AMBROSE

BIERCE
összes novellái

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
 Fordították:
BARTOS TIBOR, B. NAGY LÁSZLÓ, GALAMB ZOLTÁN, KADA JÚLIA,
K EMÉNY DEZSŐ, LUKÁCSI HUBA, MOLNÁR MIKLÓS, OSZTOVICS LEVENTE,
SZALAI JUDIT, VÁNDOR JUDIT, VÉTEK GÁBOR, ZACHÁR ZSÓFIA

A kiadó ezúton mond köszönetet B. Nagy László jogutódainak,

amiért hozzájárultak a források közléséhez,
és ezzel nagy segítséget nyújtottak a kötet elkészítéséhez.

ISBN 963 9441 79 1

© Szukits Könyvkiadó, 2003

Hungarian translation © Bartos Tibor, B. Nagy László, Galamb Zoltán,
Kada Júlia, Kemény Dezső, Lukácsi Huba, Molnár Miklós, Osztovics Levente,
Szalai Judit, Vándor Judit, Vétek Gábor, Zachár Zsófia, 2003

Lektor: Vágó József

Tördelőszerkesztés:
SPEKTRUM REPRO BT., Szentmiklósi Csaba
Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukics László
Felelős szerkesztő: Tézsla Ervin

Szegedi Kossuth Nyomda Kft.

Felelős vezető: Gera Imre
 AZ ÉLET
SŰRŰJÉBEN
 KATONÁK
AZ ÉGI LOVAS
I.

Az 1861-es esztendő őszének egyik napfényes délutánján egy katona

hevert az egyik nyugat virginiai út szélén, sűrű rododendronbokorral
takarva. Teljes hosszában a hasán feküdt, két lábfeje a lábujjain, feje pedig
bal alkarján nyugodott. Kinyújtott jobb kezével lazán fogta puskáját.
Azonban végtagjainak némileg rendezett helyzetét, és hátul, a derékszíján
levő tölténytár csekély ritmikus mozgását leszámítva, akár halottnak is
tűnhetett volna. Aludt az őrhelyén. Hanem tettenérés esetén, rövidesen elérte
volna a halál, mint bűnének jogos és törvényes büntetése.
A rododendronbokor, ahol a bűnös feküdt, az út irányát követte, mely,
miután addig a pontig déli irányban meredek emelkedőn át vezetett, hirtelen
nyugatnak fordult, s a hegytető mentén haladt végig az erdőn. Az említett
második útkanyarulat kiszögellésénél egy nagyméretű, lapos szikla volt,
mely kinyúlt észak felé, s a mély völgybe tekintett alá, ahonnan az út felfelé
haladt. A szikla egy magas szirtfal tetejét képezte, a külső pereméről leejtett
kő merőlegesen hullott volna alá az ezerlábnyi mélységbe, a fenyőfák
koronájára. A kanyarulat, ahol a katona feküdt, ugyanazon szirtnek egy
másik nyúlványán volt. Éber állapotban nemcsak az út rövid szakaszára és a
kiugró sziklára, hanem az alatta levő szirt teljes gerincére is kiláthatott, s
kitekintéskor akár meg is szédülhetett volna.
A vidék mindenütt erdős volt, kivéve az észak felé eső völgy mélyét, ahol
kis természetes tisztás látszott. Egy csermely folyt rajta keresztül, melyet
alig lehetett látni a völgy pereméről. E nyílt terület alig tűnt nagyobbnak,
mint egy ház megszokott előkertje, valójában azonban több acre kiterjedésű
volt, s élénkebb zöld, mint a körülötte levő erdő. A tisztáson túl, a
messzeségben hatalmas sziklaszirtek vonulata emelkedett, azokhoz
hasonlóak, amelyekre fel kellett állnunk, hogy a vadregényes tájat
áttekinthessük, s melyeken keresztül az útnak valahogyan sikerült elérnie a
hegytetőt. A völgy elrendezése csakugyan olyan volt, hogy erről a
megfigyelési pontról nézve teljesen körülzártnak tűnt, s az ember nem
állhatta meg a tűnődést, hogy az út, mely meglelte a völgy kijáratát, hogyan
talált rá előzőleg a völgy bejáratára, valamint honnét jött és hová tartott azon
csermely vize, mely a több mint ezer lábnyi mélységben levő mezőt
kettéválasztotta.
Nem létezik olyan vad és nehéz terep, melyet az emberek ne tehetnének
hadszíntérré; az erdő mélyén megbújva, azon katonai patkányfogóban, ahol
a kijáratok elfoglalásával félszáz ember kiéheztethetett és megadásra
kényszeríthetett volna egy egész hadsereget, a szövetségi gyalogság öt
ezrede tanyázott. Az előző napot és éjszakát végigmenetelték, és éppen
pihentek. Alkonyatkor megint útnak akartak indulni, hogy
felkapaszkodjanak arra a helyre, ahol hűtlen őrszemük éppen aludt, s a
hegygerinc másik lejtőjén leereszkedve, úgy éjfél körül, rátámadjanak az
ellenség táborára. Bizakodtak benne, hogy meglephetik őket, mivel az út az
ellenség hátába vezetett. Nyilvánvaló volt, hogy kudarc esetén helyzetük
rendkívül veszélyessé válhat; ezen kudarc pedig bizonyosan bekövetkezik,
ha baleset vagy az éberség hiánya az ellenség tudtára adja mozgásukat.

II.

A rododendronbokor közepén alvó őrszem egy fiatal virginiai volt, név

szerint Carter Druse. Gazdag szülők egyetlen fiaként, már történetünket
megelőzően olyan jólét, művelődés és előkelőség jutott neki osztályrészül,
melyet vagyon és jó ízlés csak előteremthetett Virginia nyugati, hegyes
vidékén. Otthona csupán néhány mérföldre volt attól a helytől, ahol most
feküdt. Egy napon felállt a reggelizőasztaltól és csendesen, de ünnepélyesen
így szólt: „Apám, egy uniós ezred érkezett Graftonba. Közéjük állok.”
Apja felemelte oroszlánfejét, és csendes pillantást vetett a fiúra, majd így
felelt: „Nos hát, menj csak, fiatalúr, s történjen bármi is, tedd azt, amit
kötelességednek érzel. Virginiának, melynek árulója vagy, nélküled kell
majd boldogulnia. Ha mindketten túléljük a háborút, tovább beszélünk majd
erről a dologról. Anyád, amint az orvos tudatta veled, igen válságos
állapotban van; legjobb esetben is csak néhány hétig maradhat velünk, az az
idő azonban drága. Jobb lenne, ha nem háborgatnád.”
Így hát Carter Druse, miután tisztelettudóan meghajtotta a fejét apja előtt,
aki ezen gesztust méltóságteljes meghajlással viszonozta, amely összetört
szívét leplezte, elhagyta gyermekkora otthonát, hogy katonának álljon.
Lelkiismeretessége, bátorsága, önfeláldozó és merész tettei révén hamarosan
kitüntette magát bajtársai és tisztjei szemében; és ezen tulajdonságainak,
valamint a táj bizonyos ismeretének köszönhette, hogy a jelenlegi, veszélyes
szolgálatra kijelölték, a legmesszebb fekvő előőrshöz. Mindazonáltal, a
fáradtság erősebbnek bizonyult az elhatározásnál, és hősünk elaludt. Mily jó
vagy gonosz angyal látogatta meg álmában, hogy felébressze bűnös
szendergéséből, vajon ki mondhatja meg? Egyetlen mozdulat, egyetlen hang
nélkül, a késő délután mély csendjében és ernyedtségében, a végzet
valamely láthatatlan hírnöke érintette meg, s ujjaival felnyitotta öntudatának
szemeit, s lelki füleibe suttogta a titokzatos ébresztő igét, melyet ember
ajkával soha ki nem mondott, emlékezetében soha fel nem idézett.
Homlokát csendesen felemelte a karjáról, és kitekintett a rododendronok
hajtásai között, melyek eltakarták, miközben jobb kezével ösztönösen
megmarkolta puskájának agyát.
Legelőször is kifinomult művészi élvezet járta át a lelkét. Egy óriási
talapzaton, a szirtfalon – az utóbbit borító szikla legszélén és élesen
kirajzolódva az ég hátteréhez képest – mozdulatlanul állt egy lenyűgözően
méltóságteljes lovas szobor. A férfialak egyenesen és katonásan,
mindamellett egy márványba vésett görög isten nyugalmával ülte meg a
lovat, ez határt szabott a mozgékonyság érzetének. Szürke öltözéke
harmonizált légies hátterével; a katonaruha és a lószerszám fényét árnyék
tompította; az állat bőrén pedig nem volt csillogó pont. Nyeregkápáján
keresztben egy feltűnő rövidülésben ábrázolt karabély feküdt, melyet jobb
kezével, a tusanyaknál fogva tartott meg; bal keze, mely a kantárszárat
tartotta, nem volt látható. Az ég, mint háttér előtt körvonalazódva, a ló
profilja egy kámea élességével rajzolódott ki; szeme a levegőégen keresztül
a túloldali szirteket pásztázta. A lovas arca, kissé elfordítva, csupán
halántékának és arcának körvonalait mutatta; lefelé tekintett, a völgy
mélyébe. Ahogy a szoborcsoport az égnek emelkedett, s a katonát áthatották
a közeli, félelmetes ellenségről tanúskodó balsejtelmei, az alakzat
emberfölötti, szinte gigantikus méretűnek tűnt.
Egy pillanatra Druse-nak az a különös, megmagyarázhatatlan érzése
támadt, hogy átaludta a háborút, és pillantása éppen egy pompás
műalkotásra tévedt, melyet arra a magaslatra emeltek, hogy emléket
állítsanak a hősi múlt tetteinek, melynek ő dicstelen részét képezte. Ezt az
érzést eloszlatta a szoborcsoport csekély mozgása: a ló, anélkül, hogy lábait
megmozdította volna, testét kissé hátrahúzta a sziklaperemtől; a férfi
mozdulatlan maradt, mint azelőtt, Világos éberséggel, és a szituáció
jelentőségének teljes tudatában, Druse óvatosan kitolta a bokrok közül
puskája csövét, majd arcához emelte a tusáját, és az irányzékon keresztül
tekintve a lovas mellére célzott, hogy a halálos lövést leadja. Csak a ravasz
csekély érintése hiányzott ahhoz, hogy minden rendben legyen Carter Druse
számára. Abban a pillanatban a lovas megfordította fejét, és rejtőzködő
ellensége felé nézett – úgy tűnt, hogy egyenesen az arcába, szemébe, bátor,
de könyörületes szívébe néz.
Hát olyan szörnyű dolog háborúban megölni egy ellenséget – olyan
ellenséget, aki váratlanul rájött egy titokra, mely létfontosságú önmaga és
bajtársai biztonságára nézve –, olyan ellenséget, aki tudásával
félelmetesebb, mint egész hadseregének sokasága? Carter Druse elsápadt;
minden tagjában reszketett, teste elbágyadt, és az előtte álló szoborszerű
csoportot fekete alakok sokaságának látta, melyek felemelkedtek, majd
alászálltak, s ide-oda lengve körívekben mozogtak az izzó égbolton. Keze
elengedte a fegyverét, feje lassan lekonyult, míg arca is azokon a leveleken
nem nyugodott, melyeken teste feküdt. E bátor férfiú és edzett katona
csaknem elájult érzelmeinek erejétől.
Állapota nem tartott sokáig; a következő pillanatban felemelte arcát a
földről, kezei újból megmarkolták a puskát, mutatóujja a ravaszt kereste;
elméje, szíve és szeme tiszta, tudata és értelme szilárd volt. Nem
számíthatott rá, hogy elfogja az ellenséget; s ha megriasztaná, csupán annyit
érne el, hogy a saját táborába vágtatna a végzetes hírrel. A katona
kötelessége egyértelmű volt: az embert lesből le kell lőni – minden
figyelmeztetés, vagy pillanatnyi lelki felkészülés nélkül, egy kimondatlan
fohász sem tarthatja vissza, hogy ellenségét a Teremtő elé küldje. De nem –
még van remény; talán semmit sem vett észre – lehet, hogy csupán
gyönyörködik a táj nagyszerűségében. Ha hősünk engedné, talán
megfordulna és gondtalanul ellovagolna abban az irányba, ahonnan jött.
Bizonyára meg lehet ítélni majd elvonulása pillanatában, hogy tudja-e a
titkot. Könnyen lehet, hogy figyelmének élessége mutatja majd meg – Druse
elfordította a fejét, és a levegőn át a mélységbe tekintett, mintha egy áttetsző
víztömeg felületéről nézné a tenger fenekét. Látta, hogy a zöldellő réten
emberekből és lovakból formált tekergő vonal halad keresztül – valami
ostoba parancsnok megengedte a kíséretében lévő katonáknak, hogy
állataikat a nyílt ég alatt itassák, tucatnyi hegytetőről tisztán láthatóan!
Druse elfordította tekintetét a völgyről, és újból a férfi és a ló által alkotott
égi csoportozatra nézett, ismét puskája irányzékán keresztül. Ezúttal azonban
a lóra célzott. Emlékezetében, mint valami isteni parancs, felcsendültek apja
szavai, amiket búcsúzásuk során mondott: „Történjen bármi is, tedd azt, amit
kötelességednek érzel.” Most már nyugodt volt. Fogait erősen, de nem
mereven zárta össze; idegei oly nyugodtak voltak, akár egy alvó csecsemőnek
– teste izmait nem hatotta át semmi remegés; lélegzése, amíg vissza nem
tartotta, hogy célozzon, szabályos és lassú volt. Győzött a kötelesség; a lélek
így szólt a testhez: „Csak nyugalom, maradj veszteg.” Elsütötte fegyverét.

III.

A szövetséges haderő tisztje, aki kalandos kedvében, vagy felderítés

céljából elhagyta a völgyben rejtőzködő tábort, és céltalan vándorlás során
eljutott egy kis tisztás alsó széléhez, mely a szirtfal lábához közel feküdt,
éppen azon tűnődött, milyen haszna származna még abból, ha felfedező útját
tovább folytatja. Előtte negyedmérföldnyire, de látszólag kőhajtásnyira
emelkedett ki a fenyves pereme mögül az óriási sziklafal, mely oly magasra
tornyosult feje felett, hogy beleszédült, amikor odáig felnézett, ahol a
sziklatető éles, csipkézett vonalban hasította az eget. Felső felén tiszta,
függőleges profilt nyújtott a kék ég háttere előtt, míg alatta ugyanolyan
kontúrt adott a nem kevésbé kék hegyekhez képest, egészen a lábánál fekvő
fák koronájáig. Midőn a tiszt szemeit az orom szédítő magasságába emelte,
megdöbbentő látvány tárult elé – a levegőben egy férfi vágtatott lóháton le a
völgybe!
A lovas katonás módon, egyenesen és szilárdan ült a nyeregben, erősen
markolta a gyeplőt, hogy paripáját a túlságosan heves ugrásoktól
visszatartsa. Fedetlen fején hosszú haja felágaskodott, s lengett, mint valami
sisakforgó. Kezei megbújtak a ló sörényének árnyékában. Az állat teste
vízszintes volt, csakúgy, mintha patájának minden ütése a kemény földet
érte volna. Vad vágtában haladt, de éppen, amikor a tiszt odanézett, megállt,
az összes lábát hirtelen előrevetette, mintha éppen egy ugrás után érne
földet. Ezt viszont röptében tette!
Az égi lovas látomása csodálkozással és rémülettel töltötte el a tisztet –
már-már egy új Apokalipszis kiválasztott írnokának hitte magát, heves
megindultság vett rajta erőt, lábai cserbenhagyták és összeesett. Csaknem
ugyanabban a pillanatban zuhanás zaját hallotta a fák közül – mely hang
visszhangtalanul elült –, azután minden csendes volt.
A tiszt reszketve állt fel. Felhorzsolt lábszárának jól ismert érzése
kijózanította kábultságából. Midőn magához tért, sebesen elrohant a hegy
lábától távol eső pont felé, a szirtfaltól rézsútos irányban; arrafelé remélte
ugyanis, hogy megtalálja az emberét; s azon a helyen magától értetődően
kudarcot vallott. Az előbbi látomása röpke pillanatában képzeletét annyira
felizgatta a bámulatos mutatvány nyilvánvaló kecsessége, könnyedsége és
merészsége, hogy nem jutott eszébe, a légi lovasság menetiránya egyenesen
lefelé vezet, és hogy kutatásának célját rögtön a szirtfal lábánál találhatná
meg. Egy félórával később visszatért a táborba.
A tiszt bölcs ember volt; több esze volt annál, hogy egy hihetetlen
igazságot elbeszéljen. Nem szólt hát semmit arról, amit látott. Ám amikor a
parancsnok megkérdezte, hogy felderítése során megtudott-e bármit, ami a
hadművelet szempontjából előnyös, így felelt:
„Igen, uram; nincs olyan út, ami dél felől ebbe a völgybe vezetne.”
A parancsnok, akinek több esze volt annál, mosolygott.

IV.

A lövés után Carter Druse közlegény újratöltötte fegyverét, és folytatta az

őrködést. Tíz perc is alig telt el, és a szövetségi hadsereg egyik őrmestere
óvatosan, négykézláb odamászott hozzá. Druse nem fordította el a fejét, és
nem is nézett rá, csak feküdt mozdulatlanul, nem adta semmi jelét, hogy
észrevette.
„Maga lőtt?” suttogta az őrmester.
„Igen.”
„De mire?”
„Egy lóra. Ott azon a sziklán állt – elég messze innen. Láthatja, hogy már
nincs ott. Lezuhant a szikláról.”
A férfi arca sápadt volt, de semmi egyéb érzelem jelét nem mutatta.
Miután válaszolt, elfordította tekintetét, és nem szólt többet. Az őrmester
nem értette.
„Figyeljen ide, Druse,” mondta egy pillanatnyi hallgatás után. „A
titkolózásnak semmi értelme. Parancsolom, hogy tegyen jelentést. Ült valaki
a lovon?”
„Igen.”
„Halljam, ki volt?”
„Az apám.”
Az őrmester felállt és elment. „Uramisten!” mondta.
 BAGOLY-FOLYÓ

I.

A férfi egy vasúti híd közepén állt, Észak-Alabamában, és letekintett a

rohanó forgatagra, mely odalent örvénylett, háromölnyire a lába alatt. Keze
a háta mögött, csuklói összekötözve. Nyakán kötél, szoros hurokban. A
kötél másik vége, a feje fölött, egy vastag keresztgerendához volt erősítve,
közepe laza ívben a térdéig csüngött. A síneket tartó gerendázaton néhány
szál, hevenyészve átvetett deszka, ez szolgált dobogóul neki és kivégzőinek:
az északiak két közlegényének, valamint az őket irányító őrmesternek, aki
civilben akár alseriff is lehetett volna. Nem sokkal távolabb, a rögtönzött
pallón egy tiszt áll, fegyveresen, rangjához illő egyenruhában. A híd
mindkét végén puskás őrszem, a „fedezet” ismert testtartásában – a puskatus
a mell előtt átvetett jobb kézben, a cső függőlegesen a bal vállnál –, mely
természetellenes pozitúra, ahogy azt a szolgálati szabályzat előírja, az egész
testét merev feszültségre kényszeríti. Szemmel láthatóan nem tartozott
rájuk, mi történik a híd közepén, egyszerűen csak biztosították a híd
gyalogjárójának két végét.
Egyik oldalt sem mutatkozott teremtett lélek az őrszemen túl, a vaspálya
vagy százölnyit nyílegyenesen futott az erdőben, aztán elveszett egy
kanyarban. Valahol arrafelé még nyilván lapult egy előőrs. A folyó másik
partja nyílt terep volt: enyhe emelkedő, melyet sűrű cölöpfal keresztezett,
lőrésekkel a puskáknak, egy szélesebb nyílásából pedig rézágyú csöve
meredt elő, a hídra irányítva. A híd és a cölöpsánc között, a lejtő közepén,
vonalban fölsorakozva a közönség: egy szakasznyi gyalogos, „díszszemle”
pihenjtartásban – a puskatus a földön, a cső enyhén a jobb váll felé hajlik, a
kezek keresztben a závárzatnál. A vonal jobb szélén egy hadnagy állt, kivont
kardja hegye a föld felé mutatott, bal keze a jobbján nyugodott. Kivéve a
négy embert a híd közepén, senki se moccant. A szakasz katona a hídra
meredt, kőmereven, mozdulatlanul. A két őrszem a folyó partjaival nézett
szembe – akár szobrok is lehettek volna, a hídfő díszei. A kapitány karba tett
kézzel állt, csöndesen figyelve alárendeltjei foglalatosságát, se szóval, se
jellel nem zavarta őket. A halál nagyméltóságú úr, érkeztét ünnepi
tiszteletadással illik hirdetni és fogadni, még azoknak is, akik a legközelebbi
ismeretségben vannak vele. És a katonai etikettben a csönd és a merevség
jelenti a tiszteletadást.
A férfi, akit hurokra szántak, harmincöt évesnek látszott. Civil volt, s
amennyire öltözékéből megítélni lehetett, ültetvényesféle. Jó arcú, jó
külsejű: egyenes orr, kemény száj, széles homlok, hosszú haja simán
hátrafésülve, füle mögött a jól szabott császárkabát gallérjáig ért. Bajusza és
hegyes szakálla volt, de barkója nem: szeme nagy, sötétszürke, tekintete
szívélyes, pedig ezt bajos elvárni valakitől, ha nyakán a kötél.
Nyilvánvalóan nem volt közönséges gyilkos. A nagylelkű katonai szabályzat
sokféle ember fölakasztását engedi meg, s e kitüntetésből az úriembereket se
zárja ki.
Az előkészületek befejeződtek, a két közkatona odébb lépett, s mindegyik
elhúzta azt a szál deszkát, amelyen az imént foglalatoskodott. Az őrmester a
kapitány felé fordult, szalutált, és közvetlenül a tiszt mögé állt, aki egy
lépést oldalt lépett. E helyváltoztatások következtében az elítélt és az
őrmester ugyanarra a deszkaszálra került, amely a híd három
keresztgerendáján volt átvetve. A civil felé eső vége csaknem elérte a
negyedik gerendát, de már nem támaszkodott rá. Ezt a pallót eddig a
kapitány tartotta egyensúlyban, most pedig az őrmester. Az előbbi jelt ad, az
utóbbi félrelép, a palló lebillen, és az elítélt a két gerenda közt a mélységbe
zuhan: az ítélet végrehajtásának e módja éppoly egyszerűnek ígérkezett,
mint amilyen hatásosnak. Az elítélt fejére nem húztak csuklyát, sőt a szemét
se kötötték be. Egy pillantást vetett „ingatag támaszára”, majd szeme a folyó
forgatagaira tévedt, melyek szédülten fortyogtak a lába alatt. Egy táncoló
fadarab kötötte le a figyelmét: követte útját a sodrásban. Milyen
csigalassúságú mozgásnak látszott! Micsoda rest folyó!
Behunyta a szemét, mert feleségének és gyermekeinek akarta szánni
utolsó gondolatait. A víz, a kora reggel arany ragyogásában… a partok alatt
párálló ködfátylak, ahogy szétterülnek sodor iránt, valamivel távolabb… a
cölöpsánc… a katonák… a táncoló fadarab… – mindezek fölzaklatták,
elterelték a figyelmét. És most egy újabb kellemetlenség is zavarta.
Szeretteinek képét egy hang hasította át: se megérteni, se figyelme köréből
kizárni nem tudta: éles, különálló, fémes ütések sora, mint a kovács
pörölycsapásai az üllőn, ugyanúgy csengtek ezek is. Szerette volna tudni, mi
ez, mérhetetlenül messziről hallatszik-e, vagy a tőszomszédságában –
mintha innen is, onnan is hallotta volna. Üteme szabályos volt, de olyan
lassú, mint a lélekharang kongása. Minden ütésre türelmetlenül várt, és nem
tudta, miért – bosszankodva. A csönd, a szünet mind hosszabbra nyúlt, a
késés őrjítő volt. Minél ritkábban szólt a hang, annál erősebb és élesebb lett.
Mintha késsel döfködték volna a fülét, félt, hogy tüstént fölsikolt. Órája
tiktakolt a zsebében.
Kinyitotta a szemét, és ismét a vizet nézte a lába alatt. „Ha ki tudnám
szabadítani a kezem – gondolta –, lehúznám a hurkot, és a folyóba vetném
magam. Lebukva nem érhetnek el a golyók, s ha gyorsan úszom, partot
érhetek, eltűnhetek az erdőn, és hazajuthatok. Haza! Hála isten, a házam túl
van a fronton, a feleségemet és a gyerekeimet még nem fenyegeti a
betolakodók előrenyomulása.”
Amint ezek a gondolatok, melyeket itt szavakba kellett öntenünk, hirtelen
végigcikáztak – egyetlen villanással inkább, mintsem szabatos formában – a
halálraítélt agyán, a kapitány intett az őrmesternek. Az őrmester lelépett a
pallóról.

II.

Peyton Farquhar jómódú ültetvényes volt, nagy múltú és nagy tekintélyű

alabamai család sarja. Rabszolgatartó lévén, mint osztályából mások is,
politikusként magától értetődően és kezdettől fogva a déliek pártján állt,
elszánt szenvedéllyel harcolt ügyükért. Bizonyos parancsoló körülmények
folytán, melyek részletezése nem tartozik történetünkhöz, Farquhar nem
vállalhatott szolgálatot abban a hős hadseregben, mely végigvívta a Corinth
elestével végződő, szerencsétlen hadjáratot, elképzelhető hát, mennyire
bőszítette a tétlenség, mily hevesen vágyódott ereje, tudása bevetésére, a
nagyszerű katonaéletre – egyszóval az alkalomra, hogy kitűnhessen. Ez
pedig, érezte, nem várathat sokáig magára: háborús időben egyszer
mindenkihez el kell érnie. Közben tette, amit csak tudott. Semmiféle
szolgálatot nem érzett magához méltatlannak, ha hasznára lehetett vele a
délieknek, semmiféle kalandtól nem riadt vissza, ha összefért egy civil
természetével, aki lelke mélyén mégiscsak katona, s tiszta szívvel, és nem
épp a legnagyobb rátermettséggel, végül is kivette a maga szerény részét –
legalább a gonosz szólásmondás teljesültében, miszerint a szerelemben és a
háborúban semmi se lehet tisztességtelen.
Egy este, amint Farquhar és felesége a kertkapu melletti kispadon
üldögéltek, egy szürke ruhás katona lovagolt a kapuhoz, és egy pohár vizet
kért. Farquharné asszony annyira örült, hogy a szolgálatára lehet, hogy
tulajdon szép fehér kezével akart a kérésnek eleget tenni. Míg ő a vízért
volt, férje a porlepte katonához lépett, és mohón érdeklődött tőle, hogy mi
újság a fronton.
– A jenkik helyreállítják a vasutakat – mondta a lovas –, s újabb
előrenyomulásra készülődnek. A Bagoly-folyóig jutottak, már a hidat is
helyrehozták, és megerősített állást építettek ki az északi parton. A
parancsnokuk kiadott egy rendeletet, amit mindenütt kifüggesztettek. Azzal
fenyegetőzik, hogy ha bárki polgári személyt elfognak a vasút közelében,
aki kísérletet tesz a hidak, az alagutak vagy a vonatok megrongálására, azon
nyomban felakasztják. Én is olvastam a hirdetményt.
– Milyen messze van ide a Bagoly-folyó hídja?
– Nagyjából harminc mérföld lehet.
– S ezt az oldalt nem őrzik?
– Csak egyetlen előőrs, fél mérfölddel idébb, meg egy őrszem az innenső
hídlábnál.
– És mondjuk, ha egy ember, afféle civil, aki szeretné kitapasztalni az
akasztást, kijátszaná az előőrsöt, és elbánna az őrszemmel – találgatta
mosolyogva Farquhar –, mit tudna elérni?
A katona gondolkozott. – Egy hónapja jártam arra – felelte. – Láttam,
hogy a legutóbbi tavaszi árvíz egy csomó uszadékfát torlasztott föl az
innenső pillérnél. Az mostanra már kiszáradt, és úgy égne, mint a zsír.
A hölgy hozta a vizet, a katona megitta. Szertartásosan megköszönte,
meghajolt a férj előtt, és ellovagolt. Egy óra múltán, mikor már leszállt az
éjszaka, ismét átlovagolt a birtokon, északi irányba, amerről jött. Egy jenki
földerítő volt.

III.

Midőn Peyton Farquar egyenest lezuhant a híd gerendái közt, nyomban

elveszítette eszméletét, mintha máris halott lett volna. Ebből az állapotból –
évszázadokkal később, úgy tetszett – éles szorítás térítette magához, érezte,
tüstént megfullad. Sajgó, maró gyötrelem nyilallt végig a nyakán, a testén,
minden tagján, minden porcikáján. A kín átütött az idegpályák
csomópontjain, s elképzelhetetlenül szaporán lüktetett. Mint lobogó
tűzáramok, fájdalmai elviselhetetlen lázzá forrósultak. A feje pedig, mintha
nem is volna – csak valami feszülő nyomás, valami tompa vértolulás. Az
értelme már elhagyta, csak arra volt ereje, hogy érezzen, s érezni maga volt
az iszonyat. Mozog, ezt tudta. Valami derengő felhő burkolta be, s ő a
közepén, egyetlen parázsló szív, minden anyagi valóság nélkül, s leng
elgondolhatatlan ívben, mint valami roppant inga nehezéke. És ekkor
váratlanul, rémítő hirtelenséggel, fölcsap körötte a fény, hangos loccsanás
hallatszik, fülében félelmetes dübörgés, azután minden sötét és hideg. A
gondolkozás képessége visszatért: tudta, hogy a kötél elszakadt, és ő
beleesett a folyóba. Fuldoklása most nem fokozódott: a hurok a nyakán már
amúgy is szinte megfojtotta, és nem engedte tüdejébe a vizet. Fölakasztva
meghalni egy folyó fenekén: a gondolat nevetségesnek tetszett. A sötétben
kinyitotta a szemét, s halvány sugárzást látott a feje fölött – de milyen
messzire, milyen hozzáférhetetlenül! Még mindig süllyedt lefelé, mert a
fény mind tompább és tompább lett, végül puszta derengéssé fakult. Aztán
erősödni, ragyogni kezdett, s most már tudta, hogy a fölszín felé emelkedik,
húzódozva vette tudomásul, mert most jól érezte magát. „Felkötöttek és
megfulladtam – gondolta –, ez még nem olyan borzasztó, de nem akarom,
hogy harmadjára még agyon is lőjenek. Nem, nem lőhetnek agyon, ez nem
volna tisztességes eljárás.”
Nem volt a tudatában annak, hogy közben bármilyen erőfeszítést is
tenne, de egy éles fájdalom hasított a csuklójába, s ebből rájött, hogy
elkeseredetten igyekszik a kezét kiszabadítani. Úgy figyelt erre a
küzdelemre, mint báva néző a mágus bűvészmutatványára: nem volt
érdekelt a végkifejletben. Milyen csodálatos kísérlet, milyen nagyszerű,
milyen emberfölötti erő! Ez már igen, ez finom fogás volt! Bravó! A kötél
lecsúszott, kezei elváltak, és fölfelé lebbentek, két tenyere halványan látható
volt a növekvő fényben. Friss érdeklődéssel nézte, amint fél kezével, majd
mindkettővel megragadja a hurkot a nyakán. Letépte, és vadul félredobta, az
meg kanyarogva úszott el, mint valami vízikígyó. „Kössétek vissza,
kössétek vissza!” – úgy hitte, ezt kiáltja a kezeinek, mert a hurok eloldását
olyan iszonyatos kín követte, amihez foghatót még sose állt ki életében. A
nyaka egyetlen halálos sajgás, agya tűzben égett, a szíve, mely az imént még
alig-alig vert, most akkorát ugrott, mintha a száján akarná magát kilökni.
Egész testét elviselhetetlen gyötrelem szaggatta és csavarta. De engedetlen
kezei nem vettek tudomást a parancsról. Vadul, szapora csapásokkal verték a
vizet, kényszerítve őt a fölszín felé. Érezte, feje kibukik a vízből, szemét
elvakította a napfény, melle görcsösen kitágult, és egy utolsó, hatalmas
erőfeszítéssel tüdeje levegőt nyelt, de az sikoltva mindjárt ki is sípolt belőle!
Most már birtokában volt valamennyi érzékének. Sőt, mindent
természetfölötti élességgel és éberséggel érzékelt. Szervezetének szörnyű
fölbolydulásában valami annyira fölcsigázta és kifinomította őket, hogy
olyan dolgokról is tudósítottak, amikről azelőtt sejtelme se volt. Érezte a víz
fodrait az arcán, hallotta külön-külön az apró csobbanásokat, amint a
bőréhez csapódnak. Nézte a folyóparti rengeteget, látta külön-külön a fákat,
leveleket, s minden egyes levél erezetét, pontosan látta a rajtuk mászkáló
rovarokat, a szöcskéket, a fénylő testű legyeket, a szürke pókokat, amint
egyik gallytól a másikig szövik hálójukat. Látta a parányi harmatcseppek
szivárványos ragyogását a fűszálak miriádjainak hegyén. Hallotta a
szúnyogok zümmögését, amint az apró forgatagok fölött keringenek,
hallotta a szitakötők szárnyainak rezdülését, a vízipókok lábainak
csusszanását, mintha aprócska evezők lettek volna, hogy testük csónakját
surrogva lendítsék előre, mindez hallható muzsikába olvadt. Alatta egy hal
úszott el, s ő hallotta testének siklását, amint kettészeli maga előtt a vizet.
Sodor iránt került a felszínre, de egy perc, és a látható világ mintha
megfordult volna a tengelye körül, ő volt a középpontban, s látta a hidat, a
sáncot, a katonákat a hídon, a kapitányt, az őrmestert, a két közlegényt,
kivégzőit. Csak árnyalakok voltak a kék ég előtt. Kiabáltak és hadonásztak,
rá mutogattak. A kapitány előhúzta a pisztolyát, de nem tüzelt, a többieknél
pedig nem volt fegyver. Mozgásuk groteszk és szörnyű volt, alakjuk óriásira
nőtt.
Hirtelen éles csattanást hallott, s alig arasznyira a fejétől valami a vízbe
vágott, összefröcskölve az arcát. Hallotta a második lövést, s látta az egyik
őrt, a puskatus a válla gödrében, a csőből könnyű felhő szállt fel. A vízben
úszó látta a hídon álló szemét, amint az irányzékon át farkasszemet néz vele.
Megfigyelte, hogy ellenfelének szürke szeme van, és eszébe jutott, hogy
olvasta valahol: a szürke szem a legélesebb, a híres mesterlövészek mind
szürke szeműek. Akárhogy is, ez elhibázta.
Farquhart most egy ellenáram kapta el, s félig körbe forgatta, ismét az
erdőt látta, de a sánccal átellenes oldalon. Magas, tiszta, egyhangúan kántáló
hang rikoltott föl mögötte, s szállt át a víz fölött, olyan élesen, hogy minden
más hangot elnyomott, még füle mellett a vízfodrok csobogását is. Bár nem
volt katona, eleget járt katonai táborokban ahhoz, hogy fölismerje e
megfontolt, vontatott, elnyújtott kántálás vészjósló jelentőségét: a hadnagy a
parton szintén részt akar venni a reggeli szertartásban. Milyen hidegen és
irgalmatlanul, milyen sima, higgadt hangsúlyozással adja ki a parancsot,
kényszerít nyugalmat a katonáira, milyen pontosan számítja ki a kegyetlen
szavak szüneteit:
– Figyelem!... Vigyá-áázz!... Vá-á-állhoz!... Cééél!... Tűz!
Farquhar a víz alá bukott, oly mélyre, amennyire csak tudott. A víz
Niagaraként dübörgött a füleiben, mégis hallotta a sortűz tompa ropogását,
és ismét a felszín felé emelkedve, apró, csillogó fémdarabok sodródtak az
útjába, összelapulva, enyhén rezegve süllyedtek lefelé. Némelyik hozzáért a
kezéhez, az arcához, aztán elsodródtak, továbbszálltak a mélybe. Az egyik a
gallérja alá szorult, kellemetlenül meleg volt, odakapott és félrehajította.
Ahogy fölbukkant lélegzetért, látta, hogy jó hosszú ideig lehetett víz
alatt, észrevehetően távolabb vitte lefelé a sodrás – kis híján már lőtávolon
túlra. A katonák újratöltöttek, és már csaknem készen voltak, a fém
puskavesszők hirtelen fölragyogtak a napfényben, amint kihúzták őket a
csőből, megfordították a levegőben, és visszadugták a hüvelybe. A két őr
ismét tüzelt, egymástól függetlenül és eredménytelenül.
Az üldözött mindezt látta a vállán át, sebesen úszott az áramlással. Agya
éppoly lázasan dolgozott, mint a keze-lába, villámsebességgel gondolkozott.
„A tiszt nem követi el újra ezt a katonai baklövést” – vélte. – „Egy
sortüzet kikerülni semmivel se nehezebb, mint az egyes lövéseket. Nyilván
máris kiadta a parancsot, hogy egyenként célozzanak és lőjenek. Uram,
segíts, valamennyi golyó elől nem tudok kisiklani!”
Alig két ölre tőle ijesztő loccsanást hallott, amit erős, visszhangzó
dördülés követett, mely mintha a levegőn át visszaszállt volna a sánchoz,
hogy végül egy robbanásban haljon el, fenékig megreszkettetve a folyót.
Vízfüggöny emelkedett fölébe, majd rázuhant, elvakította, fojtogatta. Az
ágyú is beleszólt a játékba. Ahogy megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a
rázúduló víztől, hallotta, hogy az elhibázott lövés végigzúg a levegőben,
majd egy pillanat múlva, faágakat tördelve, messze előtte becsapódik az
erdőben.
„Ezzel se próbálkoznak még egyszer – gondolta –, legközelebb kartácsra
töltenek majd. Rajta kell tartanom a szemem az ágyún: a füstje majd időben
figyelmeztet. A dörrenése későn érkeznék, a hang a lövedék mögött jár.
Ágyú ez a javából!”
 Hirtelen érezte, hogy többször körbefordul, pörög, akár egy búgócsiga. A
víz, a két part, az erdő, a most már távoli híd, sánc és a katonák: mind
összemosódtak, elkenődtek. A tárgyakat csak a színük jelezte: körbeforgó,
vízszintes csíkozás, egyebet nem látott. Elkapta egy örvény, s pörögve
továbbsodorta, oly sebesen, hogy szédülés és émely környékezte. Pár
pillanat múlva kilódult a folyó bal partjára, a kavicsra, ez volt a déli oldal,
egy kiszögellés mögött, mely eltakarta őt ellenfelei szeme elől. Mozgásának
hirtelen megszakadása, a kavicson fölhorzsolódott tenyere magához
térítette, és elsírta magát örömében. Befúrta ujjait a homokba, teli marokkal
szórta a feje fölé, hangosan áldva szerencséjét. A homokszemek
gyémántokként, smaragdokként, rubintokként ragyogtak, hasonló szépet
még álmában se látott soha. A part fái mint valami kert óriásira nőtt
növényzete, megfigyelte, hogy határozott rend szerint sorakoznak, beszívta
virágaik illatárját. Törzsük között rózsás fény derengett, s a szél, mint
eolhárfán, muzsikált az ágaikon. Nem akart tovább menekülni, beérte volna
azzal, hogy itt fogják el, ezen az elragadóan szép helyen.
A kartács füttye és recsegése az ágak között, magasan a feje fölött,
fölébresztette álmodozásából. A pórul járt tüzér búcsúlövést küldött utána,
vaktában. Fölugrott hát, fölszaladt a meneteles parton, s bevetette magát a
rengetegbe.
Egész nap csak ment, amerre a nap járása szerint az otthona lehetett. Az
erdőség átjárhatatlannak látszott, sehol tisztásra, alléra nem talált, még a
favágók ösvényére sem. Eddig sejtelme sem volt róla, hogy a
tőszomszédságukban ilyen elvadult vidék terül el. Volt valami
nyugtalanítóan rejtelmes ebben a fölismerésben.
Az éj leszálltával már gyötörte a szomjúság, megéhezett, lába
kisebesedett. Csak a gondolat űzte tovább, hogy szeretteivel találkozzék.
Végül egy széles útra került, úgy vélte, jó irányba visz. Széles és
nyílegyenes volt, mint valami városi sugárút, mégis úgy látszott, mintha
sose jártak volna rajta. Föld, ültetvény egy se tűnt föl mentében, sehol egy
tanya vagy kunyhó. Árva kutyavakkantás se jelezte, hogy emberek élnek
valahol a közelben. A fák fekete törzse nyílegyenes fallá tömörült mindkét
oldalán, a horizont egy pontja felé mutatva, mint valami távlati rajz a
mértanleckében. Ahogy a lombok hasadékán fölpillantott az égre, óriási
arany csillagok ragyogtak vissza rá, sose látott, különös csoportosulásokat
alkotva. Bizonyos volt benne, hogy valamilyen rend szerint helyezkednek
el, melynek titokzatos és baljós jelentése van. Kétoldalt az erdőség tele volt
különös hangokkal, köztük pedig egyszer, kétszer, újra és újra, világosan
kivett valami suttogást, ismeretlen, sose hallott nyelven.
A nyaka elviselhetetlenül sajgott, s amint kezével végigtapogatta, érezte,
hogy szörnyűségesen földagadt. Tudta, hogy fekete kör van a nyakán, ahol a
kötél felhorzsolta. Pillája fölakadt, többé már a szemét se tudta behunyni.
Nyelve fölpüffedt a szomjúságtól, forró lázát azzal enyhítette, hogy fogai
között kipréselte a levegőre. Milyen selymes gyep borította ezt a járatlan
utat: már a kerékvágást se érezte a lába alatt!
Bármennyire gyötörte is a szenvedés, bizonyos, hogy közben elalhatott,
mert íme, már más képet lát maga előtt, nyilván valamelyik lázálmából tért
éppen magához. Otthona előtt áll, a kertkapuban. Minden olyan, mint mikor
elhagyta, csupa csoda és ragyogás a reggeli fényözönében. Biztosan az
egész éjszakát átgyalogolta. Ahogy benyomja a kaput, s elindul a széles,
fehér sétányon fölfelé, színes női ruha villan elébe: frissen, üdén és bájosan
felesége lépked le a tornácról, elébe siet! A lépcső alján várakozva megáll,
mosolya mondhatatlan elragadtatás, mozdulata csupa báj és méltóság.
Csodálatosan szép teremtés! Kitárt karokkal lendül feléje. S amint éppen
átölelné, kábító ütés éri a tarkóját, fehér vakulásba lobban, s mint az
ágyútorok, akkorát dördül a világ – aztán sűrű sötétség és síri csönd…
Peyton Farquhar halott volt, teste nyakaszegetten himbálózott ide-oda a
Bagoly-folyó hídjának gerendái alatt.
 CHICKAMAGUA

A kisfiú egy napsugaras őszi délutánon elkódorgott hazulról, a szerény

kis tanyáról, és a kicsiny birtokot odahagyva, észrevétlen bevetette magát a
rengetegbe. Csupa boldogság, új érzés volt a figyelő szemek elől
elszabadulni, s átélni a fölfedezés, a kaland izgalmát, hiszen e gyermek
lelke, már ősei testében, évezredek óta a hódításra, harci dicsőségre
edződött: győztes ütközetekre, melyekben évszázadokra nyúlt a döntő
pillanat, s a győzők táborai hatalmas, tornyos kővárosok voltak. Két
földrészt is maga alá gyűrt e diadalittas emberfajta, míg bölcsőjétől eljutott a
végtelen óceánig, majd azon is áthatolva, a harmadik földrész
meghódításába kezdett, hol az utódok már a háború, az uralkodás
örökségébe születtek.
A gyermek hatévesforma volt, egy szegény földmíves fia. Az apja ifjabb
éveiben katonáskodott, mezítelen vadak ellen harcolt, és követte hazája
zászlaját messze délre, a civilizált faj fővárosába. A földmíves békés
életében tovább parázslott a harci tűz, mely ha egyszer már kigyúlt, soha
többé el nem fojtható. A férfi szerette a katonás könyveket és a csataképeket,
s a fiúcska is épp eleget megértett ezekből ahhoz, hogy fából kardot faragjon
magának, ámbátor még tulajdon édesapja is nehezen jött volna rá, mi van a
fia kezében. E fegyvert most is bátran forgatta, egy hősi nemzetség
sarjaként, s a rengeteg napsütötte tisztásain olykor meg-megállva, kissé tán
még ügyefogyottan elismételgette a támadás és védekezés harcmozdulatait,
ahogy azt a rézmetszők képeiről eltanulta. A játszi könnyedség, amivel az
útjába került, s előrenyomulását akadályozó láthatatlan ellenfeleket
ártalmatlanná tette, vakmerőségre csábította, minek következtében ő is
elkövette azt az elég gyakori katonai hibát, hogy az ellenség üldözésében
messzire merészkedett, míg aztán egy széles, de sekély vizű patak partján
találta magát, s megakadályozta, hogy üldözőbe vegye a menekülő
ellenséget, mely megfoghatatlan könnyedséggel kelt át a túloldalra. De a
rettenthetetlen győző nem ismer lehetetlent, s fajtája szelleme, ha már a
végtelen tengeren is átcsapott, elfojthatatlanul lángolt e kicsiny kebelben is,
megkövetelve a magáét. Amint rátalált egy helyre, ahol a patak ágyában
sima kövek hevertek lépésnyire vagy ugrásnyira egymástól, a fiúcska maga
is áttört a másik partra, s képzelt ellensége utóvédjeire vetve magát, mind
egy szálig kardélre hányta őket.
Most, hogy a csata győztesen megvívatott, a bölcs belátás azt követelte
volna, hogy a győző visszahúzódjék hadműveleti támaszpontjára. Ó, de
sajna, mint annyi hatalmas hadvezér, s mint ama leghatalmasabb, nem tudta

zablára fogni a harci vágyat,

se megtanulni: a jósors tűntén
a győztes napja éjbe bágyad

A patakpartról továbbnyomulva, hirtelen új és jóval félelmetesebb

ellenséggel találta magát szemben: az ösvényen, mely útját megszabta,
előrevetett mancsain ágaskodva, hosszú füleit hegyezve, egy nyúl nézett
vele farkasszemet! A gyermek rémült sikollyal sarkon fordult, és
elmenekült, sejtelme se volt, merrefelé. Tagolatlan kiáltásokkal hívta
segítségül édesanyját, zokogott és bukdácsolt, gyenge bőrét összekarmolták
a kegyetlen ágak, szívecskéje vadult vert a rémülettől, s lélegzete fogytán,
könnyektől elvakultan, eltévedt a rengetegben! Jó órán át remegő lábakkal
barangolt a kusza cserje közt, míg végül erőt vett rajta a fáradtság, s ledőlt
egy keskeny hasadékba, két szikla közt, pár ölre a pataktól, még mindig
szorongatva játék kardját – nem – a fegyvert immár, hanem a társat, a
barátot –, és lassan álomba sírta magát. Az erdő madarai boldogan
csacsogtak a feje fölött, a mókusok pompás farkukkal integetve ugráltak
fáról fára, mit sem sejtve a szomorú esetről, s valahonnan, a messze
távolból, különös, tompa dörej hallatszott, mintha a fajdok ünnepelnék
rekedt dürrögéssel a természet győzelmét ősi leigázóinak ivadéka fölött. És
odahaza a kis tanyán, míg fehér és fekete férfiak kutatták át rémülten és
lóhalálában a birtokot, bokrokat, sövényeket, egy anya szíve szakadt meg
elveszett gyermeke után.
Órák teltek el, míg aztán egyszer csak föltápászkodott a kis álomszuszék.
Az est hűvöse borzongott a tagjaiban, az éjszaka félelme a szívében. De
kipihente magát, és többé már nem sírt. Valami vak ösztön cselekvésre
ösztökélte: áttört a cserjésen, s körötte mind ritkásabb, tisztább lett a terep,
jobbja felől a patak, balján az enyhe hajlatot adó néhány szál fa nőtte be,
mögöttük leselkedett a leszálló szürkület sűrűsödő homálya. A víz fölött
vékony, kísérteties ködfátylak úsztak. A gyermek megijedt, elrémült ettől a
látványtól, s így, ahelyett, hogy visszatért volna a túloldalra, amerről jött,
hátat fordított a pataknak, s elindult előre, a vadon sötét fala felé. Hirtelen
valami különös, mozgó tárgyat látott maga előtt, úgy vélte, valami nagyobb
állat – kutya vagy disznó, nem tudta volna megmondani... az is lehet, hogy
medve volt. Látott már képeket a medvékről, de nem tudott róluk semmi
rosszat, és bizony szeretett volna eggyel közelebbről is megismerkedni. De
volt valami ennek az alaknak a mozgásában vagy a formájában – talán a torz
idétlenség, ahogyan közeledett –, amiből a kicsi megsejtette, hogy mégsem
medve, s kíváncsiságát lelohasztotta a félelem. Csöndesen várt, s amint e
furcsa jószág lassan közeledett, percről percre nőtt benne a visszatért
bátorság, hiszen láthatta, hogy ennek a teremtménynek legalább nincs olyan
hosszú, rémítő füle, mint amilyen a nyúlnak volt. Éber eszecskéje talán
kapiskálta, hogy valamiképp ismerős ez a cammogás, ez az idétlen tartás.
Ám mielőtt még elég közel ért volna a különös alak, hogy eloszlassa a
gyermek kétségeit, újabb és újabb hasonló tünemény bukkant fel mögötte.
Jobbra és balra még több volt belőlük, csak úgy nyüzsgött tőlük a tisztás a
kisfiú körül – s mind, mind a patak felé tartottak.
Emberek voltak. A kezükön és a térdükön csúsztak. Voltak, akik csak a
karjukat használták, a lábukat maguk után húzták. Mások csak a térdükkel
tolták magukat, karjuk tétlenül lógott az oldaluk mellett. Próbáltak
föltápászkodni, de arcra buktak újra. Semmit se tettek természetesen, és
semmit se egyformán, csak azt, hogy mind egy irányba vonszolták magukat.
Egymagukban, párosával, kisebb csoportokban bukkantak elő a homályból,
némelyikük meg-megállt, míg a többiek elkúsztak mellettük, aztán újra
nekifohászkodtak. Tízével, százával bukkantak föl, s amennyire a sűrűsödő
homályban kivenni lehetett, az egész erdő tele volt velük, a sötét vadonból
előnyomuló sereg valósággal kifogyhatatlannak látszott. Mintha a föld
minden röge a patak felé indult volna. Néha megesett, hogy amelyik
megpihent, nem mászott tovább, hanem mozdulatlanul fekve maradt. Halott
volt. Némelyikük, amint megállt, különös mozdulatokat tett: kitárta a karját,
majd ismét leeresztette, eltakarta az arcát, tenyerét az ég felé fordította, mint
szokták néha tenni az ünnepi ájtatosságokon.
A gyermek persze nem mindent vett észre ebből, érettebb szemlélő
láthatta volna így, a kicsi épp csak annyit tudott, hogy ezek emberek, és
mégis úgy csúsznak-másznak, mint a csecsemők. Emberek voltak, így hát
nem félelmetesek, bár a ruházatuk szokatlan. A fiú akadálytalanul mozgott
közöttük, egyiktől a másikhoz lépett, s gyermekes kíváncsisággal lesett az
arcukba. Mindegyik egyformán sápadt volt, de sokaké pirossal csíkozott,
pacázott. Volt valami a maszatosságukban és ugyanígy talán az idétlen
tartásukban és mozgásukban is –, amiről a kisfiúnak a kimázolt bohóc jutott
eszébe, akit a múlt nyáron látott a cirkuszban, s most elkacagta magát, amint
figyelte őket. De újra és újra csak vonszolták magukat tovább ezek a vérző
és megcsonkított emberek, s akár a gyermek, ők se törődtek a drámai
ellentéttel annak kacagása és a tulajdon kísérteties komolyságuk között. A
fiú számára mindez csuda mulatság volt. Hisz látta apja négereit is a földön
hancúrozni, kezükön, térdükön csúszni, hogy mulattassák őt, még a hátukra
is fölvették, el akarván hitetni vele, hogy ők a hátaslovai. Így most is
odalopózott hátulról az egyik csúszó-mászó figurához, s egy hirtelen
mozdulattal szétvetve lábát, a hátára pattant. A férfi összeroskadt, kinyúlt,
majd magához tért, s a kisfiút oly ádázul vetette a földre, akár egy betöretlen
csikó, aztán feléje fordította az arcát: egy arcot, amelyről hiányzott az
állkapocs, a felső ajaktól a torokig nagy bíbor üreg tátongott, melyből
húscafatok és csontszilánkok álltak ki. A természetellenes módon előreugró
orr, a hiányzó áll, az ádázul égő szemek ezt a férfit egy óriás ragadozó
madárhoz tették hasonlatossá, melynek torkát és mellét vérrel mocskolta be
a zsákmány. A férfi föltérdelt, a gyermek állt. A férfi öklét rázta a
gyermekre, a gyermek, végtére megrémülve, a szomszédos fához rohant, a
törzse mögé bújt, s most már komolyabban szemlélte a helyzetet. És az
esetlen sokaság lassan és elkínzottan továbbvonszolta magát e rémületes
némajátékban: mint nagy, fekete bogarak másztak a patak medre felé, egy
nyikkanás, egy csusszanás nélkül – tompa, teljes csöndben.
Ahelyett, hogy sötétedett volna, a rémjárta tájék most inkább
fölragyogott. A patakon túl, a falombokon át különös piros fény parázslott
föl, a fák ágai, levelei mint fekete csipkedísz, sötétlettek előtte. Rávetődött a
csúszó-mászó alakokra is, s óriási árnyakat rajzol mögéjük, melyek a
derengő gyepen még torzabbnak mutatták mozgásukat. A fény arcukra esett,
halottfehér színüket pirospozsgásra színezve, s kiemelve a csíkokat és
foltokat, mely sokuk arcát szennyezte-tarkázta. Megcsillant ruházatuk
pitykéin és medáljain. A gyermek ösztönösen a növekvő ragyogás felé
fordult, s rémítő társai közt elindult lefelé a lejtőn. Pár perc múlva már maga
mögött hagyta a menet javát – nem éppen nagy hőstett, ha valaki épkézláb.
Az élre vágódott, fakardja még mindig a kezében, s méltóságteljesen
vezényelte a menetet, hozzájuk igazítva lépteit, s egyszer-másszor
visszafordulva, mint aki gondosan vigyáz rá, nehogy elcsellengjen a
hadserege. Aligha fordult még elő, hogy ilyen parancsnok vezényelt volna
ilyen fölvonulást.
A földön, mely lassan szűk lett a víz felé igyekvő, iszonyú menetnek,
különféle tárgyak hevertek szerteszórva, melyek nem keltettek különösebb
érdeklődést a parancsnokban: egy pokróc, szorosan hurkába göngyölve,
patkóba összehajlítva s összeszíjazva, itt egy degesz hátizsák, amott egy
törött puska – egyszóval olyanféle holmik, amilyenek a visszavonuló
csapatok mögött szoktak előfordulni, emberi „nyomok”, üldözőik elől
menekülő katonáké. A patak menti mély lapost mindenütt dágvánnyá gyúrta
az emberek és a lovak lába. Tapasztaltabb megfigyelő, ha jól odanéz,
észreveszi, hogy ezek a nyomok két ellentétes irányba tartónak: ezen a
terepen kétszer vonultak át – előre, aztán visszafelé. Néhány órával előbb
ezek a kétségbeesett, összeroncsolt emberek, szerencsésebb s most már
jóval távolabb jutott bajtársaikkal együtt ezerszám hatoltak át a rengetegen.
Egymást követő zászlóaljaik, rajokra oszolva, vonalba fejlődve, mindkét
oldalt elhaladtak a gyermek mellett, míg ő aludt. A menet moraja, dobogása
nem riasztotta föl. Alig egy kőhajításnyira a helytől, ahol feküdt, lezajlott az
ütközet, de a gyermek föl se neszelt rá, tőle ugyan szólhatott a sortüzek
ropogása, az ágyúmoraj, a „dörgő tiszti kommandó s a harci rivalgás”. A
fiúcska mindezt átaludta, tán csak fakardját markolászta szorosabban,
öntudatlan együttérzéssel e harcias környezet iránt, ámde éppúgy mit sem
sejtve a csata nagyszerűségéről, mint egy halott, aki már föláldozta életét a
dicsőségért.
A tűz a túlpart lombkoronája mögött, ahogy tulajdon füstkupolájáról
visszatükröződött, vöröslő fénybe borította a földet, mintha az egész tájék
lángra kapott volna. A patak kígyózó ködfátyla aranypáraként lebegett. A víz
vörhenyes cseppekben derengett, és vörösek lettek a vízből kiálló kövek is.
De ez már vér volt, a könnyebb sebesültek hagyták ott a nyomukat, átkelés
közben. A gyermek is átlépkedett a véres köveken, könnyed lépésekkel, a
tűz felé tartott. A túlsó parton állva megfordult, hogy visszanézzen a
menetre. A had elérte a patakot. Az erősebbek már elvonszolták magukat a
vízig, és belenyomták a fejüket. Hárman vagy négyen mozdulatlanul
feküdtek, mintha nem is volna fejük. A gyermek tágra nyílt szemmel
csodálkozott rájuk: e látvány még az ő derűs képzeletét is felülmúlta – ez
ám az életerő! Ím ezek az emberek, ahogy szomjukat oltották, egyszerre az
erejüknek is a végére értek, nem tudtak már újra a partra visszahúzódni, se
fejüket a vízből kiemelni. Megfulladtak. Mögöttük, az erdő tisztásain, a kis
vezér gyászos csapatának épp annyi alaktalan figuráját láthatta, mint az
előbb. De korántsem mozogtak már ugyanannyian. Meglengette a sapkáját,
hogy fölbátorítsa őket, és szívélyes mosollyal lendítette kardját az útmutató
fény – e különös exodus tűzoszlopa felé.
Bizakodva, hogy hada nem lesz hűtlen hozzá, a fák sűrűjébe vágott, a
vörhenyes derengésnél könnyen utat talált, átmászott egy sövényen,
átszaladt egy szántáson, s közben egyszer-másszor visszafordult, hogy fürge
árnyékával játszadozhasson. Így jutott aztán egy tanya lángoló romjaihoz.
Amerre látott – dúlás, pusztulás! Teremtett lélek se mutatkozott a tűz tágas
fénykörében. De a gyermek mit sem törődött ezzel, a látvány bűvölte el, és
túláradó boldogsággal táncra perdült, utánozva a lángok játékát.
Körbeszaladt, valami újabb, tűzre rakható tárgyat keresve, de mind túl nehéz
volt, vagy a hőségtől nem tudott a közelükbe férkőzni. Kétségbeesésében
eldobta a fakardot: letette a fegyvert a természet magasabb rendű erői előtt.
Katonai pályafutása véget ért.
Amint ott téblábolt, szeme valami ólra, csűrre tévedt, mely furamód
ismerősnek tetszett: mintha álmában látta volna már. Csodálkozva nézte a
csűrt, a pajtát, az istállót, s ekkor hirtelen az egész birtok, az erdő gyűrűjébe
zárva, megfordult a tengelye körül. A gyermek kicsiny világa helyrebillent,
irányérzéke visszatért. Ráismert az égő házra: az ő tanyájuk volt!
Belekábult a fölismerésbe, aztán botladozó lábakkal szaladni kezdett,
félig megkerülve az égő romhalmazt. Ott, a tűzvész fényétől megvilágítva,
egy asszony holtteste feküdt: a mészfehér arc fölfelé meredt, a szétvetett
kezek görcsösen markolták a füvet, a ruha összeszaggatva, a sötét haj vérrel
átitatott gubancokban. A homlok jó része hiányzott, a csorba hasadékból
elődagadt az agyvelő, rátüremlett a halántékra, tajtékzó, szürke szennyével,
bíborbuborékok fürtjeivel, mint valami koronán: egy gránát munkája.
A gyermek apró keze összerándult, tétova, vad mozdulatokat tett.
Torkából kivehetetlen és leírhatatlan sikolyok törtek elő: valami hang a
majom makogása, a pulyka gurgulázása közt, elborzasztó, értelmetlen,
lélektelen, szentségtörő rikácsolás, ördögi anyanyelv. A kisfiú süketnéma
volt.
Aztán csak állt ott mozdulatlanul, remegő ajkakkal, az égő romhalmazra
meredve.
 AZ ISTENEK FIA

Tanulmány jelen időben

Szeles nap, napos táj. Jobbra, balra és előre is szabad, amerre a szem
ellát; hátul azonban erdő húzódik. Ennek az erdőnek a szélén, a sík tereppel
szemben, de tőle még elhatárolódva, hosszú sorban pihennek a csapatok. Az
erdő nyüzsög tőlük, megtelik zavaros hangjukkal – a tüzérségi ágyúk
kerekeinek nyikorgása, amikor előrevonulnak a fedezékbe; a beszélgető
katonák mormogása, zajongása, a megszámlálhatatlan láb lépéseinek hangja
a fák alatti száraz avaron; a tisztek harsány parancsszavai. A lovasok
elkülönült csapata jóval a többiek előtt – bár nem teljesen védtelenül –,
sokan közülük figyelmesen nézik az előttük egy mérföldnyire, a
megszakított menetelés irányába húzódó hegyvonulatot. Mert ez a hatalmas
sereg, amelyik csatasorban vonul az erdőben, legyőzhetetlen akadállyal
szembesült – a nyílt tereppel. A mérföldnyire lévő barátságos hegyhát íve
balra és jobbra a messzi távolban. A fal mögött sövény; a sövény mögött
meglehetős összevisszaságban látszik a fák csúcsa. És a fák között? Azt
mindenképpen ki kell deríteni.
Tegnap, és korábban sok nappalon és éjjelen át, harcoltunk valahol;
mindig hallatszott az ágyúdörgés, időnként megszakította a muskéták
hangja, belevegyült az örömrivalgás, a sajátunk, vagy ellenségeinké – ezt
ritkán tudtuk pontosan –, amely valamely ideiglenes előretörést ünnepelt.
Ma napkeltére az ellenségnek nyoma veszett. Átvágtuk magunkat azon a
földhányáson, amelyen eddig annyiszor hiába próbáltunk előretörni.
Elhaladtunk az elhagyott tábor romjai, az elesettek sírjai között, és elértük a
tábor mögött húzódó erdőt.
Milyen mérhetetlen kíváncsisággal néztünk körbe! Minden olyan
szokatlannak, furcsának látszott! A leghétköznapibb tárgyak is – egy régi
nyereg, egy kitört kerék, elhagyott kulacs – az ismeretlenek titokzatos
személyiségére utaltak, akik minket gyilkolnak. A katona soha nem tudja
teljesen elfogadni azt a feltételezést, hogy ellenfelei épp olyan emberek,
mint ő maga; nem tehet róla, de úgy érzi, hogy azok egy másik fajhoz
tartoznak, másképp nevelődtek, egy nem egészen evilági környezetben. A
legkisebb emléktárgy is felkelti érdeklődését. Elérhetetlennek tartja őket; és
ha véletlenül egy pillantást vethet rájuk, még távolabbinak, ezért a
valóságosnál nagyobbnak tűnnek, mint a ködbe vesző tárgyak. Mindenesetre
beleborzong a látványba.
Az erdő szélétől a hegyoldalra vezet fel a lovak és kerekek – az
ágyúkerekek nyoma. A drága füvet letaposta a tüzérség. Nyilvánvalóan
ezrek vonultak erre; tehát nem az országútnak indultak. Ez fontos – ez a
különbség a hátrálás és a visszavonulás között.
Amott egy csapat lovas, a parancsnokunk és a kísérői. A távoli dombtető
felé fordul, távcsövét két kézzel emeli a szeméhez, a könyöke feleslegesen
emelkedik a magasba. Ez a divat; ettől valahogy nemesebb a mozdulat, már
mindannyian így szoktuk meg. Hirtelen leereszti a távcsövet, és néhány szót
mond a körülötte lévőknek. Két vagy három szárnysegéd elválik a
csoporttól, és a különböző csapások nyomán a fák felé indul. Nem halljuk a
szavait, de tudjuk, mit mond: „Mondják meg X. tábornoknak, hogy küldjön
valakit előre.” Akik elhagyták őrhelyeiket, visszatérnek, a pihenő katonák
kiegyenesednek, és a csapatok parancsszó nélkül rendeződnek. A
csapattisztek közül páran kiegyenesedünk, és ellenőrizzük a nyeregkápát;
akik korábban leszálltak a lóról, most nyeregbe pattannak.
A nyílt mező szélén hófehér lovon, gyors ügetésben érkezik egy fiatal
tiszt. Nyeregtakarója bíborvörös. Milyen ostoba! Aki valaha részt vett már
csatában, tudja, hogy a fegyverek szinte önmaguktól fordulnak a fehér lovon
ülők felé; mindenki tudja, hogy a legkisebb vörös folt is felhergeli a
viadalba küldött bikát. Az emberi hiúság legmegdöbbentőbb bizonyítéka,
hogy ezek a színek elfogadottan divatosak a hadseregben. Mintha arra
tervezték volna, hogy növeljék a halottak számát.
Ez a fiatal tiszt tetőtől talpig egyenruhában van, mintha díszszemlén
lenne. Csillog-villog rajta a paszomány – a Háború Költészetének kék-arany
kiadása. Gúnyos nevetés fodrozódik a katonák között. De milyen jóképű! –
milyen nemtörődöm eleganciával üli meg a lovát!
A csapat parancsnokától tisztes távolságra megáll és tiszteleg. Az öreg
katona biccent; látszik, hogy ismeri a fiatal tisztet. Gyors szóváltás zajlik
kettejük között; a fiatalember valamit kér, amit az öregebb nem hajlandó
teljesíteni. Lovagoljunk kicsit közelebb. Ah! már késő – befejezték. A fiatal
tiszt megint tiszteleg, megfordítja a lovát, és egyenesen a dombtető felé
veszi az irányt!
Az előőrs – egymástól mintegy hat lépésnyi távolságba felsorakozva
álltak – most a fák közül a nyílt terepre indul. A parancsnok mond valamit a
kürtösnek, aki hangszerét a szájához emeli. Tra-la-la! Tra-la-la! Az előőrs
megáll.
Közben a fiatal lovas már megtett száz yardot. Lépésben megy,
egyenesen fel a hosszú lejtőn, egyszer sem néz hátra. Milyen fenséges!
Istenem! Mit nem adnánk, hogy a helyébe lehessünk – ilyen lélekkel! Nem
vonja ki a kardját, jobbját könnyedén leengedi az oldala mellett. A szél
belekap kalapja tollforgójába, finoman lebegteti. A napsugarak
megpihennek a váll-lapjain, szeretettel, látható áldásként. Egyenesen
lovagol. Tízezer szempár kíséri, olyan hevülettel figyelik, amit minden
bizonnyal éreznie kell; tízezer szív dobbanása követi hófehér paripája
patkódobogását. Nincs egyedül – minden lélek őt követi. És eszünkbe jut,
hogy kinevettük! Csak megy egyenesen előre a sövénnyel szegélyezett fal
irányába. Egyetlen pillantást sem küld hátra. Ó, ha csak egyszer
megfordulna – ha láthatná a szeretetet, a csodálatot, az imádatot!
Egy szó sem hangzik el; az erdő mélyén élők zörgése és zizegése
hallatszik csak, a szemmel nem látható, s minket sem látó élőlények hangja,
s a széleken megáll a csend. Az izmos parancsnok önmaga lovasszobra. A
feszes tisztek, távcsövük a magasban, szintén mozdulatlanok. A csatasor az
erdő szélén újfajta „vigyázzállásban” várakozik: mindenki abbahagyta, amit
éppen csinált, mozdulatlanná merevedett, mikor megérezte, mi történik.
Ezek a kérges szívű gyilkosok, akiknek a halál rémsége már mindennapi
társuk, akit szinte az unalomig ismernek, akik az ágyútűztől megremegő
erdőkben alszanak, süvöltő lövések közepette ebédelnek, legkedvesebb
barátaik halott arca fölött kártyáznak – mind visszafojtott lélegzettel állnak,
dobogó szívvel figyelik, hogy mi lesz az eredménye egy olyan tettnek,
amelyben egyetlen ember kockáztatja az életét. Ez a bátorság és odaadás
vonzereje.
Ha most odanéznél, akkor láthatnád, hogy a nézősereg szinte egyszerre
megmozdul – megrezdülnek, mint akit áram ütött, majd megint előre
néznek, az egyre távolodó lovas után, és látják, hogy az éppen abban a
pillanatban változtatott irányt, a korábbi útvonalhoz képest más szögben
lovagol. A nézők arra gondolnak, hogy egy lövés – talán megsebesült –
térítette le; de ha a távcsövön keresztül nézed, akkor láthatod, hogy a fal és a
sövény törésvonala felé lovagol. Ha nem ölik meg, át fog lovagolni rajta, és
megnézi, milyen a táj mögötte.
Meg kell értenünk a fiatalember cselekedetének rugóit. Nem szabad azt
hinnünk, hogy pillanatnyi hősködésről, vagy esetleg felesleges
önfeláldozásról van szó. Ez nem a magamutogatás szüleménye. Ha az
ellenség nem vonult vissza, akkor erőit annál a hegyfoknál készíti
támadásra. Akkor a lovas felderítő nem kevesebbel, mint a támadóvonallal
kerül szembe. Nincs szükség előőrsre, felderítőkre, hogy tudjanak a
közeledtünkről. Egységeink jól láthatóak, feltűnőek lesznek, kitéve a
tüzérség támadásának, mely kitörésünk pillanatában végigsöpör majd a
földön, s a távolság felét sem tehetik meg a golyózáporban, melyet senki
sem élhet túl. Röviden, ha az ellenség ott van, őrültség lenne szemből
támadni. Ki kell játszanunk, el kell vele hitetni azt az ősi cselt, hogy el
akarjuk vágni az összeköttetését, amely ugyanolyan létfontosságú, mint a
tenger mélyén a búvárnak a légzőcső. De honnan tudhatjuk biztosra, hogy
az ellenség ott van? Csakis egy módon: ha valaki odamegy, és megnézi.
Ilyen esetben felderítőket szokás kiküldeni. Ebben az esetben azonban
mindannyian az életükkel fizetnének, ha a kőfal mögött, a sövény
fedezékében kettős sorban guggolva valóban ott leselkedik az ellenség, és
bevárja, amíg a felderítők a lehető legközelebb érnek. Az érkezők fele az
első sortűzre elesik, a másik fele pedig azelőtt, hogy megkezdhetné végzetes
visszavonulását. Hatalmas ár a kíváncsiság kielégítéséért! A hadsereg olykor
igen drágán vásárolja meg a tudást. – Hadd fizessek mindent én – mondja ez
a nagyvonalú gavallér, ez a katonai Krisztus!
Semmi remény, kivéve, ha reményeinkkel ellentétben a dombtetőn nincs
senki. Igaz, a halál ellenében választhatja a fogságot is. Tehát addig, amíg
előre tart, az ellenség nem fog lőni – minek tenné? Biztonságban
belovagolhat az ellenséges állások közé, és hadifogoly lesz. Ebben az
esetben kudarcot vallana. Nem válaszolna a kérdésünkre; tehát vagy
sértetlenül kell visszatérnie, vagy a szemünk előtt kell agyonlövetnie magát.
Csak ekkor tudhatjuk meg, hogyan cselekedjünk. Ha elfogják – nos, azt akár
egy féltucatnyi felderítő is megteheti.
Most elképesztő szellemi párbaj kezdődik egyetlen ember és egy
hadsereg között. Lovasunk, immár egynegyed mérföldnyire a dombtetőtől,
hirtelen balra kanyarodik, és a dombbal párhuzamosan üget. Megpillantotta
az ellenséget... már mindent tud. Egy enyhe emelkedőről lenézhetett a
vonalak mögé. Ha itt lenne, ezt saját szavaival is elmondhatná. De erre nincs
remény; muszáj a lehető legjobban kihasználnia azt a pár percet, ami
életéből még hátravan, arra kell kényszerítenie az ellenséget, hogy az maga
árulja el magáról a lehető legtöbbet – amit természetesen az óvatos sereg
nem szívesen tesz meg. A rejtekhelyen lapuló minden egyes lövész, a
lövésre kész álcázott ágyúk minden tüzére tudja, mit követel a helyzet,
végtelen és kitartó türelmet. Ráadásul volt arra is elegendő idő, hogy
mindannyian megkapják a tiltó parancsot. Igaz, egyetlen puskalövés is
leteríthetné anélkül, hogy sokat elárulna az ellenségről. De a lövöldözés
ragályos – és nézzük, milyen gyorsan mozog, soha egy pillanatra meg nem
áll, kivéve, amikor lovával irányt vált, de soha nem tart egyenesen felénk,
sem egyenesen kivégzői felé. Mindezt úgy láthatjuk a távcsövön, mintha
egy pisztolylövésnyire történne. Mindent látunk, kivéve az ellenséget,
akinek jelenlétét, gondolatait és szándékait szeretnénk felderíteni. Távcső
nélkül nem látszik más, csak egy sötét alak fehér lovon, aki cikkcakkban
halad a távoli domb lejtőin – olyan lassan, mintha csak ballagna.
Újra előkerül a távcső: kifárasztotta a sikertelenség, vagy észrevette a
tévedését. Vagy megőrült; mert egyenesen a fal felé vágtat, mintha egyetlen
ugrással akarna átröpülni a sövényen, mindenen! Egy pillanat csak, és
jobbra kanyarodik, szélsebesen vágtat le a domboldalon – a barátaihoz, a
halálába! Abban a minutában a fal tetejéről jobbra és balra több száz yardom
keresztül sűrű füst emelkedik a magasba. A szél szinte azonnal el is sodorja,
és még mielőtt elérne hozzánk a lövések hangja, a lovas már a földön van.
Nem, újra kiegyenesedik; megrántja a szárat. A lova felágaskodik. Igen,
megvannak, és már mennek is. Sorainkból hatalmas üdvrivalgás tör ki, így
szabadulunk meg az elképesztő feszültségtől. És a ló és lovasa? Igen, élnek,
mozognak. Vágtatnak – egyenesen, tőlünk balra, párhuzamosan a most már
állandóan tüzet és füstöt okádó fallal. A puskaropogás egy pillanatra sem
szűnik, és minden egyes golyó azt a hősi szívet célozza.
Hirtelen sűrű, fehér füstfelhő tört elő a fal mögül. És még egy, és még
egy – vagy egy tucatnyi emelkedik a magasba, mielőtt a robbanás és zúgás
eljut a fülünkig, azután megérkeznek a lövedékek is, áthatolnak a porfelhőn,
becsapódnak a fedezékünkbe, itt is és ott is eltalálnak valakit, időszakos
zavart keltenek. Az ember egy pillanatra csak önmagára tud gondolni.
A por elül. Hihetetlen! – a csodaló és lovasa átvágtak a vízmosáson,
újabb meredélyen kaptatnak felfelé, leleplezve a csend egy újabb
összeesküvését, keresztezve a következő fegyveres nemezisének akaratát.
Még egy perc, és az a dombtető is robban. A ló meghátrál, mellső lábaival a
levegőt kalapálja. Na, most elestek. De nézzék csak – a fiatalember
kiszabadította magát a földre került állat alól. Feszesen áll, mozdulatlanul,
jobbjával magasan, egyenesen tartja feje fölött a kardját. Arccal felénk
fordul. Most arca magasságába engedi a kezét, majd előre nyújtja, s a kard
pengéje félkört ír le. Ez nekünk szóló jel, nekünk, a világnak, az utókornak.
A hős tiszteleg a halálnak és a történelemnek.
A varázslat ismét megtörik; katonáink kiáltanának, de fojtogatja őket a
heves érzelem, rekedt, disszonáns üvöltés hagyja el torkukat; megragadják
fegyvereiket, egy tömegben törnek ki a fedezékből. A felderítők, parancs
nélkül, sőt a parancs ellenére rohamléptekkel indulnak előre, akár a póráztól
megszabadult vadászkutyák. Megszólal az ágyúnk is, az ellenség kórusa
teljes létszámban válaszol; jobbra és balra, ameddig a szem ellát a távoli
dombtetőről, mely most oly közelinek látszik, füstoszlopok emelkednek a
magasba, és a hatalmas lövés dübörögve robban le a mieink mozgó
tömegére. Zászlóink egymás után bukkannak ki a fák közül, csapat csapat
után tör előre, fényes fegyvereiken megcsillan a napfény. Egyedül a
hátvédet biztosító zászlóaljak maradnak engedelmesek; megfelelő
távolságot tartanak a lázadó első vonaltól.
A parancsnok nem mozdult. Most leveszi szeméről a távcsövet, jobbra és
balra tekint. Látja, hogy körülötte és összebújó kísérete mindkét oldalán
megáradt emberfolyó tör előre, mint a folyómeder közepén álló szikla előtt
kettéváló hullámok. Arcán érzelemnek nyoma sincs; gondolkodik. Majd
ismét előre tekint. Az emberek lassan haladnak előre a gonosz, ellenséges
domb felé. Nyugodtan mond valamit a kürtösének. Tra-la-la! Tra-la-la! A
parancs kényszerítő erejű, engedelmeskedni kell. Az összes alárendelt
parancsnok kürtöse megismétli; az éles, fémes hangok túlszárnyalják az
előretörő sereg nyüzsgését, és legyőzik még az ágyúdörgést is. Megállni
annyi, mint visszavonulni. A lobogók lassan hátrahúzódnak; a katonák
megfordulnak, és nehézkesen, mogorván követik, magukkal cipelik
sebesültjeiket; a felderítők visszatérnek, összeszedik a halottakat.
Jaj, az a sok-sok értelmetlen halál! Az a nemes lélek, akinek gyönyörű
teste amott hever, oly tündöklő a kiégett hegyoldalban – nem lehetett volna
a hiábavaló önfeláldozás keserű tudatát elkerülni? Egyetlen kivétel is oly
sokat változtatott volna az örökkévaló isteni terv könyörtelen
tökéletességén?
 HARC KÖZBEN ELTŰNT

Jerome Searing, közkatona Sherman tábornok hadseregében – ez a

hadsereg akkoriban a Georgia állambeli Kennesaw-hegységben és
környékén került szembe az ellenséggel – sarkon fordult, és hátat fordított
egy kis csoport tisztnek, akikkel az imént még halk hangon beszélgetett.
Átlépte a rögtönzött földsánc vonalát, s eltűnt az erdőben. A katonák a sánc
mögött egy szót se szóltak hozzá, s elmentében ő is csak bólintott feléjük, de
aki csak látta, tisztában volt vele, hogy ez a bátor harcos valami veszélyes
küldetésre indul. Jerome Searinget, jóllehet csak közlegény volt, nem
csapatszolgálatra osztották be, hanem hadosztálya vezérkarához rendelték,
ahol a nyilvántartásban szolgálatosként szerepelt. Szolgálatos: e szó sokféle
„szolgálatra” kötelezhetett. Szolgálhatott mint küldönc, írnok, csicskás,
akármi lehetett. Olyan feladatokat is elláthatott, amelyekre semmiféle
rendelkezés nincs a szolgálati szabályzatban, és az írásos parancsokban. E
feladatok jellege a szolgálatos rátermettségén, lelkesedésén, de akár a
véletlenen is múlhatott. Searing közlegény, a kiváló mesterlövész, a szívós,
értelmes, félelmet nem ismerő fiatalember földerítő volt. A hadosztályát
vezénylő tábornok sose érte be azzal, hogy vakon teljesítse a felsőbb
parancsokat, anélkül, hogy tudná, minek néz elébe: körültekintést követelt
még akkor is, ha nem önálló hadműveleteket kellett végrehajtania, s csapatai
csak részfeladatokat kaptak az egész hadsereg akciójában; sőt a vis-á-vis-
járól szokásos módon szerzett értesülést is kevesellte: többet akart tudni,
mint ami a csapattisztek jelentéseiből, az előőrsök és a járőrök csetepatéiból
kiderülhetett. Nos, itt ez a Jerome Searing, a kivételesen vakmerő, erdős
terepen járatos, sasszemű, szavahihető katona.
Ezúttal igen egyszerű eligazítást kapott: hatoljon olyan közel az
ellenséges vonalakhoz, amennyire csak tud, és figyeljen meg mindent, amit
csak tud.
Pár perc múlva elérte az előretolt állásokat, ahol az ügyeletes őrség tagjai
párosával vagy négyesével feküdtek a kis földkupacok mögött, melyeket
egy enyhe mélyedésből hánytak ki, puskáik csöve előremeredt a gyarló
fedezéket álcázó ágak, levelek közül. Az erdőség sűrűn, tömören terjedt a
front felé, oly hallgatag, oly ünnepélyes volt, hogy csak a megfeszített
képzelet mutathatta elszánt és éber fegyveresekkel népesnek, baljós,
ütközettől vemhes rengetegnek. Miután az egyik állásban közölte a
katonákkal, mi a szándéka, Searing óvakodva előrekúszott a térdén és a
könyökén, majd hamarost elveszett az aljnövényzet sűrű bozótjában.
– Aligha látjuk újra – mondta az egyik katona. – Bár nálam hagyta volna
a puskáját, azok a fickók még majd visszalőnek vele!
Searing továbbkúszott, a terep, a növényzet minden adottságát
kihasználva, hogy jobban fedezhesse magát. Szeme minden zugot átjárt, füle
minden hangra éber volt. Lélegzetét visszafojtotta, s ha egy gally
megreccsent a térde alatt, azonnal megállt, s földre sunyt. Hosszadalmas
művelet volt, de csöppet sem unalmas, a veszély izgalmassá tette, de ezt az
izgalmat semmiféle külső jel nem árulta el. Pulzusa szabályos volt, s idegei
olyan nyugodtak, mintha csak verébre vadászott volna.
„Azt hiszem, jó ideje jövök már – gondolta –, de messzire még aligha
juthattam, hisz életben vagyok.” Elmosolyodott e módszeren, mellyel a
megtett utat felbecsülte, s kúszott tovább. Kisvártatva hirtelen a földre
lapult, s hasalt mozdulatlanul hosszú percekig. A cserjés keskeny nyílásán át
sárga agyaghalmocskát pillantott meg: egy ellenséges lőállást. Várt egy
keveset, aztán nagy óvatosan, hüvelykről hüvelykre fölemelte a fejét, majd
megtámaszkodott kétoldalt vetett tenyerére, mindvégig éberen lesve a
földkupac felé. Újabb perc, s már talpon volt, puskája a kezében, és
szaporán lépdelt előre, alig törődve már azzal, hogy álcázza magát. Jól ítélt
a jelekből, akármifélék voltak is: az ellenség visszavonult.
Searing azonban minden kétséget kizáróan meg akart győződni erről,
mielőtt visszatérne, s ilyen roppant fontos ügyben jelentést tenne, így hát
áttört az ellenséges állásokon, fedezéktől fedezékig szökellt a mind
ritkásabb erdőben, szeme éberen kutatott az esetleg elcsellengett sereghajtók
után. Egy ültetvény mezsgyéjéhez ért, a háború utolsó éveiben oly gyakori,
elnéptelenedett, parlaggá vált birtokok egyikére: szederindák gizgaza,
kidőlt-bedőlt kerítések, elárvult, kietlen épületek, melyeken vaksi nyílás
tátongott a hajdani ablakok és ajtók helyén. Miután Searing alaposan
szemügyre vette a terepet a fiatal fenyők alkotta biztos rejtekéből,
könnyedén átszaladt egy táblán, aztán egy gyümölcsösön, s így jutott el egy
kisebb építményhez, mely a birtok többi épületétől valamivel távolabb,
enyhe emelkedőn állt. Úgy gondolta, innen végigláthatja majd csaknem az
egész vidéket, abban az irányban, amerre sejtése szerint az ellenség
visszavonult. Az építményből – eredetileg egyetlen, nagyobb helyiség
lehetett, mely négy vastag, tíz láb magas faoszlopon állt – most alig maradt
egyéb, mint a megroggyant tető, a padlás lezuhant, a gerendák és vastag
deszkák laza halomban hevertek a földön, vagy a legkülönfélébb szögekben
függtek egyik végüknél fogva, ahol még valamennyire tartottak a
csapolások. A négy tartóoszlop se állt már egyenesen. Úgy festett, hogy egy
pöccintésre összeomlik az egész tákolmány.
A padozat és a gerendák roncsait használva álcázásra, Searing e kilátóból
végigfürkészte a nyílt terepet, mely fél mérfölddel távolabb, a Kennesaw-
hegység nyúlványainál ért véget. A hegyre föl- s a hegyen átvezető út
nyüzsgött a katonaságtól, a visszavonuló ellenség utóvédjeitől: ágyúiknak
csöve meg-megcsillant a hajnali napsütésben.
Searing most már mindent tudott, ennél többre nem is számíthatott. Ezek
után már csak az lett volna a dolga, hogy visszatérjen a saját
parancsnokaihoz, és jelentse a látottakat. Ám a látvány – a hegyi úton
tolongó, vánszorgó szürke konföderációs menetoszlop – túlontúl csábító
volt. Puskája közönséges Springfield ugyan, de beszabályozott irányzékkal
és gyorsító ravasszal ellátva: könnyedén odaköphet hát egy ólommagot,
hadd fütyüljön közibük. Bizonyos ugyan, hogy semmi hatással sem lesz a
háború idejére és kimenetelére, de a katona dolga az, hogy öljön. Sőt
nemcsak dolga, hanem szokása is, ha egyszer vérbeli katona. Searing
fölhúzta a kakast, és beszabályozta a gyorsító ravaszt.
Ámde már az idők kezdetétől fogva megíratott, hogy e ragyogó nyári
reggelen Searing közlegény senkit se gyilkolhasson meg, sőt, a déliek
visszavonulását se vihesse hírül. Megszámlálhatatlanul sok évszázadon át az
események úgy rendeződtek, oly csodálatos mozaikká illeszkedtek – ennek
homályosan kivehető részleteit kereszteltük el történelemnek –, hogy a tett,
amit Searing forgatott a fejében, teljesültével elcsúfította volna a mintázat
harmóniáját. Vagy huszonöt évvel ezelőtt a Mű kivitelére hivatott Erő, hogy
az elrendeltetésnek megfelelően gondoskodjék e csúf balfogás elhárításáról,
egy fiúgyermek születését idézte elő egy apró falucskában, a Kárpátok
lábainál, gondosan óvta fölcseperedését, vigyázta nevelését, vágyait a
katonai pálya felé terelte, s kellő időben tüzértisztté tette. Végtelenül sok
kedvező hatás találkozása, és ezek felülkerekedése végtelenül sok ellentétes
hatáson, e tüzértisztet valamilyen függelemsértés elkövetésére késztette, s a
büntetés elől menekülnie kellett szülőhazájából. New Orleansba vetődött
(nem pedig New Yorkba), ahol a rakparton már várt a sorozó tiszt.
Besorozták és előléptették, s a dolgok olyképpen rendeződtek, hogy egy
konföderációs üteg parancsnoka lett, e pillanatban vagy két mérföldre attól a
ponttól, ahol Jerome Searing, a jenki földerítő rejtőzött, fölhúzva puskája
kakasát. Semmi el nem mellőztetett: minden egyes lépés e két ember
életútján, kortáraik és őseik életútján, sőt őseik kortársainak életútján –
minden annak rendje és módja szerint rendeztetett, a kívánt eredmény
bekövetkezése érdekében. Ha ebben a roppant láncolatban csak egyetlen
szem is elkerüli a figyelmet: Searing közlegény rálőhetett volna a
visszavonuló déliekre, s minden bizonnyal el is hibázza. Ám, amint adódott,
a konföderációs ütegparancsnok, sorára várva, hogy a menetoszlopba
sorolhasson és elindulhasson, tétlenségében nem talált magának különb
mulatságot, minthogy jobbja felől rézsútosan megcélozzon egy dombocskát,
mert beképzelte magának, hogy a tetején jenki tisztek állnak, s elsütötte az
ágyút. A lövedék pedig repült, s magasan elhúzott a kijelölt cél fölött.
Jerome Searing hátrahúzta a puskája kakasát, szeme a konföderációs
katonákon, találgatva, hogy melyiknek is szánhatna golyót a legtöbb
reménnyel: hadd legyen még egy özvegy, vagy árva, vagy fiát sirató anya a
földön, netán mindhárom egy személyben – mert Searing közlegényből,
jóllehet, ismételten visszautasította az előléptetést, nem hiányzott azért
bizonyos ambíció. Egyszer csak hallja ám, hogy süvít a levegő, mintha egy
óriási madár csapna le a zsákmányára. S gyorsabban, mint érzékelhette
volna, a hang rémes, harsogó robajlássá erősödött, ahogy a lövedék, derült
égből villámcsapás, levágott mellé fülsiketítő dörrenéssel, szilánkokra vetve
szét a roggyant építmény egyik tartóoszlopát, s az egész őrült tákolmány
recsegve-ropogva, vakító porfelhőt kavarva, végleg összeomlott.
Mikor Jerome Searing visszanyerte öntudatát, nem értette mindjárt, mi
történt. Igazában valamivel előbb tért magához, mint ahogy a szemét
kinyitotta volna. Egy ideig ugyanis azt hitte, hogy meghalt és eltemették, és
a gyászszertartás egyes részleteit próbálta visszaidézni. Úgy képzelte,
felesége a sírja fölött térdel, még az ő súlyával is megtetéződik a mellére
nehezedő föld nyomása. A kettő együtt, az özvegy és a föld, kis híján
összeroppantotta a koporsóját. Ha a gyerekek nem tudják rávenni az
anyjukat, hogy menjen haza, ő idelent már lélegzeni se tud többé.
Kellemetlen érzés volt. „Én nem szólhatok hozzá – gondolta. – A
halottaknak nincsen hangjuk, ha pedig kinyitom a szemem, tele megy
földdel!”
Mégis kinyitotta a szemét. Roppant kék ragyogás, a fák koronáitól
fölfelé. Előrébb, pár fát eltakarva, magas, barnás buckaféle, alakja szegletes,
és nyílegyenes vonalak keszekusza, áttekinthetetlen hálója mintázza; de
mindez mérhetetlen messzeségben, oly fölfoghatatlanul távol, hogy ettől
újra elalélt, és behunyta a szemét. Mihelyt pillája lezárult, elviselhetetlen
fény hasított agyába. Füle zúgott, lassú, ritmikus robajlással, mint mikor
messze távol a tenger hullámai ostromolják a partokat, s e robajlásból,
mintha része volna, vagy mögüle jönne, a szüntelen morajjal
összekeveredve, néhány világosan távoli szó hallatszott ki érthetően: Jerome
Searing, te hitvány, csapdában vagy, mint a patkány... patkány... patkány...
Hirtelen mély csönd zuhant rá, vak sötétség és végtelen nyugalom, és
Jerome Searing, teljes tudatában patkány voltának, s arról is kellőképp
meggyőződve, hogy csapdába esett, mindenre emlékezve már, és
semmiképp se megrémülve, ismét kinyitotta a szemét, hogy földerítse,
kifürkéssze az ellenfél erejét, s eltervelje, miképp védekezzék.
Fekvő helyzetbe volt szorítva, hátát kemény gerenda tartotta. Egy másik
gerenda rézsútosan feküdt a mellén, de egy kicsivel odébb tudott
szuszakolódni, így az már nem nehezedett rá, bár elmozdítani sem lehetett.
Egy ácskapocs állt ki belőle, s ez nekinyomta az oldalát a vastag palánknak,
hogy a bal kezét mozdítani se tudta. Kinyújtott és kissé szétterpesztett lábait
a térdtől lefelé romhalmaz borította, mely szűkös szemhatára fölé
tornyosult. A feje oly mereven be volt szorítva, mintha satuban volna, tudta
mozgatni szemét, az állát – semmi több. Csak a jobb karja volt
valamennyire szabad. „Ki kell minket vágnod innen!” – parancsolta meg
neki. De nem tudta kihúzni a kezét a mellén keresztbe fekvő nehéz gerenda
alól, s könyökét se tudta, csak néhány ujjnyira behajlítani.
Searing nem sebesült meg súlyosan, komoly fájdalom nem kínozta. Csak
a fején volt egy kis zúzódás – nyilván a kidöntött tartóoszlop valamilyen
szilánkja ütődhetett neki –, amitől enyhe szédülést érzett csupán, de ebben is
igencsak nagyobb szerepe lehetett a váratlan robbanás okozta idegi
megrázkódtatásnak. Öntudatlansága, beleértve magához térésének idejét is,
amikor azok a különös képzelgései voltak, nem tarthatott tovább, csak
néhány másodpercig, mert még a porfelhő sem oszlott el teljesen, amikor
már hozzákezdett helyzete értelmes áttekintéséhez.
 Félig-meddig szabad jobbjával próbálta megmarkolni a gerendát, mely a
mellén feküdt, de nem nehezedett rá egészen. Sajnos, semmilyen fogás se
sikerült. Képtelen volt annyira lehúzni a vállát, hogy a könyökét átnyomja a
térde felé eső gerendavég alatt, s mivel ez nem sikerült, az alkarját sem
emelhette föl, hogy a gerendát megmarkolhassa. Az ácskapocs, mely
hátrafelé és lefelé állt ki belőle, megakadályozta, hogy ebben az irányban
bármit is megkíséreljen, s a gerenda és a teste közötti hézag mindenütt
szűkebb volt, semhogy az alkarja átfért volna. Nyilvánvaló, hogy
lehetetlenség akár alulról, akár felülről megfognia a gerendát, voltaképpen
hozzá se tudott nyúlni. Meggyőződve tehetetlenségéről, elállt előbbi
tervétől, s azon kezdte törni a fejét, hogy vajon hogy tudna hozzáférni a
lábain tornyosuló törmelék halomhoz.
Amint e romhalmazt vizsgálta, hogy a megfelelő pontot kiválassza,
figyelmét hirtelen magára vonta valami, fénylő fémkarikának látszott,
pontosan szemben vele. Eleinte úgy tetszett, hogy valami tökéletesen fekete
tárgyat fog körül, ujjnyinál nem nagyobb átmérőjűt. Ám hirtelen az eszébe
ötlött, hogy a feketeség csak puszta árnyék, s a fénylő karika tulajdonképpen
a puskájának a csőtorkolata, az áll ki a törmelék alól. Nem sokat töprengett
a dolgon, hanem nyugodtan tudomásul vette a tényt – bár éppenséggel nem
volt valami megnyugtató. Fél szemét lehunyva láthatta féloldalt a csövet is,
egészen addig a pontig, ahol a puskát tartó törmelék elborította. Láthatta hát
a cső egyik oldalát az egyik szemével, pontosan abból a szögből, mint a
másik oldalt a másik szemével. Jobb szemmel nézve a fegyver a bal
halántékára mutatott, és megfordítva. A cső felső részére nem láthatott rá, de
enyhe szögben az alját végignézhette, látta az agy fáját is. A derék holmi
valójában épp a homloka közepét célozta meg.
Végiggondolta ezeket a körülményeket, s fölidézve az előzményeket,
hogy közvetlenül a balszerencsés véletlen előtt, melynek mostani
kellemetlen helyzete köszönhető, éppen a puska kakasát húzta föl, és a
ravaszt állította be, vagyis az egy érintésre is elsülhet, Searing közlegényt
kényelmetlen érzés fogta el. De ez az érzés, ha ilyesmi egyáltalán
lehetséges, távol állt a félelemtől, Searing közlegény bátor harcos volt,
valamennyire megszokta már a puskát, akár ebből a szemszögből is, sőt az
ágyúkat úgyszintén. Vissza is emlékezett, szinte mulatságképp, arra az
esetre, személyes élményére, mikor a Missionary Ridge-i rohamnál
valahogy odakeveredett egy ellenséges lőálláshoz, ahonnan egy nehézágyú a
szeme láttára szórta a kartácsot a rohamozók közé, s ő hirtelen azt hitte,
hogy a kedves szerkezetet már hátra is vonták, mert a lőrésben semmi mást
nem látott, csak egy vastag rézkarikát. Szerencsére idejében fölfogta, mi is
ez a nehéz fülönfüggő, s idejében arrébb lépett, amint az újabb vasmagot
köpött a domboldalon nyüzsgő támadókra. Tűzfegyverekkel szembenézni:
nincs ennél köznapibb dolog a katona életében, kivált olyan
tűzfegyverekkel, amelyek mögött rosszakaratú szempár parázslik. Mi másra
való volna a katona? Searing közlegény azonban ennek ellenére sem tudta
tökéletesen élvezni a helyzetet, és elfordította a tekintetét.
Egy ideig céltalanul tapogatózott a jobb karjával, aztán hiábavaló
kísérletet tett, hogy kiszabadítsa a balt. Majd a fejével próbálkozott,
melynek mozdíthatatlanságát még kellemetlenebbé tette, hogy a kelepce
mibenlétét sem sikerült kiismernie. Aztán a lábait próbálta kiszabadítani, de
amint erős izmait e cél érdekében megfeszítette, hirtelen rájött, hogy ha
megbolygatja a lábaira nehezedő törmeléket, a puska is elsülhet, hogy
miképp nem következett ez be mindeddig, már akkor, amikor a roncs a
fegyverre zuhant, ezt Searing sem tudta ésszel fölérni, jóllehet ebben is
segítették az emlékei. Az egyik különös elevenséggel támadt föl benne:
történt egyszer, hogy kissé tán elveszítette a fejét, puskatussal verte szét egy
másik úriemberét, s utólag vette észre, hogy a fegyver, melyet csövénél
fogva buzogányként forgatott, töltve van, rajta a gyutacs, s fölhúzva a kakas,
ha az ellenfél ezt tudta volna, kétségtelenül olyan jókedvre derül, hogy túléli
a rámért csapást. Valahányszor eszébe jutott katonai pályafutásának e
„zöldfülű” korszaka, s kivált ez a baklövés, mindig elmosolyodott, de most
ajkára fagyott a mosoly. Ismét a puska csőtorkolatára nézett, s egy percig
úgy rémlett neki, hogy elmozdult: mintha közelebb tolult volna.
Ismét elfordította tekintetét. A fák koronáját nézegette, túl az ültetvény
mezsgyéjén: sose vette még észre, milyen könnyű, milyen finoman lebegő a
lombozat, milyen mélykék az ég, még a levelek közül kivillanva is, pedig itt
kissé megsápasztja az eleven zöld, de a feje fölött szinte feketére sötétült.
„Kutya meleg lesz ma – gondolta –, mihelyt fölszáll a nap. Vajon milyen
irányban fekszem?”
Az árnyékok alapján, már amennyit láthatott belőlük, úgy ítélte, az arca
északnak néz, legalább nem süt majd egyenest a szemébe a nap, és észak...
hát igen, arrafelé van a felesége meg a gyerekek.
– Eh! – kiáltott föl hangosan. – Ugyan mi dolgom volna ezzel?
 Behunyta a szemét. „Ha már nem tudok innen elszabadulni, okosabb, ha
alszom. A lázadók elvonultak, s a mieink közül valakit csak erre esz a fene,
csak kutatnak majd utánam! Biztos rám találnak!”
Mégsem aludt. Lassan-lassan valami fájdalom gyűlt meg a homloka
mögött: valami tompa sajgás – alighogy észrevette –, de mind
kellemetlenebb lett. Kinyitotta a szemét, s egyszerre kiállt belőle, becsukta,
s akkor újra visszatért. – Az ördögbe! – mondta megvetően, és ismét
fölbámult az égre. Hallotta a madarak csicsergését, a réti pipis különös,
csikorgó hangját, mintha villogó pengék csattannának egymáshoz.
Visszarévedt gyermekkora kedves emlékeibe, újra együtt játszott bátyjával
és a húgával, versenyt futott a mezőkön, s rikoltozva riogatta az elült
fácánokat, bevette magát a rejtélyes vadonba, és óvakodó léptekkel járta
végig az alig látható ösvényt a Kísértetsziklához, s szíve a torkában
dobogott, amint ott állt a Halottas Barlang előtt, a szörnyű rejtély
megfejtésével próbálkozva. Először történt, hogy észrevette: a rémek járta
barlang száját fémgyűrű övezi. S egyszerre minden álom, minden emlék
elenyészett, s ő ismét magára maradt a puskájával, torkolatába meredve,
mint előbb is. De míg korábban úgy látta, hogy közelebb nyomult, most
mintha fölfoghatatlan messziségbe távolodott volna, ám annál inkább
vészjósló volt. Fölkiáltott, és megrettenve a saját hangjától – a benne
bujkáló félelemtől –, azt hazudta magának: „Ha nem jártatom a szám,
holtom napjáig itt rostokolhatok!”
Most már nem kísérletezett tovább, hogy elkerülje a puskacső ármányos
tekintetét. Ha egy pillanatra félrefordította a szemét, csak azért tette, hogy
segítség után nézzen (bár a romhalmaz egyik oldalán se látta a földet), aztán
hagyta, hogy pillantása visszatérjen, alávetve magát a parancsoló
bűvöletnek. Ha a kimerültség miatt lecsukódtak a szemei, a homlokába
fúródó fájdalom – a puskagolyó halálos ígérete – azonnal arra
kényszerítette, hogy ismét kinyissa őket.
Agyának és idegeinek feszültsége elviselhetetlenné fokozódott, a
természet csak az öntudatlanságban kereshetett menedéket. Egyik ájulásából
magához térve, éles, maró fájdalomra figyelt föl a jobb kezében, s amint
ujjait összedörzsölte, érezte, hogy síkosak, iszamósak. Nem látta a tenyerét,
de ismerte az érzést: a vére folyt. Lázálmában a romhalmaz valamelyik
törött szálfájának verte a tenyerét, s az tele lett szilánkkal, szálkával.
Elhatározta, hogy férfiasabban néz szembe a sorsával. Egyszerű, közönséges
katona ő, semmi több, nem vallásos, bölcselkedésre se hajlamos, nem halhat
meg hősként, fennkölt és örök érvényű végszavakkal az ajkán, még ha volna
is itt valaki, és hallaná, de meghalhat „sportszerűen”, és így is lesz! Csak
tudná, mikorra várhatja a halálos lövést!
Néhány patkány bújt elő odújából, nyilván e csűr őslakói, szimatoltak,
ide-oda szaladgáltak. Az egyik fölmászott a romhalmazra, mely a puskát
eltemette, újabb és újabb társa követte. Searing először közönyösen figyelte
őket, aztán barátságos érdeklődéssel, de mikor rémült agyában fölvillant a
gondolat, hogy valamelyik hozzáérhet a puska ravaszához, szitkozódni,
ordítani kezdett, és elkergette a dögöket. – Semmi keresnivalótok ottan! –
kiabálta.
A patkányok eltűntek, később majd visszajönnek, végigmásznak az
arcán, belemarnak az orrába, átharapják a torkát, jól tudta ezt, de
reménykedett, hogy addigra már halott lesz.
És most már semmi sem tudta elvonni a tekintetét a kis fémgyűrűről,
fekete közepéről. Homlokát ádázul és állandóan szúrta már a fájdalom. Úgy
érezte, hogy átfúrja az egész agyvelejét, mind mélyebben és mélyebben, s
csak a gerenda tartóztatja föl hátul, a tarkójánál. Időnként már
elviselhetetlen volt, megkínzott tenyerét szándékosan nekiverte a törött
szilfa szilánkjainak, hogy valamivel ellensúlyozza a hasogató kínt. Mintha
lassú, szabályos ismétlődéssel lüktetett volna, minden nyilallás élesebb volt,
mint az előző, s ő néha felordított, mert azt hitte, már a végzetes golyó
fúródott a fejébe. Nem gondolt se az otthonára, se az asszonyára, gyerekeire,
se a hazájára, hősi dicsőségére. A kín mindent kitörölt az emlékezetéből. A
világ teljesen elenyészett, szikra se maradt belőle. Itt, a gerendák, rudak és
palánkdarabok összevisszaságában volt az egész mindenség. S itt volt a
halhatatlanság, az idő végtelensége: minden nyilallás egy-egy öröklét. A kín
lüktetése: a mindenség órája, maga a hullámzó végtelenség.
Jerome Searing, a bátor vitéz, a félelmetes ellenfél, a keménykötésű,
elszánt harcos, olyan sápadt volt, mint a kísértet. Álla leesett, szemei
kidagadtak, minden porcikájában reszketett, egész testét kiverte a hideg
veríték, sikoltozott a félelemtől. Az eszét nem vesztette el, a rémület nem
engedte.
Összevagdalt, vérző kezével kotorászva végül egy lécdarabot tapogatott
ki, meghúzta, és érezte, hogy enged. A karóféle párhuzamosan feküdt a
testével, ő meg behajlította a könyökét, amennyire ezt a szűk rés engedte, s
minden mozdulatra sikerült is a lécet egy-egy ujjnyival hátrébb húznia.
Végül teljesen kilazította a lábát borító törmelék alól, most már teljes
hosszában föl tudta emelni a földről. Újult erővel támadt fel benne a remény,
talán el tudná húzni annyira fölfelé, illetve hátrafelé, hogy a végét
megemelhetné, és félrelökné vele a puskát, vagy pedig, ha az túl szorosan
van beékelődve, úgy helyezné el a karót, hogy gellert kapjon rajta a golyó.
Ezzel a szándékkal csúsztatta hüvelykenként hátrafelé, még lélegzetet is alig
mert közben venni, hátha a legkisebb rezzenésre is összeomlik a haditerv, s
most még kevésbé tudta levenni szemét a puskacső végéről, mert talán a
fegyver is sietésre fogja, megérezvén, hogy elveszőben az egyelőre még
kedvező alkalom. Valami haszna azért máris volt a kísérletnek: lekötötte a
gondolatait, s kevésbé kínozta fejét a fájdalom: a reszketése is megszűnt.
Halálos rémülete azonban mit sem csökkent, és a fogai úgy vacogtak, mint a
kasztanyetták.
A karó egyszer csak nem engedelmeskedett tovább a kezének. Teljes
erőből feszítette, amennyire csak a hely engedte, az irányán is változtatott,
de a hátsó vége a feje mögött valami kiálló akadályba ütközött, s az eleje
még mindig túl messzire volt attól, hogy elkotorhassa vele a törmeléket, és
elérhesse a puska csőtorkolatát. Pontosan a sátorvasig ért, Searing jobb
szemével homályosan láthatta, amint kicsillan a szemét közül. Megpróbálta
kettétörni a fát, de nem volt mihez feszítenie. A kudarc nyomán minden
rémség újra visszatért, tízszeres erővel. A puska fekete torka mintha meg
akarta volna torolni lázadását: még kegyetlenebb, azonnalibb halállal
fenyegette. A golyó képzelt útja még iszonyúbb kínszenvedéssel hasított a
fejébe. Újra reszketni kezdett.
Hirtelen megnyugodott. A reszketés elmúlt. Összeszorította a fogait, és
összevonta a szemöldökét. Még nem merítette ki a védekezés minden
erőforrását; új cél, új haditerv formálódott ki a fejében. Fölemelve a karó
hegyét, óvatosan előrenyomta a törmeléken át, a puska mellett, amíg el nem
érte vele a sátorvasat. Aztán lassan kifelé fordította, amíg érezte, hogy a
ravasz kiszabadul, s akkor, szemét behunyva, teljes erejével nekinyomta a
karót! Nem volt semmilyen dörrenés: a puska már akkor elsült, amikor az
építmény összeomlott, s a fegyver kiesett Searing kezéből. De azért így is
megtette a magáét.

Adrian Searing hadnagy, az egyik előőrs parancsnoka azon a

frontszakaszon, ahol öccse, Jerome, elindult veszélyes küldetésére, éberen
fülelve ült a mellvéd figyelőállásában. Egyetlen hangfoszlány sem kerülte el
a figyelmét, egy madár rikoltása, egy mókus nyiffantása, a szél suhogása a
fenyők tűi között: megfeszített érzékei mindenről aggályosan tudósítottak.
Hirtelen, éppen szemközti irányból, valami halk, zavaros robajt hallott, mint
egy összeomló ház döreje, a távolságtól eltorzítva. A hadnagy gépiesen az
órájára nézett. Hat óra tizennyolc perc. Ugyanebben a pillanatban egy tiszt
lépett hozzá a mögöttes vonalakból, és szalutált.
– Hadnagy – mondta a tiszt –, az ezredes parancsára önnek előre kell
nyomulnia, és kipuhatolnia az ellenség erejét, ha rájuk talál. Ha nem,
folytathatja az előrenyomulást, amíg újabb parancsot nem kap. Alapos
okunk van rá, hogy föltételezzük: az ellenség visszavonult.
A hadnagy bólintott, és semmit se felelt, a másik tiszt visszatért a hátsó
vonalakba. Az altisztek halkan és röviden közölték a katonákkal a teendőket,
s azok csatarendbe fejlődve, dobogó szívvel és összeszorított fogakkal
elhagyták állásaikat.
És ez az előőrs becserkészi a hegység irányába eső birtokot is. A romba
dőlt csűr mindkét oldalán elvonulnak, de semmit sem vesznek észre. Kissé
hátrébb a tisztjük jön. Kíváncsian pillant a romhalmazra, és egy hullát fedez
föl, félig eltemetve a deszkák és a gerendák alatt. A por annyira belepte,
mintha a konföderációsok szürke egyenruhája volna rajta. Arca sárgásfehér,
kétoldalt üregesen besüppedt, a halánték is két gödör, köröttük kidagadó
csontgyűrű, a homlok vészjóslóan elkeskenyedett, a felső ajak fölhúzódott,
kivillantva a szorosan összezárt fogakat. A haj iszamós a nyiroktól, az arc is
olyan nedves, mint a harmatos fű körülöttük. A tiszt szemszögéből a puska
nem látható, a helyzet világos: a férfi az összeomló romok miatt lelte
halálát.
– Legalább egyhetes halott! – mondja a tiszt kurtán, és szórakozottan
előhúzza az óráját, mint aki ellenőrizni akarja az időérzékét. Hat óra
negyven perc.
 RESACA HŐSE

Törzskarunk legderekabb tisztje Herman Brayle hadnagy volt, egyik a

két szárnysegéd közül. Nem tudom, hol talált rá a tábornok, azt hiszem,
valamelyik ohiói ezredből került hozzánk, de egyikünk se ismerte azelőtt, és
furcsa is lett volna, ha netalán ismerjük, hiszen ketten se voltunk
ugyanabból az államból valók, de még egymással szomszédos államokból
se. A tábornok nyilván úgy gondolta, hogy a törzs tagjai megkülönböztetett
helyzetben vannak, s oly igazságosan kell kiválogatni őket, hogy elejét
vehesse minden helyi féltékenykedésnek – ne veszélyeztesse még ez is
annak az országrésznek épségét és egységét, amelyet eddig még nem
szakított ketté a polgárháború. Még a saját hadtestből se választott ki
törzstiszteket, hanem a hadsereg-főparancsnokság révén, némi
zsonglőrködéssel, más hadtestekből vezényeltette maga mellé őket. Ilyen
körülmények között egy tisztnek valóban ki kellett tennie magáért, ha azt
akarta, hogy híre eljusson a messzi családhoz és az ifjúkori barátokhoz,
ráadásul, „a hírnek harsány trombitája” amúgy is berekedt már kissé a sok
hiábavaló fecsegéstől.
Brayle hadnagy jó hat láb magas volt, pompás, arányos termetű, haja
szőke, szeme szürkéskék, ami a tapasztalat szerint gyakran a halált megvető
bátorság jele. Amint föltűnt, rendesen teljes díszben, még a hadműveletek
közben is, pedig ilyenkor a legtöbb tiszt igyekszik kevésbé színpompásan
öltözködni, módfelett szemrevaló és szembeszökő figura volt. Ami pedig
egyéb tulajdonságait illeti: modora mint egy gentlemané, esze mint egy
tudósé, szíve akár az oroszláné. Harmincéves volt.
Mindannyian nagyon hamar megkedveltük Brayle-t, sőt, őszintén
csodáltuk is őt, s mélyen megdöbbentett, amikor tapasztalnunk kellett –
megérkezése után mindjárt az első hadműveletnél, a Stone River mellett
lezajlott ütközetben –, hogy van egy rendkívül kifogásolható, s a legkevésbé
sem katonás jellemvonása is: az esztelenségig vakmerő volt. A változó,
szerencsével folyó, förtelmes ütközet legkülönfélébb viszontagságai
közepette – harcoltak bár csapataink nyílt terepen, sima gyapotföldeken,
ritkás ciprusligetekben vagy a vasúti töltés védelmében – Brayle
egyetlenegyszer sem fedezte magát, csak amikor erre szigorú parancsot
kapott a tábornoktól, akinek mellesleg egyéb dolgokon is kellett törnie a
fejét, őszintén szólva, fontosabbakon, mint törzstisztjeinek vagy akár
közkatonáinak élete.
S ez megismétlődött minden egyes összecsapásnál, ameddig csak Brayle
velünk volt. Szálegyenesen ült a nyergében, mint valami lovas szobor, a
golyók, kartácsok záporában, a leginkább veszélyeztetett pontokon – ahová
csak a szolgálat vagy parancs szólította, s ameddig csak ott maradhatott –,
amikor pedig minden különösebb nehézség nélkül, s féltékenyen őrzött jó
hírét semmiképp se veszélyeztetve, biztosíthatta volna magát, amennyire ez
a csatamezőn egyáltalán lehetséges, legalábbis a személyes tétlenség kurta
időszakaiban.
Ha gyalogosan járt – szükségből vagy illendőségből a lovukról leszállt
parancsnokai, bajtársai iránt –, hasonlóképp vakmerően viselkedett. Állt,
mint a kőszál, a nyílt terepen, amikor a tisztek és a közkatonák egyaránt
fedezék után kutattak, s míg az évek számában s harci tapasztalatban
gazdagabb, rangban fölötte álló, s elvitathatatlanul vakmerő bajtársai is
alázatosan kushadtak a dombhajlatban, elismervén, hogy életük
összehasonlíthatatlanul drágább a hazájuknak, mint a haláluk, ez a fickó
kiállt a dombtetőre, ahol egyébként semmi dolga se lett volna, s
szembenézett a leghevesebb golyózáporral.
Mikor a harc nyílt terepen folyt, gyakran megesett, hogy a szemben álló
erők egy kőhajításról néztek farkasszemet egymással, órák hosszán át, s úgy
bújtak a földbe, mint a szerelmesük ölébe. A csapattisztek sem viselkedtek
másképp a posztjukon, a törzskariak pedig, miután hátraküldték a lovukat,
ha már előbb ki nem lőtték alóluk, a sziszegő golyók és visító lövedékek
pokoli boltozata alatt kuporogtak, s egy fikarcnyit se törődtek a tulajdon
méltóságukkal.
Ilyen körülmények között egy dandár törzstisztjének az élete csöppet sem
volt „fenékig tejfel”, főleg, mert teljesen ki volt szolgáltatva az örök
bizonytalanságnak, a hangulat idegtépő változásainak. Abból a viszonylagos
biztonságból, ha sikerül megúsznia, egy civil „csodával határosnak”
mondaná menekülését, a törzstisztet bármikor kiküldhették valami
paranccsal az első vonal fedezékeibe, valamelyik századparancsnokhoz, egy
egészen jelentéktelennek látszó, számára ismeretlen személyhez, akit nem
könnyű keresés nélkül megtalálni, kérdezősködni kell emberektől, akik
éppen akkor valami mással vannak elfoglalva, s olyan zenebonában, hogy
kérdezni és felelni egyképpen csak jelbeszéddel lehet. Szokásos ilyenkor a
fejet félrekapdosni, vagy fürge futásban keresni menedéket, az ellenséges
lövészek ezreinek kíváncsi bámulata, élénk érdeklődése közepette. S aztán
visszatérni – nos, visszatérni, már nem mindig szokásos.
Brayle módszere más volt. Átadta a lovát a legényének – imádta ugyanis
a lovát –, s nyugodtan nekivágott a veszélyes küldetésnek: szeme se rebbent,
háta meg nem görnyedt, s szálas termete, amit még inkább kiemelt az
egyenruha, szinte magára bűvölte a tekintetet. Visszafojtott lélegzettel
figyeltük, szívünk a torkunkban dobogott. Egy ilyen esetnél történt, hogy
egyik bajtársunkat, javíthatatlan hebegőt, annyira elragadták az érzelmei,
hogy odaordított nekem:
– Fo-fo lefoga-do-ho-om ké-két do-dollárba, hogy szi-szitává lö-lövik
mielő-lő-lőtt oda-é-hérne!
Nem álltam a brutális fogadást, féltem, hogy elveszítem.
Hadd tisztázzam minden gyanútól e bátor ember emlékét: élete fölösleges
kockáztatásában semmi része se volt a peckes hősködésnek, vagy akár az
utólagos mendemondákra számító hivalkodásának. Néha megesett, hogy
valamelyikük megjegyzést merészelt tenni neki, de Brayle kedvesen
rámosolygott, s valami könnyed tréfával ütötte el a választ, s vette el a
közbeszóló kedvét a téma további taglalásától. Egyszer ezt mondta:
– Kapitány, ha valamikor netán megbánnám, hogy nem fogadtam meg a
tanácsát, remélem, utolsó perceimet megszépíti majd, ha hallhatom az ön
vonzó hangját, amint fülembe leheli áldását: „Ugye, megmondtam?”
Kinevettük a kapitányt – hogy mi volt rajta a nevetni való, ezt
valószínűleg egyikünk se tudta volna megmondani –, és aznap délután,
mikor lesből szitává lőtték, Brayle jó darabig ott maradt a holttest mellett,
illőn és fölösleges gonddal elrendezve végtagjait... ott, az út közepén,
melyen újra meg újra végigsöpörtek a kartácsok, az ólomdarazsak! Mi sem
könnyebb, mint az efféle viselkedést kárhoztatni, s az sem kerül különösebb
önmegtagadásba, hogy tartózkodjunk az utánzásától, de lehetetlen nem
tisztelni, és Brayle-t nem utolsósorban épp e gyarlósága miatt szerették,
mely ilyen hősies módon árulkodott magáról. Azt kívántuk, bárcsak
megjönne már egyszer az esze, de ő továbbra is csak így nézett farkasszemet
a véggel, sokszor súlyosan megsebesült, de mindig épen és egészségesen
tért vissza a szolgálatba.
Persze, a vég azért elérkezett egyszer, aki fittyet hány a valóságnak,
legyűrhetetlen ellenfelet hív ki maga ellen. Ez Resacánál történt,
Georgiában, a hadművelet során, mely Atlanta bevételével ért véget.
Csapatainkkal szemben az ellenség lövészárkai nyílt terepen, egy enyhe
dombhajlat gerincén futottak végig. E nyílt terep mindkét oldalán, az erdők
védelmében sikerült közel férkőznünk hozzájuk, de a tisztáson nem
remélhettünk sikert az éjszaka beálltáig, amikor a sötétség leple alatt – addig
vakondokként beásva magunkat – támadásra lendülhetünk majd.
Harcállásaink vagy negyed mérföldnyire voltak a tisztástól, az erdő
szegélyén. Arcvonalunk nagyjából félkört írt le, az ellenség megerősített
állásai alkották e félkör húrját.
– Hadnagy, azonnal induljon, és közölje Ward ezredessel, hogy
nyomuljon közelebb az ellenséghez, ameddig csak fedezni tudja magát, de
ne vesztegesse a muníciót fölösleges lövöldözéssel. A lovát itt hagyhatja!
Mikor a tábornok ezt a parancsot Brayle-nek kiadta, mi a félkör jobb
szélén, az erdő peremén voltunk. Wardék viszont a bal szélén. A tanács,
hogy Brayle hagyja a lovát, magától értetődően azt is jelentette, hogy
kerülővel menjen, az erdőben, katonáink közt. A tanács voltaképp fölösleges
volt: a rövidebb út a parancs továbbításának biztos csődjét jelentette. Ám,
mielőtt még bárki közbeléphetett volna, Brayle rövid vágtában a tisztáson
termett, és az ellenséges állásokból máris felhangzott a ropogó sortűz.
– Állítsák meg ezt az átkozott őrültet! – kiáltotta a tábornok.
Egy legény a kíséretéből, több jó szándékkal, mint józan ésszel,
megsarkantyúzta a lovát, s alig tíz öllel arrébb lovastul együtt ott maradt a
becsület mezején.
Brayle-t már lehetetlen volt visszatéríteni, könnyedén vágtázott,
párhuzamosan az ellenséges vonalakkal, kétszáz ölnyire se tőlük. Festői
látvány volt! Kalpagját lefújta a szél, vagy leütötte egy golyó, s hosszú
szőke haja a ló járásának ütemében lebegett. Feszesen ült a nyergében,
baljával lazán fogta a kantárt, jobbja hanyagul leeresztve az oldala mellett.
Amint ide-oda nézegetett, láthattuk egy-egy pillanatra csinos arcélét, s
meggyőződhettünk róla, hogy minden tettetés nélkül, természetes
érdeklődéssel figyeli a fejleményeket.
A jelenet hatásos és drámai volt, de semmiképpen sem színpadias.
Mihelyt lőtávolba ért, gonosz sortűz köpködött rá szakadatlanul, s a mi
erdőszéli állásaink is haragos és hangos tüzet okádtak Brayle védelmére.
Már katonáink is fittyet hánytak a parancsoknak és tulajdon biztonságuknak,
fölugráltak, s a golyózápor pásztájába özönlöttek, szemtől szembe a
tűzokádó ellenséges állásokkal, melyekből válaszképpen tüstént oda is
pörköltek a fedezetlen csoportok közé, halálos sikerrel. A viadalba mindkét
fél tüzérsége beleszólt, mély, eget, földet rázó dördülésekkel, s a levegőt
hasító kartácsok sikolyával aláfestve a puskák ropogását, az ellenséges
lövedékek szilánkká szaggatták, és vérrel fröcskölték tele az erdő fáit, a
mieink pedig földet, követ vágtak föl az ellenség mellvédje körül, s annak
porával szennyezték be a fegyverek fehér füstgomolyait.
Figyelmemet egy percre eltérítette a pokoli csatazaj, de most,
végigpillantva a két dörgő felhő közti széles, világos hasadékon, megláttam
Brayle-t, az egész mészárlás okát. A lőporfüst mindkét oldalról eltakarta,
bajtárs és ellenség egyképp halálra szánta, mozdulatlanul állt a golyó
söpörte mezőn, szembefordulva az ellenséggel. Valamivel távolabb a lova
feküdt. Azonnal rájöttem, mi volt az, ami megállította.
Mint alakulatunk térképésze, már jókor reggel hevenyészett vázlatot
készítettem a terepről, s most eszembe jutott, hogy a mezőt ott mély és
kanyargós vízmosás szeli át, az ellenséges arcvonaltól kiindulva, s arra
nagyjából derékszögben. Onnan, ahol mi álltunk, ez az árok láthatatlan volt,
és Brayle nyilván nem is tudott róla. Átjutni rajta képtelenség volt. Éles
kanyarulatai teljes biztonságot kínáltak, ha Brayle beéri a sors már eddig is
csodálatos kegyével, s beleugrik az árokba. Előre nem mehetett, vissza nem
fordulhatott, állt a halálra várva. Az pedig nem váratott sokáig magára.
Nyomban, mihelyt elesett, valami rejtélyes véletlen folytán a tűzpárbaj is
abbamaradt, s a néhány kósza lövés inkább csak nyomasztóbbá tette,
mintsem megtörte volna a csöndet. Úgy tetszett, mintha hirtelen mindkét
oldal megbánta volna az értelmetlen bűncselekményt. Négy szanitécünk, a
fehér zászlós őrmester nyomában, tüstént elindult a mezőre, s mentek
egyenest, mitől se háborítva, Brayle holttestéért. Jó néhány konföderációs
tiszt és harcos is feléjük tartott, találkoztak, s fedetlen fővel segédkeztek a
hős áldozat hordágyra emelésében. S amint hozták felénk a szent terhet,
kürtöket és tompa dobszót hallottunk az ellenséges vonalak mögül: a
gyászinduló ütemeit. A nemes lelkű ellenfél tisztelgett az elesett hős
emlékének.
A halott holmijai közt volt egy vérrel szennyezett, nutriabőrbe kötött
zsebkönyv. Mikor a tábornok emlékként szétosztotta a szerény hagyatékot,
ez a könyvecske nekem jutott.
 Egy évvel a háború befejezése után, Kaliforniába utaztamban véletlenül
kinyitottam, és elgondolkozva végiglapoztam. Egyik rekeszéből, mely idáig
föl se tűnt, egy levél hullott ki, se borítéka nem volt, se címzése. Női kéz
írta, a megszólítás szívélyes, de névtelen.
A levél keltezése: „San Francisco, 1862. július 9.” Aláírása: a te „édesed”
– így, idézőjelben. Mellesleg a szöveg közt véletlenül szerepelt a levélíró
neve is: Marian Mendenhall.
A stílus műveltségről és jó nevelésről tanúskodott, de máskülönben
közönséges szerelmes levél volt, ha egy szerelmes levelet szabad
közönségesnek neveznem. Sok nem derült ki belőle, de valami azért mégis.
Íme:
„Mr. Winters, akit örökre meggyűlöltem emiatt, azt mesélte, hogy
sebesülésekor, valami virginiai csatában, te, kedvesem, egy fa mögött
lapultál. Azt hiszem, be akart előttem feketíteni, ami, jól tudta, sikerülne is
neki, ha hiszek a szavának. Talán elviselném az én drága hadnagyom hősi
halálát, de sohasem a gyávaságát!”
Hát ezek voltak azok a szavak, amelyek egy napfényes délután, az ország
másik felében, száz férfit megöltek. Valóban gyönge a nő?
Egy este meglátogattam Mendenhall kisasszonyt, hogy visszaadjam neki
a levelét. Azt is elhatároztam, hogy elmondom, mit művelt, csak azt nem,
hogy ő tette. A Rincon Hillen lakott, egy csinos villában. Gyönyörű volt,
finom modorú – egyszóval elbájoló.
– A kisasszony, úgy hiszem, jól ismeri Herman Brayle hadnagyot –
mondtam, mindjárt a tárgyra térve. – Biztosan arról is értesült, hogy elesett.
Találtunk a holmijai közt egy levelet. Kegyed írta. Kötelességemnek
éreztem, hogy visszaszármaztassam.
Gépiesen átvette a levelet, mélyülő pírral futott végig rajta, aztán
mosolyogva rám tekintett:
– Igazán nagyon kedves öntől, hogy visszahozta, bár biztos vagyok
benne, hogy fölöslegesen fáradt vele. Teljesen jelentéktelen levélke. –
Hirtelen megrezzent, és elsápadt. – Ez a folt – mondta –, ez a folt... csak
nem...?
– Kisasszony – feleltem –, már megbocsásson őszinteségemért, de bizony
ez vér, a legderekabb és a legigazabb szívé, mely valaha is dobogott!
– Juj! Iszonyodom a vértől! – kiáltott föl, s egy hirtelen mozdulattal a
kandalló parazsára dobta a levelet. – Hogyan halt meg az én drágám?
 Önkéntelenül talpra ugrottam, hogy kikapjam a tűzből a papírt, mely még
előttem is szent volt, s most félig a lány háta mögött álltam. Ahogy kérdése
elhangzott, felém fordult, s rám emelte a tekintetét. Az égő levél vöröse ott
parázslott a szemében, s arcára is karmazsinpírt vetett, mint a vérfolt a
papírra. Sose láttam még ilyen gyönyörű és ilyen alávaló teremtést.
– Vipera marta meg! – válaszoltam.
 A COULTER-SZOROS

– Gondolja, ezredes, hogy a maga világbátor Coulter századosa még itt is

szívesen felállítaná az ágyúját? – kérdezte a tábornok, bár a kérdést
nyilvánvalóan csak tréfának szánta. Nincs az a tüzér, akármilyen bátor is az
illető, akinek ezen az istenverte helyen kedve lenne felállítani egy ágyút. Az
ezredes maga is úgy gondolta, hogy a tábornok csak arra a bizonyos korábbi
beszélgetésükre célzott, amikor is talán túlzottan is az égig magasztalta
Coulter százados bátorságát.
– Tábornok úr – válaszolta hát szívélyes hangon –, Coulter akárhol
szívesen felállítja az ágyúját, ha ezeket a szemeteket a közelben tudja – és
egy széles karmozdulattal az ellenség irányába mutatott.
– Márpedig itt ez az egyetlen olyan hely – mondta a tábornok, ám ezúttal
elmaradt hangjából a tréfás színezet.
Egy keskeny völgyszorosban álltak, mely meredeken ékelődött az égbe
nyúló hegygerincbe. Valójában egy hágó volt ez, melynek egyik oldalán
keskeny hegyi út kanyargott felfelé a ritkás erdőkön keresztül, míg a másik
oldalon hasonlóképpen, bár nem annyira meredeken haladt lefelé, az
ellenséges csapatok felé. A szoros olyan keskeny volt, hogy jobbra s balra
egymérföldes körzetben teljes mértékben megközelíthetetlennek bizonyult a
tüzérség számára, bár két oldalt, a csipkés hegygerinc túloldalán szövetségi
gyalogosok állomásoztak, akik, úgy tűnt, mozdulni sem tudnak a rájuk
nehezedő nyomás miatt. A szurdok alja épp csak annyira volt széles, hogy a
keskeny út elférjen rajta. Ami a konföderációs csapatokat illeti, úgy
félmérföldnyi távolságra, egy patakocska túloldalán, a nem túl meredek
lejtőn két tüzérségi üteg biztosította a terepet. Egy kivételével az összes
ágyút eltakarták a közeli gyümölcsös fái. Ez az egy azonban – szinte már
pimasz arcátlansággal – egy nyílt tisztáson állt, egy meglehetősen
pompázatos épület előtt, mely valószínűleg a gazda háza lehetett. Minthogy
a szövetségi gyalogság a parancs értelmében nem nyithatott tüzet, az ágyú
meglehetős biztonságban érezhette magát. A Coulter-szoros – ahogyan azóta
is nevezik – azon a derűs nyári délutánon nem tartozott kifejezetten azon
helyek közé, ahol az ember „szívesen felállít egy ágyút”.
Előttük az úton néhány döglött ló hevert, kicsit hátrébb pedig az út szélén
ugyanannyi halott katona feküdt szép sorjában. Egyikük a katonai
szállásmester volt, a többiek pedig a szövetségi felderítőkhöz tartozó
lovasok. Az osztagot irányító tábornok és a dandárt vezető ezredes azért
lovagolt katonai kíséretével a szorosba, hogy felmérje az ellenség
ágyúkészletét – amely azonban szinte azonnal toronymagasságú felhőbe
burkolta magát. Nem volt túlságosan kifizetődő olyan ágyúk után kutakodni,
melyek tintahal módjára álcázzák magukat, ráadásul a rendelkezésükre álló
idő is meglehetősen rövidnek bizonyult. A fenti beszélgetés akkor
kezdődött, amikor a tábornok és az ezredes szintén erre a következtetésre
jutott.
– Márpedig itt ez az egyetlen olyan hely – ismételte a tábornok
elgondolkodva –, ahonnan elkaphatjuk őket.
Az ezredes komoran nézett felettesére.
– Tábornok úr, itt csak egyetlen ágyú fér el. Egy a tizenkettővel szemben.
– Igaz, bár egyszerre mindig csak eggyel – felelte a tábornok, s közben
mintha kissé elmosolyodott volna. – De a maga bátor Coulter századosa
egymaga felér egy egész üteggel, nem?
A szavak mögött megbújó irónia most már félreérthetetlen volt, s ez
bosszantotta az ezredest, jóllehet nem tudta, mit válaszoljon. Lévén a
tábornok alárendeltje, nem lett volna szerencsés visszavágnia, de még a
rosszallását sem merte kifejezésre juttatni.
Ebben a pillanatban egy fiatal tüzérségi tiszt jelent meg lóháton egy
kürtös kíséretében. A tiszt nem volt más, mint maga Coulter százados. Nem
lehetett több mint huszonhárom esztendős. Nem volt épp magas, termete
mégis sudár és karcsú volt. Nem is úgy ült a lovon, mint egy katona, hanem
inkább, mint egy ifjú arisztokrata. Kinézetre is meglehetősen elütött a
körülötte levőktől: keskeny arcán magasan ült az orra, szeme szürkén
csillogott, orra alatt vékonyka szőke bajuszt viselt, hasonló színű haja pedig
meglehetősen ziláltan lógott a vállára. Öltözete is nyilvánvaló hanyagságról
árulkodott. Viseltes sapkájának ellenzője kissé ferdén állt, kabátja pedig
csak a kardövnél volt begombolva, mellkasánál látni engedve ingét, mely
viszont – tekintetbe véve a hadjárat előrehaladt mivoltát – kimondottan
fehérnek volt mondható. Ám ez a hanyagság csak az öltözetére és a
testtartására volt jellemző; a szemében csak úgy szikrázott a környezete
iránt tanúsított feszült figyelem. Ez a szürke szempár, mely keresőlámpaként
villant hol jobbra, hol balra, a vidéket pásztázva, legnagyobbrészt az eget
kémlelte a szoros fölött, jóllehet amíg fel nem ért a hegyi út tetejére,
nemigen láthatott semmit ebben az irányban. Ahogy a tábornok és az
ezredes mellé ért, gépiesen szalutált és tovább is akart menni, amikor az
ezredes megálljt intett.
– Coulter százados – mondta –, arra, a következő hegyháton, az ellenség
tizenkét ágyúja várakozik. Ha jól értettem a tábornok úr szavait, az a
parancs, hogy maga hozzon fel ide egy ágyút, és vegye fel a harcot az
ellenség tizenkettőjével szemben.
Síri csend támadt. A tábornok közömbösen nézett a távolba, ahol egy
regiment, átvágva magát a sűrű bozótoson, lassan elborította a hegyoldalt,
mint egy hatalmas, szakadozottan gomolygó, kék füstfelhő. A százados, úgy
tűnt, nem vette észre az előrenyomuló sereget. Gondolkodott egy keveset,
majd a szavakat szemmel láthatóan erőlködve préselve ki magából, így
szólt:
– A következő hegyháton, uram? Közel vannak az ágyúk a házhoz?
– Á, maga már korábban is járt erre, nem igaz? Pontosan a ház mellett
állnak.
– És feltétlenül... szükséges... felvenni velük a harcot? Határozottan ez a
parancs?
A százados hangja fátyolosan és szaggatottan szólt. Szemmel láthatóan
elsápadt. Az ezredes megdöbbent és mélyen megalázottnak érezte magát.
Lopva a tábornokra sandított. A merev és határozott tekintet azonban
semmiféle érzelmet nem árult el – kemény volt, akár az acél. Egy perccel
később a tábornok kíséretével együtt ellovagolt. A megszégyenült és
felháborodott ezredes már épp elrendelni készült a százados őrizetbe vételét,
amikor ez utóbbi, miután néhány halk szót intézett a kürtöshöz, határozottan
tisztelgett, majd ellovagolt, egyenesen a szoros irányába. Amint az út
tetejére ért, megállt, látcsövét a szeméhez emelte, néhány pillanatig
feszülten figyelte az égboltot. Úgy állt fenn, a hegytetőn, mint egylovas
szobor. A kürtös vágtába fogott és eltűnt a fák között. Egyszer csak kürtszó
harsant a cédrusfák közül, és egy perc sem telt belé, egy ágyúszekér és egy
lőszerkocsi tűnt fel az úton a hozzájuk tartozó teljes tüzérosztaggal
egyetemben. A két szerkezet, melyet hat-hat ló vontatott, döcögve
bukdácsolt felfelé a kaptatón, óriási porfelhőt vonva maga után. Az ágyút
már útközben készenlétbe helyezték és a végzetes hegygerinc felé
irányították. A százados intett a karjával, a tüzérek hihetetlen fürgeséggel
megtöltötték az ágyúcsövet, és az ellenséges csapatok még szinte meg sem
hallhatták a szekerek zörgését, egy fehér felhő vágtázott lefelé a lejtőn, és
fülsiketítő dörej adta hírül, hogy a csata a Coulter-szorosnál megkezdődött.
Fölösleges most részletezni e szörnyűséges és elkeseredett küzdelmet,
melynek kimenetele egy percig sem volt kétséges. Szinte ugyanabban a
pillanatban, hogy Coulter százados ágyúja leadta első lövését, tizenkét
válasz dörrent a gyümölcsös fái közül, mint valami mély, szaggatott
visszhang, és a szövetségi tüzérek megkezdték reménytelen harcukat az élő
acéllal szemben, kinek minden gondolata villámlás és minden tette maga a
halál.
Mivel az ezredes nem bírta tovább nézni a küzdelmet, melyben nem
segíthetett és a mészárlást, melyet nem állíthatott meg, fellovagolt a
hegygerincen úgy negyed mérföldet. Innen magát a szorost nem láthatta,
csak a folytonosan gomolygó füstfelhőt. Mintha csak egy vulkánt látott
volna, dörgedelmes kitörése közepette. Látcsövén keresztül az ellenséges
ágyúkat figyelte, vajon mekkora pusztítást tudnak Coulter lövései okozni –
ha még egyáltalán életben van a százados, hogy a támadást maga
vezényelje. Jól látta, hogy a szövetségi tüzérek, nem törődve a
gyümölcsösben rejtőző ágyúkkal, melyeknek helyzetére csak a fel-feltörő
füstfelhőkből lehetett következtetni, minden erejüket a ház előtt, a nyílt
mezőn álló ágyú ellen fordítják. A robbanások az ellenséges ágyú körül
csupán néhány másodpercenként követték egymást. Néhány lövedék a
házba is becsapódhatott, mert a beszakadt tetőn keresztül vékony füstcsík
szállt a magasba. Döglött lovak, halott emberek hevertek szerteszét.
– Ha a mi fiaink egyetlen ágyúval ekkora pusztításra képesek – mondta
az ezredes az első segédtisztnek, akit meglátott –, gondoljon csak bele, hogy
szenvedhetnek a szerencsétlenek tizenkettőtől. Menjen le azonnal, és
gratuláljon a nevemben az ágyú parancsnokának a lövések pontosságához.
Majd saját szárnysegédjéhez fordult:
– Maga is látta, hogy Coulter először vonakodott teljesíteni a parancsot?
– Igen, uram, láttam.
– Nos, ne említse senkinek, ha megkérhetem. Nem hiszem, hogy a
tábornok maga is vádat akarna emelni. Elég baja lesz azzal, hogy
megmagyarázza, vajon miért kívánta ilyen szokatlan módon elszórakoztatni
a visszavonuló ellenség utóvédjeit.
Egy fiatal tiszt közeledett a hegyoldalon, levegőért kapkodva mászott fel
a meredek kaptatón. Szinte még a tisztelgés előtt belefogott mondandójába,
jóllehet a zihálásától alig lehetett érteni a szavát.
– Ezredes úr, Harmon ezredes üzeni, hogy a lövész gyalogság jól látja a
hegyoldalról a legtöbb ellenséges ágyút, és könnyen megtámadhatná őket.
Az ezredes ránézett a hírnökre, tekintetében nyoma sem volt a
meglepetésnek.
– Tudom – felelte halkan.
Az ifjú tiszt láthatóan zavarba jött.
– Harmon ezredes engedélyt kér az ágyúk megsemmisítésére – hebegte.
– Azt én is éppúgy szeretném – mondta az ezredes változatlan hangon. –
Tolmácsolja üdvözletemet Harmon ezredesnek, és mondja meg neki, hogy a
tábornok gyalogság számára kiadott tűzszüneti parancsa még mindig
érvényben van.
A tiszt szalutált és visszavonult. Az ezredes megfordult és tovább figyelte
az ellenség ágyúit.
– Ezredes úr – szólalt meg a szárnysegéd –, nem tudom, szólhatok-e, de
nekem itt valami nagyon nem stimmel. Tudja ön, hogy Coulter százados
délről származik?
– Ne mondja! Valóban?
– Azt hallottam, hogy tavaly nyáron a tábornok az akkori csapatával
Coulter otthonának szomszédságában állomásozott több héten át és...
– Figyeljen csak! – vágott közbe az ezredes és felemelte a kezét. –
Hallja?
A szövetségi ágyú hirtelen elhallgatott. Mindenki hallotta – a vezérkar, a
tisztiszolgák, a gyalogság a gerinc túloldalán –, és kíváncsian tekingettek a
vulkán krátere felé, ahonnan már nem szállt fel füst, csak ez ellenség ellőtt
töltényhüvelyei eregettek itt-ott apró felhőcskéket. Majd kürtszó harsant,
kerekek távolodó zörgése hallatszott, egy perccel később pedig újult erővel
hangzott fel az ágyúdörgés. A szétlőtt ágyú helyébe új lépett.
– Igen – folytatta elbeszélését a szárnysegéd –, a tábornok
megismerkedett Coulter családjával. Volt valami botrány Coulter felesége
körül, de hogy pontosan milyen természetű, azt nem tudom. Az asszonyka
tüzes kis szecesszionista, mint ahogyan minden déli az, kivéve persze
Coultert, de jól nevelt hölgy és kiváló feleség. Aztán valami panasz érkezett
a főparancsnokságra, és a tábornokot ehhez a csapathoz vezényelték át.
Furcsamód később Coulter ütegét is ide helyezték.
 Az ezredes felpattant a sziklaperemről, ahol a szárnysegéddel eddig
üldögélt. Tekintete csak úgy lángolt a felháborodástól.
– Ide figyeljen, Morrison – mondta, miközben mélyen a pletykás
szárnysegéd szemébe nézett. – Úriembertől hallotta ezt a történetet, vagy
egy hitvány hazudozótól?
– Nem szívesen árulnám el, honnan tudom, amit tudok, csak ha ez
feltétlenül szükséges – válaszolta a szárnysegéd, és kissé elpirult –, de a
fejemet teszem rá, hogy amit elmondtam, mind igaz.
Az ezredes a közelben várakozó tisztek felé fordult.
– Williams hadnagy! – kiáltotta.
Az egyik tiszt kivált a csoportosulásból, az ezredes elé lépve tisztelgett és
így szólt:
– Bocsásson meg, ezredes úr, azt hittem, már tájékoztatták. Williams
elesett odalenn az ágyúnál. Tehetek valamit önért?
Williams hadnagy volt az a tiszt, akinek abban a megtiszteltetésben volt
része, hogy átadhatta az ágyú parancsnokának az ezredes gratulációját.
– Azonnal induljon – mondta az ezredes –, és haladéktalanul rendelje el
annak az ágyúnak a visszavonulását. Várjon! Magam megyek.
Nyaktörő sebességgel viharzott le a meredélyen a szoros szája felé,
sziklákon, tüskés szederindákon vágtázott keresztül. Néhány főnyi kísérete
kavargó összevisszaságban próbálta követni. A lejtő lábánál nyeregbe
pattantak és sebes vágtában nyargaltak a kanyargó hegyi úton, egyenesen a
szoros szájához. A látvány, mely a szemük elé tárult, több volt mint
megdöbbentő!
A szurdokban, ahol egyetlen ágyú számára is épp, hogy elegendő hely
volt, nem kevesebb, mint négy ágyú romjai hevertek halomban. Épp akkor
távolították el a negyedik roncsot nagy nehézségek között, mert túl kevesen
voltak ahhoz, hogy a cserét gyorsan végrehajthassák. A törmelékek az út két
oldalán álltak halomban, az embereknek sikerült az utat tisztán tartani
közöttük, és ezen a részen épp most hozták az ötödik ágyút. Emberek? A
szerencsétlenek inkább valamiféle bányarémnek tűntek! Kalap egyiken sem
volt, mindegyik félmeztelen, izzadságtól fénylő testüket feketére festette a
puskapor, s a feketeséget helyenként vörös foltok tarkították, ahol vér
fröccsent rájuk. Kezükben eszeveszett tempóban járt a töltővessző, a
kartács, az emelőrúd és az elsütőzsinór. Valahányszor lövés után
visszapattant az óriás szerkezet, duzzadt vállaikat, véres kezüket a
kerekeknek feszítve tolták vissza az ágyút a helyére. Nem hangzott
parancsszó, de a lövések zajában, a töltényhüvelyek robbanásában, a repülő
faforgácsok és acélszilánkok visításában senki nem is hallotta volna őket. A
tiszteket – már ha egyáltalán tisztek voltak – meg sem lehetett egymástól
különböztetni; mind együtt dolgoztak mindhalálig, és mind tudta, mi a
dolga. Amikor az ágyúcsövet kitisztították, megtöltötték. Amikor
megtöltötték, céloztak és lőttek. Az ezredes ekkor valami olyat látott,
amilyet még soha egész katonai pályafutása során – valami retteneteset és
iszonyatosat: az ágyú torka vérzett! Mivel elfogyott a víz, az ágyúcső
tisztítását végző katona elhunyt bajtársainak vérébe mártotta a rúd végét.
Nem volt kavarodás, mindenki számára világos volt, mi a teendője. Ha egy
katona elesett, valaki, mintha a földből pattant volna ki, azonnal a helyébe
ugrott.
Az ágyúroncsok között emberi tetemek hevertek szerteszét. A törmelékek
mellett, alatt, fölött és a csatatér mögött az úton végig – ó, minő irtózatos
menet – mindenütt sebesültek kúsztak kezükön, térdükön, ahogyan bírtak.
Az ezredes, miután kíséretét megszánta és visszaküldte, megpróbált
közelebb jutni az ágyúhoz. Hogy a sebesülteket megkímélje, kénytelen volt
keresztüllovagolni a holtakon. Sikerült is megérkeznie a pokol gyomrába, és
egyenesen az ágyúhoz lovagolt. Az épp eldördülő lövés utáni zűrzavarban
véletlenül fellökte a töltővesszőt tartó katonát, aki arcra esett, s már maga is
azt hitte, hogy meghalt. Egy újabb démon ugrott elő a füstből, hogy a
helyébe lépjen, de megpillantva a lovast, megtorpant, és valamiféle túlvilági
tekintettel bámult a jövevényre. Fehér foga szinte világított a fekete ajkak
közt, vérző szemöldöke alatt a tágra nyílt szemekben úgy izzott az ádáz düh,
mint a parázsló szén. Az ezredes határozott mozdulattal visszavonulást
intett. A démon, aki nem volt más, mint maga Coulter százados,
engedelmessége jeléül bólintott egyet.
Ugyanabban a pillanatban, hogy az ezredes megadta a jelet a
visszavonulásra, néma csend nehezedett az egész hadszíntérre. Hirtelen
abbamaradt a halálszorosra zúduló golyózápor. Az ellenség is megszüntette
a tüzet. A hadsereg már órák óta elvonult, és az utóvédparancsnok, aki már
szinte túlontúl is sokáig tartotta állásait, hogy elhallgattassa a szövetségi
támadást, most, ebben a különös pillanatban, végül a saját ágyúit hallgattatta
el.
– Nem is tudtam, hogy ekkora hatalmam van – mondta az ezredes, és
fellovagolt a hegygerincre, hogy megnézze, mi is történt valójában.
Egy órával később az ezredes dandárja már az ellenség területén ütött
tábort. A restebbjei csak álltak és áhítattal figyelték, ahogy a kitartóbbak
átvizsgálják a szent relikviákat: vagy húsz ló szétterpesztett lábú tetemét és
három teljesen megsemmisített ágyúroncsot. Az ellenség magával vitte a
halottait; nem akarták meghagyni a szövetségieknek a megcsonkított és
szétroncsolt katonák látványának örömét.
Az ezredes természetesen a házban szállásolta el magát és kíséretét. Bár
az épületet jócskán megviselte a támadás, még mindig jobb volt, mint a
szabad ég alatt táborozni. A bútorzat nagy része teljesen megsemmisült vagy
legalábbis használhatatlanná vált. A plafon és a falak itt-ott beszakadtak, s
az egész házat lőporszag járta át. Az ágyak, a ruhásszekrények és a
pohárszékek azonban jórészt megmaradtak. Az új lakók kényelmesen
elhelyezkedtek és Coulter ütegének hihetetlen teljesítményéről beszélgettek.
Vacsora közben egy tisztiszolga lépett az ebédlőbe, és engedélyt kért,
hogy személyesen beszélhessen az ezredessel.
– Mi az, Barbour? – válaszolt maga az ezredes.
– Ezredes úr, van valami a pincében. Nem is tudom, hogy... szóval van
lenn valaki. Lementem, hogy körülnézzek és...
– Megyek, megnézem, mi az – állt fel az asztaltól az egyik tiszt.
– Önnel tartok – mondta az ezredes. – A többiek maradjanak nyugodtan.
Vezessen, Barbour.
Fogtak egy gyertyát az asztalról és megindultak lefelé a pincelépcsőn. A
tisztiszolga szemmel láthatóan reszketett a félelemtől. A gyertya csupán
gyenge fényt árasztott, ám ahogy a fal mellett haladva lassan haladtak előre,
a keskeny fénysugárban egy emberi alakot pillantottak meg a földön ülve.
Az alak a fekete kőfalnak támasztotta a hátát, térdét felhúzta az álláig, fejét
a lábára hajtotta. Hosszú, lelógó haja teljesen eltakarta az arcát. Sötétebb
árnyalatú szakálla, még elmondani is különös, hatalmas, összegubancolódott
tömegben lógott a földre. Egyszerre torpantak meg mind a hárman. Majd az
ezredes kivette a gyertyát a szolga remegő kezéből, odament a földön ülő
férfihoz és gondosan megvizsgálta. A hosszú, sötét szakáll valójában egy
asszony haja volt – egy halott asszonyé. A halott asszony egy halott
csecsemőt tartott a karjaiban. A férfi az arcához szorította a két testet. Az
asszony haja vértől volt csatakos, ahogyan a férfié is. Egy yardnyira a
csoporttól egy szabálytalan alakú mélyedés tátongott a pince döngölt
padlózatában, melyet frissen ástak ki egy darab vassal, ami most ott hevert a
gödör szélén. És a gödörben egy csecsemő lába. Az ezredes a feje fölé
tartotta a gyertyát, amilyen magasra csak tudta. A pince fölötti szoba padlója
beszakadt, körös-körül deszkaszilánkok lógtak lefelé.
– Ez a pince nem bombabiztos – szólalt meg az ezredes síri hangon, nem
is gondolva, hogy a jelen körülmények között milyen komolytalanul
hangzik ez a megállapítás.
Egy darabig némán álltak. A tiszt a félbehagyott vacsorájára gondolt, a
tisztiszolga pedig azon törte a fejét, vajon mit rejthetnek a pince másik
végében ácsorgó hordók. Egyszer csak a férfi, akiről eddig azt hitték, halott,
felemelte a fejét és nyugodt tekintettel nézett a kis csoportra. Arca
szénfekete volt, szemétől az álláig fehér, girbegurba vonalak rajzolódtak.
Ajkai is fehéren világítottak. Úgy nézett ki, mint egy színész, aki a
színpadon négert alakít. A férfi homlokán vérfoltok éktelenkedtek.
A tiszt egy lépést hátrált, a szolga kettőt. Csak az ezredes maradt
mozdulatlan.
– Mit csinál itt, jóember? – kérdezte az ezredes.
– Az enyém ez a ház, uram – hangzott a felelet.
– A magáé? Á, értem már. És ők kik?
– A feleségem és a gyermekem. Coulter százados vagyok, szolgálatára.
 A KEGYELEMDÖFÉS

A csata kegyetlen volt és kimerítő. A háború szagát még mindig érezni

lehetett a levegőben. Mostanra már vége volt a harcnak, nem maradt más
hátra, csak a sebesültek összegyűjtése és a halottak eltemetése. „Kicsit össze
kell takarítani” – mondta az egyik temetésre vezényelt osztag önjelölt
tréfacsinálója. Valójában azonban jócskán akadt „takarítanivaló”. Ameddig a
szem ellátott a sűrű erdőben, a szilánkosra zúzott fák rengetegében, emberi
és állati roncsok hevertek mindenütt. A holttestek között hordágyasok
próbálták bukdácsolva összeszedni azt a néhány szerencsétlent, aki még
valamiféle életjelt mutatott. A legtöbb sebesült meghalt, mialatt a csata
kimenetele eldöntötte, lehet-e rajtuk segíteni vagy sem. A hadseregben az a
szabály, hogy a sebesülteknek várniuk kell; a legjobban úgy
gondoskodhatnak róluk a többiek, ha megnyerik a csatát. El kell ismerni, a
győzelem valóban jól jön annak a számára, aki segítségre vár a csatatéren,
sokan azonban nem érik meg, hogy élni tudjanak ezzel a nagyszerű
lehetőséggel.
A halottakat tizenkettesével vagy húszasával csoportosították az út
szélére, amíg a sírgödrök el nem készültek. Néhányukat, akik túlságosan
messze feküdtek ezektől a gyűjtőhelyektől, ott temették el, ahol találták.
Nem sokat törődtek a halottak azonosításával, bár a temető osztagok azt az
utasítást kapták, hogy még egyszer pásztázzák végig azt a területet, ahol a
halottak begyűjtését végezték, és a győztes sereg elesett katonáiról listát
készítettek. Az ellenséges halottaknak be kellett érniük annyival, hogy
megszámolták őket, de ebben aztán végképp nem szenvedtek hiányt.
Sokukat többször is összeszámolták, és a végeredmény, mely a győztes
hadvezér hivatalos jelentésében szerepelt, inkább csak közelítésnek volt jó,
semmint pontos adatnak.
Nem messze attól a helytől, ahol az egyik temető osztag „felütötte a
halottak táborhelyét”, egy szövetségi tiszti egyenruhát viselő férfi álldogált
egy fának támaszkodva. Nyaktól lefelé, úgy tűnt, mintha kimerült tagjait
pihentetné, fejét azonban nyugtalanul forgatta ide-oda; gondolatai jól
láthatóan még nem tudtak megpihenni. Talán nem tudta eldönteni, merre
induljon tovább. Az, mindenesetre, nem tűnt valószínűnek, hogy még sokáig
ott marad a fa tövében, hisz a lenyugvó nap vöröslő sugarai már alig
pislákoltak az erdő fái közt, és a katonák is befejezték napi teendőjüket.
Aligha készült görbe estét csapni a hullák társaságában. A harc után a
csatamezőn nem ritka az olyan katona, aki a csapatához vezető út után
kérdezősködik – mintha azt bárki is tudná. Nem vitás, ez a tiszt is eltévedt.
Pihen még egy percet, aztán alighanem követi majd az egyik hazatérő
temető osztagot.
Egy idő után azonban már mindenki elment, a tiszt mégis maradt. Aztán
egyszer csak megindult az erdő sűrűje felé, a vöröslő nap irányába, mely
vérszínűre festette az arcát. Az a magabiztosság, mellyel nekivágott az
erdőnek, azt sugallta, ismerős talajon jár. Ügyet sem vetett az út szélén balra
is, jobbra is szerteszét heverő hullákra. Innen-onnan halk nyöszörgés jelezte
a helyet, ahová a mentőosztagnak már nem sikerült eljutnia. A súlyosan
sebesült szerencsétlenek most szörnyű éjszakának néztek elébe, ahol a
csillagos ég alatt csak saját szomjuk lesz a társuk. A tiszt azonban velük sem
sokat törődött. De hát mit is tehetett volna, hisz nem volt szanitéc, és víz
sem volt nála.
Egy keskeny vízmosás szélén, mely nem is volt sokkal több egy egyszerű
horpadásnál, néhány holttest hevert szanaszét. Amint a tiszt megpillantotta
őket, útjáról letérve feléjük vette az útját. Elhaladva mellettük jó alaposan
megnézte mindegyiket. Végül megállt az egyiknél, amelyik kissé távolabb
feküdt a többitől, egy ritkás facsoport tövében. Ezt az egyet aprólékos
gonddal vizsgálta át. Egyszer csak úgy tűnt, mintha a halott megmozdult
volna. A tiszt közelebb hajolt és kezével megérintette a holttest arcát. A
halott felüvöltött.
A tisztet Downing Madwell századosnak hívták. Egy massachusettsi
gyalogos ezrednél szolgált. Bátor és eszes katona volt, aki tisztességes,
becsületes ember hírében állt.
Ugyanennél az ezrednél szolgált egy testvérpár is: Caffal és Creede
Halcrow. Caffal Halcrow Madwell százados csapatában volt őrmester, és
kettejük között hű barátság szövődött. Amennyire a köztük lévő rangbeli
különbség, a szolgálati rend és a hadsereg szabályzata lehetővé tette, minden
idejüket együtt töltötték. Ami azt illeti, annak idején együtt is nőttek fel. És
a szív kötelékeit nem könnyű eltépni. Caffal Halcrow természetétől
meglehetősen távol állt minden, ami a háborúval és a katonasággal
kapcsolatos, de képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy barátjától valaha is
elszakadjon. Bevonult hát ő is abba a századba, ahol Madwell akkor
alhadnagyként szolgált. Azóta mindketten két fokot haladtak fölfelé a
ranglétrán, de a legmagasabb rangú altiszt és a legalacsonyabb rangú főtiszt
között igen mély és széles a szakadék, így nem kis nehézségükbe került,
hogy kapcsolatukat fenntarthassák.
Creede Halcrow, Caffal bátyja az ezred őrnagya volt. Cinikus és mogorva
alak volt, akivel szemben Madwell százados a kezdetektől fogva mély
ellenszenvet táplált, és ez az érzés – mely, tegyük hozzá, kölcsönös volt –
idővel szenvedélyes gyűlöletté nőtte ki magát. Mivel azonban mindketten
egyaránt szerették Caffalt, a két hazafi megelégedett annyival, hogy titokban
igyekezett a hont megfosztani a másik szolgálataitól.
Aznap reggel, amikor a csata elkezdődött, az ezred a fősereg előőrseként
teljesített szolgálatot. Az ellenség megtámadta és csaknem teljesen
beszorította őket az erdőbe. Az ezred azonban konokul tartotta állásait. A
csata egyik tűzszünetében Halcrow őrnagy felkereste Madwell századost. A
két tiszt mereven tisztelgett egymásnak, majd így szólt az őrnagy:
– Százados, az ezredes utasítására nyomuljon embereivel a vízmosás
széléhez, és a parancs visszavonásáig maradjon is ott. Nyomatékosan a
tudtára kell adnom, hogy a művelet rendkívül veszélyes. Ha óhajtja, a
parancsot átháríthatja a főhadnagynak. Nekem azonban sajnos nem áll
módomban engedélyt adni a cserére; ez mindössze személyes és nem
hivatalos javaslatom.
Az aljas sértésre Madwell százados higgadtan válaszolt:
– Uram, kérem, csatlakozzék ön is a művelethez. Egy lovastiszt
meglehetősen szembetűnő célpont, és én már réges-rég azon a véleményen
vagyok, hogy mindannyiunk számára az lenne a legjobb, ha ön végre halott
lenne.
A hadsereg köreiben a szellemes visszavágások művészete egészen 1862-
ig nyúlik vissza.
Madwell százados csapatát félóra elteltével rendelték vissza a vízmosás
széléről. A század harmada odaveszett. Az elesettek között volt Halcrow
őrmester is. Az ezredet nem sokkal később visszaszorították a fő vonal
mögé, így a csata végére már mérföldekkel távolabb jártak. A százados most
beosztottja és legjobb barátja mellett állt.
Halcrow őrmester halálos sérülést szenvedett. Ruhája megtépázva lógott
rajta – mintha valaki szándékosan leszaggatta volna –, mellkasa és hasa
fedetlen volt. Zubbonyáról letépték a gombokat és a földre szórták, a test
mellé. Bőrövét elvágták és jól látszott, hogy erőszakkal kirángatták a már
sebesülten fekvő ember alól. Nem folyt sok vér. Egyetlen seb látszott: egy
széles roncsolt nyílás a hasüregen. A sebből, melyet száraz falevelek és föld
mocskolt, kibuggyantak a belek. Madwell százados még sohasem látott
ehhez hasonló sérülést. Fogalma sem volt, mi idézhette elő, mint ahogyan
azt sem tudta, mik lehetnek a következményei. A furcsán megtépázott ruha,
az elvágott öv, a bemocskolt test – mind olyan rejtélyes volt. A százados
letérdelt, hogy közelebbről is megvizsgálja a sebesültet. Amikor felállt, ide-
oda forgatta a tekintetét, mintha ellenség után kutatna. Úgy ötven yardnyira,
egy alacsonyabb, fákkal benőtt domb tetején, jó néhány sötét alakot
pillantott meg, amint az elesett katonák között kutakodtak – egy
vaddisznócsorda. Az egyik állat éppen háttal állt a századosnak, lapockája
furcsán megemelkedett. Mellső lábaival egy emberi testen állt, fejét
leszegte, így azt egyáltalán nem is lehetett látni. Háta komoran feketéllett a
vörös naplemente előterében. Madwell százados elfordította tekintetét a
szörnyű látványról, és ismét azt a valamit kezdte figyelni, ami egykor a
barátja volt.
A sebesült, aki ezt a brutális megcsonkítást elszenvedte, még életben volt.
Időnként megmozdultak a végtagjai, és minden lélegzetét fájdalmas nyögés
kísérte. Kifejezéstelen tekintettel bámult barátja arcába, és minden érintésre
felüvöltött. Roppant kínjában két kézzel tépte a földet maga mellett. Ökölbe
szorított keze tele volt földdel, száraz levelekkel és ágakkal. Beszélni már
képtelen volt; nem lehetett tudni, a fájdalmon kívül érez-e mást is.
Arckifejezése merő könyörgés volt, szemei kétségbeesetten imádkoztak – de
vajon mi után?
Valójában azonban nem volt kérdéses, mi után esdekel ez a tekintet. A
százados már túlontúl is sokszor látta e kifejezést azok szemében, kiknek
ajkai még képesek voltak szavakba foglalni a halál utáni könyörgést.
Tudatosan vagy sem, de ez a vonagló, gyötrő kínoktól szenvedő emberi
roncs, ez az ember és vadállat közösen végzett kegyetlen munkájának
áldozata, ez a gyáva lelkű Prométheusz esengve kérte mindentől és
mindenkitől a felejtés kegyét. Ez a megtestesült gyötrelem egyaránt intézte
néma könyörgését a naphoz, az éghez, a fákhoz, az emberekhez, bármihez,
ami maradék tudatában testet ölthetett.
 De hát mi után is sóvárgott valójában? Az után, amit az ember kérés
nélkül megad a legkisebb szerencsétlen sorsú állat számára is, csak saját
fajának boldogtalan egyedeitől tagad meg. Az áldott megváltás, a végső
könyörületesség – a kegyelemdöfés után.
Madwell százados szólongatni kezdte barátját, de hiába ismételte újra és
újra a szeretett nevet. Végül aztán a szomorúság végképp beléfojtotta a szót.
Könnyei megállíthatatlanul folytak barátja holtsápadt arcára. A szemét
elárasztó könnyártól nem látott már mást, csak egy homályos, elmosódott
alakot. A nyögéseket viszont, melyeket időnként fájdalmas üvöltések
szakítottak meg, tisztábban hallotta, mint valaha. Egyszer csak felállt, a
homlokára csapott és elsietett. Amikor a vaddisznók észrevették a mozgó
alakot, vértől vörös orrukat az égnek emelték, egy másodpercig gyanakodva
méregették az idegent, majd mérgesen zsörtölődő, több szólamú röfögés-
hangverseny közepette elvágtáztak. Ekkor egy ló, melynek szilánkosra törte
mellső lábát egy ágyúgolyó, felemelte fejét a földről és panaszosan nyerített
fájdalmában. Maldwell közelebb lépett, előhúzta pisztolyát és homlokon
lőtte a szerencsétlen párát. Végignézte az állat haláltusáját, mely
várakozásával ellentétben rendkívül hevesnek és hosszúnak bizonyult.
Végül azonban a szegény ló megbékélt végre. Görcsösen feszült izmai, mely
szörnyű vigyorba torzították a pofáját, végül elernyedtek; az élesen
kirajzolódó arcél a földöntúli béke és nyugalom kifejezését öltötte magára.
A távoli hegyháton, a gyér erdőségen túl, a lenyugvó nap egyre
halványuló tüze szinte már teljesen kioltotta önmagát. A fatörzsek oldalán a
vörös fényfoltok halvány szürkévé szelídültek; a fák tetején, hatalmas,
fekete madárként, sötét árnyak terpeszkedtek. Közeledett az éj, és Maldwell
százados és a tábor között még több mérföldnyi kísértet lakta erdő húzódott.
Mégsem indult. Ott állt a már elhunyt állat teteme mellett. Úgy tűnt, fel sem
fogja, hol is van. Szemét a földre szögezte, ernyedten lelógó kezében még
mindig ott tartotta pisztolyát. Aztán felemelte a fejét és tekintetét ismét
haldokló barátja felé fordította. Visszament a szenvedőhöz és letérdelt mellé.
Majd felhúzta a pisztoly kakasát, a csövet az agonizáló férfi homlokához
szorította és tekintetét félrefordítva meghúzta a ravaszt. Hiába. Az utolsó
golyót, úgy látszik, a ló fejébe eresztette.
A szerencsétlen őrmester felnyögött ajkai görcsösen rángatóztak. Száján
véres hab buggyant elő.
 Maldwell százados felállt és előhúzta kardját a hüvelyéből. Bal kezének
mutatóujját végighúzta a pengén, majd maga előtt vízszintesen előretartotta
a kardot, mintha saját idegeit akarná próbára tenni. A penge nem remegett
meg; a rideg fémen visszatükröződő fénycsík mozdulatlan maradt. A
százados lehajolt, és bal kezével letépte a haldokló férfi melléről a még
megmaradt ingfoszlányt. Ezúttal nem fordította el a fejét. Mindkét kezével
megragadta a kard markolatát és a mozdulatba minden erejét beleadva
döfött. A penge belehatolt a férfi testébe, majd azon áthaladva a földbe
mélyedt. Madwell százados csaknem maga is rábukott barátja testére. A
haldokló mindkét térdét felhúzta, jobb kezét pedig a melléhez kapva olyan
szorosan ragadta meg az acélt, hogy ujjai szemmel láthatóan belefehéredtek.
Kétségbeesetten próbálta minden erejével kihúzni testéből a pengét, de
hiába. Annyit ért el mindössze, hogy a seb csak még tágabb lett. Egy
vérpatak tört magának utat és kanyarogva folydogált a zilált ruhán keresztül.
Ebben a pillanatban három férfi lépett elő halkan a facsoport mögül.
Nyilvánvaló volt, hogy mindeddig csak lopva közeledtek. Közülük kettő
hordágyat cipelt.
A harmadik Creede Halcrow őrnagy volt.
 PARKER ADDERSON, A FILOZÓFUS

– Mi a neve?
– Minthogy holnap hajnalban úgyis elveszítem, nem túl sok értelmét
látom, hogy ne fedjem fel. Parker Adderson.
– A rangja?
– Meglehetősen szerény. A tisztek túlságosan értékesek ahhoz, hogy a
kémek kockázatos vállalkozását űzzék. Egyszerű őrmester lennék.
– Melyik ezrednél?
– Már megbocsásson uram, de ha válaszolok a kérdésre, ön könnyen
kitalálhatja, kinek a seregeivel áll szemben. Így ezt az információt, hisz jó
magam is épp ezt próbáltam kipuhatolni az önök vonalai mögött, nem
szolgáltathatom ki.
– Maga aztán furfangos egy alak.
– Ha türelemmel volna még egy ideig, holnapra már bizonyosan unalmas
fajankónak tartana.
– Honnan tudja, hogy holnap reggel meg fog halni?
– Az éjszaka elfogott kémek esetében ez a szokás. Ez is a szakma szép és
nemes hagyományai közé tartozik.
Az ezredes mind ez idáig félretette magas rangú konföderációs tiszthez
illő méltóságát, és kedélyesen mosolyogva próbált a fogollyal elcsevegni.
Ám ezt a látszólagos kedvességet senki – különösen nem egy fogoly – nem
tekintette volna kedvező előjelnek. A mosoly cseppet sem volt szívélyesnek
nevezhető, és nem is talált visszhangra a jelenlevők körében: sem a kém,
sem a fegyveres őr, aki a foglyot az ezredes sátrába hozta és most félreállva
szemlélte az eseményeket a sárga gyertyafényben, nem viszonozták. A
mosolygás egyébként sem volt az ezredes hadi kötelezettségeinek része. A
párbeszéd tovább folytatódott hát, de most már egy főben járó bűntett
tárgyalásának hangnemében zajlott.
– Tehát beismeri, hogy maga kém, aki azért jött a táboromba és öltött
álruhát (minthogy jól láthatóan egy konföderációs katona egyenruháját
viseli), hogy titokban információt gyűjtsön a haderők számát és pozícióját
illetően.
 – Hát ha a pozícióját nem is, de a diszpozícióját már sikerült
kikémlelnem. Mit mondjak, meglehetősen morózus egy társaság.
Az ezredes megint elmosolyodott, az őr azonban, aki komolyabban vette
feladatának súlyát, még szigorúbb arckifejezést öltött és ha lehet, még
feszesebb vigyázzállásba lendült. A kém, miközben unottan pörgette
kalapját a mutatóujja körül, ráérősen szemügyre vette a környezetét. Nem
sok érdekeset láthatott. A függőleges falú sátor úgy nyolc láb széles és tíz
láb hosszú lehetett. Egyetlen faggyúgyertya világított benne, melyet egy, az
asztal fájába állított szurony markolatára erősítettek. Az ezredes most ennél
az asztalnál ült és szorgalmasan jegyzetelt, látszólag ügyet sem vetve az
együttműködésre teljesen alkalmatlan vendégéről. Egy kivénhedt
rongyszőnyeg takarta a döngölt padlót, ezenfelül pedig egy még
vénségesebb koffer, egy másik szék és egy összehajtogatott takaró volt
minden, amit a sátor bútorzatának lehetett nevezni. Clavering tábornok
parancsát a konföderációs egyszerűségről, illetve a „fény és pompa” teljes
mellőzéséről, úgy tűnt, a lehető legnagyobb mértékben betartották. A
bejáratnál, a sátorrúdba vert hatalmas szögön lógott egy kardöv, rajta egy
hosszú szablya, egy pisztolytáska, benne a pisztoly és – bármily
képtelenségnek is tűnik – egy óriási vadászkés. Amikor az ezredest e nem
kifejezetten közönségesnek mondható harci eszközről kérdezgették,
rendszerint azt válaszolta, hogy a kés kedves emlék még a boldogult
békeidőkből.
Viharos éjszaka volt. Az eső patakokban ömlött a sátorponyvára; a
monoton, dobpergésszerű kopogás ismerős lehet mindenki számára, aki
aludt már esős éjjelen sátorban. A süvöltő szél szüntelen rohamára a
törékeny szerkezet megrázkódott, ide-oda lengedezett és a köteleknek,
cölöpöknek feszült.
Az ezredes befejezte irományát, összehajtogatta a papírlapot, majd az
őrhöz fordult:
– Fogja, Tassman, vigye ezt a főhadsegédhez, és aztán azonnal jöjjön
vissza.
– És a fogoly, ezredes úr? – kérdezte tisztelgés közben a katona és
fürkésző pillantást vetett a szerencsétlen flótás felé.
– Csinálja, amit mondtam – vetette oda kurtán-furcsán az ezredes.
 A katona magához vette az üzenetet és kibújt a sátor alól. Clavering
ezredes az uniós kém felé fordította meglehetősen vonzó tekintetét, és
cseppet sem barátságtalanul így szólt hozzá:
– Ronda egy éjszakánk van, nem?
– Hát nekem, mindenesetre, igen.
– Gondolom, tudja, mi áll az üzenetben.
– Úgy lehet, valami fontos, amit érdemes elolvasni. És, meglehet, csak a
hiúság beszél belőlem, de bátorkodom feltételezni, hogy az iromány rólam
is említést tesz.
– Igen. Utasítottam a főhadsegédet, hogy ébresztőnél olvassa fel a
katonáknak az ön kivégzési parancsát. A tábori csendőrség felügyelőjéhez is
intéztem néhány útmutatást az esemény részleteinek elrendezésével
kapcsolatban.
– Remélem, ezredes úr, a látványosság megfelelően lesz elrendezve,
különben még kénytelen leszek jómagam a dolgok után nézni.
– Van valami, amit még esetleg szeretne elrendezni? Szeretne például
beszélni egy pappal?
– Nem hiszem, hogy attól hosszabb lesz a pihenőm, hogy elpazarolom a
papét.
– Jézusom, jóember! Maga komolyan úgy akar a halálba menni, hogy a
viccein kívül semmi értelmes dolgot nem mond? Felfogja maga a dolog
súlyos voltát?
– Hogy foghatnám föl? Még soha életemben nem voltam hulla.
Hallottam már, hogy a halál súlyos dolog, de olyan emberrel még nem
beszéltem, aki meg is tapasztalta azt.
Az ezredes hallgatott egy percig. Érdekelte ez az ember, talán még
szórakoztatta is. Még sohasem találkozott ilyennel azelőtt.
– A halál – mondta végül – veszteség. Elveszítjük a jelen boldogságát és
a lehetőséget a további örömökre.
– Az olyan veszteséget, melyet valójában soha nem fogok érzékelni,
nyugodt szívvel viselem és félelem nélkül várom. Bizonyára ön is
megfigyelte már, ezredes úr, hogy a holtak, akikkel oly nagy előszeretettel
teríti be maga előtt az utat, sohasem panaszkodnak.
– Ha a halál nem is sajnálatos állapot, az odáig vezető út, a haldoklás
folyamata, minden bizonnyal rendkívül kínos valaki számára, aki még nem
vesztette el az érzés képességét.
 – A fájdalom kétségkívül kínos dolog. Magam sem szenvedtem még el
kisebb-nagyobb kellemetlenség nélkül. De aki a legtovább él, az van neki
leginkább kitéve. Amit ön haldoklásnak nevez, az valójában csak a legutolsó
fájdalom. Tulajdonképpen a haldoklás, mint olyan, nem is létezik. A
megfelelő szemléltetés kedvéért tegyük fel, hogy most megpróbálok
elszökni. Ön ekkor felemeli a pisztolyát, melyet oly előzékeny módon most
is az ölében rejt, és...
Az ezredes először elpirult, akár egy kamaszlány, majd halkan elnevette
magát, kivillantva ragyogó fogsorát. Apró főbólintással ismerte el vendége
furfangosságát, de szólni nem szólt semmit. A kém folytatta mondandóját:
– Aztán tüzel, és valami olyasmi lesz a gyomromban, amit előzőleg nem
is nyeltem le. Elvágódom, de még nem halok meg. Csak félórás
kínszenvedés után dobom fel a talpam. De ennek a fél órának minden egyes
perce, akár életben vagyok, akár meghaltam, már nem számít.
Tulajdonképpen nincs is átmenet. Ha holnap reggel akasztanak fel, akkor
sincs semmi különbség. Amikor még élek, a tudatomnál vagyok, amikor
már nem, a tudatom is megszűnik. A természet, úgy tűnik, pontosan úgy
rendezte a dolgokat, ahogyan az nekem a legjobb. Mintha csak magam
csináltam volna. Olyan egyszerű ez az egész – tette hozzá mosolyogva –,
hogy valójában egyáltalán nem is számít, mikor akasztanak fel.
Amikor értekezését befejezte, hosszú csend telepedett kettőjükre. Az
ezredes nyugodtan ült, egyenesen a kém arcába nézett, de úgy tűnt, nem is
figyelt arra, amit az mondott. Mintha a szemével éberen őrizné a foglyot, de
a gondolatai valami teljesen mással lettek volna elfoglalva. Aztán vett egy
hosszú és mély lélegzetet és szinte hang nélkül kiáltotta:
– A halál borzalmas!
– Barbár őseink számára valóban az lehetett – felelte a kém komoran –,
mivel nem voltak még elég intelligensek ahhoz, hogy elválasszák a tudat
ideáját annak a fizikai formának az ideájától, amelyben az megtestesül. Egy
még alacsonyabb rendű intelligenciával rendelkező lény, mint például a
majom, nem tudja elválasztani a házat annak lakójától, így ha egy romokban
heverő kunyhót lát, azt hiszi, a lakója is szenved. A mi számunkra azért
borzalmas a halál, mert ösztönösen annak gondoljuk, és ezt az elképzelést
egy rég letűnt világ vad és hóbortos elméleteivel próbáljuk alátámasztani.
Olyan ez, mint amikor bizonyos helységnevekhez utóbb legendákat szülnek,
hogy keletkezésük körülményeinek magyarázatára gyenge kísérletet
tegyenek, és mind e sületlenség igazolására még különböző filozófiákat is
létrehoznak. Ön felakasztathat engem, ezredes úr, de gonosz hatalma itt
véget is ér. Arra nem ítélhet, hogy a mennyországban kössek ki.
Az ezredes azonban nem is hallotta a fogoly szavait. Gondolatai
ismeretlen mederbe terelődtek, ahol aztán szabadon követték saját
akaratukat, míg a maguk szabta következtetésekre nem jutottak. A vihar
időközben elállt, és az éjszaka fennkölt szellemében valami beleitta magát
az ezredes gondolataiba, s ez a valami egyfajta természetfeletti rettegéssel
töltötte el. Talán valamiféle jövőbelátás is vegyült ebbe az érzésbe.
– Nem akarok meghalni – mondta. – Ma éjjel nem.
Valami, azonban, félbeszakította – már ha egyáltalán folytatni akarta a
mondandóját. Vezérkarának egy tisztje lépett a sátorba, Hasterlick százados,
a tábori csendőrség felügyelője. Az ezredes egy csapásra magához tért, a
távolba révedő tekintet eltűnt az arcáról.
– Százados – mondta, miután viszonozta a tiszt szalutálását –, ez az
ember itt egy jenki kém. A mi vonalaink mögött kapták el, gyanúsak voltak
a papírjai. Mindent beismert. Hogy áll odakinn az idő?
– A vihar már elállt, uram, szépen ragyog a hold.
– Remek. Vegyen magához két embert, kísérjék a foglyot a gyakorlótérre
és lőjék agyon.
Hirtelen egy éles kiáltás tört fel a kém torkából. Egy lépést előreugrott,
nyakát kinyújtotta, kezét ökölbe szorította és kidülledt szemmel meredt az
ezredesre.
– Uramisten! – üvöltötte rekedt hangon. – Ezt nem mondhatja komolyan!
Ne feledje, hogy reggelig nem halhatok meg!
– Egy szóval sem mondtam, hogy holnap lesz a kivégzés – válaszolta
hűvösen az ezredes. – Azt csak maga feltételezte. Most fog meghalni.
– De ezredes úr, könyörögve kérem, jusson eszébe, engem fel kell
akasztani! Kell egy kis idő, amíg felállítják a bitófát... legalább két óra...
vagy egy! A kémeket mindig felakasztják! A haditörvény értelmében
megvannak a jogaim! Az isten szerelmére, ezredes úr, csak gondoljon bele,
milyen rövid...
– Százados, kövesse az utasításaimat!
A tiszt előhúzta kardját, s egy pillanatra sem tévesztve szem elől a
foglyot, némán a tábor kijárata felé mutatott. A fogoly habozni látszott. A
tiszt megragadta őt a gallérjánál fogva és szelíden előrébb tessékelte. Ahogy
a kijárathoz ért, a kétségbeesett ember a sátorrúdhoz ugrott, egy macska
fürgeségével megragadta a vadászkés nyelét, kitépte a fegyvert a tokjából,
majd a századost félrelökve dühöngő őrültként vetette rá magát az ezredesre
és a földre taszította, miközben maga is már a földön fekvő főtisztre zuhant.
Az asztal felborult és a gyertya kialudt, így a két férfi vakon viaskodott a
hirtelen támadt sötétben. A százados is magához tért és odaugrott, hogy az
ezredes segítségére legyen, de ő is ráesett a két elkeseredetten küzdő alakra.
A testek és végtagok kavargó zűrzavarából válogatott átkozódások, no meg
a düh és fájdalom artikulátlan kiáltásai hallatszottak. Egyszer csak rájuk
omlott a sátor, a ponyva a küzdőkre tekeredett, de a harc nem maradt abba.
A küldetéséből visszatérő Tassman közlegény csak találgatni tudott, hogy mi
történhetett, de nem sokat habozott, a földre dobta puskáját, és
belekapaszkodva az ide-oda ficánkoló vászonba, megpróbálta azt lerángatni
az alatta lévőkről. Az őrszem, aki idáig fel-alá sétált a sátor előtt, nem merte
elhagyni őrhelyét, inkább lőtt egyet a levegőbe. A dörrenés felriasztotta a
tábort. Dobpergés és kürtszó vezényelt sorakozót. Félmeztelen emberek
rajzottak ki a sátrakból, útközben rángatva magukra a ruhát, és kapkodva
igyekeztek a tisztek parancsait követve rendezni a soraikat. Így is volt
rendjén; a felsorakozott katonákat könnyebb volt kézben tartani. Míg a
felfegyverzett katonák harcra készen várakoztak, az ezredes vezérkarának és
kíséretének tisztjei rendet varázsoltak a káoszból: félrehúzták az összedőlt
sátrat és szétválasztották a különös csata vérben úszó és már alig lélegző
szereplőit.
Az egyikük valójában már egyáltalán nem is lélegzett: a százados
ugyanis már halott volt. A vadászkés, melynek nyele oly fenyegetően állt
most ki a torkából, az áll alatt hatolt be, amíg bele nem akadt az állkapocs
szögletébe. A kéz, mely a késsel lesújtott, nem is tudta azt többé kihúzni a
szerencsétlen áldozatból. A halott férfi olyan erővel szorította kezében a
kardját, mely egy élőt is meghazudtolt volna. A kard pengéjét vér festette be
egészen a markolatig.
Az ezredest talpra állították, de amint elengedték, azonnal visszazuhant a
földre és elvesztette az eszméletét. A számtalan zúzódás mellett két hatalmas
kardszúrás éktelenkedett rajta – egy a combján, egy pedig a vállán hatolt
keresztül.
A kém szenvedte el a legkisebb sérüléseket. Azon felül, hogy a jobb karja
eltörött, sebesülései épp csak olyanok voltak, mintha csupán egy kisebb
ökölharc részese lett volna. Ennek ellenére teljesen kábult volt, nem is
nagyon tudta, mi történt vele. Kissé félrehúzódott őrzőitől, a földre görnyedt
és érthetetlen szavakat nyöszörgött maga elé. Az arca, bár sok helyett
feldagadt az ütésektől és itt-ott vérfoltok éktelenítették, ijesztően fehér volt
– fehér, akár egy hulláé.
– Ez a férfi nem bolond – válaszolta a tábori orvos valakinek a kérdésére,
miközben előkészítette a sebkötözőket –, csak halálra van rémülve. Ki az
ördög lehet?
Tassman közlegény belefogott a magyarázatba. Ez volt élete nagy
lehetősége. Nem hagyott ki egyetlen apró részletet sem, amely az ő saját
szerepét és jelentőségét hangsúlyozta az éjszaka eseményeiben. Amikor a
történet végére ért, kezdte volna az egészet elölről, de már senki sem figyelt
rá.
Az ezredes ekkorra már visszanyerte az eszméletét. Félkönyékre
emelkedett, körülnézett, és amikor megpillantotta a tábortűz mellett kuporgó
kémet, ennyit szólt mindössze:
– Vigyék azt az embert a gyakorlótérre és lőjék agyon!
– Biztosan félrebeszél az ezredes úr – mondta egy közelben ácsorgó tiszt.
– Dehogyis beszél félre – válaszolt a főhadsegéd. – Itt van nálam az
írásos parancs. Ugyanezt az utasítást adta Hasterlicknek is – és azzal a halott
tábori csendőr felé mutatott. – És isten bizony, ki is végezzük!
Tíz perc sem telt belé, és Parker Adderson, a szövetségi erők őrmestere, a
bölcs és filozófus, a gyakorlótéren térdepelt a hold sápadt fényében és
összefüggéstelenül próbált az életéért könyörögni. Húsz katona lőtte agyon.
Ahogy a sortűz eldörrent az éjszaka metsző hidegében, Clavering ezredes,
aki holtsápadtan és mozdulatlanul feküdt a tábortűz bíborszínű fényében,
felnyitotta hatalmas, kék szemeit, kedvesen végignézett mindazokon, akik
körülötte álltak, és így szólt:
– Milyen csend van!
Az orvos komoran és jelentőségteljesen pillantott a halott főhadsegédre.
A sebesült szeme lassan lecsukódott, és így feküdt mozdulatlanul még egy
pár percig. Aztán valamiféle leírhatatlanul üdvözült még egy pár percig.
Aztán valamiféle leírhatatlanul üdvözült mosoly terült el az arcán, és alig
hallhatóan így szólt:
– Gondolom, ez a halál – s azzal távozott az élők sorából.
 AZ ŐRSZEMEK
I.
BÁR MEGHALHATNÉK

Két ember beszélgetett. Az egyik az állam kormányzója volt. Az időpont

1861; tartott a háború, és a kormányzó már hírnévre tett szert esze,
lelkesedése okán, amellyel államának minden erejét és forrását az unió
szolgálatába állította.
– Micsoda! Maga? – mondta éppen a kormányzó nyilvánvaló
elképedéssel. – Maga akar tiszt lenni? Úgy látszik, a harsona és dobszó
alapvetően megváltoztatta a meggyőződését. Gondolom, az őrmestereim
toborzásakor nem kellene finnyásnak lennem, de – enyhe irónia áradt a
szavaiból – elfelejtette tán, hogy hűségesküt kell tennie?
– Sem a meggyőződésem, sem a véleményem, érzésem nem változott –
mondta a másik nyugodtan. – Együttérzésem a délieké, ahogy volt szíves
erre emlékeztetni, de soha nem kételkedtem abban, hogy északnak van
igaza. Érzelmeimben valóságos déli vagyok, de fontos dolgokban szokásom,
hogy a fejem és ne az érzelmeim alapján cselekedjek.
A kormányzó elgondolkodva kocogtatta ceruzájával az íróasztalát. Nem
válaszolt azonnal. Kis idő múltán azt mondta: – Hallottam, hogy sokféle
ember él ezen a világon, gondolom, olyanok is, akikről ön beszél, és
feltételezem, magát is ezek közé sorolja, de – elnézését kell kérnem – én
ezzel nem értek egyet.
– Úgy értsem, hogy a kérelmemet visszautasítják?
– Hacsak meg nem győz arról, hogy déli szimpátiája nem kizáró ok,
akkor igen. Nem kételkedem az ön jó szándékában, és tudom, hogy
bőségesen el van látva mindazzal az értelemmel és különleges kiképzéssel,
amire egy tiszt feladatainak ellátáshoz szüksége van. Meggyőződése, ahogy
mondta, az unió ügye mellé állítja, de nekem inkább olyan emberre lenne
szükségem, aki a szívével is felvállalja az ügyet. A férfiak a szívükkel
harcolnak.
– Figyeljen ide, kormányzó – mondta a fiatalabbik, és elmosolyodott.
Ebben a mosolyban több volt a fény, mint a melegség. – Van még valami a
tarsolyomban: olyan képzettség, amelyet, reméltem, nem kell
megemlítenem. Egy kiemelkedő hadvezér valamikor egyszerűen
megfogalmazta, ki a jó katona: „Igyekezz mindig megöletni magad”. Ezért
szeretnék szolgálatba lépni. Talán nem vagyok valami nagy hazafi, viszont
szeretnék meghalni.
A kormányzó meglehetősen éles pillantást vetett rá, majd kissé kimérten
megszólalt: – Ennél van egyszerűbb és őszintébb megoldás is.
– Uram – jött a válasz –, a mi családunkban ez nem szokás. Még egyetlen
Armisted sem tett ilyet.
Hosszú csend telepedett rájuk, egyik férfi sem nézett a másikra. Végül a
kormányzó elszakította tekintetét a ceruzáról, amellyel továbbra is az asztalt
kocogtatta, és azt mondta: – Ki az a nő?
– A feleségem.
A kormányzó az asztalra ejtette a ceruzáját, felállt, és kétszer vagy
háromszor keresztülsétált a szobán. Aztán Armistedhez fordult, aki szintén
felemelkedett. A korábbinál is hidegebben végigmérte, majd megszólalt. –
De az a férfi... nem lenne jobb, ha ő... nem lehetséges, hogy az országnak rá
kevésbé van szüksége... vagy az Armistedek ellene vannak az „íratlan
szabályoknak”?
Az Armistedek, ez most szemmel látható lett, megértették a sértést: a
fiatalabb férfi arca elvörösödött, majd elsápadt, de alárendelte magát
megvalósítandó céljának.
– A férfi személyazonosságát nem ismerem – mondta viszonylag nyugodt
hangon.
– Elnézését kérem – felelte a kormányzó, még a szokásosnál is kevesebb
meggyőződéssel. Egy pillanatnyi szünet után folytatta: – Holnap kapitányi
megbízással a Tizedik Gyalogsághoz küldöm, jelenleg Nashville-ben,
Tenessee-ben állomásoznak. Jó éjszakát.
– Jó éjszakát, uram. Köszönöm.
Amikor magára maradt, a kormányzó egy darabig az íróasztalának dőlve
mozdulatlanul állt. Végül megvonta a vállát, mint aki valami terhet ráz le
magáról. – Szomorú ügy – mondta.
A tűz előtti vörös asztal mellé ült, felvette az első keze ügyébe kerülő
könyvet, és elgondolkodva kinyitotta. A tekintete megállt egy mondaton:
„Mikor Isten úgy gondolja, hogy a hűtlen asszonynak ahhoz, hogy
igazolni tudja bűnösségét, hazudnia kell férjének, akkor van benne annyi
törődés, hogy elég ostobasággal ajándékozza meg a férfit ahhoz, hogy az
hinni tudjon.”
 Megnézte a könyv borítóját. Őfelsége, a bolond volt a címe.
A kötetet egy lendülettel a tűzbe hajította.

II.
HOGYAN MONDJUK EL AZT, AMIT ÉRDEMES MEGHALLGATNI

A Pittsburg Landing-i csatában két nap alatt megverték az ellenséget, aki

csendesen Corinth-ig hátrál, ahonnan érkezett. Grantet hozzá nem értése
miatt megfosztották hadsereg-parancsnoki tisztétől, de a beosztást nem az a
Buell kapta meg, akinek katonai tevékenysége és hozzáértése megóvta
Grant megvert seregét a megsemmisüléstől és a fogságtól, hanem Halleck,
aki még nem bizonyította erejét, viszont elméleti, tohonya, gyenge férfi volt.
Csapatai lépésről lépésre, mindig hadrendbe fejlődve haladtak, hogy
ellenálljanak az ellenség felderítőinek, akiknek valahogy mindig máshol
támadt dolguk; újra és újra beásták magukat felkészülve a soha meg nem
érkező hadoszlopok rohamára; előretörtek a harminc mérföld kiterjedésű
erdőn és lápon, egy olyan ellenség irányába, amely az összecsapás előtt úgy
eltűnt, akár a kísértet kakaskukorékoláskor. „Kirándulás és riadó”, felderítő
hadművelet és ellentámadás volt, melynek során parancsok és érdekek
keresztezték egymást. Ez az egész cirkusz heteken át állt az érdeklődés
középpontjában, elvonva a kiváló polgárok figyelmét a politikától, akik meg
szerették volna nézni a háború borzalmaiból azt, amit biztonságosan meg
lehetett tekinteni. Köztük volt barátunk, a kormányzó is. A hadsereg-
főparancsnokságon és az államából érkező csapatok táborhelyein
ismerősként köszöntötték. Rendszerint személyes munkatársai kísérték.
Parádésan lovagolt, öltözete hibátlanul szabott, és nagy merészen
selyemkalapot viselt. Kellemes, elbűvölő részletek, melyek a harctéren túli
békés világ gazdagságát sugallták. A sarat taposó katona felnézett a
lövészárokból, az ásójára támaszkodott, és jól hallhatóan szidta az arra
haladó civileket, hogy jelezze, a katonai mértékletesség szabályai szerint
megjelenésük feleslegesen díszpompás.
– Azt hiszem, kormányzó – mondta Masterson tábornok nem hivatalosan
egyik nap, miközben lábát átvetette a nyeregkápán (ez volt a kedvenc
pozitúrája) –, azt hiszem, a maga helyében nem lovagolnék tovább ebbe az
irányba. Nincs ott semmi más, csak egy-egy felderítő szakasz. Gondolom
ezért kaptam azt az utasítást, hogy ideállítsam ezeket az ostromágyúkat,
hogyha a felderítőket elsodornák, az ellenség belehaljon a kétségbeesésbe,
hogy nem tudja őket elvontatni innen. Tudja, meglehetősen nehezek.
Van okunk attól tartani, hogy eme határtalan katonai humor nem enyhe
tavaszi záporként hullott a civil selyemkalpagja alá. Ennek ellenére semmi
nem utalt arra, hogy a megértés méltóságvesztéssel járt volna együtt.
– Úgy tudom – mondta komolyan –, hogy az embereim közül is vannak
ott néhányan, a tizedik osztag, Armisted kapitány parancsnoksága alatt.
Szeretnék találkozni vele, ha nincs ellenére.
– Vele érdemes találkozni. De meglehetős őserdő van arrafelé, azt
tanácsolnám, hogy hagyja itt a lovát és... – egy pillantás a kormányzó
kíséretére – az embereit.
A kormányzó tehát gyalog és egymaga haladt tovább. Félóra múlva
túljutott a mocsaras talajt rejtő sűrű aljnövényzeten, és végre szilárd,
nyíltabb terepre ért. Itt félcsapatnyi gyalogost talált, akik gúlába rakott
puskák mögött tanyáztak. A katonák teljes menetfelszerelésben voltak – öv,
tölténytár, oldalzsák és kulacs. Volt, aki elnyúlt a száraz avaron, és mélyen
aludt: mások kis csoportokban kényelmesen pletykálkodtak erről-arról,
néhányan kártyáztak, de senki nem került messzire a halomba rakott
fegyverektől. Egy civil szemében mindez óvatlanságnak, zűrzavarnak és
érdektelenségnek tűnhetett, egy katona azonnal észrevette a várakozást és a
készenlétet.
Valamivel távolabb egy magányos tiszt, kifakult egyenruhában,
fegyverben egy kidőlt fán üldögélt. Észrevette, hogy látogató érkezett, mert
az egyik csoportból felállt egy őrmester, és az idegen felé indult.
– Armisted kapitányt keresem – mondta a kormányzó.
Az őrmester szúrós szemmel végigmérte, majd szótlanul a tisztre
mutatott, és a puska halomból felvett fegyverrel odakísérte.
– Ez a férfi szeretne önnel találkozni, uram – mondta, és tisztelgett. A
tiszt felemelkedett.
Jó szeműnek kellett annak lennie, aki felismerte. Pár hónappal korábban
még barna hajába most ősz tincsek vegyültek. Naptól cserzett arca
megöregedett. A homlokán bíbor heg húzódott, egy kardcsapás nyoma;
arcának egyik felét golyó torzította el. Csak egy északhoz feltétlenül hű
asszony gondolhatta a férfit jóképűnek.
 – Armisted kapitány – mondta a kormányzó, és kinyújtotta a kezét. –
Megismer?
– Megismerem, uram, és köszöntöm... mint államom kormányzóját.
A szeme magasságába emelte jobbját, szalutált, előre lendítette a karját,
majd leengedte. A katonai etikett szabályai szerint nincs mód a kézfogásra.
A kormányzó leengedte kinyújtott kezét. Ha meglepődött is, vagy
kellemetlenül érintette a dolog, egyetlen vonása sem árulta el.
– Ez az a kéz, amely aláírta az ön kinevezését – mondta a kormányzó.
– És ez az a kéz...
A mondat befejezetlen maradt. A front felől éles puskaropogás
hallatszott, amelyet újabb és újabb követett. Egy golyó süvített át az erdőn,
és becsapódott egy közeli fatörzsbe. A földön ülő férfiak felugráltak, és még
mielőtt a kapitány erős, tiszta hangja kiadta volna a parancsot: – Viii-gyázz!
–, már mindenki elfoglalta a helyét a felhalmozott fegyverek mellett. Ismét
felhangzott a parancs, immár a puskaropogás robaján keresztül: – Fegyver-
be! – amit a bajonettek csengése követett.
A láthatatlan ellenség irányából most már sűrűn záporoztak a lövedékek,
bár többnyire a fáradt golyók hangját lehetett hallani, melyek ágaknak
csapódtak, és ezért eltértek az eredeti iránytól. Az első sorban néhányan
megsebesültek, és a földre zuhantak. Mások az első vonal felderítő
fedezékéből sántikáltak elő, többségük nem állt meg, hanem sápadtan,
összeszorított foggal igyekeztek a hátsó vonalakhoz.
Hirtelen mély, zúgó hang hallatszott, amit a gránát rémisztő becsapódása
követett. Elhúzott a fejük fölött, és a sűrű bozótos szélén felrobbant, lángba
borította a lehullott leveleket. Süketítő zajjal úsztak a levegőben, mint egy
csapat lebegő madár – megszakították a kapitány hangsúly és nyomaték
nélküli, nyugalmat árasztó folyamatos parancsainak lassú monotóniáját,
amely olyan volt, mint egy zsolozsma a szeptember végi holdtöltekor. Ezek
a nyers katonák már jól ismerték az elkerülhetetlen végzet idején felhangzó
megnyugtató kántálást; alig egyéves tapasztalat után beletörődtek az átokba,
és veteránokat megszégyenítő pontossággal és hidegvérrel hajtották végre
feladatukat. Még a fák mögött rejtőző különálló civilt, aki a büszkeség és a
rettegés között ingadozott, még őt is magával ragadta a meggyőző erő.
Érezte a fokozott elszántságot, és csak akkor futott el, amikor a felderítők
parancsot kaptak a gyülekezésre. Űzött nyulakként jöttek elő a fák közül,
felsorakoztak a kis sor bal oldalán, nehezen szedték a levegőt, örültek
minden lélegzetvételnek.

III.
AKI NEM SZÍVBŐL HARCOL

A kormányzót az egyik menekülő sebesült vezette fedezékbe. Bátran

küzdötte magát hátrafelé, a „kis dzsungelen” keresztül. Alaposan kifulladt,
és kicsit összezavarodott. Egy-egy lövéstől eltekintve semmilyen zajt nem
hallott a háta mögött. Az ellenség a következő rohamra készülődött, ám azt
senki nem tudta, hányan vannak, és milyen taktikát követnek. A kormányzó
úgy érezte, most már megmenekül, és hasznára lehet még a hazájának,
rábízta magát a gondviselésre, ám amikor a nyílt terepen egy kis patakon
akart átugrani, kificamította a bokáját. Továbbmenni nem tudott, mert túl
súlyos volt ahhoz, hogy fél lábon ugráljon. Néhány hiábavaló és rendkívül
fájdalmas kísérlet után feladta, leült a földre, hogy szégyenteljes sérülését
ápolja, és búsan merengjen a hadi szerencse forgandósága felett.
Hirtelen újra megindult a fegyverropogás, az eltévedt golyók hangos
zúgással-fütyüléssel érkeztek Azután két tiszta, egyértelmű robbanás,
amelyet folyamatos fegyverropogás követett, de azon is áttört a katonák
ordítozása és örömrikoltása, amelyet az ágyú dörgése szakított meg néha.
Mindebből arra következtetett, hogy Armisted kis csapata kétségbeesett
visszavonulás közben folytatja a küzdelmet. Kétoldalt lassan feltünedeztek
azok a sebesültek, akiket korábban maga mögött hagyott. Létszámuk a
csatából frissen kiesettekkel gyarapodott. Egyesével, kettesével, hármasával
érkeztek, támogatták a még náluk is súlyosabban sérült bajtársaikat, ám
egyikük sem hallotta a kormányzó segélykérését, süketen vágtak át a
bozóton, és eltűntek szem elől. A lövések hangja egyre erősödött, egyre
közelebbről és egyre tisztábban hallatszott. Végül a nyomorult sebesültek
nyomában biztos lépésű katonák bukkantak fel, akik menet közben
visszafordultak, kötelességszerűen tüzeltek, majd kitartóan folytatták a
visszavonulást, s közben újratöltötték a fegyvereiket. Kettő vagy három a
kormányzó szeme előtt bukott fel, és mozdulatlanul hevert a földön. Az
egyikben még maradt annyi élet, hogy kétségbeesetten megpróbáljon
fedezékbe bújni. Egy bajtársa megállt mellette, annyi időre, amíg elsütötte a
puskáját, egy pillantással felmérte a szerencsétlen ördög állapotát, és
nehézkesen újabb töltényt helyezett a fegyverébe.
Mindebben nyoma sem volt a háború pompájának, vagy dicsőségének. A
tehetetlen civil még nyomorúságos aggodalmában sem tudta eltagadni,
micsoda ellentét feszült a személyének szóló fenséges parádék és a jelen
között. Ott ragyogó egyenruhák, zene, lobogók, díszlépés. Ez itt undorító, az
embernek felfordul a gyomra. Természet adta művészi érzéke tiltakozott a
brutális ízléstelenség ellen.
– Jaj – nyögte, és megborzongott. – Ez pokoli! Hol van itt a báj? Hol az
emelkedett érzelem, az odaadás, a hősiesség, a...
Valahol nem messze, a közeledő ellenség irányából tisztán felcsendült
Armisted kapitány hangja.
– Lépés, állj! Fegyvert vállhoz! Tűz!
Az általános hangzavarból kihallatszott néhány puskalövés, majd megint
az átható kiáltás:
– Tüzet szün-tess! Hátra arc... In-dulj! – Pár pillanattal később a
maroknyi csapat lassan elvonult a kormányzó mellett, tőle jobbra, arccal az
ellenség irányába, egymástól féltucatnyi lépésre hátráltak. A legszélén,
baloldalt, néhány méterrel mögöttük jött a kapitány. A civil a nevét kiáltotta,
de a parancsnok nem hallotta meg. Egy csapat szürke ruhás katona tört ki a
bozótosból, egyenesen abba az irányba, ahol a kormányzó feküdt. Valami
földhányás feltartóztatta őket, a csatasorból tömeg lett. A kormányzó az
életéért és a szabadságért tett utolsó erőfeszítéssel megpróbált felemelkedni,
a kapitány pedig éppen akkor hátranézett, és észrevette. Azonnal, de a tőle
megszokott lassú pontossággal énekelte a parancsot: – Felderíí-tők, állj! – A
katonák megtorpantak, és a szabályoknak megfelelően szembefordultak az
ellenséggel.
– Jobbra in-dulj! – és rohanvást közeledtek, maguk elé tartott bajonettel,
laza sorban felfejlődtek az addig a sor végén álló társuk mögé.
– Elő-re... menteni államunk kormányzó-ját!... Kettős sorban... in-dulj!
Csak egyetlen ember nem engedelmeskedett a meglepő parancsnak! Ő
már halott volt. A többiek hangos ordítással törtek előre, és futva tették meg
a köztük és a cél közti húsz vagy harminc lépést. A kapitány, aki a
legközelebb volt, érkezett elsőnek – az ellenséggel egyidőben. Vagy féltucat
gyors lövést adtak le rá, és az első ember – hősies óriás, kalap nélkül,
mezítelen felsőtesttel – a puskatussal iszonyú ütést mért a kapitány fejére. A
tiszt egy törött kar árán elhárította az ütést, és az óriás mellkasába
mélyesztette a kardját. Ahogy a sebesült eldőlt, a mozdulat kirántotta a
kardot a tiszt kezéből, és még mielőtt előránthatta volna revolverét az övére
függesztett tokból, egy másik ellenséges katona tigrisként ugrott rá. Két
kézzel torkon ragadta, hátranyomta, a kimerült kormányzóra, aki még
mindig azzal küszködött, hogy talpra tudjon állni. Egy szövetségi őrmester
bajonettel támadt a katonára, a kapitány torkát fojtogató halálos szorítást
pedig a támadó csuklóira mért rúgás lazította. Mire a kapitány
felemelkedett, már emberei mögött volt, akik előtte és körötte hevesen
harcoltak a számbeli fölényben lévő, de kevésbé összeszedett ellenséggel. A
puskák mind a két oldalon szinte mind üresek voltak, és a harc hevében sem
idő, sem mód nem volt arra, hogy újratöltsék őket. A konföderációs
katonákat hátrányosan érintette, hogy jószerivel egyiküknek sem volt
bajonettje; puskatussal harcoltak – és a puskatus végzetes fegyvernek
bizonyult. A verekedéshez olyan hangok párosultak, mint amikor üzekedő
bikák csapják össze az agancsukat – innen-onnan betört koponya
reccsenése, egy szitok vagy nyögés hallatszott, amelyet a puska csövére
erősített bajonett és egy has találkozása váltott ki. Azon a résen, amelyet
egyik előrebukó embere hasított, Armisted kapitány előre ugrott. Bal karja
tehetetlenül lógott, jobbjában töltött revolver, melyet gyors egymásutánban
elsütött. Rettenetes hatása volt a szürke egyenruhás tömegben. Az elöl
harcoló katonákat a hátulról érkezők az elesett bajtársak tetemein tolták
előre, míg bele nem futottak egy-egy fáradhatatlan bajonettbe. A bajonettek
száma is fogyott, alig egy tucatnyi vett részt a harcban; még néhány percnyi
kemény harc, kézitusa, és mindennek vége.
Jobbról és balról váratlanul éles lövések zaja hallatszott. Újabb
szövetségi előőrs érkezett rohanvást, maguk előtt terelték a
konföderációsokat, akiket elvágtak a többiektől. És a hangosan érkező új
katonák mögött két-háromszáz yardnyi távolságban a fák között látszott a
hadsereg!
A visszavonulás előtt a szürke tömeg egy utolsó, hatalmas rohamot
intézett a maroknyi ellenfél ellen, puszta tömegével felülmúlta őket, és
mivel a tumultusban képtelenség volt fegyvert használni, kegyetlenül
végiggyalogolt rajtuk. Tapostak combokra, testekre, nyakakra,
belegyalogoltak az arcokba, majd véres lábbal visszavonultak, nem kímélve
saját halottaikat sem. Rátértek a kijelölt útvonalra, és ezzel az események
véget értek.

IV.
A NAGYSÁG TISZTELEG A NAGYSÁG ELŐTT

A kormányzó, aki eddig öntudatlan volt, most kinyitotta a szemét,

körbenézett, lassan felidézte a nap eseményeit. Egy őrnagy egyenruhás férfi
térdelt mellette, ő volt az orvos. A kormányzó emberei egy csoportban
álldogáltak, arcukon a hivatalukat féltők természetes aggodalma. Egy sorral
távolabb Masterson tábornok egy másik tiszttel beszélgetett, kezében
szivarral gesztikulált. Azt mondta: – A legszebb csata volt: istenemre, uram,
nagyszerű volt!
A szépséget és nagyszerűséget a szabályos sorba fektetett holttestek és a
kevésbé rendezetten elhelyezett sebesültek bizonyították, akik nyugtalanul,
ám hősiesen tűrték a kötözést.
– Hogy érzi magát, uram? – kérdezte az orvos. – Nem találtam sérülést.
– Azt hiszem, jól vagyok – válaszolta a beteg, és felült. – A bokámmal
van baj.
Az orvos most a bokára összpontosította figyelmét, és levágta a csizmát a
kormányzó lábáról. Minden szem a kést figyelte.
A lábat mozgatva egy összehajtogatott papír került elő. A beteg felemelte,
és kinyitotta. Három hónapos levél volt, „Júlia” aláírással. Miután észrevette
a levélben a saját nevét, elolvasta. Semmi rendkívüli nem volt benne –
csupán egy gyenge asszony vallotta be haszontalan bűnét –, a hűtlen
asszony büntetése, hogy elhagyta a csábítója. A levél Armisted kapitány
zsebéből esett ki; az olvasó gyorsan saját zsebébe csúsztatta az irományt.
Egy szárnysegéd lovagolt hozzájuk, megállt és leszállt. A kormányzóhoz
érve tisztelgett.
– Uram – mondta –, sajnálom, hogy megsebesült. A táborparancsnok urat
még nem tájékoztattuk. Üdvözletét küldi, és azt az utasítást kaptam, hogy
közöljem, holnap a tartalékosok az ön tiszteletére díszszemlén vonulnak fel.
Bátorkodom hozzátenni, hogy a tábornok kocsija a rendelkezésére áll, ha el
tud jönni.
 – Legyen kedves közölni a tábornokkal, hogy mélyen meghat a
kedvessége. Ha lenne olyan kedves várni néhány percet, akkor
egyértelműbb választ is vihet.
Vidáman elmosolyodott, majd az orvosra és a szárnysegédre nézve
hozzátette: – Jelenleg... ha nem veszik rossz néven, a béke rettenetére
utalva, ... „barátim kezében vagyok”.
A nagyok szellemessége fertőző: aki hallotta, mind elnevette magát.
– Hol van Armisted kapitány? – kérdezte a kormányzó, de immár
egyáltalán nem könnyedén.
Az orvos felnézett munkájából, és némán a legközelebbi holttestre
mutatott. Az elhunyt arcát tapintatosan egy zsebkendővel fedték le. Olyan
közel volt, hogy a nagy ember megérinthette volna, de nem tette. Félt, hogy
a holttestből felbuzogna a vér.
 EGY LELKIISMERET TÖRTÉNETE

I.

Parrol Hartroy kapitány az előretolt őrhelyen halkan beszélgetett a

felderítővel. A poszt a félmérföldnyire lévő tábort kettészelő országúton
volt, ám innen magát a tábort nem lehetett látni. A tiszt szemlátomást
utasításokat adott a katonának – bár az sem kizárt, hogy csak azt akarta
kideríteni, minden rendben van-e. Miközben ezek ketten beszélgettek, a
tábor irányából egy gondtalanul fütyörésző férfi közeledett. Az egyik
őrszem azonnal megállította, teljesen nyilvánvalóan civil volt ugyanis –
magas férfi, háziszövésű szürkéssárga köpenybe burkolózott, ezt a színt
nevezték „mogyoróvajnak”, a konföderáció végnapjaiban a férfiak már csak
ilyet viseltek. A fején a félrecsapott kalap egykor fehér lehetett, alóla
rendetlen, sűrű üstök bukkant elő, láthatóan nem ismert sem fésűt, sem ollót.
A férfi arca meglehetősen szokatlan volt, széles homlok, erős sasorr, sovány,
beesett ábrázat, a száját szinte látni sem lehetett a sűrű, sötét szakáll alatt,
ami egyébként éppoly elhanyagolt volt, mint a haja. Nagy szemei avval a
rezzenéstelen határozottsággal néztek a világra, amely gyakorta a rendkívüli
értelem és akarat jele, s amelyet nem egykönnyen lehet eltéríteni céljától –
így mondják legalábbis a fiziognomisták, akiknek szintén ilyen a tekintetük.
Egészében olyan ember benyomását keltette, akit szívesen veszünk
figyelembe, és akinek figyelmét szívesen vesszük. Sétabotját nemrégiben
vághatta az erdő valamelyik fájáról, rongyos marhabőr csizmáját fehér por
lepte be.
– Mutassa a passzusát – mondta a föderációs katona, egy lehelettel
parancsolóbban, mint tette volna, ha nem a parancsnoka szeme előtt kell
eljárnia, aki összefont karokkal figyelte az út mellől.
– Gondoltam, még emlékszik rám, tábornok – mondta a vándor
nyugodtan, miközben kabátja zsebéből előhalászta az okmányt. Volt valami
a hangjában – talán egy cseppnyi irónia –, amitől az érdemes katona ezt az
előléptetést nem azzal a lelkesedéssel fogadta, amelyet pedig rendszerint
kinevezéskor érezni szoktak. – Gondolom, maguknak mindannyiuknak
rendkívül óvatosnak kell lenniük – tette hozzá az utas immár sokkal
békésebb hangon, mintha félig-meddig ő kérne elnézést, amiért fel kellett
tartóztatni.
A katona a földre tette a puskáját, elolvasta a passzust, majd egyetlen szó
nélkül visszanyújtotta tulajdonosának, vállára vette a fegyverét, és
visszafordult a parancsnok felé. A civil az út közepén indult tovább. Átlépte
a konföderációs határvonalat. Egy darabig még hallatszott a füttyszava,
majd eltűnt a láthatáron, eltakarta az útkanyar, az út aztán beleveszett az
erdőbe. A tiszt hirtelen leeresztette a karját, az övéből előkapta a revolverét,
felugrott, és rohanvást elindult az erdő irányába. Az elképedt őrszem
meglepetésében levegő után kapkodott, majd megesküdött az összes létező
szentekre, hogy átkozott legyen, ha bármi olyan gyanúsat lehetett tapasztalni
ennél az úriembernél, amely okkal kelthette fel egy katona veszélyérzetét.

II.

Hartroy kapitány független parancsnok volt. A hadseregről leválasztott

lovas század, tüzérség és gyalogság állt a rendelkezésére, hogy megvédje a
Tenessee állambeli Cumberland-hegység fontos hegyszorosát.
Főparancsnoki tisztség volt, amit egy olyan harctéri tiszt kapott, akit
kiemeltek, előléptettek, aki csendesen szolgált, amíg fel nem „fedezték”.
Rendkívül nehéz feladattal bízták meg, a védelem óriási felelősséget rótt rá,
és ennek megfelelően, válogatott embereket és kiemelt hatalmat kapott, ami
annál is inkább szükséges volt, mert a hadtesttől távol állomásozott, a
kapcsolattartás bizonytalanná vált, az ellenség irreguláris csapatai pedig
törvénytelenségeket követtek el a környéken. A megerősített tábor egy kis
falut fogott körbe. A faluban vagy féltucat ház, és egy bolt, ahol a
parancsnoknak meglehetősen komoly ellátmány mennyiséget sikerült
felhalmoznia. Néhány hűséges helyi polgárnak, akikkel kívánatos volt a
kereskedelem, és akiknek különféle szolgálatait maga is igénybe vette,
olykor írásos passzust adott, amellyel beléphettek a vonalak mögé. Könnyen
érthető, hogy ennek az előjognak a megsértése súlyos következményekkel
járhatott. Hartroy kapitány ezért parancsba adta, hogy aki ezt tenné, azt a
helyszínen lőjék agyon.
Miközben az őrszem a civil passzusát tanulmányozta, a kapitány
alaposan szemügyre vette az idegent. Ismerősnek tűnt, eleinte nem is
kételkedett abban, hogy ő állította ki neki a passzust, melyet most az őrszem
elfogadott. Csak miután a férfi eltűnt a szeme elől, villant fel benne hirtelen
a felismerés. Jó katonára jellemző határozottsággal azonnal cselekedett.

III.

Kétségtelen, hogy meglehetősen ijesztő lehetett, amikor egy talpig

egyenruhás tiszt, egyik kezében a kardja, még hüvelyben, a másikban
felhúzott revolver, dühösen üldözőbe vesz valakit. Arra a férfira azonban,
akit éppen most vettek ilyen módon üldözőbe, nem ezt a hatást tette. Sőt
mintha valami módon megerősítette volna a nyugalmát. Bárhol könnyen
elrejtőzhetett volna az erdőben, de más megoldást választott – megfordult,
és csendben bevárta a kapitányt, majd amikor az utolérte, megszólalt: –
Gondolom, van valami mondandója, amelyről ott elfeledkezett. Miről lenne
szó, szomszéd?
De a „szomszéd” nem válaszolt, mert lekötötte az a barátságosnak
egyáltalán nem nevezhető gesztus, hogy a felhúzott pisztollyal sakkban
tartsa a másikat.
– Adja meg magát – mondta aztán nyugodt hangon a kapitány, csak
annyira kifulladva, amennyire azt a futás indokolta –, vagy meghal.
A parancsban nem volt rosszindulat; az csak magából a tényből és a
végrehajtásából sugárzott. A fegyver csövére szegeződő hideg, szürke
szemekben volt valami határozottan nyugtalanító. A két férfi egy pillanatig
némán farkasszemet nézett; azután a civil, a félelem minden látható jele
nélkül – ugyanazzal a nyilvánvaló nemtörődömséggel, ahogy a lényegesen
kevésbé veszedelmes őrszem kívánalmának tett eleget – lassan előhúzta a
zsebéből a passzust, amellyel korábban megnyugtatta az alázatos őrszemet,
és előre nyújtotta: – Úgy gondolom ezt a passzust Mister Hartroy állította
ki...
– A passzus hamisítvány – szakította félbe a tiszt. – Én vagyok Hartroy
kapitány, maga pedig Dramer Brune.
Éles szem kellett ahhoz, hogy valaki észrevegye a civil arcán átfutó
pillanatnyi rándulást e szavak hallatán, és csak az utalt jelentőségükre, hogy
akaratlanul meglazult a hüvelykujj és mutatóujj fogása, a papír az útra esett,
megpörgette a gyenge szél, majd megállapodott rajta a vékony porréteg,
mintha szégyenkezve igyekezett volna eltakarni a lapra írt hazugságot. Egy
pillanattal később a civil, akit még most sem rendített meg a pisztolycső,
megszólalt: – Igen, Dramer Brune vagyok, konföderációs kém, és az ön
foglya. Nálam van, ahogy azt hamarosan úgyis kideríti, az önök erődjének
tervrajza, a fegyverek listája, katonai ereje, megoszlása, az erődhöz vezető
útvonalak térképe, amelyen az őrszemek helyét is megjelöltem. Az életem
az öné, de ha hivatalosabb utat választ, és nem saját kezűleg végez velem,
ha hajlandó megkímélni attól a szégyentől, hogy a pisztolyát rám fogva
kísér be a táborba, ígérem, hogy semmilyen ellenállást sem fogok tanúsítani,
nem szököm meg, nem tiltakozom, hanem elfogadom, bármilyen büntetést
szabjanak is ki rám.
A tiszt leengedte a pisztolyt, bebiztosította, és az övébe csúsztatta. Brune
egy lépést tett előre, és kinyújtotta a jobbját.
– Ez egy áruló és kém keze – mondta hidegen a tiszt, és nem fogadta el.
A másik biccentett.
– Jöjjön – mondta a kapitány –, a táborba megyünk. Holnap reggelig
életben marad.
Hátat fordított a fogolynak. A két titokzatos férfi meggyorsította lépteit,
és hamarosan elhaladt az őrszem előtt, aki érzelmeit úgy fejezte ki, hogy
feleslegesen és eltúlozva szalutált a parancsnokának.

IV.

Az eseményeket követő reggel a két férfi, a fogvatartó és a fogoly már

kora hajnalban az előbbi sátrában ült. Kettejük közt állt az asztal, amelyen
számtalan magán- és hivatalos levél között, melyeket a kapitány az éjszaka
folyamán írt, hevertek a kémnél talált inkriminált lapok. Ez az úriember a
szomszédos sátorban töltötte az éjszakát, őrizetlenül. Most, reggeli után,
mindketten dohányoztak.
– Mr. Brune – mondta Hartroy kapitány –, talán nem tudja, hogyan
ismertem fel, noha álruhában volt, sőt hogy egyáltalán honnan tudtam a
létezéséről.
– Nem kérdeztem, kapitány – mondta a másik csendes méltósággal.
– Én mindenesetre szeretném, ha tudná – amennyiben nem sérti a
történet. 1861 ősze óta van tudomásom az ön létezéséről. Akkoriban
közlegény volt egy ohiói regimentben – bátor és megbízható katona.
Tisztjeinek és parancsnokának megdöbbenésére és bánatára dezertált, és
átállt az ellenséghez. Nem sokkal ezután felderítés közben fogságba esett, a
hadbíróság golyó általi halálra ítélte. A kivégzésre várva a vasút egyik
oldalszárnyán várakozó tehervagonba zárták, hogy megakadályozzák
szökését.
– Graftonban, Virginiában – tette hozzá Brune, a szivart tartó keze
kisujjával leverte a hamut, de nem nézett fel.
– Graftonban, Virginiában – ismételte utána a kapitány. – Sötét és viharos
volt az éjszaka. Egy olyan katonát bíztak meg az őrzéssel, aki épp akkor tért
vissza a hosszú és fárasztó menetelésből. Az őr a vagonban, az ajtó mellett
egy ládára telepedett. A puskája töltve volt, a bajonettje készenlétben. Maga
a sarokban ült, a katona azt a parancsot kapta, hogy ha csak felállni is
megpróbál, azonnal ölje meg.
– De ha engedélyt kértem a felállásra, akkor az őrség parancsnokát is
hívhatta.
– Igen. A hosszú, néma órák megviselték a katonát, és nem tudott
ellenállni a természet követelésének: maga is a halálbüntetést kockáztatta,
mert szolgálat közben elaludt.
– Pontosan ezt tette.
– Hogyan?! Felismert? Végig tudta, hogy ki vagyok?
A kapitány felemelkedett, és szemmel látható izgatottsággal sétált a
sátorban. Arca kipirult, szürke szeméből eltűnt a hideg könyörtelenség, a
tekintet, amellyel a pisztolycső mögül kémlelte Brune-t. Csodálatos módon
meglágyult az arckifejezése.
– Felismertem – mondta a kém, szokásos nyugalmával. – Abban a
pillanatban, amikor szembefordult velem, és megadásra szólított fel. A
körülményekre való tekintettel nemigen engedhettem meg magamnak, hogy
felidézzem a múlt eseményeit. Lehet, hogy áruló vagyok, az biztos, hogy
kém; de nem óhajtok koldusként könyörögni.
A kapitány megállt, és a fogoly felé fordult. Szokatlan nyersességgel
szólalt meg.
– Mr. Brune, nem tudom, mit enged meg önnek a lelkiismerete, de
megmentette az életemet, amikor azt kellett hinnie, hogy az az ön életébe
kerül. Amíg tegnap meg nem láttam, amint az őrszemem megállítja, azt
hittem, halott – elérte a sors, amit az én hanyagságom miatt pedig
elkerülhetett volna. Csak ki kellett volna lépnie a vagonból, és hagynia,
hogy átvegyem a helyét a kivégzőosztag előtt. Isteni könyörületességet
tanúsított irányomban. Megsajnálta kimerültségemet. Hagyott aludni, őrzött,
és amikor a váltás már közeledett, és rajtacsípett volna bűnömön, maga
kedvesen felébresztett. Jaj, Brune, Brune, ezt remekül csinálta... nagyszerű
volt... ez...
A kapitányt cserben hagyta a hangja, könnyek csurogtak az arcán.
Csillogó cseppek gördültek le a szakállán a mellkasára. Lerogyott a székére,
az asztalra borult, karjába temette az arcát, és zokogott. Más hang nem
hallatszott.
Váratlanul, tisztán és élesen felhangzott a kürt hangja, gyülekezőt fújt. A
kapitány felemelte nedves arcát a karjáról; halálosan sápadt volt. Odakint, a
napfényben, az emberek sorban álltak; hallatszott, hogy az őrmesterek
felolvassák a névsort; a dobosok kipróbálták dobverőiket. A kapitány ismét
megszólalt:
– Be kellett volna vallanom mindent, el kellett volna mondanom, milyen
nagylelkű volt, talán akkor kegyelmet kaphatott volna. Vagy százszor
nekikészültem, de a szégyen nem engedte, hogy megszólaljak. Ráadásul a
magára kiszabott ítélet jogos és igazságos volt. Nos, isten bocsásson meg
nekem! Egy szót se szóltam, a csapatomat pedig hamarosan Tennessee-be
vezényelték, és többé nem hallottam önről.
– Helyesen cselekedett, uram – mondta Brune, minden látható érzelem
nélkül. – Megszöktem, és visszatértem az enyéimhez – a konföderációs
lobogóhoz. Hozzá szeretném még tenni, hogy mielőtt dezertáltam volna a
föderációs szolgálatból, őszintén kértem felmentésemet, azon az alapon,
hogy megváltozott a meggyőződésem. Válaszul megbüntettek.
– Igen, de ha én is megkaptam volna a büntetést a bűnömért... ha ön nem
ajándékozott volna meg oly nagylelkűen az élettel, amelyet köszönet nélkül
fogadtam el, akkor most nem lenne ismét az elkerülhetetlen halál
árnyékában.
A fogoly kicsit meghökkent, aggodalom árnya futott át az arcán. Az
ember azt is mondhatta volna, hogy meglepődött. Ebben a pillanatban egy
hadnagy, egy adjutáns jelent meg a sátor bejáratánál, és tisztelgett. –
Kapitány úr – jelentette –, az osztag felállt.
Hartroy kapitány visszanyerte önuralmát. A tiszthez fordult. – Hadnagy,
menjen Graham kapitányhoz, üzenem, vegye át a zászlóalj parancsnokságát,
és álljon fel a korlát előtt. Ez az úr itt dezertőr és kém, a csapatok előtt kell
főbe lőni. Bilincs és őr nélkül fogja önt követni.
 Miközben a szárnysegéd a bejáratnál várakozott, a sátorban a két férfi
felállt, és hivatalosan biccentettek egymásnak. Brune azonnal visszavonult.
Félórával később egy öreg néger szakács, az egyetlen ember, aki a
parancsnokon kívül a táborban maradt, annyira meglepődött a puskaropogás
hallatán, hogy elejtette a vízforralót, amit éppen leemelt a tűzről. De minden
ijedelme és a parázsra löttyent víz sistergése ellenére, közelebbről valami
mást is hallhatott: egyetlen pisztolylövést, amellyel Hartroy kapitány
megvált attól az élettől, amelyet tiszta lelkiismerettel nem élhetett tovább.
A hátrahagyott búcsúlevél alapján, melyet a parancsnokságban őt követő
tisztnek hagyott, dezertőrként és kémként temették el, minden katonai
tiszteletadás nélkül. A hegy méltóságteljes árnyékában, amely mit sem tud a
háborúról, azok ketten mélyen alszanak rég elfeledett sírjukban.
 ILYEN TISZT IS VAN
I.
AZ UDVARIASSÁG ELŐNYEI

– Ransome kapitány, önnek egyáltalán nincs joga ahhoz, hogy bármit is

tudjon. Bőven elég, ha teljesíti a parancsomat... amit, ha megengedi,
megismétlek. Amint a legkisebb csapatmozdulatot észleli a frontvonal előtt,
azonnal nyisson tüzet; ha pedig megtámadják, addig tartsa ezt az állást,
ameddig csak bírja. Világos, amit mondtam?
– Mint a nap! Price hadnagy – és a kapitány odafordult ütegének egyik
tisztjéhez, aki épp jókor vágtatott oda, hogy még meghallja a parancsot –,
ugye, világos, amit a tábornok úr mondott?
– Tökéletesen.
A hadnagy továbblovagolt őrhelyére. Cameron tábornok és az üteg
parancsnoka a nyergében ülve egy pillanatig csendesen egymásra nézett.
Más mondanivalója nem volt; nyilvánvalóan már így is elég sokat beszéltek.
Majd a magasabb rangú tiszt hidegen biccentett, és megfordította lovát,
hogy elvágtasson. A tüzér lassan tisztelgett, komoran, az előírást pontosan
betartva. Aki ismeri a katonai illem finomságait, azt mondaná, hogy a
kapitány ily módon mutatta meg, hogyan vélekedik az imént kapott
szidalomról. Az udvariasság egyik nagy előnye, hogy bármikor
kifejezhetjük vele neheztelésünket.
A tábornok csatlakozott kis távolságban várakozó törzskarához és
kíséretéhez, majd az egész lovasmenet jobb felé ügetett, és eltűnt a ködben.
Ransome kapitány egyedül maradt, és némán, mozdulatlanul állt az ágyúk
mellett, mint egy lovas szobor. A folyvást sűrűsödő szürke köd úgy zárult
össze körülötte, mint a láthatóvá lett végzet.

II.
MILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM KÍVÁNJA AZ EMBER
LELÖVETNI MAGÁT

Az előző napi csatározások rendszertelenek és jelentéktelenek voltak.

Ahol csetepatékra került sor, a csata füstje kék leplekben lógott a faágak
között, míg a hulló eső szét nem foszlatta. Az ágyúk és a munícióskocsik
kerekei mély, egyenetlen barázdákat vágtak a megpuhult földbe. A
gyalogság előrehaladását meggátolta az iszap, mert hozzáragadt a katonák
lábához, ahogy átázott ruhában és felsőkabátjukból kilógó puskával,
kígyóvonalban ide-oda vonulnak a csöpögő erdőn és az elárasztott földön
keresztül. A lovastisztek feje kiemelkedett a fekete páncélként fénylő
gumiköpenyből. Egyenként és laza csoportokban utat törtek maguknak az
emberek között, nyilvánvaló céltalansággal tébláboltak, és legfeljebb
egymásnak parancsolgathattak, mert a legénység egy fikarcnyit se törődött
velük. Itt-ott egy halott hevert – ruhája csupa sár, arca pokróccal letakarva,
vagy megsárgulva, mint az agyag a csapkodó esőben –, s e csüggesztő
látvány még vigasztalanabbá tette az amúgy is elszomorító képet, és az
általános levertséget már-már kétségbeesésig fokozta. Nagyon
visszataszítóan festettel ezek az emberi roncsok; a legkevésbé sem hősiesen
– senkire se ragadt rá hazafias példájuk káros hatása. Elesni a becsület
mezején? Hát persze; de a becsületnek ez a mezeje oly nedves volt! És ez
nagy különbség.
A döntő ütközetre, melyet mindnyájan szívszorongva vártak, még mindig
nem került sor, s ha az elszigetelt és esetleges összecsapásokból származott
is némi előny, egyszer az egyik, máskor a másik oldal javára, azt se
igyekeztek kihasználni. A lagymatag támadások csak nehézkes ellenállást
keltettek, amely beérte a merő visszaveréssel. A parancsokat gépies
pontossággal teljesítették; a saját kötelességén kívül senki se tett semmit.
– Ma gyáva a sereg – mondta Cameron tábornok, a szövetségi dandár
parancsnoka egyik szárnysegédjének.
– A sereg fázik – felelte a megszólított tiszt –, és... szóval nem akar arra a
sorsra jutni, mint az ottan.
Rámutatott egy hullára, amely ott feküdt épp a lábuk előtt egy sárga
pocsolyában, ruhája merő sár, ahogy befröcskölték a paták és a kerekek.
A hadsereg fegyverei – úgy látszik – éppoly bűnösen elhanyagolták
katonai kötelességüket, akár a kezelőik. A lövedékek csak gyenge, sőt
hitvány zajt csaptak. Céltalan volt az egész, alig keltett figyelmet és
várakozást a csatavonal ütközetben nem álló részein, meg a készenlétbe
helyezett tartalékoknál. Az ágyúdörgés már csekély távolságról is
gyöngének hatott, mind hangerő, mind hangszín tekintetében nem volt se
durrogása, se zengése. Az ágyúk aligha céloztak pontosan, és nyilván
rosszul töltötték meg őket. Így vánszorgott a haszontalan nap – silány
befejezése felé, márpedig egy nyugtalan éjszakára rendszerint félelmetes
nappal következik.
A hadsereg személyiség. Tagjainak egyéni gondolataitól és érzelmeitől
függetlenül, egészként, egységesen gondolkodik és érez. És ebben az átfogó,
mindenre kiterjedő sejtelemben sokkal mélyebb bölcsesség rejlik, mint a
pontosan tudott dolgok puszta összegezésében. Ezen a komor reggelen ez a
hatalmas, vad erő, amely egy fehér ködóceán fenekén tapogatózott a
hínárhoz hasonlatos fák között, némán tudatára ébredt, hogy valami nincs
rendben, hogy az álló napig tartó hadmozdulatok csupán az egyes részek
hibás beosztását és az erők vak szétforgácsolását eredményezték. Az
emberek nem érezték magukat biztonságban, és harcászati hibákról
beszélgettek, már amennyire gyér katonai szókincsükkel ki tudták fejezni
magukat. A törzstisztek és csapattisztek sokkal műveltebben beszélgettek
mindarról, amit egy szemernyivel se értettek jobban. A dandárok és
hadosztályok parancsnokai aggódtak a bal- és jobbszárnyon levő
összeköttetés miatt, és vezérkari tiszteket küldtek ki, hogy tudják meg a
helyzet pontos állását; csöndesen és óvatosan csatárláncokat toltak előre, az
ismert és ismeretlen közti bizonytalan vidékre. A csapatok a vonal néhány
pontján – nyilvánvalóan saját elhatározásukból – erődítéseket emeltek, már
amilyet éppen tudtak a csöndes ásó és a lármás fejsze nélkül.
E pontok egyikét Ransome kapitány hat lövegből álló ütege védelmezte.
Emberei, akik egy lépést se tettek megfelelő utászszerszámok nélkül, egész
éjjel szorgalmasan dolgoztak, és most az ágyúk egy igazán félelmetes
földhányás lőrésein keresztül dugták ki fekete csövüket. Az erőd egy
terepmagaslat tetején helyezkedett el, melyen nem volt aljnövényzet, s így
az üteg akadálytalanul belőhette az előtte fekvő vidéket. Aligha lehetett
volna jobban megválasztani az állás helyét. Még volt egy különleges
sajátsága is, melyet Ransome kapitány, aki nagy előszeretettel használta az
iránytűt, nem mulasztott el megfigyelni: az erőd északra nézett, míg
megfigyelései szerint a hadsereg fővonalának keletre kellett néznie.
Valóban, a vonalnak ezt a részét „visszavonták” – azaz hátrahúzták,
távolabbra az ellenségtől. Eszerint Ransome kapitány osztaga valahol a
hadsereg balszárnya közelében helyezkedett el; köztudott ugyanis, hogy
minden csatarendbe állított hadsereg – ha a terepviszonyok megengedik –
visszavonja oldalszárnyait, mivel ezek a legsebezhetőbb pontjai. Igen:
Ransome kapitány a vonal külső balszárnyát látszott védelmezni, mert
ebben az irányban a sajátján kívül nem voltak csapatok a láthatáron.
Közvetlenül a lövegei mögött játszódott le az a beszélgetés közte és a
dandárparancsnok között, amelynek befejező és leghatásosabb akkordjait a
fentiekben már volt szerencsénk bemutatni.

III.
HOGYAN ÁGYÚZZUNK KOTTA NÉLKÜL

Ransome kapitány némán, mozdulatlanul ült a lován. Néhány lépés

távolságra álltak az emberei az ágyúknál. Valahol a közelben – pár
mérföldnyi körzetben elszórva – százezer ember nyüzsgött, barátok és
ellenségek. Ő azonban egyedül volt. A köd olyan tökéletesen elszigetelte,
mintha egy sivatag kellős közepén lett volna. Egész világa: egy darabka
ázott és összetaposott föld a lova lábai alatt. Bajtársai láthatatlanná váltak
ebben a ködbirodalomban. Az ilyen körülmények kedveznek a
gondolkozásnak: a kapitány javában törte a fejét. Gondolatainak
természetéről azonban semmit sem árult el éles vonalú, rokonszenves arca,
mely olyan kifürkészhetetlen volt, akár egy szfinxé. Miért is fejezett volna
ki valamit, ha egyszer nem volt senki, aki észrevegye? Mikor lépteket
hallott, csak a szemét fordította a hang irányába. Egyik őrmester törtetett
feléje a ködön át, melynek hamis távlatában alakja óriásinak látszott, amikor
végre tisztán kivehetővé vált, s a közelség valódi méreteire zsugorította,
tisztelgett, és vigyázzba meredve megállt.
– Nos, Morris? – kérdezte a tiszt, viszonozva alárendeltjének tisztelgését.
– Price hadnagy úr utasított, hogy jelentsem a kapitány úrnak: a
gyalogság legnagyobb része visszavonult. Pozíciónk nincs kellően
biztosítva.
– Igen, tudom.
– Jelentem továbbá, hogy néhány emberünk kinn járt vagy száz
lépésnyire az erődítményen túl, és megállapították, hogy az arcvonalunk
előtt nincsenek őrszemek.
– Igen.
– Olyan messzire előrementek, hogy hallották az ellenséget.
– Igen.
– Hallották a kerekek zörgését és a tüzértisztek parancsait.
 – Igen.
– Az ellenség az erődítményeink felé vonul.
Ransome kapitány, aki egész idő alatt hátat fordított a frontvonalnak, és
mindig csak arrafelé nézett, amerre a dandárparancsnokot lovasmenetével
együtt elnyelte a köd, most ellenkező irányba fordította a lovát. Aztán
ugyanolyan mozdulatlanul ült, mint korábban.
– Ki az a két ember, akinek ezeket a megfigyeléseket köszönhetjük? –
kérdezte, de nem nézett az őrmesterre, tekintete egyenesen a ködbe fúródott
a lova feje felett.
– Hassman káplár és Manning tüzér.
Ransome kapitány egy pillanatig hallgatott. Arca kissé elsápadt, ajkai
összébb nyomódtak, de ahhoz, hogy valaki észrevegye ezt a változást,
közelebb kellett volna állnia, mint Morris őrmester. Mert a hangja semmit se
árult el belőle.
– Őrmester, adja át üdvözletemet Price hadnagynak, és mondja meg neki,
hogy az a parancsom: nyisson tüzet az összes ágyúval. Kartáccsal lőjenek.
Az őrmester tisztelgett, és eltűnt a ködben.

IV.
MASTERSON TÁBORNOK SZÍNRELÉPÉSE

A hadosztályparancsnok nyomát hajkurászva, Cameron tábornok és

kísérete csaknem egy mérföld hosszat követte a csatavonalat, mindig csak
jobbra tartva Ransome osztagához képest, míg végül megtudták: a
hadosztályparancsnok is elment, hogy megkeresse a hadtestparancsnokot.
Úgy látszott, hogy mindenki a közvetlen fölöttesét keresi – baljós
körülmény! Azt jelentette, hogy senki sincs nyugodt lelkiállapotban. Így
Cameron tábornok még vagy félmérföldet továbblovagolt, míg a szerencse
jóvoltából össze nem találkozott Masterson tábornokkal, aki éppen
visszatérőben volt.
– Á, maga az, Cameron! – mondta a magasabb rangú tiszt, megfékezve
lovát, és átlendítve jobb lábát a nyeregkápán, egyáltalán nem katonai
módon. – Mi újság? Azt hiszem, találtam egy remek állást a maga
ütegének... ha ilyen ködben egyáltalán szóba jöhet egy „remek állás”.
 – Igen, tábornok úr – mondta a másik nagy méltósággal, kevésbé magas
rangjához illően –, az ütegem nagyon jó helyen van. Bárcsak azt is
elmondhatnám, hogy ugyanilyen jó a parancsnokuk is.
– He? Mi az? Ransome? Szerintem pompás fickó. Büszkének kéne
lennünk rá a seregben.
A hivatásos tisztek közt szokás volt a reguláris hadsereget „a seregnek”
nevezni. Ahogy a legnagyobb városok rendszerint a legvidékiesebbek is
egyben, éppúgy az arisztokraták önelégültsége is a legőszintébben plebejus.
– Nagyon fenn hordja az orrát. Egyébként, hogy biztosíthassam azt a
dombot, melyet ő védelmez, veszélyesen ki kellett terjesztenem a
frontvonalamat. A domb a bal oldalamon van: vagyis a sereg balszárnyán.
– Nem, nem, vannak még utánuk is. Hart dandárja áll ott, mindjárt balra
tőlük. Az elmúlt éjjel iderendelték őket Drytownból, hogy csatlakozzanak
önhöz. Talán az lenne a legjobb, ha oda...
A mondat befejezetlenül maradt: a balszárnyon heves ágyúzás tört ki, és
mindkét tiszt, kíséretétől követve, nagy zörgés-csilingelés közepette,
gyorsan ebbe az irányba vágtatott. De hamarosan föltartóztatták őket, mert a
köd miatt kénytelenek voltak a frontvonal mentén haladni, a frontvonal
mögött pedig egész embertömegek nyüzsögtek, és ezek mindnyájan az ő
útjukat keresztezték. Az arcvonal mind harciasabb és határozottabb lett: az
emberek fegyvert ragadtak, és a tisztek kivont karddal igazodtatták a
sorokat. A zászlóvivők kibontották a zászlókat, a kürtösök gyülekezőt fújtak,
kórházi ápolók jelentek meg hordágyakkal. A törzstisztek lóra ültek, és
málhájukat hátraküldték, néger szolgák gondjaira bízva. Hátul, az erdő
kísérteties messzeségéből hallani lehetett a tartalékok dübörgését és
morajlását, amint csatarendbe álltak.
Ez a készenlét nem volt hiábavaló, mert alig öt perccel azután, hogy
Ransome kapitány ágyúi megtörték a bizonytalanság fegyverszünetét, már
az egész vidék felbolydult: az ellenség csaknem mindenütt támadott.

V.
HOGYAN LEHET ZAJJAL ÁRNYAK ELLEN HARCOLNI

Ransome kapitány föl-alá sétált lövegei mögött, melyek gyorsan, de

egyenletesen tüzeltek. A tüzérek serényen dolgoztak, de sietség és látható
izgatottság nélkül. Igazán nem volt ok az izgatottságra, hiszen nem sokba
kerül egy ágyút a ködnek szegezni és belelőni. Akárki megteheti.
Az emberek mosolyogtak lármás munkájukon, és ahogy múlt az idő,
mind lanyhábban dolgoztak. Kíváncsi tekinteteket vetettek kapitányukra, aki
felhágott a sáncpadkára, és elnézett a mellvéd fölött, mintha az ágyútűz
hatását figyelné. De az egyetlen látható hatás abból állt, hogy széles, mélyen
fekvő füstleplek helyettesítették az eddigi ködöt. Hirtelen hangos éljenzés
tört elő a homályból, amely megdöbbentő élességgel hallatszott az
ágyúdörgések közti szünetekben. Annak a néhány embernek a fülében, aki
ráért, és alkalma is volt arra, hogy figyeljen, ez a hang kimondhatatlanul
különösen hangzott – oly harsány, oly közeli, oly fenyegető, s mégsem
lehetett látni semmit sem! Az emberek, akik az imént még mosolyogtak a
munkájukon, többé már nem mosolyogtak, hanem komoly és lázas
buzgalommal teljesítették a kötelességüket.
Ransome kapitány a mellvédről most egy sereg ködszürke figurát látott,
amint kiválnak a homályból, és rohamra indulnak fölfelé a domboldalon. De
az ágyúk gyorsan, eszeveszetten végezték a munkájukat. Kartácszáporral
söpörték végig a lejtőt, s a félelmetes zizegés áthallatszott a robbanások
zaján is. E szörnyű vasviharban a támadók lépésről lépésre haladtak előre
halottaikon keresztül, lődöztek az üteg lőréseire, töltöttek, újra lőttek, és
végül oldalukra dőltek, kis távolságra azoktól, akik korábban estek el.
Nemsokára olyan sűrű lett a köd, hogy mindent beborított. Rátelepedett a
támadókra, és hátrafelé vonulva, betakarta a védekezőket is. A tüzérek alig
láttak, és midőn néhány ellenséges katona jelent meg a mellvéden – ezeknek
olyan szerencséjük volt, hogy két lőrés között, az ágyúktól védve
közelíthették meg az erődöt –, oly testetlennek és valótlannak rémlettek,
hogy a néhány gyalogos csaknem fölöslegesnek tartotta, hogy odamenjen és
szuronnyal nekik essen, s visszabukfenceztesse őket a lövészárokba.
Mivel egy harcoló üteg parancsnokának egyéb dolga is van, mint hogy
koponyákat csapdosson szét, Ransome kapitány visszahúzódott a mellvédről
korábbi helyére, a lövegek mögé, és ott megállt összefont karral, kürtösével
a háta mögött. Itt történt, a legtombolóbb harc közben, hogy Price hadnagy,
aki épp az imént kaszabolt le egy vakmerő támadót az erőd szélénél,
kihallgatásra jelentkezett. Élénk eszmecsere zajlott le a két tiszt között –
legalábbis a hadnagy részéről élénk, mert ő erélyesen gesztikulált, és újra
meg újra belekiabált parancsnokának fülébe, hogy megértesse magát az
ágyúk pokoli lármája közepette. Mimikában járatos ember alighanem arra a
következtetésre jut, hogy ezek a gesztusok tiltakozást fejeznek ki; azt
állapítja meg, hogy Price nem helyesli az itt lejátszódó eseményeket. Vajon
úgy gondolta a hadnagy, hogy legjobb lenne megadni magukat?
Ransome kapitány végighallgatta, de az arckifejezése és a viselkedése
egy árnyalatnyit sem változott; és mikor a másik végére ért szóáradatának,
hidegen a szemébe nézett, s miközben a zenebona épp elcsitult egy
szerencsés pillanatban, így szólt hozzá:
– Price hadnagy úr, önnek egyáltalán nincs joga ahhoz, hogy bármit is
tudjon. Bőven elég, ha teljesíti a parancsaimat.
A hadnagy visszatért a helyére. Mivel a mellvéd most szemmel láthatóan
tiszta volt, Ransome kapitány ismét odament, hogy körültekintsen. Amint
épp föllépett a sáncpadkára, egy ember ugrott a gáttetőre, nagy, pompázatos
zászlót lobogtatva. A kapitány előkapta pisztolyát, és agyonlőtte a
betolakodót. Az előreeső test a gát belső oldalán lógott, a karok
függőlegesen előrehulltak, a kéz még mindig a zászlót markolta. Az a
néhány férfi, aki mögötte jött, sarkon fordult, és a töltésen lecsúszva
elmenekült. Mikor a kapitány elnézett a mellvéd fölött, teremtett lelket se
látott. Azt is észrevette, hogy egyetlen ellenséges golyó se csapódott be
többé az erődbe.
Intett a kürtösnek, hogy fújja meg a „Tüzet szüntess” jelet. Más
pontokon, úgy látszik, már korábban véget ért a harc: a déliek támadását
visszaverték; az ágyúzás megszűnte után teljes lett a csönd.

VI.
MIÉRT NEM FELTÉTLENÜL HELYES B–T MEGSÉRTENI, HA A
MEGSÉRTETTE AZ EMBERT

Masterson tábornok belovagolt a sáncba. A csoportokba gyűlt emberek

hangosan beszélgettek, széles taglejtésekkel. A halottakra mutogattak, egyik
testről a másikra. Nem törődtek a piszkos és forró ágyúkkal, még a
ruhájukat is elfelejtették fölvenni; a mellvédhez futottak és kinéztek, sőt
néhányan leugrottak a lövészárokba. Nagy tömeg gyűlt össze a zászló körül,
mely még mindig ott volt a halott kezében.
– Na, emberek – mondta a tábornok kedélyesen –, ez derék munka volt.
 Csak bámultak. Senki se válaszolt, a nagy ember jelenléte zavarba hozta
és megfélemlítette őket.
Mivel nem kapott választ nyájas leereszkedésére, a fesztelen modorú tiszt
elfütyült néhány ütemet egy népszerű dalocskából, aztán előrelovagolt a
mellvédhez, és lepillantott a halottakra. Hirtelen megfordította lovát, és
végigvágtatott a lövegek mellett, mintha egyetlen, mindent látó pillantással
akarná felmérni az egész zavaros helyzetet. Az egyik ágyú talpán egy tiszt
ült és szivarozott. Mikor a tábornok odanyargalt, a tiszt felállt, és higgadtan
tisztelgett.
– Ransome kapitány! – a szavak nyersen és élesen csattantak, mint az
acélpengék. – Ön a saját embereire lövetett... hallja, uram, a saját
embereinkre! Hart dandárjára!
– Tudom, tábornok úr.
– Tudja! Tudja, mégis itt ül és szivarozik? A szentségit, Hamilton,
mindjárt kijövök a béketűrésből – ezt a tábori csendőrség parancsnokának
mondta. – Kapitány úr... Ransome kapitány úr... szíveskedjék elárulni...
magyarázza meg, miért lövetett a saját embereinkre.
– Ezt nem tudom megmondani. A parancsokból, melyeket kaptam, ez a
felvilágosítás kimaradt.
A tábornok láthatóan nem értette.
– Ki kezdte a támadást... ön, vagy Hart tábornok?
– Én.
– És nem tudta... nem látta, hogy a saját embereinket támadja meg?
A felelet megdöbbentő volt.
– Tudtam, tábornok úr. De úgy látszott, hogy ez nem rám tartozik.
Aztán, megtörve a halotti csendet, amely szavait követte, így szólt:
– Cameron tábornokhoz kell irányítanom önt.
– Cameron tábornok halott, kapitány úr... szörnyethalt… éppolyan halott,
mint akárki ebben az egész szerencsétlen hadseregben. Arrafelé fekszik, egy
fa alatt... Azt akarja mondani, hogy neki is köze van ehhez a szörnyűséghez?
Ransome kapitány nem felelt. Emberei felfigyeltek a szóváltásra, és
lassan köréje gyűltek, kíváncsian várva, hogy mi lesz ebből. Rettenetesen
izgatottak voltak. A köd, melyet az ágyútűz kissé szétfoszlatott, ismét
összezárult köröttük, olyan sötéten, hogy a katonák még közelebb húzódtak,
míg végül a lovon ülő tábornok és az előtte álló higgadt vádlottnak alig
maradt hely a tolakodóktól. A tárgyalás ugyan rendkívül fesztelen modorban
folyt, de mindnyájan érezték, hogy a hivatalos hadbíróság csak megerősíti a
mostani ítéletet. Bár az elhangzottaknak nem volt hivatalos jellege, minden
egyes szó olyan súllyal esett latba, mint egy-egy jövendölés.
– Ransome kapitány! – kiáltotta indulatosan a tábornok, de mégis volt
valami a hangjában, ami nagyon hasonlított a könyörgéshez –, ha tud valami
olyat mondani, ami jobban megvilágítja az ön érthetetlen viselkedését,
akkor szíveskedjék előadni.
Miután visszanyerte hidegvérét, ez a nagylelkű katona valami olyasmit
keresett, ami alátámaszthatná természetből fakadó rokonszenvét egy bátor
ember iránt, akit dicstelen halál fenyeget.
– Hol van Price hadnagy? – kérdezte a kapitány.
A tiszt előrelépett, sötét, mogorva arca ugyancsak ijesztően festett a
homlokára kötött véres zsebkendő alatt. Megértette a felszólítást, nem is
kellett nógatni a beszédre. Nem nézett a kapitányra, hanem egyenesen a
tábornok felé fordult:
– Az ütközet során ráeszméltem a helyzetre, és értesítettem az
ütegparancsnokot. Sőt odáig merészkedtem, hogy javasoltam a tüzelés
megszüntetését. Sértő feleletet kaptam, és visszaküldtek a helyemre.
– Tud ön valamit azokról a parancsokról, amelyek alapján cselekedtem?
– kérdezte a kapitány.
– Mindazokról a parancsokról, melyek alapján az üteg kapitánya
cselekedett – folytatta a hadnagy, még mindig a tábornok felé fordulva –,
semmit se tudok.
Ransome kapitány érezte, hogy lába alatt megnyílik a föld. Ezekben a
kegyetlen szavakban a századok morajlását hallotta, amint roppant
hullámaik megtörnek az öröklét partján. Hallotta a végzet hangját, a hideg,
gépies, kimért hangot, amint ezt mondja: „vállhoz!... cél!... tűz”, és érezte,
hogy a golyók darabokra szaggatják a szívét. Koporsója fölött hallotta a föld
hangját és – Isten kegyelméből – egy madár énekét elfeledett sírja fölött.
Csendesen lecsatolta kardját, és átadta a tábori csendőrség parancsnokának.
 EGY TISZT, EGY KÖZLEGÉNY

Graffenreid kapitány ott állt százada élén. Az ezred egyelőre nem

bocsátkozott harcba, jóllehet a tűzvonalban feküdt, melynek belátható
szakasza csaknem két mérföld hosszúságban tartott jobb felé a sík vidéken.
A balszárnyat erdő takarta, s a jobbszárny is – bár a végét nem lehetett látni
– sok-sok mérföldnyire húzódott el a messzeségben. Vagy száz lépéssel
hátrább sorakozott a második vonal, emögött pedig, jóval hátrább,
oszlopokban álltak a tartalék dandárok, hadosztályok. A közbeeső szabad
teret, s az alacsony dombtetőket tüzérütegek foglalták el. Itt is, ott is
lovascsoportok bontották meg az oszlopok és sorok rendjét: emitt
vezérkaruk kíséretében felvonuló, fedezettel körülvett tábornokok, amott a
zászlókon túl az ezredek törzstisztjei. Sokan közülük mozdulatlanul ültek a
nyeregben, és látcsővel kémlelték a szemközti vidéket; mások könnyű, rövid
vágtában hoztak-vittek parancsokat. Mentőosztag, mozgó kórház,
lőszereskocsi mindenfelé, leghátul pedig, a láthatár peremén, tisztiszolgák,
akik mögött még ott rajzott, az immár láthatatlan messzeségben rejtőző utak
mentén, a front mögötti egységek temérdek rakománnyal felmálházott,
mérföldekre szétterülő sokasága; nekik csak a dicstelen, de fontos feladat
jutott, hogy a harcosok megannyi szükségletéről gondoskodjanak.
Különös ellentéteket fog össze egy hadsereg, ha a tűzvonalban támadásra
vár, vagy rohamra készül. Az első vonalban minden csöndes, pontos,
határozott, szabályszerű. Az arcvonaltól távolodva aztán egyre
bizonytalanabbnak, mind nehezebben megfigyelhetők lesznek a dolgok, míg
végül egy ponton egyszerűen belevesznek a zűrzavarba, mozgásba és zajba.
Ami egynemű volt, abból most többnemű lett. Nincsen többé bizonyosság,
látszólag értelmetlen sürgés-forgás váltja fel a nyugalmat, hangzavarban
oszlik szét a harmónia, rendetlenségben a rend. Izgalom mindenütt,
szüntelen nyüzsgés. Az, aki nem harcol, mindig készületlen.
Graffenreid kapitány századának jobb oldalán helyezkedett el a legelső
sorban, s innen szabadon elláthatott az ellenség felé. Alig egy mérföldre tőle
nyílt és csaknem egészen sík mező feküdt, azon túl lankás domboldal,
melyet szétszórt erdőfoltok borítottak; sehol egy emberi lény. Békésebb
vidéket elképzelni sem tudott ezeknél a szelíden elterülő barna mezőknél,
melyek fölött már pára remegett a forró kora reggeli napban. Csendes volt
az erdő és a mező, kutya nem ugatott, kakas sem kukorékolt az ültetvényes-
ház felől, mely félig eltakarva állt a fák között a dombtetőn. A sok
mérföldnyi embersorból mégis mindenki tudta azt, hogy a halállal néz
farkasszemet.
Graffenreid kapitány sohasem látott még fegyveres ellenséget, pedig már
két éve tartott a háború, amelyben ezredét az elsők között küldték a frontra.
Abban a ritka előnyben részesült, hogy tiszti iskolába járt, így azután,
amikor a bajtársai frontra vonultak, őt ott fogták az állam fővárosában,
adminisztratív szolgálatra, úgy vélekedve, hogy ily módon nagyobb hasznát
látják. Tiltakozott, akár a rossz katonák, de szolgált engedelmesen, mint jó
katonához illik. Bár bensőséges hivatalai s baráti kapcsolatba került az állam
kormányzójával, s élvezte annak bizalmát és jóindulatát, az előléptetést
mégis makacsul visszautasította – nem csoda hát, hogy az ifjabb bajtársak
rangban hamar megelőzték. Távoli ezredében szorgosan dolgozott a halál;
újra meg újra betöltésre várt az elesett törzstisztek posztja; mivel azonban
Graffenreid kapitány lovagias érzésétől vezettetve úgy gondolta, hogy a
háború adományai azokat illetik csupán, akik elszenvedték annak minden
megpróbáltatását, ő maga megelégedett szerény rangjával, társait pedig
nagylelkűen előre tessékelte a szerencse útján. Szívós, kitartó elvhűsége
végül megkapta jutalmát – megszabadult gyűlölt munkakörétől: a frontra
küldték, és most itt állt a tűzvonalban, anélkül, hogy egyszer is puskaport
szagolt volna; alárendeltjei és bajtársai csupa edzett, vén veterán, akiknek ő
csak egy név volt, a név meg szóbeszéd tárgya. Egyetlen tiszttársa meg nem
értette Graffenreid kapitány mélységes kötelességtudását, még azok sem,
akiknek érdekében lemondott a hadi babérokról. Túlságosan elfoglaltak
voltak ahhoz, hogy igazságosan ítéljenek. Egyszerűen úgy néztek rá, mint
afféle iratkukacra, aki mindaddig makacsul vonakodik teljesíteni a
kötelességét, amíg csak erővel frontra nem hurcolják. Túl büszke volt, hogy
magyarázkodjon, nem eléggé érzéketlen azonban, hogy érezni ne tudjon; így
azután mást nem is tehetett: tűrt és remélt.
Az egész szövetségi hadseregben nem volt még egy ember, aki nagyobb
örömmel várta volna a csatát ezen a nyári reggelen, mint Anderton
Graffenreid. Lelke csupa vidámság, lendület, minden érzéke lármásan
várakozó. Lázas boldogság töltötte el, s alig tudta elviselni a
csigalassúságot, ahogyan az ellenség a támadáshoz készülődött. Számára az
ütközet csak alkalom volt, s nem sokat gondolt az eredménnyel. Lehet
belőle győzelem, vereség – ahogyan Isten akarja; ő mégis mindenképpen be
tudja bizonyítani azt, hogy katona, igazi hős; és feltétlen ki is fogja vívni
magának, hogy katonái tiszteljék, bajtársai bajtársuknak tekintsék,
feljebbvalói pedig érdem szerint méltányolják. Hogy ugrált keblében a szív,
mikor a kürt idegtépő hangja felrikoltott: „Sorakozó!” Milyen könnyed
lépésekkel sietett akkor a század élére, azt sem tudva szinte, földön jár-e!
Milyen boldog izgalommal fogadta a taktikai elrendezést, mely ezredét az
első vonalba állította! És ha netalán egy sötét szempár emléke is fölmerült
előtte, s a látomás, ahogy e szemek majd szerelmes fénnyel ragyognak fel az
aznapi hadijelentés olvasása közben, ki vádolhatná őt e civil gondolatért,
avagy ki merné azt állítani, hogy Anderton Graffenreid méltatlan tárgyra
tékozolta a vitézi lelkesedést?
Hirtelen a szemközti erdőből, mintegy fél mérföld messzeségben, fehér
füstoszlop emelkedett magasba. Úgy tűnt, mintha a fák közül jönne, pedig a
távolabbi hegygerincről szállt fel. Kis idő múlva mély, dübörgő robbanás
hallatszott, s nyomában mindjárt – szinte azzal együtt – valami szörnyű
robajló hang, mely – úgy tetszett – hihetetlen sebességgel száguld előre a
közbeeső terepen, suttogástól üvöltésig fokozódva, olyan vad ütemben,
hogy figyelem már követni sem tudta ezt a dermesztő hangrohamot. Látható
remegés hullámzott végig az embereken: riadt, esetlen reflexmozdulatok.
Graffenreid kapitány gyorsan félreugrott, s mindkét kezét tenyérrel kifelé a
fél arcához kapta, miközben éles, csengő hang ütötte meg fülét, és látta,
hogy hátul, az egyik domb oldalában, sűrű gomolygó füst és por felhője
száll – egy gránát felrobbant! Balján zúgott el!... Alig százlépésnyire tőle!...
Hallotta, legalábbis úgy rémlett, hogy hallja a gúnyos, halk nevetést; amint a
hang felé fordult, a hadnagyát pillantotta meg. A hadnagy őt nézte; alig
leplezett derültség, jókedv volt a tekintetében. Végignézett az első sorokban
állók arcán. Mindnyájan nevettek. Rajta talán?... Sápadt arcába
visszaszökött a vér a gondolatra – túlságosan sok is. Arca szégyenpírban
égett.
Az ellenség lövése nem kapott választ; úgy látszik, a megtámadott
frontszakasz parancsnokának nem volt szándékában ágyútüzet
kierőszakolni. Anderton Graffenreid hálát érzett ezért a késlekedésért. Sose
gondolta volna, hogy a száguldó lövedék látványa ilyen rémisztő lehet.
Teljességgel megváltozott a háborúról alkotott véleménye, s tudta, hogy az
új érzelmek látható zavarként ülnek ki arcára. Ereiben felforrt a vér; nehéz,
fuldokló légzés fogta el; érezte, hogy ha most kéne parancsot adnia,
legfeljebb halk és értelmetlen dadogásra futná az erejéből. Egyik kezében
reszketett a kard; a másik keze gépies mozdulatokkal markolászta
zubbonyát. Alig tudott a lábán megállni, s úgy képzelte, katonái ezt is
észrevették. Ez volna hát a félelem? Attól tartott – igen.
Valahonnan jobb felől, ki-kihagyó mély morajt hozott a szél, háromszor
egymás után – olyan volt, mint a tengerzúgás, mint valami messzi vonat
robogása, mint a fergeteg zúgása a fenyőfák ágai közt; három hang,
egymáshoz annyira hasonló, hogy a fül szinte már nem is tudta
megkülönböztetni őket. Mindenki a hang irányába fordult, arrafelé néztek
látcsöveikkel a lovastisztek is. Aztán a lármába furcsa, kemény dobbanások
hangja vegyült. Graffenreid kapitány először azt hitte, lázas vére lüktet a
fülében, később meg úgy rémlett, nagydob döng feléje a távolból.
– Ott, a jobbszárnyon már javában áll a bál – mondta egy tiszt a közelben.
Graffenreid kapitány most értette csak meg: muskéták és tüzérütegek
lőttek. Bólintott, és mosolyogni próbált. Nem mondhatni, hogy ez a mosoly
túlontúl ragadós lett volna.
Ekkor hirtelen apró, kék füstpamacsok jelentek meg a szemközti
erdőszélen, s mindjárt utána ropogó karabélysortűz zúdult rájuk. Körös-
körül sziszegtek, sivítottak a golyók, aztán a közelben egy tompa puffanás
hallatszott, majd egyszerre csend lett. A kapitány mellett álló közlegény
eldobta a karabélyt, térde megroggyant, furcsa, esetlen mozdulattal
előrelendült, s arcra zuhant. Valaki elkiáltotta magát: – Feküdj! – s erre
azonnal egyforma lett az élő és a halott: mintha az a néhány puskagolyó
tízezer embert terített volna le. Állva csupán a törzstisztek maradtak; ők
csak a nyeregből ugráltak le válságos helyzetben, hogy a lovakat hátra, a
közeli dombok fedezékébe küldjék.
Graffenreid kapitány a halott katona mellett hasalt, s látta, hogy annak
melléből vékony sugárban csorog a vér. Édeskés volt a vér szaga; émelygett,
undorodott tőle. A hulla arca a földbe nyomódott, s szétlapult; sárga volt már
és visszataszító. Semmi sem idézte a hősi halál nagyszerűségét, semmi sem
mérsékelte az undort. Nem tudott úgy elfordulni a halottól, hogy közben el
ne kerülje katonái tekintetét.
Szemét az erdőre szegezte, ahol most újra teljes volt a csend. Próbálta
elképzelni, mi megy most odaát – a csapatok lassan előrenyomulnak, az
ágyúk megtorpannak az erdőszélen. Úgy rémlett, látja is a bozótból
előmeredő fegyverek sötéten tátongó torkolatát, amint a jelre várnak csak,
hogy vad záporban hányják ki golyóikat – sivító, vijjogó golyókat, melyek
közül egy az imént elég volt ahhoz, hogy felborítsa lelki egyensúlyát. Tágra
meredt szemébe fájdalom nyilallt, ködbe borult előtte a világ, nem mert
tovább előre nézni, de megfordulni se mert, nehogy a halottat lássa
oldalánál.
A harci kedv immár nem lobogott túl nagy fényességgel a harcos
szívében. Tétlen volt, s így önmagát figyelte. Ahelyett, hogy bátorsággal
igyekezne kitüntetni magát, inkább új érzéseit próbálta felkutatni. Lelkébe
nézett, s az, amit ott talált, valósággal porba sújtotta. Kezével eltakarta arcát,
s hangosan felnyögött.
Jobbról a csatazaj egyre fokozódott, üvöltés lett a halk morajból,
mennydörgés a tompa pufogásból. A hang most rézsút érkezett: nyilván
visszaszorították az ellenség balszárnyát. Néhány perc még, és itt az
alkalom, hogy a hátrahúzódó éket támadni kell. Titokzatos, mélységes csönd
honolt az első vonalban. Mindenki tudta: ez rosszat jelent.
Lódobogás hangzott fel a fekvő sorok mögül; mindenki hátranézett.
Vezérkari tisztek vágtattak oda az ezred- és dandárparancsnokokhoz, akik
már újra nyeregben ültek. Aztán felhangzott a vezényszavak kórusa; mind
ugyanazt kiabálták kórusban, de nem egyszerre: – Zászlóalj... vigyázz!
Rohamra felkészülni! – A katonák talpra ugrottak, a századparancsnokok
sorakozót rendeltek. Várták a bűvös szót: – Előre! –; dobogó szívvel,
fogvacogva várták az ólom- és vasförgeteget, amely végigsöpör majd rajtuk
az első mozdulatra, amint a szónak engedelmeskednek. Hanem a szó nem
hangzott el, nem tört ki a vihar. Idegtépő, őrjítő késlekedés, néhány perces
haladék a vesztőhelyen.
Graffenreid kapitány ott állt a század élén, lábánál a halott közlegény.
Hallotta jobbról a csata zaját – muskéták sortüze kattogott-ropogott, ágyú
dörgött szünet nélkül, láthatatlan harcosok ordítását hozta újra és újra a szél.
Látta a távoli erdőkből előgomolygó füstfelhőket. Egész testében ott érezte a
szemközti erdő iszonyú csöndjét. Felőrölték az ellentétek, minden idegszála
pattanásig feszült. Rázta a hideg, majd forróság járta át. Lihegett, mint a
kutya, aztán meg elfelejtett lélegzetet venni, míg végül fulladozni kezdett.
S ekkor hirtelen minden elcsendesült. Ahogy lepillantott, tekintete
megakadt földre csüggesztett, meztelen kardján. Fölülről nézve furcsán
megrövidült, s így pontosan olyan lett, mint a nehéz, rövid, római kard.
Fenséges gondolat volt, végzetes, heroikus, ellenállhatatlan! Néhány
pillanattal később az őrmester, aki ott állt éppen a kapitány mögött a
második sorban, különös dolgot látott. Parancsnokának furcsa mozdulatára
lett figyelmes – a kapitány ugyanis előrelendítette mindkét karját, aztán
szétvetett könyökkel, mintha csak evezne, nyomban visszahúzta; hátából
apró fémhegy csillant ki, s szökött előre sebesen, míg csak meg nem állott,
majdnem fél kar hosszúságban a penge! Halvány bíborcsík csorgott végig
rajta, s hegye olyan közel került, olyan gyorsan ért oda az őrmester
melléhez, hogy az rémülten hőkölt vissza. Ugyanebben a pillanatban
Anderton Graffenreid rázuhant a halott közlegényre, s meghalt.
Egy héttel később a vezérőrnagy, a balszárnyra állított hadtest
főparancsnoka, ezt a jelentést terjesztette fel:
„Tábornagy Úr! A folyó hó 19-én lezajlott akcióval kapcsolatban
tisztelettel jelentem, hogy az ellenség frontszakaszomról történt elvonulása
következtében – amelynek célja a szétvert balszárny megerősítése volt – a
parancsnokságom alatt álló csapattest nem vett részt komolyabb
összeütközésben. Veszteségem, amint következik: Két halott – egy tiszt, egy
közlegény.”
 GEORGE THURSTON

Három esemény egy férfi életében

George Thurston főhadnagy szárnysegédként szolgált Brough

ezredesnek, az egyik szövetségi dandár parancsnokának vezérkarában.
Brough – mint rangidős –, csak ideiglenesen látta el a parancsnoki
tisztséget, mivel a dandárt vezénylő tábornok súlyosan megsebesült, és
betegszabadságra ment. Azt hiszem, Thurston főhadnagy Brough ezredéből
került hozzájuk. Bizonyára vissza is helyezték volna oda, ezredével együtt,
ha megéri a dandárparancsnok fölépülését. Az a szárnysegéd, akit Thurston
helyettesített, elesett a harctéren; egyébként a főhadnagy érkezésén kívül
személycsere nem is történt a törzskar állományában a parancsnokváltás
után. Barátságtalan természete miatt nemigen kedveltük Thurstont. Ezt
azonban mások jobban megfigyelték, mint én. Akár a táborban, akár
menetelésen, vagy a kaszárnyában, sátorban, vagy szabadtéri táborozáson
voltunk, mint térképésznek, mindig annyi munkám akadt, hogy ki se
látszottam belőle; naphosszat a nyeregben, fél éjjel a rajzasztalnál,
térképeket készítve fölméréseimből. Veszélyes munka volt; minél közelebb
tudtam férkőzni az ellenség vonalaihoz, annál értékesebbek lettek a
feljegyzéseim és a belőlük készült térképek. Ha arról volt szó, hogy meg
kell határozni az út pontos fekvését, vagy be kell rajzolni egy hidat, az
emberélet mit se számított. Néha egész lovasszázadokat küldtek ki, hogy
megrohamozzanak egy-egy számottevő gyalogsággal megerősített előőrsöt,
csak azért, hogy a támadás és az elkerülhetetlen visszavonulás között eltelő
rövid időt egy gázló mélységének megmérésére, vagy két út keresztezési
pontjainak megállapítására használhassuk.
Anglia és Wales néhány zugában dívik egy ősi szokás: az egyházközségi
„határverés”. Az év meghatározott napján az egész lakosság fölkerekedik, és
körmenetben vonul egyik mezsgyekarótól a másikig, a határvonal mentén. A
legfontosabb helyeknél virgáccsal kegyetlenül elnáspángolják a fiatal
legénykéket, hogy egész életükben emlékezzenek arra a helyre. Így aztán
szakértővé válnak határügyekben. A déli előőrsökkel és járőrökkel vívott
csatározásainknak, mondhatni, ugyanilyen nevelő értékük volt; élénk és
kétségtelenül maradandó képet rögzítettek meg emlékezetemben a vidékről
– olyan képet, amely helyettesítette a pontos helyszínrajzot, hiszen ilyesmit
a karabélyok recsegése-ropogása, a szablyák csattogása, a lovak vad
ficánkolása közepette nem lehetett egykönnyen elkészíteni. Az efféle
összecsapások közben tett megfigyelések élénken agyamba vésődtek.
Egy reggel, amint fedezetem élén útnak indultam egy szokatlanul
kockázatos vállalkozásra, Thurston főhadnagy odalovagolt hozzám, és
megkérdezte, van-e kifogásom az ellen, hogy elkísérjen, mivel a
dandárparancsnoktól engedélyt kapott erre.
– Az égvilágon semmi – feleltem eléggé nyersen. – De milyen
minőségben fog jönni? Ön nem hadtérképész, a különítményemet pedig
Burling kapitány vezeti.
– Csak nézőként szeretnék ott lenni – felelte. Majd lecsatolta a kardját,
kivette a pisztolytáskából pisztolyait, és odaadta a tisztiszolgájának, s az
visszavitte őket a szállására. Rájöttem, hogy durva volt a megjegyzésem, de
sehogy sem találtam meg a bocsánatkérés módját, ezért csak hallgattam.
Azon a délutánon egy egész lovasezreddel ütköztünk meg, mely
csatavonalban vonult fel ellenünk, és egy tábori ágyúval mérföld hosszan
ellenőrzése alatt tartotta az utat, ahol mi előre próbáltunk nyomulni. A
fedezetem kétfelé osztva harcolt a szomszédos erdőben, Thurston azonban
az út közepén maradt; néhány másodpercnyi időközökben valóságos
kartács- és gránátzápor söpört itt végig, csak úgy hasítva a levegőt, amint
elzúgott mellettünk. A főhadnagy eleresztette a ló kantárját, és
szálegyenesen ült a nyeregben, karját összefonva. De hamarosan földre
került, mert a lovát darabokra szaggatta egy robbanólöveg. Békén hagytam a
ceruzámat és a jegyzetfüzetemet, s mit se törődve már a kötelességemmel,
csakis őt figyeltem az út széléről, ahogy nagy üggyel-bajjal kievickél a
roncsok közül, és feltápászkodik. Ebben a pillanatban, mivel az ágyú már
beszüntette a tüzelést, kivont karddal, gyors lovon egy jól megtermett
szövetségi katona vágtatott végig az úton, mint a villám. Thorston látta a
közeledőt, kihúzta magát, ahogy csak tudta, és ismét összefonta karját.
Bátorsága nem engedte, hogy meghátráljon a kard elől, barátságtalan
szavaim hatására pedig otthon hagyta a fegyvereit. Csak nézelődni jött. Még
egy pillanat, és a támadó úgy kettéhasítja, mint a pinty, de egy istenáldotta
lövedék még idejében fölbuktatta, bele az út porába, a testét majdnem
Thurston lábához görgette a lendület. Akkor este, míg sebtiben fölvázolt
rajzaimat rávezettem a térképre, arra is ráértem, hogy végre kifundáljak egy
bocsánatkérést, holmi durva és primitív vallomást, miszerint úgy beszéltem,
mint egy rosszmájú hülye.
Néhány héttel később hadseregünk egy része megtámadta az ellenség
balszárnyát. A támadást, amely ismeretlen állás ellen, ismeretlen terepen
folyt, a mi dandárunk vezette. A terep olyan zegzugos, a bozót pedig olyan
sűrű volt, hogy az összes lovastiszt és közlegény kénytelen volt gyalogosan
harcolni – beleértve a dandárparancsnokot és törzskarát is. Thurston a
zűrzavarban elkeveredett tőlünk, és csak akkor találtuk meg szörnyen
megsebesülve, mikor az ellenség utolsó védővonalát is bevettük. Néhány
hónapig a nashville-i kórházban kezelték, Tennessee államban, de aztán
ismét visszatért hozzánk. Keveset beszélt a balesetéről, csak annyit árult el,
hogy eltévedt, az ellenséges vonalak közt kóborolt, és lelőtték; de egyik
foglyul ejtőjétől, aki aztán a mi fogságunkba esett, megtudtuk a részleteket.
– Mi csatárláncban feküdtünk, ő meg csak jött felénk rendületlenül –
mondta a férfi. – Egy egész század ugrott talpra abban a pillanatban, és
mind a mellének szegezték a fegyverüket, némelyik puska csaknem
hozzáért. „Dobd el azt a kardot, és add meg magad, te átkozott jenki!” –
kiáltott rá az egyik tiszt. A fickó végignézett a rászegzett fegyverek során,
összefonta karját a mellén, jobb kezében még mindig a kardját szorongatva,
és megfontoltan azt felelte: „Nem adom meg magam! Nem én!” Ha
mindnyájan rálövünk, szitává megy. Páran nem tüzeltünk. Például én se;
nincs az a hatalom, ami rávehetett volna.
Ha nyugodtan szemébe nézünk a halálnak, és nem hagyjuk magunkat
megfélemlíteni, akkor természetesen jó véleményünk van önmagunkról.
Nem tudom, vajon ez az érzés fejeződött-e ki Thurston meglehetősen merev
magatartásában és összefont karjában; volt, aki másképp magyarázta.
Például egyik nap ebéd közben a szállásmesterünk, aki arról volt nevezetes,
hogy ha leitta magát, éktelenül tudott dadogni:
– Így ak-k-karja l-l-legyőzni azt a h-h-hajlamát, h-hhogy m-m-meglépjen.
– Micsoda? – kiáltottam indulatosan. – Ön azt állítja, méghozzá Thurston
távollétében, hogy ő gyáva?
– H-h-ha gy-gy-gyáva volna, nem is p-pr-próbálná legy-gy-győzni; és h-
h-ha itt volna, n-n-nem m-m-mernék er-r-ről be-be-beszélni – felelte
engesztelően.
 George Thurston, ez a félelmet nem ismerő férfi, hitvány halált halt. A
dandár egy ligetben táborozott akkor, a főhadiszállást hatalmas fák közt
verték föl. Egy vállalkozó szellemű legény felkúszott az egyik fa legfelső
ágára, és hozzáerősítette egy jókora kötél két végét, azzal készített egy nem
kevesebb, mint száz láb hosszú hintát. Aláereszkedni ötvenlábnyi
magasságból, egy olyan körív mentén, amelynek ugyanekkora a sugara,
majd felszárnyalni hasonló magasságba, ott egy lázas pillanatra megállni,
aztán szédítően visszazuhanni – senki, aki még nem tapasztalta, el nem
képzelheti, micsoda félelmetes sport ez, különösen, amikor először próbálja
az ember. Egy napon Thurston előjött sátrából, és megkérte embereit, hogy
magyarázzák el neki a hinta hajtásának titkát – az emelkedés és alászállás
művészetét, amelynek akkor még minden fiatal fiú mestere volt. Gyorsan
rájött a dolog nyitjára, és magasabbra lendült, mint amennyire a
leggyakorlottabbak valaha is merészkedtek. Remegve néztük lélegzetelállító
repülését.
– Állít-t-tsá-tsátok m-m-meg – mondta a szállásmester, lustán
előtotyogva az öltözősátorból, ahol éppen reggelizett. – N-n-nem t-t-tudja,
h-h-hogy ha n-n-nagyon m-m-magasra m-m-megy, m-m-megszűnik a l-l-
endület.
Thurston erős teste, a hintában állva, hatalmas lendülettel ágyúzta magát
keresztül a levegőn; az egyre növekvő ívek végén csaknem vízszintesen
feküdt. Ha egyszer eléri a felfüggesztési pont magasságát, akkor elveszett; a
kötél elernyed, és ő rögvest lezuhan. A hirtelen lendülettől egyszerűen
kiszakadna kezéből a kötél. Mindnyájan láttuk a veszélyt – mindenki
kiabált, hogy hagyja abba, és integettünk neki, amikor elszáguldott
mellettünk veszélyes lengésének legalacsonyabb szakaszán, a sebességtől
alig láthatóan, és olyan süvítéssel, mint egy ágyúgolyó. Egy közelben álló
asszony elájult, de senki se vette észre, amint elesett. A szomszédban
táborozó ezred tagjai odaszaladtak, hogy lássák, közben vadul kiabáltak.
Hirtelen, amikor Thurston ismét fölülre lendült, minden kiáltás elnémult.
Thurston és a hinta elvált egymástól – többet nem tudunk; mind a két
keze egyszerre engedte el a kötelet. A könnyű hinta lehanyatlott, a kötél
visszaesett; a férfit a saját lendülete vitte, csaknem függőleges állásban,
előre a magasba, nem az eddigi ívben, hanem egy kifelé tartó vonal mentén.
Lehet, hogy csak egy pillanatig tartott az egész, mégis örökkévalóságnak
tetszett. Elkiáltottam magam, vagy legalábbis azt hittem, hogy kiáltok:
 – Istenem! Meddig repül még?
Egy faág mellett haladt el. Emlékszem, akkor boldogan föllélegeztem,
mert arra gondoltam, hogy elkapja az ágat, és megmenekül. Azt a
lehetőséget latolgattam magamban, hogy elbírja-e az ág a súlyát. Elhaladt
fölötte, és alakja élesen kivált a kék égből. Még ma is, annyi év múltán
pontosan emlékszem az égen szálló ember képére, feje fölszegve, lába
összezárva, a keze pedig... a kezét nem látom. Váratlanul, meglepő
hirtelenséggel és gyorsasággal teljesen átfordul és alázuhan. Ismét elkiáltja
magát valaki, és a tömeg ösztönösen előrenyomul. Csak annyit lehet látni,
hogy valami pörög a levegőben – főleg lábak. Aztán egy leírhatatlan hang –
becsapódás hangja, amely megremegteti a földet. Ezeket az embereket, akik
jól ismerik már a halál legszörnyűbb arculatait is, most hányinger
környékezi. Sokan tántorogva távoznak; mások nekitámaszkodnak egy
fatörzsnek, vagy a gyökerekre hanyatlanak. A halál tisztességtelenül játszott;
ismeretlenül sújtott le; egy új és aggasztó hadicselt alkalmazott. Nem tudtuk,
hogy ilyen szörnyű forrásokból is táplálkozik.
Thurston teste a hátán feküdt. Az egyik lába, alulra görbülve, a térd fölött
eltört, és a csont a földbe fúródott. A hasüreg szétrepedt; a belek kilógtak. A
nyak kitörve.
A karok szorosan keresztbe fonva a mellen.
 A SOKSZAVÚ POSZÁTA

Az idő 1861 kora őszének egy kellemes vasárnap délutánja. A hely az

erdő mélye Délnyugat-Virginia hegyvidékén. Grayrock, a föderációs
hadsereg közlegénye egy hatalmas fenyőfa tövében üldögél, hátát a fa
törzsének támasztja, lábait kinyújtja a földön, puskája keresztben a combjain
hever, kezei (összekulcsolva, hogy ne essenek oldalra), a fegyver csövén
nyugszanak. Mivel fejét a fa törzsének támasztja, a sapkája mélyen a
szemébe csúszik, szinte teljesen elrejti azt, aki látja, azt hinné, alszik.
Grayrock közlegény nem aludt; ha ezt tette volna, veszélyezteti az
Egyesült Államok érdekeit, mert távol az első vonaltól, az ellenség bármikor
elfoghatja vagy megölheti. Mi több, olyan lelkiállapotban volt, amely nem
kedvez a nyugalomnak. Ennek oka a következő: az előző éjjel őrségben
volt, pontosan ebben az erdőben teljesített szolgálatot. Annak ellenére, hogy
a hold nem világított, tiszta éjszaka volt, bár a fák árnyékában mélységes
sötétség uralkodott. Grayrock posztja távol volt a tőle jobbra és balra
őrködőktől, az őrszemeket a tábortól jó messzire küldték. Így az arcvonal
túlságosan hosszú volt ahhoz, hogy a szétszórt ellenséges erők elfoglalják. A
háború még korai szakaszában volt, és a parancsnok abba a tévhitbe
ringatták magukat, hogy éjszaka, alvás közben jobban védi a katonai
táborokat az elhúzott, vékony arcvonal, mint a szélesebb védelem.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a lehető leghosszabb vonalra volt szükségük,
hogy a lehető leghamarabb értesülhessenek az ellenség mozgásáról, mert
ebben az időben még az a szokás élt, hogy éjszaka levetkőztek – kevés
dolog lehet ennél távolabbi a katonai élettől. Az emlékezetes április hatodika
reggelén, Shilohnál Grant emberei közül sokan meztelenül találkoztak a
konföderációs bajonettekkel, pucérok voltak, akár a civilek. Azt azonban
feltétlenül meg kell említeni, hogy ez nem a felderítők hibájából történt így.
Másban hibáztak: nem volt előőrsük. De nem akarom az olvasót felesleges
kitérőkkel untatni, és a hadsereg sorsának kimerítő részletezésével terhelni.
Bennünket most Grayrock közlegény sorsa érdekel.
Azután, hogy magára hagyták őrhelyén azon a bizonyos szombat
éjszakán, két órán át mereven állt, egy hatalmas fa törzsének támaszkodva,
belebámult a sötétbe, és igyekezett kivenni az ismert tárgyakat, mert nappal
is ugyanitt őrködött. De most minden más volt; semmit nem látott
részleteiben, csak a tárgyak csoportját tudta kivenni, amelyek formáját
akkor, amikor megfigyelhette volna, nem figyelte meg, és most
ismeretlenként tornyosult előtte. Mintha korábban nem lettek volna ott. A
tájon, amely csak fákból és bokrokból áll, nincsenek egyértelmű
tájékozódási pontok, nem ad lehetőséget a tekintetnek, hogy
megkapaszkodjon. Ehhez vegyük még hozzá a holdfény nélküli éjszaka
szürkeségét, és kiderül, hogy a természetes intelligencián és a városi
neveltetésen túl valami más is szükségeltetik ahhoz, hogy az ember képes
legyen megőrizni tájékozódási képességét. Így történt, hogy Grayrock
közlegény, miután éberen nézett maga elé, majd felületesen átvizsgálta,
ellenőrizte alig látható környezetét (ehhez csendben körbesétálta a fát),
elveszítette tájékozódási képességét, és ezzel súlyos csorba esett őrszem
mivoltán. Összezavarodott, többé már nem tudta volna megmondani, hogy
melyik irányból várható az ellenség, hogy merre van az alvó tábor, melynek
biztonságát volt hivatva védeni akár élete árán is. Azzal is tisztában volt,
hogy helyzetének még számos más kellemetlen következménye lehet,
többek között olyasmi is, ami az ő személyes biztonságát érinti. Grayrock
közlegény teljesen összezavarodott. Ideje sem volt összeszedni magát, mert
abban a pillanatban, mikor rádöbbent kínos helyzetére, megzörrent az avar,
letört ágak reccsentek. Elállt a szívverése, mikor a neszezés irányába
fordulva egy emberi alak elmosódott árnyát pillantotta meg.
– Állj! – kiáltotta Grayrock közlegény, olyan határozott
magabiztossággal, ahogy az egy szolgálatos őrszemhez illik. A parancsot a
puska zárjának fémes kattanásával támasztotta alá. – Ki vagy?
Nem kapott választ; pontosabban, a pillanatnyi habozás után, ha érkezett
is válasz, azt elnyomta puskájának ropogása. Az éjszaka és az erdő
csendjében fülsiketítő volt a hang, és alig halt el, amikor jobbról és balról a
különítmény járőrei együttérzően megismételték a sortüzet. Azok, akik még
nem estek át a tűzkeresztségen, már második órája népesítették be
képzeletben az erdőt bujkáló ellenséggel. Grayrock lövése az elképzelt
veszélyt látható valósággá varázsolta. A lövöldözés után kifulladva
valamennyien visszavonultak állásaikba – mindannyian, kivéve Grayrockot,
aki nem tudta, milyen irányba induljon. Miután nem érkezett meg az
ellenség, a két mérfölddel odébb táborozó csapat levetkőzött, és ismét ágyba
bújt. A felderítők mindegyike elfoglalta kijelölt helyét, Grayrock is bátran
kitartott, az őrség tisztje pedig később azzal bókolt neki, hogy olyan
katonának nevezte, aki jogosan mondhatja magáénak azt a ritka erkölcsi
értéket, hogy riadóztat a pokolban is.
Grayrock közben hiábavalóan kutatott a meglőtt ellenség teste után,
pedig a jó céllövő érzékével biztosan tudta, hogy eltalálta, ugyanis egyike
volt azoknak a született tehetségeknek, akik célzás nélkül, az ösztönükre
hagyatkozva lőnek, és éjjel-nappal egyformán veszedelmesek. Életének
huszonnégy évéből tizenkettőben három város rettegett céllövőjének
tartották. Mivel most nem tudta felmutatni a leterített vadat, volt benne
annyi szerénység, hogy befogja a száját, s örült, hogy társai és tisztjei úgy
gondolják, megfelelően viselkedett, mert nem futamodott meg.
Mindezek ellenére Grayrock közlegényt távolról sem elégítette ki az
éjszakai kaland, és másnap passzust kért, hogy a frontvonal mögé mehessen.
A táborparancsnok ezt azonnal teljesítette, evvel is elismerve előző éjjel
tanúsított bátorságát. Grayrock elhaladt előző esti őrhelye mellett is, az ott
posztoló őrszemmel közölte, hogy elveszített valamit – ami történetesen
igaz is volt. Tovább kereste azt az embert, akit meggyőződése szerint előző
éjjel eltalált, és aki sérülésének köszönhetően biztos hagyott vérnyomokat
maga után. Keresése a nappali világosságnál sem bizonyult
eredményesebbnek, mint korábban az éj sötétjében. Hatalmas területet fésült
át, és igen óvatlanul mélyen behatolt a „konföderáció” területére. Kimerült,
feladta a keresést, leült annak a hatalmas fenyőfának a tövébe, ahol először
találkoztunk vele, és hagyta, hogy erőt vegyen rajta a csalódottság.
Mondanunk se kell, hogy Grayrockot bántotta véres tettének
kegyetlensége. A fiatalember hatalmas tiszta szemei, finom vonalú szája,
széles homloka egészen más jellemet tükröztek. Az az igazság, hogy
egyedülállóan keveredett benne a vakmerőség és értelem, a bátorság és a
lelkiismeret.
– Csalódott vagyok – mondta magában, amikor az erdő ágai közt
átszűrődő aranyos fény alján üldögélt, mintha a tenger mélyéről nézne
felfelé. – Csalódott, mert nem sikerült megtalálnom embertársamat, aki a
kezem által veszett el! Hát valóban azt kívánom, hogy bárcsak
szolgálatteljesítés közben kioltottam volna egy életet, miközben e nélkül is
tökéletesen láttam el a feladatomat? Mi másra vágyhatnék? Ha veszély
fenyegetett, a lövésemmel elhárítottam; azért voltam ott. Nem, azt hiszem
valóban örülök, ha nem kellett feleslegesen kioltanom egy ember életét. De
kellemetlen helyzetbe kerültem. Szenvedek, mert elöljáróim megdicsértek,
bajtársaim irigyelnek. A tábor az én dicséretemtől visszhangzik. Ez nem
igazságos, tudom magamról, hogy bátor vagyok, de ez a dicséret egy olyan
tettnek szól, amelyet nem vittem véghez, vagy ha mégis, nem úgy, ahogy ők
hiszik. Azt gondolják, hogy bátran a helyemen maradtam, anélkül, hogy
lőttem volna, holott én voltam, aki tüzet nyitottam, és azért nem hátráltam
az általános riadónál, mert teljesen meg voltam hökkenve. Akkor mit tegyek
tehát? Magyarázzam meg, hogy láttam az ellenséget, és lőttem? Ezt
mondják ők is, de senki sem hiszi. Mondjam meg az igazat, amely
hiteltelenné teszi bátorságomat, amely hazugságba keverne? Uhh, akárhogy
nézem, nyomorult egy helyzet. Isten bizony, nagyon szeretném megtalálni
az emberemet.
És ezt végiggondolván Grayrock közlegényt végül legyőzte a délutáni
bágyadtság, elringatta a bogarak halk zümmögése, a növények illata,
olyannyira, hogy elfeledkezett az Egyesült Államok érdekéről, elaludt, és
kitette magát annak a veszedelemnek, hogy fogságba kerülhet. Aludt és
álmodott.
Kisfiú volt, távoli, csodás vidéken élt, a nagy folyó mentén, ahol
hatalmas gőzösök úsztak a magasba törő fekete kéményfüst alatt, mely már
jóval azelőtt jelezte érkeztüket, mielőtt felbukkantak volna a
folyókanyarban, és még jóval azután is mutatta, merre haladnak, miután
ismét eltűntek a szem elől. Miközben nézte a hajókat, oldalán, mint mindig,
ott volt az, akit teljes szívéből és lelkéből szeretett – ikertestvére. Együtt
sétáltak a folyóparton, együtt fedezték fel a távoli mezőket, együtt
gyűjtöttek illatos mentát, babérágakat a folyóra néző hegyoldalban – alattuk
húzódott a Lehetőségek Birodalma, és dél felé tekintve, a nagy folyó
túlpartján megpillanthatták a Bűvölet Földjét. Kéz a kézben. Szív a szívben
az özvegy édesanya két gyermeke a béke völgyének fényében sétált, és
minden alkalommal új dolgokat fedezett fel egy új nap alatt. A boldog
napokat végigkísérte egy szűnni nem akaró dallam – a házuk ajtaja mellé
akasztott kalitkában lakó sokszavú poszáta gazdag, átható trillázása. Ez a
hang zenei áldásként kísérte az álom minden pillanatát. A boldog madárka
mindig dalolt, torkából dallamvariációk végtelen sokasága buggyant elő,
könnyedén trillázott minden szívdobbanásra, akár a feltörő forrás vize. Az a
friss, tiszta dallam tényleg olyan volt, mint a hely szelleme, az élet és
szeretet misztériumának megértését segítő értelem és magyarázat.
 De eljött az az idő, amikor az álmot elsötétítette a bánat, a könnyek árja.
A jó anya meghalt, a nagy folyó partján álló otthon szétesett, a testvéreket
elválasztották egymástól, rokonokhoz kerültek. William (az álmodó) a
Lehetőségek Birodalma egyik népes városába költözött, John pedig átment a
folyó túlpartjára, a Bűvölet Földje távoli vidékére került, ahol állítólag fura
és gonosz módon éltek az emberek. Elhalt anyjuk örökségének felosztásakor
ő kapta meg azt, amit mindketten valóban értékesnek tartottak – a sokszavú
poszátát. Őket elválaszthatták egymástól, de a madarat nem lehetett
elosztani, így átkerült abba a furcsa világba, és William világa soha többé
nem hallott róla. Ám még akkor is, mikor már elmúlt a magányossága, a
madár dala betöltötte álmait, és mindig ott dalolt a fülében és a szívében.
A rokonok, akik a fiúkat örökbe fogadták, ellenségek voltak, nem
tartották egymással a kapcsolatot. Egy darabig kamaszos dicsekvéssel és
büszkeséggel teli leveleket váltottak, kivel történt több és jelentősebb
újdonság – groteszk leírása kiszélesedő életüknek, és azoknak az új
világoknak, amelyeket uralmuk alá hajtottak. De ezek egyre ritkábbá váltak,
és mikor William egy másik, még nagyobb városba költözött, teljesen
megszűntek. De mind e közben soha nem hallgatott el a poszáta hangja, és
mikor az álmodó kinyitotta a szemét, és szemügyre vette a fenyvest, a
madárdal hiánya figyelmeztette, hogy felébredt.
A nap már alacsonyan járt, vörösen fénylett nyugaton; a sugarak
megvilágították az óriás fenyők törzsét, az árnyak falát aranyfénybe vonták,
amíg a fény és az árnyék szétválaszthatatlan kékségbe olvadt össze.
Grayrock közlegény feltápászkodott, óvatosan körülnézett, vállára emelte
a puskáját, és elindult a tábor felé. Talán fél mérföldet tehetett meg, sűrű
babérbokor mellett haladt el, mikor egy madár röppent ki a levelek közül, és
letelepedett egy faágra. Boldog mellkasából áradni kezdett az ének, ahogy
csak isten teremtményei tudnak dalolni az Ő dicsőségére. Könnyedén
énekelt, csak kinyitotta a csőrét, levegőt vett, a férfi azonban megállt,
mintha villám csapott volna bele. Leejtette a puskáját, felnézett a madárra,
kezével eltakarta a szemét, és zokogott, mint egy kisgyerek! Mert ebben a
pillanatban valóban gyermek volt, lélekben és emlékeiben, ismét a nagy
folyó partján élt, ahol a túlparton a Bűvölet Földje terült el! Azután óriási
akaraterővel összeszedte magát, felkapta fegyverét, és fennhangon idiótának
mondva magát, tovább gyalogolt. A kis babérligetbe vezető réshez érve, a
földön elterülve, két karját szétvetve, szürke egyenruháján egyetlen
vérfolttal, hátrabicsaklott fejjel, az égre szegezett sápadt arccal
megpillantotta saját magát – John Grayrock tetemét, akit egyetlen
puskalövés ölt meg. A test még meleg volt. Megtalálta az emberét.
Amikor a boldogtalan katona letérdelt a polgárháború eme remekműve
elé, feje fölött a csicsergő madár befejezte énekét, és a lenyugvó nap
glóriájában csendesen elröppent az erdő fenséges rengetegébe. Sem akkor
este, sem soha többé, névsorolvasáskor a föderációs táborban senki nem
felelt többé William Grayrock nevére.
 POLGÁRI LAKOSSÁG

EGY FÉRFI AZ „ORRLIKBÓL”

San Franciscónak abban a részében, amelyet elég pontatlanul North
Beachnek neveznek, van két utca, és a két utca kereszteződésénél egy üres
telek. Ez a telek korántsem olyan sima, egyenletes, mint errefelé a telkek –
akár üresek, akár nem –, általában lenni szoktak. Közvetlenül mögötte, dél
felé, a talaj hirtelen emelkedni kezd, s a domboldalt három, puha sziklába
vájt terasz töri meg. Kecskék és szegény emberek birodalma ez a vidék, és
mindkét nemből sok-sok család él itt békésen egymás mellett a város
kegyéből. A legalsó terasz egyik szerény kis vityillója arról nevezetes, hogy
némiképp hasonlít egy emberi archoz, vagy még inkább olyan
emberképmáshoz, melyet holmi vásott kölyök vágna ki egy üres tökből,
igyekezvén, hogy az emberi nemet ne sértse meg túlságosan. A két szem kör
alakú ablak, az orr az ajtó, a száj pedig egy deszka elmozdításával keletkező
nyílás. Lépcső nincs. Arcnak ez a vityilló túl nagy, lakásnak túl kicsi.
Szemhéja, szemöldöke sincs ennek az „arcnak”, üres, kifejezéstelen
tekintetet pedig hátborzongató.
Olykor egy férfi lép ki az „orrlikból” s arrafelé indul, ahol a jobb fülnek
kéne lennie; átvág a szűk ösvényt eltorlaszoló gyerekek és kecskék
tömegén, s a szomszédos ajtók és a terasz vége között egy roskatag
lépcsősoron kiér az utcára. Itt megáll, megnézi az óráját, és az idegen, aki
történetesen épp erre jár, csak ámul: egy ilyen ember ugyan miért törődik
azzal, hány óra van. De az alapos körültekintés elárulja, hogy az idő fontos
szerepet játszik a férfi hadmozdulataiban, mert percre pontosan délután
kettőkor bújik elő a vityillóból, évente háromszázhatvanöt alkalommal.
Miután elégedetten tudomásul vette, hogy egy percet sem késett, elteszi
az óráját, és gyors léptekkel megindul az utcán dél felé. Átvág két téren,
aztán jobbra fordul, és amikor a következő sarokra ér, tekintetét a szemközti
háromemeletes épület egyik emeleti ablakára szegezi. Az épület
meglehetősen mocskos, eredetileg vörös téglából épült, de mostanra már
teljesen szürke lett. Kikezdte az idő, megülte a por. Lakóháznak épült, aztán
gyár lett belőle. Nem tudom, mit készítenek ott; gondolom, olyasfélét, amit
a gyárakban általában készíteni szoktak. Csak annyit tudok, hogy
mindennap, vasárnap kivételével, délután kettőkor lázas munka folyik
odabenn, és iszonyú lárma szűrődik ki az utcára; valami hatalmas gép
érverése rázkódtatja meg az épületet, és fűrész kínozta fa sikítása hallatszik,
újra meg újra. Az ablakban, melyre a férfi vad várakozó tekintetét szegezi,
soha senki sem jelenik meg; az üveget egyébként is olyan porréteg borítja,
hogy átlátni rajta már régen nem lehet. A férfi le nem veszi az ablakról
tekintetét; megállás nélkül továbbmegy, de ahogy maga mögött hagyja az
épületet, egyre hátrább fordítja a fejét. Mikor a következő sarokra ér, balra
fordul, megkerüli a háztömböt, és megint visszatér körútjának
kiindulópontjára, szembe a gyárral, s aztán hazafelé indul, jobb válla fölött
folyton visszatekintgetve az ablakra, egészen addig, míg az el nem tűnik a
szeme elől. Sok éven át senki sem tudta, vajon változtatja-e útvonalát, s
vajon e napi szertartásba beiktat-e új elemeket. Negyedóra múlva ismét a
lakás szájában találjuk, és egy asszony, aki jó ideje ott álldogál már az
„orrlikban”, besegíti a vityillóba. Másnap délután kettőig senki sem látja.
Ez az asszony a felesége. Mindkettőjüket ő tartja el: azokra a
szegényekre mos, akik között él, s teszi ezt olyan áron, hogy a kínai
mosodák sem konkurálhatnak vele.
A férfi körülbelül ötvenhét éves, bár sokkal öregebbnek látszik. Haja
hófehér. Szakállat nem visel, s mindig frissen van borotválva. Keze tiszta,
körmei ápoltak. Ruha dolgában föltétlenül fölötte áll helyzetének. Valóban
nagyon rendesen, ha nem is éppen divatosan öltözködik. Cilinderét két évvel
ezelőtt vásárolták, és aggályosan kisuvikszolt cipőjén nyoma sincs foltnak.
Úgy hallottam, hogy az az öltöny, melyet napi negyedórás sétáján visel, nem
az, ami otthon van rajta. Mint minden más holmiját, ezt is felesége
teremtette elő, tartja most rendben, és újítja meg olyan gyakran, ahogy csak
szűkös lehetőségeik megengedik.

Harminc évvel ezelőtt John Hardshaw és felesége egy akkoriban

előkelőnek számító városnegyed egyik legszebb villájában lakott. Hardshaw
orvos volt, de miután atyjától tekintélyes birtokot örökölt, többé nem
izgatták felebarátainak testi nyavalyái, és talált munkát, amennyit csak akart,
a maga ügyes-bajos dolgainak intézésében is. Felesége is, ő is, rendkívül
művelt emberek voltak, és házukban gyakran vendégül látták barátaik
válogatott kis társaságát – mindazokat, akiket kifinomult ízlésük erre
méltónak ítélt. Amennyire ez utóbbiak tudták, Mr. és Mrs. Hardshaw boldog
házaséletet éltek, és annyi bizonyos, hogy a feleség rajongott jóvágású,
jómódú férjéért, és módfelett büszke volt rá.
Ismerőseik közé számítottak a sacramentóbeli Barwellék is: a férj, a
feleség és a két kisgyerek. Mr. Barwell kultúr- és bányamérnök volt;
kötelességei gyakran elszólították a családi fészekből, és nemegyszer hozták
San Franciscóba. Ilyen alkalmakkor felesége rendszerint elkísérte, és ideje
java részét barátnője, Mrs. Hardshaw házában töltötte, mindannyiszor két
gyermeke társaságában, akiket Mrs. Hardshaw, lévén maga gyermektelen,
nagyon megszeretett. Balszerencséjére, a férje éppily mértékben
megszerette a gyermekek édesanyját – sőt talán még jobban is. És még
nagyobb balszerencsére, a vonzó dáma inkább gyengeségére, mint eszére
hallgatott.
Egy őszi reggelen, úgy három óra tájt, a sacramentói rendőrség 13-as
számú őrszeme egy férfit pillantott meg, amint tolvaj módjára kilopózik egy
előkelő ház hátsó kapuján. Nyomban letartóztatta. A férfi – aki nagy
karimájú puhakalapot és bolyhos felöltőt viselt – száz, ötszáz, majd ezer
dollárt ígért az őrszemnek, ha szabadon ereszti. Már amikor az első ajánlatot
tette, a rendőr megvetően legyintett. Még nem értek az őrszobára, mikor a
fogoly már tízezer dolláros csekket kínált neki, és hajlandó lett volna addig
vasra verve várakozni, amíg az összeget az őrszem föl nem veszi. És mivel
ez az ajánlat is csak gúnyos elutasításra talált, többé egy szót sem szólt, és
amikor kiléte felől faggatták, egy nyilvánvalóan kitalált nevet mondott be.
Az őrszobán átkutatták, és semmi értékes holmit nem találtak nála, csak
Mrs. Barwell miniatűr arcképét – ama ház asszonyának a képmását, ahol
nyakon csípték. A kép kerete kincset érő gyémántokkal volt kirakva: és a
férfi alsóneműjének minőségét látva, valami késő bánat lopózott hirtelen a
13-as őrszem szigorú és megvesztegethetetlen szívébe. Sem ruhaneműjén,
sem személyén nem leltek semmit, ami kilétére fényt deríthetett volna;
betörés vádjával őrizetbe vették hát, azon a néven, amelyet megadott nekik:
John K. Smith becsületes nevén. A K. csak úgy eszébe jutott hirtelen, s
nagyon büszke volt erre az ötletére.
Időközben John Hardshaw titokzatos eltűnése egyre több pletykát
bocsátott szárnyra a San Franciscó-i Rincon Hill környékén, és még az
egyik újság is megemlékezett róla. Annak a hölgynek pedig, akit az újság
tapintatosan az eltűnt „özvegyének” titulált, eszébe se jutott, hogy
Sacramento, vagyis egy olyan város börtönében keresse férje urát, ahol
tudomása szerint azelőtt sohasem fordult meg. John K. Smith néven emeltek
vádat ellene, és a további nyomozást mellőzve, kitűzték a tárgyalás napját.
Két héttel a tárgyalás előtt Mrs. Hardshaw – aki véletlenül megtudta,
hogy férjét Sacramentóban tartják fogva, álnéven, betöréses lopás vádjával
–, anélkül, hogy bárkinek említette volna a dolgot, a helyszínre utazott.
Jelentkezett a börtönben, s engedélyt kért, hogy John K. Smithszel, a
férjével beszélhessen. Az aggodalomtól összetört, beteg asszony földig érő
gyapjú utazóköpenyt viselt, amelyben a gőzhajón az éjszakát töltötte –
ébren, mert túlságosan fel volt dúlva, semhogy aludni tudjon. Öltözéke,
megjelenése aligha árulkodott arról, kicsoda is valójában, de modora sokkal
meggyőzőbb érvnek bizonyult, mikor feleségi jogára hivatkozott, hogy
hitveséhez bebocsátást nyerjen. Engedélyezték, hogy négyszemközt
beszélhessen az urával.
Mi történt ama gyötrelmes beszélgetés során, sohasem szivárgott ki, de a
későbbi események arról tanúskodtak, hogy Hardshaw-nak sikerült a maga
akaratát ráerőszakolnia az asszonyra. A hölgy összetört szívvel távozott a
börtönből, s egyetlen kérdésre se volt hajlandó válaszolni. Miután visszatért
otthonába, fél szívvel, de azért tovább folytatta eltűnt férje keresését. Egy
hét múlva azután ő maga is eltűnt, „visszament az Államokba” – mindössze
ennyit tudott róla a fáma.
A tárgyaláson az ügyvéd tanácsára – ahogy az ügyvéd később elmondta –
Hardshaw bűnösnek vallotta magát. A bíró azonban, akinek elméjében a sok
szokatlan körülmény bizonyos kételyeket ébresztett, ragaszkodott ahhoz,
hogy a kerületi ügyész állíttassa elő a 13-as őrszemet, és Mrs. Barwell
vallomását – a hölgy ugyanis beteg volt, s így nem jelenhetett meg
személyesen a törvény előtt – olvassál fel az esküdteknek. A vallomás rövid
volt: Mrs. Barwell semmit sem tud a dologról, pusztán annyit, hogy az a
képmás saját tulajdona, és valószínű, a nappali szoba asztalán felejthette,
mikor a szóban forgó éjszakán aludni tért. Férjének szánta ajándékképpen,
aki a bányatársaság megbízottjaként üzleti tárgyalásokat folytat Európában.
A tanú magatartását az otthonában lezajló tanúvallomás megtételekor
utólag feltűnően különösnek mondta az ügyész. Mrs. Barwell kétszer is
visszautasította, hogy vallomást tegyen, és egy ízben, mikor már csak az
aláírása hiányzott, a jegyző kezéből kikapta és darabokra tépte az okmányt.
Gyermekeit szólította oda betegágyához, könnytől patakzó szemmel
megölelte, majd hirtelen kiküldte őket a szobából, és esküvel, valamint
aláírásával tanúsította vallomásának igazságát, aztán eszméletét vesztette,
„elalélt” – mondta a kerületi ügyész. Ekkor történt, hogy megérkezett
háziorvosa, aki egyetlen pillantással felmérte a helyzetet, és gallérjánál
fogva megragadta a törvény képviselőjét, kituszkolta az utcára, s utána
hajította segítőtársát is. A törvény méltóságának ilyetén megsértése a
tárgyalás során nem került szóba; e méltatlan eljárás áldozata mélyen
hallgatott erről a bíróság előtt. Mindenáron meg akarta nyerni a pert, és
tudta, hogy a tanúvallomás kicsikarásának körülményei, ha szóba jönnek,
semmi esetre sem növelik esélyeit, s ha jól meggondoljuk, a vádlottak
padján ülő férfiú kevésbé súlyos bűncselekményt követett el a törvény
méltósága ellen, mint az a csirkefogó orvos.
A bíró javaslatára az esküdtszék bűnösnek mondta ki a vádlottat – nem
volt más választás –, és háromévi börtönbüntetésre ítélte. Védője, aki a
tárgyalás során semmi ellen sem tiltakozott – az igazság az, hogy egy
mukkot is alig ejtett –, megszorította védence kezét, és távozott.
Nyilvánvaló volt, hogy csak azért fogadták fel, nehogy a bíróság maga
jelöljön ki védőt, aki esetleg még védekezni próbálna.
John Hardshaw San Quentinben töltötte le büntetését, s amikor szabadon
bocsátották, a börtön kapujában felesége várta, aki az ő fogadására tért
vissza az Államokból. Az a hír terjedt el, hogy egyenesen Európába mentek;
bárhogyan is, vagyonuk kezelésére teljhatalmú ügyvédet fogadtak fel
Párizsban – ez az ember még ma is itt él köztünk. Az ügyvéd rövid idő alatt
John Hardshaw minden kaliforniai ingatlanát-ingóságát pénzzé tette. Évekig
senki sem hallott a szerencsétlen házaspárról; bár sokan, akiknek innen-
onnan fülébe jutottak a furcsa történet bizonyos intimitásai, és akik ismerték
őket, gyengéden gondoltak vissza rájuk, és részvéttel voltak balsorsuk iránt.
Néhány év múlva hazatértek. Vagyonuk, életkedvük egyaránt
megcsappant, és a férfinak még az egészségi állapota is komoly
aggodalomra adott okot. Visszajövetelük célját képtelen voltam teljes
bizonyossággal kideríteni. Egy ideig Johnson néven a Market Streettől
délre, kint a város szélén, egy elég jó hírű negyedben laktak, és lakásuktól
távolabb soha senki sem látta őket. Valami kis pénzük bizonyára maradt
még, mert senki sem tudott arról, hogy a férfi bármi állást vállalt volna –
egészségi állapota ezt nyilván nem engedte meg. Az asszony odaadó
szeretete beteges férje iránt szóbeszéd tárgya volt a szomszédok között; soha
nem mozdult mellőle; mindig vidította. Órákig elüldögéltek a szomszédos
kis park valamelyik padján, az asszony felolvasott, a férfi az asszony kezét
fogta, s a nő olykor gyengéden megsimogatta a férj sápadt homlokát.
Ilyenkor még mindig szép szeme felemelkedett a könyvből, hogy a
másikéba pillantson; olykor némi magyarázattal egészítette ki az
olvasottakat, becsukta a kötetet, s hogy a férfi komorságát elűzze, beszélni
kezdett – de miről? Soha senki sem volt tanúja annak, miről beszélgetnek ők
ketten. Az olvasónak, aki egészen eddig a pontig türelemmel kísérte életük
történetét, bizonyára öröme telik a találgatásban – volt valami, aminek még
a gondolata is tilos volt kettejük között. A férfi testtartása mélységes
csüggedtségről tanúskodott; s valóban: a szomszédok neveletlen kölykei,
akik, mint afféle ifjoncok hajlamosak voltak rá, hogy szokatlan külsőből
ítéljenek – ebben különbözvén az idősebbektől –, John Hardshaw-t csak
mint Málé Tádét emlegettek maguk között.
Egy nap a férfit megszállta a nyugtalanság szelleme. Isten tudja, mi űzte
oda, ahova ment, de átvágott a Market Streeten, és a dombokon keresztül
egyenesen északnak vette útját, majd a North Beachként ismert városrész
felé tartott. Céltalanul balra fordult, végigbaktatott egy ismeretlen utcán,
mígnem egyszerre csak ott állt az épület előtt, mely akkoriban meglehetősen
impozáns palotának számított, mint ahogy ma meglehetősen mocskos
gyárnak számít. Mikor felnézett – bárcsak ne tette volna! –, egy nyitott
ablakra vetődött tekintete, s ott Elvira Barwellt pillantotta meg. Tekintetük
összetalálkozott. A hölgy élesen felsikoltott, mint a megriasztott madár,
talpra ugrott, s életveszélyesen kihajolt az ablakon, a két keretbe
fogódzkodva. Az emberek a sikoly hallatára megtorpantak az utcán, és
fölfelé néztek. Hardshaw mozdulatlanul állt, némán, két szeme két izzó
fáklya. – Vigyázzon! – kiáltott valaki a tömegből, ahogy az asszony
megfeszített teste egyre kijjebb hajolt, fittyet hányva a gravitáció csendes,
ám kérlelhetetlen törvényének – éppúgy, miként hajdanán fittyet hányt
annak a másik törvénynek is, melyet Isten villámló szava hirdetett meg Sion
hegyéről. Egy hirtelen mozdulatára dús, hosszú fekete haja vállára omlott,
és most ott röpködött orcái előtt; azokat csaknem teljesen eltakarva. Még
egy pillanat, s aztán…? Szörnyű sikoly süvített végig az utcán, amikor
egyensúlyát vesztve, fejjel előre kizuhant az ablakból – szoknya, kezek,
lábak, fekete haj és fehér arc örvénylő tömegként –, és oly szörnyű
puffanással zuhant a kövezetre, hogy százlépésnyi körzetben megremegett
belé a föld. Egy pillanatra minden szem megszűnt hivatását teljesíteni, és
elfordult a járdán látható, émelyítő irtózattól. Mikor a borzalom újra
odavonta a tekinteteket, a látvány különös módon gazdagodott. Egy férfi
kabát nélkül, a kövön ülve szorította melléhez a véres tetemet, csókolta az
összeroncsolt arcot és a vérző szájat a nedves haj fürtjein keresztül –
arcvonásai felismerhetetlenek voltak a szakállán végigcsurgó vértől,
amelybe csaknem belefulladt.
A riporter feladata ezzel alighanem véget is ért. A Barwell házaspár
aznap tért vissza ide kétévi perui tartózkodás után. Egy hét múlva a férfi,
most már kétszeresen is kétségbeesve, mivel Hardshaw szörnyű viselkedését
nem lehetett félremagyarázni, hajóra szállt egy, nem is tudom, milyen, távoli
kikötő felé. Sohasem tért vissza. Hardshaw – többé már nem Johnson – egy
évet a stocktoni elmegyógyintézetben töltött, ahol is, együttérző barátai
közbenjárására, feleségének megengedték, hogy maga ápolja. Mikor
elbocsátották, nem gyógyultan, csak ártalmatlan betegként, visszatértek a
városba; ez a város mintha valami szörnyű varázserővel vonzotta volna
mindig is magához őket. Egy ideig a Dolores Misszió közelében laktak,
kissé talán kevésbé megalázó szegénységben, mint pillanatnyilag; de ez a
hely túlságosan messze esett a férfi napi vándorútjának ama bizonyos
célpontjától. Buszjegyre pedig nem telt. Így az a szegény földre szállt
angyal – egy börtönviselt, elmebeteg ember felesége – tisztes bér fejében
kivette a Kecskehegy alsó teraszán azt az üres arcú vityillót. Ahhoz az
épülethez, mely valaha palota volt s ma gyár, innen nem olyan nagy a
távolság. Igen kellemes séta, legalábbis a férfi mohó és vidám tekintetéből
ítélve. A visszautat már szemlátomást egy kissé fárasztónak találja.
 BROWNVILLE-I KALAND

Egy kis vidéki iskolában tanítottam Brownville közelében. Brownville –

mindenki tudja, aki jó szerencséjének köszönhetően lakott már itt – az egyik
legszebb, nagy kiterjedésű californiai vidék központja. A várost nyaranta
gyakran felkeresik olyasfajta emberek, akiket a helybeli sajtó csak amúgy
„kéjutasoknak” nevez, de akiket igazságosabb megítéléssel betegeknek és
nyomorultaknak mondhatnánk. Brownville-t joggal tartják kimondottan
nyári üdülőhelynek. Szép számmal akad itt vendégfogadó, s ezek
legszerényebbikében naponta kétszer végeztem el azt a szerény szertartást,
melynek célja a lélek és a test kapcsolatának megszilárdítása. Ebédemet
ugyanis az iskola épületében költöttem el. Ettől az „otthonomtól” (a helybeli
sajtó ugyanis így nevezte, ha nem emlegette éppen karavánszerájnak) az
iskoláig a távolság a kocsiúton megtéve kb. másfél mérföld, de van egy alig
használt ösvény, mely alacsony növésű, sűrű erdővel borított, dombos
vidéken vezet keresztül, és jelentősen csökkenti a távolságot. Egy este a
szokásosnál később – ezen az ösvényen igyekeztem hazafelé. A tanév utolsó
napja volt, és az iskolában maradtam egészen addig, míg csaknem teljesen
besötétedett, hogy sáfárkodásomról jelentést készítsek a kurátoroknak –
közülük kettő, büszkén gondoltam, el is tudja majd olvasni, amit leírok, a
harmadikban pedig (akiben a szellem uralkodik az anyag fölött) örökre
eloszlatom a saját szerzeményű iskolamestere iránt érzett ellenszenvet.
Még az út negyedrészén sem voltam, mikor egy gyíkcsaládot
pillantottam meg. Önfeledten hancúroztak, tele azzal a boldog
hüllőörömmel, hogy a sors kegyéből ők védve vannak mindazoktól a
bajoktól, melyek a brownville-i élettel járnak. Letelepedtem egy kidőlt fára,
és érdeklődéssel nézegettem őket. Míg fáradtan nekitámaszkodtam a vén fa
görcsös ágának, a komor erdőben egyre mélyült a félhomály, sápadt újhold
jelent meg az égen, árnyékot vetve a földre, és gyenge, lidérces fénnyel
aranyozva be a fák leveleit.
Hirtelen hangokat hallottam – mérges, parancsoló női hangot, meg egy
mély férfihang gazdag zenéjét. Kimeredt szemmel kutattam az erdő szürke
árnyai közt remélvén, meglátom, teljes magányom ki zúzza szét –, de senkit
sem vettem észre. Néhány yardnyira mindkét irányban zavartalanul láttam
az ösvényt, és mivel tudtam, hogy fél mérföldnyi körzetben senki sem lakik
errefelé, azt gondoltam: a hangok gazdái talán az erdőből közelednek felém.
Nem volt más nesz, csak ezek a hangok, melyek most már olyan közelről
hallatszottak, hogy a szavakat is ki tudtam venni. A férfi hangja is haragról
tanúskodott, s ez a düh csak aláhúzta beszéde komolyságát.
– Én nem ijedek meg semmiféle fenyegetéstől; nem árthatsz nekem,
nagyon jól tudod. Maradjanak a dolgok úgy, ahogy vannak, vagy –
istenemre! – megbánjátok még mindketten!
– Hogy érted ezt? – szólt most a nő; művelt hangja úrinőre vallott. –
Nem… gyilkolhatsz meg bennünket.
Válasz semmi, legalábbis én nem hallottam. A néma csöndben az erdőt
fürkésztem, hátha végre megpillantom őket, mert biztosan éreztem: komoly
dologról van szó, s nincs helye most semmi aggályoskodásnak. Úgy tetszett,
a nő veszélyben forog. S bárhogy vesszük is: a férfi nem utasította vissza a
gyilkosság gondolatát. Ha egy férfi a leendő gyilkos szerepét alakítja, nincs
joga, hogy maga válassza meg közönségét.
Kis idő múlva megpillantottam őket: ott álltak, homályosan a
holdfényben, a fák között. A magas, karcsú férfi fekete öltönyt viselt; a nőn,
amennyire meg tudtam állapítani, szürke ruha volt. Nyilván még mindig
sejtelmük sem volt jelenlétemről, bár nem tudom, mi okból, amikor újra
társalogni kezdtek, halkabbra fogták szavukat, és többé egy hangot sem
értettem a beszédükből. A nő egyszerre csak levetette magát a földre, és
rimánkodva felemelte két kezét, ahogy a színpadon látni – de, amennyire én
tudom, sehol másutt –, s ma már nem is mernék rá megesküdni, hogy ebben
az esetben valóban erről volt-e szó. A férfi tekintetét rászögezte a nőre,
szeme komoran csillogott a holdfényben, és arca olyan kifejezést öltött,
hogy reszketni kezdtem: Istenem, nehogy felém forduljon. Nem tudom, mi
kényszerített, de talpra ugrottam, kirontottam az árnyékból. Abban a
pillanatban az alakok eltűntek. Hiába fürkésztem a fák és aljnövényzet közti
térségeket. Az éjszakai szélben zörögtek a falevelek; a gyíkok – e példás
magaviseletű hüllők – szép csendben nyugovóra tértek. A hold már eltűnt
nyugaton, egy fekete domb mögött.
Kissé földúlt lélekkel tértem haza, és még abban is kételkedtem, hogy a
gyíkokon kívül láttam és hallottam-e más élőlényt is az erdőben. Különös és
hátborzongató élmény volt; úgy éreztem, mintha ama számos objektív és
szubjektív tényező között, amelyekből az esemény összeállt, lappangana
valahol egy bizonytalan elem, mely mindent kérdésessé tesz, s az egész
dolgot irrealitással fonja körül. Sehogy sem tetszett a dolog.
Másnap az asztalnál, reggeli közben, új arcot vettem észre; szemben
velem egy fiatal hölgy ült, akire éppen csak rápillantottam, míg elfoglaltam
szokásos helyemet. Mikor ahhoz a magas és termetes fehérszemélyhez
fordult, aki kegyeskedett leereszkedni hozzánk, hangjának csengése azonnal
felhívta magára figyelmemet, mert hangja, ha nem is teljes mértékben, de
hasonlatos volt ahhoz a hanghoz, mely előző esti kalandom emlékei között
még mindig ott búgott. Kisvártatva egy újabb lány – néhány évvel idősebb –
lépett a szobába; leült a másik bal oldalára, és bársonyos hangon jó reggelt
kívánt neki. Az ő hangja most már csakugyan felriasztott: kétségkívül ő volt
az, akire az első nap még csak emlékeztetett. Ott volt az az erdei hölgy, ott
ült velem szemtől szemben, teljes testi valóságában, „saját személyében”.
Azonnal lerítt róluk, hogy testvérek. Azzal a homályos félelemmel, hogy
netán felismerik bennem a tegnapi kaland néma, dicstelen hősét – mert ez a
kaland úgy élt tudatomban és lelkiismeretemben, mint mások nemtelen
kihallgatása –, sebtiben felhajtottam a langyos kávét, amit a pincér
figyelmesen elém tett. Ahogy kiléptem a szabadba, egy dús zengésű,
erőteljes férfihangot hallottam, a Rigoletto egyik áriáját énekelte. Meg kell
mondanom, kitűnően énekelte, de volt valami az előadásban, ami, nem
tudnám megmondani, miért, nem tetszett. Gyorsan eltávoztam.
Mikor később visszatértem, láttam, hogy a két ifjú dáma közül az
idősebbik kint áll a tornácon egy fekete ruhás, magas férfiú társaságában –
az a férfi volt, akire számítottam. Egész nap csak egyetlen vágy töltötte el
elmémet s szívemet: az, hogy e személyekről valamit megtudjak; és most
feltettem magamban: amit csak lehet, megtudok róluk, méghozzá oly
módon, hogy az számukra se legyen megalázó.
A férfi könnyedén és nyájasan beszélt társnőjéhez, de mikor lépteimet a
kavicsos ösvényen meghallotta, hirtelen bevégezte beszédét, s megfordult,
hogy szemtől szemben lásson. Középkorú volt, sötét arcbőrű és szokatlanul
jóképű. Öltözéke hibátlan, tartása könnyed és elegáns, rám szegezett
tekintete nyílt – nyoma sem volt benne holmi durvaságnak. Mindazonáltal
olyasféle homályos érzést ébresztett bennem, melyben – hogy emlékeimet
tovább elemezzem – gyűlölet és rettegés keveredett egymással. Félelemnek
azonban mégsem mondanám. Egy pillanat múlva a férfi és a nő eltűntek.
Valóban mesterei az észrevétlen eltűnésnek, gondoltam. Beléptem a házba,
és a társalgó nyitott ajtaján át megpillantottam őket: tehát előzőleg
egyszerűen átléptek a földszintre nyíló ablakon.
Óvatosan faggatni kezdtem háziasszonyomat az új vendégek felől, s ő
kegyesnek bizonyult a tájékoztatásban. Az angol nyelvtan iránti tisztelettől
sugallt némi helyesbítéssel, a tényállás a következőképpen szólt: a két lány
San Franciscó-i, Pauline és Eva Maynard-nak hívják őket; Pauline az
idősebbik. A férfi, bizonyos Richard Benning, a gyámjuk, néhai édesapjuk
legjobb barátja. Mr. Benning hozta őket Brownwille-be, abban a reményben,
hogy a magaslati klíma jót tesz majd Evának, aki, attól tartottak, tüdőbajban
szenved, s az élete forog kockán.
E rövid és egyszerű beszámoló fölé dicshimnuszból szőtt nagyszerű
csipketerítőt a háziasszony; elmondta, hogy Mr. Benning mindenből a
legjobbat kívánja, és meg is fizet minden szépet és jót, mellyel csak szerény
háza szolgálhat. Hogy jó szíve van, mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint
az az odaadó szeretet, mellyel gyámleányai iránt viseltetik, és az a szerető
figyelem, mellyel kényelmükről gondoskodik. A bizonyíték az én
szememben nem volt túlságosan meggyőző, és csendesen rebegtem el a skót
verdiktet, miszerint: Nem bizonyíttatott.
Az kétségtelen: Mr. Benning fölötte előzékeny volt védenceivel.
Valahányszor kint kószáltam, mindig beléjük botlottam; hármasban, vagy
olykor más szállóbeli vendégek társaságában föl a szakadékokat,
horgásztak, célba lőttek, vagy más módon enyhítették a vidéki élet
egyhangúságát, s bár olyan közelről vettem szemügyre őket, amilyen
közelre a jó modor csak engedett, semmi olyasmire nem lettem figyelmes,
mely kielégítő magyarázatot adott volna az erdőben hallott furcsa szavakra.
Lassan, fokozatosan megismerkedtem az ifjú hölgyekkel, olykor-olykor
össze is néztünk, sőt még gyámjukra is odaköszöntem, magamba fojtva
minden ellenszenvemet.
Eltelt egy hónap, és irántuk ébredt érdeklődésem már-már elenyészett,
amikor egy este kis iskolánk nyugalmát egy váratlan esemény dúlta fel, s
minden élénk erővel idézte vissza emlékezetembe az erdőben esett
kalandomat.
Ez az esemény pedig az idősebb lány, Pauline halála volt.
A nővérek közös hálószobában aludtak a ház második emeletén. Mikor a
hajnali szürkületben Eva felébredt, holtan találta maga mellett Pauline-t. A
szegény kislány keservesen zokogott a holttetem körül összegyűlő együtt
érző, ám nem túlságosan tapintatos személyek sopánkodó gyűrűjében, mikor
Mr. Benning jelent meg a szobában, hozzá lépett, és meg akarta fogni a
kezét. Ám a lány visszahőkölt, és lassan megindult az ajtó felé.
– Te… te… – mondta –, te tetted ezt. Te… te… te…!
– Félrebeszél – szólt a férfi halkan. Követte Evát, lépésről lépésre,
tekintete szinte delejszerűen meredt a lányra, és nyoma sem volt benne
gyengédségnek vagy szánalomnak. Eva megtorpant, s a kéz, melyet vádlón
emelt föl, lehanyatlott, kitágult pupillája összeszűkült, szemhéja lassan
lehullott, fátyolt borítván szeme furcsa, vad szépségére, és ott állt
mozdulatlanul, csaknem oly fehéren, mint a közelében fekvő halott. A férfi
kézen fogta, gyengéden átkarolta, mintha támogatni akarná, Eva pedig
hirtelen zokogásban tört ki, és mint gyermek a szülőanyjába, úgy
csimpaszkodott Mr. Benningbe. A férfi mosolygott – mosolya viszolygással
töltött el, noha meglehet, bármely mosoly így hatott volna most rám –, és
csendesen kivezette a szobából.
Megérkezett a halottkém – és hamarosan elhangzott a szokásos verdikt:
az elhunytnak szívbaj okozta korai halálát. Jóllehet mindez még az infarktus
felfedezése előtt történt, tagadhatatlan, hogy szegény Pauline szíve valóban
renitenskedett. A testet bebalzsamozták, és valaki, akit e célra rendeltek oda,
San Franciscóba szállította, de sem Eva, sem Benning nem szegődött
kísérőjéül utolsó útján. A szállodában pletykák keringtek, melyek
meglehetősen furcsának találták ezt az eljárást, és néhány szigorúbb lélek
egészen odáig merészkedett, hogy nagyon furcsának vélje a történteket;
jóságos háziasszonyunk azonban önfeláldozóan vetette magát közbe,
mondván: mindez a lány kétes egészségi állapota miatt történt úgy, ahogy
történt. Nem jegyezte fel semmiféle krónika, hogy a két legérdekeltebb és
szemlátomást legkevésbé aggódó személy szolgált-e vajon némi
magyarázattal eljárásukat illetően.
A haláleset után egy héttel, úgy estefelé, kimentem a verandára egy ott
felejtett könyvemért. A vadszőlővenyigék alól, melyek árnyékot vetettek a
holdfényben, Richard Benninget pillantottam meg. Erre a látomásra már fel
voltam készülve, mivel előzőleg Eva Maynard édes, halk hangjára lettem
figyelmes, akit most szintén láttam, ott állt a férfi előtt, egyik keze a vállán,
és szeme, már amennyire ilyen közelről megítélhettem, Bennigébe
meredtek. Másik kezét a férfi fogta, aki példátlan méltósággal, eleganciával
hajtotta le a fejét. Úgy viselkedtek, mint a szerelmesek, és ahogy ott álltam,
és leselkedtem a sötétben, még nagyobb bűntudat kerülgetett, mint az
erdőben azon az emlékezetes éjszakán. Már-már visszafordulni készültem,
amikor a lány hirtelen megszólalt, s szavai és magatartása között oly kiáltó
ellentmondást vettem észre, hogy maradtam. Egyszerűen elfelejtettem
távozni.
– Az én életemet is el fogod venni – mondta –, ahogy Paulinét is elvetted.
Tudom, mi a szándékod, és azt is tudom, mekkora hatalmad van rajtam.
Nem kérek semmit, csak azt, végezd be a munkád, ne húzd-halaszd tovább,
és bocsáss el békével.
A férfi nem felelt. Elengedte a lány kezét, a másikat meg levette a
válláról, megfordult, lement a kertbe vezető lépcsőn, és eltűnt a bokrok
között. De egy pillanat múlva hallottam – mintha nagy messziségből
érkezne – szép tiszta hangját; barbár énekét, s ahogy ott hallgatóztam, holmi
titkos megérzés azt súgta nekem, hogy ez a férfi valami távoli, különös
országból érkezett, s tiltott erőkkel van felruházva. A dal lenyűgözött, ám
amikor abbamaradt, összeszedtem magam, és éltem az alkalommal – mert a
lehető legjobb alkalomnak véltem –: kiléptem az árnyékból, és odamentem a
lányhoz. Megfordult és rám nézett: tekintete akár az üldözött vadé. Talán
tolakodásom ejtette rémületbe.
– Miss Maynard – szóltam hozzá –, kérem, mondja meg nekem, kicsoda
ez az ember, és milyen hatalma van ön felett? Kérésem talán durva
tapintatlanságra vall, de nincs most helye mihaszna udvariaskodásnak. Ha
egy hölgy veszélyben forog, bárki férfinak joga van cselekedni, úgy, ahogy
jónak látja.
Csak bámult, minden indulat nélkül, s már-már azt hittem: egyáltalán
nem érdekli a dolog. Mikor szavaim végére értem, lehunyta nagy kék
szemét, mintha kimondhatatlanul fáradt volna.
– Ön nem tehet semmit – mondta csendesen. Megragadtam a karját,
gyengéden megráztam, mintha veszélyes álomból költeném.
– Ébredjen föl kábulatából – mondtam. – Valamit tenni kell, és ön
hatalmazhat föl egyedül, hogy cselekedjem. Az imént azt mondta: az a férfi
megölte a kegyed nővérét, s én ezt elhiszem, és azt is mondta, hogy
kegyedet is meg fogja ölni, s én ezt is elhiszem.
Éppen csak hogy rám emelte tekintetét.
– Nem volna jó, ha mindent szép sorjában elmondana nekem? –
kérdeztem.
 – Nincs mit tenni… nincs mit tenni… higgye el. S ha tudnék is, akkor
sem tennék semmit. Nem számít, egyáltalán nem számít. Még két napig itt
maradunk, aztán elmegyünk, ó, milyen messzire is! S ha ön bárminek volt is
tanúja, kérem, hallgasson!
– De hát ez őrültség, leányom! – Megpróbáltam: hátha a durva szavak
felriasztják e halálos fásultságból. – Kegyed gyilkossággal vádolta azt a
férfit. Ha nem ad rögtön mindenre magyarázatot, a hatóságokhoz fordulok
az ügyben.
Ez hatott, de nem úgy, mint vártam. Büszkén fölszegte fejét, és így szólt:
– Ne avatkozzon olyasmibe, uram, amihez semmi köze. Ez az én ügyem,
Mr. Moran, nem az öné.
– Ez közügy, érti? Közügy! – válaszoltam hasonlóan hűvösen. – Az lehet,
hogy kegyed nem szerette a nővérét, de láthatja, hogy én aggódom önért.
– Csitt – vágott közbe, és felém hajolt. – Szerettem, igen, a magasságos
Isten a megmondhatója, mennyire szerettem. De jobban, mindennél jobban,
nincs is arra szó, mennyire szerettem őt. Ön egy titkot hallgatott ki, de nem
szabad ezt fölhasználnia arra, hogy neki ártson. Mindent tagadni fogok. S
mit ér az ön szava az enyém ellenében? Azt gondolja, hisznek majd önnek a
hatóságok?
És most, mint egy angyal, elmosolyodott, és – istenemre! – hajszál híján
magam is majdnem belészerettem. Talán valami különös módszerrel, delejes
tudással – mely kizárólag nemének sajátja – olvasott érzelmeimben. Egész
magatartása megváltozott.
– Jöjjön – mondta, szinte kacéran. – Ígérje meg, hogy nem lesz még
egyszer ilyen tapintatlan. – A lehető legbarátságosabban belém karolt. –
Jöjjön, sétáljunk egyet. Ő nem fogja tudni. Egész éjszaka távol lesz.
Fel-alá járkáltunk a verandán a holdfényben, ő szemlátomást
elfeledkezett friss gyászáról, kislányosan súgott-búgott, csevegett minden
semmiségről, ami Brownville-ben történt. Én hallgattam, félszegen, és azzal
az érzéssel, hogy valami összeesküvésnek vagyok a részese. Megdöbbentő
élmény volt, istenemre! E rendkívül bájos, és nyilván feddhetetlen teremtés,
hideg fejjel csalta azt a férfit, akit egy pillanattal előbb még – ahogy mondta
– olyan mérhetetlen szeretettel szeretett, mely a halált is szerelmes
babusgatásnak érzi.
„Való – gondoltam nagy tapasztalatlanságomban –, valami új van itt a
hold alatt.”
 És a hold minden bizonnyal mosolygott.
Mielőtt elváltunk, rábírtam, ígérje meg, hogy – mielőtt még örökre
elbúcsúznánk – másnap délután is eljön velem sétálni a Régi Malomhoz,
Brownville egyik köztiszteletben álló műemlékéhez, melyet még 1860-ban
építettek.
– Ha ő nincs a közelben, boldogan – felelte szomorúan, mikor búcsúra
nyújtott kezét eleresztettem. A bűvöletből – az ég összes szentjei bocsássák
meg nekem, szegény halandónak! – még akkor sem tértem magamhoz,
mikor e szavakat komoran elsuttogta. Oly bájos volt, hogy hirtelen eszembe
jutott a bölcs francia, aki szerint akkor kell a nők hűtlenségét keresnünk,
mikor tárgyai lehetünk, s nem áldozatai. Aznap az Álom Angyala áldotta
meg s vigyázta éjszakámat.
A Brownwille House-ban korán szolgálták föl az ebédet, és aznap ebéd
után Miss Maynard, aki távol maradt az étkezéstől, legszolidabb
kosztümjében odalépett hozzám a verandán, és egy szót sem szólt. Tehát ő
bizonyára nem volt a közelben. Csendben felsétáltunk azon az úton, mely a
Régi Malomhoz vezet. Szemlátomást gyengélkedett, és időnként belém
karolt, majd elhúzódott, majd ismét belém karolt, meglehetősen
szeszélyesen. Hangulata vagy inkább egymást követő hangulatai úgy
változtak, mint fodrozódó tengeren az ég fényei. Tréfálkozott, mintha
olyasmiről, mint a halál, sohasem hallott volna, és minden semmiségen
nevetett, majd pedig valami komor dal néhány taktusát dúdolta, de oly
édesen, hogy másfelé kellett néznem: ne lássa szememben művészete
sikerének bizonyítékát – mert művészet volt valóban, s nem mesterkélt
szerepjátszás; akkor legalábbis így hittem. És a legkülönfélébb dolgokról
csevegett a legkevésbé konvencionális módon, és beszéde a gondolatok oly
mély szakadékai felé merészkedett, ahová lépni nekem nem lett volna
bátorságom. Egyszóval, száz meg száz különféle módon találtam Evát
elbűvölőnek, és minden lépéssel újabb és újabb érzelmi öncsalásba,
veszélyes vallomásba hajszoltam magam, holott homályosan éreztem, hogy
a lelkiismeret rendőrsége készen áll, hogy lelkem békéjének feldúlásáért
szívemet őrizetbe vegye.
Mikor megérkeztünk a malomhoz, még csak meg sem állt, és azonmód
rátért egy másik ösvényre, mely egy tarlóföldön vezetett keresztül, egy
patakhoz. Átkeltünk a durván összeeszkábált fahídon, és továbbmentünk az
ösvényen, mely hegynek föl, a vidék egyik legfestőibb pontjához vitt, a
Sasfészekhez – egy hegycsúcsra, mely csupaszon meredt az ég felé,
magasan az erdő fölött. Erről a magas pontról egy másik völgy és a
lenyugvó nap utolsó sugaraiban vöröslő szemközti hegyek látványa tárult
szemünk elé. Csak néztük a menekülő fényt, ahogyan az áradó homály elől
mind magasabbra és magasabbra kúszott, majd hirtelen lépéseket hallottunk,
és a következő pillanatban ott állt előttünk Richard Benning.
– Láttam önöket az országútról – mondta közömbösen. – Gondoltam, én
is feljövök.
Istenem, milyen botorul viselkedtem! Ahelyett, hogy torkon ragadtam és
letaszítottam volna a mélyben álló fák közé, valami illedelmes hazugságot
motyogtam. Jövetele azonnal megtette a lányra a kívánt hatást. Arcát egy
csapásra a szerelem glóriája ragyogta be a lenyugvó nap vörös fénye messze
tűnt szeme tükréből, és helyét a szerelem lángja foglalta el.
– Úgy örülök, hogy itt vagy – mondta, s mindkét kezét felé nyújtotta, és
istenemre!, – e mozdulat tagadhatatlanul őszinte volt.
A férfi leült a földre, és élénk előadásba fogott a vidék vadvirágairól,
melyek közül egy csokorra valót magával hozott. Egy tréfás mondat
közepén hirtelen elhallgatott, s Evára szegezte tekintetét, aki egy fatuskónak
támaszkodott, és fűszálakat font össze tétován. A lány a férfira nézett,
mintha megérezte volna tekintetét. Aztán fölkelt, eldobta a fűszálakat, és
lassan hátrálni kezdett. Ő is fölállt, és továbbra is merően nézte a lányt. A
virágcsokrot változatlanul a kezében tartotta. A lány megfordult, mintha
mondani akarna valamit, de aztán nem szólt egy szót sem. Világosan
emlékszem most már valamire, aminek akkor legfeljebb csak félig lehettem
tudatában – arra a szörnyű ellentmondásra az ajkán játszó mosoly és rémült
pillantása között, amikor szeme a férfi merev és parancsoló tekintetével
találkozott. Fogalmam sincs, miként történhetett, hogy nem kaptam
hamarább észbe; csak annyit tudok, hogy azzal az angyali mosollyal az
ajkán, és azzal a rémült tekintettel a szemében Eva Maynard levetette magát
a hegyoromról, és teste recsegve tört utat a mélyben álló fenyőfák koronái
között.
Hogyan és mikorra értem arra a helyre, ott lent, meg nem mondhatom, de
Richard Benning már ott térdelt a szörnyűséges valami mellett, mely hajdan
egy gyönyörű nő teste volt.
– Meghalt – mondta hűvösen. – Bemegyek a városba segítségért. Nagyon
kérem, maradjon itt. Nagy szolgálatot tesz nekem.
 Felállt, elindult, de egy pillanat múlva megállt, és visszafordult.
– Ön is minden kétséget kizáróan megállapíthatta – mondta –, hogy
mindez a saját akaratából történt. Én nem voltam elég fürge, hogy
megakadályozzam, ön pedig, természetesen, nem ismerte az ő elmebeli
állapotát, tehát nem is gyaníthatta, mire készül.
Viselkedése szinte eszemet vette.
– Éppúgy a gyilkosa – mondtam –, mintha azzal az átkozott kezével
vágta volna el a torkát.
Szó nélkül vállat vont, megfordult, és elballagott. Egy pillanat múlva
beleveszett az erdő mélyülő homályába, s én meghallottam érces, erőteljes
baritonját. A Rigolettóból énekelt: „La donna é mobile.”
 A HÍRES GILSON-HAGYATÉK

Igencsak megviselte Gilsont. Nevezetesen Mammon Hill felsőbb

köreinek tömör, rideg, ám mégsem teljességgel részvétlen ítélete – a
tiszteletre méltók határozata. Az ellenkező, vagy inkább ellenséges elem –
az az elem, mely vérben forgó szemekkel és lankadatlanul leselkedett Moll
Guerney „kelepcéje” környékén, miközben a tiszteletre méltók nyájasan
vitatták ugyanazt Jo Bentley előkelő „szalonjában” – összességében
ugyanúgy vélekedett, bár némileg díszesebben fejezte ki mondanivalóját
szemléletes káromkodások kíséretében, melyeket szükségtelen itt idéznem.
Mammon Hill lényegében egységesen viszonyult a Gilson-ügyhöz. És be
kell vallani, hogy az időtényezőt tekintve Mr. Gilsonnak volt oka
aggodalomra. Aznap reggel Mr. Brentshaw a városba kísérte, és nyilvánosan
lótolvajlással vádolta meg őt; ezalatt a seriff az új kenderkötéllel bíbelődött
a fa körül, Ács Pete pedig poharazgatás közben egy nagyjából Mr. Gilson
hosszának és szélességének megfelelő fenyőfa láda elkészítésével
foglalatoskodott. Miután a közvélemény meghozta ítéletét, csupán egy
tárgyalás végtisztessége választotta el Gilsont az örökkévalóságtól.
Íme a fogoly rövid és velős története: nemrégiben még New
Jerusalemben lakott, a Little Stony északi ágán; de közvetlenül a helységet
végképp elnéptelenítő „aranyláz” kitörése előtt átköltözött Mammon Hill
újonnan felfedezett lelőhelyeire. Az új aranymező felfedezése épp kapóra
jött Mr. Gilson számára, akit nem sokkal azelőtt tájékoztatott New
Jerusalem polgárőrségének vezetése, hogy fényesebb kilátásokat biztosítana
az életben, és az életben maradásra, ha áttelepülne valahová, ama
települések listáján viszont, ahová nyugodt lélekkel költözhetett, nem
szerepelt egyetlen korábbi táborhely sem, így magától értetődően Mammon
Hillt választotta. Mikor végül minden bírája utánament, alaposan
megfontolta minden lépését, ám mivel soha senki nem látta őt a szigorú
helyi erkölcsrend által szentesített munkakörök valamelyikében
serénykedni, hiszen Gilson leginkább pókerrel kereste meg a kenyerét,
továbbra is a gyanakvás tárgya maradt. Valójában azt feltételezték, hogy ő
állt ama számos merész rajtaütés mögött, melyek során kifosztották az
aranymosó zsilipeket.
 E gyanakvás leginkább Mr. Brentshawban érett meggyőződéssé. Mr.
Brentshaw minden arra alkalmas és alkalmatlan helyzetben azt a véleményét
hangoztatta, hogy Mr. Gilsonnak valamiképpen köze van e nemtelen éjféli
akciókhoz, és hogy kész a napsugarak számára átjárhatóvá tenni bárki testét,
aki célszerűnek tartaná, hogy ellentmondjon neki – amitől jelenlétében senki
nem tartózkodott jobban, mint az ügyben leginkább érintett jámbor férfiú
maga. Bármi is volt az igazság, annyi bizonyos, hogy Jo barlangjában
Gilson gyakorta veszített nagyobb mennyiségű „nemes port”. Bentley
fáraóasztalánál Gilson több pénzt vert el, mint amennyit a tábor fennállása
alatt pókerezéssel megkeresett. Ám végül Bentley – aki talán attól tartott,
hogy elveszíti Mr. Brentshaw sokkalta jövedelmezőbb pártfogását –
ellentmondást nem tűrően kijelentette: többé nem engedi meg Gilsonnak,
hogy cinkelje a dámát, és ugyanakkor azt is tudtára adta a maga őszinte,
szókimondó stílusában, hogy a pénzvesztés kiváltsága „e bankban”
kizárólag, eredendően és magától értetődően a köztiszteletnek örvendő és
közismerten korrekt üzletembereket megillető áldás.
Mammon Hill elérkezettnek látta az időt, hogy gondoskodjon arról a
személyről, akit a település legtiszteletreméltóbb polgára komoly személyes
áldozatok árán rendreutasított. Különösképp a New Jerusalemből
bevándorolt kontingens kezdte egyre nehezebben tűrni őt, pedig eleinte még
viccelődtek is saját baklövésükön, hogy arra a helyre száműztek egy nem
kívánatos egyént, ahová később maguk is költöztek. Mammon Hill végre
egységes álláspontra helyezkedett. Nem sok szót ejtettek róla, ám „benne
volt a levegőben”, hogy Gilsonnak lógnia kell. Ám e kritikus ponton Gilson
életvitele látszatra megváltozott, bár a hozzáállása ugyanaz maradt. Az ok
talán abban keresendő, hogy miután bezárultak előtte „a bank” kapui, többé
nem tudta hasznát venni az aranypornak. Az aranymosó zsilipek
mindenesetre érintetlenek maradtak ezután. Ám képtelenség kordában
tartani egy ilyen túlbuzgó természetet, és ezért Gilson, feltehetően
megszokásból, folytatta görbe útjait, melyeknek korábban Mr. Bentley volt a
haszonélvezője. Az útonállás területén tett pár kezdeti, ámde sikertelen
próbálkozás után – ha illethetjük egyáltalán ilyen durva kifejezéssel a
betyárkodást – a lóbefogással kísérletezett, és éppen, mikor csendesebb
vizekre kormányozta volna eme ígéretes vállalkozást, akkor szenvedett
hajótörést. Ugyanis egy párás, holdsütötte éjszakán Mr. Brentshaw lóháton
odaügetett a környékről láthatóan épp távozni készülő alakhoz,
megmarkolta a Mr. Gilson csuklóját és Mr. Harper pej kancáját összefűző
kötőféket, barátian megpaskolta Gilson orcáját egy haditengerészeti
revolverrel, és udvariasan megkérte őt, hogy tartson vele az ellenkező
irányba, amerre eredetileg indult.
Ez tényleg igencsak megviselte Gilsont.
Még letartóztatása napján bíróság elé állították, megállapították
bűnösségét, és elítélték. Földi pályafutásából már csak annyi maradt hátra,
hogy felakasszák, és ezen túl mindössze végakaratát érdemes megemlíteni,
melyet komoly erőfeszítés árán, a cellájában sikerült papírra vetnie, és
melyben, valószínűleg a foglyul ejtőjét illető jogokról alkotott téves és
tökéletlen elképzelésből fakadóan, minden vagyonát „ítélet
végrehalytolyára”, vagyis Mr. Brentshaw-ra hagyományozta. A hagyaték
azonban csak azzal a feltétellel szállhatott az örökösre, ha az leveszi az
örökhagyó testét a fáról, és „hat láb mélyre ássa”.
Így tehát Mr. Gilson – már majdnem azt mondtam, hogy „fellógatták”, de
attól félek, túl sok szlenget kevertem ebbe az egyébiránt tényszerű
elbeszélésbe; ráadásul az ítélet beteljesítésének módját sokkal
szemléletesebben írja le a bírói ítéletben használt kifejezés: Mr. Gilsont
„felkötötték”.
A bókként is értelmezhető végrendelettől kissé megilletődött Mr.
Brentshaw annak rendje és módja szerint ellátogatott a fához, hogy leszedje
annak gyümölcsét. Miután levágták a testet, kabátjának mellényzsebében a
már említett végrendelet megfelelően hitelesített kiegészítő záradékában
leltek. Az ebben található rendelkezések jellege magyarázatot adott
létezésének elhallgatására, ugyanis ha Mr. Brentshaw-val előre közlik,
milyen feltételek mellett juthat a Gilson-vagyonhoz, kétségtelenül elállt
volna a teljesítés felelősségétől. A kiegészítő záradék röviden a
következőket tartalmazta:
Miszerint különféle időpontokban és helyszíneken bizonyos személyek
kijelentették, hogy az örökhagyó élete folyamán kirabolta azok aranymosó
zsilipjeit; épp ezért, ha a jelen okirat keltezésének napját követő öt év során
bárki bíróság előtt bizonyítani tudja a fenti kijelentést, nevezett személy
ellentételezésként elnyeri az elhunyt örökhagyó által megszerzett és
birtokolt, a perköltséggel és az ítéletvégrehajtónak, Henry Clay Brentshaw-
nak megállapított kárpótlás összegével csökkentett összes ingó és ingatlan
vagyont. Abban az esetben, ha egynél több személy áll elő a bizonyítékkal, a
hagyatékot egyenlő arányban kell elosztani közöttük. Ám amennyiben
senkinek nem sikerül bizonyítania az örökhagyó vétkességét, a fenti esetben
hasonlóan a perköltséggel csökkentett teljes vagyon nevezett Henry Clay
Brentshaw-ra száll, amint azt a végrendelet is tartalmazza.
E figyelemre méltó dokumentum nyelvhelyessége talán
megkérdőjelezhető, ám tartalma egyértelműen a fentiekben összegezhető. A
helyesírás semmilyen ismert rendszert nem követett, mivel azonban
többnyire hűen követte a kiejtést, nem lehetett félreérteni. Amint azt a
hitelesítést végző bíró megjegyezte: öt ász tudta volna csak tromfolni. Mr.
Brentshaw jóindulatúan mosolygott ezen, és miután tüntető gonddal
megadta az elhunytnak a végtisztességet, esküvel fogadta, hogy feltételes
örökösként is végrehajtja a tréfás kedvű törvényhozó testület által (a
Mammon Hill-i kerület egyik lakosának folyamodványa nyomán) elfogadott
törvényes rendelkezéseket; mely rendelkezések a későbbiekben három-négy
jövedelmező hivatal megteremtésével, valamint jelentős összegű készpénz
kiadásával jártak, amit egy bizonyos vasúti híd megépítésére fordítottak, bár
ezt talán hasznosabb lett volna egy létező vasútvonal felett emelni.
Mr. Brentshaw természetesen sem hasznot nem remélt a hagyatékból,
sem pereskedésre nem számított a szokatlan rendelkezések nyomán; bár
Gilson gyakran „tele volt”, sem a vagyonbecslők, sem az adószedők nem
számítottak bevételkiesésre miatta. Ám egy felületes vizsgálat során, amit
csupán a formaság kedvéért végeztek el, a papírok között értékes keleti
ingatlanok birtokleveleire bukkantak, valamint hihetetlen összegekről szóló
betétekre olyan bankoknál, akik kevesebbet aggályoskodtak, mint Mr. Jo
Bentley.
A meghökkentő hír nyomban szárnyra kelt, és lázas izgalomba hozta
Mammon Hill polgárait. A helyi Patrióta című újság, melynek
főszerkesztője meghatározó szerepet játszott abban a folyamatban, mely
Gilson távozásához vezetett New Jerusalemből, hízelgő nekrológot közölt
az elhunytról a lapban, és arra is felhívta a nyájas olvasók figyelmét, hogy
elaljasult laptársuk, a Squaw Gulch-i Harsona sárba tiporja az erényt, mikor
csöpögő szavaival összemocskolja egy olyan személy emlékét, aki életében
rá se nézett a szóban forgó hitvány folyóiratra. A sajtóban megjelentek
azonban nem tartották vissza a hagyatékra igényt tartó személyeket attól,
hogy mihamarabb előálljanak bizonyítékaikkal; és bármennyire hatalmas
volt a Gilson-vagyon, a kiraboltnak vallott aranymosó zsilipek
tömkelegéhez képest mégis jelentéktelennek tűnt. A vidék egy emberként
követelte jussát!
Mr. Brentshaw elfogadta a kihívást. Némi szerény segédeszközök
igénybevételével nyomban költséges emlékművet emelt jótevője földi
maradványai fölé, mely messze kiemelkedett a temető többi, kevéssé
kidolgozott fejfája közül, és melyre józan megfontolásból egy saját maga
komponálta sírfeliratot vésetett, mely az alant nyugvó személy
becsületességét, közösségi szellemét és vele született erényeit magasztalta,
„aki a Rágalom viperalelkű leszármazottjai hadjáratának esett áldozatul”.
Ezenfelül a tartomány legagyafúrtabb jogi elméit kérte fel, hogy
védelmezzék eltávozott barátja emlékét, melynek következményeképp a
tartományi bíróságokat öt hosszú éven át a Gilson-hagyaték feletti
pereskedés foglalta le. A mesteri prókátorok ellen Mr. Brentshaw még
mesteribb prókátorokat vetett be; a megfizethető szívességekért olyan magas
árat ajánlott, amivel megőrjítette a piac többi szereplőjét; a bírák bármikor
szíves vendéglátásban részesültek asztalánál, melynek bősége példátlannak
számított a tartomány történetében a hamis tanúságtevőket még hamisabb
tanúságtevőkkel szembesítette.
A csata pedig nem csupán a vak istennő templomában dúlt – elárasztotta
a sajtót, a szószéket, és a szalonokat. Tombolt a piacon, a tőzsdén és az
iskolában; a szurdokokban és az utcasarkokon. És az utolsó napon, mikor
még jogosan meg lehetett támadni a Gilson-végrendeletet, a lemenő nap
utolsó sugarai egy erkölcsileg halott, társadalmilag érzéketlen, csökött
intellektusú, megtört és zavarodott területet pásztáztak végig! Ám Mr.
Brentshaw minden fronton győzedelmeskedett.
Úgy esett, hogy azon az estén a temető, mely egyik sarkában az immár
nagy tiszteletnek örvendő Milton Gilson úr hamvait rejtette, részben víz alá
került. A szakadatlan esőzéstől felduzzadt Cat Creek dühödten öntötte el a
partjait, és az áradat, miután éktelen mélyedéseket mosott ki az olyan
részeken, ahol megbolygatták a talajt, valamelyest elapadt, mintha
szégyellte volna a szentségtörést, és a napvilágra hozott sok, korábban
kegyesen elkendőzött részletet. Immár Mammon Hill büszkesége, a híres
Gilson-emlékmű sem állt délcegen, hogy feltartóztassa a „viperalelkűek”
hadát, hanem megadta magát a mindent alámosó áradatnak, és a földre
rogyott. A hátborzongató vízözön kihantolta a korhadt, már-már széteső
fenyőfa koporsót, mely szánalomra méltó esendőségében feküdt a fennkölt
monolit mellett, s a tisztelet e monumentális jele még jobban felhívta a
figyelmet a kinyilatkoztatásra.
Ehhez a lehangoló helyhez vonzotta valamely megmagyarázhatatlan és
ellenállhatatlan erő Mr. Brentshaw-t. Mr. Brentshaw láthatóan megváltozott.
Az ötévnyi kemény munka, idegeskedés és éberség ősz csíkokat festett
ébenfekete fürtjei közé, meggörnyesztette testét, szögletessé soványította
arcát, és öreges csoszogássá lassította egykoron daliás járását. A heves
csatározás öt éve lelkén és intellektusán sem hagyott kevesebb nyomot.
Szertelen humora, mely annak idején arra ösztönözte, hogy fogadja el a
halott hagyatékát, örökös melankóliának adta át helyét. A határozott, eleven
szellemen a második gyermekkor bárgyúsága lett úrrá. Széles látóköre
egyetlen eszme köré szűkült; és a régi idők nyugodt, cinikus kétkedése
helyére a természetfeletti erőkbe vetett hit fészkelte be magát, és ez a hit úgy
repkedett cikázva, denevér módjára a lelkében, hogy néha már az elmebaj
rémével fenyegetett. Bár Mr. Brentshaw minden másban elbizonytalanodott,
egy hajótörött szívósságával kapaszkodott rögeszméje hányódó palánkjához.
Rendíthetetlenül hitt Gilson abszolút feddhetetlenségében. Már annyiszor
megesküdött rá a bíróságokon, már annyiszor hangoztatta ezt baráti körben
– oly sokszor és oly diadalmasan igazolta ezt drágán szerzett, ám
megdönthetetlen bizonyítékokkal (épp aznap fizette ki a Gilson-hagyatékból
megmaradt utolsó dollárt Mr. Jo Bentleynek, a Gilson makulátlan jelleméről
bizonyságot tevő utolsó tanúnak) –, hogy mindez egyfajta vallásos hitté érett
benne. E tény tűnt szemében az élet egyedülálló, központi és alapvető
igazságának – az egyetlen megingathatatlan fogódzkodópontnak a
hazugságok tengerében.
Azon az éjjelen, ahogy elmerengve leült az oldalára borult emlékműre, és
a halovány holdsugár segítségével megpróbálta kibetűzni az öt év előtt
kuncogva kiötlött sírfeliratot, melyről időközben teljesen elfeledkezett, a
lelkifurdalás könnyei szöktek a szemébe, mikor eszébe jutott, hogy
megalapozatlan vádaskodásával épp ő maga járult hozzá legfőképp e
nagyszerű ember halálához; a tárgyalás során ugyanis Mr. Harper
valamilyen (azóta elfeledett) megfontolásból eskü alatt tett
tanúvallomásában azt találta mondani, hogy az elhunyt szigorúan Harper
óhajai szerint cselekedett, melyekről az elhunyt bizalmas közlés formájában
értesült, és melyet az élete árán is titokban tartott. Minden, amit Mr.
Brentshaw a halott emlékének tisztára mosásáért tett, immár szánalmasan
kevésnek – hitványnak, jelentéktelennek és aljasul önzőnek – mutatkozott.
Amint ott üldögélt, és hiábavaló önvádaskodással marcangolta magát,
egy árny vetődött az arcára. Mikor felnézett a nyugati égbolt alján csüngő
holdra, egy alig kivehető, foszlányos felhőnek tűnő alakot pillantott meg;
ám ahogy megmozdult, és a hold sugarai súrolták a széleit, egy emberi alak
élesen kivehető kontúrja rajzolódott ki. A jelenés egyre határozottabb
körvonalakat öltött, és láthatóan egyre nőtt; közeledett. Bármennyire kábult
volt, bármennyire eluralkodott rajta a páni félelem, és szétzilálták elméjét a
szörnyű képzelgései, a földöntúli figurában Mr. Brentshaw mégis a néhai
Milton Gilson földi porhüvelyére emlékeztető formát vélt felfedezni, ahogy
akkor nézett ki, mikor öt évvel azelőtt leemelték a fáról. A hasonlóság
valóban megdöbbentő volt; még a nagy, üveges szemek, és a nyakat övező,
sötétes folt is egybevágott az emlékképpel. Épp így, kabát és kalap nélkül
helyezték bele Gilsont a szegényes, olcsó faládikába Ács Péter durva kezei –
aki azóta maga is részesült e felebaráti gesztusban. A kísértet, ha az volt,
mintha tartott volna valamit a kezében, ám Mr. Brentshaw nem tudta
kivenni, mi az. Még közelebb jött, és egy pillanatra megállapodott a néhai
Mr. Gilson hamvait tartalmazó koporsó mellett, mely ferdén állt, s így némi
betekintést nyújtott kétes belsejébe. A fantom fölé hajolt, és úgy tűnt, egy
tálkából valamilyen gyanús állagú, sötét anyagot öntött bele, majd
hangtalanul átsiklott a temető legmélyebben fekvő részébe. Az apadó áradat
nyomán néhány nyitott koporsó feneklett meg ezen a helyen, és a víz sírva
és susogva bugyborékolt körülöttük. A jelenés odahajolt az egyik fölé, és
gondosan a tálkába seperte annak tartalmát, aztán visszament a saját
faládájához, és mint az előbb, beleürítette az edény tartalmát. E rejtélyes
műveletet minden egyes koporsóval megismételte a szellem, aki időnként a
folyóvízbe merítette tálkáját, és finoman meglötyögtette a teli tálkát, hogy
kimossa belőle az értéktelen agyagot, majd a saját ládájába gyűjtötte az
üledéket. Egyszóval, a néhai Milton Gilson halhatatlan lelke összesöpörte,
és előrelátóan a sajátjához keverte felebarátainak hamvait.
Talán csak egy láztól gyötört test bomlott elméjének szüleménye volt a
jelenés. Talán egy más világ határán gyülekező, csintalan lények űztek
kegyetlen tréfát belőle. Isten tudja; nekünk mindössze annyit adatott
megtudnunk, hogy mikor másnap hajnalban a nap aranyló fénnyel árasztotta
el Mammon Hill romos temetőjét, első sugarai Henry Brentshaw hófehér,
mozdulatlan arcára siklottak simogatón, aki holtan feküdt a halottak között.
 A PÁLYÁZÓ

Ahogy átgázolt az éjszaka hullott, térdig érő havon, miközben virgonc

húga, aki a mögötte nyílt csapáson baktatott, a továbbhaladásra buzdította, a
robusztus kisfiú, Grayville legelőkelőbb polgárának gyermeke valami
láthatatlan tárgyba zúgott bele a hó alatt. E rövid elbeszélés azt hivatott
elmondani, miként került oda ez a tárgy.
Bárkinek, aki nappal áthaladt Grayville utcáin, elkerülhetetlenül szemébe
ötlött a vasútállomás északi oldalán – vagyis a Great Mowbray felé menő
úttól jobbra – fekvő domb. Ez egy némileg érdektelen építmény; a rögtön
elálmosító fajtából, és vélhetően olyan építész tervezte, aki húzódott a
nyilvánosságtól, és bár nem tudta elrejteni művét – sőt a jelen esetben
kénytelen volt egy jól látható magaslatra állítani –, minden tőle telhetőt
megtett azért, nehogy másodszor is rápillantsanak. Ami a külső
megjelenését illeti, az Abersush Öregek Otthona kétségtelenül riasztotta a
fürkésző tekinteteket. Ám mégis nagyszabású épület, jótékony alapítójának
pedig számtalan tea-, selyem- és fűszerszállítmány profitját emésztette fel,
mikor még Bostonba szállíttatott hajóival a Föld ellentétes szegleteiből; bár
a legnagyobb kiadást az intézmény fenntartása jelentette. E felelőtlen férfiú
összességében nem kisebb összegtől fosztotta meg leendő örököseit, mint
ama félmillió dollártól, amit oly könnyelműen eldőzsölt. Talán a pazarlás e
néma és hatalmas emlékművétől akart elmenekülni, mikor nem sokkal
később túladott minden megmaradt grayville-i birtokán, hátat fordított a
tékozlás színhelyének, és egyik saját hajójának fedélzetén átkelt az óceánon.
Ámde a pletykafészkek, akik egyenesen a mennyből kapták a sugallatot,
ellentmondást nem tűrőn kijelentették, hogy feleséget ment keresni magának
– ezt az elméletet azonban aligha lehetett összeegyeztetni a falu
viccmesterének magyarázatával, aki szentül állította, hogy a filantróp
agglegény azért hagyta maga mögött ezt az életet (mármint a grayville-i
mindennapokat), mert az eladósorban lévő menyecskék elüldözték onnan
túlzott törődésükkel. Bárhogy is volt, soha nem tért vissza, és bár nagy
ritkán különféle módokon eljutottak Grayville-be a hírek az egzotikus
vidékeken tett vándorlásairól, senki nem tudott bizonyosat róla, és a felnövő
generáció számára már csak egy név maradt. Viszont az öregek otthonának
kapuja felett e név kőbe vésve hirdette magát.
A nem sok jót sejtető külső ellenére az otthon egész kellemes menedéket
nyújtott lakóinak a csapások elől, amiket azzal érdemeltek ki, hogy
szegények és öregek és férfiak voltak. Abban az időszakban, melyet e rövid
krónika átfog, nagyjából húszan lehettek, ám csipkelődésben,
siránkozásban, és hálátlanságban százan is túltettek; Mr. Silas Tilbody, az
intézményigazgató legalábbis így vélekedett. Mr. Tilbodynak szilárd
meggyőződése volt, hogy valahányszor új öregember került azok helyére,
akik egy másik és kellemesebb otthonba költöztek, a kuratórium
határozottan arra törekedett, hogy felbolygassák a békéjét, és próbára tegyék
a türelmét. Valójában minél tovább igazgatta az intézetet, annál inkább
erősödött benne az érzés, hogy az alapító jótékony szándéka sajnálatos
módon sérült azzal, hogy egyáltalán bárkit is befogadott. Mr. Tilbody nem
sok fantáziával rendelkezett, de azzal a kevéssel, ami volt neki, teljesen
beleélte magát abba, hogy az Öregek Otthonát „spanyol kastéllyá” építteti
át, melyben ő maga lenne a várúr, aki szívélyesen vendégül lát vagy húsz
elegáns és vagyonos, középkorú úriembert, akik végtelenül joviálisak, és
udvariasan leróják a szállás és az étkeztetés költségeit. Ebben az újragondolt
emberbaráti programban a kuratórium, melynek állását köszönhette, s
egyben felelősséggel is tartozott nekik, egyáltalán nem is szerepelt. Ami ez
utóbbi urakat illeti, a falu fentebb már említett viccmestere azt tartotta róluk,
hogy a jótékonyság terén a Gondviselés bölcs előrelátásból kellő
takarékossági hajlammal áldotta meg őket. Az, hogy ezzel mire kívánt
célozni, nem a mi asztalunkra tartozik; a bentlakók, akiket az ügy a
legközvetlenebbül érintett, sem tagadni, sem megerősíteni nem óhajtották az
állítást. Leélték a hátralévő rövidke életüket, szépen számozott sírokba
temették őket, és helyükre újabb öregemberek kerültek, akik csupán oly
mértékben különböztek tőlük, amennyire a Békesség Megrontójának még
megfelelt. Amennyiben az otthont a pazarlás büntető intézményének
tekintjük, a kiérdemesült bűnözők oly elszántsággal igyekeztek igazságot
szolgáltatni, mely bűnbánatuk őszinteségéről tanúskodott. Egyikük az, akire
az olvasó figyelmét egy kis időre lekötni szeretném.
Öltözetét tekintve a szóban forgó személy nem volt különösebben
megnyerő. Az adott évszakban, vagyis a tél közepén, a felületes szemlélő
akár olyan tárgynak is nézhette volna őt, melyet az a leleményes gazda
használ, aki nem óhajt osztozkodni munkája gyümölcsén a varjakkal,
melyek sem vetni, sem aratni nem szoktak. E tévedés eloszlatásához
hosszabb és alaposabb megfigyelés szükségeltetett volna, mint amilyet
hősünk színleg megkövetelt magának; hiszen látszólag alig haladt
gyorsabban az Abersuh Streeten az otthon felé, mint azt egy ifjú, egészséges
és sorsával elégedetlen madárijesztőtől vártuk volna. A férfi kétségtelenül
rosszul öltözött, öltözéke azonban mégis alkalomszerűnek és jó ízléssel
kiválasztottnak tűnt; hősünk ugyanis nyilvánvalóan az otthonba pályázott,
ahol a szegénység számított legfőbb felvételi követelménynek. A nyomor
hadseregében a rongy az egyenruha; ez különbözteti meg a rekrutát a sorozó
tiszttől.
Mikor az öregember belépett az otthon kertjének kapuján,
végigcsoszogott a széles sétányon, amit már teljesen ellepett a sűrű
pelyhekben hulló fehér hó, melyet hősünk időről időre lerázott testének
magaslati pontjairól. Végül egy jókora gömblámpa alá ért, mely egész éjjel
égett az épület hatalmas bejárati ajtaja felett. Hősünk, mintha kerülte volna a
fénypászta nyilvánosságát, jobbra-balra fordult, és miután jelentős távot
megtett az épület homlokzata előtt, egy kisebb ajtónál csengetett, mely
mögül haloványabb fény derengett közömbösen a felső szellőzőszárnyon át.
Az ajtót nem kevésbé jelentős személyiség nyitotta ki, mint Mr. Tilbody
maga. A nagy ember egy pillantást vetett a látogatóra, aki nyomban felfedte,
és némileg megkurtította háta állandó görbületének sugarát, ám ezzel sem
meglepetést, sem nemtetszést nem váltott ki szemlélőjéből. Mr. Tilbodyt
valójában különösen jó kedvében találta, mely jelenség kétségtelenül az
időpont kiválasztásának tudható be; mivel épp karácsony este volt, a
rákövetkező nap pedig az év ama áldott 365-öd része, melyet minden
keresztény lélek az addig elmaradt jótettek és örömszerzés véghezvitelére
tartogatott. Mr. Tilbodyt annyira áthatotta az ünnep szelleme, hogy pufók
orcáiból és halványkék szeméből, melynek bágyadt tüze megkülönböztette
őt egy éretlen töktől, oly szívélyes melegség áradt, hogy akár sütkérezhetett
is saját nagyszerűségének tudatában. Kalapban, csizmában, nagykabátban és
esernyővel jelent meg, ahogy olyasvalakihez illik, aki jótékonykodni indul
az éjszaka tomboló viharban; Mr. Tilbody ugyanis épp búcsút vett
feleségétől és gyermekeitől, hogy „bemenjen a városba”, és beszerezze a
szükséges kellékeket az évenkénti szemfényvesztés megvalósításához,
melynek során a görcsös gyomrú szent végigjárja a kéményeket, hogy
megjutalmazza a jó magaviseletű, és különösképp az igazmondó kislányokat
és kisfiúkat. Épp ezért nem invitálta be az öregembert, hanem kedélyesen e
szavakkal köszöntötte őt:
– Üdvözlöm! Épp időben érkezett; ha egy pillanattal később jön, már nem
talál itthon. Jöjjön, nincs vesztegetni való időm; egy darabon elkísérhet!
– Köszönöm – felelte az öregember, kinek aszott, fehér, ám cseppet sem
jellemtelen arcán mintha talán csalódottság tükröződött volna a nyitott ajtó
rá vetülő fényében; – de a kuratórium… a pályázatom…
– A kuratórium – mondta Mr. Tilbody, miközben egynél több ajtót is
bezárt, és kétféle lámpást is lekapcsolt – úgy határozott, hogy a pályázatát
nem fogadhatják el.
Bizonyos érzelmek nem illenek a karácsonyhoz, a humor azonban, a
halálhoz hasonlóan, mindenféle alkalmat kisajátíthat magának.
– Ó, Istenem! – kiáltott fel az öregember, ám oly vékony és fátyolos
hangon, hogy a könyörgés csöppet sem hatott hatásosnak, a hallgatóság két
tagja közül pedig legalább az egyik fülében némiképp nevetségesen
csengett. Hogy a másik miképp vélekedett – ezzel kapcsolatban az
avatatlanok nem rendelkeztek kellő betekintéssel ahhoz, hogy érdemben
nyilatkozzanak.
– Igen – folytatta Mr. Tilbody, és lépései sebességét társáéhoz igazította,
aki gépiesen, bár nem sok sikerrel igyekezett visszafelé követni a csapást,
amelyet idefelé vágott a hóban –; úgy döntöttek, hogy az adott körülmények
között… az adott, igencsak sajátos körülmények között, ugye érti, mire
gondolok… nem célravezető elfogadni a jelentkezését. A tiszteletre méltó
testület igazgatójaként, és ex officio* titkáraként – vagyis Mr. Tilbodyként,
ahogy valójában megadni illett volna a titulusát, melyhez képest a hóeséstől
elfátyolozott, hatalmas épület fontossága valamelyest eltörpült –, reám hárul
a feladat, hogy közöljem önnel: jelenléte az otthonban (amiként Byram
dékán, a kuratórium elnöke fogalmazott) az adott körülmények között
különös kényelmetlenséggel járna. Kötelességemnek éreztem, hogy
közöljem a tiszteletre méltó testülettel az ön tegnapi kijelentését a
szükségleteit és fizikai állapotát, valamint a Gondviselés jóvoltából
elszenvedett viszontagságait illetően, amit nagyon helyesen személyesen
ecsetelt nekem; ám az ön ügyének alapos, és azt is mondhatnám: ájtatos
mérlegelése nyomán (melyhez, úgy vélem, nagyban hozzájárult az ünneppel
járó jótékony szellem is) az a döntés született, miszerint megbocsáthatatlan
*
hivatalból (latin)
vétket követnénk el, ha indokolatlanul csökkentenénk a (Gondviselés
felügyelete alatt) reánk bízott intézmény hatékonyságát.
Ekkor már elhagyták az intézmény területét; a kapuval szemben álló
utcai lámpa fényét alig lehetett látni a sűrű pelyhekben hulló havon át. Az
öregember léptei nyomát már elfedte a fehérség, és láthatóan azt sem tudta,
merre induljon. Mr. Tilbody kissé arrébb húzódott mellőle, ám egy pillanatra
megállt, és odafordult hozzá, mintha nem szívesen hagyná ki az adódó
lehetőséget.
– Az adott körülmények között – vette fel a beszéd fonalát –, a döntés…
Ám az öregemberre már nem hatott az ékesszólás meggyőző ereje;
addigra átkelt az út másik oldalára, és meglehetősen álnok módon elindult a
semmi irányába – ami, mivel nem volt hova mennie, nem is volt annyira
ésszerűtlen választás, mint amilyennek tűnt.
És így esett, hogy másnap reggel, mikor a grayville-i templom harangjai
ünnepélyes kenetteljességgel zúgni kezdtek, Byram dékán robusztus kisfia,
aki a hóban gázolva tört utat magának az áhítat intézménye felé, belebotlott
Amasa Abersush, a filantróp holttestébe.
 A HALOTTVIRRASZTÓ

I.

San Francisco North Beach néven ismert részén, egy lakatlan épület
emeleti szobájában egy halott teste feküdt egy fehér lepel alatt. Este kilenc
felé járt az idő; a szobát egyetlen gyertya halovány fénye világította be. Bár
meleg volt, a helyiség mindkét ablakát bezárták, annak ellenére, hogy a
halottnak a hagyományok szerint rengeteg levegőt szokás biztosítani, a
redőnyöket pedig lehúzták. A szoba bútorzata mindössze három darabból
állt: egy karosszékből, egy apró olvasóállványból, melyre a gyertyát
helyezték, és egy hosszú konyhaasztalból, melyre a halottat terítették ki.
Mindezeket beleértve a holttestet is, láthatóan nemrégiben hozták ide, egy
szemlélőnek (ha lett volna ilyen) ugyanis mindjárt feltűnt volna, hogy
egyetlen porszemet sem látni rajtuk, míg minden mást vastag porréteg fedett
a szobában, a falak szegleteit pedig pókhálók borították.
A lepel alatt ki lehetett venni a holttest körvonalait, sőt még az
arcvonásait is, melyek természetellenesen éles rajzolatát általában a halottak
jellegzetességének tulajdonítják, míg valójában csupán a hosszú
betegségben elpusztultakra jellemző. A szobában honoló csendből arra
következtethetett volna a szemlélő, hogy a helyiség nem a ház elülső felében
helyezkedett el, mely az utcára nézett. Valójában semmire nem nézett egy
magas sziklafalon kívül, az épületet ugyanis egy hegyoldalba építették.
Amint a szomszédos templom harangja hanyagul elütötte a kilenc órát –
ami oly mértékű közönyről árulkodott az idő múlását illetően, hogy az
ember önkéntelenül is eltűnődött, vajon miért veszi egyáltalán a fáradságot,
hogy megszólaljon –, kinyílt a szoba egyetlen ajtaja, majd egy férfi lépett
be, és megindult a holttest felé. Az ajtó, mintegy saját akaratából, azonnal
bezárult mögötte; nyikorgás hallatszott, mintha nagy nehezen fordítanának
el egy kulcsot, aztán a zárnyelv bekattant a foglalatába. Ezt távozó léptek
zaja követte, a férfi pedig a látszatból ítélve a helyiség rabja maradt. Miután
odament az asztalhoz, egy percig megállt a holttest felett, és merőn nézte
azt; aztán egy könnyed vállrándítás kíséretében odament az ablakhoz, és
felhúzta a redőnyt. Odakint teljes sötétség borított mindent, de miután
letörölte a porlepte ablaktáblákat, a férfi megállapította, hogy az ablakot
kívülről erős vasrudak védelmezik, pár hüvelyknyire az üvegtől, mindkét
oldalon mélyen a falba ágyazva. Megvizsgálta a másik ablakot is. Ugyanezt
találta. Nem különösebben érdekelte az ügy, még csak az egyik
ablakszárnyat sem tolta fel. Amennyiben rab volt, kifejezetten
beletörődőnek mutatkozott. Miután átvizsgálta a szobát, leült a karosszékre,
elővett egy könyvet a zsebéből, maga mellé húzta az olvasóállványt a
gyertyával, és olvasni kezdett.
Fiatal férfi volt – nem lehetett több harmincévesnél –, sötét arcbőrű,
frissen borotvált, barna hajú. Arca vékony, orra magas, homloka széles,
„szögletes” állkapcsa pedig határozottságra utalt. Szeme szürke, tekintete
állhatatos, és csupán határozott céllal mozdult el. Jelenleg főképp a könyvre
szegeződött, ám a férfi időnként megszakította az olvasást, és az asztalon
fekvő holttest felé fordult, látszatra nem valamely morbid igézet vonzotta
oda a tekintetét, ami az adott esetben a bátrakat hatása alá keríti, sem
valamely tudatos lázadás, mely a gyávákon eluralkodó, ellentétes
késztetésen hivatott felülkerekedni. Úgy nézett rá, mintha olvasás közben
valami az őt körülvevő tárgyakra emlékeztette volna. E halottvirrasztó
nyilvánvalóan intelligensen és összeszedetten végezte a reá bízott feladatot,
ahogy az alkatához illett.
Nagyjából félóra olvasás után úgy tűnt, végére ért egy fejezetnek, és
csendben félretette a kötetet. Aztán felállt, felemelte az olvasóállványt,
átvitte az egyik ablak melletti sarokba, leemelte róla a gyertyát, és visszatért
az üres kandalló elé, mely előtt olvasás közben üldögélt.
Egy perccel később odasétált az asztalon fekvő tetemhez, felemelte a
leplet, és visszahajtotta a mellére; a lepel alól sűrű, fekete hajtömeg és egy
vékony szemfedő bukkant elő, mely alatt még határozottabban kirajzolódtak
az amúgy is éles arcvonások. A férfi a gyertya elé tartotta szabad kezét,
hogy a fénye ne vakítsa el, majd percekig komoly és nyugodt tekintettel
bámulta mozdulatlan társát. Mikor már elég ideje tanulmányozta a tetemet,
újból ráhúzta arcára a leplét, visszament a székhez, leemelt néhány szál
gyufát a gyertyatartóról, bő zsákkabátja oldalzsebébe süllyesztette azokat, és
leült. Aztán kivette a gyertyát a tartójából, és kritikus szemmel végigmérte,
mintha azt próbálná kiszámítani, meddig tart még ki. Alig két hüvelyk
hosszúra égett le; egy óra múlva a szoba sötétben marad. A férfi visszatette a
gyertyát a helyére, és elfújta azt.

II.

Egy Kearny Street-i orvosi rendelőben három férfi ült körül egy asztalt,
miközben puncsot iszogattak és dohányoztak. Későre járt, már majdnem
éjfél volt, a puncsból pedig nem szenvedtek hiányt. Hármójuk közül a
legkomorabb, dr. Helberson látta vendégül a többieket – az ő szobájában
ültek. Nagyjából harmincéves lehetett; a többiek még fiatalabbak;
mindannyian orvosok.
– Az a babonás félelem, amivel az élők a halottakra tekintenek –
magyarázta dr. Helberson –, örökletes és gyógyíthatatlan. Semmivel sem
kell jobban szégyenkeznünk miatta, mint amiatt, ha mondjuk matematikai
tehetséget, vagy hazudozási hajlamot öröklünk.
A többiek elnevették magukat. – Nem kellene szégyellnünk a
hazugságainkat? – kérdezte a legfiatalabbik, aki tulajdonképpen még
diploma előtt álló orvostanhallgató volt.
– Kedves Harperem, nem erre utaltam. A hazudozási hajlam egy dolog, a
hazugság viszont egészen más lapra tartozik.
– De gondolod – kapcsolódott be a beszélgetésbe a harmadik –, hogy ez a
babonás érzés, a halottaktól való félelem, bármennyire ösztönösnek tudjuk
is, valóban egyetemes? Jómagam nem tapasztaltam még.
– Lehet, de ennek ellenére mégis „ott lappang benned” – felelte
Helberson –; csak a megfelelő helyzet (ahogy Shakespeare mondaná: az
„alkalmas idő”) kell hozzá, hogy megnyilvánuljon valamilyen visszás
módon, ami felnyitja a szemed. Az orvosok és a katonák természetesen
mindenki másnál mentesebbek ettől az érzéstől.
– Az orvosok és a katonák! Miért nem teszed hozzá mindjárt, hogy a
hóhérok és a bakók is? Fogjuk egybe a gyilkosok összes osztályát!
– Nem, kedves Mancherem; a bírók nem hagynak elég időt a nyilvános
ítéletvégrehajtóknak ahhoz, hogy kellő mélységben megismerkedjenek a
halállal, hogy az teljesen hidegen hagyja őket.
Az ifjú Harper, aki friss szivarért ment a tálalóhoz, ismét helyet foglalt. –
Mit tekintenél olyan helyzetnek, amelyben bárkit, akit anya szült,
elviselhetetlenül hatalmába kerítene ez a fajta kollektív gyengeség? –
kérdezte meglehetősen tekervényesen.
 – Nos, ha például valakit egész éjszakára összezárnának egy holttesttel…
egyedül… egy sötét szobában… egy elhagyatott épületben… takaró nélkül,
amit a fejére húzhatna… és túlélné anélkül, hogy közben teljesen beleőrül,
joggal állíthatná magáról, hogy nem anya szülte, sőt még nem is
császármetszéssel jött a világra, mint Macduff.
– Már azt hittem, soha nem ér véget a feltételek sora – jegyezte meg
Harper –, viszont ismerek valakit, aki se nem orvos, se nem katona, mégis
elfogadja mindet, bármilyen tét ellenében.
– Ki lenne az?
– Jarette-nek hívják… senki sem ismeri errefelé; a szülővárosomból,
New Yorkból származik. Nekem nincs pénzem, amivel rá fogadhatnék, de
neki van elég, amivel magára fogadhat.
– Ezt honnan tudod?
– Inkább fogad, mint hogy egyen. Ami a félelmet illeti; merem állítani,
hogy valami bőrbetegségnek, vagy inkább egyfajta vallásos eretnekségnek
tartja.
– Hogy néz ki? – Helbersont láthatóan felcsigázta az ügy.
– Mint Mancher… akár az ikertestvére is lehetne.
– Elfogadom a kihívást – vágta rá habozás nélkül Helberson.
– Rettenetesen jólesett a bókod, ugye tudod? – motyogta Mancher, aki
kezdett elálmosodni. – Én is beszállhatok?
– Ellenem nem fogadhatsz – mondta Helberson. – A te pénzed nem kell
nekem.
– Rendben – jelentette ki Mancher –; akkor én leszek a hulla.
A többiek elnevették magukat.
A fenti őrült beszélgetés eredményét már láthattuk.

III.

Mr. Jarette abból a megfontolásból oltotta el szűkös gyertyaállományát,

hátha valami előre nem látott szükséghelyzet áll elő. Azt is gondolhatta,
vagy legalábbis az is motoszkálhatott a fejében, hogy a sötétség egyik
időpontban sem rosszabb, mint a másikban, ha pedig elviselhetetlenné válna
a helyzet, akkor jobb, ha a rendelkezésére áll valamilyen megkönnyebbülést,
esetleg menekvést elősegítő eszköz. Mindenesetre bölcsnek tartott
tartalékolni egy kevés fényt, még ha csak arra elegendő is, hogy megnézze
az óráját.
 Alighogy elfújta, és letette maga mellé a padlóra a gyertyát, kényelmesen
elhelyezkedett a karosszékben, hátradőlt, majd behunyta a szemét, mivel azt
remélte, és azt várta, hogy elalszik. Ezt illetően csalódnia kellett, ugyanis
soha életében nem érezte magát kevésbé álmosnak, és pár perc sem tellett
bele, hogy feladja a kísérletet. Ám mihez foghatott? Nem tapogatózhatott a
totális sötétségben, hogy esetleg zúzódásokat szenvedjen – vagy esetleg
beverje a fejét az asztalba, és durván megzavarja a halott nyugalmát.
Mindannyian elismerjük a holtak jogát a zavartalan nyugalomhoz, a
durvaságtól és erőszaktól mentes körülményekhez. Jarette már szinte
meggyőzte magát, valószínűleg az efféle megfontolások tartották vissza
attól, hogy megkockáztassa az összeütközést, és ezek szögezték őt a
székhez.
Míg ezen gondolkozott, mintha zajt hallott volna az asztal irányából –
hogy miféle zajt, arra nehezen talált magyarázatot. Nem fordult a zaj forrása
felé. Miért is fordult volna – a sötétben? Viszont figyelmét megfeszítve
fülelt – miért is ne fülelhetett volna? Hallgatózás közben azonban elszédült,
és megmarkolta a karosszék karfáját, hogy megkapaszkodjon. Füle furcsán
csengett; feje mintha szét akart volna pattanni; mellkasát szorította a ruha.
Eltűnődött, vajon mi az oka ennek, és hogy a félelem jelei mutatkoznak-e
rajta. Aztán egy hosszú és erőteljes kilégzés után mellkasa mintha
összeroppant volna, majd a hirtelen lélegzetvételt követően, amivel kimerült
tüdejét próbálta újfent megtölteni, abbamaradt a szédülés, és rájött, hogy
olyan megfeszítetten fülelt, hogy szinte a fulladásig visszatartotta a
lélegzetét. A felfedezés aggodalommal töltötte el; felállt, lábával eltolta
magától a széket, és a szoba közepére vonult. Ám az ember nem sokáig
masírozik a sötétben; tapogatózni kezdett, és mikor ráakadt a falra, annak
mentén haladt a sarokig, aztán elfordult, és miután elhagyta a két ablakot, a
másik sarokban durván összeütközött az olvasóállvánnyal, és felborította
azt. Ezzel akkora zajt csapott, hogy maga is megrémült. – Hogy az ördögbe
felejthettem el, hogy hol van? – motyogta bosszúsan, és a harmadik fal
mentén tapogatózva eljutott a kandallóig. – Helyre kell raknom a dolgokat –
mondta, és elkezdte keresni a padlón a gyertyát.
Amint megtalálta, meggyújtotta, és rögtön az asztalra vetette tekintetét,
melyen természetesen semmiféle változást nem észlelt. Az olvasóállvány a
földön hevert: elfelejtette a „helyére rakni”. Körülnézett a szobában, a
sötétebb árnyakat a kezében tartott gyertya fényével oszlatta el, majd miután
átbaktatott az ajtóhoz, teljes erejét beleadva forgatni és rángatni kezdte a
gombját. Nem engedett, és ez egyfajta elégedettséggel töltötte el; sőt még
jobban magára zárta egy retesszel, mely eleddig elkerülte a figyelmét. Mikor
visszament a székhez, az órájára pillantott; fél tíz volt. Meghökkenten a
füléhez tartotta a műszert. Még mindig járt. A gyertya láthatóan rövidebb
lett. Ismételten eloltotta, és mint előtte is, lerakta maga mellé a földre.
Mr. Jarette nem volt nyugodt; határozottan zavarta a környezete, és a
tény, hogy a körülmények így hatottak rá. – Mitől kellene félnem? –
gondolta. – Nevetséges és szégyenletes a helyzet; nem csinálok bolondot
magamból. – Ám a kijelentéstől, hogy „bátor leszek”, még nem lesz bátrabb
az ember, és attól sem, ha pontosan tudja, mennyire a helyzethez illőek e
szavak. Jarette minél jobban elégedetlenkedett magával, annál több oka lett
az elégedetlenségre; minél több variációt játszott el a holtak
ártalmatlanságának egyszerű témájára, annál elviselhetetlenebbé váltak
disszonáns érzései. – Micsoda!? – kiáltott fel lelki gyötrelmében –,
micsoda!? csak nem fogom, én, kinek természetében egy csöppnyi
babonaság sem fér meg… én, aki nem hiszek a halhatatlanságban… én, aki
tudom (most még bizonyosabban, mint valaha), hogy a túlvilági lét puszta
vágyálom… csak nem fogom elveszíteni a fogadást, a méltóságomat és az
önbecsülésemet, sőt talán az eszemet is, csupán azért, mert bizonyos
barlanglakó, vad őseink kitalálták azt a sületlenséget, hogy a halottak
járkálnak éjszaka?... ezt?... – Mr. Jarette élesen és tisztán hallotta, hogy halk,
kimért, határozott léptekkel közelítenek felé!

IV.

Másnap reggel, pár perccel napkelte előtt dr. Helberson és Harper nevű
fiatal barátja North Beach utcáin közeledtek a ház felé a doktor kocsijával.
– Még mindig ifjúi hittel bízol fiatal barátod bátorságában vagy
szenvtelenségében? – kérdezte az idősebb férfi. – Úgy gondolod, hogy
elveszítettem a fogadást?
– Tudom, hogy elveszítetted – felelt a másik riasztó hangsúllyal.
– Hát, adja az ég, hogy igazad legyen!
E szavak súlyosan, már-már ünnepélyesen szóltak. Pár pillanatig teljes
csend honolt.
– Harper – szólalt meg újra az orvos, és nagyon komolynak tűnt az utcai
lámpákból a kocsiba beszűrődő, folyton változó fényben. – Nem érzem
magam egészen nyugodtnak ez ügyben. Ha a barátod, mikor kételyeimnek
adtam hangot, a kitartását, vagyis egy kizárólag fizikai minőséget illetően
nem bosszantott volna fel arrogáns viselkedésével és kimért
udvariatlanságával, és nem javasolta volna azt, hogy a holttest egy orvosé
legyen, kiszálltam volna. Ha bármi történik, végünk van, ahogy azt meg is
érdemeljük.
– Mi történhetne? Még ha komoly fordulatot is vesz az ügy, amitől
egyáltalán nem tartok, Manchernek csupán „fel kell támasztania” magát,
hogy elmagyarázza a helyzetet. Egy, a boncteremből kicsent, valódi „alany”,
vagy valamelyik elhunyt páciensed esetében alapvetően másról lenne szó.
Dr. Mancher tehát állta a szavát; ő volt a „hulla”.
Dr. Helberson hosszasan hallgatott, ahogy a kocsi csigalassúsággal
végigvánszorgott az utcán, melyen már kétszer vagy háromszor is
végighajtottak. Végül megszólalt: – Hát reménykedjünk, hogy Mancher, ha
fel kellett támadnia halottaiból, kíméletesen tette. Ha ebben hibázott, azzal
csak rontott a helyzeten, ahelyett, hogy javított volna.
– Igen – felelte Harper –, Jarette megölné. De várjunk csak! – és az
órájára pillantott, mikor a kocsi elhaladt egy utcai lámpa alatt. – Már
majdnem négy óra van, hála az égnek.
Egy perccel később a két férfi kiszállt a járműből, és sietős léptekkel
haladt az orvos régóta lakatlan háza felé, melybe Mr. Jarette-et zárták az
eszeveszett fogadás feltételei szerint. Ahogy közelebb értek, egy loholó
férfival futottak össze. – Nem tudják – kiáltotta feléjük hirtelen visszafogva
az iramot –, merre találok itt egy orvost?
– Mi a probléma? – érdeklődött közönyösen Helberson.
– Menjen, és nézze meg a saját szemével! – válaszolta a férfi, és
továbbrohant.
Mindketten megnyújtották a lépteiket. Mikor odaértek az épülethez,
többeket láttak sietősen és izgatottan belépni oda. A szemközti és
szomszédos lakóházak hálószobaablakait mind feltolták, és fejek tömkelege
hajolt ki belőlük. Mindegyik kérdezgetett, és egyik sem figyelt a másik
kérdéseire. Néhány ablakból, melyet redőny takart, fény szűrődött ki; az ott
lakók épp öltözködtek, hogy előjöhessenek. Pontosan azzal a házzal
szemben, ahova igyekeztek, egy utcai lámpa sárga, halovány fényt vetett a
helyszínre, mintha azt mondta volna, hogy ha akarna, sokkal többet is
felfedhetne. Harper megtorpant az ajtó előtt, és társa karjára tette a kezét. –
Elvesztünk, doktor – zilálta teljesen felkavarva, ami bizarrul ellentmondott a
józan ténymegállapításnak –; a játék komolyra fordult. Inkább ne menjünk
be oda; szerintem jobb, ha meghúzódunk.
– Orvos vagyok – jelentette ki dr. Helberson higgadtan –, lehet, hogy
szükség van rám odabent.
Felszaladtak a lépcsőfeljárón, és odaértek a bejárathoz. Az ajtó nyitva állt;
a szemközti utcai lámpa világította meg a folyosót, amelyre nyílt. A folyosó
tele volt emberekkel. Néhányan felmentek a túloldali lépcsőn, és miután
nem nyertek bebocsátást, kint vártak. Mindegyik beszélt, egyik sem
hallgatott. Hirtelen, a felső lépcsőfordulónál hatalmas felfordulás
keletkezett; egy férfi ugrott ki az ajtón, és áttört az őt feltartóztatni
szándékozók között. Keresztülrontott a megrémült bámészkodók tömegén,
félrelökte, és a falnak taszította őket az egyik oldalon, a másikon
ácsorgóknak pedig a lépcsőkorlátba kellett kapaszkodniuk, ahogy torkon
ragadta, vadul ütlegelte és lelökte őket a lépcsőn, és átgázolt az elesetteken.
Bősz és nyugtalan tekintete sokkal ijesztőbbnek hatott, mint látszólag
emberfeletti ereje. Simára borotvált arcából kiszökött a vér, haja hófehéren
lobogott.
Mikor a lépcső alján tolongó tömeg, melynek nagyobb mozgástér állt a
rendelkezésére, félreállt, hogy utat nyisson neki, Harper előreugrott. –
Jarette! Jarette! – kiabálta.
Dr. Helberson gallérjánál fogva visszarántotta Harpert. A férfi úgy bámult
bele az arcokba, mintha nem is látta volna őket, és átvágtatott az ajtón, le a
lépcsőfeljárón, ki az utcára, és elszaladt. Egy tagbaszakadt rendőr, akinek
sikerült elérnie, hogy levergődjön az emeleti lépcsőn, nyomban utána eredt,
miközben mindenki – most már asszonyok és gyermekek is – kiabálva adott
útbaigazítást neki.
Mivel a tömeg nagyobbik része az utcára rohant, hogy szemtanúja
lehessen az üldözésnek, és az emeleti lépcső ezért részben kiürült, dr.
Helberson, nyomában Harperrel, felsietett az emeletre. Ott egy rendőr
megtagadta tőlük a belépést. – Orvosok vagyunk – közölte vele a doktor, és
bementek a szobába. A helyiség tele volt férfiakkal, akik a benti
félhomályban az asztal körül csoportosultak. Az újonnan érkezők
előrenyomakodtak, és átnéztek az első sorban állók válla felett. Az asztalon
egy férfi teste feküdt, alsó végtagjai lepellel letakarva, és a lábánál egy
rendőr tartotta föléje kápráztató erejű reflektorát. A többieket, a halott
fejénél állókat kivéve – magát a rendőrt is – sötétség borította. A tetem arca
sárgás, visszataszító, borzalmas látványt nyújtott! A félig nyitott szemek
felfelé fordultak, az állkapocs leesett; az ajkakon, az állon és az orcákon
habmaradványok éktelenkedtek. Egy magas férfi, aki nyilvánvalóan orvos
volt, a holttest fölé hajolt, és kezét az ingmell alá csúsztatta. – Már vagy hét
órája halott – jelentette ki. – Az ügy a halottkémre tartozik.
Névjegykártyát vett elő a zsebéből, átnyújtotta a rendőrnek, és elindult az
ajtó felé.
– Hagyják el a szobát… mindenki távozzon! – adta ki a parancsot a
rendőr; a test pedig eltűnt, mintha elcsenték volna, ahogy a rendőr a tömegre
irányította a reflektorát. A hatás elképesztő volt! Az elvakított,
megzavarodott, szinte halálra vált férfiak az ajtóhoz sereglettek, és egymást
lökdösték és taposták menekülés közben, mint az Éjszaka seregei, melyek
Apolló villámai elől iszkoltak. Helbersont és Harpert elragadta és kisöpörte
a helyiségből a tömeg, mely a lépcsőn lefelé az utcára özönlött.
– Te jó ég, doktor! Nem megmondtam, hogy Jarette megöli? – szólt
társához Harper, amint kiverekedték magukat a csődületből.
– Nekem is így rémlik – felelte a másik látszólag érzelemmentesen.
Csendben bandukoltak tovább a háztömb mellett. A szürkülő keleti
horizonton kirajzolódtak a hegyvidéki népek lakóházai. A tejeskocsi
meghitten zörgött az utcákon; a péksegéd is hamarosan megérkezik; az
újságkihordó fiú a környéket járta már.
– Amondó vagyok, ifiúr – mondta Helberson –, hogy te és én mostanában
túl sokat szippantottunk a hajnali levegőből. Ez egészségtelen;
környezetváltozásra van szükségünk. Mit szólnál egy európai körutazáshoz?
– Mikor?
– Nekem mindegy. Úgy vélem, ma délután négy óra nem túl korai
időpont.
– Találkozunk a hajónál – felelte Harper.

V.

Hét évvel később a két férfi a New York-i Madison Square egyik padján
üldögélve társalgott. Egy harmadik, aki már egy ideje észrevétlenül figyelte
őket, hozzájuk lépett, és udvariasan megemelte kalapját, mely hófehér haját
takarta, és így szólt: – Elnézésüket kérem uraim, de ha az ember
feltámadásával megöl egy másik embert, okosabban teszi, ha ruhát cserél
vele, és az első adandó alkalommal elfut a helyszínről.
Helberson és Harper sokatmondóan egymásra néztek. Láthatóan örömmel
fogadták a hallottakat. Az előbbi szívélyesen az idegen szemébe nézett, és
így felelt:
– Mindig is ezt terveztem. Teljesen egyetértek önnel, amennyiben így
előny…
Hirtelen megakadt, felemelkedett ültéből, és elfehéredett. Tátott szájjal
bámult a férfire; észrevehetően remegett.
– Oh! – mondta az idegen. – Látom, gyengélkedik doktor. Ha ön nem
tudná kezelni saját magát, dr. Harper bizonyosan segíthet önnek.
– Ki az ördög maga? – kérdezte nyersen Harper.
Az idegen közelebb jött, feléjük hajolt, és suttogva mondta: – Néha
Jarette-nek hívom magam, de a régi barátság kedvéért elárulom önöknek,
hogy a valódi nevem: dr. William Mancher.
E kijelentés hallatán Harper nyomban felpattant. – Mancher! – kiáltotta;
amihez Helberson annyit tett hozzá: – Hát, Istenemre, mégis csak igaz!
– Igen – felelte az idegen halvány mosoly kíséretében –, kétségtelenül
igaz.
Egy ideig habozott, mintha megpróbálna felidézni valamit, aztán egy
népszerű slágert kezdett el dúdolni. Nyilvánvalóan megfeledkezett a
jelenlétükről.
– Figyelj csak, Mancher! – szólt hozzá az öregebbik –, meséld el nekünk,
mi történt azon az éjszakán… Jarette-tel, tudod!
– Ah, igen, Jarette – mondta a másik. – Furcsa, hogy elfelejtettem szólni
róla… pedig mindenkinek elmesélem. Egyszóval, abból, amit magában
motyogott, tudtam, hogy eléggé berezelt. Így képtelen voltam megállni,
hogy fel ne támasszam magam, és egy kicsit el ne viccelődjek vele…
tényleg nem tudtam megállni. Jó heccnek tűnt, bár gondolni se mertem
volna, hogy ennyire komolyan veszi; ez meg se fordult a fejemben. Ami
azután következett… rázós feladatnak bizonyult helyet cserélni vele, aztán
pedig… a pokolba veletek! Nem akartatok kiengedni!
Ez utóbbi szavakat olyan elképesztő hevességgel ejtette ki, hogy a két
férfi hátrahőkölt.
– Mi?... Ezt hogy érted? – hebegte Helberson, aki végleg elveszítette a
hidegvérét. – Nekünk semmi közünk nem volt az egészhez.
 – Nem megmondtam, hogy valójában Hell-born és Sharper* doktorokhoz
van szerencsém? – kérdezte nevetve a férfi.
– Valóban Helbersonnak hívnak; ez az úr pedig Mr. Harper – válaszolta
az előbbi, akit kissé megnyugtatott a nevetés. – De már nem orvosok
vagyunk; hanem… nos hát, a fenébe is, öregfiú, szerencsejátékosok.
És nem hazudott.
– Nagyszerű hivatás… igazán nagyszerű; és mellékesen, remélem, hogy
Sharper becsületes bankosként kifizette a pénzt, ami Jarette-nek járt.
Nagyszerű és tiszteletre méltó hivatás – ismételgette elgondolkozva, és
hanyagul odébbállt. – De én inkább maradok a réginél. A bloomingdale-i
elmegyógyintézet főorvosa vagyok; és az igazgatót kell meggyógyítanom.

*
Szójáték: Hell-born (= pokolszülte), Sharper (= eszesebb). (A szerkesztő megjegyzése.)
 AZ EMBER ÉS A KÍGYÓ
„Bizonysága vagyon annak, és megannyian
tanúskodnának felőle, hogy nincs oly bölcs és mívelt elme,
ki tagadni merészelné, miszerint a kélgyónak az ő
szemeiben varázsos erő lakozik, és mindama halandók,
kik rabságba esnek, az ő akaratjuk ellenére
odavonszoltatnak ama kélgyóhoz az ő nézése által, és
halálnak halálával halnak az ő harapása által.”

I.

Harker Brayton köntösben és papucsban heverészett a díványon, és

elmosolyodott, mikor ehhez a fenti mondathoz ért Morryster réges-régi
könyvében, A Tudománynak az ő Tsodáiban. „Az egészben egyedül az a
csodálatos – mondta magában –, hogy Morryster korának bölcs és mívelt
elméi hittek egy ilyen szamárságban, amit ma a legoktondibb ember is
nevetve utasít vissza”.
S – mert Brayton gondolkodó elme volt – ezt a gondolatot egész sor
másik követte, és közben öntudatlanul leeresztette a könyvét, ám
változatlanul ugyanabba az irányba nézett, mint olvasás közben. Mikor a
könyv eltűnt látószögéből, a szoba egyik sötét zugában hirtelen valami
magára vonta tekintetét. Mit látott? Egymástól vagy egyhüvelyknyi
távolságra két fénylő pontot az ágy alatt. Bizonyára a fölötte levő gázégő
fénye csillan vissza a padlóba vert fémszögekről – vélte, és mintha mi sem
történt volna, olvasott tovább. De egy pillanat múlva valami belső kényszer
– eszébe se jutott, hogy kiderítse, miféle – arra ösztönözte, hogy ismét
leeressze ölébe a könyvet, és az előbb látott jelenséget újfent csak
szemügyre vegye. A fénypontok még mindig ott voltak, ahol az imént. De
mintha erősebben csillogtak volna, és Brayton csak most vette észre, hogy
zöldes fényben ragyognak. Az is megfordult a fejében, hogy talán egy kissé
arrébb mozdultak – és mintha most közelebb lennének hozzá. De még
mindig árnyékba burkolóztak, hogy valójukat és eredetüket elleplezzék a
kíváncsi szemek elől. Brayton ismét csak tovább olvasott. Az olvasott
szöveg hirtelen valami olyan gondolatot sugallt, hogy ijedten összerezzent,
és immár harmadszor eresztette le a könyvet, mire az, mintha menekülne
tőle, leesett, és a borítójával fölfelé szétterült a földön. Brayton felült, és
mohón bámult az ágy alá, ahol a fénypontok – úgy érezte – egyre
vakítóbban csillognak. Egész testét átjárta a kíváncsiság, tekintete csupa
izgalom, csupa feszültség. Szeme, csaknem közvetlenül az ágy lábánál, egy
gyűrűbe tekeredett hatalmas kígyót fedezett fel. A fénypontok tehát egy
kígyó szemei! Az állat szörnyű fejét egyenesen előreszegezte e legbelső
gyűrűből, s feléje nézett a széles, vad állkapocs és az idiótaforma homlok
mintegy csak arra szolgált, hogy rosszindulatú tekintetének irányát mutassa.
A két szem többé nem pusztán két fényes pont volt: az ő szemébe néztek, az
ő tekintetét keresték, baljósan, gonoszul, gúnyosan.

II.

Egy jobbfajta, modern városi lakás hálószobájában egy kígyó,

szerencsére, nem olyan megszokott jelenség, hogy a magyarázatot
szükségtelenné tegye. Harker Brayton, harmincöt éves agglegény, tudós,
életművész és atléta, gazdag, népszerű és makkegészséges férfiú, a távoli és
barátságtalan vidékek bajai elől nemrégiben visszavonult San Franciscóba.
Igényeit, melyek mindig egy kicsit költségesnek bizonyultak, a hosszú
magány csak fokozta; még a Kastély Szálló sem bizonyult kedvére valónak,
így hát örömmel élt barátja, a neves tudós, dr. Druring vendégszeretetével.
Dr. Druring háza – hatalmas, régimódi épület a város ma már eléggé rossz
hírű negyedében – valami büszke tartózkodás külső jeleit mutatta.
Egyszerűen nem volt hajlandó hozzáidomulni a megváltozott környezethez,
és olyan furcsaságokat fejlesztett ki magában, melyek az elszigeteltség
egyenes következményeinek látszottak. E furcsaságok közül az egyik az ún.
„szárnyépület” volt, mely építészeti szempontból egyáltalán nem illett a
házhoz, és rendeltetésében is forradalminak bizonyult: laboratórium,
állatkert és múzeum volt egyszerre. Itt hódolt a doktor tudósi
kedvteléseinek: az animális lét különböző formáit tanulmányozta, s ez a
hóbort teljesen lefoglalta érdeklődését, és ízlését is nagyszerűen kielégítette.
Ez az ízlés, be kell vallanunk, az alacsonyabb rendű állatokhoz vonzotta. A
magasabb rendű élőlénynek pedig, ha be akarta lopni magát a derék tudós
szívébe, legalább némely alaptulajdonságában hasonlítania kellett az afféle
„hajdanvolt sárkányokhoz”, mint például a varangyok és a kígyók.
Tudományos érdeklődése kizárólag a hüllőkre korlátozódott; szerette a
természet „újgazdagjait”, és magát a zoológia Zolájának nevezte. Felesége
és lánya, sajna, nem osztoztak abban a felvilágosult kíváncsiságban, mellyel
a tudós doktor balvégzetű teremtménytársainak életmódját kutatta, s ezért
kérlelhetetlen szigorral mindkettőt kirekesztette az úgynevezett
„Kígyólakból”, és a velük hasonszőrű élőlények társaságára kárhoztatta
őket. Sorsuk szigorúságát enyhítendő, mindazonáltal megengedte nekik,
hogy környezetük pompájában túltegyenek a derék hüllőkön, és még náluk
is fényesebben tündököljenek.
Építészeti szempontból, és ami a berendezést illeti, a Kígyólakban
puritán egyszerűség uralkodott – mindez pontosan megfelelt lakói
szerényebb életkörülményeinek. A fényűzés hiánytalan élvezetéhez
szükséges szabadság nem állhatott rendelkezésükre, mivel megvolt az a
kellemetlen tulajdonságuk, hogy éltek. A kis appartement-jaikban azonban
elenyésző személyes felügyelet mellett üldögéltek, már amennyire ez
összefért ama káros szokásuktól való félelemmel, hogy időnként felfalják
egymást. Braytonnak tapintatosan tudomására hozták: házi szokás, hogy
időközönként egyikre-másikra az épület különböző részein bukkannak rá,
ott, ahol senki sem gondolná. A Kígyólak és a körülötte keringő
hátborzongató asszociációk ellenére – melyekre valóban rá se hederített –
Brayton nagyon kedvére valónak találta a Druring házban folyó életet.

III.

Mr. Braytonba kissé élesen hasított belé a meglepetés, és megborzongott

az utálkozástól, de a dolog azért nem hatott rá különösképpen. Első
gondolata az volt, hogy becsengeti az inast, és bár a csengőzsinór ott lógott
a közelében, s így könnyedén elérhette, még csak mozdulnia sem kellett
volna, eszébe ötlött, hogy e cselekedet netán gyanúba keverné, a félelem
gyanújába, holott félni egyáltalán nem félt. Inkább csak a helyzet
szokatlanságát érezte át, s nem annak veszélyeit; felkavaró élmény, de
korántsem veszélyes – gondolta.
Ezt a fajta hüllőt Brayton történetesen nem ismerte. Hosszúságát csak
sejthette; törzse, ahol látni lehetett, körülbelül olyan vastag volt, mint az ő
karja. Mi módon árthat neki, ha egyáltalán ártalmas? Mérges kígyó?
Csörgőkígyó? A természet riadójelzéseit nem ismerte, sohasem
tanulmányozta kódexüket, s így a feltett kérdésekre sem tudott felelni.
Ezek a gondolatok öltöttek testet kisebb-nagyobb határozottsággal
Brayton elméjében, és végül is cselekvésre indították. Ez az a folyamat, amit
mi fontolgatásnak és döntésnek nevezünk. Így van az, hogy bölcsek is
vagyunk, és ostobák. Így van az, hogy az elfonnyadt falevél az őszi
szellőben nagyobb vagy kisebb értelmességet mutat, mint a földre vagy a tó
színére hulló társai. Az emberi cselekvés titka nyílt titok: valami összehúzza
izmainkat. S mit számít az, hogy az előkészítő molekuláris változásnak mi
az „akarat” nevet adjuk?
Brayton fölállt, készen arra, hogy csendben faképnél hagyja a kígyót – ha
lehetséges, anélkül, hogy megzavarná –, és szépen kihátráljon az ajtón. Így
hátrálnak az emberek a nagy ember jelenlétében, mert a nagyság hatalom, és
a hatalom csupa fenyegetés. Brayton pontosan tudta, merrefelé kell
hátrálnia. Ha a szörny netán követné, ama ízlés jóvoltából, mely
festményekkel borította be a falakat, egy sereg gyilkos keleti fegyver áll
rendelkezésére: szükség esetén bármelyiket megragadhatja, hogy ne álljon
védtelenül. A kígyó tekintete az eddiginél is gonoszabb fénnyel lobogott.
Brayton felemelte jobb lábát, hogy hátralépjen. De abban a pillanatban
valami erős belső ellenállást érzett. „Bátor embernek tartanak – gondolta –,
de hát mi a bátorság? Csupa büszkeség? Úgysincs itt senki, aki tanúja lenne,
hogy megfutamodom.”
Jobb kezével megkapaszkodott a szék támlájában, lába a levegőben.
– Ostobaság! – mondta hangosan. – Annyira gyáva nem vagyok, hogy
féljek bevallani magamnak: félek.
Magasabbra emelte a lábát, térdben kissé behajlította, és levágta a földre
– hüvelyknyire a másik elé. Föl sem fogatta, hogy történhetett. Aztán egy
újabb kísérlet a bal lábával – ugyanilyen eredménnyel járt. Keze a szék
támláját markolta; a karfa merev volt, Braytonnak kissé hátra kellett
nyúlnia. Az ember azt mondhatta volna: nem akarja elereszteni. A kígyó
előreszegezte gonosz fejét a legbelső gyűrűből. Nem mozdult, de szeme
most már elektromos szikrákat, megannyi fényes tűt lövellt feléje.
A férfi hamuszürke volt. Megint egy lépés előre, majd egy másik. Szinte
maga után vonszolta a széket, s aztán, mikor végül is elengedte, az nagy
robajjal zuhant a földre. A férfi felnyögött. A kígyó nem moccant, hangot
sem adott, de szemei olyanok voltak, akár két kápráztató napkorong, s egész
roppant teste szinte teljesen eltűnt mögöttük. Dús és élénk színű
hullámgyűrűket bocsátottak útra, melyek forrásuktól eltávolodva mint
szappanbuborékok – fokozatosan elvesztették ragyogásukat; úgy tűnt,
egyenesen a Brayton arca felé közelednek ezek a gyűrűk, és már nincsenek
is olyan messzire tőle. Nagydob vad tamtamját hallotta valahol messze, és
távoli muzsika szeszélyesen felcsapó akkordjait – a muzsika felfoghatatlanul
édes volt, mint valami eolhárfa hangja. Felismerte: a Memnon-szobor
hajnali himnusza ez, és azt képzelte: a Nílus partján áll a nád között, és
révülten hallgatja a századok csendjén átvonuló halhatatlan muzsikát.
A zene hirtelen megszakadt; vagy inkább; szinte észrevétlenül egy
visszavonuló vihar távoli mennydörgésévé alakult át. Naptól és esőtől
ragyogó táj terült el előtte, fenn az égen vidám szivárvány: hatalmas ívében
száz megelevenedett város. Feleúton egy hatalmas kígyó, fején korona,
számlálhatatlan gyűrűi közül kinyújtja fejét, és halott anyja szemével tekint
rá. Hirtelen, mint kulissza a színházban, az elbűvölő táj felemelkedett, és
eltűnt az űrben. Súlyos ütést érzett arcán és mellén. Lezuhant a földre: orra
eltörött, ajka felszakadt, és vére végigcsorgott a padlón. Egy ideig kábultan
feküdt, arccal a földnek. Szemét lehunyta, egy-két pillanat múlva magához
tért, és akkor már tudta, hogy amikor a földre zuhant, megtört a varázslat.
Most már biztosan tudta – tekintete más irányba fordult –, hogy igenis, ki
fog menni a szobából. De a fejétől csak néhány lábnyira heverő, még
láthatatlan kígyó gondolata: talán épp most ugrik rá! Talán mindjárt a nyaka
köré tekeredik! – túlságosan iszonyú volt. Felemelte a fejét, és ismét
rámeredtek azok a borzalmas szemek, és megint fogságba esett.
A kígyó meg se moccant, és most valahogy úgy tetszett, mintha vesztett
volna a képzeletére gyakorolt erejéből; az előző pillanat boldogító illúziói
nem ismétlődtek meg. Fekete, gyöngyszerű szemei a lapos és agy nélküli
homlok alatt éppoly gonoszul villogtak, mint legelőször. Braytonnak úgy
tűnt, mintha a bestia, immáron biztos lévén győzelmében, elhatározta volna,
hogy nem folyamodik többé csábító fortélyaihoz.
Szörnyű jelenet következett. A férfi hason fekve, csupán fél méternyire
ellenségétől, feltámaszkodott a könyökére, fejét előrenyújtotta, lábát teljes
hosszában kimerevítette. Vérfoltos arca halottfehér volt, pupillája kitágult.
Habzott az ajka, s a hab foszlányokban hullt le a földre. Erős görcsök
futottak végig testén, szinte kígyószerűen rángatózott. Derékban meghajolt,
lábait ide-oda mozgatta. És minden mozdulattal közelebb került a kígyóhoz.
Kezét előrelökte, hogy visszatartsa magát, ám könyöke csak vitte, vitte
előre.

IV.
 Dr. Diraing és felesége a könyvtárszobában ült. A tudós ritka jókedvében
volt.
– Éppen most kaptam cserébe egy másik gyűjtőtől – mondta – egy
ophiophagust. Gyönyörű példány!
– És az milyen? – kérdezte a hölgy némi lankadt érdeklődéssel.
– Az Isten áldjon meg, szívem, micsoda tudatlanság! Drágám, ha egy férfi
a házassága után megbizonyosodik arról, hogy a felesége nem tud görögül,
az válóok. Az ophiophagus olyan kígyó, amely megeszi a másik kígyót.
– Remélem megeszi az összeset – mondta a dáma, és szórakozottan odébb
tolta a lámpát. – De hogy kapja el a másik kígyót? Gondolom, megbűvöli.
– Ez rád vall, szívecském! – felelte a doktor ingerülten. – Tudod,
mennyire kihoz a sodromból, ha ilyen ostoba babonákat hallok.
A beszélgetést hatalmas sikoly szakította félbe; mintha a sírboltban üvöltő
démon hangja száguldott volna végig a csöndes házon. Újra meg újra
felhangzott, iszonyú tisztán. Talpra ugrottak, a férfi teljesen összezavarodva,
a dáma sápadtan és némán a félelemtől. Még el sem halt az utolsó sikoly
visszhangja, s a doktor már kint volt a szobából, és kettesével rohant fel a
lépcsőn. Brayton szobája előtt a folyosón néhány szolgálóba botlott, akik a
felső emeletről érkeztek. Kopogtatás nélkül berontottak a szobába. Braytont
a földön találták, hason fekve, holtan. Fejét és karját félig elrejtette az ágy
lába. Kivonszolták és hanyatt fordították. Az arca mocskos volt a vértől és
habtól, a szeme tágra nyitva, mereven nézett rájuk – szörnyű látvány!
– Szívgörcs – mondta a tudós, letérdelt, és kezét Brayton szívére helyezte.
Ahogy ott kuporgott, véletlenül benézett az ágy alá. – Szentséges isten! Hát
ez meg hogy került ide?
Benyúlt az ágy alá, kihúzta, a szoba közepére hajította a még mindig
összetekeredett kígyót, s az, éles hangot adva, továbbcsúszott a fényes
padlón, míg csak a fal meg nem állította. Aztán ott hevert mozdulatlanul.
Kitömött kígyó volt, szeme helyén két cipőgomb.
 POKOLI RETTENET

I.

Teljes érdektelenség fogadta Hurdy-Gurdy legújabb polgárát. Még csak

külsejét érzékletesen leíró becenevet sem kapott, pedig a bányásztelepülések
rendszerint így üdvözlik az újonnan érkezőket. Önmagában e körülmény
miatt a környék szinte minden más bányájában az „Ősz Fejű Talány”, vagy a
„Kiismerhetetlen” néven emlegették volna – mely utóbbiról a jól
tájékozottak naivan úgy gondolták, hogy a spanyol quien sabe * kifejezéssel
rokonítható. Érkezése csöppet sem kavarta fel Hurdy-Gurdy társadalmának
állóvizét – s míg a kaliforniaiakat eleve nem érdekelte az emberek múltja,
Hurdy-Gurdyt a szokásosnál is nagyobb közöny jellemezte. Már régóta nem
számított, ki települt oda, vagy hogy egyáltalán települt-e oda valaki.
Hurdy-Gurdyben ugyanis senki nem lakott.
Két évvel azelőtt a bánya még kétezer férfiból, és nem kevesebb, mint
egy tucat nőből álló, pezsgő populációval dicsekedhetett. Az előbbiek
többsége pár hetes megfeszített munkával bizonyította (az utóbbiak
mélységes megvetését kiváltva ezzel), mennyire hazug volt az az alak, aki
őket az arany ígéretével odacsábította – és e munka ráadásul ugyanolyan
csekély szellemi kielégülést nyújtott, mint amennyi anyagi haszonnal járt; a
köz érdekét szem előtt tartó egyik polgár ugyanis a bánya fennállásának
harmadik napján egy pisztolygolyó segítségével elejét vette, hogy a szóban
forgó nagy képzelőtehetségű férfiút bárki is becsmérelni tudja. A fikciónak
azonban mégis volt valami valóságalapja, és sokan viszonylag hosszú ideig
ott maradtak még Hurdy-Gurdyben, bár történetünk idején a bánya már jó
ideje elhagyatottnak számított.
Ám ott tartózkodásuknak számos jelét hagyták hátra maguk mögött. Attól
a ponttól, ahol az Injun-patak a Rio San Juan Smithbe torkollik, egészen az
előbbi forrásáig, a kanyon mindkét oldalán két sorban álltak az elhagyatott
kalyibák, melyek egy része mintha egymás nyakába akart volna borulni,
hogy úgy búslakodjanak nagy magányukban; a maradék ellenben kétoldalt
felkapaszkodott a lejtőn, és valamely jó kilátást biztosító magaslaton foglalt
*
„Aki tudja”
helyet, ahonnan nyakukat nyújtogatva bámulták a megindító fenti jelenetet.
E lakhelyek többsége puszta csontvázakká fogyott, mintha éhínség sújtotta
volna őket, s a csontvázakon undorító, bőrszerű cafatok laffogtak, ám
valójában vászon volt. A kis, ásó- és csákánycsapásoktól sebes völgy maga
is éktelennek tűnt állott vizű aknáival, melyek az éles hegyormok tetején
pihentek, és az érintetlen sarkok között nyúltak el sután. Az egész vidék a
megrekedt fejlődésnek azt a nyers és taszító látványát sugározta magából,
mely a fiatal országok sajátja az idő marta romok ünnepélyes szépsége
helyett. Ahol maradt valami az eredeti talajból, ott gyomok és tüskebokrok
nőtték be a tájat, a tüskebokrok nyirkos, csenevész árnyékában a kíváncsi
látogató a bánya egykori dicsőségének számtalan emlékére lelhetett volna –
társtalan bakancsokra, melyekkel zöld penész és rothadó levelek tömkelege
takart; egy pár ócska filckalapra; egy flaneling szanaszét heverő cafataira;
kegyetlenül megcsonkított szardíniásdobozokra; és valódi keresztény
elfogulatlansággal mindenfelé elszórt fekete üvegek garmadára.

II.

A férfi, aki az imént újra felfedezte Hurdy-Gurdyt, láthatóan nem

érdeklődött a régészeti emlékek iránt. Sőt részvét sem érződött ki fáradt
sóhajából, ahogy körbetekintett az elfecsérelt idő és a meghiúsult remény
nyomain, melyeknek csüggesztő jelentéktelenségét a felkelő nap sugaraiban
megcsillanó olcsó aranyszegélyek hangsúlyozták csúfondárosan.
Egyszerűen leemelte elcsigázott szamara hátáról bányászfelszerelését, mely
alig volt nagyobb az állatnál, kikötötte a szegény párát egy karóhoz, és
miután kiválasztott magának egy szekercét a szerszámai közül, rögvest
átcaplatott az Injun-patak kiszáradt medrének másik oldalára, és felhágott
egy alacsony, kavicsos domb tetejére.
Átlépett egy ledöntött, bozóttal benőtt deszkakerítésen, felvette az egyik
deszkadarabot, ötfelé hasította azt, és kihegyezte az így kapott karókat.
Aztán keresgélni kezdett, s kutatás közben néha lehajolt, hogy tüzetesebben
szemügyre vegyen valamit. Türelmes vizsgálódását végül láthatóan siker
koronázta, mert egyszerre csak felegyenesedett, és elégedett arckifejezéssel
csak annyit mondott: „Sebhelyes”, majd azonmód elindult, hosszú,
elnyújtott léptekkel, és közben számolt. Aztán megállt, és beverte az egyik
karót a földbe. Aztán figyelmesen körülnézett, ismét lépteit számlálva
átvágott egy különösen egyenetlen terepszakaszon, és egy másik karót is
beütött a talajba. Miután kétszeres távot megtett a korábbi iránnyal
derékszögben, egy harmadik karót is bevert, aztán megismételte a
műveletet, és a földbe került a negyedik, majd az ötödik karó is. Ez utóbbit
kettészelte a tetején, és a hasadékba beillesztett egy tekervényes
ceruzavonalakkal telerajzolt, régi levélborítékot. Röviden, a helyi
bányatörvények által előírt módon kijelölt magának egy területet, és
kihelyezte a szokásos értesítést.
Fontos megemlíteni itt, hogy Hurdy-Gurdy egyik függeléke – melynek
később maga a metropolis vált függelékévé – a temető volt. A
bányatelepülés létrehozása utáni első hétben a helyi polgárokból alakult
bizottság körültekintően kijelölte a temető helyét. A rákövetkező nap
legjelentősebb eseménye a bizottság két tagjának vitája volt egy
alkalmasabb helyet illetően, a harmadik napon pedig kettős temetéssel
avatták fel a holtak nyughelyét. Ahogy csappant a bányatelepülés
lélekszáma, úgy gyarapodott a sírkert lakossága; és mire az Injun-patak
mentén elbaktatott a vidékről az utolsó helyi lakos (aki felülkerekedett mind
az alattomos malárián, mind a kiterített lapokkal játszó revolveren), a
félreeső negyed népes, bár közel sem népszerű külvárossá nőtte ki magát.
Történetünk idején pedig, mikorra a városkát elérte a fonnyadó és sárguló
öregség, a temető – bár némiképp megrongálódott az idő és a körülmények
hatására, és nem hiányoztak belőle a nyelvtani újítások és a sajátos
helyesírási kísérletek, a prérifarkasok rajtaütéseinek nyomairól nem is
beszélve – lényegében maradéktalanul kielégítette lakóinak szerény
igényeit. Két tágas holdon terült el, amit a takarékosság jegyében, ám
fölösleges gondossággal ásványi kincseinek értéktelensége okán
választottak ki, és két-három lecsupaszított fa díszítette csupán (az egyiknek
vaskos oldalágán még ekkor is egy viharvert kötél lengedezett
jelentőségteljesen), valamint nagyjából száz kavicsos földhalom, két tucat
faragatlan fejfa, melyeken a fent említett nyelvművelési sajátosságok voltak
olvashatók, és egy, a túlélésért küszködő fügekaktusz-kolónia. Isten
Területe, ahogy a temetőt kellő tisztelettel a helyiek elnevezték,
összességében messze felülmúlta a szomszédos vidékeket sivárság
tekintetében. E furcsa birtok legsűrűbben benépesített részét sajátította ki
Mr. Jefferson Doman. Amennyiben terve végrehajtása során tanácsosnak
ítélte volna kihantolni valamely tetemet, figyelembe kellett volna vennie
annak jogát a megfelelő újratemetéshez.
 III.

Mr. Jefferson Doman New Jersey államból, Elizabethtown városából

származott, ahol hat évvel azelőtt egy Mary Matthews nevű, negédes
modorú ifjú hajadonnál hagyta a szívét, mintegy közvetett biztosítékként,
hogy egy napon majd visszatér, hogy megkérje a lány kezét.
– Egyszerűen tudom, hogy nem foglak élve viszontlátni… soha semmi
nem sikerül neked – hangzott a megjegyzés, mely Miss Matthewsnak a siker
mibenlétéről, és ebből kikövetkeztethetően a bátorítás természetéről alkotott
véleményét tükrözte. Majd hozzátette: – Ha nem bánod, veled tartok
Kaliforniába. A pénzérméket majd kis zacskókba gyűjtöm, míg te kiásod
őket.
E tipikusan asszonyi elmélet az aranytartalmú kőzetekről nem vágott
egybe a férfiúi racionalitás alkotta képpel. Mr. Doman határozottan hitte,
hogy az arany folyékony formában fellelhető. Kedvesét teljes odaadással
igyekezett lebeszélni szándékairól, gyengéden szájára helyezte a kezét, hogy
elfojtsa zokogását, szemébe nevetett és lecsókolta orcájáról a
könnycseppeket, aztán egy vidám „viszlát!” kíséretében Kaliforniába
távozott, hogy hosszú, vigasztalan éveken át – töretlen lélekkel, lankadatlan
reménnyel és állhatatos hűséggel, célját egy pillanatra sem tévesztve szem
elől – hölgyéért robotoljon. Eközben Miss Matthews kizárólagosan Mr. Jo.
Seeman New York-i szerencsejátékos számára szedte szorgalmasan
zacskókba a pénzérméket, amit a szóban forgó úr határozottan nagyobbra
értékelt, mint a hölgy kétségbevonhatatlan tehetségét, mely abban
mutatkozott meg, ahogy a pénzérméket kiszedegette a zacskókból, és Mr.
Seeman riválisainak adományozta. Mr. Seeman végül olyan formában adta a
hölgy tudtára, mennyire nem értékeli annak zseniális adottságát, amivel
magának mosodai posztot szerzett az állami börtönben, kedvesének pedig a
„Hasított Arcú Perdita” gúnynevet. Miss Matthews nem sokkal ezután
megható szakító levelet küldött Mr. Domannek, melyhez fényképet is
mellékelt magáról, bizonyítandó, hogy végképp elvesztette a remény jogát,
hogy valaha is Mrs. Doman váljék belőle. Episztolájában olyan
szemléletesen ecsetelte, hogyan esett le a lóról, hogy a „halvérű gebe”,
melyen Mr. Doman Red Dogba lovagolt a levélért, a visszaúton társa helyett
is bűnhődött a sűrűn záporozó sarkantyúcsapások alatt. A levél a legkevésbé
sem érte el célját; a hűség, mely addig a szerelem és kötelességtudat záloga
volt, onnantól becsület kérdésévé vált Mr. Donan számára; az egykor csinos,
jelenleg azonban első pillantásra késpenge ejtette vágással elcsúfított arcról
készült fénykép bekerült legféltettebb kincsei közé, míg bájos elődje
gyalázatosan hanyag bánásmódban részesült. Mikor ezt Miss Matthews
tudomására hozták, a hölgy (meg kell hagynunk) sokkal kevésbé tűnt
meglepettnek, mint azt a Mr. Doman nagylelkűségét látszatra alábecsülő
előző levele alapján gondolta volna az ember. Nemsokára azonban
megritkultak a levelei, majd teljesen el is maradtak.
Ám Mr. Doman mással is levelezett, mégpedig a jelenleg Hurdy-
Gurdyben, korábban Red Dogban élő Mr. Barney Breevel. Nevezett
úriember közismertnek számított a bányászok körében, bár maga nem volt
bányász. A bányászatról felhalmozott tudása többnyire a bányászati
szlengben merült ki, melyhez maga is bőségesen hozzájárult, és olyan
kifejezésekkel gazdagította szókincsüket, melyekre inkább a találó, semmint
a kifinomult jelző illett, és melyek kiötlőjük utolérhetetlen kiválóságával
kápráztatták el a tudatlan „zöldfülűeket”. Mikor épp nem a San Franciscóból
vagy a keleti partvidékről érkezett rajongóit szórakoztatta, gyakorta a
különféle táncházak kisöprésének és a köpőcsészék kitisztításának
viszonylag igénytelen tevékenységével múlatta idejét.
Barneynak mindössze két szenvedélye volt az életben: egyrészt Jefferson
Domant szerette, aki egykor valami jó szolgálatot tett neki, másrészt a
whiskyért élt-halt, amiről nem lehetett ugyanezt elmondani. Az elsők között
költözött Hurdy-Gurdybe, ám nem ment jól a sora, és fokozatosan lecsúszva
a társadalmi ranglétrán, sírásóként fejezte be. E szakmát nem hivatásként
űzte, hanem csupán rendszertelen időközönként nyúlt az ásóhoz remegő
kézzel, valahányszor a kártyaasztal mellett felmerült apróbb félreértés
időben egybeesett Barney részleges felépülésével valamely elhúzódó
dorbézolás után. Egy napon Mr. Doman levelet kapott Red Dogból, az
alábbi egyszerű postabélyegzővel lepecsételve: „Hurdy, Kal.”, és mivel
éppen mással volt elfoglalva, hanyag mozdulattal behajította az egyik
sarokba, hogy majd később elolvassa. Úgy két év elteltével véletlenül
előkerült a küldemény, s ezúttal nem maradt olvasatlanul. Ez állt benne:
Hurdy, Június 6.
Jeff Barátom! Durván megütöttem a csontligetben. Vak és
tetves. Benne vagyok az ötvenben – szép tőlem, ugye? És nem
dalolok, míg nem fütyülsz. Üdvözlettel,
BARNEY
 Utóirat: Beagyagoztam a Sebhelyessel.
Mivel nagyjából ismerte az általánosan elfogadott bányászargót, valamint
Mr. Bree sajátos közlési technikáját, Mr. Doman a furcsa üzenetből minden
nehézség nélkül megértette, hogy Barney sírásás közben rábukkant egy
külszíni sávok nélküli kvarcrétegre; hogy az láthatóan színültig volt
aranyüledékkel; és hogy barátságának jeléül Mr. Domant partneréül fogadta,
és amíg a nevezett úriember ki nem nyilvánítja szándékát az ügy kapcsán,
addig senkinek nem szól a felfedezéséről. Az utóiratból világosan kiderült,
hogy a kincs fölé, azt elrejtendő, egy Sebhelyes nevű egyén földi
maradványait temette el.
A későbbi eseményekből ítélve, melyekről Mr. Doman Red Dogban
szerzett tudomást, úgy tűnt, hogy az óvintézkedések megtétele előtt Mr.
Bree feltehetően magához vett egy keveset az aranyleletből, mindenesetre
erre az időszakra esett, hogy sorra hívta meg egy rundra a kocsma
vendégeit, miközben maga is rendesen ivott, és ezt a szokását még ma is
révedező tekintettel emlegetik San Juan Smith megyében, híre pedig
egészen Ghost Rockig és Lone Handig eljutott. Az ivómaraton
betetőzéseként Hurdy-Gurdy néhány néhai polgára, akiknek nem sokkal
azelőtt még Mr. Bree segédkezett végső nyughelyet találni, helyet szorított
maga mellett a temetőben, ahol Mr. Bree végre kipihenhette magát.

IV.

Miután Mr. Doman kiparcellázta a területet, visszasétált a közepére,

ismét megállt azon a helyen, ahol kutatása az elhunytak között a
„Sebhelyes” felkiáltással véget ért. Újfent odahajolt a fejfához, melyen az
említett név állt, és mintegy a látottakat és hallottakat megerősítendő,
végigfuttatta mutatóujját a durván kifaragott betűkön. Mikor ismét
felegyenesedett, fennhangon egy döbbenetesen őszinte észrevétellel
egészítette ki az egyszerű sírfeliratot: – Pokolian rettenetes volt ez a nő!
Ha Mr. Domannek bizonyítékkal kellett volna szolgálnia szavainak
alátámasztása végett – amint azt kétségtelenül meg is követelték volna tőle,
a kijelentés némileg kritikus hangvétele miatt –, szavahihető tanúk
hiányában szorult helyzetben találta volna magát, és legfeljebb a
szóbeszédet hozhatta volna fel tanúbizonyságul. Annak idején, mikor a
Sebhelyes sűrűn látogatta a környék aranybányáit – vagy, ahogy a Hurdy
Hírmondó szerkesztője fogalmazott volna: „ereje teljében” volt még –, Mr.
Doman szerencsecsillaga éppen leáldozott, és az aranyásók dolgos
kóboréletét élte. Ideje nagy részét a hegyekben töltötte, egyszer ezzel a
társsal, máskor egy másikkal. A táborokból újonnan érkezett alkalmi
partnereinek beszámolóiból rakta össze apránként a Sebhelyesről kialakított
képét, saját maga soha nem részesült a hölgy baljós kegyeiben, sőt még
abban a kétes szerencsében sem, hogy ismerhette volna. Aztán, mikor végül
a Hírmondó egyik véletlenül hozzákerült példányában, a halálozási rovatból
értesült a hölgy perverz karrierjének végkimeneteléről (melyet a helyi
humorista, művészetének minden fortélyát beleadva ecsetelt), Doman egy
mosollyal adózott emlékének és egyben a történetíró lángelméjének, majd
gálánsan elfeledte őt. Most, hogy e hegyi Messalina sírhalmánál állt,
felidézte zajos élettörténetének főbb eseményeit, melyeket tábortüzeknél
meséltek el neki, és talán önigazolásból még egyszer elismételte, hogy
pokoli rettenet volt ez a nő, aztán tövig belevágta csákányát a sírba. Ebben a
pillanatban egy holló, mely addig a villámsújtotta fa ágán gubbasztott a férfi
feje felett, méltóságteljesen kattintott egyet a csőrével, és egyetértő
károgással fejezte ki véleményét az ügyet illetően.
Mr. Barney Bree annak idején oly nagy buzgalommal igyekezett elrejteni
az aranyleletet, melyet egyértelműen lelkiismeretes sírásói tevékenysége
jutalmának tudott be, hogy a szokásosnál is mélyebbre ásta le a sírgödröt, és
már kis híján lenyugodott a nap, mikor Mr. Doman – aki a „holtbiztos tippre
játszók” méltóságteljes nyugalmával ügyködött, és fel sem merült benne,
hogy valaki már korábban rátehette kezét a leletre – elérte a koporsót, és
kihantolta azt. Mikor ezzel végzett, előre nem látott akadályba ütközött; a
koporsónak – egy látszatra érintetlen vörösfenyő deszkákból ácsolt
egyszerű, lapos ládikónak – nem volt fogantyúja, ugyanakkor résmentesen
illeszkedett a feltárt üreg aljába. A legésszerűbb döntésnek, amit Mr. Doman
az adott helyzetben szentségtörés nélkül hozhatott, az tűnt, ha hosszirányban
kellően megnyújtja a kiásott mélyedést, aztán a fejrész mögé állva erős
karjaival a rövidebbik végére állítja a koporsót; és rögtön munkához is
látott. Az éj közeledte miatt serényebben buzgólkodott. Eszébe sem jutott
félbehagyni a munkát, hogy másnap reggel kedvezőbb körülmények között
folytassa. A kapzsiság láza és a rettenet igézete ösztökélte e lehangoló
teendő mielőbbi elvégzésére. Már nem henyélt egy pillanatig sem, hanem
szörnyű buzgalommal dolgozott. Fedetlen fővel, kabátját lehányva magáról,
kigombolt inggel robotolt e szívós és megátalkodott aranyásó és sírrabló;
mellén reszkető hullámokban patakzott a veríték, kifogyhatatlan energiája
pedig már-már méltósággal ruházta fel iszonyatos célját; és mikor a nap
arany nyílvesszői már nem súrolták a nyugati dombok gerincét, és a telihold
a lilás síkságra boruló árnyak mögül felkapaszkodott az égre, Mr. Doman
talpra állította, és a feltárt sír egyik falának támasztotta a koporsót. Aztán,
ahogy felállt a testét nyakig elfedő gödör másik végében, és tekintete a
holdvilágban tisztán kivehető koporsóra siklott, hirtelen megrettent, mikor
egy sötét emberi fejet vélt rajta felfedezni: a saját árnyékát. Ez az egyszerű
és természetes jelenség egy pillanatra megijesztette. Ziháló lélegzete
hallatán a hideg futkározott a hátán, és megpróbálta visszafogottabban
szedni a levegőt, ám majd szétrobbanó tüdeje nem engedelmeskedett. Aztán
alig hallható nevetés kíséretében, és teljesen elbátortalanodva, ide-oda
kezdte forgatni a fejét, hogy a látomást a sajátjáéval egybevágó mozdulatok
megtételére kényszerítse. Nyugtatóan hatott rá, mikor megbizonyosodott
róla, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik árnyéka felett. Húzta az időt,
önkéntelen óvatossággal igyekezett késleltetni a közelgő katasztrófát. Úgy
érezte, sötét, gonosz erők gyülekeznek körülötte, és a halasztásról
egyezkedett az Elkerülhetetlennel.
Ekkor egymás után több szokatlan körülményre lett figyelmes. A koporsó
felülete, melyre tekintetét szegezte, nem lapos volt, hanem két határozottan
kivehető domborulat futott végig rajta, az egyik hosszanti, a másik
harántirányban. A két vonulat találkozásánál, a koporsó legszélesebb
pontján, szétmart fémlapon csillant meg a baljóslatú holdsugár. A koporsó
külső peremén rozsdaette szegfejek sorakoztak egymástól jókora
távolságban. A gyarló asztalosmunkát fejjel lefelé helyezték a sírba!
Talán a táborlakók viccelték meg – ugyanaz a bohókás szellem
mutatkozott meg gyakorlatias formában, mely Hurdy-Gurdy elsőrangú
humoristájának tollából a felforgató gyászjelentést csalta ki. Talán okkult
jelentéssel bírt, amit csak a helyi hagyományokban jártas személy fejthetett
volna meg. Sokkal kíméletesebb magyarázatnak tűnt azonban, hogy Mr.
Barney Bree ügyetlenkedett el valamit, aki, mivel segítség nélkül végezte el
a sírba tételt (vagy azért, hogy megőrizze aranyat érő titkát, vagy az
általános közönyből kifolyólag), menet közben apróbb hibát követett el,
melyet vagy képtelen volt, vagy nem állt érdekében kijavítani. Bárhogyan is
történt, szerencsétlen Sebhelyes arccal lefelé került a földbe.
Ha a rémület abszurditással párosul, a hatás iszonyatos. Ez a bátor és
rettenthetetlen férfiú, a holtak birodalmának éjszakai háborgatója, a sötétség
és sivárság vakmerő kihívója, összeroppant egy nevetséges váratlan
esemény miatt. Ereiben meghűlt a vér – egész testében reszketett, mintha
csak egy fagyos kezet próbált volna lerázni a válláról. Lélegzete fennakadt,
viszont ereiben a vér, képtelen visszafogni a lendületén, forrón áradt a
dermedt bőre alatt. Testfunkciói immár az ellenséget szolgálták; önnön szíve
is támadást intézett ellene. Képtelen volt mozdulni; torkába szorult a
segélykiáltás. Csupán egy koporsóra lett volna szüksége, hogy
meghalhasson – ugyanolyan halottá váljon, mint az a holttest, melyet
mindössze egy korhadó deszka választott el tőle.
Aztán egymás után visszanyerte az uralmát az érzékei felett; a
rémülethullám, mely felülkerekedett ítélőképességén, alábbhagyott. Ám
ahogy visszatértek az érzékei, félelmének tárgya furcsamód elkerülte a
figyelmét. Látta a koporsót bearanyozó holdsütést, ám nem vette észre a
koporsót magát. Felemelte a tekintetét, hátrafordult, szeme hirtelen
megakadt a kimúlt fa fekete ágain, és megkísérelte megállapítani a
kísérteties kézről lecsüngő, viharvert kötél hosszát. A prérifarkasok távoli
vonyítása úgy hatott rá, mint egy réges-régi álomban látott jelenet. Egy
bagoly szállt el a feje felett hangtalan szárnycsapásokkal, Doman
megpróbálta megjósolni repte irányát, mikor az éji madár eléri a tőle
mérföldnyire meredező hegyormot. Hallotta, ahogy egy ürge lopakodó
léptekkel eliszkol egy kaktusz mellett. Mindenre felfigyelt; érzékei a
legkisebb ingerre ki voltak hegyezve; mégsem látta a koporsót. Mint ahogy
a napba is belebámulhatunk, míg az egészen elfeketedik, majd végül eltűnik
szemünk elől, elméjét ugyanúgy kimerítette a rettegés, és többé nem volt
tudatában semmiféle rajta kívül álló szörnyűségnek. A Gyilkos elrejtette
fegyverét.
A csata e rövid szünetében csapta meg az orrát a halovány, émelyítő bűz.
Először arra gondolt, hogy egy csörgőkígyótól származik, és keresgélni
kezdett maga körül. Szinte nem is látta a lábát a sír sötétjében. Rekedt,
fortyogó hallatszott az égből, mintha egy haldokló hörögne, egy pillanattal
később pedig hatalmas, fekete, suhanó árnyék csapott le felé a kísérteties fa
legfelső ágáról, egy percig az arca előtt lebegett, aztán elviharzott a patak
felett gomolygó ködbe. A holló volt az. Az incidens hatására Doman
ráeszmélt helyzetére, szemével ismét a felállított koporsót kezdte keresni,
melyet a hold immár fél hosszban megvilágított. Felfigyelt a fémlemez
csillogására, és anélkül, hogy közelebb lépett volna, megkísérelte kibetűzni
a feliratot. Aztán azon kezdett tűnődni, mi rejtőzhet mögötte. Élénk
képzelete életszerű képet tárt elé. A deszka immár nem jelentett akadályt
számára, látta a halott nő hamuszínű tetemét, ahogy ott állt vele szemben a
halotti ruhában, és üres tekintettel, szemhéj nélküli, összeaszott szemekkel
figyeli őt. Alsó állkapcsa leesett, felső ajka alól kivillantak a fogai. A beesett
orcákon tarka mintázatot vélt felfedezni Doman – az oszlás foltjait.
Valamilyen titokzatos folyamatnak köszönhetően felsejlett agyában Mary
Matthews fényképe. Szőke szépségét összevetette a halott arcának ijesztő
kifejezésével – a legimádottabb lényét az elképzelhető legvisszataszítóbb
szörnyetegével.
A Gyilkos ekkor közelebb lépett, és kihúzott pengéjét áldozata torkának
szegezte. Vagyis a férfi előtt előbb felderengett, aztán határozottan
kirajzolódott az arc és a fejfára felvésett név közötti elképesztő párhuzam –
rokonság – egybeesés lehetősége. Az egyiket elcsúfították, a másik
elcsúfítottságra utalt. A gondolat befészkelte magát az agyába, és
megtántorította. Átrajzolta az arcot, amit Doman odaképzelt a koporsó
fedele mögé; a különbség hasonlósággá lényegült; a hasonlóság
azonossággá lett. A férfi felidézte a Sebhelyes külsejéről szóló rengeteg
leírást, melyeket a tábortűznél meséltek neki, és felemás sikerrel megpróbált
visszaemlékezni a sérülés pontos jellegére, melyről a nő csúfos nevét kapta;
a hiányokat pedig képzelete töltötte ki, és a bizonyosság bélyegét nyomta rá.
Ahogy tébolyultan igyekezett emlékezetébe idézni a hölgy életéről hallott
történeteket, izmai fájdalmasan megfeszültek karján és kezén, mintha
valami hatalmas terhet akart volna felemelni. Teste vonaglott az
erőlködéstől. Az inak pattanásig megfeszültek a nyakán, és röviden,
kapkodva lélegzett. Már nem sokáig lehetett késleltetni a tragédiát,
máskülönben a várakozó agóniája után a bizonyosságszerzés csupán
kegyelemdöfést jelentett volna. A fedél mögötti sebhelyes arc a fán
áthatolva végzett volna vele.
A koporsó megmozdult, és ez kizökkentette az elmélkedésből. Egy lábnyira
megközelítette az arcát, és menet közben láthatóan növekedett. A rozsdás
fémlap, melynek feliratát lehetetlen volt kibetűzni a hold fényében, egyenesen
szembenézett vele. Doman eltökélte, hogy nem hátrál meg, és ezért vállát a
gödör hátsó falának akarta támasztani, és majdnem hanyatt esett. Mögötte
üresség tátongott; a férfi öntudatlanul közelebb húzódott az ellenséghez, és
övéből kihúzott kését markolászta. A koporsó nem közelített felé, és Doman
mosolyogva nyugtázta, hogy nem is hátrálhat meg előle. Felemelte a kését, és
teljes erővel belevágott a fémlapba. Az éles, fémesen csengő ütés nyomán az
egész elkorhadt koporsófedél darabokra hullott Doman lába előtt. Az eleven és
a holt farkasszemet néztek egymással: a férfi őrjöngve sikoltozott – a nő
nyugodtan állt a fagyott csendben. Pokolian rettenetes látványt nyújtott!

V.

Pár hónappal később egy San Francisco legfelsőbb köreihez tartozó úri
társaság haladt el Hurdy-Gurdy mellett, a Yosemita Valleybe vezető új
útvonalon. A településnél megálltak ebédelni, és míg elkészült az étel,
körbenéztek az elhagyatott táborhelyen. Egyikük járt már Hurdy-Gurdyben,
még az aranybánya fénykorában. Valójában a település egyik előkelő
polgárának számított, úgy hírlett, fáraóasztalánál egyetlen éjszaka több pénz
cserélt gazdát, mint riválisainak egy hét alatt, ám milliomosként, akinek
előkelőbb vállalkozásokban forgott a pénze, nem tartotta említésre méltónak
e korai sikereit. A társasággal tartott betegeskedő felesége is, egy San
Francisco-szerte költséges fogadásairól híres hölgy, aki könyörtelen
szigorral vette górcső alá vendégei társadalmi helyzetét és „előzményeit”.
Az elnéptelenedett bánya kunyhóinál tett séta közben Mr. Porfer felhívta
felesége és barátai figyelmét egy kihalt fára az Injun-patak mögött magasló
dombon.
– Amint már említettem – mondta –, 1852-ben átutaztam a táboron, és
akkor hallottam, hogy nem kevesebb, mint öt embert akasztottak fel
különböző időpontokban a polgárőrök arra a fára. Ha nem tévedek, még
mindig ott lóg a kötél a fán. Menjünk oda, és nézzük meg magunknak a
helyet!
Mr. Porfer azt már nem tette hozzá, hogy a szóban forgó kötél ölelésétől
épphogy megmenekült, és ha csupán egy órával később szedi fel a
sátorfáját, nem hagyta volna el élve a vidéket.
Komótosan haladtak a patak mentén, hogy megfelelő gázlót keressenek,
és útközben csupaszra rágott állatcsontvázra bukkantak, melyről Mr. Porfer
hosszas tanulmányozás után megállapította, hogy valaha egy szamárhoz
tartozott. Hiányoztak róla a jellegzetes fülek, ám az ehetetlen fejből sokat
meghagytak a madarak és a vadak, a szívós lószőr kantár érintetlen maradt,
ahogy a hasonló anyagból készült kötőfék is, mellyel egy szilárdan a földbe
vert cövekhez kötötték. Fa és fém bányászeszközök hevertek a közelben. A
szokásos megjegyzések hangzottak el: a férfiak szájából cinikusak, a
hölgyéből szentimentálisak és választékosak. Nem sokkal később már a
temetőben álltak a fa alatt, Mr. Porfer pedig annyira kivetkőzött
méltóságából, hogy a korhadt kötél alá állt, és magabiztosan a hurokba
dugta a nyakát; látszatra némi örömet lelt benne, ám mutatványával
szörnyen megrémisztette a feleségét, kinek érzékeny lelkét teljesen
felkavarta a látvány.
A társaság egyik tagjának rémült kiáltása egy nyitott sírhoz terelte őket,
melynek alján emberek csontok kusza halmazára, és egy koporsó
maradványaira lettek figyelmesek. A prérifarkasok és a héják szinte minden
egyébnek megadták a végtisztességet. A csontok között két koponya volt
látható, és hogy felderítse e kissé szokatlan redundancia okát, az egyik
fiatalabb férfi összeszedte a bátorságát, és beleugrott a sírgödörbe, hogy
feladogassa a csontokat, még mielőtt Mrs. Porfer nemtetszésének adott
hangot a felháborító cselekedet kapcsán, jóllehet szokásos érzékeny és
fennkölt stílusában. A fiatalember tovább kutatott a törmelékben, és
hamarosan egy rozsdás fémlemezt emelt ki a sírból, melynek durván
kivésett feliratát Mr. Porfer nagy nehezen kibetűzte, és komoly, az
alkalomhoz illően drámai hanghordozással felolvasta a többieknek:

MANUELA MURPHY
SZÜLETETT MISSION SAN PEDRÓBAN – ELHUNYT
HURDY-GURDYBEN.
ÉLT 47 ÉVET.
A POKOL TELE VAN HOZZÁ HASONLÓKKAL.

Nem akarván megsérteni a nyájas olvasó vallásos érzületét, sem Mrs.

Porfer mindkét nemből való finnyás nővéreit, hadd ne ecseteljem a bizarr
koporsófelirat kiváltotta fájdalmas hatást, csupán annyit említek meg, hogy
Mr. Porfer még soha nem aratott ilyen spontán és elsöprő sikert szónoki
képességeivel.
A hullarabló következő trófeája egy agyagos, összetapadt, hosszú fekete
hajpamacs volt: ám ez akkora csalódást jelentett, hogy társai szinte
figyelemre se méltatták. A fiatalember ekkor hirtelen elkiáltotta magát, és
izgatott mozdulatokkal egy darab szürkés szikladarabot kapart ki a földből,
amit további vizsgálódás céljából nyomban oda is nyújtott Mr. Porfernek. A
napsugár sárgás ragyogással csillant meg a kődarabon, melyet tündöklő
pontok miriádjai borítottak. Mr. Porfer kikapta a kezéből, fölébe hajolt,
hanyag mozdulattal eldobta, és mindössze annyit jegyzett meg:
– Vaspirit: a bolondok aranya.
A fiatalember a gödörben valamelyest zavartnak tűnt.
Időközben Mrs. Porfer, aki nem tudta tovább elviselni a nyomasztó
helyzetet, visszasétált a fához, és letelepedett a tövében. Miközben
megigazgatott egy börtönéből kiszabadult aranysárga fürtöt, megpillantott
valamit, ami látszólag és valójában is egy elnyűtt kabát darabja volt. Miután
körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem figyeli e hölgyhöz
méltatlan tevékenység közben, felékszerezett finom kezét a tátongó
szivarzsebbe mélyesztette, és egy penészes noteszt húzott elő belőle. A
notesz az alábbiakat tartalmazta:
Egy köteg levél, „Elizabethtown, New Jersey” postabélyegzéssel ellátva.
Egy masnival összekötött szőke hajtincs.
Egy gyönyörű lányról készült fénykép.
Ugyanaz ugyanarról, rendkívüli módon elcsúfítva.
Egy név a fénykép hátoldalán: „Jefferson Doman”.
Néhány perccel később izgatott ifjú úriemberek csoportja vette körül
Mrs. Porfert, aki mozdulatlanul ült a fa tövében, lecsukló fejjel, kezében
összegyűrt fényképpel. Férje felemelte hitvese fejét. A hölgy arca
halálsápadtra vált, kivéve azt a hosszú és csúf forradást, melyet semmiféle
mesterkedés nem tüntethetett el, és immár látható átokként szelte át a
vértelen ábrázatot.
Mary Matthew Porfer szerencsétlenségére elhalálozott.
 KEDVEZŐ KÖRÜLMÉNYEK

AZ ÉJSZAKA

Egy nyári éjszakán történt, hogy egy béresfiú – aki tíz mérföldnyire
lakott Cincinnati városától – egy sűrű és sötét erdőn vágott keresztül, amerre
az elvadult ösvény vezetett. Előzőleg néhány elbitangolt marhát akart
előkeríteni, de eltévedt, és mire éjfél lett, messzire elkeveredett otthonától,
méghozzá a vidéknek olyan részére, melyet alig ismert. De bátor legényke
volt, és mivel nagyjából sejtette, merre kell mennie, habozás nélkül
nekivágott az erdőnek, a csillagok útmutatására bízva magát. Mikor az
elvadult ösvényhez ért, és észrevette, hogy az a helyes irányba vezet, azon
ment tovább.
Az éjszaka tiszta volt, de a fák között koromsötétség uralkodott. Bizony,
az orráig sem látott, s úgy kellett tapogatóznia, bár aligha tévedhetett volna
le az ösvényről, az aljnövényzet ugyanis mindkét oldalon szinte
áthatolhatatlanul sűrű volt. Már több mint egy mérföldet tett meg az
erdőben, mikor meglepetésére, halványan pislákoló fénypontot pillantott
meg az ösvény bal oldalán, a lombok függönyén keresztül. A látvány
meghökkentette, és szíve szinte hallhatóan dobogni kezdett.
– Az öreg Breede-háznak kell valahol erre lennie – dünnyögte. –
Bizonyára az ösvény másik végén vagyok, ahová felőlünk érhet el az ember.
Huh! Mi a csodának ott az a nagy kivilágítás?!
De azért csak ment tovább. Egy pillanat múlva az erdőből egy kicsiny
tisztásra ért, ahol elkorhadt kerítés nyomait találta. Néhány yardnyira az
ösvénytől, a tisztás közepén, egy ház állt: onnan szűrődött ki a fény egy
üvegezetlen ablakon keresztül. Ez az ablak már régóta vakmerő kölykök
lövedékeinek céltáblája volt – a fiúk ily módon tettek tanúságot
bátorságukról és a természetfölötti iránt érzett ellenszenvükről. Mert a
Breede-házról az a komisz hír járta, hogy kísértetek látogatják. Lehetséges,
hogy nem így van, de még a legkonokabb szkeptikus sem tagadhatta, hogy a
ház teljesen elhagyatott – s ez a két dolog vidéken egyre megy.
Ahogy az ablakból kiszűrődő fényt figyelte, a fiú borzongva emlékezett
vissza arra, hogy saját kezűleg is hozzájárult annak tönkretételéhez. Arra
számított, hogy az összes nem e világi és testetlen gonosz hatalmak, akiknek
haragját – mikor ablakukat betörni és nyugalmukat megbolygatni
segédkezett – magára vonta, most majd megrohanják. Ám ez a makacs
siheder, bár minden ízében reszketett, mégsem futamodott meg. Ereiben
bátor vér folyt, a határszéli lakosok bátor vére. Ősei igázták le két
nemzedékkel ezelőtt az indiánokat. Elindult a ház felé.
Ahogy ment, benézett az üres ablakon, és különös, rémisztő látványban
volt része – egy férfi ült egy asztalnál a szoba közepén, s előtte néhány
papírlap hevert. A férfi rákönyökölt az asztalra, kezébe hajtotta fejét. Ujjai
mindkét oldalon a hajába túrta, arca halálsárga az egyetlen, árva gyertya
fényében, mely kissé távolabb, oldalvást helyezkedett el. A gyertyaláng
arcának csak ezt a részét világította meg, a másikat mély árnyék fedte. A
férfi szeme az üres ablakra szegeződött, s tekintetéből az idősebb és
megfontoltabb szemlélő bizonyára valami félelmet olvasott volna ki, ám a
fiú számára ez a tekintet teljesen kifejezéstelennek tűnt. Azt hitte: a férfi
halott.
A helyzet iszonyú volt, de azért nem hiányzott belőle holmi különös
vonzerő. A siheder megállt, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen,
megjegyezzen. Gyenge volt, fáradt, és egész testében reszketett; érezte,
kiszökik arcából a vér. De összeszorította fogát, és elszántan megindult a
ház felé. Semmi határozott célja nem volt – pusztán a félelem szülte
bátorság dolgozott benne. Fehér arcát bedugta a megvilágított nyílásba.
Abban a pillanatban furcsa, harsány kiáltás, sikoly törte meg az éjszaka
csendjét – egy kuvik huhogása. A férfi talpra ugrott, feldöntötte az asztalt, és
a gyertya azon nyomban elaludt. A fiú hanyatt-homlok menekült.

EGY NAPPAL KORÁBBAN

– Jó reggelt, Colston. Amint látom, szerencsém van. Hányszor hallottam

magától, hogy irodalmi munkásságának az elismerése részemről puszta
udvariaskodás csupán, és most itt láthat engem, amint se látok, se hallok; s a
maga legújabb novelláját olvasom a Hírnökben. Ha nem teszi a vállamra a
kezét, hát nem tudom, mi térített volna megint magamhoz.
– Mindez jóval többet bizonyít, mint maga hinné – válaszolta a
megszólított férfiú. – Olyan lelkesen olvassa a novelláimat, hogy még önös
érdekeit is elfelejti, és teljesen lemond mindazon gyönyörökről, melyeket az
írásból meríthet.
 – Nem értem magát – szólt a másik. Összehajtogatta az újságját, és
zsebre dugta. – Maguk, úriemberek, furcsa népek, az biztos. Ugyan árulja
már el, mi rosszat követtem el, vagy mi jót mulasztottam el ebben az
ügyben? Hogy függ tőlem az a gyönyörűség, melyet az ön írásából
meríthetek vagy meríthetnék?
– Sokféleképpen. Először is hadd kérdezzem meg magától, hogy ízlene a
reggeli, ha a villamoson fogyasztaná el? Tegyük fel, a fonográfot sikerült
oly módon tökéletesíteni, hogy egy egész operát lejátszik magának – az
énekeseket, a zenekart; mindent; hát azt hiszi, sok öröme telne abban, ha az
irodájában félfogadási időben kapcsolná be azt a masinát? Odalenne egy
Schubert-szerenádért, ha egy korán kelő olasz cincogná el magának, hajnali
hajókázás közben? Maga talán mindig készen áll az élvezet befogadására?
Magának minden hangulatra van egy csapja, melyet kívánság szerint
kinyithat? Hát hadd emlékeztessem rá, drága uram, hogy az a história,
amelyet olyan megtisztelő élvezettel olvas, s közben még ennek a
villamosnak a zötyögéséről is megfeledkezik, nos, uram, ez a történet
kísértethistória.
– Na és?
– Na és!? Hát az olvasónak csak privilégiumai vannak, kötelességei
nincsenek? Maga öt centet fizetett ezért az újságért. Tehát ez az újság a
magáé. Jogában áll elolvasni, ott és akkor, ahol és amikor akarja. Amit
benne talál, annak jórészt se nem árt, se nem használ az idő, hely s hangulat.
Néhány írást azon nyomban el kell olvasnia, amíg pezseg. De az én
históriám az nem ilyen. Ez, kérem, nem a legfrissebb helyszíni tudósítás
Kísértetországból. Nem kell önnek au courrant lennie azzal, ami a
szellemek birodalmában történik. Nem romlandó matéria, kibírja addig, míg
kedvező körülmények adódnak, hogy maga belehelyezze magát a történet
szellemének megfelelő lelkiállapotba, s ezt, már elnézést kérek, ezen a
zötyögő villamoson igazán nem teheti meg, még ha egy szál magában utazik
is. Ez a magány nem az igazi. Tehát vegye tudomásul: a szerzőnek is vannak
jogai, s ezeket a jogokat az olvasó köteles tiszteletben tartani.
– Példának okáért?
– Joga van az olvasó osztatlan figyelmére. Ezt megtagadni az írótól,
erkölcstelenség. Megosztani a figyelmet egy villamoskocsi
csörömpölésével, a járdán nyüzsgő tömeg és az épületek mozgó
panorámájával, egyszóval mindazzal a zavaró körülménnyel, mely
mindennapi környezetünk szerves alkotórésze: a legdurvább igazságtalanság
a művésszel szemben. Becsületemre mondom: egyenesen impertinencia!
A szónok ekkor talpra ugrott, és megkapaszkodott az egyik fogantyúba. A
másik riadtan, álmélkodva tekintett fel rá, s azon töprengett, vajon az ilyen
jelentéktelen sérelem miként igazolhatja ezeket az erős szavakat. Látta,
hogy barátja arca szokatlanul sápadt, és hogy szeme izzik, mint a parázs.
– Maga nagyon jól tudja, mire gondolok – az indulatos szavak csak úgy
patakzottak az író ajkáról. – Nagyon jól tudja, mire gondolok, Marsh. A
Hírnökben világosan ott áll az alcím már önmagában előírja azokat a
körülményeket, amelyek között ezt a munkát olvasni kell.
A Marshnak nevezett úriember összerezzent, aztán mosolyogva
megkérdezte:
– Milyen körülmények között? Tudja, hogy én csak egy egyszerű
üzletember vagyok, akitől igazán nem várhatja el, hogy az ilyen dologban
tisztán lásson. Hogyan, mikor, hol kellene nekem elolvasnom az ön
kísértethistóriáját?
– Magányban… éjszaka… gyertyafénynél. Vannak bizonyos érzelmek,
amelyeket az író könnyedén fel tud kelteni… így például az együttérzést
vagy az örömöt. Én magát bármilyen körülmények között könnyekre
fakasztom vagy megnevettetem. De hogy kísértethistóriám valóban hatásos
legyen, ahhoz önnek félnie kell, legalábbis kapcsolatba kell kerülnie a
természetfölöttivel, és ez bizony nem megy könnyen. Jogom van elvárni,
hogy ha maga egyáltalán elolvas engem, fogékony legyen azokra az
érzelmekre, melyeket én az olvasóban megkísérlek felébreszteni.
A villamos befutott a végállomásra, és megállt. A döcögő járműnek ez
volt az első útja ezen a napon, és a két korán kelő utas beszélgetését senki
sem szakította félbe. Az utcák csendesek voltak és üresek, a háztetőket
éppen hogy csak megérintette még a felkelő nap. Mikor leszálltak és
elindultak, Marsh közelebbről is szemügyre vette útitársát, akiről az a hír
járta, hogy kivételes képességű írók módjára, különböző bűnöknek hódol.
Ilyen bosszút vesz a tompa elme a ragyogó szellemen, mert féltékeny annak
felsőbbrendűségére. Mr. Colston zseniális ember hírében állt. Vannak derék,
becsületes lelkek, akik elhiszik, hogy a lángelme a túlzás egy formája.
Mindenki tudta, hogy Colston nem iszik, de sokan azt állították: az ópium
rabja. Ezen a reggelen viselkedésében – vad tekintetében, a szokatlan
arcszínben, a patakzó, indulatos beszédben – Mr. Marsh valami olyasmit
vett észre, ami megerősíteni látszott a híresztelést. Annyira önmegtartóztató
azonban nem volt a derék üzletember, hogy egy érdekesnek tartott témát
csak úgy könnyedén elejtsen.
– Szóval azt akarja mondani – kezdte –, hogy ha veszem a fáradságot és
követem az ön utasításait, tehát olyan körülmények közé helyezem magam;
amilyeneket tőlem elvár: magány, éjszaka és egy szál faggyúgyertya, akkor
ön a kísértethistóriájával egyfajta kényelmetlen, természetfölötti borzongást
képes kelteni bennem? Meggyorsulna a pulzusom, egy-egy váratlan neszre
felriadnék, ideges borzongás futna végig a hátgerincemen, és égnek
meredne minden hajam szála?
Colston hirtelen megfordult, és jól a szemébe nézett. – De maga ezt nem
merné vállalni… nem lenne hozzá bátorsága – mondta. S megvető
kézmozdulattal adott nyomatékot szavainak. – Csak annyi mersze van, hogy
egy villamoson olvassa el, de… egy elhagyott házban… egyedül az
erdőben… éjszaka! Ah! Olyan kézirat lapul a zsebemben, hogy attól
lefordulna a székről!
Marsh dühös volt. Bátor embernek ismerte magát, és ezek a szavak, mint
a tüske, sértették önérzetét. – Ha tud egy ilyen helyet – mondta –, vigyen
oda ma éjszaka, hagyja ott nekem a históriáját, meg mellette egy gyertyát.
Aztán, mikor már elég időt hagyott arra, hogy elolvassam, jelentkezzék, s én
szóról szóra elmondom magának az egész cselekményt… és úgy rúgom ki
onnan, hogy a lába sem éri a földet.
Hát így történt, hogy a béresfiú, mikor benézett a Breede-ház üres
ablakán, egy férfit látott ott üldögélni egy szál gyertya mellett.

EGY NAPPAL KÉSŐBB

Másnap késő délután három férfi és egy siheder baktatott a Breede-ház

felé, abból az irányból, amerre a béresfiú előző éjszaka elmenekült. A férfiak
jókedvűek voltak; nevettek, s nagy hangosan diskuráltak. Tréfás
megjegyzéseket tettek a fiúra a kalandja miatt; amelyben szemlátomást
fikarcnyit sem hittek. A fiú komoran és válaszra sem méltatva fogadta
csipkelődéseiket. Tudta, mi illik s mi nem, és azt is tudta, hogy aki azt
állítja: halott embert látott felpattanni a székéből, és eloltani a gyertyáját,
nem éppen szavahihető tanú.
Megérkeztek a házhoz. Az ajtót nyitva találták, s a felderítők kis
csoportja minden teketória nélkül bement. Az ajtón át egy folyosóra értek,
melyből még két másik ajtó nyílt, egy jobbra s egy balra. A bal oldalon
léptek be a szobába – abba, melynek az ablaka üres volt. Itt volt a holttest.
Féloldalt feküdt, karja a teste alatt, arccal a földön, szeme tágra nyitva –
nem éppen kellemes látvány. Szája eltátva, az álla alatt egy kis nyáltócsa
gyűlt össze. Felfordított asztal, félig égett gyertya, egy szék és valami
papiros – rajta írás: ezt találták mindössze a szobában. A férfiak
odapillantottak a holttestre, sorjában megérintették az arcot. A fiú komor
képpel állt a holttest mellett, szemében majdnem hogy tulajdonosi tekintet.
Életében nem érzett még ilyen büszkeséget. Az egyik férfi így szólt hozzá: –
Derék kölök vagy. – A másik kettő egyetértően rábólintott erre a
megjegyzésre. A Szkepticizmus követte most meg az Igazságot. Aztán az
egyik férfi egy kézírásos papírt vett fel a földről, s odalépett az ablakhoz. Az
esteli árnyak már homályba vonták az erdőt. A kecskefejő hangja hallatszott
a távolban, és egy hatalmas bogár suhant el az ablak előtt, surranó
szárnyakon, és nagy zajt csapva tűnt el a semmibe. A férfi olvasni kezdett.

A KÉZIRAT

Mielőtt ezt a tettet elkövetném, melyre helyesen vagy helytelenül

elszántam magam, s mielőtt Teremtőm színe előtt megjelennék, én, James
R. Colston, újságíró, kötelességemnek érzem, hogy nyilatkozzam a
közönségnek. Nem, úgy hiszem, eléggé közismert: tragikus történetek írója
voltam, de a legkomorabb képzelet sem költhet olyasmit, olyan tragikus
dolgot, mint életem története. És nem véletlenül: életemben a kalandot és a
cselekvést messziről elkerültem. De szellemem fejlődésének útján olyan
kísérteties élményekben volt részem, mint a gyilkosság és kárhozat
élményei. Itt most nem sorolom fel ezeket – többet megírtam közülük, és
már csak publikálásra várnak. Ezeknek a soroknak az a célja, hogy
tanúsítsák – ha ez egyáltalán valakit is érdekel –; magam választottam
halálomat, önkezemmel vetettem véget életemnek. Július 15-én, éjszaka
tizenkét órakor fogok meghalni – jelentős évforduló ez számomra, mert
ezen a napon és ebben az órában Charles Breede, barátom az időben és az
örökkévalóságban, ugyanezzel a gesztussal tett hitet esküje mellett, melyre a
fogadásunkhoz való hűség most engem is kötelez. A copetoni erdőben álló
kis házában oltotta ki életét. Utána kimondták a szokásos verdiktet:
„pillanatnyi elmezavar”. Ha a kivizsgálás során tanúvallomást teszek, ha azt
mondom, hogy én mindent tudok – engem nyilvánítottak volna őrültnek.
 Itt egy nyilvánvalóan hosszabb passzus következett, melyet a férfi
hangtalanul futott végig. A többit aztán megint hangosan olvasta:

Még egy hét van hátra az életemből, hogy e világi dolgaimat

elrendezzem, és felkészüljek a nagy változásra. Elegendő idő, mivelhogy
kevés ügyem van… négy éve már, hogy a halál kényszerű
kötelezettségemmé vált.
Ezt az írást a testemen fogom viselni, kérem a megtalálót, adja át a
halottkémnek.
James R. Colston

Ui. – Willard Marsh, ezen a végzetes napon, július 15-én nyújtom át

neked e kéziratot, hogy a már megbeszélt körülmények között bontsd fel és
olvasd el, azon a helyen, amelyet kijelöltem számodra. Az éjszaka folyamán
felkereslek, hogy megbizonyosodjam, valóban elolvastad-e a kéziratot.
Ismersz eléggé, így hát elhiheted, ott leszek. De, kedves barátom, erre csak
tizenkét óra után kerülhet sor. Isten irgalmazzon szegény lelkeinknek!
J. R. C.

Míg a férfi olvasott, a többiek felvették a maradék gyertyát a földről, és

meggyújtották. Mikor a férfi a kézirat végére ért, a papírost csendesen
beletartotta a lángba, és a többiek tiltakozása ellenére nem vette el addig,
amíg teljesen hamuvá nem égett. Aki így tett, és akit ezért később a
halottkém dorgálásban részesített, a néhai Charles Breede veje volt. A
vizsgálat során nem derült fény arra, mit tartalmazott a kézirat.

A TIMES-BÓL

Tegnap a törvényszéki idegorvosok elmegyógyintézetbe utalták Mr.

James R. Colstont, a jelentős helyi hírnévnek örvendő írót, a Hírnök
munkatársát. Olvasóink bizonyára emlékeznek még arra, hogy július 15-én
este Mr. Colston egyik lakótársa a Baines House-ban úgyszólván őrizetbe
vette, mert észrevette, hogy az gyanúsan viselkedik: szabaddá teszi a torkát;
megfeni a beretváját – és annak élességét úgy próbálja ki, hogy karján a bőrt
átvágja vele stb. Mikor átadták a rendőrségnek, a szerencsétlen ember
kétségbeesett ellenállást tanúsított, és oly erőszakosan viselkedett, hogy
kényszerzubbonyba kellett dugni. Kiváló íróink java része azonban még
szabadlábon van.
 A BEDESZKÁZOTT ABLAK

1830-ban, alig néhány mérföldnyire Cincinnati mai nagyvárosától, szinte

érintetlen, hatalmas erdőség terült el. A lényegében lakatlan vidéket
vadnyugati emberek elszórt települései szakították csak meg – olyan
nyughatatlan lelkeké, akik alighogy lakható otthont eszkábáltak maguknak a
vadonban, és manapság nyomorként aposztrofált gazdaságra tettek szert,
valami megmagyarázhatatlan késztetéstől hajtva, azonnal hátrahagytak
mindent, hogy tovább nyomuljanak nyugat felé, és újabb veszélyek és
viszontagságok közepette visszaszerezzék azt a csekély vagyont, amit nem
sokkal azelőtt önként feladtak. Sokan közülük már régen elhagyták az
említett területet, és távolabbi vidékekre költöztek, ám az ottmaradtak között
akadt egy, aki még az első telepesekkel érkezett. Egyedül élt egy
rönkházban a hatalmas erdő közepén, és mintha ráragadt volna annak
búskomorsága és némasága, ugyanis soha senki nem látta őt mosolyogni,
vagy hallotta feleslegesen beszélni. Egyszerű igényeit könnyen kielégítette
azzal, hogy vadállatbőröket adott, vagy cserélt el a közeli, folyó menti
kisvárosban, és semmit nem termesztett a földjén, melyet szükség esetén
háborítatlan birtoklás jogcímén magának követelhetett volna. Néhol a
„fejlődés” jelei is látszottak – néhány holdnyi területen kivágta a fákat a ház
körül, a korhadt tönköket azonban hamar benőtték az aljnövényzet új
hajtásai, melyet a fejszecsapások kegyetlen pusztításának nyomát
igyekeztek eltüntetni. A férfiú földművelési láza láthatóan alábbhagyott, és
gyorsan hamvába holt.
A kis rönkház kéménye ágakból készült, a tető megvetemedett viharléceit
rézsútos rudak tartották a helyükön, a rönkök közötti rések agyaggal voltak
betömve, s a ház egyetlen ajtaja épp szemben helyezkedett el az ablakkal.
Az utóbbit azonban bedeszkázták – senki nem emlékezett arra az időre,
mikor még fedetlen volt. És azt sem tudta senki, hogy miért került sor a
befedésére, de bizonyosan nem azért, mert a ház lakója nem szerette a
világosságot és a levegőt, hiszen valahányszor arra vetődött egy vadász, a
remetét mindig a portája előtt látta napozni, amennyiben az ég elég
napfénnyel látta el ehhez. Nem hinném, hogy akad még valaki, aki tudná,
vagy tudta volna annak az ablaknak a titkát, ám én tudom, ahogy azt
hamarosan bizonyítani fogom.
A férfit állítólag Murlocknak hívták. Látszólag hetvenéves lehetett,
valójában ötven felé járt. Az évek terhén kívül valami más is hozzájárult az
öregedéséhez. Haja és hosszú, dús szakálla hófehér volt; szürke, fénytelen
szeme beesettnek tűnt, arcát két egymást keresztező irányban futó ráncok
barázdálták. Termetre magas és szikár volt, válla görnyedt – tipikus
teherhordó alkat. Sohasem láttam; külsejét nagyapám írta le nekem
gyerkőckoromban, ahogy a férfiról szóló történetet is ő mondta el.
Ismeretségük abból fakadt, hogy akkoriban nem messze laktak egymástól.
Egy napon Murlockra a kunyhójában leltek rá, holtan. Ott és akkor nem
tartották szükségesnek a halottkémet és az újságcikkeket, és feltételezem,
hogy a halált természetes okoknak tudták be, különben kétségkívül
hallottam volna róla, és emlékeznék rá. Ám csupán annyit tudok, hogy –
talán, mert így ítélték helyesnek –, a holttestet a házikó közelében temették
el, a férfi feleségének sírja mellett, aki oly sok évvel megelőzte férjét, hogy
a helyiek szinte már a létezése puszta tényére sem emlékeztek. Ezzel lezárul
eme igaz történet utolsó fejezete – talán csak annyit tehetnék még hozzá,
hogy sok évvel később egy hozzám hasonlóan rettenthetetlen lélek
társaságában átvergődtük magunkat az erdőn, és elég közel kerültünk a
romos viskóhoz, hogy kővel megdobáljuk, aztán eliszkoltunk, nehogy
elkapjon minket az ott kísérő szellem, melynek létezéséről minden jól
tájékozott fiú tudott. Ám létezik egy korábbi fejezet is – az, amelyet
nagyapám adott elő nekem.
Mikor Murlock megépítette a házát, és fejszéjével nekilátott, hogy
termőföldet kerítsen ki az erdőből – miközben továbbra is főként a
puskájára támaszkodott –, még fiatal volt, erős, és bizakodó. Mielőtt
otthagyta a keleti államot, ahonnan származott, a szokásoknak megfelelően
feleségül vett egy fiatal lányt, aki minden tekintetben kiérdemelte a férfi
odaadó rajongását, és aki készségesen vállalta, hogy osztozik vele a
veszélyekben és viszontagságokban. A nevét sehol sem jegyezték fel;
bájairól és egyéniségéről hallgat a fáma, a kétkedő tehát nyugodtan
kétkedhet; ám Isten óvjon attól, hogy én ezt tegyem! Kölcsönös
ragaszkodásukról és boldogságukról a férfi özvegységének napjai
árulkodnak; a szent emléken kívül mi más láncolhatta volna ezt a nyugtalan
lelket ehhez a helyhez?
Egy napon, mikor Murlock hazatért a messzi vadászatból, felesége láztól
leverten hevert otthon, és félrebeszélt. Mérföldes körzetben nem akadt
orvos, se szomszéd; ráadásul a hölgy állapota nem engedte meg, hogy férje
segítségért szaladjon. Így a férfi nekilátott, hogy felgyógyítsa, ám a
harmadik napon, estefelé a nő elveszítette az eszméletét, és láthatóan úgy
távozott az élők sorából, hogy egy pillanatra sem nyerte vissza az öntudatát.
Abból, amit a hozzá hasonló természetű emberekről tudok, megpróbálom
kiszínezni a nagyapám által felvázolt történetet. Mikor Murlock
meggyőződött róla, hogy a felesége halott, maradt benne annyi józan
ítélőképesség, hogy emlékezzen, a halottakat elő kell készíteni a temetésre.
A szent kötelesség közepette némelykor melléfogott, bizonyos dolgokat
helytelenül intézett, mikor pedig helyénvalóan cselekedett, újra meg újra
elvégezte a feladatot. Szórványos kudarcai valamely egyszerű és hétköznapi
cselekedet végrehajtásában elképesztették, mint a részeget, aki sehogy sem
érti, miért nem érvényesek a természet törvényei. Azon is elcsodálkozott,
hogy nem tudott sírni – csodálkozott, és kissé szégyellte is; egyértelműen
nem szép dolog nem megsiratni egy halottat. – Holnap – mondta magának
fennhangon – el kell készítenem a koporsót, és meg kell ásnom a sírt;
később majd hiányozni fog, mikor már nem láthatom; de most (persze
halott, de így van rendjén) valahogy így kell, hogy rendjén legyen. Nem
lehet annyira szörnyű a helyzet, mint amilyennek tűnik.
A szürkületben megállt a terem felett, megigazította a halott haját,
néhány utolsó simítást végzett a szerény öltözéken, s mindezt gépiesen,
részvétlen gonddal tette. És mégis az a megmagyarázhatatlan meggyőződés
motoszkált a tudatában, hogy minden rendben van – hogy ismét kedvesével
lehet, és mindenre magyarázatot kap majd. Korábban nem szerzett elég
tapasztalatot a kesergésben; tehetségét nem edzhette a gyakorlatban. Lelke
képtelen volt befogadni, elméje képtelen volt felfogni a történteket. Nem
tudta, mekkora csapás érte; erre csak később ébredt rá, és a tudat aztán soha
nem hagyta nyugodni. A bánat sokrétű, virtuóz művész, aki a metszően éles
siránkozástól a távoli dobok morajához hasonló lüktető dübörgésig
annyiféle hangot képes kicsalni hangszereiből, ahányszor eljátssza rajtuk a
halottsiratót. Némelyeket megriaszt; másokat megdermeszt. Egyesekre úgy
hat, mint egy beléjük fúródó nyílvessző, mely érzékenyebbé teszi az
érzékeket; másokra úgy, mint egy bunkósbot, mely megbénít, ahogy lecsap.
Murlockra valószínűleg az utóbbi módon hatott, hiszen (és immár a
feltételezgetésnél biztosabb talajra léptünk) amint elvégezte jámbor
kötelességét, lerogyott egy székre az asztal mellé, melyen a kiterített test
feküdt, és mikor felfigyelt rá, mennyire sápadtnak tűnt a nyugvó arc a
növekvő félhomályban, az asztal szélére helyezte a kezét, kezébe temette az
arcát, könnytelenül, ám véghetetlenül megfáradtan. Ebben a pillanatban
elnyújtott, siránkozó kiáltás hallatszott az ablakon túlról, mintha egy
eltévedt kisgyerek zokogna a sötétbe burkolózó erdő mélyén! Ám a férfi
nem mozdult! Ismét, immár közelebbről hangzott fel a földöntúli hang, de
már alig érdekelte. Talán egy vadállat lehetett; talán csak álom. Murlock
ugyanis elszenderedett.
Pár óra múltán, amint az később kiderült, a hűtlen virrasztó felébredt, és
mikor felemelte a fejét a karjáról, figyelmesen fülelni kezdett – ám nem
tudta, miért. A halott melletti sötétségben fürkészett valamit, idézte fel
nyugodtan – ám nem tudta, mit. Éberen, lélegzetvisszafojtva figyelt, és még
a vér is visszafogottabban lüktetett az ereiben, mintha nem akarta volna
megtörni a csendet. Kicsoda, micsoda ébresztette fel, és hová bújt el?
Az asztal hirtelen megremegett a karja alatt, és ezzel egy időben halk és
lágy lépteket hallott, vagy vélt hallani – mintha valaki mezítláb sétált volna
a deszkapadlón!
Annyira megrémült, hogy kiáltani vagy mozdulni sem bírt. Talán várt egy
ideig – évszázadoknak tűnő percekig várakozott a sötétségben, s majd
belepusztult a rettegésbe. Hiába próbálta kimondani a halott asszony nevét,
hiába igyekezett kinyújtani kezét az asztal felé, hogy ellenőrizze, ott van-e
még. Egyetlen hang sem jött ki a torkán, karját és kezét ólomsúly húzta le.
Aztán valami igazán rémisztő dolog történt. Mintha egy súlyos test rontott
neki az asztalnak olyan erővel, hogy az a férfi mellének vágódott, és
majdnem ledöntötte őt a székről, és ugyanakkor hallotta és érezte, hogy
valami hatalmas puffanással a padlóra esik, hogy az egész ház megrázkódott
bele. Az ezt követő dulakodást lehetetlen szavakkal leírni. Murlock talpra
állt. A félelem letaglózta az érzékeit. Tenyerével az asztalra csapott. Ám ott
semmit nem talált!
Van egy határ, amit átlépve a rettegés őrületté fajul; az őrület pedig
cselekvésre késztet. Murlock határozott elképzelés nélkül, csupán az őrültek
csökönyös cselekvéskényszerétől hajtva a falhoz ugrott, némi keresés után
megragadta a puskáját, és célzás nélkül tüzelt. A torkolattűz vakító fényében
egy hatalmas párducot pillantott meg, fogai közt a felesége tetemével! Aztán
a szuroknál is feketébb sötétség borult rá, és minden elcsendesedett; mikor
magához tért, a nap magasan járt, az erdő pedig a madarak dalától zengett.
A holttest az ablaktól nem messze feküdt, ahol a lövés fényétől és
dörejétől megriadt vadállat hagyta. A nő végtagjai szanaszét álltak, ruhája
szétszaggatva, haja rendetlenül. Kegyetlenül szétmarcangolt torka alatt félig
megalvadt vértócsa gyűlt össze. A szalagot, mellyel félig megkötötte a
csuklóját, elszakította. Fogai közt a vadállat fülének egy darabját tartotta.
 EGY HÖLGY REDHORSE-BÓL

Coronado, június 20.

Egyre inkább érdekel. Nem amiatt, mert – nem ismersz valami megfelelő
rokon értelmű szót a „csinosra”? Egy férfira mégsem mondhatom azt, hogy
„szép”. Persze elég szép, erre Isten a tanúm; nem is szabadna rábíznom
téged – minden feleségek leghűségesebbikét –, mikor igazán jó formát
mutat, vagyis kivétel nélkül mindig. Azt sem hinném, hogy megnyerő
viselkedése lenne az ok. Emlékszel ugye, hogy a műalkotás vonzereje abban
rejlik, ami megfoghatatlan, benned és bennem pedig, kedves Irene-em, úgy
vélem, valamivel kevesebb maradt meg a kérdéses ismérvből, mint az első
bálozó fruskákban. Úgy vélem, tudom, hogyan éri el a szóban forgó
úriember a kívánt hatást, és talán tanácsot is adhatnék neki, hogyan fokozza
azokat. Mindazonáltal a modora egyszerűen elragadó. Azt hiszem, főként az
elméje ragad meg. A legkiválóbb társalgó, akivel valaha összehozott a sors,
és senki máséhoz nem hasonlítható a stílusa. Úgy tűnik, mindenhez ért,
ahogy azt el is várja tőle az ember; ugyanis mindenfelé járt már, mindent
elolvasott, és mindent látott – talán többet is, mint kellett volna –, és a
legfurcsább alakokkal barátkozik. És a hangja – Irene, ha hallom, úgy
érzem, belépti díjat illett volna fizetnem érte az ajtónál, bár természetesen a
saját ajtómat értem ez alatt.

Július 3.

Félő, hogy dr. Barritz személyét illető megjegyzéseim, meggondolatlan

lévén, elég ostobának tűnhettek, máskülönben nem írtál volna róla ennyire
könnyed hangnemben, hogy ne mondjam, tiszteletlenül. Hidd el, drágám,
több méltóság és komolyság sugárzik belőle (úgy értem, az a fajta
komolyság, ami nem összeférhetetlen időnként játékos és mindig megnyerő
modorával), mint bármely más férfiban, akivel engem vagy téged valaha
összehozott a sors. Az ifjú Raynor pedig – ugye emlékszel Raynorra
Montereyből? – azt állítja, hogy férfitársai is mind kedvelik, és mindenfelé
tisztelettel bánnak vele. Valami titok is lappang körülötte – valamiféle
kapcsolatban áll az észak-indiai Blavatsky családdal. Raynor vagy nem volt
képes, vagy nem volt hajlandó elárulni a részleteket. Az utalásokból azt a
következtetést vontam le, hogy – nehogy ki merj nevetni miatta! – dr.
Barritz egy mágus. Lehet bármi ennél izgalmasabb? Egy közönséges rejtély
persze közel sem annyira hatásos, mint egy botrány, ám ha sötét és
rettenetes üzelmekkel – vagyis természetfeletti erők birtoklásával – hozható
kapcsolatba, lehet bármi ennél sikamlósabb? E tény a férfiú reám gyakorolt
hatására is magyarázatot ad. Ez művészetének – a fekete mágiának –
megfoghatatlan része. Komolyan, drágám, egészen beleborzongok, mikor
belém mélyeszti kifürkészhetetlen tekintetét, melyet már hiú módon
megpróbáltam leírni számodra. Mennyire ijesztő belegondolni, hogy akár
arra is képes lehet, hogy magába bolondítsa az embert! Nem tudod
véletlenül, hogy Blavatsky köre rendelkezik-e ezzel a képességgel – úgy
értem, Szipojon kívül?

Július 16.

Rettentően furcsa dolog történt! Tegnap este, míg néném a hotelban

rendezett táncmulatságon vett részt, dr. Barritz felkeresett. Botrányosan
későre járt – meggyőződésem, hogy a bálteremben beszélt nénémmel, és
tőle tudta meg, hogy egyedül vagyok. Egész este azon morfondíroztam,
hogyan tudnám kiszedni belőle az igazat a szipoji banditákat, meg az egész
sötét ügyet illetően, ám amint rám szegezte a tekintetét (ugyanis, szégyellem
bevallani, de elárultam neki a szándékom), dugába dőlt a tervem.
Reszkettem és pirultam – ó, Irene, kimondhatatlanul szeretem őt, és magad
is tudod, mennyire tehetetlen ilyenkor az ember.
Hihetetlen! Én, a redhorse-i rút kiskacsa – az öreg Calamity Jim édes
leánya (legalábbis ezt mondják rólam), de legalábbis az örököse, akinek
egyetlen rokona egy bizarr, élemedett korú nagynéni, aki ezer és egy módon
kényeztet engem; aki végképp semmi vagyonnal nem rendelkezem, kivéve
azt a milliót és a párizsi várható örökséget – szeretni merészelek egy ilyen
istent, mint ő! Drágám, ha itt lennél, mind egy szálig kitépném a hajad
szégyenemben.
Meggyőződésem, hogy tudatában van, mit érzek iránta, mivel csak pár
percig maradt, egy szót se szólt azon kívül, amit más feleannyira szépen
fejezett volna ki, és egyéb kötelezettségére hivatkozva távozott. Ma
megtudtam (a madarak csipogták – egész pontosan egy londinermadár),
hogy rögtön utána lefeküdt. Mit szólsz ehhez a példaértékű viselkedéshez?

Július 17.

Az a semmirekellő Raynor tegnap felkeresett, és majdnem megőrjített a

locsogásával. Be nem állt a szája – úgy értem, mikor lejárató hadjáratba
kezd, egyik embert a másik után pocskondiázza. (Mellékesen, érdeklődött
felőled, és be kell vallanom, vraisemblement* erős rokonszenvet táplál
irántad). Raynor nem törődik holmi vadászati tilalommal; a halálhoz
hasonlóan (és ha ölni lehetne a rágalmazással, maga is besegítene neki)
bármikor kész lecsapni. De kedvelem, mivel gyerekkorunk óta ismerjük
egymást Redhorse-ból. Akkoriban „Vigyoriként” emlegették, engem pedig –
ó, Irene, meg tudsz bocsátani nekem – „Vattapamacsnak” csúfoltak. Isten
tudja miért; talán a bélelt alsószoknyámra akartak utalni vele; vagy esetleg
az alliteráció kedvéért, Vigyori és én ugyanis elválaszthatatlan pajtások
voltunk, a bányászok pedig talán udvariasságból utalni akartak a
kapcsolatunkra.
Később egy harmadik társat is bevettünk – egy újabb díszpéldányt a
Szerencsétlenség famíliájából, aki, mint a Tragédia és a Komédia közé
szorult Garrick, rendre képtelen volt igazságot tenni a Fagy és az Éhezés
egymással versengő követelései között. Egyetlen nadrágtartó választotta el
őt a nyomortól, meg a remény, hogy élelemhez jut, ami egyszerre tartotta
fenn és tette elviselhetetlenné az életét. Szó szerint úgy kaparta össze
bizonytalan megélhetését maga és idős édesanyja számára a „szeméttelepek
takarításával”, ami alatt azt kell érteni, hogy a bányászok megengedték neki,
hogy kikotorja az eldobott szikladarabokból az olyan „aranyrögöket”,
melyek esetleg elkerülték a figyelmüket; ezeket pedig zacskóba gyűjtötte és
eladta a Szindikátusnak. Cégünknek – innentől a „Vattapamacs, Vigyori és
Szemetes Rt.-nek” – az én jóvoltomból vált tagjává; mivel akkor sem, és
most sem lehettem közömbös bátorsága és ügyessége iránt, mellyel
Vigyorival szemben védte nemének eredendő jogát ahhoz, hogy
bántalmazzon egy ismeretlen és védtelen lányt – jelesen engemet. Mikor az
*
valószínűleg (fr.)
öreg Jim aranybányát talált a Calamityben, és a lábamra cipő került, és
elkezdtem iskolába járni, és Vigyori utánzásból rászokott a reggeli
mosdásra, és Jack Raynor lett belőle a Wells, Fargo és Tsa. cégben, Mrs.
Bartsöt pedig kitakarították a telepről, Szemetes felhajózott San Juan
Smithbe, és felcsapott postakocsi hajtónak, aztán útonállók meggyilkolták,
és így tovább.
Miért mesélem el mindezt neked, drágám? Mert nyomja a lelkemet. Mert
az Alázatosság Völgyében sétálgatok. Mert állandóan emlékeztetem magam
rá, hogy méltatlan vagyok még arra is, hogy dr. Barritz cipőjének csatját
megoldjam. Mert, jaj, szegény fejem, Szemetes egyik unokatestvére itt szállt
meg a hotelban! Még nem beszéltem vele. Soha nem ismertem közelebbről
– de gondolod, hogy felismerhetett? Könyörögve kérlek, írd meg őszintén a
véleményed következő leveledben, és biztosíts afelől, hogy kizártnak tartod!
Vagy úgy véled,hogy Ő már tud mindenről, és ezért hagyott magamra
tegnap este, mikor látta, hogy elpirulok és reszketek, mikor rám néz? Tudod,
hogy képtelenség lepénzelnem az összes napilapot, és nem szeghetem meg
egy olyasvalakinek tett ígéretem, aki Redhorse-ban rendesen bánt
Vattapamaccsal – még akkor sem, ha ezért kitaszítanak a jobb társaságból. A
csontváz néha így zörög a szekrényajtó mögött. Korábban nem nagyon
érdekelt, te is tudod, de most – most egészen más a helyzet. Jack Raynor
felől biztos lehetek – ő nem fog leleplezni Előtte. Valójában oly mértékben
tiszteli Őt, hogy szinte szóba állni se mer Vele, és sokszor én is így érzek.
Istenem! Bárcsak lenne más vagyonom is az egymillió dolláron kívül! Ha
Jack három hüvelykkel magasabb lenne, szőröstül-bőröstül nőül mennék
hozzá, és visszaköltöznék Redhorse-ba, hogy ott zsákvászonba bújva
tengessem életem hátralévő napjait.

Július 25.

Tegnap este csodálatos naplemente volt, és mindent el kell mesélnem,

ami történt. Elszöktem nénémtől és mindenkitől, és egyedül sétáltam a
parton. Elvárom, hogy elhidd – te hitetlen! –, hogy előtte nem néztem ki
hotelszobám ablakán, és nem láttam Őt egyedül sétálni a parton. Ha maradt
még benned egy kis női tapintat, kétkedés nélkül elfogadod ezt a tényt.
Kisvártatva kiültem a napernyőm alá, és már egy ideje álmodozva bámultam
a tengert, mikor megláttam Őt a víz mellett sétálni – épp apály volt. Hidd el
nekem, hogy a nedves föveny szó szerint ragyogott a lába nyomában! Mikor
hozzám ért, megemelte a kalapját, és így szólt hozzám: – Miss Deement,
ideülhetek ön mellé? Vagy inkább sétálna velem?
Az nyilvánvalóan eszébe sem jutott, hogy egyik lehetőség se tetszene
nekem. Tapasztaltál már efféle magabiztosságot? Magabiztosság? Inkább
pofátlanságnak nevezném, kedvesem, közönséges pofátlanságnak! Nos,
lenyeltem a keserű pirulát, és pallérozatlan redhorse-i modoromban,
torkomban dobogó szívvel így feleltem: – Bár… bármelyiket örömmel
veszem. – Hallottál már ekkora sületlenséget? Ostobaságom, legkedvesebb
barátnőm, egyszerűen határtalan!
Kinyújtotta felém a kezét, és habozás nélkül megfogta az enyémet, és
mikor megszorította az ujjaim, hogy felsegítsen, a tudattól, hogy érezte
reszketésem, úgy elpirultam, mint a nyugati horizont naplementekor. Mégis
felálltam, és mikor kis idő múltán felfedeztem, hogy nem óhajt elengedni,
megpróbáltam kirántani kezéből a kezem, ám sikertelenül. Egyszerűen nem
engedett, és szótlanul lenézett rám, és furcsán mosolygott, de nem tudtam –
honnan tudhattam volna? –, hogy gyengéden, gúnyosan, vagy hogyan,
ugyanis nem néztem vissza rá. Mennyire szépnek tűnt a naplemente vöröslő
tüzében csillogó szeme. Nem tudod véletlenül, drágám, hogy a Blavatsky-
vidék banditáinak és beavatottjainak szeme nem sajátságos-e? Ah, látnod
kellett volna daliás termetét, istenhez méltó fejtartását, ahogy letekintett
rám, mikor felálltam! Lenyűgöző látvány volt, de mindjárt szertefoszlott,
mivel rögtön összecsuklottam. Csupán egy dolgot tehetett, és meg is tette;
karját derekam köré fonva támogatott.
– Rosszul érzi magát, Miss Doment?
Nem emelte fel a hangját; sem rémület, sem féltő gondosság nem
érződött ki belőle. Ha hozzátette volna, hogy: – Gondolom, ezt a kérdést
várta el tőlem –, aligha tette volna világosabbá, hogy mit érez e percben.
Viselkedése szégyennel és felháborodással töltött el, ugyanis szörnyen
szenvedtem. Kitéptem kezéből a kezemet, megragadtam a karját, mellyel
támogatott, és miután ellöktem magamtól, hanyatt estem a homokba, és csak
tehetetlenül ültem ott. A küzdelem hevében lerepült fejemről a kalapom, és
hajam a lehető legmegalázóbb rendezetlenséggel hullott arcomra és
vállamra.
– Menjen innen! – kiáltottam fuldokolva. – Könyörgöm, menjen innen,
maga… maga bandita! Hogy merészel ilyet gondolni, mikor elzsibbadt a
lábam?!
 Szó szerint ezt mondtam neki! Aztán összetörten zokogni kezdtem.
Bőgtem, Irene!
Modora egy pillanat alatt megváltozott – ennyit tisztán láttam az ujjaim
és a hajam rejtekéből. Fél térdre ereszkedett, ujjaival kettéfésülte
összegubancolódott hajzatom, és a lehető leggyengédebb hangon azt mondta
nekem: – Szegény kislány, Isten a tanúm, hogy nem akartam fájdalmat
okozni neked. Hogy is tehettem volna én ilyet?... Én, aki szeret… hosszú
évek óta szeret téged!
Lefejtette könnyáztatta ujjaimat az arcomról, és csókokkal lepte el
kezemet. Orcám izzott, lángolt, és azt hiszem, gőzölgött is. Mit tehettem? A
vállába temettem arcomat – máshol nem rejthettem volna el. És ó, drága
barátnőm, mennyire sajgott és bizsergett a lábam, mennyire szerettem volna
rúgkapálni!
Így üldögéltünk egy darabig. Elengedte az egyik kezemet, hogy ismét
átölelhessen, én pedig elővettem a zsebkendőmet, hogy megtöröljem a
szememet és az orromat. Nem mertem ránézni, amíg ezt meg nem tettem;
hiába próbált kissé eltolni magától, hogy belenézhessen az arcomba. Végül,
mikor kissé összeszedtem magam, és egészen besötétedett, felemeltem a
tekintetem, egyenesen a szemébe néztem, és megnyerően – amennyire tőlem
tellett – rámosolyogtam.
– Hogy érti azt – érdeklődtem –, hogy „hosszú évek óta”?
– Gyönyörűségem – felelte komolyan és ünnepélyesen –, a beesett arc, a
mélyen ülő szemek, a csapzott haj, a görnyedt testtartás, a rongyos ruhák, a
kosz és az ifjúság látványa nélkül nem tudod… nem akarod felfogni?
Vattapamacs! A Szemetes vagyok!
Azonnal felpattantam, és ő is. Megragadtam a gallérjánál fogva, és az
egyre növekvő sötétségben belebámultam gyönyörű arcába. Az izgalomtól a
lélegzetem is fennakadt.
– Hát nem haltál meg? – kérdeztem tőle, s szinte azt sem tudtam, mit
beszélek.
– Csak a szerelembe fogok belehalni, drágám. Az útonálló golyóját
túléltem, ám ezúttal, attól tartok, halálos sebet kaptam.
– És Jack… Mr. Raynor? Nem tudtad, hogy…
– Szégyellem bevallani, de ennek a méltatlan személynek a sugallatára
utaztam ide Bécsből.
Irene, behálózták szerető barátnődet,
 MARY JANE DEMENT

Utóirat: A legszörnyűbb az, hogy nincs titok; Jack Raynor találta ki az

egészet, hogy felkeltse az érdeklődésemet. James nem bandita.
Ünnepélyesen megesküdött, hogy vándorlásai során egyszer sem tette be a
lábát Szipoj tartományba.
 A PUMA SZEME

I.
NEM MINDIG LESZ HÁZASSÁG, HA VALAKI AZ ESZÉT ELVESZÍTI

Egy férfi és egy nő – a természet gyakorta teremt ilyen társulást – ültek

együtt alkonyba hajló délután, az út menti kispadon. A férfi középkorú,
karcsú, barna bőrű, tekintete egy költőé, ábrázata egy kalózé: férfi, akit nem
elég egyszer megnéznünk. A nő fiatal, szőke és kecses: termete, mozdulatai
szinte szuggerálják a szót: „ruganyos”. Szürke ruhája szövetén különleges
barna mintázat. Alighanem csodálatosan szép ez a nő, de ezt csöppet sem
könnyű megállapítani, mert a szeme, minden más vonását feledtetve, bűvölő
erővel vonzza magára a tekintetet. Hosszú, keskeny metszésű, zöldesszürke
szemek, pillantásuk nem tűr semmilyen elemzést. Csak a bizonyos, hogy
nyugtalanítóak. Kleopátrának lehettek ilyen szemei.
A férfi és a nő beszélgettek.
– Igen – mondta a nő –, esküszöm önnek, hogy én is szeretem! De hogy a
felesége legyek? Soha! Nem lehetek, és nem is leszek!
– Irene, kedves, ezt már számtalanszor kijelentette, de az okát sose volt
hajlandó megmondani. Pedig jogom van tudni: megérteni, átérezni, s
bizonyságot tenni állhatatosságomról, ha valóban állhatatos vagyok. Tessék,
magyarázza meg!
– Hogy szeretem?
A nő sápadtan mosolygott a könnyein át. De a férfi kedélye ettől sem
derült föl.
– Nem; a szerelemre nincs magyarázat. De arra biztosan, hogy mért nem
akar a feleségem lenni. Jogom van tudni ezt! Tudnom kell! És meg is
tudom!
Fölpattant, és ökölbe szorított kézzel, összeráncolt homlokkal állt a lány
elé, mondhatni mogorva volt. Úgy nézett, mintha tulajdon két kezével
akarná kiszorítani a lányból a titkát. Az pedig már nem is mosolygott, ült és
a férfira szögezte a tekintetét, mereven, rezzenéstelenül – nyoma se volt
benne érzésnek vagy indulatnak. Mégis ott lapult a szeme mélyén valami,
amitől megszelídült a haragos férfi, s egész testében végigborzongott.
 – Valóban ragaszkodik hozzá, hogy megtudja az igazat? – kérdezte a lány
közönyös, gúnyos hangon, mintha a pillantása vált volna hallhatóvá.
– Ha nincs ellenére, ha nem követelek magától túl sokat.
Nyilvánvaló volt, hogy a teremtés koronája hatalma egy részét
alkotótársára óhajtja ruházni.
– Nos, rendben van, akkor tudja meg: én őrült vagyok!
A férfi meghőkölt, hitetlenkedve nézett, s tudta, hogy most mulatnia kéne
a tréfán. De a kedélye most is cserbenhagyta, épp akkor, amikor a
legnagyobb szüksége lett volna rá, s hiába hitetlenkedett, lelke mélyéig
fölkavarta az, amit vonakodott elhinni. Érzéseink és meggyőződésünk
között korántsem tökéletes az összhang.
– Az orvosok mindenesetre ezt mondanák – folytatta a lány –, ha
tudnának róla. Én inkább megszállottságnak nevezném, a „szemmel verés”
esetének, ha tetszik. Kérem, üljön le, és hallgassa meg, amit el kell
mondanom.
A férfi csöndesen visszaült a lócára a lány mellé. Velük átellenben, a
völgy keleti szegélyén, már a lebukó nap fényében bíborlottak a hegyek, s a
táj különös, méla csöndje a settenkedő szürkület előhírnöke volt. Ez a
titokzatos és sugallatos ünnepélyesség a férfi lelkébe is belopakodott. A
szellem világában, akár a természetben is, jelek, sejtelmek tudatnak az
éjszaka jöttéről. Kerülve a lány pillantását, mert akármennyire szép volt is
az imádott lény, ha a szemébe nézett, mindig elfogta valami különös, rettegő
borzadály. Jenner Brading csöndesen hallgatta Irene Marlowe történetét. Az
olvasó engedelmével, minthogy bizonyára nem kedveli a gyakorlatlan
elbeszélő művészietlen módszerét, a szerző megkísérli a saját szavaival
elmondani hősnője históriáját.

II.
EGY SZOBA KICSI HÁROMNAK, HOLOTT AZ EGYIK KINT MARAD

A kis faházikó egyetlen, gyéren és gyarlón berendezett szobájában egy

asszony kuporgott a sarokban, hátát a falnak támasztva, s melléhez szorította
gyermekét. A házat sűrű, töretlen vadon ölelte körül, mely minden irányban
messze mérföldekre terjedt. Éjszaka volt, és a szoba koromsötét: nincs az az
emberi szem, mely észrevehette volna az asszonyt és kicsinyét. És mégis
figyelték őket: közelről, éberen, rezzenéstelen, el nem lankadva egy
pillanatra sem, s épp ez a fontos tény lesz e történet kulcspontja.
Charles Marlowe egy napjainkra már kiveszett emberfajtához tartozott: a
vadon pionírjai közé. E férfiak csupán a rengeteg magányában érezték jól
magukat, az óriási erdőségben, mely a Mississippi-völgy keleti szegélye
mentén, a Nagy Tavaktól a Mexikói-öbölig terjedt. Jó évszázadokon és
örökké csak nyugat felé törtek az erdő pionírjai, nemzedék nemzedék
nyomában, kezükben puska és fejsze, s el-elhódítottak itt-ott a természettől
és vad fiaitól egy-egy talpalatnyi földet az ekének, de alighogy
meghódították, máris át kellett adniuk a nyomukban jövőknek, a kevésbé
merész, de ügyesebben gazdálkodó utódoknak. Végül aztán áttörtek a vadon
keleti határmezsgyéjén, kijutottak a nyílt síkságra, s ott egyszerre nyomuk
veszett, mintha a föld nyelte volna el őket. A vadon pionírja nincs többé, a
sík televény pionírja pedig – egyéb dolga nem lévén, mint egyetlen
nemzedék alatt az ország kétharmadát ellepni –, más, gyöngébb eresztésű
fajta. Charles Marlowe-t asszonya is követte a vadonba, s ő is kivette a
maga részét e különös, csöppet se jövedelmező életforma nélkülözéseiből,
kemény megpróbáltatásaiból, vállalva veszélyeit. Velük volt a kicsi gyermek
is, akihez az apa, a fajtájabeliek vallásos családimádatával, szenvedélyesen
ragaszkodott. Az asszony még elég fiatal volt ahhoz, hogy vonzó legyen, s
eléggé újdonsült erdőlakó, hogy sorsában, szörnyű elszigeteltségében
örömét lelje. Megkímélve őt a túlzott boldogságigénytől, mely a vadonbeli
élet sivár viszonyai között kielégíthetetlen lett volna, méltányosan bánt vele
az Ég. A könnyű házimunka, a férjével és a kicsivel való foglalatosság, s pár
ostobácska könyv: ennél többet nem is kívánt magának.
Nyár derekán, egy reggel, Marlowe leakasztotta a puskáját a falról, s
kinyilvánította abbeli szándékát, hogy vadra menne.
– De hisz van elég hús a háznál – mondta az asszony. – Szépen kérlek, ne
hagyj el ma minket! Rossz álmom volt az éjszaka, ó, iszonyatos álmom!
Nem tudok rá visszaemlékezni, de félek, újra megkísért, ha magamra
hagysz!
Fájdalmas bevallani, de Marlowe ezt az ünnepélyes kinyilatkoztatást
sokkal kevésbé ünnepélyesen fogadta, mint illett volna a szörnyűség
titokzatos természetéhez, mely előre vetette árnyékát. Az igazság az, hogy
fölkacagott.
– Próbálj emlékezni, asszony! – mondta. – Biztosan azt álmodtad, hogy a
kicsi megnémult!
 Ezt az álomfejtést nyilvánvalóan az sugallta, hogy a gyermek, tíz kövér
ujjacskájával a vadászkabát szegélyébe kapaszkodva, ujjongó gőgicséléssel
adta tudtukra, hogy mennyire megtetszett apja mókusprém kucsmája.
Az asszony engedett: nem volt semmi humorérzéke, és így nem tudott
mivel visszatromfolni férje kedélyes tréfálkozására. Így hát a férfi
megcsókolta az anyát, és megcsókolta a gyermekét, s elhagyta házát,
boldogságára is örökre rácsapta az ajtót.
Leszállt az est, de a gazda még nem tért haza. Az asszony megfőzte a
vacsorát, és várakozott. Aztán lefektette a kicsit, és halkan dúdolt neki, amíg
az el nem aludt. Addigra a tűzhely rostélyán már ellobbant a vacsorához
gyújtott tűz, s a szobában csak egyetlen szál árva gyertya küzdött a
sötétséggel. Ezt az asszony később a nyitott ablakba tette, az otthon
üdvözleteként a vadásznak, ha arról az oldalról volna hazatérőben.
Gondosan bezárta és elreteszelte az ajtót is a vadállatok ellen, amit inkább a
nyitott ablakkal kellett volna tennie, a ragadozó bestiák jó szokásáról, hogy
hívatlan vendégként a házba látogassanak, az asszonyt nem világosították
föl, bár csalhatatlan női ösztönében fölsejlett az a lehetőség, hogy meglepik
őt a kéményen keresztül. Ahogy múlt az idő és sűrűsödött az éjszaka, az
asszony aggodalma nem csökkent, de az álmossága nőtt, így a kicsi ágyára
fektette a karjait, és elbóbiskolt. Az ablakba tett gyertya csonkig égett,
utolsót lobbant és sercent, s észrevétlen kihunyt, mert az asszony akkor már
javában aludt és álmodott.
Álmában második gyermeke bölcsője mellett ült. Az első halott volt. Az
ura halott volt. A kis erdei kunyhó mindenestül elenyészett, s most valami
ismeretlen, nagy házban élt. Nehéz, vastag tölgyfa ajtókat látott, szorosan
bezárva mind, s a vastag kőfalakba vájt ablakokat sűrű vasrács védte,
nyilván – gondolta az asszony – az indiánok ellen. Mindezt mélységes
önsajnálattal vette tudomásul, de szemernyit se volt meglepődve, ez az érzés
álmainkban ismeretlen. A gyermeket nem láthatta a takaró alatt, s valami
hirtelen arra ösztökélte, hogy fölhajtsa a szélét. Így is tett – s egy vadállat
rémítő pofája tűnt elő a takaró alól! Az iszonyú fölfedezés döbbenetében
fölriadt, és reszketve ült a sötétben, a rengeteg mélyén rejtező magányos
kunyhóban.
Amint lassan ráébredt, hogy tulajdonképpen hol is van, végigtapogatta a
gyermeket, bizonyságul, hogy nem álmodik, fölé hajolva hallgatta
szuszogását, és lám, semmi baja, de azért nem tudta megállni, hogy könnyű
kézzel az arcán is végig ne simítson. Aztán valami homályos sejtelem
nyomán, melynek valószínűleg nem is ébredt a tudatára, fölállt, karjára vette
a csöppséget, és a melléhez szorította. A kiságy feje a falnál volt, s az
asszony álltában nekivetette a hátát. Amint föltekintett, két csillogó pontot
pillantott meg, melyek vöröseszöld fényt lövelltek a sötétségbe. Eleinte azt
hitte, két kihunyó parázs a tűzhelyen, de amint tájékozódási képessége
visszatért, vele érkezett a nyugtalanító tudat is, hogy e két parázs nem a
tűzhely felől sugárzik, sőt, jóval fentebbről, éppen szemmagasságból – a
tulajdon két szemével egy magasságból. Mert e két parázs: egy puma szeme
volt.
A bestia éppen szemközt volt vele; a nyitott ablakban, alig ötlépésnyire.
Más nem látszott belőle, csak ez az iszonyú szempár, de az asszony
érzéseinek szörnyű fölkavarodásában is rádöbbent a való helyzetre: tudta,
hogy az állat a hátsó lábain ágaskodik, mellső mancsaival az ablakpárkányra
támaszkodva. És ez már korántsem csak a közönséges kíváncsiság jele volt
– rosszindulatú érdeklődésre vallott. A fölismerés nyomán az iszonyat újabb
hulláma rontott rá, elviselhetetlenné fokozva a rettenetes szemekben égő
fenyegetést. E szemek szüntelen tűzsugara a szerencsétlen teremtés
bátorságát és erejét egyképp elhamvasztotta, a néma pillantás bűvöletében
összeborzadt, és szédülés fogta el. Térde megroggyant, s lassan-lassan,
ösztönszerűleg tartózkodva minden hirtelen mozdulattól, mely a vadat
azonnali ugrásra ingerelte volna, lecsúszott a földre a fal mentén, s reszkető
testével oltalmazóan borult a gyermekre, de le nem vette volna
megbabonázott tekintetét a két villogó golyóról, melyek halálra szánták.
Kihunyó tudatában elenyészett a férje alakja, a reménye, a menekvés, a
védekezés minden gondolata. Felfogóképessége egyetlen érzésre
zsugorodott: a félelemre az állat ugrásától, rávetődő testétől, lecsapó
mancsaitól, torkába mélyedő, gyermekét szétmarcangoló fogaitól. Halálos
mozdulatlanságban, kővé dermedve várta a véget, a percek örökké, örökké,
évszázadokká nyúltak, de az ördögi szemek változatlanul őrt álltak fölötte.
Késő éjszaka, amikor Charles Marlowe egy őzzel a vállán visszatért a
vadászatról, ki akarta nyitni a kunyhó ajtaját, de az nem engedett. Kopogott:
semmi válasz. Ledobta az őzet, és az ablak felé került. Ahogy elérte a ház
sarkát, úgy tetszett, mintha valami hangot hallott volna: könnyű, óvatos
dobbanást, lopakodó neszt a bozótos ősvadonban, de túl halk hang volt ez,
még az ő gyakorlott füle se vehette bizonyosra. Az ablakoz érve,
legnagyobb meglepetésére nyitva találta. Átvetve lábát a párkányon, a
szobába lépett. Koromsötét és néma csönd. A tűzhelyhez tapogatózott,
gyufát és gyertyát gyújtott. Körülnézett. A fal mellett, a földön kuporgott a
felesége, görcsösen szorítva magához a kicsit. Ahogy a férfi feléje ugrott,
lassan fölemelkedett, és kacagásba tört ki, hosszú, hangos, gépies
kacagásba. Nem volt abban se kedvesség, se érzés, olyan kacaj volt, mely
leginkább a lánccsörgéshez hasonlít. Marlowe szinte öntudatlanul
kinyújtotta karjait. Az asszony rájuk fektette a gyermeket. A gyermek halott
volt: halálra szorította a féltő anyai ölelés.

III.
A VÉDELEM TEÓRIÁJA

Ez történt hát azon a vadonbeli éjszakán, de ebből nem mondott el

mindent Irene Marlowe Jenner Bradingnek; sok minden volt, amiről a lány
se tudott. Amikor a történet végére ért, a nap már lebukott a láthatár mögé, s
a hosszú nyári szürkületben feketére sűrűsödött a völgyek sötétje. Brading
hallgatott, várta, hogy a történet folytatódjék, hogy valamiképpen mégiscsak
kapcsolódjék korábbi beszélgetésükhöz, de az elbeszélő éppoly néma
maradt, mint ő, arcát elfordította, kezei gépiesen összekulcsolódtak, majd
újra szétnyíltak az ölében, az ismétlődő mozdulat látszólag akaratlan volt.
– Szomorú és borzalmas történet – szólalt meg végül Brading –, de nem
értem az egészet. Apjának szólítja Charles Marlowe-t, ezt tudom. Látom,
hogy idő előtt megöregedett az az ember, láttam vagy látni vélem, hogy
valami mély fájdalom rokkantotta meg. De engedelmével, maga az imént
azt állította… azt mondta, hogy…
– Hogy őrült vagyok – mondta a lány, és feje vagy teste meg se rezzent.
– De kedves Irene, maga azt mondta, hogy… kérem, ne kerülje a
tekintetemet, kérem, nézzen a szemembe... maga azt mondta, hogy a
gyermek meghalt, nem pedig azt, hogy megháborodott…
– Ó, ige, az a gyermek… én a húga vagyok. Három hónappal később
születtem, arra az éjszakára. Szegény jó anyámat megmentette az ég a
további szenvedéstől: mikor nekem életet adott, megvált a magáétól…
Brading ismét hallgatásba süppedt, zavarban volt, nem tudta, mit illenék
most mondania. A lány változatlanul félrefordította az arcát. A férfi
zavarában önkéntelenül a kezét akarta megfogni, az újra és újra
összekulcsolódó és szétnyíló kezeket, de valami – képtelen volt rájönni,
hogy mi – visszatartotta. És ekkor homályosan visszaemlékezett rá, hogy
igazában sose akarta megfogni a lány kezét.
– El tudná képzelni – folytatta Irene –, hogy aki ilyen iszonyat után
születik, olyan ember lesz, mint mások... hogy épeszűnek nevezhető?
Brading nem felelt, lefoglalta egy új gondolat, mely az imént formálódott
ki a fejében: egy tudós hipotézisnek mondaná, egy detektív pedig teóriának.
Ez talán új fényt vet, jóllehet éppoly szörnyűségeset, a lány józan eszében
való kételyre, ha már a lényeg amúgy sem kétséges.
A vidék még most is szinte szűz volt, a kis településeken túl szinte
teljesen néptelen. A hivatásos vadász most is ismerős figura, s trófeái között
nagyobb ragadozók feje és prémje is szerepelt. Időnként történetek jártak
szájról-szájra a vadállatokkal való magányos éjszakai találkozásokról,
tódítottak rajtuk, elvettek belőlük, majd mindenestül feledésbe merültek. E
népi mendemondákat épp mostanában egy újabb gyarapította, nyilvánvalóan
az asszonyi képzelgés és pletyka szépen kivirult virága, egy pumáról szólt a
fáma, mely azzal rémítgeti a népét, hogy éjjelente beleselkedik a házak
ablakán. A híresztelés, persze, némi riadalmat okozott, sőt, odáig dagadt,
hogy a helyi újság hasábjaira is eljutott, Brading azonban mindeddig nem
törődött vele. Most azonban elgondolkodott: hogy az újsághír ennyire
hasonlít az imént hallott történetre, tán mégse puszta véletlen. Miért ne
volna lehetséges, hogy az egyik mese nyomán fogant a másik: a hírlapi
szenzáció termékeny talajra talált egy beteg lélekben és vad képzeletben, s
így fejlődött ama tragikus históriává, melyet Brading éppen az imént
hallhatott?
S máris visszaidézett bizonyos mozzanatokat a lány történetéből és
eddigi viselkedéséből, melyeken mindeddig a szerelmesek
figyelmetlenségével siklott át: például azt, hogy milyen elvonultan élnek az
apjával, hogy a házukban senki se szívesen látott vendég, hogy a lány
különös mód retteg az éjszakától: erre minden közelebbi ismerőse könnyen
rájöhetett abból, hogy sötétedés után sohase mutatkozott. Bizonyos, ha egy
ilyen lélekben lángot vet egyszer valami szikra, a kigyúlt képzelet
mindörökre olthatatlan tüzében mindenestül elhamvad az értelem. Hogy
választottja valóban háborodott, ebben Brading többé már nem kételkedett,
bármilyen borzasztó fájdalommal járt is ez a fölismerés, a szerencsétlen
teremtés nyilván összekeveri lelki zavarának következményeit az okaival,
képzeletében összekapcsolja önmagát a helyi hírharangok mendemondáival.
A férfiban valami bizonytalan szándék támadt, hogy meggyőződjék új
„teóriája” helyességéről, s habozva megszólalt, maga sem tudva még,
miképp is lásson a kivitelhez:
– Irene, drágám, könyörgöm, ne vegye tolakodásnak, de mégis jó volna,
ha elmondaná…
– Hiszen már mindent elmondtam! – szakította félbe a lány, olyan
szenvedéllyel és meggyőződéssel, amilyet a férfi eddig még sose tapasztalt
nála. – Már megmondtam, hogy nem lehetek a felesége, mi értelme volna
ezt akármivel is megtoldani?
Fölugrott a padról, és mielőtt még a férfi visszatarthatta volna, búcsúzás
nélkül elsiklott a fák között, apja háza felé. Brading fölugrott, de hiába akart
utánakapni, látta, hogy máris eltűnik a lombok homályában. Hirtelen
hátrahőkölt, mintha lövés érte volna, arcára kiült a megdöbbenés és a
riadalom: a fekete árnyak közül, melyek elnyelték a lányt, parázsló szempár
villant rá! Egy pillanatra bénaság és kábultság fogta el, de tüstént erőt vett
magán, s a lány után vetette magát, a fák közé – Irene, Irene, vigyázzon! A
puma, a puma, a puma!
Egy perc, már ki is ért a tisztásra, és látta, amint a szürke szoknya eltűnik
a ház ajtaja mögött. A pumának nyoma se volt sehol.

IV.
FELLEBBEZÉS AZ ISTENI LELKIISMERETHEZ

Jenner Brading ügyvéd volt, s egy városszéli kis ház tulajdonosa. A ház
mögött mindjárt az erdő kezdődött. Agglegény volt, s éppen ezért, a kor és a
vidék drákói szigorúságú erkölcsi törvényei szerint, még azt az e helyt
egyedül szokásos háztartási szolgálatot is elutasította – azt, amit egy
„szolgálólány” nyújthatott volna, így a helyi szállóban bérelt szobát, itt volt
az irodája is. Az erdei nyaralót pusztán csak azért tartotta fenn – sok
pénzébe nem került, az bizonyos –, hogy néhanap ott éjszakázzon, de főleg,
hogy tekintélyének és vagyoni helyzetének bizonysága legyen. Ő, akit a
helyi újság büszkén „korunk legnagyobb jogászának” nevezett, bajosan
engedhette meg magának, hogy „otthontalan” legyen, jóllehet eltűnődhetett
rajta, hogy az „otthon” és a „ház” nem tökéletesen egyértelmű szavak.
Valójában fölismerte az ellentmondást, és föl is akarta oldani, s ez a logikai
művelet abban nyert kifejezést, hogy nem sokkal a nyaraló fölépülte után a
házigazda kudarcba fúlt kísérletet tett a házasságra, a hírek szerint odáig
fajult volna a dolog, hogy az öreg Marlowe gyönyörű, szeszélyes lánya
kikosarazta. Így beszélték széltében-hosszában, és mindenki el is hitte, mert
maga a kikosarazott kérő terjesztette, a lány pedig hallgatott, ez a dolgok
szokásos rendjével ellentétes eljárás ritkán téveszti el meggyőző hatását.
Brading hálószobája a ház végében volt, egy szem ablaka az erdőre nyílt.
Egyik éjszaka valamilyen neszre riadt föl, mintha az ablak felől jött volna,
de sejtelme sem volt róla, miféle. Kissé borzongó idegekkel ült föl az
ágyban, és megragadta revolverét, amit a párnája alatt tartott, ajánlatos
elővigyázatosságból, mivelhogy a földszinti szobában nyitott ablaknál
szeretett aludni. A szoba koromsötét volt, de Brading nem esett rémületbe, s
így pontosan tudta, hova kell néznie, s arra is tekintett, némán lesve, mi
történik még. Homályosan kivette az ablak foltját: valamivel halványabb
fekete négyszög. Ebben a pillanatban egy fénylő szempár emelkedett a
párkány fölé, baljós parazsa mondhatatlan iszonyatot keltve fúródott a
sötétbe! Brading szíve nagyot ugrott, aztán mintha megállt volna. Gerincén
végigszaladt a jeges borzadály, föl, a hajszálaiba, érezte, a vér is kifut az
arcából. Nem tudott kiáltani: akkor se tudott volna, ha az élete múlik rajta,
de mert bátor ember volt, még akkor sem tette volna ezt, ha az élete múlik
rajta – s ha nem fagy torkára a kiáltás. Gyarló teste reszketett a gyávaságtól,
a lelkét azonban nemesebb anyagból gyúrták. A parázsló szempár tovább
emelkedett, lassan, mintha máris közelednék, s lassan Brading jobbja is
fölemelkedett, a pisztolyt szorítva. És lőtt.
A villanástól elvakult, a dörrenéstől elkábult, mégis, mintha hallotta
volna, vagy úgy rémlett, hogy hallja a puma vad, fülrepesztő sikolyát – oly
emberinek hangzott, oly sátáni rémséget sejtetett! Brading kiugrott az
ágyból, sebtiben magára kapkodott valamit, s pisztollyal a kezében kifutott a
házból. Odakint két-három férfiba ütközött, akik az út felől rohanvást jöttek.
A tömör tájékoztatást gondos vizsgálat követte a ház körül. A pázsit nedves
volt a harmattól, az ablak alatt letaposva, egy nagyobbacska folton
leheverve. A lámpa fényében láthatták a bozót közé kacskaringózó
nyomokat. Az egyik férfi megbotlott és a kezére esett, s amint
föltápászkodva összedörzsölte a tenyerét, síkosnak érezte. Közelebbről
megnézték: mindkettő vértől piroslott.
Találkozó egy sebesült pumával, fegyvertelenül, éjnek évadján: ehhez az
önkéntes nyomozóknak nem fűlt a foguk. Mind visszafordultak, csak
Brading nem. Bátran nyomult előre az erdőben, kezében lámpa és pisztoly.
Áttörve a sűrű bozóton, kis tisztásra jutott, s itt elnyerte bátorsága jutalmát,
rábukkant áldozata tetemére. De nem puma volt. Hogy mi volt, azt
mindmáig hirdeti egy mállatag sírkő a városka temetőjében, s hosszú éveken
át naponta bizonyság volt rá a sír mellett az összeroskadt, kíntól gyötört arcú
öreg Marlowe, kinek lelkével, s különös, boldogtalan lánya lelkével
békesség legyen immár mindörökre. Béke és engesztelés.
MEGESHETNEK-
E ILY DOLGOK?
 HALPIN FRAYSER HALÁLA
Mert a halállal a láthatónál nagyobb változás áll
be. Míg általában a lélek, amely eltávozott,
alkalmanként visszatér, és olykor a húsból és vérből
valók számára is láthatóvá válik (olyan formában,
ahogy megszületett), az is megtörténhet, hogy a
kiterített test lélek nélkül is mozog. És ez megrémíti
azokat, akikkel találkozik, azok, akik megélték, hogy
elmesélhessék, úgy mondják, hogy a temetői lény,
amely így felemelkedett, nem bír természetes
érzésekkel, sem semmi hasonlóval, csak gyűlölettel.
Az is tudott, hogy egyes szellemek, kik életükben jók
voltak, halálukkal teljességgel gonosszá lesznek.
– Hali –

I.

Nyár elején, egy sötét júniusi éjjelen az erdőben egy férfi felébredt
álmatlan álmából. Felemelte fejét a földről, és pár pillanatig a sötétbe
bámult, majd megszólalt: – Catherine Larue. – Többet nem mondott. Azt
sem tudta, ennyit miért kellett mondania.
A férfit Halpin Fraysernek hívták. St. Helenában élt, de hogy most hol
lakik, az bizonytalan, mert halott. Valaki, aki úgy alszik az erdőben, hogy
száraz leveleken és a nyirkos földön kívül nincs más derékalja, felette a
takaró csupán néhány levelét vesztett ág és az égbolt, nem reménykedhet
hosszú életben, és Frayser már a harminckettőt is betöltötte. Milliónyian
vannak olyanok ezen a világon, és mondhatjuk, hogy ők közel s távol a
legremekebb emberek, akik ezt igen előrehaladott kornak tartják. Ők a
gyerekek. Azok számára, akik az élet útját még az indulási oldal felől
szemléli, ez tisztes távolságnak tűnik, valójában az élet bárkája már
közelebb jár a távolabbi parthoz. Persze egyáltalán nem biztos, hogy Halpin
Frayser halálra fagyott.
Álló nap a Napa-völgytől nyugatra húzódó hegyekben barangolt,
galambokat keresett, és egyéb olyan kisvadat, amelynek éppen idénye volt.
Késő délután befelhősödött, ő pedig eltévedt; annak ellenére, hogy csak
lefelé kellett mennie – ez a legbiztonságosabb, ha valaki elveszett. A
nyomok hiánya azonban annyira megzavarta, hogy már leszállt az éjszaka,
és ő még mindig az erdőben bolyongott. A sötétben képtelen volt áthatolni a
sűrű bozótoson. Félt, fáradt is volt, lefeküdt hát egy hatalmas fa tövébe, és
elaludt, mélyen, álmok nélkül. Órákkal később, az éjszaka közepén történt,
hogy Isten egyik titokzatos hírvivője, aki társai megszámlálhatatlan
sokasága élén a pirkadatot követve, ébresztő szavakat suttogott az alvó
fülébe, aki erre felült, és maga sem tudta miért, kimondta a nevet, hogy kiét,
azt nem tudta.
Halpin Frayser nem volt filozófus, de még tudós sem. Az a körülmény,
hogy éjjel, mély álomból ébredve, az erdő közepén hangosan kimondott egy
nevet, amire nem emlékezett, amit nem is ismerhetett, nem keltette fel a
kíváncsiságát, nem óhajtott a jelenség mélyére hatolni. Furcsának tartotta,
kicsit megborzongott, mintegy megerősítendő azt az évszakkal kapcsolatos
tényt, hogy hűvösek ilyenkor az éjszakák, majd visszafeküdt, és elaludt. De
immár álmodott.
Azt álmodta, hogy a közeledő nyári estében fehéren húzódó poros úton
gyalogol. Nem tudta merre vezet, azt sem, miért éppen erre jár, bár
egyszerűnek és természetesnek tűnt, ahogy ez az álmokban szokásos, mert
az Ágyon Túli Világban nem zavarnak váratlan meglepetések, és a józan
ítélőképesség pihen. Hamarosan egy útelágazáshoz érkezett, a főútról egyik
irányba kevéssé járt út vezetett. Szemmel láthatóan régóta nem használták,
mert, gondolta az álmodó, valami gonosz felé visz, és mégis, valamely
sürgető szükségszerűségtől hajtva, habozás nélkül ezt választotta.
Ahogy egyre messzebb jutott, rájött, hogy az utat láthatatlan lények
népesítik be, de nem tudott határozott képet alkotni róluk. Az út mentén két
oldalt a fák közül elhaló suttogás ütötte meg a fülét, ismeretlen nyelven
szóltak, mégis részben értette a szavakat. S a töredékekből úgy tűnt, óriási
összeesküvés készül teste és lelke ellen.
Már jól benne járt az estében, mégis, a végtelen erdő valami kísérteties
ragyogással világított, a fény nem tört meg, mert ebben a titokzatos világban
semminek sem volt árnyéka. A régi keréknyomban a sekély tócsa, mintha
nemrégiben esett volna, bíbor fénnyel csillogott. Lehajolt, és belemerítette a
kezét. Az ujjai ragacsosak lettek: vér volt! Ekkor vette észre, hogy körülötte
minden csupa vér. Az út menti sűrű gyom széles leveleire vérfoltok
száradtak. A keréknyomok között a száraz porban vörös esőcseppnyomok
látszottak. A fatörzsek hasadékait széles bíbor foltok tarkították, a lombok
közül harmatként hullottak alá a vércseppek.
Mindezt rémülettel, ugyanakkor természetes kíváncsisággal fogadta. Az
volt az érzése, hogy mindez valamilyen bűnnel lehet kapcsolatban, s bár
lelkiismeret furdalása volt, annak okára nem tudott visszaemlékezni. A
fenyegető, titokzatos környezetben a lelkiismeret-furdalás mellett úrrá lett
rajta a félelem is. Hiába igyekezett visszaemlékezni az életére, felidézni a
bűn pillanatát. Képek, események kavarogtak az elméjében, az egyik
eltakarta, elhomályosította a másikat. Sehol sem találta azt, amit keresett. A
kudarc fokozta rémületét. Olyan érzése volt, mint annak, aki sötétben ölt, de
nem tudja, kit és miért. Hátborzongató volt minden – a néma, titokzatos
fény, a bánatot, rettegést és halált idéző növényzet nyíltan a nyugalmára tört.
Körös-körül mindent elborított a suttogás, a felvillanó lények nyilvánvalóan
nem evilágiak voltak. Nem bírta tovább, iszonyatos erőfeszítéssel próbálta
megtörni a varázslatot, mely némaságra és tehetetlenségre ítélte. Minden
erejét beleadta az ordításba. Hangja megsokszorozódott, darabokra hullott,
dadogva olvadt szét az erdő távoli zugaiban, majd elhalt, és minden
ugyanolyan volt, mint korábban. De megpróbált ellenállni, és ez bátorsággal
töltötte el. Azt mondta:
– Nem hallgatok. Ezen az elátkozott úton nemcsak rosszindulatú erőnek
kell lennie. Írásban mondok el mindent. Beszámolok gonosz
cselekedeteimről, az elszenvedett megérdemelt büntetésről, én, a tehetetlen
halandó, a bűnbánó, az ártalmatlan költő! – Halpin Frayser annyira volt
költő, mint amennyire bűnbánó – az volt, de csak álmában.
Zsebében kisméretű, vörös bőrkötéses könyvecskét vett elő, ennek felét a
feljegyzéseinek szánta, de rá kellett jönnie, hogy nincsen nála ceruza. Az
egyik bokorról letört egy ágat, belemártotta a vértócsába, és gyorsan írni
kezdett. Alig érintette meg a papírt az ág hegye, amikor a mérhetetlen
távolból mély, vad nevetés harsant fel, egyre hangosabb lett, mind
közelebbről és közelebbről hallatszott; lelketlen, szívtelen és örömtelen
nevetés, magányos búvármadár rikoltása éjjel a tó mellett; nevetés, amely
földönkívüli ordítássá erősödött, egészen hallatszott már, majd lassan,
fokozatosan elhalt, mintha az elátkozott lélek, akinek torkán kitört,
visszavonult volna annak a világnak a peremére, ahonnan érkezett. Ám a
férfi érezte, hogy nem ez történt – valahol itt van a közelben, és
mozdulatlanul vár.
 Testében és lelkében lassan új, ismeretlen érzések formálódtak. Nem
tudta volna megmondani, mely érzékszerve lépett hirtelen működésbe – ha
ez történt egyáltalán –, inkább valami belső bizonyosság fogta el, tudatában
volt egy mindent legyűrő hatalomnak, természetfeletti rosszindulatnak,
amely azonban más tőről fakadt, mint az a láthatatlan lény, amely az előbb a
közelébe kúszott, és hatalma is nagyobb amazénál. Tudta, hogy ettől
származott a lelketlen nevetés. Most pedig elért hozzá, nem tudta honnan, és
nem is merte firtatni. Korábbi rémülete eltűnt, beleolvadt az új, mindent
elsöprő rettegésbe. Ezen kívül csak egyre tudott gondolni: be kell fejeznie a
kísérteterdőben lakozó jóindulatú erőknek írt kérvényét, azok egyszer talán
megmenthetik, ha megtagadtatik tőle a megsemmisülés áldása. Rettenetes
gyorsan szántotta a papírt, ujjai közt az ágból csordogált a vér, egyszer sem
kellett újra mártania. A mondat közepén azonban kezei megtagadták a
szolgálatot, karját leejtette, a zsebkönyv a földre pottyant; képtelen volt
megmozdulni vagy kiáltani. Éles vonású arc, üres, halott szemek, az anyját
látta, aki halott leplében, fehéren és némán állt előtte!

II.

Ifjú korában Halpin Frayser a szüleivel Nashville-ben, Tennessee

államban élt. A Frayserek jómódú család tagjai voltak, tisztes pozíciót
töltöttek be abban a társadalomban, amely túlélte a polgárháború
rombolását. Gyermekeik részesültek a kor és a hely társadalmi és nevelési
lehetőségeiben, és a jó társaságért, valamint a megfelelő intelmekért
helyénvaló viselkedéssel és kiművelt elmével mondtak köszönetet. Halpint,
a legkisebb lévén, no meg mert nem volt valami robusztus, talán egy cseppet
„elkényeztették”. Egyszerre szenvedett az anyai majomszeretettől és az apai
nemtörődömségtől. Frayser apa az volt, ami minden vagyonnal rendelkező
déli: politikus. Hazája – vagyis inkább a választókörzete és állama – oly
mértékben lekötötte minden idejét és figyelmét, hogy a családja igényei
többnyire süket fülekre találtak, már csak azért is, mert megsüketítette őt a
politikai vezérek hangos ordibálása, beleértve a sajátját is.
Az ifjú Halpin álmodozó, tétlen és meglehetősen romantikus ifjú volt,
akit valamivel jobban vonzott az irodalom, mint a jog, az a hivatás, melyre
neveltetésénél fogva szánták. Rokonai között azok, akik az örökléstan
modern tudományában hittek, szentül állították, hogy benne a néhai Myron
Bayne – anyai nagyatyja – szelleme „feljár a hold fakó fényére, borzasztván
az éjt”. Bayne nagyapát életében sokan egészen jó gyarmati költőnek
tartották. Ha nem is verték nagydobra, azért ritkán fordult elő, hogy egy
Frayser ne büszkélkedhetett volna a nevezetes ősi „poétikai munkáinak”
kötetével (családi költségen adták ki, és már régen eltűnt az érzékeny
piacról). Így aztán nem mondható következetes magatartásnak, hogy a
tiszteletreméltó elődöt nem voltak hajlandóak az utód személyében is
tisztelni. Halpint többé-kevésbé intellektuális fekete báránynak tartották, aki
a legváratlanabb pillanatban avval szégyenítheti meg a nyájat, hogy
időmértékes bégetésben tör ki. A tenesseei Frayserek gyakorlatias
népségnek számítottak – nem a szó hétköznapi értelmében, azaz nem az
anyagias haszonszerzés vezérelte őket, hanem mélyen megvetettek minden
olyan tevékenységet, amely megakadályozta, hogy az ember teljes valóját a
politikának szentelje.
A fiatal Halpin mentségére legyen mondva, hogy a történelem és a
családi hagyományok által a neves gyarmati bárdnak tulajdonított
jellemvonásokat fel lehetett benne lelni, ám az utódlási kérdés teljességgel
elméleti volt, a tehetség isteni ajándékát ugyanis nem mondhatta magáénak.
Soha nem udvarolt a múzsáknak, sőt az az igazság, hogy egyetlen
tisztességes verssort sem tudott volna leírni, még akkor sem, ha az élete
függ tőle. Ám soha nem tudni, hogy mikor ébrednek fel a szunnyadó
képességek, mikor tör elő belőle a líra.
Az egyébként meglehetősen kicsapongó fiatalember és édesanyja között
a legteljesebb megértés uralkodott, ugyanis titokban a hölgy is lelkes
tanítványa volt a néhai és nagynevű Myron Byne-nak, bár azzal a női
érzékkel, amelyet oly gyakran és jogosan csodálunk neménél (ne említsük
azokat a makacs rágalmazókat, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy ez lényegét
tekintve azonos a csalással), gondosan leplezte eme gyengeségét, és csak fia
előtt tárta fel, akivel meg tudta azt osztani. Közös bűnük még szorosabbra
fonta köztük az összetartozás kötelékét. Halpint az anyja kiskorában
„elkényeztette”, s idővel az ifjú is mindent meg tett azért, hogy el legyen
kényeztetve. Olyan déli fiatalemberré vált, akit hidegen hagyott a
választások eredménye, miközben közte és gyönyörű édesanyja között – akit
kicsi korától fogva Katynak nevezett – évről évre szorosabb, meghittebb lett
a kapcsolat. A kettejük közti érzelmi kötődést az ilyen vérségi
kapcsolatokból rendszerint kizárt nemiség erősítette, lágyította és szépítette
meg. Jószerivel elválaszthatatlanok voltak, s egymás mellett látván, az
idegenek nem ritkán szerelmespárnak vélhették őket.
Egy nap Halpin Frayser belépett anyja budoárjába, homlokon csókolta,
kicsit játszadozott egy a hajtűk szorításából kiszabadult sötét tinccsel, és
nyilvánvalóan magára erőltetett nyugalommal a következőket mondta:
– Nagyon bántana Katy, ha néhány hétre Kaliforniába utaznék?
Katynak aligha volt szüksége arra, hogy szavakkal is válaszoljon a
kérdésre, melynek hallatán kifejező arca azonnal elárulta a választ.
Szemlátomást nagyon bántotta volna. Nagy, barna szemében az összegyűlt
könnyek is ezt bizonyították.
– Jaj, drága fiam – mondta, és végtelen gyengédséggel nézett az arcába –,
tudhattam volna, hogy ez fog történni, hiszen egy fél éjszakát ébren
töltöttem, mivel Bayne nagypapa látogatott meg álmomban, a portréja
mellett állt – fiatal volt, jóképű. Az arcképedre mutatott, amely ugyanazon a
falon lóg. De amikor odanéztem nem tudtam kivenni a vonásaidat. Az
arcodat kendő takarta, olyan, amilyet a holtak arcára teszünk. Az apád
kinevetett, de te és én, drágám, tudjuk, hogy az ilyesminek jelentősége van.
És a kendő alatt a torkodon ujjnyomokat láttam – bocsáss meg, hogy ezt
elmondom, de mi nem szoktunk ilyesmit eltitkolni egymás elől. Neked talán
más magyarázat is az eszedbe jut. Talán nincs összefüggésben azzal, hogy
Kaliforniába utazol. Vagy esetleg engemet is magaddal viszel?
Be kell vallanunk, hogy ezek az új fejlemények, az álom ilyetén
értelmezése nem győzte meg a fiatalember logikus elméjét. Pillanatnyilag az
volt a benyomása, hogy a Csendes-óceán partjára tett látogatásánál
egyszerűbb és kevésbé tragikus esemény árnyát vetíti előre. Halpin
Fraysernek egészen pontosan az volt az érzése, hogy a családi kötelék fojtja
meg.
– Nincsenek Kaliforniában gyógyforrások? – kérdezte Mrs. Frayser, még
mielőtt fiának módja lett volna elmagyarázni az álom valódi jelentését. –
Olyan helyek, ahol reumás és neurotikus fájdalmakat gyógyítanak? Nézd,
milyen merevek az ujjaim; biztos vagyok benne, hogy nagy fájdalmat
okoztak álmomban.
Megtekintésre nyújtotta a kezét. A krónikás nem tudja megmondani,
hogy mi volt az a diagnózis, amit a fiatalember legokosabbnak vélt mosoly
mögé rejteni, de a maga részéről kénytelen megjegyezni, hogy ritkán állt
módjában ennél mozgékonyabb ujjakat látni, melyeken a leghalványabb
nyoma sem volt a láthatatlan fájdalomnak, s meg kell jegyeznie, hogy orvosi
szem ritkán láthatott ilyen ujjakat. A legelesettebb beteg sem kérhetett erre
olyan receptet, amely idegen tájak látogatását javasolja.
A végeredmény az lett, hogy a két furcsa ember – akik a maguk sajátos
módján értelmezték a kötelesség fogalmát – egyike elutazott Kaliforniába,
ahogy azt kliense érdeke megkívánta, a másik otthon maradt, eleget téve egy
olyan elvárásnak, amelyről a férje a legritkább esetben vett tudomást.
Halpin Frayser San Francisco kikötőjében sétálgatott, amikor teljesen
váratlanul felcsapott tengerésznek. Egészen pontosan leitatták, és erőszakkal
egy elegáns hajó fedélzetére hurcolták, amely egy távoli ország felé tartott.
Szerencsétlensége ezzel nem ért véget, ugyanis a Csendes-óceán egyik déli
szigeténél hajótörést szenvedtek, és hat hosszú év telt el, mire a túlélőket
egy kalandozó kereskedő szkúner felvette, és visszavitte San Franciscóba.
Bár Frayser pénztárcája lapos volt, lelkében egy cseppet sem volt
kevésbé büszke, mint abban a korábbi időben, ami immár évszázados
messzeségbe tűnt. Idegenektől semmiképpen nem fogadott el segítséget, egy
hajótörött társával tengődött St. Helena környékén, hírekre és segítségre
várva családjától. Ekkor esett meg, hogy vadászni indult, s álmodott.

III.

A fantom amely a kísértetjárta erdőben az álmodót fogadta – a lény,

amely annyira hasonlított az édesanyjára, s mégis idegen volt, megrémítette!
Szívében nem ébredt sem szeretet, sem vágy, nem ötlöttek fel benne
múltbéli szép emlékek – semmit nem érzett, mindent felfalt benne a
rettenetes félelem. Legszívesebben megfordult és elrohant volna, de lábai
ólmosan elnehezedtek, lépni sem tudott. Karja tehetetlenül lógott. Csak a
szemének volt ura, tekintetét nem merte levenni a kéjsóvár szellemről, tudta,
hogy nem testtelen lélek áll vele szemben, hanem a kísérteterdő
legpusztítóbb, legrettenetesebb lénye, a lélek nélküli test! Üres tekintetében
sem szeretet, sem sajnálat, sem értelem nem tükröződött – semmi, amelyet
meghathatott volna a kegyelemért való könyörgés. A kérelemben nem lehet
hazugság – gondolta, s evvel abszurd módon kifordította hivatása egyik
mottóját, amitől a helyzete, ha lehet, még iszonytatóbb lett.
Egy ideig – olyan hosszúnak tűnt, hogy a föld közben beleőszült a korba
és bűnbe, a kísérteterdő hangja és képei pedig miután minden rémületet
összesűrítettek, betöltvén feladatukat, teljesen kitörlődtek a tudatából – a
lény mozdulatlanul állt és a vadállatok értelmetlen gonoszságával méregette;
majd előre lendítette karjait és megdöbbentő erővel ráugrott! A férfi akarata
továbbra is bénult volt, de teste felébredt. Erős, mozgékony tagjai vakon
élték a maguk életét, és hevesen ellenálltak a támadásnak. Egy pillanatra
külső szemlélőnek tűnt, aki a halott értelem és a lélegző mechanizmus közti
természetellenes küzdelmet figyeli – álmainkból ismerjük ezt az érzést –,
majd olyan hirtelen nyerte vissza öntudatát, mintha az egyetlen ugrással a
testében termett volna. A feszülő reflexeket irányító akarat épp olyan tettre
kész volt, mint rettenetes ellenfele.
De mely halandó képes szembeszállni álmai teremtményeivel? A
képzelet alkotta ellenség győzedelmeskedett; a küzdelem eredménye maga
volt a küzdelem oka. Hiába ellenkezett, hiába volt erős, minden
próbálkozása értelmetlenségbe fulladt, a hideg ujjak a torkára fonódtak. A
földre zuhant, a halott, megviselt arc alig egy tenyérnyire lehetett tőle,
azután minden elfeketedett. Távoli dobszót hallott, felkavaró hangok,
messziről érkező sírás énekelte a csendet, és Halpin Frayser azt álmodta,
hogy meghalt.

IV.

A langyos, tiszta éjszakát sűrű köddel követte a reggel. A délután közepe

felé az eső is szitálni kezdett – épp csak mintha megsűrűsödött volna a
levegő, kísértetfelhő –, ez lebegett a St. Helena hegy nyugati lejtője fölött,
fenn, magasan a csupasz hegycsúcs közelében. Leheletfinom, vékony,
áttetsző, pillanatnyi látomás – az ember szinte szeretett volna felkiáltani: –
Gyorsan! Odanézz! Egy perc, és eltűnik!
Ám a következő pillanatban már növekedni kezdett, megsűrűsödött.
Egyik széle a hegy fölött lebegett, a másik egyre messzebbre és messzebbre
nyúlt az alacsonyabban lévő lejtők felé. Ugyanakkor északi és déli irányba
is terjeszkedett, csatlakozott a kis ködfoltokhoz, amelyek pontosan vele egy
magasságban a hegyoldalból emelkedtek ki. Mintha értelme, jelentése lett
volna a szerveződésnek, amelyet meg kell emészteni. Nőtt, növekedett,
amíg a hegytetőt a völgyből már nem is lehetett látni, majd a völgy fölé
úszott, mint egy hatalmas, opálosszürke sátortető. Calistogánál, amely a
völgy bejáratához és a hegy lábához közel fekszik, csillagtalanul
terjeszkedett az éjszaka, a Nap nélküli reggel. A köd rátelepedett a völgyre,
dél felé terjedt, egyik ranchot a másik után kebelezte be, míg elérte a kilenc
mérfölddel távolabbi St. Helena városát. Az út poros volt, a fákról csöpögött
a nedvesség, a madarak csendben ültek fészkeikben, a reggeli fény fakó,
ijesztő, se színe, se tüze.
Két férfi hagyta el St Helenát a hajnal első fénysugaránál, észak felé
gyalogoltak, a völgybe és Calistogába vezető úton. Vállukon puska, bár nem
hitték, hogy összetéveszthetik őket madárra vagy vadra induló vadásszal.
Egyikük Napa seriff helyettese volt, San Franciscó-i detektív a másik –
nevük Holker és Jaralson. Emberre vadásztak.
– Milyen messze van? – kérdezte Holker menet közben. Lábuk alatt a
nyirkos úton is felkavarodott a fehér por.
– A Fehér Templom? Már csak fél mérföldre – felelte a másik. –
Egyébként – tette hozzá –, sem nem fehér, sem nem templom. Üres
iskolaépület, szürke, mert öreg, és nem törődik vele senki. Valamikor
miséket, úrvacsorákat tartottak benne – akkoriban tényleg fehér volt, és a
sírkertje boldoggá tett volna egy poétát. Kitalálta már, miért küldtem önért
azzal az üzenettel, hogy rögvest induljon?
– Soha nem zavartam volna ilyen kérdésekkel. Ismerem magát, ha eljön
az ideje, majd elmondja. De ha megkockáztathatok egy feltevést, gondolom
azt akarja, hogy segítsek letartóztatni egy hullát a temetőből.
– Emlékszik Branscomra? – kérdezte Jaralson, nem sok figyelmet
szentelve társa nem éppen szellemes megjegyzésére.
– A pasas, aki elvágta a felesége torkát? El sem tudnám felejteni, egy heti
munkát fektettem bele, de minden, amit fel tudok mutatni az ügyből, csak
egy csomó kiadás. Ötszáz dollár volt a jutalom, de soha egyikünk sem látott
belőle egyetlen fillért sem. Csak nem azt akarja mondani…
– De igen. Egész idő alatt az emberek orra előtt volt. Éjszakánként a
Fehér Templom sírkertjébe jár.
– A gazember! Ott temette el a feleségét?
– Nos, az embereinek lehetett volna annyi eszük, hogy gondoljanak arra,
előbb-utóbb elmegy a sírhoz.
– A legutolsó hely, ahol a felbukkanását vártuk.
– De mindenütt másutt keresték már. Nos, a maguk hibájából tanulva, én
ott kerestem.
 – És megtalálta?
– A pokolba! Ő talált meg engem. A szemét kis híján elkapott, fegyvert
fogott rám. Alaposan megfuttatott. Csak Isten kegyelmének köszönhetem,
hogy nem sikerült neki. Azt hiszem, nekem a jutalom fele is elég, ha
magának épp pénzre van szüksége.
Holker jóindulatúan elnevette magát, majd bevallotta, hogy a hitelezői
sosem voltak követelőzőbbek.
– Szeretném megmutatni magának a tetthelyet, azután kidolgozhatunk
valami tervet – mondta a nyomozó. – Gondoltam, még nappal is jobb, ha
résen vagyunk.
– Az az ember biztos őrült – mondta a seriff helyettes. – Jutalom azonban
csak akkor jár, ha elfogják és elítélik. Ha pedig őrült, akkor nem ítélhetik el.
Mr. Holkert olyan mélyen megrendítette az igazságszolgáltatás
lehetséges kudarca, hogy megállt az út közepén, de a következő pillanatban
már újult erővel folytatta az útját.
– Nos, annyi bizonyos, hogy őrültnek látszott – bólogatott Jaralson. –
Kénytelen vagyok elismerni, hogy életemben nem láttam nála
elhanyagoltabb, mosdatlanabb, borostásabb, rémesebb roncsot a csavargók
ősi és tiszteletreméltó rendjén kívül. De el akarom kapni, és nem vagyok
hajlandó még csak gondolni sem arra, hogy elengedjem. Mindenképpen
dicsőség vár ránk. Egyetlen lélek sem tudja rajtunk kívül, hogy a Hold-
hegységnek ezen az oldalán tartózkodik.
– Rendben – mondta Holker. – Oda megyünk, és körbenézünk. – Majd az
egykor kedvelt sírfelirattal folytatta: – „ahol rövid ideig nyugszol”. Feltéve,
ha az öreg Branscom valaha is megunja magát, meg az örökös zaklatását.
Egyébként a napokban azt hallottam, hogy nem is Branscomnak hívják.
– Hanem?
– Nem jut az eszembe. Egyáltalán nem érdekel ez a nyomorult, szóval
nem is igyekeztem megjegyezni. Pardee, vagy valami ilyesmi. Az asszony,
akinek a torkát nem átallotta elmetszeni, özvegyasszony volt, amikor
találkoztak. Valami rokonát kereste Kaliforniában. Vannak még emberek,
akik ilyesmire vetemednek. No, de ezt maga is tudja.
– Természetesen.
– Mondja, ha nem tudja a nevét, milyen ihlettől vezetve találta meg a
sírt? Állítólag a fejfát kidöntötték.
– Nem tudom, melyik az a sír – Jaralson szemlátomást kicsit zavarban
volt. Nem örült, hogy a terv e fontos szakaszában derült fény hiányos
tudására. – Általában figyeltem a helyszínt. Ma reggeli munkánk egyik része
éppen az lesz, hogy azonosítsuk a sírt. Itt van a Fehér Templom.
Idefelé jövet mezők szegélyezték két oldalról az utat, most viszont balra
tölgyek és hatalmas óriás fenyők magasodtak. A sűrű ködben csak alsó ágaik
elmosódott, kísérteties árnyát lehetett kivenni. Az aljnövényzet helyenként
sűrű volt, de sehol nem áthatolhatatlan. Holker az első pillanatban semmit
nem látott az épületből, de amikor a fák közé léptek, feltűnt halovány,
szürke körvonala. A ködben hatalmasnak és távolinak látszott. Néhány lépés
után viszont kiderült, hogy csupán karnyújtásnyira volt, tompa sziluettje
sötét a nedvességtől. A szokásos vidéki iskolaház – egy puritán építészeti
stílus terméke; aládúcolt falak, mohos tető, üres ablaknyílás, ahonnan az
üveg és a fakeret már rég eltűnt. Rozzant, de nem romos. Jellegzetes
kaliforniai pótléka annak, amit az útikönyvek olvasói külföldön a „múlt
emlékei” néven ismernek. Jaralson jóformán egy pillantásra sem méltatta,
átvágott a nedves aljnövényzeten.
– Megmutatom, hol tört rám – mondta. – Itt a temető.
A bokrok között elszórtan apró tisztásokat lehetett látni, itt voltak a sírok,
olykor több is szorosan egymás mellett. Elkerített, málló, szétrothadt fejfák
jelezték a hantokat, megdőlt, kidőlt keresztfák, romos kerítések, vagy
ritkábban maga a sírdomb bukkant ki a lehullott levelek alól. Sok helyütt
semmi nem jelölte, hol nyugszik a szegény halandó porhüvelye – „emlékét
örökké őrzi számtalan barátja” – csupán a gyászolók által letaposott föld; az
otthagyott mementó láthatóan maradandóbbnak bizonyult, mint maga a
gyász. Az ösvények, ha voltak, már rég eltűntek; méretes fák nőttek
egyenesen a sírokból, az ágak és gyökerek félrelökték a kis kerítéseket.
Mindenütt a pusztulás és elmúlás jelei, melyek sehol sem helyénvalóbbak és
sokatmondóbbak, mint az elfeledett holtak falvában.
A két férfi átvágott a fiatal fák között. Jaralson ment elöl. Hirtelen
megtorpant, mellmagasságba emelte a fegyverét. Halk figyelmeztetést
mormolt, mozdulatlanul állt, s mereven nézett valamit a lába előtt. Társa a
bokrokról semmit sem látott, de mindenben utánozta az előtte járót. Várta,
hogy mi fog történni. Jaralson előre lépett, Holker követte.
Egy óriás fenyő tövében férfi holtteste hevert. Némán álltak fölötte,
szemrevételezték azokat a jellegzetességeket, melyek első pillantásra
magukra vonják a figyelmet – az arcát, a termetét, a ruházatát; mindazt, ami
a leggyorsabban és legegyértelműbben válaszol az együttérző kíváncsiság
kimondatlan kérdésére.
A halott a hátán hevert, lábai szétvetve. Egyik karja a feje fölé mutatott, a
másik kifelé, ám csúnyán kicsavarodva, keze egész közel volt a torkához.
Mindkét kézfeje ökölbe szorult. Az egész póz kétségbeesett, reménytelen
ellenállásról tanúskodott – de minek kellett ellenállnia?
A közelében hevert a puskája, a szakadt vadzsák, belsejéből
kikandikáltak a meglőtt madarak. Mindenütt vad küzdelem nyomai; letört
ágak, rügyek, összetaposott levelek, a rothadó avart egy csomóba söpörte a
kapálózó lábfej, és még valakinek a lába. A csípő táján emberi vér
felismergető nyoma.
A harc lefolyásáról mindent elárult egyetlen pillantás a halott férfi torkára
és arcára. A mellkasa és a keze sápadt, ám nyaktól fölfelé bíborvörös,
mondhatni szinte fekete volt. A vállai egy kis földhányáson pihentek, a feje
elképzelhetetlen szögbe csavarodott, a kiguvadó szemek üresen bámultak
fölfelé, a lábával ellentétes irányba. Nyitott szájüregéből kitüremkedett
fekete, duzzadt nyelve. A torkán rettenetes sérülések nyomai. Nem egyszerű
ujjnyomok, hanem véraláfutások, a bőre is felszakadt. Két erős kéz
okozhatta, melyek mélyen a húsba vájtak, s szorítottak jóval azután is, hogy
az áldozat kilehelte a lelkét. A halott mellkasa, torka, arca nyirkos volt. A
ruhája teljesen nedves, a ködből kicsapódó vízcseppek eláztatták haját és
bajuszát.
Mindezt a két férfi szó nélkül, szinte egyetlen szempillantás alatt figyelte
meg. Azután Holker szólalt meg.
– Szegény ördög! Csúnya halála volt.
Jaralson figyelmesen átkutatta az erdőcskét, kezében lövésre készen
tartotta a puskát, a tár tele, ujja a ravaszon.
– Egy őrült tehette – mondta, anélkül, hogy levette volna tekintetét az
erdőről. – Branscom... Pardee tette.
Valami a szétvert levelek között félig elbújva magára vonta Holker
figyelmét. Egy vörös bőrkötéses zsebkönyv. Felemelte és kinyitotta. Fehér
lapok voltak benne, és az első tetején egy név: Halpin Frayser. A következő
lapokon vörös volt az írás – kaparás, mintha nagyon gyorsan vetették volna
papírra, szinte olvashatatlan betűkkel –, a következő sorok, melyeket Holker
hangosan felolvasott, miközben társa tovább figyelte szűk világuk szürke
határát, mialatt az ágakról csöpögött a víz.
 Titokzatos varázslattól megbűvölve álltam
a bűvös erdő fénylő homályában
Hol ciprus és mirtusz ága sokat sejtető
pusztító testvériségbe fonódott

A szomorú fűz suttogott a tiszafának;

Alant, a halálos éj árnya és a bánat,
halhatatlanok szőtte szövedéke
temetést idéz, és nő az ijesztő csalán.

Nincs madárdal sem méhek zümmögése,

sem könnyű levelet nem emel a szellő:
A lég mozdulatlan, és a Csend
az egyetlen élő, ki a fák között lélegzik.

Összeesküvő lelkek a homályban,

alig hallhatóan susogják a sír néma titkait.
A fák mind vértől csepegnek; a levelek
Fénylenek a boszorkány-fény vörös virágzásában.

Felkiáltottam – az átok, most is megtöretlenül,

lelkemre nehezedett, és akaratomra.
Lelketlenül, szívtelenül, reménytelenül és magányosan,
Küzdök a gonosz hatalmas ómenével!

Végre a kilátástalan…

Holker befejezte, nem volt tovább mit olvasnia. A kézirat a sor közepén
félbeszakadt.
– Ez pont olyan, mintha Bayne írta volna – mondta Jaralson, aki a maga
módján képzett elme volt. Már nem az erdőt fürkészte, lenézett a holttestre.
– Ki az a Bayne? – kérdezte meglehetősen érdektelenül Holker.
– Myron Bayne a nemzet hajnalán alkotott – több mint egy évszázaddal
ezelőtt. Erőteljes, de nyomasztó témákról írt. Megvannak az összegyűjtött
írásai. Ez a vers nincs köztük, de csak véletlenül hagyhatták ki.
 – Hideg van – mondta Holker. – Menjünk innen. Értesítenünk kell a
napai halottkémet.
Jaralson nem szólt semmit, csak beleegyezőleg bólintott. Amint ellépett a
földhányás mellett, amelyen a halott feje és válla nyugodott, valami kemény
dologra lépett a rothadó levelek alatt. Rászánta magát, hogy az avart arrébb
rugdossa, s a tárgy a napvilágra került. Letört fejfa volt, rajta a már alig
olvasható, kopott felirat, Catherine Larue.
– Larue, Larue – kiáltotta Holker hirtelen lelkesedéssel. – Hát persze, ez
volt Branscom valódi neve, nem Pardee. És istenemre! Most már minden
eszembe jut – a meggyilkolt asszonyt Fraysernek hívták!
– Itt valami bűzlik – mondta Jaralson nyomozó. – Utálom az ilyesmit.
A ködben – mintha nagy távolságból érkezne – nevetés csendült fel.
Mély, erős, lelketlen kacagás, melyben nem volt több öröm, mint a sivatagi
hiéna éjszakai vonyításában. Mind hangosabb és hangosabb lett, tisztán és
rémisztően csengett, ott bujkált valahol látóterük szűk peremén,
természetellenes és embertelen kacaj. Olyan ördögi hang, hogy még ezeket a
sokat próbált vadászokat is mérhetetlen rettegéssel töltötte el. Nem nyúltak a
fegyverükért – eszükbe sem jutott ez a lehetőség, ez ellen a rémisztő hang
ellen nem lehet puskával felvenni a harcot. A kacagás ugyanolyan hirtelen
halt el, ahogy elkezdődött. A mindent betöltő harsogás lassan elhalkult,
eltűnt a távolban, visszasüllyedt a mérhetetlenül távoli csendbe.
 A MACARGER-SZURDOK TITKA

A Macarger-szurdok ott terül el az Indián-dombtól északnyugatra, s

légvonalban mintegy kilenc mérföldnyire. Nemigen érdemli meg a
„szurdok” elnevezést, inkább csak afféle bemélyedést két jelentéktelen
magasságú, erdővel borított hegygerinc között. A nyílása és a torkolata közti
távolság – mert a szurdokoknak is megvan a maguk anatómiája, éppen úgy,
mint a folyóknak – nem haladja meg a két mérföldet, egyetlen pontja van
csupán, ahol a fenék szélesebb tizenkét yardnál, hiszen a kis patak mentén,
mely télen öntözi, kora tavaszra pedig kiszárad, jóformán sehol sincs egy
talpalatnyi sima föld, s a sűrű erdővel-bozóttal benőtt, két meredek lejtőt
legtöbbnyire csak a víztükör választja el egymástól. A környékről talán
elmerészkedik olykor egy-egy vállalkozóbb szellemű vadász a Macarger-
szurdokba, öt mérfölddel arrább azonban még a nevét sem ismerik. De még
a szűkebb körzeten belül is jócskán akad szembetűnőbb topográfiai
érdekesség, s a kíváncsi idegen hiába is nyomozna a helybelieknél – a
Macarger név eredetét úgysem tudná kideríteni.
A Macarger-szurdok nyílása és torkolata közt, körülbelül félúton, a jobb
oldali dombot egy másik szurdok szeli át, mely annál rövidebb és száraz, s
ahol a két völgy összefut, mintegy másfél holdnyi területen a talaj sima és
egyenletes. Néhány évvel ezelőtt egy régi, egyetlen kis szobából álló faház
állt itt. Hogy az alkotóelemek, bármilyen fogyatékosak és egyszerűek voltak
is, hogyan kerültek erre az eldugott helyre, ez olyan rejtély, melynek
megoldására nem érdemes különösebb erőfeszítéseket tenni. A patakmeder
minden valószínűség szerint átalakított út. Ismeretes, hogy a szurdokot
egykor sokat látogatták bányászok, s velük a szerszámokkal és élelemmel
megrakott teherhordó állatok – nekik bizonnyal szükségük volt járható útra,
de azt már, úgy látszik, nem indokolta a lelőhelyek kicsiny haszna, hogy a
Macarger-szurdok és a legközelebbi, már fűrészteleppel is rendelkező
civilizált helység között bárminő kapcsolatot létesítsenek. A ház azonban itt
állt, s itt is maradt, legalábbis jó része. Az ajtó helye üresen tátongott,
hiányzott egy ablakkeret, s a beomlott kémény emlékét őrző dísztelen sár- és
kőhalmot burjánzó gyom nőtte be. A feltehetően szerény bútorzat és az alsó
védődeszkák jelentős része a vadászok tábortüzeinél égett el, s ez lehetett a
sorsa a régi kútkávának is, mely abban az időben, amelyről írok, egy
meglehetősen széles, de nem nagyon mély, kútként szolgáló gödröt fogott
körül.
1874 tavaszának egy délutánján a Macarger-szurdok egy kis völgybe
torkolló nyílásától indulva haladtam végig a száraz folyómedren.
Fogolylesre indultam, s mire a fent említett házhoz értem, melynek
létezéséről addig nem volt tudomásom, már vagy egy tucat madár gyűlt
össze a zsákomban. Egy kicsit nézelődtem a romok körül, majd újra
belemerültem a vadászatba, s mivel jócskán volt zsákmányom, csak
sötétedéskor jutott eszembe, hogy az éjszaka beállta előtt már nem juthatok
emberlakta helyre. De hát a vadásztáskám dugig volt elemózsiával, s az öreg
ház menedékül kínálkozott – ha ugyan az embernek egyáltalán szüksége van
menedékre egy meleg, száraz éjszakán a Sierra Nevada lábainál, mikor a
fenyőtűágyon is kényelmesen el lehet aludni, s még takarózni sem kell.
Szeretem a magányt, s kiváltképpen az éjszakát, így hát hamar a táborozás
mellett döntöttem. Mikor besötétedett, a szoba sarkában gallyakból és fűből
ágyat vetettem magamnak, tüzet gyújtottam a hajdani tűzhelyen, és vígan
sütögettem a fogolypecsenyét. A romos kéményből szállt a füst, s ahogy
ettem egyhangú kis vacsorám, s hozzá megittam a maradék vörösbort – a
vidéken ugyanis nem volt víz, s egész délután ez oltotta szomjamat –, úgy
éreztem, ezt a fajta kényelmet jobb étel és szállás mellett sem mindig kapjuk
meg.
Mindamellett valami hiányzott. Kényelmet éreztem, de biztonságot nem.
Rajtakaptam magam, hogy gyakrabban pillantok a tátongó ajtóra és ablakra,
mintsem indokolt lett volna. Mögöttük fekete volt minden, s én képtelen
voltam leküzdeni valamilyen rossz előérzetet; képzeletemben
megelevenedett a külvilág – természeti és természetfölötti lényekkel
népesült be; s mondhatom, az előbbi csoportból különleges elevenségével
egy errefelé olykor felbukkanó szürke medve vált ki, az utóbbiból pedig a
kísértet, mely hitem szerint sose járt erre. Sajnálatos módon érzékeink
olykor nem engedelmeskednek a való törvényeinek, s engem azon az
éjszakán a lehetséges és a lehetetlen egyaránt nyugtalanított.
Bárki megfigyelhette már hasonló helyzetben, hogy sokkal kisebb
félelemmel néz szembe az ember az éjszaka valóságos és képzelt
veszélyeivel a szabad ég alatt, mint egy ajtó nélküli házban. Ezt éreztem én
akkor a szobasarokban, a kémény melletti, levéllel borított fekvőhelyen, s
borús tűnődéseim közepette még arról is megfeledkeztem, hogy a tűzre
rakjak. Olyan erősen érzékeltem valami baljóslatú és fenyegető dolog
jelenlétét, hogy már képtelen voltam levenni a szemem a nyílásról, melynek
körvonalai kezdtek elmosódni az egyre mélyülő sötétben. És amikor az
utolsó kis láng is lobbanva kialudt, megragadtam puskámat, mely ott feküdt
mellettem, s csövét határozottan a bejárat felé fordítottam. Az ujjam a
ravaszra szorítottam, lövésre készen, a lélegzetem elakadt, izmaim
megfeszültek. De aztán a szégyen és a lelkifurdalás érzésével eresztettem le
a fegyvert. Mitől félek és miért – én, kinek az éjszaka mindig

barátibb arc volt,

mint az emberé…

…én, akiben az örökletes babonáknak az a morzsája, mely egy kissé

mindenkiben ott kísért, csak csábítóbbá, varázslatosabbá tette a magányt és
a sötétséget. Nem győztem álmélkodni dőreségemen, s balsejtelmeim
indítéka eltűnvén, álomba merültem – és álmodtam.
Idegen földön jártam, nagyvárosban. Az emberek honfitársaim voltak,
beszédjük és öltözékük alig különbözött az enyémtől, de hogy pontosan
kicsodák, mégsem tudtam, érzékeim csak homályosan fogták fel a látottakat.
Mindenünnen egy dombon álló, nagy várat lehetett látni, melynek nevét
ismertem, noha kimondani képtelen lettem volna. Utcákon mentem végig –
volt köztük széles és egyenes, magas, modern épületekkel szegélyezett, de
volt kanyargó sikátor is, ahol a furcsa öreg házak homlokzatai, a kő- és
fafaragással csipkézett kiugró emeletek csaknem összeértek a fejem fölött.
Valakit kerestem, akit még sohasem láttam, de nem kételkedtem benne,
hogy rá fogok ismerni. Meghatározott módszerrel kutattam, céltudatosan és
tervszerűen. Habozás nélkül fordultam be egyik utcából a másikba, átjárók
labirintusát pásztáztam végig, egy percig sem féltem, hogy eltévedek.
Egyszer csak megálltam egy egyszerű kőház alacsony ajtajánál, és
kopogtatás nélkül bementem. Afféle tehetősebb kézműves háza lehetett. A
szűkös bútorzatú szobának – amelybe egyetlen, gyémánt formájú
üvegkockából összeállított ablak bocsátotta be a fényt – csak két lakója volt:
egy férfi és egy nő. Betolakodásom nem zavarta meg őket, s ez a sajátos
körülmény álmomban magától értetődőnek tűnt. Nem szóltak egymáshoz,
külön ültek, tétlenül és rosszkedvűen.
 A nő fiatal volt s kissé testes; gyönyörű, nagy szemét s egész
megjelenését valami komor szépség jellemezte. Arckifejezésére rendkívül
elevenen emlékszem, de az álomban az arcok részleteit nem figyeljük meg.
Kockás gyapjúkendő borította a vállát. A férfi idősebb lehetett, fekete típus,
gonosz arcát a bal halántéktól a fekete bajuszig átlósan hosszú forradás
szelte keresztül s tette még ijesztőbbé – álmomban valahogy ez a forradás
különvált az arctól, nem tudom másképp megfogalmazni: mint valami baljós
kísértet. Amint megpillantottam őket, rögtön tudtam, hogy férj és feleség.
Ami ezután jött, arra már csak homályosan emlékszem, gondolom, az
ébredő öntudat felvillanásai miatt. Mintha a két kép; az álom színtere és a
valóságos környezet összeolvadt volna: egyik beborította a másikat, míg
aztán az első, fokozatosan elhalványulva, eltűnt, s én már teljesen éberen
feküdtem az elhagyott kunyhóban, s újra világosan és nyugodtan tudom
szemlélni helyzetemet.
Elmúlt ostoba félelmem, s amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy
mégsem aludt ki a tűz: egy belehulló fadarab lángra kapott, s most
bevilágította a szobát. Csupán néhány percig aludhattam, de ez az eléggé
jelentéktelen, mindennapos álom annyira mély benyomást gyakorolt rám,
hogy képtelen voltam ismét lehunyni a szemem, és hamarosan fel is keltem.
Összekapartam a parazsat, pipára gyújtottam, és roppant aprólékossággal
kezdtem elemezni a látomást.
Aligha tudtam volna akkor megmondani, mit méltattam benne annyi
figyelemre. Ahogy gondolkodni kezdtem a dolgon, az álombéli városban
felismertem Edinburgh-t, ahol sohasem jártam, így hát, ha álmom
emlékeimen alapult, azokat csak képekből és leírásokból meríthettem. Maga
ez a felismerés mélyen felkavart: úgy tűnt, mintha elmém fellázadt volna,
hogy fontos üzenet rejlik az álombeli látomásban. De elvesztettem az
uralmat szavaim felett is. – Egészen biztos – csúszott ki egyszerre hangosan
a számon –, hogy McGregorék Edinburgh-ből jöttek ide.
Ebben a pillanatban sem megjegyzésem tartalma, sem magának a
megjegyzésnek a ténye a legkevésbé sem lepett meg; tökéletesen
természetesnek tűnt, hogy tudjam az álomalakok nevét és történetét. De
csakhamar világossá vált a dolog egész abszurditása: hangosan felnevettem,
kivertem a hamut a pipámból, és újra végignyújtóztam a fűből és gallyakból
vetett ágyon. Szórakozottan bámultam a pislákoló tüzet, anélkül, hogy
álmomra vagy a környezetre több figyelmet fordítottam volna. Az utolsó kis
lángocska hirtelen kihunyt, majd egy pillanatra fényesen magasba szökve
ellobbant a levegőben. Teljes lett a sötétség.
Ebben a másodpercben – úgy tűnt, szemem még érzékelte a felvillanó
fényt – tompa zuhanást hallottam, mintha egy súlyos test esett volna a
földre, de úgy, hogy még a fekhelyem is beleremegett. Azonnal felültem, és
puskám után nyúltam; azt hittem, valami vadállta ugrott be a nyitott
ablakon. Szörnyű lökésektől rázkódott alattam az egész rozoga alkotmány,
és közben lihegést hallottam, dulakodó lábak zaját a padlón, majd – szinte
karnyújtásnyira tőlem – egy haláltusában vergődő nő metsző sikolyát. Ilyen
iszonyú kiáltást soha nem hallottam, de elképzelni sem tudtam volna; a
rémület minden erőmet elvette, és egy percre szinte kővé meredtem!
Szerencsére kapkodó kezem hamarosan megtalálta a fegyvert, és az ismerős
érintés új életet öntött belém. Talpra ugrottam, s megpróbáltam szememmel
áthatolni a sötétségen. A heves zajok megszűntek, de annál nagyobb
borzalommal hallottam – hosszúnak tűnő szünetekkel – valami eleven lény
elhaló, lázas lihegését.
Ahogy szemem hozzászokott a tűzhely hamujának gyenge fényéhez,
először az ajtó és az ablak körvonalait vette ki, melyek a falaknál is
feketébbek voltak. Aztán a falak és a padló határolódtak el, s végül már
teljes kiterjedésében és formájában érzékeltem a szoba minden részletét.
Semmi feltűnőt nem találtam, és tökéletes volt a csönd.
Kissé reszkető kézzel – másik kezem még a puskát szorította –
felszítottam a tüzet, és gondosan végigvizsgáltam mindent. Semmi jel nem
mutatott arra, hogy a házban lett volna valaki. A porlepte padlón csak a saját
lábnyomaimat láthattam. Megtömtem a pipámat, hasogattam egy kis
tűzrevalót a szanaszét heverő deszkákból – nem sok hajlandóságot éreztem
ugyanis arra, hogy kimenjek a sötétbe –, s az éjszaka hátralevő részét
pipázással és tűnődéssel töltöttem, gondosan ápolva a tüzet. Nem hagytam
volna kialudni azt a csöpp lángot, ha az örök életet ígérik is érte cserébe.

Néhány évvel később Sacramentóban megismerkedtem egy Morgan nevű

férfival, akihez egy San Franciscó-i barátom adott ajánlólevelet. Egy este
együtt vacsoráztunk a lakásán, és a falat borító trófeákból hamar
megállapítottam, hogy házigazdám valószínűleg szeret vadászni.
Következtetésem helyesnek bizonyult; a későbbiekben pedig – egyik
hőstettének előadása során kiderült, hogy járt azon a környéken is, ahol az
én különös kalandom történt.
– Mondja, Mr. Morgan – kérdeztem váratlanul –, járt ön a Macarger-
szurdok nevű helyen?
– Jó okom volt, hogy járjak arra – válaszolta. – Múlt évben az én
beszámolómat hozták a lapok az ott megtalált csontvázról.
Erről semmit sem tudtam. Bizonyára keleten tartózkodtam, amikor a
beszámolók megjelentek.
– Egyébként – mondta Morgan – hibás az elnevezés. McGregor-szurdok
lenne helyesen. Drágám – tette hozzá, és a feleségéhez fordult –, Mr.
Elderson feldöntötte a borát.
Ez aligha felelt meg a valóságnak. Ugyanis poharastul elejtettem.
– Valamikor egy öreg kalyiba volt a szurdokban – folytatta Morgan,
miután ügyetlenségem nyomait eltüntették –, mely röviddel ott jártam előtt
összedűlt, vagy még inkább szétesett, mert a törmelékek szanaszét hevertek,
és még a padlózat deszkái sem voltak a helyükön. A két egyszerű priccs még
a helyén állt, s köztük társammal egy kockás sál maradványaira lettünk
figyelmesek. Női vállakat borított, melyekből csak a csontok, a rájuk száradt
barna bőr és helyenként némi ruhadarabok maradtak meg. De kíméljük meg
ettől Mrs. Morgant – tette hozzá mosolyogva. A hölgyön valóban inkább az
undor, mint az együttérzés jelei mutatkoztak.
– Az azonban még a történethez tartozik – folytatta –, hogy a koponyán
törések jelei voltak láthatók, valamilyen tompa szerszám nyomai, és maga a
szerszám, egy vérfoltos csákány is ott hevert, a deszkák alatt.
Mr. Morgan a feleségéhez fordult: – Bocsáss meg, drágám – mondta
ünnepélyes komolyságot mímelve –, hogy terhelünk a kínos részletekkel, s
betekintést engedünk egy háztartási viszály sajnálatos, de teljesen
természetes körülményeibe, melyeket kétségtelenül a boldogtalan feleség
elégedetlensége idézett elő.
– Jobb, ha oda se figyelek – válaszolta az asszony higgadtan –, ha
egyszer ennyire kér rá.
Úgy láttam, hogy házigazdám boldog volt, hogy folytathatta.
– Ezt és egyéb körülményeket mérlegelve – mondta –, az esküdtszék az
elhunyt Janet McGregor halálának okául valamely ismeretlen személy
ütlegeit jelölte meg; de hozzáfűzte, hogy minden valószínűség szerint férje,
Thomas McGregor volt a tettes. Csakhogy Thomas McGregort nem találták
meg soha, és nem is hallottak róla. Azt tudjuk, hogy a házaspár Edinburgh-
ból jött, viszont… drágám, nem látod, hogy Mr. Elderson
csontostányérjában víz van?
Ugyanis egy csirkecsontot a kézöblítőbe tettem.
– Még fényképeket is találtam McGregorról egy kis faliszekrényben, de
ez sem vezetett a nyomára.
– Megnézhetném esetleg? – kérdeztem.
A kép fekete típusú férfit ábrázolt, gonosz arcát a halántéktól a fekete
bajuszig hosszú forradás szelte keresztül.
– De hát mondja csak, Mr. Elderson – kérdezte szívélyes házigazdám –,
miért érdekli önt a McGregor-szurdok?
– Elvesztettem ott egy öszvért – válaszoltam –, és… hogy úgy mondjam,
felzaklatott ez a balszerencse.
– Drágám – mondta Mr. Morgan kifejezéstelen, gépies hangon, mint egy
tolmács, aki fordít –, emiatt a fájdalmas veszteség miatt borsos lett Mr.
Elderson kávéja.
 NYÁRÉJI TÖRTÉNET

A temetéssel nem lehetett Henry Armstrongra rábizonyítani, hogy meg is

halt. Nyakas ember volt világéletében. De amikor már eltemették, hinnie
kellett a tapasztalatnak. A szokatlan testhelyzet, ahogy ott feküdt hanyatt,
hasára kulcsolt (szalaggal is összekötötték neki, és hiába tépte el most, a
lényegen mit sem változtatott), a korlátozottság határozott érzete, a
koromsötétség, a süket csönd – ekkora bizonyítékhalmazt nemigen
kezdhetett ki holmi légből kapott ellenérvekkel. Meg kellett nyugodnia.
De nem a halálban. Azt nem. Csak annyit fogadott el, hogy nagybeteg. És
a súlyos nyavalyával járó levertség akadályozza, hogy furcsa sorsát
tüzetesebben megvizsgálja. Nem volt bölcselő, soha nem is állította.
Egyszerű ember volt, és jelenleg, sajnos, betegesen fásult. A legegykedvűbb
éppen az a szerve volt, amelyikkel félni szokott. E pillanatban oly
közömbösen nézett a jövő elébe, hogy el is aludt. Mint aki megboldogult.
Csakhogy odafenn még furcsább dolgok történtek. A sötét nyáréjen távoli
villámfények derengtek át, és a nyugati láthatáron csüngő felhőket
gyújtogatva vihart jeleztek. A hangtalan lobbanások egy-egy pillanatra
kísértetiesen bevilágították a temető fejfáit, sírköveit mintha még táncra is
perdítették volna. Ilyen éjszakán minden jótét lélek messzi elkerüli a
temetőt, s így az a három ember, aki Henry Armstrong sírját forgatta fel,
zavartalanul munkálkodhatott.
Ketten a közeli seborvosló iskola diákjai voltak, a harmadik egy óriás
néger, Jess nevezetű. Jess hosszú évek óta mindenesi teendőket végzett a
temető körül, s azzal büszkélkedhetett, hogy régi cimborája az itt lakó
kísérteteknek. Nyáréji munkálkodása azonban arra vallott, hogy baráti köre
valójában jóval kevesebb lelket számlál, mint amennyi a temetőlajstromban
szerepel.
A kőkerítésen kívül, de még a temetőtelekhez tartozó földön, távol az
országúttól, ló és kocsi várakozott. Az ásás nem volt nehéz. A néhány órával
előbb behantolt sírban könnyen járt az ásó. Bajosabbnak látszott a
bádogládát kiemelni a koporsóból, de nem a borravaló reményében
munkálkodó Jessnek. A koporsófedél leemelése után gondosan lecsavarozta
a bádogtetőt, s félreállította, miáltal a halott fehér inge és fekete nadrágja
még koromsötétségben is jól láthatóvá vált. Mintha a levegő gyúlt volna ki
ebben a pillanatban, ropogó villám rázta meg a környéket, és Henry
Armstrong fásultan felült. A seborvosló diákok rémülten kiáltozva
menekültek, amerre láttak. A világ minden pénzével nem lehetett volna őket
a tett helyére visszacsalogatni. Jesst azonban keményebb fából faragták.
A két diák reggel a seborvosló iskolában találkozott. Holtsápadtak voltak
még most is a rémülettől, s a vérük vadul zakatolt.
– Te láttad?
– De mennyire! Most mi lesz?
Ahogy megkerülték a nagy épületet, hátul, a boncház ajtajához közel, ott
látták a kocsit. A ló póznához kikötve abrakolt. A két diák szinte félálomban
lépte át a boncház küszöbét. Benn, egy félhomályos sarokban, a pad
végében ott ült Jess, a néger. Amint fölállt, a szája fülétől füléig húzódott.
– A pénzemért jöttem – vigyorgott rájuk.
A hosszú asztalon Henry Armstrong teteme feküdt kinyújtóztatva, a fején
véres-agyagos ásónyom.
 A HOLDFÉNYES ÚT
I.
IFJABB JOEL HETMAN VALLOMÁSA

A világ legszerencsétlenebb embere vagyok. Gazdag, tiszteletreméltó,

viszonylag tanult és kifogástalan egészségű – rendelkezem mindazokkal az
előnyökkel, melyeket rendszerint azok értékelnek, akik birtokában vannak
ezeknek, és azok vágyakoznak utána, akikből hiányzik. Olykor arra
gondolok, hogy nem kéne ennyire boldogtalannak lennem, ha mindezeket
megtagadták volna tőlem, mert akkor a külső és belső életem közötti ellentét
nem követelné, hogy folytonosan fájdalmasan tudatában legyek e
kettősségnek. A veszteség nyomása és a kényszerű erőfeszítés miatt olykor
elfelejtkezem arról a sötét titokról, amely összezavar bennem mindent, ami
épp a titok miatt kavarog a fejemben.
Joel és Julia Hetman egyetlen gyermeke vagyok. Az egyik jómódú vidéki
úriember, a másik gyönyörű és művelt asszony, akit férje szenvedélyesen
szeretett, amely szeretetről ma már tudom, hogy féltékeny és követelőző
érzelem volt. Családi otthonunk pár mérföldre volt Nashville-től, Tennessee
államban. A nagy, szabálytalan épületre egyetlen ismert építészeti stílus sem
volt jellemző, az országúttól távolabb, egy fákban és bokrokban gazdag
kerítés állt.
Abban az időben, amelyről írok, tizenkilenc éves voltam, diák a Yale-en.
Egyik nap olyan sürgető hangvételű táviratot kaptam az apámtól, amely –
bár követelésére nem adott magyarázatot – arra késztetett, hogy
haladéktalanul hazautazzam. A nashville-i vasútállomáson egy távoli
rokonom várt, hogy tudassa, miért kellett ily lóhalálában hazatérnem:
édesanyámat barbár módon meggyilkolták – hogy miért és ki, azt senki nem
tudta, csupán a körülményekkel lehettünk tisztában.
Apám Nashville-be utazott, szándéka szerint a következő nap délutánján
tért volna haza. Valami azonban közbejött, nem tudta elintézni üzleti ügyeit,
ezért még aznap éjjel, közvetlenül pirkadat előtt hazaérkezett. A halottkém
előtt tett vallomásában elmondta, hogy nem volt nála kapukulcs, az alvó
szolgákat nem akarta felébreszteni, ezért minden különösebb ok nélkül a ház
mögé sétált. Amikor az épület sarkánál befordult, valami neszt hallott,
mintha halkan becsuktak volna egy ajtót. A sötétben is tisztán ki tudta venni
egy férfi árnyát, amely eltűnt a pázsit mögötti fák között. Sebesen utána
eredt, majd az üldözést feladva gyorsan átvizsgálta a talajt, abban a hitben,
hogy valamelyik szolgáló titkos látogatójáról szerezhet így tudomást, ám
semmit nem talált. Ekkor benyitott a házba – az ajtó nem volt kulcsra zárva
–, és felment anyám hálószobájába. A szobaajtó nyitva állt. Amikor belépett
a sötétbe, belebotlott valami nehéz tárgyba. Megkímélem magamat a
részletektől; szegény anyám volt az, akit puszta kézzel megfojtottak.
A házban semmit sem vittek el, a szolgák semmit sem hallottak, és a
halott asszony torkán található rettenetes ujjnyomokon kívül – Istenem,
bárcsak elfeledhetném őket! – a gyilkos nem hagyott maga után semmi
nyomot.
Tanulmányaimat természetesen megszakítottam, és apámmal maradtam,
aki érthető módon nagyon megváltozott. Korábban is csendes, hallgatag
ember volt, de most mély csüggedés vett erőt rajta, semmi nem tudta lekötni
a figyelmét, ugyanakkor minden váratlan hang – egy lépés, egy becsapódó
ajtó – görcsös reakciót váltott ki belőle, amit az ember félelemnek is
hihetett. A legkisebb váratlan esemény is felizgatta, gyakran elsápadt, majd
a korábbinál is mélyebb melankolikus apátiába zuhant. Azt hiszem, ezt
nevezik „ideg-összeroppanásnak”. Ami engem illet, fiatalabb voltam, mint
most – ez sokat segített. Az ifjúság balzsam minden sebre. Ó, ha ismét azon
az elbűvölő vidéken lehetnék! Nem ismervén még a bánatot, nem tudtam
felbecsülni a gyász borzalmát.
Egyik éjjel, pár hónappal a rettenetes eseményt követően, apámmal
együtt sétáltunk haza a városból. A telihold három órája volt már a keleti
égbolton; a nyári éjszaka fenséges nyugalma borította be a tájat, csak
lépéseink nesze és a kabócák éneke hallatszott. Az út menti fák fekete árnya
közt fehéren csillant az ösvény. Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, a ház eleje
árnyékban volt, sehol sem látszott semmi fény. Apám hirtelen megtorpant,
megragadta a karomat, és alig hallhatóan suttogta: – Istenem! Istenem! Mi
az?
– Semmit sem hallok – válaszoltam.
– De nézd! Nézd! – mondta, és közvetlenül előttünk az útra mutatott.
Azt mondtam: – Nincs ott semmi. Gyere apám, menjünk. Beteg vagy.
Elengedte a karomat, és mereven, mozdulatlanul állt a holdfényes ösvény
közepén, mint akit valamelyik érzéke megbénított. Arca a holdfényben
sápadtnak, eltökéltnek és meggyötörtnek látszott, szavakkal kifejezhetetlen
bánatot tükrözött. Gyengéden meghúztam az inge ujját, de ő tökéletesen
megfeledkezett jelenlétemről. Végül lassan hátrálni kezdett, lépésről lépésre,
és eközben egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét arról, amit látott, vagy
látni vélt. Félig megfordultam, hogy kövessem, de elbizonytalanodtam,
megálltam. Nem emlékszem, hogy féltem volna, hacsak a hirtelen
borzongás nem ennek az érzésnek fizikai megnyilvánulása volt. Mintha
jeges szél érintette volna az arcomat, tetőtől talpig beburkolt, körbevett;
éreztem, ahogy megborzolta a hajamat.
Abban a pillanatban figyelmemet az emeleten egy kivilágosodó ablak
vonta magára: az egyik szolga – talán valami megmagyarázhatatlan rossz
előérzet ébresztette fel, soha nem tudta megmagyarázni, hogy miért –
meggyújtott egy lámpát. Mire megfordultam, apámnak nyoma veszett. A
következő években sorsáról még csak suttogó hírek sem érkeztek az
ismeretlen és a sejtés határán elterülő világból.

II.
CASPAR GRATTAN VALLOMÁSA

Ma még azt mondják rólam, élek; holnap, itt, ebben a szobában egy
érzéketlen agyagfigura hever majd, aki túl sokáig voltam én. Ha valaki
netán felemelné a szemfedőt annak a kellemetlen valaminek az arcáról, csak
morbid kíváncsiságát akarja kielégíteni. Bizonyára lesznek, akik még azt is
megkérdezik: – Ki volt ez a férfi? – Beszámolómban az egyetlen
kézenfekvő választ adhatom: Caspar Grattan. Elégedjenek meg ennyivel. Ki
tudja, milyen hosszú életem több mint húsz évében e név tökéletesen
megfelelt az igényeimnek. Igaz, én adtam magamnak, de más nevem nem
lévén, jogom volt ezt tenni. Ebben a világban kell, hogy neve legyen az
embernek; megelőzi a bajt, noha valódi személyazonosságot nem ad
senkinek. Vannak, akiket számok alapján azonosítunk, de ez sem kielégítő
megkülönböztetés.
Egy nap például egy távoli város utcáján sétálva két egyenruhás férfiba
botlottam. Az egyik lassított, az arcomba bámult, és így szólt a társához: –
Ez az ember pont úgy néz ki, mint a 767-es. – A szám valahogy ismerősnek,
egyben ijesztőnek tűnt. Megmagyarázhatatlan késztetés hatására beugrottam
egy mellékutcába, és addig rohantam, míg a kimerültségtől összeestem.
Soha nem felejtettem el azt a számot. Zavaros karattyolást, örömtelen
nevetést, vasajtók dörrenését idézi fel bennem. Így hát a nevemet mondom,
még ha magam adtam is magamnak, jobban szolgál, mint egy szám. A
szegények temetőjének nagykönyvében amúgy is hamarosan mind a
kettővel rendelkezhetem majd. Micsoda gazdagság!
Attól, aki megtalálja majd ezt az írást, egy kis megértést kérek. Nem
életem teljes története ez; nem adatott meg az a tudás, amellyel ezt a
feladatot megoldhatnám. Ez mindössze emléktöredékek láncolata, egyesek
olyanok, mint egy nyakék ragyogó gyöngyszemei, külön-külön tiszták és
egyértelműek, mások távoliak, elmosódottak, idegenek, mint a bíbor álmok,
melyeket üres, fekete szünetek szakítanak meg – boszorkánytüzek
ragyognak vörösen, örökösen a nagy pusztaságban.
Az örökkévalóság határán állva, megfordulok, hogy még egy utolsó
pillantást vethessek az útra, melyen idáig jutottam. Húsz év lábnyomai
meglehetősen tisztán kivehetőek, egy vérző láb lenyomatai. Nyomoron és
fájdalmon vezetnek át, becstelen és bizonytalan lépések, olyasvalakié, aki
valami nagy teher alatt görnyed...

Távoli, barátságtalan, melankolikus, lassú…

Ah, a költő próféciája, s rólam szól – milyen csodálatos, milyen

rettenetesen csodálatos!
Ha e via dolorosa – bűnökkel megszakított kálvária – kezdete elé nézek
vissza, semmit sem látok tisztán; mintha felhőből bukkannának elő az
események. Tudom, hogy csak húsz évet mesélek le, mégis öregember
vagyok.
Az ember nem emlékszik a születésére – ezt valaki másnak kell
elmesélnie. De velem más volt a helyzet; az élet teli kézzel érkezett,
képességgel és hatalommal ruházott fel. Korábbi életemről nem tudtam
többet másoknál. Mindenkinek a tarsolyában találni dadogó célzásokat,
melyek lehetnek emlékek, de lehetnek akár álmok is. Én csak azt tudom,
hogy testben és lélekben érett voltam, mikor először ébredtem öntudatra, és
ezt az öntudatot meglepődés vagy különösebb érdeklődés nélkül fogadtam
el. Egy erdőben találtam magam, félig meztelen voltam, a lábam
kisebesedett, kimondhatatlanul elgyötörtnek éreztem magam, de
gyalogoltam. Megpillantottam egy parasztházat, bekopogtam, enni kértem.
Kaptam is valakitől, aki a nevemet kérdezte. Nem tudtam válaszolni, holott
tisztában voltam azzal, hogy mindenkinek van neve. Roppant zavaromban
elszaladtam, és mikor rám köszöntött az éjjel, lefeküdtem az erdőben és
elaludtam.
Másnap egy nagyvárosba értem, amelyet most nem nevezek meg. Az
életem – mely most a végéhez ér – további eseményeiről sem fogok
beszámolni. Csavargóélet volt, mindig és mindenütt kísértett a bűn és
bűnhődés mindenek felett álló érzése, a rosszért járó büntetés bűne, és a
bűnért járó büntetés rettenete. Lássuk csak, képes vagyok-e mindezt
elmesélni.
Úgy rémlik, egykor nagyváros mellett élhettem, jómódú ültetvényes
voltam, elvettem egy asszonyt, akit szerettem, és akiben nem bíztam. Olykor
úgy tűnik, mintha lett volna egy gyermekünk is, ragyogó, ígéretes ifjú.
Arcvonásait sosem tudom tisztán kivenni, igaz, rendszerint nem is szerepel a
képeken.
Egy szerencsétlen este eszembe jutott, hogy meg kéne győződnöm
feleségem hűségéről. Aki megtapasztalta, vagy olvasott róla, tudja, a
legközönségesebb, olcsó módszert alkalmaztam. Bementem a városba, a
feleségemnek azt mondtam, hogy másnap délutánig odaleszek. Ám még
napkelte előtt visszatértem, majd a ház mögé lopóztam. A hátsó ajtón
akartam bemenni, korábban titokban megszereltem, látszatra bezáródott,
valójában nyitva maradt. Már egész közel voltam, mikor meghallottam,
hogy az ajtó finoman, óvatosan kinyílik, majd becsukódik, egy férfit láttam
elosonni az éjszakában. A szívemben gyilkos szándékkal vetettem utána
magamat, de köddé vált, kilétét nem tudtam megállapítani. Manapság már
az is megfordul a fejemben, hogy talán nem is emberi lény volt.
A féltékenységtől és haragtól őrjöngve, a megsértett férfilélek vadállatias,
elemi szenvedélyével léptem be az otthonom ajtaján, rohanvást vettem a
lépcsőfokokat feleségem szobájáig. Az ajtó csukva volt, de ezt a zárat is
megbabráltam, így könnyedén kinyithattam. A sötét ellenére azonnal az
ágynál teremtem. Kutató kezeim felfedték, hogy bár az ágyat megvetették,
nem fekszik benne senki.
– Biztos lent van – gondoltam –, és retteg. A sötét hallban elkerülhettem.
Megfordultam, hogy kimenjek és megkeressem, de elvéttettem, rossz
irányba – dehogy! jó irányba! – léptem, és belebotlottam. Reszketve
kucorgott a fal mellett a sarokban. A kezeim azonnal a torkára fonódtak,
elfojtották a sikolyt, a térdemmel leszorítottam a küszködő testet; és a
sötétben, anélkül, hogy egyetlen vádló vagy megbánást tanúsító szó
elhangzott volna, addig fojtogattam, míg kilehelte a lelkét!
Az álom itt ér véget. Múlt időben meséltem el, de helyénvalóbb lenne a
jelen, hiszen agyamban újra meg újra lejátszódik a rettenetes tragédia,
megint kidolgozom rettenetes tervemet, megszenvedem a bizonyosságot,
elkövetem a bűnt. Azután mindent elborít az üresség; majd szürke
ablaktáblákat ver az eső, vagy hó hullik gyér ruházatomra, kerekek
zörögnek a mocskos utcán, ahol életemet nyomorban és szegényes
munkával tengetem. Ha van napfény, én nem emlékszem rá, ha vannak
madarak, nekem nem énekelnek.
Van egy másik álmom is, újabb éjszakai látomás. A holdsütötte út árnyai
közt állok. Tudom, hogy van még valaki velem, de hogy ki, azt pontosan
meg nem mondhatom. A nagy ház árnyékéban fehér ruha csillan; azután egy
asszonyi alak áll velem szemben az úton – meggyilkolt feleségem! Az arcán
a halál, a torkán foltok. Merően néz, tekintete magához von, nincs benne
megbánás, sem gyűlölet vagy rosszindulat, sem semmi más, ami
borzalmasabb lehetne annál, amit tükröz: a felismerést. Rémülten hátrálok a
borzalmas tünemény elől – ez a rettenet most, írás közben is a hatalmában
tart. Nem tudom tisztán formálni a szavakat. Látják! Ők…
Már megnyugodtam, valójában nincs is több mondandóm. A történet ott
ér véget, ahol kezdődött – sötétben és kétségek között.
Igen, ismét ura vagyok önmagamnak: „lelkem kapitánya”. De ez nem
jelent megkönnyebbülést, csak újabb stáció, újabb áldozat. Feloldozásom
mértéke állandó, jellege változó, ezek egyike a nyugalom. Elvégre csak
életfogytiglanra ítéltettem. „Életért pokol” – milyen ostoba büntetés: a
vádlott választhatja meg büntetése hosszát. Az én ítéletem ma lejár.
Mindenkinek mondom, béke nekem nem jutott osztályrészemül.

III.
A NÉHAI JULIA HETMAN BAYROLLES MÉDIUMON KERESZTÜL
TETT VALLOMÁSA

Korán visszavonultam, és szinte azonnal békés álomba merültem,

melyből az a meghatározhatatlan rossz érzés ébresztett föl, amely, úgy
gondolom, gyakran megesik abban a másik, korábbi életben. Az a tény,
hogy semmilyen okát nem találtam, nem szüntette meg. Férjem, Joel
Hetman nem volt otthon; a szolgák a ház távolabbi részében aludtak. De ez
mindennapos jelenség volt; korábban sosem zavart. Mégis, az ismeretlen
félelem annyira elviselhetetlenné vált, hogy legyőzve azon vágyamat, hogy
mozdulatlanná dermedjek, felültem, és meggyújtottam az ágyam melletti
lámpát. Várakozásommal ellentétben ez sem hozott megkönnyebbülést; a
fény fokozta a veszélyérzetemet, újabb veszedelmet ígért, mivel rájöttem,
hogy kiszűrődik az ajtó alatt, és jelzi hollétemet, bármilyen gonosz is
ólálkodik odakint. Ti, akik még hús és vér vagytok, akiket a képzelet által
megidézett rettegés tart fogva, ti el tudjátok képzelni, micsoda szörnyű
félelem lehet az, amely a sötétségben keres biztonságot az éjszaka
rosszindulatú lényei ellen. A kétségbeesés stratégiája, hogy szemtől szemben
rontunk az ellenségre.
Eloltván a lámpát, a fejemre húztam a takarót, és remegve és csendben
feküdtem, sikoltani is képtelenül, még imádkozni is elfeledtem. Sokáig
fekhettem ebben a szánalmas helyzetben, ti óráknak mondanátok, nálunk
nincsenek órák, nincsen idő sem.
Végül megérkezett. Puha, szabálytalan lépések nesze a lépcsőn! Lassú,
bizonytalan, habozó, mintha az a valaki nem látta volna az utat; zaklatott
értelmemnek annál rettenetesebb, mert úgy éreztem, vak és értelmetlen
rosszindulat közelít felém, amely ellen nem lehet védekezni, amitől nem
lehet könyörületet remélni. Még az is eszembe jutott, hogy bizonyára égve
hagytam a hallban a lámpát, és ennek a teremtménynek a tapogatózása
bizonyítja, hogy az éjszaka szörnyetege. Ez persze ostoba és következetlen
gondolat volt, ha figyelembe vesszük, hogy korábban én magam mennyire
rettegtem a fénytől, de mit tettek volna a helyemben? A félelemben nincs
értelem; a félelem bolond. A lényegéből fakadó komor
megfellebbezhetetlenség és a füledbe susogott gyáva tanácsai egymásnak
mondanak ellent. Jól tudjuk ezt mindannyian, akik beléptünk a Rettegés
Birodalmába, akik korábbi életünk helyszíneinek örökös félhomályában
bolyongunk, akik még magunk és egymás számára is láthatatlanok vagyunk,
és mégis magányosan rejtőzünk mindenféle elhagyatott zugokban; vágyunk
arra, hogy beszélgethessünk szeretteinkkel, mégis némák maradunk, és így
épp annyira félelmetesek vagyunk számukra, mint ők a mi számunkra.
Olykor eloszlik a tehetetlenség, a törvényt felfüggesztik: a szeretet vagy
gyűlölet halhatatlan ereje megtöri az átkot – meglátnak bennünket azok,
akiket figyelmeztetni, vigasztalni vagy büntetni akarunk. Hogy milyen
formában látnak bennünket, azt nem tudjuk, csak azt, hogy még azokat is
megijesztjük, akiket szeretnénk megnyugtatni, és akiktől leginkább vágyjuk
a gyengédséget és együttérzést.
Kérlek, nézzétek el egy valamikori asszonynak, hogy összevissza beszél.
Ti, akik ebben a tökéletlen formában léptek kapcsolatba velünk – nem
érthettek meg bennünket. Ostoba kérdéseket tesztek fel, megismerhetetlen
és tiltott dolgokról faggattok. Amit tudásunkból szavakban átadhatunk,
annak nincs értelme a ti nyelveteken. Mondanivalónkat az értelmetek
korlátai, szavainkat a szókincsetek szegénysége köti gúzsba. Azt hiszitek,
hogy egy másik világ részei vagyunk. Tévedtek. Más világról, mint a tiétek,
nincs tudásunk, bár számotokra nincs napfény, nincs melegség, sem zene
vagy kacagás, nincs madárdal, vagy bármiféle társaság. Istenem! Micsoda
élet kísértetnek lenni, félni és reszketni egy megváltozott világban, és
kétségbeesetten könyörögni a megértésért és könyörületért!
Nem, nem a félelemtől haltam meg. Az a Valami megfordult és
eltávozott. Hallottam, hogy sietve lemegy a lépcsőn, azt gondoltam, maga is
megijedt valamitől, őt is a rettegés űzte el. Aztán felkeltem, hogy segítséget
hívjak. Reszkető kezem épp csak megtalálta az ajtógombot, amikor –
kegyelmes egek! – hallottam, hogy visszatér. Gyors, nehéz és hangos
léptekkel sietett fel a lépcsőn; beleremegett a ház. A sarokba menekültem, és
összekuporodtam a padlón. Megpróbáltam imádkozni. Megpróbáltam drága
férjem nevét kiáltani. Aztán hallottam, hogy kinyílik az ajtó. Egy időre
elveszítettem az eszméletemet, és amikor magamhoz tértem, fojtogató kezek
szorították a torkomat – éreztem, hogy karjaim gyenge hiábavalósággal ütik
azt, aki hátralökött –, éreztem, hogy a nyelvem kitüremkedik a fogaim
közül! Aztán elhagytam ezt az életet.
Nem, nem tudom, mi támadt rám. Amit a halálban tudunk, az csupán
összegzése korábbi ismereteinknek. Mostani létünkről sok új ismerettel
rendelkezünk, de azokra a régi lapokra nem vetül új fény; emlékezetünkben
csak az van megírva, amit el tudunk olvasni. Itt a tudás nem magasodik a
kétségek birodalmának zavaros posványa fölé. Az Árnyak Völgyében
járunk, magányos zugokban ólálkodunk, szederbokrok sűrűjéből lessük
őrült és rosszindulatú lakóit. Honnan lenne tudásunk a halványuló múltról?
Az, amiről beszélni akarok, egy éjjel következett be. Tudjuk, mikor van
éjszaka, mert akkor visszavonultok házaitokba, és mi előjöhetünk
rejtekhelyeinkről, félelem nélkül sétálhatunk egykori otthonaink körül,
bekukkanthatunk az ablakokon, még be is léphetünk, és míg alusztok,
nézhetjük arcotokat. Én sokáig bolyongtam a ház körül, ahol oly kegyetlenül
változtattak át azzá, ami most vagyok, így teszünk, amíg élnek azok, akiket
szerettünk vagy gyűlöltünk. Hiába kerestem módot arra, hogy testet öltsek,
hogy megértessem férjemmel és fiammal, hogy továbbra is létezem, hogy
végtelenül szeretem és kimondhatatlanul sajnálom őket. Ha aludtak, mindig
felébredtek, és ha kétségbeesésemben akkor akartam közelükbe kerülni,
amikor ébren voltak, az élők rémült tekintetével fordultak felém. Elijesztett
a tekintetük, amelyet azért kerestem, hogy célomat megvalósíthassam.
Ezen az éjjelen hiába kerestem őket, miközben rettegtem, hogy rájuk
találok. Nem voltak a házban. Nem láttam őket a holdvilágos pázsiton sem.
Mert a nap ugyan örökre elveszett a számunkra, a hold azonban, akár kerek,
akár sovány, megmarad nekünk. Olykor éjjel ragyog, olykor nappal, de
mindig felkel és lenyugszik, mint abban a másik világban.
Elhagytam a pázsitot a fehér fényben, és csendben, céltalanul és
szomorúan haladtam az úton. Hirtelen meghallottam szegény férjem
hangját. Döbbenten felkiáltott, majd a fiamét is, aki nyugodt szavakkal
csitítgatta. Ott álltak a fák árnyékában – közel, ó, milyen közel! Az arcuk
felém fordult, az idősebb férfi szeme rám szegeződött. Meglátott – végre,
végre meglátott! Ennek tudatában rettegésem elszállt, mint egy rossz álom.
A halál átka megtört: a Szerelem legyőzte a Törvényt! A boldogságtól
őrjöngve kiabáltam – kiabálnom kellett, „Lát! Lát! Meg fog érteni!” Majd
erőt vettem magamon, előre léptem. Mosolyogtam, mindent megtettem,
hogy gyönyörű legyek, hogy a karjaiba vessem magam, hogy
becézgetésemmel megvigasztaljam, és fiam kezével az enyémben
kimondjam azokat a szavakat, melyek újra megkötik az élők és halottak
közti elszakadt köteléket.
De jaj! Az arca elsápadt a félelemtől, a szeme mint az űzött vadé.
Elhátrált előlem, ahogy előre léptem, majd megfordult, s bemenekült az
erdőbe – hogy hová, azt meg nem tudhatom.
Kétszeresen elhagyatott szegény fiam előtt soha nem tudtam
érzékelhetően megjelenni. Hamarosan ő is átlép a Láthatatlan Létbe, és
számomra örökre elvész.
 HALÁLOS KÓRJÓSLAT

– Olyan babonás azért nem vagyok, mint önök, orvosok, akárhányan,

akik természettudományos gondolkodásukban tetszelegnek – vélekedett
Hawver, holott senki nem vádolta. – Akárhányan önök közül… mondjuk,
nem akárhányan, néhányan… hisznek a lélek halhatatlanságában és némely
jelenségben, amelyet csak tudományos rátartiságból nem neveznek
kísértetnek. Én magam mindebből csupán annyit hiszek, hogy az élőket
néha olyan helyeken is látjuk, ahol éppen nincsenek, csak megfordultak
valaha… mondjuk, ahol hosszabb ideig laktak, és mintegy rányomták
bélyegüket környezetükre. Nemcsak hiszem: tudom, hogy némely ember
egyéniségét idők múltán is kiolvashatjuk környezetükből. Erős egyéniség
dolga.
– Igaz. Erős egyéniség egyfelől, gyenge elme másfelől – jegyezte meg dr.
Frayley mosolyogva.
– Mondhatta volna szebben is. Teszem azt, a gyengébb lelkek maguk
igazolják várakozásaikat.
– Csakugyan. Bocsásson meg. Lelket mondtam volna, ha a hitére
hivatkozik. De a tudás az elméhez fellebbez. Nem árulná el, hogyan jutott e
tudás birtokába?
– Úgyis rásüti, hogy rémlátomány – állapította meg Hawver, de aztán
csak elmondta.
…Múlt nyáron, mint tudja, lementem Meridianba, ott akartam átvészelni
a kánikulát. Úgy volt, hogy egy rokonomnál szállok meg, de éppen betegen
feküdt, így aztán másfelé néztem szállás után. Némi utánjárással sikerült is
házat bérelnem. Egy Mannering nevű különc orvos lakott benne, de már
évekkel előbb elutazott valahova, senki nem tudta, hova, még az
ingatlanközvetítő se. Az orvos maga építette a házat, s vagy tíz évig lakott
benne öreg cselédjével. Működési köre sohasem volt valami kiterjedt, de
lassacskán végképp kifogyott a betegből. Nem foglalkozott többet
gyógyítással, sőt a társas élettől is visszavonult remeteségébe. A falu orvosa
mesélte, akivel még érintkezett, hogy magányában egyetlen kérdésnek
szentelte minden idejét, majd vizsgálódásainak eredményét nyomtatott
műben foglalta össze, mellyel éppen nem nyerte meg kartársai tetszését. Mi
tagadás, nem is tartották teljesen épeszűnek. Nem láttam a könyvet, címére
sem emlékszem e pillanatban, csak hallomásból tudom, milyen
meghökkentő következtetéseket foglal magában. Kimutatta nevezetesen,
hogy egészséges egyedek halálának idejét sem lehetetlen akár hónapokkal
előbb megállapítani. Ha emlékezetem nem csal, tizennyolc hónapban jelölte
meg az előrejelzés legkorábbi időhatárát. A környéken számtalan mese
keringett kórjóslatairól… kórismére akar helyesbíteni, látom… s az hírlett,
hogy akinek a barátait figyelmeztette, az meg is halt a jósolt időben, napon,
és a halál okát egyetlen alkalommal sem sikerült tisztázni. E kitérőnek,
persze, az ügy érdekéhez semmi köze, csak gondoltam, orvosnak való
csemege.
A házban elutazása óta nem változott semmi, mondták. Magamfajta
embernek, aki se remete, se tudós, eléggé nyomasztó lakás volt, talán meg is
nyomott... vagy a lakás, vagy régi lakójának egyénisége; nem tudom. Annyi
bizonyos, hogy mélakóros lettem, holott nem hajlok mélakórra, és az
egyedüllétet sem viselem rosszul. A cselédség, igaz, nem aludt ott a házban,
de tudja, én mindig jól megvoltam a magam társaságában, és örömömet
leltem az olvasásban is, habár tudós buzgalom nem hajt. Nem is keresem
akkori rosszkedvem és kínzó balsejtelmeim okát, csak megállapítom, hogy
Mannering doktor dolgozószobájában éreztem magam a legrosszabbul,
pedig az volt a ház legvilágosabb, leglevegősebb helyisége. Falán ott lógott
a doktor életnyi arcképe, s mintha ez az olajfestmény telepedett volna rá az
egész szobára. Pedig a képen nem volt semmi furcsaság. Mannering doktor
jóképű ember lehetett, amikor megfestették, olyan ötvenéves-forma; őszülő
haj, simára borotvált arc, bogár szem, merő tekintet. Mindig rá kellett
néznem, mintha delejesen vonzott volna. Valami kísérteti ismeretség
szövődött lassan köztünk.
Egyik este petróleumlámpával a kezemben mentem át a
dolgozószobán… gáz nincs Meridianban… s mielőtt a hálószobába
nyitottam volna, már szokásomhoz híven, megálltam az arckép előtt.
Ilyenkor, a lámpafényben, furcsán megváltozott az arc… annyit mondhatok,
hátborzongató volt. Mint fényjelenség inkább érdekelt, mint zavart. Innen
oda álltam, változtattam a fény szögét, és figyeltem a hatást. Hirtelen, nem
is tudom, miért, de megfordultam, s azt láttam, hogy a sötétből egy férfi
közeledik felém! Amint odaért a lámpa fénykörébe, Mannering doktort
ismertem fel benne… mintha a képből lépett volna ki!
– Bocsánat – jegyeztem meg, talán kissé hűvösen –, de olyan halkan
kopogott, hogy nem hallottam. – Ő nem szólt rá, csak elment mellettem,
kartávolságra, rám tette jobb keze mutatóujját, és eltűnt a szobából. Hogy
jött be, azt sem láttam, hogy ment ki, azt sem.
A történetnek ezt a részét nevezi ön rémlátásnak, én pedig, szebb szóval,
káprázatnak. A szobának két ajtaja volt, az egyiket bezártam, a másik a
hálószobába nyílt, oda viszont csak a dolgozószobán át lehetett bejutni. Nem
mintha ez fontos volna.
Kísértethistória, állapítja meg magában, látom, amilyeneket ősidők óta
feljegyeznek. Pedig el sem mondanám, ha Mannering doktor nem élne, s
nem ma találkoztam volna vele az Union utcában. A tömegben ment el
mellettem.
Hawver ezzel be is fejezte a történetet. Hallgattunk egy darabig mind a
ketten. Dr. Frayley szórakozottan dobolt az asztalon.
– Talán szót is váltottak? – érdeklődött. – Nyilván akkor győződött meg,
hogy Mannering doktor él.
Hawver csak bámult, s nem válaszolt.
– Talán – firtatta dr. Frayley –, intett, a kezét felemelte, vagy valamit,
mintha figyelmeztetni akarná? Az a mutatóujj-emelés például kedves
szokása volt... gyakran megtette, ha valamely megállapításra, mondjuk,
kórmegállapításra akart nyomatékot.
– A mutatóujját csakugyan rám emelte… éppen mint a dolgozószobai
tünemény. Álljunk csak meg! Hát ismeri?
Hawver kezdett ideges lenni.
– Ismertem. Olvastam a könyvét is; és meggyőződésem, hogy eljön az
idő, amikor minden orvos olvasni fogja. Mannering doktor talán a
legjelentősebb orvosi felfedezéssel lepte meg benne századunkat. Mondom,
ismertem, személyesen. Három évvel ezelőtt én voltam a kezelőorvosa.
Azóta meghalt.
Hawver leplezetlen idegességgel ugrott fel, s egy darabig fel-alá sétált a
szobában. Majd egyszerre megállt dr. Frayley előtt, s nem valami
magabiztosan tudakolta.
– Mondja, doktor úr, nem volna valami orvosi tanácsa a számomra?
– Nincs, Hawver – nyugtatta meg dr. Frayley. – Makkegészségesnek
nyilvánítom. Baráti tanácsom ellenben az, hogy menjen a szobájába.
Istenien hegedül, tessék, most játsszon valami vidám, szívderítő darabot.
Verje ki a fejéből ezt a kísértethistóriát.
 Másnap Hawvert halva találták szobájában. Álla alá szorított hegedűvel
feküdt a földön, s a kottaállványra Chopin gyászindulóját tette ki.
 MOXON „EMBERÉRE” AKAD

– Komolyan mondja? Igazán azt hiszi, hogy a gépek gondolkoznak?

Moxon nem válaszolt azonnal. Figyelmét láthatólag a tűzrostélyon
parázsló széndarabok kötötték le: itt-ott ügyesen megigazgatta őket a
piszkavassal, mígnem fáradságát fényesebb izzással viszonozták.
Észrevettem, hogy az utóbbi hetekben egyre jobban eluralkodott rajta az a
szokás, hogy a legjelentéktelenebb hétköznapi kérdésre is halogatja a
választ. Ez azonban, benyomásom szerint, inkább közönséges
szórakozottságból, semmint megfontolt szándékból fakadt; barátom
igencsak úgy festette, mint aki nagyban töri a fejét valamin. Nemsokára
megszólalt:
– Mi is a „gép”? Ezt a fogalmat sokféleképpen meghatározták már. Egy
népszerű szótárban például ezt a definíciót olvashatjuk: „Az az eszköz vagy
szerkezet, amellyel energiát fejtenek ki és értékesítenek, vagy egy kívánt
hatást hoznak létre”. Hát nem gép akkor az ember is? Azt pedig el kell
ismernie, hogy az emberek gondolkoznak… vagy legalábbis azt gondolják,
hogy gondolkoznak.
– Ha nem akar válaszolni a kérdésemre – feleltem, kissé ingerülten –,
akkor miért nem mondja meg? Amit mond, az csupán köntörfalazás.
Nagyon jól tudja, hogy ha „gépet” mondok, nem „embert” értek rajta,
hanem azt a valamit, amit az ember készített és dolgoztat.
– Ha nem az dolgoztatja őt! – mondta, hirtelen fölkelt, és kinézett az
ablakon, bár a viharos éjszakában semmit se láthatott. Egy pillanat múlva
megfordult, és mosolyogva megszólalt:
– Eszem ágában sem volt köntörfalazni. Bocsásson meg. Úgy gondoltam
csupán, hogy a szótáríró öntudatlan tanúvallomása sokatmondó, és
megbeszélésünk témájába vág. Természetesen világos feleletet is adhatok a
kérdésére: hiszek abban, hogy a gépeknek van véleményük arról a
munkáról, amit végeznek.
Ez valóban világos válasz volt. Persze mégse elégített ki egészen, mert
igazolni látszott a szomorú gyanút, hogy az a rajongás, amellyel Moxon a
műhelyében kutatott és kísérletezett, megártott neki. Például tudtam, hogy
álmatlanságban szenved, ez pedig elég súlyos baj. Ez támadta volna meg az
agyát? A kérdésemre adott válasza mintha ilyesmit bizonyított volna; ma
talán már másképp vélekednék erről. Akkor fiatalabb voltam, márpedig a
fiatalság áldásaiba beletartozik a tudatlanság is – ami ezúttal arra bátorított,
hogy tovább kérdezősködjem.
– Bocsánatot kérek, de mivel gondolkozik a gép, hiszen nincs agya?
A választ, ezúttal kevésbé habozóan, viszontkérdés formájában tette fel –
kedvenc szokása szerint.
– Mivel gondolkoznak a növények… hiszen nincs agyuk?
– Ó, hát a növények is a filozófusok sorába tartoznak? Örömest hallanám
néhány következtetésüket; az előzményeket mellőzheti.
– Talán – felelte, láthatóan figyelmen kívül hagyva ostoba
gúnyolódásomat – tetteikből következtethet a meggyőződéseikre.
Megkímélem önt az olyan közismert példáktól, mint az érzékeny mimóza, a
különféle rovarevő virágok, vagy azok, melyek lehajtják a porzószálukat, és
a behatoló méhre rázzák hímporukat, mivel az megtermékenyítheti távoli
társaikat. De figyelje meg a következőt. A kertem egyik szabad sarkába
futószőlőt ültettem. Alighogy megeredt, egy lépésnyire tőle karót vertem a
földbe. A szőlő azonnal abba az irányba kezdett növekedni, de mikor már
csak néhány nap hiányzott, hogy elérje, pár lépéssel odébb helyeztem a
karót. A szőlő azon nyomban megváltoztatta irányát, éles szögben
elkanyarodott, és ismét a karó felé igyekezett. Ezt a mesterkedést többször
megismételtem, de végül, mintegy kedveszegetten, a szőlő abbahagyta az
ide-oda tekergést, és rá se hederített további eltérítő kísérleteimre, hanem
egy távolabb álló fácska felé vette útját, és arra kapaszkodott. Vagy akar
másik példát is?... Ha az eukaliptusz gyökerei nedvességet keresnek,
hihetetlenül meghosszabbodnak. Egy híres kertészeti szakértő elmondja,
hogy egy eukaliptusz behatolt valami rozsdás lefolyócsőbe, és egészen
addig követte, míg egy nyíláshoz nem ért, ahonnan azért távolították el a cső
egy részét, hogy helyet csináljanak az oda építendő falnak. A gyökér
elhagyta a csövet, és követte a falat, míg egy nyílást nem talált, ahonnan
kiesett a tégla. Átmászott rajta, a fal másik oldalán leereszkedett a csőhöz,
behatolt, és folytatta útját.
– Mit akar ezzel mondani?
– Hát nem érti a dolog jelentőségét? Azt mutatja, hogy a növényeknek
van öntudatuk, tehát bizonyítja, hogy gondolkoznak.
– Még ha így van is… mi következik ebből? Nem növényekről, hanem
gépekről beszélgetünk. A gép készülhet részben fából, olyan fából,
amelyben már nincs élet, vagy pedig egészen fémből. Az ásványok világára
is jellemző a gondolkodás?
– Különben hogyan magyarázza meg például a kristályosodás jelenségét?
– Sehogy.
– Jól is teszi, mert különben még arra kényszerülne, hogy épp azt állítsa,
amit tagadni szeretne, vagyis a kristályok alkotóelemei közti értelmes
együttműködést. Mikor a katonák sorba vagy négyszögbe állnak, azt ön az
értelem működésének nevezi. Mikor a vadludak V-alakban röpülnek,
ösztönről beszél. De ha egy ásvány egynemű atomjai, melyek szabadon
mozognak az oldatban, matematikai pontosságú, tökéletes formákba
rendeződnek, vagy a fagyott csapadékrészecskék a hópelyhek részarányos
és gyönyörű alakzataiba, akkor eláll a szava. Még annyi fáradságot sem
vesz, hogy legalább kitaláljon valamilyen nevet, amivel álláspontjának
hősies értelmetlenségét elleplezhetné.
Moxon szokatlanul lelkesen és komolyan beszélt. Mikor elhallgatott, a
szomszédos szobából – melyről tudtam, hogy az a „műhely”, ahová rajta
kívül senki se léphet be – valami furcsa dörömbölést hallottam, mintha
valaki a tenyerével püfölné az asztalt. Moxon is rögvest meghallotta; látható
izgatottsággal felugrott, és átrohant abba a szobába, ahonnan a hang jött.
Különösnek találtam, hogy bárki is lehetne odabent. A barátom iránti
érdeklődés – amelyben bizonyára volt egy adag illetlen kíváncsiskodás –
arra vitt, hogy figyelmesen hallgatózzam, noha – becsületemre mondom –
nem hajoltam a kulcslyukhoz. Zavaros hangok hallatszottak, mintha
dulakodnának vagy veszekednének; remegett a padló. Tisztán hallottam
valakinek a ziháló lélegzetét, és egy rekedt suttogást: „Az istenedet!” Aztán
minden elcsöndesedett, hamarosan előbukkant Moxon, és szomorkásan
mosolyogva így szólt:
– Bocsásson meg, amiért ilyen váratlanul itt hagytam. Az egyik gépem
kijött a sodrából, és erőszakoskodni kezdett.
Kitartóan néztem a bal arcát: négy párhuzamos karcolás éktelenítette –
mindegyikből szivárgott a vér. Így szóltam:
– Mi lenne, ha lenyírná a gép körmeit?
Ez igazán fölösleges tréfa volt; nem is vetett rá ügyet, hanem visszaült
székébe, és folytatta félbeszakadt monológját – mintha mi sem történt volna.
– Ön bizonyára nincs egy véleményen azokkal (szükségtelen neveket
említenem, hiszen ön olvasott ember), akik szerint minden dolog érez,
minden atom élő, érző, öntudatos lény. Én azonban magaménak vallom ezt a
véleményt. Nincsenek halott, tehetetlen dolgok: minden él; minden át van
hatva valóságosan és lehetőségként létező erőtől; sőt a környezet ugyanazon
erőire reagál minden, mégpedig fogékonyan reagál mindazon felsőbbrendű
szervezetek nemesebb erőire, amelyekkel kapcsolatba kerül: például az
emberi erőkre, midőn ezek az erők az ember akaratának egy-egy eszközében
testet öltenek. Az ilyen tárgy ugyanis mindig magába fogad valamit az
ember értelméből és szándékából… annál többet, minél bonyolultabb a
belőle származó gép meg a munkája. Talán emlékszik még arra, hogyan
határozta meg Herbert Spencer az Életet! Harminc évvel ezelőtt olvastam.
Lehet, hogy később megváltoztatta, ezt nem tudom pontosan; de az azóta
elmúlt évek alatt egyetlen olyan szót se találtam benne, amit érdemes lenne
megváltoztatni, elvenni vagy kiegészíteni. Szerintem nemcsak ez a legjobb
meghatározás, hanem az egyetlen lehetséges is. „Az élet – mondja Spencer
– meghatározott összetétele különféle változásoknak, melyek részint
egyidejűleg, részint egymás után zajlanak, a külvilág együttesen ható és
folyamatosan érvényesülő tényezőinek megfelelően.”
– Meghatározza a jelenséget – vetettem közbe –; de nem utal az okára.
– Ennél többet nem is várhatunk egy meghatározástól – felelte. – Mill
szerint az okról nem tudunk mást, csak azt, hogy előzmény; az okozatról
pedig csak annyit tudunk, hogy következmény. Bizonyos egymástól
különböző jelenségekben az egyik a másik nélkül sohase jelentkezik: az
elsőt, az idő figyelembevételével, oknak, a másodikat okozatnak nevezzük.
Aki sokszor látott már kutya üldözte nyulat, de sohase látott nyulat és kutyát
külön-külön, az a nyulat a kutya okának tartaná. Azonban attól tartok – tette
hozzá nyájasan mosolyogva –, hogy a nyulam nagyon messze térít
tulajdonképpeni zsákmányom csapásától; túlságosan és öncélúan
belefeledkeztem a vadászat örömébe. Csak arra akarom fölhívni a figyelmét,
hogy Herbert Spencernek az életről mondott meghatározása a gépek
tevékenységére is vonatkozik; semmi sincs a meghatározásban, ami nem
illene rájuk. E legélesebb szemű megfigyelő és legmélyebb gondolkodó
szerint, ha az embert élőnek tekintjük, amíg tevékenysége tart, akkor a gép
is él, amíg működik. Mint gépek feltalálja és alkotója tanúsíthatom, hogy ez
igaz.
Moxon hosszú ideig hallgatott. Szórakozottan a tűzbe bámult. Későre járt
az idő, arra gondoltam, hogy ideje távoznom, de valahogy nem volt
kedvemre az a gondolat, hogy magára hagyjam barátomat ebben az
elhagyatott házban, teljesen egyedül egy különös valakivel, akinek a
természetéről csak annyit sejthettem, hogy barátságtalan, sőt talán
rosszindulatú is. Előrehajoltam, mélyen a szemébe nézem, és miközben
műhelyének ajtaja felé mutattam, így szóltam:
– Moxon, kit rejteget ott?
Némileg meglepődtem, mikor könnyedén elnevette magát, és habozás
nélkül azt felelte:
– Senkit. Azt a véletlen esetet, amire gondol, én idéztem elő
könnyelműségemmel: az egyik gépet működni hagytam, de miközben azzal
a nehéz feladattal bajlódtam, hogy megvilágítsam az ön értelmét, nem adtam
neki semmilyen munkát. Mellesleg tudja-e, hogy az Öntudat a Ritmus
teremtménye?
– Ott egye meg a fene mindkettőt! – válaszoltam, és fölkeltem, majd
sietve magamra kaptam a nagykabátomat. – Jó éjszakát kívánok magának,
és ha szabad hozzátennem: remélem, azon a gépen, amelyiket véletlenül
elfelejtett kikapcsolni, legközelebb kesztyű is lesz, mikor ön szükségesnek
tartja majd, hogy megállítsa.
Meg se várva gúnyolódásom hatását, elhagytam a házat.
Esett az eső, koromsötét volt. Túl a dombtetőn, amely felé veszélyes
deszkajárdákon és sáros, kövezetlen utakon botorkáltam, halványan
derengett az ég, a város fényeit jelezve, mögöttem azonban Moxon házán
kívül semmit se lehetett látni. Abból is csak egy világító négyszöget: mintha
valami rejtélyes és baljóslatú tűzben izzott volna. Tudtam, hogy barátom
műhelyének egyik elfüggönyözetlen ablaka az, és biztosra vettem, hogy a
házigazda folytatja tanulmányait, melyeket félbe kellett szakítania, míg
nekem magyarázgatta a gépek gondolkodását és a Ritmus teremtő erejét.
Véleményei ugyan fölöttébb furcsának és némileg mulatságosnak tetszettek,
mégsem tudtam egészen szabadulni attól az érzéstől, hogy valamilyen
tragikus kapcsolatban vannak az életével és a jellemével – talán a végzetével
is; noha most már letettem róla, hogy e különös ideákat csupán egy beteg
elme hóbortjának tekintsem. Akármilyenek is a nézetei, a hibátlanul logikus
előadás, ahogy kifejtette őket, elhárította ezt a gyanút. Újra meg újra
eszembe jutottak utolsó szavai: „Az Öntudat a Ritmus teremtménye”.
Milyen rövid és velős megállapítás! Most végtelenül vonzónak találtam.
Ahányszor eszembe jutott, mindannyiszor kibővült az értelme, és számtalan
új gondolatot sugallt „Az ám – tűnődtem –, erre egy egész filozófiát lehetne
alapozni!”. Ha az öntudat a ritmus terméke, akkor minden dolognak van
tudata, mert minden mozog, és minden mozgás ritmikus. Nem tudom,
Moxon rájön-e gondolatának fontosságára – ennek a nagy jelentőségű
általánosításnak a következményeire; vagy talán a megfigyelés tekervényes
és bizonytalan útján jutott el ehhez a filozófiához?
Először még túlságosan új volt nekem ez az eszme, és Moxon összes
magyarázata se győzött meg, de most egyszerre úgy éreztem, mintha
tündöklő fény ragyogna fel körülöttem, mint egykor a tárzusi Saulus körül;
és ott kinn a viharban, sötétségben és magányban átéltem azt, amit Lewes „a
filozófiai gondolat végtelen változatosságának és irgalmának” nevez. A
tudás új értelme, az értelem új büszkesége ujjongással töltött el. Lábam
szinte alig érintette a talajt; mintha fölemelkedtem volna, és láthatatlan
szárnyak repítenének a levegőbe.
Engedtem annak az ösztönzésnek, hogy további felvilágosítást kérjek tőle
– tőle, akit most már tanítómesteremként tiszteltem. Akaratlanul is
visszafordultam, és mielőtt tudatára ébredtem volna, hogy mit teszek, máris
Moxon ajtaja előtt találtam magam. Az eső bőrig áztatott, mégsem éreztem
bosszúságot. Izgatottságomban nem találtam a csengőt, ezért ösztönösen
lenyomtam a kilincset. Az ajtó kinyílt, beléptem. Fölmentem a lépcsőn
ahhoz a szobához, amelyből az imént távoztam. Mindenre sötétség és csend
borult. Ahogy feltételeztem: Moxon a szomszédos szobában tartózkodott – a
„műhelyben”. Tapogatózva haladtam a fal mellett, míg meg nem találtam az
ajtót. Többször is kopogtam, jó hangosan, de nem kaptam választ. Ezt a
kívülről behallatszó szörnyű zenebonának tulajdonítottam, mert viharos szél
fújt, az eső vadul csapkodta a vékony falakat, s a mennyezet nélküli szobát
fedő zsindelyes tetőn hangosan és szakadatlanul dobolt a zápor.
Moxon sose hívott be a műhelyébe, sőt kereken megtagadta tőlem a
belépést – mint mindenkitől. Egyetlen kivétel volt csupán, egy szakképzett
fémmunkás, akiről senki se tudott semmit azon kívül, hogy Haley-nek
hívják, és hallgatag a természete. Én azonban felzaklatott állapotomban
megfeledkeztem a tapintatról és udvariasságról, és kinyitottam az ajtót. Az
elém táruló látvány egy csapásra elillantotta filozófiai spekulációmat.
Moxon velem szemben ült egy kis asztal túlsó oldalán. Az asztalon egy
szál gyertya állt, ez világította be az egész szobát. Vele szemben egy másik
személy ült, háttal felém. Az asztalon sakktábla. Sakkoztak. Nem nagyon
értek hozzá, de mivel csak néhány bábu volt a táblán, arra következtettem,
hogy a parti a végéhez közeledhet. Moxon nagy érdeklődést tanúsított – úgy
láttam, nem is annyira a játék, mint inkább az ellenfele iránt. Olyan
állhatatosan szögezte rá pillantását, hogy engem egyáltalán nem is vett
észre, pedig éppen a látósugarában álltam. Arca kísértetiesen fehér volt,
szeme úgy csillogott, mint a gyémánt. Ellenfelének csak a háta látszott, de
ez elegendő volt ahhoz, hogy ne kívánjam látni az arcát.
Nem volt magasabb öt lábnál. Testalkata akár egy gorilláé: félelmetes
szélességű váll… rövid, vastag nyak… széles, zömök fej, bozontos
hajzattal. Ezt karmazsinvörös fez fedte. Ugyanilyen színű zubbonya,
szorosan a derekához csatolva, lelógott egészen az ülésig; nyilvánvalóan egy
láda volt az ülőalkalmatossága. A lábát nem lehetett látni. Bal keze, úgy
láttam, az ölében nyugodott. Aránytalanul hosszú jobb kezével mozgatta a
bábukat.
Visszahúzódtam az egyik ajtófélfához, és megálltam az árnyékban. Ha
Moxon most túlnézne ellenfelének arcán, semmit se vehetne észre,
legföljebb azt, hogy nyitva van az ajtó. Valami visszatartott attól, hogy
belépjek vagy elmenjek – talán az a titkos megérzés, hogy tanúja vagyok
egy közelgő szerencsétlenségnek, és ha itt maradok, talán segíthetek a
barátomon. Fölmerült ugyan bennem valami halvány tiltakozás, hogy
tapintatlanságot követek el, de azért ott maradtam.
Gyors játszma volt. Moxon szinte rá se nézett a táblára, mielőtt lépett, és
én laikus szemmel úgy láttam, hogy mindig azzal a bábuval lép, amelyik
éppen legközelebb esik a kezéhez. Mozdulatai gyorsak, idegesek és
pontatlanok voltak. Ellenfele ugyanilyen gyorsan ragadta meg a figurákat,
de aztán a kar lassú, egyenletes, gépies és – véleményem szerint – némileg
színpadias mozdulataival fejezte be a lépést. Ez a különös ellentét
ugyancsak próbára tette a türelmemet. Volt valami rettenetes az egészben.
Észrevettem, hogy remegek. Nem is csoda, hiszen csuromvíz voltam, és
fáztam is.
Lépés után az idegen kétszer-háromszor kissé megcsóválta a fejét.
Mindannyiszor észrevettem, hogy Moxon fölemeli a királyát. Hirtelen
belém villant a gondolat, hogy ez az ember – néma. Aztán rádöbbentem,
hogy csak gép – egy sakkautomata! Majd eszembe jutott: Moxon egyszer
említette nekem, hogy feltalált egy ilyen szerkezetet, de nem tudtam, hogy
már el is készítette. Talán a gépek öntudatáról és értelméről mondott
beszéde csak nyitányul szolgált tanulmányának végső bemutatásához – az
egész csak afféle cselfogás volt, hogy fokozza vele a szerkezet hatását,
hiszen nem ismerem a titkát.
Ezzel aztán szépen befellegzett szellemi elragadtatásomnak – hát így ért
véget „a filozófiai gondolat végtelen változatossága és izgalma”! Az undor
már-már arra késztetett, hogy elmenjek, mikor olyasmi történt, ami újra
fölkeltette kíváncsiságomat. Észrevettem, hogy a masina megrándítja
hatalmas vállát, mintha ingerült lenne: és ez olyan természetes – olyan
végtelenül emberi – volt, hogy ismét új fényben láttam a dolgot, s ez mélyen
megdöbbentett. De ez még csak a kezdet volt: a gépember a következő
pillanatban öklével erőteljesen az asztalra csapott. Úgy láttam, ez a
mozdulat Moxont jobban meglepi, mint engem: kissé hátralökte székét,
mintha megijedt volna.
S ekkor Moxon – ő következett lépésre – magasan a tábla fölé emelte a
kezét, és úgy csapott le az egyik bábura, mint a karvaly. Majd azt kiáltotta:
„Matt!”. Talpra ugrott, és megállt a széke mögött. Az automata
mozdulatlanul ült a helyén.
Most elült a szél, de hallatszott, ahogy egyre nagyobb dübörgéssel és
morajlással közeleg a vihar. A közbeeső szünetekben meg-megütötte a
fülemet valami mély hangú zúgás-zümmögés, pillanatról pillanatra
erősödött, akárcsak a vihar, és egyre jobban hallatszott. Úgy vettem észre,
hogy ezek a hangok az automata testéből jönnek, mert tisztán hallatszott a
kerekek csikorgása. Olyan benyomást keltett, mint egy elromlott szerkezet,
amely kicsúszott a vezérlőmű ellenőrzése alól. Körülbelül úgy, mintha
meglazult volna az egyik fogaskerék éke. Azonban nem értem rá
közelebbről meghatározni a zümmögés természetét, mert figyelmemet
lekötötték az automata furcsa mozdulatai. Könnyű, de állandó rázkódás
uralkodott el rajta. Teste és feje remegett, mint a szélütéses vagy a maláriás
emberé, mozgása pillanatról pillanatra erősödött, majd az egész alak
hevesen rángatózni kezdett. Hirtelen talpra szökkent, és oly gyors
mozdulattal, hogy szemmel nem is lehetett követni, előrelendült a széken és
az asztalon át, mindkét karját teljes hosszában kinyújtva – olyan volt a
testtartása, mint a trambulinról elrugaszkodó műugróé. Moxon menekülni
próbált – de elkésett! Láttam, hogy a szörnyeteg keze a nyakára fonódik, ő
pedig megmarkolja a szörny csuklóját. Aztán fölborult az asztal, a gyertya a
padlóra esett és ellobbant a lángja – minden sötétségbe borult. Rettenetes
élességgel hallatszott küzdelmük zaja, de legeslegszörnyűbbek azok a
rekedt, rikácsoló hangok voltak, melyeket a fojtogatott ember adott,
valahányszor lélegzetet próbált venni. A sátáni lárma irányát követve
felugrottam, hogy barátom segítségére siessek, de alig léptem egyet a
sötétben, mikor vakító fehér fény lobbant, és megvilágította az egész szobát.
Ez a pokoli fény kitörölhetetlenül az agyamba, a szívembe és az
emlékezetembe égette a padlón küzdők képét: legalul Moxon, torka még
mindig a vaskéz szorításában, feje hátrafeszül, szeme kimered, szája tágra
nyílik, a nyelve kilóg, míg gyilkosának festett ábrázatán – szörnyű ellentét!
– nyugodt és töprengő kifejezés látható, mintha megoldott volna egy
sakkfeladványt! Csak ennyit tudtam megfigyelni, a többit elnyelte a sötétség
és a csönd.
Három nappal később nyertem vissza eszméletemet egy kórházban.
Ahogy lassacskán visszatért zúgó agyamba annak a szomorú végű
éjszakának az emléke, ápolómban fölismertem Moxon bizalmas
munkatársát, Haley-t. Mikor rápillantottam, felvidult a képe, és odajött
hozzám.
– Mondjon el – mondtam reszketegen –, mondjon el mindent.
– Szívesen – felelte. – Önt eszméletlenül hozták ide egy égő házból…
Moxonéból. Senki se tudja, hogy került oda. Valószínűleg majd
magyarázatot kérnek öntől. A tűz keletkezése is meglehetősen rejtélyes.
Szerintem villám gyújtotta fel a házat.
– És Moxon?
– Tegnap temettük el… ami megmaradt belőle.
Úgy látszott, ez a hallgatag ember olykor beszédes is tud lenni.
Legalábbis, mikor megdöbbentő híreket kellett közölnie egy beteggel,
eléggé megoldódott a nyelve. Mikor mély megrázkódtatásom után újra
szóhoz jutottam, bátorkodtam még egy kérdést föltenni: – Ki mentett meg?
– Nos, ha mindenáron tudni akarja: én.
– Nagyon köszönöm, Mr. Haley, áldja meg érte az Isten! És mondja csak,
azt a sakkautomatát, Moxon kézügyességének azt az elragadó teremtményét
is megmentette, amelyik megölte saját föltalálóját?
A férfi hosszú ideig hallgatott, nem nézett a szemembe. Majd felém
fordult, és komolyan megszólalt:
– Hát tud róla?
– Tudok – feleltem. – Láttam, hogy mi történt.
 Sok-sok év múlt el azóta. Ha ma megkérdeznének, nem válaszolnék ilyen
biztosan.
 ÉLETHALÁLHARC

Egy sötét éjjelen, 1861 őszén, valahol Virginia nyugati részén, egy férfi
üldögélt magányosan az erdő mélyén. Az egész földrész legelvadultabb tája
volt ez – a Csalóka Hegy országa. Ám ez korántsem jelentette azt, hogy ne
lettek volna a közelben más emberek is. Nem egészen egy mérföldre attól a
helytől, ahol a férfi üldögélt, egy egész dandárnyi uniós katona
állomásozott. Valahol a környéken – tán még a szövetségieknél is közelebb
– táborozott az ellenség egy csapata, de hogy mekkora volt e csapat, nem
lehetett tudni. Pontosan ez az ellenséges katonák helyzetét és számát illető
bizonytalanság volt az, ami miatt emberünk ezen az elhagyott helyen
tartózkodott. Az uniós haderők egyik gyalogos ezredének fiatal tisztje volt ő
azzal a feladattal, hogy megóvja alvó bajtársait az esetleges
meglepetésektől. Ő és a parancsnoksága alá tartozó különítmény képezte a
fő csapat előőrsét. Amint az éj leszállt, a tiszt egy, a terep természetéből
adódó szabálytalan vonal mentén állította fel embereit. Ez a vonal, mely
több száz yardnyira vonult attól a helytől, ahol most üldögélt, végighúzódott
az erdőn, a sziklák és a babérfák között. A katonák egymástól tizenöt-húsz
lépésnyire rejtőztek, a parancs szerint néma csendben és lankadatlan
éberséggel. Négy óra múlva, ha nem jön közbe semmi, egy másik csapat
váltja majd fel őket, akik most valahol tőlük balra, mögöttük pihennek egy
százados parancsnoksága alatt. Mielőtt történetünk hőse, a fiatal tiszt
embereit felállította, két őrmesterének megmutatta, hol fogják őt megtalálni,
ha a parancsa szükségeltetik, vagy esetleg személyesen kell megjelennie a
frontvonalon.
Meglehetősen nyugodt hely volt ez, egy régi erdei ösvény elágazásánál.
A hold sápadt fényében kanyargó két kis úton tanyázott a két őrmester,
néhány lépésre az őrvonal mögött. Ha az ellenség hirtelen rajtaütése
visszaszorítaná az őrcsapatot – és mint tudjuk, az előőrsnek a tűztámadást
követően nem kell ellenállást felvennie –, a katonák e két egymásba torkolló
ösvényre futnak, melyek így természetes módon egy pontba terelik a
hadtestet. A hadrend leírásánál az író az ő szerény módján valódi
stratégaként gondolkodott. Ha Napóleon hasonló lángelmével tervezte volna
meg a waterloói ütközetet, minden bizonnyal megnyerte volna az
emlékezetes csatát, és csak később szenvedett volna vereséget.
Brainerd Byring hadnagy bátor és rátermett katonatiszt volt, bár az
embertársak lemészárlásának szakmájában még fiatalnak és viszonylag
tapasztalatlannak számított. A háború legelső napjaiban csatlakozott a
hadsereghez közlegényként, minthogy semmiféle katonai tudással és
előélettel nem rendelkezett. Iskolázottságának és megnyerő modorának
köszönhetően vált csapatának egyik tiszthelyettesévé, és elég szerencsésnek
bizonyult ahhoz, hogy egy konföderációs golyó eltalálja századosát, és az
ebből következő kinevezések során tiszti rangot kapjon. Számos ütközetben
részt vett már – nevezetesen Philippinél, Rich Mountainnál, Carrick’s
Fordnál és Greenbriernél –, ahol épp akkora hősiességgel viseltetett, hogy
ne vonja magára felettesei figyelmét. A harc tüze lelkesedéssel töltötte el,
ám a halottak, a hamuszürke arcok, az üres tekintetek, s ha épp nem
természetellenesen összeaszott, akkor természetellenesen felpüffedt merev
testek látványa mindig elviselhetetlenül taszította. Egyfajta
megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett irántuk, mely több volt, mint az
emberekre általában jellemző fizikai és lelki undor. Nem vitás, hogy ez az
érzés szokatlan mértékű érzékenységének volt betudható – a szépség iránti
kifinomult érzékének, melyet durván sértettek ezek a szörnyűséges képek.
Bármi is volt az ok, képtelen volt irtózat nélkül ránézni egy holttestre, mely
irtózatba némi harag is vegyült. Amit mások a halál méltóságaként
tisztelnek, az az ő számára nem létezett – mi több, még annak gondolata
sem merült fel benne. Önkéntelenül gyűlölte a halált. Az ő számára a halál
nem lehetett festői, magasztos vagy fennkölt – csakis zord és ocsmány
minden gondolatában és megnyilvánulásában. Byring hadnagy bátrabb volt,
mint azt bárki is gondolta, hisz senki sem ismerte azt a rettenetes irtózatot,
melyet bármikor kész volt elszenvedni.
Miután felállította embereit, eligazította tisztjeit és saját őrhelyére
visszavonult, letelepedett egy fatuskóra, és minden érzékszervét
riadókészültségbe állítva megkezdte virrasztását. Hogy kényelmesen üljön,
meglazította kardövét, nehéz pisztolyát pedig tokjából a mögötte lévő
tuskóra helyezte. Igazán jól érezte magát, noha tudatosan erre nem is
gondolt, annyira feszülten figyelt, vajon hall-e valami vészjósló hangot a
frontvonal felől – egy kiáltást, egy lövést, vagy az egyik őrmester lépteinek
dobogását, aki valami fontosat kíván tudomására hozni. Feje fölött a
holdfény végtelen és láthatatlan óceánjából itt-ott karcsú, meg-megtörő
fénypatakok folydogáltak alá, melyek nekicsobbanva az útjukba kerülő
ágaknak, lecsorogtak a földre, apró fehér tócsákat formálva a babérfák
között. Ám ez a néhány beszivárgó fénynyaláb csak mélyebben
hangsúlyozta a környékre boruló fekete sötétséget, melyet képzelete játszi
könnyedséggel népesített be mindenféle ismeretlen, vészjósló,
hátborzongató vagy csak egyszerűen groteszk alakokkal.
Aki számára nem ismeretlen az éjszaka, a magány és a hatalmas erdő
mélyén honos halotti csend baljós összeesküvése, fölösleges magyarázni,
mennyire más ez a világ – hogyan öltenek még a leghétköznapibb és
legismerősebb dolgok ismerőben új sajátosságokat. Még maguk a fák is
közelebb húzódnak egymáshoz, mintha félnének valamitől. Ennek az
éjszakai csendnek van egy tulajdonsága, mely megkülönbözteti a nappali
csendtől. Az éjszakai csend tele van félig halott suttogásokkal – ijesztő
suttogásokkal –, a régen elhunyt hangok szellemeivel. Vannak azonban élő
hangok is, melyeket más körülmények között sosem hallanánk: furcsa éjjeli
madarak éneke, apró állatok sikolya, melyet álmukban hallatnak, vagy
melyet lesben álló ellenségükkel való váratlan találkozásuk váltott ki, és egy
zizegő hang az avar közt, mely éppúgy lehet egy pocok szökkenése, mint
egy párduc puha lépte. Mi volt ez az ágreccsenés? Mi ez a halk, ám riadt
madárfütty? Vannak itt névtelen hangok, test nélküli árnyak, bizonyos
dolgok nem ott vannak, ahol az előbb, pedig nem láttad, hogy elmozdultak
volna, vagy látsz mozdulatokat, pedig semmi sem változtatta helyét. Oh, ti
napfény és lámpafény gyermekei, oly keveset tudtok a világról, melyben
éltek.
Noha nem messze tőle őrködtek felfegyverzett és éberen virrasztó társai,
Byring hihetetlen magányt érzett. Átadta magát az idő és a hely fennkölten
titokzatos szellemének, megfeledkezve kapcsolatáról az éjszaka látható és
hallható világával. Az erdő határtalanná vált; ember és emberiség
megszűntek létezni. A világmindenség eggyé vált a sötétség ősi
misztériumával, melyben nincs forma és űr, ahol ő maga az örök titok
egyetlen, néma kutatója. E hangulat szülte gondolataiba merülve hagyta,
hogy az idő észrevétlenül elröppenjen, és ez idő alatt a farönkök körüli
fényfoltok megváltoztatták helyüket, méretüket és alakjukat. Az egyik ilyen
kis fényfoltban, közvetlenül az ösvény mellett, tekintete megakadt valamin,
amit eddig elmulasztott észrevenni. Szinte az orra előtt feküdt; meg mert
volna rá esküdni, hogy az előbb még nem volt ott. Bár részben árnyék
takarta, azt azért jól látta, hogy az a valami egy emberi alak. Ösztönösen
megigazította kardöve csatját és megragadta pisztolyát – visszatért ismét a
háború világába, ahol orgyilkos volt a foglalkozása.
Az alak nem mozdult. Byring felállt, és pisztollyal a kezében lassan
közelebb ment. Az alak a hátán feküdt, felsőteste árnyékban, ám ahogy fölé
állt és letekintett az emberalak arcára, már tudta, hogy egy holttestet lát.
Megborzongott, hányingerrel és undorral küszködve elfordult, visszaült a
rönkre, és a katonai elővigyázatosságról megfeledkezve rágyújtott egy
szivarra. A gyufaláng ellobbanását követő hirtelen feketeségben
megkönnyebbülést érzett; már nem látta undora tárgyát. Mégis a holttest
irányába bámult, amíg az újra meg nem jelent a lassan növekvő
világosságban. Úgy tűnt, mintha egy kicsit most közelebb feküdne.
– Az ördög vinné el! – dörmögte. – Mi a fenét akar ez?
Úgy tűnt, a holttestnek nincs másra szüksége, mint egy lélekre.
Byring elfordította a tekintetét, és egy dalt kezdett dúdolni, de ütem
közben hirtelen elhallgatott és a holttestre pillantott. A test jelenléte
szörnyen zavarta, bár ennél csendesebb szomszédja nem is lehetett volna.
Ugyanakkor egy homályos, meghatározhatatlan érzés kerítette hatalmába,
mely teljesen új volt a számára. Nem félelem volt ez, inkább a
természetfeletti érzékelése – aminek létezésében egyébként egyáltalán nem
hitt.
– Nyilván örököltem – mondta magában. – Gondolom több ezer, ha épp
nem több tízezer évbe fog telni, amíg az emberiség képes lesz levetkőzni ezt
az érzést. De honnan és mikortól ered valójában? Valószínűleg még arról a
helyről, melyet az emberi faj bölcsőjének neveznek: Közép-Ázsia
síkságairól. Amit mi babonaként öröklünk, az a barbár ősök számára még
nyilvánvaló meggyőződés volt. Kétségtelen, hogy ezek az ősök elhitték
önmaguknak, hogy a halott gonosz lény, mely valami különös, ördögi
hatalom birtokában van, amivel valószínűleg élni is kíván. Hiedelmüket
pedig olyan tényekkel támasztották alá, melyek természetéről sejtésünk sem
lehet. Elképzelhető, hogy volt is valamiféle szörnyű vallásuk, melynek ez
volt a fő tana, és ezt a tant éppoly szorgalmasan terjesztették papjaik, mint
ahogyan a mieink tanítják a lélek halhatatlanságát. Ahogy aztán az árja
népek lassan átvonultak a Kaukázuson, majd szétszéledtek Európában, az új
életkörülmények szükségszerűen új vallások kialakulását követelték meg. A
halottak rosszindulatában való ősi hit eltűnt ezekből a vallásokból, de még a
hagyományokból is kihalt. Ám a rettegés tovább öröklődött nemzedékről
nemzedékre. Éppúgy a részünk, mint a húsunk vagy a vérünk.
E gondolatok ösvényén pásztázva meg is feledkezett arról, ami kiváltotta
őket. Most azonban tekintete ismét a holttestre tévedt, melyet ekkorra már
egyáltalán nem takart árnyék. Élesen kirajzolódott az orr vonala, a felszegett
áll és az egész arc, melyet kísértetiesen fehérre festett a hold fénye. Szürke
ruhát viselt, egy konföderációs katona egyenruháját. A kigombolt kabát és
mellény kétoldalt aláhullva látni engedte a fehér inget. A mellkas
természetellenesen kidomborodott, a has pedig besüllyedt, így élesen
kiugrott az alsó bordák vonala. A karok szélesre tárva, a bal térd behajlítva.
Az egész testtartás azt a benyomást keltette Byringben, mintha szándékosan
hangsúlyozná a borzalmat.
– A mindenit! – kiáltotta. – Ez a fickó igazi színész volt. Pontosan tudta,
hogyan kell kinéznie egy halottnak.
Elfordította a fejét, tekintetét határozottan az egyik frontra vezető ösvény
felé szegezte, és ott folytatta elmélkedését, ahol abbahagyta.
– Az is lehet, hogy közép-ázsiai őseink körében nem is volt szokás
eltemetni a holttesteket. Ha pedig így áll a dolog, igazán érthető a
halottaktól való félelem, hiszen azok valóban veszélyt és rontást hordoztak.
Mindenféle pusztító fertőzést terjesztettek. A gyermekeket arra tanították,
hogy messziről kerüljék a helyet, ahol a holtak pihennek, és ha véletlenül
mégis arra tévednének, fussanak azonnal, amilyen messze csak tudnak. Sőt
azt mondom, én is jobban teszem, ha magára hagyom ezt a fickót.
Fel is emelkedett ültéből, de aztán eszébe jutott, hogy azt mondta
embereinek és a váltás csapat tisztjeinek is, hogy ezen a helyen bármikor
megtalálják. De már csak büszkeségből sem mehetett volna el. Ha elhagyja
őrhelyét, mindenki azt fogja gondolni, hogy a holttesttől való félelmében
tette. Nem volt gyáva alak, és nem akart senki szemében nevetség tárgyává
válni. Így hát visszatelepedett a rönkre, és bátorságát bizonyítandó tekintetét
egyenesen a holttestre szegezte. A halott jobb karját – amely őtőle távolabb
feküdt – most árnyék takarta. Azt azért homályosan látta, hogy a keze,
melyet már korábban megfigyelt, egy babérfa tövében fekszik. Nem történt
hát változás, és ez a tény, maga sem tudta volna megmondani, miért, némi
megnyugvással töltötte el. Egy darabig még nem fordította el a tekintetét.
Érdekes, hogy amit nem akarunk látni, az valahogy mégis valami furcsa
vonzerővel hat ránk, melynek olykor képtelenek vagyunk ellenállni. Bár azt
mondják, aki két kezével eltakarja a szemét, de kikukucskál az ujjai közt,
nem állt sorba kétszer, amikor az észt osztogatták.
Byring egyszer csak éles fájdalomra figyelt fel a jobb kezében. Tekintetét
ellenségéről elfordítva, megnézte, mi lehet a fájdalom oka. Hát olyan erősen
szorította kivont kardjának markolatát, hogy az már fájt. Azt is észrevette,
hogy izmait görcsösen megfeszítve hajol előre – ugrásra készen, mint a
gladiátor a viadal előtti percekben. Nehezen lélegzett, fogait összepréselte.
Így hát ellazította izmait és mély lélegzetet vett, amitől jobban érezte ugyan
magát, de a helyzet nevetséges volta igen érzékenyen érintette.
Idegességében elnevette magát. Jézusom! Mi volt ez a hang? Miféle ördögi
teremtmény képes ilyen, az emberi nevetést megcsúfoló, isten nélkül való
sátáni kacajra? Talpra szökkent és riadtan tekintett körbe, nem ismervén fel
saját nevetését.
Többé már önmaga előtt sem volt képes leplezni félelmét. Ereiben
teljesen megfagyott a vér. Futott volna már, de lábai felmondták a
szolgálatot. Visszarogyott a rönkre, de egész testében remegett. Arcán
patakzott az izzadság, de egész testét kiverte a hideg veríték. Még kiáltani
sem tudott. Háta mögül egyszer csak osonó léptek neszét hallotta, mintha
valamilyen vadállat közeledne, de nem mert hátranézni, hogy megnézze, mi
az. Talán a lelketlen élő érkezett, hogy erejét egyesítse a lelketlen holttal?
Vagy megint csak egy állat? Bár meg tudna róla valahogyan győződni! De
egyszerűen képtelen volt tekintetét a halott ember arcáról elfordítani.
Mint már említettem, Byring hadnagy bátor és józanul gondolkodó
ember volt. De hát mit tehetett volna? Hogyan tudna egy ember egyedül,
minden segítség nélkül megbirkózni az éjszaka, a magány, a néma csend és
egy holttest szörnyűséges szövetségével, miközben fülébe saját őseinek
megszámolhatatlan serege visítja gyáva tanácsait, szívében éneklik panaszos
daluk, megfosztva lelkét minden erejétől. Túl nagy a tét – nincs az a
bátorság, mely képes kiállni ilyen rettenetes próbát.
Egyszerre félreérthetetlen bizonyosság kerítette hatalmába: a holttest
megmozdult. Most közelebb fekszik a fényfolt széléhez. Ehhez kétség sem
férhet. És a kezei is elmozdultak, hisz lám, most mindkettőt árnyék takarja.
Egy hideg légáram csapott Byring arcába. Mögötte a fák ágai sóhajtva
lengedeztek. Egy árny suhant át a halott arcán, melyet egy pillanatig fény
fürösztött, hogy aztán ismét homályba borítsa a visszahúzódó árnyék. A
holttest láthatóan mozgott! És ebben a pillanatban egy lövés dörrent az
útvonal felől. Magányosabb, hangosabb, mégis távolibb lövés, mint amit
halandó füle valaha is hallott! És a lövés megtörte a megbabonázott férfin
ülő átkot, megölte a csendet és a magányt, elkergette a közép-ázsiai ősök
seregét, és felszabadította hősünk férfias bátorságát, aki egy zsákmányára
lecsapó ragadozó madár vijjogását meghazudtoló kiáltással szökkent talpra,
mintha mi sem történt volna.
Most már lövés lövés után dörrent a front felől. Kiabálás, lódobogás és
harci kiáltások zűrzavaros egyvelege hangzott. Hátulról, az alvó tábor
irányából harsonaszó és dobpergés hallatszott. A bozóton keresztül mindkét
ösvény felől özönlöttek a visszavonuló uniós katonák, futás közben
vaktában lövöldözve hátrafelé. Az egyik ösvényen egy lemaradt csoport
igyekezett a parancsot követve, de hirtelen a bokrok közé kényszerültek
menekülni, mivel úgy ötven lovas támadt rájuk, szablyájukkal eszelősen
vagdalkozva. Az őrült lovasok eszeveszett sebességgel száguldottak el
Byring mellett, majd eltűntek az ösvény kanyarulatában, csak kiáltásaik és
pisztolylövéseik hangja maradt hátra. Egy pillanattal később muskétások
fegyvereinek dörgése hallatszott, majd néhány kósza lövés – a lovas csapat
szembetalálta magát a felmentő osztag tüzérsorával. Már vágtattak is
visszafelé szörnyű fejetlenség közepette. Itt-ott egy-egy üres nyereg, a sok,
golyómarástól megvadult ló nyerítve bukdácsolt a fájdalomtól. Aztán
egyszer csak vége szakadt az előőrsök összecsapásának.
Az őrvonalat ismét felállították, a fáradt harcosok helyét pihent katonák
vették át. A dobok pergése a csata végét jelezte, a szétszéledt katonák újra
egyesültek. Aztán az uniós csapatok parancsnoka és néhány vezérkari tiszt
jelent meg a csatéren, enyhén hiányos fegyverzetben, feltettek néhány
kérdést, és olyan ábrázatot öltöttek, mint akik mindenről mindent tudnak, és
a csatától halálosan kimerültek. A táborban a katonák még egy órán át
felfegyverezve vigyáztak, majd egy-két imát elmormolva aludni tértek.
Másnap hajnalban egy kirendelt csapat egy százados és egy katonaorvos
vezetésével átvizsgálta a csatateret, sebesültek és halottak után kutatva. A
két ösvény találkozásánál, mindjárt az út szélén két holttestet találtak
egymás mellett – egy uniós tiszt és egy konföderációs közlegény testét. A
tisztnek kardot döftek a szívébe, de csak miután nem kevesebb mint öt
rettenetes sebet ejtett ellenségén. A halott katonatiszt arccal lefelé feküdt,
egy vértócsa közepén, a kard még mindig a mellkasában volt. A hátára
fordították, majd a doktor kihúzta a tiszt szívéből a fegyvert.
 – Uramisten! Ez Byring! – mondta a százados, majd a másik halottra
tekintve hozzátette: – Micsoda élethalálharc lehetett.
A doktor megvizsgálta a kardot. Egy uniós gyalogsági tiszt fegyvere volt,
pontosan olyan, mint amilyet a százados viselt. A kard Byring sajátja volt.
Más fegyvert nem is találtak a közelben, csak egy el nem sütött pisztolyt a
halott tiszt övében.
A doktor lefektette a kardot a földre és odament a másik halotthoz. A
holttest rettenetesen össze volt kaszabolva, de vér sehol sem volt körülötte.
Megfogta a halott bal lábát és megpróbálta kiegyenesíteni, de a lábbal együtt
az egész test elfordult. A halott nem akarta, hogy megmozdítsák – gyenge,
de undorítóan émelyítő szaggal tiltakozott. A holttest alatt néhány féreg
mozgolódott, nyilvánvalóvá téve a történtek tébolyodott mivoltát.
A doktor és a százados megdöbbenve néztek egymás szemébe.
 HENRY ÉS JOHN

Levél a néhai Mortimer Barr hagyatékából

Azt kérdi, én, mint egy ikerpár egyik tagja, tapasztaltam-e valaha olyat,
melyet a természet törvényeivel képtelenség megmagyarázni. Ezt azonban
önnek kell megítélnie, mert lehetséges, hogy nem ugyanazokat a természeti
törvényeket ismerjük. Talán ön tud néhány olyan dologról, amiről én nem,
és ami számomra megmagyarázhatatlan, az az ön számára nyilvánvaló tény.
Ön is ismeri bátyámat, Johnt. Úgy értem, találkozott vele úgy, hogy
tudta, én nem vagyok jelen. Mert sem ön, de véleményem szerint egyetlen
más emberi lény sem volt képes bennünket egymástól megkülönböztetni.
Még a szüleink sem. Tudomásom szerint, rajtunk kívül nem is létezett a
világon ily hasonlóság. Azt mondom, a bátyám, John, de valójában
egyáltalán nem vagyok biztos afelől, hogy nem ő volt Henry és én John.
Szabályos szertartás szerint kereszteltek bennünket, és utána karunk felső
részébe tetováltatták keresztnevünk kezdőbetűjét. A tetoválást végző orvos
azonban egy pillanatra maga is zavarba jött, és bár az én karomon egy apró
„H” olvasható, a bátyámén pedig egy „J”, egyáltalán nem biztos, hogy a
betűk nem lettek felcserélve. Gyermekkorunkban szüleink a ruháink és más
apró eszközök segítségével próbáltak bennünket megkülönböztetni
egymástól, de mi gyakran felcseréltük öltözetünket, és az ellenség
megtévesztésére mindenféle más praktikát is bevetettünk. Így aztán a ház
népe egy idő után felhagyott a haszontalan kísérletekkel, és az otthon töltött
hosszú évek alatt úgy oldotta meg a problémát, hogy mindkettőnket
egyszerűen Jehnrynek hívott. Néha már azon csodálkozom, hogy nem
veszíti el apám a béketűrését és éget jelet a homlokunkra, de végül is elég jó
fiúk voltunk, és képességünket mások összezavarására és felbosszantására
dicséretes mértékletességgel gyakoroltuk, így hát megmenekültünk a tüzes
vastól. Apám valójában kivételesen jó kedélyű ember volt, és véleményem
szerint titokban még élvezte is a természet csalfa tréfáját.
Nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk Kaliforniába, San Jose városába
(ahol az egyetlen jó dolog, ami történt velünk, az az volt, hogy olyan
nagyszerű barátra leltünk, mint ön), családunk boldogságát megtörte
szüleink halála, akik egyazon héten távoztak. Apám óriási adósságot hagyott
maga után, a családi ház és vagyon elúszott a törlesztésekre. Húgain
visszatértek keletre, rokonaink otthonába, John és én azonban, az ön
jóindulatának köszönhetően, huszonkét évesen állást kaptunk San
Franciscóban, a város két, egymástól távoli részében. A körülmények úgy
hozták, hogy nem lakhattunk együtt, így nem is találkoztunk túl gyakran.
Időnként egy hét is eltelt, hogy viszontláttuk egymást. Minthogy csak
néhány közös ismerősünk volt, rendkívüli hasonlóságunk csak kevesek
számára vált ismertté. És most érkeztünk el az ön kérdésének
megválaszolásához.
Egy napon, nem sokkal a városba költözésünk után, a késő délutáni
órákban a Market Streeten sétálgattam, amikor egy középkorú, elegánsan
öltözött úr szólított meg. Miután kedélyesen üdvözölt, így szólt:
– Tudom, Stevens, hogy nem gyakran jár el otthonról, de beszéltem önről
a feleségemnek, és mindketten boldogok lennénk, ha ellátogatna házunkba.
Úgy vélem továbbá, hogy a lányaimat is érdemes megismernie.
Amennyiben holnap este eljön hozzánk és velünk vacsorázik, en famille,
úgy étkezés után, ha a ház hölgyeit nem találja elég szórakoztatónak,
csatlakozhatna hozzám néhány biliárdparti erejéig.
Mindezt oly szívélyes modorban és oly ragyogó mosoly kíséretében
mondta, hogy nem volt szívem visszautasítani, és bár soha életemben nem
láttam ezt az úriembert, habozás nélkül rávágtam:
– Ön nagyon kedves, uram, és számomra a megtiszteltetés, ha
elfogadhatom meghívását. Kérem, adja át üdvözletemet Mrs. Margovannak
is.
Kézfogás és néhány kedélyes búcsúszó után a férfi távozott. Teljesen
nyilvánvaló volt, hogy bátyámmal tévesztett össze. Az ilyen tévedésekhez
már rég hozzászoktam, és rendszerint nem is szoktam kiigazítani, csak a
helyzet komolyra fordult. No de honnan tudtam vajon, hogy az úriember
neve Margovan? Ráadásul ez a név végképp nem volt oly szokványos, hogy
az ember véletlenszerűen próbálkozzék vele, hátha illik az illető férfira. Ami
azt illeti, e név éppoly különös volt számomra, mint maga a férfi.
Másnap reggel elsiettem bátyám munkahelyére. Épp elcsíptem, amint
irodájából kifelé igyekezett, kezében egy rakás, beváltásra váró csekkel.
Bevallottam neki, mit „követtem el ellene”, és hozzátettem, ha nem kíván
eleget tenni e kötelezettségnek, én örömmel folytatom a szerepcserét.
– Furcsa – mondta a bátyám elgondolkodva. – Margovan az egyetlen
ember az irodában, akit jól ismerek és kedvelek is. Amikor ma reggel bejött,
és szokásos módon üdvözöltük egymást, valamilyen belső indíttatástól
vezérelve így szóltam hozzá: „Elnézését kérem, Mr. Margovan, de
elmulasztottam elkérni a címét”. Megkaptam a címet, de hogy mi a manót
akartam vele kezdeni, azt eddig a pillanatig nem is sejtettem. Kedves tőled,
hogy felajánlottad, vállalod tetted következményeit, de ha nem bánod,
magam megyek el a vacsorára.
Bátyám még számos alkalommal költötte vacsoráját a Margovan-házban
– többször, mintsem hogy az számára ajánlatos lett volna, mivel
beleszeretett Miss Margovanba, meg is kérte a kezét, és a házassági
ajánlatot a hölgy szívtelen módon el is fogadta.
Jó néhány héttel azután, hogy az eljegyzés tudomásomra jutott, de még
mielőtt alkalmam lett volna az ifjú hölgyet és családját meglátogatni, egy
nap a Kearny Streeten sétálgatva megpillantottam egy jóvágású, ám kissé
züllött külsejű férfit. Valami azt súgta, hogy kövessem és kifigyeljem a
fiatalembert, mely cselekedettel szemben semmiféle lelkifurdalást nem
éreztem. A férfi befordult a Geary Streetre, majd egyenesen haladt tovább
egészen a Union Square-ig. Ott órájára nézett, majd sétálgatni kezdett. Egy
jó ideig fel-alá barangolt a park ösvényein, nyilvánvalóan várt valakire.
Egyszer csak egy divatosan öltözött, gyönyörű ifjú hölgy csatlakozott hozzá,
és együtt indultak a Stockton Street felé. Én persze követtem őket. Úgy
éreztem, a legnagyobb óvatossággal kell eljárnom, mert bár a hölgy
számomra ismeretlen volt, valahogy mégis úgy éreztem, hogy ő első
pillantásra felismerne engem. Többször is bekanyarodtak egyik utcából a
másikba, mígnem egyszerre megálltak, mindketten lopva körültekintettek –
amit egy kapualjba ugorva épphogy csak sikerült kivédenem –, és beléptek
egy házba, melynek pontos helyét nem szeretném most elárulni. Elég legyen
annyi, hogy a ház előkelőbb volt, mint azt külseje sejtetni engedné.
Meg kell azonban mondanom, hogy e két idegen után való
kémkedésemnek semmilyen okát nem tudnám megnevezni. Hogy kellene-e
szégyenkeznem miatta vagy sem, az véleményem szerint a tetteimet
megítélő személy beállítottságától függ. Ami engem illet, történetem e
lényeges részét – melyet az ön kérésére mondok – minden habozás és
szégyenérzés nélkül mesélem el.
 Egy héttel később John magával vitt jövendőbeli apósa házába, ahol Miss
Margovanban, mélységes megdöbbenésemre, de ahogy azt ön már nyilván
sejti, felismertem szégyenletes kalandom hősnőjét. Ha azonban méltányos
akarok lenni, akkor úgy kell inkább fogalmaznom: szégyenletes kalandom
tündöklő szépségű hősnője. Igazság szerint ez a földöntúli szépség
olyannyira megbabonázott, hogy felmerült bennem a kétség: vajon tényleg
azonos lenne ő azzal a bizonyos hölggyel? Hogyan lehetséges, hogy akkor
és ott nem döbbentett meg ez égi arc csodálatos varázsa? De nem! Nem
lehet tévedés! A különbség csak az öltözetnek, a ragyogó fénynek és a
találkozás körülményeinek tudható be.
John és én az egész estét a Margovan-házban töltöttük, és a hosszú évek
alatt elsajátított gyakorlattal viseltük az egyébként finom és tapintatos
tréfálkozást, melyet hasonlóságunk természetszerűleg kiváltott. Amikor az
ifjú hölgy és jómagam néhány percre magunkra maradtunk,
jelentőségteljesen a szemébe néztem, és kellő nyomatékkal hangomban,
megszólaltam:
– Önnek is van hasonmása, Miss Margovan: a múlt hét keddjén
találkoztam vele a Union Square-en.
Szép szürke szemét egy pillanatra rajtam nyugtatta, ám tekintete nem
sokáig állta az enyémet. Szemét lesütve a cipője orrát kezdte tanulmányozni.
– Nagyon hasonlít rám? – kérdezte, véleményem szerint kissé túljátszott
közömbösséggel.
– Olyannyira – válaszoltam –, hogy szépsége teljesen magával ragadott,
és mivel nem voltam képes tekintetemet róla levenni, bevallom, követtem
egészen… no de úgy vélem, Miss Margovan, pontosan tudja, mire
gondolok.
A hölgy elsápadt, ám nyugalmát sikerült teljesen megőriznie. Ismét rám
emelte tekintetét, és ebben a tekintetben nyoma sem volt bizonytalanságnak
vagy ijedelemnek.
– Most mit kíván, mit tegyek? – kérdezte. – Ne tartson attól, hogy
részleteznie kell mondandóját. Teljes mértékben megértettem.
Világossá vált – még azon rövid idő alatt is, mely számomra a
válaszadásra adatott –, hogy ezzel a lánnyal szemben a hagyományos
módszerek nem fognak működni, és a zsarolásnak sincs értelme.
– Miss Margovan – szólaltam meg, és hangomban kétségtelenül érződött
a szívemben született szánalom. – Másra nem is gondolhatok, mint hogy ön
valamiféle szörnyűséges kényszer hatására cselekedett. Semmiképp sem
szándékozom további kényelmetlenségeket okozni önnek, inkább segíteni
kívánok szabadsága visszaszerzésében.
A lány szomorúan és reményvesztetten rázta a fejét. Izgatottan folytattam:
– Szépsége teljességgel elgyengít, őszintesége és fájdalma pedig
lefegyverez. Ha ön cselekedeteiben szabadon követheti lelkiismeretét,
biztosra veszem, hogy azt teszi, amit a legjobbnak vél. Ha nem így van, nos,
akkor az ég kegyelmezzen mindnyájunknak. Tőlem nem kell tartania, bár
meg kell mondanom, ellenzem e házasságot, ám ezt valami teljesen más
dolog indokolja.
Nem pontosan ezekkel a szavakkal éltem, de ez volt a jelentésük, már
amennyire azt hirtelen támadt és egymásnak ellentmondó érzelmeim
kifejezni engedték. Felemelkedtem, és anélkül, hogy ismét ránéztem volna,
távozni készültem. Kifelé menet összetalálkoztam a többiekkel, akik épp a
szobába készültek visszatérni. Amilyen nyugodtan csak tudtam, így szóltam:
– Remek estét töltöttem Miss Margovan társaságában. De már későbbre
jár, mint azt gondoltam volna.
John is úgy döntött, velem tart. Az utcán megkérdezte, nem vettem-e
észre Julia viselkedésében valami szokatlant.
– Nekem úgy tűnt, nem érzi magát túl jól – válaszoltam. – Ezért is
hagytam magára. – Több szó nem esett közöttünk.
Másnap este későn értem szállásomra. Az előző esti események teljesen
megbetegítettek. Megpróbáltam orvosolni a bajom, és hogy kiszellőztessem
a fejem, sétára indultam a friss levegőre. Ám rettenetes és baljós előérzet
kerített hatalmába – egy előérzet, melyet képtelen voltam szavakba önteni.
Ködös és hűvös volt az este, öltözetem és hajam átnedvesedett, dideregtem a
hidegtől. De házikabátomban és papucsomban, kandallóm lobogó tüze
mellett, még kényelmetlenebbül éreztem magam. Már nemcsak dideregtem,
de egyenesen vacogtam – és a kettő közt igenis van különbség. A küszöbön
álló szerencsétlenségtől való rettegés oly erősen és csüggesztően tört tám,
hogy egy még mélyebb bánat felidézésével próbáltam elhessegetni – a
rettenetes jövő gondolatát egy fájdalmas múltbéli emlék segítségével
akartam eloszlatni. Szüleim halálára gondoltam, és igyekeztem lelki
szemeim előtt rögzíteni a halálos ágyuk, majd a sírjuk mellett átélt utolsó,
szomorú képeket. Ám a kísérlet hiábavalónak bizonyult, hisz mindez hosszú
évekkel ezelőtt történt meg és egy másik személyiséggel. Hirtelen egy
kiáltás hatolt át gondolataimon, kettéhasítva azt, miként az éles penge vágja
el a megfeszített húrt – más hasonlat nem is jut eszembe –, egy kiáltás,
mintha valaki haláltusáját vívná. A hang a bátyámé volt, és úgy hallottam,
mintha az utcáról jött volna, pontosan a házam elől. Az ablakhoz ugrottam
és gyorsan kitártam. A túloldalon egy utcai lámpa szórta sápadt, kísérteties
fényét a nedves járdakőre. Egy magányos rendőr támaszkodott a
kapufélfának, gallérját felhajtva békésen szívta szivarját. Közel s távol senki
mást nem lehetett látni. Becsuktam az ablakot, lehúztam a redőnyt,
visszaültem a tűz elé, és megpróbáltam a környezetemre összpontosítani.
Ezért, hogy valami ismerős cselekedetet végezzek, az órámra pillantottam.
Fél tizenkettőt mutatott. És akkor ismét meghallottam a szörnyű kiáltást.
Mintha a szobából hangzott volna – közvetlenül mellőlem. Megrémültem és
pár pillanatig mozdulni is képtelen voltam. Néhány perc múlva – nem
emlékszem pontosan, mennyi idő telhetett el – azon kaptam magam, hogy
egy ismeretlen utcán sietek, olyan gyorsan, ahogyan csak a lábam bírja.
Nem tudtam, hol vagyok, azt sem, hová tartok, de egyszer csak már egy
lépcsőn rohantam felfelé egy házban, amely előtt két-három kocsi állt, és
melyben fel-alá mozgó fények és tompa hangok összevisszasága uralkodott.
A ház dr. Margovan háza volt.
Ön tudja már, drága barátom, mi történt akkor a házban. Az egyik
szobában Julia Margovan feküdt már órák óta, halálát méreg okozta. Egy
másik szobában John Stevensre bukkantak, mellkasán pisztolygolyó ütötte
seb, életét önkezével oltotta ki. Amint a szobába rontottam, az orvosokat
félretaszítva bátyám mellé rogytam, kezem a homlokára helyeztem. Ekkor ő
még utoljára felnyitotta a szemét, kifejezéstelenül bámult a levegőbe, majd
lassan leeresztette pilláit, és egyetlen sóhaj nélkül távozott az élők sorából.
Hat hét múlva tértem magamhoz az ön csodálatos otthonában, ahol az ön
szentéletű felesége gondos ápolásával visszahozott az élők közé. De mindezt
ön is tudja. Azonban most elárulok valamit, amit még nem tud – bár ez nem
kötődik szorosan az ön pszichológiai kutatásainak tárgyához, legalábbis
annak azon ágához, melyhez az ön tapintatos és figyelmes módján a
segítségemet kérte. Úgy vélem azonban, e segítség részemről több, mint
amiről álmodott.
Jó néhány évvel a történtek után, egy holdfényes éjjelen a Union Square-
en haladtam épp keresztül. Későre járt már, a tér teljesen kihalt volt. Ahogy
ahhoz a helyhez értem, ahol annak idején a végzetes randevú szemtanújává
lettem, természetszerűleg megszálltak a múlt emlékei. És azzal a
megmagyarázhatatlan, önkínzásra való hajlammal, mely az embereket arra
készteti, hogy a legfájóbb gondolatoknál időzzön hosszasan, letelepedtem
egy padra, hogy átadjam magam szomorú emlékeimnek. Ekkor egy férfi
bukkant fel a parkban, és pont a felém vezető ösvényen indult meg. Kezét
összekulcsolta a háta mögött, fejét lehajtotta – úgy tűnt, észre sem veszi
jelenlétemet. Ahogy odaért az árnyékhoz, melyben meghúztam magam,
hirtelen felismertem benne a férfit, aki évekkel ezelőtt épp itt találkozott
Julia Margovannal. De mérhetetlenül megváltozott – haja ősz, arca
megviselt, alakja sovány volt. A züllött, kicsapongó élet tükröződött róla
minden tekintetben, de nyilvánvalóan beteg is volt már. Öltözete rendetlen
volt, haja pedig oly rendetlenül hullott homlokába, mely egyszerre volt
hátborzongató és mulatságos. Kinézete alapján inkább be kellett volna zárni
valahová – talán egy elmekórházba –, mint hagyni szabadon kószálni.
Minden előzetes szándék nélkül felemelkedtem ültömből és elé álltam. Ő
felemelte fejét és egyenesen a szemembe nézett. Nincs arra szó, mellyel
leírhatnám a tekintetén végigsuhanó irtózatos változást. Szemében
leírhatatlan rémület tükröződött – nyilván azt hitte, egy kísértettel áll
szemtől szembe. De bátor embernek bizonyult.
– Átkozott legyen, John Stevens! – kiáltotta, felemelte remegő karját, és
öklével erőtlenül az arcom felé ütött. Ám ahogy odébbálltam, fejjel előre
hasra esett a kavicsos ösvényen.
Másnap találtak rá, már nem volt benne élet. Senki sem tudott róla
semmit, még a nevét sem. De sokszor elég, ha csak annyit tudunk valakiről,
hogy már halott.
 A KÍSÉRTETEK VÖLGYE

Úgy fél mérföldnyire Jo Dunfer házától északra, a Huttonból a Mexikói

hegy felé vezető út egy sötét hegyszoroson vezet keresztül, melynek falai
kétoldalt félig titkolózva nyílnak az ég felé, mintha a völgy azt ígérné, titkát
majd egy jobb időben megosztja a világgal. Valahányszor átutaztam rajta,
mindig jól körülnéztem előbb az egyik, majd a másik oldalon, hogy lássam,
elérkezett-e már a kinyilatkoztatás ideje. Ha nem láttam semmi – és soha
nem láttam semmit –, nem éreztem csalódást, mert tudtam, hogy a titok
leleplezése csak ideig-óráig várat magára, és ennek a titkolózásnak megvan
a maga oka, mely felől nincs jogom faggatózni. És ahogy egy percig sem
kételkedtem afelől, hogy egy nap teljes beavatást nyerek, úgy sosem
vitattam Jo Dunfer létezését sem, akinek birtoka a völgyön keresztül
húzódott.
Azt mondják, Jo valamikor nekilátott, hogy kunyhót építsen magának
birtoka egy eldugott szögletében. De valamilyen oknál fogva felhagyott e
vállalkozással, és megépítette jelenlegi, kétivarú – félig lakóhelyként, félig
ivóként szolgáló – deszkaházát itt, az út mentén, a birtok teljesen átellenes
pontján, mintha pálfordulását szándékosan mutatni akarná a világ felé.
Ez a Jo Dunfer – vagy ahogy a vidéken ismerték, Whisky Jo – igen
fontos személyiségnek számított a környéken. Magas, torzonborz alakja úgy
negyvenévesnek mutatkozott, arcán mély barázdák ültek, görcsös, csomós
karján, mint a börtön kulcskarikái lógtak a bütykös kezek. Járás közben egy
kissé mindig előre hajolt, mintha épp ráugrani készülne valamire, hogy
szétszaggassa azt.
Azon tulajdonságán felül, melyről helyi elnevezését is nyilvánvalóan
nyerte, Mr. Dunfer legfeltűnőbb jellemzője a kínaiakkal szemben viseltetett
mélyen gyökerező ellenszenve volt. Egyszer magam is tanúja voltam
féktelen dühkitörésének, amikor az egyik marhapásztor megengedte egy
vándorlástól kimerült ázsiainak, hogy a Jo kocsmája előtti lóitató vályúnál
szomját oltsa. Amikor bátortalan kísérletet tettem arra, hogy szavamat Jo
keresztényietlen viselkedésével szemben felemeljem, ő egész egyszerűen
elmagyarázta, hogy az Újtestamentum egy szóval sem említi a kínaiakat,
majd hosszú lépteivel elsietett, hogy bosszúságát kutyáján töltse ki, akiről a
Szentírás ihletett prófétái, ha jól gondolom, szintén nem tesznek említést.
Néhány nappal később a söntésben találtam Jóra, amint magányosan
üldögélt a bárpultnál. Óvatosan megpróbáltam ismét felhozni a témát, és
legnagyobb megkönnyebbülésemre úgy találtam, hogy a beszédmodorára
általában jellemző zord barátságtalanság határozottan megszelídült.
– Maga, fiatal barátom, keletről jött – mondta. – Maga túl jó erre a
vidékre, és nem érti, milyen az itteni élet. Aki nem tud megkülönböztetni
egy chileit egy kanakától, az megengedheti magának, hogy ilyen szabadelvű
eszméket lobogtasson a kínai bevándorlókkal kapcsolatban. Nekünk viszont,
akiknek nap mint nap meg kell küzdenünk az életünkért ezekkel a korcs
kulikkal, nincs időnk ilyen bolondságokra.
Majd ez az élősködő alak, aki tán még egész életében nem dolgozott
végig tisztességesen egyetlen napot sem, felpattintotta egy kínai
dohányosszelence tetejét, és két ujjal kivett egy csipet dohányt. Egy darabig
merengve bámulta az apró szénakazlat, majd újult önbizalommal folytatta.
– Olyanok ezek, mint a pusztító sáskák, ha épp tudni akarja, és letarolnak
minden zöldet ezen az istenáldotta földön.
Majd kényelmesen elhelyezkedve így folytatta emelkedett
eszmefuttatását:
– Öt évvel ezelőtt az én farmomon is élt egy. Elmesélem a történetét, és
akkor talán majd maga is megérti a dolog lényegét. Akkoriban nem éltem
valami fényes életet – több whiskyt ittam, mint amennyit az orvos felírt, és
nem túl sokat foglalkoztam hazafias kötelezettségeimmel. Így hát
befogadtam azt az istentelent, és valami szakácsféleségként alkalmaztam.
De amikor arra ott, a hegyek lábánál megtértem a keresztényekhez, és
hittestvéreim azt mondták, ezért még a törvény elé is kerülhetek, egyszerre
világosság gyúlt bennem. No de most mit csináljak? Ha kiadom az útját,
akkor befogadja valaki más, aki talán majd nem bánik vele fehér emberként.
De hát akkor mit tegyek? Mit tenne egy jó keresztény, különösen, ha még új
a szakmában, és fülig tele van az emberek testvériségének és isten
atyafiságának maszlagával?
Jo várt egy kicsit a válasszal. Arcára egyfajta bizonytalan elégedetlenség
ült, mintha megoldott volna egy problémát, de kissé gyanús módszerekkel.
Majd felállt, a pulton lévő teli üveg whiskyből töltött egy pohárnyit,
legördítette, és csak ezután folytatta történetét.
– Ráadásul nem vettem valami nagy hasznát. Nem tudott az semmit, csak
játszotta nekem az agyát. Minden kínai ezt csinálja. Ha valamire nemet
mondtam, ő makacsul kitartott saját rögeszméje mellett, amíg csak bírt. Ezer
és egy alkalommal tűrtem, de aztán úgy kezdtem keverni a lapokat, hogy ne
bírja örökké. És kimondhatatlanul boldog voltam, hogy mindehhez megvolt
a bátorságom.
Ezt a boldogságot, ami egyébként nem volt rám valami nagy
benyomással, annak rendje és módja szerint megünnepelte a whiskyspalack
segítségével.
– Úgy öt évvel ezelőtt nekifogtam, hogy egy kis kunyhót építsek
magamnak. Ez még ennek a háznak az építése előtt volt, és nem is
próbálkoztam, hanem jóval odébb. Felfogadtam Ah Weét és egy Pocok
névre hallgató pitiáner alakot, hogy vágják ki a kunyhóhoz szükséges fát.
Ah Weétől persze nem vártam túl nagy segítséget, mert olyan volt az arca,
mint egy júniusi nap. Nem beszélve azokról a hatalmas, fekete szemeiről –
én azt mondom, talán még sose láttam ilyen istenverte szemet ezen a
vidéken.
Miközben e szavakkal mért megsemmisítő csapást mindarra, amit józan
ésszel ismerünk, Mr. Dunfer szórakozottan bámult egy csomót a kocsmát és
a lakórészt elválasztó deszkafalón, mintha ez a csomó volna ama bizonyos
szem, melynek mérete és színe megakadályozta tulajdonosát abban, hogy
feladatát megfelelően ellássa.
– Maguk, keletről jött ostoba fajankók, nem hisznek el semmit, amit
ezekről a sárga sátánfajzatokról beszélnek! – tört ki hirtelen, hangjának
komoly súlyt kölcsönözve, mely azonban számomra egyáltalán nem volt
meggyőző. – De én mondom, ez a kínai volt a legelvetemültebb gazember
San Francisco határain kívül. Ez a szerencsétlen lófarkas idióta nekiállt
körbeszabdalni a fa törzsét, mint ahogy a féreg rágja a föld alatt a répát.
Amilyen türelmesen csak tudtam, elmagyaráztam neki, hogy nem jól
csinálja, és megmutattam, hogyan kell kivágni a fát, szépen, két oldalról,
hogy aztán a megfelelő módon dőljön el. De alighogy hátat fordítottam neki,
így – és azzal ő is a hátát fordította felém, az illusztrációnak egy kis itallal
adva nyomatékot –, már megint nem jól csinálta. És ez így ment: ha
odanéztem, így – nézett rám kissé bizonytalanul, mert amit látott, nyilván túl
összetettnek tűnt –, minden rendben volt. De ha elfordultam, így – jól
meghúzta az üveget –, már megint dacolt velem. Aztán rosszallóam néztem
rá, így, és úgy bámult vissza, mint aki kettőig sem tud számolni.
 Kétségtelen, hogy Mr. Dunfer ezt a rám szegezett tekintetet valóban
csupán rosszallónak szánta, ám e nézés kiválóan alkalmas volt arra, hogy
egy fegyvertelen emberben a legfenyegetőbb félelem érzését ébressze föl.
Minthogy amúgy is elvesztettem minden érdeklődésemet ez iránt a vég
nélküli és teljességgel értelmetlen történet iránt, távozni készülődtem. Még
fel sem álltam rendesen, amikor Mr. Dunfer ismét a pult felé fordult, és egy
fülsiketítő „így” kíséretében egy hajtásra kiürítette a whiskys palackot.
Ó, egek! Micsoda kiáltás volt ez! Mintha egy titán üvöltött volna kínzó
gyötrelmében! Maga Jo is hátratántorodott, ahogyan az ágyú visszarúg lövés
után, majd székére rogyott, mintha valaki jól fejbe kólintotta volna. Fejét
lassan oldalra fordította a fal felé, tekintetében rémület ült. Magam is
odanéztem, és láttam, hogy az a csomó a deszkában valóban emberi szemmé
változott – egy hatalmas, fekete szemmé, mely teljesen kifejezéstelenül
bámul rám, de ez a kifejezéstelenség rettenetesebb volt a legsátánibb
tekintetnél is. Mindkét kezemmel eltakartam az arcom, hogy ne lássam e
borzalmas illúzióképet, már amennyiben tényleg az volt. Ekkor Jo apró
termetű, fehér bőrű mindenese lépett az ivóba, megtörve a szörnyű
varázslatot. Gyorsan kisiettem a házból, telve kába rettegéssel, hogy a
delírium tremens esetleg ragályos lehet. Lovam az itatónál állt kipányvázva.
Eloldottam a kötelet, felszálltam a nyeregbe, és lovamra bíztam magam. A
történtek olyannyira felkavartak, hogy nem is törődtem azzal, merre tartok.
Nem tudtam, hogyan vélekedjek a történtekről, és mint mindenki, aki
nem tudja, mit gondoljon, hosszan törtem a fejem, csekély eredménnyel. Az
egyetlen megnyugtató gondolatom az volt, hogy holnapra már mérföldekkel
eltávolodom ettől az átkozott helytől, és ha rajtam áll, többé vissza se térek.
Egy hirtelen támadt hűvös fuvallat ébresztett föl merengésemből, és
gondolataimból felpillantva azon vettem észre magam, hogy épp a
hegyszoros sötét mélye felé tartok. Fullasztó nyári meleg volt, így amikor a
kiszáradt földek fölött hullámzó kegyetlen hőségből beléptem a hűs
félhomályba, ahol cédrusok nehéz illata és madarak önfeledt csivitelése
kísért e lombos azilumba, pompás felfrissülést éreztem. Körülnéztem, hogy
a szokott módon kutassak a titok után, de mivel úgy találtam, a szoros most
nincs valami beszédes kedvében, leszálltam lovamról, és az izzadságtól
csatakos állatot jól kipányváztam egy fához. Jómagam egy sziklára ültem és
gondolataimba merültem.
Nagy bátran azzal indítottam elmélkedésemet, hogy a hellyel
kapcsolatban dédelgetett babonáimat kezdtem elemezgetni. Apró elemeire
szedtem őket és az elemeket új hadrendbe állítottam, majd gondolkodó
elmém minden erejét összeszedve, a megcáfolhatatlan következtetések
mennydörgése, harci szekerek fülsiketítő dörgése és a szellem csatakiáltásai
közepette, lecsaptam ezekre a csapatokra is. És amikor gondolataim
ágyúserege legyőzött minden ellenállást, és elhaló morajlással elmasírozott
a tiszta gondolatok horizontjai felé, a szétszóródó ellenség ismét összeszedte
erejét, alattomban felállította új, szilárd rendjét, és mindenestül újra
rabságba vetett. Valami megmagyarázhatatlan rettegés kerített hatalmába.
Talpra szökkentem, hogy lerázzam magamról a félelmet, és nekivágtam a
keskeny hegyszorosnak. Egy régi, fűvel benőtt tehéncsapást követtem, mely
úgy kanyargott a völgy alján, mintha valamelyest pótolni szeretné a patakot,
melyet a természet álnokul megtagadott.
A fák, melyek közt a csapás kanyargott, rendes, tisztességes fák voltak. A
törzsük körül ugyan volt valami kis furcsaság és az ágak is eléggé bizarrul
festettek, de összességében semmi rendkívüli nem volt bennük. Az utat
néhol egy-egy nagy, gömbölyű szikladarab állta el, mely valamikor úgy
döntött, kiszabadítja magát a hegy tespedtségéből, és a völgy mélyén kezd
új, független életet, ám e kövek sziklaszilárd nyugalma sem árasztott semmi
fenyegetőt. Igaz, a völgyre egyfajta halotti csend telepedett, csak a fák
tetejét épp hogy megborzoló szél titokzatos suttogása hallatszott – de ez volt
minden.
Meg sem fordult a fejemben, hogy annak, amit keresek, valami köze
lehet Jo Dunfer részeg hablatyolásához, és csak akkor világosodtam meg,
amikor egy tisztásra érve megbotlottam egy kidőlt fában. Itt épült annak
idején az a bizonyos kunyhó! A felfedezést nem igazolta más, mint hogy a
tisztás egyik felében egy rakás, hozzá nem értő kezek által összevissza
kaszabolt, korhadásnak indult farönk hevert szanaszéjjel, míg a másik felén
szépen kivágott rönkök alkottak csinos, rendezett halmot, a rönkvégek
szabályos ékalakja mesterember fejszéjének munkája árulkodott.
A kicsiny tisztás harminc lépésnél nem volt szélesebb. Az egyik végében
egy kisebb dombocskát állított a természet. Bozót nem nőtt rajta, csak
magas fű borította. És a fű közül egy sírkő ugrott ki.
Nem emlékszem már, hogy e felfedezés a meglepetésen kívül váltott-e ki
belőlem más érzelmet is. Olyan érzéssel szemléltem a magányos sírt, mint
amilyet Kolumbusz érezhetett, amikor az Újvilág hegyeit megpillantotta.
Mielőtt odamentem volna, ráérősen körbeszemlélődtem a tisztáson. A
közömbösség tettetésében odáig vetemedtem, hogy még az órámat is
felhúztam, teljességgel szükségtelen gonddal és megfontoltsággal. Csak
ezután közelítettem meg életem titkát.
A sír – mely meglehetősen rövidke volt – valahogy jobb állapotban volt,
mint ami nyilvánvaló korából és elszigeteltségéből következett volna, és
szemeim, mondhatom, kissé kikerekedtek, amikor megpillantottam az
összetéveszthetetlenül kerti virágokból álló ágyást, mely egyértelműen arról
tanúskodott, hogy nemrégiben ápolták és öntözték. A sírkő valamikor
nyilvánvalóan egy ajtóküszöb szerepét töltötte be. A kőbe faragott vagy
inkább durván vésett felirat így hangzott:

ITT NYUGSZIK AH WEE, A KÍNAI.

KORA ISMERETLEN. JO DUNFERNEK DOLGOZOTT, KI E SÍREMLÉKET
ÁLLÍTOTTA, HOGY SZERETŐ EMLÉKÉT ÁPOLJA, VALAMINT, HOGY
FIGYELMEZTESSE AZ ÉGIEKET, NE JÁTSSZÁK MEG MAGUKAT, HOGY AZ
ÖRDÖG VINNÉ EL ŐKET!
AZ ÉN KÍNAIM JO ASSZONYA VOLT!

Képtelen vagyok hűen szavakba önteni a megdöbbenésemet e szokatlan

sírfelirat láttán! Az elhunyt rövid, de velős megnevezése; a vallomás
arcátlan őszintesége; a könyörtelen átok; az elhunyt neme körüli félreértés
és az érzelmek ellentmondásosságának groteszksége – mind-mind arra vall,
hogy a felirat készítőjének tébolyodottsága talán még gyászánál is nagyobb
volt. Úgy éreztem, a további kutakodás csak hitvány módon
megszentségtelenítené a titok magasztosságát, és a történtek drámaiságát
öntudatlanul és tiszteletben tartva sarkon fordultam és sietve odébbálltam.
Nem is tértem vissza e környékre, csupán négy esztendő elteltével.

***
– Gyí, öreg Teszetusza!
Ez a kivételesen ünnepélyes felszólítás egy furcsa kis ember fogainak
kerítésén szökkent ki, aki egy szekérderék tűzifa tetejéről irányította a kocsi
elé fogott két ökröt, akik bár könnyedén húzták a terhet, mégis irdatlan
erőkifejtést tettettek, mely kísérlet nyilvánvalóan teljesen hiábavalónak
bizonyult urukkal és parancsolójukkal szemben. Minthogy az úriember
ekkor éppen rám nézett, aki az út szélén álldogáltam, nem volt egészen
egyértelmű, hogy e felszólítást hozzám vagy az ökrökhöz intézte. Az sem
vált világossá, hogy most a két állat neve-e a Tesze és a Tusza, és hogy a
„gyí” felszólítás így mindkettőjükre vonatkozott-e. Akárhogyan is, az
utasítás egyikünkre sem volt túl nagy hatással, így a furcsa kis ember
leemelte rólam a tekintetét, és egy hosszú bottal felváltva böködni kezdte
Teszét és Tuszát, miközben halkan de érzéssel így mormogott: „Vonszold az
istenverte irhád!”. Mintha a két állat közös bőrtakaró alatt leledzett volna.
Kérdésem, hogy elvinne-e egy darabon, süket fülekre talált, és látva, hogy
lassan elmaradok a szekér mögött, gyorsan utána siettem, betettem egyik
lábam a hátsó kerék két küllője közé, és így az magától felemelt a
kerékagyig, ahonnan már fel tudtam ugrani a szekérre, sans cérémonie.
Nagy nehezen előreverekedtem magam és elhelyezkedtem a bakon a kocsis
mellett, aki tudomást sem véve rólam, újabb fenyítést mért a két jószágra,
közben a „gyerünk már, mihaszna barmok” tanácsot intézve hozzájuk. Majd
a kompánia gazdája (vagy inkább volt gazdája, minthogy sehogy sem
tudtam elfojtani azt a különös érzést, hogy ez itt valahogy mind az én jogos
jussom) rám szegezte hatalmas, fekete szemét, mely furcsamód és némileg
kínosan ismerős volt számomra, letette botját – mely nem rügyezett ki és
nem változott kígyóvá, pedig valami ilyesmire számítottam –, és karját
mellén összefonva, síri hangon így szólt:
– Mit csinált a Whiskyvel?
Úgy elsőre majdnem az válaszoltam, hogy megittam, de valami azt súgta,
hogy a kérdés ennél mélyebb jelentésű, és a fickó körül is volt valami
fenyegető, ami miatt úgy véltem, jobb, ha nem ütöm el ily sekélyes tréfával
a dolgot. Így hát, más válasszal nem tudtam előállni, csendben maradtam, de
úgy éreztem, a kis ember valami nagy bűnnel vádol, és hallgatásomat
beismerésnek tekinti.
E pillanatban hűvös árny csapódott az arcomba, és felkaptam a fejem,
hogy megnézzem, mi az. Hát épp most léptünk be az én régi
hegyszorosomba! Nem tudom szavakba önteni a rám törő érzést. Nem
láttam, mióta négy évvel ezelőtt felfedte előttem titkát, és most úgy éreztem
magam, mintha egy jó barátom könnyek közt bevallotta volna egy múltban
elkövetett bűnét, mire én hitvány módon cserbenhagytam volna őt.
Hihetetlenül élesen törtek rám a régi emlékek Jo Dunferről, az ő zavaros
látomásáról, és a sírfelirat nyújtotta kissé hiányos magyarázatról. Tudni
szerettem volna, mi történt azóta Jóval, így megkérdeztem kocsisomat, aki
elszántan figyelő tekintetét az ökrökről egy pillanatra sem levéve így
válaszolt:
–Gyía, lusta teknősbéka! Ah Wee mellett pihen itt, a szurdokban. Akarja
látni? Amúgy már vártam magát. Mindig visszatérnek a tett helyszínére.
Hóóó!
Teszetusza, a mihaszna teknősbéka azonnal megállt, és még mielőtt a
hosszú „óóó” elhalt volna a szurdok falai közt, lerogyva mind a nyolc
lábáról, lefeküdt az út porába, nem törődve azzal, mi lesz a fent említett
istenverte irhájával. A furcsa kis ember lecsusszant a bakról a földre, és
nekivágott a völgynek, arra sem méltatva, hogy hátranézve meggyőződjön
arról, követem-e. Hát követtem.
Nagyjából az évnek ugyanazon szakasza, mi több, a napnak ugyanazon
órája volt, mint legutolsó látogatásomkor. A szajkók hangosan lármáztak, a
fák lombjai pedig fenyegetően suttogtak, pont mint annak idején, és a két
hang elegye furcsamód felidézte a Jo Dunfer beszédéből nyíltan áradó
kérkedést, a viselkedésében rejlő titokzatos zárkózottságot, valamint az
arcátlanság és gyengédség különös elegyét, mely oly furcsán jellemezte
irodalmi alkotását – a sírfeliratot. A völgyben láthatóan nem változott
semmi, kivéve a tehéncsapást, melyet szinte teljesen benőtt az elburjánzott
gaz. A tisztásra érve azonban már jócskán szembetűnő volt a változás. A
tuskók és a szanaszét heverő farönkök összevisszaságában többé már nem
lehetett megkülönböztetni a „kínai módra” összeszabdalt fákat a
„művészien” kivágottaktól. Mintha a régi világ barbarizmusa és az új világ
civilizációja közti nézeteltérést elsimította volna a hanyatlás pártatlan ítélete
– ahogyan ez minden kultúra sorsa. Ott volt a kis domb is, de a vadszeder
barbár módon elburjánzott rajta, és csaknem teljesen kiszorította az immár
erejét vesztett pázsitfüvet. A nemes kerti viola is megadta magát pór
származású testvérének – de talán nem történt más, mint hogy egyszerűen
visszatért őseihez. Egy újabb, hosszú és robusztus sírhalom jelent meg a régi
kicsi mellett, mely úgy tűnt, meghátrál az összehasonlítás elől, és csodálatos
feliratát egy száraz levélkupac mögé rejtve, megalázkodva húzódik meg az
új sírkő árnyékában. Ami a költői érdemeket illeti, az új felirat messze
alulmúlta a régit – rövid és primitív humora egyenesen visszataszító volt:

JO DUNFER BEADTA A KULCSOT.

 Közömbösen fordultam el az otromba felirattól, és a leveleket lesöpörve
a szegény pogány sírtáblája elől, újra láthatóvá tettem a mosolyognivaló
szavakat, melyek a hosszú mellőzöttség után felfrissülve szinte patetikusnak
hatottak. Még kísérőm arca is némi emelkedett komolyságot tükrözött,
amint a feliratot elolvasta, és úgy láttam, mogorva viselkedése mögül
előbukkant valami már-már méltóságba hajló emberiesség. De ahogyan
figyeltem őt, szemébe visszalopódzott a régi, oly ravaszul emberfeletti, oly
szívszorítóan ismerős kifejezés, mely egyszerre vonzott és taszított. Úgy
határoztam, fellebbentem végre a titokról a fátylat.
– Barátom – szóltam, és a kisebbik sír felé mutatva megkérdeztem: – Jo
Dunfer gyilkolta meg a kínait?
Furcsa kis emberem nekitámasztotta vállát egy fának, és egy másik fa
csúcsát kezdte tanulmányozni, bár az is lehet, hogy a kék égre bámult. Majd
tekintete irányát és testtartását mit sem változtatva így válaszolt:
– Nem, uram, csak jogos felindulásból kioltotta az életét.
– Így vagy úgy, de csak megölte akkor?
– Hogy megölte-e? Hát persze, hogy megölte. De hát ezt mindenki tudja.
Hát nem ő volt az, aki felállt a bíróság előtt, és nyíltan elismerte, amit tett?
És nem ő volt az, aki az esküdtszék ítélete szerint „a fehér emberben
munkálkodó egészséges keresztényi érzületek hevében oltotta ki a kínai
életét”? És nem ő volt az is, akit az egyház ott a templomban, a hegy
lábánál, ki is átkozott? És nem ő volt az, akit az emberek békebírónak
választottak, és aki aztán még a buzgó protestánsokkal is jól kijött? Hát hol
él maga?
– És azért ölte meg, mert a kínai nem tudta vagy nem akarta úgy vágni a
fát, ahogyan a fehér ember szokta?
– Naná, hogy azért! Ez áll a bírósági jelentésben is, és az igazságosnak és
jogosnak ítélte, amit Jo tett. És ki vagyok én, hogy ellentmondjak a
törvénynek? Nem az én temetésem volt, és nem is nekem kellett a
gyászbeszédet mondanom. De az igazság az volt, hogy Whisky Jo féltékeny
volt rám – és a kis szerencsétlen nyomorult kidüllesztette a mellét, mint a
pulykakakas, úgy tett, mint aki megigazítja képzeletbeli nyakkendőjét, majd
tenyerét tükörként maga elé emelve, megszemlélte az eredményt.
– Magára volt féltékeny? – ismételtem, faragatlan módon nem leplezve
megdöbbenésemet.
– Úgy van! Mér’? Nem nézni ki belőlem? – kérdezett vissza, majd
gúnyosan megjátszott eleganciával kisimította a ráncokat agyonnyűtt
mellényén. Majd hirtelen halk és rendkívül kedveskedő hangnemre váltva
így folytatta:
– A Whisky nagyra tartotta a kínait. Csak én tudtam, milyen
majomszeretettel csüggött rajta. Nem bírta elviselni, ha nem volt a
közelében. Egy nap kijött ide a tisztásra, és látta, hogy nem dolgoznak,
hanem a kínai aludt, én meg épp egy tarantellapókot igyekeztem
kibányászni az ingujjából. A Whisky dühében felkapta a fejszémet, és teljes
erejéből felénk csapott vele. Én éppen felugrottam, mert a pók belém mart,
így a fejsze a kínait találta oldalba, aki fájdalmában úgy dobálta magát, mint
a veszedelem. A Whisky éppen belém is akart egyet vágni, amikor meglátta
az ujjamra tapadt pókot, és rögtön tudta, mekkora barmot csinál magából.
Elhajította a fejszét, és Ah Wee mellé térdelt, aki rúgott még egy utolsót, de
aztán felnyitotta a szemét – pont olyan volt a szeme, mint az enyém –,
felemelte két karját és mellére vonta a Whisky ronda fejét. Így is maradtak,
de csak egy rövid ideig, mert egy utolsó remegés futott át a testén, halkan
felhördült és végleg kilehelte páráját.
A történet elbeszélése közben a kis kocsis teljes átalakuláson ment
keresztül. A komikum, mi több, gúnyos színezet végképp eltűnt a hangjából,
és oly szomorú átéléssel festette le a rettenetes jelenetet, hogy alig bírtam
önuralmamat megőrizni. E tökéletes színielőadás annyira a hatalmába
kerített, hogy az általa alakított szereplő iránt érzett rokonszenvemet
egyenesen rá, a színészre irányítottam. Előreléptem, hogy együttérzőn
megragadjam a kezét, amikor hirtelen széles vigyor terült el az arcán, és
gúnyos nevetés közepette így folytatta:
– Amikor a Whisky felemelte a fejét, na, azt látnia kellett volna. Finom
ruhája – akkortájt rendkívül puccosan öltözködött – cafatokban, haja mint a
szénakazal, arca – már amennyit láttam belőle – fehér, mint a liliom szirma.
Egy pillanatra rám nézett, de aztán elfordította a tekintetét, mintha ott se
lennék. Aztán az eddig a megmart ujjamban lüktető fájdalmat hirtelen már a
fejemben éreztem, és a jó Pocok előtt elsötétült a világ. Ezért nem vettem
részt a tárgyaláson sem.
– De később miért tartotta a száját? – kérdeztem.
– Mert ilyen a szám – válaszolta, és erről nem is esett több szó. Folytatta:
– A történtek után a Whisky egyre keményebben ivott, és egyre
fanatikusabban gyűlölte a kínaiakat. De nem hiszem, hogy valaha is
büszkének érezte volna magát arra, hogy Ah Weét a másvilágra küldte.
Amíg magunk voltunk, nem is hencegett vele soha, csak amikor az ilyen
feltűnési viszketegségben szenvedő fura szerzeteket akarta elkápráztatni,
mint amilyen maga is. A sírkövön mindig akkor dolgozott egy kicsit, amikor
épp nem volt hullarészeg, ezért változott a felirat hangneme is attól függően,
hogy épp milyen hangulatban volt. Három hetébe telt, mire kész lett. Én az
övével egy nap alatt végeztem.
– És mikor halt meg? – kérdeztem elgondolkodva, de a válasz hallatán a
lélegzetem is elállt:
– Mindjárt akkor, amikor maga azt a valamit belecsempészte a
whiskyjébe. Láttam mindent azon a lyukon át, maga átkozott Borgia!
Miután némiképp felocsúdtam e képtelen vád hallatán támadt
döbbenetemből, először arcátlan vádlóm torkának akartam ugrani, de a
hirtelen bizonyosság, mely valóságos kinyilatkoztatásként ért, visszatartott.
Higgadtan néztem a szemébe, és amilyen nyugodt hangon csak bírtam, így
szóltam:
– És maga mikor háborodott meg?
– Kilenc évvel ezelőtt! – rikoltotta, és felemelte ökölbe szorított kezét. –
Kilenc évvel ezelőtt, amikor az az aljas disznó megölte az asszonyt, aki
szerette őt, jobban, mint ahogy engem szeretett! Engem, aki utána jött még
San Franciscóból is, ahol kártyán nyerte az a szemét! Engem, aki éveken
keresztül néztem, hogy az a gazember nem meri felvállalni és fehér
asszonyként kezelni őt! Engem, aki az ő kedvéért megőriztem a rohadt
fattyú átkozott titkát, amíg az fel nem emésztette őt! Engem, aki amikor
maga megmérgezte, teljesítettem az utolsó kívánságát, és Ah Wee mellé
temettem, sőt még sírkövet is állítottam! És mostanáig nem is láttam Ah
Wee sírját, mert nem akartam találkozni azzal a fertelmes állattal.
– Találkozni? De hát, Pocok, szegény barátom, Jo már nem él.
– Pontosan ezért félek tőle.
Visszakísértem a szerencsétlen nyomorultat a szekeréhez, majd
búcsúképpen megszorítottam a kezét. Alkonyodott már, és ahogy ott álltam
az út szélén az egyre növekvő félhomályban, követve a távolodó szekér
egyre halványuló körvonalát, egy hangot hozott felém az esti szél – hangos
puffanások sorozatát –, majd egy emberi hang hallatszott az éjszaka
sötétjéből:
– Gyí te, Rózsi!
 A JUHARSZIRUPOS KANCSÓ

Történetünk mindjárt a hős halálával kezdődik. Silas Deemer 1863

júliusának 16. napján hunyt el, és két nappal később földi maradványait el is
temették. Minthogy a városkában minden férfi, nő és jól nevelt gyermek
személyesen is ismerte, a temetésre, ahogyan azt a helyi újság
megfogalmazta, „széles tömegek vonultak fel”. A kor és a hely szokásainak
megfelelően a koporsót a sírhely mellett felnyitották, hogy a barátok és
ismerősök előtte elvonulva egy utolsó pillantást vethessenek a halott arcára.
Majd az egybegyűltek tekintetétől kísérve Silas Deemert a sírba helyezték.
Néhány szempárban ugyan némi homályos aggodalom tükröződött, de
összességében azt mondhatjuk, hogy a temetésen minden a szertartásnak
megfelelően zajlott, melyet sokan személyesen is tanúsíthatnak. Silas
kétségbevonhatatlanul halott volt, és a temetés rítusát sem zavarta meg
semmi, ami indokolta volna visszatértét a sírból. Márpedig, ha az emberi
szem tanúságának hihetünk (és kétségtelen, hogy az már egyszer véget
vetett a boszorkányság intézményének Salem határain kívül és belül
egyaránt), Silas bizony visszatért.
Elmulasztottam megemlíteni, hogy Silas Deemer halála és temetése egy
Hillbrook nevű kicsiny városban történt, ahol is harmincegy évet töltött az
életéből. Foglalkozására nézve az volt, amit az unió egyes részein (és mint
mindenki tudja, az unió egy szabad ország) „kereskedőnek” neveznek, azaz
volt egy kis boltja, amelyben olyan dolgokat árusított, amilyeneket az ilyen
kis boltokban szokás. Becsületességét, amennyire ismeretes, soha nem
kérdőjelezte meg senki, nevét mindenki nagy tiszteletben tartotta. Az
egyetlen dolog, amit a legszigorúbb bírálat fel tudott volna ellene hozni, az
az volt, hogy kissé talán túlzott elkötelezettséget tanúsított üzlete iránt. De
valójában ezt senki sem vetette a szemére, pedig ettől lényegesen kisebb
fanatizmusért is ért már sokakat ennél kevésbé elnéző bírálat. Az üzlet
azonban, mely iránt Silas oly nagy odaadással viseltetett, nagyrészt a sajátja
volt, és talán innen e fent említett különbség.
Attól a naptól fogva, hogy Mr. Deemer több mint negyed évszázaddal
korábban megnyitotta boltját, egészen a haláláig, senki sem tudott felidézni
egyetlen olyan napot sem, a vasárnapokat nem számítva, amikor Silas nem
nyitotta ki üzletét. Mind ez idő alatt tökéletes egészségnek örvendett, és
soha semmit nem talált olyan fontosnak vagy sürgetőnek, hogy az elvonja őt
a pultja mögül. Azt beszélik, hogy egyszer beidézték a megyeszékhelyre,
hogy egy fontos jogi perben tanúskodjék. Amikor a tárgyaláson nem jelent
meg, az ügyvéd vakmerő indítványt tett Mr. Deemer bírósági
figyelmeztetésére, de óriási meglepetésére a bíróság „őszinte
megdöbbenéssel” fogadta javaslatát. A bíróság „őszinte megdöbbenése”
nem kifejezetten tartozik azon érzelmek közé, melyet az ügyvédek oly
buzgón igyekeznének kiváltani, így az indítványt sürgősen visszavonták, és
létrehoztak egy megállapodást a másik féllel arról, hogy mit mondott volna
Mr. Deemer, ha megjelenik. A másik fél persze igyekezett ebből a
megegyezésből a lehető legnagyobb előnyt kovácsolni, és egy olyan hamis
tanúvallomást volt csak hajlandó elfogadni, ami határozottan hátrányosan
érintette az indítványozókat. Röviden tehát, az az általános vélemény alakult
ki a környéken, hogy Silas Deemer az elmozdíthatatlanságával Hillbrook
létezésének jogosságát képviselte, és most, hogy a mennyországba távozott,
valami szörnyű betegség vagy más rettenetes szerencsétlenség sújt le a
városra.
Mrs. Deemer és két felnőtt lánya az üzlet feletti lakásban élt, de Silas
mindig a boltban aludt, a pult mögött, egy tábori ágyon. Itt is találtak rá egy
éjjelen, teljesen véletlenül, amikor már haldoklott, és még azelőtt kilehelte
lelkét, hogy az ablaktáblákat a nyitáshoz le kellett volna szerelni. Bár ekkor
már nem beszélt, úgy tűnt, teljesen tudatánál van, és azok, akik a legjobban
ismerték, úgy vélték, ha halálának pillanata szerencsétlen módon elhúzódik
a szokásos nyitási időig, az nagyon érzékenyen érintette volna a haldoklót.
Hát ilyen ember volt Silas Deemer. Ilyen volt életének és szokásainak
állandósága, ami arra ösztökélte a városka tréfamesterét (aki egyetemet
végzett ember volt), hogy Silasra a „jó öreg ibidem” gúnynevet ragassza, és
a helyi újság legközelebb megjelenő számában minden bántó szándék nélkül
úgy kommentálja Silas halálát, miszerint „kivett egy szabadnapot”. Hát egy
napnál azért hosszabb volt, de a beszámolók alapján úgy tűnik, egy hónap
sem telt bele, és Mr. Deemer a város egyértelmű tudtára hozta, hogy ő nem
ér rá halottnak lenni.
Hillbrook egyik leginkább köztiszteletnek örvendő polgára Alvan Creede
volt, a bankár. A városka legszebb házában élt, saját fogata volt, és több
tekintetben is rászolgált az emberek csodálatára. Az utazás előnyeit is
többször élvezhette, minthogy gyakran látogatott Bostonba, sőt azt mondják,
egy ízben New Yorkban is járt, bár ő szerényen tagadta e nagyvonalú
feltételezést. Mindezt csupán azért említem, hogy jobban érzékeltessem Mr.
Creede kiválóságát. Hiszen akármi is az igazság, az csak Mr. Creede
becsületére válik: tájékozottságát igazolja, ha valóban érintkezett, ha csak
rövid ideig is, a nagyváros kultúrájával, és őszinteségét, ha mégsem.
Egy kellemes nyári estén, úgy tíz óra tájban, Mr. Crrede belépett a
kertkapun, végigsétált a holdfényben vakítóan fehérnek tűnő kavicsos úton,
felbaktatott a csodaszép házához vezető lépcsősoron, egy pillanatra
megpihent, majd beillesztette lakáskulcsát a zárba. Ahogy az ajtó kinyílt,
szembetalálta magát feleségével, aki éppen a szalonból a könyvtárszoba felé
igyekezett. Mrs. Creede kedvesen üdvözölte férjét, és szélesre tárta előtte a
bejárati ajtót. Mr. Creede azonban, ahelyett, hogy belépett volna a házba,
hirtelen keresgélni kezdett valamit a lábánál, a küszöb előtt, majd
meglepetten kiáltott fel:
– Az istenit! Hova a fenébe tűnt a kancsó?
– Milyen kancsó, Alvan? – kérdezte a felesége, nem tanúsítva túlságosan
nagy együttérzést.
– Hát a juharszirupos kancsó. Most hoztam a boltból, és ide tettem le,
amíg kinyitom az ajtót. Hova a…
– Ugyan, Alvan, lennél szíves nem káromkodni már megint? – vágott
közbe Mrs. Creede. Mellesleg nem Hillbrook az egyetlen város a keresztény
világban, ahol tilos Isten nevét hiába a szánkra venni.
A juharszirupos kancsónak azonban, melyet a kisvárosi élet egyszerűsége
folytán Hillbrook legelső polgára személyesen cipelt haza a boltból, nyoma
veszett.
– Biztos vagy abban, hogy elhoztad, Alvan?
– Édesem, gondolod, hogy nem tudom, hogy vittem-e valamit a hónom
alatt vagy sem? Útközben vettem a szirupot Deemer boltjában. Maga
Deemer hozta ki a kannát, és…
Ám a mondat mind a mai napig befejezetlen maradt. Mr. Creede
betámolygott a házba, be a szalonba, és ott lerogyott egy karosszékre.
Minden tagjában remegett. Most jutott az eszébe, hogy Silas Deemer már
három hete halott.
Mrs. Creede férje után sietett, megállt a karosszék mellett, és hangjában
meglepetéssel vegyes aggodalommal így szólt:
 – Az ég szerelmére, Alvan! Mi bajod van?
Mr. Creede „baja” és az említett égbolt között semmi kézenfekvő
kapcsolat nem lévén, Alvan Creede úgy vélte, nem szükséges a fenti
kérdésre kimerítő magyarázattal szolgálnia. Így hát nem válaszolt, csak
bámult maga elé. A hosszú perceken át tartó néma csendet nem törte meg
más, csak a falióra ütemes ketyegése, mely most valahogy a szokásosnál
lassabbnak tűnt, mintha csak udvarias módon nyújtani igyekeznék az időt,
hogy gazdája összeszedhesse gondolatait.
– Jane, én megőrültem, az a bajom – válaszolta végül rekedt hangon. –
Miért nem szóltál? Csak észre kellett, hogy vegyed a tüneteket, mielőtt azok
úgy elhatalmasodnak, hogy már magam is észreveszem! Eljöttem Deemer
boltja előtt. Nyitva volt, égett a lámpa… pontosabban csak azt képzeltem,
hisz tudom, hogy nem lehetett nyitva. Silas Deemer a pultja mögött állt, az
íróasztala mellett. Jaj istenem, Jane, olyan határozottan láttam, mint ahogy
most téged. Mivel eszembe jutott, hogy reggel említetted, kéne egy kis
juharszirup, bementem és vettem egy kancsóval. Ilyen egyszerűen. Vettem
két liter juharszirupot Silas Deemertől, aki már rég halott és a földben
nyugszik, de aki ennek ellenére kimérte a szirupot a hordóból egy kancsóba
és átnyújtotta nekem. Még beszélt is hozzám, bár emlékszem, meglehetősen
síri volt a hangja. Még bőbeszédűbb is volt a szokottnál, de most egyetlen
szavára sem emlékszem. De láttam őt, szentséges isten, láttam őt és
beszéltem is vele. Pedig halott! Vagy csak úgy képzeltem? Én megőrültem,
Jane tisztára megbolondultam! És te ezt eltitkoltad előlem!
E kimerítő monológ elég időt biztosított Mrs. Creede számára, hogy
csatarendbe állítsa rábeszélő és megnyugtató képességét.
– Alvan – mondta –, higgy nekem, semmi jelét nem mutattad az
elmezavarnak. Nyilván csak képzelődtél. Mi más történhetett volna? Az
őrültség túlságosan rettenetes magyarázat lenne! De hát hogy is őrültél
volna meg? Csak túl sokat dolgozol a bankban. Nem kellett volna ma este
elmenned az igazgatótanács ülésére. Mindenki láthatta rajtad, hogy nem
érzed magad túl jól. Tudtam, hogy előbb-utóbb történni fog valami ilyesmi.
Valószínűleg Mr. Creede is látta, hogy e jövendölés kissé megkésett, hisz
már megtörtént a baj, de nem tette szóvá. Most saját gondolataira
összpontosított. Sikerült is megnyugodnia, képes volt immár összefüggően
gondolkodni.
– A jelenséget kétségtelenül a szubjektum szülte – mondta, bár e
tudományoskodó megfogalmazás kissé komikusnak hatott. – Még ha el is
fogadjuk, hogy léteznek spirituális jelenések, mi több, megtestesülések, egy
kétliteres agyagkorsó megtestesülése, egy közönséges és súlyos
agyagedényé, mely egyszer csak ott terem a semmiből, azért nehezen
elképzelhető.
Ahogy mondandója végére ért, egy gyermek szaladt be a szobába, a
kislánya. Már hálóingben volt. A kislány az apjához szaladt, két karját a
nyaka köré kulcsolta és így szólt:
– Igazán, apu, olyan haszontalan vagy! Nem jöttél fel puszit adni.
Hallottuk, amikor csikordul a kertkapu, az ablakhoz szaladtunk és onnan
néztünk. És apuci, Eddy kérdi, hogy övé lehet-e a kancsó, ha már kiürült.
Amint a kislány szavainak jelentősége eljutott Alvan Creede tudatáig,
szemmel láthatóan megremegett. A gyermek ugyanis egy szót sem hallhatott
az iménti beszélgetésből.
Minthogy Silas Deermer vagyonát egy hivatalos ügyintéző kezelte, aki
úgy látta a legjobbnak, ha eladja az „üzletet”, a bolt épülete bezárva állt
tulajdonosának halála óta, árukészletét pedig egy másik „kereskedő”
szállíttatta el, aki en bloc adott túl az egészen. Az özvegy és lányai egy
másik városba költöztek, így az üzlet fölötti szobák is üresen álltak.
Alvan Creede esete valahogyan „kiszivárgott”, és mindjárt a következő
estén férfiak, asszonyok és gyermeke tömege csődült össze a bolttal
szemközti járdán. Ekkorra már Hillbrook apraja-nagyja tudta, hogy az
üzletben az elhunyt Silas Deemer szelleme kísért, bár többen kételkedve
fogadták a hírt. Ez utóbbiak közül a legvakmerőbbek, és többnyire a
legfiatalabbak, kővel kezdték dobálni az épület homlokzatát – minthogy a
háznak ez volt az egyetlen hozzáférhető része –, az ablakokat azonban
gondosan elkerülték. A kételkedés nem fordult gyűlölködésbe. Néhány
vállalkozó szellemű fiatalember átmerészkedett a túloldalra, és megzörgette
az ajtót, vagy gyufát gyújtott és az ablakhoz hajolva kémlelte a bent
uralkodó sötétséget. Némelyik bámészkodó azzal próbálta magára hívni a
figyelmet, hogy különböző sziporkázó szellemességeket kiabált be,
ijesztően huhogott, vagy épp futóversenyre hívta ki a kísértetet.
Miután elég tetemes idő eltelt már mindenféle jelenés nélkül, a tömeg
nagy része csalódottan elvonult. A kitartóbbak azonban egyszer csak egy
homályos, sárga fényt láttak meg az ablakban. Hirtelen elhalt minden
kiáltozás, és az ablaknál leskelődő fiatalemberek visszaszaladtak a
túloldalra, közelebb húzódva a biztonságot nyújtó tömeghez. A gyerekek is
abbahagyták a kőhajigálást. Senki nem mert hangosan beszélni, csak
izgatottan suttogtak, és az egyre erősödő fény felé mutogattak. Hogy mennyi
idő telt el az első, halvány fénynyaláb megjelenése óta, senki sem tudta
volna megmondani, de végül már olyan erős lett a fény, hogy bevilágította
az egész üzlethelyiséget. És a pult mögött, az íróasztalnál, tisztán
kivehetően, ott állt Silas Deemer.
A látvány hatása a tömegre bámulatos volt. Az alakzat két oldala hirtelen
olvadni kezdett, ahogy az ijedősebbje elhagyta a helyszínt. Sokan úgy
futottak, ahogy csak a lábuk bírta, mások viszont igyekeztek nagyobb
méltóságot tanúsítva, nyugodtabban, de a válluk felett időnként
hátrapillantva odébbállni. Végül úgy húsz-egynéhány ember, jórészt férfi,
maradt a bolt előtt, izgatottan és némán bámulta a jelenetet. A kísértet ügyet
sem vetett rájuk, szemmel láthatóan a pénztárkönyv tanulmányozása kötötte
le minden figyelmét.
Egyszerre három ember lódult neki valamiféle közös indíttatástól
vezérelve, és átvágva az úton, megálltak a bolt előtt. Egyikük, a
legizmosabb, már épp készült vállával betaszítani az ajtót, amikor az minden
látható emberi segítség nélkül szélesre tárult előttük és a három vakmerő
kíváncsiskodó belépett a bolthelyiségbe. De alighogy átlépték a küszöböt, a
kint maradók legnagyobb rémületére, hirtelen teljesen megmagyarázhatatlan
módon kezdtek viselkedni. Kezüket maguk elé tartva rohangálni kezdtek
fel-alá, miközben kacifántos káromkodásokat hallatva, minduntalan
nekiütköztek a pultnak, a padlón heverő ládáknak és hordóknak. Ügyetlenül
forgolódtak ide-oda, úgy tűnt, menekülni próbálnának, de egyszerűen nem
tudnak kikeveredni az üzletből. Hangosan kiabáltak és szitkozódtak, de
Silas Deemer szelleme semmi érdeklődést nem mutatott a történtek
irányában.
Hogy milyen indíttatástól vezérelve, sohasem derült ki, de a tömeg –
férfiak, nők, gyerekek és kutyák együttese – egyszerre megmozdult és egy
emberként tódult a bejárat felé. Az ajtónál ugyan összetorlódtak és egymást
lökdösték az elsőbbségért, de végül sikerült sorba rendeződniük, és lassan
mindenki bejutott a boltba. Valami titokzatos, természetes vagy
természetfeletti alkímia révén a passzív megfigyelés aktív cselekedetbe
fordult, a külső szemlélők a látvány szerves részévé váltak, a nézők birtokba
vették a színpadot.
 Csak egyetlen szemtanú maradt az utca túloldalán – Alvan Creede, a
bankár. A fényes megvilágításban jól látta a beáramló tömeget, és mindazt a
különös dolgot, ami ezek után történt. Azokra, akik bent voltak, fekete
sötétség borult. Mintha mindazok, akiknek sikerült magukat beverekedni az
üzletbe, hirtelen megvakultak volna, és a balszerencse következtében még a
józan eszüket is elveszítették. Összevissza tapogatózva próbáltak a boltból
kijutni a beözönlő emberárral szemben, tolakodtak, lökdösődtek, vaktában
vagdalkoztak, elestek és rájuk tapostak, felálltak és most ők tapostak
másokra. Egymás ruhájába, hajába, szakállába kapaszkodtak, állatok
módjára küzdöttek, átkozódtak, ordibáltak, trágár szavakat vagdostak
egymás fejéhez. Amikor az utolsó ember is eltűnt e rettenetes kavarodásban,
a fény hirtelen kialudt, és Alvin Creede éppoly sötétnek látta az üzletet, mint
a bent lévők. Sarkon fordult hát és hazament.
Másnap kora reggel ismét összeverődött a kíváncsi tumultus a „Deemer-
üzlet” körül. A tömeg egy részét a napi teendőjükre igyekvő becsületes
polgárok tették ki, de azok is megjelentek, akik az előző éjjel csúfosan
megfutamodtak, ám most a nap fényében új bátorságra kaptak. A bolt ajtaja
tárva-nyitva állt. Nem volt benn senki, de a falakat, a bútorokat és a padlót
mindenütt elborították a ruha- és hajfoszlányok. A hillbrooki harcosoknak
valahogyan mégis csak sikerült az este kiverekedni magukat, hazamentek
sebeiket ápolni, és esküdöztek, hogy az egész éjjelt az ágyukban töltötték. A
pult mögött, a poros íróasztalon hevert a pénztárkönyv. A Silas Deemer
kézírásával írott bejegyzések július 16-án szakadtak meg, Silas életének
utolsó napján. Alvan Creede szirupvásárlásának nem volt nyoma.
A történet itt véget is ér. Annyi tartozik még hozzá, hogy miután
lecsillapodtak a kedélyek és a józan ész is visszanyerte ősi uralmát,
Hillbrooke lakói, abból kiindulva, hogy milyen ártalmatlan és tisztességes
volt a néhai Silas Deemer első üzleti tranzakciója az új körülmények között,
azzal magyarázták a történetet, hogy az égiek nyilván megengedték
Silasnak, hogy folytassa hőn szeretett üzleti tevékenységét, már amennyiben
nem ostromolja meg boltját a tömeg. És e magyarázatot illetően a helyi
történetíró, akinek kiadatlan munkásságából a tényeket merítettem, volt
olyan körültekintő, hogy maga is kifejezésre juttassa egyetértését.
 STALEY FLEMING HALLUCINÁCIÓI

A szobában ketten ültek, egyikük orvos volt.

– Kihívtam ugyan, kedves doktor – mondta a másik –, azt azonban nem
hiszem, hogy valamit is segíthetne rajtam. Persze, talán ajánl nekem egy jó
ideggyógyászt. Az a gyanúm, egy kicsit… bediliztem.
– Nem látszik betegnek – válaszolt az orvos.
– Nem? Na, majd meglátja… Hallucinálok. Minden áldott éjjel arra
ébredek, hogy egy nagy fekete újfundlandi kutya néz rám merőn a sarokból.
Fehér a mellső lába.
– Azt mondja, ébren van? Biztos ebben? A „hallucinációk” gyakran csak
álmok.
– Ó, hát persze! Színtiszta ébren látom! Néha sokáig fekve maradok még,
és csak nézek a kutya szemébe, éppolyan komolyan, ahogy ő néz engem.
Általában meg szoktam várni, míg magától elmegy. De ha tovább már nem
bírom elviselni, fogom magam, és felülök az ágyban… erre aztán nyomban
eltűnik!
– Hm… különös… és mondja, milyen kifejezés van a kutya arcán?
– Úgy tűnik, fenyegető. Jól tudom, persze, hogy a pihenő állatok arca
mind egyforma, s ez csak a művészetben van másként. De ez nem is
valóságos állat. Az újfundlandi kutyák, mint tudja, szelíd tekintetűek; mi
lehet hát akkor éppen ezzel?
– Diagnózisom, sajnos, nem sokat érne: ezt a kutyát nem áll módomban
megvizsgálni.
Az orvos jót nevetett saját tréfáján, de azért szeme sarkából élesen
figyelte páciensét. Aztán hirtelen így szólt:
– Fleming, az az állat, ahogyan leírta, tökéletes mása Barton kutyájának.
A páciens félig felemelkedett a székből, de aztán nyomban visszaült, és
láthatólag közönyt próbált magára erőltetni.
– Barton? Hogyne, emlékszem Bartonra… – mondta vontatottan. – Azt
hiszem… vagyis úgy mondják, hogy… Nem volt valami gyanús a halála
körül?
A doktor egyenesen betegének szeme közé nézett, s így válaszolt:
– Három esztendeje annak, hogy az ön régi ellenségét, Atwell Bartont
holtan találták a szomszédos erdőségben. Valaki leszúrta. Csakhogy nem
tartóztattak le senkit: nem volt bűnjel. Néhányunknak azért akadt egy-két
„teóriája”. Például nekem is. És önnek?
– Mi? Hogy nekem?... Az ég szerelmére, doktor, hogy a csudába
tudhatnék én erről? Emlékeznie kell, hogy mindjárt az eset után… azazhogy
jóval később ez után én átköltöztem Európába. Azt pedig igazán nem
várhatja el tőlem, hogy néhány héttel megérkezésem után mindjárt holmi
„teóriákat” gyártsak. Az igazság az, hogy meg se fordult a fejemben az
egész. Mi lett a kutyával?
– Az talált rá Barton holttestére. Később aztán éhen halt a gazdája
sírjánál.
Nem ismerhetjük a véletlenek mögött rejtőző törvényt. Nem ismerte
Staley Fleming sem. Másként bizonyára nem ugrott volna fel gyorsan a
székből, abban a pillanatban, amint az éjszakai szél távoli, panaszos
kutyavonítást hozott a nyitott ablakon át. Jó néhányszor ide-oda nyargalt a
szobában, az orvos közben feszülten figyelte. Végül a doktor elé állt, s emelt
hangon, már-már ordítva tette fel a kérdést:
– Mi köze ennek az én bajomhoz, dr. Halderman? Ön megfeledkezett
arról, hogy miért hívattam!
A doktor felállt, kezét megnyugtatóan a beteg karjára tette, aztán szelíden
így szólt hozzá.
– Bocsásson meg, Fleming. Betegségét kapásból, persze, nem
állapíthatom meg… holnap… talán… Most, kérem, menjen csak, feküdjön
le nyugodtan, hálószoba ajtaját azonban hagyja nyitva. Az éjszakát ma itt
töltöm önnel, majd olvasgatok. Tud-e hívni anélkül, hogy ágyából felkelne?
– Persze, csengővel.
– Rendben van. Tehát, ha bármi kellemetlensége támad, megnyomja a
gombot. De anélkül, hogy ágyából felülne. Jó éjszakát.
Az orvostudor kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, az égő tűzbe
bámult, és hosszan eltűnődött, persze csak valami apróságon, mert közben
gyakran felkelt, megnyitotta a lépcsőházba nyíló ajtót – feszülten figyelve
minden tájra –; aztán újból visszaült a helyére. Egyszer csak elaludt. Amikor
felébredt, elmúlt már éjfél. Felszította a hunyó tűz lángját, kezébe vett az
asztalról egy könyvet, s megnézte a címét. Denneker munkája volt, a
Meditáció. Találomra felnyitotta, s aztán olvasni kezdte:
„Minthogy pedig úgy alkotá Isten: minden húsban lélek vagyon, s
lakoznak ezért a lélek erői abban. Szintúgy bírja a lélek a hús erőit akkor is,
ha már belőle eltávozék ama másvilági létbe, s ilyetén véghezvisz megannyi
pusztítást kísértő szellemek, alakmásoknak képeiben. Vannak még, akik azt
is mondják, hogy nincs az ember társ nélkül ebben, hanem ha az állat is
bírhat hasonló gonosz indítékkal…”
Ekkor a ház megrázkódott, mintha valami súlyos tárgyat ejtettek volna a
padlóra. A doktor lecsapta a könyvet, szaladt az ajtóhoz, s rohant máris
fölfelé a lépcsőn a hálószobába. Próbálta nyitni az ajtót – de zárva találta.
Vállaival nekifeküdt, s így végül sikerült betörnie. A feldúlt ágy előtt a
padlón ott feküdt Fleming, pizsamában, és éppen haldokolt.
Az orvos felemelte a haldokló kezét, s ekkor egy mély sebet vett észre a
torkán. „Sejthettem volna”, mondta magában, öngyilkosságnak vélve a
dolgot.
Halála után Staley Fleminget felboncolták. A vizsgálat állati tépőfog
kétségtelen nyomára bukkant – belevágódva mélyen a nyak ütőerébe.
Hanem a kutyát – azt nem találták.
 VISSZANYERT EMLÉKEZET

I.
A SZEMLE MINT ÜDVÖZLÉSI MÓD

Nyári éjszaka volt. Egy férfi állt a lankás dombon, s szétnézett az erdő és
mező szélesen elterülő szőnyegén. Abból, hogy a telihold alacsonyan
függött az ég nyugati peremén, megállapíthatta – amit másként aligha tudott
volna –, hogy közel van már a hajnal. A földet könnyű pára fedte, amely a
táj mélyebb redőit nagyjából eltakarta, de a belőle kiemelkedő fák élesen
körülhatárolt tömbökben rajzolódtak ki a tiszta égen. Két vagy három tanyát
lehetett látni a ködön át, de természetesen világosság nem szűrődött ki
egyikből sem. Valójában sehol sem volt az életnek semmiféle jele vagy
nyoma, csak egy kutya ugatott valahol a távolban, s ez a szabályos
időközökben ismétlődő hang csak még inkább hangsúlyozta a táj
elhagyatottságát, ahelyett, hogy oszlatta volna.
A férfi kíváncsian nézett körül, tekingetett mindenfelé, mint aki ismerős
környezetben van ugyan, de mégsem tudja pontosan meghatározni saját
helyét és szerepét a dolgok rendszerében. Talán akkor fogunk így
viselkedni, mikor halottainkból ébredve arra várunk majd, hogy az utolsó
ítéletre szólítsanak.
Száz méterre onnan egyenes út húzódott, mely fehéren világított a
holdfényben. Megkísérelve, hogy „betájolja” magát – ahogy egy földmérő
vagy navigátor mondaná –, a férfi lassan jártatta végig szemét az út látható
szakaszán, s ekkor őrhelyétől mintegy negyed mérföldnyire délre, a gyenge
ködben elmosódottan és fakón, egy csapat lovast látott észak felé ügetni.
Mögöttük menetoszlopban gyalogosok, vállukon halványan meg-
megvillanó puska. Lassan haladtak és csöndben. Újabb lovascsapat, újabb
gyalogezred, egyre újabb és újabb – s mind szüntelen áramlásban a férfi
látótere felé, azon át és azontúl. Aztán egy tüzérségi üteg következett, a
tüzérek összefont karral ültek az ágyútaligán vagy lőszerkocsin. És csak jött
a végeláthatatlan menet a déli homályból, és ment, távolodott az északi
homályban, és közben egyetlen emberi hang se hallatszott, se patadobbanás,
se kerékzörgés.
A férfi nem nagyon értette a dolgot: azt hitte, megsüketült; ezt ki is
mondta, és hallotta a saját hangját, bár volt benne valami idegenszerű
csengés, ami majdnem megrémítette: olyan meglepetés volt, mint a
visszhang annak, aki a valódi hangra számít. De nem volt süket, és
pillanatnyilag beérte ennyivel.
Aztán eszébe jutott, hogy van egy természeti jelenség, amelynek valaki
az „akusztikai árnyék” nevet adta. Ha az ember akusztikai árnyékban áll,
egy bizonyos irányból nem hall semmit. A Gaianes Mill-i csatánál, amely a
polgárháború egyik leghevesebb összetűzése volt, s ahol száz ágyú tüzelt, a
Chickahominy völgy túlsó oldalán álló szemtanúk másfél mérföldnyi
távolságból egyetlen hangot sem hallottak, pedig tisztán láttak mindent. Port
Royal bombázása, melyet az onnan százötven mérföldnyire délre fekvő St.
Augustine-ben érezni és hallani lehetett, két mérföldnyire északra,
szélcsendes időben, teljesen észrevétlen maradt. Néhány nappal az
appomattoxi fegyverletétel előtt a Sheridan és Pockett csapatai közt lezajlott
viharos összetűzésről az utóbbi parancsnok semmit nem tudott, noha ott
tartózkodott egy mérfölddel az arcvonal mögött.
Ezeket a példákat a férfi nem ismerte, más hasonló, bár kevésbé feltűnő
esetek azonban nem kerülték el a figyelmét. Nagyon nyugtalan volt, de
egyáltalán nem annak a holdsütötte menetnek a hátborzongató csendje miatt.
„Te jó isten! – mondta magában, és megint olyan volt, mintha valaki más
mondta volna ki az ő gondolatát. – Ha ezek az emberek valóban azok,
akiknek nézem őket, akkor az ütközetet elvesztettük, s ezek most Nashville-
nek vonulnak!”
Aztán figyelme hirtelen önmaga felé fordult: valami balsejtelem szállta
meg – a személyes veszélyeztetettség heves érzete, amit másoknál
félelemnek nevezünk. Gyorsan egy fa árnyékába húzódott. És a zajtalan
ütegek csak vonultak lassan tovább a ködben.
A tarkóját meglegyintő szél hűvössége most másfelé terelte a figyelmét,
abba az irányba, amerről a szél fújt, és keletnek fordulva látta, hogy az ég
alján halványszürke csík jelenik meg – a visszatérő nap első hírnöke. Ez
még növelte balsejtelmeit.
„El kell tűnnöm innen – gondolta –, mielőtt még észrevesznek és
elfognak.”
Kilépett az árnyékból, és sietve nekivágott a szürkülő keletnek. Egy
csoport cédrus biztonságosabb fedezékéből visszanézett. A menetoszlop már
nem volt látható: az egyenes, fehér út csupaszon és elhagyatottan nyúlt el a
holdfényben.
Ha az imént zavart volt, most viszont leírhatatlanul megdöbbent. Hogy
egy ilyen lassan mozgó tömeg ilyen hirtelen eltűnjön! – ezt egyszerűen nem
tudta felfogni ésszel. Észrevétlenül múltak a percek, egyik a másik után:
elveszítette az időérzékét. Iszonyú erőfeszítéssel kereste a rejtély valamilyen
megoldását, de hiába. Mikor végre összeszedte magát, a nap karimája már
látható volt a dombok fölött, s az új körülmények közt nem is talált más
világosságot, csak a napét; tudatát éppúgy elhomályosították a kételyek,
mint eddig.
Megművelt földek húzódtak mindenfelé, melyek nem mutatták a háború
vagy a háborús pusztítások semmiféle jelét. A tanyák kéményéből felszálló,
vékony, kék füstcsíkok a békés, mindennapi munka előkészületeiről adtak
hírt. A házőrző kutya, miután bevégezte a holdhoz intézett ősi szózatát, egy
négernek segédkezett, aki éppen egy pár öszvért fogott be az eke elé, s
láthatólag semmi sem zavarta a nyugodalmas tevés-vevést. E történet hőse
ostobán meredt az idilli képre; mintha soha életében nem látott volna
ilyesmit; aztán kezét a fejéhez emelte, ujjaival a hajába túrt, majd
visszahúzta a kezét, és figyelmesen megnézte a tenyerét – ami meglehetősen
különös tevékenység. Őt szemmel láthatólag megnyugtatta, és magabiztos
léptekkel indult az út felé.

II.
HA ÉLETÉT VESZTETTE, FORDULJON ORVOSHOZ

Dr. Stilling Malson, murfreesborói orvost még este kihívták egy

betegéhez, aki a várostól hat vagy hét mérföldnyire lakott, a nashville-i út
mentén. Egész éjszaka mellette maradt, s napfelkeltekor lóháton indult haza,
mint abban az időben és azon a környéken az orvosok általában. Éppen a
Stone River-i csatatér közelébe ért, mikor az út felől egy férfi közeledett
felé, és katona módra üdvözölte őt, jobb kezét sapkája széléhez emelve.
Csak épp az nem volt katonasapka, a férfi nem viselt egyenruhát, és nem
volt katonás a tartása sem. Az orvos udvariasan biccentett, és átfutott az
agyán, hogy az idegen szokatlan üdvözlési módja talán a történelmi
környezetnek kijáró tiszteletadás. Mivel az idegen nyilvánvalóan szót akart
váltani vele, előzékenyen megállította a lovát, és várt.
– Uram – szólalt meg az idegen –, ön nem katona, de azért lehet, hogy
ellenség.
– Orvos vagyok – hangzott a semleges válasz.
– Köszönöm – mondta a másik. – Én hadnagy vagyok Hazen tábornok
vezérkarában – egy percre elhallgatott, és szúrós pillantást vetett a
megszólítottra, aztán hozzátette –, a szövetségi csapatoknál.
Az orvos egyszerűen bólintott.
– Lenne szíves megmondani – folytatta a másik –, hogy mi történt itt?
Hol vannak a csapatok? Ki győzött a csatában?
Az orvos kíváncsian, félig hunyt pillái alól méregette a kérdezőt.
Szakszerű vizsgálódás után, melyet a jó modor megengedte végső határig
nyújtott, végül megszólalt: – Ne haragudjék, de ha az ember felvilágosítást
kér, saját magának is késznek kell lennie arra, hogy felvilágosítással
szolgáljon. Megsebesült? – tette hozzá mosolyogva.
– Úgy látszik, nem komolyan.
A férfi levette az egyáltalán nem katonás sapkát, kezét a fejéhez emelte,
ujjaival a hajába túrt, aztán visszahúzta a kezét, és figyelmesen megnézte a
tenyerét.
– Golyót kaptam, és elvesztettem az eszméletemet. Nyilván erőtlen,
visszapattanó lövedék volt: vért nem tudok felfedezni, és fájdalmat nem
érzek. Nem akarom önt orvosi segélyért háborgatni, de talán lenne szíves
útbaigazítani a csapatomhoz – a szövetségi haderő bármelyik egységéhez –,
ha módjában áll.
Az orvos megint nem válaszolt azonnal: szakkönyveiben leírt esetekre
gondolt, az emlékezet elvesztésére, és az ismerős színhelynek az emlékezet
visszanyerésében játszott szerepére vonatkozó feljegyzésekre. Végül a
férfira nézett, elmosolyodott és megszólalt:
– Hadnagy úr, ön nem viseli a rangjának és szolgálati helyének megfelelő
egyenruhát.
A férfi ekkor végignézett polgári öltözetén, s az orvosra pillantva,
határozatlanul mondta:
– Valóban. Ezt… ezt nem egészen értem.
A tudós férfiú, aki még mindig kutató pillantással, de nem minden
együttérzés nélkül figyelte őt, határozottan kérdezte:
– Hány éves ön?
 – Huszonhárom… ha gondolja, hogy ennek valami köze van a dologhoz.
– Nem annyinak látszik; nem is gondoltam volna, hogy pont ennyi idős.
A férfi kezdte türelmét veszteni. – Semmi értelme, hogy ezen
vitatkozzunk – mondta –, a csapatokról szeretnék hallani. Nincs még két
órája, hogy egy észak felé tartó menetoszlopot láttam ezen az úton. Minden
bizonnyal ön is találkozott velük. Legyen olyan kedves, árulja el, milyen
színű egyenruhát viseltek, mert ezt nem tudtam megállapítani, s aztán
tovább nem is zavarom önt.
– Egészen biztos benne, hogy látta őket?
– Hogy biztos vagyok-e? Az ég szerelmére, uram, akár meg is tudtam
volna számolni őket!
– Hát, ami azt illeti – mondta az orvos, és közben mulatságos módon
pontosan tudta, mennyire emlékeztet az Ezeregyéjszaka szószátyár
borbélyára –, ez igen érdekes. Én nem láttam semmiféle menetoszlopot.
A férfi hidegen végigmérte, mintha ő is észrevette volna, mennyire
emlékeztet a borbélyra. – Nyilvánvaló – mondta –, hogy ön nem nagyon
akar segítségemre lenni. Menjen a pokolba, uram!
Megfordult, és csak úgy vaktában nekivágott a harmattól csillogó
földeknek, kissé bűntudatos kínzója pedig csendben nézett utána a nyereg
adta előnyös helyzetéből, míg a férfi el nem tűnt egy facsoport mögött.

III.
A VÍZTÜKÖRBE PILLANTÁS VESZÉLYEI

Miután lekanyarodott az útról, a férfi mérsékelte járása ütemét, és most

már irányától el-eltérve bandukolt tovább; határozottan kimerültnek érezte
magát. Ezt nem tudta mire vélni, bár az a vidéki orvos a szűnni nem akaró
locsogásával tulajdonképp kézenfekvő magyarázatul kínálkozott. Egy
sziklára telepedett, egyik kezét tenyérrel lefelé a térdére tette, és hanyagul
rápillantott. A keze vékony volt és aszott. Mindkét kezét az arcához emelte.
Az arca ráncos volt és barázdált; ujjai hegyével kitapinthatta a redőket.
Különös! – egyetlen golyó és a rövid ideig tartó eszméletlenség azért nem
roncsolhatja szét az ember egész fizikumát.
– Nyilván hosszú ideig feküdtem kórházban – mondta hangosan. – Jaj,
milyen ostoba vagyok! Az ütközet decemberben volt, most pedig nyár van!
– Elnevette magát. – Nem csoda, hogy az az ember szökött bolondnak
nézett. Pedig tévedett: csak szökött beteg vagyok.
Kicsit távolabb egy kőfallal kerített kis földdarab vonta magára a
figyelmét. Minden határozott szándék nélkül felállt, és odament. Középen
kőből faragott, négyszögletes, tömör emlékmű állt. Megbarnította az idő;
eső és nap mállasztotta el a sarkait, és az egészet benőtte már a moha és
zuzmó. A masszív kőkockák között fűcsomók zöldelltek, s a gyökerek ereje
szétfeszítette a köveket. Ennek a nagyra törő építménynek a kihívására az
Idő azzal válaszolt, hogy rávetette pusztító kezét, és az a sors várt rá, hogy
hamarosan „egy legyen Tyrussal és Ninivével”. Szeme az egyik oldallap
feliratán ismerős néven akadt meg. Izgalomtól reszketve hajolt át a falon, és
ezt olvasta:

ÁLLÍTTATTA A
HAZEN DANDÁR
STONE RIVERNÉL,
1862. DECEMBER 31-ÉN
ELESETT KATONÁI
EMLÉKÉRE

A férfi erőtlenül és émelyegve tántorodott vissza a faltól. Alig

karnyújtásnyira tőle kis mélyedés volt a földben; a minap esett, és a gödör
megtelt vízzel – tiszta tavacska. Odakúszott, hogy felfrissítse magát;
reszkető karjára támaszkodva felemelte felsőtestét, s ahogy fejét
előrehajtotta, mint a tükörben, meglátta arcát a vízben. Iszonyú sikoly
szakadt ki belőle. Két karja összecsuklott, s ő arccal a vízbe bukott. És ekkor
kiszállt belőle az élet, mely átívelt egy másik élet fölött.
 A KIS CSAVARGÓ

Ahogy a kis Jo ott állt az esőben az utcasarkon, nem keltett volna

senkiben különösebb érdeklődést. Látszólag teljesen közönséges őszi zápor
volt ez, de a Jóra hulló esővíz kissé furcsának hatott: az ember azt mondta
volna, hogy ez az eső fekete és ragadós. De hát ez nem tűnt túlságosan
valószínűnek, még Blackburgben sem, ahol pedig gyakran megestek olyan
dolgok is, amik enyhén szólva szokatlannak minősültek.
Úgy tíz-tizenkét évvel korábban, például, egy korabeli feljegyzés hitelt
érdemlő tanúsága szerint, apró békák hulltak az égből. A beszámoló
egyébként azzal a némiképp homályos állítással fejezi sorait, hogy a
franciák szerint ez jelenség remek időjárást jósol a vetésre.
Néhány évvel később bíborvörös hó hullt Blackburg városára. Minthogy
a tél igen hideg arrafelé, a kiadós havazás nem volt ritka jelenség
Blackburgben, ám ebben az esetben a hó vérvörös volt, és amikor elolvadt, a
víz, amivé lett, szintén vörössé vált – már amennyiben víz volt ez és nem
vér. A jelenség óriási érdeklődést keltett mindenütt. A tudomány hiába
próbált magyarázattal szolgálni: annyi elmélet született, ahány tudós csak
foglalkozott az esettel. Valójában, azonban, egyikük sem tudta, mi
történhetett. A blackburgiak viszont – akik már évek óta itt éltek, és akik a
leginkább tudhatnak az egészről – csak a fejüket ingatták, és azt mondták,
meglesz ennek a böjtje.
És hát meg is lett, mert a következő nyár arról vált híressé – vagy inkább
hírhedtté –, hogy valami furcsa kór támadta meg a várost. Hogy milyen
járvány volt ez, csak a jóisten tudja – legalábbis a tudósok nem –, de annyi
bizonyos, hogy a lakosság felét elvitte. A másik fele is csak úgy menekült
meg, hogy még idejében elutazott a városból, és sokáig nem is tért vissza.
Végül azonban a legtöbben mégiscsak hazatértek, és azóta a blackburgiak
úgy megsokasodtak, hogy mára már többen vannak, mint valaha, de a város
soha többé nem lett olyan, mint annak előtte.
Egy másik, ám nem kevésbé szokatlan eset volt Hetty Parlow
szellemjárása. Hetty Parlow leánykori neve Brownon volt, és ez a név
többet jelentett a környéken, mint azt bárki is gondolná.
A Brownon család ősidőktől – de legalábbis a régi gyarmati idők legelső
napjaitól – fogva a város első számú családja volt, a leggazdagabb és
egyben a legnemesebb is. Blackburg pór népe az utolsó csepp vérét is
feláldozta volna a Brownon név tisztességéért. Minthogy az emberek
legjobb tudomása szerint alig volt olyan családtag, aki huzamosabb ideig
távol élt volna Blackburgtól – bár a legtöbbjük idegenben végezte
tanulmányait és csaknem mindnyájan gyakran utazgattak a világban –,
meglehetősen sok Brownon élt a városban. A család férfitagjai töltötték be
szinte az összes közhivatalt, a nők pedig elől jártak minden jótékonysági
munkában. Ez utóbbiak közé tartozott Hetty, akit mindenki szeretett és
csodált kedvességéért, tisztaságáért és egyedülálló szépségéért. Hetty egy
bostoni ficsúrhoz ment férjhez, és jó Brownonhoz illően férjét mindjárt az
esküvő után Blackburgba vitte, ahol férfit és városi tanácsost faragott belőle.
Hamarosan gyermekük is született, akit Josephnek kereszteltek el, és akit
féltő gonddal neveltek, ahogy az arrafelé és akkoriban még megszokott volt.
Aztán mindkettőjüket elvitte a fent említett ragályos betegség, és az alig
egyesztendős Joseph árvaként folytatta zsenge életét.
A kis Jo szerencsétlenségére a kegyetlen kór nem elégedett meg annyival,
hogy elszakítsa őt a szüleitől. A betegség tovább pusztított, kiirtva
tulajdonképpen az egész Brownon-dinasztiát a házasságkötések révén
szerzett szövetségeseivel együtt, azok pedig, akik még idejében
elmenekültek a városból, soha többé nem tértek vissza. A hagyomány
megszakadt, a Brownon-vagyon idegen kezekbe került, a városban maradt
családtagok pedig mind a földben pihentek a Tölgyesdomb temetőben, ahol
a népes kolónia még elég erősnek bizonyult, hogy visszaverje a környező
törzsek határsértéseit és megőrizze birtokai legértékesebb részét. No de
térjünk vissza a szellemjárás történetéhez.
Úgy három esztendővel Hetty Parlow halálát követően történt, hogy egy
este néhány fiatal hajtott el szekerével a Tölgyesdomb temető mellett. (Ha
ön, kedves olvasó, valaha erre a környékre téved, ne feledje, hogy a
Greentonba vezető út épp a temető déli oldala mellett halad el). A fiatalok
Greentonba igyekeztek egy május elsejei ünnepségre – innen lehet
egyértelműen tudni, hogy mikor történtek az alábbi események. Úgy egy
tucatnyian lehettek összességében, és a társaság meglehetősen jókedvű volt,
jóllehet vidám nevetésükben, a városban nemrég történt szomorú
események hatására, kis szomorúság is bujkált. Ahogy a temető mellett
elhaladtak, a kocsit hajtó fiatalember egy meglepett kiáltás kíséretében
hirtelen megrántotta a gyeplőt. Nem csoda, ha meglepődött, hisz éppen
előttük, az út szélén, de még a temető határain belül, ott állt Hetty Parlow
szelleme. A kísértet kilétét illetően nem merült fel semmi kétség, hisz a
társaság minden ifjú legénye és leánya személyesen is ismerte a néhai Hetty
Parlow-t. Az sem volt kérdéses, hogy szellemet látnak, minthogy a jelenés
magán viselte a kísértetek minden jellegzetességét: testén halotti lepel
fehérlett, hosszú haja kibontva borult a vállára, tekintete a távolba révedt. A
nyomasztó látomás nyugat felé fordult, és karját az ég felé tárta, mintha a
kétségkívül igen csábító, mégis elérhetetlen esthajnalcsillaghoz
fohászkodnék. A megnémult mulatozók – az igazság kedvéért, azonban,
tegyük hozzá, hogy csak kávéval és limonádéval vigadtak – mindannyian jól
hallották, hogy a szellem így sóhajtozik: „Joey, Joey” Egy pillanattal később
a jelenség nyomtalanul elpárolgott. Persze mindenki annyit hisz el a
történtekből, amennyit jónak lát.
Ugyanezekben a percekben, amint az később kiderült, Joey épp a
kontinens átellenes végében bolyongott, a Nevada állambeli Winnemucca
közelében. Édesapja távoli rokonai vitték magukkal. A jó szándékú, kedves
emberek örökbe fogadták a kis árvát, és féltő gonddal óvták, nevelgették. De
ezen az éjszakán a szegény gyermek elkóborolt az otthon melegétől és
eltévedt a sivatagban.
Hogy mi történt ezután a kisfiúval, senki sem tudja pontosan, az
események láncolatában támadt hézagokat csak találgatással lehet kitölteni.
Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy Joeyra egy piute indián család
talált rá, akik egy időre maguk közt nevelték a szegény kis nyomorultat,
majd egy Winnemuccától távol eső vasútállomáson pénzért eladták egy
kelet felé tartó asszonynak. Az asszony később azt állította, hogy ő minden
lehetséges módon megpróbált tudakozódni a fiú kiléte felől, de mindhiába.
Így aztán, mivel korábban gyermektelenül jutott özvegységre, maga fogadta
örökbe az árvát. Történetének ezen a pontján úgy tűnt, a kis Jo végre távol
kerül az árvaság sanyarú intézményétől. Pótszülők egész sora igyekezett
gondoskodni arról, hogy a szegény árva ne érezze keserűnek szomorú
sorsát.
Mrs. Darnell, Joey legújabb nevelőanyja az ohiobeli Clevelandban élt. A
fiú, azonban, vele sem maradt sokáig. Egy délután az arra sétáló rendőr, aki
még új volt a környéken, látta, amint a gyermek kisétál Mrs. Darnell
házából. Kérdésére, hogy hová tart, a fiú azt válaszolta, haza. Ezután
valószínűleg vonatra szállhatott, mert három nappal később Whitewill
városában bukkant fel, mely, mint tudjuk, igencsak távol esik Blackburgtől.
Ruházata meglehetősen jó állapotban volt, bár bűnös mértékben szennyes.
Minthogy kilétét sehogyan sem tudta igazolni, letartóztatták csavargásért és
a kiskorúak börtönébe küldték – ahol jó alaposan megfürdették.
Jo a whiteville-i fiatalkorúak börtönéből is megszökött – egy nap
nekivágott az erdőnek, és a börtön személyzete soha többé nem látta.
És legközelebb már Blackburg külvárosában látjuk viszont a kis
csavargót, amint ott áll elhagyatva az utcasarkon a hideg őszi esőben. És
most már elárulhatom, hogy a fiúcskára hulló esőcseppek valójában nem is
voltak feketék és ragadósak, csak épp próbálták – csekély eredménnyel –
tisztára mosni a gyermek valóban fekete és ragadós arcát és kezét. A kis Jo
olyan félelmetes és egyben csodálatos mértékben mocskos volt, hogy azt
gondolhatnánk, ilyen munkára csak egy művész keze képes. A magányos kis
csavargónak cipője sem volt. Meztelen lábacskái kivörösödtek és
feldagadtak, és amikor elindult, mindkét lábára sántított. És a ruhája! Nehéz
lett volna meghatározni, hogy pontosan mit is viselt és miféle csoda tartja az
egyes darabokat a szerencsétlen kis testen. Ahhoz, hogy a kisfiú kívül-belül
majd megfagyott, kétség sem férhetett. Ott és akkor mindenki nagyon fázott
volna, de talán épp ezért, nem is volt ott rajta kívül egyetlen lélek sem.
Hogy hogyan keveredett teljesen egyedül erre az ismeretlen helyre, akkor
sem tudta volna megmondani, ha a szókincse történetesen meghaladja a száz
szót. Amekkora csodálkozással tekintgetett körbe-körbe, nyilvánvaló volt,
hogy a legcsekélyebb elképzelése sincs arról, hogy hol van, mint ahogyan
arról sem, hogy miért.
Minthogy korához képest azért nem volt annyira ostoba, és bár alig-alig,
de még egy kicsit bírta magát vonszolni, elhatározta, hogy betér az utat
szegélyező, barátságos meleget és világosságot árasztó házak egyikébe. De
amikor megpróbálta követni e nagyon is ésszerűnek tűnő elhatározást, egy
jól megtermett – de szerencsére megkötözött – kutya támadt rá, imigyen
tagadva meg tőle a házba lépés jogát. A kis Joey kimondhatatlanul
megrémült, és mivel azt hitte (nem minden ok nélkül), odabent is vadállatok
laknak, elbicegett a házak közeléből. Amikor már nem volt tőle se jobbra, se
balra más, mint szürke, ázott szántóföld, amikor a sűrű eső már félig
elvakította, és amikor már a ködbe burkolózó éj is leszállt, a magányos kis
vándor rátért a Greentonba vezető útra. Ez az út, azonban, csak azokat
vezette Greentonba, akiknek sikerült elhaladni a Tölgyesdomb-temető
mellett. És ez bizony évente sokaknak nem sikerült.
Nem sikerült a kis Jonak sem.
Ott találta rá másnap reggel bőrig ázva, átfagyva, de többé már nem
éhesen. A szegény kis árva nyilván azt remélve lépte át a temető kapuját,
hogy az talán egy meleget adó házhoz vezet, ahol nincs kutya. Botladozva
tévelygett a sötétben, lépten-nyomon felbukva a sírhalmokban, mígnem
végleg kimerült és feladta a küzdelmet. Az aprócska test az oldalára feküdt,
koszos kis arca a talán még annál is koszosabb kezén pihent. A másik kezét
rongyai közé dugva próbálta melengetni. Arca másik oldalát legalább
tisztára és fehérre mosta az eső, hogy méltó legyen az Úr angyalának
csókjára. A kis árva – bár akkor ennek, mivel még nem azonosították a
testet, senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget – Hetty Parlow sírján
feküdt. A sír azonban nem nyílt meg, hogy az árvát befogadja. Pedig az
égieknek – és ezt minden tiszteletlenség nélkül állíthatom – bizony ezt
másképp kellett volna elrendelniük.
 A HOLTEMBER-SZOROS

Kitalált történet

Az éjszaka hihetetlenül tiszta és hűvös volt. A tiszta éjszakák valahogyan

alattomos módon hidegek. A sötétben az ember észre sem veszi, hogy
megfázott, csak amikor már kész a baj. És ez az éjszaka épp ilyen volt. A
láthatatlan Csendes-óceánt maga mögött rejtő Parti-hegység kísértetiesen
feketéllő háttérfüggönye előtt fagyos szikraként tört magasra a kérgesre
dermedt hóból a Déli-hegy, a csúcsát koronázó óriásfenyők közt bujkálva
pedig sejtelmesen folytatta égi útját a hold. A völgyszoros mélyén a
feltornyosodott hó háborgó hullámtarajokat és égbe szökő hegyeket alkotott.
A hóhegyek mintha finom permetet lövelltek volna a magasba, mely nem
volt más, mint a holdról, majd a hóról duplán visszaverődő napfény szikrája.
A hó maga alá temette az elhagyott aranybányász tábor megannyi apró
kunyhóját (jóllehet, egy tengerész inkább úgy mondaná, a kunyhók a hó alá
merültek). A nagy fehérség helyenként még az egykori hegyi folyó partján
álló magas hídlábakat is eltakarta. A folyót az itt élők hegyi pataknak, vagy
inkább flumen-nek nevezték, mert a latin nyelv ismerete azon kevés
kiváltságok egyike volt, amitől a kegyetlen hegy nem tudta lakóit
megfosztani. Ha az aranybányász szomszédja meghalt, azt mondta rá:
„felúszom a flumenen”, ami annyit tett „lelke visszatért az élet forrásába.”
Amikor a hó felfegyverkezett a szél ostromával szemben, nem
feledkezett meg a hátvédpontokról sem. A szél űzte hó hasonlít a
visszavonuló hadsereghez: a nyílt mezőn rendezi sorait, ahol lehet, megveti
a lábát, és elfoglal mindent, amit csak tud. Egész szakasznyi hó bújt meg a
falak romjai mögött. Elfoglalta a hegyoldalba vájt régi, kanyargós ösvényt.
Ezer és ezer osztag küzdött itt a túlélésért, mígnem a hajsza hirtelen véget
ért. Elképzelni sem lehet kietlenebb és barátságtalanabb helyet a földön,
mint amilyen a Holtember-szoros egy téli éjjelen. Mr. Hiram Beeson mégis
úgy határozott, hogy ő lesz e vidék magányos lakója.
Az Északi-hegy oldalában álló Mr. Beeson apró, fenyőrönkökből épített
kunyhója. A vékony ablaküvegen át hosszú, vékony fénynyaláb nyúlt az
éjszakába, mintha valaki egy fekete bogarat tűzött volna a hegyoldalba egy
fényes gombostűvel. Maga Mr. Beeson a kunyhó közepén üldögélt, és úgy
bámult a ropogó tűz lángoló szívébe, mintha még soha nem látott volna ilyet
egész életében. Mr. Beeson nem nyújtott túlságosan bizalomgerjesztő
látványt. Ősz haja csimbókokban hullott hamuszín és beesett arcába, ruhája
gondozatlan rongyokban lógott rajta, csak szemében égett valami túlságosan
is ragyogó fény. Ami a korát illeti, ha valaki találgatni próbált volna, elsőre
talán negyvenhetet mondott volna, de aztán sietve kijavította volna magát
hetvennégyre. A valóságban azonban huszonnyolc esztendőt mondhatott
magáénak. Annyira lesoványodott, amennyire csak mert. A szükséget
szenvedő sírásó és vállalkozó kedvű halottkém szelleme keveredett benne.
Szegénység és vakbuzgóság között őrlődött. És e szendvicsben veszélyes
dolog a töltelék szerepét vállalni.
Ahogy Mr. Beeson ott ült a kunyhó közepén, bütykös könyökével
bütykös térdére támaszkodva, aszott állát aszott tenyerében pihentetve, úgy
tűnt, ma már egyáltalán nem akar nyugovóra térni. Mintha attól félne, hogy
a legkisebb mozdulatra is ezer darabra hullik a teste. Már pislogni sem mert,
bár az elmúlt egy órában kénytelen volt háromszor is hunyorítani.
Hirtelen hangos kopogtatást hallott az ajtónál. A kopogtatás ezen az éji
órán és ebben a kegyetlen időjárásban valószínűleg meglepte volna a
közönséges halandót, különösen, ha az illető már két éve él ebben az isten
háta mögötti szorosban, és tudja, a vidék ilyenkor teljesen járhatatlan. Mr.
Beeson, azonban, még csak el sem fordította tekintetét a lobogó tűzről. Még
amikor az ajtó szélesre tárult, akkor is csak épp hogy összébb húzta magát
egy kissé, mint aki valami olyasmire vár, amit valójában nem szívesen lát. A
gyenge asszonyok viselkednek így, amikor a halottasházban egy
oldalfolyosóról lassan behozzák a koporsót.
Ám amikor a jövevény hosszú léptekkel beviharzott a szobába és
kesztyűs kezét Mr. Beeson vállára helyezte, ez utóbbi, aki eddig
gondolataiba merülve bámulta a tüzet, hirtelen felkapta a fejét, és arcára
óriási meglepetés ült. Akárkit is várt, ilyen látványra kétségtelenül nem
számított. A posztókabátos, hórihorgas idősebb férfi fején zsebkendőből
rögtönzött kötés éktelenkedett. Az arcát szinte teljesen eltakarta a feje köré
csavart sál és a hatalmas zöld védőszemüveg, de néhány helyen kivillant
bőrének szinte világító fehérsége. A váratlan látogató látványa vegyes
érzelmeket váltott ki Mr. Beesonból: a döbbenet érzésébe öröm és őszinte jó
szándék keveredett. Felállt ültéből, megragadta a jövevény kezét és olyan
szenvedéllyel rázta meg azt, amire maga sem tudott volna magyarázattal
szolgálni, különösen hogy az öregember arckifejezése nemhogy érdeklődést,
hanem inkább visszautasítást tükrözött. De hát az érdeklődés oly tág érzés,
hogy még az ellenszenv érzése sem mentes tőle. A világon a legvonzóbb
dolog az emberi arc, melyet ösztönösen eltakarunk egy szövetdarabbal. És
amikor még vonzóbbá válik számunkra – mi több, elbűvölővé –, két és fél
méter mélyre temetjük a föld alá.
– Ó, uram! – szólalt meg Mr. Beeson és elengedte az öregember kezét,
mely erőtlenül hullott alá, egy apró kattanó hang kíséretében. – Módfelett
barátságtalan az éj odakinn. Könyörgöm, üljön le nálam. Olyan boldog
vagyok, hogy kunyhómban üdvözölhetem.
Mr. Beeson oly könnyed jólneveltséggel intézte vendégéhez e szavakat,
melyre, tekintve a körülményeket, aligha lehetett volna számítani.
Valójában, azonban, a külső megjelenés és a kiváló modor közötti ellentét
épp eléggé meglepő ahhoz, hogy az aranyásók legáltalánosabb társadalmi
jelenségei közé tartozzon. Az öregember egy lépéssel közelebb húzódott a
tűzhöz, mely kísértetiesen tükröződött a zöld szemüvegben. Mr. Beeson újra
megszólalt:
– Nagyon örülök, arra mérget vehet!
Mr. Beeson kifinomult választékossága azért tett néhány elfogadható
mértékű engedményt is a helyi ízlésnek megfelelően. Mr. Beeson itt
elhallgatott egy pillanatra, és tekintetét végigfuttatta látogatója külsején – a
bebugyolált fejtől a posztókabát penészfoltos gombjain át a zöldes színű
marhabőr csizmáig, melyről az olvadozó hó apró patakokban csordogált a
padlóra. Leltárba vette vendégét és úgy tűnt, meg van elégedve az
eredménnyel. De hát ki ne lett volna?
– A vendéglátás, melyben részesíthetem önt – folytatta –, sajnálatos
módon szegényes, amint körülményeimet látni méltóztatik. Mégis igen
kiváltságos helyzetben érezném magam, ha volna olyan kedves megosztani
velem, amim van, és nem nézne jobb ellátás után Bentley Flat-ban.
Mr. Beeson olyan egyedülállóan kifinomult vendéglátói alázattal beszélt,
mintha olyan elviselhetetlen megpróbáltatás lenne ebben az időben az ő
meleg kis kunyhójában maradni, hogy az ember inkább nekivágna a szoros
torkáig vezető tizennégy mérföldnek, még ha ilyen kegyetlen hóban is kell
gázolnia. A vendég válaszképpen kigombolta a kabátját. A házigazda friss
tűzifát dobott a tűzre, lesöpörte a kandallót egy farkasfarokkal és
megjegyezte:
– De ha magának lennék, inkább fölhúznám a nyúlcipőt.
Az öregember letelepedett a tűz mellé és lábát előrenyújtva melengette
széles talpát. A kalapját, azonban, nem vetette le. A bányák környékén ritkán
veszik le az emberek a kalapjukat, csak amikor már a csizmájuktól is
megszabadultak. Mr. Beeson nem tett több megjegyzést, hanem ő is
visszatelepedett a székére, ami tulajdonképpen nem is szék, hanem egy
hordó volt, melyet úgy terveztek, hogy ha gazdájának kedve támad ültében
szétmorzsolódni, akkor – eredeti rendeltetésével némileg összhangban – a
hordó-szék megőrizze hamvait. Egy pillanatra síri csend telepedett a
kunyhóra, majd valahonnan a fenyőfák közül egy farkas vicsorgó üvöltése
hallatszott, és ugyanebben a pillanatban az ajtó megreccsent a keretében. A
két esemény között nem volt más összefüggés, mint hogy feltámadt a szél,
mely a közelgő vihart jelezte, amitől a farkas igencsak megrémült. Valahogy
mégis úgy tűnt, hogy a két hang között valamiféle természetfeletti
összefüggés van, és Mr. Beeson összeborzadt a homályos félelemtől. Hamar
összeszedte azonban magát és ismét megszólította vendégét:
– Furcsa dolgok történnek errefelé. Szívesen elmesélek önnek mindent,
és ha a hallottak után úgy dönt, nem marad nálam, remélem,
átkalauzolhatom önt az út legnehezebb szakaszán, egészen addig a helyig,
ahol Baldy Peterson lelőtte a szerencsétlen Ben Hike-ot. Gondolom, ismeri
azt a helyet.
Az öregember nyomatékosan bólintott, mintha azt kívánná tudtul adni,
hogy nem csak hogy tudja, hol van az a hely, de nagyon is jól ismeri.
– Jómagam és két társam – kezdett mondókájába Mr. Beeson – két évvel
ezelőtt vettük birtokba ezt a kunyhót, de amikor az aranyláz mindenkit
Bentley-s Flatba üldözött, mi is a többiekkel tartottunk. A szoros kilenc óra
alatt teljesen elnéptelenedett. Ám még aznap este észrevettem, hogy itt
hagytam egy igen értékes pisztolyt (ezt itt, ni), visszajöttem és itt töltöttem
az éjjelt egyedül, ahogyan azóta is minden egyes éjszakát. Hozzá kell még
tennem, hogy két nappal korábban meghalt a kínai szolgánk, és a föld olyan
keményre fagyott, hogy képtelenek voltunk tisztességes sírt ásni neki. Így
hát az indulás napján felszedtük a padlót, ott ni, és eltemettük a
szerencsétlent, ahogyan tudtuk. Mielőtt azonban a padló alá helyeztük
volna, voltam olyan hihetetlenül ízléstelen, hogy levágtam a hajfonatát és
feltűztem a gerendára a tűz fölé. Most is ott van, láthatja, de később is
körülnézhet, ha már felmelegedett és kényelmesebben érzi magát.
– Nem tudom, mondtam-e már, de a kínai teljesen természetes
körülmények között hunyt el. Mondanom sem kell, nem volt semmi közöm
a halálához, és nem azért jöttem vissza, mert valami szörnyű bűbáj
ellenállhatatlanul visszavonzott ide. Egyszerűen csak az itt felejtett
pisztolyomért jöttem. Ugye ez az ön számára is nyilvánvaló, uram?
A vendég lassan bólintott. Úgy tűnt, nem a szavak embere.
– A kínai vallás szerint – folytatta Mr. Beeson – az ember olyan, mint a
papírsárkány: nem tud az égbe röpülni, ha nincs farka. Nos, hogy rövidre
fogjam a kissé fárasztó történetet (amit azért kötelességemnek éreztem
elmesélni), azon az éjjelen, amíg itt feküdtem egyedül és mindenfélére
gondoltam, csak épp őrá nem, a kínai visszajött a lófarkáért. De nem vitte
magával.
És ekkor Mr. Beeson hirtelen néma csendbe burkolózott. Talán
kimerítette a szokatlanul sok beszéd, de az is lehet, hogy egy olyan emlék
tört fel benne, amely lekötötte minden figyelmét. A szél most már vadul
szárnyra kapott és a hegyoldalon a fenyők valami furcsa dalba fogtak.
– Gondolom – folytatta Mr. Beeson –, mindez nem hangzik az ön
számára túl értelmesnek, és meg kell vallanom, magam is így vélekedek. De
a kínai azóta is visszatér minden éjjel.
Ismét csend telepedett a viskóra. Mesélő és hallgató egyaránt
mozdulatlanul ült és a tüzet bámulta. Aztán Mr. Beeson hirtelen már-már
szenvedélyes hangon tört ki magából, miközben vendége szenvtelen arcát
fürkészte, már amennyit látott belőle:
– Hogy adjam neki vissza? Kedves uram, távol álljon tőlem, hogy bárkit
is tanácsért zaklassak ebben az ügyben. Bizonyos vagyok benne, hogy ön
megbocsátja szemtelenségemet – mondta Mr. Beeson kivételesen megnyerő
modorban –, de bátorkodtam jó erősen odaszögezni ezt a lófarkat, és
magamra vállaltam önzésének meglehetősen kimerítő feladatát. Így hát
megértheti, hogy lehetetlen számomra követni nagyra becsült javaslatát.
Vagy azt hiszi, gyáva vagyok?
Semmi sem képes felülmúlni azt a hirtelen támadt vad kitörést, amellyel
a házigazda vendége arcába vágta felháborodott tiltakozását. Mintha egy
páncélkesztyűt vágott volna a jövevény arcába. Egyszerre volt ez tiltakozás
és kihívás.
 Mr. Beeson arculütésnek beillő kitörése azonban nem váltott ki
semmilyen hatást a vendégből. Csak a szél kopogott a kéményjáratban,
mintha rögök hullanának a koporsóra. Egy percnyi néma csend után ismét
megszólalt a vendéglátó:
– De, ahogyan azt ön is mondja, rettenetesen kimerít engem ez az
áldatlan helyzet. Úgy érzem, életem utolsó két éve egyszerűen tévedés volt.
Egy tévedés, mely önmagát hozza helyre, ha érti, mire gondolok. Hogy sírt
kéne ásni? Nem, azt nem lehet. Nincs, aki megpróbálja. És a föld is fagyott.
De nagyon kedves, hogy betért hozzám. Igazán szívesen látom. Majd
mesélje el Bentley’s Flat-ben is, bár ez nem fontos. Tudja, milyen nehéz volt
levágni azt a copfot? Ezek az istenverte pogányok még selyemszalagot is
fonnak a varkocsukba! Hkrrrr!
Mr. Beeson mindezt úgy adta elő, hogy közben csukott szemmel fel-alá
járkált a szobában. Az utolsó hang, amit kiadott, tulajdonképpen már
horkolás volt. Néhány pillanattal később egy mély lélegzetet vett, óriási
erőfeszítés közepette kinyitotta a szemét, mormogott valamit, majd azonnal
mély álomba merült. Ezt motyogta:
– Ellopják a poraimat!
Ekkor a jövevény, aki mind ez idáig egyetlen szót sem szólt, felállt és
minden sietség nélkül kigombolta majd levetette a kabátját. Olyan ösztövér
volt egyszerű flanel alsóruhájában, mint a néhai Signorina Festorazzi, az a
száznyolcvan centiméter magas és huszonöt kilós ír asszony, aki egy szál
ingben mutogatta magát San Francisco utcáin. Aztán az öregember lefeküdt
az egyik priccsre, de előtte még a helyi szokás szerint, párnája mellé
készített egy pisztolyt, amit előzőleg a falipolcon talált. Ez volt az a pisztoly,
melyért Mr. Beeson két évvel ezelőtt visszatért a szorosba.
Néhány perc múlva Mr. Beeson felriadt álmából, és látva, hogy vendége
már nyugovóra tért, maga is követte a jó példát. De mielőtt lefeküdt volna,
odament a gerendához, és jól megrángatta a pogány hajfonatot,
meggyőződve arról, hogy az valóban jó erősen oda van szögezve. A két ágy
– amely nem igazán volt több két deszkapolcnál, néhány nem túlságosan
tiszta pokróccal letakarva – egymással szemben állt a szoba két végében.
Közöttük volt a kínai sírját lezáró kis négyszögletes csapóajtó, amely fölé
valaki kerítéstüskét helyezett dupla sorban. A természetfeletti elleni harcban
Mr. Beeson nem vetette meg a nagyon is e világi óvintézkedéseket sem.
A tűz már kialvóban volt. A kékes szemű, dühösen pattogó lángocskák
időnként fellobbantak, fantomszerű árnyakat rajzolva a falra. Az
árnyékkísértetek sejtelmesen futkároztak, hol szétválva, hol meg egyesítve
erőiket. A gerendáról lógó hajfonat árnyéka azonban távol tartotta magát a
többiektől. Úgy állt ott a szoba közepén, mint egy hatalmas felkiáltójel.
Odakint a fenyők éneke most győzelmi himnusszá emelkedett, de a strófák
közötti szünetekben félelmetes volt a néma csend.
Az egyik ilyen szünetben aztán, egyszer csak megmozdult a csapóajtó.
Lassan de kitartóan emelkedett, és ugyanilyen lassan és kitartóan emelte fel
bepólyált fejét a jövevény is, hogy a különös eseményt jobban lássa. Aztán
az ajtó a kunyhót alapjaiban megrázó hatalmas csattanással visszacsapódott
a helyére. Tetején a kerítéstüskék fenyegetően meredeztek. Mr. Beeson
felriadt a zajra. Nem ült fel, csak a kezét kapta védekezőn a szeme elé.
Egész testében reszketett, fogai hangosan vacogtak. Az öregember
félkönyékre emelkedve szemlélte a fejleményeket, zöld szemüvege
lámpásként világított a sötétben.
Hirtelen egy hatalmas széllökés söpört végig üvöltve a kéményen. A
szobába áramló hamu és füst egy pillanatra mindent homályba borított.
Amikor a tűz fénye újra bevilágította a szobát, egy kedves arcú, barna bőrű
apró emberke ült a kandalló mellett az egyik szék peremén. Öltözete
kifogástalan ízlésről tanúskodott. Barátságosan és kedvesen mosolyogva
biccentett az öregember felé. „Biztosan San Franciscó-i” – gondolta Mr.
Beeson, aki miután némiképp felocsúdott rémületéből, puhatolózva kereste
a magyarázatot a történtekre.
Ebben a pillanatban egy újabb színész jelent meg a színpadon. A palló
közepén tátongó fekete lyukból kiemelkedett az elhunyt kínai feje. A kissé
szögletes ferde résből kibámuló üveges szemek a gerendáról lelógó
hajfonatra tapadtak. A tekintetből leírhatatlan sóvárgás áradt. Mr. Beeson
hangosan felnyögött és arcát ismét két kezébe temette. A szoba levegőjét
enyhe ópiumillat töltötte be. A kísértet nem viselt mást, mint egy tűzött
varrású kék selyemtunikát, amelyen hatalmas foltokat hagyott a sír földje.
Lassan kiemelkedett a lyukból, mintha egy óriási acélrugó tolná felfelé.
Amikor a térde a padló szintjével egy magasságba került, mint a láng néma
szökkenése, egy gyors lendülettel mindkét kezével megragadta a hajfonatot,
karjával felhúzta a testét, és rettenetes sárga fogai közé kapta a varkocs
végét. Így lógott ott őrjöngve, hátborzongató grimaszokat vágva és őrülten
rángatózva ide-oda próbálta letépni jogos tulajdonát a gerendáról. Ám mind
e közben egyetlen hangot sem ejtett ki. Mintha a holttest görcsös
rángatózását valaki galvánelemmel idézte volna elő. Az emberfeletti
küzdelem és a kísérteties némaság ellentéte több volt mint rettenetes.
Mr. Beeson eközben az ágyon kucorgott. A barna bőrű kis ember
szétnyitotta eddig keresztbe rakott lábát, türelmetlenül dobolt a csizmája
orrával és egy súlyos aranyóra mutatóit tanulmányozta. Az öregember felült
és lassan a pisztolya felé nyúlt.
Bang!
Mint a bitóról levágott hulla, úgy pottyant vissza a kínai a fekete lyukba.
Foga közt a hajfonattal. A csapóajtó óriási csattanással bezáródott. A barna
bőrű kis ember San Franciscóból fürgén talpra szökkent, kalapjával elkapott
valamit a levegőben, mint amikor kisfiúk lepkét fognak, és eltűnt a
kéményben, mintha csak felszippantotta volna valami.
Valahonnan messziről, a sűrű sötétségből egy halk, távoli üvöltés
szűrődött be a nyitott ajtón át. Egy elnyújtott, síró jajveszékelés, mintha egy
gyermeket fojtogatnának valahol a távoli sivatagban, vagy amikor a Sátán
hurcol magával egy elveszett lelket. De az is lehet, hogy csak a prérifarkas
vonyított.
A következő tavasz első napjaiban egy csapat új járatokat kereső bányász
haladt át a szoroson. Átkutatva az elhagyatott kunyhókat, az egyikben
Hiram Beeson holttestére akadtak. Az ágyon feküdt kiterülve, szívében
pisztolygolyó ütötte lyuk tátongott. A golyót nyilvánvalóan a szoba átellenes
részéből lőtték ki. Feje fölött, a gerendán egy elszíneződött mélyedés arról
árulkodott, hogy a lövedék nekicsapódva a fának visszapattant egy csomóról
és irányt változtatva áldozata mellkasába fúródott. Ugyanehhez a
gerendához egy összefont, lószőrnek tűnő kötéldarab volt erősen
odarögzítve, melyet a golyó vághatott el, mielőtt visszapattant volna a
csomóról. Más érdekeset nem találtak, nem számítva azt a néhány furcsa
penészfoltos ruhadarabot, melyet – ahogy azt később megbízható tanúk
állították – a Holtember-szoros egyik lakója viselt évekkel ezelőtt, mielőtt
még az illető el nem hunyt és a közelben el nem temették. De hogy miként
kerültek a ruhadarabok Mr. Beeson kunyhójába, senki sem értette, hacsak
nem maga a Halál viselte őket álruhaként – de hát ez, ugyebár, aligha
hihető.
 A FALON TÚL

Sok-sok évvel ezelőtt, miközben Hongkongból New York felé tartottam,

egy hetet San Francisco városában töltöttem. Hosszú idő telt el azóta, hogy
utoljára errefelé jártam, és ezalatt Keleten az üzleti vállalkozásaim nagyobb
sikert arattak, mint azt valaha is reméltem. Gazdag voltam és
megengedhettem magamnak, hogy visszatérjek szülőhazámba és felújítsam
a kapcsolatot ifjúkori barátaimmal, akik ugyanolyan őszinte szeretettel
viseltettek irányomban mint annak idején. Mind közül leginkább régi
iskolatársamat, Mohun Dampiert kívántam újra, akivel amúgy is igen
rendszertelen levelezésünk már rég abbamaradt. De hát ez a sorsa minden
férfiak közti levelezésnek. Megfigyelhető, hogy minél nagyobb a távolság a
levelezőpartnerek között, annál kisebb affinitást éreznek még egy egyszerű
baráti levél megírásához is. Ez valahogy törvényszerű.
Emlékeimben Dampier jóvágású, erős fiatalemberként szerepelt, aki élt-
halt a tudományokért, nem szenvedhette a munkát, és jól látható közönnyel
viseltetett a legtöbb olyan dologgal szemben, ami a világ érdeklődésének a
középpontjában áll. Ilyen dolog volt a vagyon is, melyből mindazonáltal épp
eleget örökölt ahhoz, hogy hírből se ismerje a szükség és szegénység
intézményét. Az ország egyik legősibb és legelőkelőbb családja büszkén
hirdette, hogy egyik tagja sem foglalkozott soha sem kereskedelemmel, sem
politikával, sem bárminemű más különcséggel. Mohum maga kissé
szentimentális alkat volt, és a babonák iránti vonzalma odáig vezette, hogy
mindenféle okkult tudományokba ássa magát, bár egészséges és józan
szelleme megóvta őt a szélsőséges és veszélyes fanatizmustól. Vakmerő
kirándulásokat tett az Ismeretlen birodalmába, de soha nem lépte túl a már
részben feltérképezett – és az általunk oly szívesen a „bizonyosság
talajának” nevezett – területek határait.
Egy viharos éjjelen látogattam meg régi barátomat. Tombolt a hírhedt
kaliforniai tél, az eső szakadatlanul zuhogott a kihalt utcákon, az időnként
feltámadó dühödt szélrohamok hullámokban verték a vizet a házak
oldalához. A bérkocsis, nem kis nehézségek árán, de megtalálta a házat a
tengerparthoz közel, a város egy igen gyéren lakott negyedében. A
meglehetősen visszataszító ház egy udvar közepén állt, mely láthatóan híján
volt a legapróbb virágnak vagy fűfoltnak is, már amennyire azt ki tudtam
venni a kísérteties sötétségben. Az a két-három árva fa, mely gyötrődve
sóhajtozott a vihar okozta keserves kínok közepette, kétségbeesetten
igyekezett megszabadulni e zord helyről, és valami jobb életet találni
odakinn, a nyílt tengeren. A ház egy kétszintes téglaépület volt, egyik sarkán
kis torony nyúlt a magasba. Az egyetlen homályos fény ennek a toronynak
az ablakából szűrődött ki. A ház és a környék láttán önkéntelenül végigfutott
a hátamon a hideg, bár erre rásegített az eső is, mely galléromnál utat törve
magának végigcsorgott a hátamon, mialatt sietve próbáltam tető alá jutni.
Arra a levelemre írt válaszában, melyben látogatási szándékomról
értesítettem, barátom lelkemre kötötte: „Ne csengess, csak nyisd ki az ajtót
és gyere fel”. Így is tettem. A lépcsőt egyetlen soványka gázláng világította
meg a második szint tetejéről. Miután sikerült minden nagyobb
szerencsétlenség nélkül felverekedni magamat a sötét lépcsősoron, beléptem
a kivilágított toronyszoba szélesre tárt ajtaján. Dampier házikabátban és
papucsban sietett elém, és a vártnál is örömtelibb üdvözlésben részesített.
Ha eddig úgy is gondoltam, hogy mégis csak illendőbb lett volna, ha a
bejárati ajtónál fogad, a viszontlátás öröme eloszlatott bennem minden
keserűséget.
Barátom alaposan megváltozott. Bár még csak épp hogy középkorúnak
lehetett nevezni, haja már teljesen őszbe fordult, tartása pedig kimondottan
hajlott volt. Teste sovány és csontos, arcán mély barázdák ültek, holtsápadt
arcán az élet színének nyoma sem látszott. A természetellenesen tágra nyílt
szemeiben izzó tűz szinte már hátborzongató volt.
Leültetett, szivarral kínált, és ünnepélyes őszinteséggel ecsetelte,
mekkora boldogságot érez, hogy végre viszontláthat. Majd kissé felszínes
csevegésbe bocsátkoztunk, miközben egyre inkább eluralkodott rajtam a
barátomat ért változás fölött érzett szomorúság. Ezt ő is nyilván megérezte
rajtam, mert egyszer csak így szólt hozzám mosolyogva.
– Csalódtál, barátom, non sum qualis eram.
Nem igen tudván, mit is válaszoljak, mindössze ennyit sikerült
kipasszírozni magamból:
– Nos, hát, nem is tudom. A latintudásod, úgy tűnik, a régi.
– Nem, nem – mondta, és újból elmosolyodott. – Lévén a latin holt nyelv,
a beszédhelyességem egyre tökéletesedik. De kérlek, légy még egy kis
türelemmel. Ahová én tartok, ott talán a beszédnyelv is jobb. Érted, mire
gondolok?
Miközben e szavakat intézte hozzám, a mosoly lassan lehervadt az
arcáról, és mire gondolatai végére ért, olyan komor szomorúsággal nézett
rám, hogy az mély aggodalommal töltött el. De nem voltam hajlandó
teljesen átadni magamat a barátom felől sugárzó melankóliának, és nem
engedhettem meg, hogy lássa rajtam, milyen mélyen megindított, ahogy
közelgő halálát megjósolta.
– De gondolom, az még jó sokára lesz – mondtam –, hogy az emberi
nyelv nem lesz többé képes megfelelni az elvárásainknak, akkor meg már
nemigen lesznek elvárásaink sem.
Nem válaszolt, és én sem folytattam, mivel a beszélgetés igencsak sötét
vizekre evezett, és nem tudtam, hogyan tudnám visszaterelni az eredeti,
barátságos mederbe. Egyszer csak a vihar hirtelen elcsendesült, és a
nyomában támadt szinte már hátborzongató halotti csendben halk kopogást
hallottam a mögöttem lévő falon túlról. A hang kétségtelenül emberi
kopogás volt, de nem az egyszerű, bebocsátásra váró ember kopogása,
hanem sokkal inkább valami megbeszélt jel volt ez, mint amikor valaki társa
tudtára kívánja adni, hogy a szomszéd szobában tartózkodik. Úgy vélem,
mindannyian találkoztunk már a kommunikáció e formájával, így nem
szükséges tovább taglalnom, mire is gondolok. Danpierre néztem. Ha volt is
csodálkozás és érdeklődés e nézésben, ő minden bizonnyal nem vette azt
észre. Teljesen megfeledkezni látszott a jelenlétemről, és olyan
arckifejezéssel bámulta mögöttem a falat, melyet képtelen vagyok szavakba
önteni, jóllehet tekintetét ugyanolyan élénken látom magam előtt ma is, mint
azon a napon. A helyzet szülte zavaromban felálltam és távozni
készülődtem. Erre azonban barátom, úgy tűnt, magához tért révületéből.
– Ó, kérlek, ül vissza – mondta. – Nem történt semmi. Nincs ott senki.
Ám a kopogás megismétlődött, ugyanazzal a halk és finom óvatossággal,
mint az imént.
– Bocsáss meg, barátom – szóltam –, de már nagyon későre jár. Mi lenne,
ha holnap ismételném meg látogatásomat?
Elmosolyodott, bár e mosolyban volt valami erőltetett műviesség.
– Az előzékenységed igazán kedves – válaszolta –, de valóban
szükségtelen. Ez az egyetlen helyiség a toronyban, nekem elhiheted. Nincs
ott senki. Legalábbis… – A mozdulatot befejezetlenül hagyva hirtelen
felállt, és odalépett az egyetlen ablakhoz, mely azon a falon nyílt, ahonnan a
hangok hallatszottak. – Nézd meg a saját szemeddel.
Nem tudtam pontosan, mit kellene tennem, így követtem barátomat az
ablakhoz és kinézem rajta. Egy nem túl távoli utcai lámpa elég jól
megvilágította a környéket, annak ellenére, hogy a patakokban ömlő eső
minden igyekezetével próbálta homályba borítani a házat és az utcát.
Világosan látszott, hogy valóban nincs ott senki. Nem volt ott más, csak a
toronyfal.
Dampier bezárta az ablakot, és karosszékemre mutatva maga is helyet
foglalt.
Az eset önmagában nem is volt különösebben rejtélyes. Legalább egy
tucat magyarázatot lehetett volna rá találni, bár ott és akkor nekem
egyetlenegy sem jutott az eszembe. Ami miatt mégis oly furcsa benyomást
keltett bennem, az barátom kétségbeesett próbálkozása volt arra, hogy
engem megnyugtasson. Ez az igyekezett valahogy nagyobb jelentőséggel
ruházta fel a történteket. Bebizonyította ugyan, hogy valóban nincs ott
senki, de pontosan ez volt az, ami miatt az eset olyan különös volt. Így tehát
valójában semmilyen magyarázattal nem szolgált. Dampier hallgatása
igencsak felbosszantott.
– Drága barátom – mondtam, és félek, hangomban némi irónia csengett –,
távol álljék tőlem, hogy megkérdőjelezzem jogodat arra, hogy annyi
kísértetnek nyújts házadban szállást, amennyi csak összhangban áll
ízléseddel és a társaságról alkotott elképzeléseiddel. Ez igazán nem tartozik
rám. Egyszerű ember lévén azonban, akinek nézetei jórészt világi
természetűek, nem találom a szellemek jelenlétét szükségesnek a lelki
békém és kényelmem biztosításához. Ezért hát inkább most visszatérek
szállodámba, ahol vendégtársaim mind hús-vér emberek.
Tudom, nem voltam kifejezetten udvarias, de barátom nem adta semmi
jelét, hogy megbántódott volna.
– Szépen kérlek, maradj még – mondta. – Igazán hálás vagyok a
társaságodért. Amit ma este hallottál, én magam már kétszer hallottam
korábban. Most végre tudom, hogy nem képzelődtem. Ez igazán sokat jelent
a számomra. Nem is tudod, milyen sokat. Parancsolj, gyújts rá egy szivarra,
és kérlek, hallgasd türelemmel történetemet.
Az eső most egyenletesen esett, halk, monoton zúgását időnként
megszakította a fel-feltámadó szélben hajlongó faágak suhogása. Későre járt
már, ám együttérzésem és kíváncsiságom ott tartott, és készséggel
hallgattam barátom meséjét, melyet mindvégig egyetlen szóval sem
szakítottam félbe.
– Tíz évvel ezelőtt – kezdte Dampier – San Francisco átellenes végében,
az úgynevezett Rincon Hill városrészben béreltem egy földszinti lakást egy
olyan házsoron, ahol minden ház pontosan ugyanúgy nézett ki. Noha ez volt
a város legjobb környéke, mégis mellőzés és hanyatlás jutott neki
osztályrészül. Részben azért, mert a lakóházak egyszerű stílusa többé már
nem felelt meg a tehetős polgárok kifinomult ízlésének, részben pedig azért,
mert bizonyos közfejlesztések a környék pusztulásához vezettek. A házsor,
ahol én is éltem, egy kissé beljebb húzódott az utca vonalánál. Minden ház
előtt kis kert állt, melyet alacsony kovácsoltvas kerítés választott el a
szomszédos kertektől, és melyet mértani pontossággal szelt ketté a kaput és
a ház ajtaját összekötő vékony, kavicsos ösvény.
Egy reggel, lakásomból dolgomra indulván, egy fiatal leányt láttam meg,
amint épp belép a bal oldali szomszéd kertjébe. Meleg, júniusi nap volt, így
a leány csak egy könnyű, fehér ruhát viselt. A kor divatjának megfelelően
egy virágokkal és csodálatos masnikölteményekkel gazdagon díszített
szalmakalap lógott a hátára. Figyelmemet azonban nem sokáig kötötte le
ruházatának nemes egyszerűsége, minthogy aki erre az angyali arcra vetette
pillantását, az többé az égvilágon semmi másra nem tudott gondolni. Ne
ijedj meg, barátom, nem fogom a szépséget azzal megszentségteleníteni,
hogy szavakba próbálom erőltetni. Elég annyi, hogy ez az arc egyszerűen
gyönyörű volt. Mindaz, ami szépet életemben láttam vagy álmodtam, az ott
volt a Mindenható Művész e páratlan élő festményén. Oly mélyen
megindított a látvány, hogy a dolog helytelenségére nem is gondolva,
önkéntelenül lekaptam fejemről a kalapot, ahogyan azt a jámbor katolikus
vagy a jól nevelt protestáns teszi Szűz Mária képe láttán. A leány azonban
nem mutatott elégedetlenséget, csak rám emelte sugárzó, sötét szemeit,
amitől a lélegzetem is elállt, majd mintha ügyet sem vetne rám, bevonult a
házba. Egy pillanatig megbabonázva álltam ott, kalapomat még mindig a
kezemben tartva. Amikor tudatára ébredtem faragatlanságomnak, belém
mart a fájdalom, ám annyira elhatalmasodtak rajtam e páratlan szépség
okozta érzelmek, hogy bűnbánatom korántsem volt oly elsöprő erejű, mint
amilyennek valójában lennie kellett volna. Aztán utamra indultam, szívemet
magam mögött hagyva. A dolgok természetes rendje szerint egészen
alkonyatig távol kellett volna maradnom, de már a délután közepére a kis
kertben találtam magam, és igyekeztem érdeklődést színlelni néhány
szerencsétlen virágocska iránt, amelyeket ez idáig még csak észre sem
vettem. Ám hiába reménykedtem, a lány aznap már nem tűnt fel.
Nyugtalan éjszakámat egy várakozással és csalódással teli nap követte, de
a rákövetkező napon, miközben céltalanul bóklásztam fel-alá a környéken,
egyszer csak ismét találkoztam vele. Persze nem követtem el újra a múltkori
balgaságomat: nem kaptam le a kalapomat, és nem is bámultam oly sokáig,
hogy érdeklődésemet nyíltan leleplezzem. A szívem azonban a torkomban
dobogott. Amint hatalmas, fekete szemeit rám emelte, egész testemben
megremegtem, arcom pedig érezhetően lángba borult. Tekintetében, mely
teljességgel mentes volt a legkisebb szemérmetlenségtől vagy kacérságtól is,
nyilvánvalóan felcsillant a felismerés.
De nem untatlak barátom a részletekkel. Ezután még számtalan
alkalommal találkoztam a leánnyal, ám megszólítani vagy figyelmét
magamra felhívni sosem mertem. Arra nézve sem tettem semmit, hogy
valahogyan megszervezzem a bemutatásomat. Hogy fülig szerelmes voltam,
ahhoz kétség sem férhetett. De hát ki képes felülemelkedni régi
berögződésein, ki tudja megváltoztatni saját jellemét?
Pontosan az voltam, amit egyes oktalan emberek szívesen neveznek így,
mások pedig, még oktalanabbak, előszeretettel neveztetnek így: arisztokrata.
Hiába volt a lány szépsége, kecsessége és bája, ha nem tartozott nemesi
osztályomba. Sikerült megtudnom a nevét – melyet most fölösleges
elárulnom – és néhány dolgot a családjáról. Árva lévén, idősödő, kövér és
lehetetlen természetű nagynénje irányítása alatt élt, aki abból tartotta fönn
magát, hogy lakása szobáit idegeneknek bérbe adta. Jövedelmem igen
alacsony volt és semmi tehetségem nem volt a házassághoz. Talán ez a
kapcsolat lenne a megoldás? De egy ilyen családdal való szövetség az ő
életstílusuk követésére kárhoztatna engem is. Megfosztana a könyveimtől és
a tanulmányaimtól, nem beszélve arról, hogy társadalmi értelemben az ő
szintjükre húznának le engem is. Nem nehéz kifogásolni az ilyen
gondolatokat, jómagam sem futamodok meg a támadások elől. Ítéljen el a
világ, de ha igazságosak akarunk lenni, minden felmenőm egyben a
bűntársam is, és mentsen fel büntetésem alól az öröklés zsarnoki parancsa.
Ősi vérem minden cseppjében tiltakozott e rangon aluli házasság ellen. A jó
ízlésem, a szokásaim, az ösztöneim, mind e szerelem és e mésalliance ellen
szólt. Ráadásul javíthatatlan szentimentalista is voltam, és valami titokzatos
varázslatot láttam ebben a személytelen és plátói kapcsolatban, melyet az
ismeretség csak lealacsonyítana, a házasság pedig végleg megsemmisítene.
Nincs asszony, aki megfelelne annak az ábrándképnek, melyet e csodálatos
lény magából sugároz, érveltem önmagam előtt. A szerelem gyönyörűséges
álom; miért ébreszteném fel belőle önnönmagamat?
Egyértelmű volt, mit diktálnak e gondolatok és érzések. A becsület, a
büszkeség, a józan ész és ideáljaim megóvása, mind azt sürgette, hogy álljak
odébb, de ehhez túlságosan gyengének bizonyultam. A legtöbb, amit
hatalmas erőfeszítés árán megtehettem, az volt, hogy kerülöm a további
találkozásokat a leánnyal. És így is tettem. Még arra is ügyeltem, nehogy
véletlenül összefussunk a kertben, így csak akkor hagytam el lakásomat,
amikor biztosan tudtam, hogy ő zeneórán van, és csak alkonyat után tértem
haza. Ennek ellenére mindvégig egyfajta révületben éltem, átadtam magam
a legvonzóbb vágyálmoknak, és teljes szellemi életemet az álmaimhoz
igazítottam. Ó, barátom, kinek minden tettének oka és értelme van, nem
ismerheted a bolondok paradicsomát, melyben akkor éltem.
Egy este a Gonosz fejébe vette, hogy cégéres barmot csinál belőlem.
Látszólag nemtörődöm és céltalan kérdezősködésemre pletykás házinénim
elárulta, hogy a fiatal leány hálószobája szomszédos az enyémmel, csak egy
vékony fal választ el bennünket egymástól. Egy hirtelen támadt és
közönséges gondolatnak engedve, halkan megkopogtattam a falat.
Természetesen nem volt válasz, de egyszerűen képtelen voltam elfogadni e
néma szemrehányást. Önuralmamat elveszítve megismételtem ostoba
tettemet, persze megint csak eredménytelenül, és végül felhagytam a
további próbálkozással.
Egy óra múlva, miközben én valamiféle szörnyűséges tanulmányba
merülve ültem, egyszer csak úgy hallottam, vagy talán csak hallani véltem,
hogy valaki visszakopog a falon. Könyvemet félrehajítva a falhoz ugrottam,
és olyan nyugodtan, amennyire csak zakatoló szívem engedte, hármat
koppantottam. Ezúttal a válasz tisztán és félreérthetetlenül kivehető volt:
egy, kettő, három, az általam adott jel pontos ismétlése. Ennyit tudtam
kipréselni, de ez elég is volt. Talán túlontúl sok is.
Másnap este, és ettől fogva még sok éjjelen át, megismételtük
botorságunkat, de mindig enyém volt az „utolsó szó”. Mind ez idő alatt
mámorosan boldog voltam, de konok természetemnél fogva rendületlenül
kitartottam elhatározásom mellett, miszerint nem találkozom szerelmemmel.
Aztán egyszer csak, ahogy azt előre gondolhattam volna, nem érkezett több
válasz. „Elunta a várakozást – gondoltam magamban. – Azt hiszi,
gyávaságból nem tettem kapcsolatunkban semmi előrelépést”. Elhatároztam
hát, hogy újra keresem vele a találkozást, és valahogyan megismertetem
magam vele. Nem tudtam, mint ahogyan most sem tudom pontosan, milyen
következményekkel jár majd mindez. Csak azt tudom, hogy nap nap után
fel-alá sétálgattam az utcán, hátha sikerül találkoznom vele, de mindhiába.
Többé nem láttam és nem is hallottam felőle. Gyakran róttam azokat az
utcákat, ahol annak idején találkoztunk, de ő sosem bukkant fel.
Ablakomból szüntelenül kémleltem a házuk előtti kis kertet, de sosem
láttam se ki-, se bemenni. A legmélyebb búskomorságba estem, mert már
arra gondoltam, talán elköltözött. Mégsem tettem semmit, hogy kétségeimet
eloszlatandó, házinénimnél érdeklődjek, aki iránt valamiféle legyőzhetetlen
ellenszenvet éreztem, mióta annak idején kevesebb tisztelettel beszélt
szerelmem tárgyáról, mint az illő lett volna.
És akkor jött az a végzetes éjszaka. Minthogy teljesen kimerített
érzelmeim árja, tétovaságom és reményvesztettségem, korán nyugovóra
tértem, és olyan mély álomba merültem, amilyen csak állapotomtól
lehetséges volt. Az éjszaka közepén valami baljós erő, mely örökre
megsemmisítette lelkem békéjét, arra késztetett, hogy szememet kinyissam,
felüljek ágyamban és feszülten figyeljek. Hogy mire, magam sem tudtam.
Egyszer csak halk kopogást véltem hallani a falon túlról, az ismerős jel
halvány szellemét. Néhány pillanat múlva megismétlődött: egy, kettő,
három. A jel nem volt most sem hangosabb, de olyan élénken és feszülten
figyeltem, hogy tisztán kivehetően hallottam. Már épp válaszolni készültem,
amikor a Gonosz ismét közbeavatkozott és hitvány módon bosszúra sarkallt.
A lány kegyetlen módon sokáig semmibe sem vette kétségbeesett
jelzéseimet; most én nem veszek őróla tudomást. Hihetetlen ostobaság volt
ez tőlem, a jó Isten bocsássa meg botorságomat. Az éjszaka hátralevő
részében ébren feküdtem, konokságomat gyalázatos mentegetőzéssel
megerősítve, és figyeltem.
Másnap délelőtt épp indulni készültem, amikor házinénim lépett be az
ajtón.
– Jó reggelt, Mr. Dampier – köszöntött. – Hallotta a nagy újságot?
Azt feleltem, semmiféle hírt sem hallottam, de ezt olyan hangon
mondtam, mely egyben azt is sugallta: „és nem is akarok hallani”.
Hangnemem azonban messze elkerülte házinénim figyelmét.
– Nem hallotta, mi történt azzal a beteg lánnyal a szomszédban? –
fecsegett tovább. – Hogy micsoda? Maga nem is tudta? Már hetek óta
súlyos betegen feküdt, és most…
– És most? Mi van vele? – kiáltottam és majdnem rávetettem magam a
szerencsétlen asszonyra.
– Meghalt.
De ez nem volt elég. Ahogyan azt később megtudtam, az éjszaka közepén
a beteg lány felébredt a már egy hete tartó lázas önkívületéből, azt kérte – és
ezek voltak az utolsó szavai –, vigyék az ágyat a szoba másik végébe és
tolják a falhoz. A betegápolók azt hitték, csak lázálmában beszél, de
teljesítették kívánságát. És a szegény távozni készülő lélek minden maradék
erejét összeszedve megpróbált rendbe hozni egy tönkrement kapcsolatot.
Megpróbálta szerelmének aranyfonalával összekötni ártatlanságát azzal a
szörnyű hitványsággal, mely oly vak és kegyetlen hűséggel ragaszkodott az
Önteltség Törvényéhez.
Mivel tudnám jóvátenni a bűnöm? Milyen misét mondhatnék a lelkek
nyugalmáért, akik az ilyen éjszakákon bolyonganak? A lelkekért, kiket „ide-
oda sodor a láthatatlan szél”, kik a viharral és a sötétséggel érkeznek, apró
jeleket, megmagyarázhatatlan történéseket, emlékfoszlányokat és
balsejtelmeket hozva magukkal?
Most látogatott el hozzám harmadszor. Az első alkalommal túlságosan
szkeptikusnak bizonyultam, és mindenféle természeti jelenséggel próbáltam
igazolni a történteket. Másodszor, miután ezerszer ismétlődött a jel, végül
válaszolni próbáltam, de már hiába. A ma esti visszatérés igazolja a
Parapelius Necromantius által ismertetett „végzetes hármas” elméletét.
Ennyit tudok csak mondani.
Amikor Dampier története végére ért, nem jutott eszembe semmi olyan,
amit odaillőnek éreznék, kérdezősködni pedig förtelmes arcátlanság lett
volna. Felálltam hát és jó éjszakát kívántam, hangommal próbálva kifejezni
együttérzésemet, amit ő szomorú kézszorítással vett tudomásul. Azon az
éjszakán, magára maradva fájdalmával és lelkifurdalásával eltávozott az
Ismeretlenbe.
 HAJÓTÖRÉS

1874 nyarán Liverpoolban jártam üzleti ügyben, a New York-i Bronson

& Jarrett kereskedelmi cég megbízásából. Nevem William Jarrett, üzleti
partnerem pedig Zenas Bronson volt. A cég tavaly csődbe ment, és nem
bírván elviselni a jólétből a szegénységbe való zuhanást, partnerem belehalt
szégyenébe.
Üzleti feladataimat elvégezvén, a feszített munkatempó nyomában rám
tört a fáradtság és a kimerültség. Úgy gondoltam, egy hosszú tengeri utazás
kellemesnek és hasznosnak bizonyulhat, így ahelyett, hogy az egyik remek
utasszállító gőzhajó fedélzetén tértem volna haza New Yorkba, a Holnap
nevű vitorlásra foglaltattam helyet, melyen eredetileg csak az Angliában
vásárolt óriási mennyiségű és rendkívül értékes árut szállíttattam volna. A
Holnap angol hajó volt, mely csak igen kevés számú utas számára tudott
férőhelyet biztosítani. Így a fedélzeten jómagamon kívül nem is utazott más,
mint egy ifjú hölgy középkorú szolgálójával. Különösnek találtam, hogy egy
fiatal angol leánynak néger kísérője van, de a hölgy később elmagyarázta,
hogy az asszonyt egy dél-karolinai házaspár hagyta a családjára, akik
mindketten ugyanazon a napon hunytak el az ifjú hölgy édesapjának
devonshire-i birtokán. Ez a körülmény már önmagában is elég szokatlan lett
volna ahhoz, hogy élesen megmaradjon az emlékezetemben, de ráadásul
később azt is megtudtam, hogy a dél-karolinai férfi neve William Jarret volt,
pont mint az enyém. Tudomásom volt róla, hogy családom egyik ága Dél-
Karolinában telepedett le, de nem ismertem őket, és nem is tudtam róluk
semmit.
A Holnap június 15-én hajózott ki a Mersey-öbölből, és hetekig felhőtlen,
kék ég alatt, jó széllel vitorláztunk előre. Kapitányunk – aki kiváló tengerész
volt ugyan, de annál semmivel sem több – az étkezéseket leszámítva igen
ritkán tisztelt meg bennünket a társaságával, így magunkra maradván, az ifjú
hölgy Miss Janette Harford és jómagam igen közeli barátságba kerültünk.
Igazság szerint szinte minden időnket együtt töltöttük, és mivel én
meglehetősen önmarcangoló típus vagyok, gyakran próbáltam elemezni és
meghatározni azt a számomra teljesen új érzést, melyet Miss Harford
belőlem kiváltott. Titokzatos, gyengéd, de erőteljes vonzódás volt ez, mely
folytonosan arra sarkallt, hogy a lány társaságát keressem, de egyszerűen
képtelen voltam rájönni, mit is érzek valójában. Annyit legalább
bizonyossággal állíthattam, hogy ez nem szerelem. Miután efelől teljesen
megbizonyosodtam, és láttam, hogy ő is nyílt szívvel viseltetik irányomban,
egy este (emlékszem, aznap július harmadikát írtunk), mikor a fedélzeten
üldögéltünk, bátorkodtam megkérdezni, segítségemre lenne-e e lélektani
probléma megoldásában.
Egy percig csak ült némán, arcát nem fordította felém. Már kezdtem azt
hinni, hogy a legmesszebbmenőkig goromba és sértő módon viselkedtem,
de ekkor komoly és átható tekintetét az enyémre szegezte. A következő
pillanatban olyan különös látomásban volt részem, amilyet emberi elme még
nem tapasztalt. Úgy tűnt, mintha a lány nem a szemével, hanem a szemén
keresztül nézne rám, és ő maga valahol a szemek mögött lenne a végtelen
távolban. Körülötte számos más alak, férfiak, nők, gyermekek
csoportosultak, és gyengéd türelmetlenséggel igyekeztek ők is rám nézni a
szemgolyón keresztül. A hajó, az óceán, az égbolt – minden eltűnt. Nem
láttam semmi mást, csak a furcsa alakokat ebben a rendkívül szokatlan és
különös helyzetben. Aztán egyszer csak sötétség borult rám, majd mint
akinek a szeme lassan, fokozatosan hozzászokik a félhomályhoz, úgy
bontakozott ki ismét a fedélzet, az árboc és a hajókötélzet. Miss Harford
csukott szemmel ült a székén hátradőlve, mintha aludnék. Könyve, melyet
az imént olvasott, kinyitva feküdt az ölében. Nem tudnám megmondani,
milyen mozgatórugó vezényelt, de a lap tetejére pillantva megnéztem, mit is
olvas. A könyv a „Denneker elmélkedései”-nek egy példánya volt, és a
hölgy mutatóujja az alábbi bekezdésen nyugodott:
„Mindenki számára megadatik, hogy a világtól elfordulva egy időre
elhagyja testét. Mert mint a patakok, melyek időről időre találkozva át-
átfolynak egymáson, úgy testvérek ők mind, gyenge s erős ugyanonnan
származik, útjaik keresztezik egymást, s míg lelkük egymás társai, addig
testük tudatlanul halad előre meghatározott útján.”
Miss Harford magához tért és megborzongott, noha egyáltalán nem volt
hűvös, jóllehet a nap már a látóhatár mögé húzódott. Szellő sem rebbent, s
bár felhőtlen volt az ég, egyetlen csillag sem látszott. Siető lépések zaja
hallatszott a fedélzet deszkáin. A kapitány, akit felhívtak a fedélközből, most
csatlakozott az első tiszthez, aki a barométert tanulmányozta. „Édes
istenem!” – hallottam kiáltását.
 Egy órával később Janette Harford a sötétségben és a zuhogó esőben
láthatatlanná vált alakját kitépte szorításomból a süllyedő hajó körül támadt
kegyetlen örvény, és én erőtlenül ájultam a víz tetején úszó árbocrúdra,
melyhez előzőleg jó erősen odakötöztem magam.
Amikor felébredtem, egy lámpa világított mellettem. Ágyban feküdtem,
jól ismert környezetemben, egy gőzhajó luxuskabinjában. Velem szemben, a
díványon egy férfi olvasott, félig már lefekvéshez öltözve. A férfiban
barátomra, Gordon Doyle-ra ismertem, akivel Liverpoolban találkoztam a
hajóra szállás napján. Ő maga a Prága város gőzösre váltott jegyet, és
engem is arra buzdított, hogy tartsak vele.
Néhány pillanatig gondolkoztam, majd megszólítottam. Barátom,
könyvéből fel sem pillantva, csak ennyit felelt, „Igen”, és lapozott egyet.
– Doyle – szóltam újból –, őt is sikerült megmenteni?
Erre aztán méltóztatott végre rám nézni, és elmosolyodott, mintha
szórakoznék valamin. Nyilván azt hitte, félálomban vagyok.
– Őt? Kire gondolsz?
– Hát Janette Harfordra.
Vidámsága döbbenetbe fordult. Csak bámult rám és egy szót sem szólt.
– Majd később elmeséled – folytattam. – Majd később biztosan
elmeséled.
Majd egy pillanattal később megkérdeztem:
– Milyen hajó ez?
Doyle ismét rám meresztette a szemét.
– A Prága város gőzhajón vagyunk, mely Liverpoolból New Yorkba tart.
Három hete hagytuk el a kikötőt, a hajócsavarunk eltörött. A gőzös első
számú utasa Mr. Gordon Doyle, a másik holdkóros pedig Mr. William
Jarrett. E két kiváló utazó együtt szállt a fedélzetre, és hamarosan elválnak
útjaik, minthogy az elsőnek eltökélt szándéka, hogy a másodikat kihajítsa a
hajókorláton.
Egyenesen ültem, mint aki nyársat nyelt.
– Azt akarod mondani, hogy én három hete ezen a gőzhajón utazom?
– Igen, pontosan. És július harmadika van.
– Beteg voltam?
– Mindvégig kitűnő egészségnek örvendtél, az étkezéseken pontosan
jelentél meg.
– Te jó Isten, Doyle! Itt valami nagyon rejtélyes dolog történik. Szépen
kérlek, legyél őszinte. Nem a Holnap nevű vitorlás roncsai közül mentettek
meg?
Doyle arca elszíneződött, majd hozzám lépve ujjait a csuklómra
tapasztotta. Egy perccel később nyugodt hangon ezt kérdezte:
– Mit tudsz Janette Harfordról?
– Előbb azt mondd meg, hogy te mit tudsz róla?
Mr. Doyle néhány pillanatig meredten nézett rám, mint aki nem tudja,
mit tegyen, majd visszaült a díványra.
– Végül is miért ne? – szólalt meg. – Janette Harford a jegyesem. Egy
éve találkoztunk Londonban. Családja, a legvagyonosabb egész Devonshire-
ban, kézzel-lábbal tiltakozott a házasság ellen, így hát megszöktünk,
pontosabban még mindig szökésben vagyunk. Ugyanazon a napon, amikor
te és én lábunkat a kikötőmólóra tettük, hogy e gőzös fedélzetére szálljunk,
Janette és hűséges néger szolgálója épp elhaladt mellettünk, de ők a Holnap
felé tartottak. Janette nem volt hajlandó velem egy hajóra szállni, és úgy
ítéltük a legjobbnak, ha egy vitorlás fedélzetén utazik, ahol kevésbé van
szem előtt, és így kisebb a lelepleződés veszélye. Most viszont attól félek,
hogy az átkozott hajócsavar miatt oly sokáig késlekedünk, hogy a Holnap
már előttünk New Yorkba ér, és a szegény lány nem fogja tudni, mit is
tegyen.
Jómagam még mindig az ágyon feküdtem, és igen nehezen vettem a
levegőt. Ám ez láthatóan cseppet sem zavarta Doyle-t, mert rövid szünet
után újra rákezdte:
– Janette amúgy Harfordék örökbefogadott lánya. Az anyját a Harford-
birtokon vadászat közben ledobta a hátáról a ló, és nyomban bele is halt
sérüléseibe, apja pedig beleőrülve a gyászba, még aznap utánahalt. Sokáig
senki nem törődött a szegény gyermekkel, míg végül a Harford család maga
fogadta örökbe. Janette abban a tudatban nőtt föl, hogy ő Harfordék édes
gyermeke.
– Doyle, milyen könyvet olvasol?
– A „Denneker elmélkedései”-t. Elég furcsa könyv. Janette adta, hogy
olvassam el. Neki véletlenül két példánya volt belőle. Meg akarod nézni?
Odadobta nekem a könyvet, és ahogy az ölembe hullt, kinyílt.
Megdöbbenve olvastam a bejelölt bekezdést:
„Mindenki számára megadatik, hogy a világtól elfordulva egy időre
elhagyja testét. Mert mint a patakok, melyek időről időre találkozva át-
átfolynak egymáson, úgy testvérek ők mind, gyenge s erős ugyanonnan
származik, útjaik keresztezik egymást, s míg lelkük egymás társai, addig
testük tudatlanul halad előre meghatározott útján.”
– Janettnek kivételes ízlése volt… van a könyvek tekintetében – nyögtem
ki nagy nehezen, legyőzve indulataimat.
– Ó, igen. És most, légy olyan kedves, és magyarázd el nekem, honnan
tudod a nevét, és hogy melyik hajón utazik.
– Álmodban beszéltél róla – mondtam.
Egy héttel később bevontattak bennünket a New York-i kikötőbe. A
Holnapról azonban soha többé nem hallottunk.
 A JOBB LÁB KÖZÉPSŐ UJJA

I.

Mindenki tudja, hogy a régi Manton-házat kísértetek lakják. Az egész

környéken, de még Marshall városában is, egyetlen olyan józanul
gondolkodó ember sem akad, aki kétségbe vonná ezt a bizonyított tényt. A
hitetlenség mindössze azon kevés csökönyös fráterre korlátozódik, akiket
hamarosan mindenki csak „agyalágyultnak” fog becézni, mihelyst eme
igencsak hasznosnak tűnő szó kellően behatol majd a marshalli Krónika
című remek folyóirat szellemi birodalmába. Kétféle bizonyíték létezik arra,
hogy a házat kísértetek látogatják: először is ott vannak a pártatlan
szemtanúk vallomásai, másodszor pedig ott van maga a ház. A találékony
elme persze milliónyi ellenérvet felhozhat, hogy a vallomásokat megdöntse
és teljesen elutasítsa. A tények azonban, melyek az összes elbeszélésben
kivétel nélkül benne foglaltatnak, perdöntőek és cáfolhatatlanok.
Először is a Manton-házat már több mint tíz esztendeje nem lakja
halandó ember, így az a melléképületekkel egyetemben lassú hanyatlásnak
indult – és ezt a tényt a józanul gondolkodó elme aligha hagyhatja
figyelmen kívül. A ház egyébként a Marshallt és Harristont összekötő,
csaknem teljesen elhagyatott út mentén áll, pontosabban attól kissé beljebb,
egy tisztáson, mely egykoron a gazdaság szerepét töltötte be. Itt-ott még
mindig látható a már szétkorhadt kerítés egy-egy darabja, és a köves és
terméketlen földet, mely már hosszú évek óta színét sem látta ekének,
vadszeder nőtte be. A ház maga elég tűrhető állapotban van, bár jócskán
megtépázta a kor és az időjárás, de amire leginkább szüksége lett volna, az
egy jó üveges gondoskodó keze munkája. Köszönhető ez a környék
férfilakossága legifjabb tagjainak, akik a maguk különös módján adtak
hangot annak, mennyire rosszallják, hogy a ház lakó nélkül árválkodik. A
kétszintes ház szinte szabályos téglatestet formál, melyen egyetlen
egyszárnyas ajtó jelentette a bejáratot. Az ajtó mellett két oldalt egy-egy
bedeszkázott ablak. Felettük csupasz, betört üvegű ablakok eresztik be a
fényt (és az esőt) az emeleti szobákba. A ház körül vadul burjánzik a fű és a
gaz. Csak néhány árnyat adó fa magasodik ki a dús aljnövényzetből, ezek
viszont, a szél hatalmának következtében, mind egy irányba dőlnek, mintha
csak menekülni próbálnának valami elől. Mindent egybevetve, ahogyan azt
Marshall város tréfamestere a Krónika hasábjain kifejtette: „az épület és
környékének láttán az ember csakis arra az egyetlen logikus következtetésre
juthat, hogy a Manton-házat bizony kísértetek lakják”. Az a tény pedig,
hogy úgy tíz évvel ezelőtt, egy esős éjszakán a ház tulajdonosa, Mr. Manton
időszerűnek találta elvágni felesége és két apró csemetéje nyakát, s még
azon az éjjelen az ország átellenes csücskébe távozott, csak még inkább arra
sarkallta a közvéleményt, hogy a házat különösen alkalmas helyszínnek
találja a természetfeletti jelenségek számára.
Egy szép nyári estén négy férfi érkezett a házhoz lovas kocsin. Hárman
azonnal le is kászálódtak, és egyikük, aki a kocsit hajtotta, kikötötte a
lovakat az egyetlen póznához, ami feltehetően a néhai kerítéshez tartozott. A
negyedik férfi a kocsin maradt.
– Jöjjön már! – nógatta az egyik társa, miközben a többiek már a bejárat
felé tartottak. – Ez az a ház.
Ám a negyedik férfi nem mozdult.
– Istenemre mondom – csattant fel –, ez csak egy durva kelepce lehet, és
valami azt súgja nekem, hogy a maga keze is benne van.
– Meglehet – mondta amaz és egyenesen a társa szemébe nézett.
Hangjában mintha némi megvetés bujkált volna. – De ne feledje, hogy a
helyszínt a másik fél választotta, és ebbe ön is beleegyezett. Persze, ha fél a
kísértetektől…
– Nem félek én semmitől – vágott közbe emez, és egy hatalmas
káromkodás közepette leugrott a kocsiról. A négy alak az ajtónál találkozott,
melyet ekkorra már az egyikük sikeresen kinyitott, jóllehet nem kis
nehézségek árán, minthogy a lakat és a csuklópánt már jócskán
elrozsdásodott. Beléptek. A házban teljes sötétség uralkodott, de a férfi, aki
az ajtót is kinyitotta, gyertyát és gyufát vett elő kabátja zsebéből és
pillanatok alatt világosságot varázsolt. Egy folyosón álltak. A férfi kinyitott
jobbra egy ajtót. Egy hatalmas szobában találták magukat, amit a magányos
gyertya fénye csak gyengén tudott bevilágítani. A padlót vastag porszőnyeg
lepte, amely szinte teljesen ellepte lépteik zaját. A szögletekben húzódó és a
plafonról oszladozó kötelékként alálógó pókhálók hullámozva lengedeztek a
jövevények által kavart légmozgásban. A szoba egyik falán két ablak nyílt,
de rajtuk keresztül nem lehetett mást látni, mint a deszkák durva belső
felületét az üvegtáblák mögött. A szobában nem volt sem kandalló, sem egy
árva bútor; semmi – a négy férfi magányosan állt a hatalmas űr közepén.
A jövevények meglehetősen furcsán néztek ki a gyertya halványsárga
fényében. Az, aki korábban oly vonakodva hagyta ott a kocsit, különösen
megdöbbentő, mondhatni lenyűgöző látványt nyújtott. Az érett korban lévő
férfiú testfelépítése rendkívül erős, mellkasa domború, válla széles volt.
Termetét látva az ember azt mondaná, egy óriás ereje feszül benne;
arckifejezését tekintve pedig azt, hogy ezt az erőt nyilván óriáshoz mérten is
használná. Arca frissen borotvált volt, rövidre nyírt haja már őszbe fordult.
Keskeny homlokát mély barázdák szántották. Erős, fekete szemöldöke
követte a ráncok vonalát, ám mielőtt a két vastag sáv középen összefutott
volna, mindkettő meredeken felugrott. Mélyen ülő, feltűnően apró és
bizonytalan színű szemei furcsán ragyogtak a halvány fényben. Volt valami
fenyegető ebben a tekintetben, amit cseppet sem enyhített a könyörtelen
vonalú száj és a széles áll. Az orra olyan volt, amilyennek egy orrnak lennie
kell; az ember nem vár túl sokat egy orrtól. Az egész arc meglehetősen
vészjósló mivoltát csak még inkább kihangsúlyozta annak szinte
természetellenes fehérsége – olyan volt, mintha cseppnyi élet sem lenne
benne.
A másik három férfi megjelenése meglehetősen hétköznapi volt; ha az
utcán találkozik velük az ember, másnap már nem is emlékszik rájuk.
Mindhárman fiatalabbak voltak negyedik társuknál. A trióból a legidősebb
kissé távolabb állt a másik kettőtől. Nyilvánvaló volt, hogy ő és a negyedik
férfi a legcsekélyebb jóindulatot sem táplálják egymás iránt. Kerülték is
egymás tekintetét.
– Uraim – szólalt meg az, aki a gyertyát és a kulcsokat a kezében tartotta
–, úgy látom, minden a legnagyobb rendben van. Készen áll, Mr. Rosser?
A távolabb álló férfi bólintott és elmosolyodott.
– És ön, Mr. Grossmith?
A hatalmas ember szintén bólintott és kissé összeráncolta a homlokát.
– Most pedig, kérem, mindenki vesse le a felsőruházatát.
Sietve megszabadultak hát a kalapjuktól, kabátjuktól, mellényüktől és
nyakkendőjüktől, és a levetett ruhadarabokat kidobálták a folyosóra. A
gyertyás férfi bólintott és a negyedik – az, aki az udvaron oly buzgón
noszogatta Grossmith-t, hogy szálljon már le a kocsiról – felöltője zsebéből
két hosszú pengéjű, gyilkos kinézetű vadásztőrt húzott elő.
– Mindkét fegyver pontosan ugyanolyan – mondta, és azzal az egyik tőrt
felmutatta mindkét fél felé. Hiszen mostanra már a leglassabb észjárású
szemlélő számára is kiderülhetett a titkos találkozó valódi természete.
Halálos párbaj készülődött.
A két küzdő fél választott egy-egy fegyvert, vizsgálódon szemügyre vette
azt a gyertya fényénél, majd a térdén próbára tette a penge és a nyél erejét.
Ezután a két párbajsegéd átkutatta a harcra készülőket.
– Ha önnek is megfelel, Mr. Grossmith – mondta a gyertyát tartó férfi –,
kérem, fáradjon abba a sarokba – s azzal az ajtótól legtávolabb eső szöglet
felé mutatott.
Miután párbajsegédjével minden különösebb szívélyesség nélkül kezet
rázott, Grossmith a kijelölt helyre vonult. Mr. Rosser az ajtóhoz legközelebb
eső sarokban helyezkedett el, majd valamit súgott a segédjének, aki a másik
párbajsegéddel együtt közvetlenül az ajtó mellé vonult. Ebben a pillanatban
kialudt a gyertya lángja, és a terem síri sötétségbe borult. A nyitott ajtó felől
áramló huzat olthatta el. Bármi is volt az ok, a hatás megdöbbentő volt.
– Uraim – szólt egy hang, mely furcsamód ismeretlenül hangzott.
Nyilván a megváltozott körülmények csapták be az érzékszerveket. –
Uraim, senki se mozduljon, amíg meg nem hallják, hogy a külső ajtó
bezáródik.
Léptek zaja következett, majd a belső ajtó csukódása, míg végül a külső
ajtó is becsapódott, de olyan óriási csattanással, melybe az egész épület
beleremegett.
Néhány perccel később egy gazda későig kimaradó fia egy lovas kocsit
látott őrülten vágtatni Marshall városa felé. A fiú határozottan állította, hogy
a bakon ülő két alak mögött egy harmadik állt, aki két kezével a másik kettő
vállán támaszkodott. Az elől ülő két férfi kétségbeesetten, ám láthatóan
hiába igyekezett magát kitépni a szorításból. A harmadik alak, aki a másik
kettőtől eltérően fehér ruhát viselt, kétségkívül akkor ugrott a kocsira,
amikor az a kísértetház előtt száguldott el. Minthogy a fickó korábbról már
jó néhány hasonló természetfeletti élménnyel büszkélkedhetett, szavának
épp olyan súlya volt, mint egy szakértő tanúvallomásának. A történet (a
másnapi események tükrében) végül megjelent a Krónikában is, kisebb
irodalmi szépítésekkel, valamint azzal a felkéréssel, hogy az említett férfiak
bátran közzétehetik saját verziójukat az éjszaka történtekről az újság
hasábjain. Ám senki sem jelentkezett, hogy e kiváltsággal éljen.

II.

Az eset mely az éjjeli párbajhoz vezetett, meglehetősen egyszerű volt. Az

előző este három Marshall városbeli fiatalember üldögélt a helyi szálloda
teraszának egy barátságos szögletében. Békésen szivarozgattak és közben
olyatén dolgokról társalogtak, melyeket egy déli városka művelt fiataljai
természetszerűleg érdekesnek találnak. A három fiatalember neve King,
Sancher és Rosser volt. Nem messze tőlük egy másik férfi ült, aki minden
szót jól hallott, ám a beszélgetésben nem vett részt. A három fiatal nem
ismerte ezt a negyediket. Mindössze annyit tudtak róla, hogy aznap délután,
amikor az idegen postakocsival a városba érkezett, a szállodakönyvbe a
Robert Grossmith nevet írta. A szállodatitkáron kívül nem beszélt senkivel
egy szót sem. Úgy tűnt, a sajátján kívül nem is igazán kedveli senkinek a
társaságát – vagy ahogyan azt a Krónika egyik munkatársa megfogalmazta,
„erősen kötődött bizonyos gonosz szövetségekhez”. Az igazság kedvéért
azonban meg kell említeni, hogy ez a bizonyos munkatárs túlságosan
borgőzös kedélyállapotban volt ahhoz, hogy méltányosan ítélje meg e
másságot, nem beszélve arról, hogy amikor nem sokkal korábban „interjút”
kísérelt meg kérni az idegentől, udvarias visszautasításban volt része.
– Jómagam semmilyen testi hibát nem vagyok hajlandó eltűrni egy nőnél
– mondta King –, lett légyen az vele született vagy szerzett. Van egy
elméletem, miszerint minden testi torzulásnak megvan a maga szellemi vagy
erkölcsi megfelelője.
– Akkor feltételezem – szólt közbe Rosser komoran –, hogy egy hölgy,
aki abban az erkölcsi fogyatékosságban szenved, hogy nincs orra, igen
kimerítő és reménytelen vállalkozásra adná a fejét, ha Mrs. King kívánna
lenni.
– Így is megfogalmazhatod – hangzott a felelet –, ám komolyra fordítva a
szót, egy ízben valóban faképnél hagytam egy amúgy rendkívül elragadó
leányzót, amikor tisztán véletlenül a tudomásomra jutott, hogy az illető
elvesztette az egyik lábujját. Viselkedésem, ha úgy tetszik, könyörtelen volt,
de ha feleségül vettem volna azt a leányt, egy életre nyomorulttá tettem
volna magamat is és őt is.
 – Így viszont – mondta Sancher nevetve – hozzáment egy liberálisabb
nézeteket valló úriemberhez, és így megúszta egy elvágott torokkal.
– Á, szóval tudod, ki az a hölgy, akiről az imént beszéltem. Igen, valóban
Mantonhoz ment feleségül, de hogy mennyire voltak liberálisak a nézetei,
arról fogalmam sincs. Persze nem tudhatom biztosan, de véleményem
szerint pontosan azért metszette el a felesége torkát, mert rájött, hogy
hiányzik nőiességének egy alapvető eleme, a jobb lába középső ujja.
– Nézzétek csak azt a fickót! – szólt halkan Rosser, és tekintetét az
idegen felé fordította, aki nyilvánvalóan feszült figyelemmel hallgatta
beszélgetésüket.
– Micsoda arcátlanság! – mormogta King. – Most mit csináljunk?
– A kérdés egyszerű – válaszolta Rosser és azzal felállt. – Uram –
folytatta immáron az idegenhez fordulva –, úgy vélem, jobb lenne, ha székét
a veranda másik végébe vinné. Az úriemberek társasága nyilvánvalóan
ismeretlen az ön számára.
A férfi talpra szökkent és ökölbe szorított kézzel közeledett a társaság
felé. Arca sápadt volt a dühtől. Mindannyian felpattantak. Sancher a harcra
készülő két fél közé vetette magát.
– Ne légy ilyen igazságtalan és meggondolatlan – szólt Rosserhez. – Ez
az úriember semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelné e sértő szavakat.
Rosser azonban nem volt hajlandó visszavonni a megjegyzést. A környék
és a kor szokásainak megfelelően csak egyféle következménye lehetett
ennek a vitának.
– Követelem, hogy úriemberhez méltó elégtételben lehessen részem –
mondta az idegen, akinek ekkorra már sikerült visszanyernie hidegvérét. –
Nem vagyok ismerős errefelé. Talán ön, uram – s azzal Sancher felé
bólintott –, talán lesz olyan kedves, és vállalja az ügyben a képviseletemet.
Sancher megköszönte a bizalmat és megtiszteltetést – bár el kell ismerni,
némi vonakodással, mivel a férfi külseje és viselkedése egyáltalán nem volt
kedvére való. King, aki az eszmecsere során egyetlen szót sem szólt, de le
nem vette volna a szemét az idegen arcáról, most egyetlen főbólintással
elfogadta, hogy ő pedig Rossent fogja képviselni. A párbajfelek végül
megállapodtak abban, hogy a találkozó időpontja másnap este lesz és azzal
békésen visszavonultak. A késpárbaj sötét szobában valamikor
mindennaposnak számított a Délnyugat életében, s most úgy tűnt, ismét
szokásba lendült. Ám a „lovagiasság” álruhája valójában nem volt képes
elleplezni a véres kegyetlenségét e törvénynek, melynek szellemében ilyen
rettenetes összecsapások lehetségessé váltak.

III.

A nyári Nap ragyogó fényében az ódon Manton-ház meghazudtolni

látszott a hozzá fűződő régi mendemondákat. Egy egészen egyszerű vidéki
háznak tűnt. A napfény gyengéd szeretettel cirógatta falait, fittyet hányva a
birtok rettenetes hírnevére. A ház előtt zöldellő fű, úgy tűnt, már nem vadul
burjánozva, hanem természetes és derűs bőséggel növekszik. A gyomok
olyan pompázatosan virágoztak, mint a legszebb dísznövények. A magányos
és elhagyatott fák, melyek lombjai közt most jókedvűen játszadozott az árny
a fénnyel és vidáman dalolt a kedves hangú madársereg, már nem akartak
elmenekülni. Tisztelettudóan hajoltak meg a napfény és madárdal örömteli
súlya alatt. Még a törött üvegű emeleti ablakok is békét és megelégedést
sugároztak a fény melegében. A sziklás föld felett életteli remegéssel táncolt
a forró levegő. Mindez a boldog derű éles ellentétben állt azzal a
búskomorsággal, mely a természetfeletti erők megszokott jellemzője.
Ez a békés látvány tárult Adams seriff szeme elé, aki két társával
egyetemben Marshall városból érkezett, hogy átvizsgálja a házat és
környékét. Egyik kísérője Mr. King volt, a seriffhelyettes, a másik pedig Mr.
Brewer, a néhai Mrs. Manton testvérbátyja. Az állam felettébb üdvös
törvényének értelmében a seriff számított a Manton-birtok és annak minden
tartozéka jog szerinti gondnokának, minthogy a tulajdonos, akinek ráadásul
ismeretlen volt a tartózkodási helye, már egy bizonyos ideje elhagyta azt. A
jelen látogatással a bíróság utasításának tettek eleget, mivel Mr. Brewer pert
indított az ingatlan tulajdonjogáért, mint elhunyt húgának jogos örököse.
King seriffhelyettes, puszta véletlenségből, épp az előző este járt itt, hogy a
házat, jóllehet meglehetősen más okból, szintén kinyissa. Most azonban
egyáltalán nem jószántából jelent meg; csak parancsot teljesített, amikor
elkísérte felettesét, és ebben a pillanatban nem jutott eszébe semmi okosabb,
mint hogy tettetett fürgeséggel teljesítse az utasításokat.
A seriff unottan készült kinyitni a bejárati ajtót, ám az, legnagyobb
meglepetésére, nem volt bezárva. Belépve a folyosóra döbbenten találta
magát szemben egy rakás férfiruhaneművel. Megvizsgálta a ruhahalmot, és
két kalapot, illetve ugyanennyi kabátot, mellényt és sálat számolt meg. A
ruhák meglepően jó állapotban voltak, bár jócskán bemocskolta őket a por,
amelyben hevertek. Mr. Brewer is megdöbbent a látványtól, Mr. King
érzelmeire vonatkozóan azonban semmiféle feljegyzés nem született. A
seriff a látottaktól felélénkülve, nagy érdeklődéssel nyitotta ki a jobb oldali
ajtót. A három férfi együtt lépett be a helyiségbe. A szoba első ránézésre
teljesen üresnek tűnt – de nem! Amint szemük kissé hozzászokott a
félhomályhoz, a szoba legtávolabbi sarkában mintha lett volna valami. Egy
emberi alak – egy férfi, aki a sarokban guggol. A férfi testtartásában volt
valami, ami megállásra késztette a jövevényeket. Aztán már egyre
tisztábban látták az alakot, aki fél térdre ereszkedve kuporgott, hátát a
saroknak támasztva. Válla felhúzva, kezei két oldalt az arcára tapadva, az
ujjai karomszerűen, görcsösen behajlítva. Feje hátrabukott, holtsápadt arcán
valami leírhatatlan rémület kifejezése öltött testet. Szája félig tátva, szeme
hihetetlenül tágra nyitva. Halott volt. Pedig egy vadásztőr kivételével, mely
nyilvánvalóan az ő kezéből esett a földre, a szoba teljesen üres volt.
A padlót vastagon borító porban lábnyomok kavalkádja látszódott
közvetlenül az ajtó előtt és az ajtó fala mentén. A másik fal mellett, melyről
a bedeszkázott ablakok nyíltak, a sarokban kucorgó férfi lábnyomai
látszottak, a szöglet felé közeledve. A három férfi ösztönösen követte a
lábnyomokat. A halotthoz érve a seriff megtapintotta annak egyik karját:
teljesen merev volt. Az óvatos érintésre a test, úgy, ahogy volt, eldőlt.
Brewer, aki maga is holtsápadt volt a félelemtől, fürkészve tanulmányozta
az eltorzult arcot.
– Szentséges isten! – kiáltott föl hirtelen. – Hiszen ez Manton!
– Igaza van – mondta King, és kétségbeesetten próbált némi nyugalmat
erőltetni a hangjába. – Én is ismertem Mantont. Csak akkor szakállat és
hosszú hajat viselt. De ez kétségtelenül ő.
Még azt is hozzátehette volna, hogy „Már akkor felismertem, amikor
párbajra hívta Rossert. Meg is mondtam Rossernek és Sanchernek, ki ő, még
mielőtt e szörnyűséges tréfát eljátszottuk volna vele. Tudtuk akkor is,
amikor Rosser velünk együtt elhagyta a szuroksötét szobát, izgalmában még
a ruháját is hátrahagyva és ingujjban elvágtatva – e szégyenletes történet
során mindvégig tisztában voltunk azzal, hogy kivel van dolgunk: egy
átkozott, gyáva gyilkossal!”
De Mr. King bizony semmi ilyesmit nem említett. Próbált józan ésszel
magyarázatot találni a férfi halálának rejtélyére. Vajon miért nem mozdult el
a sarokból, ahol a helyét a párbaj előtt kijelölték? Miért nem volt a
testtartása se nem védekező, se nem támadó? Miért dobta el a fegyverét?
Miért néz ki úgy, mintha a puszta félelem ölte volna meg valami láttán?
Csupa olyan kérdés, melyre Mr. King megzavart elméje képtelen volt
választ találni.
Ahogy a seriffhelyettes kétségbeesetten tapogatózott az értelem sötét
útvesztőjében, ahogy ügyetlenül próbált valami apró nyomra bukkanni,
tekintetét akaratlanul is a földre szegezte, mint mindenki, aki fontos
dolgokról elmélkedik. Egyszer csak megpillantott valamit, amitől még a
nappali fényben és mások társaságában is kiverte a hideg veríték. A padlót
borító évtizedes portakarón lábnyomok futottak három párhuzamos
vonalban. A nyomok az ajtótól vezettek, keresztül a szobán, egészen egy
yardnyira Manton kuporgó holttestéig. Meztelen talpak halvány de tisztán
kivehető nyomai. A két külső pár kisgyermektől származott, a belső egy
asszonytól. Ahol a nyomok véget értek, nem is fordultak vissza; mind a
három pár nyom egy irányba mutatott. Brewer, aki ugyanabban a
pillanatban fedezte fel a lábnyomokat, mint Mr. King, és mélyen
előrehajolva vizsgálgatta azokat, hirtelen holtsápadtra vált.
– Nézzék! – kiáltotta és mindkét kezével az előtte lévő nyomra mutatott,
egy női jobb láb nyomára. – Hiányzik a középső ujja! Ez Gertrude volt!
Gertrude, a néhai Mrs. Manton, Mr. Brewer testvérhúga.
 JOHN MORTONSON TEMETÉSE*

John Mortonson meghalt: szerepét elmondta „az ember tragédiájában”, és

elhagyta a színpadot.
A test szép, üvegtetejű mahagóni koporsóban feküdt. A temetési
előkészületek zökkenőmentesen zajlottak, ha az elhunyt tudott volna róla,
kétségkívül elégedetten nyugtázza. Az üveg alatt jól kivehető volt az arca,
nem volt kellemetlen látvány, halvány mosoly játszott rajta, halála
fájdalommentes volt, nem torzította el jobban annál, amit a temetkezési
vállalkozó ügyessége ne tudott volna helyrehozni. Délután két órakor barátai
összegyűltek, hogy leróják végső tiszteletüket az előtt, akinek már nem volt
szüksége sem barátokra, sem tiszteletre. A család még élő tagjai percenként
érkeztek a koporsóhoz, és megkönnyezték a nyugodt arcot az üveg alatt. Ez
sem rajtuk, sem John Mortonsonon nem segített, de a halál jelenlétében a
józan ész és a filozófia hallgat.
Ahogy közeledett a két óra, lassan megérkeztek a barátok is, és miután az
alkalomnak megfelelően kondoleáltak a rokonoknak, méltóságteljesen,
avval a magabiztossággal foglalták el székeiket, mely mutatta, szemmel
láthatóan tökéletesen tisztában vannak a temetési szertartásban betöltött
fontos szerepükkel. Végül belépett a pap, és mindent árnyékba borító
jelenléte elhalványította a sápadt fényeket. Őt követte az özvegy, akinek
jajveszékelése betöltötte a helyiséget. A koporsóhoz lépett, és miután egy
percre a hideg üvegre hajtotta az arcát, gyengéden a lánya melletti székhez
vezették. Isten szolgája mély, gyászos hangon megkezdte a halott
dicsőítését, ünnepélyesre hangolt orgánuma elvegyült a hüppögéssel, melyet
egyébként hivatva volt erősíteni és fenntartani. Hangja erősödött, elhalkult,
hol közelinek, hol távolinak tűnt, mint a tenger mormogása. A szomorú nap
szavai nyomán még sötétebb lett; felhőfüggöny terült szét az égen, és hallani
lehetett az első esőcseppek koppanását. Mintha a természet is John
Mortonsont siratta volna.
Mikor a pap az imádsággal befejezte a gyászbeszédet, elénekeltek egy
zsoltárt, és a koporsóvivők elfoglalták kijelölt helyüket. A zsoltár utolsó

*
A történet vázlatát a néhai Leigh Bierce iratai között találták. Itt olyan átdolgozásban
jelenik meg, amit a szerző maga is elvégzett volna a kéziraton.
hangjai is elhaltak, az özvegy a koporsóhoz szaladt, rávetette magát, és
hisztérikus zokogásban tört ki. Lassan összeszedte magát, s miközben a pap
éppen azon fáradozott, hogy elvezesse, az asszony tekintete az üveg alatt
pihenő halott arcára esett. Égnek emelte karjai, és hangos sikoltással ájultan
rogyott össze.
A gyászolók felugráltak, mindenki a koporsóhoz igyekezett, és amint az
óra bánatosan elütötte a hármat, mindannyian az elhunyt John Mortonson
arcára bámultak.
Elfordultak, rosszul lettek, elájultak. Egy férfi, aki rémületében
igyekezett elmenekülni a rettenetes látvány elől, olyan erővel esett a
koporsónak, hogy kilökte az egyik törékeny tartót. A koporsó a földre
zuhant, az üvegtető darabokra tört az ütés erejétől.
A résen John Mortonson macskája mászott ki. Lustán a padlóra ugrott,
felült, mellső mancsával nyugodtan megtörölte rózsaszín orrát, majd
méltóságteljesen kisétált a szobából.
 A KÉPZELET BIRODALMA

I.

Az Auburnből Newcastle-ba vezető út egy ideig egy keskeny

hegyszoroson vezet keresztül, először egy patakocska egyik, majd a másik
oldalán haladva. A szurdok alján futó utat helyenként a meredek
hegyoldalból vágták ki, másutt viszont a bányászok által kivájt
sziklatömbökből építették. Két oldalt a hegyeket sűrű erdő borítja, a szoros
alján az út kanyarogva halad. A sötét éjjelen utazó vándor jobban teszi, ha
óvatosan követi a girbegurba utat, nehogy arról letérvén, a vízmosásban
kössön ki. Az az éjjel, mely emlékeimben oly élénken él, igencsak sötét volt.
A patak vizét felduzzasztotta a közelmúlt hatalmas égszakadása. Newcastle-
ból indultam és már alig egy mérföldre voltam Auburntől. A szurdok
legfeketébb és legkeskenyebb szakaszán haladtam épp, fürkészve figyelve
lovam előtt az utat. Hirtelen egy férfi bukkant fel, szinte már közvetlenül a
lovam orra előtt. Oly hirtelen rántással fékeztem meg a szerencsétlen párát,
hogy az majdnem a hátsójára ült.
– Bocsánatát kérem, uram – szóltam –, de nem vettem észre a sötétben.
– Aligha várhattam volna el, hogy meglásson – válaszolta a férfi,
udvariasan, miközben kocsim mellé sétált. – A patak zajától pedig én sem
hallhattam önt.
Azonnal felismertem ezt a hangot, noha már öt esztendeje, hogy utoljára
hallottam.
– Ön az, dr. Dorrimore? – kérdeztem.
– Az ám. És ön az én kedves barátom, Mr. Manrich. Kimondhatatlanul
örülök a találkozásnak, és e boldogság jórészt köszönhető annak, hogy
magam is arrafelé tartok, mint ön, és természetszerűleg arra számítok, talán
arra invitál, tartsak önnel – tette hozzá egy könnyed kacagás kíséretében.
– Örömmel ajánlom fel szolgálatomat.
Ami azért nem volt teljesen igaz.
Dr. Dorrimore felkászálódott mellém az ülésre és megköszönte a
segítséget. Ugyanolyan óvatosan haladtam tovább, mint annak előtte.
Nyilván csak képzelődtem, de ma is úgy emlékszem, hogy az út hátralévő
részét dermesztő ködben tettük meg, hogy hihetetlen mértékben fáztam, az
út hosszabb volt, mint azelőtt valaha, és a város, amikor megérkeztünk,
komoran, fenyegetőn és elhagyatottan fogadott bennünket. Még csak kora
este volt, ám úgy rémlik, egyetlen lelket sem láttunk az utcákon, és minden
ablak sötéten tátongott. Dr. Dorrimore meglehetősen hosszan ecsetelte, hol
töltötte az elmúlt éveket, amióta nem láttuk egymást, valamint azt is, hogy
hogyan került most ismét a városba. Emlékszem arra, hogy mindent
elmesélt, de hogy mit mondott, az már nem jut eszembe. Idegen
országokban járt és most visszatért – ez minden, ami az emlékeimben
megmaradt, pedig ezt már akkor is tudtam. Ami engem illet, nem
emlékszem, hogy bármit is mondtam volna, noha minden bizonnyal szóltam
én is pár szót. Az egyetlen dolog, ami világosan bennem él, hogy furcsamód
visszataszító és nyugtalanító érzés volt dr. Dorrimore mellett ülni.
Olyannyira kellemetlenül éreztem magam, hogy amikor végre-valahára
megálltunk a Putnam Szálló előtt, úgy éreztem, mintha valami különösen
vészterhes jelenség fenyegetésétől menekültem volna meg.
Megkönnyebbülésem azonban nem sokáig tarthatott, mert kiderült, dr.
Dorrimore is ebben a szállodában szállt meg.

II.

Hogy némi magyarázattal szolgáljak a dr. Dorrimore-ral kapcsolatos

érzelmeimre, röviden felidézem, milyen körülmények között is találkoztam
vele annak idején. Egyik este hatodmagammal üldögéltem a San Franciscó-i
Bohém Klub könyvtárában. A beszélgetés fonala a bűvészkedés tárgyára
kanyarodott, illetve az illuzionisták bravúros mutatványaira, akik közül egy
épp akkor tartotta előadásait a helyi színházban.
– Ezek az alakok duplán is semmirekellők – vélte a társaság egyik tagja.
– Semmi olyat nem tudnak csinálni, ami miatt érdemes lenne magunkat lóvá
tetetni. Indiában a legegyszerűbb útszéli szemfényvesztő is úgy
összezavarná őket, hogy az őrület határára kerülnének.
– Például hogyan? – kérdezte egyikünk, miközben rágyújtott egy
cigarettára.
– Bármelyik közönséges és mindennapi mutatványuk megtenné. Például,
feldobnak egy nagyobb tárgyat a levegőbe, és az soha többé nem esik le.
Vagy arra késztetnek egy magot, hogy az kihajtson, a növény fejlődésnek
induljon és virágba szökkenjen néhány perc alatt, bárhol, ahol a mező csak
kívánja. Vagy belezárnak egy embert egy vesszőkosárba, többször átdöfik
egy karddal, miközben a szerencsétlen hangosan sikoltozik és persze vérzik,
majd kinyitják a kosarat, és nincs benne semmi. Vagy feldobják egy
selyemlétra végét a levegőbe, felmásznak rá és eltűnnek az égben.
– Ostobaság – mondtam, félek, kissé udvariatlanul. – Csak nem hiszi el
az efféle badarságokat?
– Természetesen nem. Ahhoz már túl sokat láttam ezeket a
mutatványokat.
– Én viszont elhiszem – mondta egy újságíró, aki művészeti tudósítóként
számottevő hírnévre tett szert a városban. – Olyan sokat írtam már ilyen
dolgokról, hogy semmi sem ingathatja meg meggyőződésemet, csak ha a
saját szememmel látom az ellenkezőjét. És erről, uraim, én magam fogok
majd tudósítani.
Senki sem nevetett. Mindenki a hátam mögé meredt. Megfordultam hát
ültömben, és egy férfit láttam belépni az ajtón estélyi öltözetben. Bőre
rendkívül barna volt, szinte már kreolnak mondtam volna. Sovány arcát
sötét szakáll takarta, dús, vastag szálú fekete haja kissé rendezetlenül
meredezett a fején. Orra magasan ült, szemében pedig olyan lélekölő
tekintet csillogott, mintha egy kobrával nézett volna az ember farkasszemet.
Egyikünk felemelkedett és bemutatta a jövevényt: dr. Dorrimore
Kaliforniából. Ahogy barátom bennünket is egyenként bemutatott, a doktor
mindannyiunk előtt mélyen meghajolt, ahogyan az Keleten szokás, bár a
keleti komolyság hiányzott arckifejezéséből. Mosolya, igaz, cinikusnak és
kissé megvetőnek tűnt számomra. Egész viselkedését valami kínos
előzékenység jellemezte.
Jelenléte új mederbe terelte a társalgás folyamát. Ő maga nem sokat szólt
– és nem is emlékszem egyetlen szavára sem. Hangja hihetetlenül dús és
dallamos volt, de valahogyan ugyanazt a hatást váltotta ki belőlem, mint a
tekintete és a mosolya. Néhány perc múlva felálltam, hogy távozzam.
Meglepetésemre a doktor is felemelkedett ültéből és felöltötte kabátját.
– Mr. Manrich – mondta –, én is épp arra tartok, mint ön.
„Ki az ördög vagy te – gondoltam magamban –, hogy tudod, merre
megyek?” De hangosan csak ennyit mondtam:
– Boldog vagyok, ha élvezhetem a társaságát.
 Együtt hagytuk el az épületet. Egyetlen konflist sem láttunk és a villamos
is nyugovóra tért már. Telihold volt, kellemesen fújdogált a hűs esti szellő.
Fölsétáltunk a dombra a California Streeten. Szándékosan választottam ezt
az útvonalat, azt remélve, hogy a doktor majd a szállodák felé tartván
másfelé indul.
– Ön, ugyebár, nem hiszi el, amit a hindu varázslókról meséltek? –
szólalt meg útitársam váratlanul.
– Honnan tudja? – kérdeztem.
Válasz helyett egyik kezét könnyedén a karomra helyezte, a másikkal
pedig közvetlenül a lábunk elé mutatott a járdakőre, ahol szinte az orrunk
előtt egy férfi holtteste feküdt. Halott arca sápadtan világított a holdfényben.
Mellkasából egy drágakővel kirakott markolatú kard meredt az ég felé. A
holttest körül a járdakövön jókora vértócsa terült el.
Egyszerre voltam halálra rémült és mélységesen megdöbbent. E kettős
érzést nem csupán a halott látványa váltotta ki, hanem maguk a
körülmények. Ahogy jöttünk fel a dombon, többször is végigfuttattam
tekintetem az utcákon, megnéztem magamnak a járókelőket. Hogyan
lehettek olyan közömbösek, amikor a fehér holdfényben tisztán látható,
hogy a járdán egy irtózatos holttest hever?
Amint elkábult érzékeim ismét kitisztultak, megfigyeltem, hogy a halott
férfi estélyi öltözetet viselt. A mellkasán szétnyílt a felöltő és látni engedte a
frakk-kabátot, a fehér csokornyakkendőt és az inget, melyet átdöfött a kard.
És az arc – minő borzasztó felfedezés! – a sápadtságot nem számítva,
útitársam arca volt! A halott öltözete, arcvonásai és testfelépítése a
legapróbb részletekig megegyezett dr. Dorrimore-éval. Megdöbbenve és
elborzadva fordultam az élő doktor felé, ám ő a legnagyobb meglepetésemre
eltűnt mellőlem, én pedig a még inkább megnövekedett félelemtől vezérelve
sarkon fordultam és visszaindultam a dombon lefelé. Alig tettem meg
néhány lépést, amikor a vállamat egy erős kéz ragadta meg és megállásra
késztetett. Szinte felkiáltottam rémületemben: a halott férfi állt mögöttem,
mellkasából még mindig előremeredt a kard! Szabad kezével kihúzta
testéből a kardot és elhajította. A holdfény megcsillant a markolatot díszítő
drágaköveken és a penge makulátlan tisztaságú acélján. A kard csendülve
hullott a járdakőre, majd – eltűnt! A férfi, kinek bőre visszanyerte korábbi
barna színezetét, levette vállamról a kezét, és arcára újra kiült az a
kellemetlen cinizmus, melyet már első pillantásra is megfigyeltem. Ez a
tekintet, mely nem kifejezetten jellemző a halottakra, némileg magamhoz
térített. Visszafordultam. Az utca kövezete töretlenül fehérlett a
holdfényben.
– Mi volt ez a képtelen ostobaság, maga ördögfajzat? – kérdeztem
feldühödve, bár jóllehet, minden tagomban reszkettem.
– Amit egyesek oly szívesen hókuszpókusznak titulálnak – felelte egy
könnyed, bár ugyanekkor kissé karcos nevetés kíséretében.
Azzal befordult a Dupont Streetre, és nem is láttam többé, egészen addig,
amíg az auburni szorosban egymásba nem botlottunk.

III.

A dr. Dorrimore-ral való második találkozásomat követő napon nem

beszéltem a doktorral. Kérdésemre a Putnam Szálló portása elmondta, hogy
a doktort kisebb gyengélkedése a szobájához köti. Aznap délután a
vasútállomáson kellemes meglepetésben volt részem: Miss Margaret Corray
Oaklandből, édesanyja társaságában váratlanul a városba érkezett.
Történetünk azonban korántsem szerelmi história. Nem vagyok nagy
mesemondó, és a szerelmet, mint olyat, nem is lehet hűen ábrázolni az olyan
irodalomban, melyet az a megalázó zsarnokság hajt rabigába, mely az
Ártatlan Ifjú Hölgyek nevében ítéli meg az írott sorokat. Az Ártatlan Ifjú
Hölgyek uralma alatt – vagy inkább a Cenzúra Papjainak uralma alatt, akik
eme Ártatlan Ifjú Hölgyek érdekének áldozzák életüket és tevékenységüket
– a szerelem a prüdéria száraz kenyerén és vizén tengődik. A szerelem
elfátyolozza szent tüzét, és az erkölcs észrevétlenül megszűnik létezni.
Elég az hozzá, hogy Miss Corray és én jegyben jártunk.
Mennyasszonyom és édesanyja szintén a Putnam Szállóban szállt meg, így
két héten keresztül minden áldott napomat kedvesemmel tölthettem.
Boldogságomat fölösleges most hosszan ecsetelnem. Örömömnek csak
egyetlen dolog szabott némi korlátot: dr. Dorrimore jelenléte, akit
kötelességemnek éreztem bemutatni a hölgyeknek.
A doktor társaságát mennyasszonyom és édesanyja kétségkívül igen
élvezte. De hát mit is mondhattam volna? Nem tudtam róla semmit, amivel
kétségbe vonhattam volna jó hírét. Kifogástalan műveltségű, figyelmes
úriemberként viselkedett, és a hölgyek számára a férfi modora egyet jelent
magával a férfival. Amikor néhány alkalommal azon kaptam Miss Corrayt,
hogy a doktorral sétálgat, mérhetetlen düh lett rajtam úrrá. Egy ízben arra a
neveletlenségre ragadtattam magam, hogy mennyasszonyomat számon
kértem. Hiába követeltem azonban magyarázatot, Miss Corray nem
válaszolt a kérdésre, és úgy tűnt, tekintetében a vád fénye csillog, mellyel
szeszélyes féltékenységemet illette. Ahogy telt az idő, egyre mogorvábbá és
tudatosan barátságtalanná váltam, míg végül dühömben úgy döntöttem,
másnap visszatérek San Franciscóba. Elhatározásomról azonban nem
szóltam senkinek.

IV.

Volt Auburnben egy régi, elhagyatott temető. Jóllehet, a temető a város

közepén feküdt, éjjel mégis olyannyira hátborzongató volt, hogy még a
legkomorabb hangulatú ember is messziről elkerülte. A temetőt körbevevő
kerítés már elkorhadt, helyenként ki is dőlt, sőt volt olyan rész, ahol már
teljesen megszűnt létezni. A legtöbb sír már megsüllyedt, a többin pedig
hatalmas fenyők nőttek, melyek gyökerei kimondhatatlan bűnt követtek el.
A sírkövek kidőltek vagy kettéhasadtak, tüskés szeder szőtte be a talajt.
Minthogy a kerítés jó része már az enyészeté lett, a tehenek és a disznók
kedvükre garázdálkodhattak a sírok között. Az egész hely szégyenére vált az
élőknek, gyalázatára a holtaknak és megszentségtelenítésére Istennek.
Aznap este, amikor elborult elmével úgy határoztam, elhagyom a várost
és mindazt, ami számomra drága volt, egyszerre a temetőben találtam
magam, melynek szelleme nagyon is jól illett hangulatomhoz. A félhold
sápadt fénye át-átszűrődve a fák lombján, kísérteties fénytócsákban
világított meg sok minden visszataszító dolgot, ami jobb lett volna, ha
homályba vész. A fekete árnyak összeesküvést szőttek az éj leple alatt, és
csak a megfelelő időre vártak, hogy sötét titkukat kinyilatkoztassák. Ahogy
az egykori kavicsos ösvény mentén barangoltam, a sötétben egyszerre csak
dr. Dorrimore alakját láttam kirajzolódni. Jómagam árnyékban álltam, és
kezemet ökölbe szorítva, fogaimat összepréselve próbáltam magamat
visszatartani attól, hogy dühömben rávessem magam és megfojtsam. Egy
szempillantással később egy másik alak jelent meg mellette és a doktor
karjába kapaszkodott. Az újabb jövevény nem volt más, mint Margaret
Corray!
Hogy mi történt eztán, nem tudnám pontosan elmesélni. Annyira
emlékszem összesen, hogy hirtelen előreugrottam, fejemben a gyilkosság
gondolata zúgott. Aztán már csak annyit tudok, hogy másnap, a hajnali
szürkületben zúzódásokkal tele és vérben úszva találtak rám, a nyakamon
fojtogatás nyomaival. A Putnam Szállóba vittek, ahol napokig önkívületben
feküdtem. Ennyit tudok, minthogy később ennyit árultak el nekem.
Magamtól pedig mindössze arra emlékszem, hogy amikor magamhoz tértem
és lábadozni kezdtem, a szálló portásáért küldettem.
– Mrs Corray és leánya még a szállodában tartózkodnak? – kérdeztem.
– Milyen nevet is említett?
– Corray! – Majd ingerülten felcsattantam. – Kérem, ne szórakozzék
velem. Maga is láthatja, hogy már jól vagyok. Mondja meg az igazat.
– Szavamat adom, uram – felelte a portás, hangjában nyilvánvaló
őszinteséggel –, hogy ilyen nevű vendégeink soha nem is voltak.
A szavak mélységesen megdöbbentettek. Néhány pillanatig némán
feküdtem, majd megkérdeztem:
– És hol van dr. Dorrimore?
– Azon a reggelen távozott, hogy önt megtámadták, és azóta nem is
hallottunk felőle. Csúnyán elbánt az úrral.

V.

Íme a történet. Margaret Corray ma a feleségem. Sohasem járt Auburnben,

és mindazon idő alatt, melynek történetét az imént megpróbáltam elmesélni
úgy, ahogyan az emlékeimben a mai napig él, az otthonában tartózkodott,
Oaklandben, és nem is tudta, merre jár a kedvese, és miért nem ír egy sort
sem. A minap az alábbi cikket olvastam a baltimore-i Sun magazinban.
„Valentine Dorrimore professzor, a híres hipnotizőr tegnap este hatalmas
közönség előtt lépett fel. Az előadó, aki élete nagy részét Indiában töltötte,
csodálatos tanúságát adta képességeinek. A puszta tekintetével hipnotizált
bárkit, aki a közönség soraiból hajlandó volt magát kitenni a kísérleteknek.
Mi több, két ízben az egész közönséget hipnotizálta (csak a tudósítókat
mentette fel a kísérlet alól), és a legszokatlanabb illúzióképeket láttatta
velük. Az előadás legértékesebb pillanatai azok voltak, amikor a professzor
feltárta a titkát a hindu varázslók híres mutatványainak, melyekről oly
gyakran szólnak az utazók beszámolói. A professzor állítása szerint ezek a
varázslók hihetetlen képességekre tettek szert e tudomány területén, melyet
ő maga is elsajátított tőlük, és a csodákat úgy hajtják végre, hogy a hipnózis
állapotába juttatják a nézőket, és egyszerűen megmondják nekik, mit kell
látniuk és hallaniuk. A professzor szerint az arra különösen fogékony alany
hetekig, hónapokig, vagy akár évekig is a képzelet birodalmában lehet
tartani, ha a hipnotizőr időről időre újra sugallja számára a kívánt képet,
illetve hallucinációit. Ez az állítás mindenesetre kissé nyugtalanító.”
 JOHN BARTINE ZSEBÓRÁJA

Egy orvos feljegyzései

– Hogy mennyi a pontos idő? Te jó isten, drága barátom, de hát miért

akarod tudni? Az ember azt hinné… na de mindegy is. Már épp ideje
nyugovóra térni, vagy még nincs annyi? Ám legyen, ha be akarod állítani az
órád, itt az enyém, nézd meg magad.
Azzal lekapcsolta láncáról a zsebóráját – egy szörnyen nehéz, ódivatú
példányt – és átnyújtotta nekem. Majd átsétálva a szobán odament egy
könyvespolchoz, és nekilátott a kötetek hátlapjainak tanulmányozásához.
Nyugtalansága és nyilvánvaló aggodalma, mely látszólag minden okot
nélkülözött, igencsak meglepett. Miután órámat az övéhez igazítottam,
odaléptem hozzá és megköszöntem a szívességet.
Jól láttam, hogy miközben elvette zsebóráját és visszaerősítette a helyére,
remegett a keze. Voltam olyan udvarias – és eme tulajdonságomra mindig is
szerfelett büszke voltam –, hogy könnyedséget színlelve a tálalókredenchez
ballagtam és töltöttem magamnak egy kis konyakot vízzel. Majd bocsánatot
kérve modortalanságomért, megkértem, tartson velem, majd visszaültem
helyemre a tűz mellé, hagyván, hadd szolgálja ki magát, ahogyan az mindig
is szokás volt közöttünk. Barátom így is tett és mindjárt csatlakozott is
hozzám a kandalló mellett, nyugodtan és zavartalanul, mint azelőtt.
E kellemetlen kis incidens az én lakásomon történt, ahol John Bartine-nal
az estét töltöttük. Együtt vacsoráztunk a klubban, konflissal jöttünk haza –
egyszóval minden a leghétköznapibb módon zajlott. Hogy miért kellett John
Bartine-nak felrúgni a dolgok természetes menetét, és miért kellett látszólag
a saját szórakoztatására különféle érzelmi kitörésekkel felhívni önmagára a
figyelmet, fel nem foghatom. Minél többet törtem ezen a fejem – mialatt
John Bartine ragyogó társalgási képessége figyelmetlenségem falába
ütközött –, annál kíváncsibbá lettem, és persze minden különösebb nehézség
nélkül meggyőztem önnön magamat, hogy e kíváncsiság nem több, mint a
barátom iránt érzett féltő aggodalom. A kíváncsiság, a későbbi neheztelést
elkerülendő, rendszerint eme álruhát ölti magára. Így hát méltatlanul
elhanyagolt monológjának legszebb mondatát derékban kettétörve, minden
ceremóniát mellőzve így szóltam:
 – John Bartine, remélem megbocsátasz, ha netán nincs igazam, de
jelenlegi tudásom alig pislákoló fényében nem látom, honnan meríted
magadnak a bátorságot, hogy teljesen összeroppanj, amikor a pontos idő
felől érdeklődöm. Nem állíthatom, hogy helyes viselkedés ily rejtélyes
ellenállást tanúsítani a saját órád megtekintésével szemben, miközben
jelenlétemben és minden magyarázat nélkül olyan fájdalmas érzelmeket
dédelgetsz látványosan, melyekhez semmi közöm, és így természetükről
nem is kaphatok semmiféle felvilágosítást.
Bartine e kissé nevetséges beszédre nem válaszolt azonnal, helyette
komoran bámulta a tüzet. Attól félve, hogy netán megbántottam, már épp
arra készültem, hogy bocsánatot kérjek és könyörögjek, ne is törődjék
iménti szavaimmal, amikor nyugodt tekintettel a szemembe nézett és így
szólt:
– Drága barátom, könnyed modorod a legkevésbé sem leplezi kérdésed
arcátlan mivoltát. Én azonban már korábban elhatároztam, hogy boldogan
elárulom mindazt, amit tudni kívánsz, és e döntésemet az sem változtatja
meg, hogy iménti viselkedéseddel teljesen érdemtelennek mutattad magad
arra, hogy titkom birtokába juss. Légy hát oly jó és figyelmezz szavamra,
akkor megtudhatsz mindent kérdésed tárgyáról.
– Ez az óra – folytatta – mielőtt rám szállt volna, már három generáció
óta a családom birtokában volt. Első tulajdonosa, maga a mester, aki
készítette, a dédapám volt, Bramwell Olcott Bartine. Dédapám gazdag
ültetvényes volt az akkor még gyarmat Virginiában, és mint elkötelezett
konzervatív párti, éjszakákat töltöttem azzal, hogy új és új átkokat agyaljon
ki Mr. Washington fejére, és új és új módszereket dolgozzon ki György
király támogatására és segítésére. E derék úriember egy napon mérhetetlen
szerencsétlenségére egy olyan óriási jelentőségű szolgálatot tett
uralkodójának, melyet azok, akik e szolgálat hátrányait elszenvedték, nem
ismerték el törvényesnek. Hogy mi volt e szolgálat, most nem fontos. Elég
hozzá annyi, hogy az egyik legkisebb következményeként, kiváló ősömet
egy éjjel saját házában letartóztatták Mr. Washington rebellis csatlósai.
Dédapám búcsút intett könnyező családjának, majd őrzői között
elmasírozott az éjszaka sötétje felé, mely el is nyelte őt mindörökre. Soha
többé nem bukkantak a nyomára. Hiába a legkörültekintőbb nyomozás,
hiába a felajánlott óriási díj a nyomravezetőnek, a háború után sem találtak
semmit. Nemhogy az eltűnésével kapcsolatban nem került elő semmi nyom,
de még a foglyul ejtőket sem sikerült felkutatni. Dédapám egyszerűen
eltűnt, nem volt mit tenni.
Nem tudnám megmondani, hogy micsoda, de volt valami Bartine
hangjában – nem az elhangzott szavakban –, ami szóra késztetett:
– És te magad hogy látod a történteket? Mármint mi a véleményed?
– A véleményem? – lángolt fel barátom, és öklével az asztalra csapott,
mintha csak kocsmában volnánk, ahol sötét gazemberekkel kockázna épp. –
Az én véleményem az, hogy ez egy tipikus és aljas orgyilkosság volt, melyet
az az átkozott hitszegő Washington és a semmirekellő talpnyalói szerveztek
meg!
Néhány pillanatig néma csönd ült a szobára. Bartine próbálta
visszanyerni önuralmát, én pedig türelmesen vártam. Egy idő után csak
megszólaltam:
– Ez minden?
– Nem. Történt még valami. Néhány héttel a letartóztatás után dédapám
óráját a tornácon találták, a ház bejárata előtt. Egy levélpapírba
csomagolták. A papíron dédapám egyetlen fiának neve állt: Rupert Bartine,
a nagyapám. Ezt az órát hordom most én.
Barátom elhallgatott. Rendszerint nyughatatlan tekintetet most mereven
bámulta a kandalló rostélyát. A parázsló szén parányi piros foltként
tükröződött szemeiben. Úgy tűnt, meg is feledkezett jelenlétemről. Aztán
hirtelen megreccsent odakint egy faág, majd szinte ugyanebben a
pillanatban esőcseppek kopogása hallatszott az ablaküvegen. Ez felriasztotta
barátomat elmélkedéséből. Vihar kerekedett, melyről egy hatalmas széllökés
hozott hírt, és néhány pillanat múlva már hallatszottak is a járdakőnek
csapódó hatalmas esőcseppek csobbanásai. Nem is tudom, miért festem le a
körülményeket ily részletességgel, de valahogy úgy tűnt, mindez
jelentőséggel bír, ha ezt most képtelen vagyok is ésszerűen megmagyarázni.
Ha mást nem is, de komolyságot, mi több, ünnepélyességet biztosan
kölcsönzött a feltámadt vihar a pillanat hangulatának. Bartine visszatért
elbeszéléséhez:
– Valami rendkívüli érzés fűz engem ehhez az órához. Egyfajta gyengéd
ragaszkodás. Szeretem, ha a közelemben tudhatom, bár részben a súlya
miatt, részben pedig egyéb okokból, melyeket rögvest eléd tárok, ritkán
hordom magamnál. Hogy mi ez a bizonyos ok? Valahányszor a zsebemben
tudom, megmagyarázhatatlan vágyat érzek arra, hogy megnézzem, mennyi
az idő, még akkor is, ha erre semmi különösebb okom sincs. De ha
megadom magam e kényszerítő érzésnek, abban a minutában, hogy szemem
megpillantja a számlapot, valami rejtélyes balsejtelem fog el: a küszöbön
álló szörnyű szerencsétlenség előérzete. És ez az érzés annál
elviselhetetlenebb, minél közelebb járunk a tizenegy órához – mármint a
zsebóra szerint, nem számít, valójában mennyi az idő. Amint a kismutató
elhaladja a tizenegyet, a késztető érzésnek nyoma vész, teljesen közömbössé
válok az óra iránt. Annyiszor nézhetem meg a pontos időt, ahányszor csak
akarom, nem vált ki belőlem különb érzést, mint amit magad érezhetsz
órádra tekintvén. Hosszas gyakorlással aztán sikerült elérnem, hogy este
tizenegy óra előtt ne nézzek órámra. Semmi sem kényszeríthetett immár. Ma
este, azonban, hogy te, drága barátom, oly elszántan érdeklődtél a pontos
idő iránt, ismét rám tört a régi érzés. A szenvedélyes ópiumfogyasztók
érezhetnek így, amikor e különös pokol utáni sóvárgásukat felkorbácsolja a
lehetőség vagy a szíves kínálás. Íme, ez hát a történetem, melyet saját
érdekedben meséltem el. Ha ezek után egy este látván, hogy viselem ezt az
átok sújtotta zsebórát, elköveted azt a meggondolatlanságot, hogy
megkérdezed, mennyi az idő, bátorkodom majd abban a
kényelmetlenségben részesíteni téged, hogy egyszerűen leütlek.
Nem tudtam szívből mulatni e tréfán. Jól láttam, mennyire felkavarta
barátomat már az is, hogy elmesélte e különös hóbortot. Mosolyát
kimondottan hátborzongatónak mondtam volna, tekintetet pedig már nem
egyszerűen nyughatatlan volt, mint annak előtte: szeme ide-oda cikázott a
szobán minden látható ok nélkül, tekintetében pedig, úgy tűnt, egyfajta, a
tébolyodott elmére jellemző vad kifejezés jelent meg. Lehet, hogy csak a
képzeletem játszott velem, de mostanra már biztos voltam abban, hogy
Bartine-t valamiféle rendkívül különös és egyedülálló rögeszme kínozza.
Anélkül, hogy a barátom iránt érzett féltő törődés akár a legkisebb
mértékben is csökkent volna, kezdtem rá páciensként tekinteni, aki igen
gazdag és hasznos forrása lehetne tanulmányaimnak. De hát miért is ne?
Hisz ő maga is nem a tudomány érdekében ecsetelte-e kényszerképzetét? Ó,
szegény barátom! Többet tett a tudományért, mintsem azzal tisztában
lehetett volna. Nemcsak a történet maga volt fontos, de ő maga is
rendelkezésre állt. Persze, ha tehetem, meggyógyítom, de mindenekelőtt egy
kis pszichológiai kísérletet végzek. Mi több, lehet, hogy maga a kísérlet lesz
az első lépés egészsége helyreállításában.
 – Kedves Bartine barátom – szólaltam meg a lehető legszívélyesebb
hangon –, vallomásod igen nyílt és őszinte volt. Büszke vagyok, hogy
élvezhetem bizalmadat. Kétségtelen, e történet igen különös. Nem bánnád,
ha megtekinteném azt a híres órát?
Bartine lecsatolta hát rögeszméje tárgyát a mellényzsebéről, és a lánccal
együtt szó nélkül átnyújtotta nekem. Az arany óratok rendkívül vastag és
súlyos volt, fedelét páratlanul szép metszet díszítette. Miután behatóan
tanulmányoztam a számlapot és megállapítottam, hogy már csaknem éjfél
van, felpattintottam az óra hátlapját és legnagyobb csodálatomra egy apró
elefántcsont lapocskát pillantottam meg, rajta pedig egy parányi miniatűr
arcképet, melyet a művész a tizennyolcadik századra olyannyira jellemző
kifinomultsággal festett meg.
– Ördög és pokol! – kiáltottam fel a bennem támadt művészi
gyönyörűségtől indíttatva. – Hát ezt meg hol csináltattad? Azt hittem, az
elefántcsontra festett miniatűrök művészete már rég a múltba veszett.
– A kép – válaszolta barátom szomorúan mosolyogva – nem engem
ábrázol, hanem kiváló dédapámat, a néhai Bramwell Olcott Bartine urat
Virginiából. Még fiatalabb korában készíttette, körülbelül annyi idős
lehetett, mint most én. Azt mondják, hasonlítok rá. Te is úgy véled?
– Hogy hasonlítasz-e? Meghiszem azt! Nem számítva a bajuszt és az
öltözetet, melyet azt hittem, a művészet iránti tiszteletadás jegyében, vagy
hogy úgy mondjam, a hitelesség kedvéért öltöttél magadra, ez a kép minden
vonásában téged ábrázol.
Több szó akkor nem is esett a dologról. Bartine felemelt egy könyvet az
asztalról és az olvasásába merült. Én magam az esőcseppek szűnni nem
akaró kopogását hallgattam az utcáról. Időnként siető lépések zaja törte meg
a monoton zúgást, aztán pedig súlyos, lassú lépteket hallottam, melyek pont
lakásom ajtaja előtt haltak el. Talán egy rendőr, gondoltam, aki a kapualjban
keres menedéket az eső elől. A faágak kétségbeesetten kopogtak az
ablaktáblán, mintha bebocsátásért könyörögtek volna. Mindenre élesen
emlékszem, pedig már hosszú-hosszú évek, egy bölcsebb és megfontoltabb
élet telt el azóta.
Minthogy láttam, barátom nem figyel rám, fogtam a lánc végén lógó
régimódi kulcsocskát, és egy teljes órával visszaállítottam az óra mutatóit.
Majd becsuktam a fedelét és visszaadtam Bartine-nak, aki rögvest fel is
csatolta a helyére.
 – Ugye, azt mondtad – kezdtem tettetett közömbösséggel –, hogy este
tizenegy után már nincs rád hatással az óra számlapjának látványa?
Minthogy lassan már éjfélre jár – folytattam a saját órámra pillantva –, ha
nem veszed zokon, hogy ennek bizonyságát keresem, nem néznéd meg a
pontos időt?
Barátom derűsen elmosolyodott, ismét előhúzta óráját és felnyitotta a
fedelét. Majd hirtelen talpra szökkent olyan rémületes kiáltást hallatva,
melyet azóta sem tudtam elfeledni. Az Úr nem adta meg számomra e
kegyelmet. Szemét, melynek feketeségét kísértetiesen kiemelte arcának
halott sápadtsága, a számlapra szegezte, miközben két kezével görcsösen
szorította az órát. Így állt meredten és némán egy pár pillanatig, majd
egyszer csak síri hangon így szólt:
– Vigyen el az ördög! Még csak két perc múlva lesz tizenegy!
Nem ért készületlenül e kitörés. Ülve maradtam és sikerült meglehetősen
nyugodt hangon válaszolnom:
– Ne haragudj rám, barátom, nyilván rosszul láttam a pontos időt, amikor
órámat a tiédhez igazítottam.
Bartine egy hangos csattanással visszapattintotta a fedőlapot és az órát
ismét a mellényzsebébe helyezte. Megpróbált rám mosolyogni, de képtelen
volt remegő ajkait összezárni. Reszkető kezét ökölbe szorította és kabátja
zsebébe préselte. A bátor szellem látható módon igyekezett úrrá lenni a
gyáva testen. Ám az erőfeszítés túl nagynak bizonyult: Bartine elkezdett
ide-oda dülöngélni, mintha csak szédülne, s még mielőtt székemből
felpattanva a segítségére siethettem volna, térdei megroggyantak és szegény
barátom esetlenül zuhant előre. Odaugrottam, hogy felsegítsem, de már késő
volt.
A boncolás semmi különöset nem mutatott ki; minden szerv ép volt és
egészséges. Ám amikor a holttestet a temetésre készítették elő, nyaka körül
egy halvány de sötét csík jelent meg, legalábbis így mesélték többen is, akik
látták, bár jómagam személyesen nem tudnám e tény igazságát
alátámasztani.
Mint ahogyan határt sem tudnék szabni az öröklődés törvényeinek. Nem
tudhatom, hogy a spirituális világban túl tudja-e élni egy érzés a szívet, mely
őt hordozta, és képes-e korok múltán kifejezést találni a család
leszármazottjának életében. Ha találgatásokba kéne bocsátkoznom
Bramwell Olcott Bartine sorsát illetően, azt mondanám, éjjel tizenegykor
akasztották fel, de előtte több órára magára hagyták, hogy a kivégzésre
felkészülhessen.
Ami John Bartine-t illeti, a barátomat, aki a páciensem volt öt percig és –
a jó Isten bocsássa meg bűnömet – az áldozatom az örökkévalóságig, nincs
már mit mondanom. Eltemették és vele együtt temették el az órát is – a két
szememmel győződtem meg róla. Nyugodjék békében a lelke a mennyek
országában, és nyugodjék békében virginiai őséé is. Már ha e két lélek nem
egy és oszthatatlan.
 AZ AZ ÁTKOZOZT DOLOG

I.
EGY ASZTAL NEM CSAK ÉTKEZÉSRE HASZNÁLHATÓ

A durván ácsolt deszkaasztal egyik szélére állított vaskos gyertya

fényénél egy férfi valami könyvet silabizált. Régi számlakönyv volt, igen
megviselt; az írás nyilvánvalóan nehezen olvasható, mert a férfi olykor
egészen közel tartotta a lapot a gyertya lángjához, hogy erősebb fényt
kapjon. A könyv árnyéka ilyenkor a fél szobát homályba vonta, sötétbe
borított minden arcot; mert az olvasón kívül még nyolc férfi volt jelen.
Heten a fából építetett kunyhó falának vetették a hátukat, csendben,
mozdulatlanul ültek, és mivel a szoba kicsiny volt, nem is túl távol az
asztaltól. Ha valamelyikük kinyújtja a karját, megérinthette volna a
nyolcadik férfit, aki hanyatt feküdt az asztalon, félig betakarta egy lepedő,
karjai az oldala mellett nyugodtak. Halott volt.
A férfi, aki a könyvet tartotta, magában olvasott. Senki sem szólalt meg,
mintha mindannyian arra vártak volna, hogy történjék valami; csak a halott
férfi nem várt semmire. Az ablakként szolgáló nyíláson beszivárgott a kinti
sötétség, a vadon soha meg nem szokható éjszakai neszei – egy távoli
prérifarkas elnyújtott, névtelen vonítása; a fák fáradhatatlan rovarainak
örökös mozgása; az éjszakai madarak furcsa kiáltásai (mennyire más ez,
mint nappali társaik ismerős dallamai); óriás bogarak zümmögő zúgása, a
különféle hangok titokzatos kórusa, amely mindig hallható, de csak akkor
veszünk tudomást róla, mikor valami oknál fogva elhallgat, mintha hirtelen
rájönne, mennyire tolakodó is volt addig. Ám a társaság minderről nem vett
tudomást; a kompánia tagjait nem foglalkoztatták olyan henye dolgok,
melyeknek nem volt gyakorlati haszna. Ezt még a sápadt gyertyafény
mellett is le lehetett olvasni megfáradt arcuk minden vonásáról.
Nyilvánvalóan környékbeliek, favágók, földművesek.
Az olvasó férfi hajszálnyival különbözött tőlük, mondhatnánk nagyvilági
hangulatot keltett, noha öltözete bizonyos rokonságot mutatott
környezetével. A kabátja bizony San Franciscóban nem ébresztett volna
tiszteletet, lábbelije nem városban készült, és a kalapjának, amely mellette
hevert a földön (ő volt egyedül fedetlen fővel), lényegét értette volna félre
az, aki erre a ruhadarabra csupán az öltözetet kiegészítő dísztárgyként tekint.
Meglehetősen megnyerő külsejű férfiú volt, cseppnyi keménységet mutatott,
melyet talán azért erőltetett magára, mert úgy vélte, ez felel meg
hivatásának. Ő volt ugyanis a halottkém. Az éppen olvasott könyvet is
ebbéli minőségében vette magához. Az elhunyt holmijai között találták – a
kunyhójában, ahol most éppen a halottszemle zajlott.
Amikor a halottkém befejezte az olvasást, a belső zsebébe csúsztatta a
könyvet. Ugyanabban a pillanatban valaki belökte az ajtót, és egy
fiatalember lépett a kunyhóba. Egyértelműen látszott, hogy nem a
hegyvidék szülötte, nem is itt nevelkedett: öltözéke arról tanúskodott, hogy
városi ember. Ugyanakkor ruházatán meglátszott az út pora. Az az igazság,
hogy gyors iramban vágtatott, hogy részt vegyen a vizsgálatban.
A halottkém biccentett; más nem is köszöntötte a belépőt.
– Vártunk önre – kezdte. – Elkerülhetetlen, hogy ezzel az üggyel még ma
este végezzünk.
A fiatal férfi elmosolyodott. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam –
felelte. – Nem azért mentem el, hogy elkerüljem a hívását, hanem hogy
újságomnak elküldhessem a beszámolót arról, ami miatt, gondolom, ide
hívott.
A halottkém is mosolygott.
– A beszámoló, amelyet az újságjának küldött – mondta –, esetleg eltér
attól, amit itt eskü alatt fog mondani.
– Ezt – válaszolta a másik, meglehetősen hevesen, miközben szemmel
láthatóan elvörösödött – csak ön gondolja. Indigót használtam, és itt van
nálam a másolata annak, amit elküldtem. Nem híranyagként írtam meg,
mivel a történet hihetetlen, hanem meseként. Talán része lehet az eskü alatt
tett vallomásomnak.
– De hisz éppen ön mondta, hogy hihetetlen.
– Ehhez önnek semmi köze, uram, ha egyébként megesküszöm, hogy
egyben igaz is.
A halottkém egy darabig hallgatott, tekintetét a földre szegezte. A kunyhó
fala mellett ülő férfiak suttogva beszélgettek, de szinte le nem vették
tekintetüket a halott arcáról. Végül a halottkém felnézett és megszólalt: – A
vizsgálatot megkezdem.
 A férfiak levették kalapjaikat. A tanú letette az esküt.
– Neve? – kérdezte a halottkém.
– William Harker.
– Kora?
– Huszonhét.
– Ismerte az elhunyt Hugh Morgant?
– Igen.
– Vele volt a halálakor?
– A közelében.
– Hogy történt ez… mármint hogy jelen volt?
– Meglátogattam, hogy halásszunk és vadásszunk. Célom részben
azonban az volt, hogy tanulmányozzam őt és szokatlan, magányos életét.
Úgy tűnt, megfelelő modell lehetne egy regényfigurához. Néha történeteket
írok.
– Én olvasom őket.
– Köszönöm.
– Úgy értem, szoktam olvasni, de nem a maga történeteit.
Az esküdtek közül néhányan elnevették magukat. Komor háttér előtt
erősebb a humor fénye. A harc szünetében a katonák könnyen nevetnek, a
halottas szobában olykor váratlanul villan fel a jókedv.
– Ismertesse, hogyan halt meg ez a férfi – mondta a halottkém. –
Bármilyen feljegyzését, jegyzetét használhatja.
A tanú bólintott. Belső zsebéből előhúzott egy kéziratot, a gyertyához
tartotta, és addig lapozgatta, míg megtalálta azt a passzust, amelyet fel akart
olvasni.

II.
MI TÖRTÉNHETETT A VADZABMEZŐN?

„… Alig pirkadt, mikor elhagytuk a házat. Fürjre mentünk vadászni,

mindkettőnknél volt puska, de csak egy kutya jött velünk. Morgan azt
mondta, hogy a legjobb terep egy bizonyos hegygerinc mögött van, meg is
mutatta, és a chaparralon, a csapáson vágtunk át. A másik oldalon
viszonylag egyenes volt a terep, sűrű vadon borította. Mikor elhagytuk a
chaparralt, Morgan alig pár méterrel járhatott előttem. Hirtelen hallottuk,
hogy tőlünk kicsit jobbra, és valamivel előttünk valamilyen állat tör át a
bozótoson, láttuk, hogy az ágak hevesen mozognak.
– Felriasztottunk egy szarvast – mondtam. – Bárcsak lenne nálunk
nagypuska.
Morgan, aki megállt, és feszülten figyelte a mozgó bozótost, egy szót
sem szólt, de felhúzta a kakast, a puska mindkét csövét célzásra készen
tartotta. Izgatottnak látszott, amit azért furcsállottam, mert éppen arról volt
híres, hogy még a legváratlanabb és legveszedelmesebb helyzetekben is
megőrizte a nyugalmát.
– Ugyan – mondtam –, sörétes puskával akar leteríteni egy szarvast?
Most sem válaszolt, de amikor felém fordult, meghökkentett feszült
arckifejezése. Akkor értettem meg, hogy veszélyben vagyunk. Első
gondolatom az volt, hogy „felriasztottunk” egy grizzlyt. Morgan mellé
léptem, és közben felhúztam a magam fegyverét.
A bokrok felől most semmi mozgást nem észleltünk, a hangok elhaltak,
de Morgan továbbra is a korábbi éber figyelemmel fürkészte a helyet.
– Mi ez? Mi az ördög ez? – kérdeztem.
– Az Átkozott Dolog – felelte, anélkül, hogy felém fordult volna. A
hangja rekedt, természetellenes volt. Szemmel láthatóan reszketett.
Mondani akartam még valamit, de akkor észrevettem, hogy az előző
helytől nem messze a vadzabmező a legmegmagyarázhatatlanabb módon
mozogni kezdett. Aligha tudom pontosan érzékeltetni. Úgy nézett ki, mintha
a szél mozgatta volna, nemcsak meghajlította a szárakat, hanem egyenesen a
földre nyomta – olyan erővel, hogy nem tudtak felegyenesedni. És ez a
hullámzás lassan felénk közeledett.
Életemben még soha semmi nem volt rám olyan hatással, mint ez az
ismeretlen, leírhatatlan jelenség, ennek ellenére nem emlékszem, hogy
féltem volna. Eszembe jutott – és ezt azért mondom el itt, mert érdekes
módon akkor és ott ötlött fel bennem –, hogy egyszer, amikor oda sem
figyelve kinéztem egy nyitott ablakon, egy pillanatra egy közeli kis fáról azt
hittem, hogy távolabbi nagy facsoport. Pontosan akkorának látszott, mint a
többiek, de mivel sokkal határozottabb volt a körvonala, tömegében és
részleteiben nem állt azokkal harmóniában. Egyszerű perspektívavesztés
volt, mégis meghökkentett, sőt megrémisztett. Annyira erősen hagyatkozunk
az ismerős természeti törvények szabályaira, hogy mindazt, ami azoknak
ellentmond, a biztonságunk elleni merényletnek érezzük, ismeretlen,
fenyegető sorscsapás előjelének. Ahogy figyeltem hogyan mozog a fű
minden látható ok nélkül, és tudatosult bennem, hogy a hullámzás
megállíthatatlanul közeledik, ugyanez a megfejthetetlen nyugtalanság vett
rajtam erőt. Társamon egyenesen a rettegés jeleit fedeztem fel. Magam alig
akartam hinni az érzékszerveimnek, mikor azt láttam, hogy a vállához emeli
a puskáját, és gyors egymásutánba mind a két tárat kiüríti! Mielőtt eloszlott
volna a lövés füstje, hangos, vad, üvöltést hallottam – egy sérült állat
ordítását –, Morgan elhajította a fegyverét, és elrohant a színtérről.
Ugyanabban a pillanatban valami vadul a földhöz vágott, valami, amit a
füstben nem láttam – valami puha és nehéz óriási erővel ugrott nekem.
Mielőtt feltápászkodhattam volna, és magamhoz vehettem a puskámat,
amit kivertek a kezemből, hallottam Morgan halálos fájdalommal teli
kiáltását, és kiáltásába olyan vad, nyers hangok keveredtek, amilyet a
verekedő kutyák adnak ki. Elmondhatatlanul megrémültem. Nagy nehezen
lábra álltam, és arra fordultam, amerre Morgan elmenekült. Az isten óvjon
meg attól, hogy még egyszer olyasmit kelljen látnom! Alig harminc
yardnyira volt a barátom: térdelt, a feje ijesztő szögben hanyatlott hátra, a
kalapja leesett, hosszú haja csapzottan lógott, egész teste vadul rángott
jobbra-balra, előre és hátra. Jobbját felemelte, és hiányzott róla a kézfeje –
legalábbis én nem láttam. A másik karja eltűnt. Amikor felidézem
emlékezetemben eme rendkívüli eseményeket, rájövök, hogy csak részben
láttam a testét, mintha valami eltakarta volna – nem tudom másképp leírni –,
azután amikor az a valami elmozdult, barátom ismét láthatóvá vált.
Mindez nem tartott tovább néhány másodpercnél, ám ezalatt Morgan úgy
mozgott, mint egy eltökélt birkózó, aki nálánál súlyosabb és erősebb
ellenféllel küzd. Rajta kívül senkit nem láttam, és őt sem mindig tisztán.
Egész idő alatt hallottam az ordítását, átkait, olyan őrjöngő düh és vad
hangzavaron keresztül, amelyet sem ember, sem állat torkából feltörni nem
hallottam soha.
Egyetlen pillanatig bizonytalankodtam, majd elhajítva puskámat barátom
segítségére rohantam. Halványan abban reménykedtem, hogy valami roham
vagy görcs a magyarázata a történteknek. Mielőtt mellé érhettem volna, már
a földön hevert, elcsendesedett. Minden hang megszűnt, mégis olyan
rettenet vett rajtam erőt, melyet még ezek a rémes események sem
magyarázhatnak: megint láttam a vadzab titokzatos mozgását, a fekvő
embertől az erdő széle felé tartott. Csak akkor tudtam levenni róla a
tekintetemet, mikor elérte az erdőt. A társamra pillantottam. Halott volt.”

III.
AZ EMBER RUHÁTLANUL IS LEHET RONGYOS

A halottkém felállt a székről, és az elhunyt mellé állt. A lepedőt a szélénél

fogva lehúzta a tetemről, feltárva az egész testet, amely teljesen ruhátlan
volt, és a gyertyafényben agyagsárgának látszott. Ugyanakkor hatalmas
kékesfekete foltok tarkították, amelyeket nyilvánvalóan zúzódások okozta
véraláfutások okoztak. Mellkasa és az oldala úgy nézett ki, mintha
bunkósbottal verték volna meg. Borzalmas sebek tarkították; a bőre
cafatokban lógott.
A halottkém megkerülte az asztalt, és a halott feje tetejénél megoldotta az
állát felkötő selyemkendő bogát. Mikor a kendőt eltávolította, feltárult az,
ami valamikor ennek az embernek a torka volt. Az esküdtek felálltak, hogy
jobban lássanak, néhányan azonban rosszulléttel küszködve elfordultak.
Harken tanú kinyitotta az ablakot, és a párkányra támaszkodva kihajolt,
szédült, émelygett. A halottkém a sérült nyakra ejtette a kendőt, majd az
egyik sarokba ment, az ott felhalmozott ruhákat egyenként felemelte, és
megvizsgálta. Mindegyik elszakadt, és megkeményedett a rászáradt vértől.
Az esküdtek nem kívánták közelebbről megvizsgálni ezeket a darabokat.
Meglehetősen érdektelennek tűntek. Az az igazság, hogy korábban már
látták mindezt. Egyedül Harker vallomása jelentett számukra újdonságot.
– Uraim – kezdte a halottkém –, úgy hiszem, nincs több bizonyítékunk.
Feladatukat már ismertették önökkel, ha nincs kérdésük, akkor
kivonulhatnak, és megbeszélhetik ítéletüket.
Az első ember felállt – magas, szakállas, hatvanas, durva öltözetű férfiú
volt.
– Egy kérdésem lenne, uram – mondta. – Melyik elmegyógyintézetből
szabadult a tanú?
– Mr. Harker – kérdezte a halottkém nyugodt határozottsággal –, melyik
elmegyógyintézetből szökött meg legutóbb?
Harker ismét elvörösödött, de egy szót sem szólt, a hét esküdt pedig
felállt és méltóságteljesen kivonult a kunyhóból.
– Amennyiben befejezte sértegetésemet – mondta Harker, amint a
halottkémmel kettesben maradt a halott mellett –, gondolom, most már
elmehetek.
– Igen.
Harker indulni készült, a keze már a kilincsen volt, amikor mégis
megállt. A hivatás szava erősen munkált benne – erősebben, mint a
személyes büszkesége. Megfordult.
– A könyv, amit olvasott… megismerem, ez Morgan naplója. Úgy láttam,
meglehetősen érdekesnek tartja. Akkor is olvasta, amikor megtettem a
vallomásomat. Láthatnám? Az olvasók szeretnék…
– A könyvnek az ügyhöz semmi köze – szakította félbe a halottkém, és a
kabátzsebébe tette a naplót. – Minden feljegyzés az írója halála előtt került
bele.
Miközben Harker elhaladt a kunyhó mellett, az esküdtek visszatértek.
Körbeállták az asztalt, amelyen az immár letakart halott alakja élesen
kirajzolódott a lepedő alatt. Az első ember a gyertyához legközelebb ült le, a
zsebéből elővett egy ceruzát, egy darab papírt, és göcsörtös mozdulatokkal
leírta az ítéletet, amelyet a többiek kisebb-nagyobb nehézséggel aláírtak.
„Mi, az esküdtek megállapítottuk, hogy az elhunyt haláláét hegyi puma
okozhatta, de némelyikünk úgy véli, hogy rohamot kaphatott.”

IV.
MAGYARÁZAT A SÍRBÓL

A néhai Hugh Morgan naplójában bizton vannak érdekes bejegyzések,

melyeknek talán tudományos értéke is lehet. A halottszemlén a könyvet nem
vették a bizonyítékok sorába; talán a halottkém úgy gondolta, felesleges
lenne vele megzavarni az esküdteket. Az első bejegyzés időpontját nem
lehet pontosan megállapítani; a lap felső része leszakadt; a maradék a
következőt tartalmazta:
…félkörben futott, a feje mindig a középpont felé fordul, azután megint
mozdulatlanul állt és veszettül ugatott. Végül amilyen gyorsan csak tudott,
berohant a bokorba. Először azt gondoltam, hogy megőrült, de amikor
visszatértem a házba, semmi más magyarázatra nem tudtam gondolni,
minthogy a büntetéstől való félelem okozta a viselkedését.
Vajon a kutya az orrával lát? A szagok talán az agyközpontra hatnak, és
látja az így közvetített képet?...
Szeptember 2. – Tegnap éjjel a csillagokat néztem, ahogy felemelkedtek
a háztól keletre lévő hegyorom íve fölé, és észrevettem, hogy egymás után
eltűnnek – balról jobbra. Mindegyik csak egy pillanatra tűnt el, és egyszerre
mindig csak néhány, de a két hegyorom közötti szakaszon egymás után az
összes csillag kialudt. Mintha valami elhaladt volna köztem és köztük. De
nem láttam, és a csillagok nem voltak elég sűrűn egymás mellett ahhoz,
hogy kiadják a formáját. Jaj! Nem tetszik ez az egész.
Több hét bejegyzései hiányoztak, mert három oldalt kitéptek a naplóból.
Szeptember 27. – Megint itt volt – minden nap találok valamit, ami a
jelenlétére utal. Egész éjjel ismét ugyanazon a lesen figyeltem, kezemben
duplacsövű, lövésre kész puska. Reggelre megint ott voltak a friss
lábnyomok. Mégis, megesküdnék, hogy nem aludtam el… az az igazság,
hogy mostanában alig alszom. Rettenetes, elviselhetetlen! Ha ezek a
fantasztikus események valóságosak, akkor meg fogok bolondulni; ha csak a
képzeletem játszik velem, akkor már meg is őrültem.
Október 3. – Nem fogok innen elmenni – nem fog megbolondítani. Nem,
ez az én házam, az én földem. Isten gyűlöli a gyávákat…
Október 5. – Nem bírom tovább; meghívtam Harkert, hogy töltsön nálam
néhány hetet – ő igazán józan ember. És a viselkedéséből rájövök, ha
bolondnak tartana.
Október 7. – Megtaláltam a rejtély megoldását; tegnap este jutott az
eszembe – hirtelen felismerésként hasított belém. Milyen egyszerű – milyen
elképesztően egyszerű!
Vannak hangok, amelyeket nem hallunk. A skála két végpontján
helyezkednek el azok a hangok, amelyek nem rezdítik meg annak a
tökéletlen műszernek a húrjait, melyet emberi fülnek nevezünk. Vagy túl
magasak, vagy túl mélyek. Megfigyeltem egy csapat rigót, amelyek teljesen
elfoglalták egy fa tetejét – sőt több fa tetejét is – és hangosan énekeltek.
Hirtelen – egyetlen pillanat alatt – egyazon minutában – mind a levegőbe
rebbent és elrepült. Hogyan? Miért? Nem láthatták egymást – hiszen sűrű
lombkoronák voltak köztük. Sehol nem lehetett látni egy vezérmadarat.
Valahonnan figyelmeztető jel érkezett, vagy parancs, magas, éles hang, de
én nem hallottam, nem hallhattam. Ugyanilyen szimultán repülést figyeltem
meg, amikor minden csendes volt, nemcsak a feketerigóknál, de más
madaraknál is – például a fürjeknél, akiket teljesen elválasztottak egymástól
a bokrok – még a hegy másik oldalán is.
A tengerészek tudják, hogy ha egy bálnacsapat az óceán felszínén úszkál,
játszik és tőlük több mérföldre lévő másik csapat – köztük a földgömb
domborulata – olykor ugyanabban a pillanatban bukik a víz alá – egyetlen
szempillantás alatt eltűnnek a felszínről. Elhangzott a jeladás – a
vitorlarúdnál lévő és a fedélzeten álló tengerész fülének túl mély –, de
vibrálását érzik a hajó testén, ahogy a katedrális köveit is megrezegteti a
mély orgonaszó.
Ami igaz a hangokra, igaz a színekre is. A Nap spektrumának két szélén a
kémikusok már felfedezték az úgynevezett „aktinikus” sugarak jelenlétét.
Ez olyan színeket jelent, amelyek ugyan részét képezik a látható fénynek, de
amelyeket mégsem vagyunk képesek érzékelni. Az emberi szem tökéletlen
szerkezet; a tényleges kromatikus skálának csak néhány oktávját képes
befogadni. Nem vagyok őrült; vannak olyan színek, amelyeket nem látunk.
És Isten segítsen! Az Átkozott éppen ilyen színű!
 HAïTA, A PÁSZTOR

Haїta szívében az ifjúság ábrándjainak helyét még nem foglalták el azok,

amelyek a korral és tapasztalattal járnak. Gondolatai tiszták és derűsek
voltak, mert élete egyszerű volt, és lelke nagyravágyás nélkül való. Együtt
kelt fel a nappal, s indult, hogy imádkozzék Hasturnnak, a pásztorok
istenének szentélyében, aki meghallgatta őt, és kedvét lelte benne. Az
áhítatos szertartás végeztével Haїta kitárta az akol ajtaját, s nyáját gondtalan
lélekkel a rétre terelte; aludttejből és zablepényből álló reggelijét útközben
fogyasztotta el, s néha meg-megállt, hogy leszakítson egy harmattól hűs
bogyót, vagy igyék a források vizéből, melyek a dombokról futottak le, a
völgy ölén csörgedező patak felé, hogy vele együtt hömpölyögjenek tovább,
ki tudja, merre.
A hosszú nyári napokon, mialatt a juhok békésen harapdálták a jó füvet,
amit nekik növeltek az istenek, vagy mellső lábaikat maguk alá húzva
kérődztek, Haїta leheveredett egy fa árnyékában, vagy egy sziklára
telepedett, és olyan édes hangokat csalt ki pásztorsípjából, hogy szeme
sarkából néha egy percre megpillantotta az erdei isteneket, amint kidugják a
fejüket a csalitból, hogy jobban hallják; de ha egyenesen rájuk nézett,
egyszeriben eltűntek. Ebből azt a jogos következtetést vonta le – mert ha
nem akart olyan lenni, mint akármelyik birkája, gondolkodnia kellett a
dolgokon –, hogy a boldogság kéretlenül is eljön, de aki töri magát utána, az
rá nem talál soha. Haїta ugyanis Hastur kegyes jóindulatán kívül mindennél
többre becsülte szomszédainak, az erdők és vizek félénk halhatatlanjainak
nyájas érdeklődését. Napnyugtakor visszaterelte nyáját a karámba,
megnézte, jól bezárta-e a kaput, aztán barlangjába tért, hogy pihenjen, és
ábrándozzék.
Így telt az élete; egyik nap olyan volt, mint a másik, s változást csak az
jelentett, ha viharok zengték valamelyik megsértett isten dühét. Ilyenkor
Haїta megbújt a barlangjában, arcát kezébe rejtette, és imádkozott, hogy
más ne bűnhődjék az ő bűneiért, és hogy a világ megmeneküljön a
pusztulástól. Néha, mikor nagy esőzések voltak, és a folyó medréből kilépve
arra kényszerítette őt, hogy megriadt nyáját a fennsíkra terelje, közbenjárt
azokért, akik ott élnek a városban, mely – így hallotta – a síkságon terül el,
messze túl a völgy kapuját őrző két kék hegyen.
– Jóságos voltál, ó, Hastur – így imádkozott –, hogy lakóhelyemhez és a
karámhoz ilyen közel hegyeket adtál nekem, ahol én és nyájam menedéket
találhatunk a vad áradat elől; de a világ többi részét, valami előttem
ismeretlen módon, neked magadnak kell megmentened, másként többé nem
hódolok neked.
És Hastur, mivel tudta, hogy Haїta olyan ifjú, aki állja a szavát, megóvta
a városokat, és a tengerbe terelte a vizeket.
Így élt, mióta csak az emlékezetét bírta. Nem is nagyon tudta elképzelni a
létezés semmi más módját. A szent életű remete, aki a völgy másik végén
lakott, egy teljes órányira tőle – s akitől az óriási városok történetét is
hallotta, a városokét, ahol úgy élnek az emberek (szegény párák!), hogy még
csak bárányaik sincsenek –, nem mondott semmit azokról az ősi időkről,
amikor – így okoskodott – minden bizonnyal ő is olyan picike és
gyámoltalan volt, akár egy kisbárány.
Az elmélkedések során, melyeket ezekről a rejtelmekről és csodákról
folytatott, meg arról az iszonyú változásról, az útról a csend és bomlás
világába, melyet – ezt egész biztosan tudta –, egyszer neki is meg kell
tennie, mint szeme előtt tette a nyáj oly sok juha, s amit megtesz minden
élőlény, kivéve a madarakat… nos, ezeknek az elmélkedéseknek során
döbbent rá Haїta először, milyen nyomorult és kilátástalan is a sorsa.
– Feltétlenül szükséges – mondta –, hogy tudjam, honnan jöttem és
hogyan; mert miként is töltheti be feladatát az ember, ha abból, ahogy
rábízták, nem következtethet valódi tartalmára? És miféle elégedettség lehet
osztályrészem, ha nem tudom, meddig élvezhetem? Talán mielőtt újra felkel
a nap, átváltozom, és akkor mi lesz a nyájjal? Csakugyan, és mi lesz velem?
Mindezeken elmélkedve Haїta komor lett és rosszkedvű. Többé nem
szólt nyájához vidáman, nem rohant fürgén Hastur szentélyébe. Minden
szélfúvásban ártalmas istenek suttogását hallotta, akiknek létezését észre se
vette eddig. Minden felhő szerencsétlenség hírét hordozó baljós előjel volt, s
rémek népesítették be a sötétséget. Ha pásztorsípját ajkához illesztette, nem
dallam fakadt róla, hanem gyászos sikoly; az erdei és parti szellemek már
nem tolongtak a bozót végében, hogy hallják, inkább elfutottak a hangok
elől, s útjukat rebbenő levelek és meghajló virágok mutatták. Haїta ébersége
lankadt, és sok báránya elbitangolt, vagy el is veszett a hegyek közt. Ami
maradt, jó legelő híján az is ösztövér lett és beteg, mert nem keresett nekik
jó füvet, hanem puszta szórakozottságból nap nap után ugyanarra a helyre
terelte őket, s közben töprengett életen és halálon – a halhatatlanságról nem
tudott.
Egy nap, ahogy szabadjára engedte legsötétebb gondolatait, egyszerre
felugrott a szikláról, melyen addig ült, és elszántan felkiáltott: – Nem
könyörgök tovább a tudásért, melyet megtagadnak tőlem az istenek. Nekik
legyen rá gondjuk, hogy ne ártsanak nekem. Én elvégzem a kötelességemet,
olyan jól, ahogy csak tudom, és ha hibázom, szálljon az ő fejükre.
S amint beszélt, egyszerre vakító fény hullott rá, úgyhogy felnézett, mert
azt hitte: napfény tört át a felhők hasadékán; de nem voltak felhők az égen.
Alig egy kartávolságnyira tőle gyönyörű szűz állt. Olyan csodaszép volt,
hogy lába előtt a virágok lemondóan zárták be kelyhüket, és alázatuk jeléül
fejet hajtottak előtte; olyan bűbájos volt, hogy a zsivajgó madarak két szeme
köré sereglettek, s majdnem megmártották benne szomjas csőrüket, a
vadméhek pedig ott dongtak ajka körül. És olyan ragyogás áradt belőle,
hogy a tárgyak árnyéka sugarasan futott szét a lábfejétől, s mozdult odébb,
ahogy lépett a lány.
Haїtát egészen elbűvölte. Az ifjú felemelkedett, hódolattal térdre hullt
előtte, s a szűz a pásztor fejére tette a kezét.
– Jöjj – mondta olyan hangon, melyben a nyáj minden csengettyűjének
zenéje ott csilingelt. – Jöjj, nem kell hódolnod nekem, hiszen nem vagyok
istennő, de ha igaz és engedelmes leszel, veled maradok.
Haїta megragadta a leány kezét, elrebegte örömét és háláját,
felemelkedett, s ott álltak kéz a kézben, és mosolyogtak, egymás
pillantásában elmerülve. Az ifjú hódolattal és elragadtatással nézte a lányt, s
így szólt hozzá: – Kérlek, bájos szűz, mondd meg, ki vagy és honnan jöttél,
s miért?
E pillanatban a lány figyelmeztetően ajkához emelte az ujját, s távolodni
kezdett. Szépsége szemmel láthatóan megváltozott, s a pásztor megremegett
a félelemtől, nem is tudta, miért, hisz a szűz most is gyönyörű volt. A tájat
sötétbe borította egy irdatlan árnyék, mely a keselyű gyorsaságával söpört
végig a völgyön. A homályban a szűz alakja elhalványodott, bizonytalan
körvonalúvá vált, és szava távolról hallatszott, amint fájdalmas
szemrehányással a hangjában megszólalt: – Vakmerő és hálátlan ifjú! Hát
ilyen hamar el kell hogy hagyjalak? Nem tudsz mást tenni, azonnal el kell
tépned az örök kötést?
Haїta leírhatatlan bánattal hullott térdre, és könyörögve kérte, hogy ne
menjen el… felugrott, és kutatta a sűrűsödő homályban… körbefutott,
hangosan hívta őt, de minden hiába. Látni nem lehetett többé a lányt, de a
homályból még hallotta a szavát a pásztor: – Hiába kutatsz utánam, azzal
nem nyerhetsz vissza. Végezd a kötelességed, hűtlen pásztor, vagy nem látsz
többé soha.
Leszállt az éj; a hegyekben farkasok üvöltöttek, és a megrémült nyáj
Haїta lábához gyűlt. A pillanat szorításában a pásztor megfeledkezett
csalódásáról, nyáját az akolba terelte, s miután rendbe hozta a szentélyt,
őszinte szívvel hálát mondott Hasturnak, amiért megengedte, hogy
megvédje a nyájat; aztán barlangjába tért, és elaludt.
Mikor Haїta felébredt, a nap már magasan járt, és besütött a barlangba,
káprázatos dicsfénnyel árasztva el a szerény hajlékot. És a pásztor mellett
ott ült a lány. Rámosolygott az ifjúra, olyan mosollyal, mely mintha csak
pásztorsípjának láthatóvá tett muzsikája volna. A pásztor szólni sem mert:
attól félt, újra megbántja őt, mint előző alkalommal, hisz fogalma sem volt,
mit szabad mondania.
– Mivel elvégezted a kötelességed a nyáj körül – szólalt meg a leány –, és
nem felejtettél el köszönetet mondani Hasturnak, amiért megóvott a sötétség
farkasaitól, újra eljöttem hozzád. Akarsz-e engem társadul?
– Ki ne akarná, hogy vele maradj örökre? – felelte Haїta. – Ó! Ne hagyj
el engem többé soha, míg… míg… meg nem változom, és nem leszek
egészen csendes és mozdulatlan.
Haїtának nem volt szava a halálra.
– Igazán, úgy szeretném – folytatta –, ha te is férfi lennél; hogy
birkózhatnánk, versenyt futhatnánk, és soha el nem unnánk egymás
társaságát.
E szavaknál a szűz felállt, és kiment a barlangból. Haїta pedig, amint
felugrott illatos ágakból vetett fekhelyéről, hogy utána rohanjon, és
visszatartsa őt, megdöbbenve látta: odakinn ömlik az eső, és a völgy ölén
futó patak már ki is lépett medréből. A nyáj rémülten bégetett, mert az
áradat már elöntötte az aklot. és veszély leselkedett a távoli síkság
ismeretlen polgáraira.
Sok nap telet el, míg Haїta újra látta a szüzet. Egy napon épp
visszatérőben volt a völgy másik végéből: juhtejet, zablepényt és mindenféle
bogyót vitt oda a szent életű remetének, aki túlságosan öreg és gyenge volt
már ahhoz, hogy élelmet szerezzen magának.
– Szegény öregember! – mondta hangosan, amint hazafelé baktatott. –
Holnap újra elmegyek, és elhozom a hátamon a saját barlangomba, ahol
gondját tudom viselni. Minden bizonnyal érte történt, hogy Hastur felnevelt
engem ennyi éven át, és hogy erőt és egészséget ad nekem.
S amíg beszélt, az ösvényen, csillogó ruhába burkolva, szembejött vele a
szűz, s olyan édesen mosolygott, hogy a pásztornak elállt a lélegzete.
– Íme, ismét jövök – mondta –, hogy veled maradjak, ha most befogadsz
engem, mert más nem akar befogadni. Talán már tanultál egy kis
bölcsességet, és hajlandó vagy elfogadni engem úgy, ahogy vagyok, s nem
bánod, ismersz-e eléggé, vagy sem.
Haїta a leány lába elé vetette magát. – Gyönyörű lány – kiáltott fel –, ha
leszel oly kegyes, és elfogadod szívem és lelkem minden hódolatát, amit
Hastur szolgálata meghagy nekem, ez a hódolat örökre a tiéd. De jaj! Te
önfejű vagy és kiszámíthatatlan. Lehet, hogy mire újra felkel a nap, megint
elveszítelek! Ígérd meg, kérve kérlek, hogy ha tudatlanságomban netán
megbántanálak, akkor is megbocsátasz, és mindig velem maradsz.
Alig jutott mondanivalója végére, mikor egy falka medve tört ki a
hegyekből, s izzó szemekkel, tátott szájjal, vöröslő torokkal rohantak feléje.
A szűz alakja ismét elenyészett, a pásztor pedig megfordult, és futott, hogy
mentse az életét. Meg sem állt, míg vissza nem ért a szent életű remete
kunyhójába, ahonnan elindult. Sietve elreteszelte az ajtót a medvék elől,
aztán a földre vetette magát, és zokogott.
– Fiam – szólalt meg a remete nyughelyéről, melyet Haїta aznap reggel
vetett neki friss szalmából –, zokogni a medvék miatt: ez nem vall rád;
mondd el, miféle bánat ért, hogy az aggkor bölcsesség adta írral
gyógyíthassa az ifjúság sebeit.
Haїta mindent elmondott neki: hogyan találkozott háromszor a tündöklő
szűzzel, és hogyan hagyta az mindháromszor magára őt. Részletesen
elbeszélt mindent, ami közöttük történt; nem hallgatott el egyetlen szót sem.
Mikor befejezte, a szent életű remete csendben maradt még egy
pillanatig, majd megszólalt:
– Fiam, figyelmesen végighallgattam a történeted, én a szüzet ismerem.
Magam is találkoztam vele, mint annyian. És tudom, hogy a neve
Boldogság, de erről kérdezősködni sem enged. Megmondtad neki az igazat,
azt, hogy önfejű, mert olyan feltételeket szab, amelyeknek nem tud eleget
tenni az ember, és az eltévelyedőt távozásával bünteti. Mindig váratlanul
érkezik, s faggatni nem szabad. A kíváncsiság egyetlen megnyilvánulása, a
kétkedés egyetlen jele, a bizalmatlanság egyetlen szava, s már el is tűnt!
Mennyi ideig volt nálad egy-egy alkalommal, mielőtt elillant?
– Egyetlen rövid pillanatig – felelte Haїta, és a vallomásnál a szégyen
arcába kergette a vért. – Mindig elűztem őt az első pillanatban.
– Szerencsétlen ifjú! – mondta a szent életű remete. – Ha nem vagy ilyen
oktalan, két pillanatig is veled maradhatott volna.
 EGY FÉRFI CARCOSÁBÓL

Mert többféle halál létezik – van, hogy a test marad, és

van, hogy a lélekkel együtt a semmibe vész. Így van ez,
ha magányos a test és a lélek (mert ez Isten akarata), és
senki se látja, ha eljő a vég. Azt mondjuk, eltűnt, vagy
hogy hosszú utazásra indult – s milyen igazat szólunk.
De van ám olyan is, hogy sokan látják a véget. És van
olyan is, hogy a lélek hal meg, ám a test még hosszú
évekig tovább él. És olyan is van, bizton tanúsítják
sokan, hogy test és lélek együtt hal. Ám egy idő múltán
a lélek visszatér a helyre, hol a test elpusztult.

Miközben Hali e szavain tűnődtem (Isten nyugosztalja lelkét) és a szavak

mögött megbújó jelentést feszegettem, mint ki sajdít valamit, mégis tagadja,
hogy lenne más is, mint amit az értelem fölfogni képes, nem is vettem észre,
merre vitt a lábam, míg az arcomba csapódó hirtelen támadt hűvös szellő föl
nem ébresztett merengésemből. Döbbenten vettem észre, hogy teljesen
ismeretlen helyre keveredetem. Körülöttem minden irányban zord és kietlen
rónaság terült el, melyen a magasra nőtt, elszáradt fű isten tudja, milyen
rejtélyes és vészjósló gondolatokat susogott és zizegett. A fűből helyenként
furcsa alakú és komor színezetű sziklák magasodtak az ég felé, melyek közt,
úgy tűnt, titkos egyezség született. Vészterhes jelentéssel bíró tekinteteket
küldtek egymás felé, mintha csak azért emelték volna fejüket a fű fölé, hogy
a már jó előre megjósolt események kimenetelét jobban élvezhessék. Itt-ott
néhány fonnyadó fa magaslott, mint a néma várakozók kaján
összeesküvésének vezérei.
Bár a napot nem lehetett látni, mégis úgy gondoltam, jócskán elszaladt
már az idő, és noha határozottan éreztem a metsző és hideg szelet, ez az
érzet mégis inkább belülről fakadt, sem mint fizikai érzékeimtől indíttatva.
A komor táj fölött, mint egyfajta megtestesült átok, ólomszürke felhők
lógtak kísérteties baldachinként. Az egész képben valamiféle vészterhes és
baljós ómen sejlett – a gonosz figyelmeztetése, a gyászos vég előjele. Sehol
egy állat, egy madár, de még egy apró bogár sem. A szél bánatosan
sóhajtozott a halott fák csupasz ágai közt, a szürke fűszálak meghajoltak,
hogy rettegett titkukat a föld fülébe suttogják. Más hang, más mozdulat,
azonban nem törte meg a zord tájék szörnyűséges nyugalmát.
A fű közt néhány viharvert kősziklát figyeltem meg, melyeket
nyilvánvalóan emberi kéz munkált meg. A kövek többnyire már
kettéhasadtak, félig a földbe süllyedtek, darabjaikat benőtte a moha.
Némelyikük eldőlve hevert a földön, mások meg álltak, de már megdőltek
valamely irányba – egyikük sem állt függőlegesen. Kétség nem férhetett
hozzá, hogy sírköveket látok, bár a sírok maguk már eltűntek. Se egy halom,
se egy gödör; az idő elegyengette a felszínt. Itt-ott néhány súlyosabb kőtömb
mutatta, hogy ott valamikor egy-egy pompázatosabb és becsvágyóbb sír
próbált erőtlenül dacolni a feledés homályával. A múlt ezen ódon
emlékművei olyan viharvertek, megtépázottak és színehagyottak voltak – az
egész hely olyan elhagyatottan, kietlenül és elfeledetten árválkodott, hogy
önkéntelenül is úgy tekintettem önmagamra, mint egy történelem előtti, rég
letűnt emberfaj temetkezőhelyének felfedezőjére.
Ilyen s ehhez hasonló gondolatokba merülvén, egy ideig nem is törődtem
azzal, mi is vetett engem e kietlen helyre. De hamarosan megfogalmazódott
bennem a kérdés: „Hogy az ördögbe kerültem én ide?” Egypercnyi
gondolkodás után, azonban, minden világossá vált, és az is magyarázatra
lelt, jóllehet a felismerés igen nyugtalanító, miért öltöztette a képzeletem ily
furcsává mindazt, amit láttam vagy hallottam. Beteg voltam. Most már
tisztán emlékeztem, hogy valamiféle hirtelen támadt láz vert le a lábamról.
Családom azt is elmesélte, hogy az önkívület óráiban állandóan szabadság
és friss levegő után kiáltottam, és kénytelenek voltak erőszakkal ágyban
tartani, nehogy elszökjem. Most végre sikerült kijátszanom ápolóim
éberségét és az utcákon kóborolva idáig jutottam. De hogy hol van az az
„itt”, sejtésem sem volt. Az nyilvánvaló volt, hogy jókora távolságra
jutottam a várostól, ahol éltem – az ősi és híres várostól, Carcosától.
Közel s távol emberi élet jelét sem látni, sem hallani nem lehetett. Sehol
füst, vagy egy házőrző ugatása, egy tehénbőgés, sehol semmi gyerekzsivaj –
semmi, csak a komor temető, melyet zavaros elmém a félelem és rejtély
homályával ruházott fel. És mi van, ha megint önkívületbe esem, itt, távol
minden segítségtől? Vagy ez itt mind nem más, mint tébolyodott elmém
káprázata? Asszonyom, fiaim nevét szólongattam, kinyújtott kezem az
övékét kereste, miközben a málladozó kövek és az elszáradt gaz között
barangoltam.
 Hirtelen furcsa neszt hallottam a hátam mögött. Megfordultam. Egy
vadállat közeledett – egy hiúz. Ha itt omlok össze, a semmi közepén, ha újra
rám tör a láz és én elvesztem minden erőm, ez a szörnyeteg biztosan a
torkomnak ugrik. Hirtelen felkiáltottam és az állat felé ugrottam. A hiúz
nyugodtan lépdelt, egy karnyújtásnyira sem volt tőlem, majd eltűnt egy
sziklatömb mögött.
A következő pillanatban nem messze tőlem egy férfi feje bukkant ki a
földből. Legalábbis úgy tűnt. Valójában, azonban, egy domb túlsó oldaláról
közeledett, melynek gerince beleveszett a sűrű növényzetbe. Hamarosan az
egész alak láthatóvá vált a szürkén lógó felhők előterében. Félig mezítelen
volt, testének többi részét pedig állati bőr és szőr borította. Haja torzonborz,
ápolatlan szakálla pedig hosszúra nőtt és bozontos volt. Egyik kezében íjat
és nyilat tartott, míg másik keze égő fáklyát emelt a magasba, melyből
fekete füstcsík szállt az ég felé. Lassan, óvatosan haladt előre, mintha attól
félne, egyszer csak beleesik egy mély sírgödörbe, melyet eltakart előle a
magasra nőtt fű. A furcsa jelenés megdöbbentett ugyan, de egyáltalán nem
ijedtem meg. Úgy döntöttem hát, megszólítom a furcsa alakot.
– Adjon isten! – köszöntöttem.
A jövevény a legkisebb figyelemre sem méltatott, még csak le sem
lassította lépteit.
– Jó ember – folytattam –, beteg vagyok és eltévedtem. Könyörögve
kérlek, mutasd meg az utat Carcosa felé.
A férfi ekkor valamiféle ismeretlen nyelvű, barbár kántálásba fogott és
mintha mi sem történt volna, folytatta útját.
Az egyik korhadt fa ágai közt egy bagoly kezdett gyászos huhogásba, a
távolban pedig egy másik madár felelt. Felnéztem az égre és a felhők résein
át az Aldebarant és a Hyadokat pillantottam meg! Minden arra utalt, hogy
éjszaka van – a hiúz megjelenése, a férfi fáklyája, a bagoly huhogása.
Mégsem volt sötét, a csillagokat azonban tisztán láttam. Én magam mindent
jól érzékeltem, engem viszont sem állat, sem ember nem vett észre – nem
láttak, hangomat nem hallották. Miféle varázslat bűvkörébe kerültem?
Leültem egy hatalmas fa tövébe, és azon törtem a fejem, mihez is
kezdjek. Ahhoz, hogy megőrültem, többé már kétség sem férhetett. Mégis
oly sok minden szólt e szörnyűséges tény ellen. Láznak nyoma sem volt. Mi
több, olyan pezsgő életerő áradt bennem, amilyet azelőtt még csak nem is
ismertem. Szellememet és testemet egyfajta izgatott bizsergés árasztotta el.
Érzékszerveim kihegyeződtek – a levegőt valamiféle súlyos anyagnak
éreztem és hallottam a csöndet.
Egyszer csak észrevettem, hogy a nagy fa egyik vastag gyökere egy
kőtábla köré fonódik, amely félig eltűnik a többi kígyózó gyökér között. Így
a kő egyik fele védve volt az időjárás viszontagságaival szemben, míg a
másik része félig már elmállott. Sarkait és éleit legömbölyítette az eső és a
szél, felszínét mély barázdák és repedések szántották. Körülötte a földben
apró csillámkődarabok fénylettek – a bomlás drágakövei. A kő szemmel
láthatólag azt a sírt jelölte, melyből hosszú évekkel ezelőtt ez az óriás fa
kihajtott. És a fa követelőző gyökerei kirabolták a sírt és foglyul ejtették a
sírkövet.
A hirtelen támadt szél egyszerre elsöpört néhány száraz levelet és faágat,
látni engedve a kő földből kiálló felső részét. Egy sírfelirat kidomborodó
betűit pillantottam meg. Lehajoltam hát, hogy elolvassam. És óh,
Krisztusom! Az én nevem, az én születési dátumom – és az én halálom
napja állt rajta!
Rémülten szökkentem talpra. Egy ragyogó fénynyaláb világította meg az
óriás fatörzset teljes széltében. A nap épp akkor kelt a rózsásra festett keleti
égbolton. Jómagam a hatalmas vörös korong és a széles fa közt álltam –
mégsem vetült árnyék a fatörzsre!
Farkasok üvöltő kórusa köszöntötte a hajnalt. Az állatok magányosan
vagy kis csoportokban ültek a kihalt tájon itt-ott felbukkanó dombocskákon
és sírhalmokon. És tudtam, hogy ezek az ősi híres város, Carcosa romjai.

***
Ezeket közölte Hoseib Alar Robardin szelleme Bayrollesszal, a
médiummal.
 AZ IDEGEN
A pislákoló tábortűz körül üldögéltünk. Egy férfi lépett ki a sötétségből,
egyenesen felénk tartott, és elhelyezkedett egy sziklán.
– Nem maguk derítették föl először ezt a vidéket – mondta komolyan.
Állítását senki sem cáfolta meg, ő maga volt rá a bizonyság, hogy igazat
beszél, hiszen nem tartozott az osztagunkhoz. Valahol a közelben
tartózkodhatott, mikor letáboroztunk. Sőt a szomszédban kellett lenniük a
társainak is, mert ez a hely egyáltalán nem csábította az embert magányos
életre vagy utazgatásra. Több mint egy héten keresztül magunkon és
barmainkon kívül más élőlényt se láttunk, csak csörgőkígyókat meg
szarvasgyíkokat. Egy arizónai sivatagban nem sokáig bírja ki az ember ilyen
élőlények társaságában: itt állatokra, utánpótlásra, fegyverekre van szüksége
egyszóval: „felszerelésre”. Mindehhez társak is kellettek. Elég
bizonytalannak látszott, miféle emberek lehetnek ennek a fesztelen modorú
férfinak a társai. A hangjában valami kihívásfélét éreztünk. Ez aztán arra
kényszerítette fél tucatnyi „úri kalandorból” álló kisded csapatunk
valamennyi illusztris tagját, hogy ülő helyzetbe emelkedjen, és kezét a
fegyverére fektesse. Ez a cselekedet – ott és akkor – várakozó óvatosságra
vallott. Az idegen ügyet se vetett a dologra, hanem ugyanazzal a kimért,
gépies, egyhangú kántálással, ahogy az első mondatot végigmondta, újra
beszélni kezdett:
– Harminc évvel ezelőtt mi négyen: Ramon Gallegos, William Shaw,
George W. Kent meg Berry Davis, mindnyájan Tucsonból valók,
áthaladtunk a Santa Catalina hegységen, és egyenesen nyugat felé
tartottunk, már amennyire a vidék terepviszonyai megengedték. Aranyat
kutattunk, és úgy terveztük, ha nem találunk semmit, előrenyomulunk a Gila
folyóig, ahol – értesüléseink szerint – egy településnek kellett lennie,
valahol Big Bend közelében. Remek fölszereléssel indultunk útnak, de
kalauz nélkül – csak úgy magunkban: Ramon Gallegos, William Shaw,
George W. Kent meg Berry Davis.
A férfi lassan, tagoltan ismételte el a neveket, mintha hallgatóinak
emlékezetébe akarta volna vésni. Most már mindnyájan élénken figyeltünk
rá, s lassan föloldódott az a félelmünk is, melyet a homályban rejtőző
esetleges társai keltettek bennünk. A sötétség úgy körülzárt minket, mint egy
fekete fal. Az önkéntes mesemondó modora nem árult el barátságtalan
szándékot. Viselkedése inkább ártalmatlan holdkórosra emlékeztetett, mint
ellenségre. Régebben ismertük már a vidéket, semhogy ne tudtuk volna: sok
pusztai ember hajlamos arra, hogy magaviseletében és jellemében
holdkórossá váljon, s ezt nem mindig lehet könnyen megkülönböztetni az
elmezavartól. Az ember olyan, mint a fa: társainak erdejében olyan
egyenesre nő, amennyire csak faji és egyéni természete engedi; ám ha
egyedül marad a szabadban, megadja magát azoknak a deformáló erőknek
és kényszereknek, melyek körülveszik. Ilyenféle gondolatok jártak
fejemben, ahogy figyeltem a férfit kalapom árnyéka alól. Jól szemembe
húztam a fejrevalómat, hogy a tűz fényét eltakarjam. „Félnótás fickó, semmi
kétség – gondoltam –, de mi az ördögöt csinálhat itt, a sivatag kellős
közepén?”
Miután már belefogtam a történetbe, szeretném, ha le tudnám írni a férfi
megjelenését; nincs az a valamirevaló elbeszélő, aki ezt elmulasztaná.
Sajnálatos és némileg furcsa, de úgy érzem, képtelen vagyok rá, semmit sem
állíthatok teljes bizonyossággal, mert később se tudtunk megegyezni arra
nézve, hogy mit viselt az idegen, és hogyan festett. Amikor megkísérlem
leírni a saját benyomásaimat, a semmibe foszlanak. Akárki el tud mondani
valamilyen történetet, hiszen a mesemondás az emberi faj ősi képességeihez
tartozik. De a leírás készsége már tehetség dolga.
Mivel senki se törte meg a csöndet, a látogató folytatta:
– Akkoriban ez a vidék nem úgy festett, mint most. Nem volt még
egyetlen tanya se a Gila meg a Gulf között. A hegyekben imitt-amott akadt
némi vad, és a ritka vízmosások mellett találtunk annyi füvet, hogy
állatainkat megmentsük az éhezéstől. Ha olyan szerencsénk van, hogy nem
találkozunk indiánokkal, bizonyára megmenekülünk. Mert egy hét leforgása
alatt teljesen megváltozott az expedíció célja: már nem kincseket kerestünk,
hanem az irhánkat mentettük. Nagyon messzire merészkedtünk ahhoz, hogy
visszafordulhassunk. Ami előttünk volt, nem lehetett rosszabb annál, amit a
hátunk mögött hagytunk, ezért hát folytattuk az előrenyomulást: éjszaka
lovagoltunk, hogy elkerüljük az indiánokat és a rekkenő hőséget, nappal
pedig álcáztuk magunkat, amennyire csak tudtuk. Néha, mikor elfogyott a
vadhús, és a hordóink is kiürültek, napokig nélkülöztük az ételt és az italt,
aztán egy vízmosás vagy egy patakmederben meghúzódó sekély tavacska
ismét visszaadta erőnket és egészségünket, úgyhogy sikerült zsákmányt
ejtenünk a vadból, ami ilyenkor szinte a helyünkbe jött: a vízre. Néha medve
került puskavégre, néha antilop vagy prérifarkas, máskor puma: ahogy a
szerencse hozta; az volt a fődolog, hogy meg lehetett enni.
Egyik reggel, amint egy hegylánc mentén haladtunk, és valami
használható hágót kerestünk, megtámadott bennünket egy jókora banda
apacs indián. Követték a nyomunkat egészen a völgyszorosig; ez a szurdok
itt van a közelben. Mivel tudták, hogy ők vannak többségben: tízen jutottak
mindegyikünkre, mellőzték az ilyenkor szokásos gyáva taktikázást, és
egyvágtában ránk rontottak, lövöldözve és kiabálva. Nem is gondolhattunk
harcra: nógattuk erőtlen állatainkat fölfelé a szurdokban, amíg csak volt
annyi hely, hogy megvethessük a lábunkat, aztán kiugrottunk a nyeregből,
és berohantunk a bozótba, egész fölszerelésünket otthagyva az ellenségnek.
De a puskánkat megtartottuk mindnyájan: Ramon Gallegos, William Shaw,
George W. Kent és Berry Davis.
– A jól ismert társaság – mondta a tábori humoristánk. Keletről jött az
istenadta, nem ismerte a társadalmi érintkezés illemszabályait. Vezetőnk
rosszalló kézmozdulata elcsendesítette, az idegen pedig folytatta meséjét.
– A vadak is leszálltak a lovukról; és néhányan utánunk rugaszkodtak a
szurdokban, egészen addig a pontig, ahol fölfutottunk a kaptatón. Ezzel
elvágták előlünk a menekülés útját, és arra kényszerítettek bennünket, hogy
felmásszunk a hegyoldalon. Sajnos, a meredeknek csak egészen kis részét
lepte be a bozót, és mikor kiértünk a nyílt területre, azonnal tüzelni kezdtek
ránk tucatnyi puskából. De az apacsok rosszul lőnek, ha sietnek, s így Isten
akaratából egyikünk sem esett el. Vagy húsz yarddal föntebb, a bozót
szélénél, égbe meredő sziklák ágasodtak, és pont velünk szemben egy
keskeny nyiladék ékelődött beléjük. Befutottunk oda. Egy szoba nagyságú
barlangban találtuk magunkat. Itt egy darabig biztonságban voltunk:
egyetlen ember – egy jó ismétlőpuskával – megvédhette a bejáratot az
ország összes apacsa ellen. De az éhség s a szomjúság ellen nem volt
oltalmunk. Még pislákolt bennünk a bátorság, de a remény már csak az
emlékezetünkben élt.
Többé nem láttuk ezeket az indiánokat, de a szurdokban rakott tüzük
fényéről és füstjéről tudtuk, hogy csőre töltött fegyverekkel őrködnek éjjel-
nappal a bozót szélénél. Tudtuk: ha kirohanunk, egyikünk sem élne addig,
hogy hármat léphessen odakint. Felváltva őrködtünk három napig. Álltuk a
sarat, míg szenvedéseink elviselhetetlenné nem váltak. Aztán – a negyedik
nap reggelén – Ramon Gallegos így szólt:
„Señores, nem nagyon ismerem a Jóistent, azt se nagyon látom, hogy mit
akar velem. Hitetlenül éltem mostanáig, hogy ti milyen hitben, azt nem
tudom. Bocsánat, señores, ha megbotránkoztatlak benneteket, de úgy érzem,
itt az ideje, hogy elintézzem a dolgot az apacsokkal.”
Letérdelt a barlang sziklapadlójára, és homlokához szorította fegyverét.
„Madre de Dios – mondta –, Ramon Gallegos lelke száll most hozzád.”
És megvált tőlünk: William Shaw-tól, George W. Kenttől és Berry
Davistől.
Én voltam a vezető, nekem illett beszélnem: „Legény volt a talpán –
mondtam. – Tudta, mikor és hogyan kell meghalni. Ostobaság lenne, ha
megőrülnénk a szomjúságtól, és elesnénk az apacsok golyóitól, vagy
hagynánk, hogy elevenen megnyúzzanak bennünket. Ez ízléstelen dolog.
Kövessük Ramon Gallegos!”
„Rendben van” – mondta William Shaw. „Rendben van” – mondta
George W. Kent. Kiegyenesítettem Ramon Gallegos végtagjait, és
zsebkendőt terítettem az arcára. Később megszólalt William Shaw: „Én is
ilyen szeretnék lenni… legalább egy darabig.”
És George W. Kent azt mondta, hogy ő is ezt szeretné. „Úgy lesz –
feleltem. – Azok a vörös ördögök várni fognak egy hétig. William Shaw,
George W. Kent, gyerünk, térdeljetek le.”
Letérdeltek. Odaálltam eléjük.
„Miatyánk, mindenható Isten” – mondtam.
„Miatyánk, mindenható Isten” – mondta William Shaw.
„Miatyánk, mindenható Isten” – mondta George W. Kent.
„Bocsásd meg a mi vétkeinket” – mondtam.
„Bocsásd meg a mi vétkeinket” – mondták.
„És fogadd be a mi lelkünket.”
„És fogadd be a mi lelkünket.”
„Ámen!”
„Ámen!”
Ramon Gallegos mellé fektettem őket, és betakartam az arcukat.
Gyors mozgolódás támadt a tábortűz túloldalán: a csapat egyik tagja
talpra ugrott. Pisztolyt szorongatott a kezében.
– Hát te? – üvöltötte. – Neked volt merszed elmenekülni? Még van pofád
életben lenni? Te gyáva kutya, közéjük küldelek, ha mindjárt fölakasztanak
is!
De a kapitány – gyorsan, mint a párduc – már rá is vetette magát, és
megmarkolta a csuklóját.
– Ne ugrálj, Sam Yountsey, ne ugrálj!
Most mindnyájan fölálltunk – az idegen kivételével. Ő mozdulatlanul ült
a helyén. Láthatóan ügyet se vetett ránk. Valaki megragadta Yountsey másik
karját is.
– Kapitány – mondtam –, itt valami nincs rendben. Ez a fickó vagy
bolond, vagy hazug… egyszerű, mindennapi hazudozó, és így semmi
szükség arra, hogy Yountsey megölje. Ha ez az ember abba a társaságba
tartozott, akkor biztosan öten voltak; az egyiket (azaz önmagát) nem nevezte
meg.
– Persze – felelte a kapitány, a lázadó Yountsey-t csitítgatva. Végre leült
a fickó. – Itt valami… valami csakugyan nincs rendjén. Évekkel ezelőtt
négy fehér ember tetemét találták meg annak a barlangnak a nyílásánál.
Mindegyik meg volt skalpolva; borzalmasan megcsonkították őket! Ott
vannak eltemetve, láttam a sírjukat… majd holnap megnézzük.
Az idegen fölkelt. Ott állt fölmagasodva a kihunyó tűz fényében. Míg
visszafojtott lélegzettel hallgattuk történetét, egészen megfeledkeztünk a
tűzről.
– Négyen voltak – mondta az idegen. – Ramon Gallegos, William Shaw,
George W. Kent és Berry Davis. – Miután újra elismételte a halottak
névsorát, csöndesen visszament a sötétségbe Többé nem láttuk.
E pillanatban csapatunk egyik tagja, aki eddig őrségen állt, nagy sietve s
eléggé izgatottan közénk lépett. Kezében a puskája.
– Kapitány – lihegte –, az elmúlt félórában három ember ólálkodott ott
kinn, a fennsíkon. – Abba az irányba mutatott, amerre az idegen eltávozott.
– Jól láttam őket, mert telihold van. Nem volt fegyverük, én meg sakkban
tartottam őket az enyémmel. Azt hittem, hogy készülődnek valamire. Nem
csináltak semmit, de a szentségit, most már az idegeimre mennek.
– Menj vissza a helyedre, és maradj ott, míg meg nem látod őket újra –
mondta a kapitány. – Ti meg feküdjetek le, mert a tűzbe rugdoslak
benneteket.
Az őrszem engedelmesen elsomfordált. Káromkodott egy sort, de nem tért
vissza. Mikor elrendeztük pokrócainkat, a heves vérű Yountsey megszólalt:
– Már megbocsásson, kapitány, de maga szerint ki a fenék lehetnek ezek?
 – Ramon Gallegos, William Shaw és George W. Kent.
– Hát Berry Davis? Mégiscsak le kellett volna lőnöm!
– Teljesen fölösleges: holtabb már attól se lehetett volna. Feküdj le és
aludj!
 A BARÁT
ÉS A HÓHÉR LÁNYA
 A BARÁT ÉS A HÓHÉR LÁNYA*

I.

A mi Áldott Urunk 1860-ik esztendejében, május első napján a házfőnök

három Ferenc-rendi barátot küldött el Passau keresztény városból a Salzburg
mellett levő berchtesgadeni monostorba: Aegidiust, Romanust és
Ambrosiust. Én Ambrosius voltam e hármak legerősebbike és legifjabbika,
lévén koromra nézve mindössze huszonegy esztendős.
Tudtuk, hogy a berchtesgadeni monostor iszonyatos rengetegekkel
borított, vad és hegyes vidéken fekszik, amelyet medvék és ártó lelkek
nyugtalanítanak, s szívünket szomorúság töltötte el, ha arra gondoltunk, mi
vár reánk e szörnyű helyen. De mert keresztényi kötelességünk az Egyház
parancsainak engedelmeskedni, nem zúgolódtunk, s még boldogok is
voltunk, hogy szeretett és tisztelt házfőnökünknek kedvére tehetünk.
Vettük áldását, imádkoztunk még egy utolsót Szentünk templomában,
felöltöttük csuhánkat, talpunk alá új sarut kötöttünk, s útnak eredtünk
társaink áldó szavainak kíséretében. S noha az út hosszú és veszedelmes
volt, nem veszítettük el reményünket, mert hiszen a remény nemcsak a
vallás kezdete és vége, hanem az ifjúkor ereje és az aggkor támasza is. Ezért
hát szívünk hamarosan elfelejtkezett a válás okozta szomorúságról, s
örvendezve fordult az új és változatos tájak felé, amelyek első ízben adtak
nekünk valóságos ismeretet a Föld szépségéről, amilyennek az Isten
megteremtette volt. A levegő olyan tisztán tündöklött, mint a Boldogságos
Szűz palástja, a Nap úgy ragyogott, mint az Üdvözítő Arany Szíve, melyből
fény és élet árad az egész emberiségre; a fejünk felett feszülő, sötétkék
mennysátor hatalmas és gyönyörű imaterem volt, amelyben minden fűszál,
minden virág és élőlény Isten dicsőségét hirdette.
Amint áthaladtunk az utunkba eső tanyákon, falvakon, városokon, az élet
különféle mesterségeiben sürgölődő ezer meg ezer ember új és különös
látványt nyújtott nekünk, szegény barátoknak, s csodálattal és álmélkodással
töltött el minket. Utunkban pedig oly sok templomot láttunk, s a nép
*
E történet alapja egy régi kézirat, amely eredetileg a bajorországi Berchtesgaden ferences
monostorának tulajdonában volt. A kéziratot egy paraszt juttatta el a heidelbergi Richard
Vosshoz; jelen elbeszélés az ő német változatának adaptációja. (A szerző jegyzete)
jámborságát és buzgalmát olyannyira bizonyította, ahogy ujjongva
üdvözöltek bennünket, és örömest siettek szükségleteinket kielégíteni, hogy
szívünk hálával és boldogsággal telt meg. Az egyházi intézmények mind
virágzóak és gazdagok voltak, s ez arra mutatott, hogy tetszésre leltek színe
előtt a könyörületes Istennek, akit szolgálunk. A monostorok és zárdák
kertjei és gyümölcsösei jó karban voltak, bizonyítván a jámbor parasztoknak
és a kolostorok szent lakóinak gondosságát és szorgalmát. Felemelő volt
hallani a nap óráit jelző harangszót: valósággal muzsikát szívtunk be a
levegővel – az édes hangok olyanok voltak, mint az Úr dicséretét zengő
angyalok éneke.
Bármerre jártunk, mindig Védőszentünk nevében köszöntöttük a népet.
Mindenütt az alázatosság és az öröm jeleit láttuk: asszonyok és gyerekek
csapatostul tódultak az útszélre, úgy vettek körül bennünket, hogy kezet
csókoljanak, áldásért esdekeljenek. Csaknem olybá tűnt, mintha többé már
nem is csak Isten és ember szegény szolgái volnánk, hanem ennek az egész
gyönyörű világnak urai és parancsolói. De ne engedjük elburjánzani
lelkünkben a gőgöt, maradjunk alázatosak, megvizsgálva gondosan lelkünk
mélyét, nehogy áthágjuk kegyes rendünk szabályait, s vétkezzünk a mi
boldog Szentünk ellen.
Én, Ambrosius testvér, töredelmesen és szégyenkezve beismerem, hogy
lelkem rendkívül világias és bűnteli gondolatokon kapta rajta magát. Úgy
tűnt nekem, hogy az asszonyok sokkal mohóbban igyekeznek kezet csókolni
nekem, semmint társaimnak – ez igazán nem volt helyes, hiszen én
semmivel sem vagyok szentebb, mint ők. Ezenkívül pedig még fiatalabb is
vagyok náluk, s kevesebb a tapasztalatom és gyakorlatom az Úr félésében és
parancsolataiban. Mikor észrevettem az asszonyok tévedését, s láttam, hogy
a lányok hogyan legeltetik rajtam szemüket, megrettentem, és eltöprengtem,
vajon ellene tudok-e mondani a felém közeledő kísértésnek, és gyakran azt
gondoltam, reszketve a félelemtől, hogy fogadalom, ima és vezeklés
egymagában senkit sem tesz szentté: az embernek olyan tisztának kell lennie
szívében, hogy a kísértés teljesen ismeretlen legyen előtte. Jaj nekem!
Éjszakára mindig valamely monostorban vettünk szállást, s kivétel nélkül
szíves fogadtatásban részesültünk. Tömérdek enni- és innivalót raktak elénk,
s amikor asztalhoz ültünk, a barátok körénk gyűltek, kérdezősködve, mi
újság a nagyvilágban, melyből mi, boldog kiváltságunk folytán, oly sokat
láttunk és tanultunk. Mikor megtudták, hová tartunk, többnyire szánakoztak
rajtunk, hogy a hegyek vadonában kell majd élnünk. Jégmezőkről,
hókoszorúzta hegységekről és félelmetes sziklákról, zúgó hegyi folyókról,
barlangokról és sötét rengetegekről meséltek nekünk. Egy tavat is
említettek, amely olyan titokzatos és félelmetes, hogy ahhoz fogható nincs is
sehol a világon. Isten legyen velünk!
Utunk ötödik napján, midőn igen közel jártunk már Salzburg városához,
különös és baljós látványban volt részünk. A látóhatáron, egyenest előttünk,
hatalmas felhőfal magasodott, rajta sok szürke pont és mélyebb árnyalatú
folt, még feljebb pedig, a felhőkárpit és a kék ég között, egy második
égsátor feszült hófehéren. Mélységesen megzavart és nyugtalanított minket
ez a látvány. A felhők meg sem mozdultak – órákon át figyeltük őket, de
semmi változást nem vettünk észre rajtuk, mígnem később, délután, amikor
a Nap már nyugat felé hanyatlott, fényesen felizzottak. Parázslottak és
csillámlottak, csodálatos módon, s néha úgy tűnt, mintha tűzben állnának.
El sem lehet képzelni, mennyire meglepődtünk azután, mikor rájöttünk,
hogy amit mi tévesen felhőknek hittünk, nem volt egyéb, mint csupa föld és
szikla. Bizony, ezek voltak ama hegyek, amelyekről már annyit hallottunk, s
a fehér mennybolt sem volt más, mint hegylánc hóborította gerince... Erről
mondják a lutheránusok, hogy az ő hitük meg tudja mozdítani. Mélységesen
kételkedem ebben.

II.

Amint ott, a hegyek közé vezető szűk hágó nyiladékánál álltunk,

csüggedés szállt meg minket: olyan volt ez, mint a Pokol szája. Most már
mindörökre hátunk megett kellett hagynunk azt a gyönyörű vidéket,
amelyen keresztüljöttünk; előttünk komorlott a hegység barátságtalan
szakadékaival, kísérteties erdőségeivel, amelyek visszataszítóak a szemnek,
s teli vannak veszélyekkel, testre-lélekre egyaránt. Szívünket erősítvén
megtöltekeztünk bátorsággal, és beléptünk a keskeny hágóba. Imádkozva s
az ártó angyal nevére átkokat mondva, suttogva nyomultunk előre, bármi
történjék is velünk.
Óriási fák akadályozták óvatos előrehaladásunkat, s a sűrű lombozat
csaknem elfödte előlünk a napvilágot. Mély volt a sötétség, és dermesztő.
Lépteink zaját és hangunkat – ha ugyan mertünk szót ejteni – visszaverték
az ösvényt kísérő sziklák, méghozzá olyan pontosan, olyan sokszor
ismétlődve, s egyszersmind annyira elváltoztatva, hogy bízvást hihettük:
egész csapat láthatatlan lény van körülöttünk, akik csúfot űznek belőlünk, és
szórakoznak rettegésünkön. A szirtfalakon és facsúcsokon lebegő fészkekből
nagy ragadozó madarak riadtak fel, s rátelepedvén a sziklák ormára,
gonoszul pislogtak le ránk, amint ott elhaladtunk. Keselyűk és hollók
rikácsoltak felettünk érdes, rekedt hangon, hogy ereinkben megfagyott a vér.
Lelki nyugalmunkat imáink és himnuszaink sem adták vissza: inkább újabb
madarakat csalogattak elő, károgásuk visszhangja pedig csak
megsokszorozta a bennünket körülvevő szörnyű lármát. Ijedten fedeztük fel,
hogy hatalmas, gyökerestül kiszakított fák hevernek a meredek hegyoldalra
lökve, és borzadtunk arra gondolva, hogy miféle hatalmas kéz tehette ezt
velük. Időnkint meredélyek szélén haladtunk, s rémületes volt lenézni az
alant tátongó szakadékba. Aztán vihar kerekedett, s bennünket majdhogy
meg nem vakított az égi tűz, és megsüketített a mennydörgés, mely ezerszer
erősebb volt, mint amit valaha hallottunk. Félelmünk végül is olyan fokra
hágott, hogy minden pillanatban azt vártuk, valami pokolbéli ördög ugrik
elénk egy szikla mögül, vagy egy vérengző medve bújik ki a bokorból, hogy
utunkat szegje. De csak őzek és rókák keresztezték az ösvényt, és félelmünk
csitult valamelyest, megértve, hogy a mi boldog szentünk nem kevésbé
hatalmas itt a hegyek között, mint lent a síkságon.
Végtére elérkeztünk egy folyóvíz partjára. Ezüstös tükre fölöttébb frissítő
látványt nyújtott. Kristálytiszta mélyében gyönyörű, aranyos pisztrángot
láttunk a sziklák közt, olyan nagyot, mint a pontyok a mi passaui
monostorunk halastavában. Lám, az Ég még ezen a vad helyen is bőkezűen
gondoskodik róla, hogy a hívők betarthassák a böjtöt.
A fekete fenyvesek alatt, szorosan a zuzmó borította, nagy sziklák
mellett, ritka, mélykék és aranyossárga virágok nyíltak. Aegidius testvér, aki
éppoly tudós volt, mint amilyen jámbor, ismerte őket herbáriumából, és
felsorolta nekünk a nevüket. Gyönyörködtető látvány volt, ahogy a sokféle
ragyogó bogár és pillangó előjött rejtekhelyéről az eső után. Teli marokkal
szedtük a virágot, és kergettük a szép szárnyas rovarokat, túláradó
örömünkben megfeledkezve rettegésről és imáról, medvékről és gonosz
lelkekről.
Teltek-múltak az órák, s mi nem láttunk egyetlen hajlékot, egyetlen
emberi lényt sem. Egyre mélyebbre hatoltunk be a hegyek közé, egyre
súlyosabbakká váltak az erdőkben és a szakadékokban tapasztalt
nehézségek. A vadon rémségei, amelyeket magunk mögött hagytunk, újra
meg újra elébünk kerültek, ám most már nem zavarták meg annyira
lelkünket, mert mindnyájan megértettük, hogy a Jóisten az Ő szent akarata
szerint hosszabb szolgálatra szánt minket. A barátságos folyó egyik ága
keresztezte utunkat, s ahogy közelebb mentünk, örömmel láttuk, hogy bár
durva, de szilárd híd vezet át felette. Ahogy át akartunk menni rajta,
véletlenül a túlsó partra pillantottam, s ott olyasmit láttam, amitől
megfagyott bennem a vér. A folyó túlpartján gyönyörű virágokkal borított
rét volt, s a rét közepén egy akasztófa, amelyen emberi test himbálózott!
Arca felénk fordult, s könnyűszerrel kivehettem vonásait, melyek bár
megfeketedtek és eltorzultak már, tévedhetetlenül mutatták, hogy azon a
napon érte őt utol a halál.
Már éppen a szörnyű látványra akartam irányítani társaim figyelmét,
amikor különös dolog történt: fiatal leány tűnt fel a réten, hosszú aranyhaján
virágkoszorú. Élénkpiros ruha volt rajta, s ez mintha az egész vidéket
tűzlánggal világította volna meg. Semmi jel nem mutatta, hogy félne az
akasztófán függő testtől, éppen ellenkezőleg, arrafelé siklott a füvön
mezítláb, erős, de kedves hangon énekelve, s közben két karjával
hadonászva, hogy elzavarja a dögmadarakat, amelyek rekedten kiáltozva,
nagy szárnycsapkodással, csőrvagdalkozással gyülekeztek a tetem körül.
Amint a lány közelebb ért, valamennyi szárnyra kapott, kivéve egy roppant
keselyűt, amely továbbra is kihívóan megült az akasztófa tetején, s mintha
fenyegette volna. Ő azonban közel szaladt az undorító teremtményhez,
ugrált, táncolt, sikítozott, míg végül az is kiterjesztette nagy szárnyát, és
nehézkesen tovalebbent. A lány akkor abbahagyta a táncot, s megállva a bitó
lábánál, nyugodtan és figyelmesen nézett fel a szerencsétlen ember
himbálózó testére.
A leány éneke magára vonta társaim figyelmét, s csak álltunk
mindhárman, nézvén a bájos gyermeket e különös környezetben, túlságosan
elámulva ahhoz, hogy megszólaljunk.
Miközben a meglepő látványt figyeltem; hideg borzongást éreztem
végigfutni a testemen. Azt mondják, ez csalhatatlan jele annak, hogy valaki
rálépett arra a helyre, ahol egykor majd megássák a sírját. Furcsa ezt
kimondani: abban a pillanatban rázott meg a hideg, amikor a lány az
akasztófa alá lépett. Ám ez csak azt mutatja, mennyire összekeveredik az
emberek igaz hite az ostoba, babonás hiedelmekkel. Mert hogyan is juthatna
arra Szent Ferenc egy hűséges követője, hogy az akasztófa alá temessék?
– Siessünk – mondtam társaimnak –, és imádkozzunk a halott lelki
üdvéért.
Hamarosan ott voltunk a tisztáson, és anélkül, hogy szemünket
felemeltük volna, nagy buzgón imádkoztunk. Én kiváltképp, mert szívem
teli volt szánalommal a szegény bűnös iránt, aki fejünk felett függött.
Eszembe jutott Isten szava, mely azt mondja: „Enyém a bosszú” – és
ráemlékeztem, hogy az édes Megváltó megbocsátott az Ő oldalán
megfeszített latornak; s ki tudná, nem jut-e irgalom és megbocsátás ennek a
szegény nyomorultnak is, aki az akasztófán halt meg?
Közeledtünkre a lány kissé hátrébb vonult, nem tudva, mit kezdjen
velünk és imádságunkkal. Most hirtelen, ájtatosságunk közepén,
meghallottam édes harangocska hangjának kiáltását: – A keselyű! A
keselyű! – s szava izgatott volt, nagy félelmet sejtető. Felpillantottam, és
egy hatalmas szürke madarat láttam a fenyvek felett, amint éppen lecsapott a
magasból. Szemmel láthatóan nem félt sem tőlünk, sem szent hivatásunktól,
sem jámbor szertartásunktól. Testvéreim mindenesetre méltatlankodtak,
hogy a kiáltás félbeszakította az imát, és megdorgálták a gyermeket. De én
így szóltam:
– Ez a lány bizonyára rokona a halott embernek. Gondoljátok csak meg,
testvéreim: e szörnyű madár azért jött, hogy megtépje az arcán a húst, hogy
karjából és testéből táplálkozzék. Csak természetes, hogy a lánynak
kiáltania kellett.
A testvérek egyike így szólt:
– Menj oda hozzá, Ambrosius, és parancsold meg neki, maradjon
csendben, hogy békén imádkozhassunk e bűnös ember elszállt lelkéért.
Az illatos virágok közt odasétáltam, ahol a lány állt, szemét még mindig
a keselyűre függesztve, mely egyre szűkülő körökben kerengett az akasztófa
felett. Ahogy ott álldogált az ezüstös virágokkal telehintett bokor előtt,
gyönyörű alakja rendkívül előnyösen mutatkozott meg – amint ezt bűnös
módon észrevenni merészeltem. Kiegyenesedve és teljesen mozdulatlanul
nézte, hogyan közeledem hozzá, bár nagy fekete szemének pillantása
riadtnak tűnt, mintha attól tartott volna, hogy bántani akarom. Akkor sem
mozdult, mikor már egészen közelében voltam, hogy előrelépjen, és
megcsókolja kezemet, ahogyan a nők és gyermekek általában szokták.
 – Ki vagy te – kérdeztem –, és mit művelsz ezen a szörnyű helyen?
Nem felelt és nem is intett, nem is mozdult; így hát megismételtem a
kérdést.
– Mondd meg, gyermekem, mit csinálsz te itt?
– Riogatom a keselyűket – válaszolt kimondhatatlanul kedves, lágy
dallamos hangon.
– Rokona vagy a halottnak? – kérdeztem.
Megrázta fejét.
– Ismered őt – folytattam –, és megszántad, hogy ilyen pogány halált
halt?
Ám a lány megint csak hallgatott, s folytatnom kellett a kérdezősködést:
– Mi volt a neve, és miért kellett meghalnia? Miféle bűnt követett el?
– Nathaniel Alfingernek hívták, és megölt egy férfit egy asszonyért –
mondta a lány érthetően, és a lehető legtermészetesebben, mintha a
gyilkosságnál és akasztásnál nem is volna hétköznapibb és érdektelenebb
dolog. Meghökkentem, és szigorúan ránéztem, ám a lány pillantása szelíd és
nyugodt maradt, semmi szokatlan nem volt benne.
– Ismerted ezt a Nathaniel Alfingert?
– Nem.
– És mégis idejössz, hogy holttestét megvédd a madaraktól?
– Igen.
– Miért téssz ilyen szolgálatot valakinek, akit nem ismertél?
– Mindig így teszek.
– Hogyan!...
– Valahányszor felakasztanak itt valakit, jövök és elkergetem a
madarakat, hogy keressenek maguknak más táplálékot. Nézd, ott egy másik
keselyű!
Vad, rikoltó hangot hallatott, két karját feje fölé lendítette, és átrohant a
réten, úgyhogy azt hittem, eszét vesztette. A nagy madár tovaszállt, a lány
meg nyugodtan visszajött hozzám, és napbarnított kezét keblére szorítva
mélyet sóhajtott, mint aki elfáradt. Megkérdeztem tőle, olyan gyengéd
hangon, amilyen csak kitelt tőlem:
– Mi a neved?
– Benedicta.
– És kik a szüleid?
– Anyám már meghalt.
 – De apád... Hol van?
Hallgatott. Én azonban kényszerítettem, hogy megmondja, hol lakik,
mert haza akartam vinni a szegény gyermeket, és meginteni apját:
vigyázzon jobban a lányára, s máskor ne engedje ilyen szörnyű helyen
kódorogni.
– Hol lakol te, Benedicta? Kérlek, mondd meg nekem.
– Itt.
– Micsoda? Itt? Ó, gyermekem, hiszen itt csak az akasztófa van.
A fenyők felé mutatott. Ujjának irányát követve, a fák között
nyomorúságos viskót láttam: inkább állati, semmint emberi hajléknak
tetszett. S ekkor már tudtam, jobban, mintha megmondta volna, hogy kinek
a gyermeke. Mikor társaimhoz visszatértem, s ők megkérdezték tőlem,
kicsoda a lány, így feleltem.
– A hóhér lánya.

III.

A halott ember lelkét a Boldogságos Szűz és a Dicső Szentek

közbenjárására bízva elhagytuk az átkozott helyet. Távozás közben még
hátrapillantottam a hóhér bájos gyermekére. Ott állt, ahol hagytam, és
utánunk nézett. Szép fehér homlokát még mindig a kankalinkoszorú övezte,
és ez csak bájosabbá tette arckifejezésének csodálatos szépségét. Nagy,
fekete szemei úgy ragyogtak, mint a téli éjszaka csillagai. Társaim, akik úgy
vélekedtek, hogy a hóhér lányának lenni csaknem egyenlő a pogánysággal,
megkorholtak a lány iránt mutatott érdeklődésemért, engem azonban nagyon
elszomorított a gondolat, hogy ezt az édes, szépséges gyermeket elkerülik,
megvetik olyasmiért, ami nem az ő bűne. Miért kell megaláztatásban
részesülnie apja borzalmas mestersége miatt? S nem a legtisztább
keresztényi könyörületesség súgta-e ennek az ártatlan lánynak, hogy
elkergesse a keselyűket felebarátja testéről, akit életében nem is ismert, s aki
az életre méltatlannak ítéltetett? Sokkal derekabb tettnek tartom ezt, mint
amikor egy buzgó keresztény alamizsnát vet a szegényeknek. Amikor
társaim előtt kifejeztem érzelmeimet, nagy szomorúságomra úgy találtam,
hogy nem osztoznak bennük. Ellenkezőleg, elneveztek álmodozónak és
bolondnak, aki fel akarja forgatni a világ ősi és üdvös rendjét. Senki nem
tehet mást, úgy mondották, mint azt, hogy utálattal fordul el attól az
osztálytól, amelyhez a hóhér és családja tartozik, mert mindazok, akik ilyen
személyekkel érintkeznek, bizony, maguk is bemocskolódnak. Én
mindazonáltal makacsul kitartottam meggyőződésem mellett, és a köteles
alázattal bár, de kételkedtem annak jogosságában, hogy az ilyen emberekkel
úgy bánunk, mint bűnözőkkel, csak azért, mert alkatrészei az
igazságszolgáltatás gépezetének, amely megbünteti a bűnözőket. Az, hogy a
templomban adunk egy sötét sarkot, szigorúan elkülönítve, a hóhérnak és
családjának, még nem ment fel minket ama kötelességünk alól, hogy mint
az Úr szolgái, az igazság és irgalmasság evangéliumát hirdessük, és példát
adjunk a keresztényi szeretetből és könyörületből. Testvéreim azonban
nagyon megharagudtak rám, és a vadon csak úgy zengett hangos
lármájuktól, olyannyira, hogy már-már valóságos gonosztevőnek kezdtem
érezni magam, bár tévedésemet belátni képtelen voltam. Nem tehettem
mást, csak reméltem, hogy az Ég sokkal irgalmasabb lesz
valamennyiünkhöz, mint mi vagyunk egymás iránt. A leányra gondolva
pedig megnyugvással töltött el a tudat, hogy Benedictának hívják. Szülei
talán azért nevezték el így, hogy legalább a neve jelentsen áldást annak, akit
soha senki nem fog megáldani.
De el kell mondanom, milyen csodálatos vidék volt az, ahova most
megérkeztünk. Ha nem lettünk volna biztosak abban, hogy az egész világ az
Úré, hiszen Ő teremtette, kísértésbe estünk volna, hogy ezt a vad tájat a
Gonosz birodalmának tartsuk.
Az ösvény alatt, odalent a mélyben, hatalmas sziklák között habzott,
tajtékzott a folyó, s a szürke kőszálak mintha mindjárt az ég boltozatját
akarták volna átdöfni. Bal oldalt, amint lassankint feljebb hágtunk ebből a
szakadékból, félelmetes fenyőrengeteg feketéllett, velünk szemben pedig
rettenetes bérctető magaslott. Ez a hegy rémítő voltában is valamiképp
mulatságosnak tetszett, mert fehér és csúcsos volt, akár egy bolondsipka, és
valami szolgára formázott, akinek liszteszsákot nyomtak a fejébe. S mindez
nem volt más, csak hó. Hó – május dicsőséges hónapjában! Valóban, Isten
alkotásai csodálatosak és csaknem hihetetlenek! Az a gondolat ötlött fel
bennem, hogy ha ez a vén hegy megrázná fejét, az egész környék megtelnék
hulló hóval.
Ugyancsak meglepődtünk, amikor észrevettük, hogy utunk mentén itt-ott
kiirtották a vadont, akkora darabokon, amelyekre épp egy-egy kunyhót
eszkábálhattak, és holmi kis kerttel telepíthették. E durva lakhelyek
némelyike olyan helyen állt, hogy az ember azt hitte volna, csak sasokban
lehet elég bátorság oda építkezni. De úgy látszik, nincs az a hely, ahová be
ne hatolna az ember, aki minden után kinyújtja kezét, még a levegőben lévő
dolgok után is. Midőn végre elértük végcélunkat, s megláttuk a templomot
és a házat, amelyet szeretett Szentünk nevére és dicsőségére emeltek ebben
a vadonban, jámbor megindultságtól reszketett a szívünk. A fenyő borította
szikla tetején kunyhók és házak álltak, középütt a monostor, mint pásztor a
nyája körében. A templomot és monostort faragott kőből rakták, nemes
architektúrájú épület volt, téres és kényelmes.
Vajha Isten megáldaná e szent helyre történt belépésünket!

IV.

Már néhány hete ebben a vadonban élek, de az Úr, mint mindenütt, itt is
jelen van. Egészségem jó, s a ház, amelyben helyet kaptam, nemhiába viseli
a mi szeretett Szentünk nevét, mivel a Hit erőssége és a béke lakhelye:
befogadja azokat, akik a Gonosz dühe elől menekülnek; nyugalmat ígér
mindenkinek, aki a bánat terhét hordozza. Önmagamról egyébként nem
mondhatok sokat. Fiatal vagyok, és bár kedélyem nyugodt, oly kevés a
világról és annak útvesztőiről való tapasztalatom, hogy úgy érzem,
különösképpen hajlamos vagyok a tévedésre, s hozzáférhető a bűn számára.
Életem folyása a csermelyhez hasonlatos, mely szelíden és csendesen vonja
át ezüstös szalagját a barátságos földek és virágos rétek között, ám mégis
tudja, hogy ha vihar kerekedik, és megered az eső, őrjöngő áradattá is
válhatik, hogy iszaptól szennyesen vágtasson a tenger felé, míg tébolyult
szenvedélyéről, erejéről romba dőlt házak és letarolt mezők tanúskodnak.
Nem bánat s nem is kétségbeesés űzött el a világból az Egyház
megszentelt magányába, hanem az Úr szolgálata iránt táplált, őszinte
vágyakozás. Egyetlen óhajom, hogy az én szeretett Szentemhez tartozzam,
hogy az Egyház áldott parancsainak engedelmeskedjem, és mint Isten
szolgája, könyörületes legyek az egész emberiséghez, melyet szívemből
szeretek. Az Egyház valóságosan az én szerető anyám, hiszen szüleim
kisgyermekkoromban meghaltak, s magam is elpusztultam volna
gondoskodás híján, ha Ő meg nem szán, s nem táplál, ruház és nevel mint
tulajdon gyermekét. És, ó, milyen boldogság lesz nekem, szegény barátnak,
ha majd felszentelnek, és a szent egyházi rend tagjai közé iktatnak, mint a
Legfelségesebb Isten papját! Örökké erre gondolok, és erről álmodom, s
lelkemet megpróbálom előkészíteni erre a magasztos és megszentelt
adományra. Tudom, sohasem lehetek méltó e nagy boldogságra, de erősen
remélem, hogy derék és őszinte pap leszek, szolgálván Istennek és
embernek, a világosság szerint, ami felülről adatott. Gyakran fohászkodom
az Éghez, hogy vessen alá a kísértés próbájának, hogy sértetlenül mehessek
keresztül a tűzön, elmémben és lelkemben megtisztultan. Ez idő szerint
ugyanis határtalan békesség honol bennem, amely e magányban álomba
ringatja lelkemet, s az élet minden kísértése és megpróbáltatása olyan
távolinak tűnik nekem, mint a tenger veszedelme annak, aki csak a partról
hallgathatja bátortalanul a hullámok távoli mennydörgését.

V.

Házfőnökünk, Andreas atya, szelíd és jámbor férfiú. Testvéreink békésen

és egyetértésben élnek. Nem henyék, nem szabadosak s nem is
erőszakoskodók. Magukat megtartóztatván nem merülnek túlságosan az
asztal örömeibe – dicséretre méltó mérséklet, hiszen az egész vidék
széltében-hosszában, a magaslatok és a völgyek, a folyó és a rengeteg
mindenestül a monostor tulajdona. Az erdőség tele van mindenfajta vaddal;
ezeknek legjava a mi asztalunkra kerül, s nekünk módfelett ízlik is. Árpából
és malátából egyfajta ital is készül monostorunkban – erős, keserű ital,
felfrissíti a kifáradt embert, de az én ízlésem szerint nem valami jóízű.
Ezen a vidéken a legnevezetesebb dolog a sóbányászás. Elmondták
nekem, hogy a hegyek teli vannak sóval – mily csodálatosak is az Úr művei!
Emez ásvány után kutatva, az ember aknák és alagutak segítségével mélyen
behatolt a Föld gyomrába, s napvilágra hozza a hegyek keserű kincseit. Én
magam is láttam a vörös, barna és sárga sókristályokat. A munkálatok
elfoglaltságot adnak parasztjaink nagyjának-aprajának, s néhány idegen
napszámosnak is. Mindannyian egy felügyelő, az úgynevezett sómester keze
alá tartoznak. Szigorú ember, nagy hatalma van, de rendfőnökünk és a
testvérek kevés jót mondanak róla – nem mintha keresztényietlen lelkületű
volna, hanem azért, mert cselekedetei gonoszak. Egyetlen fia van a
sómesternek. Rochus a neve, jóképű, de zabolátlan és elvetemült ifjú.
 VI.

Az itt lakó nép büszke, konok emberfajta. Azt hallottam, hogy egy régi
krónika úgy emlegeti őket, mint a rómaiak leszármazottait, akik a maguk
idejében sok alagutat fúrtak ezekbe a hegyekbe, hogy kibányásszák az
értékes sót; néhány ilyen alagút még ma is létezik. Cellám ablakából kilátok
ezekre az óriási szirtekre és a fekete erdőkre, amelyek napszálltakor tüzes
üszkökként izzanak végig a hegygerinceken, átellenben az égboltozatnak.
Úgy beszélték nekem, hogy e nép ősei (a rómaiak után) még konokabbak
voltak, mint az utódok, s amikor az összes környező népek rég felvették a
mi urunk, Megváltónk keresztjét, ők továbbra is megmaradtak a
bálványimádásban. Mostanra azonban meghajtották már makacs nyakukat a
szent jel előtt, s meglágyították szívüket az élő hit befogadására. Amilyen
erőteljesek testben, lelkükben épp olyan alázatosak, engedelmes követőiként
az Igének. Sehol másutt nem csókolta kezemet a nép olyan buzgón, mint itt,
noha még nem vagyok pap – nyilvánvaló ereje és győzelme ez a mi
dicsőséges hitünknek.
Természet szerint erősek és igen-igen csinosak arcukra és alakjukra
nézve, különösen a fiatalemberek, ám az idősebb férfiak is egyenesen és
büszkén járnak, mint megannyi király. A nők haja hosszú és aranyszőke;
szépen befonva és koszorúba csavarva viselik fejükön, s szeretik ékszerrel
cicomázni magukat. Némelyikük szemének sötét ragyogása vetekszik a
rubinok és gránátkövek fényével, mely drágakövekkel nyakukat díszítik.
Elmondták nekem, hogy a fiatal férfiak úgy küzdenek a fiatal nőkért, mint
szarvasbikák a gímekért. Ó, mily gonosz szenvedélyek élnek az emberi
szívekben! Mivel azonban én semmit sem tudok ezekről a dolgokról, és
soha nem is fogok érezni ilyen szentségtelen indulatokat, nem szabad
bíráskodnom, s nem szabad ítélkeznem.
Micsoda áldás, ó, Uram, a béke, amellyel eltöltötted azok lelkét, akik a
Tiéid! Nézd, semmi háborodás nincs az én keblemben; minden nyugodt ott,
mint a csecsemőgyermek lelkében, aki édesatyját így hívja: „Abba”. S így
legyen ez mindörökké.

VII.

Ismét láttam a hóhér szépséges lányát. A harangok misére kongtak,

amikor megláttam a monostor temploma előtt. Éppen egy beteg ember ágya
mellől jöttem, s amilyen sötétek voltak gondolataim, jólesett látnom az
arcát. Szerettem volna köszönni neki, de lesütötte szemét, nem vett észre. A
templom előtti négyszegletes tér tele volt néppel, férfiak és legények az
egyik oldalon, asszonyok és lányok a másikon, mind pompás kalapban,
aranyláncokkal felékesítve. Szorosan egymás mellett álltak, de amikor a
szegény gyermek közelebb jött, mind félrehúzódtak, suttogva és ferde
szemmel nézve rá, mintha kiátkozott bélpoklos volna, s a ragálytól
tartanának.
Szánalom töltötte el szívemet, és arra ösztönzött, hogy kövessem a lányt.
Mikor utolértem, megszólítottam:
– Adj isten, Benedicta.
Összerezzent, mint aki megijedt, majd feltekintve rám ismert.
Meglepődöttnek látszott, újra meg újra elpirult, végül csendesen
lehorgasztotta fejét.
– Nem mersz szólni hozzám? – kérdeztem.
Ő azonban nem válaszolt. Ismét szóltam hozzá.
– Légy jó, engedelmeskedjél az Úrnak, és ne félj senkitől, akkor
üdvözülni fogsz.
Erre mélyet sóhajtott, s halk hangon válaszolt. Alig volt ez több mint
suttogás.
– Köszönöm neked, uram.
– Nem vagyok én úr, Benedicta – mondtam –, hanem szegény szolgája
Istennek, aki kegyes és szerető Atyaként tekint minden gyermekére,
bármilyen alacsony sorban legyen is az. Imádkozzál Hozzá, ha nehéz a
szíved, és Ő melletted lesz.
Mialatt beszéltem, felemelte fejét, s úgy nézett rám, mint egy bánatos
gyermek, aki az anyja vigasztaló hangját hallgatja. S míg így beszéltem
hozzá, szívemben mély szánalommal, az egész nép előtt bevezettem a
templomba.
De kérlek Téged, ó, szentséges Ferenc, bocsásd meg a vétket, amit a
szent áldozat közben elkövettem. Mert miközben Andreas atya a mise
ünnepélyes szavait recitálta, szemem állandóan oda tévedt, ahol a szegény
gyermek térdelt egy sötét sarokban, amit őneki és apjának különítettek el,
magányosan és elhagyatottan. Úgy látszott, hogy szent buzgalommal
imádkozik, s Te biztosan elküldted hozzá kegyelmednek egy sugarát, hiszen
Te az emberszeretet által váltál nagy szentté, s a Kegyelem Trónusa elé
vitted nagy szívedet, amely az egész világ bűnei miatt vérezett. Énnekem
tehát, a Te legalázatosabb követődnek, ha magamba fogadtam egy szikráját
is lelkednek, nem kell-e megkönyörülnöm a szegény számkivetetten, aki
nem a maga bűne miatt szenved? Nem tehetek róla, sajátságos gyengédséget
érzek iránta, amit csakis égi jelnek vélhetek: különleges küldetésem van,
hogy vigyázzak rá, őrködjem felette, s végül is megmentsem a lelkét.

VIII

Házfőnökünk magához hívatott, és megdorgált. Azt mondta, hogy

nagyon megnehezteltek rám mind a testvérek, mind a nép, s megkérdezte,
miféle ördög szállt meg, hogy képes voltam a községi hóhér lányával menni
be a templomba.
Mi mást mondhattam volna, mint azt, hogy megszántam a szegény
leányt, s nem tehettem másként, mint ahogyan tettem.
– Miért szántad meg? – kérdezte.
– Mert minden ember kerüli – feleltem –, mintha maga volna a
megtestesült halálos bűn, és mert a leány teljesen bűntelen. Bizonyára nem
az ő hibája, hogy az apja hóhér, de még az apjáé sem, hiszen bármily
sajnálatos, kell, hogy legyenek hóhérok.
Jaj, szeretett Ferencem, hogy megszidta szegény szolgádat a házfőnök
ezekért az ártatlan szavakért!
– És most már megbántad? – noszogatott szemrehányásai végén. De
hogyan is bánhatnám meg a szánakozást, amire szilárd meggyőződésem
szerint szeretett Szentünk ösztönzött!
Látva megátalkodottságomat, a házfőnök nagyon elszomorodott.
Hosszasan leckéztetett, azután kemény penitenciát szabott rám. Szelíden és
csendesen fogadtam büntetésemet, s most cellámba zárva böjtölök, és
vesszőzöm magamat. Nem is kímélem magam ebben, hiszen boldogság az,
ha olyasvalaki miatt szenvedtünk, akivel mások annyira méltatlanul bánnak,
mint ezzel a szegény társtalan gyermekkel.
Cellám rácsainál állok, és nézek a magas, titokzatos hegyekre, amelyek
feketén mutatkoznak meg az esti égbolton. Enyhe idő lévén kinyitom a
rostély mögötti ablakot, hogy beeresszem a friss levegőt, és jobban halljam
a mélybeli folyó énekét, mely valami isteni barátság hangján szól hozzám,
szelíden vigasztalóan.
Nem tudom, említettem-e már, hogy a monostor egy szikla tetejére épült,
magasan a folyó felett. Mindjárt celláink ablaka alatt hatalmas, durva
szegélyű sziklafal húzódik, amit senki sem tud megmászni, hacsak nem
élete kockáztatásával. Képzelhető hát, mennyire megdöbbentem, amikor a
félelmetes mélységből egy élő alakot láttam felemelkedni, pusztán két karja
erejével. Áthúzódzkodott a peremen, s felegyenesedett, éppen a szakadék
szélén! Nem tudtam kivenni a homályból, hogy miféle teremtmény; azt
gondoltam, talán a gonosz lélek közeledik, hogy megkísértsen. Keresztet
vetettem tehát, és elmondtam egy imát. S most hirtelen megmozdult a karja,
aztán valami berepül az ablakon, át a fejem fölött, hogy ott heverjen cellám
padozatán tündökölve, mint egy fehér csillag. Lehajolok, felveszem. Egy
csokor virág, olyan, amilyet még sohasem láttam: levél nélküli, hófehér és
nincs illata. Mikor ismét az ablakhoz lépek, hogy jobban szemügyre vegyem
a csodás virágokat, tekintetem újból a sziklán álló alakra fordul, és ekkor
egy édes, halk hangot hallok, amely azt mondja:
– Benedicta vagyok, és köszönöm!
Ó, nagy Ég! A gyermek volt az, aki nem törődve a veszéllyel,
felkapaszkodott a szörnyű sziklákon, hogy bűnhődésem és magányom
idején üdvözölhessen. Tudott hát büntetésemről, és tudta, hogy miatta
kaptam. Még azt is pontosan tudta, hogy melyik cellába zártak el. Ó, áldott
Szent! Kitől tudhatta volna meg ezt, ha nem Tőled. Még egy hitetlennél is
hitványabb volnék, ha kételkedném abban, amit a lány iránt táplált érzésem
jelent: parancs küldetett nekem, hogy megvédjem őt.
Láttam, amint e félelmetes mélység fölé hajol. Várt egy pillanatot, azután
kezével felém intett, és eltűnt. Önkéntelenül felkiáltottam – lezuhant?
Megmarkoltam ablakom vasrostélyát, és teljes erőmből megráztam, de nem
engedett. Elkeseredetten a földre vetettem magam, és kiáltozva
könyörögtem az összes szentekhez, hogy óvják a drága gyermeket, ha még
életben van, veszélyes lebocsátkozása közben, ha pedig lezuhant, járjanak
közben ártatlan lelkéért. Még mindig térden álltam, amikor Benedicta jelét
adta szerencsés leérkezésének. Olyasféle kiáltás volt, mint amilyet ezek a
hegylakók hallatnak a maguk vad életörömében – csakhogy Benedicta
kiáltása a szakadék legmélyéről jött, és tulajdon visszhangjával keveredve
semmiféle más emberi hanghoz nem hasonlított. Annyira megrendített ez,
hogy sírtam, könnyeimet a kezembe tartott vadvirágra hullatva.

IX

Mint Szent Ferenc követőjének, semmit sem szabad birtokomban

tartanom, ami szívemnek kedves. Így hát döntöttem legdrágább kincsemről:
szeretett Szentemnek ajánlottam fel a gyönyörű virágokat, Benedicta
ajándékát. Úgy helyeztem el őket a monostor templomában levő képe előtt,
hogy díszítsék vérző szívét, amit az emberiségért vállalt szenvedésének
jelképeként keblén kívül visel.
Megtudtam a virág nevét: színe miatt, s mert finomabb, mint a többi
virág, Edelweiss-nek, „nemes fehérnek” hívják. Ilyen ritka tökéletességűek
csak a legmagasabb és legvadabb csúcsokon teremnek – többnyire
sziklafalak peremén, sok száz láb mélységű szakadékok felett, ahol egy
rossz lépés végzetes lehet a virágszedőre.
Ezek a gyönyörű virágok a vad vidék valódi ártó szellemei: számos
halandót csalogatnak szörnyű halálba. Rendtársaim szerint egy év nem
múlik anélkül, hogy juhászok, vadászok vagy vakmerő legények el ne
pusztulnának, engedve a csodálatos virág csábításának.
Isten legyen könyörületes valamennyiük lelkéhez!

X.

Bizonyára elsápadtam, mikor egyik testvérünk ebéd közben hírül hozta,

hogy Szent Ferenc képén egy csokor gyopárt találtak, méghozzá olyan
szépet, amilyen sehol másutt nem nő a környéken, csak egyetlen kőszál
tetején. A szirt ezer lábnál is magasabb, és egy félelmetes tó fölött
emelkedik. A testvérek csodálatos történeteket meséltek a tó rémségeiről –
hogy mennyire veszedelmes és mély a vize, milyen irtóztató szellemeket
lehet látni partjain, vagy amint vizéből épp felbukkannak.
Így hát Benedicta gyopárja nagy izgatottságot és álmélkodást keltett,
mert még a legvakmerőbb vadászok között is igazán kevés akad, aki
felmerészkednék a kísérteties tó fölé magasodó szikára. És a zsenge
gyermek véghezvitte ezt a hőstettet! Egészen egyedül elment arra az iszonyú
helyre, felkúszott a szikla csaknem függőleges falán, egészen a kis zöld
foltig, ahol azok a virágok nőnek, amelyekkel engem akart köszönteni. Nem
kételkedem, hogy az Ég óvta meg őt a balesettől, hogy látható jelet kapjak,
és megértsem: szent kötelességem immár az ő megmentése.
Ó, te szegény ártatlan gyermek, aki átkozott vagy a nép szemében: Isten
kinyilatkoztatta, hogy gondodat viseli; s lelkemben már érzek valamit abból
a tiszteletből, ami meg fog illetni téged, ha tiszta és szinte voltodért Ő majd
kegyelmének jelével illeti földi maradványaidat, és az Egyház boldoggá fog
avatni!
Megtudtam más egyebet is, ami feljegyzésre méltó. Ez a virág errefelé a
hűséges szerelem jelképe; a legények szeretőjüknek ajándékozzák, a
leányok kedvesük kiskalapja mellé tűzik. Világos, hogy Benedicta, mikor
kifejezte háláját az Egyház alázatos szolgája iránt, arra törekedett, noha
talán öntudatlanul, hogy ráadásul az Egyház iránti szerelmét is kimutassa,
bár e szép érzületre, sajnos, eddig még nem sok oka volt.
Miközben nap nap után a környéken kószáltam, alaposan megismertem
az erdőnek, a szorosnak és a meredek hegyoldalaknak minden ösvényét.
Gyakorta elküldtek a parasztok, vadászok vagy pásztorok hajlékaiba,
hogy orvosságot vigyek a betegeknek, vagy vigaszt a
megszomorodottaknak. A főtisztelendő házfőnök atya azt mondta nekem,
hogy mihelyt belépek a papi rendbe, nekem kell majd elvinnem a
haldoklókhoz a szentséget, mert én vagyok a testvérek között a legifjabb és
legerőteljesebb. Itt, a magaslatokon gyakran előfordul, hogy egy vadász
vagy pásztor lezuhan a sziklákról, s csak napok múltán találják meg, még
élve. Ilyenkor azután a pap kötelessége a szenvedő ágyánál elvégezni szent
vallásunk szertartását, hogy az áldott Üdvözítő magához fogadja az eltávozó
lelket.
Hogy méltó lehessek erre a nagy kegyelemre, ó, szeretett Szentünk,
bárcsak tisztán tartanád szívemet minden földi szenvedélytől és vágytól!

XI.

A monostor nagy ünnepet ült, s én hírt akarok adni mindarról, ami ott
történt.
A testvérek már napokkal korábban szorgoskodtak az előkészületek
körül. Néhányan fenyő- és nyírgallyakkal meg virágokkal díszítették fel a
templomot.
 Elmentek a többi emberrel együtt alpesi rózsát szedni, a legszebbet, amit
csak találhattak; nyár dereka lévén, most nagy bőségben nyílik ez a virág.
Az ünnepséget megelőző napon a testvérek a kertben üldögéltek, és
templomi koszorúkat fontak; még a főtisztelendő házfőnöknek és az
atyáknak is kedvük telt vidám beszélgetésünkben. A fák mellett sétálgattak,
és kedélyesen csevegtek, s arra buzdították a pincemester testvért, hogy
bánjék csak bőkezűen a pincék tartalmával.
Másnap reggel volt a szent processzió. Igen szép látványt nyújtott, és
öregbítette Szent Egyházunk dicsőségét. A házfőnök bíborselyem
mennyezet alatt lépkedett, körülötte a tisztelendő atyák, kezükben a
Megváltó megfeszítésének jelképével. Utánuk mi, testvérek következtünk,
lobogó fáklyákkal és zsolozsmákat énekelve. Mögöttünk jött az ünneplő
ruhába öltözött néptömeg.
A körmenet résztvevői között leghetykébbek a hegylakók voltak, meg a
bányászok, akiknek élén a sómester haladt, drága szerszámokkal ékes,
gyönyörű paripán. Büszke külsejű ember volt, oldalán nagy kardot viselt.
Mögötte lovagolt fia, Rochus. Mikor valamennyien felsorakoztunk a kapu
előtt, alaposan szemügyre vettem ezt a fiatalembert. Önfejűnek és
makacsnak ítéltem. Kalapját félrecsapva viselte, és perzselő pillantásokat
vetett az asszonyokra és a leányokra. Miránk, barátokra, megvetően nézett.
Attól tartok, hogy nem valami jó keresztény, de ő a legdaliásabb legény, akit
valaha is láttam: magas és karcsú, mint egy növendék fenyő, szeme
világosbarna, hajfürtjei aranyszőkék.
A sómesternek épp olyan hatalma van ezen a területen, mint a mi
házfőnökünknek. A herceg küldte ide, és őt tette legfőbb bíróvá minden
ügyben. Még élet vagy halál felett is dönthet, ha valakit gyilkossággal vagy
egyéb főbenjáró bűnnel vádolnak. Szerencsére, az Úr jó ítélőképességgel és
bölcsességgel ajándékozta meg.
A körmenet áthaladt a falun, és lekanyarodott a völgybe, egészen a nagy
sóbányák bejáratáig. A főakna előtt oltár emelkedett, s a nép térden állva
hallgatta végig a misét, amit a házfőnök celebrált. Megfigyeltem, hogy a
sómester és fia milyen látható vonakodással térdel le és hajt fejet, s ez
mélyen elszomorított. A szertartás végeztével továbbvonult a körmenet a
Kálváriahegynek nevezett magaslat felé, ami még fentebb van, mint a
monostor, s melynek csúcsáról igen szép kilátás nyílik az egész alant fekvő
vidékre. A tisztelendő házfőnök itt felmutatta a feszületet, hogy elűzze a
gonosz hatalmakat, amikben bővelkednek ezek a rettenetes hegységek; imát
is mondott, és megátkozta a völgyet megfertőző összes démonokat. A
harangok az Úr dicséretét zengték; úgy tűnt, mintha mennyei harangok
csengtek volna a pusztaságon át. Valóban minden nagyon szép és jó volt.
Körülnéztem, vajon ott van-e a hóhér lánya, de sehol sem láttam, és nem
tudtam, örüljek-e, hogy nincs kitéve a nép bántalmazásának, vagy pedig
szomorkodjam, hogy megfosztattam ama lelkierőtől, amit az ő mennyei
szépségének látványából meríthettem volna.
A szertartások után következett az ünnepség. A fák sátra alatt egy résen
asztalokat terítettek, s a papság és a nép, a főtisztelendő házfőnök és a
hatalmas sómester, nekiláttak az ifjak által felszolgált húsételnek. Érdekes
volt látni, ahogyan a fiatalemberek nagy tüzet raktak fenyő- és jávorfából,
fanyársakra jókora ürühús-darabokat húztak, s addig forgatták őket a parázs
felett, amíg pirosra nem sültek: akkor azután az atyák és a hegylakók elé
tálalták a pecsenyét. Nagy katlanokban pisztráng és ponty főtt. Roppant
kosarakban hordták a búzakenyeret, és ami az italt illeti, bizony nem volt
hiány abban sem, mert mind a házfőnök, mind a sómester egy-egy hordó
sört ajándékozott az ünnepre. A két hatalmas edény ászokfán állt egy vén
tölgy aljában. A legények és a sómester emberei abból a hordóból ittak, amit
ő adott, míg a házfőnök körül a pincemester testvér szorgoskodott, s
közülünk néhány fiatalabb barát. Szent Ferenc becsületére mondom, hogy a
klérus hordója sokkal nagyobb terjedelmű volt, mint a sómesteré.
A házfőnöknek és az atyáknak; valamint a sómesternek és főbb
embereinek külön asztalról gondoskodtunk. A sómester és a házfőnök egy
szép szőnyegre állított széken ült, és vászonmennyezet oltalmazta őket a
napsütéstől. Az asztal mellett, csudaszép asszonyaiktól és leányaiktól
körülvéve, sok lovag ült; ezek távoli kastélyokból érkeztek ide, hogy részt
vegyenek a nagy ünnepen. Én szolgáltam fel az asztalnál, kézre adtam a
fogásokat, töltögettem a kupákat, és megfigyeltem, milyen jó étvágyú a
társaság, s mennyire szereti azt a barna és keserű italt. Azt is láthattam, hogy
a sómester fia milyen szerelmetes pillantásokat vet a hölgyekre, s ez nagyon
felháborított, hiszen nem veheti feleségül valamennyit, különösképpen
pedig azokat nem, akik már férjhez mentek.
Még muzsikánk is volt. A zenészek falubeli fiúk voltak, akik szabad
idejükben különféle hangszereken szoktak játszani. Ó, hogy rikoltoztak azok
a flóták és sípok, hogy táncoltak és cincogtak a hegedűvonók! Nem kétlem,
hogy nagyon jó zene volt ez, de az Ég, úgy látszik, nem talált rá méltónak,
hogy hozzá való hallással ajándékozza meg fülemet.
Biztos vagyok benne, hogy boldogságos Szentünknek nagy elégtételül
szolgált a látvány, hogy ennyi ember tölti bendőjét pukkadásig étellel-itallal.
Egek, hogy faltak! Micsoda földöntúli mennyiségeket tüntettek el! De ez
még semmi volt az iváshoz képest. Határozottan állítom, hogy ha minden
hegylakó kapott volna egy-egy hordót, csak magának, tökéletesen kiürítette
volna azt is, egymaga. Az asszonynép azonban nem látszott kedvelni a sört,
különösen a fiatal lányok nem. Ivás előtt egy-egy legény rendszerint
odanyújtotta poharát valamelyik leánynak, az éppen csak megérintette
ajkával, aztán fintorgott, és elfordította az arcát. Nem ismerem eléggé az
asszonyok szokásait, tehát nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy más
alkalommal is ugyanilyen önmegtartóztatók-e.
Evés után a fiatal férfiak fürgeségüket és erejüket fitogtató játékba
kezdtek. Szent Ferenc! Micsoda lábszárak, micsoda karok és nyakak!
Nagyokat ugrottak, és tusakodtak is egymással – olyanok voltak, mint a
küzdő medvék. Maga a puszta látvány rettegéssel töltött el; mintha össze
akarták volna zúzni egymást. De a leányok bizony félelem vagy aggódás
nélkül nézelődtek; viháncoltak, és szemmel láthatólag nagyon tetszett nekik
a dolog. Hát még a hangjuk, az volt ám a csodálatos! Az ifjú hegylakók
hátrahajtották fejüket, s rikoltottak, míg visszhang kelt a hegyoldalakról, s
úgy zúgott a völgyszorosokban, mintha légiónyi démon torkából jönne.
Mindük között a sómester fia volt a legelső. Ugrott, mint a szarvas,
küzdött, mint tüzes ördög, és bőgött, mint egy vad bika. Király volt ő ezek
között a hegylakók között. Megfigyeltem, hogy sokan irigylik erejét és
szépségét, s titokban gyűlölik is. De mindnyájan engedelmeskednek neki.
Szép volt nézni, mint hajladozik a teste ennek a fiatalembernek játék és
ugrás közben: hogyan emeli fel fejét, mint mikor a szarvas körülnéz, hogyan
rázza meg aranyszőke fürtjeit, s áll égő arccal, ragyogó szemmel társai
között. Milyen szomorú is arra gondolni, hogy gőg és szenvedély vert tanyát
ebben a szép testben, mely pedig, úgy tűnt, a lélek hajlékául teremtődött,
Alkotójának dicsőségére!
Közel volt már az alkonyat, amikor a házfőnök, a sómester, az atyák és
az előkelőbb vendégek eltávoztak és hazatértek, a többiekre hagyva a
további ivást és a táncot. Kötelességem arra kényszerített, hogy a
pincemester testvérrel együtt sört merjek a nagy hordóból a dorbézoló
legényeknek. A fiatal Rochus is ott maradt.
Nem tudom, hogyan történt, de egyszer csak mellettem termett.
Pillantása sötét volt, magaviselete gőgös:
– Te vagy az a barát, aki a múltkor megbotránkoztatta a népet?
Alázatosan kérdeztem, noha bűnös haragot éreztem barátköntösöm alatt:
– Miről beszélsz?
– Mintha bizony nem tudnád – mondta dölyfösen. – Hát csak vésd
eszedbe, amit mondok, ha még egyszer barátságot mutatsz az iránt a lány
iránt, úgy megleckéztetlek, hogy sosem felejted el. Ti, barátok, szívesen
takargatjátok szemtelenségeteket valamiféle erény nevével; de én ismerem
ezt a fogást, és nem dőlök be neki. Jól megjegyezd ám, kis csuhás, mert sem
a csinos képed, sem a nagy szemed nem fog rajtad segíteni!
Azzal hátat fordított, és ott hagyott, de folyvást hallottam erős hangját az
éjszakában, ahogy a többivel együtt énekelt és kurjongatott. Megtudtam hát,
hogy ez az arcátlan fickó a hóhér bájos lányára vetette szemét, s
mondhatom, mélységesen felháborodtam. Érzései nyilván nem voltak
tisztességesek, mert hiszen akkor a gyűlölködés helyett inkább hálás lett
volna nekem a lány iránti kedvességemért, s megköszönte volna. Aggódtam
a gyermekért, s újra és újra megfogadtam boldogságos Szentemnek, hogy
őrizni és védeni fogom, engedelmeskedve a csodának, amit ő tett bennem,
midőn szívem felfigyelt a leányra. S eme csodálatos érzés, melyet
birtokolnom megadatott, arra ösztönzött, hogy soha el ne hanyagoljam
kötelességemet: megőrizlek téged, Benedicta, testedben is, lelkedben is!

XII.

Hadd folytassam krónikámat.

A fiúk száraz rőzsét vetettek a tűzre, úgyhogy a lángok bevilágították az
egész rétet, és vörösre festették a fákat. Akkor megragadták a falubeli
lányokat, s elkezdték őket pörgetni és forgatni, körbe-körbe. Boldogságos
szentek! Mint dobogtak és forogtak! Kalapjukat a levegőbe hajigálták,
sarkukat felkapkodták a földről, s a lányokat úgy emelgették a magasba,
mintha csak toll-labdák volnának ezek a tenyeres-talpas némberek!
Kiabáltak, rikoltoztak, mintha az összes rossz lelkek beléjük bújtak volna,
úgyhogy azt kívántam, bár jönne egy kondára való disznó, hogy az ördögök
elhagyhassák ezeket az emberi állatokat, és a négylábúakba bújhassanak. A
fiúk csordultig voltak a barna sörrel, ami keserű és erős – baromi ital.
A méreg hamarosan őrültségbe kergette őket. Ököllel és késsel estek
egymásnak, mintha gyilkolni akarnának. Akkor a sómester fia, aki eddig
csak állt és nézte őket, hirtelen közibük szökött, két verekedőt megragadott
a hajánál, és olyan erővel ütötte össze a fejüket, hogy orrukat elöntötte a vér.
Biztosra vettem, hogy a koponyájuk úgy összetört, mint a tojáshéj, de
nagyon kemény fejűeknek kellett lenniük, mert amint eleresztette őket, úgy
látszott, szinte fel sem vették a büntetést. Hosszas rikoltozás és kiáltozás
után Rochusnak sikerült békét teremtenie, amit én, szegény féreg, valóságos
hősi tettnek láttam. Újból felhangzott a muzsika: a hegedűk nyekeregtek, a
sípok visítottak, és a fiúk, tépett ruhában, összekarmolt, vérző arccal, megint
ropták a táncot, mintha mi sem történt volna. Bizonnyal olyan nép ez, amely
megörvendeztetné egy Bramarbas vagy egy Holofernes szívét.
Alig ocsúdtam fel ijedtségemből, amit Rochus okozott, s máris még
nagyobb rémület szállt meg. Rochus egy szép magas lánnyal táncolt, aki
méltó királynéja volt ennek az ifjú királynak. Akkorákat ugrottak, olyan
szédítő forgásokat míveltek, de egyúttal olyan bájosak is, hogy mindenki
ámulva és tetszéssel nézte őket. A lány ajka érzékien mosolygott, s barna
arcának merész tekintete mintha ezt mondta volna: „Nézzétek! Én vagyok
az ő szívének úrnője!” De a legény, mint aki megundorodott, hirtelen
eltaszította magától, kitört a táncolók köréből, és odakiáltott barátainak:
– Megyek, elhozom az én igazi páromat! Ki tart velem?
A magas lány a sértéstől eszeveszetten állt ott, s egy démon tekintetével
nézett a legényre: fekete szemében pokolbéli tűz izzott! Ám az ittas
suhancok jót mulattak a hoppon maradt lányon, és hangosan kinevették.
Rochus felkapott egy tüzes üszköt, addig csóválta feje körül, míg
záporesőként nem hullottak róla szikrák, és újra elkiáltotta:
– Ki jön velem? – majd sietős léptekkel eltűnt a sűrűben.
A többiek szintúgy üszköt csóválva utána futottak, s hamarosan csak
hangjuk hallatszott messziről, felverve az éjszakát: ők maguk már nem
voltak láthatók. Még mindig arrafelé néztem, amerre eltűntek, mikor a
magas lány, akit Rochus megbántott, mellém lépett, és a fülembe súgott
valamit. Arcomon éreztem forró leheletét.
– Ha törődöl a hóhér lányával, siess, és védd meg attól a részeg
nyomorulttól. Nincs nő, aki ellenállna neki.
 Istenem, hogy megrémítettek ennek a nőnek vad szavai! Nem
kételkedtem bennük, hanem a szegény gyermek iránt érzett aggódásomban
ezt kérdeztem:
– Hogyan óvhatnám meg őt?
– Fuss, barát, és figyelmeztesd – felelt a némber. – Rád hallgatni fog.
– Csakhogy ők hamarabb fellelik, mint én.
– Részegek, és nemigen tudnak sietni. Azonkívül én ismerek egy
rövidebb ösvényt a hóhér kunyhójához.
– Akkor hát mutasd meg, de gyorsan! – kiáltottam. Tovasurrant, intve,
hogy kövessem. Rövidesen az erdőben voltunk, olyan sötétségben, hogy
alig láttam a nő alakját. Ő azonban olyan gyorsan mozgott, s léptei olyan
biztosak voltak, mintha nyílt területen s napvilágon járnánk. A fiúk fáklyái
magasan felettünk imbolyogtak, és ez azt mutatta, hogy a hosszabbik
ösvényt választották, a hegyoldal mentében. Hallottam vad kiáltásaikat, és
reszkettem a gyermekért. Egy darabig csendben haladtunk, messze magunk
mögött hagyva a legényeket, mikor a fiatal nő beszélni kezdett magában.
Eleinte nem értettem, mit mond, de később minden szenvedélyes szavát
felfogta fülem:
– Nem fogja megkapni őt! Pokolba a hóhér kölykével! Mindenki
megveti, és kiköp, ha látja. Ez aztán Rochusra vall... nem törődik azzal, mit
gondolnak vagy mondanak az emberek. Azért szereti, mert a többiek utálják.
Amellett még csinos is az arca. No, majd én még jobban kicsinosítom!
Vérrel fogom megjegyezni! De még ha magának az ördögnek a lánya volna
is, ez nem nyugodnék addig, amíg meg nem kapja. Nem fogja megkapni!
Felemelte karját, vadul felkacagott – borzasztó volt hallani!
Elgondolkoztam az ember szívében élő sötét erők felől, habár, Istennek hála,
annyit tudok csak ezekről, mint egy gyermek.
Végre elértünk a Galgenberghez – azon van a hóhér kunyhója –, aztán
egy néhány perces emelkedő következett, s máris ott álltunk az ajtó előtt.
– Itt lakik – mondta a lány, rámutatva a kunyhóra, melynek ablakából
kiszűrődött a faggyúgyertya sárga fénye. – Menj, figyelmeztesd. A hóhér
beteg, és nem tudná megvédeni a lányát, még ha merné, akkor sem. Jobb
lenne, ha elvinnéd; vidd el az Alpfeldre, tudod, a Göll tetején, ahol az apám
háza van. Ott fent nem fogják keresni.
Ezzel otthagyott, s eltűnt a sötétségben.
 XIII.

A kunyhó ablakán betekintve megpillantottam a hóhért. Egy széken ült,

mellette a lánya, kezét apja vállán nyugtatva. Kihallatszott a férfi nyögése és
köhögése, s jól látta, amint leánya csillapítani igyekszik fájdalmát.
Határtalan szeretet és fájdalom volt arcán, mely szebb volt, mint valaha.
Az sem kerülte el figyelmemet, hogy milyen tiszta és rendes a szoba s
minden berendezése. Az alacsony hajlék egészében azt mutatta, hogy Isten
megáldotta békéjével e helyet. Ezek a szégyentelen személyek mégis
elátkozottnak tekintették, és gyűlölték, mint a halálos bűnt! Ami különösen
megtetszett nekem, az a boldogságos Szűznek a falon függő képmása volt,
szemben az ablakkal, melynél állottam. Keretét mezei virágok ékesítették,
és a Szent Anya palástján gyopárfüzérek díszítettek.
Kopogtattam az ajtón, s be is szóltam:
– Ne féljetek, én vagyok, Ambrosius testvér.
Úgy vettem észre, hogy hangom és nevem hallatára hirtelen öröm futott
át Benedicta arcán, de lehet, hogy csak meglepetés volt az... a szentek
őrizzenek meg a gőg vétkétől. Az ablakhoz jött, és kinyitotta.
– Benedicta – mondtam sietősen, miután köszöntését viszonoztam –, vad
és ittas legények közelednek ide, hogy elvigyenek téged a táncba. Rochus is
köztük van, és azt mondják, kényszeríteni akar, hogy táncolj vele.
Megelőzve őket idesiettem, hogy segítsek elmenekülnöd.
Rochus nevére a vér elfutotta orcáit, és sötétpirosra festette egész
ábrázatát. Ó, jaj, megértettem, hogy féltékeny vezetőmnek igaza volt; nincs
asszonyember, aki ellenállna ennek a szépfiúnak, még ez a jámbor és
erényes gyermek sem kivétel. Apja, amikor felfogta, mit mondok, lábra állt,
és kitárta két erőtlen karját, mintha meg akarná oltalmazni lányát a
bántalomtól, de bár lelke erős volt, teste – tudtam – erőtlen. Így szóltam
hozzá:
– Hadd vigyem el őt, a legények ittasak, és nem tudják, mit cselekszenek.
Ellenkezésed csak még jobban felbőszítené őket, és mindkettőtöket
bántalmaznának. Jaj, figyelj: nézd fáklyáikat, halld lármás hangjukat!
Gyorsan, Benedicta, siess, siess!
Benedicta odaugrott a felzokogó öregemberhez, és gyengéden megölelte.
Azután kisurrant a szobából, s miután kezemet csókokkal borította el,
befutott az erdőbe, és eltűnt. Ezen nagyon meglepődtem. Néhány percig
vártam, hogy visszajöjjön, majd beléptem a szobácskába, hogy megvédjem
apját a vad legényektől, akik csalódásukat bizonyára rajta akarják majd
megbosszulni.
De azok nem jöttek. Hiába vártam és figyeltem. Egyszer csak
örömkiáltásokat és ujjongást hallottam, s ez arra késztetett, hogy remegve
fohászkodjam a boldogságos Szenthez. De a hangok elhaltak a távolban, és
én tudtam, hogy a fiúk visszatértek a Galgenbergről a tüzek mezejére. Mi
ketten pedig, a beteg ember meg én, csodát emlegettünk, amely másfelé
fordította a fiúk szándékát, s szívünk megtelt hálás örömmel. Azután
visszatértem ugyanazon az ösvényen, ahol jöttem. Mikor a rét közelébe
jutottam, vadabb és bolondabb lármát hallhattam, mint valaha, és nagyobb
tüzek ragyogását láthattam, valamint legények és lányok alakjait, amint a
tisztáson táncoltak, fedetlen fővel, vállukra bomlott hajjal, az őrült
ugrándozástól szétzilált ruházatban. A tüzek körül keringtek, ide-oda
kanyarogva közöttük, hol feketét, hol pirosat mutatva, aszerint, hogy a
tűzfény hogyan esett rájuk. Mindenestül olyanok voltak, mint az alvilág
szellemei, kik épp valami pokoli évfordulót ünnepelnek, vagy azon
örvendeznek, hogy újfajta kínzást sikerült kieszelniük az elkárhozottak még
nagyobb gyötrelmére. És, szentséges Üdvözítő, egy megvilágított térség
közepén, amelyre a többiek nem tették lábukat, minden egyébről szemmel
láthatólag elfelejtkezve, ott táncolt egymással Rochus és Benedicta.

XIV.

Istennek Szent Anyja! Mi lehet rosszabb, mint egy angyal bukása?

Láttam, megértettem akkor, hogy Benedicta, elhagyva engem és atyját,
szabad akaratából ment elébe végzetének, amitől én megpróbáltam
megvédeni.
– Egyenesen Rochus karjába futott az átkozott szajha – susogta valaki
mellettem, s hogy megfordultam, a magas barna lányt láttam, aki vezetőm
volt előbb. Arcát gyűlölet torzította el. – Bárcsak megöltem volna. Mért
tűrted, hogy kijátsszon minket, te bolond barát?
Félretaszítottam, és anélkül, hogy tudnám, mit csinálok, a pár felé
rohantam. De mit tehettem? Ugyanebben a pillanatban – mintha csak meg
akarnák előzni közbelépésemet, noha valójában nem is tudtak jelenlétemről
– körbefogták őket a részeg legények. Elismerően kiáltoztak, tenyerüket
ütemesen csattogtatták.
 Elragadó látványt nyújtott a gyönyörű emberpár tánca. A magas, karcsú
és hajlékony férfi olyan volt, mint egy pogány görög isten, Benedicta pedig
valósággal tündérnek tetszett. A rétek felett lebegő könnyű ködfátyolon át
úgy látszott, mintha aranyból és bíborból szőtt kelme borítaná frissen
perdülő, finoman hajladozó alakját. Szemét szemérmesen lesütötte,
mozdulatai fürgék, de könnyedek és bájosak voltak, arcát izgalom hevítette
– mintha egész lelke elmerült volna a táncban. Szegény, édes gyermek!
Eltévelyedése megriasztott, de megbocsátottam neki. Olyan sivár és
örömtelen volt az élete – miért is ne szerethetné a táncot? Áldja meg őt az
Ég! De Rochus – ó, jaj, az Isten bocsásson meg neki!
Míg néztem őket, és töprengtem, mit is kellene tennem, a féltékeny lány
– Amulának hívták – folyvást mellettem állt, átkozódva és káromkodva.
Amikor a fiúk megtapsolták Benedicta táncát, Amula úgy mozdult, mintha
neki akarna ugrani, hogy megfojtsa. De én visszatartottam az őrjöngő
teremtést, és előrelépve, elkiáltottam magamat:
– Benedicta!
Hangom hallatára összerezzent, de bár fejét egy kicsit lejjebb
horgasztotta, mégis tovább táncolt. Amula nem tudván tovább fékezni dühét,
vad rikoltással előrerohant, hogy betörjön a körbe, a részeg fiúk azonban
megakadályozták. Ingerkedtek vele, ami csak még jobban felbőszítette, s
újra meg újra megpróbált hozzáférkőzni áldozatához. A fiúk kiabálva,
szitkozódva, nevetve visszataszigálták. Szent Ferenc, könyörögj érettünk!...
– Midőn láttam Amula szemében az izzó gyűlöletet, hideg borzadály futott
végig testemen. Isten legyen velünk! Azt hiszem, hogy ez a teremtés képes
lenne a tulajdon két kezével megölni a szegény gyermeket, s még
dicsekednék is cselekedetével!
Már haza kellett volna mennem, de nem mozdultam. Arra gondoltam, mi
fog itt történni, ha majd a tánc befejeződött, mert úgy beszélték nekem,
hogy a legények haza szokták kísérni párjukat, s borzadtam attól a
gondolattól, hogy Rochus és Benedicta egyedül maradnak, együtt a sűrűben
és az éjszakában.
Elképzelhető meglepetésem, amikor Benedicta hirtelen felkapta fejét,
abbahagyta a táncot, és kedvesen Rochusra pillantva, így szólt
ezüstcsengettyűhöz hasonló, édes hangján:
– Köszönöm, uram, hogy ilyen lovagi módon választott párjául a táncban.
 Azután meghajolva a sómester fia előtt, fürgén kisiklott a körből, s
mielőtt bárki feleszmélt volna, eltűnt az erdő sötétjében. Rochus először
elkábult a csodálkozástól, majd amikor megértette, hogy Benedicta valóban
eltűnt, őrjöngött, mint egy eszeveszett.
– Benedicta! – üvöltött, aztán kedveskedő nevekkel szólongatta, de
mindhiába: a lány eltűnt. Akkor utána rohant, és fáklyafénnyel akarta
átkutatni az erdőt, de a többi legény lebeszélte róla.
Közben észrevette, hogy ott vagyok, s most rám zúdította haragját.
– Ezért meglakolsz, nyomorult csuhás! – rikoltotta.
De én nem féltem tőle. Dicsőség legyen Istennek! Benedicta nem
vétkezett, s ugyanúgy becsülhettem, mint eddig. Mégis remegek, ha az őt
fenyegető veszélyekre gondolok: Amula gyűlölte s Rochus vágya ellenében
egyaránt védtelen. Ó, jaj, bárcsak mindig mellette lehetnék, hogy őrizzem és
védelmezzem! De a Te kegyeidbe ajánlom őt, Uram: bizonyára nem hiába
fog bízni Benned a szegény anyátlan árva!

XV.

Ó, én boldogtalan sorsom! Megint megbüntettek, és megint nem érzem

bűnösnek magamat.
Úgy látszik, Amula pletykálkodott Rochusról és Benedictáról. A barna
némber házról-házra járt, és ellocsogta, hogyan ment Rochus az
akasztófához, hogy párt szerezzen magának a tánchoz. S hozzátette, hogy
Benedicta a lehető legszégyenteljesebb módon viselkedett az ittas
suhancokkal. Mikor az emberek ezt hírül hozták nekem, felvilágosítottam
őket a tényeknek megfelelően, mert úgy éreztem, hogy ez kötelességem.
Elmondtam mindent úgy, ahogyan történt.
Ezzel pedig – hogy ellene mondtam olyan valakinek, aki megszegte a
Tízparancsolatot, hamis tanúságot szólván felebarátja ellen –, úgy látszik,
megharagítottam a házfőnököt. Maga elé idézett, és megvádolt, hogy egy
tisztességes keresztény hajadon állításaival szemben a hóhér lányát
védelmezem.
Szelíden megkérdeztem, mit kellett volna tennem, vajon hagynom-e,
hogy az ártatlan és védtelen megrágalmaztassék?
– Miért érdekel téged a hóhér lánya? – kérdezte. – Ráadásul pedig tény,
hogy a lány a maga akaratából keveredett a részeg fiúk közé.
 Erre ezt válaszoltam:
– Atyja iránti szeretetből ment oda, mert ha a lerészegedett legények nem
találják meg őt, akkor az apját bántalmazták volna. Ő pedig szereti az öreg
embert, aki beteg, és nincs támasza. Így történt, és ezt tanúsíthatom én.
De Őtisztelendősége ragaszkodott ahhoz, hogy rosszat cselekedtem, és
súlyos penitenciát mért rám. Készségesen vállaltam: boldog voltam, hogy a
drága gyermekért szenvedhetek. S nem is akarok zúgolódni a tisztelendő
házfőnök ellen, hiszen ő az én fellebbvalóm, aki ellen lázadni – akár csak
gondolatban is – bűn. A mi nagy Szentünk tanítványai számára nem az
engedelmesség-e a legelső parancsolat? Ó, hogy vágyódom már a papi
rendre, és a megszentelt olajra! Akkor békém lesz, s jobban és nagyobb
sikerrel tudom majd szolgálni az Eget.
Gondban vagyok Benedicta miatt. Ha nem volnék bezárva cellámba,
elmehetnék a Galgenberg felé: ott találkozhatnék vele. Úgy bánkódom
miatta, mintha tulajdon nővérem volna.
Az Úré vagyok, tehát nincs jogom szeretni mást, csak Őt, aki
kereszthalált halt bűneinkért – minden más szeretet vétek forrása. Ó, boldog
mennyei Szentek! És ha úgy volna, hogy ez az érzés, amit jelként kaptam; s
úgy vettem, hogy rám bízták Benedicta lelkének megmentését – ha ez az
érzés földi érzés volna? Könyörögj érettem, ó, drága, Ferenc, hogy
megvilágosodjam, mert másként oly útra tévedek, mely a pokol mélyébe
vezet. Fényt adj és erőt, szeretett Szentem, hogy felismerhessem az igazi
ösvényt, és mindvégig azon maradjak!

XVI.

Cellám ablakában állok. A nap nyugovóban van, az árnyék egyre

magasabbra kúszik a hegyoldalon, a szakadékon túl. A szakadékot köd üli
meg, hullámzó felszíne olyan, mint egy nagy tóé. Arra gondolok, hogyan
kapaszkodott fel Benedicta e szörnyű mélység fölé, hogy bedobhassa nekem
a gyopárt; hallom a mélybe hulló kövek zaját, amelyeket merész kis lába
mozdított ki helyükből. De éjre éj jött azóta. Hallom a fenyőfák között zúgó
szelet; hallom a mélyben tajtékzó vizet; hallom a csalogány dalát. De az ő
hangját nem hallom.
A köd minden este felszáll a szakadékból. Hullámzik, majd gomolyog,
majd rétegeződik, s addig emelkedik, vastagodik, sűrűsödik, míg végül nagy
felhőkben áll össze. A felhők elborítják a magaslatot és a völgyet, a sudár
fenyveket és a hósapkás hegyeket. Útját szegik a legmagasabb csúcsokon
megmaradt utolsó kis napsugárnak is; s itt az éjszaka. Haj, lelkemben is
éjszaka van – sötét, csillagtalan, a hajnalhasadás reménye nélkül való!
Vasárnap van. Benedicta nem volt templomban: a „sötét sarok” üres
maradt. Képtelen voltam figyelni a szertartásra – bűm, amiért önkéntesen
fogok vezekelni.
Amula ott volt a többi lány között, de Rochust nem láttam. Úgy találtam,
hogy Amula vigyázó fekete szeme elégséges őriző minden vetélytárs ellen,
és Benedicta védelemre lelhet az ő féltékenységében. Isten még a
legaljasabb szenvedélyeket is a legmagasztosabb célok szolgálatába
állíthatja: ez a gondolat örömmel töltött el – sajnos, rövid életű örömmel.
A szertartás véget ért, az atyák és a szerzetesek lassú menetben elhagyták
a templomot, áthaladva a sekrestyén, míg a nép a főbejáraton át távozott. A
sekrestyéből kivezető hosszú, fedett folyosóról széles kilátás nyílt a falu
négyszegletes főterére. Amikor mi, szerzetesek, az atyák mögött kiértünk a
folyosóra, olyasmi történt, amire halálom napján is úgy fogok emlékezni,
mint a legszörnyűbb igazságtalanságra, amit az Ég, nem tudom, milyen
szándékkal tűrt el. Úgy látszik, az atyák tudták, hogy mi következik, mert
megálltak a folyosón, s mindnyájunknak lehetőséget adtak, hogy lenézzünk
a térre.
Kusza hangzavart hallottam. Egyre közeledett, s a kiabálás, rikoltozás
olyan volt, mintha az összes pokolbéli ördögök megjelentek volna. A
folyosó legtávolabbi végén álltam, s így nem láthattam, mi folyik a téren;
megkérdeztem hát a legközelebbi ablaknál álló testvért, hogy mi történik ott.
– Egy nőt hoznak a pellengérre – mondta.
– Kit?
– Egy lányt.
– Mit tett?
– De bolondot kérdezel! Kiknek készülnek a pellengérek meg
szégyenoszlopok, ha nem az elbukott nőknek?
A zajongó tömeg beljebb nyomult a térre, úgyhogy most már mindent
láttam. Ugráló, hadonászó, mocskos nótákat éneklő fiúk jártak az élen.
Mintha megőrültek volna örömükben, mintha megvadította volna őket egy
embertársuk szégyene és fájdalma. És a leányok sem viselkedtek jobban.
– Pfuj, söpredék! – kiabálták. – Nézzétek, milyen az, ha bűnbe esik
valaki! Hála az Égnek, mi erényesek vagyunk!
 Az ordítozó suhancok mögött, a visongó asszonyok és lányok tömegétől
körülvéve… ő, Isten, hogy írjam le ezt? Hogyan mondjam el ezt a
szörnyűséget? Ott, közöttük… ő, a kedves, a drága, a szeplőtelen Benedicta!
Ó, Megváltóm! Hogy lehet az, hogy mindezt láttam, s mégis élek – hogy
ezt elmondhassam? Közel lehettem a halálhoz. Úgy éreztem, hogy a
folyosó, a tér, a tömeg körbe-körbe forog; a föld megsüllyedt talpam alatt, és
minden sötét lett körülöttem, hiába nyitottam ki erőszakkal a szememet. De
ez csak rövid ideig tarthatott – magamhoz tértem, lenéztem a térre, s újra
láttam őt.
Hosszú, szürke köpönyeget adtak rá, derekán kötéllel megkötözve. Fején
szalmakoszorú volt, a nyakába vetett zsinegről fekete tábla lógott mellére,
rajta ez a krétával írott szó: „Buhle” – szajha.
Egy férfi vezette a derekára kötött kötélnél fogva. Figyelmesen néztem,
és, ó, legszentebb Fia Istennek, micsoda barmokat és vadállatokat váltottál
meg! Benedicta apja volt az! Szegény öregembert kényszerítették, hogy
kötelességeinek egyikeként tulajdon gyermekét vezesse a pellengérhez!
Később tudtam meg, hogy térden állva kérte a házfőnököt, oldja fel ez alól a
rettenetes parancs alól, de mindhiába.
Ennek a jelenetnek emléke sohasem fog elhagyni. A hóhér le nem vette
szemét leánya arcáról, az pedig sűrűn odabólintott és mosolygott. Isten
irgalmára mondom, mosolygott a lány!
A tömeg bántalmazta, mocskos nevekkel illette, lába előtt a földre
köpdösött. De ez még nem volt elég. Észrevéve, hogy a lány fel sem veszi
őket, porral, fűcsomókkal kezdték hajigálni. Ez több volt, mint amit a
szerencsétlen apa elviselhetett, és egy erőtlen, tagolatlan jajkiáltással ájultan
roskadt a földre.
Ó, a könyörtelen söpredék! Fel akarták emelni, és kényszeríteni, hogy
fejezze be feladatát, de Benedicta könyörögve széttárta karját, s szép arcán
olyan kimondhatatlan gyengédség honolt, hogy még a durva csőcselék is
megérezte nemes erejét, és visszahőkölt, otthagyva az eszméletlenül heverő
embert. A leány letérdelt, és keblére vonta apja fejét. Szerető és vigasztaló
szavakat susogott fülébe. Simogatta szürke haját, csókolgatta sápadt ajkát,
mígnem sikerült eszméletre térítenie, s a férfi felnyitotta szemét. Benedicta,
háromszor is áldott Benedicta, bizonyosan szentnek születtél te, mert olyan
isteni türelmet mutattál, mint amilyennel a mi Megváltónk hordozta
keresztjét, s azzal együtt a világ összes bűneit!
 Talpra állította apját, s mikor az már állt, derűsen rámosolygott.
Leporolta a férfi ruháját, azután, még mindig mosolyogva és bátorító
szavakat mormolva, kezébe adta a kötél végét. A fiúk rikoltoztak és
énekeltek, a nők visongtak, és a boldogtalan öregember továbbvezette
ártatlan gyermekét a szégyen helyére.

XVII.

Mikor újra cellámban voltam, levetettem magamat a kőpadlóra, és

hangosan Istent szólítottam, lázadozva az igazságtalanság és nyomorúság
ellen, aminek tanúja voltam, s a még nagyobb nyomorúság ellen, aminek
látványától megmenekültem. Lelki szemeimmel azonban láttam az apát,
amint gyermekét az oszlophoz kötözi. Láttam, amint a baromi népség vad
gyönyörrel táncol körülötte. Láttam, amint a romlott Amula egy tiszta lány
arcába köp. Hosszan és buzgón imádkoztam, hogy a szegény gyermeknek
legyen elég ereje kiállni ezt a nagy szenvedést.
Azután leültem és vártam. A napnyugtát vártam, mert akkor, szokás
szerint, eloldják a vezeklőt a szégyenoszloptól. A percek óráknak tetszettek,
az órák örökkévalóságnak. A nap nem mozdult – a szégyen napjára nem
következett éjszaka.
Hiába igyekeztem megérteni az egészet – szédült és kába voltam. Miért
hagyta Rochus, hogy Benedictát így meggyalázzák? Azt gondolja, hogy
minél mélyebben megszégyenül a lány, annál könnyebben megejtheti? Nem
tudom, és nem is nagyon töröm magam, hogy kitaláljam indítóokát. De
Istenem, segíts! Mintha tulajdon magamat égetne a szégyen.
És Uram, Uram, miféle fény villant a te szolgád elméjében? Úgy villant
belém, mint égi kinyilatkoztatás, hogy Benedicta iránt táplált érzelmem több
is, kevesebb is, semmint gondoltam. Földi szerelem az – egy férfi szerelme
egy nő iránt. Mikor ez a felismerés hirtelen rám tört, lélegzetem kurtább lett,
szívem sebesen és erősen vert; úgy éreztem, hogy meg kell fulladnom.
Szívem azonban megkeményedett attól a tudattól, hogy az Ég eltűrte a
szörnyű igazságtalanságot, és képtelen voltam a tökéletes bánat
felindítására. Megvakultam a hirtelen megvilágosodástól: nem tudom tisztán
látni bűnöm nagyságát. Érzelmeim lázadása egyáltalán nem volt
kellemetlen; be kellett vallanom magamnak, hogy saját jószántamból
legkevésbé sem igyekezném kivetni szívemből e gonosz indulatot, még
akkor sem, ha tudom, hogy ez romlottság. Az irgalom Anyja járjon közben
érettem!
Még most sem hihetem, hogy teljes tévedésben vagyok, ha azt gondolom,
hogy isteni parancsot kaptam: mentsem meg Benedicta lelkét, s szent életre
készítsem elő. Ez a másik, emberi vágyakozás pedig – nem Istentől jön-e ez
is? A céljában rejtező jó nem teszi-e értékessé? És lehet-e nagyobb jó, mint
egy lélek megmentése? Szent élet a Földön, és jutalmul örök mennyei
boldogság. Valóban, a lelki és testi szerelem nem is különbözik annyira
egymástól, mint ahogyan én azt hinni tanultam volt. Talán nem is
ellentétesek egymással, hanem épp egyazon akaratot fejezik ki. Ó,
szentséges Ferenc, te őrizd lépteimet ebben a rám hulló nagy fényességben.
Mutasd meg káprázó szememnek az egyenes, a helyes utat, Benedicta
javára!
Végre eltűnt a nap a kolostor mögött. A pára és az apró felhők a
látóhatárra gyűltek; sűrű köd szállt fel a szakadékból, a bíborszínű árnyék
mind feljebb és feljebb kúszott már a hegység hatalmas lejtőjén, míg végül a
csúcson is kialudt a fénysugár. Köszönöm, ó, köszönöm, Istenem – ő
megszabadult!

XVIII.

Nagyon beteg voltam, de a testvérek odaadó ápolása immár annyira

meggyógyított, hogy elhagyhatom az ágyat. Isten akarata tehát, hogy éljek
az ő szolgálatára, mert hiszen eleddig semmit sem tettem, hogy
kiérdemeljem az Ő kegyelméből történő felépülésemet. S még most is
vágyakozást érzek lelkemben, hogy szegényes életemet teljes odaadással
Neki, és az Ő szolgálatának szenteljem. Nincs más igyekezetem, csak az,
hogy átöleljem Őt, és elmerüljek az Ő szerelmében. Biztos vagyok benne,
hogy mihelyt a szent olaj megérinti homlokomat, ezek a remények valóra
válnak, és megtisztulva Benedicta iránti reménytelen földi szenvedélyemtől,
új és isteni életbe fogok emeltetni. S ha ez így lesz, akkor majd az Ég
megbántása vagy lelkem veszélye nélkül, sokkal jobban vigyázhatom és
védhetem őt, mint most, nyomorult barát létemre.
Legyengültem. Lábam, mint a kisgyermeké, erőtlen lett testem
hordozására. A testvérek kivittek a kertbe. Milyen háládatosan néztem fel
ismét az ég kékjébe! Milyen mohón bámultam a hegyek fehér csúcsaira és
az ormok fekete erdeire! Minden egyes fűszál különösen fontosnak tűnt, és
minden zümmögő bogarat régi ismerősként üdvözöltem.
Szemem lassan délnek fordul, arra, ahol a Galgenberg emelkedik, és
folytonosan a hóhér szegény gyermekéről gondolkozom. Mi történt vele?
Túlélte-e azt a piactéri kegyetlen megpróbáltatást? Mit csinál most? Ó, bár
volna annyi erőm, hogy elsétáljak a Galgenberghez! De nem szabad
elhagynom a monostort, és senki sincs itt olyan, akitől sorsa felől
érdeklődhetném. A szerzetesek furcsán néznek rám, olyanformán, mintha
már nem tekintenének maguk közül valónak. Miért van ez így? Szeretem
őket, és arra vágyom, hogy egyetértésben éljek velük. Kedvesek és szelídek,
de úgy érzem, kerülnek, amennyire csak tudnak. Mit jelenthet mindez?

XIX.

Andreas atyának, a főtisztelendő házfőnöknek színe előtt álltam.

– Felépülésed csodával határos – mondta. – Szeretném, ha méltóvá válnál
e különös kegyelemre, és felkészítenéd lelkedet arra a nagy boldogságra,
ami rád vár. Ezért, fiam, úgy intézkedtem, hogy egy időre elhagyj
bennünket, és távol, a hegyek magányában élj, kettős célból: hogy
megerősödjék, s hogy lehetőséged legyen beletekinteni tulajdon szívedbe.
Tarts szigorú lelkiismeret-vizsgálatot, teljesen zavartalanul, s nem
kételkedem: be fogod látni eltévelyedésed súlyát. Imádkozzál, hogy isteni
világosság áradjon utadra, hogy mint igaz pap és apostol őszintén az Úr
szolgálatába léphess, mentesen minden alantas szenvedélytől és földi
vágytól.
Nem voltam olyan vakmerő, hogy visszafeleljek. Zúgolódás nélkül
alávetettem magamat őtisztelendősége akaratának, hiszen rendünk
alapszabálya az engedelmesség. De nem is félek a vadontól, noha mesélik,
hogy tele van vadállatokkal és ártó lelkekkel. Házfőnökünknek igaza van: a
magányban töltött idő a vizsgálódás, a megtisztulás és kiengesztelődés
lehetőségét jelenti számomra, s ezekre nekem, bizony fájdalmasan
szükségem van. Ez idáig ugyanis folyvást csak növeltem bűnömet, mert
gyónáskor sok mindent eltitkoltam. Nem a büntetéstől való félelmemben,
hanem mert képtelen voltam megemlíteni a leány nevét, hacsak nem az én
szent és áldott Ferencem előtt, mert csak ő tudja ezt megérteni. Ő
jóindulatúan néz le rám az egekből, meghallgatja búbánatomat; s bármilyen
bűnös indulatok keveredjenek is az ártatlan és üldözött gyermek iránti
együttérzésembe, ő hajlandó elnézni ezt, a mi áldott Megváltónk kedvéért,
aki szintoly méltatlanul szenvedett, és szintúgy ismerte a fájdalmakat.
A hegyekben bizonyos gyökereket kell majd kiásnom, és le kell
küldenem a monostorba. A kiásott gyökerekből az atyák holmi szeszfélét
főznek, aminek az egész vidéken híre van, még olyan messze is, ahogy
hallottam, mint a hatalmas München városában. Ez a szesz olyan erős, és a
fűszerektől olyan tüzes, hogy ivás után úgy ég az ember torka, mintha
pokolbeli lángot nyelt volna; mégis mindenütt nagyra tartják, mert gyógyító
ereje van, sokféle betegségnek és nyavalyának orvossága. S mondják
ezenfölül, hogy a léleknek is egészségére válik, én azonban feltételezem,
hogy az istenes élet éppolyan jól elképzelhető ott is, ahol ezt az italt nem
ismerik. Bárhogy legyen is, e szeszes ital árusításából folyik a monostor fő
bevétele.
Amiből leginkább készítik, az egy gentiana nevű alpesi növény gyökere
– nagy tömegben terem ez a hegyek lejtőin. A szerzetesek júliusban és
augusztusban kiássák a gyökereket, és a hegyi kunyhókban tűz mellett
megszárítják őket, majd összecsomagolják, és leküldik a monostorba.
Csak az atyáknak van joguk ezen a vidéken kiásni e gyökereket, s az ital
készítésének titkát féltékenyen őrzik.
Mivel egy ideig ott fent kell élnem, a házfőnök meghagyta, hogy ha
megjön az erőm, időről időre gyűjtögessem ezt a gyökeret. Egy
monostorbeli szolgafiúnak kell engem elvezetnie magányos
állomáshelyemre. Felhozza az élelmiszereket, azután rögtön visszafordul.
Hetenként egyszer meg fog látogatni, hogy pótolja élelmiszerkészletemet, és
leszállítsa az általam kiásott gyökereket.
Vezeklésem megkezdésének idejét nem halogatták. Még aznap este
búcsút vettem a házfőnöktől, majd cellámba visszatérve, batyuba kötöttem
szent könyveimet, az Agnust, és a Szent Ferenc életét. Az íróeszközökről
sem feledkeztem meg, hogy folytathassam naplómat. Megtéve az
előkészületeket, imával erősítettem meg magamat, s minden
megpróbáltatásra készen álltam, még arra is, hogy szembenézzek a
vadállatokkal és démonokkal.
Boldogságos Szent, bocsáss meg nekem, hogy fájdalmat érzek, amiért
úgy kell elmennem, hogy Benedictát nem is láttam, s nem is tudom, mi
történt vele ama rettenetes nap óta. Te ismered gondolataimat, ó,
Dicsőséges, s én alázatosan be is vallom: legszívesebben a Galgenberghez
sietnék, hogy legalább egy pillantást vethessek a kunyhóra, amelyben
minden idők legszebbike és legjobbika lakik. Ne mérj rám túlságosan nehéz
próbát, ó, Szentséges, tévelygő emberi szívem gyengeségére kérlek!

XX.

Mikor fiatal vezetőm kíséretében elhagytam a monostort, csend és

nyugalom honolt falai között. A szent gyülekezet az igazak álmát aludta,
amiben nekem már oly régóta nem volt részem. Kora hajnal volt, és a keleti
égbolton épp arany- és rózsaszínt kezdett ölteni a felhők szegélye, mikor a
hegyekbe vezető ösvényre léptünk. Vezetőm ment elől, vállán a batyuval, én
mögötte; csuhám felkötve, kezemben erős bot. Ez hegyes vascsúcsban
végződött, hogy vadállatok ellen is használhassam.
Vezetőm kék szemű, szőke fickó volt; ábrázata vidám és szeretetre méltó.
Szemmel láthatólag nagy örömét lelte abban, hogy megmászhatja
szülőföldjének magaslatait, útban a hegyóriások felé, amerre igyekeztünk.
Mintha meg se érezte volna a csomag súlyát, amely a hátát nyomta;
könnyedén, szabadon járt, biztosan lépett. Úgy szökdelt felfelé a meredek és
sziklás ösvényen, mint egy hegyi kecske.
Magas kedvében volt a fiú. Különös történeteket mesélt nekem,
kísértetekről és manókról, boszorkányokról és tündérekről. Úgy tűnt, hogy
ez utóbbiakkal különösen jó ismeretségben van. Azt mondta, hogy tündöklő
ruhában jelennek meg, hajuk ragyog, szárnyuk szépséges, s ez a leírás
nagyon is összevág azzal, amit némely tudós atyák könyvében olvastam
róluk. Akit elbűvölnek, úgymond a fiú, azt varázshatalmukban tudják
tartani, és ezt a kötést senki fel nem oldhatja, még a Szent Szűz sem. De én
úgy vélem, hogy ez csak a bűnösökre áll, a tisztaszívűeknek nincs mit
félniük ettől.
Vándoroltunk hegynek föl, völgynek le, erdőkön és virágos réteken
keresztül, szakadékokon át. A völgyek felé siető, megáradt és zajos hegyi
folyók mintha csodálatos dolgokról meséltek volna, amiket láttak, és
különös kalandokról, amelyekkel útközben találkoztak. Az erdő és a
hegyoldalak néha valósággal visszhangzottak a természet változatos
hangjaitól, amelyek hívogatva, suttogva, sóhajtva, énekelve mondtak
dicséretet a Mindenek Urának. Itt-ott hegylakók házikói előtt haladtunk el.
Sárga hajú, kócos gyerekek játszadoztak a küszöbön, de az idegenek láttára
ijedten elfutottak. Az asszonyok azonban, karjukon hordva csecsemőiket,
közelebb jöttek, és áldást kértek. Tejjel, vajjal, zöld sajttal és fekete
kenyérrel kínáltak. A férfiakat gyakran láttuk kunyhóik előtt ülve
farigcsálni. Leginkább megfeszített Üdvözítőnk képmását vésik ki fából,
azután München városába küldik. Áruik ott, ahogy hallottam, jelentékeny
jövedelmet s nagy megbecsülést szereznek jámbor mestereiknek.
Végre elérkeztünk egy tó partjára, de a sűrű köd elfogta előlünk a
kilátást. Otromba kis ladik várakozott a parthoz láncolva; vezetőm
betessékelt a sajkába, s akkor, mintha az égen siklottunk volna, fellegek
között. Soha eddig nem jártam még vízen, és szörnyű balsejtelmem támadt –
csak fel ne boruljunk, el ne süllyedjünk. Semmi mást nem hallottunk,
csupán a hullámok csapkodását csónakunk két oldalán. Útközben itt-ott
sötétlő tárgyak tűntek fel egy-egy pillanatra, majd ugyanolyan hamar
elenyésztek, s ismét olyan volt, mintha üres tereken át siklottunk volna.
Mikor a köd egy-egy kis időre felszállt, vízből kiemelkedő nagy sziklákat
láttam, a part közelében pedig óriási fák hevertek félig a vízben. Temérdek
nagy ágaikkal olyanok voltak, mint megannyi szörnyeteg-csontváz. Olyan
rémületes volt ez a látvány, hogy még a vidám fiú is hallgatott, s figyelő
szemét állandóan a ködbe meresztve új veszedelmeket kutatott.
Mindeme jelekből rájöttem, hogy azon a félelmetes tavon kelünk át,
amely tele van kísértetekkel és ördögökkel, ezért hát Istennek ajánlottam
lelkemet. Az Úr hatalma erőt vesz minden gonoszon. Alig fejeztem be
imámat, melyben védelemért fohászkodtam a sötétség hatalma ellen, amikor
a ködfüggöny hirtelen felszakadt, s kiragyogott a Nap nagy tűzrózsája,
tarka-aranyos ruhába öltöztetve a világot!
Isten dicsőséges szeme elől elszökött a homály, s nem volt többé. A sűrű
köd, ami most már átlátszó párafüggönnyé vált, ott imbolygott még egy
kicsit a hegyoldalakon, azután teljesen eltűnt, csak a hegyek járhatatlan
hasadékaiban maradt belőle valami. A tó olyan volt, mint a folyékony ezüst;
a hegyek aranylottak, mint a tűzláng. Szívemet csodálat és halál töltötte el.
Amint ladikunk továbbsiklott, megfigyeltem, hogy a tó egy hosszú,
keskeny völgyteknőt tölt meg vizével. Jobb kéz felől égbe szökő szirtek
emelkedtek, tetejüket fenyvek borították, de balra, szemközt kedves
földdarab terült el, s terjedelmes épület állt rajta. Ez volt Szent Bertalan,
őtisztelendősége, Andreas atya nyári rezidenciája.
A kert nem nyújtózott messzire: ezer láb magasságig szökő szirtek zárták
körül mindenfelől, kivéve a tóparti oldalt. Odafent, a félelmetes sziklafal
ormán zöld mező virult – hatalmas, ragyogó ékkő a hegy szürke közepén.
Vezetőm rámutatott: az egész környéken egyedül ott fent terem meg a
gyopár. Ez hát az a hely, ahol Benedicta penitenciám idején összeszedte
számomra azokat a gyönyörű virágokat. Nincs szó, mely elmondhatná, mit
éreztem, amint felemeltem tekintetemet, hogy megnézzem azt a szép, de
félelmetes helyet. A legény, kinek hangulata az immár megvidámodott
természethez igazodott, nagyokat rikkantott, és teli torokból énekelt, de én,
érezve, hogy forró könnyek gyűlnek szemembe s gördülnek le képemen,
csuhámba rejtettem arcomat.

XXI.

Kiszállva a csónakból, nekivágtunk a hegynek. Uram, semmi sem

származik cél és haszon nélkül a Te kezedből, de hogy miért emelted e
hegyeket, és miért borítottad be annyi kővel, ez titok előttem, mert semmi
céljukat nem látom e köveknek – nem jelentenek azok áldást sem embernek,
sem állatnak.
Órákon át tartó mászás után egy forráshoz érkeztünk. Ott fáradtan,
felsebzett lábbal, lélegzetfogyva leültem. Körülnéztem, és a látvány igazolta
azt, amit ezekről az elhagyatott magaslatokról hallottam. Bármerre néztem,
csak vörössel-sárgával-barnával csíkozott, kopár szürke sziklákat láttam.
Komor, puszta kövek, amelyeken semmi sem terem – egyetlen növény,
egyetlen fűszál sem – és jéggel teli, rettenetes szakadékok, meg csillogó
hómezők, amelyek úgy emelkednek a magasba, mintha végül is az égboltot
érintenék.
A sziklák tövében mégis leltem egy pár szál virágot. Mintha a vad és
kietlen vidéket maga Teremtője is túlságosan borzalmasnak találván,
leereszkedett volna a völgybe, hogy szedjen egy marokra valót, és szétszórja
a kopár helyeken. Az isteni kéztől ily módon megilletett virágok oly égi
szépséggel virulnak, mely csupán az ő sajátjuk. A fiú megmagyarázta,
melyik növény gyökerét kell majd gyűjtenem, meg egyéb gyógyerejű
füveket is mutatott, amelyek hasznára válnak az embernek, köztük az
aranysárga virágú árnikát is.
Egy óra múlva folytattuk utunkat, és addig mentünk, míg végül már alig
húztam a lábamat. Végül megérkeztünk egy nagy, fekete sziklák által
körülvett magányos tisztásra. Közepén nyomorúságos kőkunyhó állt, egyik
oldalán bejáratként alacsony nyílás volt. A fiú azt mondta, hogy ez lesz a
szállásom. Beléptünk, és szívem elfacsarodott arra a gondolatra, hogy itt
kell laknom. Semmiféle bútor nem volt benne. Ágyként egy alpesi fűvel
beszórt, széles dikó szolgált. Volt ott még ott egy kemence, mellette egy
halom tűzifa, és néhány egyszerű főzőeszköz.
A fiú felkapott egy fazekat, kiszaladt vele, én pedig elterülve a kunyhó
előtt, most már azon elmélkedtem, milyen puszta és rettenetes ez a hely,
ahol majd elő kell készítenem lelkemet az Úr szolgálatára. A fiú rövidesen
visszajött, két kezében hozva az edényt, s ahogy meglátott, vidámat
kurjantott. Úgy visszhangzott, mintha száz hang is kiáltoznék körös-körül a
sziklák között. Még ez után a rövid egyedüllét után is olyan boldog voltam
az emberi arc láttán, hogy elébb léptem, és szokatlan örömmel viszonoztam
köszöntését. Hogyan fogok én kibírni egyheti egyedüllétet a magányos
tisztáson?
A fiú letette elém a fazekat, mely színig volt tejjel, köntöse alól pedig egy
alpesi virágokkal díszített, jó darab vajat meg egy hófehér sajtot húzott elő.
Megörültem a látványnak, és tréfálkozva kérdeztem tőle:
– Tehát vajat és sajtot teremnek idefönt a kövek, s talán még egy
tejforrásra is rábukkantál?
– Te bizonyára megtehetnéd ezt a csodát! – felelte –, de én inkább
lesiettem a Fekete Tóhoz, és az ott lakó nőktől kértem ennivalót.
Azzal valami éléskamraféléből lisztet kerített, hogy lepényt süssön.
– Akkor hát nem vagyunk magunk ebben a vadonban – jegyeztem meg. –
Mondd csak, hol az a tó, melynek partján ilyen jólelkű emberek élnek?
– A Fekete Tó – mondta pislogva, mert szemét csípte a füst –, a Fekete
Tó amott a Kogelen túl fekszik, a pásztorkunyhó pedig a kiugró szikla
peremén áll. Rossz hely az. A tó leér egészen a pokolig, és a
sziklarepedéseken keresztül hallani a lángok pattogását, süvöltését és a
lelkek jajgatását is. És nincs még egy hely a világon, ahol annyi ádáz, ártó
lélek volna. Őrizkedjél tőle! Még ha százszor szent ember vagy is, betegség
lephet meg azon a helyen. Tejet; vajat és sajtot lehet szerezni lentebb is, a
Zöld Tónál; de meg fogom mondani a nőknek, hogy küldjék fel, amire
neked szükséged lesz. Boldoggá fogja őket tenni, ha szolgálatodra lehetnek.
És ha vasárnaponként még prédikálsz is nekik, az ördöggel is
szembeszállnak a kedvedért.
 Az ebéd után, ami úgy ízlett, mintha soha jobbat nem ettem volna, a fiú
elterült a napfényen, és legott álomba merült. Olyan hangosan hortyogott,
hogy bár magam is fáradt voltam, csak nehezen tudtam követni példáját.

XXII.

Amikor felébredtem, a Nap már eltűnt a hegyek tűzben álló csúcsai

mögött. Úgy éreztem, mintha még mindig aludnám, de a legény távoli
kiáltásai hamarosan magamhoz térítettek, és ráébresztettek, hogy magam
vagyok a vadonban. Bizonyára megesett a szíve állapotomon, mert ahelyett,
hogy felzavart volna, búcsúvétel nélkül távozott, hogy még napnyugta előtt
eljusson a Zöld Tónál levő karámhoz. Befordultam a kunyhóba; vidáman
pattogott a tűz, mellette nagy halomban tüzelő hevert. A gondos legény még
arról sem feledkezett meg, hogy odakészítse tejből és kenyérből álló
vacsorámat. S még a szénát is felrázta kemény fekhelyemen, s leterítette egy
szőrtakaróval, amiért igazán hálát éreztem iránta.
A hosszú alvás felüdített, s kunyhóm előtt maradtam késő estig. Imámat
is kint, a szürke sziklák színe előtt mondtam el, a fekete égbolt alatt,
amelyen vidáman hunyorogtak a csillagok. Innét fentről sokkal
ragyogóbbnak tetszettek, mint a mély völgyből, s könnyűszerrel
elképzelhettem, hogy felhágva a legmagasabb csúcsra, kezével érintheti őket
az ember.
Emez éjszakának sok hosszú óráját töltöttem lelkiismeretem
vizsgálatával, szívem kérdezgetésével. Mintha a Szentegyháznak oltára előtt
térdeltem volna, a Mindenható Úristen félelmetes színe előtt. Lelkemet
végül is mennyei békesség töltötte el, s mint ahogyan az ártatlan gyermek
anyja kebeléhez simul, úgy hajtottam fejemet a Te kebeledre, ó, Természet,
valamennyiünk édesanyja!

XXIII.

Soha még nem láttam ilyen dicső alkonyatot! A hegyek rózsapirosak

voltak, és csaknem áttetszőknek tűntek. A levegő csupa ezüstös fényesség, s
olyan friss és tiszta, hogy minden lélegzetvétel újjászülte az embert. A dús,
fehér harmat mint megannyi esőcsepp ült a gyér fűszálakon, s csurgott le a
sziklák oldalán.
 Reggeli ájtatosság közben történt, hogy akaratomon kívül
megismerkedtem szomszédaimmal. A mormoták nagy rémületemre egész
éjjel visítoztak, most pedig úgy ugrándoztak ide-oda, mint a nyulak. Fejem
felett barna sólymok köröztek szárnycsapás nélkül, így tartva szemmel a
bokrokban bujkáló kis madarakat és a sziklák mentén kergetőző erdei
pockokat. Olykor zergecsapat közelített a sziklák közt, legelőt keresve, s
egészen fent magányos sast láttam az ég felé szállni, magasabbra, mind
magasabbra, mint ahogyan a bűntől megtisztult lélek száll a menny
irányába.
Még térden álltam, amikor hangok törték meg a csendet. Körülnéztem, de
bár tisztán hallottam a hangokat, s egy-két énektöredéket is elkaptam,
semmit sem láttam. Mintha a hegység szívéből jöttek volna a hangok, és
rágondolva azokra a rosszindulatú hatalmakra, amelyek megfertőzik ezt a
helyet, újra imát mondtam a Gonosz ellen, azután vártam, hogy mi fog
történni.
Megint énekszót hallottam egy szakadék mélyéről, s ezúttal megláttam
három női alakot felfelé kapaszkodni. Mihelyt észrevettek, abbahagyták az
éneklést, s átható kiáltást hallattak. Ebből azután rájöttem, hogy földi
lények, s úgy vélve, hogy keresztények, vártam megérkezésüket.
Amint közelebb értek, észrevettem, hogy fejükön kosarat hoznak, s hogy
magas termetű, csinos, szőke hajú, barna képű, fekete szemű leányzók.
Kosaraikat lerakva a földre, alázatosan köszöntöttek, kezet csókoltak, azután
kibontották a kosaraikat, s megmutogatták a magukkal hozott rengeteg
finomságot: tejet, tejszínt, sajtot, vajat és süteményt.
Letelepedtek a földre, és elmondták, hogy a Zöld Tó mellől valók, s hogy
mennyire boldogok, mert újra van „hegyi barátjuk”, méghozzá egy fiatal és
jóképű. E szavaknál huncut szikrák csillogtak sötét szemükben, piros ajkuk
mosolygott, s ez igen-igen tetszett nekem.
Kérdeztem, nem félnek-e a vadonban élni, erre meg fehér fogukat
csillogtatva nevettek. Elmondták, hogy a medvék ellen vadászfegyvert
tartanak a kunyhóban, a démonok ellen pedig sokféle hatásos ráolvasást és
átkot ismernek. S nem is olyan magányosak, tették hozzá, mert minden
szombaton legények jönnek fel a völgyből, hogy vadállatokra vadásszanak,
és akkor mindnyájan együtt vigadoznak. Megtudtam tőlük, hogy mindenfelé
legelők és kalyibák vannak a sziklák között, ahol pásztorok és pásztornők
élnek egész nyáron át. A legjobb legelők a monostor birtokához tartoznak,
és innét nem messzire terülnek el.
Nagyon élveztem a lányok vidám karattyolását, és már a magány sem
látszott olyan nyomasztónak. Megáldottam őket, kezet csókoltak, s
elmentek, úgy, ahogyan jöttek, nevetve, énekelve, kiáltozva – az ifjúság
egészséges életörömét árasztva. Amint már észrevettem volt: a hegy népe
jobb és boldogabb életet él, mint a lenti párás, mély völgyé. Szívük és
elméjük is tisztább, s ez talán azért van, mert közelebb élnek az Éghez,
melyről nem egy testvérünk úgy tartja, hogy itt sokkal közelebb esik a
Földhöz, mint bárhol másutt a világon – kivéve Rómát.

XXIV.

Hogy a lányok elmentek, elraktam az élelmiszert, amit hoztak, azután

fogtam egy rövid, éles ásót meg egy zsákot, és elindultam gentianagyökeret
keresni. Rengeteg volt belőle, és hamarosan meg is fájdult a hátam a
hajladozástól és ásástól. De folytattam a munkát, mert jókora mennyiséget
akartam leküldeni, hogy bebizonyítsam buzgóságomat és
engedelmességemet. Anélkül, hogy az irányra ügyet vetettem volna,
messzire elkóboroltam kunyhómtól, s egyszer csak egy olyan mély és
rettentő szakadék partján találtam magamat, hogy rémülten visszahőkölve
felkiáltottam. A szakadék fenekén, olyan mélyen a lábam alatt, hogy
szédültem belenézni, egy kis kör alakú tavat láttam. Olyan volt, mint egy
ördög szeme. Partján, egy kiugró szirt tetejében, kalyiba állt – kőből rakott
kéményéből vékony, kék füstoszlop szállt fel. A kalyiba körül, a szűk és
terméketlen mezőn néhány tehén és birka legelészett. Hogy ilyen szörnyű
helyen emberek lakjanak!
Még mindig a mélységbe bámultam rettegve, mikor újabb riadalomért:
tisztán hallottam, hogy valami hang egy nevet kiált! A hang a hátam mögül
jött, és olyan megejtő kedvességgel csengett, hogy sietve keresztet vetettem,
oltalomként az igéző és bájoló tündérek furfangjai ellen. Rövidesen újra
hallottam a hangot, s ez most már úgy megdobogtatta szívemet, hogy alig
kaptam levegőt, mert a hang Benedictáé volt! Benedicta ebben a vadonban,
s én egyedül, vele! Most aztán igazán a Te segítségedre van szükségem,
boldogságos Ferenc, hogy azt az ösvényt járjam, ami az isteni célhoz vezet.
Hátrafordultam, és megláttam őt. Szikláról sziklára ugrálva,
hátraintegetve, és az ismeretlen nevet kiáltozva közeledett. Mikor
észrevette, hogy nézem, mozdulatlanná dermedt. Odaléptem hozzá, és
köszöntöttem a Boldogságos Szűz nevével, noha, Isten bocsássa meg
nekem, érzéseim zűrzavarában alig tudtam kiejteni ezt a szent nevet.
Ó, szegény gyermek, mennyire megváltozott! A kedves arc sápadt volt,
mint a márvány, nagy, fekete szeme beesett, és kimondhatatlanul szomorú.
Csak gyönyörű haja nem változott: úgy ömlött vállára, mint egy köteg
aranyfonál. Álltunk, és néztük egymást, némán a meglepetéstől. Azután újra
megszólítottam:
– Hát te vagy az, Benedicta, aki a Fekete Tó partján él, az Avernus vize
mellett? És apád veled van?
Nem felelt, de láttam, hogy szép szája vonaglik, mint mikor a gyerek
erővel visszatartja a sírást. Megismételtem kérdésemet:
– Apád veled van?
Csüggedten felelt, hangja alig volt több, mint egy sóhajtás:
– Apám meghalt.
Hirtelen fájdalom mart szívembe, s perceken át nem tudtam megszólalni,
úgy elfogott a részvét. Benedicta elfordította fejét, hogy könnyeit rejtse,
törékeny testét rázta a zokogás. Nem tudtam tovább visszatartani magamat.
Hozzá léptem, kezét kezembe fogtam, s még megpróbáltam elfojtani,
szívem rejtekébe temetni minden emberi vágyakozást, így szóltam hozzá a
vallás vigasztaló szavaival:
– Gyermekem, kedves Benedicta, atyád eltávozott tőled, de egy másik
Atya veled maradt, és vigyázni fog rád, életed minden egyes napján. És ha
az ő szent akarata engedi, én is segíteni fogok neked, te jó és szépséges lány,
hogy elviselhesd mélységes bánatodat. Az, akit gyászolsz, nincs elveszve, a
könyörületes helyére távozott, s Isten kegyes lesz hozzá.
Szavaim azonban, úgy látszik, csak felébresztették szendergő bánatát.
Levetette magát a földre, és szabadjára engedte könnyeit. Olyan keservesen
zokogott, hogy a látvány riadalommal töltött el. Ó, kegyelem Anyja, miként
hordjam tovább ezt az emléket, a gyötrelmet, amit kiállottam. Látva, hogy
ezt a szép és ártatlan gyermeket elborítja a bánat árja? Fölébe hajoltam, s
tulajdon könnyeim is megeredtek, és aranyhajára hullottak. Szívem arra
késztetett, hogy emeljem fel a földről, de karom nem engedelmeskedett, egy
mozdulatnyi erő sem volt benne. Végtére összeszedte magát valahogy, s
megszólalt, de szavait inkább önmagához, semmint hozzám intézte.
– Ó, drága apám, szegény szíveszakadt apám! Igen, meghalt, ők ölték
meg, már régen belehalt búbánatába. Az én szépséges anyámat is a bánat
vitte sírba, és valami nagy bűn miatti lélekmardosás. Nem tudom, mi volt a
vétek, amit apám megbocsátott neki. Apám csak együttérző és könyörületes
tudott lenni. Szíve még ahhoz is túlságosan lágy volt, hogy egy férget vagy
bogarat megöljön, és arra kényszerült, hogy embereket öljön. Apja és
apjának apja is a Galgenbergen élt és halt meg. Mind hóhérok voltak; a
rettenetes örökség reá szállt: nem volt mentség, mert ez a szörnyű nép
ragaszkodik a hagyományhoz. Mondta nekem, hogy már többször
megkísértette az öngyilkosság gondolata, és tudom, ha én nem vagyok, meg
is tette volna. Nem tudta volna elviselni, hogy nélkülözzek, de hiába, mégis
látnia kellett, ahogy kigúnyolnak, és végül, ó, Szent Szűzanyám!
Nyilvánosan meggyaláznak olyasmiért, amiben nem voltam bűnös.
Amikor elbeszélésében eljutott ehhez az égbekiáltó igazságtalansághoz,
amit el kellett viselnie, sápadt arcát elborította az emlékezés, pedig akkor
hősiesen tűrte a szégyent, apja kedvéért.
Miközben fájdalmának történetét mesélte, egy kicsit felemelkedett, és
bizalma növekedvén, bánatos arcát egyre inkább felém fordította, most
azonban eltakarta hajával, és hátat akart fordítani, de én szelíden
megakadályoztam ebben, és néhány vigasztaló szót szóltam, mert Isten a
tudója, hogy szívem majd megszakadt az iránta érzett részvéttől. Néhány
perc múlva folytatta:
– Ó, jaj szegény apám! Mindenképpen szerencsétlen volt. Még azt a
vigaszt is megtagadták tőle, hogy megkeresztelve láthassa gyermekét. A
hóhér lánya voltam, és szüleim nem vihettek el engem kereszteltetni… nem
akadt pap, aki hajlandó lett volna megáldani a Szentháromság nevében. Így
hát elneveztek Benedictának, s megáldottak ők maguk, újra és újra.
Még kisgyermek voltam, amikor anyám meghalt. Megszenteletlen földbe
hantoltak el. Nem mehetett a mennyei Atyához fel az égi lakba, a lángok
közé taszították. Mikor halálán volt, apám elment a tisztelendő
házfőnökhöz, és könyörgött, hogy küldjön el egy papot a szentséggel.
Kérését megtagadták. Pap nem jött, és szegény apám maga zárta le anyám
szemét, mialatt az ő szemét elvakították könnyei, melyeket a kegyetlen sors
sajtolt ki belőle.
Teljesen egyedül ásta meg anyám sírját. Helye nem volt máshol, csak az
akasztófa tövében, ahová már annyi akasztottat és kiátkozottat temetett el.
Tulajdon kezével helyezte el a szenteletlen földbe, és szenvedő lelkéért még
egy misét sem mondathatott. Jól emlékszem, hogy drága apám akkor odavitt
engem, s letérdepeltetett a Szent Szűz képmása elé, és összekulcsoltatva két
kis kezemet, megtanított imádkozni szegény anyámért, aki védtelenül állt a
rettenetes bíró, a Halál előtt. Azóta a nap óta minden reggel és este így
szoktam tenni, most pedig már kettejükért imádkozom. Mert apám is gyónás
nélkül halt meg, és lelke most nem Istennél van, hanem az örökös tűzben
ég… Mikor halálán volt, elrohantam a házfőnökhöz, ugyanúgy, ahogy
valaha ő tette drága anyámért. Térden állva esdekeltem előtte.
Könyörögtem, és sírtam, és átkaroltam a térdét, s meg akartam csókolni a
kezét, de elkapta előlem. Elzavart onnan.
Benedicta mesélés közben bátorságra kapott. Talpra állt, kiegyenesedett,
szép fejét felszegte, szemét az égre emelte, mintha Isten választottainak és
az ítélet angyalainak sorolná sérelmeit. Olyan természetes erővel és
kellemmel nyújtotta ki meztelen karját, hogy elámultam, tanulatlan szavai
olyan ékesszólással folytak ajkáról, aminőről azelőtt fogalmam sem volt.
Nem merem hinni, hogy sugallat lett volna, mert – Isten irgalmazzon
valamennyiünknek! – minden szava akaratlan vád volt Őellene és az Ő
Anyaszentegyháza ellen. De az biztos, hogy nincs halandó, aki valaha is így
beszélt volna az oltár előtt, hacsak élő szén nem illette nyelvét! E különös
képességű lány jelenlétében annyira éreztem tulajdon értéktelenségemet,
hogy csaknem letérdeltem, mint egy áldott szent előtt, de ő közben
befejezte, olyan szenvedéllyel, hogy szemembe könny szökött.
– A kegyetlen nép megölte őt – mondta, és minden szava mélyén zokogás
érzett. – Kezet emeltek rám, akit szeretett. Megvádoltak hamis váddal,
koholt bűnnel. Rám húzták a gyalázat köntösét, fejemre szalmakoszorút
illesztettek, nyakamba akasztották a fekete szégyentáblát, leköptek,
meggyaláztak, és apámat kényszerítették, hogy a pellengérre vezessen, ahol
megkötöztek, megkorbácsoltak, kövekkel dobáltak meg. Ez összetörte az ő
nagy, jóságos szívét, és meghalt, és én egyedül maradtam.

XXV.

Mikor Benedicta befejezte, hallgattam. Mit szólhattam volna ekkora

bánat közelében? Olyam sebekre, mint az övéi, nincs balzsama a vallásnak.
Amint ennek az alázatos és ártatlan családnak kegyetlen sérelmeire
gondoltam, szívemben vad lázadás érzése költözött: a világ ellen, az Egyház
ellen, Isten ellen! Embertelenül igazságtalanok voltak, borzalmasan,
ördögien igazságtalanok – mind: Isten, az Egyház és a világ.
A környezet – a kietlen, élettelen pusztaság, az örök hóval borított, sok
zord hegycsúcs – szemmel látható megtestesülése volt annak a szomorú
életnek, amire ezt a szegény gyermeket már születésekor ítélték. És ez
valóban több volt, mint képzelgés, mert apja halála óta még a hóhér
nyomorúságos viskójától is megfosztották, s az égető szükség ebbe az
örökös magányba kergette. Alattunk pedig boldog falvak, termékeny földek,
zöldellő kertek és otthonok, ahol egész éven át béke és bőség honol.
Idő múltán, mikor Benedicta valamelyest összeszedte magát,
megkérdeztem, van-e valakije, aki védelmére kelhet.
– Nincsen senkim – válaszolta. Látva azonban fájdalmas pillantásomat,
hozzátette. – Mindig magányosan éltem, elátkozott helyeken; már
hozzászoktam. Most, hogy apám meghalt, még az sincs, aki szólna hozzám,
vagy akihez én szólhatnék, téged kivéve. – Kisvártatva még ezt mondta: –
Valóban, nincs más, aki törődnék velem, csak Ő…
Hirtelen abbahagyta, és nem is unszoltam, hogy folytassa, mert nem
akartam zavarba hozni. Hirtelen így szólt:
– Tegnap tudtam meg, hogy itt vagy. Egy legény jött hozzám tejért és
vajért, neked. Ha nem volnál szent ember, nem kért volna tőlem ennivalót.
De mivel az vagy, nem érint téged az átok, mely hozzátapad mindenhez, ami
az enyém, vagy ami tőlem származik. Biztos, hogy nem felejtettél el tegnap
keresztet vetni az eledelre?
– Ha tudtam volna, Benedicta, hogy tőled származik, elmulasztottam
volna ezt az elővigyázatosságot – feleltem.
Sugárzó szemmel nézett rám, és így szólt:
– Ó, drága uram, kedves testvérem!
És mind tekintete, mind szavai sóvárgó gyönyörűséget okoztak, mint
ahogyan – így igaz – e szent teremtésnek minden szava és tette.
Megkérdeztem, mi hozta ide e sziklatetőre, és ki az, akit hívogatott.
– Nem ember – felelt mosolyogva –, csak a kecskémet hívtam. Elkószált,
és kerestem a sziklák között.
És mintegy búcsúzóul felém bólintva, megfordult, hogy menjen, de
visszatartottam, és felajánlottam, hogy segítek megkeresni a kecskéjét.
Rövidesen fel is fedeztük az állatot egy sziklaüregben, s Benedicta oly
boldog volt, mikor megtalálta nyomorúságos társát, hogy letérdelt melléje,
karját nyakára kulcsolta, és kedveskedő neveken szólongatta. Nagyon
bájosnak találtam ezt a látványt, és nem tehetek róla, de leplezetlen
csodálattal szemléltem őket. Benedicta észrevette, és így szólt:
– Az anyja lezuhant egy szikláról, és nyakát szegte. Hazavittem a kis
jószágot, felneveltem tejen, és nagyon megszerettem. Aki magányosan él,
mint én, az egy lelketlen állta szeretetét is megbecsüli.
A leány mér éppen elindult, amikor bátorságot vettem magamnak, hogy
arról beszéljek, amin már olyan régóta rágódtam.
– Ugye, az az igazság, Benedicta, hogy az ünnep éjszakáján azért mentél
eléje a részeg fiúknak, hogy megvédd apádat a bántalmazástól?
Mély megdöbbenéssel nézett rám.
– Hát mit gondolsz, mi másért mentem volna?
– Nem is tudtam másra gondolni – feleltem némi zavarral.
– Akkor hát isten veled, testvér – mondta és elindult.
– Benedicta – kiáltottam. Megállt és visszanézett. – Jövő vasárnap
prédikálni fogok a Zöld Tónál, a tehenészlányoknak, nem jönnél el te is?
– Ó, ne, kedves testvér – felelt habozva és halkan.
– Nem akarsz eljönni?
– Szívesen elmennék, de az én jelenlétem elriasztaná a tehenészlányokat,
és a többieket is, akiket a te jóságod odavonzz, hogy meghallgassanak téged.
Bajba vinne irántam való felebaráti szereteted. Kérlek, uram, fogadd
hálámat, de nem mehetek.
– Akkor hát én fogok hozzád elmenni!
– Őrizkedjél, ó, kérlek, őrizkedjél ettől!
– El fogok menni!

XXVI.

A fiú megtanított rá, hogyan kell lepényt készíteni. Tudtam én jól, hogy
mi kell bele, még a helyes arányokat is ismerem, de mikor aztán
hozzáláttam, mégsem sikerült. Nem telt tőlem többre, mint egy füstös, zsíros
ragacsra, ami inkább a Sátánnak, mint az Egyház jámbor fiának, Szent
Ferenc követőjének szájába való. Sikertelenségem nagyon elkedvetlenített,
de étvágyamat azért nem vette el. Így azután előkotortam egy kis száraz
kenyeret, aludttejbe aprítottam, és már éppen gyomromra akartam hárítani a
vezeklést, mikor megérkezett Benedicta, egy kosárra való finomságot hozva
gazdaságából. Ah, a drága gyermek! Attól tartok, hogy nemcsak szívem
örvendezett neki ezen az áldott reggelen.
Megnézte a serpenyőben lévő füstös masszát, mosolygott, és nyugodtan
kidobta a madaraknak (az Ég őrködjék felettük!), aztán a serpenyőt
elmosogatta a forrásnál, visszajött, és felszította a tüzet. Azután új
lepénytésztát készített. Vett két teli marék lisztet, egy cseréptálba tette, és
tetejébe öntött egy pohár tejszínt. Hozzáadott egy csipetnyi sót, s fürgén
kevergette karcsú fehér kezével mindaddig, amíg lágy, duzzadó tészta nem
lett belőle. Utána egy darab sárga vajjal kikente a serpenyőt, beleöntötte a
tésztát, és a tűzre tette. Mikor a hőség már annyira átjárta a tésztát, hogy
megduzzadt, és szinte lecsordult a serpenyő szélén, ügyesen megszurdalta
itt-ott, hogy meg ne égjen, s amikor szépen megpirult, levette és elém tette,
elém, aki igazán méltatlan voltam erre. Hívtam, ossza meg velem az ételt, de
nem volt hajlandó. Ragaszkodott hozzá, hogy mindarra, amit ő hozott, vagy
készített, vessek keresztet, mielőtt veszek belőle, nehogy valami baj jöjjön
rám a rajta fekvő átok miatt; ám ebbe én nem egyeztem bele. Míg ettem,
virágot szedett a sziklák között, koszorút font, és felakasztotta a kalyibával
szemközt álló keresztre. Mikor pedig végeztem, nekiállt, hogy
elmosogasson, és utána olyan rendet rakott, hogy amint vidáman
körülnéztem, nyomban láthattam, mennyivel kényelmesebb minden, mint
volt. Mikor már nem akadt több teendő, és lelkiismeretem nem engedte,
hogy késleltető okokat találjak ki, Benedicta elment, és – ó, Üdvözítőm! –
milyen kietlen és szomorú lett a nap, mikor elment! Jaj, Benedicta,
Benedicta, mit is tettél te velem? Az Úr kizárólagos szolgálata, amire
szántam magam, sokkal kevésbé boldognak és szentnek tűnik előttem, mint
egy pásztor szegényes élete itt, a vadonban veled!

XXVII.

Az élet idefent sokkal kevésbé kellemetlen, mint ahogy gondoltam. Ami

komor magányosságnak látszott, most már kevésbé elhagyatott. Ez a vad
hegyvidék, mely először megfélemlített, lassanként felfedi jóindulatú
vonásait. Bámulatosan szép a maga nagyszerűségében, szépsége megtisztítja
és felemeli a lelket. Teremtőjének dicséretét olvashatni benne, mint egy
könyvben. Napközben, míg a gentianagyökér után turkálok, el nem
mulasztom, hogy a vadon szavára figyeljek, és egyre inkább elrendezzem és
megtisztítsam lelkemet.
Ezekben a hegyekben nincsenek tollas dalosok. Az itteni madarak csak
éles kiáltásokat hallatnak. A virágoknak sincs illatuk, de csodálatosan
szépek, a csillagok aranytüze ragyog rajtuk. Olyan lejtőket és magaslatokat
láttam, amelyeket bizonyosan soha nem taposott emberi láb. Szentnek
tűnnek ezek előttem, még látszik rajtuk a Teremtő érintése, ahogy kikerültek
az Ő kezéből.
Vadak nagy bőségben vannak. Néha zergéket fedezek fel a magas
hegyoldalakon mozgó nyájakban. Vadkecske is van, valóságos szörnyeteg
mindahány, de, hála az Égnek, medvét még nem láttam. A mormoták úgy
játszanak körülöttem, mint a cicák, a sasok pedig, e hegyi világ
legnagyszerűbb teremtményei a sziklacsúcsokon fészkelnek, hogy olyan
közel lehessenek az éghez, amennyire csak lehet.
Ha elfáradok, kinyújtózom az alpesi füvön, ami olyan illatos, mint a
legdrágább fűszer. Behunyom szememet, és hallgatom, hogyan suttog a szél
a magas fatörzsek között s szívemben béke van. Áldott legyen az Úr!

XXVIII.

A tehenészlányok minden reggel feljönnek kunyhómhoz; vidám

kiabálásoktól zeng a levegő, visszhangzanak a hegyoldalak. Hoznak friss
tejet, vajat és sajtot, fecsegnek egy ideig, azután elmennek. Mindennap
mesélnek valami újságot, ami a hegyekben történt, vagy amiről a lenti
falvakból kaptak hírt. Vidámak és boldogok, s örömmel várják a vasárnapot,
amikor reggel istentisztelet, este pedig tánc lesz!
De jaj, ez a vidám népség sem mentes a felebarátjuk elleni hamis tanúság
bűnétől. Benedictáról beszéltek nekem – gyalázatos némbernek,
hóhérlánynak; és (szívem vonakodik kimondani) Rochus szeretőjének
nevezték! A szégyenoszlop épp olyanoknak készült, mint ő, mondták.
Hallva, hogy ezek a lányok milyen sértő és hazug módon beszélnek
valakiről, akit olyan kevéssé ismernek, csak nehezen tudtam úrrá lenni
felháborodásomon. De megszánva tudatlanságukat, kedvesen és nyájasan
megkorholtam őket. Megmondtam nekik, hogy helytelen dolog elítélni
embertársainkat, anélkül, hogy meghallgattuk volna. Nem keresztény dolog
rosszat mondani bárkiről.
Nem értik. Meglepi őket, hogy olyasvalakit veszek védelmembe, mint
Benedicta: olyasvalakit, akit – hitükre mondják – nyilvánosan
meggyaláztak, és akinek egyetlen barátja sincs az égvilágon.

XXIX.

Ma reggel ellátogattam a Fekete Tóhoz. Valóban szörnyű, elátkozott hely,

kárhozott lelkeknek lehetne illő lakása. És itt él a szegény elhagyatott
gyermek! Amint a kalyibához közeledtem, láttam, hogy a tűzhelyen ég a tűz,
s bogrács van föléje akasztva. Benedicta a lángokba bámulva ült egy
gyalogszéken. Ábrázatára bíborfény vetődött, orcáin súlyos könnycseppeket
fedeztem fel.
Nem akartam tanúja lenni titkos bánatának, siettem hát észrevétetni
magamat; és megszólítottam olyan kedvesen, ahogyan csak telt tőlem.
Összerezzent, de amikor meglátta, ki az, elmosolyodott, és elpirult. Felállt,
elém jött, hogy üdvözöljön, én meg vaktában beszélni kezdtem, hogy
közben összeszedhesse magát. Úgy beszéltem, ahogy a fivér szólhat
nővéréhez, mégis komolyan, mert tele volt a szívem együttérzéssel.
– Ó, Benedicta – mondtam –, én ismerem a te szívedet, és több szeretet
van abban a vad Rochus legény, mint a mi drága, áldott Üdvözítőnk iránt.
Tudom, hogy milyen készségesen viselted a gyalázatot és becstelenséget,
mert megerősített az a tudat, hogy ő tisztában van ártatlanságoddal. Távol
legyen tőlem az, hogy elítéljelek, hiszen mi lehetne szentebb és tisztább,
mint egy leány szerelme? Csak inteni és óvni akarlak annak
következményeitől, hogy szerelmedet ily méltatlan embernek adod.
Lehorgasztott fejjel figyelt, és nem szólt, de hallottam sóhajtozását. Azt is
láttam, hogy reszket. Folytattam.
– Benedicta, a szívedet eltöltő szenvedély romlásodat fogja okozni e
világi életedben is és azután is. Az ifjú Rochus nem az a fajta, aki feleségül
venne Isten és ember színe előtt. Miért nem állt elő, miért nem védett meg,
amikor hazugul megvádoltak?
– Ő nem volt ott – mondta szemembe nézve. – Apjával együtt
Salzburgban volt akkor. Semmiről sem tudott, amíg el nem mondták neki.
Isten bocsássa meg, de nem éreztem örömöt azon, hogy valaki mentes
attól a súlyos bűntől, amivel megvádoltam. Egy percig határozatlanul
álltam, szívdobogva, csendben.
– De Benedicta – kezdtem újra –, feleségül fog-e venni ő olyasvalakit,
akinek becsületes neve be van feketítve a család és a szomszédok
szemében? Nem, ő nem tisztességes szándékkal kíván téged. Ó, Benedicta,
bízzál bennem! Nem úgy van-e, ahogy mondom?
Ő azonban hallgatott, s egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle. Csak
sóhajtozott és reszketett. Mintha képtelen lett volna szólni. Láttam,
túlságosan gyönge, hogy ellenálljon az ifjú Rochus szerelme kísértésének;
látnom kellett, hogy szíve máris teljesen meghódolt előtte, és lelkemet
elöntötte a szánalom és szomorúság – szánalom a lány iránt, és szomorúság
önmagam miatt, mert éreztem, hogy erőm nincs arányban a reám szabott
paranccsal. Küszködésem olyan kínzó volt, hogy alig tudtam visszatartani a
fájdalom kiáltását.
Elhagytam viskóját, de nem tértem haza, a magaméba. Órákon át
bolyongtam a Fekete Tó elátkozott partján, szándék és cél nélkül.
Keserűen gondoltam kudarcomra, s több erőt és malasztot kértem
Istentől, mivel világossá vált előttem, hogy az Úrnak méltatlan apostola és
az Egyháznak hűtelen fia vagyok. Sokkal tisztábban megértettem, mint
valaha is, Benedicta iránti szerelmem földi természetét és bűnös voltát.
Éreztem, hogy szívemet nem adtam át teljesen Istennek, hanem mulandó és
emberi reményeket dédelgettem. Nyilvánvaló volt: ha a drága gyermek iránt
táplált szerelmem nem változik át tiszta, lelki vonzalommá, megszabadulva
a szenvedély salakjától, sohasem lépthetek be a szent papi rendbe, hanem
mindörökre barát és mindörökre vétkező maradok. Ezek a meggondolások
nagy gyötrelmet okoztam nekem, és kétségbeesésemben a földre vetettem
magam, s hangosan Megváltómat hívtam. A keresztbe kapaszkodtam: eme
legnagyobb megpróbáltatásom idején.
– Ments meg engem, Uram! – kiáltottam. – Hatalmas szenvedély borított
el engem… ments meg, ó, ments meg, vagy mindörökre elvesztem!
Egész éjjel tusakodtam, és imádkoztam, és küzdöttem lelkem rossz
szellemei ellen, amelyek azt sugallták, hogy legyek hűtelen az Egyházhoz,
amelynek gyermeke vagyok.
– Az Egyháznak – suttogták – van elég szolgája. Te még nem kötelezted
el magadat visszavonhatatlanul a nőtlenségre. Még kaphatsz felmentést
szerzetesi fogadalmad alól, s itt maradhatsz a hegyek között világi
emberként. Kitanulhatod a vadászok vagy a pásztorok mesterségét, és
mindig Benedicta mellet lehetsz, hogy védelmezd és vezesd; talán szerelmét
is elfordíthatod Rochustól, és feleségül veheted.
 E kísértéssel szemben gyenge erőmre hagyatkoztam, és arra a segítségre,
amit a boldog Szent adott nagy megpróbáltatásomban. Hosszú volt a harc,
és elkeseredett, s ott, a sötét vadonban, mely zengett kiáltásaimtól, már
nemegyszer csaknem feladtam a küzdelmet, de amint pirkadni kezdett, kissé
megnyugodtam, s egyszeriben béke töltötte el szívemet, mint ahogyan az
aranyló napfény elönti a hegység nagy hasadékait, melyekben néhány
perccel korábban még sötétség és köd tanyázott. Azután Üdvözítőnk
szenvedéseire és kereszthalálára gondoltam, Őrá, aki azért halt meg, hogy
megváltsa e világot, és forrón könyörögtem: adná meg nekem az Ég ama
nagy jótéteményét, hogy én is így halhassak, habár hitványabb formában, ha
csak egyetlen szenvedőért is – Benedictáért.
Bár meghallgatná az Úr könyörgésemet!

XXX.

A tervezett istentisztelet vasárnapjára virradó éjjelen nagy máglyák

gyúltak a sziklatetőkön – jel volt ez a völgylakó legényeknek, hogy jöjjenek
fel a hegyi karámokhoz. Jöttek is nagy számban, kiáltozva, rikoltozva. A
tehenészlányok énekelve sikongva és lobogó fáklyákat lóbálva fogadták
őket. A fáklyalángok megvilágították a hatalmas sziklafalakat, és óriási
árnyékokat vetettek közéjük. Szép látvány volt. Igazán boldog nép ez.
Megjött velük a monostorbeli fiú is. Vasárnap múltáig szándékozik itt
maradni, hogy hazatérőben magával vigye a gyökereket, amelyeket kiástam.
Sok új hírt hozott a monostorból. A tisztelendő házfőnök most Szent
Bertalanban lakik, ott halászik és vadászik. Egy másik hír – s ez nagyon
nyugtalanná tett –, hogy a sómester fia, az ifjú Rochus, a hegyekben van,
nem messze a Fekete Tótól. Úgy látszik, vadásztanyája van a magas szirten,
ahonnét egy ösvény egyenesen a tóhoz vezet. A fiú, miközben ezt mesélte,
nem vette észre, hogy megremegtem a hallatára. Egy angyalnak kellene
őriznie, lángpallossal, a tóhoz – Benedictához – vezető utat!
A kiáltozás és éneklés egész éjszaka tartott, s egyrészt ettől, másrészt
lelkem háborgásától le nem tudtam hunyni a szememet. Kora reggel
mindenfelől csoportosan érkeztek a fiúk és lányok. A leányok csinosan
megkötött selyemkendőt viseltek fejükön, és ők is, kísérőik is virágokkal
díszítették magukat.
Nem lévén még felszentelt pap, sem miséznem, sem szentbeszédet
tartanom nem volt szabad, de imádkoztam velük, s mondtam nekik, amit
sajgó szívem mondani késztetett. Bűnös voltukról és Isten végtelen
kegyelméről beszéltem, egymás iránti szeretetlenségükről, és az Üdvözítő
irántuk való szeretetéről; az Ő végtelen kegyelméről. Amint szavaim
visszhangja bejárta a környező teret a lenti szakadéktól a legfelső
magaslatokig, úgy éreztem, mintha felülemelkedném ezen a szenvedéssel és
bűnnel teli világon, és mintha angyali szárnyak emelnének a sugárzó
szférákig, túl az ég boltozatán! Ünnepélyes istentisztelet volt ez, és az én kis
gyülekezetem úgy elmerült az ájtatosságban, mintha a Szentek Szentjében
állt volna.
Az istentisztelet végén megáldottam az embereket, s ők békésen
szétoszlottak. Még nem voltak igen messze, mikor a suhancok ismét
rákezdték a hangos rikoltozást, de ezúttal nem botránkoztam meg rajtuk.
Miért ne örvendezhetnének? Nem a vidámság-e a legtisztább ima, ami az
emberi szívből fakadhat?
Délután Benedicta kunyhójához mentem. Az ajtóban találtam, koszorút
kötött a Boldogságos Szűz képmására, bíborszínű virágokat fonva a fehér
gyopárok közé.
Melléje ülve, sokáig csendben néztem ügyes munkáját, de lelkemben az
érzések vad zűrzavar tombolt, s egy belső hang így kiáltott: – Benedicta, én
szerelmem, én lelke, az életemnél is jobban szeretlek! Jobban szeretlek
téged mindennél a földön és Égen!

XXXI.

A házfőnök értem küldött. Különös előérzettel követtem a hírhozót a

tóhoz vezető nehéz úton, s szálltam ott csónakba. Sötét gondolatok és a
fenyegető veszély sejtelmei kerítettek hatalmukba, úgyhogy alig vettem
észre: partot értünk, és vidám hangok köszöntöttek bennünket Szent
Bertalanban. A házfőnök lakhelyét övező, pompás réten emberek sokasága
tolongott – papok, szerzetesek, hegylakók, vadászok. Akadtak, akik
messziről jöttek, egy-egy sereg szolga és legény kíséretében. A házban nagy
sürgés-forgás forgás volt – zűrzavar; kiáltozás, mintha vásár volna. Az ajtók
tárva-nyitva álltak, emberek futottak ki-be, nagy lármával. A kutyák torkuk
szakadtából vonítottak, ugattak. Egy tölgy alatt söröshordó volt felállítva,
sokan merítettek és ittak belőle. Úgy látszott, hogy bent a házban is italozás
folyik, mert férfiakat láttam az ablakok mögött, kezükben testes kupákkal.
 Belépve, nagy csapat szolgát láttam, akik tálakra rakott halat és vadhúst
vittek. Egyiküket megkérdeztem, hol találhatnám a házfőnököt. Azt felelte,
hogy Őtisztelendősége rögtön ebéd után le fog jönni, így hát elhatároztam,
hogy az előcsarnokban várom meg. A falakon képek lógtak, a képek nagy
halakat ábrázoltak, amelyeket a tóból fogtak ki. Minden kép alján nagy
betűkkel olvasható volt a szörnyeteg súlya, a fogás napja, valamint a neve
annak, aki fogta. Lehet, hogy helytelenül gondolkodom, de nem tehetek
róla: úgy kellett értelmeznem ezeket az emlékeztető feljegyzéseket, mintha
azok amolyan figyelmeztető példázatok volnának, hogy minden jó
keresztény imádkozzék azok lelki üdvéért, akiknek a neve oda van írva.
Jó órával később a házfőnök lejött a lépcsőn. Előreléptem, és
helyzetemhez illően alázatosan köszöntöttem. Bólintott, szigorúan
szemügyre vett, és azt parancsolta, hogy rögtön vacsora után menjek fel
lakosztályába. Így is cselekedtem.
– Hogyan állsz a lelkeddel, fiam, Ambrosius? – kérdezte ünnepélyesen. –
Megnyilatkozott- e az Úr kegyelme? Megálltad-e a próbát?
Alázatosan, fejemet meghajtva válaszoltam:
– Főtisztelendő Atyám, Isten magányomban megvilágosította elmémet.
– Mi felől? Vétkességed felől?
Helybenhagytam.
– Dicsértessék az Úr! – kiáltott fel a házfőnök. – Tudtam én, fiam, hogy a
magányosság egy angyal szavával fog lelkedhez szólni. Jó híreim vannak
számodra. Írtam érdekedben a salzburgi püspöknek. Palotájába idéz téged.
Személyesen fog felszentelni és befogadni a papi rendbe, s ott fogsz
maradni az ő városában. Készül fel, mert három napon belül el kell hagynod
minket.
A házfőnök ismét szigorúan arcomba nézett, de nem engedtem, hogy
szívembe lásson. Áldását kértem, meghajoltam és távoztam. Ó, hát ez az,
amiért hívatott! Mindörökre el kell mennem innét. A tulajdon életemet kell
itt hagynom! Le kell mondanom Benedicta védelmezéséről és pártfogásáról.
Isten segítse őt – és engem!

XXXII.

Ismét hegyi otthonomban vagyok, ám holnap mindörökre eltávozom. De

hát miért szomorkodom? Hát nem óriási boldogság vár reám? Hát nem
réges-régen vágyom epekedve felszentelésem percére? Nem azt hittem-e,
hogy az a perc életem legnagyobb boldogságát fogja jelenteni? És most,
hogy ez a nagy öröm már csaknem birtokomban van, mértéken felül bánatos
vagyok.
Közelíthetek-e az Úr oltárához, ajkamon hazugsággal? Elfogadhatom-e
csaló módjára a szent szakramentumot? A megszentelt olaj tűzzé fog válni
fejemen, és beleég agyamba, s én mindörökre elkárhozom.
Talán térdre kellene hullanom a püspök előtt, szólván: „Űzz ki engem,
mert nem vágyódom Krisztus szerelmére, sem a szent és égi dolgokra,
hanem csak az e világiakra.”
Ha így szólnék, megbüntetnének, de zúgolódás nélkül tűrném.
Bár csak bűntelen volnék, és igazán pappá válhatnám. Nagy segítségére
lehetnék a szegény gyermeknek. Örök boldogságot és vigaszt nyújthatnék
neki. Lelkiatyja lehetnék, feloldhatnám vétke alól, és, ha túlélném őt –
amitől Isten mentsen meg –, imádságaim még a Tisztítótűzből is
kiszabadítanák lelkét. Miséket mondhatnék szegény elhalt szüleinek még
mindig gyötrődő lelkéért.
S mindenek felett, ha sikerülne megvédenem lelkét attól az égbekiáltó
bűntől, amire titokban vágyódik, ha magammal vihetném őt, és a Te
védelmed alá helyezhetném, ó, Boldogságos Szűz, az lenne számomra az
igazi boldogság.
De hol az a szentély, amely befogadná a hóhér lányát? Nagyon is jól
tudom: ha én majd elmentem innét, a Gonosz, a bitorlott megnyerő alakot
öltve magára, felül fog kerekedni – s ő el fog veszni, most és mindörökre.

XXXIII.

Benedicta viskójában jártam.

– Benedicta – mondtam. – Én elmegyek innét, el a hegyekből, el tőled.
Elképedt, de nem szólt semmit. Egy pillanatra elborított a szenvedély.
Fojtogatott valami, nem tudtam folytatni. Csak ennyit mondtam:
– Szegény gyermek, mi fog történni veled? Tudom, hogy erősen szereted
Rochust, és a szerelem olyan, mint a vihar, melyet semmi sem tud
lecsendesíteni. Nincs egyéb menedék számodra, csak a mi Megváltónk
keresztje, abba kell kapaszkodod. Ígérd meg nekem, hogy ezt fogod
cselekedni… ne hagyd, Benedicta, hogy nyomorultul menjek el innét.
– Hát ennyire romlott volnék? – kérdezte, anélkül hogy szemét felemelte
volna a földről. – Nem lehet megbízni bennem?
– Jaj, Benedicta, bizony erős az ellenség, s árulóid vannak, aki kaput fog
nyitni előtte. Tulajdon szíved fog végül is elárulni, te szegény gyermek.
– Ő nem fog bántani engem – mormolta. – Igazságtalan vagy vele, uram,
igazán!
De én tudtam, hogy ez nem igaz, és mindenképpen meg voltam győződve
arról, hogy a farkas ezúttal a róka furfangjával akar élni. E lány szent
tisztasága előtt nem merészelné a legény kimutatni nemtelen szenvedélyét.
De nem kevésbé tudom azt is, hogy el fog jönni az óra, amikor a lánynak
minden erejére szüksége lenne, s az az óra el fogja buktatni. Megragadtam
karját, és követeltem, esküdjék meg, hogy inkább a Fekete Tóba veti magát,
semmint Rochus karjaiba. Ő azonban nem válaszolt. Néma maradt,
szomorúan és szemrehányóan nézett szemembe. Viselkedése bánatos
gondolatokat idézett elmémbe, s akkor megfordultam, és otthagytam őt.

XXXIV.

Uram, lelkem Megváltója, hová vezettél engem? Itt vagyok a

gonosztevők tömlöcében, mint elítélt gyilkos, s holnap pirkadatkor
kivisznek a bitóhoz, és felakasztanak! Mert aki megöli egy felebarátját, az
maga is megöletik – Isten és ember törvénye ez.
Életem utolsó napján engedélyt kértem, hogy írhassak, s kérésemet
teljesítették.
Isten nevében, s az igazsághoz híven fogom megörökíteni mindazt, ami
történt.
Benedictát magára hagyva visszatértem viskómba, mindenemet
összecsomagoltam, és vártam a fiút. Ő azonban nem jött – még egy éjszakát
a hegyek között kell töltenem. Nem találtam helyemet. A kunyhó túlságosan
szűknek éreztem, a levegőt túlságosan nehéznek és belélegezhetetlenül
forrónak. Kimentem, lefeküdtem egy sziklára, felnéztem a csillagokkal
szikrázó fekete égre. Lelkem azonban nem a mennyben: a Fekete Tó
melletti kalyibában járt.
Hirtelen gyenge, távoli kiáltást hallottam: emberi hangnak tetszett.
Felültem és figyeltem, de minden csendes volt. Lehet, gondoltam, hogy
valami éji madár rikoltott. Már-már újra lefeküdtem, mikor a kiáltás
megismétlődött, de úgy tűnt, hogy most más irányból jött. Benedicta hangja
volt! Újra felhangzott, s most olyan volt, mintha a levegőből jönne, a magas
égből, és érthetően az én nevemet mondta – óh, ó, Isten Anyja, mennyi
gyötrelem volt e hangokban!
Leugrottam a szikláról.
– Benedicta, Benedicta! – kiáltottam hangosan. Nem jött válasz. –
Benedicta, megyek hozzád, gyermekem!
Belerohantam a sötétségbe, a Fekete Tóhoz vezető ösvényen. Futottam,
és ugrottam, sziklák és fatörzsek között botladozva bukdácsoltam. Tagjaimat
felvérteztem, ruháimat összeszaggattam, de ügyet se vetettem rá. Benedicta
veszélyben volt, s egyedül én segíthettem, védelmezhettem meg.
Továbbrohantam, amíg elértem a Fekete Tóhoz. De a kunyhóban teljes
csend honolt; sem fény, sem hang – minden olyan békés volt, mint az Isten
házában.
Hosszú időn át várakoztam, azután elmentem. A hang, ami engem hívott,
nem lehetett Benedictáé, nem, egy ártó lélek hangjának kellett lennie, aki
gúnyt űz az én nagy szomorúságomból. Úgy gondoltam, hogy kunyhóm felé
megyek, de egy láthatatlan kéz más útra vezette lépteimet. S bár halálomhoz
vezetett, tudom, hogy az Úr keze volt az.
Mentem, magam sem tudom, hová-merre, s képtelen voltam megtalálni
az ösvényt, amelyen leereszkedtem. Egyszer csak egy meredély lábánál
találtam magamat. Keskeny csapás vezetett meredeken fel a sziklafal
mentén, s én nekiindultam. Mikor egy darabot már megtettem, felnéztem, s
a magasán egy kunyhót láttam, amint körvonalai kirajzolódtak a csillagos
égbolton. Átvillant elmémen, hogy ez nyilván a sómester fiának
vadásztanyája, s ő ezen az ösvényen látogatja Benedictát. Könyörülő
Atyám! Ő, Rochus, bizonyosan erre fog jönni. Nem történhetik más! Itt
fogok várni rá. Meglapultam az árnyékban, és vártam, töprengve, hogy mit
mondjak majd neki, és esdekelve az Úrhoz, hogy adjon erőt
megváltoztatnom a legény szívét, és eltérítenem bűnös szándékától.
Nem sokkal később meghallottam, hogy közeledik fentről. Hallottam,
ahogy lába alatt elmozdulnak a kövek, legurulnak a meredek lejtőn, és
messze lent belepottyannak a tóba. Akkor Istenhez fohászkodtam, hogy ha
nem tudom meglágyítani a legény szívét, veszítse el lába biztonságát, és
zuhanjon bele a tóba, mint ezek a kövek, mert jobb lenne, ha hirtelen és
bűnbocsánat nélküli halált halna, s lelke elkárhoznék, mint ha életben
marad, hogy megrontsa egy ártatlan lány lelkét.
 Befordult egy szikla szélénél, és közvetlenül előttem állt meg, amikor
felegyenesedve kiléptem az újhold halovány fényébe. Egyszerűen rám
ismert, és dölyfös hangon kérdezte, hogy mit akarok.
Szelíden megmagyaráztam neki, miért álltam útját, és könyörögtem,
hogy forduljon vissza. Gúnyosan nevetett.
– Te nyomorult csuhás – mondta. – Meddig ütögeted még orrodat az én
dolgomba? Azért, mert a hegyi lányok olyan bolondok, hogy a fehér fogadat
és nagy, fekete szemedet dicsérik, mindjárt azt képzeled, hogy nem barát
vagy, hanem férfi? Nem vagy több te az asszonyoknak, mint egy kecske!
Kértem, hogy hagyja ezt, és hallgasson meg. Térdre vetettem magam; és
könyörögtem, hogy ha megvet is engem, ha lenézi is alacsony, bár szent
állapotomat, tartsa tiszteletben Benedictát, és kímélje meg. De ő mellembe
rúgva eltaszított magától. Nem lévén többé ura magamnak, felugrottam, s
orgyilkosnak és hitványnak neveztem.
Erre tőrt rántott elő övéből, mondván:
– Most aztán elküldlek a pokolba!
Villámgyorsan elkaptam csuklóját. Kicsavartam kezéből a kést, és
magam mögé hajítottam.
– Nem fegyverrel – ordítottam –, hanem fegyvertelenül, egyenlő eséllyel
fogunk küzdeni halálig, és az Úr fog ítélni!
Vadállati dühvel ugrottunk egymásnak, s azon nyomban kézzel-lábbal
összeakaszkodtunk. Fel-alá küszködtünk az ösvényen, egyik oldalunkon a
nagy sziklafal, másikon a mélység, a szakadék, a Fekete Tó vize. Testünk
kicsavarodott az erőlködéstől, hogy előnyhöz jussunk, de az Úr ellenem
volt, mert megengedte ellenségemnek, hogy fölém kerekedjék, és leterítsen
a mélység szélén. Markában voltam erős ellenfelemnek, akinek a szeme úgy
izzott, mint a zsarátnok. Térde a mellemre nehezedett, fejem kilógott a
mélység fölé – kezében tartotta életemet. Azt gondoltam, hogy le fog lökni,
de nem próbálkozott ezzel. Szörnyű perceken át tartott ott, élet és halál
között, azután halk, sziszegő hangon így szólt:
– Látod, barát, egy mozdulattal letaszíthatnálak, mint egy követ. De nem
akarom elvenni életedet, mert az nem jelent számomra akadályt. A leány az
enyém, s te meghagyod őt nekem. Megértetted?
Ezzel felállt, és otthagyott, ment tovább a tóhoz vezető úton. Lépteinek
zaja már régen elenyészett a csendes éjben, mikor kezem-lábam mozdítani
tudtam. Nagy Isten! Igazán nem érdemeltem ilyen vereséget, megaláztatást
és fájdalmat. Egy lelket akartam megmenteni, az Ég mégis megengedte,
hogy győzelmet vegyen rajtam az, aki ezt a lelket elveszíteni akarja!
Végül is fel tudtam tápászkodni, bár nagy fájdalmak közepette, mert
testemben összevissza törtem magam, és még mindig éreztem mellemen az
ádáz legény térdét, nyakamon ujjait. Üggyel-bajjal mentem vissza az úton
lefelé, a tó irányába. Sebesülten, ahogy voltam, vissza akartam térni
Benedicta kunyhójához, hogy testemmel védjem mega leányt az erőszaktól.
De lassan haladtam, és sűrűn meg kellett pihennem, mindazonáltal közel
volt már a virradat, amikor felhagytam az erőlködéssel, mert beláttam, hogy
túlságosan későn érkeznék ahhoz, s hiába ajánlanám fel maradék életemet,
csekély áldozatként, az ő védelmére.
Kora hajnalban meghallottam, hogy Rochus visszafelé jön, ajkán vidám
nótával. Meghúztam magamat egy szikla mögött – igazán nem félelmemben
–, s ő elment, anélkül, hogy észrevett volna.
Ezen a helyen törés volt a sziklafalban: az ösvény egy nagy szakadékot
keresztezett, mely úgy hasított bele a hegybe, mint egy titán kardcsapása. E
szakadék fenekét elszórt vándorkövek, tüskés cserjék, szederbokrok
borították, alattuk hóolvadásból született csermely csordogált. Három nap és
három éjjel maradtam itt. Hallottam a monostorbeli suhancot, amint kutatva
utánam, nevemet kiáltja, átvág az ösvényen, de nem válaszoltam neki.
Egyszer sem csillapítottam égő szomjam a csermely vizéből, nem vertem el
éhemet a körös-körül buján tenyésző szeder bogyójával. Így gyötörtem
halálra a bűnös húst, gyilkoltam a lázadó természetet, és aláztam a lelkemet
az Úr előtt, míg végül úgy éreztem, hogy teljesen megszabadultam minden
gonosztól, kibontakoztam a földi szerelem kötelékéből, és kész vagyok
szívemet-lelkemet felajánlani, immár nem egy földi asszonynak, hanem
neked, ó, Boldogságos Szűz!
Az Úr véghezvitte ezt a csodát, lelkem oly tisztává és szabaddá lett,
mintha szárnyak repítenék fel az egekbe. Hangos szóval dicsértem az Urat,
ujjongva, kiabálva, mígnem a sziklák is zengtek hangomtól. Így kiáltottam:
– Hozsánna! Hozsánna!
Most már kész voltam oltár elé lépni, s elfogadni a szent olaj érintését
fejemen. Nem voltam többé önmagamé. Ambrosius, a szegény tévelygő
barát meghalt; én csupán eszköz voltam az Úr jobbjában, hogy végrehajtsam
az Ő szent akaratát. Könyörögtem a szépséges hajadon lelkének
szabadulásáért, s miközben könyörögtem, magának az Úrnak mennyei
dicsősége és ragyogása jelent meg előttem. Megszámlálhatatlan angyal vette
körül Őt, elborítván a fél eget! Mélységes elragadtatás igázta le érzékeimet,
megnémultam a boldogságtól. Isten kimondhatatlanul jóságos mosollyal
szólt hozzám:
– Mivel hűséges maradtál hitedhez, s mivel a rád mért megpróbáltatások
nem tántorítottak el, az ártatlan leány lelkének üdve immár valóban a te
kezedben van.
– Uram – válaszoltam –, tudván tudod, hogy nekem nincsenek eszközeim
ennek véghezvitelére, s nem is tudom, hogyan kell ezt végrehajtani.
Az Úr megparancsolta, hogy keljek fel, induljak útnak, arcomat
fordítsam el a dicsőséges Jelenésről, mely fénnyel töltötte el a szakadékos
hegy szívét. Engedelmeskedtem, elhagytam megtisztulásom színhelyét, s
újra megkerestem a sziklai ösvényt. Megindultam felfelé, s mentem feljebb,
egyre feljebb, a lenyugvó Nap rózsafelhőktől visszavert ragyogásában.
Hirtelen úgy éreztem, meg kell állnom, s lenéztem: lábam előtt, vörösen
csillanva meg a felhőfényben, miként ha vérben, ott hevert Rochus éles
kése. Most már megértettem, miért engedte az Úr, hogy az elvetemedett
legény legyőzzön, mégis arra késztetve őt, hogy megkímélje életemet.
Megőriztettem egy dicsőségesebb cél érdekében. S így adatott kezembe ama
megszentelt végcél eszköze. Isten, én Istenem, mily titokzatosak is a Te
útjaid!

XXXV.

„Meghagyod őt nekem!” – így beszélt hozzám az elvetemült legény,

miközben élet és halál között tartott a mélység felett. Élnem hagyott, nem
keresztényi könyörületből, hanem mert megvetette életemet, mint hitvány
dolgot, mely számára nem bír értékkel. Biztos volt zsákmánya felől, nem
számított neki, hogy én élek-e vagy meghaltam.
„Meghagyod őt nekem!” – ó, szemtelen bolond! Hát nem tudod, hogy az
Úr ott tartja kezét még a mezők virágai és a fészeklakó madárfiókák fölött
is? Neked hagyni Benedictát? Engedni, hogy tönkretedd testét-lelkét? Hát
majd meglátod, hogyan terjeszti kezét Isten a lány fölé, óvón, védelmezőn.
Még nem késő – ama lélek még szeplőtelen és mocsoktalan. Előre hát, a
legfelségesebb Isten akaratának teljesítésére.
Letérdeltem azon a helyen, ahol Isten kezembe adta a leány
megszabadításának eszközét. Lelkem teljesen elmerült a rá bízott
feladatban. Szívem elragadtatásba esett, tisztán láttam, mint egy víziót,
győzedelmes beteljesedését a tettnek, amit most végre kellett hajtanom.
Felegyenesedtem, a kést köntösömbe rejtettem, és lépteim irányát
megfordítva, megindultam vissza, a Fekete Tó felé. A hold olyannak tetszett,
mint egy isteni seb az ég boltozatján, mintha valaki gyilkot döfött volna az
Ég szent testébe.
Benedicta ajtaja félig nyitva volt, s én hosszú időn át álltam odakint,
bámulva a szemem elé táruló gyönyörű látványt. A tűzhelyen lángoló tűz
megvilágította a szobát. Benedicta a tűzzel szemben ült, hosszú aranyhaját
fésülve. Nem úgy, mint legutóbbi látogatásomkor, mikor a kunyhó előtt
álldogálva láttam őt, arca most eltelt boldogsággal, s olyan megdicsőülés
tündökölt rajta, amilyet sosem képzeltem volna. Miközben halk, édes
hangján valami szerelmes népdalt énekelt, ajka körül érzéki mosoly játszott.
Ó, jaj nekem, de gyönyörű volt! Hasonlatos egy mennyei mátkához. De bár
hangja olyan is volt, mint egy angyalé, felingerelt, s így szóltam hozzá:
– Mit csinálsz ilyen késő éjszaka, Benedicta? Úgy énekelsz, mintha
szeretődet várnád, és hajadat mintha tánchoz készítenéd. Már három napja,
mióta elhagytalak téged, szüntelen bánatban és gyötrődésben élek én,
fivéred és egyetlen barátod, te pedig boldog vagy, mint egy menyasszony.
Felugrott, és nagy örömöt mutatott, hogy újra lát, és sietett megcsókolni a
kezemet. De rögtön, ahogy arcomra pillantott, rémült kiáltást hallatott, s úgy
félrehúzódott tőlem, mintha valami pokolbeli ördög volnék.
Én azonban közelebb léptem hozzá, és megkérdeztem:
– Miért cicomázod fel magad éjnek idején? Miért vagy ilyen boldog?
Három nap elegendő volt ahhoz, hogy elbukjál? A szeretője vagy
Rochusnak?
Állt, rémülten bámulva rám. Ezt kérdezte:
– Hol voltál eddig, és miért jössz ide? Olyan betegnek látszol. Kérlek,
uram, ülj le, és pihenj meg! Sápadt vagy, és ráz a hideg. Készítek neked
meleg italt, attól jobban fogod érezni magadat.
Szigorú pillantásomra elhallgatott.
– Nem azért jöttem, hogy pihenjek, és te babusgass – mondtam. – Az Úr
parancsára vagyok itt. Mondd, miért énekeltél?
Egy gyermek ártatlan pillantásával nézett rám, s felelt:
– Azért, mert egy pillanatra elfelejtettem, hogy neked el kell menned
innét, és boldog voltam.
– Boldog?
– Igen. Ő itt volt.
– Kicsoda? Rochus?
Bólintott.
– Olyan jó volt hozzám – mondta. – Meg fogja kérni atyját, hogy
bemutathasson neki, és az talán befogad nagy házába, és ráveszi a
főtisztelendő Andreas atyát, hogy vegye le fejemről az átkot. Hát nem lenne
nagyszerű? De akkor – tette hozzá hirtelen, megváltoztatva hangját és
magatartását, s a szemét lesütve –, akkor te talán nem fogsz többé törődni
velem. Most is csak azért, mert szegény és társtalan vagyok.
– Micsoda? Rá akarja beszélni apját, hogy megbarátkozzék veled? Hogy
otthonába fogadjon? Téged, a hóhér lányát? Ó, a duhaj legény, aki perben áll
Istennel és Isten szolgáival, ő akarja megindítani az Egyházat? Ó, hazugság,
hazugság, hazugság! Ó, Benedicta… elveszett, megcsalt Benedicta!
Mosolyodból tudom, könnyeiden látom, hogy hiszel a hitvány gazember
ígérgetéseinek.
– Igen – mondta fejét lehajtva, mintha hitét vallaná meg az Úr oltára előtt
–, én hiszek neki.
– Akkor hát térdre – kiáltottam –, és kérd az Urat, hogy küldje el
választottját, aki megmenti lelkedet az e világi és az örökös kárhozattól!
E szavakra megremegett nagy félelmében.
– Mit akarsz tenni velem? – kiáltott fel.
– Imádkozzál, hogy vétkeid megbocsáttassanak!
Hirtelen elragadtatás rázta meg lelkemet.
– Pap vagyok – kiáltottam –, maga Isten kent és szentelt fel, és az Atya, a
Fiú és a Szentlélek nevében most megbocsátom neked egyetlen vétkedet,
szerelmedet. Penitencia nélküli feloldozást adok neked! Megszabadítom
lelkedet a bűn mocskától, mert véreddel és életeddel fogsz vezekelni érte.
Ezeket mondva, megragadtam, és térdre kényszerítettem. Ő azonban élni
akart, kiabált és jajgatott. Átkarolta a térdemet, Isten és a Boldogságos Szűz
nevében könyörgött és rimánkodott. Majd felugrott, és megpróbált elfutni.
Újra megragadtam, de kiszakította magát kezemből, és kifutott a nyitott
ajtón sikoltozva:
– Rochus! Rochus! Segíts, ó, segíts!
Utána rohanva, megmarkoltam a vállát, féloldalt fordítottam, és keblébe
döftem a tőrt.
Karomba vettem, szívemhez szorítottam, s testemen éreztem meleg vérét.
Felnyitotta szemét, s olyan szemrehányással függesztette rám, mintha a
legboldogabb életből ragadtam volna ki. Azután lassan lecsukódott a szeme,
hosszú, mély sóhajtást hallatott, kis feje vállára hanyatlott, s meghalt.
Fehér lepedőbe takartam a gyönyörű testet, s arcát szabadon hagyva, a
padlóra fektettem. De vére megfestette a vásznat, így hát kibontottam
hosszú aranyhaját, s szétterítettem keble vérrózsáin. S mert most már az Ég
mátkájává tettem, levettem a gyopárkoszorút a Szűz képmásáról, és
Benedicta homlokára illesztettem. És akkor eszembe jutott az a gyopár, amit
ő hozott nekem egykor, hogy megvigasztaljon vezeklésem idején.
Azután felszítottam a tüzet, s az oly tündöklő piros fényt hintett a letakart
alakra és a szép arcra, mintha Isten dicsősége szállott volna alá, hogy őt
betakarja. A mellén csillogó aranyfürtök befonták és fogva tartották a fényt,
mintha lobogó lángokból volnának.
S akkor magára hagytam őt.

XXXVI.

Nyaktörő szakadékokon keresztül ereszkedtem le a hegyről, de az Úr

őrködött lépteim felett, s meg sem botlottam, szakadékba sem zuhantam.
Napszálltakor megérkeztem a monostorhoz, becsengettem, s vártam, hogy
kinyissák a kaput. A kapus testvér bizonyára ördögnek nézett, mert akkorát
üvöltött, hogy belezengett az egész monostor. Egyenest a házfőnök
szobájába mentem, megálltam előtte véráztatta ruhámban, és elmondtam
neki, milyen cselekedetre választott engem az Úr, kijelentettem, hogy immár
felszentelt pap vagyok. Erre megragadtak, tömlöcbe vetettek, s törvényt ülve
felettem, halálra ítéltek, mintha gyilkos volnék. Ó, a bolondok, a szegény
eszük vesztett bolondok!

Egyvalaki akadt, aki meglátogatott börtönömben. Térdre hullott előttem,

kezemet csókolgatta, s úgy imádott, mint Isten kiválasztott eszközét –
Amula volt, a barna leányzó. Egyedül ő értette meg, hogy nagy és
dicsőséges cselekedetet vittem véghez.
Megkértem Amulát, hogy hajtsa majd el testemről a keselyűket, hiszen
Benedicta már a Mennyben van.
 Hamarosan vele leszek. Dicsőség Istennek! Hozsánna! Ámen.

[E kézirathoz az alábbiak csatlakoztak, más kézírással: „Október

tizenötödik napján, Urunk 1680-ik esztendejében, ezen a helyen
felakasztatott Ambrosius testvér, s teste a következő napon elhantoltatott az
akasztófa alatt, ama Benedicta leányzó mellé, akit ő ölt meg. Ez a
Benedicta, bár a hóhér leányának mondatott, igazság szerint (amint az a
Rochus legény nyilatkozatából kitudódott) csupán a hóhér feleségének a
sómestertől való fattya volt. Ugyanezen legény azt is hittel tanúsította, hogy
a lány titkos és tiltott szerelmet táplált a barát iránt, ki is szenvedélyéről mit
sem sejtvén, megölte őt. Mindazonáltal Ambrosius testvér hűséges szolgája
volt az Úrnak. Könyörögjetek érette, könyörögjetek érette!”]
FELEJTHETŐ MESÉK
 A SÍR MÉLYE

John Brenwalter a nevem. Részeges apám egyszer szabadalmaztatta

agyagból préselt kávébabját, mivel azonban becsületes ember volt, a
gyártásra maga nem vállalkozott. Szerény vagyonra tett csak szert
ilyenformán. Az értékes találmányból befolyó jogdíjak alig fedezték a sok
pereskedés költségeit, mert más, mindenféle szélhámosok védjegycsalással
próbálkoztak. Nem részesültem tehát olyan kiváltságokban, amilyeneket
lelkiismeretlen, bitang szülők gyermekei élveznek, sőt nemes szívű anyám,
számos testvéremet eltaszítva, maga vette kezébe nevelésemet.
Gondoskodás nélkül, ki tudja, milyen mélyen süllyedtem volna a
tudatlanságba – még tanár lett volna belőlem a végén. Hiába, aranynál
nagyobb ajándék a jó anya szeretete.
Tizenkilenc éves voltam, mikor apám balsorsa úgy akarta, hogy meg
kellett halnia. Ritka jó egészségnek örvendett világéletében, ezért ebéd
közben bekövetkezett váratlan halála mindnyájunk közt őt lepte meg a
legjobban. Aznap reggel kapott értesítést, hogy a szabványügyi hivatal
bejegyezte zajtalanul működő hidraulikus páncélszekrénytörőjét. A hivatal
főnöke kijelentette, hogy soha még eredetibb, hasznosabb, és általában
szólván, a közjót hathatósabban előmozdító találmányt nem nyújtottak be
neki, apám éppen ezért joggal remélte, hogy tisztes, gondtalan aggkor jut
osztályrészéül. Természetes tehát, hogy hirtelen halála mélyen
megrendítette. Nem mondhatnám azonban, hogy anyámat is földre sújtotta a
gyász; igaz, ő jámborabb, és az Ég kifürkészhetetlen akaratában való
megnyugvásra hajlóbb lélek volt. Ebéd végeztével, miután szegény apám
tetemét eltakarítottuk a padlóról, anyám mindnyájunkat beidézett a
szomszédos szobába, és így szólott hozzánk:
– Gyermekeim, az előbbiekben oly kínos esetnek voltatok szemtanúi,
amelyet nem kerülnek el a legderekabb emberek sem, s amelyben,
mondhatom, magam is kevés örömöm leltem. Távozásában, higgyétek el,
semmi részem nincs, ámbár szilárd meggyőződésem – tette hozzá, s egy
pillanatig elmélyülten jártatta szemét a padlón –, hogy így van jól.
Szavainak igazságát oly nyilvánvalóvá tette előttünk, hogy egyikünk sem
merte volna magyarázatkéréssel meglepni. Ha rossz fát tettünk a tűzre,
mindnyájunk számára a legborzasztóbb büntetés anyánk meglepetése volt.
Midőn egy napon gyermeki duzzogásomban meggondolatlanul letéptem
kishúgom fülét, anyám korholó szava – „Meglepsz, fiam!” – annyira szíven
ütött, hogy éjthosszat sírva, álmatlanul hánykolódtam ágyamban, majd
anyám lábához vetettem magam, s így kértem bocsánatát: – Ne haragudj,
édesanyám, hogy meglepetést okoztam neked! – Ilyenformán mindnyájan
éreztük, félfülű kishúgommal együtt, hogy jobb, ha kérdezősködés nélkül
napirendre térünk megállapítása felett, mely szerint apánk valóban jól járt.
Anyánk pedig így folytatta:
– A törvény, tudnotok kell, gyermekeim, a titokzatos és hirtelen halál
alkalmával elrendeli, hogy halottkém szálljon ki a gyász színhelyére, aprítsa
fel az elköltözöttet és ossza szét különféle szakértők között, akik a halál
beálltát megállapítják. A halottkém ezért szép pénzt vág zsebre. Szívesen
eltekintenék ettől a kínos formaságtól, amelyhez szegény megboldogult...
hm... földi maradványok úgysem adnák beleegyezésüket. John fiam – s e
szóval anyám felém fordította felejthetetlen madonnaarcát –, te művelt és
tapintatos gyermek vagy. Mutasd meg, hogy a család nemhiába áldozott
annyit neveltetésedre. Menj, fiam, takarítsd el a halottkémet.
Anyám bizalma mondhatatlanul megörvendeztetett. Alkalmat nyújtott
tehát, hogy tehetségemhez illő tettel tüntethessem ki magamat! Térdre
borulván előtte, kezét ajkamhoz emeltem, s elborítottam hálám könnyeivel.
Délután öt óra sem múlt, eltakarítottam a halottkémet.
Rögtön letartóztattak, és börtönbe vetettek, ahol egy igen kényelmetlen
éjszakát töltöttem el. Két zárkatársam, papi személyek nevezetesen,
teológiai képzettségűek lévén, oly gazdagságában úszkáltam az
istenkáromlásoknak, amit magukban meg nem tarthatván, hangos
fennszóval elébem terítettek, hogy elvették álmomat. A szomszédos
zárkában alvó poroszló, kinek nyugalmát hasonlóképpen zavarták, bejött és
iszonyú fogadkozással ígérte a két szent férfiúnak, hogy reverendájukat nem
tekintve az utcára löki őket, ha a káromkodást be nem fejezik. Ezután
csakugyan féket vetettek rút nyelvükre, és harmonikázással töltötték az időt,
úgyhogy végre frissítő és egészséges álomra hajthattam ifjú fejem.
Másnap reggel a főbíró elébe vittek, ki elöljárói minőségében folytatta le
előzetes kihallgatásomat. Nem érzem magam bűnösnek, jelentettem ki,
hozzátéve, hogy áldozatom hírhedt demokrata párti volt. (Jó anyám engem
magamat republikánus szellemben nevelt, és kora gyermekségem óta arra
oktatott, hogy hazafias kötelességem tűzzel-vassal irtani a pártütés
dudváját.) A főbírót is republikánus listán választották hivatalába egy dupla
fenekű szavazóláda segélyével, épp ezért vaslogikám annyira lebilincselte,
hogy cigarettával kínált.
– Mélyen tisztelt Bíróság – emelkedett szóra a kerületi ügyész –, a
bizonyítékok előterjesztésétől ez esetben eltekintenék. Legyen elégséges
arra utalnom, hogy törvényeink értelmében a Főbíró Úr mint elöljáró foglal
helyet az emelvényen. Nem kétséges tehát, hogy mindnyájunk véges
ítéletének messze előtte jár. Szóbeli és tárgyi bizonyítékok felvonultatásával
magunk támadnánk meg előbbeni alázatos védelmezésünket. Ez a Vád
álláspontja.
Ezután védőm, az elhunyt halottkém testvéröccse állt fel, és így szólt: –
Mélyen tisztelt Bíróság, a vád képviseletét ellátó tudós barátom oly
ékesszólással fejtette ki az ügyre vonatkozó jogszabályokat, hogy magam
csupán a végrehajtás kérdésével foglalkozhatom. Vitathatatlan, hogy a
főbíró úr elöljárói minőségben ül emelvényén, ámde vizsgáljuk meg, miben
jár elöl? A törvény bölcsen helyezte az elöljárói teendőket a főbíró úr
méltóságos kezébe, ki is hasonló bölcsességgel szabadult meg az ily módon
rárótt kötelezettségek mindegyikétől. Mióta csak a főbíró urat ismerni
szerencsém van, mást nem tesz, mint elöl jár. Elöl jár hivatali
visszaélésekben, lopásban, gyújtogatásban, hamis tanúzásban,
házasságtörésben, gyilkosságban – ami csak kerül a sifonérban; amit csak
kéjencek és beteg lelkek ismernek, tudós barátomat, a kerületi ügyészt sem
véve ki közülük. Minthogy elöljárói minőségében méltóságod máris
mindent megtett, és mivel védencem, e derék fiatalember ellen bizonyítékok
amúgy sem merültek fel, a mélyen tisztelt bíróságtól fölmentését kérem.
Gyönyörű csönd telepedett a tárgyalóteremre. A főbíró végül felállt,
feltette fekete kalapját, és indulattól remegő hangon megadta a fölmentést.
Majd tompa, de sokatmondó hangon odaszólt védőmnek: – Még
találkozunk.
És bármily fölkészültséggel védett testvérbátyja meggyilkolásának
vádjával szemben szerencsétlen ügyvédem, ki valamely telekkérdés kapcsán
veszett volt össze az elköltözött halottkémmel, másnap eltűnt, és sorsáról a
mai napig nem tudni.
Apám földi maradványait ezenközben, éjféli időben, titkon elföldelték
néhai otthonának kertjében, néhai cipőjében, és néhai gyomrának
vegyvizsgálata nélkül: – Sohasem szerette feltárni belvilágát – emlékezett
édesanyám, miközben a behantolt sírt taposta, és segített gyermekeinek
szalmával behinteni a helyét. – Magának való ember volt világéletében.
Az özvegyi haszonélvezet megállapítása iránt benyújtott
folyamodványában kijelentette, hogy apám halálának feltételezésére alapos
oka van, tekintettel arra, hogy több napon át nem jelent meg a családi
ebéden, mindazonáltal – mint anyám megvetően nevezte – Dögszaglász
Bíróság elnöke úgy döntött, hogy ez csupán körülményi bizonyíték, ezért
közgyámot rendelt ki vejének személyében. A hagyatéki eljárás során
megállapítást nyert, hogy a kinnlevőségek és a cselekvő vagyon összege
éppen fedezi tartozásainkat. Maradványként csupán a hidraulikus működésű
zajtalan páncélszekrénytörő szabadalma vétetett leltárba, és ez a közgyám,
valamint a Hagyatéki (anyám szavajárása szerint Hányadéki) Bíróság
határozata alapján lefoglaltatott és tulajdonukba bekebeleztetett. Így
taszították a hatóságok röpke néhány hónap alatt egy virágzó, boldog
családot bűnbe és nyomorba. Munkát kellett vállalnunk.
A munka vállalásánál figyelembe vettük a személyes rátermettség,
hajlam számtalan szempontjait. Anyám előkelő magániskolát nyitott a
leopárdirhán előforduló foltok fölcserélésének művészi oktatására;
legidősebb bátyám, George Henry, a zenei tehetség, kürtösnek szegődött el a
közeli siketnéma-intézethez; Mary Maria húgom Lejmöl professzor
Artézikútmérgezési Tervezőcsoportjánál vállalt munkát; én pedig önálló
ipart kezdtem, Méretutáni Bitóleszabás és Aranyozás címen. Kisebb
testvéreim, akik még nem bírták a munkát, az üzletek elébe kirakott árukat
csipegették-csemegették, ahogy otthon tanulták.
Szabad időnkben, kikapcsolódásul, fáradt utasokat csaltunk be a házba,
és tetemüket a pincében emésztettük el.
Pincénk más részében bort, égetett szeszt és élelmiszereket tároltunk.
Készleteink azonban gyorsan fogytak. Hovatovább az a babonás hit vert
gyökeret bennünk, hogy áldozataink kelnek föl sírjukból, s rajta
lakmároznak. Annyi bizonyos is, hogy a pácolt őzgerincből mindig találtunk
lerágott csontokat, szétszórt konzervdobozokat és más mindenféle szemetet,
holott naponta gondosan zártuk-reteszeltük a pincét. Fölvetődött az a
gondolat, hogy talán másutt kellene a kamránkat berendezni, édesanyám
azonban, ki jótét, vendégszerető lélek volt, inkább tűrte készleteink
fogyatkozását, mint a leleplezést, ha ugyanis, mint mondta, megtagadjuk a
kísértetektől ezt a csekélységet, képesek beleütni az orrukat mindenféle
dolgunkba, és megtörténhetik, hogy kitúrnak az állásunkból mindnyájunkat,
végre a teljes család az én iparágamban keresheti szűkös kenyerét
bitóleszabással és aranyozással. Gyermeki alázattal hajlottunk meg anyánk
aggodalmai előtt, mert tudtuk, hogy élettapasztalata mérhetetlen, és mindig
jót akar.
Egy éjjelen mindnyájan levonultunk a pincébe – egyenként lejárni
nemigen mertünk már –, hogy a szomszéd város polgármesterét keresztényi
gyászszertartásban részesítsük. Anyám és kistestvéreim egy-egy szál
gyertyát tartottak a kezükben, George Henry bátyám meg én ástuk s
csákányoztuk a sírgödröt. Mary Maria húgom egyszerre fölsikoltott, és
elfödözte szemeit. Rémülten abbahagytuk a polgármester végtisztességén
való munkálkodásunkat, és sápadtan, remegő hangon szólongattuk
húgunkat, mondaná el, mi ijesztette meg ennyire. A kisebbeket annyira
felizgatta a jelenet, hogy remegni kezdett a gyertya a kezükben, és
árnyalakjaink illetlen, lenge táncra perdültek a falakon. A halott
polgármester arca hol kísérteti fényben fürdött, hol borzalmas árnyékba
borult, de minden fényvillanással szigorúbban, sőt gonoszabbul nézett ránk.
Húgom sikolya nemcsak minket riasztott meg, hanem a patkányokat is – ott
rohangásztak fejvesztett sivítozással köztünk, de némelyek nem mozdultak
ki zugolyukból, s csak lestek kifelé. Meredt achátszemük illett a
félbehagyott sírgödör lidércesen villózó visszfényéhez, s látványuk mintegy
megtestesítette az oszlás illataival teljes légkört. A kicsinyek eldobták
gyertyájukat, és zokogva kapaszkodtak felnőtt testvéreikbe, s szinte vaksötét
szállt ránk. Hirtelen azonban tünde világ derengett fel a síri üregben, és
talajvízhez hasonlatosan csordulásig megtöltötte.
Húgom ezenközben a sírból kiásott földhalomra dőlt, s szemét ismét
fölfedvén, két boroshordó közé bámult be rémülten, a homályos ürességbe.
– Ott van! Ott! – sikoltott föl ismét. – Istenem, nem látjátok!
Pedig ott volt csakugyan – a homályban alig látszott emberi alaknak,
ahogy jobbra-balra dőlve, a boroshordók támaszát kereste –, előrelódult, egy
pillanatra megállt néhány pisla gyertyánk világánál, aztán megingott, és
teljes hosszában végigvágódott a földön. Arcáról, tartásáról nyomban
fölismertük immár jó tíz hónapja elhunyt, s tulajdon kezünkkel elkapart
apánkat! Ő támadott fel sírjából, holtrészegen!
 Nem szívesen időznék el e helyütt fővesztett menekülésünk minden apró-
cseprő részletén – hogyan jutottunk ki a dohos odúból rohanvást, egymásra
hágva, emberi mivoltunkból kiforgatva, meg-megcsúszva, elesve, egymást
lerántva az iszamos lépcsőn, hogyan tapostuk ki a kisebbek belét
bátyámmal, s hogyan hullatta őket vissza a mélybe édesanyánk. Ő
megmenekült a zűrzavarból bátyámmal, húgommal és jómagammal
egyetemben, a többiek azonban lenn maradtak, belepusztulván sebeikbe s a
rémületbe – de lehet, hogy némelyikük a tűz martaléka lett. Mert mi négyen,
egy óra alatt összekapkodtuk, ami pénzünk, ékszerünk, legszükségesebb
ruhánk volt, aztán csóvát vetettünk a házba, és a tűz fényénél felhúzódtunk a
hegyek közé. Tűzbiztosítási kötvényeinket sem váltottuk be a nagy
sietségben, amit jó anyánk évekkel később halálos ágyán meg is vallott,
mint élete egyetlen vétkes könnyelműségét. Gyóntatóatyja, a derék, szent
ember azonban megvigasztalta, hogy Isten a körülmények mérlegelése után
nem rója majd fel bűnéül ezt a mulasztást.
Tíz évvel azután, hogy gyermekkorom tájairól távoli országba
szakadtunk, álnéven – hiszen akkor már jó nevű hamisító voltam –
visszatértem, azzal a szándékkal, hogy a pincéből, ha lehetséges, kimentem
elásott értékeinket. Sajnos, nem sok sikerrel jártam. A hatóság csontokat
talált a romok alatt, s folytatta a kutatást. Amit az alapok széthányása után
fölfedeztek, mint becsületes megtalálók, maguknak megtartották. A házat
azóta se állították helyre, sőt teljes környéke rendkívül szomorú állapotra
jutott. A szomszédok telebeszélték egymás fejét a kísértetjárással, míg a
végén senki nem akart itt megmaradni. Mivel tehát senkit nem
faggathattam-piszkálhattam a történtek felől, úgy határoztam, hogy lerovom
fiúi kegyeletemet, és szeretett apánkat még egyszer jól megnézem
magamnak, mert hátha lidérc játszott velünk azon a gyászos napon, s ő
sírjában porlad. Arra is emlékeztem, hogy hatalmas briliánsgyűrűt szokott az
ujján hordani, s mivel a becses darabot azóta sem láttam, gyanítható volt,
hogy azzal temettük el. Ásót kerestem tehát, majd betájolván a sír helyét,
hajdani hátsó udvarunkban, ásni kezdtem. Négylábnyi mélységbe juthattam
el, mikor egyszer csak kiesett a gödör feneke, s belezuhantam egy omló
boltozatú csatornaüregbe. Se csontot, se ruhadarabokat nem láttam semerre.
Kimászni az üregből nem tudtam, ezért a csatorna mentében
tapogatóztam tovább, s miután kis fáradsággal sikerült félrekotornom a járat
végét eltorlaszoló szemetet s a megfeketedett téglatörmeléket, bejutottam
valamikori, rossz emlékezetű pincénkbe.
Minden tisztázódott. Hogy apám mi okból „lett rosszul” ebéd közben,
arra nézve csak szent emlékezetű édesanyám nyújthatott volna némi
felvilágosítást, bizonyos azonban, hogy rosszulléte után élve temettük el.
Mivel sírját véletlenségből egy elfeledett csatornajárat fölé ástuk, méghozzá
az ásással csaknem a boltsüvegéig hatoltunk le, továbbá koporsót sem
használtunk, nyilvánvaló, hogy fuldokló vergődésében apám áttörte a málló
falazatot, beesett a csatornajáratba, s átjutott a pincébe. Úgy érezhette, hogy
tulajdon otthonában nem lenne szívesen látott vendég, viszont máshová sem
mehetett, ezért itt, föld alatti remeteségében húzta meg magát; ő pusztította
szerény készleteinket, szorgos munkánk gyümölcsein élősködvén,
boroshordóinkat is ő szívta meg – tolvaj módra! Mámorában, s felteszem
társaságvágyában is, ami a korhelyek egyetlen emberi tulajdonsága,
előmászott rejtekéből, méghozzá oly alkalmatlan időben, hogy szinte
mindnyájunkat, vér szerinti kedveseit, magával rántott a romlásba.
Szégyenletes botlás volt valóban, noha nem nélkülözte a bűn méltóságát!
 JUPITER DOKE DANDÁRPARANCSNOK

A HADÜGYMINISZTERTŐL T. JUPITER DOKE ÚR CÍMÉRE, ILLINOIS, POSEY

MEGYE, KŐLYUKI ÚTKERESZTEZŐDÉS

Washington, 1861. november 3.

Örömmel értesítjük, hogy Elnökünk, bízva hűségében és kiváló
képességeiben, az önkéntes dandár parancsnokává nevezi ki Önt. Elfogadja?

T. JUPITER DOKE ÚRTÓL A HADÜGYMINISZTERNEK

Hardpan, Illinois, 1861. november 9.

Életem legbüszkébb perce ez. Az ilyen tisztséget sem kérni, sem

visszautasítani nem lehet. Lélekpróbáló időkben a honfi számára nem
létezik Észak, Dél, Kelet vagy Nyugat. Az egyetlen méltó vezérelv: a
hazám, az egész hazám, és csakis a hazám. Az alkotmányos szabadság
törvényeibe vetett mélységes hittel fogadom el ezt a nagy bizalmat, melyet
egy szabad és művelt nemzet helyezett belém, és a Nemzetek Őrének, az
Isteni Gondviselésnek oltalmába ajánlva magam, úgy fogok küzdeni, hogy
politikai becsületemet folttalanul megőrizhessem. Közölje
Őkegyelmességével, aki a halhatatlan Washington örökét folytatja a
Hatalom Trónusán, hogy a rám ruházott tisztségben szemem előtt csakis a
közjó, republikánus intézményeinek szilárdsága, és a választásokon
elérendő feltétlen győzelem lebeg majd; zálogul szolgáljon életem,
vagyonom, és a mindenek fölött szent becsület. Máris elkészítem a választ:
a kinevezésemről való értesítés céljából kirendelt küldöttség vezetőjének
beszédére, és remélem, hogy az abban kifejezésre jutó érzelmek kedvező
fogadtatásra találnak majd a széles hallgatóság körében, valamint osztatlan
tetszésre a Felsőbbség előtt.

A HADÜGYMINISZTERTŐL BLOUNT WARDORG HADTESTPARANCSNOKNAK,

KELET-KENTUCKY KATONAI KÖRZET FŐHADISZÁLLÁSA
 Washington, 1861. november 14.
Körzetébe helyeztem Jupiter Doke Dandárparancsnokot, aki hamarosan
folytatja útját az Írós-folyó mentén Cefreházára, és ott átveszi az illinoisi
dandár parancsnokságát. Levélben jelentkezik majd Önnél, és kéri
utasításait. A legutóbbi hadijelentésében említett partizánok még mindig
megszállva tartják a Covington-Kékfű-Oposszum Sarok-Lovasbarlang
útvonalat? Van egy elképzelésem, hogyan lehetne kifüstölni őket.

BLOUNT WARDORG HADTESTPARANCSNOKTÓL A HADÜGYMINISZTERNEK

Louisville, Kentucky, 1861. november 20.

Jupiter Doke dandárparancsnok neve és katonai szolgálatai ismeretlenek
előttem, de természetesen örülök, hogy rátermettségét hasznosíthatom.
Sajnos a Covingtonból Cefreházára vezető útvonalat kénytelen voltam
átengedni az ellenségnek, mivel gerillaharcmodoruk lehetővé teszi, hogy
viszonylag kevés csapat bevetésével az utat szükség esetén nyitva tudjuk
tartani. A cefreházi dandárt az Írós-folyón gőzösök segítségével élelmezzük.

A HADÜGYMINISZTERTŐL T. JUPITER DOKE DANDÁRPARANCSNOKNAK,

ILLINOIS, KŐLYUK

Mélységesen sajnálom, hogy kinevezését az Ön elfogadó levelének

kézhezvétele előtt már postán továbbították; így el kell tekintenünk attól,
hogy a formalitások lebonyolítására bizottságot hozzunk létre. Elnökünket
rendkívüli örömmel töltötte el levelének nemes és hazafiúi érzelmekre valló
tartalma, s utasítása értelmében Önnek haladéktalanul csatlakoznia kell
Cefreházán állomásozó csapataihoz, s ott levélben jelentkeznie a Louisvile-
ben tartózkodó Wardorg hadtestparancsnoknál, akitől további parancsokat
kap. Döntő fontosságú, hogy útját egészen Covingtonig a legmélyebb
titoktartás fedje, miután célunk, hogy az ellenséget mindaddig Cefreháza
előtt tartsuk, amíg Ön háromnapi közelségbe jut. Ha ekkor észreveszik Önt,
megjelenését nyilván provokációnak értelmezik, és erősítésül odairányítják
seregük balszárnyát, a Tennessee állambeli Memphisből, melyet kívánatos
lenne elsőnek elfoglalni. Kékfű, Oposszum Sarok és Lovasbarlang felé
menjen. Amikor a front felé vonulnak, minden tiszt viseljen díszegyenruhát.
JUPITER DOKE DANDÁRPARANCSNOKTÓL A HADÜGYMINISZTERNEK

Covington, Kentucky, 1861.december 7.

Tegnap érkeztem rendeltetési helyemre, és megbízólevelem átadtam Joel
Briller Úrnak, aki feleségem unokafivére és igaz republikánus, s aki a
csatamezőn és a vitafórumon egyaránt méltón fogja képviselni Posey
megyét. Büszkén vallhatja ezt, mivel makulátlan jegyzőkönyvek őrzik
lelkeket felkavaró ékesszólását, melyet oly gyakran visszhangzott a
törvényhatóság csarnoka, s mely mindig a népi felség legalapvetőbb
kérdéseit feszegette. Joggal nevezik Kőlyuk Patrick Henryjének, hiszen
felbecsülhetetlen szolgálatokat tett a polgári és vallási szabadság ügyének.
Briller Úr tegnap este elindult Cefreházára, és a demokrata sereg
zászlóvivője, ha be akarja venni a szabadság védőbástyáját, oroszlánnal
találja szemben magát. Engem megkértek, hogy maradjak még, és a helyi
kampány szempontjából életbe vágóan fontos kérdések ügyében intézzek
néhány beszédet a néphez. Amint eleget tettem ennek a kötelességnek,
személy szerint is a fegyveres harcok mezejére lépek, és minden hidat
felégetve magam mögött, megkeresem a leghevesebb csatazajt. Ehhez a
postához, Mélyen Tisztelt Elnök Úrhoz címezve, csatoltam egy kérelmet,
amelyben fiam, Jabez Leonidas Doke Kőlyuk postamesterévé történő
kinevezése érdekében folyamodom Őkegyelmességéhez. Végtelenül
lekötelezne, Uram, ha némi nyomatékkal szóban is megtámogatná ezt a
kérvényt, mivel a kinevezésre az átszervezések lehetőséget biztosítanak.
Szíveskedjék tájékoztatni arról, hogy a hadseregben betöltött katonai
szolgálatért megillet-e valamilyen javadalmazás, s ha igen, ezt alkalmanként
vagy rendszeresen kapom-e. Mi a helyzet a mellékjövedelemmel? Utazási
elszámolásomat a jövőben havonta továbbítom.

JUPITER DOKE DANDÁRPARANCSNOKTÓL BLOUNT WARDORG

HADTESTPARANCSNOKNAK

Distilleryville, Kentucky, 1862. január 12.

Gőzösön érkeztem meg tegnap a harcnak mezejére, mivel az erős
esőzések miatt víz borítja a vidéket, és ha jól tudom, szinte az egész
választókerület árvíztől szenved. Megrendülten értesültem róla, hogy Joel
Briller Úr, Posey megye nagyérdemű polgára, a széles látókörű államférfi és
megbízott, akinek egy hónappal ezelőtt kemény csapást kellett volna mérnie
a Belviszályra, nyomtalanul eltűnt, és minden kétséget kizáróan áldozatul
esett a haza oltárán. Szabadságának védőpajzsát vesztette el benne az
amerikai nép. Tisztelettel indítványoznám egy bizottság felállítását, melynek
feladata a fent nevezett államférfi emléke megőrzését biztosítandó
határozatok hozatala lenne, valamint azt, hogy az Ön összes alárendeltje és
katonája harminc napon át viselje az előírt gyászjelvényt. Késedelem nélkül
kezembe veszem itt az ügyek intézését, és készséggel magamévá teszek
minden olyan javaslatot, melyet Ön a törvényesség megóvása érdekében e
közösség számára kívánatosnak tart. A harcias demokraták szemmel
láthatóan a végső eszközökhöz akarnak folyamodni. Két hatalmas ágyút
irányítottak felénk, és hallom, hogy tegnap reggel néhányan a vízpartig
merészkedtek, és egy ideig ott üléseztek, mocskos sértegetéseket kiáltozva
át hozzánk.

JUPITER DOKE DANDÁRPARANCSNOK NAPLÓJÁBÓL DISTILLERYVILLE,

KENTUCKY

1862. január 12. – Mikor tegnap megérkeztem a Henry Clay-szállóba

(mely név a megboldogult széles látókörű államférfi hírnevét őrzi), a
dandáromhoz tartozó ezredek három ezredese fogadott. Amerika politikai
krónikájában emlékezetes marad ez az esemény. A beszédek példányai
továbbítva a Posey megyei Függetlenség-nek – az utókorról sem szabad
megfeledkezni! A küldöttséget alkotó urak egy emberként szálltak síkra a
nemzeti egység és a republikánus párt ügye mellett. Megnyugodva
tapasztaltam, hogy e férfiak politikai éleslátása páratlan, és származásuk
feddhetetlen. A megbeszélést követő banketten hazafiúi érzelmek nyertek
megfogalmazást. Írtam Louisville-be instrukciókért, Wardorg Úrnak.

1862. január 13. – Egy szembetűnő házat kibéreltem egyévi időtartamra

(az előző lakó most hazája ellen harcol), és azonnal írtam Doke
dandárparancsnokné asszonyért és az életbe vágó kérdések ügyében – Jabez
Leonidas kinevezése. Szemben velünk az árulás táborában lehet vagy
háromezer félrevezetett ember, akik gyökerestül akarják kidönteni a
szabadság fáját. Nyilvánvaló többségben vannak, mert egy csomó emberünk
önkényesen visszatért választóihoz. Kétezer szavazatnál többre nemigen
számíthatunk. A csapatparancsnokságnak javasoltam, hogy az itt
maradtakról csináljunk lajstromot, a pártütőket pedig töröljék a listáról.

1862. január 14. – Írtam az Elnöknek, hogy küldje el a szerződést,

amelyben parancsnokságunk lőfegyverrel és egyéb szükséges kellékekkel
való ellátását sógoromra, az ország ipari érdekeltségei oszlopos tagjára
bízza. Ágyús tüzérség érkezett Jayhawkba, mely innét három mérföld, hogy
útközben csatarendben csatlakozzanak hozzánk. Az egész dandárral
felvonultam Jayhawk elé, hogy együtt vonuljunk be a városba, de sajnos, a
tüzérek vezetője azt hitte, mi vagyunk az ellenség, és tüzet nyitott a menet
élén állókra, mire az ágyúgolyók iszonyú zaja úgy megrémítette a lovamat
(persze felkészülve sem voltam), hogy tüstént kivetett a nyeregből. A
találkozás zűrzavarba torkollt, s amint visszatértem a táborba, tapasztalnom
kellett, hogy egy ellenséges küldöttség távollétünkben átkelt a folyón, és
jócskán megdézsmálta a kenyeret és a halat. Írtam az Elnöknek, és
megpályáztam Idaho állam kormányzati hivatalát.

A POSEY MEGYEI FÜGGETLENSÉG-BŐL, 1862. JANUÁR 20.

Doke Dandárparancsnok vérpezsdítő beszámolója a cefreházi ütközetről,

mely ugyancsak lapunk hasábjain olvasható, bizonyára minden hű illinoisi
polgár szívét megdobogtatja majd. Ez a tündöklő hőstett új fejezetet nyit a
csaták történelmében, és hogy Doke parancsnok szavaival éljünk: „messzi
földrészekig és korokig terjedően örökíti meg Amerika rettenthetetlen
vitézségét”. Mivel a csatában részt vevő sereg harcosai közül egyedül a
lánglelkű szerző-vezér (ki önmagában kitesz egy sereget) származik Posey
megyéből, messzemenően egyetértünk észrevételével, hogy az elesettek
névsora csak fontosabb kérdések kiszorítása árán kaphatna helyet e
hasábokon. A stratégiai fortélyról, ahogy a tábornok látszólag egyedül
hagyta a tábort, s ezzel kelepcébe csalta a hitszegő ellent, mely már kezdte
volna gyilkolni a sebesülteket… a Jayhawk elleni balvégzetű támadás, majd
a rákövetkező jól kiszámított rajtaütés, mely csapdába ejtette a vélt sikertől
megrészegült ellenséget, s rémült légióit egy áthatolhatatlan folyó felé űzte,
ahol a menekülés lehetősége is ki volt zárva – mindeme „erdőn s folyón át
száguldó események” lángoló pennával íródtak, és tele vannak a romantika
borzongató izgalmaival.
 Valóban, az igazság érdekesebb a kitalálásnál, és a toll súlyosabb, mint a
kard. Amikor, a minden más művészetet megőrző művészet festői erejének
hála, ily dicső eseményekkel kerülünk szemtől szembe, minden más érdem
eltörpülni látszik – még a Függetlenség vállalkozásának érdeme is, mely
abban áll, hogy az olvasók ezrei számára biztosította egy olyan kiváló
munkatárs közreműködését, mint a Nagy Kapitány, ki a történelmet
egyszerre képes megformálni és megírni. Az 1864-es évben (A
Republikánus Jelölő Kongresszussal egyetértésben), Jupiter Doke
Dandárparancsnok, Illinois nagy fia, legyen az Egyesült Államok Elnöke!

BLOUNT WARDORG HADTESTPARANCSNOKTÓL JUPITER DOKE

DANDÁRPARANCSNOKNAK

Louisville, 1862. január 22.

Levelét, melyben értesít Cefreházára való megérkezéséről, késve
továbbították, s csak most kaptam meg (nyitva) egy konföderációs
csapatparancsnoktól, aki békezászló alatt hozta át. Arra kért, biztosítsam Önt
arról, hogy kegyetlenségnek tartaná, ha katonái bármikor is háborgatnák
Önt, s ezzel én is egyetértek. Ennek ellenére viselkedjék fenyegetően, de
semmiképp se próbálja visszaszorítani az ellenséget. Hadállása egyszerű
előőrs csupán, melyet nem áll szándékunkban megtartani.

BLOUNT WARDORG HADTESTPARANCSNOKTÓL A HADÜGYMINISZTERNEK

Bizonyos információk szerint az ellenség húszezer főnyi, minden

fegyvernemet képviselő sereget vont össze az Írós-folyónál. Doke
parancsnok az Ön megbízása értelmében a velük szemben álló kis
újoncdandár felett rendelkezik.
Nem szándékozom az ellenséget feltartóztatni ezen a ponton, és a fent
említett dandár semmiféle kudarcáért nem vállalhatok felelősséget jelenlegi
parancsnokuk alatt. Ostoba tökfilkónak tartom.

A HADÜGYMINISZTERTŐL BLOUNT WARDORG HADTESTPARANCSNOKNAK

Washington, 1862. február 1.

 Az Elnök Doke parancsnokba vetett bizalma teljes. Ha az Ön értékelése
helyes, akkor most különösen jó helyen van, hiszen Ön kész jelentős
áldozatot hozni a remélt nyereség érdekében.

JUPITER DOKE DANDÁRPARANCSNOKTÓL BLOUNT WARDORG

HADTESTPARANCSNOKNAK

Cefreháza, 1862. február 1.

Holnap főhadiszállásomat Jayhawkba helyezem, hogy a 22-i levelében
foglalt tervek szerint kijelöljem az utat dandárom számára, ha
visszavonulásra kerülne a sor. Visszavonulási Bizottmányt neveztem ki, s a
jegyzőkönyvet, mely ennek üléséről készült, ezennel továbbítom. Ebből
meggyőződhet róla, hogy miután a bizottmány egy elnök és egy titkár
megválasztása után annak rendje és módja szerint létrejött, határozatot
hoztunk (én magam készítettem elő), melynek értelmében, ha a folyó
innenső oldalán az árulás még egyszer felütné rút fejét, a dandár minden
katonája öszvérre száll, s a menet haladéktalanul elindul Louisville és a hű
Észak felé. Hogy felkészüljek egy ilyen válságos helyzet lehetőségére, már
egy ideje gyűjtöm a helybeli demokrácia öszvéreit, Jayhawk mellett
helyeztem el őket egy mezőn, s már 2300 darab van a birtokomban. A
szabadság ára a szüntelen éberség.

GIBEON J. BUXTER HADOSZTÁLYPARANCSNOKTÓL A KONFÖDERÁCIÓ

HADÜGYMINISZTERÉNEK

Pincefő Állomás, Kentucky, 1864. február 4.

Folyó hó másodikán teljes haderőnk, 25 000 ember és 32 tábori ágyú,
Simmons B. Flood hadtestparancsnok vezetésével egy gázlónál átkelt az
Írós-folyó másik oldalára, három mérföldre Cefreháza fölött, majd a folyót
elhagyva, rézsútosan haladt tovább, a Jayhawk melletti covingtoni
útkereszteződés irányába. A harci feladat, mint tudja, Covington bevétele,
Cincinatti elpusztítása, s végül az Ohio völgyének elfoglalása volt. Az
utóbbi hónapban ugyanis a mi frontvonalunkkal szemben csak egy kis,
fegyelmezetlen egységekből álló dandár állomásozott, szemmel láthatóan
parancsnok nélkül, s ez igen hasznosan szolgálta érdekeinket, mivel oly
módon, hogy kerültük velük az összeütközést, a gyengeség benyomását
tudtuk kelteni. Úgy terveztem, hogy amikor a jayhawki hadmozdulat már
elszigetelte őket, egy alabamai ezredünket oda irányítom, s az majd egy-
kettőre szétugrasztja a bandát. Az én hadosztályom állt az élen. Ekkor
azonban egy eget-földet megrengető morajlás hallatszott és érződött, s az a
bizonyos tornádó, melyről ez a vidék híres, a menetoszlop arcvonalát
fölkapta, és teljesen elpusztította. Gondolom, a tornádó, mely a gázló felé
tartott, az egész úton végigsöpört, és szétszórta vagy megsemmisítette a
sereget. Persze ezt valójában nem tudhatom, mivel én magam öntudatomat
elvesztve felemelkedtem, és a folyó déli oldalán értem újra földet. Az egész
éjszakán át tartó, folytonos lövöldözés és a gázlón keresztüljutott emberek
beszámolói arra engednek következtetni, hogy az életben maradottak
harcképtelenné váltak, s a jenki dandár kiirtotta őket. Példátlanul súlyos a
veszteségünk. Saját, 15 000 gyalogost számláló hadosztályomban a
veszteség – halott, sebesült, fogoly és eltűnt – 14 994 fő. Dolliver Billows
tábornok 11 200 főnyi hadosztályából csak két tiszt és egy néger szakács
maradt. A 800 tüzérből még senki sem jelentkezett. Flood tábornok halott.
Átvettem a sereg parancsnokságát, de a súlyos veszteségek miatt sürgős
utánpótlást kérek. Holnap hajnalban irányt veszek Dél felé. A hadjárat
célkitűzéseit ez idáig csak részben sikerült megvalósítanunk.

DOLLIVER BILLOWS HADOSZTÁLYPARANCSNOKTÓL A KONFÖDERÁCIÓ

HADÜGYMINISZTERÉNEK

…De másodikán, anélkül, hogy ez tudomásunkra jutott volna, 50 000

főből álló lovasságot kaptak erősítésül, mivel egy kém tájékoztatta őket a
támadásról, ezt a hatalmas tömeget a sötétben Jayhawknál felállították,
majd amikor kb. éjjel 11-kor menetoszlopunk arcvonala odaérkezett,
példátlan vérszomjjal vetették rá magukat, és Buxter tábornok hadtestét egy
pillanat alatt felmorzsolták. Talán Baumschank tábornok tüzérsége, amely
hátul volt, megmenekült – ezt nem tudom, mivel csapattestemmel, a gázlótól
jó pár mérföldnyire vonultam vissza, s aztán világosban keltünk át a folyón
két kerítéslécen, melyeket egy nadrágtartóval erősítettünk össze. Az egykor
11 200 főt számláló hadosztály vesztesége 11 199. Buxter tábornok halott.
Új támaszpontom Mobile, Alabama.
SCHNEDEKKER BAUMSCHANK HADOSZTÁLYPARANCSNOKTÓL A
KONFÖDERÁCIÓ HADÜGYMINISZTERÉNEK

Iodine, Kentucky, 1862. február

– És aggor történig valami szörnüsékes, nem tudni, micsoda dolok, ami

nem fan pecsületes háporu hanem falami csoda, és én röktön lovam nelkül,
és emberek és puska nelkül találni magam. Peelows tábornok mekhalta.
Könörköm fokatni el az én lemondas, mert én töpet nem fereked ety
orszakban, ahol nekem elvutni kel, de nem tudni, miért.

A KONGRESSZUS HATÁROZATAI. 1862. FEBRUÁR 15.

HATÁROZAT. A Kongresszus köszönetét fejezi ki, és ezennel tolmácsolja

azt Jupiter Doke Dandárparancsnoknak, valamint a vezetése alatt álló vitéz
férfiaknak, azért a példátlan hőstettért, hogy 2000 főből álló szerény
csapatukkal egy 25  00 főből álló sereget támadtak meg, és győztek le; 5237
emberüket megölték, 19 003 foglyot ejtettek, melyeknek fele sebesült, 32
ágyút s 20 000 darabból álló fegyverzetet zsákmányoltak – vagyis az
ellenség teljes felszerelését.

HATÁROZAT. E példa nélkül álló győzelem emlékére Elnökünk jelöljön ki

egy napot, melyet az összes hitfelekezet hálaadó szertartásokkal és
nyilvános megemlékezésekkel ünnepel meg.

HATÁROZAT. Hősies magatartásáért, mely hozzájárult ahhoz, hogy az

amerikai fegyverek hírneve örökre fennmaradjon, ezennel kinevezzük Önt
Vezérőrnaggyá.

MR. HANNIBAL ALCAZAR PEYTON, A KENTUCKY ÁLLAMBELI JAYHAWK

POLGÁRÁNAK NYILATKOZATA.

A vót ám csak a setét éccaka, és a két szemem ha vaksi is, a fülem attul
még jó, oszt amikor aztat a zörömbölést meghallottam mingyá tudtam, hogy
gyün mán a sok nép átalfele a folyón. Futok is ízibe a Doke naccságoshoz,
oszt csak rákajátok, hogy „Uccu neki, ha kedves az élete!” Ahogy vót,
pendelyben, istenuccse, úgy ugrott ki az ablakon, oszt ész nélkül neki
egyenest az öszvérkarámnak! A kétezer-háromszáz szegin barom meg
ijettibe mind aszítte, hogy az ördög gyün rá a tüzes vassal. Nyomakodnak is
kifelé a karámbul, hogy a főd reng bele, oszt nyargalnak, mint a veszett
fene, végig a gázló útján. A magasságos mennybéli Úristen s állhat meg
ilyenkor előttük, nemhogy azok a nyavalyás konföderációsok!...
 TURMORE, AZ ÖZVEGYEMBER

Joram Turmore megözvegyülésének körülményeiről sohasem értesült a

nyilvánosság. Én természtesen ismertem őket, hiszen magam vagyok Joram
Turmore; másrészt a körülmények egyáltalán nem ismeretlenek feleségem, a
néhai Elizabeth Mary Turmore előtt; s ámbár ő kétségtelenül kibeszéli
azokat, mégis titok fedi őket, hiszen mondanivalóját egy lélek sem hitte el
eddig.
Amikor feleségül vettem Elizabeth Mary Johnint, igen vagyonos hölgy
volt, különben aligha tudtam volna a nősülést megengedni magamnak,
hiszen nem volt egy vasam sem, és a pénzkeresés szándékát még nem ültette
szívembe az Ég. A graymaulkini egyetem macskászati professzora voltam,
tudósi munkásságom pedig alkalmatlanná tett arra, hogy az üzletért, vagy a
munkáért lelkesedjem, illetve fáradozzam. Emellett nem feledhettem el,
hogy Turmore-sarj voltam – olyan család tagja, melynek mottója
Normandiai Vilmos óta az volt, hogy Laborare est errara. Ismereteink
szerint, e szent családi hagyományt csupán egy alkalommal szegték meg,
amikor Sir Aldebaran Turmore de Peters-Turmore, a kitűnő mestertolvaj,
személyesen segédkezett egy nehéz művelet során, melybe néhány munkása
belefogott. Becsületünk eme szégyenfoltjára csupán a legfájóbb
keserűséggel tekinthetünk.
A graymaulkini egyetem Macskászati Tanszékének vezetőjeként végzett
tevékenységemet természetesen sosem jellemezte kimerítő és szorgos
munka. E nemes tudomány tanulóinak száma soha egy pillanatig sem
haladta meg a kettőt, és elődöm felolvasásainak merő ismétléseivel, melyek
kéziratát annak idején a holmijai közt találtam (a tengeren lelte halálát,
útban Málta felé), kellőképpen csillapíthattam diákjaim tudásszomját
anélkül, hogy igazán kiérdemeltem volna akár azon megbecsülést is, mely a
fizetés helyett osztályrészem volt.
Szorult helyzetemben Elizabeth Maryt magától értetődően a Gondviselés
különleges ajándékának tekintettem. Ő ugyan botorul megtagadta, hogy
megossza velem gazdagságát, ám ezzel cseppet sem törődtem, minthogy,
bár azon ország törvényei szerint (amint jól ismeretes) életében a feleség
ellenőrzi különvagyonát, halálával azonban mindez a férjére száll, ő pedig
végrendelet útján sem rendelkezhet róla. A feleségek halandósága
jelentékeny, ha nem is túlzott mértékű.
Amint feleségül vettem Elizabeth Maryt és mondjuk úgy, felruháztam a
Turmore név nemességével, úgy éreztem, hogy halálnemének bizonyos
értelemben méltónak kell lennie társadalmi rangjához. Ha bármilyen
szokványos, házastársi módszerrel tenném el láb alól, jogos megvetésére
számíthatnék, mint olyan ember, aki híjával van a megfelelő családi
büszkeségnek. Mindazonáltal nem találtam rá a megfelelő tervre.
Ezen válságos helyzetben elhatároztam, hogy a Turmore-archívumokhoz
fordulok, e felbecsülhetetlen értékű dokumentumgyűjtemény ugyanis
tartalmazta a család iratait, egészen az időszámításunk hetedik századában
élt alapítónktól kezdve. Tudtam, hogy azon szentséges okmányok között
részletes beszámolót találok minden fontosabb gyilkosságról, melyet szent
emlékű őseim negyven generáció alatt elkövettek. Tehát a papírtömegből
alighanem igen értékes ötleteket meríthetek.
Ezenfelül a gyűjtemény ritka érdekes ereklyéket is tartalmazott. Voltak
ott őseimnek ajándékozott nemesi levelek, melyek fejében trónkövetelő
vagy trónon ülő személyeket tettek el merész és leleményes módon láb alól;
igencsak titkos és elmondhatatlan szolgálatokról tanúskodó csillagok,
keresztek és más érdemrendek; különféle, felbecsülhetetlen eszmei értékű
ajándékok a világ legkiválóbb összeesküvőitől. Továbbá voltak palástok,
ékszerek, díszkardok, és „a megbecsülés ajándékai” minden fajtából;
borosserleggé alakított királyi koponya; végtelen nagy uradalmak
birtoklevelei, melyeket már régóta elidegenítettek konfiskálás, eladás vagy
átengedés útján; egy iniciálékkal díszített breviárium, mely annak idején az
átkos emlékű Sir Aldebaran Turmore de Peters-Turmore tulajdonát képezte;
a család néhány igen hírhedt ellenségének bebalzsamozott füle; egy
bizonyos, a Turmore családdal szemben ellenséges, hitvány olasz politikus
vékonybele, mely, miután ugrókötelet fontak belőle, hat családi generáció
fiatalságát szolgálta ki – emlékek és relikviák, melyek becsülhető értéke
minden képzeletet felülmúlt, azonban a hagyomány és a kegyelet szent
parancsai révén eladás vagy ajándékozás útján mindörökre
elidegeníthetetlenek voltak.
A család fejeként én voltam, mindezen felbecsülhetetlen értékű ereklyék
gondnoka, és biztos őrzésük céljára házam pincéjében súlyos falazatú
helyiséget építettem, melynek szilárd kőfala és magányos vasajtaja egyaránt
dacolni tudott a földrengéssel, az Idő fáradhatatlan ostromával és Kapzsiság
szentségtelen érintésével.
Ezen érzelmekkel és gyengédséggel átitatott és bűnre csábításban gazdag
lelki kincstárhoz folyamodtam tehát gyilkossági ötletért. Kimondhatatlan
megdöbbenésemre és bánatomra azonban üresen találtam! Minden polc,
minden szekrény, minden láda kifosztva állt. Az egyedülálló és
utolérhetetlen gyűjteménynek nyoma sem maradt! Mindazonáltal, annyit
megállapítottam, hogy mielőtt kinyitottam volna a súlyos ércajtót, egy
reteszt, egy keresztrudat sem háborgatott senki; s a pecsét érintetlen maradt
a záron.
Az éjszakát hol siránkozással, hol kutakodással töltöttem, egyaránt
hiábavalóan; találgatásom nem tudott áthatolni a rejtélyen, s nem jött
gyógyír a leküzdhetetlen gyötrelemre. Hanem azon szörnyűséges éjjelen
erős lelkem egy pillanatra sem mondott le Elizabeth Mary elleni magasztos
tervéről, és a pirkadat elszántabbnak talált, mint valaha, hogy házasságom
gyümölcsét leszüreteljem. Úgy tűnt, hogy nagy veszteségem csupán
közelebbi lelki rokonságba hoz halott őseimmel, valamint új és
kényszerítőbb kötelességtudattal tölt el azon indíttatás iránt, mely vérem
minden sejtjéből szólt.
Haditervem hamarosan elkészült, s miután szereztem egy erős kötelet,
feleségem hálószobájába léptem, ahol, számításom szerint, mély álomban
találtam. Mielőtt felébredt volna, kezét és lábát szorosan összekötöztem.
Amint felriadt, meglepetés és fájdalom hatotta át, azonban magas
hangfekvésű ellenkezésével nem törődve, lehurcoltam az előzőleg kirabolt
kincstárszobába, ahova mindaddig sosem tűrtem, hogy belépjen, s melynek
kincseit egyszer sem hoztam tudomására. Miután leültettem, még mindig
összekötözve, a falhoz képest rézsútosan, a rákövetkező két nap és éjszaka
során téglákat és habarcsot hordtam oda, a harmadik nap reggelére pedig
már szilárdan befalaztam, a padozattól a mennyezetig. Mindezen idő alatt
semmilyen más módon nem törődtem azzal, hogy váltig irgalomért
könyörgött, kivéve, hogy (midőn biztosított arról, hogy nem tanúsít
ellenállást, amit kötelességem megjegyezni, tiszteletre méltóan betartott)
végtagjait szabaddá tettem. Körülbelül négyszer hat lábnyi helyet
biztosítottam számára. Amint a legfelső rakás utolsó tégláit behelyeztem,
melyek elérték a kincstárszoba mennyezetét, feleségem búcsút intett nekem,
melyet a kétségbeesés táplálta önuralomnak tulajdonítottam, én pedig
megpihentem a munka után, azzal az érzéssel, hogy hűséggel megőriztem
ősi és hírneves családunk hagyományait. Ami önnön viselkedésemet illeti,
az egyetlen keserű gondolatot az a tudat adta, hogy tervem végrehajtása
során fáradságos munkát végeztem; ezt azonban egyetlen élő lélek meg nem
tudja sohasem.
Egy pihenéssel töltött éjszaka után a Hagyatéki és Örökösödési
Törvényszék bírájához mentem, és hites, eskü alatti vallomást tettem
mindenről – azzal a kivétellel, hogy egy szolgának tulajdonítottam a fal
építésének kétkezi munkáját. A tiszteletreméltó bíró egy törvényszéki
megbízottat jelölt ki, aki alaposan szemügyre vette a munkát, és jelentése
alapján a hét elteltével Elizabeth Mary Turmore-t hivatalosan holttá
nyilvánították. A megfelelő hatósági eljárás során vagyona birtokába
helyeztek, s jóllehet, ez több százezer dollárnyira sem közelítette meg
elveszett kincseim értékét, a szegénysorból vagyonos helyzetbe emelt, és
meghozta számomra a jó és kiváló emberek megbecsülését.
Mintegy hat hónappal ezen események után különös híresztelések
jutottak a fülembe, melyek szerint elhunyt feleségem szelleme több helyen
felbukkant a vidéken, de Graymaulkintól mindenkor tetemes távolságra. E
pletykák, melyek hiteles forrását képtelen voltam kinyomozni, több
részletben igen különböztek, azonban a kísértetnek egyaránt bizonyos
nagyfokú és nyilvánvaló világi jómódot, valamint a szellemek között
igencsak ritka arcátlanságot tulajdonítottak. A kísértet nemcsak, hogy a
legdrágább ruházatot öltötte magára, hanem fényes nappal sétált, sőt
kocsikázott is! E mendemondák kimondhatatlanul idegesítettek, és mivel
elfogadtam, hogy abban a néphitben, mely szerint csak a temetetlen holtak
szellemei kísértenek a földön, több igazság lehet a babonánál, levittem
néhány, csákánnyal és feszítőrúddal felszerelkezett munkást a
kincstárszobába, ahová már régóta nem tettem be a lábam, és
megparancsoltam, hogy bontsák le a téglafalat, amelyet szeretett
hitvestársam köré emeltem. Eltökéltem magamban, hogy olyan temetést
adok Elizabeth Mary testének, melyet hitem szerint halhatatlan része is
elfogadhat, s mely egyenértékű azzal a privilégiummal, hogy tetszése szerint
bolyongjon az élők között.
Néhány perc múlva áttörték a falat, és egy lámpát a hasadékon áttaszítva,
benéztem. Sehol semmi! Se egy csont, se egy hajtincs, se egy ruhafoszlány
– a szűk hely, melyet eskü alatt tett vallomásomra alapozva, hatóságilag a
néhai Mrs. Turmore halandó porhüvelye nyughelyének nyilvánítottak,
teljesen üres volt! E meghökkentő felfedezés, mely a túlontúl nagyfokú
titokzatosságtól és izgalomtól már eleve felingerelt elmémet áthatotta, több
volt, mint amit elviselhettem. Hangosan felkiáltottam és görcsös rohamot
kaptam. Ezt követően hónapokig élet és halál között feküdtem, lázas,
hagymázos képzelődésben; s nem is épültem fel, amíg orvosomnak nem
támadt azon előrelátó ötlete, hogy egy doboz értékes ékszert a széfemből
magához vegyen és elhagyja az országot.
A rákövetkező nyáron alkalmam adódott, hogy megszemléljem
borospincémet, melynek egyik sarkában annak idején a már régóta nem
használt kincstárszobát építtettem. Miközben egy hordó madeirát
elmozdítottam a helyéről, tekintélyes erővel ütődött neki a válaszfalnak, s
meglepve láttam, hogy a fal részét képező két nagy, szögletes követ
kimozdított.
Amint kézzel megnyomtam e köveket, könnyűszerrel kitoltam őket, s a
nyíláson betekintve láttam, hogy abba a falmélyedésbe estek, ahová
korábban néhai drága feleségemet falaztam be; a kiesett kövek által
felszabadított nyílással szemben, attól négylábnyi távolságra volt az a
téglafal, melyet saját kezűleg emeltem a szerencsétlen úrhölgy fogva
tartására. E nevezetes felfedezést követően nekiálltam a borospince
átkutatásának. Egy sor hordó mögött a következő négy történelmileg
érdekes, ám lényegében értéktelen tárgyat leltem.
Először is egy firenzei szaténból készült tizenegyedik századi hercegi
díszruha penészes maradványait; másodszor egy iniciálékkal díszített
pergamen breviáriumot, melynek címlapján Sir Aldebaran Turmore de
Peters-Turmore nevének színes felirata szerepelt; harmadszor egy
ivóserleggé alakított, mélyszínű borfoltokkal tarkított emberkoponyát;
negyedszer az Ausztriai Császár Méreggyilok Lovagrend nagymesterének
vaskeresztjét.
Ez volt minden – semmi olyan tárgy, melynek kereskedelmi értéke lett
volna, semmi papír – semmi más. Ez azonban elegendő volt, hogy tisztázza
a kincstárszoba titkát. Feleségem már jókorán megsejtette e helyiség
létezését és célját, és zseniálisnak mondható képességével véghezvitte a
behatolást a falban levő két kő meglazításával.
A hézagon keresztül aztán több lépésben eltulajdonította az egész
gyűjteményt, melyet kétségtelenül sikerrel váltott át törvényes ércpénzre.
Amikor öntudatlan igazságszolgáltatásommal, melynek emlékével
kapcsolatban minden kielégüléstől meg vagyok fosztva, elhatároztam, hogy
falba építem, valami vészes balszerencse következtében azt a részt
választottam számára, ahol ezek az elmozdítható kövek voltak, és feleségem
kétségtelenül ki is vette őket, mielőtt még rendesen befejezhettem volna a
téglarakást, majd miután átsurrant a borospincébe, visszahelyezte őket oda,
ahol eredetileg is feküdtek. A pincéből minden nehézség nélkül
észrevétlenül kiszökött, hogy becstelenül szerzett hasznát távoli vidékeken
élvezze. Megpróbáltam körözési parancsot szerezni ellene, de a Vádló és
Ítélő Törvényszék főbírája emlékeztetett rá, hogy feleségemet hatóságilag
holttá nyilvánították, és szerinte az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy a
Hullászat magiszteréhez fordulva exhumálási parancsért és konstruktív
újraélesztésért folyamodom. Tehát úgy tűnik, kárpótlás nélkül kell
szenvednem ezt a hatalmas igazságtalanságot egy nő részéről, aki egyaránt
híjával van az erkölcsi elveknek és a szégyenérzetnek.
 AZ ELKÖLTÖZÖTTEK VÁROSA

Becsületes szüleim révén szegénysorban születtem, s huszonhárom éves

koromig nem is ismertem meg a mások pénzében rejlő boldogságot. Ekkor
történt, hogy a Gondviselés mély álmot bocsátott rám, és megjelentette
számomra, hogy mennyire hiábavaló a fáradságos munka. „Íme, lásd”, szólt
egy szent remete víziója „mily szegénység és hitványság jut neked
osztályrészül, és hallgass a természet tanítására. Reggel felkelsz
szalmaágyadról és elindulsz a mezőkre, hogy mindennapos munkád
elvégezd. A virágok nyájas köszöntéssel hajtják meg fejüket, amint
elhaladsz. A pacsirta örömtől repeső énekkel üdvözöl. A kora reggeli
napfény langymeleg sugarait bocsátja rád, tüdőd belélegzi a harmatos fűből
áradó hűvös, üdítő levegőt. Úgy tűnik, az egész természet a nemes lelkű
szolga örömével köszönt, aki hű gazdáját várja vissza. Összhangban érzed
magad legszelídebb hangulatával, és egész bensőd dalra fakad. Megkezded
hát napi munkád az eke szarvánál, azt remélve, hogy a fényes nappal
beteljesíti a reggel ígéretét, miközben a táj igézetét érleli és átadásával
erősíti lelked. Egyre csak haladsz az eke nyomán, amíg a fáradtság pihenést
nem parancsol, s midőn barázdád végén leülsz a földre, várod, hogy
teljességében élvezd azon gyönyört, melyet szinte megízleltél.
De jaj! A nap az égboltra hágott, s izzó rézfolyamként önti sugarát. A
virágok becsukták kelyhüket, illatukat magukba zárták, s színüket elrejtették
szemed elől. A fűből már nem árad a hűs frissesség: elillant a harmat, s a
mezők kiszáradt felszíne az égbolt kegyetlen hőségét veri vissza. Az ég
madarai sem köszöntenek többé dalaikkal, csupán a szajkó rikoltó hangja
korhol a csalitos széléről. Boldogtalan ember! A természet minden gyengéd
és gyógyító ajándékát megtagadja tőled, mert bűnhődnöd kell. Megszegted a
Természet Tízparancsolatának Első Parancsát: fáradságos munkát végeztél!”
Amint álmomból felébredtem, összeszedtem kevéske holmimat, búcsút
mondtam tévelygő szüleimnek, és mielőtt eltávoztam volna arról a vidékről,
megálltam nagyapám sírjánál, aki életében pap volt, hogy esküvel fogadjam,
többé egy pennyt sem keresek becsületes munkával, Isten engem úgy
segéljen.
Hogy milyen sokáig voltam úton, meg nem mondhatom, de végül is egy
nagy, tengerparti városba érkeztem, ahol orvosi praxisba kezdtem. Nem
emlékszem már, mi volt a helység eredeti neve, mivel új hivatásomban
végzett tevékenységem és hírnevem oly mértékű volt, hogy a Vének a
közvélemény nyomására megváltoztatták, s attól fogva az Elköltözöttek
Városa néven volt ismeretes. Mondanom sem kell, hogy semmiféle
képzettséggel nem rendelkeztem az orvostudomány terén, azonban egy
kiváló okirat-hamísító szolgálatai révén szereztem egy oklevelet, mely
bizonyította, hogy a Boszorkánymesterek és Empirikus Sarlatánok Királyi
Kuruzsló Bizottsága doktorrá fogadott. Ezen diploma, szalmavirágba
keretezve, és egy kis darab krepp-papírral a rendelőm előtti fűzfára
akasztva, nagy számban vonzotta a betegeskedőket. Klinikámhoz
kapcsolódva minden idők egyik legnagyobb temetkezési vállalatát
irányítottam, s mihelyt anyagi lehetőségeim megengedték, nagy kiterjedésű
földet vettem, és temetővé alakítottam. Emellett igen jövedelmező
márványfaragó műhelyt létesítettem a temetőkapu egyik oldalán, s jókora
virágoskertet a másikon. Gyászvásárhelyemet bőkezű pártfogása alá vette a
város szépsége, divatja és búbánata. Egyszóval, igencsak virágzó üzletágban
tevékenykedtem, és egy éven belül elhozathattam szüleimet, és apámat,
hogy öreg napjainak kényelmét biztosítsam, orgazdaként helyeztem el –
mely cselekedet, bevallom, csupán az tett mentessé a gyermeki hálából
fakadó szemrehányástól, hogy minden hasznot magam hajtottam be.
Hanem a szerencse forgandósága csupán a legsúlyosabb nélkülözés árán
kerülhető el: az emberi előrelátás nem nyújthat védelmet az istenek
irigysége és a Végzet fáradhatatlan machinációi ellen. A jólét egyre
szélesedő köre folyton gyengül, amíg kiterjedésével oda nem jut, hogy a
vele szembenálló erők, melyeket visszaszorított, az összenyomás hatására
egyre nagyobb ellenállást fejtenek ki, végül pedig felülkerekednek. Orvosi
szakértelmem nagy híre annyira elterjedt, hogy mind a négy világtájról
hozták hozzám a betegeket. Terhessé vált nyomorékokat, akiknek
késlelkedő halála el nem múló gyászt okozott a barátok részére; gazdag
örökhagyókat, akiket sóvárogva kísértek örököseik; bűnbánó szülők
feleslegessé vált gyermekeiket, és fukar gyermekek által eltartott szülőket;
újranősülésre vágyó férjek asszonyait, és a házassági bíróságok által nem
becsült asszonyok férjeit – ezeket, és a feleslegessé vált emberek minden
elképzelhető fajtáját hozták el az Elköltözöttek Városában létesített
klinikámba. Megszámlálhatatlan tömegben özönlött a nép.
 A kormány ügynökei karavánszámra hozták az árvákat, nincsteleneket,
őrülteket, s minden köztartásra szoruló személyt. Az árvaság és
nincstelenség orvoslására való képességemet külön elismerésben részesítette
a hálás parlament.
Természetesen, mindez elősegítette az általános fellendülést, mert ugyan
én tettem zsebre azon pénz nagy részét, melyet az idegenek a városunkban
elköltöttek, a maradék a kereskedelmi csatornáiba folyt, s jómagam is
nagyvonalú beruházó, vevő és munkaadó voltam, valamint a művészetek és
tudományok patrónusa. Az Elköltözöttek Városa oly gyorsan nőtt, hogy
néhány éven belül körbeérte a temetőmet, annak ellenére, hogy utóbbi is
állandóan bővült. S ebből támadt a szörnyű baj, mely vesztemet okozta.
A Vének közveszélyessé nyilvánították a temetőt, és elhatározták, hogy
kisajátítják, a tetemeket más helyre szállítják, temetőm helyére pedig parkot
létesítenek. Engem persze kártalanítaniuk kellett, s könnyen
megvesztegettem a becsüsöket, hogy magas árat állapítsanak meg, azonban
az alábbiakban ismertetett ok miatt, a döntés nem sok örömet okozott
számomra. Hiábavaló volt tiltakozásom a szentségtörés ellen, mely
megzavarta volna a szentelt halottak nyugalmát, bár ez hatásos érv volt,
mivel abban az országban a holtakat vallásos kultusz övezi. Tiszteletükre
templomokat építenek, és külön papságot tartanak fenn közköltségen,
melynek egyetlen kötelessége, hogy felettébb ünnepélyes és megindító
gyászszertartásokat celebráljon. Az év négy kijelölt napján kerül
megrendezésre az úgynevezett Jó Lelkek Fesztiválja, amikor minden ember
félreteszi a munkát vagy az üzleti ügyeket, és a polgári papjaik vezetésével
processzióban vonulnak végig a temetőkön, miközben díszbe öltöztetik a
sírokat, és imádkoznak a templomokban. Bármily gonosz lehetett egy ember
életében, e hit szerint halála során örökös, kibeszélhetetlen boldogság
állapotába kerül. Ezzel kapcsolatosan bármely kétkedés kifejezése oly vétek,
mely halálbüntetést von maga után. A holtak eltemetésének megtagadása,
vagy egy végső nyugalomra helyezett test exhumálása, a különleges
törvényi mentesítés esetét kivéve, mely ünnepélyes szertartást igényel, oly
nagy bűn, melynek nincs is meghatározott büntetése, hiszen még soha senki
nem volt oly vakmerő, hogy elkövesse.
Mindezen szempontok előnyömre szolgáltak, s mégis, az emberek,
valamint a városi tisztviselőik olyannyira bizonyosak voltak temetőm
közegészségre való ártalmasságában, hogy hivatalosan elrendelték a
felszámolását, majd felbecsülték, s szívemben rettegéssel kézhez vettem az
értéke háromszorosát, majd hozzáláttam, hogy ügyemet nagy gyorsasággal
rendezzem.
Egy héttel azután elkövetkezett az a nap, melyet a tetemek hivatalos
eltávolítási ceremóniájára jelöltek ki. Az idő kitűnő volt, s a város, valamint
a környező vidék egész lakossága jelen volt a pompás vallási ceremónián. A
szertartást a teljes egyházi díszbe öltözött halotti papság vezette. Először
engesztelő áldozatot mutattak be a Hajdanvoltak Templomában, melyet
igencsak ragyogó, látványos felvonulás követett, ez a temetőnél végződött.
A processziót a főpolgármester vezette, hivatali díszruhájában. Egy
aranyásóval volt felszerelkezve, száz férfi és női énekes követte, tiszta
fehérbe öltözve, ők az Elköltözöttek Himnuszát énekelték. Utóbbiakat
követték a templomi alsó papság, s a polgári hatóságok képviselői, hivatali
öltözékben, mindegyikük egy-egy élő sertést vitt, áldozatul a holtak
istenének. A menet számos csoportjából az utolsót a köznép tagjai alkották,
fedetlen fővel haladtak, s alázatuk jeléül port hintettek a fejükre. A
nekropolisz közepén levő temetőkápolna előtt állt a főpap pompás
díszruhában, mindkét oldalán püspökök és prelátusi karának dignitáriusai
támogatták hosszú sorban, arcukon a lehető legnagyobb fokú szigorúság
tükröződött. Amint a főpolgármester megállt a főpap színe előtt, az alsó
papság, a közhivatalnoki kar, a kórus és a köznép körülvette a helyet. A
főpolgármester, midőn aranyásóját a főpap lábai elé helyezte, csendben
letérdelt.
„Mi célból jöttél e helyre, vakmerő halandó?” szólt a főpap világos,
kimért hangon. „E szerszámmal a kezedben talán azon istentelen cél vezet,
hogy felfedd a halál titkait, és megzavard a Jó lelkek pihenését?”
A főpolgármester, még mindig térdepelve, egy hatalmas pecsétekkel
ellátott iratot húzott elő díszruhája zsebéből: „Íme lásd, óh, kimondhatatlan
Szentség, szolgádat, midőn önnön népe által felhatalmazván, hozzád
könyörög, hogy szent kezedből a Jó Lelkek őrzését elnyerhesse, hogy
méltóbb földben nyugodhassanak, mely jövetelükre kellő felszenteléssel
elkészíttetett.”
E szavakkal a főpolgármester a papi kezekbe helyezte a Vének
Tanácsának határozatát, mely az exhumálást elrendelte. A főpap, a
pergament szinte csak érintve, átadta az oldalán álló főnekropolitának, s
kezét felemelte, míg arcának szigorúsága megenyhült, és hangosan így
szólt: „Az istenek helyt adnak a kérésnek.”
A tőle balra és jobbra álló prelátusok sorban ismételték gesztusait,
tekintetét és szavait. A főpolgármester felállt, a kórus ünnepélyes énekbe
kezdett, és éppen a megfelelő időben, egy halottas szekér gördült be a
temető kapuján, melyet tíz fehér ló vontatott, fekete tollbokrétákkal díszítve,
és a szétváló tömegen keresztül utat lelt magának az alkalomra kiválasztott
sírhoz – melynek mélyén egy magas rangú hivatalnok nyugodott, akit annak
idején krónikus hivatali tisztségviselés diagnózisával kezeltem. A
főpolgármester megérintette a sírt az aranyásóval (melyet azután a főpapnak
nyújtott át), két markos kubikos pedig vasszerszámával fürgén munkához
látott.
Abban a pillanatban a körülállók észrevették, hogy elhagyom a temetőt, s
azt követően az országból is távoztam; a további eseményekről szóló
tudósításért szent emlékű apám adósa vagyok, aki mindenről beszámolt
levelében, melyet a börtönben írt egy éjszaka, mielőtt másnap azon
helyrehozhatatlan szerencsétlenség érte, hogy nyakával kellett
kiegyenesítenie egy hurkos kötelet.
Amint a munkások az ásást folytatták, a sír mind a négy sarkánál egy
püspök helyezkedett el. A sokaság mély hallgatása mellett, melyet
egyébként csupán az ásók durván csikorgó hangja tört meg, a püspökök
folyamatosan, egymás után ismételgették a Háborgatottak Rituáléjának
ünnepélyes könyörgéseit és reszponzóriumait, bocsánatért esedezve az
áldott testvér lelkéhez. Ám az áldott testvért nem találták. Miután hiába
ástak le érte két ölnyi mélységig, feladták a dolgot. A papok láthatóan
megzavarodtak, a tömeg döbbenten állt, mert a sír kétségtelenül üres volt.
A főpappal folytatott rövid tanácskozás után a főpolgármester utasította a
munkásokat, hogy nyissanak meg egy másik sírt. A szertartással ezúttal
vártak, amíg fel nem tárják a koporsót. Azonban sem azt, sem a testet nem
találták.
A temető közönségét erre a legvadabb zűrzavar és ijedelem járta át. Az
emberek kiabáltak, és ide-oda rohangáltak, lármásan gesztikulálva, egymás
szavába vágva, anélkül, hogy társaikra figyeltek volna. Volt, aki ásóért,
szeneslapátért, kapáért, karóért, vagy bármely más szerszámért rohant.
Mások ácsbárdokat hoztak, vagy akár vésőket a márványfaragó műhelyből,
és ezen elégtelen eszközökkel láttak hozzá az első sírhoz, amire ráakadtak.
Megint mások puszta kézzel estek neki a hantoknak, s oly buzgón kaparták
a földet, mint a kutyák, amikor mormotákért ásnak. Alkonyatra az emberek
felforgatták a temető nagyobb részét, felkutatták minden sír mélyét és még
mindig ezrével túrták a sírok közötti hézagokat olyan dühödt őrjöngéssel,
amint halálos fáradtságuk csak lehetővé tette. Ahogy leszállt az éj, fáklyákat
gyújtottak, és a vészjósló világosság mellett a dühöngő halandók tovább
folytatták áldatlan munkájukat, mint valami pokoli szertartást végző
ördögök, amíg az egész területet fel nem dúlták. Ám egyetlen testet sem
találtak – még egy koporsót sem.
A dolog magyarázata rendkívül egyszerű. Gyógyító tevékenységem alatt,
jövedelmem jelentős része abból eredt, hogy eladtam a holttesteket az orvosi
egyetemek számára, melyek mindaddig sosem részesültek olyan jó
ellátásban, s ezen intézmények a tudománynak tett szolgálataim további
elismeréseként számtalan mennyiségben ruháztak fel diplomákkal,
tudományos fokozatokkal és ösztöndíjakkal. Azonban holttestek iránti
keresletük nem egyezett meg az én kínálatommal; még a legnagyobb fokú
tékozlással sem tudták orvosi szakértelmem gyümölcseinek akár felét is
elhasználni. Ami a maradékot illeti, az egész ország legnagyobb, és
legalaposabban felszerelt szappanfőző üzemének tulajdonosa és irányítója
voltam. „Toilette Homoline” szappanom kitűnő minőségét a legkegyesebb
teológusok népes csoportja oklevelekkel igazolta, az egyiken éppen a
leghíresebb élő szoprán énekesnő, Badelina Fatti autogramja díszelgett.
 AZ ŐRNAGY TÖRTÉNETE

A polgárháború napjaiban, úgy gondolom, a durva csínytevéseket nem

övezte még oly szégyenletes hírnév, mint manapság. Ez, kétségtelenül,
szertelen ifjúságunknak volt köszönhető – a férfiak akkor sokkal fiatalabbak
voltak, mint napjainkban, s ifjonti lelküket mindenkor áthatotta a duhaj
vidámság, mely könnyen engedett utat az otromba tréfálkozásnak. El sem
gondolhatják, mennyire fiatalok voltak az emberek a hatvanas évek elején!
Hiszen az északiak egész hadseregének átlagos életkora nem volt több
huszonöt évnél; kétlem, hogy akár a huszonhárom évet is meghaladta, de
mivel ezen a ponton nem rendelkezem statisztikai adatokkal (amennyiben
azok léteznek egyáltalán), inkább mérséklem magam: szóval, maradjunk a
huszonöt évnél. Való igaz, hogy abban a hősi korban egy huszonöt éves
legény jóval férfiasabb volt, mint napjainkban egy azonos korú társa; ezt
már ránézésre látni lehetett. Arcán semmi sem mutatkozott abból az
éretlenségből, mely utódján annyira feltűnő. Manapság sosem tudok anélkül
ránézni egy ifjú emberre, hogy meg ne állapítsam, mily bántóan fiatal;
azonban a háború alatt egyáltalán nem vettük tekintetbe a férfiak életkorát,
kivéve, ha történetesen igen előrehaladott korban jártak. Ez utóbbi esetben
viszont nem állhattuk meg, hiszen akkoriban a csúf öregség sokkal
hamarabb támadta meg az emberek arcvonásait, mint manapság; ez, úgy
vélem, a kemény szolgálat – vagy talán, bizonyos mértékben, a kemény
italozás eredménye volt, mivelhogy, istenemre, a háború alatt bőven
ontottuk a szőlő- és a gabonaszemek vérét. Emlékszem, hogy Grant
tábornokra, aki negyvennél nem lehetett több, külső megjelenését illetően
úgy tekintettem, mint egy igen jó karban lévő öreg fickóra. Ami pedig a
középkorú – mondjuk ötven és hatvan év közötti – férfiakat illeti, nos ők
múzeumi tárgynak is beillettek volna, mint az utolsó hettiták, vagy a
madagaszkári matuzsálem. Szóval, barátaim, mérget vehetnek rá, abban a
korban a férfiak jóval fiatalabbak voltak, mint manapság, azonban sokkal
idősebbnek látszottak. A változás meglehetősen szembeszökő.
Amint mondtam, a durva csínytevés akkoriban még nem ment ki a
divatból. Legalábbis a hadseregben nem; habár lehetséges, hogy a civil élet
komolyabb légkörében nem volt helye, az olyan eseteket kivéve, amikor egy
„rezesfejűt”* alkalomadtán bekentek szurokkal és tollban meghempergettek.
Azt hiszem, mindannyian tudják, kik voltak a „rezesfejűek”, tehát ami
engem illett, rögtön belevághatok a történetembe, mellőzve a bevezető
megjegyzéseket.
Néhány nappal a nashville-i csata előtt történt. Az ellenség nemrég űzött
ki minket Észak-Georgiából és Alabamából. Nashville-nél védekezésre
kényszerültünk, és állásainkat megerősítettük, mialatt parancsnokunk, a jó
öreg Pap Thomas, sietve szállította nekünk Louisville-ből az erősítést és az
utánpótlást. Ezalatt Hood, a déliek parancsnoka, részlegesen bekerített
minket, és elég közel volt ahhoz, hogy a város szívét gránátokkal bombázza.
Általában azért tartózkodott ettől – feltételezhetően félt, hogy saját
katonáinak családtagjait gyilkos találat érheti, akik közül igen nagy számban
éltek ott. Időnként eltűnődtem azon, mit is érezhettek azok a fickók,
miközben a fejünk felett saját hajlékukra tekintettek, ahol hitvestársuk,
gyermekeik vagy idős szüleik talán éppen létfontosságú szükségleteikben
szenvednek hiányt, és bizonnyal (így szólt volna érvelésük) rettegve bújnak
el a barbár jenkik önkénye és erőszakossága elől.
A történetet a legelejétől kezdve, abban az időben egy
hadosztályparancsnok vezérkarában szolgáltam, akinek a nevét nem fogom
elárulni, mivel megtörtént esetet mondok el, és azon személynek, akit ez
legsúlyosabban érint, lehetnek életben maradt hozzátartozói, akik nem
szeretnék, ha valaki ráismerne. A főhadiszállásunk egy nagy lakóházban
volt, mely éppen a védelmi vonalunk mögött állt. Ezen épületet a civil lakók
még azelőtt sebtében elhagyták, s mindent nagyjából úgy hagytak hátra,
amint volt – valószínűleg nem tudták hová rakni a dolgokat, s remélték,
hogy az Ég megóvja azokat az északiak kapzsiságától és a déliek
tüzérségétől. Az utóbbit illetően mi ugyanilyen féltve aggódtunk, akárcsak
ők.
Egy este, amikor egyik-másik szobában és kamrában kutakodtunk,
néhány társunk egy jókora készlet női holmira bukkant – ruhákra, kendőkre,
főkötőkre, kalapokra, alsószoknyákra, és isten tudja, még mire; felét sem
tudtam akkor még megnevezni. Mindezen csinos zsákmány egyikünknek
olyasmit sugalmazott, amit elégedetten „ötletnek” nevezett, s melyet,

*
Eredetiben „cooperhead”, az amerikai polgárháború idején a konföderációval szimpatizáló
északi ember (a fordító megjegyzése).
amikor a vezérkar többi huncut, csirkefogó tagja számára előadta, azonnali,
lelkes helyeslés fogadott. Tüstént hozzáláttunk, hogy valóra váltsuk az egyik
bajtársunk rovására.
Kiszemelt áldozatunk egy szárnysegéd volt, Haberton hadnagy, nevezzük
így. Jó katona volt – nála bátrabb fickó sosem öltött sarkantyút, azonban
adódott egy elviselhetetlen gyengéje: nőcsábász volt, s ahogy a fajtájából
legtöbben, még azokban a napokban is buzgón igyekezett, hogy ezt
mindenki tudomására hozza. Szerelmi hőstetteinek elmesélését sosem unta
meg, s mondanom sem kell, mily lehangoló az ilyenfajta elbeszélés
mindenki számára, kivéve az elbeszélőt, még akkor is, ha egyébként élénk,
vidám történet volna, mivelhogy minden férfi verseng a nők kegyeiért, és ha
hódításainkat egy férfitársunknak elmondjuk, ez csupán csöndes neheztelést
ébreszt benne, kétkedéssel tarkítva. Nem győzhetjük meg arról, hogy a
történet a szórakoztatását szolgálja; semmi mást nem fog belőle kihallani,
mint saját hiúságunk kifejezését. Azonkívül, mivel a legtöbb férfi, legyen
élvhajhász, vagy sem, szívesen veszi, ha kéjencnek tekintik, igen valószínű,
hogy megneheztel azon ostoba és igazságtalan következtetésért, melyet,
gyanúja szerint, saját kalandjainak ügyében tanúsított tartózkodásából
vonunk le – mégpedig, hogy nem volt hódítása. Másrészt, ha nincsenek is
skrupulusai a dologgal kapcsolatban, és hallgatagsága annak tulajdonítható,
hogy híján van a beszéd lehetőségének, vagy az utóbbi kihasználására való
gyors észjárásnak, nos, akkor amiatt lesz mogorva, hogy „miénk a porond”,
amikor ő saját magának akarja. Röviden, tehát, nem létezhet olyan helyzet,
amelyben egy férfi, még ha a legjobb szándék vezeti is, elmondhatná
szerelmi hőstetteit anélkül, hogy hímnemű hallgatója szemében ne
csökkenne határozottan a becsülete; s ebben rejlik a kibeszélt csókokhoz
hasonló vétkek igazságos büntetése. Ifjabb koromban jómagam sem voltam
teljesen kegyvesztett a hölgyek körében, és sok, velük kapcsolatos emléket
raktároztam el, melyeket, kétségtelenül, egészen elfogadható elbeszélés
formájába önthetnék, ha nem kezdtem volna hozzá egy másik történethez, s
nem lenne az a szokásom, hogy egyszerre csak egy dolgot mesélek el, annak
pedig kitérő nélkül érek egyenesen a végére.
Haberton hadnagy, el kell ismerni, ritka jóképű férfi volt, megnyerő
modorral. Saját nemem tökéletlen nézőpontjából ítélve, úgy vélem, olyan
fajta volt, amit a nők „elbűvölőnek” neveznek. Nos, azok a tulajdonságok,
melyek egy férfit a hölgyek számára vonzóvá tesznek, kettős hátránnyal
járnak. Először is, a többi férfi könnyedén felismerheti őket, kiváltképpen
azok, akik nem rendelkeznek velük. Mindezek rettegnek azoktól, akik e
képességek birtokában vannak, és önvédelemből rendszerint
megrágalmazzák őket. Minden hölgy előtt, akinek boldogulásával
kapcsolatban érdekeltek, és beleszólásra jogosultnak érzik magukat,
félreérthetetlen szavakkal céloznak a „nőfaló” vétkeire és általános
hitványságára, feleségüknek pedig szégyenkezés nélkül mondják róla a
legszörnyűbb hazugságokat is. Az a meggondolás sem tartja vissza őket,
hogy az illető a barátjuk; épp azok a vonások, melyekkel tulajdon
csodálatukat megnyerte, teszik szükségessé, hogy óva intsék azon
személyeket, akiket vonzereje veszélybe sodorna. Így hát az elragadó
egyéniségű férfinak, míg mindazon hölgyek imádják, akik jól, de nem túl jól
ismerik, a lehető legnagyobb állhatatossággal kell viselnie azt a tudatot,
hogy a többiek, akik csupán „hírből” ismerik, szégyentelen
szoknyavadásznak, hitvány és romlott embernek, az erkölcsi züllöttség
jellegzetes mintapéldányának tartják. Hogy a vonzerejével járó második
hátrányt is néven nevezzük: rendszerint igazuk is van.
Hogy mozgalmas történetünket tovább folytassuk (s megítélésem szerint
egy történetet, ha egyszer belekezdtünk, nem kellene megakasztani),
szükséges elmagyaráznunk, hogy egy fiatal fickó, akit a
főhadiszállásunkhoz tisztiszolgának osztottak be, arcát és alakját tekintve
feltűnően nőies volt. Nem lépte még túl a tizenhét éves kort, tökéletesen
szőrtelen arca és csillogó, nagy szemei voltak, melyeket abban az időben
bizonyára sok szép nő megirigyelt volna. S milyen szépek voltak a nők
akkoriban! Milyen kecsesek! A déliek, modorukat tekintve egyfajta
felsőbbrendűséget sugároztak felénk, jenkik felé, azonban az én részemről
ezt kevésbé elviselhetetlennek éreztem, mint azon kiszámított
közömbösséget, mellyel a fiatal generációhoz tartozó hölgyek fogadják az
ember figyelmességét, róluk bizonyosan azt gondolom, hogy híjával vannak
az érzelmeknek és az érzékenységnek.
Az ifjú tisztiszolgát, akinek neve Arman volt, rábeszéltük – hogy milyen
érvekkel, nem kötelességem elmondani –, hogy női ruhába öltözzön, és
hölgynek adja ki magát. Midőn kedvünk szerint felcicomáztuk – s milyen
bájos lánynak nézett ki –, valaki odavezette egy kanapéhoz, mely a
főhadsegéd irodájában volt. Utóbbi tiszt be volt avatva a titokba, csakúgy,
mint igazából mindenki, Habertont és a tábornokot kivéve; az utóbbit övező
áhítatos fennköltség oly rosszallás lehetőségét rejtette, mellyel nem
kívántunk szembenézni.
Amikor minden készen állt, odamentem Habertonhoz, és így szóltam:
„Hadnagy, itt van egy fiatal nő a főhadsegéd irodájában. Annak a felkelő
úrnak a lánya, akié ez a ház, és úgy gondolom, azért látogatott el hozzánk,
hogy utánanézzen, ki költözött ide. Egyikünk sem tudja, hogyan beszéljen
vele, de úgy gondoljuk, ön talán megtalálná a megfelelő mondanivalót –
vagy legalábbis megfelelő módon adná elő. Lenne szíves lejönni?”
A hadnagy volt szíves; sebtében elkészítette a toalettjét és csatlakozott
hozzám. Amint egy folyosón a fenséges személy felé haladtunk, félelmetes
akadály állta utunkat – a tábornok.
„Ide hallgasson, Broadwood”, mondta, bizalmas megszólítással, ami azt
jelentette, hogy kitűnő hangulatban van. „Lawson irodájában van egy hölgy.
Átkozottul csinos teremtésnek néz ki, valószínű azért jött, hogy valamiért
könyörögjön, vagy az igazságát keresse. Legyen szíves vezesse el a
szállásomra. Nem akarlak titeket, fiatalokat megterhelni e hadosztály
minden ügyes-bajos dolgával”, tette hozzá tréfálkozva.
Ez kínos volt; valamit tenni kellett.
„Tábornok úr”, mondtam, „nem gondoltam, hogy a hölgy ügye annyira
fontos, hogy önt háborgassuk vele. Az Egészségügyi Bizottság ápolónői
közé tartozik, és csupán egy adott ellátmánynak szeretne utánanézni a
himlőkórház számára, ahol szolgálatban van. Azonnal átküldöm.”
„Ne fáradjon vele”, szólt a tábornok, továbblépve; „Azt hiszem, Lawson
el tudja intézni a dolgot.”
Ó a vitéz tábornok! Mily kevéssé gondoltam arra, amikor távolodó alakja
után néztem és cselfogásom sikerén nevettem, hogy egy héten belül „hősi
halált hal a becsület mezején!”. S nem is ő volt az egyetlen a mi kicsiny
katonai udvartartásunkból, akit a halál angyala sötét árnyékába vont, és aki
már-már hallhatta „szárnycsapásait”. Néhány nappal később, azon hideg
decemberi reggelen, amikor a pirkadatot megelőző egy órától egészen tízig
ültünk ott a fagyos dombokon, és vártuk, hogy Smith tábornok tőlünk
mérföldekre jobbra megnyissa a csatát, nyolcan voltunk. A harc befejezésére
hárman maradtunk. Közülünk ma már csak egy ember él. Egy kis ideig még
légy türelemmel iránta, virágzó generáció. Nem más ő, mint a háború egyik
borzalma, mely saját korából az önökébe tévedt. Csupán ártatlan
ünneprontóként jelenik meg mulatságukon és béketáncukon, míg
nevetésükre és merész tánclépéseikre recsegő ujjakkal és ingó koponyával
válaszol – jóllehet, ha megfelelő alkalom adódna, választott partnerével
ellejthetné kicsiny táncát az önök legjobbjaival együtt.
Amint beléptünk a főhadsegéd irodájába, láttuk, hogy az egész vezérkar
ott volt. Maga a főhadsegéd az asztalánál ült, s rendkívül elfoglaltnak tűnt.
Az élelmezési tiszt a törzsorvossal kártyázott egy ablakfülkében. A többiek a
helyiségben itt-ott halkan beszélgettek, vagy olvastak. A szoba egy
félhomályos zugában, a csoportok mindegyikétől bizonyos távolságra, egy
díványon ült a „hölgy”, sűrűn elfátyolozva, szemeit szerényen lesütve.
„Asszonyom”, mondtam, Habertonnal együtt előrelépve, „e tiszt úr
örömmel lesz szolgálatára, amennyiben módjában áll. Remélem, tud majd
segíteni”.
Meghajoltam, majd visszavonultam a szoba túlsó sarkába, és
beleelegyedtem az ott folyó beszélgetésbe, noha halvány fogalmam sem volt
róla, miről szólt, s megjegyzéseim az égvilágon semmivel nem voltak
összefüggésben. Egy alapos szemlélődő észrevette volna, hogy mindannyian
Habertonra irányítjuk a figyelmünket, és csupán „színleljük”, hogy bármi
mással foglalkozunk.
Érdemes is volt figyelnünk rá; hiszen a fickó a tökéletes gáláns
viselkedés mintaképeként jelent meg. Amint a „hölgy” lassan előadta
panaszos történetét katonáink vad dúlásairól, s a tulajdonjog önkényes
megszegéséről is említett bizonyos eseteket – többek között, ahogy oldalunk
kirepedését kockáztatva kihallgattuk, saját ruhatárának kifosztását –,
Haberton csinos arcán kinyílt a részvétteljes fájdalom, mint a drámai
művészet legszebb virága. A „nő” egy-egy kijelentésére válaszul adott
tiszteletteljes és egyetértő bólogatásait oly kifinomultan adta elő, hogy az
ember önkéntelenül is sajnálta, mennyire tartalmatlanok, és hogy lehetetlen
vitrinben megőrizni őket az utókor okulására és gyönyörűségére. S az egész
idő alatt a gazember egyre közelebb húzta a székét. Egyszer-kétszer
körülnézett, hogy figyeljük-e, mi azonban látszatra teljesen
megfeledkeztünk mindenről, kivéve egymást és azt, amivel éppen
foglalkoztunk. Beszélgetésünk lágy zümmögését, a kártyalapok halk
kopogását, ahogy játék közben lehullottak, és a főhadsegéd tollának ádáz
sercegését, amint számtalan oldalt teleírt összefüggés nélküli szavakkal,
hallottuk csupán. De nem – volt egy másik zaj is: időről-időre egy
nehézágyú távoli morajlása, melyet a felénk száguldó ágyúgolyó robaja
követett. Mulatott az ellenség.
Ilyenkor talán nem a hölgy volt a társaság egyetlen tagja, aki megijedt,
rémülete viszont meghaladta a többiekét, olykor felkelt a díványról, és ott
állt összekulcsolt kézzel, mint a tétova rettegés hiteles portréja. Semmi nem
volt természetesebb annál, hogy ilyenkor Haberton végtelen gyengédséggel
visszaültesse, megnyugtassa, hogy biztonságban van, és egy füst alatt
sajnálkozzon veszedelmes helyzete miatt. Talán helyénvaló is volt, hogy
végül birtokába vette kesztyűbe bújtatott kezét, és helyet foglalt mellette a
díványon; azonban rendkívül illetlen volt a részéről, hogy már-már mindkét
kezét birtokolni akarta, amikor – bumm, ssss, DURR!
Mindnyájan talpra ugrottunk. Egy gránát csapódott a házba, és a
felettünk levő helységben robbant fel. Tengernyi gipszvakolat hullott a
fejünkre. A szerény és halk szavú hölgy felugrott.
„Azt a hétszentségit!”, kiáltotta.
Haberton, aki úgyszintén felkelt, kővé meredve állt – mint saját szobra,
melyet meggyilkolása színhelyén emeltek. Egy szót sem szólt, nem is
mozdult, s egyszer sem vette le szemét Arman tisztiszolga arcáról, aki akkor
már jobbra-balra hajigálta női öltözékét és a legszégyentelenebb módon
fedte fel bájait, mialatt szűnni nem akaró hahotázásunk kitört az éjszakába, s
a megvilágított tábor felett az ellenséges vonalak közötti fekete űrbe hatolt!
Ó mily vidám volt az élet azokban a régmúlt, hősi napokban, amikor az
emberek még nem felejtették el, hogy kell nevetni!
Haberton lassan magához tért. Körülnézett a szobában, miközben arcáról
tünedezett a bambaság, majd tekintetén lassan megjelent a legsatnyább
vigyor, mely valaha is szégyent hozhatott a mosoly névre. Fejét megrázta és
ravaszul ránk nézett.
„Engem nem tudtok rászedni” – mondta.
 A KÉNYES TEHÉN

Türelem nénémnek kis Michigani gazdaságában volt egy kedves tehene.

Pedig nem lehetett ráfogni se azt, hogy derék pára, se azt, hogy hasznot
hajtó jószág, mert szabad idejének egy percét sem fordította volna a
tejkiválasztásra vagy a gyönge borjúhús megtermesztésére, hanem teljes
sebességével a rúgás módszereinek tökéletesítésén fáradozott. Képes volt
naphosszat rúgni, aztán még éjfélkor is fölkeli, és rúgni. Rúgott az mindent
– tyúkokat, disznókat, kapubálványt, vándorkövet, madarat röptében vagy
fölszökkenő halat – mert a rugódozásban egyetemes, mondhatni, katolikus
lélek volt ez a tormáshős-szökevény. Nem tekintette az érdemet. Mint az
öreg Timotheus, ki „gyarlóságot égig nevel”, olyan volt az én Türelem
néném tehene, csak éppen, hogy egy Drydennál későbbi költő szavával
éljek, a rúgása „szaporodtán izmosodott”. Öröm volt nézni, mint nyit
magának utat a népes szérűskertben. Kirúgott jobbra, kirúgott balra, s ha a
szerencséje kedvezett; egyidejűleg akár öt-hat háziállatot is a levegőben
tartott.
Amilyen számosak, éppoly szívet gyönyörködtetőek voltak a rúgásai.
Művésziességükben egy napon nem lehetett említeni mindenféle
pallérozatlan tehénrúgásokkal, mert ahogy zenei műkedvelők vannak, a
tehenek jó része is csak „fül után” rúg. Türelem néném tehenét azonban
egyszer megfigyeltem, amint az út szélén állva kérődzött, s láthatóan
mélyen aludt közben – ilyen békésen csak akkor kérődzik az ember, mikor
vasárnap délelőtt fordul a másik oldalára. Mellette túrt, mit sem sejtve a
leselkedő veszélyről, talán éppen szívszerelméről álmodozva, egy hatalmas
fekete kan disznó széltében-hosszában legalább akkora, mint egy választási
rinocérosz. Aztán egyszerre – bár nem is tudom, hol kezdődött ez az
„egyszerre”, mert a tehén bele se rezdült, kérődzését egy pillanatra nem
szüneteltette –, fontos, hogy a kan disznó egyszerre eltűnt onnét, búcsúszó
nélkül. Messzi a sápadt ég alján csöpp fekete pont szállt sebesen, mint a
hullócsillag, boldogabb vidékre, a nagy hegyeken túlra. Talán a kan disznó.
Tehenek csutakolása nem hinném, hogy általános volna, még Michigan
államban sem – mivel azonban ez a tehén a fejésre nem szorult, valami
hasonló gyötrelmes gondoskodásban részesíteni kellett. A kényeztetésnek
kellemetlenebb módját találni pedig keresve sem lehetett, mint a csutakolást.
A tehén legalább így vélekedett felőle, bár a néném szerintem csak a javát
kereste. Cseléd másképp el nem szegődhetett hozzá, csak ha vállalta, hogy
minden reggel megcsutakolja a tehenet. Felmondani aztán úgy mondtak fel,
mikor már az új seprő ideje letelt, s a rendszabályban látták a
maradandóságot, hogy még egyszer utoljára, maradék erejükkel
ellazsnakolták a büdös állatját, aztán hazavánszorogtak a vackukra. Nem
tudom, hány munkavállalói viszonyt bontott fel a tehén, de a környék
nyomorékjaiból ítélve elég sokat – bár meglehet, hogy némelyikük felmenő
ágon állt rokonságban a néném cselédeivel, mások viszont ragály útján
nyomorodtak meg.
Szerintem a néném gazdálkodási rendszere volt a hibás. Igaz, hogy a
munkaerő egy fityingjébe sem került, mert a cselédei még az első bérfizetés
előtt otthagyták, de a tehén híre megjárta a környező megyéket s államokat.
Ilyenformán a néném mind nehezebben jutott munkáskézhez, és, ami a
legfontosabb, nem volt, aki a kedves tehenét csutakolja. Széltében beszélték,
hogy a néném gazdaságát a tehén rúgta széjjel – s e durva metaforában azt is
kifejezésre juttatta a közbeszéd, hogy a földek hiányos művelése csakúgy,
mint a gazdasági épületek, kerítések szomorú állapota a tehenet sínyli.
Okosan beszélni a nénémmel nem lehetett – megvallott mindent, meg
nem fogadott semmit. Néhai férje is addig töprengett a gazdaság ezer baján,
míg a sok töprengés időnek előtte a sírba vitte. Temetését egy nappal el
kellett halasztani, amíg új temetkezési vállalkozót nem kerítettek, mert az
elsővel az történt, hogy megözvegyült néném, bizalma jeléül, odaállította a
tehenet csutakolni.
Türelem néném azóta se tette ki magát a házassági piacra. A tehén
szerelme kiszorított a szívéből minden természetes és hasznos érzelmet.
Mikor azonban látta, hogy a csűr üres, és a gabona lábon áll, kerítésére
tüskebozót borul, s mezein a burján tenyész, úgy döntött, megválik özvegyi
fátylától.
Mikor néném szándékának híre futott, izgalom lett úrrá messzi vidéken.
Minden meglett ember egyszerre házasulandó legénynek érezte magát.
Badger megye bűnügyi lajstromából pedig bárki meggyőződhetett, hogy
azon évben több házasság köttetett, mint egy teljes évtized leforgása során,
annak előtte vagy utána. Néném azonban nem volt a szerencsések közt. A
férfiak elvették a szakácsnőjüket, mindenesüket, elhunyt feleségük
édesanyját, halálos ellenségük húgát – elkelt minden hajadon, s az olyan
férfiú, aki szépszerével, udvarlással feleséget szerezni nem bírt, megjelent a
közjegyző előtt, és hivatalosan kijelentette, hogy több felesége sír utána
Indianában. Rettegett mindenki, hátha Türelem néném választása őt találja.
Azonban az olvasó is nyilván tudja már, hogy néném kemény fából volt
faragva. Mivel az ijesztő házassági járvány a megyében csupán egy férfira
nem ragadt át, néném erre az egyre vetett szemet, s nem nyugodott, amíg
haza nem hozta magának. Mint kiderült, nagyon hosszú ember, metodista
lelkipásztor, és Hugginsnak hívják.
Mérhetetlen hosszától eltekintve, Berosus Huggins tiszteletes úr nem volt
rossz ember, és nem esett a feje lágyára. De amilyen vézna, mélakóros,
ragyabunkó volt, nemigen hiszem, hogy a nők kaptak volna rajta, legalábbis
Észak-Amerikában nem. A kalapbúbja a feje búbjára simult, a karimája
pedig mind szemét, mind füle két lenge karéját elfödte a világ elől.
Öltözetének más látható darabja nem is volt (ha a ráncos tehénbőr csizmáját
nem tekintette az ember, mert aki csak rátekintett erre a suvikszot nem látott
csizmára, a szeme is megfájdult belé), mint a szűk fekete felöltője, ami
mégis mindig lötyögött a derekán, viszont az alja, amerre csak járt, mind
fölitatta a harmatot. Ebbe a felöltőbe gondosan begombolkozott, torkától a
bokájáig, mint egy illemtudó kísértet. Annyira a világtól elrugaszkodott
jelenség volt, hogy valahányszor kiment a kukoricásba, a rabló varjak
otthagyták a szemet, és körülötte rajzottak, a legjobb helyért marakodva
szentelt személyén.
A házasságot követő napon Türelem néném berendelte Berosus
tiszteletest a ház tárgyalószobájába, s szándékát az alábbiakban ismertette
vele:
– Meg is mondom neked, Huggikám, mindjárt, mi lesz a tennivalód.
Először is a kerítést hozod rendbe, mert a tüskebozót kiirtásához férfikéz
kell. Aztán nekiállsz gyomlálni; mikor azzal megvagy, a kocsinkat pofozod
helyre, egyszóval, gatyába rázod a gazdaságot. Ezzel meg is van a munkád
az elkövetkező két esztendőre, aztán majd nézünk valami mást, hogy el ne
kanászodjál. A lelkipásztorkodásról egyelőre szó se lehet. De ha már
megvagy a… Szegény ártatlan Phoebéről majd elfelejtkeztem!
– Egy szóra, Mrs. Huggins – szakította félbe élete méla párja. – Tiszta
szívből remélem, hogy a Gondviselés segedelmével megfelelek a gazdasági
teendőknek. Hanem ez a Phoebe testvér… mintha még nem lett volna hozzá
szerencsém. Hittel remélem, hogy nem e világ hiúságaival eltelt személyt
ismerek meg benne…
– Nem ismeri Phoebét! – kiáltott fel néném őszinte meglepetéssel. – Azt
hittem, Badgerben mindenki ismeri már! Hát ideje, hogy megismerd,
másképp nem vakargathatod meg a lábát minden áldott reggel!
– Nem kétlem, asszonyom – felelte Berosus tiszteletes, áldozári
méltósága teljében –, hogy Phoebe húgunk lelki szükségéről gondoskodnom
örömteli kötelességem, ami azonban az említett testi szolgálatot illeti,
tisztelettel megjegyezném, hogy ahhoz gyakorlottabb, mégpedig lehetőleg
női kezek kívántatnának.
– Te vén hülye! – meresztette rá szemét a néném. – Hiszen Phoebe…
tehén!
– Ha viszont így áll a dolog – folytatta férje zavartalanul –, akkor
csakugyan énrám háramlik a testi jólétéről való gondoskodás. Épp ezért
Phoebe lábának fogom szentelni minden időmet, amit a Sátánnal s a
dudvával folytatott viaskodásom meghagy.
E szóval Huggins tiszteletes úr válláig a fejébe húzta kalapját, rövid
áldást mondott ifjú asszonyára, és nekivágott a szérűskertnek.
Előttünk azonban magyarázatra szorul, hogy a tiszteletes úr kezdettől
fogva tudta, kicsoda Phoebe, sőt hallomásból ismerős volt vétkeivel is. Egy
látogatás erejéig meg is tisztelte már; rövid, egyórás első vizittel, melynek
során bizonyos távolságból ugyan, de megmutatkozott Phoebe előtt, minden
oldaláról. Volt tehát alkalmuk, hogy kölcsönösen kikémleljék egymást, és
eldöntsék, mi a legközelebbi teendőjük.
A derék tiszteletes jegyajándékai közt volt egy két és fél méteres
öntöttvas szívókút is, amelyet néném a tiszteletessel együtt már házhoz
szállított. A szívókút a csűr tövében került ideiglenes elhelyezésre, hogy
majd a csűr előtt, a pallóval lefedett kútakna fölébe szerelik. Huggins
tiszteletes úr most nekilátott, a szívókutat kijelölt helyére állította, s
szilárdan hozzácsavarozta a pallóhoz. Ezután kivetkőzött hosszú felöltőjéből
s kalapjából. A kabátot fölsegítette a szívókútra, kalapját pedig odaillesztette
a szerkezet leghegyébe. A szívókút lenyomott karja úgy kunkorodott föl a
kabát két szárnya közt, mint valami farok, de a pártatlan szemlélő efölött
szemet hunyt, nem mondhatott mást, mint hogy Huggins tiszteletes úr
szokatlanul jó színben van ma.
Ilyen előkészületek után a derék tiszteletes becsukta a csűr kapuját, mert
tudta, hogy amint a konyhakertben rugdalózó Phoebe ezt az óvatossági
rendszabályt észreveszi, nyomban jön, és berúgja a kaput. Így is történt.
Újdonsült gazdája közben kabát- s kalapja fosztottan leheveredett a sűrű
léckerítés mögött, és egy kiütött bütyök résén át jóleső izgalommal leste a
fejleményeket, mit sem törődve a felfázás kockázatával.
A tehén jó ideig úgy tett, mintha észre sem venné a szérűskert közepén
álló alakot. Sőt, mindjárt, amint befutott, hátat is fordított neki, megállt, és
alvást színlelt. Mikor látta, hogy a csel nem válik be, néhány percig
tanácstalanul állt, kedvetlenül kérődzött közben, de látszott rajta, hogy a
fejében egymást hessentik el a jobbnál jobb ötletek. Aztán az orrát földre
szegezve, lassan közeledett, mintha valami elhagyott apróságot keresett
volna. Kitért jobbra is, balra is, azonban a rossz szándék egyre közelebb
vitte. Mikor már tehénhossznyira állt a vaslelkésztől, megállt, s feléje tolta
az orrát, mintha pénzt, hatalmat, világi hízelgést megismerve, már csak egy
szerető simogatásra várna – mint aki keservesen okult fiatalsága
tapasztalatain. Aztán megint közelebb lépett, baráti jobbot keresve,
szeretetre méltó képpel, álnokul bólogatva, kacsintva, somolyogva, végül
sarkon fordult, és villámsebesen kirúgott. Példátlan erejű rúgás volt,
hasonlítani se lehet máshoz, mint a lapos guta simításához.
Bámulatos volt a hatás is. A tehenek nem hátrafelé rúgnak ki, hanem
oldalvást. A bűnös szándék, hogy Isten egyszálbél szolgáját a következő
ünnepkör közepére helyezze át, visszaszállt a tehénre. Kínjában pörögni
kezdett, akár a facsiga. Olyan sebesen pörgött, hogy már-már kozmikus
ködbe enyésző gömbölyded csillagtehénnek látszott, és akár a Saturnust,
körkörös csík övezte farka forgó fehér bojtja. Ahogy aztán a pörgetőerő
lassan csökkent, majd kihagyott, Phoebe támolyogni kezdett, végül oldalra
dőlt, s a hátán állt meg, négy lábával az égnek, abban a szent hitében, hogy a
világegyetem fölébe kerekedett, s most már személyes kényelmét
feláldozva, neki kell fenntartania. Aztán bágyadtan magába roskadt.
Mennyi ideig hevert ott eszméletlen, maga sem tudta, végül azonban,
amint nyílt a szeme, és rátekintett az istálló nyitott ajtajára, „hívta az,
szebben, mint a messzi tájék”, épp ezért feltápászkodott, inogva megállt
három lábon, megdörgölte a szemét, s láthatóan az égtájakat kereste. Aztán
meglátta a vaslelkészt, akit a hite megtartott, talpon. Nézte-nézte, aztán
megtört búcsúpillantással elindult, bicegve, szerény hajléka felé. Kicserélt
tehén volt. Kezes tehén.
 Néhány hétig dagadt nagy bunkót hordott a hátsó lába helyén, de aztán a
gondos kezelés „gatyába rázta”, mint gazdasszonya mondotta volt, vagy,
mint Isten méla szolgája állította, „visszatért belé a lélek”. Jámbor tehén lett
belőle; „békén űzte gyermekes ábrándjait” – ami szintén a tiszteletes
megállapítása volt. Ő tudta a legjobban, hiszen ő vette fájó lábát az ölébe,
sőt ami Phoebe kezességét illeti, bízvást a szájába is vehette volna. Phoebe
jelleme oly gyökeresen megváltozott, hogy egy szép napon maga Türelem
néném is rászánta magát, ki mindaddig, képesen szólván, Phoebe
köntösének szegélyét nem érintette volna, hogy egy tepsi tarlórépával
kedveskedjen neki. A szentségit! De azt látni kellett volna, milyen
egyenletesen szétkente Phoebe az én jó nénémet az istálló kőfalán! Én el
nem tudtam volna dolgozni szebben, vakolókanállal.
 AZ ISTENEK LÁZADÁSA

Apám a döglött kutyák szagtalanítója, anyám pedig azon egyetlen üzlet

tulajdonosa volt, mely szülővárosomban macskaeledelt árusított. Nem éltek
boldogan, társadalmi helyzetük különbsége olyan szakadék volt, melyet a
házassági fogadalom nem volt képes áthidalni. Csakugyan, össze nem illő
emberek igen szerencsétlen frigye volt, és ahogy meg lehetett volna jósolni,
katasztrófában végződött. Egy nap, a reggelinél megszokott perpatvar után,
apám sápadtan és dühtől reszketve felállt az asztaltól, majd a parókiára
ment, ahol jól elnáspángolta azt a lelkészt, aki annak idején az esküvői
szertartást végezte. E cselekedetét általánosan megbélyegezték, és a
közvélemény olyannyira háborgott a bűnös ellen, hogy az emberek inkább
hagyták, hogy a döglött kutyák addig feküdjenek a portájukon, amíg az
illatuk elviselhetetlenné nem válik, semmint, hogy apámat felfogadják; a
helyi hatóságok pedig eltűrték, hogy egy felpuffadt szelindek a köztéren
olyan zajos kilégzésben eregesse ki önmagát, hogy az arra járó idegenek egy
fűrészmalom környékén hihessék magukat. Apám igazán népszerűtlen volt.
E sötét napok folyamán a család egyedüli jövedelme anyám macskaeledelt
árusító boltja volt.
Az üzlet hasznot hozott. Abban a városban, mely a legrégibb volt a
világon, mély tisztelet övezte a macskákat. Imádatuk az ország államvallása,
szorzásuk és összeadásuk pedig a számtanórák örökös tárgya volt.
Természetesen egy macska szükségleteinek bármely elhanyagolása
fokozottan szigorú büntetést vont maga után e földön és a túlvilágon; így hát
jó anyámhoz százával jöttek a kuncsaftok. Mindazonáltal, keresőképtelen
férjét és tizenhét gyermekét tekintve, némi nehézségébe került, hogy a
macskák hátán kitartsa a családot; végül pedig azon szükségszerűség, hogy
növelje az eltérést hívságos portékája beszerzési és eladási ára között, olyan
megoldásra ösztönözte, mely messzemenően katasztrofálisnak bizonyult: a
megtorlás azon szerencsétlen formáját választotta, hogy mindaddig
megtagadja a macskaeledel árusítását, amíg a férje bojkottját meg nem
szüntetik.
Aznap, amikor elhatározását megvalósította, az üzletet megrohanták a
felindult vevők, a többi ember pedig végeláthatatlan zsivajgó, féktelen
tömeggé verődött össze négy utcán át. Odabent nem volt más, csak tolongás,
átkozódás, kiabálás és fenyegetőzés. A megfélemlítést bőséggel alkalmazták
– egyik-másik öcsémet és húgomat késeléssel fenyegették meg a macskák
miatt –, anyám azonban sziklaszilárd volt, így hát ez lett Sardasa, azon ősi
és szent város fekete napja, mely az itt leírt események színhelye volt. A
zárlatot anyám következetesen fenntartotta, és este hétszázötvenezer macska
bújt éhesen az ágyba!
Másnap reggelre a várost kiplakátolták az Aggszüzek Szövetséges
Uniójának kiáltványával. Ezen ősi és hatalmas rend kinyilvánította
Legfelsőbb Végrehajtó Feje által, hogy apám bojkottálása és anyám
megtorló intézkedése komolyan veszélyezteti a vallás érdekeit. A kiáltvány a
továbbiakban úgy szólt, hogyha a felek aznap délig nem folyamodnak
döntőbíráskodáshoz, a szövetség összes aggszüze támadásba lendül – és
ezen elhatározást tett követte.
E szerencsétlen dráma következő felvonása a macskák lázadása volt. E
szent állatok, midőn úgy látták, hogy éhhalálra vannak ítélve, tömeggyűlést
tartottak, és felvonulást rendeztek az utcákon, káromkodva és köpködve,
mint valami ördögök. Az istenek eme lázadása oly szörnyűlködést keltett,
hogy számos kegyes hívő személy meghalt ijedtében, és a városban minden
munkát felfüggesztettek, hogy eltemessék őket, és elrettentő határozatokat
hozzanak.
A dolgok mostanára körülbelül annyira rosszul álltak, amennyire csak
lehetségesnek tűnt. A haragos érdekcsoportok képviselői között találkozókra
került sor, de nem jutottak tartós megállapodásra. Az összes egyezséget
megszegték, amint megkötötték, és a viszály minden résztvevője heves
lelkesedéssel intézett szózatot a néphez. Új borzalom volt készülőben.
Emlékszünk arra, hogy apám a döglött kutyák szagtalanítója volt, de
képtelen volt rá, hogy hasznos és egyszerű szakmáját gyakorolja, mivel
senki sem fogadta fel. Ennek következtében a döglött kutyák bitangul
bűzlöttek. S ekkor ők is támadtak! Minden üres telekről és nyilvános
szeméttelepről, minden sövényből és árokból és kanálisból és ciszternából,
minden kristálytiszta patakból és az összes csatorna és folyótorkolat
áporodott vizéből – azaz röviden, minden olyan helyről, melyre
emberemlékezet óta kiváltságot szereztek, s melyet örök időkre felszenteltek
számukra, valamint örököseik és utódaik részére – megszámlálhatatlan
tömegben sereglettek a döglött kutyák. Micsoda szörnyű csapat volt!
Menetük egy mérföld hosszúságúra nyúlt. A város közepére érve
összetalálkoztak az éneklő macskák menetével. Utóbbiak azonnal
felpúposították a hátukat és felszegték farkukat; a döglött kutyák pedig,
csakúgy, mint életükben, kivillantották fogukat és felborzolták azokat a
szőrszálaikat, amelyek még nem hullottak ki.
A vérfürdő, mely ezután megindult, szörnyűbb annál, hogy elbeszéljük!
A szálló szőr elhomályosította a nap fényét, és a harc folytatódott a sötétben,
vakon és kíméletlenül. A macskák szitkozódása mérföldekre elhallatszott, és
a döglött kutyák illata hét tartományt néptelenített el.
Nem lehet elmondani, hogyan végződhetett volna a csata, ám amikor
leghevesebben dúlt, az Aggszüzek Szövetséges Uniója rohanva ért oda egy
mellékutcán keresztül, és belevetette magát a csetepaté sűrűjébe. Egy
perccel később anyám maga is nekirontott a harcoló seregeknek, s
hasítóbárdját suhogtatva, igen könnyedén és pártatlanul vagdalkozott.
Közbeavatkozott apám is, majd támadtak a helyi hatóságok, és a
nagyközönség, a szélrózsa minden irányából özönlő tömeg összecsapott a
harcmezőn, s önmagát emésztette el a középpontban, ahogy a külső szélről
befelé nyomakodott. Legvégül a halottak gyűlést tartottak a temetőben, és
általános támadást hirdettek, elkezdték rombolni a kriptákat, sírhalmokat,
sírköveket, a márványba vésett fűzfákat, angyalokat és fiatal juhokat –
mindent amire csak rátehették a kezüket. Éjszakára az élőket és a holtakat
egyaránt kiirtották, és semmi sem maradt ott, ahol egykoron Sardasa ősi és
szent városa állt, csupán egy holttestekkel és építőanyagokkal,
macskacafatokkal és rothadó kutyák kékellő darabjaival teli gödör. A
helyszínen jelenleg egy hatalmas, posványos vizű tó található, mely egy
sivatag közepén áll.
Azon néhány nap mozgalmas eseményei adták szakképesítésem, melyet
oly módon használtam előnyeimre, hogy jelenleg a Zűrzavar Főnöke vagyok
a Lázadás Hercegeinél, mely szervezet tizenhárommillió amerikai munkást
számlál.
 DOBSHO KERESZTELŐJE

Nagy aljasság volt végigcsinálni, elismerem. Megbántam azóta százszor,

és ha újra alkalom kínálkozna rá, biztosan sokáig haboznék. De hát akkor
még ifjú, némi humor is fészkelt még bennem – amit azóta kivetettem
magamból. S mégis, ha eszembe jutnak azok az emberek, akik nevetségessé
tették szent vallásunk betűit és szellemét, valahogyan elfog az elégedettség:
legalább egyetlen, szerény kísérletemmel én is hozzájárultam ahhoz, hogy
ezek az alakok a bolondját járják. Tudatában a csekélyke jónak, amit talán
ily módon tettem, kérem az olvasót, megvallott botlásom fölött ítélkezzék
majd annyi elnézéssel és megbocsátással, amennyi tőle telhet. A történet
pedig a következő:
Néhány éve az Illinois állambeli Harding városában elkövetkezett a
„keresztény hit megújhodása” – már ahogy az ottaniak mondták. Persze
sokkal pontosabb és kevésbé istentelen dolog lett volna ezt a kalamajkát a
dühöngő őrültség megújhodásának nevezni, mert az egész őrjöngést épp a
„Dühöngő Szekta” kezdte és terjesztette el, legalábbis én így hívtam őket
akkor. Nekik kellett a hűhó, s ezért történt minden – a sok ugrabugra meg a
kiabálás. Sokan bedőltek a hókuszpókuszaiknak, közöttük a barátom is,
Thomas Dobsho. Igaz ugyan, Tom csak afféle kisebb stílű gazember volt, de
ennek az új dolognak teljes szívvel, teljes lélekkel átadta magát. Több bűnt
vallott be az egyik gyűlésen, mint amennyit valaha is elkövetett, vagy
amennyit életében rásüthettek volna; főbenjáró bűneit meg mellékesen, csak
épp hogy említette; rejtélyes célzást téve persze arra: tudna ő ennél cifrábbat
is mondani, ha nagyon kérdezgetnék. Csatlakozni akart a szörnyű
társulathoz mindjárt akkor este, hogy megtért. Ráadásul nem is egyhez,
legalább háromhoz! Szóval így elragadta a buzgalom, hogy néhány
hittestvér már célozgatni kezdett, nem volna-e jobb, ha hazavinném.
Szomszédok voltunk az Elefánt Hotelban.
Thomas barátunk buzgósága, tény és való, majdhogynem önmaga ellen
fordult. A hittestvérek nem fogadták őt a nyájba azonnal, fenntartás, bélyeg
nélkül, ahogy másokkal tették, hanem ellene zúdították egész temérdek
vallomását, és próbaidőt szabtak neki. Eltelt azonban néhány hét – szegény
Tom olyan volt ezalatt, akár egy jól nevelt holdkóros –, s a hittestvérek
végre úgy határoztak, hogy néhány más, időközben megtért „nehéz esettel”
együtt őt is megkeresztelik. Ezt a pogány szertartást pedig – mélységesen
meg voltam róla győződve – nekem kell meghiúsítani mindenáron; igaz, ma
már elismerem, ami az eszközöket illeti, melléfogtam. Vasárnapra tűzték ki
a szertartást, így hát előtte, szombaton, meglátogattam a főhitújítót, Swin
tiszteletest, meghallgatásomért esedezve.
– Azért jöttem, uram – kezdtem félénk, színlelt zavarban –, hogy
barátom, Dobsho testvér érdekében kényes és szokatlan kéréssel forduljak
önhöz. Ha jól értesültem, holnap kívánja megkeresztelni őt, s én bizton
hiszem, hogy számára e nap egy új és tisztább élet kezdetét jelenti. Nem
tudom azonban, a tiszteletes úr hallott-e már róla, hogy Dobsho testvér
egész családja megrögzött „Áztató”, és őt magát is minden ízében átitatta,
megfertőzte már ez az átkozott, eretnek szekta. Sajnos, így igaz. Dobsho
testvérünk, miként világi hasonlat mondaná: ott áll a határmezsgyén, mely
elválasztja szánalomra méltó tévelygéseit az ön egyházának tiszta hitétől. S
minő szerencsétlenség volna, ha testvérünk a bűnnek útjára térne. Mert
ámbár szégyenkezve kell megvallanom, hogy jómagam nem részesültem
még az igazság kegyében, azért remélem, olyan vak nem vagyok, hogy meg
ne lássam, hol lakozik.
– Amitől tart – mondta az a tiszteletes barom hosszú és ünnepélyes csend
után –, valóban súlyosan befolyásolná barátunk sorsát, s veszélyeztetné a
lelkét. Bizony, nem vártam volna, hogy Dobsho testvér ilyen hamar feladja
majd a harcot a jó ügyért.
– Úgy vélem, uram – válaszoltam elgondolkodva –, nem kell ettől
tartanunk, ha jól intézzük a dolgot. Dobsho testvér őszinte önhöz... merjem-
e azt mondani, hozzánk... minden kérdésben, egyet kivéve. Ő igazi
vízbemerülést akar! Annyi gonoszság nyomja a lelkét már szegénynek, hogy
bolondul folyton attól retteg, egyházunk puritán rítusa szerint nem jut majd
testére víz elegendő. S akár hiszi, tiszteletes uram, akár nem, ostoba
aggályaihoz oly konokul, oly materialista módon ragaszkodik, hogy tán még
szappannal is bekenné magát, csak úgy, előkészítő szertartásként! Azt
hiszem azonban, hogy ha barátunkat nemcsak néhány csepp vízzel hintené
meg, hanem, mondjuk, fejére öntene úgy egy jó lavórnyit, akkor esetleg...
no de most, hogy a tiszteletes úr jelenlétében egyszerre világosság gyulladt
ki bennem, belátom már, hogy a kérdés még csak szóba sem jöhet. Attól
tartok, hagynunk kell a dolgokat a maguk útján, jövendő fáradozásainkra
bízva azt, hogy barátom újabb bűnbeesését meggátoljuk, mert ez, sajnos,
várható.
A tiszteletes felállt, egy darabig fel-alá sétált a szobában, aztán azt
mondta, inkább beszélni szeretne Dobsho testvérünkkel, hátha sikerülne
visszavezetnie őt a jó útjára. Azt válaszoltam gyorsan, hogy szerény
véleményem szerint nem sokat érünk el ezzel. A józan érvek csak még
inkább megszilárdítanák barátunk előítéleteit. Végül aztán leszögeztük,
hogy a kérdést ezen az úton célba vinni, sajnos, nem lehet, nekem persze
épp az lett volna a baj, ha másképp döntünk!
Most, hogy végiggondolom, mennyit hazudtam, milyen sötét szándékkal
vittem végbe a dolgot, s egész találkozásunk mennyire fonák, mennyire
csalárd volt, szégyenemben már azt se tudom, folytassam-e tovább az
elbeszélést. Csak az a pap ne lett volna akkora fajankó! Remélem, akkor
sose jutottam volna idáig, hogy csúfot űzzenek belőle egy sötét fondorlat
által, amely már önmagában is fölöttébb szentségtelen, s ráadásul véghez is
vigyem bűnös tervemet, tiszteletnek, becsületnek fittyet hányva.
Végül is felvirradt az emlékezetes nap, szépen, fényesen. Kilenc körül a
haranglábra szerelt repedt, öreg harang – szemközt a Gyülekezet Házával –
lármázva kezdte hívogatni a város lakóit istentiszteletre, s csaknem egész
Harding a templomba tódult, hogy lássa a cirkuszt. Óvatosságból, tizenöt
perccel előreállítottam az órám. Tom izgatottan tett-vett, készült a
megpróbáltatásra. Ügyetlenül magára kapkodta legjobb öltönyét, pedig még
teljes óra volt az indulásig, aztán kalapját gyűrögetve, szinte öntudatlanul
ténfergett erre-arra, közben százszor is az órájára nézve. Én kísértem a
templomba szegényt, de addig is ott sürögtem-forogtam körülötte, és a
legképtelenebb dolgokkal bosszantottam orcátlanul, vagyis hát fokozni
akartam lázas izgalmát mindenféle aljas trükkel, ami épp az eszembe ötlött.
Volt talán még jó fél óra indulásig, mikor egyszer csak rákiáltottam:
– Úristen, Tom! Hogy néz ki a fejed! Legalább egy kicsit hadd hozzam
rendbe!
Azzal vállon ragadva, gyorsan egy székbe nyomtam, arccal a falnak
persze, majd fogtam a fésűt, fogtam a kefét, mögéje álltam, s mindjárt
dolgozni kezdtem. Reszketett, akár egy kisgyerek, s mint akit fejbe vertek –
fogalma sem volt róla, hogy mit művelnek vele. Tudniuk kell, hogy
barátunk kobakja – valóságos kuriózum! Sűrű haja drótkemény, s mivel
nagyon rövidre nyírták, égnek meredt minden szála, akár a sün tüskéi.
Mindig kedvenc panasza volt, hogy ezzel a hajjal nem tud mit kezdeni.
Nekem azonban nem okozott különösebb gondot, mert én aztán tudtam mit
kezdeni vele – s hogy mit is, hát ma már szégyenkezve jut eszembe.
Valamit, mondom, csináltam azzal a hajjal, de féltem, hogy észreveszi, ha a
tükörbe pillant, így hát előkotortam az órám, tetejét felkattintottam, és máris
elbődültem:
– Az úristenit, Tom! Már megbocsáss, hogy így kiszaladt a számon, de
elkésünk, édes barátom! Az órád rosszul jár, ide nézz! Fogd a kalapod,
gyerünk! Nincsen egyetlen pillanat vesztegetni való időnk!
Azzal kalapját fejébe csapva, gyorsan kituszkoltam, nem mondhatnám,
hogy túlzott gyengédséggel. Öt perc múlva a templomba értünk, s
képzelhetni, hogy maradt időnk, éppen elég elvesztegetni való.
Azt beszélik, a szertartás különösen érdekes és megható volt, nekem
azonban annyira más mocorgott akkor a fejemben, hogy csak ültem
magamba merülten, szórakozottan, s még ha valóban más lett volna az
egész, mint a megszokott pogány látványosság, én ugyan akkor se vetem
volna észre. Az oltár előtt ott térdepelnek sorban a „megtért testvérek”, Tom
a bal szélen – ez volt a legelső kép, amit már élesen fölfogtam. Azután a
tiszteletes elindult Tom felé, mélyen bemártva ujjait a vízzel teli
agyagedénybe, szakasztott úgy, mintha épp most kelt volna fel az ebédtől.
Ettől annyira elérzékenyültem, hogy mindjárt megeredt a könnyem, s látni
se bírtam tőle. Fogtam gyorsan a zsebkendőt, s jól belebújtam, mire aztán
mind azt hitték, görcsös zokogás ráz; ó, hogy pirul az arcom, ha eszembe
jut: mennyi ártatlan lélek követte megtévesztő példám.
Ekkor néhány ünnepélyes szó kíséretében – hogy mi volt az értelmük,
nem tudtam kivenni, de nagyon úgy hangzott az egész, mint valami
káromkodás – a lelkipásztor megállt Tom előtt, egyetértő pillantást vetett
felém, majd ártatlan arccal (ó, az a tekintet mai napig bűnbánattal tölt el)
ráöntötte szépen, mintha csak véletlenül, ügyetlenségből tenné, az edényke
teljes tartalmát szegény barátunk fejére – bizony, arra a fejre, amelynek
hajzatát én még otthon beszórtam hatalmas adagnyi Seidlitz-porral!
Bevallom, a hatás elképesztő volt, egyenesen csodálatos! Aki csak jelen
volt akkor, tanúsíthatja ezt. Tom kobakja felforrt, pezsgett s bugyborékolt.
Nyálas tajtékot hányt, mint a veszett kutya szája. Később meg sustorgott,
sziszegett, zuhogott, s egy szempillantás alatt akkorára nőtt, mint egy
hóbucka. Kavargott, köpködött, fortyogott, fröcsögött – fehér pihét szórt
szét, mint a meglőtt hattyú; a hab meg csak csurgott lefelé barátunk fejéről,
csípte-marta szemét, összevissza kente a képét. Ilyen gonosz hajmosást se
látott még a világ!
A látvány támasztotta zűrzavart leírni nem tudom; igaz, akkor se tenném,
hogyha tudnám. Barátunk mindenesetre felkapkodta magát, a padok közt
botladozva, tapogatózva eljutott valahogy az ajtóig, miközben vadul szórta
magából az istenkáromló szidalmakat, és tátogott, mint a partra vetett hal.
Felugrott erre a többi jelölt is, fejüket rázva, mintha csak azt mondanák:
„Azt már nem, kicsikém, ilyet nem játszunk!”... aztán eliszkoltak a
templomból mind egy szálig!
Mély csend volt, míg a lelkipásztor, kezében az üres tállal, visszavonult a
pulpitusra, és ily szavakkal fordult a gyülekezethez:
– Testvéreim – kezdte nyugodt, zengzetes hangon –, több éve prédikálok
már e szentelt falak közt, mint amennyi ujj van a kezemen-lábamon, s azt is
hazugság nélkül mondhatom, hogy mind ez időben nem ismertem
csalárdságot, gyűlölséget, sem semminemű gonoszságot. Henry Barbert, aki
velem e csúfságot művelte, meg nem ítélem, nehogy majdan magam is
megítéltessek. Fogadja tőlem ezt, s többé ne vétkezzék! – azzal az edénykét
elhajította, olyan igaz és őszinte hévvel, hogy az menten darabokra tört a
koponyámon. Mi tagadás, megérdemeltem a büntetést; remélem, a javamra
szolgált.
 A LEFT BOWER-I FUTAM

„Assz mint natyszerű, hogy tí, pritek bányákat keresvén

körbenyarkaljátok az orszákot, mint a szamarak, hoty valamibe
befektessétek kuporkatott pénzeteket” szólt Jackhigh ezredes, midőn üres
poharát a kocsmapultra tette és száját kabátujjába törölte; „te ha lófersenyre
kerül a sor, noss nekem van ety ghebécském, ami játtszva otthaty minten
telifért, amit apró teásfindzsa szigetetek valaha is kitenyésztett – akármibe
lefogadom! Vaty aszt mondod, ott vannak a derbigyősztes paripáitok – hátt
asz én kiss bestiám szájába veszi a szablát, és a láthatárig elhúzza a csíkot
előlük, mintha csak reggeli sétáját tenné, azok mek szemeikkel is alik tudják
követni, hoty lássák, amint sértetlenül célba ér – biszony isten! S a kis kanca
mék sosem versenyzett, leszámítfa ety baklábú indiánt; szöldfülű amatőr a
lelkem!”
„Hát rendben van” felelte az angol nyugodt mosollyal; „könnyűszerrel
eldönthetjük a dolgot. Az én lovam állapota meglehetősen jó, s ha az öné is
itt van a városban, holnap megrendezhetjük a versenyt, bármely díjért, ami
önnek megfelel, maximum száz dollárig.”
„Én is assziszem” válaszolta az ezredes; „írd csak le, kocsmáros. Bár ez
olyan, mint a gyermekgyilkossák” tette hozzá, szinte bűntudattal, amint
menni készült; „fogadás holtbiztos dologra – semmi más! Ha a ghebécském
tudná, mire készülök, fokná magát, és egyik lábát eltörné, hoty egyenlő
lehessen a verseny.”
Így hát megegyeztek, hogy a futam másnap három órakor induljon, a
várostól nem messze eső fennsíkon. Amint a hír széltében-hosszában
elterjedt, Left Bower és a környék egész lakossága abbahagyta a munkát, és
különféle kocsmákban verődtek össze az emberek, hogy a dolgot
megvitassák. Általában az angolt és lovát tartották esélyesnek, az ezredes
népszerűtlenségét leszámítva senki sem látta még a „ghebécskéjét”.
Mindazonáltal, a hazafiság tényezője is közrejátszott, ami a fogadást már-
már egyenlővé tette.
A fennsíkon kijelölték a versenypályát, és a megbeszélt órában mindenki
ott volt már, az ezredes kivételével. A megegyezés úgy szólt, hogy mindkét
versenyző a saját lovát üli majd meg, és az angol, aki bizonyos fesztelen
modort mondhatott magáénak, mely a „minden hájjal megkent bányászokat”
jellemezte, már fenn ült pompás lován, miután egyik lábát hanyagul
átvetette mexikói nyerge kápáján, és szivarjából eregette a füstöt, higgadt
bizalommal a futam eredményét illetően. Tudatában volt annak is, hogy
minden ember titkos rokonszenvét bírta, még azokét is, akik
kötelességüknek érezték, hogy ellene fogadjanak. A célbíró, kezében az
órájával, már egyre türelmetlenebb volt, amikor végre feltűnt az ezredes
körülbelül félmérföldnyi távolságban, és a tömegbe vágtatott. Az emberek
égtek a kíváncsiságtól, hogy hátaslovát szemügyre vegyék, s amint az
kiderült, ilyen nyerges állatot senki nem látott azelőtt, még Left Bower
városában sem!
Olvasóim bizonyára elégszer láttak már vézna, „csupa csont lovakat”, ez
az állat azonban még annak sem volt igazán mondható; itt-ott csontjai
hiányoztak, melyeket hihetetlen, hogy nélkülözni tudott. „Kicsim”, így hívta
az ezredes! Magassága egy hüvelykkel sem volt kevesebb mint tizenöt
marok, hosszát tekintve pedig az ésszerűtlenség aránytalan volt. Hátának
homorú alakját tekintve, akár géppel is hajlíthatták volna. Farka és sörénye
egyaránt hiányzott, és nyaka, mely emberhosszúságú volt, egyenesen meredt
a levegőbe, rajta fületlen fej nyugodott. Szemeiben valódi őrültség
villámlott, pofájának izmait vissza-visszatérő görcs kínozta, mely szájának
szögleteit hátrahúzta és felső ajkára ráncokat rótt, ez két-három
másodpercenként rettentő vigyorba rántotta arcát. Színére nézve „fakó” volt,
jókora fehér foltokkal; mintha kisebb liszteszsákokkal hajigálták volna meg.
Lábainak torz görbesége leírhatatlan volt, járását tekintve egy világtalan
tevéhez hasonlított, amint ferdén vánszorog át számtalan mély árkon.
Mindent összevéve, úgy tűnt, mint a természet egyenlősítés terén tett
kísérletének durva eredménye.
Amint e minden lovak förmedvénye felcammogott a kiindulópontra, az
emberek kiáltozni kezdtek; a tömeg rokonszenve egy szempillantás alatt
megváltozott! Mindenki a gebére akart fogadni, és az angol is nehezen
állhatta meg, hogy ne úgy tegyen, a becsületérzéstől áthatva. Azonban már
későre járt, és a bíró ragaszkodott a verseny indításához. Mindketten együtt
startoltak, s látván, hogy a kanca túlságosan lassú, az angol csakhamar
visszatartotta a lovát, megengedte, hogy a rusnya állat megelőzze, hogy
hátulnézetben is gyönyörködhessen benne. Ezzel megpecsételte a sorsát. A
versenypályát előzőleg két mérföld kerületű körben és körülbelül húszlábnyi
szélességben jelölték ki, a széleit kis barázdákkal világosan meghatározták.
Mielőtt az állatok fél mérföldet megtettek volna, lovasaik hagyták őket,
hogy kényelmes lépésben haladjanak, és ezt a tempót a körpálya
háromnegyedéig tartsák. S ekkor az angol úgy gondolta, itt az ideje, hogy
lovaglóostorával gyorsabb iramot parancsoljon és könnyű vágtában elérje a
célt.
Ám nem ez történt. Amint a „Villámló Expressz” mellé ért, amely névvel
a tömeg ruházta fel a gebét, a teremtmény ferdén hátrafordította a fejét, és
egy vigyort eresztett el. Az előretolakodó ló megtorpant, mintha meglőtték
volna! Lovasa szorgosan forgatta az ostort, és újból előre kényszerítette a
boszorkányos, vén kanca nyomán, de az eredmény ugyanaz volt.
Az angol most már ideges volt; derekasan küszködött a gyeplővel, az
ostorral és a kiáltásaival, a tömeg óriási hurrázása és véget nem érő
hahotázása mellett, hogy lovát egyszer ezen, másszor azon az oldalon előzni
kényszerítse, de mindhiába. A hihetetlen négylábú a homorú hátán ülő
szörnyeteg által űzve, jobbra-balra szórta vigyorgó grimaszait, oly kitűnő
pontossággal, hogy versenytársa újra meg újra összeroskadt, pontosan
akkor, amikor már úgy tűnt, hogy sikert arat. Végül pedig, amikor lovasa
hatalmas hajrával túl kívánta hajtani vetélytársán, kevesebb mint fél tucat
hossznyi távolságra a céloszloptól, a megtestesült lidérc szembefordult vele,
és vészjóslóan szegezte rá szemeit – ugyanakkor oly elképesztően ijesztő
grimaszt vágott, hogy szegény telivér, ijedtében csaknem emberi jajszót
hallatva, hirtelen megfordult, és szélsebesen száguldott visszafelé, így
könnyűszerrel az ezredes maradt a győztes, húsz perc tíz másodperces
idővel.
 A HOPE & WANDEL CÉG BUKÁSA

MR. JABEZ HOPE LEVELE CHICAGÓBÓL MR. PIKE WANDELNEK NEW

ORLEANSBA, 1877. DECEMBER 2-ÁN

Drága barátom, nem akarlak azzal untatni, hogy elmesélem az egész

utazást New Orleansból erre a sarki vidékre. Chicagóban nagyon hideg van,
nekem elhiheted, és a délvidékinek, aki – hozzám hasonlóan – anélkül jön
ide, hogy tartalék orról és fülekről gondoskodott volna, lesz rá oka, hogy
őszintén megbánja, amiért ilyen oktalan takarékosságot érvényesített
felszerelése összeállításában.
De térjünk a tárgyra. A Michigan-tó teljesen befagyott. Képzeld el, ó te
meleg égöv fia, a senki jegének háromezer mérföld hosszú, negyven
mérföld széles és hat láb vastag takaróját! Ez hihetetlenül hangzik, Pikey,
kedves, de emlékezz rá, hogy üzlettársadat, a „Hope & Wandel
Cipőnagykereskedelmi Cég, New Orleans” társtulajdonosát még soha nem
érték füllentésen. Tervem az, hogy ezt a jeget elszállítjuk. Számold fel a
jelenlegi üzletet, és a pénzt azonnal küld ide. Raktárt építtetek, akkorát, mint
a Kongresszus székháza Washingtonban, megtömöm áruval, és
rendelésednek megfelelően hajóra rakom, ahogy a déli piacon mutatkozó
kereslet diktálja. Küldhetem nagyméretű lapokban, korcsolyapályák részére,
szobrocskákban kandallópárkányra, forgács alakban üdítőitalokhoz, vagy
oldatként fagylaltnak, és egyéb célokra. Óriási üzlet!
Árumintának mellékelek egy vékony szeletet. Láttál már ilyen pompás
jeget életedben?

MR. PIKE WANDEL LEVELE NEW ORLEANSBÓL MR. JABEZ HOPE-NAK,

CHICAGÓBA 1877. DECEMBER 24-ÉN

Leveledet oly gyalázatosan tönkretették a pacák és a maszatfoltok, hogy

teljesen olvashatatlan lett. Nyilván végig vízi úton jött. Vegyi és
fényképészeti eljárások segítségével végül mégis sikerült kisilabizálnom. De
elfelejtetted mellékelni az árumintának szánt jeget.
Felszámoltam az üzletet, sajnos, meg kell mondanom, kétségbeejtő
ráfizetéssel, és mellékelem a csekket a tiszta bevételről. Azonnal hozzálátok,
hogy minél több megrendelést szerezzek. Teljesen szabad kezet adok neked
– de ide figyelj, próbált már valaki jeget termeszteni ezen a vidéken?
Például itt a Panchartrain-tó, tudod.

MR. JABEZ HOPE LEVELE CHICAGÓBÓL MR. PIKE WANDELNEK NEW

ORLEANSBA, 1878. FEBRUÁR 27-ÁN

Kedves Wannie, bizonyára örülnél, ha látnád új jégraktárunkat. Bár

deszkából van, és elég sietve épült, olyan szép, mint egy festmény, és máris
rengeteg pénz fekszik benne, pedig telekbért nem fizetek. Körülbelül
akkora, mint a Kongresszus székháza Washingtonban. Mit gondolsz, torony
nem kellene rá? Már majdnem tele van. Ötven ember vágja és hordja éjjel-
nappal – rémesen hideg munka! Erről jut eszembe a jég, amely legutóbbi
levelem keltekor tíz láb vastag volt, most vékonyabb. De ne aggódj, maradt
még bőven.
A raktárunk nyolc-tíz mérföldnyire van a várostól, úgyhogy látogatók
nemigen zavarnak, ami nagy könnyebbség. Ilyen vihogó, kuncogó népséget
még életedben nem láttál!
Minden józan tapasztalattal ellenkezőnek és hihetetlennek látszik,
Wannie, de tudod-e, hogy nekem az az érzésem, ez a mi jegünk egyre
hidegebb lesz, ahogy jön a meleg idő? Komolyan, és ezt akár meg is
említheted a hirdetésekben.

MR. PIKE WANDEL LEVELE NEW ORLEANSBÓL MR. JABEZ HOPE-NAK,

CHICAGÓBA 1878. MÁRCIUS 7-ÉN

Minden remekül megy. Megrendelések százait kapom. A „New Orleansi

és Chicagói Örökhideg Jégtársaság” káprázatos üzlet lesz. De nem írtad
meg, hogy a jég édes vagy sós. Ha túl édes, nem lesz jó a főzéshez, ha meg
sós, tönkreteszi az üdítőitalokat.
A közepén is olyan hideg, mint amit a széléről vágtatok?

MR. JABEZ HOPE LEVELE CHICAGÓBÓL MR. PIKE WANDELNEK NEW

ORLEANSBA, 1878. ÁPRILIS 3-ÁN

A tavakon megindult a hajóforgalom, és annyi a hajó, mint égen csillag.

Magam is hajóra szálltam, s útban vagyok Buffalo felé, a „New Orleansi és
Chicagói Örökhideg Jégtársaság” egész tőkéjével a mellényzsebemben.
Tönkrementünk, szegény Pikey-m, mégse kap bennünket szárnyára a hírnév
és a szerencse. Beszélj meg találkozót a hitelezőkkel, aztán ne menj el.
Tegnap este egy Milwaukee-ből érkező kétárbocos pozdorjára tört egy
irdatlan méretű úszó jégtömegen – az első jéghegyen, amelyet ezeken a
vizeken valaha láttak. Az életben maradottak szerint akkora volt, mint a
Kongresszus székháza Washingtonban. Ennek a jéghegynek a fele a tied,
Pikey.
A szomorú valóság az, hogy kedvezőtlen helyre építtettem a raktárt;
körülbelül egy mérfölddel a parton túl (a jégre, érted?), és amikor jött az
olvadás… jóságos ég, Winnie, ilyen borzasztóan szomorú látványban soha
életedben nem volt részed! Mennyire fogsz örülni, ha megtudod, én akkor
éppen nem tartózkodtam a házban.
Milyen nevetséges dolgokat kérdezel. Szegény üzlettársam, te, úgy
látszik, nem sokat konyítasz a jégszakmához.
 PERRY CHUMLY NAPFOGYATKOZÁSA

A spektroszkóp különösen szép és finom műszer: lényegében egyetlen

üvegprizmából áll, ami felbontja bármely olyan égitest fényét, melyre a
műszert irányítjuk, és egy spektrumot, vagyis elnyújtott színképet tár a
szemünk elé. Ezt a színképet helyenként vékony, sötét és fényes vonalak
szakítják meg, melyeket az égitestek fényét kibocsátó felhevült fémgázok
hoznak létre. Ezekből a sötét és fényes vonalakból éppen ezért
megállapíthatunk mindent, amit az adott napról és csillagról tudni érdemes.
Ben már rengeteg megdöbbentő felfedezésre jutott a színképelemzéssel
kapcsolatban kerti magánobszervatóriumában. Egy minden más hasonló
eszközt felülmúló teljesítményű és felbontóképességű műszerrel
rendelkezett, melyet ő talált ki, vagy legalábbis javított fel jelentős
mértékben, és állította fel (és éppen az én közreműködésemmel) e műszert,
hogy megvizsgáljuk az égbolton tündöklő üstököst. William látszólag
érdektelenül üldögélt mellettünk. Mikor végre beállítottuk a szerkezetet,
Ben kiadta az utasítást: – Most kapcsold be!
– Erről eszembe jut egy kis történet – szólalt meg William –, Perry
Chumlyről, aki...
– A tudomány érdekében kérlek, William! – szakítottam félbe, és
nyomatékkal megfogtam a karját –, ne most meséld el! Az üstökös néhány
perc múlva előbukkan annak a vendégfogadónak a teteje mögül. Most
tényleg nincs időnk történetekre.
– Így van – szólalt meg Ben –, sürget az idő, és különben is: hallottam
már.
– Ez a Perry Chumly – folytatta rendületlenül William –, született
csillagásznak képzelte magát, és állandóan kormozott üveget tartott
magánál. Különösen a napfogyatkozások érdekelték. Néha egész este
fennmaradt, hogy tudomást szerezhessen egyről.
Ben addigra a megfelelő szögben az ég felé fordította a spektroszkópot,
és hogy kiszűrje a zavaró fényeket, a műszer csövéig leeresztette az
ablakredőnyt. Az üstökös színképe csodásan kirajzolódott – vékony, sötét és
fényes vonalak szabdalták, és láttán elragadtatott kiáltással adtunk hangot
elégedettségünknek.
 – Egyszer – mesélt tovább William, aki egy másik ablaknál ücsörgött –,
valaki azt közölte Perry Chumlyval, hogy másnap délután három órakor
napfogyatkozás lesz. Perry viszont nem sokkal azelőtt azt olvasta egy
cikkben, hogy egy kutatócsoport, akik egy mély kanyont térképeztek fel a
hegyekben, déli tizenkét órakor a csillagokat látták ragyogni az égen, mikor
felnéztek a mélyből. Perrynek az jutott az eszébe, hogy ezen ismeretek
felhasználásával kiválóan megfigyelhetné a napfogyatkozást, és közben azt
is észlelhetné, vajon a csillagok hogyan viszonyulhatnak mindehhez.
– Ezt – magyarázta Ben, miközben az üstökös színképében megjelenő
egyik sötét vonalra mutatott –, ezt az égi vendég magjában megtalálható
szénpára okozza. Láthatóan alig különbözik a gáz halmazállapotú vastól
származó vonalaktól. Ha megvizsgáljuk ezzel a nagyítóval – és a szeméhez
illesztette a szóban forgó szerkezetet –, valószínűleg azt mutatja majd... a
mindenségit! – kiáltott fel, miután közelebbről is szemügyre vette a sávokat
–, ez nem is szén. Hanem hús!
– Persze – folytatta a történetet William –, persze Perry Chumlynak nem
állt rendelkezésére kanyon, ezért nem volt más választása, és karját és lábát
használva leereszkedett egy öreg kútba, nagyjából harminc láb mélyre!
Aztán derékig merült a hideg vízbe, a békák, ebihalak és vízi gyíkok pedig
egymással vetélkedtek a kényelmes zsebek elfoglalásáért, ő pedig állva
várta, hogy a Nap az „eszköz” látómezejébe kússzon, és lezajlódjék a
napfogyatkozás.
– Ugye, csak viccelsz, Ben – jegyeztem meg kissé nyersen –, csak
szórakozol a tudománnyal, Benjamin. Te is tudod, hogy az nem lehet hús.
– Márpedig az – felelte izgatottan –, közönséges hús, én mondom neked!
Az a másik vonal pedig, amit először nátriumnak néztem: csont... csont
bizony, és aszteroida legyek, ha nincs igazam! Még soha nem tapasztaltam
ehhez hasonlót: azt az üstököst bizonyosan hentesek és mészárosok
népesítik be!
– Mikor Perry Chumly már jó ideje várt – magyarázta William –,
miközben felfelé tekintgetett, és úgy számította, hogy bármelyik percben
megpillanthatja a napkorongot, befészkelte magát agyába a gondolat, hogy a
feje fölötti kerek nyílás – a kút szája –, maga a Nap, és már csupán a Hold
fekete korongja hiányzik a várva várt jelenséghez. Perry kis idő elteltével
annyira beleélte magát ebbe, hogy elfeledkezett róla, hogy hol van, és azt
képzelte, hogy a Föld felszínén álldogál.
 Ekkor már jómagam is az üstökös színképét tanulmányoztam nagy
tüzetességgel, és különösen egy vékony, alig kivehető vonal kötötte le a
figyelmemet, mely, úgy véltem, elkerülte Ben figyelmét.
– Ó, az nem érdekes – magyarázta –, mindössze helyi hiba, ami a fényt
áteresztő közeg – vagyis a környék légkörének –, sajátosságaiból származik.
Whiskyre utal. Ez a másik vonal azonban a szappan lehető leghalványabb
jelét mutatja; ezek a halvány, reszketeg sávok viszont valamely olyan
kigőzölgésből erednek, mely nem magából az üstökösből jön, hanem annak
közvetlen környezetéből. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy
dohányfüstről árulkodnak. Most megdöntöm a műszert, hogy az égi vándor
csóváját is szemügyre vehessük. Ah! Már meg is van. Nagyszerű!
– Mármost ennek az öreg kútnak a közelében – mesélt tovább William –
egy út haladt el, aminek mentén egy hatalmas és különösen förtelmes néger
ballagott.
– Ezt nézd meg, Thomas! – kiáltotta el magát Ben, majd letette a
nagyítólencsét, és komoly tekintettel rám meredt. – Ha azt mondanám
neked, hogy ennek a furcsa égitestnek, a comája valódi haj, mint ahogy a
neve is utal rá, elhinnéd nekem?
– Dehogy, Ben, kizárt, hogy elhinném.
– Nos, nem is vitatkozom veled; vess egy pillantást a vonalakra –
magukért beszélnek. Ám ha jobban megnézem, talán mégsem tévedtél
akkorát: juta, moha, és azt hiszem, faggyú keveredik benne. Valóban
fölöttébb különös! Sir Isaac Newton...
– Az a hatalmas néger – mesélte vontatottan William – megszomjazott, és
mikor meglátta a kutat, arra gondolt, talán talál benne egy vödröt is. Ezért
odakúszott, és átnézett a kút kávája felett.
Hirtelen eltűnt a spektrumunk, és a helyében egy egészen más jellegű
színkép jelent meg. Elmosódott volt, közepén pedig egyetlen széles
halványsárga sáv volt látható.
– Ah! – mondta Ben –, a fönti mélység csavargóját felhő takarja el;
lássuk, miből áll a ködös fátyol!
Mikor nagyítólencséjén át megvizsgálta a spektrumot, hátrahőkölt, és ezt
motyogta: – Barna lenvászon, a teremtésit!
– Képzelhetitek, mennyire megörült Perry Chumly – folytatta a
fáradhatatlan William –, mikor meglátta, legalábbis ő így hitte, a Hold
fekete korongját, amint betolakodik a világító égitest elé, melyet oly régóta
bámult rendületlenül. Ám ahogy a Napot elfedő égi kísérő lassan annyira
előrenyomult, hogy már-már teljessé vált a napfogyatkozás, és Perry azt
látta, hogy a Hold csillogó, fehér szemekkel és kivillanó fogsorral bámul le
rá, a legkevésbé sem meglepő, hogy rémületében felsikoltott, és a békák
közé ájult! Ami a hatalmas négert illeti, ő majdnem ugyanannyira megijedt a
mélységből felhangzó sikolytól, és hirtelenjében olyan mozdulatot tett, ami
csak azért nem sikeredett dupla hátraszaltónak, mert a néger közben a
nyakát törte, és kilógó nyelvvel, és egy üstökös színképére emlékeztető
arccal terült el holtan a gyomok között. Ugyanabba a sírba temettük el
mindkét szerencsétlent, és később nem egy nyári estén csatangoltam el az
elhagyott, kicsi templomudvarra, hogy hallgassam a balsorsú csillagász
zsebében felejtett békák elfojtott rekviemjét.
– És most – tette hozzá William, miközben leemelte lábát az
ablakpárkányról –, mivel egy ideig nem tudjátok folytatni annak a vörös
hajú szobalánynak a színképelemzését, aki a manzárdablakból nézegetett, és
behúzta a függönyt, mikor feléje fintorogtam, azt javaslom, hogy vonuljunk
át a konyhába.
 ISTENI SUGALLAT

Mr. Algernon Jarvis San Franciscó-i polgár bosszúsan ébredt. Mr. Jarvis
világa egyik napról a másikra összedőlt, mint ahogy az ember világával
könnyen megesik, ha hajnalig vigadozik barátaival, hogy átvirrassza az
éjszakát, és ráadásul hajlamos a megbánásra is. Épp ezért alighogy fess és
divatos öltönyt öltött magára, kiválasztott egy sétapálcát, és bement a
városba, azzal a nagy vonalakban felvázolt elhatározással, hogy nekitámad
valaminek. Első áldozata természetesen a reggelije volt; ám annyira
erőtlenül vetette rá magát, hogy végül ő maradt alul – s ezzel a kiváló
rötisseu* döbbent sajnálatát váltotta ki, aki eleddig hatalmas étvágyú
vendége első vereségét volt kénytelen regisztrálni. E reggelen csupán
három-négy csésze café noir** esett Mr. Jarvis kulináris attakjának
áldozatául.
Rágyújtott egy méretes szivarra, aztán rosszkedvűen végigballagott az
utcán, és annyira lekötötték figyelmét az általános válaszcsapás lehetséges
módozatai, hogy azt sem tudta, merre viszi a lába; minek következtében a
láb tulajdonosa nemsokára az Occidental Hotel biliárdtermében találta
magát. Senki nem tartózkodott a helyiségben, ám Mr. Jarvis kivételezett
személynek számított, így odament a markőr asztalához, és kivett belőle egy
kis doboz elefántcsont golyót, hanyag mozdulattal szétterítette azokat a
biliárdasztalon, majd egykedvűen nekik támadt egy hosszú dákóval.
Egészen véletlenül mindjárt egy remekbe szabott lökéssel kezdett.
Megvárta hogy az elképedt golyók megnyugodjanak, aztán egybegyűjtötte,
és korábbi pozíciójukba helyezte vissza őket. Újra megpróbálkozott a
lökéssel, de persze immár sikertelenül. Ismét visszarakta a golyókat, és
ismét jócskán mellétrafált. Most már idegesen és megszégyenülve igazította
helyükre az engedetlen gömböket, a biliárdasztal fölé hajolt, és éppen lökni
készült, mikor mögötte megszólalt egy mélyen zengő hang:
– Fogadjunk huszonöt centbe, hogy nem fog sikerülni!
Mr. Jarvis felegyenesedett, megfordult, hogy szemügyre vegye a
betolakodót, akivel még soha nem találkozott – és akinek láttán a legtöbben

*
pecsenyesütő (francia)
***
feketekávé (francia)
azt kívánták volna, soha ne is találkozzanak vele. Mr. Jarvis nem felelt.
Elsősorban azért, mert arisztokratikus ízlésű férfi lévén közönségesnek
találta a „huszonöt centes” fogadást. Másodsorban pedig azért, mert a
fogadást ajánló férfi nyilvánvalóan nem rendelkezett a fent nevezett
összeggel. Viszont mégis csak bosszantó, hogy egy alacsonyabb társadalmi
helyzetű egyén megkérdőjelezi az ember képességeit, különösen, ha az
maga is kételyekkel küszködik, és egyébként is rossz kedélyű. Így tehát Mr.
Jarvis nekitámasztotta dákóját a biliárdasztalnak, levetette divatos zsakettjét,
ismét kezébe vette a dákót, és hátát a mennyezet felé fordítva célzott.
E ponton Mr. Jarvis kilép a történetből, és soha többé nem találkozunk
vele. A hozzá hasonló illusztris úriemberek osztályába tartozó személyeket
nem illetheti a humorista tolla: nevetségesek, ám csöppet sem
szórakoztatók. Így tehát elbocsátjuk ezt az érdektelen, ifjú arisztokratát, és
csupán külső vázát, a zsakettet tartjuk meg, melyet Mr. Stenner, a fogadást
ajánló úr, csendben a karjára dobott, és saját előnyére fordítandó magával
vitt.
Egy órával később Mr. Stenner North Beach-i szerény hajlékában
üldögélt, térdén az elemelt ruhadarabbal. Már fel is becsültette értékét egy
jeles zálogkölcsönzővel, és csupán a zsebek átkutatása maradt hátra. Mr.
Stenner tájékozottsága az úriemberek kabátját illetően közel sem volt
kellően mélyre ható. Tudása nagyjából abban merült ki, hogy a fent említett
ruhadarabok számos titkos zsebbel rendelkeznek, melyeket arany
pénzérmék közé kevert bankókkal szokás kibélelni. Épp ezért csalódottan
nyugtázta, hogy a tüzetes kutatás során mindössze egy finom parfümmel
átitatott zsebkendőre lelt, melyre legfeljebb tíz cent kölcsönt remélhetett;
ezenkívül talált még egy pár kesztyűt, mely túl kicsinek bizonyult a kezére,
és egy papírcetlit, melyről hamar kiderült, hogy nem egy csekkfüzetből
származik. Újfent megvizsgálva azonban mégis reményt keltett Mr.
Stennerben. Nagyjából akkora volt, mint egy lepényhal, széles vonalak
csíkozták, és feltűnő betűkkel az állt rajta: „Western Union Távíró
Társaság”. Közvetlen e furcsa felirat alatt további, terjengős szöveg volt
olvasható, melynek lényege abban állt, hogy a társaság semmiféle
felelősséget nem vállal az „alábbi üzenet” tartalmi helyességéért, és sem
jogilag, sem erkölcsileg nem kötelezhető annak továbbítására vagy
kézbesítésére, röviden, arra, hogy a feladó által befizetett összeg ellenében
bármiféle szolgáltatást végezzen.
 Mivel Mr. Stenner semmit nem konyított a távírászathoz,
természetszerűen arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen kemény
feltételek mellett elküldött üzenet nem csupán nagy horderejű, hanem a
mögötte meghúzódó tisztességes szándék is kétségbe vonható. Így tehát
elhatározta, hogy ott helyben kibetűzi. Egynapi kemény munkával ez
sikerült is neki. A dátumtól, valamint a személyek és helységek neveitől
eltekintve, melyek természetesen olvashatatlanok voltak, így szólt az üzenet:
– Végy Sally Meekert!
Ha a fenti sürgető tanács hatalmas hordereje azonnal tudatosodik Mr.
Stennerben, akár el is ragadhatta volna a hév, ami nem is jött volna olyan
rosszul San Franciscónak; ám mivel az üzenet értelmének előbb a
tudatlanság sűrű homályában kellett átszivárognia, az adott pillanatban
mindössze az alábbi felkiáltást eredményezte: „Dögöljek meg, ha értem!”
Bizonyos személyek esetében egy efféle kijelentés igencsak komoly
jelentőséggel bír. Mr. Stenner ajkán a szavak csupán gazdája teljes és
kilátástalan zavarodottságára utaltak.
Be kell vallani, hogy – legalábbis egy adott, egészen szűk és szennyes
körön kívül – az üzenet semmit nem mondott, és semmire nem utalt: e
tömör és száraz megfogalmazás emberkereskedelmet sugallt, melynek a
rabszolgaság és a fajtiszta szarvasmarhák importjának eltörlése óta nincs
piaca Kaliforniában. Ha biztosították volna a nőknek a szavazójogot,
minden érthető lenne; Mr. Stenner azon nyomban megértette volna, miféle
tanácsot adtak; hiszen politikai tranzakciók során maga is sokszor gazdát
cserélt. Ám így teljesen tanácstalan maradt, és miután eldöntötte, hogy
végképp kiveri fejéből a problémát, lefekvéskor minden gondolata e körül
forgott; zaklatott képzelete bálaszám vásárolta fel, és adta tovább a kissé
megviselt Sally Meekereket.
Másnap villámcsapásként hasított elméjébe a felismerés – Sally Meeker
egy versenyló neve! Mikor rájött e teljesen magától értetődő megoldásra,
Mr. Stenner majd hanyatt esett saját elméjének élességétől. Lerohant az
utcára, és megvette, na nem Sally Meekert, hanem az aznapi sportlapot – és
abban megtalálta a tudósítást egy következő heti versenyről; melyben
tényleg az állt:
Budd Doble indul Clipper ny. h. ellen; Bob Scotty indul Lighting k. h.
ellen; Staley Tupper indul Upandust ny. cs. ellen; Sim Sapler indul Sally
Meeker k. cs. ellen.
 Most már egyértelművé vált az ügy; az üzenet küldője „bennfentes” volt.
Sally Meeker biztos nyerőnek számított, tulajdonosa viszont, aki nem is
sejtette ezt, megvételre kínálta fel a lovat. Ebben a meghatározó pillanatban
Mr. Stenner szívesen felvállalta volna a gazdagság ódiumát! Valójában el is
határozta, hogy az lesz. Azon nyomban felkerekedett, hogy a Vallejóba
menjen, ahol régebben lakott, mielőtt néhány befolyásos helyi polgár el nem
hívta onnan. Ott rögtön megkereste egyik dolgos barátját, aki
szenvedélyesen szeretett pókerezni, és kinek szenvedélyét Mr. Stenner azzal
szította még tovább, hogy minden fizetésnapon kihívta őt, és
megszabadította kemény munkával megkeresett pénzétől. Ezúttal is
hasonlóképpen cselekedett, száz kemény dollár erejéig.
Alighogy besöpörte az utolsó össztétet, és visszautasította barátja kérését,
hogy adjon neki kölcsön néhány centet, amin reggelit vásárolhatna
magának, Mr. Stenner pénzutalványt váltott a Kaliforniai Banknál, és
mindjárt el is küldte egyetlen San Franciscó-i pap ismerősének egy levél
kíséretében, melyen mindössze annyi állt: „Ved meg Sali Meekert!”. Mr.
Stenner úgy okoskodott, hogy a szigorú pontosságot és becsületességet
megkívánó üzleteket leginkább papokkal érdemes bonyolíttatni;
máskülönben mi haszna lenne a vallásnak? Remélem, nem sértem meg a
reverendát azzal, hogy ilyen kendőzetlen formában tálalom Mr. Stenner
nézeteit, amennyiben jómagam nem osztozom bennük.
Miután így nyélbe ütötte az üzletet, Mr. Stenner egy hétig tartó
mulatozásban oldódott fel; melynek végén elutazott San Franciscóba, hogy
besöpörje a versenynyereményt, és birtokába vegye utolérhetetlen kancáját.
Megjegyezendő, hogy a versenyekről meglehetősen zavaros elképzelésekkel
rendelkezett; eleddig kizárólag olyasmivel foglalkozott e téren, ami szakmai
tudás helyett mindössze kézügyességet igényelt. Röviden, a nézők zsebét
forgatta ki. Mikor San Franciscó-ba ért, egyből egyházi ügynökéhez sietett,
de mikor útközben találkozott az egyik ismerősével, diadalittasan azt
kérdezte tőle: – Sally Meeker hogy futott?
– Sally Meeker? Sally Meeker? – volt a válasz. – Ja, arra a lóra
gondolsz? Az má' a fűbe harapott. Az első körbe' kitörte a nyakát. De az
öreg Sim Sampernek nincs miér' aggódnia miatta. Minden fillérgyét
befektette a bányába, amirő' e'nevezték, a részvény ára meg egyik napró' a
másikra egysze' csak fe'szökött az égbe. Egy méretes póznáva' se lehetne
leráncigá'ni azt a részvényt!
 Ez azonban villámcsapásként érte Mr. Stennert. Rájött, miben hibázott; a
kabátzsebből kiesett üzenet a bányára vonatkozott, és nyilvánvalóan egy
alkusznak küldték, és a „Sally Meeker” nevű bánya részvényeire
vonatkozott. Stenner pedig egyszerűen tönkrement!
Mr. Stenner száját hirtelen egy éktelen és szégyenletes káromkodás
hagyta el, mely úgy dörgött, mint az egyenetlen talajon végiggördülő
ágyúgolyó! És mi van akkor, ha Mr. Boltright tisztelendő is félreértette az
üzenetet, és nem a kancát, hanem a részvényeket vásárolta meg? A lehetőség
teljesen felvillanyozta Mr. Stennert: futásnak eredt – és rohant, mint a
szélvész! Nem törődött a falakkal és kisebb épületekkel, hanem egyszerűen
átgázolt rajtuk vagy felettük! Öt perccel később ott állt a jó lelkű pap előtt –
és egy percre rá rekedten megkérdezte tőle, vett-e „Sally Meekert”?
– Kedves barátom – hangzott a nyájas válasz –, drága útitársam az Isten
ítélőszéke felé vezető úton, jobban tennéd, ha afelől érdeklődnél, hogy mit
tehetsz az üdvözülésed érdekében. Ám mivel rákérdeztél, be kell vallanom,
hogy megkapván üzeneted, melyre kénytelen vagyok isteni sugallatként
tekinteni, és amit világi kötelességtudatból sem hagyhattam figyelmen kívül,
némi haszon reményében jelentősebb mennyiséget vásároltam az általad
említett részvényből. Kénytelen vagyok közölni veled, hogy az ügylet nem
bizonyult teljesen hiábavalónak.
Hiábavalónak? A jóember pontosan huszonötezer dollár haszonra tett
szert a tranzakcióval! Egyszóval – nem úszott el a pénz.
 MR. SWIDDLER HALÁLUGRÁSA

Jerome Bowles akasztása (mesélte a Swiddler nevű úriember) november

kilencedikére, péntek délután öt órára volt kitűzve. Az eseményre Flatbroke
városában került volna sor, ahol Jerome rabosodott. Jerome a barátom a
volt, és ezért természetszerűleg eltért a véleményem az esküdtszékétől, mely
indokoltnak tartotta a halálos ítéletet, amiért barátom minden ok nélkül
lelőtt egy indiánt. A tárgyalás óta igyekeztem meggyőzni az állam
kormányzóját, hogy kegyelmezzen meg neki, ám a közhangulat nem
kedvezett ügyemnek, és ezt a tényt részben az emberek nyakasságának,
részben pedig a nemrégiben létesített templomoknak és iskoláknak
tulajdonítottam, melyek teljesen összezavarták a határvidéki település
lakóinak fejét. A halálos ítélet és annak végrehajtása közötti időszakban
mégis állhatatosan próbálkoztam közvetett és közvetlen módokon elérni
célomat; és a kivégzés napjának hajnalán a kormányzó értem küldetett, és
mondván, hogy „nem akarja, hogy egész télen tovább háborgassam”,
átnyújtotta nekem az annyiszor megtagadott dokumentumot.
Az értékes irománnyal felfegyverkezve azonnal a távíróirodához siettem,
hogy üzenjek a flatbroke-i seriffnek. A távírdász épp bezárta az ajtót, és
lehúzta a redőnyt. Hiába kérleltem; azt mondta, hogy látni akarja az
akasztást, és tényleg nincs ideje továbbítani az üzenetemet. Tudniuk kekk,
hogy Flatbroke tizenöt mérföldnyire feküdt Swan Creektől, az állam
székhelyétől, ahol épp tartózkodtam.
Mivel a távírdász hajthatatlannak bizonyult, elszaladtam a
vasútállomásra, hogy megtudjam, mikor indul a következő vonat Flatbroke-
ba. Az állomásfőnök hűvös és udvarias rosszindulattal közölte velem, hogy
az összes vasúti alkalmazott szabadnapot kapott, hogy megnézhessék az
akasztást, és már a hajnali járattal útnak indultak, és másnapig nem is indul
újabb szerelvény.
Ekkorra őrjöngtem a dühtől, ám az állomásfőnök hűvösen kitessékelt, és
magára zárta a kaput. Elrohantam a legközelebbi béristállóhoz, és lovat
rendeltem magamnak. Miért halogassam beismerni, hogy itt is csődöt
vallottam? Egyetlen lovat sem találtam a városban; az akasztásra igyekvők
már az előző héten kibérelték mindet. Legalábbis ezt állította mindenki, bár
most már tudom, hogy hitvány összeesküvést szőttek ellenem az
irgalmasság kerékkötői, ugyanis híre ment a kegyelmi rendeletnek.
Tíz óra volt. Mindössze hét órám maradt, hogy gyalogosan megtegyem a
tizenöt mérföldnyi utat; ám kiváló gyaloglónak számítottam, és teljességgel
felzaklatott az ügy; kétség sem férhetett hozzá, hogy képes leszek a
szükségesnél egy órával hamarabb elérni úti célomat. A vasút tűnt a
legalkalmasabb útvonalnak; a sínek egyenes vonalban vezettek a sík, kopár
prérin át, míg az országút széles kitérőt tett egy szomszédos városon
keresztülhaladva.
Úgy követtem a síneket, mint modok a hadiösvényt. Még fél mérföldet
sem tettem meg, mikor utolért „Az A Jim Peasley”, ahogy Swan Creekben
emlegették: egy javíthatatlan tréfamester, akit imádott és került mindenki,
aki ismerte őt. Megkérdezte, hogy én is „a parádéra igyekszem-e”. Mivel
úgy véltem, jobb, ha nem fedem fel valódi célomat, igennel feleltem, de azt
nem árultam el, hogy éppenséggel megszakítani szándékozom a vigasságot;
úgy véltem, jó lecke lesz Az A Jimnek, ha tizenöt mérföldet gyalogol
semmiért, ugyanis nyilvánvaló volt, hogy ő is oda igyekszik. Mindenesetre
örültem volna neki, ha elém vág, vagy lemarad mögöttem. Ám az előbbi
meghaladta volna az erejét, az utóbbira pedig nem mutatott hajlandóságot;
így együtt bandukoltunk tovább.
Borús, de az évszakhoz képest igencsak fülledt idő volt. A vasút a
távíróoszlopok kettős sorfala között haladt előttünk szigorú egyhangúsággal,
mígnem a láthatáron egyetlen pontban véget ért. Két oldalt a vigasztalanul
sivár préri terült el.
Oda se figyeltem azonban a körülményekre, mert egzaltált lelkiállapotom
miatt nem hathatott rám a lehangoló látvány. A barátom életét készültem
megmenteni – a társadalomnak kívántam visszaadni egy mesterlövészt.
Szinte ügyet sem vetettem Az A Jimre, aki közvetlen a nyomomban gyűrte
sarkával lankadatlanul a kemény kavicsot, kivéve az olyan alkalmakat,
mikor nagyritkán jónak látta feltenni a nagyképű, és – akkor úgy tűnt –,
gúnyos kérdést, hogy „Nem fáradtam-e el?” Természetesen kimerültem, de
inkább a halált választottam volna, mintsem bevalljam ezt.
Így tettük meg nagyjából az út felét, kevesebb mint a rendelkezésünkre
álló hét óra fele alatt, és már épp kezdtem újból erőre kapni, mikor Az A Jim
ismét megtörte a csendet:
– Régebben ugye cirkuszban artistáskodtál?
 Ez igaz volt! Egyszer, mikor nagyon megszorultam anyagilag, valóban a
gyomromhoz szorítottam a lábamat – vagyis kamatoztattam sportbéli
képességeimet. Mivel kellemetlenül érintett a téma, nem szóltam semmit.
Az A Jim azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– Nem csinálnál egy szaltót a kedvemért?
Ez a sértően gúnyos hangvétel elviselhetetlen volt számomra; a fickó
egyértelműen azt hitte rólam, hogy teljesen „kimerültem”, s ezért rövid
nekifutás után a combomra csaptam a tenyeremmel, és olyan gyönyörű
halálugrást mutattam be, amilyen csak elképzelhető dobbantó nélkül! Amint
felegyenesedtem, éreztem, hogy elszédülök, Az A Jim pedig
előrenyomakodott mellettem, és közben akkorát taszított rajtam, hogy majd
átbuktam a síneken, egy pillanattal később hihetetlen tempóban nekilódult,
és megvetően nevetett vissza a válla felett, mintha valami kivételesen ügyes
trükkel sikerült volna elém kerülnie.
Tíz perc sem kellett, s már a sarkában voltam, bár be kell vallanom, hogy
elképesztő gyorsan gyalogolt. Egy félóra múlva futva megelőztem, és egy
óra sem telt el, hogy a könyörtelen tempónak köszönhetően csupán egy
fekete foltot láttam magam mögött, mely mintha kifulladva ücsörgött volna
a síneken.
Miután megszabadultam Mr. Peasleytől, természetesen a flatbroke-i
börtönben sínylődő barátomra terelődtek a gondolataim, és eszembe ötlött,
hogy valami miatt előrehozhatják a kivégzést. Tudtam, hogyan vélekedik
róla a vidék, és hogy sok messziről jött kíváncsiskodó természetszerűen még
napnyugta előtt szeretett volna hazatérni. Azt is el kellett ismernem
magamban, hogy az öt óra szokatlanul késői időpontnak számított egy
akasztáshoz. E gyötrő félelmek hatására önkéntelenül is minden lépésnél
gyorsítottam egy kicsit, mígnem végül kis híján futva igyekeztem úti célom
felé. Lehántottam magamról, és elhajítottam a felöltőm, meglazítottam a
galléromat, és kigomboltam a mellényemet. Végre – fújtatva és pöfögve,
mint egy gőzmozdony – befurakodtam a lézengőkből álló, gyér tömeg közé,
és a fejem felett lobogtatva a kegyelmi rendeletet, kiabálni kezdtem: –
Vágják le! Vágják le!
Aztán, mivel mindenki értetlenkedve méregetett, és senki nem szólt egy
szót sem, körülnéztem, és elcsodálkoztam, mennyire ismerősnek hat a város
képe. Ahogy körbetekintettem magam körül, a házak, az utcák, és minden
egyéb mintha hirtelen és csodás átváltozáson mentek volna keresztül a négy
égtájhoz viszonyítva, és mintegy megpördültek tengelyük körül; ekkor
eszméltem rá, hogy ismerős környezetbe csöppentem. Az igazság az, hogy
annak rendje és módja szerint visszakerültem Swan Creekbe.
Az A Jim Peasley tette ezt velem. Az átkozott csirkefogó előbb rávett,
hogy szaltót vessek neki, aztán nekem jött, és félig megfordított magam
körül, és visszafelé indult el, hogy ugyanabba az irányba csaljon maga után.
A borult ég, a távíróoszlopok kettős sora, mely a sínpár mindkét oldalán
végighúzódott, a sivár táj a vágánytól balra is és jobbra is – összeesküdtek
ellenem, és így nem vettem észre, hogy hátraarcot csináltam.
Mikor este megérkezett Flatbroke-ból a különvonat, az én történetemmel
szórakoztatták az utasokat. Épp ez kellett nekik, hogy felvidítsa őket kicsit a
látottak után; halálugrásom következtében ugyanis hét mérfölddel odébb
Jerome Bowles a nyakát szegte!
 A KIS TÖRTÉNET

SZEREPLŐK: EGY ELBOCSÁTOTT SZERKESZTŐ

EGY PRÓBAIDŐS KÜLSŐ MUNKATÁRS

HELYSZÍN: „A Magyarázó” Szerkesztősége

PRÓBAIDŐS KÜLSŐ MUNKATÁRS: Megjött a szerkesztő?

ELBOCSÁTOTT SZERKESZTŐ: Halott.
P. K. M.: Az istenek kegyeltje vagyok. (Elővesz egy összetekert
kéziratot.) Íme egy kis történet, amit most felolvasok önnek.
E. SZ.: Ajaj!
P. K. M. (felolvas): „Az év utolsó éjszakája volt – ronda, nyirkos,
kellemetlen éjszaka, San Francisco főutcáján”…
E. SZ.: A fenébe San Franciscóval!
P. K. M.: Valahol történni kell. (Tovább olvas.)
„San Francisco főutcáján egy apró termetű árva leány álldogált, és egy
helyben topogott, mint egy önkéntes katona. Parányi lábacskái hideg
csókokat cuppantottak a kockakövekre, ahogy felváltva felkapdosta és
lerakta őket. A fagyos eső élvezettel áztatta a lányka fürtjeit, és játszadozott
a hajával – a lány leomló hajával. Az esti szél úgy kutatott szakadozott
ruhája zugaiban, mintha csempészt motozna éppen. A lányka figyelte, ahogy
az elszánt tekintetű emberek mogorván anyagi romlásba kergetik magukat a
sok játékkal és édességgel, és azt kívánta, bárcsak ő is egy kicsit – csak egy
egészen kicsit – anyagi romlásba kergethetné magát. Aztán, mikor a boldog
tömeg elviharzott mellette a rengeteg ajándékkal, amivel betegre tömhetik
gyermekeiket, a kislány egy közeli pékség előtt nekidőlt egy
lámpaoszlopnak, és kegyetlenül irigykedni kezdett. Azt gondolta magában a
szerencsétlen teremtés, hogy bárcsak lenne torta – mivel igencsak gyötörte
már az éhség. Aztán újból átgondolta, és úgy döntött, inkább
gyümölcskosárka lenne, savanykás gyümölcsdarabokkal a közepén; akkor
mindennap felmelegítenék, és senki nem akarná megenni. Ugyanis a
gyermek fázott is, nem csupán éhezett. Végül, hosszas tanakodás után úgy
határozott, hogy kemenceként élvezné leginkább az életet; hiszen akkor
mindig melegen tartanák, és a pékek mindenféle földi jókat lapátolnának
belé.”
E. SZ.: Ezt már olvastam valahol.
P. K. M.: Egyáltalán nem kizárt. Ezt a kis történetet még nem utasította el
egyetlen újság sem, ahová küldtem. Ráadásul egyre jobb lesz, valahányszor
újraírom. Mikor először megjelent az Igazmondó hasábjain, a szerkesztő
arról panaszkodott, hogy száz előfizetőt vesztett miattam. Hallgasd csak,
mennyivel jobb! (Olvas.)
„Elsuhantak az órák – kivéve azt a néhányat, amelyik a járdához fagyott
–, és már éjfélre járt. Az utcák elnéptelenedtek, és mivel az almanach erre az
időpontra jelezte előre az újhold feljövetelét, gondosan eloltották mind a
lámpákat. Hirtelen hatalmas hangglóbusz zuhant alá a közeli
templomtoronyból, és harsány, érces robajjal robbant szét. Ekkor az órák és
harangok egyszerre köszöntötték az új év eljövetelét – kongtak és kalapáltak
és bőgtek és elűzték az előző vasárnapról ott ragadt ideges rokkantakat. A
kis árva leány felriadt álmából, és egy kis bőrdarabot hagyva a fagyott
lámpaoszlopon összekulcsolta vékony, elkékült kezét, majd »vad
izgalommal« az égre tekintett”…
E. SZ.: A Figyelőben még „sóvárgó tekintettel” állt.
P. K. M.: Tudom; akkor még nem olvastam Byront. Agyafúrt fickó volt
ez a Byron. (Olvas.)
„Nemsokára egy áfonyás kosárka pottyant a lába elé, mintha egyenesen
az égből hullott volna oda.”
E. SZ.: Na és hová lettek az angyalok?
P. K. M.: A Jóakarat szerkesztője kihúzta őket. Azt mondta, San
Francisco nem nekik való hely, de nem hiszem…
E. SZ.: Jól van! Nem érdekes. Folytasd a kis történetet!
P. K. M. (Olvas): „Mikor lehajolt, hogy felvegye a gyümölcskosárkát,
egy borjúhúsos szendvics csapódott süvítve az egyik fülének. Ezt követően
egy cipó elől kellett gyorsan elhajolnia, majd egy hatalmas darab sonka ért
cuppanva földet a lábujjai előtt. Aztán egy liszteszsák tartalma zúdult ki az
utca közepére; egy méretes szalonnadarab pedig egy vaskerítés tüskéjén
akadt fenn. Nem sokkal ezután egy köteg kolbász esett köréje, és úgy
kilapult, mintha átgázolt volna rajt az úthenger. Aztán kissé lecsillapodott az
égi áldás – csupán szárított hal, hideg puding és gyapjú alsónemű hullott alá,
ám nemsokára ismét valóra kezdtek válni vágyai, és egy negyed marha
terítette le hatalmas lendülettel a kis árva leányt.”
E. SZ.: Az Ésszerű Erények szerkesztőjének hogy tetszett a negyed
marha?
P. K. M. : Minden további nélkül lenyelte, sőt még néhány sült malacot is
mellékelt hozzá. De kihagytam őket, mert nem szeretném, ha mások is
belekontárkodnának a kis történetbe. (Olvas.)
„Az ember azt gondolta volna, mindez elégnek bizonyul, de nem.
Ágynemű, cipők, vajjal teli bödönök, hatalmas sajtok, hagymafüzérek,
irdatlan mennyiségű lágy lekvár, osztrigák garmada, gigászi szárnyasok,
számtalan edény és pohár, mindenféle háztartási eszköz, tűzhelyek és több
tonnányi szén özönlött le bőségesen a mennyekből, és húsz láb magasan
betemették a gyermeket. Már két órája tisztult az idő, és már hajnali fél négy
felé járt, mikor egy nehézkes cukroshordó megfeneklett a Clay és a Kearney
utca sarkán, és a becsapódás ereje földrengésként rázta meg a félszigetet, és
minden óra megállt.
Napkeltekor a jóságos kereskedők lapátokkal és talicskákkal jelentek
meg a színen, és mire az új év napsugara egy órát megélt, eltakarították az
összes élelmiszert – gondosan a pincéikbe rakták, és elhelyezték a polcokon,
hogy eladhassák a rászoruló szegényeknek.”
E. SZ.: Na és a kisleány – vele mi lett?
P. K. M. : Nem szabad siettetni a végkifejletet. (Olvas.)
„Mikor odaértek a gonosz kis árva leánykához, aki nem elégedett meg a
sorsával, egyikük seprűt kerített, és gondosan lesepertek róla mindent, és
letisztogatták őt. Aztán óvatosan felemelték, és elvitték a halottkémhez. E
fontos tisztség viselője irodája ajtajában álldogált, és elhárító
kézmozdulattal ennyit mondott a kislányt karjaiban tartó férfinak: »Eredjen!
Menjen innen, jóember, tegnap is itt járt valaki, aki egy ugyanilyen térképet
akart rám sózni.«”
APAGYILKOSOK
KLUBJA
 LEGKEDVESEBB GYILKOSSÁGOM

Miután anyámat különös kegyetlenséggel megöltem, őrizetbe vettek, és

hét évig tartó bűnvádi eljárás kezdődött ellenem. Hét év múltán a
Semmítőszék elnöke, az esküdtek döntését támadva, kijelentette, hogy ez a
legaljasabb bűncselekmény, amit valaha semmítés végett elébe terjesztettek.
Védőm erre felpattant, s így szólt:
– Tisztelt Semmítőszék, egy bűnügy aljassága vagy magasztossága felől
csupán más bűnügyekkel való összevetés után dönthetünk. Ha az igen
tisztelt Semmítőszék ismerné védencem előző, nevezetesen nagybátyja ellen
elkövetett gyilkosságának részleteit, meggyőződésem, hogy a
bűncselekményeként tárgyalt jelen esetet kihágásnak minősítené vissza, az
áldozat iránt való fiúi gyengédség körülményeinek mérlegelése után, míg
ellenben az említett előbbi ügy valóban kimeríti a bűncselekmény fogalmát.
Ha nem tudnánk, hogy az említett ügy tárgyalásvezető bírája azon
életbiztosítási egylet igazgatója is volt egyben, melynek védencem
kötvénytulajdonosa lévén, az akasztásából folyó kárösszeget fizetnie kellett
volna, mondom, ha ez a ténykörülmény nem állna világosan előttünk, meg
nem érthetnénk, hogyan menthette fel védencemet. Ha a mélyen tisztelt
Semmítőszék jónak látva, szólítsa fel szerencsétlen fiatalembert, hogy az
említett ügyéről, a mérlegelést megkönnyítendő, tanú gyanánt tegyen
esküvel vallomást.
– Tiltakozom, tisztelt Semmítőszék – mondta a kerületi ügyész. – A tanú
gyanánti kihallgatás új bizonyítékként volna becsatolandó az ügyiratok
közé, mely ügyiratok a hatodfolyamodású Semmítőszék elé csupán
felülvizsgálat végett kerültek. A vádlottnak e vallomását három éve, 1881
tavaszán kellett volna megtennie.
– Tiltakozása nem nélkülözi a törvényes alapot – állapította meg az elnök
–, érvénye azonban csak a harmadfolyamodású bíróság előtt lehetne. A Szék
a tiltakozásnak nem ad helyt.
– Óvással élek – jelentette be az ügyész.
– Hiába – intette le az elnök. – Emlékeztetem, hogy az ügyet óvás végett
írásban, a szokásos föllebbezési úton a hatodfolyamodású ítélőszékhez
kellene áttennünk, ezt azonban már hivatalbéli elődjének is megtagadtam a
jelen eljárás első évében. Kérem a fogalmazó urat, hogy a vádlottat eskesse
meg.
Az esketési formaságok után megtettem vallomásomat, melynek
elhangzása után a Semmítőszék elnöke megértette, hogy enyhítő
körülményeket sem kell keresnie, annyira mindennapos ez az ügy az
előzőhöz képest. Az esküdtszéket utasította, hogy mentsen fel, ily módon a
tárgyalás berekesztése után emelt fővel hagyhattam el a bíróságot.
Vallomásom így szólt:
1856-ban születtem a michiganbeli Kalamakee-ben. Tisztes két szülőm
közül egyet jó egészségben tartott meg az ég, hogy még soká egyengethesse
életutamat. Családom 1867-ben Kaliforniába költözött, és a Négerfő
közelében telepedett meg, ahol is apám magánvámirodát nyitott az út
mentén, és igen szép pénzt megkeresett. Magába vonuló, komor ember volt,
bár fagyos kedélye fölengedett az évek múlásával, s hogy hangos jókedvre
nem derül néha, az talán csak annak a szomorú alkalomnak tulajdonítható,
amely miatt e percben az igen tisztelt Semmítőszék előtt állok.
Néhány évvel azután, hogy vámirodánkat megnyitottuk, vándor
igehirdető vetődött be hozzánk, s mivel mást az éjszakai szállásért cserébe
adni nem tudott; oly erejű prédikációval lepett meg minket, hogy – Istennek
hála –, mindnyájan megtértünk. Apám nyomban üzent is bátyjáért, a
tiszteletre méltó William Ridley-ért Stocktonba, s amint megérkezett,
átruházta rá az irodát. Nem tartotta fenn magának sem a jogot, sem a
felszerelés tulajdonát – mindent átadott: a Winchester karabélyt, a metszett
csövű mordályt és a liszteszsákból készült kámzsákat. Ezután átköltöztünk a
Szellemkő vidékére, és megnyitottuk Az égi nyenyereszóhoz címzett táncos
mulatónkat. A műsor minden éjjel fohásszal kezdődött. Itt nyerte el Istenben
boldogult anyám kecses táncával „A Bókoló Rozmár” kitüntető címét.
'75 őszén Coyote-ba akartam ellátogatni. A Szellemkőnél postakocsiba
szálltam, és Mahala felé indultam útnak négy útitársammal. Mintegy három
mérföldre a Négerfő után banditák – kiknek személyében William bátyámat
és két fiát ismertem fel – ütöttek rajta a kocsin. Minthogy a postaládában
semmit sem találtak, kifosztották az utasokat. Szerényen viseltem magamat,
beálltam szépen egy sorban az útitársaimmal, kezem magasra emeltem, és
zokszó nélkül engedtem át nekik negyven dolláromat és aranyórámat –
senki nem gyaníthatta volna, hogy a támadókkal vérségi kapcsolatban állok.
Néhány nappal később ellátogattam valamikori irodánkba a Négerfőhöz,
hogy negyven dolláromat és órámat visszakérjem; bátyám s unokaöcséim
azonban megesküdtek mindenre, ami szent, hogy az ügyről most hallanak
először, sőt azzal gyanúsítottak, hogy a tisztességes kereskedelmi verseny
szabályait semmibe véve, mi követtük volna el apámmal a területsértést.
William bátyám még azzal is megfenyegetett, hogy ellenmulatót létesít a
Szellemkőnél. Mivel Az égi nyenyereszóhoz címzett intézmény kezdte
divatját múlni, nyomban láttam, hogy nagybátyám könnyen valóra válthatja
fenyegetését, ezért megmondtam neki, ha bevesz az üzletbe, és társas
viszonyunkat titokban tartja apám előtt, én szívesen fátylat borítok a múltra.
Nagybátyámnak azonban nem kellett az én egyenes ajánlatom. Akkor
értettem meg, mennyivel jobban járna mindenki, ha William bácsi nem
volna a világon.
E közkívánatú cél érdekében meg is tettem előkészületeimet, s
megnyertem hozzá jó szülőim beleegyezését. Apám kijelentette, hogy
büszke lesz rám, anyám pedig azt ígérte, hogy imádkozni fog vállalkozásom
sikeréért, mivel vallása tiltja a bűnsegédi bűnrészességet emberéletek
kioltásában. Helyzetem megerősítésére először is felvételért folyamodtam az
Orvlovagok hatalmas rendjéhez, mely rendes közgyűlése után befogadott a
Szellemkövi Testvérelütébe. Próbaidőm kijártának napján engedelmet
kaptam, hogy a rend irataiba betekintvén, megismerhessem rendtársaim
nevét – mert a lovagok álarcosan jelennek meg az avatás szertartásán.
Gondolható, milyen öröm fogott el, mikor a lista harmadik helyén
nagybátyám neve ötlött a szemembe! Vicekismestere volt a rendnek! Soha
nem álmodott lehetőségem nyílott tehát, hogy tervezett gyilkosságomat
rangsértéssel és árulással kössem össze. Jámbor atyám nyilván a
Gondviselés különös kegyelmének nevezte volna ezt a csodálatos véletlent.
Ugyanebben az időben történt még valami, ami végül is kicsordította
boldog várakozásaim teli poharát, olyannyira, hogy szinte nyakig ültem az
örömteli újságban. Három banditát, mégpedig idegent, letartóztattak azért a
postakocsi rablásért, melynek magam is áldozata voltam. Bíróság elé
állították őket, s hiába fáradoztam, nem sikerült az ellenük emelt vádat
községünk három tisztelt-becsült polgárára áthárítanom. A három idegen
banditát tárgyi bizonyítékok alapján jogerősen elítélték. Tisztább,
céltalanabb rokonvérontásban, gondolta, senkinek nem lesz része.
Egyik reggel vállamra kaptam Winchester karabélyomat, átsétáltam a
Négerfőhöz, és beállítottam nagybátyám házába. Mary nénitől tudakoltam,
itthon van-e az öreg, mert megölném. Néném finom mosollyal fejezte ki
kétkedését, s csupán annyit felelt, hogy ez a szándék már sok embert hozott
ide, hanem elvinni mindet a halottaskocsi vitte el. Nem nézi ki belőlem,
fűzte hozzá, hogy akár a légynek is ártani tudnék – azért fölemeltem
karabélyomat, s megsebesítettem az egyik utcai járókelőt. Néném erre is
csak azt mondta, hogy ennyi még kitelik a jobb családok sarjaitól, Bill
Ridley azonban kemény dió. Mégis útbaigazított, hogy a patak túlsó partján
találom meg, a juhakolnál, majd sok szerencsét kívánt. Mary néném azon
ritka asszonyok közül való volt, kiknek zsinórmértéke a méltányosság.
Nagybátyám éppen birkát nyúzott térden állva, mikor odaértem. Nem
láttam a keze ügyében sem puskát, sem pisztolyt, ezért nem volt szívem
lelőni. Odamentem hozzá, szívélyesen üdvözöltem, majd fejbe kólintottam a
puskatussal. Kemény az ütésem, úgyhogy William bátyám előbb az oldalára
fordult, aztán a hátára, végül kinyújtóztatta ujjait, és megremegett. Mielőtt
eszére tért volna, kivettem kezéből a nyúzókést, s elmetéltem az inait. Tudni
való, ha a tendo Achilist átmetsszük, a pácienst megfosztjuk lábának
használatától: a továbbiakban mintha nem is lenne lába. Nos, épp ezért
mindkét térdinát átvágtam. Nem is békétlenkedett, mikor feléledvén
megismerte helyzetét, hanem így szólt:
– Beadtál nekem, Samuel, de most már légy nagylelkű. Mást nem is
kérek tőled, csak annyit, hogy vigyél haza, és végezz velem enyéim
körében.
Közöltem, hogy kérése teljesíthető, ha az utat hajlandó liszteszsákban
megtenni, a fölösleges feltűnést és a szomszédok megjegyzéseit kerülendő.
Megegyeztünk, s a csűrből hoztam is egy zsákot. Ez azonban nem illett rá.
Hosszában rövid volt, széltében lötyögött, ilyenformán a térdét fölhúztam a
mellére, úgy tessékeltem be a zsákba. Végül sikerült is a zsák száját
bekötnöm a feje fölött. Súlyos ember volt, nehezen emeltem a vállamra, és
ingó léptekkel botorkáltam vele az úton, míg aztán egy hintához értem,
melyet a tölgyfa ágára kötöttek föl a játékos gyerkőcök. Letettem a
bácsikámat, s ráültem, hogy kipihenjem, ami fáradalmat okozott, de a
hintakötél láttán egyszerre megindult a képzeletem. Húsz perc sem telt belé,
s William bátyámat a zsákban vígan lóbálta a szél.
Lecsomóztam ugyanis a kötelét a fáról, egyik végével jó szorosan
bekötöztem a zsák száját, a másikat átvetettem a faágon, és öt láb magasra
felhúztam a terhet. Akkor a másik végét is rábogoztam a zsák szájára, s
örömmel láttam, hogy szép kerek gömböc módjára hintál, és szárad ott fenn.
Ő maga talán nem is értette, milyen változások estek a külvilággal való
viszonylatában, bár jó emlékezetére legyen mondva, ha megérti, sem rabolt
volna el drága időmből egy percet sem hiú tiltakozásokkal.
William bátyám juhai közt volt egy kos, öklelőző kedvéről messzi
vidéken híres. Természetében valami gyógyíthatatlan, fájdalmas sértettség
lappangott. Talán ifjúsága virágjában érte kegyetlen csalódás, ami szarvval
fordította az életnek. Halvány színekkel ecsetelném harciasságát, ha csupán
annyit mondanék, hogy felöklelt mindent, ami a szarva ügyébe került. Nem,
ő a világegyetem ellen támadott, alább nem adta. A levegőben csatázott,
akár az angyalok, szél ellenében hasított, mint a sirály, s körözve,
zuhanórepüléssel csapott le áldozatára. Röptében nyert tömegereje pedig
iszonyatossá nőtt. Megtörtént, hogy busa fejével négyéves bikát terített le
egyetlen menetben. E busa fejnek kőfal nem állhatott ellene, szálas fák
dőltek el rohama előtt, büszke lombjuk porig alázkodott. E kérlelhetetlen
szörnyeteg, e dühödt istenátka, e szarvas ménkű éppen ott heverészett a
legközelibb fa árnya alatt. Hatalomról s dicsőségről álmodott nyilván. Én
pedig azzal, hogy gazdáját az előbb körülírt módon fölfüggesztettem,
tulajdonképpen őt szerettem volna a dicsőség mezejére csalogatni.
Előkészületeim végeztével enyhe lengőmozgásba hoztam az ingát, és a
szomszédos szikla védelmébe vonulva, hosszú rikoltást eresztettem meg,
melynek véghangját a zsákból kiszüremlő, macskaacsarkodáshoz hasonlatos
zörej nyelte el. A szörnyű kos máris talpon volt, és egyetlen pillantással
átlátta a harci helyzetet. Óvatosan közeledett, majd mintegy húsz lépésre
megállt a lengő gömböctől; melynek izgató ingamozgását láthatóan
kihívásnak tekintette. Egyszerre azt vettem észre, hogy leszegi hatalmas
szarvát, majd ködös, tejfehér koscsík ívelt fel arról a helyről, ahol a kos állt,
s közvetlen a gömböc alatt ért földet. Onnan földöfött. Abban a pillanatban
kemény puffanást és velőtrázó sikolyt hallottam, azzal nagybátyám
nekilendült s szállt, amennyire a kötél engedte, messze a tartó ág fölébe.
Fönn megállt röptében, a kötél csikorogva feszült, s már vágta is át röppálya
túlsó oldalára. A kos egy kupacban ért földet; szőre, lába, szarva, minden
összekuszálódott, de mire ellenfele a háta mögé került, már összeszedte
magát, ügyesen lebukott előle, és harciasan rázta busa fejét. Aztán hátrált, s
azon a tájon állt meg, ahonnan az elébb nekiívelt; leszegte a szarvát, mintha
fohászt mormolna a győzelemért, s újból nekilódult. Mint valami üstökös,
hosszú, rezgő farkat húzott maga után, s becsapódása a legritkábban
megfigyelhető természeti jelenségekkel vetekedett. Pályája azonban kissé
jobbra tolódott az előzőhöz képest, és türelmetlenségében előbb döfött, mint
ahogy lengő ellenfele az inga holtpontját elérte volna. Nagybátyám ezáltal
vízszintes körökben kezdett el keringeni. A körök sugara mintegy felét tette
a kötél hosszának, mely, ne feledjem, majd húsz láb volt. Sikolyai a kör
indításával crescendo, zárultával diminuendo szóltak, ilyenformán füllel
jobban ellenőrizhettem forgási sebességét. Úgy tetszett, a kos még nem
találta elevenjén. A zsákban elfoglalt helyzete, valamint röppályájának íve
alteste hátlapját tette a kos ökleléseinek célpontjául. Oly növényekhez
hasonlatosan, melyek gyökerüket mérges kőzetekbe eresztik, nagybátyám a
töve felől pusztult.
A kos nem húzódott vissza a második roham után. A csata tüze
felhevítette szívét, elméje megrészegült a küzdelem gyönyörétől. A dühös
fenevad úgy járt, mint némely ökölvívók, ha ellenfelüket kartávolságon
belül eresztik: a fölötte keringő gömböcöt csak gyöngén vagy fél erővel
sikerült megböknie, vagy dolgavégezetlen esett vissza egy-egy függélyes
irányú döfés után. Áldozatának körforgása megszédítette, de ahogy a körök
kisebbedtek, s a földhöz mind közelebb íródtak, a függélyes irányú döfések
hatékonyabbak, s a zsákból kicsalt sikolyok élesebbek lettek – határtalan
örömömre.
Hirtelen, mintha a kürtök fegyvernyugovóra szóltak volna, a kos
felfüggesztette az ellenségeskedést, és elléptetett a csatapiacról. Úgy
dönthetett, hogy elege volt a háború rémségeiből, ekevassá kovácsolja
kardját, és a béke művén munkálkodik. Gyönyörű sasorrát ráncolva
ballagott odább, itt-ott fölharapott egy-egy fűcsomót, és elgondolkodón
kérődzött rajta. Lassan távolodott a porondtól, negyed mérföldet is ment
talán, amíg megállt, háttal az ellenségnek, s a lassú rágódás közben álomba
merült. Annyit azonban észrevettem, hogy időnként visszanéz, mintha
hirtelen közönyének fele sem lenne igaz.
William bátyám sikolyai a hinta ringásával elültek, már csak halk
nyögéseket hallatott, s közben-közben a nevemet mondta, önérzetet nevelő,
nagy tisztelettel. Sejtelme nem lehetett, mi történt vele, s nyilván módfelett
megrémült. Minél titokzatosabb köntösbe burkolózik a Halál, annál
rémisztőbb, csakugyan. A kötélen végigfutott az utolsó remegés, s bácsikám
petyhüdten lógott. Odamentem, s már arra gondoltam, megadom neki a
kegyelemdöfést, mikor egyszerre pattogó patazajt hallottam. Lábam alatt
rengeni kezdett a föld, s amint a kos felé tekintettem, csak azt vettem észre,
hogy egy porgomoly görög felém ijesztő gyorsasággal. Harminclábnyira
megállt, és felszállt belőle valami, amit először nagy fehér madárnak
néztem. Oly simán, oly kecsesen, oly könnyedén röppent föl, hogy a
bámulat fogva tartott, s nem is észleltem rendkívüli sebességét. Az a kép
maradt meg bennem mind a mai napig, hogy a kos – mert a kos volt,
kétségtelenül – méltóságosan emelkedik fölfelé, valami titokzatos
felhajtóerő szárnyán, tenyerén, lépcsőin... nem tudom, csak a
gyönyörűségemre emlékszem, ahogy figyeltem. Most nem volt bennem az a
félelem, ami földi rohama láttán elfogott. Szállt, szállt a nemes vad, feje
fölhúzott mellső lábai közt, hátsó két lába mint az úszó gémé, szállt az
égnek nyílröptében.
Ha a szép emlékezet nem csal, negyven- vagy ötvenlábnyi magasban
lehetett, mintegy pályája delelőjén, amikor egy pillanatra megállt – aztán
hirtelen előrebillent, s tartásán mit sem változtatva, elkezdte lesiklását. Íve
mind meredekebben hajlott lefelé, súlya szinte érezhetően növekedett, aztán
egyszer csak elfüttyent a fejem fölött, akár az ágyúgolyó, és hajszálpontosan
a feje búbján találta szegény nagybátyámat! Oly borzalmas erejű volt az
ütközés, hogy szegénynek a nyaka eltört nyomban, de elpattant a kötél is, a
szenvedéseitől megváltott teste pedig zsákostul a földre bukván, péppé
törődött a rázuhanó balcsillag súlya alatt. A rázkódás akkora volt, hogy a
Csontpók és a Füstöslyuk fogadók közt minden óra megállt, és a környéken
átutazó Davidson professzor, a földrengéstan nagynevű szakértője,
megállapította, hogy a rezgések észak-délnyugati irányban terjednek tova.
Nem szerénytelenség talán hozzáfűznöm végezetül, hogy William bácsi
meggyilkolása művészi kegyetlenség tekintetében párját ritkítja.
 EBOLAJ

Nevem Fanos Farcsík. Tisztességes ágyból szerény sorsra születtem.

Apámnak ebolaj-párlója volt, anyámnak kis műintézete a plébániatemplom
tövében, a váratlan gyermekáldás kiküszöbölésére. Kora gyermekkoromtól
iparkodó életre neveltek. Apámnak párolni való ebeket hajtottam fel,
anyámnak gyakorta hordtam el munkája hulladékát. Ami természetes eszem
csak volt, azt néha ugyancsak össze kellett szednem a rám bízott munkához,
mert a környék törvényszolgái nem nézték jó szemmel anyám működését.
Nem mintha az ellenpárt juttatta volna hivatalba őket, nem is keveredett az
ügy körül politikai vihar – csak éppen nem szívelhették anyámat. Apám
mint ebolaj-párló persze feljebb állt a közbecsülésben, noha az elbitangolt
ebek gazdái tagadhatatlan gyanakvással tekintettek rá, sőt, gyanakvásukból
énrám is háramlott valami. Apámnak csendestársa volt a város összes
orvosa, mivel rendelvényt írtak betegnek Ol. can. jelzetű szerünk külön
javallata nélkül. Az ebolaj valójában a vegytan legcsodálatosabb ajándéka az
emberiségnek. Némely emberek, sajnos, nem hajlandók áldozni a gyógyszer
nélkül szűkölködőkért, és látnom kellett, hogy a város legszebben kihízott
ebeit nem engedik játszani velem. E kemény tilalom annyira sértette
gyermeki érzékenységemet, hogy egy ízben már kalóznak akartam állni.
A múltakra visszanézve, olykor szánom-bánom, hogy bármily közvetett
utakon, szüleimre a halált, jövőmre a borút mégis magam idéztem.
Egy estén apám olajpárlója mellett sétáltam el, hónom alatt anyám egyik
kis pártfogoltjával, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy rendőrbiztos
sündörög a nyomomban. Zsenge korom ellenére ismertem annyira az életet,
hogy a rendőrbiztosok mindenféle tettében azonnal aljas indítékot sejtsek,
épp ezért becsusszantam az olajpárló egyik nyitva felejtett ajtaján. Rögtön rá
is fordítottam a reteszt, s ott álltam egymagam, a kis holttest társaságában.
Apám már nyugovóra tért. A helyiségben csupán a katlan mélyvörös tüze
világalt, és táncoló árnyakat vetett a falra. Az üstben zubogó olaj itt-ott
kutyadarabokat fortyantott fel. Leültem, hogy itt majd nyugodtan kivárom,
míg a rendőrbiztos eltakarodik. A meztelen kis testet ölembe vettem, és
elgondolkozva simogattam kurta, selymes haját. Milyen kedves gyermek,
állapítottam meg, mert zsenge korom ellenére megvolt bennem a
gyermekszeretet, s szinte az az óhaj fogamzott szívem mélyén, bárha az a
vörös seb, amelyet drága anyám ejtett e szőke angyal keblén, ne lett volna
halálos.
Szokásom az volt, hogy kis tetemeimet a folyóba eregettem, melyet
bölcsességében a természet e célra rendelt; ezen az estén azonban, a
rendőrbiztostól tartván, nem mertem kilépni az olajpárlóból. Nagy baj nem
történhet, így okoskodtam, ha kivételesen ide, az üstbe teszem. Apám e kis
angyal kifőtt csontját a kölyökkutyákétól meg nem különböztetheti, az a
néhány halál pedig, ami a hírneves Ol. can. ilyenképpeni fölhígulása
következtében a gyógykezelések során várható, legalább némiképp lohasztja
majd városunk amúgy is egészségtelenül duzzadt lélekszámát. Egyszóval,
belöktem a csecsemőt az üstbe, s ezzel megtettem az első könnyelmű lépést
borús jövendőm útján.
Nem csekély meglepetésemre, másnap apám nagy kézdörzsölgetések
közepette tudatta anyámmal s velem, hogy az éjjeli párlatból a legfinomabb
minőségű ebolajat sikerült nyernie, s hogy ebben az észleletében az orvosi
szakvélemények is megerősítik. Hozzátette, hogy maga is értetlenül áll a
kiváló eredmény előtt: nem tért el a szokásostól az ebek kikészítésének
módjában, s fajuk sem volt az átlagtól elütő. Úgy éreztem, kötelességem
megadni a magyarázatot - s hiába kívánom már, a következmények
ismeretében, hogy nyelvem inkább a szám padlásához tapadt volna akkor.
Szüleim igen keserülték korábbi tudatlanságukat s ipari összeműködésük
hiányát, máltal szép haszontól estek el, viszont az elmulasztottak pótlására
mindent megtettek. Anyám átköltöztette műintézetét az olajpárló egyik
szárnyépületébe, s az én kisegítő szerepem meg is szűnt ilyenformán, mivel
a fölös számban jelentkező angyalkák elhelyezéséről ezentúl nem kellett
gondoskodnom. Ugyanígy az ebeket is hagyhattam sorsukra, mert apám már
nem belőlük nyerte az alapanyagot, s csak készítményünk nevében őrizték
meg tiszteletbeli helyüket. Henye életre vettetvén, mi sem lett volna
természetesebb, mint hogy könnyelműségeknek s kicsapongásnak adjam
fejemet. Ettől s a fiatal kor egyéb nyavalyáitól drága anyám áldásos
befolyása mentett meg, valamint apám szigora, ki egyebekben az
egyházközségi iskola felügyelője volt. Ó, hogy e jele személyek éppen
miattam értek ily dicstelen véget!
A kínálkozó jövedelemtöbblet kettős igyekezetre serkentette anyámat.
Nem csupán kívánatra takarított el ezután kis jövevényeket, hanem a dűlő-
és országutakra is kijárt, begyűjtvén nagyobb növésű gyermekeket; sőt
felnőtteket is, akik az olajpárló megtekintésére hajlandónak mutatkoztak.
Apámat hasonlóképpen sarkallta a kiváló minőségű olaj nyerése, s az
anyagszerzés terén nem kímélte magát semminemű fáradalomtól. Életük
uralkodó szenvedélye lett, hogy felebarátaikból ebolajat pároljanak, s e
telhetetlen szenvedély lelkükből már-már a túlvilági lét látományát is
kiszorította, melyre pedig mindaddig biztos vezérlő csillaguk gyanánt
függesztették szemüket.
Iparuk oly virágzást ért el, hogy a községi gyűlés korlátozó
rendszabályokat léptetett életbe. A gyűlés elnöke megkockáztatta azt a
kijelentést is, hogy a községi lélekszám pusztulását nem fogja jó néven
venni. Szüleim, szegények, összetörten, lesújtva hagyták ott a gyűlést, s
gyanítom, hogy elmeállapotuk sem volt már tökéletes. Én magam
mindenesetre úgy döntöttem, hogy helyesebb, ha az éjt nem töltöm benn a
párlóban, hanem az istállóban keresek ideiglenes szállást.
Éjféltájt megmagyarázhatatlan balsejtelem vert fel álmomból, s arra
késztetett, hogy az ablakon át belessek a párlóhelyiségbe, ahol apámnak
mostanában hálóhelye volt. A katlanban oly fennen lobogott a tűz, mintha
másnap nagy munkára lett volna remény. Az óriási üst csöndben fortyogott,
mintha teljes erőit visszafogva, a kitörés alkalmas idejét lesné. Apám nem
volt az ágyában, hanem hálóköntösben állt, s láttam, hogy erős zsinegből
hurkot készít. Anyám hálószobája felé vetett sötét pillantásaiból kitetszett a
szándéka. A rémület elvette erőmet, és megnémított. Semmit nem tehettem a
közelgő vész megelőzésére. Anyám ajtaja – ennyit láttam csak – hirtelen s
zajtalan kinyílik, és szüleim, képzelhető meglepetéssel, egyszerre ott állnak
egymással szemközt. Anyám ugyancsak hálóruhájában jelent meg a
találkozón, jobb kezében mestersége segédeszközét, a vékony vasú tőrt
emelvén.
Ő is be óhajtotta seperni tehát utolsó hasznát, melytől nem foszthat meg a
községi gyűlés korlátozó határozata, s melyhez az én szerény félreállásom
mintegy utat nyitott. Szüleim egy pillanatig farkasszemet néztek, majd
leírhatatlan dühvel összeugrottak. Küzdelmük, mint két félisten vetélkedése,
betöltötte a helyiséget. Apám káromkodva igyekezett két izmos kezét
hasznosítani, anyám pedig sikoltozva tett meg-megújuló kísérleteket a tőr
rendeltetésszerű felhasználására. Magam sem tudom már, mennyi ideig
lehettem kelletlen szemtanúja ez áldatlan házi egyenetlenségnek, ámde
egyszer csak, módfelett heves összecsapás után, mintha elálltak volna a
versengéstől.
Apám mellén látható volt, hogy mély benyomást keltett benne a tőr – de
erről árulkodott a tőr színe is. Szüleim egy pillanatig nem sok szeretettel
tekintettek egymásra, majd szegény sebzett apám, a halál csontkezének
érintését érezvén, előreszökkent, karjába ragadta anyámat, odavonszolta a
katlanhoz, és tiltakozásával mit sem törődve, magával rántotta a zubogó
olajba! Egy pillantás alatt eltűntek benne mind a ketten, elkeveredvén azon
polgári küldöttség olajával, mely előző nap még szilárdan kopogtatott be
hozzánk, s hozta a közgyűlésre szóló meghívást.
Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy e bús eset elrekesztette
előttem a tisztességes érvényesülés útjait szülővárosomban, miért is
elvándoroltam Otumwee hírneves városába, s itt szerkesztettem
vállalkozásunk csődjét okadatoló könnyes emlékiratomat.
 KIVÉTELES TŰZESET

1872-ben egy júniusi reggelen meggyilkoltam atyámat – ez még a

házasságom előtti időkben történt, mikor szüleimmel együtt éltem
Wisconsin derűs ege alatt –, és mondhatom, az eset mély nyomokat hagyott
bennem. Házunk könyvtárszobájában osztozkodtam atyámmal az elmúlt
éjjel végrehajtott közös rablásunk zsákmányán. Főleg házi holmikra tettünk
szert, ezért nem volt könnyű az igazságos osztozás. Törülközőkkel,
konyharuhákkal, effélékkel még csak elboldogultunk, sőt az ezüstneműk
közt is sikerült nagyjából érvényt szereznünk az osztó igazságnak. Viszont
érthető nehézségek támadtak; midőn egy zenélőórát kellett megfeleznünk,
méghozzá maradéktalanul. Így történt, hogy a zenélőóra hozta családunkra a
romlást s a gyalázatot. Ha ott hagytuk volna, ahol volt, szegény apám máig
is élne.
A bámulatosan szép mesterremeket drága faberakás és különleges faragás
díszítette. Sokféle dallamot nem tudott, ámde fütyült, akár a fürj, ugatott,
akár a kutya, sőt hajnalhasadtakor kukorékolt, ha fel volt húzva, ha nem, és
kivágta a tízparancsolatot. Ez utóbbi tulajdonsága csábította atyámat élete
egyetlen becstelenségére – bár ki tudja, talán több is telt volna tőle, ha e
világból még idejében ki nem végzem –, arra tudniillik, hogy e zenélőládát
elrejtse szemem elől, és becsületszaván fogadja, hogy ő nem hozta el, holott
rabló szándékában, jól emlékeztem, egyedül a ládikó vezérelte.
Atyám a zenélőórát malaclopó köpönyege alá rejtette, mivel álöltözetként
köpönyeget viseltünk, majd fogadkozott, hogy ő nem hozta el, pedig tudván
tudtam, hogy elhozta. Az a körülmény azonban elkerülte a figyelmét, hogy a
doboz, ha az osztozkodást hajnalhasadtáig elhúzom, kikukorítja a
hamisságát. Mint vártam, úgy is történt. Ahogy a gázláng elhalványult a
könyvtárszobában, és az ablakokon beáramló fény átjárta a függönyöket, az
öregúr malaclopója alól hosszú kukurikú szállt fel, melyet a Tannhäuser
egyik áriájának néhány üteme követett, végül hangos kattanás. Kettőnk
között kézbe való kis szekerce feküdt az asztalon, azzal hatoltunk volt be a
baljós házba. Fölkaptam. Az öregúr látta a további próbálkozások
haszontalanságát, és a ládikót, kiemelvén malaclopója alól, letette az
asztalra.
 – Hasítsd kettőbe – ajánlotta fel nagylelkűen –, én csupán a romlástól
akartam megóvni.
Szenvedélyes szerelmese volt a muzsikának, s láttam, hogy a kis koncert
szinte elandalította.
– Nem úgy, atyám – mondtam erre. – Én nem szándékod tisztaságát
kétlem, hisz hogyan is bíráskodhatna fiú az atyja fölött. Én csupán az
üzletszerűség védelmében emelem szekercémet, s társas viszonyunkat
ezennel megszüntetem, ha ígéretet nem kapok arra nézve, hogy jövőbeni
vállalkozásaink alkalmával csengettyűt kötsz a lábad közé.
– Nem tehetem – felelte atyám némi tűnődés után –, értsd meg, nem
tehetem. Rosszabb lenne az a nyilvános bűnvallomásnál. S az emberek azt
hinnék, nem bízol meg bennem.
Bámulnom kellett finom ítélőképességét és bátor kiállását. Büszke
voltam atyámra, s egy pillanatig afelé hajlottam, hogy botlásán szemet
hunyok, de aztán ismét a gazdag díszű zenedobozra esett a tekintetem, s
mint említettem már, kivégeztem az öreget a siralomvölgyből. Nem
tagadhatom, zavar fogott el ezután. Tudniillik nem csupán atyámat láttam
benne, porhüvelyem szerzőjét, hanem immár a tetemet is, amelyet fel
fognak fedezni. Reggeli világosság áradt szét a könyvtárszobában, s attól
kellett tartanom, hogy anyám bármelyik pillanatban beléphet. Helyesnek
látszott tehát, ha egy füst alatt vele is végzek. Majd, miután ezzel is
megvoltam, kifizettem és szélnek eresztettem a cselédséget.
Még délután fölkerestem a rendőrfőnököt, elmondtam neki, mi történt, és
tanácsát kértem. Részletesen kifejtettem, milyen kínos volna, ha nagydobra
vernék az ügyet. A közvélemény elítélne, és valahányszor hivatalért
folyamodnék, az újságok mindig fölhasználnák ellenem. A rendőrfőnök
méltányolta igazamat, hiszen nagy tapasztalatú, régi rablógyilkos volt ő is.
Meghányta-vetette a dolgot a Megfizetett Bíróság helyi elnökével, s végül
azt a tanácsot adta, hogy a holttesteket állítsam be az egyik
könyvszekrénybe, kössek nagy összegű tűzkárbiztosítást a házra, és
gyújtsam fel. Tanácsát megfogadtam.
Könyvtárszobánkban állt egy könyvszekrény, melyet atyám nemrégiben
vett valami hóbortos föltalálótól, de könyvekkel még nem rakta meg.
Méretre és formájára nézve megfelelt a régi hálóházak előkelő ruhatárainak,
persze a beépített árnyékszék nélkül, és teljes hosszában nyílt, mint a
hölgyek hálóköntöse. Üvegajtói voltak. Mivel szüleimet haláluk után
nyomban kiterítettem, mostanra már eléggé megmerevedtek ahhoz, hogy
állíthatók legyenek, ilyenformán beállítottam őket a könyvszekrénybe, a
polcok eltávolítása után. Az ajtókat bezártam, s az üvegre függönyt
borítottam. A biztosítási felügyelő többször is elsétált a szekrény előtt, és
nem fogott gyanút.
A biztosítási kötvények birtokában még azon az éjszakán felgyújtottam a
házat, s a rövidebb úton, az erdőn át, a városba siettem. Sikerült is ott
lennem, mire a harangokat félreverték, és a szaladgálás megkezdődött.
Szüleim miatti aggódásomban hajamat tépve csatlakoztam a tűz oltására
egybeverődött tömeghez, és úgy igyekeztem, hogy a tűzgyújtás után éppen
két órával érjek a tett színhelyére. A város mind ott tolongott. A ház
várakozásaimnak megfelelően a lángok martalékává lett, a parázsló
hamuhegy közepén azonban ott tornyosult sértetlenül a könyvszekrény! A
függönyök leégtek róla, s üvegablakain besütött a parázs ördögi fénye. S
benn ott állt ősz atyám, „szinte megszólalt”, mint mondani szokás, és
mellette hű párja jóban-rosszban. Hajuk szála meg nem pörkölődött, ruhájuk
sértetlen volt; mint akiket skatulyából húztak ki. Csupán fejükön s torkukon
árulkodott a testi sértés nyoma kezem munkájáról. A tömeg némán állt a
csoda bűvöletében. Rémület és részvét bénította meg minden nyelvet.
Énrám is hatott a látvány.
Elmúlt három év, s velük az eset rossz emléke, mikor is New Yorkba
szólított a kötelesség: hamis állampapírokat kellett tovább juttatnom.
Jártomban-keltemben bepillantottam egyik bútorkereskedésbe, s íme, mit
látok: a könyvszekrényünk szakasztott mását. – Valami tébolydába szalajtott
feltalálótól vettem, bagóért – magyarázta a kereskedő. – Azt mondta,
tűzálló, mert a farostokat hidraulikus sajtó alatt töltötte ki timsóval, és az
üvegek azbesztből készültek. Én, őszintén szólva, nem hiszem, hogy
tűzálló... tessék elvinni, egy közönséges könyvszekrény árában
megszámítom.
– Semmiképpen – válaszoltam. – Én csak szavatoltan tűzálló
könyvszekrényeket veszek. Alászolgája.
Ha úgy dobta volna utánam, akkor se kellett volna.
Minek az embernek egy kellemetlen emlék a lakásban?
 A HIPNOTIZŐR

Azon barátaim, akik valamilyen oknál fogva tudják, hogy néhanapján

hipnózissal, telepátiával és hasonló szórakozásokkal ütöm el az időmet,
gyakran megkérdezik, vajon tisztában vagyok-e vele, miféle elven alapulnak
e jelenségek. Kérdésükre adott válaszom mindig ugyanaz: nem, és nem is
óhajtom tudni. Nem vagyok nyomozó, ki a Természet műhelyének
kulcslyukára tapasztja fülét, hogy útszéli módszerekkel kifürkéssze annak
titkait. A tudomány nagyjából épp annyira érdekel engem, mint én a
tudományt.
E jelenségek kétségtelenül kellően egyszerűek, és semmi módon nem
haladják meg az emberi értelem határait, csupán azt kellene tudnunk,
hogyan közelítsünk hozzájuk; ám jómagam nem vágyom megfejteni
titkukat, mivel romantikus beállítottságomnak köszönhetően több örömet
lelek a rejtélyben, mint a bizonyosságban. Gyermekkoromban rendszeresen
megjegyezték, hogy hatalmas, kék szemeim inkább alkalmasak a befelé
fordulásra, mint a külvilág megfigyelésére – annyira álmodozón szépnek
hatottak, és mikor néha elmerengtem, annyira közömbös maradtam a
körülöttem folyó eseményekre. E fenti sajátosságok, úgy vélem, a szemek
mögött rejlő lélekre emlékeztettek, mely szívesebben foglalkozott valamely
saját képére alkotott, csodálatos elképzeléssel, mint a természet
törvényeivel, vagy a dolgok anyagi megnyilvánulásaival. Mindez,
bármennyire felszínesnek és önzőnek tűnik, összefügg egymással,
amennyiben érthetővé teszi a tárgyat, melyre oly sok figyelmet szenteltem,
és mely annyira izgalomba hozza környezetemet. Kétségtelen, hogy ilyen
körülmények között, és ilyen képességek birtokában bárki más könnyedén
magyarázatot adhatna mindarra, amit én egyszerű elbeszélésként tálalok.
Először tizennégy éves koromban, az iskolában döbbentem rá, hogy
szokatlan képességekkel rendelkezem. Mivel egyik nap elfelejtettem
magammal hozni az ebédemet, sóvárogva bámultam az előttem ülő
kislányét, aki épp bekebelezni készült az elemózsiáját. Mikor felnézett,
tekintete találkozott az enyémmel, és úgy tűnt, képtelen elfordítani. Egy
pillanatnyi habozás után szórakozottan odajött hozzám, és szó nélkül
felajánlotta nekem uzsonnás kosarának ínycsiklandó tartalmát, majd
otthagyott. Kimondhatatlan gyönyörűséggel vetettem rá magam a kosárkára,
és mind elpusztítottam, ami benne volt. Ezután többé nem pakoltam ebédet
magamnak: nap mint nap a kislány látott el élelemmel; és szűkös
készletéből csemegézve nem egyszer oly módon ötvöztem a kellemeset a
hasznossal, hogy maradásra kényszerítettem, és miután sorra odakínáltam
neki az ízes falatokat, magam fogyasztottam el azokat. A kislány mindig
meg volt győződve afelől, hogy ő evett meg mindent, mikor pedig délután
könnyek között panaszkodott, hogy éhes, a tanár nem tudta mire vélni a
dolgot, a többi diák mulatott rajta, és elkeresztelték Üresbendőnek, engem
pedig megmagyarázhatatlan derűvel töltött el a szenvedése.
E máskülönben élvezetes helyzet egyetlen hátulütője a kényszerű
titkolózás volt, az ebéd átadására például a rajongó tömegtől bizonyos
távolságra – egy erdőben – kellett, hogy sor kerüljön, és még ma is
pironkodva gondolok vissza a sok-sok ürügyre, amit emiatt ki kellett
ötlenem. Mivel természetemnél fogva nyílt és őszinte voltam (és vagyok), a
helyzet egyre kényelmetlenebbé vált, és ha szüleim nem mondtak volna le
oly nehezen az új rendszer adta előnyökről, szíves-örömest visszatértem
volna a régihez. A stratégia, amit végül választottam, hogy megszabaduljak
különös képességem következményeitől, akkoriban heves és széles körű
érdeklődést váltott ki, és bár mélységesen elítélték azt a részletét, amely a
kislány elhalálozásával járt, az ügy nem tartozik szorosan jelen elbeszélés
keretei közé.
Az ezt követő néhány év során nem sűrűn nyílt alkalmam gyakorolni a
hipnózist; a pár erőtlen és meddő próbálkozás pedig általában kenyér és víz
étrenddel súlyosbított magánzárkát eredményezett; alkalomadtán azonban a
korbács is előkerült. Épp elhagyni készültem eme apró kellemetlenségek
színhelyét, mikor sikerült elérnem az első igazán jelentős eredményt.
Behívattak az igazgató irodájába, ahol egy öltözet civil ruhát, egy
jelentéktelen pénzösszeget, és nagy mennyiségű jótanácsot kaptam, mely
utóbbiról kénytelen vagyok beismerni, hogy sokkal szívósabb volt, mint a
ruha. Ahogy áthaladtam a kapun a szabadság felé, hirtelen odafordultam az
igazgatóhoz, mélyen belenéztem a szemébe, és nemsokára már a hatalmam
alá gyűrtem akaratát.
– Ön egy strucc – mondtam.
A halottszemle hatalmas mennyiségű megemészthetetlen tárgyat,
többnyire fa- és fémeszközöket találtak az elhunyt gyomrában. A gégecsövet
eltömítő, és ezzel a halottkém jelentése szerint a halált közvetlenül okozó
tárgy egy ajtógomb volt.
Természetemnél fogva jó és szerető fiú voltam, ám mikor oly hosszú
magány után ismét belevetettem magam a nagyvilág forgatagába, nem
tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy minden balszerencsém
szüleim szűkmarkúságából ered, akik megpróbáltak spórolni az ebédemen,
és nem volt okom feltételezni, hogy megváltoztak volna.
A Succotash-hegy és Dél-Asphyxia közötti út mentén terül el egy kicsiny
tisztás, rajta a Pete Gilstrap Háza néven elhíresült viskó, ahol a fent nevezett
úriember ártatlan utazók meggyilkolásával kereste valaha a kenyerét. Mr.
Gilstrap halála szinte egybeesett az út lényegében teljes forgalmának más
útvonalakra terelődésével, s így senki nem tudta eldönteni, hogy melyik
eredményezte a másikat. Mindenesetre a környék teljesen elnéptelenedett, a
ház pedig leégett. Épp szülővárosomba, Dél-Asphyxiába tartottam gyalog,
mikor összetalálkoztam szüleimmel, akik a hegy felé igyekeztek. Rövid
időre letáboroztak, hogy a tisztás közepén magasodó tölgyfa alatt
elfogyasszák az ebédjüket. Az ebéd látványa fájó emlékeket idézett fel
bennem az iskolai évek kapcsán, és bensőmben felébredt az alvó oroszlán.
Mikor odamentem a bűnös emberpárhoz, akik rögtön rám ismertek,
megkértem őket, osszák meg velem a táplálékukat.
– E lakomából, fiam – mondta nemzőm szokásos dagályosságával, amit
nem koptatott meg az idő – mindössze kettőnek jut elég. Megvallom, bár
tekintetedben az éhség tüzét látom lobogni...
Apámnak nem nyílt alkalma befejezni ezt a mondatot; amit ő az éhség
tüzének vélt, mindössze a hipnotizőr átható tekintete volt. Pár pillanattal
később készségesen engedelmeskedett nekem. Nem sok kellett hozzá, hogy
a hölgyre is ráerőltessem akaratomat, és jogos bosszút álljak az engem ért
sérelmekért. – Néhai apám – szólítottam meg –, feltételezem, tudod, hogy te
és a jelen lévő hölgy már nem vagytok önmagatok?
– Valóban észleltem némi, alig észrevehető változást – hangzott az öregúr
tétova válasza. – Talán a kornak tudható be...
– Többről van szó – magyaráztam. – A jellemetekről, a fajbéli
hovatartozásotokról beszélek. Te és a jelen lévő hölgy valójában bronkók:
barátságtalan, vad paripák vagytok mindketten.
– Na de John – kiáltott föl anyám –, csak nem azt akarod mondani,
hogy...
 – De igen, hölgyem – feleltem ünnepélyesen, és ismét a tekintetébe
fúrtam a tekintetem. – Pontosan.
E szavak alig hagyták el az ajkamat, mikor anyám négykézláb vetette
magát, hátat fordított az öregnek, démonian felnyerített, és éktelenül
sípcsonton rúgta őt! Egy perccel később már apám is négykézlábra
ereszkedett, és hátrafelé, hol felváltott lábbal, hol egyszerre mind a kettővel
rugdalni kezdte anyámat. Anyám ugyanilyen vehemensen, ám a mozgását
korlátozó ruhák miatt sokkal erőtlenebbül használta a lábát. A hadonászó
hátsó végtagok a legelképesztőbb módon vegyültek és keveregtek; néha a
levegőben találkozott össze a talpuk, mire mindketten előrebuktak, és
percekig tehetetlenül hevertek a földön. Mikor újból összeszedték magukat,
artikulátlan hangok kíséretében tovább folytatták a küzdelmet, mint a
dühödt bestiák szokták, amiknek képzelték magukat – az egész környék az ő
csatározásuktól zengett! Lankadatlanul köröztek, rúgásaik pedig úgy
záporoztak, mint „a hegyek fölött tornyosuló fellegekből lecsapó villámok”.
Ágaskodtak, és hátrahőköltek a térdükön, vadul ütlegelték egymást két
ököllel ügyetlenül lecsapva, és nyomban a kezükre támaszkodtak, mintha
képtelenek lennének két lábon állva tartósan felegyenesedni. Lábukkal és
markukkal fűcsomókat és kavicsokat téptek ki a földből; vértől és piszoktól
mocskos ruházatuk, hajuk és arcuk teljességgel leírhatatlan látványt nyújtott.
Az ütéseket egyik oldalon vad, artikulátlan üvöltések, a másikon nyögések,
horkanások és zihálás kísérték. Gettysburgnél vagy Waterloónál sem
láthattam volna ennél ádázabb összecsapást: drága szüleim vitézsége a
végveszély óráiban a büszkeség és elégtétel örök forrása marad számomra.
A csata végén két cafatokká zúzott, vérrel és velővel borított test tanúsította
a szomorú tényt, hogy a viszály szítója immár árván maradt.
Ezután letartóztattak a nyugalom megzavarása miatt, és azóta is az
Alakilag Kifogásolt és Elnapolt Ügyek Bíróságán tárgyalják az esetet,
ahonnan ügyvédem eget és földet megmozgatva igyekszik átvitetni a tizenöt
éve elhúzódó ügyet az Újratárgyalási Bíróságra.
E fentiek tekinthetők tehát legfőbb kísérleteimnek a hipnotikus
szuggesztióként ismert titokzatos erővel kapcsolatban. Azt, hogy vajon aljas
emberek használhatják-e tisztességtelen célokra e képességet, nem áll
módomban megmondani.
 AMBROSE BIERCE

Talán lehet valami igazság abban a vélekedésben, hogy a család legifjabb

sarja gyakran egyben a legtehetségesebb is. Ambrose Gwinett Bierce
ugyanis egy elszegényedett földműves utolsó, kilencedik gyermekeként jött
a világra 1842. június 24-én, az Ohio állambeli Meigs Countyban, és később
hihetetlen irodalmi karriert futott be.
A Bierce életszemléletét meghatározó embergyűlölet feltehetően
gyermekkorából fakad. Apja saját hányattatott gyermekkoráért próbált
bosszút állni leszármazottain, és ezzel alaposan megkeserítette mindannyiuk
életét. Ehhez járult hozzá szegénységük, s e két tényező maradandó sebeket
hagyott az ifjú Bierce lelkében, aki Albert bátyja kivételével hamarosan
mindenkit meggyűlölt a népes családban.
A pénztelenség Bierce iskolázottságában is megmutatkozott. Mindössze
egyetlen esztendőt töltött el tizenhét évesen a Kentucky-i Katonai Iskolában,
majd egy évre rá önkéntesnek jelentkezett az Északi Hadseregbe. Semmi
nem utal azonban arra, hogy azonosult volna az északiak eszményképével,
sőt, írásai inkább arról árulkodnak, hogy a polgárháború előtti ültetvényes
arisztokrácia kultúráját érezte magáénak. A polgárháborúban először a 9.
Indianai Gyalogezredben szolgált. Később a kenesawi csatában fejsérülést
szerzett, majd hadnagyként szerelt le a seregből. A háború nem változtatott
alapjaiban Bierce életszemléletén; mindössze patriotizmusát veszítette el. E
háborús élményekből merített viszont érett írói pályája során, és ezekből az
élményekből születtek legmaradandóbb történetei is, melyek közül
legismertebb a „Bagoly-folyó”. Ugyancsak a polgárháború során
mutatkozott meg, hogy Bierce vezéregyéniségnek született.
Miután leszerelték, Bierce San Franciscóban telepedett le. Ebben a
városban teljesedett ki irodalmi karrierje. Előbb éjjeliőrként dolgozott az
alkincstár épületében, de hamar beleunt a mások pénzének őrzésébe, így
újságírónak állt. Eleinte sokat, túl sokat, és ennek következményeképp
változó színvonalon írt. 1866 és 1872 között az Argonaut és a News Letter
jelentette meg írásait, az utóbbinak pedig később a szerkesztője lett.
1871-ben elkövette élete egyik legnagyobb tévedését: feleségül vette
Mary Ellen Dayt, a '49-es aranyláz egyik résztvevőjének leányát. Mivel
természeténél fogva alkalmatlan volt a társas életre, házassága kudarcok
sorozatából állt. Bár felesége már 1891-ben elhagyta, csak huszonhárom
évvel később, 1904-ben váltak el. Magánélete időközben sem telt
eseménytelenül. Legidősebb fiát 1889-ben, egy lány miatti összezördülés
során lelőtték, a fiatalabbikat pedig 1901-ben alkoholizmusa vitte el.
Bierce irodalmi pályafutását azonban semmiféle csalódás nem törte meg.
Az 1872 és 1876 közötti időszakot Londonban töltötte családjával, ahol a
Fun munkatársaként dolgozott, de a korszellemnek engedelmeskedve írt
vagdalkozó cikkeket a Tom Hood's Comic Annualba is, valamint a The
Lantern két számát szerkesztette. Bár az itt töltött idő nem tett rá mélyebb
benyomást, Londonban ragasztották rá a „Bitter Bierce”, azaz „Keserű
Bierce” jelzőt, amire remekül rímelt Bierce nihilista mottója: a „Semmi sem
számít”.
1876-ban megromlott egészségi állapota okán visszaköltözött San
Franciscóba, ahol ismét az Argonaut című lap, valamint a Wasp hasábjain
jelentek meg írásai. 1887 és 1896 között az újságírás történetének egyik első
rovatát vezette Hearst lapjában, a San Franciscó-i Sunday Examinerben. Ez
az időszak jelentette karrierje csúcspontját; Bierce a nyugati partvidék
irodalmi diktátora lett, és ítéletén „élet és halál” múlott.
Ugyancsak életének ebben a periódusában, 1891-ben adták ki a
karrierjének sarkpontját jelentő In the Middle of Life (Az élet sűrűjében)
című elbeszélés gyűjteményt, melynek darabjaiban Edgar Allan Poe gótikus
történeteinek stílusát fejlesztette tovább. Élete fő művét, a Devil's
Dictionaryt* 1906-ban jelentette meg, ám annak ironikus szócikkeit már
1881-től folyamatosan gyűjtötte. 1896 után Bierce az American washingtoni
tudósítójaként dolgozott, de a Cosmopolitan számára is írt cikkeket.
Bierce haláláról vajmi keveset tudunk. Mindössze annyi bizonyos, hogy
1913-ban eltűnt Mexikó háborús forgatagában, talán Villa-Carranzával
együtt bukott el, és a feltételezések szerint 1914-ben találkozott kedvenc
főhősével, a Halállal.

Az amerikai irodalomban a felvilágosodás korától a modernizmusig,

Benjamin Franklintól egészen Sinclair Lewisig az optimizmus dominált, az
emberbe, az amerikai közember eszméibe vetett hit hatotta át az
írásműveket. A szatíra, amennyiben az mégis megjelent, csupán

*
A Devil's Dictionaryt a kiadó a későbbiekben önálló kötetben kívánja megjelentetni
díszítőelemként funkcionált. Ám a fősodorvonal mellett-alatt a kezdetektől
fogva búvópatakként csordogált a pesszimizmus filozófiai áramlata, és
annak irodalmi megnyilvánulásai. Sötét gondolatok jutottak kifejezésre a
XVII-XVIII századi puritán prédikátorok, Michael Wigglesworth és
Jonathan Edwards műveiben, és a komor, olykor kifejezetten morbid
hangvétel mindvégig meghatározta a puritánok művészetét. A puritánok
utódainak tekinthetők a XIX. századi amerikai reneszánsz legkiválóbb
alkotói, akik úgyszintén vonzódtak a gótikus témákhoz, és az
elkeseredettség egyre erőteljesebben tükröződött Hawthorne, Melville és
Edgar Allan Poe műveiben. Mellettük a déli rabszolgaság filozófusai is
kimondottan borúlátón tekintettek a világra.
Kortársai közül a legnagyobb hatást talán Mark Twainre gyakorolta
Bierce. Bierce fanyar, néhol egészen morbid humora. Twain olyan rövidebb
írásaiban köszön vissza, mint a Hadleyburg megrontása (1900) és A
titokzatos idegen (1916). Twain, aki rengeteget és rengeteg írótól olvasott
műveket, jegyzeteiben maga is megemlíti Bierce közvetlen hatását, akitől
ötleteket kölcsönzött novelláihoz. Azonban Bierce ugyanúgy kölcsönzött a
Twain stílusát is meghatározó humoristáktól, kiknek határvidéki „lódító
történeteit” fejlesztette tovább saját, Vadnyugatról* szóló elbeszéléseiben.
A bierce-i életmű később H. L. Mencken munkásságára hatott
termékenyítő erővel; a problémákat, melyekről Mencken írt a XX. század
elején, Bierce már korábban szinte egytől egyig felvetette. A reménytelenség
e XIX. századi prófétájának üzenete azonban csak 1945. augusztus 6-a,
Hiroshima bombázása után vált igazán érthetővé. Az amerikai küldetéstudat
e döbbenetes első botlását – hiszen elismerték, hogy képtelenek
hagyományos módon sikert elérni –, a 60-as években Vietnam traumája
követte. Többé nem lehetett optimistán tekinteni a világra, és abban
Amerikára; ismét eljött a pesszimisták ideje. A pesszimista bölcselők, a
francia egzisztencialisták nyomdokaiba a totalitárius rezsimek cselekvő
pesszimizmusa lépett. Elég a brit Orwell híres, az Egyesült Államokban is
népszerű regényére, az Ezerkilencszáznyolcvannégyre, vagy Kurt Vonnegut
Utópia 14 című művére gondolnunk.
Ami ezután következett, az messze túlmutat Ambrose Bierce komor
témáin. A késői posztmodern fekete humora, vagy Bret Easton Ellis

*
A „határvidék” és a „Vadnyugat” szavak jelen esetben egyaránt az amerikai köztudatban
frontiersként ismert területre és korra utalnak.
szadizmusba hajló minimalizmusa az emberi kapcsolatok teljes
kiüresedésének veszélyére figyelmeztet; talán elkésve is. Bierce
mizantrópiájának rákos sejtje máris az egész társadalomra átterjedt. Az
egyéni boldogulás érdekében sokan bárkin képesek szenvtelenül áttaposni, s
mindehhez jó képet is vágnak. Bierce történetei néha tündérmesének hatnak
a mai világ fikciója és valósága, a háborúk és a híradók mellett.

Bierce stílusának és filozófiájának sajátosságai kivétel nélkül

embergyűlöletéből vezethetők le. Választékos szóhasználata, gondosan
kidolgozott körmondatai már saját korában is kissé avíttnak hatottak, mai
szemmel pedig néha kifejezetten nehézkesnek tűnnek (különösen az
angolajkú olvasó számára, akiket könnyen megakaszthatnak a sűrűn
használt latin eredetű szavak).
Az életfelfogást tekintve a polgárháború hatása mindössze annyiban
nyilvánul meg, hogy legsikerültebb elbeszéléseiben az innen merített
témákat dolgozza fel. Ám a háború inkább a jelképek szintjén jelenik meg,
amennyiben Bierce a háborúban embergyűlölete igazolását vélte felfedezni.
Ugyanakkor megpróbálta tompítani a vérengzés borzalmait, és ebben a
valódi realisták egyik előhírnökének tekinthető.
Maguk a történetek, különösen a Can Such Things Be (Megeshetnek-e ily
dolgok) (1893) címen megjelent kötetben összegyűjtött novellák, a
természetfelettire és a halállal játszadozó, fekete humorra összpontosítanak.
Bierce-nek elsősorban ebben a műfajban sikerült igazán maradandót
alkotnia. Érdeklődése az okkult témák és a paranormális jelenségek iránt
azonban nem hitből, hanem embergyűlöletéből fakad. Az igazi gótikus
darabokban azonban, amelyeknek Poe volt a mestere, Bierce hangja erőtlen
marad.
A bierce-i elbeszélés alapja, hogy elhiteti az olvasóval, „a halál csak
tréfa”, majd szenvtelen alapossággal továbbgondolja és kimunkálja a
részleteket. A novellák többnyire kiélezett helyzeteket, feszült érzelmi
állapotokat elemeznek keserű humorral, és meglepetésszerű csattanóban
végződnek.
Bierce valódi főhőse a Halál, aki nem önnön, vagy allegorikus
mivoltában jelenik meg, hanem az események végcéljaként, egyfajta
profanizált ómega-pontként Isten helyett. A cselekvő hősök viszont az
arisztokraták közül kerülnek ki. Bierce vonzódása a nemességhez
feltehetően a gyermekkori traumák hatását tükrözi. Apja szegénysége miatt
gyűlölhette a középszerűséget. Vitriolba mártott tolla következésképp az
átlagember hibáit vette célba. Hasonló okból lenézte a „tanulatlan tuskók”
alpári nyelvezetét, és a bizalmaskodó szlenget is; ezzel szembefordult a
kibontakozó realizmust helyi színezettel ékesítő dialektus használat
divatjával.
Ugyancsak az apja iránt táplált gyűlöletből vezethető le, hogy egyrészt
Bierce támadta a parancsuralom minden formáját, másrészt pedig, hogy
mizantrópiája gyakran apa- vagy anyagyilkosságban nyert jelképes
feloldást. Ám nem csupán apját vetette meg, és a közembert nézte le;
személyes gyűlöletet táplált a Southern Pacific Vasúttársaság, a szocialisták
és a nők iránt, ami írásaiban is kifejezésre jut. Legjelentősebb művében, a
Devil's Dictionaryben maró gúnnyal figurázza ki gyűlöletének célpontjait.

Bár Ambrose Bierce semmiképp nem sorolható az első vonalbeli írók

közé, néhány felejthetetlen történetével és epigrammatikus mondatával
kétségtelenül maradandót alkotott. Hiába tartották a nyugati part irodalmi
diktátorának, élete során kevés elismerésben részesült, és nem tudta
kiaknázni tehetségét. Ahhoz viszont kifejezetten jó érzékkel rendelkezett,
hogy olyan kiadókat válasszon magának, akik sorra csődbe mentek. Bierce
valójában eltűnése után tett szert hírnévre.
Gyengéjeként róható fel, hogy brutális és elemi nihilizmusát nem
támasztotta alá átgondolt filozófia; a komor hangulatot soha nem oldják
vidám jelenetek; a nagy szkeptikusokkal ellentétben ő haragszik a világra,
elkeseredésében válogatás nélkül lesújt mindenkire; embergyűlölete
gépiesen pesszimista; és talán szándékoltan, talán a szükséges tehetség
hiánya miatt, hanyagolta a helyre vagy időszakra jellemző részletek
kidolgozását.
Másrészt viszont ráérzett a háborúban és a vadnyugati életben
minduntalan megnyilvánuló alapproblémára: mennyire nem értékelik az
emberek a mások életét.

Galamb Zoltán
 TARTALOM

AZ ÉLET SŰRŰJÉBEN
(IN THE MIDST OF LIFE)................................................................5

KATONÁK (SOLDIERS).................................................................................7

Az égi lovas (A Horseman in the City) (VÉTEK GÁBOR).....................7

Bagoly-folyó (An Occurence at Owl Creek Bridge)
(B. NAGY LÁSZLÓ).........................................................................13
Chickamagua (Chickamagua) (B. NAGY LÁSZLÓ)............................21
Az istenek fia (A Son of the Gods) (VÁNDOR JUDIT).........................26
Harc közben eltűnt (One of the Missing) (B. NAGY LÁSZLÓ)............31
Resaca hőse (Killed at Resaca) (B. NAGY LÁSZLÓ)...........................40
A Coulter-szoros (The Affair at Coulter’s Notch) (SZALAI JUDIT).....45
A kegyelemdöfés (The Coup de Grâce) (SZALAI JUDIT)....................52
Parker Adderson, a filozófus (Parker Adderson, Philosopher)
(SZALAI JUDIT)...............................................................................57
Az őrszemek (An Affair of Outposts) (VÁNDOR JUDIT).....................63
Egy lelkiismeret története (The Story of a Conscience)
(VÁNDOR JUDIT)............................................................................71
Ilyen tiszt is van (One Kind of Officer) (MOLNÁR ISTVÁN)...............77
Egy tiszt, egy közlegény (One Officer, One Man)
(LUKÁCS HUBA).............................................................................86
George Thurston (George Thurston) (MOLNÁR ISTVÁN)...................91
A sokszavú poszáta (The Mocking-Bird) (VÁNDOR JUDIT)................95

POLGÁRI LAKOSSÁG (CIVILIANS)...........................................................100

Egy férfi az „orrlikból” (The Man Out of the Nose)

(OSZTOVITS LEVENTE).................................................................100
Brownville-i kaland (An Adventure at Brownville)
(OSZTOVITS LEVENTE).................................................................106
 A híres Gilson-hagyaték (The Famous Gilson Request)
(GALAMB ZOLTÁN)......................................................................114
A pályázó (The Aplicant) (GALAMB ZOLTÁN)..................................120
A halottvirrasztó (A Watches by the Dead) (GALAMB ZOLTÁN).......124
Az ember és a kígyó (The Man and the Snake)
(OSZTOVITS LEVENTE).................................................................133
Pokoli rettenet (A Holy Terror) (GALAMB ZOLTÁN)........................138
Kedvező körülmények (The Suitable Surroundings)
(OSZTOVITS LEVENTE).................................................................149
A bedeszkázott ablak (The Boarded Window)
(GALAMB ZOLTÁN)......................................................................156
Egy hölgy Redhorse-ból (A Lady from Redhorse)
(GALAMB ZOLTÁN)......................................................................160
A puma szeme (The Eyes of the Panther) (B. NAGY LÁSZLÓ).........166

MEGESHETNEK-E ILY DOLGOK?

(CAN SUCH THINGS BE).............................................................175

Halpin Frayser halála (The Death of Halpin Frayser)

(VÁNDOR JUDIT)..........................................................................177
A Macarger-szurdok titka (The Secret of Macarger’s Gulch)
(ZACHAR ZSÓFIA)........................................................................189
Nyáréji történet (One Summer Night) (BARTOS TIBOR)...................195
A holdfényes út (The Moonlit Road) (VÁNDOR JUDIT)....................197
Halálos kórjóslat (A Diagnosis of Death) (BARTOS TIBOR).............205
Moxon „emberére” akad (Moxon’s Master) (MOLNÁR MIKLÓS).....208
Élethalálharc (A Tough Tussle) (SZALAI JUDIT)...............................216
Henry és John (One of Twins) (SZALAI JUDIT).................................222
A kísértetek völgye (The Haunted Valley) (SZALAI JUDIT)..............228
A juharszirupos kancsó (A Jug of Sirup) (SZALAI JUDIT).................237
Staley Fleming hallucinációi (Staley Fleming’s Hallucination)
(KADA JÚLIA)...............................................................................243
Visszanyert emlékezet (A Resumed Identity) (KADA JÚLIA)............245
A kis csavargó (A Baby Tramp) (SZALAI JUDIT)..............................250
A Holtember-szoros (The Night-Doings at „Deadman’s”)
(SZALAI JUDIT).............................................................................254
 A falon túl (Beyond the Wall) (SZALAI JUDIT)..................................261
Hajótörés (A Psychological Shipwreck) (SZALAI JUDIT)..................269
A jobb láb középső ujja (The Middle Toe of the Right Foot)
(SZALAI JUDIT).............................................................................273
John Mortonson temetése (John Mortonson’s Funeral)
(VÁNDOR JUDIT)..........................................................................280
A képzelet birodalma (The Realm of the Unreal)
(SZALAI JUDIT).............................................................................282
John Bartine zsebórája (John Bartine’s Watch) (SZALAI JUDIT)......288
Az az Átkozott Dolog (The Damned Thing) (VÁNDOR JUDIT)........293
Haïta, a pásztor (Haïta the Shepherd) (KADA JÚLIA).......................300
Egy férfi Carcosából (An Inhabitant of Carcosa)
(SZALAI JUDIT).............................................................................305
Az idegen (The Stranger) (MOLNÁR MIKLÓS).................................309

A BARÁT ÉS A HÓHÉR LÁNYA

(THE MONK AND THE HANGMAN’S DAUGHTER)
(KEMÉNY DEZSŐ).............................................................................315

FELEJTHETŐ MESÉK (NEGLIGIBLE TALES).........................369

A sír mélye (A Bottomless Grave) (BARTOS TIBOR).........................371

Jupiter Doke dandárparancsnok (Jupiter Doke, Brigadier-General)
(BARTOS TIBOR)...........................................................................377
Turmore, az özvegyember (The Widower Turmore)
(VÉTEK GÁBOR)...........................................................................385
Az Elköltözöttek Városa (The City of the Gone Away)
(VÉTEK GÁBOR)...........................................................................390
Az őrnagy története (The Major’s Tale) (VÉTEK GÁBOR)...............395
A kényes tehén (Curried Cow) (BARTOS TIBOR).............................401
Az istenek lázadása (A Revolt of the Gods) (VÉTEK GÁBOR)..........406
Dobsho keresztelője (The Baptism of Dobsho) (BARTOS TIBOR).....409
A Left Bower-i futam (The Race at Left Bower)
(VÉTEK GÁBOR)...........................................................................413
A Hope & Wandel cég bukása (The Failure of Hope & Wandel)
(KADA JÚLIA)...............................................................................416
 Perry Chumly napfogyatkozása (Perry Chumly’s Eclipse)
(GALAMB ZOLTÁN)......................................................................419
Isteni sugallat (A Providential Intimation) (GALAMB ZOLTÁN).......422
Mr. Swiddler halálugrása (Mr. Swiddler’s Flip-Flop)
(GALAMB ZOLTÁN)......................................................................426
A kis történet (The Little Story) (GALAMB ZOLTÁN)........................429

APAGYILKOSOK KLUBJA
(THE PARENTICIDE CLUB)........................................................433

Legkedvesebb gyilkosságom (My Favorite Murder)

(BARTOS TIBOR)...........................................................................435
Ebolaj (Oil of Dog) (BARTOS TIBOR)...............................................441
Kivételes tűzeset (An Imperfect Conflagration)
(BARTOS TIBOR)...........................................................................445
A hipnotizőr (The Hypnotist) (GALAMB ZOLTÁN)............................447

AMBROSE BIERCE (GALAMB ZOLTÁN).......................................451