés valószínűség volt arra, hogy a leopárd meglát,
akármilyen időpontban jön is. Hogy éjszaka el fog jön-
ni, arról határozottan meg voltam győződve a közhi-
edelem ellenére, mely szerint a leopárd nem szokott
visszatérni az elhagyott zsákmányához. Öltözékem még
nem száradt meg az izzasztó hegymászástól, de egy vi-
szonylag száraz zubbony megvédett a hideg széltől.
Elhelyezkedtem a puha és kényelmes ülésben, és felké-
szültem az egész éjjeli virrasztásra. Elküldtem az embe-
reimet mondván, maradjanak az elöljáró házában, amíg
értük jövök, illetve másnap reggelig. Aztán felléptem a
partról a szénaboglyába. Semmi sem akadályozta az
ember-evőt, hogy ugyanezt ne tegye.
Közeledett a napnyugta, a Gangesz völgy, hátteré-
ben a hófedte Himalájával, amely a lenyugvó nap víz-
szintes sugaraitól kékes-rózsaszín fényt kapott, szem-
kápráztató látványt nyújtott. Ámulatomban úgyszólván
észre sem vettem, hogy a nap lebukott, s nyomban sö-
tétség borult a tájra.
A sötétség az éjszakával kapcsolatban relatív foga-
lom; nincs biztos mértéke; ami egyik embernek szurok-
sötét, a másiknak csak sötét. Számomra – minthogy
életemben oly sok időt töltöttem a szabadban – az éj-
szaka sohasem sötét, hacsak sűrű felhők nem borítják
az éget. Nem akarom azt állítani, hogy ugyanolyan jól
látok éjszaka, mint nappal, de ahhoz elég jó szemem

64
van, hogy megtaláljam a dzsungelen átvezető utat, és
jól tájékozódom minden más talajon is. Csak elővigyá-
zatosságból helyeztem a tetem mellé a fehér követ,
egyébként reméltem, hogy a havas hegyláncokról visz-
szaverődő csillagfény elegendő világítást biztosít a lö-
véshez.
De a szerencsém elhagyott: alighogy beesteledett,
villámlások következtek, majd távoli mennydörgés
hallatszott, és néhány perc múlva nehéz felhők takarták
el az eget. Éppen, mikor a zivatar első cseppjei lehul-
lottak, a vízmosásban legurult egy kő, s egy perccel
később a fa alatt elszórt széna megzördült. A leopárd
megérkezett, s mialatt rám szakadt az eső, és jeges szél
járta át teljesen átázott öltözékem, a leopárd alattam
száraz, védett helyen hevert a szénán. A legkomiszabb
viharok egyike volt, amelyet tapasztaltam, s amikor a
tetőfokára ért, megpillantottam egy embert, aki lámpás-
sal a kezében igyekezett a falu felé. Elámultam a bátor-
ságán. Csak órák múlva tudtam meg, hogy a férfi, aki
oly vakmerően kockáztatta életét a leopárd-veszélyez-
tette területen, tropikus viharban: harmincmérföldes
erőltetett menetben jött Pauriból, hogy elhozza nekem a
fegyverre szerelhető elektromos fényszórót, amelyet a
kormányzóság ígért. Ha ez a fényszóró három órával
korábban érkezik ... De hiába rágódom ezen, ki tudja,
mennyivel tovább élt volna a következő tizennégy ál-

65
dozat, ha a leopárd nem mélyeszti fogait a torkukba?
Meg aztán, még ha idejében érkezett volna is a fény-
szóró, nem biztos, hogy azon az éjszakán ártalmatlanná
tudtam volna tenni a leopárdot.
Az eső nemsokára elállt – csontig át voltam fázva –,
a felhőtakaró szétfoszlott, a fehér kő hirtelen elsötétült,
s röviddel utána meghallottam a leopárd csámcsogását.
Az előző éjszakán a vízmosásban feküdt és a túlsó ol-
dalról evett; azt reméltem, hogy ugyanazt cselekszi
ezen az éjszakán is, ezért a követ a tetem hozzám kö-
zelebb eső oldalához helyeztem. Az esőtől nyilvánva-
lóan pocsolyák keletkeztek a vízmosásban, s hogy eze-
ket elkerülje, a leopárd más helyet választott, s ezzel
eltakarta a célpontomat. Ezt nem láttam előre, de is-
merve a leopárdok természetét, tudtam, nem kell sokat
várnom, és újra megpillantom a követ. Tíz perccel ké-
sőbb a kő láthatóvá vált s csaknem ugyanebben a pilla-
natban zajt hallottam alulról, és láttam, amint a leopárd
– egy világossárga folt – eltűnik a szénaboglyám alól.
Világos színe előrehaladott koráról tanúskodott, de
mozgásának neszét sem akkor, sem most nem tudom
meghatározni: olyan volt mint a selyemruha suhogása,
amit nem okozhatott sem a széna zizegése, sem elszórt
szalma nesze, mert ilyen nem volt a közelben.
Kis várakozás után felemeltem a fegyverem és a kő
irányába céloztam azzal az elgondolással, ha az ismét

66
elsötétül, abban a pillanatban lövök. De egy nehéz
fegyvert nem lehet a végtelenségig a vállnál tartani, s
amikor a teljesítőképességem határához értem, le-
eresztettem, hogy könnyítsék fájó izmaimon. Alighogy
befejeztem ezt a mozdulatot, a kő egy másodpercre
ismét homályba borult. Az ezután következő két órában
háromszor ismétlődött ugyanez és amikor negyedszer
ütötte meg a fülem a leopárd neszezése, kihajoltam a
szénaboglyából és az alattam a homályban levő megha-
tározhatatlan tárgyra tüzeltem.
A keskeny terasz, amelynek én szántóföld nevet ad-
tam, ezen a ponton mindössze két láb széles volt, s
amikor reggel megvizsgáltam a talajt, golyóütötte lyu-
kat találtam, körülötte némi szőrzettel, amelyet a leo-
párd nyakáról tépett le és szórt szét a lövésem.
Azon az éjszakán nem láttam többé a leopárdot.
Napkeltekor összegyűjtöttem az embereim és a mere-
dek hegyről elindultunk Rudraprayagba. A meggyilkolt
asszony maradványait a férj és annak barátai elvitték
elégetni.

67
ELŐKÉSZÜLETEK

Amint a hidegtől dermedten lefelé bandukoltam éjjeli

kudarcom színhelyéről Rudraprayagba, nagyon keserű
gondolatok gyötörtek, mert bármilyen szemszögből is
néztem, nem volt kétséges, hogy a forgandó és csélcsap
szerencse csúnyán kifogott Garhwallal és velem, amit
egyikünk sem érdemelt meg.
Bármilyen kevéssé érdemeltem ki, hogy a
hegyilakók természetfölötti erőt tulajdonítottak nekem
a vadállatokkal kapcsolatban, a hír, hogy útban vagyok
megszabadítani Garhwalt az emberevőtől, messze meg-
előzött, s még jónéhány napi menetelés állt előttem,
amikor az utakon közlekedők, a falusi házak ajtajaiban
ácsorgók és a mezőn dolgozók olyan lelkesedéssel üd-
vözöltek, ami meghatott és zavarba hozott, s ez mind-
inkább fokozódott, ahogy rendeltetési helyemhez kö-
zeledtem. Ha bárki tanúja lett volna a rudraprayagi be-
vonulásomnak, nehezen hitte volna el, hogy az ünnepelt
nem háborúból visszatérő hős, hanem egy ember, aki
tisztában van a korlátozott lehetőségekkel és attól fél,
hogy a feladat, amit vállalt, meghaladja a teljesítőké-
pességét és erejét.
68
 Ötszáz négyzetmérföld hegyes, vad vidék, aminek
nagy részét sűrű, bozótos dzsungel takarja, túl nagy
terület ahhoz, hogy a feltehetően ott csatangoló ötven
leopárd közül egy bizonyosat puskavégre lehessen kap-
ni. Minél tovább néztem a hatalmas és gyönyörű pano-
rámát, annál kevésbé tetszett nekem a feladatom a telje-
síthetőség szempontjából. Az emberek természetesen
nem osztották az aggodalmamat: számukra én voltam
az, aki megszabadítja őket az emberevőtől, s aki eljött
megszüntetni a nyolc hosszú évén át tartó rettegést. És
mi történt? Hihetetlen szerencsével néhány órával az
érkezésem után már nyomában voltam az állatnak,
amely megölte a kecskémet, aztán a homály beálltával
nyomomba szegődött az Alaknanda innenső partján,
ahol véleményem szerint könnyebben el kellett volna
bánnom vele, mint a túlsó parton. A kezdeti biztató
eredményt követte a szerencsétlen asszony megölése.
Megelőzni próbáltam az emberek további pusztulását,
és ez nem járt sikerrel. Éppen ez a sikertelenség nyúj-
tott lehetőséget a leopárd lelövésére, amire különben
hónapokig várhattam volna.
Ahogy az előző napon a vezetőm után felkapasz-
kodtam a hegyre, latolgattam az esélyeimet a leopárd
lelövésére, és kettő az egyhez becsültem annak elle-
nére, hogy az utóbbi években elterjedt vélemény szerint
a leopárd nem tér vissza az elhagyott zsákmányához,

69
valamint annak ellenére, hogy az éjszaka sötét volt, és
nem voltam felszerelve éjszakai vadászathoz. Amikor
felkerestem Michael Keene-t, és elmondtam neki, hogy
Garhwalba megyek, azt kérdezte, megvan-e mindenem,
amit kívántam. Csak a fegyverfényszórót hiányoltam,
mire kijelentette, hogy sürgönyöz Kalkuttába, mert
szerinte a legkevesebb, amit a kormányzóság megtehet,
hogy ellásson elektromos fényszóróval. Megígérte,
hogy a feltalálható legjobb készülék vár majd
Rudraprayagban.
Nagy csalódás volt, hogy nem várt, amit enyhített a
képességem, hogy a sötétben is látok, erre a képessé-
gemre alapoztam a „kettő az egyhez” esélyemet. Olyan
sok függött az éjszakai vállalkozás sikerétől, hogy a
lőfegyveremen kívül tartalék puskával is felszereltem
magam, s amikor a rejtekhelyemről szemügyre vettem
a terepet, a rövid távú célpontot, amelyet el kell talál-
nom, és a tökéletesen álcázott lőfegyver csapdát,
amelybe okvetlenül beleszalad a leopárd, ha elvéteném
a lövést, vagy csak megsebesíteném – reményeim ma-
gasra nőttek, és esélyeimet a sikerre már tíz az egyhez
becsültem. Aztán jött a vihar. A látási lehetőségek gya-
korlatilag megszűntek; elektromos fényszóró hiányában
elhibáztam a lövést, és kudarcomról néhány órán belül
mindenki tudni fog a veszélyeztetett területen.

70
 Torna, meleg víz és a reggeli csodálatosan enyhítik a
keserű gondolatokat, s amikor elindultam a meredek
hegyoldalon lefelé – a forró fürdő és a kiadós reggeli
után –, már abbahagytam a sorsot okolni, és ésszerűb-
ben ítéltem meg éjszakai kudarcomat. Azon bánkódni,
hogy a földbe küldtem egy golyót, ugyanolyan ha-
szontalan, mint a homokba öntött tejért sajnálkozni. Ha
felteszem, hogy a leopárd nem kelt át az Alaknandán,
javultak az esélyeim az elejtésére, minthogy már elekt-
romos fényszóróval is rendelkezem, hála a bátor futár-
nak, aki a leopárd-veszély és a vihar ellenére is elhozta.
Elsősorban meg kellett állapítanom, hogy a leopárd
átkelt-e az Alaknandán. Szentül meg voltam győződve,
hogy a függőhíd az egyetlen, amelyen át ezt megte-
hette. Reggeli után elindultam a helyzetet tisztázni.
Elvetettem annak lehetőségét, hogy a leopárd a
Chatwapipal hídon kelt át, mert bármilyen nagy volt az
ijedelme nehéz fegyverem lövésétől, ami csak néhány
lábnyira süvített el a feje mellett, nem valószínű, hogy
megtette volna a tizennégy mérföldes utat a gyilkosság
színhelyétől a hídig rövid néhány óra alatt, amely a
fegyverem elsütésétől a napkeltéig eltelt. így tehát
nyomozásomat a rudraprayagi híd környékére korlá-
toztam.
A hidat három irányból lehetett megközelíteni:
északról, délről és a kettő között a rudraprayagi bazár-

71
ból vezető jól kitaposott útról. Gondosan megvizsgál-
tam mindhárom utat, aztán átkeltem a hídon, és félmér-
földnyi távon alaposan szemügyre vettem a kedarnathi
zarándokutat és a gyalogösvényt, amelyen három napja
megölték a kecském. Elégedetten állapítottam meg,
hogy a leopárd nem kelt át a hídon, és elhatároztam,
hogy éjjelre elzárom a két hidat, s ezzel a leopárd he-
lyét a folyó innenső oldalára korlátozom. Tervem egy-
szerű volt; a hídőrök készséggel segítettek benne.
Mindkettő a folyó bal partján lakott, közel a hídpillé-
rekhez, s így biztos lehettem a sikerben.
A két part közötti közlekedés elzárása – közel har-
minc mérföldnyi távon – igen önkényes cselekedetnek
tűnhet fel, de mégsem volt az, mert a leopárd miatt
napnyugtától napkeltéig egyetlen emberi lény sem me-
részelt átkelni a hídon.
Tüskés ágakkal torlaszoltuk el a két pillért össze-
kötő, négy láb széles bolthajtásokat. Ezeken felül ve-
zették át a keskeny függőpallót tartó kábeleket. Az el-
zárás tartama alatt, s míg én ott őrködtem, egyetlen
ember sem akart átkelni a hídon.
Körülbelül húsz éjszakát töltöttem a rudraprayagi
híd bal parti hídfőjénél. Ezt az időt sohasem felejtem el.
A hídpillér kiugró szikladarabra épült, húsz láb magas
volt, a tetején a széltől simára csiszolt, négy láb széles
és nyolc láb hosszú, vízszintes platóval. Ezt a lelátót két

72
módon lehetett megközelíteni: felkúszni a tartókábele-
ken, amelyek a plató alatti nyíláson húzódtak át és a
toronytól ötven láb távolságban voltak lerögzítve a
domboldalon; a másik mód: felmászni egy nagyon ro-
zoga bambuszlétrán. Én az utóbbit választottam, mert a
kábelek valami fekete, igen rossz szagú anyaggal vol-
tak bevonva, ami ragadt a kézhez, és tartósan bemocs-
kolta a ruházatot.
A létra – két egyenlőtlen bambuszrúd, zsineggel la-
zán rögzített vékony fokokkal – a lelátótól négy láb-
nyira végződött. A legfelső létrafokra állva, kézzel húz-
tam fel magam a sima falrészen a lelátóig. Ez még egy
akrobatának is becsületére vált volna, és annál kevésbé
tetszett nekem, minél többször csináltam.
A Himalájának ezen a részén minden folyó északról
dél felé veszi útját, és a vízmosta völgyekben a szél
napfelkelte és napnyugta alkalmával változtatja irányát.
Nappali órákban a helybeliektől dadunak nevezett szél
délről jön, míg éjszaka északról.
Amikor elfoglaltam a helyem a lelátón, rendszerint
szélcsend volt, de röviddel azután könnyű szellő kere-
kedett, amely a homály beálltával erősödött, és éjfélre
dühöngő szélvésszé változott. Nem volt mibe kapasz-
kodni, hasra fekve védekeztem a szél nyomása és löké-
sei ellen, de még így is fenyegetett a veszély, hogy a
szél lesöpör a hatvan láb mélységben kiugró sziklákra,

73
ahonnan a jéghideg Alaknandába bukfencezhetem.
Nem mintha a ví hőmérséklete számítana annak, aki
hatvan lábnyit zuhan a kiálló éles sziklák közé. Elég
különös, hogy amikor a lezuhanástól való félelem
rámjött, mindig a vízre gondoltam, sohasem a szik-
lákra. A szél okozta kellemetlenségen kívül sokat szen-
vedtem az apró hangyák sokaságától, amelyek a ruhám
alá fészkelődve foltokban ették ki a bőrömet. Húsz éj-
szakán őriztem a hidat. E hosszú idő alatt mindössze
egyetlen élőlény kelt át rajta – egy sakál.

74
VARÁZSLÁS

Minden este két ember kiért a hídhoz: a létrát cipelték,

amelyen a lelátóra felkapaszkodtam, s amelyet elvittek,
ahogy feladták a fegyverem.
Amikor a második napon a hídhoz értünk, egy em-
bert pillantottunk meg bő, fehér öltözékben, fején és
mellén csillogó tárgyakkal. Hat láb hosszú ezüst ke-
resztet hordozott, és Kedarnath irányából közeledett a
hídhoz. A hídhoz érve, a keresztet maga elé tartotta,
letérdelt és mélyen lehajtotta a fejét. Kis ideig így ma-
radt, aztán a keresztet magasra emelve talpra állt, né-
hány lépést tett előre, majd ismét térdre ereszkedett és
lehajtotta a fejét. Ezt rövid időközökben megismételte,
míg átért a hosszú hídon.
Amint elhaladt mellettem, felemelt kézzel üdvözölt,
de minthogy elmélyülten imádkozni látszott, nem szól-
tam hozzá. A mellén és a fején ragyogó tárgyak, ezüst
keresztek voltak.
Az embereim éppen olyan érdeklődéssel néztek a
különös jelenség után, mint én, s míg felfelé kapaszko-
dott a rudraprayagi bazár felé vezető meredek gyalog-
úton, azt kérdezték tőlem, miféle szerzet lehet, és me-
75
lyik országból jöhet. Nyilvánvalóan keresztény volt, s
minthogy nem hallottam beszélni, hosszú hajáról, gaz-
dag, szurokfekete szakálláról és termetéről következ-
tetve észak-indiainak tartottam.
A következő reggel, amikor a létrán lemásztam a to-
ronyból és a felügyelői bungalow-hoz mentem, ahol
napközben tartózkodtam – ha éppen nem jártam a kö-
zeli vagy távolabb eső falvakat az emberevő után nyo-
mozva –, megpillantottam a fehér ruhás, magas alakot,
amint az út közelében egy nagy sziklalapon állva a fo-
lyót figyelte. Közeledtemre otthagyta a sziklát, kö-
szöntött, s amikor megkérdeztem, mi szél hozta erre-
felé, azt felelte, távoli országból jött megszabadítani
Garhwal népét a sanyargató gonosz szellemtől. Amikor
azt kérdeztem, milyen módon gondolja teljesíteni a
tervét, azt mondta, képmást készít a „tigrisről”, és ami-
kor imádkozással ráveszi a gonosz szellemet, hogy köl-
tözzön bele, akkor a Gangesz hullámaira bízza a kép-
mást, és a folyam majd leviszi a tengerbe, ahonnan nem
tud visszatérni, s ahol már nem okozhat kárt senki em-
berfiának.
Bármennyire kételkedtem, hogy sikerrel jár felada-
tának végzése, amire vállalkozott, mégis csodálnom
kellett a hitét és igyekezetét. Minden reggel megjelent,
mielőtt leereszkedtem a toronyból, és még munkában
találtam, amikor este visszatértem. Bambuszdarabkák-

76
ból, zsinegből, olcsó tarka vászonból „tigrist” készített.
Amikor már csaknem elkészült vele, egy erős éjjeli
zivatar szétmállasztotta, de nem csüggedt el, másnap
reggel újra kezdte. Munka közben még énekelt is.
Végre eljött a nagy nap, amikor a ló nagyságú és a
világ semmilyen állatához nem hasonlítható „tigris”
elkészült.
Ki az a hegyi emberek között, aki nem vesz részt
szívesen egy érdekes látványosságban? Amikor a tá-
kolmány elkészült, és hosszú póznához erősítve, mere-
dek ösvényen levitték a homokos öbölbe, száz ember
kísérte, közülük többen hosszú trombitákat fújtak és
gongokat vertek.
A folyóparton a „tigrist'1 leoldozták a póznáról. A
fején és mellén ezüst csillagokat viselő, fehér ruházatú
ember, a hat láb hosszú kereszttel a kezében, letérdelt a
partra, és buzgó imával fordult a gonosz szellemhez,
foglalja el a helyét az általa készített alkotmányban.
Ezután a gongok és trombiták fülsiketítő zaja kíséreté-
ben a bábut a hullámokra bízták, hogy elkerüljön a
Gangeszbe. Virágot és édességet dobtak utána, hogy
mielőbb a tengerbe érjen.
Másnap reggel az ismerős figura eltűnt a szikláról.
Megkérdeztem a folyó felé fürödni igyekvő embereket,
merről jött a bő ruházatú barátom, és hova tűnt el. „Ki

77
tudja megmondani, merről jön egy szent ember, és ho-
vá távozik?” – volt a felelet.
Homlokukon a szantálfa-pépből készült kasztjelzés-
sel, ezek az emberek, akik szentként tisztelték az isme-
retlent, és a többiek, akik részt vettek a vízrebocsátási
ceremóniában, valamennyien hinduk voltak.
Indiában, ahol nincs útlevél, nincs személyazonos-
sági igazolvány, s ahol a vallás – kevés kivétellel – so-
kat számít, megtörténhet, hogy bő talárban, koldustá-
nyérral vagy ezüst csillagokkal a fején és mellén, a
Khyber-hágótól a Comorin-fokig is eljuthat valaki
anélkül, hogy bárki megkérdezné, merre tart, és mi az
útjának célja.

78
HAJSZÁL HÍJÁN

Mialatt a hídon őrködtem, Ibbotson és felesége megér-

keztek Pauriból. Minthogy a felügyelői bungalow-ban
kevés volt a hely, kiköltöztem belőle, és negyvenfontos
sátramat a zarándokút túlsó oldalán, a hegyoldalon ve-
rettem fel.
A sátor kevés védelmet nyújt olyan állattal szemben,
amelynek a karma több mérföldes körzetben minden
ajtón és ablakon mély nyomokat hagyott, ezért embe-
reim segítségével tüskés sövénykerítést emeltünk a
tábor köré. A hely fölött óriási tüskés körtefa ágasko-
dott, s minthogy ágai akadályozták a sátorverést, szól-
tam az embereimnek, hogy vágják ki. Amikor a fát már
félig kivágták, meggondoltam magam: eszembe jutott,
hogy árnyék nélkül maradok a tűző napon, ezért csak a
lelógó ágait nyesettem le. A negyvenöt fokos szögben a
tábor fölött magasodó fa a kerítés hátsó oldalát hatá-
rolta.
Nyolcan tartózkodtunk a kis táborban, s amint elfo-
gyasztottuk a vacsorát, tüskés ágakkal teljesen eltorla-
szoltam a kerítés bejárati nyílását, s ekkor jöttem rá,
hogy az emberevő könnyen felmászhat a fára és onnan
79
leugorhat a kerítés mögé. De már késő volt változtatni a
helyzeten, elhatároztam, ha a leopárd békén hagy ben-
nünket azon az éjszakán, akkor a következő reggel ki-
vágjuk és eltávolítjuk a fát.
Az embereim számára nem volt sátram, gondoltam,
majd Ibbotson embereivel együtt alszanak a felügyelői
bungalow melléképületében, ámde ők nem egyeztek
bele, mondván, hogy kínt sem lesznek nagyobb ve-
szélyben, mint én a nyitott sátorban. A szakácsom fe-
küdt hozzám a legközelebb, körülbelül egy yardnyire,
és igen erősen hortyogott; utána a Naini Tal-ból hozott
hat garhwalisim, a körülzárt kis helyen egymáshoz pré-
selődve, mint a szardíniák.
Védelmünk gyenge pontja a fa volt, s ezen elmél-
kedve feküdtem le aludni.
Ragyogó holdfényes éjszaka következett. Éjféltájt
hirtelen felriadtam, hallottam, amint a leopárd a fán
mászik. Felkaptam az ágyamon heverő töltött fegyvert,
és éppen papucsba dugtam a lábam, nehogy a szanaszét
heverő tüskékbe lépjek, amikor baljóslatú recsegés hal-
latszott a félig kivágott fa felől, majd a szakács két-
ségbeesett ordítása: „Leopárd! Leopárd!” Egy ugrással
a sátor előtt termettem, de mire vállamhoz kaptam a
fegyvert, a leopárd már felugrott a följebb eső teraszos
földre. Kirántottam a kerítés nyílását elzáró tüskés
gallyakat, felrohantam a negyven yard széles kopár

80
földre, s amint onnan végigfürkésztem a tüskés bok-
rokkal és nagyobb sziklákkal telehintett hegyoldalt, egy
sakál vészkiáltása adta tudtomra, hogy a leopárd lőtá-
volon kívülre jutott.
Később a szakács elmondta: hanyatt feküdt – ezt
már a hortyogásából is megállapítottam – felnyitotta
szemét a recsegésre és egyenesen a leopárd képébe
látott, amikor az éppen ugrásra készült.

81
A CSAPDA

A közeli falvakból érkezett jelentésekből értesültem,

hogy a leopárd betöréseket kísérelt meg a házakba. Az
utakon felismertem a lábnyomait, az emberevő tehát a
közelben tartózkodik. Néhány nappal Ibbotsonék érke-
zése után híre jött, hogy Rudraprayagtól két mérföldre
eső faluban megöltek egy tehenet, fél mérföldre az öreg
diófától, ahol korábban a szénával bélelt leshelyemet
felütöttem.
A faluba érkezve megállapítottuk: a leopárd lesza-
kította egy építmény ajtaját, az oda bezárt tehenek kö-
zül egyet leütött, s minthogy nem tudta keresztülvon-
szolni az ajtó nyílásán, a küszöbön hagyta, s jó adagot
elfogyasztott belőle.
Az építmény a falu közepén állt, körülnézve rájöt-
tünk, ha lyukat fúrunk a néhány yard távolban álló ház
falán, akkor szemmel tarthatjuk a tehén tetemét.
A ház gazdája készségesen fogadta a tervünket, an-
nál is inkább, mert az elpusztult tehén is az övé volt.
Estefelé gondosan magunkra zártuk a házat, elfo-
gyasztottuk a magunkkal hozott szendvicset, teát, és

82
felváltva egész éjjel a lyuknál őrködtünk anélkül, hogy
valamit is láttunk vagy hallottunk volna a leopárdról.
Reggel kikecmeregtünk a házból, és a falubeliekkel
körüljártuk a meglehetősen nagy települést. Megmu-
tatták a karmolások nyomait az ajtókon, ablakokon,
ahol az utóbbi évek folyamán a leopárd rá akart törni a
házban lakókra. Egyik ajtón különösen sok és mély
karmolás látszott, több mint bármely másikon: ezen az
ajtón nyomult be a leopárd a helyiségbe, ahol negyven
kecske és a kis pásztorfiú volt bezárva.
Egy vagy két nappal később egy másik tehén meg-
ölését jelentették a bungalow-nktól néhány száz méter-
nyire eső hegyoldali faluból. Itt ismét ugyanaz történt: a
tehenet a házban ölte meg a leopárd, a küszöbig hur-
colta, s ott egy részét felfalta. Az ajtóval szemben, attól
tíz yard távolságban, két láb magas faemelvényen ti-
zenhat láb magas, friss szénaboglya állt.
Reggel kaptunk hírt a tehén megöléséről, az egész
nap előttünk állt, s így módunkban volt a legkiválóbb
magaslest – machant – megépíteni, amely művészi
szempontból is különbnek bizonyult az eddig bárhol e
célra emelteknél.
Azzal kezdtük, hogy lebontottuk a szénaboglyát, s
póznákból állványzatot emeltünk az emelvény köré. A
póznákra, négy lábbal az alsó emelvény fölé, egy má-
sodik, kisebb emelvényt építettünk. Két hüvelyk lyuk-

83
bőségű dróthálóval vontuk be az egész építményt, csak
az alsó emelvény és a talaj közti rész maradt szabadon.
Ezután szalmacsutakkal tömtük be a háló lyukait, és
szénát szórtunk az építmény köré, valamint az alsó
emelvény alá, hogy minden úgy legyen, mint mielőtt
elkezdtük a munkánkat. A szénaboglya egyik résztulaj-
donosa, aki egy-két napig távol volt a falutól és éppen
munkánk befejezésekor tért vissza, nem akarta elhinni,
hogy átépítettük a boglyát, míg körül nem tapogatta és
meg nem mutattuk a második boglyát, amit a megma-
radt szénából a szomszédos földön emeltünk.
Naplemente közeledtével bemásztunk a nyíláson a
leshelyre, és biztonságosan elreteszeltük magunk mö-
gött. Ibbotson kissé alacsonyabb mint én, ezért ö a felső
emelvényt foglalta el, s amikor mindketten jól elhe-
lyezkedtünk, kis lőréseket készítettünk a szénafalban.
Minthogy a leopárd érkezésekor nem adhatunk jelt
egymásnak, megállapodtunk, hogy aki előbb megpil-
lantja, tüzel. Tiszta, holdfényes éjszaka lévén egyi-
künknek sem volt szüksége elektromos fényszóróra.
Estebéd után elcsendesedett a falu, és tíz óra után
megütötte a fülem mögöttünk a hegyről lefelé eresz-
kedő leopárd mozgásának nesze. A szénaboglyához
érve néhány percre megállt, aztán kezdett átkúszni az
emelvény alatt, amelyen ültem. Közvetlenül alattam –
csak egy deszka választotta el az ülőhelyemet a fejétől

84
– hosszúnak tűnő percig megpihent, aztán folytatta a
kúszást, s éppen mikorra vártam, hogy kibújik az emel-
vény alól, és három-négy lábnyiról könnyű célpontot
nyújt, hangos recsegés hallatszott a felső emelvényről.
A leopárd jobbra ugrott, ahová nem tudtam szemmel
követni, és eltűnt a hegyoldalon. Ibbotson okozta a re-
csegést, a kritikus pillanatban igen fájdalmas görcsöt
kapott mindkét lábába, s ezen akart helyzetváltoztatás-
sal könnyíteni. A leopárd megijedt, és nem tért vissza
többé a zsákmányához.
Két nappal később, éjszaka, ismét megöltek egy te-
henet a rudraprayagi bazártól néhány száz yardra, a
hegyoldalon.
A tehén gazdája egyedülálló kis házban lakott, en-
nek egyetlen helyiségét deszkadarabokkal, kezdetleges
módon két részre, konyhára és lakószobára osztotta.
Éjszaka felébresztette a konyhából hallatszó zaj,
amelynek ajtaját elfelejtette bezárni, és a következő
percben az elválasztó fal széles résein át a hold sápadt
fényében megpillantotta a leopárdot, amint egy deszkát
igyekezett kitépni a falból.
Hosszú ideig mozdulatlanságba dermedten, izzadva
nézte, hogyan próbálkozik a leopárd egyik deszka után
a másikkal. Végül is a leopárd, nem találván gyenge
pontot az elválasztó falon, elhagyta a konyhát és meg-
ölte a tehenet, amely a ház oldalához támaszkodó fé-

85
szerben volt kikötve. Ezután elszakította a köteléket,
amellyel kikötötték, kis távolságra elhurcolta a fészer-
től, s miután jó adagot elfogyasztott belőle – otthagyta.
A hegy legszélén, mintegy húsz yardra a tehén tete-
métől, jól megtermett fa állt, ágai közt szénaboglyával;
Ibbotsonnal együtt elhatároztuk, hogy e természet kí-
nálta magaslesen, ahonnan több száz lábnyi hegyoldal
vezetett le a völgybe, várjuk majd a leopárdot.
Néhány nappal előbb a kormányzóság egy csapdát
küldött számunkra, hogy ezzel is előmozdítsa az em-
berevő ártalmatlanná tételét. Az öt láb hosszú, nyolcvan
font súlyú csapda a legfélelmetesebb eszköz volt, amit
ebben a nemben valaha is láttam. A csapda szája három
hüvelyk hosszú éles fogakkal volt felszerelve, huszon-
négy hüvelykre volt kifeszíthető, és két roppant erős
rugó hozta mozgásba, amelynek szétfeszítéséhez két
ember kellett
Amikor a leopárd otthagyta zsákmányát, negyven
yard széles földet átszelő gyalogösvényen keresztül,
három láb magasságú partra kapaszkodott fel, majd
áthaladt a következő földön, amelyet sűrű bozótos
domb határolt. Ide, a három láb magas partra, amely az
alsó földet a felsőtől elválasztotta, helyeztük el a csap-
dát, s hogy odatereljük a leopárdot, a gyalogösvény két
oldalára tüskés ágakat helyeztünk. A csapda egyik vé-
géhez rövid, félhüvelykes lánc volt erősítve, amely há-

86
rom hüvelyk átmérőjű karikában végződött. Ezt a kari-
kát erős cövekkel a földhöz erősítettük.
Amikor ezzel elkészültünk, Ibbotson felesége az
embereinkkel együtt visszatért a bungalow-ba, én pedig
Ibbotsonnal felmásztam a szénaboglyára. Ernyőként
ágat erősítettünk magunk elé, kevés szénát dobtunk rá,
és kényelembe helyezkedve vártuk a leopárdot, bizto-
san számítva arra, hogy ez alkalommal nem menekül
előlünk.
Az est beálltával nehéz felhők takarták be az eget, s
minthogy a hold felkeltét csak kilenc órára vártuk, a
biztos találathoz az elektromos fényszóróra volt szük-
ségünk. A fényszóró nehéz és kényelmetlen szerszám
volt, s minthogy Ibbotson szerint nekem kell lőnöm,
nagynehezen a fegyveremre erősítettem.
Egy órával a teljes besötétedés után a dühös ordítá-
sokból értesültünk, hogy a leopárd csapdába került. Az
elektromos lámpa fényénél megpillantottam az ágas-
kodó leopárdot – a csapda a mellső lábairól lógott –, és
kapásból rálőttem. A 450-es lövedék eltört egy lánc-
szemet és kiszabadította a vadállatot.
A cövektől szabadulva a leopárd, lábán a csapdával,
nagy ugrásokkal menekült a mezőn; fegyverem bal
csövéből utánaküldtem egy golyót, amelyet Ibbotson
két nagy erejű lövése követett, de ezek célt tévesztettek.

87
Megpróbáltam újra tölteni a fegyverem, kissé elmoz-
dítottam a fényszórót, mire az megszűnt működni.
A leopárd ordítása és a négy lövés hallatára a
rudraprayagi bazárból és a közeli falvakból kitódultak a
lámpásokkal és fáklyákkal felszerelt emberek, és min-
den oldalról az egyedülálló ház felé közeledtek. Hiába
kiáltoztunk, hogy tűnjenek el, a nagy zajban nem hal-
lottak bennünket. Fegyverrel a kézben lemásztam a
fáról – ami a sötétben igen kockázatos vállalkozás volt
–, ezalatt Ibbotson felpumpálta és meggyújtotta a les-
helyre magunkkal hozott petróleumgáz-lámpát, és kö-
telén leengedte mellém a földre. Majd ő maga is le-
ereszkedett, és együtt indultunk a leopárd nyomába.
Félúton, valami kiálló szikla kissé felemelte a földet,
ezt a helyet óvatosan közelítettük meg. Ibbotson a feje
fölé emelt nehéz lámpával, én meg mellette, vállhoz
emelt puskával, lövésre készen. A domb mögött kis
mélyedésben lapult a leopárd. Amikor észrevett ben-
nünket, szembefordult és dühösen morgott. Golyóm a
koponyájába hatolt, és néhány perccel később izgatott
tömeg csődült körénk, és afeletti határtalan örömükben,
hogy megszabadultak a régóta rettegett ellenségüktől, a
szó szoros értelmében táncra perdültek.
Az előttem fekvő állat jól fejlett hím leopárd volt,
amely az előző éjszaka megpróbálta a deszka válaszfa-
lat letépni, hogy emberhúshoz jusson. Ott érte el a vég-

88
zete, ahol az emberek tucatjával végzett, minden okunk
megvolt tehát feltételezni, hogy ez volt az emberevő
leopárd. De én mégsem hittem el, hogy ugyanaz az állat
fekszik előttem, mint amelyiket az asszony teteme fö-
lött leselkedve láttam. Igaz, az éjszaka sötét volt, csak a
körvonalait láttam, mégis úgy véltem, hogy a készséges
kezekkel a szállítópóznára kötözött állat nem az ember-
evő leopárd volt.
Ibbotson vezette a menetet, őt követte a leopárdot
szállító csoport, és a több száz főből álló tömeg, a ba-
zárhoz vezető úton, egészen a bungalow-ig.
A menetben, a hegyről lefelé botorkálva, én voltam
az egyetlen ember, aki nem hitte el, hogy a
rudraprayagi emberevő leopárddal végeztünk. Gondo-
lataim visszaszálltak gyermekkori élményemhez, ami a
téli szállásunktól nem messze esett meg, s amelyről sok
évvel később egy könyvben is olvastam. A könyv címe
a Bátor cselekedetek vagy talán Legbátrabb cselekede-
tek volt. Az esemény két embert érintett: az indiai köz-
szolgálatban tevékenykedő Smeatont és az erdőgazdál-
kodásban dolgozó Braidwoodot. Még nem volt vasút, s
egy viharos éjszakán együtt utaztak ketten, postakocsin,
Moradabadból Kaladhungiba, és egyik merész fordu-
lónál beleszaladtak egy magányos, ámokfutó elefántba.
(A magányos elefántnál alig van veszélyesebb állat:
fákat tép ki, házakat tapos el, és minden élőlényt meg-

89
támad.) Az elefánt megölte a kocsist és a két lovat,
majd felborította a kocsit. Braidwoodnál puska volt, s
mialatt ezt kiszedte a tokjából, összerakta és megtöl-
tötte, Smeaton felmászott a kocsira, kiemelte az egyik
épségben maradt kocsilámpát, s annak halvány fényét
az elefánt fejére irányította, hogy Braidwood biztos
célpontot kapjon. Elismerem, nagy különbség van a
megvadult elefánt és a leopárd között, ennek ellenére
kevesen erednének a fájdalomtól veszett leopárd nyo-
mába, amely – mint később rájöttünk – tulajdonképpen
már kiszabadította magát a csapdából, s csak egy vé-
kony bőrdarab tartotta fogva. Kevesen emelték volna a
lámpást a fejük fölé, csak a másik fegyverére hagyat-
kozva.
Hosszú évek óta ez volt az első éjszaka, amikor a
bazár közelében minden ház nyitva állt, és a kapuban
asszonyok és gyermekek ácsorogtak. Lassan haladtunk
a leopárddal, lépten-nyomon le kellett tenni, hogy a
csoportba verődött gyerekek megbámulhassák. A hosz-
szú út végén a kísérők lemaradtak, és a leopárdot a mi
embereink vitték diadalmenetben a bungalow-hoz.
Elmentem mosdani, majd visszatértem, és az egész
ebéd alatt, de jóval utána is, azon vitatkoztunk, hogy a
kimúlt leopárd a hírhedt emberevő-e vagy sem. Végül
anélkül, hogy egyikünk is meggyőzte volna a másikat,
elhatároztuk, hogy Ibbotson visszatér a munkájához

90
Pauriba, én pedig a hosszúra nyúlt rudraprayagi kirán-
dulástól fáradtan, másnapra halasztóm a leopárd bőré-
nek lenyúzását és megszárítását, majd a következő na-
pon felszedem a sátorfám és útnak eredünk Pauriba.
Kora reggeltől késő estig felváltva jöttek közelről,
távolból a csoportok, hogy láthassák a leopárdot, s
minthogy valamennyien felismerték benne az ember-
evőt, gyanakodni kezdtem, talán mégis Ibbotsonéknak
van igazuk, és nem nekem. Ibbotson két kérésemnek
engedett: felhívta az emberek figyelmét, hogy ne adják
fel az emberevő leopárd elleni óvóintézkedéseket, és
nem közölte telefonon a kormányzósággal, hogy lelőt-
tük az emberevőt.
Este korán feküdtünk le, mert másnap jókor akar-
tunk kelni. Még sötét volt, amikor már ébren voltam és
könnyű reggelim elfogyasztása közben az út felől ér-
kező hangok ütötték meg a fülem. Szokatlan dolog volt,
odakiáltottam: mit keresnek arra ilyen korán. Amikor
megláttak, négy ember feljött az úton a táborhelyemre
és elmondták, az elöljáró küldte őket, hogy elmondják:
az emberevő a folyó túlsó partján, a chatwapipali hídtól
egy mérföldre, megölt egy asszonyt.

91
VADÁSZAT A VADÁSZOKRA

Ahogy visszatértem, Ibbotson éppen az ajtót nyitotta ki,

hogy beengedje a teát felszolgáló emberét. Mikor el-
mondtam, mi történt, elhalasztotta a pauri-i utazását, és
a nagy léptékű térképpel leültünk Jean ágyára, hogy
teázás közben megbeszéljük a teendőket.
Ibbotsonnak sürgős munkája volt a kormányzósági
székhelyen, s így a legtöbb amit tehetett, hogy még két
napot és két éjszakát velünk maradt. Előző napon sür-
gönyöztem Naini Tal-ba, hogy Paurin és Kotdawarán
keresztül hazatérek; ezt a sürgönyt töröltettem, és ahe-
lyett, hogy vonatra ültem volna, gyalog visszatértem
oda, ahonnan reggel elindultam. Megtaláltuk a térképen
a falut, ahol az asszonyt megölték, én visszatértem a
táborba közölni az embereimmel, hogy tervünk meg-
változott; csomagoljanak össze s jöjjenek utánunk a
négy falusival együtt, akik az emberölés hírét meghoz-
ták.
Jean – Ibbotson felesége – Rudraprayagban maradt,
mi pedig Ibbotsonnal kiadós étkezés után egy arabs és
egy angol kancán útnak eredtünk. Két olyan biztos lábú

92
állat volt, amilyenekkel csak a jó szerencse hozhatja
Össze a lovast.
Magunkkal vittük a fegyvereinket, a gyorsfűzőt, pet-
róleumlámpást, és valami ennivalót. Kölcsön lovon
Ibbotson egyik inasa abrakot hozott lovaink számára. A
lovakat a chatwapipali hídnál hagytuk. Ez a híd nem
volt elzárva éjjel, amikor a leopárdot elejtettük, és en-
nek következményeképpen az emberevő átkelt rajta, és
az útjába eső első faluban megölte az asszonyt.
A hídnál kísérő várt bennünket, aki igen meredek
hegygerincen indult felfelé, később áttért egy füves
hegyoldalra, majd lement egy mély, s fával sűrűn be-
nőtt vízmosásba, amelynek fenekén kis patak csordo-
gált. Itt találkoztunk a falu elöljárójával és húsz embe-
rével, akik a tetemet őrizték.
Az áldozat erős termetű, 18–20 év körüli csinos nő
volt. Arccal lefelé feküdt, karjait a testéhez zárta. Ru-
házatának minden darabja le volt szakítva, és a leopárd
végignyaldosta a talpától a nyakáig, ahol négy hatalmas
fog nyoma tátongott. Csak néhány font hús hiányzott
testének felső részéből és valami kevés az alsó feléből
Amikor felfelé kapaszkodtunk a hegyen, hallottuk az
áldozat mellett őrködő emberek dobolását, s minthogy
délutáni két óra volt – a leopárd semmi esetre sem le-
hetett a közelben – az elöljáróval és embereivel teázni
mentünk a faluba.

93
 Tea után elmentünk a házba, ahol a nőt megölték. A
kőből emelt ház két-három acre (1 acre = 1125 négy-
szögöl) terasz-szerű fold közepén állt, egyetlen szobá-
jában a fiatal nő, a férje, és hathónapos gyermekük la-
kott.
Két nappal a gyilkosság előtt a férj Pauriba ment,
hogy tanúvallomást tegyen egy földtulajdon-perben, és
apját bízta meg a ház Őrizetével. Este az após és a fia-
talasszony együtt vacsoráztak, majd miután közeledett
a lefekvés ideje, a fiatalasszony átadta a csecsemőt az
apósnak, és szükségét végezni kilépett az ajtón. Amint
már említettem, a hegyi emberek házában ismeretlen
fogalom a W. C. vagy bármely más higiénikus beren-
dezés.
A csecsemő sírni kezdett, amikor az anyja átadta a
nagyapának, s így, ha volt is valami zaj a ház előtt –
magam részéről biztos vagyok, hogy nem volt – az
após nem hallotta. Sötét este volt. Az após néhány per-
cig várakozott, aztán kiszólt a menyéért. Nem kapott
választ, erre megismételte a hívását, majd hirtelen fel-
ugrott, becsapta és elreteszelte az ajtót.
A történtek előtt, estefelé esett az eső, így könnyű
volt rekonstruálni az eseményeket. Röviddel az eső
után, a faluból indult a ház felé a leopárd, majd a ház
ajtajától balra harminc yard távolságban meghúzódott
egy szikla mögött. Egy ideig ott feküdt – valószínűleg

94
figyelt a házból jövő hangokra. Amikor a fiatalasszony
kinyitotta az ajtót és háttal a leopárdnak leguggolt, az
emberevő megkerülte a sziklát, és hason csúszva kú-
szott húsz yardot a ház sarkáig, majd tovább a fal mel-
lett, míg megragadta a fiatalasszonyt és a sziklához
vonszolta. Innen, amikor végzett az áldozatával, de
lehet, hogy az após kiáltozására, felkapta a zsákmányát,
s olyan magasra emelve, hogy a frissen szántott földön
sem kéztől, sem lábtól eredő vonszolási nyom nem ma-
radt, keresztülvitte a földön, és egy három láb széles
parton leereszkedett a következő teraszon, amelyet ti-
zenkét láb mély esés választott el egy kitaposott gya-
logösvénytől. A mélyedésről úgy ugrott le a leopárd,
szájában a kb. hetven kilogrammos testtel, hogy amikor
az ösvényre ért, a test egyetlen pontja sem érintette a
földet. Ez mindennél jobban bizonyítja óriási erejét.
Az ösvényt keresztezve egyenesen lefelé tartott a
hegyről, fél mérföld távolságban megállt, s ott letépte
áldozaténak ruházatát Miután kis részét felfalta, a tete-
met egy smaragdzöld fűvel benőtt tisztáson hagyta,
amely fölött kúszónövényekkel sűrűn belepett fa állt.
Négy óra körül lementünk, hogy elhelyezkedjünk a
tetem közelében. A fényszórón kívül a petróleumgáz-
lámpa is velünk volt.
Számoltunk azzal, hogy a leopárd hallotta az elhur-
colt asszonyt kereső és a feltalált tetemet őrző falusiak

95
lármáját, ezért roppant óvatosan fog visszatérni az ál-
dozatához. így elhatároztuk, nem ülünk a közelébe^
hanem kiválasztottunk egy hatvan yardnyira álló fát,
amelyről a kis tisztást jól át lehetett látni.
Az elsatnyult tölgyfa nagyjából megfelelő szögben
állt a hegyoldalon. A petróleumlámpást eldugtuk egy
kis üregben, és fenyőgallyal jól betakartuk. Ibbotson
helyet foglalt egy villa alakú ágon, ahonnan tisztán látta
a holttestet, én pedig háttal feléje, a heggyel szemközt,
a törzsre ültem. Ibbotson feladata volt lőni, az enyém a
biztonságunkról gondoskodni. Minthogy a fényszóró
nem működött – feltehetően kimerült az elem –, elhatá-
roztuk, addig ülünk a leshelyen, míg elegendő világos-
ság lesz a lövéshez, aztán a petróleumlámpás segítsé-
gével visszamegyünk a faluba, ahova addigra talán már
megérkeztek az embereink Rudraprayagból.
Nem volt időnk körülnézni a környéken, de a falu-
beliek elmondták, hogy a tetemtől keletre sűrű dzsungel
terül el, s valószínűleg oda vonult előlük a leopárd. Ha
a leopárd abból az irányból közeledik, Ibbotson már
látni fogja, mielőtt a tisztásra ér, és könnyen végezhet
vele, annál is inkább, mert fegyverén erős látcső volt, s
ez még külön félóra előnyt biztosított számunkra. Ami-
kor egy perccel több vagy kevesebb világosságtól függ
a siker vagy a kudarc –, akkor a világítási tényező vál-
tozása fontos szerepet játszik.

96
 A nap lemenőben volt a nyugati magas hegyek mö-
gé, s már percek óta árnyékban voltunk, amikor egy
kakarszarvas vágtatott le a hegyről. Riasztása a jelzett
sűrű dzsungel irányából hallatszott A hegy peremén a
szarvas megállt, aztán a túlsó oldalon távozott. Hangja
végül elveszett a távolban.
A szarvast kétségkívül a leopárd ijesztette meg, és
bár lehetséges, hogy más leopárd is tartózkodott a kör-
nyéken, mégis reménykedni kezdtem. Ezt láttam
Ibbotsonon is, aki két kézzel szorongatta fegyverét.
Mindjobban bealkonyult, de még távcső nélkül is
biztos találatot lehetett volna elérni, amikor harminc
yardra fölöttünk fenyőtoboz szabadult el az alacsony
bozót mögül, és egyenesen a fának gurult, a lábam mel-
lé. Megérkezett a leopárd, és vészt szimatolva biztos
helyet választott a hegyoldalon, ahonnan beláthatja az
áldozata körüli terepet. Balszerencsénkre ebben a hely-
zetben a fa, amelyen ültünk, egy vonalba került a holt-
testtel, s így, bár engem a fa mögött nem láthatott a
leopárd, bizonyosra vettem, hogy Ibbotsont – aki az
ágakból alakult villán ült – felfedezte.
Amikor annyira besötétedett, hogy a fegyverem már
nem használhattam, és Ibbotson sem a távcsövét, meg-
ütötte a fülünket, a fa felé lopakodó leopárd nesze. El-
jött az ideje a cselekvésnek: szóltam Ibbotsonnak, hogy
foglalja el a helyem, mialatt én elhozom a lámpást.

97
Petromax volt a német gyártmányú petróleumgáz-
lámpa neve. Ragyogó fényt adott, de hosszúkás alakjá-
val és még hosszabb fogantyújával nem dzsungelhasz-
nálatra készült.
Valamivel magasabb vagyok, mint Ibbotson, azért
én akartam tartani a lámpást, de Ibbotson kijelentette,
hogy ő viszi, mert inkább hagyatkozik az én fegyve-
remre, mint a sajátjára. Elindultunk. Ibbotson elöl, én
utána, készenlétben tartott fegyverrel.
Ötven yardra a fától Ibbotson megcsúszott egy szik-
lán, a lámpa a kőnek ütközött, izzóharisnyája szét-
mállott. A fúvókából kilobbanó kék láng csak ahhoz
adott elegendő világítást, hogy lássuk, hova lépünk. De
meddig tart ez a világítás? Ibbotson szerint három per-
cig kézben tudja tartani a lámpást, azután az felrobban-
hat. Három perc alatt felmászni a félmérföldes mere-
dekre, olyan terepen, ahol csaknem lépésenként vál-
toztatni kell az irányt, hogy elkerüljük a hatalmas szik-
lákat és tüskés bokrokat; nyomunkban – ahogy később
beigazolódott – az emberevővel, ijesztő perspektíva
volt.
Az ember életében történnek események, amelyek
soha nem kopnak ki az emlékezetéből, bármily régen
estek is meg; ilyen volt ez a kapaszkodás a hegyre a
sötétben. Amikor végül is elértük a gyalogösvényt, még
nem ért véget a megpróbáltatásunk, mert az út bivaly-

98
csapások sorozatából állt, s nem tudtuk, hol keressük az
embereinket. Felváltva csúsztunk el a vizes földön és
botladoztunk köveken, míg elértünk egy kőlépcsőhöz,
amely jobbra felfelé eltért az ösvény irányától. A lép-
csőn felérve, kis udvarba jutottunk, amelynek túlsó
oldalán ajtó nyílt egy házba. Már a lépcsőn hallottuk a
vízipipa fortyogását. Kopogtam az ajtón, és bekiáltot-
tam, hogy nyissák ki. Minthogy nem kaptam választ,
elővettem egy doboz gyufát, megráztam és kilátásba
helyeztem, hogy felgyújtom fejük felett a zsúptetőt, ha
nem nyitnak ajtót. Izgatott hang felelt a házból: ne
gyújtsuk fel a tetőt, máris nyitják az ajtót. Egy perc
múlva kinyílt egy belső, majd a külső ajtó, mire két
lépéssel a házban teremtünk, becsaptuk az ajtót és hát-
tal nekitámaszkodtunk.
Tizenkét vagy tizennégy különböző korú férfi, nő és
gyerek volt a szobában. Amikor betoppanásunk után a
férfiak visszanyerték a lélekjelenlétüket, bocsánatot
kértek, hogy nem nyitottak azonnal ajtót, de oly régóta
rettegnek a leopárdtól, családjukkal együtt, hogy el-
vesztették bátorságukat. Nem tudván, milyen alakot
ölthet az emberevő, minden éjszakai zörejre gyana-
kodtak. Tökéletesen megértettük félelmüket, mert attól
a perctől kezdve, amikor Ibbotson elcsúszott, a lámpa
harisnyája szétmállott, és néhány perc elteltével
Ibbotson kioltotta a már vörösizzásban levő lámpát,

99
hogy fel ne robbanjon, meg voltam győződve róla,
hogy esetleg egyikünk sem éri el élve a tábort.
A háziak elmondták: embereink naplementekor
megérkeztek, s feljebb egy házcsoportban helyezték el
őket. Két jól megtermett férfi ajánlkozott megmutatni
az utat, de mert tudtuk, színtiszta gyilkosság lenne
megengedni, hogy egyedül térjenek vissza, nem fo-
gadtuk el az ajánlatot, amelyet a fenyegető veszély tel-
jes tudatában tettek, inkább valami világító alkalmatos-
ságot kértünk. A szoba sarkában motoztak egy ideig,
aztán előhalásztak egy ócska, bura nélküli lámpást,
amelynek a fenekén még volt néhány csepp olaj, ezt
meggyújtottuk és kölcsönös jókívánságok után távoz-
tunk. A két ajtót gyorsan becsukták és elreteszelték
mögöttünk.
Több bivalycsapás és kiálló szikladarab következett,
de a pislákoló fény segítségével jól haladtunk és meg-
találtuk a második lépcsősort, amelyet az útbaigazítás
szerint meg kellett másznunk. Utána hosszú udvarba
értünk, amelyben jobbra-balra emeletes házak sora-
koztak. Minden ajtó zárva volt, sehol egy csepp fény.
Kiáltásunkra ajtót nyitottak s néhány kőlépcsőn át,
emeleti tornácra értünk, ahol rátaláltunk arra a két szo-
bára, amelyet rendelkezésünkre bocsátottak. Mialatt
embereink megszabadítottak fegyvereinktől és a lám-
pástól, valahonnan egy kutya került elő. Szelíd, falusi

100
állat volt, farkcsóválva néhányszor körülszaglászott
bennünket, aztán a lépcső felé távozott, amelyen imént
feljöttünk. A következő pillanatban rémült vonítással
ugrott vissza, magánkívül ugatott, és minden szál szőre
az égnek állt.
A lámpásunk kialudt, amikor az udvarra értünk, de
az embereink átnyújtották pontos hasonmását. Ibbotson
mindenfelé világított a lámpással – mialatt én megtöl-
töttem a fegyverem – de nem tudta bevilágítani a nyolc
láb mély terepet.
A kutyát figyelve következtetni tudtunk a leopárd
mozgására. Amikor a leopárd áthaladt az udvaron és
lement a lépcsőn a gyalogösvényre, a kutya fokozato-
san abbahagyta az ugatást és hasra ereszkedve élénken
figyelt az ösvény irányába, csak időnként morgott
egyet.
A részünkre kiürített szobának nem volt ablaka, s
minthogy az ajtó bezárásával egyben kizártunk volna
minden levegőt és fényt, elhatároztuk, hogy a tornácon
töltjük az éjszakát. A kutya valószínűleg a szoba utolsó
lakójához tartozott, és a tornácon volt a lakhelye, mert
elégedetten a lábunkhoz kuporodott, s ezzel a hosszúra
nyúló éjszakán a biztonság érzetét keltette bennünk.

101
VISSZAVONULÁS

Másnap hajnalban roppant óvatosan közelítettük meg a

megölt asszony tetemét, és nagyot csalódva állapítottuk
meg: a leopárd nem tért vissza erre a helyre, annak el-
lenére, hogy egyikünket sem sikerült zsákmányul ejte-
nie.
Napközben, mialatt Ibbotson az utánaküldött ügy-
iratokkal foglalkozott, puskával felszerelve elindultam
leopárdvadászatra. A keményre taposott és fenyőtűvel
fedett talajon nem tudtam a nyomát követni: ezért a
hegy peremén mentem, amelyen túl a falusiak szerint
sűrű dzsungel következik. Itt a talajt járhatatlannak
találtam; az áthatolhatatlan dús bozóton kívül éles szik-
ladarabok egész sorozata tette lehetetlenné a járást.
Ezen a területen meglepően sok vad nyomára bukkan-
tam. Az áthaladó csapáson kakar- és ghooralszarvason
kívül vaddisznó és egy himalájai kecske nyomait is fel-
fedeztem. Leopárd nyomára azonban – néhány régi
karomnyomon kívül – nem találtam.
A Rudraprayagból utánunk küldött csapda az előző
napon érkezett meg. Ebéd közben, este elhelyeztük a
kis tisztáson, majd az asszony tetemébe ciánt helyez-
102
tünk. A mérgekről nem volt tapasztalatom, Ibbotson
sem használta soha, de mielőtt elindultam Naini Talból,
egy orvos barátomnak elmondtam: a kormányzóság
megbízott, hogy bármilyen eszközzel, de tegyem ártal-
matlanná az emberevőt. Megemlítettem azt is, nem
bízom a mérgekben, mert a leopárd valamennyit ki-
okádja. Elmondtam, milyen mérgeket használták ellene
eddig, mire a ciánt ajánlotta, mint a leghatásosabbat a
macskafajták ellen. Ezt a tanácsot továbbítottam
Ibbotsonnak, s néhány nap múlva már birtokunkban
voltak a méregkapszulák. Ezekből néhányat behelyez-
tünk a holttest megcsonkított részeibe.
Minden reményünk megvolt, hogy a leopárd a má-
sodik éjszaka visszatér az áldozatához, s minthogy az
előző estén meglátott bennünket a fán, elhatároztuk,
hogy nem ülünk föl rá, hanem rábízzuk őt a csapdára és
méregre.
A gyalogösvény közelében, hatalmas fenyőn készí-
tettünk leshelyet, és későn elfogyasztott ebéd után –
amelyet Ibbotson főzött a petróleumkályhán – elfog-
laltuk a szénával kibélelt leshelyünket. A tágas leshe-
lyen kényelmesen elterpeszkedtünk és cigarettázva be-
szélgettünk. Csak a tetem felől érkező neszekre kellett
figyelni. Hallgatóztunk, felváltva aludtunk és remény-
kedtünk, hogy végül is felharsan a leopárd dühös ordí-
tása, ha történetesen a csapdába lép. Csak véletlenül

103
kerülhetett a csapdához, mert kitaposott ösvény nem
volt, melynek mentén odaterelhettük volna. Egyszer
kakarszarvas ugatott az éj folyamán, de ellenkező ol-
dalról, nem amerről a leopárdot vártuk.
Hajnalhasadáskor lemásztunk a fáról, főztünk egy
teát, aztán felkerestük a tetemet, amely ugyanúgy fe-
küdt, ahogyan otthagytuk.
Korán elfogyasztott reggeli után Ibbotson
Rudraprayagba ment; én éppen a holmim csomagoltam
össze és a falusiakkal beszélgettem, mielőtt elindultam
volna tizenöt napos gyalogutamra Naini Talba, amikor
egy kis csoport hírül hozta, hogy négy mérföldre eső
faluban a leopárd megölt egy tehenet. Az volt a gya-
nújuk, hogy az emberevő követte el a gyilkosságot,
mert az előző éjszaka – amikor a leopárd követett ben-
nünket a fától a tornácig –, kora hajnalban dühös táma-
dást intézett az elöljáró házának ajtaja ellen és le akarta
szakítani. A következő este ettől a háztól háromszáz
yardra a dzsungelben ölte meg a tehenet. Az emberek
kérésére elhalasztottam az utazást Naini Talba, és elkí-
sértem őket a falujukba. Magammal vittem a csapdát és
a leopárdnak szánt mérget.
Kis dombtetőre épült az elöljáró háza, megművelt
földdarab vette körül, és a gyalogösvényről lehetett
megközelíteni, amely egy részén süppedékes, zsombé-

104
kos volt. Ezen a helyen felfedeztem az emberevő láb-
nyomát.
Az elöljáró látta, amint a völgyön át házához köze-
ledek, és gőzölgő teával, frissen forralt, kókuszcukorral
édesített tejjel várt. Mialatt a sűrű és túl édes italt elfo-
gyasztottam az udvarban, a ghooralszarvas-bőrrel be-
vont, nádból készült heverőn, a házigazda felhívta a
figyelmemet az ajtajának állapotára, amelyet két estével
korábban le akart tépni a leopárd. Ez kétségkívül sike-
rült is volna neki, ha az elöljárónak nem támad a sze-
rencsés ötlete, hogy a tetőjavítás céljára beszerzett
deszkával belülről is megerősíti az ajtót.
Az elöljáró öreg volt és a reuma gyötörte, ezért a fia
mutatta meg a megölt tehenet, mialatt az öreg
rendbehozta a szobánkat.
A fiatalon kimúlt, szép tehén kedvező helyen feküdt;
sima kis tisztáson, éppen a szarvasmarha-csapás fölött,
a csapda felállítására legalkalmasabb helyen, háttal egy
összevissza gubancolódott vadrózsabokornak, lábaival
az egy láb magas part feli. A leopárd két mellső lábát
evés közben a tehén lábai közé helyezte.
A tehén lábai közül kiástam a földet, kissé távo-
labbra vittem, és elhelyeztem a csapdát oda, ahová a
leopárd a mancsát helyezte, majd letakartam nagy zöld
levelekkel, egy réteg földet szórtam rá, visszatettem a
száraz faleveleket, ágakat, csontdarabokat, pontosan

105
úgy, ahogy azokat a tehén lábai közt találtam. Száz
ember közül egyetlenegy sem vette volna észre, hogy a
talajt megbolygattam, és veszélyes csapda vár alatta a
vadra. Munkámmal elégedetten sarkon fordultam, és
félúton a tehén teteme és az elöljáró háza között fel-
másztam egy fára, ahonnan bármikor könnyen elérhe-
tem a csapdát.
Naplemente előtt egy kaleege-fácán pár, melyet egy
idő óta szemmel tartottam, öt fiókájával együtt rémül-
ten lefelé menekült a hegyről, néhány másodperccel
később egy kakarszarvas száguldott felém, kis időre
megállt a fa alatt, ugatott, aztán nesztelenül továbbment
lefelé. Ezután nem történt semmi, és amikor már túl
sötét lett ahhoz, hogy a fegyveremet használhassam,
lemásztam a fáról és gumitalpú cipőben, lábujjhegyen
elindultam a falu irányába.
Az elöljáró házától száz yardnyira egy csapás haladt
végig a harminc yard hosszú és húsz yard széles tisztá-
son. A tisztás hegynek eső részén nagyobb szikla állt.
Amint odaértem, éreztem, hogy követnek. Gondoltam,
megpróbálom kihasználni a helyzetet. Elhagytam a
csapást és a puha, vizenyős talajon két hosszú lépéssel
a szikla mögött teremtem, és fél szemmel a tehenet
figyelve, hasra feküdtem.

106
 Tíz percig feküdtem a vizes földön. Amikor teljesen
besötétedett, visszatértem a csapásra, és igen nagy elő-
vigyázattal folytattam az utam az elöljáró házáig.
Az éjszaka legmélyebb álmomból keltett fel az elöl-
járó, hogy elmondja: hallotta a leopárd kaparását az
ajtón, s amikor reggel kinyitottam az ajtót, a porban
felfedeztem az emberevő lábnyomát. A nyomokat a
tisztásig követtem, és megállapítottam, hogy a leopárd
az előző este ugyanazt tette, mint én. Ott hagyta el a
csapást, ahol én, átkelt a vizenyős talajon a szikláig,
majd ismét visszatért a csapásra, utánam jött egészen a
házig, és azt több alkalommal körbejárta.
Amint elhagyta a ház környékét a leopárd, ismét rá-
tért a csapásra, s ahogy nyomait követtem, egyre erősö-
dött a reményem, hogy ezúttal puskavégre kapom, mert
eddig a napig fogalmam sem volt róla, hogy mennyire
válhat agyafúrttá egy leopárd; amely nyolc év óta áll
szoros kapcsolatban az emberekkel.
Elhagytam a csapást és lefelé közelítve, rövidesen
észrevettem, hogy a tehén teteme eltűnt, de a csapda
környéke változatlan maradt, mindössze két lábnyom
volt látható.
Ahogy az első éjszakán, a leopárd most is az egy láb
magas parton helyezkedett el, két első mancsát a tehén
lábai közé helyezte, de ezúttal szétterpesztve a csapda
betemetett csappantyúja fölött, amelyet ha megérint,

107
elkapták volna a csapda hatalmas állkapcsai. így biz-
tonságban evett egy részt a tehénből, aztán megkerülte
a sima földdarabot, megragadta az áldozata fejét, ke-
resztülvonszolta a vadrózsa bozóton és legurította a
hegyről. A megcsonkított tetem Ötven yarddal lejjebb,
egy fiatal tölgynél kötött ki. Esti munkájával elégedet-
ten a leopárd a szarvasmarha-csapáson ment tovább, itt
egy mérföldre követtem, aztán a kemény talajon el-
vesztettem a nyomát.
Semmi reményem nem volt, hogy a leopárd vissza-
tér az áldozata maradványaihoz. Mindazonáltal, lelki-
ismeretem könnyítése céljából – minthogy előző este
elmulasztottam – tekintélyes adag ciánt helyeztem a
tehén maradványaiba. Igazat szólva, viszolyogtam a
mérgezés gondolatától is, és mind a mai napig sem ba-
rátkoztam meg vele.
Másnap ismét felkerestem a helyet, és megállapítot-
tam, hogy egy leopárd felfalta a tehén megmérgezett
részét. Olyan biztos voltam abban, hogy a hegyen át
véletlenül arra tévedt leopárd falatozott a tehénből, nem
pedig az emberevő, hogy a faluba visszatérve, közöltem
az elöljáróval: nem kutatok a vadállat után, de száz
rúpiát fizetek annak, aki feltalálja és a bőrét beszolgál-
tatja. Egy hónappal később igényelték a jutalmat, és a
leopárd bőre az elöljáróhoz került.

108
 Embereim rövid idő alatt összecsomagoltak és nem
sokkal ebéd után elindultunk a hosszú útra: gyalog,
vissza Naini Talba. Amint a keskeny gyalogösvényen
leereszkedtünk a chatwapipali híd felé, egy hatalmas
patkánykígyó keresztezte lustán az utunkat, s amikor
megálltam és figyeltem gyűrűző mozgását, a mögöttem
álló emberem, Madho Sing megszólalt: „Ott megy a
rossz szellem, akinek a kudarcát köszönheti.”
Hogy távozásommal Garhwalt kiszolgáltattam az
emberevő kényének-kedvének, szívtelenségnek tűnhet
fel az olvasó előtt. Meg is bíráltak érte a leopárdról nap
mint nap megjelent cikkekben. Enyhítő körülménynek
felhozom: a szervezet nagy idegfeszültséggel járó
igénybevétele nem tartható fenn a végtelenségig. A
Garhwalban eltöltött hetek alatt számos alkalommal
előfordult, hogy pihenés nélkül töltöttem a nap huszon-
négy óráját; egész éjszakákon át a fán kuporogtam, s a
következő napon véget nem érő sokmérföldes úton gya-
logoltam, távoli falvakat kerestem fel, ahonnan az em-
berevő sikertelen támadásának híre érkezett. Sok hold-
világos éjszakán, amelyet kényelmetlen helyzetben, a
fán ülve töltöttem, teljesítőképességem elérte a határt,
nem tudtam tovább nyitva tartani a szemem. Olyan
helyen, ahol könnyen elérhetett volna a leopárd, órák
hosszán kellett mennem olyan utakon, ahol csak én
meg a leopárd közlekedtünk, és minden ravaszságot ki

109
kellett próbálnom, hogy túljárjak ellenfelem eszén. Az
emberevő roppant szerencsével vagy ördögi ravasz-
sággal kerülte el a golyómat, amit egyetlen ujjnyomás-
sal beleengedhettem volna.
Reggelenként ismételten megtettem az éjszakai uta-
kat visszafelé, és a lábnyomokból többször megállapí-
tottam, hogy helyes volt a feltevésem: a leopárd mind-
végig a sarkamban volt. Ha az ember rájön, hogy éjjel –
akár fényes holdvilágnál is – egy zsákmányra leső em-
berevő követi, olyan kisebbrendűségi érzése támad,
amitől nagyon elbátortalanodik, és ezt az érzést az ese-
tek ismétlődése egyáltalán nem csökkenti.
Testileg-lelkileg kimerülten, további rudraprayagi
tartózkodásommal nem sokra ment volna Garhwal né-
pe, én pedig könnyen otthagyhattam volna a fogam.
Tisztában voltam azzal, hogy az önként vállalt feladat
átmeneti szüneteltetése miatt komoly támadásokban
lesz részem a sajtó részéről, de azt is tudtam, hogy amit
most teszek, helyesen teszem. Ebben a tudatban bak-
tattam távoli otthonom felé, miután biztosítottam a
garhwaliakat, hogy visszatérek és segítségükre leszek,
amint ez számomra lehetővé válik.

110
HORGÁSZÁSI KÖZJÁTÉK

Fáradtan és csüggedten hagytam el kudarcom szín-

helyét 1925 késő őszén, és felfrissülve, reményekkel
telve tértem vissza feladatomat teljesíteni 1926 kora
tavaszán.
Az emberevő üldözését célzó második látogatá-
somra vonaton indultam Kotdawarába, onnan gyalog
mentem tovább Pauriba, s így nyolc napi utazást taka-
rítottam meg. Pauriban csatlakozott hozzám Ibbotson,
és velem jött Rudraprayagba.
Három hónapig voltam távol Garhwaltól; ez idő alatt
a leopárd tíz embert ölt meg; a rettegésben élő lakosság
egyáltalán nem kísérletezett a leopárd leölésével.
A tíz áldozat közül az utolsót – egy kisfiút – az
Alaknanda bal partján ölt meg a leopárd, két nappal az
érkezésünk előtt. A legújabb gyilkosságról sürgönyér-
tesítést kaptunk Pauriba, és bár olyan gyorsan utaztunk
a helyszínre, amennyire csak lehetséges volt, csalódot-
tan értesültünk az elöljárótól, aki a felügyelői
bungalow-ban várt bennünket, hogy a leopárd az előző
éjszakán felfalta az áldozata maradványait, úgyhogy

111
semmi sem maradt a kis testből, ami fölé lesbe ülhet-
tünk volna.
A fiút éjfélkor ölték meg Rudraprayagtól négy mér-
földre eső faluban, s mivel valószínűtlen volt, hogy a
zavartalan lakoma után a leopárd átkelt a hídon – azon-
nal intézkedtünk, hogy a két függőhidat nyomban zár-
ják le.
A tél folyamán Ibbotson kitűnő felderítő szolgálatot
szervezett az egész területen, ahol az emberevő garáz-
dálkodott. Ha ezen a vidéken kutyát, kecskét, tehenet
vagy embert öltek, illetve megkísérelték felszakítani az
ajtót, az eseményről nyomban értesített bennünket a
szervezet, s ily módon állandóan tudtunk az emberevő
hollétéről. Százával érkeztek téves híresztelések a leo-
párd állítólagos támadási kísérleteiről; a hírvivők sok-
sok mérföldes utat tettek meg gyalog, de mindez ért-
hető volt, mert ahol emberevő leopárd garázdálkodik, a
saját árnyékára is gyanakszik az ember, és az éjszaka
minden legcsekélyebb zaját neki tulajdonítja.
Egyik ilyen hamis hírt Galtu nevű kundai lakosról
hozták, Rudraprayagtól hét mérföldre, az Alaknanda
jobb partján fekvő faluból. Galtu estefelé hagyta el a
lakhelyét, hogy az éjszakát a falutól egy mérföldre a
marhái számára épített fészerben töltse el. Amikor a fia
másnap reggel a fészerhez érkezett, az apja takaróját
félig az ajtón kívül találta a földön, és a közeli puha

112
talajon vonszolás nyomait, valamint az emberevő láb-
nyomait vélte felfedezni. Visszatérve fellármázta a fa-
lut, s mialatt hatvan ember elindult a holttest felkutatá-
sára, négyen Rudraprayagba jöttek, hogy az esetről
értesítsenek minket. Ibbotson és én a folyó bal partján,
a hegyen kerestük az emberevőt, amikor a hírnökök
megérkeztek. Mivel én szentül meg voltam győződve,
hogy a leopárd a folyó innenső oldalán tartózkodik, és
valótlannak tartottam Galtu megölésének hírét,
Ibbotson egy vezetővel négy embert küldött Kundába
azzal a feladattal, hogy személyesen folytassanak nyo-
mozást és annak eredményéről küldjenek jelentést. A
következő este megkaptuk a vezető jelentését, a láb-
nyomok rajzával, melyet a fészerajtó közelében a puha
talajon fedeztek fel. A jelentés szerint kétszáz ember
egész nap sikertelenül kutatott Galtu maradványai után;
a kutatást folytatják. A rajzon hat kör szerepelt, a kö-
zépső akkora volt, mint egy tányér, a többi öt egyfor-
mán teáscsésze nagyságú. A rajzot körzővel készítették,
öt nappal később, éppen mikor Ibbotsonnál elhatároz-
tuk, hogy lesbe ülünk a híd tornyán – menet érkezett a
bungalow-hoz, amelynek élén dühösen kiabáló ember
tiltakozott az őrizetbe vétele és az ellen, hogy
Rudraprayagba kísérték. A dühös ember Galtu volt.
Amikor sikerült megnyugtatni, elmondta a históriáját.
Kitűnt, hogy aznap, amikor elhíresztelték, hogy az em-

113
berevő elhurcolta, estefelé elhagyta az otthonát, és út-
közben találkozott a fiával, aki közölte, hogy vett egy
pár bivalyt száz rúpiáért, amire Galtu kijelentette, hogy
nem ér többet hetvennél. A hiábavaló pénzkidobás any-
nyira méregbe hozta, hogy a fészerben töltött éjszaka
után, kora hajnalban, elment a tíz mérföldre lakó férje-
zett leányához. Amikor ma hajnalban visszatért a falu-
jába, az elöljáró elfogatta, és most tudni szeretné, mit
követett el, hogy őrizetbe vették. Némi időbe telt, míg
rájött a helyzet humoros voltára. Egy fontos személyi-
ség, mint az elöljáró, valamint kétszáz barátja öt napig
kutattak a maradványai után, mialatt ő a tíz mérföldre
eső faluban visszanyerte lelki nyugalmát! Olyan neve-
tésbe tört ki, hogy ez minden jelenlevőre átragadt.
Ibbotson nem szívesen feküdt volna egész éjjel a
rudraprayagi függőhíd széljárta kapuzatának tetején,
ezért – minthogy deszka és ács rendelkezésünkre állt –
emelvényt készíttetett a boltív alá, és ezen az emelvé-
nyen töltöttük azt az öt éjszakát, amíg Ibbotson
Rudraprayagban lehetett.
Ibbotson távozása után a leopárd megölt egy kutyát,
négy kecskét és két tehenet. A kutyát és a kecskéket
még az éjszaka felfalta; a tehenek fölött két-két éjszakát
lesben töltöttem. Mikor az első tehén fölött a második
éjszaka leselkedtem, megérkezett a leopárd, de amint
felemeltem a puskát és meg akartam gyújtani a vil-

114
lanylámpám, a szomszéd házban lakó asszony olyan
zajosan nyitott ajtót, hogy ezzel, balszerencsémre, el-
ijesztette a vadállatot.
Embert nem ölt ez idő alatt, de egy asszonyt és a
kisgyerekét súlyosan megsebesített. A leopárd felsza-
kította az ajtót, behatolt a szobába, ahol az asszony a
gyerekével aludt, megragadta az asszony karját és ki
akarta vonszolni a szobából. Az asszony – szerencsé-
jére – megőrizte lélekjelenlétét, nem ájult el, hanem
amint a leopárd az ajtóig hurcolta, s ott kihátrált, lábbal
rácsapta az ajtót, mire a leopárd eleresztette az asz-
szonyt, aki összemarcangolt karral és mély mellsebek-
kel ugyan, de megmenekült. Kisgyereke csupán kisebb
fejsebet kapott. A következő két éjszakát ebben a szo-
bában töltöttem, de a leopárd nem tért vissza.
Egy napon, március vége felé, meglátogattam egy
falut a kedarnathi zarándokút mentén, s amikor árrá a
pontra értem, ahol az út egészen közel fekszik a
Mandakini folyóhoz, egy tíz-tizenkét láb magas vízesés
mellett a sziklákon embereket pillantottam meg, akik
kezükben hosszú bambuszrúdhoz erősített háromszög-
letű hálóval a folyó túlsó oldala felé figyeltek. A víz-
esés zaja megakadályozta a beszélgetést, ezért az útról
lelépve, leültem megpihenni és cigarettázni egy szik-
lára. Éppen eleget mentem aznap és látni akartam, mit
művelnek az emberek.

115
 Nemsokára egyik talpra ugrott, és izgatottan a víz-
esés fenekén fehéren tajtékzó vízre mutatott, mire két
társa a hosszú rúdra erősített háromszögletű hálót a
vízesés falához tartotta. Nagy tömeg márna igyekezett
átugrani a vízesést, súlyuk öt és ötven font (1 font =
0,45 kg) között váltakozott. Egyik, körülbelül tíz font
súlyú hal kiugrott a vízesésből, s amikor visszaesett, a
gyakorlott kezek elkapták a hálóval. Amint a halat ki-
emelték és elhelyezték egy kosárban, a hálót ismét kö-
zel helyezték az eséshez. Egy óra hosszat figyeltem a
halászokat, ez idő alatt négy halat fogtak, mind egy-
formán tíz font súlyú lehetett.
Előző rudraprayagi látogatásom alkalmával a felü-
gyelői bungalow gondnoka elmondta, hogy tavasszal,
mielőtt az olvadás lezúdul, kitűnően lehet horgászni az
Alaknanda és a Mandakini folyókban, ezért a második
látogatásomra felszereltem magam egy tizennégy láb
hosszú nád horgászbottal, 250 yard hosszú zsinórt tar-
talmazó orsóval és házi készítésű, egy-két hüvelyk
nagyságú kanálvillantókkal.
A következő reggel – minthogy az emberevőről
semmiféle hír nem érkezett – a horgászbottal és felsze-
reléssel elindultam a vízeséshez.
Egyetlen hal sem ugrott fel a vízesésből, azzal
szemben, amit előző napon láttam, és a halászok a fo-
lyó túlsó partján egy csoportban ültek kis tábortűz kö-

116
rül, és kézről kézre adták a vízipipát. Amint észrevet-
tek, figyelemmel kísérték, mit teszek.
A vízesés alatt harminc-negyven yard széles tó terült
el, amelyet kétoldalt sziklák határoltak. A tó kétszáz
yard hosszú lehetett, amelyből száz yardot jól láttam a
tó felső végéről. Lenyűgöző látványt nyújtott a gyö-
nyörű tó kristálytiszta vize.
A tó felső végénél álló szikla meredeken emelkedett
a vízből egy tizenkét láb magas platóig, amely húsz
yardra terjedt, aztán már csak fokozatosan emelkedett
száz láb magasra. Azon az oldalon, ahol én álltam, se-
hol sem lehetett leereszkedni a tó szintjéig, sem pedig a
parton követni a horogra akadt halat, mert a magaslat
teteje fákkal és bokrokkal volt benőve, és a tó végződé-
sénél a víz tajtékzó áradatként ömlött az Alaknandába.
Ebből a vízből partra juttatni a halat nehéz és kockáza-
tos feladatnak látszott, de megoldásra van időm – gon-
doltam –, míg a hal a horogra akad; hiszen még a hor-
gászbotot sem illesztettem össze.
Azon az oldalon, ahol én álltam, a víz mély volt,
millió és millió apró buborékkal. A középtájon, négyhat
láb mélységben, a kristálytiszta vízben sok halat láttam
lassan az ár ellen úszni, háromtól tíz fontos nagyságig.
Ahogy a tizenkét láb magas sziklán állva ezeket a
halakat figyeltem, kezemben kéthüvelykes kanál-vil-
lantóhoz szerelt erős, hármas horoggal, fiatal pisztráng-

117
csoport menekült fel a mélyvízből és átsiklott a kavi-
csos fenék fölött, nyomukban három hatalmas márná-
val. Mint számos előző alkalommal, a pisztránghorgá-
szásra alkalmas botot használtam. Kidobtam a kanál-
villantót, de mohóságomban túlbecsültem a távolságot,
aminek eredményeképpen a kanálvillantó a tó túlsó
partján, a sziklán kötött ki, két lábbal a víz fölött. Innen
éppen akkor esett a vízbe, amikor a pisztrángok a szikla
elé értek, s alighogy vizet ért, a vezető márna bekapta.
Magaslatról nem könnyű feladat hosszú zsinórt ki-
vetni, de a kitűnő horgászbot állta a próbát, és a három-
szoros horog biztosan befészkelte magát a márna száj-
padlásába. Egy-két pillanatig a márna nem ébredt tu-
datára a történteknek, fehér hasát felém irányítva füg-
gőlegesen állt a vízben, fejét jobbra-balra rázta, aztán
valószínűleg megijedt az előtte táncoló és a fejéhez
ütődő kanálvillantótól, hirtelen hatalmas loccsanással a
vízfolyás irányába száguldott, szanaszét kergetve a fe-
néken heverő kisebb halakat.
Az első iramban száz yard zsinórt rántott le az orsó-
ról a márna, majd pillanatnyi megtorpanás után még
ötvenet. Bőségesen volt még zsinór az orsón, de a hal
most túljutott a hajlaton, és veszélyesen közeledett a tó
végéhez. Váltakozva megengedtem és feszítettem a
zsinórt, míg a hal fejjel a vízfolyás ellenébe fordult.
Amikor ez sikerült, nagyon óvatosan visszahúztam a

118
hajlaton a százyardos vízre, amelyet át tudtam tekin-
teni.
Pontosan alattam, a szikla kiszögellése kis holtágat
képezett, ahová félórai küzdelem után sikerült a halat
bevonszolnom.
Elértem tehát a célomat, de sajnálattal állapítottam
meg, hogy arról a helyről, ahol álltam, a szikla kiugrása
miatt nem tudom megszerezni a halat, s ezért el kell
engednem. Ekkor egy árnyék vetődött elém; hátam mö-
gül valaki lenézett a holtágba és megjegyezte, hogy
igen nagy hal akadt a horgomra, de most mit fogok vele
kezdeni. Elmondtam, nem tudom felhúzni a halat a
sziklatetőre, s ezért nem tehetek mást, minthogy sza-
badjára engedem. „Várjon egy kicsit, sahib – idehívom
a fivéremet.” Hosszú, égimeszelő kamasz volt a fivére,
nyilván a tehénistállót tisztította, amikor a bátyja hívta,
s ezért fel kellett szólítani, hogy feljebb a víznél mosd-
jon meg, különben könnyen elcsúszhat a sima szikla-
tetőn. Míg ez megtörtént, az idősebb fivérrel tanács-
koztam.
Onnan, ahol álltunk, néhány hüvelyk széles repedés
szaladt szabálytalan vonalban végig a szikla homlok-
zatán, amely a víz fölött egy lábnyira, hat hüvelyk szé-
les párkányzatban végződött. Végül is megbeszéltük,
hogy a kamasz – aki most víztől fénylő végtagokkal
visszatért – lemegy a párkányra, ezalatt bátyja leeresz-

119
kedik a repedésen, amíg az el tudja kapni a fivére bal
kezét, én pedig hasra fekszem a sziklatetőn és fogom az
idősebb testvér kezét. Mielőtt hozzáfogtunk a terv ki-
vitelezéséhez, megkérdeztem őket, tudnak-e a hallal
bánni, és tudnak-e úszni. Nevetve válaszolták: gyer-
mekkoruk óta úsznak a folyóban és foglalkoznak ha-
lakkal.
A tervnek az volt a bökkenője, hogy nem tudtam
fogni a horgászbotot, s ugyanakkor tartani a kezet.
Minthogy azonban valami kockázatot kellett vállalnom:
letettem a botot, megfogtam a zsinórt és amikor a fivé-
rek a megbeszélt pontokon elhelyezkedtek, elterpesz-
kedtem a sziklán és lenyúlva, szorosra fogtam az idő-
sebb fivér kezét. Ezután nagyon gyengéden a sziklához
húztam a halat, felváltva a kezemben és a fogam között
tartva a zsinórt.
Nem volt kétséges, hogy a kamasz tudott bánni a ha-
lakkal, mert mielőtt az elérte volna a sziklát, a hü-
velykujját bedugta a hal egyik kopoltyújába, négy ujját
a másikba s így biztosan fogta a hal torkát. Mindeddig a
hal simán volt megközelíthető, de mikor
torkonragadták, csapkodni kezdett és másodpercekig
úgy látszott, hogy mindhárman fejest repülünk a kris-
tálytiszta vízbe.
A két fivér mezítláb volt, s mikor már nem kellett a
zsinórt szorongatnom, két kézzel segítettem nekik a

120
mászásban, s míg ők arccal a szikla felé, lábujjon ka-
paszkodtak, én teljes erőmmel húztam őket a tetőre.
Végül, amikor sikerült a zsákmányt partra hozni,
megkérdeztem a fivéreket, esznek-e halat, s amikor
mohón felelték, hogy esznek bizony, ha hozzájutnak,
megígértem, hogy nekik adom a harminc fontnál is
súlyosabb remek példányt, ha partra segítenek egy má-
sik halat az én embereim számára. Az ajánlatot készsé-
gesen elfogadták.
A hármas horog mélyen beleszaladt a márna bőr-
szerű ajkába. A fivérek élénk figyelemmel kísérték,
mialatt kivágtam. Amikor a horog kiszabadult, kérték,
mutassam meg nekik. Hármas horgot még nem láttak a
falujukban. A meghajlított rézdarab mélységmérőhöz
hasonlított. Milyen csalétek volt a horgon? Miért kapja
be a hal a rezet? És tényleg réz-e, nem valami kemé-
nyített csalétek? Amikor a kanálvillantót és a húzószer-
kezetet kellőleg megszemlélték és megcsodálták, rá-
vettem a két fivért, hogy üljenek le és figyeljenek, mi-
alatt én megpróbálom horogra kapni a második halat.
A tó legnagyobb hala, melyet addig láttunk, a víz-
esés lábánál úszkált, ahol fehéren tajtékzott a víz, rá-
adásul a márna magányosan vadászó példány volt,
amely hamar elkapja a kanálvillantót, és kilencven szá-
zalékban felelős a hegyi folyóinkba veszett horgászfel-
szerelésekért. Ismeretes az a bosszantó szokásuk, hogy

121
amikor bekapják a horgot, lemerülnek a fenékre, és
fejjel egy szikla alá bújnak, ahonnan nagyon nehéz, sőt,
gyakran lehetetlen kimozdítani őket.
Nem lévén alkalmasabb hely, mint ahonnan az első
fogás sikerült, bottal a kezemben, a kanalat kidobásra
készen tartva, ismét odahelyezkedtem.
A kavicsos fenék felett lebegő halat elzavarta az én
játékom a márnával, majd az ezt követő mozgás a szik-
lán, de most lassan visszatért, eközben a két fivér izga-
tottan kiabálni kezdett, és a vízre mutatott, hogy felhív-
ják a figyelmemet a folyásirányban úszkáló még na-
gyobb halra, a kavicsos fenék végén, ahol a mélyvíz
kezdődött. Mielőtt kidobhattam volna a horgot, a hal
megfordult és eltűnt a mély vízben, de valamivel ké-
sőbb ismét megjelent, s amikor a sekély vízbe ért, ki-
dobtam a horgot. Minthogy azonban a zsinór vizes volt,
a dobás rövidre sikerült; A második dobás kitűnően
volt időzítve, remekül sikerült; a kanál pontosan ott
esett a vízre, ahová irányítottam. Egy másodpercig vár-
tam a kanál süllyedésére, aztán kezdtem feltekerni a
zsinórt – elegendő mozgást biztosítva a kanál forgására.
Kis rántásokkal húztam be a zsinórt, mikor a márna
hirtelen előre suhant, s a következő percben a jól be-
ékelődött horoggal a szájában felugrott a vízből, majd
nagy csattanással visszazuhant, és veszett gyorsasággal
elindult lefelé, nagy izgalmára a túlparti embereknek,

122
akik ugyanolyan érdeklődéssel kisérték az eseménye-
ket, mint a két fivér.
Ahogy az orsóról szaladt a zsinór, a fivérek sürget-
tek, hogy ne engedjem leúszni a halat a tó végén.
Könnyebb ezt mondani, mint végrehajtani, mert a már-
na első, veszett rohamát nem lehet feltartóztatni végtag-
törés kockázata vagy a horog és tartozékainak elveszté-
se nélkül. A szerencse mellénk állt, vagy a hal ijedt
meg a veszett iramban, tény az, hogy amikor már csak
ötven yard zsinór volt az orsón, a hal megtorpant, és
bár továbbra is ellenállt, végül is visszahúztam a hajla-
ton át a szikla alatti kis öbölbe.
A második hal partra emelése nem volt olyan nehéz
feladat, mint az elsőé, mert már tudtuk, hogyan helyez-
kedjünk el a sziklán és mit kell tennünk.
A két hal egyforma nagyságú volt, de a második va-
lamivel súlyosabb mint az első, s mialatt az idősebb
fivér fűből sodort kötéllel a halat a vállára erősítette és
nagy diadallal indult a faluba, a fiatalabb kérte, hogy
visszakísérhessen a felügyelői bungalow-ba, és vihesse
a halat meg a horgászbotot. Minthogy valamikor régen
én is kamasz voltam, szükségtelen volt elmondania
gondolatait: „Ha a sahib megengedi, hogy vigyem a
halat meg a horgászbotot, és valamivel hátrább követ
engem, az úton és a bazárban mindenki azt hiszi majd,

123
hogy én fogtam az óriási halat, melyhez foghatót soha-
sem láttak.”

124
EGY KECSKE HALÁLA

Ibbotson március utolsó napján tért vissza Pauriból, és

a következő napon, reggeli közben, híre érkezett, hogy
egy leopárd igen kitartóan ordítozott az éjjel, a
Rudraprayagtól északnyugatra fekvő faluban, egy mér-
földre attól a helytől, ahol a csapda segítségével öltünk
meg egy leopárdot.
A falutól fél mérföldre északra, magas hegy pere-
mén, meglehetősen nagy területen, egyenetlen, törede-
zett talajon, óriás sziklák és barlangok között mély lyu-
kak tátongtak, amelyekből a falusiak szerint ősapáik
rezet bányásztak. Az egész területet dzsungelbozót bo-
rította be, helyenként ritkább, másutt sűrűbb, egészen le
a falu fölött fél mérföldre fekvő teraszos földekig.
Régóta gyanítottam, hogy az emberevő búvóhelynek
használja ezt a területet, ha Rudraprayag közelében
tartózkodik, ezért gyakran felkapaszkodtam egy ma-
gaslati pontra, abban a reményben, hogy megpillantom
a kora reggeli napon sütkérezni az istentől elrugaszko-
dott helyen. A leopárdok szívesen teszik ezt hideg idő-
ben, és a vadászok gyakran hasznukra fordítják ezt a

125
szokást, nem kell hozzá más, csak egy kis türelem és
pontos célzás.
Korán elfogyasztott reggeli után Ibbotsonnal vál-
lunkra kaptuk a 275-ös puskáinkat, és Ibbotson egyik
emberével, aki köteleket cipelt, útnak indultunk. A fa-
luban fiatal bakkecskét vásároltunk, minthogy a leopárd
eddig is sorra megölte valamennyi kecskémet, amelyet
számára vásároltam.
A faluból egyenetlen, kecskék által járt ösvény ve-
zetett meredeken a hegyre, egészen az említett terület
széléig, ott balra fordult és keresztülhaladva a hegy
oldalán, száz yard távon körülfutott a hegy peremén.
Ahol az ösvény átfutott a hegyen, felső részét elszórtan
bokrok szegélyezték, alsó szélétől fűvel benőtt terület
húzódott lefelé.
A kecskét körülbelül tíz yardnyira a sűrű bozóttól,
az Ösvény hajlatánál, jó erősen a földbe vert karóhoz
kötöztük, aztán százötven yardra lefelé mentünk a he-
gyen, ahol a nagy sziklák között elrejtőztünk. Ez volt a
leghangosabb az összes eddig kikötött kecskék közül, s
míg éles és átható mekegése hallatszott, addig nem kel-
lett rá vigyáznunk. Erősen és biztosan ki volt kötve,
úgyhogy a leopárd nem cipelhette magával.
A nap – mint egy tüzes gömb – tenyérnyire volt a
kedarnathi hóval fedett hegyek fölött, amikor a sziklák
mögé rejtőztünk, és félórával később, mikor már percek

126
óta árnyékban voltunk, a kecske hirtelen elhallgatott A
szikla szélére kúszva, a sűrű fűben megpillantottam a
kecskét, amint füleit hegyezve, a bozót felé figyelt,
majd leszegett fejjel hátrált, míg a kötél engedte.
Kétségkívül a leopárd közeledett, idecsalta a kecske
mekegése, s csak azért nem csapott le rá, mielőtt az
észrevette, mert valamire gyanakodott. Ibbotson ponto-
sabban célozhatott, mert fegyvere távcsővel volt felsze-
relve, ezért helyet szorítottam neki, s amint elhelyezke-
dett, és fegyverét a vállához emelte, fülébe súgtam,
hogy ügyeljen a bozótra, amerre a kecske néz, mert
biztos voltam benne, ha a kecske látja a leopárdot – s
minden jel arra vallott, hogy látja –, akkor az erős lát-
csővel Ibbotson is megpillanthatja. Ibbotson szeme
percekig a látcsőre tapadt, aztán megrázta a fejét, letette
a fegyvert és helyet adott nekem.
A kecske pontosan arrafelé nézett, mint előbb, te-
kintetét követve a bozótra irányítottam a látcsövet. A
szempilla rezdülése, a kecske fülének vagy szakállának
legapróbb mozdulata is látható lett volna a lát-csövön,
de hiába meresztgettem a szemem percekig – én sem
láttam semmit
Amikor letettem a látcsövet, a homály leszállóban
volt, és a kecske már csak elmosódó vörös-fehér folt-
nak látszott a hegyoldalon. Hosszú út állt előttünk, és a
további várakozás hasztalan és veszélyes lett volna,

127
talpra ugrottam hát és szóltam Ibbotsonnak: itt az ideje,
hogy induljunk.
Felmentünk a kecskéhez, amely továbbra sem me-
kegett, megszabadítottuk a karótól, rábíztuk az embe-
rünkre, és elindultunk a falu felé. A kecske nyilvánva-
lóan soha nem viselt kötelet a nyakán, és hevesen ellen-
kezett, hogy azzal vezessék, szóltam hát az emberünk-
nek: vegye le a kötelet, mert tapasztaltam, ha a dzsun-
gelben kikötött kecskét szabadon engedik, félelemből,
vagy mert nem akar egyedül maradni, mint egy kutya,
az ember sarkában marad. Ennek a kecskének azonban
más volt a beállítottsága, mert amint az ember levette a
nyakáról a kötelet, megfordult és feliramodott az ösvé-
nyen.
Hiba volt szabadjára engedni a jó hangú kecskét:
egyszer már előcsalta a leopárdot, ezt másodszor is
megtehette volna. Ráadásul néhány órája vettük tekin-
télyes áron, így tehát utánaszaladtunk az ösvényen. A
kanyarnál a kecske balra fordult, és eltűnt a szemünk
elől. Továbbhaladtunk az ösvényen, amelyen a kecske
elinalt, és elértünk a hegy vállára, ahonnan a rövid fű-
vel benőtt hegyoldal nagy része láthatóvá vált. Mint-
hogy a kecskét sehol nem láttuk, feltételeztük, hogy a
legrövidebb úton visszatért a faluba. Mi is visszafelé
indultunk. Én vezettem, s amikor a száz yardos ösvé-
nyen, amelyet felül elszórt bokrok, alul rövid fű hatá-

128
rolt, a fél utat megtettük, valami fehéret pillantottam
meg előttem az ösvényen. Már csaknem teljesen besö-
tétedett, óvatosan közeledtünk a fehér tárgyhoz. Kide-
rült, hogy a kecske hever teljes hosszában elnyúlva az
ösvényen, az egyetlen helyen, amely megvédte a legu-
rulástól a meredek hegyoldalon. Torkából vér szivár-
gott, s mikor megérintettem, izmai még vonaglottak.
Mintha az emberevő – mert semmilyen más leopárd
nem helyezte volna a megölt kecskét az ösvényre – ezt
mondta volna: „Itt a kecskétek, ha annyira akarjátok,
vigyétek; de minthogy már besötétedett és még hosszú
út áll előttetek, meglátjuk, melyiktek éri el a falut élve.”
Nem hiszem, hogy mindhárman elértük volna, ha
nagy szerencsénkre, nem hoztam volna magammal egy
teli doboz gyufát (Ibbotson ez idő tájt nem dohányzott).
Gyufát gyújtva körülnéztünk, és néhány gyors lépés
után ugyanezt többször megismételtük, míg leértünk az
egyenetlen Ösvényről, és hallótávolságba értünk a falu-
hoz. Kiáltozásunkra lámpásokkal és fenyőfáklyákkal
felszerelt emberek jöttek elénk.
Otthagytuk a kecskét, ahová a leopárd helyezte, s
amikor a következő hajnalban visszatértem az ös-
vényre, a leopárdnyomokból megállapítottam, hogy az
emberevő utánunk jött egészen a faluig. A kecskét érin-
tetlenül találtam ugyanazon a helyen, ahol elhagytuk.

129
MÉRGEZÉS CIÁNNAL

Amikor az éjjel megölt kecske megtekintése után visz-

szatértem a felügyelői bungalow-ba, azzal a hírrel fo-
gadtak a falusiak, hogy égető szükség van rám
Rudraprayagban, ahol a leopárd az előző éjszaka meg-
ölt egy embert. A faluban semmit sem tudtak a gyilkos-
ság részleteiről és színhelyéről, de a nyomok elárulták,
hogy a leopárd – miután elkísért bennünket a faluig –,
visszatért az ösvényre, a hajlatnál jobbra fordult, és
ahogy a feltevésem később beigazolódott, másik emberi
áldozat után nézett, mert az éjjel egyikünket sem sike-
rült zsákmányul ejteni.
Visszatérve a bungalow-ba Ibbotsonnal találkoztam,
aki Nand Ram nevű emberrel beszélt. Nand Ram faluja
négy mérföldre esett attól a helytől, ahol az előző este
lestük a leopárdot. A falutól fél mérfölddel feljebb,
mély szakadék túlsó oldalán, egy Gawiya nevű ember,
aki az „érinthetetlenek” elnyomott kasztjához tartozott,
kis területen kiirtotta az erdőt, az így nyert tisztáson
házat épített, és itt élt anyjával, feleségével és három
gyermekével. Hajnalban Nand Ram egy nőt hallott si-
koltozni Gawiya háza irányából; átkiáltott, hogy mi
130
történt, mire azt válaszolták, hogy a ház urát fél órával
előbb elhurcolta a leopárd. Nand Ram ezzel a hírrel
azonnal útnak eredt a felügyelői bungalow-ba.
Ibbotson felnyergelte az arabs mént és az angol kan-
cát, és bőséges reggeli elfogyasztása után, Nand Ram
vezetésével útnak indultunk. A hegyen nem vezetett át
út; kecske- és marhacsapásokon haladtunk, de miután a
nagy kanca nehezen tudott megbirkózni a hajtűkanyar-
okkal, visszaküldtük a lovakat, és gyalog kapaszkod-
tunk fel a hátralevő izzasztó úton.
Amikor megérkeztünk a kis erdei tisztásra, a két két-
ségbeesett nő még reménykedett, hogy a ház urát élve
látják viszont. Megmutatták, hol ült az ajtó közelében
Gawiya, amikor a leopárd rátört A leopárd a nyakán
ragadta meg a szerencsétlen embert, ezzel akadályozta
meg, hogy kiálthasson, elhurcolta száz yarddal feljebb,
ott meggyilkolta, majd négyszáz yarddal tovább cipelte
egy sűrű bozóttal körülvett üregbe. Az asszonyok jaj-
gatása és Nand Ram kiáltozása valószínűleg megza-
varta a leopárdot az áldozata felfalásában, csak a torkát
és az állát fogyasztotta el, valamint a vállának és comb-
jának kis részét.
A megcsonkított tetem közelében nem volt fa, ame-
lyen lesállást készíthettünk volna, ennélfogva ciánt he-
lyeztünk a leopárd által ejtett három sebbe, s minthogy
az este közeledett, néhány száz yarddal feljebb helyez-

131
kedtünk el, ahonnan szemmel tarthattuk az üreget,
amelyben a tetem feküdt. A leopárd kétségkívül a sűrű
bozótban rejtőzött, de mi hiába lestük két órán át a jól
takart fedezékünkből – színét sem láttuk. Alkonyatkor
meggyújtottuk a magunkkal hozott lámpást, és vissza-
mentünk a bungalow-ba.
Másnap kora hajnalban keltünk fel és a derengés
már a hegyen talált bennünket, ahonnan láttuk az üre-
get. Nem láttunk és nem hallottunk semmit, s mikor a
nap már egy órája fent járt, elindultunk a tetemhez. A
leopárd nem érintette azt a három pontot, ahová ciánt
helyeztünk, de felfalta az áldozata másik vállát és lábát,
majd kis távolságra elhurcolta, és elrejtette egy bokor
alá.
Itt sem volt fa, amelyre felülhettünk volna, ezért
hosszabb tanácskozás után végül is elhatároztuk, hogy
Ibbotson lemegy egy mérföldre a faluba, ahol egy ha-
talmas mangófán ülést készít, és ott tölti az éjszakát, én
pedig a tetemtől négyszáz yard távolságban leskelődöm
a faluból induló ösvény fölött, ahol előző napon felfe-
deztük a leopárd lábnyomait.
A rhododendron fát, amelyet ülésre kiválasztottam,
sok évvel ezelőtt a földtől tizenöt láb magasan elfűré-
szelték. Erős ágak nőttek a vágás körül és az Öreg fa-
törzsön ülve, ágaktól körülvéve, tökéletes ülő-és rejtek-
helyem akadt.

132
 Rejtekem fával sűrűn benőtt meredek hegyoldalra
nézett, amelynek talaját páfrány és törpebambusz fedte
be. A hegy oldalán kelet-nyugati irányban erősen
igénybevett gyalogösvény húzódott végig; a
rhododendron fa tíz lábbal az ösvény alatt állt.
Ülésemből tíz yard távolságra szabad kilátás nyílt az
ösvényre, amely balra áthaladt egy vízmosáson és a
túlsó oldalon azonos szinten folytatódott tovább. Jobb-
ra, háromszáz yarddal feljebb, az Ösvény valamivel a
bokor alatt haladt el, ahol a leopárd áldozata feküdt A
vízmosás száraz volt azon a részen, ahol az ösvény ke-
resztezte, de harminc yarddal lejjebb és két-három
yardra a rhododendron fa gyökerétől, több apró tócsa
csillogott; kis forrás buggyant itt elő, amely lejjebb
patakká szélesülve ivóvízzel szolgált a falusiaknak, és a
veteményt is öntözték vele.
Az ösvény zavartalanul látható tízyardos részéhez
derékszögben egy másik ösvény csatlakozott, amely a
hegyről jött, attól a háromszáz yarddal fölöttem levő
háztól, amely előtt Gawiyát megölték. Harminc yarddal
feljebb az Ösvényen kanyar következett, és ettől a pont-
tól kis mélyedés szaladt az alsó ösvényig. De sem a
mélyedés elejét a felső ösvényen, sem pedig a végét az
alsón nem láthattam.
Fáklyára nem volt szükség, mert a hold ragyogóan
bevilágította az egész tájat, és akár a vízszintes ösvé-

133
nyen, akár pedig a háztól ereszkedne le a leopárd –
ahogy azt a nyomok szerint az előző estén tette –, húsz-
negyven lábnyi távolságból könnyen lelőhetném.
Rövid távolságon együtt mentem le a hegyről
Ibbotsonnal, aztán valamivel naplemente előtt elfog-
laltam a helyem a fán. Néhány perccel később három
kaleege-fácán – egy kakas és két tyúk – ereszkedett le a
hegyről, ittak a forrás vizéből, aztán ugyanott, ahol jöt-
tek, visszamentek. Mindkét alkalommal elhaladtak a
rejtekhelyem alatt, de nem láttak meg engem, ami bi-
zonyította, hogy jól elrejtőztem.
Az este első fele csendben telt el, de nyolc órakor
kakarszarvas kezdett ugatni a holttest irányából. Meg-
érkezett a leopárd. Meggyőződésem szerint elkerülte
mindkét ösvényt, amelyre ügyeltem.
Néhány percnyi riasztás után a szarvas elhallgatott,
ezután csend következett tíz óráig, amikor ismét uga-
tásba kezdett. A leopárd két óra hosszán tartózkodott az
áldozata mellett, ezalatt bőségesen beehetett és több-
szörösen megmérgezhette magát.
Erre most, a második éjszakán, több esélye volt,
mert a tetemet alaposan és mélyen telitettük ciánnal.
Leshelyemről szemrezdülés nélkül figyeltem az előt-
tem emelkedő hegyoldalt, amelyet úgy megvilágított a
hold, hogy minden fűszál élesen és világosan látható
volt. Két óra tájt megütötte a fülem a ház felől az ösvé-

134
nyen leereszkedő leopárd neszezése. Előzőleg száraz
leveleket szórtam az ösvényre, hogy figyelmeztetést
kapjak a leopárd közeledéséről. Az a tény, hogy any-
nyira elővigyázatlanul taposott a leveleken, mitsem
törődve az okozott zajjal, reménységgel töltött el: a
leopárddal valami nincs rendjén. Az ösvény hajlatánál a
leopárd kis időre megállt, aztán elhagyta az ösvényt és
a kis mélyedésen leereszkedett az alsó ösvényre, s ott
ismét megpihent.
Órák óta mozdulatlanul ültem, kezem a térdemen
fekvő fegyveren. Abban a meggyőződésben, hogy a
leopárd az ösvényen kerül majd elém, elhatároztam,
hagyom elhaladni a fa előtt, s amikor – elmúlik annak
veszélye, hogy észreveszi a mozdulatomat, vállamhoz
emelem a fegyvert és a megfelelő helyre küldöm a go-
lyóm.
Másodpercekig lestem az ösvényt, azt várva, hogy
az ágak szövevénye mögül meglátom a fejét, s amikor a
feszültség már tűrhetetlenné vált, hallottam amint leug-
rik az ösvényről és rézsútos vonalban jön le a hegyen a
fa felé. Egy percig arra gondoltam, valami titokzatos
módon tudatára ébredt annak, hogy a fán vagyok, és
mert nem volt ínyére az utolsó áldozatának íze, más
emberi zsákmány után nézett. De az ösvény elhagyásá-
val mégsem az volt a célja, hogy engem zsákmányul
ejtsen, hanem átvágott a forráshoz, a fánál meg sem

135
állt, és a következő pillanatban már hallottam hangos és
mohó lefetyelését.
A leopárd viselkedéséből a hegyoldalon, és a mód-
ból, ahogyan most ivott, arra a meggyőződésre jutot-
tam, hogy evett a méregből, de nem lévén tapasztala-
tom a ciánnal, nem tudtam, milyen hatással lesz rá. Tíz
perccel azután, hogy a leopárd abbahagyta az ivást,
éppen abban reménykedtem, hogy a méreg végzett vele
a forrásnál, amikor meghallottam, amint felfelé kapasz-
kodik a vízmosás túlsó oldalán, eléri a hegy peremén
körülfutó ösvényt, aztán minden zaj elült.
Pillanatra sem került a szemem elé a leopárd; sem
amikor leereszkedett az ösvényen, a mélyedésen és a
hegyoldalon a fa elé, amelyen ültem, sem amikor ivott,
s utána felkapaszkodott a vízmosás túlsó oldalán. Vé-
letlenül-e vagy szándékosan, a sűrű bokrok védelmét
kereste, amelyeken a hold egyetlen sugara sem hatolt
át.
Elillant a reményem, hogy lelőhessem, de ez most
nem sokat számított, ha a méreg tényleg olyan hatásos,
ahogy azt a Naini Tal-i orvos állította.
Az éjszaka hátralevő részét a fán töltöttem, figyel-
tem az ösvényt és füleltem a hangokra. Hajnalban eljött
értem Ibbotson, s mialatt a hőn óhajtott teát főztük,
elmeséltem az éjszaka eseményeit.

136
 Megnéztük a holttestet, és megállapítottuk, hogy a
leopárd felfalta a lábát, amelyből két estével előbb már
evett valamit, s amelybe jó nagy adag ciánt helyeztünk.
Ezenfelül még két adag mérget fogyasztott: egyiket a
bal váll, másikat a hát részeivel.
Most eljött az ideje nyomozni a leopárd után, ezért
az Ibbotsonnal együtt érkezett elöljáró elindult összete-
relni néhány embert. Délfelé kétszáz falusival tért visz-
sza, ezeket hosszú vonalban felállítottuk és meghaj-
tottuk az egész hegyoldalt abban az irányban, amerre a
leopárd távozott
Fél mérföldre attól a helytől, ahol a leopárd a szom-
ját oltotta, és pontosan abban az irányban, amerre tá-
vozni hallottam, számos nagy szikla emelkedett, s ezek
lábánál, messze a hegybe nyúló barlangot találtunk,
amelynek nyílásán beférhetett a leopárd. Közel a bar-
lang szájához a leopárd kaparásának nyoma látszott a
földön, itt kihányta az áldozata lábujjait, amelyeket
egészben nyelt le.
Készséges kezek nagy köveket hoztak a hegyoldal-
ról, s mikor elhagytuk a barlang száját, úgy el volt tor-
laszolva, hogy nincs olyan leopárd, amely onnan ki tud
törni.
A következő reggel visszatértem a barlanghoz egy
tekercs hüvelyknyi szemű dróthálóval és számos vas-
cövekkel; eltávolítottam a köveket és a hálót a barlang

137
szájára erősítettem. A következő tíz napon este és reg-
gel meglátogattam a barlangot, s minthogy ez idő alatt
semmiféle hír nem érkezett az emberevőről az
Alaknanda menti falvakból, egyre erősebbé vált a re-
ményem, hogy következő alkalommal feltétlenül talá-
lok bizonyítékot a leopárd pusztulására.
A tizedik reggel, amikor visszatértem a barlangtól,
ahol a dróthálót sértetlenül találtam, Ibbotson fogadott
a hírrel, hogy előző éjjel a lakhelyünktől öt mérföldre
eső faluban, és egy mérföldre a Rudraprayag–
Badrinath-i zarándokúttól, megöltek egy asszonyt.
A cián nyilvánvalóan nem hat olyan állatra, amely
megszokta ezt is, meg a sztrichnint is. Nem volt kétsé-
ges, a leopárd evett a ciánból, mint ahogy kétségkívül
bement a barlangba is, mert szőrzetnyomokat hagyott a
barlang száját alkotó szikláikon.
A nagy adag méreg sem érte el a kívánt hatást, és a
leopárd valahol fent a hegyen egy második nyíláson
kimenekült a barlangból. Mindössze néhány hónapja
ismertem az állatot, de ettől kezdve nem csodáltam,
hogy Garhwal népe a nyolc hosszú esztendeig tartó
közeli érintkezés után természetfölötti hatalmat tulaj-
donított neki, mint valami gonosz szellemnek, amelytől
meggyőződésük szerint csak a tűz segítségével lehet
megszabadulni.

138
KOCKÁZATOS VÁLLALKOZÁS

A közérdekű események hírei gyorsan terjednek: az

elmúlt tíz nap alatt mindenki tudomást szerzett
Garhwalban az emberevő megmérgezéséről és arról a
hiedelmünkről, hogy bezártuk a barlangba. Természetes
tehát, hogy az emberek merészebbek lettek, és éppilyen
magától értetődő, hogy a leopárd, miután kiheverte a
méreg hatását, és megtalálta a kiutat a barlangból, el-
kapta az első embert, aki a szabadabb mozgás kocká-
zatát vállalta.
Az egész nap előttünk állt, mert én korán visszatér-
tem a barlanghoz vezető kirándulásomból, s így reggeli
után fegyvert fogtunk, és Ibbotson biztos lábú lovain
elindultunk a faluba, ahonnan az asszony megölésének
hírét hozták.
Kis ideig sebesen lovagoltunk a zarándokúton fel-
felé, aztán rátértünk egy ösvényre, mely rézsútosan
átszelte a hegyet. Egy mérfölddel följebb, ahol a falu-
ból induló Ösvénnyel találkoztunk, dulakodás nyomaira
és nagy vértócsára bukkantunk.
A faluban az elöljáró, valamint az áldozat rokonai
vártak bennünket, és megmutatták a helyet ahonnan a
139
leopárd elragadta az asszonyt, amikor az magára akarta
zárni háza ajtaját. Az asszonyt a hátán vitte mintegy
száz yard távolságra az ösvény kereszteződéséig, itt
elengedte, és heves küzdelem után megölte. A falusiak
hallották az asszony sikoltozását, mikor a leopárd vé-
gigcipelte az úton, s míg az életéért küzdött, de határ-
talan félelmükben gondolni sem mertek a mentésére.
A halott asszonyt a leopárd felkapta, átvitte egy ko-
pár földdarabon, majd egy vízmosáson kétszáz yard-
nyira fel a hegyoldalon. Vonszolás nyoma nem látszott,
de a vérnyomokon könnyű volt követni az utat, amely
négy láb széles, húsz láb hosszú sima földnyelvhez
vezetett. A földnyelv felső végét nyolc láb magas füg-
gőlegesen eső part zárta le, ezen elsatnyult naspolyafa
állt, a földnyelv alsó végétől a hegy meredeken esett
lefelé. Ezt a részt vadrózsabokor nőtte be,- amely fel-
húzódott a naspolyafáig és felkúszott rá. A meredek
pad és a rózsabokor közt hevert az áldozat: hetvenéves,
ősz öregasszony, minden ruházatától megfosztva, testén
fehér és rózsaszín virágszirmokkal.
A szánalomra méltó áldozatért életével kell fizetnie
a leopárdnak. Rövid haditanács után Ibbotson a két
lóval visszanyargalt Rudraprayagba a szükséges holmi-
kért, mialatt én fényes nappal megkíséreltem érintke-
zésbe lépni az emberevővel.

140
 A vidéknek ez a része ismeretlen volt előttem, ezért
nekiálltam felderíteni a terepet. Már a faluból láttam: a
hegy a vízmosástól meredeken emelkedett négy-ötezer
lábnyira, és a felső kétezer lábon sűrű tölgy- és fenyő-
erdő borította. Ez alatt fél mérföld széles, fűvel borított
nyílt terep, majd sűrű bozót következett
Amikor a füves és bozótos rész határán végigmenve
megkerültem a hegy vállát, egy széles horpadás elé
értem, amely fél mérföldre lenyúlt a zarándokúiig. A
horpadást nyilván egy régi földcsuszamlás okozta. A
horpadáson túl – amely fent száz yard és lent, ahol az
úttal találkozott, háromszáz yard széles volt – nyílt rész
következett. A horpadásban vizes volt a talaj, ezen a
vizes talajon néhány hatalmas fa állt, és a fák alatt sűrű
bozót terpeszkedett. A horpadás felső végét száz yard
hosszú kiugró kőszirt határolta, amelynek magassága
húsz és negyven láb között váltakozott. A kőszirt előtt,
annak fele hosszában néhány láb széles és elég mély
szakadék tátongott, fenekén csörgedező kis patakkal. A
sziklák fölött keskeny, bozótos rész, majd füves tisztás
látszott.
Nagyon óvatosan kémleltem a terepet, mert nem
szerettem volna, ha a leopárd – amelyről meg voltam
győződve, hogy a horpadás mélyén fekszik – tudomást
szerez a jelenlétemről, mielőtt azt én is akarnám. Hoz-
závetőlegesen meg kellett állapi tanom a leopárd ked-

141
velt tartózkodási helyét. Hogy ezt megtudjam, visz-
szamentem az öregasszony teteméhez.
A faluban közölték, hogy röviddel az asszony meg-
gyilkolása után derengeni kezdett, s minthogy a leo-
párdnak bizonyos idejébe került, míg végzett az asz-
szonnyal, majd elhurcolta áldozatát négyszáz yard tá-
volra, és egy részét felfalta, ésszerű számítás alapján
már fényes nappal volt, amikor elhagyta ezt a pontot. A
faluból, ahol ebben az időben már élénk élet folyt, jól
lehetett látni a helyet, ahol az áldozat feküdt; a leopárd
ezért, amikor elhagyta az áldozatát, magától értetődően
igyekezett oly messzire elbújni, amennyire ez lehetsé-
ges volt Ebben a feltevésben, és mert a talaj túl kemény
volt ahhoz, hogy lábnyomokat fedezzek fel rajta; elin-
dultam az úton, amelyet a leopárd követhetett.
Fél mérföldet tettem meg – a faluból már nem lát-
hattak –, mikor a horpadáshoz érve elégülten állapítot-
tam meg, hogy lépésről lépésre követtem a leopárd
nyomát, mert egy bokor árnyékos, szélmentes tövében
megtaláltam a helyet, ahol a leopárd több órán át he-
vert. Lábnyomai mutatták, hogy amikor elhagyta ezt a
pontot, ötven yarddal a kőszirt alatt belépett a horpa-
dásba.
Félóráig ugyanott feküdtem, ahol előttem a leopárd,
és figyeltem az előttem elterülő fás, bozótos terepet,

142
abban a reményben, hogy a leopárd valamilyen moz-
gással elárulja a tartózkodási helyét
Néhány percnyi figyelés után motoszkálást hallot-
tam a száraz levelek között, majd előtűnt két görbe cső-
rű, gagyogó madár: hernyókra vadásztak és szor-
galmasan forgatták a leveleket. A dzsungel legjobb
informátorai közé tartoznak ezek a madarak, jelzik a
ragadozók jelenlétét, és én reméltem, hogy segítségük-
kel meg tudom állapítani a leopárd tartózkodási helyét.
Semmiféle mozgás vagy hang nem árulkodott arról,
hogy a leopárd a horpadásban van, de hogy ott van,
biztosra vettem, s mert előzőleg nem sikerült puska-
végre kapni, elhatároztam, hogy próbálkozásomat más
úton ismételem meg.
Két alkalmas visszavonulási útja volt a leopárdnak
anélkül, hogy a tisztásra lépne: az egyik a hegyről le-
felé a zarándokútja, a másik a hegynek fel. Ha lefelé
megy, abból nem lesz semmi hasznom, de ha rábírom,
hogy felfelé meneküljön, akkor minden bizonnyal át
kell vonulnia a kőszirt előtti hasadékon, hogy eljusson a
sziklák fölött menedéket biztosító bokrok közé, és
eközben jó alkalmam nyílik egy lövésre.
Valamivel lejjebb attól a helytől, ahol a leopárd –
véleményem szerint– lehetett, beléptem a horpadásba,
és nagyon lassan, cikcakkban nyomultam előre úgy,
hogy minden fordulóban néhány lábnyival magasabbra

143
jutottam. Még nem kellett fél szemmel a kőszirtet vi-
gyáznom, mert a gagyogok közvetlenül alatta tartóz-
kodtak, és az ő révükön tudomást szereztem volna a
leopárd mozgásáról. Lassú léptekkel mentem egyik
oldalról a másikra, és ily módon negyven yarddal ma-
gasabbra jutottam a horpadásban, s már csak tíz yardra
voltam a kőszirt oldalától; mikor a gagyogok vészjele-
ket adtak le, és alacsony tölgyre szállva izgatottan ug-
ráltak az ágakon, majd rázendítettek tisztán csengő
vészkiáltásukra, amelyet fél mérföldre is hallani a he-
gyen. A fegyvert lövésre készen tartva, teljesen moz-
dulatlanul álltam egy percig, aztán lassan előre men-
tem.
A talaj itt nedves és csúszós volt; szemem a kő-
szirtre szegezve, két lépést tettem, amikor a gumitalpú
cipőben elcsúsztam, s míg igyekeztem visszanyerni az
egyensúlyomat, a leopárd felugrott a szirtre, a bokrok
között felvert egy csoport kalegee-fácánt, s ezek köz-
vetlenül a fejem fölött szálltak el.
A második kísérletem is balul végződött, s bár köny-
nyen visszakényszeríthettem volna a leopárdot ki-
indulási pontjára, nem tettem, mert semmi előnyöm
nem származott volna belőle; felülről a szirt alatti hasa-
dék nem látszott, hacsak valaki a partján nem áll, és
míg odaérek, a leopárd már messze lent van a horpadá-
son.

144
 Ibbotsonnal két órára beszéltünk meg találkozót a
nyitott vízmosásban, de valamivel előbb érkezett, több
ember kíséretében, akik a szükséges felszerelési tár-
gyakat cipelték. Élelmiszert is hoztak, vizet a teakészí-
téshez; öreg útitársunkat, a Petromax lámpát, amelyet
szükség esetén magam fogok vinni. Két tartalék puskát
és muníciót, a horgászfelszerelésemet, egy jó adag ciánt
és a csapdát.
Egy ideig a vízmosásban ültünk, a tiszta vizű patak
mellett, megebédeltünk, elfogyasztottunk egy-egy csé-
sze teát, aztán elindultunk a leopárd áldozatához.
Leírom a tetem fekvését, hogy követni tudják a
mozgásunkat s azt, ami azután történt.
A tetem öt lábnyira feküdt a vízmosás végétől a si-
ma földnyelven, amely négy láb széles és húsz láb
hosszú volt. A földnyelv felső végét magas part védte,
amelynek az alsó vége meredeken esett lefelé és vadró-
zsabokor nőtte be. Az elsatnyult naspolyafa túl ala-
csony volt leshely készítéséhez, így tehát a beállított
puskákra, a csapdára és a méregre hagyatkoztunk, s
ezeket nyomban el is helyeztük.
Először mérget tettünk a holttestbe, amelyből a leo-
párd – idő hiányában – eddig csak keveset evett; re-
méltük, ez alkalommal hatásosabb adagot fog fogyasz-
tani, aztán én úgy hajoltam a holttest fölé, ahogyan vé-
leményünk szerint a leopárd áll majd, ha beleharap az

145
áldozatába, ebben a helyzetben Ibbotson tizenöt yard-
nyira beirányozta és két fiatal fához kötötte a 256-os
Mannlicherét, amelynek gyorsító ravasza volt, valamint
az én 450-es nagy erejű fegyveremet.
Bármelyik irányból akarja megközelíteni az áldoza-
tát a leopárd, nem ütközik elháríthatatlan akadályokba,
de a legkézenfekvőbb útvonala – attól a helytől, ahol
elhagytam –, a tizenöt láb hosszú, sima földdarab. Ide
kezdtük beásni az óriási tányércsapdát, miután eltávo-
lítottunk minden ott levő száraz falevelet, gallyat és
fűszálat.
Miután megfelelő hosszúságú és mélységű gödröt
ástunk, és a kiásott földet messzebbre vittük, a csapdát
behelyeztük a gödörbe, a kengyeleket nagy erejű rugóik
ellenében lenyomtuk, s a tányért, amelynek megérin-
tése a kengyelek összecsapódását eredményezi, ami-
lyen gyengéden csak lehetséges, ráhelyeztük. Az egé-
szet betakartuk egy réteg zöld levéllel, erre földet szór-
tunk, s végül ugyanúgy, ahogy találtuk, visszahelyeztük
a száraz faleveleket és tört ágakat is.
Most elővettük a horgászorsómat, és a selyemmel
bevont zsinórt először is az első fegyver ravaszához
kötöztük, majd áthurkoltuk a fegyver agyán, és tíz láb
hosszan a holttestig vezettük, onnan vissza a második
fegyverig, áthurkoltuk vele a második fegyver agyát, s
hozzákötöztük a ravaszhoz. A nagyon finom és vado-

146
natúj zsinórt ekkor – a legnagyobb sajnálatomra – el-
vágtuk. Ezután átkötöztük a halott asszony derekát, és a
zsinór végét hozzákötöttük a ravaszokhoz vezető hu-
rokra, hogy ennek két szára feszesen feküdjön a rava-
szokra. Ekkor másodszor is elvágtuk a zsinórt.
Végül utolsó pillantást vetettünk a művünkre, ame-
lyet kitűnőnek találtunk, eszünkbe jutott, mi lesz, ha a
leopárd körüljárja a terepet és a mi oldalunkról közelíti
meg az áldozatát, nem pedig arról, ahonnan reméltük?
Elkerülheti mindkét puskát és a csapdát is. Ezt meg-
akadályozandó elküldtünk a faluba egy feszítővasért, s
míg az megérkezett, valamivel távolabbról kiástunk öt
tüskés bokrot. A feszítővas segítségével egy láb mély
lyukakat készítettünk a sima földnyelv felénk eső ol-
dalán, és ebbe az öt lyukba beültettük a bokrokat, leta-
postuk körülöttük a földet, úgyhogy éppen olyan bizto-
san álltak, mint eredeti helyükön. Most aztán meg vol-
tunk győződve arról, hogy patkánynál nagyobb állat
nem tudja megközelíteni a tetemet, és nem tud enni
belőle anélkül, hogy a halál valamilyen formában utol
ne érné. Kinyitottuk a fegyverek biztonsági zárát, és
visszatértünk a faluba.
A falutól ötven yardra, közel a helyhez, ahol érkezé-
sünk alkalmával a vértócsát megpillantottuk, szélesen
szétágazó, hatalmas mangófa állt. Ezen a fán a faluból
beszerzett deszkák felhasználásával leshelyet készítet-

147
tünk, amelyre kellemes illatú rizsszalmát szórtunk, mert
az volt a célunk, hogy az éjszakát a leshelyen töltjük,
kivárjuk, míg a leopárd csapdába esik, és végzünk vele.
Naplemente előtt elhelyezkedtünk a leshelyen,
amely olyan hosszú volt, hogy végigfeküdhettünk, és
olyan széles, hogy egymás mellett szorosan elfértünk
rajta. A vízmosáson át kétszáz yard volt a távolság a
leshely és a tetem között, amely száz lábbal magasab-
ban feküdt, mint mi.
Ibbotson attól tartott, hogy a puska távcsöve nem
lesz elég pontos, ezért hatalmas tábori látcsövet szedett
elő, én pedig megtöltöttem a 275-ös fegyverem. Ter-
vünk szerint Ibbotson a hegynek azt a részét figyeli,
amelyről a leopárdot vártuk, én pedig körültekintek az
egész hegyen, és ha megpillantom a leopárdot, lövök,
akár háromszáz yardra is, ami fegyverem hordképessé-
gének végső határát jelentette.
Mialatt Ibbotson bóbiskolt, én cigarettázva néztem a
nyugatról lassan az előttünk emelkedő hegyre terülő
árnyékot, s amikor a lenyugvó nap vörösre festette a
hegytetőt, Ibbotson felébredt, szeméhez emelte a lát-
csövet, én meg kézbe vettem a fegyverem, mert elérke-
zett az idő, amikorra a leopárd megjelenését vártuk.
Még negyvenöt percig volt világosság, ez idő alatt az
én jó szemeimmel – amilyenekkel csak kevesen rendel-
keznek – és tábori látcsővel alaposan végigfürkésztük a

148
tágas hegyoldal minden talpalatnyi területét, anélkül,
hogy akár egy madár, vagy más állat mozgását észlel-
tük volna.
Amikor már nem volt elegendő világosság a lövés-
hez, letettem a fegyverem, s valamivel később Ibbotson
is visszahelyezte tábori látcsövét a tokjába. Elvesztettük
az esélyt a leopárd lelövésére, de három más esélyünk
még volt, s így nem csüggedtünk el túlságosan.
Röviddel besötétedés után eleredt az eső. Megsúg-
tam Ibbotsonnak, attól tartok, hogy az eső mindent el-
ront; a víz súlya ránehezedik a rendkívül érzékeny tá-
nyérra és a csapda összecsapódik, a horgászzsinór a
nedvesség következtében összehúzódik, és bármilyen
csekély mértékű is lesz az összehúzódás, egész bizo-
nyosan elsüti legalábbis a gyorsítóval ellátott fegyvert.
Valamivel később, amikor még mindig esett, Ibbotson
megkérdezte, hány óra van. Világító karórámra néztem,
és éppen megsúgtam, hogy háromnegyed nyolc, amikor
vad és dühös ordítást hallottunk a holttest irányából – a
hírhedt rudraprayagi emberevő leopárd végre valahára
csapdába került.
Ibbotson leugrott a leshelyről, én is lelendültem egy
ágról, és csak a szerencsének tudható be, hogy egyetlen
végtagunk sem tört el. A közeli yamgyökér-földön
megtaláltuk az eldugott Petromax lámpát, s mialatt
Ibbotson igyekezett üzembe helyezni, én kifejezést ad-

149
tam félelmemnek és kételyeimnek. Bevallom, megér-
demeltem a választ: „Javíthatatlan pesszimista vagy.
Először attól tartasz, hogy néhány csepp esőtől össze-
csukódik a csapda, és elsülnek a fegyverek, most meg
attól, hogy a leopárd kiszabadult a csapdából, mert ab-
bahagyta az ordítást.” Bizony erre gondoltam, és ettől
féltem, mert az első alkalommal, amikor csapdába ej-
tettünk egy leopárdot, az folyton morgott és ordított,
addig ez, egyetlen dühkitörés után, amelyre csaknem
fejest ugrottunk a leshelyről, baljóslatú csendben ma-
radt.
Ibbotsonnak nagy gyakorlata volt a lámpák kezelé-
sében; igen rövid idő alatt meggyújtotta és felpumpálta
a petróleumgázzal működő Petromaxot, s gondjainkat
szélnek engedve – bár most már Ibbotsonnak is gyanús
volt a csend –, amennyire a rossz talajon lehetséges
volt, sietve útnak eredtünk. Nagy kört írtunk le, hogy
kikerüljük a horgászzsinórokat, s a feltehetően bőszült
leopárdot, és felülről közelítettünk a tetemhez. Amint a
magas parthoz érve lenéztünk, megpillantottuk az üre-
get, de nem láttuk a csapdát. Reményünket kioltotta a
lámpa ragyogó fénye: tíz yarddal lejjebb a hegyoldalon
üresen, összecsapódva hevert a csapda. A tetem már
nem a magas part irányában feküdt, s az első pillantás
elárulta, hogy tekintélyes részét felfalta a leopárd.

150
 Gondolataink, miközben visszafelé mentünk a man-
gófához és felmásztunk a leshelyünkre, sokkal kese-
rűbbek voltak, semhogy szavakba öntöttük volna. Már
nem volt miért virrasztanunk, az éjszaka hideg volt,
egyéb takaró híján befurakodtunk a szalmába és el-
aludtunk.
Hajnalhasadáskor tüzet raktunk a mangófa tövében,
vizet forraltunk, és néhány csésze tea elfogyasztása
után, amikor a tűznél jól átmelegedtünk, elindultunk
megszemlélni a holttest maradványait. Velünk jöttek
Ibbotson emberei, az elöljáró, az én embereim közül
többen, s számos falubeli.
Azért hangsúlyozom, hogy kettőnkön kívül jelen
volt az elöljáró és még sokan mások, mert ha egyedül
lettem volna, haboznék elmondani azt, ami most követ-
kezik.
Rossz szellem vagy vadállat lett légyen az Öregasz-
szony gyilkosa, ha kileste és végignézte volna előző
esti előkészületeinket, még akkor is nehezen érteném,
hogyan kerülte el a csapdát és a halálthozó fegyvereket
a koromsötét, esős éjszakában. A könnyű eső elegendő
volt ahhoz, hogy felpuhítsa a talajt, s így követni tudtuk
a leopárd minden előző esti mozdulatát.
A leopárd abból az irányból érkezett a helyszínre,
amelyből vártuk. Amikor a sima földnyelvre ért, kö-
rüljárta, aztán arról az oldalról közelítette meg a zsák-

151
mányát, ahol a tüskés bokrokat elültettük. A bokrok
közül hármat kihúzott a földből, s az így nyert tágas
nyíláson továbbjutva megragadta a tetemet, és körül-
belül egy lábbal közelebb vitte a fegyverekhez, miáltal
a zsinórok meglazultak. Ezután elkezdett enni, gondo-
san kikerülve az asszony teste köré csavart horgász-
zsinórt. Nem tartottuk szükségesnek á fejbe, illetve a
nyakba mérget helyezni. A leopárd ezeket falta fel első-
sorban, azután gondosan kerülve a mérgezett részeket,
a test többi részét mind elfogyasztotta.
Éhsége csillapítása után elhagyta az áldozatát, nyil-
ván védelmet keresett az eső ellen, s ezalatt történt meg
az, amitől nem ok nélkül tartottunk. Az esővíz súlya
lenyomta az igen érzékeny csapda tányérját, amely ép-
pen abban a pillanatban oldotta ki a rugókat, amikor a
leopárd a csapda fölött ellépett és annak két erős áll-
kapcsa összecsukódott hátsó lábának térdízületén vagy
a térdkalácsa alatt. És itt következett be mind között a
legnagyobb tragédia: amikor az emberek
Rudraprayagból felhozták a csapdát, útközben elejtet-
ték, és egy háromhüvelykes fog kitörött. A csapda ép-
pen ezzel a foghíjas részével kapta el a leopárd bal hát-
só térdkalácsát. Ha az a fog nem hiányzik, a csapda úgy
elkapja a leopárdot, hogy semmiképp sem tudott volna
kiszabadulni belőle. Így azonban kirántotta a nyolcvan
font súlyú csapdát az üregéből, ahová beástuk, tíz yard-

152
ra magával cipelte a hegyoldalon lefelé, s ott megsza-
badult tőle. A leopárd helyett csak némi szőrt és egy kis
darab bőrt találtunk a csapdában, amelyet később –
sokkal később – nagy elégtétellel illesztettünk eredeti
helyére.
Bármennyire hihetetlennek tűnt fel, ami a leopárddal
történt, mégsem lehetett mást várni egy olyan állattól,
amely nyolc év óta emberevő volt. Hogy elkerülte a
tisztást; fedezék alatt közelítette meg a zsákmányát;
eltávolította a tüskésbokor-akadályokat, amelyeket a
vérnyomokon át létesítettünk; közelebb húzta a zsák-
mányát a számára veszélytelenebb helyre; továbbá el-
kerülte a tetem méreggel telített részeit – az erős szagú
ciánról már voltak tapasztalatai –, mind normális és
természetes reakciók voltak.
A csapda Összecsukódásának okáról kifejtett ma-
gyarázatom – meggyőződésem szerint – elfogadható.
Csak a véletlennel magyarázható, hogy a leopárd éppen
abban a pillanatban lépett a csapdára, amikor az a víz
súlyától összecsapódott.

 A kanadai és alaszkai prémvadászok ezrével használnak tányér-

csapdákat, melyek azonban a rájuk hulló, néha fél méter vastag hó
súlya alatt sem csapódnak össze. A Corbelt által leírt esetben való-
színűleg mégis a ragadozó lépett a csapdába, vagy pedig a beállítás
volt túlságosan finom, és az állat lépteitől származó rázkódás
153
 Leszereltük a csapdát és megvártuk, míg a rokonok
hamvasztás céljából elszállították az öregasszony ma-
radványait, aztán elindultunk vissza Rudraprayag-ba.
Az embereink követtek bennünket. A leopárd éjszaka
meglátogatta a mangófa környékét, itt fedeztük fel a
lábnyomait a vértócsa közelében, amelyet az eső elmo-
sott. Követtük a lábnyomokat lefelé az ösvényen a za-
rándokúiig, onnan a négy mérföldre eső felügyelői
bungalow kapujáig, ahol a kapuoszlop alapzatán kapa-
rászott, majd továbbment lefelé, az öreg málházó bará-
tom táborozóhelyéig, akinek egyik kecskéjét minden
cél nélkül agyoncsapta.
Fölösleges mondanom azoknak, akik a világ bár-
melyik részén vadászfegyvert hordanak: az ismétlődő
kudarcok és csalódások cseppet sem bátortalanítottak
el. Ellenkezőleg: erősítették az elhatározásom az eljö-
vendő nagy napig vagy éjszakáig, amikor elvetve a
mérget és a csapdát, elérkezik az alkalom, hogy fegyve-
remből jól irányított golyót engedjek az emberevő tes-
tébe.

okozta a csapda kengyeleinek összecsapódását. (A szerkesztő

megjegyzése.)
154
LECKE ELŐVIGYÁZATOSSÁGBÓL

Sohasem voltam egy véleményen azokkal a vadászok-

kal, akik nagyvadra vadászván minden kudarcukat bal-
szerencséjüknek tulajdonítják.
Akár borúlátók, akár derűlátók a vadász gondolatai –
mialatt leshelyén ülve a vadra vár – semmiképpen nem
befolyásolják annak az állatnak a cselekedeteit, amelyet
lelőni vagy esetleg lefényképezni igyekszik.
Könnyen elfelejtjük, hogy a vadállatok hallása és lá-
tása – különösen azoké, amelyek érzékeik segítségével
szerzik táplálékukat és védik meg magukat – jóval fej-
lettebb a civilizált emberénél. Semmi okunk sincs fel-
tételezni, hogy ha nem látjuk és nem halljuk leendő
zsákmányunkat, az sem látja vagy hallja a mi mozdu-
latainkat. Az állat értelmi képességének lebecsülése, és
az a tény, hogy egyesek képtelenek a szükséges ideig
moccanás és hang nélkül ülni a leshelyen, fő okai a
vadász kudarcának. A ragadozó éles hallásának érzé-
keltetésére, valamint arra, hogy milyen nagy figyelmet
kell fordítani erre a képességére, ha érintkezésbe aka-
runk lépni vele, elmondom egyik újabb keletű tapasz-
talatom.
155
 Egyik márciusi napon, amikor a földet teljesen elbo-
rítja a száraz falevelek vastag szőnyege, és neszt okoz
minden lehulló levél vagy a legkisebb madár eleség
utáni motoszkálása is, a sűrű aljnövényzetben végre
sikerült megállapítani egy tigris pontos tartózkodási
helyét. A tigrist már régen le akartam fényképezni, s ez
alkalommal egy csoport hosszú farkú langurmajom
mozgásából jöttem rá a rejtekére. A tigristől hetven
yard távolságban ötven yard hosszú és harminc yard
széles tisztásra találtam. A tisztásnak a tigristől távo-
labb eső szélén a legmagasabb ágakig is felkúszó, élős-
di növényekkel sűrűn belepett nagy fa állt. Húsz lábra a
földtől a fa két ágra szakadt. Tudtam, hogy a tigris késő
délután átkel a tisztáson, kora hajnalban a tisztás előtt
egy általa megölt szarvas tetemét fedeztem fel, és a
tigris a tisztás túlsó oldalán talált alkalmas búvóhelyre.
Zsákmánya közelében nem akadt megfelelő hely, ahol
nappal meghúzhatta volna magát, ezért elbújt a sűrű
bozótba. A langurmajmok árulták el nekem a tartózko-
dási helyét.
Ha álló helyzetből akarjuk lelőni vagy lefényképezni
a tigrist vagy a leopárdot, ismernünk kell a zsákmányá-
nak pontos fekvését, továbbá azt, hogy nem sebesült-e
a ragadozó, amelyet meg kell szabadítani a szenvedés-
től, vagy pedig olyan példánnyal van dolgunk, amelyet
szeretnénk lefényképezni. Mindezekről a madarak és

156
más állatok segítségének igénybevételével tájékozód-
hatunk a legalaposabban. Türelemmel, valamint a ma-
darak és más állatok szokásainak megfigyelésével nem
nehéz feladat a megfelelő madarat vagy egyéb állatot a
kívánt irány követésére bírni. Erre a célra legalkalma-
sabb állatok: a vörös dzsungel-szárnyasok, a páva és a
fehérbóbitás gagyogó, illetve a kakarszarvas és a
langurmajom.
A tigris, amelyről beszélek, sértetlen volt, és éppen-
séggel jómagam is megkereshettem volna a sűrű bozót-
ban, de ha ezt teszem, esetleg felzavarom és meghiúsí-
tom a vállalkozásom sikerét. Ha viszont felhasználom a
langurmajmokat, tudván, milyen lesz a viselkedésük, ha
megpillantják a tigrist – feltéve, ha az tényleg a bozót-
ban tartózkodik –, megkaphatom a szükséges tudniva-
lókat anélkül, hogy a tigrist felzavarnám.
Nagyon óvatosan felmásztam a már említett fára, ki-
kerültem az érintkezést a kúszónövényekkel, a felső
indákkal és a levelekkel, amelyeket a tigris esetleg lát-
hat a fekvőhelyéről, és felkapaszkodtam a villa alakú
ágra, ahol kényelmes ülésre és tökéletes rejtekhelyre
találtam. Előszedtem a tizenhat milliméteres filmvevő
gépemet, a sűrű növényfüggönyön kis nyílást biztosí-
tottam a gép lencséjének, és amikor mindezt a legcse-
kélyebb nesz nélkül elvégeztem, mozdulatlanságba

157
dermedtem. Látóterem a tisztás és az utána kezdődő
dzsungel széle volt.
Egyórai ülés után bronzfoltos galambpár emelkedett
föl a dzsungelből, és elsiklott az alacsony bozót fölött.
Egy-két perccel később – valamivel közelebb hozzám –
kis csoport hegyi pacsirta szállt fel a fűből. Kecsesen a
szomszédos kopasz fa ágaira szökdécseltek a legmaga-
sabb pontig, aztán elrepültek. A két madárfajta közül
egyik sem jelzi a veszélyt, de a mozgásukból követ-
keztettem, hogy a tigris talpon van, és ez zavarta fel a
madarakat. Néhány perc múlva lassan balról jobbra
fordítottam a szemem és végigkutattam minden, az
ülésemből látható helyet. Tekintetem végül is egy-két
hüvelyk nagyságú fehér folton akadt meg, amely tíz
lábnyira lehetett a tisztás szélétől. Kis ideig erre a moz-
dulatlan pontra figyeltem, azután ameddig ültőhelyem-
ről lehetett, végigfürkésztem a bozótot jobbra, majd
onnan visszafelé a fehér foltig. Most szentül meg vol-
tam győződve, hogy a folt nem ott van, ahol egy vagy
két perccel előbb megpillantottam, és hogy nem lehet
más, mint a fehér jegy a tigris képén. A tigris valószí-
nűleg hallotta, amint a fához közeledtem, vagy arra
felmásztam, bár vékony talpú gumicipő volt rajtam,
amelynek semmi neszét nem észleltem. Amikor a tigris
elérkezettnek látta az időt a zsákmányának felkeresé-
sére, hetven yardot lopakodott a száraz faleveleken

158
addig a pontig, ahonnan a gyanús zajt hallotta. A leg-
csekélyebb nesz nélkül fél óráig feküdt mozdulatlanul,
aztán felkelt, nyújtózott, ásított és megállapítva, hogy
nincs mitől tartania, a tisztásra lépett. Itt megállt, fejét
előbb jobbra, majd balra hajtotta, aztán átment a tisztá-
son a zsákmánya felé, közben pontosan alattam haladt
el.
Ha a dzsungelbeli vándorlásaim közben fára épített
magaslesekre találok, amelyekről a ragadozókat akarták
lelőni, és felfedezem a közelben lehántott fiatal fákat,
amelyekről levágták az ágakat, hogy jobb kilátás le-
gyen a belőlük ácsolt ülőhelyekről, látom a szanaszét
szórt szemetet, és törmeléket; elképzelem a zajt, beszé-
det, ami mindezt kísérte, akkor egyáltalán nem lep meg,
ha azt hallom, hogy sokan száz és száz alkalommal
ültek lesben a fán anélkül, hogy egyetlenegyszer láttak
volna tigrist vagy leopárdot, és kudarcukat balszeren-
csés voltuknak tulajdonították.
Hogy eddig nem sikerült elejtenünk az emberevőt,
ennek nem az volt az oka, hogy olyat tettünk, amit nem
kellett volna, vagy nem tettünk meg olyat, amit meg
kellett volna tennünk. Minden tisztán a balszerencsének
tudható be. Balszerencse volt, hogy nem kaptam meg
idejében az elektromos fényszórót; hogy Ibbotson a
legrosszabb időpontban kapott görcsöt mindkét lábába;
hogy a nagy adag ciánt bántódás nélkül emésztette meg

159
a leopárd, és végül balszerencse volt az is, hogy az em-
berek elejtették a csapdát, és annak éppen azt a fogát
törték el, ami a legfontosabb lett volna akkor. így tehát
amikor Ibbotson visszatért Pauriba, miután nem sikerült
lelőnünk a leopárdot a hetvenéves áldozata teteménél,
én tele voltam reménységgel, és esélyeimet ugyanolyan
jóknak ítéltem meg, mint az első napon, amikor
Rudraprayagba érkeztem, sőt még annál is jobbaknak,
mert most már ismertem annak az állatnak a képessé-
geit, amellyel dolgom volt.
Egy dolog okozott nekem sok gondot és nyugtalan-
ságot: az emberevőt a folyó egyik partjára lokalizálni.
Bárhogyan is nézem, nem felelt meg a valóságnak,
hogy az Alaknanda bal partján lakó emberek jobban ki
voltak téve a leopárd támadásának, míg a jobb partiak
mentesültek az ilyen támadásoktól. Beleszámítva a fiút,
akit megérkezésünk előtt két nappal ölt meg az ember-
evő, három ember vesztette életét mostanában a bal
parton, és még többen is így járhattak volna. Mind-
azonáltal százszorosan növelte volna eddig is elég te-
kintélyes nehézségeimet, ha szabaddá tettem volna a
két hidat, és engedtem volna, hogy a leopárd átkeljen a
jobb partra. Garhwal népére sem járt volna előnnyel,
mert a folyó jobb partján lakó emberek élete éppen
olyan értékes volt, mint a bal partiaké, ezért nem szí-
vesen bár, de továbbra is elzártam a hidakat. És itt el-

160
ismeréssel adózom a folyó bal partján lakó sok ezer
embernek, akik tudván, hogy a hidak elzárása a rette-
gett emberevő garázdálkodását az ő területükre korlá-
tozza, soha, egyetlen alkalommal sem próbálták eltá-
volítani a hidat több hónapig elzáró akadályokat, és
engem sem kértek erre.
Miután elhatároztam, hogy a hidat zárva tartom, el-
küldtem egy embert, értesítse a falubelieket a veszély-
ről, és jómagam is, amennyire időm és teljesítőképes-
ségem megengedte, bejártam a falvakat, és elővigyá-
zatra intettem a lakóit. Egyetlenegy se nehezményezte
egy szóval sem, hogy a leopárdot a területükre zártam,
és bárhol jártam, vendégszeretően fogadtak, áldást és
szerencsét kívántak. Nagyban növelte eltökéltségemet a
férfiak és nők bizalma, akik közül egyik sem tudta, nem
ő lesz-e az emberevő legközelebbi áldozata, és egyik
sem hibáztatott, mert előző nap nem sikerült leteríteni a
leopárdot. Bizonyosak voltak abban, hogy ma vagy
holnap ez okvetlenül sikerül.

161
VADDISZNÓVADASZAT

Az öreg málházó előző este érkezett a tüskés bokrokkal

elkerített karám elé. Sót és nyers cukrot szállított a
hardwari bazárból a Badrinathon túl fekvő falvakba. A
juhok és kecskék erősen meg voltak rakva, és útjuk
utolsó szakasza elég hosszú volt, úgyhogy túl későn
értek a karámhoz. Az öreg már nem tudta megjavítani a
kerítés hiányosságait, ennek következményeképpen
több kecske elbitangolt, és ezek közül egyet a kora haj-
nali órákban az út közvetlen közelében megölt a leo-
párd. Kutyáinak ugatása felébresztette a málházót, s
amikor körülnézett, megtalálta a legszebb kecskéjének
tetemét – gyönyörű acélszürke állatot – akkora volt,
mint egy shetland-póni. Puszta szeszélyből ölte meg a
leopárd.
Az emberevő elmúlt éjszakai viselkedése megmu-
tatta, milyen mértékben változnak a leopárd szokásai,
ha emberevővé lesz, és mennyit változtatott rajta a
hosszú éveken át tartó érintkezés az emberekkel.
Az emberevő nyilván nagyon megijedt, amikor a
csapda elkapta; tíz yardnyi távolságra cipelte a nehéz
csapdát, és dühös ordítása is elárulta ijedelmét. Elkép-
162
zelhető volt, hogy amint kiszabadul a csapdából, és am-
ennyire csak lehetséges, visszavonul valami emberlakta
helyektől távoli, zárt területre, s ottmarad jó néhány
napig, amíg nagyon megéhezik. De esze ágában sem
volt ezt tenni: az áldozata közelében maradt, végig-
nézte, ahogy felmásztunk a fán készített leshelyünkre,
megvárta míg elalszunk, s utána előjött megvizsgálni a
terepet. Szerencsénkre Ibbotson elővigyázatosan szö-
gesdrót akadállyal vette körül a fát, mert előfordult,
hogy emberevő leopárdok megölték a leshelyen meg-
búvó vadászt. Éppen ez idő tájt garázdálkodott egy em-
berevő leopárd a Central Province-ban – amelyik kü-
lönböző időpontokban négy indiai vadászt ölt meg és
falt fel. Amikor legutóbb hallottam róla, már negyven
áldozata volt, s minthogy a reá leskelődő vadászokat
sorban felfalta, békés és zavartalan életet élt, csak az
emberhús diétát változtatta; alkalomadtán vadat és há-
ziállatot is fogyasztott.
A mangófa meglátogatása után, emberevőnk végig-
ment a falun átvezető ösvényen a marhacsapásig. Ezen
a helyen, ahol a vértócsára akadtunk, jobbra fordult és
egy mérföldre lement a csapáson, majd a zarándokúton
tett meg négy mérföldet, a működési területének legsű-
rűbben lakott részéig. Rudraprayagba érve a bazárhoz
vezető főúton ment végig, és fél mérfölddel följebb a
felügyelői bungalow kapujánál kaparászott a földön. Az

163
előző esti eső megpuhította az agyagos utat, s így a
leopárd csapája világosan kivehető volt. Megállapítható
volt az is, hogy a leopárd lábán nem ejtett sebet a csap-
da.
Reggeli után bejártam a csapát a bungalow kapujától
egészen a málházó táborhelyéig. Az út egyik hajlatánál,
száz yardra a tábortól, a leopárd megpillantotta az elke-
rített helyről kiszökött kecskéket, átkelt az út külső fe-
léről a belsőre, és a hegyoldal növénytakarója alatt
kúszva lopózott a legelésző állatokhoz, megölte az
acélkék kecskét, és visszatért az útra anélkül, hogy
akárcsak a leölt állat véréből fogyasztott volna.
A bekerített helyen rövid, de erős láncokkal fatönk-
höz kötött két juhászkutya őrizte a kimúlt kecskét, és a
málházó szabályos rendbe rakott csomagjait. A hegye-
ink között málhát cipelő emberek hatalmas, roppant
erejű fekete kutyái nem hasonlíthatók az Angliában
vagy Európa más részén ismert juhászkutyákhoz. A
menetelés alatt a málházók sarkában loholnak, tulaj-
donképpeni feladatuk, amit tökéletesen teljesítenek, a
táborverés után kezdődik. Éjjel őrzik a tábort a vadál-
latok ellen – kettőt ismertem, amelyek megöltek egy
leopárdot –, és nappal, míg a málhások távol vannak,
legeltetik a nyájat, és védik a tábort minden betolakodó
ellen. Feljegyezték, hogy egyik ilyen kutya megölt egy
embert, mert az el akart vinni egy csomagot a táborból.

164
 Követtem a leopárd csapáját onnan, ahol a kecske
megölése után visszatért az útra; végig Golabrain és
még egy mérfölddel tovább, ahol egy szakadék keresz-
tezi az utat. Itt a ragadozónak nyoma veszett. A leopárd
körülbelül nyolc mérföldet tett meg a mangó-fától a
szakadékig. Ezt a hosszú és látszatra céltalan utat,
amely messzire vezetett az elejtett zsákmánytól, sem-
milyen körülmények között sem tette volna meg egyet-
len közönséges leopárd sem, de az ilyen nem is öli meg
a kecskét, ha nem éhes.
Negyed mérfölddel túl a szakadékon, az útmenti
sziklán gyapjút font az öreg málházó, és vigyázta a
nyílt hegyoldalon legelésző nyáját. Amikor cigarettával
kínáltam, a fonópálcikát és a gyapjút, takaróból készült
öltözékének nagy térfogatú zsebébe süllyesztette, rá-
gyújtott és megkérdezte, idejövet láttam-e a táborát.
Amikor azt feleltem, hogy láttam, s azt is tudom, mit
művelt ott a gonosz szellem, s megjegyeztem, hogy
tanácsos lenne eladni a kutyáit a tevehajcsároknak, ha
legközelebb Hardwarba látogat, mert nyilvánvalóan
inukba szállt a bátorság, az öreg bólogatott, mint aki
egyetért azzal, amit hallott. Aztán megszólalt: „Sahib,
még mi, öreg csontok is elkövetünk hibákat, és meg is
szenvedünk értük, ahogy, én is szenvedtem az éjszaka a
legjobb kecském elvesztése miatt. A kutyáim bátrak,
mint a tigrisek, a legjobbak Garhwal összes kutyái kö-

165
zül, és sértés azt mondani rájuk: csupán arra valók,
hogy eladjam őket a tevehajcsároknak. Valószínűleg
észrevette, hogy táborhelyem közvetlenül az út mellett
van, és attól tartottam, ha valaki éjjel arra közlekedik, a
kutyáim megharaphatják. Ezért ahelyett, hogy szoká-
somhoz híven szabadjára engedtem volna, láncra ver-
tem őket a tüskés kerítésen túlra. Ennek a következmé-
nyét látta. Nem lehet tehát a kutyákat hibáztatni, annál
inkább sem, mert a nagy erőlködésben, hogy megvéd-
jék a kecskéimet, a nyakörvük belevágott a húsukba, és
jó néhány napig eltart, míg meggyógyulnak.”
Mialatt beszélgettünk, a Gangesz túlsó partján, a
hegy peremén, egy állat tűnt fel. Színéből és nagyságá-
ból ítélve először himalájai medvére gyanakodtunk, de
mikor elindult a hegyről a folyó felé, rájöttem, hogy
hatalmas vaddisznó. A vaddisznót egy csoport falusi
kóbor kutya követte, ezeket meg nagy tömeg fiú és
férfi, valamennyien botokkal felszerelve.
Utolsónak egy férfi következett, puskával a kezében.
A hegyről lefelé tartva, a férfi vállához emelte a puskát,
aztán kis füstgomolyagot láttunk, s kissé később meg-
hallottuk az elöltöltő mordály dörrenésének tompa
visszhangját. A puska lőtávolában futkározó fiúk és
felnőttek közül egyik sem esett a földre, a vadász tehát
nem találta el egyiket sem.

166
 A vaddisznó előtti hosszú, füves lejtőn néhány fur-
csa formájú bokor állt. A füves lejtőn túl, töredékes
talaj következett, majd sűrű bozóttal benőtt terület, egé-
szen a folyóig.
A töredékes talajon a vaddisznó elvesztette előnyét,
és a kutyákkal egyszerre került a bozótba. A következő
pillanatban valamennyi kutya, egy nagy világos színű
kivételével, amely a falka élén haladt, visszamenekült a
szabad térre. Amikor az emberek odaértek, unszolták a
kutyákat, hogy menjenek be a bozótba, de azok való-
színűleg tapasztalták, mire képes a vadkan az agyará-
val, ezért eszük ágába sem volt visszatérni. Ekkor érke-
zett a helyszínre a puskás ember, akit rögtön körülfog-
tak a fiúk és a férfiak.
Magaslati helyen ülve, semmi zaját nem hallottuk a
folyó túlsó partján lejátszódó jelenetnek, mert a víz
minden más zajt túlharsogott, csak a lövés visszhangja
jutott el a fülünkig.
A vadász szemmel láthatóan éppolyan kevéssé akart
behatolni a bozótba, mint a kutyák, hirtelen ki is vált a
csoportból és leült egy sziklára, olyan arckifejezéssel,
mint aki azt gondolja: „En megtettem a magamét, most
rajtatok a sor.” Az emberek így most kettős dilemma
elé kerültek, mert a kutyák sem akarták követni a vad-
disznót, annak ellenére, hogy néhányat meg is vertek.

167
Mit volt mit tenni, először a fiúk, aztán a felnőttek el-
kezdtek köveket hajigálni a bozótba.
Ezalatt megpillantottuk a vaddisznót, amint a bozót
alsó végéből a keskeny, homokos partra menekült.
Gyors léptekkel indult, majd másodpercekig szobor-
mereven állt, megint lépett néhányat, ismét megállt,
aztán belerohant a folyó hullámaiba. A vaddisznók jó,
úszók, és nem felel meg a valóságnak az a hiedelem,
hogy úszás közben patájukkal elvágják a torkukat.
A folyó sodrása igen erős volt, de a vaddisznónál
nincsen bátrabb állatunk; még láttam, amint negyed
mérföld távolságra vitte a víz, de az öreg disznó megfe-
szített erővel úszott, s már közeledett az innenső part
felé, amelyet bizonyosan el is ért.
„Nem érte volna el a golyója a disznót, sahib?” –
kérdezte a málházó.
„Dehogynem” – feleltem –, „lőtávolságon belül volt,
de nem azért hoztam ezt a fegyvert Garhwalba, hogy
életveszélyben levő vaddisznókra lövöldözzek, hanem,
hogy lelőjem vele azt, akit maga rossz szellemnek, én
meg leopárdnak tartok.”
„Tegye, amit jónak lát” – felelte –, „s minthogy
most elindul és soha nem találkozunk többé, vigye ma-
gával az áldásom; az idő majd megmutatja, kinek volt
igaza.”

168
 Sajnálom, hogy többé nem láttam a málhást, derék
öreg volt, büszke, mint az ördög, gondtalan boldogság-
ban élt, hacsak a leopárd nem ölte meg a legszebb
kecskéjét, és nem kételkedtek a kutyái bátorságában.

169
VIRRASZTÁS A FENYŐFÁN

Ibbotson a következő napon visszatért Pauriba, én pe-

dig reggel elindultam a Rudraprayagtól keletre eső fal-
vakba. Útközben az emberevő lábnyomaira bukkantam
abból a faluból kivezető ösvényen, ahol az előző éjjel
rá akarta törni az ajtót egy erős köhögéstől szenvedő
gyerekre. Több mérföldre követtem a nyomokat, s vé-
gül is a hegy vállára értem, ahol néhány nappal előbb a
túl hangos kecske közelében leselkedtünk Ibbotsonnal,
amelyet később megölt a leopárd.
Még kora volt, s minthogy esélyem is volt arra, hogy
meglepjem a vad tájék valamelyik szikláján napozó
leopárdot, lefeküdtem egy széles kilátást biztosító ma-
gaslati helyre. Előző este esett – ezért tudtam követni a
nyomokat –, és az eső megtisztította a levegőt a ködtől
és párától. Messzire el lehetett látni, és a tágas pano-
ráma olyan szép volt, mint azokon a helyeken, ahol a
hegyek huszonháromezer láb magasra emelkednek.
Közvetlenül alattam terült el az Alaknanda gyönyörű
völgye, az ezüst szalagként csillogó, erősen kanyargó
folyóval. A folyón túli hegyen falvak látszottak, egye-
sek csupán zsúpfödeles kunyhókkal, mások palatetős
170
házak hosszú soraival, A sorházak tulajdonképpen csa-
ládi házak voltak, csupán takarékossági és helykímélési
okokból épültek össze, mert a nép szegény, és
Garhwalban minden talpalatnyi megművelhető területre
szükség van.
A hegyen túl óriási, zord sziklák meredtek az égnek,
amelyekről télen és kora tavasszal lavinák zúdulnak le
mennydörgésszerű robajjal. A sziklákon túl emelkedő
hegyeken magasan áll az örökös hó, amely úgy hat a
tiszta kék ég kárpitján, mintha fehér kartonból vágták
volna ki. Elképzelni sem lehet ennél szebb és békésebb
tájat. Mégis amikor az a nap, amely most a tarkómat
süti, lenyugszik a túloldali havas sziklák mögött, ré-
mület ejti hatalmába a tájat immár nyolc év óta, olyan
rémület, amit el sem képzelhet az, aki nem tapasztalta.
Egy óra hosszat feküdtem a sziklán, amikor két em-
ber jött le a hegyről a bazár felé vezető úton. Egy mér-
földdel följebb eső faluból jöttek, amelyet az előző na-
pon látogattam meg; közölték velem, hogy valamivel
naplemente előtt leopárdordítást hallottak ebből az
irányból. Megtárgyaltuk a leopárd elejtésének lehetősé-
gét, ha egy csaléteknek kikötött kecske közelében le-
selkednék rá. Minthogy ez idő tájt nem volt kecském,
azt mondták, hoznak egyet a falujukból, és megígérték,
hogy a naplemente előtt két órával ismét megjelennek
találkozásunk színhelyén.

171
 Amint az emberek távoztak, körülnéztem, hová ül-
hetnék fel. A hegynek ezen a részén egyetlen fenyőfa
állt. A hegygerincből nőtt ki, közel az ösvényhez, ame-
lyen az emberek lejöttek, s amely alatt egy másik ös-
vény indult és körülfutott a hegy oldalán, az egyenetlen
sziklás rész felső peremén, ahol a napokban a leopárdot
kerestem. A fáról széles kilátás nyílt, de megmászni
nem volt könnyű feladat, és az ágak nem takartak el
kellőképpen. Mindezek ellenére – nem lévén egyéb
lehetőségem – ezt kellett kipróbálnom, mert amint em-
lítettem, ez volt az egyetlen fa a környéken.
Délután négy órakor tértem vissza a találkozóra; az
emberek már vártak egy kecskével. Amikor megkér-
dezték, hova fogok ülni, a fára mutattam, mire nevetés-
ben törtek ki. Kötélhágcsó nélkül nem tudok felmászni
– mondták –, de ha mégis sikerülne létra nélkül feljutni,
és tervem szerint fent töltöm az éjszakát, semmi sem
véd meg a leopárdtól, amelynek a fáramászás semmi-
féle akadályt nem jelent. Mindössze két fehér ember élt
Garhwalban – egyik Ibbotson volt –, akik gyerekko-
rukban madártojást gyűjtöttek, és ők ketten tudtak fára
mászni, s minthogy a hindusztáni nyelvben nincs
egyenértékű kifejezés arra, hogy „várd be, míg a hídhoz
érsz, csak azután kelj át rajta”, ennélfogva eleresztettem
a fülem mellett amit hallottam, és felelet helyett a pus-
kámra mutattam.

172
 Nem volt könnyű a fenyőfára feljutni, mert húsz láb
magasságig egyetlen ága sem volt, de mikor elértem a
legalacsonyabb ágat, a többi már gyerekjáték volt.
Gyapotból font hosszú és erős zsinórt vittem fel ma-
gammal, felérve egyik végét leengedtem, az emberek
átkötözték vele a puskám, és amikor felhúztam, tovább
másztam, egészen a fa tetejéig, ahol a tűlevelű csomók
úgy-ahogy eltakartak.
Az emberek biztosítottak arról, hogy jó hangú kecs-
két hoztak, s miután odakötötték egy kiálló fagyökér-
hez, elindultak a falujukba, azt ígérve, hogy másnap
kora reggel ismét megjelennek. A kecske az emberek
után bámult, míg elnyelte őket a távolság, aztán a fa
lábánál a rövid füvet rágcsálta. Az a tény, hogy eddig
egyszer sem mekegett, nem aggasztott, mert biztosra
vettem, hogy ha majd este egyedül érzi magát, megjön
a hangja, s ha ezt még a kora esti órákban teszi, ma-
gaslati helyzetemből könnyen lelőhetem a leopárdot,
mielőtt az a kecske közelébe férkőzne.
Miközben a fára másztam, a hóval borított hegy-
csúcs árnyéka elérte az Alaknandát. Az árnyék lassan
feljebb kúszott a hegyre, elborított engem, s végül már
csak a hegycsúcs világlott vörös fényben. Amikor ez a
fény is kialudt, hosszú, fehér fénycsíkokat lövellt a pi-
hekönnyű felhőkre az örök hóval fedett hegycsúcs arról
a helyről, ahonnan a lenyugvó nap sugarai még érték.

173
Akinek van érzéke a naplemente szépségei iránt – saj-
nálatos módon elég kevesen vannak –, meggyőződhet
arról, hogy a naplemente a világnak ezen a részén
nyújtja a legszebb látványt. Én sem vagyok kivétel,
magam is azt vallom, nincs a világon naplemente,
amely a mienkhez hasonlítható lenne. Második helyen
a tanganyikai jöhet számításba, ahol a légköri nedves-
ség hósipkával látja el a Kilimandzsáró tetejét, és az
örökké fölötte lebegő felhők olvasztott aranyként ra-
gyognak a lemenő nap fényében. A himalájai naple-
menték legtöbbször vörös, rózsaszín vagy arany szín-
ben tündökölnek. A fáról ezen az estén élvezett naple-
mente rózsaszínben játszott, és a fehér fénynyalábok,
mint nyílhegyek fúródtak a völgy kartonfehér hótaka-
rójából a rózsaszín felhőkbe, szétterültek és kialudtak
az égbolton.
A kecske, mint ahogy sok ember is, nem figyelt a
naplementére. Az elérhető fű lelegelése után kis gödröt
kapart maga alá, belefeküdt, összekuporodott, és alvás-
nak adta a fejét. Most aztán kényszerhelyzetbe kerül-
tem. Arra számítottam, hogy az alattam nyugodtan
szendergő kecske mekegésével idecsalja a leopárdot.
Ehelyett az történt, hogy amióta megpillantottam, ki
sem nyitotta a száját, kivéve amikor füvet rágott, s
most, hogy kényelembe helyezkedett, végigaludhatja az
egész éjszakát. Otthagyni a fát a késői időpontban és

174
megkísérelni a visszatérést a bungalow-ba; ez eggyel
növelné az öngyilkossági kísérletek számát. Minthogy
azonban nekem meg kell ölnöm az emberevőt, és ha az
nincs jelen, akkor mindegy, hol vagyok, egyik hely
éppen olyan jó nekem, mint a másik, ennélfogva mara-
dásra szántam magam, és elhatároztam: magam hívom
ide a leopárdot.

Ha megkérdeznék, mi okozta nekem a legnagyobb

örömet a dzsungelben töltött hosszú évek alatt, habozás
nélkül felelném: a dzsungelbeli állatok nyelvének és
szokásának megismerése és elsajátítása. A dzsungelben
nincs közös nyelv, minden fajtának megvan a maga
sajátos kifejezésmódja, s bár egyes állatfajták szótára
néha igen szegényes, mint például a sündisznóé és a
keselyűé, minden állat nyelvét egyformán értik a
dzsungel összes lakói. Az ember hangszálai sokkal ru-
galmasabbak, mint a vadállatok közül bármelyiké – a
búbos drótfarkú drongo-madár kivételével –, azért az
ember a madarak és más állatok egész sorával beszél-
gethet. A dzsungel lakóinak nyelvét elsajátítani – elte-
kintve attól, hogy megszázszorozza a dzsungelbeli
örömöket –, még hasznot is hajthat számunkra. Egy
példa elegendő lesz ennek érzékeltetésére.

175
 Lionel Fortescue – egészen a legutóbbi időkig Eton
vezető tanára – röviddel 1918 után velem jött fotogra-
fálni és horgászni a Himalájába: Egyik este nagy hegy
lábánál levő erdei menedékházhoz érkeztünk. A hegy
túloldala, Kashmír völgye volt a célpontunk. Napok óta
meneteltünk kemény talajon, s minthogy a poggyásza-
inkat cipelő embereknek pihenésre volt szükségük, el-
határoztuk hogy egy napig a menedékházban mara-
dunk. Másnap, mialatt Fortescue a naplóját írta, elin-
dultam körülnézni a hegyen, hogy megkíséreljem egy
kashmíri szarvas elejtését. Egyik barátom, aki
Kashmírban vadászott, elmondta, hogy gyakorlott és
tapasztalt vadőr nélkül nem lehet ilyen szarvast puska-
végre kapni. Ugyanezt mondta a menedékház gondnoka
is. Reggeli után elindultam egyedül, halvány sejtelme
nélkül annak, milyen magasságban tanyázhat a vörös
szarvas, vagy milyenfajta terepen található. A tizenkét-
ezer láb magas hegyen hágó vezet át Kashmírba, s ami-
kor már nyolcezret megmásztam, vihar kerekedett.
A felhők színéből láttam, hogy jégeső jön, ezért al-
kalmas fát kerestem, amely alatt meghúzódhatok. Lát-
tam már jégesőtől agyonvert embereket és állatokat, s a
jégesőt kísérő villámcsapások áldozatát is, ezért elke-
rültem a hegyes csúcsban végződő nagy erdei fenyőt, és
egy széles koronájú, sűrű levélzetű kis fát választottam,
száraz gallyat és fenyőtobozokat gyűjtöttem és tüzet

176
gyújtottam. Míg a jégeső esett és mennydörgött, én a fa
tövében, biztonságos helyen ültem a tűz mellett.
Abban a pillanatban, amikor a jégeső elállt, kisütött
a nap, s én a menedékhelyemről a tündérországba lép-
tem, ahol a földet teljesen beborító jégszemek millió-
szorosan verték vissza a napfényt, amellyel versenyre
kelt a levelek és fűszálak vizes ragyogása. További két-
vagy háromezer láb magasságig folytattam az utam, s
akkor egy sziklatömbhöz értem, amelynek teknője tele
volt kék hegyi pipaccsal. Himalája e legszebb
vadontermő virágai közül a legtöbbnek el volt törve a
szára, de a hófehér jégágyban heverő égszínkék virágok
így is felejthetetlen látványt nyújtottak.
A sziklák sokkal csúszósabbak voltak, semhogy
megmászásukra gondolhattam volna, nem is volt sem-
mi célja, hogy a hegytetőre kerüljek, így tehát az elért
magasságban balra tartottam és félmérföldes gyaloglás
után, fenyőóriások között, egy füves lejtőhöz értem,
amely a hegytetőtől jó néhány ezer lábra egy erdőben
végződött. Amint a fák közül a füves tisztásra léptem, a
túlsó oldalon, egy kis dombon, háttal felém álló szar-
vast pillantottam meg. Vadászati könyvekben látott
képek alapján ismertem fel: kashmíri vörös szarvas
volt, s amikor felemelte a fejét, azt is tudtam, hogy
szarvastehénnel van dolgom.

177
 Harminc yardra az erdőtől, a füves lejtő felém eső
oldalán, négy láb magas magányos szikla állt, mely
negyven yardra lehetett a kis dombtól. Hogy a sziklát
észrevétlenül elérjem, csak akkor kúsztam feléje, ami-
kor a szarvas a füvet legelte, amint felemelte a fejét,
mozdulatlanná dermedtem. A szarvastehén valószínű-
leg őrségen állt, s azzal, hogy időnként felemelt fővel
jobb felé sandított, elárulta, hogy társai is vannak abban
az irányban. A fűben észrevétlenül tovább közelíteni
nem volt lehetséges. Nem lett volna nehéz visszamenni
az erdőbe és felülről a közelébe kerülni, de ezzel el-
ronthattam volna a dolgomat, mert a szél lefelé fújt a
hegyről. Maradt még a lehetőség, hogy visszatérve az
erdőbe, alulról kerülöm meg a lejtőt, de ez sok időbe és
kapaszkodásba került volna. Mindezek miatt végül is
elhatároztam, hogy a szikla mögött maradok, és meg-
látom, hogyan reagál az először látott szarvastehén a
leopárd hangjára. Azt tudtam, hogy legalább egy leo-
párd van a környéken, mert reggel felfedeztem a kapa-
rásának nyomát. Megvártam, míg a szarvastehén foly-
tatja a legelést, aztán félszemmel arra figyelve, rázen-
dítettem a leopárd hangjára.
Az első szólamra a szarvastehén sarkon fordult,
szembe került velem, és mellső lábaival kapálni kez-
dett. Ezzel figyelmeztette társait, hogy legyenek résen,
de a látni óhajtott társak nem mozdulnak, míg a szar-

178
vastehén el nem bődül, ezt pedig nem teszi, míg a leo-
párdot nem látja. Barna tweed kabát volt rajtam, bal
vállal kissé kihajoltam a szikla mögül és fel-alá mo-
zogtam. Azonnal magamra vontam a szarvastehén fi-
gyelmét; néhány lépést tett előre, elbődült, s ezzel fi-
gyelmeztette társait, hogy az imént jelzett veszedelem
megjelent a láthatáron, jó lesz, ha csatlakoznak hozzá.
Elsőnek egyéves, fiatal állat jelentkezett, kecsesen lép-
kedett a jégdarabokkal borított térségen, és a szarvaste-
hén mellé helyezkedett, utána három szarvasbika kö-
vetkezett, majd a sort egy öreg tehén zárta le. Most az
egész hat főből álló csordát láttam harmincöt yard tá-
volságból. A vezértehén még folytatta a bőgést, a társai
szobormereven előre és hátra füleltek, vagy a mögöt-
tem levő erdőbe bámultak. Nedves és kényelmetlen
ülésem akadt az olvadó jégen, s ha tovább is itt ülök,
megfázhatom. Most már láttam a nagyhírű kashmíri
szarvasok egy jellegzetes csoportját, hallottam a szar-
vastehén bőgését, de még egyet nem hallottam: hím-
szarvas-bőgést, ezért a szikla mögül megint kidugtam
néhány hüvelyknyire a vállam, mire különböző hang-
nemekben megszólaltak a bikák, a nőstény, sőt még az
egyéves ivadékuk is.
Engedélyem alapján elejthettem volna egy gyönyörű
agancsú szarvast, és ez bizony csúcsteljesítményt je-
lentett volna, de bármennyire is azért indultam el reg-

179
gel, hogy egy szarvas elejtésével gondoskodom a tábor
hússzükségletéről; most rájöttem, nincs égető szüksé-
gem vadásztrófeára. Lehetséges, hogy a szarvashús
rágósnak bizonyult volna, ennélfogva a fegyver hasz-
nálata helyett felemelkedtem, és Kashmír hat legmeg-
lepődöttebb szarvasának szeme láttára elhagytam a
színteret. Egy perccel később már a domb túlsó oldalá-
ról hallottam vad vágtájuk zaját.
Most eljött az ideje, hogy visszamenjek a bungalow-
ba; elhatároztam hát, lemegyek a füves lejtőn, aztán a
hegy lábánál átvágok a ritkás erdőn. A lejtő olyan
szögben haladt, hogy könnyű volt szökellni rajta, csak
éppen minden lépésre vigyázni kellett. A százyardos
tisztás közepéig szaladtam, aztán még vagy hatszáz
yardot tettem meg, amikor az erdőszéli sziklán, a lej-
tőtől balra, háromszáz yardra alattam, fehér tárgyra
lettem figyelmes. Első vizsga pillantásra kiderült, hogy
a fehér tárgy egy kecske, amely valószínűleg elcsavar-
gott az erdőben. Két hét óta nem tudtunk húst szerezni,
s én megígértem Fortescue-nek, hogy valamit hozok
magammal. Most alkalmam nyílt beváltani ígéretemet.
A kecske meglátott engem, s ha el tudom oszlatni a
gyanúját, lehetséges lesz olyan közel férkőznöm hozzá,
hogy elkaphatom a lábát; ennélfogva tovább szökelltem
a lejtő bal oldalán, s csak a szemem sarkából figyeltem
a kecskét. Feltéve, ha az állat továbbra is azon a helyen

180
marad, ahol megpillantottam, nincs alkalmasabb pontja
a hegynek, ahol elkaphatnám; a sima tetejű szikla
ugyanis, melynek legszélén állott, öt láb magas volt, és
lenyúlt a lejtőre. Anélkül, hogy arra néztem volna, el-
rohantam a szikla előtt, s közben a bal karom gyors
mozdulatával el akartam kapni a kecske mellső lábát.
Az állat riadt tüsszentéssel elugrott, s amikor felhúztam
magam a sziklára, legnagyobb meglepetésemre fehér
kecske helyett albino pézsmaszarvassal találtam magam
szemközt. A kis állat mindössze tíz láb távolságra volt
tőlem, hevesen prüszkölve, támadó állásban. Sarkon
fordultam, vagy ötven yardot mentem lefelé a hegyen s
akkor visszafordultam. A szarvas még mindig a sziklán
állt, valószínűleg roppant önelégülten, hogy sikerült
engem elijeszteni a színe elől. Amikor néhány héttel
később elmeséltem a történetet a kashmíri vadászati
főfelügyelőnek, nagyon sajnálta, hogy nem lőttem le a
kis szarvast, és pontosan akarta tudni, hol találkoztam
vele, de mert a helyneveket, sajnos, elfelejtettem, és a
terepleírásaim is igen sok kívánnivalót hagynak hátra:
nem hiszem, hogy múzeumba került a szóban forgó
albino szarvas agancsa.

A hím leopárdok nagyon neheztelnek hasonszőrű

társaikra, ha azok a sajátjuknak vélt területre betola-

181
kodnak. Igaz, hogy az emberevő működési terepe öt-
száz négyzetmérföldre terjedt ki, ahol sok hím leopárd
számára volna hely, mégis sok-sok héten át egyedül
maradt a területen, s így igen ésszerűen magáénak vall-
hatta. A párosodási időszak éppenhogy elmúlt, és a
leopárd a kiáltásomat a párját kereső nőstény hívásának
vélheti, ezért megvártam míg bealkonyult, s akkor utá-
noztam a leopárd kiáltását. Örömömre és meglepeté-
semre kissé jobbról s vagy négyszáz yarddal lejjebbről
nyomban válasz érkezett.
A köztünk levő terület sűrű, tüskés bozót volt, nagy
sziklákkal teleszórva. Tudtam, hogy a leopárd nem jön
felém egyenes vonalban, hanem valószínűleg megke-
rüli a rossz terepet és a mellékösvényen érkezik a
hegygerincre, amelyen az én fám is állt. A második
ordítása meggyőzött a feltevésem helyességéről, öt
perccel később arról az ösvényről hallottam a hangját,
amely a fától indult és kétszáz yard távolságban ke-
resztül vonult a hegy oldalán. Útbaigazítás céljából
feleltem erre az ordításra. Három vagy legfeljebb négy
perc múlva ismét megszólalt, száz yard távolságból.
Sötétség ereszkedett le, az elektromos lámpát fegy-
veremhez erősítettem, hüvelykem a kapcsoló gombjára
helyeztem. A fa gyökerétől ötven yardra egyenesen
futott az ösvény, aztán éles kanyar következett. Nem
tudhattam, mikor és az út melyik részére irányítsam a

182
reflektor fényét, ezért várnom kellett, míg a leopárd
megjelenik a kecske közelében.
Hatvan yard távolságban, éppen a kanyarnál, a leo-
párd ismét hallatta a hangját, és ekkor messze fönt a
hegyen egy másik leopárd hangja felelt rá. Váratlan és
szerencsétlen fordulat volt; a leopárd már túl közel ju-
tott ahhoz, hogy ismét megszólaljak, s minthogy utol-
jára kétszáz yardról hallotta a hangomat, azt hihette,
hogy a szemérmes nőstény feljebb távozott a hegyre, s
most oda csalogatja. Ennek ellenére lehetséges, hogy
tovább jön az ösvényen, egészen a hegyről induló má-
sik ösvény kereszteződéséig, s ez esetben biztosan
megöli a kecskét, még ha nincs is szüksége rá. De a
kecskének nagyobb szerencséje volt, mint nekem, mert
a leopárd átvágott a két ösvény alkotta szögön, s legkö-
zelebb már száz yarddal messzebbről hallottam a hang-
ját, s ezzel száz yarddal közelebb került az ingerkedő
jövőbeli párjához. A két leopárd hangja egyre közele-
dett egymáshoz, s végül teljesen elhallgattak. Hosszú
ideig tartó csönd után ismét felhangzott a két óriás
macska nyávogása, arról a helyről, ahol elképzelésem
szerint a fűvel benőtt rész végződött és onnan kezdve
sűrű erdő következett.
A leopárdnak több szempontból is nagy szerencséje
volt, nem utolsósorban azért is, mert sötét volt, nem
mehettem utána, pedig a szerelembe esett leopárdot

183
igen könnyű lelőni. Ugyanezt elmondhatjuk a tigrisek-
ről is, hozzátéve, hogy aki szerelmes tigrisekre gyalo-
gosan vadászik, nyissa ki mindkét szemét, mert a nős-
tény tigris – a hímmel ellentétben – roppant érzékeny
ilyenkor, ami annál kevésbé érthető, mert a macskafaj-
ták hímjei udvarlás közben is igen vadak, és karmaik
rendkívül élesek.
A leopárd tehát élve maradt, bizonnyal megéri a
hajnalt is, de a következő napon, vagy esetleg az utána
következőn, lejár az ideje – és egy hosszú percig úgy
tűnt, hogy az enyém is, mert egy hirtelen szélroham
úgy lehajlította a fát, hogy teljes testi terjedelemben
érintkezésbe kerültem Garhwal talajával. Másodperce-
kig azt hittem, soha nem egyenesedik fel többé a fa, és
én sem maradok rajta. Aztán a szél nyomása engedett,
és visszakerültem oda, ahol voltam a szélroham előtt
Attól tartva, hogy a java még hátra van, sietve egy ág-
hoz kötöztem a puskát, hogy mindkét kezemmel ka-
paszkodhassak. A fenyő minden bizonnyal átélt már
hasonló komisz viharokat, sőt talán rosszabbakat is, de
soha emberi lény terhével súlyosbítva. Amikor a fegy-
verem biztonságba került, sorban letörtem a tűlevelű
ágakat, amelyeket elértem. Lehet, csak én éreztem, de
amikor így könnyítettem a fán, mintha sokkal kevésbé
lett volna kitéve a szélroham erejének, mint röviddel
előbb. Szerencsémre a fenyő fiatal volt és hajlékony,

184
gyökerei jól megkapaszkodtak a talajban, mert jó óra
hosszat állta a szélrohamokat, bár fűszálként hajlította a
szél. Aztán éppoly hirtelen, ahogy keletkezett, elállt a
vihar. Nem tartottam lehetőnek a leopárd visszatérését,
ezért elszívtam egy cigarettát, majd követtem a kecskét
az álmok országába.
Napfelkeltekor jeladás ébresztett ötven lábnyira, a
földről. A fa alatt már vártak az előző esti kísérőim, két
falujukbeli fiatalember kíséretében. Amikor látták,
hogy ébren vagyok, megkérdezték, hallottam-e éjjel a
leopárdot, és hogyan töltöttem az időt a fán. Roppant
jól szórakoztak, mikor elmondtam, hogy barátságos
eszmecserém volt a leopárdokkal, majd egyéb elfog-
laltság híján letördeltem a fenyőfa ágait. Aztán én ér-
deklődtem, nem észleltek-e némi szellőt az éjszaka.
„Némi szellőt, sahib?! Ilyen szélviharról még nem is
hallottunk, felkapta és elvitte a kunyhómat!” Mire a
társa megjegyezte: „Nem kell őt sajnálni, sahib, Sher
Singh régóta tervezgette, hogy újjáépíti a kunyhóját,
most a vihar megkímélte a lebontási munkálatoktól.”

185
A RÉMÜLET ÉJSZAKÁJA

A fenyőfán töltött éjszaka után több napig nem buk-

kantam az emberevő nyomára. Nem tért vissza a sziklás
terepre, sem ő, sem a nőstény, amely megmentette az
életét, hiába kerestem mérföldeken át az erdőben és a
megművelt földek fölötti magaslaton. Az erdőkben
jobban otthon éreztem magam, mert a madaraktól és
más állatoktól értesültem volna, ha a leopárd valahol a
közelemben tartózkodik.
A nőstény, sokkal nyugtalanabb lévén, nyilván
messze elcsavargott a lakhelyétől, amikor meghallotta a
kiáltásomat a fatetőről, és amikor a hím csatlakozott
hozzá, akkor a párjával, amelyet én szereztem neki,
visszament a hazájába. A hím nemsokára visszatér, és
minthogy a folyó bal partján élő emberek minden elő-
vigyázatossági intézkedést megtettek, nehéz lesz itt
embert zsákmányolnia, éppen ezért lehetséges, hogy
megkísérli az átkelést az Alaknanda jobb partjára. Ezért
a legközelebbi néhány éjszakát a rudraprayagi hídnál
töltöttem.
A bal parton három helyről lehetett megközelíteni a
hidat, így dél felől, a hídőr háza mellől is. A negyedik
186
éjszaka hallottam, hogy a leopárd megölte a hídőr ku-
tyáját, egy barátságos kis állatot, amely mindig kifutott
elém és üdvözölt, amikor arra vitt az utam. Ez a kutya
ritkán ugatott, de ezen az éjszakán öt percig egyfolytá-
ban hallatta a hangját, s végül egy vonítással hirtelen
elhallgatott. A hídőr kiáltott neki a házból, de ekkor
már csend volt. A hídfő boltíve alól eltávolították a
tüskés bokrokat, az átkelést semmi sem akadályozta,
mégis hiába feküdtem lesben egész éjszaka, ujjammal a
fegyver ravaszán, a leopárd nem kísérelte meg az átke-
lést.
A következő reggel a nyomokból megállapítottam,
hogy amikor a leopárd otthagyta az úton a megölt ku-
tyát, a hídfőhöz jött. Ha abban az irányban öt lépéssel
tovább megy, a hídra kerül, de ezt az öt lépést nem tette
meg. Ehelyett jobbra fordult, rövid ideig a bazárhoz
vezető ösvényen haladt, majd megfordult, és a zarán-
dokúton északi irányba eredt. Itt egy mérfölddel feljebb
elvesztettem a nyomát.
Két nappal később jelentést kaptam, hogy az előző
este hét mérfölddel följebb, a zarándokút közelében
megöltek egy tehenet. Arra gyanakodtak, hogy az em-
berevő ölte meg, mert azon az éjszakán, amikor a ku-
tyával végzett, a leopárd be akarta törni egyik ház ajta-
ját, közel a helyhez, ahol a következő este megölte a
tehenet.

187
 Az úton sok ember várt rám, tudták, hogy melegem
lesz, mire Rudraprayagból felérek, ezért teát készítet-
tek. Míg a mangófa árnyékában ültünk, dohányoztunk
és teát ittunk, elmondták, hogy a tehén nem tért vissza a
csordával az előző este, és amikor reggel keresésére
indultak, az út és a folyó közti részen akadtak a tete-
mére. Valamennyien elmesélték az elmúlt nyolc év
folyamán történt hajmeresztő kalandjaikat a leopárddal.
Nagy érdeklődéssel hallgattam, hogy a leopárd mind-
össze három év óta kísérli meg az ajtók feltörését – ami
sok esetben sikerrel is járt –, azelőtt csak a házon kívüli
helyekről ragadta el az embereket, a házból csak akkor,
ha nyitva maradt az ajtó. „Most a sátán olyan vakmerő
lett” – mondták –, „hogy ha nem tudta betörni az ajtót,
lyukat ásott a vályogfalon, s azon keresztül hurcolta el
az áldozatát.”
Akik nem ismerik a hegylakókat és félelmüket a
természetfeletti hatalmaktól, azok számára hihetetlen-
nek tűnhetik fel, hogy a bátorságukról híres emberek,
akik elnyerték a legmagasabb kitüntetéseket a harctéren
tanúsított magatartásukért, megengedhetik, hogy a leo-
párd rájuk törje az ajtót, vagy a falon ásott lyukon be-
jusson a helyiségbe, ahol sok esetben baltával vagy
kukrival – a széles pengéjű, görbe indiai késsel – és sok
esetben lőfegyverrel is felszerelt emberek tartózkodnak,
összesen egyetlen embert ismertem meg nyolc év alatt,

188
aki szembeszállt a leopárddal, és ez az egyetlen ellen-
álló asszony volt. Egyedül aludt a házban, amelynek az
ajtaját nem reteszelte el jól. Ez az ajtó is befelé nyílott,
mint az a másik, amely mögül összemarcangolt karral
egy asszony megmenekült. A szobába érve a leopárd
megragadta az asszony bal lábát, s amint keresztülvon-
szolta a szobán, az asszony keze érintkezésbe jutott a
gandesával, egy szerszámmal, amellyel szecskát szok-
tak vágni a marhának; s ezzel a leopárdra csapott. A
leopárd nem engedte el, de kihátrált a szobából, s eköz-
ben az asszony rácsapta az ajtót, de lehet hogy az ajtó
véletlenül csapódott be. Akárhogy is történt, ő belül
maradt az ajtón, de a kívül rekedt leopárd roppant ere-
jével leszakította az asszony lábát. Mukandi Lal, az
Egyesült Tartományok Törvényhozó Tanácsának ak-
kori garhwali küldötte, aki beszámoló körúton volt, a
következő napon a faluba érkezett, és egy éjjelt a szo-
bában töltött lesben, de a leopárd nem tért vissza. A
tanácsnak küldött jelentésekben Mukandi Lal a leopárd
azévi áldozatainak számát hetvenötre tette, s arra kérte
a kormányzatot, hogy indítson fokozottabb küzdelmet
az emberevő ellen.
Egy falubeli kísérő és az emberem, Madho Singh kí-
séretében lementem az áldozathoz. A tehenet egy mély
vízmosásban ölték meg, negyed mérföldre az úttól és
száz yardra a folyótól. A vízmosás egyik oldalán sűrű

189
bozót között nagy sziklák álltak, a másik oldalon né-
hány alacsony fa, amelyek közül egyik sem volt alkal-
mas magasles készítésére. A fák alatt – harminc yardra
a megölt tehéntől – egy szikla állt, alapzatán kisebb
mélyedéssel. Elhatároztam, hogy ide fogok ülni.
Mind Madho Singh, mind a falusi hevesen ellenez-
ték a talajszinti leshelyet, de minthogy ez volt az első
áldozat Rudraprayagba érkezésem óta, amely olyan
helyen feküdt, ahová józan számítás szerint korai idő-
pontra – esetleg már napnyugtára – várhattam a leopárd
megjelenését, elvetettem a kifogásaikat, és visszaküld-
tem őket a faluba.
Ülésem száraz volt és kényelmes, hátamat a sziklá-
nak támasztottam, lábaimat kis bokor takarta, s így meg
voltam győződve róla, hogy a leopárd nem lát meg, s
én megölhetem, mielőtt ő tudomást szerez a jelenlétem-
ről. Késem és villany reflektorom volt, és kitűnő pus-
kámmal a térdemen úgy éreztem, hogy ezen a félreeső
helyen sokkal jobbak az esélyeim a leopárd elejtésére,
mint eddig bárhol is voltak.
Moccanás nélkül, szememet a szemközti sziklára
szegezve ültem estig, minden perc múlásával közelebb
ahhoz az időponthoz, amikor a gyanútlan leopárd za-
vartalanul visszatér a zsákmányához. Lassan eljött az
idő, amelyre vártam, és el is múlt. A közeli tárgyak
körvonalai már elmosódtak. A leopárd nem jött arra az

190
időpontra, amelyre vártam, de ez nem aggasztott túlsá-
gosan, mert reflektorom volt, a tehén mindössze har-
minc yardra feküdt tőlem, és ha eljön az idő, pontosan
fogok célozni, nehogy egy sebesült állattal kerüljek
szembe.
A mély vízmosásban teljes volt a csönd. Az elmúlt
napok állandó forrósága taplószerűre szárította a búvó-
helyem környékére hullott faleveleket. Ez nagyban fo-
kozta a biztonságérzetemet, mert már teljesen besötéte-
dett, látásomra nem támaszkodhattam, de hallásomra
annál inkább. Egy ujjal a villanylámpa gombján, má-
sikkal a fegyverem ravaszán, készen voltam abba az
irányba tüzelni, amerről a legcsekélyebb neszt észle-
lem.
Lassan mégis elkezdett nyugtalanítani a leopárd lát-
hatatlansága. Lehetséges, hogy a sziklák közül, jó rej-
tekhelyről, órák óta szemmel tart, és jóelőre nyalogatja
a szája szélét, abban a reményben, hogy nemsokára tor-
komba vájhatja a fogait? Régóta meg volt fosztva az
annyira áhított emberhústól. Csak erre gondolhattam,
másként nem tudtam magyarázni a távolmaradását. Ha
a szerencse velem lesz, és saját lábamon hagyom el a
vízmosást, ehhez hallásomnak most úgy kell működnie,
ahogy még sosem.
Hosszú óráknak tetsző ideig hegyeztem a fülem, az-
tán észrevettem, hogy minden sötétebbre vált, mint

191
kellett volna. Az égre tekintve nehéz felhőket láttam
közeledni, amelyek sorra takarták el a csillagokat. Rö-
viddel ezután nagy cseppek kezdtek hullani, s ahol
előbb teljes csönd volt, most körös-körül mozgás és zaj
hallatszott. Eljött az alkalom, amelyre a leopárd vára-
kozott. Gyorsan levettem a kabátom, a nyakam köré
tekertem, és ujjait összekötöttem. A fegyver most hasz-
nálhatatlanná vált, de pajzsként mégis segítségemre
lehetett, ezért bal kezembe vettem, és a tokjából kihú-
zott kést jobb kézzel szorosra fogtam. A kés a híres
afridi szúrószerszám volt; erősen hittem, legalább olyan
jól szolgál majd, mint korábbi gazdáját, akiről azt
mondták az északnyugati határ mentén fekvő hangúi
kormányzósági áruházban, hogy három gyilkosságot
követett el vele, amiről a késre erősített címke és a nye-
lén látható három bemetszés árulkodott. Hátborzongató
ereklye, de most örültem, hogy a kezemben van, és
olyan szorosan fogtam, amennyire csak lehet, míg az
eső lassan lecsendesedett.
A leopárdok rendszerint erdőlakók, nem szeretik az
esőt, és védelmet keresnek előle. Az emberevő viszont
nem volt közönséges leopárd, s így nem lehetett tudni,
mit szeret és mit nem, mit cselekszik és mit nem.
Amikor Madho Singh távozott, megkérdezte, med-
dig akarok lesben ülni. „Amíg lelövöm a leopárdot” –
feleltem. Így tehát nem várhattam tőle segítséget, pedig

192
sürgős szükségem volt rá. Menjek vagy maradjak – ez a
kérdés foglalkoztatott; bevallom, az egyik lehetőség
éppoly kevéssé vonzott, mint a másik. Ha a leopárd
eddig nem fedezett fel, akkor ostobaság lenne feladni a
búvóhelyet, és a kedvezőtlen terepen Összeakadni vele,
amelyen keresztül kell jutnom, hogy elérjek a zarándo-
kúiig. Másrészt még hat óra hosszat megmaradni azon a
helyen, ahol minden percben attól tarthatok, hogy egy
szokatlan fegyverrel az életemért kell megküzdenem:
olyan idegfeszültséget okozna, amit esetleg nem lennék
képes elviselni; azért talpra álltam, és a vállamra vett
fegyverrel elindultam.
Nem messzire, mindössze ötszáz yardnyira kellett
mennem, felét agyagos, másik felét sziklás talajon,
amelyet simára csiszoltak a meztelen talpak és a szar-
vasmarhák patái. Attól tartva, hogy magamra vonom az
emberevő figyelmét, nem mertem használni a villany-
lámpát, s így egyik kézzel a fegyvert, a másikkal a kést
tartva csaknem annyiszor estem el, ahányszor a gumi-
talpú cipőm érintkezett a földdel. Amikor végül is el-
értem az utat, teli torokból kiáltottam egyet az éjsza-
kába, s a következő pillanatban fent a hegyoldalon ki-
nyílt egy ajtó, és lámpással a kezükben megjelentek
Madho Singh és társai.
Amikor a két ember hozzám érkezett, Madho Singh
elmondta, nem nyugtalankodott miattam, míg nem

193
eredt el az eső, de akkor meggyújtotta a lámpást, és
fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott. Mindkét ember
vissza akart kísérni Rudraprayagba, s így velük indul-
tam a hétmérföldes útra. Bachi Singh vezetett, Madho
Singh követte a lámpával, s én zártam be a menetet.
Másnapi visszatértemkor az áldozatot érintetlennek
találtam, de az úton felfedeztem az emberevő csapáját.
Mennyi idő telt el az indulásunk után, míg sarkunkba
szegődött az emberevő – nem lehetett kiszámítani.
Erre az éjre mint a rémület éjszakájára emlékezem
vissza. Életemben már számtalanszor elfogott a rémü-
let, de még úgy soha, mint azon az éjszakán, amikor a
váratlan eső megfosztott a védekezés lehetőségétől, és
csak a gyilkos késére támaszkodhattam.

194
LEOPÁRDOK HARCA

A leopárd Rudraprayagig követett bennünket, majd a

zarándokúton, Golabrain át elhaladt a vízmosás mellett,
amelyen néhány nappal előbb felkapaszkodott, és rátért
arra a rossz állapotban levő ösvényre, amelyet a
Rudraprayagtól keletre lakó emberek használnak, hogy
megrövidítsék az utat Hardwarba.
A kedarnathi és badrinathi zarándokutak évszakhoz
kötöttek, az olvadástól a hóesésig járhatók a magas
hegység ama részében, ahol a két szentély áll. Néhány
nap előtt a badrinathi templom főpapja sürgönyt kül-
dött, amelyet széltében-hosszában sóváran vártak a
vallásos hinduk Indiában. A sürgöny szerint az út nyit-
va áll, és néhány nap óta a zarándokok kisebb cso-
portjai áthaladtak Rudraprayagon.
Az utóbbi években számos zarándokot gyilkolt meg
az úton az emberevő, s a látszat szerint többé-kevésbé
szokásává vált a zarándoklás alatt lemenni az úton,
ameddig a vadászterülete terjedt, aztán körüljárni a
Rudraprayagtól keletre eső hegyi falvakat, majd tizenöt
mérfölddel Rudraprayag fölött ismét rátérni az útra.
Útja különböző időszakokban ismétlődött, de átlagosan
195
ötnaponként fedeztem fel a leopárd nyomát a
Rudraprayag és Golabrai közt húzódó útrészleten. Mi-
közben visszaigyekeztem a felügyelői bungalow-ba,
kiválasztottam egy helyet, ahonnan jól láthattam az
utat, és a következő két éjszakát kényelmes ülőhelyen
töltöttem egy szénakazal tetején anélkül, hogy a leo-
párd színét láttam volna.
Két napig nem kaptam hírt a távoleső falvakból az
emberevőről és a harmadik reggel hat mérföldet men-
tem lefelé a zarándokúton, hogy megállapítsam, láto-
gatta-e az utóbbi időben a környékbeli falvak valame-
lyikét. Délben tértem vissza a tizenkét mérföldes útról,
s mialatt ebédeltem, két ember hírül hozta, hogy az
előző este Bhainswarában – Rudraprayagtól tizennyolc
mérföldre délkeletre – megöltek egy fiút.
Az Ibbotson által megszervezett hírszolgálati rend-
szer kitűnően működött. Meghatározott skála szerinti
készpénzjutalomban részesült, aki a környéken garáz-
dálkodó emberevő gyilkosságáról hírt hozott. A jutalom
egy kecske megölésének híréért fizetett két rúpiától az
emberölés híréért fizetett húsz rúpiáig terjedt. Elnyeré-
séért éles verseny fejlődött ki, s ez biztosította, hogy a
lehető legrövidebb idő alatt hírt kapjunk minden em-
berölésről.
Tíz-tíz rúpiát nyomtam a hírnökök markába, mire az
egyik felajánlotta, hogy elkísér engem Bhainswarába,

196
megmutatja az utat. Társa bejelentette, hogy az éjszakát
Rudraprayagban tölti, mert lázas, így nem tudja egy
nap alatt kétszer megtenni a tizennyolc mérföldes utat.
Mialatt az emberek elmondták az emberzsákmányolás
történetét, befejeztem az ebédet, és röviddel egy óra
után útnak indultam. Csak a fegyverem vittem ma-
gammal, néhány töltényt és egy zseblámpát. Amint a
felügyelői bungalow-hoz közel átkeltünk az úton és
nekieredtünk a meredek hegyoldalnak, útitársam meg-
említette, hogy nagyon hosszú út áll előttünk, amelyén
besötétedés után nem lesz biztonságos a közlekedés.
Azt feleltem, hogy menjen előttem, és diktálja ő az
iramot. Hacsak lehet, sohasem mászok hegyet nyomban
étkezés után, de most nem volt választásom, s így az
első három mérföldön, mialatt négyezer láb magasra
kapaszkodtunk fel, nagyon nehezen sikerült lépést tar-
tani a vezetőmmel. A hárommérföldes út végén rövid,
viszonylag sima terepen visszanyertem a lélegzetem, s
ezután már én kaptattam az élen, és én diktáltam az
iramot.
Kudraprayagba jövet a két ember mindent elmondott
a falusiaknak a gyilkosságról, és arról, hogy igyekeznek
engem magukkal hozni Bhainswarába. Nem hiszem,
hogy bárki is kételkedett a beleegyezésemben, mert
mindenütt elém csődült a falu egész lakossága, s míg
egyesek áldásukat adták rám, mások arra kértek, ne

197
hagyjam el a környéket, míg ártalmatlanná nem teszem
az ellenségüket.
Útitársam ugyan biztosított afelől, hogy csak tizen-
nyolc mérföldet kell megtennünk, és ahogy mély völ-
gyeken áthaladva egyik hegy után a másikra kapasz-
kodtunk, rájöttem, hogy életem leghosszabb és legmeg-
erőltetőbb tizennyolc mérföldes útját járom. A nap már
lenyugovóban volt, amikor a véget nem érő hegyek
egyikének gerincén, pár száz yardra tőlünk embercso-
portot pillantottam meg. Mihelyt észrevettek bennün-
ket, néhányan eltűntek a hegygerinc mögött, mások
fogadásunkra elébünk jöttek. Utóbbiak közt volt
Bhainswara elöljárója is, aki kölcsönös üdvözlések után
vidámabbra hangolt azzal a bejelentéssel, hogy a faluja
nyomban a hegygerinc után következik, és a fiát már
előre küldte, hogy készítsen teát nekem.
1926. április 14-e olyan dátum, amelyre sokáig fog-
nak emlékezni Garhwalban, mert ezen a napon gyilkolt
utoljára embert a leopárd. Ezen a napon alkonyatkor,
egy özvegyasszony és két gyermeke – kilencéves leány
és tizenkét éves fiú – a szomszéd nyolcéves fiával a
Bhainswarától néhány yardra levő forráshoz mentek
vizet hozni vacsorakészítéshez.
Az özvegyasszony gyermekeivel a hosszan elnyúló
sorházak egyikében lakott. Az emeletes házak föld-
szintjét gabona- és tüzelőanyag-raktárnak használták,

198
az emeletet lakásnak. Négy láb széles erkély futott vé-
gig az egész épületsoron, amelyre néhány kőlépcső
vezetett fel a fal mellett. Két-két család használt egy
lépcsősort. Hatvan láb széles és háromszáz láb hosszú,
alacsony fallal bekerített udvar határolta az egész ház-
sort.
A szomszéd fiú vezette a csoportot, s amikor a lép-
csőhöz értek, amelyet az özvegyasszony és gyermekei
használtak, a fiú egy állatot pillantott meg a lépcső mel-
letti nyitott, földszinti helyiségben, amelyről azt hitte,
hogy kutya, s nem szólt róla semmit, társai meg észre
sem vették. A fiú után a lány következett, majd az anya
s a fia zárta be a menetet. Amikor a kőlépcsőn megtet-
ték a félutat, a nehéz rézedény, amit az özvegyasszony
fia cipelt, nagy zajjal a lépcsőre esett és csörömpölve
legurult. Az anya letette az edényét, megfordult, hogy
szemrehányást tegyen a fiának a hanyagságáért és
megnézze, mi történt az edénnyel. A felfordult edény a
lépcső alján hevert. Az asszony lement, felemelte, és a
fia után nézett. Minthogy sehol sem látta, abban a
hiszemben, hogy a fiú megijedt és elszaladt, kiáltozni
kezdett utána.
Az edénycsörömpölésre s az anya kiáltására előjöt-
tek a szomszédok és érdeklődtek a lárma oka iránt.
Egyikük szerint a fiú valamelyik földszinti helyiségben
bújhatott el, s minthogy ezekben a helyiségekben már

199
kezdett sötétedni, egyik férfi lámpást gyújtott, és ahogy
a lépcsőn lefelé ment, vércseppet pillantott meg azon a
lépcsőfokon, amelyen az anya állt. A férfi rémült kiál-
tására mindannyian az udvarba rohantak, egy öregem-
berrel együtt, aki a múltban sokszor kísérte el a gazdá-
ját vadászatokra. Ez az öreg magához vette a lámpást és
követte a vérnyomokat végig az udvaron, és túl az ala-
csony falkerítésen. A kerítésen túl nyolclábnyi mere-
dek, majd egy yamgyökérföld következett; itt a puha
talajon leopárdnyomra bukkantak. Eddig a pillanatig
senki sem gyanakodott, hogy az emberevő hurcolta el a
fiút, mert bár mindenki hallott a leopárdról, az tíz mér-
földön belül sohasem közelítette meg a falut. Amikor
rájöttek, mi történt, az özvegyasszony sikoltozni kez-
dett, néhány férfi hazaszaladt dobokért és puskáért –
utóbbiból három is volt a faluban –, s néhány perc múl-
va pokoli lárma kerekedett. Egész éjszaka verték a do-
bot és lövöldöztek. Napkeltekor megtalálták a fiú holt-
testét, és két embert nyomban elszalajtottak hozzám.
Miközben az elöljáró a faluhoz kísért, meghallottam
a fiát gyászoló anya jajgatását. Ö üdvözölt elsőnek.
Még az ilyen látványhoz nem szokott szemmel is lát-
tam, hogy a fiától megfosztott anya most tért magához
az egyik hisztérikus rohamból, és már közeledik a má-
sikhoz. Minthogy nem tudok az ilyen állapotban levő
emberekkel bánni, igyekeztem megkímélni az előző

200
esti események elbeszélésétől, de ő erősködött, hallgas-
sam meg, ennélfogva hagytam, beszélje ki magát.
Ahogy a története kibontakozott, nyilvánvalóvá vált; a
falu férfiait teszi felelőssé az őt ért gyászért, mert azok
nem rohantak a fia megmentésére a leopárd után „mint
ahogy az apja tette volna, ha élne”. Az emberek ellen
hangoztatott vádját igazságtalannak mondtam, és hoz-
zátettem: tévedésben van, ha azt hiszi, hogy a fiát élve
meg lehetett volna menteni az emberevő karmai közül.
Mert amikor a leopárd fogai belemélyedtek a fiú tor-
kába, a szemfogával eltörte a nyakcsigolyáját, tehát
holtan cipelte át az udvaron, és akármit tettek volna az
odagyülekezett emberek vagy bárki más, ezen nem
segíthettek volna semmit.
Az udvaron állva fogyasztottam el a néma csendben
készült teát, s közben végigtekintettem a körém gyűlt
több mint száz főből álló tömegen, és nem tudtam meg-
érteni, hogy kerülte el a figyelmüket világos nappal az
udvaron áthaladó akkora állat, mint a leopárd, és miért
nem észlelték jelenlétét a kutyák.
Átmásztam a nyolc láb magas falon, – a leopárd fo-
gai közt a fiúval egyszerűen átugrotta –, és követtem a
vonszolás nyomát a yamföldön át, egy másik, tizenkét
láb magas falig, ott ismét leereszkedtem és átmentem a
következő szántóföldön. Ennek a második földnek a
szélét négy láb magas, sűrű futórózsasövény határolta.

201
Itt a leopárd kiengedte fogai közül a fiú torkát, és miu-
tán hiába keresett nyílást a sövényen, most a vékonyán
ragadta meg, átugrott vele a sövényen és a túlsó oldalon
leereszkedett egy tíz láb magas falon. A harmadik fal
lábától szarvasmarhacsapás vezetett, amelyen rövid
távot tett meg a leopárd, amikor a faluban elkezdődött a
lárma és a lövöldözés. A leopárd ekkor ledobta a fiú
tetemét a csapásra, és lefelé mént a hegyen. Az egész
éjjelén át tartó dobolás és lövöldözés miatt nem tért
vissza az áldozatához.
A legkézenfekvőbb megoldás lett volna számomra,
hogy a fiú tetemét visszacipeltessem arra a helyre, ahol
á leopárd elhagyta, és ott lesben álljak. De ennek két
akadálya volt: a megfelelő lesállás hiánya, és az alkal-
matlan leshelyek iránt érzett ellenszenvem.
Legközelebb egy lombtalan diófa állt, az is három-
száz yard távolságban, s így ez nem jöhetett számí-
tásba. A földön ülni pedig egészen Őszintén szólva,
nem volt bátorságom. Napnyugta táján érkeztem á fa-
luba; kis időt vett igénybe, míg megittam a teám, meg-
hallgattam a gyászoló anya elbeszélését, megkerestem á
leopárd nyomát, s így nem maradt időm olyan leshely
összeeszkábálásához, amelyben legalább a védettség
látszatát érezhettem volna. Ha a földön ülök, bárhová is
helyezkedem el, nem tudom melyik irányból jön a leo-
párd, csak azt tudom, hogy az egyetlen megszokott

202
védőeszközömet, a puskámat nem lesz alkalmam hasz-
nálni ellene, mert a támadó sértetlen leopárd vagy tigris
ellen nincs idő á lövéshez.
Amikor felderítő utamról visszatértem az udvarba,
emelőrudat, szívós fakarót, kalapácsot és olyan láncot
kértem az elöljárótól, amivel a kutyát kötik ki. A karó-
val felemeltem egy kőlapot az udvar közepén, a karót
mélyen a földbe vertem, és hozzáerősítettem a lánc
egyik végét. Aztán az elöljáró segítségével a fiú tetemét
a karóhoz vittem és odaláncoltam.
Azt a megfoghatatlan valamit, ami életünk folyását
meghatározza, egyikünk fátumnak, másikunk
kíszmetnek mondja, de rtiegérteni nem fogjuk soha. Az
elmúlt néhány nap alatt ez a valami megpecsételte egy
családfenntartó sorsát, nyomorba döntötte a hátramara-
dottjait, és kegyetlen fájdalommal sújtott egy asszonyt,
aki mindvégig abban a reményben küszködte végig
életét, hogy utolsó éveit viszonylagos kényelemben
fogja eltölteni, és most a nagy gonddal-kínnal felnevelt
fiú nincs többé. Nem csoda hát, ha a támaszától meg-
fosztott anya hisztérikus zokogása közben újból és új-
ból elismételte: „Mi bűnt követett el az én fiam, akit
mindenki szeretett, hogy az élete küszöbén ilyen ször-
nyűséges halált kellett halnia?”
Mielőtt a követ az udvaron felemeltem, azt kértem,
hogy az anyát és a lányát vigyék a házsor legutolsó

203
épületébe. Amikor az előkészületeimet befejeztem, a
forrásnál megmosdottam, aztán egy köteg szalmát kér-
tem, a fiát elvesztett anya szobájának ajtaja elé helyez-
tem.
Sötétség borult a tájra. Az embereket hazaküldtem
és megkértem, amennyire csak lehetséges, maradjanak
az éjszaka csendben, aztán oldalfekvésbe helyezkedtem
az erkélyen, magam elé szórtam egy kevés szalmát oly
módon, hogy jól láthassam a fiú tetemét, ugyanakkor
magam láthatatlan maradjak.
A hatalmas zaj ellenére, amit a falubeliek az előző
este csaptak, az volt az érzésem, hogy a leopárd vissza
fog térni, s ha nem találja meg áldozatát ott, ahol hagy-
ta, bejön a faluba, és megpróbál másikra vadászni.
Az a tény, hogy minden akadály nélkül, könnyen
csapott le első áldozatára Bhainswarában, felbátorít-
hatja a következő kísérletre. Ebben az elképzelésben
nagy reményekkel kezdtem el a virrasztást. :
Egész este súlyos felhőtomegek gyülekeztek, és este
nyolc felé, amikor az özvegyasszony jajgatásán kívül
minden más hang megszűnt, villámlás és távoli menny-
dörgés adta hírül a közelgő égiháborút. Egy óra hosszat
dühöngött a vihar, a villámok szünet nélkül csapkodtak,
s olyan ragyogó fényt árasztottak, hogy az udvarba lá-
togató patkányt is észrevettem és le is lőhettem volna.
Az eső végül is elállt, de az égbolt borult maradt, s így

204
csak néhány hüvelyknyi távolságra láttam. Eljött a leo-
párd érkezésének időpontja. Bárhová is rejtőzött a vihar
elől, feltűnése csupán a távolságtól függ, amely a rejte-
két a falutól elválasztja.
Az asszony most abbahagyta a jajgatást, s úgy tűnt
fel, mintha az egész világ csöndbe merült volna. Erre
vártam, mert a leopárd megjelenéséről csak a hallásom
révén értesülhettem, ezért is használtam a kikötéshez
kötél helyett láncot.
A szalma olyan száraz volt alattam, mint a tapló, s
ahogy a sötétbe füleltem, először a lábfejemnél hallot-
tam a szalmát megzörrenni. Valami kúszott felém, rop-
pant óvatosan kúszott a szalmán, amin én is feküdtem.
Short volt rajtam, amely szabadon hagyta a térdem, és
hirtelen éreztem egy állat szőrének érintését. Csak az
emberevő lehet, nyakam felé kúszik, hogy torkomba
mélyessze a fogait. Talpra ugrottam, és már el akartam
sütni a puskát, hogy elijesszem a támadót, amikor egy
kis állat ugrott a karjaimba: bőrig ázott kismacska,
amelyet a szabadban kaphatott el a vihar, s miután
minden ajtó zárva volt, nálam keresett meleget és vé-
delmet.
Alig helyezkedett el a kabátom alatt a kismacska, s
én is éppen csak kezdtem magamhoz térni az ijedelem-
ből, amikor a teraszos földek mögül mély hangú mor-
gás ütötte meg a fülem, amely fokozatosan erősödött, s

205
végül olyan vad ordítássá fajult, amelyhez hasonlót
még nem hallottam. Az emberevő nyilván visszatért
arra a helyre, ahol előző este elhagyta az áldozatát, s
mialatt egyre türelmetlenebbül kutatott utána, egy má-
sik hím leopárd, amely saját vadászterületének tekin-
tette a helyet, észrevette, és nekiment. A hallótávolsá-
gon belül lezajlott harc igen ritka jelenség, mert a ra-
gadozó rendszerint megmarad egy bizonyos területen,
és ha ugyanazon nembeli két ilyen vad véletlenül ösz-
szeakad, egy pillantással felmérik egymást, megálla-
pítják az erőviszonyokat, és a gyengébb kitér az erő-
sebb elől.
Az emberevő, bár elég idős, de ereje teljében levő,
hatalmas hím példány volt, és azon az ötszáz négyzet-
mérföldnyi területen, amelyet ő tartott rettegésben, fel-
tételezhetően nem volt más hím leopárd, amely vitássá
tehette volna az uralmát. Itt, Bhainswarában azonban
idegen volt, tilosban járó, és hogy kivágja magát a fe-
jére zúdított bajból, meg kell harcolnia az életéért. És
most kétségkívül ezt cselekszi.
Elejtésére ez alkalommal elveszett minden esélyem,
mert ha az emberevő le is győzi támadóját, sérülései
egy időre elveszik a kedvét az emberölésektől. Lehet-
séges, hogy az ütközet végzetes lesz számára, s ez bi-
zony váratlan végét jelentené pályafutásának: elpusz-
tulni a saját fajtájabeli támadásától, amikor a kormány-

206
zóság minden erőfeszítése és a vadászok fáradozásai
hiábavalónak bizonyultak.
Az első menet nem csökkenő vadsággal, körülbelül
öt percig tartott, és eredménytelenül végződött, mert a
végén mindkét állat hangját hallottam. Tíz vagy tizenöt
pert szünet után a harcot folytatták, de már két-három-
száz yarddal távolabb az első összeütközés színhelyé-
től. Nyilvánvalóan a helybeli küzdőfél bírta jobban az
iramot, és fokozatosan kiszorította a betolakodót a küz-
dőhelyről. A harmadik forduló rövidebb volt az elő-
zőknél, de nem kevésbé heves, aztán hosszabb ideig
tartó csend után a küzdelem a hegyoldalban folytató-
dott, és hangjait néhány perc múlva elnyelte a távolság.
Még hat óra hosszán volt teljes sötétség; ennek elle-
nére tisztában voltam vele, hogy a bhainswarai misz-
szióm sikertelenül végződött, szétoszlott az a rövid
ideig tartó reményem is, hogy a harc a végsőkig fog
tartani és esetleg az emberevő pusztulásával végződik.
A távolodás közben lefolyó csökkenő hevességű küz-
delemben az emberevő sebeket kaphatott, de ezek nyil-
ván nem csökkentik az emberhús utáni vágyát, illetve
azt a képességét, hogy ezt meg is szerezze.
Mialatt a rokonai élethalálharcot folytattak egymás-
sal, a kismacska békésen átaludta az egész éjszakát, s
amikor derengeni kezdett, lementem az udvarba, és a
fiú holttestét visszavittem a fészerbe, ahonnan kihozták,

207
és ráterítettem a lepedőt, amivel előzőleg le volt fedve.
Az elöljáró még aludt, amikor kopogtam az ajtaján.
Lemondtam a teáról, minthogy az elkészítését nem
akartam bevárni, és biztosítottam arról, hogy az ember-
evő soha többé nem fogja meglátogatni a faluját. Az
elöljáró ígérte, hogy azonnal megteszi a szükséges in-
tézkedéseket a holttestnek a hamvasztóhelyre szállítá-
sához, mire én elindultam a hosszú gyalogúira, vissza
Rudraprayagba.
Függetlenül attól, hányszor vallunk kudarcot a vál-
lalkozásainkban, mindannyiszor fellép a levertség,
mindenfajta kudarcaink hű kísérője. Hónapokon át nap
mint nap, reményekkel eltelve hagytam el a felügyelői
bungalow-t, minden alkalommal bizakodva, hogy most
sikerre vezet a vállalkozásom, és nap mint nap csaló-
dottan, rosszkedvűen tértem vissza. Ha kudarcaim csak
engem érintettek volna, nem bánkódom, de a feladatban
amit vállaltam, mások jobban voltak érdekelve, mint
én. Balszerencse – mást nem okoltam kudarcaimért –
egyre súlyosbodó balszerencse jutott osztályrészemül,
aminek ismétlődő hatása kezdett elcsüggeszteni, és azt
az érzést keltette bennem, hogy a sors nem engem jelölt
ki annak a feladatnak elvégzésére, amit magam elé ki-
tűztem. Nem balszerencse az, hogy az emberevő olyan
helyen tette le áldozatát, ahol nem volt fa? És miféle
vaksors vetette erre a helyre a másik leopárdot, amikor

208
harminc négyzetmérföldre terjedő területén máshol is
vándorolhatott volna, éppen mikor az emberevő nem
találván a zsákmányát, feltehetően a falu felé vette vol-
na az útját, ahol én már vártam rá?
Hosszú volt a tizennyolc mérföldes út az előző na-
pon is, de ma még hosszabb lett, és a hegyek is mintha
meredekebbé váltak volna. A falvakban, ahol áthalad-
tam, kíváncsian vártak az emberek, s bár rossz hírt hoz-
tam, nem mutatták csalódásukat. A végzet ki-kerülhe-
tetlenségébe vetett határtalan hitükkel hegyet lehet
mozgatni, és meg lehet nyugtatni a legbaljósabb érzel-
meket. Sem ember, sem állat nem távozhat az élőlé-
nyek sorából, míg ideje ki nem telik, és hogy az ember-
evő ideje még nem járt le, ez nem lehet kétséges, ezt
nem kell magyarázni.
Az utolsó falut elhagyva – ahol üdvrivalgással fo-
gadtak és teával kínáltak – elrestelltem magam, amiért
reggel betegesen hatalmába kerített a kedvetlenség, a
kudarc érzése, s amint megkönnyebbülve haladtam az
utolsó négymérföldnyi úton Rudraprayag felé, észre-
vettem, hogy az emberevő csapáján lépkedek. Különös,
hogy az ember kedélyállapota mennyire eltompíthatja
vagy kiélesítheti a megfigyelőképességét. Az ember-
evő, minden valószínűség szerint, már jó néhány mér-
földet megtett ezen az úton, és én csak azután vettem
észre a lábanyomát, miután elbeszélgettem az egyszerű

209
falusi emberekkel és ittam a teájukból. Az út itt vörös
agyagon vezetett keresztül, amelyet az eső fellágyított,
és a lábnyomok elárulták, hogy az emberevő megszo-
kott lépteivel haladt. Fél mérföldéi odább meggyorsí-
totta mozgását, és ezt a sebességet tartotta, míg elért a
Golabrai fölött kezdődő vízmosás tetejére, ott aztán
leereszkedett a vízmosásba.
Ha a leopárd vagy a tigris zavartalanul, megszokott
lépteivel halad, csak a hátsó lábainak nyomai maradnak
meg, de ha valamilyen okból meggyorsítja járását, ak-
kor a hátsó lábnyomai a mellsők elé kerülnek, és így
mind a négy talp nyoma megmarad. A mellső és hátsó
lábnyomok közti távolságból következtetni lehet a se-
bességre, amellyel a macskafajta halad. A mind erős-
bödő napvilág miatt szaporázta lépteit az emberevő.
Korábbról már volt tapasztalatom az emberevő me-
netelő képességéről, de akkor táplálék után vadászott.
Ez esetben alaposabb oka volt a hosszú sétára: igyeke-
zett minél távolabbra jutni a másik leopárdtól, aki jól
megleckéztette a birtokháborításért. Hogy ez a lecke
milyen komoly volt, az kitűnik a későbbi leírásból.

210
LÖVÉS AZ ÉJSZAKÁBAN

Indiában az étkezések ideje évszakok és egyéni ízlés

szerint váltakozik. A három főétkezés időpontja csak-
nem mindenütt azonos: a reggeli 8 és 9, a löncs 1 és 2,
és az ebéd este 8 és 9 között. A Rudraprayagban töltött
hosszú hónapok alatt nagyon szabálytalanul étkeztem,
szemben a közhiedelemmel, amely szerint az egészség
a táplálkozás helyes összetételétől és rendszerességétől
függ. Én a felfogással ellenkező, szabálytalan módon
táplálkoztam, és mégis fennmaradt a küzdőképességem.
Zabkása este nyolckor, leves reggel nyolckor, napköz-
ben bekaptam valamit, vagy nem ettem semmit.
Mindennek nem mutatkozott semmiféle káros hatása,
csak a csontjaimról fogyott le némi hús.
Az előző napi reggeli óta nem ettem semmit, s mint-
hogy az éjszakát a szabadban akartam tölteni,
Bhainswarából visszatérve ettem valamicskét, majd egy
órai alvás után megfürödtem és útnak eredtem
Golabraiba, hogy barátomat, a tanítót, a menedékház
tulajdonosát az emberevő jelenlétére figyelmeztessem.
A tanítóval még az első rudraprayagi látogatásom
alkalmával barátkoztam össze, és azontúl sohasem
211
mentem el a háza előtt anélkül, hogy néhány szót ne
váltottam volna vele. Igen sok érdekes története volt az
emberevőről és a Golabraion átkelő zarándokokról.
Összesen két emberrel találkoztam garhwali tartózko-
dásom alatt, akik túlélték az emberevővel történt talál-
kozást; ő volt az egyik, a másik a szétmarcangolt karú
asszony.

Egyik története az út lejjebb eső szakaszánál fekvő

faluban lakó asszonyról szólt, akit a tanító már régebb-
ről ismert. A rudraprayagi bazárban tett látogatása után
ez az asszony késő este érkezett Golabraiba, és attól
tartva, hogy a teljes besötétedés előtt nem ér haza, kérte
a tanítót, hogy az éjszakát a menedékházban tölthesse.
A tanító megengedte, és azt tanácsolta, hogy közvetle-
nül az ajtónál aludjon, a raktárhelyiségben, ahol a za-
rándokok részére felhalmozott élelmiszereket tárolja,
mert ezt a helyiséget egyik oldalról a szoba védi, a má-
sik oldalról pedig a legalább ötven zarándoktól lakott
helyiség.
A menedékhely tulajdonképpen egy fészer volt,
amelynek az úthoz legközelebb eső oldala nyitva állt,
míg a hegy felé néző oldalát bedeszkázták. A raktárhe-
lyiség a menedékház közepén, a hegyoldalba volt be-
építve, úgyhogy, amikor az asszony lefeküdt az ajtó

212
mögé, több zarándok feküdt közte és az út között. Az
éjszaka folyamán egyik nő sikoltozni kezdett, és azt
állította, hogy megcsípte egy skorpió. Világítás nem
lévén, gyufákat gyújtottak, megnézték az asszony lábát,
és egy kis karcolást találtak rajta, amiből némi vér szi-
várgott. A zarándokok morogtak, hogy az asszony nagy
hűhót csapott semmiért, hiszen mindenki tudja: a skor-
pió csípése nem okoz vérzést, majd megnyugodva foly-
tatták az alvást.
Heggel, amikor a tanító – a pandit – lejött a hegyol-
dalon fekvő házából, egy sárit – női ruhakendőt – pil-
lantott meg a menedékház előtt. A kendő véres volt. A
tanító menedékházának legvédettebb helyét adta régi
ismerősének, és a leopárd ötven vagy még több alvó
emberen átlépve megölte az asszonyt, és kifelé menet
véletlenül megkarcolta az egyik alvó zarándoknő lábát.
A tanító magyarázata szerint a leopárd azért kerülte el a
zarándokokat és hurcolta el a hegyvidéki asszonyt, mert
a menedékházban alvók közül egyedül ő viselt színes
öltözéket. Ez a magyarázat nem volt meggyőző, s ám-
bár a leopárd nem megy a szag után, az esetet csak az-
zal tudtam magyarázni, hogy a menedékház lakói közül
csak a hegyvidéki asszonynak volt ismerős szaga. Bal-
szerencse volt ez, vagy a fátum, mert ő volt az egyetlen
az alvók közül, aki veszélyesnek találta az alvást a nyi-
tott fészerben? Vagy az áldozat félelme valamilyen

213
megfoghatatlan módon eljutott az emberevőhöz, és ez
vonzotta oda hozzá?
Nem sokkal az eset után a tanítónak is alkalma nyílt
találkozni az emberevővel. A találkozás pontos dátu-
mával a rudraprayagi kórháznapló szolgálhat – az én
leírásomhoz elegendő megemlíteni, hogy 1921 nyará-
nak legforróbb napján történt, négy évvel azelőtt, hogy
a tanítót megismertem. Késő este tíz madrasi zarándok
érkezett Golabraiba, feltört lábbal, holtfáradtan, és a
menedékházban kívánták tölteni az éjszakát. A tanító
attól félt, ha a leopárd ismét embert hurcol el a mene-
dékházból, akkor a házának igen rossz híre kerekedik,
igyekezett rábeszélni a zarándokokat, menjenek még
két mérföldet Rudraprayagig, ahol biztos menedékre
találnak. De hamar rájött, hiába beszél a holtfáradt za-
rándokoknak, ezért végül is elhatározta, hogy a saját
házában nyújt menedéket, amely a már említett mangó-
fától ötven yarddal feljebb állt a hegyoldalon. A tanító
háza ugyanolyan módon épült, mint a bhainswarai há-
zak általában: az alacsony földszinti helyiség fölött –
amelyet tüzelőszer raktárnak használtak – emeleti szo-
ba szolgált lakhelyül. Rövid lépcsősor vezetett a kes-
keny erkélyre, a lakószoba ajtaja éppen a lépcsőre né-
zett.
Miután a tanító és nemkívánatos vendégei megva-
csoráztak, bezárkóztak a szobába, amelyen semmiféle

214
szellőztető nyílás nem volt. A szoba levegője csakha-
mar fullasztóvá vált, s minthogy a tanító nem kapott
lélegzetet, az éjszaka folyamán kinyitotta az ajtót, kilé-
pett a szabadba, és megfogta az erkély tetejét tartó két
oszlopot. Nagyot lélegzett a friss éjszakai levegőből, s
ebben a pillanatban torkon ragadták. Ritka lélekjelen-
léttel, az oszlopokba kapaszkodott, talpát a támadójá-
nak feszítette, és kétségbeesett rúgással kiszabadította
torkát a leopárd fogai közül. A ragadozó legurult a lép-
csőn, a tudós az ájulástól tartva, két kézzel az erkély-
rácsba kapaszkodott, oldalt lépett, és ekkor a leopárd
felugrott az erkélyre, és karmait a tanító bal alsó kar-
jába mélyesztette. A tanító megkapaszkodott az erkély-
rácsban, és ezzel megakadályozta, hogy a leopárd le-
ráncigálhassa őt. Súlya alatt a leopárd karmai kisza-
kadtak a tanító húsából, s ennek karja kiszabadult. Mi-
előtt a leopárd másodszor is ráugorhatott volna, a za-
rándokok meghallották szörnyű hörgését, berántották a
szobába, és eltorlaszolták az ajtót. A hosszú és forró
éjszaka hátralevő részében a tanító vérzett és levegő
után kapkodott, a leopárd ordított és a gyenge ajtót ka-
parta, a zarándokok pedig rémülten kiabáltak.
Reggel a zarándokok levitték a – szerencséjére –
eszméletét vesztett tanítót a rudraprayagi Kalakamli
kórházba, ahol három hónapig a torkába épített ezüst
csövön át táplálták. Hathónapi távollét után tért vissza

215
golabrai otthonába, betegen, teljesen megőszült hajjal.
Az öt évvel később készült fényképeken a tanító bal
arcán és torkán alig látszanak a leopárd fognyomai,
ugyanígy kevéssé feltűnőek a bal karján a karmoktól
eredő sebek, bár természetesen maradandó nyomokat
hagytak.

Beszélgetés közben a tanító mindvégig rossz szel-

lemnek említette az emberevőt, és az első naptól kezd-
ve, amikor azt kérdezte, milyen bizonyítékkal ren-
delkezem afelől, hogy a rossz szellem nem ölthet testi
alakot, magam is rossz szellemnek mondtam az ember-
evőt, hogy barátom kedvében járjak.
A Golabraiba érkezésem estéjén elmeséltem a taní-
tónak eredménytelen kirándulásom történetét
Bhainswarába. Figyelmeztettem, az eddiginél is jobban
vigyázzon magára és a menedékházban meghúzódó
zarándokokra, mert a „gonosz szellem” hosszabb ideig
tartó hegyi kirándulása után visszatért a környékre.
Ezen az éjszakán és az ezt követő három éjszakán a
szénakazalban ültem, figyeltem az utat, és a negyedik
napon Ibbotson visszatért Pauriból.
Ibbotson mindig újból lelket öntött belém, ugyanazt
vallotta, mint a bennszülöttek: senki sem kárhoztatható
azért, hogy az emberevő nem pusztult el az előző na-

216
pon; mert ma vagy holnap biztosan elpusztul. Sok
mondanivalóm volt számára, mert bár rendszeresen
leveleztem vele – leveleimnek egyes részeit beépítette a
kormányzóságnak küldött jelentéseibe és a sajtó is érte-
sült róluk –, mégsem tudtam mindenről részletesen
értesíteni, s most kíváncsian érdeklődött a történtek
iránt. Neki is sok mondanivalója volt, főként arról a
lármáról, amit a sajtó csapott az emberevő elleni vadá-
szat sikertelensége miatt, és arról a javaslatról, hogy
India minden részéből menjenek vadászok Garhwalba
segédkezni a leopárd elpusztításában. A sajtókampány
eredményeképpen Ibbotson egy ajánlatot és egy javas-
latot kapott. Az ajánlat egy vadásztól érkezett, aki azt
írta, ha biztosítják az úthoz a felszerelést, az elszállá-
solást, élelmiszert és más szükségeset, akkor megfon-
tolja, érdemes-e Golabraiba utaznia. A javaslat egy
másik vadásztól jött: véleménye szerint a leopárdtól a
leggyorsabban úgy tudnak megszabadulni, ha egy
kecskét alaposan bemázolnak arzénnel, bekötik a szá-
ját, hogy ne tudja lenyalni a szőrzetét, aztán kikötik
olyan helyre, ahol a leopárd megtalálja, felfalja, és ez-
zel megmérgezi magát.
Hosszú ideig beszélgettünk ezen a napon, a legap-
róbb részletekig ismertettem a kudarcaimat, majd be-
számoltam a megfigyelésemről, mely szerint a leopárd
átlag ötnaponként teszi meg a Rudraprayag és Golabria

217
közötti utat. Közöltem, csak egyetlen lehetőségem van
az elejtésére, ha tíz éjszakát valamelyik út-menti fán
töltök lesben, mert csaknem bizonyos, hogy ez idő alatt
legalább egyszer megfordul az úton. Ibbotson igen ne-
hezen fogadta el a tervemet, szerinte már eddig is elég
sokat éjszakáztam kényelmetlen és
Veszélyes leshelyeken, és attól tartott, ha ezt tíz éj-
szakával megtoldom, okvetlenül megárt az egészsé-
gemnek. Én azonban kitartottam a tervem mellett, és
biztosítottam Ibbotsont, hogy ha ezen az időn belül nem
tudom megölni a leopárdot, akkor visszatérek Naini
Talba, és átengedem a terepet bármelyik újonnan je-
lentkezőnek, aki érdemesnek tartja elfoglalni a helye-
met.
Aznap este Ibbotson elkísért Golabraiba, segített
magaslest építeni a menedékháztól száz yardra és a
tanító háza alatt ötven yardnyira álló mangófa ágai
közt.
Közvetlenül a fa alá, az út közepére kecskét kötöt-
tünk ki, nyakán kis csengővel. Holdtölte volt, de a
Golabrait keletről határoló magas hegyek csak néhány
óráig engedik megvilágítani a Gangesz mély völgyét,
és ha a leopárd a sötétség beállta után érkezik, a kecske
fog figyelmeztetni a közeledésére.
Mikor befejeztük az előkészületeket, Ibbotson visz-
szatért a bungalow-ba azzal az ígérettel, hogy reggel

218
értem küldi két emberemet. Egy sziklán ültem, közel a
fa lábához, és cigarettázva vártam az est beálltát, ami-
kor megjelent a tanító és leült mellém. A bhakti vallá-
sos szektához tartozott; nem dohányzott. A kora esti
órákban látta, amint a leshelyet építettük, és most azért
jött, hogy lebeszéljen az éjszakai ülésről az ágak között,
amikor kényelmesen aludhatnék az ágyban is. Én azon-
ban bizosítottam őt: egész éjjel a fán fogok ülni, sőt
még kilenc következő éjszakán is, s ha nem tudom
megölni a gonosz szellemet, legalább megőrzöm a há-
zát és a menedékházat minden ellenséges támadástól.
Éjszaka egy alkalommal kakarszarvas ugatott fent a
hegyen, aztán elcsendesült minden. Napfelkeltekor
megérkezett a két emberem, mire lábnyomok után ku-
tatva visszaindultam a felügyelői bungalow-ba, az em-
berek a fegyverrel és takaróval követtek.
A következő kilenc éjszakán nem változott a prog-
ramom.
Estefelé két emberem kíséretében elhagytam a
bungalow-t, elhelyezkedtem a fán készült ülésben, az-
tán a sötétség beállta előtt visszaküldtem az embereket
a bungalow-ba. Szigorúan meghagytam: csak napfel-
kelte után hagyhatják el a bungalow-t, ennélfogva reg-
gel, amikor a nap felkelt a folyón túl emelkedő hegyek
mögül, eljöttek értem és visszakísértek a bungalow-ba.

219
 A tíz éjszaka folyamán a kakarszarvas ugatása volt
az egyetlen zaj, amit hallottam. De hogy az emberevő a
közelben tartózkodott, arra bőségesen volt bizonyíté-
kunk. A tíz éjszaka folyamán tíz alkalommal tört be
házakba; az első alkalommal egy kecskét, a második
alkalommal egy juhot hurcolt el. Elég nehezen találtam
az áldozatok nyomaira: a leopárd messzire hurcolta a
zsákmányát, és egyiket sem lehetett csaléteknek hasz-
nálni, mert alig maradt belőlük valami. A tíz éjszaka
folyamán a leopárd betörte az egyik ház ajtaját, de a
bent lakók szerencséjére a belső szoba ajtaja elég erős
volt az emberevő támadásának meghiúsítására.
Amikor a mangófán töltött tizedik éjszaka után visz-
szatértem a bungalow-ba, Ibbotsonnal megbeszéltem a
legközelebbi terveinket. A vadászokról nem érkezett
további hír, senki sem nyilvánította készségét, hogy
elfogadja a kormányzóság meghívását, és a sajtó felhí-
vásaira sem válaszolt egy lélek sem. Ibbotson és én sem
tudtunk több időt Rudraprayagban tölteni; Ibbotson már
tíz napja távol volt a főhadiszállásától, és sürgős
ügyekben vissza kellett térnie Pauriba, nekem pedig
elintézendőim voltak Afrikában. Három hónapig ha-
lasztottam az utazást, s most már nem késlekedhetem
tovább. Mindketten nehéz szívvel gondoltunk a távo-
zásra, ami egyet jelentett azzal, hogy az emberevő ké-
nyére-kedvére hagyjuk Garhwalt. Nehéz volt ilyen kö-

220
rülmények között elhatározni, mit tegyünk. Ibbotson
számára egy megoldás volt: szabadságot kérni, szá-
momra pedig: törölni az afrikai utazás tervét, és leírni
az ebből eredő veszteségeimet. Végül is megállapod-
tunk, hogy ezen az éjszakán még nem döntünk, csak
másnap reggel. A határozat után közöltem Ibbotsonnal,
hogy az utolsó garhwali éjszakámat a mangófán töltöm
el.
Ibbotson elkísért ezen a tizenegyedik és utolsó estén,
s amint Golabrai közelébe értünk, néhány embert pil-
lantottunk meg az út szélén, amint a mangófán túl eső
lejtőt nézték. Az emberek nem vettek észre bennünket,
s mielőtt mi odaérkeztünk volna, sarkon fordultak és a
menedékház felé indultak. Egyik azonban menet köz-
ben visszanézett, s amikor intettem neki, ugyanazon az
úton visszajött. Kérdésünkre elmondta, hogy társaival
egy órán át figyelték két óriáskígyó harcát a mezőn.
Egy, de lehet, hogy több éve nem művelték meg ezt a
földet, amelynek a közepén egy nagyobb szikla mellett
pillantották meg a kígyókat. A sziklán vérfoltokat lát-
tunk, s az emberem elmondta, hogy azok a kígyóktól
származnak, összevissza harapták egymást, és több
helyen is véreztek. Letörtem egy ágat a közeli bokorról,
és leugrottam a mélyebben fekvő földre, hogy megálla-
pítsam,

221
 Van-e valami üreg á szikla közeiében, s eközben
megpillantottam a kígyókat közvetlenül az út alatti bo-
korban. Közben Ibbotson is felfegyverezte magát egy
erős bottal, és amikor az egyik kígyó fel akart mászni
az útra, agyonverte. A másik eltűnt egy partmenti lyuk-
ban, ahonnan nem tudtuk előpiszkálni. Jó hét láb hosz-
szú volt az a kígyó, amelyet Ibbotson megölt, világos
szalmasárga színű, nyakán több harapás nyoma látszott.
Nem a patkánykígyók fajtájához tartozott, de erősen
fejlett méregfogai arra vallottak, hogy rokonságban
lehetett a csuklya nélküli kobrákkal. A hidegvérű álla-
tok nem érzéketlenek a kígyóméreggel szemben; egy-
szer láttam percek alatt kimúlni egy kobrától megmart
békát, de arról fogalmam sincs, hogy egyazon fajtabeli
kígyók mérges harapásukkal meg tudják-e ölni egy-
mást, vagyis a lyukba menekült kígyó elpusztult-e né-
hány perc alatt, vagy késő öregségéig életben maradt.
Alighogy Ibbotson magamra hagyott, a tanító haladt
el a fa előtt, egy vödör tejet vitt a menedékház felé.
Elmondta, százötven zarándok érkezett a nap folyamán,
és elhatározták, hogy a fészerben töltik az éjszakát, ami
ellen ő hiába kardoskodott. Túl késő volt ahhoz, hogy
bármit is tehettem volna, csak annyit mondtam a taní-
tónak; figyelmeztesse a zarándokokat, maradjanak szo-
rosan egymás mellett, és eszükbe ne jusson kimozdulni,
ha leszállt az este. Amikor néhány perc múlva visszasi-

222
etett a házába, közölte, hogy a hallottak szerint figyel-
meztette a zarándokokat.
A mangófától körülbelül száz yardra az út mentén
egy málhahordó – nem az én öreg barátom – kecske-és
juhnyáját egy tüskés sövénykerítés mögé terelte. A
málhás embernek két kutyája volt s ezek az út felé jövet
vadul megugattak bennünket, s amikor Ibbotson visz-
szatért a bungalow-ba, ismét megugatták.
Néhány nappal múlt el a holdtölte, s a völgyet már
elborította a sötétség, amikor kevéssel kilenc óra után
megpillantottam egy embert, aki lámpással a kezében
elhagyta a menedékhelyet és átkelt az úton. Egy vagy
két perccel később visszatért, s amint elérte a menedék-
helyet, kioltotta a lámpát. Ebben a pillanatban a mál-
házó kutyái dühödt ugatásba kezdtek. A kutyák félre-
érthetetlenül egy leopárd feltűnése miatt ugattak, ame-
lyik meglátta a lámpással közlekedő embert, és nyom-
ban utána eredt a menedékhely felé.
A kutyák először az út irányába, majd kis idő eltel-
tével felém fordulva ugattak tovább. A leopárd most
valószínűleg észrevette az alvó kecskét, lehasalt, eltűnt
a kutyák szeme elől, mire azok abbahagyták az ugatást.
Tudatában voltam annak: a leopárd megérkezett, azt is
tudtam, hogy az én fám alatt kúszik a kecske felé, és a
hosszúra nyúlt perc alatt kétség gyötört: megkerüli-e a

223
kecskét és elhurcol egy zarándokot, vagy megöli a
kecskét, alkalmat adva ezzel arra, hogy lelőhessem.
A fán töltött éjszakák alatt végül is olyan elhelyez-
kedési módot találtam, amelyből a legrövidebb idő
alatt, alig észrevehető mozdulattal elsüthetem a fegyve-
rem. A kecske és a leshelyem közti távolság mindössze
húsz láb lehetett, de hiába erőltettem a szemem, az éj-
szaka olyan sötét volt, hogy nem láttam a fa sűrű lomb-
ja alá, tehát behunytam a szemem és a fülemre bíztam
magam.
Kis villanyreflektorral felszerelt fegyverem a kecs-
kére volt irányítva, és már éppen arra gondoltam, hogy
a leopárd – illetve ahogy feltételeztem, az emberevő –
már elérte a menedékhelyet és kiszemeli az áldozatát,
amikor a fa tövéből gyors surranás hallatszott, majd
megcsendült a kecske nyakára erősített csengő. Meg-
nyomtam a lámpa gombját s a felvillanó fényben lát-
tam, hogy a fegyverem csöve a leopárd válla felé irá-
nyul, mire a legcsekélyebb elmozdulás nélkül meghúz-
tam a ravaszt. Ebben a pillanatban a reflektor kialudt.
Az idő tájt nem voltak annyira használatban a vil-
lanylámpák, mint manapság, nekem ez volt az első és
egyetlen lámpám. Hónapokig hordtam magammal, de
soha nem volt alkalmam használni, nem tudtam semmit
az elem élettartamáról, vagy arról, hogy időnként ki is
kell próbálni. Amikor ez alkalommal megnyomtam a

224
gombját, egyet villant, aztán kialudt, ismét sötétség vett
körül, és fogalmam sem volt, hova talált a lövésem.
A dörrenés visszhangja éppen elhalt a völgyben,
amikor a tanító kinyitotta a háza ajtaját, és kiáltozva
megkérdezte, nincs-e segítségre szükségem. Én ekkor
megfeszített figyelemmel hallgatóztam a leopárd felől
eredő esetleges neszre, s így nem feleltem, mire a tanító
sietve magára zárta az ajtót.
Amikor elsütöttem a fegyverem, a leopárd valószí-
nűleg keresztben hasalt az úton, fejjel tőlem az ellen-
kező irányban, és az volt az érzésem, hogy a lövésem
után a kecskét átugorva lefelé tartott a hegyoldalon.
Röviddel a tanító kiáltása előtt, valami gurgulázó han-
got véltem hallani, de ebben egyáltalán nem voltam
biztos. Lövésemre a zarándokok felébredtek, de néhány
percnyi mormogás után folytatták az alvást. A kecske
sértetlen lehetett, mert hallottam a csengettyű zaját
Nyilván éppen evett a fűből, amit minden este bősége-
sen elébe szórtunk.
Tíz óra után sütöttem el a fegyvert. Minthogy a hold
csak órák múlva emelkedik a hegyek mögül s addig
semmit sem tehetek, ennélfogva kényelembe helyez-
kedtem, hallgatóztam és cigarettáztam.
Néhány órával később a Gangesz túloldalán emel-
kedő hegyek gerince mögül felbukkant a hold, lassan a
völgy fölé kúszott, és valamivel később megjelent a

225
mögöttem emelkedő hegy fölött. Amint a fejem fölé
ért, felmásztam a fa tetejére, de a szétterülő ágak miatt
onnan sem láttam semmit. Visszaereszkedtem a leshe-
lyemre, és végigkúsztam egy vastagabb ágon, amely az
út fölé nyúlt, de innen sem láttam le a hegyoldalra,
amelyen – elképzelésem szerint – a leopárd távozott.
Hajnali három is elmúlt, s a hold csak két óra múlva
kezdett sápadozni. Amikor a keletről növekvő világos-
ságban a közeli tárgyak is láthatóvá váltak, és leeresz-
kedtem a fáról, barátságos kecskemekegés fogadott.
A kecske mögött, egészen az út szélén, hosszúkás
szikla nyúlt el, s ezen a sziklán hüvelyknyi széles vér-
csíkot pillantottam meg. A leopárd, amelytől a vércsík
származott, csak egy-két perccel élhette túl ezt az utat,
ennélfogva mellőztem a szokásos elővigyázatosságot,
amelyet a ragadozó vérnyomának követésénél sosem
mulasztottam el. Lemásztam az útról, a szikla túlolda-
lán ötven yardra követtem a nyomokat, és egyszer csak
előttem feküdt a kimúlt leopárd. Háttal lecsúszott egy
kisebb mélyedésbe, ahol görbülten feküdt, álla a mé-
lyedés szélén nyugodott. Semmi feltűnő jel nem volt az
állaton, amelyről felismerhettem volna, mégis szentül
meg voltam győződve róla, hogy a mélyedésben az
emberevő teteme fekszik. Már nem a gonosz szellem
volt, aki a sötétség hosszú óráiban hangtalan, ördögi
nevetéssel figyelte sikertelen kísérleteimet, amelyekkel

226
túl akartam járni az eszén, s időnként végignyalta a
száját arra gondolva, amikor egy pillanatra lazul a fi-
gyelmem, s akkor alkalma lesz torkomba mélyeszteni a
fogait. Már csak egy öreg leopárd feküdt előttem, mely
abban különbözött a társaitól, hogy az orra körül szür-
kébb volt a szőre, és a szája széléről hiányzott a baju-
sza. India leggyűlöltebb és legfélelmetesebb állata,
amelynek egyetlen bűne nem a természet törvényei,
hanem az emberi törvények ellen irányult: embervért
ontott, nem azzal a szándékkal, hogy halálra rémítse az
embereket, hanem azért, hogy fenntartsa az életét. És
most itt fekszik előttem, állát a mélyedés peremén
nyugtatva, félig nyitott szemmel békésen alussza utol-
só, hosszú álmát.
Mialatt ott álltam és fegyveremből eltávolítottam a
második töltényt – az első már teljes mértékben törölte
személyes elszámolásomat a leopárddal –, köhögést
hallottam. Felpillantva megláttam a tanítót, amint az út
széléről bámul le rám. Intettem neki, mire óvatosan
elindult lefelé. Amikor megpillantotta a leopárd fejét,
hirtelen megállt és suttogva kérdezte, kimúlt-e az állat?
Megnyugtattam, hogy már nem él, egyébként azonos a
gonosz szellemmel, amely öt év előtt felszakította a
torkát. Ekkor eszébe jutott, hogy az este félelmében
sietve becsapta az ajtaját, ezért most összetette a kezeit,
és fejét a lábamhoz akarta hajtani. Következő percben

227
kiáltás hangzott fentről, az útról: „Sahib, hol van?”
Egyik emberem izgatott hangja volt. Kiáltásomat vissz-
hangozta a Gangesz, mire négy fej jelent meg, majd
amikor megpillantottak, négy ember rohant hanyatt-
homlok le a meredeken, közülük egyik lámpást cipelt,
amelyet elfelejtett eloltani.
A leopárd teteme már megmerevedett a mélyedés-
ben, s csak bajjal lehetett a felszínre vonszolni. Erős
bambuszrúdhoz kötözték, melyet az emberek magukkal
hoztak. Elmondták: éjszaka nem tudtak aludni, s amint
Ibbotson órája fél ötöt mutatott, lámpást gyújtottak, és
rúddal, kötéllel felfegyverkezve keresésemre indultak,
mert úgy érezték, hogy sürgősen szükségem van rájuk.
Minthogy a leshelyen nem találtak és a kecske sértetlen
volt, arra a következtetésre jutottak, hogy az emberevő
megölt engem, és nem tudván, mitévők legyenek, két-
ségbeesetten kiáltozni kezdtek utánam.
A tanító elment, hogy elhozza a leshelyen hagyott
takarómat, és elmondja a körénk csődült zarándokok-
nak az éjszaka eseményeit. Majd négy emberemmel és
a mellettünk kocogó kecskével elindultam a felügyelői
bungalow felé. A kecske jelentéktelen sérülést szenve-
dett; a leopárd éppen akkor kapott feléje, amikor a lö-
vésem eldördült. Mit sem tudott arról, hogy az éjszakai
kalandja híressé teszi, amíg él; szép réznyakörvet fog

228
viselni, és fő bevételi forrásává válik annak az ember-
nek, akitől megvettem, s akinek visszaadtam.
Ibbotson még aludt, mikor üvegezett ajtaján kopog-
tam, de abban a pillanatban, amikor felnyitotta a sze-
mét, kiugrott az ágyból, az ajtóhoz rohant, kivágta és
átölelt, majd a következő percben körültáncolta a ve-
randára elhelyezett leopárdot. Aztán elkezdett kiáltozni,
hogy teát és meleg fürdőt készítsenek részemre, majd
előhívta a gyorsírónőt, és sürgönyt diktált a kormány-
zóságnak, a sajtónak, a nővéremnek és kábeltáviratot a
feleségének.
Egyetlen kérdést sem tett fel: tudta, hogy a leopárd,
amelyet a kora reggeli órákban hazahoztam, az ember-
evővel azonos, minek kérdezzen akkor? Egy ízben
minden bizonyíték ellenére állítottam, hogy a csapdá-
ban megölt leopárd nem azonos az emberevővel, ez
alkalommal viszont nem szóltam semmit.
Ibbotsonra az előző év októbere óta nagy felelősség
terhe nehezedett, neki kellett válaszolnia a tanácsosok
kérdéseire, akiknek meg kellett nyugtatni az egyre nö-
vekvő halálozási szám miatt rettegésben élő választó-
polgárokat és a hatásos intézkedéseket követelő sajtót.
Helyzete hosszú ideig a rendőri erők parancsnokáéhoz
volt hasonlatos, aki ismeri egy közveszélyes bűnöző
kilétét, de képtelen megakadályozni további bűntetteit,
s ezért minden oldalról zaklatják. Nem csoda hát, hogy

229
1926. május 2-án Ibbotson volt a legboldogabb ember,
akit valaha is láttam, mert nemcsak a bűnös kivégzésére
vonatkozólag tudott felvilágosítást adni, hanem a bazá-
rokból, a környező falvakból és a zarándokok közül a
felügyelői bungalow-hoz csődülőknek elmondhatta,
hogy a rossz szellem, amely nyolc hosszú esztendeig
rettegésben tartotta őket – nincs többé.
A csésze tea és a forró fürdő után megpróbáltam egy
kicsit aludni, de attól tartva, hogy a lábamban ismét
kiújul a görcs, amitől csak Ibbotson erőteljes beavatko-
zása szabadított meg – kiugrottam az ágyból. Ezután
Ibbotsonnal pontosan felmértük és gondosan megvizs-
gáltuk a leopárdot. Hét láb hat hüvelyk hosszúságot
mértünk az orra hegyénél és a farka végénél levert cö-
vekek között, hét láb tíz hüvelyket (kb. 239 cm) a ge-
rinc hajlata mentén. (A mérést tizenkét órával a halálos
lövés után hajtottuk végre.)
A leopárd rövid és törékeny szőrzetének világos
szalmaszíne volt, bajusza kihullott, fogai megrongá-
lódtak és elszíntelenedtek, egyik szemfoga eltört, nyel-
ve és szája fekete volt, jobb vállán friss, golyó ütötte
seb. Ezenkívül a bal hátsó talpán fedeztünk fel golyó-
nyomot, erről a lábáról egy ujj és egy karom hiányzott.
Fején több mély, vágott sebet kapott, ezek egy része
már begyógyult. A jobb hátsó lábán részben behegedt
mély, vágott seb, a farkán részben gyógyult, vágott

230
sebek, s ugyancsak félig gyógyult seb a bal hátsó láb-
ízületén.
Nem tudom megmagyarázni, miért volt fekete a leo-
párd nyelve és szája. Mondták, hogy a cián okozhatta,
de hogy így volt-e vagy sem, nem tudom. A gyógyuló-
félben levő fej-, jobb hátsó láb- és faroksebeket a
bhainswarai párviadalban kapta. A bal hátsó láb ízüle-
tének sebét a csapda okozta, az abban talált bőr- és
szőrcsomó pontosan beleillett a sebbe. A bal hátsó lá-
bán levő sebet a fiatal tiszt lövése ejtette 1921-ben.
Amikor később lefejtettük a leopárd bőrét, betokosodott
nagy szemű sörétet találtam a mellében, amelyről egy
keresztény indiai azt állította, hogy az ő lövése volt,
még az évben, amikor a leopárd áttért az emberevésre.
A mérés és vizsgálat után a leopárd tetemét kitettük
egy árnyékos fa alá, ahol férfiak, nők és gyermekek
ezrei szemlélték meg.
Ha a hegyi emberek bármilyen okból meglátogatnak
valakit, és hálájukat vagy köszönetüket akarják kife-
jezni, sohasem mennek oda üres kézzel. Egy szól ró-
zsát, gólyahírt vagy más virágot, szirmokat visznek, és
csésze formában összetett kézzel nyújtják át. Ha a meg-
ajándékozott jobb kezének ujja hegyével megérinti az
ajándékot, akkor az ajándékozó szétnyitja tenyereit és
az ajándék a megajándékozott lába elé hullik, mintha a
csészeformájú tenyerekből víz csorogna a földre.

231
 A hála és köszönet ilyen megnyilvánulásának más
alkalommal is tanúja voltam, de soha olyan mértékben,
mint ezen a napon Rudraprayagban, először a felügye-
lői bungalow előtt és később a bazárbeli fogadtatáson.
„Egyetlen fiunkat ölte meg a leopárd, sahib, s most
amikor megöregedtünk, kietlen az otthonunk.”
„Öt gyermekem anyját falta fel a leopárd, a legfia-
talabb mindössze néhány hónapos, három nincs ide-
haza, és nincs aki vigyázzon a gyerekekre, és megfőzze
az ételt.”
„Az én fiam éjjel rosszul lett, senki nem mert el-
menni a kórházba gyógyszerért, s így meg is halt.”
Egyik megindító tragédia a másik után, s mialatt
ezeket hallgattam, lábam körül a földet teleszórták vi-
rágokkal.

232
UTÓSZÓ

Az említett események 1925 és 1926 között történtek.

Tizenhat évvel később, 1942-ben, mint katona, szolgá-
lati ügyben Meerutban jártam. Egy napon Fly ezredes
meghívott a sebesült katonák szórakoztatására rendezett
garden-partyra. A nővéremmel mentem el. Ötven vagy
hatvan ember ült körben a teniszpályán, India minden
részéből, s éppen a pazarul felszolgált teát fogyasztot-
ták el és rágyújtottak, amikor megérkeztünk. Nővé-
remmel végigjártuk a sebesültek körét.
Valamennyien a Közép-Keletről jöttek, és egy kis
pihenés után hazakerülnek, mint szabadságoltak vagy
leszerelők.
Indiai gramofonlemezeket játszottak Mrs. Fly gyűj-
teményéből. Mivel megkértek, hogy nővéremmel
együtt várjam meg az ünnepség végét, ami körülbelül
két órát vesz majd igénybe, bőven volt időnk járkálni a
sebesültek között.
Felét tehettem meg a körnek, amikor egy alacsony
széken ülő fiatalember elé értem, aki súlyos sérülést
szenvedett, székéhez két mankó támaszkodott. Amint
rápillantottam, erőlködve leereszkedett a székről, és
233
fejét a lábamhoz akarta hajtani. Szánalmasan könnyű
volt felemelni és visszaültetni Őt. Amikor kényelembe
helyeztem, megszólalt: „Beszéltem a kedves nővérével,
elmondtam, hogy Garhwal a szülőföldem, mire ő el-
árulta, hogy ön kicsoda. Kisfiú voltam, amikor ön le-
lőtte az emberevőt. Falunk távol esett Rudra-prayagtól,
és így nem mehettem el a helyszínre; apám nem volt
elég erős ahhoz, hogy engem odavigyen, otthon kellett
tehát maradnom. Amikor apám visszatért, elmondta,
hogy látta az emberevőt, sőt szemtől szembe látta a
sahibot is, aki lelőtte. Mesélt az édességekről is, ame-
lyeket aznap osztogattak – saját részét elhozta nekem –,
és a nagy tömegről, amelyet látott. És most, sahib, szí-
vemben nagy örömmel térek meg otthonomba, mert
elmondhatom apámnak, hogy én is láttam önt, és lehet-
séges, hogy majd akad egy ember, aki elvisz a
Rudraprayagban évenként megrendezett ünnepségre,
amelyen az emberevő pusztulásáról emlékeznek meg, s
ott elmondhatom, hogy láttam önt, találkoztam és be-
széltem önnel.”
A háborúból nyomorékon visszatért szerencsétlen
fiatalember egy szót sem szólt a vele történtekről, csak
arra vágyott, hogy elmondhassa apjának: szemtől
szembe látta azt, akivel évekkel előbb nem volt alkalma
találkozni, s akire azért érdemes emlékezni, mert pon-
tosan a célba talált.

234
 Garhwal tipikus fia volt, egy az egyszerű és kemény
hegyi lakók és a nagy India gyermekei közül. Csak
néhányan ismerjük őket közelről és alaposan: mi, akik
közöttük éltünk. E föld nagyszívű gyermekei ők, bár-
mely osztályba vagy kasztba tartozzanak, s egy napon
majd egyesítik széthúzó erőiket, és hatalmas nemzetté
változtatják Indiát.

235
TN 1316–g–6970

A kiadásért a Táncsics Könyvkiadó igazgatója felel.

Felelős szerkesztő: Ponori Thewrewk Aurél.
A fordítást az eredetivel egybevetette: Róna István.
Műszaki vezető: Faragó Imre.
Műszaki szerkesztő: Sándor Dénes.
A borítót Varga Győző tervezte.
Készült 23 200 példányban, 10 (A/5) ív;
MSZ 5601–50. szerint. Budapest, 1969.
68.2168 Ságvári Nyomda. Budapest VII., Garay utca 35.

236