TÁJVÁLTOZÁSVIZSGÁLATOK ÉLŐHELYTÉRKÉPEZÉS SEGÍTSÉGÉVEL

CSONGRÁD ÉS SZEGED VÁROSOK KÖRNYÉKÉN

Deák József Áron 1

Absztrakt:

2002-től kezdődően elkezdtem Csongrád megye aktuális és történeti élőhelytérképének

elkészítését.
A térképek a Magyarországon ma használatos élőhelykategória-rendszerek szerint készülnek
(m-ÁNÉR (Módosított Általános Nemzeti Élőhelytérképezési Rendszer, Molnár et al. 2000), mm-ÁNÉR
rendszert (Bölöni-Kun-Molnár et al. 2003) CORINE Felszínborítás CLC50 nomenklatúra (FÖMI
2000), CÉT (CORINE Élőhelytérkép, Molnár 2000).
E cikkben két város: Csongrád és Szeged környékének tájváltozásait vizsgálom
élőhelytérképek segítségével. E térképsorozat a XVIII. sz. végi, a XIX. sz. közepi, a XX. sz.
eleji, illetve a jelenlegi állapotokat mutatják be. A történeti élőhelytérképeket 1:50.000-es
méretarányban készítem régi térképek alapján (első, második és harmadik katonai felmérés, Vertics,
Friedrich, Lányi térképei), a CLC és a CÉT kategóriái szerint..
A történeti élőhelytérképsorozat segítségével láthatjuk a táj folyamatos átalakulását, a
természeti területek csökkenését, átalakulását az egyes gazdaságtörténeti korszakok és tájátalakító
folyamatok tükrében e két - folyótorkolatnál elhelyezkedő - város esetében. E változások a
térinformatika segítségével számszerüsíthetőek is, így a táj változásáról nemcsak kvalitatív, hanem
kvantitatív elemzést is adok.
2002-2003 közt a Dorozsma-Majsai-homokhát területét is térképeztem. Az itt végzett kutatás
legfőbb eredménye a láprétfő-szikalj biogeográfiai mintázatelkülönülés felfedezése, amelyet közel 50
gyepfoltnál figyeltem meg.
A munka gyakorlati eredményeit a kistérségi, regionális vagy országos tervezés szintjén is jól
lehet hasznosítani a tájökológiai alapú tájtervezésnél (pl. művelési ág-változtatások,
élőhelyrekonstrukciók, zöld folyosók kialakítása, vízügyi beruházások, elkerülő utak, gyorsforgalmi
utak, autópályák tervezése).

Bevezetés

Jelen vizsgálatom fokuszpontjában két folyótorkolatnál fekvő város környéke, és az

ott bekövetkezett tájváltozások összehasonlítása áll. Az egyik város a Tisza és a Körös
találkozásánál fekvő Csongrád, a másik a Tisza és a Maros találkozásánál fekvő Szeged. A
mintaterület mindkét város esetében egy 19x19 km-es kvadrát. Ezek a kvadrátok egyben egy-
egy 1:50,000-es Gauss-Krüger katonai térképszelvénnyel is fedésben vannak: Csongrád
esetén ez az L-34-41-C (1992), míg Szeged esetében az L-34-65-A (1988).
A két mintaterület közös tulajdonsága az is, hogy mindkettő kistájhatárokon
helyezkedik el, így e területek jól reprezentálják az Alföldre oly jellemző mozaikosságot,
amely a biodiverzitás (biológiai sokféleség) egyik alapja. Csongrád környékén igen sokféle
kistáj találkozik egymással: az alapvetően ártéri jellegű Dél-Tisza-völgy és Körösszög a
kvadrát központi részén húzódik végig, amelyet az infúziós lösz és homokos lösz dominálta
Kiskunsági-löszöshát és a döntően ős-dunai eredetű homokból felépülő Pilis-Alpári-homokhát
valamint az egykor ezzel szervesen összefüggő Tiszazug keretez a vizsgált területen.

1
Deák József Áron, PhD hallgató, Szegedi Tudományegyetem, Éghajlattani és Tájföldrajzi Tanszék
6722 Szeged, Egyetem u. 2., aron@geo.u-szeged.hu (egyetemi), kornyezetvedok@vnet.hu (otthoni)

1
 A Szeged környékét bemutató kvadrát esetében 3 kistáj: az ártéri jellegű Dél-Tisza-
völgy és Marosszög, valamint a szintén ős-dunai eredetű homokból felépülő Dorozsma-
Majsai-homokhát találkozik.
E két mintaterület korábban különösen Csongrád környékén hiányzott a komplex
botanikai-tájökológiai-természetvédelmi-tájtörténeti kutatás (lásd. pl. Sövényházy 1896,
Tímár 1950, 1953, 1954, Deák J.1969), de a Dorozsma-Majsai-homokhát most vizsgált része
a Dorozsmai Nagy-szék kivételével szintén adathiányosnak tekinthető- a Dél-Kiskunság
Magyarország egyik vegetáció szempontjából legalulkutatottabb területei közé tartozik
(Kincsek 1996, Margóczi-Urbán-Szabados 1998). A Szeged környéki tiszai ártér növényzetét
Tímár (1950,1953) majd Bodrogközy (1982) kutatta először, később az Ökológiai Tanszék
munkatársai (Margóczi, Körmöczy és társai) valamint - a Kiskunsági Nemzeti Park
természetvédelmi őre - Somodi István vizsgálták ezt a területet részletesebben. Táji léptékű
vegetációtérkép azonban nem készült e vizsgálatok során.
A két mintaterületet közül először a csongrádiban készítettem vegetációtérképet. 2000-
ben készítettem el a Köröszug aktuális 1:25.000-es m-ÁNÉR típusú élőhelytérképét (Deák J.
Á. 2001a, Dobrosi-Deák J.-Deák J.Á. 2002). Az elmúlt 4 év folyamán igen jelentős
élőhelyszintű ismeretet gyűjtöttem össze Csongrád és Szeged tágabb környékéről is. Ezeket
az MTA-ÖBKI által létrehozott IBOA elektronikus adatbázisában összegeztem (Deák 2001b),
majd elkészítettem az L34-41-C 1:50.000-es térképszelvény digitális CLC-CÉT térképét
(Deák J. Á. 2001c) valamint az L-34-65-A 1:50.000-es térképszelvény digitális CLC-CÉT
térképét (Deák J. Á. 2002).
Ez a két térképszelvény interpretáció szolgál tájtörténeti vizsgálataim alapjául. A táj
utóbbi 200 éves változásának bemutatására egy térképsorozatot készítettem. Ez a tájtörténeti
élőhelytérkép-sorozat a XVIII. század végi, a XIX. század közepi illetve a XIX. század végi
állapotokat villantja fel régi térképek felhasználásával, egységes, jelenkori, elfogadott
kategóriarendszerek - a CLC (CORINE Land Cover) és CÉT (CORINE élőhelytérkép) -
alapján (kategóriarendszer leírását lásd a módszertannál).
E térkép továbbfejlesztéseként megszerkesztettem a természeti területek aktuális
kvalitatív térképét Csongrád és Szeged környékére. Ez utóbbi segítséget nyújthat a még
megmaradt természet közeli élőhelyek, zöld folyosók és ökológiai hálózatok azonosításához,
feltárásához, újabb védett területek kijelöléséhez és az élőhely rehabilitációra alkalmas
területek kijelöléséhez. A természeti területek aktuális kvalitatív térképnek elkészítettem a
200 évvel ezelőtti állapotokat bemutató változatát is, amely segítségével az elmúlt 2 évszázad
során bekövetkezett változások könnyen összegezhetők.
A táj történetének feltárása földrajzi, biológiai és néprajzi szempontból is fontos.
Napjainkban egyre népszerűbb új tudományág a tájökológia. A tájökológiai megközelítés
azért is egyre inkább előtérbe került az elmúlt években, mert egyre jobban rá kellett
döbbennünk arra, hogy saját környezetünkben a természetes, természet közeli élőhelyek egyre
inkább fogyatkoznak. Más nyugat-európai országokhoz képest ugyan Magyarország még
mindig jelentős természeti területekkel bír, de a régi feljegyzések és térképek
tanulmányozásából kiderül, hogy az elmúlt 200 év alatt mit vesztettünk már el. A történeti és
aktuális tájökológiai ismeretek (élő és élettelen környezet kölcsönhatása, antropogén
befolyásoltság) nemcsak a múlt vagy a jelen számára fontosak, hanem a jövőbeli tájtervezés
számára is, hiszen ez adhat alapot a jövőbeli tájrekonstrukciós tervekhez is. Az elpusztult
természeti területeken egy természet közelibb állapot kialakításához, a fenntartható
gazdálkodáshoz ezen ismeretek nélkülözhetetlenek. Az aktuális és történeti tájökológiai
vizsgálatok számára napjainkban az Európai Uniós csatlakozás igényei, a mezőgazdasági
túltermelési vállság, a szeszélyesebbé váló éghajlat és vízjárás, az emelkedő árvízi vízszintek
és az egyre gyakrabban felmerülő élőhelyrekonstrukciós igények újabb és újabb teret, de
egyben kihívást is jelentenek.

2
Módszertan

A növénytakaró a tájökológiai rendszerek szerves része. Állandósága, helyhez

kötöttsége miatt térben állandóbb, jobban megfogható, térképezhető mintázatot mutat az
állatvilágnál. Így az egyes tájak egyértelműbb természetvédelmi-tájökológiai célú
térképezésére jobban alkalmas, mint a változóbb, helyhez kevéssé kötött, közösség
szempontjából többféleképpen értelmezhető, egységesen nehezen kezelhető állatvilág.
A vegetáció térképezése kezdetben egyenlő volt a cönológiai (növénytársulástani)
térképezéssel, azaz a növénytársulások térképezésével. Az egyes társulások megítélése
azonban nem egységes a nemzetközi szakirodalomban (lásd.: Zürich-Montpellier iskola,
angolszász vegetációkutatás). A degradált növényzetű területek, települési és agrár élőhelyek
társulástanilag nehezen besorolhatók, egyes társulások pedig gyakran túl kis területűek, így
már közepes méretaránynál ábrázolhatatlanok. Sok társulást a botanikailag kevéssé
megkutatott tájakból még le sem írtak.
A Dorozsma-Majsai-homokhát területén is lehet ilyen közösségeket találni. Ilyen
például a homoki sztyepprétekhez tartozó élesmosófüves (Chrysopogon gryllus) tavi
sztyepprét - amelyet helytelenül sokan a dolomit-sziklafüves lejtő (Chrysopogono-Caricetum
humilis) társulás alföldi megjelenésének tartanak (az alapkőzet miatt ez növényföldrajzilag
nem elfogadható), vagy épp a nádképű csenkesz (Festuca arundinacea) dominálta szikes
mocsárrét, szikes rét. A Magyarországon ma leírt és a nemzetközi társulástani szabályoknak is
megfelelő növénytársulás nevek Borhidi-Sánta (1999) könyvében találhatók meg.
Tájökológiai-természetvédelmi szempontból a művelési ágak szerinti kategorizálás
(pl. rét, legelő, szántó, szőlő és gyümölcsös, tó, művelésből kivont terület) nem kielégítő.
A magyar táj növényzetének feltérképezése azért fontos, mert jelenleg nem áll
rendelkezésre egy egész országra kiterjedő, részletes, aktuális vegetációtérkép. Zólyomi
Bálint (1967) Rekonstruált növénytakaró térképe méretarányában (1:1,500,000) túl általános
egyes tájszintű részletes értékelésekhez, más részt e térkép az avarkori vegetációt és nem az
aktuális állapotokat mutatja.
Magyarországon az MTA-ÖBKI vállalta magára Magyarország első aktuális
vegetációtérképének elkészítését. A nemzetközi trendek, a hazai sajátságok és a honi
vegetációkutatás eddigi eredményeit figyelembe véve 2+1 új kategóriarendszer született meg
széles szakmai konszenzussal. E kategóriarendszerek tapasztalataim alapján egymásra
hierarchikusan épülnek. A felhasználó igénye, és a térképezni kívánt terület jellege, nagysága
(a térkép méretaránya) dönti el azt, hogy melyik kategóriarendszert célszerű alkalmazni.
Ezen élőhelytérképezési rendszerek közös jellemzői:
- Közepes- és kisméretarányú térképek készíthetők segítségével
- Egész tájak térképezését tűzik ki célul (a növénytársulástan főleg csak 1-1 jobb
gyepfolttal foglalkozik)
- Kistáji-, regionális, országos elemzéseket segít
- A növénytársulásokat nagyobb, egyszerűen kezelhető csoportokba sorolja, így nem
jelent problémát az, ha egy társulást még nem írtak le, mert az adott élőhelytípus
altípusai továbbbővíthetők
- Nem használ latin neveket, hanem nemzeti nyelveken nevezi el az élőhelyeket
- A zavart, degradált féltermészetes élőhelyek (pl. gyomos száraz gyepek, telepített
őshonos fafajú erdők) is megjelennek külön kategóriával (a növénytársulástan
ezekkel nem foglalkozik hangsúlyosan)
- Az urbánus illetve az agrárélőhelyek (városok, szántók) is külön kategóriával
rendelkeznek. A klasszikus növénytársulástan ezek vizsgálatától sokszor
elzárkózik.

3
 A növénytársulások helyett az élőhelyek térképezése lehetővé teszi a földrajzi
adottságok jobb figyelembevételét, az egyes, gyakran nehezen azonosítható, átmeneti jellegű
társulások, növényközösségek értelmezését.
A magyarországi élőhelytérképezési rendszereket 2 csoportra osztjuk: ÁNÉR-alapú
élőhelytérképezési rendszerekre és CORINE-alapú élőhelytérképezési renszerekre.
1997-ban a magyar táj jellemzésére született az Általános Nemzeti Élőhelytérképezési
Rendszer: az ÁNÉR (Fekete-Molnár-Horváth 1997). Az ÁNÉR alapú élőhelytérképezési-
rendszerek megjelenése a hazai természetvédelemben megelőzte a CORINE megjelenését, s
még ma is legnagyobb részt ezek az elterjedtebbek, leggyakrabban használtak, ezek állnak
fejlesztés alatt.
Jellemzője:
- A magyar táj összes „élőhelytípusát” lefedi, azaz természetes és féltermészetes
élőhelyek, agrárélőhelyek, urbánus élőhelyek egyaránt találhatók a rendszerben
- 1:10.000-1:25.000-es méretaránytól 1:50,000-esig használható, de az 1:10,000 és
az 1:25,000 a legelterjedtebb
- Aktuális élőhelytérképezésre alkalmas, mert a természetes élőhelyekre vonatkozó
kategóriái részletesebbek a CORINE alapú rendszereknél, így a régi katonai
térképek tartalma erre a rendszerre nehezebben, nagyobb fenntartásokkal
kódolható át.
- A növénytársulásokat nagyobb, könnyebben értelmezhető kategóriákba sorolja

A kategóriarendszer folyamatos interaktív frissítés alatt van, mert a gyakorlat

időközben bebizonyította, hogy az eredeti rendszer bizonyos elemei nehezen értelmezhetőek
vagy hiányosak. A frissített kategóriarendszereket m- előtaggal jelöljük.
Az m-ÁNÉR (Molnár-Horváth et al. 2000) az első teljes körű frissítést jelenti – ekkor
került be például a tanya, mint külön kategória a rendszerbe. (Az IBOA: Intenzív Botanikai
Adatgyűjtés programhoz készült)
Az mm-ÁNÉR (Bölöni-Kun-Molnár 2003) az m-ÁNÉR egy 2003-as részleges frissítés,
ami a jelenleg is folyó, első, Magyarországot átfogó élőhelytérképezéshez készült: ez a
MÉTA (Magyarországi Élőhelytérképezési Adatbázis). A frissítés azért részleges, mert az
mm-ÁNÉR rendszer csak természetes és féltermészetes kategóriákat tartalmaz, az agrár és
urbánus élőhelyekre továbbra is az m-ÁNÉR van érvényben. Az mm-ÁNÉR kidolgozásában
közel 250 ember terepi tapasztalata segített, s napjainkban is bővül. (A kategóriák részletes, új
leírása az Élőhelyismereti Útmutató 2,0-ban olvasható (Bölöni-Kun-Molnár (2003)).

A CORINE a Coordination of Information on Environment (Környezeti

Információkoordinációs Rendszer) rövidítése, amelyet az EU 1985-ben indított el. A
CORINE program élőhelykategória-rendszerét CORINE Land Cover-nek (FÖMI 2000), azaz
CORINE felszínborítási rendszernek hívjuk. Célja az volt, hogy e 44 kategóriából álló
rendszer segítségével műholdfelvételek elemzése alapján elkészítsék Európa 1:100.000-es
felbontású felszínborítási térképét. Magyarországon a FÖMI végezte el ezt a munkát, s
1:50,000-es méretarányban ez a térkép digitálisan is rendelkezésre áll.
A kategóriarendszer jellemzői:
- Az emberi területhasznosítás felől közelíti a tájat, ezért nagyon emberközpontú
- Az urbánus és agrárélőhelyek rendkívül részletesek, ezért pl. agrártájak térképezésére
és különösen városökológiai térképezésre rendkívül alkalmas
- A természetes élőhelyek nagyon általános formában vannak jelen, azok rendkívül
kidolgozatlanok, ezért természetvédelmi célú felhasználása korlátozott (pl. a szinte minden
tölgyes és bükkös egy kategóriába került).
- 1:50,000-1:100,000-es méretaránynál használható legjobban

4
 A CÉT (CORINE Élőhelytérkép-rendszer) a CORINE Felszínborítási Rendszer
magyarországi tovább fejlesztett változata (Molnár 2000).
Jellemzői:
- Ez a rendszer igyekszik kiküszöbölni a CORINE Felszínborítási Rendszer (CLC)
azon hibáját, hogy a természetesebb élőhelyeket nagyon durva kategóriákkal
kezeli, így viszonylag részletesebb, de jól értelmezhető kategóriákat alkalmaz: pl.
ártéri mocsár, bükkösök stb.
- Mindemellett a kategóriák csak annyira részletesek, hogy az elkészült térkép
1:50,000-es méretarányban is élvezhető legyen.
- Csak természetes élőhelyekre tartalmaz kategóriákat

A 3 rendszer a természetes növényzetet tehát különböző részletességgel jellemzi:

legrészletesebb az ÁNÉR-alapú rendszer, a CÉT általánosabb, a CLC pedig a legkevésbé
részletes. A CÉT megalkotása és használata azért volt szükséges, mert a természetes-
természetközeli élőhelyek kategóriái a CLC-ben túl általánosak. A CÉT viszont önmagában
csak természetes vagy féltermészetes élőhelyeket tartalmaz. A CLC és a CÉT tehát együtt
használandó tájökológiai térképezésre úgy, hogy a természetes-féltermészetes élőhelyekre a
CÉT, az antropo-agrár élőhelyekre CLC kategóriákat használunk. Így aktuális és történeti
CLC-CÉT térképek készíthetők. Az ilyen térképek felhasználhatók a vegetáció aktuális és
történeti kvalitatív és kvantitatív jellemzésére, tájtervezésre, természetvédelmi kezelési tervek
és területfejlesztési tervek (pl. agrárágazati fejlesztés, városfejlesztés) készítésére, környezeti
hatásvizsgálatok esetén az adott terület vegetációjának leírására. Az élőhelytérképezés a táj
hosszú távú monitoringjának alapeszköze.

A történeti térképsorozat elkészítéséhez tehát a CLC-CÉT kategóriarendszer együttes

alkalmazása tűnt a legcélszerűbbnek. Ezt nemcsak a méretarány indokolta, hanem az időben
visszafelé egyre kevésbé rendelkezésre álló, megbízható információ is. Olyan időszakot is
vizsgálnunk kell, amikor vegetációtérképezésről vagy növénycönológiáról még szó sem volt.
A térképészeti technika hazai és nemzetközi fejlődésének is el kellett érje azt a szintet,
amely lehetőséget biztosít a modern összehasonlító vizsgálatokra. Magyarországon az első,
precízebb, megbízhatóbb térképezés az első katonai felmérés (1764-1787) során történt. Ezért
az első megbízható térképi vegetációtörténeti adatok is innentől datálhatók. A XVIII. század
végi állapotok megrajzolásához Csongrád és Szeged esetében is ezeket a térképeket
használtam.
Fontos azonban, hogy ekkor még nem ábrázoltak konkrét élőhelytípusokat, legfeljebb
művelési ágakat. Mivel nincs egységes jelkulcs, így az egyes tájfoltok megítélése
helyismeretet feltételez. A konkrét erdő illetve gyeptípusok megállapításához egyrészt recens
helyi vegetációs és geomorfológiai ismeretekkel kell bírni, másrészt ismerni kell az adott
élőhelyfolt talaját. Az elmúlt 200 év alatt azonban - különösen a folyamszabályzás utáni
másodlagos szikesedés miatt – Csongrád és Szeged környékének talajai átalakultak, ezért az
egyes gyeptípusok tipizálásához (homoki, sztyepp, szikes gyepek) a felszíni üledékeket
ábrázoló geológiai térképek alkalmazása tűnt célszerűnek (Rónai 1974). Így a
homokfelszíneken nagy valószínűséggel száraz homoki gyepek, az infúziós lösszel fedett
térszíneken pedig löszsztyepprétek létezhettek. A vizsgált terület homoki gyepjei feltehetően a
legeltetés miatti használat-túlhasználat függvényében részlegesen felnyílhattak, azonban a
jelenkori fajkészlet, a geomorfológiai adottságok (nincsenek nagyobb dűnék a vizsgált két
területen, homoklepelhátak dominanciája) miatt feltételezhető, hogy a zárt homoki
sztyepprétek jelentették az itteni homoki tájban a domináns élőhelytípusát. A buckaközökben,
az infúziós lösztáblák mélyedéseiben történeti elbeszélések alapján valószínűsíthetően ős-

5
szikesek voltak (sziksógyűjtés). Az árterek, különösen a Tiszazug, szikesei másodlagosnak
tekinthetők (Nagy 1954).
Csongrád környékén a XVIII. sz végi állapotok értelmezéséhez nagy segítséget
nyújtott: a "Tiszán inneni részeken lévő Károlyi birtokok térképe" (Vertics XVIII. sz. vége,
1:14.000).
A Csongrád környéki ártér térképezéséhez óriási segítséget nyújtott Lányi 1845-ös
térképe (A Tisza folyó és árhatárának térképe Tettes Nemes Heves Vármegyében) a Körös-
torok feletti részre és a jelkulcsban hozzá hasonló 1858-as Friedrich-féle térkép (1:57.000) a
Körös-torok Labodár közti részre. E térképeket nagy „élőhelykategória” részletességük miatt
nemcsak a XIX. század közepi állapotok jellemzésére, hanem retrográd módon a XVIII.
század végi állapotok pontosításához is felhasználhatjuk.
Lányi térképének korát megelőző kategóriarendszere az, ami lehetővé teszi azt, hogy
Csongrád környékéről igen megbízható CLC-CÉT típusú élőhelytérkép-rekonstrukciót
készíthessünk. Külön kategória vonatkozik a nádasra, a mocsárra és a kákásra. A CÉT
kategóriarendszerben e három kategória az alföldi mocsaraknak felel meg. Ha viszont az m-
ÁNÉR rendszert használnánk, akkor a nádas a nádasok és gyékényesek kategóriájának, a
mocsár és a kákás pedig a tavi harmatkásás, békabuzogányos, tavi kákás, mételykórós
mocsár vagy a vízparti virágkákás, csetkákás, vízi hídőrös mocsár kategóriának felel meg. Így
a kákás nem feltétlenül csak a tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris) növénytársulást
jelentheti, hanem virágkákás-lándzsás hídőr társulást (Butomo-Alismatetum lanceolati) is. A
kákásnak ábrázolt területeken a geomorfológiai adottságok dönthetnek abban, hogy ott mely
növénytársulás fordulhatott elő. A mély fekvésű laposokban valószínűleg tavi kákás, míg a
magasabb fekvésű övzátonyokon virágkákás-lándzsás hídőr társulás lehetett.
A térképen szerepel legelő és kaszáló megnevezés is, valamint be van rajzolva az
árhatár. Ez utóbbi segít az ártéri jellegű rétek és sásosok lehatárolásában, hisz ezek mind éves
egyszeri vagy kétszeri árvízi elöntést kaphattak. Akár mélyebb m-ÁNÉR szerinti elkülönítés
is lehetséges, de ehhez ismét geomorfológiai ismeretek szükségesek: a mélyebb fekvésű
laposokban, régen elhagyott óholocén ómeanderekben nem zsombékoló magassásosok
létezhettek, míg a hátasabb területeken (övzátonyok) alföldi mocsárrétek lehettek. A nem
zsombékoló magassásréteket jó részt az éles sásos (Caricetum gracilis) társulás képezhette,
míg az alföldi mocsárréteket szinte biztosan az ecsetpázsitos mocsárrétek típusai (Carici
vulpinae-Alopecuretum pratensis) képviselték. Az ártéren kívül fekvő gyepek
meghatározásában a kaszáló vagy legelő kategória nem mérvadó. Itt a felszíni üledékek a
döntők: homok esetén száraz homoki gyep, infúziós lösz esetén löszsztyepprét kategória
valószínűsíthető. Az aktuális ismeretek szerint a buckaközi területek különféle szikes
növényzettel bírhattak akkoriban is. E szikesek talán a táj legállandóbb és így legősibb
elemeinek tekinthetők, mert terméketlenségük révén gazdasági hasznosításuk alacsony volt
(legfeljebb juhlegeltetés). A magas sótartalom miatt e területeken más növénytársulás
megtelepedésére is kicsi az esély. Az ürmös- és cickóróspuszták, sziki rétek, szikpadkás
területek és szikes tavak lehatárolásában saját megfigyeléseim is segítettek. Amennyiben a
felszín közeli rétegeket ábrázoló geológiai térkép szikes iszapot vagy réti mészkövet jelölt,
akkor az adott területen szintén szikes gyepet ábrázoltam. Az árterek mai másodlagos szikesei
a XIX. sz-ban még ártéri mocsárrétek voltak. Az „ős-szikesek” lehatárolásában a nagy
kiterjedésű mézpázsitos szikfokok és az ürmöspuszták térbeli elhelyezkedése is segít. Ezek
meglehetősen „konzervatív”, a talaj magas sótartalma miatt szukcesszionálisan megrekedt,
stagnáló élőhelytípusoknak tekinthetők.
Elkülönít Lányi térképe füzest, nyárast és erdőt! A füzes és a nyáras a puhafás
ligeterdő CÉT kategóriával, valamint a fűz-nyár ártéri ligeterdő m-ÁNÉR kategóriának felel
meg. Társulástanilag ez a fűz-nyár ligeterdővel (Salicetum albae-fragilis) azonosítható, de e
társulást mára 3 társulásra szedték szét (fekete nyáras, fehér nyáras, fehér füzes társulás)

6
(Borhidi-Sánta 1999). Azonban kérdéses, hogy az új 3 társulás közül melyik volt jelen a
múltban, ha egyáltalán jelen volt. A fenn említett 3 társulást a Szigetközben írták le, de azok
leírásai, fajkészlete a jelenlegi Tisza menti erdőkre nem alkalmazhatók. Az Élőhelyismereti
Útmutató a Tisza menti fűz-nyár ligeterdőket külön veszi: Tisza-völgyi fűz-nyár ártéri erdők
néven (Bölöni-Kun-Molnár 2003). Az erdő megnevezés a keményfás ligeterdővel azonos,
amit ezen erdők magasabb térszíni előfordulása is indokol Ez a kategória azonos az m-ÁNÉR
tölgy-szíl-kőris liget élőhelykategóriával, ami itt a tiszai tölgy-kőris-szil ligetek (Fraxino
panninicae-Ulmetum) társulásnak felel meg.
Lányi térképe ezen kívül jelöli a zátonyokat, ami a CÉT-ben a zátonynövényzet, az m-
ÁNÉR-ben az árterek és zátonyok pionír növényzete kategóriának felel meg. A térképen
elkülönülnek a szántók, kertek, szőlők, gyümölcsösök, amelyek a kor színvonalának
megfelelően mind kisüzemi táblákat jelölnek.
A XIX. század közepi Szeged környéki táj rekonstrukciójához a második katonai
felmérés (1806-1869) térképei használtam fel. Ez a térkép nemcsak térbelileg precízebb, de az
egyes élőhelykategóriák megállapítása is könnyebb rajta (az első és második katonai felmérés
nagy előnye az, hogy színes). Ennek ellenére a tájrekonstrukcióhoz a fenti alapelvek
alkalmazása mellett a terepbejárás elengedhetetlen volt.
A folyamszabályzás utáni állapotokról a harmadik katonai felmérés térképei
tájékoztatnak bennünket (1:75.000, 1872-1887). E térképsor - noha az ország teljes területére
kiterjed és egységes, kerek méretarányt alkalmaz, mégis kategóriarendszerében és
színezésében (fekete-fehér) a Lányi, Friedrich illetve Vertics-féle térképek mögött marad.
Vegetációtérkép-rekonstrukcióra a harmadik katonai felmérés térképei csak a korábbi
térképek és a jelenkori állapotok ismeretében alkalmasak. A térképek leginkább csak a nedves
és száraz rétek, erdők, szántók, gyümölcsösök és lakott területek elkülönítésére alkalmasak.
CÉT-típusú gyepkategorizálásra csak a geológiai térkép ismeretében vállalkozhatunk itt is.
Az 1950-es évekbeli helyzet rekonstruálásához az 1955-ös katonai térképek nyujtanak
segítséget.
A szocialista mezőgazdaság és a privatizáció együttes hatását a Csongrádra 2001-es,
Szegedre a 2002-es aktuális CLC-CÉT élőhelytérkép mutatja, ami saját terepbejárásomon, az
1:25,000-es Gauss-Krüger katonai topográfiai térképeken (MH 1988, 1992), az Állami
Erdészeti Szolgálat üzemtervi térképein (ÁESZ 1998a) és üzemtervein (ÁESZ 1998b)
valamint SPOT-4 műholdfotó interpretáción (CNES 1998) alapul.
A digitális feldolgozás ArcView GIS 3.2-es szoftver segítségével történt. A terepi
bejárásaimat GPS-es mérések is kiegészítették, amelyek segítségével az egyes élőhelyfoltok
határait hastároztam meg 4 m-es felbontással. A GPS-es terepi mérés a cikk megírásának
pillanatáig a Szeged-Ruzsa-Forráskút-Kistelek-Ópusztaszer-Szeged települések határolta
területre, Csongrád-Felgyő-Kónyaszék környékére, valamint Hódmezővásárhely-
Nagyszigetre, Batidára, Deszkre, Kübekházára és Tiszaszigetre készült el. Az így elkészített
térképek elemzése és bemutatása azonban e cikk tartalmán túl mutat, ez a jövő feladata.

Eredmények: Tájtörténeti ismertetés

A csongrádi táj a folyamszabályzás előtt

A táj XVIII. sz. végi és XIX. század közepi képe közt nem sok különbség van. A
tájhasználat ezen időszak alatt nem változott jelentősen, legalább is nem annyira, hogy ez a
tájon bármilyen jelentős nyomot hagyott volna. Ez talán a Habsburg-birodalom kereteibe
betagozódott magyar gazdaság változatlanságával magyarázható.

7
 A XVIII. század végi rekonstruált vegetációtérképen látható (1. ábra), hogy a
hidrogeográfiai helyzet gyökeresen különbözött a jelenkori állapotoktól, s emellett a táj és
annak használata is sokkal közelebb állt a természeteshez.
A Tisza és a Körös folyók szabadon kanyarogtak keresztülfolyva a jelenlegi
holtágakon: a Tisza a Gyójai Holt-Tisza, a Mámairéti Holt-Tisza, az Ellésparti Holt-Tisza, a
Nagy-Gombással és a Serházzugi Holt-Tisza érintésével folyt keresztül a területen. A Körös
folyó útja még ennél is szeszélyesebb volt. A folyó Kunszentmárton térségében, Fekete-
Örvény-szögi Holt-Körösnél lépett be a vizsgálati területbe. Majd a Malomzugi Holt-
Körösön, az Írisz-tón, a Tehenesen, a Bökényi Holt-Körösön, a Kiflin, a Rácz-Holt-Körösön,
a Keselyzugi Holt-Körösön keresztülfolyva érte el a jelenlegi torok térségét. Itt döntően
délnyugati folyásiránya északnyugatira fordult és két ágra szakadt. A déli ág a Szakadással
(ma hullámtéri holtág), az északi ág a Dög-Körössel (mentett oldali holtág) azonosítható. E
két ág az un. Kerek-árokkal szemben egyesült és a Körös a csongrádi Belvárossal szemben
(Halászfalu) ömlött a Tiszába. Ez a régi városközpont ma már excentrikusan, a város mai
központjától keletre majd fél kilométerre helyezkedik el.
A folyó szigeteket is épített (Gyójai-sziget, Kablát-sziget, Radovits-sziget, Györfös,
Arany-sziget). A lassú folyású, lomhán kanyargó folyó kanyarulatainak belső oldalát szinte
mindenhol zátonyok, homokpadok zátonynövényzete kísérte.
Több természetes módon lefűződött holtág létezett ekkoriban Bokros-pusztán
(Téfölös, Búzás, Háromág) és a Nagyrétben (Rázsonyi Holt-Körös). Az allúvium
medernyomait a helyi népnyelv laposoknak nevezi. A terjeszkedő szántóföldi művelés
eltüntette gyakran még e formák nyomait is, ám belvizes években, mint pl. 1999-ben újra
megtelhetnek vízzel ezek a medernyomok újra felélesztve az egykori tiszai táj képét.
Sövényházy (1896) összegezte a Csongrád környékén előforduló laposok neveit, amelyek egy
részét Deák József (1978) azonosította, és térképen ábrázolta.
Az ártéren számos fokot is megfigyelhetünk. A természetes fok – a szerző szerint -
nem más, mint árvízi kapu, amelyen keresztül a mögötte húzódó ér és a főmeder közt vízcsere
történhet. Fokok természetes módon – a szerző szerint – 3-féle módon jöhetnek létre.
Leggyakrabban (1) lefűződő meanderekből (folyókanyarokból), amikor a meander felvizi
része gyorsabban töltődik fel, s így az elkülönül a főmedertől, míg az alvizi résznél az egykori
kanyarulat még az élő vízhez kapcsolódik (pl. Csiga-ér a Körösön). Egy másik foktípus (2)
esetén az ártérről visszahúzódó víz lineáris eróziója vájja ki a fokot (Bokros-puszta). A (3)
típus az, amikor egy nagyobb árvíz levonulását követő partfalszakadás alkalmával egy
övzátonyon rés nyílik s a mögöttes, mélyebb fekvésű területet elönti a víz (pl. Szajolnál).
Fokok mesterségesek is lehetnek, amennyiben egy elhagyott meandert kapcsolnak
mesterségesen az élő vízhez (Pitypál-fok).
A Körösszög területén mellékágak ágaztak ki a Körös folyó főmedréből (pl. a Kurca),
amelyek a Körös árvizeit vezették le csökkentve az árvizek magasságát. Összességében a
Nagyrét és a Körösszög egyetlen nagy belső deltát alkotott.
E kiterjedt mocsárvilág természetes növénytakarója feltehetően a Lányi által leírt
”kákás” lehetett (tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris) (laposok), virágkákás-lándzsás
hídőr társulás (Butomo-Alismatetum lanceolati) (alacsony övzátonyokon). Az alacsony
ártérből kiálló, árvízmentes kiemelkedéseket típusos alföldi mocsárrétek uralhatták,
peremterületeiken magassásosokkal (feltehetően éles sásos (Caricetum gracilis)).
Az ártéren ebben az időszakban a fokgazdálkodás volt jellemző. A vízállásokat,
vízfolyásokat halászták, a mocsarakat, mocsárréteket legeltették, a füzeseket csonkolták
(kosárfonás), s a magas ártérre gyümölcsösöket telepítettek (Bellon 2000). Főleg magyar
szürke marhával, juhokkal és bivallyal legeltettek (Sövényházy 1896).
A Tisza és a Körös menti puhafa-ligetek (fűz-nyár ligeterdők (Salicetum albae-
fragilis) kisebb kiterjedésűek voltak jelenlegi állapotukhoz képest. A legnagyobb erdők ebben

8
az időszakban az Ellésparti Holt-Tisza felső fokánál, az Ugi-réten, a Kelem területén
(Tiszaalpár közelében), és az Alsó-Serházzugnál voltak. Több, kisebb tiszai tölgy-kőris-szil
liget (Fraxino panninicae-Ulmetum) is létezett még ebben az időszakban a mai Alpári Holt-
Tisza mentén, Tiszasastól délre, a csongrádi Erzsébet-erdőnél (legnagyobb folt) és a
Györfösnél.
Az árvízmentes területeket óriási gyepek jellemezték. A száraz nyílt homoki gyepek a
Pilis-Alpári-homokháton és a Tiszazugban, a sztyepprétek a Tiszazug déli peremén, a
Kiskunsági-löszösháton voltak dominánsak, míg a buckaközi mélyedések sziki vegetációval
(ürmöspuszták, szikes rétek, vakszikek, szikfokok) bírtak. Igazi ősi szikesek és szikes
mocsarak a Csépai Fertőnél, a Bokosi Kis- és Nagy-Sóstónál, Kónyaszéken voltak.
A löszösebb területeket valószínűleg néha felszánthatták. A szántók zöme a Dél-
Tiszazugra, Csongrád város közvetlen nyugati határára és Magyartés infúziós löszhátjára
korlátozódott. A Csongrádtól nyugatra elhelyezkedő térséget csak igen kevesen laktak még
ekkoriban, ami az extenzív juh, szarvasmarha és lótartás színhelye volt.
Az 1600-as évek során a homoki erdők utolsó hírmondói is eltűntek a Bokrosi-
Szőlőhegyről, helyüket homoki legelők foglalták el, amelyeket azonban túllegeltettek, ezért a
homok mozgásba lendült. A XVIII. század végén ezért gyümölcsösöket is telepítettek,
újralétrehozván a Csongrádi-bórvidék magját az Öregszőlőket. Kisebb területen már
valószínűleg a középkorban megindulhatott a szőlőtermesztés. 1664-ben már Cselebi török
utazó is megemlíti, hogy Csongrád környékén sok szőlő és kert van (Karácson, 1908). A
török hódoltság idején, a XVI-ik században terjedt el Csongrád környékén és az Alföldön a
kadarka szőlő. Tass Ferenc 1693-as írása szerint a törökdúlást követően a szőlőállomány is
teljesen kipusztult a területről, de ezt abban az időben már újra telepítették.
A XVIII-ik századi szőlőtelepítés alapozta meg a Csongrádi-borvidék hírét. Egy 1766-
os bírói jelentés szerint a Szőlőhegyen 2118 akó bor termett, ami 1000 hl feletti évi termést
jelentett. Az 1772-es úrbárium szerint 98,5 kat. holdon termeltek szőlőt, ami 1828-ra 1074
holdra növekedett. Dr. Feyér Piroska "A szőlő-és bortermelés Magyarországon 1848-ig" c.
könyvében a Csongrád vármegye borai közül a csongrádi vörösbort tartja a legjobbnak,
amelyet a kadarkából készítettek. A XVIII. században és a XIX. század elején fekete, fehér és
keselykadarka, cigányszőlő, góhér (bajor), dinka fajták, magyarka, fehér tökszőlő,
gyöngyszőlő, bogdányi (csipkés-, tök-, és kereklevelű) borszőlőfajtákat termesztették. A
csemegeszőlők közül akkoriban a piros, fehér, sárga, hamburgi és alexandriai muskotály,
fehér és piros saszla fajtákat termesztették (Lovas, 1987).
A Tiszazug futóhomokos területein, Csépától északra is telepítettek szőlőt nyílt
homoki gyepek helyére.
A XIX. század közepére a táj nem sokban változott. Eme 50 évre mindössze a bokrosi
és a szelevényi Halesz szőleinek és a Dél-Tiszazug településeinek környékén lévő
sztyepprétek felszántása esik.

A Szeged környéki táj a folyamszabályzások előtt

Az első katonai felmérés térképeinek elemzése szerint a XVIII. sz. végén Szeged
környékén jóval kevesebb természetes vegetációt találunk, mint Csongrád környékén (2.
ábra). Ennek egyik oka az, hogy Szeged jóval jelentősebb népességkoncentrációval bírt,
gazdasági-kereskedelmi pozíciója a megyében a legjelentősebb volt már akkoriban is. Ezen
kívül Szeged környékén (Szeged és Kiskundorozsma közt (Öthalom) valamint a torontáli
területeken) nagy területeken találni termékenyebb csernozjomjellegű talajokat (főleg
szolonyeces réti csernozjomokat) (Bárány-Kevei 1998, Takács 1989), amelyeket ekkorira már
művelésbe vontak, ezért a sztyepprétek néhány ártérpermi, város környéki területen maradtak
csak meg, amelyeket feltehetően rendszeresen legeltettek (pl. a mai Iparváros déli része).

9
Röszkétől északra a tanyásodás is igen jelentős volt, ahol tanyák környékén homoki
sztyeppréteket törtek fel.
Az árterek azonban a csongrádihoz hasonló képet mutattak: a Maros torkolatánál,
Algyő és Tápé környékén, a Hattyastelep helyén, a röszkei Bodon területén kiterjedt ártéri
mocsarak és mocsárrétek léteztek. Az ármentes övzátonyok közül csak keveset szántottak:
ezek közül a legnagyobb a Tápétól északra elhelyezkedő Pörös-ér mente. Feltűnő viszont az
árterek erdőtlensége: a Maros menti Vetyeháttól eltekintve még a fűz-nyár ártéri erdők is
hiányoztak.
Szintén jelentős természeti területek maradtak meg a Dorozsma-Majsai-homokháton,
Kiskundorozsmától nyugatra a kiskun területeken, ahol extenzív állattenyésztés folyt. A
homokhátak, maradékgerincek „végeláthatatlan” homoki sztyepprétekkel bírhattak, amelyek
esetleges túllegeltetés hatására, időnként nyílt homoki gyepekké alakulhattak. A homoki
sztyeppréteket csak néhol szakították meg szántók vagy szőlők (Subasa, Öreghegy)
ekkoriban.
A jellegzetes északnyugat-délkelet irányú szélbarázdák mélyedései lényegesen
nedvesebbek voltak, mint ma: lápi és sziki jellegű rétek jellemezték őket. Az ilyen
mélyedéseket a népnyelv semlyéknek nevezi. Feltehetően üde láprétek is lehettek itt
ekkoriban a kékperjés láprétek mellett.
Az elmúlt évek felvételezései során megfigyeltem, hogy a szikes élőhelyek (szikes
rétek, mézpázsitos szikfokok) valamint a lápi jellegű élőhelyek (üde láprétek és kékperjés
rétek) nem véletlenszerűen helyezkednek el egy szélbarázdán belül, hanem a
talajvízáramlásoknak és a geomorfológiai adottságoknak megfelelően szabályos mintázatba
rendeződnek. Ezt láprétfő-szikalj biogeográfiai mintázatelkülönülésnek nevezem el. Ez azt
jelenti, hogy egy szélbarázdában a lápi jellegű élőhelyek a szélbarázdák kissé magasabb
térszintű északnyugati részében, a (részben rétegvizekkel érintkező) talajvizek felszínközeli
megjelenési pontjánál összpontosulnak, míg a szikes élőhelyek a mélyedések alacsonyabb,
délkeleti részére jellemzőek. A láprétibb jellegű rész a láprétfő, a szikesebb rész a szikalj. Ezt
a mintázatot közel 50 semlyék esetén figyeltem meg a Dorozsma-Majsai-homokhát területén.
A szikalj elnevezés a helyi földrajzi nevekben is él: számos semlyék részt neveznek
„Székalj”-nak. Ez a mintázatelkülönülés feltehetően a múltban is fennállhatott.
Erdők a homokhátsági területen sem voltak: a környék egyetlen nagyobb erdőfoltja a
Zsombói Ősláp volt akkoriban.
A homokhátság keleti peremén számos szikes tó is létezett ekkoriban (Kis-Iván-szék,
Sáros-szék, Nagyszék-tó, Kenyérvári-tó, Vereshomoki-tó, Rózsa-lapos). A leghíresebb
azonban a szegedi Fehér-tó, amely akkoriban még igazi szikes tó volt, szabadon változtatta
alakját a benne lévő víz függvényében. Ennek megfelelően igen diverz szikes élőhely
mozaikok jellemezték a tavat (szikes hínár, mocsár, rét, szikfok, ürmöspuszta mozaikok),
amelyek akár éves-évtizedes periódusú foltdinamikát is mutathattak.
A XIX. század közepén (3. ábra) a tájhasználat jóval intenzívebbé vált. A második
katonai felmérés térképe e területre vonatkozó térképei 1861-os és 1863/64-os keltezésűek. A
megépült Budapest-Szeged-Temesvár-Orsova vasútvonal bekapcsolta a Szegedet az ország
gazdasági vérkeringésébe (1854-re készül el a Budapest-Szeged vasútvonal Kiskunfélegyháza
és Szeged közé eső szakasza, majd vasúti híd épül Szegeden, s 1858-ban Temesvár-Orsova
irányába is megindul a forgalom). 1864-ben Szabadka és Békéscsaba-Nagyvárad irányába is
megindul a vasúti közlekedés az alföld-fiumei vasútvonal átadásával, ám ez a vasútvonal a
második katonai felmérés térképéről még hiányzik (Somorjai 1984). A város lakossága és
mérete is megnő: Móraváros, Rókus és Újszeged is ekkor kezd kiépülni. Mind emellett a
folyamszabályzási munkálatok is elkezdődnek (1860-as évek): árvízvédelmi töltések épültek
a város környékén (Algyő-Tápé, Maroszug) valamint a Marosnak egy új, egyenes medret

10
ástak a hajózás könnyítése érdekében. A Maros azonban akkoriban még rendszeresen
meglátogatta az újszegedi, deszki meandereit.
A gátak megépítésével a rendszeres árvízi elöntés elmarad, így a mocsarak
mocsárrétekké száradnak ki. A mocsarak csak a legmélyebb térszíneken, laposokban,
ómeanderekben maradnak meg. Különösen jellemző ez a Maros árterületén, illetve a Tisza bal
partjának ártéri területére. Algyő és Tápé térségében azonban a gátak megépítését követően az
új ármentesített területeket szinte azonnal felszántják (Pallavicini-birtokok), így a
mocsárrétek, mocsarak eltűnése ez utóbbi területen volt a legnagyobb mérvű ebben az
időszakban.
A város terjeszkedésével (Móraváros és Rókus kiépülése) nemcsak a Szeged körüli
szántók, szőlők, gyümölcsösök, hanem a legelőként használt sztyepprétek aránya is csökkent.
Ennek nemcsak az az oka, hogy a város ráépült a gyepekre, hanem az is, hogy a művelésből
kivont szántóföldterületek helyett új gyepterületeket törtek fel azért, hogy a termőterület ne
csökkenjen. 1852-től Szeged saját földjeinek zömét ráadásul haszonbérletbe kezdte kiosztani
(Somorjai 1984). A várost nyugatról-északnyugatról övező sztyepprétek (közlegelők) közül
csak Öthalom környékén és a mai repülőtér környékén (Szegedi ürgés gyep) maradnak fenn
kisebb foltok – a sándorfalvi (sövényházi) út menti kötött talajú sztyepprétek ekkoriban
tűnnek el teljesen.
Látványos átalakuláson megy át a Dorozsma-Majsai-homokhát is – főleg annak az
akkori Csongrád vármegyére eső része. A tanyásodás folyamata fokozódik, a tanyák un.
kapitányságokba rendeződnek (pl. Domaszéki, Bojárhalmi, Kászonyi Kapitányság). A tanyai
népesség növekedésével párhuzamosan az antropogén hatás mértéke is fokozódik: a homoki
szántók és különösen a szőlők (Széktói Szőlő, Öregszőlő, Subasa, Kászonyi Szőlő, Nyári-
hegy, Neszürj-hegy) aránya növekszik meg jelentősen. A Bordány-Kiskundorozsma vonaltól
délre (természetesen akkoriban Bordány és a hozzá hasonló többi homokhátsági falu: Üllés,
Forráskút, Domaszék stb. még nem létezett) a semlyékeket kivéve az összes hátasabb, pangó
víztől mentes gyepet (homoki sztyepprétet) művelésbe vonták. Érdekes, hogy a kiskun
területek jó részét (Dorozsma, Zsombó környéke: Öreghegy-legelő, Verehomoki-legelő,
Dorozsmai Alsó-csordajárás) még nem érintik a beszántások, ott továbbra is léteznek a
homoki sztyepprétek – mint a táj utolsó természetes vegetációjának képviselői – rajtuk
külterjes állattartással.
A szikes tavak képét antropogén beavatkozások a XIX. század közepén sem
alakították még át, arculatukat természetes folyamatok formálták.

A Csongrád környéki táj a XIX. sz. végén

A csongrádi táj és az itt élő lakosság életében drámai változást hozott a

folyamszabályzás (4. ábra).
A folyamszabályzás alapjában változtatta meg a Tisza és a Körös hidrogeográfiai
viszonyait. A folyamszabályzás során levágták a folyók jelentősebb kanyarjait gyorsítva az
árvizek levonulását. A folyó mentén gátakat építettek, amik az árteret hullámtérre és mentett
oldalra osztották. Innentől kezdve beszélünk mentett oldali és hullámtéri holtágakról. A gát
építéséhez szükséges föld kitermelése során kubikgödrök keletkezetek, amelyeket
árvízvédelmi céllal erdősítettek, azért, hogy a gátat a hullámveréstől megvédjék. Az ilyen un.
kubikerdők rőzsét is szolgáltattak, botolták őket, fejesfa-üzemmóddal művelték. Egyes
területek spontán erdősültek, fűz-nyár-ligeterdővé alakultak. A holtágak és a részben
telepített, részben regenerálódott fűz-nyár ligeterdők lettek menedékhelyei a régi vizivilágnak.
A vizsgált területen négy Tisza kanyarulat-átvágás történt. A 81. átvágás során jött
létre az Alpári Holt-Tisza. Ekkoriban azonban nem épült még meg a holtágat az élő víztől
elválasztó nyúlgát. Ennek megfelelően a holtág által körülzárt Kelem jó részt hínáros, nádas,

11
tavi kákás, virágkákás mocsár volt peremén puha és keményfa ligeterdő maradványokkal. A
82. átvágás eredményezte a Gyójai Holt-Tiszát, ami nem más, mint a Gyójai-szigetet keletről
körülölelő egykori Tisza-ág. A gátat a szigeten keresztül építették meg. A 83. átvágás során
jött létre a Mámairéti Holt-Tisza. A gát megépítése után a Kablát-sziget félszigetté vált.
Hasonló esemény történt a 84. számú, Serházzugi Holt-Tiszát létrehozó átvágás esetén is,
ahol a Baltás szigete vált félszigetté a holtág alsó fokánál. A Tisza mentén a gátépítés ketté
vágta a Lófogó-szigetet teljesen körülölelő, a Tiszához csak egy fokkal kapcsolódó Ellésparti-
holtágrendszert. A Lófogó-szigeten átfutó gát megépítése óta különítjük el a mentett oldali
részen lévő Ellésparti Holt-Tiszát, a hullámtéri részen lévő Nagy-Gombástól.
Jelentősen átalakult az Ős-Körös-torok vízrajzi helyzete is. A folyónak új torkolati
medret ástak, a gát megépítésével levágták róla a Dög-Köröst, amely így a mentett oldalra
került, míg a Szakadásnak nevezett délebbi torkolati ág a hullámtéren maradt. A Körös
szabályzása során a vizsgált területen több hullámtéri holtág is létre jött (Fekete-Örvény-szögi
Holt-Körös, Malomzugi Holt-Körös, Írisz-tó, Keselyzugi Holt-Körös, Rácz Holt-Körös alsó
és felső foka). Mentett oldali holtággá vált a Tehenes kanyarja és a Rácz-Holt-Körös középső
része. A Bökényi Holt-Körös és a Kifli az élő folyó része volt még akkoriban. E két
kanyarulatot a Bökényi-duzzasztó megépítése után fűzték le a folyóról.
A gát, ha agyagos, vályogos anyagból épült, akkor mocsárrétek, ha löszös anyagból,
akkor löszsztyepprétek fajainak menedékhelye lett. Érdekes mikroklimatikus adottságainak
köszönhetően (kiemelkedés, ugyanakkor ködzuggal is bír) eltérő igényű fajok túlélését
biztosította. Jellemző példa a Csongrád környéki gátakon a kontinentális sztyeppfajnak
minősített, védett réti iszalag (Clematis integrifolia) és a boreális északi galaj (Galium
boreale) együttes előfordulása.
A vízrajzi viszonyok átalakítása az ártéri élőhelytípusok, tájhasználati formák
átalakulását hozta, ami sok faj kipusztulásához vezetett. Az 1830-as évekhez képest a
halmennyiség drasztikus csökkenését is tapasztalták az itteni halászok.
A Sövényházy (1896) által leírt fajok közül az egész országból kipusztult a rózsás
gödény (Pelecanus onocratus). A XX. sz. jelentős részében kipusztultnak tekinthető halászsas
(Pandion haliaёtus) első állomány e terület közelébe, Cserebökényre települt vissza (Bod). A
batla (Plegadis falcinellus) azonban térségünkből teljesen kipusztult. A haris (Crex crex)
szintén kipusztult vidékünkről, de a 2000-es belvíz idején 1 évig ideiglenesen visszatelepült.
A pólingok (Numenius sp.), a lilék (Charadrius sp.), a daru (Grus grus), a havasi partfutó
(Calidris alpina), a sárszalonka (Gallinago gallinago), a lúdfélék (Anser sp.) már csak
átvonulók. A múlt században gyakoribb réti sas (Haliaёtus albicilla) ma csak téli vendég. A
kormorán (Phalacrocorax carbo), különféle réce- (Anas sp.), vöcsök- (pl. kis (Podiceps
ruficollis), búbos (P. cristatus)), gém (pl. törpe (Ixobrychus minutus), üstökös (Ardeola
ralloides), szürke (Ardea cinerea), vörös gém (A. purpurea), bakcsó (Nycticorax nycticorax),
kis (Egretta garzetta) és nagy kócsag (E. alba), bölömbika (Botaurus stellaris)- és gólyafajok
(fehér (Ciconia ciconia) és fekete gólya (C. nigra)), a kanalasgém (Platalea leucorodia), a
bíbic (Vanellus vanellus), a vízityúk (Gallinula chloropus), a szárcsa (Fulica atra) viszont
túléltek a területen. Kiemelendő a Csongrád-Nagyréti Természetvédelmi Területen a fekete
gólya költése (2 pár). A vidra (Lutra lutra) azonban megritkult. A megmaradt fajok azonban,
így is nagy fajgazdagságról tanúskodnak: a Köröszugban pl. 124 védett fajt figyeltem meg,
amelyből 90 madár, s közülük is 17 fokozottan védett.
Az árterek felszántása, kiszárítása itt nem ment gyorsan (különösen jól látható ez a
Kilences és a Bökény esetében). A leggyorsabb, legdrasztikusabb e folyamat a Körösszögben
volt, ahol a másodlagos szikesedés is történt. A becsatornázással a Kurca kivételével
elvesztették jellegüket a Körösből kelet felé kiszájadzó erek. A gát megépítése után röviddel
az ártér túlnyomó része szántófölddé vált: Zalota, Magyartés, Kurca mente. A szántóföldi
művelés gyors kiterjedésének az ártérből kiálló, termékeny infúziós löszhátak is kedveztek. A

12
hátakon ekkoriban már számtalan tanyát is találunk. A kistőkei pusztákon az ártéri mocsarak
szikes mocsarakká, az ártéri mocsárrétek szikes rétekké alakulhattak át. A Fekete-Örvény-
szögben szántókat is találni már ekkoriban a hullámtéren. A XIX. században a Körös
hullámtere gyakorlatilag teljesen mocsárrétté alakult, ártéri mocsarak csak a torok környékén
és az alatt maradtak. A kubikgödrök mentén igen hamar elindult a kubikerdők kialakulása.
Zalota és Szentes közt a Körös és a Tisza bal parti gátját szinte megszakítás nélkül kísérték
fűz-nyár ligeterdők.
A Köröszug és a Bokros-Alpári ártéri öblözet területén továbbra is meghatározó
maradt az extenzív állattenyésztés az ottani ártéri mocsárréteken.
A Csongrádtól nyugatra elhelyezkedő területeken (Kiskunsági-löszöshát) a szikesedő
mélyedések kivételével az összes termékeny talajú löszös részt felszántották. Ezzel
párhuzamosan itt is megkezdődött a tanyák számának növekedése. Sztyepprétek csak a szikes
mélyedésekbe ékelt szigetszerű kiemelkedéseken maradtak meg (pl. Kónyaszék), de sok
helyen e löszös hátakat is felszántották. A gyepterületek csaknem jelenlegi kiterjedésükre
zsugorodtak, határaik az elmúlt 100 év alatt keveset változtak.
A Bokrosi-szőlőhegyen a XIX. század végére kialakult Bokros és Csongrád közti
összefüggő bórvidék. A száraz homoki gyepek a Bokros északnyugati határára szorultak
vissza.

A Szeged környéki táj a XIX. sz. végén

A századforduló a nagy szegedi árvíz (1879 március 12.) ellenére is Szeged dinamikus
kapitalista fejlődésének időszaka. 1880-1883 közt újjáépül a város Lechner Lajos tervei
alapján, Tisza Lajos irányításával. A város belső strukturális szerkezetének átalakulásával
(körutas, sugárutas szerkezet épül ki) párhuzamosan extenzív növekedése folytatódott (lásd.
Rókus, Móraváros, Fölsőváros, Újszeged). A várost körülvevő gyepterületek csökkenése
azonban ebben az időszakban nem folytatódott, sőt a 3. katonai felmérés tanulsága szerint új
foltok is megjelentek, amelyek regenerálódott parlagokat, egykori szántókat jeleznek. A
tájban megnő a lineáris létesítmények, azaz a vasutak száma: a várost Budapesttel,
Szabadkával, Békéscsabával, Araddal, Temesvárral és Nagybecskereken át Pancsovával és a
közeli homokhátsággal is vasútvonalak kötik össze - a város hídváros szerepét tölti be (5.
ábra).
A homokhátságon a tanyásodás továbbfolytatódik – a növekvő népesség és a javuló
elérhetőség (kisvasút szerepe) miatt. A homoki táj művelése, a rá ható antropogén hatás tehát
fokozódik. A termelési struktúra azonban átalakul: a szőlők szerepe csökken, helyükön
részben gyümölcstermesztésre (barack Szatymazon) részben fűszerpaprika és egyéb
zöldségfélék termesztésére áll át a külterületi lakosság. A tanyák hálozata a Kiskundorozsma-
Bordány vonaltól délre sűrűsödik tovább, noha 1886-tól Kiskundorozsmát Csongrád
vármegyéhez csatolják. Ennek ellenére a homoki sztyepprétek aránya az egykori kiskun
területeken csak lassan csökken: a század előn a Vereshomoki-legelő területe szinte
változatlan, az Öreg-hegy legelő és a Dorozsmai Alsó-csordajárás területén azonban történnek
beszántások. A semlyékek mélyedéseinek növényzete nem változik ekkoriban. A tájban
megjelennek azonban az első szikes tavakat érintő vízrendezési beavatkozások: a Kenyérvári-
tavat és a Nagy-Szék-tót csatornával kötik össze, és 1872-ben megépül a Maty-Fehértói-
főcsatorna, ami a Matyi-eret és a Fehér-tavat köti össze. Ez utóbbi csatornával a Fehér-tó
vízszintjét igyekeztek szabályozni, ugyanis a tó vize ekkoriban északról Szeged városát is
veszélyeztette (Somorjai 1984).
Megkezdődik a Fehér-tó halastóvá történő átalakítása is: 1932-ben a tavon 600 ha-os
halgazdaságot létesítenek. A tavat állandó vízszintűvé teszik úgy, hogy megépítik az Algyői-
főcsatornát, amelyen át a Tisza irányából édesvizet vezetnek bele. A halgazdaság a következő

13
évtizedekben lassan továbbbővült, 1300 ha-os lett, s így kiterjedt az egykori szikes tó teljes
medencéjére (az északnyugati öblözetet kivéve) (Somorjai 1984). Ezzel a beavatkozással a tó
elvesztette klasszikus szikes tó jellegét, madárvilága és növényzete átalakult, a szikes tavakra
jellemző madárfajok (gulipán (Recurvirostra avosetta), gólyatöcs (Himantopus himanttopus),
széki lile (Charadrius alexandrinus)) a környék más szikes területeire, tavaira vándorolnak el.
Az édesvizű ártéri mocsarak madárfajai (dankasirály (Larus ridibundus), szerecsensirály
(Larus melanocephalus), küszvágó csér (Sterna hirundo), szürke (Ardea cinerea), vörös
(Ardea purpurea) és üstökös gém (Ardeola ralloides), nagy (Egretta alba) és kis kócsag
(Egretta garzetta), barkós (Panurus biarmicus) és függőcinege (Remiz pendulinus), barna
rétihéja (Circus aeruginosus)) jelentek meg helyettük nagyobb egyedszámban, akik számára
ez a tó jelentette a túlélés esélyét a folyamszabályzással megszüntetett tiszai és marosi
élőhelyeik helyett. E változások ellenére a tó továbbra is rendkívül értékes madárélőhely
maradt, hiszen az továbbra is a vonulómadarak fontos dél-alföldi pihenőhelye maradt.
Jellemző átvonuló fajok: a nagy lilik (Anser albifrons), a vetési lúd (Anser fabalis), a nyári
lúd (Anser anser), a daru (Grus grus), a vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostris), a kis
goda (Limosa lapponica), a fenyérfutó (Calidris alba) és a különböző cankó (Tringa sp.),
partfutó (Calidris sp.) és lilefajok (Charadrius sp.). 1939-ben az Országos Természetvédelmi
Tanács az elsők közt nyilvánította védetté e területet. A terület ornitológiai feltárását Beretzk
Péter (1894-1943) végezte, aki 35 év alatt 250 fajt figyelt itt meg (Homoki Nagy István
„Vadvízország” című filme is itt készült (1952)).
A XIX. századi folyamszabályzással itt is kiépül az árvízvédelmi töltésrendszer. A
vizsgált területen két kanyarulat átvágás történt: az egyik a Nagyfai (89. átvágás, 1862), a
másik a Gyálaréti Holt-Tiszát (90. átvágás 1855-1887) hozza létre (Pálfai 2001). A Gyálaréti
Holt-Tisza környékét – amely a Dél-Tisza-völgy leghosszabb holtága (18,7 km) - ezt
követően teljesen művelés alá vonják. A Maros menti gátrendszer kiépülésével párhuzamosan
a marostői, deszki ártér teljesen művelés alá kerül. Sok esetben még a kiszárított meandereket
is felszántják. A Maroszugot azonban még ekkor is ártéri mocsárrétek, ártéri mocsarak
jellemzik. A Maros folyó meanderezése következtében a meder futásában a második katonai
felméréshez képest már jelentősebb változásokat detektálhatunk. A Maros mentén és részben
a Tiszánál is azonban még jellemző marad a zátonyképződés a térképek szerint. A
hullámtéren feltűnő változás a fűz-nyár ligeterdők arányának növekedése (hullámtörőnek
telepített botolófüzesek és spontán regenerálódott erdők). A parti fűz-nyár ligeterdők
arányának növekedéséhez a gőzhajózás elterjedése és a lóvontatás megszűnése is hozzájárult,
ugyanis a partokat már nem kellett tisztán tartani. Szeged környékén ekkoriban a Maros
mentén végig, valamint a Tisza mentén Tápé és Nagyfa magasságában valamint a
Boszorkány-szigetnél találunk jelentősebb puhafás ligeterdő állományokat.

A Csongrád környéki tájváltozása a XX. sz. elejétől az 1950-es évekig

Tímár cikkein (1950, 1953, 1954) kívül az 1955-ös katonai térkép elemzése segít a
Tsz-esítést megelőző állapotok rekonstruálásában. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy
nemcsak a mentett oldali ártér, hanem a hullámtér jelentős része is művelés alá került az
1950-es évek elejére. Az egykori csongrádi ártér utolsó természetes vegetációjának (ártéri
mocsárrétek a laposokban ártéri mocsarakkal) legjelentősebb elpusztulása erre az
időintervallumra esik. A hullámtéren folyópartig lenyúló szántók mellett gyümölcsösök is
voltak különösen a nagyréti, mámairéti és szentpáli (Tiszasas) Tisza-szakaszon. A hullámtéri
gyepek leginkább a Körös mentén és a Tisza szentesi szakaszánál maradtak meg. A fűz-nyár
ligeterdők kiterjedése valamelyest nőtt elsősorban a kubikgödrök mentén valamint a
folyópartokon. Különösen jó állományok lehettek a Tiszasas és Elléspart közti szakaszon. A
tölgy-szíl-kőris ligeterdők a Györfösi állománytól eltekintve eltűntek a területről.

14
 Az ártér mentett oldali része megjelenésében hasonult a többi Csongrád környéki
agrártájhoz, a “rétek” elvesztették rét jellegüket: a tájat gyümölcsösökkel körülvett tanyák és
kistáblás mozaikok jellemezték (lásd Mámairét, Nagyrét, Kisrét, Bökény (Csongrádon),
Mentett-rét, Felső-rét, Alsó-rét (Szentes)), de a szocialista mezőgazdaság hatására kezdtek a
nagytáblás szántóföldek is megjelenni (Dél-Tiszazug, Magyartés). A szocialista
mezőgazdaság jegyében a szelevényi Tó-köze-öblözetben és a magyartési Csárdáson még
rizsföldeket is létesítettek (mára felszámolták őket). Az egykori árterület gyepei csak Bokros-
pusztánál, a Hosszú-hátnál, a Vadasnál, Jaksoron, Kistőkénél és a Zalotai-laposban maradtak
meg, amelyek jelentős része másodlagosan szikesedett. Rendkívül érdekes, hogy a Kelem
kisparcellás szántóföldjeibe kisparcellás gyepek, feltehetően mocsárrétek ékelődtek.
Mit ír Tímár az 1950-es évek Csongrád környéki ártéri vegetációjáról és mi változott
azóta? Tímár a Tisza meder megcsappant, homokos-iszapos parti zátonyainak jellegzetes
pionir társulásai közt említi: a törpe palka-káka társulást (Dichostylieto-Gnaphalietum
uliginosi, ma Tisza-parti iszapgyopáros (Dichostylido michelianae - Gnaphalietum uliginosi),
Timár, 1947 (Borhidi, 1999)); a kedvező vízállás esetén kaszálóul használt talpas muhar-
lapulevelű keserűfű társulást (Echinochloeto-Polygonetum lapathifolii, ma lapúlevelű
keserűfű - kakaslábfű társulás (Echinochloo-Polygonetum lapathifolii, Soó&Csürös 1947,
(Borhidi, 1999)) és ez utóbbi társulás legeltetésre használt karcsú bajuszfüves (Heleochloa
alopecuroides) fáciesét, a zátonyokon sávokban lerakódott uszadékon kifejlődött farkasfog-
társulást (Bidentetum tripartiti), és a már akkor is erdészeti művelés alatt álló bokorfüzes
(Salicetum albae-triandrae) társulást. A Körös mederfalára is hasonló növénytársulások
voltak jellemzőek, de kiterjedésük kisebb volt, hiszen a folyóra a zátonyképződés kevésbé
jellemző. Agyagjelző növénytársulásként azonban Tímár a falusi (faluszéli) libatopost
(Chenopodietum urbici) a körösi zátonyoknál külön megemlíti.
Tímár korában a kapás növények termesztése a tiszai hullámtéren a legmélyebb, fekete
réti agyaggal kitöltött térszínekre szorította vissza a mocsári növényzetet, amit a tavi kákás
(Schoenoplectetum lacustris, Chouard 1924), a fiatalon alomnak kaszált pántlikafüves
(Baldingeretum arundinacea, ma Carici gracilis-Phalaridetum Kovács&Máthé 1967, Soó
1971 corr. Borhidi 1996) (Borhidi, 1999)) és az éles sásos (Caricetum gracilis, Almquist
1929) képviselt. A mocsárréteket az ecsetpázsitos mocsárrét (Alopecuretum pratensis) és
annak korai sásos (Carex praecox) fáciese képviselte, amely már akkor is csak foltokban volt
jelen, ugyanis ezeket az iszapos földeket is felszántották. A Körös mentén az ártéri
mocsárrétek nagyobb arányban maradtak fenn, mert a Körös megbízhatatlan vízjárása miatt
ezeket nem volt célszerű feltörni, kaszálóként, legelőként használták őket. Az itteni talajok
enyhe szikesek is voltak. A legnagyobb mocsárrétek ma is a Körös mentén találhatók e
területen. A mocsárrétek tiszai hullámtéri állományai közül a Köröszugban csak a Körös-
toroknál maradt fenn hírmondó, de ezt is a gyalogakácosodás fenyegeti. A ruderális és
adventív fajok elszaporodása a művelés megszüntetésével kapcsolatos.
A felhagyott szántók és a leromlott mocsárrétek helyén az 1950-es évek elején
tarackbúzás (Agropyretum repentis Felföldy 1942) és csillagpázsitos (Cynodontetum
dactylitis) gyepek alakultak ki. A tarackbúza jelenléte a gátoldalon, a menetett oldal
óparlagjaiban most is jellemző, a csillagpázsit szerepe azonban alárendelt.
Az 1950-es években telepített, sarjaztatott nyárak mára már védendő, természetközeli
puhafa-ligetekké alakultak (fekete gólya-fészkelés), de a kocsányos tölgyesek aljnövényzete
sajnos erősen zöld juharos.
Az eredeti fűz-nyár ligeterdők (Saliceto-Pouletum albae, késöbb Salicetum albae-
fragilis, ma revízió alatt) a tiszai és körösi hullámtéren akkor jóval kisebb területre
összpontosultak, mint ma, ugyanis helyüket akkor még szántók foglalták el. A mentett oldali
holtágaknál jelentősebb előfordulásokat említ Tímár. Az egykori erdők helyét a vetésben
elszaporodó hamvas szeder indikálta. Tímár külön megemlékezik a Mámairéti Holt-Tisza “két

15
karjánál” és a “Körös-torkolati fattyúgátak” mentén lévő jobb állományokról. Ma ezek közül
a Mámairéti Holt-Tisza felső fokánál ma is megtaláljuk e puhafa-ligeterdő maradványt, ám az
alsó foknál ezek szinte teljesen megsemmisültek. A fattyúgátakat kísérő állomány
valószínűleg a Dög-Körös erdeje, amely ma is a természetvédelmi terület egyik értékes füzes
állománya. Tímár megemlíti a gát mentén telepített hullámverés elleni védelmet szolgáló
erdőket is, amelyek ma szintén értékes élőhelyek, bár 2 szakaszon is az 1970-es években,
illetve 1995-ben nemes nyárassal váltották fel azt (a kubikgödröket eldózerolták
mindeközben).
A hullámtéri kukoricaföldek leggyakoribb gyomtársulásaként az Echinocloeto-
Polygonetum lapathifoliit említi (lásd parti zátonyokon is). A magasabb fekvésű hullámtéri
kukoricásokban e társulás fakó muharos (Setaria glauca) fáciese is előfordult, amelyben a
mezei zsurló (Equisetum arvense) számított jelentősebb gyomfajnak. A kukoricaföldek mára
visszaszorultak (kivéve a volt Mámai-komp környéke), s az intenzív agrotechnológia miatt
egyik gyomfaj sem jelenik már meg nagy tömegben, az egykori társulás képviselői - egyes
mocsári, iszapnövényzetet alkotó fajokkal - legfeljebb csak magas árvízi vízszinttel
jellemezhető években jelennek meg nagyobb egyedszámban.
Tímár az akkori árvízvédelmi töltések növényzetét vetett fűmagkeverékből fejlődő
(tehát emberi beavatkozással létrejött, befolyásolt) ártéri mocsárrétet megközelítő, jó szénát
adó gyepnek minősíti. Társulástani elnevezést ő sem használ, de megemlíti, hogy “szokatlan
növényfajok” megtelepedésére is alkalmas élőhelyről van szó, s az árvizek gyakoriságának,
időtartalmának, a lejtő expozíciójának, a talajbéli különbségeknek (iszapos-agyag, lösz) és a
taposásnak nagy szerepe van egyes változások előidézésében. A gát jellege 50 év alatt sem
változott sokat, s saját megfigyeléseim is hasonlóak Tímár akkori tapasztalataihoz.
A mentett oldali holtágak partjának jellemző növénytársulása volt már akkor is a
nádas (Phragmitetum communis, Soó 1927 em. Schmale 1939), s állományai sokkal épebbek
lehettek, mint manapság. A holtágok hínártársulásai közt említi az un. nagyhínár társulást
(Nuphareto-Castalietum albae, ma a tündérrózsa-vizitök hínárral (Nymphaeetum albo-luteae
Nowinski 1928) azonosítható (Borhidi, 1999)), és annak konszociációját a sulymost (ma
Trapetum natantis,Kárpáti 1963 (Borhidi, 1999)). A tündérrózsa-vizitök hínár csak az Alpári
Holt-Tiszában élt túl a vizsgálati területen. A holtágak gyorsan regenerálódó víz alatti
hínárjaként említi Tímár az érdes tócsagazt (Ceratophyllum demersum) és a fodros békaszőlőt
(Potamogeton crispus). E két hínár az érdestócsagaz-hínár (Ceratophylletum demersi, Soó
1927, Eggler 1933) és a bodrosbékaszőlő-hínár (Potamogetonetum crispi Soó 1927)
társulásokban különösen a Mámairéti Holt-Tiszánál figyelhető meg nagyobb tömegben.
A mentett oldal elhagyott mederágyaiban nádas és tavi kákás társulásokat ír le Tímár.
Főleg ez utóbbi társulás jellemzi napjainkban e megmaradt laposokat (Karabata-tó), bár Tímár
maga is beszámol arról, hogy a “zug” laposainak zömét beszántották.
Tímár szerint a mentett ártér természetes növényzetét, a klasszikus ártéri
mocsárréteket, már az 1950-es években sem fedezhettük fel sehol sem, elgyomosodott
tarackbúzás (Agropyron repens) fáciese legfeljebb a dűlőutak mentén, útszegélyek árkaiban
maradt fenn. A Rázsonyi-legelő óparlagjai, valamint a gát növényzete azonosítható ma
leginkább ezzel a társulástípussal. A gátak és csatornapartok egyfajta refugiumként is
szolgálhattak, propagulumforrást biztosítva az egykori szántók újrabenépesüléséhez.
A Kiskunsági-löszsöshát gyepjeinek területe legfeljebb kis mértékben csökkent ebben
az időszakban. A Bokrosi-szőlőhegyen a szőlő és gyümölcstelepítések egészen a
megyehatárig nyomultak. A Vadas, Öthalom, Demeter-ér környéke szintén sok
gyümölcsössel bírt.

16
A Szeged környéki táj változása a XX. sz. elejétől az 1950-es évekig

Trianon után a térség perifériális helyzetbe került, vasútvonalai immár szomszédos

országokba futottak, így ezek a hagyományos (bácskai, bánáti) kereskedelmi kapcsolatok
lassan háttérbe szorultak, visszafejlődtek, a város további fejlődése stagnált. A helyzetet az
1929-1933-as gazdasági vállság is súlyosbította. A II. vh. során a szegedi vasúti híd is
megsemmisült, ami azóta sem épült újjá. A város a XX. sz. folyamán ennek ellenére
mindvégig a régió legjelentősebb gazdasági-kereskedelmi központ maradt, bár Szeged csak
1962-től megyeszékhely. (A török hódoltságot követően a Csongrád megyei közigazgatás igen nehezen
szerveződött meg. 1715-től ugyan már újra létre hozták Csongrád megyét, de a megyeszékhely csak hosszú
huzavona után került kijelölésre. Károlyi Sándor már 1730-ban felajánlotta szegvári birtokát vármegyei székház
céljára. Végül 1776-1878 közt Szegvár lett a megyeszékhely - noha a vármegyei ügyintézés Szegeden folyt
(1850-től Szeged önálló törvényhatósággal bírt). 1878-1950 közt Szentes (szintén a Károlyiak hatására), majd
1950-1692 közt Hódmezővásárhely lett a megyeszékhely (Somorjai 1984)).
Mindezzel párhuzamosan az emberi tájátalakítás a XX. sz. első felében e térség
esetében is az ártereken volt a legjelentősebb. A csongrádi mintaterülethez hasonlóan az
ármentesített mocsárrétek maradványait jó részt itt is felszántották: a Maroszug gyepei az
1950-es évekre eltűntek. A hullámtéren itt is voltak gyümölcsösök, szántók. A fűz-nyár
ligeterdők, különösen a parton és a kubikgödröknél tovább regenerálódtak.
A Szeged és Kiskundorozsma közt elterülő szolonyeces réti csernozjom talajon
kialakult sztyepprétek az öthalmi laktanya és a repülőtér kivételével teljesen eltűntek.
A tanyásodás folyamata erre az időszakra már a homokhát vizsgálati területbe eső
teljes részét érintette, s megkezdődött a még megmaradt homoki sztyepprétek - Vereshomoki-
legelő, Öreg-hegy legelő, Dorozsmai Alsó-csordajárás - feltörése. 1950-ben az egykori
tanyaközpontok, községek (pl. Röszke, Szatymaz, majd 1952-ben Domaszék) önállósulásával
a 816 km2 kiterjedésű szegedi határ (Szegedi-puszták) 112 km2 –re csökkent (Somorjai 1984).

A csongrádi táj változása az 1950-es évektől napjainkig

A jelenlegi állapotok felmérését már a szerző végezte el topográfiai, erdészeti

üzemtervi térképek és műholdfotók értékelésével, amit jelentős terepi munka is kiegészített. A
2001-es állapotok egyszerre mutatják a szocialista mezőgazdaság és a privatizáció hatásait,
amely elsősorban a kis- és nagytáblás szántóföldek, gyümölcsösök arányaiban jelentkezik (6.
ábra). A szocialista mező- és erdőgazdálkodás számos „új élőhelytípust” adott a tájnak. Ezek
kis diverzitásúak, tájidegenek, nem szolgálják teljes mértékig az őshonos vegetáció túlélését,
sőt annak ellenségei.
Az iparszerű termelési módszerek bevezetésével a szocializmus évtizedei alatt a
meglévő szántókat és gyümölcsösöket monokultúrákká alakították, s mára már e területek
képezik az Alföld alapmátrixát. Ezzel párhuzamosan újabb nagytáblás gyümölcsös- és
szőlőtelepítések is zajlottak.
Az elmúlt 50 évben a hullámtér az erdőgazdálkodás színtere lett. A hullámtéri
szántókat, gyümölcsösöket felhagyták. Az értékes fajták miatt elhibázott volt az ártéri
„dzsungelgyümölcsösök” kivágása. Ezen gyümölcsösök ma jelentős természetvédelmi-
néprajzi-tájtörténeti értékek. A hullámtéri erdőtelepítésekben Csongrád környékén az őshonos
fafajok aránya ugyan jelentősebb az országos átlaghoz képest, de foltokban végig a két folyó
mentén tájidegen nemes nyárasokat is telepítettek. A fűz-nyár ligeterdők egy része
természetes sarjeredetű. Elléspartnál tőlgy-szíl-kőris ligeterdő rekonstrukció is történt, de az
erdőbe csak a kocsányos tölgyet ültették, aljnövényzete igen szegényes. A privatizáció idején
a Köröszugban a Környezet- és Természetvédők Csongrád Városi Egyesületének sikerült több
fűz-nyár ligeterdőt megmenteni a véghasználattól.

17
 A hullámtéri mocsárrétek a területen mára főleg a Körös mentén maradtak meg.
Ezeket nemcsak a nemes nyárassal való betelepítés, hanem az új agresszív, behurcolt
gyomfafajok (gyalogakác (Amorpha fruticosa), amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), zöld
juhar (Acer negundo)) terjeszkedése is veszélyezteti, amelyek ma a hullámtér legnagyobb
természetvédelmi problémáját jelentik. E fajok akadályozzák a fűz-nyár ligeterdők
természetes felújulását is. A mentett oldalon a Bokros-pusztán találunk még mocsárréteket, de
ezek szikesednek, degradálódnak (gyalogakácosodás, csillagpázsitosodás). A területet
juhokkal és szarvasmarhákkal legeltetik, ám az állatállomány jelentősen megcsappant (ez is
hozzájárulhatott a gyalogakác elterjedéséhez) (Deák J.Á. 2001d). A Nagyrét óparlagjai (1970-
es, 80-as években felhagyott szántók) azonban mocsárrétekhez közeli állapotot értek el, de
sajnos a privatizáció idején a szarvasmarha-legeltetés megszűnése után e gyepek jó részét
feltörték.
Drasztikusan visszaszorultak az ártéri mocsarak. A legveszélyeztetettebb helyzetben
talán a virágkákás-lándzsás hídőr társulás (Butomo-Alismatetum lanceolati) (Elléspart, Ugi-
rét), a tavi harmatkásás (Glycerietum maximae) (Mámairét felső fok, Rázsonyi Holt-Körös,
Bokrosi holtágak) és a tavi kákás (Schoenoplectetum lacustris) (Karabata-tó, Takács-rét,
Kelem) van. A nádasok és a gyékényesek a mentett oldali holtágak partján maradtak meg
leginkább. A Csongrád-Nagyréti TT. Nagy-Gombás nevű hullámtéri holtágának parti
zonációjában egy eddig ismeretlen növénytársulást találtam meg: az általam virágkákás-
zsiókásnak elnevezett társulás egy hullámtéri nem szikes zsiókás asszociáció.
A különféle hínártársulásoknak szintén a holtágak biztosítanak refúgiumot. A védett
fajok dominálta társulások közül a tündérrózsa-vizitök hínár (Nymphaeetum albo-lutae) a
Tiszaalpári Holt-Tiszában, a tündérfátyolos (Nymphoidetum peltatae) a bokros-pusztai
Téfölösben, a sulymos (Trapetum natantis) Bokros-puszta holtágaiban, a Köröszug
holtágaiban és a Körös hullámtéri holtágaiban, a vizipáfrány-társulás (Salvinio-Spirodelletum)
a Nagy-Gombásban és a Szakadásban, esetenként Bokros-pusztán vagy a Tisza menti
kubikgödrökben fordul elő.
Különösen a homoki területeken, Bokros környékén telepítettek akácosokat, erdei és
fekete fenyveseket, nemes nyárasokat, illetve különböző tűlevelűekkel elegyített lombos erdő
ültetvények. Ezek aránya azonban nem jelentős. Ezek ugyan hozzájárultak az erdősültség
növekedéséhez, de a jövőben kívánatos lenne az erdőtelepítéseket, felújításokat őshonos
fafajokkal végezni (kocsányos tölgy, fehér nyár).

A Szeged környéki táj változása az 1950-es évektől napjainkig

A XX. sz. második felében, a város megyeszékhellyé válása után, a szocializmus

idején rendkívüli mértékű extenzív növekedésnek indult (7. ábra). A város területi
növekedésének oka egyrészt az új lakónegyedek építése, másrészt az új ipari üzemek
létesítése. Mivel az 1950-es évekre Szeged város közvetlen környékének természetes
vegetációja szinte teljesen elpusztult, így a város elsősorban a szántók, kisebb részt
gyümölcsösök rovására terjeszkedett. A város meglévő magja köré új lakótelepek épültek, pl.:
Odessza (1962), Tarján (1966), Északi városrész (1976), Makkosház, Újrókus. 1973-ban
Szegedhez csatolták Algyőt, Kiskundorozsmát, Szőreget, Tápét, Gyálarétet (ez akkoriban 356
km2-re növelte a város területét). Az újonnan csatolt – a régebbi városmaghoz közelebb
elhelyezkedő - településrészek és a régebbi városmag közti területek ezen időszak alatt mind
beépültek. A Felsőváros és Tápé közé például a tarjáni lakótelep és a Petőfitelep kertvárosa
épült, míg Rókus és Kiskundorozsma közé elsősorban ipari létesítmények kerültek. Az elmúlt
50 év során a kertvárosok mérete, aránya is növekedett (Petőfitelep, Újpetőfitelep, Újszeged,
Béketelep, Ságvári–telep, Hattyas, Szentmihálytelek). A város mindeközben körülnőtte a régi
városmag peremén elhelyezkedő anyagnyerőgödrök regenerálódó, másodlagos mocsarait is

18
(pl.: Vértó, Búvár-tó, Sintér-tó, Csemegi-tó, Méntelepi Fehér-tó, Schanzer-tavak). A város
gazdasági-kultúrális pozíciójának növekedése a közelebbi és távolabbi területek népességét
(külterületi népességet, környező falvak és városok népességét) a városba vonzotta.
Mindemellett az elmúlt évtizedek során a szuburbanizációs és dezurbanizációs folyamatok is
jellemzőek lettek Szeged környékére. A javuló közlekedési infrastruktúra következtében
egyre többen költöznek a nagy lakótelepekből, és a városközpontból csendesebb, emberibb
kertvárosi negyedekbe (Szőreg, Kiskundorozsma, Újszeged), ami továbbnöveli e városrészek
terjeszkedési potenciálját. Az elmúlt évtizedek során a XIX. sz-i szőlők helyén
összesűrűsödött tanyacsoportok egyre inkább már-már falusias szerkezetet mutató kiskertekké
alakulnak (Neszürj-hegy (Szatymaz mellett), Baktó, Öreghegy, Sziksósfürdő, Subasa (Szeged
mellett)). Nemcsak hobbykertként, hobbytanyaként, vagy rekreációs településként
értelmezendőek e települések, mert mára már jelentős állandó lakossággal is bírnak. Neszürj-
hegy, Sziksósfürdő és Subasa belterületbe való vonása éppen napjainkban nyert aktualitást. A
Szegedet övező falvakba (Zsombó, Sándorfalva, Domaszék, Röszke, Deszk, Újszentiván)
történő kitelepülés is recens folyamat. A környező falvak, kertvárosok, kiskertes beépítésű
területek növekedése újabb antropogén terhelést jelent a természet számára, így a tájökológiai
szemléletű településtervezés (különösen a még számtalan természeti értéket rejtő
homokhátságon) ma már nélkülözhetetlen a még megmaradt természeti értékek megőrzése
szempontjából.
1965-ben Tápén hévízkeresés közben kőolajat találtak. Innentől datálódik a szeged-
algyői szénhidrogén-vagyon feltárása és kitermelése (Somorjai 1984). A kőolaj- és
földgázkitermelés jelentősen átalakította a Szeged és Algyő közti táj arculatát. A termelés
időközben a Tisza bal partján, a Maroszugban is megkezdődött, s ferde fúrásokkal
napjainkban a város alól is folyik a szénhidrogén kitermelés. Mindez kutak, olaj-, és
gázgyűjtő-állomások, egyéb technológiai létesítmények, ipartelepek létesítésével járt. A
nagyobb létesítmények (pl. Olajtechnológiai Ipartelep) megépítése során számos szikesedő
ártéri mocsárrét pusztult el. Ugyanakkor ellentétes folyamatok is lejátszódtak: azokon a
szántóföldeken, ahol olajkutakat létesítettek a termeléssel sokszor felhagytak, így azok az
elmúlt évtizedek alatt mocsárrétekké, szikes rétekké regenerálódtak (Szeged és Algyő közt).
A szeméttelep környékén a Felsővárosi-feketeföldek területén az elhibázott
erdőtelepítés és a legeltetés felhagyása miatt rendkívüli mértékben elterjedt az invazív,
nehezen írtható ezüstfa (Elaeagnus angustifolia). Ez ma Csongrád megye legnagyobb
összefüggő állománya. Az itteni szikesekre telepített erdők egyébként nagy arányban
tartalmaznak tájidegen fajokat.
A 70-es, 80-as évek terméke a Sándorfalvi-halastavak megépítése is, amely a
halastóvá átalakított Fehér-tótól keletre elhelyezkedő, utolsó „ős-fehér-tavi szikes
mocsarakat” semmisítette meg. A halastavat körülölelő gyepfragmentumok (ürmöspuszták,
mézpázsitos szikfokok, szikes rétek) azért még utalnak az egykori egybefüggő szikesekre.
A Szeged környéki tiszai és marosi hullámtér képe eléggé hasonlít a Csongrádnál
tárgyaltakra. A fűz-nyár ligeterdők itt is főleg a kubikgödrök és a folyópartok mentén
maradtak meg. Egyes regenerálódott állományok Szeged város belsejébe is „behatolnak” a
Tisza mentén (pl. Boszorkány-sziget, Újszeged). A Maros árterén a Vetyeháti-nyárfa már
régóta védett, de ma már a Maros ártér vizsgálati területre eső része a Körös-Maros Nemzeti
Park része. Vetyeháton erdőrezervátum kialakítása folyik. A gyomfafajok (gyalogakác
(Amorpha fruticosa), amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), zöld juhar (Acer negundo))
terjeszkedése itt is jellemző. A Szeged alatti Tisza szakaszon ezért a Vásárhelyi-Terv
Továbbfejlesztésének keretében az aljnövényzet ritkítását tervezik (vápa kialakítása). E
munkálatok során azonban a beavatkozást úgy kell végrehajtani, hogy az a természetes fűz-
nyár ligeterdők felújulási képességeit ne rontsa, a megmaradt természetes fajok is
továbbélhessenek. Fontos, hogy a beavatkozás nem lehet egyenlő az erdőirtással. A Szeged

19
környéki ártereken a hazai nyárak mellett azonban – főleg a hullámtér közepére – nemes
nyárasokat is telepítettek. Ezek hazai nyárakra, füzekre történő lecserélése indokolt lehet. A
nemes nyárasok helyén mocsárrétek rekonstrukciójára is érdemes lenne gondolni, hisz a
Szeged környéki hullámtereken az ártéri mocsárrétek teljesen eltűntek. Mocsárrét-
rekonstrukció azonban a hazai folyóink ártereiben kezelés nélkül (legeltetés, kaszálás) nem
lehetséges az invazív fajok agresszív terjedése miatt.
A vizsgálati terület homokhátságra eső részének erdősültsége alacsony, s sajnos az
akác, a fekete fenyő és az erdei fenyő dominálja. A tájidegen fajok erdészeti telepítése
azonban már a múlt században megkezdődött Sziksósfürdőn, ahol 1861-ben fenyővel
erdősítettek (Somorjai 1984). A Sziksósfürdő közelében a Vereshomoki-legelő helyén
végrehajtott erdőtelepítések természetvédelmi szempontból kimondottan károsnak
tekinthetők. Az erdőtelepítéssel ugyanis a védett és Magyarországon igen ritka tarka sáfrány
(Crocus reticulatus) jelentős termőhelyeit tették tönkre. E homoki sztyeppréti növény elszórt
példányai azonban továbbra is túlélnek, utalván az egykor nagyobb kiterjedésű állományokra
(2004-ben még a sziksósfürdői autóbuszmegállóban is nyílt!). Vannak azonban ebben a tájban
természetvédelmi szempontból jó kocsányos tölgyes és szürke nyáras telepítések is
(Sziksósfürdő közelében is), de számuk csekély.
Az 1960-as, 1970-es évek meliorizációja megpecsételte a Dorozsma-Majsai-
homokhátság kékperjés láprétjeinek, szikes rétjeinek és szikes tavainak sorsát. A semlyékek
pangóvizes területei ugyanis becstornázták (lásd Dorozsma-Majsai-főcsatorna, Domaszéki-
főcstorna), s a vizeiket elvezették. A pangó vizek eltűnésével az egykor nedves mélyedések
kiszáradásnak indultak, ugyanis a víz elvezetésével a talajvízszint is csökkent. A helyi, „ősi”,
természet közeli módon gazdálkodó tanyasi lakosság akkor és ma is értetlenséggel fogadta a
csatornák megépítését, mert az ott élő ember tudta, hogy a pangó vizet a homokon nagyon
meg kell becsülni; tudta, hogy a pangó víz az egy természetes jelenség, nem pedig egy
természeti csapás. A kiszáradással párhuzamosan a szikes tavak bő fűhozamú mézpázsitos
szikfokjai előbb szikes rétekbe, majd jellegtelen sovány csenkeszes (Festuca pseudovina)
homoki sztyepprétbe kezdtek el kiszáradni. Az üde láprétek teljesen eltűntek, sőt a kiszáradó
– szintén bőséges szénát adó, kaszálóként használt – kékperjés láprétek is elkezdtek homoki
sztyepprétbe átalakulni. Ez utóbbiak fajkészlete azonban természet közelibb, fajgazdagabb,
még több védett fajt (kosborfélék (Orchideaceae) képviselői) tartalmaz. A homokhátságon
gazdálkodók az élőhelyváltásból azt érzékelték, hogy nem tudnak kaszálni (nemhogy évente
kétszer, de egyszer se), sőt legelőként is egyre kevesebb állatot bírnak el a semlyékek.
Vízgazdálkodásról napjainkban e tájban nem beszélhetünk, mert a helyi gazdálkodók saját
elhatározásuk alapján zárja el, vagy nyitja meg a csatornákat. A 2004-es bő csapadékú tavasz
és az azt megelőző aszályok következtében egyre többen látták be a vízmegtartás
szükségességét. A csatornák elzárásában a természetvédelem is partner. A semlyékek
kiszáradását, a talajvízszint csökkenését azonban két további tényező is fokozza napjainkban:
az egyik a klíma szárazodása és melegedése, a másik pedig a locsológödrök létesítése.
A semlyékek területén már az elmúlt évszázadokban is ástak gödröket vályogvetés
céljából. E vályogvetőgödrök részben ma is használatban vannak, mások azonban
erodálódtak, s ezzel párhuzamosan regenerálódtak is. A szabályos, szögletes alakú
vegetációfoltok, a zavart, gyakran két élőhely közt átmenetet mutató fajkészlet, vagy a sok
egymás melletti, hirtelen váltást mutató, mikroélőhely azonban évszázadok után is utal e
tájsebekre. A locsológödrök létesítése a zöldségtermesztéshez kapcsolódik, ugyanis az
öntözővizet innen nyerik a termelők.
Amíg a vályogvető gödrök csak a talaj felső maximum 1-1,5 m-es rétegét érintik,
addig a locsológödrök méretben gyakran nagyobbak, s több méter mélyek. A
locsológödrökben a rétegvízig ásnak le, markológépekkel feltörve a semlyék alatt húzódó réti
mészkő réteget (ez az első vízzáróréteg). A kiásott talajt, szikes agyagot és réti

20
mészkőtörmeléket a locsológödör két szélén halmozzák fel. Az ilyen locsológödrök nyitott
„párolgási ablakot” jelentenek a talajvíz és az azzal érintkező rétegvíz számára. A
locsológödrök környéke másodlagosan szikesedik részben a párolgás, részben a gödör
peremén felhalmozott szikes altalaj hatására. A locsológödrök ráadásul tájképileg sem
esztétikusak, sokszor a legszebb, legértékesebb fajokat tartalmazó gyepek kellős közepén
létesítik őket (engedély nélkül). Szinte már nincs olyan gyep a Dorozsma-Majsai-
homokháton, amin ne létesítettek volna locsológödröket (a gazdálkodók nem a szántón
létesítik ezeket azért, hogy ne csökkentsék a termőterületüket). Félő, hogy a
zöldségtermesztés felfuttatásával az ilyen nem kívánt antropogén hatások növekszenek a
jövőben e tájban.
A Dorozsma-Majsai-homokhátság természeti értékeinek jövőbeli pusztulásához
azonban kétségtelenül az új M5-ös autópálya is jelentősen hozzá fog járulni. A regionális
gazdaságfejlesztéshez nélkülözhetetlen autópálya megépítése kissé tabutémának számít.
Készült ugyan hatástanulmány, de az ott leírtakat igen nagy valószínűséggel nem vették
figyelembe. Az új M5-ös autópálya nyomvonalának kijelölése jó példa arra, hogyan lehet
jelentős természeti károkat okozni, ha a tájökológiát, mint segédtudományt kihagyjuk a
tervezésből. A jelenleg tervezett útvonaltól alig 1 km-es eltéréssel (talán 2-3 km-nyi
pluszautópályaszakasz megépítésével) jelentős természeti károsítás nélkül meg lehetett volna
építeni az autópályát. Egyes érdekcsoportoknak viszont úgy tűnik ez nem állt érdekében. A
kérdés napjainkba annyira átpolitizálódott, hogy érdemi változtatásokra kevés az esély. A
téma szőnyeg alá söprése viszont nem megoldás; a hibákból tanulni kellene, hisz fog még
gyorsforgalmi út és autópálya épülni ebben az országban.

A Csongrád és Szeged környéki tájváltozásának kvalitatív és kvantitatív értékelése

A fentiekben ismertettem a táj változását, annak háttértényezőit. A megrajzolt

térképek élőhelykategóriái azonban 4 nagy csoportba vonhatók össze kvantitaív és kvalitatív
tájökológiai elemzés céljából. Ezek az alábbiak:
(1) természetes növényzettel fedett természeti terület (mindenféle természetes életközösség);
(2) degradált vagy regenerálódó (másodlagos) növényzettel fedett természeti területek (pl.
parlagok, halastavak, víztározók);
(3) tájidegen növényzettel fedett természeti területek (invazív fajok állományai, tájidegen
fajokból álló erdő (pl. akácos));
(4) nem természeti területek (szántók, gyümölcsösök, települések, telephelyek).
E 4 kategóriából álló térkép megrajzolása esetén jól kirajzolódnak azok a területek,
amelyek a természetmegőrzés szempontjából kulcsfontosságúak- ezek a természetes
növényzettel fedett természeti területek. Láthatóvá válnak azok a területek, ahol valamilyen
pozitív természetvédelmi kezeléssel a terület állapotán javítani lehet - ilyenek például egyes
homoki parlagok, amelyeken legeltetéssel 5-10 éven belül homoki sztyepprét regenerálódhat.
A tájidegen növényzettel fedett természeti területeken a cél a tájidegen fajok
őshonosra történő lecserélése (pl. amerikai kőrises erdő helyén fűz-nyár ligeterdő kívánatos a
hullámtéren, akácos helyett homokon kocsányos tölgy telepítése a természetvédelmi
szempontból jobb megoldás). A nem természeti területek ismerete azért fontos, mert ezek
növényzete jó részt degradált, így a tájba tervezett új létesítményeket, zöld mezős
beruházásokat ezekben lehet a legkisebb természetvédelmi kockázattal elhelyezni.
Ha a két mintaterületre e kategóriák alapján megrajzoljuk a természeti területek
aktuális kvalitatív térképét, akkor a természeti területek – védelemre érdemes területek –
láncolata, hálózata: a különböző magterületek és ökológiai zöld folyosók. E térképből
leolvashatjuk, hogy a Csongrádnál a Tisza, a Körös és a Vidre-éri szikfokrendszer a terület
legfontosabb zöldfolyosói (8. ábra). A Tisza és a Körös hullámtéri erdők, gyepek, holtágak

21
természet közeli állományait fűzi fel, míg a faágszerűen szétágazó Vidre-éri szikfokrendszer
szikes puszták, szikes mocsarak kusza hálózatát köti össze. Ezek azok a magterületek,
amelyeket érdemes lehet természetvédelmi oltalom alá helyezni. A Csongrád környéki
vizsgálati területen az alábbi védett területek találhatók: Kiskunsági Nemzeti Park Tőserdő-
Alpári-rét-Szikra tájegysége, Körös-Maros Nemzeti Park Körös völgy tájegysége, Kónyaszéki
TT. (országos jelentőségű természetvédelmi területet), Csongrád-Nagyréti Természetvédelmi
Terület (helyi jelentőségű természetvédelmi terület) (Rakonczay 2001, KNP 2001, KMNPIG
2002, Rakonczai 2002, Deák J.Á. 1998, 2001a, Rakonczai-Domokos-Várvölgyi et al. 2002,
Dobrosi-Deák-Deák J.Á. 2002).
A degradált-regenerálódó növényzettel fedett természeti területek jó részt parlagokat,
halastavakat, a tájidegen növényzettel fedett természeti területek pedig jó részt erdőket
jelölnek mind a csongrádi, mind a szegedi mintaterületen.
A szegedi mintaterületen a Tisza, a Maros és e két folyó holtágai mellett szintén a
Duna-Tisza köze felöl a Tisza irányába tartó erek (pl.: Matyi-ér) jelentik a táj zöld folyosóit
(9. ábra). Ezen kívül további jelentős természeti területeket találunk a Dorozsma-Majsai-
homokháton, amelyek a semlyékek és szikes tavak mozaikjai. E mozaikok lépegető kövek
(stepping stones), amelyek szintén zöldfolyosóként funkcionálnak, finoman beszőve a
homokhátságot. Jelentős természeti területek léteznek még a Fehér-tó környékén. A tó
jelenlegi formájában viszont másodlagosnak tekinthető. Szikes rétek mozaikjai hálózzák be
Algyő környékét is. Két további nagy kiterjedésű természeti terület van még Szeged
környékén. Mindkettő NATURA 2000-es Különleges Természetmegörzési Területnek (SAC)
van javasolva. Az egyik a szegedi repülőtér – amelyet Szegedi ürgés gyepnek is hívnak az ott
élő ürgepopuláció (Spermophillus citellus) miatt -, a másik, pedig a Szőregi-legelő, amely
Torontál Magyarországon maradt részének legnagyobb összefüggő gyepterülete (szikes rétje).
A fenn említett területek közül szintén csak kevés védett. Ilyen pl.: a Dorozsmai
Nagyszék, a szegedi Fehér-tó és a környező szikesek (Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet része) és
a Maros ártér (Körös-Maros Nemzeti Park része) (Tardy, 1996, Rakonczay 2001, Rakonczai-
Domokos-Várvölgyi et al. 2002, KMNP 2002).
Egészen másképp nézett ki a táj foltszerkezete a XVIII. század végén. Ha a természeti
területek történeti kvalitatív térképét készítjük el, s a fenti kategorizálást használjuk, akkor
megfigyelhető mind a két mintaterület esetén az, hogy egy folt vagy természeti terület (1)
vagy nem az (4). A természeti területek aránya mindkét esetben lényegesen nagyobb.
Csongrád környékén a természeti területek dominálják a tájat, s a nem természeti területek
csak elszórt foltokként jelentkeznek. A táj alapmátrixa Csongrád esetében a XVIII. sz. végén
tehát természetes vegetációból állt, ezzel szemben a XX.sz. végére a helyzet megfordul: az
alapmátrixot már a nem-természeti területek (szántók, szőlők, gyümölcsösök, települések)
alkotják, amelyben a természeti területek elszórt szigetként helyezkednek el (10. ábra).
Szeged esetében az ártér peremi területeken (Torontál, Röszke-Szeged-Fehér-tó vonal
mente) az alapmátrix már a XIX.században is a nem-természeti területekből állt (11. ábra).
Ezzel szemben az ártért és a homokhátságot – a csongrádi mintaterülethez hasonlóan – döntő
többségében természeti területek (mocsarak, gyepek) alkották. A helyzet a XX. sz. végére a
fent leírtakhoz hasonlóan alakult: a táj kulturtáj, amit a nem-természeti területek uralnak.
Mindkét mintaterületnél megfigyelhető az, hogy a XIX-XX. sz. folyamán lezajló
kultúrtájjá való átalakulása során az egyes kistájak közti határok nehezebben észrevehetőkké
válnak, egymáshoz hasonulnak a terjedő szántóföldi művelés miatt, ami uniformizálja a
kistájakat. Ez az uniformizáció különösen erős a Dél-Tisza-völgy, a Körösszög és a
Csongrádi-sík viszonyában (mindhárom tájon uralkodóvá vált a nagytáblás szántóföldi
művelés).
A XVIII. század végén Csongrád környékén 531 élőhelypoligon volt elkülöníthető,
míg Szeged környékén szintén közel ennyi: 583. Ebben az időszakban Csongrádon a

22
természeti területek foltszáma (368, a foltok 69%-a) még meghaladta a nem természeti
területekét, ám Szeged esetében a helyzet már ekkor is fordított volt (231, a foltok 39,6%-a).
Az elmúlt 200 év alatt a két mintaterület fragmentáltasága nőtt: Csongrád esetében 787-re
(+48,2%), Szeged esetében 1030-ra (+76,6%) növekedett a foltszám.
A két terület közül Szegeden nőtt jobban a táj fragmentáltsága (28,4%-kal jobban).
Megfigyelhető azonban az is, hogy a természeti területek foltszáma (és ezzel párhuzamosan
területe is) a XVIII. sz-hoz képest mindkét esetben csökkent: Csongrád környékén 226-ra (-
38,6%-os csökkenés), Szeged környékén 182-re (-21,2%-os csökkenés). Annak ellenére, hogy
a csökkenés Csongrád esetében nagyobb volt, még mindig több természeti terület őrződött
meg ott (Szeged rosszabb helyzetből indult). Mindezzel párhuzamosan a nem természeti
területek száma mindkét mintaterületen nőtt: Csongrád esetében 163-ról 413-ra (+253,4%),
Szeged esetében 352-ről 657-re (+186,6%). Így napjainkban a Csongrád környéki
élőhelyfoltok: 52,5%-a (több, mint fele), a Szeged környéki élőhelyfoltok 63,8%-a (több, mint
2/3-a) nem minősíthető természeti területnek!
A XX. sz. végére két olyan kategória is megjelenik, ami a XVIII. sz-ban nem volt
jellemző egyik mintaterületen sem. A degradált/részben regenerálódó növényzettel rendelkező
területek Csongrád esetében 65 (a foltok 8,26%-a), Szeged esetében ennél kicsit több: 97
foltot jelentenek (a foltok 9,4%-a). A tájidegen növényzettel fedett foltok Csongrádnál 83 (a
foltok 10,5%-a), Szegednél szintén kicsit több: 94 (9,1 %-a) foltot jelentenek. Mivel ez a
kategória jó részt tájidegen fafajú erdőket fed, s ezeket az erdőket is az ország erdősültségéhez
hozzá szokták adni, ezért, ha egy területen a „valódi” erdősültséget szeretnénk vizsgálni (az
olyan erdőkét, aminek van természetvédelmi értéke), akkor a fenti értékekkel az erdők arányát
csökkenteni kell.
Még megdöbbentőbb a természeti értékek pusztulása, ha azok területét vizsgáljuk.
Erre nézve a szegedi mintaterületre készítettem részletesebb számításokat, amik
összevethetők a csongrádi mintaterület jelenkori adataival. Az alábbiakban néhány
természetvédelmi szempontból fontos élőhelyet emelek ki.
A Szeged környéki ártéren például az ártéri mocsarak területe 6757,07 ha-ról 54,22
ha-ra csaökkent, az ártéri mocsárrétek aránya pedig 2754,26 ha-ról 24,59 ha-ra. Ez azt jelenti,
hogy mindkét élőhely esetén az eredeti élőhelyek több, mint 99%-a 200 év alatt elpusztult!
A nyílt vízfelületek hínárral elnevezésű kategória esetében növekedés tapasztalható,
ami a folyamszabályzásoknak köszönhető, hisz a Tisza egykori kanyarulataiból ilyen típusű
élőhelyek jöttek létre (118,87 ha-ról 171,93 ha-ra nőtt a kiterjedés (+44,6% növekedés)). A
puhafás ligeterdők (fűz-nyár ligeterdők) aránya szintén nőtt Szeged környékén az elmúlt 200
év alatt a spontán regeneráció és a telepítések hatására: 128,29 ha-ról 881,6 ha-ra (6,8-szoros
növekedés). A zátonynövényzet 13,95 ha-ról viszont a vizsgálati területen szinte 0-ra
csökkent.
Csökkenés mutatható ki a szikes rétek arányában (884,06 ha-ról 576,21 ha-ra (-
34,8%, közel 1/3-os csökkenés)), annak ellenére, hogy az eltűnt mocsárrétek jelentős része
ilyen élőhellyé alakult. A csökkenés oka a beszántásban és a beépítésben keresendő.
A Dorozsma-Majsai-homokhátság egykor domináns élőhelyének tekinthető homoki
sztyepprétek eltűnése szintén rendkívül drasztikus: 4088,4 ha-nyi területről 104,74 ha-ra
csökkent kiterjedésük a vizsgált Szeged környéki területen: a beszánások, beépítések és
erdőtelepítések miatt ezen élőhelyek 97,4%-a tűnt el! A láprétek ugyan régen is viszonylag
kisebb területet borítottak, azonban csökkenésük így is látványos: 116,34 ha-ról 40,15 ha-ra –
azaz ezen élőhelyek 2/3-da szintén megsemmisült!
Mi került ezen élőhelyek helyére? 822,1 ha lombos erdő ültetvény (tájidegen
fajokkal), 508,6 ha invazív fajokból álló erdő, 769,4 ha-nyi közlekedési hálózat. Érdekes a
szántóföldek arányának alakulása. A XVIII. sz. végén a vizsgálati területen már 16789,8 ha
kistáblás szántóföld létezett. 2000-re ezek aránya 10813,5 ha-ra csökkent (több, mint 1/3-os

23
csökkenés), de így is a szántók 60%-a kisparcellás Szeged környékén. A folyamatok háttérben
a szocialista nagytáblás gazdálkodásra való átállás és a kárpótlás áll. A kárpótlás ellenére
azonban Szeged környékén még mindig 7315 ha-nyi nagytáblás szántóföldet találunk (a
szántók 40%-a). A szántóföldek össz-aránya tehát nőtt az elmúlt 200 év alatt, de csak alig 8
%-kal.
Az elmúlt 200 év alatt a tanyasias települések aránya is jelentősen nőtt 69,08 ha-ról a
kapcsolódó nadrágszíj parcellákkal együtt 1301,39 ha-ra (több, mint 18-szoros növekedés).
A legdinamikusabb növekedést kétségtelenül maga a város mutatta. A vizsgált terület
csoportos települései és telephelyei 877,93 ha-ról 9081,54 ha-ra nőttek a XVIII. sz-tól
napjainkig. Ez 10,3-szoros növekedés!
Érdekes összehasonlítani szegedi mintaterület megmaradt természetes élőhelyeinek
összterületét a kisebb népességkoncentrációt tömörítő csongrádival. Ártéri mocsarakból 12-
szer több (Szegeden 54,22 ha, addig Csongrádon 650,88 ha), ártéri mocsárrétekből 60,6-szor
több (Szegeden 24,6, Csongrádon 1491,4 ha), szikes rétekből 2,26-szor több (Szegeden 576,2
ha, Csongrádon 1306,3 ha), sztyepprétekből 14-szer több (Szegeden 104,7 ha, Csongrádon
1504 ha), puhafás ártéri erdőkből 84%-kal több (Szegeden 881,6 ha, Csongrádon 1629,52 ha)
maradt meg Csongrád környékén. A folyóvizek aránya a két mintaterületen közel azonosnak
(500 ha) tekinthető. A kistáblás szántóföldek aránya Szeged környékén (10813,5 ha)
valamivel nagyobb (+12%), mint Csongrádon (9634,52). A nagytáblás szántóföldek aránya
viszont Csongrádon nagyobb (11749,6 ha, míg Szegeden 7315 ha (+60%)). A települések és
telephelyek összkiterjedése a szegedi mintaterületen több, mint 5-ször nagyobb (9081,5 ha),
mint Csongrádon (1747,6 ha).
Megvizsgálhatjuk azt is, hogy az összvizsgálati területhez képest (19x19 km) hány
százalékkal részesednek az egyes élőhelytípusok.
Csongrád esetében 2001-ben a nagytáblás szántóföldek 32%-ot, míg a kistáblás
szántóföldek 26%-ot tettek ki (12. ábra). Az őket követő települések, telephelyek 5%-kal
részesülnek. Csak 4-ik helyen következnek természetes élőhelyek: az ártéri mocsárrétek, a
fűz-nyár ligeterdők, a szikes rétek és az ürmös pusztákkal, egyéb szikesekkel átszőtt
sztyepprétek egyaránt 4-4%-kal részesednek. A lombos erdő ültetvények 3%-ot tesznek ki,
míg a nagy és kistáblás szőlők, a tanyák, az ártéri mocsarak, a hínárral borított nyílt
vízfelületek aránya egyaránt 2-2%.
Ehhez képest a szegedi mintaterület esetében 2002-ben 31%-kal a kistáblás szántók
álltak az első helyen, őket a települések és telephelyek 26%-os részesedése és a nagytáblás
szántók 21%-os részesedése követte (13. ábra). Negyedik helyen még mindig antropogén
élőhelyet találunk: a tanyákat (4%). A halastavak részesedése 3%-ot tesz ki az ötödik helyen -
ez a részesedési arány a Fehér-tónak köszönhető. A 6-ik helyen „holtversenyben” 2%-kal a
közlekedési hálózat elemeit, a lombos erdő ültetvényeket, az őshonos fafajú zavart (telepített)
erdőket, a puhafás ligeterdőket és a szikes réteket találjuk. Az 1%-os küszöböt a szikes
mocsarak, a folyóvizek, a hínárral borított nyílt vízfelületek és az invazív fafajokból álló
erdők lépik csak át.
Más volt a helyzet a XVIII. sz. végén Szeged esetében (14. ábra). Ekkor a kistáblás
szántóföldek 49%-kal részesedtek a kiválasztott mintaterületből. Viszont második helyen az
ártéri mocsarak álltak 19%-kal. A harmadik helyen a sztyepprétek (12%) következtek, amiket
az ártéri mocsárrétek követtek (8%). Ma ez utóbbi három élőhelytípus statisztikailag e
területen tájléptékben szinte nem kimutatható. A szikes rétek és kistáblás szőlők aránya
egyaránt 3-3% volt. Csak ezeket követték a folyóvizek és a települések 2-2%-kal.

24
Összegzés

Összességében megállapítható, hogy Csongrád egy természetközeli, hagyományos

gazdálkodást tükröző természeti táj volt 200 éve, míg Szeged közvetlen környéke már a
XVIII. sz. végén is átalakított agártáj volt. Az elmúlt 200 év folyamán mindkét tájban az
agrárjellegű élőhelyek kerültek túlsúlyba azzal a különbséggel, hogy a Szeged környéki tájban
az urbánus élőhelyek is rendkívül dinamikusan növekedtek úgy, hogy ezzel párhuzamosan az
agrárélőhelyek nagysága nemhogy csökkent volna, hanem még nőtt is. Szeged környékén az
urbánus élőhelyek az agrárélőhelyek, az agrárélőhelyek pedig a természeti területek rovására
növekedtek.
Mindez azt eredményezte, hogy Szeged környékén a tájra gyakorolt antropogén hatás
jóval erősebb volt, mint Csongrád környékén, ezért Szeged környékén kevesebb természeti
terület maradt meg. Ennek ellenére mindkét táj még mindig rejt számos természeti értéket,
amelyek jelentős része még mindig nem áll természetvédelmi oltalom alatt.
Az antropogén nyomás – különösen Szeged környékén a város további esetleges
növekedése és az autópályák, gyorsforgalmi utak megépítése révén tovább fog nőni.
A jövőbeli helyes döntések meghozatala előtt viszont tisztában kell lennünk azzal,
hogy milyen természeti értékeket pusztítottunk már el az elmúlt 200 év alatt saját hazánkban,
mi az, ami megmaradt, s hogyan őrizhető ez meg. Ennek tudatában talán a Dél-Alföldi Régió
fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket is ember- és természetbarátabb módon tudjuk
megoldani.

IRODALOM

Állami Erdészeti Szolgálat (1998a) Erdészeti üzemtervi térképek. Méretarány: 1:20.000. –

Szeged.
Állami Erdészeti Szolgálat (1998b) Kistelek-Sándorfalvi körzet erdészeti üzemterve. –
Szeged.
Bárány-Kevei, I. (1988) Talajföldrajzi vizsgálatok Szeged környékén. – Alföldi
Tanulmányok. Békéscsaba, pp. 25-31.
Bellon, T. (2000) Életmód a Tiszatájon (történeti-néprajzi vázlat). Kézirat - Tisza Program
2000, Szeged.
Bodrogközy, Gy. (1982) Ten-year changes in community structure, soil and hydroecological
conditions of the vegetation in the protection area at Mártély (S. Hungary). - Tiscia Vol.
XVII. Szeged, pp. 89-129.
Borhidi, A. – Sánta, A. (szerk.) (1999) Vörös könyv Magyarország növénytársulásairól I-II. -
TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, 362 p. (I), 404 p. (II.)
Bölöni, J.- Kun, A.-Molnár, Zs. (szerk.) (2003) Élőhelyismereti Útmutató. Kézirat – MTA-
ÖBKI, Vácrátót, 156 p.
CNES (1998) SPOT4-műholdfelvételek. – FÖMI, Budapest & MTA-ÖBKI, Vácrátót.
Deák, J. (1969) Műveleti növényeink leggyakoribb gyomnövényei és az ellenük való
védekezés Csongrád környékén. - Szakdolgozat, JGYTF, Szeged.
Deák, J. (1978) Csongrád város bel - és külterületének nevei. - Kézirat, Csongrád.
Deák J.Á.-Deák J. (1998) Csongrád Nagyréti Természetvédelmi Terület. - Raszter
Könyvkiadó & Nyomda, Csongrád, 12 p.
Deák J. Á. (2001a) Élőhelytérképezés és vegetációértékelés a csongrádi Köröszugban. -
Szakdolgozat, Ökológiai Tanszék, Szeged, 110 p.
Deák, J. Á. (2001b) Adatrekordok az IBOA adatbázisban. - Digitális adatbázis, MTA-ÖBKI,
Vácrátót.
Deák J.Á. (2001c) Az L 34-41-C 1:50,000-es szelvény CORINE élőhelytérképe. – Digitális

25
 adatbázis, MTA-ÖBKI, Vácrátót.
Deák, J. Á. (2001d) Csongrád Bokros-puszta természeti értékei. - Raszter Könyvkiadó &
Nyomda, Csongrád, 12 p.
Deák, J. Á. (2002) Az L 34-65-A 1:50,000-es szelvények CORINE Élőhelytérképe. –
Digitális adatbázis, MTA-ÖBKI, Vácrátót.
Dobrosi, D.-Deák, J.-Deák, J.Á. (2002) A Csongrád-Nagyréti Természetvédelmi
Terület természetvédelmi kezelési terve. - Kézirat, Csongrád.
Fekete, G. – Molnár, Zs. – Horváth, F. (szerk.) (1997) Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó
Rendszer (II.): Magyarországi élőhelyek. - Magyar Természettudományi Múzeum,
Budapest, 374 p.
FÖMI, Földmérési és Távérzákelési Intézet (2000) CORINE Felszínborítás CLC50
nomenklatúra 1.4. – Kézirat, Budapest.
Friedrich, B. (1858) Situations Plan des rechtuferigen Kilenczes-Felgyőer Consortiums in
der Csongradiner Ufen Theiss-Fluss-Section. 1:57.000. - K.K. Sectiones Ingenieurum,
Szeged.
Kincsek, I. (1996) Ásotthalmi Láprét Természetvédelmi Terület. - Agapé Kft., Szeged.
Karácson, I. (1908) Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1664-1666. -
Magyar Tudományos Akadémia Kiadó, Budapest.
Lányi, S. (1845) A Tisza folyó és árhatárának térképe Tettes Nemes Heves Vármegyében. –
In.: Sugár, I. (1989) A Közép-Tiszavidék két kéziratos térképe. Dobó István
Vármúzeum, Eger.
Lovas, J. (1987) Csongrád a pályázók között. – in: Szőlő és a Bor nemzetközi éve, Budapest.
KNPIG (2002) (Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága) (szerk.) A Kiskunsági Nemzeti Park
turistakalauza. - Házinyomda Kft. Kecskemét, pp. 18-19.
KMNP (2002): Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság (szerk.) - Ismertető anyag, Szarvas.
Magyar Honvédség (1988) Katonai térképek (L34-65-A-a, b, c, d). Méretarány: 1:25.000. -
Tóth Ágoston Térképészeti Intézet, Budapest.
Magyar Honvédség (1988) Katonai térkép (L34-65-A). Méretarány: 1:50.000. - Tóth
Ágoston Térképészeti Intézet, Budapest.
Magyar Honvédség (1992) Katonai térképek (L 34-41-C-a, b, c, d). Méretarány: 1:25.000. -
Tóth Ágoston Térképészeti Intézet, Budapest.
Magyar Honvédség (1992) Katonai térkép (L 34-41-C). Méretarány: 1:50.000. - Tóth
Ágoston Térképészeti Intézet, Budapest.
Magyar Királyi Térképészeti Intézet (1764-1787) Első katonai felmérés térképei.
Méretarány: 1:28.000. - Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest.
Magyar Királyi Térképészeti Intézet (1806-1869) Második katonai felmérés térképei.
Méretarány: 1:18.000. - Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest.
Magyar Királyi Térképészeti Intézet (1872-1887) Harmadik katonai felmérés térképei.
Méretarány: 1:75.000 – Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest.
Margóczi, K.-Urbán, M. - Szabados, B. (1988) "Csodarétek" a Dél-Kiskunságban. –
Kitaibelia III/2, pp. 275-278.
Molnár, Zs. (2000) A CORINE Élőhelytérkép jelkulcsa.- Kézirat. MTA-ÖBKI, Vácrátót.
Molnár, Zs.- Horváth, F. (2000) m-ÁNÉR élőhelylista. - Gólyahír III/13. pp. 8-10.
Mucsi, S. (szerk.) (1990) Magyarország kistáji katasztere I.. - Magyar Tudományos
Akadémia Földrajzi Kutató Osztály, Budapest, pp. 83-92, 200-203, 210-218, 314-322.
Nagy, M. (1954) Talajföldrajzi megfigyelések a Köröszugban. - Földrajzi értesítő. pp. 507-
543.
Pálfai, I. (2001) Magyarország holtágai. - Közlekedési és Vízügyi Minisztérium, Budapest,
pp. 70-71, 78-88, 146-149.
Rakonczai, J. – Domokos, A. –Várvölgyi, P. et al. (2002) Csongrád megye természeti

26
 értékei. – in.: Rakonczai, J. (szerk.) Napfényország. - Csongrád Megyei Önkormányzat,
Szeged, pp.: 93-131.
Rakonczay, Z. (2001) A Kiskunságtól Bácsalmásig - A Kiskunság természeti értékei. -
Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 185-195, 222-249, 285-287, 307-308.
Rónai, A. (1974) Felszíni képződmények. Méretarány: 1:200.000. – in.: Rónai, A. (szerk.):
Az Alföld Földtani Térképe. Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest, p. 2.
Somorjai, F. (1984) Csongrád megyei útikönyv. - Szeged Tourist Idegenforgalmi Hivatal,
Szeged, pp. 37-66, 101-105, 194-196, 199-200, 243-245, 270-272, 274-275.
Sövényházy, A. (1896) Adatok Csongrád monographiájához. - Csongrádi Állami Polgári
Fiúiskola Évkönyve, Csongrád, pp. 1-17.
Takács, P. (1989) Csongrád megye genetikai talajtérképe. - in.: Takács, P. (1989) Csongrád
megye középtávú öntözésfejlesztési koncepciójának talajtani megalapozása. –
Szakdolgozat, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Mezőgazdaságtudományi Kar,
Gödöllő.
Tardy, J. (szerk.) (1996) Magyarországi települések védett természeti értékei. - Mezőgazda
Kiadó, Budapest, pp. 179-181.
Timár, L. (1950) A Tiszameder növényzete Szolnok és Szeged között. - Annales
Biologicae Universitas Debreceniensis 1, Debrecen, 146 p.
Timár, L. (1953) A tiszamente Szolnok-Szeged közötti növényföldrajza. - Földrajzi
Értesítő 2, Budapest, pp. 87-113.
Tímár, L. (1954) A tiszazug növényföldrajza. - Földrajzi Értesítő, Budapest pp: 554-567.
Vertics, S. (XVIII. Század vége): Tiszán inneni részeken lévő Károlyi birtokok térképe.
Méretarány: 1:14.000 – Szentesi Levéltár, Szentes.
Zólyomi, B. (1967) Rekonstruált növénytakaró. Méretarány: 1:1,5 millió. – in.: Hortobágyi,
T. – Simon, T, (szerk.) (1981) Növényföldrajz, társulástan és ökológia,
Tankönyvkiadó, Budapest.

27
ÁBRÁK

1. ábra Csongrád környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XVIII. sz. végén

28
2. ábra Szeged környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XVIII. sz. végén

3. ábra Szeged környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XIX. sz. közepén

29
4. ábra Csongrád környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XIX és XX. század fordulóján

5. ábra Szeged környékének CLC-CÉT élőhelytérképe a XIX és XX. század fordulóján

30
6. ábra Csongrád környékének CLC-CÉT élőhelytérképe 2001-ben

7. ábra Szeged környékének CLC-CÉT élőhelytérképe 2002-ben

31
8. ábra Természeti területek kvalitatív térképe Csongrád környékén 2002-ben

32
9. ábra Természeti területek kvalitatív térképe Szeged környékén 2002-ben

33
10. ábra Természeti területek kvalitatív térképe Csongrád környékén a XVIII. sz. végén

34
11. ábra Természeti területek kvalitatív térképe Szeged környékén a XVIII. sz. végén

35
12. ábra A legfontosabb Csongrád környéki élőhelyek százalékos területi eloszlása 2001-ben

36
13. ábra A legfontosabb Szeged környéki élőhelyek százalékos területi eloszlása 2001-ben

ártéri mocsarak
szikes mocsarak
nyílt vízfelület hínárral
2% 1%1% 2%
2% ürmöspuszták, cickóróspuszták
2%
1% szikes rétek
1%
sztyepprétek (+ szikes foltok)
26%
puhafás ligeterdők

óparlag
őshonos fafajú zavart erdő

21% invazív fafajokból álló erdő

folyóvizek
nagytáblás szántóföldek

kistáblás szántóföld
3% tanyák
lombos erdő ültetvény
2%
mesterséges tavak, víztározók
4% halastavak
települések, telephelyek
közlekedési hálózat
31%

37
14. ábra
A legfontosabb Szeged környéki élőhelyek százalékos területi eloszlása a XVIII.sz. végén

3% 2%
ártéri mocsarak
19%
szikes mocsarak

nyílt vízfelület hínárral

ártéri mocsárrétek,
sásrétek
láprétek
1%
szikes rétek

szikes tavak, szikfokok,

8% vakszikek
sztyepprétek (+ szikes
foltok)
puhafás ligeterdők

folyóvizek
49% 3%
kistáblás szántóföld
1%
kistáblás szőlők

gyümölcsösök
12% települések, telephelyek

2%

38