Herbert Paul Grice

TANULMÁNYOK
A SZAVAK ÉLETÉRŐL

Gondolat Kiadó
Budapest, 2011

Grice_Tanulmany.indd 3 2011.02.24. 9:40:10

 A kötet kiadását az NMHH Médiatanácsa
és a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap támogatta

MÉDIASZOLGÁLTATÁS-TÁMOGATÓ
ÉS VAGYONKEZELÔ ALAP

Szerkesztette
BÁRÁNY TIBOR és MÁRTON MIKLÓS

Fordította
BÁRÁNY TIBOR (6–7., 14–15., 18.), GYARMATHY ZSÓFIA (8–9., 17.),
KOMLÓSI ANDREA (16.), MÁRTON MIKLÓS (Előszó, 1–5.),
MRÁZ ATTILA (10–11., Retrospektív utószó), RÉZ ANNA (13.),
VERES MÁTÉ (12., 19.)

A fordítást szakmailag ellenőrizte (1–7., 14–15., 17–18.) és az utószót írta

ZVOLENSZKY ZSÓFIA

Bárány Tibor a fordítások elkészítése és a kötet szerkesztése során

az MTA–TKI támogatásában részesült.

Copyright © 1989 by the President and Fellows of Harvard College

© Fordítók, 2011

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás,

illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás
a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

www.gondolatkiado.hu
gondolatkiado.blog.hu
facebook.com/gondolatkiado
twitter.com/gondolatkiado

A kiadásért felel Bácskai István

Szöveggondozó Békési Bernadett
Műszaki szerkesztő Pintér László
A borítót Czakó Zsolt sorozatterve alapján Pintér László tervezte
Tördelő Lipót Éva
Nyomta és kötötte Akaprint Nyomda
Felelős vezető Freier László

ISBN 978 963 693 278 0

ISSN 2060-1867

Grice_Tanulmany.indd 4 2011.03.07. 9:13:42

 14. Jelentés*

Vegyük az alábbi mondatokat:

„Azok a kiütések kanyaróra utalnak (utaltak).”

„Azok a kiütések számomra nem utaltak semmire, de a doktor számára kanya-

róra utaltak.”

„A jelenlegi költségvetés arra utal, hogy nehéz évünk lesz.”

Az „utal” helyett ilyen esetekben a „jelent” igét is használhatjuk:

„Azok a kiütések kanyarót jelentenek (jelentettek).”

„Azok a kiütések számomra nem jelentettek semmit, de a doktor számára ka-

nyarót jelentettek.”

„A jelenlegi költségvetés azt jelenti, hogy nehéz évünk lesz.”

Bár a magyar nyelvű beszélők számára az „utal” használata (valamivel) termé-

szetesebbnek tűnik, elemzési céljainknak jobban megfelel, ha a továbbiakban a
„jelent”-es mondatokra támaszkodunk.
(1) Nem mondhatom: „Azok a kiütések kanyarót jelentettek, de nem volt ka-
nyarója”, és nem mondhatom: „A jelenlegi költségvetés azt jelenti, hogy nehéz
évünk lesz, de nem lesz nehéz évünk.” A fentihez hasonló esetekben tehát az x azt
jelentette, hogy p-ből és az x azt jelenti, hogy p-ből következik p.
(2) Abból, hogy „azok a kiütések kanyarót jelentenek (jelentettek)”, nem kö-
vetkeztethetek semmi olyasfélére, hogy „mit akarnak (akartak) jelenteni a kiüté-

∗ A tanulmány első megjelenése: The Philosophical Review, 66 (1957), 377–388. Korábbi

fordítás: H. P. Grice: Jelentés. Ford. Terestyéni Tamás. In Pléh Csaba – Síklaki István – Te-
restyéni Tamás (szerk.): Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Budapest: Osiris Kiadó, 1997.
188–197. A fordítás során részben támaszkodtam Terestyéni Tamás fordítására. (A ford.)

Grice_Tanulmany.indd 194 2011.02.24. 9:40:19

 14. JELENTÉS 195

sek”; nincs jogom például azt mondani, hogy „azok a kiütések azt akarták jelen-
teni, hogy kanyarója van”. A jelenlegi költségvetésről szóló mondatból ugyanígy
nem következtethetek arra, hogy „a jelenlegi költségvetés azt akarja jelenteni,
hogy nehéz évünk lesz”.
(3) Abból, hogy „azok a kiütések kanyarót jelentettek”, nem következtethetek
semmi olyasfélére, hogy valaki ezt és ezt értette a kiütéseken, vagy ezt és ezt a je-
lentést fejezte ki velük. Mutatis mutandis ugyanez igaz a jelenlegi költségvetésről
szóló mondatra is.
(4) Egyik mondatot sem tudjuk úgy átírni, hogy az „azt jelenti, hogy” után idé-
zőjelek között álló tagmondat következzen. Tehát az „azok a kiütések kanyarót
jelentettek” mondatot nem tudjuk így újrafogalmazni: „azok a kiütések azt jelen-
tették, hogy »kanyaró«”, vagy „azok a kiütések azt jelentették, hogy »kanyarója
van«”.
(5) Másrészről viszont a fenti mondatokat (hozzávetőleg) átírhatjuk úgy, hogy
az „az a tény, hogy…” formulával kezdődjenek; például: „az a tény, hogy kiütések
jelentek meg a bőrén, azt jelentette, hogy kanyarója van”, vagy „az a tény, hogy a
jelenlegi költségvetés olyan, amilyen, azt jelenti, hogy nehéz évünk lesz”.
Most pedig hasonlítsuk össze a fenti mondatokat az alábbiakkal:

„Az a három csengetés (amivel a kalauz jelez a sofőrnek a buszokon Angliá-

ban) azt jelenti, hogy a busz megtelt.”

„Az a megjegyzés, hogy »Kovács nem tud meglenni a házisárkány nélkül«, azt
jelentette, hogy Kovács nélkülözhetetlennek érzi a feleségét.”

(1) Megtörténhet, hogy kimondom az első mondatot, és így folytatom: „de va-
lójában nem telt meg – a kalauz tévedett”; és megtörténhet, hogy kimondom a
második mondatot, és így folytatom: „de valójában hét éve elhagyta”. Ezekben az
esetekben tehát az x azt jelenti, hogy p-ből és az x azt jelentette, hogy p-ből nem
következik p.
(2) Az első mondatból következtethetek valami olyasféle állításra, hogy „mit
akar(t) jelenteni” a három csengetés a buszon; a másodikból pedig valami olyas-
félére, hogy „mit akar(t) jelenteni” az idézőjelek között szereplő kifejezés.
(3) Az első mondatból következtethetek arra, hogy valaki (nevezetesen a ka-
lauz) azt értette a csengetéseken, vagy azt a jelentést fejezte ki velük – vagy leg-
alábbis azt kellett volna velük kifejeznie –, hogy a busz megtelt; és a második
mondat esetében is hasonló a helyzet.
(4) Az első mondatot átírhatjuk úgy, hogy a „jelenti” ige után idézőjelek között
szereplő kifejezés következzen, tudniillik hogy „az a három csengetés azt jelenti,
hogy »a busz megtelt«”. Ugyanez igaz a második mondatra.
(5) Egy olyasféle mondat, mint például „az a tény, hogy a csengő háromszor
megszólalt, azt jelenti, hogy a busz megtelt”, nem ugyanazt jelenti, mint az első
mondat. Lehet, hogy mindkettő igaz, de a jelentésük még csak megközelítőleg
sem ugyanaz.

Grice_Tanulmany.indd 195 2011.02.24. 9:40:19

 196 MÁSODIK RÉSZ: SZEMANTIKAI ÉS METAFIZIKAI VIZSGÁLÓDÁSOK

Amikor a „jelenti”, „jelent valamit” és „azt jelenti” kifejezéseket úgy használ-

juk, mint a példamondatok első csoportjában, azt fogom mondani, hogy a szóban
forgó kifejezéseket természetes értelmükben használjuk. Amikor úgy használjuk
őket, mint a második esetben, azt fogom mondani, hogy a szóban forgó kife-
jezéseket nem-természetes értelmükben használjuk. A kétféle használat megkü-
lönböztetése érdekében a nem-természetes esetben a „jelentNT” rövidítést fogom
használni.
Az egyszerűség kedvéért azt javaslom, hogy amikor az angol „to mean” igét
úgy használjuk, mint a következő mondatban: „A means (meant) to do so-and-so
(by x)”, ahol is A humán ágens – hozzávetőleges fordításban: „A ezt és ezt akarja
(akarta) tenni (x révén)” –, nos, tekintsük úgy, hogy ebben az esetben a kifejezés
természetes értelmével van dolgunk. Ezzel szemben, ahogyan a korábbi példák
mutatják, amikor a „jelent” szót vagy annak valamelyik megfelelőjét úgy használ-
juk, mint a következő mondatokban: „A kifejez (kifejezett) valamilyen jelentést x
révén”, vagy „A ért (értett) valamit x-en”, illetve „A azt a jelentést fejezi (fejezte)
ki x révén, hogy…”, vagy „A azt érti (értette) x-en, hogy…”, ilyenkor a kifejezés
nem-természetes értelmével van dolgunk.1 (Tudom, hogy ez túlzottan merev fel-
osztás, de irányjelzőnek megteszi.)
Nem akarom azt állítani, hogy a „jelent” minden használatáról könnyen, egyér-
telműen és világosan el lehetne dönteni, melyik csoporthoz tartozik, de úgy gon-
dolom, a legtöbb esetben erősen hajlunk rá, hogy a „jelent” használatát inkább az
egyik, mintsem a másik csoporthoz soroljuk. Kérdésünk a következő: „A »jelent«
szót bizonyos esetekben természetes értelme szerint használjuk, más esetekben
pedig nem-természetes értelme szerint – de miben is áll ez a különbség?” Termé-
szetesen e kérdés megfogalmazása még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy
a „jelentésNT”-t a „jelent” (valamelyik) természetes értelme révén magyarázzuk
meg.
Úgy gondolom, akkor is a természetes és nem-természetes jelentésre vonatko-
zó kérdést tesszük fel, amikor a „természetes” és „konvencionális” jelek különb-
ségére vagyunk kíváncsiak. De az én megfogalmazásom szerintem jobb. Hiszen
vannak olyan dolgok, amelyek jelenthetnekNT valamit, ám nem jelek (ilyenek pél-

1
A fenti különbséget nem lehet visszaadni magyar nyelven. Grice a „to mean” ige kétféle
használatát állítja szembe egymással:

(1) „Somebody means to do something (by x).” [„Valaki tenni akar valamit (x révén).”]
(2a) „Somebody means something by x.” [„Valaki kifejez (ki akar fejezni) valamilyen jelen-
tést x révén”, „valaki ért valamit x-en”.]
(2b) „Somebody means by x that…” [„Valaki kifejezi (ki akarja fejezni) azt a jelentést x ré-
vén, hogy…”, „valaki azt érti x-en, hogy…”.]

A „mean”-t egyik esetben sem lehet „jelent”-nek fordítani, mert a magyar „jelent” ige haszná-
latából hiányzik a szándékra utaló jelentésmozzanat (lásd az (1)-es esetet), valamint magyar
nyelven csak a jelentéssel rendelkező dolgok képesek „jelenteni” valamit, nem pedig az őket
létrehozó vagy felhasználó ágensek (lásd a 2a. és 2b. eseteket). Grice szerint az (1)-es eset a
természetes, a (2a) és (2b) eset a nem-természetes jelentés területéhez tartozik. (A ford.)

Grice_Tanulmany.indd 196 2011.02.24. 9:40:19

 14. JELENTÉS 197

dául a szavak), mi több, esetleg nem is konvencionálisak a szó bármilyen hét-

köznapi értelmében (például bizonyos gesztusok); míg más dolgok, amelyeknek
természetes jelentésük van, nem jelei annak, amit jelentenek (vö. a jelenlegi költ-
ségvetésről szóló példával).
Először szeretném röviden megvizsgálni és elvetni a „mi a jelentésNT?” kér-
désre adott úgynevezett oksági választ. Példának okáért azt mondhatjuk – hozzá-
vetőleg C. L. Stevenson gondolatmenetét követve2 –, hogy x csak akkor jelentNT
valamit, ha x jellemzően valamilyen (kognitív vagy másféle) attitűdöt vált ki egy
hallgatóságban, és – amennyiben x-et egy beszélő hozta létre – x jellemzően eme
attitűd révén jön létre, és mindezt egy „összetett kondicionálási folyamat” hatá-
rozza meg, amely „a jel kommunkációbeli használatát irányítja”.3 Világos, hogy
ez a megoldás nem működik.
(1) Vegyünk egy olyan megnyilatkozást, amely – ha egyáltalán jelentNT vala-
mit – leíró vagy informatív fajtájú, következésképpen valamilyen kognitív atti-
tűd kiváltását szolgálja, például egy vélekedését. (A „megnyilatkozás” terminust
semleges értelemben használom minden olyan dologra, amely rendelkezhet je-
lentésselNT. A „megnyilatkozás” különösen alkalmas a céljainkra, mert egyszerre
vonatkozik magára az aktusra és az aktus eredményére.) Kétségtelen, sokan hajla-
mosak frakkot felvenni, amikor úgy gondolják, hogy elmennek táncolni; továbbá
kétségtelen, sokan arra következtetnek, amikor azt látják, valaki frakkot vesz fel,
hogy a szóban forgó személy táncolni megy. Vajon ez elég hozzá, hogy azt mond-
juk: a frakk felvétele azt jelentiNT, hogy valaki táncolni megy (vagy hogy egyálta-
lán jelentNT bármit)? Nyilvánvalóan nem. És nem segít, ha arra hivatkozunk, hogy
a jelentéstNT egy „összetett kondicionálási folyamat határozza meg”. Hiszen ha ez
csupán annyit jelent, hogy a frakk felvételének látványára adott reakciónk vala-
milyen módon tanuláson vagy elsajátításon alapul, akkor jelen esetet nem zártuk
ki a jelentésNT köréből. Ha viszont komolyan vesszük a meghatározás második
felét („amely a jel kommunikációbeli használatát irányítja”), akkor nyilvánvalóan
körkörös magyarázatot adunk a jelentésreNT. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk,
hogy „X akkor rendelkezik jelentésselNT, ha X-et a kommunikáció során használ-
ják”, ami kétségkívül igaz, de nem sokat segít rajtunk.
(2) Ha ez nem lenne elég, szembe kell néznünk egy további nehézséggel is –
úgy gondolom, valójában ugyanarról a nehézségről van szó, mint az előző esetben
–, amelyet maga Stevenson is felismer. Hogyan tudjuk elkerülni, hogy például azt
állítsuk: a „Szabó atléta” jelentésének részét képezi a „Szabó magas” jelentése,
hiszen ha azt mondjuk valakinek, hogy Szabó atléta, akkor az illető jó eséllyel azt
fogja gondolni, hogy Szabó magas. Stevenson ezen a ponton nyelvi szabályokra
hivatkozik: mondhatunk olyat, hogy „az atléták olykor nem magasak”. Magyarán
szólva a nyelvi szabályok nem tiltják meg, hogy „nem magas atlétákról” beszél-
jünk. De miért nem tiltják meg? Nem azért, mert nem sértjük meg vele a nyelvtani

2
Charles L. Stevenson: Ethics and Language. New Haven, London: Yale University Press,
1944. 3. fejezet.
3
Uo., 57.

Grice_Tanulmany.indd 197 2011.02.24. 9:40:19

 198 MÁSODIK RÉSZ: SZEMANTIKAI ÉS METAFIZIKAI VIZSGÁLÓDÁSOK

szabályokat, vagy mert nem udvariatlan dolog ilyet mondani, stb., hanem feltehe-
tőleg azért, mert ez a nyelvi szerkezet nem jelentés nélküli (vagy ha ez túl erősnek
tűnne: mert nem sérti meg a szóban forgó kifejezések jelentésének szabályait).
Ám úgy tűnik, hogy ezzel ismét csak körkörössé válik a magyarázatunk. Mi több,
valaki megkérdezheti, hogy ha itt joggal hivatkozunk olyan szabályokra, amelyek
különbséget tesznek aközött, hogy mit értettünk a szavainkon, és mit sugalltunk a
szavainkkal, akkor korábban miért nem tettük meg ugyanezt például a nyögések
esetében – amelyek miatt Stevenson kénytelen volt bevezetni a kondicionálási fo-
lyamattal kapcsolatos megszorítást.
További nehézséget jelent, hogy még ha elfogadjuk is az oksági elmélet fenti
változatát, ebben a formájában az elmélet akkor is csupán a „jel” szokásos vagy
általában vett jelentéséről szól. Nem mond semmit arról, hogy egy konkrét beszé-
lő egy konkrét esetben milyen jelentést akar – szóban vagy írásban – kifejezni a
jel révén (ami jócskán eltérhet a jel szokásos jelentésétől); és nem világos, hogyan
alakíthatnánk át az elméletet úgy, hogy erről is mondjon valamit. Sőt, tovább-
mehetünk: az oksági elmélet nem vesz tudomást arról a tényről, hogy egy jel
(általában vett) jelentését annak révén kell megmagyaráznunk, hogy a jel haszná-
lói ténylegesen mit értenek (vagy mit kell érteniük) a jelen a konkrét esetekben –
azaz az oksági elmélet éppen a legalapvetőbb fogalmat hagyja magyarázat nélkül.
Számomra rokonszeves e radikálisabb bírálat, de tisztában vagyok vele, hogy az
alapjául szolgáló állítás erősen vitatható.
Az „oksági” elmélet további változatait nem fogom megvizsgálni. Azt gyaní-
tom, hogy az elmélet egyik változata sem képes elkerülni a fenti nehézségeket
– illetve kizárólag azon az áron képes elkerülni, hogy nem tarthatjuk többé az
oksági elmélet valamilyen változatának.
Inkább egy másik – és reményeim szerint jóval ígéretesebb – irányba szeretnék
elindulni. Ha képesek vagyunk tisztázni az

„x jelentettNT valamit (egy konkrét alkalommal)”, és az

„x azt jelentetteNT, hogy ez és ez (egy konkrét alkalommal)”,

valamint az

„A kifejezett valamilyen jelentéstNT x révén (egy konkrét alkalommal)”, és az

„A kifejezte azt a jelentéstNT x révén, hogy ez és ez (egy konkrét alkalommal)”

jelentését, ez nagyban segítségünkre lehet az

„x jelentNT (időfüggetlen értelemben) valamit (azt, hogy ez és ez)”, és az

„A kifejez valamilyen jelentéstNT (időfüggetlen értelemben) x révén (azt, hogy

ez és ez)”

Grice_Tanulmany.indd 198 2011.02.24. 9:40:19

 14. JELENTÉS 199

jelentésének magyarázatában, valamint az „ugyanazt jelenti, mint”, a „megérti”,

a „következik belőle” stb. jelentésének magyarázatában. Egy pillanatra tegyünk
úgy, mintha csupán az informatív vagy leíró megnyilatkozásokkal lenne dol-
gunk.
Első közelítésben azt mondhatjuk, hogy az „x jelentNT valamit” akkor igaz, ha
a megnyilatkozás végrehajtója x révén egy vélekedést akart kiváltani egy „hallga-
tóságban”, továbbá ha megmondjuk, mi volt ez a szóban forgó vélekedés, meg-
mondjuk, mit jelentNT x. Ez a megoldás azonban nem működik. Megtörténhet,
hogy B zsebkendőjét azért hagyom ott a gyilkosság színhelyén, hogy a nyomozók
azt higgyék, B volt a gyilkos; ám nem mondanánk, hogy a zsebkendő (vagy az,
hogy a helyszínen hagytam) jelenteneNT valamit, vagy hogy ezáltal kifejeztem
volna azt a jelentéstNT, hogy B volt a gyilkos. Világos, hogy szükségünk van egy
további feltételre is: x akkor jelentNT valamit, ha nem csupán egy bizonyos véle-
kedés kiváltásának szándékával hozta létre a „megnyilatkozás” végrehajtója, de
a megnyilatkozás végrehajtójának az is szándékában állt, hogy a „hallgatóság”
felismerje a megnyilatkozás hátterében álló szándékot.
Alakul a dolog, de ez még mindig nem elég. Vegyük szemügyre az alábbi ese-
teket:

(1) Heródes átnyújtja Saloménak Keresztelő Szent János fejét egy tálon.
(2) Egy kisgyerek rosszul érzi magát, és az anyja tudomására hozza, milyen
sápadt (remélve, hogy az anya majd levonja a megfelelő következtetést és
segít rajta).
(3) A lányom összetörte a porcelánedényt, én pedig hagyom szerteszét heverni
a cserepeket, hogy a feleségem lássa, mi történt.

Ezek az esetek megfelelnek a jelentésNT iménti feltételeinek. Vegyük az elsőt:

Heródes el akarja hitetni Saloméval, hogy Keresztelő Szent János meghalt, és
kétségkívül az is szándékában áll, hogy Salome felismerje, azt szeretné vele elhi-
tetni, hogy Keresztelő Szent János meghalt. És ugyanez a helyzet a többi esetben
is. Mégsem hiszem, hogy szívünk szerint azt mondanánk: a jelentésNT eseteivel
van dolgunk.
Más dolog „szándékosan és nyíltan valaki tudomására hozni valamit”, és „el-
mondani valakinek valamit”, vagy „elérni, hogy valaki azt gondolja, hogy…” és
„elmondani valakinek valamit” – és mi pontosan ezt a különbséget szeretnénk
megragadni.
A kiutat talán a következő irányban érdemes keresni. Hasonlítsuk össze a két
esetet:

(1) Mutatok egy fényképet X-nek, amelyen Y illetlen közelségben látható X

feleségével.
(2) Rajzolok egy képet, amelyen Y ugyanilyen helyzetben van X feleségével,
és megmutatom X-nek.

Grice_Tanulmany.indd 199 2011.02.24. 9:40:19

 200 MÁSODIK RÉSZ: SZEMANTIKAI ÉS METAFIZIKAI VIZSGÁLÓDÁSOK

Ha valaki megkérdezné, tagadnám, hogy az (1) esetben a fénykép (vagy az, hogy
megmutatom X-nek) bármit is jelenteneNT; abban viszont biztos lennék, hogy a
(2) esetben a kép (vagy az, hogy megrajzoltam és megmutattam X-nek) igenis je-
lentNT valamit (nevezetesen hogy Y illetlen közelségben van X feleségével), vagy
legalábbis én azt értettem rajta vagy azt a jelentéstNT fejeztem ki vele, hogy Y
illetlen közelségben van X feleségével. Mi a különbség a két eset között? Míg
mindkét esetben az a szándékom, hogy X úgy gondolja, Y és az ő felesége kö-
zött van valami, az (1) esetben a kívánt hatás kialakulása szempontjából egészen
biztosan (többé-kevésbé) érdektelen, hogy X felismeri-e a szándékomat. X-ben a
fénykép láttán akkor is gyanú ébredne a felesége iránt, ha csak „véletlenül” a szo-
bában felejteném a fényképet, és ezen az sem változtat, ha tudom, hogy megnézte
a fényképet. Ezzel szemben a rajz más és más hatást fejt ki X-re, ha úgy tekinti,
hogy annak révén információt szerettem volna közölni a feleségéről (azt akartam,
hogy valamit gondoljon róla), és ha úgy tekinti, hogy csupán firkálgattam, vagy
műalkotást akartam létrehozni.
Ám ezen a ponton egy újabb nehézséggel kell szembenéznünk. Vegyük például
a szemöldökráncolást. Amikor hétköznapi körülmények között spontán módon
összeráncolom a szemöldökömet, valaki joggal tekintheti ezt az elégedetlenségem
természetes jelének. De ha szándékosan ráncolom össze a szemöldökömet (hogy
kifejezzem az elégedetlenségemet), a néző – feltéve hogy felismeri a szándékomat
– jó eséllyel ilyenkor is arra következtet, hogy elégedetlen vagyok. Mivel a néző
mindkét esetben ugyanúgy reagál – függetlenül attól, hogy úgy gondolja, spon-
tán módon ráncoltam össze a szemöldökömet, vagy információt szerettem volna
közölni –, vajon nem kellene-e azt mondanunk, hogy a (szándékos) szemöldök-
ráncolásom nem jelentNT semmit? Szerintem ezen a nehézségen úrrá tudunk len-
ni; hiszen bár általában véve a szándékos szemöldökráncolás valóban kiválthatja
ugyanazt a hatást (tudniillik hogy a néző úgy gondolja, elégedetlen vagyok), mint
a spontán szemöldökráncolás, mégis csakis akkor várhatjuk el, hogy ugyanazt a
hatást váltsa ki, ha a közönség úgy tekinti, valamit ki akartam vele fejezni (neve-
zetesen: az elégedetlenségemet). Azaz ha kiemeljük a történetből a szándék fel-
ismerését – az összes többi körülményt változatlanul hagyva (egyebek közt hogy
a néző a szemöldökráncolást szándékosként ismeri fel) –, azt kell mondanunk,
hogy a szemöldökráncolás már jóval kisebb eséllyel fog valamilyen vélekedést
kiváltani, vagy nem is fog vélekedést kiváltani egyáltalán.
Talán most már összefoglalhatjuk, mi szükséges hozzá, hogy A kifejezzen va-
lamilyen jelentéstNT x révén: A-nak szándékában kell álljon, hogy x révén vala-
milyen vélekedést keltsen a hallgatóságában, és az is szándékában kell álljon,
hogy hallgatósága ilyen szándékkal rendelkezőként ismerje fel a megnyilatkozá-
sát. Ezek a szándékok azonban nem függetlenek egymástól; A-nak szándékában
kell álljon, hogy ez a felismerés szerepet játsszon a vélekedés kiváltásában, és ha
ez nem történik meg, valami hiba csúszik A szándékainak megvalósításába. Mi
több, mindez – tudniillik hogy A-nak szándékában áll, hogy a felismerés ilyen
szerepet játsszon – szerintem azt implikálja, hogy A úgy gondolja, van rá esély,
hogy a felismerés valóban ezt a szerepet fogja játszani; tehát nem előre eldöntött

Grice_Tanulmany.indd 200 2011.02.24. 9:40:19

 14. JELENTÉS 201

dolog, hogy a vélekedés mindenképpen kiváltatik a közönségben, akár felismeri,

akár nem ismeri fel a megnyilatkozás hátterében álló szándékot. Röviden talán
azt mondhatjuk, hogy az „A kifejezett valamilyen jelentéstNT x révén” nagyjából
azzal egyenértékű, hogy „A azzal a szándékkal hozta létre x-et, hogy valamilyen
vélekedést váltson ki a hallgatóságban, méghozzá annak révén, hogy a hallgató-
ság felismeri ezt a szándékot”. (Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az önmagára
irányuló szándék feltételezése miatt paradoxonhoz jutunk, de valójában nem ez
a helyzet.)
Talán itt az ideje, hogy ne tegyünk többé úgy, mintha csak az „informatív”
megnyilatkozásokkal lenne dolgunk. Vizsgáljuk meg először a felszólító vagy
kvázifelszólító megnyilatkozásokat! Egy nagyon fösvény ember tartózkodik a
szobámban, és szeretném, ha elmenne; ezért kidobok egy ezerforintos bankjegyet
az ablakon. Vajon végrehajtottam egy jelentésselNT rendelkező megnyilatkozást?
Nem, mert nem állt szándékomban, hogy a célom felismerése bármiféle mó-
don elősegítse az illető távozását. Ugyanezt láttuk a fénykép esetében. Másfelől
viszont ha rámutatok az ajtóra, vagy finoman meglököm a látogatómat, joggal
mondhatjuk, hogy végrehajtottam egy jelentésselNT rendelkező megnyilatkozást,
mivel szándékomban állt, hogy szándékom felismerése meggyorsítsa az illető tá-
vozását. Vagy vegyük a következő két esetet: (1) a rendőr úgy állít meg egy autót,
hogy kiáll elé az útra, és (2) a rendőr úgy állít meg egy autót, hogy int a vezető-
nek.
Íme egy példa egy más típusú esetre: ha vizsgáztatóként megbuktatok egy em-
bert, lehet, hogy gyötrelmet okozok neki, vagy felháborítom, esetleg úgy fogja
érezni, hogy megalázták; és ha rosszindulatú vagyok, mindezt szándékomban áll-
hat elérni, mi több, az is szándékomban állhat, hogy felismerje e szándékomat. De
nem szívesen mondanám, hogy a buktatás jelentettNT valamit. Másfelől viszont
ha meglökök valakit az utcán, minden további nélkül azt mondanám, hogy a je-
lentésNT egyik esetével van dolgunk, mert csak akkor várhatom el, hogy a szóban
forgó személy gyötrelmet (felháborodást vagy megalázottságot) érezzen, ha fel-
ismerte a szándékomat, hogy ilyen hatást akartam belőle kiváltani. Ha az egyetem
vezetése letiltaná a fizetésemet, azzal vádolnám őket, hogy tönkretesznek; ha ezer
forinttal csökkentenék, azzal vádolnám őket, hogy szórakoznak velem; ha ennél
nagyobb arányban csökkentenék, nem tudom pontosan, mit mondanék.
Talán most már megkockáztathatjuk a következő általánosításokat.
(1) Az „A kifejezett valamilyen jelentéstNT x révén” (nagyjából) azzal egyen-
értékű, hogy „A azzal a szándékkal hozta létre x-et, hogy megnyilatkozásával egy
bizonyos hatást váltson ki hallgatóságában, méghozzá azáltal, hogy a hallgatóság
felismeri ezt a szándékot”; és hozzátehetjük, hogy amikor rákérdezünk, mit feje-
zett ki A, a szándékolt hatás részleteire kérdezünk rá (bár olykor természetesen
nem tudunk „hogy”-gyal kezdődő alárendelt mellékmondatos választ adni a kér-
désre; például: „azt a vélekedést, hogy…”).
(2) Az „x jelentettNT valamit” (nagyjából) azzal egyenértékű, hogy „valaki ki-
fejezett valamilyen jelentéstNT x révén”. Itt is vannak olyan esetek, amikor ez a
megoldás nem teljesen működik. Hajlanék rá, hogy azt mondjam: amikor a köz-

Grice_Tanulmany.indd 201 2011.02.24. 9:40:19

 202 MÁSODIK RÉSZ: SZEMANTIKAI ÉS METAFIZIKAI VIZSGÁLÓDÁSOK

lekedési lámpa pirosra vált, ez azt jelentiNT, hogy az autóknak meg kell állniuk;
de nagyon furcsán hangzana, hogy „valaki (például a Közlekedésfelügyelet) ki-
fejezte azt a jelentéstNT a lámpa pirosra váltása révén, hogy az autóknak meg kell
állniuk”. Mindazonáltal bizonyos értelemben ilyenkor is utalnunk kell valakinek
a szándékaira.
(3) Az „x azt jelentiNT (időfüggetlen értelemben), hogy ez és ez” első köze-
lítésben olyan állításokkal (vagy állítások diszjunkciójával) lehet egyenértékű,
amelyek arról szólnak, hogy az „emberek” (homályos értelemben) milyet hatást
akartak kiváltani x révén (a „felismerésre” vonatkozó megszorítások mellett). Er-
ről később még mondok valamit.
Vajon mindenféle szándékolt hatás megteszi, vagy előfordulhatnak olyan ese-
tek, amikor a hatás ugyan szándékolt (a megfelelő megszorítások mellett), még-
sem beszélnénk jelentésrőlNT? Tegyük fel, találtam egy embert, aki úgy van „be-
drótozva”, hogy miután azt mondtam neki: ha sajátos módon felmordulok, azt
akarom, hogy elpiruljon, vagy rossz érzés töltse el – majd ezután valóban auto-
matikusan elpirul, vagy fizikai rossz érzés tölti el, akárhányszor csak felismeri az
ominózus mordulást (és vele együtt a szándékomat). Vajon tényleg azt kellene
mondanunk, hogy a mordulás jelentNT valamit? Nem gondolom. Mindez arra a
tényre mutat rá, hogy x csak akkor rendelkezhet jelentésselNT, ha a hallgatóságnak
valamilyen értelemben befolyása van a szándékolt hatás kialakulására, vagy az
x létrehozásának hátterében álló szándék felismerése valóban indokként szolgál
(az „indok” bizonyos értelmében) a hallgatóság számára, és nem pusztán okként.
Úgy tűnik, mintha valamiféle kétértelműséget próbálnánk kihasználni („indok
arra, hogy elhiggye”, és „indok a cselekvésre”), de szerintem ez nem jelent súlyos
problémát. Hiszen kétségtelen, hogy bizonyos szempontból nagyon különböző
dolgokról van szó: ha rákérdezek, milyen indoka volt valakinek arra, hogy el-
higgyen valamit, a bizonyítékaira kérdezek rá, ami nagyon más, mintha a cselek-
vés indokaira kérdeznék rá – mindazonáltal ha felismerjük a beszélő szándékát,
amely x kimondásának hátterében állt (leíró megnyilatkozás), tehát ha indokunk
van azt hinni, hogy ez és ez, akkor legalábbis hasonló helyzetben vagyunk, mint
amikor „indítékunk” van elfogadni ezt és ezt. Az „úgy döntöttem, hogy ez és ez”
általában magában foglalja az „úgy döntöttem, hogy így és így teszek”-et (ezért
mondhatunk olyat, hogy valaki „nem hajlandó azt hinni”, vagy „kénytelen azt
hinni”). (Az utcai „meglökés” esetében kissé másféle magyarázatot kell adnunk,
mert senki nem „dönthet” úgy – legalábbis a „dönt” bármilyen egyszerű értelmé-
ben –, hogy őt sérelem érte; jóllehet megtörténhet, hogy nem hajlandó elfogadni,
hogy sérelem érte.) Úgy tűnik tehát, hogy a szándékolt hatásnak a hallgatóság be-
folyása alatt kell állnia, vagy legalábbis olyan fajtájú dolognak kell lennie, amely
a hallgatóság befolyása alatt áll.
Mielőtt befejezésképpen megvizsgálnék egy vagy két ellenvetést, szeretnék
valamit tisztázni. Szerintem mindabból, amit a jelentésNT és a szándék felismeré-
sének kapcsolatáról mondtam (ha igazam volt), az következik, hogy kizárólag a
beszélő elsődleges szándéka lehet érdekes a megnyilatkozás jelentésénekNT szem-
pontjából. Tegyük fel, hogy kimondom x-et, és szándékomban áll, hogy H hatást

Grice_Tanulmany.indd 202 2011.02.24. 9:40:19

 14. JELENTÉS 203

keltsek a közönségben (azáltal, hogy felismerik e szándékomat), továbbá szán-

dékomban áll, hogy e H hatás egy további I hatáshoz vezessen. Egészen addig,
amíg I létrejötte kizárólag H létrejöttétől függ, nem mondhatom, hogy I létrejötte
– akár csak a legcsekélyebb mértékben is – a H kiváltására irányuló szándékom
felismerésétől függne. Tehát ha (mondjuk) szándékomban áll, hogy egy ember
megtegyen valamit, méghozzá azért, mert bizonyos információkat közöltem vele,
a megnyilatkozásom jelentéseNT szempontjából tökéletesen érdektelen, milyen
cselekedet végrehajtására akartam rávenni az illetőt.
És akkor jöjjenek az ellenvetések! Néhányan a szememre vethetik, hogy túl
szabadon használom a „szándék” és a „felismerés” szavakat. Határozottan kije-
lentem: nem állt szándékomban teljes „beszélő életünket” bonyolult pszichológiai
jelenségekkel benépesíteni. Nem remélem, hogy bármilyen filozófiai rejtvényt
képes lennék megoldani a szándékainkkal kapcsolatban, azt azonban szeretném
röviden megmutatni, semmilyen speciális nehézséggel nem jár, ha úgy használjuk
a „szándék” szót a jelentéssel összefüggésben, ahogyan én használom. Először is:
előfordulnak olyan esetek, amikor a megnyilatkozást tudatos „terv” vagy expli-
cit módon megfogalmazott szándék kíséri vagy előzi meg (például leszögezem,
hogyan fogom használni x-et, vagy megkérdezem magamtól, hogyan „értessek
meg valamit valakivel”). Ha egy ilyen explicit „terv” valóban jelen van, az erősen
amellett szól, hogy a beszélő szándékait (a jelentést) „megtervezettnek” tekint-
sük; jóllehet ezzel még nem dőlt el a kérdés; hiszen megtörténhet, hogy – mond-
juk – egy beszélő leszögezi, a szokásostól eltérő módon fog használni egy ismert
kifejezést, aztán mégis visszacsúszik a szokásos használatba. Hasonlóképpen áll a
dolog a nem nyelvi esetekben: ha egy cselekvő szándékaira vagyunk kíváncsiak, a
szándék korábbi kifejezése nagy súllyal esik a latba; mindazonáltal megtörténhet,
hogy egy ember úgy tervezi, kidobja a levelet a szemétbe, aztán mégis elviszi a
postára; abban a pillanatban, amikor felemeli a kezét, „magához tér”, és vagy azt
mondja, „egyáltalán nem akartam ezt tenni”, vagy azt, hogy „azt hiszem, a sze-
metesbe akarhattam dobni”.
Kétségkívül viszonylag ritkán szoktuk explicite megfogalmazni nyelvi (vagy
kvázinyelvi) szándékainkat. Amikor ez nem történik meg, leginkább olyan fajtájú
kritériumokra támaszkodunk, mint a nem nyelvi szándékok esetében, ahol szá-
molhatunk valamiféle általános gyakorlattal. Abból indulunk ki, hogy a beszélő
azt akarja közvetíteni a szavaival, amit normális körülmények között szoktak köz-
vetíteni (vagy normális körülmények között szoktak közvetíteni akarni), és csak
akkor fogadjuk el, hogy a konkrét használat eltér az általános használattól, ha jó
okunk van erre (például a beszélő soha nem ismerte az általános használatot, vagy
már teljesen kiesett a szóban forgó nyelvi gyakorlatból). Hasonlóképpen áll a do-
log a nem nyelvi esetekben: abból indulunk ki, hogy szándékaink a cselekvéseink
normális következményeire irányulnak.
Amikor bizonytalanok vagyunk, hogy – mondjuk – két vagy több számításba
vehető dolog közül a beszélő melyiket is akarta közvetíteni a szavaival, hajla-
mosak vagyunk a megnyilatkozás (nyelvi vagy másféle) kontextusára utalni, és
megkérdezni: melyik lehetőség áll összhangban azzal, amit a beszélő korábban

Grice_Tanulmany.indd 203 2011.02.24. 9:40:19

 204 MÁSODIK RÉSZ: SZEMANTIKAI ÉS METAFIZIKAI VIZSGÁLÓDÁSOK

mondott vagy tett, vagy egy konkrét helyzetben melyik szándék illik azokhoz
a célokhoz, amelyeket nyilvánvalóan magáénak vall (például ha „körtét” kérek
a zöldségestől, nem villanykörtét szeretnék kapni). A nem nyelvi esetekben is
nyilvánvalóan ugyanígy mennek a dolgok: ha szeretnénk eldönteni, hogy az em-
ber, aki cigarettát tett a szájába, miért nyúlt bele a zsebébe, részben a kontextusra
fogunk támaszkodni; ha szeretnénk eldönteni, hogy egy ember miért fut el a bika
elől, részben a nyilvánvaló végkifejletre (mint a cselekvés szempontjából rele-
váns tényezőre) fogunk támaszkodni.
Előfordul, hogy utólag rákérdezünk a beszélő szándékára, és elvétve azt ta-
pasztaljuk: a válasz nem a beszélő emlékein alapul, hanem sokkal inkább egy
döntéshez hasonlít – egy döntéshez azzal kapcsolatban, hogyan értsük mindazt,
amit mondott. (Ezek nagyon ritka és nehéz esetek; ilyen például, amikor meg-
kérünk egy filozófust: ugyan magyarázná el nekünk művének egyik-másik ho-
mályos részletét.) Itt nem sikerült nyelven kívüli párhuzamot találnom; mind-
azonáltal olyan speciális esettel van dolgunk, amely nem hiszem, hogy lényeges
különbségre utalna a nyelvi és nem nyelvi jelenségek között.
Mindez teljesen magától értetődő; ám megmutatni, hogy a nyelvi szándékok
megítélésének kritériumai nagyon hasonlítanak a nem nyelvi szándékok megíté-
lésének kritériumaihoz, annyit tesz, mint megmutatni: a nyelvi szándékok nagyon
hasonlítanak a nem nyelvi szándékokhoz.
Bárány Tibor fordítása

Grice_Tanulmany.indd 204 2011.02.24. 9:40:19