Felemelkedés

TANMESÉK
Az élet tengerén haladva számolnunk kell viharokkal, melyek forgószelek, és a
magasba emelve mutatják meg, hogy csak felülről teljes a világ. Megteheted, hogy
harcolsz ellene, és le is győzheted, de akkor sosem fogsz felemelkedni.

Egyszer egy Juhász találkozott egy Indiánnal. Az Indián egy öreg, időtől csapzott
bőrű tanító volt. A Juhász, birkákat terelte a mezőn. Mindketten vadon éltek, de
egyikük sem volt hontalan. Egy nap, mikor találkoztak, beszélgetésbe kezdtek. Az
Indián mesélte vadászós történeteit, miként ejtette el a zsákmányokat, és hogyan
lett úrrá az éjszaka félelmein. A Juhász mesélte a birkák életét, és a kutyájáról, ki
hűséges szolgálója volt. Semelyikük nem tudta a másik életébe beazonosítani
magát, még akkor sem, ha próbálták átélni a másik életét. Olyan volt ez, amiben
semmi közös nincs, de mégis hasonló. Kimentek a nyájjal, hogy a Juhász
megmutassa, hogyan él. Az Indián nem értette miként kell egy nyájat terelni. A
Juhász nem tudta megértetni, mi a birka terelésének bölcs mozzanata. A kutya
ugatott, a vadászó indián mellett. Az Indián nem tudta megmutatni, miként
vadászott ő a rengetegben, de sátrat készített, az éjszakai szálláshoz. Elmentek
mindketten aludni. Éjjel egy varázsszót hallottak mindketten: – A forgószél az, ami
felemel, és nem a jóság megélése. A szél ura választ titeket útjához, és nem ti a
szelet. Ha felemelkedtek, elhagyjátok a földi mivoltotokat, és többé már nem
vagytok se juhász, se indián. Nem kell kérnetek ezt, megadatik ez magától is. Csak
tanuljatok meg repülni a messzeségben. Az Indián nem értette félálomban ezeket a
szavakat, de tudta, az öreg szél hanga mindig igazat mond. A Juhász elaludt az
éjben, és nem kelt föl akkor sem, mikor a táj már megvilágosodott. A nap reggel
felkelt, és fényével beborítva mindent, mutatott rá a nyájra, a sátorra, s a szélre. A
szél, nem röpült már az égen, a nyáj nem legelt már a réten, és a két barát már
összetartozott. Együtt voltak a réten, egy nyáj vette őket körül, és egy kutya volt, ki
nekik ugatott. Nem volt köztük már különbség akkor sem, ha ezt látták bármiben is.
A nap ragyogott, a szél fújt, az ég kék volt.
Ez a világ rendje.

Írta: Bogdola Róbert