A sajt és a kukacok (Ginzburg, Carlo: A sajt és a kukacok.

Európa, Budapest, 2011)

Domenico Scandellának hívták, Menocchiónak nevezték, és soha be nem állt volna a szája.
Lelőhetetlen volt. Ha kellett, ha nem, csak mondta a magáét, vitatkozott, érvelt, okoskodott, mit
sem törődve a környezetével és a reakciókkal. Osztotta az észt úton-útfélen, fűnek-fának: otthon
az asszonynak és a gyerekeknek, de a malomban, az alkalmi munkák során, a templom előtt, a
kocsmában, és naná, hogy a piacon is.
Amikor egy-egy jóakarója néha figyelmeztette, hogy foglya be a bagólesőjét, vagy legalább
legyen óvatosabb, csak annál jobban belelovalta magát, sőt kerek perec kijelentette, hogy ő bizony
nem fél, akár meg is hal a véleményéért. Ötvenegy éves korában, 1583. szeptember 28-án jelentették
föl a Szent Hivatalnál azzal a váddal, hogy „eretnek és istenkáromló” szavakkal illette Krisztust.
Perének megkezdése után tizenhat évvel halt meg máglyatűzben.
Menocchio fehér gyapjúruhában, köpenyben, sapkában jelent meg a tárgyaláson, ahogy egy
molnárhoz illik, ám amiket mondott, továbbra sem illettek egy molnárhoz. Szinte mindenről
egészen pontos, döbbenetesen érdekes és meglepően eredeti álláspontja alakult ki. A leghíresebb
persze a világ teremtéséről alkotott elképzelése volt: „véleményem és hitem szerint kezdetben káosz
uralkodott mindeneken, vagyis a föld, a levegő, a víz és a tűz össze volt keveredve; s ez a tömeg
idővel masszává formálódott, éppen úgy, ahogy a sajt a tejben, s benne kukacokjelentek meg: ezek
voltak az angyalok. A szentséges felség úgy akarta, hogy belőlük legyenek az Isten és az angyalok,
s a számos angyal közé tartozott Isten is, aki szintén abból a masszából, ugyanakkor teremtetett, és
négy kapitánnyal: Luciferrel, Mihállyal, Gábriellel és Rafaellel együtt úrrá lett. Ez a Lucifer király
módjára, vagyis mint a felséges Isten kívánt uralkodni, és az Úristen megparancsolta, hogy gőgje
miatt egész rendjével és társaságával együtt száműzzék a mennyből; s ez az Isten teremtette később
Ádámot és Évát, valamint az emberi nép sokaságát, hogy betöltse az elűzött angyalok helyét.”
Miközben az inkvizítor a hitetlenkedéstől egyre sápadtabban kapaszkodott a hittételeibe,
Menocchio a per folyamán (főként a kínvallatás előtt) sem tagadta meg önmagát: „Úgy hiszem –
vallotta egy alkalommal –, hogy az egyház minden törvénye és parancsolatja csupa kufárkodás, s az
egyház ebből él.” A keresztségről így gondolkodott: „Mihelyt megszületünk, meg is kereszteltetünk,
mert Isten, ki mindeneket megáldott, megkeresztelt bennünket, s ez az egész keresztség csak kitalált
dolog.” A házasságról: „Nem Isten műve, hanem az embereké. Régen elegendő volt, ha a férfi és a
nő hűséget fogadott egymásnak”. A papi rendről: „Úgy hiszem, hogy Isten lelke mindenkiben
benne lakozik... és hiszem, hogy minden tanult emberből lehet pap, anélkül hogy fölszentelnék.” A
gyónásról általában így vélekedett: „Papokhoz és barátokhoz járni bűnbánat okán annyi, mintha
egy fához járnánk.” A periratokból az inkvizíción lejegyzett kihallgatásokból, valamint a hozzájuk
érkezett feljelentések kötetnyi anyagából kiderül mennyi más furcsa megállapítást tett még. Például,
hogy „a levegő: Isten... a föld a mi anyánk”mit gondoltok, mi az Isten? Nem más ő, mint a
lélegzetünk, s minden, amit csak elképzelhet az ember”; „mindaz, amit látunk: Isten, és mi is istenek
vagyunk”; „úgy hiszitek, hogy Jézus Krisztus Szűz Máriától született? Hiszen az nem lehet, hogy a
világra hozta és mégis szűz maradt. Meglehet, hogy csupán valamely jóravaló ember volt, vagy
ilyennek a fia.” Stb.
De mégis, egy XVI. századi molnárban, hogyan „alakulnak ki” efféle vélemények? Hogyan
lehetséges, hogy egy „egyszerű ember” ekkoriban ilyen jártas legyen az olvasásban, és a különféle
gondolatok önálló összerendezésében? Milyen közegből nőhetett ki Menocchio eszmevilága?
Miből táplálkozik ez a kihívó szembeszegülése a politikai és a vallási hatalommal? És ha sikerül is
aprólékos nyomozással kideríteni a forrásait, azaz az olvasmányélményeit, mit kezdjünk azokkal a
gondolatokkal, melyek valószínűsíthetően a szóbeli kultúrából eredtek? De kérdezhetünk tovább
is: „Milyen értéket tulajdoníthatunk az olyan dokumentumoknak, amelyek egyszerre lelki, kulturális
és fizikai kényszer alatt születtek, mint az inkvizíciós perek iratai?” A máglyahalált halt Menocchio
„esete” egyedi példa, vagy általánosabb következtetéseket is le lehet vezetni belőle? Milyen ember
volt Menocchio? És: Mi a történész feladata?
 A történetírás egyik nagy megújítójaként, az ún. mikrotörténelem irányzatának
frontembereként számon tartott Carlo Ginzburg hasonló kérdésekkel nézett szembe, mikor a
hatvanas években elé került Menocchio története, s bár csak 1976-ban jelent meg (magyarul szintén
az Európa Könyvkiadónál 1991-ben) a könyve, a kora újkori vallástörténet kutatói azóta is hiába
kutatnának az inkvizíció archívumaiban Menocchióhoz hasonlítható személyiségek után.
(Könyvjelző. VII. évf., 10. szám, 2011. október, 15. o.)