V.C.

Andrews

HA SZÚR A TÖVIS
 A mű eredeti címe: If There Be Thorns
Copyright © by Virginia C. Andrews, 1980
Minden jog fenntartva!

Fordította: Fazekas László

A címlap Szikszai Gábor és Boros Zoltán munkája

Hungarian translation © Fazekas László, 1996

 Tartalom

ELŐSZÓ
ELSŐ RÉSZ
JORY
BART
ELŐJÁTÉKOK
CSERKÉSZÉS
CUKOR ÉS BORS
A SZÍVEM VÁGYA
ÁRNYAK
ELCSERÉLT GYEREK
MÁSODIK RÉSZ
A GONOSZ MESÉI
LECKÉK
HÁBORÚS SEBEK
HAZATÉRÉS
A KÉTSÉG TÖVISEI
A KÍGYÓ
SŰRŰSÖDŐ SÖTÉTSÉG
HARMADIK RÉSZ
MALCOLM DÜHE
AZ UTOLSÓ TÁNC
EGY MÁSIK NAGYMAMA
TISZTELD ANYÁDAT!
ÉVA ÓTA MINDIG
MADAME M.
AZ ISZONYÚ IGAZSÁG
A POKOL KAPUI
AZ IGAZAK DÜHE
HOL VAN ANYA?
AZ AJÁNDÉKAIM
A KUTATÁS
SUTTOGÁSOK
NYOMOZÁS
AZ UTOLSÓ VACSORA
VÁRAKOZÁS
AZ ÍTÉLET NAPJA
A MEGVÁLTÁS
JORY
BART
UTÓSZÓ
 Cathy és Chris, a Virágok a padláson és a Virágszirmok a szélben hősei úgy hiszi,
maguk mögött hagyták a múltat, sikerült lerázniuk annak terheit, zavartalanul élhetik
gyerekeikkel, Joryval, Barttal, és az örökbe fogadott Cindyvel nehezen kiküszködött új
életüket.
Kaliforniában költöznek, ahol senki sem ismeri őket, senki sem tud súlyos titkukról,
s nyugodt otthont teremtenek maguknak. A békesség azonban átmeneti. Titokzatos,
örökké lefátyolozott hölgy költözik a szomszédjukba, s vele egy különös viselkedésű
öregember, akiknek a felbukkanása földúlja a család életét. A kisebbik fiú, Bart
viselkedése egyre különösebbé, napról napra ijesztőbbé válik, mintha dédnagyapjának
Malcolmnak pusztító szelleme támadt volna föl benne, tönkretéve nemcsak környezetét,
hanem önmagát is.
Mi idézte elő a változást, kik a szomszédban lakó különös idegenek, mi a
magyarázata annak a rejtélyes, ijesztő eseményeknek, megmenekülnek-e Cathy és Chris
az újabb veszélytől? Ezekre a kérdésekre válaszol az öt regényből álló sorozatának újabb
mély pszichológiai ismerettel megírt kötetében a világhírű amerikai írónő.
Marynek és Joannak
 ELŐSZÓ
Késő este, amikor az árnyék már hosszúra nyúlt, csöndben, mozdulatlanul ültem Paul egyik
márványszobra közelében, és hallgattam, hogyan suttog társaival a kitörölhetetlen múltról, kajánul
felcsillantva előttem a jövőt is, amire nem akartam gondolni. A felkelő hold sápadt fényében
körülvettek örökké kínzó kétségeim, és azt suttogták a fülembe, hogy másként kellett volna
cselekednem. De hát képtelen voltam az indulataimon, hevesen fellobbanó érzelmeimen uralkodni.
Ma fedeztem föl az első ezüst szálat a hajamban, ez eszembe juttatta, hogy hamarosan nagymama
leszek, és a gondolattól megborzongtam. Milyen nagymama leszek? Milyen anya voltam? A csöndes,
édesen bódító estében Christ vártam, hogy mellém üljön, és csillogóan kék szeméből kiolvassam:
messze még a hervadás, nem fakuló papírvirág vagyok, hanem eleven, valódi.
Átölelt, én pedig fejemet a vállára hajtottam, ahol a legjobb helye volt. Tudtuk, hogy bele kell
nyugodnunk, történetünk már befejezéséhez közeledik, és el kell fogadnunk, amit Barttól és Jorytól
kapunk, legyen az a legjobb, vagy akár a legrosszabb.
Ez a történet Joryé és Barté, ők mesélik el, ahogyan emlékeznek rá.
ELSŐ RÉSZ
 JORY

Valahányszor apa nem tudott hazavinni a suliból, a sárga iskolabusszal mentem addig a helyig, ahol
reggelente egy vízmosás bokrai között elrejtettem a biciklimet.
Hazafelé beépítetlen területen kanyargó ösvényen kellett végigkerekeznem, míg végül
megpillantottam a tekintetemet mindig magához vonzó, hatalmas, kihalt házat. Gyakran
elgondolkodtam, vajon ki lakhatott benne korábban, és miért költözött el onnan? Valahányszor
odaértem, akaratlanul lelassítottam, tudva, hogy még néhány perc, és otthon vagyok.
Jó százméternyire volt onnan az otthonunk, magányosan egy kanyargós út mentén. A Marin megyei
Fairfaxben laktunk, körülbelül harminc kilométerre, északra San Franciscótól. A tőlünk nem messze
emelkedő hegyek túlsó oldalán fenyőerdők voltak és az óceán. Hűvös, néha dermesztően hideg vidék
volt a miénk. A köd hatalmas, gomolygó felhőkben borította el, gyakran egész napra valószerűtlenül
elmosódottá és idegenné változtatva a tájat. Kísérteties volt, egyben rejtélyes és izgatóan romantikus
is.
Nagyon szerettem az otthonomat, jobbat nem kívántam, de fátyolos, bizonytalan emlékét őriztem
egy hatalmas, spanyol mohától benőtt magnóliafákkal teli, déli kertnek is. Emlékeztem egy magas,
őszülő halántékú, sötét hajú férfira, aki a fiának szólított. Az arcát nem tudtam volna magam elé
idézni, de elevenen élt bennem az a meleg, biztonságot adó érzés, ami hozzáfűzött. Azt hiszem, a
gyermekkor elhagyásában az a lehangoló, hogy eljön az idő, amikor már senki nem elég nagy és erős
ahhoz, hogy fölemeljen, magához szorítson, és tökéletes biztonságot nyújtson.
Chris a harmadik férje volt anyámnak. Apám még a születésem előtt meghalt; Julian Marquet-nek
hívták, és a balett világában mindenki ismerte. Azonban dr. Paul Scott Sheffieldről, anya második
férjéről a dél-karolinai Clairmont határán túl nemigen tudott senki. Ugyanebben a déli államban,
Greenglenna városkában élt Madame Marisha, az apai nagyanyám. Minden héten írt, és minden
nyáron meglátogattuk. Úgy éreztem, legalább annyira szeretné, mint én, hogy a világ leghíresebb
balett-táncosává váljak, és ezzel neki és mindenkinek bebizonyítsam, hogy apám nem élt hiába.
Hetvennégy éves nagyanyámat semmiképp sem lehetett a hétköznapi, idős hölgyekhez hasonlítani.
Valamikor nagyon híres volt, és egyetlen pillanatra sem hagyta ezt feledésbe merülni. Egyszer azt
súgta, hogy nyugodtan szólíthatom anyának, de én ezt nem tudtam megtenni, mert már volt anyám, akit
nagyon szerettem. Ezért inkább Madame Marishának szólítottam, vagy Madame M.-nek, mint a
többiek.
Türelmetlenül vártuk minden télen esedékes dél-karolinai látogatásunkat, és gyorsan elfelejtettük,
mihelyt visszatértünk kis völgyünkbe, ahol hosszú, fenyőfából épült házunk állt.
– Biztonságos érzés a völgyben lenni, ahol nem fúj a szél – mondogatta gyakran anyám. Talán túl
gyakran is, mintha félt volna a széltől.
A széles ívben kanyarodó kocsibehajtó végénél leraktam a biciklimet, és bementem a házba.
Bartnak és anyának nyoma sem volt. A fenébe! Emma éppen a vacsorát készítette a konyhában. Ideje
nagy részét a tűzhely mellett töltötte, ami meg is látszott „kellemesen gömbölyű” alakján. Megnyúlt
arca zord volt, kivéve, amikor nevetett; szerencsére ez elég sűrűn megesett nála. Gyakran osztogatott
parancsokat: ezt tedd!, azt tedd!; mosolyával enyhítve szigorú hangja kellemetlenségét, bár Bart, a
testvérem többnyire ettől sem békült meg. Azt hiszem, Emma többet nyaggatta, mint engem, hogy
leszoktassa ügyetlenségéről. Ha tejet töltött magának, biztosan az asztalra csurgatta, állandóan
kiejtette a kezéből a poharat, mindent eltört, és mindennek nekiment. Asztalok dőltek fel, lámpák
borultak és estek le, amerre csak járt. Ha valahol a házban hosszabbító zsinór hevert a padlón, Bart
cipőjének az orra biztosan beleakadt, és vagy ő esett el, vagy a robotgép, a mixer, a rádió zuhant a
padlóra.
– Hol van Bart? – kérdeztem Emmától, aki éppen a sült hús mellé szánt krumplit hámozta.
– Megmondom őszintén, Jory, akkor vagyok boldog, ha olyan sokáig iskolában van, mint te. Már
attól is elfog a remegés, ha csak beteszi a lábát a konyhába. Rögtön abba kell hagynom mindent, és
lesni, hogy mit fog megint leverni, vagy minek megy újból neki. Még jó, hogy ott az a fal, aminek a
tetején annyit üldögél. Egyébként mi a csudát csináltok azon a falon?
– Semmit – feleltem, mert nem akartam elárulni, hogy gyakran átlopózunk rajta az elhagyott ház
kertjébe, hogy ott játsszunk. Elvben nem lett volna szabad átmennünk, de hát a szülőknek nem kell
mindent látniuk és tudniuk. – Hol van anya? – kérdeztem, mire Emma elmondta – amit egyébként is
tudtam –, hogy korán hazajött, nem tartotta meg a balettóráját.
– Tudom, a fél osztálya megfázott – válaszoltam. – De hol van most?
– Jory, nem tudok mindenkire állandóan odafigyelni, és közben a munkámat végezni! Pár perce azt
mondta, hogy fölmegy a padlásra, valami régi képekért. Nincs kedved utánamenni, és segítem neki?
Ilyen finoman adta tudtomra Emma, hogy az útjában vagyok. Elindultam hát a padlásra, ahová a ház
hátsó felében, a gardróbból nyílt a feljárat Alig mentem át a nagy nappalin, amikor hallottam, hogy
nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Legnagyobb meglepetésemre apát láttam az előszobában, de olyan
különös kifejezés volt szép kék szemében, hogy nem tudtam, szólhatok-e hozzá, nem zavarom-e.
Tétován vártam és figyeltem, hogy mit fog csinálni.
Letette az orvosi táskáját, a hálószobája felé indult, de látva, hogy a gardrób ajtaja résnyire nyitva
van, megállt, és akárcsak én, a padlásról leszűrődő, halk balettzenét hallgatta. Mit csinált vajon
odafent anya? Ismét táncolt? Hogyha megkérdeztem, miért kell azon az egészségtelen, poros helyen
táncolnia, azt mondta, a por és a hőség ellenére is „muszáj” csinálnia.
– Ne beszélj erről apádnak! – figyelmeztetett többször is. Amikor megkérdeztem, hogy miért, egy
ideig nem járt fel, de aztán újból elkezdte.
Elhatároztam, hogy ezúttal én is fölmegyek. Meg akartam hallgatni, hogy mit fog mondani, mert
biztosra vettem, hogy apa rajtakapja.
Lábujjhegyen osontam utána a meredek, keskeny lépcsőn. Apa pontosan a tetőgerendáról lógó,
csupasz villanykörte alatt állt meg, és anyát figyelte, aki – mintha nem is látta volna – tovább táncolt.
Egyik kezében porolót tartott, és játékosan hol ezen, hol azon a tárgyon húzta végig, Hamupipőkét
alakítva, nem pedig Auróra hercegnőt, bár a lemezről, ami az öreg lemezjátszón forgott, a
Csipkerózsika zenéje szólt
Hűha! Nevelőapám arca egészen elváltozott. Rémület ült ki rajta, látni lehetett, hogy anya – pusztán
amiért a padláson táncol – kínzó fájdalmat okoz neki. Különös. Tizennégy éves voltam, Bart pedig
kilenc, mindketten nagyon messze még a felnőttkortól. Fogalmam sem volt, mi játszódik le közöttük.
Egymás iránti szeretetük szembetűnően különbözött a barátaim szüleinél tapasztalttól. Érzéseiket
sokkal hevesebben, mélyebben, szenvedélyesebben fejezték ki. Ha azt hitték, senki nem látja őket,
akkor is egymásban gyönyörködtek, és nem tudott úgy elmenni egyik a másik mellett, hogy meg ne
érintse.
Kamasz lévén jobban figyeltem a példaképeim viselkedését, és gyakran elgondolkodtam, milyen
sok arca van a szüleimnek. Egy a kívülállók számára, egy Bartnak és nekem, és egy harmadik, a
leghevesebb érzelmekkel teli csupán egymásnak. (Honnan is sejthették volna, hogy két fiuk nem
fordítja el a tekintetét, ha egymással vannak elfoglalva?)
Azt természetesen nem tudhattam, hogyan viselkedik a többi felnőtt, és különösen a szülők.
Apa csak állt, és nézte, hogyan csinálja anya szédítően pörögve egyik villámgyors piruettet a másik
után, hosszú, szőke haja szétterült a levegőben. Szűk, hófehér mezt és balettcipőt viselt, és én
elbűvölten néztem, hogyan döfködi végig a kardként kezében tartott porolóval a már rég kinőtt, ócska
bútorokat. A padlón és a polcokon mindenütt törött játékok, kisautók, rollerek, használat közben
megsérült tányérok voltak, amiket félrerakatott Emmával, arra számítva, hogy egyszer még
megragasztják őket. A tollsöprű minden érintésére millió csillogó porszem szállt fel, és szilaj táncba
kezdett a padlásra bevetődő napsugárban. Elfáradva ismét leülepedtek, és megpihentek, hogy az
újabb suhintásra megint a magasba röpüljenek, és folytassák vad kerengésüket.
– El innen! – kiáltotta anya olyan hangon, ahogy a királynő beszél a rabszolgáival. – Tűnjetek el, és
vissza se gyertek! Ne kínozzatok többé! – és csak pörgött tovább, de olyan sebesen, hogy pusztán a
látványtól is szédülni kezdtem, és elködösült a tekintetem. A fejét büszkén fölszegte, a lába magasan
villant, és olyan tökéletes fouette-ekett csinált, amilyeneket színpadon sem láttam még soha.
Szenvedélyesen, tökéletesen a táncba feledkezve, egyre gyorsabban forgott, pontosan a zene ütemére,
olyan drámai cselekménnyé avatva a tollsöprűvel végzett, egyszerű házimunkát, hogy a
legszívesebben odaperdültem volna mellé, hogy a partnere legyek, mint egykor az igazi apám.
Ehelyett azonban csak álltam a lassan bíborszínűvé váló fényben, és akaratlan tanúja lettem annak,
amit jobb lett volna nem látnom.
Apa megpróbálta összeszedni magát, és nagyot nyelt, mintha gombóc lenne a torkában. Anya olyan
szép volt, olyan fiatal, olyan édes! Harminchét éves volt, de megjelenése csodálatosan fiatal, és olyan
könnyen sebezhető egyetlen durva szótól is. Akárcsak bármelyik, a balettet nála tanuló, tizenhat éves
lány.
– Cathy! – kiáltott rá apa, olyan heves indulattal ragadva fel a tűt a lemezről, hogy az sercegve
végigszántotta a fekete műanyagot. – Elég! Mit csinálsz?!
Anya meghallotta a kiáltást, tettetett rémülettel verdesni kezdett karcsú, hófehér karjával, és a
bourré-nak nevezett, gyors, apró léptekkel elindult apa felé, de csak azért, hogy melléje érkezve
gyors piruettek sorozatával kerítse körbe, és játékosan végigsimítson rajta a porolóval.
– Hagyd abba! – kiáltotta ismét apa, és a kezéből kiragadta, és indulatosan elhajította a tollseprűt.
Megmarkolta anya derekát, bíborvörösre vált arccal hozzászorítva a karját az oldalához. Nem tudom,
mennyi ideig tartotta, de végül engedett a szorításon, és a karok törött madárszárnyként megrebbentek,
anya rémülten a torkához kapta a kezét. Kék szeme egyre tágabbra nyílt és mélyebbé vált. Telt ajka
remegni kezdett, és lassan, küszködve arra fordult, amerre apa mutatott.
Én is odanéztem, és csodálkozva láttam a padlás átépítésre szánt részében a két egyforma ágyat.
Apa azt ígérte, hogy berendez nekünk egy edzőtermet. De hogy két ágy is legyen a sok holmi között!
Minek?
Tompa, ijedt hangon végre megszólalt anya is.
– Chris? Már itthon vagy? Nem szoktál ilyen korán…
 Apa ismét megragadta, és én vártam, hogy azt mondja neki, ne táncoljon többé a padláson, mert
száraz, poros levegője árthat az egészségének. Magam is tapasztaltam már, hogy anya, ha rákérdeztem,
nem tudta megmagyarázni, miért teszi ezt.
– Cathy, igaz, hogy én hoztam fel az ágydeszkákat, de miért raktad össze őket?! – kérdezte apa
ingerülten. – Hogyan tudtad felcipelni a matracokat? – Kis szünetet tartva megpillantotta az ágyak
között a piknikes kosarat. – Cathy! – kiáltott fel, ha lehet, az előzőnél is izgatottabban. – Mindennek
meg kell ismétlődnie? Nem tudunk tanulni mások hibájából? Feltétlenül újra kell élnünk mindazt, ami
már elmúlt?!
Újraélni? Nem értettem, miről beszél.
– Catherine – folytatta apa nyugodt, komor hangon –, ne állj mozdulatlanul, és ne vágj olyan ijedt
arcot, mint a csintalanságon kapott gyerek! Miért van itt ez a frissen felhúzott, két ágy? Mi szükség a
piknikes kosárra? Nem láttuk éppen eleget, hogy egész életünkre elegünk legyen belőle?
Arra gondoltam, anya talán azért állította föl az ágyakat, hogy ledőlhessünk valamire a rengeteg
gyakorlás után, hiszen előfordult, hogy amikor befejeztük, a fáradtságtól állni sem bírtunk. A piknikes
kosár pedig egészen közönséges darab volt, miért ne lehetett volna ott.
Közelebb lopakodtam, és elbújtam egy vastag, a tetőt támasztó gerenda mögött Úgy éreztem, mintha
fájdalom sugárzott volna belőlük, friss és eleven, akár az új, még be nem hegedt seb. Anya
szégyellőssé és félénkké vált, az az ember pedig, akit apámnak neveztem, csak értetlenül nézte. Mint
aki a legszívesebben a karjába kapná, hogy megbocsássa neki, bármi rosszat is tett.
– Cathy, Cathy! – esdekelt fájdalmas hangon. – Ne légy olyan, mint ő!
Anya dacosan fölszegte az állát, kihúzta a vállát, és kihívó, büszke tekintettel végigmérte. Gyors
mozdulattal kisimította arcából a haját, és kedvesen rámosolygott. Csak azért tette volna, hogy apa ne
tegyen fel több kérdést, amire nem akart válaszolni?
Mintha hideg fuvallat söpört volna végig a homályos padláson. Jeges borzongás kúszott végig a
gerincemen, azt hittem, menten elsüllyedek, és rettentően szégyelltem magam a leskelődésemért. Ez
Bart szokása volt, nem az enyém. De hogyan menekülhettem volna el észrevétlenül? Ott kellett
maradnom a rejtekhelyemen.
– Nézz rám, Cathy! Nem vagy már felelősséggel nem tartozó, édes kislány, és ez nem játék.
Semmilyen elfogadható oka nincs, hogy ezek az ágyak itt legyenek, és a piknikes kosár még erősebb
félelemmel tölt el. Mi az ördögöt tervezel?
Anya széttárta a karját, mintha meg akarta volna ölelni, de apa eltolta magától, és ingerülten
folytatta: – Ne próbálj kedveskedéssel leszerelni, amikor annyira félek, hogy görcsbe rándul a
gyomrom! Mindennap azt kérdezem magamtól, hogyhogy nem fáradtam bele az életbe, és még mindig
ugyanúgy szeretlek, mint régen. Mert hiába múlnak az évek, változatlanul szeretlek, szükségem van
rád, bízom benned. Ne akard valami undorító dologgá változtatni ezt a szerelmet!
Zavar és félelem homályosította el anya tekintetét, és biztos voltam benne, hogy ugyanazt érzem én
is. Azt jelentették-e apa szavai, hogy nem szereti igazán? Anya ismét az ágyakra nézett, meglepődve,
mintha először látná őket
– Segíts rajtam, Chris! – kérte elkeseredett hangon, és közelebb lépve apához, megint széttárta a
karját. Választ nem kapott, csak elutasító fejrázást, és ekkor könyörgő hangon így szólt: – Kérlek, ne
rázd a fejed, és ne tégy úgy, mintha nem értenéd! Nem emlékszem rá, hogy megvettem a kosarat,
tényleg nem! Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy feljövök ide, és összerakom az ágyakat, de amikor
ma feljöttem és megláttam, hogy itt vannak, azt hittem, te állítottad össze őket
– Cathy! Nem én raktam oda az ágyakat!
– Gyere elő az árnyékból! Nem látlak tisztán. – Kecses kezével mintha láthatatlan pókhálókat
söpört volna félre, majd úgy csodálkozott a kezére, mintha az akaratától függetlenül cselekedett volna
– vagy valóban az ujjait gúzsba kötő pókhálót látta?
Ahogyan apa, én is újból körülnéztem. Soha nem volt még olyan tiszta a padlás. A padlót
felsöpörték, a régi holmikkal teli dobozok rendben sorakoztak. Anyának még arra is volt gondja, hogy
papírvirágokkal díszítse a falakat, otthonossá varázsolja a rideg teret.
Apa bámult rá, mint az őrültre. Szerettem volna tudni, mit gondol, és miért nem tudja, mi baja
anyának, pedig ő volt a világon a legjobb orvos. Arra gondolt, hogy csupán tetteti anya a
feledékenységet? Esetleg éppen az ellenkezőjéről győzte meg a zavart, ködös tekintet? Így történhetett,
mert szelíd, kedves hangon azt mondta: – Ne nézz ilyen rémülten, Cathy! Nem kell már a hazugság
tengerében evickélned, vagy hasztalan küszködnöd valami gyilkos, láthatatlan örvénnyel! Nem
süllyedsz el! Nem húz le a mélység! Nincs többé rémálom! Nem kell szalmaszálba kapaszkodnod,
amíg itt vagyok neked! – Azzal kitárta előtte a karját, és anya valóban úgy kapaszkodott belé, mintha
attól félt volna, hogy vízbe fullad. – Nincs semmi baj, drágám! – suttogta a hátát, majd az arcát
simogatva, letörölve róla a kibuggyanó, kövér könnycseppeket. Szelíden fölemelte az állát, és lassan
hozzáhajolva megcsókolta. A csókjuk hosszú ideig tartott, én addig a lélegzetemet is visszafojtottam.
– A nagymama meghalt. Foxworth Hall porig égett.
Foxworth Hall? Az meg mi a csuda lehetett?
– Nem, Chris, nem úgy van! Nemrég hallottam, hogy feljön a lépcsőn, pedig te is tudod, hogy fél a
zárt, szűk helytől. Hogyan jöhetett fel akkor mégis?
– Álmodban hallottad a lépteket!
Megborzongtam. Mi az ördögöt beszéltek? Miféle nagymamáról volt szó?
– Igen – felelte halkan anya, végigcsókolva apa arcát. – Azt hiszem, akkor történt, amikor fürdés
után elaludtam a hálószoba előtti teraszon. Nem emlékszem rá, hogyan jöttem fel ide. Nem tudom,
miért tettem, és azt sem, miért táncoltam, hacsak nem kezdek megőrülni. Néha úgy érzem, mintha ő
lennék, és gyűlölöm magam!
– Nem, te nem vagy ő, és anya is sok ezer kilométernyire van innen, soha többé nem tud ártani
nekünk. Ötezer kilométer választ el bennünket Virginiától, és az az idő régen elmúlt. Ha kétséged
támad, gondolj arra, hogy ha a legrosszabbat elviseltük, nem hihetjük-e joggal, hogy a jóra érdemesek
vagyunk?!
##Menekülni akartam, és maradni is. Úgy éreztem, elsüllyedek a szavak tengerében, mert semmit
nem értettem abból, amit mondtak. Idegennek láttam a szüleimet – fiatalnak, kevésbé erősnek, nem
magabiztosnak, mint megszoktam.
– Csókolj meg! – suttogta anya. – Ébressz fel, és űzd el a kísérteteket! Mondd, hogy szeretsz, és
mindig szeretni fogsz, bármit is csinálok!
Apa örömmel megtett mindent, amire kérte, és mikor sikerült meggyőznie, anya azt kérte, hogy
táncoljon vele. Visszarakta a tűt a lemezre, és a padláson újból felhangzott a zene.
Picire összezsugorodva figyeltem, hogyan próbálja apa megcsinálni a bonyolult balettlépéseket,
amik számomra már olyan könnyűek voltak. Nem volt elég képzett és kecses ahhoz, hogy méltó
partnere lehessen anyának, és fájt nézni az erőlködését. Anya is ráébredhetett, mert hamarosan másik
zenét tett fel, amelynek az ütemére már apa is képes volt vezetni.

Sötétben táncolunk, amíg tart a dal,

Sötétben forgunk…

Apa végre magabiztosan lépkedett, magához szorítva anyát, és arcát az arcához szorította,
miközben könnyed léptekkel siklott vele a deszkán.
– Hiányoznak a papírvirágok, amik megrebbentek minden mozdulatunkra – mondta halkan anya.
– Odalent, a lépcső alján pedig az ikrek csöndben nézték az egyszerű, fekete-fehér tévét. – Anya
behunyta a szemét, a hangja szelíd volt, álmodozó. – Tizennégy éves voltál, és én – szégyenemre –
már akkor is szerettelek.
Szégyenére? Miért?
De hiszen tizennégy éves korában még nem is ismerte! Mozdulatlanná merevedtem, és
megpróbáltam felidézni, mikor és hol találkoztak először. Anya a húgával, Carrie-vel kényszerült
elmenekülni otthonról azután, hogy a szülei autóbalesetben meghaltak. Buszra szállva délre utaztak,
útközben találkoztak Hennyvel, a kedves néger nővel, aki elvitte őket a gazdájához, dr. Paul
Sheffieldhez. Ő pedig nagylelkűen befogadta a két gyereket, meleg otthont adva nekik. Anya
tehetségesen táncolt, és balettiskolába járt, ott találkozott Julian Marquettel, azzal az emberrel, aki
később az apám lett Én nem sokkal apám halála után születtem. Később anya feleségül ment Paul
bácsihoz, Bart apjához. Hosszú idő telt el, amíg megismerte Christ, Paul bácsinak az öccsét. Hogyan
szerethette hát Chris már tizennégy éves korában? Hazudtak volna nekünk? Ó, a mindenit…!
A zene közben elhallgatott, és ők folytatták a vitát.
– Rendben van, látom, jobban érzed magad – kezdte apa. – Esküdj meg rá, hogy bármi történik is
velem, akár holnap, akár évek múlva, hogy soha, de soha nem zárod be Bartot és Joryt a padlásra,
hogy szabadon férjhez mehess!
Csodálkoztam, hogy anya indulatosan felcsapja a fejét, és rákiabál apára: – Hát ezt gondolod
rólam? Az ördög vigyen el, ha azt hiszed, hogy annyira hasonlítok hozzá! Lehet, hogy én raktam össze
az ágyakat. Lehet, hogy én hoztam fel ide a kosarat. De soha, még csak eszembe sem jutott, hogy…
hogy… Chris, te is tudod, hogy képtelen lennék megtenni!
Mit volna képtelen megtenni?
Apa akkor megeskette. Indulattól szikrázó, kék szemével szó szerint kényszerítette, hogy fogadalmat
tegyen.
Az izzadságtól gyöngyöző homlokkal, sajgó szívvel figyeltem őket, nagyon csalódtam apában, aki
tudhatta, hogy erre semmi szükség. Anya úgysem tette volna meg. Képtelen volna olyat csinálni.
Szeretett engem és Bartot. Még ha komoran, sötéten fénylő szemmel nézett is néha, akkor sem zárt
volna be soha bennünket a padlásra.
Apa ott hagyta, ahol addig álltak, és határozott léptekkel a kosárhoz ment Felkapta, kinyitotta a
zsalugátert, és gyors mozdulattal kihajította az ablakon. Megvárta, amíg a földhöz csapódik, és csak
aztán nézett újból anyára.
– Lehet, hogy megismételjük a szüleink bűnét, hogy együtt élünk. Lehet, hogy végül Joryra és Bartra
súlyos megrázkódtatás vár… úgyhogy este, lefekvés után ne susogj arról, hogy fogadjunk örökbe még
egy gyereket! Nem rakhatjuk másra azt a terhet, amit nekünk kell cipelnünk! Hát nem érted, Cathy,
hogy amikor összeállítottad ezeket az ágyakat, akkor öntudatlanul arra készültél, amit tennél, ha
kiderül a titkunk?
– Nem – ellenkezett anya, tehetetlenül széttárva a karját. – Nem tenném meg. Képtelen volnék…
– Emlékezz arra, amit mondtál! – vágott közbe határozott hangon apa. – Mindegy, mi történik, nem
fogjuk, vagy nem fogod a padláson elzárni a gyerekeinket, hogy megóvd magadat vagy engem!
– Szörnyű, hogy ilyesmi egyáltalán az eszedbe jutott!
– Megpróbálok türelmes lenni. Megpróbálok hinni benned. Tudom, hogy rémálmaid vannak, és azt
is, hogy még mindig kínoz ifjúkorunk szörnyű emléke. Azonban becsületesen szembe kell nézned
önmagaddal! Nem tanultad meg, hogy az eltemetett emlék gyakran a felszínre tör, és valósággá válik?
Apa visszament anyához, a karjába vette, megcsókolta, és szelíden simogatni kezdte, a hangja is
egészen más volt, mint korábban, anya pedig elkeseredetten kapaszkodott belé. (Miért volt olyan
elkeseredett?)
– Cathy, szívem, szabadulj meg a félelemtől, amit a gonosz nagyanya ültetett beléd! Azt akarta,
hogy higgyünk a pokolban és a bűnhődés örökös kínjában. Pokol pedig nincs, csak az, amit mi
teremtünk magunknak. Mennyország sincs, csak amit mi építünk. Ne lopd el morzsánként a hitemet, a
szeretetemet „öntudatlan” tetteiddel! Számomra nincs élet, ha nem szerethetlek.
– Akkor ne látogasd meg nyáron anyádat! Apa fölemelte a fejét, és fájdalmasan nézett a
messzeségbe. Óvatosan lecsúsztam a padlóra, és a lábamat magam alá húzva csak bámultam őket Mi
történt? Miért ez az erős félelem hirtelen?
 BART

– És a hetedik napon az Úr megpihent – olvasta Jory, miközben alaposan ledöngöltem az

árvácskamaggal meghintett földet. Mindig olyankor csináltuk, hogy kikeljenek május ötödikére, Carrie
nagynéném és Cory nagybátyám születésnapjára. A kis nagynéniére, és a kis nagybácsiéra, akiket soha
nem láttam. Régen meghaltak mindketten. Még a születésem előtt. A családunkban könnyen haltak az
emberek. (Nem tudom, miért szerették annyira az árvácskát. Ostoba, jelentéktelen kis virág.)
Szerettem volna, ha anyának nem olyan átkozottul fontos megemlékezni a halottak születésnapjáról.
– Kitalálod, mi történt még? – kérdezte Jory, mintha a kilencévesek ostobák lennének, ő meg nagy,
okos felnőtt. – Kezdetben, miután az Úr megteremtette őket, Ádám és Éva ruhátlanul élt az
édenkertben. Aztán egy szép napon a gonosz, beszélő kígyó azt mondta nekik, hogy bűnös dolog
meztelenül járni, mire Ádám magára rakott egy fügefalevelet.
A fenébe… Meztelenül jártak, közben nem is tudták, hogy tilos.
– Éva mit vett fel? – kérdeztem, és körülnéztem, hátha találok valahol egy fügefalevelet. Azon a
dallamos, mesélő hangon folytatta az olvasást, ami állandóan azokba a régi időkbe repített vissza,
amikor az Úr mindenkin rajta tartotta a szemét – még a kígyókkal beszélgető, meztelen embereken is.
Jory mindig azt mondta, hogy a bibliai történetekre gondolva zenét hall, és én dühös voltam és
féltékeny, amiért táncolni tud olyan zenére, amit én még csak nem is hallok. Butának és fölöslegesnek
éreztem magamat. – Hol találhat az ember fügefalevelet, Jory?
– Miért?
– Ha szerezni tudnék egyet, akkor levetném a ruhámat, és azt viselném.
Jory elnevette magát.
– Csak egy módja van, hogy a fiúk fügefalevelet viseljenek, Bart, és te attól biztosan elszégyellnéd
magad.
– Dehogy!
– Dehogynem!
– Én soha nem szégyellem magam.
– Akkor honnan tudod, milyen az? Különben láttad már apát egy szál fügefalevélben?
– Nem… – feleltem, de aztán eszembe jutott, honnan is tudhatnám, amikor még fügefalevelet sem
láttam, és ezt meg is mondtam Jorynak.
– Megismernéd, ha lámád – felelte, és újból nevetett, csak azért, hogy gúnyolódjon rajtam.
Aztán felpattant, és egyetlen hosszú ugrással, amiért mindig irigyeltem, fönntermett a
márványlépcső tetején. Én csak baktattam mögötte. Bárcsak olyan kecses lettem volna, mint ő! Jó lett
volna ugyanúgy táncolni, hogy mindenki szeressen. Jory nagyobb, idősebb és agyafúrtabb volt.
Várjunk csak! Eszembe jutott, hogy ha nagyobb nem is, de agyafúrtabb azért lehetek. A fejem nagy
volt, tehát az agyamnak is nagynak kellett lennie. Még nőnöm is kellett, annyira, hogy Joryt is
elhagyjam. Magasabb akartam lenni, mint apa, magasabb, mint az óriás a „Jancsi és a bab”-ban, pedig
az aztán nagyobb volt mindenkinél!
 Kilencéves… pedig én már tizennégy akartam lenni
Jory a lépcső tetején várt, hogy utolérjem. Szemtelen! Utálatos! Az biztos, hogy az Isten nem volt
hozzám kegyes, amikor az ügyességet osztotta. Emlékszem, négyéves voltam, amikor Emma
mindkettőnknek adott egy-egy sárga, pihés kiscsibét Soha életemben nem tartottam még olyan finomat
a kezemben. Gyönyörködtem benne, szagolgattam a finom, babaillatú tollát, mielőtt óvatosan leraktam
volna a földre – és hát az a buta csibe nem holtan bukott orra!
– Agyonszorítottad – mondta apa, aki értett az ilyesmihez. – Figyelmeztettelek, hogy ne fogd túl
erősen. A kiscsirkék nagyon törékenyek, óvatosan kell bánni velük. A szívük nagyon közel van még a
testük felszínéhez. Legközelebb finomabban bánj vele, rendben?
Akkor azt hittem, az Isten rögtön agyonsújt egy villámmal, bár tulajdonképpen leginkább ő volt a
hibás abban, ami történt. Nem az én bűnöm volt, hogy nem éreztem úgy a fájdalmat, mint mások.
Akkor reszkettem, mert féltem, hogy csinál velem valamit, de amikor láttam, hogy megbocsát, egy óra
múlva odamentem a kis ketrechez, amiben Jory kiscsibéje sétálgatott magányosan. Jót játszottunk, hol
én kergettem őt, hol ő engem, míg aztán hirtelen az a csirke is döglötten felbukott!
Utáltam a merev, hideg dolgokat. Miért adta fel olyan könnyen?
– Mi bajod? – kiáltottam rá. – Nem szorítottalak meg! Hozzád se értem! Vigyáztam rád, úgyhogy ne
játszd nekem a halottat, hanem kelj fel, különben apa azt fogja hinni, hogy szándékosan megöltelek! –
Egyszer láttam, hogyan húz ki apa a vízből egy fuldoklót, és a száján át levegőt fúj a tüdejébe.
Ugyanezt csináltam, de a kiscsirke nem éledt fel. Megmasszíroztam a szívét, imádkoztam, hogy térjen
magához, de halott maradt.
Rossz voltam. Állandóan összepiszkítottam magam. Emma mindig azt mondta, hogy tiszta
időpocsékolás kitisztítania a ruháimat. Ha törölgettem, biztosan elejtettem a tányért. Az új játékok, ha
a kezembe kerültek, rögtön szétestek. Az új cipő, ha felhúztam, tíz perc múlva már kopott és szakadt
volt. Nem tehettem arról, hogy olyan könnyen lehorzsolódtak. A gyárban nem értettek hozzá, hogyan
csináljanak olyan cipőket, amik nem horzsolódnak le. Nem volt nap, hogy a térdem ne lett volna tele
horzsolással, vagy ne lett volna bekötözve. Ha baseballoztunk, futás közben rögtön hasra estem. Nem
tudtam rendesen fogni, az ujjaim pedig rögtön hátrabicsaklottak, ha hozzájuk ért a labda, kétszer el is
törtek. Háromszor estem le a fáról. Egyszer eltörtem a jobb, egyszer a bal karomat, de harmadszorra
megúsztam néhány horzsolással. Jory soha nem törte el semmijét.
Nem csoda, hogy anya állandóan figyelmeztetett bennünket: ne menjünk át abba a nagy, öreg házba,
amelyikben annyi lépcső volt. Tudta, hogy előbb vagy utóbb le fogok esni, és összetöröm minden
csontomat!
– Kár, hogy nem tudsz bánni a mozdulataiddal – morogta Jory, aztán felállt, és rám kiáltott: – Bart,
ne fuss már úgy, mint a lányok! Dőlj előre, és úgy használd a lábaidat, mintha rugók lennének! Szánd
el magadat, és lendülj neki! Ne félj az eséstől! Ha nem gondolsz rá állandóan, akkor nem is fogsz
elesni, és ha utolérsz, neked adom a szupergyors labdámat!
A mindenit! Semmire nem vágytam annyira, mint arra a labdára. Jory úgy tudta eldobni, hogy széles
kört írt le a levegőben. Ha a falhoz állított konzervdobozokra céloztunk vele, egyiket a másik után
eltalálta. Én soha nem tudtam leütni semmit, amire céloztam, de eltaláltam mindent, amit még csak
nem is láttam – ablakokat és embereket is.
– Nem kell a labdád! – válaszoltam neki, pedig nagyon szerettem volna. Sokkal jobb volt, mint az
enyém; állandóan ő kapta a jobb holmikat.
 Szánakozva nézett rám, amitől bőgni tudtam volna. Utáltam, ha sajnáltak!
– Megkaphatod anélkül is, hogy megnyernéd a versenyt, nekem meg jó lesz a tied. Nem akarlak
bántani, csak szeretném, ha nem félnél állandóan attól, hogy neked semmi sem sikerül. Akkor talán
minden könnyebben menne. Ha az ember dühös, az néha segíti, hogy meg tudja csinálni, amit akar. –
Elmosolyodott, és ha anya látja, biztosan megdicséri a fehér fogsorát. Én csak rondán vigyorogni
tudtam.
– Nem kell a labdád! – mondtam még egyszer, mert nem akartam vereséget szenvedni tőle, aki
csinos, kecses, tizennégy éves és balerinákkal házasodó orosz balett-táncosok az ősei. Mi olyan
különös a táncosokban? Semmi, semmi! Isten rámosolygott Jory lábára, és széppé tette, míg az enyém
olyan volt, mint két idétlen bot, és állandóan vérzett is.
– Utálsz, ugye? Azt kívánod, bárcsak meghalnék? Hosszú, különös pillantást vetett rám.
– Nem, nem utállak, és nem akarom, hogy meghalj! Hiába vagy ügyetlen, és hiába sápítozol annyit,
szeretlek, mert a testvérem vagy.
– Piszkosul köszönöm.
– Nincs mit. Gyere, nézzünk be a házba!
Suli után mindennap felmásztunk a magas, fehér falra, elüldögéltünk a tetején, és néha átmásztunk,
hogy bemenjünk a házba. A tanításból nem sok maradt hátra, kis ideig kellett még kibírni, hogy aztán a
játékon kívül semmi más dolgunk ne legyen. Jó volt tudni, hogy az a ház csak minket vár. Kísérteties,
öreg épület volt, kanyargós folyosókkal, kincsekkel teli öreg ládákkal, magas, furcsa alakú szobákkal,
amikből kisebbek nyíltak, néha egymás mögött megbújva több is.
Pókok laktak benne, és beszőtték hálóikkal a fura alakú csillárokat. Mindenütt egerek szaladgáltak,
és mindenfelé elhullatták a piszkukat. A kertből bementek a bogarak is, és ott mászkáltak a padlón, a
falakon. A madarak berepültek a kéményeken, és vadul csiripeltek, keresve a visszafelé vezető utat.
Néha nekiütköztek a falaknak, az ablakoknak, és ott hevertek döglötten. Ha Joryval időben érkeztünk,
olyankor kinyitottuk az ablakokat és az ajtókat, hogy kirepülhessenek.
Jory szerint sietve hagyták el az öreg házat. A bútorok egy része kellemetlen szagot árasztva
porosodott, szétfoszlott, és ettől Jory állandóan fintorgott. Én mélyen beszívtam, és megpróbáltam
rájönni, mit mesél.
Képes voltam sokáig mozdulatlanul állni, és szinte hallottam, miről beszélgetnek a szellemek. Ha
pedig valamelyik poros, öreg, bársonyhuzatú kanapén ültünk, és csöndben maradtunk, a pincéből halk
neszt hallottam, mintha a szellemek akartak volna súgni valamit.
– Senkinek ne említsd soha, hogy a szellemek beszélnek hozzád, különben azt fogják hinni, hogy
megőrültél! – figyelmeztetett Jory. Egy őrült már volt a családunkban – apának az anyja, akit
Virginiában, bolondokházában tartottak. Nyaranta egyszer elutaztunk keletre, hogy meglátogassuk őt,
meg az öreg sírokat. Anya soha nem ment be a hosszú, vörös téglás házba, amelynek a kertjében
furcsa ruhás emberek sétálgattak, és senki nem mondta volna, hogy bolondok, ha nem lettek volna
körülöttük fehér ruhás ápolók.
Anya minden nyáron megkérdezte: – Jobban van? – Apa ilyenkor szomorú arcot vágott, és azt
válaszolta: – Nem, nincs sok javulás… de lenne, ha megbocsátanál neki.
Anya ettől mindig dühös lett. Úgy nézett ki, mintha azt akarná, hogy a nagymama örökre ott
maradjon, bezárva.
– Figyelj rám, Christopher Doll! – mondta dühösen. – Ne felejtsd el, hogy fordítva kell történnie!
Neki kell térden állva könyörögnie, neki kell bocsánatot kérnie tőlünk!
Tavaly nyáron nem utaztunk keletre, nem látogattunk meg senkit. Utálom az öreg sírokat, utálom
Madame Marishát a fekete ruháival, nagy kontyba feltűzött, szürke hajával, és az sem érdekel, ha azok
az öregasszonyok ott keleten soha többé nem látnak bennünket. A halottak pedig – maradjanak csak ott
a sírjukban, virágok nélkül. Túl sok halott van az életünkben, és csak arra jók, hogy mindent
összezavarjanak,
– Gyere már, Bart! – kiáltott rám Jory.
Fent volt a mi oldalunkon a fán, és egy ágon ülve várt rám. Sikerült felmásznom melléje. Mindig
ragaszkodott hozzá, hogy a törzshöz támaszkodva üljek – nehogy valami baj történjen.
– Tudod, mit? – kérdezte olyan hangon, mint aki nagyon vágyik valamire. – Egyszer majd egy
ugyanilyen nagy házat veszek anyának. Néha hallom, hogy apával valami nagy házról beszélgetnek, és
abból gondolom, hogy szeretne egy nagyobbat, mint a mostam.
– Az biztos, hogy gyakran beszélgetnek nagy házakról.
– Én jobban szeretem a miénket – mondta Jory, miközben a sarkammal a fehérre meszelt fal tetején
doboltam. Erősen pergett már róla a festék, de ahol ép volt, ott tisztán látni lehetett a téglákat. Anya
egyszer azt mondta, hogy „érdekes felületi hatást kelt”, ha a festés alatt látszik a tégla. Én megtettem
mindent, hogy a fal még érdekesebb legyen.
Akkora ház volt, hogy könnyen el lehetett tévedni benne, és napokig mászkálni. Egyik fürdőszobát
sem lehetett használni. A csapok nem működtek. A hülye mosdókban nem volt víz, a
gyümölcsöspincéből hiányzott a gyümölcs, és a borospincében sem volt egyetlen palack sem.
– Szerinted nem volna jó, ha egy nagy család költözne ide? – kérdezte Jory, mert ő is ugyanúgy
szerette volna, mint én, hogy sok barátunk legyen a közelben, akikkel játszhatunk. Amikor
hazamentünk az iskolából, kettesben maradtunk.
– És ha két fiuk és két lányuk lenne, az aztán tökéletes volna – folytatta. – Milyen remek volna, ha
itt lennének a szomszédban a lányok.
Naná, hogy remek! Biztosan Melodie Richarme-ra vágyott, hogy mindennap láthassa, ölelgethesse
és csókolózhasson vele, ahogy láttam is egyszer. Lányok! Gondolni sem szerettem rájuk.
– Utálom a lányokat, csak fiúkat akarok! – mordultam rá, ő meg nevetett, és azt mondta, hogy még
csak kilencéves vagyok, és hamarosan jobban fogom szeretni a lányokat a fiúknál.
Már éppen dühösen vissza akartam vágni neki, amikor két teherautó bukkant fel a ház előtti hosszú
kocsiúton. Hűha! Addig nem láttunk még ott senkit.
Ültünk és figyeltük a sok munkást Néhányan közülük fölmentek a sárgás tetőre – anya egyszer azt
mondta, „cserépzsindely” van rajta –, és ellenőrizték, nincs-e rajta lyuk. Mások létrákat, nagy –
biztosan festékkel teli – vödröket és hosszú papírtekercseket cipeltek be a házba. Némelyek az
ablakokat nézték végig, mások a bokrokat és a fákat
– Hé! – szólalt meg igencsak csalódottan Jory. – Valaki biztosan megvásárolta. Most rendbe
hozatják, aztán beköltöznek.
Nem akartam szomszédokat, akik zavarják anya és apa „magánéletét”. Állandóan azt mondogatták,
milyen jó, hogy nincsenek közeli szomszédok, akik „zavarnák a magánéletünket”.
Sötétedésig ültünk ott, aztán hazamentünk, de nem mondtunk semmit a szüleinknek, mert ha az
ember valamit hangosan kimond, akkor az igaz is lesz. Amit csak gondol, az nem számít.
 Másnap vasárnap volt, és elmentünk Stinsori Beach-re piknikezni. Aztán hétfő délután Joryval
újból felmásztunk a falra, hogy megnézzük, mi folyik odaát. Hideg, ködös idő volt, de éppen eleget
láttunk ahhoz, hogy aggódni kezdjünk. Úgy tűnt, nem mászhatunk át többé, és nem lesz saját helyünk.
Hol fogunk akkor játszani?
– Hé, gyerekek! – kiáltott ránk egy köpcös férfi valamelyik nap, amikor ismét ott bámészkodtunk. –
Mit csináltok ott?
– Semmit! – kiáltott vissza neki Jory. (Én soha nem beszélgettem idegenekkel, Jory piszkált is érte,
hogy csak magammal beszélgetek.)
– Ne mondd, hogy semmit nem csináltok, amikor látlak benneteket odafent! Ez a ház magántulajdon,
úgyhogy táguljatok innen, különben megbánjátok!
Nagyon rondán viselkedett, szigorúan nézett ránk, a munkaruhája is régi és piszkos volt. Még
akkora lábat és olyan piszkos csizmát nem láttam, amikor közelebb jött. Örültem, hogy három méter
magasban vagyok, és nem tud elkapni bennünket.
– Az igaz, hogy néha átmegyünk egy kicsit játszani – folytatta Jory, aki nem félt senkitől –, de nem
teszünk tönkre semmit. Mindent úgy hagyunk, ahogy találtuk.
– Mostantól kezdve ide ne merjetek jönni! – dühöngött tovább a férfi, előbb Joryt, aztán engem is
jó alaposan megnézve magának. – Egy gazdag hölgy vásárolta meg ezt a helyet, és biztosan nem
akarja, hogy idegen kölykök mászkáljanak körülötte. Azt ne higgyétek, hogy ha átjöttök,
megúszhatjátok, mert öreg, és egyedül él! Szolgákat is hoz magával.
Szolgákat! Hűha!
– A gazdagok mindent megtehetnek, amihez kedvük van – morogta az óriás, miközben ott hagyott
bennünket. – Csináld ezt, csináld azt, és ügyelj rá, hogy már tegnapra készen legyen! Pénz… Mit nem
adnék, hogy nekem is legyen!
Nálunk csak Emma volt, úgyhogy nem számítottunk igazán gazdagnak. Jory azt mondta, hogy Emma
olyan, mint a pártában maradt nagynéni – nem igazan rokon, de nem is igazán szolga. Egész életemben
ismertem, de közel sem szeretett annyira, mint Joryt. Én sem szerettem őt, ezért nem is igazán
érdekelt, mit gondol rólam.
Múltak a hetek, befejeződött az iskola, és a munkások még mindig ott voltak. Addigra anya és apa
is látta őket, és nem nagyon örültek, hogy szomszédokat kapunk. Nem akarták meglátogatni őket, és azt
sem, hogy ők nézzenek át hozzánk. Sokat törtük a fejünket Joryval, vajon miért nem akarják, hogy
barátok járjanak hozzánk.
– A szerelem miatt – suttogta Jory. – Még mindig olyanok, mintha a mézesheteiket töltenék. Ne
felejtsd el, hogy Chris már a harmadik férje anyának, és a bimbó még mindig nem hervadt el!
Miféle bimbó? Nem láttam semmiféle virágot.
Jory kitűnő eredménnyel fejezte be a középiskola első évét, én pedig csak fogcsikorgatva tudtam
átcsúszni az ötödik osztályba. Utáltam az iskolát. Utáltam az öreg házat is, amely már olyan volt,
mintha vadonatúj lenne. Vége szakadt a kísérteties, titokkal teli időnek, amikor olyan jól éreztük
magunkat odaát
– Majd csak elütjük valamivel az időt addig, amíg átlopózhatunk, hogy megnézzük az öreg hölgyet
– suttogta Jory, nehogy a bokrokat nyíró és a száraz ágakat metsző kertészek meghallják, amit mond.
Legalább öthektáros volt a kert, és a házon dolgozók mindent elhajigáltak benne, és csúnyán
összepiszkolták. Az udvar teli volt papírokkal, huzal- és fadarabokkal, a vasrácsos kapun keresztül
bedobált mindenféle szeméttel. Rengeteget kellett takarítani. Az az undok építésvezető is
sörösdobozokat szedegetett, amikor jött felénk, aztán kiabálni kezdett, pedig nem csináltunk semmi
rosszat.
– Hányszor szóljak még, fiúk?! – kérdezte dühösen. – Ne kényszerítselek rá, hogy még egyszer
megtegyem! – A derekához szorította hatalmas öklét, és mérgesen nézett fel – Figyelmeztettelek
benneteket, hogy ne másszatok fel arra a falra! Tűnés!
Jory nem akart lemászni a falról, mert senkinek sem ártottunk azzal, hogy ültünk a tetején, és
nézelődtünk.
– Süketek vagytok?!
Jory arca elvörösödött, és amilyen csinos volt addig, egy szempillantás alatt olyan utálatossá vált.
– Nem vagyunk süketek! Itt lakunk. Ez a fal a birtokhatáron van, és legalább annyira a miénk, mint
amennyire az övé. Apa mondta ezt Itt fogunk ülni, és nézelődünk, ameddig a kedvünk tartja. Maga
pedig ne kiabáljon velünk, és ne merje azt mondani még egyszer, hogy „tűnés”!
– Szemtelen, feleselős kölyök vagy, mi? – kérdezte a férfi, és elment, rám se nézett, pedig én
ugyanolyan határozott és szemtelen voltam – belül.
 ELŐJÁTÉKOK

Reggeliztünk, és közben anya az egyik balerináról beszélt apának. Bart velem szemben ült,
morogva, rosszkedvűen piszkálgatta a hideg zabpelyhet Nem nagyon evett mást, csak hideget,
többnyire szendvicseket, amik apa szerint ártottak az egészségének.
– Chris, én nem hiszem, hogy Nicole ezt túléli – mondta aggódó hangon anya. – Szörnyű, hogy
mennyien pusztulnak el autóbalesetben. A kislánya még csak kétéves. Néhány hete láttam. Szakasztott
olyan, mint Carrie volt ennyi idős korában.
Apa szórakozottan bólintott, és tovább olvasta a reggeli lapot. Még mindig erősen foglalkoztatott a
padláson lejátszódott jelenet, különösen éjszaka jutott eszembe, olyankor elaludni sem hagyott Néha
csak ültem csöndben, a szobámban, és megpróbáltam előbányászni azt, ami el volt rejtve valahol, az
agyam távoli zugában. Biztos voltam abban, hogy nagyon fontos dologról van szó, csak nem tudtam
rájönni, mi az. Miközben Nicole-ról és a kislányáról beszélgettek, akkor is a padlás járt az eszemben,
próbáltam megfejteni a jelenet értelmét, és hogy ki volt a nagymama, akitől annyira félni kellett. És
hogyan ismerhették egymást akkor, amikor anya még csak tizennégy éves volt?
– Chris – szólalt meg ismét anya, a hangjával próbálva meg kényszeríteni apát, hogy abbahagyja a
sportoldal böngészését. – Oda sem figyelsz arra, amit mondok! Nicole-nak nincsen családja, érted?!
Egy nagybácsija vagy nagynénije sem, aki gondoskodhatna Cindyről, ha ő meghal Azt te is nagyon jól
tudod, hogy nem ment hozzá ahhoz a fiúhoz, akit szeretett.
– Hmmm – mondta élvezettel apa, mielőtt beleharapott volna a pirítósába. – El ne felejtsd
meglocsolni a kertet!
Anya dühösen ráncolta a homlokát, látszott rajta, hogy igazán megbántódott. Apa tényleg nem
figyelt rá, nem úgy, mint én.
– Nagy hiba volt eladni Paul házát, és ideköltözni. A szobrai ebben az elrendezésben sehogy sem
mutatnak.
Apa erre már fölfigyelt.
– Cathy, megfogadtuk, hogy soha nem fogunk sajnálni semmit, amit tettünk. Különben is, vannak
sokkal fontosabb dolgok az életben, mint egy trópusi kert, ahol mindig minden burjánzik.
– Burjánzik? Paulé volt a legszebben ápolt kert, amit valaha láttam.
– Tudod jól, hogy értem.
Egy-két másodpercig csönd volt, de aztán anya folytatta történetét Nicole-ról és kétéves
kislányáról, aki árvaházba kerül, ha meghal az anyja. Apa erre azt mondta, hogy bizonyára gyorsan
örökbe fogadják, aztán felállt, hogy fölvegye a sportzakóját.
– Ne keresd mindenben állandóan a legrosszabbat! – mondta anyának. – Nicole akár meg is
gyógyulhat. Fiatal, erős, alapvetően egészséges. Ha annyira aggódsz miatta, beugrom, és beszélek az
orvosaival.
– Apa – szólalt meg Bart, aki egész idő alatt rosszkedvű volt. – Senki ne kívánja, hogy az idén is
elutazzam keletre. Nem akarok menni, és senki nem kényszeríthet rá!
 – Ez igaz – felelte apa, Bart állát megfogva, és összeborzolva amúgy is állandóan kócos haját. –
Senki nem kényszerít rá; én csak remélem, hogy inkább eljössz, mint hogy egyedül itthon maradj. –
Anyához hajolt, és adott neki egy búcsúpuszit.
– Vezess óvatosan! – figyelmeztette anya, mint minden áldott nap, amikor elindult. Apa mosolyogva
ígérte meg, hogy óvatos lesz, közben egymásba mélyedt a tekintetük, és olyasmiről beszélt, amit már
érteni véltem.
– Volt egy öreg hölgy, aki egy cipőben élt – kántálta Bart. – Annyi gyereke volt, hogy nem tudta, mit
egyék.
– Bart, muszáj összerondítanod az ételt? – szólt rá anya. – Ha nem akarod megenni, hagyd ott, és
kelj fel az asztaltól!
– Péter, Péter, Tökmag Péter, mit csinált a feleséggel? Tök héjába tette őt, úgy szerette azt a nőt. –
Bart anyára vigyorgott, és felállt – nála ez számított bocsánatkérésnek.
Jesszusom! Már majdnem tízéves volt, és még mindig ostoba gyerekmondókákat ismételgetett. A
vállára csapta kedvenc pulóverét, de olyan lendülettel, hogy rögtön levert egy felbontott tejesdobozt.
A tej a padlóra ömlött, Clover pedig, mint a macska, boldogan lefetyelni kezdte. Anyát lekötötték
Nicole-lal kapcsolatos gondolatai, észre sem vette a balesetet
Emma feltörölte a tejet, sötét pillantást vetve Bartra, aki csúfondárosan ráöltötte a nyelvét, és
kiment
– Bocsáss meg, anya! – mondtam, és felugrottam az asztaltól, hogy az öcsém után menjek.
Megint felmásztunk a falra, néztük, mi zajlik odaát, és mindketten azt kívántuk, hogy költözzön be
minél előbb az az idős hölgy. Ki tudja, még az is lehet, hogy unokái vannak.
– Máris hiányzik az az öreg ház – panaszkodott Bart. – Utálom azokat, akik beköltöznek.
Virágot ültettünk, a gazt húzkodtuk ki, én pedig egyfolytában azon gondolkodtam, mivel fogjuk
tölteni a nyarat, ha még csak át sem mehetünk a szomszédba.
Bart vacsora közben is harapós kedvében volt, mert neki ugyanúgy hiányzott a ház. Csak ült az
asztalnál, és mozdulatlanul bámulta a tányért.
– Egyél rendesen, Bart – figyelmeztette apa –, különben nem lesz erőd ahhoz, hogy élvezd
Disneylandet!
Bartnak még a szája is elnyílt a csodálkozástól.
– Disneylandet? – kérdezte csillogó szemmel. – Tényleg oda megyünk? Nem keletre, hogy régi
sírokat látogassunk meg?
– Disneyland része a születésnapi ajándékodnak – magyarázta apa. – Ott fogjuk megünnepelni,
aztán elrepülünk Dél-Karolinába. Úgyhogy légy szíves, és ne panaszkodj! Másokra is tekintettel kell
lenned! Joryt évente legalább egyszer nagyon szeretné látni a nagymamája, és mivel tavaly nem
voltunk nála, az idén már nagyon várja a látogatásunkat. Ott van az én anyám is, akinek szintén
szüksége van a családjára.
Anyát figyeltem, és láttam rajta, hogy nem tetszik neki, amit apa mond. Így volt ez minden évben,
valahányszor elérkezett az ideje, hogy meglátogassuk az anyját. Kár, hogy anya nem értette, miért
olyan fontos ez apának. Talán azért felejtette el, mit jelentenek az anyák, mert korán árva lett, de az is
lehet, hogy csak féltékeny volt
– A mindenit! Jobban vágyom Disneylandbe, mint a paradicsomba! – lelkesedett Bart. – Soha nem
lennék képes megunni!
– Tudom – felelte nem igazán kedvesen apa.
Bart azonban alig jutott túl az első boldogságon, máris újból panaszkodott, amiért keletre kell
utaznia.
– Anya, apa, én nem megyek! Két hetet pazarolni arra, hogy régi sírokat és öreg nagyanyákat
látogassunk meg!
– Bart – dörrent rá anya –, légy szíves, beszélj nagyobb tisztelettel a halottakról! Az édesapád is
azok között van, akiknek a sírját nem akarod meglátogatni. Carrie nagynénéd is. Akár tetszik, akár
nem, el fogsz menni hozzájuk, és Madame Marishához is. Ha pedig még egyszer kinyitod a szádat, és
tiltakozni kezdesz, nem mehetsz el Disneylandbe!
– Anya – szólalt meg egészen szelíden, békítő hangon Bart. – Miért van az, hogy az apukád, aki
Gladstone-ban, Pában halt meg…
– Mondd rendesen, hogy Pennsylvania, ne azt, hogy Pa!
– Miért hasonlít annyira, a mostani apánkra? Láttam, hogy a kérdéstől anya tekintete fájdalommal
telik meg, és hogy elüssem valamivel a témát, azt mondtam: – Fura név a Dollanganger, az biztos:
nyilván örültél, hogy megszabadulhatsz tőle.
Anya dr. Paul Sheffield fényképére nézett, és halkan azt mondta: – Igen, csodálatos nap volt,
amikor Mrs. Sheffield lettem.
Ettől viszont apának lett rossz kedve, én pedig csak ültem tehetetlenül a puha, plüsshuzatú
széken. Éreztem, hogy mindenütt a múlt romjaiba ütközöm, amiket ők tisztán látnak, de én nem.
Tizennégy éves voltam, még mindig nem értettem az életet, és tulajdonképpen a szüleimet sem igazán.

Végül elérkezett a nap, és a szomszéd ház újjáépítése befejeződött Az építőmunkások helyét az

ablakokat pucoló, padlót sikáló takarítónők vették át. Újabb fiatalemberek is felbukkantak, hogy
tökéletesre nyírják a füvet, metsszék a fákat és a bokrokat, mi pedig állandóan a ház körül
ólálkodtunk, leskelődtünk az ablakoknál, majd rohantunk vissza, és felmásztunk az egyik fára, nehogy
fülön csípjenek bennünket. A fal tetején csöndben, ártatlanul üldögéltünk, mintha soha, egyikünknek
se jutna eszébe megszegni szüleink bármelyik tiltását sem.
– Jön – suttogta izgatottan Bart. – Bármelyik pillanatban megjöhet az öreg hölgy.
A házat olyan gyönyörűvé varázsolták, hogy azt hittük, világhíres színésznő, egy elnök felesége,
vagy más, nagyon fontos személy költözik be.
Egy napon, apa még dolgozott, anya bevásárolt, Emma pedig szokása szerint, a konyhában
szöszmötölt, láttuk, hogy hatalmas, fekete limuzin kanyarodik lassan a ház elé. Öreg, ám nagyon
elegáns autó követte. Két hete a kocsifelhajtó még töredezett, kátyús volt, azóta vadonatúj, sima
aszfalt került rá. Oldalba löktem Bartot, hogy mérsékeljem valamelyest az izgalmát. Az ágak sűrű
függönyt alkottak, bennünket senki sem vehetett észre, mi viszont mindent láttunk.
A sofőr lassan, nagyon lassan vezette a hosszú luxuskocsit a bejáratig, ahol óvatosan megállította,
kiszállt, és körbekerülve kinyitotta utasai előtt az ajtót. Lélegzet-visszafojtva figyeltünk, várva, hogy
végre meglátjuk azt a gazdag, rettenetesen gazdag nőt, aki bármit megengedhet magának.
A sofőr fiatal volt, és az egész viselkedése gőgösnek mutatta. Még távolról is meg tudtuk állapítani,
hogy jóképű, bezzeg az öregember, aki kiszállt a kocsiból, csöppet sem volt az. Nagyon meglepődtem,
amikor megláttam. Hát nem azt mondta a munkavezető, hogy egy hölgy költözik oda a szolgáival?
 – Nézd! – súgtam Bartnak. – Ez biztosan a komornyik. Nem gondoltam volna, hogy a komornyik
ugyanabban az autóban utazik, amiben a gazdája.
– Utálom azokat, akik beköltöznek a házunkba! – morgott dühösen Bart.
Az ösztövér, öreg komornyik hátrafordult, és a kezét nyújtva ki akart segíteni a hátsó ülésről egy
idős hölgyet, de az inkább a fiatal sofőrre támaszkodott. A mindenségit! Fekete ruhában volt, tetőtől
talpig lepelbe burkolózva, mint valami arab nő. A fejét és az arcát is fekete fátyol takarta. Gyászoló
özvegy lett volna? Netán valóban mohamedán? Nagyon rejtélyesnek tűnt.
– Utálom a földet söprő, fekete ruhát. Utálom az öreg nőket fekete fátyolban. Utálom a kísérteteket.
Én megbűvölve bámultam, és azt figyeltem, hogy milyen kecsesen mozog a fekete lepel alatt. Még a
rejtekhelyünkről is meg tudtam állapítani, hogy mélységesen lenézi az öreg, sovány komornyikot.
Különös.
Körbefordult, és mindent alaposan megtekintett.
Hosszú ideig nézett felénk, a fára, a fehér falra, a házunk tetejére, de tudtam, hogy nem sokat láthat.
Gyakran álltam azon a helyen, ahol ő, és csak a házunk tetejének felső részét és a kéményünket láttam.
A ház emeletéről azonban már a szobáink is láthatók voltak. Eldöntöttem, szólok anyának, hogy
ültessünk néhány nagy fát a fal mellé, ne tudjanak kilesni bennünket a szomszédból.
Akkor jöttem csak rá, mi lehetett az oka, hogy a kertészek alaposan megkurtítottak néhányat a hölgy
eukaliptuszfái közül. Biztosan kíváncsiskodni akart, átleskelődni hozzánk. Az is lehetséges persze, sót
valószínűbb, hogy nem akart olyan magas fákat közel a házhoz.
Közben a második kocsi is megállt. Előbb mókás, fehér kötényt és bóbitát viselő, fekete ruhás
szobalány, aztán két, szürke egyenruhás inas szállt ki belőle. Az inasok rögtön elkezdték behordani a
házba a bőröndöket, kalapdobozokat, cserépbe ültetett élő növényeket, miközben a feketébe öltözött
hölgy továbbra is mozdulatlanul a kéményünket figyelte. Kíváncsi lettem volna, mit talált különösnek
rajta.
Nagy, sárga bútorszállító autó bukkant fel, és már ontotta magából az elegánsnál elegánsabb
bútorokat, amikor a hölgy még mindig ott állt, a szobalányokra hagyva, hogy megmondják, mit hová
tegyenek a rakodók. Végül, miután az egyik szobalány már többször is odafutott hozzá, hogy kérdezzen
valamit, megfordult, és bement a házba. A szolgák azonnal követték.
– Bart, nézd csak azt a kerevetet, amit most visznek be! Láttál már valaha ilyen díszeset? –
kérdeztem az öcsémtől.
Ő azonban már régen nem a szállítómunkásokat figyelte. Minden érdeklődését egy nagy, sárga-
fekete hernyó kötötte le, amelyik piszkos tornacipője orránál, az ágon araszolgatott előre. A madarak
énekeltek, a mélykék égen bodros, hófehér felhők úsztak. A levegő hűvös és friss volt, telve a fenyő
és az eukaliptusz illatával – Bart pedig azt a rondaságot bámulta. Az ocsmány, szőrös hernyót!
– Utálom az ocsmány, szőrös dolgokat – motyogta magának, én pedig biztos voltam benne, hogy
szeretné megnézni, mi van a különös külső alatt. – Biztosan ronda zöldek a beleid. Ne gyere felém, te
undorító, kis sárkány! Ha közelebb mersz jönni, véged!
– Hagyd már ezt a hülyeséget! – szóltam rá. – Azt nézd inkább, mit cipelnek be a házba! Fogadjunk,
hogy az a fotel valamelyik európai kastélyból került ide!
– Még egy hüvelyknyit jössz, és nagyon megbánod!
– Tudod, mit mondok? Ez a hölgy egészen kellemesnek tűnik. Akinek ilyen jó ízlése van, az csak
kedves lehet.
– Még egy hüvelyk… és meghalsz! – figyelmeztette Bart újból a hernyót.
– Nézd, milyen gyönyörűen süt a nap! Láttál már ilyen csodálatos színeket? Nekem olyanok a
színek, mint a zene. Hallom, amint dalolnak. Ha most hirtelen vakká és süketté válnék, szerintem
akkor is tovább hallanám a színek zenéjét, és látnám őket szem nélkül is. A sötétben is képes volnék
táncolni.
– Hülyeség – motyogta az öcsém, egy pillanatra sem véve le a szemét a tornacipő felé araszoló,
halálos veszedelmet hozó, szőrös hernyóról. – A vakság feketeség és üresség. Nincsenek színek.
Nincs zene, Semmi nincs. A halál az csönd.
– A süketség, nem a halál – javítottam ki. Abban a pillanatban Bart rátaposott a hernyóra, és rögtön
leugrott a földre, hogy a hölgy kertjének frissen nyírt gyepébe beletörölje a cipőjére ragadt nyálkás,
zöld folyadékot.
– Ez ronda dolog volt tőled, Bart Winslow! – mondtam neki. – A hernyók változáson mennek át,
amit úgy hívnak, hogy metamorfózis. Lehet, hogy amit most megöltél, a leggyönyörűbb pillangó lett
volna. Nem sárkányt pusztítottál el, hanem a tündérkirályt vagy királynőt, a legcsodásabb
teremtményt.
– Ostoba balettos beszéd – felelte, bár láttam rajta, hogy kicsit megijedt. – Majd jóváteszem –
folytatta idegesen körbepillantva. – Készítek egy csapdát, élve megfogok vele egy pillangót, és addig
vigyázok rá, amíg tündérkirállyá változik, aztán szabadon engedem.
– Ne hülyéskedj már, csak vicceltem – mondtam neki. – Ezután azért ne ölj meg több rovart, hacsak
nem a rózsákon találod őket!
– És ha a rózsákon vannak, akkor megölhetem őket?
Nem értettem, miért kell Bartnak minden bogarat, rovart megölnie. Egyszer rajtakaptam, amint
egyenként kihúzkodta egy pók összes lábát, mielőtt a hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva
összeroppantotta volna a testét. A fekete vér lekötötte minden figyelmét. – Éreznek fájdalmat a
bogarak?
– Igen – feleltem –, de azért ne foglalkozz vele túl sokat! Előbb vagy utóbb te is érezni fogod a
fájdalmat, úgyhogy ne bőgj! Amit megöltél, csak szőrös kis hernyó volt, nem tündérkirály vagy
királynő. Gyere, menjünk haza! – Sajnáltam, mert tudtam, mennyire bántja, hogy nem érez fájdalmat,
mint én. Inkább örült volna neki, hogy így van.
– Nem! Nem akarok hazamenni! – tiltakozott. – Meg akarom nézni azt a házat!
Abban a pillanatban Emma megrázta az ebédre hívó csengőt, mire futva elindultunk haza.

Másnap ismét fölmásztunk a falra, de a szállítók – amíg aludtunk – nyilván befejezték a költöztetést,
mert nem láttunk több teherautót. A délelőtt nagy részét és a kora délutánt anya balettosztályában
töltöttem, Bart pedig otthon maradt, és egyedül játszott. Hosszúak voltak a nyári napok, és láttam
mosolygós arcán, hogy megkönnyebbült, amikor nagy sokára hazaértem.
– Megyünk? – kérdeztem tőle.
– Megyünk – felelte, miután előző nap pontosan megbeszéltük, mit fogunk csinálni. Felmásztunk a
falra, és a föléje hajló, fiatal fát kihasználva át a szomszéd kertbe, amit megtiltottak ugyan, de ezzel
nem törődtünk, hiszen a miénk volt először. Kószáló árnyakként osontunk előre. Bart menet közben
alaposan megfigyelte az állat formájúra nyírt bokrokat. Különös. Egy fészkén kotló, kövér tyúk mellett
a nyakát nyújtogató, büszke kakas emelte peckesen magasra a fejét. Ügyes, nagyon ügyes! Ki gondolta
volna, hogy az öreg mexikói kertész ilyen ügyesen kezeli a metszőillőt
– Nem szeretem a bokrokat, amik olyanok, mint az állatok – panaszkodott Bart. – Nem szeretem a
zöld szemüket. A zöld szemek utálatosak. Jory! Ezek figyelnek bennünket!
– Pszt! Ne beszélj! Lépj mindig pontosan a nyomomba! – figyelmeztettem az öcsémet. Hátranéztem,
és láttam, hogy az ég szilvakékre változott, és kiömlött vérre emlékeztető, bíborszínű csíkok tarkázták.
Nem sok hiányzott, hogy teljesen besötétedjen, és feljöjjön a nem mindig a legkedvesebb arcát mutató
hold.
– Jory! – hallottam szorosan mögöttem Bart hangját. – Nem azt mondta anya, hogy sötétedésre
legyünk otthon?
– Nincs még sötét. – Majdnem az volt, a nagy ház nappal sárgásfehér színe is ijesztő kékesfehérré
váltott az egyre sűrűsödő alkonyatban.
– Nem szeretem az újnak látszó, öreg csontvázházakat. – Bart és az ő különös megfigyelései! –
Most már biztosan otthon kellene lennünk.
Nem hagytam, hogy visszahozzon, hiszen félúton már semmi értelme sem lett volna visszafordulni.
Ujjamat a számra téve halkan figyelmeztettem, hogy maradjon ott, ahol van, és egyedül indultam a
hatalmas ház egyetlen kivilágított ablaka felé.
Persze, ahelyett, hogy megfogadta volna, amit mondtam neki, Bart szorosan a nyomomban maradt.
Újból figyelmeztettem, aztán felkapaszkodtam egy fiatal tölgyfára, ami azért elég erős volt, hogy
elbírja a súlyomat. Olyan magasra másztam, hogy benézhessek a szobába, de először semmi különöset
sem láttam, csak nagy, még felbontatlan dobozokat. Magas, széles ernyőjű lámpa akadályozott a
leskelődésben, előrébb kellett kúsznom az ágon, hogy ellássak mellette. Végre homályosan ki tudtam
venni egy talpig érő, fekete köntösbe burkolózott alakot. Fából készült hintaszékben ült, ami nagyon
kényelmetlennek tűnt a házba behordott, sok puha kanapéhoz és fotelhez képest. A fekete fátylas nő
lenne, akit tegnap láttunk?
Eszembe jutott, hogy az arab férfiak is köntöst viselnek, és arra gondoltam, hogy az öreg, törékeny
csontú komornyik lesz az, de akkor megláttam a csillogó gyűrűkkel díszített, sápadt, keskeny kezét, és
rájöttem, hogy valóban a ház úrnője ül ott. Arrébb akartam csúszni, hogy jobban megnézhessem
magamnak, de az ág, amin ültem, hangosan megreccsent alattam, és a nő felkapta a fejét, és felém
nézett.
A szeme kitágult, a tekintete ijedt volt, én pedig azzal biztattam magam, hogy a villanyfényes
szobában tartózkodó ember nem látja tisztán, mi történik odakint, a sötétben. Az izgalomtól hevesen
dobogó szívvel, a lélegzetemet visszafojtva vártam. Körülöttem éji bogarak döngtek, és közülük egy-
kettő merészen még rám is szállt.
Odalent Bart kezdte elveszíteni a türelmét, és hogy figyelmeztessen, megrázta a fa törzsét.
Igyekeztem megkapaszkodni az ágban, hogy le ne essek, és ugyanakkor jelezni, hogy hagyja már abba.
Szerencsére odabent nyílt az ajtó, és nagy ezüsttálcán letakart tálakat hozott be a szobalány.
– Siess már! – sürgetett az öcsém gyáván. – Haza akarok menni
Mitől félt? Én voltam a magasban, engem fenyegetett a veszély, hogy bármelyik pillanatban
lezuhanok. Az edények, a róluk leemelt fedők csörgése szerencsére elnyomta a zajt, amit Bart csinált.
Miután a szobalány kiment, a hintaszékben ülő nő felhajtotta a fátylát, és magányosan hozzálátott a
vacsorájához. Már éppen megnyugodtam, hogy nem hallotta meg az áruló zajokat, amikor a gyönge ág
újból hangosan megreccsent.
A nő riadtan felkapta a fejét, és végre tisztán láthattam az arcát. Láttam, és mégsem láttam! Az
orrát, a száját, a szemét alig lehetett kivenni, csupán az arcát csúfító, vörös karmolások látszottak
tisztán. Egy macska esett talán neki, az intézte volna el? Hirtelen sajnálatot éreztem iránta, amiért
öregen, magányosan ül az asztalnál, étvágytalanul ahhoz, hogy bármit is élvezzen az eléje rakott
finomságokból. Tisztességtelennek éreztem, hogy valaki ennyire magányos legyen, megfosztva a
szeretettől. Szomorú volt látni, hogy az öregkor a szépségét elrabolta, mert a vonásaiból ítélve
valamikor ugyanolyan gyönyörű lehetett, mint anyám.
– Jory…?
– Pszt!
Az idős nő nézett még felém egy darabig, azután gyors mozdulattal az arca elé húzta a fátylat.
– Ki van odakint? – kérdezte jó hangosan. – Menjen innen, bárki legyen is az, különben hívom a
rendőrséget!
A szigorú figyelmeztetés végre hatott. Leugrottam a földre, kézen fogtam, és gyorsan elindultam
haza Barttal. Pár lépés után persze orra esett, föltartva, mint mindig. Felrántottam, és tovább futottam
vele, kényszerítve, hogy gyorsabban szaladjon, mint ahogy nélkülem képes lett volna.
– Jory! – lihegte. – Ne olyan gyorsan! Mit láttái? Mondd el… szellem volt?
Annál is rosszabb. Láttam, milyen lehet anyánk harminc év múlva, ha a kor tönkreteszi a
szépségét.

– Hát ti hol csavarogtatok?! – kérdezte anya az utunkat állva, amikor megpróbáltunk észrevétlenül
beiszkolni a fürdőszobába, hogy rendbe hozzuk magunkat, mielőtt felfigyelne összepiszkolódott
ruhánkra.
– Hátul voltunk, a kertben – feleltem bűntudatosan, amit rögtön észre is vett, és gyanakvóvá vált.
– Azt mondd, hogy igazából merre voltatok! – szólt rám szigorúbb hangon.
– Csak hátul…
– Jory, te is kezdesz ugyanúgy mellébeszélni, mint Bart?
Átöleltem, és puha mellébe temettem az arcom. Elég nagy voltam már ahhoz, hogy ne csináljak
ilyet, de hirtelen nagyon kellett a biztonság, amit nyújtott.
– Jory, drágám, mi a baj?
Nem volt semmi baj. Igazán azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen mi bánt. Korábban is láttam idős
embereket, például a saját nagymamámat, Marishát, bár az is igaz, hogy ő mindig öreg volt.
Aznap éjjel álmomban csodaszép tündérnek láttam anyát, amint bűvös varázsigét mondott,
megszüntetve az öregedést. Kétszáz éves asszonyokat láttam olyan fiatalnak és szépnek, mint a
húszévesek, és mind olyanok voltak, kivéve egyet, aki fekete ruhában egy hintaszékben ült.
Hajnal felé Bart bebújt mellém az ágyba, szorosan a hátamhoz simult, és együtt néztük a hajnali
derengésben a fákat elhomályosító, az élet minden jelét megszüntető, az egész kinti világot halottá
dermesztő, szürke ködöt.
– A világ tele van halottakkal – motyogott magának Bart. – Halottak az állatok és a növények is.
Csupa fekete rondaság, amit apa humusznak hív.
Halál. Sajnáltam a féltestvéremet, akit olyan gyakran foglalkoztatott a halál gondolata.
 – Jory, engem senki nem szeret – mondta halk, panaszos hangon Bart, miközben még közelebb
csúszott hozzám.
– Dehogynem.
– De nem. Téged sokkal jobban szeretnek.
– Azért, mert te sem szeretsz másokat, és ez meg is látszik rajtad.
– Miért szeretsz te mindenkit?
– Dehogy szeretek mindenkit. Csak mosolygok, és úgy teszek, mintha szeretném azt is, akit egy
csöppet sem kedvelek. Jobban tennéd, ha te is megtanulnál álarcot hordani.
– Miért? Nincsen még Mindenszentek.
Zavart a viselkedése, mint ahogyan zavart a padláson látott két ágy és a szüleim viselkedése is, ami
arra emlékeztetett, hogy van valami titkuk, amiről nekem fogalmam sincs.
Behunytam a szemem, és igyekeztem erősen arra gondolni, hogy végül mindig minden úgyis jóra
fordul.
 CSERKÉSZÉS

Néztek, de nem láttak. Nem tudták, ki vagyok, csak annyit észleltek belőlem, hogy ott ülök az
asztaluknál, és megpróbálom lenyelni, amit a tányéromra raktak. A gondolataim ott röpködtek, de nem
tudtak olvasni bennük, kitalálni őket. A szomszédba készültem, ahová meghívtak, és ahol rendesen
akartam beszélni, tisztán ejtve a szavak végződését is, amivel állandóan nyaggattak. Meg akartam
tenni az öreg hölgy kedvéért.
Úgy akartam elmenni, hogy Jory se tudjon róla. Jorynak különben sem volt szüksége új barátokra.
Ott volt neki a balettosztály, a sok helyes lánnyal, ami éppen elég. Melodie-val pedig még több is
lehetett, mint elég. Én viszont… nem volt senkim, csak a szüleim, akik nem értettek semmit. Mihelyt
megengedték, hogy felálljak az asztaltól, rögtön kimentem a kertbe, miközben Jory a juharsziruppal
megkent palacsintáit falta. Disznó… Igen, az volt, ronda, falánk malac!
Hőség volt odakint. A nap szikrázóan sütött, és hosszúra nyúltak az árnyékok. A fehér fal ijesztően
magasodott – tudta vajon, hogy jövök, és „ügyetlen” vagyok? Azért csinálták olyan magasra, hogy
megnehezítsék a dolgomat? A fa, amire felmásztam, már sokkal rendesebb volt hozzám.
Az udvar olyan hosszú volt, hogy mire átértem rajta, elfáradtak a lábam. Szerettem volna, ha olyan
szép, hosszú a lábam, mint Joryé. Mindig elestem, mindig megsérültem, de soha nem fájt. Apa nagyon
csodálkozott, amikor rájött erre.
– Bart, az idegvégződéseid nem érik el a bőröd felszínét, ezért kétszer olyan óvatosnak kell lenned,
mint másoknak, nehogy fertőzést kapj. Komolyan megsérülhetsz anélkül, hogy észrevennéd. Mindig
alaposan moss meg szappannal és vízzel minden horzsolást, apró kis sebet, és szólj anyának vagy
nekem, hogy tegyünk rá fertőtlenítőt!
A szappan azért kellett, hogy eltávolítsa a baktériumokat. Hová tűnhettek vajon – a mennybe vagy a
pokolba? Szerettem volna tudni, hogyan néznek ki. Jory szerint szörnyek, undorító, kis szörnyetegek.
Egymilliárd is elfér egyetlen tűnek a hegyén. Jó lett volna, ha van egy mikroszkópom!
Még egyszer alaposan megnéztem magamnak a kertet, aztán átugrottam, behunyva a szemem, hogy
ne lássam a földet, amikor megüt. Egyenesen egy rózsabokorközepébe estem. Még több szúrás és
karmolás a gyűjteményemhez. Újabb bacilusok is. Nem érdekelt. Az erős naptól hunyorogva
lekuporodtam, és megpróbáltam fölfedezni az összes, sötét és rejtélyes helyeken bujkáló, veszélyes
vadállatot.
Na, nézd csak! A mögött a nagy bokor mögött tigris rejtőzik! Fölemeltem a puskámat, és gondosan
célba vettem. Észrevett, hosszú, sárga farkát dühösen felcsapta, és megnyalta a pofáját, biztosan arra
gondolt, hogy én leszek az ebédje. Erősen meghúztam a ravaszt. BUMM! BUMM! BUMM!
Megkaptad, mi?! Döglött vagy, mint a csengőzsinór! Puskámat a vállamra csapva óvatosan haladtam a
veszélyes dzsungelösvényen, ügyet sem vetve az aranysárga-fehér foltos kismacskára, amelyik
„panaszosan” nyávogott. (A „panaszos” volt az egyik új szó, amit meg kellett tanulnom használni. Apa
hét szóból álló listát adott Jorynak és nekem is, minden napra jutott belőle egy szó, és ragaszkodott
hozzá, hogy az új szavakat egy nap legalább ötször használjuk beszélgetés közben. Nem volt
szükségem új szótárra. Tudtam én már beszélni elég jól.)
Egy dallam jutott az eszembe. Abból a West Point-ról szóló fűmből, amit előző este adtak a
tévében, és nagyon tetszett.

„Volt valami egy katonával. Bátor volt, meg minden…”

A fejemben zsongó dallam ritmusára meneteltem, vállamon a puskával, a mellemet kidüllesztve, az

államat magasra emelve, aztán keményen bezörgettem, a tátott szájú oroszlánfejhez hasonló kopogtatót
használva.
Olyan feszes, katonás volt a tartásom, hogy tudtam, az öreg hölgy el fog ámulni. Az orvosokban
nincs semmi különös, a balett-táncosokban sem, de egy ötcsillagos tábornok, az igen! Senkinek nem
volt hosszabb neve, mint az enyém: Bartholomew Scott Winslow Sheffield tábornok. Még a Jory
Janus Marquet Sheffield sem volt olyan hosszú, az sem hangzott annyira jól. Majd megtanulja az
ellenség is, ki az erősebb a háborúban!
Az öreg, roggyant komornyiknak kellett volna ajtót nyitnia, de ehelyett maga az idős hölgy engedett
be. Párszor láttam már az udvaron. Szélesre tárta előttem az ajtót, engedve, hogy egy hosszú, vékony
fénycsík végigfusson a padlón.
– Bart…? – suttogta meglepetten, de ugyanakkor boldogan is. Tényleg örült, hogy lát? A mindenit,
hiszen még nem is ismert! – Jaj de jó, hogy itt vagy, Bart! Nem is reméltem, hogy eljössz.
– Álljon félre, asszonyom! – parancsoltam rá szigorúan. – Az embereim körülvették a házat. – A
hangom mély volt, szigorúan dörmögő, olyan, hogy még a lelket is kiijessze belőle. – Fölösleges az
ellenállás. Jobb, ha megadják magukat, és kitűzik a fehér zászlót. Semmi esélyük a védekezésre.
– Ó, Bart! – nevette el magát ostobán. – Olyan kedves tőled, hogy elfogadtad a meghívásomat. Ülj
le, és beszélgessünk! Mesélj magadról, az életedről! Mondd el, hogy boldog vagy-e, boldog-e a
bátyád, szerettek-e itt élni, és szeretitek-e a szüleiteket! Mindent tudni szeretnék.
Erősen berúgtam magam mögött az ajtót, ahogy azt minden igazi tábornok teszi. BUMMM! Furcsa
volt a mosolygó, kék szeme, miközben az arcát az a nyavalyás, fekete fátyol takarta. Kemény, katonás
tartásom egy pillanat alatt odalett. Miért kellett azt a fátyolt viselnie?
– Néni – mondtam félénken, kicsinek érezve magam –, tegnap át tetszett szólni, és azt tetszett
mondani, hogy jöjjek át, ha egyedül vagyok és unatkozom. Átszöktem…
– Átszöktél? – kérdezte különös hangon. – El kell szöknöd a szüleidtől? Gyakran megbüntetnek?
– Nem – feleltem. – Úgysem érnének vele semmit. – Nem fáj, ha elfenekelnek, és azt sem bánom,
ha nem adnak enni, mert nem érzem az éhséget sem. – Lehajtottam a fejem, és halkan, suttogva
folytattam: – Anyu és apu azt mondta, hogy ne mászkáljak át a szomszédban, kísértetházban lakó,
gazdag, öreg hölgyekhez.
– Ó! – csodálkozott. – Sok kísértetházban lakó, gazdag, öreg hölgy van a környéketeken?
– Az ördögbe is, nem, asszonyom! – mordultam rá, és odaálltam a csinosan berendezett szalon
falához, az ablakon keresztül jól szemmel tudtam tartani, hogy ki jön, és ki távozik a házból.
Nekidőltem a falnak, előhúztam a zsebemből a készletemet, és miközben ő a hintaszékből bámult,
sodortam magamnak egy cigarettát. Figyelte, hogyan fújom a füstkarikákat, és halványan még
mosolygott is, amikor azok a feje fölött kezdtek körözni. Az az ostoba fátyol meg csak emelkedett és
süllyedt az arca előtt, ahogy lélegzett. Kíváncsi lettem volna rá, hogy alvás közben is magán tartja-e.
– Bart, gyakran hallom, hogy beszélgetsz a testvéreddel az udvarotokon. Néha még létrára is
felállók, hogy lássalak benneteket. Remélem, nem bánod. – Nem is válaszoltam, csak fújtam tovább
az arcába a füstöt. – Légy szíves, válaszolj, Bart… foglalj helyet, érezd magadat kényelmesen, mintha
otthon lennél! Azt szeretném, ha az otthonotoknak ereznétek a házamat, amely mindig nyitva van
előtted és Jory előtt. Én olyan magányos vagyok, nincs körülöttem más, csak John Amos, a
komornyikom. Olyan jólesne, ha tudnám, hogy családom van, mindjárt itt, a szomszédban. Nekem
mindent elmondhatsz, bármit, amit akarsz.
Semmit nem akartam mondani… pedig végre találtam egy felnőttet, aki hajlandó volt meghallgatni.
Miről beszélgessünk?
– Senki ne kémkedjen utánam és a testvérem után!
– Én nem kémkedtem – felelte sietve –, csak a rózsáimat gondoztam, és amikor felálltam a létrára,
hogy megmetsszem őket, akaratlanul is hallottam, amint beszélgettek.
Kém. Az volt, semmi más. Piszkos cipőm sarkával dühösen eltapostam a csikket. Közben a nap
ismét a szemembe sütött, úgyhogy jobban a homlokomba kellett húznom a sapkámat. Kezdtem
megszomjazni attól a ronda vén naptól.
– Asszonyom, ön kért meg rá, hogy átjöjjek, és én teljesítettem a kérését… úgyhogy térjünk a
tárgyra!
– Bart, ha leülnél, hozatnék némi frissítőt. Látod ezt a csengőzsinórt? Ha megrántom, a szobalány
jégkrémet és tortát fog hozni. Sok idő van még ebédig, úgyhogy nyugodtan megeheted, nem fogja
elvenni az étvágyad.
Miért ne maradtam volna még kis ideig? Leültem a süppedő fotelbe, és tekintetemmel a lábát
kerestem, amit alig lehetett látni. Magas sarkú cipőt, elegáns szandált visel vajon, és festi a körmét?
Csinos mexikói szobalány lépett be, és finomságokkal megrakott tálcát hozott. Ujjé! Rám mosolygott,
tisztelettel meghajolt a hölgy előtt, aztán kiment. Udvariasan elfogadtam, amivel kínált – semmiből
sem adott eleget –, és nekiláttam. Nem szerettem azokat az ételeket, amikre azt mondták, hogy jót
Tesznek nekem. Rossz ízűek voltak. Mihelyt az utolsó morzsát is eltakarítottam, felálltam, hogy
menjek.
– Köszönöm, asszonyom, hogy jól tartott egy öreg obsitost, aki nincs hozzászokva az ilyen szíves
vendéglátáshoz. Most tovább kell vonulnom…
– Hát jó, menj, ha muszáj! – mondta szomorúan, én pedig sajnáltam, hogy csak a szolgái voltak
körülötte, és egyetlen gyerek sem. – Holnap, ha akarsz, gyere vissza, és hozd magaddal Joryt is.
Megkaptok mindent, amire vágytok…
– Nem akarom elhozni Joryt!
– Miért?
– Te az én titkom vagy! Neki mindig van elfoglaltsága, nekem meg semmi. Engem senki nem kedvel
– Én kedvellek.
Hú, ez jólesett. Az arcába néztem, de nem láttam belőle semmit, csak a kék szemét.
– Miért? – kérdeztem csodálkozva, mert tudtam, hogy senkinek sem tetszem.
– Nemcsak kedvellek, Bart Winslow – mondta furcsa hangon –, hanem szeretlek.
– Miért? – Nem hittem el, amit mondott. Minden hölgynek Joryn akadt meg először a szeme,
sohasem rajtam.
– Valaha volt két fiam, de most már egy sincs – felelte lesütött szemmel, szomorú, feszült hangon. –
Szerettem volna, ha születik még egy fiam, a második férjemtől, de nem lehetett. – Fölemelte a fejét,
és egyenesen a szemembe nézett. – Szeretném, ha te lennél a harmadik fiam, aki nem születhetett meg.
Nagyon gazdag vagyok, Bart! Megadhatok neked mindent, amit akarsz,
– A szívem vágyát… az igazi szívem vágyát is?
– Igen. Bármit, amit pénzen lehet venni, megadhatok neked.
– Miért, nem lehet mindent pénzért megvenni?
– Sajnos nem. Valamikor azt hittem, hogy igen, de most már tudom, hogy a legfontosabb dolgok nem
vásárolhatók meg. Olyanok, amiket természetesnek vettem, és könnyedén bántam velük… Ó, ha
elölről kezdhetném az életemet, mennyire másképp csinálnám! Nagyon sok hibát követtem el, Bart!
Veled szeretnék mindent jól csinálni… és ha titokban is kell tartanod, talán egy nap mégis… mindegy,
hagyjuk ezt későbbre. Eljössz újból?
Nagyon sajnálatraméltó volt, és olyan rosszulesett hallgatni. Csoszogni kezdtem a lábammal a
padlón, és úgy döntöttem, hogy jobb, ha elinalok, még mielőtt meg akarna csókolni.
– Asszonyom, vissza kell térnem a táborba, különben az embereim azt fogják hinni, hogy
megsebesültem vagy meghaltam. Ne felejtse el azonban, hogy körbe van véve, és nem nyerheti meg
ezt a háborút!
– Tudom – felelte nagyon szomorú hangon. – Soha, egyetlen játékot sem nyertem meg. Mindig
veszítettem még akkor is, amikor azt hittem, hogy nálam vannak a nyerő lapok.
Akárcsak én! Sajnáltam, amiért vele is ez történt.
– Hölgyem, keverje jól a kártyát – biztattam –, én pedig mindennap átjövök, és meglátogatom!
– Köszönöm, Bart! Csak azt mondd, meg, milyen kártyával szeretsz játszani, és előre odakészítem
neked az asztalra!
Hirtelen támadt egy ötletem. Rengeteg dolog volt, amit szerettem volna, és nem kaptam meg. Nem
kellettek a könyvek, a gyerekjátékok, és más hasonló, közönséges holmi. Egy dologra viszont
rettenetesen vágytam, és reménykedve néztem rá… talán ő meg tudja szerezni nekem.
– Mi a neve? – kérdeztem.
– Gyere el megint, akkor megmondom!
Persze hogy el akartam menni hozzá. Bolond lettem volna, ha nem azt teszem.

Hazamentem, és senki észre sem vette, hogy otthon vagyok. Anya rám se nézett, csak arról a
csecsemő lányról beszélt, akit el akart hozni hozzánk, ha a kedvenc tanítványa Nicole meghal.
Istenem, ne engedd, hogy Nicole meghaljon! – imádkoztam némán.
– Jory, gyere labdázni!
– Nem lehet. Anyával mindjárt indulunk a délutáni órákra. Estére Melodie szülei meghívtak
vacsorára, utána pedig moziba.
Engem soha, senki nem vitt sehová – kivéve a szüleimet. Nem voltak barátaim. Nem volt
háziállatom. Az a nyamvadt Clover is jobban szerette Joryt, és mindig vinnyogott, ha véletlenül a
farkára léptem, vagy belerúgtam, mert állandóan a lábam alatt volt.
Pár nappal később megint elindultam a hátsó kijárat felé.
– Hová mégy? – kérdezte anya, aki éppen annak a kislánynak a képét nézegette, akit örökbe akart
fogadni Nem volt neki elég, hogy van két fia, akart egy lányt is. Egy ostoba, nyafogó kislányt –Bart!
Hová mégy?
 – Sehová.
– Valahányszor megkérdezlek, mit csináltál, merre jártál, mindig azt válaszolod, hogy nem voltál
sehol, és nem csináltál semmit. Most kivételesen az igazságot szeretném hallani!
Jory elnevette magát, és megölelte.
– Igazán ismerhetnéd már, anya – mondta neki. – Ha Bart kilép a hátsó ajtón, rögtön bárhol lehet.
Nem láttál még fiút, aki ennyire szeret szerepet játszani Egyszer ez, másszor az, csak egyvalaki nem
akar lenni soha – önmaga.
Az erőnek, amit szigorú, fullánkos tekintetembe sűrítettem, el kellett volna hallgattatnia Joryt, de ő
csak folytatta.
– Csak arról van szó, anya, hogy jobban szereti az álomvilágot, a valóságnál.
Nem igaz! Arról volt szó, hogy unatkoztam. A valóságban nem kaptam meg mindent, amit szerettem
volna, és ezért tettettem, hogy más vagyok, mindent jól csinálok, és mindent megszerezhetek, amit
akarok. Aztán anyával együtt nevetni kezdtek, és engem megint kizártak maguk közül Dühös voltam.
Rettenetesen fel tudtak dühíteni.
Piszok volt mindenki, aki kinevetett! Rossz érzés volt mindenkit utálni, és csak attól lett jobb
kedvem, ha másnak tettettem magamat, mint aki vagyok. Mi baj lehetett abból, hogy megint átmegyek
hozzá? Semmi, az égadta világon semmi Életemet a legveszedelmesebb dzsungelben kockára téve
elindultam hozzá. Bátran törtem előre a sűrűben, büszkén szembenézve a halállal, hogy eljussak
hozzá… felmásztam még arra a síkos fára is, amelyik azt akarta, hogy leessem róla. Legyőztem az
égig emelkedő falat, ami elválasztott tőle. Széllel, hóviharral, özönvízként lezúduló esővel mit sem
törődve, fagyott lábbal és megvakulva törtettem felé.
Három nap leforgása alatt ötödször jártam már nála. Most is ott volt, a fátyla alatt mosolygott, és
úgy szeretett, ahogy még soha senki. Boldog voltam és nyugodt, amikor kitárta a karját, repültem
hozzá, és szorosan a nyakába csimpaszkodtam, alig várva, hogy az ölébe ültessen, kedveskedjen és
kényeztessen. Szüksége volt rám. Úgy akart szeretni, mintha a gyereke lettem volna. A térde, amin
ültem, nem is égetett, mint korábban gondoltam. Egyáltalán nem volt szörnyű, amikor arcon csókolt –
csak száraz. A fene egye meg azt a fátyolt!
Mivel szeretett, és én is szerettem már, kaptam egy szobát, hogy ott tartsam a tőle kapott dolgaimat.
Két villanyvonat is volt benne, a hozzájuk tartozó összes kiegészítővel, és rengeteg egyéb holmi. Csak
én kaptam, hogy játsszam velük – de nem otthon, hanem nála.
Ahogy telt az idő, napról napra jobban megszerettem. Aztán egy kedden azt a rozzant, vén
komornyikot, John Amost ott találtam a kedvenc szobájában, amint a dolgai között kutatott, arról
motyogva valamit, hogy milyen bolond, és milyen hamar el fogja tékozolni a pénzét. Nem tetszett,
hogy az a vénember a holmijában turkál, és az sem, hogy csúnya dolgokat mond róla a háta mögött
– Takarodj innen! – mondtam neki egy szigorú, nagy ember hangján. – Közöld a hölggyel, hogy itt
vagyok, a szakáccsal pedig azt, hogy ma vaníliaöntettel kérem a csokoládéfagylaltot, nem mézes
süteménnyel!
Furcsa pillantást vetett rám.
– Kevés emberben lehet csak megbízni, a legtöbben soha, és szerencsésnek tarthatod magad, ha
találsz egyet, akiben mindig megbízhatsz.
Mit akart ez jelenteni?
 Mogorván néztem rá, és már indultam is, hogy ott hagyjam. Nem szerettem a hamis fogsorát, ami
csattogott, és állandóan vissza kellett igazgatnia a szájába, hogy ki ne essen.
– Szeretsz itt lenni, ugye? – kérdezte alattomosan vigyorogva, le és fel, jobbra és balra ingatva a
fejét, de úgy, hogy egészen elszédített volna, ha hagyom. – Ha érdekel a teljes igazság arról, hogy ki
vagy, és ki a hölgy, akkor fordulj hozzám! – tette még hozzá, de meghallva úrnőjének a lépteit, sietve
eloldalgott
Remegni kezdtem, és kicsit féltem is tőle, olyan furcsa volt tudtam én, hogy ki vagyok – legalábbis
úgy általában.
Egyedül maradtam, és nem volt mit csinálnom. Leültem, keresztbe tettem a lábam, ahogy apu
csinálta mindig, aztán kényelmesen hátradőltem, és rágyújtottam egy drága szivarra, amit ő soha nem
tett. (Anya nem szerette a dohányzó férfiakat.) Amennyire meg tudom ítélni, semmi rossz nincs a
dohányzásban – gondoltam, és fújtam négy tökéletesen szabályos füstkarikát. Lassan úsztak tova a
Csendes-óceán irányába… és valószínűleg még tovább, egészen Japánig, a Fuji hegy csúcsáig.
– Jó reggelt, Bart drágám! Boldog vagyok, hogy látlak. – Bejött, és leült a hintaszékbe.
– Megvan már a pónim?
– Aranyom – válaszolta aggodalmassá vált hangon –, tudom, hogy az a szíved vágya, és meg is
ígértem neked, de akkor még nem tudtam, mennyi gond lehet egy pónival.
– Megígérted! – kiáltottam rá. Lehetséges lett volna, hogy nem teljesíti az ígéreteit?
– A póninak istálló kell, és a póniknak a szaga átragad az emberre, drágám! Ha hazamégy, a szüleid
és Jory rögtön kitalálják, hogy van itt egy lovad.
Ahelyett, hogy rögtön válaszoltam volna, sírni kezdtem.
– Egész életemben pónira vágytam – zokogtam. – Egész életemben csak arra, és úgy kell
megöregednem, hogy soha nem lesz… – Sírtam még egy darabig, aztán dacosan felcsaptam a fejem,
és elindultam hazafelé, hogy soha vissza se térjek.
– Bart… van egy csodálatos, nagy kutya, aminek nincs rossz szaga, és nem árulja el a titkodat. A
bernáthegyi olyan hatalmas, hogy lovagolni is lehet rajta, akárcsak egy pónin. Ha tisztán tartod, és
rendesen fésülöd a szőrét, nem árul el a szagával…
Lassan feléje fordultam, és azt feleltem: – Nincs akkora kutya, mint egy póni!
– Nincs?
– Nincs! Be akarsz csapni! Már nem szeretlek! Hazamegyek, és többé vissza sem jövök… egészen
addig, amíg nem szerzel nekem egy pónit, akit Almának hívhatok.
– Drágám, a kutyádat is nyugodtan hívhatod Almának – csak ne adj neki, mert nem fogja megenni –,
és gondolj csak arra, hogy fog irigykedni Jory, ha lesz egy kutyád, ami sokkal szebb, mint az övé!
Az ajtó felé indultam. Undorító!
– Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy bernáthegyit tartsanak, Bart!
Mintha tű lettem volna, ő pedig mágnes, akaratom ellenére is visszamenteni hozzá. Fölemelt, és az
ölébe ültetve ringatni kezdett, ami végül is csöppet sem volt rossz. – Szólíts nagymamának! – mondta.
– Nagymama. – Jó érzés volt, hogy végre lett nagymamám. Közelebb húzódtam hozzá, és vártam,
hogy „kicsimnek” szólítson, de mivel nem tette, csak ringatott tovább, és énekelt valamit halkan, a
számba dugtam a hüvelykujjamat. Jó, ha az embert ölelgetik, csókolgatják, és érzi, hogy szeretik. És
nem volt naftalinszagú.
– Csúnya vagy, azért hordasz fátyolt? – kérdeztem, mert mindig izgatott, hogyan nézhet ki. A fátyol
áttetsző volt, de nem annyira, hogy tisztán látszott volna az arca.
– Azt hiszem, te annak tartanál, de valamikor nagyon szép voltam – olyan, mint anyukád.
– Te ismered anyukámat? – kérdeztem.
Kinyílt az ajtó, és a kedvenc, csinos szobalányom jégkrémmel és frissen készült süteménnyel
megrakott tálcát hozott be.
– Csak egy süteményt egyél, és elégedj meg ennyi jégkrémmel, hogy aztán ebédelni tudjál. – Arra is
figyelmeztetett, hogy ne kapjak be olyan hatalmas falatokat a jégkrémből, mert nem illik, ráadásul meg
is fájdulhat tőle a torkom.
Tudtam én, hogyan kell illedelmesen viselkedni. Anya mindig arra tanított, és amit mondott, azt meg
is jegyeztem. Valamiért nagyon mérges lettem hát a hölgyre, leugrottam az öléből, és közben
egyfolytában az járt a fejemben, mit akart elmondani nekem John Amos. A szobából kiérve váratlanul
beleütköztem a komornyikba, aki ravaszul mosolyogva lehajolt hozzám, és egy kis vörös, bőrkötéses
könyvet nyomott a kezembe.
– Úgy érzem, nem túlságosan bízol magadban – súgta halkan, sok sziszegő hangot használva, mint a
kígyó. – Ideje, hogy megtudd, ki vagy valójában! A hölgy, aki az előbb azt mondta, hogy szólítsd
nagymamának, valóban a nagymamád.
Hú, azt a mindenit! Nem is tudtam, hogy van igazi, saját nagymamám. Azt hittem, hogy a
nagymamák vagy halottak, vagy a bolondokházában laknak.
– Igen, Bart, a nagymamád, sőt nemcsak az. Valamikor apádnak a felesége volt. Az igazi apádé.
Nem tudtam, mit gondoljak azonkívül, hogy rettentő boldog voltam, mert kiderült, hogy van igazi,
saját nagymamám, ugyanúgy, mint Jorynak, és ez a nagymama nem volt sem halott, sem őrült.
– Jól figyelj rám, fiú, és akkor soha többé nem fogod gyöngének és tehetetlennek érezni magad!
Olvasd mindennap ezt a kis könyvet, és megtanulod belőle, hogyan lehetsz olyan, mint a dédnagyapád,
Malcolm Neal Foxworth. Nem élt a földön ravaszabb ember, mint a dédnagyapád – a nagyanyádnak,
annak a hölgynek az apja, aki ott ül a hintaszékben, és ronda, fekete fátylat visel.
– A fátyol alatt szép – feleltem. Nem tetszett, amit John Amos mondott, és ahogy nézett. – Egyszer
sem láttam még az arcát, de a hangjából tudom, hogy kedves, sokkal kedvesebb, mint te.
Gúnyosan elvigyorodott, de aztán rögtön meg is változtatta az arckifejezését, és megpróbált
mosolyogni.
– Rendben van, legyen, ahogy te akarod, de ha elolvasod ezt a naplót, amit a dédnagyapád írt, rá
fogsz jönni, hogy a nőkben nem szabad megbízni, különösen a szép nőkben nem. Megvan a
módszerük, a maguk ravasz módszere, amivel ráveszik a férfiakat, hogy azt tegyék, amit ők akarnak.
Ha férfi leszel, rá fogsz jönni erre. Még az olyan jóképű, erős férfival is megtörténik ez, mint az apád,
akit a rabszolgájává, az ölebévé tett, mint téged is.
Nem voltam öleb
– Bartholomew Winslow a második férje volt, nyolc évvel fiatalabb nála, és nem tudott mit tenni.
Azt hitte, hogy kihasználja, de ehelyett őt használták ki. Meg akarlak védeni tőle, nehogy te is úgy
végezd, mint az apád – holtan.
Holtan. Majdnem mindenki halott volt a családunkban. Nem lepődtem meg túlságosan azon, amit
John Amos mondott, leszámítva azt az egyet, hogy a nők rosszak. Mindig gyanítottam, hogy azok, de
nem voltam biztos benne. Ereztem, hogy figyelmeztetnem kell Joryt is.
– Ha meg akarod menteni örök lelkedet a pokol tüzétől, akkor elolvasod ezt a könyvet, és erős és
hatalmas leszel, mint a dédnagyapád. Akkor soha többé nem uralkodhatnak rajtad a nők, hanem te
fogsz uralkodni rajtuk.
Figyeltem hosszú, beesett arcát, vékony bajuszát és megsárgult fogait, amiken keresztül nemcsak
sziszegett, néha fütyült is. Utálatosabb volt, mint bárki, akit addig láttam. Eszembe jutott azonban,
amit Emma mondogatott gyakran, hogy nem a külsejéből, hanem a cselekedeteiből kell megítélni egy
embert, és arra gondoltam, hogy tehetek egy próbát a hatalmas dédnagyapámmal, és el is olvashatom
éppen a hosszú, szálkás betűkkel írt naplót.
Nem igazán volt nagy szám az olvasás, csöppet sem szerettem, de csak bementem a csűrbe, az
istálló mellé, ami a pónimnak készült, és lefeküdtem a szalmára. Annyira akartam a pónit, hogy az
már fájt. Azt sem bántam, ha rossz szagú, és sok gond van vele. Kinyitottam az elég öregnek látszó
könyvet.

Életem legkeserűbb napjával kezdem ezt a naplót: azzal a nappal, amikor imádott anyám
megszökött, és elhagyott egy másik férfiért. Apámat is elhagyta. Emlékszem, mit éreztem, amikor
megtudtam tőle a történteket, hogy sírtam, milyen elveszettnek éreztem magam anyám nélkül.
Milyen magányos voltam, amikor lefeküdtem, és nem jött oda hozzám, hogy éjszakára
megcsókoljon, és meghallgassa az esti imámat. Ötéves voltam, és amíg el nem ment, mindig azt
mondta, én vagyok a számára a legfontosabb. Hogy volt képes elhagyni engem, az egyetlen fiát?
Miféle gonoszság kerítette a hatalmába, hogy képes volt hátat fordítani szerető fiának? Olyan
ártatlan, olyan tudatlan voltam még akkor, de miután elolvastam az Úr intelmeit, kezdtem rájönni,
hogy Éva óta a nők valami módon egyfolytában elárulják a férfiakat, még az anyám is. Corrine!
Corrine! Hogy meggyűlöltem ezt a nevet!

Furcsa. Különös érzésem támadt, miközben a vörös bőrkötésű naplót olvastam, amelyben az
oldalak alján a betűk néha egészen nagyra nőttek, mintha az írója minden helyet teljesen ki akart volna
használni.
Néha én is féltem, hogy anya feláll és elmegy, csak azért, mert nem akar továbbra is mellettem
maradni, én pedig ott maradok a nevelőapámmal, aki biztosan nem szeret úgy, mintha az igazi fia
lennék. Jorynak ez nem számított volna, mert neki ott volt a tánc, és azonkívül más nem is érdekelte.
– Tetszik a könyv? – kérdezte John Amos, aki utánam jött a csűrbe, és az árnyékból nézett apró,
csillogó szemévei
– Igen. Jó könyv – feleltem nagy nehezen, bár amit olvastam, attól rossz érzésem volt, és féltem,
hogy anya is elmehet egy másik férfival, aki nem orvos. Állandóan azt akarta, hogy apa ne legyen
orvos, és több időt töltsön otthon.
– Mindennap olvass belőle! – tanácsolta John Amos, aki valószínűleg megkedvelt, még ha az arca
nem is volt valami kedves. – Mindent meg fogsz tudni belőle a nőkről, és arról, hogyan lehet
ellenőrizni őket. – Sokkal jobban figyelni tudtam rá, ha nem láttam egészen tisztán. – És nemcsak a
nőket tanulod meg ellenőrizni, hanem mindenkit. Az a kis vörös könyv, amit a kezedben tartasz, meg
fog óvni azoktól a hibáktól, amiket a legtöbb férfi elkövet. Erre gondolj, ha úgy érzed, hogy kezdesz
belefáradni az olvasásba! Emlékezz rá, hogy a férfinak Istentől kapott feladata uralkodni az
alapvetően gyönge és ostoba nő fölött!
 Hűűű! Nem is gondoltam volna, hogy anya gyönge és ostoba. Azt hittem, hogy erős és csodálatos.
Mint ahogy a nagymamám is jószívű volt és kedves… és valahogy sokkal jobb, mint anya, aki mindig
túl elfoglalt volt ahhoz, hogy velem törődjön.
– Malcolmra a többiek felnéztek, Bart! Olyan ember volt, akit mindenki tisztelt, és akitől mindenki
félt. Ha képes leszel ilyen érzést kelteni az emberekben, akkor mindenki úgy fog rád nézni, mint az
Istenre. Ne beszélj nagyanyádnak erről a könyvről! Jobb, ha nem említed, és úgy teszel, mintha
ugyanúgy szeretnéd, mint korábban! Soha ne engedd a nőknek, hogy kitalálják, mire gondolsz! A
legőszintébb gondolataidat mindig őrizd meg magadnak!
Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy ha elolvasom a könyvet, akkor még Jorynál is ravaszabb leszek,
és az egész világ fel fog nézni rám.
Aznap este mosolyogva feküdtem le, és szorosan magamhoz szorítottam Malcolm könyvét.
Fegyvert kaptam a kezembe, aminek a révén a világ leggazdagabb emberévé válhattam, mint Malcolm
Neal Foxworth, aki valamikor a távoli, Foxworth Hallnak nevezett helyen élt.
Két barátom volt már: fekete ruhát viselő nagymamám és John Amos, aki többet mondott el nekem,
mint apám bármikor. Fura érzés volt, hogy idegenek bukkantak fel az életemben, és többet kaptam
tőlük, mint a szüleimtől.
 CUKOR ÉS BORS

Anya vett egy balettiskolát, amely továbbra is az eredeti tulajdonos nevét viselte. Megtartotta a
Marie DuBois School of Ballet elnevezést, és hagyta, hogy a tanítványai azt higgyék, ő Marie DuBois.
Később nekem és Bartnak is elmagyarázta, hogy így könnyebb és jövedelmezőbb volt, mintha
megváltoztatta volna a nevét. Úgy láttam, hogy apa egyetértett vele,
Az iskola San Rafaelben, egy háznak az emeletén működött, nem messze apának a rendelőjétől.
Gyakran együtt ebédeltek, vagy éjszakára San Franciscóban maradtak, hogy balettelőadásra és
moziba mehessenek, és utána ne kelljen hazahajtaniuk. Emma velünk volt, és nem éreztük egyedül
magunkat, de néha úgy tűnt, amikor boldogan, örömtől sugárzón hazajöttek, hogy bennünket kihagynak
valamiből. Olyankor úgy éreztem, nem vagyunk annyira fontosak számukra, mint hinni szerettük volna.
Egy éjszaka, amikor nem tudtam elaludni, halkan kilopakodtam a szobámból, arra gondolva,
keresek egy kis édességet. Azonban a szobájuk közelében egyből meghallottam a hangjukat. Hangosan
vitatkoztak, pedig egyébként nagyon ritkán fordult elő, hogy akár egy csöppet is fölemelték volna a
hangjukat.
Egy darabig nem is tudtam, mit csináljak, maradjak-e, vagy menjek vissza a szobámba. Aztán
eszembe jutott a padláson lejátszódott jelenet, és a magam és Bart védelmében is úgy éreztem, hogy
tudnom kell, mi zajlik körülöttem.
Anyán még az a szép, kék ruha volt, amiben vacsorázni mentek.
– Nem tudom, miért ellenzed annyira! – mondta hevesen, miközben le és fel járkált a szobában,
időnként dühös pillantást vetve apára. – Te is pontosan tudod, hogy Nicole nem fog meggyógyulni. Ha
megvárjuk, amíg eltemetik, Cindy állami gyámság alá kerül, és rettenetesen hosszú időbe fog telni,
amíg sikerül magunkhoz venni. Most kell lépnünk! A törvény tíz eset közül kilencben annak a pártján
áll, aki birtokon belül van. Kérlek, Chris, szánd már el magad!
– Nem! – felelte ridegen apa. – Van két gyerekünk, és annyi elég. Vannak más fiatal párok is, akik
boldogok lesznek, ha örökbe fogadhatják Cindyt. Párok, akiknek nincs annyi veszítenivalójuk, ha a
gyámhivatal úgy dönt, hogy alaposabb vizsgálatba kezd…
– Pontosan ezt mondom én is! – felelte anya. és indulatosan széttárta a karját. – Ha Cindy már
nálunk van, amikor Nicole meghal, a hivatalnak semmi oka sem lesz a vizsgálatra. Még ma este
elmondom neki, mit akarunk. Biztos vagyok benne, hogy beleegyezik, és aláír minden hivatalos papírt.
– Catherine – mondta határozott hangon a nevelőapám –, nem intézhetsz mindent úgy, ahogy te
szeretnéd. Lehet, hogy Nicole pár héten belül felépül, de még ha egész életére nyomorék marad, akkor
is meg akarja tartani a gyerekét.
– De hát miféle anya tudna lenni?
– Nem a mi dolgunk, hogy ezt megítéljük.
– Nem fog meggyógyulni. Tudod ezt te, tudom én… és ami a legfőbb, Christopher Doll, már voltam
bent a kórházban, beszéltem Nicole-lal, és ő azt akarja, hogy nálam legyen a lánya. Aláírta a
papírokat, amiket vittem neki, és velem volt Simon Daughtry is. Tudod, az ügyvéd, és elhozta magával
a titkárnőjét is, úgyhogy mit tudsz még tenni, amivel megállíthatnál? Nevelőapám döbbenten a
tenyerébe temette az arcát, anya pedig folytatta: – Christopher, légy szíves, és ne rejtőzz el! Mutasd az
arcod, és fogadd el azt, amire rákényszerítettél. Ott voltál akkor éjjel, amikor Bart megszületett,
néztél rám könyörögve, azt sulykolva belém, hogy Paul nem lesz elég, és végül úgyis te maradsz a
győztes. Ha nem néztél volna rám olyan esdeklőn, akkor nem hagytam volna, hogy az orvosok
rábeszéljenek a sterilizálást engedélyező papír aláírására! Újabb gyereket szültem volna még akkor
is, ha belepusztulok. Te azonban ott voltál, és én feladtam a küzdelmet. Miattad, a te kedvedért!
Sírva bukott a padlóra, és összegömbölyödve feküdt az oldalán, ujjaival a szőnyeg hosszú
bolyhaiba kapaszkodva. Hosszú haja legyezőként terült szét körülötte miközben tovább zokogott,
átkozva magát és apát is azért, amit elkövettek. Mi történhetett velük?
Anya a hátára gördült, tehetetlenül szétvetette a karját, apa pedig, kezét az arca elől elvéve,
fájdalmas tekintettel nézte.
– Igazad van. Christopher! Neked mindig igazad van! Egyszer fordult csak elő. hogy nem volt
igazad, de ha akkor megfogadod, amit mondok, megmenthettük volna Coryt. – Anya zokogva
elfordította a fejét apától, aki melléje térdelt, és megpróbálta magához ölelni. Aztán gyorsan
visszafordult, és pofonütötte, amitől a lélegzetem is elállt.
– Igazad volt akkor is, amikor azt mondtad, hogy ne menjek hozzá Julianhez! Gondolom, boldog
voltál, amikor kiderült, hogy a házasságunk tragikus tévedés. Bizonyára repestél az örömtől, amikor
Julian bosszút akart állni, és hagyta, hogy Yolanda Lange tönkretegyen mindent, amit összegyűjtöttünk.
Minden pontosan úgy történt, ahogy előre megjósoltad, és te örültél ennek. Aztán Bart megfulladt a
füstben, amikor Foxworth Hall porig égett Nevettél legbelül? Boldog voltál, hogy megszabadultál
tőle? Azt hitted talán, hogy egyenesen a karjaidba futok, és elfelejtkezem mindarról, amivel Paulnak
tartozom? Kételkedtél benne, hogy szeretem Pault? – Anya egyre jobban fölemelte a hangját. –
Amikor Paulnak csak a szeretője voltam, egyszer sem gondoltam, hogy túl öreg, mindaddig, amíg te el
nem kezdtél célozgatni a korára. Talán oda se figyeltem volna, amit Amanda mondott, ha nem
duruzsolod a fülembe, hogy ne menjek hozzá egy huszonöt évvel idősebb férfihoz.
Egészen összekucorodtam. Szégyelltem magam, amiért hallgatózom, de attól is féltem, hogy ezek
után felálljak és elmenjek. Anya képtelen volt abbahagyni, mintha hosszú időn át gyűlt volna benne a
harag, hogy megfelelő alkalommal minden indulatát apára zúdítsa. Olyan hevesen támadott, hogy apa
megrettent tőle.
– Emlékszel arra a délutánra, amikor megtartottuk Paullal az esküvőt?! – kiabálta. – Emlékszel?
Gondolj csak arra a pillanatra, amikor odaadtad nekem a gyűrűt, amit aztán az ujjamra húzott! Olyan
hosszú ideig tartottad a kezedben, hogy a papnak kellett figyelmeztetnie, add már át! És egész idő alatt
nem vetted le rólam az esdeklő tekinteted. Akkor ellenálltam neked, és azt kellett volna tennem azután
is, hogy Paul meghalt. Kívántad, hogy minél előbb meghaljon, és elérkezzen számodra a lehetőség?
Beteljesült a vágyad, Christopher Doll! Nyertél! Te mindig nyersz! Nyugodtan ülsz, és várod, mikor
léphetsz közbe, hogy tönkretedd az életemet! Hát tessék! Itt vagyok! Oda kerültem, ahová akartad – az
ágyadba, mintha a feleséged lennék. Örülsz? Boldog vagy? – kérdezte zokogva, és ismét keményen
pofonütötte apát
Ő hátrahőkölt, és nem szólt semmit, de anyának ez sem volt elég.
– Hát nem érted, hogy soha nem kerültem volna össze Barttal, ha te nem ólálkodsz állandóan
körülöttem, nem állsz Paul és közém, nem kényszerítesz arra, hogy szégyelljem magam azért, amit
anya velünk tett? El kellett vennem tőle Bartot, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megbüntessem.
Most pedig, azután, amit értünk tett Paul, még annyi nagylelkűség sincs benned, hogy befogadj egy
szerencsétlen kislányt, aki hamarosan árva lesz. Még azok után sem, hogy minden hivatalos ügyet
elintéztem, és nem lesz semmiféle vizsgálat. Még mindig csak magadnak akarsz, arra hivatkozol, hogy
két fiú is éppen elég nyűg, és még egy gyerek könnyen romba döntheti a cinkelt lapokból épült
kártyavárunkat.
– Cathy, kérlek… – nyögött fel apa.
Anya ökölbe szorított kézzel ismét megütötte, és tovább kiabált vele: – Talán azt is csak azért
mondtad, hogy Paulnak nem árthat a szex, mert arra számítottál, hogy újabb szívrohama lesz tőle!
Remegve rogyott vissza a szőnyegre, az arca könnyben ázott, és nagy, kék szemét apára emelte, aki
azonban nem mozdult, csak ült letaglózva a sarkán, mintha megbénult volna attól, amit hallott.
Sírni szerettem volna, zokogni, értük, Bartért, magamért, bár korántsem értettem mindent, amit
hallottam.
Majd láttam, hogy apa egész testében reszketni kezd, mintha váratlanul jeges, téli szél tört volna be
a házba. Lehetséges, hogy anya igazat mondott? Valóban ő állt minden, a családunkban előfordult
haláleset hátterében? Megrémültem a gondolattól, hiszen nagyon szerettem.
– Az isten szerelmére, Catherine – szólalt meg végül, és nehézkesen felállva kifelé indult a
szobából. – Összepakolom a holmimat, és egy órán belül elmegyek, ha azt akarod. Remélem,
elégedett vagy. Ezúttal te győztél!
Anya egyetlen kecses mozdulattal gyorsan talpra ugrott, és utánafutott. Átkarolta, megfordította, a
dereka köré fonta a karját, és szorosan hozzásimult.
– Chris! – kiáltott fel. – Ne haragudj! Nagyon sajnálom. Szeretlek, mindig is szerettelek. Hazudok,
csalok, beszélek mindenfélét, hogy elérjem, amit akarok. Bármit csinálok is, másra hárítom érte a
felelősséget, mert képtelen vagyok elviselni. Ne nézz rám ilyen sebzetten, elárvultan! Igazad van, ha
nem akarod, hogy Cindy a lányom legyen, mert én mindenkit csak bántok, akit szeretek. Tönkreteszem
azt, ami számomra a legdrágább. Ha nem lennék ilyen, Carrie-t is meg tudtam volna nyugtatni, de nem
találtam hozzá a megfelelő szavakat, ahogy Julianhez sem.
Erősen ölelte apát, aki úgy állt, mint a magas, egyenes fatörzs, semmi jelét sem adva, hogy
viszonozni akarná a szavait, a csókjait, az ölelését. Anya megragadta egyik ernyedten lógó kezét, és
pofon akarta vágni vele magát, de mert nem sikerült, a saját kezével tette.
– Miért nem ütsz meg, Chris? Isten a megmondhatója, hogy épp elég okot adtam rá! Nincs is
szükségem Cindyre, amikor itt vagy nekem te, a fiaim…
Láttam a mostohaapámon, hogy tehetetlenné vált, képtelen megbirkózni ennyi hevesen szikrázó,
keserű érzelemmel. A hisztérikus kitörés sarokba szorította, és ki akarta várni, amíg értelmesen
elmagyarázhatja, mit gondol. Anya azonban tovább szorongatta, nem hagyta nyugodni, sőt újból
kiabálni kezdett vele.
– Most meg mi a bajod, Christopher Doll?! Csak állsz mozdulatlanul, nem válaszolsz semmit, és
saját erkölcsi elveid alapján próbálsz megítélni. Lásd be már végre, hogy nekem nincsenek erkölcsi
elveim! El akarod hitetni magaddal, hogy csak színészkedem, szerepet alakítok, ahogy anya is tette, de
még most, ennyi év után sem vagy képes megítélni, mikor játszom, és mikor adom magamat. És tudod,
miért? – kérdezte utálatos, cinikussá vált hangon anya. – Mivel soha nem vetted magadnak a
fáradságot, hogy elemezd a patologikus jellememet, én most megteszem helyetted. Christopher, te
félsz attól, hogy olyannak láss, amilyen igazából vagyok. Ha nem színészkednék – és most tényleg nem
teszem –, akkor te sem tettethetnéd tovább együgyűnek magadat. Be kellene ismerned, hogy hatalmas,
önzetlen szerelmed gátlástalan, követelőző, végtelenül önző nőhöz fűz. Gyerünk, ismerd be végre az
igazságot! Nem vagyok magasztos, isteni lény, nem voltam, és soha nem is leszek! Egész felnőtt
életedben bolond voltál, Chris, mert megpróbáltál annak látni, aki nem vagyok, és ettől te is hazug
lettél! – Kis szünetet tartott, és kacagva nézte, hogyan sápad el apa.
– Nézz rám, Christopher! Kire emlékeztetlek? – Elhúzódott kissé apától, és hosszú ideig, némán
nézte, majd mivel nem kapott választ, tovább folytatta: – Na, gyerünk, valld be! Ugye olyan vagyok,
mint ő? Így viselkedett ő is azon az utolsó estén Foxworth Hallban, amikor a vendégek a hatalmas
karácsonyfa körül nyüzsögtek, ő pedig a könyvtárban ordítozott, ahogy most én, az apját vádolva,
hogy verte és kényszerítette arra, amit tett Milyen kár, hogy nem voltál ott az elejétől. Üvölts hát
velem, Chris! Ébredj fel, és üss meg! Kiabálj, ahogy én kiabáltam, és mutasd még végre, hogy vér
folyik benned!
Látszott apán, hogy ha lassan is, de kezdi elveszíteni a nyugalmát, és én egyre jobban féltem attól,
ami következik. Szerettem volna berohanni, hogy abbahagyják, mert tudtam, ha fölemeli a kezét, és
meg akarja ütni anyát, biztosan nekimegyek, hogy megvédjem. Soha nem engedtem volna meg
senkinek, hogy megüsse anyámat.
Lehet, hogy meghallotta a néma könyörgésemet? Nem tudom, a lényeg az, hogy visszahúzódott
apától és ismét lecsúszott a szőnyegre. Rettenetesen zavarodott voltam, hogy tanúja lettem heves
összetűzésüknek. Miért támadtak bennem rejtett, elfojtott félelmek a Foxworth Hall névtől? Ki volt az
az anya, akiről kiabált? És hol volt akkor Paul bácsi, azokban az időkben, amikor anya – ahogy nekem
mondták – még nem ismerte az öccsét? Lehetséges, hogy a szülők is hazudnak?
Miért tűnt olyan ismerősnek a Foxworth Hall név?
Apa újból letérdelt anya mellé, gyöngéden a karjába vette, és ő ezúttal nem tiltakozott. Csókokkal
árasztotta el az arcát, a száját, megpróbálva belefojtani a szavakat, amik ha szelídebben is, de újból
ömleni kezdtek belőle.
– Hogy vagy képes továbbra is szeretni, Chris, amikor így viselkedem? Hogy tudsz megérteni,
amikor olyan undorító vagyok? Tudom, hogy semmivel sem vagyok jobb nála, és az életemet adnám,
ha meg nem történtté tehetném a bajt, amit okozott.
Apa nem válaszolt, csak mélyen anya szemébe nézett, amíg végül a lélegzésük szaggatottá, zihálóvá
vált. A felszín alatt állandóan bennük izzó szenvedély lángra kapott, és ettől furcsa bizsergés fogott el
engem is.
Hogy többet ne lássak, halkan visszaosontam a szobámba, de tovább láttam magam előtt őket, amint
hempergőztek a padlón. Hol egyikük, hol másikuk volt felül, vadul ölelték egymást, és az utolsó, amit
hallottam, a cipzár surrogása volt. Hogy anyáé vagy apáé, azt nem tudtam, és hosszan el is
gondolkodtam a dolgon. Előfordulhat, hogy a nő – legyen akár feleség – maga akarja lehúzni a férfi
nadrágján a cipzárat?
Kiszaladtam a kertbe, és a magas fehér fal mellett, egy sápadt, meztelen párt ábrázoló
márványszobor közelében zokogva rogytam a fűbe. Amikor felnéztem, Rodin A csók című szobrát
pillantottam meg elsőnek. Nem az eredeti, csupán másolat, de így is nagyon sokat elárult a
felnőttekről és az érzéseikről.
Gyermekként szentül hittem, hogy a szüleim tisztessége kikezdhetetlen, a szerelmük pedig végtelen,
csillogó, makulátlan selyemszalag. Ez a szalag most összegyűrődött, pecsétes lett, és nem csillogott
már olyan szépen, mint korábban. Előfordult már, hogy így veszekedtek, csak én nem figyeltem föl? –
próbáltam felidézni a korábbi időket. Úgy tűnt, hogy azelőtt egyszer sem volt ilyen szörnyű szóváltás
közöttük, mindössze apróbb, hamar megoldódó konfliktusok.
Túl idős vagy ahhoz, hogy bőgj! – figyelmeztettem magam. Tizennégy éves voltam, majdnem férfi.
A szájam fölött és máshol is szőrszálak kezdtek kiütközni rajtam. Szipogva, a könnyeimet nyeldesve
odafutottam a fehér falhoz, és felmásztam a tölgyfára, Valamikor a fal teteje volt a kedvenc helyem,
imádtam ott ülni, és nézni a nagy, fehér házat, ami egészen különösnek, kísértetiesnek tűnt a
holdfényben. Egyfolytában csak Bartra gondoltam, és arra, hogy ki volt az apja. Miért nem Paul bácsi
után kapta a nevét? Egy fiúnak az apja keresztnevét kell örökölnie. Miért lett akkor mégis Bart, és
nem Paul?
Ahogy ott ültem, az óceán felöl megérkezett az éjszakai köd, nagy, gomolygó felhővel burkolva be a
szomszéd házat, míg végül semmit sem láttam már belőle. Körülöttem minden szürke örvénybe
veszett, ijesztővé, rejtélyessé vált.
Egyszer csak valahonnan lentről, a szomszédból furcsa neszeket hallottam, mintha sírt volna
valaki? Fojtott zokogás, nyögés és könyörgés váltogatta egymást.
Teremtőm! Csak nem az a szegény, sajnálatra méltó nő sír, ahogy nemrég anyám sírt? Ő mit követett
el? Mindenkinek van valami szégyenteljes dolog a múltjában, amit titkolni kénytelen? Ha felnövök, én
is olyan leszek, mint ők?
– Christopher! – hallottam az elkínzott fohászt, és a névtől megriadva mereszteni kezdtem a
szemem, megpróbáltam fölfedezni, hol lehet az az asszony. Honnan tudta apám nevét? Vagy neki is
volt valakije, akit Christophernek hívtak?
Egy dolgot biztosan tudtam – azt, hogy sötét és fenyegető dolog lopakodott be az életünkbe. Bart
különösebben viselkedett, mint valaha. Valami vagy valaki rejtett, pontosan meg nem határozható
módon befolyásolta. Bármi volt is azonban, semmi köze sem volt anyához és apához. Ha én nem
tudtam megérteni őket, akkor Bart biztosan nem volt képes rá. Bármi történt a szüleim között, bármi
ment is végbe Bartban, úgy éreztem, a világ terhét hordozom a vállamon, és túl gyönge voltam még
ahhoz, hogy ekkora súlyt elviseljek.
Egy délután szándékosan korán mentem haza a balettról, mert meg akartam tudni, mivel foglalkozik
Bart olyankor, amikor nem vagyok otthon. Nem találtam a szobájában, a kertben sem, és hamar
rájöttem, hogy csak egy helyen lehet – a szomszédban.
Gyorsan rátaláltam, és legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy a mindig fekete ruhát viselő,
idős nő ölében ül.
A lélegzetem is elakadt, ahogy a kis patkány felkucorodott a térdére. Közelebb húzódtam az
ablakhoz, hogy alaposabban megnézhessem őket, amint ott ültek a kis szalonban, amit a ház gazdája a
jelek szerint minden más helyiségnél jobban kedvelt. A nő halkan énekelt neki, Bart pedig csak nézte
lefátyolozott arcát. Nagy, fekete szemei ártatlanul csillogtak, de hirtelen ravasszá és öreggé váltak.
– Igazából nem is szeretsz, ugye? – kérdezte különös hangon.
– De igen – felelte szelíden a nő. – Jobban szeretlek, mint eddig bárkit.
– Jobban, mint amennyire Joryt tudnád szeretni?
Mi az ördögnek kellene neki szeretnie engem?
A nő kissé habozott, de azért válaszolt: – Igen. Te egészen különleges vagy számomra.
– Mindig engem fogsz a legjobban szeretni?
– Mindig, mindig…
 – És megadsz mindent, amit akarok, bármi legyen is az?
– Igen, igen… Bart, drágaságom, legközelebb, ha jössz, megtalálod, amit már olyan régen szeretnél
– a szíved vágyát
– Ajánlom, hogy meglegyen! – válaszolta Bart olyan hangon, amitől egészen meglepődtem. Egyik
pillanatról a másikra évekkel vált öregebbé. Igaz, mindig változtatta a beszédmódját, a járását.
Mindig szerepet játszott, állandóan másnak igyekezett mutatni magát.
Elhatároztam, hogyha hazamegyek, elmondom a dolgot anyának és apának. Bartnak vele egykorú
barátra van szüksége, nem egy idős hölgyre. Nem egészséges egy fiú számára, ha nincsenek társai,
akikkel együtt játszhat. Újból eszembe jutott, vajon miért nem hívták meg soha a szüleim valamelyik
barátjukat, úgy, ahogy más szülők vendégül látták a közeli ismerőseiket. Magányosan éltünk,
szomszédok nélkül – amíg ez a muszlim nő, vagy ki a csoda, oda nem költözött, hogy magához
édesgesse az öcsémet. Örülnöm kellett volna, hogy Bart végre talált valakit, akihez közel tudott
kerülni, ehelyett rossz érzésem támadt.
Bart végre leugrott a padlóra, és azt mondta: – Viszlát, nagymama! – A megszokott, kisfiús hangján
beszélt ismét, csak éppen fogalmam sem volt, miért mondja azt, hogy nagymama.
Türelmesen megvártam, amíg Bart hazaér, majd megkerültem a régi, nagy házat, és bezörgettem a
főbejáraton. Arra számítottam, hogy a vén komornyik araszol végig a bejárathoz vezető folyosón, de
maga az öreg hölgy nyitotta ki a kis ablakot, és kérdezte meg, ki vagyok.
– Jory Marquet Sheffield – válaszoltam büszkén, ahogy apám is felelt volna.
– Jory – suttogta, és szempillantás alatt szélesre tárta előttem az ajtót. – Gyere. – hívott be
boldogan, és oldalt lépve utat engedett. Távolabb, a sötét folyosón egy pillanatra mintha láttam volna
valakit, de az illető gyorsan felszívódott. – Örülök, hogy meglátogattál. Az öcséd már járt itt, és
megette az összes jégkrémünket, de kólával, tortával és süteménnyel meg tudlak kínálni.
Nem csoda, hogy Bart alig evett Emma finom ételeiből, ha ez a nő mindenféle fölösleges
nyalánksággal teletömte.
– Kicsoda maga? – kérdeztem dühösen. – Nincs joga bármivel is etetni az öcsémet
Sebzetten hátratántorodott, mintha megütöttem volna.
–Mindig próbálom megértetni vele, hogy várjon ebéd utánig, de nem hallgat rám. Kérlek, ne ítélj
meg túl szigorúan anélkül, hogy lehetőséget adnál nekem a magyarázatra! – Egy kézmozdulattal
beljebb invitált, nyilván hogy valamelyik gazdagon berendezett szobában leültessen. El akartam
utasítani az ajánlatát, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult az elszántságomnál. Követtem, és
olyan szobába vezetett, amelynél szebbek talán csak a leggazdagabb francia kastélyokban fordulnak
elő! Hatalmas hangversenyzongora állt benne, kétszemélyes kanapék, brokáthuzatú fotelek, asztal,
hosszú, könyöklős márványkandalló. Miután kigyönyörködtem magam, megfordultam, hogy őt is
alaposabban megnézzem.
– Van neve?! – kérdeztem.
A szigorú hangtól szemmel láthatóan meghökkent, és halkan azt válaszolta: – Bart úgy szólít,
hogy… nagymama.
– Maga nem a nagymamája – mondtam neki. – Ha mégis azt állítja, hogy igen, azzal csak
összezavarja, és Isten a megmondhatója, hogy az öcsémnek épp az hiányzik a legkevésbé.
Láttam a homlokán, a fátyol fölött, hogy erősen elpirul.
 – Nincs saját unokám, és magányos vagyok – felelte. – Szükségem van valakire, és úgy tűnik, hogy
Bart szeret engem…
Nagyon megsajnáltam, és csak nehezen tudtam kimondani azt, amit korábban elterveztem.
– Nem hiszem, hogy jót tenne Bartnak, ha ide jár, asszonyom! Az ön helyében megpróbálnám
lebeszélni erről. Vele egyidős barátokra lenne szüksége… – és itt a hangom egészen elhalkult, mert
hogyan mondhattam volna meg neki, hogy túl öreg hozzá? Abban azért egészen biztos voltam, hogy két
nagymama – az egyik a bolondokházában, a másik meg balettőrült – tökéletesen elég.

Másnap Bart is, és én is megtudtuk, hogy Nicole az éjszaka meghalt, és a kislánya, Cindy attól
kezdve a húgunk lesz. Bartra pillantottam. Apa a tányérjára szögezte a tekintetét, de nem evett, én
pedig, miközben riadtan körülnéztem, gyereksírást hallottam.
– Cindy az – mondta apa. – Anyátokkal Nicole mellett voltunk, amikor meghalt. Utolsó szavaival
arra kért bennünket, hogy viseljük gondját a kislányának. Amikor arra gondoltam, mi lenne veletek, ha
ti is magatokra maradnátok, mint Cindy, rögtön éreztem, hogy nagyobb békességben halnék meg, ha
tudnám, hogy biztos otthonotok van… úgyhogy engedtem, hadd csinálja anyátok azt, amit Nicole
balesete óta akart.
Anya lépett a konyhába, karján szőke, göndör fürtű kislánnyal, akinek csaknem ugyanolyan
égszínkék volt a szeme, mint neki.
– Jory, Bart, hát nem imádnivaló? – Megcsókolta a rózsás, pufók kis arcot, és közben kérdőn
pillantott egyikünkről a másikunkra. – Cindy pontosan kétéves, két hónapos és ötnapos. Nicole
szállásadónője rettenetesen örült, amikor megtudta, hogy mégsem szakad a nyakába a teher, amitől
már annyira tartott. –Anya boldog mosollyal az arcán nézett ránk. – Emlékszel még, Jory, amikor azt
kérdezted, miért nincs kishúgod? Akkor azt válaszoltam, hogy nem lehet több gyerekem. Láthatjátok
azonban, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. A lelkem legmélyéig gyászolom Nicole-t, akinek
nyolcvanéves koráig kellett volna élnie, de eltört a gerince, és súlyos belső sérüléseket is
szenvedett…
Félbehagyta a megkezdett mondatot, én pedig borzalmasnak éreztem, hogy olyan szép, fiatal
lánynak, mint Nicole Nickols, meg kellett halnia azért, hogy nekünk lehessen egy húgunk, akiről régen,
csak véletlenül, egyszer említést tettem.
– Nicole a te beteged volt? – kérdeztem apát.
– Nem, fiam, nem az enyém, de mivel a barátunk volt és anya tanítványa, a kollégák
figyelmeztettek, hogy a szervezete nem reagál a kezelésre. Besiettünk a kórházba, hogy az utolsó
pillanatáig mellette legyünk. Gondolom, hajnalban egyikőtök sem hallotta a telefoncsörgést.
Alaposan megnéztem frissen felbukkant kishúgomat. Nagyon aranyos volt rózsaszín pizsamájában,
az arca körül lengedező, szőke hajával. Erősen belekapaszkodott anya nyakába, és megnézte magának
a sok idegent, mielőtt elfordult volna, hogy arcát a vállgödrébe szorítva elbújjon előlünk.
– Te csináltad ezt, Bart – jegyezte meg anya kedves mosollyal az arcán. – Ha elrejtetted az arcodat,
azt hitted, mi sem látunk téged, mert te nem látsz bennünket.
– Vidd ki innen! – kiáltott rá váratlanul, a dühtől vörös arccal az öcsém. – Tűnjön el! Rakják a
sírba, az anyja mellé! Nem akarom, hogy húgom legyen! Utálom! Utálom!
Ez a dühkitörés mindenkit annyira meglepett, hogy egyikünk sem tudott válaszolni. Anya úgy
megdöbbent, hogy lélegezni is alig bírt, apa viszont rövid idő alatt összeszedte magát, és megfogta
Bartot, aki már neki akart ugrani Cindynek. Cindy keserves sírásra fakadt, Emma pedig villámló
tekintettel nézett az öcsémre.
– Soha nem hallottam még ilyen utálatos, durva beszédet – mondta apa, fölemelve, és a térdére
ültetve Bartot, aki kapálózott, megpróbált elmenekülni, de nem bírt kiszabadulni a szorításból. – Menj
a szobádba, és ki se gyere addig, amíg nem tudsz együtt érezni másokkal! Inkább örülnöd kellene,
hogy Cindynek ilyen szerencsésen alakult a sorsa.
Bart dühösen morogva ment a szobájába, és teljes erőből bevágta maga mögött az ajtót
Apa felállt, az orvosi táskájáéit nyúlt, és mielőtt elindult volna, rosszalló pillantással odaszólt
anyának: – Érted már, miért elleneztem, hogy örökbe fogadjuk Cindyt? Jól tudod, hogy Bart mindig
erősen hajlamos volt a féltékenységre. Ilyen aranyos kisgyerek, mint Cindy, két napot sem tölt az
árvaházban, mielőtt egy gyerekre vágyó házaspár örökbe fogadja.
– Igen, Chris, igazad van, mint mindig. Ha Cindyt állami gondozásba vették volna, akkor mások
fogadják örökbe, mi pedig kislány nélkül élhetnénk le az életünket. Így viszont van egy pici lányom,
aki egészen Carrie-re emlékeztet.
Apa arca megvonaglott, mintha éles fájdalom hasított volna belé. Anya továbbra is az asztalnál
maradt, Cindyvel az ölében, és amennyire vissza tudtam emlékezni, először engedte el apát munkába
búcsúcsók nélkül, még csak azt sem mondva neki, mint általában, hogy: Vigyázz magadra!
Cindy engem nagyon hamar teljesen elbűvölt. Ide-oda totyogott, mindent megfogott és mindent meg
akart kóstolni. Jó érzés volt látni, mennyire boldog vele anya, és hogyan vigyáz rá. Pontosan úgy
néztek ki, mintha vér. szerinti anya és lánya lettek volna. Mindketten rózsaszín ruhát viseltek, a
hajukban is rózsaszín szalag volt, csak Cindy ruhája alól még a fehér csipkés bugyi is kilátszott.
– Ha elég nagy leszel, Jory megtanít táncolni. – Rámosolyogtam anyára, és indultam, hogy
összeszedjem a holmimat a balettórára. Anya gyorsan átadta Emmának Cindyt, utánam jött, és
találkoztunk a garázsban, a kocsinál.
– Jory, szerintem Bart is hamarosan szeretni fogja Cindyt. Nem gondolod?
Előbb meg akartam mondani neki, hogy nem úgy lesz, de aztán csak bólintottam, nem akarván
rázúdítani az öcsémmel kapcsolatos kétségeimet Baj, baj, zűr és baj…
– Mit motyogtál az előbb, Jory?
Ejnye! Észre sem vettem, hogy hangosan beszélek.
– Semmit, anya, csak megismételtem valamit, amit Bart mondott az éjszaka. Kiabál álmában, anya!
Téged hív, és üvöltözik, mert elszöktél a szeretőddel. – Elvigyorodtam, és megpróbáltam úgy tenni,
mintha nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget a dolognak. – Nem is tudtam, hogy mellékutakon
jársz.
Anya nem reagált az évődésre.
– Jory, miért nem mondtad korábban, hogy Bartnak rémálmai vannak? – kérdezte.
Hogy mondhattam volna meg neki az igazságot, hogy Cindy túlságosan lekötötte ahhoz, hogy
másra is figyeljen. Pedig minden korábbinál nagyobb szükség lett volna arra, hogy figyeljen Bartra,
sőt rám is.

– Anya! Anya! – Bart kiabált álmában. – Hol vagy? Ne hagyj egyedül! Anya, kérlek, ne hagyj el!
Ne szeresd jobban Joryt, mint engem! Nem vagyok rossz, tényleg nem… csak néha azt sem tudom, mit
csinálok. Anya… Anya…
 Csak a bolond nem tudja, mit csinál, és egy bolond éppen elég volt a családunkban. Semmi
szükség, hogy legyen még egy, akivel közös fedél alatt élünk.
Így hát… nekem kellett megmentenem Bartot önmagától. Nekem kellett helyrehoznom valamit, ami
régen, hosszú ideje kezdett elromlani. Agyam zugából halvány, bizonytalan emlék tört elő valamiről,
ami már akkor nyugtalanított, amikor még túl kicsi voltam, hogy bármit is megértsek, és
összeillesszem a kirakós játék szétszórt darabkáit.
Olyan sokat töprengtem a múlton, hogy kezdett konkrét formát ölteni, és feltámadt bennem az emlék
egy sötét hajú férfiről, aki egészen másként nézett ki, mint Paul bácsi. Egy férfiról, akit Bart Winslow-
nak hívtak – ugyanúgy, ahogy a féltestvéremet
 A SZÍVEM VÁGYA

Romlott kislány ez a Cindy. Nem érdekli, ha pucéran látják, vagy akár a bilin ülve. Nem törődik
vele, hogy rendes legyen és tiszta. Elveszi a játékaimat, és megpróbálja megenni őket.
A nyár sem volt már jó. Nem volt mit tenni, és nem volt hová menni, leszámítva a szomszédot. Az
öreg hölgy még mindig csak ígérgette a pónit, de, nem vette meg. Ámított, félrevezetett. Majd én
megmutatom neki! Nem megyek hozzá, hagyom, üljön csak egyedül otthon. Meg fogom büntetni. Este
hallottam, amint anya arról beszélt apának, hogy látta a fekete ruhás, idős nőt, ahogy a falnak
támasztott létrán állt.
– És engem bámult, Chris! Kifejezetten bámult!
– Ugyan már, Cathy! – nevetett apa. – Mit árthat azzal, hogyha néz? Idegen itt, idegen számára a
környék. Nem gondolod, hogy jobb volna, ha odaintegetnél és köszönnél neki – esetleg még be is
mutatkoznátok egymásnak?
Én csak nevettem magamban, amikor ezt mondta, mert tudtam, hogy a nagymama biztosan nem
válaszolna. Félt minden idegentől, leszámítva engem. Én voltam az egyetlen, akiben megbízott.
Megint elég rondán viselkedtem Cindyvel, és megtiltották, hogy bárhová is menjek. Én azonban
ravasz voltam, kiszöktem, és gyorsan átlopóztam a szomszédba azokhoz, akik szerettek.
– Hol van a pónim? – kérdeztem dühösen, amikor láttam, hogy még mindig üres az istálló. –
Megígérted, hogy kapok egyet, úgyhogy ha nem teljesíted, elmondom anyának és apának, hogy
megpróbálsz ellopni tőlük!
Szinte elsüllyedt az utálatos, fekete köntösében sápadt kezével pedig a nyakánál tapogatózott, és
elő is húzott egy vastag gyöngysort, amit rendszerint a ruhája alatt elrejtve hordott.
– Holnap, Bart. Holnap megkapod azt, ami a szíved vágya.
Hazafelé menet John Amosszal találkoztam. Bevezetett a titkos kamrájába, és „férfias” dolgokról
kezdett suttogva mesélni.
– Az olyan nők, mint ő, eleve gazdagnak születnek, és nincs szükségük arra, hogy használják az
eszüket – mondta szigorú, résnyire összezárt szemmel. – Hallgass rám, fiú, és soha ne légy szerelmes
valami ostoba nőbe! Minden nő ostoba. Ha dolgod akad velük, az első pillanattól éreztetned kell,
hogy ki az úr, és soha nem engedni, hogy megfeledkezzenek erről. Na, lássuk a mai leckét! Kicsoda
Malcolm Neal Foxworth?
– A dédnagyapám, aki meghalt, eltemették, de még így is hatalmas – feleltem; nem igazán értve azt,
amit mondtam.
– És micsoda még Malcolm Neal Foxworth?
– Szent. Szent, akit előkelő hely illet meg a mennyben.
– Eddig jó, de mondd csak végig, ne hagyj ki semmit!
– Nem volt még ravaszabb ember a földön, mint Malcolm Neal Foxworth.
– Nem mondtál el mindent, amire tanítottalak! Forgasd a naplóját, hogy többet megtudj róla!
Olvasod mindennap? Őszintén leírta abban a könyvben az egész életét. Én legalább tucatszor
elolvastam. Aki megismeri, az bölcsebb és nagyobb lesz, úgyhogy ne felejtsd el addig olvasgatni a
dédnagyapád naplóját, amíg te is olyan bölcs és ravasz nem leszel, mint ő.
– A bölcsesség ugyanaz, mint a ravaszság?
– Természetesen nem. Bölcs az, aki nem engedi, hogy mások rájöjjenek, milyen ravasz.
– Miért nem szerette Malcolm az édesanyját? – kérdeztem. Tudtam ugyan, hogy az anyja elszökött,
de arra gondoltam, hogy én talán még akkor is szeretném anyát, ha azt tenné.
– Nem szerette az anyját? Magasságos Isten; fiú, de hiszen Malcolm megőrült az anyjáért, amíg az
el nem szökött a szeretőjével, otthagyva Malcolmot az apjával, aki túlságosan elfoglalt volt ahhoz,
hogy törődjön vele. Ha tovább olvasol, fiú, hamarosan rá fogsz jönni, mi volt az, ami Malcolmot a
nők ellen fordította. Olvass, és gyarapítsd a tudásodat! Tedd magadévá Malcolm bölcsességét! Meg
fog tanítani, hogy soha ne bízz a nőkben, és ne hidd, hogy a segítségedre sietnek, ha szükséged van
rájuk.
– De az én anyukám jó – tiltakoztam erőtlenül, és már csöppet sem voltam biztos abban, hogy
valóban úgy is van. Az élet útja olyan „kacskaringós”. (Kacskaringós – ez is új szó volt, amit meg
kellett tanulnunk aznap.)
– Figyelj ide, Bart! – mondta apa aznap reggel, és a szót nagybetűkkel gondosan leírva
megmagyarázta, mit is jelent. – Azt szeretném, ha te is és Jory is, ma legalább ötször módot találnátok
arra, hogy beszéd közben használjátok ezt a szót. Azt jelenti, hogy a legegyszerűbbtől eltérő,
bonyolult, összetett. Kacs-ka-rin-gós. Még szótagolta is, mintha nem lett volna elegem belőle anélkül!
– Most magadra hagylak, hogy tovább olvashasd Malcolm gondolatait. – mondta John Amos, és
görnyedten, kissé oldalra hajolva el is ment
Kinyitottam a könyvet a bőrből készült könyvjelzőnél.

Ma ki akartam próbálni apám dohányát, ezért megtöltöttem a pipáját azzal, amit a

dolgozószobájában találtam, kiszöktem, és a garázs mögött rágyújtottam. Nem tudom, hogyan jött
rá, hacsak nem valamelyik szolga árulta el neki, de a lényeg az, hogy tudta. Komor tekintete
dühösen szikrázott, és rám parancsolt, hogy toljam le a nadrágomat. Félve engedelmeskedtem, és
sírtam, miközben megkorbácsolt. Utána bezárt a padlásra, hogy ott gubbasszak, jámborul
vezekelve a bűnömért. Régi fényképeket találtam odafent, amik lánykorában ábrázolták anyát.
Milyen szép volt, ártatlan és kedves. Utáltam! Azt kívántam, hogy haljon meg abban a pillanatban,
bárhol is legyen. Szerettem volna, ha ugyanúgy szenved, mint én a hátamon vöröslő hurkákkal, a
levegőtlen, forró padláson fulladozva.
Egyéb dolgokat is találtam: szalagokkal díszített fűzőket, amiket a nők azért viselnek, hogy elöl
kidudorodjék, és a férfiak azt higgyék, hogy ott több van nekik, mint valójában. Tudtam, hogy soha
nem hagyom elámítani magam egyetlen nőtől sem, legyen bármilyen szép. A szépség miatt kerültem
a padlásra, amiatt csattogott a hátamon a korbács, és igazából nem apám bűne volt az, amit
csinált. Ő ugyanúgy szenvedett, mint én.
Rájöttem, hogy igaz az, amit mindig is mondogatott: egyetlen nőben sem lehet megbízni.
Különösen azokban nem, akiknek szép az arcuk és csábító a testük.

A könyvből föltekintve a távolba néztem, nem látva magam körül sem a csűr falait, sem a szénát,
csak anya szép, kedves arcát Ő is olyan „kacskaringós”? Nem fog-e elszökni egy nap a
„szeretőjével”, hogy ott hagyjon egy mostohaapának, aki közel sem szeret annyira, mint Joryt és
Cindyt? Mit fogok akkor csinálni? Befogad-e magához a nagymamám?
Később meg is kérdeztem ezt tőle.
– Igen, kincsem, magamhoz veszlek – felelte. – Gondoskodni fogok rólad, harcolok érted,
megteszek mindent, amit tudok, mert igazából a második férjemnek, Bart Winslow-nak a fia vagy.
Nem mondtam ezt neked eddig? Bízzál bennem, higgy nekem, és tartsd távol magadat John Amostól!
Ő nem az az ember, akire neked szükséged van.
A második férjének a fia. Azt jelentette ez, hogy anya is az ő felesége volt? Állandóan férjhez ment
valakihez! Behunytam a szemem, és Malcolmra gondoltam, aki már régen a sírjában feküdt. Krk, krk,
krk – nyikorgott a hintaszék. Bumm, bumm, bumm – hullottak a göröngyök a koporsómra. Sötét van.
Riasztó hely ez. Szűk és jéghideg. A mennyország… hol van a mennyország?
– Bart, egészen elködösült a tekinteted.
– Fáradt vagyok, nagymama, nagyon fáradt.
– Hamarosan megkapod, ami a szíved vágya.
Pénz. Pénzt akartam, dollárok hatalmas hegyeit. Abban a pillanatban valaki hangosan kopogott a
bejárati ajtón, én pedig leugrottam a nagymama térdéről, és elrejtőztem.
Jory csörtetett be a szobába, a nyomában John Amosszal, aki ajtót nyitott neki.
– Hol van az öcsém? – kérdezte, – körülnézve a szobában. – Nem tetszik nekem, ami vele történik,
és azt hiszem, mindennek az az oka, hogy ide jár.
– Jory – szólt rá a nagymama, feléje nyújtva csillogó gyűrűkkel felékesített kezét. – Ne nézz így
rám! Csak egy kis jégkrémet adok neki, miután már rendesen evett. Ülj le, beszélgessünk egy kicsit!
Mindjárt hozatok frissítőt.
A nagymamáról tudomást sem véve, egy véreb szimatával Jory egyenesen hozzám jött, és
kirángatott a pálmát tartó, nagy dézsa mögül.
– Köszönöm, nem! – válaszolt végre jéghideg hangon a nagymamának. – Anyától mindent
megkapok, amire szükségem van. Attól, hogy ide jár, Bart egyre jobban megváltozik, úgyhogy kérem,
ne engedje be többé.
A nagymama erősen összeszorította a fátyol alatt alig látszó száját, és könnyes szemmel nézte,
hogyan vonszolnak el tőle. Jory hazarángatott, és egyenesen a hátsó udvarra vitt.
– Ne menj oda még egyszer, Bart Sheffield! – kiáltott rám. – Ő nem a nagymamád! Úgy nézel rá,
mintha jobban szeretnéd, mint anyát!

Egyesek azt mondogatták, hogy Bart Winslow Scott Sheffield kisebb, mint más kilencéves fiúk.
Tudtam azonban, hogy mihelyt tízéves leszek, nekilendülök, mint a nyáron hosszúra növő vesszők.
Hamarosan Disneylandben leszek, és akkor még több kedvem lesz akkorára nőni, mint egy óriás.
– Miért vagy olyan szótlan, drágám? – kérdezte a nagymama, amikor másnap ismét befészkeltem
magam az ölébe. A póni még mindig nem volt meg.
– Nem jövök ide többször – feleltem rosszkedvűen. – Apa ad nekem pónit a születésnapomra, ha
megmondom neki, hogy azt szeretnék. Nem kell a tiéd!
– Bart, ugye nem beszéltél rólam a szüleidnek?
– Nem, asszonyom!
– Ha hazudsz, az Úr megbüntet.
 Miért is ne? Mindenki állandóan azt tette.
– Soha
– Én nem mondok senkinek semmit – motyogtam. – Anya és apa nem szeret. Ott van nekik Jory,
most meg már Cindy is. Ennyi elég nekik.
Gyorsan körülnézett, és különösen a bezárt ajtókra figyelt nagyon.
– Bart, láttam, hogy Johnnal beszélgettél. Kértelek, hogy tartsd távol magadat tőle. Gonosz
öregember, aki nagyon kegyetlen tud lenni. Kérlek, ne feledkezz el erről!
Kiben bízhattam hát? John Amos ugyanezt mondta róla. Valamikor azt hittem, a családomban
mindenkiben megbízhatom, de már kezdtem megtanulni, hogy az emberek nem mindig olyanok, mint
amilyennek látszanak. Nem szeretnek, nem igazán törődök, különösen, ha rólam van szó. Egyedül
talán csak a nagymama törődött velem – és John Amos. Amikor ez eszembe jutott, újból zavarba
jöttem. Igazi barátom John Amos? Ha igen, akkor a nagymama nem lehet az. Választanom kell.
Melyiket válasszam? Hogyan döntsek ilyen fontos dologban? Aztán amikor a nagymama magához
ölelt, és az arcom a puha melléhez vonta, tudtam, hogy ő az, aki a legjobban szeret. Ő az én igazi
nagymamám. De mi van, ha mégsem?
Tucatnyiszor találkoztam már a nagymamával, John Amost pedig csak néhány napja ismertem. Ha
esetleg hétszer egymás után várt volna rám, az azt jelenthette volna, hogy igazán jó hozzám. Ha bármi
egymás után hétszer megtörténik, az szerencsét jelent. Ötször beszélgettünk még csak a titkos helyén,
és már tudtam, hogy a nők fondorlatosak és csalók.
– Bart, kedvesem – súgta a nagymama, szikkadt ajkát egészen közel téve a fülemhez. – Ne nézz
olyan ijedten, csak ne menj többé John Amoshoz, és ne higgy el semmit abból, amit mond! –
Megsimogatta az arcom, aztán éreztem, hogy elmosolyodik. – Most pedig, ha lemégy, és benézel az
istállóba, találsz ott valamit, amit minden fiú rettenetesen szeretne, és amelyiknek nincs, az nagyon
irigyelné tőled.
Akart még mondani valamit, de én leugrottam az öléből, és futottam az istállóba. Hűha, mindennap
bedugtam egy almát a zsebembe, és mindennap elvettem egy marékkal anya kockacukrából, mert
reménykedtem. Minden éjszaka azon imádkoztam, hogy megkapjam a pónit. Az a póni jobban fog
szeretni, mint bárki a világon! Úgy értem oda az istállóba, hogy közben egyszer sem estem el, pedig
olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. Aztán megtorpantam, és csak bámultam magam elé. Nem
póni volt!
Csak egy kutya. Nagy, bundás kutya, a farkát csóválta, és máris úgy nézett rám, mintha imádna,
pedig még semmit sem tettem, hogy elnyerjem a szeretetét. Sírni lett volna kedvem. A kutyán nyakörv
is volt, és kötéllel hozzákötötték az istálló padlójából kiálló tuskóhoz. Ide-oda ugrált, mintha boldog
lett volna attól, hogy lát – én pedig utáltam.
Kifulladva, a sietségtől zihálva utolért a nagymama.
– Bart drágám, ne légy csalódott! Igazán szerettem volna adni egy pónit, de mint már mondtam is,
ha megteszem, lószag áradt volna a ruhádból, Jory és a szüleid megtudták volna, mi történt, és nem
engedték volna, hogy többé eljöjj hozzám.
A térdemre estem, lehajtottam a fejem, és szerettem volna meghalni. Megettem az összes jégkrémét,
elszenvedtem azokat a csókokat és öleléseket… és még mindig nem kaptam pónit.
– Hazudtál – mondtam elszorult torokkal, könnyes szemmel. – Rávettél, hogy nálad vesztegessem el
a napjaimat, amikor sokkal érdekesebb dolgot is csinálhattam volna.
 – Bart, drágám, úgy látom, te nem is ismered a bernáthegyieket – felelte, és ismét magához ölelt. –
Ez csak kölyökkutya, és nézd meg, milyen hatalmas máris! Olyan nagyra fog nőni, mint egy póni.
Nyerget adhatsz rá, és meglovagolhatod. Tudtad, hogy ezt a fajta kutyát a hegyvidékeken arra
használják, hogy megmentse a hóban elveszett embereket? Rumoshordót kötnek a nyakába, ő pedig
képes arra, hogy egyedül megtalálja és megmentse az eltévedt embert. A bernáthegyi a leghősiesebb
kutya a világon.
Nem hittem neki, de azért nagyobb érdeklődéssel kezdtem nézegetni a kölyköt. Tényleg kölyök
még? A pórázát megfeszítve akart hozzám jönni, és ettől kicsivel jobban szerettem.
– Igazán olyan nagyra fog nőni, mint egy póni?
– Bart, ő még csak hat hónapos, és máris majdnem olyan nagy, mint némelyik póni! – Nevetett,
megfogta a kezemet, és beljebb húzott az istállóba. – Nézd! – mondta, egy kantáros lószerszámra, és
egy kis piros, kétkerekű kocsira mutatva. – Lovagolhatsz rajta vagy húzathatod magad a kocsin. Lesz
egy bármire felhasználható kutyád vagy pónid, amelyiket éppen akarod. Nem kell mást tenned, csak
használnod egy kicsit a képzelőerődet.
– Nem fog megharapni?
– Nem. Természetesen nem. Nézd, milyen boldog, hogy lát végre egy fiút! Nyújtsd oda neki a
kezed, és hagyd, hogy megszagolja! Bánj vele kedvesen, tápláld jól, fésüld rendesen a szőrét, és
akkor nemcsak a világ legszebb kutyáját szerzed meg, hanem a leghűségesebb barátot is!
Félve előrébb nyújtottam a kezem, a kutya pedig úgy elkezdte nyalogatni, mintha jégkrém lett volna.
Nyálas puszikat adott rá. Nevettem, mert a nyelve csiklandozott.
– Menj el, nagymama! – adtam ki a parancsot.
Nem szívesen ugyan, de engedelmeskedett, én pedig letérdeltem a kutya elé, hogy elmagyarázzam
neki, mit akarok.
– Figyelj rám – mondtam neki szigorúan –, és jegyezd meg, amit mondok! Nem kutya vagy, hanem
póni. Nem az a dolgod, hogy hordóban rumot vigyél a hóban elveszett embereknek, hanem hogy
engem hordozz. Az én pónim vagy, csak az enyém!
Értetlenül nézett rám, és nagy, boglyas fejét oldalra hajtva a hátsó lábaira ült.
– Ne ülj úgy! – kiáltottam rá. – A pónik nem szokták ülni, csak a kutyák.
– Bart – hallottam a nagymama szelíd hangját –, ne felejtsd el, hogy kedvesnek kell lenned hozzá!
Nem törődtem vele. A nőknek nincs beleszólásuk a férfiak dolgaiba. John Amostól tudtam, hogy a
világot a férfiak igazgatják, a nőknek pedig az a dolguk, hogy csöndben üljenek, és befogják a
szájukat.
Varázsigére lett volna szükségem, amivel pónivá lehet változtatni egy kutyakölyköt. A színpadon a
boszorkányok értettek hozzá, hogyan kell csinálni. A baletteken és a színdarabokon törtem a fejem,
amiket már láttam, míg végül úgy éreztem, hogy tudom, hogyan kell csinálni
Hosszú, horgas orra volt szükség hozzá, lefittyedt szájra, gonoszul csillogó szemre és csontos,
sovány ujjakra, öt centi hosszú körmökkel. Csak a komor, fenyegető, mindenkit felnyársaló tekintet
volt meg ezekből, de arra gondoltam, talán az is elég lesz. Igazán értettem hozzá, hogyan kell
fenyegetően nézni.

Magasra tartottam a karomat, az ujjaimat karmokként előre meresztettem, meggörbítettem a hátam,

és elmondtam a varázsigét: – Almának keresztellek! Ezzel a varázsszerrel, és a varázsigémmel pónivá
változtatlak. – Adtam a kutyának a varázsszerből, ami egy alma volt. – Most már az enyém vagy, csak
az enyém! Soha nem fogadsz el ételt és italt, ha nem én adom neked. Soha nem fogsz szeretni senkit,
csak engem. Ha meghalok, hozzám rohansz, és te is rögtön meghalsz. Enyém vagy, Alma, az enyém!
Most és mindörökké… az enyém!
A varázsigémtől Alma megszagolta az orrához tartott gyümölcsöt, de boldogtalan képpel el is
fordult tőle, és sokkal jobban érdekelte a cukor, amit későbbre tartogattam.
– Ne kényeskedj, és igyekezz megenni mindent! – szóltam rá, beleharapva az almába, hogy
megmutassam neki, hogyan kell csinálni. Ez sem érdekelte, és elfordította tőlem nagy, fehér és
aranyszínű fejét. Néhol sötétebb, barnás foltok is voltak benne, és elég szép volt a szőre. Haraptam
még egyet az almából, és elégedetten rágni kezdtem, hogy lássa, milyen remek ételről marad le.
– Bart – szólalt meg mögöttem a nagymama. – Lehet, hogy hibát követtem el. Visszaviszem a kutyát
az állatkereskedésbe, és megveszem neked a pónit, amit annyira akartál.
Ránéztem, róla az állatra, aztán a házunk irányába, és erősen gondolkodtam. Ha a póniknak tényleg
szaguk van, akkor biztosan meg fogják érezni. A kutyaszagtól viszont nem fognak meglepődni; azt
hiszik majd, hogy Clover végre bízik bennem. Persze, amikor Jory a közelébe sem enged!
– Nagymama! – feleltem. – Megtartom ezt a kutya-pónit. Megtanítom rá, hogy úgy viselkedjen, mint
a ló. Ha nem tanulja meg addig, amíg elutazom Disneylandbe, akkor visszaviheted, és lehet, hogy
soha többé nem jövök hozzád.
Aztán nevetve, boldogan belevetettem magam a szénába, és birkózni kezdtem a kutya-pónimmal, a
világ egyetlen kutya-pónijával. Nagy, meleg teste szorosan hozzám simult, és attól jól éreztem magam,
igazán jól.
A nagymamára néztem, és tudtam, hogy John Amos tévedett – a nők nem gonoszok és csalfák. Jó
érzés volt tudni, hogy John Amos a csaló, anya és a nagymama pedig a legkedvesebbek az egész
világon – leszámítva Almát.
– Nagymama, te tényleg a nagymamám vagy, és az igazi apukám tényleg a második férjed volt?
– Igen – felelte lehajtott fejjel –, de ez titok. Csak kettőnkre tartozik. Meg kell ígérned, hogy nem
árulod el senkinek. – Összehúzta magát, és egészen szomorúnak tűnt, de én olyan boldog voltam belül,
hogy majd szétvetett az öröm. Egy kutya-póni, és egy igazi nagymama, aki az igazi apukám felesége
volt! A mindenit! Úgy tűnt, hogy végre csak szerencsés leszek.
És ahogyan beszéltem! Nem nyeltem le a szavak végét. Alma és a nagymama elég volt ahhoz, hogy
megtanuljak beszélni Egyetlen nap alatt elérték azt, ami anyának és apának évek alatt sem sikerült
Gyorsan rájöttem, hogy az evésnek sok köze van a szeretethez. Minél több ennivalót adtam
Almának, ő menten, egyből hozzám futott, felugrált rám, a farkát csóválva rohangált körülöttem, és az
arcomat nyaldosta. Amikor befogtam a kétkerekű kocsiba, úgy kezdett ficánkolni, mint az igazi ló.
Mindenáron szabadulni akart a kis nyeregtől is, amit ráadtam. Hű, csak várja ki Jory, amíg rajta is
kipróbálom a varázstudományomat!
– Nemsokára tizenegy éves leszek – mondtam a nagymamának, remélve, hogy ettől támad néhány új
ötlete.
– Tíz – javított ki. – Tízéves leszel még csak.
– Tizenegy! – kiáltottam, kitartva annál, amit mondtam. – Egész évben tíz körül jártam, most már
tényleg tizenegynek kell lennem.
 – Ne akard siettetni az éveket, Bart! – felelte. – Az idő anélkül is gyorsan múlik, hogy hajszolnánk.
Őrizd a fiatalságodat, maradj ilyen, amíg csak lehet!
– Mesélj a kisfiaidról, nagymama! – kértem, miután megsimogattam Alma fejét.
Újból szomorúan nézett rám, amit nem az arcából lehetett tudni, mert azt nem láttam, hanem abból,
ahogy a vállát előreejtette.
– Az egyik az égben van – mondta érdes hangon –, a másik elmenekült.
– Hová ment az a másik? – kérdeztem, mért arra gondoltam, hogy esetleg én is elmehetnék oda.
– Délre – felelte, és még jobban összetöppedt.
– Én is délre megyek. Utálom azt a helyet! Tele van vén sírokkal és vén nagymamákkal. Az egyiket
bezárták a bolondokházába. A másik ijesztő arcú, vén boszorkány. Te vagy a legjobb nagymamám. –
Akkor már tudtam, hogy ő nem apának az őrült anyja, hanem az igazi apukámnak az anyukája. A nők
mindig megváltoztatják a nevüket, amikor férjhez mennek, úgyhogy… akkor jöttem rá, hogy még sem a
vezeték-, sem a keresztnevét nem tudom.
– Corrine Winslow – felelte még mindig lehajtott fejjel, amikor megkérdeztem. Valamennyit láttam
az arcából, ahol az orra előrenyomta és fölemelte az álláról a fátylat. A hajából is látszott egy kevés.
Puha, ősz, szőke csíkokkal tarkázott haja volt. Sajnáltam, mert tudtam, hogy tényleg szenvedni fog, ha
elmegyek.
– Disneylandbe utazom, nagymama. Egy hétig leszek ott, születésnapot tartunk, ajándékokat kapok
anyától, apától, Jorytól meg Emmától, aztán keletre repülünk, és két rohadt hetet töltünk azzal, hogy
végiglátogassunk…
– Tudom – vágott közbe mosolygós hangon. – Két hetet kell elvesztegetned azzal, hogy öreg sírokat
és öreg nagymamákat látogass végig. Mégis, biztosan jól fogod érezni magad. – Hozzám hajolt, hogy
megcsókoljon, és szorosan magához ölelt. – Amíg távol vagy, én majd gondját viselem Almának.
– Nem! – kiáltottam rá, megrémülve attól, hogy amikor visszajövök, Alma jobban fogja szeretni őt,
mint engem. – Hagyd békén! Ő az enyém! Ne etesd meg, és ne, vedd el tőlem!
Megígérte, hogy úgy lesz, ahogy én akarom. Elmondtam, hogy csak Disneylandbe megyek, aztán
visszaszököm, hogy gondozhassam Almát. Azt még nem tudtam egészen pontosan, hogyan fogom
csinálni, és a tekintetéből ítélve ő sem igazán értette.
Almával voltam az istállóban, amikor John Amos jelent meg fölöttem, én a szénában feküdtem.
Arról kezdett beszélni, milyen gonoszak a nők, és hogyan veszik rá a férfiakat a „bűnre”.
– Bármit csinál is valaki, annak oka van – mondta. – Egy pillanatig se gondold, hogy a
nagyanyádnak nincsenek gonosz tervei veled, Bart Winslow!
– Miért szólítasz így?
– Ez a neved, nem?
– Miért szólítasz így?
– Ez a neved, nem?
Elvigyorodtam, és büszkén megmondtam neki, hogy az enyém a leghosszabb név a világon.
– Az nem fontos! – felelte türelmetlenül. – Figyelj rám, fiú! Tegnap a bűnről kérdeztél, és én
pontosan meg is akartam mondani neked, hogy mi az, de idő kellett hozzá, hogy alaposan átgondoljam
a választ. A bűn az, amit a férfiak és a nők csinálnak, amikor magukra zárják a hálószoba ajtaját.
 – Mi olyan rossz a bűnben?
Elvigyorodott, kivillantva sárgás fogait, én pedig belesüppedtem a szénába, és azt kívántam,
bárcsak hagyna bennünket magunkra Almával.
– A bűn segítségével teszik gyengévé a férfiakat a nők – felelte. – Szembe kell nézned bizonyos
tényekkel. Minden férfiban ott lakozik a gyöngeség és az akaratnélküliség, a nők pedig jól tudják,
hogyan hozzák ezt elő, felhasználva a meztelenségüket és a földi gyönyöröket arra, hogy a vágyain
keresztül fosszák meg az erejétől a férfit. Nézd meg a saját anyádat, figyeld, hogyan mosolyog apádra,
hogyan festi az arcát, a körmét, vesz fel csábító ruhákat, és ne téveszd el azt sem, hogyan villan meg
ezektől apádnak a szeme! Amikor ilyet látsz, tudnod kell, hogy úton vannak a bűn felé!
Nagyot nyeltem, mert kezdtem rosszul érezni magam. Nem akartam, hogy a szüleim rosszat
csináljanak, és az Isten megbüntesse őket.
– Most pedig hallgasd meg újból Malcolm szavait!

„Öt évig sírtam, miután anyám elment, és ott hagyott az apámmal, aki gyűlölt, mert tőle
származtam. Állandóan azt emlegette, hogy anyám, amíg együtt éltek, hűtlen volt hozzá, számtalan
szeretővel megcsalta. Képtelen volt rá, hogy szeressen engem. Nem tudta elviselni, ha a közelében
voltam, és olyan magányosnak éreztem magam, bezárva abba a nagy házba, megfosztva minden
törődéstől. Apám gyakran a fejemhez vágta, hogy miattam nem tud újból megnősülni. Egyik
kedvese sem szeretett, viszont féltek tőlem. Gondoskodtam arról, hogy tudják, mit gondolok.
Tudtam, hogy a pokol örök tüzén fognak elégni mind.”

– Mi az a kedves? – kérdeztem, néha már unalmasnak találva Malcolmot.

– Kárhozott, a pokolba tartó lélek – felelte lángoló tekintettel John Amos. – És ne hidd, hogy
nyugodtan elmehetsz, és másra hagyhatod Almát! Ha elfogadtad egy állat szeretetét, akkor azért az
állatért egész életében felelősséggel tartozol. Neked kell etetni, itatni, fésülni, ügyelni arra, hogy
eleget mozogjon, és ha nem teszed, az Úr majd gondoskodik arról, hogy bűnhődj miatta!
Megborzongtam, és a kutya-pónimra néztem, aki éppen a saját farkát kergette.
– A te sötét tekintetedben erő van, Bart. Ugyanaz az erő, ami Malcolmnak is megvolt. Istentől
kaptad ezt az erőt, hogy elvégezz egy még el nem végzett feladatot. Malcolm nem tud nyugodtan
feküdni a sírjában, amíg az ördögfattyak a pokol örök tüzére nem vettetnek!
– A pokol örök tüze! – ismételtem meg öntudatlanul
– Kettő már ott van… háromnak kell még oda jutnia.
– Háromnak kell oda jutnia.
– A gonoszság magva szárba szökken, és újabb és újabb sarjakat szül.
– Újabbakat és újabbakat.
– És amikor elvégezted a kötelességedet, akkor Malcolm végre megnyugszik a sírjában.
– Megnyugszom a síromban.
– Mit mondtál?
Összezavarodtam, mert néha úgy tettem, mintha én lennék Malcolm. John Amos valamiért
elmosolyodott, és láttam rajta, hogy elégedett. Végre megengedte, hogy hazamenjek. Jory futva jött
elém, és rögtön kérdezgetni kezdett:
 – Hol voltál? Mit csináltál odaát? Látom rajtad, hogy beszéltél azzal az öreg komornyikkal. Mit
szokott mondani neked?
Ahogy így rám támadt, eleinte úgy éreztem magam, mint az oroszlánnal szembekerült egér, de aztán
eszembe jutott Malcolmnak a könyve, és az, hogyan viselkedett ilyen helyzetekben. Rideg álarcot
öltöttem magamra, és azt válaszoltam: – John Amosnak és nekem olyan titkaink vannak, amikhez
neked az égadta világon semmi közöd.
Jory meglepődve nézett rám, én pedig ott hagytam. Egy hatalmas, szétterülő lombú fa alatt anya
éppen Cindyt hintáztatta. Ostoba kislányok! Be kell őket szíjazni, hogy ki ne essenek a hintából.
– Hol voltál, Bart? – kérdezte.
– Sehol! – vetettem oda neki.
– Nem szeretem az ilyen válaszokat, Bart! Megálltam, és úgy döntöttem, hogy mint Malcolm,
szigorú tekintetemmel fogom tönkrezúzni. Ehelyett azonban csak bámultam elképedve az apró, kék
színű felsőre, ami le sem ért a sortjáig, és csupaszon hagyta a köldökét A meztelen bőrét mutogatta! A
meztelen bőr a bűnnel kapcsolatos. A Biblia szerint az Úr megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy
vegyenek fel ruhát, és takarják el bűnös testüket. Anyám is ugyanolyan bűnös lett volna, mint az a
romlott Corrine, aki elszökött a „kedvesével”?
– Ne nézz úgy rám, Bart, mintha nem tudnád, ki vagyok!
A Bibliának egy sora jutott eszembe, amit John Amos gyakran idézett. Lassanként kezdtem
megtanulni, mit vár el az Úr az emberektől, akiket ő maga teremtett.
– Vigyázz, anya, az Úr akkor is lát, ha én nem, és megbüntet!
Nem sok kellett hozzá, hogy anya felpattanjon, de azért ülve maradt, és csak nyelt egy nagyot.
– Miért mondod ezt? – kérdezte.
Nézzék csak, hogy reszket! – állapítottam meg magamban. Elfordultam tőle, és a kertben mindenütt
látható, meztelen szobrokat kezdtem nézegetni. Bűnös, meztelen emberek okozták, hogy Malcolm nem
volt képes nyugodni a sírjában.
De azért szerettem, az anyám volt; néha bejött hozzám, hogy elalvás előtt megcsókoljon, és ott is
maradt meghallgatni, hogyan imádkozom. Mielőtt Cindy hozzánk került volna, jobb volt, és több időt
töltött velem. Az sem látszott rajta, hogy „kedvese” volna.
Nem tudtam, mit tegyek.
– Álmos vagyok, anya – mondtam neki, és eloldalogtam, nem tudván, mit kezdjek magammal és a
világgal. Mi van, ha az, amit Malcolm út és John Amos állandóan idézgetett, igaz? Gonosz és bűnös
volt anya, aki arra csábítja a férfiakat, hogy állatokként viselkedjenek? Rossz-e, ha valaki olyan, mint
az állat? Alma nem volt rossz és bűnös. Még Clover sem volt az, pedig nem szeretett engem.
Jory szobájában megálltam a száznegyven literes akvárium előtt, amelyikbe állandóan áramlott a
levegő, hogy pezsegjen tőle a víz, mint a pezsgő, amiből anya egyszer adott egy kortyot. Az én
akváriumomban soha nem maradtak meg a halak, a Joryéban pedig soha nem pusztult el egy sem.
Az én üres akváriumomban csak víz volt, és egy játék kalózhajó, amelyből hamis gyémántok
szóródtak ki a hamis óceánfenékre. Jory akváriumában zöld növények nőttek, egy kis várkastélyból
nyújtva ki a vízben hajladozó hajtásaikat. A halai korallszirtek között cikáztak vidáman.
Jory mindent jobban csinált, mint én. Nem akartam tovább Bart lenni. Bartnak otthon kellett
maradnia, és elfelejtenie Disneylandet most, hogy már kötelességei voltak.
 Nehéz, nagyon nehéz teher egy állat. Ledőltem az ágyamra, és a mennyezetet bámultam.
Malcolmnak nem volt már szüksége az erejére és a hatalmára, bölcs és ravasz agyára. Halott volt, és
a tehetsége kihasználatlanul heveit Miután felnőtt, senki nem tudta rávenni Malcolmot arra, hogy olyat
csináljon, amit nem akart. Nem akartam kisfiú maradni. Férfi akartam lenni, olyan hatalmas, mint a
pénzügyi varázsló Malcolm.
Arra vágytam, hogy az emberek a legelső szavamra ugorjanak, reszkessenek, ha csak rájuk nézek,
és összehúzzák magukat, ha megmozdulok. Éreztem, hogy el fog jönni a nap, amikor mindez így lesz.
 ÁRNYAK

– Jory – szólt anya, amikor felkaptuk a sportszatyrainkat, és elindultunk a kocsihoz –, fogalmam

sincs, mi történt Barttal a nyáron. Teljesen megváltozott Mit gondolsz, mit csinál, amikor egyedül
van?
Kényelmetlenül éreztem magam. Békén akartam hagyni Bartot, hadd barátkozzon a szomszéd idős
hölggyel, és nem akartam, hogy anya megtudja, azt állítja magáról, ő Bartnak a nagyanyja.
– Ne aggódj miatta, anyu! – feleltem. – Te csak örülj Cindynek! Tündéri kislány, az biztos, olyan,
mint te lehettél.
Elmosolyodott, és megcsókolta az arcom.
– Ha a szemeim nem csalnak, van egy másik tündéri kislány is, akit igencsak kedvelsz – mondta.
Éreztem, hogy a fülem tövéig elpirulok. Nem tehettem róla, állandóan néznem kellett Melodie
Richarme-ot. Olyan csinos volt, az anyáénál valamivel sötétebb szőke hajával, de ugyanolyan
bársonyos, fényesen csillogó tekintetével. Úgy éreztem, soha nem tudnék olyan lányt szeretni, akinek
nem kék a szeme. Abban a pillanatban megláttam Melodie-t, amint sebesen futott az apja kocsijához,
és csak bámultam, milyen gyorsan nőiesedik. Furcsa, hogy lapos mellű kislányoknak egyik napról a
másikra domborodni kezd a keble, karcsú derekuk alatt gömbölyűvé válik a csípőjük, és hirtelen
tízszer olyan érdekesek lesznek, mint addig voltak.

Mihelyt hazaértünk, anya elküldött, hogy keressem meg Bartot.

– Ha a szomszédban van, szólj nekem! Nem akarom, hogy a gyerekeim azt az idős, fáradt asszonyt
zaklassák, bár nagyon szeretném, ha nem mászna fel arra a létrára, és nem bámulna rám állandóan a
fal fölött.
Felmásztam a falra, átugrottam, és kiabálva kerestem Bartot, míg végül meg nem találtam a
valamikor „kocsiszínnek” használt épületben. A karámok, amelyekben valamikor a lovak álltak,
természetesen már üresek voltak, és Bart éppen a szénát gereblyézte az egyikből. Csak néztem, és
hinni is alig mertem a szememnek. Egy bernáthegyi kölyök volt vele. Csaknem akkora volt már, mint
ő, de azért könnyen meg lehetett állapítani, hogy kölyök, mert vidáman ugrált, és a felnőtt kutyákénál
jóval vékonyabb hangon vakkantgatott.
Bart ledobta a gereblyét, és rámordult a kutyára: – Fejezd be ezt az ugrálást, Alma! A pónik nem
szoktak ugrálni, csak ügetni… és edd meg a szénát, különben nem kapsz holnap frisset!
– Bart – szóltam rá halkan, az istálló falának támaszkodva, és mosolyogva figyeltem, mekkorát
ugrik a váratlan hangra. – A kutyák nem esznek szénát.
– Menj innen! – kiáltott rám a dühtől hirtelen kivörösödött arccal. – Takarodj! Te nem tartozol ide!
– Te sem.
– Takarodj innen! – ismételte sírós hangon, és leguggolva magához ölelte a kutyát. – Ez az én
kutyám; póninak kellett volna lennie, úgyhogy kutyát is csinálok belőle, meg pónit is. Ne nevess, és ne
gondold, hogy bolond vagyok!
 – Nem gondolom azt, hogy bolond vagy – feleltem, elszomorodva, hogy olyan csalódottnak látom.
Sajnos az állatokhoz is több érzékem volt, mint neki. Azok mintha előre megérezték volna, hogy ha a
közelébe kerülnek, biztosan rá fog lépni a farkukra vagy átgyalogol rajtuk, tulajdonképpen még én sem
éreztem igazán biztonságban magamat a földön, ha Bart a közelben volt.
– Kitől kaptad ezt a kiskutyát?
– A nagymamámtól – felelte büszkén csillogó szemmel Bart. – Ő szeret engem, Jory, igazán jobban
szeret, mint anya. Még annál is sokkal jobban, mint a te vén Madame Marishád téged!
Ez volt a legfőbb gond Barttal. Alig kezdtem kicsit közelebb kerülni hozzá, rögtön az arcomba
vágott valamit, amitől még azt is megbántam, hogy egyáltalán; szóba álltam vele.
Nem simogattam meg a helyes kiskutya fejét, bár láttam rajta, hogy szeretné. Hagytam, hadd legyen
úgy, ahogy Bart akarja; hátha ezúttal tényleg sikerül neki barátot szereznie. Boldogan mosolygott rám,
miközben hazafelé tartottunk.
– Nagyon dühös vagy rám? – kérdezte.
Dehogy voltam!
– Ugye nem fogsz elárulni, Jory? Nagyon fontos, hogy anya vagy apa meg ne tudja.
Nem tetszett, hogy titkolózni akart a szüleink előtt, de láttam rajta, hogy ragaszkodik ahhoz, amit
mondott, és úgy éreztem, nincs abban semmi rossz, ha egy kedves hölgy néhány új játékot és egy
kiskutyát ajándékoz neki. Legalább örül nekik, és érzi belőlük, hogy őt is szeretik.
A konyhában Emma éppen zabpehellyel etette Cindyt, akire anya világoskék vállpántos nadrágot,
és rózsaszín nyulakkal díszített, hófehér blúzt adott. A blúzt anya maga hímezte ki. Cindy haja
gondosan ki volt kefélve, és csillogott, mint az olvasztott arany. A lófarkát világoskék szalag tartotta.
Olyan tiszta és illatos volt, hogy legszívesebben elkaptam, és jól összeszorongattam volna, de csak
rámosolyogtam. Nem akartam túl kedves lenni hozzá, ha Bart is ott volt a közelben, nehogy még
féltékenyebbé tegyem. Furcsa módon Bart sokkal jobban érdekelte Cindyt, mint én. Talán azért, mert
nem volt annyival nagyobb nála.
Bart levágta magát az egyik konyhaszékre, ami kis híján hátrabukott a nagy lendülettől. Emma
rosszallóan ráncolta is ettől a homlokát, és rászólt: – Menj, moss kezet és arcot, Bart Winslow, ha az
asztalomnál akarsz enni!
– Nem a te asztalod! – felelte mérgesen Bart, és a fürdőszobába menet végighúzta a kezét a falon,
hosszú koszcsíkot húzva maga után.
– Bart! Vedd el a piszkos kezedet a faltól! – kiáltott rá szigorúan Emma.
– Nem az ő fala – motyogta Bart.
Egy örökkévalóságba telt, mire megmosta a kezét, és amikor visszajött, csak a tenyere volt tiszta.
Utálkozva nézett a levesre, és a szendvicsekre, amiket Emma ebédre készített
– Egyél, Bart, különben teljesen elfogysz! – figyelmeztette Emma.
Én már a második szendvicsemnél és a második csésze zöldséglevesemnél tartottam, és készítettem
a gyomromat a desszerthez, amikor Bart még mindig csak az első szendvicsének a felét ette meg, a
leveshez pedig hozzá sem nyúlt.
– Mi a véleményetek a húgotokról? – érdeklődött Emma, miután gondosan megtörölte Cindy
maszatos száját, és levette a nyakából az összepiszkolódott előkét. – Hát nem olyan, mint egy élő
hajas baba?
 – Nagyon aranyos – értettem egyet vele.
– Cindy nem a húgunk! – mondta dühösen Bart. – Csak egy hülye kis bébi, aki senkinek sem
hiányzik anyán kívül!
– Bartholomew Winslow…! Ne halljak tőled még egyszer ilyen beszédet! – mondta neki Emma
hosszú, fenyegető pillantás kíséretében. – Cindy tüneményes kislány, aki annyira hasonlít
édesanyádra, mintha ő szülte volna.
A figyelmeztetés semmit sem használt, Bart tovább dühöngött Cindyre, rám, Emmára, sőt még a
falra is.
– Utálom a szőke hajat és az állandóan nyálas, piros szájat – morogta, mielőtt ráöltötte volna a
nyelvét Cindyre, aki ettől jót nevetett, és vidáman csapkodni kezdte az asztalt. – Ha anya nem
kényeztetné annyit, nem fésülné állandóan a haját, és nem venne neki mindig új ruhákat, ronda lenne.
– Cindy soha nem lenne ronda – vitatkozott vele Emma. Gyönyörködve nézte egy darabig a
kislányt, aztán hozzáhajolt, és megcsókolta rózsás, szép kis arcát.
A puszit látva Bart még komorabban ráncolta a homlokát
Én viszont csak ültem mozdulatlanul, ijedten. Minden reggel úgy ébredtem, hogy az öcsémet egy
fokkal ismét idegenebbnek fogom találni. Közben pedig szerettem; szerettem a szüleimet, és kezdtem
nagyon megszeretni Cindyt is. Valahogy úgy éreztem, hogy mindannyiójukat meg kell védenem, de
hogy mitől, azt nem tudtam, bárhogyan törtem rajta a fejemet.
 ELCSERÉLT GYEREK

Átkozott Jory és Emma, gondoltam, miközben átkeltem a perzselő Arizonai-sivatagon. Még jó,
hogy Alma és a nagymamám szeret, különben igazán szomorú lenne a sorsom. Ott is állt az én mindig
feketét viselő hölgyem, kitárva felém a karját, és több csókot és ölelést kaptam tőle, mint amennyit
Cindy valaha is kaphatott.
Egy csésze, reszelt sajttal meghintett levessel kínált, ami nagyon ízlett.
– Miért nem mondhatom el a szüleimnek, mennyire szeretlek, és te mennyire szeretsz engem?
Igazán jó volna, ha megmondhatnám nekik. – Nem árultam el neki, hogy szerintem nem az igazi
nagymamám, és csak azért mondja ezt, mert örömet akar szerezni nekem. Nem volt baj, hogy így,
viselkedett, ettől valahogy csak még jobban szerettem, mert hát azoknak, akik egy családhoz tartoznak,
szeretniük kell egymást. Az idegeneknek nem.
Egy új, billenős teherautót vett elő, és kirakta az egyik asztal közepére, mielőtt válaszolt volna.
Furcsának éreztem, hogy olyan szomorú, sőt talán ijedt, amikor néhány perce még boldognak látszott
– A szüleid gyűlölnek engem, Bart – suttogta félénken. – Kérlek, semmit ne mondj nekik rólam!
Tartsd titokban, hogy létezem!
– Régóta ismered őket? – kérdeztem csodálkozva.
– Igen, nagyon régóta. Egészen kicsi koruk óta.
– Nahát! Mit csináltál, amiért meggyűlöltek? – Engem is majdnem mindenki gyűlölt, ezért csöppet
sem csodálkoztam azon, hogy őt is gyűlölheti valaki.
– Bart, néha a felnőttek is követnek el hibát – válaszolta, és megfogta a kezem. – Én szörnyű hibát
követtem el, és drágán fizetek érte. Minden éjszaka azért imádkozom, hogy az Úr bocsássa meg
nekem, amit tettem; a gyerekeimhez könyörgöm, hogy bocsássanak meg. Nem tudok megnyugodni, ha a
tükörbe nézek, ezért inkább magam és mások elől is elrejtem az arcom, és kényelmetlen hintaszékben
ülök, hogy egy pillanatra se felejtsem el a fájdalmat, amit másoknak okoztam.
– Hol vannak a gyerekeid?
– Már elfelejtetted? – kérdezte szipogva, könnyes szemmel. – Elszöktek tőlem. Rettenetesen fáj,
hacsak rágondolok. Soha ne szökj el a szüleidtől.
Eszem ágában sem volt elszökni. Túl nagynak és túlságosan ijesztőnek éreztem a világot, és ott
akartam maradni, ahol biztonságban éreztem magam. Hozzászaladtam, megöleltem, aztán mentem
kipróbálni az új teherautómat. Alig fogtam meg, John Amos kacsázott be a szobába, és dühös
tekintettel azt mondta: – Madame! A gyereket csak elrontja, ha minden szeszélyét rögtön kielégíti.
Igazán megtanulhatta volna már ezt.
– John! – hangzott a gőgös válasz. – Maradjon a helyén, és ne merjen még egyszer hívás nélkül
belépni ebbe a szobába!
Kemény! A nagymamám nagyon kemény volt! Vigyorogva néztem, hogyan oldalog ki John Amos,
azt motyogva, hogy az úrnője nem úgy bánik vele, ahogyan megérdemelné. Mihelyt eltűnt, rögtön meg
is feledkeztem róla, mert teljesen lekötötte a figyelmemet az új billenős teherautó. Nagyon érdekelt,
hogyan működik, és hamarosan rá is jöttem. Valami rossz lehetett a kíváncsiságomban, mert ez a játék
is, mint a többi, egy órán belül használhatatlanná vált.
A nagymamám nem szólt semmit, csak nagyot sóhajtott, és szomorúan nézte a darabjaira esett
teherautót.
Lassan teltek a hosszú nyári napok, John Amos pedig sok fontos dolgot elmondott arról, hogyan
lehetnék olyan hatalmas és félelmetes, mint Malcolm, aki mindenkinél agyafúrtabb volt. A maga
módján John Amos is egészen szórakoztató volt himbálózó járásával, az enyémnél is göcsörtösebb,
sovány lábával, zihálásával, sziszegésre emlékeztető beszédével, vékony bajuszával, és kopasz feje
tetejével, amin csak néhány hófehér hajszál ágaskodott Nem tudom, miért nem szerette a nagymamám.
ő volt az úrnő, bármikor elbocsáthatta volna, de nem tette. Valami rejtélyes, komor titok lappangott
közöttük.
Boldog voltam, hogy velük lehetek. A nagymamámmal, aki elhalmozott ajándékokkal, ölelésekkel
és csókokkal, és John Amosszal, aki megtanított arra, hogyan lehetek erős, a nőket engedelmességre
kényszerítő férfi. Most, hogy már volt valaki, aki az ügyetlenségemmel nem törődve, magamért
szeretett, kezdtem megérteni, mit érezhet egymás iránt anya és Jory. Úgy tűnt, mintha már hallanám az
alkonyi fények zenéjét s a citromfa rezgésének halk, kellemes hárfa-akkordjait. Végre az enyém volt
Alma, a kutya-póni, és ami a legjobb, várt rám Disneyland és a születésnapom.
Most, hogy már kezdtem olyan csodálatossá válni, mint Malcolm, megpróbáltam kitalálni, hogyan
őrizhetném meg Alma szeretetét arra a három hétre, amíg nem leszek otthon. Egész nap ez aggasztott,
és éjszaka is gyakran felébredtem, hogy a megoldáson gondolkodjam. Ki fogja etetni Almát, amíg én
oda leszek, és ki lopja el ezzel a szeretetét tőlem? Ki?
Visszamentem a falhoz, hogy megnézzek egy őszibarackmagot, ami még mindig nem hajtott ki. Már
régen gyökeret kellett volna eresztenie, de még egyetlen szál sem nőtt belőle. Ellenőriztem a
szagosbükkönymagokat is – csak hevertek a földön az ostobák, és nem csináltak semmit.
El voltam átkozva. A kertnek arra a részére néztem, amit Jory gondozott. Az ő virágai kivétel
nélkül mind szépen virultak. Igazságtalanság, hogy nekem még a virágok sem akarnak kihajtani!
Közelebb kúsztam Jory mályvarózsáihoz, út közben letaposva a térdemmel néhány petúniát és
portulácskát. Vajon mit tenne Malcolm az én helyemben? Kitépdesné Jory virágait, a hüvelykujjával
lyukakat csinálna a saját kertjében, és beléjük ültetné őket.
Egyenként belenyomkodtam Jory mályvarózsáit a hüvelykujjammal készített lyukakba. Nem akartak
egyenesen állni, de úgy rendeztem el őket, hogy egymásnak támaszkodjanak, és végre nekem is volt
már szép, virágzó kertem. Okos! Agyafúrtnak, bölcsnek éreztem magam.
Lenéztem összepiszkolódott térdemre, és láttam, hogy elszakadt a nadrágom. Biztosan akkor
történhetett, amikor beleakadt a kutyaházba, amit Clovernek kezdtem építeni, hogy kiengeszteljem,
mert olyan sokszor rátapostam. Éppen a teraszon ült, erősen figyelt, és nem mert elaludni, amíg a
közelében voltam. Már nem volt szükségem rá. Régebben igen, de azóta sokkal jobb kutyám lett
Bogarak döngték körül az arcom, és volt, amelyik rám is szállt Megdörgöltem a szemem, nem
törődve azzal, hogy a kezem csupa olaj lett, amikor apának a garázsban lévő szerszámai között
turkáltam. Tudtam, hogy Emma nagyon mérges lesz, ha meglátja, milyen piszkos az új, fehér kantáros
nadrágom, és anya sem fogja tudni összevarrni az ingem hátán lévő, hosszú hasadást. Az alsó ajkamba
haraptam, és gondolkodtam, mit is csináljak.
A szombatok szórakozásra valók, de nekem nem volt benne örömöm. Semmi különösebb dolgom
nem akadt, nem úgy, mint Jorynak. Nem táncra születtem, csak arra, hogy összepiszkoljam magam és
mindenütt horzsolásaim legyenek. Anyának ott volt Cindy. Apát lefoglalták a betegei. Emma főzött és
takarított. Senki nem törődött azzal, hogy unatkozom. Utálkozva ránéztem Cloverre, és odakiáltottam
neki: – Sokkal jobb kutyám van, mint te! – Clover hátrált kicsit a ház felé, aztán bebújt egy szék alá. –
Te csak nyavalyás kis uszkár vagy! – kiabáltam. – Azt sem tudod, hogyan kell kimenteni a hóból az
embereket! Piros nyerget se viselsz, és szénát se tudsz enni! – Mindennap kicsivel több szénát
kevertem Alma ételébe, hogy hozzászokjon, és jobban megszeresse, mint a húst.
Láttam Cloveren, hogy szégyelli magát. Még beljebb húzódott a szék alá, és szomorúan nézett rám,
amivel az idegeimre ment. Alma soha nem csinált ilyet
Nagyot sóhajtva felálltam, leporoltam a térdemet és a kezemet. Ideje volt meglátogatni Almát. El is
indultam, de útközben, meglátva a málló vakolatú falat, támadt egy ötletem. Felkaptam egy követ, és
elkezdtem kalapálni vele, hogy még több malter jöjjön le róla, és jobban látszódjanak alatta a téglák.
Mi volna, gondoltam, ha ez a fal a végtelenségig húzódna? Akár még Kínáig is elélhetne, hogy védje a
mongol hordáktól. Milyenek lehetnek a mongolok? Olyanok talán, mint a majmok? Igen, egészen úgy
hangzott, mintha azok lennének – nagy, ijesztő, emberevő majmok. Jó lett volna akkorának lenni, mint
King Kong, hogy mindent el tudjak taposni, amit utálok.
Először a tanárokra léptem volna rá, aztán az iskolára. A templomokat átléptem volna. Malcolm
tisztelte az Urat, és én sem akartam, hogy megharagudjon rám. Leszedtem volna az égről a csillagokat,
hogy az ujjaimra rakjam őket, csillogjanak ott, mint a nagymamám gyémántgyűrűi. Egyedül a napot
hagytam volna a helyén, mert az biztosan megégeti a kezemet, ha hozzányúlok – persze, ha az Empire
State Buildinget használom baseballütőnek, akkor azt is elüthetem olyan messzire, hogy ne is lehessen
látni Akkor minden fekete lesz, mint a szurok. Nem lesz többé nappal, csak örök éjszaka. Állandó
feketeség, mint a vakoknak vagy a halottaknak.
– Bart! – A szelíd hang olyan váratlanul ért, hogy összerezzentem tőle.
– Menj innen! – parancsoltam rá.
Egyedül akartam lenni. Különben is, mit keresett már megint a létrán? Kémkedett utánam? Leültem,
és egy gallyal a földet kezdtem döfködni.
– Bart – szólalt meg ismét. – Alma várja, hogy megetesd, és friss víz is kellene neki. Megígérted,
hogy jó gazdája leszel. Ha megszeretteted magadat. egy állattal, attól kezdve kötelezettségeid vannak
vele szemben.
A fátyol ezúttal nem borította be az egész arcát, csak az orrától lefelé takarta el, és a szeme
szabadon maradt.
– Cowboycsizmát akarok, új, igazi, bőrből készült cowboynyerget, nem valami utánzatot, kalapot,
szarvasbőr nadrágot, bőriszákot, és babot bele, amit megfőzhetek a tábortűznél!
– Mit ásol? – kérdezte, magasabbra ágaskodva, hogy jobban lásson. Mókásan nézett ki – egy fej a
falon, test nélkül.
Húúú… Mi nem került elő a földből. Csontok. De hová lett a bunda? És a fehér, puha fülek?
Reszketni kezdtem, és ijedten próbáltam megmagyarázni: – Tigris. Az egyik éjjel kint voltam,
védtelenül, csak pizsamában, amikor villámló, zöld szemekkel rám rontott a sötétből ez az emberevő
tigris. Morgott, aztán rám ugrott. Meg akart enni, de én a legutolsó pillanatban felkaptam a puskám, és
egyenesen a szemei közé lőttem!
Csönd, Azt jelentette, hogy nem hisz nekem. A hangja sajnálkozó volt, miközben válaszolt: – Bart,
az nem egy tigrisnek a csontja. Láttam egy darabot a bundájából. A macska az? A kóbor cica, amit
befogadtam, és gondoztam? Miért ölted meg a macskámat, Bart?
– Neeem! – üvöltöttem. – Nem ölnék meg egy macskát! Soha nem tennék ilyet! Én szeretem a
cicákat. Ez tigris, még ha nem is igazán nagy, akkor is. Régi csontok, azelőtt kerültek ide, hogy én
megszülettem. – Mégis, úgy néztek ki, mint egy macskának a csontjai Megdörzsöltem a szemem, hogy
a nagymama ne vegye észre a könnyeimet.
Malcolm bezzeg nem sírt volna, hanem keményen, határozottan viselkedik. Nem tudtam, mit
csináljak. Az öreg John Amos állandóan arra biztatott, hogy legyek olyan, mint Malcolm, és utáljak
minden nőt. Éreztem is, hogy jobb volna úgy viselkedni, mint Malcolm, és nem olyan gyáván, mint én.
Nem volt értelme, hogy megpróbáljak olyan lenni, mint King Kong, Tarzan vagy a Superman.
Malcolm sokkal jobb volt, mint ők, és nálam volt a könyve, amiből megtanulhattam, hogy mit kell
csinálnom.
– Késő van, Bart! Alma éhes, és már nagyon vár.
Fáradt voltam, rettenetesen fáradt.
– Jövök – feleltem elcsigázottan. Hú, milyen fárasztó volt úgy mozogni, mint egy öregember.
Sokkal jobb lett volna ismét kisfiúnak lenni. Aki öreg, annak semmire sem jut ideje, állandóan csak
pénzt keres, és nem tud szórakozni. Nagyon lassan haladtam csak előre, és minden olyan ködös,
homályos volt körülöttem. A nyár sem olyan meleg, ha egyszer öreg az ember. Anya, anya, hol vagy?
Miért nem jössz, ha szükségem van rád? Miért nem válaszolsz, amikor hívlak? Már nem szeretsz,
anya? Miért nem segítesz rajtam?
Botladozva mentem tovább, közben megpróbáltam gondolkodni, és végül meg is találtam a választ.
Senki nem szerethet, mert sem ide, sem oda nem tartozom. Nem tartozom sehová.
MÁSODIK RÉSZ
 A GONOSZ MESÉI

Gyorsan befaltam a szalonnás, tejfölös, hagymás rántottámat és a harmadik szelet pirítóst is,
miközben Bart csak nyámmogott az étellel, mintha nem is lett volna foga. A pirítósa teljesen kihűlt,
miközben a narancslevet iszogatta, de olyan lassan, mintha valaki mérget rakott volna bele. A halálos
ágyán fekvő öregembernek is több étvágya lett volna, mint neki.
Ellenséges pillantást vetett rám, mielőtt anyára szögezte volna a tekintetét. Összerázkódtam.
Tudtam, hogy szereti, és nem értettem, hogyan képes mégis olyan szemekkel nézni rá.
Hát nem tudta, hogy nekünk van a legjobb édesanyánk a világon? Legszívesebben a fülébe
ordítottam volna ezt, hogy rákényszerítsem, legyen olyan, mint addig volt, mormogjon csak magában
mindenféle vadászatokról, háborúkról, cowboyok bátor csapata élén végzett veszélyes
marhahajtásokról. Hová tűnt anya iránti szeretete és imádata? Mihelyt alkalmam nyílt rá,
nekiszorítottam a kert falának, és megkérdeztem tőle: – Mi az ördög van veled, Bart? Miért nézel
olyan csúnyán anyára?
– Nem szeretem többé – felelte, aztán oldalra dőlt, vízszintesen kinyújtotta a karját, és berregő
motorú repülőgéppé változott. Ez végre valami normális, Bartra jellemző dolog volt. – Utat! –
kiáltotta. – Engedjétek, hadd szálljon fel a messzire tartó repülőgép! Ausztráliában a kenguruvadászat
évadja van!
– Bart Sheffield, miért akarsz te állandóan megölni valakit?
Szárnyai megremegtek, a kerekek nem gördültek tovább, a motor is leállt, és ő csak nézett rám
zavarodottan. A kedves kisfiú, aki még a nyár elején volt, pár másodpercre életre kelt a tekintetében.
– Nem akarom megölni a kengurukat – mondta. – Csak szeretnék fogni egyet a legkisebbek közül,
hogy a zsebembe tegyem, és megvárjam, amíg megnő.
Ezt az ostobaságot!
– Először is, nincs olyan zsebed, amiben mellbimbó is volna, hogy a kis kenguru szopni tudjon. –
Megmarkoltam a vállát, és lenyomtam az egyik padra. – Bart, ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk –
mondtam neki. – Meséld el, öreg, hogy mi bánt!
– Egy magas hegy tetején álló, nagy, fényes házban, miközben éjszaka volt, és sűrűn esett a hő,
vörös és sárga lángnyelvek csaptak egyre magasabbra! Fényüktől még a hópehely is rózsaszínű lett.
Abban a nagy, öreg házban volt egy öreg, nagyon öreg hölgy, aki nem tudott járni, nem tudott beszélni,
és az igazi apukám, aki ügyvéd volt, berohant, hogy megmentse. Nem sikerült neki, és elégett…
elégett… elégett!
Butaság. Őrültség! Kezdtem egészen megsajnálni.
– Te is tudod, Bart – feleltem óvatosan –, hogy Paul apu nem így halt meg. – Miért mondtam ezt
így? Bart néhány évvel előbb született csak, hogy Paul apu meghalt volna. Hány évvel is? Nem sok
hiányzott ahhoz, hogy pontosan emlékezzem rá. Megkérdezhettem volna ugyan anyától, de nem
akartam zavarni. Megfogtam az öcsémet, és elindultam vele visszafelé, a házba. – Bart, az igazi
apukád újságolvasás közben, a házának a teraszán halt meg. Nem égett el semmiféle tűzben. Szívbeteg
volt, és infarktus végzett véle. Apa mesélte, nem emlékszel?
 Barna szeme egészen elsötétült attól, amit mondtam, a pupillái óriásira tágultak, és rettenetes
dühvel támadt rám: – Ne beszélj arról az apáról! Csak az igazi apámról beszélj! A nagy, erős ügyvéd
apáról, akinek soha nem volt beteg a szíve!
– Ki mondta neked ezt a hazugságot, Bart?
– Tűz! – kiáltotta, és elkezdett forgolódni, mint a füsttől elvakított, a szabadba vezető utat kereső
ember. – John Amos elmesélte, hogyan történt. Az egész világ lángolt akkor, karácsony éjjel, amikor
tüzet fogott a karácsonyfa. Az emberek üvöltöztek, rohantak, összetaposták azokat, akik elestek, és a
legnagyobb, leggyönyörűbb ház csapdába ejtette az igazi apámat, hogy meghaljon, meghaljon,
meghaljon!
Úgy döntöttem, hogy éppen eleget hallottam. Nem tehettem mást, mint hogy egyenesen bemenjek a
házba, és elmondjam a dolgot a szüleinknek.
– Hallgass ide, Bart! Ha nem hagyod abba a szomszédba járkálást, hogy hazugságokkal tömjék tele
a fejed, mindent elmondok anyának és apának rólad, és róluk is.
Behunyta a szemét, mintha a képzeletében lejátszódó jelenetet akart volna alaposan megfigyelni,
hogy aztán el is mesélhesse. Mikor ismét kinyitotta, a tekintete vad és erőszakos volt.
– Törődj a saját dolgaiddal, Jory Marquet, ha nem akarod, hogy nagyon megjárd! – Felkapott egy
eldobott baseballütőt, és olyan lendülettel csapott felém, hogy biztosan betöri a fejem, ha nem hajolok
el időben előle. – Ha árulkodsz rólam és a nagymamáról, megöllek, miközben alszol. – Hangosan,
rideg elszántsággal mondta ezt, és kihívóan a szemembe nézett
Nyeltem egy nagyot, és éreztem, hogyan kúszik végig rajtam, egészen a hajam tövéig a félelem.
Megijedtem tőle? Nem, arról szó sem volt Miközben figyeltem, váratlanul cserbenhagyta addigi
határozottsága, levegő után kapkodott, és a szívét markolászta. Elmosolyodtam, mert ismertem már ezt
a fogást – akkor vetette be, ha harc nélkül akart kihátrálni valamilyen veszélyes helyzetből.
– Rendben van, Bart – mondtam neki hidegen. – Legyen, ahogy te akarod! Átmegyek a szomszédba,
és beszélek azokkal az öreg emberekkel, akik mindenféle szeméttel tömik tele a fejed.
Ahogy ezt meghallotta, abban a pillanatban megszűnt öregember lenni. A csodálkozástól elnyílt
szájjal, esdeklően nézett rám, de határozottan megfordultam, és otthagytam, nem is gondolva arra,
hogy bármit tesz. Puff! A hirtelen a hátamnak vágódó súlytól orra estem. Bart döntött fel, és még
mielőtt gratulálhattam volna neki, hogy a változatosság kedvéért gyors és pontos volt, az öklével
vadul püfölni kezdte az arcom.
– Nem leszel olyan jóképű, mire befejezem! Megpróbáltam lelökni magamról, és csak akkor vettem
észre, hogy csukott szemmel, gyerekesen szipogva csépel. Bármilyen erősen elhatároztam is
korábban, egyszerűen képtelen voltam megütni.
– Megijedtél, mi?! – kérdezte, és látható elégedettséggel az arcán rám vicsorított. – Tudod már,
hogy ki a főnök?! Betojtál, mi?!
Meglöktem, amitől hátraesett, de képtelen lettem volna nekimenni, mert tudtam, hogy csak akkor
erős, ha valamiért nagyon fel van háborodva.
– Jól el kéne téged fenekelni, Bart Sheffield, és lehet, hogy meg is teszem – mondtam neki. – Ha
még egyszer meg akarsz támadni, jobban teszed, ha kétszer is meggondolod, különben könnyen te
lehetsz az, aki be fog tojni!
– Nem vagy a bátyám – szipogta, és a harci kedvnek már a szikrája sem volt benne. – Csak a
féltestvérem vagy, és az semmit nem számit. – Fojtogatták az érzelmei, és egyre hangosabban sírt,
miközben öklével vadul a szemét dörzsölte.
– Látod, az az öreg nő ostobaságokkal beszéli tele a fejed, neked pedig épp arra van a legkevésbé
szükséged. A szemébe fogom mondani, hogy megpróbál téged a családod ellen fordítani.
– Ne merészeld! – rikoltotta újból feltámadt indulattal. Retteneteset fogok tenni. Majd meglátod!
Esküszöm, hogy úgy lesz! Ha ezt csinálod, nagyon meg fogod bánni!
– Kitől kellene még félnem rajtad kívül? – kérdeztem tőle csúfondárosan.
– Tudom, mit akarsz – felelte Bart, a gyors dühkitörés után újból visszaváltozva kisgyerekké. – A
kutya-pónimat akarod elvenni, de ő úgysem szeretne téged! Azt akarod, hogy a nagymamám téged
szeressen jobban, de nem fog! Mindent el akarsz venni tőlem, de hiába, nem fog sikerülni!
Sajnáltam, és szívesen maradtam volna vele, de már nem volt rá időm, hiszen éppen eléggé
elhanyagoltam a kötelességemet.
– Menj, és vedd elő a cumisüvegedet! – szóltam rá, és otthagytam. Hallottam, hogy üvöltözni kezd
mögöttem, és azzal fenyegetőzik, hogy olyanon fog bosszút állni, aki nem tud szembeszállni vele.
– Akkor aztán sírhatsz, Jory! – fenyegetőzött. – Jobban fogsz sírni, mint eddig bármikor!
Elindultam a napfényes úton, és hamar magam mögött hagytam Bartot a dühkitörésével együtt. A
nap erősen tűzött, és egyszer csak apró lábak koppanását hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és
láttam, hogy Clover rohan utánam lógó nyelvvel. Lehajoltam hozzá, a karomba kaptam, ő pedig
ugyanolyan lelkesedéssel kezdte nyalogatni az arcom, mint hároméves korom óta mindig,
Hároméves. Emlékeztem rá, hogy anyával akkor Virginiában, a Blue Ridge Mountains közelében
laktunk, egy kis házban. Emlékeztem a sötét hajú, magas férfira is, akitől nemcsak Clovert kaptam,
hanem a Calico nevű cicát és a Buttercapnek nevezett papagájt is. Calico egy éjszaka megszökött, és
soha nem jött vissza, Buttercap pedig akkor döglött meg, amikor hétéves voltam.
– Akarsz a kisfiam lenni? – bukkant fel az emlékezetemből annak a férfinak a hangja. Azé a férfié,
akit… Hogy is hívták? Bart? Bart Winslow? Jesszusom! Lehetséges volna, hogy kezdek megérteni
valamit, ami eddig elkerülte a figyelmemet? A féltestvérem, Bart valóban annak a férfinak a fia lenne,
és nem Paul apué? Miért adott volna anya más nevet a fiának, és nem a férjéét?
– Jobb, ha most hazamégy, Clover! – mondtam, és úgy tűnt, pontosan érti minden szavam. –
Tizenegy éves vagy már, nem neked való, hogy a déli hőségben rohangálj. Menj, keresd meg a
kedvenc, árnyékos helyed, és várj meg ott! Rendben?
Clover lelkes farkcsóválással engedelmesen megfordult, és hazafelé indult, de menet közben
többször is visszanézett, hogy lássa, nem fordulok-e el, nem tudna-e követni. Megvártam, amíg eltűnik
a kanyar mögött, csak azután mentem tovább a hatalmas, öreg ház felé. Míg közeledtem, egyre
határozottabb körvonalakat Öltött emlékezetemben a múlt, és olyan dolgok jutottak az eszembe,
amikről azt hittem, már régen elfelejtettem őket. A karácsonyesti balettelőadás például, és az a jóképű
férfi, akitől életem első villanyvonatát kaptam. Erőszakkal voltam kénytelen elfojtani magamban az
emlékeket, mert szentként akartam megőrizni magamnak anyát, és csorbítatlanul Paul apu és Chris
iránti szeretetemet Nem akartam engedni, hogy túlságosan is elevenné váljanak az emlékeim.
A balettből indultam ki, és arra gondoltam, bárkivel előfordulhat, hogy beleszeret valakibe, majd
elválik tőle. Büszkén lépdelve mentem a vasrácsos kapuhoz, ahogy apám tette volna, és a csengő
gombját határozottan megnyomva bebocsátást követeltem. Mintha a börtön ijesztő kapuja tárult volna
fel előttem, a kapuszárnyak halkan szétnyíltak, és én szinte futva mentem végig a kanyargós
kocsifelhajtón, a ház vastag, dupla ajtós bejáratáig. Ott is megnyomtam a csengőt, és még a réz
kopogtatót is megdöngettem, amilyen erősen csak bírtam.
Amíg türelmetlenül vártam, hogy felbukkanjon végre az öreg, hajlott hátú komornyik, a külső kapu
halkan bezárult mögöttem, és ettől hirtelen csapdában éreztem magam. Akárcsak Bart, aki mindig a
képzelet világába menekült, én is kezdtem – a balettből kiindulva – egy történetet kitalálni magamnak.
Elvarázsolt herceg voltam, aki nem ismeri a bezárt kaput megnyitó, mágikus jelszót. Csak Bart
árulhatta volna el, ha éppen ott van.
Elszégyelltem magam ettől a butaságtól, hiszen nem valami gonosz tündérkirálynő elvarázsolt
kastélya előtt álltam, csak egy nagy, öreg ház előtt, amelyben idős hölgy lakott, akinek ugyanúgy
szüksége volt Bartra, mint az öcsémnek őrá. A nagymamája azonban semmiképpen sem lehetett, hiszen
az Virginiában volt bezárva valami szörnyűségért, amit még fiatalabb korában követett el.
Nyomasztó, a lelkemet hervasztó csönd vett körül. Odahaza minden tele volt a konyhából érkező
zajokkal, zenével, Clover ugatásával, Cindy nyafogásával, Bart tiltakozásával és Emma parancsoló
hangjával, de ebből a házból egyetlen nesz sem hallatszott. Idegesen toporogtam, és már éppen feladni
készültem a tervem, amikor sötét árnyékot láttam felbukkanni az egyik ajtószárny üvegét eltakaró
függöny mögött. Megborzongtam, és kis híján elfutottam, de mielőtt megtehettem volna, a zár halk
kattanással kinyílt, és a vén komornyik nézett ki pislogva a résen.
– Bejöhetsz – mondta csöppet sem barátságosan –, de ne maradj sokáig! Az úrnő gyönge, és hamar
elfárad.
Megkérdeztem, tulajdonképpen hogy hívják, mert már belefáradtam abba, hogy csak öreg hölgyként
vagy fekete ruhát viselő hölgyként említsem. Hiába, a kérdésemre nem jött válasz. Rejtélyesnek és
riasztónak találtam a komornyikot, kacsázó, enyhén bicegő járásával, a parketten hangosan koppanó
botjával, rózsaszín, kopasz feje búbjával. Hosszú, vékony, ősz bajusza zsinórként lógott keskeny,
szorosan összezárt szája két oldalán. Bármilyen öregnek és gyöngének tűnt is, valami ijesztő, nehezen
meghatározható vonást éreztem benne.
Beljebb hívott, és mivel egy pillanatig tétováztam, gúnyosan elvigyorodott, kimutatva túl nagy,
túlságosan is egyenletes, megsárgult fogait. Gyorsan összeszedve magam, kihúztam a vállam, és
beléptem, arra gondolva; hogy mindent elrendezek, és az életünk ugyanolyan boldog és nyugodt lesz
ismét, mint amikor az a ház még csak a miénk volt, és nem lakott benne senki.
Nem gyanakodtam semmire, azt hittem, hogy pusztán a kíváncsiság vezetett.
A szoba, amit a hölgy állandóan használt, ismét meglepett, bár magam sem tudtam, miért. Talán az
volt benne olyan különös, hogy a függönyöket még azon a szép, verőfényes nyári napon is
összehúzták. A külső zsalugáterek is be voltak hajtva, csupán vékony csíkokban szűrődött be a
napfény. Az elsötétítés a meleget is kívül tartotta, és a szobában szokatlanul hűvös volt. A mi
környékünkön egyébként sem volt igazán szükség légkondicionálásra. A Csendes-óceán közelsége
hűsítően hatott, és esténként még a nyár kellős közepén is könnyen elviselte az ember a pulóvert. Ez a
ház azonban természetellenesen hideg volt. A hölgy ezúttal is a hintaszékében ült, onnan nézett rám,
miközben sovány kezével üdvözlésnek szánt mozdulatot tett, és jelezte, hogy menjek közelebb.
Ösztönösen megéreztem, hogy veszélyt jelent a szüleimre, az én biztonságomra, és legfőképpen Bart
szellemi állapotára.
– Nem kell félned tőlem, Jory – mondta kedves hangon. – Az otthonom a te otthonod is, akárcsak
Barté. Mindig örülni fogok, ha eljössz hozzám. Foglalj helyet, beszélgessünk kicsit! Iszol velem egy
csésze teát? Eszünk egy szelet tortát?
Ámító – ez volt az egyik új szó, aminek a megtanulásához apa előző nap ragaszkodott.
 – Azokra mondják, akik mindig képesek megválasztani a számukra legkedvezőbb szavakat –
magyarázta.
Be kell vallanom, hogy csak ámultam azon a kemény hintaszékben ülő, nagyon öregnek, és mégis
olyan büszkének látszó nőn.
– Miért nem nyittatja ki az ablaktáblákat, húzatja szét a függönyöket, és enged be némi napfényt és
levegőt? – kérdeztem tőle.
Ideges kézmozdulatot tett, amitől az ujjain lévő drágakövek vakítóan villogni kezdtek. Rubinok,
zafírok és gyémántok díszítették a gyűrűit. Ékszerei idegenül hatottak, hiszen sima, fekete ruhát viselt,
még a fejét is teljesen beborította a több rétegnyi tüllből készült, fekete fátyol, ám ezen a napon kék
szemei szabadon maradtak. Nagyon ismerős, kék szemek.
– Bántja a szememet a túl erős fény – felelte gyönge, suttogó hangon, miután látta kitartó, kérdő
pillantásomat. – Miért?
– Hogy miért bántja a fény a szemem?
– Igen.
Gyönge, futó kis sóhaj szakadt ki belőle.
– Hosszú időn át el voltam zárva a világtól, egy kis szobában, de ami még annál is rosszabb,
magamba zártam. Amikor az emberéletében először kénytelen igazán szembenézni magával,
visszaretten attól, amit lát. Én is nagyon megrémültem, amikor a tükörbe pillantva először néztem
mélyen magamba. Ezért élek most tükrökkel teli szobákban, de eltakarva az arcom, hogy ne lássak túl
sokat. A szobáimban félhomály van, mert már nem szeretem azt az arcot, amit valamikor imádtam.
– Vetesse le akkor a tükröket!
– Milyen könnyedén mondod ezt! De hát te fiatal vagy. A fiatalok mindig könnyűnek látják a
dolgokat. Nem akarom levetetni a tükröket Azt akarom, hogy állandóan emlékeztessenek arra, amit
tettem. A bezárt ablakokkal, az elhasznált, fojtó levegővel magamat büntetem, nem téged. Ha akarod,
Jory – folytatta, miközben én csöndben ültem –, nyisd ki az ablakot, tárd ki a zsalugátereket, hadd
jöjjön be a napfény, én pedig leveszem a fátylam, és megmutatom az arcom, amit eddig elrejtettem
előtted, de figyelmeztetlek, nem lesz kellemes látvány. A szépségem elmúlt, de ez csekély veszteség
ahhoz képest, amit elveszítettem, amit derekasan védenem kellett volna.
– Derekasan? – kérdeztem, mert elég idegennek tűnt számomra a szó. Nem nagyon találkoztam vele
a hétköznapi beszédben, és biztosan csak annyit tudtam, hogy a bátorsággal van összefüggésben.
– Igen, Jory, derekasan védenem kellett volna azt, ami az enyém volt. Rajtam kívül nem volt
senkijük, és én cserbenhagytam őket. Azt hittem, hogy nekem van igazam, és ők tévednek. Mindennap
meggyőztem magamat, hogy helyesen cselekszem. Nem hallgattam meg szívbe markoló könyörgésüket,
és ami még rosszabb, megérteni sem voltam hajlandó őket. Azt mondogattam magamnak, hogy mindent
megteszek értük, ha megveszek nekik mindent. Elveszítettem a bizalmukat, a szeretetüket, és ez fájt,
jobban, mint addig bármi. Gyűlöltem magam, mert olyan gyenge és gyáva voltam, mert hagytam, hogy
megfélemlítsenek, amikor határozottan a sarkamra kellett volna állnom, hogy harcoljak. Csak rájuk
kellett volna gondolnom, és elfelejtenem mindazt, amit magamnak kívántam. Az egyetlen mentségem,
hogy fiatal voltam, a fiatalok pedig önzők még akkor is, ha a saját gyermekeikről van szó. Azt hittem,
nekem többre van szükségem, mint nekik. Arra gondoltam, nekik még bőven lesz idejük bepótolni
mindazt, amit elveszítettek. Úgy éreztem, ha nem használom ki, akkor az utolsó esélyem is
elszalasztom, hogy boldog legyek. Meg akartam ragadni az alkalmat, mielőtt az idő megfoszt a
szépségemtől. Egy nálam fiatalabb férfit szerettem, és nem beszélhettem neki róluk. Róluk? Kikről
beszélt tulajdonképpen?
– Kik azok az ők? – kérdeztem elbizonytalanodva, valamiért azt kívánva, hogy ne válaszoljon, vagy
legalábbis ne mondjon el mindent
– A gyerekeim, Jory. A négy gyerekem, akik az első férjemtől születtek. Tizennyolc éves voltam,
amikor feleségül mentem hozzá. Tilos lett volna, de én rettenetesen akartam. Úgy éreztem,
csodálatosabb férfival soha nem fogok találkozni… de találkoztam még egy, ugyanolyan
csodálatossal.
Nem akartam meghallgatni a történetét, de könyörgött, hogy maradjak, így hát óvatosan leültem az
egyik nagyon elegáns szék szélére.
– Így aztán – folytatta – a félelem irányította a tetteimet, hagytam, hogy a szerelem elvakítson, és
nem vettem tudomást arról, hogy mennyire vágynak a szabadságra. Most pedig, mindezek
eredményeként, keservesen sírva alszom el minden éjjel.
Mit is válaszolhattam volna, amikor egy szót sem értettem abból, amit mondott? Arra gondoltam,
hogy őrült, és nem csoda, ha Bart, mivel annyit jár hozzá, kezd rettentő furcsán viselkedni. A hölgy
közelebb hajolt, és a korábbinál is alaposabban megnézett magának
– Kivételesen jóképű fiú vagy – mondta. – Gondolom, ezt már magad is tudod.
Bólintottam, mert valóban állandóan azt hallottam, milyen jóképű, tehetséges, elbűvölő vagyok
Mindebből csak a tehetség volt a fontos. Haszontalannak tartottam a tehetséggel nem párosuló,
megnyerő külsőt, és bár szerettem a szépet, tudtam, hogy az mulandó.
Körülnézve láttam, hogy a hölgy is ugyanígy szeretheti a szépet, mint én, és mégis…
– Milyen kár, hogy állandóan sötétben ül, és nem élvezi ezt a sok gyönyörűséget – mormoltam
halkan, de ő meghallotta.
– Azért, hogy még jobban büntessem magam – felelte.
Nem szóltam többet, csak hallgattam az elbeszélését arról, hogy milyen volt az élete szegény
gazdag kislányként, és hogyan követte el azt a hibát, hogy beleszeretett a három évvel idősebb
félnagybátyjába, amiért kizárták a családi örökségből Miért mesélte el nekem mindezt? Nem érdekelt
a dolog, hiszen én Bart miatt voltam ott. Mi köze a múltjának az öcsémhez?
– Másodszor is férjhez mentem, és a gyerekeim gyűlöltek ezért. – Az ölében összekulcsolt kezére
nézett, és lassan, egyenként tekergetni kezdte a gyűrűit. – A gyerekek mindig azt hiszik, hogy a
felnőtteknek könnyű, pedig sokszor nem így van. A gyerekek szerint a megözvegyült anyjuknak nincs
szüksége másra, csak rájuk. – Szomorúan felsóhajtott. – Azt hiszik, elég szeretetet adnak neki, mert
nem értik, hogy a szeretetnek több fajtája van, és nehéz a nőnek, ha már férjnél volt, férfi nélkül élni.
Összerezzent, és mintha csak most vette volna észre igazán, hogy ott vagyok, ijedten felkiáltott: –
Jaj! De rossz háziasszony vagyok! Mit kérsz enni és inni, Jory?
– Köszönöm, semmit – feleltem. – Csak azért jöttem, hogy megmondjam, ne bátorítsa Bartot, hogy
ide járjon. Nem tudom, mit mesél neki, és ő mit csinál itt, de butaságokkal teletömött fejjel jön haza
mindig, és egészen zavarodottan kezd viselkedni.
– Zavarodottan? A korodhoz képest túl komoly kifejezéseket használsz.
– Apa ragaszkodik hozzá, hogy mindennap megtanuljunk egy új szót.
Ideges kezét a torkához emelte, és gyémántokkal kirakott, pillangós csattal összefogott gyöngysorát
kezdte babrálni.
– Jory, ha feltennék neked egy elméleti kérdést, hajlandó volnál őszintén válaszolni nekem?
Felpattantam, és menni készültem.
– Igazán nem értem, miért kellene…
– Ha anyád vagy apád valaha csalódást okozna neked valamilyen módon, esetleg rútul
cserbenhagyna, meg tudnál bocsátani nekik?
Hát persze, vágtam rá magamban, bár el sem tudtam képzelni, hogy akár engem, akár Bartot, akár
Cindyt valaha is cserbenhagyják. Az ajtó felé hátráltam, miközben változatlanul kérdőn szögezte rám
a tekintetét.
– Igen, asszonyom, azt hiszem, bármit megbocsátanák nekik – mondtam.
– A gyilkosságot is? – csapott le rám az újabb kérdéssel, és ő is felállt. – Azt is meg tudnád
bocsátani? Nem előre eltervelt, hanem véletlenül elkövetett gyilkosságot,
Bolond volt, akárcsak a komornyikja, és el akartam jönni, amilyen hamar csak lehet. Előbb
azonban még egyszer figyelmeztettem, hogy ha megjelenik, küldje haza az öcsémet.
– Ha azt akarja, hogy Bart normális maradjon, hagyja őt békén!
Könnyek öntötték el a szemét, de aztán bólintott, és szomorúan lehajtotta a fejét Tisztában voltam
vele, hogy nagyon megbántottam, és már-már bocsánatot kértem tőle. Éppen el akartam indulni,
amikor szállítómunkás zörgetett be az ajtón. Kinyitottam, és csodálkozva néztem a hosszúkás, téglalap
alakú ládát, ami akkora volt, hogy két embernek kellett leszednie róla a nylonfóliát.
– Ne menj még, Jory! – könyörgött a hölgy. – Maradj! Szeretném, ha megnéznéd, mi van ebben a
ládában.
Nem értettem, mit számítana az nekem, de azért maradtam, ugyanazt a kíváncsiságot érezve, amit a
legtöbb ember, ha meglát egy nagy, csukott ládát.
Az öreg komornyik is megérkezett, de az úrnője rögtön elküldte: – John! Nem csöngettem magáért.
Kérem, maradjon a helyén, amíg nem hívom!
Az öreg hosszú, megbántott pillantást vetett rá, és visszamászott a lyukába, bárhol volt is az.
Addigra a szállítók már kibontották a ládát. Ketten kibogozták a tartalmát rögzítő zsinórokat, és
kiemelték belőle a szürke vászonba csomagolt, terjedelmes holmit.
Lélegzet-visszafojtva vártam, mi lesz az, annál is inkább, mert a hölgy arcán furcsa kifejezés jelent
meg… mintha rettenetesen szerette volna, hogy mielőbb meglássam. Ajándékot akart talán adni, ahogy
Bart is mindent megkapott tőle, amit csak kívánt? A legtelhetetlenebb gyerek volt, akit valaha is
ismertem, kétszer annyi szeretetre és kényeztetésre vágyott, mint általában a legtöbb ember.
Felszisszentem, és meglepetten hátrébb léptem.
A szállítók nagy olajfestményt csomagoltak ki, és én hófehér estélyi ruhába öltözött, gyönyörű
anyámat pillantottam meg ámuló szemekkel. Lépcsősor alján állt, karcsú kezét a mesterien faragott
korlát egyik oszlopán tartva. Csillogó, hosszú uszály terült szét mögötte, a magasba kanyarodó lépcső
áttetsző párába veszett, leghátul hatalmas, palotának beillő ház körvonalai sejlettek elő.
– Tudod, kinek a képe ez? – kérdezte vendéglátóm, miután a szállítómunkások felakasztották a
képet az egyik – láthatóan nem túl gyakran használt – kis szalonban. Nem válaszoltam, csak némán,
értetlenül bólintottam.
 Mit akar kezdeni egy anyát ábrázoló képpel?
Megvárta, amíg a két férfi a busás borravalótól jókedvűen, mosolyogva elment, csak azután fordult
hozzám.
– Jory – mondta lágy, szelíd hangon –, ez a festmény engem ábrázol, a második férjem készíttette,
nem sokkal azután, hogy összeházasodtunk. Harminchét éves voltam akkor.
A festményen ábrázolt nő szakasztott olyan volt, mint anyám. Görcsösen nyeltem egyet, és a
legszívesebben a fürdőszobába futottam volna, mert annyira felkavarodott a gyomrom, ugyanakkor
maradni is akartam. Szerettem volna hallani a magyarázatát, bár rettenetesen féltem is tőle.
– A második férjemet, aki fiatalabb volt nálam, Bartholomew Winslow-nak hívták, Jory – mondta
gyorsan, mintha biztos akart volna lenni abban, hogy meghallom, mielőtt elmenekülnék. – Később,
amikor a lányom már elég idős volt ahhoz, hogy megtegye, elcsábította, elszerette tőlem, és gyereket
szült neki, hogy azzal is bántson. Gyereket, akit én már nem szülhettem. Kitalálod, ki az?
Felugorva az ajtó felé hátráltam, és közben védekezve magam elé emeltem a kezem, jelezve, hogy
nem akarok többet hallató.
– Jory, Jory, Jory – folytatta éneklő hangon –, hát már egyáltalán nem emlékszel rám? Jusson
eszedbe az az időszak, amikor Virginiában, a hegyek lábánál éltetek! Gondolj a kis postahivatalra, és
a drága bundát viselő hölgyre! Körülbelül hároméves lehettél. Megláttál, rám mosolyogtál,
megsimogattad a bundámat, és azt mondtad, szép vagyok. Emlékszel?
– Nem! – kiáltottam sokkal határozottabban, mint amilyen igazából voltam. – Egyszer sem láttam
magát, amíg ide nem költözött! Különben is, minden szőke hajú, kék szemű nő hasonlít egymásra!
– Igen – felelte megtörten –, azt hiszem, igazad van. Arra gondoltam csak, érdekes volna látni,
hogyan reagálsz. Nem akartalak becsapni. Bocsáss meg, Jory! Nagyon sajnálom.
Képtelen voltam azokba a nagyon kék szemekbe nézni. Mielőbb menekülnöm kellett.
Borzalmasan éreztem magam hazafelé menet. Ha legalább nem maradtam volna ott! Ha nem akkor
hozták. volna a festményt, amikor, éppen ott voltam! Miért éreztem egészen határozottan, hogy a hölgy
sokkal nagyobb veszélyt jelent anyámra, mint a nevelőapámra? Miféle zavaros gondolataim voltak?
Te voltál az, anya, aki elloptad tőle a második férje szerelmét? Valóban? Könnyen elképzelhető ez,
hiszen Bartnak is ugyanaz volt a neve, mint neki! Minden, amit csak hallottam, a már évek óta
szunnyadó kétségeimet támasztotta alá. Ajtók nyíltak gondolataim házában, és friss, ellenséges
emlékek támadtak rám.
Fölmentem a lépcsőn az anya által tréfásan „Paul-féle déli verandának” nevezett teraszra.
Bizonyára igaz volt, mert a terasz csöppet sem hasonlított a Kaliforniában megszokott pattéra.
Furcsa érzetem volt, és nem tudtam, mi az, bár ha nyugodtabb vagyok, nyilván rögtön észrevettem
volna. Így azonban percekig tartott, míg rájöttem, hogy Clover nincs a megszokott helyén. Zavartan
körbepillantottam, és hangosan hívogatni kezdtem.
– Az isten szerelmére, Jory – szólt ki Emma a konyhaablakon –, ne kiabálj ilyen hangosan! Végre
sikerült lefektetnem Cindyt, hogy aludjon egy kicsit és te most felébreszted. Pár perce láttam Clovert,
a kertbe futott, egy lepkét kergetett
Hát persze! Megkönnyebbültem. Ha létezett valami, ami kölyökké tudta változtatni az én jó öreg
uszkáromat, akkor az a szép fényes, sárga pillangó volt. Bementem Emmához a konyhába, és
odafordultam hozzá: – Emma, régen meg akartam már kérdezni, melyik évben is házasodott össze
anya és dr. Paul?
 Emma mélyen lehajolva a hűtőszekrény nyitott ajtajánál állt, és rosszallóan morgott: – Biztos
vagyok benne, hogy ide tettem a tegnap estéről maradt sült csirkét. Eltettem Bartnak, mert ma este
hagymás máj lesz. Gondoltam, a finnyás öcséd hajlandó les? megenni a maradék combot.
– Nem emlékszel, mikor házasodtak össze?
– Te még nagyon kicsi voltál akkor – felelte Emma, tovább folytatva a keresést.
Mindig hadilábon állt a dátumokkal, még a saját születésnapját sem jegyezte meg. Bár az is lehet,
hogy szándékosan tette.
– Meséld el még egyszer, légy szíves, hogyan ismerkedett össze anya dr. Paul öccsével… Tudod, a
nevelőapánkkal!
– Emlékszem, Chris rettentő jóképű volt. Magas, napbarnított, de azért csöppet sem helyesebb, mint
dr. Paul… csodálatos ember volt. Paul nevelőapád. Olyan kedves, olyan szelíd.
– Érdekes, hogy anya először az idősebbikbe szeretett bele, és nem a fiatalabba… Te nem találod
különösnek?
Fölegyenesedett, egy pillanatra a bevallása szerint állandóan hasogató hátához szorította a kezét,
azután megtörölte makulátlanul tiszta, fehér kötényében.
– Remélem, a szüleid ma korán jönnek haza – mondta. – Menj, kerítsd elő Bartot, mielőtt túl késő
lenne a fürdéshez! Nem szeretem, ha édesanyád piszkosan látja.
– Emma, nem válaszoltál a kérdésemre – figyelmeztettem.
Hátat fordított, és az asztalhoz állva zöldpaprikát kezdett vagdosni.
– Jory, ha kérdéseid vannak, fordulj a szüleidhez, és nekik tedd fel őket! Hozzám ne gyere! Lehet,
hogy családtagnak tartasz, de én tudom, hogy legfeljebb csak barát vagyok. Menj hát, és hagyd, hogy
elkészítsem a vacsorát!
– Kérlek, Emma, nemcsak az én kedvemért, hanem Bart kedvéért is, válaszolj! Valamit tennem kell,
hogy Bartot helyrehozzam, de nem tudom megtenni, ha nem ismerem az összes körülményt.
– Jory – felelte hátrafordulva, és melegen rám mosolyogva –, te csak örülj annak, hogy ilyen remek
szüleid vannak! Bart és te is nagyon szerencsések vagytok. Remélem, ha felnő, Cindy is megérti,
micsoda szerencse érte azon a napon, amikor édesanyád úgy döntött, hogy szeretne egy kislányt.
Odakint erősen sötétedett, és bárhogy kerestem is, nem találtam Clovert. Kiültem a hátsó lépcsőre,
és boldogtalanul bámultam a kékből rózsaszínűre, majd bíborvörösre és lilára váltó eget. Nagyon
szomorú és levert voltam, és rossz érzéseimmel küszködtem. Clover! Hol lehet? Ekkor jöttem rá
igazán, milyen sokat jelent számomra, és mennyire hiányzik.
Még egyszer körülnéztem a kertben, aztán úgy döntöttem, hogy jobb, ha bemegyek, felhívom az
újságokat, és komoly jutalmat ajánlok annak, aki visszahozza elveszett kutyámat. Akkora összeget,
hogy azért bárki érdemesnek tartsa visszaadni, ha netán megtalálja.
– Clover! Gyerünk kajálni! – kiáltottam még egyszer, utoljára.
Hívásomra Bart bukkant elő a bokrok közül tépett, piszkos ruhában. A tekintete fura, zavart volt
– Miért kiabálsz?
– Nem találom Clovert – feleltem –, és te is tudod, hogy nem szokott elcsavarogni. Itthon érzi
igazán jól magát. Valamelyik nap olvastam az újságban, hogy vannak, akik kutyákat lopnak, és
tudományos laboratóriumoknak adják el őket, hogy kísérletezzenek velük. Bart, én belehalok, ha
valaki ilyen szörnyűséget művel CloverreL
– De hát… ilyet csak nem csinálna senki – mondta ijedt szemekkel
– Meg kell találnom Clovert. Ha nem jön haza, belebetegszem, sőt még az is lehet, hogy belehalok.
Gondolod, hogy elcsavargott?
Bart nem válaszolt, csak nyelt egy nagyot, aztán egész testében remegni kezdett.
– Mi a baj?
– Egy nagy farkast lőttem ott hátul. Egy nagy, gonosz farkast, pontosan a ronda, vérvörös szemei
között. A fogait csattogtatta, úgy rontott rám, de én ügyesebb voltam, gyorsabb nála, és agyonlőttem.
– Ó, hagyd már ezt, Bart! – szóltam rá türelmetlenül, mert kezdett igazán idegesíteni, hogy soha
nem hajlandó őszintén válaszolni, ha kérdezik. – Errefelé nincsenek farkasok, és ezt te is nagyon jól
tudod.

Éjfélig jártam a környéket, keresve, hangosan szólongatva a kutyámat. Sírás fojtogatott, szememet
elöntötték a könnyek, és az a szörnyű érzésem volt, hogy Clover soha nem fog már hazajönni.
– Jory – szólt apa, aki segített a keresésben –, gyere, menjünk haza, aztán reggel folytatjuk, ha
addig nem kerül elő magától! Ne légy annyira szomorú! Clover elég öreg már, de holdfényes
éjszakákon még az öreg kutyák is elkóborolhatnak.
A fenébe is! Semmi értelme nem volt annak, amit mondott. Clover hosszú ideje nem hajkurászta
már a szukákat. Nem akart mást, mint nyugodtan heverni ott, ahol Bart nem botolhatott bele, és nem
léphetett a farkára.
– Feküdj csak le, apa, én még keresem egy kicsit! – feleltem. – Holnap tízkor lesz csak balettórám,
úgyhogy bőven ki tudom aludni magam.
Futólag megölelt, sók szerencsét kívánt a kutatáshoz, és bement a házba. Egy óra múlva én is úgy
döntöttem, hogy fölösleges tovább maradnom, mert Clover biztosan elpusztult Más, okát nem tudtam
elképzelni, hogy még mindig nem került elő. Úgy éreztem, el kell mondanom a szüleimnek, hogy mire
gyanakszom.
Az ágyuk mellett álltam, és bámultam őket. A holdfény besütött az ablakon, és egyenesen rájuk
világított. Anya félig az oldalára fordult, és közel húzódott apához, aki a hátán feküdt, anyát átölelve,
és a csípőjén nyugtatva a kezét, míg anya karja keresztbe volt vetve meztelen mellkasán. A takarót
annyira húzták csak föl, hogy éppen elrejtse a meztelenségüket. Ahogy néztem őket, lelkiismeret-
furdalásom támadt, és gyorsan visszahúzódtam. Nem kellett volna odamennem. Álmukban olyan
sebezhetőnek, fiatalnak tűntek, hogy a látványtól elszégyelltem magam. Ezen el is csodálkoztam, nem
értettem, mitől támadt bennem olyan erős szégyenérzet. Apa régen megtanított már az élet dolgaira, és
tisztában voltam vele, mit csinálnak a férfiak és a nők, ha azt akarják, hogy gyerekük legyen, vagy,
hogy egyszerűen gyönyört szerezzenek egymásnak.
Halkan szipogtam, és hátat fordítottam nekik
– Te vagy az, Chris? – kérdezte félálomban anya, és a hátára fordult.
– Itt vagyok, drágám! Aludj csak – motyogta álmosan apa. – A nagymama nem kaphat rajta
bennünket. Riadtan megálltam, és mozdulatlanná merevedtem. Úgy hangzott, amit mondtak, mintha
gyerekek lennének, és ismét a nagymamát említették.
– Félek, Chris, annyira félek. Mit fogunk mondani, ha rájönnek? Hogyan tudjuk megmagyarázni?
 – Pszt – hallottam a csitító hangot. – Mostantól kezdve minden jó lesz. Bízzál erősen Istenben!
Mindketten eleget bűnhődtünk már, többé nem fog büntetni bennünket.
Futnom kellett, amilyen gyorsan csak tudtam, vissza a szobámba, hogy mielőbb elbújhassak az
ágyamban. Ijesztő üresség tátongott bennem és körülöttem is, ott, ahol korábban csak szeretetet és
biztonságot éreztem. Clover eltűnt. Az én aranyos, ártalmatlan, öreg uszkárom, aki soha nem csinált
semmi rosszat. Bart pedig lelőtt egy farkast!
Mit fog elkövetni legközelebb? Tudta egyáltalán, hogy mit csinált? Azért viselkedett olyan furcsán?
Ha anyára nézett, egyre ádázabb lett a tekintete, mintha bántani akarta volna. Könnyek gyűltek a
szemembe, és már nem voltam képes elnyomni feltörő emlékeimet. Tudtam, hogy Bart nem dr. Paulnak
a fia, hanem az öreg hölgy második férjéé, akit ugyanúgy hívtak. Azé a magas, karcsú férfié, aki dr.
Paulnak és az igazi, csak fényképen látott apámnak a társaságában néha megjelent álmomban.
A szüleink hazudtak nekünk. Miért nem mondták el az igazságot? Annyira szörnyű lett volna, hogy
nem tudták bevallani? Ennyire kevéssé hittek abban, hogy igazán szeretjük őket? Istenem! Talán olyan
szörnyű titkuk van, hogy soha nem bocsáthatnánk meg nekik!
Bart pedig könnyen veszélyessé válhat – ezt határozottan éreztem, hiszen egyre nyilvánvalóbbá
vált. Reggel el is akartam mesélni a dolgot anyának vagy apának, de miután felkeltem, és ismét
találkoztunk, képtelen voltam bármit is mondani. Értettem már, miért ragaszkodik hozzá apa, hogy
mindennap megtanuljunk egy új szót. Különleges szavak kellenek ahhoz, hogy az ember bonyolult
dolgokat kifejezhessen, én pedig nem voltam elég felnőtt ahhoz, hogy elmondhassam nekik zavaros
gondolataimat, és egyben meg is nyugtassam őket. Különben is, miféle megnyugtatásról lehetett volna
szó, amikor sötét, rosszindulatú szemeit rám szögezve ott volt előttem Bart?
Istenem, ha valóban létezel, és látsz bennünket, hallgasd meg a könyörgésemet! Add, hogy a
szüleink megnyugodjanak, és ne álmodjanak többé a gonosz nagymamáról! Bármilyen rossz is az, amit
tettek, én tudom, hogy mindent megpróbáltak, csak hogy elkerüljék.
Miért éppen ezek a gondolatok jutottak eszembe?
A biztonságnak nem volt már igazi értelme számomra. Ködös emlékeim éltek csak róla, mint
néhány emberről, és nem éreztem már olyan erősnek, mint a Bartból sütő, és napról napra növekvő
gyűlöletet.
 LECKÉK

Július. Az én hónapom. „Tűzben fogantál, hőségben születtél” – mondta John Amos, amikor
elmeséltem neki, hogy hamarosan tízéves leszek. Nem tudtam, mire gondol, de nem is érdekelt
különösebben. Pár nap hiányzott csak, hogy elutazzunk Disneylandbe. Hip-hip-hurrá! Az az ostoba
Jory csöppet sem örült, és az én kedvemet is megpróbálta elrontani csak azért, mert egy ostoba, öreg
kiskutya nem jött haza, amikor hívta.
Megpróbáltam kigondolni, mi legyen Almával, amíg vissza tudok szökni hozzá, miután megnéztem
Disneylandet. A kerítésen átmászva John Amosba botlottam, aki rögtön fel is vitt a garázs fölötti
szobájába. Körülnéztem, mert kellemetlen, áporodott gyógyszerszagot éreztem.
– Ülj le oda a fotelbe, Bart, és olvass nekem hangosan Malcolm naplójából! – szólt rám. – Az Isten
megbüntet, ha azt mondod, hogy tanulmányozod, ami benne van, pedig valójában nem.
Nem volt már olyan nagy szükségem John Amos-ra, mint korábban, ezért megvetően néztem rá.
Olyan megvetően, ahogy Malcolm pillantott volna egy hajlott hátú, nyamvadt öregemberre, aki
sziszegve, nyálat fröcsögve beszélt. Ennek ellenére leültem, és fellapoztam Malcolm bőrkötéses
naplóját.

„Ifjúságom a földi örömök hajszolásával telt el, és amikor közel kerültem a harminchoz,
rádöbbentem, hogy a pénzért kívül más célja is kell, hogy legyen az, életemnek. A vallás.
Szükségem volt a vallásra, és arra, hogy bocsánatot nyerjek vétkeimre, mert bármennyire is az
ellenkezőjét fogadtam meg ifjúkoromban, odáig süllyedtem, hogy olthatatlan vágyat éreztem a nők
iránt, akik minél romlottabbak voltak, annál jobban vonzottak. Nem volt kellemesebb látvány
számomra, mint a fenségesen szép nő, amint megalázottan a legobszcénabb, mindenfajta
tisztességnek ellentmondó dolgokat míveli. Örömömet leltem abban, ha verhettem őket, piros
csíkokkal tarkázhattam sima, hibátlan bőrüket. Izgalmat okozott, ha láttam, hogy kiserken a vérük.
Erre gondolva jöttem rá, hogy szükségem van az Úrra. Tudtam, hogy még kell mentenem örök
lelkemet a pokoltól.”

Fölnéztem, mert fáradt voltam, hogy megfejtsem a sok hosszú, számomra nem is igazán érthető szót.
– Érted, mire akar tanítani Malcolm? – kérdezte John Amos. – Azt mondja, bármennyire utálod is a
nőket, vannak örömök, amiket csak tőlük lehet megszerezni. Ennek azonban ára van, igen nagy ára.
Sajnos az Úr érzéki vágyakkal ruházta fel az embert, és ezeket igyekezned kell elfojtani, ahogy a
férfikorhoz közeledsz. Próbáld megjegyezni, de olyan erősen, hogy soha el ne felejtsd: minden
férfinak a nők okozzák a vesztét! Én tudom. Engem is tönkretettek, és szolgaként tartottak, pedig
sokkal többre voltam hivatott.
Elegem volt már John Amosból, ezért felálltam és otthagytam. A nagymamámhoz mentem, aki
jobban szeretett, mint amennyire Isten valaha is szerethetett. Jobban, mint a világon bárki. Olyannak
szeretett, amilyen vagyok, és annyira, hogy még hazugságra is képes volt miattam, azt állítva, hogy az
igazi nagymamám, pedig tudtam, hogy ez semmiképpen sem lehet igaz.

Szombat volt a hét legjobb napja. A nevelőapám egész nap otthon maradt, és ettől anya is boldog
volt. Felfogadott valami ostoba kisegítőt, hogy szombatonként helyettesítse az iskolában, és egész nap
Cindyvel babázhasson, dédelgethesse, fésülhesse, mintha bárkit is érdekelt volna, hogy néz ki az a kis
vakarcs. Jory szombaton is járt balettre, úgyhogy találkozhatott a buta barátnőjével, de számíthattam
rá, hogy délre hazajön, és felborítja az összes tervemet. Tervem pedig bőven volt arra vonatkozóan,
hogyan töltsem el a napot. Meg kellett például etetnem Almát. A nagymamám ölébe akartam ülni, és
engedni, hogy énekeljen nekem. Annyi dolgom volt délelőttönként, hogy észre sem vettem, már el is
telt az idő.
John Amos még többet elmondott, mit kell csinálnom ahhoz, hogy olyan legyek, mint Malcolm, és
kutya legyek, ha nem vettem hasznát a tanácsainak. Egyre jobban éreztem, hogyan áramlik belém az
ereje, a hatalma.
Aznap délután Cindy a vadonatúj, műanyag medencéjében lubickolt. A régi már nem is volt jó neki.
Mindenből újat kellett kapnia. A fürdőruhája is egészen új volt, piros-fehér csíkos, vékony, piros
pánttal, ami megtartotta, hogy le ne csússzon róla. A nyakában volt megkötve, és ő mindenáron ki
akarta oldani a csomót.
Jory felugrott, berohant a házba, és a fényképezőgépével jött vissza, hogy csináljon néhány felvételt
Cindyről. Aztán anya kezébe nyomta a gépet, és azt mondta: – Készíts rólunk egy képet!
Hát persze, hogy csak Cindyvel fényképeztette magát! Eszébe sem jutott, hogy engem is odahívjon.
Lehet, hogy túl sokszor grimaszoltam, hajtottam le a fejem, vagy nyújtottam ki a nyelvem. Mindenki
állandóan azt mondogatta, hogy Bart bezzeg tudja, hogyan kell elrontani a legtökéletesebb felvételt is.
Azok a rohadt bokrok olyan szorosan összezárultak körülöttem, tisztára összekarmolták a karomat
és a lábamat. Bogarak másztak rajtam, pedig tudhatták volna, mennyire utálom őket! Lesöpörtem
magamról, és figyeltem azt a pisist, ahogy a vizet csapkodja maga körül, jobban élvezve a fürdőzést,
mint ahogy én valaha is élveztem.
Ha Disneylandből megpróbálnak tovább vinni keletre, elszököm tőlük, és hazajövök, hogy Almát
gondozzam. Malcolm is pontosan ezt tenné. A halottaknak úgysem fogok hiányozni. Nem törődnek
vele, ha nem leszek ott, hogy virágot tegyek a sírjukra, Jory utálatos nagyanyja pedig egyenesen
boldog lesz, ha nem lát.
Oda futottam, ahol könnyen meg lehetett mászni a fát, a fal tetejére ülve leugrottam a túlsó oldalra,
és mentem az istállóba, megnézni Almát, aki már kezdett igazán nagy lenni. Egy kutyakekszet nyomtam
a szájába, ő pedig szempillantás alatt eltüntette. Rám ugrott, és hanyatt lökött.
– Tessék szépen megenni a répádat! – mondtam neki. – Ügyelni kell rá, hogy tiszták és
egészségesek maradjanak a fogaid. Alma farkcsóválva szagolgatni kezdte az eléje rakott répát, aztán
ellökte magától a mancsával. Még mindig nem tudott úgy viselkedni, mint az igazi póni. Valamivel
később befogtam az új kocsimba, és körbevágtattunk a kerten. – Gyía! – biztattam. – Érd utol azokat a
mocskos marhatolvajokat! Szedd a lábad, te vén gebe, ha azt akarod, hogy még vacsora előtt
hazaérjünk! – Szokatlan mozgást vettem észre a hegyek felől, és megfordulva láttam, hogy vad
vágtában bősz, skalpolásra készülő indiánok száguldanak felém! Sokáig üldöztek bennünket, míg
végül nyomunkat veszítették a hegyekben, amelyek mögött hatalmas sivatag terült el. Kitikkadva,
elcsigázva kerestünk egy oázist a lovammal, és váratlanul igazi látomás jelent meg előttünk.
Az oázis rejtélyes, varázslatos hölgye jött felénk bő, fekete köntösben, meztelen lábára felhúzott
bőrsaruval, boldogan, hogy ismét az élők honában üdvözölhet bennünket…
– Vizet! – nyögtem kiszáradt ajakkal. – Hideg, tiszta vizet! – Ledobtam magam az egyik süppedő
fotelbe, kinyújtottam sovány, koszos, csizmás lábamat, és az arcomhoz nyúltam, hogy letöröljem az
izzadságtól sárrá dagadt port. – Legyen inkább sör! – szóltam az ivóban felszolgáló lány után, aki
rögtön teljesítette is a parancsomat, és hozott egy korsó habos, jéghideg, barna sört. Olyan hideg volt,
hogy görcsbe rántotta a gyomromat, és arra kényszerített, hogy a szememet jól kinyitva, alaposan
megnézzem magamnak a pincérnőt. – Mit keres ilyen csinos lány ezen a mocskos helyen? – kérdeztem
tőle.
– Én vagyok itt a tanítókisasszony, Félelmetes Sam. Nem emlékszel már rám? – kérdezte a fátyla
alatt riadtan verdeső szempillákkal. – Nehéz időkben egy igazi hölgy is rákényszerül, hogy méltatlan
dolgokat vállaljon, ha életben akar maradni – Elfogadta a játékomat, és egyből csatlakozott hozzám,
pedig mások soha nem voltak hajlandók játszani velem. Olyan jó érzés volt, hogy van egy
játszótársam.
– Vigyázz Almára! Olyan aranyos, hogy nem halhat meg – figyelmeztettem.
– Túlságosan is beleéled magadat a játékba, drágám! Az sem jó, hogy ilyen gyakran gondolsz a
halálra. Gyere, ülj az ölembe, hadd énekeljek neked valamit!
Nagyszerű érzés volt. Szerettem, ha úgy bántak velem, mint egy babával. Kényelmesen éreztem
magam az ölében, arcomat a mellére szorítva, miközben énekelt. A hintaszék lágyan ringott alattunk,
és egyre jobban elálmosodtam. Felnéztem, megpróbáltam keresztüllátni a fátylán, és azt találgattam,
vajon nem szeretem-e máris jobban, mint anyát. Akkor vettem csak észre, hogy a feje nincs betakarva,
és a fátylat csupán kis csatokkal tűzte a hajához, ami majdnem teljesen ősz volt már, csupán néhány
szőke tincs maradt benne.
Nem akartam, hogy anya is megöregedjen, és ősz legyen a haja. Már így is egyre kevesebbet
törődött velem, másokra hagyott, miközben csak Cindyvel foglalkozott. Miért kellett Cindynek
hozzánk kerülnie, és tönkretennie az életemet?
– Még – suttogtam, mert éreztem, hogy megáll, nem akar tovább ringatni. – Jobban szeretsz, mint
ahogy Madame M. szereti Joryt? – kérdeztem.
– Nagyon szereti Joryt a nagyanyja? – kérdezett vissza, és mintha némi féltékenység érződött volna
a hangján. Dühös lettem rá, és ezt nyilván egyből észre is vette, mert – igaz, a fátylat nem véve le –
összecsókolta az arcom.
– Nagymama, mondani akarok valamit!
– Mondd csak! Bármit, amit akarsz – biztatott.
A hajamat is hátrasimította, és megpróbálta úgy elrendezni, hogy rendesen álljon, de nem sikerült
neki.
– Két nappal a születésnapom előtt elutazunk Disneylandbe. Egy hétig leszünk ott, utána elrepülünk
oda, ahol a sírok vannak. Temetőket kell látogatnunk és virágokat kell vennünk, hogy aztán a napra
kirakva gyorsan elszáradjanak. Utálom a sírokat, és utálom Jory nagyanyját is, aki nem szeret, mert
nem tudok táncolni.
Ismét megcsókolt.
– Bart… mondd el a szüleidnek, hogy túl sok sírt láttál már életedben! Meséld el nekik újból;
milyen rossz, ha újból fel kell keresned őket!
– Úgysem hallgatnának meg – feleltem elkeseredve. – Nem is kérdezik, mit szeretnék, csak
megmondják, hogy mit kell tennem.
– Biztos vagyok benne, hogy odafigyelnek rád, ha elmondod nekik, hányszor álmodsz arról, hogy
halott vagy. Tudni fogják belőle, hogy túl sokszor vittek temetőbe. Mondd csak el az igazat!
– De… de… – makogtam szerencsétlenül –, én nagyon szeretnék elmenni Disneylandbe!
– Mondd el nekik, amiről beszéltünk, én pedig majd gondját viselem Almának.
Rettentő dühös lettem! Tudtam, ha engedem, hogy más viselje a gondját Almának, akkor soha nem
lesz igazán az enyém. Sírtam, hiszen olyan nehéz volt az élet, és arra gondoltam, hogy a szökési
tervemnek sikerülnie kell…
Tovább hintáztunk, ő pedig arról beszélt, hogy egy békés, gyönyörű szigetre tartó vitorláson
utazunk. Elveszítettem a lábam, így amikor odaértem, képtelen voltam rendesen állni, megőrizni az
egyensúlyomat. Ő nyomtalanul eltűnt, és én egyedül voltam, teljesen egyedül. Mintha a Marson lettem
volna, Alma pedig odalent a Földön várta, mikor bukkanok fel végre.
Szegény Alma. A vége az lett, hogy meg kellett halnia.
Felriadtam, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Miért tűnt körülöttem mindenki olyan öregnek?
Anya… miért kell fekete lepel alá rejteni az arcod?
– Ébresztő, drágám! Azt hiszem, jobb, ha hazamégy, mielőtt a szüleid aggódni kezdenek miattad.
Jókorát aludtál, most már biztosan jobban érzed magad.

Másnap délelőtt kimentem az udvarra, hogy befejezzem azt a kutyaházat, amit Clovernek kezdtem
építeni Szegénynek már régen szüksége lett volna egyre, hogy ne szökjön el, és ne máshol keressen
házat magának. Apa szerszámoskamrájában kalapácsot, szögeket, fűrészt és deszkákat kerestem,
kicipeltem őket az udvarra, és nekiláttam a munkának. Az a hülye fűrész nem tudott egyenesen vágni!
Na, nem baj, a ház legfeljebb kicsit görbe lesz, Clovert pedig, ha méltatlankodik, majd megrúgom.
Megfogtam a cikcakkos szélű deszkalapot, és a ház tetejére raktam. A fene egye meg! A szög nem volt
hajlandó egyenesen állni, és megüttette a kalapáccsal a körmömet. A kalapács sem volt képes
vigyázni az ujjaimra! Nem törődtem vele, folytattam a munkát. Még jó, hogy nem éreztem a kisebb
fájdalmakat, különben sírtam volna. Aztán sikerült akkorát csapnom a hüvelykujjamra, hogy az már
tényleg fájt.
– A mindenit! Ugyanúgy éreztem a fájdalmat, mint bármelyik normális gyerek.
Jory jött ki, és elkezdett kiabálni velem: – Miért csinálsz házat Clovernek, amikor már két hete
eltűnt? Senki nem jelentkezett a hirdetésünkre. Biztosan nem él már, de ha mégis hazajön, akkor úgyis
az ágyam lábánál alszik, ha esetleg emlékszel még rá. – Ostoba! Azt akarta megértetni velem, hogy
ostobának tart, és hogy bízik benne, Clover csak elő fog kerülni. Szegény Clover!
A szemem sarkából láttam, hogy Jory a könnyeit törülgeti.
– Holnapután elutazunk Disneylandbe, úgyhogy most örülhetsz – mondta utálatos hangon.
Valóban örülni fogok neki? – kérdeztem magamtól, óvatosan megtapogatva feldagadt, lüktető
hüvelykujjamat. Szegény Alma bele fog pusztulni a magányosságba.
Aztán támadt egy jó ötletem. John Amostól tudtam, hogy az imádság csodát tud tenni, és az Isten
fentről, az égből vigyáz az ostoba állatokra, és emberekre is. Anya és apa mindig azt mondták, hogy
ha imádkozom, magamnak ne kérjek semmit, csak áldást másokra. Ezért aztán amikor Jory bement,
elszaladtam oda, ahol nyugodtan letérdelhettem, és imádkozhattam a kutya-pónimért és Cloverért.
Utána átmentem a szomszédba Almához, és nevetve, ugatva hengergőztünk egy jót a selymes fűben.
Egészen összenyalt, nedves csókokkal árasztva el az arcomat. Én is megcsókoltam, amikor pedig a
hátsó lábát fölemelve célba vette a rózsákat, én is letoltam a nadrágomat, és ugyanúgy pisiltem.
Mindent együtt csináltunk.
Akkor jutott eszembe, hogy mit is csináljak.
– Ne aggódj, Alma! – biztattam a kutyámat. – Egy hetet töltök csak Disneylandben, aztán
visszajövök hozzád. Eldugom a kekszedet a széna alá, és nyitva hagyom a csapot annyira, hogy
állandóan csöpögjön a táladba a víz. Te viszont nehogy el merj fogadni bármit is John Amostól, vagy
a nagymamától! Ne hagyd, hogy bárki ajándékokkal elcsábítson!
Lelkes farkcsóválással jelezte, hogy jó lesz, és betartja az utasításaimat, aztán lekuporodott, hogy
elvégezze a dolgát. Jókora kupac maradt utána, én pedig belenyúltam és a markomba szorítottam
belőle egy darabot, hogy megmutassam neki, mi most már egyek vagyunk, és ő tényleg az enyém. A
kezemet a fűbe törölve láttam, hogy hangyák és legyek rajzanak elő mindenfelől, és munkához látnak.
Nem csoda, hogy semmi nem tartott sokáig.
– Ideje tanulni, Bart! – szólt oda a napfényben csillogó, kopasz fejű John Amos az istálló ajtajából.
Úgy éreztem magam, mintha csapdába estém volna, amint ott feküdtem a szalmában, és néztem,
hogyan tornyosul fölém. Öreg és áporodott volt a szaga.
– Lelkiismeretesen olvasod Malcolm naplóját? – kérdezte.
– Igen, uram!
– Istennek tetsző módon igyekszel viselkedni, és rendszeresen imádkozol?
– Igen, uram!
– Azoknak, akik az útmutatását követik, megfelelő elbírálásban lesz részük, és ugyanúgy azoknak
is, akik letérnek az igaz útról. Hadd mondjak neked erre egy példát! Volt egyszer egy szép, fiatal lány,
aki nagyon gazdagnak született, és mindene megvolt, amit csak elképzelt. Mit gondolsz, elégedett volt
ezzel, megbecsülte magát? Nem, egyáltalán nem! Amikor nagyobb lett, csábítani kezdte a szépségével
a férfiakat. Félmeztelenül mutogatta magát előttük. Gőgös volt, elbizakodott, és ezért az Úr, ha nem is
rögtön, de megbüntette. Malcolmon keresztül arra kényszerítette, hogy a földön csússzon, és
kegyelemért könyörögjön, és Malcolm végül fölülkerekedett rajta. Malcolm mindig mindenkit
legyőzött, és neked is arra kell törekedned.
Micsoda unalmas történetei voltak! Odahaza gyakran láttam másokat félmeztelenül, és egyszer sem
éreztem semmiféle bűnös kísértést Mérgesen sóhajtottam, és azt kívántam, bárcsak másról is tudna
beszélni, mint Istenről, Malcolmról… meg valami ostoba szép lányról.
– Óvakodj a szép nőktől, Bart! Óvakodj azoktól, akik meztelenül mutatkoznak előtted! Légy óvatos
azokkal, akik az ágyon elterülve várják, hogy melléjük omolj, és ők legyőzhessenek! Olyan légy, mint
Malcolm – ravasz, agyafúrt!
Egy idő után elengedett, és örültem, hogy úgy viselkedhetett, mint Malcolm. Ahhoz, hogy igazán jól
érezzem magam, nem kellett mást tennem, csak négykézláb mászni a földön, és figyelni magam körül a
dzsungelből érkező hangokat. Veszedelmes vadállatok lapultak körben, a bozótban, várva, mikor
vethetik rám magukat. Lassan, óvatosan másztam előre, aztán hirtelen megmerevedtem. Nein! Alig
mertem elhinni azt, ami történt. Nem volt tisztességes dolog Istentől, hogy éppen egy dinoszauruszt
küldött az utamba. Nagyobbat, mint a felhőkarcoló, hosszabbat a leghosszabb vonatnál is. Kénytelen
voltam felugrani és elfutni, hogy Joryt megkeresve elmondjam neki, mi mászkál a kertünkben. Újabb
zajt hallottam elölről, a dzsungel sűrűjéből, és lihegve, levegő után kapkodva megtorpantam.
Hangok. Beszélő kígyóktól származnának?
– Nem érdekel, hogy mire hivatkozol, Chris! Semmi szükség rá, hogy ezen a nyáron is meglátogasd.
Mindennek van határa. Megtetted érte, amit lehetett, és mégsem voltál képes segíteni. Felejtsd hát el,
és törődj velünk, a családoddal!
Óvatosan kipillantottam a bokor mögül. A szüleim a kert legszebb részében voltak, ott, ahol magas
fák nőttek. Mindketten a földön térdeltek, és a rózsatövek körül lazítgatták a talajt.
– Cathy, muszáj állandóan úgy viselkedned, mint egy gyerek? – kérdezte apa. – Soha nem leszel
képes megbocsátani? Te talán tudsz úgy tenni, mintha nem létezne, én viszont nem. Állandóan az jár a
fejemben, hogy rajtunk kívül nincs senkije. – Talpra segítette anyát, és amikor meg akart szólalni, a
szájára tette a kezét. – Ha akarod, őrizgesd csak magadban a gyűlöletet, de én orvos vagyok, és
felesküdtem arra, hogy mindent megteszek a szenvedőkért. A szellemi betegség sokszor szörnyűbb,
mint a fizikai, és azt akarom, hogy meggyógyuljon, és elbocsássák arról a helyről. Ne nézz hát rám, és
ne mondd azt, hogy soha nem volt elmebeteg, csak tettette! Őrültnek kellett lennie, hogy elkövesse azt,
amit elkövetett. Azt is sejtjük már, hogy az ikrek valószínűleg soha nem nőttek volna nagyra. Olyanok
lettek volna, mint Bart, aki szintén jóval kisebb, mint koránál fogva lennie kellene. Tényleg kisebb
voltam?
– Cathy, hogyan lehetnék nyugodt és elégedett, ha tudomást sem vennék az anyámról?
– Hát jó! – válaszolta indulatosan anya. – Menj, látogasd csak meg! Jory, Bart, Cindy és én majd
Madame Marishánál maradunk, de az is lehet, hogy elmegyünk New Yorkba. Legalább
meglátogathatok néhány régi barátot, amíg hajlandó leszel ismét csatlakozni hozzánk. – Furcsán
elmosolyodott, és hozzátette: – Feltéve, hogy valóban azt akarod.
– Kihez mehetnék? Kit érdekel rajtad és a gyerekeinken kívül, hogy élek-e, vagy sem? Hallgass
ide, Cathy! Azon a napon, amikor hátat fordítok az anyámnak, hátat fogok fordítani az összes nőnek,
köztük neked is.
Anya erre apa karjába vetette magát, és elkezdte azokat a nyálas, szerelmes dolgokat, amiket
annyira utálok. Még mindig négykézláb, csöndben otthagytam őket, de közben anya szavain törtem a
fejem, és azon, vajon miért is utálja annyira az anyját. Enyhe görcsöt éreztem a gyomromban. Mi van,
ha a szomszédban lakó nagymamám tényleg a mostohaapám édesanyja, valóban őrült, és csak azért
szeret, mert kötelessége? Mi van, ha John Amos tényleg igazat mondott?
Olyan nehéz volt eligazodni. Corrine valóban Malcolm lánya lenne, ahogy John Amos mesélte, és
vajon ő volt az, aki megkísértette John Amost? Malcolm lett volna, aki utálta a szép, félmeztelen
nőket? Néha egészen összezavarodtam a naplója olvasása közben. Felnőttkorában is gyakran
visszakanyarodott a gyerekkorához, és előszedte a régi emlékeit, mintha a gyerekkor fontosabb lett
volna számára, mint felnőtt élete. Milyen furcsa. Én alig vártam, hogy felnőtt lehessek.
Megint őket hallottam, amint felém közeledtek, és gyorsan bebújtam a legközelebbi bokor alá.
– Ugyanúgy szeretlek, Chris, ahogy te szeretsz engem. Néha arra gondolok, hogy talán túlságosan is
nagy ez a szerelem. Ha nem vagy mellettem, éjszaka felébredek. Azt szeretném, ha nem volnál orvos,
csak hétköznapi ember, aki minden éjszakát nyugodtan otthon tölthet. Akarom, hogy a fiaink
felnőjenek, de tudom, hogy minden nappal közelebb jutnak a titkunk megismeréséhez, és félek attól,
hogy nem értenek majd meg, hanem gyűlölni fognak bennünket.
– Meg fogják érteni – felelte apa. Honnan tudhatta, hogy én megértem, amikor egyszerű dolgokat is
nehezen értettem meg, nemhogy olyan rosszakat és bonyolultakat, mint amilyenektől anya éjszakánként
felébredt. – Rossz szülők voltunk, Cathy? Nem tettünk meg mindent, amit csak lehetett? Hogyne
értenék meg azok után, hogy kicsi koruk óta velünk vannak? Elmondjuk majd nekik, hogyan történt,
megismertetjük velük az egész történetet, és akkor azon fognak gondolkodni – mint ahogy néha én is –,
egyáltalán hogyan voltunk képesek mindazt ép ésszel túlélni.
John Amosnak igaza volt. Bűnösök voltak, különben nem rettegtek volna annyira attól, hogy nem
fogjuk megérteni őket Miféle titkuk lehetett? Mit próbáltak rejtegetni előlünk?
Azután is még sokáig a bokor alján maradtam, hogy ők bementek a házba. Voltak mély, a lombok
közé vágott barlangjaim, és ha azokban ücsörögtem, úgy éreztem magam, mint a szerencsétlen,
gyámoltalan kis állat, aki retteg mindentől, ami emberi, és az életére tör, ha csak teheti.
Malcolm járt az eszemben, aki olyan bölcs és agyafúrt volt. Aztán John Amosra gondoltam, aki
Isten igéjére és a Bibliában lévő dolgokra tanított; meg arra, hogy mi a bűn. Egyiktől sem éreztem
azonban kellemesen magamat, és csak akkor lett valamivel jobb kedvem, amikor Almára és a
nagymamára gondoltam.
A földre hasalva szaglászni kezdtem, hogy megkeressek valamit, amit egy héttel, vagy talán egy
hónappal korábban dugtam el. Benéztem a kis medencébe, amit apa csinált nekünk, mert azt akarta,
hogy lássuk, hogyan szaporodnak a halak. Láttam, amint az ikrából kikelnek az icipici fiókák, a szülők
pedig, mint az őrültek, nekik rontanak, hogy befalják őket!
– Jory! Bart! – kiáltott ki anya a nyitott konyhaajtón. – Gyertek ebédelni!
A vízre néztem, és megláttam a csúnya arcomat. A hajam összevissza meredezett, nem volt olyan
selymes és göndör, mint Joryé. Valami sötét, vörös színt vettem észre az arcomon, azon az utálatos
arcon, amelynek semmi keresnivalója sem volt egy szép kertben, ahová színes madarak jártak fürödni
a külön nekik készített kis itatóba. Véres könnyet sírtam, az kenődött szét az arcomon, és hogy ne
lássák, lemostam a medencéből merített vízzel. Aztán leültem, gondolkodni kezdtem, és akkor vettem
észre a vért a lábamon. Sok vért, ami már sötét, kemény réteggé száradt a térdemen. Nem igazán
törődtem vele, hiszen nem fájt.
Elgondolkodtam azért, hogyan is kerülhetett oda, és végignéztem az úton, amerre négykézláb
másztam. Egy deszkát vettem észre, amiből rozsdás szögek álltak ki, de már nem emlékeztem, mikor
akadtam bele. Visszamentem, és láttam, hogy véres. Apa mindig azt mondta, ha valamilyen piszkos
vagy rozsdás dolog megsebzi az embert, hagyni kell, hogy a seb szabadon vérezzen, és kimossa
magából a piszkot. Az enyém nem vérzett szabadon.
A megalvadt vérhez nyúltam, és eldörzsöltem, hogy ismét folyni kezdjen. Az olyan bátrak, mint én,
képesek erre, de a gyávák, mint anya, el is ájulhatnak tőle. A sebből ömlő vér meleg és puha volt,
mint az a kupac, amit Alma csinált, és amit nemcsak azért fogtam meg, mert azt akartam, hogy még
erősebben az enyém legyen, hanem mert jó érzés volt megfogni. Lehet, hogy mégsem voltam olyan
bátor, mert váratlanul azt éreztem, hogy fájni kezd a lábam. Igazán erősen fájt.
– Bart! – kiabált apa a hátsó teraszról. – Indulás befelé, ha nem akarod, hogy elfenekeljelek!
Tudtam, ha már az ebédlőben vannak, nem láthatják, amint a tolóajtót elhúzva beosonok a
nappaliba, és pontosan ezt tettem. A fürdőszobámban kezet mostam, felhúztam a pizsamámat, hogy
elrejtsem a sebesült térdem, és csöndben, szótlanul bementem a többiekhez, akik már az asztal körül
ültek.
– Éppen ideje! – szólt anya, aki aznap különösen szép volt.
– Bart, miért kell állandóan gondot okoznod, valahányszor enni akarunk? – kérdezte apa.
Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem, de nem azért, mert szégyenkeztem, hanem mert nem
éreztem igazán jól magam. A térdem fájdalmasan lüktetett, és tudtam, hogy John Amosnak
valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta, hogy Isten megbünteti az engedetleneket. Engem bűnösnek
talált, és a térdemen keletkezett seb volt a pokol, amitől szenvednem kellett.
Másnap ismét kimentem a kertbe, és elbújtam az egyik rejtekhelyemen. Egész nap ott ültem,
élvezve a fájdalmat, ami azt bizonyította, hogy normális vagyok, olyan, mint a többi gyerek, nem
valami nyomorék. Megbüntettek, mint más bűnösöket, akik állandóan érezték a fájdalmat. Ki akartam
hagyni a vacsorát, hogy átmenjek a szomszédba, meglátogatni Almát, de nem tudom, voltam-e ott.
Ittam egy kis vizet a halasmedencéből. Lapp, lapp, lapp – mint a macska.
Anya egész nap csomagolt, és már kora délelőtt mosolygott, amikor elsőként az én ruháimat rakta
be a bőröndbe.
– Bart, a változatosság kedvéért ma próbálj rendesen viselkedni! – mondta. – Gyere időben
ebédelni, hogy apának lefekvés előtt ne kelljen elfenekelnie! Rosszul esik neki, ha büntetnie kell, de
kénytelen megtenni, hogy fegyelmet tanulj. És próbálj meg többet enni! Nem fogod élvezni
Disneylandet, ha gyönge leszel, és nem jól érzed magad.
Estére a nappal egyforma kék ég tarkává, színessé vált, és Jory kiszaladt a házból, hogy
gyönyörködjön a színekben, amikről azt mondta, hogy olyanok, mint a zene. Jory „érezni” is tudta a
színeket, amik hol boldoggá, hol szomorúvá, máskor pedig magányossá tették, vagy éppen „misztikus
hangulatba ringatták”. Abban reménykedtem, hogy miután a fájdalmat már éreztem, talán a színeket is
hamarosan érezni fogom.
Kezdett igazán besötétedni. A sötétség képes előcsalogatni a szellemeket. Emma megrázta a
vacsorára hívó kristálycsengőt, és én tényleg menni akartam, de nem tudtam.
Valami rothadó dolog lehetett a mögöttem lévő fa üregében. Megfordultam, kimásztam a
barlangomból, és belenéztem a sötét odúba. Záptojások! Pfuj! Óvatosan bedugtam a kezem, hogy
kitapogassam, amit nem láthattam a sötétben, és az ujjaim hozzáértek valami merev, hideg, szőrrel
borított testhez. A döglött holminak szúrós gallér volt a nyaka körül – lehet, hogy szöges drót? Clover
lett volna az a döglött, rothadó valami?
Félelmemben elsírtam magam. Biztosan azt fogják gondolni, hogy én tettem. Mindig azt hitték, hogy
ami rossz, azt csak én csinálhattam. Pedig szerettem Clovert, tényleg szerettem. Mindig azt akartam,
hogy inkább az enyém legyen, mint Joryé. Szegény Clover, soha nem lakhatott már abban a csodálatos
kutyaházban, amit egy napon feltétlenül be akartam fejezni
Jory közeledett a kerten át a fő ösvényen, és a nevemet kiáltozta.
– Bújj elő, Bart, bárhol légy is! Ne csinálj felfordulást most, hogy már útra készen állunk!
Óvatosan kerestem magamnak egy új helyet, amit még nem ismert, és a földre hasaltam. Jory
elment, de nem sokkal utána jött anya.
– Bart – kiabálta –, ha nem bújsz elő rögtön… Kérlek, Bart! Sajnálom, hogy reggel rád csaptam. –
Szipogva próbáltam letörölni arcomról a könnyeimet, és nagyon sajnáltam magam. Véletlenül
öntöttem csak bele az egész doboz mosószert a mosogatógépbe, mert azt hittem, attól jobban fog
működni. Honnan tudhattam volna, hogy kis kupaknyi elég ahhoz, hogy az egész óceánt habossá tegye?
A habos víz végül az egész konyhát elárasztotta.
Valamivel később apa is kijött.
– Bart – mondta normális hangon –, gyere, és edd meg a vacsorádat! Ne duzzogj! Tudjuk, hogy amit
csináltál; véletlen baleset volt. Senki nem haragszik rád. Megértettük, hogy csak Emmának szerettél
volna segíteni. Gyere, bújj elő!
Csak ültem a helyemen, és bűntudatot éreztem, mert újabb szenvedést okoztam nekik. Anya hangja
rettenetesen ijedt volt, mintha valóban szeretett volna, de hát hogyan tehette, amikor állandóan csak
rosszat csináltam? Nem érdemeltem meg, hogy szeressen.
A térdem egyre jobban fájt, és az is lehet, hogy szájzárat kaptam. A fiúk elmesélték az iskolában,
hogyan kap néha szájzárat az ember úgy, hogy enni sem tud, az orvosnak pedig ki kell vernie az elülső
fogait, hogy csövet dughasson a szájába, és azon át szívhasson föl egy kis levest. Tudtam, hogy
hamarosan végigvágtat az utcánkon a mentő, aztán szirénázva elvisz apa kórházába. Futva visznek
majd a műtőbe, és a maszkot viselő sebész egyből felkiált, ha meglát: – Levágni ezt a rothadt, bűzlő
lábat! – Le fogják fűrészelni, de a méreg ott marad a csonkban, és hamarosan meg is öl.
Clairmontban, Dél-Karolinában fognak majd eltemetni. Carrie néni fekszik majd mellettem, és
örülni fog, hogy végre van a közelében valaki, aki ugyanolyan kicsi, mint ő. Én azonban nem leszek
Cory. Én voltam a család fekete báránya – ahogy John Amos nevezett egyszer, amikor hozzányúltam
valamilyen holmijához.
A hátamra fordulva, karomat a mellemen keresztbe fonva úgy feküdtem, mint Malcolm Neal
Foxworth, fölfelé nézve, várva, hogy jöjjön és el is múljon a tél, aztán beköszöntsön a nyár, és
elhozza a síromhoz anyát, apát, Joryt, Cindyt és Emmát. Biztosan szép virágokat hoznak majd nekem,
én pedig mereven vigyorgok majd a síromban, és nem árulom el nekik, hogy sokkal jobban szeretem a
mindent megfojtó spanyol mohát, mint a hegyes tövisű, illatos rózsákat.
A családom elutazik, én pedig ott maradok a földbe zárva, örökre a sötétben. Amikor már a
jéghideg földben leszek, és körülöttem mindent hó borít, nem kell tettetnem magamat ahhoz, hogy
olyan legyek, mint Malcolm Neal Foxworth. Elképzeltem, milyen lehetett Malcolm öreg korában.
Törékeny, ritkás hajú, bicegve járó, mint John Amos, és csak picikével kellemesebb külsejű nála, aki
nagyon ronda volt.
Egy pillanat alatt megoldottam anya összes problémáját, és Cindy is élhetett már nyugodtan,
békében.
Most, hogy már halott voltam.
 HÁBORÚS SEBEK

Vacsoraidő volt, aztán elmúlt, és már közeledett a lefekvés ideje, de Bart még mindig nem került
elő. Mindannyian kerestük, de én tartottam ki a legtovább, mivel én ismertem a legjobban.
– Jory – mondta anya –, ha tíz percen belül nem találod meg, értesítem a rendőrséget.
– Meg fogom találni – feleltem, bár távolról sem voltam olyan biztos magamban, mint mutattam.
Csöppet sem tetszett, amit Bart a szüleinkkel művelt, akik igyekeztek mindent megtenni értünk. Nem
lehetett igazán nagy élvezet számukra negyedszer is elmenni Disneylandbe. Az egészet csak Bart
kedvéért csinálták, de buta volt ahhoz, hogy ezt megértse. Rossz is volt. Apának és anyának keményen
meg kellett volna büntetnie, ehelyett kényeztették. A büntetésből talán rájött volna, hogy törődnek
vele, nem mindegy számukra, hogyan viselkedik.
Egyszer vagy kétszer említést is tettem nekik erről, de mindketten azt válaszolták, hogy a
legszörnyűbb leckét kapták abból, milyenek a szigorú, durva szülők. Akkor elég furcsának találtam,
hogy mindkettőjüknek lelketlen szüleik voltak, de később napirendre tértem fölötte, mert a tanáraimtól
gyakran hallottam, hogy az azonos sorsúak jobban vonzódnak egymáshoz. Elég volt csak rájuk
néznem, hogy lássam, milyen igaz, amit mondanak. Mindkettőnek egyforma szőke haja volt,
ugyanolyan kék szeme, sötét szemöldöke, és hosszú, fekete, kunkorodó szempillája, bár az is igaz,
hogy anya festéket használt, amiért apa gyakran ugratta is. Szerinte semmi szüksége nem volt rá.
Még akkor sem büntették szigorúan Bartot, ha valami igazán nagy rosszaságot csinált, mert rögtön
az jutott az eszükbe, mekkora kárt tennének ezzel benne.
Hogy mennyire szeretett Bart a romlottságról és a bűnről beszélni! Újfajta szokás volt ez nála,
mintha állandóan a Bibliát olvasta volna, és valami szószéken prédikáló paptól vette volna az ötleteit.
Még idézni is tudott a Bibliából, az Énekek énekének egy részét, ami egy fiúnak a húga iránti
szerelméről szólt, akinek olyan volt a melle, mint…
Még gondolni sem szerettem ilyesmire. Ha eszembe jutott, rossz érzésem támadt, és még
kényelmetlenebbül éreztem magam, amikor Bart arról beszélt, mennyire utálja a sírokat, az öreg
nőket, a temetőket meg szinte mindent. Talán az utálat volt az, amit a leggyakrabban érzett szegény
gyerek.
Benéztem a bokrok közötti búvóhelyére, de csak az ingének kis leszakadt darabját láttam, ő nem
volt ott. Fölvettem a földről egy deszkát, amit a készülő kutyaház fedelének szánt, és néztem a rozsdás
szögek véres fejét.
Megsértette volna magát, és bemászott valahova meghalni? Az utóbbi időben egyfolytában a
halálról beszélt. Állandóan négykézláb mászkált, szaglászott, mint valami kutya, még a kisdolgát is
úgy végezte el, a lábát magasra emelve. Nagyon összezavarodhatott valamitől szegény.
– Bart, én vagyok az, Jory! Ha egész éjjel kint akarsz maradni, én hagylak, nem mondom meg a
szüleinknek. Csak kérlek, csinálj valami zajt, hogy tudjam, életben vagy.
Semmi válasz.
A kertünk tágas volt, tele cserjékkel, fákkal és virágzó bokrokkal, amiket anya és apa ültetett
Megkerültem az egyik kaméliabokrot. Ejnye! Csak nem Bart meztelen lába az?!
 Ott volt, félig a bokor alatt, csak a lábát nyújtva ki az ágak közül. Korábban azért nem vettem észre,
mert nem az volt a kedvenc búvóhelye. Sötét is volt már, és a leereszkedő köd nehezítette a kutatást.
Óvatosan kihúztam a bokor alól, csodálkozva, hogy nem is ellenkezik. Az arca kipirult, a szeme
lázasan csillogott.
– Ne érints meg! – motyogta. – Már majdnem halott vagyok… majdnem ott vagyok.
A karomba vettem, és futni kezdtem vele, ő pedig jajgatott, és arra panaszkodott, hogy nagyon fáj a
lába.
– Jory, én tényleg nem akarok meghalni.
Amikor apa felnyalábolta, és berakta a kocsijába, már ájult volt.
– Ez egyszerűen hihetetlen! – mondta idegesen apa. – A normálisnak a háromszorosára dagadt a
lába. Azért imádkozom, nehogy gázgangrénája legyen.
Hallottam az üszkösödésnek erről a fajtájáról, és tudtam, hogy akár meg is ölheti az embert.
A kórházban azonnal ágyba dugták Bartot, és más orvosok is megjelentek, hogy megvizsgálják a
lábát. Megpróbálták rábeszélni apát, hogy menjen ki a szobából, mert az orvosoknál a szakmai etika
előírta, hogy senki nem kezelheti a saját családtagját. Gondolom, azért, hogy az érzelmei ne
befolyásolják a helyes módszer megválasztásában.
– Nem! – ellenkezett hevesen apa. – A fiam, és itt akarok maradni, hogy lássam, mit csinálnak vele!
– Anya egész idő alatt zokogott, és az ágy mellett térdelve Bart ernyedten lógó kezét szorongatta. Én
is nagyon rosszul éreztem magam, mert arra gondoltam, nem tettem meg mindent azért, hogy segítsek
Barton.
– Alma, Alma – suttogta halkan az öcsém, valahányszor ki tudta nyitni a szemét. – Almát akarom.
– Chris – fordult apához anya –, nem kaphatna egy almát.
– Nem! Ilyen állapotban nem szabad ennie.
Bart valóban szörnyen nézett ki. A homlokát kövér izzadságcsöppek borították, és a sovány kis
testén kiütköző verejték egészen átnedvesítette az ágyneműt. Anya rápillantott, és elkeseredetten,
tehetetlenül zokogni kezdett.
– Vidd ki anyádat! – szólt rám apa. – Nem akarom, hogy tovább nézze!
Miközben anya a fejét lehajtva, előregörnyedve sírt a folyosó végén a váró egyik székén, én
visszalopakodtam a betegszobába, és lélegzet-visszafojtva figyeltem, amint apa belenyomott egy adag
penicillint Bart karjába.
– Nem penicillinérzékeny? – érdeklődött az egyik orvos.
– Nem tudom – felelte nyugodt hangon apa. – Soha nem volt még komoly fertőzése, most viszont
olyan állapotban van, hogy nem tehetünk mást, muszáj kockáztatnunk. Készítsenek elő mindent arra az
esetre, ha rohamot kapna! – Hátrafordult, és meglátott, amint a sarokban álltam, megpróbálva
senkinek sem útban lenni. – Menj vissza anyádhoz, fiam! Másban úgysem tudsz segíteni.
Képtelen voltam megmozdulni. Valamilyen oknál fogva, talán mert bűntudatom volt, amiért
elhanyagoltam az öcsémet, úgy éreztem, maradnom kell, és látnom kell, mi történik vele. Bart állapota
kis idő múlva még rosszabbra váltott. Apa gondterhelten ráncolta a homlokát, aztán jelzett az egyik
nővérnek, aki gyorsan behívott még két orvost. Egyikük gumicsövet dugott Bart orrlyukába, azután
valami olyan rémisztő dolog történt, hogy nem akartam hinni a szememnek. Bart testén nagy, vörös
duzzanatok jelentek meg. Szinte lángoltak, és erősen viszkethettek is, mert vadul egyiktől a másikhoz
kapkodott a kezével. Apa gyorsan felkapta az ágyról, és hordágyra tette, hogy a betegszállítók
elvihessék.
– Apa! – kiáltottam elkeseredve. – Hová viszik? Ugye nem vágják le a lábát?
– Nem, fiam felelte nyugodtan. – Az öcsédnek súlyos allergiás rohama van. Gyorsan kell
cselekednünk, és légcsőmetszést kell végrehajtanunk rajta, nehogy a torokszövetei is begyulladjanak,
és elzárják a levegő elől az utat,
– Chris! – kiáltotta a hordágy mellől az egyik orvos. – Minden rendben. Tomnak sikerült
megtisztítania a légutat. Nincs szükség légcsőmetszésre.
Eltelt egy nap, de Bart csak nem lett jobban. Néha már úgy tűnt, hogy a viszketés miatt teljesen
lemarja magáról a bőrt, és ha az elsőbe nem, akkor az újabb fertőzésbe fog belepusztulni.
Elszörnyedve bámultam késő éjszakáig, hogyan markolássza magát mozdulni is nehezen tudó,
feldagadt ujjaival, szabadulni akarva a szörnyű érzéstől. Egész teste lángvörös volt, és elég volt csak
apára, vagy a körülötte sürgölődő más orvosokra és ápolónőkre néznem, hogy megállapíthassam,
nagyon súlyos az állapota. Bart kezét egy idő után gézzel vastagon bekötözték, hogy ne tudja kimarni
magát. A szeme annyira bedagadt, hogy úgy nézett ki, mint két hatalmas, bíborszínű kacsatojás. Az
ajka is óriásira duzzadt, és a normálisnál majd három hüvelykkel előrébb türemkedett. Elképzelni
sem tudtam volna, hogy egy allergiás rohamnak ilyen következményei lehetnek.
Anya görcsösen apába kapaszkodva zokogott, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le Bartról, úgy
tűnt, mintha soha nem gyógyulna meg. Két nap óta nem javult az állapota. Tizedik születésnapját is a
kórházi ágyban töltötte, lázálomban hánykolódva, megfosztva a disneylandi utazástól. A mi dél-
karolinai látogatásunk is kitolódott egy évvel.
– Nézd! – szólalt meg egy nap, feltámadó reménnyel a hangjában apa. – A daganat kezd lelohadni.
Én is láttam, és azt hittem, Bart ezek után gyorsan jobban lesz, de nem az történt. A lába még
vastagabbra dagadt, és hamarosan minden antibiotikumra allergiás tünetekkel kezdett reagálni.
– Most mi lesz?! – jajgatott anya, olyan fájdalommal a hangjában, hogy érte is aggódni kezdtem.
– Megteszünk mindent, amit lehet – felelte apa, hiszen mit mondhatott volna mást
– Istenem, miért hagytál el engem? – suttogta lázálmában Bart, nekem pedig, miközben figyeltem,
könnyek ömlöttek végig az arcomon, mint a záporeső.
– Nem hagyott el az Isten – válaszolta apa, és Bart ágya mellé térdelve imádkozni kezdett, a
tenyerébe szorítva öcsém sovány kis kezét, miközben anya a fal mellé állított, külön neki behozott
hordágyon aludt. Nem tudta, hogy a tabletták, amiket apától kapott, nyugtatók voltak, és nem fejfájás
elleni aszpirin. Annyira magánkívül volt, hogy még az eltérő színüket sem vette észre.
– Menj haza, fiam, és aludj! – szólt rám apa, szeretettel a fejemre téve a kezét. – Többet, mint
amennyit csináltál, úgysem tehetsz. – A hosszú üléstől elgémberedett tagokkal felálltam, és az ajtó
felé indultam. Még egyszer visszanézve láttam, hogy apa is lefekszik anya mellé, Bart pedig továbbra
is nyugtalanul hánykolódik a láztól.
Másnap anya a balettóra után egyenesen a kórházba rohant, de engem a teremben tartott, és rám
szólt, hogy gyakoroljak.
– Az élet nem áll meg, Jory! – figyelmeztetett. – Próbálj meg egy időre elfeledkezni az öcséd
betegségéről, végezd el a gyakorlatokat, aztán gyere utánunk! – Alig ment el, váratlan felismerés
vágott belém. Alma! Hát persze! Bart nem egy almát akart, hanem a kutyáját. A kutya-póniját!
 Tíz percen belül, már utcai ruhában, a telefonfülkében álltam, és apával beszéltem.
– Hogy van Bart?! – tettem fel izgatottan a legfontosabb kérdést
– Nem túl jól, Jory! Fogalmam sincs, hogyan mondjam meg édesanyádnak, de a szakorvos, aki
Bartot kezeli, amputálni akarja a lábát, mielőtt a fertőzés még jobban legyengítené. Nem akarom
engedni, hogy megtegye, de mégis… Nem veszíthetjük el Bartot!
– Ne engedd, hogy levágják a lábát! – feleltem majdnem üvöltve. – Mondd meg Bartnak – ügyelj
rá, hogy pontosan megértse –, hogy én majd gondoskodom Almáról! Mentsétek meg a lábát, kérlek! –
Nem akartam, hogy elveszítse, mert tudtam, hogy Bart attól még szerencsétlenebbnek érezné magát.
– Jory, az öcséd csak mozdulatlanul fekszik az ágyban, és nem hajlandó együttműködni az
orvosokkal. Meg sem próbál meggyógyulni. Antibiotikumot nem adhatunk neki, a hőmérséklete
viszont egyfolytában emelkedik. Ennek ellenére egyetértek veled. Valamilyen módon le kell tudnunk
nyomni a lázát.

Életemben először autóstoppal mentem haza. Egy kedves hölgy elvitt egyenesen a domb aljáig,
ahonnan futva tettem meg a maradék utat. Úgy éreztem, ha Bart megtudja, hogy Alma körül minden
rendben van, akkor jobban lesz. Sírva döbbentem rá, hogy az öcsém sokkal fontosabb számomra, mint
korábban gondoltam. Buta kis kölyök, aki önmagával is hadilábon áll. Kitalált alakok mögé bújik, és
hosszú meséket gondol ki, hogy felhívja magára a figyelmet. „Ne törődj vele, ha szerepet játszik” –
mondta nekem egyszer apa, de lehet, hogy mégis jobban oda kellett volna figyelnem rá.
A lélegzetem is elállt, amikor az istállóba lépve megláttam Almát. Földbe vert cölöphöz volt
láncolva, és az edényét úgy helyezte el valaki, hogy ne tudja elérni.
Lesoványodott testén lötyögő, vastag bundája pontosan elárulta, milyen éhes lehet. Ápolatlan volt,
egész testében reszketett, és le nem vette rólam szánalmasan könyörgő tekintetét. Ki tehette ezt vele?
Szabadulni akarva, egy ideig a földet kaparta maga körül, de kevés volt hozzá az ereje, hiszen végül
is még csak kölyök volt, és már csak feküdt, és remegett a lelketlenül rázárt istállóban.
– Nincs semmi baj – próbáltam megnyugtatni, és gyorsan friss vizet vittem neki. Azonban olyan
mohón kezdte lefetyelni, hogy kénytelen voltam elvenni tőle. Valamennyit értettem az orvoslásból, és
tudtam, hogy a kutyák, akárcsak az ember, hosszú szomjazás után képesek halálra inni magukat.
Eloldoztam, és a polchoz mentem, hogy megnézzem, mit is adhatnék neki enni. Annyi kutyatáppal teli
konzervdoboz sorakozott ott, hogy választani is alig bírtam közülük. Szegény Alma a legnagyobb
bőség közepette kényszerült éhezni. Amikor megsimogattam, éreztem a valamikor szép fényes, de már
színtelen és csimbókos szőre alatt hegyesen kiálló bordáit.
Miután evett és ivott is, nekiláttam kifésülni a bundáját, majd leültem mellé a földre, és az ölembe
vettem a busa fejét.
– Bart nemsokára visszajön hozzád, Alma, és ígérem, hogy megmarad mind a két lába – biztattam.
– Nem tudom, ki tette ezt veled és miért, de biztos lehetsz benne, hogy kiderítem. – Leginkább az a
szörnyű gyanú aggasztott, hogy aki a legjobban szerette Almát, képes lehetett arra is, hogy halálra
éheztesse. Bart néha egészen furcsán gondolkodott. Az ő észjárása szerint, ha Alma igazán szenved,
amikor nincs mellette, tízszer olyan hálás lesz, mint egyébként, ha újból meglátja.
Képes lett volna Bart ekkora kegyetlenségre?
Az udvaron kellemesen sütött a júliusi nap, és a ház felé menet két ember halk beszélgetését
hallottam. Az állandóan feketében járó, idős hölgyét és a rozoga, vén komornyikét. A hűvös,
kődézsába ültetett pálmákkal és páfrányokkal teli teraszon ültek.
– John, azt hiszem, le kell mennem megnézni, hogy van Bart kutyája. Olyan boldog volt ma reggel,
amikor meglátott, és nem értettem, hogy lehet olyan éhes. Valóban muszáj állandóan megláncolva
tartania? Kegyetlenségnek tűnik, amikor ilyen szép, kellemes az idő.
– Távolról sem olyan kellemes, mint gondolja, asszonyom – felelte az állandóan komor arcot vágó
komornyik, és miután belekortyolt a sörébe, kényelmesen elterült a kipárnázott karosszékben. – Mivel
ragaszkodik hozzá, hogy állandóan feketében járjon, természetesen melegebbnek érzi az időt, mint
mások.
– Nem érdekel az öltözködésemmel kapcsolatos véleménye. Azt akarom tudni, miért láncolta meg
Almát.
– Azért, mert elszökhet, hogy megkeresse a kis gazdáját – felelte gúnyos hangon John. – Erre ugye
nem gondolt?
– Az is elég volna, ha bezárná az istálló ajtaját Megyek, megnézem. Olyan soványnak, szomorúnak
látszott.
– Asszonyom, ha feltétlenül aggódni akar, olyanért tegye, akiért érdemes! Törődjön az unokájával,
akinek lehet, hogy le fogják vágni a lábát!
A hölgy félig fölemelkedett a székéről, de erre a közlésre rémülten visszasüppedt a párnái közé.
– Jaj! Rosszabbul van? Marta beszélt Emmával?
Felsóhajtottam, hiszen én is tudtam, hogy bár nem kellene, Emma imád pletykálni. Igaz, soha semmi
fontosat sem mondott, nekem legalábbis. Anyának meg ideje sem volt arra, hogy igazán meghallgassa.
– Természetesen – válaszolta dörmögve a komornyik. – Hallott már olyan nőről, aki nem imád
fecsegni? Azok ketten mindennap felállnak a létrára, hogy kicseréljék egymás között a híreket, és
Emmát hallgatva az ember már hajlamos azt hinni, hogy a doktor és a felesége egyszerűen tökéletes.
– Mit tudott meg Bartról? Mondja el gyorsan!
– Nos, asszonyom, úgy tűnik, a fiúnak sikerült beletérdelnie egy rozsdás szögbe, és most
gázgangrénája van – az üszkösödésnek az a fajtája, amelynél combból le kell vágni a lábat, különben
a beteg meghal.
Rejtekhelyről hallgattam a beszélgetésüket, érezve, hogy a hölgy milyen szomorú, miközben a
komornyik teljesen közömbös, ha éppen nem boldog attól, hogy sikerült megrémítenie úrnőjét
– Hazudik! – sikoltotta a hölgy, és fejvesztetten talpra szökött. – Maga hazugságokat talál ki, John,
csak azért, hogy engem kihozzon. Tudom, hogy Bart rendbe jön. Az apja tudni fogja, mit tegyen a
gyógyulása érdekében. Tudom, hogy így lesz. Muszáj… – zokogásban tört ki, és nem tudta folytatni a
megkezdett mondatot. Leemelte a fejéről a fátylat, hogy megtörölhesse a szemétjén pedig merőn
néztem, és nem is láttam az arcán a sebhelyeket, csak a mélységes szenvedést. Ennyire fontos volt
számára Bart? Miért törődött vele olyan nagyon? Lehetséges, hogy mégis a nagyanyja? Nem, az
lehetetlen. Bart nagyanyja Virginiában van, elmegyógyintézetben.
Előrébb léptem, hogy észrevegyenek. A hölgy először meglepődött, amikor meglátott, aztán eszébe
jutott, hogy födetlenül hagyta az arcát, és gyorsan visszahajtotta magára a fátylat.
– Jó reggelt! – köszöntem, egyedül hozzá fordulva, és tudomást sem véve az öregemberről, akitől
viszolyogtam. – Hallottam, mit mondott a komornyikja, asszonyom, és el kell ismernem, bizonyos
mértékig igaza van. Az öcsém valóban nagyon beteg, de gázgangrénája nincs. A lábát sem fogják
amputálni. Apám sokkal jobb orvos annál, hogy ezt megengedné.
– Biztos vagy benne, Jory, hogy Bart meg fog gyógyulni? –kérdezte óriási aggodalommal a
hangjában. – Olyan kedves nekem… el sem tudom mondani, mennyire. – Felzokogott, és a fejét
lehajtva, gyűrűkkel díszített kezét kezdte tördelni.
– Igen, asszonyom – feleltem. – Ha Bart nem volna allergiás a legtöbb gyógyszerre, amit az
orvosok adni akarnak neki, akkor már régen legyűrték volna a fertőzést. De mindegy, apa tudni fogja,
hogyan segítsen rajta. Apám mindig pontosan tudja, mit tegyen. – A komornyikhoz fordultam, és
igyekeztem, hogy minél komolyabb, felnőttesebb legyen a hangom: – Ami pedig Almát illeti, nem kell
megláncolva tartania egy bezárt ablakú, fülledt istállóban. Annak sincs értelme, hogy az ételét és a
vizét úgy rakják elé, hogy ne tudja elérni. Nem tudom, mi folyik itt, miért akarja, hogy egy szép,
aranyos kutya annyit szenvedjen, de jobban teszi, ha vigyáz rá, különben jelenteni fogom az állatvédő
egyesületnek, amit csinál. – Határozottan megfordultam, és hazafelé indultam.
– Jory! – kiáltott utánam a fekete ruhás hölgy. – Maradj! Ne menj még el! Szeretnék többet tudni
Bartról!
Visszafordultam.
– Ha segíteni akar az öcsémnek, egyetlen dolgot tehet – azt, hogy békén hagyja! Ha visszajön,
találjon ki valamilyen indokot, és mondja meg neki, hogy ne zavarja többé! Ne nyugtalanítsa, ne
kavarja össze az érzelmeit!
Újból esdekelni kezdett, hogy maradjak, de határozott léptekkel ott hagytam, úgy érezve, hogy
tettem valamit Bart megóvásáért. Hogy mitől is óvtam meg, azt nem tudtam.
Aznap éjjel Bart láza még magasabbra szökött, és az orvosok utasítást adtak, hogy bugyolálják be
lepedőbe, rakjanak rá jeges borogatást. Figyeltem apát és anyát, amint összenéztek, és futólag –
mintha erőt akartak volna önteni a másikba – meg is érintették egymást. Szinte egyszerre nyúltak a
jégkockákért, és dörzsölni kezdték velük Bart karját, lábát, mellkasát. Egyetlen szót sem váltva, de
tökéletes összhangban cselekedtek. Könnyek tolultak a szemembe, és mélyen lehajtottam a fejem,
annyira megindított, hogy úgy megértik egymást. Szerettem volna beszélni velük, elmondani nekik,
amit a szomszédban lakó, különös hölgyről tudok, de megígértem Bartnak, hogy nem árulom el
senkinek. Először volt igazi barátja az életben, és olyan kutyája, aki képes volt elviselni a közelségét.
Tudtam ugyanakkor, hogy minél tovább őrzöm a titkot, hosszabb távon annál nagyobb fájdalom érheti
a szüleimet. Miért gondoltam erre? Hogyan árthatott nekik az az idős hölgy?
Nem tudtam, de éreztem, hogy valami módon képes rá. Szerettem volna felnőtt, komoly férfi lenni,
aki helyesen tud dönteni. Már félig aludtam, amikor eszembe jutott apának a gyakran ismételgetett
mondása: „Az Úr csodái rejtélyesek és kiszámíthatatlanok.”
A következő emlékem, hogy apa erősen megráz, és boldogan azt kiáltja: – Bart jobban van!
Meggyógyul, és a lába is megmarad!

Nagyon lassan, de Bart lábán valóban kezdett lelohadni az a szörnyű daganat. A bőre fokozatosan
visszanyerte normális színét, de mintha őt ez csöppet sem érdekelte volna. Csak némán meredt maga
elé, és senkihez nem szólt egy szót sem. Egyik nap reggelizés közben apa megdörzsölte fáradt, a
kialvatlanságtól bedagadt szemét, és valami egészen hihetetlen dolgot mondott: – Cathy, nem fogod
elhinni, de a labortechnikus valami nagyon furcsát talált a Bart sebéből kitenyésztett kultúrában. Arra
gondoltunk, hogy rozsda okozta a tetanuszt, és találtak is rozsdát, de nemcsak azt, hanem a
staphylococcusnak azt a fajtáját is, amely a friss állati ürülékben tenyészik. Igazi csoda, hogy sikerült
megmenteni Bart lábát.
Sápadtan, és elcsigázottan ahhoz, hogy maga is bármelyik pillanatban ágynak essen, anya leverten
bólintott, és erőtlenül odahajtotta a fejét apa vállára.
– Ha Clover meglenne, akkor még érteném is…
– Tudod, milyen Bart. Ha egy mérföldes körzetben bármilyen mocskot talál, biztos, hogy belelép,
belemászik, vagy felveszi, hogy közelebbről is megnézze. Aznap este, amikor az almáról motyogott,
végül adtam neki egyet, de leejtette a padlóra, és úgy láttam, nem is érdekli. – Anya behunyta a
szemét – láthatóan jólesett neki, hogy apa, miközben beszél, a hátát simogatja: – Amikor megmondtam
neki, hogy az idén nem megyünk keletre, úgy tűnt, mintha örülne neki. Remélem, nem vagy csalódott,
Jory! Jövő nyáron feltétlenül meglátogatjuk a nagymamádat, de az is lehet, hogy már karácsonykor el
tudok szabadulni.
Csúnya gondolataim támadtak. Az jutott eszembe, hogy Bart mindig eléri, amit akar. Most is
biztos módszert talált ki arra, hogy ne kelljen „vén sírokat és vén nagymamákat” meglátogatnia. Még
Disneylandről is hajlandó volt lemondani, hogy ezt megússza. Márpedig korábban egyáltalán nem
volt jellemző rá, hogy bármiről is lemondjon.

Aznap este egyedül voltam Barttal, miközben anya és apa a kórház folyosóján beszélgettek az
ismerőseikkel. Beszámoltam az öcsémnek az öreg hölgy és a komornyik véletlenül kihallgatott
beszélgetéséről.
– Ott voltak, Bart, mind a ketten a teraszon. Az a nő nagyon aggódott érted.
– Szeret engem – suttogta halk, de nagyon büszke hangon. – Jobban szeret, mint bárki… – itt kicsit
elgondolkodott, csak aztán fejezte be a mondatot – …kivéve talán Almát.
Ne gondold, hogy így van – figyelmeztettem magamban, de képtelen voltam hangosan is kimondani,
és megfosztani attól a büszke érzéstől, hogy a családon kívül ugyan, de végre talált valakit, aki igazán
szereti. Vegyes érzelmekkel, zavarodottan figyeltem az arcát. Végül is miféle öcsém van? Hogy lehet
az, hogy nem tudja, a szüleink mindenki másnál jobban szeretik?
– A nagymama fél az öreg komornyiktól – mondta –, de én jól tudom kezelni. Titkos erőm van, igazi
erőm.
– Miért jársz oda állandóan, Bart?
Közömbösen vállat vont, és a falat kezdte bámulni.
– Nem tudom. Csak úgy járok.
– Tudod, hogy apa is venne neked kutyát, amilyet akarsz. Csak kérned kell, és kapsz tőle egy
ugyanolyan kölyköt, mint Alma.
Szúrós, dühös tekintettel nézett rám, már-már lyukat ütve belém.
– Nincs több olyan kutya, mint az én kutya-pónim. Alma különleges.
Úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha témát váltok.
– Honnan tudod, hogy az a nő fél a komornyikjától? Ő mondta?
– Nem kell, hogy mondja. Anélkül is meg tudom állapítani. A komornyik fenyegetőn néz rá, rajta
pedig látszik, hogy fél.
Nem sok hiányzott, hogy félve nézzek magam körül mindenre.
 HAZATÉRÉS

Jó, hogy anya olyan sokat törődik velem, de nem fog hosszú ideig tartani. Mihelyt jobban leszek,
egyből megváltozik. Két hosszú, nagyon hosszú hét abban az átkozott kórházban, ahol le akarták vágni
a lábam, hogy elégessék a kazánjukban. Örültem, amikor láttam, hogy még mindig megvan. Az lesz
majd érdekes, ha megint elkezdődik az iskola, és elmesélem a fiúknak, hogy majdnem „amputált”
lábam van. Nagyon meg lesznek lepve. Jó anyagból készültem, ami nem volt hajlandó elüszkösödni és
meghalni. Még csak nem is sírtam. Bátran viselkedtem.
Emlékszem, amikor apa szomorú, aggódó arccal odajött hozzám. Lehet, hogy mégis szeretett, hiába
nem voltam az igazi fia.
– Apa! – kiáltottam, amikor észrevettem. – Látom rajtad, hogy jó híreid vannak.
– Örülök, hogy megint jókedvű vagy – felelte. Leült az ágyamra, erősen magához szorított, sőt meg
is csókolt. Egészen zavarba hozott. – Remek híreim vannak, Bart! A testhőmérsékleted normális, a
lábad szépen gyógyul. Némi előnye is van annak, ha valaki orvosnak a fia. Ma kiírlak, és
hazaviszünk, mert ha sokáig halogatjuk, a végén teljesen elfogysz. Ha már otthon leszel, Emma
biztosan gyorsan feltáplál.
Kedvesen nézett rám, mintha tényleg ugyanúgy szeretett volna, mint Joryt, és ettől majdnem elsírtam
magam.
– Hol van anya? – kérdeztem.
– Korán el kellett jönnöm hazulról, úgyhogy otthon maradt, hogy előkészítse a fogadtatásodat.
Remélem, így már nem bánod, hogy nincs itt.
De bántam! Azt akartam, hogy mellettem legyen! Biztosan azért nem jött, mert azzal a nyavalyás
Cindyvel akart maradni, hogy fésülhesse meg szalagot fűzhessen a hajába. Csöndben maradtam, és
hagytam, hogy apa ölben vigyen ki a kocsijához. Jó érzés volt megint a napon lenni, hazamenni.
Az előszobában lerakott, én meg rogyadozó lábakon imbolyogva csak néztem, hogy anya először
hozzá megy, őt csókolja meg, pedig én is ott voltam, és vártam, hogy megcsókoljon. Tudtam, miért
csinálta ezt. Azért, mert félt tőlem. Nézte lesoványodott testemet, ronda, sápadt arcomat, és erőltetnie
kellett, hogy mosolyogjon. Összerezzentem, amikor végre odajött hozzám, hogy teljesítse életben
maradt fiával szembeni kötelességét. Figyeltem megjátszott örömét, és tudtam, hogy nem szeret, nem
igazán kellek már neki. Ott volt aztán Jory is, vidáman mosolyogva, tettetve, hogy örül a
hazatérésemnek, miközben pontosan tudtam, hogy mindannyian akkor lennének boldogok, ha holtan
látnának. Úgy éreztem magamat, mint Malcolm kisfiú korában – kitaszítottnak, fölöslegesnek,
rettenetesen szomorúnak.
– Bart, drágám! – szólt hozzám anya. – mitől vagy ilyen komor? Nem örülsz, hogy itthon lehetsz? –
A karjába kapott, és meg akart csókolni, de ellöktem magamtól. Láttam rajta, hogy nagyon rosszulesett
neki, de nem érdekelt. Csak megjátszotta, hogy örül, mint ahogy nekem is állandóan meg kellett
játszanom magam.
– Olyan jó, hogy megint itt vagy, drágám – folytatta a hazudozást. – Emmával egész délelőtt azt
terveztük, minek örülnél a legjobban. Mivel sokat panaszkodtál a borzalmas kórházi kosztra, a
kedvenc ételeidet készítettük. – Újból elmosolyodott, és megint meg akart ölelni, de én elhatároztam,
nem engedem, hogy a „női praktikáival”, amikről John Amos beszélt, megvegyen magának. A jó étel,
a mosoly, a csók, mind a „női praktikákhoz” tartozott.
– Ne légy már olyan levert, Bart! Emmával az összes kedvenc ételedet elkészítettük. – Szúrósan
néztem rá, amitől ő elpirult, és hebegve megismételte: – Tudod… az összes kedvenc ételedet.
Tovább erőlködött, hogy kedves legyen, míg apa vissza nem jött, hogy a kezembe nyomjon egy
rövid mankót.
– Igyekezz erre támaszkodni, amíg a térded teljesen be nem gyógyul! – mondta.
Érdekes volt öregemberesen, bicegve járni, mint Malcolm Foxworth. Tetszett, hogy annyit
tüsténkednek körülöttem, és aggódnak, mert nem eszem. Egyik ajándékuk sem volt azonban olyan jó,
mint amit a nagymamám adott volna.
– Jóságos isten, Bart – suttogta a vacsora közben Jory –, muszáj ilyen kelletlennek lenned? A lelkét
kitette mindenki, hogy kicsit örülj.
– Utálom az almás pitét
– Eddig azt mondtad, hogy az almás pite a kedvenced.
– Soha nem mondtam! A csirkét is utálom, a krumplipürét, a fejes salátát – mindent!
– Elhiszem – felelte rosszkedvűen a bátyám, és hátat fordított, mint aki nem akar olyan utálatos
gyerekkel beszélgetni, amilyen én voltam. Egy idő után átnyúlt a tányéromra, és elvette tőlem a
csirkecombot. – Hát… nehogy kárba vesszen, ha már nem szereted – mondta, és az egészet megette.
Mehettem éjszaka a konyhába, hogy titokban, amikor nem látják, teletömjem magam. Azt akartam,
hogy aggódjanak, látva, mennyire csont és bőr vagyok, hogyan fogyok el, míg végül nem tehetnek
mást, mint hogy eltemessenek. Azt szerettem volna, ha nagyon hiányzok nekik.
– Bart, kérlek, próbálj meg valamit enni! – könyörgött anya. – Mi a baj a süteménnyel?
Összeráncoltam a homlokom, és rácsaptam Jory kezére, mert megpróbálta elvenni előlem az almás
pitét.
– Nem bírom megenni a süteményt, ha nincs hozzá jégkrém.
Anya vidáman elmosolyodott.
– Emma, legyen szíves, hozza be a jégkrémet!
Eltoltam magam elől a tányért, és belesüppedtem a székbe.
– Nem érzem jól magam, Egyedül akarok maradni. Utálom, ha ekkora felhajtást csapnak
körülöttem. Elveszi az étvágyamat.
Láttam apán, hogy kezd unni. Még Joryra sem szólt rá, mert ellopta a süteményemet. Egyetlen óra is
elég volt nekik ahhoz, hogy rám unjanak, és azt kívánják, bárcsak meghalnék.
– Cathy – szólalt meg apa –, ne könyörögj tovább Bartnak! Ha nem akar enni, akár el is mehet az
asztaltól. Ha elég éhes lesz, majd eszik.
Éhes voltam én, a gyomrom is rettenetesen háborgott, de nem ehettem, mert Jory elvette előlem azt,
amit a legjobban szerettem. Ültem az asztalnál, éheztem, miközben mindenki elfeledkezett rólam,
beszélgetni kezdtek, nevetgélni, mintha még mindig a kórházban lennék. Felálltam, és sántikálva
elindultam a szobámba.
– Bart, nem szeretném, ha odakint játszanál, amíg a sebed terjesen be nem gyógyul – szólt utánam
apa. – Menj, aludj egyet, de ne felejtsd el felpolcolni a lábad! Később aztán nézheted a tévét!
Tévé! Miféle fogadtatás volt ez?! Engedelmességet színlelve a szobámba mentem, és az ajtó előtt
megállva még visszakiabáltam nekik: – Nem akarom, hogy bárki is zavarjon a pihenésben!
Két hétig tartottak abban a kórházban, és amikor végre hazamehettem, továbbra is bezárva akartak
tartani. Majd én megmutatom nekik! Nincs azaz ember, aki rá tudna kényszeríteni, hogy még egy
rohadt hetet bezárva töltsek! Valaki azonban állandóan, éjjel és nappal figyelt, és végül hat egész nap
után sikerült csak elszöknöm tőlük. A nyárnak jó része már elment, Disneylandről is lemaradtam, és
nem akartam még többet mulasztani.
A fal előtti nagy, öreg fa nem fogadott igazán barátságosan, megnehezítette, hogy felmásszak rá.
Tudtam, hogy mire átjutok a szomszédba, a lábam erősen sajogni fog. Rájöttem, hogy a fájdalom nem
is olyan jó, mint korábban gondoltam. Nem sok örömöt találtam abban, hogy „normális” vagyok. Jory
egyszer megrándította a bokáját, de tovább táncolt, nem törődött a fájdalommal. Én is képes voltam
rá, hogy ne törődjek vele.
A fal tetejére érve hátrafordultam, hogy megnézzem, követ-e valaki. Senki. Senkit nem érdekelt,
hogy újból megsérülhetek. Fintorogni kezdtem, és nem tudtam, mi az a szörnyű bűz, ami az öreg
tölgyfa odújából áramlik ki. Aztán eszembe jutott, hogy valami döglött dolog van ott, csak arra nem
emlékeztem már, hogy micsoda. Zavaros volt a fejem, és miközben erősen gondolkodtam, mintha sűrű,
gomolygó köd árasztotta volna el.
Alma! Jobb, ha Almára gondolok, elfelejtem a bűzt és a fájdalmat is, úgy téve, mintha a lábam nem
is az enyém lenne, hanem egy fáradt öregemberé, mint amilyen Malcolm lett végül. Fiatal lábam futni
szeretett volna, de öreg lelkem nem engedte, rám nehezedett, és arra kényszerített, hogy a mankóra
támaszkodva nehézkesen csoszogjak.
Ó! Milyen szánalmas látvány lesz szegény Alma, amint haldoklik az istállóban, csonttá és bőrré
aszottan. Sírni fogok, zokogni, gyűlölni azokat, akik arra akartak kényszeríteni, hogy keletre utazzak,
és elhagyjam a legjobb barátomat. Egyedül az állatok tudják, milyen az igazi, odaadó szeretet.
Száz éve, hogy utoljára végigmentem ezen az úton, és úgy tűnt, hogy újabb évekbe telt, míg végre
eljutottam az ajtóig. Szedd össze magad! – mondtam legbelül. Egyenesítsd ki a hátad, ahogy Malcolm
is kiegyenesítette! Készülj fel a legszörnyűbb látványra, mert Alma túlságosan is szeretett, és most az
életével kell fizetnie érte. Soha, de soha nem fogok még egy olyan igaz barátot találni, mint Alma, az
én kutya-pónim.
Az egyensúlyérzékem, ami soha nem volt igazán jó, ismét cserbenhagyott, jobbra-balra, előre-hátra
ingadoztam, és közben szédültem is. Úgy éreztem, valaki van mögöttem, de amikor hátranéztem, senkit
nem láttam. Csak azokat az ijesztő állati alakokat, amiket bokrokból faragtak ki. Az ostoba kertészek
jobbat is kitalálhattak volna, mint hogy ezzel foglalkozzanak, amikor körös-körül rengeteg pénz
hevert, csak arra várva, hogy az igazán okos ember felszedje. Úgy gondolkodtam már, mint Malcolm,
és eszembe jutott, hogy John Amos biztosan örülni fog, ha megtudja. Meg akartam keresni, hogy még
jobban kiokosítson.
A legrosszabbra felkészülve közelítettem meg azt a helyet, amit Alma a legjobban szeretett Már
nem is láttam, teljesen vak voltam, csak a mankómmal tapogatóztam. Sötétség. Miért van körülöttem
olyan sötét? Lassan vánszorogtam előre, hol jobbra, hol balra nézve. Az istálló ablakain az összes
fatábla be volt hajtva. Szegény Almának a sötétben kellett éheznie. Gombóc gyűlt össze a torkomban,
és belül sirattam a kutyámat, aki az életénél is jobban szeretett.
Kényszerítenem kellett magamat, hogy tovább menjek. Tudtam, hogy a döglött Alma látványától
borzalmasan fájni fog a lelkem, az én örök lelkem, amit John Amos szerint tisztának és romlatlannak
kellett megőriznem, ha át akartam jutni a mennyek magasztos kapuján, akárcsak Malcolm.
Tettem még egy lépést, aztán megálltam. Ott volt az én Almám – és élt! Az egyik nyitott ablakú
karámban játszott, hatalmas, puha mancsával egy piros labdát kergetve – és a tálja teli volt étellel.
Tiszta vizet is kapott. Remegve álltam, miközben Alma tudomást sem vett rólam, és folytatta a játékot,
mintha ott sem lettem volna. Egyáltalán nem hiányoztam neki!
– Te! Te! – kiáltottam rá magamból kikelve. – Ettél, ittál, szórakoztál! Egész idő alatt a halál
torkában voltam, de te nem is gondoltál rám, pedig azt hittem, hogy szeretsz. Azt hittem, hogy
hiányzom neked és vágysz utánam, de még csak nem is vakkantasz, hogy megmondd, mennyire örülsz,
mert visszajöttem! Utállak, Alma! Gyűlöllek, mert nem törődsz velem!
Akkor végre észrevett, hozzám futott, felágaskodva a vállamra tette a mancsát, és megnyalta az
arcom. A farka közben villámsebesen járt, de bármit csinált is, már nem tudott becsapni Talált
magának valakit, aki gondozta – én soha nem tudtam olyan szép fényesre kefélni a szőrét.
– Miért nem haltál meg a magányosságtól? – üvöltöttem rá, és gyűlöletet sugárzó szemmel néztem,
mert azt akartam, hogy felolvadjon benne, eltűnjön előlem. Megérezte a dühömet, mert leszállt rólam,
behúzta a farkát, és lehajtott fejjel, ijedt szemmel nézett rám.
– Takarodj a szemem elől! Úgy kell szenvedned, ahogy én szenvedtem! Akkor majd örülni fogsz,
hogy visszajöttem! – Elvettem tőle az ételét és a vizét, s beöntöttem egy nagy hordóba. A labdáját is
felkaptam, és olyan messzire hajítottam, hogy soha ne találja meg. Ő közben csak állt, nézett, még a
farkát sem csóválta. Azt akarta, hogy megint szeressem, de már elkésett.
– Most majd hiányozni fogok neked – mondtam szipogva, és otthagytam bezárva, de előbb
becsuktam minden ablakot, és a sötétítő táblákat is behajtottam.
– Maradj a sötétben, és pusztulj éhen! Soha többé nem jövök vissza!
Alig értem ki a kellemes napfényre, és eszembe jutott a finom, puha széna, amire bármikor lefekhet.
Visszamentem hát, felkaptam a villát, és elhánytam a közeléből az összeset. Ő közben nyüszített, és
megpróbálta hozzám nyomni az orrát, de nem engedtem.
– Feküdj csak a hideg, kemény földön! – mondtam neki. – Minden csontod fájni fog tőle, de engem
nem érdekel, mert már nem szeretlek! – Dühösen letöröltem a könnyemet, és közben jól
összekarmoltam az arcom.
Egész életemben csak három barátom volt: Alma, a nagymamám és John Amos. Alma megölte
bennem a szeretetet, a másik kettő közül pedig az egyik elárult azzal, hogy etette és ellopta tőlem a
szeretetét John Amos nem lehetett – ő nem törődött ilyesmivel –, csak a nagymama.
Szédelegve mentem haza, és aznap éjjel annyira fájt a lábam, hogy apa felkelt, és adott valami
gyógyszert. Leült az ágyam szélére, magához ölelt, ami nagyon jólesett, és addig beszélt hozzám
halkan, míg végül álomba zuhantam.
Borzalmas helyre estem. Csontok vettek körül. A nagy folyók vérrel teltek meg, és emberi
testrészeket sodortak a tűzóceánok felé. Halott voltam. Az oltárt sápadt temetői virágok borították.
Olyanok küldtek virágot, akik nem is ismertek, azt mondva velük, hogy örülnek, mert meghaltam.
Hallottam a tűz ördögi zenéjét, és az addiginál is jobban kezdtem utálni tőle mindenfajta zenét és
táncot.
Az ablakon át az arcomba sütő nap menekített ki az ördög karmai közül. Amikor – előre félve attól,
hogy mit fogok látni – kinyitottam a szemem, csak Joryt láttam az ágyam lábánál, amint sajnálkozva
néz. Nem volt szükségem a sajnálatára.
– Egész éjszaka kiabáltál, Bart – mondta. – Sajnálom, hogy még mindig ennyire fáj a lábad.
– A lábam egyáltalán nem fáj! – kiáltottam. Fölkeltem és kisántikáltam a konyhába, ahol anya éppen
Cindyt etette. Átkozott Cindy! Emma hozzálátott, hogy megsüsse nekem a reggeli szalonnát.
– Csak kávét és pirítóst! – dördültem rá. – Mást nem eszem!
Anya összerezzent, és szokatlanul sápadt arccal nézett rám.
– Szépen kérlek, Bart, ne kiabálj! – mondta. – Kávét pedig egyáltalán nem kell innod. Miért kértél
kávét?
– Ideje, hogy a koromnak megfelelően viselkedjem! – vetettem oda, és óvatosan leültem apa
karosszékébe. Ő közben bejött, látta, hogy a karosszékében ülök; de nem szólt egy szót sem. Leült az
én egyszerű székemre, kitöltött egy fél csésze kávét, annyi tejszínt tett hozzá, hogy majdnem a
karimájáig ért, és felém nyújtotta.
– Utálom a tejszínes kávét!
– Honnan tudod, amikor még nem is kóstoltad?
– Tudom. – Nem voltam hajlandó meginni az elrontott kávét. (Malcolm mindig feketén itta a
kávéját, és elhatároztam, hogy én is azt fogom csinálni.) Száraz pirítós volt csak előttem, és tudtam, ha
olyan okos és agyafúrt akarok lenni, mint Malcolm, akkor nem szabad vajat és eperdzsemet tennem rá.
Gyomorrontás. Akárcsak neki, nekem is gondolnom kellett a gyomorrontásra.
– Apa, mi az a gyomorrontás?
– Olyasmi, amit jobb, ha nem kap az ember.
Nehéz volt állandóan arra törekedni, hogy olyan legyek, mint Malcolm, Kis idő múlva apa
letérdelt, és megvizsgálta a sérült lábamat.
– Ma csúnyábbnak tűnik, mint tegnap – mondta. Fölemelte a fejét, és gyanakvóan nézett rám. – Bart,
ugye nem csúszkáltál a sérült térdeden?
– Nem! – kiabáltam. – Nem vagyok bolond! A paplanhuzat horzsolta fel a bőröm. Túl kemény.
Utálom a vászonhuzatot Jobban szeretem a selymet. (Malcolm kizárólag selyemhuzatú ágyban volt
hajlandó aludni.)
– Honnan tudod? – kérdezte apa. – Soha nem volt selyem ágyhuzatod. – Folytatta, amit elkezdett –
letisztogatta a térdemet, szórt rá valamilyen fehér port, aztán gézt rakott rá, és leragasztotta. –
Komolyan mondom. Bart, hogy vigyázz a térdedre! Maradj a házban, ne menj ki a kertbe sem, és csak
a teraszon üldögélj! Eszedbe ne jusson, hogy négykézláb mászkálj a piszokban!
– Nem terasz, hanem patio! – igazítottam ki, hogy rájöjjön, ő sem tud mindent.
– Rendben van, legyen patio. Most boldog vagy?
Nem. Soha nem voltam boldog. Alaposabban belegondolva azonban rájöttem, hogy néha mégis
előfordult – olyankor, amikor azt játszottam, hogy Malcolm vagyok, a hatalmas, a leggazdagabb és
legagyafúrtabb. Malcolmot könnyebb volt alakítanom, mint bárkit, és valamiért biztos voltam benne,
hogy egyszer ugyanolyan leszek majd, mint ő – gazdag, hatalmas, szeretett.
Rettentő unalmasan telt a hosszú nap, mindenki állandóan engem figyelt. Végre esteledni kezdett, és
anya nekilátott szépíteni magát apának, aki bármelyik pillanatban hazaérhetett. Emma már a vacsorát
készítette, Jory pedig balettórán volt, úgyhogy észrevétlenül el tudtam szökni a teraszról, és gyorsan
lemehettem a kertbe, mielőtt bárki észrevette volna.
Az este mindig kísérteties volt hosszú, ijesztő árnyaival. Az éjszaka összes kis zizegő, döngicsélő
teremtménye előkerült valahonnan, és a fejem körül röpködött. Elhajtottam őket, és elszöktem John
Amoshoz. Egyedül ült a szobájában, és egy magazint olvasott, amit sietve eldugott, amikor kopogás
nélkül becsörtettem hozzá.
– Ilyet ne csinálj többé! – mondta szigorúan, és még csak nem is mosolygott, látva, hogy élek, és
megvan mind a két lábam.
Könnyedén magamra öltöttem Malcolm ijesztő külsejét, és fenyegetően rászóltam: – Te adtál
Almának vizet és ennivalót, míg beteg voltam?
– Természetesen nem – felelte készségesen. – A nagymamád etette és gondozta. Mondtam neked,
hogy a nőkben nem szabad megbízni, mert soha nem tartják meg a szavukat. Corrine Foxworth sem
jobb semmivel, mint a többi nő, akik arra használják fel a praktikáikat, hogy rabszolgaságba döntsék a
férfit.
– Corrine Foxworth… így hívják?
– Hát persze. Mondtam már. Malcolmnak a lánya. Az apja a saját anyjáról nevezte el, hogy
állandóan emlékezhessen arra, milyen csalfák a nők, és ne felejtse el, hogy a saját lánya is képes őt
becsapni Pedig szerette, szerintem túlságosan is.
Kezdtek untatni a nőkről és a „praktikáikról” szóló mesék.
– Miért nem rakod be a fogad? – kérdeztem.
Nem szerettem, amikor fogatlanul, selypegve, sziszegve beszélt.
– Remek! Ezt most pontosan olyan hangon mondtad, mint Malcolm. Kezdesz tanulni. A betegség jót
tett a lelkednek, akárcsak az övének. Jól figyelj rám, Bart! Corrine az igazi nagymamád, és valamikor
az igazi apádnak a felesége volt. Malcolm őt szerette a legjobban a gyerekei közül, de elárulta az
apját, és olyan dolgot követett el, amiért bűnhődnie kell
– Bűnhődnie?
– Igen, súlyosan bűnhődnie. Te azonban vigyázz, és ne mutasd ki előtte, hogy másképp érzel iránta!
Tegyél úgy, mintha még mindig szeretnéd, imádnád! Ha ezt csinálod, attól még sebezhetőbbé válik.
Tudtam, mit jelent az, hogy sebezhető, mert ez is azok közé a szavak közé tartozott, amiket meg
kellett tanulnunk. Aki sebezhető, az gyenge, és gyengének lenni rossz dolog. John Amos elővette a
Bibliáját, és a kezemet megfogva elnyűtt, fekete borítójára tette.
– Malcolm saját Bibliája – mondta. – Rám hagyta a végrendeletében… bár akár többet is
hagyhatott volna…
Rájöttem, hogy John Amos az egyetlen ember a világon, aki még nem okozott nekem csalódást. Ő
volt az az igaz barát, aki nekem kellett. Öreg volt ugyan, de hát én is öreggé tudtam tenni magamat,
amikor csak akartam. Csak a fogaimat nem tudtam kivenni a számból, hogy az ágy mellé, egy
krémszínű csészébe tegyem.
A Bibliára meredtem, és el akartam venni róla a kezem, de féltem attól, ami történni fog, ha
megteszem.
– Esküdj meg erre a Bibliára, hogy azt teszed, amit Malcolm elvárt volna a dédunokájától, és
bosszút állsz azokon, akik a legjobban bántották!
Hogy ígérhettem volna meg azt, amit kért, amikor kicsit még mindig szerettem a nagymamám? Az is
lehet, hogy John Amos hazudott, és Jory etette meg Almát.
– Miért bizonytalankodsz, Bart? Gyönge, nyámnyila alak vagy? Nincs benned semmi tartás? Nézz
anyádra, figyeld meg, hogyan használja a testét, szép arcát, lágy csókjait és öleléseit arra, hogy
elérjen apádnál mindent, amit akar! Gondolj arra, milyen sokat dolgozik, és milyen fáradt, amikor
végre hazajön! Kérdezd meg magadtól, miért van ez így! Magáért teszi vagy anyádért, hogy új ruhákat,
kabátot, ékszert vehessen magának, és szép, nagy házban élhessen? Így használják ki a nők a férfiakat,
rávéve arra, hogy dolgozzanak, amíg ők csak szórakoznak.
Nyeltem egy nagyot, és arra gondoltam, hogy anyának is van munkája. Balettot tanított, bár lehet,
hogy az inkább szórakozás volt, mint munka. Vásárolt valaha is valamit a saját pénzéből? Nem
emlékeztem rá.
– Most menj be a nagyanyádhoz, légy ugyanolyan, mint eddig voltál, és akkor hamarosan rájössz, ki
árult el! Nem én voltam, az biztos. Menj, és tégy úgy, mintha te lennél Malcolm. Szólítsd Corrine-nak,
és figyeld meg, hogyan önti el az arcát a bűntudat és a szégyen! Nézz a szemébe, hogy lásd, retteg-e,
és akkor megtudod, melyikünk a hűséges és megbízható!
Megesküdtem, hogy bántani fogom azokat, akik elárulták Malcolmot, de nem voltam igazán boldog,
amikor bementem a földszinti szalonba, amit a nagymamám a legjobban szeretett. Megálltam az
ajtóban, és dobogó szívvel néztem rá, arra vágyva, hogy hozzáfussak, és az ölébe fészkeljem magam.
Jól tettem, hogy egyből úgy viselkedtem, mint Malcolm, és még csak lehetőséget sem adtam neki a
magyarázkodásra?
– Corrine! – szóltam rá mogorva hangon.
Nagyon jólesett a játék; amikor Bart voltam, nem éreztem magamat biztonságban, de Malcolmmá
változva rögtön erős, hatalmas lettem.
– Bart! – kiáltotta boldogan, és felpattanva kitárta előttem a karját. – Végre megjöttél! Olyan
boldog vagyok, hogy ismét épnek és erősnek látlak! – Kis szünetet tartott, aztán bizonytalanul
megkérdezte: – Ki mondta meg neked a nevem?
– John Amos – feleltem, zordan pillantva rá. – Tőle tudom, hogy enni és inni adtál Almának, amíg
nem voltam itt. Igaz ez?
– Igen, drágám! Természetes, hogy mindent megtettem érte, amit tudtam. Annyira hiányoztál neki,
hogy rettenetesen megsajnáltam. Remélem, nem haragszol.
– Elloptad tőlem! – siránkoztam, akár egy kisgyerek. – Ő volt a legjobb barátom, az egyetlen, aki
igazán szeretett, és te elloptad tőlem, hogy jobban szeressen téged, mint engem.
– Nem, erről szó sincs! Alma szeret engem, de téged is szeret
Nem mosolygott már, és nem érezte olyan jól magát, mint korábban. Ahogy John Amos is mondta,
rájött, hogy keresztülláttam a praktikáin. Azért megpróbált újabb hazugsággal traktálni.
– Ne nézz rám ilyen komoran! – kérlelt. – Nem való az egy tízéves fiúnak. Olyan sokáig voltál
távol, drágám, és annyira hiányoztál nekem! Nem akarod megmutatni legalább kicsit, mennyire
szeretsz?
Miután ezt mondta, azon vettem észre magam, hogy minden ígéretem ellenére odafutok hozzá, és a
nyakába ugrom.
– Nagymama! Tényleg nagyon csúnya volt a lábam! Annyira izzadtam, hogy az ágy is egészen vizes
lett tőlem. Borogatást raktak rám, anya és apa pedig jéggel dörzsölte a mellemet. Volt ott egy utálatos
orvos, aki le akarta vágni a lábam, de apa nem engedte. Az a doktor azt mondta, örül, hogy nem az ő
fia vagyok. – Egészen elfeledkeztem Malcolmról, és csak annyi szünetet tartottam a beszédben, hogy
levegőt vegyek. – Nagymama, rájöttem, hogy apa mégiscsak szeret, hiszen különben örült volna
annak, ha az az orvos levágja a lábam.
– Bart, az isten szerelmére! – kiáltotta ijedten. – Hogyan kételkedhettél egy pillanatig is abban,
hogy szeret? Efelől nem lehet semmi kétség! Szeretnie kell, és Christopher mindig olyan kedves,
szerető szívű gyerek volt…
Honnan tudta, hogy apát Christophernek hívják? Gyanakvón néztem rá, ő pedig ijedten a szája elé
kapta a kezét, mintha akaratlanul nagy titkot árult volna el. Aztán láttam, hogy elsírja magát.
Könnyek. Azok is csak arra jók, hogy a nők gyámoltalanná tegyék velük a férfit. Elfordultam tőle,
mert utáltam a könnyeket. Utáltam a gyönge embereket. Az ingem elejére raktam a kezem, és éreztem
Malcolm meztelen bőrömhöz simuló könyvét. Az a könyv erőt adott nekem, határozottságot, ami
oldalairól egyenesen a vérembe áramlott. Mit számított, hogy tökéletlen gyerektestem volt? Mit
számított, amikor tudtam, hogy a nagymama hamarosan rá fog jönni, ki az úr, kinek kell
engedelmeskednie.
Ideje volt azonban hazamennem, még mielőtt rájöttek volna, hogy eltűntem.
– Jó éjszakát, Corrine!
Úgy hagytam ott, hogy még mindig sírt, én viszont azon törtem a fejem, honnan tudja apának a nevét.
A kertbe érve megint megnéztem az őszibarackvesszőt. Még mindig nem volt gyökere. Kiástam a
szagosbükkönyömet is, de az sem csírázott még. Nem volt szerencsém a virágokkal, a facsemetékkel,
semmivel. Egyedül ahhoz értettem, hogyan legyek olyan, mint Malcolm, a hatalmas, az viszont már
egyre jobban ment Mosolyogva, boldogan feküdtem le.
 A KÉTSÉG TÖVISEI

Bartot nem találtam a kertben, pedig ott kellett volna lennie. Felmásztam a tölgyfára, onnan a fal
tetejére, és akkor vettem csak észre a szomszéd hölgy kertjében, négykézláb mászott, és a földet
szaglászta, mint valami kutya.
– Bart! – kiáltottam. – Clover eltűnt, és bármit csinálsz is, úgysem pótolhatod.
Tudtam, mit csinál – csontot ásott el, és addig szaglászott utána, amíg meg nem találta, A hangomat
hallva elködösülő tekintettel rám nézett, aztán ugatni kezdett.
Rákiáltottam, hogy észhez térítsem, de mintha mi sem történt volna, tovább játszotta a kiskutyát,
mígnem egyik pillanatról a másikra keservesen sántikáló öregember lett belőle. És még csak nem is
arra a lábára sántított, amelyik valóban fájt. Ezt a hülyeséget!
– Húzd ki magad, Bart! Tízéves vagy, nem száz! Ha sokáig jársz görbe háttal, örökre úgy maradsz.
– A görbe napok görbévé teszik az embert.
– Honnan szeded ezeket a hülyeségeket?!
– És az Úr azt mondta: kívánd másoknak is azt, amit ők kívánnak neked!
– Nem jó! Az idézet helyesen úgy hangzik, hogy „kívánd másoknak is azt, amit magadnak kívánnál”.
– Odamentem hozzá, hogy segítsek neki. Bart krákogott, zihált, a melléhez kapkodott, és a beteg szívét
emlegette, ami nem bírja a fára mászást
– Elegem van belőled, Bart! – mondtam dühösen. – Mást sem csinálsz, csak bajt. Próbálj meg
legalább kicsit tekintettel lenni anyára, apára – és ha lehet, rám is. Ha folytatódik az iskola, és te így
viselkedsz, a végén még szégyellni fogom, hogy az öcsém vagy.
Nehézkesen sántikált mellettem hazafelé, két nyögés között arról motyogva valamit, hogy máris
mekkora pénzügyi zseni.
– Nem volt még nálam agyafúrtabb a világon – ismételgette.
Miközben hallgattam, azt hittem, hogy valóban elment az esze, és amikor odahaza a fürdőszobában
nekiállt kefével sikálni a kezét, mintha valóban azt akarná, hogy tiszta legyen, szóhoz sem tudtam jutni.
Ez csöppet sem volt rá jellemző. Még mindig szerepet játszott. Gyorsan megmosta a fogát is, lefeküdt,
én pedig siettem a nappaliba, a szüleinkhez, akik éppen valami kellemes, lassú zenére táncoltak.
Édes, lágy, romantikus érzés volt látni, hogyan néznek egymásra, és milyen szeretettel érintik meg
egymást. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmet, mielőtt igazán bensőséges
mozdulatot tennének. Anélkül, hogy szétváltak volna, mindketten kérdőn pillantottak rám.
– Tessék, Jory! – mondta álmatag tekintettel anya.
– Bartról akarok beszélni veletek – feleltem. – Azt hiszem, van néhány dolog, amit nem ártana, ha
tudnátok.
Látszott apán, hogy megkönnyebbült attól, amit hallott.
– Reméltük, hogy elárulod nekünk Bart titkát – mondta, és leült anyával az egyik kerevetre.
Nem is volt olyan könnyű, mint korábban gondoltam.
 – Szóval – kezdtem lassan, igyekezve kiválasztani a leginkább odaillő szavakat – először is
tudnotok kell, hogy Bart gyakran rosszat álmodik, és sírva riad fel. Gyakran játszik kitalált szerepeket,
például afrikai vadásznak képzeli magát, amivel nem volna semmi baj, hiszen más gyerek is csinálja
ezt, de amikor négykézláb mászkál, a földet szaglássza, aztán kiás valami ocsmány, régi csontot, és a
szájába véve másik helyre viszi, hogy ott újból elrejtse, az azért már sok. – Szünetet tartottam, és
vártam, hogy megszólaljanak. Anya mozdulatlanul ült, a fejét kissé félrehajtva, mintha a szél
fütyülését hallgatta volna, apa pedig kissé előrehajolva, komoly arccal nézett rám.
– Folytasd, Jory! – sürgetett egy idő után. – Ne hagyd abba! Nem vagyunk vakok, mi is látjuk,
mennyire megváltozott Bart!
Félve attól, amit még mondani akartam, lehajtottam a fejem, és nagyon halkan folytattam: –
Többször akartam már szólni nektek, de féltem. Annyira aggódtatok Bartért, hogy egyszerűen képtelen
voltam szóba hozni.
– Mondd csak, ne titkolj el semmit! – biztatott apa.
Rá néztem, igyekezve elkerülni anya tekintetét, és úgy folytattam.
– A szomszédban lakó hölgy mindenféle drága ajándékokat vesz Bartnak. Kapott egy bernáthegyi
kölyköt, akit Almának nevez, és két villanyvonatot, a hozzájuk való terepasztallal. Az a nő egész
szobát berendezett neki, hogy legyen hol tartania a játékait. Nekem is venne ajándékot, de Bart nem
engedi.
Meglepetten összenéztek, aztán apa csak annyit kérdezett: – Mi van még?
Nyeltem egy nagyot, és amikor újból megszólaltam, hallottam, hogy a hangom fojtott, öregesen
rekedt. A legrosszabbhoz érkeztem.
– Tegnap a kert hátsó részében, tudjátok, ahol az az odvas fa van, a metszőollóval éppen a bokrokat
igazgattam, ahogy mutattad, amikor rettenetes bűzt éreztem. A fa odvából jött, és amikor megnéztem,
mi az… megtaláltam… – még egyet nyelnem kellett, mielőtt ki tudtam volna mondani – megtaláltam
Clovert. Halott volt, és már oszlásnak indult a teste. Sírt ástam neki, és eltemettem. – Sietve
elfordultam tőlük, hogy letöröljem a könnyeimet, aztán gyorsan befejeztem: – Egy drót volt a nyaka
köré tekerve. Valaki szándékosan megölte a kutyámat!
Egyikük sem szólt, csak némán, letaglózva ültek. Anya a könnyeivel küszködve erősen pislogott; ő
is nagyon szerette Clovert. Remegő kézzel zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, majd idegesen
összekulcsolta a kezét, és az ölébe szorította. Sem ő, sem apa nem kérdezte, hogy ki ölte meg Clovert.
Nyilván ugyanarra gondoltak, akire én.
Mielőtt lefeküdt volna, apa bejött hozzám, és még egy órát beszélgettünk. Mindenfélét kérdezett
Bartról, mivel tölti az idejét, hová szokott menni, még a szomszédban lakó nőről és a komornyikjáról
is. Nyugodtabb voltam, hogy figyelmeztettem őket, így legalább el tudták dönteni, mit csináljanak
Barttal. Aznap éjjel még egyszer elsirattam Clovert, az első és egyben utolsó kiskutyámat. Majdnem
tizenöt éves voltam már, szinte felnőtt, sírni pedig a gyerekek szoktak, nem az olyanok, akik csaknem
száznyolcvanöt centiméter magasak.

– Hagyj békén! – kiabálta Bart, amikor megkértem, hogy ne menjen át a szomszédba. – És ne is

hazudozz rólam többé, különben megbánod!
Gyorsan múltak a napok, egyre közelebb hozva a szeptembert és az iskolakezdést. Amennyire meg
tudtam ítélni, Bart fittyet hányt a szüleink gyöngéd szeretetére. Szerintem túlságosan is. megértők
voltak vele.
– Figyelj rám, Bart! Semmi értelme, hogy egy Malcolm Neal Foxworth nevű öregembernek tetteted
magad, bárki legyen is az! – szóltam rá, de nem akarta abbahagyni a sántítást, és azt, hogy zihálva, a
levegőt kapkodva, a rossz szívére panaszkodjon. – Senki nem várja, hogy meghalj, és örökölhesse a
vagyonodat! Nincs neked az égvilágon semmid, drága öcsikém!
– Húszmilliárd-tízmillió-ötvenötezer-hatszáz dollár és negyvenkét cent! – felelte, és még
számolgatta is az ujjain az állítólagos pénzét. – Csak arra nem emlékszem, mennyi van kötvényben és
részvényben, úgyhogy nyugodtan meg is háromszorozhatod, amit mondtam. Nem igazán gazdag az, aki
pontosan meg tudja mondani, mennyi pénze van.
Elcsodálkoztam, mert nem néztem ki belőle, hogy végig tud mondani ekkora számot. Gúnyos
megjegyzést tettem, mire felkiáltott, a padlóra vetette magát, és levegőért kapkodott.
– Gyorsan… a gyógyszeremet! Mindjárt meghalok! A bal karom már megbénult! Ments meg, hívj
gyorsan orvost!
Megfordultam, faképnél hagytam, és kimentem a kertbe. A füvön a nyugágyba ülve olvasni kezdtem.
Bart már igazán az idegeimre ment. Mintha dr. Jekyll-lel és Mr. Hyde-dal éltem volna egy házban, Ha
mindenáron szerepet akart játszani, miért kellett épp öreg, sánta, szívbeteg alakot választania?
– Jory nem is érdekel, ha meghalok? – kérdezte, kijőve utánam a kertbe.
– Nem.
– Soha nem szerettél!
– Jobban szerettelek, amikor a korodnak megfelelően viselkedtél.
– Elhiszed, hogy Malcolm Neal Foxworth a szomszéd hölgy apja, a hölgy pedig tényleg a
nagymamám?
– Ő mondta ezt?
– Nem. Csak egyik részét, a másik részét John Amos. Ő sok mindent elmesél, azt is elmondta, hogy
Paul apa és Chris apa nem voltak testvérek, anya csak azért hitette ezt el velünk, hogy ne jöjjünk rá,
milyen nagy a bűne. Azt is mondta, hogy az igazi apámat Bartholomew Winslow-nak hívták, és nagy
tűzvészben pusztult el. Anyánk elcsábította.
Elcsábította?! Hosszú, komoly pillantást vetettem az öcsémre.
– Tudod egyáltalán, hogy mit jelent ez a szó?
– Nem, de azt igen, hogy rosszat. Igazán rosszat
– Szereted anyát?
Láttam rajta, hogy habozik. Csak ült kinyújtott lábbal a füvön, és a tornacipőjét bámulta, pedig
gyorsan, gondolkodás nélkül rá kellett volna vágnia, hogy igen.
– Bart, tegyél egy nagy szívességet nekem… és magadnak is! Menj be, és meséld el anyának és
apának, hogy mi bánt! Meg fogják érteni, bármit mondasz is nekik. Tudom, azt hiszed, hogy anya
jobban szeret engem, de ez nem igaz. Tíz gyereknek is elegendő szeretet van benne.
– Tíznek?! – kiáltotta magából kikelve. – Azt akarod mondani, hogy anya másokat is ide akar
hozni? – Felpattant és kínlódva, meg-megtorpanva, mint az igazán öreg ember, akinek nehezére esik
minden mozdulat, elsietett.
Alattomos dolog volt tőlem, nem igazán becsületes, amit csináltam, de úgy éreztem, hallanom kell,
mit mond Bart anyának, amikor kettesben vannak. Anya a hátsó verandán ült, és éppen olvasott,
ölében az alvó Cindyvel. Amikor Bart megjelent, gyorsan lerakta a könyvet, és Cindyt is áttette egy
másik nyugágyba, miközben Bart csak állt, és némán könyörgő tekintettel nézett rá.
Aztán nagy megdöbbenésemre azt kérdezte: – Mi a neved?
– Nagyon jól tudod, hogy mi.
– C-vel kezdődik?
– Hát persze! – Látszott anyán, hogy ő sem érti.
– De… de… – Bart kis időre elakadt. – Ismerek valakit, aki sír, amikor elmégy. Olyan kicsi, mint
én, és az apja, aki már nem szereti, bezárta egy szobába, és más, ijesztő helyekre. Egyszer büntetésből
még a padlásra is felzavarta. A nagy, sötét, rémisztő padlásra, ahol egerek, félelmetes árnyak és
pókok vannak.
Anya annyira meglepődött, hogy szóhoz is alig jutott.
– Ki mondta ezt neked? – kérdezte.
– A mostohaanyjának sötétvörös haja volt, amíg rá nem jött, hogy nem is a felesége, csak a
szeretője az apjának.
Elég távol álltam tőlük, de még így is hallottam, hogyan zihál, kapkod levegő után anya, mintha az a
kisfiú, akit az ölébe ültetett, hirtelen veszedelmessé és ijesztővé vált volna.
– Drágám, ugye nem is tudod, mit jelent az a szó, hogy szerető?
Bart a távolba nézett, miközben válaszolt.
– Volt egy szép, elbűvölő nő, sötét, bronzszínű hajjal, aki még csak nem is ment feleségül az
apjához, és semmit sem törődött azzal, mit csinál a fia, sír-e, vagy esetleg már meg is halt.
Anyának remegett az ajka, de mosolyt erőltetett az arcára.
– Bart, szerintem benned költő lakik. Ahogy ezt mondtad, annak egészen különleges ritmusa volt.
Bart a homlokát ráncolva, komoran csillogó szemmel nézett rá.
– Utálom a költőket, a színészeket, a zenészeket, a táncosokat!
Anya összerázkódott, és meg is értettem, mert engem is megijesztett az öcsém.
– Bart, kérdezek valamit, de őszintén válaszolj. Gondolj arra, hogy bármit mondasz is, nem kapsz
büntetést! Bántottad Clovert?
– Clover elment Nem jön vissza, hogy a kutyaházamban éljen – felelte az öcsém.
Anya ellökte magától, gyorsan felállt, és bement a házba, de eszébe juthatott Cindy, mert
visszafutott érte; és magával vitte. Bármit csinált is azonban, nem nyugtatott meg, mivel láttam Bart
tekintetét.

Bartnak újabb „rohama” volt, utána – mint mindig – gyorsan elfáradt, álmos lett, és vacsora nélkül
ment lefeküdni. Anya jókedvű volt, mosolygott, nevetett, és vidáman készülődött az apa tiszteletére
rendezett ünnepségre, amit azért tartottak, mert megkapta a főorvosi kinevezését. Az ablakból
figyeltem, ahogy apa kézen fogja, és büszkén a kocsihoz vezeti.
Későn, éjjel kettő után jöttek meg. Nem aludtam még, és hallottam, miről beszélgetnek a
nappaliban.
– Chris, egyáltalán nem értem Bartot, ahogy beszél, jár, még a nézését sem. Néha kifejezetten félek
tőle, és ez teljesen beteggé tesz.
– Nyugodj meg, drágám! – felelte apa, gyöngéden átölelve anya vállát. – Eltúlzod a dolgot.
Bartból, ha így folytatja, egyszer még nagy színész lesz.
– Chris, tudom, hogy a magas láz néha kárt tesz a gyerekek agyában. Nem lehetséges, hogy az övé is
megsérült?
– Cathy, Bart nagyon jó eredményt ért el a tesztben. Ne gondolj semmi rosszra, amiért elvégeztettük
vele! Minden gyerekkel, aki magas lázon esik át, megcsináltatjuk. Mit jelenthetett ez?
– De hát Bartnak mindene megvan! Nem úgy nő fel, ahogy mi. Boldognak kellene lennie. Nem
teszünk meg érte mindent, amit csak lehet?
– De igen, csakhogy néha ez sem elég. Minden gyereknek más az igénye. Úgy látszik, bármennyire
igyekszünk, Bartnak nem tudjuk azt nyújtani, amire szüksége van.
Anya, bár mindig kész volt a gyors, azonnali válaszra, ezúttal nem felelt, csak ült csöndben,
miközben arra vártam, hogy folytassák. Apa – ahogy a nyakát megcsókolta – azt szerette volna, ha
hamar lefekszenek, de anya mélyen el volt merülve a gondolataiban. Tekintetét vékony pántokból
készült ezüstszandáljára szögezte, és elmesélte, hogyan halt meg Clover.
– Bart nem lehetett – mondta lassan, mintha önmagát és apát is meg akarta volna győzni erről. –
Valami szadista állatkínzó követhette el… Biztosan emlékszel, az újságok is megírták mit csináltak az
állatkertben. Az egyik biztosan elfogta Clovert… – nem folytatta, hiszen pontosan tudta, milyen ritkán
fordulnak meg idegenek a környékünkön.
– Chris – szólalt meg hosszabb szünet után, még mindig a korábbi, rémült kifejezéssel az arcán –,
Bart ma egészen megdöbbentett. Egy kisfiúról mesélt, akit bezártak a padlásra. Később azt is
elmondta, hogy Malcolmnak hívták. Tudhat róla? Ki mondhatta meg neki a nevét? Nem gondolod,
hogy tud valamit rólunk?
Összerezzentem. Milyen titok volt még azon kívül, amit már tudtam? Megsejtve valami
szörnyűséget, otthagytam a búvóhelyemet, és a szobámba sietve az ágyra vetettem magam. A
csontjaimban éreztem, hogy valami borzalmas dolog lopózik az életünkbe – és Bartnak is nyílván ezt
kellett éreznie.
 A KÍGYÓ

Napsütés és köd kergetőzött egymással, elszórakoztatva egymást. Egyedül ültem a kertben, és hogy
elüssem az időt, a térdemen lévő, vastag vart nézegettem. Apa figyelmeztetett, hogy le ne szedjem,
különben örökre heg marad utána, de ez engem csöppet sem érdekelt. Óvatosan fölfeszítettem a
körmömmel, hogy megnézzem, mi van alatta, de nem láttam mást, csak friss, bármelyik pillanatban
vérezni kész húst.
Az égi mérkőzésben a nap lett a győztes, és éreztem, hogy melegen süt le rám. Szinte hallottam,
hogy forr, sistereg az agyam, és mivel nem akartam, hogy megsüljön, elvonultam az árnyékba.
Akkor meg a fejem kezdett fájni. Erősen az alsó ajkamba haraptam, hogy kiserkenjen belőle a vér.
Nem fájt, de tudtam, hogy később dagadt lesz, anya pedig, ha meglátja, nagyon aggódni fog. Már előre
örültem neki. Aggódnia is kellett azért, hogy mi történik velem.
Valamikor én voltam anya kisfia, akire állandóan figyelt, amíg az a ronda kis vakarcs el nem lopta
a helyemet. Kis idő hiányzott, hogy anya és Jory visszajöjjenek a balettről. Más nem érdekelte őket,
csak a tánc és Cindy. Én viszony tudtam, hogy az életben a legfontosabb, az egyetlen, ami igazán
számít, a pénz. Akinek sok van, annak már gondolnia sem kell arra, hogy szüksége lenne rá, vagy,
hogy hogyan szerezze meg. John Amostól és Malcolm könyvéből tanultam ezt.
– Bart – szólalt meg mögöttem váratlanul Emma. – Sajnálom, hogy le kellett mondanod a
disneylandi utazásról. Hogy kárpótoljalak kicsit, sütöttem egy születésnapi tortát, csak neked. – A
háta mögül kis, kerek, csokoládémázzal bevonj tortát húzott elő, egyetlen gyertyával a közepén. Nem
egyéves voltam! Meglendítettem a karom, és kivertem a kezéből a tortát, ami rögtön szét is lapult a
földön. Emma felsikoltott, és ahogy elhátrált, láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja
magát.
– Ez nem volt szép tőled – mondta elkeseredett hangon. – Miért kell mindig olyan rondán
viselkedned, Bart? Mást sem teszünk, csak megpróbálunk a kedvedben járni.
Kiöltöttem rá a nyelvem, mire nagyot sóhajtott, és otthagyott.
Később ismét megjelent, azzal a nyamvadt csöppséggel a karján. Nem volt a húgom, és nem is
akartam, hogy húgom legyen. Elbújtam egy fa mögé, és onnan figyeltem őket. Emma a műanyag
medencébe rakta Cindyt, aki rögtön csapkodni kezdett, fröcskölte maga körül a sekély vizet. Ostoba,
ostoba, ostoba… Még úszni sem tud! Emma persze nevetett, és tapsolt neki, amikor én még fejen állni
is tudtam. Ha én ültem volna abban a medencében, és csapkodtam, rugdostam volna a vizet, nekem
biztosan nem örült volna.
Vártam, hogy elmenjen, de a medence mellé húzott egy széket, leült rá, és zöldborsót kezdett
fejteni. Pakk, pakk, pakk – hullottak a kis zöld gömböcskék a kék zománcos tálba.
– Ez az, kincsem! – biztatta Emma Cindyt. – Rugdoss csak a csöpp lábaddal, csapkodd a vizet,
dolgoztasd a drága kis karod, hogy erős legyél, és megtanulj úszni!
Figyeltem őket, és vártam türelmesen, tudva, hogy minden egyes borsókoppanás közelebb hozza a
pillanatot, amikor Emma végre feláll, és visszamegy a konyhába. Cindy akkor egyedül lesz. Teljesen
egyedül. És nem tud úszni. A madárra vadászó macskák kushadtak le annyira, mint én. Sajnáltam,
hogy nincs farkam, amivel csapkodni tudtam volna.
Az utolsó zöld borsószem is belehullott a tálba, és Emma felállt. Minden izmomat megfeszítettem,
de abban a pillanatban megérkezett anya, és piros kocsijával bekanyarodott a garázs elé, Emma pedig
ott maradt, hogy üdvözölje őket. Elsőként Jory jött keresztül a füvön.
– Hello, Emma! – köszönt jó hangosan. – Mi lesz vacsorára?
– Mindegy, hogy mi, te befalod – felelte Emma, aki csupa mosoly lett, mihelyt meglátta a bátyámat,
az ő csinos kis drágáját. Vele bezzeg egészen másképp bánt, mint velem. – Ami pedig Bartot illeti –
folytatta –, előre tudom, hogy utálni fogja a zöldborsót, a gulyást, az ürücombot és a desszertet. Isten a
tanúm, milyen nehéz annak a gyereknek a kedvében járni
Anya megállt, és beszélgetni kezdett Emmával, mintha nem is szolgáló lett volna, aztán Cindyhez
futott, és úgy összecsókolta, összeölelgette, mintha tíz éve nem látta volna a kis hülyét.
– Anya – fuvolázta Jory –, miért nem veszünk fürdőruhát, és ülünk be Cindy mellé a medencébe?
– Na, lássuk, ki a fürgébb! – mondta anya, és mint a kölykök, együtt futottak be a házba.
– Légy jó kislány, játssz szépen a gumikacsáddal és a hajóddal! – mondta Emma Cindynek. –
Mindjárt visszajövök.
Fölemeltem kicsit a fejem, körülnéztem, aztán szorosan a földhöz lapulva kúszni kezdtem. Az a
nyamvadt meg felállt a medencében, és lehúzta a fürdőruháját. Anyaszült pucéran, szemtelenül felém
dobta a vizes holmit, aztán nevetve incselkedett velem, kínozva meztelen húsának a látványával. Egy
idő után, mintha elégedetlen lett volna azzal, ahogyan reagáltam, visszaült a sekély vízbe, és
titokzatos, halvány mosollyal a szája szögletében nézegetni kezdte magát. Romlott! Szégyentelen!
Képes volt a pucérságát mutogatni nekem.
Az anyának a kötelessége megtanítani a lányát arra, hogy erkölcsös, jól nevelt, szerény legyen.
Anyám azonban éppen olyan volt, mint Corrine, akiről John Amos azt mondta, hogy gyönge volt, és
soha nem büntette elég szigorúan a gyerekeit.
– Igen, Bart, a nagyanyád elrontotta a gyerekeit, akik most bűnben élnek, nem törődve az Úrral, és
az ő erkölcsi parancsaival!
Éreztem, hogy meg kell tanítanom Cindynek, mi a szemérem és a szerénység. Tovább kúsztam
feléje, és láttam, hogy végre sikerült fölkeltenem a figyelmét. A szeme nagyra nőtt, duzzadt, vörös
ajkai szétnyíltak. Először örült, mert azt hitte, végre hajlandó leszek betársulni az ostoba, gyerekes
játékába, de aztán rájöhetett valamire, mert a tekintete ijedtté vált. Megmerevedett, és a gonosz kígyó
pillantásától reszkető, rémült nyuszira emlékeztetett. Kígyó. Sokkal érdekesebb kígyónak lenni, mint
macskának. Kígyónak, amelyik az Édenkertben végre megteszi Évával azt, amit már régen meg kellett
volna tenni. Menj, mondta az Úr, meglátva a meztelen Évát, takarodj az Édenből, és kövezzen meg a
világ!
Sziszegve, a nyelvemet öltögetve kúsztam egyre közelebb hozzá. Az Úr szavát hallottam, és
engedelmeskedtem neki. Büntetni nem hajlandó, romlott anya tett azzá, aki voltam, ádáz kígyóvá,
teljesíteni akartam az Úr parancsát még akkor is, ha nem is egészen értettem egyet vele.
Az akaratomat megfeszítve igyekeztem kicsivé, lapossá, hüllőszerűvé változtatni a fejem. Cindy
könnytől csillogó, hatalmas, rémült szemekkel – sikoltozva próbált átmászni a kerek medence
peremén.
A víz nem volt olyan mély, hogy elsüllyedhetett volna benne, különben Emma ott sem hagyta volna.
 De… ha Brazília őserdeiből elszabadul a hatalmas boa constrictor, miféle esélye lehet vele
szemben egy kétévesnek?
Átvetettem magam a medence peremén, és hangosan beletoccsantam a vízbe.
– Barrtie! – kiabált rémülten. – Menj innen, Barrtie!
– Sssssz… Sssssz! – sziszegtem, hosszabb „sz”-t mondva még John Amosnál is. Apró, pucér teste
köré tekeredtem, a hóna alá dugva, a vállába akasztottam a lábamat, és kezdtem lehúzni a víz alá.
Nem fulladt volna meg, ahhoz nem volt elég mély a víz, de megérdemelte, hogy az Úr, aki mindent lát
fentről, figyelmeztesse, mert bűnt cselekedett. Láttam a tévében, hogyan tátják szélesre a szájukat a
dzsungelben élő, hatalmas kígyók, megpróbáltam én is akkorára nyitni a magamét, hogy egészben
lenyelhessem Cindyt.
Anélkül azonban, hogy számítottam volna rá, ott termett egy másik kígyó, és rám vetette magát.
Felkiáltottam, és elengedtem Cindyt, hogy védekezni tudjak, nehogy elsüllyedjek vagy elevenen
megegyenek! Miért feledkeztél meg rólam, Uram?
– Mi az ördögöt csinálsz?! – üvöltötte a dühtől kivörösödve Jory, és úgy megrázott, hogy a fejem
előre-hátra imbolygott. – Figyeltelek, ahogy kúsztál, csak azért nem avatkoztam közbe, mert meg
akartam tudni, mire készülsz. Bart… bele akartad fojtani Cindyt a medencébe?
– Nem! – feleltem levegő után kapkodva. – Csak meg akartam büntetni egy kicsit
– Hát persze! Egy kicsit, ahogy Clovert is!
– Nem csináltam semmit Cloverrel. Almának is gondját viselem. Nem vagyok rossz fiú… nem,
nem, nem!
– Miért bőgsz akkor, ha olyan ártatlan vagy? Te ölted meg! Láttam a szemedből!
Ádáz pillantást vetettem Joryra, és közben éreztem, hogy kegyetlen düh kerít a hatalmába.
– Utálsz engem! Tudom, hogy utálsz! – kiáltottam, és előrevetődve meg akartam ütni, de nem
sikerült. Lehajtottam a fejem, hátráltam pár lépést, és nekirohantam, pontosan a hasának. Elesett,
hátrabucskázott, és felüvöltött a fájdalomtól Mielőtt meg tudott volna ölni, gyorsan belerúgtam, de
nem számítottam rá, hogy pontosan ott fogom eltalálni. Soha nem tudtam igazán jól célozni. Úúúú…
tudtam, hogy rettenetesen fájhat neki.
– Nem tisztességes a lágyékra rúgni – nyögte, és olyan sápadt volt az arca, hogy azt hittem, rögtön
elájul. – Ez piszkos módszer, Bart! És szabálytalan is.
Miközben verekedtünk, Cindy magához tért annyira, hogy ki tudjon mászni a medencéből, és
torkaszakadtából üvöltve a ház felé futott,
– Romlott, gonosz kislány! – kiáltottam. – Csak miatta történt! Egyedül ő a hibás!
Fehér kötényben, könyékig lisztes karral Emma futva jött ki a hátsó ajtón a házból. Szorosan a
nyomában ott volt anya is a csöppnyi, kék bikinijében.
– Mit csináltál, Bart?! – kiáltott rám, és előbb Cindyt kapta fel, csak aztán nyúlt a törülközőért,
amit Emma, rémületében, kiejtett a kezéből
– Anyu! – szipogott Cindy. – Nagy kígyó jött… nagy kígyó!
Nahát! Rájött, hogy ki vagyok. Mégsem volt olyan ostoba, mint amilyennek első ránézésre látszott.
Anya ráterítette a törülközőt, letette a földre, és éppen abban a pillanatban nézett rám, amikor
meglendítettem a lábam, hogy belerúgjak Joryba, aki aztán összegörnyedt a fájdalomtól.
 – Bart! Ha még egyszer bele mersz rúgni Joryba, nagyon megbánod!
Emma gyűlölködve pillantott rám, én pedig hol az egyikre, hol a másikra néztem. Mindenki utált, és
örültek volna, ha halva látnak.
Jory fájdalmas arccal megpróbált föltápászkodni, és már közel sem volt olyan kecses, mint
általában. Ugyanolyan idétlenül mozgott, mint én, és jóképű sem volt, de ahhoz azért maradt ereje,
hogy rám üvöltsön: – Őrült vagy, Bart! Megveszekedett őrült!
– Bart, ne merd hozzávágni a bátyádhoz azt a követ! – sikoltotta anya, amikor meglátta, hogy
felkapok egy jókora kavicsot
– Utálatos kölyök! Ne merd elhajítani! – rikácsolta Emma is.
Megpördültem, és nekirontottam, hogy ököllel jól elagyabugyáljam.
– Ne merj veszekedni velem! – kiáltottam rá. – Nem vagyok utálatos! Nem vagyok rossz!
Anya ugrott oda hozzám, elkapott, és a földre lökött.
– Ne merészelj még egyszer kőhöz nyúlni, vagy ököllel támadni egy nőre – ordított rám magából
kikelve, és rám nehezedve a földhöz szögezte a vállam.
Fékezhetetlen düh vett rajtam erőt, olyannak láttam, mint bármelyik, csábos domborulatokkal
rendelkező, agyafúrt praktikákat alkalmazó nőt. Malcolm jól ismerte, és le is írta őket a naplójában,
hogyan kalapálta volna a legszívesebben laposra mindegyikük mellét. Megpróbáltam ádáz gyűlöletét
a tekintetembe varázsolni – és sikerült. Anya, miközben továbbra is lenyomva tartott, reszketni
kezdett.
– Mi van veled, Bart? Azt sem tudod, hogy mit cselekszel Egészen ki vagy fordulva magadból.
Először csak vicsorítottam rá, mintha belé akarnék harapni, aztán meg is próbáltam, mire többször
is pofon ütött, amitől sírni kezdtem.
– Menj fel a padlásra, és maradj ott, Bart Sheffield, amíg érted nem megyek, és el nem döntöm, mit
csináljak veled, hogy megint normális légy!
Ijesztőnek éreztem a padlást. Leültem az egyik kiságy szélére, és vártam, hogy feljöjjön. Addig még
egyszer sem zárt be. Néhányszor elfenekelt – azt is csak ritkán – büntetésként… de most rászánta
magát arra, hogy azt tegye velem, amit Malcolmmal tettek. Egészen olyan voltam már, mint Malcolm.
Hosszú idő múlva nyílt a padlásajtó, és hallottam, amint felfelé jön a meredek, keskeny lépcsőn. A
száját szigorúan összeszorítva megállt fölöttem, és merőn bámult, kényszerítve arra, hogy én is
ránézzek. Addig el sem tudtam képzelni, hogy képes úgy nézni.
– Told le a nadrágodat, Bart!
– Nem!
– Csináld, amit mondtam, különben még szigorúbb büntetést kapsz!
– Nem! Nem bánthatsz! Ha egy ujjal is hozzám mersz érni, megvárom, amíg elmégy a
balettiskoládba, aztán elkapom Cindyt! Emma sem fog tudni megállítani! Ezerszer gyorsabb vagyok
nála, a rendőrök pedig nem zárnak börtönbe, mert még kiskorú vagyok!
– Bart, kezdem elveszíteni a türelmemet!
– Nem az lesz az egyetlen, amit elveszítesz, ha megütsz! – kiáltottam.
Egy méterre állhatott tőlem, amikor sápadt, karcsú kezét a torkához kapta, és halkan azt mondta: –
Istenem… – A sóhajtásnál alig volt erősebb a hangja. – Gondolhattam volna, hogy aki olyan
körülmények között fogant, abból ez lesz. Bocsásd meg nekem, Bart, hogy szörnyeteg lett a fiad!
Szörnyeteg? Valóban szörnyeteg lettem volna?
Nem! Ő volt a szörnyeteg! Pontosan azt csinálta velem, amit Malcolmmal tett az anyja. Őt is miatta
zárták be a padlásra, és büntették meg. Utáltam, rettenetesen utáltam, ugyanúgy, ahogyan korábban
szerettem.
– Utállak, anya! – kiáltottam rá. – Remélem, hogy minél előbb meg fogsz halni!
Annyira megdöbbent attól, amit mondtam, hogy először könnyekkel a szemében hátrálni kezdett,
aztán megfordult, és elszaladt. Mielőtt azonban lefutott volna a lépcsőn, még rám zárta az ajtót, és ott
hagyott a fülledt, levegőtlen padláson, amit gyűlöltem, és amitől féltem is. De csak erősebbé és
félelmetesebbé tett, olyanná, mint Malcolm. Tudtam, hogy egyszer még meg fog fizetni a
gonoszságáért. Meg akartam fizettetni vele, amit velem tett, miközben jó akartam lenni, és csak arra
vágytam, hogy picivel jobban szeressen, mint Cindyt vagy Joryt. Leültem, és keservesen sírni
kezdtem. Soha, semmi sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna.
Végül is apa verte el a meztelen fenekemet, miután hazajött, és elmesélték neki, mi történt. Nagyon
tetszett, hogy olyan erős volt, és nem törődött vele, bárhogy könyörögtem és esdekeltem is.
– Éreztél egyáltalán valamit? – kérdezte, miután a végére jutott, és már felhúztam a nadrágomat.
– Nem – feleltem mosolyogva. – Ahhoz, hogy fájjon, el kellene törnöd a csontomat, és akkor
börtönbe zárnának gyermekkínzásért.
Szép kék szemét rám szögezve, alaposan megnézett magának.
– Azt hiszed, hogy te vagy a legkiválóbb közöttünk? – kérdezte nyugodt, megfontolt hangon. – Úgy
gondolod, hogy mivel kicsi vagy, rád nem vonatkozik semmiféle szabály, de ebben nagyon tévedsz,
Bart. Civilizált környezetben élünk, ahol mindenkinek be kell tartania a szabályokat. Senki nem
mentesül ez alól, még az elnök sem. Egy gyerek számára pedig az a legrosszabb büntetés, ha bezárják,
és nem mászkálhat szabadon, úgy, ahogy a kedve tartja. – Elkomorult, és szomorú hangon hozzátette: –
Megrázó élmény ez annak, akivel megtörténik.
Nem válaszoltam semmit, így hát folytatta: – Édesanyáddal úgy döntöttünk, hogy nem tűrjük tovább
a viselkedésedet. Ezért, mihelyt el tudom intézni, naponta pszichiáterhez fogsz járni. Ha
rákényszerülünk, ha továbbra sem változol meg, az orvosok fognak megtanítani a normális
viselkedésre.
– Ezt nem tehetitek! – kiáltottam, megrémülve attól, hogy valami hülye életem végéig rács mögé
talál dugni. – Ha kényszeríteni próbáltok, megölöm magam!
Komoran nézett rám, és azt mondta: – Te nem fogod megölni magadat, Bart! Ne gondold, hogy
fölébe tudsz kerekedni anyádnak, vagy nekem! Nagyobb, súlyosabb akadályokat is legyőztünk már,
mint amilyet egy tízéves kölyök jelenthet. Ezt jól jegyezd meg!
Később, amikor már az ágyamban voltam, hallottam, hogy anya és apa kiabál egymással, de olyan
hangosan, ahogy soha azelőtt.
– Miért zavartad fel Bartot a padlásra, Catherine? Muszáj volt ezt tenned? Nem mondhattad volna
neki csupán azt, hogy menjen a szobájába, és ott várja meg, amíg hazajövök?
– Nem! A szobájában jól érzi magát. Mindene megvan, amitől kellemesnek találhatja, a padlás
viszont, gondolom, tudod, csöppet sem kellemes. Azt tettem, amit tennem kellett!
– Amit tenned kellett? Tisztában vagy azzal, hogy kire hasonlítottál, ahogy ezt mondtad?
 – Igen – felelte jéghideg hangon anya. – Nem azt mondogattam eddig is, hogy olyan vagyok –
undorító szuka, aki csak magával törődik?

Másnap elvittek a diligyógyászhoz, leültettek egy székre, és rám szóltak, hogy maradjak nyugton.
Ők is ott ültek velem, amíg csak be nem hívtak bennünket az orvoshoz, aki nő volt. Legalább férfit
választottak volna. Rögtön megutáltam, mert a haja fényes és fekete volt, mint Madame Marisháé
fiatal korában, amikor még engedte, hogy lefényképezzék. Fehér blúza erősen kidomborodott elöl,
úgyhogy kénytelen voltam elfordítani róla a tekintetemet
– Dr. Sheffield, legyenek szívesek, várjanak odakint! Majd később beszélgetünk.
Néztem, amint a szüleim kimentek, és soha nem éreztem még olyan magányosnak magamat, mint
amikor az a nő visszafordult hozzám, és gonosz gondolatait elrejtő, kedves pillantást vetett rám.
– Nem jól érzed itt magad, ugye? – kérdezte, de nem akartam megadni neki azt, az elégtételt, hogy
eláruljam, tisztán hallottam, amit mondott. – Dr. Mary Obennan vagyok.
Na és aztán?
– Van ott néhány játék az asztalon… válassz nyugodtan közülük!
Játékok…! Nem voltam én csecsemő. Ránéztem, mire elfordult, én pedig tudtam, hogy bár nem
akarja kimutatni, kellemetlenül érzi magát.
– A szüleid azt mesélték, hogy szeretsz elképzelni magadnak különböző dolgokat. Azért csinálod,
mert nincs elég játszótársad?
Egy sem volt, de arról szó sem lehetett, hogy ezt eláruljam annak a hülyének. Nem akartam
megmondani neki, hogy John Amos a legjobb barátom. Valamikor a nagymamám volt az, de elárult
– Bart, nyugodtan ülhetsz itt némán, ameddig akarsz, de csak azt éred el vele, hogy fájdalmat
okozol azoknak, akik a világon a legjobban szeretnek, és legfőképp magadnak. A szüleid azért hoztak
ide, mert segíteni szeretnének rajtad, de ahhoz a te közreműködésedre is szükség van. Meséld el
nekem, hogy elégedett vagy-e, esetleg csalódott, és egyáltalán, milyennek érzed az életed!
Nem mondtam se igent, se nemet. Nem mondtam semmit, és nem engedtem, hogy szóra bírjon. Erre
olyasmiről kezdett beszélni, hogy vannak emberek, akik teljesen bezárkóznak, és hogy ez érzelmileg
milyen ártalmas nekik. Olyan voltam, mint az ablaküveg, amin sűrűn koppantak az esőcseppek – a
szavai.
– Utálod édesanyádat és édesapádat?
Nem válaszolok.
– A testvéredet, Joryt, szereted?
Joryval nem volt bajom. Persze még jobb lett volna, ha nálam is ügyetlenebb és utálatosabb.
– A fogadott húgod, Cindy… róla mi a véleményed?
A tekintetem talán elárult valamit, mert gyorsan felírt néhány sort a jegyzettömbjére.
– Bart – mondta a tollát félrerakva, és anyáskodó, kedves arcot vágva –, ha nem leszel hajlandó
együttműködni, nem tehetünk mást, mint hogy beviszünk a kórházba, ahol az orvosok megpróbálnak
majd segíteni, hogy ismét uralkodni tudj az érzelmeiden. Nem fognak rosszul bánni veled, de olyan jól
sem fogod érezni magadat, mint otthon. Nem lesz saját szobád, nem lesznek ott a holmijaid, és a
szüleid is csak hetente egyszer, egy órára mehetnek be hozzád. Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha
összeszednéd magad, és megpróbálnál másképp viselkedni, még mielőtt elfajulnának a dolgok? Mi
volt az, amitől egészen más lettél, mint tavaly nyáron voltál?
Nem akartam, hogy bolondokházába zárjanak, egy csomó, nálam nagyobb és utálatosabb őrült
mellé, és ne mehessek többé John Amoshoz és Almához.
Azon törtem a fejem, mit tehetnék, és eszembe jutott Malcolm naplója. Ő mindig elhitette másokkal,
hogy egyetért velük, elfogadja, amit mondának, és közben ment nyugodtan a saját feje után.
Sírni kezdtem, arról beszélni, mennyire sajnálok mindent, és tulajdonképpen még komolyan is
gondoltam azt, amit mondtam.
– Anya miatt van… jobban szereti Joryt, mint engem. Cindyt is jobban szereti. Nekem nincs
senkim, és én ezt utálom.
Jó sokat beszéltem még, és miután befejeztem, azt mondta a szüleimnek, hogy legalább egy évig, de
az is lehet, hogy tovább járnom kell hozzá.
– Nagyon zavart, elbizonytalanodott kisfiú – közölte, és mosolyogva anya vállára tette a kezét. –
Ne vádolja magát! Bartban nagyon erős az önutálatra való hajlam, és bár úgy tűnik, hogy nem szereti
magát, mert szerinte nem törődik vele eleget, önmagát még jobban utálja. Ezért azt hiszi, hogy bárki,
aki őt szereti, bolond. Bárhogy vesszük is, ez bizony betegség, ugyanolyan reálisan létezik, mint
bármilyen testi baj, sőt talán még rosszabb is azoknál, mert Bart képtelen megtalálni önmagát.
Úgy tettem, mintha valami mással lennék elfoglalva, de közben minden szavát hallottam, és nagyon
meglepődtem azon, amit mondott.
– Szereti magát, Mrs. Sheffield, már-már nem is evilági, vallásos imádattal. Azt várja magától,
hogy tökéletes legyen, és úgy érzi, hogy nem méltó a maga figyelmére és szeretetére. Paradox módon
mégis arra vágyik, hogy figyeljen rá, és a legkiválóbb gyerekének tartsa.
– Én ezt nem értem – válaszolta anya, ültében apa vállára hajtva a fejét. – Hogyan szerethet és
akarhat bántani egyszerre?
– Az emberi jellem nagyon összetett, és a maguk fia is rendkívül bonyolult egyéniség. Jó és rossz
harcol benne. Öntudatlanul érzi ezt a küzdelmet, és nagyon különös megoldást talált a problémája
megoldására. Énjének rosszabbik oldalát egy Malcolm nevű öregemberrel azonosítja, egyikével
azoknak a kitalált személyeknek, akik arra kellenek neki, hogy békében élhessen magával.
A szüleim tágra nyílt szemmel hallgatták, és teljesen tehetetlennek látszottak.
Órákkal később, az esti imádság előtt végiglopóztam a folyosón, és megálltam az ajtajuk előtt
hallgatózni. Éppen anya beszélt: – Olyan, mintha örökre be lennénk zárva a padlásra, és soha nem
tudnánk szabadulni.
Mi köze volt a padlásnak Malcolmhoz és hozzám? Azért beszélt róla, mert mindkettőnket oda
küldtek büntetésből?
Négykézláb visszamásztam a szobámba, ágyba bújtam, és csak feküdtem csöndben, félve magamtól
és a „tudatalattimtól”.
A párnám alatt ott volt azonban Malcolm naplója, amit állandóan olvastam, hogy erősebbé és még
agyafúrtabbá váljak.
 SŰRŰSÖDŐ SÖTÉTSÉG

Másnap este a nappaliban voltunk, anya és apa a tűz előtt ült, amit nagyon szerettem. Mivel
nemigen szóltam hozzájuk, teljesen el is feledkeztek rólam, és én lekuporodtam az ajtó mellé,
remélve, hogy nem vesznek észre, és azt hiszik, már rég elmentem aludni, ahogy kellett volna. Rosszul
éreztem magam attól, hogy szándékosan becsapom őket, de úgy gondoltam, a biztos rossz is jobb, mint
a puszta találgatás.
Anya hangját hallottam, eleinte nem beszélt semmi különösebbről, de aztán megemlítette a dr.
Oberman-nál tett látogatást.
– Bart utál engem, Chris – mondta –, de utál téged, Joryt és Cindyt is. Emma is rajta van a listáján,
de én vagyok az, akit a legjobban gyűlöl. Képtelen megbocsátani, hogy nem egyedül őt szeretem. –
Apa közelebb húzta magához, a mellére vonta a fejét, és úgy beszélgettek tovább. Amikor
megemlítették, hogy be kellene nézniük Barthoz, ellenőrizni, hogy a szobájában van-e, gyorsan
behúzódtam a gardróbba, hogy észre ne vegyenek.
– Vacsorázott? – kérdezte apa,
– Nem – felelte anya halkan, mintha csak nem akarta volna, hogy Bart fölébredjen. Bart azonban
megérezhette a közelségüket, fölébredt, és kedves köszöntésükre egyetlen szóval sem válaszolva
kiment utánuk az ebédlőbe. A vacsorát minden tízévesnek meg kell ennie akkor is, ha csak komoran ül
az asztalnál, és nem hajlandó ránézni senkire.
Rettenetesen kényszeredett hangulatú étkezés volt, senki nem érezte jól magát. Senkinek sem volt
étvágya, Cindy csak nyűgösködött, és Emma sem szólt egy szót sem, csak végezte némán a dolgát. A
szél egyik pillanatról a másikra elállt, és hirtelen hideg, néma csönd telepedett ránk, amiről
önkéntelenül is a Bart által gyakran emlegetett sír jutott eszembe.
Azon gondolkodtam, hogyan fogja rákényszeríteni Bartot anya és apa, hogy eljárjon dr.
Obermanhoz. Hogyan tudja bárki is rávenni, hogy beszéljen, amikor olyan átkozottul makacs? Apának
különben sem igen juthatott rá ideje, annyira lekötötték a betegei. Hogy állandóan velük foglalkozott,
Bartban csak azt az érzést erősítette, hogy semmit sem számít
– Megyek lefeküdni – mondta kis idő múlva komoran.
Anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, felállt az asztaltól, és kiment az ebédlőből. Mi ott
maradtunk, és mozdulatlanul ültünk tovább, mintha Bart mindannyiunkat megbabonázott volna.
– Egészen kifordult magából – törte meg apa a csöndet. – Annyira nyugtalanítja valami, hogy még
enni sem képes. Muszáj kiderítenünk, mi az.
– Anya – mondtam –, azt hiszem, sokat számítana, ha most este Barthoz mennél be először, hosszú
ideig ülnél mellette, és hozzám vagy Cindyhez be sem jönnél.
Hosszan, csodálkozva nézett rám, mintha nem hitte volna, hogy a megoldás ilyen egyszerű, de apa
egyetértett, és azt mondta, hogy semmiképpen sem árthat, ha megfogadja a tanácsomat.
Barton egyből észre lehetett venni, hogy csupán tetteti az alvást. Halkan kimentem a szobájából, és
megálltunk apával a folyosón, ahol nem vehetett észre bennünket. Felkészültem, hogy abban a
pillanatban ugorjak, és megvédjem anyát, mihelyt Bart nekitámad, de apa megnyugtatóan a vállamra
rakta a kezét, és halkan azt súgta: – Csak gyerek, Jory, nagyon összezavarodott gyerek. Kisebb, mint
általában a tízévesek, soványabb is a kortársainál, és lehet, hogy ez is fokozza a bajt. Bartnak több
gondot okoz a növekedés, mint a legtöbb fiúnak.
Feszülten vártam, hogy mondjon még valamit, és mivel nem szólt, megjegyeztem: – Furcsa, hogy
mennyire hiányzik belőle minden kecsesség, pedig anyától aztán lett volná mit örökölnie.
Anyát kezdtem figyelni, aki mozdulatlanul állt a mozdulatlanul alvó Bart fölött – már ha valóban
aludt. Pár perc múlva hirtelen sarkon fordult, kisietett a szobából, és különös, vad kifejezéssel az
arcán azt mondta apának: – Félek tőle. Chris! Menj be hozzá te! Ha felébred, és rám kiabál, ahogy
korábban tette, pofon vágom. Nem fogom tudni megállni, hogy be ne zárjam a gardróbszobába vagy a
padlásra. – Rémülten a szája elé kapta mindkét kezét. – Ezt nem mondtam komolyan – suttogta halkan,
elkeseredetten.
– Persze hogy nem. Remélem, meg sem hallotta. Cathy, jobb, ha most beveszel két aszpirint, és
lefekszel, én meg ágyba dugom Bartot és Joryt – mondta apa, és hatalmas mosolyt küldött felém, amit
én rögtön viszonoztam. A szertartás a mi esetünkben abból állt, hogy jókorákat beszélgettünk…
elmondta, ő hogyan oldaná meg azokat a problémákat, amikkel szembekerültem. Bizalmas, férfiak
közötti beszélgetések voltak ezek, amikről a nőknek nem kellett tudniuk.
Apának volt bátorsága odamenni az ágyhoz, és óvatosan leülni mellé. Bart mindig is éberen aludt,
és most – mivel apa lenyomta mellette az ágyat, kicsit még oldalra is csúszott, amitől még én is, aki
úgy aludtam, mint a bunda, felébredtem volna.
Óvatosan közelebb léptem, hogy lássam, valóban csak tetteti-e magát Bart, vagy tényleg alszik.
Lezárt szemhéja időnként megrebbent, mintha a szeme, borzalmasat látva, ide-oda ugrált volna.
– Bart… ébredj!
Úgy ugrott fel, mintha ágyút sütöttek volna el a füle mellett, és riadt, csodálkozó tekintettel meredt
apára.
– Még csak nyolc óra van, fiam! Emma sütött egy citromtortát, és berakta a hűtőszekrénybe. Ne
mondd, hogy nem ennél belőle szívesen egy szeletet! Nagyon szép este van. A te korodban én
leginkább alkonyatkor szerettem a kertben játszani. Bújócskázni…
Bart úgy nézett apára, mintha idegen, érthetetlen nyelven beszélt volna.
– Gyere, ne gubbassz itt egyedül! Szeretlek, és édesanyád is nagyon szeret! Nem számít, hogy, néha
kissé ügyetlen vagy. A szeretet és a megbecsülés sokkal fontosabb. Ne tettesd tovább magadat
másnak, mint aki vagy! Nem kell különleges csodalénnyé válnod, számunkra anélkül is különleges
vagy.
Bart nem válaszolt, csak némán, ellenségesen bámult apára. Apa miért nem látott át rajta, ugyanúgy,
mint én? Elképzelhető, hogy olyan okos ember, mint ő, vakká válik, ha a fiáról van szó? Kinyitotta-e
vajon a szemét Bart, és meglátta-e benne anya a gyűlöletet? Sokszor jóval többet észrevett, mint apa,
hiába nem volt orvos.
– Már majdnem vége a nyárnak, Bart, és a citromtortát is mások fogják megenni. Ha ma
elmulasztod, holnap talán már késő, hiába szeretnéd.
Miért bánt olyan kedvesen vele, amikor Bart szinte felnyársalta a szemével?
Miután apa elfordult tőle, hogy kijöjjön, ő is fölkelt, és elindult utána a hátsó teraszra. Pár lépés
után azonban nekilendült, előrerohant, és a lépcső tetején szembefordulva azt kiabálta: – Te nem vagy
az apám, ne is akarj becsapni! Utálsz, és azt kívánod, bárcsak meghalnék!
 Apa nehézkesen, fáradtan leült, nem messze anyától, aki éppen Cindyt dajkálta, Bart pedig
letelepedett a kerti hintára, de nem lökte meg magát, csak markolta erősen a kötelet, mintha attól félt
volna, hogy bármelyik pillanatban leeshet.
Mindannyian ettünk egy szeletet Emma nagyszerű citromtortájából, kivéve Bartot, aki csak ült
némán, és nem hagyta, hogy közelebb csalogassuk. Majd apa felállt, és közölte, hogy be kell mennie a
kórházba, megnézni az egyik betegét. Aggódva nézett Bartra, és szelíden odaszólt anyának: – Ne
nyugtalankodj, drágám, ne légy olyan ideges! Gyorsan megjövök. Az is lehet, hogy nem Mary
Oberman a legmegfelelőbb pszichiáter Bart számára. Úgy látom, nagyon ellenségesen viselkedik a
nőkkel szemben. Keresek számára másik orvost, egy férfit. – Lehajolt, megcsókolta anyát. Mélyen
egymás szemébe néztek, és én nagyon szerettem volna tudni, mit látnak. – Szeretlek, Cathy! Nagyon
kérlek, ne aggódj! Minden rendbe jön, túléljük ezt is.
– Igen – felelte lehangoltan, gyors pillantást vetve Bartra anya –, de akkor is nagyon aggódom Bart
miatt… Annyira zavartnak látszik.
– Valóban az – felelte nyugodt hangon apa, miután hosszan, alaposan ő is megnézte magának az
öcsémet. – Bart is túlélő. Figyeld meg, milyen elszántan kapaszkodik a kötélbe, pedig fél méterre
sincs a földtől! Egyszerűen nem bízik, nem hisz magában. Valószínűleg erőt akar gyűjteni, hogy
idősebbnek, bölcsebbnek képzeli magát. Mássá szeretne válni, hogy biztonságban érezze magát,
tízévesként nem találja a helyét a világban. A mi dolgunk, hogy találjunk valakit, aki tud rajta segíteni,
bármilyen nehéznek is tűnjön ez.
– Vezess óvatosan! – figyelmeztette anya búcsúzóul, mint mindig, és ellágyultan nézett utána,
amikor elhajtott.
Hiába szántam el magam, hogy ott maradok, és ha kell, megvédem anyát és Cindyt, egyre álmosabb
lettem. Valahányszor Bartra néztem, láttam, hogy sötét szeme a semmibe mered, miközben enyhén
ringatja magát a hintán, nem erősebben, mintha a szél tette volna.
– Megyek, Jory, lefektetem Cindyt – szólt anya, és Bartnak is odakiáltotta: – Ideje aludni… pár
perc, és bemegyek hozzád. Moss fogat, arcot, kezet! Egy szelet tortát elraktunk neked, megeheted,
mielőtt fogat mosnál.
Bart nem válaszolt, csak nehézkesen leszállt a hintáról, de nem indult el rögtön, hanem
elgondolkodva a meztelen lábát, a kezét nézegette, majd a pizsamáját gyűrögetve a felhőket és a távoli
hegyeket kezdte bámulni.
Miután bejött, céltalanul mászkálni kezdett a szobában, a legkülönbözőbb tárgyakat fölemelgetve,
mindegyiket sokáig forgatva a kezében, mielőtt visszarakta volna a helyére. A velencei üvegből
készült vitorlás hajó különösen lekötötte a figyelmét, míg észrevett egy kecses pózba merevedett
balerinát ábrázoló porcelánfigurát. Régi darab volt, még anya vette dr. Paulnak, miután feleségül ment
hozzá, és a kis táncosnő olyan volt, amilyen anya lehetett egészen fiatal korában.
Bart óvatosan fölemelte a kis alakot, megfordította, és tanulmányozni kezdte az aljára nyomtatott
szöveget Én is láttam korábban, és tudtam, hogy Limoges van ráírva. Az öcsém ujjai a középen
kettéválasztott szőke hajhoz értek, amibe egy szál vérvörös rózsa volt tűzve, aztán szétnyíltak, és
szándékosan elengedték a nippet.
A porcelánfigura a csupasz padlóra esett, és ezernyi darabra tört. Egyből ugrottam, remélve, hogy
még össze tudom ragasztani őket, és anya nem veszi észre, mi történt, de Bart megelőzött. Meztelen
lábbal rátaposott a balerina fejére, és még apróbb darabokra törte.
 – Bart! – kiáltottam rá. – Ez nagyon utálatos dolog volt! Tudod, hogy anya az összes dísz közül ezt
szerette a legjobban! Nem lett volna szabad ezt csinálnod!
– Ne akard megmondani nekem, hogy mit csinálhatok, és mit nem! Hagyj békén, és ne merj
árulkodni arról, amit az előbb láttál! Baleset volt, fiacskám! Baleset!
Kinek a hangján mondta ezt? Hogy nem a sajátján, az biztos. Ismét az öregembert próbálta
alakítani.
Gyorsan seprűért és lapátért futottam, hogy összetakarítsam a valamikor, oly kecses figura
maradványait, és csak reméltem, hogy anya nem fogja észrevenni az eltűnését
Mikor végeztem, Bart után néztem, és láttam, hogy alattomosan anyát figyeli, aki az ölébe vette
Cindyt, és éppen a haját fésülte. Ő is elkapta Bart pillantását, és elsápadt. Megpróbált mosolyogni, de
olyasmit láthatott, amitől a mosoly előbb lehervadt az arcáról, mintsem kivirulhatott volna.
Mielőtt közbeléphettem volna, Bart odaugrott anyához, és lelökte az öléből Cindyt, aki a padlóra
esett, egy-két másodpercig csak bámult rémülten, értetlenül, aztán torkaszakadtából bömbölni kezdett.
Anyához bújt, aki rögtön felkapta, és felállva fenyegetően Bart fölé magasodott.
– Miért csináltad ezt?!
Az öcsém nem válaszolt, csak szétvetett lábbal, dühösen nézett egy darabig, aztán megfordult, és
kiment a szobából.
– Anya – mondtam neki, miközben nyugtatgatta és lefektette Cindyt –, Bartnak nagyon komoly baj
van a fejében, Hagyd, hogy apa pszichiáterhez vigye, de mondd meg neki, hagyja is ott, amíg rendbe
nem jön.
Anya egy darabig szipogott, majd hangosan zokogni kezdett. Rajtam volt a sor, hogy magamhoz
öleljem, megnyugtassam, és ettől igazán felnőttnek, komolynak éreztem magam.
– Jory, Jory – ismételgette zokogva –, miért gyűlöl engem Bart? Mit követtem el?
Mit válaszolhattam volna erre, amikor magam sem tudtam eligazodni.
– Talán meg kellene próbálnotok kideríteni, miért annyira más Bart. Én inkább meghalnék, mint
hogy fájdalmat okozzak neked.
Erősen magához szorított, de nem rám nézett, hanem valahová messze.
– Jory – mondta –, másból sem állt eddig az életem, mint súlyosabbnál súlyosabb akadályokból.
Úgy érzem, ha még valami történik velem, összeroppanok… azt pedig nem engedhetem. Olyan
bonyolultak az emberek, Jory, különösen a felnőttek. Amikor tízéves voltam, azt hittem, a felnőtteknek
minden könnyen megy, megvan hozzá az erejük és a joguk, hogy azt tegyék, amit akarnak. Nem
gondoltam volna, hogy ilyen nehéz szülőnek lenni. Nem miattad, drágám, arról szó sincs…
Tudtam, hogy az élete tele volt szomorúsággal – először a szüleit veszítette el, aztán Coryt, Carrie-
t, később pedig apámat, majd a második férjét.
– A bosszúm gyermeke – suttogta, mintha csak magának beszélne. – Végig, amíg Bartot kihordtam,
rettenetes bűntudat kínozott. Annyira szerettem az apját… és mégis, bizonyos mértékig én öltem meg.
– Anya – feleltem hirtelen ötlettől vezérelve –, nem lehet, hogy ha ránézel, Bart ezt a bűntudatot
érzi rajtad?
HARMADIK RÉSZ
 MALCOLM DÜHE

Az arcomba tűző napfény ébresztett föl. Miután felöltöztem, nem éreztem már olyan öregnek
magamat, mint Malcolm, sőt bizonyos szempontból még boldog is voltam. Más szempontból viszont
szomorú, mert olyan biztonságos érzés lett volna: továbbra is Malcolmnak maradni.
Miért nem voltak velem egykorú barátaim, mint más fiúknak? Miért csak az öregek szerettek? Nem
érdekelt többé, hogy a nagymamám azt mondta, szeret. Azok után már nem, hogy ellopta tőlem Almát.
Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy John Amos az egyetlen igazi barátom.
Még reggeli előtt kimentem, négykézláb körbemászkáltam a kertet, és megszaglásztam mindent, ami
nappal, a világosban rettegett tőlem. Kis nyúl futott el előlem, mint az őrült, pedig nem bántottam
volna, tényleg nem.
Az asztalnál, reggeli közben mind úgy bámultak rám, mintha azt várták volna, hogy valami
borzalmasat teszek. Észrevettem, hogy apa meg sem kérdezte Jorytól, hogy érzi magát, csak velem
foglalkozott. Lesunytam a fejem, és csak bámultam a hideg, tejjel leöntött zabpelyhemet. A benne lévő
mazsolákat utáltam, úgy néztek ki, mint az apró, döglött bogarak.
– Bart, kérdeztem tőled valamit!
Tudtam, hogy kérdezett. Tisztán hallottam.
– Jól vagyok – feleltem apának, aki mindig jókedvűen kelt föl, és soha nem volt olyan fásult, mint
én vagy anya. – Csak azt várom, hogy mikor fogadtok már fel normális szakácsot. Még jobb volna, ha
anya itthon maradna, és főzne ránk, mint más anyák. Amit Emma készít, az sem embernek, sem
állatnak nem való.
Jory dühösen nézett rám, és belé is rúgott a lábamba az asztal alatt, mintha arra akart volna
figyelmeztetni, hogy fogjam be a számat.
– A zabpelyhet nem Emma csinálta, Bart – felelte apa. – Készen, dobozban vesszük a boltból.
Egészen mostanáig úgy szeretted, ha sok mazsola volt benne, sőt, még a Joryét is meg akartad enni.
Ha ma valamiért nem ízlik, nem muszáj megenned. Különben mi történt véled? Mitől vérzik az alsó
ajkad?
Vérzett? Az orvosok hajlamosak rá, hogy állandóan vért lássanak, mert annyit vagdossák az
embereket
Még mielőtt meg tudtam volna szólalni, Jory válaszolt helyettem: – Csak attól, apa, hogy ma reggel
farkast játszott. Ráugrott egy nyúlra, ami elszaladt előle, és azt hiszem, le akarta harapni a fejét, de
helyette magát harapta meg.
Éreztem, hogy valami nem tetszik nekik, mert senki nem kérdezte meg, miért játszottam farkast.
Csak néztek rám némán, mintha teljesen természetes lett volna számukra, hogy őrült módjára
viselkedem.
Anya és apa kiment a kamrába, és hallottam, hogy suttogva rólam vitatkozik. Orvosról beszéltek,
valami újabb dilidoktortól. Nem fognak elcipelni hozzá! Bármit csinálnak, nem megyek!
Anya később visszajött a konyhába, hogy mondjon valamit Jorynak, apa pedig kiment a garázsba,
és beindította a kocsiját
– Anya, ma este tényleg megtartjuk az előadást? – kérdezte a bátyám.
Anya aggódva rám nézett, majd azt mondta: – Hát persze! Nem okozhatok csalódást a diákjaimnak,
a szüleiknek és a sok vendégnek, akik már megvették a jegyet!
Hülyék! Hamarosan minden pénzüket el fogják veszíteni!
– Azt hiszem, jobb, ha felhívom Melodie-t – felelte Jory. – Tegnap este azt mondtam neki, hogy
valószínűleg elmarad az előadás.
– Hogy mondhattál ilyet, Jory?
Mielőtt válaszolt volna, a bátyám olyan szemekkel nézett rám, mintha mindenért én lettem volna a
hibás, még az el nem maradt előadásokért is, pedig el sem akartam rá menni. Akkor sem mentem
volna, ha eszükbe jut, hogy elhívjanak. Nem érdekelt a hülye balettjük, ahol mindenki csak táncolt, és
nem szólt egy szót sem. Ráadásul nem is a Hattyúk tavát adták elő, hanem a legostobább,
legunalmasabb balettet, a Coppeliát.
Apa közben visszajött, mivel – mint mindig – ezúttal is elfelejtett valamit.
– Gondolom, te leszel a herceg – mondta Jorynak, aki erre nagyon csúnyán nézett rá.
– Jóságos Isten! Te soha nem figyelsz semmire, apa?! A Coppeliában nincs semmiféle herceg! Az
előadás nagy részében a karban leszek, de majd meglátod, milyen fantasztikus anya. Saját koreográfiát
csinált magának.
– Tessék?! – kiáltotta apa, és dühösen nézett anyára. – Nagyon jól tudod, Cathy, hogy nem
táncolhatsz a beteg térdeddel! Megfogadtad, hogy nem lépsz többé színpadra. A térded bármelyik
pillanatban felmondhatja a szolgálatot, eleshetsz, és megtörténhet, hogy egész életedre nyomorék
maradsz.
– Csak még egyszer, utoljára – könyörgött anya, mintha attól az egy fellépéstől függött volna az
élete.
– A gépbabát fogom táncolni, és többnyire egy székben ülök, úgyhogy ne dühöngj!
– Nem! – kiáltotta változatlan indulattal apa. – Ha ma este fellépsz, és kibírod, azt fogod hinni,
hogy rendben van a térded. Meg akarod majd ismételni a sikeredet, és ha újból próbálkozol vele,
örökre tönkreteheted magad. Egyetlen esés is elég, hogy eltörd a lábad, a medencecsontodat, a
gerincedet… Nagyon jól tudod, hogy előfordult már ilyesmi.
– Tessék, sorold csak fel az összes csontomat! – kiabálta anya, miközben a székbe süppedve arra
gondoltam, hogy ha eltöri a csontját, és többé nem lesz képes táncolni, akkor legalább állandóan
velem kell majd lennie.
– Komolyan mondom, Chris, néha úgy viselkedsz, mintha a rabszolgád lennék! Nézz rám!
Harminchét éves vagyok, és hamarosan elég öreg leszek már ahhoz, hogy örökre abbahagyjam a
táncot. Hagyd, hogy hasznosnak érezzem magam, ahogy te is. Muszáj táncolnom, legalább még
egyszer!
– Nem – ismételte meg apa, de már nem annyira határozottan, mint korábban. – Ha most
beleegyezem, soha nem fog vége szakadni. Újból és újból meg fogod próbálni…
– Nem fogok könyörögni neked! Nincs olyan tanítványom, aki el tudná táncolni a szerepet, tehát én
fogom megcsinálni, akár tetszik ez neked, akár nem!
Anya gyors pillantást vetett rám, mintha jobban aggasztotta volna az, amit én gondoltam, mint amit
apa. Boldog voltam, nagyon boldog… mert tudtam, hogy el fog esni. A lelkem legmélyén biztosan
tudtam, hogy be fog következni, ha erősen kívánom. Tudtam, ha leülök a nézőtéren, és rászögezem a
tekintetemet, azt csinálhatok vele, amit akarok. Megtanítom rá, hogyan mászkáljon négykézláb, és
szaglássza a földet, mint egy indián. Csodálkozni fog, ha rájön, mennyi mindenre képes az ember a
szaglása révén.
– Nem jelentéktelen, múló sérülésről beszélek, Cathy! – mondta az az utálatos férje. – Egész
életedben rendkívüli igénybevételnek tetted ki az ízületeidet, és oda sem figyeltél, ha fájtak. Ideje
hogy rájöjj, mennyire a te közérzetedtől függ, mi zajlik a családban!
Mérges voltam apára, mert megint elfelejtett valamit, visszajött, és meghallotta azt, amit nem kellett
volna. Anya még csaknem is csodálkozott, hogy megint otthon hagyta a pénztárcáját, pedig orvos volt,
akinek állítólag mindenre emlékeznie tellett volna. Egyszerűen érte nyúlt, elvette a tányérja mellől,
ahol felejtette, és halvány mosollyal a szája szögletében odaadta neki
– Ezt mindennap eljátszod – mondta. – Kimégy a garázsba, beindítod a kocsit, aztán eszedbe jut,
hogy, nincs nálad a pénztárcád.
Apa mosolya – miközben válaszolt – legalább olyan halvány volt, mint anyáé. – Hát persze! Így
legalább visszajöhetek, és meghallhatom mindazt, amit nem akarsz elmondani. – Megfogta, és a
farzsebébe tette a pénztárcát.
– Chris, hidd el, nem szeretek olyasmit tenni, amit helytelenítesz, de nem engedhetem, hogy az
előadás rosszul sikerüljön. Jory számára is ez az első igazi alkalom, hogy szólót táncoljon…
– Legalább egyszer az életben hallgass rám, Catherine! Megröntgenezték a térded, nagyon jól
tudod, hogy a porckorongod erősen sérült, és időnként panaszkodsz is, hogy fáj. Évek óta nem léptél
színpadra. Az esetenkénti fájdalom egy dolog, a rendszeresen jelentkező viszont más. Azt akarod,
hogy örökké érezd?
– Ó, ti orvosok! – kiáltott fel mérgesen anya. – Csak arra tudtok gondolni, hogy milyen törékeny az
emberi test. Igen, fáj a térdem. És aztán?! Minden balett-táncos állandóan fájdalmakra panaszkodik.
Ezt csinálták Dél-Karolinában, New Yorkban, Londonban… Mit számít egy táncosnak a fájdalom?
Semmit, doktor úr, semmi olyasmit, amivel ne tudnék megbirkózni.
– Cathy!
– Több mint két éve nem fájt istenigazából a térdem. Hallottál panaszkodni? Nem! Egyetlenegyszer
sem.
Apa hátat fordított, és egyetlen szó nélkül visszament a garázsba.
Anya rögtön felpattant, utánafutott, én pedig őutána, remélve, hogy folytatni fogják a veszekedést, és
a végén anya nyer. Akkor legalább teljesen az enyém lesz!
– Chris! – kiáltotta, és a kocsi jobb első ajtaját felrántva beugrott, és apa nyaka köré fonta a karját.
– Ne indulj el úgy, hogy mérges vagy! Szeretlek, tisztellek, és becsületszavamra fogadom, hogy ez
lesz az utolsó alkalom, amikor közönség elé lépek. Esküszöm, hogy soha, de soha többé nem fogok
színpadon táncolni. Tökéletesen tisztában vagyok vele, miért kellene itthon maradnom… Tudom,
hogy…
Csókolóztak. Soha életemben nem láttam még másokat, akik annyira szerettek csókolózni, mint ők.
Egy idő után anya hátrébb húzódott, megsimogatta apa arcát, és azt mondta: – Drágám, ez lesz az első
alkalom, amikor közönség előtt együtt táncolhatok Julian fiával. Figyeld meg Joryt, mennyire hasonlít
Julianre! Kitaláltam egy külön pas de deux-t, amiben én a gépbaba vagyok, ő pedig gépkatona. Ennél
jobb koreográfiát soha nem csináltam még. Szeretném, ha ott ülnél a nézőtéren, és büszke lennél a
feleségedre és a fiadra. Nem akarom, hogy itthon maradj, és a térdem miatt aggódj! Többször is
elpróbáltuk már azt a jelenetet, és egyszer sem éreztem fájdalmat.
Újból megsimogatta, meg is csókolta, én pedig láttam apán, hogy jobban szereti bárkinél. Jobban,
mint minket, sőt magánál is. A bolond! Átkozott bolond, hogy képes ennyire szeretni egy nőt!
– Rendben van – mondta –, de ez az utolsó alkalom. Már az is csoda, hogy ennyi megpróbáltatást
elviselt a térded. A tanítás is túl nagy igénybevételt jelent számára. Olyan nagyot hogy egyéb
sérüléseid is lehetnek.
Apa indított, és hallottam, hogy anya nagyon szomorú hangon utánaszólt: – Évekkel ezelőtt, amikor
Madame Marisha azt mondta, hogy tánc nélkül nem fogom tudni elképzelni az életemet, nem hittem
neki. Most úgy érzem, itt az alkalom kipróbálni, hogy igaza volt-e, vagy sem.
Nagyszerű!
Pontosan azt mondta, amire apának szüksége volt, hogy visszajöjjön, és új ötlettel álljon elő. Az
asztalra támaszkodott, és úgy szólalt meg: – Cathy, mi van azzal a könyvvel, amit már régen meg
akarsz írni? Itt lenne rá az alkalom, hogy elkezdd…! – Hosszú, elgondolkodó pillantást vetett rám, és
úgy éreztem, olyan vagyok, mint a mindent visszaverő, tökéletesre foncsorozott tükör. – Bart, ne
felejtsd el, hogy mindenki nagyon szeret! – figyelmeztetett. – Ha bármi gondod van, nyugodtan
elmondhatod nekem vagy édesanyádnak. Örömmel meghallgatunk, és mindent megteszünk, hogy
boldog légy.
Boldog? Akkor lettem volna boldog, ha eltűnik anya életéből. Csak akkor, ha anyát egyedül a
magaménak tudhattam volna… Aztán eszembe jutott az az öregember, sőt nemcsak ő, hanem a másik
is. Egyik sem akarta, hogy anya éljen… egyik sem. Olyan szerettem volna lenni, mint ők, és főleg,
mint Malcolm. Elképzeltem hát, hogy kint van a garázsban, és csak azt várja, hogy apa elmenjen.
Szerette, ha egyedül voltam, és szomorúnak, magányosnak, rosszkedvűnek, dühösnek éreztem
magam… olyankor mindig mosolygott.

Apa elment, és hamarosan anya és Jory is kocsiba ült, csak én maradtam Emmával, aki rögtön
nekem esett, és egyfolytában szidott.
– Bart, nem tudod letörölni a vért a szádról? Muszáj állandóan az ajkadba harapnod? A legtöbb
ember óvakodik attól, hogy szándékosan fájdalmat okozzon magának.
Mit tudott arról, hogyan érzem magam? Csöppet sem fájt, ha beleharaptam a számba, sőt még
szerettem is a vér ízét.
– Mondok én neked valamit, Bartholomew Scott Winslow Sheffield. Ha az én fiam lennél, jó
alaposan elagyabugyálnálak. Úgy látom, tetszik neked, ha másokat kínozhatsz, és a legrondább
dolgokra is képes vagy, csak hogy felhívd magadra a figyelmet. Nem kell tíz diplomával rendelkező
pszichiáternek lenni ahhoz, hogy ezt észrevegye az ember.
– Pofa be! – üvöltöttem rá.
– Ne merd azt mondani nekem, hogy pofa be! Elegem van már abból, amit miattad el kell viselnie
az embernek! Bármi rossz történik ebben a házban, annak te vagy az oka. Te törted össze azt a drága
nippet is, amit édesanyád annyira szeretett. Ne hidd, hogy nem láttam, papírba tekerve benne volt a
szemetesvödörben! Hiába mereszted rám a szemed, nem félek tőled! A drótot is te tekerted Clover
nyakára, te fojtottad meg a bátyád kiskutyáját! Szégyelld magad! Utálatos, kegyetlen kisfiú vagy, Bart
Sheffield, nem csoda, ha egyetlen barátod sincs. Sok ezer dollárt fogok megspórolni a szüleidnek
azzal, ha a térdemre fektetlek, és kékre-zöldre verem a fenekedet. Gondoskodni fogok róla, hogy két
hétig ülni se tudj!
Fölém magasodott, és arra kényszerített, hogy kicsinek és tehetetlennek érezzem magam. Nagyon
szerettem volna nagy és erős lenni.
– Ha hozzám mersz nyúlni, megöllek! – mondtam ijesztő, jéghideg hangon. Felpattanva szétvetettem
a lábam, és kicsit rátámaszkodtam az asztalra, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Úgy éreztem,
rögtön szétvet a düh, és pontosan tudtam már, hogyan változtathatom magamat Malcolmmá, hogyan
érhetem el azt, amit akarok.
Hogy megijedt! Szólni sem tudott, csak rám meredt tágra nyílt, rémült tekintettel. Felhúztam a felső
ajkamat, megmutatva neki fenyegetően villogó fogaimat, aztán hagytam, hogy a szájam gúnyos
vigyorba görbüljön.
– Takarodj az utamból, asszony, mielőtt elveszítem a türelmemet!
Emma szó nélkül elhátrált előlem, és az ebédlőn át kifutott a hallba, hogy ijedten, védőn
magához ölelje Cindyt.

Egész nap csak vártam. Emma azt hitte, hogy a bokrok között, a rejtekhelyemen vagyok, úgyhogy
otthagyta Cindyt a homokozóban, a nagy tölgyfa árnyékában, ahol vadonatúj napernyő is állt, hogy
még jobban védve legyen a tűző naptól. Semmi nem számított, ha az aranyos kis Cindyről volt szó,
pedig csak a fogadott gyerekük volt!
Vihogni kezdett, amikor meglátta, milyen nehezen állok talpra, mintha csak tettettem volna, hogy
öreg vagyok. Egyfolytában mosolygott, és megpróbált elbűvölni. Félmeztelenül ült előttem, nem volt
rajta más, csak egy zöld-fehér csíkos, rövid sort. Arra gondoltam, ha felnő, még szebb lesz, és mint
minden nő, ő is megpróbálja majd a legrosszabb tulajdonságokat kihozni a férfiakból. Elárulja a
férfit, aki szeretni fogja, és elárulja a gyerekeit is. De… de… ha ronda lesz, nem kell majd senkinek.
Csúnyán senkinek sem fog gyereket szülni. Nem fog tudni senkit sem elbűvölni. Éreztem, hogy meg
kell védenem a gyerekeit attól, amit később elkövetne ellenük. Semmi nem számított, csak az, hogy
megvédjem őket.
– Barrtiii! – kiáltotta mosolyogva, és a lábait keresztbe vetve, hogy tisztán lássam a rövidnadrágja
alól elővillanó bugyiját. – Játszol velem, Barrtii? Játszol Cindyvel?
Pufók, csöppnyi kezek nyúltak értem. Megpróbált „elcsábítani”. Még csak kétéves és néhány
hónapos volt, és máris ismert minden gonosz női praktikát,
– Cindy! Jól vagy?! – kiabált ki Emma a konyhából, de engem nem látott, mert mélyen lehajoltam a
bokrok mögé.
– Cindy homokvárat épít! – kiáltotta vissza neki az a kis senki, mintha csak engem akart volna
fedezni. Felkapta a kedvenc piros vödrét, és felém nyújtotta, sőt nemcsak azt, hanem a piros-sárga
lapátját is. Éreztem, hogy az ujjaim ráfeszültek a zsebemben lévő bicskára.
– Aranyos kis Cindy – fuvoláztam, miközben kedves mosollyal az arcomon közelebb óvakodtam
hozzá. – Az aranyos kis Cindy fodrászosdit akar játszani…
Nagyon a kedvére való lehetett, amit mondtam, mert vidáman összecsapta a kezét.
– Húúú! – kiáltotta lelkesen. – Finooom!
Vidáman nevetett akkor is, amikor megszorítottam selymes, puha, fényesen csillogó, szőke haját, és
kioldoztam belőle a szalagot.
– Nem foglak bántani – mondtam neki, a szeme elé tartva gyöngyháznyelú bicskámat. – Ne
kiabálj… ülj szépen nyugodtan a fodrásszékben, amíg be nem fejezem.

A szobámban új szavak egész listája várt. Gyakorolnom kellett a kiejtésüket, a kibetűzésüket, és

egy nap leforgása alatt legalább ötször kellett használnom őket beszéd közben. Szükségem volt a
bonyolult, új szavakra, hogy megértessem az emberekkel, milyen okos, agyafúrt vagyok.
Megfélemlíteni. Ezt értettem. Azt jelentette, hogy másokat elrémiszteni a viselkedésünkkel.
Végül. Ezzel sem volt gondom. Azt fejezte ki, hogy előbb, vagy utóbb, de eljön az én időm.
Érzéki. Rossz szó. Olyankor használják, amikor az ember megérint egy lányt, és attól rögtön
borzongás vesz rajta erő. Nem érdekeltek az érzéki dolgok.
Elég hamar belefáradtam az új szavak tanulásába. Fárasztó volt állandóan úgy viselkedni, mintha
Malcolm lettem volna. Az igazi gondot az okozta, hogy miközben őt alakítottam, már nem voltam
egészen az, aki korábban. Nem voltam már teljes egészében Bart, és amikor Malcolm eltűnt, Bart sem
volt már olyan buta és szánalomra méltó, mint előtte.
Elolvastam Malcolm naplójából azt a részt, amelyben leírta, milyen érzés volt ugyanolyan
idősnek lenni, mint én. Utálta a szép szőke hajat, amilyen az anyjáé és a lányáé volt, bár még nem
sejtette, hogy lesz egyszer egy kis Corrine-ja, amikor a következőket írta:

„Violet Blue-nak hívták, és utáltam a haja miatt, ami az anyáméra emlékeztetett. Együtt jártunk
a vasárnapi iskolába, és én mögötte ültem, bámulva a haját, amiről tudtam, hogy egy napon
ugyanúgy el fog bűvölni egy férfit, és a rabjává teszi, ahogy anyám a szeretőjét.
Egyszer rám mosolygott, és azt várta, hogy valami szépet mondjak neki, de én túljártam az
eszén. Megmondtam, hogy ronda a haja, mire ő csak nevetett, és azt felelte: „De hiszen pontosan
olyan színű, mint a tiéd.”
Aznap tövig levágtam a hajam, másnap pedig elkaptam, és a földhöz vágtam Violet Blue-t.
Amikor bőgve hazafelé indult, ugyanolyan kopasz volt, mint én.”

A szél kifújta a kezemből a sok szép szőke hajat, ami valamikor a Cindyé volt. Ő közben vadul
üvöltött a konyhában, de nem azért, mintha megijesztettem vagy bántottam volna. Emma
sikoltozásából jött rá, hogy valami nincs rendben. Cindy haja végre ugyanolyan volt, mint az enyém:
tüskés, rövid, ronda.
 AZ UTOLSÓ TÁNC

– Jory! – kiáltotta anya, mihelyt meglátott. – Hála istennek, itt vagy! Hogy ízlett az ebéd?
Megmondtam neki, hogy finom volt, de hiába részleteztem volna, úgyse figyelt oda, mert annyira
lekötötték a végső előkészületek. Hozzászoktam már, hogy az előadások napján így van; reggel
gyakorlás, délután próba, este fellépés. Állandó rohanásban teltek ezek a napok, miközben elhitette
magával, hogy a Föld is megállna, ha nem a legjobb képességei szerint táncolná el a szerepét, és
mindent úgy akart csinálni, hogy tovább forogjon.
– Tudod, Jory – fordult hozzám izgatottan anya a közös öltözőnkben, ahol paraván is volt, és
tényleg nem láthattuk egymást ruhátlanul – egész életemben rendkívül fontos volt számomra a balett,
de úgy érzem, ma este lesz a legfontosabb előadásom, mert végre a fiammal lépek fel! Ismerlek,
táncoltunk már együtt többször is, de a mai este akkor is különlegesnek számít! Elég idős vagy már
ahhoz, hogy szólót táncolj. Kérlek, nagyon kérlek, mindent tégy meg, hogy az égből lenézve Julian
büszke lehessen egyetlen fiára!
Hát persze hogy minden tőlem telhetőt meg akartam tenni, mint máskor is. Izgatottan vártam, hogy
miután a közönség elcsöndesedett, végre felcsendüljön az első felvonás zenéje. Anya zenéje és az
enyém, az, amely képes volt mindkettőnket egy csodálatos mesevilágba röpíteni, ahol bármi
megtörténhetett, még az is magától értetődőnek tűnt, hogy az, ami történik, boldog véget ér.
– Csodálatos vagy, anya! Szebb, mint bármelyik balerina! – Valóban az volt. Vidáman fölnevetett,
és azt felelte, hogy tényleg tudom, mivel lehet elbűvölni egy nőt, és ha így folytatom, az évszázad
leghíresebb Don Juanja lesz belőlem.
– A zenét figyeld, Jory! Ne merülj el annyira a számolásban, hogy elfeledkezz a zenéről! Azt kell
érezned, és akkor mindent jól fogsz csinálni!
Annyira izgatott, feszült voltam, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban kész volnék szétrobbanni.
– Anya, remélem, hogy az az apám, akit a legjobban szeretek, az első sor közepén fog ülni.
Nem válaszolt rögtön, csak a függöny széléhez szaladt, ahonnan ki tudott nézni a közönségre.
– Nincs itt – mondta csalódottan. – Bartot sem látom. Már nem volt időm, hogy válaszoljak neki –
meghallottam a zenét, és a kar tagjaival együtt kitáncoltam a színpadra. Minden csodálatosan ment.
Anya az erkélyen ült, mint Coppelia, a csodaszép, életnagyságú baba, akit Coppelius mester olyanná
formált, hogy távolból nézve képes legyen felgyújtani minden férfinak a szívét.
Az első felvonás után azonban nem jött ki a színfalak mögé, hanem hevesen zihálva ott maradt a
színpadon. Nem árulta el apának, hogy Swanildát, a bolond módon egy rugóra járó babába
beleszerető Franz szerelmét is ő fogja táncolni. Két szerepet vállalt egyszerre, ráadásul két igen
bonyolult, maga koreografálta szerepet. Apa biztosan megtiltotta volna neki, hogy színpadra lépjen, ha
tisztában van vele, hogy utolsónak szánt fellépése alkalmával mit is vállal. Felmerült bennem a
gondolat, hogy vajon segíthetek-e apát becsapni?
– Hogy van a térded, anya? – kérdeztem tőle, mert az első felvonás közben többször is láttam, hogy
fájdalmas grimaszt vágott.
– Remekül! – felelte élesen, és a függöny mögül leselkedve ismét apát és Bartot kereste a
nézőtéren. – Miért nincsenek itt? Soha nem fogom megbocsátani Chrisnek, ha nem jön el, hogy
megnézze az utolsó fellépésemet!
A második felvonás előtt végre megpillantottam apát és Bartot. A második sorban ültem, és elég
volt csak rápillantanom az öcsémre, hogy lássam, apa erőszakkal cipelte magával. Alsó ajkát dühösen
lebiggyesztve bámult a függönyre, és dühösen ráncolta a homlokát, mintha eleve el akart volna
utasítani magától mindent, ami szép és kecses. A szépség és a kecsesség neki távolról sem szerzett
annyi örömöt, mint nekem.
Elkezdődött a harmadik felvonás. Együtt táncoltunk anyával, életnagyságú babákként, akiket a
hátukba illesztett kulccsal hoztak működésbe. A tágas szoba, amiben dr. Coppelius a találmányait
tartotta, ijesztően homályos volt, és a látványt még drámaibbá tette a mindent elöntő, kékes fény.
Éreztem, hogy anyának nehezére esik a tánc, de egyetlen lépést sem tévesztett el, miközben a zene
üteméhez pontosan igazodva végigjártuk az összes mechanikus szerkezetet, és felélesztettük őket, hogy
együtt táncoljanak velünk.
– Jól vagy, anya? – kérdeztem tőle suttogva, amikor elég közel kerültünk egymáshoz.
– Hát persze – felelte, és egyetlen pillanatra sem hervadt le az arcáról a szerepe megkövetelte
mosoly.
Csodáltam a bátorságát, ugyanakkor féltem is miatta. Tudtam, hogy a nézőtéren Bart árgus
szemekkel figyel bennünket, úgy véli, megveszekedett bolondok vagyunk, és féltékeny, látva kecses
mozdulatainkat.
Láttam, hogy anya mosolya merevvé válik, és egyből tudtam, hogy borzalmas fájdalmat érez. Úgy
irányítottam a lépteimet, hogy közelebb kerüljek hozzá, de az egyik gépbohóc állandóan közöttünk
téblábolt, és éreztem, hogy meg fog történni az, amitől apa rettegett.
Szédítő piruettekbe kezdett, a koreográfiával összhangban körbejárva velük a színpadot. Ahhoz,
hogy ezt képes legyen megcsinálni, pontosan tudnia kellett mindenkiről, hogy hol áll, és milyen
mozdulatot fog tenni, amikor elviharzik mellette. Amikor mellém ért, kinyújtottam a karom, hogy
megállítsam a mozgásban, de nem sikerült. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy képtelen leszek tovább
nézni, de aztán láttam, hogy meg tudja csinálni – bármilyen fájdalmat érez is, elesés nélkül
végigtáncolja a szerepét. Boldogan ugrottam a magasba, és a térdemre érkezve játékosan álmaim
nőjének nyújtottam a kezem. És akkor hirtelen a szívem akkorát vert, mintha ki akarna ugrani a
helyéről. Észrevettem, hogy anya cipőjének a szalagja kibomlott!
– A cipőd, anya, ügyelj a bal cipődre! – súgtam neki, de meg sem hallotta.
Alig tett néhány lépést, egy mozdulat közben a kibomlott szalagra rálépett egy másik táncos, és anya
elveszítette az egyensúlyát. Karját a magasba kapva próbálta megtartani magát, és már-már úgy tűnt,
hogy sikerülni fog, de meggyötört térde nem bírta tovább, az arca fájdalmas görcsbe rándult, és
elesett. Ott, a színpad kellős közepén.
A nézőtéren ülők ijedten felkiáltottak, néhányan fel is ugrottak, hogy jobban lássák a történteket. Mi
a színpadon folytattuk a táncot, igyekezve minél jobban eltakarni az ügyelőt, aki bejött, hogy kivigye
anyát a színfalak mögé. A készenlétben álló másik balerina perdült a színpadra, és az előadás, mintha
mi sem történt volna, folytatódott.
Végre elérkezett a türelmetlenül várt pillanat, és a függöny lehullt. Meg sem hajoltam, hogy
fogadjam a lelkes tapsot, lélekszakadva rohantam anyához. Rémülettől eltelve értem oda, ahol apa
magához szorítva tartotta, miközben a fehérköpenyes mentősök a lábát vizsgálgatták, hogy kiderítsék,
nem tört-e el.
– Jól csináltam, Chris? – kérdezte a fájdalomtól halottsápadt arccal. – Nem igazán rontottam el az
előadást, ugye? Láttad Joryt, milyen remekül táncolt a pas de deux-nkben?
– Igen, igen – mondogatta apa, végigcsókolva az arcát, és végtelen imádattal nézett rá, miközben
segített ráemelni a hordágyra. – Fantasztikusak voltatok mindketten. Soha nem láttalak még szebben
táncolni, és Jory egyszerűen lenyűgöző volt.
– És még csak véreznem se kellett. Elég volt eltörnöm a lábam – suttogta anya, mielőtt elgyötörten
behunyta volna a szemét
Úgy éreztem, nem sok értelme volt annak, amit mondott, és Bartra néztem, aki meredten bámult
utána. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nagyon örülne annak, ami történt. Igazságtalanul ítéltem meg?
Vagy igazam volt, és valóban bűntudatot láttam felvillanni a szemében?
A könnyeimet nyeldesve néztem, hogyan tolják be a hordágyat a mentőkocsiba, hogy anyát, és vele
természetesen apát, bevigyék a kórházba. Melodie édesapja megígérte, hogy engem is utánuk visz,
aztán hazaszállítja Bartot.
– Bár szerintem Melodie boldogabb lenne, ha Jory menne haza, és Bart ragaszkodna ahhoz, hogy
az édesanyja mellett maradjon a kórházban – tette hozzá.

Anya csak hosszú idő múlva ébredt fel a nyugtatók okozta mély alvásból, és vette észre a szobáját
megtöltő, rengeteg virágot.
– Mint a trópusi kert – mondta mosolyogva, és előbb apát, majd engem is magához ölelt. Tudom,
most azt fogod mondani, Chris, hogy előre figyelmeztettél, de ismerd el, hogy amíg el nem estem,
egészen jól táncoltam!
– A szalag volt a hibás – szóltam közbe, védeni akarva apa haragjától. – Ha nem bomlik ki, nem
esel el.
– Ugye eltört a lábam? – kérdezte apát.
– Nem, drágám, csak az ínszalagjaid szakadtak el, és a porc vált le, ami miatt meg kellett operálni
– felelte apa, és az ágy végébe húzódva részletesen elmagyarázta, milyen súlyos sérüléseket
szenvedett.
– Igazán nem értem, hogyan oldódhatott ki az a szalag – mondta értetlenül anya. – Mindig ügyelek
rá, hogy magam kössem meg… – szünetet tartott, és elgondolkodva nézett a messzeségbe.
– Hol fáj most?
– Sehol! – hangzott az ingerült felelet. – Hol van Bart? Miért nem jött veletek?
– Tudod, milyen. Utálja a kórházat, a betegeket, ugyanúgy, ahogy minden mást is. Emma vigyáz rá
és Cindyre. Szeretnénk, ha mielőbb hazajöhetnél, úgyhogy légy szíves, és fogadj szépen szót az
orvosoknak és az ápolónőknek, és próbálj kevésbé önfejű lenni, mint áltálában!
– Pontosan mi a bajom?! – kérdezte anya ugyanolyan riadtan, mint amilyennek én éreztem magam.
Kiegyenesítettem a hátam, és lélegzetvisszafojtva vártam a választ, biztosra véve, hogy szörnyű
dolgot fogok hallani
– Súlyosan megsérült a térded, Cathy! Nem akarom részletezni, a lényeg az, hogy tolószékben kell
közlekedned mindaddig, amíg az ínszalagjaid rendbe nem jönnek.
– Tolószékben?! – kérdezte anya olyan, hangsúllyal, mintha villamosszékről lett volna szó. –
Annyira súlyos a sérülés? Látom rajtad, hogy nem mondtál el mindent. Elhallgatsz valamit, hogy
kímélj.
– Ha az orvosaid tisztán látnak, te is meg fogod tudni – felelte apa. – Az azonban máris biztos, hogy
soha többé nem táncolhatsz, sőt arra is figyelmeztettek, hogy még csak tanítanod sem szabad.
Semmiféle táncról sem lehet szó, a legkönnyebb keringőről sem! – mindezt nagyon határozottan
mondta, de látszott a tekintetén, mennyire fáj neki, hogy ezt kell közölnie.
Anya döbbenten nézett rá, mintha el sem tudta volna hinni, hogy az a jelentéktelen kis esés ilyen
súlyos következményekkel járhat.
– Nem táncolhatok többé…? Soha?
– Soha – ismételte meg határozott hangon a korábban mondottakat apa. – Sajnálom, Cathy, de én
figyelmeztettelek. Próbáld csak meg összeszámolni, hányszor estél el, és sértetted meg a térded! Mit
gondolsz, mennyi megpróbáltatást képes elviselni? Még simán járni sem fogsz tudni olyan könnyedén,
mint korábban. Sírd hát ki magad, és próbálj megbékülni a helyzeteddel!
Anya – apa karjába bújva – hangosan zokogni kezdett, én pedig az ágya melletti széken ülve némán
jajongtam, mintha engem fosztottak volna meg örökre a tánc lehetőségétől.
– Nincs semmi baj, Jory – szólt hozzám anya, miután felszárította a könnyeit, és nagy nehezen hamis
mosolyt erőltetett az arcára. – Ha nem tudok táncolni, akkor keresek magamnak más elfoglaltságot,
bár… csak a jó isten tudja, mi lesz az.
 EGY MÁSIK NAGYMAMA

Pár nap múlva, mivel anya már sokkal jobban érezte magát, apa bevitt a kórházba egy
táskaírógépet, egy nagy köteg sárga géppapírt, és egyéb irodaszert. Az egészet kirakta az ágy fölé tolt,
görgős lábú kisasztalra, és fülig érő szájjal rámosolygott anyára.
– Itt a ragyogó alkalom, hogy befejezd a könyved, amit ki tudja mikor elkezdtél írni – mondta. –
Nézd át a régi naplóidat, vágj bele, és ne törődj senkivel, írj meg mindent, ami kikívánkozik belőled!
Ha fájni fog valakinek, hát hadd fájjon, hiszen neked és nekem is fájt, ami velünk történt. Ne felejtsd
el azt sem, ami Coryval és Carrie-vel történt!
Miről beszélt?
Hosszú másodpercekig nézték egymást némán, aztán anya szomorú arccal elvett apától egy régi
emlékkönyvet, és úgy nyitotta ki, hogy én is láttam benne kislányos, egyenetlen betűkből álló
kézírását.
– Nem tudom, hogy jól teszem-e, ha belekezdek – mondta halkan, különös tekintettel. – Olyan lesz,
mintha újból átélnék mindent. A fájdalom is vissza fog térni.
– Cathy, tedd azt, amiről úgy érzed, hogy meg kell tenned! – felelte fejcsóválva apa. – Biztosan
nyomós indokod volt arra, hogy belekezdj abba a könyvbe. Ki tudja, talán új, az előzőnél is
sikeresebb karrier első állomása lesz, ha befejezed.
Elképzelhetetlennek tartottam, hogy az írás valaha is pótolhatja anya számára a táncot, ám másnap,
amikor meglátogattam, megdöbbenéssel tapasztaltam, milyen szenvedéllyel rója a sorokat. Arcán
furcsa, lázas odaadásról árulkodó kifejezés jelent meg, aminek láttán határozott féltékenységet
éreztem.
– Meddig tartanak még bent? – kérdezte anya apától, mert ő vitt be hozzá.

Izgatottan vártuk, Emma Cindyvel a karján, én pedig Bart kezét szorongatva. Apa kiemelte anyát a
kocsi első üléséről, és óvatosan beleültette a kölcsönzőből hozott, összecsukható tolószékbe. Bart
utálkozva nézte a széket, miközben Cindy lelkesen kiabált: – Anyuci! Anyuci! – Nem érdekelte,
hogyan tért haza anya, neki csak az volt a fontos, hogy ott legyen. Bart azonban hátrahőkölt, és olyan
tekintettel nézett végig rajta, mintha nem kedvelt idegent látott volna.
Aztán megpördült, és szó nélkül bement a házba. Anya arca fájdalmasan megvonaglott, és
utánakiáltott: – Bart! Ne menj el úgy, hogy még csak köszönni se tudjak neked! Nem örülsz, hogy
hazajöttem? El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál. Tudom, hogy nem szereted a kórházakat, de
azért jólesett volna, ha meglátogatsz. Azt is megértem, hogy nem örülsz ennek a széknek, de hidd el,
csak rövid ideig fogom használni. A fizikoterápiás foglalkozáson megtanultam, milyen sokat
gyakorolhat az ember ülve is… – nem fejezte be a mondatot, az öcsém sötét, komor pillantásától a
hangja erőtlenül elhalt.
– Furcsán nézel ki abban a székben – jelentette ki rosszallóan összevont szemöldökkel Bart. – Nem
szeretem, hogy benne ülsz!
– Hát, hogy őszinte legyek, nekem sem ez a kedvenc trónom – felelte idegesen nevetve anya –, de
ne felejtsd el, hogy nem vagyok örökre hozzákötve! Csak addig kell használnom, amíg a térdem meg
nem gyógyul. Gyere, Bart, viselkedj barátságosan velem! Megbocsátom, hogy nem jöttél el hozzám, a
kórházba, de azt soha nem fogom megbocsátani, ha nem mutatsz irántam egy kis szeretetet.
Ahogy anya közelebb mozdította a tolószékét, Bart a homlokát ráncolva hátrébb lépett.
– Nem! Ne érj hozzám! – kiáltotta harsányan. – Nem kellett volna táncolnod, hogy aztán eless!
Azért táncoltál csak, mert nem akartál hazajönni, hogy újból láss! Utálsz, mert levágtam Cindy haját!
Meg akarsz büntetni azzal, hogy abban a székben ülsz, pedig nem is kellene!
Megpördült, és a lapos kövekből kirakott ösvényen a ház mögé iramodott, de alig lépett kettőt, a
lába megbicsaklott és hasra vágódott. Rögtön fel is pattant azonban, és tovább futott, egyenesen neki
egy fának. Az erős ütéstől fájdalmasan felkiáltott, és láttam, hogy vérzik az orra. Jesszusom! Miket
nem volt képes mondani!
Apa magyarázta meg némiképp a viselkedését, miközben betolta a házba anyát, akinek az ölében –
boldogan, hogy ismét vele lehet – Cindy is ott kuporgott.
– Ne nyugtalankodj Bart miatt… – mondta –, visszajön és bánni fogja, hogy csúnyán
viselkedett… Nagyon hiányoztál neki, Cathy. Éjszakánként hallottam, amint sír. Az új pszichiátere, dr.
Hermes szerint javul az állapota, kezdi levetkőzni az ellenséges indulatait Anya nem válaszolt, némán
simogatta Cindy tüskés, egészen rövidre nyírt haját. Kezeslábasában a csöppség inkább fiúnak tűnt,
mint kislánynak, annak ellenére, hogy Emma nagy nehezen szalagot kötött hajának a maradékába. Apa
korábban elmesélhette már anyának, mit csinált Bart Cindyvel, mert egy szóval sem kérdezte.

Később, miután Bart lefeküdt, visszamentem a nappaliba egy ottfelejtett könyvért, és anya szobája
előtt meghallottam a folyosóra kiszűrődő hangját: – Mit csináljak Barttal, Chris? Szeretettel és
odaadással próbáltam közeledni hozzá, de visszautasított. Nézd meg, mit csinált Cindyvel, aki
védekezni sem képes, és fenntartás nélkül megbízik mindenkiben. Elfenekelted legalább?
Megbüntetted egyáltalán? Tiszteli bármelyikünket is? Néhány hét a padláson megtanítaná rá, hogy
jobban teszi, ha szót fogad.
Rossz volt hallani, hogy anya ilyeneket mond. Olyan szomorú lettem, hogy gyorsan visszafutottam a
szobámba, és az ágyamra vetődve elkeseredetten bámultam a szemközti falat, amin ott sorakoztak a
Julian Marquetet és Catherine Dahlt ábrázoló, színes plakátok. Nem ez volt az első eset, amikor
elgondolkodtam, vajon milyen is lehetett az igazi apám. Nagyon szerette-e anyát? Szerette egyáltalán?
Boldogabb lenne-e az életem, ha nem hal meg születésem előtt?
Ott volt aztán Paul apu, aki az után a magas, fekete hajú, sötét szemű férfi után következett. Bart
valóban dr. Paulnak a fia, vagy…? Még végig sem tudtam gondolni a kérdést, már úgy éreztem,
mintha árulást követtem volna el a kétkedéssel.
Behunytam a szemem, mintha láthatatlan, borotvaéles szablya függött volna fölöttünk, készen
arra, hogy mindannyiunkat levágjon.

Másnap kora este bementem apa dolgozószobájába, és kiöntöttem előtte mindazt, amit oly hosszú
ideig magamba fojtottam.
– Apa, csinálnotok kell valamit Barttal. Egyszerűen félek tőle. Nem tudom, hogyan élhetünk vele
továbbra is egy házban, amikor látni rajta, hogy meg fog őrülni – ha nem őrült máris.
– Nem tudom, mit tehetnék, Jory – felelte apa, elkeseredetten a tenyerébe hajtva a fejét. – Anyád
belepusztulna, ha el kellene küldenünk magunktól Bartot. Te nem tudod, milyen szörnyűségeken ment
keresztül. Nem hiszem, hogy sokat el tudna viselni… még egy gyerek elveszítése végképp
tönkretenné.
– Megóvjuk attól, hogy ez megtörténjen! – kiáltottam szenvedélyesen. – Meg kell azonban
akadályoznunk, hogy Bart továbbra is a szomszédokhoz járjon, akik teletömik a fejét különböző
hazugságokkal. Állandóan ott van, az az idős nő pedig az ölébe veszi, és olyan dolgokat mesél neki,
amiktől csak még furcsább lesz, úgy tesz, mintha vénember lenne, és utálna minden nőt. Ő a hibás,
apa, az a feketében járó, idős hölgy. Ha békén hagyná, Bart olyan lehetne, amilyen azelőtt volt, hogy
ideköltözött.
Apa különös, elgondolkodó pillantást vetett rám, mintha a tőlem hallottak eszébe juttattak volna
valamit Mint mindig, ezúttal is rengeteg dolga lett volna, meg kellett volna néznie a betegeit, de
felhívta a kórházat, és közölte, hogy fontos elfoglaltsága miatt nem tud bemenni. Megtette! Habozás
nélkül!
Gyakran előfordult, hogy elgondolkodtam anyám harmadik férje felöl, és azt kívántam, bárcsak ő
lenne az igazi apám, de abban a pillanatban, amikor Bart – és anya – megmentése érdekében
félrerakta a munkáját, tudtam, hogy a legfontosabb szempont alapján valóban ő az én igazi apám.
Vacsora után anya visszavonult a szobájába, hogy a könyvén dolgozzon. Cindy már lefeküdt, Bart
pedig valahol az udvaron volt, amikor apával meleg pulóvert húztunk, és csöndben kiléptünk a házból
Nyirkos, ködös idő volt, amikor a szomszédunkban emelkedő, nagy ház kertjének magas, fekete
acélrudakból rótt kapujához értünk.
– Dr. Christopher Sheffield! – szólt bele apa határozottan a kaputelefon mikrofonjába. – A ház
úrnőjével akarok beszélni! – Miközben a kapuszárnyak halkan szétnyíltak előttünk, megkérdezte
tőlem, miért nem derítettem még ki a hölgy nevét. Vállat vontam, mintha nem is lett volna neve, vagy
ha igen, engem akkor sem érdekelt volna. Bart sem említette soha másként, csak úgy, hogy nagymama.
A főbejárathoz érve apa erősen megütögette a tömör rézből készült kopogtatót. Hosszas várakozás
után végre csoszogó lépteket hallottunk, és John Amos végre beengedett bennünket
– Az úrnő nagyon hamar elfárad – figyelmeztetett bennünket John Amos Jackson. Hosszú, sovány
és beesett volt az arca, a szemei mély üregekben ültek, a keze reszketett, a háta erősen meggörbült. –
Ne mondjanak neki semmi olyasmit, amivel felizgathatják!
Láttam, hogy apa megütközve, a homlokát ráncolva néz a minket magunkra hagyó, nehézkesen
elcsoszogó öregember után.
A fekete ruhás hölgy ezúttal is megszokott hintaszékében ült
– Sajnálom, hogy megzavartam a nyugalmát – mondta neki a tekintetét ráfüggesztve apa. – Dr.
Christopher Sheffield vagyok, és itt lakom a szomszédban. Ez itt az idősebbik fiam, Jory, akivel már
találkozott,
A hölgy idegesnek tűnő mozdulattal beljebb hívott, és székkel kínált bennünket. Elfogadtuk az
invitálást, de csak a szék szélére ültünk, mert nem akartunk hosszabb ideig maradni. Óráknak tűnő
másodpercek múltak el, mielőtt apa ismét megszólalt volna: – Szép otthona van. – Körbejártatta a
tekintetét az elegáns bútorokon, és alaposan megnézte a falakon lógó festményeket is. – Különös, déjà
vu érzésem van – tette még hozzá halkan, szinte csak magának.
A hölgy mélyen lehajtotta fekete fátyoltól takart fejét, és tehetetlenül széttárta a karját, mintha csak
megértést kért volna, amiért nem képes válaszolni. Tudtam róla, hogy tökéletesen beszél angolul, és
nem értettem, miért tesz úgy, mintha nem tudná a nyelvet.
 Némán, mozdulatlanul ült, csak gyűrűkkel díszített, arisztokratikus keze markolászta a fekete köntös
alatt mindig a nyakában lógó, vastag gyöngysort. Apa gyors pillantást vetett rá, mire idegesen elkapta
a nyakától a kezét.
– Nem beszél angolul? – kérdezte tőle feszes, merev hangon apa.
Hevesen bólogatni kezdett, mintegy jelezve, hogy amit mondanak neki, azt megérti, apa pedig a
szemöldökét ráncolva, habozva nézte egy darabig.
– Nos, hogy jövetelünk okára térjek, Jory elmondta nekem, hogy ön összebarátkozott a kisebbik
fiammal, Barttal. Jory szerint drága ajándékokat vesz neki, és édességekkel kínálja az étkezések
között. Sajnálom, Mrs… Mrs… – szünetet tartott, várva, hogy a hölgy elárulja a nevét, de mivel nem
tette, folytatta, amibe belekezdett: – Ha Bart még egyszer ide jön, azt akarom, hogy ne adjon neki
semmit, hanem küldje haza. Több olyan dolgot is tett, amiért büntetést érdemel. Sem az édesanyja,
sem én nem kívánjuk megengedni, hogy egy kívülálló aláássa a szülői tekintélyünket. Annak, hogy ön
itt kényezteti, mi vagyunk kénytelenek viselni a következményeit. – Láttam rajta, hogy nagyon szeretné
látni a hölgy kezét, az pedig mindent megtesz, hogy elrejtse előle.
Mi ez az egész? Miért olyan fontos apának, hogy megnézhesse a kezét? Azok a drága, csodaszép
gyűrűk voltak talán akkora hatással rá? Nem gondoltam volna, hogy érdeklik, hiszen anya – a
fülbevalókat leszámítva – soha nem viselt semmilyen ékszert.
És akkor – miközben apa minden figyelme látszólag az egyik szép olajfestményre szegeződött – a
hölgy keze nem bírt ellenállni a nyakában viselt gyöngysor mágikus vonzerejének, és odanyúlt hozzá.
A mozdulatot észrevéve apa felkapta a fejét, és engem is egészen megijesztve felkiáltott: – A gyűrűt…
már láttam ezeket a gyűrűket!
Az idős nő gyorsan a köntöse alá rejtette a kezét, apa pedig, mintha rugó lökte volna ki, felpattant.
Pár másodpercig némán meredt a ház asszonyára, aztán némán körülnézett, majd tekinteté ismét a
hölgyön állapodott meg, szinte odaszögezte a hintaszékébe, miközben annak kínlódva megrándult az
arca.
– A legjobb… ami… pénzért… megvehető – mondta lassan, minden szót külön kihangsúlyozva
apa. Éreztem a hangján a mérhetetlen keserűséget, de nem értettem, mi okozhatta. Úgy tűnt számomra,
hogy egy ideje egyre kevesebb dolgot értek.
– Semmi sem túl drága az elegáns és arisztokratikus Mrs. Bartholomew Winslow számára –
folytatta apa. – Azok a gyűrűk, Mrs. Winslow – miért nem gondolt rá, hogy elrejtse őket? Akkor talán
sikeres lett volna az álcázás, bár kétlem, hogy túl hosszú ideig meg tudott volna téveszteni.
Túlságosan is jól ismerem a hangját és a gesztusait ahhoz, hogy sikerülhetett volna. Fekete köntöst
visel, de az ujjain ott csillognak imádott státusszimbólumai. Elfelejtette talán, hogy mibe kerültek
nekünk? Azt hiszi, elfelejtettem azokat a végtelenül hosszú, a hideg, a hőség, a magányosság okozta
szenvedéssel teli napokat, a kínt, amivel a gyöngysoráért és a kezén csillogó gyűrűkért fizettünk?
Döbbenten és értetlenül hallgattam, amit mondott. Soha nem láttam még annyira feldúltnak,
keserűnek apát. Nagyon nehéz volt kizökkenteni a nyugalmából… És ki lehetett ez a nő, akit ő ismert,
én viszont nem? Miért szólította Mrs. Bartholomew Winslow-nak – a féltestvérem nevén? Lehetséges
volna, hogy valóban Bart nagyanyja, és hogy Bart nem Paul apunak a fia?
– Miért, Mrs. Winslow? Miért? – folytatta változatlan hevességgel apa. – Azt gondolta talán, hogy
elbújhat itt, és nem fogjuk észrevenni? Hogy akart becsapni bárkit is, amikor már a puszta testtartása
is, ahogy ül, elárulja az igazi személyazonosságát? Nem bántott már éppen eleget bennünket? Muszáj
volt visszatérnie, hogy újabb bajt okozzon? Rögtön rá kellett volna jönnöm, hogy maga áll Bart
zavarodott, furcsa viselkedése mögött. Mit csinált a fiunkkal?
– A fiatokkal? – kérdezte a hölgy. – Nem lett volna helyesebb azt kérdezni, hogy az ő fiával?
– Anya! – kiáltott dühösen apa, és rögtön utána bűntudatos pillantást vetett rám.
Csak néztem értetlenül egyikről a másikra, és arra gondoltam, milyen nagyszerű és milyen különös,
ami történt. Apa édesanyját végre kiengedték az elmegyógyintézetből, és az is bebizonyosodott, hogy
tényleg Bart nagymamája. De miért nevezte apa Mrs. Winslownak? Ha az ő és dr. Paul édesanyja,
akkor Mrs. Sheffleld kellene, hogy legyen, nemde?
Miközben ezen gondolkodtam, az idős nő ismét megszólalt: – Uram, a gyűrűim egyáltalán nem
különlegesek. Barttól tudom, hogy ön nem az édesapja, úgyhogy megkérem, távozzék. Ígérem, hogy
többé nem engedem ide Bartot. Nem azért jöttem, hogy ártsak neki… vagy bárkinek. – Úgy tűnt,
mintha figyelmeztető pillantást vetett volna apára, és gyanítottam, hogy rám való tekintettel
visszavonulási lehetőséget kínált neki.
– Drága anyám, a játéknak vége! – csattant fel apa, és mit sem törődve azzal, hogy az idős nő
szipogva a kezébe temette elfátyolozott arcát, határozott hangon megkérdezte. – Mikor engedett el az
orvos?
– A múlt nyáron – hangzott a halk, suttogó válasz.
Az idős nő tehetetlenül az ölébe ejtette a kezét, és már csak a hangjával könyörgött.
– Még mielőtt ideköltöztem volna, megbíztam az ügyvédeimet, hogy segítsenek neked és Cathyhek,
ha telket akartok vásárolni. Szigorú utasításba adtam, hogy a kilétemet tartsák előttetek titokban, mert
tudtam, hogy nem fogadnátok el a segítségemet.
Apa némán visszarogyott a székre, és a térdére támaszkodva lehajtotta a fejét.
Miért nem örült annak, hogy az édesanyja végre kiszabadult arról a szörnyű helyről? Állandóan az
járt a fejében, mikor látogathatná meg, és most végre itt volt, a közelünkben. Nem szerette már az
édesanyját? Esetleg attól félt, hogy bármelyik pillanatban újból kitörhet rajta a betegség? Arra
gondolt talán, hogy Bart örökölte az őrültséget, vagy, hogy megfertőzi az öcsémet? És anya miért
idegenkedett annyira az anyósától? Néztem egyikről a másikra, választ várva kimondatlan
kérdéseimre, és közben rettegtem is, hogy meg kell tudnom, mégsem Paul volt Bart édesapja.
Amikor a fejét fölemelte, mély, korábban soha nem volt ráncokat láttam apa elgyötört arcán.
– Nem tudlak jó lelkiismerettel ismét anyának szólítani – mondta üresen kongó hangon. – Ha
segítettél megvásárolni a telket, amin a házunk áll, azt köszönöm. Holnap kiakasztjuk az Eladó táblát,
és ha te nem vagy hajlandó elköltözni, akkor mi megyünk el innen, lehetőleg minél messzebb. Nem
fogom megengedni, hogy szembefordítsd a fiaimat a szüleivel.
– A szülőjével! – igazította ki az idős hölgy.
– A szüleivel, akiken kívül más nincs nekik! – vágott vissza apa. – Tudhattam volna, hogy ide fogsz
jönni. Beszéltem az orvosoddal, és elmondta, hogy kiengedtek, csak azt nem, hogy mikor, és hogy
hova mentél.
– Hova mehettem volna?! – kiáltott esdeklő hangon az idős nő, és tehetetlenül tördelni kezdte a
kezét. Úgy tűnt, mintha szeretné megérinteni apát, végigsimítani az arcát, de óriási erőfeszítéssel
legyűri magában a vágyat. Minden szava, minden pillantása arról árulkodott, hogy végtelenül szereti,
és ezt még én is pontosan meg tudtam állapítani.
– Christopher! – könyörgött. – Nincsenek barátaim, nincs családom, nincs otthonom, és nem tudok
hová menni, csak hozzád és a tieidhez. Csak ti maradtatok nekem, te, Cathy, és a gyerekei, az unokáim.
Ezt is képes lennél elvenni tőlem? Minden este térden állva imádkozom azért, hogy bocsássatok meg
nekem, fogadjatok vissza, és szeressetek úgy, ahogy valamikor szerettetek.
A szavait hallva én már sírással küszködtem, de apa mintha acélból lett volna, rendíthetetlennek és
megközelíthetetlennek tűnt.
– Fiam, drága fiam, fogadj vissza, és mondd, hogy ismét szeretsz! Ha pedig erre képtelen vagy,
csak azt engedd meg, hogy itt maradjak, és néha lássam az unokáimat!
Válaszra várva kis szünetet tartott, de mivel apa nem felelt, folytatta: – Azt hittem, elnéző leszel, ha
csöndben meghúzom itt magam, és eltitkolom Cathy elől, ki is vagyok. Láttam azonban, hallottam a
hangját, és hallottam a tiédet is. A fal mögé bújtam, onnan figyeltelek benneteket, és a szívem közben
hevesen vert, egész bensőm reszketett, és könny öntötte el a szememet az erőfeszítéstől, hogy oda ne
kiáltsam nektek: itt vagyok, és sajnálom, amit tettem! Rettenetesen sajnálom!
Apa még mindig nem válaszolt, csak nézett rá kiismerhetetlen, az érzelmeit eltitkoló arccal.
– Christopher, boldogan adnék akár tíz évet az életemből, ha semmissé tehetném mindazt a rosszat,
amit elkövettem! Újabb tíz évet adnék csak azért, hogy az asztalotokhoz ülhessek, és érezhessem, hogy
az unokáim örülnek nekem.
Könnyek csillogtak a szemében, és az enyémben is. Vérzett a szívem apám édesanyjáért, bár
fogalmam sem volt róla, miért gyűlöli anya.
– Christopher, Christopher, hát nem érted, miért viselem ezt a leplet? Azért takarom el az arcom, a
hajam, egész alakom, hogy ne ismerhessen fel! Állandóan reménykedem, és azért imádkozom, hogy
előbb vagy utóbb megbocsássatok, és engedjétek, hogy ismét a családotok része legyek. Kérlek,
nagyon kérlek, fogadj vissza anyádnak! Ha te megteszed, akkor talán ő is rászánja magát!
Hogyan lehet, hogy apa nem érezte ugyanazt a szánalmat, amit én? Miért nem sírt ugyanúgy, ahogy
én sírtam?
– Cathy soha nem fog megbocsátani neked – szólalt meg végre színtelen hangon.
– Te megbocsátasz?! – kiáltott fel boldogan az öreg nő. – Kérlek! Mondd, hogy igen!
Remegve vártam a választ.
– Hogyan mondhatnám azt, hogy megbocsátok, anyám? Ha kiejteném a számon, azzal elárulnám
Cathyt, amire pedig soha nem lennék képes. Együtt küzdöttünk, és ha kell, együtt bukunk el, de akkor
is hisszük majd, hogy helyesen cselekedtünk, míg te egyedül maradsz a bűntudatoddal. Bármit
mondasz, vagy teszel is, nem változtathatsz azon, ami történt, és nem támaszthatod fel azokat, akik
meghaltak. Minden nappal, amit itt töltesz, Bart egyre jobban ki fog vetkőzni magából. Van fogalmad
arról, hogy már a fogadott lányunkat, Cindyt fenyegeti?
– Nem! – tiltakozott az anyja, és olyan hevesen rázta a fejét, hogy az arcát takaró, hosszú fátyol
vadul lengeni kezdett. – Bart soha nem bántaná a húgát.
– Nem?! Késsel tövig levágta a haját, Mrs. Winslow, és már az édesanyját is megfenyegette!
– Nem! – kiáltotta a korábbinál is hevesebben az idős nő. – Bart szereti az édesanyját! Azért
kényeztetem csak, mert túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy annyit törődj vele, amennyire azt igényli.
Ugyanúgy, ahogy az anyját is túlságosan lekötik a saját gondjai, és nem veszi észre, hogy kap-e elég
szeretetet. Mi kárt okozok azzal, ha kicsit kényeztetem, és ajándékokat veszek neki? Különben is, ha a
gyerek annyi édességet kap, amennyit csak akar, egy idő után megcsömörlik tőle, és nem vágyakozik
már utána. Tudom, hiszen valamikor én is olyan voltam, mint Bart. Imádtam a jégkrémet, a cukorkát, a
süteményt, egyéb édességeket… most pedig megkóstolni sem bírom őket.
Apa határozottan felállt, egy kézmozdulattal magához hívott, és szánakozó pillantással azt mondta
az anyjának: – Kár, hogy csak ilyen későn jutott eszedbe jóvátenni mindazt, amit elkövettél. Volt idő,
amikor boldoggá tett volna minden kedves szavad, de most már a jelenléted csak azt bizonyítja,
milyen kevéssé érdekel, hogy mekkora fájdalmat okozhatsz nekünk azzal, ha maradsz.
– Kérlek, Christopher! – könyörgött tovább az idős asszony. – Nincs családom, senki, aki törődne
azzal, hogy élek-e, vagy meghaltam. Ne tagadd meg tőlem a szeretetedet, mert ha azt teszed, éned
jobbik felét ölöd meg! Soha nem voltál olyan, mint Cathy. Mindig képes voltál megőrizni magadban a
szeretetet. Kérlek, őrizd meg magadban ezt a képességet, és segíts Cathynek abban, hogy ő is újból
szeressen egy kicsit! – A hangja elcsuklott, zokogásba fulladt. – Vagy ha nem is szeret, legalább
bocsásson meg, hiszen elismerem, hogy jobb anyának kellett volna lennem.
Láttam apán, hogy a hölgy szavai a szívébe markoltak, de megindultsága nem sokáig tartott.
– Elsősorban Bartra kell gondolnom – felelte. – Soha nem bízott magában eléggé, a meséid pedig
annyira megzavarták, hogy rémálmai lettek. Hagyd őt békén, és bennünket is! Menj el, tartsd távol
magadat tőlünk! Már nem tartozunk hozzád. Évekkel ezelőtt egyik esélyt a másik után kaptad tőlünk,
hogy bebizonyítsd, ha szeretsz bennünket. Amikor elmenekültünk, jelentkezhettél volna a bírói
idézésre, és megóvhattál volna minket a fájdalomtól, de rádöbbentettél bennünket, hogy egyáltalán
nem érdekel téged a sorsunk. Lépj hát ki az életünkből! – folytatta néhány másodpercnyi szünet után. –
Teremts magadnak új életet, mindazokkal a kincsekkel, amelyeknek a kedvéért feláldoztál bennünket!
Hagyd, hogy Cathyvel együtt tovább éljük azt az életet, amit annyi nehézség árán teremtettünk!
Egy szót sem értettem az egészből. Mit követett el az anyja a két fiával – Christopherrel és Paullal
– szemben, és egyáltalán, mi köze volt mindehhez anyának, akit fiatalkorukban még csak nem is
ismertek?
Az idős hölgy váratlanul felpattant, egyenes derékkal, mozdulatlanul állt pár másodpercig, aztán
lassan, nagyon lassan levette a fejét borító fátylat. A látványtól a lélegzetem is elakadt, de ugyanúgy
apáé is. Soha azelőtt nem láttam még nőt, aki egyszerre volt olyan csúnya és olyan szép, mint őt. A
sebhelyei olyanok voltak, mintha macska karmolta volna végig hegyes körmével az arcát. Az álla a
kor hatására megereszkedett, egykor biztosan nagyon szép, szőke haja őszesbe játszott. Korábban
rettenetesen szerettem volna látni, milyen az arca a sűrű fátyol alatt, de ez a vágy – mihelyt ránéztem –
szempillantás alatt elillant belőlem.
– Muszáj volt ezt tenned? – kérdezte tőle, a fejét lehajtva, apa.
– Igen – felelte. – Meg akartam mutatni, mit tettem azért, hogy többé ne legyek olyan, mint Cathy. –
Lehangoltan a hintaszékére mutatott. – Látod ezt a széket? A ház összes szobájában ugyanilyet találsz.
– Körbemutatott a puha, süppedős foteleken. – Kemény, párnázatlan széken ülök, hogy azzal is
büntessem magam. Minden falra tükröt rakattam, hogy lássam, milyen csúnya és öreg lettem.
Szenvedni akarok a gyerekeimmel szemben elkövetett bűneimért. A fátyolon át rosszul látok, de azt is
megérdemlem. Amennyire csak tudom, megpróbálom ugyanazt a poklot teremtem a magam számára,
amire a saját húsomat és véremet kárhoztattam, és hiszem, hogy eljön még az idő, amikor Cathyvel
együtt megértitek, mennyire szeretném jóvátenni a bűneimet. Remélem, hogy megbocsáttok nekem,
visszatértek hozzám, és újból egy család lehetünk. És ha ezt megteszitek, akkor nyugodtan,
megbékélten fogom lehunyni a szemem, bízva benne, hogy apátok, amikor újból találkozunk, nem ítél
meg túl szigorúan.
 – Jajj! – kiáltottam fel önkéntelenül – Én megbocsátok neked, bármit követtél is el! Sajnálom, hogy
állandóan fekete ruhában kell járnod, és fátyollal kell eltakarnod az arcodat! – Apához fordultam, és
belecsimpaszkodtam a karjába. – Mondd, hogy te is megbocsátasz neki, apa! Kérlek, ne akard, hogy
még többet szenvedjen! Az édesanyád, és én mindig megbocsátanák anyának, bármit csináljon is!
Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, úgy szólt a nagyanyámhoz: – Mindig remekül
értettél hozzá, hogy rábeszélj bennünket arra, amit akarsz. – Soha nem éreztem még olyan hidegnek a
hangját. – De már nem vagyok gyerek. Tudom, hogyan álljak ellent, mert mellettem van az a nő, aki
még soha, egyetlen fontos dologban sem hagyott cserben. Megtanított rá, hogy ne legyek olyan
hiszékeny, mint valamikor voltam. Azért akarod megszerezni Bartot, mert úgy érzed, a te fiadnak
kellett volna születnie. De nem fogod megkapni! Bart hozzánk tartozik. Valamikor azt hittem, Cathy
rosszul tette, hogy bosszúból el akarta venni tőled Bart Winslow-t, de most már tudom, hogy igaza
volt, azt tette, amit meg kellett tennie. Így legalább most két fiunk van egy helyett.
– Christopher! – mondta a végsőkig elszánt arccal a nagymama. – Nem akarhatod, hogy a világ
tudomást szerezzen a titkotokról!
– És a tiédről – felelte jéghideg hangon apa. – Ha leleplezel bennünket, azzal magad is
lelepleződsz. Egyébként pedig ne felejtsd, hogy gyerekek voltunk, amikor megtörtént! Mit gondolsz,
egy esküdtszék, vagy egy bíró kinek a javára döntene? A miénkre vagy a tiédre?
– Önmagad érdekében – kiáltotta a nagymama, miközben mi már a kijárat felé tartottunk (apa maga
előtt tolt, mert annyira szántam az idős nőt, hogy ott akartam maradni) –, szeress megint, Christopher!
Engedd, hogy jóvátegyem, amit vétettem!
Apa a dühtől vörös arccal hátrafordult, és odakiáltotta: – Nem tudok megbocsátani neked! Csak
magadra gondolsz! Ugyanúgy, ahogy mindig, csak magadra gondoltál. Nem ismerem magát, Mrs.
Winslow, és azt kívánom, bárcsak soha ne is ismertem volna.
Jaj, apa, gondoltam, ezt keserűen meg fogod bánni. Bocsáss meg neki, kérlek!
– Christopher! – szólt utánunk még egyszer, de már egészen gyenge, reszkető hangon. – Ha Cathyvel
együtt újból szeretni tudtok, nektek és a gyerekeiteknek is sokkal jobb lesz. Rengeteget tudnék tenni
értetek, ha engednétek.
– Pénzről beszélsz? – kérdezte indulattól feszült, megbántott hangon apa. – Zsaroláshoz
folyamodsz? Van elég pénzünk, és boldogok vagyunk. Életben maradtunk, megőriztük magunkban a
szereteted, és senkit nem kellett megölnünk azért, hogy elérjük azt, amire jutottunk.
Megölni? Lehetséges lett volna, hogy a nagymama megölt valakit?
Apa kézen ragadott, és valósággal kirángatott magával a házból Hazafelé menet azt mondtam neki:
– Apa, egész idő alatt úgy éreztem, mintha Bart ott lett volna a közelben. Lehet, hogy elbújt valahol,
és mindent végighallgatott. Biztos vagyok benne, hogy ott volt.
– Na, jó – felelte végtelenül fáradtan. – Menj vissza, és keresd meg!
– Miért nem bocsátottál meg neki? – kérdeztem. – Szerintem őszintén megbánta, bármit is tett, ami
miatt meggyűlölted, és hát… az édesanyád. – Rámosolyogtam, és belekapaszkodtam a karjába, mert
azt akartam, hogy visszamenjünk, és megmondja a nagymamának, hogy szereti. – Hát nem csodálatos
lenne, ha mindkét nagymamám velünk töltené a karácsonyt?
Megrázta a fejét, elhúzódott tőlem, mintha azt akarta volna mondani, hogy menjek csak vissza
magam, ha akarok. Pár lépés után azonban megfordult, és azt mondta: – Jory, ígérd meg, hogy egy szót
sem szólsz anyádnak arról, ami ma este történt!
 Megígértem neki, bár közben nagyon szomorú voltam – szomorú mindattól, amit hallottam. Nem
tudtam eldönteni, hogy az, amit apáról és anyáról megtudtam, a teljes igazság-e, vagy csupán kis része
egy hosszú, előttünk titkolt történetnek. Legszívesebben apa után futottam volna, hogy megkérdezzem,
miért gyűlöli annyira az anyját, de láttam rajta, hogy úgysem mondaná meg. Furcsa módon még
örültem is, hogy nem sikerült többet megtudnom.
– Jory, ha Bart tényleg ott van, hozd haza, és vidd fel a szobájába! – figyelmeztetett apa. – Nagyon
kérlek, nehogy egyetlen szóval is megemlítsd édesanyádnak a szomszéd hölgyet! Majd én foglalkozom
vele. El fog költözni, és megint minden olyan lesz, mint azelőtt.
Elhittem, amit mondott. Nagyon sajnáltam ugyan az édesanyját, de neki nem tartoztam olyan
hűséggel, mint apámnak. Ennek ellenére sem álltam meg, hogy föl ne tegyem a számomra akkor
legfontosabbnak tűnő kérdést: – Apa, mit követett el édesanyád, amiért annyira gyűlölöd? És ha
tényleg gyűlölöd, miért ragaszkodtál ahhoz, hogy rendszeresen meglátogasd, még ha anya nem is
akarta?
A tekintete a távolba meredt, és a hangja mintha óriási messzeségből érkezett volna: – Félek tőle,
de úgy érzem, előbb-utóbb a teljes igazságot meg fogod tudni, Jory. Adj némi időt, hogy megtaláljam
a legmegfelelőbb szavakat, azt a magyarázatot, amiről úgy érzed majd, hogy kielégítő számodra! Egy
dolgot ne felejts el soha: édesanyád és én mindig is el akartuk mondani, amit meg fogsz tudni! Csupán
arra vártunk, hogy Barttal elég idősek legyetek, és ha megismered a történetünket, remélem, azt is meg
fogod érteni, hogyan tudom egyszerre szeretni és gyűlölni az anyámat. Szomorú, de sok gyerek van,
aki hasonlóan érez a szülei iránt.
Bármennyire férfiatlan volt is, amit csináltam, szorosan belekapaszkodtam, és magamhoz öleltem.
Szerettem, és úgy éreztem, hogy ha ez a fajta érzelmesség férfiatlan, hát én csöppet sem akarok férfias
lenni
– Ne nyugtalankodj Bart miatt, apa! – feleltem. – Biztonságban hazaviszem.
Még éppen időben surrantam át a bezáródó kapuszárnyak között. Éles kattanást hallottam, utána síri
csönd vett körül. Ha volt is csöndesebb hely, mint az a tágas kert, én még nem találkoztam vele.
Mintha valaki belém csípett volna, egy fa mögé ugrottam, mert John Amos Jacksont láttam
közeledni a ház felől, és mellette Bartot, engedelmesen fogva a vén komornyik kezét.
– Tudod már, mit kell tenned? – kérdezte az öcsémtől John Amos.
– Igen, uram – felelte Bart olyan hangon, mintha nem is lett volna egészen magánál.
– Ugye tudod, mi fog történni, ha nem azt teszed, amit mondtam?
– Igen, uram. Szörnyű dolgok történnek mindenkivel, még velem is.
– Úgy bizony! Ssszörrnyű dolgok, amiket nagyon meg fogsz bánni.
– Nagyon meg fogom őket bánni – ismételte szinte önkívületben Bart
– A nő a hibás azért is, ha a férfi bűnözik… – A nő a hibás azért is, ha a férfi bűnözik… – És akitől
a bűn ered…
– Annak bűnhődnie kell!
– És hogyan kell bűnhődnie?
– Mindig, minden lehetséges módon, míg csak a halál fel nem oldozza a bűnei alól.
Mozdulatlanná dermedve hallgattam őket, és hinni sem mertem a fülemnek. Mit művelt az az ember
Barttal?
 Addig vártam, amíg hallótávolságon kívülre nem értek, és még éppen időben dugtam ki a fejemet a
rejtekhelyemről, hogy lássam, amint Bart átmászik a falon, a saját kertünkbe. John Amos is
visszacsoszogott a házba, és eloltotta a külső világítást.
Vártam még néhány másodpercig, és közben hirtelen belém vágott a felismerés, hogy egyszer sem
hallottam Alma ugatását. Márpedig egy akkora kutyának legalább vakkantania kellett volna,
figyelmeztetve a háziakat, hogy idegen ólálkodik a kertben. Óvatosan az istállóhoz lopóztam, és
halkan hívogatni kezdtem a kutyát, de az nem rohant, hogy összenyalja az arcomat, és heves
farkcsóválással üdvözöljön, mint szokta.
– Alma! – szólítottam ismét, most már hangosabban. Mivel választ nem kaptam, meggyújtottam az
ajtófélfába vert szögön lógó kerozinlámpát, és bevilágítottam a karámba, amelyikben Alma lakott.
A lélegzetem is elállt attól, amit láttam. Jaj, nem! Nem! Nem!
Ki lehetett olyan kegyetlen, hogy csonttá és bőrré éheztessen egy kutyát?! Ki vetemedhetett arra,
hogy vasvillát vágjon a szerencsétlen, selymes szőrrel burkolt csontvázba, amely megalvadt, feketévé
sötétedett vérbe fagyva hevert előttem… Kirohantam a szabadba, és vadul hányni kezdtem. Egy
órával később apával sírt ástunk, és eltemettük a nagy kutyát, aki esélyt sem kapott arra, hogy felnőtté
váljon. Közben mindketten tudtuk, ha kiderülne, mi történt, Bartot örökre elmegyógyintézetbe zárnák.
– Lehet, hogy nem is ő tette – mondta apa, miután hazamentünk. – Képtelen vagyok elhinni, hogy
ilyesmire vetemedett. – Én már mindent el tudtam hinni az öcsémről.

Állandóan az idős hölgyre gondoltam, és arra, amit anyával és apával tett. Apa nem mondta el azt,
amiről pedig megígérte, hogy el fogja mesélni. Egy ideig úgy tűnt, hogy találtam valamilyen homályos
megoldást hirtelen támadt, kínzó gondjaimra – hagytam, hogy kis időre elragadjanak az érzelmeim, és
úgy gondoltam rá, mint a saját nagymamámra, hiszen a szívem legmélyén Christ tartottam az igazi
apámnak –, de tartósan ez sem hozott megnyugvást.
Tudtam ugyanis, hogy Bart Paulnak a fia, és tudtam, miért ő kell a nagymamának, és nem én. Én
Madame Marishához tartoztam, ugyanúgy, ahogy Bart hozzá. A vérségi kapcsolat miatt szerették
egymást olyan nagyon, én pedig csak sajnálni tudtam, hogy csupán a mostohaunokája vagyok a
rejtélyes, megindító viselkedésű nőnek, aki magára rótt szenvedéssel vezekel egykori bűnéért. Úgy
éreztem, jobban kellene figyelnem Bartra, óvnom, irányítanom őt.
Gyorsan fölkeltem, és bementem hozzá, hogy megnézzem, mit csinál. Összegömbölyödve, az
oldalán feküdt az ágyban, hüvelykujját szopva, mint a csecsemő. Csaknem az is volt még, szegény
kisfiú, aki meghúzódott az árnyékomban, hiába próbálta elérni ugyanazt, amit én az ő korában, soha
nem aratott sikert Későn kezdett eljárni, beszélni és mosolyogni sem igazán tudott egyéves kora előtt.
Mintha születésétől kezdve tisztában lett volna azzal, hogy egész életében csak második lehet,
sohasem első. Most végre talált valakit, akinek ő volt a legfontosabb az egész világon, és én örültem,
hogy van saját, igazi nagymamája. Bár soha nem hordott mást, csak feketét, könnyen meg tudtam
állapítani róla, hogy fiatal korában nagyon szép lehetett. Sokkal szebb, mint amilyen az én
nagymamám, Marisha fiatal korában szeretett volna lenni. És mégis… a kirakós játékból hiányzott
több elem. John Amos Jackson – vajon hol illeszkedik a képbe? Mi lehet az oka, hogy a nagymama,
aki a fiával és annak családjával szeretne élni, maga mellett tart egy ilyen utálatos vénembert?
 TISZTELD ANYÁDAT!

Apa meg sem nézte, mi van velem, de én láttam, amikor elment. Biztosan azt hitte, nyugodtan
fekszem abban az utálatos kiságyban, ahol a legszívesebben állandóan tartottak volna. A
nagymamámhoz ment vajon? Azt szerettem volna, ha mindenki békén hagyja, és ismét csak az enyém
lehet, mint korábban.
Alma nem volt többé. Elment ugyanoda, ahova a többi kiskutya és póni is.
– Arra a nagy, égi legelőre – mondta John Amos, úgy szögezve rám nedvesen csillogó, színtelen
tekintetét, mint aki azt hiszi, én szúrtam bele azt a vasvillát. – Holtan láttad? Tényleg döglött volt?
– Meg sem mozdult.
Végigosontam a pokolhoz vezető, kanyargós dzsungelösvényen. Lefelé, lefelé, egyre csak lefelé
haladtam. Barlangokon, hasadékokon, mély szurdokokon át jutottam egyre közelebb a vörös kapuhoz.
A pokol kapuja biztosan vörös… esetleg fekete.
Fekete kapu. Mágikus kapu, ami szélesre tárult, hogy bebocsássa apát. A nagymama vágyott utána.
Szép kis fia volt, hogy diliházba záratta a saját anyját! Azt tervezte, hogy engem is bevitet a
gyogyósok közé, ahol kényszerzubbonyban tartják az embereket. Jó lett volna tudni, mi az a
kényszerzubbony. Biztosan valami szörnyűség.
A kapuszárnyak hangos kattanással becsukódtak. Tudtam, hogy anya otthon van, a szobájában gépel,
mintha tényleg azt hinné, hogy amit ír, az van olyan fontos, mint a tánc. Azt sem bánta, hogy
tolószékben kell ülnie. Nem törődött semmivel, míg csak meg nem hallotta, hogy Jory valamilyen
ostoba balettzenét játszik, mert altkor fölemelte a fejét, a tekintete a távolba meredt, és a lábai szinte
maguktól verni kezdték az ütemet
– Anyu, mit jelent az, hogy komplikált? – kérdeztem, amikor azt mondta, hogy Joryban elég
koncentrálóképesség van a legkomplikáltabb táncok gyors megtanulásához is.
– Bonyolult, nehéz – felelte oda sem figyelve, mintha valami beszélő szótár lett volna. Mindenütt
lexikonok, kézikönyvek hevertek körülötte, kicsik, közepesek, és egészen nagyok, vastagok is.
Azt akartam, hogy az én lábam is képes legyen komplikált dolgokat csinálni. Ezen ügyeskedtem
akkor is, amikor apa után lopakodtam. Ő vissza sem nézett, de én állandóan hátra és oldalra
pillantgattam, ügyelve mindenre. Huhhh! – az a rohadt cipőfűző! Már megint felbuktam benne. Lehet,
hogy meghallotta a kiáltásomat, de nem nézett hátra. Remek. Úgy akartam csinálni ezt az egész titkos
dolgot, mint az ügyes kém. Vagy mint a tolvaj, az ékszertolvaj. A gazdag nőknek nagyon sok ékszerük
van. Gyakorolni akartam kicsit, amíg ő a doktor fiának könyörgött, jajveszékelt, egyfolytában azért
esedezve, hogy fogadja vissza, és szeresse újból. Unalmas. Nem szerettem már annyira apát, mint
azelőtt, hogy megmentette a lábamat az amputálástól. El akarta venni tőlem az egyetlen nagymamámat.
Melyik gyereknek van még olyan nagyanyja, aki annyira gazdag, hogy bármit megvehet neki?
– Hová mégy, Bart?
John Amos a semmiből bukkant elő, a szemei szinte világítottak a sötétben.
– Semmi közöd hozzá! – mondtam olyan hangon, ahogy Malcolm beszélt volna vele. Malcolm
naplója ott lapult az ingem alatt. A piros bőrkötés szorosan hozzátapadt a testemhez. Meg akartam
tanulni, hogyan lehet pénzzé változtatni az emberben tomboló dühöt.
– Apád bent van a házban, a nagyanyáddal beszél. Menj be, teljesítsd a kötelességedet, és pontosan
mondj el mindent, amiről tárgyalnak! Hallod?
Még hogy hallom-e! Neki volt szüksége hallókészülékre, nem nekem. Ha nem úgy lett volna, akkor
maga hallgatja ki őket a kulcslyukon keresztül, de csak leskelődni tudott, mert rosszul hallott.
Lehajolni se nagyon bírt, hogy fölvegye, ha elejtett valamit.
– Bart… hallottad, amit mondtam? Mi az ördögnek mégy fel a hátsó lépcsőn?
Megfordulva visszanéztem rá. Az ötödik lépcsőfokon álltam, és így már magasabb voltam nála.
– Hány éves vagy, John Amos?
Vállat vont, és mérgesen visszakérdezett: – Miért akarod tudni?
– Csak azért, mert nálad vénebb embert még nem láttam.
– Az Úrnak megvannak az eszközei, hogy megbüntesse azokat, akik tiszteletlenül viselkednek a
náluk öregebbekkel – felelte, és a fogát is összecsattintotta. Olyan hangja volt, mint amikor az edény
belecsobban a mosogatóvízbe.
– Most magasabb vagyok nálad.
– Én száznyolcvanöt centiméter magas vagyok… legalábbis annyi voltam. Te soha nem leszel olyan
magas, hacsak nem állsz állandóan lépcsőre.
Résnyire zártam a szemem, és olyan fenyegetően néztem, ahogy Malcolm nézett volna.
– Eljön még a nap, John Amos, amikor sokkal magasabb leszek nálad – mondtam –, te pedig térden
fogsz csúszni előttem. Uram, uram, könyörögsz majd, kérlek, engedd, hogy megszabaduljak a
padláslakó egerektől. Én erre azt kérdezem: Honnan tudjam, hogy méltó vagy a bizalmamra? Hogy
megnyugtass, bizonygatni kezded: Mindenben az útmutatásodat követem, uram, még akkor is, ha már
holtan fekszel a sírodban.
A szavaimra félénken elmosolyodott.
– Bart, kezded megtanulni, hogyan légy ugyanolyan agyafúrt, mint a dédnagyapád, Malcolm.
Egyelőre azonban, bármilyen terved volt is, tedd félre! Menj vissza apádhoz, aki éppen a
nagyanyáddal tárgyal! Jól jegyezd meg minden szavukat, aztán mondd el nekem!
Mint a kém, elővigyázatosan a szép keleti mintázatú paraván mögött álló zsúrkocsihoz osontam,
ahonnan észrevétlenül el tudtam jutni a nagy cserepekben növő pálmák mögötti rejtekhelyemre.
Ott voltak mindketten, és ugyanazt csinálták, mint amikor magukra hagytam őket. A nagymama
könyörgött, apa meg ellenkezett vele. Leültem, kényelembe helyeztem magam, és sodortam magamnak
egy bagót. A cigaretta általában segít, ha már elviselhetetlenül unalmas az élet. Nem volt más dolgom
azon kívül, hogy hallgatózzak. A kémek mindig csak ülnek, és csöndben figyelnek, pedig nekem a
cselekvés a mindenem.
Apa csinos volt a világosszürke öltönyében, olyan, amilyen én szerettem volna lenni, ha felnövök,
de amilyen nem lehettem, mert nem voltam olyan jóképű. Felsóhajtottam, és azt kívántam, bárcsak az
igazi fia lennék,
– Mrs. Winslow, megígérte, hogy el fog költözni, de amint látom, még egyetlen dobozt sem
csomagoltatott be. Bart érdekében, Joryért, akit állítólag szintén szeret, de legfőképpen Cathyért
kérem, menjen el! Költözzön San Franciscóba, az nincs túl messze! Esküszöm, hogy meglátogatom,
amilyen gyakran csak tudom. Teremtek rá alkalmat, hogy megtegyem, és Cathy nem fog gyanítani
semmit
Unalmas. Miért nem volt képes másról beszélni? Miért volt neki olyan fontos, hogy mi a véleménye
anyának az ő anyjáról? Ha valaha olyan szerencsétlen leszek, hogy megnősülök, megmondom a
feleségemnek, vagy elfogadja az anyámat, vagy fel is út, le is út. Ahogy Malcolm mondaná,
elhordhatja az irháját.
– Jaj, Christopher – nyöszörgött a nagymama, és újabb csipkés női zsebkendőt vett elő, hogy
letörölje az arcáról a könnyeket. – Úgy szeretném, ha Cathy megbocsátana, és helyet kaphatnék az
életetekben. Azért maradtam, mert bízom benne, idővel rájön, hogy nem okozok nektek semmilyen
kárt… Csak azért vagyok itt, hogy segítsek, amiben tudok.
– Gondolom, ezzel megint az anyagiakra céloz – felelte keserű mosollyal az arcán apa –, pedig egy
gyereknek nem arra van a legnagyobb szüksége. Cathy és én mindent megteszünk, hogy Bart érezze,
szeretjük és szükségünk van rá, de úgy tűnik, nem képes tisztázni a hozzám fűződő kapcsolatát. Nem
bízik magában, nem igazán tudja, kicsoda valójában, és hogy mit akar. Hiányzik nála a jövőbe mutató
cél, ami Jory számára a tánc. Kapkod, keresi a helyét, és a jelenléted nem segíti, hogy megtalálja.
Érzelmileg bezárkózik, mindenkitől távol tartja magát. Imádja az édesanyját, ugyanakkor nem bízik
benne. Azt hiszi, hogy az jobban szereti Joryt, mint őt. Tudja, hogy Jory jóképű, tehetséges, és ami a
legfontosabb, talpraesett. Bart nem olyan ügyes, kivéve a szerepjátszást. Ha megbízna bennünk vagy a
pszichiáterében, segíthetnénk neki, de ő nem bízik senkiben.
Le kellett törölnöm a könnyem. Olyan rossz volt hallani, amint rólam beszélt, mintha pontosan, a
legapróbb részletig ismertek volna, pedig ez nem is volt igaz. Nem ismerhettek.
– Hallotta egyáltalán, amit az előbb mondtam, Mrs. Winslow?! – kiabált apa. – Bart nem szeret
szembenézni magával, mert csak hiányosságokat lát, nincs figyelemre méltó képessége, tekintélye.
Kárpótlásul a könyvekből és tévéműsorokból megismert hősöktől igyekszik kölcsönvenni a
tulajdonságaikat, sőt néha állatoktól, hol farkasnak, kutyának vagy éppen macskának tettetve magát.
– De miért? Miért? – jajongott a nagymama.
Apa az összes titkomat elárulta neki, pedig az a titok, amit elmondanak, már nem is ér semmit
– Valóban nem tudsz rájönni? Jorynak ezernyi fényképe is van az apjáról, Bartnak viszont egy sem.
A nagymamám erre hirtelen kiegyenesedett, és dühösen azt kérdezte: – És miért kellene, hogy
legyen fényképe az apjáról? Az én hibám talán, hogy a második férjem nem adott magáról fényképet a
szeretőjének?
Megütközve hallgattam. Mi ez az egész? John Amos mindenféle hülyeséget mesélt ugyan, de azt
hittem, hogy kitalálta őket, ahogy néha én is különböző történeteket találtam ki, ha már nagyon
unatkoztam. Igaz lenne, hogy az én anyukám volt az a rossz nő, aki elcsábította a nagymamám második
férjét? Tényleg annak a Bartholomew Winslow nevű ügyvédnek a fia voltam? Jaj, anya, hogy
lehetséges az, hogy ezután ne utáljalak?
Apa megint olyan furcsán mosolygott, ahogy párszor már korábban is.
– A te imádott Bartod talán úgy gondolta, hogy Cathynek nem lesz szüksége fényképre, hiszen a
házában és az ágyában tudhatja törvényes férjeként a hús-vér, élő férfit. A halála előtt megtudta tőle,
hogy a gyermekét hordozza a méhében, és el akart válni tőled, hogy igazi apja lehessen a gyerekének,
és örökre a magáénak tudhassa Cathyt. Efelől a legcsekélyebb kétségem sincs!
Összegörnyedtem, és majd belehaltam abba, amit hallottam. Az apukám, az én szegény apukám, aki
a Foxworth Hall-i tűzvészben halt meg! John Amos igazi barát volt, az egyetlen, aki úgy kezelt, mint
felnőttet, és elmondta nekem az igazat. Paul apu pedig, akinek a fényképe a hálószobámban, az
éjjeliszekrényen állt, csak a mostohaapám volt, akárcsak Christopher. Keservesen zokogtam belül,
mert arra gondoltam, hogy elveszítettem még egy apát. Apáról a nagymamára néztem, és nagyon
szerettem volna tudni, mit is gondoljak róluk – meg anyáról. Hogy tehetnek olyat a szülők, hogy
annyira összezavarják a még meg sem született gyerekük életét, hogy soha ne tudja, kicsoda is
valójában.
Reménykedve néztem a nagymamát, akin látszott, hogy nagyon fájt neki mindaz, amit a fia mondott.
Sápadt keze gyöngyöző homlokát simogatta, mintha rettenetesen fájt volna a feje. Miért nem tudtam
ugyanúgy érezni a fájdalmat, mint ő?
– Rendben van, Christopher – szólalt meg hosszú hallgatás után, amikor már azt hittem, hogy soha
többé nem talál szavakat – Elmondtad, amit akarsz, és most hadd mondjam el én is, amit akarok. Ha
ultimátummal került volna szembe, és el kellett volna döntenie, hogy Cathy kell-e neki a leendő
gyermekével, vagy én a gazdagságommal, Bart engem, a feleségét választott volna. Lehet, hogy Cathyt
is megtartja szeretőként, amíg meg nem unja, de akkor megtalálta volna a módját, hogy elvegye a fiát,
és úgy vegyen tőle végső búcsút. Tudom, hogy örökre mellettem maradt volna, még ha vonzotta is
egy-egy új, szép arc, fiatalabb test.
Az én apukám. Az én igazi apámnak végül is nem kellett volna anya. Potyogtak a könnyeim,
elszorult a torkom, bizonyítva, hogy mégis igazi ember vagyok, nem az a szerencsétlen torzszülött,
akinek hittem magam. Megismertem egy újfajta fájdalmat, de sajnos mégsem voltam boldog. Miért
nem tudok soha igazán boldog lenni? Aztán eszembe jutott, amit a nagymama mondott. Az apám
„megtalálta volna a módját”, hogy magához vegyen. Azt jelentette ez, hogy ellopott volna anyámtól?
Attól sem lettem boldogabb, hogy erre gondoltam.
A nagymama mozdulatlanul ült, én pedig még kisebbé zsugorodtam, és féltem, rettenetesen féltem
attól, amit még hallani fogok. Apa, ne engedd, hogy újabb csúnya titkokat áruljon el, és arra
kényszerítsen, hogy cselekedjek! John Amos biztosan rá fog kényszeríteni. Hátrapillantottam, félve,
hogy egy poharat a falhoz tartva – mert különben rosszul hallott – ott hallgatózik mögöttem.
– Na, jó – mondta apa, akkor már nagyon idegesen. – Bart pszichiátere nagyon érdeklődik irántad,
bár úgy tudja, hogy csak az én anyám vagy. Nem tudom, miért, de állandóan hozzád tér vissza a
beszélgetések során. Úgy tűnik, szerinte nálad van a kulcs Bart legbensőbb, titkos gondolataihoz. Úgy
véli, te is titkos, belső életet éltél. Így van, anyám? Amikor apád annyira megalázott, hogy már
embernek sem érezhetted magad, nem ültél-e csöndben, azt tervezgetve, hogyan fogsz bosszút állni
rajta, és intézed el, hogy kegyetlenül megszenvedjen azért, amit veled tett?
Most miről beszél?
– Ne! – tiltakozott a nagymama. – Kérlek, ne! Légy irgalmas hozzám, Christopher! A
körülményekhez képest mindent megtettem. Mindent, amit csak tudtam!
– Mindent? – Apa ugyanolyan hangon nevetett, mint anya, amikor gúnyolódni akart. – Kíváncsi
lennék, hogy amikor apád féltestvére tizenhét évesen megérkezett Foxworth Hallba, rögtön eszedbe
jutott-e a legragyogóbb megoldás, amivel megbüntetheted apádat, amiért megutáltatta veled
önmagadat. Ugye szándékosan csináltad, hogy apánk belédszeressen? Igen? Gyűlölted, mert
hasonlított Malcolmra? Szerintem igen. Gondosan kitervelted, hogyan zúzhatod tönkre apádat úgy,
hogy soha ne épüljön fel. Ügyes voltál, tökéletesen sikerült, amit akartál. Megszöktél, és feleségül
mentél a féltestvéréhez, akit utált, és úgy gondoltad, hogy kettős győzelmet arattál. Azon a ponton
mértél rá csapást, ahol a legjobban fájt neki. Azt hitted, apánkon keresztül is jogot szereztél arra a
hatalmas vagyonra, de ez végül is nem jött be, ugye? Nem felejtettem el azokat az időket, amikor
Gladstone-ban éltünk, és számtalanszor hallottam, hogyan biztattad apát, könyörögtél neki, hogy
indítson pert az apád ellen, szerezze meg azt, ami jog szerint az övé. Apánk azonban nem volt
hajlandó erre. Önmagadért szeretett, és vett feleségül, nem pedig a pénzért, amiről te mindig is
álmodoztál.
Csak bámulni tudtam a nagymamára, döbbenten, értetlenül. Sírt, törékeny, idős teste reszketett, még
a hintaszék is rázkódott alatta. Én is reszkettem és sírtam – legbelül.
– Tévedsz, Christopher! Rettenetesen tévedsz! – zokogta. – Szerettem apádat! Te is tudod, hogy
szerettem! Négy gyereket szültem, és életem legszebb éveit adtam neki, a legjobbat, amit magamból
bárkinek is adhattam.
– A legjobbat! Ha tudná, Mrs. Winslow, hogy az a legjobb milyen szánalmasan kevés!
– Christopher! – jajdult fel a nagymama, és fájdalmas erőlködéssel felállt Tehetetlenül széttárta a
karját, és közelebb lépve apához, egyenesen az arcába nézett. Annyira reszketett, hogy az alakját
borító fekete lepel is rázkódott körülötte. Félénken körbepillantott, arra kényszerítve, hogy
beleolvadjak a rejtekhelyemül szolgáló sötét sarokba, és amikor megszólalt, a hangja nagyon halk,
erőtlen volt
– Rendben van, eleget beszéltünk a múltról! Élj Cathyvel, ha akarsz, de fogadjatok be engem is!
Hagyjátok, hogy Bart olyan legyen nekem, mint a saját fiam! Nektek ott van Jory, és az a kislány, akit
örökbe fogadtatok. Hadd vigyem magammal Bartot, olyan messzire, hogy soha többé ne lássatok, és
ne találkozzatok velem! Esküszöm, hogy soha, senkinek nem fogom elárulni a titkotokat. Mindent
megteszek, hogy megóvjam, csak engedjétek, hogy Bart az enyém legyen. Kérlek! Kérlek!
Térdre esve összekulcsolta a kezét, és amikor apa hátrább lépett, utánakapott, és belekapaszkodott
a zakójába.
– Ne háborgass bennünket, anyám! – felelte apa, de éreztem a hangján, hogy őt is nagyon
megindította. – Sem Cathy, sem én nem adjuk oda senkinek a gyerekeinket. Bart ebben a pillanatban
nem sok örömöt szerez, de szeretjük, szükségünk van rá, és mindent megteszünk, hogy szellemileg
ismét ép és egészséges legyen.
– Mondd, hogy mit csináljak, és én megteszem! – könyörgött a nagymamám könnyben ázó arccal, és
miután sikerült elkapnia apa kezét, szorosan a melléhez szorította. – Bármire hajlandó vagyok… csak
arra nem, hogy elmenjek. Látnom kell, figyelnem, és csodálnom, hogyan játszik, változik át más és
más személlyé. Csodálatos tehetsége van, hogy másokat alakítson. – Csókolgatni kezdte apa kezét,
amit ő el akart ugyan húzni, de nem nagy meggyőződéssel, mert a nagymamának – bármilyen gyönge
volt is – sikerült mindkettőt megtartania.
– Anyám! Kérlek… – könyörgött apa, mielőtt egy székre rogyva a tenyerébe temette volna az arcát.
– Szüksége van rám, Christopher, sokkal nagyobb szüksége, mint bármelyik gyerekemnek valaha is
volt. Szeret… tudom, hogy szeret. Az ölembe ül, ringatom, és látom az arcán a végtelen odaadást.
Kicsi még, rettenetesen sebezhető, és egészen összezavarják a dolgok, amelyeket képtelen megérteni.
Én viszont segíteni tudok rajta. Biztos vagyok, hogy képes leszek rá. Valami azt súgja legbelül, hogy
nem sokáig lehetek már a közeletekben – folytatta a nagymama olyan halkan, hogy erősen hegyeznem
kellett a fülemet. – Hadd legyen az enyém addig… kérlek, add meg ezt az utolsó ajándékot anyádnak,
akit valamikor annyira szerettél… ifjúságod anyjának, Christopher… annak, aki odaadóan ápolt,
amikor kanyarós voltál, bárányhimlős, vagy túl sokáig játszottál kint a hóban, és erősen megfáztál.
Emlékszel még? Én emlékszem. Ha nem emlékeznék a jóra, akkor a rosszat sem lettem volna képes
túlélni…
Láttam, hogy kezdi meggyőzni apát, aki ellágyult, egyre erőtlenebb pillantással nézte.
– Az előbb azt mondtad, szándékosan elcsábítottam apádat, mert azzal, hogy feleségül mentem
hozzá, saját apámnak akartam fájdalmat okozni Tévedtél, távolról sem így volt. Szerettem apádat attól
a pillanattól, hogy először megláttam. Ugyanúgy képtelen voltam nem szeretni, ahogy te sem tudtál
lemondani a Cathy iránti szerelmedről. Chris, nekem már semmim sem maradt a múltból. Mindent
elveszítettem. John az egyetlen, aki megmaradt azokból az időkből – mondta suttogva, mintha
rettenetesen félne. – Egyedül ő van itt Foxworth Hallból.
– Akkor tudnia kell, ki vagyok! És azt is, hogy kicsoda Bart!
Előrehajolva a nagymama apa térdére tette gyűrűkkel gazdagon díszített kezét, és láttam, hogy apám
megremeg az érintésétől.
– Nem tudom, mennyit tud John. Szerintem azt hiszi, hogy a gyermekeim elszöktek, és nyomuk
veszett a világban. Azt hiszem, nem tudja, hogy Bart középső neve Winslow… bár amilyen alattomos,
még az is lehet, hogy mindenről tud. – A nagymama megremegett, és visszarántotta a kezét, mintha
érezte volna, hogy apának rosszulesik, ha rajta tartja. – Errefelé minden föld az apámé volt valamikor,
és John természetesnek tartja, hogy idejöttem, a saját birtokomra, ami hosszú évtizedek óta a
családunké.
– És úgy rendelkeztél, hogy olcsóbban vehessem meg a házhelyünket, mint amennyibe egyébként
került volna? – kérdezte apa, elkeseredetten csóválva közben a fejét.
– Christopher, apámnak mindenütt voltak birtokai, és mindent én örököltem. Boldogan lemondanék
a teljes vagyonomról, ha visszakaphatnálak téged és Cathyt. Rajtam kívül senki nem tud rólatok, és én
soha nem fogom elárulni senkinek a titkotokat. Megígérem, hogy nem hozok rátok szégyent, és nem
bántalak benneteket, csak engedd, hogy maradjak! Hadd legyek ismét az anyád!
– Szabadulj meg Johntól!
– Bárcsak megtehetném! – felelte lehajtott fejjel a nagymama, miután hatalmasat sóhajtott.
– Hogy érted ezt?
– Nem találod ki? – kérdezte, fölemelve a fejét, hogy apa szemébe nézhessen.
– Zsarol?
– Igen. Neki sincs családja, teljesen egyedül van. Úgy tesz, mintha nem tudna rólad és Cathyről, de
ebben egy pillanatig sem lehetek biztos. Megesküdött, hogy segít titokban tartani a hollétemet, mert
mindig akadnak riporterek, akik állandóan a sarkamban járnának, ha megtudnák, hol lakom. Cserébe
otthont és bőséges fizetést adtam neki.
– Bart azonban nincsen biztonságban. Jory látta, amint John Amos a fülébe sugdosott. Szerintem
pontosan tudja, kik vagyunk.
– Akkor sem csinál semmit! – kiáltott fel a nagymama. – Beszélni fogok vele, elmagyarázom neki a
helyzetet. Hallgatni fog… megfizetem, hogy zárva tartsa a száját.
Apa felállt, hogy induljon. A keze néhány másodpercig a nagymama fején nyugodott, aztán – mintha
megijedt volna – gyorsan visszarántotta.
– Rendben van – mondta beleegyezően. – Beszélj Johnnal, és parancsolj rá, hogy hagyja békén
Bartot! Ne engedd, hogy Bart megtudja, te vagy az igazi nagymamája! Hadd higgye, hogy kedves, idős
hölgy vagy, aki barátként ragaszkodik hozzá! Megteszed ezt a csekélységet?
 – Hát persze! – egyezett bele erőtlenül a nagymama.
– És nagyon kérlek, vedd fel újból a fátylat, takard el az arcod! Jory tudja, hogy az anyám vagy,
de… biztosan érted, mire gondolok. Különben is, ki tudja, mikor jut eszébe Cathynek, hogy ideje
volna megismerkednie az új szomszéddal? Korábban lekötötte a tanítás, de most, hogy nincs
elfoglaltsága, szükségét fogja érezni a társaságnak. Fiatal korában is ez volt az egyik legnehezebb
dolog a számára… elviselni a bezártságot, a végtelennek tűnő rabságot, azt, hogy senkit sem lát, csak
időnként az anyját és a nagyanyját… Ettől még szerencsétlenebb lett.
– Tudom – válaszolta a nagymama, ismét mélyen lehajtva a fejét. – Vétkeztem, és nagyon bánom.
Azért imádkozom, bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét, de minden reggel magányos napra
ébredek, és Barton kívül nincs senki, aki reményt adhatna.
Jézusom! Milyen szörnyű lehetett neki, mielőtt találkoztunk.
– Muszáj megkérdeznem valamit – folytatta alig hallhatóan. – Úgy szereted, ahogy egy férfi
szereti… a feleségét?
– Ez nem tartozik rád – felelte apa, és hátat fordított neki.
– Ha megmondod, én elfogadom. Kérdeztem Barttól is, de nem érti, mire gondolok. Annyit árult
csak el, hogy egy szobában alusztok.
– És egy ágyban! – vetette oda dühösen, visszafordulva apa. – Most elégedett vagy? – Újból
megfordult, és gyors léptekkel kisietett a szobából.
Furcsa. Átkozottul furcsa. Miért utálja anya az anyját? És miért érdekli a nagymamát, hogy egy
ágyban alszanak-e vagy sem?
Hazafutottam, nem mentem vissza John Amoshoz, hogy elmondjam, amit hallottam. Anya ismét
annál a rohadt korlátnál volt, azon erőlködött, hogy jó erősen belekapaszkodva felálljon az utálatos
tolószékéből. Elbújtam, és figyeltem. Furcsa érzés volt ugyanolyan ügyetlennek látni, amilyen én
voltam. Esetlenül mozgott, akárcsak én, de sikerült lábra állnia, és úgy is maradnia, bár az egész teste
reszketett. A tükörben tisztán látszott sápadt arca és aranyszínű haja. Olyan volt, mint az olvasztott
arany, forró, akár a pokol, mint a vadul ömlő, tüzes láva.
– Te vagy az, Bart?! – kérdezte riadtan. – Miért nézel olyan furcsán? Nem fogok elesni, ha arra
gondolsz. Mindennap egészségesebb és erősebb leszek. Gyere, ülj ide, és beszélgessünk kicsit!
Mondd el, mit csinálsz, ha nem látlak! Hová szoktál menni? Taníts meg a szerepjátékaidra! Amikor
olyan idős voltam, mint most te, én is szerettem másnak tettetni magam. Gyakran elképzeltem, hogy én
vagyok a világ leghíresebb prímabalerinája, és hamarosan ezt tartottam a világon a legfontosabbnak.
Ma már tudom, hogy távolról sem olyan fontos. Megtanultam, hogy a legfontosabb dolog boldoggá
tenni azokat, akiket szeret az ember. Bart, én azt akarom, hogy boldog légy…
Utáltam, mert „elcsábította” az igazi apámat, és elvette szegény, magányos nagymamámtól, a saját
anyósától. Csak miután ezt megcsinálta, mehetett férjhez dr. Paul Sheffieldhez, Chris bátyjához, aki
nem is volt az apám, mint ahogyan mondták. Hogy erőlködött, mennyire igyekezett jóvátenni, hogy
olyan sokáig nem törődött velem! Elkésett! Legszívesebben fellöktem volna, hogy hanyatt essen!
Jólesett volna hallani, hogyan recsegnek, törnek össze a csontjai, mind egy szálig. Hűtlen volt,
megcsalta minden férjét! De hiába tudtam, nem voltam képes el is mondani. A lábam mintha gumiból
lett volna, teljesen elgyengült, és le kellett ülnöm a padlóra, miközben néma üvöltés visszhangzott a
fejemben. Romlott, bűnös, gonosz asszony! Előbb vagy utóbb elszökik valamelyik szeretőjével –
ugyanúgy, ahogy Malcolm anyja is elszökött. Ahogy minden anya elszökik.
 És miért nem mondta el őszintén a nagymama, hogy ki is valójában? Miért tartotta előlem titokban?
Hát nem tudta, mekkora szükségem lenne egy igazi nagymamára? Még arról is hazudott, hogy ki volt
az igazi apám. Csak John Amos mondta meg az igazságot.
– Bart… mi a baj?
Megijedt, és volt is oka, hogy megrémüljön. Soha, soha nem mondott mást, csak hazugságot. Nem
volt senki, akiben megbízhattam volna, kivéve John Amost. Bármilyen taszítónak és vénnek láttam,
egyedül ő volt becsületes, csak ő igyekezett, hogy helyrehozza, amit mások elrontottak.
– Mi a baj, Bart? Nem tudod elmondani nekem, az édesanyádnak?
Rámeredtem. A hajfürtjei, mint az aranykígyók, úgy nyújtózkodtak felém. Arra vágytak, hogy rabul
ejtsenek minden férfit, és szenvedést hozzanak rá. Az ő hibája. Mindenben ő a bűnös. Elvette az igazi
apukámat a nagymamámtól, és „elcsábította”.
– Ne mássz a padlón, Bart! Állj fel, és használd a lábad! Nem vagy te állat.
Hátracsaptam a fejem, és torkom szakadtából üvölteni kezdtem. Ki akartam üvölteni magamból a
dühöt, ami bennem tombolt. Igazságtalanság volt Istentől, hogy őt tette anyámmá. Szénné égette az
apámat. Muszáj volt csinálnom valamit. Helyre kellett hoznom azt, ami elromlott.
– Bart, kérlek, áruld el, mi a baj!
Már alig láttam. Megpróbált eljönni a korláttól és utánam nyúlt, mintha magához akart volna ölelni.
Nem akartam, hogy még egyszer megérintsen. Soha, soha, soha!
– Gyűlöllek! – kiáltottam, és felpattanva hátrébb – ugrottam. – Remélem, hogy soha többé nem
fogsz tudni járni. Remélem, hogy felbuksz, és meghalsz. Remélem, hogy kigyullad a ház, és benne
pusztulsz Cindyvel együtt!
Rohantam. Vadul szedtem a lábam, míg csak az oldalam fájni nem kezdett, és az agyam teljesen ki
nem ürült.
Alma karámjában hasra vágódtam, és fekve maradtam, hogy kipihenjem magam. Malcolm naplóját
is ott tartottam, elrejtve a száraz széna alatt, és egy idő után előhalásztam. A mindenit! Ő aztán tudta,
hogyan kell utálni a nőket, különösen a szépeket. A csúnyákat észre sem vette. A könyökömre
támaszkodtam, és a semmibe meredtem. Alicia. Szép név. Kíváncsi lettem volna rá, miért szerette
jobban Aliciát, mint Oliviát. Azért talán, mert még csak tizenhat éves volt, amikor feleségül ment az
öreg, ötvenöt éves apjához?
Alicia pofon vágta, amikor meg akarta csókolni. Lehet, hogy Malcolm nem tudott olyan ügyesen
csókolni, mint az apja?
Minél többet olvastam a naplót, annál többet tudtam meg arról, hogyan sikerült Malcolmnak
minden, amit elhatározott, kivéve azt, hogy szeressék a nők. Ez is csak azt bizonyította, hogy jobb, ha
nem törődöm a nőkkel, hiszen annyira hasonlítottam Malcolmhoz. Újból és újból elolvastam, amit írt,
hogy egészen olyan legyek, mint ő, hatalmás, erős.
C betűvel kezdődő nevek. Nem értettem, miért szeretik annyira a nők a C betűvel kezdődő neveket.
Catherine, Corrine, Carrie és Cindy – a világ tele van olyan nőkkel, akiknek a neve C betűvel
kezdődik. Hiába tudtam meg, hogy ő az igazi nagymamám, nem éreztem jól magam. Sokkal jobb lett
volna, ha megmondja, de ő is csak hazug, alakoskodó, csaló nő volt. Olyan, amilyennek John Amos
jellemezte.
Halványan még mindig éreztem Alma szagát. Hallottam, hogyan eszi csámcsogva az ételt, éreztem,
amint a kezemhez nyomja nedves orrát – és sírtam. Rettenetesen sírtam, és azt szerettem volna, ha én
is meghalok, és csatlakozhatom hozzá. De Alma azért jobban is hiányolhatott volna. Ő kényszerített
arra, amit csináltam. Szenvednie kellett volna, amikor én szenvedtem, de nem volt hajlandó rá. Az
enyém volt, mégis engedte, hogy a nagymama etesse, vizet adjon neki… szóval ő volt a hibás. Aztán
Clover, Ő is megdöglött. Megfojtva rohadt annak az öreg tölgyfának az odvában.
Istenem! De rossz voltam!
Saját rosszaságomon gondolkodva elaludtam, és Almáról álmodtam, aki szeretett. Amikor
felébredtem, már majdnem teljesen sötét volt. John Amos vigyorgott rám, és megpróbált kedves lenni,
– Szervusz, Bart. Nem vagy túl magányos itt, Alma karámjában?
Fölöttem állt, és nem vette észre a szalmaszálat, ami felülről, a padlásról hullott le rá, és a
bajuszához tapadt, egészen eltorzítva az arcát.
– John Amos, hogyan keresett Malcolm olyan rengeteg pénzt? – kérdeztem, csak hogy lássam,
leesik-e a bajuszáról a szalmaszál, miközben beszél.
– Úgy, hogy ravaszabb volt, mint azok, akik akadályozni akarták.
– Akadályozni? Miben? – A szalmaszál még mindig nem esett le.
– Abban, hogy elérje, amit akar.
– És mit akart?
– Mindent. Mindent, ami nem volt az övé, meg akart szerezni… és ahhoz, hogy valaki megszerezzen
mindent, ami a másé, könyörtelennek és határozottnak kell lennie.
– Mit jelent az, hogy könyörtelen?
– Azt, hogy bármit képes vagy megtenni a célod érdekében.
– Bármit?
– Bármit – ismételte meg, és közelebb hajolva erősen a szemembe nézett. – Nem habozhatsz
eltaposni azokat, akik az utadba állnak… még a családod tagjait sem, mert ők ugyanazt tennék veled,
ha te állnál az útjukba. – Halványan elmosolyodott. – Remélem, tudod, hogy az a doktor, aki
apránként fölszeleteli az agyadat, előbb vagy utóbb bezárat egy intézetbe. Ezt csinálják a szüleid –
meg akarnak szabadulni egy kisfiútól, akiről úgy érzik, hogy túl sok problémát okoz nekik.
Csecsemőkönnyek öntötték el a szememet.
– Ne légy gyenge, ne mutass asszonyhoz illő könnyeket! – szólt rám John Amos. – Legyél erős,
mint a dédnagyapád, Malcolm! – Kis szünetet tartott, és alaposan megnézett magának. – Igen, nagyon
sok dolog van benned, amit tőle örököltél. Egy nap, ha továbbra is törekszel rá, ugyanolyan hatalmas
leszel, mint Malcolm.

– Hol voltál, Bart?! – dörrent rám Emma, aki állandóan utálkozva nézett, még akkor is, amikor
tiszta voltam. – Soha életemben nem láttam olyan gyereket, aki hamarabb össze tudta volna koszolni
magát, mint te. Nézd meg az inged, a nadrágod, az arcod, a kezed! Mocskos mind! Áruld már el, mit
csinálsz? Állandóan a pocsolyában fetrengsz?
Nem válaszoltam neki, csak elindultam a folyosó végébe, a fürdőszobába. A szobája előtt
elhaladva láttam, hogy anya fölnéz az íróasztalától.
– Nem tudtam, merre lehetsz, Bart – mondta. – Órák óta nem láttalak.
Semmi köze sem volt hozzá, hogy mit csináltam.
 – Bart… Válaszolj, kérlek!
– Kint voltam.
– Azt tudom, de érdekelne, hogy pontosan hol.
– A fal mellett
– Mit csináltál
– Ástam.
– Miért ástál?
– Kukacokat kerestem.
– Kukacokat? Minek?
– Horgászni.
Felsóhajtott.
– Késő van már ahhoz, hogy horgássz, és különben is tudod, hogy nem szeretem, ha egyedül
csavarogsz. Kérd meg apát, hogy szombaton vigyen el horgászni!
– Úgysem visz el.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Soha nincs ideje.
– Most lesz.
– Nem. Soha nem volt, és soha nem is lesz.
– Próbálj megértő lenni, Bart! – mondta, és megint jókorát sóhajtott. – Apád orvos, és rengeteg
betege van. Ugye te sem akarod, hogy ne törődjön a betegeivel?
Nem érdekelt. Jobb lett volna horgászni. Különben is, túl sok ember van a világon… különösen nő.
Odafutottam hozzá, és az ölébe temettem az arcom.
– Anya, kérlek, gyógyulj meg gyorsan! Te vigyél el horgászni! Most, hogy már nem kell táncolnod,
meg tudsz csinálni mindent, amire apának soha nincs ideje. Velem tölthetsz minden időt, amit eddig
Jory-val és a tánccal töltöttél. Nagyon sajnálom, amit mondtam, anya! – bizonygattam neki sírva. –
Nem utállak igazán! Nem akarom, hogy eless és meghalj! Csak néha olyan undok vagyok, és nem
tudok tenni ellene semmit. Anya, kérlek, ne utálj azért, amit mondtam!
Puha volt a keze, miközben a hajamat simogatta, és megpróbálta úgy eligazgatni, hogy rendesen
álljon. A hajkefe, de még a spray sem használt neki, úgyhogy igazán nem sokat ért a kezével.
Valósággal belefúrtam az arcom az ölébe, és közben arra gondoltam, hogy leszidna John Amos, ha
tudná, mit csinálok. Igaz, beszámoltam már neki arról, hogy mit mondtam anyának, ő pedig
megdicsért, mert kezdek úgy beszélni, mint Malcolm.
– Nem kellett volna így viselkedned, Bart – mondta később, teljesen összezavarva. – Okosnak kell
lenned, el kell hitetned vele, hogy elérte, amit akart! Ha elárulod neki, mit érzel, módot talál rá, hogy
meghiúsítsa a törekvéseinket. Mi pedig szeretnénk megvédeni őt a Sátántól, nem?
A fejemet fölemelve gyönyörű arcába néztem, és keservesen sírtam, tudván, milyen hazug.
Háromszor ment férjhez, mesélte John Amos. Nem is igazán érdekelt, hogy jó-e vagy rossz, csak azt
akartam, hogy az enyém legyen. Majd én jóváteszem. Megtanítom, hogy egyetlen férfi se érdekelje
rajtam kívül.
Ahhoz, hogy nyerjek, jól kellett kevernem a kártyákat, és csak egyenként kijátszani az ászaimat,
ahogyan John Amos tanította. Be kellett csapnom őt és apát, el kellett hitetnem velük, hogy őrült
vagyok. Ettől kicsit összezavarodtam. Nem voltam őrült, csak úgy tettem, mintha Malcolm lennék.
– Min gondolkodol, Bart? – kérdezte, változatlanul a hajamat simogatva.
– Nincs, akivel játsszak. Nincs semmim, csak amit kitalálok magamnak. Nem kaptam semmit, csak
rossz géneket a beltenyészetből, a környezetem meg… Az sem tesz jót. Neked és apának nem lehettek
volna gyerekeitek. Nem érdemeltek mást, csak a poklot, amit magatoknak teremtettétek.
Ott hagytam, hadd bámuljon utánam, mint a szélütött. Örültem, hogy boldogtalanná tehettem,
amilyenné ő tett engem mindig. De miért nem örültem? Miért nem volt kedvem nevetni? Miért kellett
berohannom a szobámba, hogy az ágyamra vetve magam, zokogni kezdjek?
Aztán eszembe jutott Malcolm, akinek nem volt szüksége senkire. Ő tudta, hogy erős. Malcolm
soha nem habozott, ha döntenie kellett, és bátran hozott rossz döntéseket is, mert tudta, hogy meg tudja
változtatni és jóvá tudja tenni őket. Összeszorítottam hát a fogam, meggörnyedtem, és
végigvánszorogtam a folyosón, hogy megtegyem azt, amit Malcolm. Láttam, hogy Jory Melodie-val
táncol, és berontottam anyához, hogy elmondjam neki,
– Hagyd abba, amit csinálsz! – üvöltöttem rá. – Jory és Melodie épp most követi el a bűnt!
Csókolóznak – gyereket csinálnak!
Az írógép billentyűin röpködő ujjai megmerevedtek, és felém fordulva elmosolyodott.
– Bart – mondta –, ahhoz, hogy valakinek gyereke szülessen, sokkal többet kell tennie az
ölelkezésnél és a csókolózásnál. Jory úriember, és nem él vissza egy ártatlan fiatal lány helyzetével,
aki egyébként elég jól nevelt és okos ahhoz, hogy tudja, mikor kell megálljt parancsolnia.
Nem érdekelte az, amit mondtam. Mással sem törődött, csak az átkozott könyvével. Ugyanannyi
esélyem volt, hogy figyeljen rám, mint amikor még táncolt. Mindig talált valamit, ami fontosabb volt,
mint hogy velem foglalkozzon.
Ökölbe szorítottam a kezem, és belevágtam az ajtófélfába. Tudtam, hogy eljön az idő, amikor én
leszek az úr, és odafigyel arra, amit mondok. Tudni fogja, hogy jobban teszi, ha engedelmeskedik.
Jobb anya volt, amíg balettet tanított. Akkor, ha több nem is, de néhány szabad perce volt, most
viszont mást sem csinál, mint ír, állandóan csak ír. Hegyekben halmozódtak már körülötte a sorú
sorokkal telerótt lapok. Most sem figyelt rám, csak befűzött egy újabb lapot az írógépébe, mintha
ismétlőfegyvert töltött volna meg, hogy halomra lődözzön mindenkit maga körül. Azt sem vette észre,
amikor elvettem mellőle az egyik irattartó tálcát, amit – miután megtelt – eltolt magától, hogy újabba
tegye a kész oldalakat.
John Amost biztosan érdekelni fogja, amit írt, de mielőtt elolvasná, magam fogom elolvasni. Még
akkor is, ha percenként szótárhoz kell nyúlnom, hogy megértsem a gyakran előforduló, bonyolult
szavakat. Helyénvaló – tudtam, mit jelent, legalábbis úgy éreztem.
– Jó éjszakát, anya!
Meg sem hallott, folytatta, amit elkezdett, és ami lekötötte, minden figyelmét.
Soha, senki nem merészelte semmibe venni Malcolmot. Amikor szólt, mindenki ugrott, hogy
teljesítse a parancsát. Elhatároztam, hogy én is pontosan olyan leszek.
Egy héttel később anya és Jory után kémkedtem. A „gyakorlószobában”, a hosszú teremben voltak,
és Jory segített anyának mozgatni a beteg lábát.
– Ne gondolj arra, hogy eleshetsz! Mögötted állok, és elkaplak, ha a térded felmondja a szolgálatot.
Lazítsd el magad, anya, és meglásd, hamarosan ismét könnyedén fogsz járni!
Nehezen járkált. Látszott rajta, hogy minden lépés, amit megtesz, fáj neki. Jory a derekánál fogta,
hogy vánszorogni tudjon, de csak eljutott valahogy a korlát végéig anélkül, hogy elesett volna. Ott
megállt, és minden erejét összeszedve várta, hogy a bátyám odavigye neki a széket, és
belerogyhasson. Jory még a lábát is fölemelte, és aláigazította a kihajtható lábtámaszt.
– Mindennap erősebb leszel, anya – mondta neki.
– De olyan sokáig tart.
– Túl hosszú ideig ülsz és írsz egyhuzamban. Emlékszel, az orvosod is azt mondta, hogy lehetőleg
minél gyakrabban állj fel, ne ülj egyfolytában…
Anya kimerülten bólintott.
– Mi volt az a távolsági hívás az előbb? – kérdezte. – Ki telefonált, és miért nem akart beszélni
velem?
– Marisha nagyanyám volt – felelte Jory, fülig érő vigyorral. – Írtam neki, beszámoltam az
esésedről, és most eljön, hogy helyettesítsen az iskoládban. Hát nem nagyszerű?!
Anya csöppet sem látszott boldognak, ami engem illet, én kifejezetten utáltam a vén boszorkányt.
– Korábban kellett volna szólnod, Jory!
– De anya! Meglepetést akart szerezni neked. Ma sem mondtam volna el mire készül, de úgy
gondoltam, nem túl udvarias dolog beállítani valahová csak úgy, derült égből villámcsapásként.
Tudtam, hogy szeretnél felkészülni, kicsinosítani magad, rendbe hozni a házat…
Anya arcán furcsa kifejezés jelent meg.
– Egyszóval rondán nézek ki, a házam pedig rendetlen? – kérdezte.
Jory rámosolygott, összeszedve minden báját, amit én szívből utáltam.
– Anya – felelte –, te mindig nagyon szép vagy, de túl sovány, túlságosan halovány. Többet kellene
enned, és több időt töltened a szabadban. Senkitől sem várják el, hogy néhány hét alatt megírjon, egy
vastag regényt.
Még aznap, valamivel később, kilopakodtam Jory után a kertbe, és elbújtam a rejtekhelyemen, hogy
megfigyeljem, hogyan hintáztatják felváltva, anyával azt az utálatos kis Cindyt. Nekem persze soha
nem engedték, hogy hintáztassam. Senki nem bízott bennem. Az orvosok semmihez sem értettek, miért
adta hát fel mindenki, és hagyott magamra?
– Jory, néha valóságos kínszenvedést okoz, amikor hallom kiszűrődni tőled a balettzenét, és közben
tudom, hogy soha nem leszek képes újból táncban kifejezni, amit érzek. Ha meghallom egy nyitány
első taktusait, egész bensőmben reszketni kezdek. Rettenetesen szeretnék táncolni, és minél jobban
vágyom rá, annál erősebb késztetést érzek, hogy írásban fejezzem ki magam. Az írásnak köszönhetem,
hogy még élek, de úgy tűnik, Bart ezt ugyanúgy utálja, ahogy korábban a táncot. Néha úgy érzem, soha
nem leszek képes arra, hogy az öcséd kedvében járjak.
– Ugyan már, anya! – felelte szomorú, aggódó tekintettel Jory. – Bart szegény, maga sem tudja, mit
akar. Valami érthetetlen dolog játszódik le az agyában.
Nem én voltam az érthetetlen, hanem ők. Azt hitték, a tánc és az ostoba tündérmesék számítanak
valamit, miközben minden értelmes ember tudja, hogy a pénz a király, a királynő és a mindenható
úristen.
 – Jory, én mindent megteszek, hogy segítsek Barton. Igyekszem kimutatni, mennyire szeretem, de
elhúzódik tőlem. Máskor meg hozzám fut, az ölembe temeti az arcát, és sír. A pszichiátere szerint a
gyűlölet és az imádat között ingadozik velem kapcsolatban. Bizalmasan megsúgom neked, hogy a
viselkedése csöppet sem segíti a gyógyulásomat.
Otthagytam őket, hiszen eleget hallottam. Különben is, jó alkalom volt ez, hogy belopózzak anya
szobájába, és újabb oldalakat hozzak el a készülő könyvéből. Az ingem alá rejtve ott voltak, amiket
John Amos már elolvasott, és visszaadott, úgyhogy azokat a helyükre tettem, miután az újabb adagot
elvettem.
Leültem a bokrok közötti kis, zöld barlangomban, és nekiláttam az olvasásnak. Az ostoba Cindy
egyfolytában nevetett, visongott, miközben két engedelmes rabszolgája lelkesen hintáztatta. Én olyan
erősen meglöktem volna, hogy átröpül a falon, és a szomszédban lévő úszómedencében köt ki. Abban,
amiben soha nem volt víz.
Érdekes volt anya könyve. Út a gazdagsághoz – hangzott az egyik fejezet címe. Tényleg anya lett
volna az a lány, akiről szólt? Valóban bezárták őket egy szobába a három testvérével?
Addig olvastam, amíg be nem alkonyodott, és túl hűvös nem lett a leszálló köd miatt. Fölkeltem, és
visszamentem a házba, de közben egyfolytában egy másik fejezet címe járt az eszemben: A padlás.
Milyen remek hely arra, hogy eldugjon az ember különböző dolgokat. Néztem anyát, amint szájon
csókolta apát, és incselkedni kezdett vele, a csinos nővérekről kérdezgetve, meg arról, talált-e már
magának valakit, akivel helyettesítse.
– Mondjuk egy húsz év körüli szép, csinos szőkét.
Miközben válaszolt, apa nagyon megbántottnak látszott.
– Ne gúnyolódj az érzéseimen, Cathy! Ne akarj ilyen buta megjegyzésekkel provokálni! Minden
érzésem a tiéd, és úgy szeretlek, hogy az már őrültség.
– Őrültség? – kérdezte anya.
– Igen, ha te nem viszonzod azt a szenvedélyt, ami bennem tombol! Szükségem van rád, Cathy! Ne
engedd, hogy az a könyv közénk álljon!
– Nem értem, miről beszélsz.
– De igen. Nagyon jól érted! A múltunk kezd életre kelni. Miközben írsz, újraéled azt, ami már
régen elmúlt. Nézlek, mialatt dolgozol, és látom az arcodon végigcsorduló, a papírra hulló
könnyeidet. Hallom, amint nevetsz, és hangosan ismételed Cory vagy Carrie szavait. Nem egyszerüen
írsz, Cathy, hanem újra átélsz mindent.
Anya mélyen lehajtotta a fejét, és előrehulló haja teljesen eltakarta az arcát.
– Igen, valóban úgy van, ahogy mondod – felelte. – Miközben írok, mindent újból át is élek. Látom
a hatalmas, poros padlást, hallgatom a mennydörgésnél is ijesztőbb, süket csöndet. A magány, amit
valaha olyan jól ismertem, ismét mögém lopózik, és a vállamra telepszik, hogy néha felkapom a
fejem, mert nem tudom, hol is vagyok, és csodálkozom azon, hogy az ablakok nincsenek
befüggönyözve, amikor a nagymama bármelyik pillanatban megjelenhet, és rajtakaphat bennünket,
hogy nem teljesítettük az utasításait. Néha megriadok, látva, hogy Bart az ajtóban áll, és bámul.
Először azt hiszem, hogy Cory az, és csak akkor tudatosul bennem, hogy mégsem, amikor meglátom a
sötét haját és a barna szemét. Ránézek Cindyre, és az jár az eszemben, hogy nagyobbnak kellene
lennie, akkorának, mint Carrie. Meg vagyok zavarodva, néha alig tudom különválasztani a múltat a
jelentől.
 – Cathy! – Érezni lehetett apa hangján, hogy nagyon aggódik. – Abba kell hagynod az írást!
Igen, igen! Hagyja abba, apa!
Anya sírva omlott a karjába, apa pedig szorosan magához ölelte, és halk, szerelmes szavakat
suttogott a fülébe, amiket nem hallottam. Előre-hátra ringatóztak, összetapadva, mint két bűnös
szerelmes. Olyanok voltak, akárcsak azok a párok, akiket a nagymamám házától nem messze, a
„szerelmesek rétjének” bokrai között lestem meg néha.
– Ígérd meg, hogy félreteszed a könyvet, megvárod, amíg a gyerekek felnőnek, biztonságosan
családot alapítanak…
– Nem tehetem! – még én is megéreztem anya hangján a szenvedést. Mintha valóban vágyott volna
arra, hogy megtegye, csak nem lett volna rá képes. – A bennem élő történet üvöltve követeli, hogy
engedjem szabadjára, hadd tudják még mások is, hogyan viselkednek néha az anyák. Valami azt súgja,
ha megírtam, a kiadó megszerkesztette, és mások számára is hozzáférhető könyv alakjában megjelent,
csak akkor fogok megszabadulni attól a gyűlölettől, amit anya iránt érzek!
Apa nem tudott válaszolni erre, csak ölelte, ringatta tovább anyát, és a melléhez simuló feje fölött
szenvedő tekintettel meredt a semmibe.
Otthagytam őket, és kimentem játszani a kertbe. Tudtam, hogy Jory vén boszorkány nagyanyja
hozzánk készül, és nem akartam találkozni vele. Anya sem szerette; ez pontosan látszott abból,
amilyen feszült volt a jelenlétében, és abból is, hogy minden egyes szavára ügyelt, mintha attól félne,
hogy nem tud parancsolni csípős nyelvének, és valami bántót mond neki
– Bart, drágám! – szólt át a vastag, fehér fal másik oldaláról a nagymamám. – Egész nap vártalak.
Amikor nem jöttél, előbb csak aggódtam, aztán nagyon szomorú lettem. Ne keseregj magadban,
drágám! Gondolj arra, hogy itt vagyok, készen arra, hogy mindent megtegyek, amit csak kívánsz!
Futottam, amilyen gyorsan a lábam bírta, és felmásztam a fára, Ő pedig odatámasztotta a létrát a fal
tetejéhez, hogy a másik oldalon biztonsággal földet érhessek. Ugyanaz a létra volt, amire felállva át
szokott lesni hozzánk.
– Itt hagyom a létrát, hogy bármikor használhasd – suttogta, magához ölelve, és csókjaival borítva
az arcom. Jó, hogy mielőtt ezt ette, levette a fejéről azt az utálatos fátylat. – Nem akarom, hogy leess,
és megüsd magadat! Annyira szeretlek, Bart! Ha rád nézek, rögtön az jut eszembe, milyen büszke is
volna rád az édesapád. Ó, bárcsak láthatná a fiát! Az ő szép, okos nagyfiát!
Szép? Okos? Húúú… nem is gondoltam volna, hogy az vagyok! Jólesett hallani, hogy ilyennek tart.
Elhitette velem, hogy ugyanolyan jóképű és tehetséges vagyok, mint Jory. Igazi nagymama volt,
pontosan olyan, amilyenre mindig is vágytam. Olyan, aki csak engem szeret, senki mást. Lehet, hogy
John Amos mégis tévedett.
Újból az ölébe ültem, és hagytam, hogy jégkrémmel etessen. Süteményt is adott, aztán egy szelet
csokitortát, és végül egy pohár tejet itatott velem. Tele gyomorral kényelmesen elhelyezkedtem az
ölében, és levendulaillatú, puha, domború mellére hajtottam a fejem.
– Corrine szerette a levendulakölnit – motyogtam álmosan, a hüvelykujjamat szopogatva. – Énekelj
nekem… Soha, senki nem szokott nekem olyan altatódalt énekelni, mint anya Cindynek…
– Aludj, aludj, drága kicsi gyermek.
Érdekes. Ahogy halkan énekelt, úgy éreztem, mintha kétéves lennék, és valamikor régen, nagyon
régen már ültem volna így anya ölében, hallgatva ugyanezt a dalt.
 – Ébresztő, drágám! – mondta, és a köntöse ujjának a végével megcsiklandozta az arcom. – Ideje
hazamenned. A szüleid aggódni fognak érted… épp eleget szenvedtek anélkül is, hogy érted
nyugtalankodnának.
Ó! John Amos ott volt a sarokban, és hallott minden egyes szót. Láttam fenyegetően csillogó,
vizenyős, kék szemén, hogy hallotta. Nem szerette sem a nagymamámat, sem a szüleimet, sem Joryt,
sem Cindyt. Nem szeretett senkit rajtam és Malcolm Foxworthon kívül.
– Nagymama – suttogtam, elrejtve az arcomat, hogy John Amos ne lássa a szájam mozgását. – Ne
beszélj John Amos előtt arról, hogy sajnálod a szüleimet! Tegnap hallottam, amikor azt mondta, hogy
nem érdemelnek együttérzést. – Éreztem, hogy megremeg, és igyekszik úgy tenni, mintha nem vette
volna észre, hogy a komornyik a háta mögött van, nem messze tőle. – Pontosan mit jelent az, hogy
együttérzés?
Felsóhajtott, és még szorosabban ölelt magához.
– Akkor mondják ezt, ha valaki megérti másoknak a gondjait. Amikor segíteni szeretne rajtuk, de
nem tehet semmit
– Akkor mi jó van az együttérzésben?
– Olyan, ami használna, tulajdonképpen semmi – felelte szomorú szemekkel. – Annyi a haszna,
hogy tudatja veled, nem vesztek még ki belőled az emberi érzések. Az együttérzés legjobb fajtája az,
ami cselekvésre serkenti az embert, és segít a gondok megoldásában.
A sötét estébe kilépve John Amos suttogását hallottam: – Ne felejtsd el, Bart, hogy az Úr azoknak
segít, akik segítenek magukon! – Visszaadott egy adaggal anyám kéziratából. – Ugyanoda tedd,
ahonnan elvetted! Vigyázz rá, nehogy összepiszkolódjanak a lapok! Hozz el mindent, amit ír, és akkor
képes leszel arra, hogy megoldjad a problémáidat! A könyvéből fogod megtudni, hogyan cselekedj.
Ha még nem jöttél volna rá, pontosan ezért írja.
 ÉVA ÓTA MINDIG

Jött már, közeledett Greenglennáből, Dél-Karolinából, ahol a sírok úgy nőnek, mint máshol a gaz.
Bármelyik nap felbukkanhatott, hogy megmutassa utálatos, szigorú arcát. Az én nagymamám ezerszer
jobb volt nála; Az utóbbi időben néha már az arcát sem fátyolozta el.
Kevesebb festéket használt, hogy jobban tessen – és tényleg jobban is tetszett. Előfordult, hogy
szép ruhát vett fel, de azt egyszer sem engedte, hogy John Amos másként lássa, mint fekete köntösben,
fátyollal a fején. Csak nekem volt szép.
– Bart, kérlek, ne tölts túl sok időt Johnnal!
John figyelmeztetett rá, hogy nem szereti, ha együtt vagyunk.
– Nem, asszonyom! Rosszul viseljük egymást John Amosszal.
– Ennek örülök. John rossz ember, Bart – hideg, durva, szívtelen.
– Igen, asszonyom! Nem nagyon szereti a nőket.
– Ezt ő mondta neked?
– Igen. Panaszkodik, hogy magányos. Azt mondja, úgy bánik vele, mint valami szeméttel, és sokszor
napokig nem szól hozzá.
– Ne találkozz Johnnal! Kerüld el, de engem ezután is mindig látogass meg! Rajtad kívül nincs
senkim. – Megveregette maga mellett a kerevetet, így kérve, hogy üljek oda mellé. Már tudtam, hogy
amikor John Amos elmegy a városba, mindig kényelmes, puha ülőhelyet választ.
– Mit csinál San Franciscóban? – kérdeztem, mert tudtam, hogy gyakran jár oda.
A nagymama kis ideig gondterhelten ráncolta a homlokát, aztán rózsaszín, puha selyemruhájához
vonta az arcom, és azt felelte: – John öregember már, de még mindig van étvágya, amit ki akar
elégíteni.
– Mit szeret enni? – kérdeztem, mert nagyon érdekelt a dolog. Tudtam, hogy protézise van, és még a
csirkét is nehezen tudja elrágni, nemhogy a marhahúst. Inkább csak pépes ételeket evett, és rendszerint
tejet ivott hozzá.
A nagymama kuncogva megcsókolta a fejem búbját
– Hogy van édesanyád? Tud már járni?
Témát váltott Nem akarta elárulni, hogy mit szeret enni a városban John Amos, és ezért elhúzódtam
tőle.
– Lassanként egyre jobban lesz, ahogy apának mondja, de nem nagyon igyekszik. Néha, amikor apa
a városban van, előveszi a botját, de nem akarja, hogy ő is meglássa.
– Miért?
– Nem tudom. Mást sem akar, mint játszani Cindyvel, és írni. Egyébbel nem is foglalkozik.
Komolyan! Az írás ugyanolyan izgalmas számára, mint a tánc… néha egészen olyan a tekintete,
amikor dolgozik, mintha ott sem lenne.
– Ó! – sóhajtott fel halkan a nagymama. – Reméltem, hogy abba fogja hagyni.
 – Én is, de nem tűnt túl valószínűnek, hogy megteszi.
– Nemsokára jön Jory nagyanyja. Azt hiszem, elszököm, ha nálunk fog lakni.
Újból csak egy csodálkozó Óóó!-t mondott, mintha a meglepetéstől elnémult volna.
– Semmi baj, nagyi! – próbáltam megnyugtatni. – Nem szeretem, nem úgy, mint téged.
Jégkrémtől és süteményektől eltelve déltájban mentem haza. (Lassan tényleg kezdtem megutálni az
édességet). Anya a hosszú tükör előtti korlátnál gyakorolt, és vigyáznom kellett, nehogy észrevegyen,
amint a szék mögött kushadok. Azt hiszem, a világon egyedül nekünk volt olyan nappalink, aminek az
egyik falát három méter hosszú tükör borította, és előtte korlát húzódott.
– Te bujkálsz a szék mögött, Bart?
– Nem, asszonyom. Henry Lee Jones az…
– Valóban? Régóta keresem már Henry Lee-t. Örülök, hogy végre megtaláltad a sarkon túl, a
bokrok között… Ez a Henry Lee állandóan bujkál.
Muszáj volt nevetnem. Míg kicsi voltam, igazán kicsi, ez volt az egyik kedvenc játékunk.
– Anyu, ma el tudsz vinni horgászni?
– Sajnálom, de az egész napom foglalt. Talán majd holnap.
Holnap! Mindig, mindent csak holnap!
Elbújtam egy sötét sarokban, és olyan kicsivé zsugorodtam, hogy senki ne vehessen észre. Néha
anya tolószéke mögött egészen meggörnyesztettem a hátam, és olyanná váltam, amilyen John Amos
szerint Malcolm volt, amikor megöregedett, és kezdte elhagyni az ereje. Csak bámultam anyát reggel,
délben, este, megpróbálva eldönteni, hogy valóban olyan rossz-e, amilyennek John Amos mondja.
– Bart! – Jory mindig meg tudott találni, bárhol bújtam is el. – Mit csinálsz mostanában? –
kérdezte. – Régebben annyit játszottunk. Beszélgettél is velem, most pedig nem szólsz senkihez.
De szóltam. Beszélgettem a nagymamámmal és John Amosszal is. Lekicsinylően vigyorogtam, úgy
görbítve a számat, ahogy John Amos szokta, és figyeltem anyát, aki ugyanolyan esetlenül járkált, mint
én.
Jory elment, ott hagyott, szórakozzak csak egyedül, amikor azt sem tudtam, mit csináljak azonkívül,
hagy Malcolmot játszom. Tényleg olyan bűnös anya? Hogyan beszélgethettem volna Joryval úgy, mint
korábban, amikor úgysem hitte volna el, hogy anya hazudott az igazi apámról. Jory még mindig azt
hitte, hogy dr. Paul fia vagyok, pedig nem az voltam. Nem!
Később, vacsora közben, mialatt anya és apa össze-összenézett, és ostobaságokat beszélt, amitől
nekik is, meg Jorynak is nevetniük kellett, én csak bámultam némán a sárga abroszt. Miért akarta apa,
hogy anya hetente legalább egyszer sárgával terítsen? Miért mondogatta állandóan, hogy meg kell
tanulnia megbocsátani és felejteni? Aztán Jory szolalt meg.
– Anya – mondta –, ma este programunk van Melodie-val. Moziba viszem, aztán vacsorázni egy
olyan helyre, ahol nem árulnak alkoholt. Szerinted megcsókolhatom, amikor elbúcsúzunk?
– Ez aztán a váratlan kérdés – felelte nevetve anya, miközben én a sarokban gubbasztottam. – Igen,
csókold meg búcsúzóul, mondd meg neki, mennyire jól érezted magad vele… de ennyi legyen is elég!
– Igenis, anya – mondta mókásan vigyorogva Jory. – Betéve tudom a leckét: Melodie aranyos, szép,
ártatlan lány, aki sértésnek venné, ha vissza akarnék élni a helyzettel, úgyhogy kénytelen leszek
megsérteni azzal, hogy nem élek vissza vele.
 Anya erre már nem válaszolt, csak vágott egy tréfás grimaszt.
– Hogy megy az írás? – fuvolázta Jory, mielőtt visszament volna a szobájába, hogy Melodie-nak az
íróasztalán álló fényképe fölött álmodozzon.
Ostoba kérdés. Anya számtalanszor elmondta már, hogy az írás minden gondolatát leköti, és néha
éjszaka felébred, mert eszébe jut valami újabb dolog. Apa pedig arra panaszkodott, hogy alig bír
aludni tőle, mert egész éjjel égeti a lámpát. Én már alig vártam, hogy elolvashassam a folytatást. Néha
arra gondoltam, hogy az egész történetet csak kitalálta, nem is történt meg vele az, amit leüt. Csak
tettette, hogy igaz, ugyanúgy, ahogy én.
– Jory, hozzányúltál a kéziratomhoz? – kérdezte anya. – Egyszerűen nem találok néhány fejezetet.
– Tudod, hogy az engedélyed nélkül nem olvasnám el, amit írsz. Megengeded, hogy belenézzek?
– Majd egyszer, ha felnőtt leszel – válaszolta nevetve anya –, magam fogok ragaszkodni ahhoz,
hogy elolvasd a könyvem, vagy a könyveimet. A történet egyre csak nő, gyarapszik, úgyhogy
valószínűleg két könyv is lesz belőle.
– Honnan szerzed az ötleteket az íráshoz?
Anya kinyújtózott, és fölemelt a kisasztalról egy régi spirálfüzetet.
– Ebből és az emlékeimből – felelte, és gyorsan végigpörgette a lapokat. – Látod, milyen nagy
betűkkel írtam, mikor tizenkét éves voltam? Ahogy öregszem, úgy válnak a betűim egyre kisebbé és
egyenletesebbé.
Jory hirtelen kikapta a kezéből a füzetet, az ablakhoz futott vele, és el is olvasott belőle néhány
sort, mielőtt visszavitte volna anyának.
– Találtam néhány szót, amit hibásan írtál – ingerkedett vele.
Utáltam, hogy olyan viszony van közöttük, inkább barátok voltak, semmint anya és fia. Utáltam,
ahogy anya a vonalazott lapokat írta, mielőtt legépelte volna a kész szöveget. Utáltam a holmijait, a
tollakat, a ceruzákat, a radírokat, és azt is, hogy még egy könyvet akar írni. Nem volt már anyám,
ahogy apám sem. Soha nem is volt igazi apám. Senkim se volt, még csak egy állatom se.

A nyár egyre vénebb lett, akárcsak az öregnek, törékenynek éreztem a csontjaimat, az agyamat
pedig bölcsnek és cinikusnak. Ahogy Malcolm is megírta a naplójában, semmi sem volt már olyan,
mint régen, és egyetlen játéknak sem tudtam már úgy örülni, ahogy elképzeltem, mielőtt megkaptam
volna őket. A nagymamám háza sem tűnt már olyan hatalmasnak, mint korábban.
Alma karámjában – mindig ott olvasgattam Malcolm naplóját – a szénán feküdtem, és
megpróbáltam elolvasni azokat az oldalakat, amiket John Amos kijelölt nekem. Néha bedugtam a
könyvet a széna alá, máskor pedig az ingem alá rejtettem. Egy fűszálat rágcsálva elhelyezkedtem, és
ott nyitottam ki, ahová anya egyik keskeny, bőr könyvjelzőjét tettem.

„Tisztán emlékszem arra a napra, amikor huszonnyolc éves koromban egyszer arra tértem haza,
hogy özvegy apám megnősült. Csak bámultam a feleségét, akiről később tudtam meg, hogy
mindössze tizenhat éves. Azonnal rájöttem, hogy ilyen fiatal és szép lány kizárólag a pénzéért
mehetett hozzá.
Olivia, a feleségem, soha nem volt szépnek mondható, de amikor feleségül vettem, volt benne
bizonyos vonzerő, és az apja nagyon gazdag volt. Hirtelen rájöttem azonban, hogy miután két fiút
szült, nem maradt benne semmi báj. Olyan szürkének tűnt Aliciával, a tizenhat éves
mostohaanyámmal összehasonlítva…”

Ezt a hülye, szerelmes dolgot már ismertem. Eltévesztettem a jelölést, és nem ott folytattam az
olvasást, ahol előzőleg befejeztem. Volt rá módszerem, hogyan haladjak gyorsan, és csak azt olvassam
el, ami igazán érdekes, kihagyva a dögunalmas dolgokat, mint a csókolózás, meg hasonlók. Furcsa
volt, hogy Malcolm, aki annyira utálta a nőket, ilyesmiről írt, és hogy meg akarta csókolni őket. Na!
Végre megtaláltam, amit kerestem.

„Megszületett Alicia első gyermeke. Nagyon szerettem volna, hogy lány legyen, de sajnos fiú
lett, újabb vetélytárs az apám vagyonáért folytatott versengésben. Emlékszem, hogyan álltam ott,
néztem rá, és a gyerekre, aki mellette feküdt a nagy hattyúágyban, és mennyire gyűlöltem
mindkettőt.
Ártatlanul, a fiára büszkén rám mosolygott, mintha ugyanúgy örültem volna annak, ami történt,
akárcsak apám, én pedig azt mondtam neki: – Drága mostohaanyám, a fiad nem fog annyi ideig
élni, hogy megörökölhesse a férjed vagyonát, mert én nem engedem.
Annyira megdöbbentett akkor, hogy a legszívesebben belevágtam volna gyönyörű, csábos
arcába. Azt mondta: – Nekem nem kell az apád pénze, Malcolm. A fiamnak sem lesz rá szüksége.
Megtalálja a helyét az életben anélkül is, hogy olyan pénzt kapna, amit mások kerestek meg. Meg
fogom tanítani az élet igazi értékeire, azokra, amikről te semmit sem tudsz.”

Nem értettem, miről beszélt? Mi az, hogy érték? Az ár, amennyiért venni lehet valamit? Nem
sokáig törtem rajta a fejem, inkább visszatértem az olvasáshoz. Malcolm tizenöt évet átugrott, és úgy
folytatta a naplót

„A lányom, Corrine egyre jobban kezdett hasonlítani anyámhoz, aki ötéves koromban elhagyott.
Láttam, hogyan változik, fejlődik nővé, és azon vettem észre magam, hogy fiatal, büszkén
domborodó mellét figyelem, amely hamarosan rabul fog ejteni egy férfit. Egyszer észrevette, hogy
nézem, és elpirult. Ez tetszett – végre kezdte megtanulni, mi a szemérem.
– Corrine, ígérd meg, hogy soka nem mégy férjhez, és nem hagyod magára az apádat, ha már
öreg és beteg lesz!
Halottsápadt lett, mintha attól félt volna, hogy visszazavarom a padlásra, ha nem teljesíti ezt az
egyszerű kérésemet.
– Minden vagyonom a tiéd lesz, Corrine, ha megígéred. Az utolsó centig mindent neked adok, ha
nem hagysz el.
– De apa – felelte lehajtott fejjel, elkeseredett arccal. – Én szeretnék férjhez menni, és
gyerekeket szülni.
Esküdözött, hogy szeret, de láttam a szemén, hogy mihelyt lehetősége lesz rá, azonnal elhagy.
Majd én gondoskodom róla, hogy ne legyen fiú, férfi az életében. Lányintézetbe fog menni,
szigorú egyházi iskolába, ahol nem engedik meg a növendékeknek, hogy randevúzgassanak.”

Becsuktam a könyvet, és hazafelé indultam. Úgy éreztem, Malcolmnak soha nem lett volna szabad
feleségül vennie Oliviát, és gyerekeket csinálnia vele, de ahogy Jobban belegondoltam, rájöttem,
hogy ha ez történik, akkor soha nem ismerhettem volna meg a nagymamámat. Igaz, hogy hazudott és
becsapott, de vágytam rá, hogy ismét szerethessem és bízhassak benne.
Másnap megint az istállóban voltam, és Malcolm ötvenéves koráról olvastam. Ahogy öregedett,
úgy lettek egyre ritkábbak a bejegyzések a naplóban.

„Valami bűnös dolog megy végbe a féltestvérem és a lányom között. Mindent megtettem, hogy
rajtakapjam őket, amint megérintik, vagy sóvárogva, felkínálkozva nézik egymást, de nagyon
ügyesek. Olivia szerint alaptalan a félelmem, Corrine soha nem lesz szerelmes a félnagybátyjába,
de hát Olivia is csak nő, úgy viselkedik, ahogy az álnok neméhez illik. Átkozott legyen a nap,
amikor rávett, hogy befogadjuk azt a fiút a házunkba. Hiba volt, talán a legnagyobb hiba, amit
életemben elkövettem.”

Malcolm is tévedett tehát, de csak a családtagjaival kapcsolatban. Miért nem tudta elviselni, hogy
a fiai zenészek legyenek, és a lánya férjhez menjen? A helyében örültem volna, hogy
megszabadulhatok tőle, ahogy azt a napot is alig vártam már, amikor Cindy végre eltűnik.
A kőpadlóra tettem Malcolm naplóját, szénát kotortam rá, és a házba indultam. Azt szerettem volna,
ha Malcolm a hatalomról ír, arról, hogyan lehet megszerezni, a pénzről, a tekintélyről, és hogy
azokhoz hogyan lehet hozzájutni. Másról sem írt azonban, csak arról, hogy milyen szörnyen érzi magát
a fiai, a felesége és a lánya miatt, a féltestvéréről már nem is beszélve, aki szerelmes volt Corrine-ba.
– Szervusz, drágám! – üdvözölt lelkesen a nagymama, amikor bementem hozzá a szalonba. – Hol
jártál? Hogy van édesanyád térde?
– Rosszul – feleltem. – Az orvosok szerint soha többé nem fog táncolni.
– Ó! – sóhajtotta. – Milyen szörnyű! Igazán sajnálom.
– Én örülök, hogy nem fog táncolni – mondtam neki. – Még apával sem tud keringőzni, pedig régen
sokat keringőztek a nappaliban, amit nem akarnak, hogy mi is használjunk.
Nagyon szomorúan nézett rám. Mitől lett olyan szomorú?
– Nagymama, az anyukám nem szeret téged.
– Miből gondolod? Hiszen azt sem tudja, hogy itt vagyok.
– Néha úgy tűnik, mintha te szeretnéd.
– Nagyon sajnálom, hogy soha többé nem láthatom színpadon. Olyan csodálatosan könnyedén,
kecsesen táncolt, mintha maga is része lett volna a zenének. Édesanyád arra született, hogy balerina
legyen, Bart. Tudom, hogy most elveszettnek érzi magát, céltalannak tűnik számára az élet.
– Nem! – vágtam rá gyorsan. – Anyának ott az írógépe, és az a könyv, amin éjjel-nappal dolgozik,
úgyhogy másra nincs is szüksége. Órákon át fekszenek apával az ágyban, különösen, amikor esik az
eső, és a hegyek lábánál lévő, nagy házról beszélgetnek, és egy magas, öreg nagymamáról, aki
állandóan szürkében járt, én pedig elrejtőzöm a gardróbban, és arra gondolok, ez is csak egy ostoba
tündérmese.
– Te leskelődsz a szüleid után? – kérdezte döbbenten. – Ez nem szép tőled, Bart! A felnőtteknek
szükségük van a magánéletre… mindenkinek szüksége van rá.
Elmosolyodtam, és örültem, mert elmondhattam neki, hogy mindenki után leskelődöm, néha még
utána is. Kék szeme tágra nyílt, és úgy meredt rám hosszan, mielőtt rászánta volna magát arra, hogy
elmosolyodjon.
– Csak ugratsz, ugye? – kérdezte. – Biztos vagyok benne, hogy apukád sokkal rendesebb dolgokra
tanít. Bart, ha azt akarod, hogy az emberek szeressenek és tiszteljenek, akkor úgy kell bánnod velük,
ahogy szeretnéd, ha ők bánnának veled. Szeretnéd, ha én kémkednék utánad?
– Nem!!! – üvöltöttem.
Újabb nap, újabb látogatás annak az öreg, ősz hajú orvosnak a rendelőjében, aki azt akarta, hogy
feküdjek le, csukjam be a szemem, és hagyjam, hogy hülyeségeket kérdezgessen tőlem.
– Ma ki vagy? Bart Sheffield vagy Malcolm?
Úgysem mondom meg neki
– Mi Malcolm vezetékneve?
Semmi köze hozzá.
– Mit érzel anyukáddal kapcsolatban most, hogy már nem tud többé táncolni?
– Örülök.
Ez meglepte. Gyorsan jegyzetelni kezdett, és amikor mégis kinyitottam a szemem, hogy ránézzek,
láttam rajta, hogy az izgalomtól egészen kipirosodott az arca. Na, várj csak, gondoltam. Mondok én
még mást is, amitől izgatott leszel.
– Szeretném, ha Jory elesne, és mind a két térdét összetörné. Akkor gyorsabban tudnék járni, mint
ő, lehagynám a futásban, és mindenben ügyesebb volnék. Akkor mindenki engem nézne, ha bemennék
a szobába, és nem őt.
Várt, de mert többet nem szóltam, szelíden azt mondta: – Megértelek, Bart! Félsz attól, hogy
anyukád és apukád nem szeret annyira, mint Joryt.
Nagyon dühös lettem rá.
– De igenis szeret! Jobban szeret, mint Joryt! Csak én nem tudok táncolni. A tánc miatt nevet annyit
Joryval, és néz rám olyan mérgesen. Régebben orvos akartam lenni, ha felnövök, de már nem. Azért,
mert az igazi apukám nem orvos volt, ahogy korábban mondták, hanem ügyvéd.
– Kitől tudod ezt? – kérdezte.
Nem fogom megmondani neki. Semmi köze hozzá. John Amos mondta el. Azt is hallottam, amikor a
nagymama apának ugyanerről beszélt. Az ügyvédek okosak, nagyon okosak. Én is nagyon okos leszek.
A táncosoknak nincs is agyuk, csak jó erős lábuk.
– Van még valami, amit el akarsz mondani nekem, Bart?
– Igen! – kiáltottam dühösen, és az ágyról leugorva felkaptam az íróasztalán heverő papírvágó kést.
– Tegnap éjjel telihold volt. Kinéztem az ablakon, és hallottam, hogy szólít. Üvölteni akartam, vért
ízlelni. Őrültként rohantam ki az erdőbe, a hegyek közé, amikor az éjszakából váratlanul előbukkant
egy nő, akinek csodaszép, hosszú, aranyszőke haja volt.
– És te mit csináltál? – kérdezte az orvos, kihasználva, hogy rövid szünetet tartottam.
– Megöltem és megettem.
Újból írni kezdett valamit, én pedig belemarkoltam a nyalókákba, amiket a kisebb pácienseinek
tartogatott. Később még hatot elvettem, mert eszembe jutott, hogy egyet biztosan szeretne a
nagymamám is.
Hazaérve Alma karámjába rohantam, és gyorsan lapozgatni kezdtem Malcolm naplóját Meg
akartam találni valamit, és emlékeztem rá, hogy korábban átlapoztam néhány unalmas oldalt, el sem
olvasva őket. Meg akartam végre tudni, hogy mi vonzotta annyira a nőkhöz, akiket megvetett.
 „Újból ősz volt, és a fák ragyogó színekbe öltöztek. Követtem Aliciát az erdőben, ahogy
szemkápráztató kecsességgel előttem lovagolt. Meg kellett sarkantyúznom a lovamat, hogy tartani
tudjam vele az iramot, és le ne maradjak tőle. Annyira elbűvölte az évszak szépsége, hogy lovam
patáinak a dobogását meg sem hallotta. Egy rövid pillanatra szem elől tévesztettem, amikor
beváltott a sűrűbe. Föltételeztem azonban, hogy a tóhoz ment, ahová gyerekkoromban fürödni
jártam. Úszni akart még egy utolsót, mielőtt a nyárnak teljesen vége lett volna, és a tél jéghideggé
változtatta volna a tó vizét.”

A meggyízű nyalóka volt a kedvencem. Addig szopogattam, míg a nyelvem bíborpiros nem lett
tőle, olyan, akár a vér. Jó volt érezni az édes ízt, miközben azt a sok unalmas hülyeséget olvastam.
Malcolm biztosan akkor kezdett pénzt szerezni, és hatalmassá válni, amikor már jóval idősebb volt.

„Úgy lett, ahogy gyanítottam: a vízben találtam meg, csodás teste olyan hibátlan volt,
amilyennek sejtettem. És ezt a gyönyörűséget mind apám élvezte, miközben nekem csak megadásra
képes, élvezni nem tudó, frigid testet kellett elviselnem! A hűs víztől reszketve lépett ki a füves
partra, ahol a ruháját hagyta. A lélegzetem is elakadt, ahogy megláttam a szikrázó napfényben.
Csodás hajzuhataga aranyként lángolt, és sötétebb, borostyánsárga csíkok fénylettek benne,
combja tövén, az árnyékban pedig nedvesen csillámló, lágy pihe göndörödött.
Észrevette, hogy nézem, és felsikoltott, én pedig – nem is tudva, mit teszek – előléptem a
bokrok közül.”

Hála istennek, az a nő pofon vágta, és elzavarta. Végre olyan lehetett, mint az a Malcolm, akit
ismertem: szigorú, kemény, könyörtelen és gazdag.

„Megfizetsz még ezért, Alicia. Drágán fogsz megfizetni, a fiaddal együtt. Senki nem utasíthat
vissza büntetlenül azok után, hogy csábított, elhitette velem…”

Nagyot ásítottam, és becsuktam a könyvet.

 MADAME M.

A nagymamámtól, Marishától újabb levél jött, amelyből megtudtuk, hogy elindult, átvenni anyától a
balettosztályát.
„Végre gyakrabban fogom látni az unokámat is, és átadhatom neki a tapasztalataimat.”
Anya nem fogadta igazán boldogan a hírt, mivel a viszonyuk Madame M.-mel soha nem volt
különösen meleg, sőt még csak közeli sem, ami engem erősen zavart. Én mindkettőjüket szerettem, és
arra vágytam, hogy ők is szeressék egymást
Együtt vártuk, hogy Madame megérkezzen, és mind nagyon éhesek voltunk, mert már egy órát
késett. Felhívott bennünket, és figyelmeztetett, hogy senki ne menjen ki elé a repülőtérre, mert elég
önálló, és nem szokott ahhoz, hogy pátyolgassák. Anya persze segített Emmának elkészíteni a pazar
vacsorát, amit egyre inkább az a veszély fenyegetett, hogy teljesen ki fog hűlni.
– Jesszusom! Hogy milyen tapintatlan tud lenni ez a nő! – háborgott apa, miután már vagy tizedszer
is megnézte a pontos időt. – Ha engedi, hogy kimenjek elé a repülőtérre, már rég itthon lennénk.
– Elég különös – jegyezte meg gúnyosan anya. – Ahhoz bezzeg mindig ragaszkodott, hogy a
tanítványai hajszálpontosak legyenek.
Egy órával később apa kénytelen volt egyedül megvacsorázni, mert várták a kórházi betegei, anya
pedig visszament a szobájába, folytatni az írást, amíg a nagymama megérkezik.
– Bart! – szóltam az öcsémnek. – Gyere, játsszunk valamit! Mit szólnál egy kis dámához?
– Nem! – felelte mogorván, sötét, rezzenéstelen tekintettel gubbasztva tovább a sarokban. – Essen
le az a vénasszony az égből, és törje ki a nyakát!
– Ez ronda volt, Bart! Miért kell neked állandóan ilyeneket mondanod?
Nem válaszolt, csak ült tovább a helyén és nézett némán. A csengőt hallva felpattantam, és
rohantam ajtót nyitni. A nagymamám mosolyogva, meglehetősen ziláltan állt a küszöbön.
Legalább hetvennégy éves volt, ráncos, öreg, ősz hajú. Gyakran előfordult, hogy koromfeketére
festette a haját, máskor meg hagyta, hogy hosszan lenőjön, és a tövénél ősz legyen. Bart szerint
olyankor úgy nézett ki, mint a borz, vagy mint a vén fóka. Olyan vékonynak, tartás nélkülinek gondolta
a haját, hogy állandóan zselézte. Ennek ellenére én szépnek láttam, amikor körém fonta a karját, és
szorosan magához ölelt, miközben könnyek peregtek végig öreg, megviselt arcán. Bartra még csak rá
sem pillantott.
– Jory, Jory, hogy te milyen gyönyörű vagy! – lelkendezett. A kontya olyan tömöttnek tűnt, hogy csak
álhaj lehetett.
– Hívhatlak nagymamának, ha nem az osztályban vagyunk?
– Hát persze! – egyezett bele hevesen bólogatva, mint valami öreg madár. – De csak akkor, ha
senki más nem hallja!
– Itt van Bart is – figyelmeztettem, megpróbálva emlékeztetni arra, hogy lehetne kissé udvariasabb
is, ami bizony ritkán sikerült neki. Nem szerették egymást. Most is éppen csak odabiccentett neki,
aztán szándékosan tudomást sem vett róla, mintha nem is létezne.
 – Úgy örülök, hogy kicsit kettesben lehetek veled – súgta Madame, és újból magához szorított. A
nappali kerevetjére ült és maga mellé húzott, miközben Bart csak gubbasztott a sötét sarokban. –
Bevallom neked, Jory, hogy amikor elolvastam a leveledet, amiben megírtad, hogy ezen a nyáron nem
jössz el hozzám, egészen belebetegedtem. Akkor döntöttem el, hogy elegem van ebből az évente
egyszeri találkozásból, eladom az iskolámat, és eljövök hozzátok, hogy segítsek anyádnak. Persze
tudtam, hogy ő cseppet sem fog örülni ennek, de hát az nem számít. Nem bírok ki két évet, hogy ne
lássam az unokámat!
– A repülőút borzalmas volt – mesélte tovább. – A légörvények egész idő alatt dobálták a gépet, és
mielőtt beszálltam volna, megmotoztak, mint valami bűnözőt. Amikor megérkeztünk, hosszan
köröznünk kellett a repülőtér felett, várva a leszállási engedélyt és ettől olyan ideges lettem, hogy
hányingerem támadt Azelőtt szállhattunk csak le, hogy végleg kifogyott volna az üzemanyag, és olyan
erővel vágódtunk a földhöz, hogy majd kitört a nyakam. Magasságos Isten! Hallanod kellett volna,
mennyit volt mersze kérni annak a pasasnak a bérelt kocsiért. Biztosan azt hitte, hogy a bőröm alatt is
pénz lapul. Mivel úgy jöttem, hogy maradok, eldöntöttem, hogy veszek egy kocsit. Nem újat, hanem
egy szép régit, olyat, amit Julian is szeretett volna. Meséltem már neked, hogy apád szeretett öreg
kocsikkal bíbelődni, és újjávarázsolni őket?
Elmondta bizony, de hányszor!
– Rengeteg pénzt, nyolcszáz dollárt fizettem hát azoknak a csirkefogóknak, beültem az új, piros
kocsimba, és elindultam hozzátok, a térképet figyelve, miközben az a járgány hol lefulladt, hol
beindult. Olyan boldog voltam, hogy végre itt vagyok, és hamarosan látni foglak, imádott unokám,
George egyetlen örököse. Úgy éreztem magam, mint amikor apád még fiatal volt, és boldogan futott
haza, hogy elvigyen egy körre az új kocsijával, amit roncsként vett, és maga javított meg, de úgy, hogy
jobban működött, mint eredeti állapotában.
Koromfekete szeme fiatalosan csillogott, engem pedig újból lenyűgözött a szeretete, az odaadása.
– …és mint az öreg nőknek általában, nekem is mindenféle régi emlékek jutottak az eszembe. A
nagyapád olyan boldog volt, amikor Julian megszületett. A karomban tartottam apádat, és néztem a
férjem, aki ugyanolyan szép volt, mint Julián, mint te, és nagyon büszke voltam magamra, mert olyan
idősen a legcsekélyebb gond nélkül szülni tudtam. Apád pedig olyan tökéletes kisbaba volt, olyan
csodálatos, az első pillanattól!
Szerettem volna megkérdezni, hogy hány éves volt, amikor apám született, de nem volt hozzá
merszem. Mégis, a tekintetemen észrevehette, mire vagyok kíváncsi.
– Semmi közöd hozzá, mennyi idős vagyok! – vakkantott rám zordan, aztán újból arcon csókolt. –
Komolyan mondom, te még annál is szebb vagy, mint amilyen apád volt a te korodban, pedig akkor el
sem tudtam képzelni, hogy születhet még egy olyan gyerek. Mindig figyelmeztettem Juliant hogy jól
állna neki, ha kicsit lebarnulna, de bármit mondtam, mindig ellenkezett. Ezért maradt olyan sápadt. –
Szomorúság árnyékolta be a tekintetét. Meglepetésemre Bartra nézett, aki csöndben hallgatta, miről
beszélgetünk, és még nagyobb meglepetésemre úgy tűnt, mintha némi érdeklődést mutatott volna.
Ugyanazt a fekete ruhát viselte, amit olyan régről ismertem, hogy néha már azt hittem, hozzánőtt,
fölötte pedig jobb napokat látott, régi, leopárdmintás bolerót.
– Senki nem ismerte igazán apádat, Jory – mondta –, mint ahogy senki nem tudta teljes egészében
birtokolni. Kivéve anyádat.
Felsóhajtott, és tovább mesélt, mintha mindent el akart volna mondani, mielőtt anya felbukkan: –
Úgy döntöttem tehát, hogy jobban meg kell ismernem Julianem fiát, mint ahogy őt ismertem.
Elhatároztam, hogy szeretni fogsz, mert abban soha nem lehettem biztos, hogy Julian valóban szeret-e.
Egyfolytában azt ismételgetem magamnak, hogy akinek a fiam és az édesanyád voltak a szülei, annak a
legcsodálatosabb táncossá kell válnia, olyanná, akiből hiányoznak Julian hibái. Nagyon kedves nekem
az édesanyád, Jory, bár ő ezt nem hajlandó elhinni. Elismerem, hogy néha utálatosan bántam vele. Ő
ezt úgy vette, mintha nem szeretném, pedig csak azért voltam mérges rá, mert úgy tűnt, nem akarja
kellőképpen értékelni a fiamat.
Kényelmetlenül éreztem magam a szavaitól, és kissé el is húzódtam tőle; a hűségem elsősorban
anyához kötött, és csak másodsorban hozzá. Észrevette ugyan a megváltozott viselkedésemet, de nem
törődött vele, folytatta, amibe belekezdett: – Magányos vagyok, Jory, közel akarok lenni hozzád, és
anyádhoz is. – A tekintete szomorúvá vált, és az arca így a szokottnál is idősebbnek tűnt. – Az
öregségben az a legrosszabb, hogy az ember magányossá válik, céltalan, üres lesz az élete.
– Jaj, nagymama! – kiáltottam, szorosan a nyaka köré fonva a karom. – Soha nem kell
magányosnak, fölöslegesnek érezned magad, hiszen itt vagyunk neked! – Erősen magamhoz
szorítottam, és újból megcsókoltam. – Hát nem csodálatos ez a ház? Nyugodtan lakhatsz nálunk.
Meséltem már, hogy anya maga tervezte?
Madame kíváncsian körbepillantott.
– Igen, nagyon kellemes otthon, illik Catherine-hez. Egyébként hol van?
– A szobájában. Ír.
– Leveleket ír? – láttam rajta, hogy megbántódott, és arra gondol, hogy anya vendégszeretőbb
háziasszony is lehetett volna, minthogy jelentéktelen dolgokkal foglalkozik, amikor ő megjön.
– Anya könyvet ír, nagymama!
– Könyvet? Balett-táncosok nem szoktak könyvet írni!
Vigyorogva pattantam fel, és csak úgy megszokásból tettem néhány gyakorló tánclépést.
– Madame nagyanyám – mondtam neki –, a táncosok bármire képesek, amit elhatároznak. Végül is,
mi állhatná utunkat, ha képesek vagyunk elviselni azt a rengeteg kínt?
– A visszautasítás – felelte mérgesen a nagymama. – A táncosok rendkívül érzékenyek. Az
elutasítás rettenetesen bántja őket, és félek, anyád is összeomlik, ha nem arat sikert a művével.
Csak mosolyogtam, és arra gondoltam, mennyire nincs igaza. Anya akkor sem omlana össze, ha a
postás egyszerre ezer visszautasító választ hozna neki.
– Hol van apád? – hangzott a következő kérdés.
– Esti vizitet tart a kórházban. Figyelmeztetett, hogy a nevében is kérjek tőled elnézést. Itt akart
lenni, hogy üdvözölhessen, de nem jöttél meg időben.
Felhorkant, mintha a késésért valamilyen módon apa lett volna a hibás.
– Na, jó – mondta, és felállva, a korábbinál kritikusabb pillantással nézett körbe a szobán. – Azt
hiszem, itt az ideje, hogy menjek, és köszönjek Catherine-nek, bár egészen biztosan meg kellett már
hallania a hangom.
Biztos, hogy meghallotta, hiszen épp elég éles volt.
– Anya nagyon el tud merülni a munkában. Néha azt sem hallja meg, ha fél méterről a nevén
szólítják.
– Haaa-ppci! – tüsszentett hatalmasat, és szorosan a nyomomban kijött utánam a folyosóra. Halkan
bekopogtam anyához, és mivel azt mondta, hogy szabad, be is löktem az ajtót
– Vendéged jött, anya!
Mintha elégedetlenséget, nemtetszést láttam volna megvillanni a tekintetében, mielőtt Madame
határozott léptekkel, ellentmondást nem tűrően bemasírozott a szobájába. A hellyel kínálást meg sem
várva, a bársonyhuzatú kanapéhoz ment, és ledobta rá magát.
– Madame M.! – kiáltott fel anya. – De örülök, hogy ismét látom! Végre rászánta magát arra, hogy
eljöjjön hozzánk, és meglátogasson bennünket, ha már mi nem mehettünk.
Miért volt olyan ideges? Miért nézegetett a szeme sarkából egyfolytában az éjjeliszekrényén álló
fényképekre? Nem volt ott semmi különös, csak a megszokott, apát és Paul aput ábrázoló felvételek.
Az igazi apám képét is kirakta, igaz, csak keskeny, ovális keretben, nem széles, négyszögletes
ezüstrámában.
Madame szintén az éjjeliszekrényre pillantott – és megmerevedett
– Sok, szépen bekeretezett képem is van Julianról – kezdett magyarázkodni sietve anya –, de Jory
szereti magánál tartam őket.
Madame valamiért elégedetlenül felhorkant.
– Jól nézel ki, Catherine!
– Jól is érzem magam, köszönöm. Szintén remekül néz ki. –Anya idegesen matatott a kezével az
ölében, és képtelen volt megállni, hogy ne ringassa magát ide-oda a forgószékén.
– A férjed hogy van?
– Nagyszerűen. Vizitet tart a kórházban. Várta önt, de mivel nem ért ide időben…
– Megértem. Sajnálom, hogy elkéstem, de ebben az államban rablók az emberek. Nyolcszáz dollárt
kellett fizetnem egy halom ócskavasért, amiből egész úton csöpögött az olaj.
Anya lehajtotta a fejét, és én biztosan tudtam, hogy a nevetését igyekszik elfojtani.
– Mit várt nyolcszáz dollárért? –kérdezte végül nagy nehezen.
– Igazán, Catherine! Te is tudod, hogy Julian soha nem fizetett ennyit egyetlen kocsijáért sem –
felelte a nagymama, de kezdetben határozott hangja a mondat végére szelíddé, elgondolkodóvá vált. –
Ő tudta, mit kezdjen az ócskavassal, én viszont nem. Tartok tőle, hogy hagytam fölülkerekedni az
érzelmeimet a józan eszemen. A jobbik kocsit kellett volna megvennem, ezer dollárért, de hát zsugori
is vagyok.
Miután ezt elmondta, arról érdeklődött, hogy van anyának a térde? Meggyógyult-e már? Mikor tud
ismét táncolni?
– Remekül van – felelte elutasító hangon anya. (Utálta, ha valaki a térde állapota felől
érdeklődött.) – Csak esős időben sajog egy kicsit.
– És hogy van Paul? Olyan rég találkoztam vele. Emlékszem, amikor feleségül mentél hozzá,
annyira dühös lettem, hogy soha többé nem akartalak látni, és évekre abbahagytam a tanítást is. –
Körbepillantott, és a tekintete megállapodott apa egyik fényképén. – A testvéred is veletek lakik még?
Súlyos csönd telepedett a szobára, miközben anya a mostohaapámnak, Chrisnek a fényképét nézte
elgondolkodva. Miféle testvérről beszélt a nagymama? Anyának nem volt már semmilyen testvére.
Miért nézett Madame apa fényképére, miközben Coryról beszélt?
– Igen, persze – felelte anya, teljes bizonytalanságban hagyva engem afelől, hogy mire is gondol. –
De meséljen inkább Greenglennáról és Clairmontról! Mindenkiről hallani szeretnék. Hogy van
Lorraine DuVal? Kihez ment feleségül? Vagy elköltözött New Yorkba?
– Nem nősült meg, ugye? – kérdezett vissza gyanakvóan összehúzott szemmel a nagymama.
– Kicsoda?
– A testvéred.
– Nem, még nem – felelte újból elutasító hangon anya, de aztán elmosolyodott. – Óriási
meglepetést tartogatok, Madame! Van egy kislányunk, Cindy!
– Hahhh! – horkant fel Madame. – Tudok Cindyről – közölte furcsán fénylő tekintettel. – Szeretném
azért látni, és alaposan megnézni magamnak ezt a minden kislányok legtökéletesebbikét Jory azt írta,
hogy lehet némi tehetsége a tánchoz.
– Igen! De mennyire! Ha látná, amint a csöpp, rózsaszín mezében Joryt utánozza, vagy engem – úgy
értem, még abból az időből, amikor tudtam táncolni.
– Elég idős lehet már a férjed – jegyezte meg Madame, oda sem figyelve a fényképekre, amiket
anya Cindyről akart mutatni neki, mert már régen lefeküdt, és kár lett volna felébreszteni.
– Elmesélte Jory, hogy könyvet írok? Igazán izgalmas dolog. Korábban el sem hittem, hogy ilyen
érdekes lehet, de most, hogy belejöttem, az írás inkább öröm, semmint munka. Ugyanúgy kielégít, mint
korábban a tánc – magyarázta mosolygó arccal anya, és hol a farmerját babrálta, hol a trikóját
húzogatta, vagy éppen a hajába túrt, esetleg az íróasztalán heverő papírokat rakosgatta ide-oda. –
Elnézést, borzalmasan rendetlen a szobám. Külön dolgozószobára lenne szükségem, de ebben a
házban nincs elég hely…
– A testvéred is vizitet tart?
Csak ültem ott, és fogalmam sem volt arról, miféle testvérről beszél állandóan. Cory nem élt, évek
óta halott volt. Igaz, senki nem feküdt a sírjában. Csak kis sírkő volt a Carrie nénié mellett, de alatta
senki…
– Éhes lehet. Menjünk az ebédlőbe, és mindjárt szólok Emmának, hogy melegítse meg a spagettit!
Még finomabb is lesz, hogy megérettek benne az ízek…
– Spagetti?! – kapta fel a fejét dühösen Madame. – Azt akarod mondani, hogy ilyesmit esztek?
Szénhidráttal tömöd az unokámat? Évekkel ezelőtt figyelmeztettelek, hogy óvakodj a tésztától! Te
soha, semmiből nem tanulsz, Catherine?
A spagetti volt az egyik kedvencem, de aznap este, Madame tiszteletére ürücomb is készült, olyan
mártással, amelyről anya azt hitte, a legjobban fogja szeretni. Miért kellett neki egyáltalán
megemlítenie a spagettit? Figyelmeztetően ránéztem, és olyan fiatalnak és tanácstalannak láttam,
akárcsak néha Melodie-t Mintha rettenetesen félt volna, hogy valami rossz fog bekövetkezni.
Madame M. közölte, hogy nem fog nálunk enni és lakni sem, mert nem akar „kellemetlenkedni”.
Már talált is magának szobát a városban, nem messze anya tánciskolájától.
– És bár nem kértél rá, Catherine, örömmel maradok, hogy átvegyem tőled a tanítást. Abban a
pillanatban eladtam a saját iskolámat, mihelyt Jory leveléből értesültem a balesetedről.
Anya nem válaszolt, csak bólintott, azt is meglehetősen sápadtan.
Pár nappal később Madame megnézte magának az irodát, ami korábban anyáé volt.
– Mindent szép rendben tart, nem úgy, mint én – állapította meg. – Na, nem baj, hamarosan olyan
lesz, hogy igazán otthon érezhetem magam benne.
 Szerettem az érdes modorát, mint ahogyan az ember a telet szereti, miközben a kellemes, meleg
nyárban sütkérezik. Aztán amikor a tél hidege beeszi magát a csontjaiba, ismét visszakívánkozik a
nyárba. Fiatalosan mozgott, pedig külsőleg öreg volt. Ha táncolt, már-már képes volt elhitetni az
emberrel, hogy még csak tizennyolc éves. A hajszíne szinte naponta változott. Tudtam, hogy a
samponba kevert hajfestéket használt, ami fésűjének a fogaira tapadva hamar le is kopott. Nekem
akkor tetszett a legjobban, amikor ősz volt, a fényben fehéren csillogó hajú.
– Benned megvan minden, ami az én Julianemben volt! – mondta sírós hangon, elárasztva szeretete
millió, fojtogató jelével. Addigra már elbocsátotta azt a fiatal tanárnőt, akit még anya szerződtetett. –
Csak azt mondd meg, mitől vagy olyan magabiztos! Anyád hitette el veled talán, hogy szenzációs
vagy? Szerinte a táncban a zene a legfontosabb, pedig nem így van! A balett lényege a szép emberi
test megmutatása. Éppen időben érkeztem ahhoz, hogy megmentselek. Megtanítalak rá, hogyan legyél
mindenben tökéletes. Mire befejezzük, senki nem talál mákszemnyi hibát sem a technikádban. – Éles
hangja egyik pillanatról a másikra egy vagy két oktávnyit süllyedt. – Azért jöttem, mert öreg vagyok,
és hamarosan meghalhatok anélkül, hogy igazán megismerném az unokámat. A kötelességemet akarom
teljesíteni, mert nemcsak a nagyanyád vagyok, hanem a nagyapád és apád is. Catherine ostoba volt,
hogy színpadra lépett, amikor tudta, hogy a térde bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot…
De hát anyád mindig is ilyen volt, nagy bolond,
Dühös lettem rá, amiért ilyeneket mondott.
– Ne beszélj így anyáról! Ő nem bolond, soha nem is volt az. Azt teszi, amiről úgy érzi, meg kell
tennie. Elmondom neked, mi történt, aztán hagyd békén! Azért vállalta a fellépést, mert régóta
könyörögtem neki, hogy legalább egyszer az életben táncoljunk együtt közönség előtt. Értem tette,
nagymama, nem önmagáért.
Sötét szeme résnyire zárult, és azt mondta: – Akkor most hallgasd meg tőlem az első filozófiai
leckét, Jory! Senki nem cselekszik önzetlenül másokért, csak magáért.
Madame kisöpörte az irodából anya összes apró kis emléktárgyát – kidobta őket a szemétbe, mint
valami értéktelen, felesleges holmit. A következő lépése az volt, hogy elővett egy óriási, kopott
szatyrot, és hamarosan az íróasztal meg a polcok jobban tele voltak pakolva apró – de már neki
kedves – mütyürökkel, mint korábban.
Én rögtön a szemétkosár mellé térdeltem, és kiszedegettem az összes olyan tárgyat, amelyről
tudtam, hogy anyának kedves.
– Nem szeretsz úgy, mint őt – panaszkodott öreges, gyönge, önsajnálattal teli hangon Madame.
Kiérezve szavaiból a fájdalmat, ránéztem, és olyannak láttam, mint korábban soha – idős, magányos,
sajnálatra méltó nőnek, aki elkeseredetten kapaszkodik az egyetlen láncszembe, ami még az élethez
köti, vagyis belém.
– Örülök, hogy itt vagy, nagymama, és természetesen szeretlek – feleltem, mert tényleg nagyon
megsajnáltam. – Ne kérdezd tőlem, hogy jobban szeretlek-e, mint mást, csak örülj annak, hogy
szeretlek, mert én is boldog vagyok attól, hogy szeretsz, bármi legyen is az oka! – Odahajoltam hozzá,
és megcsókoltam öreg, ráncos arcát. – Jobban meg fogjuk ismerni egymást, és én igyekszem olyan
lenni, amilyennek apámat szeretted volna. Úgyhogy ne sírj, ne érezd magad magányosnak! Az én
családom a te családod is.
Hiába beszéltem azonban, változatlanul potyogtak a könnyei, végigömlöttek az arcán, remegett az
ajka, miközben elkeseredetten belém kapaszkodott. A hangja megtört, öreg volt: – Julian soha nem
futott úgy hozzám, ahogy te az előbb. Nem szerette, ha megsimogattam, és ő sem érintett meg.
Köszönöm, Jory hogy szeretsz egy kicsit!
Addig mindössze múló nyári epizód volt az életemben, aki állandóan csak dicsért, arra biztatva,
hogy kivételes lénynek érezzem magam. Most viszont teherként nehezedett ránk, hogy állandóan ott
lesz, talán örökre beárnyékolva az életünket
Kezdett minden elromlani körülöttünk. Talán a szomszédban lakó öreg hölgy volt a hibás. Persze
komoly része volt benne az újabb, mindig feketében járó, és Bart nagymamájánál tízszer nehezebben
kezelhető, és uralkodni vágyó öregasszonynak is. Bart gyerek volt, akinek hiányzott a szigorú
ellenőrzés, de én már majdnem férfi, és nem volt szükségem arra, hogy anyáskodjanak fölöttem. Kissé
megbántva húzódtam hát el tőle, és megkérdeztem: – Mondd, miért kell minden nagymamának
feketében járnia?
– Nevetséges! – dörrent rám. – Nem mind jár abban! – Miközben ezt mondta, szénfekete szemei
szinte parázslottak.
– De hát én még soha nem láttalak másban, mint feketében.
– Nem is fogsz más színt látni rajtam.
– Ezt nem értem. Hallottam anyától, hogy feketében jártál már azelőtt, hogy nagyapám és apám
meghalt volna. Te állandóan gyászolsz?
– Értem – felelte a korábbinál halkabb, sértődött, hangon. – Kényelmetlenül érzed magad, ha
feketét látsz, ugye? Szomorúvá tesz. Engem viszont boldoggá. Ettől vagyok más, mint a többiek. Élénk
színű ruhát bárkin láthatsz. Különleges emberek azok, akiknek csak a fekete tetszik… különben is,
csomó pénzt meg lehet így takarítani,
Elnevettem magam, és még távolabb húzódtam. Biztos voltam, hogy abból, amit mondott, a pénz
volt a legfontosabb.
– Miféle nagymamát ismersz még, aki állandóan feketében jár? – kérdezte, gyanakvó pillantást
vetve rám.
Elmosolyodtam, még hátrébb léptem, ő pedig követett. Széles mosollyal az arcomon az ajtó felé
húzódtam, és azt mondtam: – Remek dolog, hogy itt vagy. Légy különösen kedves Melodie Richarme-
hoz! Valamikor őt fogom majd feleségül venni.
– Jory! – kiáltott rám. – Azonnal gyere vissza! Azt hiszed, azért repültem át a fél világot, hogy
helyettesítsem anyádat? Egyetlen oka volt annak, hogy eljöttem. Gondoskodni akarok arról, hogy
Julian fia New Yorkban táncoljon, a világ összes nagyvárosában, és kivívja azt a hírnevet és
dicsőséget, ami az apját megillette volna, de ami Catherine miatt nem lehetett az övé!
Dühített azzal, amit mondott, és bántani akartam, mert az ő szavai is bántottak, pedig egy pillanattal
előbb még nagyon szerettem.
– Mit segít az én dicsőségem és hírnevem az apámon, aki holtan fekszik a sírjában?! – kiáltottam
vissza neki. Nem akartam, hogy gyámolítgasson, hiszen anélkül is nagy táncos voltam már, és ezt
anyának köszönhettem. Nem az volt a szerepe az életemben, hogy megtanítson jobban táncolni, hanem
hogy megtanítson jobban szeretni valakit, aki öreg, utálatos, megkeseredett. – Tudok már táncolni,
Madame, anya remekül megtanított.
Egy pillanatig úgy nézett rám, hogy szinte belesápadtam, de rögtön meg is döbbentem, mert térdre
esett előttem, és könyörgőn összekulcsolva az álla alá szorította a kezét. Előre-hátra ingott a teste, és
úgy bámult maga elé, mintha egyenesen az Úristen szemébe nézne.
 – Julian! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Nézz le az égből, ha ott vagy, és hallgasd meg, miket mond
a tizennégy éves fiad! Ma fogadalmat teszek neked. Mielőtt meghalnék, még megérem, hogy fiad a
világ leghíresebb táncosa lesz. Olyanná teszem, amilyenné te válhattál volna, ha nem törődsz annyit a
kocsikkal, a nőkkel, más dolgokról már nem is beszélve. A fiadon keresztül, Julian, újból életre kelsz,
hogy táncolhass!
Néztem, amint felállt, kimerülten a székre rogyott, és maga elé nyújtotta tánctól megizmosodott
lábát.
– A fenének ment férjhez Catherine egy évekkel idősebb orvoshoz! Hová tette a józan eszét, és
hová tette a magáét az a férfi? Bár meg kell adni, nagyon jóképű és vonzó volt évekkel ezelőtt. De
akkor is, Catherine tudhatta volna, hogy öreg lesz, mielőtt ő szexuálisan beérne. Vele azonos korú
emberhez kellett volna feleségül mennie!
Zavartan, reszketve álltam előtte, úgy érezve, mintha addig bezárt ajtók tárultak volna fel élesen
nyikorogva az agyamban. Nem, nem, tiltakoztam némán, hallgass el, Madame! Láttam, hogy felugrik
és rám szögezi vékony, hegyes ujját, de úgy, hogy képtelen voltam elfutni, pedig legszívesebben
rohantam, menekültem volna onnan.
– Mitől reszketsz? – kérdezte. – Miért nézel ilyen furcsán?
– Furcsán nézek?
– Ne válaszolj kérdéssel a kérdésre! – torkolt le határozottan. – Mesélj Paulról, a nevelőapádról!
Hogy van, mit csinál? Huszonöt évvel idősebb anyádnál, aki most harminchét éves. Így, ha jól
számolom, neki hatvankettőnek kell lennie.
Nagyot nyeltem, hogy eltüntessem a torkomat fojtogató, fájdalmas gombócot.
– A hatvankettő nem olyan sok – feleltem szánalmas hangon, arra gondolva, hogy ezt neki is tudnia
kell, hiszen a hetvenes éveiben jár már.
– Egy férfi számára igen. A nő számára akkor kezd kiteljesedni az élet
– Kegyetlenségeket beszélsz! – tiltakoztam, kezdve ismét nagyon nem szeretni.
– Az élet kegyetlen, Jory! Nagyon kegyetlen. Addig kell elvenned tőle, amit csak tudsz, amíg fiatal
vagy, mert ha a későbbi, szebb időkre vársz, nagyot fogsz csalódni. Ezt ismételgettem Juliannek is.
Biztattam, hogy élje csak az életét, és felejtse el Catherine-t, aki abba az idősebb férfiba volt
szerelmes, de nem hitte el, hogy akad lány, aki többre tart egy középkorú embert olyan jóképű,
életerős fiúnál, mint ő. Most pedig holtan fekszik a sírban, ahogy mondtad. Dr. Paul Sheffield élvezi a
szeretetet, amit a fiamnak, a te apádnak kellett volna megkapnia.
Zokogtam, még ha nem is látta forró, a hitetlenségből táplálkozó könnyeimet. Anya hazudott volna
Madame-nak? Elhitette vele, hogy dr Paul még él? De miért tette? Mi rossz volt abban, hogy feleségül
ment Christopherhez, dr. Paul öccséhez?
– Betegnek látszol, Jory. Miért?
– Remekül érzem magam, Madame!
– Ne hazudj nekem! Egy mérföldről megérzem, háromezer mérföldről is látom a hazugságot. Miért
van az, hogy Paul Sheffield soha nem kíséri el a szülővárosába a családját? Miért csak a gyerekeit, és
a testvérét, Christophert hozza magával anyád?
A szívem vadul vert, az ingemet pedig mintha enyvvel ragasztották volna a hátamhoz.
– Madame, találkoztál valamikor Paul bácsi öccsével? ,
 – Az öccsével? Miket beszélsz? – Előrehajolt, és mélyen a szemembe nézett. – Soha nem hallottam
semmiféle öcsről, még azokban a régi, szörnyű időkben sem, amikor Paul első felesége a folyóba
fojtotta a kisfiúkat. Minden újság beszámolt az esetről, de egyik sem írt sem öcsről, sem bátyról. Paul
Sheffield-nek csak egy nővére volt.
Rosszul éreztem magam, hányinger kerülgetett. Üvölteni szerettem volna, futni, és valami vad,
magamnak is fájó dolgot művelni, mint Bart, amikor tanácstalan volt, és ezért önmagát bántotta. Bart –
először éreztem át, milyen is lehet Bartnak. Bizonytalan terepre értem, és féltem, hogyha
megmozdulok, minden összeomlik körülöttem.
Életkorok és korkülönbségek örvénylettek vadul az agyamban. Apa nem sokkal volt idősebb
anyánál, mindössze két évvel és néhány hónappal. Anya áprilisban, ő pedig novemberben született, és
annyira hasonlítottak egymásra külsőleg és belsőleg is. Egyetlen szó nélkül is tudtak beszélgetni, egy
pillantásból is megértették egymást.
Madame úgy ült a székén, mint a felhúzott rugó, készen arra, hogy bármelyik pillanatban rám vesse
magát – vagy anyára? Mély ráncok keretezték résnyire összezárt szemét, összeszorított, vékony ajkát.
Ujjai idegesen átkutatták az ölében heverő táskáját, majd fekete ruhája valamelyik rejtett zsebéből
előhalásztak egy doboz cigarettát.
– Nos – szólalt meg, mintha el is feledkezett volna rólam, és csak magának beszélne –, milyen
mentséget is talált ki legutóbb Catherine, hogy miért nem jött Paul? Lássuk csak! Felhívott, és azt
mondta, Chris fogja elkísérni, mert Paul szívének túl nagy megpróbáltatás lenne a hosszú utazás. Ezért
inkább otthon marad, az ápolónője felügyelete mellett. Elég furcsának tartottam, hogy képes magára
hagyni olyan állapotban, és elutazni Chrisszel. – Beharapta, és elgondolkodva rágni kezdte az alsó
ajkát. – Múlt nyáron meg azért nem jöttetek, mert Bart utálja a régi sírokat és az öregasszonyokat –
gondolom, elsősorban engem. Elkényeztetett kölyök. Az idén sem látogattatok meg, mert Bartnak
belement egy rozsdás szög a térdébe, és vérmérgezést kapott, vagy mi a fenét. Több gond van ezzel a
gyerekkel, mint amennyit ér, de anyád meg is érdemli, büntetésül azért, hogy a fiam halála után olyan
hamar férjhez ment. Paul pedig szívbeteg, állandóan a rossz szívével küszködik, de azért sosincs
halálos rohama. Minden nyáron ugyanazzal az ócska, elkoptatott kifogással traktál. Paul a szíve miatt
nem tud jönni, de Chris persze mindig képes utazni.
Meglátva, hogy menni akarok, hirtelen elhallgatott; én pedig megpróbáltam a legközömbösebb
arcot vágni, eltitkolni, hogy milyen szörnyű gyanú fészkelte belém magát. Soha nem féltem még
annyira, mint akkor, pusztán attól, hogy láttam gyanakvó tekintetét, és éreztem, hogy ő is kezdi már
sejteni azt, amit tudtam.
Váratlanul felpattant, és rám szólt: – Vedd a kabátodat! Hazakísérlek, hosszú beszédem van
anyáddal.
 AZ ISZONYÚ IGAZSÁG

– Jory – szólalt meg ismét Madame, amikor vén, rozoga kocsiján hazafelé tartottunk. – A szüleid
nem sokat mesélnek a múltjukról, igaz?
– Eleget elmondtak – feleltem mereven, utálva, mert megpróbált kémkedni utánuk, pedig az egész
semmit sem számított, semmit. – Jó velük beszélgetni, és mindenki azt mondja, hogy remek társalgók,
mert nyugodtan végighallgatják a beszélgetőpartnerüket.
– A hallgatás a legjobb módja annak, hogy valaki elkerülje azokat a kérdéseket, amelyekre nem
akar válaszolni
– Figyelj rám, nagymama! A szüleim szeretik, ha mások tiszteletben tartják a magánéletüket. Bartot
és engem is megkértek, hogy ne beszéljünk sokat az otthoni dolgainkról a barátainknak, és szerintem
nagyon is helyes, ha egy család összetartó.
– Valóban?
– Igen! – kiáltottam. – Én is azt akarom, hogy ne avatkozzanak bele a magánéletembe!
– Te éppen abban a korban vagy, amikor a személyes dolgai a legfontosabbak az embernek, ők
viszont már nem.
– Madame, anya igazi híresség volt, apa orvos, és anya ráadásul háromszor ment férjhez. Nem
hiszem, hogy szeretné, ha Amanda, a korábbi sógornője megtudná, hol lakunk.
– Miért?
– Azért, mert Amanda néni nem tartozik a legaranyosabb emberek közé.
– Mondd, Jory, megbízol bennem?!
– Igen – feleltem, pedig nem így volt.
– Mondj el akkor mindent, amit Paulról tudsz! Mondd el, valóban olyan beteg-e, mint anya állítja,
vagy, hogy egyáltalán él-e! Meséld el, miért lakik nálatok Christopher, és úgy viselkedik-e, mintha ő
volna az apátok!
Istenem! Fogalmam sem volt arról, mit válaszoljak, és megpróbáltam csöndben maradni, hogy csak
ő beszéljen, és én összeilleszthessem magamban a kirakós játék szétszórt darabkáit. Nem akartam,
hogy ő lássa előbb az elkészült képet
Hosszú csönd támadt, amit ismét ő tört meg: – Tudod, Julian halála után anyád Paul házába
költözött veled, aztán fogott téged is, meg a húgát, Carrie-t is, és elment Virginiába, a hegyek közé.
Arrafelé élt az anyja, egy szép házban. Nagyanyád második férjét Bartholomew Winslow-nak hívták.
Úgy látszik, Catherine elhatározta, hogy tönkre fogja tenni a házasságát.
Az az átkozott, fájdalmas csomó ismét felbukkant a torkomban, és vadul lüktetni kezdett. Eszem
ágában sem volt mást mondani Madame-nak, mint hogy Bart Paul apunak a fia. Nem, semmi mást!
– Nagymama, ha azt akarod, hogy továbbra is szeresselek, ne mondj nekem csúnya dolgokat
anyáról! – figyelmeztettem.
Sovány, csontos keze az enyémért nyúlt, és megszorította.
 – Rendben van, tetszik nekem, hogy ilyen hűséges természet vagy. Mindössze azt szeretném, ha
megismernéd az igazságot. –Ahogy ezt mondta, kis híján lehajtott az útról, bele egy mély árokba.
– Tudok vezetni, nagymama – szóltam neki. – Ha fáradt vagy, netán rosszul látod a fölfestett
jelzéseket, add át nekem a kormányt, és te ülj nyugodtan, pihenj!
– Engedjem, hogy egy tizennégy éves gyerek furikázzon? Megőrültél?! Csak nem azt akarod
mondani, hogy nem érzed biztonságban magad mellettem? Egész életemben vezettem, kezdetben
parasztszekeret, aztán lovas kocsit, később taxit, limuzint, de három hete, miután megkaptam a
leveledet, amelyben anyád balesetéről írtál, hetvennégy éves fejjel még arra is rászántam magam,
hogy különórákat vegyek… Nézd csak meg, milyen jól belejöttem ismét!
Végül, négyszeri eltévedés és egy óriási szerencsével megúszott baleset után odaértünk a házunk
elé. Bart éppen ott volt, döfésre készen tartott zsebkésével a kezében valami láthatatlan állathoz
beszélt.
Madame, tudomást sem véve róla, megállította a kocsit. Fürgén ugrottam ki, és rohantam ajtót
nyitni, de mielőtt odaértem volna, már kiszállt. Ott állt közvetlenül mögötte Bart is, és a zsebkésével a
levegőt bökdöste.
– Halál az ellenségre! Halál minden feketében járó vénasszonyra! Halál, halál, halál!
Madame nyugodtan, mintha nem látott és nem is hallott volna semmit, a házba indult, én pedig
meglöktem Bartot, és odasúgtam neki: – Ha azt akarod, hogy egész napra bezárjanak, akkor folytasd
nyugodtan, amit elkezdtél.
– Fekete… gyűlölöm a feketét… el akarom pusztítani az összes ronda, fekete ördögöt!
A bicskát mindenesetre összecsukta és elrakta, de előbb megsimogatta fényes, gyöngyházzal
kirakott nyelét, amit nagyon szeretett. Szerethette is – tizennégy dolcsimba került az a csekélység.
Anélkül, hogy türelmetlen csöngetése után kivárta volna a választ, Madame egyenesen bevonult a
házba, és ledobta a táskáját az előszobában a zsámolyra. Én is követtem, és rögtön meghallottam az
írógép anya szobájából kiszűrődő kattogását.
– Ír – állapította meg nagyanyám. – Úgy látszik, ugyanolyan szenvedéllyel csinálja, mint a táncot…
Nem válaszoltam, csak szerettem volna előrerohanni, és figyelmeztetni anyát, de nem hagyta. Anya
nagyon meglepettnek látszott, amikor a gépelésből fölnézve ismét Madame Marishát látta a
szobájában.
– Catherine! Miért nem mondtad meg, hogy dr. Paul Sheffield meghalt?
Anya arca előbb rákvörös, aztán halottsápadt lett, lehajtotta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát.
Azonban néhány másodperc alatt összeszedte magát, felállt, dühös pillantást vetett Madame
Marishára, és kezdte csomóba összerakni az íróasztalán szanaszét heverő papírokat.
– Milyen kedves, hogy meglátogatott, Madame Marisha – mondta. – Még kedvesebb lett volna, ha
előtte telefonál, és megmondja, hogy jön. Na, nem baj, Emma legfeljebb majd úgy vágja fel az
ürücombot, hogy magának két szelet jusson…
– Ne próbálj kitérni a kérdésem elől azzal, hogy hetet-havat összehordasz az evésről! Akár egy
pillanatig is azt hitted, hogy képes lennék az ostoba ürücombotokkal mérgezni a szervezetemet? Én
egészséges ételt fogyasztok, kizárólag egészségeset!
– Jory! – szólt rám anya. – Lehet, hogy Emma meglátta Madame-ot, úgyhogy menj ki, és
figyelmeztesd, ne rakjon neki terítéket!
 – Mi ez a sok ostobaság az ürücombról?! Azért jöttem, hogy egy fontos kérdést tegyek fel neked, te
pedig állandóan az evésről beszélsz. Válaszolj, Catherine! Meghalt Paul Sheffield?
Anya rám nézett, és kézmozdulattal jelezte, hogy menjek ki, de én képtelen voltam
engedelmeskedni. Lecövekeltem, és maradtam, amitől elsápadt, és megsértődött, mert éppen a
kedvence nem tette meg azt, amire kérte. Kis idő múlva azonban elfordult, és közömbös hangon azt
mondta: – Soha nem érdeklődött sem rólam, sem a férjemről, úgyhogy azt hittem, senki más nem
érdekli, csak Jory.
– Catherine!
– Jory, kérlek, azonnal hagyj magunkra! Vagy azt akarod, hogy megfogjalak és kidobjalak?
Erre csak kimentem, ő pedig abban a pillanatban bevágta mögöttem az ajtót. Ott maradtam a
küszöbön, és a fülemet a fára szorítva, ha halkan is, de hallottam, mit beszélnek.
– Madame, nem is tudja, mekkora szükségem lett volna valakire, akivel őszintén beszélhetek. Maga
azonban mindig olyan hűvös, távolságtartó volt velem szemben, és úgy gondoltam, semmiképpen sem
értene meg.
Madame Marisha nem válaszolt, csak horkantott egyet.
– Igen, Paul évekkel ezelőtt meghalt. Megpróbálok úgy gondolni rá, mint aki nem halott, hanem élő,
még ha láthatatlan is. A márványszobrait és padjait elhoztuk magunkkal, és megpróbáltuk olyanná
tenni a kertünket, mint az övé volt, de nem sikerült. Ennek ellenére, holdfényes estéken, ha kint
vagyok a kertben, még mindig érzem, hogy mellettem van, továbbra is szeret. Olyan rövid ideig
voltunk házasok, ő pedig beteg volt… úgyhogy a halála után úgy éreztem, nem kapta meg tőlem azt a
hosszú, boldog házaséletet, amivel tartoztam neki. Kárpótolni akartam azért, amit Juliában, az első
feleségében elveszített.
– Catherine – kérdezte halkan Madame –, ki az az ember, akit a gyerekeid apának szólítanak?
– Madame, magának semmi köze ahhoz, amit teszek – felelte anya, és éreztem a hangjában a
feltámadó dühöt. – Ez már nem az a világ, amiben maga felnőtt. Nem maga élte át, amit én, nem
magának kellett megoldania a problémáimat. Nem érezte azt az elhagyatottságot, csalódást, amit én
fiatal koromban, amikor legnagyobb szükségem lett volna a szeretetre. Ne üljön hát itt olyan
határozottan, elítélő, komor tekintetet vetve rám, mert úgysem érti azt, ami történt!
– Jaj, Catherine, milyen kevésre tartasz te engem. Azt hiszed, hogy ostoba, vak, érzéketlen vagyok?
Pontosan tudom, ki az az ember, akit az unokáim apának szólítanak, és már nem csodálkozom azon,
hogy soha nem voltál képes eléggé szeretni az én Julianemet. Abban az időben azt hittem, hogy Paul
miatt, de már látom, hogy nem Paul volt az igazi szerelmed, nem is Bartholomew Winslow, hanem
Christopher, a bátyád. Csöppet sem érdekel, hogy ti ketten mit csináltok. Ha vele alszol, és nála véled
megtalálni azt a boldogságot, amitől évekkel ezelőtt megfosztottak, én azt is fel tudom fogni ésszel, és
arra gondolok, hogy naponta történnek szörnyűségesebb dolgok is, mint az, hogy két testvér férj-
feleségként él. Az unokámat azonban köteles vagyok megmenteni. Ő a legfontosabb. Nincs hozzá
jogod, hogy törvénytelen kapcsolatotok árát a gyerekeiddel fizettesd meg.
Óóó! Miről beszélt? Anya, tégy valamit, válaszolj, hogy megint jónak érezhessem magam! Hadd
legyek megint biztonságban, és tedd, hogy ne halljak ilyesmit a bátyádról, akit soha nem is említettél!
Összegörnyedtem, és a tenyeremet a fülemre tapasztottam. Nem akartam hallani, amiről beszéltek, de
ahhoz sem volt bátorságom, hogy elmenjek.
Amikor megszólalt, anya hangja érdes volt, mintha komoly erőfeszítésébe került volna, hogy
elfojtsa a zokogását: – Nem tudom, hogyan jött rá. Kérem, próbálja megértem…
– Mint már mondtam, engem nem érdekel, mit csináltok, és azt hiszem, meg is tudom érteni Nem
voltál képes szeretni a fiamat, mint ahogy egyetlen férfit sem tudtál soha jobban szeretni, mint a
testvéredet. Beismerem, keserű vagyok ezért, sírok Julianért, aki tökéletes angyalnak látott téged, az ő
Catherine-jét, ő szépséges Csipkerózsikáját, akit soha nem volt képes igazán életre kelteni. Igen, az
voltál neki, Catherine, élő megtestesülése, a balettvilág összes hősnőjének, tiszta, ártatlan, édes és
imádnivaló, és a végén kiderül, hogy semmivel sem vagy jobb, mint akárki más.
– Kérem! – kiáltotta anya. – Megpróbáltam menekülni Christől. – Igyekeztem jobban szeretni
Juliant. Én igyekeztem, valóban!
– Nem, nem igyekeztél! Ha igazán törekedtél volna, akkor sikerül is.
– Maga ezt nem tudja! – kiáltott fel a korábbinál is elgyötörtebb hangon anya.
– Catherine, mi ketten évek óta közös úton járunk, és te menet közben el-elhullajtottál néhány
információt. Aztán itt van Jory, aki mindent megtesz, hogy téged védjen…
– Csak nem tudja?! Kérem, mondja hogy nem!
– Nem tudja – felelte Madame megnyugtatónak szánt, és általa annak vélt hangon. – Beszél
ugyanakkor, és beszéd közben többet árul el, mint amennyit igazából tud. A fiatalok már csak ilyenek,
azt hiszik, hogy az öregek mind ostobák, fogalmuk sincs arról, mennyi kettő meg kettő. Azt hiszik,
hogy lehet valaki hetvenéves, és közben csöppet sem okosabb, mint ők, a tizennégy évesek. Úgy érzik,
hogy ők tudnak mindent, mert mi már lassúak vagyunk, míg az ő életük tele van izgalommal,
cselekvéssel. Közben elfelejtik, hogy valaha mi is voltunk fiatalok, sőt túljutottunk azon a koron is,
amikor a tükrök ablakokká válnak körülöttünk, míg ők még mindig tükör előtt állnak, és nem látnak
mást, csak magukat.
– Madame, kérem, ne beszéljen ilyen hangosan! Bartnak megvan az a rossz szokása, hogy elbújik
és hallgatózik.
A nagymama szót fogadott, és igyekezett kevésbé éles hangon beszélni, amitől még kevésbé
értettem, mint korábban.
– Rendben van, elmondom, amit akarok, aztán elmegyek. Nem hiszem, hogy a házad megfelelő hely
olyan érzékeny, serdülő gyerek számára, mint Jory. Feszült nálatok a légkör, mintha időzített bomba
lenne a ház alatt. A kisebbik fiad szemmel láthatóan pszichiátriai kezelésre szorul. Ne tiltakozz,
mielőtt bejöttem volna, meg akart késelni!
– Bart mindig kitalál valamilyen játékot… – próbált ellenkezni erőtlenül anya.
– Hahhh! Még hogy játék! Kis híján összeszabdalta a kabátomat, pedig még majdnem új. Ez lesz az
utolsó kabátom, halálomig ezt fogom már viselni.
– Kérem, Madame! Nem vagyok olyan hangulatban, hogy a halálról beszélgessek.
– Kértelek talán, hogy sajnálj? Másképp is fogalmazhatok, ha úgy jobban tetszik. Amíg csak élek,
ezt a kabátot fogom viselni. Mielőtt azonban meghalok, látni akarom, hogy Jory elérte azt a hírnevet,
amit Juliannek kellett volna elérnie.
– Mindent megteszek érte, amit csak tudok – mondta rettenetesen fáradtnak tűnő hangon anya.
– Amit csak tudsz?! Ördög és pokol! Együtt élsz a bátyáddal, kockáztatva, hogy közmegvetés
sújtson benneteket. Ez a gyönge szappanbuborék előbb vagy utóbb szét fog pattanni, és azt Jory fogja
megszenvedni. Az iskolatársai gúnyolódni, fognak rajta. Riporterek vadásznak majd utána, és
mindenki után, aki ebben a házban lakik. Bíróság elé állítanak benneteket, és elveszik a gyerekeidet.
– Kérem, üljön le, ne mászkáljon egyfolytában!
– A fene egye meg! Miért nem tudsz ide figyelni, Catherine?! Régen gyanítottam már, hogy idővel
nem fogsz tudni ellenállni a bátyád rajongásának. Már amikor feleségül mentél dr. Paulhoz, akkor is
arra gondoltam, hogy te és a bátyád… na, mindegy, nem érdekes. A lényeg, hogy halálán lévő férfihoz
mentél feleségül. Bűntudatból tetted?
– Nem tudom. Akkor arra gondoltam, hogy azért, mert szeretem, és rengeteggel tartozom neki. Ezer
okom volt rá, hogy a felesége legyek, a legfontosabb, hogy akart engem. Ennél több nem is kellett.
– Rendben van, volt rá okod. A fiamat viszont bántottad. Nem adtad meg neki azt, amire vágyott, és
én soha nem értettem, hogyan tudsz ellenállni neki, megtagadni tőle, amit kér. Sírt, arra panaszkodott,
hogy nem szereted eléggé. Mindig azt mondogatta, van egy rejtélyes férfi, akit jobban szeretsz, mint
őt, de én nem hittem neki. ügye milyen bolond voltam? Micsoda bolond volt ő is! Igaz, veled
kapcsolatban mindenki bolondnak bizonyult, Catherine! Olyan szép voltál, olyan fiatal, ártatlannak
látszó. Eleve öregnek és ravasznak születtél talán? Honnan ismerted olyan fiatalon a módját, hogy
eszeveszetten szerelmessé tegyél egy férfit?
– A szerelem néha nem elég – felelte anya, miközben teljesen megbénultam az újonnan megismert,
ijesztő információktól. Pillanatról pillanatra, egyik szívdobbanásról a másikra kezdtem elveszíteni
anyámat, akit pedig mérhetetlenül szerettem. Az egyetlen apát, akit elég hosszú ideje ismertem ahhoz,
hogy szeressek, már elveszítettem.
– Hogyan jött rá, hogy mi a helyzet Chrisszel és velem? – kérdezte anya olyan hangon, hogy még
erősebben kezdtem reszketni.
– Számít az?! – rikoltotta Madame. Már csak benne bíztam, abban, hogy legalább ő nem fog
elárulni. – Nem vagyok hülye, Catherine, mint már mondtam is. Föltettem néhány kérdést,
meghallgattam Jory válaszait, és összeraktam a tényeket. Évek óta nem láttam Pault, de Chris mindig
megjelent. Bart az őrület határára jutott, legalábbis annak alapján, amit Jory ártatlanul – nem
szándékosan, csak őszintén, hiszen túlságosan is szeret – elmondott. Azt hiszed, képes lennék tétlenül
nézni, hogy a bátyáddal tönkretegyétek az unokám életét is? Nem engedem, hogy megfosszad a
karrierjétől, az ép eszétől. Ideadod nekem Joryt, és én elviszem keletre, ahol biztonságban lesz, távol
attól a bombától, amelyik bármely pillanatban robbanhat, az ország valamennyi lapjának a
címoldalára röpítve az életetek összetört darabjait!
Rosszul éreztem magam. Óvatosan, hogy meg ne hallják, kinyitottam az ajtót annyira, hogy lássam
anyát, aki halottsápadt volt. Remegni kezdett ugyanúgy, ahogy én is remegtem, de neki nem csillogtak
könnyek a szemében, mint nekem. Anya, hogy voltál képes együtt élni a bátyáddal, amikor az egész
világ tisztában van vele, hogy az rossz? Hogy tudtad becsapni Bartot és engem? Hogy tehetett velünk
ilyet Chris? És én egész idő alatt olyan tökéletesnek hittem, hozzánk és hozzád leginkább ülőnek. Bűn!
Bűn! Nem csoda, hogy Bart állandóan a bűnről és a pokol örök tüzéről beszél. Ő valahogy hamarabb
kitalálta, mi az igazság, mint én. Térdre rogytam, az ajtófélfának támasztottam a homlokom, és
megpróbáltam mélyeket lélegezve megnyugtatni háborgó, tartalmát kiadni akaró gyomromat.
Újból anya szólalt meg, és a hangjából könnyű volt megállapítani, hogy minden erőfeszítése
ellenére is nagyon nehezen tudja visszafogni az indulatait.
– Kis híján megőrjít a gondolat, hogy Bartot intézetbe kell küldeni, és néhány hónapra
elveszíthetem, és biztos, hogy beleőrülnék, ha meg kellene válnom, Jorytól. Szeretem a fiaimat,
Madame, mindkettőt. Bár maga soha nem hitte el, hogy megpróbáltam jó lenni Julianhez is, én tényleg
megtettem, ami tőlem telt. Nem volt könnyű együtt élni vele. Maga és a férje tette olyanná, amilyen
lett, nem én. Nem én kényszerítettem rá, hogy táncoljon akkor is, amikor szívesebben focizott volna.
Nem én büntettem a hétvégi állandó gyakorlással, megfosztva minden szórakozástól,
kikapcsolódástól, hanem maga és Georges. Annak, amit csináltak, én fizettem meg az árát. Elevenen
fel akart falni, meg akarta tiltani, hogy rajta kívül akár csak egyetlen barátom is legyen. Féltékeny volt
mindenkire, aki csak rám nézett, minden férfira, akivel szóba elegyedtem. Tisztában van vele, milyen
érzés azzal az emberrel élni, aki azt hiszi, rögtön megcsalja, mihelyt nem látja? Pedig nem én voltam a
csapodár, hanem ő. Én hűséges voltam Julianhez. Nem engedtem, hogy bárki is hozzám érjen, de ő
nem mondhatta el magáról ugyanezt. Magáénak akart minden csinos lányt, akit csak meglátott.
Megszerezte, és eldobta őket, aztán visszajött hozzám, hogy öleljem, és bizonygassam neki, milyen
csodálatos ember… én pedig képtelen voltam azt mondani neki, hogy csodálatos, amikor más nőnek a
parfümjét éreztem rajta. Tudta, hogy olyankor rendszeresen megvert? Állandó bizonyítási kényszere
volt. Akkor nem értettem, mit akar bebizonyítani, de ma már igen. Azt a szeretetet próbálta megtalálni,
amit maga megtagadott tőle.
Még gyengébbnek, még tehetetlenebbnek éreztem magam, látva, hogy nagyanyám elsápad. Kezdtem
elveszíteni a szülőapámat is, akit pedig egészen addig szentként tiszteltem.
– Jól védekezel, Catherine, képes vagy komoly fájdalmat okozni. De hadd mondjam el, hogy nekem
mi a véleményem! Elismerem, Georges és én sok hibát követtünk el Juliannel kapcsolatban, és neked
meg a fiunknak kellett fizetni ezért. De mit akarsz? Joryt bünteted miatta? Engedd, hogy elvigyem
innen Greenglennába! Ha megérkezünk, rögtön intézkedem, hogy próbát táncolhasson New Yorkban.
Vannak megfelelő kapcsolataim. Két ragyogó táncost neveltem, egy Julian és egy Catherine nevűt.
Nem voltam igazán rossz, és Georges sem. Lehet, hogy hagytuk elvakítani magunkat a vágyainktól, és
túlságosan erősen vágytunk arra, hogy a fiunkban éljünk tovább. Mást nem akartunk, Catherine, csak
azt, hogy Julian személyében tovább éljünk. Julian azonban halott, és csak egy gyerek maradt utána, a
fiad. Jory nélkül értelmetlen az életem, vele viszont lesz rá okom, hogy folytassam. Próbálj meg,
legalább egyszer az életben, nemcsak elfogadni, hanem adni is!
Nem! Nem! Nem akartam elmenni Madame-mal! Láttam, hogy anya mélyen lehajtja a fejét, míg
végül előrebukó haja egészen eltakarta az arcát. Reszkető kezébe támasztotta a homlokát, mintha ismét
kínzó fejfájás gyötörte volna. Akár bűnös volt, akár nem, nem akartam elhagyni. Ott volt az otthonom,
egész megszokott világom, változatlanul ő volt az anyám, Chris a nevelőapám, és ott volt Bart, Cindy
és Emma is. Család voltunk, bármilyen is, de család.
Aztán úgy tűnt, anyának sikerült valamilyen megoldást találnia, és ettől kezdett újjáéledni bennem a
remény.
– Madame, a könyörületére bízom magam, és bízom Istenben, hogy képes a megértésre. Elfogadom,
sok igazság van abban, amit mond, de akkor is képtelen vagyok megválni a fiamtól. Joryn kívül semmi
nem maradt nekem a Juliannel kötött házasságból. Ha elviszi, énem egy darabjától foszt meg, olyan
fontos darabtól, amely nélkül nem élhetek. Jory szeret engem, és Christ is úgy szereti, ahogy egy apát
szeretni lehet. Inkább kockáztatom a karrierjét, mint azt, hogy elengedve elveszítsem a szeretetét… Ne
kérjen hát lehetetlent! Nem engedhetem el Joryt.
Madame hosszú, komor pillantást vetett anyára, amitől olyan hangosan kezdett dobogni a szívem,
hogy attól féltem, meghallják. Aztán felpattant, készen arra, hogy távozzon, és csak azért maradt még,
mert nem állta meg, hogy mindent elmondjon, amit akar.
– Hahhh! – mordult fel dühösen. – Őszinte leszek hozzád, Catherine, és életemben talán először
elmondom neked a teljes igazságot. Az első naptól kezdve, hogy megismertelek, irigyeltem a
fiatalságodat, a szépségedet, és legfőképpen a zseniális tánctehetségedet. Tudom, hogy kivételes
tudásodat átadtad Jory-nak. Kiváló pedagógus vagy. Rengeteg vonást fedezek benne belőled, és a
bátyádból is. Jory türelme, vidám optimizmusa, kitartása, odaadása – ez mind a te családodtól
származik, nem Juliantól. De van benne sok olyan vonás is, amit az apjától örökölt. Külsőre pontosan
olyan, mint a fiam. Ugyanaz a tűz lángol benne, és ugyanaz a nők iránti vágy hevíti, mint a fiamat. Ha
másképp nem menthetem meg, csak úgy, hogy fájdalmat okozok neked, azt is képes vagyok megtenni.
Nem fogom kímélni a bátyádat és a kisebbik fiadat sem. Ha nem adod át nekem szépszerével Joryt,
mindent megteszek, hogy tönkretegyelek benneteket. Törvényi úton fogom elérni, hogy Joryt a
gyámságom alá helyezzék, és te ezt nem fogod tudni megakadályozni, bármit csinálsz is, ha a bíróság
elé tárom a tényeket. Nem ezt akartam, de ha rákényszerítesz, megteszem. Elviszem magammal Joryt
keletre, és soha többé nem fogod látni.
Anya indulatosan felpattant, soha nem láttam magasabbnak, büszkébbnek, erősebbnek, mint akkor.
– Tessék, tegyen, amit csak akar, de nem mondok le önként semmiről, nem engedem, hogy elvegye
tőlem azt, ami az enyém! Soha nem fogom odaadni a gyerekem, márpedig Jory az én fiam! Én szültem,
tizennyolc órás, kegyetlen vajúdás árán. Ha az egész világ megvetésével kell is szembenéznem, akkor
sem fogom lehorgasztani a fejem, és kitartok a gyerekem mellett. Nincs a világon olyan erő, sem
maga, sem a törvény, semmi, ami rákényszeríthetne arra, hogy megváljak a fiamtól.
Készen arra, hogy most már tényleg távozzon, Madame még egyszer körülnézett a szobában, és a
pillantása a legtovább az anya által teleírt, vastag kötet papíron időzött.
– Majd meglátjuk – mondta, búcsúzásnak szánva a szavait. – Sajnállak, Catherine, és sajnálom a
testvéredet. Bartot is sajnálom, bármilyen kegyetlen kis szörnyeteg. Mindenkit sajnálok, aki ebben a
házban él, mert valamennyien fájdalomnak lesznek kitéve. Nem engedem azonban, hogy az irántad
érzett szimpátiám, a cselekedeteiddel szembeni megértés eltántorítson attól, amit akarok. Jory
biztonságban lesz mellettem, az én nevemet viselve, és nem a tiédet.
– Takarodjék! – sikoltotta anya. Végképp önuralmát veszítve felragadott egy virágokkal teli vázát,
és Madame felé dobta. – Tönkretette a fia életét, és most Joryét is tönkre akarja tenni! Azt akarja,
hogy elhiggye, a baletten, a táncon kívül nincs is élet! Én azonban élek! Balerina voltam, de életben
maradtam! Madame úgy hordozta körbe a tekintetét a szobán, mintha ő is fel akarna kapni, és anyához
vágni valamit, aztán lehajolt, és fölemelte az összetört vázát.
– Tőlem kaptad – mondta. – Milyen ironikus, hogy éppen ezt vágtad hozzám.
Anyára pillantott, és mintha elpattant volna benne valami, tőle szokatlan szelídséggel, fájdalommal
azt mondta: – Amíg Julian kisfiú volt, igyekeztem azt tenni érte, amit a leghelyesebbnek gondoltam,
ahogy te is azt akarod tenni… Ha tévedtem, akkor is a legjobb szándékkal tettem.
– Nem azért történik minden? – kérdezte keserűen anya. – A szándékok mindig olyan jók, olyan
ésszerűek, és ha nem jól sülnek el, végül mindig marad valamilyen kifogás, amibe belekapaszkodhat
az ember, mint a szalmaszálba, hogy ne süllyedjen el. Úgy érzem, egész életemben nem létező
szalmaszálak után kapkodtam, beléjük kapaszkodtam. Minden éjjel, mielőtt lefeküdnék az ágyba a
bátyám mellé, azt mondogatom magamnak, hogy nem tehetek róla, erre születtem, és minden rossz
lépés után, amit elkövetek, azzal vigasztalódom, hogy sok jó cselekedetem is volt, amelyek
ellensúlyozzák a tévedéseimet. Megadtam a bátyámnak az egyetlen nőt, akit szeretni tud, a feleséget,
aki után olyan elkeseredetten vágyott. Boldoggá tettem, és ha maga vagy a világ ezt bűnnek tartja, hát
nem törődöm vele. Nem érdekel egy fikarcnyit sem, hogy mit gondol rólam a világ!
 Nagyanyám mozdulatlanul állt, és látszott az arcán, hogy kétséggel küszködik. Biztosan tudtam,
hogy neki is fájt, ami történt. Néztem sovány, eres kezét, kinyújtotta, hogy megsimogassa anyának a
fejét, de rögtön vissza is rántotta.
– Ismét csak azt tudom mondani, hogy sajnállak, Catherine! Sajnállak mindnyájatokat, de a
legjobban Joryt, mert ő az, aki a legtöbbet veszítheti – mondta.
Gyorsan eljöttem az ajtótól, és a folyosó végébe húzódtam, nehogy észrevegyen, amint a szobából
kilép. Közben elhaladtam Bart mellett, aki a levegőt bökdöste nyitott zsebkésével.
– Boszorkány! Vén, fekete boszorkány! – morogta, és fenyegetően vicsorított hozzá. – Remélem,
hogy soha nem jössz vissza! Soha, soha!
Olyan borzalmasan éreztem magam, hogy már csak, egy lyukra vágytam, amiben
összekucorodhatom, és csöndben meghalhatok. Anya a saját bátyjával élt együtt. A nő, akit szerettem,
és egész életemben tiszteltem, rosszabb volt, mint bármelyik anya, akiről valaha is hallottam.
Éreztem, hogy egyetlen barátom sem akarja majd elhinni az igazságot, de amikor végre elhiszik, a
szégyen lesz az osztályrészem, gúnyolni fognak, soha többé nem nézhetek a szemükbe. Megdöbbentett
a gondolat, hogy apa valójában a nagybátyám. Nemcsak Barté, hanem az enyém is. Mit csináljak most,
istenem! Hová menekülhetnék? Nem plátói testvérkapcsolat volt közöttük, nem látszatházasságban
éltek, hanem vérfertőzést követtek el Szeretők voltak. Tudtam! Láttam!
Hirtelen minden olyan undorítóvá, elviselhetetlenné vált körülöttem. Miért engedték, hogy
befészkelje magát beléjük a szerelem? Miért nem akadályozták meg, hogy ez történjen?
Meg akartam kérdezni tőlük, de éreztem, hogy nem lennék képes szembenézni egyikükkel sem. A
szobámba mentem, és a bezárt ajtó mögött nagyobb biztonságban érezve magam, az ágyra rogytam.
Később, amikor vacsorázni hívtak, csak annyit kiáltottam vissza, hogy nem kívánok ételt. Én, aki
mindig éhen akartam halni!
Anya be akart jönni hozzám, és mivel nem tudott, az ajtón kívülről kezdett faggatni: – Jory, hallottál
valamit abból, amit nagyanyád mondott?
– Nem, anya! – kiáltottam vissza. – Azt hiszem, megfáztam kicsit, de reggelre jól leszek. –
Valamilyen magyarázattal kellett szolgálnom, miért olyan különös, fojtott a hangom.
Akkor, az elhullatott könnyeim között veszítettem el végleg azt a kisfiút, aki korábban voltam.
Felnőtté váltam, öregnek, ridegnek éreztem magam, akinek semmi sem számít már igazán, és végre
rájöttem, miért, viselkedik néha olyan különösen Bart – mert ő is tudja azt, amit én.

Az ajtajához lopózva láttam, hogy anya hosszan ír valamit szép, kék bőrkötésű naplójába. Mihelyt
alkalmam nyílott rá, beosontam a szobájába, és bármilyen becstelenség volt is, elolvastam a teljes
bejegyzést. Kezdtem olyan lenni, mint Bart, de nem tehettem róla, tudnom kellett, hogy mit írt.

„Madame Marisha ma meglátogatott, és feltámasztotta az összes, naponta kísértő rémálmomat.

Miután elment, a szívem úgy dübörgött, mint a bennszülötteket utolsó harcba hívó dzsungeldob.
Menekülni akartam, elrejtőzni, ahogy Foxworth Hallba zárva rejtőzködtünk valamikor. Mihelyt
hazajött, Chrishez rohantam, és csak csimpaszkodtam belé, képtelenül arra, hogy bármit is
mondjak neki. Nem vette észre az elkeseredésemet, mert túlságosan fáradt volt a hosszú, kimerítő
nap után.
Később megcsókolt, elment az esti vizitre, én pedig csak ültem egyedül a szobámban, miközben
mindkét fiam némaságba burkolózva bezárkózott. Érzik vajon, hogy hamarosan egész világunk
romokban fog heverni?
Hagynom kellett volna, hogy Madame magával vigye Joryt, megmentve a botránytól és a
szégyentől? Önző voltam, amikor a végsőkig ragaszkodtam hozzá? És Bart? Barttal mi lesz? Mi
fog történni Cindyvel, ha lelepleződik a titkunk?
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha ismét Charlottesville-ben lennék, Chrisszel és Carrie-vel,
majd úton délre, Sarasota felé. Emlékezetemben, mint mozivásznon tűnt fel ismét az a termetes,
fekete bőrű asszony, amint rengeteg csomagjával és szatyrával felkászálódott a buszra. Henrietta
Beech. Drága, aranyos Henny! Milyen régen jutott eszembe utoljára! Elég volt rágondolnom
széles mosolyára, kedves tekintetére, simogató kezére, hogy nyugalom költözzön belém, és úgy
érezzem magam, mint amikor Pánihoz vitt, aki megmentett bennünket.
De kifog megmenteni minket most?”

Könnyes szemmel tettem vissza a helyére a naplót, és bementem Barthoz, aki előregörnyedve, mint
egy öregember, a padlón gubbasztott a sötétben.
– Feküdj le, Bart! – mondtam neki.
Nem kelt fel, sőt meg sem hallotta, hogy szóltam hozzá.
 A POKOL KAPUI

Tudtam. Tudtam. Jory már megint utánam kémkedett, arra volt kíváncsi, mi rosszra készülök. Úgy
tettem, mintha nem vettem volna észre. Megvártam, hogy sötét legyen a szobájában, és elővettem anya
történetének utolsó oldalait. Azért tudtam, hogy az a vége, mert az oldal aljára odaírta a szignóját és a
címét is. Nem értettem, miért sírok. Malcolm biztosan nem sajnálta volna sem őt, sem apámat.
Tudtam, hogy nekem is keménynek, zordnak kell lennem, és azt kell mutatnom, hogy nem bánt annyira
semmi, mint másokat.
Reggel kimentem a konyhába, ahol anya éppen Emmának segített, és közben a sütésről beszélgettek.
Azt hitte az ostoba nő, hogy a bűn örökre észrevétlen és büntetlen marad. Tudhatta volna, hogy nem
így van.
A sarokban a padlóra kucorodtam, az állam alá húztam a térdem, és a lábam köré fontam a karom.
Csontos karom volt. Napról napra soványabb lettem. Figyeltem anyát és apát, és szerettem volna
belelátni a gondolataikba, megtudni, valójában mit gondolnak rólam, magukról, és arról, amit tettek.
Behunytam a szemem, és láttam táncolni anyát, ahogy akkor táncolt, amikor még nem volt beteg a
térde. Múlt nyáron, nem sokkal azután, hogy hazajöttem a kórházból, egy éjjel nem tudtam elaludni, és
kimentem a konyhába, hogy egyek valamit a hűtőszekrényből, amikor senki sem látja. Azt akartam,
hogy aggódjanak értem, és azt higgyék, halálomig fogok koplalni. De mielőtt az egész hideg
csirkecombot be tudtam volna falni, anya lépett be a nappaliba táncolva, felül alig valamit takaró
fehér balettruhában, és mögötte apa. Észre sem vett, nem látott mást, csak anyát.
Nagyon szép volt abban a fehér ruhában, amint mosolyogva pörgött, illegette magát, és csábította a
sarokban állva bámuló férfit. A nyakkendőjét elkapva ingerkedett vele, a szoba közepére húzta,
kényszerítette rá, hogy ő is forogjon, és táncoltatni akarta, ahogy ő táncolt. Apa azonban nem
engedelmeskedett, hanem megragadta a karját, és a szájára szorította a száját. Hallottam, ahogy az
ajkuk nedvesen cuppanva összeért. Aztán anya karja apa nyaka köré fonódott, én pedig csak
bámultam, ahogy apa kikapcsolja azokat a fekete kis csatokat, amik a ruhát tartották anyán. A mez
lecsúszott a padlóra, anya lábához, rajta pedig nem volt más, csak egy fehér harisnyanadrág, de apa
azt is lerángatta róla. Levetkőztette. Egészen lemeztelenítette. Aztán felkapta, a száját a szájára
tapasztva bevitte a szobájukba, pedig egész idő alatt a bátyja volt.
Nem csoda, hogy John Amos azt mondta, meg kell büntetni őket. Egyáltalán nem csoda. Szajha!
Szuka! Saját véremből való bűnösök! Ezt nem viszik el szárazon. Égni fognak, égni, ahogy apám, az
én igazi apukám, Bartholomew Winslow elégett.
Elolvastam az egész történetet, és megtudtam, milyen utálatosak, gonoszak tudnak lenni egyes
anyák. Bezárni négy gyereket egyetlen szobába, rákényszeríteni őket, hogy állandóan a fojtóan meleg,
télen pedig rettenetesen hideg padláson játsszanak! Annyi évig bezárva lenni, elszenvedni a verést, az
éhezést! És a kátrány anya gyönyörű, aranyszőke hajában! Gyűlöltem Malcolmot, aki ennyi
szörnyűséget műveltetett az unokáival. Utáltam a szomszédban lakó, öreg nőt is, aki arzént rakott a
porcukorba, amivel a fánkjukat megszórta. Hogy lehetett ilyen őrült? Az én jégkrémembe és
süteményembe is mérget rakott talán? Összerázkódtam, és hányingerem támadt. Miért nem zárta be jól
a rendőrség, míg a villamosszékbe kerül, hogy elégjen?
 Nem, suttogta valahol bennem egy halk hang. Szép hölgyek nem szoktak villamosszékben
elpusztulni, hiszen vannak ügyvédek, akik el tudják hitetni a gyilkosokról, hogy nem épelméjűek. Zöld
hegyek között álló, elegáns házakba zárják őket. Azt az őrült nőt látogatta meg apa minden nyáron. Az
anyját, aki anyának is az anyja. Ó, anyámnak és apámnak égrekiáltóak voltak a bűnei. Az Úr biztosan
meg fogja büntetni őket, de ha nem teszi, Malcolm gondoskodik róla, hogy én megtegyem.
Lefeküdtem, és megpróbáltam aludni, de nem tudtam, mert tovább gondolkodtam. Apa tényleg
anyának a bátyja, tehát tényleg a nagybátyám, és Joryé is. Jaj, anya, nem vagy olyan szent vagy angyal,
mint Jory gondolja. Azt mondogatod neki, hogy ne csinálja ezt, ne csinálja azt Melodie-val, te meg
állandóan bemégy a hálószobába a saját bátyáddal, és becsukjátok magatok mögött az ajtót, nekünk
pedig szóltok, hogy ha zárva van, soha ne menjünk be hozzátok kopogás nélkül. Szégyen! Szégyen!
Csak azért csináljátok, hogy meglehessétek, amit testvéreknek soha nem lenne szabad tenniük.
Vérfertőzők!
Gonoszok vagytok mindketten, ugyanolyan gonoszok, mint néha én. Olyan erkölcstelenek, amilyen
Jory akar lenni Melodie-val és más lányokkal. Ugyanazt a szégyenteljes dolgot művelitek, amit Éva
csinált Ádámmal, miután beleharapott az almába. Szörnyűségeket tesztek, amikről a fiúk szoktak
suttogni az iskolai vécében. Nem akartam tovább velük élni. Nem akartam szeretni anyát vagy a
bátyját.
Jory is tudta. Tudtam, hogy Jory is tudja, mert kezdett ő is olyan őrült lenni, amilyennek anya hitt
engem. Én azonban kezdtem visszanyerni az eszemet, a józan eszemet, olyat, amilyen a Malcolmé
volt. A vérfertőző szülők gyereke megérdemli, hogy szenvedjen, ahogy én szenvedtem, és Cindynek is
szenvednie kellett, még ha túl kicsi és buta is volt ahhoz, hogy ismerjen olyan komoly szavakat, mint a
„vérfertőzés”. Mégis, miért imádkoztam egyfolytában az Úrhoz azért, hogy ne legyen holnap? Mit
kellett csinálnom másnap? Miért akartam már akkor meghalni, megmenteni magamat valamitől, ami a
vérfertőzésnél is szörnyűbb?
Még egy reggeli, amit muszáj megenni. Utáltam az utálatos ízű ételeket. Bámultam az abroszt,
amiről tudtam, hogy hamarosan mocskos lesz, amikor véletlenül felborítok valamit. Jory ugyanolyan
elveszettnek látszott, mint én voltam.
Napok jöttek, napok múltak, és senki nem volt boldog. Apa olyan arccal mászkált, mint aki beteg.
Éreztem, hogy tudja, hogy mi tudjuk, és anya is tudja. Egyikük sem mert a szemünkbe nézni, vagy
válaszolni Jory kérdéseire. Én soha nem kérdeztem semmit Egyik nap hallottam, hogy anya Jory
bezárt ajtaján dörömböl.
– Jory, engedj be, légy szíves! Tudom, hogy hallottad, mit beszéltem Madame M.-mel. Engedd,
hogy megmagyarázzam! Ha megérted, nem fogsz utálni bennünket.
De igenis utálni fogja őket. Olvastam azt az átkozott könyvet. Nem volt tisztességes dolog becsapni
bennünket, tisztességtelen szülőket adni nekünk.
Hálaadás napján az a vén, utálatos Madame M. is eljött, pedig soha nem fogadott el semmiféle
meghívást. Miért hívta meg anya? Láttam, hogyan ráncolta a homlokát, amikor apa felvágta a pulykát.
Egyszer sem mosolyodott el, csak bámulta anyát, akinek a szemei vörösek voltak, és be voltak
dagadva. Sírt, mindig csak sírt. Megérdemelte. Különben sem szerettem a pulykát, közel sem jöhetett
a csirkéhez. Apa megkérdezte, hogy mit kérek, combot-e vagy mellet, de nem válaszoltam. Olyan volt
a hangja, mintha megfázott volna, de nem köhögött, az orrát sem szívta, és a tekintete sem volt olyan
gyönge, mint az enyém, amikor meg vagyok fázva. Különben is, apa soha nem szokott beteg lenni.
Egyedül Emma volt boldog, és Cindy, az az utálatos Cindy.
 – Örüljünk! – mondta Emma, és vigyorgott is, amitől csöppet sem lett szebb. – Adjunk hálát a
minkeet ért sok áldásért, azért, hogy egy aranyos kislány is ül az asztalunknál!
Felfordult tőle a gyomrom.
Apa egyetlen szó, mosoly nélkül nyúlt ismét a szeletelőkésért és a húsvilláért, és még én is
rámeredtem, mert elfelejtette odaadni nekem a combot, amit kértem. Anyára néztem, aki nagyon
szomorúnak látszott, bár közben megpróbált úgy tenni, mintha minden olyan volna, mint régen. Egy-
két falatot evett csak, aztán felpattant, és kirohant az ebédlőből. Hallottam, hogy a folyosó végén
becsapódik a hálószobája ajtaja. Apa is kiment, de előbb bocsánatot kért, és azt mondta, hogy meg
kell néznie, mi van vele.
– Jesszusom, mi lelt itt mindenkit?! – hápogott Emma, miközben a vén bagoly Madame Marisha is
csak ült az asztalnál rosszkedvűen. Neki is része volt a dologban. Néztem, és utáltam, de még jobban
utáltam a saját nagymamámat. Mindenkit utáltam, Cindyt is, és egyfolytában arra gondoltam, hogy
Emma is biztosan szörnyű bűnt követett el, mert befogta a száját, és hagyta, hogy mások a szeme előtt
vétkezzenek. Jory megpróbált mosolyogni, nevetni, és Cindyt is biztatta, de tudtam, hogy belől vérzik
a szíve, ugyanúgy, ahogy az enyém vérzett, miközben az igazi apukámért sírtam, aki meghalt abban a
tűzben. Talán Jory is sírt az igazi apukájáért, akit anya nem szeretett eléggé, mert egész idő alatt ott
volt a bátyja, aki túlságosan is szerette őt.
Szerettem volna, ha nem tudom meg. Miért kellett anyának megírnia azt a könyvet? Nem hittem
volna el, amit John Amos mondott róla, mert rájöttem, hogy hazug, tettetős, akárcsak én. Így viszont
már tudtam, hogy ő az egyetlen becsületes ember a világon, az egyetlen, aki tisztelt annyira, hogy
elmondta nekem az igazat.
Felálltam és szipogva eljöttem az asztaltól, odanézve Cindyre, aki Jory ölében ült, nevetett, és
valami kis hülyeséggel játszott, amit a bátyámtól kapott. Nekem persze soha nem adott semmit. Senki
nem adott nekem ajándékot, csak egy hazug, fekete boszorkány nagyanya, aki nem számított. Más
senki.
Aztán jött egy vasárnap, amikor anya nem érezte olyan „komiszul” magát. Talán mert azt hitte, hogy
Madame M. ott hagy bennünket, sőt talán visszamegy keletre, ahova való. Tudtam, hogy anya
ugyanúgy képes tettetni, mint én, ahogy állandóan tettettek apával, házasságot játszva.
Megbújtam a hálószoba nyitott ajtaja melletti árnyékban, és néztem, ahogy letérdel imádkozni.
Némán imádkozott, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon meghallgatja-e az Úr, amit mond.
A nappaliba visszamentem, a sarokba ültem, és gyufákat kezdtem gyújtogatni, olyan közel tartva a
lángot az arcomhoz, hogy érezzem a melegét. Milyen rossz lehet tűz által megtisztulni, és vezekelni a
bűnökért. Milyen rossz lehetett, amikor az igazi apukám lelkének fekete füstben kellett felszállnia. Én
pedig egészen pici voltam még akkor, anya méhében rejtőztem, és embriónak neveztek, nem Bartnak,
sőt, ami még rosszabb, lehet, hogy nem is fiú, hanem lány voltam.
Bárcsak ne beszélt volna nekem apa annyit olyan dolgokról, amiket nem akartam megérteni.
Elkezdett fájni a fejem, és attól úgy elkezdett remegni a kezem, hogy kiejtettem az égő gyufát.
Gyorsan eltapostam, nehogy megérezze valaki a megperzselődött szőnyeg szagát. Engem hibáztattak
volna, mint ahogy mindig engem hibáztattak, arra nem is gondolva, hogy Jory esetleg valami
ugyanolyan rosszat művel, mint én.
Mit is mondogatott állandóan John Amos?
„Anyád az oka minden rossznak. Minden az ő hibájából történt. Ilyenek a nők, és különösen a
szépek. Gonoszak, csalók, bűnösök, tönkre akarják tenni a férfit.”
Igen, gondoltam, anyám, a nagymamám, minden csaló, szép, bűnös nő ilyen. Hazudik, eltitkolja
előlem, ki is valójában, a képét mutogatja, amikor még, fiatal és szép volt, és elcsábította az igazi
apámat, aki egyébként túl fiatal volt hozzá. Még jobban kezdett fájni a fejem. Az az átkozott, ronda
anyám, ugyanazt csinálta az igazi apámmal.
Felsóhajtottam, és arra gondoltam, hogy jobb, ha a magam dolgával törődöm, és az Úr angyala
leszek, aki Malcolm nyomdokába lép. Végül is a dédunokája voltam, és kezdtem ugyanolyan agyafúrt
lenni, mint ő. Egyre inkább úgy viselkedtem, mint Malcolm, fáradttá tettem a csontjaimat, öreggé és
gyengévé az izmaimat, és olyannak éreztem magam, mint ő, amikor már vén volt és a legbölcsebb.
Utáltam minden nőt. Meg kellett javítani őket. Anya azt hitte, hogy nem tudom, csak Jory tudja… de
hát én is ott voltam, amikor a vén Madame Marisha elég hangosan kiabált ahhoz, hogy mindenki
meghallja, és a könyvét is olvastam. Jobban fájt a fejem. Már azt sem tudtam, hogy ki vagyok.
Malcolm? Bart? Igen, Malcolm voltam, beteg szívű, gyönge lábú, ritkuló hajú, de átkozottul agyafúrt
és bölcs.

„Ostoba lány, aki elrejti a négy kölykét az emeleten, és azt hiszi, hogy nem fogok előbb vagy
utóbb rájönni. Bolond! Tudnia kellett volna, hogy John mindent el fog mondani nekem. Tudnia
kellett volna sok mindent, amivel nem törődött, vagy amit elfelejtett. Azt hiszi, hogy hamarosan
meg fogok halni, soha nem megyek fel többé a lépcsőn, de hát miért is mennék, amikor megteszi
helyettem John. Kémkedj, mondtam Johnnak, kémkedj a lányom után, figyeld meg, mit csinál,
amikor nincs a szemem előtt! Azt hiszi John, hogy hamarosan meg fogok halni, előtte
megváltoztatom a végrendeletemet, és visszafogadom a vagyonba, de én leszek az, aki a végén
nevet. Nem fog örökölni semmit a nehezen megkeresett pénzemből. Hallod, hogy csörög a
zsebemben az arany, szebb hangon, mint amilyen a legédesebb zene? Soha nem leszek olyan öreg,
hogy ne tudjak túljárni az eszükön, soha! A végén én fogok nyerni, ahogy mindig is én nyertem.”

A lábamat vonszolva elindultam a bűnök leheletétől bűzös hálószobájukba, és csak a bezárt ajtó
előtt álltam meg. Halkan szipogó kisfiúnak éreztem magamat belül, de Malcolm kellett, hogy legyek,
az énem erősebb, öregebb, bölcsebb része. Hová tűntek a kéklő párába vesző hegyek? Ez nem a
magas hegyoldal tetején álló hatalmas ház volt. Hová lettek a szolgák, az elegáns bálterem, a
kanyargó lépcsők? Zavar, túl sok zavar. Még erősebb fejfájás. A térdem is remeg. A hátam fájt, a
szívem úgy vert, mint súlyos roham előtt
– Húzd ki magad, Bart! – mondta az az ember, aki igazából a nagybátyám volt. Megijesztett.
Összerázkódtam, és még zavartabb lettem. – Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy görnyedten járj, mint
valami vénember! A térdednek pedig semmi baja, teljesen meggyógyult. – Barátságosan a fejemre
tette a kezét, és kinyitotta előttem a hálószobát, ahol anyát láttam, amint az ágyban fekve várta tágra
nyílt szemmel, a mennyezetet bámulva. Sírt? Ő meg a kórházból jött volna éppen haza, ahol az a sok
ronda baktérium van?
– Utállak! – sziszegtem félelmetesen, megpróbálva agyonszúrni a pillantásommal. – Azt hiszed,
hogy biztonságban vagy, ugye? Azt hiszed, egy orvost nem lehet megbüntetni, de az Úr elküldte
bosszúálló, fekete angyalát, hogy megbüntessen téged és a húgodat a bűnért, amit elkövettetek!
Megmerevedett, és úgy nézett rám, mintha akkor látott volna életében először. Dacosan
visszanéztem rá. Erre becsukta az ajtót, és kivitt a hallba, hogy anya ne halljon bennünket.
– Ugye mindennap meglátogatod a nagymamádat, Bart? – kérdezte. Az arca zavart volt, de a hangja
lágy és kedves. – Meg kell tanulnod, hogy ne higgy el mindent, amit hallasz! Az emberek néha hazudni
szoktak.
– Ördögfattya! – sziszegtem. – Rossz talajba hullott mag, amiből sátáni sarj származik.
Úgy megmarkolta a karom, hogy az már fájt, és jó erősen megrázott
– Meg ne halljam még egyszer, hogy ilyet mondasz! Ne merd említeni édesanyád előtt! Ha igen, úgy
elverem a fenekedet, hogy soha nem fogsz tudni ráülni. Legközelebb pedig, ha elmégy ahhoz a nőhöz a
szomszédban, emlékeztesd rá, hogy minden magot ő vetett el, ő nevelte a virágokat. Amíg ezt,
mondod, nézd meg az arcát, aztán döntsd el, hogy ki a gonosz.
Elugrottam tőle, nem akartam hallani, amit mondott. Elrohantam, nekimentem az asztalnak, és
levertem róla egy drága lámpát. A szobámba érve egész testemben reszketve az ágyamra dőltem, és
csak lihegtem, kapkodtam a levegőt. A mellemben rettenetes nyomás, mintha acélabroncsok
szorították volna össze, megpróbálva kipréselni belőlem a levegőt.
Olyan voltam, mint a laposan összetekert, fogpasztás tubus. Fájdalmasan a hátamra gördültem, és a
mennyezetet bámulva sírni kezdtem. Hatalmas könnycseppek gördültek végig az arcomon, egészen
átnedvesítve a párnámat. Ha másképp vizeztem volna össze az ágyat, biztosan elfenekelnék, mert
tízéves korában már nem viselkedhet úgy valaki, mint egy csecsemő.
Tízéves akartam lenni vagy nyolcvan? Ki tett olyan öreggé? Isten? Azok a gyerekek, akik a
padláson rejtőztek, és csak nevettek, nevettek, gúnyolódva, mert meg akartam mutatni, hogy Malcolm
az okosabb, és mert akkor sem szabadulhattak ki, amikor már eltemették?
Elaludtam, de egyfolytában hánykolódtam. A kisfiú tovább sírt, de az az öregember bedobta a
szemetesvödörbe, hogy hamarosan kivigyenek a város szélére, a szeméttelepre, és ne legyek jó másra,
csak arra, hogy elégessenek.
Mert a bűnösök bűnöseit, a vérfertőzésből születetteket meg kell büntetni, még ha én vagyok az, és
nekem kell elpusztulni a szemétdombon, akkor is.
 AZ IGAZAK DÜHE

Az eső úgy kopogott, mint a fegyvergolyók, amiket az Úr lőtt ki az égből. A hátsó ablaknál álltam,
és néztem, hogyan veri a márványszobroknak az arcát, megbüntetve őket, mert meztelenek, bűnösök.
Joryt vártam, hogy hazajöjjön, és benézzen hozzám. Rossz. Mindketten rosszak voltunk, mert olyan
szülőkkel éltünk, akik nem lehettek volna a szüleink.
Anya jött meg a bevásárlásból kipirult arccal, nevetve, a vizet rázogatva a hajából, és olyan
jókedvűen üdvözölve Emmát, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Lerakta a csomagokat
egy székre, kibújt a kabátjából, és azt mondta, úgy érzi, kezd megfázni,
– Utálom, amikor esik, Emma. Hello, Bart… nem is láttalak, amikor megjöttem. Hogy vagy?
Hiányoztam neked?
Nem feleltem. Nem akartam már beszélgetni vele. Többé nem kellett udvariasnak lennem,
kedvesnek, még mosakodnom se. Megtehettem bármit, amit akartam. Ők is azt csinálták. Az Úr
törvényei nem számítottak nekik. Nekem sem számítottak már.
– Bart, olyan remek lesz ez a karácsony – mondta anya, de nem is nézett rám, csak Cindyre, akinek
persze megint új ruhák kellettek. – Ez lesz az első közös karácsonyunk Cindyvel. Azok a legjobb,
családok, ahol fiúk és lányok is vannak, és minden gyerek megtanulja, hogyan viselkedjen a másik
nemhez tartozókkal. – Magához ölelte Cindyt. – Cindy, nem, is tudod, mekkora szerencse, hogy két
csodálatos bátyád van, akik imádni fognak, ha felnősz, és igazi szépség lesz belőled, ha nem imádnak
máris.
Ha sejtette volna! De hát Malcolm is megmondta, hogy minden szép nő ostoba. Emmát figyeltem,
aki a konyhában tett-vett, és soha nem volt szép. Lehet, hogy ő okosabb? Elképzelhető, hogy átlát
rajtam? Találkozott a tekintetünk, és összerezzentem. Igen, a csúnya nők mind okosabbak. Tudják,
hogy csak attól, mert valaki egy ideig szép, a világ még nem válik széppé.
– Bart, még meg sem mondtad, mit szeretnél a Jézuskától.
Keményen néztem rá. Tudta ő nagyon jól, hogy mit szerettem volna.
– Egy pónit! – feleltem.
Elővettem a zsebkésemet, amit Jorytől kaptam, és a körmeimet kezdtem farigcsálni vele. Anya
észrevette, és rögtön Cindy megkurtított hajára nézett, amely már kezdett ismét szép lenni.
– Azonnal tedd el azt a kést, Bart! Már attól is ideges leszek, ha meglátom. Véletlenül megvághatod
vele magad. – Egy jó nagyot tüsszentett, utána még kettőt. Ha tüsszögött, akkor mindig hármat.
Zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje, és jó alaposan kifújja az orrát. Fertőzte az egészséges, tiszta
levegőt a ronda baktériumaival.
Jory csak jóval sötétedés után jött haza, alaposan átázva, rosszkedvűen, és egyből bezárkózott a
szobájába. Elvigyorodtam, látva, hogy anyának az ajtócsapódástól összerándul az arca. A kedvence
sem szerette már. Így jár az, aki rosszat cselekszik.
Az eső változatlanul zuhogott. Anya engem figyelt. A szeme nagy volt, az arca sápadt, hullámos,
hosszú haj keretezte, és tudtam, hogy sok férfi szépnek tartaná. Kihúztam egy hajszálamat, és az ujjam
és a fogam közé szorítva kifeszítettem. A zsebkésem könnyedén elvágta.
 – Jó kés – mondtam. – Éles, mint a borotva. – Le lehet vágni vele lábat, kart, hajat… – Megint
vigyorogtam, látva, hogy megijedt. Hatalmasnak éreztem magam, erősnek. John Amosnak igaza volt.
A nők csak gyáva, félénk utánzatai a férfinak.
Még erősebben zuhogott, és a szél is vadul süvíteni kezdett. Hideg volt odakint, hideg és sötét.
Egész éjjel esett, sőt még másnap reggel is. Emma elment, mert csütörtök volt, és nem tudott meglenni
anélkül, hogy meg ne látogassa egy barátnőjét.
– Ne csináljon semmit, asszonyom! – mondta anyának a garázsban, mielőtt elindult volna. – Rossz
bőrben van. Csak azért, mert nincs láza, még nem kell belevetnie magát a házimunkába. Bart,
viselkedj rendesen, és ne okozz gondot édesanyádnak!
A garázsból a konyhába mentem, és a karom, ami igazából repülőgépszárny volt, valahogy levert
néhány tányért, csészét az asztalról. Néztem a kiömlött mazsolás zabpelyhemet – sok kis fekete bogár
a fehér tejtengerben…
– Ezt szándékosan csináltad, Bart!
– Igen, te állandóan azt mondod mindenre, hogy szándékosan csinálom. Most meg akartam mutatni,
milyen igazad van. – Felkaptam a tejemet, éppen csak beleittam, aztán anya arcába öntöttem. Nem
találtam el, mert gyorsabb volt nálam, és még idejében félreugrott.
– Hogy mertél ilyet csinálni, Bart?! Ha apád hazajön, megmondom neki, és keményen meg fog
büntetni.
Igen, nagyon jól tudtam, mit fog tenni. Elveri a fenekemet, és újabb szónoklatot tart, hogy tisztelnem
kell anyát, és engedelmeskednem neki. A verés nem fog fájni, és azt, hogy mit papol, meg sem hallom.
Meg tudom csinálni, hogy teljesen kikapcsoljam, és csak Malcolmra ügyeljek.
– Miért nem fenekelsz el, anya? Tessék, hadd lássam, mit tudsz tenni? – Magam elé tartottam a kést,
készen arra, hogy belevágjam, ha közelebb merészel jönni.
Tényleg el akart ájulni?
– Bart, hogy viselkedhetsz ilyen utálatosan, amikor tudod, milyen rosszul érzem magam.
Megígérted apának, hogy rendesen fogsz viselkedni Mit követtem el, hogy ennyire utálsz?
Sejtelmesen mosolyogtam.
– Honnan szerezted ezt a kést? Ez nem az, amit Jorytól kaptál.
– A szomszédban lakó öreg hölgy adta. Mindent megkapok tőle, amit csak kérek. Ha azt mondanám
neki, hogy puskát, kardot akarok, azt is megvenné nekem, mert ugyanolyan, mint te – gyönge, és azt
akarja, hogy szeressem, pedig soha nem fogok szeretni egyetlen nőt sem.
Láttam a tekintetén, hogy ettől már igazán megrémült. Közelebb lépett Cindyhez, aki még mindig a
magas etetőszékében ült, és csupa mocskot csinált maga körül. Azzal volt elfoglalva, hogy kekszet
mártott a tejébe, amíg egészen át nem puhult, aztán megpróbálta bekapni anélkül, hogy elcsöpögtette
volna. Őt bezzeg nem szidta össze érte senki
– Bart, azonnal menj a szobádba! Zárd be belülről az ajtót, én pedig kívülről fogom bezárni! Látni
sem akarlak addig, míg apád haza nem jön. Mivel alig nyúltál a reggelihez, gondolom, ebédre sem
igen van szükséged.
– Nem szabhatod meg, hogy mit csináljak! Ha megpróbálod, elmondom mindenkinek, mit csináltok
te meg a „férjed”. Testvérek, akik bűnben élnek. Paráználkodnak! (Ez jó szó volt, Malcolmtól
tanultam.)
 Remegve kapta az arca elé a kezét, aztán megtörölte ismét csöpögni kezdő orrát, elrakta a
zsebkendőjét, és felkapta Cindyt.
– Na, mi van, te szajha? Cindyt használod páncélként? Nem fog sikerülni, nem bizony, mert
mindkettőtöket elkaplak… A rendőrség pedig nem fog bántani. Még csak tízéves vagyok, csak tíz,
csak tíz, csak tíz… – ismételgettem, mint amikor megakad a tű a lemezen.
John Amos hangját hallottam, amint megmondja, mit tegyek, és mintha álmomban beszéltem volna,
úgy folytattam: – Egyszer régen élt Londonban egy ember, akit úgy hívtak, hogy Hasfelmetsző Jack, és
irtotta a prostituáltakat. Én is megölöm a ringyókat és a kislányokat is, akik nem tudják
megkülönböztetni a jót a rossztól. Megmutatom neked, anya, mennyire meg akar büntetni Isten azért,
mert vérfertőzést követtél el.
Reszketve, mozdulni is képtelenül, mint a rémült kis nyúl állt előttem, Cindyvel a karján, és várta,
hogy becserkésszem, közelebb jussak hozzá, egyre közelebb, amíg belé nem vághatom a kést.
– Bart! – szólalt meg erősebb, az addiginál sokkal bátrabb hangon. – Nem tudom, ki tömte tele a
fejedet ostoba mesékkel, de ha bántani mersz engem, vagy Cindyt, az Úr bosszút áll rajtad, még ha a
rendőrség nem is bánt, és nem ültetnek villamosszékbe, akkor is.
Fenyegetés. Üres fenyegetés. John Amos már megmondta, hogy olyan korú fiú, mint én, bármit
tehet, és a rendőrségnek nincs joga megbüntetni
– A bátyád az a férfi, akivel együtt élsz? Igen?! – üvöltöttem rá. – Merj csak hazudni, és mindketten
meghaltok!
– Nyugodj meg Bart! Elfelejtetted, hogy mindjárt karácsony lesz? Te sem akarhatod, hogy
elküldjünk, és ne lásd a sok ajándékot, amit a Jézuska hoz majd neked.
– Nincs Jézuska! – kiabáltam még dühösebben. Tényleg azt gondoltad, hogy hiszek az ilyen
hülyeségekben?
– Régebben szerettél. Egész életedben azt mondogattad, de láttam a tekinteteden is. Mitől változtál
meg ennyire, Bart? Mit követtem el, ami miatt gyűlölsz? Mondd el, hogy változtatni tudjak a
dolgokon, és jobb lehessek!
Hogy mézesmázoskodott, hogy meg akart szelídíteni a halála, a megérdemelt bűnhődés előtt.
Megszánja majd az Isten, ha már nem él, hanem vérbe fagyva, holtan fekszik, és meg sem moccan.
Összehúztam a szemem, és fölemeltem borotvaéles pengémet, amit nem is a nagymamámtól kaptám
– John Amos ajándéka volt, nem sokkal azelőtt adta, hogy az a vén boszorkány Marisha megérkezett.
– Én vagyok az Úr sötét angyala – mondtam reszketeg, öreges hangomon –, és azért jöttem, hogy
igazságot tegyek, mert mások még mindig nincsenek tisztában a bűneitekkel.
Magához szorította Cindyt, és gyorsan elfordult tőlem, nehogy a kislány megsérüljön, amikor
feléjük döfök. Míg komoran figyeltem őket, jobb lábával váratlanul hátrarúgott, és keményen eltalálta
a csuklómat. A kés kiröpült a kezemből, és hangosan a padlóra koppant. Utána ugrottam, de gyorsabb
volt nálam, és berúgta az egyik szekrény alá. Levetettem magam, hogy előhalásszam, de addigra ő is
lerakta Cindyt, és ott volt rajtam, teljes erőből hátratekerve a kezem. Belemarkolt a hajamba, és
durván felrántott a padlóról.
– Na, majd most megmutatom neked, hogy ki itt az úr, és ki kapja a büntetést – rángatott, lökdösött,
és a hajamat és a karomat egy pillanatra sem eresztve el, bekényszerített a szobámba, ahol a padlóra
taszított. Gyorsabban, semhogy időm lett volna felállni, kiugrott a folyosóra, és hallottam, hogy
ráfordította az ajtóra a kulcsot. Be voltam zárva.
 – Engedj ki, te ringyó! Engedj ki, különben felgyújtom ezt a házat! Égni fogunk, égni, égni!
Hallottam, ahogy zihált, és amint nekitámasztotta a hátát az ajtónak. Megpróbáltam előkeresni a
gyufát és a gyertyákat, amiket a szobámban tartottam. Mind eltűnt. Nem volt meg a gyufám, a
gyertyáim, sőt az öngyújtóm sem, amit John Amostól loptam.
– Tolvaj! – kiáltottam. – Mások sincsenek ebben a házban, csak tolvajok, csalók, szajhák és
hazugok! Mind a pénzemre vágytok! Azt hiszitek, hogy ma, holnap, a jövő héten, vagy a jövő
hónapban meghalok, de én tovább fogok élni, mint ti, anya! Megérem, hogy az összes padláslakó egér
megdögöljön!
Hallottam a lépteit, amint végfutott a folyosón. Magam is megijedtem attól, amit mondtam, és nem
tudtam, mit tegyek. John Amos azt mondta, várjak karácsonyig, hogy minden ugyanúgy történjen, mint
Foxworth Hallban. Csináld pontosan ugyanazt, csak kicsit másképp!
– Anya – suttogtam –, nem gondoltam komolyan azt a sok rondaságot! Ne menj el, kérlek, ne hagyj
egyedül! Nem szeretek egyedül lenni, és nem szeretem, ami velem történik, anya! Miért kellett úgy
tenned, mintha a bátyád felesége lennél? Miért nem tudtál csak együtt élni vele, velünk, és rendes
maradni? –Keservesen szipogtam, és féltem attól, amilyen akkor voltam, amikor rossznak éreztem
magam.
Miért kellett bezárnia az ajtót, amikor Cindy ott volt vele? Soha nem bízott abban, hogy nem
csinálok rosszat. Biztosan azért nem, mert ő sem tudott jó lenni. Rossznak született és szépnek, és az
Úr csak a halálon keresztül válthatta meg a bűnös lelkét. Nagyot sóhajtottam, és felálltam, hogy
megtegyem, amit meg kellett tennem, hogy megmentsem attól, amivé az életünket változtatta.
– Anya! – üvöltöttem. – Nyisd ki az ajtót! Ha nem teszed, megölöm magam! Mindent tudok rólad,
arról, hogy mit csináltok a bátyáddal! A szomszédban lakók mindent elmondtak nekem a
gyerekkorotokról, amit meg nem mondtak el, azt megtudtam a könyvedből. Nyisd ki az ajtót, ha nem
akarod, hogy halva találj, amikor legközelebb bejössz hozzám!
Visszajött, kinyitotta az ajtót, és egyenesen a szemembe nézett. Még akkor is engem figyelt, amikor
az orrát törülgette, és idegesen beletúrt a hajába.
– Hogy érted azt, hogy a szomszédban lakók mindent elmondtak? Kik azok az emberek?
– Majd megtudod, ha meglátod – mondtam dühösen, egyik pillanatról a másikra ismét rosszá válva.
Azt a ronda kis Cindyt persze egyfolytában a karjában kellett tartania! Én voltam az, akit szült, nem
Cindy. – Van ott egy öregember is, aki mindent tud rólatok, meg arról az időről, amikor a padláson
laktatok. Ha átmégy, és beszélsz velük, nem fogsz már annyira örülni annak, hogy van egy lányod.
Eltátotta a száját, és láttam, hogy a rémülettől egészen sötétté vált a tekintete.
– Ne hazudj nekem, Bart, kérlek!
– Soha nem hazudok, nem úgy, mint te – feleltem, és néztem, hogyan kezd el remegni, de annyira,
hogy kis híján Cindyt is elejtette. Kár, hogy nem történt meg. Igaz, a vastag szőnyegen meg sem ütötte
volna magát.
– Maradj, és várj meg itt! – mondta, és a szekrényhez indult, amelyben a kabátokat tartottuk. –
Életedben legalább egyszer tedd azt, amire kérlek! Ülj le, nézzél tévét, egyél annyi édességet,
amennyit akarsz, de maradj a házban, ne menj ki az esőbe!
A szomszédba indult, én pedig megijedtem, féltem attól, hogy nem fog visszajönni. Féltem, hogy
nem menekül meg, és hogy ez az egész, amit John Amos csinál, mégsem csak játék. Megszólalni
azonban nem tudtam. Az Úr John Amos oldalán állt, és ennek úgy is kellett lennie, hiszen ő nem
vétkezett.
Anya a legmelegebb, fehér télikabátjába bújt, fehér csizmát húzott, és felkapta Cindyt, akit szintén
jó melegen felöltöztetett.
– Legyél jó fiú, Bart – mondta –, és soha ne felejtsd el, hogy szeretlek! Tíz percen belül itt vagyok,
bár csak a Jóisten tudja, miket nem találhatott ki rólam az a feketében járó vénasszony.
Szégyenkezve pillantottam sápadt, riadt arcára. Anya meg fog bolondulni, ha találkozik a
nagymamámmal, aki a saját anyja. Kényszerzubbonyban fogja végezni, és soha többé nem
találkozhatom vele.
Miért nem örültem annak, hogy az Úr már elkezdte büntetni, megkezdődött a bűnhődése? Megint
fájni kezdett a fejem, és a gyomrom is vadul háborgott. A lábam nem akart engedelmeskedni az
akaratomnak. Olyan volt, mintha nehéz ólmot kötöztek volna rá, ami azt csinált vele, amit akart.
Miközben anya az ajtót bevágva kirohant a házból, odavonszolt engem is a kabátos szekrényhez.
Anya – kiabálta a lelkem –, ne menj el, ne hagyj egyedül! Nem szeretek egyedül lenni! Senki nem
fog engem szeretni, anya, csak te! Kérlek, ne menj oda, ne engedd, hogy John Amos meglásson! Nem
kellett volna mondani semmit. Tudnom kellett volna, hogy nem maradsz itt, ahol biztonságban lehetsz.
Fölvettem a kabátom, és a bejárat melletti ablakhoz futva figyeltem, hogyan indul el Cindyvel a
karaján a jeges szélben és sűrűn zuhogó esőben, mintha ő, a gyönge nő képes lett volna arra, hogy
egyedül szembeszálljon az Úrral, és az ő sötét haragjával.
Alig tűntek el a szemem elől, én is kirohantam a házból, és a nyomukba szegődtem. Tényleg azt
jelentette az új kabátom, hogy szeret? Nem, felelte az agyamban lakó bölcs öregember, nem azt
jelenti- Nem jelent semmit. Ajándékot, játékot, ruhát könnyű venni. Ilyesmit adnak a gyerekeiknek
azok a szülők, akik arzént kevernek a süteményükre szórt porcukorba. A legfontosabbat viszont, a
biztonságot megtagadják tőlük.
Nagyot sóhajtottam, remélve, hogy valamikor, valahol megtalálom majd azt az anyát, aki mindig
velem marad, aki hozzám való – aki megérti, hogy én mindig a legjobbat igyekszem tenni.
A szél egyenesen a szemembe fújt, és az arcomba csapta az esőt. Körülbelül tízlépésnyire magam
előtt láttam, hogy anya erősen szorítja magához Cindyt, aki megpróbált kiszabadulni a karjából, hogy
hazafusson, és egyfolytában azt kiabálta: – Nem szeretem az esőt! Vigyél haza! Nem akarok menni
sehova!
Anya egy idő után feladta a küzdelmet, hogy a fején tartsa a csuklyáját, és már csak azzal törődött,
hogy Cindyt szárazon tartsa, amennyire csak lehet. A haja hamarosan egészen átázott, és laposan
tapadt a fejéhez, akárcsak az enyém, mert én semmi pénzért fel nem vettem volna a kapucnit –
megijedtem, valahányszor rajtam volt, és megláttam magamat a tükörben.
Anya a domboldalról lefolyt sárban botladozott, és többször majdnem elesett. Végül azonban, ha
nehezen is, minden alkalommal sikerült megőriznie az egyensúlyát. Cindy egyfolytában kiabált, és az
öklével csépelte.
– Haza! Haza akarok menni!
Futottam utánuk, mert egyszer sem nézett hátra, és nem vehetett észre. Minden figyelme a kanyargós
útra összpontosult
– Hagyd abba, Cindy! Ne püfölj!
Magas fal. Vasrácsok. Erős kapu. Furcsa dobozok, amikbe beszélni kell. Halk hang válaszolt,
érteni sem lehetett a süvítő szélben. Az Urat nem érdekli a szél, a rossz idő.
Hallottam, hogy anya torkaszakadtából megpróbálja túlkiabálni a szelet és a zuhogó esőt: –
Catherine Sheffield vagyok! A szomszédban lakom, Bart az én fiam! Beszélni akarok az itt lakó
hölggyel! Nem hallottam választ, csak a szél süvítését. Aztán megint anya kiabált: – Látni akarom,
még ha át kell másznom ezen a kerítésen, akkor is! Mindenképpen bemegyek, úgyhogy jobban teszik,
ha kinyitják a kaput! Csöndben vártam, lihegve, és a szívem közben igazán elkezdett fájni. A nagy,
fekete acélkapu szárnyai lassan, nagyon lassan szétnyíltak. A legszívesebben elüvöltöttem volna
magam: Ne! Maradj kint, anya! Ne sétálj bele a csapdába! Igazából nem is tudtam, hogy van-e ott
csapda, vagy sem. Egyszerűen csak féltem, hogy John Amos és a bennem lakó Malcolm miatt rosszul
végződhet anya látogatása a nagymamámnál. Előreugrottam, és nekem is sikerült még besurrannom az
összecsukódó kapuszárnyak között. Akkorát döndültek, mint a börtön ajtaja. A kiabáló Cindyvel nem
is törődve anya a ház felé tartott. Mire elérték, mindketten bőrig áztak, akárcsak én, pedig nekem
szabad volt mind a két kezem, és össze tudtam húzni magamon a kabátot.
A lépcső tetején anya erősen magához szorította a kapálózó, szabadulni akaró Cindyt, és
megütögette az oroszlánfej formájú kopogtatót.
John Amos már várta, mert rögtön kinyitotta előtte az ajtót, és mélyen meghajolt, mintha királynőt
engedett volna be. Rohantam, ahogy csak bírtam, mert nem akartam semmit elmulasztani Az oldalajtón
futottam be, aztán végig a folyosón, és elbújtam a tálalószekrény mögött, remélve, hogy abban a
szobában lesznek, mert a pálma dézsája mögött nem volt olyan biztonságos búvóhely. Jory is
megtalált ott egyszer és nem akartam, hogy ez újból megtörténjen.
Ledobtam a padlóra a vizes kabátomat, bebújtam a szekrénybe, és résnyire kinyitottam az ajtót.
Anya még biztosan a hallban volt, átázott kabátját és sáros csizmáját vetette le.
Kabát és csizma nélkül bukkant fel az ajtóban. Arra sem volt időm addig, hogy megnézzem, ott van-
e a nagymamám a hintaszékében, de szerencsére ott volt.
Mereven felállt, reszkető kezét a háta mögé rejtve szembenézett anyával, és nem vette le a fejéről a
haját és az arca nagy részét eltakaró fátylat.
Valami kicsi, gyönge és fiatal teremtés bőgni szeretett volna bennem, ahogy néztem anyát, amint a
szintén levetkőztetett Cindyvel beljebb lépett a szobába. Cindy ruhája teljesen száraz volt, anyának
azonban a fejéhez tapadt a haja, és víz folyt végig az arcán. Lázas lehetett, mert annyira piros volt, és
ettől megint csak sírni lett volna kedvem. Mi lesz, ha az Úr itt helyben agyonsújtja? Mi van, ha
tényleg a pokol tüzén kell elégnie?
– Sajnálom, hogy így berontottam önhöz – kezdte anya, pedig azt hittem, rögtön neki fog rontani. –
Azonban néhány kérdésre választ szeretnék kapni. Kicsoda ön? Miket mesél a kisebbik fiamnak?
Rettenetes dolgokat mond nekem, amiket állítólag öntől hallott. Nem tudom, kicsoda ön, és ön, sem
ismer engem. Miért tömi hát tele hazugságokkal?
A nagymamám egyetlen szót sem szólt, csak anyát nézte; aztán Cindyt. Két székre mutatott, aztán
lehajtotta a fejét, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy sajnálja, ami történt. Miért nem szólalt
meg?
– Milyen kellemes szoba – mondta anya, körbehordozva a, tekintetét a sok szép bútoron. Láttam a
szemén, hogy zavarban van, és még a mosolya is erőltetettnek tűnt. Megpróbálta a kezénél fogva maga
mellett tartani Cindyt, de az közelebbről is meg akarta nézni azt a sok szép dolgot, amit maga körül
látott. – Csak a legszükségesebb ideig maradok – folytatta anya, Cindyt figyelve, aki mindent
megtapogatott. – Súlyosan megfáztam, szeretnék mielőbb lefeküdni, de meg kell tudnom, miket mesél
a fiamnak, amitől hazatérve ő is borzalmas dolgokat mond, és nem tisztel többé, mint az édesanyját.
Ha válaszolt a kérdésemre, Cindyvel együtt rögtön elmegyünk.
A nagymama csak bólintott, és lehajtva tartotta a fejét, mintha tényleg arab nő lett volna. Anya
arckifejezésén láttam, hogy azt hiszi, külföldivel van dolga, aki nem érti a mi angol beszédünket.
Anélkül, hogy hellyel kínálták volna, anya a kandalló előtti fotelbe ült, Cindy pedig végül a lábánál
lévő zsámolyra telepedett.
– Kevés ház van a környékünkön, úgyhogy amikor Bart azt mondta, a szomszédban lakó hölgy
mesélt neki különböző dolgokat, tudtam, hogy csak ön lehetett az. Kicsoda ön? Miért akarja ellenem
fordítani a fiamat? Mi rosszat tettem én önnek valaha is? – Egyik kérdés a másikat követte, mert a
talpig feketében lévő nő még egyetlen szót sem szólt. Anya előrehajolt, hogy alaposabban
megnézhesse magának a nagymamát.
Gyanakodott vajon? Olyan okos lett volna, hogy a fekete fátyol és a hosszú, fekete ruha ellenére is
rájött?
– Amikor idejöttem, én bemutatkoztam. Legyen annyira udvarias, hogy szintén megmondja a nevét!
Válasz ezúttal sem volt, csak a fekete fátyolos fej biccentett egyet.
– Ó, azt hiszem, már értem – mondta anya, és a homlokát ráncolva úgy tett, mintha erősen
gondolkodott volna. – Nem beszél angolul.
A nő újból megrázta a fejét, amitől anya még erősebben kezdte ráncolni a homlokát.
– Ez igazán különös. Úgy látom, érti, amit mondok, és mégsem válaszol. Néma azonban nem lehet,
mert akkor nem tudna annyi hazugságot mesélni a fiamnak.
Az idő hangosan ketyegett – soha nem volt még olyan erős a márványkandalló párkányán álló őrá
hangja, mint akkor. A nagymamám közben csak előre-hátra hintáztatta magát a székben, és egyszer sem
emelte föl a fejét.
Anya kezdett türelmetlenné válni. Váratlanul Cindy is felugrott, és felkapott egy porceláncicát.
– Azonnal tedd le, Cindy!
Cindy, ha nem is szívesen, de engedelmeskedett, és visszarakta a márványasztalra a díszt. Alig tette
le azonban, rögtön újabb játék után nézett. Felállt, a másik szobába vezető átjáróhoz óvakodott, és
hirtelen futni kezdett. Anya is egyből felpattant, és utánavetette magát, nehogy kárt tegyen valamiben.
Cindy is, akárcsak én, mindent közelről meg akart vizsgálni, bár nem ejtette el olyan gyakran azt, amit
megfogott.
– Ne menjen oda! – kiáltotta a nagymama, és szintén felugrott.
Anyám döbbenten, Cindyről teljesen el is feledkezve megállt, és visszafordult. Kék szeme tágra
nyílt, a vér kiszaladt az arcából, és csak bámulta az ideges ujjaival a fekete ruhája magas gallérját
babráló nőt. A nagymama keze gyorsan rátalált a fátyol alatt megbújó gyöngysorra, és azt kezdte
markolászni.
– Ez a hang! Hallottam már korábban.
A nagymama nem válaszolt.
– A gyűrűi. Azokat is láttam. Honnan szerezte őket?
A nagymama tehetetlenül vállat vont, és visszadugta a köpenye alá a gyöngysort.
– Zálogházból – felelte különös, érdes hangon. – Olcsón jutottam hozzá.
 Anya gyanakvóan összevonta a szemöldökét, és úgy nézte az egyre ismerősebbnek tűnő nőt. Én
közben a lélegzetemet is visszafojtottam, és vártam, mi fog történni, ha végleg rájön, kicsoda. Biztos
voltam abban, hogy ki fogja találni. Az én anyám okos, nem lehet félrevezetni.
Hirtelen, mintha a térdei egyik pillanatról a másikra elgyengültek volna, anya lerogyott a
legközelebbi székre, és már azzal sem törődött, hogy a ruhája teljesen vizes, Cindy pedig a másik
szobában van.
– Látom, csak tud egy kicsit angolul – mondta lassan, halkan. – Mihelyt beléptem ebbe a szobába,
úgy éreztem, mintha az idő visszapergeti volna körülöttem, és ismét gyerek lennék. Anyám
ugyanezeket a bútorokat szerette, ugyanezeket a színeket. Megláttam a brokáthuzatú székeit, a
bársonyheverőt, a kandallópárkányon álló órát, és másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy
mennyire tetszett volna anyámnak ez a szoba. Még a gyűrűi is pontosan olyanok, mint amilyeneket ő
hordott.
– Sok nő szereti az ilyen típusú berendezést… és ékszert is – felelte a fekete ruhás hölgy.
– Különös hangja van… Mrs.?
A fekete alak megint nem felelt, csak a vállát vonogatta újból. Anya felállt, és átment a másik
szobába, hogy előkerítse Cindyt. Lélegzet-visszafojtva vártam, tudva, hogy ott van a festmény, és meg
fogja látni. Biztosan nem nézett azonban körül, mert Cindyt maga után húzva pár másodperc múlva
visszatért, és megállt a kandalló előtt.
– Milyen figyelemre méltó ez a ház. Ha behunyom a szemem, meg mernék rá esküdni, hogy
Foxworth Hallt látom a balkonról.
Sötét, nagyon sötét volt a nagymamám tekintete.
– Gyöngyöt visel? Mintha gyöngyöt láttam volna a nyakában, amikor bejöttem. Nagyon szépek azok
a gyűrűk. Ha már megmutatja őket, miért nem mutatja meg a gyöngysorát is?
A válasz ezúttal is vállvonogatás volt Cindyt maga után húzva anya közelebb ment ahhoz a nőhöz,
akire nem akartam már úgy gondolni, mint a nagymamámra.
– Ahogy itt állok, mindenféle emlékek támadnak fel bennem – mondta neki. – Emlékszem arra a
karácsonyestére, amikor Foxworth Hall porig égett. Az éjszaka hideg volt, a hó is esett, mégis úgy
lángolt, mint valami hatalmas máglya. Lehúztam az ujjamról minden gyűrűt, és a gyémánttal és
smaragddal díszített többi ékszerrel együtt a hóba szórtam. Azt hittem, senki nem fogja megtalálni
őket, de maga most ugyanazt a smaragdgyűrűt viseli, amit a hóba hajítottam. Chris szedte fel később,
mert úgy gondolta, hogy az anyját illeti. Az ő drágalátos anyját!
– Én is beteg vagyok. Menjen el, kérem – suttogta a kísérteties, fekete alak, a szoba közepén állva,
otthagyva a hintaszéket, amiről úgy érezte, csapdába ejtheti.
De elkésett, mert már csapdában volt.
– Te!!! – kiáltott rá anya. – Tudhattam volna! Nincs még egy gyöngysor a tiéden kívül, amit
pillangós csat fog össze! Hát persze hogy beteg! – folytatta kiabálva. – Mi más is lehetne! Tudom már
kicsoda. Így már érthető minden, ami történt. Hogy mertél visszatérni az életembe? Mindazok után,
amiket tettél, visszajössz, hogy még több rosszat kövess el! Gyűlöllek! Gyűlöllek mindazért, amit
tettél, és amit soha nem volt alkalmam visszafizetni neked! Hogy elvettem tőled Bartot, nem volt elég!
Most végre többet is tehetek.
Cindy kezét elengedve anya előreugrott, és megragadta a nagymamát, aki elkeseredetten próbált
szabadulni, de anya erősebb volt. Lélegzet-visszafojtva, izgatottan figyeltem, hogyan birkózik
egymással a két nő. A nagymama megpróbált kitérni a heves támadás elől, de nem tudta, mit
csináljon. Aztán Cindy felsikoltott, és félelmében sírni kezdett.
– Anya! Menjünk haza!
Nyílt az ajtó, és John Amos bicegett be a szobába. Amikor anyám ismét támadásba lendült,
előrenyújtotta nagy, bütykös kezét, és védelmezőn a nagymama vállára tette. Azelőtt soha nem láttam,
hogy megérintette volna.
– Mrs. Sheffield – kezdte nyávogó, vékony hangján. – Maga jóindulatúan bebocsátást nyert ebbe a
házba, és most megpróbál visszaélni évek óta beteg, gyönge feleségem helyzetével. John Amos
Jackson vagyok, ez a hölgy pedig a feleségem, Mrs. Jackson.
Anya annyira megdöbbent ettől, hogy pillanatokig szólni sem tudott.
– John Amos Jackson – ismételte meg aztán, már-már élvezettel ízlelgetve minden egyes szót. –
Hallottam már ezt a nevet. Tegnap is, ahogy átolvastam a kéziratomat, hosszan kellett gondolkodnom,
amíg némileg változtatni tudtam rajta. Maga az a John Amos Jackson, aki valaha komornyikként
szolgált Foxworth Hallban! Emlékszem a kopasz feje búbjára, és arra is, hogyan világított a csillárok
fényében. – Megpördült, és azt hittem, Cindy kezét akarja megfogni, de ehelyett a fátylat rántotta le a
nagymama arcáról egy gyors mozdulattal.
– Anyám! – kiáltotta. – Hónapokkal ezelőtt tudnom kellett volna már, hogy te vagy az. Attól a
pillanattól kezdve, hogy beléptem ebbe a házba, éreztem a jelenlétedet, a parfümöd illatát, ízlésedet a
bútorok színének és formájának a megválasztásában. Volt annyi eszed, hogy fekete lepellel takard el
az arcod és az alakod, és ugyanakkor voltál olyan ostoba is, hogy a régi ékszereidet viseld. Ostoba,
mindig is ostoba! Az őrültség, vagy egyszerűen csak a butaság hitette el veled, hogy képes lennék
elfelejteni a parfümöd illatát, az ékszereidet? –Vadul, hisztérikusan nevetett, és villámsebesen
pörögni kezdett, de úgy, hogy John Amos, aki meg akarta akadályozni, hogy újból a nagymamára
támadjon, csak a levegőt markolta, amikor utánakapkodott.
Szájtátva bámultam, ahogyan táncolt. Körbetáncolta a nagymamát, forgás közben szinte teljes
erőből pofon vágta, és mialatt a lába egy pillanatra se állt meg, tovább kiabált: – Tudnom kellett
volna, hogy te vagy az. Attól a pillanattól kezdve, hogy ideköltöztél, Bart őrült módjára viselkedik.
Nem voltál képes arra, hogy békén hagyj bennünket, ugye? Muszáj volt ide jönnöd, hogy megpróbáld
tönkretenni mindazt, amit Chrisszel megtalálni véltünk – a boldogságot, először az életben. És te most
tönkretetted. Sikerült megőrjítened Bartot annyira, hogy be kell zárni oda, ahonnan te jöttél. Ó, hogy
gyűlöllek ezért! Hogy gyűlöllek mindazokért a dolgokért, amit tettél! Cory, Carrie és most Bart! Hát
soha nem lesz már vége a szörnyűségnek, amit művelsz?! – Térdhajlaton rúgta a nagymamát,
kibillentette az egyensúlyából, és mihelyt fekete rongycsomóként a padlóra hanyatlott, rávetette magát,
és letépte a nyakáról a gyémántokkal díszített, pillangó alakú csattal összefogott gyöngysort.
Két marokra fogta, szétrántotta, és a sápadt gyöngyszemek szétperegtek a vastag, kézi csomózása
keleti szőnyegen, amelynek a bolyhai rögtön elnyelték őket.
John Amos a karjánál fogva durván megragadta anyát, talpra rántotta, és úgy megrázta, hogy anya
feje jobbra-balra hányódott.
– Szedje össze a gyöngyöket, Mrs. Sheffield! – szólt rá szigorú, zord, hirtelen nagyon erősnek tűnő
hangon. Meglepődtem azon, hogy olyan durván mer bánni anyával. Tudtam, hogy Jory a helyemben
hozzáfutna, és megmentené tőle anyát, de nem voltam biztos abban, hogy én képes leszek-e megtenni.
Az Isten felülről mindent látott, azt akarta, hogy anya szenvedjen a bűneiért, és nem tudtam, mit tenne
velem, ha a segítségére sietnék? Jory különben is nagyobb és erősebb volt nálam. Apa meg állandóan
azt mondta, nincs az a rossz, ami jóra ne fordulna, és éreztem, hogy ezúttal is ennek kell történnie,
bármilyen rossz is volt tehetetlenül figyelni, ami a szemem előtt történt.
Anyának végül is nem volt szüksége a segítségemre. Hátravetette a fejét, és a tarkójával jó erősen
belevágott John Amos protézisébe. Hallottam, amint a hamis fogsor hangosat reccsenve eltörik, és
láttam, hogy anya kiszabadította magát a szorításból. John Amos azonban elszántan utánavetette
magát. Meg akarta ölni, maga akart az Úr sötét, bosszúálló angyalává válni!
Gyorsabban, semhogy tisztán láthassam, anya felrántotta a térdét, és ágyékon rúgta. John Amos
felüvöltött, a padlóra rogyott, és vadul vonaglott a fájdalomtól.
– A pokolba veled! – jajongta elkínzott hangon.
– A pokolba teveled, John Amos Jackson! – kiáltotta vissza torkaszakadtából anya. – Ne merj még
egyszer hozzám nyúlni, mert kikaparom a szemedet!
Addigra a nagymamának is sikerült feltápászkodnia, és a szoba közepén állt, bizonytalanul,
megpróbálva visszaigazítani letépett fátylát. Anya odaperdült hozzá, és olyan erővel vágta pofon,
hogy beleesett a hintaszékébe.
– Pokolba veled is, Corrine Foxworth! Azt reméltem, soha többé nem foglak látni. Reméltem, hogy
meghalsz a bolondokházában, és megóvsz a kíntól, amit az okoz, ha látlak, és hallom a hangodat, amit
valamikor annyira szerettem. De hát nekem soha nem volt szerencsém. Ismerhettelek volna annyira,
hogy tudjam, nem leszel olyan tapintatos, hogy meghalj, és békében hagyd Christ és engem is. Olyan
vagy, mint az apád, kétségbeesetten ragaszkodsz értéktelen, másoknak csak fájdalmat okozó életedhez.
Gondolni sem mertem addig, hogy anyában ilyen fékevesztett indulatok tombolnak. Pontosan olyan
volt, mint én. Döbbenten, félve figyeltem, amint akkora erővel ragadta fel nagymamát a hintaszékből,
hogy az felborult. Egymásba kapaszkodva hengergőztek a padlón, miközben John Amos, talán örökre
nyomorékká váltan, tovább nyögdécselt a közelükben. Pár másodperc múlva anya maga alá gyűrte a
nagymamát, ráült, és kezdte lecibálni a fényesen csillogó, drága gyűrűit. A nagymama erőtlenül
jajongva igyekezett megvédeni magát és az ékszereit.
– Kérlek, Cathy, ne csináld ezt velem! – esdekelt.
– Te!!! Mennyire szerettelek volna így, a padlón látni, és hallani, ahogy esdekelsz, akárcsak most!
Tévedtem az előbb. Igazából ez az én szerencsenapom. Végre lehetőségem van arra, hogy bosszút
álljak mindazért, amit velünk tettél. Nézd csak, mit csinálok a drága gyűrűiddel! – Fölemelte a kezét,
és egy szenvedélyes mozdulattal bevágta az ékszereket a tűzbe. –Tessék! Tessék! Megtörtént! –
kiabálta. – Megtörtént, aminek már régen, akkor éjjel meg kellett volna történnie, amikor Bart
meghalt.
Felugrott, Cindyt magával rángatva az előszobába futott, gyorsan ráadta a kabátját, és a sajátjáért
nyúlt, hogy gyorsan felöltözzön. John Amos közben összeszedte magát, fölkelt a padlóról, és valami
ördögfattyáról motyogott, akinek addig kellett volna elpusztulnia, amíg tehetetlenül be volt zárva.
– Mocskos szuka! Azelőtt kellett volna végezni veled, hogy újabb sátánfiakat tudtál volna elleni!
Én hallottam, amit mondott, de lehet, hogy anya nem. Kijöttem a szekrényből, de a nagymama észre
sem vett, mert csak ült a szőnyegen, és sírt, magába roskadva. Anya addigra felhúzta a csizmáját, a
fehér kabátját, reszketve visszajött az ajtóhoz, és ránézett a padlón ülő, öreg nőre.
– Mit mondtál, John Amos? – kérdezte. – Jól hallottam, hogy mocskos szukának neveztél? Mondjad
még egyszer! Ismételd meg, hogy tisztán halljam! Most, hogy már felnőtt vagyok, és nem rémült
kisgyerek. Most, hogy a karom és a lábaim erősek, a tieid pedig gyengék. Ne gondold, hogy könnyen
el tudsz bánni velem, most, hogy nem vagyok gyönge, és már nem is félek.
Kezében egy piszkavassal, amit a kandalló mellől vehetett el, John Amos fenyegetően megindult
felé, anya pedig csak nevetett, mert bolond öregembernek, gyönge ellenfélnek tartotta. Gyorsan
elugrott előle, és olyan erősen rúgta fenékbe a jó lábával, hogy John Amos a dühtől ordítva egyenesen
az arcára zuhant.
Én is kiabáltam. Ez így nem volt jó! Nem az történt, amit John Amos korábban elmondott, amikor
arról beszélt, hogyan fogja megbüntetni anyát az Úr! Arról nem volt szó, hogy ő is megpróbálja
bántani. A hangomat meghallva anya szeme tágra nyílt, arca elsápadt, és láttam rajta, hogy mindjárt
összeesik.
– Bart!
– John Amos mondta meg, hogy mit kell csinálnom – feleltem neki suttogva.
Megpördült, és rákiáltott a nagymamámra: – Nézd meg, mit tettél! Ellenem fordítottad a fiamat.
Mindig, mindent büntetlenül megúszol, még a gyilkosságot is. Megmérgezted Coryt, úgy
megmérgezted Carrie agyát, hogy öngyilkosságot követett el, megölted Bart Winslow-t, amikor
visszaküldted a tűzbe, hogy kihozzon egy halálán lévő, gonosz vénasszonyt, és most a fiam agyát
mérgezted meg, hogy szembeállítsad velem. Te közben sértetlen maradtál, és elkerülted a büntetést
azzal, hogy bolondnak tettetted magad. Akkor bezzeg nem voltál őrült, amikor felgyújtottad Foxworth
Hallt. Az volt életedben az első igazán okos húzásod, de most elérkezett a bosszúm pillanata! –
Ezekkel a szavakkal a kandallóhoz rohant, felrúgta a kipattanó parázsnak odatett vörösréz tepsit, és
elkezdte kilapátolni a keleti szőnyegre a tüzesen izzó parazsat.
Miközben a vastag, bolyhos gyapjú már füstölgött, odakiáltotta nekem: – Öltözz fel, Bart, megyünk
haza, és olyan messzire költözünk innen, hogy soha, de soha többé ne találjon meg!
Felsikoltottam, és a nagymama is felsikoltott, de anyát teljesen lekötötte, hogy begombolja Cindyn
a kabátot, és nem vette észre a piszkavassal mögéje lopózó John Amost. Mozdulatlanná dermedtem,
és a szájam már éppen nyílt, hogy figyelmeztetően ismét rákiáltsak, amikor a piszkavas lecsapott rá.
Nem is sikoltott, csak tehetetlenül, mint a bábu, eldőlt a szőnyegen.
– Bolond! – jajdult fel a nagymamám. – Lehet, hogy megölte!
Túl gyorsan peregtek az események, és éreztem, hogy minden elromlott. Arról nem volt szó, hogy
anyát bántani fogják. Mondani is akartam ezt, de nem tudtam, mert John Amos arca egészen eltorzult,
és vicsorogva közeledett a nagymamámhoz.
– Cathy, Cathy! – jajongott a nagymama, és a padlóra térdelve a karjába vette anyát. – Kérlek, ne
halj meg! Szeretlek! Mindig is szerettelek! Soha nem akartam, hogy bármelyikőtök is meghaljon! Én
soha…
Az ütés olyan erős volt, hogy benne rekedt a szó, és ájultan rázuhant anyára. Düh tombolt bennem.
Cindy mellettem üvöltött.
– John Amos! – kiáltottam. – Ez nem szerepelt az Úr tervei között!
Megfordult, és magabiztosan mosolyogva nézett rám.
– De igen, Bart – felelte. – Ma éjjel szólt hozzám az Úr, és megmondta, mit kell tennem. Nem
hallottad, amikor anyád arról beszélt, hogy messzire el akar költözni? Mit gondolsz, magával akart
vinni egy kisfiút, akivel olyan sok gond van, mint veled? Nem, inkább bezáratott volna valahová,
hogy elmenjen, és ne lásd soha többé. Elhagyott lettél volna örökre, mint a dédnagyapád. Bezáratott
volna valahová, mint a nagyanyádat, és soha többé nem találkoztatok volna! Így bánik el az élet
azokkal, akik megpróbálnak jók lenni. Én, csak én igyekszem törődni veled, és megmenteni attól, hogy
egész hátralévő életedet a börtönnél is rosszabb helyen, örökre bezártan töltsed.
Börtön! Börtön! Rosszabb, mint a méreg!
– Figyelsz rám, Bart? Hallottad, amit mondtam? Érted, hogy amit csinálok, csak azért teszem, mert
mindkettőjüket meg akarom menteni neked?
Csak bámultam rá, és nem igazán értettem semmit.
– Igen, Bart, egy helyett két ajándékot is kapsz tőlem.
Nem tudtam, hogy mit és kinek higgyek még. A padlón ájultan heverő két nőre néztem, anyára és a
nagymamára, aki öntudatlanul, keresztben feküdt anya törékeny testén. Mint a mindent elsöprő árvíz,
úgy tört rám a gondolat: mindkettőjüket szeretem. Jobban szerettem őket, mint addig sejtettem.
Egyikük nélkül sem akartam élni, még kevésbé úgy, hogy mindkettőt elveszítsem. Valóban olyan
gonoszok lettek volna, mint azt John Amos mondta? Meg fog büntetni az Isten, ha megóvom őket attól,
hogy tűztől „tisztuljanak meg”?
Ott állt viszont előttem John Amos, az egyetlen ember, aki kezdettől fogva teljesen őszinte volt
hozzám. Ő egyből elmondta, ki volt az igazi apám, az igazi nagymamám, és milyen volt Malcolm, a
bölcs és agyafúrt. A résnyire zárt szemekbe néztem, utasításokra várva, Az Úr John Amos oldalán
állt, különben nem élhetett volna olyan sokáig.
Elmosolyodott, ujjai közé fogta az állam, és én megborzongtam. Nem szerettem, ha bárki hozzám
ért, mert nem éreztem az érintést.
– Jól figyelj rám. Bart! – mondta. – Először is fogd kézen Cindyt, és vidd szépen haza! Eskesd meg
rá, hogy nem mondja el senkinek, amit itt látott, különben kitéped a szép, rózsaszín kis nyelvét. Rá
tudod venni, hogy ezt megígérje?
Némán bólintottam, tudva, hogy meg kell esketnem rá Cindyt.
– Nem fogod bántani anyát és a nagymamát?
– Persze, hogy nem, Bart! Csak elviszem őket egy olyan helyre, ahol biztonságban lesznek. Akkor
láthatod őket, amikor csak akarod. Egyetlen szót sem szólhatsz azonban róluk annak az embernek, aki
az apádnak nevezi magát! Egyetlen szót sem! Ne felejtsd el, hogy ő is bármikor kész volna
megfosztani téged az otthonodtól, és bezáratni valami szörnyű helyre! Ő is azt hiszi, hogy őrült vagy.
Nem jöttél még rá, miért hordoznak állandóan elmeorvosokhoz?
Gombócot érezve a torkomban nagyot nyeltem, és nem tudtam, mit tegyek. John Amos tudta.
– Most vidd haza Cindyt, vedd rá, hogy hallgasson, és te is zárkózz be a szobádba, tégy úgy, mintha
semmiről sem tudnál! Előbb azonban ne felejtsd el úgy megfenyegetni a kishúgodat, hogy örökre
megnémuljon, és egyetlen szót se merjen kinyögni!
– Nem a kishúgom – suttogtam gyönge, erőtlen hangon.
– Mit számít az?! – kérdezte ingerülten. – A lényeg, hogy pontosan azt csináld, amit mondtam.
Kövesd az utasításaimat, mert az Úr is azt akarja, hogy gondolkodás nélkül higgyenek neki! Ne
engedd, hogy akár a bátyád, akár az apád rájöjjön a titkodra, vagy csak mégis sejtsék, hová tűnt
anyád! Tégy úgy, mintha elmeháborodott lennél! Néked ez könnyen fog menni.
Hogy értette ezt? Gúnyolódni akart talán rajtam? Szigorúan összevontam a szemöldökömet, a
legjobb pillantásomat vettem elő, és úgy tettem, mintha Malcolm lennék.
– Figyelj ide, John Amos! Akkor fogsz túljárni az eszemen, amikor a föld olyan kicsi lesz, mint a
mákszem, és én egészben bekapom. Ne próbálj meg gúnyolódni rajtam, és azt hinni, hogy bolond
vagyok, mert a végén úgyis én győzök! Én leszek a győztes, akár élve, akár halva!
Hatalom szállt meg, és soha nem éreztem még magam olyan bölcsnek, agyafúrtnak, mint akkor.
Lenéztem a két nőre, akiket szerettem. Igen, az Isten tervezte el azt, ami történt, ő adott nekem két
anyát, hogy örökre az enyémek legyenek… és soha többé ne érezzem magányosnak magam.

– Tartsd hát a szád, és ne szólj se apunak, se Jorynak, különben kitépem a nyelved! – mondtam
Cindynek, miután hazavittem, és bementem vele a konyhába. – Akarod, hogy kitépjem a nyelved?
Kis arca esőtől és könnytől nedvesen csillogott, és sötét koszcsíkok is látszottak rajta. A szája
szétnyílt, a tekintete kitágult, és úgy reszketett, mint a falevél. Szó nélkül engedte, hogy ráhúzzam a
pizsamát, és lefektessem. Amíg vetkőztettem, a szememet egész idő alatt szorosan összezárva
tartottam, nehogy lány testének a látványától még jobban megutáljam.
 HOL VAN ANYA?

Beszélnem kellett vele. Vele, aki elindította azt a tornádót, ami romba dönteni látszott az életünket.
Apával sokat beszéltünk a dologról, de én változatlanul nagyon feszült és zavart voltam. Miért kellett
hozzánk jönnie? Csak azért, hogy ezt tegye? Végül már nem bírtam türtőztetni magam, és mihelyt vége
volt a balettnek, egyből berohantam Madame irodájába.
– Utállak, Madame, mindazért a sok csúnyaságért, amit anyának mondtál. Azóta csupa szörnyűség
történik velünk. Mostantól kezdve hagyd őt békén, különben elmegyek, és soha többé nem fogsz látni!
Azért jöttél, hogy tönkretedd? Nem tud többé táncolni, és ez már önmagában is elég. Ha nem hagyod
abba, hogy ennyi bajt okozz, én is örökre abbahagyom a táncot. Elfutok, és soha többé nem fogsz látni.
Azzal, hogy a szüleimet tönkretetted, nemcsak nekik ártottál, hanem nekem és Bartnak is.
A szavaim hallatán elsápadt, és hirtelen nagyon öregnek látszott
– Ahogy ezt most mondtad, pontosan olyan voltál, mint apád – felelte. – Julian fekete szeme is
ugyanúgy villámlott, mint az előbb a tiéd.
– Valamikor szerettelek.
– Valamikor…?
– Igen, valamikor! Amikor úgy éreztem, hogy törődsz velem, a szüleimmel, amikor még azt hittem,
hogy a világon a balett a legcsodálatosabb dolog. Most már nem hiszek benne.
Mintha tőrt döftem volna a szívébe. Elgyötörten a falnak dőlt, és a padlóra hanyatlott volna, ha nem
ugrom oda, hogy elkapjam.
– Jory, kérlek! – zihálta elkeseredetten. – Soha ne szökj el! Ne hagyd abba a táncot! Ha megteszed,
az életem értelmetlenné válik, és Georges-é és Juliané is. Ne tedd értelmetlenné az életét azoknak,
akiket szerettem és elveszítettem!
Annyira zavarban voltam, hogy válaszolni sem tudtam, ezért inkább elfutottam, ahogy Bart is
mindig elfutott, valahányszor rosszra fordultak körülötte a dolgok.
– Hova futsz ilyen lélekszakadva, Jory?! – kiáltott utánam Melodie. – Megbeszéltük, hogy beülünk
valahová, és iszunk egy üdítőt.
Nem válaszoltam neki, csak futottam tovább. Nem érdekelt már senki és semmi. Az egész életem
romokban hevert. A szüleim nem voltak házasok. Hogyan is lehettek volna? Melyik pap vagy
békebíró adott volna össze két testvért?
Az utca túloldalára érve lelassítottam, aztán bementem egy parkba, és leültem az egyik zöldre
mázolt padra. Csak ültem szótlanul, és bámultam a lábamat. Táncoshoz illő lábak. Erősek, kemények,
gyakorlástól edzettek, készek arra, hogy profiként színpadra lépjek velük. Mit fogok csinálni, ha
felnövök? Orvos nem akartam lenni, és ha néha mondtam is, hogy az leszek, csupán azért, mert örömet
akartam szerezni vele apának. Micsoda hülyeség! Miért próbáltam hazudni magamnak, amikor
pontosan tudtam, hogy tánc nélkül elképzelhetetlen számomra az élet. Ha megbüntetem Madame-ot,
anyát, a nevelőapámat, aki valójában a nagybátyám, akkor valójában önmagamat büntetem
mindenkinél jobban.
 Felálltam, körbenéztem a parkban magányosan üldögélő, sok öregemberen, és azt kérdeztem
magamtól, vajon egy szép napon én is olyan leszek-e, mint ők. Nem! Úgy döntöttem, én tudni fogom,
mikor kell beismernem, hogy hibát követtem el, és arra is képes leszek, hogy bocsánatot kérjek érte.

Madame M. az irodájában volt, amikor benyitottam hozzá, és csöndben beljebb léptem,

mozdulatlanul, homlokát a tenyerébe hajtva ült az íróasztala mögött. Igyekeztem csöndben maradni, de
némi zajt mégis üthettem, mert felkapta a fejét, és megcsillant szemében a könny. Öröm fénylett az
arcán, amikor észrevett, és egy szóval sem említette, ami félórával korábban történt
– Ajándékom van anyád számára – mondta természettől fogva érdes hangján. Kihúzta az íróasztal
fiókját, és kivett belőle egy vörös selyemszalaggal átkötött, aranyszínű dobozt. – Catherine-nek –
közölte mereven, egy pillanatig sem nézve a szemembe. – Mindenben igazad volt. El akartalak
szakítani anyádtól és apádtól, mert azt hittem, az volna a számodra a legjobb. Most már látom, hogy
amit tenni akartam, azt magamért csináltam volna, és nem érted. A fiúknak az anyák mellett van a
helyük, és nem a nagymamák mellett. – Keserű mosollyal a szája szögletében nézte a kezében tartott
aranyszínű dobozt. – Lady Godiva bonbon. Az, amit anyád a legjobban szeretett, amikor még New
Yorkban élt, és Madame Zolta társulatának a tagja volt. Akkor nem ehetett annyi csokoládét, amennyit
szeretett volna, nehogy meghízzon. Mindig azok közé tartozott, akik több kalóriát égetnek el, mint
amennyit magukhoz vesznek, mégis csak heti egy szemet engedélyeztem neki. Most, hogy már nem
táncolhat többé, övé lehet a szíve vágya.
Ez Bartnak a szavajárása volt
– Anya rettenetesen megfázott – feleltem, és ugyanúgy zavarban éreztem magam, ahogy ő is. –
Köszönöm a bonbont, és amit az előbb mondtál. Anya rögtön jobban fogja érezni magát, ha megtudja,
hogy nem akarsz már elszakítani tőle. – Elmosolyodtam, és adtam egy csókot az arcára. – Különben
is, vagyok én akkora, hogy mindkettőtöknek bőségesen jut belőlem. Ha te nem viselkedsz vele
szúrósan, ő is kedves lesz hozzád. Anya csodálatos! Egyszer sem mondta, hogy bármilyen
problémátok lenne egymással. – Leültem az íróasztal előtt álló, egyetlen szabad székre, és keresztbe
vetettem a lábam. – Madame, én félek. Egyre rosszabb otthon a helyzet. Bart napról napra vadabb
dolgokat művel. Anya súlyosan meg van fázva, apa meg boldogtalan. Clover megdöglött. Emma sem
mosolyog már, mint régen. Hamarosan itt a karácsony, és még senkinek sem jutott az eszébe, hogy
készülni kellene rá. Ha így mennek a dolgok, én sem fogom bírni sokáig.
– Ehhh! – horkant fel ingerülten. – Az élet mindig ilyen, húsz perc szenvedéssel kell fizetni két
másodpercnyi örömért. Légy hát örökké hálás azokért a két másodpercekért, és élvezd az örömöt,
bármibe is kerüljön!
Vigyorogtam, de ez a vigyor tökéletesen hamis volt. Valóban hatalmába kerített a rosszkedv, és
cinikus szavai sem vidítottak fel.
– Mindig így kell lennie? – kérdeztem.
– Jory – felelte, közelebb tolva hozzám öreg, ráncoktól szabdalt arcát – gondold végig alaposan a
dolgot! Miről ismered meg a napfényt, ha nincs mellette árnyék?
Meghallgattam, amit mondani akart, hagytam, hogy keserű filozófiája némileg megnyugtasson, és
végül azt mondtam: – Rendben van, nagymama, értem, mit akarsz közölni velem, és ha nem vagy
képes azt mondani, hogy sajnálod, ami történt, akkor megteszem én.
– Én is sajnálom – suttogta olyan halkan, mintha minden egyes szó rettenetes kínt okozott volna neki
Nem válaszoltam, csak magamhoz öleltem, és ezzel megpecsételtük az egyezségünket.
 Útban hazafelé végig a térdemen tartottam a dobozt, és majd meghaltam azért, hogy kinyissam.
– Apa! – kezdtem félénken. – Madame küldi ezt a bonbont anyának, azt hiszem, a megbékélés
jeleként.
– Szép tőle – felelte mosolyogva apa, miután egy pillantást vetett a dobozra.
– Furcsa, hogy ilyen sokáig bajlódik anya ezzel a megfázással. Egy-két napnál tovább soha nem
volt még beteg. Nem gondolod, hogy nagyon fáradt?
– Az írástól, attól az átkozott írástól! – dühöngött, miközben a sűrű forgalmat figyelte. Bekapcsolta
az ablaktörlőt, és előrébb hajolt, hogy lássa a jobb oldali közlekedési lámpát. – Bárcsak elállna már
ez az eső! Mindig rettenetesen zavarja. Ha esik, nagyon későn tud csak elaludni, és már hajnalban fent
van, jegyzettömböt vesz elő, arra folytatja az írást, mert nem akar felébreszteni azzal, hogy az írógépet
veri. Senki nem teheti meg büntetlenül, hogy két végéről égeti a gyertyát. Ő az egészségével fizetett
érte. Előbb az esés, most pedig ez a súlyos megfázás. – Mielőtt gázt adott volna, gyorsan ismét rám-
nézett. – Ott van aztán Bart problémája, és a tiéd is. Jory, most már ismered a titkunkat. Anyáddal
számtalanszor beszéltünk róla, veled is órákon át. Meg tudsz érteni bennünket?
Lehajtottam a fejem, és csak azt éreztem, hogy nagyon szégyellem magam.
– Igyekszem megérteni – feleltem.
– Igyekszel? Miért? Olyan nehéz? Nem mondtam el világosan, hogyan éltünk odafent négyen,
bezárva egyetlen szobába, együtt nőttünk fel, és ébredtünk rá, hogy csak egymásra számíthatunk?
– De apa! Amikor megszöktetek, és új otthont találtatok dr. Paulnál, nem kereshettetek volna
magatoknak mást? Muszáj volt, hogy pont ő legyen az?
Felsóhajtott, majd beszélni kezdett: – Azt hittem, sikerült érthetően elmagyaráznom neked, mit
éreztem akkor a nők iránt. Édesanyáddal éppen akkor voltunk összezárva, amikor a legnagyobb
szükségem volt rá. Anyánk megcsalt, becsapott bennünket. Amíg fiatal az ember, szilárd,
megmásíthatatlan elképzelései vannak az élet dolgairól. Sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked azzal,
hogy nem voltam képes mást szeretni rajta kívül.
Mit válaszolhattam erre? Nem, is értettem, amit mondott. A világ tele van szebbnél szebb fiatal
nőkkel, gondoltam, aztán hirtelen eszembe jutott Melodie. Ha váratlanul meghalna, képes volnék-e
mást találni magamnak helyette? Hosszan gondolkodtam ezen, miközben apa a száját összeszorítva
hallgatott, az eső pedig csak zuhogott, erősen verdeste a kocsi tetejét és szélvédőjét. Amikor hosszú
hallgatás után megszólalt, úgy éreztem, mintha olvasott volna a gondolataimban. Addigra úgy
döntöttem ugyanis, hogyha valami tragédia folytán elveszíteném Melodie-t, ha elköltöznének, és soha
többé nem találkoznánk, én akkor is tovább élnék, és találnék valakit, aki pótolja. Minden jobb
ugyanis, mint…
– Tudom, min gondolkodsz, Jory! Én is évekig töprengtem azon, miért a húgom volt az, és miért
nem jöhetett szóba senki rajta kívül. Talán azért, mert amit anyánk tett, az kiölt belőlem minden, a
nőkbe vetett hitet, és egyedül a húgom volt képes feledtetni a fájdalmamat. Megakadályozta, hogy a
bezártságnak azokban a hosszú, szörnyű éveiben teljesen szétessek. Házzá varázsolta azt az egy
szobát, és az édesanyja volt Corynak és Carrie-nek. Otthont teremtett számunkra, megterítette az
asztalt, bevetette az ágyat, mosta a ruháinkat a fürdőkádban és szárította őket a padláson, de ami a
legfontosabb, úgy táncolt a padláson, hogy belészerettem és soha nem voltam már képes kiűzni a
szívemből. Mert amikor az árnyékban álltam, és figyeltem, úgy éreztem, hogy csak nekem táncol. Arra
gondoltam, hogy álmai hercegévé tesz, ahogy nekem is ő volt a hercegnőm. Romantikus alkat voltam,
nála is romantikusabb. Édesanyád más, mint a legtöbb nő, Jory! Képes arra, hogy gyűlöljön, és azzal
az érzéssel is életben maradjon, én viszont nem. Én, ha nem szerethetek, meghalok. Miután elszöktünk
Foxworth Hallból, flörtölni kezdett Paullal, arra biztatta, hogy rabolja el őt tőlem. Amikor Paul
nővére, Amanda elhitette vele a hazugságait, feleségül ment apádhoz. Jó felesége volt, de miután
édesapád meghalt, elmenekült a virginiai hegyek közé, hogy bevégezze a bosszúját, amihez az is
hozzátartozott, hogy elvegye anyánktól a második férjét. Mint már te is rájöttél, Bart anyánk férjének a
fia, és nem Paulé, mint azt korábban neked és neki is mondtuk. Kénytelenek voltunk hazudni, hogy
óvjunk benneteket. Aztán anyád feleségül ment Paulhoz, és amikor ő meghalt, visszatért hozzám.
Mindazokban az években én csak vártam, szilárdan tudva, hogy ha megőrzöm a hitemet, és ébren
tartom első szerelmem lángját, akkor egyszer az enyém lesz. Számára könnyű volt más férfiakat
szeretni, számomra viszont lehetetlen hozzá foghatót találni. Örökre magához, láncolt, amikor olyan
idős voltam, mint most te, Jory. Ügyelj arra, kibe szeretsz bele először, mert az lesz az a lány, akit
soha többé nem fogsz tudni elfelejteni.
Kifújtam a hosszú ideje visszatartott levegőt, és arra gondoltam, hogy az élet távolról sem olyan,
mint amilyennek a balett, és a tévében látott szappanoperák alapján tűnik. A szerelem nem változik az
évszakokkal együtt, mint korábban reméltem.
Úgy tűnt, hogy a hazáig vezető út egy örökkévalóságig tart. Apa kénytelen volt lassan, nagyon
óvatosan vezetni, és közben láttam, hogy időnként a műszerfalon az órára téved a tekintete. Én a
szélvédőn át az utat bámultam. Mindenütt karácsonyi díszek fénylettek. Hosszan néztem a fényes
kirakatokat, és vágyakoztam, mint mindig, amikor esett az eső, és úgy éreztem, hogy minden sokkal
romantikusabbá válik körülöttem. Szerettem volna, ha egy évvel fiatalabb vagyok, és megvan még az
a boldogság, ami akkor mindannyiunk számára öröknek látszott. Azt kívántam, bár a szomszédunkban
lakó öregasszony soha ne költözött volna oda, és ne dúlta volna fel tökéletesnek érzett életünket. Jobb
lett volna, ha Madame M. soha nem avatkozik bele a dolgunkba, és nem tárja fel a titkunkat. Ez a két
nő megfosztott a szüleimbe vetett hittől, megakadályozta, hogy továbbra is büszkén gondoljak rájuk.
Bármennyire küzdöttem is az érzés ellen, továbbra is taszított, amit tettek, kockáztatva a botrányt, azt,
hogy tönkreteszik az életemet, Bartét, Cindyét, mindezt csak azért, mert egy férfi képtelen volt első
szerelméről lemondani. Mert az a nő olyasmit tett, amiért örökre hűséges maradt hozzá, és megőrizte
szívében a reményt.
– Jory – mondta apa, miközben rákanyarodott a házunkhoz vezető kocsibehajtóra –, néha édesanyád
panaszkodik, hogy nem találja a könyve bizonyos fejezeteit. Ismerem annyira, hogy tudjam, nem
tartozik azon nők közé, akik hajlamosak rá, hogy elveszítsenek valami fontosat. Arra gyanakszom, te
emelted ki azokat a fejezeteket a fiókjából, hogy elolvasd őket…
Megmondjam az igazat?
Bart volt az, aki állandóan lopkodta anya kéziratát, bár engem sem óvott meg az erkölcsi érzékem
attól, hogy beleolvassak. Nem olvastam azonban végig. Valamilyen oknál fogva képtelen voltam
tovább olvasni annál a résznél, ami arról szólt, hogyan kényszerítette rá magát az a fiú a húgára.
Felfogni is alig tudtam, hogy a mellettem ülő férfi képes volt megerőszakolni a tizenöt éves húgát, és
nem tudtam együttérezni vele, bármilyen szörnyű helyzetben volt is, bármi ösztönözte is arra, hogy
ilyen borzalmas dolgot kövessen el. Azt még kevésbé értettem, hogyan szánhatta rá magát anya, hogy
mindezt a világ tudomására hozza.
– Elveszítettelek, Jory?
Lassan feléje fordultam, és gyöngének, betegnek éreztem magam, látva arcán a szörnyű kínt. És
mégis – képtelen voltam arra, hogy válaszoljak
– Azt hiszem, nem is kell válaszolnod – felelte mereven apa. – A hallgatásod minden szónál
ékesebben beszél. Sajnálom. Úgy szeretlek, mint a saját fiamat, és reméltem, te is szeretsz annyira,
hogy megérts. El akartunk mondani nektek mindent, amikor elég nagyok lesztek, hogy átérezhessétek a
helyzetünket Cathy jobban tette volna, ha elzárja azt a kéziratot, és nem bízik annyira benne, hogy nem
fogja érdekelni a fiait.
– Kitalált történet, ugye? – kérdeztem reménykedve. – Hát persze. Tudom, hogy az. Nincs anya, aki
képes volna ilyet tenni a gyerekeivel… – Kiugrottam a kocsiból, és a házba futottam, mielőtt apa
válaszolni tudott volna.
Önkéntelenül is kiáltásra nyitottam a szám, hogy anyát szólítsam, de gyorsan becsuktam, és meg se
mukkantam. Úgy éreztem, könnyebb lesz, ha elkerülöm, nem is találkozom vele.
Hazatérve rendszerint a kertbe futottam, és lazításként körbeszökelltem, esős napokon pedig,
amikor nem tudtam kimenni, az időm jó részét a korlát előtt töltöttem, ám ezúttal inkább ledobtam
magam a nappaliban a tévé elé, benyomtam a távirányító egyik gombját, és elmerültem valami ostoba,
szórakoztatónak szánt szappanopera nézésében.
– Cathy! – kiáltotta a házba lépve apa. – Hol vagy?
Miért nem mondta neki, mint általában, hogy siessen, és gyorsan csókolja meg, ha szereti?
Szégyellte talán mondani most, hogy már tudtuk, honnan származik ez a kérés?
– Köszöntél édesanyádnak? – kérdezte, a szobába lépve.
– Nem találkoztunk.
– Hol van Bart?
– Őt se kerestem.
Esdeklő pillantást vetett rám, aztán bement a hálószobába, ahol együtt aludt a feleségével.
– Cathy, Cathy! – hallottam a hangját – Hol vagy? Pár másodperc múlva kijött a konyhába, de ott
sem találta. Szobáról szobára járt, végül bezörgetett Barthoz.
– Bent vagy, Bart?
– Először hosszú hallgatás volt a válasz, csak aztán hallottam a halk, kényszeredett hangot: – Igen,
itt vagyok. Hol a fenében lehetnék, amikor be van zárva az ajtó?
– Akkor nyisd ki, és gyere elő!
– Anyu zárta be kívülről, és azt mondta, nem jöhetek ki.
Leültem a tévé elé, és megpróbáltam a műsorra figyelni, de csak az járt az eszemben, hogyan fogok
normálisan felnőni, amikor máris olyan boldogtalannak érzem magam.
Apa azok közé tartozott, akik minden kulcsról másolatot készítenek, így hamarosan Bart is
kiszabadult, de csak azért, hogy szigorú kihallgatásnak vessék alá.
– Mit követtél el, amiért anya bezárt, és itthon hagyott?
– Nem csináltam semmit!
– Valamit csinálnod kellett, ha ennyire megharagudott rád.
Bart csak félénken vigyorgott, és nem szólt semmit Láttam rajta, hogy ijedt és izgatott.
– Bart, ha olyat tettél, amivel bántottad anyát, ezúttal nem viszed el szárazon. Ezt nagyon komolyan
mondom.
 – Nem bántottam – felelte megsértődve Bart. – Mindig ő bánt engem. Nem szeret, csak Cindyt
szereti.
– Cindy! – kiáltott fel apa, és gyorsan el is ment megkeresni. Pár másodperc múlva vele együtt tért
vissza.
– Hol van édesanyád, Bart?
– Honnan tudjam? Bezárt.
Képtelen voltam megállni, hogy ne szóljak közbe: – Apa, anya pár napja elvitte javíttatni a
kocsiját, és Madame hozott haza bennünket. Azóta se készült még el, autó nélkül nem mehetett
messzire.
– Tudom. Szólt nekem is, hogy valami baj van a fékkel. – Apa hosszú, fürkésző pillantást vetett
Bartra. – Bart, biztos vagy benne, hogy nem tudod, hová ment édesanyád?
– Nem látok át a bezárt ajtón.
– Nem mondta neked, hová akar menni?
– Nekem soha senki nem mond semmit.
– Anyu az esőbe ment…. – kezdett el csipogni váratlanul Cindy. – Egészen vizesek lettünk…
Bart megpördült, rávillantotta a szemét, mire gyorsan elhallgatott, és remegni kezdett. Apa
mosolyogva fölemelte, és leült vele az egyik fotelbe.
– Te igazi életmentő vagy, Cindy – mondta neki. – Próbálj meg pontosan visszaemlékezni, és
mondd el, hová ment anya!
A kicsi még jobban remegni kezdett, Bartot bámulta, és képtelen volt megszólalni.
– Énrám nézz, Cindy, ne Bartra! Itt vagyok, és vigyázok rád. Ha mellettem vagy, Bart nem tud
bántani. Bart! Ne próbáld megijeszteni a húgodat!
– Cindy kifutott az esőbe, apa, anyának pedig utána kellett mennie, hogy elkapja. Csuromvizesen,
köhögve jött vissza, én pedig mondhattam valamit, mert nagyon dühös lett rám, belökött a szobámba,
és rám vágta az ajtót
– Így már értem, mitől olyan vizes Cindynek a haja – felelte apa, de nem látszott rajta, hogy akár
kicsit is megkönnyebbült volna. Letette Cindyt az öléből, és elkezdett telefonálgatni anya barátainak,
Madame Marishának. Ő, mihelyt megtudta, mi történt, közölte, hogy azonnal indul hozzánk.
Apa Emmát is felhívta, aki a vihar miatt nem tudott még visszajönni, és másnapra halasztotta az
utazást. A nagymamámra gondoltam, amint a zuhogó esőben megpróbál eljutni hozzánk, és
egyfolytában az járt az eszemben, hogy csontszáraz úton sem képes igazán biztonságosan vezetni.
– Apa, nézzük végig az összes szobát és a padlást is! – mondtam, és felpattanva a padlásfeljáró
felé futottam. – Lehet, hogy mint néha előfordul, fölment táncolni, és véletlenül magára csapta az ajtót,
vagy ledőlt valamelyik ágyra… Vagy valami egyéb történt vele – tettem hozzá sietve, látva apa
különös tekintetét
Már a padlásra vezető lépcsőn tartottunk, amikor Cindy rémülten felsikoltott, apa pedig
visszaszaladt, hogy az ölébe kapja, és együtt induljon el vele. Láttam, hogy Bart kinyitja a zsebkését,
és elmélyülten egy hosszú ágat kezd farigcsálni. Úgy tűnt, mintha meg akarta volna nyúzni, hogy a
kérgétől megfosztva teljesen sima legyen. Miközben ezt csinálta, Cindy képtelen volt akár csak egy
pillanatra is levenni róla a tekintetét.
 Apával és Cindyvel hármasban átkutattuk az egész házat, de anyát sehol se találtuk.
– Nem jellemző Cathyre, hogy ilyesmit csináljon – mondta aggódó hangon apa. – Abban pedig
biztos vagyok, hogy Cindyt nem hagyná egyedül Barttal. Valami nagy baj történhetett.
Igen, az öcsémet figyelve én is éreztem, hogy valami nincsen rendben.
– Apa – suttogtam, miközben a hálószobában álltunk, és ő elgondolkodó, értetlen tekintettel bámult
maga elé. – Miért ne tudhatná Bart, hová tűnt anya? Nem tartozik a legőszintébb gyerekek közé. Te is
tudod, milyen furcsán viselkedik az utóbbi időben.
Elindultunk, hogy előkerítsük Bartot, de nem találtuk. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Egymásra meredtünk, és apa lassan megcsóválta a fejét.
Én továbbra is feszülten figyeltem, mert biztos voltam abban, hogy Bart rejtőzködik valahol,
elbújva egy fotel mögött, netán valamelyik sötét sarokban. Még az is megfordult a fejemben, hogy
kiment, és az esővel mit sem törődve megint valamilyen állatnak tetteti magát.
Az eső azonban még erősebben zuhogott, mint amikor jöttünk, és már a barlangjában sem
maradhatott volna meg szárazon. Neki is több esze kellett, hogy legyen, mint hogy kint gubbasszon a
hidegben, a szűnni nem akaró zivatarban.
Úgy éreztem, hogy bennem is vad vihar tombol. Nem tettem semmi rosszat, nem érdemeltem meg,
hogy ilyen szörnyű helyzetbe kerüljek, együtt szenvedve apával, anyával, Cindyvel… és talán Barttal
is.
– Utálsz most, Jory? –, kérdezte apa, nyíltan a szemembe nézve. – Vadul zakatolnak az agyadban a
kerekek, és azt dübörgik, hogy mi hoztuk ezt magunkra anyáddal, megérdemeljük, hogy fizessünk
azért, amit elkövettünk? Az jár az eszedben, hogy te nem tettél semmit, amiért ilyen súlyos árat
kellene fizetned? Ha igen, tökéletesen egyetértek veled. Édesanyádnak valószínűleg jobb lett volna az
élete, és a tiéd és Barté is, ha elmegyek, és engedem, hogy nyugodtan éljen Paul házában, amíg másik
férfit talál magának. De nem voltam rá képes, mert szerettem. Szeretem most is, szeretni fogom
holnap, és örökké. Isten bocsássa meg nekem, hogy nem tudtam elképzelni nélküle az életem!
Némán, döbbenten elfordultam tőle. Ilyen hát az örökké tartó, lángoló szerelem. Tönkretesz
mindent, ami az útjába kerül.
Az ágyamra hasaltam, és keservesen zokogni kezdtem. Később – nem tudom, mennyi idő múlva –
felültem, és ismét azon kezdtem gondolkodni, hol lehet anya. Akkor vágott belém először a
felismerés, hogy veszélyben lehet. Tudtam, hogy nem ment volna el szó nélkül, hagyva, hogy apa
kétségek között hánykódjon. Valami borzalmas dolognak kellett történnie, különben otthon volna, hogy
megterítse az asztalt, és előkészüljön a vacsorához, mint minden csütörtökön, amikor Emmának
kimenője volt. Akkor kezdtem igazán megérteni, milyen sokat jelentettek számunkra azok a
csütörtökök.
Csütörtök. Ezen a napon kapott kimenőt Foxworth Hall személyzete is. Csütörtök, amikor anya és
apa ki tudott mászni a padlás ablakán a tetőre, hogy végigheverve nyugodtan beszélgessen, és abban a
magányban és bezártságban ellenállhatatlanul egymásba szeressen. Tudtam már, miért futott egyik
férfitól a másikhoz anya. Menekülni próbált attól a bűnös szerelemtől, amit ő sem volt képes elűzni
magától.
Felálltam, és pontosan tudtam már, mit kell tennem Meg akartam találni Bartot.
Ha őt megtalálom, anyát is visszakapom.
 AZ AJÁNDÉKAIM

A hatalmas ház tágas konyhájában John Amos határozott utasításokat osztogatott a személyzet
tagjainak.
– Asszonyunknak váratlanul el kellett utaznia – mondta nekik. – Gyorsan pakolják össze minden
holmiját, amire szüksége lehet Hawaii-ban! Lottie, vigye ki a csomagokat a repülőtérre, és tegye fel
őket a gépre! Ne álljon itt, és ne bámuljon rám ostobán a fekete képével! Tud maga éppen elég jól
angolul. Mozduljon. csinálja, amit mondtam!
A mindenit! Ha akart, nagyon szigorú tudott lenni. A szobalányok úgy rebbentek szét, mint a riadt
madarak, egyik erre futott, a másik arra. és hamarosan kettesben maradtunk. Elvigyorodott, és rossz
fogait rám villantva megkérdezte: – Nálad hogy ment?
Olyan volt, akár a filmekben: csak egymásra számíthattunk. Nagyot nyeltem, és megpróbáltam
eltüntetni a torkomat fojtogató gombócot, de nem sikerült.
– Nem tudják, hol van anya – feleltem. – Aggódnak, és állandóan kérdezgetik, merre ment?
– Ne törődj velük! – mondta azon a furcsa, öreges hangon, aminek a hallatán mindig megkérdeztem
magamtól, hogy miért éppen őt választotta ki az Úr ilyen fontos feladatra. – Mindenről gondoskodom,
amíg az Úr jelét nem adja, hogy anyád és nagyanyád levezekelte a bűneit, és megmenekült a pokol
tüzétől. Te csak menj haza, és maradj csöndben!
Tüzet láttam magam előtt, egyre magasabbra csapó, és egyre forróbb lángokat.
– Azt mondtad, hogy anya az én ajándékom, és most még azt sem árulod el, hol van. Megnéztem a
padláson, de ott nem találtam. Ha nem mondod meg, hová dugtad őket, hazamegyek, és elárulom
apának, mit csináltál.
– Hogy én mit csináltam? – kérdezte kaján vigyorral az arcán. – Hogy te mit csináltál, Bart
Winslow Sheffield! Azt gondoltad, akár csak egy pillanatig is, hogy akinek annyi pszichiátriai
problémája volt, mint neked, annak elhiszik, amit mond, és nem tartják bűnösnek? Törvény elé
állítanak, elítélnek, és örökre bezárnak.
Látva pillantásomban Malcolm vad, sistergő dühét. John Amos hangot váltott, és még mosolyogni
is megpróbált.
– Ne idegeskedj, Bart, csak próbára akartalak termi! – mondta. – Ki akartam deríteni, nem törsz-e
meg rögtön, nem veszíted-e el egyből a bátorságodat. Látom azonban, hogy határozott vagy, és az
igazak ereje lakozik benned, mint a dédnagyapádban, Malcolmban. Ugyanolyan hatalmassá váltál,
mint ő, és most végre itt az alkalom, hogy élj is a hatalmaddal. Te fogsz ugyanis uralkodni a
felnőtteken – anyádon és nagyanyádon. Te parancsolsz nekik, te adsz nekik enni, ha akarsz, vagy
éhezteted őket, ha éppen ahhoz van kedved. Ügyelj azonban arra, hogy óvatos légy! Titokban kell
tartani, hol vannak, amíg… szóval el ne felejtsd egy pillanatra sem, hogy apád és a bátyád gyanakodni
fognak, és gondolkodás nélkül elárulnak, ha engeded, hogy akár csak meg is sejtsék, mire készülsz!
Mindig, mindenki gyanakodott rám. Ha eltört valami, az mindig az én hibám volt. Ha valamelyik
vécécsészéből nem folyt le rendesen a víz, hanem kiömlött belőle, rögtön engem hibáztattak, hogy túl
sok papírt dobtam bele. Ha anya elveszítette egy ékszerét, azért is én voltam a bűnös. Bármi rossz
történt a házunkban, mindenért engem okoltak. De most majd megmutatom nekik, milyen rosszul tették,
hogy nem szerettek!
– Kenyér és víz! – jelentettem ki határozottan. – Kenyér és víz is elegendő a férjükhöz és fiaikhoz
hűtlen asszonyoknak.
– Remek, remek – morogta John Amos.
Elemlámpával a kezében levezetett a pincébe a keskeny lépcsőn. Nyirkos volt odalent, a gyönge
fényben hatalmas árnyak imbolyogtak körülöttünk. Régebben, amikor a ház még csak a miénk volt,
Joryval minden szögletét, minden kis sarkát felderítettük. A pincében azonban szellemek laktak, soha
nem éreztem ott jól magamat, és ezért szorosan John Amos sarkában maradtam, reszketve a
félelemtől, ha csak egyméternyire eltávolodott tőlem.
– Itt is keresni fogják őket – suttogtam, ügyelve arra, nehogy fölébresszem a sötét zugokban alvó
szellemeket
– Ahová én zártam őket, ott nem – felelte John Amos. – Apád biztosra veszi majd, hogy a padláson
vannak, és miért is ne tenné? Az volna a tökéletes bosszú. Soha nem fedezi fel azonban a kis kamrát,
amit az építőmunkások csináltak, amikor új falat emelve megerősítették a borospincét.
Borospince. Nem hangzott olyan jól, mint a padlás. Nem tűnt olyan ijesztőnek, bár nagyon sötét és
hideg volt odalent.
John Amos pókhálókat hajtogatott félre, ócska bútorokat tolt el az útból, amíg el nem értünk egy
tömör deszkaajtóhoz, amit csak komoly erőfeszítés árán tudott kinyitni.
– Menj, és kukkants be a másik ajtó alján lévő kis ajtón! – mondta. – Régebben volt egy kóbor
macskánk, amit nagyanyád befogadott, de eltűnt nem sokkal azután, hogy elkezdtél hozzánk járni. Ő
vágatta velem a kisebb ajtót a nagyobba, hogy a macska szabadon tudjon közlekedni, amikor csak
akar.
Az álla alatt, felfelé fordítva tartott elemlámpa fényében úgy nézett ki, mint valami akasztott ember.
Nem bíztam abban, hogy nem fogja bezárni mögöttem az ajtót, és nem maradok ott, képtelenül arra,
hogy átbújjak a macskának kivágott, a gyerek számára is szűk résen.
– Nem. Te menj be először! – parancsoltam rá olyan hangon, amilyet Malcolm használt volna.
Először nem mozdult – talán azt hitte, hogy én akarom rázárni az ajtót –, de aztán csak bement. Lerakta
az elemlámpát az ajtó melletti polcra, és nekilátott eltolni a pince végében lévő, poros, régi
borospalackokkal teli polcot.
Végül sikerült neki, a mögötte lévő nyílás szabaddá vált, és az orromat kellemetlen dohszag csapta
meg. Először fintorogtam, utána pedig csak bámultam. John Amos elég magasra tartotta az elemlámpát
ahhoz, hogy láthassam odabent a két rab nőt.
Jaj! Anya és nagymama! Milyen szánalomra méltónak látszott anya, ahogy ott feküdt a szürke
betonpadlón, a feje a nagymama ölében. Mindketten a szemük elé kapták a kezüket, hogy
védekezzenek a váratlan, erős fény ellen. Én alig láttam belőlük valamit, mert hiába volt az
elemlámpa, az sem tudta eloszlatni odabent a sötétséget.
– Ki az? – kérdezte gyönge hangon anya. – Te vagy az, Chris? Megtaláltál bennünket?
Miért volt vak anya? Hogyan téveszthette össze John Amost apával? Ha megvakult, azt vajon
elegendő büntetésnek tartja-e az Úr?
– Tudom, hogy maga az, John – szólalt meg a nagymama is. – Azonnal engedjen ki innen bennünket!
Hallotta, amit mondtam?! Azonnal engedjen ki!
John Amos nevetett.
Nem tudtam, mit csináljak, de Malcolm felbukkant az agyamban, és megmondta.
– Add ide a kulcsot, John Amos! – parancsoltam szigorúan. – Menj fel, és hagyd, hogy én lássam el
kenyérrel és vízzel a foglyokat!
Vajon miért engedelmeskedett? Tényleg azt gondolta, hogy ugyanolyan erős vagyok, mint Malcolm?
Néztem utána, amíg el nem tűnt a szemem elől, aztán a külső ajtóhoz futottam, és gyorsan becsuktam,
nehogy kívülről rám tudja zárni.
Inkább Malcolmnak, mint Bartnak érezve magam, négykézlábra ereszkedtem, és magam előtt toltam
az ezüsttálcát, amin fél vekni kenyér, és ezüstkancsóban víz volt. Egy pillanatig sem tartottam
nevetségesnek, hogy raboknak való ennivalót ezüsttálcán szolgáljanak fel, hiszen nagyanyám körül
mindig, minden olyan elegáns volt.
A nagy ajtó már nem volt nyitva, John Amos csukta be, mielőtt kiment volna, és úgy nézett ki, mint
a többi, poros, pókhálós üvegekkel teli polc. Lehasalva benyúltam a legalsó polc alá, és kinyitottam a
befelé – vagy kifelé? – nyíló kisajtót. Kíváncsi lettem volna, miért érezte jól magát a macska abban a
sötétben.
– Kenyér és víz – mondtam zord, szigorú hangon, és gyorsan betoltam a nyíláson a tálcát. Gyorsan
berántottam a kisajtót, és téglát is elé raktam, nehogy meglássanak, ha véletlenül eszükbe jut belülről
kinyitni.
Ott maradtam, hogy kikémleljem őket. Hallottam, hogy anya nyögdécsel, és Christ hívogatja. Aztán
nagyon meglepődtem azon, amin mondott: – Chris, hová ment anya? Olyan régen nem volt már nálunk,
hónapok óta nem láttuk, és az ikrek semmit sem nőnek.
– Cathy, drágám, ne emlegesd a múltat! – mondta neki a nagymama. – Tarts ki, egyél és igyál, hogy
legyen erőd, és meglásd, Chris mindkettőnket kiszabadít!
– Cory, ne játszd állandóan ugyanazt a dallamot! Belefáradtam már a dalaidba. Miért olyan
szomorú mindegyik? Véget fog érni az éjszaka, biztosan véget ér. Chris, mondd meg Corynak, hogy
hamarosan itt a reggel!
Hallottam, hogy valaki sír. A nagymama lett volna?
– Istenem! – jajdult fel elkeseredetten. – Hát így kell végződnie mindennek? Minden rossz volt,
amit tettem? Ezúttal annyira bíztam benne, hogy sikerülni fog. Kérlek, Istenem, ne hagyd, hogy újból
kárt okozzak nekik! – Figyeltem, amint hangosan imádkozott. Azért esdekelt, hogy anya
meggyógyuljon, a fia pedig megtalálja őket, mielőtt túl késő lenne. Ugyanazt ismételgette többször is,
miközben anya őrült kérdéseket tett fel neki.
Hosszú ideig ültem ott és figyeltem. A lábam elzsibbadt, fájni kezdett, belül pedig nagyon öregnek
és fáradtnak éreztem magam, mintha engem is oda zártak volna melléjük, és én is kezdtem volna
megbolondulni az éhségtől, a fájdalomtól, a közeledő haláltól.
– Most elmegyek – mondtam halkan. – Nem érzem itt jól magam.
Odahaza sötét volt, és senkit sem találtam. Nyugodtan odamehettem a hűtőszekrényhez, hogy ételt
vegyek ki belőle. Éppen egy szelet sonkát rágtam, amikor Madame Marisha jött be a garázsból.
– Jó estét, Bart! – köszönt. – Hol van apád és Jory?
Vállat vontam, hiszen honnan tudhattam volna. Nekem soha, senki nem mondott semmit. Nem
tudtam, miért ment el apa és Jory, és hagyott otthon kettesben Cindyvel. Aztán Emma bukkant fel
valamelyik szobából.
– Jó estét, Madame Marisha! Dr. Sheffield figyelmeztetett, hogy bármelyik pillanatban
megérkezhet. Sajnálom, hogy ennyit kellett fáradnia. Mihelyt megtudtam, hogy Cathynek nyoma
veszett, azonnal visszajöttem. Muszáj volt megtudnom, mi történt. Olyan rossz állapotban volt, amikor
itt hagytam. Lehetett volna annyi eszem, hogy nem megyek el, nem hagyom itt betegen. – Emma végre
engem is észrevett. – Bart! Te haszontalan kölyök! Miért idegesíted apádat még azzal is, hogy eltűnsz?
Rossz gyerek vagy, és az életemet tenném rá, hogy tudod, mi történt édesanyáddal.
A két öregasszony csak bámult rám utálkozva, komor tekintettel. Elfutottam tőlük. Szaladtam, mert
éreztem, hogy hamarosan elsírom magam, pedig nem engedhettem, hogy bárki sírni lásson most,
amikor úgy kellett viselkednem, mint Malcolm, a szigorú és érzéketlen.
 A KUTATÁS

Olyan éjszaka volt, amikor még a kutyát sem verik ki. Úgy ömlött az eső, ahogy akkor ömölhetett,
amikor Noé a bárkáját építette. A szél vadul süvített, azzal fenyegetve bennünket, hogy a lelket is
kisöpri belőlünk. Igyekeztem lépést tartam apával, ami nem volt könnyű, mert bármilyen nagyra
nőttem is, a lábam nem volt olyan hosszú, mint az övé. Ökölbe szorított kézzel törtetett előre, és én is
ökölbe szorítottam a kezem, készen arra, hogy harcba szálljak mellette, ha a szükség úgy hozza.
– Jory – szólalt meg apa, léptei iramát csöppet sem csökkentve –, milyen gyakran jár át Bart a
szomszédba? – Elértük az acélrudakból készült kaput, és jó hangosan beleszólt a telefonba.
– Nem tudom – feleltem elszontyolodva. – Valamikor bízott bennem, de már nem bízik senkiben, és
nem meséli el, mit szokott csinálni.
A kapuszárnyak, mint fekete, a sírba csalogató csontkezek, kitárultak előttünk. Az
összehasonlítástól megborzongtam, és arra gondoltam, hogy kezdek ugyanolyan morbiddá válni, mint
Bart. Beléptünk, és nekem futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani apával.
– Mondanom kell valamit! – kiabáltam, hogy a szél süvítése ellenére is hallja. – Amikor rájöttünk,
hogy anyának a bátyja és nekünk a nagybátyánk vagy, először úgy éreztem, hogy mindkettőtöket
utállak. Azt hittem, soha nem leszek képes megbocsátani egyikőtöknek sem a szégyent, a csalódást.
Úgy éreztem, hogy belül örökre kiszikkadok, és soha nem leszek képes szeretni, a bizalmamba
fogadni senkit. Most viszont, hogy anya eltűnt, tudom, örökké szeretni foglak mindkettőtöket. Még ha
akarnám, sem lennék képes utálni egyikőtöket sem.
A sötétben, a vadul zuhogó esőben magához ölelt, a mellkasához szorította a fejem, és – a
hangjából ítélve – a könnyeivel küszködve azt mondta: – Jory, nem is tudod, mennyire vágytam arra,
hogy azt halljam tőled, nem utálod édesanyádat, és nem utálsz engem. Mindig bíztam benne, hogyha
elmondjuk, hogyan történt meg fogod érteni. És tényleg el akartuk mondani, csak arra vártunk, hogy
nagyobb légy. Úgy gondoltuk, talán helytelenül, hogy várnunk kell még néhány évet, de miután
magadtól is kitaláltad, és mégis szeretsz bennünket, bízom benne, hogy meg fogod érteni.
Közelebb húzódtam hozzá, és együtt folytattuk az utunkat a sötétbe burkolózó ház felé. Éreztem,
hogy újfajta kapocs alakult ki közöttünk, amely erősebb, mint a korábbi. Bizonyos értelemben inkább
volt apám, mint az igazi, hiszen teljes egészében az én vérem csörgedezett benne. A nagybátyánk volt,
Barté és az enyém, bár korábban azt hittem, hogy vér szerint közelebb áll Barthoz, mint hozzám, és
ettől kicsit állandóan féltékeny voltam. Most végre teljes mértékben a magaménak érezhettem. De
miért nem jutott eszükbe, hogy elég nagy vagyok már, és megérteném, hogy anya viszonyt kezdett Bart
apjával. Ha elmondják, én biztosan megértem… legalábbis úgy hittem.
A lépcső tetejére értünk, de mielőtt apa kopogtatni tudott volna, kinyílt az ajtó, és ott állt előttünk
John Amos Jackson, a komornyik.
– Csomagolok – mondta köszönés helyett, és elutasító, szúrós pillantást vetett ránk. – A feleségem
elutazott Hawaiiba. Millió dolgot kell elintéznem, nem érek rá szomszédokkal foglalkozni. Mihelyt
megcsináltam, amit kell, rögtön utazom utána.
– A felesége?! – harsogta apa, tisztán érezhető megdöbbenéssel a hangjában.
 Gonosz, alattomos fény villant a komornyik szemében, de rögtön el is enyészett, és csak a hangja
maradt ugyanolyan kellemetlen, mint addig volt: – Igen, dr. Christopher Sheffield, Mrs. Winslow most
az én feleségem.
Azt hittem, apa összeesik a megdöbbenéstől.
– Beszélni akarok vele! Egy szavát sem hiszem el magának. Nem volt ép eszénél, ha feleségül ment
magához.
– Én nem hazudok – felelte az a komor arcú, utálatos ember. – Abban valóban nem téved, hogy
magánkívül van. Akadnak nők, akik nem tudnak meglenni férfi nélkül, és szükségük van valakire, aki
irányítja a dolgaikat. Én pontosan ilyen vagyok, rám nyugodtan lehet támaszkodni
– Egy szót sem hiszek abból, amit mond! – vágta oda neki hevesen apa. – Hol van? Hol van a
feleségem? Nem találkozott vele?
A komornyik elmosolyodott.
– A felesége, uram? Épp elég dolgom van a saját feleségemmel, nem érek rá a magáéval is
foglalkozni. Az enyémnek tegnap elege lett ebből a borzalmas időből, és elutazott az egyik
szobalányunkkal. Azzal búcsúzott el, hogy zárjam be, számoljam fel ezt a házat, és utazzam utána.
Azok után, hogy olyan rengeteg pénzt költött a rendbehozatalára és a bebútorozására, most örökre el
akar költözni innen.
Apa figyelmesen nézte John Amos Jacksont. Már-már azt hittem, hogy elmegyünk, de másképp
döntött, és határozottan lecövekelte a lábát.
– John, ugye tudja, ki vagyok? Ne is tagadja! Látom a tekintetén, hogy igen. Maga az a komornyik,
aki a Lyvie nevű szobalánnyal szeretkezett, miközben én a kerevet mögött, a padlón lapultam, és
hallottam, hogy beszámol neki a padláson lévő egerek kiirtására szánt arzénról.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél – felelte a komornyik, miközben értetlenül pillantottam hol
rá, hol pedig apára. Arra gondoltam, hogy végig kellett volna olvasnom anya naplóját Rájöttem, hogy
a dogok sokkal bonyolultabbak, semmint korábban gondoltam.
– John, lehet, hogy valóban feleségül vette anyámat, de az is lehet, hogy hazudik. Függetlenül attól,
melyik az igaz, úgy hiszem, maga pontosan tudja, mi történt a feleségemmel, aki miatt ugyanúgy
aggódom, mint anyámért. Menjen hát az utamból! Át akarom kutatni a házat a padlástól a pincéig.
A komornyik elsápadt.
– Nem parancsolgathat itt – mondta védekező hangon. – Felhívhatom a rendőrséget…
– De nem fogja, vagy ha akarja, tessék, tegye csak meg! Én akkor is átkutatom a házat. Bármit tesz
is, nem akadályozhat meg benne.
A vén komornyik a vállát vonogatva, tehetetlenül félreállt az útból.
– Tessék csak, csináljon, amit akar, de figyelmeztetem, hogy úgysem talál semmit! – morogta.
Együtt végeztük a keresést. Sokkal jobban ismertem a házat, mint apa, tudtam minden zugról, az
összes lehetséges rejtekhelyről. Apa egyfolytában azt mondogatta, hogy a padláson kell lenniük, de
amikor felmentünk, semmit nem találtunk ott, csak koszt és mindenféle ócskaságot.
Visszamentünk a szalonba, ahol az anyja szokott üldögélni egyenes támlájú, kemény és
kényelmetlen hintaszékében. Apa nyugtalanul járkált fel-alá a szobában, és átnézett a mellette lévőbe
is, ahol a nagy olajképmás függött.
– Cathy, ha átjött ide, biztosan észrevette. És valószínűleg ide jött, mert Bart mondott neki valamit.
 Előre-hátra hintáztatva magamat, közelebb mozdultam a kihunyóban lévő tűzhöz, és közben valami
élesen megreccsent a szék talpa alatt. Apa meghallotta, és lehajolt, hogy megnézze, mi volt az. Egy
gyöngyszem. A fogai közé vette, ráharapott, és keserűen elmosolyodott.
– Anyám pillangócsatos gyöngysora. Mindig azt viselte, ugyanúgy, ahogy nagyanyánk a gyémántos
brosst. Nem hiszem, hogy bárhová elutazott volna anélkül a gyöngysor nélkül.
Még egy óráig keresgéltünk a házban, és kikérdeztük az angolul alig valamit tudó mexikói
szobalányt és a szakácsot is, de nem jutottunk semmire.
– Visszajövök még, John Amos Jackson – mondta apa, amikor kinyitotta a bejárati ajtót –, és
legközelebb már rendőröket is hozok.
– Ahogy óhajtja, doktor – felelte feszes, rosszindulatú mosollyal az arcán a komornyik.
– Nem szólhatunk a rendőrségnek, apa! Ugye nem?
– Megtesszük, ha kell, de várjunk még, legalább holnapig! Nem meri bántani Cathyt vagy anyát,
különben börtönbe kerül.
– Apa, én biztos vagyok abban, hogy Bart tudja, mi történt. Nagyon összetartanak John Amosszal. –
Elmeséltem neki, hogyan beszél Bart állandóan magában, amikor azt hiszi, egyedül van. Álmában is
beszélt, és akkor is, amikor valakinek vagy valaminek tettetve magát, egymagában játszott. Úgy tűnt,
Bart számára az a legfontosabb, hogy egyedül lehessen, és magával beszélgessen.
– Rendben van, Jory, értem, mire gondolsz. Van egy ötletem, ami talán bejön. Nagyon fontos dolgot
akarok rád bízni, úgyhogy jól figyelj! Holnap reggel tégy úgy, mintha iskolába mennél, de mihelyt
túljutottunk a sarkon, szállj ki a kocsiból, fuss haza, és ügyelj rá, nehogy Bart észrevegyen! Én
megpróbálom kideríteni, hogy anyám valóban elutazott-e Hawaiiba, és valóban hozzáment-e ahhoz a
szörnyű alakhoz.
 SUTTOGÁSOK

Kérdések. Kérdések. Mindenki egyfolytában csak kérdezgetett. Nem tudtam semmit, semmit. Nem
voltam bűnös, nem. Miért engem kérdezgettek? Bolond gyerekek nem szoktak érthető, egyenes választ
adni.
– Anya azért ment el, mert mindig utált, még akkor is, amikor csecsemő voltam.
Aznap éjszaka szajhák, ringyók, kurvák pörögtek, táncoltak vadul az agyamban. Felébredtem.
Hallottam, hogyan veri a zuhogó eső a tetőt, hogyan döngeti az ablakot a vad, viharos erejű szél.
Újból elaludtam, és azt álmodtam, hogy én vagyok Carrie nagynéni, aki nem nőtt elég nagyra.
Álmodtam, és közben egyfolytában azért imádkoztam, hadd legyek egyszer olyan magas, hogy a fejem
az eget verje. Lenéztem, és láttam, hogy az összes hangyányi kis ember rémülten menekül előlem.
Kacagtam, és az óceánba léptem, akkora hullámokat keltve, amik elmosták az összes, magas házakból
épült várost. Mindenki rémülten ordítozott, és akit nem nyomtam agyon, az a vízbe fulladt. Leültem az
óceánba, ami a derekamig ért, és sírni kezdtem. A könnyeim akkorák voltak, hogy az óceán vize
emelkedni kezdett tőlük. Bármerre néztem, csak vizet láttam, és benne a saját tükörképemet. Milyen
jóképű lettem. Most, hogy már nem volt lány és asszony, hogy szeressen és imádjon, magas voltam,
erős és jóképű.
Elmondtam az álmomat John Amosnak. Bólintott, és elmesélte, hogy fiatal korában ő is sokat
álmodott lányokról, meg arról, hogy mennyire tudná szeretni őket, ha azok nem küldenék el a hosszú
orra miatt.
– Volt más is, amit megmutathattam volna nekik, de soha nem adtak rá alkalmat, soha.

Másnap reggel Jory elment apával. Emmától és Madame Marishától könnyű volt elszökni, mert
egyfolytában csak Cindyre figyeltek. Nem baj, így legalább nyugodtan, észrevétlenül át tudtam menni
a szomszédba. Elindultam megkeresni John Amost. Éppen a gyönyörű lámpákat, festményeket és
egyéb értékeket pakolta be különböző dobozokba.
– Az ezüstöt gondosan vízhatlan papírba kell csomagolni, nehogy megártson neki a nedvesség! –
figyelmeztette az egyik szobalányt. – A porcelánnal és a kristállyal pedig nagyon óvatosan bánj! Ha
jönnek a szállítók, és nem leszek itt, mert épp máshol lesz dolgom, szólj nekik, hogy először a
legszebb bútorokat pakolják fel.
A legcsinosabb, fiatal szobalány volt mellette, és láthatóan meglepődött azon, amit hallott.
– Miért költözünk el, Mr. Jackson? – kérdezte. – Azt hittem, asszonyom jól érzi itt magát. Soha nem
említette, hogy el akar innen menni.
– Az asszonyod is csak nő, és gyakran meggondolja magát. Amiatt a hülye kiskölyök miatt
határozhatott így, aki a szomszédban lakik. Tudod, az, aki gyakran jár ide. Nem lehet tovább elviselni.
– Megölte a kutyát is, amit tőle kapott. Erről ugye egyikőtök sem tud.
Bekukucskáltam, és láttam, hogy a szobalány a csodálkozástól még a száját is eltátja.
– Nem… Azt hittem, átvitte magukhoz a kutyát.
– Az a kölyök veszélyes! Ezért döntött úgy asszonyunk, hogy elköltözünk innen. Őt is többször
életveszélyesen megfenyegette. Pszichiáterhez kell járnia kezelésre.
– A szobalány a társaira nézett. Egyikük sem szólt, csak csóválta a fejét. Dühös voltam!
Rettenetesen dühös John Amosra, mert hazugságot terjesztett rólam.
Megvártam, amíg egyedül maradt, és leült a díszes íróasztalhoz, amiben a nagymama a csekkfüzetét
tartotta. Amikor meglátott, ijedten felugrott.
– Bart, ne lopakodj olyan némán, hangtalanul, mint a kígyó! Csinálj valami kis zajt, ha belépsz a
szobába, köszörüld meg a torkodat, köhints… Bármit, csak jelezd, hogy a közelben vagy!
– Hallottam, amit a szobalányoknak mondtál. Nem vagyok őrült!
– Hát persze hogy nem! Valamit azonban mondanom kellett nekik, nem igaz? Különben gyanakodni
kezdtek volna. Így most azt hiszik, hogy a nagymamád elutazott Hawaiiba.
Rosszul éreztem magamat, ahogy álltam előtte lábujjhegyen, tornacipőbe bujtatott lábamat figyelve.
– John Amos… – kezdtem. – Adhatok ma szendvicseket anyának és a nagymamának?
– Nem. Még nem lehetnek igazán éhesek.
Tudtam, hogy ezt fogja válaszolni. Elfelejtkezett rólam, a számlakivonatokat, banki értesítőket
kezdte olvasgatni, és közben többször is kuncogott, talált egy apró kulcsot, amivel kinyitotta az egyik
rejtett fiókot.
– Ostoba asszony… – motyogta. – Azt hitte, nem veszem észre, hol tartja a kulcsot.
Hagytam, hadd szórakozzon csak a nagymamám holmijával, és elmentem megnézni a ketrecbe zárt
egereimet. Jobban éreztem magam, ha úgy gondoltam rájuk, mint egerekre.
Anya hangosan nyögött, és félig sírva panaszkodott a hidegre, amikor lehasaltam és megnéztem
magamnak őket a halvány gyertyafényben. Pár gyufával együtt én adtam be nekik a gyertyát, hogy
láthassam, mit csinálnak. Anya kicsinek és nagyon sápadtnak látszott, ahogy ott feküdt. A nagymama
az ölébe fogta a fejét, és az arcát törölgette egy darab ronggyal, amit a ruhájából téphetett ki, mert az
egyik végén némi csipkemaradványt is láttam.
– Cathy drágám, egyetlen kislányom, kérlek, figyelj rám! El kell mondjak neked valamit, mert lehet,
hogy soha többé nem lesz rá alkalmam. Igen, szörnyű bűnt követtem el. Igen, engedtem, hogy apám
addig kínozzon, amíg már nem voltam képes megkülönböztetni a jót a rossztól, és azt sem tudtam, mit
tegyek, milyen irányba induljak. Igen, arzént szórtam a süteményetekre, mert abban bíztam, hogy ha
kicsit meg fogtok betegedni, egyenként kicsempészhetlek benneteket a házból. Nem akartam, hogy
bármelyikőtök is meghaljon. Esküszöm, hogy szerettelek benneteket, mind a négyötöket! Kivittem
Coryt a kocsimba, lefektettem a hátsó ülésre, betakartam két pléddel, de ő utolsót lélegzett, és
meghalt. Pánikba estem, fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem mehettem a rendőrségre, és rettenetesen
szégyelltem magam, borzalmas bűntudatot éreztem.
Figyeltem, ahogy megrázza anyát, és én is egész testemben reszkettem.
– Cathy, kislányom, kérlek, térj magadhoz, és hallgass meg! – esedezett. Anya szeme kinyílt, és úgy
tűnt, komoly erőfeszítést tesz, hogy tisztán lássa a nagymamát. – Drágám, nem hiszem, hogy Bart ölte
meg azt a kutyát, amit vettem neki. Szerette Almát. Szerintem John tette, mert azt akarta, hogy
mindenki Bartot vádolja, őrültnek tartsa, veszélyesnek, és a rendőrség is rá gyanakodjon, ha te és én
eltűnünk. Azt hiszem, John fojtotta meg Jory uszkárját, és ölte meg az én macskámat is.
– Bart nagyon magányos, zavaros gondolkodású kisfiú, Cathy – folytatta a nagymama –, de nem
veszélyes. Szeret különböző szerepeket játszani, mert azt hiszi, hogy akkor nagy lesz, erős és
hatalmas. John azonban veszélyes. Gyűlöl engem. Pár éve tudtam csak meg, hogy ha nem térek vissza
Foxworth Hallba édesapátok halála után, akkor John örökölte volna az egész vagyont. Apám mindenki
másnál jobban megbízott Johnban, talán azért, mert annyira egyformák voltak. Ám amikor hazatértem,
megfeledkezett róla. Kizárta a végrendeletéből, és engem tett meg egyetlen örökösének. Figyelsz rám,
Cathy?
– Anya. Te vagy az, anya? – kérdezte anyukám olyan gyönge hangon, mint a rémült kisgyerek. –
Miért nem nézel rá az ikrekre, anya, amikor eljössz meglátogatni bennünket? Miért nem veszed észre,
hogy nem nőnek úgy, ahogyan kellene? Szándékosan nem veszel tudomást róla? Nem akarod
észrevenni, nehogy szégyent és bűntudatot kelljen érezned?
– Jaj, Cathy! – jajdult fel a nagymama. – Ha tudnád, mennyire fáj annyi év után is ezt hallanom!
Annyira mély sebet okoztam, hogy soha nem leszel képes megbocsátani? Se te, se Chris? Nem csoda,
hogy te, és a bátyád… Sajnálom, olyan rettenetesen sajnálom, hogy bele tudnék halni!
Bármilyen elkeseredett volt is azonban, gyorsan összeszedte magát, és folytatta, amit feltétlenül el
kellett mondania: – Ha önkívületi állapotban vagy is, és nem érted, amit mondok, akkor is el kell
mondanom, mert lehet, hogy soha többé nem lesz rá alkalmam. John Amos huszonöt éves kora körül
sokat járt utánam, pedig akkor még csak tízéves voltam. Sarkokban bújt el, onnan leskelődött, aztán a
szüleimhez futott, és szörnyűségeket mesélt rólam, kiforgatva a legártatlanabb cselekedeteimet is.
Nem tudtam megértetni velük, hogy John hazudik, mert nekem soha nem hittek, csak neki. Nem voltak
hajlandók elhinni, hogy idősebb férfiakkal, még rokonokkal is gyakran előfordul, hogy fiatal lányokat
zaklatnak. John anyámnak a harmadunokatestvére volt, az egyetlen családtag, akit apám megtűrt a
közelében. Azt hiszem, miután a két bátyám meghalt, azzal hitegette, – hogyha én valaha is elveszítem
a kegyeit, akkor ő örökli a vagyonát Ez volt a szokása, így facsarta ki – elhúzva a mézesmadzagot – az
orra előtt – mindenkiből a maximumot. John anyám vagyonára is vágyott, ők pedig biztatták, hogy azt
higgye, örökölni fog. Szentnek tartották. Alázatos ábrázattal járt-kelt, mélyen vallásosként viselkedett,
és közben megszerzett magának minden helyes, fiatal szobalányt, aki csak betette a lábát Foxworth
Hallba. A szüleim azonban nem is gyanakodtak rá. Nem vették észre a rosszat, csak akkor, ha a saját
gyerekeik követték el. Érted már, miért gyűlöl annyira John, és miért gyűlölte a gyerekeimet is? Ha
Gladstone-ban maradok, minden az övé lehetett volna.
– Egy nap hallottam, hogy a hallban Bartnak, a fiadnak suttog, a női praktikákról beszél, amivel
rávettem apámat arra, hogy kizárja az örökségből az egyetlen igaz barátját, a legközelebbi és
leghűségesebb bizalmasát.
A nagymama elsírta magát, én pedig reszkettem, mert nagyon fájt mindaz, amit megtudtam.
Malcolm! Hát te is gonosz voltál? Kiben bízhatok még, ha ez igaz? John ugyanazt művelte volna a
férfiúi praktikáival, ugyanúgy csalt volna, mint a nagymama a női módszereivel? Mindenki
ugyanolyan romlott és gonosz lenne, mint a nagymama és anya? Kinek az oldalán áll az Isten? Az
enyémen, az övékén vagy Johnén?
– Anya! Itt vagy még, anya?
– Igen, drágám, itt vagyok. Maradok is, és vigyázok rád, ahogy még soha nem vigyáztam. Ezúttal
igazi anyád leszek, olyan jó anyád, amilyennek korábban kellett volna lennem. Most meg foglak
védeni téged is, és Christ is.
– Ki vagy te?! – kérdezte anya. és hirtelen felülve ellökte magától a nagymamát. – Ó! – sikoltotta. –
De hiszen te vagy! Nem volt elég, hogy megölted Coryt és Carrie-t, most visszajöttél, hogy engem is
megölj, mert azt akarod, hogy Chris a tied legyen, csak a tied, egyedül a tied! – Összegörnyedve
zokogni kezdett, aztán pedig üvöltözött, mint aki megőrült, és egyfolytában azt kiabálta, mennyire
gyűlöli az anyját. – Miért nem halsz meg, Corrine Foxworth?! Miért nem pusztulsz el?!
Elmentem, mert nem bírtam tovább. Mindketten rosszak és gonoszak voltak.
Csak azt nem tudtam, miért fájt ez nekem annyira.
 NYOMOZÁS

Ahogy azt apával elterveztük, másnap reggel úgy tett, mintha iskolába vinne, de a kanyaron túl
kirakott a kocsiból.
– Óvatos légy, Jory! – figyelmeztetett. – Ne csinálj semmit, ami veszélybe sodorná az életed, és
vigyázz, nehogy Bart és az a komornyik észrevegyen! Ne felejtsd el, könnyen veszélyessé válhatnak. –
Magához szorított, mintha azzal is bátorítani akart volna. – Jól figyelj rám! Elmegyek Bart
pszichiáteréhez, és elmondom neki, mi történt. Utána kimegyek a repülőtérre, és utánanézek, elrepült-
e valahova az anyám, bár szinte bizonyos vagyok benne, hogy nem. Túlságosan is sok a véletlen
egybeesésekből, hogy mindketten egyszerre tűntek el.
Ki kellett mondanom. Bármennyire féltem is tőle, a szavak önkéntelenül is kibuktak belőlem, és
képtelen voltam megfékezni a nyelvem.
– Apa, gondoltál már arra, hogy Bart esetleg… de hiszen tudod. Clovert egy dróttal megfojtották.
Almat éheztették és vasvillát döftek bele. Ki tudja, mi következhet legközelebb?
– Igen, gondoltam már erre – felelte, és bátorítóan megveregette a vállam. – Ennek ellenére sem
tudom elképzelni, hogy Bart le tudná gyűrni anyádat. Nagyon erős, bár igaz, hogy most beteg. Ez
aggaszt engem a legjobban, Jory! Harmincnyolc fokos láza van, és a láz mindenkit legyengít. Otthon
kellett volna maradnom, hogy vigyázzak rá. Bolond az a nő, aki orvoshoz megy férjhez – mondta,
mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy ott vagyok mellette. A motort közben le sem állította,
az továbbra is halkan duruzsolt, de nem törődött vele. Előredőlt, és a volánt markoló kezének
támasztotta a homlokát.
– Apa… menj, és ellenőrizd a repülőtéren a járatokat! Az itthoni dolgokat bízd rám! – mondtam
hirtelen támadt, és a valóságosnál talán több magabiztossággal. – Ne felejtsd el, hogy Madame M. is
itt van! Te is tudod, milyen. Amíg ő a közelben tartózkodik, Bart nem meri rászánni magát semmire.
Mosolyogva, mintha sikerült volna megadnom azt a biztatást, amire szüksége volt, búcsút intett, és
elhajtott, ott hagyva engem az út mentén. Azon töprengtem, mihez is kezdjek. Az előző napi heves eső
csöndes szitálássá szelídült, ami komor volt ugyan, és hideg, de legalább nem olyan ijesztő.
Hazalopakodtam, elbújtam a víztől csöpögő bokrok mögött, és a kertből figyeltem Bartot, aki a
konyhában ült, és nem volt hajlandó megenni a reggelijét.
– Utálok mindent, amit csinálsz! – mondta váratlanul, én pedig mozdulatlanná dermedtem,
megijedve attól, hogy olyan tisztán hallom a hangját. Aztán ugyanolyan gyorsan megnyugodtam, és el
is mosolyodtam. Az intercomon át hallottam, amit bekapcsolva felejtettek. A szállítók gyakran a hátsó
ajtónkhoz hajtottak, nem a főbejárathoz, és miattuk volt rá szükségünk, mert annál a bejáratnál nem
volt csengő. A vezérlő panel, a maga rengeteg gombjával ott volt, éppen a konyhában. Emlékszem,
amikor a házunk épült, anya gyakran mondogatta, hogy szeretném, ha mindenütt szólna a zene, hogy ne
legyen olyan unalmas a házimunka.
Madame éles hangját hallottam: – Mi bajod van a zabpehellyel, Bart?
– Nem szeretem a mazsolás zabpelyhet.
– Akkor told félre a mazsolát!
 – Állandóan útban van.
– Hát ez nem igaz! Nem reggelizel, aztán ebédelni sem vagy hajlandó! Ha nem eszed meg az
ebéded, vacsorára se kapsz semmit, márpedig egy tízéves gyerek nagyon hamar meg tud éhezni!
– Nem fogsz halálra éheztetni! – üvöltötte Bart. – Ez az én házam! Te nem tartozol ide! Takarodj!
– Nem megyek sehová! Addig maradok, amíg anyád épen és egészségesen vissza nem jön. A
hangodat pedig fel ne emeld rám még egyszer, különben a térdemre fektetlek, és addig verem a
fenekedet, amíg kegyelemért nem könyörögsz!
– Nem fog fájni! – acsarkodott az öcsém, és ebben igaza is volt. Az elfenekelés soha nem fájt
Bartnak, mintha nem is lettek volna idegvégződései.
– Köszönöm, hogy szóltál – válaszolta Madame. Nyilván óriási erőfeszítés árán sikerült
megőriznie nyugalmát. – Megpróbálok akkor kitalálni valami jobb büntetést. Például bezárlak a
szobádba, és nem mehetsz sehová.
Akkor már az ablaknál lapultam, és néztem Bartot, amint ott ül, és rejtélyesen mosolyog.
– Emma! – adta ki Madame az utasítást. – Vegye el Barttól a tányért, és a narancslevet is! Bart!
Menj a szobádba, és addig meg se mukkanj, amíg azt nem mondod, de normális hangon, hogy hajlandó
vagy rendesen leülni, és egyetlen zokszó nélkül megenni az ételt, amit eléd raknak.
– Boszorkány. Vén fekete boszorkány költözött ebbe a házba – skandálta Bart, miközben kivonult a
konyhából. Nem a szobájába ment azonban, hanem – kihasználva, hogy Madame nem nézett oda –
besurrant a garázsba, ahonnan egyenesen a kert végében álló, nagy tölgyfához ment, és az alsó ágára
felmászva a fal fölött átszökött a szomszéd kertbe.
Futottam utána, amilyen gyorsan csak tudtam, de miután átjutottam a falon, elveszítettem szem elől.
Hová mehetett? Jobbra néztem, aztán balra, és óvatosan körbefordultam. Fölfelé ment a lépcsőn a
házba, vagy le a pincébe? Utáltam azt a hatalmas házat a hosszú folyosóival, és a rengeteg apró,
rejtett zugával, amelyekben nyugodtan el lehetett rejteni anyát. Az építők, ha új ház készül, a maradék,
igazán ki nem használható helyeken rendszerint gardróbokat csinálnak, vagy polcokat szerelnek fel, de
ebben az épületben – ezt biztosan tudtam – titkos ajtók is voltak. A gondot csak az okozta, hogy
minden rejtett szobát átkutattam már, és értelmetlennek éreztem, hogy elölről kezdjem a keresést.
Hirtelen lábdobogást hallottam, és megfordulva láttam, hogy Bart ott van, pontosan mögöttem.
Üveges tekintettel, mintha semmit sem látna, mélyen a szemembe nézett. Azt hiszem, fogalma sem volt
arról, hogy ott vagyok.
Óvatosan követtem, bízva abban, hogy elvezet oda, ahová anyát és nagyanyát rejtették, de sajnos
hazafelé indult. Nyomasztó hangulatban, leverten mentem utána, úgy érezve, hogy cserbenhagytam
apát, és csalódást okoztam neki.
Ebédre ő is hazajött, komoran, rosszkedvűen.
– Van valami eredmény, Jory? – kérdezte.
– Semmi. És nálad?
– Nálam sem. Anyám nem utazott el Hawaiiba. Utánanéztem az összes légitársaságnál. Jory,
Cathynek és anyámnak abban a házban kell lennie!
Támadt egy ötletem.
– Miért nem ülsz le beszélgetni Barttal, apa? Ne ronts rá, ne szidd, legyél hozzá kedves! Dicsérd
meg, mert kedves volt Cindyhez, mondd el neki, mennyire szereted! Tudom, hogy köze van ehhez az
egészhez, mert állandóan Istenről motyog, meg arról, hogy az Úr őt választotta ki sötét, bosszúálló
angyalául.
Apa nem válaszolt, de láttam rajta, hogy alaposan átgondolja, amit mondtam. Aztán szótlanul
felállt, és elindult megkeresni Bartot, hogy megtegyen mindent, amire egy feldúlt lelkű kisfiúnak
szüksége van, hogy ismét nyugodtnak, biztonságban lévőnek érezze magát. Ha még nem volt túl késő
hozzá.
 AZ UTOLSÓ VACSORA

Később megint lementem a pincébe John Amosszal.

– Corrine – mondta lágy hangon John Amos, ahogy mereven előrehajolt. Nehézkesen, mint én,
térdre ereszkedett, és benézett a macska számára vágott kis ajtón. – Azt akarom, hogy a lányoddal
együtt tudd, ez az utolsó vacsorátok. Különös gonddal készítettem. – Fölemelte a tetőt az ezüst
teáskannáról, beleköpött, és teletöltött két szép porceláncsészét a forró, gőzölgő folyadékkal. – Egy
neked, egy pedig a lányodnak. –Kistányérra rakva előbb az egyik, aztán a másik csészét is betolta a
nyíláson. Az állott, piszkosnak látszó szendvicsekkel teli tálcáért nyúlt, és úgy ügyeskedett, hogy azt
is leejtse, a kenyérszeletek leessenek róla a szénporba.
Felszedte a kis háromszögeket, tessék-lássék megtörölte őket a nadrágja szárába, aztán átlökte a
tálcát a macskaajtón.
– Tessék, Corrine Foxworth, edd meg! – mondta utálatos, sziszegő hangján. – Remélem, ízleni
fognak ezek a mocskos szendvicsek, te szuka! Hittem neked, amikor a feleségem lettél, és bár soha
nem voltál a feleségem úgy, ahogy szerettem volna, mégis az enyém lesz minden, ami jog szerint
megillet. Végül csak sikerült tönkretennem téged és a tieidet, úgy, ahogy Malcolm el akart taposni
benneteket!
Igaza volt, hogy ennyire utálta a nagymamát? Nem lehet, hogy ő is, mint én, csak véletlenül csinált
rosszat, hiszen nem is akarta? Miért bántott mindenki mindenkit, és hivatkozott közben arra az
örökségre?
– Csábítottál a szépségeddel! – kiabálta magából kikelve a vénember. – Kínoztál már
gyerekkorodban, ingerkedtél velem süldőlányként abban bízva, hogy bármit tehetsz, nem tudlak
bántani. Aztán feleségül mentél a félnagybátyádhoz, és visszajöttél, hogy megfossz az örökségemtől.
Úgy tettél, mintha nem is léteztem volna, mintha én is a berendezéshez tartoznék. Van még kedved
fennhéjázóan viselkedni, Corrine Foxworth? Hogy érzed magad a saját mocskodban heverve, a
haldokló lányod fejével a koszos öledben? Csak rákényszerítettelek, hogy térden csússz előttem,
ugye?! A saját módszereiddel győztelek le, elloptam tőled Bart szeretetét, elértem, hogy bennem
bízzon, és ne higgyen neked. Semmire se jutsz már a női fortélyaiddal! Elkéstél. Gyűlöllek, Corrine
Foxworth, mert minden nő közül rólad álmodoztam a legtöbbet! Eddig egyfolytában csak fizettem, de
ennek már vége. Győztem, és hiába vagyok hetvenhárom éves, öt-hat évig még nyugodtan élvezhetem
a gazdagságot, és kárpótolhatom magamat mindazért, amit tőled elszenvedtem.
Hallottam, hogy a nagymama csöndesen sír. Én is sírtam, és azon gondolkodtam, kinek lehet igaza,
John Amosnak vagy neki?
John Amos szörnyűséges dolgokat mondott. Gonosz, ördögi szavakat, amilyeneket kisfiúk szoktak
felírni az iskolai vécék falára. Felnőttek nem szoktak úgy beszélni, és ő mégis azokat mondogatta, a
nagymama és anya előtt.
– Nem volt még elég, John?! – sikoltotta a nagymama. –Engedjen ki, és a felesége leszek úgy,
ahogy akarja, csak ne büntesse tovább a lányomat! Nagyon beteg, kórházba kell vinni! Bíróság elé
fogják állítani gyilkosságért, ha hagyja, hogy meghaljon, és én is!
 John Amos csak nevetett, és otthagyva őket, fölment a lépcsőn.
Képtelen voltam mozdulni. Kábultan álltam, már azt sem tudtam, mi a jó és mi a rossz.
– Bart! – kiáltotta a nagymama. – Fuss apádhoz, és mondd meg neki, hogy itt vagyunk! Fuss, rohanj!
Én csak álltam, és bámultam magam elé elhomályosuló szemekkel.
– Bart, kérlek! – könyörgött a nagymama. – Menj, mondd meg apádnak, hogy itt vagyunk!
Malcolm! Az ő szelleme állt a sarokban, és nézett parázsként izzó szemekkel? Piszkos tenyeremmel
megdörzsöltem a szemem. Sötét volt, nagyon sötét. Úgy tettem, mintha elmentem volna, de csak
hátrébb húzódtam. Többet akartam tudni az igazságról.
Anya gyönge, vékony hangját hallottam a sötétből, amint kiabálni kezdett azzal az asszonnyal. Az
anyjával, a nagymamámmal.
– Igen, anyám, értettem mindent, az utolsó szavadig! Függetlenül attól, kinek kellett meghalnia
előbb, és kinek később, az utolsó esélyünket is elvesztettük abban a pillanatban, hogy Foxworth
Hallba vittél bennünket, hogy bezárj! Most, évekkel később azért kell meghalnunk, mert az a vén,
őrült komornyik nem kapta meg az örökséget, amire számított, amit évekkel ezelőtt egy rég halott
vénember megígért neki. Ugyanolyan őrült vagy, mint ők!
– Cathy! Ne utasítsd el magadtól az igazságot csak azért, mert gyűlölsz! Az igazat mondom neked!
Nem látod, hogyan használta ki John a fiadat, az én Bartom fiát? Nem veszed észre, milyen tökéletes
bosszút tervelt ki? Annak az embernek a fiát használja fel hozzá, akit gyűlölt, akiről úgy érezte, hogy
elrabolta tőle, ami az övé, hiszen ő vett volna feleségül, ha hagyom, hogy apám hozzá kényszerítsen.
Nem is sejted, hányszor mondogatta, mennyit győzködött arról, hogy feleségül kell mennem Johnhoz,
lehetővé téve számára, hogy övé lehessen a vagyon fele. Nem sejtette, bár talán igen, hogy John az
egészet akarja. És ha mi meghalunk, nem Johnt fogják vádolni, hanem Bartot! John ölte meg Clovert,
és később Almát is. John álmodozik arról, hogy megszerzi Malcolm hatalmát, Malcolm gazdagságát.
Nem volt képzelődés, amikor hallottam, hogy magában beszél erről.
– Akárcsak Bart – motyogta furcsa, különös hangon anya. – Bart mindig öregnek, roskatagnak, de
ugyanakkor hatalmasnak és gazdagnak tetteti magát Szegény Bart. És Jory – őt is bezárták? Mi történt
Joryval?
Miért engem sajnált, és nem Joryt? Fölkeltem, és otthagytam őket. Őrült vagyok, akárcsak John
Amos? A lelkem legmélyén gyilkos, mint ő? Semmit nem tudtam magamról. A gondolataim
elködösültek, már csak homályosan láttam, de valahogy sikerült megmozdítanom elnehezült lábamat,
és felvánszorognom az öreg, töredezett lépcsőfokokon.
 VÁRAKOZÁS

Ő volt az egyetlen apa, akit igazán ismertem, és ami történt, az jobban összefűzött bennünket.
Megfogta a kezem, elmondta, mit kell tennem, és én követtem, vakon követtem volna, bárhová vezet.
Bármilyen szörnyűség történt ugyanis velünk, valami jó csak származott belőle, mert végre
megértettem, milyen sokat jelent számomra.
Miután Bartot egész délután nem láttuk, újból átmentünk a szomszédba. Milyen gondatlan voltam,
hogy hagytam elszökni. Rögtön kihasználta, hogy nem néztem rá, mert Cindyt figyeltem, amint
tündérien megpróbált ugyanúgy táncolni; ahogy én.
Már huszonnégy órája, hogy anyának nyoma veszett.
Az a vén komornyik nyitott ajtót, és dühösen ráncolta a homlokát, amikor meglátott bennünket.
– Anyám nem utazott el Hawaiiba – mondta határozottan apa, kék szemét keményen, ridegen
rászögezve.
– Valóban? Meglehetősen szétszórtan, kiszámíthatatlanul szokott viselkedni. Az is lehet, hogy
elment meglátogatni valamelyik barátját. Itt nincsenek barátai.
– Látom, drága cigarettát szív – jegyezte meg szárazon apa. – Emlékszem arra az éjszakára, amikor
tizenhét évesen a kerevet mögött hasaltam, miközben maga, és Lyvie, a szobalány… Akkor is
ugyanilyen cigarettát szívott, francia?
– Eltalálta – felelte csúfondáros vigyorral az arcán John Amos. – Az Öreg Malcolm Neal
Foxworthtól örököltem ezt a szokást…
– Olyannak képzeli magát, mint a nagyapám, ugye?
– Gondolja?
– Igen, gondolom. Amikor legutóbb körülnéztem ebben a házban, az egyik szekrényben rengeteg
drága öltönyt találtam. A magáé?
– Corrine Foxworth a feleségem. Összeházasodtunk.
– Mivel zsarolta, hogy feleségül ment magához? Az öregember újból elvigyorodott. – Vannak nők –
mondta –, akik csak akkor érzik biztonságban magukat, ha férfi is van a házban. Azért jött feleségül
hozzám, mert társra vágyott Ennek ellenére, mint látja, változatlanul szolgaként kezel.
– Szerintem nem így történt – felelte apa, résnyire összezárt szemmel vizsgálgatva a vadonatúj
öltönyben feszítő komornyikot. – Szerintem magának csak az járt az eszében, milyen remekül élhet
majd, ha anyám váratlanul meghal.
– Milyen érdekes! – mondta John Amos Jackson, idegesen elnyomva gyorsan végigszívott
cigarettájának a csikkjét. – Hamarosan el kell utaznom. Virginiába repülök, hogy bevárjam a
feleségemet, aki biztosan gyorsan rá fog unni a vendéglátóira. A lánya – mint maga is tudja – évekkel
ezelőtt teljesen tönkretette ott társasági értelemben, és mégis Virginiába akar menni.
– Miért?
– Azért, mert újból felépítteti Foxworth Hallt, dr. Sheffield – felelte vad, tébolyult vigyorral az
arcán John Amos Jackson. – Foxworth Hall, mint a mesebeli főnix, újjászületik haló poraiból!
 Apa elgondolkodva bámulta a még mindig füstölgő csikket.
– Foxworth Hall – mondta olyan hangon, amiről úgy tűnt, mintha nem is a sajátja lenne. – Hol
tartanak a munkálatok?
– Már majdnem befejeződtek – felelte komoran John Amos Jackson. – Hamarosan királyként fogok
uralkodni ott, ahol valamikor Malcolm uralkodott, és az ő öntelt, gőgös lánya lesz mellettem a
királynő. – Torkaszakadtából fölnevetett, mintha rettenetesen élvezte volna apám zavarát. –
Kozmetikai műtétet csináltat, eltüntetteti a sebhelyeit, felvarratja az arcát. Ismét szőkére festeti a
haját, és az asztalom végén fog ülni. Az egyik unokaöcsém áll majd mellettem, ahogy az régebben is
volt, csak most én leszek az úr, én uralkodom mindenkin.
Láttam apa arcán, hogy valami erősen szöget ütött a fejébe.
– Nem fog maga uralkodni sehol, hacsak nem a börtönben! – mondta, mielőtt megfordult volna,
hogy sietős léptekkel távozzon.
– Apa – kérdeztem tőle, miután hazaértünk – elhitted, amit az a vén komornyik mondott?
– Még nem tudom. Arra rájöttem, hogy ravaszabb, mint korábban gondoltam. Amikor gyerekként
Foxworth Hallban a kopasz fejé búbját láttam a balkonról, nem feltételeztem róla, hogy bármilyen
hatalma lenne. Ugyanolyan volt, mint bármelyik szolga. Most viszont látom, hogy régen kieszelhette a
tervét, és végre akarja hajtani a bosszúját.
– A bosszúját?
– Hát nem vetted észre, hogy ez az ember őrült? Magad meséltél arról, hogy Bart egy évekkel
ezelőtt meghalt, Malcolm nevű embert igyekszik utánozni, de tévedtél. Bart valójában John Amos
Jacksont utánozza, és ő az, aki a nagyapámnak képzeli magát Malcolm Foxworth meghalt, de még
mindig befolyással van az életünkre.
– Honnan ismered? Találkoztál valaha is nagyapáddal?
– Egyetlenegyszer láttam csak, Jory – felelte szomorúan, elgondolkodva. – Tizennégy éves voltam,
annyi idős, mint te most. Anyáddal együtt egy nagy, áttört falú asztal alatt rejtőztünk, az alattunk lévő
báltermet figyeltük, és Malcolm Foxworthot is láttuk, tolószékben. Elég messze volt tőlünk, és a
hangját sem hallottam, de anyánk pontosan elmesélte, hogy állandóan a bűnről és a pokolról beszél, a
Bibliából idézget, és a poklot és a végítélet napját emlegeti.
Beesteledett, és mi minden villanyt felgyújtottunk, remélve, hogy a fények hazacsalogatják anyát és
Bartot is. Emma és Madame hamar lefektette Cindyt, aztán Emma visszament a konyhába, Madame
viszont bejött a nappaliba, és apával szemben lekuporodott az egyik fotelbe. Alig helyezkedett el,
Bart is megjelent, és szó nélkül az egyik sarokba húzódott.
– Hol csavarogtál? – kérdezte apa, és ültében kiegyenesedve, különös tekintettel bámulta Bartot.
Madame M. szintén rászögezte koromfekete szemét. Bart egyikükről sem vett tudomást, és folytatta,
amit elkezdett – a kezét használva különböző árnyképeket vetített a falra.
Valaki bekapcsolta a mögöttem álló tévét, bár a műsor senkit sem érdekelt igazán. Egy fiúkórus
karácsonyi dalokat énekelt éppen. Fáradt voltam, miután egész nap Bart nyomában jártam. Még
jobban kimerített azonban az anya miatti aggódás, arról már nem is beszélve, hogy fogalmam se volt,
mi lesz velünk, ha…
Úgy éreztem, muszáj lefeküdnöm, és már éppen el is akartam búcsúzni mindenkitől, amikor
Madame figyelmeztetően a szájára tette a mutatóujját, és kézmozdulattal jelezte apának is, hogy
figyeljen csak oda arra, amit Bart motyog, miközben kezével kisgyerekhez beszélő öregember képét
vetíti a falra.
– Csúnya dolgok történnek azokkal, akik nem tisztelik az Úr törvényeit – mondta olyan hangon,
mintha nem is lett volna igazán magánál. – A rossz emberek, akik vasárnaponként nem járnak
templomba a gyerekeikkel, és vérfertőzést követnek el, a pokolba kerülnek, hogy ott égjenek a soha ki
nem alvó tűzben, miközben ördögök szaggatják darabokra örökkévaló lelküket. A rossz embereket
csak a tűz tisztíthatja meg, csak a tűz mentheti meg őket az ördögtől és tűhegyes vasvillájától.
Különös volt. Igazán különös.
Apának sikerült uralkodnia magán, hogy nyugodt hangon megkérdezze: – Bart, kitől hallottad ezt a
sok zagyvaságot?
Az öcsém felugrott, és kiürült, semmit sem látó tekintettel meredt rá.
– Csak akkor beszélj, ha kérdeznek! – mondta a bölcs öregember az ártatlan gyermeknek – felelte
összefüggéstelenül. – A gyermek erre azt mondja, hogy a szentségtelenek, akik bűnt követnek el,
szörnyű véget érnek.
– Ki mondta ezt neked?
– Egy öregember, a sírjából. Jobban szeret, mint Jory, akinek csak a bűnös tánc a fontos. Az
öregember utálja azokat, akik táncolnak. Azt mondja, csak én vagyok méltó arra, hogy uralkodjak
utána.
Apa feszülten figyelt, nekem pedig egyfolytában az járt az eszemben, amit Bart ideggyógyásza
mondott: – Hagyják, hadd viselkedjen úgy, ahogy ő akar! Tegyenek úgy, mintha mindent elhinnének
neki, bármilyen nevetséges dolgokat mond is! Ne felejtsék el, hogy még csak tízéves, és ebben a
korban a gyerekek bármiben képesek hinni! Hagyják, hadd fejezze ki magát az egyetlen, általa
biztonságosnak vélt módon! Amikor az öregember szavait hallják, legyenek tisztában azzal, hogy ő
adja ki magából azt, ami a leginkább nyugtalanítja!
– Figyelj ide, Bart! – szólalt meg apa. – Ha édesanyád nem tudna úszni, és azt látnád, hogy mindjárt
elsüllyed, én pedig éppen másfelé néznék, szólnál nekem, hogy ugorjak érte, és mentsem meg?
Bármelyik gyerek azonnal igent mondott volna erre, de Bart hosszan elgondolkodott, a homlokát
ráncolva mérlegelte a választ, aminek spontán kellett volna kibuknia belőle.
– Ha anya tiszta, és bűntelen lenne, semmit nem kellene tenned azért, hogy megmentsd – mondta
hosszas gondolkodás után. – Az Úr gondoskodna arról, hogy ne essen baja.
 AZ ÍTÉLET NAPJA

Senki nem értett meg, és azt sem, hogy mit akarok csinálni. Fölösleges lett volna magyarázgatni
nekik. Egyedül kellett megtennem. Elszöktem apától, Jorytól, mindenkitől, aki rossznak tartott, és aki
úgy gondolta, hogy csak nyűg vagyok. Jöhettem, mehettem, nem törődtek velem egy csöppet sem. Nem
tudták, hogy csak a rosszat próbálom meg jóvátenni, amit már azelőtt elkövettek, hogy megszülettem,
és utána is.
Bűn. Az egész világ tele volt bűnnel és bűnösökkel.
Nem én voltam a hibás azért, hogy anyának bűnhődnie kellett, bár néha elgondolkodtam azon, miért
nem terjedt ki az Úr büntetése apára is.
John Amos egyszer azt mondta, a férfiak jobb dolgokra hivatottak. Hősies tettekre, mint például a
háborúzás és a bátor, vakmerő cselekedetek. Nem baj, ha valaki elveszíti a kezét vagy a lábát. Az
sokkal kisebb szenvedés annál, amit az Úr a nők számára tartogat.
Erősen törtem a fejem, mi lesz, ha a mennyország gyöngyökkel ékes kapni nem nyílnak meg, hogy
bebocsássák anya megtisztult lelkét. Menj, és ne vétkezz többet! – mondtam volna, ha én vagyok az
Isten. Aranysarummal keményen a mennyország aranytéglából készült padlójára toppantottam volna,
hogy messze lent a mélyben megrepedjen egy hatalmas szikla, és rávéshessem húsz parancsolatomat.
(Tíz nem volt elég.) Szerettem volna egyetlen intéssel szétválasztani a Csendes-óceánt, hogy az igazak
elmenekülhessenek a sarkukban lihegő istentagadóktól.
Amikor erre gondoltam, rossz érzés támadt a fejemben, de a lábamban is, sőt a kezem is jéghideg
lett. Anya, miért kellett olyan rossznak lenned? Miért szöktél el, hogy a bátyáddal élj együtt, és a
pusztulásod engem terheljen?
Jory lopakodott az ajtómhoz, hogy kémkedjen utánam. Tudtam, hogy ő az. Mindig körülöttem
ólálkodott, és megpróbálta kitalálni, mire készülök. Nem törődtem vele, és igyekeztem kizárólag anya
életének utolsó óráira gondolni. Utolsó vacsoraként valami finomat kellett enniük a nagymamával. A
végső pillanat előtt minden elítélt a legkedvesebb ételét kapja, és gondoskodni akartam arról, hogy
anyának és a nagymamának is része lehessen benne. Mit szeretnek vajon a legjobban? Nekem a
szendvics volt a kedvencem, és úgy gondoltam, nekik is az. A szendvics, süteménnyel és jégkrémmel
jó lesz. Ha mindenki lefekszik, kiosonok, és elviszem nekik az utolsó vacsorájukat.
Sötét éjszaka ereszkedett ránk, és minden lámpa kialudt Hamarosan nagyon nagy csönd volt. Mi
történt? Horkolást hallottam, a hall túlsó végéből, a Jory szobája melletti vendégszobából. A vén
Madame Marisha horkolt. Undorító.
Levágtam néhány szeletet a pulykából, és beraktam az Emma házi sütésű, sajtos kenyeréből vágott
szeletek közé. A szendvicsekkel, két szelet meggyes pitével, és egy jókora adag jégkrémmel a
hátizsákomban elindultam a hatalmas barnaként terpeszkedő, rémült fehér egér módjára lapuló ház
felé.
Lefelé, lefelé, lefelé. Le a lépcsőn a pincébe, ahol egerek, patkányok és pókok laktak, és két nő
nyögött, esdekelt hozzám. Hallottam a hangjukat, és fontosnak éreztem magam. Kinyitottam a
borosüvegeknek csinált polcok alatti kis ajtót, és belöktem hozzájuk a hátizsákot a sok finomsággal.
 A tőlem kapott gyertyájuk lángja nagyon halvány volt, vadul imbolygott, és táncoló árnyékokat
vetített a falra. A nagymama azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja megnyugtatni anyát, aki
egyfolytában csak kiabált.
– Vigye innen a kezét, Mrs. Winslow! Egy ideig ismét gyereknek éreztem magam, és boldog voltam,
hogy itt van mellettem, a sötétben, de már emlékszem, tudom, mi történt! Mennyit fizetett a
komornyikjának, hogy ezt tegye velem?! Egyáltalán, maga miért van itt?!
– Cathy, Cathy! John fejbe vágott engem is, mint téged. Engem ugyanúgy gyűlöl. Nem hallottad,
amikor erről beszélt?
– De igen, hallottam. Olyan volt, mint a rossz álom, mint amikor Chris próbálta, elmagyarázni,
miért csináltad azt, amit csináltál. Bármennyire igyekszik is úgy tenni, mintha utálna téged, tudom,
hogy a lelke mélyén, akármit tettél is, egyfolytában szeret. Megőrzött valamit a beléd vetett hitéből…
Micsoda bolond, hogy ennyire képes hinni a nőkben! Először benned, aztán bennem!
Örültem, mert sok fontos, felnőtteknek való szót hallottam, amit beírhattam a naplómba, hogy
később mindenkinek elmesélhessem, hogyan mentettem meg anyát a pokol örök tüzétől. Egy
szalmaszálat láttam anya összegubancolódott hajában, ami csöppet sem volt már szép. Még csak meg
se köszönték, hogy puhábbá és melegebbé tettem a börtönüket. Akkor löktem be hozzájuk, amikor
mindketten aludtak.
– Cathy, ugye nem is igazán szereted a testvéredet? Csak felhasználtad.
Anya egészen eszelősnek tűnt, ahogy dühösen, villámló tekintettel rákiáltott a nagymamára: – De
igen! Szeretem! Te intézted el, hogy szeressem! Te vagy a hibás, hogy szégyenben és bűntudatban
kellett élnünk, félve attól, hogy a gyerekeink bármelyik nap rájöhetnek az igazságra. És rá is jöttek.
Miattad!
– John miatt –- felelte suttogva a nagymama. – Én csak azért jöttem, hogy segítsek, a közeletekben
legyek, és kicsit osztozzam az életetekben. Ne legyen bűntudatod, hagyd, hogy én szégyelljem magam!
Elfogadok mindent, a saját bűnömként. Igazad van. Mindig igazad volt velem kapcsolatban, Cathy!
Gyönge vagyok, ostoba, mindig rossz döntést hozok. Amikor elhatározom, mindig azt hiszem, hogy jó,
de később mindegyikről bebizonyosodik, hogy rossz.
Anya elcsöndesedett. Térdelő helyzetben a sarkára ereszkedett, és az anyját bámulta.
– Az arcod! Miért karmoltad össze az arcod? – kérdezte.
A nagymama lehajtotta a fejét és olyan volt, mintha egyetlen hosszú nap alatt tíz évet öregedett
volna.
– Miután Bart meghalt én is meg akartam halni – felelte. – El akartam tüntetni a szépségemet, hogy
soha többé egyetlen férfi rám se nézzen. Nem akartam a tükörbe pillantani, hogy téged lássalak benne,
amint visszanézel rám, mert hosszú ideig rettenetesen gyűlöltelek. Chris látogatásai során elbeszélte,
és megértettem, mi történt közted és a férjem között. Ő mondta el, hogy valóban szeretted Bartot, hogy
önmagad egészsége érdekében el kellett volna vetetned a gyermekét, de nem voltál képes rászánni
magad, mert fontos volt számodra, és meg akartad tartani. Köszönöm, hogy ezt tetted, Cathy!
Köszönöm, hogy adtál nekem még egy Bartot, mert őt annyira a magaménak érzem!
Ó! Mindketten szerettek! Anya az életét kockáztatta. hogy megszülethessek, és a nagymama azért
szerette meg ismét, mert én léteztem. Mégsem voltam olyan rossz, mint korábban gondoltam.
– Cathy, bocsáss meg nekem, kérlek! – esdekelt a nagymama. – Mondd, legalább egyszer mondd,
hogy megbocsátasz! Muszáj hallanom! Mindig Christopher volt az, aki igazán szeretett, aki megvédett,
de miattad riadtam fel éjszakánként szenvedve még a Barttal töltött mézesheteim alatt is. A te arcod és
az ikrek arca az, ami azóta is kísért. Christopher mindig az enyém lesz, és a tiéd, de kérlek, add vissza
a lányom!
Anya sikoltozni kezdett! Hangosan, eszelősen, egyfolytában üvöltött, és rávetve magát, öklével ütni
kezdte a nagymamát.
– Nem! Soha nem leszek képes kimondani, amit akarsz! – Felborította a gyertyát is, amitől a szalma
pillanatok alatt lángra kapott. A régi újságok, amiket azért raktam be hozzájuk, hogy legyen min
feküdniük, szintén meggyulladtak, nagymama és anya pedig a puszta kezével csapkodta a lángokat,
megpróbálva eloltani őket
– Bart! – sikoltotta a nagymama. – Ha itt vagy, és hallasz bennünket, rohanj, és hozz segítséget!
Hívd a tűzoltókat! Szólj apádnak! Gyorsan csinálj valamit, Bart, különben édesanyádat megölik a
lángok, és Isten soha nem bocsátja meg neked, ha segítesz John Amosnak, hogy végezzen velünk!
Tessék? John Amosnak segítettem vagy Istennek? Felrohantam a lépcsőn, a garázsba, ahol John
Amos éppen a csomagjait rakta be a nagy, fekete limuzinba. A másik már eltűnt, a szobalányokat vitte
el biztonságos helyre. Becsukta a csomagtartó fedelét, és szélesen rám vigyorgott.
– Igen, ma éjszaka jön el a pillanat – mondta. – Pontosan éjfélkor, el ne feledd! Menj le halkan,
óvatosan hozzájuk, és gyújtsd meg a kanócot!
– Azt, ami olyan nedves?
– Igen. Petróleummal itattam át
– Büdös volt, és kihajítottam. Nem akartam, hogy az utolsó vacsorájukat büdösben egyék meg.
– Mit beszélsz? Ennivalót vittél nekik? – Felém fordult, és meg akart ütni, de a semmiből Jory
bukkant élő, és rávetette magát. Ráugrott, hátradöntötte, és már apa is ott volt.
– Bart! – kiáltotta. – Láttuk, hogy szendvicset csinálsz, süteményt szelsz, jégkrémet veszel elő…
Hol van édesanyád és a nagymama?!
Nem tudtam, mit csináljak.
– Apa! – üvöltötte Jory. – Füstszagot érzek! – Hol vannak, Bart?!
John Amos apához fordult, és kiabálni kezdett: – Vigye innen ezt az örült kölyköt a gyufáival
együtt! Felgyújtotta a házat! Mást se csinál, mint őrültséget! Azt a szegény kiskutyát is megölte, pedig
az annyira szerette! Nem csoda, hogy Corrine halálra rémült, és elfutott, azt sem árulva el, hová ment.
– Igazi könnyek peregtek a szeméből, és csöpögő orrát törölgette. – Istenem… Mennyire szerettem
volna, ha nem költözünk ide. Mondtam Corrine-nak, hogy ennek csak rossz vége lehet.
Hazugság! Csupa hazugságot mondott rólam! Egyetlen szó sem volt igaz az egészből!
– Te csináltad! Te vagy az őrült, John Amos! – kiáltottam, és mint Malcolm tette volna,
hozzárohantam és belerúgtam. – Halj meg, John Amos! Halj meg, és váltsd meg magad a haláloddal!
Éreztem, hogy erős kezek kapják el a karom, és emelnek a magasba. Apa a karjába szorított, és
nyugtatni próbált.
– Édesanyád.., hol van anyukád? – kérdezte. – Merre van a tűz?
Vörös köd ereszkedett a szememre, de annyira azért magamnál voltam, hogy a zsebembe nyúljak, és
odaadjam apának a kulcsot
– A borospincében – mondtam, már azt sem tudva, valójában hol vagyok. – Várják, hogy a tűz
eméssze el őket, ahogy Foxworth Hallt elemésztette. Malcolm akarta, hogy ez történjen, hogy a
padláslakó egerek ne éljenek tovább, ne hullassák szét mérgezett magjaikat.
A testemtől eltávolodva álltam, és néztem, hogyan bámul rémült tekintettel a szemembe apa,
megpróbálva megfejteni a gondolataimat… de tudtam, hogy nem lát semmit, hiszen nem voltam ott.
Nem tudtam, hol vagyok, és már nem is törődtem vele.
 A MEGVÁLTÁS

Tűz! Az egész ház lángolt!

John Amosszal birkóztam, aki megpróbált lerázni magáról, de hamar rájött, hogy ki az erősebb.
– Ezt nem viszed el szárazon, vénember! Megmérgezted az öcsém agyát, őrült gondolatokat ültettél
belé. Remélem, hogy börtönben fogsz elrohadni azért, amit tettél.
Míg mi John Amosszal birkóztunk, apa elrohant megkeresni anyát és a nagymamát, szorosan a
sarkában Barttal, aki kiabálva magyarázta neki, hogyan találja meg a borospincét.
– Takarodj innen, te kölyök! – rikácsolta John Amos Jackson. – Az öcséd őrült, közveszélyes
bolond! Halálra éheztette azt a szerencsétlen kiskutyát, aztán vasvillát szúrt belé. Képes volna ilyet
tenni egy normális gyerek?
– Miért nem akadályozta meg, ha látta, hogy ilyen szörnyűségre készül?
– Miért, miért… – motyogta a vénember. Vadállatként támadt volna rám. – Bolond az a kölyök,
akár a nagyanyja. A feleségem maga látta, amint gödröt ásott, és eltemette bele a macskája csontvázát.
Kérdezd meg tőle! Menj csak, és kérdezd meg!
Hiába nem akartam, muszáj volt elgondolkodnom azon, amit mondott Bart értelmetlenül viselkedett
és mégis! Nem tudtam elképzelni, hogy gyilkos.
– Bart állandóan beszél álmában vénember. Úgy ismételget mindent, amit hall, mint egy papagáj. A
Bibliából idéz, és olyan szavakat mond, amiket nem is ismerne, ha valaki, például te, nem sulykoltad
volna be az agyába.
– Bolond kölyök! Az öcséd azt se tudja, kicsoda! Nem vetted még észre? Állandóan a
dédnagyapjának Malcolm Foxworthnak képzeli magát… és mint Malcolm, el akar pusztítani
mindenkit, aki még életben van a Foxworth családból!
Alighogy ezt mondta, apa, karjában anyával belépett a garázsba, és mocskos, szakadozott ruhában
követte őket az édesanyja is.
– Anya! Anya! – kiáltottam, boldogan attól, hogy élve láthatom. Borzalmas állapotban volt,
piszkosan, sápadtan, rettenetesen lefogyva… de életben!
Eszméleténél volt, és suttogva rögtön azt kérdezte: – Hol van Bart?
Túl soknak bizonyult azonban számára a megerőltetés, és a feje aléltan apa vállára hanyatlott. Bart
után nézve láttam, hogy John Amos Jackson, amíg én anyának örvendeztem, nyomtalanul eltűnt.
– Apa! – kiáltottam figyelmeztető hangon, mert John Amos, mintha a semmiből bukkanna elő,
váratlanul ismét felbukkant egy sarokból, és lapáttal a kezében hátulról apához közeledett. Mögé érve
meglendítette a szerszámot, és nagy erővel lecsapott rá. Apa szótlanul, anyát egy pillanatra sem
engedve el, a kőre hanyatlott, a komornyik pedig ismét a magasba emelte a lapátot, hogy lecsapva rá,
megölje, és talán anyát is. Odarohantam, és jobb lábbal akkorát rúgtam belé, amekkorát talán még
soha. A lapát pörögve kiröpült a kezéből, John Amos pedig dühösen felém fordult, ám akkor meg a
bal lábam találta el, egyenesen a gyomrát. Összegörnyedt, és felbukott. Bart! Hová tűnhetett Bart?
– Jory! – kiáltotta a szüleim anyja –, vidd ki őket innen, amilyen gyorsan csak tudod! Húzd őket
olyan messzire a háztól, amennyire csak lehet, hogy ne essen bajuk, ha a tűz eléri a benzintartályokat,
és az egész felrobban! Siess! – Megpróbáltam ellenkezni, de nem hagyta, hogy végigmondjam, amit
akarok. –Majd én törődöm Barttal! Te csak vidd biztonságos helyre a fiam és a lányom!
Könnyű volt fölemelni anyát, és biztonságos helyre vinni, ahol le tudtam fektetni, apát viszont
sokkal nehezebben tudtam, a hóna alá nyúlva, mellé vonszolni a fa alá. Végül csak sikerült. A ház
akkor már több helyen lángolt, és az ablakaiból sötét füst tört elő. Az öcsém pedig bent volt, és a
nagymamám is!
John Amos Jackson közben magához tért, berohant az égő házba, és láttam, hogy a konyhában
birkózik a nagymamámmal. Mint az eszelős pofozta, én pedig közéjük vetettem magam, hogy
megvédjem.
– Ezt nem viszi el szárazon, John! – kiáltotta a nagymama, megpróbálva szabadulni a komornyik
szorításából. Megbotlottam egy székben, felborítottam, és én is elestem, de még időben felpattantam,
és láttam, amint egy nehéz ólomkristály hamutartót felmarkolva halántékon vágja a férfit John Amos
úgy zuhant a padlóra, mint a meglőtt testű madár. Akkor pillantottam meg Bartot. A kis szalonban volt,
és a hatalmas portrét próbálta leemelni a helyéről, hogy biztonságba helyezze.
– Anya! – zokogta. – Meg kell mentenem anyát! Kiviszlek innen, anya, meglásd! Ugyanolyan bátor
vagyok, mint Jory, ugyanolyan bátor… nem hagyom, hogy megégj. John Amos hazudott, igazából nem
is tudja, mit akar az Úr…
– Bart! – szólt rá elváltoztatott, anyáéval tökéletesen megegyező hangon a nagymama. – Itt vagyok.
Megmenthetsz engem is, nemcsak a festményt. – Nehézkesen előrébb lépett, és arra gondoltam, hogy a
birkózás közben megrándíthatta a lábát, mert minden lépésnél fájdalmas grimasz jelent meg az arcán.
–Kérlek, drágám! Azonnal ki kell mennünk innen!
Bart hevesen megrázta a fejét.
– Meg kell mentenem anyát! Te nem vagy az anyukám!
– De én igen – szólalt meg egy másik hang az ajtóból. A megdöbbenéstől tágra nyílt a szemem, anya
állt az ajtókeretben, és Bartnak könyörgött: – Hagyd azt a képet, drágám, és meneküljünk innen!
Bart előbb őrá, aztán a nagymamára nézett, és még mindig nem engedte el a nagy, nehéz portrét,
amit biztosan nem lett volna képes kicipelni a házból.
– Meg kell mentenem anyát, még ha utál is engem – motyogta, és rángatni kezdte maga után a képet.
– Nem érdekel többé, hogy Joryt és Cindyt jobban szereti. Meg akarom mutatni, hogy nem vagyok
rossz, és nem vagyok őrült.
Anya a sűrűn hömpölygő füsttel mit sem törődve odafutott hozzá, és csókokkal árasztotta el piszkos
kis arcát.
– Jory! – kiáltotta a nagymamám. – Hívd a tűzoltókat! Vidd ki innen Bartot, én pedig gondoskodom
anyádról!
Anya azonban nem volt hajlandó kimenni. Mintha egyáltalán nem érdekelte volna, mekkora veszélyt
jelenthet a füsttel teli, alulról lángra kapott épület. Miközben én a nullát tárcsáztam, elmagyaráztam a
telefonközpontosnak, mi történt, és a címet is megmondtam; ő egyfolytában a padlón térdelt, Bartot
szorosan magához ölelve.
– Bart, drágaságom, ha nem tudod elfogadni Cindyt, és képtelen vagy kibékülni vele, inkább
elküldöm.
 Az öcsémnek a képkeretet markoló keze egy pillanatra ellazult, és a tekintete tágra nyílt.
– Nem. Úgysem fogod elküldeni… – mondta tétován.
– De igen. Esküszöm rá, hogy megteszem! A fiam vagy, édesapád iránti szerelmemnek a
gyümölcse…
– Szeretted az igazi apukámat? – kérdezte hitetlenül Bart. – Igazán szeretted, annak ellenére, hogy
elcsábítottad és megölted?
Felkiáltottam, és odarohantam hozzá, hogy elrángassam anyától.
– Gyere, menjünk innen, amíg még van rá lehetőség!
– Bart, menj Joryval – kiáltotta a nagymama is – én pedig majd törődöm a lányommal!
A hátsó ajtón rángattam ki az öcsémet, ahol rendszerint közlekedett, és visszanézve láttam a
nagymamát, amint teljes erőből húzza magával anyát. Ő már alig volt eszméleténél, és a nagymamának
minden erejét össze kellett szednie, hogy cipelni tudja.
Miután Bartot kivonszoltam a házból, és kényszerítettem, hogy lefeküdjön apa mellé, a fa alá,
hátranéztem, és láttam, hogy anya lábai megroggyannak. A nagymamát is magával rántva összeesett, és
pár pillanatra mindketten eltűntek a szemem elől a sűrű füstben.
– Jézusom! Cathy még mindig bent van?! – jajdult fel váratlanul magához térve apa, és vadul a
szemét törölgette, amit csípett a házból előhömpölygő füst.
– Tudom, hogy anya meg fog halni! – zokogta Bart, és a ház felé futott, kényszerítve rá, hogy én is
utánavessem magam. Pár lépés után sikerült elkapnom, és a földre rántanom, bár teljes erőből
küzdött. – Anya! Meg kell mentenem anyát! Engedj, Jory! Könyörgöm, engedj!
– Maradj nyugton! Az anyja gondoskodik róla! – szóltam rá, és a földhöz szorítottam, mert nem
akartam, hogy visszarohanjon az égő házba.
Váratlanul Emma és Madame Marisha bukkant fel, és Bartot is, és engem is a karjukba kapva vittek
apához, aki közben összeszedte az erejét annyira, hogy felálljon. A füsttől vakon, kezét maga elé
tartva tapogatózott a ház felé, és közben egyfolytában kiabált: – Hol vagy, Cathy? Gyere ki! Itt
vagyok! Megyek hozzád!
Miközben ezt kiáltozta, anya vágódott ki az egyik, teraszra nyíló ajtón. Odarohantam hozzá, ölbe
kaptam, és apához vittem.
– Egyikőtöknek sem kell meghalnia! – mondtam nekik zokogva. – Édesanyátok legalább az egyik
gyerekét megmentette.
Mindenki vadul kiáltozott. A nagymamám fekete ruhája lángolt, és én döbbenten bámultam, hogyan
csapkod, próbálja eloltani magán a tüzet
– Vesd magad a földre, és hengergőzz! – kiáltotta apa, és olyan hirtelen engedte el anyát, hogy
erőtlenül a földre hanyatlott. Az édesanyjához futott, lerántotta, és megpróbálta eloltani rajta a tüzet,
miközben annak már csak ahhoz volt ereje, hogy hangosan nyöszörögjön. Vad, rémülettel teli
pillantással nézett, mielőtt váratlanul mélységes nyugalom ömlött el az arcán, hogy örökre ott is
maradjon. Mitől vált olyan nyugodttá az arca? Apa felhördült, majd gyorsan lebukva a melléhez
tapasztotta a fülét, hogy meghallgassa, ver-e még a szíve.
– Anya! – zokogta. – Ne halj meg, mielőtt elmondhatnám, amit el kell mondanom… Ne halj meg,
anya!
A nagymama azonban már halott volt. Ezt még én is meg tudtam állapítani, látva élettelen, a
csillagos téli égboltra meredő tekintetét
– A szíve – mondta szinte magánkívül apa. – Akárcsak az apjának… ahogy megfordítottam, úgy
éreztem, mindjárt kiugrik a testéből. Most pedig halott. A lányát azonban megmentette.
 JORY

Minden, a gyermekkoromra addig ráboruló árnyék, az összes hangosan kimondani sem mert kétely
és kérdés úgy tűnt el, nyomtalanul, mint a sarokból kisöpört pókháló.
A nagymamánk temetéséről hazatérve az járt az eszemben, hogy az életünk a megszokott mederben
folyik tovább, nem lesznek benne nagy, komoly változások.
Apróbbak ugyanakkor történtek. Bart, mintha a vállait nyomasztó teher legnagyobb részétől
megszabadult volna, ismét csöndes, visszahúzódó, önmagával elégedetlen kisfiúvá vált. A
pszichiátere azt mondta, ha elegendő szeretetet kap, és lesz elég, korban hozzáillő barátja, akivel
játszhat, fokozatosan ki fogja nőni ezt az állapotot.
Most is, amikor ezeket a sorokat írom, az ablakon kinézve látom, amint a shetland-pónijával
játszik, amit a szüleinktől kapott karácsonyra. Végre mégis az övé lehetett hát a szíve vágya.
Gyakran figyelem, ahogy a pónit bámulja, vagy a bernáthegyi kölyköt, amit szintén megvett neki
apa, aztán hirtelen elkapja a tekintetét, és átszalad a szomszédba, a nagy ház romjaihoz. Soha nem
beszél róla, elveszett nyarunk nagymamájáról. Nem ejtjük ki John Amos Jackson nevét, de Almáét és
Cloverét sem. Nem akarjuk kockára tenni egy, a helyét a világban nehezen találó, ingatag lelkiállapotú
kisfiú egészségét és boldogságát.
Valamelyik nap igazi arab nő ment el mellettünk az utcán, Bart pedig utánafordult, és hosszan,
vágyakozva nézte. Tudom, hogy bármilyen is volt a nagymama, Bart szerette, tehát mégsem lehetett
olyan szörnyű ember, mint hittem, amikor anya könyvét olvastam. El tudta nyerni Bart szeretetét, még
akkor is, ha később John Amos elrabolta, és megmérgezte sebezhető lelkét.
John Amos pontosan azt kapta, amit érdemelt, és a nagymamához hasonlóan ő is holtan fekszik a
sírjában, Virginiában, az elveszett gyarmatot megalapító ősei földjén. Minden cselszövése, gonosz
fondorlata értelmetlennek bizonyult. Kíváncsi lennék rá, mit gondolt volna, ha megtudja, mi is állt a
nagymamám végrendeletében. Megfordult-e vajon a sírjában, amikor az ügyvéd kihirdette, hogy a
nagymama az egész Foxworth-vagyont Jory Janus Marquetre és Bartholomew Scott Winslow
Sheffieldre hagyta, és eléggé meglepő módon Cynthia Nickolsnak is juttatott belőle egy részt. És
mindezt úgy, hogy jogilag egyikünk sem számított hozzátartozójának. Mindannyiunknak a pénze letétbe
kerül, amíg huszonöt évesek nem leszünk, és a letétek kezelésével a nagymama apát és anyát bízta
meg.
Ha úgy akarjuk, pontosabban ha a szüleink úgy akarják, élhetünk gazdagságban, pompában, de
maradhatunk a fenyőfából épült házban is, az évről évre egyre bujábban tenyésző kertben-
Bart nem piszkos már, mint korábban, sőt igyekszik makulátlanul tisztán tartani magát. Nem fekszik
le addig, amíg tökéletes rendet nem tett a szobájában, pontosan a helyére rakva minden holmiját.
Valahányszor ezt csinálja, a szüleink összenéznek, én félelmet látok a tekintetükben, és arra gondolok,
vajon Malcolm Neal Foxworth is ilyen pedáns, kivételesen rendszerető volt-e.
Bart nem sokkal karácsony után, egy reggel határozottan, mint aki törvényt hoz, rászólt apára és
anyára: – Ha meg akarjátok tartani Cindyt, nem élhettek tovább úgy, mint férj és feleség,
megmérgezve bűnötökkel az életünket. Neked a szobámban kell aludnod apa, anyának pedig egyedül,
élete végéig.
Egyikük sem válaszolt, csak néztek rá, mígnem elvörösödött, lehajtotta a fejét, és zavartan azt
motyogta: – Elnézést… nem vagyok Malcolm, ugye? Én csak magam vagyok, senki más.

Bart a legutolsó kis porcikájáig igazi Foxworth, és egyfolytában arról beszél, hogy az új Foxworth
Hallban fog uralkodni, amit ő építtet fel.
– Kitáncolhatod a lelkedet is negyvenéves korodig – kiáltott rám, amikor dühös volt, mert meg
mertem simogatni a póniját –, de akkor sem leszel olyan gazdag, mint én! Negyvenéves koromban
tízszeresen is meg tudlak venni szőröstül-bőröstül, mert ha idősebb az ember, a táncos lábnál
milliószor többet ér az okos fej!
– A világ legnagyobb színésze leszek! – jelentette ki dühösen, félénkből agresszívvé válva, mert
éppen a piros bőrkötéses könyvet olvasta. – És ha színpadon, és filmen már mindent elértem,
tehetségemet az üzleti világ felé fordítom, és ha valaki nem tisztelt addig, mint színészt, az is felállva
fog tapsolni nekem, látva, milyen zseniálisan tudok pénzt keresni.
Ismét gyakran színészkedik, és az is elég gyakran előfordul, hogy magában beszél. Gyakran
elgondolkodom rajta, és aggódom minden nőért, aki egyszer az útjába kerül. Szeretném tudni, vajon a
pénz hajszolása közben ugyanolyan könyörtelen emberré válik-e, mint a dédnagyapánk, és azt is,
hányan fognak még szenvedni amiatt, ami tizennégy éves korom egyébként eseménytelen nyarán, őszén
és telén történt.
Holnap kézen fogom, és kiviszem a kertbe, Rodin A csók című szobrának a másolatához, és akkor
talán megérti, hogy az Isten testi szerelmet is szánt a férfinak és a nőnek, és ez a szerelem természetes,
csöppet sem bűnös dolog.
Imádkozom, hogy Bart egy napon ugyanazt gondolja, amit én, s fogadja el, hogy a szerelem,
bármilyen formában jelentkezik is, megéri az árat, amit fizetni kell érte, bármekkora legyen is az.
Ha dönteni kell a szerelem és a pénz között, én a szerelmet választom. Az első azonban a tánc. Ha
Bart majd öreg lesz, ősz hajú, és Foxworth Hallban üldögélve a milliárdjait számolgatja, én a
feleségemmel és a családom tagjaival boldogan gondolok vissza a fiatalkoromra, amikor kecsesen,
vonzón a színpadon álltam, újból hallani fogom a dübörgő tapsot, és megnyugszom, tudva, hogy
teljesítettem a kötelességemet.
Én, Jory Janus Marquet fogom továbbvinni a családi tradíciót.
 BART

Ugyanúgy nem ismernek, és nem értenek, mint korábban. Jory szánakozva néz rám, mintha egészen
más lennék, mint a többi ember. Sajnál, mert nem szeretem azt a zenét, amit ő, sőt semmilyen zenét, és
a színekből nem áll össze kép a fejemben, nem hallom az állítólag körülöttem örvénylő zenéjükét. Azt
hiszi, hogy soha, semminek nem fogok örülni, pedig én meg fogom találni a módját annak, hogy jól
érezzem magam. Tudom, milyen jövő kell nekem, hiszen az Úr éppen azért küldte el hozzám a
nagymamámat, John Amost és Malcolmot, hogy megmutassák az utat, hogy vezessenek. Ők mutatták
meg nekem azt is, hogyan óvhatom meg a szüleim lelkét a pokol örök tüzétől.
Állandóan figyelem anyát és apát, néha még éjszaka is belopózom hozzájuk, félve attól, hogy
valami bűnös dolgon kapom őket, de csak alszanak, egymást szorosan átölelve, és megkönnyebbülten
látom, hogy lezárt szemhéja alatt anyának meg se rebben a szeme. Nincsenek többé rémálmai. Látom
apa szemét reggelenként, kékebb, mint valaha, és tisztább is, mert megszabadult attól a szörnyű
kényszertől, hogy a húgába kapaszkodjon. Megmentettem őket. Jory pedig sajnál. Egy napon, ha
mindketten idősebbek és bölcsebbek leszünk, és már tudni fogom a megfelelő szavakat, elmondok
majd neki valamit, amit Malcolm írt le a naplójában. Azt, hogy ahol fény van, ott árnyéknak is lennie
kell.
 UTÓSZÓ

Pontosan emlékszem, mi történt mielőtt Greenglennába utaztunk, eltemetni anyámat a második férje
mellé. Bart ragaszkodott hozzá, hogy a nagymamája az apja, az igazi apja, Bartholomew Winslow
mellett aludja örök álmát. Sírtunk mindannyian, még Emma és Madame Marisha is, márpedig
gondolni sem merte egyikünk sem, hogy lesz még nap, amikor Madame könnyet ejt családom
valamelyik tagjáért.
Amikor az első fagyott rög megdöndült a koporsóján, gondolatban visszaszálltam a múltba. Ismét
tizenkét éves voltam, a sírban apa holtteste feküdt, és anya állt fölötte, erősen markolva a kezemet és
Chrisét, miközben a másik oldalról az ikrek kapaszkodtak belénk rémülten. És csak ott, a
mahagónikoporsóra zúduló föld zaját hallva sírtam ki magamból valamit, amit sokáig, nagyon sokáig
visszatartottam. A lelkem legmélyéről fakadtak fel a könnyek, ismét a szülei után végtelenül vágyódó
gyerekké változtatva.
– Megbocsátok neked, anya! Megbocsátok! Még mindig szeretlek! Hallod, amit mondok? Istenem,
add, hogy tudja, megbocsátok neki!
Zokogva a bátyám vállára hajoltam. Többet is el kellett volna mondanom anyának a temetése
napján, de ott volt Bart, és sötét tekintetét rám szögezve azt parancsolta, hogy legyek erős, engedjem
el a férfit, akit szeretek. Hogyan tehettem volna, amikor tudtam, hogy megölöm azzal, ha megteszem.
Még mindig ugyanott lakunk, annak a nagy háznak a romjai mellett, amelyikben anyám meghalt,
miközben engem megmentett, de más már az életünk, mint azelőtt, hogy az a gonosz komornyik
felbukkant volna, teletömve Bart fejét örült tévhitekkel, és kezébe nyomva Malcolm Foxworth
naplóját. Szeretem Bartot, őszintén szeretem, de ha sötét, könyörtelen szemébe nézek, mindig
összeborzadok, és arra gondolok, miért kellett nekem olyan rettenetesen a bosszú, amikor ott volt
Chris, hogy megmentsen.
Tegnap este Jory és Melodie szívszorítóan gyönyörűen táncolta a Rómeó és Júliát. Előadás közben
remegve néztem Bartot, aki csak gúnyosan mosolygott, mintha valaha már látta volna mindazt, ami a
szeme előtt lezajlott, és szilárdan hinné, hogy végül úgyis az övé lesz minden, amit akar.
Megtanult csöndben zárat nyitni, és éjszakánként belopózik a szobánkba, hogy nézzen bennünket,
miközben én mozdulatlanul, nyugodtan lélegezve fekszem, és alvást színlelek, bár közben reszketek,
mert rettenetesen félek attól, hogy Malcolm gonoszsága a kisebbik fiamban él tovább, és a múlt előbb
vagy utóbb újból életre kel.
– Ma levelet kaptam az irodalmi ügynökömtől – súgtam Madame M.-nek, mialatt Jory és Melodie a
jelmezét levetve utcai ruhába öltözött! – Talált egy kiadót, aki ajánlatot tett az első könyvemre. Nem
ígér vagyont, de elfogadom az ajánlatát.
Madame hosszú, elgondolkodó pillantást vetett rám, olyat, amitől mindig féltem, és sebezhetőnek
éreztem magam.
– Igen, Catherine – felelte –, te mindig azt teszed, amit jónak látsz, nem törődve a
következményekkel, és mások véleményével.
Tudtam kire gondolt, világosan kiolvashattam a szeméből, hogy szerinte jobb volna, ha megőrizném
magamnak a titkomat, és nem hoznám ország-világ tudomására. Nem engedhettem azonban, hogy
minden cselekedetemet Bart határozza meg.
– Másképp ugyan, mint tizenöt éves korodban gondoltam, de gazdag és híres leszel, mert azok,
akikben erős vágy, szenvedély, odaadás és határozottság él, végül mindig elérik a céljukat – mondta
Madame, aki addigra a bizalmasommá vált.
Kényelmetlenül elmosolyodtam, és nem mertem Bartra pillantani. Inkább a nagyobbik fiamat, az est
hősét néztem. Tudtam, ha a könyvem megjelenik, és a Foxworthok kriptáinak összes szelleme
kiszabadul, Malcolm Neal Foxworth árnya is eltűnik a fejem felől, és soha többé nem fogja irányítani
az életemet.
Idegesen a nyakamhoz nyúltam, a láthatatlan gyöngyökért, amelyek anyám nyakát ékesítették, és én
soha nem viselhettem őket. Újra és újra azzal biztattam magam, hogy kell, hogy érdemes megpróbálni,
hiszen az ördög a hazugsággal körülbástyázott sötét zugban lakik, és meghal, ha az igazság
fénycsóvája vetődik rá.
Remegve távolabb húzódtam Barttól, közelebb Chrishez, aki átölelte a vállam, miközben én a
derekát karoltam át, és biztonságban éreztem magam, tökéletes biztonságban. Már arra is képes
voltam, hogy Bartra nézzek és mosolyogjak. Megfogtam Cindy kezét, és Bartért nyúltam.
Ő azonban elhúzódott tőlem, visszautasítva, hogy csatlakozzon a szoros, összetartó lánchoz, amivé
a családomat akartam formálni.
Szeretném azzal befejezni, hogy már nem sírok éjszakánként, és nem kínoznak többé rémálmok,
amelyekben a nagymamánkat látom, amint fellopakodik a lépcsőn, hogy gonoszságon kapjon
bennünket, olyasmin, amit nem lenne szabad csinálnunk. Csak hálás lehetek, mert a padláson növő
virágok tüskés szárain végül csak kihajtott néhány rózsa, igazi, a napfénytől viruló, életteli virág.
Szeretném ezzel befejezni, de nem tudom. Mégis, elég öreg és okos lettem ahhoz, hogy
elfogadjam, ha csillogó aranypénzt kapok, és soha nem fordítom meg készakarva, hogy meglássam a
másik oldalán sötétlő rozsdafoltot.

Valamiért felnéztem írás közben, és Bartot láttam, amint ismét a sötét sarokban ült, kezében
arannyal díszített, vörös bőrkötésűnek látszó könyvvel. Csöndben olvasott, magában mondva a
szavakat, amiket a dédnagyapja soha nem látott.
Megborzongtam, hiszen tudtam, hogy Malcolm naplója elégett a tűzben. A könyv, amit Bart a
kezében tartott, csupán olcsó műbőrbe volt kötve, és minden oldala üres volt.
Nem mintha ez igazán számítana.
 Főszerkesztő: Ivanics István
Szerkesztő: Talpas János
Műszaki szerkesztő: Hupján Mária
Kiadja az L P. C. KÖNYVEK Kft.
Felelős kiadó: Ivanics István
Athenaeum Nyomda Rt. (96.0337)
Felelős vezető: Hupján József mb. vezérigazgató
ISBN 963 635 028 0
Megjelent 18,1 (A/5) ív terjedelemben