BABEȘ-BOLYAI TUDOMÁNYEGYETEM

BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR

MAGYAR IRODALOMTUDOMÁNYI TANSZÉK

Az Ómagyar Mária- – siralom megvilágítása

a középkori himnuszköltészet
fényében

Témavezető: Hallgató:
Dr. Farmati Anna Szász Csilla Emőke
Magyar-angol szak, első év
 Kolozsvár, 2013

Amint a dolgozatom címe mutatja, célkitűzésem az Ómagyar Mária- – siralom

bemutatása, elemzése a középkor himnuszalkotásmódjának, himnuszköltészetének a
fényében. Továbbá arról is szeretnék írni röviden, hogy milyen volt a szerepe volt a
himnusznak a középkori ember életében, hogy milyen hatással volt a himnusz a középkori
ember életére. Általánosan elfogadott dolog ugyanis, hogy a középkori ember életét
lényegesen meghatározta a vallás, életmódja a vallásossággal volt jellemezhető. A
középkorban pedig a himnusz fogalma szorosan összefonódott a vallással, a vallásossággal.
Célom tehát az, hogy ismertessem a himnusznak a középkori társadalomban betöltött
szerepét, illetve szerepének fejlődését és hatását a középkori ember életére. Ezután szeretnék
kitérni a konkrét himnuszra, annak szövegére, az Ómagyar Mária- – siralomra, mert nem
beszélhetnénk hitelesen anélkül a himnuszköltészetről, hogy egy konkrét himnusz szövegéről
is beszélnénk.

Tehát a himnuszköltészet kialakulásának és fejlődésének a bemutatásával kezdeném,

mindenekelőtt a „himnusz” szónak a meghatározásával, a szó jelentésével és eredetének
tisztázásával.
A himnusz vallásos jellegű, istent vagy isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért
fohászkodó imaszerű ének. Tárgya és alkalma tehát eredetileg valamely istenség vagy az Isten
dicsérete, megnyerése és magasztalása. A vallásos költészet egyik legrégibb műfaja, az
elnevezés eredete a görög hümnosz (dicsőítő ének) kifejezésre, illetve latinos hymnus
változatára vezethető vissza.
A himnusz tartalmi tekintetét illetően Szent Ágoston a himnusznak eléggé hű
definícióját adja: az Isten dicsőítése énekben[.1]. Ilyen szempontból tehát szükséges, hogy
Istenhez szóljon, dicsőítés legyen és énekeljék, és ha valamelyik ezek közül hiányzik belőle,
már nem himnusz. Szent Ágoston elismeri, hogy az az igazi himnusz, melynek tartalma és
anyaga jobban meghatja az embert, mint maga az éneklés. Ebből világosan látszik, hogy az
éneklést nem tartja olyan fontosnak, mint a tartalmat. Az alakot meg egyáltalán nem említi.
Tehát nem kell szükségképpen versben írottnak lennie.
Máris láthatjuk, hogy himnusz és ember összetartozik. Kölcsönösen hatással vannak
egymásra: a himnuszt az ember énekli, viszont a himnusz szövege az embert meghatja,
valamilyen magaslatba emeli.

[[1]
Frick József:A középkori magyar himnuszköltészet, Kolozsvár, 1910

2
 A következőkben azzal folytatnám, hogy a himnusz történeti áttekintését illetve az
emberek életében betöltött szerepét ismertetem.

1. A himnuszköltészet rövid története a kereszténység előtt és után

A szó jelentésének tisztázása után elmondhatjuk, hogy istenek mindig is léteztek,
legyen szó akár a kereszténység előtti pogányok isteneiről, vagy a kereszténység létrejöttét
követő monodeizmusrólmonoteizmusról. Az emberek mindig is próbáltak valamilyen
kapcsolatot létesíteni isteneikkel, így különböző módokat „találtak ki” ennek a végrehajtására.
Egy ilyen kapcsolatteremtő módszer – ami természetesen a mai napig is az – az imádkozás,
ami az Istennel való közvetlen kapcsolatra nyújt lehetőséget. A kereszténységhez fűződik még
a bibliaolvasás lehetősége, persze erre a középkor nagy általánosságban írni-olvasni nem tudó
emberének nem volt lehetősége, de ez is egy kapcsolatteremtő módszer. Egy másik ilyen
módszer Isten dicsőítése, s ahogyan a himnusz meghatározásában olvastuk, a himnusz ennek
a dicsőítésnek az alapjául szolgál.
Frick József véleményében minden nép élete a történelem tanúsága szerint össze volt
nőve a vallással,[2], így a kettő szerves egészet alkotott. Az állam minden tevékenysége a
vallás úgymond felügyelete alatt folyt le, akár annak ellenére, hogy többistensok-Isten-hívők
vagy természetimádók voltak, hisz volt bennük egy felsőbb láthatatlan hatalomtól való
félelem, amely kényszerítőleg hatott rájuk, hogy minden cselekedetük előtt a felsőbb
hatalomtól engedelmet kérjenek, vagy segítségért esdjenek. A természetfölötti erőtől való
félelem könyörgéseket tett szükségessé, ha pedig valami örvendetes esemény történt, vagy
valami váratlan érte a népet, pl. ellenség fölött diadalt aratott, akkor csak természetes, hogy
magasztaló, hálaadó, dicsőítő imákat végeztek az istenség előtt. Ezek minden népnél a
költészet ősnyomait mutatják. Például a zsidók történetét tárgyaló Ószövetségben lépten-
nyomon találkozunk dicsőítő imákkal, s nemcsak dicsőítőkkel, hanem olyanokkal is, amelyek
mondanivalójukat tekintve hálaadóak, könyörgőek.
Ilyen értelemben a himnusz megtalálható az ókor minden népénél, amelyek írott
emlékekkel bírnak, például a görögöknél, a latinoknál és a germánoknál az isteneik tetteit
dicsőítő himnuszok. Tehát elmondhatjuk, hogy a népek a kereszténység előtt az istenség
tiszteletére csakúgy énekeket zengedeztek, mint később a kereszténység elterjedésekor. Csak
az Istenség eszméje lett tisztább, amelynek a szolgálatába szegődött a népek legnagyobb
része.[3].
[2][2]
Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet, Kolozsvár, 1910 oldalszám.
[3][3]
Uo.

3
 A pogányság romjain felépült kereszténység nem vethette el az istenségnek énekekkel
való dicsőítését, s már Szent Pál leveleiben buzdítja a hívőket, hogy psalmusokkal,[4],
himnuszokkal és lelki énekekkel dicsérjék az Istent. Pl. Pál az Efézusbeli gyülekezethez írt
levele ötödik részének 18-19. verseiben így buzdítja a hívőket: „És meg ne részegedjetek
bortól, miben kicsapongás van: hanem teljesedjetek be Szent Lélekkel, beszélgetvén egymás
között zsoltárokban és diícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és diícséretet mondván
szívetekben az Úrnak.” (Károli Gáspár fordítása), vagy a Kolossébeli gyülekezethez írt levele
harmadik részének 16. versében eképpen: „A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek
gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, diícséretekkel,
lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak.” (Károli Gáspár fordítása)
Ezek a himnuszok lassanként az egyes istentiszteleti ténykedéseknél kezdtek
szerepelni, mindegyik himnuszt csak bizonyos alkalmakkor lehetett énekelni. A kereszténység
gyors elterjedésével ezen énekek száma folyton gyarapodik, mert a megtért nemzeteknek fiai
szinte vetélkedni látszanak az Isten dicsőítésében.[5]. Így ezt követően lassan-lassan
megszületik a nemzeti himnuszköltészet, amely eleinte csak a latinból táplálkozott, azonban a
nemzeti nyelvű éneklés mégis csak teret hódít magának.
Mielőtt áttérnék konkrétan a magyar nyelvű himnuszköltészetre, megjegyezném azt,
hogy a középkori himnuszköltészet egy megfelelő és minden szükséges tulajdonsággal
rendelkező alapot szolgáltatott a modern líra létrejöttéhez, egyáltalán az akkori költészet
tovább fejlődéséhez, ahogy ezt Babits Mihály mondja: „a lírának oly gazdagságáról van itt
szó, mely nélkül a mi modern költészetünk el sem képzelhető. Tudva vagy tudattalanul,
mindannyian e jámbor középkori himnuszköltők örökösei vagyunk; formában, színben,
érzésben, gondolatban egyformán tőlük függünk, és koldusok lennénk nélkülük.” [6]

2. A magyar nyelvű himnuszköltészet

Ahogy a többi európai ország elkezdte magának a saját nemzeti nyelvére lefordítani a
himnuszokat, úgy Magyarországon is elkezdték ezt csinálni. Azonban ha a magyar nyelvű
himnuszokra gondolunk, akkor a külföldön keletkezett magyar nyelvű himnuszokat is ebbe a
kategóriába soroljuk. Egy ilyen magyar nyelvű, ámde külföldön keletkezett nyelvemlékünk az
Ómagyar Mária- – siralom.

[4][4]
Psalmus: latin szó, a görög pszaltér szóból ered, amely énekes dalt, de citeraszerű zeneeszközt is jelent,
magyar megfelelője zsoltár.
[5][5]
Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet, Kolozsvár, 1910. oldalszám (ha ismétlődik, különféle
módszerek vannak a rövídítésre...)
[6][6]
Babits Mihály (ford.): Amor sanctus, Kolozsvár, 1996.

4
 A továbbiakban az Ómagyar Mária- – siralomról, keletkezésének körülményeiről
szeretnék egy pár szót ejteni.

2. 1. Az Ómagyar Mária- – siralom

Az Ómagyar Mária- – siralom egy külföldön keletkezett magyar nyelvemlékünk. A
Siralmat 1922-ben fedezik fel, ezután rögtön Gragger Róbert a legjobb külföldi és
magyarországi szakemberek bevonásával „kézbe veszi”, elkezdi vizsgálni, és igyekezett a
Siralommal kapcsolatosan felvetődő kérdésekre kielégítő válaszokat adni.[7]. Gragger Róbert
kutatásai eredményeként megállapítja, hogy a Mária- – siralom egy fordítás, nem is inkább
fordítás, hanem inkább egy a XII. század végén keletkezett latin versnek a tartalmi, szerkezeti
követése. Továbbá a következőket állítja (vagy feltételezi) a Siralomról: „költői érzékkel
megalkotott parafrázis”, „utánköltés”, ezekből világosan következtethetjük tehát, hogy nem
lehet fordítás, hanem inkább keletkezett a középkor alkotásmódjának technikájával,
kompilációs módszerrel. Az kompilációnak a középkorban három fő formája alakult ki: 1.
keveredés; 2. rövidítés (el-, illetve kihagyás); 3. toldás, hosszabbítás, szövegek beépítése,
interpolálása. Arra is van példa, hogy két különböző (de ugyanazon műfajú) verset
forrasztanak, heggesztenek egymáshoz.
A Siralom magyar szövege egy XII. századi domonkos rendi latin kódexben maradt
fenn, melyet Itáliában, valahol Toscanában állítottak össze. A kódex a 20. század elején egy
müncheni antikváriushoz került, innen az első világháború után hadikárpótlásként a belgiumi
Löwen – Louvain (Leuven, Loewen) egyetem könyvtárába – innen a neve (ma is, mikor már
az Országos Széchényi Könyvtárban van): Löweni-, Louvaini- stb. kódex[8].
Az Ómagyar Mária-siralom szövege a kódex 134. levelének (fóliójának) verzióján,
azaz hátoldalán található.[9].

2. 2. Az Ómagyar Mária – siralom szövege

Ómagyar Mária -– siralom a szenvedéstörténet egy mozzanatát dolgozza fel, amikor
Jézus már aléltan függ a kereszten, s annak tövénél a fájdalmas anya kesereg.[10].
A megszólaló személy (a lírai én) ebben a versben maga Szűz Mária. Tekintetét,
szavait a fájdalmas szeretet hullámai vezérlik, hol saját nyomorúságát panaszolja, hol halott
[7][7]
Martinkó András: Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben, Budapest, 1988.
[8][8]
Uo.
[9][9]
Vizkelety András: „Világ világa, virágnak virága” [Ómagyar Mária – Siralom], Budapest, 1986.
[10]
Farkas Erika: A Krisztust sirató Mária a katolikus irodalmi hagyományban és az Ómagyar Mária- – siralom.

[10]

5
fiához fordul, hol esdekelve fordul segítségért, irgalomért a halálhoz vagy a zsidókhoz.
Részvétét végül az önfeláldozás nemes gesztusával tetézi. A költeményben Mária egyes szám
első személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélő, a fia kínhalálát szemlélődő
asszony, aki tehetetlen kétségbeesésben vergődik, s önmaga nyomorult állapotát zokogja el,
és halálát kéri úgy, hogy önmagát ajánlja fel fia helyett, majd Jézus kínzóihoz könyörög
kegyelemért. A vers befejezésében tehát, ha már nem mentheti meg egyetlen fiát, legalább
osztozni akar vele a halálban. A szenvedéstörténetet elbeszélését megtalálhatjuk az
evangéliumokban, a Máté, Márk, Lukács, János evangéliumaiban. Pl. a János evangéliumában
a szenvedéstörténetet elbeszélő részek a 18. és a 19.

2. 3. A Leuveni - kódex
A Leuveni-kódex úgy él az irodalomtudományban, de a magyar köztudatban is, mint
első lírai nyelvemlékünknek, az Ómagyar Mária-siralomnak a megőrzője.[11].
A kódex kisméretű, csupán 147x101 mm, azonban testes, 584 oldalt tartalmaz. A Siralom
szövege az egyik oldal háromnegyed részét tölti ki, a többi latin nyelvű prédikációt, vagy a
prédikáláshoz szükséges nyersanyagot, beszédvázlatokat, egyházatyák jeles mondásait,
szentírási szövegek rövid magyarázatait tartalmazza. A népnyelv és a latin nyelv arányai
meglepőek, azonban megközelítőleg számszerűen is hitelesen tükrözik a két nyelv szerepét a
középkori írásbeliségben. Nemcsak magyar földön, európai viszonylatban is. Hiszen Aaz
egész középkor folyamán az olvasás és írás tanítása a latin nyelv közvetítésével történt. Aki
tehát olvasni, írni tanult, annak eközben meg kellett tanulnia latinul, azaz mindenki, aki
magyarul, németül stb. írni tudott, szükségszerűen bilingvis, kétnyelvű volt. Aki pedig
használta az írás mesterségét, az mérhetetlenül többet írt latinul. A könyv, a kódex, a
pergamen elsősorban a latin nyelvnek volt fenntartva. A latin mint az újszövetségi könyvek
egyik nyelve, szent nyelv volt, a könyvet, kódexet is a szakrális használat glóriája vette körül
a liturgiában. A keletkezési idő tekintetében a kódex felfedezése óta (1922) a kutatás egységes
volt, a 13. század második felét, inkább utolsó harmadát jelölte meg. A hely tekintetében
annyiban volt egységes, hogy a kódex keletkezését külföldre (Itáliába, Franciaországba)
lokalizálta, a magyar verset és a néhány magyar glosszát pedig külföldön tanuló, tartózkodó
magyar klerikusoknak tulajdonította, akik ezzekkel a szövegekkel az idegen környezetben
magyar identitásuk vagy anyanyelvi áhítatgyakorlatuk tanújelét adták[.12].

Vizkelety András: A Leuveni-kódex és az Árpád-kori prédikációirodalom = Gábor Csilla (szerk.):

[11][11]

Mindennemű dolgok változása. Hagyományok, források, távlatok, Kolozsvár, 2004, 11–24.

[[12]
Uo.

6
 A kódex a féloldalnyi magyar versen kívül mintegy félezer latin szövegegységet
tartalmaz. Ezek túlnyomó része prédikáció, beszédvázlat, példázat, szentírási idézetek rövid
kifejtése, egyházatyák és későbbi teológusok neves mondásai, azaz olyan nyersanyag, amit a
prédikátor felhasználhatott beszédei összeállításához.

Amint említettem, és ahogyan Babits is megjegyzi, jegyzet a mai költészet a

középkorra vezethető vissza, mégpedig a himnuszköltészetre. A gazdag líraisággal rendelkező
himnuszköltészet alapot szolgáltatott a költészetnek, lehetőséget nyújtott a továbbfejlődésre.
A líraiság mellett még sok pozitív tulajdonsággal ruházhatjuk fel a középkori
himnuszköltészetet: jellemző rá a változatosság, a fennköltség, hisz ha istendicsőítés, akkor
szükséges is, hogy egy bizonyos hangnemben – és nem akármilyenben – történjen az Istennel
való kapcsolatteremtés. Továbbá ugyancsak Babits alapján ez a költészet nemzetközinek,
inkább nemzetfölöttinek nevezhető, olyan értelemben, hogy katolikus, vagyis keresztény
értékrendű, és a keresztény erkölcsi értékrend minden nemzet szemében irányadó. Éppen
ezért a himnuszokra vagy az általuk közvetített fennkölt gondolatok, akár érzések örök
érvényűek: „A misztikus vallási rajongás, amaz amor sanctus alighanem örök dolog; s hogy a
magyar lélektől sem idegen, azt épen e himnuszok is bizonyítják. (…)De bármily idegen
volna lelkűnktől a különös exaltáció, amiből a szent költészet hangjai kiszakadtak: ez az
idegenség, mely annyit tudott adni a mi kultúránknak, s amely Európa ezer évének
legmélyebb lelkiségét, legszárnyalóbb érzéseit szűrte magába, nem lehet számunkra
érdektelen idegenség (…)” (Babits Mihály)jegyzet

Bibliográfia

1. Babits Mihály (ford.): Amor sanctus, Kolozsvár, 1996.

7
2. Farkas Erika: A Krisztust sirató Mária a katolikus irodalmi hagyományban és
az Ómagyar Mária – siralom
http://mek.oszk.hu/02100/02125/pdf/07_farkas.pdf
3. Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet, Kolozsvár, 1910. azért
ennél korszerűbb bibliográfia is létezik már a himnuszköltészetről... pl. a Régi
magyar versek bevezető tanulmánya, amit előadáson is ajánlottam, ez elérhető
a könyvtárakban.
4. Martinkó András: Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben,
Budapest, 1988.
5. Vizkelety András: A Leuveni-kódex és az Árpád-kori prédikációirodalom =
Gábor Csilla (szerk.):Mindennemű dolgok változása. Hagyományok, források,
távlatok, Kolozsvár, 2004, 11–24.
6. Vizkelety András: „Világ világa, virágnak virága” [Ómagyar Mária –
Siralom], Budapest, 1986.