John Grisham

Camino-sziget

Fordítás: Wertheimer Gábor

Renée-nek

Köszönöm a történetet

ELSŐ FEJEZET

A lopás
1.
A csaló a Neville Manchin nevet vette kölcsön, amelynek jogos
tulajdonosa amerikai irodalmat tanított a Portlandi Állami
Egyetemen, és arra készült, hogy hamarosan megkezdje a doktori
tanulmányait a Stanfordon. A tökéletesen hamisított egyetemi
levélpapírra írott levelében „Manchin professzor” azt állította, hogy F.
Scott Fitzgerald kezdő kutatója, és majd amikor a közeljövőben a
keleti partra utazik, nagyon szeretné megvizsgálni a nagyszerű író
„kéziratait és feljegyzéseit”. A levelet dr. Jeffrey Brownnak címezte,
aki a Princeton Egyetem Firestone Könyvtárának Ritka Könyvek és
Különleges Gyűjtemények osztályához tartozó kéziratrészleget
irányította. A levél több hasonlóval együtt érkezett, annak rendje és
módja szerint iktatták, majd Ed Folk íróasztalára került. Ennek a
nagy tapasztalatú, de alacsony beosztásban dolgozó könyvtárosnak
jutott az a feladat, számos egyéb monoton munka mellett, hogy
ellenőrizze a levél írójának hátterét.

Ed minden héten kapott néhány efféle levelet, amelyek a maguk

különböző módján mind egyformák voltak; a javát önjelölt Fitzgerald-
szakértők írták, de hébe-hóba igazi tudóstól is érkezett egy-egy. Az
előző évben Ed százkilencven jelentkezőt ellenőrzött le, illetve
intézte el a könyvtárba való bejutásukat. A világ legkülönbözőbb
pontjairól érkeztek, tágra nyílt szemmel, megilletődötten, akár
zarándokok a szentélyhez. És a jelentkezők áradata nem akart
szűnni. F. Scott Fitzgerald továbbra is lázban tartotta a kutatókat.
Éppen olyan nagy volt 1

az érdeklődés, mint harminc évvel korábban. De mostanság Ed

gyakran elgondolkozott azon, vajon mi maradhatott a nagy író
életében, amit még nem tanulmányoztak kimerítően, kellő
alapossággal, majd nem írtak róla terjedelmes tanulmányokat. Nem
olyan régen egy igazi tudós azt mondta Ednek, hogy legalább száz
könyv és tízezernél is több tudományos értekezés jelent meg
Fitzgeraldról, az emberről, az íróról, a műveiről és őrült életéről.
És negyvenévesen halálra itta magát! Mi lett volna, ha megéri az
öregkort, és élete végéig írja a regényeit? Ednek legalább egy,
esetleg két asszisztensre lett volna szüksége, még az is lehet, hogy
egy egész csapatra. De hát Ed pontosan tudta, hogy a korai halál a
későbbi siker záloga (nem is beszélve a magasabb jogdíjakról).

Néhány nap elteltével Ed végre foglalkozni tudott Manchin

professzorral. A könyvtári nyilvántartás gyors átvizsgálása után
kiderült, hogy új jelentkezőről van szó. Néhány veterán már olyan
sokszor járt Princetonban, hogy csak felhívták Edet, és azt mondták:
–

Üdv, jövő kedden jövök. – És ez így tökéletesen meg is felelt Ednek.

Manchinnel azonban más volt a helyzet. Ed megnézte a portlandi

egyetem honlapját, és hamar megtalálta az emberét. Az Oregoni
Egyetemen szerzett BA-diplomát amerikai irodalomból, majd a
UCLA-n vett részt mesterképzésen, és már három éve adjunktus a
portlandi egyetemen. A fényképen Ed egy átlagos külsejű, harmincöt
év körüli fiatalembert látott; az arcán valamiféle, valószínűleg
átmeneti szakállkezdemény, az orrán keret nélküli keskeny
szemüveg.

A levelében Manchin professzor azt kérte, hogy aki majd válaszol

neki, e-mailben tegye, és megadta a privát Gmail-címét; azt is
közölte, hogy ritkán szokta megnézni az egyetemi címére érkezett
leveleket.

Mire Ed azt mondta magában: nyilván azért, mert csak egy mezei kis
adjunktus vagy, és valószínűleg nincs is rendes irodád. Gyakran
támadtak ilyen gondolatai, de természetesen túlságosan profi volt,
hogy hangosan ki is mondja az efféle gondolatait. Pusztán
óvatosságból másnap küldött egy választ az egyetemi e-mail-címre.
Megköszönte Manchin professzor levelét, és meghívta a tanárt a
Princeton campusára. Megérdeklődte, hogy nagyjából mikor érkezik,
és tájékoztatta

a
Fitzgerald-gyűjteményre

vonatkozó

általános

szabályokról. Számos szabály létezett, és azt javasolta Manchin

professzornak, hogy tanulmányozza őket a könyvtár honlapján.

Automatikus válasz érkezett, amely tudatta Eddel, hogy Manchin 2

néhány napig távol van az egyetemtől. A csaló egyik társa

megbabrálta a portlandi egyetem rendszerét, éppen annyira, hogy
átigazítson egy-két dolgot az angol tanszék szerverén; egy
hozzáértő hekkernek ez nem okoz különösebb gondot. Ő és a csaló
nyomban tudtak róla, hogy Ed válaszolt.

Sima ügy, gondolta Ed. Másnap elküldte ugyanazt az üzenetet

Manchin professzor privát e-mail-címére. A férfi egy órán belül
válaszolt: lelkesen köszönetet mondott, és azt írta, alig várja már,
hogy ott lehessen, és így tovább. Részletesen beszámolt róla, hogy
megnézte a könyvtár honlapját, órákat töltött a digitális Fitzgerald-
archívum tanulmányozásával, évek óta a tulajdonában van az a
többkötetes gyűjtemény, amelyben megtalálhatóak a nagy író kézzel
írott első

szövegváltozatai, és különösképpen érdekli őt az első regény, Az

Édentől messze kritikai fogadtatása.

Nagyszerű, állapította meg Ed. Nem először hallott ilyet. A fickó

megpróbál imponálni, mielőtt még megérkezne hozzá, és ez
egyáltalán nem számított ritkaságnak.
2.
F. Scott Fitzgerald 1913 őszén iratkozott be a Princeton Egyetemre.

Tizenhat éves korában arról álmodozott, hogy megírja a nagy

amerikai regényt, és valóban dolgozni is kezdett Az Édentől messze
korai változatán. Négy évvel a beiratkozás után otthagyta az
egyetemet, hogy katonának álljon és harcoljon a háborúban,
csakhogy a háború véget ért, mielőtt még bevetésre küldték volna.
Klasszikussá vált regénye, A nagy Gatsby, 1925-ben jelent meg, de
csak halála után lett népszerű

olvasmány. Állandó anyagi gondokkal küszködött, és 1940-ben már

Hollywoodban dolgozott; vacak forgatókönyveket írt, fizikai állapota
leromlott, alkotóereje megcsappant. 1940. december 21-én halt
meg, hosszú évek óta tartó alkoholizmusa következtében.

1950-ben Scottie, a lánya, egyetlen gyermeke átadta az eredeti

kéziratait, jegyzeteit és leveleit a Princeton Firestone Könyvtárának.

Fitzgerald mind az öt regényét kézzel írta olcsó papírra, amely

igencsak rosszul viselte az idő múlását. A könyvtárban gyorsan
átlátták: nem lenne bölcs dolog hagyni, hogy a kutatók fizikailag
érintkezzenek a papírokkal. Nagyon jó minőségű másolatok
készültek, és egy olyan, biztonságos alagsori páncélteremben
helyezték el az eredeti 3

kéziratokat, amelyben gondosan ellenőrizték a levegő és a fény

minőségét, illetve a hőmérsékletet. Az évek során csak néhány
alkalommal mozdították el a papírokat.
3.
A férfi, aki Neville Manchin professzornak adta ki magát, október
elején, egy gyönyörű őszi napon érkezett a Princeton Egyetemre. A
Ritka Könyvek és Különleges Gyűjteményekhez irányították, ott
megismerkedett Ed Folkkal, aki egy másik segédkönyvtároshoz
küldte.

Az illető megvizsgálta Manchin oregoni jogosítványát, majd

másolatot készített róla. Természetesen hamisítvány volt, de
tökéletes. A hamisító, egyben a számítógépes hekker, a CIA-nál
kapott kiképzést, és már jó ideje ténykedett a magánkémkedés
zavaros világában. A campuson érvényben lévő biztonsági előírások
megkerülése aligha jelenthetett számára kihívást.

Ezután fénykép készült Manchin professzorról, és kapott egy kitűzőt,

amelyet a ruhájára kellett erősítenie, hogy mindig látható legyen. A
férfi követte a segédkönyvtárost az első emeletre, egy tágas
terembe, amelyben két hosszú asztal állt, és a falnál szigorúan zárt,
fiókos fémszekrények sorakoztak egymás mellett. Manchin legalább
négy biztonsági kamerát vett észre, amelyeket magasan, a terem
sarkaiban helyeztek el úgy, hogy lehetőleg minél többen
észrevegyék. A férfi gyanította, hogy vannak más, jól elrejtett
kamerák is. Megpróbált beszélgetésbe elegyedni a könyvtárossal,
de nem járt sok sikerrel.

Tréfásan megkérdezte, hogy megnézhetné-e Az Édentől messze

eredeti kéziratát. A könyvtáros, arcán önelégült mosollyal, azt
válaszolta, hogy erre nincs lehetőség.

– Látta valaha az eredeti kéziratokat? – érdeklődött Manchin.

– Csak egyszer.

Manchin várt egy kicsit, majd azt kérdezte: – És ez milyen alkalom

volt?
– Egy híres tudós látni akarta őket. Lekísértük a páncélterembe, és
megnézhette mindet. De nem nyúlt hozzá semmihez. Ezt csak a
könyvtár vezetője teheti meg, de ő is csak speciális kesztyűben.

– Hát persze. Na, lássunk munkához.

A könyvtáros kihúzott két hosszú fiókot. Mindkettőn ez állt: Az

Édentől messze. Vastag, nagyméretű jegyzetfüzeteket vett ki. –

Ezekben találja a regény első megjelenése utáni kritikákat. A később

publikált recenziókról is vannak másolataink.

– Tökéletes – állapította meg Manchin vigyorogva. Kinyitotta az

aktatáskáját, kihúzott belőle egy jegyzetfüzetet, és úgy tűnt, készen
áll arra, hogy rávesse magát mindenre, ami az asztalra került. Fél
órával később, amikorra már Manchin mélyen elmerült a munkában,
a könyvtáros csöndben távozott. A kamerák miatt Manchin egyszer
sem nézett fel. Egy idő után szükségessé vált, hogy felkeresse a
mosdót, felállt és kiment a teremből. Egyszer rossz irányba fordult,
aztán még egyszer, eltévedt, és bejárta a Ritka Könyvek és
Különleges Gyűjtemények egész osztályát, de kerülte, hogy bárkivel
is találkozzon.

Biztonsági kamerákat látott mindenfelé. Szinte biztosra vette, hogy

akkor éppen senki sem figyeli a monitorokat, de tudta, hogy ha
szükséges, bármikor elő lehet keresni a rögzített felvételeket.

Megtalálta a liftet, de nem használta, inkább a közeli lépcsőn indult

el lefelé. A földszint alatti első szint hasonló volt a földszintihez.
Eggyel lejjebb, az A2 (alagsor 2) szinten véget ért a lépcső. Manchin
egy nagy, tömör ajtót talált itt, rajta vastag betűkkel a felirat:
Vészkijárat. Az ajtó mellett kódkapcsoló panelt erősítettek a falra,
illetve egy másik táblát, amelyen a szöveg arra figyelmeztetett, hogy
ha valaki a „megfelelő
jogosultság” nélkül megpróbálná kinyitni az ajtót, nyomban
működésbe lép a riasztó. Két biztonsági kamera figyelte az ajtót és a
környékét.

Manchin megfordult, és elindult visszafelé a lépcsőn. Amikor

visszaért a terembe, a könyvtáros már várta. – Minden rendben van,
Manchin professzor? – kérdezte.

– Ó, igen. Csak azt hiszem, elkaptam valami vírust, és a gyomromra

ment. Remélem, nem fertőző. – A könyvtáros nyomban kiment a
teremből. Manchin az egész napot a könyvtárban töltötte: átrágta
magát a fémfiókokból előkerült anyagokon, és régi kritikákat olvasott,
amelyek egy cseppet sem érdekelték. Néhányszor kiment a
teremből, ide-oda bóklászott, nézelődött, méricskélt, és igyekezett
minél többet megjegyezni a látottakból.
4.
Manchin három héttel később tért vissza, de ekkor már nem
egyetemi oktatónak adta ki magát. Frissen borotválva érkezett, a
haját homokszőkére festette, vörös keretes szemüveget viselt,
amelyre 5

semmi szüksége nem volt, a kezében egy hamis diákigazolvány. Ha

megkérdezik – de a legkevésbé sem számított arra, hogy ez
megtörténik

–, azt mondja, hogy iowai doktorandusz. Az igazi neve Mark volt,

ami pedig a foglalkozását illeti, ha ezt foglalkozásnak lehet nevezni,
profi tolvajként kereste a kenyerét. Alapos gondossággal
megtervezett, meglepetésszerűen, villámgyorsan elkövetett
rablások, betörések, a zsákmány pedig nagy értékű műalkotások és
ritka műtárgyak, amelyeket fel lehet kínálni visszavásárlásra a
kétségbeesett áldozatoknak. Mark egy öttagú bandában ténykedett,
amelyet Denny vezetett, aki egykor egy katonai elitalakulatnál, az
Army Rangereknél szolgált, és miután kirúgták a hadseregből,
bűnözésre adta a fejét.

Dennyt egyelőre nem kapták el, és nem volt priusza, ahogy Marknak
sem. A banda két másik tagjának viszont igen. Treyt kétszer is
elítélték, és kétszer szökött meg: legutóbb az előző évben egy ohiói
szövetségi börtönből. Ott ismerkedett meg Jerryvel, a piti kis
műkincstolvajjal, aki jelenleg éppen feltételesen volt szabadlábon.
Egy másik műkincstolvaj, egy hosszú büntetését töltő egykori
zárkatárs említette Jerrynek a Fitzgerald-kéziratokat.

A körülmények felettébb kedvezőnek tűntek. Összesen öt, kézzel írt

kézirat volt, mind egy helyen. És felbecsülhetetlen értékkel bírtak a
Princeton Egyetem számára.

A banda ötödik tagja jobb szeretett otthon dolgozni. Ő volt Ahmed, a

hekker, a hamisító, a csalások kiagyalója, akinek kicsit gyöngék
voltak az idegei, és még csak hallani sem akart fegyverekről. Egy
buffalói ház alagsorában végezte a munkáját, és soha nem
tartóztatták le, soha nem ítélték el. Nem hagyott nyomot maga után.
Az akcióból befolyó összeg öt százaléka járt neki. A többi négy tag
egyenlő arányban osztozik a többin.

Kedd este kilenckor már Denny, Mark és Jerry is a Firestone

Könyvtárban volt, doktorandusznak adva ki magukat, és feszülten
figyelve az órát. Remekül boldogultak a hamis diákigazolványokkal:
szemernyi gyanút sem ébresztettek. Denny a második emeleti női
mosdóban találta meg a rejtekhelyét. És felkészült rá, hogy szűk
helyen, melegben várakozzon néhány órán keresztül. Mark feltörte a
felső

alagsori szinten lévő központi közműhelyiség ajtaját, majd várta,

hogy megszólaljon a riasztó. Nem hallott semmit, ahogy Ahmed
sem, aki játszi könnyedséggel hatolt be az egyetem biztonsági
rendszerébe.

Mark nekilátott, hogy leszerelje a könyvtár tartalék elektromos 6

generátorához vezető tüzelőanyag-injektort. Jerry az egyik

kutatószobában talált magának helyet, évek óta nem érintett
könyvekkel teli polcok között rejtőzött el.

Trey egyetemistának öltözve, hátizsákkal a vállán barangolt ide-oda

a campuson, és olyan helyeket keresett, ahol elhelyezheti a
robbanószerkezeteket.

A könyvtár éjfélkor zárt. A csapat négy tagja, illetve a buffalói

alagsori helyiségben Ahmed is rádión tartotta a kapcsolatot. Denny,
a góré negyed egykor bejelentette, hogy minden pontosan a terv
szerint történik. Öt perccel később az egyetemistának öltözött, testes
hátizsákot cipelő Trey belépett a campus szívében álló McCarren
Kollégium kapuján. Most is látta ugyanazokat a biztonsági
kamerákat, amelyeket egy héttel korábban látott. Felgyalogolt az
első emeletre a kamerák által nem figyelt lépcsőházban. Bement a
koedukált mosdóba, és magára zárta az egyik fülke ajtaját. Öt
perccel háromnegyed egy után benyúlt a hátizsákjába, és kihúzott
belőle egy, a legkisebb üdítősdoboznál nem nagyobb bádogdobozt.
Beállította az időzítőt, és a vécécsésze mögé rejtette. A mosdóból
felment a második emeletre, majd egy üres zuhanyozó fülkében
elhelyezett egy újabb robbanószerkezetet.

Háromnegyed egykor a hálótermi részen, egy félhomályba borult

folyosón hanyagul elhajított tíz Black Cat típusú, méretes petárdát.
Már szaladt lefelé a lépcsőn, amikor megkezdődtek a durranások.

Másodpercekkel később működésbe lépett mindkét füstbomba, és

sűrű, maró füst öntötte el a folyosókat. Amikor elhagyta az épületet,
Trey meghallotta az első kétségbeesett, riadt hangokat. Egy bokor
mögé bújt az épület közelében, elővett egy eldobható mobiltelefont,
felhívta a Princeton Egyetem biztonsági szolgálatát, és bejelentette
az elborzasztó hírt: – Egy fegyveres fickó van a McCarren első
emeletén. Lövöldözik.

Áradt a füst az első emeleti ablakokból. A sötét kutatószobában

rejtőző Jerry is lebonyolított egy hasonló telefonhívást egy
feltöltőkártyás mobilról. Ahogy kezdett kitörni a pánik a campuson,
egyre-másra érkeztek a hívások a biztonsági szolgálathoz.

Minden amerikai egyetemen pontosan kidolgozott tervek készültek

arra, mi a teendő, amennyiben „aktív fegyveres” jelenik meg a
campuson. Csakhogy senki sem szeretné végrehajtani ezeket a
terveket.

A szolgálatban lévő biztonsági őr csak néhány döbbent pillanat után

nyomta meg a megfelelő gombot, de amikor megtette, megszólaltak
a szirénák. A Princeton Egyetem minden hallgatója, oktatója, 7

ügyintézője, az összes alkalmazott e-mailt kapott, illetve szöveges

üzenetet a mobiltelefonjára. Minden ajtót, kaput azonnal be kellett
csukni, majd bezárni. Biztosították az összes épületet.

Jerry lebonyolított egy újabb telefonhívást, hogy közölje: két hallgatót

meglőttek. Ömlött a füst a kollégium épületéből. Trey három újabb
füstbombát dobott be szemeteskukákba. Néhány egyetemista egyik
épületből rohant a másikba a hatalmas füstben, nem tudván, hol
lehetnének biztonságban. Az egyetem biztonsági őrei és a princetoni
rendőrök a helyszínre száguldottak, aztán alig valamivel később hat
tűzoltóautó követte őket. Majd mentőautók. A New Jersey állami
rendőrség számos járőrkocsija közül is megérkezett az első.

Trey az egyik irodaépület bejáratánál hagyta a hátizsákját, majd

felhívta a rendőrséget, hogy beszámoljon róla, milyen gyanúsan néz
ki az a hátizsák. A benne lapuló utolsó füstbomba időzítőjét tíz
perccel későbbre állította – pontosan ekkor kezdik majd a távolból
vizsgálgatni a tűzszerészek.

Egy óra után öt perccel rádión tájékoztatta a társait: – Tökéletes a

helyzet, kitört a pánik. Füst mindenhol. Seregnyi zsaru. Nyomás,
csináljátok.

– Kapcsold le a lámpákat – mondta erre Denny a Buffalóban erős

teát kortyolgató és ugrásra készen várakozó Ahmednek, aki
nyomban munkához is látott. Pillanatok alatt eljutott az egyetem
elektromos rendszeréhez, és nemcsak a Firestone Könyvtár, hanem
még néhány közeli épület áramellátását is lekapcsolta. A biztonság
kedvéért Mark, aki ekkor már éjjellátó készüléket viselt, lehúzta a
főkapcsoló karját a közműhelyiségben.

Lélegzetvisszafojtva

várakozott,

majd

megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a tartalék generátor nem

lépett működésbe.

Az áramkimaradás hatására megszólaltak a riasztók a biztonsági

szolgálat komplexumában lévő központi megfigyelőállomáson, de
erre senki sem figyelt. Egy fegyveres lövöldözik a campuson! Kinek
van arra ideje, hogy a riasztókkal foglalkozzon?
Jerry az elmúlt héten két éjszakát töltött a Firestone Könyvtárban, és
így biztosan tudta: amikor az épület zárva van, nincsenek odabent
biztonsági őrök. Éjszaka egyszer vagy kétszer körbejárta az épületet
egy egyenruhás őr, a zseblámpájával rávilágított az ajtókra, aztán
ment tovább. Egy, a biztonsági szolgálat jelzésével ellátott autó is
járőrözött néhány alkalommal, de a benne ülő biztonságiakat
legfőképpen a részeg 8

egyetemisták érdekelték. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a

Princeton campusa éppen olyan, mint bármely más egyetemé:
hajnali egy és reggel nyolc között jóformán semmi élet.

Ezen az éjszakán azonban drámai vészhelyzet alakult ki, a

legkiválóbb amerikai egyetem hallgatóira lövöldözött valaki. Trey
jelentette a társainak, hogy teljes a káosz, zsaruk futkosnak
mindenfelé, kommandósok húzzák magukra a felszerelést,
üvöltenek a szirénák, recsegnek az adóvevők, és vagy egymillió
vörös és kék fény villog. A füst úgy borítja be a fákat, akár a köd.
Hallani lehet, hogy egy helikopter közeledik. Totális a felfordulás.

Denny, Jerry és Mark a sötétben szaladva elindult a lépcsőn a

Különleges Gyűjtemények alatti alagsori részbe. Mindannyian
éjjellátó készüléket viseltek, és bányászlámpát erősítettek a
homlokukra.

Mindhármuk hátán hátizsák, de Jerry egy nagy vászontáskát is

húzott maga után, amelyet két nappal korábban rejtett el a
könyvtárban. A legalsó szinten megálltak egy vastag fémajtónál,
kikapcsolták a biztonsági kamerákat, és várták, hogy Ahmed
elvégezze a bűvésztrükköt. A férfi higgadtan, lépésről lépésre eljutott
a könyvtár riasztórendszeréhez, és hatástalanította az ajtó négy
szenzorát. Hangos kattanás hallatszott. Denny lenyomta a kilincset,
és kinyitotta az ajtót.

Egy szűk térbe léptek, amelyből két további fémajtó nyílt. Mark
végigpásztázta a mennyezetet a zseblámpájával, és meglátott egy
biztonsági kamerát. – Ott van – mondta. – Csak egy. – Jerry, aki a
maga 187 centijével a legmagasabb volt hármuk közül, fekete
festéket fújt a kamera lencséjére.

Denny megnézte a két ajtót. – Dobjunk fel egy pénzt? – kérdezte.

– Mit láttok? – érdeklődött Ahmed Buffalóból.

– Két egyforma fémajtót – tudatta vele Denny.

– Itt nincsen semmi, srácok – mondta Ahmed. – Az előző ajtó után

semmit sem látok a rendszerben. Lássatok munkához.

A vászontáskából Jerry elővett két, negyven centi magas palackot;

az egyikben oxigén, a másikban acetilén volt. Denny megállt a bal
oldali ajtó előtt, meggyújtott egy lángvágót, majd ráirányította egy
pontra, úgy tizenöt centivel a kulcslyuk felett. Pillanatokon belül
repkedni kezdtek a szikrák.

Mindeközben Trey otthagyta a kollégium körüli káoszt, és

behúzódott a sötétbe a könyvtárral szembeni járdán. Bömböltek a
szirénák, újabb és újabb mentőautók, tűzoltókocsik érkeztek. A
campus 9

felett helikopterek köröztek, de Trey csak azért tudta ezt, mert

hatalmas zajt csaptak – egyet sem látott közülük a nagy füstben. Az
utcai lámpák sem égtek. Egy teremtett lelket sem lehetett látni a
könyvtár közelében.

Mindenkire máshol volt szükség.

– Teljes a csönd a könyvtár környékén – jelentette. – Haladtok?

– Éppen átvágjuk az ajtót – hangzott Mark tömör válasza. A csapat

mind az öt tagja tudta, hogy a csevegést a lehető legrövidebbre kell
fogni. Denny lassan, módszeresen hatolt át a fémen a lángvágó
hegyével, amely négyszáz fokos, oxigénben gazdag hőt sugárzott
magából. Múltak a percek, megolvadt fém csöpögött a padlóra, és
sárgás szikrák pattogtak a levegőben. Denny egy ponton így szólt: –
Egy hüvelyk vastag. – A négyzet felső oldalával végzett, függőleges
irányba kezdte mozgatni a szerszámot. Lassú munka volt, nehezen
múlt az idő, és bár egyre nőtt a feszültség, mindannyian megőrizték
a hidegvérüket. Jerry és Mark a góré, Denny mögött guggoltak, és
minden mozdulatát figyelték. Amikor a négyzet alsó oldalát is
kivágta, Denny megrázta a kilincset, a négyzet alakú fémdarab
kihullott, de valami még lógott a levegőben. – A zárretesz – mondta
Denny. –

Kivágom.

Öt perccel később kitárult az ajtó. A laptopjára meredő Ahmed nem

látott semmi furát a könyvtár biztonsági rendszerében. – Itt minden
rendben – mondta. Denny, Mark és Jerry belépett a helyiségbe,
amelyben ezután alig lehetett mozdulni. Egy keskeny, alig fél méter
széles asztal állt odabent, nagyjából tíz méter hosszú lehetett. Az
egyik oldalon négy nagy fiókos szekrény takarta el a falat, ahogy a
szemben lévő oldalon is. Mark, a zárfeltörés mestere, levette az
éjjellátó készüléket, beállította a homlokára erősített lámpát, és
megvizsgálta a zárakat, így szólt a fejét rázva: – Nincs meglepetés.
Kombinációs zárak, valószínűleg számítógépes kódokkal, amelyek
mindennap változnak.

Lehetetlen feltörni. Fúrnunk kell.

– Akkor gyerünk, csináljátok – hangzott Denny utasítása. –

Kezdjetek el fúrni, én meg szétvágom a másik ajtót.

Jerry előszedett egy akkumulátoros, mindkét oldalán támasztókarral

felszerelt fúrót. Beillesztette az egyik zárba, aztán Markkal együtt
olyan erővel tolták a kart, ahogy csak bírták. A fúró visítva dolgozott,
de lecsúszott az eleinte áthatolhatatlannak tűnő rézről. Aztán
mégiscsak lehullott egy fémforgács, majd egy újabb, és miközben a
két férfi keményen tolta a masinát, a fúrófej egyre mélyebbre jutott a
zárban, 10
amely végül engedett, de a fiók mégsem nyílt ki. Marknak sikerült
beerőltetnie egy vékony feszítővasat a zár fölötti nyílásba, majd
erőteljesen megrántotta. A fakeret szétrepedt, a fiók kinyílt. Egy
negyvenszer ötven centis, körülbelül tíz centi mély, fekete fém
tárolódoboz pihent benne.

– Óvatosan – mondta Jerry, miközben Mark kinyitotta a dobozt, majd

finom mozdulattal kiemelt egy keménykötésű, vékony könyvet. –

Dolph McKenzie összegyűjtött költeményei – olvasta lassan. – Jaj,

mióta vadászom erre!

– Ki a franc ez?

– Nem tudom, de nem versekért jöttünk.

Denny belépett mögöttük a helyiségbe. – Húzzatok bele – mondta. –

Még hét fiók van hátra. Már majdnem bejutottam a másik

helyiségbe.

Mindannyian folytatták a munkát, miközben Trey komótosan elszívott

egy cigarettát a parkban, az egyik padon ülve. Rendszeresen az
órájára pillantott. Semmi jele nem mutatkozott annak, hogy kezdene
alábbhagyni az őrület a campuson, de az biztos, hogy egyszer vége
lesz.

Az első helyiség második és harmadik fiókjából újabb

könyvritkaságok kerültek elő, amelyeket a csapat tagjai számára
mind ismeretlen szerzők jegyeztek. Amikor Denny bejutott a második
helyiségbe, szólt Jerrynek és Marknak, hogy hozzák a fúrót. Itt is
nyolc fiókos szekrény állt, ránézésre éppen olyanok, mint a
szomszédban.

Negyed háromkor Trey bejelentkezett, hogy közölje: a campus

változatlanul le van zárva, de egyre több kíváncsi egyetemista
gyülekezik a kollégium előtti pázsiton, hogy figyelje a show-műsort.
A rendőrök hangosbeszélőn utasították őket, hogy térjenek vissza a
szobáikba, de hát túl sokan voltak, nem bírtak velük. Legalább két
hírcsatorna helikoptere körözött a levegőben, és ez csak még tovább
bonyolította a helyzetet. Trey az okostelefonján nézte a CNN adását,
és egy pillanatig sem volt kétséges: a princetoni események jelentik
most a fő hírt. A „helyszínről jelentkező” izgatott riporter újra és újra
elmondta, hogy „meg nem erősített értesülések szerint sérülések
történtek”, és ekképpen sikerült azt sejtetnie, hogy több egyetemistát
is meglőtt „legalább egy fegyveres”.

– Legalább egy fegyveres? – mormogta Trey. – Nem kell minden

lövöldözéshez legalább egy fegyveres?

Denny, Mark és Jerry váltott néhány szót arról, hogy esetleg a

lángvágóval törik fel a fiókokat, de végül úgy döntöttek, hogy nem,
11

legalábbis egyelőre. Nagy a kockázata, hogy esetleg tűz üt ki, és mi

hasznát vennék a kéziratoknak, ha megsérülnek? Denny inkább
elővett egy kisebb fúrót, és azzal látott munkához. Mark és Jerry
továbbra is a naggyal próbálkozott. A második helyiség első fiókjából
több stósz finom papír került elő, egy másik rég elfeledett költő
kézírásával, akiről még sosem hallottak, ám akit annál jobban
utáltak.

Fél háromkor a CNN megerősítette, hogy két egyetemista meghalt,

és még legalább ketten megsérültek. Elhangzott a „vérontás” szó.
5.
Miután biztosították a kollégium első emeletét, a rendőrök felfigyeltek
valamire, ami leginkább petárdák maradványának tűnt. Az üres
füstbombatartályokat is megtalálták a mosdóban, illetve a
zuhanyfülkében. Trey hátrahagyott hátizsákját kinyitották a
tűzszerészek, és eltávolították a felrobbant füstbombát. Három óra
után tíz perccel elhangzott a parancsnok szájából az „átverés” szó;
de hát ekkor még mindenkinek ott pumpált a vérében az adrenalin,
és senki sem gondolt a megfelelő kifejezésre; „figyelemelterelés”.

A kollégium épületének többi részét is gyorsan biztosították, és

kiderült, hogy minden egyetemista megvan, egyben, épségben.

Változatlanul lezárva tartották a campust még jó néhány órán

keresztül, amíg átvizsgálták a közeli épületeket is.
6.
– Úgy tűnik, lassan lenyugszanak a kedélyek – jelentette Trey fél
négykor. – Már három órája bent vagytok, srácok, hogy megy a
fúrás?

– Lassan – hangzott Denny egyszavas válasza.

Valóban lassan zajlott odabent a munka, de az is biztos, hogy

nagyon elszántan végezték. Az első négy feltört fiókból újabb régi
kéziratok kerültek elő, volt közöttük géppel és kézzel írt is, és mind
jelentős szerzőktől származott, akik abban a pillanatban egy cseppet
sem érdekelték a triót. Végül az ötödik fiókban bukkantak aranyra.
Denny innen is egy ugyanolyan dobozt húzott elő, mint amilyet az
előzőkben találtak. Óvatosan nyitotta ki. A könyvtári
referenciakártyán ez állt: A Szépek és átkozottak eredeti kézzel írt
kézirata – F. Scott Fitzgerald.

– Bingó – mondta Denny nyugodt hangon. Kihúzott két hasonló

dobozt az ötödik fiókból. A keskeny asztalra kerültek, és Denny 12

mindkettőt felnyitotta. Az éj szelíd trónján és Az utolsó cézár

kéziratát rejtették.

Ahmed, aki még mindig a laptop képernyőjére tapadt, és most már

koffeinben igencsak gazdag energiaitalt kortyolgatott, néhány
csodálatos szót hallott. – Jól van, fiúk, három megvan az ötből. A
nagy Gatsby is itt van valahol, meg Az Édentől messze is.

– Mennyi ideig tart még? – kérdezte Trey.

– Húsz perc – felelte Denny. – Hozd a furgont.

Trey könnyed léptekkel indult el, és elvegyült a kíváncsiskodók

között. Néhány rövidke pillanatra megállt, és figyelte, hogy mit csinál
a seregnyi rendőr. Már nem előregörnyedve szaladgáltak ide-oda,
nem kerestek fedezéket a járőrkocsik mögött, a kezükben csőre
töltött fegyverrel. A veszély minden kétséget kizáróan elmúlt, bár
még mindenfelé villóztak a kék fények. Trey továbbállt. Gyalogolt
vagy nyolcszáz métert, otthagyta a campust, majd megállt a John
Streeten, és beszállt egy fehér furgonba, amelynek mindkét első
ajtaján ez állt: Egyetemi Nyomda, Princeton. A 12-es számú furgon
volt, bármit is jelentsen ez, és nagyon hasonlított arra a járműre,
amelyről Trey egy héttel korábban készített fényképet.
Visszaautózott a furgonnal a campusra, elkerülte a McCarren előtti
tömeget, aztán leparkolt a könyvtár épülete mögötti rakodórámpánál.
– Furgon a helyén –

jelentette.

– Most nyitjuk ki a hatodik fiókot – közölte Denny.

Jerry és Mark, a homlokukra erősített lámpát az asztalra irányítva,

közelebb lépett, és Denny óvatos mozdulattal kinyitotta a dobozt. A
referenciakártyán ez állt: A nagy Gatsby kézzel írt eredeti kézirata –
F.

Scott Fitzgerald.

– Bingó – mondta Denny ismét, most sem izgatottabban, mint az

előbb. – Megvan ez a nyavalyás Gatsby is.

– Juhé! – Mark, ahogy a többiek is, csak nagyon visszafogottan

örülhetett. Jerry kiemelte a másik dobozt a fiókból. Fitzgerald első,
1920-ban megjelent, Az Édentől messze című regényének kézirata
lapult benne.

– Megvan mind az öt – állapította meg Denny higgadtan. – Tűnjünk

el innen.

Jerry visszatette a táskába a fúrókat, a lángvágót, az oxigén- és

acetilénpalackot meg a feszítővasakat. Amikor lehajolt, hogy
felemelje a földről a vászontáskát, a harmadik fiók szilánkosra repedt
széléből 13
kiálló darab megkarcolta a bőrét a bal csuklója felett. A nagy
izgalomban alig érzékelte, csak végigsimított a jobb kezével a
sérülésen, miközben felkapta a hátizsákját. Denny és Mark óvatos
mozdulatokkal elhelyezte az öt, felbecsülhetetlen értékű kéziratot a
három hátizsákban. Ezután sietve távoztak a zsákmánnyal és a
szerszámaikkal a föld alatti kamrából, és pillanatok alatt feljutottak a
földszintre. A rakodórámpa közelében egy hosszan elnyúló, sűrű
bokor takarásában lévő szolgálati bejáraton át hagyták el a
könyvtárat.

Beugrottak a furgonba a hátsó ajtón, és Trey nyomban rálépett a

gázpedálra. Elhajtott egy autó mellett, amelyben két biztonsági őr ült.

Intett nekik, de azok nem reagáltak.

Trey az órájára nézett: három perc múlva háromnegyed négy. –

Tiszta a levegő – jelentette. – Most távozunk a campusról Mr.
Gatsbyvel és a haverjaival.
7.
Az áramkimaradás hatására több riasztó is megszólalt az érintett
épületekben. Hajnali négyre egy elektromérnök átvizsgálta az
egyetem egész hálózatát, és megtalálta a problémát. A könyvtár
kivételével az összes épületben helyreállt az áramszolgáltatás. A
biztonsági szolgálat vezetője elküldött három embert a könyvtárba.
Tíz percig tartott nekik megtalálni, hogy mitől lépett működésbe a
riasztó.

A banda tagjai ekkor már egy olcsó motelben voltak a 295-ös

államközi autópálya mellett, Philadelphia közelében. Trey egy
kamion mögött állította le a furgont, távol a parkolót figyelő egyetlen
kamerától. Mark fogott egy festékszórót, és fehérrel lefújta az
Egyetemi Nyomda, Princeton feliratot mindkét ajtón. Abban a
szobában, ahol Treyjel megszálltak előző este, mindannyian
vadászfelszerelést öltöttek magukra, és minden addig viselt ruhát –
farmert, edzőcipőt, pólót, fekete kesztyűt – begyömöszöltek egy
másik vászontáskába. A fürdőszobában Jerry észrevette az apró
vágást a bal csuklóján. Az utazás közben rányomta a hüvelykujját,
és csak most látta, hogy jóval több a vér, mint hitte. Az egyik
törülközővel alaposan megtisztogatta a csuklóját, és közben azon
vívódott magában, hogy szóljon-e a többieknek, vagy sem. Végül
úgy döntött, hogy egyelőre nem, talán majd később.

Csöndben kivittek mindent a szobából, lekapcsolták a lámpákat, 14

aztán elindultak. Mark és Jerry egy kisteherautóba ült be – egy

csillogó, divatos pickupba, amelyet Denny bérelt és vezetett –, majd
követték Treyt, illetve a furgont. Kihajtottak a parkolóból az utcára,
azután onnan megint az államközi autópályára. Ezt követően
Philadelphia északi pereme mentén, országutakon haladva eljutottak
Pennsylvania vidéki részére. Quakertown közelében megtalálták a
megyei műutat, amelyet már korábban kiválasztottak. Alig két
kilométeren keresztül hajtottak rajta, mígnem egy murvával felszórt
útra értek. Egyetlen ház sem állt a környéken. Trey leparkolta a
furgont egy sekély vízmosás mellett, leszedte a lopott rendszámot,
ráöntött egy gallon benzint a szerszámokkal, mobiltelefonokkal,
rádiókkal és ruhákkal megtöltött táskákra, aztán meggyújtott egy
gyufát. Rögtön lángba borult a furgon, és abban a biztos tudatban
hajtottak el a kisteherautóval, hogy minden lehetséges bizonyítékot
megsemmisítettek. A kéziratok a legnagyobb biztonságban utaztak,
Trey és Mark között a pickup hátsó ülésén.

Lassan a hegyek fölé kezdett emelkedni a nap. Csöndben autóztak,

mindannyian éberen figyeltek, de hát nem sok látnivaló volt. Néha-
néha szembejött velük egy jármű; egy-egy gazda a pajta felé tartott,
de nem is nézett az országút irányába; egy öregasszony bevitte a
macskáját a tornácról. Bethlehem közelében ráhajtottak a 78-as
államközire, nyugat felé. Denny jóval lassabban haladt a
megengedettnél. Egyetlen rendőrautót sem láttak azóta, hogy
eljöttek a campusról. Megálltak egy gyorsétterem autóspultjánál,
csirkés szendvicset és kávét kértek, majd északi irányba hajtottak
tovább a 81-es államközi autópályán, a scrantoni térség felé.
8.
Az első két FBI-ügynök valamivel reggel hét óra után érkezett meg a
Firestone Könyvtárba. Tájékoztatást kaptak a campus biztonsági
szolgálatának munkatársaitól és a princetoni rendőröktől. Megnézték
a bűntény helyszínét, és rendkívül határozottan azt javasolták, hogy
bizonytalan időre tartsák lezárva a könyvtárt. Nyomozók és
technikusok érkeztek sietve az egyetem campusára.

Az egyetem rektora éppen hazaért a campusról egy igencsak

hosszú éjszaka után, amikor megkapta a hírt, hogy értékes tárgyak
tűntek el.

Azonnal visszament a könyvtárba, ahol megbeszélést tartott a

könyvtár vezetőjével, FBI-ügynökökkel és helyi rendőrökkel. Azt a
döntést 15

hozták közösen, hogy ameddig csak lehet, titokban tartják, mi

történt.

Az FBI nagy értékű ellopott ritkaságok után nyomozó egységének

vezetője már úton volt Washingtonból, és úgy vélte, hogy jó esély
van rá: a rablók hamarosan felveszik a kapcsolatot az egyetemmel,
és meg akarnak egyezni. A média érdeklődése, amire bőséggel
lehet számítani, csak bonyolítaná a helyzetet.
9.
Az ünneplést elhalasztották, amíg a négy vadász meg nem érkezett
a Pocono-hegyvidék mélyén álló faházba. Denny bérelte ki a kicsi,
alpesi stílusú házikót a vadászidényre. Négyük közül csak Jerrynek
volt állandó lakcíme. Egy kis lakást bérelt a barátnőjével a New York
állambeli Rochesterben. Trey, a börtönszökevény, felnőttélete nagy
részét bujkálással, meneküléssel töltötte. Mark, kisebb-nagyobb
megszakításokkal ugyan, de az exfeleségével élt Baltimore
közelében, ám ennek semmilyen nyilvántartásban nem volt nyoma.

Mind a négyüknek volt valamilyen hamis igazolványa, egyebek

mellett útlevele is, amely egyetlen határőrben vagy vámtisztben sem
ébresztett volna gyanút.

Három üveg olcsó pezsgő várakozott a hűtőszekrényben. Denny

kinyitotta az egyiket, négy kávésbögrébe töltötte a tartalmát, majd
így szólt vidáman: – Egészségünkre, fiúk, gratula! Megcsináltuk! – A
három üveg alig fél óra alatt fogyott el, és a kimerült vadászok
hosszú pihenőre tértek. A kéziratok változatlanul az egyforma
dobozokban pihentek, a raktárhelyiségben lévő fegyverszéfben, ahol
majd Denny és Trey őrzi őket a következő néhány napban. Másnap
Jerry és Mark hazautazik, kimerülten a szarvasvadászattal töltött
hosszú hét után.
10.
Amíg Jerry békésen aludt, teljes gőzzel és hihetetlen sebességgel
beindult a szövetségi kormány gépezete, hogy beazonosítsák őt. Az
egyik FBI-technikus észrevett egy apró pöttyöt a könyvtár
alagsorába vezető lépcső első fokán. Arra gondolt, és nem is
tévedett, hogy egy vércsepp, és még nincs ott elég régen ahhoz,
hogy sötétvörössé, majdnem feketévé váljon. Miután begyűjtötte a
mintát, tájékoztatta a felettesét, és a mintát villámgyorsan elvitték az
egyik philadelphiai FBI-laborba, ahol nyomban elvégezték a DNS-
vizsgálatot, majd az 16

eredményt betáplálták az országos adatbankba. Alig egy óra alatt

sikerült egyezést találni Massachusetts államban: Gerald A.

Steengarden, aki feltételesen van szabadlábon, és akit hét évvel

korábban ítéltek el, amiért festményeket lopott egy bostoni
műkereskedőtől. Elemzők csapata látott munkához, hogy
valamiképpen Mr. Steengarden nyomára bukkanjanak. Legalább öt
Steengarden volt az országban. Négyet pillanatok alatt kizártak.
Megszerezték az ötödik Mr. Steengarden lakására a házkutatási
parancsot, továbbá az engedélyt, hogy átnézhessék a
mobiltelefonjával bonyolított hívások listáját és a hitelkártya-
elszámolását. Mire Jerry felébredt a hosszú szunyókálás után a
hegyvidéki házban, az FBI már megfigyelés alatt tartotta a lakását
Rochesterben. Megszületett a döntés, hogy nem mennek be a
házkutatási paranccsal, hanem várnak és figyelnek.

Megállapították: lehetséges, vagy legalábbis mindenképpen van rá

egy kis esély, hogy Mr. Steengarden elvezeti őket a többiekhez.

Princetonban lista készült az összes olyan hallgatóról, akik az előző

héten a könyvtárban jártak. Az igazolványok adatait minden

látogatás alkalmával rögzítették. Könnyű volt rátalálni a hamis
igazolványokra, ugyanis az egyetem környékén akkor használ valaki
ilyet, ha inni akar, de még nem elég idős ahhoz, hogy kiszolgálják –
garantáltan nem arra, hogy besurranjon egy könyvtárba.
Meghatározták az igazolványok használatának pontos időpontját, és
az adatokat egybevetették a könyvtár biztonsági kameráinak a
felvételeivel. Délre tökéletes fényképek voltak már az FBI
birtokában: Dennyről, Jerryről és Markról. Hamarosan kiderült, hogy
ezeknek a fotóknak kevés hasznát veszik, hiszen mind a három férfi
elmaszkírozta magát.

A Ritka Könyvek és Különleges Gyűjtemények osztályán a jó öreg

Ed Folk, hosszú évtizedek óta először, magasabb
sebességfokozatba kapcsolt. FBI-ügynökök gyűrűjében dolgozva,
villámgyorsan átnézte a közelmúlt látogatói nyilvántartását, illetve a
fényképeket. Minden egyes

látogatót felhívtak telefonon, hogy ellenőrizzék a

személyazonosságát, és amikor eljutottak Neville Manchinhez, a
Portlandi Állami Egyetem adjunktusához, a férfi biztosította az
ügynököket, hogy még sosem járt a Princeton campuson. Az FBI
birtokában volt egy jó minőségű fénykép Markról, bár kétségtelen,
hogy a férfi nevét nem tudták.

Kevesebb mint tizenkét órával azután, hogy a lopást sikeresen

végrehajtották, negyven FBI-ügynök már kemény munkában volt: 17

videókat néztek meg, adatokat elemeztek.

11.
Késő délután a négy vadász körbeülte a kártyaasztalt, és kibontottak
néhány üveg sört. Denny vitte a szót: olyan dolgokról beszélt,
amelyeket már számtalan alkalommal átvettek. Az akció sikeresen
lezajlott, de minden bűntényben maradnak nyomok az elkövetők
után.

A hibák kikerülhetetlenek, és ha csak a felére emlékszel annak, hogy

mit szúrtál el, zseni vagy. A hamis igazolványoknak hamarosan a
nyomára akadnak. A zsaruk tudni fogják, hogy már napokkal a lopás
előtt feltérképezték a könyvtárat. Ki az ördög tudja, hány
videofelvétel készült? Lehet, hogy ott maradtak szövetszálak a
ruhájukból, nyomok a cipőjükről és így tovább. Abban egész
biztosak voltak, hogy ujjlenyomatot nem hagytak, de persze még
ennek is fennállhat a lehetősége. Mind a négyen sokat tapasztalt
tolvajok voltak, és pontosan tudták mindezt.

A Jerry bal csuklóján lévő kicsi sebtapaszt senki sem vette észre, ő

meg úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele. Meggyőzte magát, hogy
nem lesz semmi következménye a sérülésének.

Mark kitett négy készüléket az asztalra. Pontosan úgy néztek ki, mint
egy iPhone 5-ös, még a cég logója is ott virított rajtuk, de valójában
nem telefonok voltak, hanem Sat-Trak típusú készülékek, amelyek
egy, a föld bármely pontján tökéletes térerőt biztosító
műholdrendszerhez kapcsolódtak. Mobiltelefont nem használtak, így
a rendőrök nem nyomozhatták le, nem hallgathatták le őket. Mark
nem először magyarázta el nagy nyomatékkal: rendkívül fontos,
hogy ők négyen, illetve még Ahmed, állandó kapcsolatban legyenek
egymással a következő négy hétben. Ahmed szerezte be a
készülékeket számtalan forrásának egyikéből. Nem volt rajtuk ki/be
kapcsoló, egy három számjegyű kód beütése után kezdtek működni.
Ezután még szüksége volt mindegyik felhasználónak a saját ötjegyű
kódjára. Naponta kétszer, reggel és este pontban nyolckor mindenki
aktiválja a készülékét, és elküldi

az

egyszerű

üzenetet:

„Tiszta”.

késlekedés

megbocsájthatatlan, és talán katasztrofális következményekkel is

járhat. A késlekedés azt jelenti, hogy a Sat-Trak és főképpen a
használója veszélybe került. Negyedórás késés után életbe lép a B
terv: Denny és Trey fogják a kéziratokat, és átköltöznek a második
18

biztonságos házba. Ha Denny vagy Trey nem jelentkezik be, az

egész akció, amennyiben lehet még akcióról beszélni, lefújva.
Jerrynek, Marknak és Ahmednek azonnal távoznia kell az országból.

A rossz hírt egy szintén egyszerű üzenet jelenti: „Vörös”. Ha a

„Vörös” üzenet érkezik, nincs idő kérdésekre, nem lehet késlekedni,

és azt jelenti, hogy (1) valami félrecsúszott, (2) amennyiben
lehetséges, a kéziratokat át kell vinni a harmadik biztonságos házba,
és (3) bárhogyan is, de a lehető leghamarabb el kell hagyni az
országot.

Ha valakit lekapcsolnak a zsaruk, hallgat, meg sem nyikkan. Mind az

öten bemagolták mindenki rokonának a nevét és lakcímét – ez
biztosítja, hogy mind lojálisak maradnak az ügyhöz és a többiekhez.

Biztosra veheti a bosszút az, akinek eljár a szája. Senki sem beszél.
Soha, semmikor.

Bármennyire is ijesztőnek tűntek ezek az óvintézkedések, kellemes,

sőt szinte ünnepi hangulat uralkodott. Végrehajtottak egy parádés
bűntényt, aztán igazi profik módjára eltűntek a helyszínről.

Trey, a veterán börtönszökevény, nagy élvezettel adta elő a

történeteit. Azért lehetett sikeres, mert neki a szökés utáni időszakra
is minden alkalommal voltak pontos tervei, míg a legtöbben csak
azon törik a fejüket, hogyan jussanak ki a börtönből. Ugyanez a
helyzet a bűntényekkel is. Az ember napokat, heteket tölt a
tervezéssel, aztán amikor elvégezte a melót, nem tudja, mi a
következő lépés. Szükségük volt egy tervre.

De nem tudtak megegyezni. Denny és Mark úgy vélte, gyorsan kell

lépni, vagyis: egy héten belül vegyék fel a kapcsolatot az
egyetemmel, és kérjenek egy összeget. Megszabadulnak a
kéziratoktól, nem fog főni a fejük az őrzésük meg a szállításuk miatt,
és megkapják a pénzt.

A nagyobb tapasztalattal bíró Jerry és Trey úgy vélte, célszerű

valamelyest türelmesebbnek lenni. Hadd üljön el a vihar; érdemes

várni, amíg a dolognak híre kél a feketepiacon; teljen el egy kis idő,
amíg biztosra vehetik, hogy nincsenek a gyanúsítottak között. Nem a
Princeton Egyetem az egyetlen lehetséges vásárló. Még jó
néhányan szóba jöhetnek.

A vita hosszúra nyúlt, néha kissé feszültté vált, de azért elhangoztak

viccek, volt nagy nevetés is, és szépen fogyott a sör. Végül
megegyeztek egy átmeneti tervben. Jerry és Mark másnap reggel
hazautazik: Jerry Rochesterbe, Mark pedig Rochesteren keresztül
Baltimore-ba. Meghúzzák magukat, a következő egy hétben figyelik
a 19

híreket, és természetesen naponta kétszer bejelentkeznek a Sat-

Traken.
Denny és Trey őrzi a kéziratokat, majd úgy nagyjából egy hét eltelte
után átszállítják mindet a második biztonságos házba, a
Pennsylvania állambéli Allentown lepusztult részén álló ócska kis
lakásba. Tíz nappal később találkoznak Jerryvel és Markkal a
biztonságos házban, és összeállítják majd a végleges tervet. Addig
Mark felveszi a kapcsolatot egy potenciális közvetítővel, akit már
évek óta ismer, és aki jó ideje a lopott műtárgyak, műkincsek
zavaros világában mozog. A szakmában használt kódnyelven majd
a megfelelő diszkrécióval továbbadja, hogy tud valamit a Fitzgerald-
kéziratokról. De ennél egy szóval sem többet, amíg ők négyen nem
találkoznak újra.
12.
Carole, a Jerry lakásában élő nő fél ötkor távozott, egyedül. Követték
a néhány utcányira lévő vegyeskereskedésbe. Megszületett a gyors
döntés, hogy nem hatolnak be a lakásba, legalábbis egyelőre.
Túlzottan sok szomszéd volt a közelben. Elég csak egy szó
valamelyiküktől, és a megfigyelési akciónak vége. Carole-nak
fogalma sem volt róla, milyen szoros megfigyelés alatt tartják.
Miközben vásárolt, az ügynökök elhelyeztek két nyomkövetőt az
autója lökhárítójának belső részén. Két másik ügynök – két,
futóruhát viselő nő – megnézte, mit vesz a boltban (semmi
érdekeset). Amikor szöveges üzenetet küldött a mobiltelefonjáról az
anyjának, a szöveget elolvasták és rögzítették.

Amikor felhívta a barátnőjét, az ügynökök minden szavát hallották.

Amikor betért egy sörözőbe, egy farmert viselő ügynök meghívta egy
italra. Amikor valamivel kilenc óra után hazatért, minden lépését
figyelték és rögzítették videóra.
13.
Mindeközben a barátja sört kortyolgatva A nagy Gatsby t olvasta egy
függőágyban a hátsó tornácon, alig néhány méternyire a gyönyörű
tótól.

Mark és Trey egy csónakban ült a tavon, és nagy csöndben

dévérkeszegre horgászott, Denny pedig húst sütögetett a grillen. A
naplementével hűvös szél érkezett, és a négy vadász behúzódott a
ház nappalijába, ahol már javában pattogott a tűz. Pontban nyolc
órakor mind a négyen előhúzták a vadonatúj Sat-Traket, beütötték a
kódjukat, majd bepötyögték a „Tiszta” szót; ezt tette Ahmed is
Buffalóban. Teljes 20

biztonságban voltak.

Ami azt illeti, nem lehetett okuk panaszra. Kevesebb mint

huszonnégy órával korábban még a campuson voltak, a sötétben
bujkáltak rettentő idegesen, ám az is igaz, hogy közben élvezték a
borzongató feszültséget. A terv tökéletesen működött, a birtokukba
kerültek a felbecsülhetetlen értékű kéziratok, és hamarosan a
kezükben lesz a pénz. Az átadás-átvétel nem tűnt éppen könnyűnek,
de azzal majd később foglalkoznak.
14.
Az ital ugyan segített, de így sem volt könnyű elaludni, egyiküknek
sem. Másnap kora reggel, miközben Denny tojást és szalonnát
sütött feketekávét kortyolgatva, Mark odaült a pulthoz egy laptoppal,
és megnézte a keleti parti napilapok főcímeit.

– Semmi – állapította meg. – Egy csomó minden arról, hogy

felfordulás volt a campuson – ezt most már hivatalosan átverésnek
nevezik –, de a kéziratokról egy árva szó sem.

– Nyilván próbálják titokban tartani – vélte Denny.

– Na jó, de meddig?

– Biztosan nem sokáig. Egy ilyen ügytől nem lehet távol tartani a
sajtót. Még ma vagy holnap ki fog szivárogni valami.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz.

– Egyik sem.

Trey frissen borotvált koponyával sétált be a konyhába. Büszkén

simított végig a fején. – Nos, mi a véleményetek? – kérdezte.

– Csodás – felelte Mark.

– Rajtad már semmi sem segít – mondta Denny.

Egyikük sem úgy nézett ki, mint huszonnégy órával korábban. Trey
és Mark leborotvált mindent: szakállat, hajat, szemöldököt. Denny és
Jerry is megszabadultak a szakálluktól, de a hajuk maradt, csak a
színét változtatták meg. Denny homokszőkéből sötétbarna lett, Jerry
meg vörösesszőkére festette a haját. Mind a négyen sapkát és
szemüveget viselnek majd, ezeket naponta váltogatni fogják. Tudták,
hogy videofelvétel készült róluk, és azt is tudták, mire képes az FBI
arcfelismerő technikája. Elkövethettek hibákat, ám egyre kevésbé
foglalkoztak vele, melyek lehettek ezek a hibák. Ideje átlépni a
következő szakaszba.

21

És aztán ott volt az önhittség, az elbizakodottság, amely

természetes következménye egy ilyen tökéletes bűnténynek. Egy
évvel korábban ismerkedtek meg, amikor a tapasztalt, elítélt
bűnözőket, Treyt és Jerryt bemutatták Dennynek, aki ismerte Markot,
aki meg ismerte Ahmedet.

Hosszú órákat töltöttek a tervezéssel, alaposan átbeszélték, ki mit

csináljon, melyik a legmegfelelőbb alkalom, és hova mennek majd
az akció után. Ezernyi részlet, néhány nagyon bonyolult, néhány
egészen apró, de mind döntő fontosságú. A lopás lezajlott, az akció
már a múlté.

Most már csak az a feladat állt előttük, hogy megszerezzék a pénzt.

Csütörtök reggel nyolc órakor érdeklődve figyelték egymást, ahogy

végigcsinálják a szertartást: üzenetküldés a Sat-Trakről. Ahmeddel is
minden rendben volt. Mindenki, ahogy kell, bejelentkezett és elküldte
a megfelelő üzenetet. Jerry és Mark elbúcsúztak, autóba ültek és
elhajtottak; alig négy órával később Rochester külvárosába értek.

Fogalmuk sem volt róla, hogy milyen elképesztő mennyiségű FBI-

ügynök várja türelmesen a három hónappal korábban bérelt 2010-es
Toyota kisteherautó érkezését. Amikor Jerry leparkolt a lakása
közelében, rejtett kamerák fókuszáltak rá és Markra; minden
lépésüket rögzítették, ahogy komótosan átsétálnak a parkolón, majd
felmennek a második emeletre.

A digitális felvételek nyomban a trentoni FBI-laborba kerültek. Mire

Jerry üdvözlésképpen megcsókolta Carole-t, a fényképeket
összevetették a Firestone Könyvtár biztonsági kamerájának
kimerevített képeivel. Az FBI képfeldolgozó technikájának
köszönhetően Jerryt hamar megtalálták, pontosabban Mr. Gerald
Steengardent; Markot is azonosították, mint azt a férfit, aki
kölcsönvette Neville Manchin egyetemi oktató nevét. Mivel Marknak
nem volt priusza, semmilyen információt nem találtak róla az
országos adatbázisban. Az FBI tudta, hogy ott volt a könyvtárban,
csak még a nevét nem derítették ki.

De nem fog sokáig tartani, hogy megtudják.

Úgy döntöttek, figyelnek és várakoznak. Jerry már elhozta nekik

Markot; talán még valaki mással is szolgálhat nekik. Ebéd után a két
férfi megint beült a Toyotába. Mark egy ócska, barna sporttáskát vitt
magával. Jerry semmit. A belváros felé tartottak, Jerry nyugisan
vezetett, nagyon ügyelt rá, hogy minden közlekedési szabályt
betartson, és távol maradjon a rendőröktől.

22

15.

Mindent figyeltek. Minden autót, minden arcot, még az öregembert

is, aki egy padon ült a parkban, egy újság mögé rejtőzve. Biztosak
voltak benne, hogy nem követik őket, de hát ebben a szakmában
sosem lehet teljesen nyugodt az ember. Nem hallottak, nem láttak
helikoptert a közelben – ezer méter magasból sem tartották őket
szemmel.

Az Amtrak állomásnál Mark szó nélkül kiszállt a kisteherautóból,

felkapta a hátsó ülésről a zsákot, aztán elindult a járdán a bejárat
felé.

Odabent vett egy jegyet a két óra tizenhárom perckor induló,

Manhattanbe tartó vonatra, másodosztályra. Amíg az indulásra várt,
Az utolsó cézár egy régi papírfedeles kiadását olvasta. Amúgy elég
ritkán olvasott, de most hirtelen nagyon elkezdte érdekelni
Fitzgerald.

Uralkodnia kellett magán, hogy ne kezdjen el szélesen vigyorogni,

amikor a kéziratokra gondolt, illetve arra, hogy hol vannak elrejtve.
Jerry megállt egy italboltnál, hogy vegyen egy üveg vodkát. Amikor
kijött az üzletből, három, sötét öltönyt viselő, ugyancsak jól
megtermett fiatalember lépett elé. Üdvözölték, megvillantották a
jelvényüket, és közölték, hogy beszélni szeretnének vele. Mire Jerry
azt felelte, ő meg nem szeretne. Dolga van. De hát a
fiatalembereknek is volt dolguk. Az egyikük előhúzott egy bilincset a
zsebéből, a másik megmarkolta a vodkát, a harmadik megmotozta
Jerryt, és elvette tőle a tárcáját, a kulcsait meg a Sat-Traket. Egy
hosszú, fekete Suburbanhez kísérték Jerryt, majd az alig
négyutcányira lévő városi börtönbe vitték. A rövid autóúton egyetlen
szó sem hangzott el. Jerryt betették egy üres zárkába, megint csak
minden szó nélkül. Nem tett fel kérdéseket, azok meg nem mondtak
semmit. Amikor a fegyőr megállt a zárkájánál, hogy üdvözölje, Jerry
így szólt: – Mondja már, ember, van valami tippje, hogy mi folyik itt?

A fegyőr végigpillantott a folyosón, közelebb hajolt a rácshoz, és azt

mondta: – Nem tudom, haver, de az biztos, hogy a nagyfiúk rohadt
zabosak.

Jerry végigheveredett a priccsen a sötét cellában, a mocskos

mennyezetre meredt, és feltette magában a kérdést: tényleg ez
történik vele? Hogy a pokolba? Mi csúszott félre?

Miközben forogni kezdett vele a zárka, Carole éppen ajtót nyitott a

lakásban. Hat ügynök bámult rá. Az egyikük megmutatta a
házkutatási parancsot. Egy másik azt mondta, hogy menjen ki a
lakásból, üljön be 23

a kocsijába, de ne indítsa be a motort.

Mark két órakor szállt fel a vonatra, és leült. Az ajtók tizenhárom

perccel később csukódtak be, de a vonat nem indult el. Fél háromkor
újra kinyíltak az ajtók, és két egyforma, hosszú viharkabátot viselő
férfi szállt fel. Szigorú ábrázattal meredtek Markra, aki abban a
pillanatban tudta, nagy a baj.

Halkan azonosították magukat, és megkérték, hogy szálljon le a

vonatról. Az egyik a könyökét fogva elindult vele, a másik pedig
leemelte a zsákját a felső poggyásztartóról. Egyetlen szót sem
szóltak, miközben a börtön felé hajtottak. Mark végül megunta a
csendet: – Na jól van, srácok, le vagyok tartóztatva?

A sofőr anélkül, hogy hátrafordult volna, azt válaszolta: – Nem

szoktunk csak úgy találomra megbilincselni polgárokat.

– Világos. Na és miért vagyok letartóztatva?

– Majd mindent el fognak magyarázni a börtönben.

– Úgy tudtam, hogy fel kell olvasniuk a jogaimat, és megmondják, mi

a vád.

– Hát, maga sem egy veterán bűnöző, nem igaz? Csak akkor kell
felolvasnunk a jogait, amikor elkezdjük feltenni a kérdéseket. Most
egyelőre szeretnénk csöndben, nyugiban autózni.

Mark elhallgatott, és a forgalmat figyelte. Úgy gondolta, hogy Jerryt

bizonyára lekapcsolták – különben nem tudták volna, hogy ő, Mark a
vonatállomáson van. Lehetséges, hogy Jerry már elkezdett beszélni,
és egyezséget kötött? Tuti, hogy nem.

Jerry nem mondott az égvilágon semmit, igaz, egyelőre lehetőséget

sem kapott rá. Negyed hatkor átvitték a börtönből a néhány
utcányira lévő FBI-irodába. Bevezették egy kihallgatószobába, és
leültették egy asztalhoz. Levették róla a bilincset, és kapott egy
csésze kávét. Belépett a helyiségbe egy McGregor nevű ügynök,
kibújt a zakójából, helyet foglalt, és megpróbált csevegni Jerryvel.
Barátságosan viselkedett, és végül eljutott odáig, hogy ismertesse a
gyanúsított jogait.

– Tartóztatták már le korábban? – kérdezte.

Jerryt bizony tartóztatták már le korábban is, és tapasztalatból tudta,

hogy aligha lehet kétséges: új haverjánál, McGregornál ott van egy
másolat a bűnlajstromáról.
– Igen – válaszolta.

– Hányszor?

– Nézze, ügynök úr, éppen most mondta, hogy jogom van hallgatni.

24

Egy árva szót sem fogok mondani, és most azonnal ügyvédet

akarok.

Világos?

– Persze – felelte McGregor, és kiment a kihallgatóhelyiségből.

A folyosó túlsó végén Markot bevezették egy másik szobába.

McGregor most hozzá ment be, és végigcsinálta ugyanazt a rítust.

Egy ideig kávét kortyolgattak, és a gyanúsítottak jogairól társalogtak.
A megfelelő engedély birtokában átkutatták Mark sporttáskáját, és
mindenféle érdekes dolgot találtak benne. McGregor kinyitott egy
nagy borítékot, előhúzott belőle néhány műanyag kártyát, majd
elrendezgette mindet az asztalon.

– A tárcájában találtuk ezeket, Mr. Mark Driscoll. Marylandi

jogosítvány, amelyen ugyan rossz a fénykép, de rengeteg a haj, és
még szemöldök is van. Két érvényes hitelkártya, meg egy időszakos
vadászengedély, amelyet Pennsylvaniában adtak ki. – Újabb kártyák
kerültek elő. – Ezek a zsákban voltak. Egy kentuckyi jogosítvány,
amely Arnold Sawyer nevére szól, és megint csak sok a haj. Egy
hamis hitelkártya. – McGregor lassú mozdulattal újabb kártyákat vett
elő. –

Hamis floridai jogosítvány, szemüveg és szakáll. Mr. Luther

Banahan.

Itt van még továbbá ez az útlevél, amelyet Clyde D. Mazy nevére

állítottak ki Houstonban, illetve egy jogosítvány és három hamis
hitelkártya.
A kártyák beborították az asztalt. Markot erős hányinger kerülgette,
de összeszorította a fogát, és megpróbálta közönyösen megvonni a
vállát. Na és?

– Igencsak imponáló – állapította meg McGregor. – Leellenőriztünk

mindent, és tudjuk, hogy maga valójában Mr. Driscoll. Állandó
lakcíme nincs, mert folyamatosan mozgásban van.

– Ez kérdés?

– Nem, még nem.

– Az jó, mert nem mondok semmit. Jogom van ügyvédhez, és

jobban tennék, ha gyorsan kerítenének egyet.

– Rendben van. Az a fura ezeken a fényképeken, hogy mindegyiken

elég sok a haja, sőt még szakálla is van, meg persze szemöldöke.

Mostanra meg minden eltűnt. Talán bujkál, Mark?

– Ügyvédet akarok.

– Hogyne. Figyeljen, Mark. Egyetlen kártyát sem találtunk, amely

Neville Manchin nevére szól. Nem ismerős a név? Az illető a
Portlandi Állami Egyetemen tanít.

25

Még hogy nem ismerős?

A detektívtükör másik oldaláról egy nagy felbontású kamera irányult

Markra. Egy másik szobában két kihallgatási szakértő végezte a
munkáját. Mindketten olyan gyanúsítottak és tanúk megfigyelésében
kaptak kiképzést, akik nem hajlandóak igazat mondani. Feszülten
figyelték Markot: a pupilláját, a felső ajkát, az állán megfeszülő

izmokat. Neville Manchin nevének említése kizökkentette a

nyugalmából. Amikor Mark erőtlenül azt mondta: – Nem beszélek, és
ügyvédet akarok –, mindkét szakértő mosolyogva bólintott. Elkaptuk!
McGregor kijött a helyiségből, váltott néhány szót a kollégáival,
aztán visszament Jerryhez. Leült, hosszú perceken keresztül várt,
majd azt kérdezte: – Na, Jerry, még mindig nem hajlandó beszélni?

– Ügyvédet akarok.

– Értem, persze. Azon vagyunk, hogy találjunk magának egyet.

Maga nem valami beszédes, ugye?

– Ügyvédet akarok.

– A haverja, Mark sokkal inkább hajlandó együttműködni.

Jerry nagyot nyelt. Abban reménykedett, hogy Marknak sikerült

kijutni a városból. A jelek szerint nem sikerült. Mi az úristen történt?

Hogy lehet, hogy ilyen hamar elkapták őket? Tegnap ilyenkor a

hegyvidéki házban ücsörögtek, kártyáztak, söröztek, és azon
örvendeztek, hogy végrehajtották a tökéletes bűntényt.

Az biztos, hogy Mark még nem kezdett el dalolni.

McGregor rámutatott Jerry bal kezére. – Látom, ott egy sebtapasz.

Megvágta magát?

– Ügyvédet akarok.

– Orvosra nincs szüksége?

– Ügyvédre.

– Jól van, jól van. Megyek és keresek magának egy ügyvédet.

Amikor kiment, bevágta maga után az ajtót. Jerry a csuklójára

nézett.

Ilyen a világon nincs.

16.
Már árnyékcsíkok húzódtak a tavon, amikor Denny visszatekerte a
horgászzsinórt, majd elkezdett evezni a part felé. Csak egy könnyű

dzsekit viselt, és amikor egy hűvös fuvallattól megborzongott kicsit,

Treyre gondolt. És arra, hogy az igazat megvallva nem nagyon tud
bízni 26

benne. Trey negyvenegy éves múlt, kétszer kapták el lopott áruval,

négy évet húzott le először, mielőtt megszökött volna, aztán kettőt az
újabb szökés előtt. Dennyt a legjobban az zavarta a férfiban, hogy
mindkét esetben megtört, pillanatok alatt dalolni kezdett, és az
enyhébb büntetésért cserébe bemártotta a haverjait. Egy profinál ez
főbenjáró bűn.

Dennynek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ötük közül Trey a
leggyengébb. Denny katonaként háborúkban harcolt, és véres
összetűzéseket élt túl. Barátokat vesztett el, és sok ellenséget ölt
meg.

Tudta, mi az a félelem. A gyengeséget – azt gyűlölte.

17.
Csütörtök este Denny és Trey römiztek és közben söröztek.
Nyolckor abbahagyták a kártyázást, elővették a Sat-Traket, beütötték
a megfelelő

számokat, és vártak. Másodperceken belül megérkezett Ahmed

„Tiszta” üzenete Buffalóból. De Mark és Jerry nem jelentkezett.

Marknak ekkor már a vonaton kellett ülnie, útban Rochesterből

Baltimore-ba, Jerrynek pedig otthon, a lakásában.

A következő öt perc nagyon lassan telt; de az is lehet, hogy

villámgyorsan. Kissé zavarosnak tetszett a helyzet. A készülékek
működnek, nem igaz? CIA-minőség, egy kisebb vagyonba kerültek.

Hogy egyszerre ketten nem jelentkeznek… hát, ez mit is jelenthet?

Nyolc óra után hat perccel Denny felállt.

– Tegyük, amit kell – mondta. – Csomagoljuk össze a

legfontosabbakat, és készüljünk arra, hogy elhúzunk innen.
Rendben?

– Rendben – felelte Trey, jól láthatóan nyugtalanul.

A szobájukba rohantak, és vászontáskákba kezdték dobálni a

ruháikat. Néhány perccel később Denny így szólt: – Tizenegy
perccel múlt nyolc. Azt mondom, hogy nyolc óra húszkor lépjünk le.
Oké?

– Egyetértek – válaszolta Trey, és vetett egy pillantást a Sat-Trakre.

Semmi. Nyolc óra után húsz perccel Denny bement a

raktárhelyiségbe, és kinyitotta a fegyverszéfet. Két zöld színű
katonai zsákba tették a ruhákba bugyolált kéziratokat, majd kivitték a
zsákokat Denny teherautójába. Visszamentek a házba, hogy
lekapcsolják a lámpákat, és még egyszer utoljára, rohanva
átvizsgáljanak mindent.

– Ne gyújtsuk fel a házat? – kérdezte Trey.

– Dehogy gyújtsuk! – csattant fel Denny ingerülten az ostoba 27

kérdéstől. – Ezzel csak felhívnánk magunkra a figyelmet. Jó, tudni

fogják, hogy itt voltunk. Nagy ügy. Már régen nem leszünk itt, a
könyveknek semmi nyoma.

Lekapcsolták a lámpákat, bezárták mindkét ajtót. Amikor leléptek a

tornácról, Denny megállt, hogy Trey eléje kerüljön. Aztán rávetette
magát, két kézzel megragadta a nyakát, és a verőérre nyomta a
hüvelykujját. Trey – az idősebb, gyenge felépítésű és teljességgel
gyanútlan Trey, aki ráadásul már ki is jött a gyakorlatból – nem
lehetett ellenfele az egykori elit alakulatos katonának. Néhány
pillanatig vonaglott a halálos szorításban, aztán élettelenül
összecsuklott. Denny leengedte a földre, aztán levette a derékszíját.
18.
Scranton közelében megállt tankolni és kávézni, aztán nyugati
irányban haladt tovább a 80-as államközi autópályán. A legnagyobb
megengedett sebesség hetven mérföld volt. Hatvannyolcra állította
be a tempomatot. Az este folyamán megivott néhány pohár sört, de
mostanra teljesen kitisztult a feje. Két-három percenként rápillantott
a műszerfalra tett Sat-Trakre. Mostanra már tudta, hogy a kijelző
sötét marad, senki sem fog bejelentkezni. Úgy vélte, hogy Markot és
Jerryt egyszerre kapcsolták le, és a két Sat-Trak készüléket
valószínűleg éppen akkor szedi szét apró darabokra néhány nagyon
okos és ügyes ember. Trey masinája a tó fenekén hevert, Trey
hamarosan oszlásnak induló testével együtt.

Denny biztosra vette, hogy ha a következő huszonnégy órában nem

kapják el, és sikerül kijutnia az országból, a mesés vagyon egyedül
az övé lesz.

Leállt egy éjjel-nappali palacsintázó előtt, a bejárat közelében.

Bement, és egy olyan asztalnál ült le, ahonnan látta a teherautóját.

Felnyitotta a laptopját, kávét kért, és megkérdezte, van-e wifi. A

felszolgáló azt felelte, hogy természetesen van, és megadta a kódot.

Denny úgy döntött, marad egy ideig, és rendelt palacsintát meg

szalonnát. Megnézte a neten, mikor milyen gépek indulnak
Pittsburghből, jegyet vett egy Chicagóba induló gépre, majd onnan
egy Mexikóvárosba tartó járatra. Utánanézett, hogy melyik
bérraktáraknál van hőmérséklet-szabályozás, majd készített egy
listát. Lassan evett, rendelt még kávét, igyekezett minél több időt
elütni. Megnézte a New 28

York Times honlapját, és meghökkenve látta a négy órával korábban

kikerült vezető hírt. A szalagcím így szólt: A Princeton Egyetem
vezetősége megerősítette, hogy ellopták a Fitzgerald-kéziratokat.
Miután egy teljes napon keresztül nem voltak hajlandóak nyilatkozni,
illetve csak gyanút keltő cáfolatokat közöltek, az egyetem vezetői
végre kiadtak egy közleményt, amelyben megerősítették a
pletykákat. Kedd éjszaka, miközben lövöldöző fegyveresről szóló
bejelentések miatt kaotikus helyzet alakult ki a campuson, tolvajok
törtek be a Firestone Könyvtárba. Nyilvánvalóan figyelemelterelő
akció zajlott, méghozzá sikerrel. Az egyetem nem kívánta
nyilvánosságra hozni, hogy a Fitzgerald-gyűjteménynek mekkora
részét lopták el, csak annyit közöltek, hogy a kár „jelentős”. Az FBI
megkezdte a nyomozást, és így tovább. Részletek nem nagyon
derültek ki a híradásból.

És sem Markot, sem Jerryt nem említették. Dennyt hirtelen elfogta a

nyugtalanság, nyomban útnak akart indulni. Fizetett, és amikor
kilépett az étteremből, bedobta a Sat-Traket a bejárat mellett álló
szemetesbe.

Már semmi sem kötötte a múlthoz. Egyedül volt, szabadon. Az

események nem várt alakulása izgalomba hozta, ám ugyanakkor
ideges is lett attól, hogy a hír napvilágra került. Az a legfontosabb,
hogy minél hamarabb elhagyja az országot. Ugyan nem így tervezte,
de aligha vitatható, hogy ennél jobban nem is alakulhattak volna a
dolgok. Tervek

– semmi sem a tervek szerint történik, és azok maradnak a

felszínen, akik képesek menet közben alkalmazkodni az új
helyzethez.

Trey csak gondot jelentett. Hamar kellemetlen teherré vált volna,

amelytől gyorsan meg kell szabadulni. Denny már csak futólag
gondolt rá. Kezdett lassan hajnalodni, mire Pittsburgh északi
részébe ért, és úgy döntött, nem foglalkozik többet Treyjel. Egy
újabb tökéletes bűntény.

Reggel kilenckor Pittsburgh Oakmont nevű városrészében besétált a

raktárhelyiségek bérbeadásával foglalkozó East Mills nevű cég
irodájába. Elmagyarázta, hogy értékes borokat szeretne tárolni
néhány hónapon keresztül, és egy olyan, kisebb méretű
raktárhelyiséget keres, ahol a levegő hőmérsékletét és páratartalmát
figyelik és szabályozzák.

Az ügyintéző megmutatott egy három és fél méterszer három és fél

méteres helyiséget a földszinten. A bérleti díj havi kétszázötven
dollár volt, minimum egy évre szóló bérlés esetén. Denny közölte,
hogy köszöni szépen, de neki nincs ilyen hosszú ideig szüksége rá.
Végül havi háromszáz dollárban egyeztek meg fél évre. Odaadta a
New Jersey-ben kiállított jogosítványát, Paul Raffertyként aláírta a
29

szerződést, majd készpénzzel fizetett. Visszament a kulccsal a

raktárhelyiséghez, beállította a hőmérsékletet tizenkét fokra, a
páratartalmat pedig negyvenszázalékosra, aztán lekapcsolta a
lámpát.

Amikor végiggyalogolt a folyosón, megnézte, hol vannak biztonsági

kamerák, és végül úgy jött el, hogy nem látta az ügyintéző.

Tíz órakor nyitott a diszkont borbolt, és aznap Denny volt az első

vásárló. Készpénzzel fizetve vett négy láda gyatra chardonnay-t, és

ha nehezen is, de végül elérte a pénztárosnál, hogy adjon neki még
két üres ládát, aztán eljött az üzletből. Fél órán keresztül autózgatott,
olyan helyet keresett, ahol elrejtőzhet, távol a forgalmas utaktól és a
biztonsági kameráktól. Behajtott a kisteherautóval egy ócska kis
autómosóba, aztán leparkolt a porszívóknál. Az Édentől messze és
a Szépek és átkozottak gond nélkül elfért az egyik üres ládában. Az
éj szelíd trónján és Az utolsó cézár egy másikba került. A nagy
Gatsby külön ládát kapott, miután Denny tizenkét üveg bort a hátsó
ülésre tett a ládából.

Tizenegyre mind a hat dobozt becipelte a kibérelt raktárhelyiségbe.

Távozóban összefutott az ügyintézővel, azt mondta, hogy másnap

visszajön újabb ládákkal. Ahogy parancsolja, felelte az ügyintéző,
akit jól láthatóan cseppet sem érdekelt, mit csinál. Denny beült a
kisteherautóba, elindult, és raktárhelyiségek hosszú sora mellett
hajtott el; azon merengett magában, vajon milyen lopott holmik
rejtőzhetnek az ajtók mögött. Valószínűleg jó sok, de egyik sem
olyan értékes, mint az övé.

Addig autózgatott ide-oda Pittsburgh belvárosában, amíg nem talált

egy durva környéket. Leparkolt egy gyógyszertár előtt, melynek
kirakatát vastag rácsok védték. Letekerte az ablakot, a kulcsot az
indítóban hagyta, a tizenkét üveg lőrét meg a padlón a hátsó ülés
előtt.

Felkapta a táskáját, és elsétált. Már majdnem delet mutatott az óra

ezen a tiszta, ragyogó őszi napon, és Denny viszonylagos
biztonságban érezte magát. Keresett egy nyilvános telefont, hívott
egy taxit, amelyre aztán egy afroamerikai étterem előtt várt.
Háromnegyed órával később a taxi kitette a pittsburghi nemzetközi
repülőtér indulási oldalánál.

Felvette a jegyét, gond nélkül átjutott a biztonsági ellenőrzésen, és a

járata kapuja közelében beült egy kávézóba. Az újságosnál vett egy
New York Times t és egy Washington Post ot. Az utóbbi első
oldalának alsó részén egy főcím majd’ kiégette a szemét:
Letartóztatták a princetoni rablás két gyanúsítottját. Az újság sem
fényképeket, sem 30

neveket nem közölt, világosan látszott, hogy az egyetem vezetősége

és az FBI is igyekszik ellenőrizni, milyen és mennyi információ kerül
a nyilvánosság elé. A rövid cikk szerint a két férfit előző nap fogták el
Rochesterben.

Folyik a kutatás a „nagyszabású rablásban” részt vevő többi tettes

után.
19.
Amíg Denny a chicagói gépre várt, Ahmed felszállt egy Buffalóból
Torontóba tartó repülőre, majd Torontóban vett egy csak oda szóló
jegyet Amszterdamba. Négy órát kellett elütnie; lecövekelt az egyik
reptéri bár közelében, egy étlap mögé rejtette az arcát, és inni
kezdett.
20.
A következő hétfőn Mark Driscoll és Gerald Steengarden
bejelentette: nem kérik a kiadatásukat egy másik államba. Ezután a
New Jersey állambéli Trentonba szállították őket. Megjelentek egy
szövetségi bíró előtt, írásban, eskü alatt kijelentették, hogy nincs
vagyonuk, és ezt követően védőügyvédeket rendeltek ki melléjük.
Mivel nyilvánvalóan előszeretettel használtak hamis iratokat, a bíró
úgy ítélte meg, fennáll a szökés veszélye, ezért óvadék ellenében
sem kerülhettek szabadlábra.

Eltelt egy újabb hét, azután egy hónap, és a nyomozás lendülete

megtört. Ami eleinte oly ígéretesnek tűnt, lassan reménytelennek
kezdett látszani. A vércseppen, az alaposan elmaszkírozott
tolvajokról készült fényképen és természetesen az eltűnt kéziratokon
túl semmiféle bizonyíték nem volt. A kiégett furgont, amellyel
elmenekültek, megtalálták, de senki sem tudta, honnan származik.
Denny bérelt kisteherautója sosem került elő, ellopták, darabjaira
szedték, autóbontóban végezte. A férfi Mexikóból Panamába utazott,
ahol voltak olyan barátai, akik remekül értettek ahhoz, hogy kell
bujkálni.

Az nem igényelt bonyolult bizonyítást, hogy Jerry és Mark több

alkalommal is járt a könyvtárban, hamis diákigazolványt használva.

Mark még Fitzgerald-kutatónak is kiadta magát. A rablás éjszakáján

ők ketten bent voltak a könyvtárban egy harmadik tettestárssal
együtt, de azt nem sikerült kideríteni, hogy mikor és hogyan
távoztak.

Mivel az ellopott kéziratok nem kerültek elő, a kerületi ügyész

elhalasztotta a vádemelést. Jerry és Mark ügyvédje a vádak ejtésére
31

vonatkozó indítványt tett, amelyet a bíró elutasított. Börtönben

maradtak, óvadék ellenében sem kerülhettek szabadlábra, és egy
árva szót sem voltak hajlandóak szólni. És ehhez következetesen
tartották magukat. Három hónappal a rablás után a kerületi ügyész
minden idők legjobb vádalkuját ajánlotta Marknak: mondjon el
mindent, és szabadon távozhat. Mivel nem volt priusza, és a
bűntény helyszínén nem találták meg a DNS-ét, Mark tűnt az
alkalmasabbnak arra, hogy vádalkut kössenek vele. Beszélj, és
szabad ember vagy.

Mark nemet mondott, két okból is. Egyrészt azért, mert az ügyvédje
határozottan kijelentette: a szövetségi kormányzat roppant nehezen
tudná bizonyítani a vádat a bíróságon, és ezért valószínűleg
továbbra sem lesz vádemelés. Másrészt pedig, és ez a szempont
jóval fontosabbnak tűnt, Denny és Trey változatlanul szabadlábon
volt. Ez azt jelentette, hogy a kéziratok biztonságos helyen el vannak
rejtve; továbbá azt, hogy nagy valószínűséggel bosszúra számíthat,
ha beszél.

Ráadásul Mark hiába adná meg Denny és Trey teljes nevét, az FBI
aligha találná meg őket. Marknak természetesen fogalma sem volt
róla, hol vannak a kéziratok. Azt ugyan tudta, hol van a második és a
harmadik biztonságos ház, de biztosra vette, hogy nem használták
egyiket sem.
21.
Minden nyom zsákutcába vezetett. A korábban bőséggel érkező

bejelentések száma jelentősen megcsappant. Megkezdődött a

várakozás. Bárki is szerezte meg a kéziratokat, egy biztos: pénzt
akar, méghozzá sokat. Nyilvánvaló volt, hogy a rablók jelentkezni
fognak –

de vajon hol, mikor, és mennyit kérnek majd?

MÁSODIK FEJEZET

A díler
1.
Amikor Bruce Cable huszonhárom éves lett, és még mindig csak
harmadéves volt az Auburn Egyetemen, váratlanul meghalt az
édesapja. Egy ideje sokat marakodtak azon, hogy Bruce tanulmányi
előmenetele nem alakul kielégítően, és olyan rosszra fordult a
helyzet, hogy Mr. Cable többször is azzal fenyegetőzött: kizárja az
ifjú Bruce-t 32

a végrendeletéből. Valamikor régen az ősök hatalmas vagyonra

tettek szert néhány kavicsbányának köszönhetően, majd rossz jogi
tanácsokat követve bonyolult, rosszul működő pénzügyi alapokat
hoztak létre, amelyek nemzedékeken át szórták a pénzt az arra
érdemtelen rokonoknak. A családnak éveken keresztül sikerült
fenntartani a nagy vagyon látszatát, ám mindeközben csak nézték,
hogyan apad. Bevett szokássá vált a végrendeletek átírásával és a
pénzügyi alapok átalakításával fenyegetni a fiatalokat, bár sosem járt
eredménnyel.

Ám Mr. Cable meghalt, mielőtt eljutott volna az ügyvédjéhez, így

Bruce egy napon arra ébredt, hogy hamarosan gazdagabb lesz
háromszázezer dollárral; vitathatatlanul csinos kis összeg, de ahhoz
nem elég, hogy élete végéig kitartson. Arra gondolt, hogy befekteti,
és ha ezt óvatosan, konzervatív módon teszi, akkor évi öt-tíz
százalékos hozamra számíthat. Csakhogy ez aligha lett volna elég
olyasfajta életmód fenntartásához, amely hirtelen egészen vonzóvá
kezdett válni a számára. A merészebb befektetések jóval nagyobb
kockázattal járnak, és Bruce nagyon szerette volna megőrizni a
pénzét. Ami fura dolgokat tett vele. A legkülönösebb talán az volt,
hogy úgy döntött: öt év után otthagyja az egyetemet, és soha többé
nem is megy vissza.

Végül egy lány rávette, hogy tartson vele Floridába, a tizenöt

kilométer hosszú, Jacksonville-től északra fekvő Camino-szigetre. A
lány kellemes, szép bérelt lakásában azzal töltött egy hónapot, hogy
aludt és sörözött, meg sétált a tengerparton, hosszú órákon
keresztül bámulta az Atlanti-óceánt, és a Háború és béké t olvasta.
Irodalom szakos volt, és fölöttébb zavarta, hogy sok-sok nagyszerű
könyv van még, amelyet nem olvasott.

A tengerparti séták közben többféle vállalkozáson is törte a fejét,

hogy megőrizze, és remélhetőleg gyarapítsa a pénzét. Jó
szerencséjének hírét bölcsen megtartotta magának – végül is a pénz
évtizedeken keresztül el volt temetve –, így aztán nem zargatták
barátok azzal, hogy okos tanácsokat adjanak neki, vagy
kölcsönkérjenek tőle. A lány garantáltan nem tudott a pénzről.
Miután eltöltöttek együtt egy hetet, Bruce már tudta, hogy a
kapcsolatnak hamarosan vége lesz. Rangsort ugyan nem állított fel,
de a következő ötletek cikáztak az agyában: nyit egy sült csirkét
árusító franchise-éttermet; földet vásárol Floridában, vagy lakást az
egyik közeli toronyházban; startupvállalkozást indít a Szilícium-
völgyben; üzletsort építtet Nashville-ben, és így tovább.

33

Bújta a pénzügyi lapokat, és minél többet olvasott, annál világosabb

lett a számára, hogy nincs türelme a befektetéshez. Számok és
stratégiák reménytelenül áthatolhatatlannak tetsző útvesztőjének
tűnt az egész.

Nem véletlenül választotta az irodalmat a közgazdaságtan helyett.

Mindennap elmentek a lánnyal a Santa Rosa nevű festői kis

városba.

Ott ebédeltek, vagy beültek valamelyik kávézóba a Main Streeten.

Az egyik kávézó egyben könyvesbolt is volt, méghozzá igencsak
szép, és szokásukká vált, hogy egy tejeskávéval és a New York
Times szal ott töltsék a délutánt. A bolt tulajdonosa volt a barista is:
egy Tim nevű, idősebb fickó, akinek be nem állt a szája. Az egyik
alkalommal elkottyantotta, hogy az üzlet eladását fontolgatja, és ezt
követően Key Westbe költözne. A következő napon Bruce-nak
sikerült leráznia a lányt, és egyedül kávézott. Odaült a bárpulthoz, és
faggatni kezdte Timet a terveiről.

Könyveket eladni bizony kemény munka, magyarázta Tim. A nagy

üzletláncok óriási árengedménnyel adják el a bestsellereket,
némelyiket akár féláron, és mostanság az internetnek meg az
Amazonnak köszönhetően egyre többen vásárolnak otthonról. Az
elmúlt öt évben hétszáznál is több független könyvesbolt húzta le a
rolót. Alig maradtak néhányan. Minél többet beszélt, annál
komorabbá vált. Legalább háromszor elmondta, hogy irtózatosan
nehéz fenntartani egy könyvkereskedést. – És mindegy, mit csinál
ma az ember, holnap újra kell kezdeni mindent.

Bruce csodálta az őszinteségét, ám erős kétségei voltak azt illetően,

vajon elég eszes-e is. Hát nem vevőt próbál találni a boltjára?

Tim azt állította, hogy valamikor szépen keresett a bolttal. A szigeten

komoly irodalmi kör alakult, tagjai között aktív írókkal, évente
könyvfesztivált rendeztek, és jó könyvtárak működtek. A nyugdíjasok
még mindig szeretnek olvasni, szívesen költik könyvekre a pénzüket.

Negyvenezren éltek a szigeten, és minden évben érkezett vagy

egymillió turista, úgyhogy volt forgalom rendesen. Mennyit kér a
boltért?, tette fel végül a kérdést Bruce. Tim azt felelte, hogy
százötvenezret, egy összegben, és a vevő továbbra is bérli az
épületet.

Ezután Bruce kicsit tétován azt kérdezte, hogy betekinthet-e a bolt

pénzügyeibe; csak az eredménykimutatás érdekelné, semmi
különös.

Timnek cseppet sem tetszett az ötlet. Nem ismerte Bruce-t, azt hitte,
hogy a srác csak egy újabb huszonéves lézengő, aki a tengerparton
ténfereg, és apuci pénzét költi.

34
– Na jól van – mondta végül Tim. – Mutassa a maga pénzügyeit, és
megmutatom az enyémet.

– Rendben – felelte Bruce. Mielőtt elköszönt, megígérte, hogy

megint eljön, csakhogy közben támadt egy ötlete: utazgat egy kicsit.

Három nappal később elbúcsúzott a lánytól, és Jacksonville-be

hajtott, hogy vásároljon egy új kocsit. Erős vágy ébredt benne, hogy
vegyen egy csillogóan új Porsche Carrera 911-est, és az a tény,
hogy minden további nélkül kiállíthatott volna egy csekket az autó
árának összegéről, csak még fájdalmasabbá tette a kísértést. De
ellenállt, és egy hosszú napon át tartó alkudozás után becserélte
igencsak elnyűtt Cherokee terepjáróját egy vadonatújra. Arra
gondolt, talán majd szüksége lesz helyre, ha költözködik. A Porsche
várhat, mondjuk addig, amíg keres annyi pénzt, hogy meg tudja
venni.

Az új autóval és azzal a tudattal, hogy a bankszámláján szép kis

összeg van, Bruce útnak indult Floridából egy afféle irodalmi
kalandra, amelyet percről percre jobban várt. Nem készített útitervet.
Nyugat felé tartott, és arra készült, hogy amikor eléri a Csendes-
óceánt, északi irányba fordul, aztán vissza kelet, majd dél felé. Az
idő mit sem számított: semmit sem kellett határidőre teljesítenie.
Független könyvesboltokat keresett, és amikor talált egyet, megállt
egy vagy két napra. Kávézgatott, nézegette a könyveket, olvasott, és
ha az üzletben volt étkező vagy büfé is, meg is ebédelt. Általában
sikerült szóba elegyednie a tulajdonosokkal, akikből finoman
megpróbált minél több információt kiszedni. Elmondta ilyenkor, hogy
azt fontolgatja, vásárol egy könyvesboltot, és mit tagadja, jól jönne
neki néhány bölcs tanács.

Nagyon különböző válaszokat kapott. A jelek szerint a legtöbben

élvezték a munkájukat, még azok is, akik csak nagyon óvatosan
mertek beszélni a jövőről. Nagy volt a bizonytalanság a könyves
szakmában: az üzletláncok egyre agresszívabban terjeszkedtek, és
az internetes vásárlások elterjedése is felmérhetetlen hatással járt.
Meghallgatott néhány elborzasztó történetet arról, hogy az egyre-
másra megjelenő
diszkontüzletek miként söpörnek ki jó ideje remekül működő

könyvesboltokat a piacról pillanatok alatt. Akadt azonban néhány

olyan független könyvesbolt is, főképpen az üzletláncoknak túl kicsi
egyetemi városokban, amelyeknek minden jel szerint nagyon jól
ment.

Másoknál meg, még nagyvárosokban is, szinte alig lehetett vevőt

látni.

Megjelent néhány új és nagyon lelkes könyves a piacon, ők mind

bátran szembementek az uralkodó trenddel. Bruce nagyon
különböző

35

tanácsokat, reakciókat kapott, kezdve azzal, hogy „Nagyon brutális a

helyzet”, egészen addig, hogy „Vágjon bele, még csak huszonhárom
éves!”. De volt valami közös a válaszokban: azok, akik a tanácsokat
adták, mind élvezték, amit csináltak. Imádták a könyveket, az
irodalmat, az írókat, az egész kiadói szakmát, és hajlandóak voltak
sokat, keményen dolgozni, és örömmel foglalkoztak a vásárlóikkal,
mert úgy gondolták, nemes hivatás az övék.

Bruce két hónapon keresztül utazgatott az országban, szinte

céltalanul autózott ide-oda, hogy megtalálja a következő
könyvesboltot.

Előfordult, hogy az egyik tulajdonos ismert még három kollégát az

államban, így aztán megvolt a következő úti cél. Irtózatos
mennyiségű

kávét fogyasztott el, elbeszélgetett a felolvasó körúton járó

szerzőkkel, vett egy halom dedikált könyvet, olcsó motelekben szállt
meg, néha egy hozzá hasonló könyvmollyal együtt, akit épp akkor
ismert meg, és hosszú órákat töltött azokkal a tulajdonosokkal, akik
hajlandóak voltak megosztani vele a tudásukat és a tanácsaikat;
rossz borokat kortyolgatott a dedikálásokon, ahol alig-alig jelentek
meg érdeklődők; készített több száz fényképet a boltokról kívülről és
belülről, rengeteget jegyzetelt, és naplót vezetett. Mire a kaland
véget ért, elege lett az autózásból. Majdnem tizenháromezer
kilométert tett meg hetvennégy nap alatt, hatvanegy könyvesboltot
keresett fel, amelyek között két olyan sem akadt, amely csak egy
kicsit is hasonlított volna a másikra.

Úgy gondolta, sikerült tervet kovácsolnia.

Visszament a Camino-szigetre, és ott találta Timet, ahol hagyta: a

kávázó pultjánál ült, eszpresszót kortyolgatva olvasta az újságot, és
még nyúzottabbnak tűnt, mint korábban. Nem emlékezett Bruce-ra,
de az nyomban belevágott: – Néhány hónapja beszéltünk arról, hogy
megvenném a boltját. Százötvenezret kért érte.

– Ja, igen – felelte Tim, és egy kicsit feléledt. – Összeszedte a

pénzt?

– Egy részét. Ma kiállítok egy csekket százezerről, és egy év múlva

fizetek még huszonötezret.

– Ez szép és jó, de ha jól számolom, huszonötezerrel kevesebb.

– Ennyim van, Tim. Többet nem tudok adni. Elfogadja, vagy sem?

Találtam egy másik eladó boltot is.

Tim elgondolkodott egy pillanatra, aztán lassan kinyújtotta a jobb

kezét. Megállapodtak egy kézfogással. Tim felhívta az ügyvédjét, és
megkérte, hogy pörgesse fel kicsit a procedúrát. Három nappal
később aláírták a papírokat, a pénz gazdát cserélt. Bruce becsukta
egy hónapra 36

a boltot, hogy felújíttassa, és arra használta az időt, hogy egy saját

szervezésű

gyorstalpalón

minél
többet

megtanuljon

könyvkereskedésről. Tim örömmel maradt még, minden apró

részletet illetően megosztotta Bruce-szal a tudását, ahogy a
vásárlókra és a többi belvárosi kereskedőre vonatkozó pletykákat is.
Alig akadt olyan téma, amelyben ne lett volna határozott véleménye,
és néhány hét eltelte után Bruce már nem bánta volna, ha elmegy.

1996. augusztus elsején a bolt újra kinyitott, és Bruce akkora

felhajtást csapott, amekkorát csak bírt. Egészen szép tömeg gyűlt
össze, a vendégek pezsgőt és sört kortyolgattak, reggae-t és
dzsesszt hallgattak, Bruce pedig élvezte a pillanatot. Megkezdődött
a nagy kaland, útjára indult a vállalkozás: Bay Books – új és ritka
könyvek.
2.
A véletlennek köszönhető, hogy érdeklődni kezdett a ritka könyvek
iránt. Miután meghallotta a szomorú hírt, hogy az édesapja
szívinfarktust kapott és meghalt, Bruce hazament Atlantába.
Valójában nem volt az otthona – sosem töltött ott sok időt –, inkább
az apjáé, az ő

utolsó otthona. Mr. Cable gyakran költözött, és általában vitt magával

egy-egy ijesztő nőt is. Mr. Cable kétszer házasodott, mindkétszer
rosszul, és ezzel elege is lett a házasság intézményéből, de úgy
tűnt, képtelen meglenni valamilyen nyamvadt nő nélkül, aki csak
bonyolítja az életét. A látszólagos jómód vonzotta őket, de idővel
mindegyik rájött, hogy a férfi gyógyíthatatlan sebeket szerzett a két
szörnyű

válásban. Szerencsére, legalábbis Bruce szempontjából, a legutolsó

barátnő már kiköltözött, így senki sem keresgélt, kutakodott a
lakásban.

Egészen addig, amíg Bruce meg nem érkezett. A belváros felkapott

részén álló, csupa fém és üveg ház harmadik szintjén volt egy
műterem: Mr. Cable itt festegetett, amikor éppen nem befektetési
ügyletekkel volt elfoglalva. Igazi munkája tulajdonképpen sosem volt,
és mivel az örökségéből élt, mindig azt mondta magáról, hogy
„befektető”. Aztán elkezdett festegetni, de olyan borzasztóra
sikeredtek az olajfestményei, hogy Atlanta összes galériájából
elhajtották. A műterem egyik falát könyvespolcok borították, több
száz könyv, és Bruce először fel sem figyelt a gyűjteményre. Úgy
vélte, hogy csak a látszat kedvéért vannak ott, a kollekció a színjáték
része – apjának egy gyönge kis próbálkozása a sok közül, hogy
összetett személyiségű, komoly, művelt embernek 37

mutassa magát. De amikor alaposabban megnézte a könyveket,

Bruce felfedezte, hogy két polcon régi könyvek sorakoznak,
amelyeknek mind ismerős a címe. Elkezdte egyesével levenni a
könyveket a felső polcról, hogy tüzetesebben megvizsgálja
valamennyit. Hirtelen jött kíváncsisága hamarosan átcsapott valami
egészen másba.

Az összes könyv első kiadás volt, némelyikben ott szerepelt a szerző

aláírása is. Joseph Heller regénye, A 22-es csapdája, 1961-ből;

Norman Mailer: Meztelenek és holtak (1948); John Updike: Nyúlcipő
(1960); Ralph Ellison: A láthatatlan (1952); Walker Percy: A
moziőrült (1961); Philip Roth: Isten veled, Columbus (1959); William
Styron: Nat Turner vallomásai (1967); Dashiell Hammett: A máltai
sólyom (1929); Truman Capote: Hidegvérrel (1965); és J. D.
Salinger: Zabhegyező (1951).

Úgy nagyjából az első tíz után Bruce az asztalra tette a könyveket,

nem vissza a polcra. A kezdeti kíváncsiság helyét izgalom, majd
egyre erőteljesebb mohóság vette át. Az alsó polcon olyan
könyveket talált, amelyeknek a szerzőiről még sosem hallott, de
aztán még elképesztőbb felfedezést tett. Churchill háromkötetes
emlékiratai mögött négy könyv bújt meg: William Faulkner: A hang
és a téboly (1929); John Steinbeck: Az aranyserleg (1929); F. Scott
Fitzgerald: Az Édentől messze (1920); és Ernest Hemingway: Búcsú
a fegyverektől (1929). Mind a négy kiváló állapotban lévő első
kiadás, bennük a szerzők aláírása.

Bruce kutakodott még egy kicsit, de más érdekességet nem talált.

Lehuppant apja régi karosszékébe, és a falat beborító könyvekre

meredt. Ott ült abban a házban, amelyet valójában nem is ismert,
bámulta a rémes olajképeket, melyeknek alkotója jól láthatóan híján
volt a tehetségnek, azon tűnődött, honnan származhatnak a
könyvek, és azt latolgatta, mit tesz majd, amikor megérkezik a
nővére, Molly, és meg kell beszélniük a temetési szertartás részleteit
– mindeközben megdöbbenve konstatálta, hogy milyen keveset
tudott az apjáról. De hát miért is tudott volna többet? Borzasztóan
kevés időt töltöttek együtt.
Amikor tizenegy éves lett, bentlakásos iskolába küldte az apja.

Nyaranta hat hétre vitorlástáborba kellett mennie, aztán újabb hat

hétre egy farmra – lényeg, hogy ne legyen otthon. Bruce-nak
fogalma sem volt róla, hogy az apja mit szeret, mi érdekli, na persze
a rettenetes nőkön kívül. Mr. Cable golfozott, teniszezett és utazott,
de sosem Bruce-szal és a nővérével, hanem mindig az éppen
aktuális barátnőjével.

Na szóval, honnan származhatnak a könyvek? Mikor kezdte el 38

gyűjteni őket az apja? Talán valamelyik fiók mélyén hever néhány

régi számla, a létezésük írásos bizonyítéka? Vajon a végrendelet
végrehajtójának az is a feladata lesz, hogy a könyveket is számba
vegye a többi vagyontárggyal együtt, majd átadjon mindent az
Emory Egyetemnek?

Ami azt illeti, ugyancsak piszkálta, hogy az apja az egyetemre

hagyta a vagyona nagy részét. Mr. Cable néha-néha beszélt erről a
tervéről, de nem árult el túl sok részletet. Azon a magasztos
véleményen volt, hogy az oktatásba kell befektetni a pénzét, és nem
a gyerekeinek adni, hogy elszórják. Bruce jó néhány alkalommal
erős késztetést érzett, hogy emlékeztesse az apját: egész életében
olyan pénzből élt, amelyet valaki más teremtett elő. De hát minek is
kezdett volna civakodni, úgysem lett volna belőle semmi haszna.

De most nem ezen járt az esze, hanem a könyveken, amelyek nagy

izgalomba hozták. Úgy döntött, tizennyolcat megtart a legjobbak
közül, a többit meg otthagyja. Ha mohóvá válik, és foghíjas lesz a
könyvespolc, még feltűnik valakinek. Elhelyezte a könyveket egy
papírdobozban, amelyben valamikor borosüvegeket tartottak. Apja
éveken keresztül küzdött az alkohollal, és végül sikerült odáig jutnia,
hogy minden este megengedhetett magának néhány pohár
vörösbort. Jó sok üres doboz volt a garázsban. Bruce órákat töltött a
polcokon maradt könyvek rendezgetésével, hogy úgy tűnjék, nem
hiányzik semmi. És különben is: ki venné észre? Úgy tudta, Molly
egyáltalán nem olvas, és ami még fontosabb: kerülte az apjukat,
mert gyűlölte a barátnőit. Bruce legjobb tudomása szerint Molly
egyetlen éjszakát sem töltött ebben a házban. Egészen biztos, hogy
semmit sem tud az apjuk személyes dolgairól. (De két hónappal
később megkérdezte Bruce-tól telefonon, hogy tud-e valamit „apa
régi könyveiről”. Bruce azt felelte határozottan, hogy az égvilágon
semmit.)

Megvárta, amíg besötétedik, aztán kivitte a dobozt a terepjárójába.

Legalább három biztonsági kamera figyelte a belső udvart, a

kocsibejárót és a garázst. Ha valaki megkérdezi, azt mondja, hogy a
saját dolgait vitte el. Videókazettákat, CD-ket, ilyesmit. Ha a
végrendelet végrehajtója érdeklődni kezd az eltűnt első kiadású
könyvek után, csak széttárja majd a karját: természetesen nem tud
róluk semmit. Tessék megkérdezni a házvezetőnőt.

A helyzet úgy alakult, hogy a tökéletes bűntényt hajtotta végre, már

ha ez bűntény volt egyáltalán. Bruce határozott véleménye szerint
nem 39

volt az. Úgy gondolta, hogy sokkal több járt neki. Hála a terjedelmes
végrendeletnek és a család rátermett ügyvédeinek Mr. Cable
hagyatékának ügye szépen rendeződött, és a könyvtára szóba sem
került.

Bruce Cable előre nem tervezett pályafutása a régi könyvek

világában remekül indult. Belevetette magát a szakma
tanulmányozásába, és kiderítette, hogy első gyűjteménye, az apja
polcáról származó tizennyolc könyv értéke kétszázezer dollár körül
van. De nem merte eladni a könyveket, attól félt, hogy valakinek
ismerősnek tűnnek, és az illető elkezd kérdezősködni. Mivel nem
tudta, apja hogyan tett szert a könyvekre, úgy ítélte meg, hogy az a
legjobb, ha vár. Teljen el egy kis idő, halványuljanak az emlékek.
Mint azt hamar megtanulta a szakmában: a türelemnél talán nincs is
fontosabb.
3.
Az épület Santa Rosa szívében, a Main és a Third Street sarkán állt.

Száz éve épült, eredetileg a városka legnagyobb bankjának, amely

aztán csődbe ment a gazdasági válság idején. Először egy patika
költözött a helyére, aztán megint egy bank, majd a könyvesbolt. A
felső szinten dobozok, ládák és iratszekrények sorakoztak; poros
volt mind és használhatatlan. Miután megszabadult a felesleges
dolgoktól, Bruce ezen a szinten csinált magának egy kis helyet,
felhúzatott néhány falat, elhelyezett egy ágyat: ez lett a lakása. Az
első tíz évben ott lakott.

Amikor nem odalent foglalkozott a vevőkkel, vagy rámolta a

könyveket, fent takarított, pakolt, festett, szerelt, majd végül
díszítgette szerény kis otthonát.

A könyvesbolt első hónapja 1996 augusztusa volt. A nagyszabású

megnyitó után néhány napig szinte egymásnak adták a kilincset az
érdeklődők, de aztán megcsappant a kíváncsiság. Jelentősen
csökkent a forgalom. Három hét elteltével Bruce azon kezdett
tűnődni, vajon nem szúrt-e el valamit csúnyán. Az augusztusi nettó
profit alig érte el a kétezer dollárt, és Bruce már-már pánikba esett.
Hiszen ebben az időszakban érkezett a legtöbb turista a Camino-
szigetre. Úgy döntött, hogy árengedménnyel adja a könyveket,
jóllehet a legtöbb bolttulajdonos azt tanácsolta, hogy ezt ne tegye.
Az új kiadású könyveket és a bestsellereket huszonöt százalékkal
olcsóbban árulta. A zárást kitolta hétről kilencre, és napi tizenöt órát
dolgozott. Úgy 40

gürizett, akár egy politikus a kampányban. Megjegyezte a

rendszeresen betérő vásárlók nevét, és megjegyezte, hogy milyen
fajta könyveket vesznek. Nem telt el sok idő, és akár már baristaként
is állást vállalhatott volna. Miközben egy-egy vásárlóval beszélgetett,
pillanatok alatt megfőzött egy eszpresszókávét. Eltávolított néhány
régi könyvvel, javarészt nem túl népszerű klasszikusokkal megrakott
polcot, és a helyükön kialakított egy kis kávézót. A záróra kilencről
tízre változott. Éjféltájt gyakran a számítógép előtt ült, és a
könyvesbolt hírlevelén dolgozott. Hosszan vívódott azon, ne
nyisson-e ki vasárnap is, ahogy a független boltok többsége. Nem
igazán szeretett volna, mert szüksége volt a pihenésre, és félt is,
hogy ennek összességében rossz hatása is lehet. A Camino-sziget a
Bibliaövezet része volt; a könyvesbolttól néhány perc alatt
gyalogosan legalább tíz templomhoz lehetett eljutni. De hát
üdülőhely is volt a sziget, és úgy tűnt, hogy a turistáknak egyáltalán
nem fontos, hogy vasárnap reggel elmenjenek imádkozni. Bruce
végül úgy döntött, próbát tesz. Vasárnap reggel kilenckor kinyitott, és
az érdeklődők nemcsak a frissen érkezett napilapok közül – New
York Times, Washington Post, Boston Globe, Chicago Tribune –
választhattak, hanem csirkés szendvicset is fogyaszthattak, amely a
közeli étkezőben készült. A harmadik vasárnap már zsúfolásig
megtelt a bolt.

Szeptemberben és októberben az üzlet nettó négyezer dollárt

hozott, és fél év múlva ez az összeg megduplázódott. Bruce már
nem aggódott.

Egy éven belül a Bay Books a városka központi helye lett, messze a
legnagyobb forgalmat bonyolító üzlet. A kiadók és ügynökségek
állandó zaklatásával Bruce-nak sikerült elérnie, hogy a Camino-
sziget is felkerült a felolvasó körutak állomásainak listájára. Bruce
belépett az Amerikai Könyvkereskedők Szövetségébe, és lelkesen
vett részt a bizottságok munkájában, a különböző kampányokban.
1997 telén, a szövetség éves gyűlésén megismerkedett Stephen
Kinggel, és sikerült rávennie, hogy jöjjön el a szigetre egy
felolvasással egybekötött dedikálásra. Mr. King kilenc órán keresztül
dedikálta a könyveket; a rajongók hosszú, kígyózó sora egészen a
következő utcáig húzódott. A bolt összesen kétezer-kétszáz példányt
adott el az író különböző

műveiből, és ez hetvenezer dolláros bevételt jelentett. Fényes nap

volt ez, és a Bay Books felkerült a térképre. Három évvel később egy
floridai szavazáson az állam legjobb független könyvesboltja lett,
majd 2004-ben a Publishers Weekly szerint az év könyvesboltja.
2005-ben, 41

kilenc évvel az üzlet nyitása után, Bruce Cable-t beválasztották az

Amerikai Könyvkereskedők Szövetségének igazgatótanácsába.
4.
De ekkorra már Bruce a városka közismert figurája lett. Tizenkét
vékony csíkos öltönye lógott a szekrényben, mindegyik más
színárnyalatú, és csak ezeket viselte, mindennap másikat, ropogósra
vasalt fehér inggel, élénk színű, általában sárga vagy vörös
csokornyakkendővel. Öltözetét egy pár kissé elnyűtt szarvasbőr cipő

tette teljessé, szigorúan zokni nélkül. Még januárban sem húzott

zoknit, pedig akkor a legjobb esetben is csak öt-tíz fok körüli a
hőmérséklet.

Sűrű, hullámos haja majdnem a válláig ért. Hetente egyszer,

vasárnap reggel borotválkozott. Harmincéves korára hosszú hajában
megjelentek az első ősz szálak, de ez kifejezetten jól állt neki.

Amikor nem volt túl nagy a forgalom a boltban, Bruce mindennap

sétára indult a városkában. Elment a postára, és flörtölt a
postáskisasszonyokkal. Ha új üzlet nyílt a belvárosban, ott volt az
ünnepélyes megnyitón, aztán hamarosan visszatért, hogy flörtöljön
az eladókkal. Az ebéd különös jelentőséggel bírt számára, és
hetente hatszor étteremben ebédelt, mindig olyasvalakivel, hogy a
számlát leírhassa költségként. Amikor új étterem nyílt, Bruce az
elsők között érkezett, megkóstolt mindent az étlapon, és flörtölt a
felszolgálókkal.

Ebédhez általában megivott egy üveg bort, de a hatása gyorsan

elmúlt a lakásában tartott délutáni szieszta alatt.

Bruce esetében gyakorta csak nagyon vékonyka vonal húzódott a

flörtölés és a „nyomulás” között. Észrevette a csinos nőket, ahogy
azok is őt, és remek érzékkel játszotta az ősrégi játékot. Amikor a
Bay Books a felolvasó körutak népszerű állomásává vált, gyakorta
rámosolygott a szerencse. A városba érkezett szerzőknek nagyjából
a fele nő volt, a többség negyven alatti. Távol voltak az otthonuktól,
majd’
mindannyian egyedülállók, egyedül utaztak, és nem vetettek meg
egy kis szórakozást. Amikor megérkeztek a könyvesboltba, és
beléptek Bruce világába, örömmel fogadták a próbálkozásait, nem is
kellett nagyon igyekeznie. A felolvasást és a dedikálást hosszú
vacsora követte, ezután pedig felmentek Bruce-szal a lakásába,
hogy

„mélyebben felfedezzék egymás emberi érzéseit”. Bruce-nak

megvoltak a kedvencei, különösképpen két ifjú hölgyet kedvelt, akik
42

erotikus krimiket írtak, és egészen sikeressé váltak. És minden

évben megjelentettek egy új könyvet!

Bármennyire is igyekezett, hogy ápolt, jó megjelenésű és olvasott,

művelt playboynak tűnjék, Bruce valójában rendkívül ambiciózus
üzletember volt. A könyvesbolt tisztes bevételt biztosított, de ez a
legkevésbé sem a véletlennek volt köszönhető. Mindegy, milyen
hosszúra nyúlt az este, Bruce minden áldott reggel már hét óra előtt
a boltban volt sortban és pólóban, kicsomagolta és elrendezte a
könyveket a polcon, leltárt készített, és még a padlót is felsöpörte.

Imádta az új könyvek illatát. Minden új kiadásnak megtalálta a

legmegfelelőbb helyet az üzletben. Megfogott, megtapogatott
minden könyvet, amely a boltba érkezett, majd szomorúan ugyan, de
ezt tette azokkal a könyvekkel is, amelyek újra dobozba kerültek,
aztán vissza a kiadóhoz. Gyűlölte visszaküldeni a könyveket,
kudarcként élte meg, ha ez történt, úgy érezte, elszalasztott egy
lehetőséget. Rendszeresen alaposan átfésülte az eladhatatlannak
tűnő könyvek listáját, és néhány év után az a rend alakult ki, hogy
egyszerre körülbelül tizenkétezer címet tartott a polcokon. A boltnak
bizonyos részein alig lehetett mozdulni, régi, roskadozó
könyvespolcok sorakoztak egymás mellett, még a földön is rakásban
álltak a könyvek, de Bruce mindig pontosan tudta, mit hol kell
keresni. Hiszen ő maga helyezett el minden kötetet.

Minden reggel háromnegyed kilenckor felment a lakásába az

emeletre, lezuhanyozott, belebújt az aznapra kiválasztott öltönyébe,
és pontban kilenc órakor kinyitotta a bolt ajtaját, majd üdvözölte az
első vásárlókat.

Ritkán fordult elő, hogy szabadnapot engedett volna meg magának.

Számára a nyaralás azt jelentette, hogy elutazik New Englandbe,

antikváriusokkal találkozik régi, porlepte boltokban, és a piacról
beszélgetnek. Imádta a ritka könyveket, különösképp a huszadik
századi szerzőktől származó érdekességeket, és szenvedélyesen
gyűjtötte az ilyeneket. És a gyűjteménye szépen gyarapodott,
főképpen azért, mert rengeteget vásárolt, de rettenetes fájdalmat
okozott neki, hogy bármit is eladjon. Na persze kereskedő volt, de
abból a fajtából, aki állandóan vásárol, viszont szinte sohasem ad el.
Az „apa régi könyvei” közül meglovasított tizennyolc kötet kiváló
alapnak bizonyult, és negyvenéves korára Bruce úgy becsülte, hogy
ritka könyvekből álló gyűjteménye nagyjából kétmillió dollárt ér.
5.
43
Bruce már a szövetség igazgatótanácsának tagja volt, amikor
meghalt a könyvesboltnak helyet adó épület tulajdonosa.
Megvásárolta az örökösöktől, és kibővítette az üzletét. A lakását
viszont még jobban összezsugorította, és felköltöztette a kávézót a
felső szintre. Kiüttette az egyik falat, és megduplázta a
gyerekkönyvrészleg alapterületét.

Szombat reggelenként kissrácokkal telt meg a bolt; nézegették a

könyveket, vagy hallgatták a meseolvasást, miközben az édesanyák
tejeskávét kortyolgattak odafent, a roppant barátságos tulajdonos
figyelő tekintete előtt. A ritka könyvek részlege komoly figyelmet
kapott. Bruce a földszinten eltávolíttatott még egy falat, és
megcsinálta az első kiadások termét, amelyben a falat fa borította, a
földet drága szőnyegek, és tetszetős tölgyfa polcok álltak egymás
mellett.

Miután tíz évig élt a parányi lakásban, Bruce úgy érezte, ideje szebb,
fényűzőbb helyen laknia. Szemmel tartott néhány régi, Viktória
korabeli házat Santa Rosa történelmi belvárosában, és kettőre még
ajánlatot is tett. Egyik esetben sem tudott eleget kínálni, és mindkét
ház hamar vevőre talált. Azok a pazar, gyönyörű házak, amelyeket
vasútmágnások, fuvaroztatók, orvosok és politikusok építtettek a
századforduló tájékán, kiváló állapotban voltak: fenségesen,
időtlenül magasodtak az ősrégi tölgyek és szakállbromélia
szegélyezte árnyas utcákban. Amikor Mrs. Marchbanks százhárom
évesen meghalt, Bruce felkereste a lányát, aki a nyolcvanegyedik
évében járt és Texasban élt.

Bruce túl sokat fizetett, de nem akart harmadszor is lemaradni egy

házról.
A Marchbanks-házat,

amely északra kétutcányira, keletre

háromutcányira állt a könyvesbolttól, egy orvos építtette 1890-ben.

Csinos új feleségét ajándékozta meg vele, és a ház a család

tulajdonában is maradt. Hatalmas, közel hétszázötven
négyzetméternyi lakótér terült el négy szinten, a déli oldalán parádés
torony emelkedett a magasba, az északin pedig bástyaszerű kilátó.
A földszinti részt tágas veranda vette körbe. Volt ám itt még más is:
különböző mintázatú oromzat, halpikkelyes zsindelytető, ablakfülke,
füstüveggel védett zárt erkély.

Egy fehér fakerítéssel körbevett, kicsi saroktelken állt, három régi

tölgyfa és szakállbromélia árnyékában.

A házat belül Bruce kifejezetten nyomasztónak találta: sötét fapadló,

még sötétebbre festett falak, piszkos, megereszkedett függönyök és
túlontúl sok, barna téglából épült kandalló. Az ár magában foglalta a
bútorok többségét, és Bruce nyomban hozzá is fogott, hogy eladja
44

mindet. A még valamelyest elfogadható állapotban lévő régi

szőnyegek átkerültek a boltba, emelték ódon hangulatát. A
függönyök nem értek semmit, a szemétben végezték. Miután a ház
kiürült, Bruce megbízást adott egy festőbrigádnak. A következő két
hónapot azzal töltötték a munkások, hogy kifehérítsék a belső
falakat. Miután végeztek, érkezett egy helybéli iparos, aki két újabb
hónapot töltött a házban, hogy csiszolja, lakkozza a tölgyből és
fenyőből készült hajópadló minden négyzetcentiméterét.

Bruce azért vette meg a házat, mert minden rendszer működött: víz,
áram, fűtés, légkondicionáló. Sem türelme, sem gyomra nem volt a
teljes felújításhoz, ami ráadásul majdnem anyagi csődöt is jelentett
volna. A kalapáccsal meg egyéb szerszámokkal nem nagyon tudott
bánni, és a barkácsolásnál jobb időtöltést is tudott találni magának.
A következő évben továbbra is a bolt feletti lakásban élt, és a ház
berendezésén, bebútorozásán törte a fejét. A ház meg ott állt
üresen, a maga méltóságteljes ragyogásában, miközben Bruce
számára egyre ijesztőbb feladattá vált, hogy élhető térré tegye. A
Viktória korabeli építészet gyönyörű darabja volt ez a ház,
következésképpen a legkevésbé sem alkalmas az olyasfajta modern
és minimalista berendezésre, amelyet Bruce kedvelt. Az antik
bútorokat cikornyásnak és komornak találta.

Mi baj lenne azzal, ha egy ház megőrzi eredeti sajátosságait,

legalábbis kívülről, miközben belül modern bútorok és műtárgyak
teszik otthonossá? Valami csak nem stimmelt ezzel, és Bruce hiába
törte a fejét a ház berendezésén, egy tapodtat sem jutott előre.

Mindennap elsétált a házhoz, bejárt minden szobát, és csak

bizonytalanságot, zavarodottságot érzett. Lehet, hogy belehülyül
ebbe: itt áll egy üres ház, amely túl nagy és túlságosan bonyolult
elrendezésű

az ő – kissé még kialakulatlan – ízlésének.

6.
Egy Noelle Bonnet nevű New Orleans-i régiségkereskedő érkezett a
megmentésére. Noelle felolvasásra és dedikálásra jött a szigetre a
legújabb művével: egy ötvendolláros, dohányzóasztal méretű
könyvvel.

Bruce egy hónappal korábban látta Noelle kiadójának a katalógusát,

és rettenetesen tetszettek neki a nő fényképei. Mint mindig, ezúttal is
rendesen elvégezte a házi feladatát, és megtudta, hogy Noelle 45

harminchét éves, elvált, gyereke nincs, New Orleansban született,

bár az anyja francia. Továbbá azt is, hogy a provence-i antik bútorok
avatott szakértőjének tartják. Az üzlete a Royal Streeten állt a
Francia Negyedben, és az önéletrajza szerint az év felét Dél-, illetve
Délnyugat-Franciaországban töltötte, és régi bútorokra vadászott.
Két hasonló témájú könyvet publikált már, és Bruce alaposan
áttanulmányozta mindkettőt.

Az olvasás rendszeres szokásává vált, ha nem a hivatásává. A

boltban hetente két, néha három felolvasással egybekötött
dedikálást tartottak, és mire a szerző megérkezett, Bruce mindent
elolvasott, ami csak megjelent az illetőtől. Vad szenvedéllyel, mohón
olvasott, és ugyan jobban szerette a még élő írók regényeit, mert
akkor megismerkedhetett a szerzővel, összebarátkozhatott vele,
segíthette, követhette a pályafutását, de falta a szakácskönyveket,
életrajzokat, önsegítő és történelmi témájú könyveket is: bármit és
mindent. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett. Minden szerzőt
csodált, és úgy gondolta: ha valaki ellátogat a boltjába, iszogat,
vacsorázik vele és a többi, akkor neki kutya kötelessége annyira
felkészülnie, hogy tudjon beszélgetni vele a műveiről.

Rendszeresen késő estig olvasott, gyakran úgy aludt el, hogy ott
hevert mellette egy nyitott könyv az ágyon. Kora reggel is olvasott,
egyedül a boltban, egy csésze forró kávé mellett, jóval a nyitás előtt,
feltéve persze, hogy nem kellett könyveket ki- vagy
visszacsomagolnia.

Egész nap olvasott, és idővel kialakult az a fura szokása, hogy

kezében egy csésze eszpresszóval megállt a kirakatablaknál, az
életrajzok mellett, hanyagul nekitámaszkodott egy timukua
törzsfőnök életnagyságú faszobrának, és fél szemmel a bejáratot
figyelve olvasott.

Üdvözölte a vásárlókat, előkerítette a kívánt könyveket,

elbeszélgetett mindenkivel, akinek beszélgetni volt kedve; amikor
nagy volt a forgalom, segített a kávés pultnál vagy a pénztárban, de
aztán mindig visszahúzódott a törzsfőnök mellé, felkapta a könyvet,
és folytatta az olvasást. Azt mondta, hogy hetente négy könyvet
olvas el, és ebben senki sem kételkedett. Amennyiben egy
próbaidős eladó nem olvasott el legalább heti két könyvet, nem
kapta meg az állást.

Noelle Bonnet látogatása mindenesetre vitán felül nagy sikernek

számított – ha nem is az eseménynek köszönhető bevétel
tekintetében, hanem abból a szempontból, hogy milyen maradandó
hatást gyakorolt Bruce-ra és a Bay Booksra. A kölcsönös vonzalom
nyomban megvolt, 46

és igencsak intenzívnek bizonyult. A gyors, sőt kifejezetten rövidre

fogott vacsora után visszavonultak Bruce emeleti lakásába, és
remekül érezték magukat. Betegségre hivatkozva Noelle lemondta a
felolvasó körút hátralévő részét, és egy teljes hétig a városban
maradt. A harmadik napon Bruce átsétált vele a Marchbanks-házba,
hogy elbüszkélkedjen vele. És sikerült is elkápráztatnia Noelle-t.
Bruce fantasztikus

élményt

élt

át:
megmutathatott

hétszázötven

négyzetméternyi üres teret ebben a pompás Viktória korabeli házban

egy nemzetközi hírű lakberendezőnek és régiségkereskedőnek.

Szobáról szobára jártak, és Noelle lassan kezdte elképzelni, hogy

melyiket milyen színűre kellene festenie, hová milyen tapéta és
bútorok illenének.

Bruce tett néhány szerény javaslatot – ide egy plazmatévé, oda egy
biliárdasztal –, de nem aratott sikert. A művész munkához látott,
átadta magát a tervezésnek, a fantáziájának már semmi sem
szabhatott határt.

Noelle a következő napot a házban töltötte egyedül, mért,

fényképezett, vagy egyszerűen csak ücsörgött valamelyik terem
nagyságú szobában, próbálta magába szívni a hangulatot, a
látványt. Bruce eközben a boltban tevékenykedett, és állandóan
Noelle-en járt az esze; a nő

elbűvölte, nem vitás, de az is igaz, hogy Bruce kezdett kissé

idegessé válni, amikor arra gondolt, milyen anyagi terheket kell
vállalnia.

Noelle rávette, hogy egy hétvégére hagyja ott az üzletét, és repüljön

el vele New Orleansba. A nő megmutatta neki kissé túlzsúfolt, ám
kétségtelenül nagyon divatos boltját. Az összes asztal, lámpa,
baldachinos ágy, komód, dívány, utazóláda, szőnyeg és szekrény
eredeti provence-i darab volt, ám ami ennél is fontosabb: mind
tökéletesen illett a Marchbanks-ház valamelyik szobájába, sarkába.
Ide-oda csatangoltak a Francia Negyedben, nagyokat ettek Noelle
kedvenc éttermeiben, találkoztak a barátaival, rengeteg időt töltöttek
az ágyban, és három nap után Bruce egyedül repült haza,
mérhetetlenül kimerülten, de életében először azzal a biztos tudattal,
hogy szerelmes. A fenébe a költségekkel. Bruce már világosan látta:
nem tud Noelle Bonnet nélkül élni.
7.
Egy héttel később hatalmas teherautó érkezett Santa Rosába, és
leparkolt a Marchbanks-ház előtt. Másnap ott volt már Noelle is,
hogy 47

irányítsa a költöztetőket. Bruce a könyvesbolt és a ház között

ingázott, nagy érdeklődéssel és parányi nyugtalansággal figyelte, mi
történik. A művész, Noelle elveszett a saját alkotói világában, egyik
szobából száguldott a másikba, minden egyes bútordarabot legalább
háromszor tett át új helyre, és közben rájött, hogy újabbakra van
szükség. Nem sokkal azután, hogy első teherautó elment,
megérkezett a második.

Bruce, miközben éppen visszasétált az üzletbe, azon morfondírozott

magában, hogy alig-alig maradhatott valami Noelle Royal Street-i
boltjában. Aznap este, vacsora közben Noelle ezt lényegében meg
is erősítette, és könyörgött Bruce-nak, hogy menjenek el néhány
napra Franciaországba, hogy megint vásárolgassanak egy kicsit.
Bruce nemet mondott: fontos szerzők érkeznek hamarosan, és
különben is sok dolga van a boltban. Aznap aludtak először a
házban, egy fura kovácsoltvas ágyban, amelyet Noelle valahol
Avignon közelében talált; egyébként Avignonban is fenntartott egy
lakást. Minden egyes bútordarabnak, kiegészítőnek, szőnyegnek,
edénynek, korsónak megvolt a maga története, és Noelle
csillapíthatatlan szerelme az efféle dolgok iránt veszedelmesen
ragályosnak bizonyult.

Másnap kora reggel a hátsó tornácon kávézva a jövőről

beszélgettek, amely akkor igencsak bizonytalannak tűnt. Noelle-nek
megvolt a maga élete New Orleansban, ahogy Bruce-nak meg a
szigeten, és a jelek szerint egyikük sem állt készen egy olyan
hosszú, komoly kapcsolatra, amely azzal járt volna, hogy
valamelyikük fogja a sátorfáját, és átköltözik egy másik városba.
Kezdték kicsit kényelmetlenül érezni magukat, ezért témát váltottak.
Bruce elmondta, hogy még sosem járt Franciaországban, és
nekiláttak, hogy megtervezzenek egy ottani nyaralást.

Nem sokkal Noelle elutazása után megérkezett az első számla,

mellette egy rövidke levél a nő gyönyörű kézírásával. Arról
tájékoztatta Bruce-t, hogy nem a szokásos árréssel dolgozik,
lényegében beszerzési áron ad el mindent. Hála az Úrnak, hogy
vannak ilyen apró örömök, mormogta Bruce. És Noelle most megy
vissza Franciaországba, hogy újabb bútorokat vegyen!

Noelle három nappal a Katrina hurrikán előtt érkezett meg

Avignonból New Orleansba. Ugyan a Francia Negyedben lévő boltja
és kertvárosi lakása is épen maradt, irtózatos pusztítás érte a várost.

Bezárta a régiségboltot, és a Camino-szigetre menekült, ahol Bruce

nagyon várta már, hogy vigasztalhassa, megnyugtathassa. Napokon
48

keresztül bámulták elborzadva a tévét: elöntött utcák, a vízen úszó

holttestek, olajfoltos víz, embertömegek eszeveszett menekülése,
pánikba esett mentőmunkások, összevissza beszélő politikusok.

Noelle nem volt biztos benne, hogy valaha is visszatérhet New

Orleansba. Nem is tudta, hogy egyáltalán szeretne-e.

Lassan elkezdett arról beszélni, hogy újra kellene kezdenie valahol

máshol. A vásárlóinak nagyjából a fele New Orleans-i volt, sokan
közülük elmenekültek, és nagyon aggódott, hogy abban a városban
már nem tudná működtetni a boltját. A vásárlóinak a másik fele az
ország legkülönbözőbb pontjain élt. Jó hírű, elismert
régiségkereskedő volt, és jóformán mindenhová szállított antik
bútorokat. A bolt honlapját rengetegen keresték fel rendszeresen. A
könyvei jól fogytak, és a rajongóinak a zöme komoly gyűjtők közül
került ki. Bruce gyöngéd biztatására végül sikerült meggyőznie
magát, hogy jó döntés lenne a szigetre költöztetni a boltját, nemcsak
azért, hogy újraépítse, ami elveszett, hanem azért, hogy megint
virágzó vállalkozása legyen.
Hat héttel a hurrikán pusztítása után Noelle aláírt egy bérleti
szerződést: kivett egy kis üzlethelyiséget Santa Rosa főutcáján,
egészen közel a Bay Bookshoz. Bezárta a Royal Street-i boltot, és
átszállíttatott mindent, ami maradt, az új boltba, amely a Noelle
Provence-i Ritkaságai nevet kapta. Az új franciaországi szállítmány
megérkezése után Noelle pezsgős-kaviáros ünnepélyes megnyitót
tartott; Bruce segített neki a sok-sok vendég szórakoztatásában.

Noelle-nek támadt egy nagyszerű ötlete: könyvet ír arról, hogy

milyen átalakuláson ment át a provence-i bútorokkal berendezett
Marchbanks-ház. Rengeteg fényképet készített annak idején a még
üresen álló házról, és gondosan dokumentálni fogja a berendezés, a
felújítás minden fázisát. Bruce-t erős kétségek gyötörték, hogy a
könyv vajon be tudná-e hozni a ráfordított pénzt, de hát ki a csudát
érdekel?

Noelle kívánsága parancs.

Aztán egyszer csak nem érkezett több számla. Bruce ezt kissé
félénken szóba is hozta, mire Noelle teátrálisan előadta, hogy most
megkapja tőle a lehető legnagyobb kedvezményt: őt magát! A ház
lehet Bruce-é, de minden, ami benne van, az közös.
8.
Kétezer-hat áprilisában eltöltöttek két hetet Dél-Franciaországban.

49

Noelle avignoni lakását használva bázisként, faluról falura, piacról

piacra utaztak; olyan ételeket ettek, amilyenekről Bruce korábban
csak fényképeket látott, kiváló helyi borokat ittak, amelyekhez
odahaza nem lehetett hozzájutni; ódon hangulatú hotelekben
szálltak meg, megnéztek minden látnivalót, összejöttek Noelle
barátaival, és természetesen összevásároltak mindenfélét a nő
boltjába. Bruce, aki szeretett mindenben alaposan elmerülni,
belevetette magát a rusztikus francia bútorok, műtárgyak világába,
és hamarosan pillanatok alatt meg tudta állapítani, vajon lehet-e jó
üzletet kötni.

Nizzában voltak, amikor úgy döntöttek, összeházasodnak: ott és

akkor.

HARMADIK FEJEZET

Az újonc
1.
Április vége felé, egy gyönyörű tavaszi napon Mercer Mann kissé
nyugtalanul vágott át az Észak-karolinai Egyetem Chapel Hill-i
campusán. Elfogadta egy idegen meghívását egy gyors ebédre, de
csak azért, mert állásról volt szó. Ami a jelenlegit illeti – irodalmat
tanított adjunktusként elsőéveseknek még két hétig tarthatta meg,
hála a szigorú adóztatás és a költségvisszafogás fanatikus hívei által
uralt állami törvényhozás költségvetési kiadáscsökkentésre
vonatkozó döntésének.

Keményen lobbizott egy új szerződésért, de hiába. Úgy festett, hogy

hamarosan munkanélkülivé válik, továbbra is adósságokkal
küszködik, nem lesz hol laknia, és már jó idő telt el azóta, hogy
könyve jelent meg.

Harminchat éves múlt, egyedül volt, és ami azt illeti, nem úgy alakult
az élete, ahogy tervezte.

Az idegentől, Donna Watsontól előző nap érkezett az első e-mail a

kettő közül, és olyan homályos volt, amilyen homályos egy e-mail
csak lehet. Ms. Watson azt állította, hogy egy magánintézmény
tanácsadója, és tanárt keres, aki kreatív írást tanítana végzős
középiskolásoknak.

Éppen a környéken jár, írta, és megihatnának együtt egy kávét. A

fizetés nagyjából évi hetvenötezer dollár maximum, de az igazgató
imádja az irodalmat, és eltökélt szándéka, hogy olyan tanárt vegyen
fel, aki írt egy vagy két regényt.

Mercer történetesen már írt egyet, és még egy novelláskötete is

megjelent. A fizetés kifejezetten jónak tűnt, és több volt, mint
amennyit 50

az egyetemtől kapott. Egyéb részletek nem derültek ki az e-mailből.

Mercer a nyitottságát jelezte a válaszban, és feltett néhány kérdést.

Főképpen az iskola neve érdekelte volna, és az, hogy hol van.

A második e-mail alig valamivel volt kevésbé homályos, de annyi

kiderült belőle, hogy az iskola New Englandben van. És a javaslat
már nem közös kávézásra, hanem egy „gyors ebéd”-re vonatkozott.

Tudnának délben találkozni a Spanky’s nevű helyen, amely a

campus közelében van, a Franklin Streeten?

Mercer kicsit szégyellte, hogy abban a pillanatban egy kellemes

ebéd vonzóbb perspektívának tűnik, mint az, hogy kiváltságos
helyzetben lévő gimnazistákat tanítson. Ez a munka a jó fizetés
ellenére is visszalépésnek számított. Három évvel korábban azzal a
feltett szándékkal érkezett az egyetemre, hogy beleveti magát a
tanításba, miközben – és ezt jóval fontosabbnak tartotta – befejezi a
regényét.

Eltelt három év, kitették az állásából, és a regénnyel nagyjából ott

tart, ahol az érkezésekor.

Amint belépett az étterembe, egy elegánsan öltözött, jó karban lévő

ötvenes nő intett neki. – Donna Watson vagyok – mondta, és a kezét

nyújtotta. – Örülök, hogy megismerhetem.

Mercer leült vele szemben, és megköszönte a meghívást. Jött a

pincér az étlapokkal.

Donna Watson nem fecsérelte az időt, nyomban valaki más lett. –

Meg kell mondanom, hogy hamis nevet használtam – közölte. – A

nevem nem Donna Watson, hanem Elaine Shelby. Egy bethesdai
központú cégnek dolgozom.

Mercer üres tekintettel bámult rá, aztán elfordította a fejét, majd

megint ránézett, és közben veszettül igyekezett, hogy kitalálja, mi
lehetne a megfelelő válasz.
Elaine nyomban folytatta: – Hazudtam. Elnézést kérek, és
megígérem, hogy többé nem fogok. Az ebédet viszont komolyan
gondoltam, a vendégem, és kérem, hallgasson meg.

– Gondolom, jó oka volt arra, hogy hazudjon – mondta Mercer

óvatosan.

– Igen, nagyon nyomós okom volt rá, és ígérem, mindent el fogok

magyarázni, ha elnézi, hogy megbántottam a hazugsággal, és
hajlandó meghallgatni.

Mercer megvonta a vállát. – Éhes vagyok, és addig hallgatom, amíg

jól nem lakom. Ha addigra nem tisztázott mindent, felállok és 51

elmegyek.

Elaine rávillantotta a mosolyát, amivel bárkiben bizalmat tudott

ébreszteni. Sötét szeme volt, sötét bőre; talán közel-keleti
származású lehet, esetleg olasz vagy görög, vélte Mercer, bár
középnyugati, határozottan amerikai akcentussal beszélt. Rövid ősz
haját olyan divatosra vágatva viselte, hogy néhány férfi már kétszer
is megnézte.

Gyönyörű, kifogástalan külsejű nő volt, kirítt a lazán öltözött

egyetemisták tömegéből.

– De ami a munkát illeti, nem hazudtam – kezdte. – Azért vagyok itt,

hogy meggyőzzem: fogadjon el egy állásajánlatot, jobb fizetéssel,
jobb feltételekkel, mint ami az e-mailben állt.

– Mi lenne a dolgom?

– Hogy írjon, fejezze be a regényét.

– Melyiket?

Visszatért a pincér, és gyorsan rendeltek, mindketten grillcsirkés

salátát és szénsavas ásványvizet kértek. A felszolgáló felkapta az
étlapokat, és eltűnt.
– Figyelek – mondta Mercer némi hallgatás után.

– Hosszú történet.

– Kezdjük azzal, ami nyilvánvalóan magyarázatot követel. Ki maga?

– Rendben. Egy biztonsági és nyomozói tevékenységgel foglalkozó

vállalatnál dolgozom. Komoly, jó hírű cég, de biztosan nem hallott
még róla, mert nem hirdetünk, és nincs honlapunk.

– Így nem jutunk sokra.

– Várjon egy kicsit, kérem. Mindjárt világosabb lesz minden. Fél

évvel ezelőtt ellopták a Fitzgerald-kéziratokat a Princeton Firestone
Könyvtárából. A banda tagjai közül kettőt elfogtak, még most is
börtönben vannak, várják, hogy kiderüljön, mi lesz velük. A többiek
eltűntek. A kéziratok nem kerültek elő.

Mercer bólintott. – Elég sokat lehetett hallani erről.

– Valóban. Mind az öt kéziratot az ügyfelünk biztosította, egy nagy,

magánkézben lévő társaság, amely műtárgyak, műalkotások és
nagy értékű ritkaságok biztosításával foglalkozik. Szinte biztos
vagyok benne, hogy róluk sem hallott.

– Nem nagyon ismerem a biztosítótársaságokat.

– Szerencsés ember. A lényeg az, hogy már fél éve kutakodunk,

nyomozunk, szorosan együttműködve az FBI-jal. Nagy a nyomás,
ugyanis fél év múlva az ügyfelünk kénytelen lesz kiállítani egy 52

huszonötmillió dolláros csekket a Princeton Egyetemnek. Az

egyetem valójában nem pénzt akar, a kéziratokat szeretnék
visszakapni, amelyeknek felbecsülhetetlen az értéke. Gondolom,
ezzel nem leptem meg. Van néhány kósza nyom, de egyik sem tűnt
igazán ígéretesnek egészen mostanáig. Szerencsére nem sok
szereplős a lopott könyvek és kéziratok zavaros világa, és úgy
hisszük, talán sikerült ráakadnunk egy dílerre.
A pincér letett egy nagy üveg Pellegrinót kettejük közé az asztalra,
meg két poharat jéggel és citrommal.

Miután elment, Elaine folytatta: – Lehetséges, hogy ismeri az illetőt.

Mercer meredten bámult a nőre, nyögésszerű hangot hallatott, aztán

megvonta a vállát. – Nagyon megdöbbennék, ha így volna.

– Magát régi kapcsolat fűzi a Camino-szigethez. Gyerekkorában ott

töltötte a nyarakat, a nagymamája tengerparti nyaralójában.

– Honnan tudja ezt?

– Írt róla.

Mercer felsóhajtott, és megfogta az üveget. Lassan teletöltötte

mindkét poharat, közben sebesen járt az agya. – Hadd találjam ki.

Mindent elolvasott, amit írtam.

– Nem, csak azt, ami meg is jelent. Ez része a felkészülésünknek,

és nagyon élveztem.

– Köszönöm. Sajnálom, hogy nem volt több olvasnivaló.

– Maga fiatal, tehetséges, és csak most indult a pályafutása.

– Na, nézzük meg, hogy rendesen elvégezte-e a házi feladatát.

– Örömmel. Az első regénye, az Októberi eső 2008-ban jelent meg a

Newcombe Pressnél. Huszonnégy éves volt akkor. Egészen jól
fogyott, a keménykötésűből nyolcezer példány ment el, a
papírfedelűből kétszer ennyi, és még néhány e-könyv is elkelt. Nem
lett éppen bestseller, de a kritikusok imádták.

– A halál csókja.

– Jelölték a Nemzeti Könyvdíjra és a PEN Faulkner-díjra is.

– És egyiket sem kapta meg.

– Nem, de kevés első regény kap ekkora elismerést, különösképpen

akkor, ha a szerzője ilyen fiatal. A Times szerint az egyik volt az év
tíz legjobb könyve közül. Ezután következett egy novelláskötet, A
hullámok hangja, amelyet a kritikusok megint dicsértek, de mint azt
maga is tudja, az elbeszélések nem fogynak olyan jól.

– Igen, én is tudom.

53

– Ezután ügynököt és kiadót váltott, és hogy úgy mondjam, a világ

még mindig várja a következő regényét. Közben megjelent három
novellája irodalmi folyóiratokban. Az egyik arról szólt, hogy hogyan
védték a teknősbékákat a nagymamájával, Tessával az óceán
partján.

– Tehát Tessáról is tudnak?

– Nézze, Mercer, tudunk mindent, amit csak tudni lehet, de kizárólag

nyilvánosan hozzáférhető forrásokat használtunk. Igen, nagyon
sokat szaglásztunk is, de a magánéletéről csak annyi információt
gyűjtöttünk, amennyit bárki más is gond nélkül összeszedhet.
Manapság, az internet korában nehezen védhető a magánélet.

Megérkeztek a saláták, Mercer a kezébe vette a kést és a villát.

Evett néhány falatot, közben Elaine ásványvizet kortyolgatva
figyelte. –

Maga nem eszik? – kérdezte végül Mercer.

– Dehogyisnem.

– Na, mit tud Tessáról?

– Az anyai nagymamája. Ő meg a férje építették 1980-ban a

Camino-szigeten álló tengerparti házat. Memphisben éltek, ahol ön
is született, és mindig a szigeten nyaraltak. A nagyapja 1985-ben
halt meg, és Tessa a szigetre költözött Memphisből. Maga
kisgyerekként és tinédzserként is hosszú nyarakat töltött vele. Ez
megint olyasmi, amiről sokat írt.

– Igaz.

– Tessa 2005-ben halt meg egy vitorlásbalesetben. Két nappal a

vihar után találták meg a holttestét a parton. Sem az útitársa, sem a
hajó nem került elő. Erről hírt adtak a napilapok, a legnagyobb
terjedelemben a Times-Union. A nyilvános információk szerint Tessa
mindenét, így a nyaralóját is a három gyerekére hagyta – az egyikük
az ön édesanyja. A ház tehát még mindig a család tulajdonában van.

– Igen. Enyém az egyharmad fele, de a nagymamám halála óta nem

láttam a házat. Szívesen eladnám, de semmiben sem tudunk
megegyezni a családban.

– Használják egyáltalán?

– Ó, igen. A nagynéném ott tölti a telet.

– Jane.

– Úgy van. És a nővérem ott szokott nyaralni. Puszta kíváncsiságból

kérdem: a nővéremről mit tud?

– Connie Nashville-ben él a férjével és két tizenéves lányával.

Negyvenéves, és a családi vállalkozásban dolgozik. A férjének van

néhány fagylaltozója, és egészen jól megy nekik. Connie diplomát
54

szerzett pszichológiából a Déli Metodista Egyetemen. Ott

ismerkedett meg a férjével.

– És az apám?

– Herbert Mann régebben a memphisi térség legnagyobb Ford-

márkakereskedésének volt a tulajdonosa. A jelek szerint nem
szűkölködtek, hiszen jutott Connie egyetemi tandíjára, diákhitelt sem
kellett felvenni. Valamilyen okból a márkakereskedés egy idő után
már nem ment olyan jól, Herbert elvesztette az üzletét, és az elmúlt
tíz évben a Baltimore Oriole csapatának dolgozik
játékosmegfigyelőként, alkalmi megbízásokkal. Most Texasban él.

Mercer letette az evőeszközöket az asztalra, és nagy levegőt vett. –

Ne haragudjon, de nekem ez elég nyugtalanító. Nem tehetek róla,

de olyan érzésem van, mintha megfigyelés alatt tartanának. Mit akar
tőlem?

– Mercer, hagyományos nyomozói munkával gyűjtöttük össze az

információkat. Semmi olyat nem láttunk, amit nem lenne szabad
látnunk.

– Ijesztő az egész. Profi kémek turkálnak a múltamban. Na és mi a

helyzet a jelennel? Mit tudnak a jelenlegi állásomról?

– El fogják bocsájtani.

– Tehát akkor munkára van szükségem?

– Felteszem, hogy igen.

– Ez nem nyilvános információ. Honnan tudják, hogy kit vesznek fel,

vagy kit rúgnak ki az Észak-karolinai Egyetemről?

– Megvannak a forrásaink.

Mercer elkomorodott, és néhány centivel arrébb tolta a tányérját,

mintha befejezte volna az evést. Összefonta a karját, és a homlokát
ráncolva nézett Ms. Shelbyre. – Nem tudok mást mondani, mint azt,
hogy úgy érzem, megsértették a magánéletemet.

– Mercer, kérem, hallgasson meg. Számunkra nagyon fontos, hogy

minden lehetséges információt megszerezzünk.

– Minek?
– Azért, hogy munkát ajánlhassunk. Ha nemet mond, egyszerűen
csak elsétálunk, és a szemétbe dobjuk az aktáját. Az összegyűjtött
információkat sosem adjuk tovább.

– Mi lenne a munka?

Elaine a szájába tett egy falatot, hosszasan rágott, majd miután ivott
egy korty vizet, így szólt: – Térjünk vissza a Fitzgerald-kéziratokra.

55

Úgy hisszük, a Camino-szigeten rejtegetik.

– És mégis kicsoda?

– Azt kell kérnem, hogy ígérje meg: ami mostantól elhangzik, azt
bizalmasan kezeli. Nagy a tét, és néhány itt-ott elejtett szó
helyrehozhatatlan károkat okozhat, nemcsak az ügyfelünknek,
nemcsak a Princeton Egyetemnek, de maguknak a kéziratoknak is.

– Ki az ördögnek beszélnék erről?

– Kérem, adja a szavát.

– A titoktartáshoz bizalom kell. Mi a fenéért bíznék magában? A

helyzet az, hogy nagyon gyanúsnak találom magát meg a cégét.

– Megértem, de kérem, hallgassa meg a történet további részét.

– Rendben, figyelek, de már nem vagyok éhes. Úgyhogy azt

javaslom, gyorsan beszéljen.

– Világos. Maga járt a Santa Rosa belvárosában lévő

könyvesboltban, Bay Books a neve. Egy Bruce Cable nevű férfi a
tulajdonosa.

Mercer megvonta a vállát. – Azt hiszem, gyerekkoromban voltam ott

néhány alkalommal a nagymamámmal. Mint már mondtam, a halála
óta nem jártam a szigeten, és tizenegy éve halt meg.
– Nagyon jól menő üzlet, az egyik legjobb független könyvesbolt az
országban. Cable-t jól ismerik a szakmában, és nagyon rámenős,
nyomulós ember. Jó kapcsolatai vannak, és rengeteg szerző tart
nála felolvasást meg dedikálást.

– Úgy volt, hogy én is megyek hozzá az Októberi eső vel, de ez egy

másik történet.

– Nos, Cable-ről azt is tudni kell, hogy huszadik századi első

kiadásokat gyűjt, és ezt nem éppen finoman csinálja. Sok üzletet

bonyolít, és gyanúnk szerint rengeteg pénzt keres az ilyen
könyvekkel.

Tudni lehet róla, hogy lopott könyvekkel is kereskedik, egyike

azoknak, akik ebben a meglehetősen sötét világban mozognak. Két
hónappal ezelőtt álltunk a nyomára, amikor tippet kaptunk egy másik
gyűjtőhöz közel álló forrástól. Úgy hisszük, hogy a Fitzgerald-
kéziratok Cable-nél vannak, készpénzért vette meg egy közvetítőtől,
aki már nagyon meg akart szabadulni tőlük.

– Tényleg elment az étvágyam.

– Nem tudunk a fickó közelébe kerülni. Az elmúlt egy hónapban az

embereink ott voltak a boltjában, figyeltek, szaglásztak, fényképeket
és videofelvételeket készítettek titokban, de falba ütköztünk. Van egy
tágas, szép terme a földszinten, itt tartja a ritka könyveket, főképpen
56

huszadik századi amerikai szerzők műveit. A komoly vevőknek

örömmel meg is mutatja ezeket a könyveket. Még meg is próbáltunk
eladni neki egy ritka könyvet, Faulkner első regényének, A katona
zsoldjá nak egy dedikált példányát. Cable nyomban tudta, hogy csak
néhány darab van belőle a világon. Egyebek mellett három egy
missouri főiskola könyvtárában, egy valamelyik Faulkner-kutató
birtokában, és még egy a Faulkner-örökösöknél. A piaci ár
negyvenezer dollár körül van, mi huszonötezerért ajánlottuk Cable-
nek. Először úgy tűnt, érdekli az ajánlat, de aztán egyre-másra tette
fel a kérdéseket arról, hogy honnan van a könyv. Tényleg nagyon jó
kérdései voltak. Végül beijedt, és nemet mondott. Ekkor már nagyon
óvatosnak tűnt, és ez csak még gyanúsabbá tette. Be akarunk
férkőzni a világába, de eddig jóformán semmire sem jutottunk.
Szükségünk van egy belső emberre.

– Rám?

– Igen, magára. Mint tudja, az írók gyakran elvonulnak a világtól,

hogy csak az írással foglalkozhassanak. Megvan a tökéletes
fedőtörténet. Maga lényegében a szigeten nőtt fel. Ha kis részben is,
de tulajdonosa a nyaralónak. Irodalmi hírneve van. A története
teljességgel hihetőnek tűnik. Visszatér fél évre a tengerpartra, hogy
befejezze a regényét, amire mindenki vár.

– Talán három emberről tudok, aki esetleg vár rá.

– Százezer dollárt fizetünk a fél évre.

Mercer egy pillanatig nem jutott szóhoz. Megrázta a fejét, még

távolabb tolta a tányérját, és ivott egy korty vizet. – Bocsánat, de én
nem vagyok kém.

– De nem is kérjük, hogy kémkedjen, csak azt, hogy figyeljen. Azt

kell tennie, ami természetes és hihető. Cable imádja az írókat. Eteti,
itatja, támogatja őket. A felolvasó körúton lévő írók közül sokan a
házában szállnak meg, és ha már itt tartunk, gyönyörű háza van. A
feleségével imádnak nagyszabású vacsorákat adni a barátaiknak,
íróknak.

– Nekem meg az lenne a feladatom, hogy belibbenek, a bizalmába

férkőzöm, és megkérdezem tőle, hol dugdossa a Fitzgerald-
kéziratokat.

Elaine elmosolyodott, és erre nem reagált. Így folytatta inkább: –

Nagy a nyomás rajtunk. Fogalmam sincs, mit sikerülne megtudnia,

de a mostani helyzetben minden nagy segítség lehet. Jó esély van
rá, hogy Cable és a felesége megkedvelik magát, még az is lehet,
hogy összebarátkoznak. Szép lassan bekerülhetne a belső körbe.
Azt még 57

nem mondtam, hogy Cable sokat iszik. Talán elkotyog valamit, vagy
esetleg az egyik barátja mond valamit a bolt alagsorában lévő
kamráról.

– Kamráról?

– Csak szóbeszéd egyelőre. De mi nem ugorhatunk be hozzá, hogy

rákérdezzünk.

– Honnan tudják, hogy sokat iszik?

– Sok író fordul meg nála, és a jelek szerint az írók imádnak

pletykálkodni. Híre kél ennek-annak. Mint ön is tudja, a könyves
szakma kicsi világ.

Mercer felemelte mindkét karját, feltartotta a tenyerét, és hátratolta a

székét. – Sajnálom. Ez nem nekem való. Vannak hibáim, de nem
vagyok egy alakoskodó, alamuszi ember. Nem tudok hazudni, és az
teljesen kizárt, hogy boldoguljak egy ilyen helyzetben. Nem a
megfelelő embert választották.

– Kérem.

Mercer felállt. – Köszönöm az ebédet.

– Kérem, Mercer.

De Mercer már ment is.

2.
A tervezettnél is rövidebbre sikerült ebéd közben elbújt a nap, és
feléledt a szél. Tavaszi zápor volt készülőben, és Mercer, aki sosem
hordott magával esernyőt, nagyon szedte a lábát hazafelé. A
campus közelében, Chapel Hill történelmi negyedében lakott, egy
szép régi ház mögötti kövezetlen utcában bérelt egy kicsi házat. A
háziúr, az impozáns, régi ház tulajdonosa, csak doktoranduszoknak
és éhező

oktatóknak adta ki.

Tökéletes időzítéssel pont akkor lépett fel a keskeny tornácra,

amikor az első esőcseppek kopogni kezdtek a ház bádogtetején.
Önkéntelenül is körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, senki sem
figyeli. Kik ezek az emberek? Nem kell foglalkozni velük, szögezte le
magában. Odabent lerúgta a cipőjét, főzött egy csésze teát, leült a
kanapéra, és jó ideig ott is maradt. Mélyeket lélegzett, hallgatta az
esőt, és magában újra lepörgette az ebéd közben elhangzott
beszélgetést.

A sokk, amit az okozott, hogy megtudta, megfigyelik, már múlóban

volt. Elaine ezt jól mondta: manapság, az internet, a közösségi
oldalak és a mindenhol felbukkanó hekkerek világában alig tud
megőrizni 58

valamit az ember a magánéletéből. Mercer kénytelen volt elismerni,

hogy jó tervet állítottak össze. Valóban tökéletes jelöltnek tűnt: író,
aki jól ismeri a szigetet; még érdekeltsége is van a tengerparti
házban; egy befejezetlen regény, amelynek a leadási határideje már
rég lejárt; egy új barátokat kereső magányos lélek. Bruce Cable egy
pillanatig sem gyanakodna, hogy „ráállították”.

Jól emlékezett a férfira: jóképű fickó, aki divatos öltönyt és

nyakkendőt visel, de zoknit nem, hosszú, hullámos a haja, és mindig
napbarnított az arca. Látta maga előtt, ahogy ott áll a bejárat
közelében, állandóan könyvvel a kezében, kávét kortyolgat, és
mindenre odafigyel olvasás közben. Tessa valamiért nem kedvelte,
és nagyon ritkán járt a boltba. Nem is vásárolt könyveket. Minek
megvenni, ha ki lehet venni a könyvtárból?

Felolvasó körutak és dedikálások. Bárcsak lenne egy új könyve,

amellyel járhatná az országot, merengett Mercer.

Amikor 2008-ban megjelent az Októberi eső, a Newcombe Pressnek

nem volt pénze reklámra, utazási költségek fedezésére. Három
évvel később csődbe is ment a kiadó. De miután megjelent egy
elragadtatott hangú kritika a Times ban, jelentkezett néhány
könyvesbolt, afelől érdeklődtek, nem volna-e kedve felolvasást és
dedikálást tartani.

Gyorsan összeállt egy körút terve, és a kilencedik állomás a Bay

Books lett volna a Camino-szigeten. De a felolvasó körút hamar
félbeszakadt, mert Washingtonban, az első állomáson összesen
tizenegy ember jelent meg, és csak öten vették meg a könyvet. És
ez volt a legnagyobb tömeg!

A következő felolvasásra és dedikálásra Philadelphiában került sor,

itt négy rajongó állt sorba, és Mercer azzal töltötte az utolsó órát,
hogy a könyvesbolt eladóival beszélgetett. Az ezt követő, és mint
utóbb kiderült, utolsó állomás egy nagy hartfordi üzlet volt. Mercer
beült a szemben lévő bárba, és miközben megivott két martinit,
figyelte, hogyan gyűlik a tömeg. Csakhogy nem gyűlt semmiféle
tömeg. Végül átsétált az úttesten, tízperces késéssel belépett a
könyvesboltba, és mélységesen lesújtva állapította meg, hogy csak
az üzlet alkalmazottai várják. Egyetlen olvasó sem jelent meg. Senki.

Rettenetesen megalázó élmény volt. Eldöntötte: soha többé nem

teszi ki magát annak a kínnak, hogy magányosan ücsörögjön egy
asztalnál a szép könyvek társaságában, és próbálja kerülni a
szemkontaktust a vásárlókkal, akik meg őt próbálják elkerülni. Ismert
írókat, legalábbis néhányat, és hallott már rémtörténeteket. Az író
megjelenik a 59
könyvesboltban, barátságosan mosolygó alkalmazottak és
önkéntesek fogadják; azon tűnődik magában, vajon hány lehet
közülük vásárló, aki az eseményre érkezett és könyvet akar venni;
aztán azt figyeli, ahogy az alkalmazottak és önkéntesek idegesen
pillantgatnak körbe, jönnek-e már a rajongók, majd kezdenek szép
lassan felszívódni, mert már nyilvánvaló: a kedves szerző a kutyát
sem érdekli.

A körút hátralévő részét lemondta. Különben sem érzett nagy kedvet

ahhoz, hogy visszatérjen a Camino-szigetre. Szép emlékeket őrzött
magában, de ezeket az emlékeket örökre beárnyékolta
nagymamájának tragikus halála.

Az esőtől elálmosodott, és hosszú ideig szunyókált.

3.
Lépések zajára ébredt. A postáshoz órát lehetett volna igazítani:
mindig pontban háromkor átcsoszogott a nyikorgó tornácon, és
betette a leveleket a bejárat melletti ládába. Mercer várt egy
pillanatot, amíg a férfi elment, aztán behozta a postát: kivétel nélkül
mindig számlák és levélszemét lehangoló gyűjteménye. A
reklámleveleket a dohányzóasztalra dobta, és felbontott egy
borítékot, amelyen az egyetem logója díszelgett. Az Angol Tanszék
vezetője írta a levelet. A szívélyesség és a részletes magyarázat
sem változtatott a lényegén: hivatalosan tájékoztatta arról, hogy
megszűnik az állása. „Nagy értékkel” bírt a tanszék számára,
„tehetséges oktató”, akit „a kollégák csodáltak” és „a hallgatók
imádtak”, és így tovább. A „tanszék minden oktatója” azt szerette
volna, hogy maradjon náluk, mindannyian

„nagyszerű kollégának” tartották, de sajnos a költségvetési

megszorítások nem teszik lehetővé a további alkalmazását. A
tanszékvezető minden jót kívánt neki, és jelezte: van rá némi
remény, hogy ismét állást ajánljanak neki, amennyiben a következő
évben „a költségvetési támogatás visszaáll a korábbi szintre”.

Nagyrészt igaz volt, ami a levélben állt. A tanszékvezető a

szövetségese lett, néha még a mentora is, és Mercer úgy tudott a
felszínen maradni az egyetemi világban, hogy becsukta a száját, és
széles ívben kerülte a véglegesített státusú kollégákat.

De hát író volt, nem tanár – ideje továbbállni. Hogy pontosan hová,
azt még nem tudta, de háromévi tanítás után nagyon vágyott már a
szabadságra: arra, hogy ne legyen más dolga, csak a regényeivel
meg a 60

történeteivel foglalkozhasson.

A második borítékban a hitelkártyája számlakivonata érkezett. Az

egyenleg világosan mutatta, milyen szerényen él, milyen napi
gondokkal küszködik. Csak a havi minimum törlesztőrészletet tudta
fizetni, de így legalább megúszta az uzsorakamatot, amelyet a bank
mohón bevasal mindenkin, aki elmulasztja a befizetést. Még erre a
kis összegre is alig futotta a fizetéséből az egyéb költségek mellett:
lakbér, gépkocsi-biztosítás, a kocsi karbantartása, javítása, és csak
a legalapvetőbb szolgáltatásokra kiterjedő egészségbiztosítás,
amelyet minden hónapban fel akart mondani, amikor ki kellett
állítania a csekket. Egyébként egészen stabil lehetett volna az
anyagi helyzete, költhetett volna egy kicsit öltözködésre, esetleg
szórakozásra… A harmadik boríték tartalma mutatta, miért kell
mégis szűkösen élnie.

A Nemzeti Hallgatói Hitelintézettől érkezett, ettől a borzalmas

firmától, amely megkeserítette az élete elmúlt nyolc évét. Édesapja
az első két szemeszter tandíját még kifizette a Sewanee Egyetemen,
de aztán váratlanul csődbe ment, érzelmileg összeomlott, és Mercer
teljesen magára maradt. Diákhitel, ösztöndíjak, különböző munkák
és a nagymamája vagyonából rá jutó szerény örökség segítségével
sikerült megoldania az utolsó három évet. A két könyvéből
származó, nem túlzottan jelentős bevételből fizette a hallgatói
kölcsön kamatát, de a tőketartozás alig csökkent.

Két munkahely között többször is módosíttatta a szerződését, és

minden új konstrukció után egyre elborzasztóbb lett az egyenlege,
hiába dolgozott egyszerre két vagy három helyen. Rájött arra – de
senkivel sem osztotta meg ezt a felfedezést –, hogy miközben
irtózatos adóssággal küszködik, képtelen az alkotómunkára. Amikor
reggelente ránézett a monitorra, nem arra gondolt, hogy megírja egy
nagyszerű regény újabb fejezetét, hanem arra, hogy itt egy újabb
erőtlen próbálkozás, hogy termeljen valamit a hitelezői kielégítésére.

Egy ügyvéd barátjától még meg is kérdezte, nem kérhetne-e

csődeljárást maga ellen. Mint megtudta, a bankoknak és a hallgatói
hitelt folyósító intézeteknek sikerült meggyőzniük a Kongresszust,
hogy az ilyen adósságoknak speciális védelmet kell élvezniük, az
adósok mentesítése nem lehetséges. Jól emlékezett rá, hogy az
ügyvéd barát azt mondta: – A francba, még a szerencsejátékosok is
csődöt jelenthetnek, aztán lelépnek.

Elaine meg az emberei vajon a diákhitel-tartozásáról is tudnak? Hát

ez 61

csak nem nyilvános információ, ugye? De valami azt súgta neki: a

profik olyan mélyre tudnak ásni, hogy jóformán bármit megtalálnak.

Olvasott róla, hogy a legérzékenyebb személyes egészségügyi

adatok is kiszivárogtak már, és rossz kezekbe kerültek. A
hitelintézmények pedig arról híresek, hogy eladják az ügyfeleikre
vonatkozó információkat. Létezik bármilyen információ, amely
biztonságban van?

Fogta a levélszemetet és a papírkosárba dobta, az egyetemről

érkezett levelet eltette, a két számla a kenyérpirító melletti tartóba
került.

Főzött még egy teát, és már éppen le akart ülni, hogy olvasni
kezdjen egy regényt, amikor rezegni kezdett a telefonja.

Elaine hívta.
4.
– Nézze – kezdte –, nagyon sajnálom, ami ebéd közben történt.
Nem akartam orvul magára támadni, de hát máshogy nem tudtuk
volna elkezdeni a beszélgetést. Mit tehettem volna? Kapjam el az
egyetemen, és zúdítsak magára mindent?

Mercer lehunyta a szemét, és rátámaszkodott a konyhapultra. – Jól

van, világos. Csak nagyon meglepett a dolog, érti?

– Értem, persze hogy értem, és nagyon sajnálom, hogy így alakult.

Nézze, Mercer, holnap reggelig vagyok a városban, akkor

visszarepülök Washingtonba. Nagyon örülnék, ha vacsora közben
folytathatnánk a beszélgetést.

– Köszönöm, de nem. Nem én vagyok a megfelelő ember.

– Mercer, maga a megfelelő ember, és az igazat megvallva nincs is

más jelöltünk. Kérem, adjon lehetőséget arra, hogy mindent
elmagyarázzak. Nem ismeri az egész történetet, és mint mondtam,
szorult helyzetbe kerültünk. Azon vagyunk, hogy előkerítsük a
kéziratokat, mielőtt megsérülnek, vagy ami még rosszabb,
darabonként eladják külföldi gyűjtőknek. Akkor végleg lemondhatunk
az összesről.

Kérem, adjon nekem még egy lehetőséget.

Mercer nem tagadhatta, saját maga előtt bizonyosan nem, hogy a

pénz fontos szempont. Nagyon fontos szempont. Pillanatnyi
habozás után azt kérdezte: – Na, mi az, amit még nem hallottam?

– Eltart egy ideig, amíg elmondom. Béreltem kocsit sofőrrel, hétre

magáért megyünk. Nem ismerem a várost, de úgy tudom, hogy a 62

Lámpás nevű hely a legjobb étterem. Volt már ott?

Mercer hallott már a helyről, de a pénztárcája nem engedte, hogy
oda járjon. – Tudja, hol lakom? – kérdezte, de nyomban el is
szégyellte magát a naivitásán.

– Persze. Hétkor találkozunk.

5.
Az autó természetesen egy fekete szedán volt, és nagyon gyanús
látványt nyújtott a városnak ebben a részében. A kocsibejárón állt,
Mercer gyorsan becsusszant a hátsó ülésre, Elaine mellé. Miközben
kigördültek az útra, kicsit összehúzva magát körbepillantott, és látta,
hogy senki sem figyeli őket. De hát mit érdekli, hogy figyelik-e vagy
sem? Három hét múlva lejár a bérleti szerződése, és végleg elmegy
innen. Meglehetősen homályos tervei között az szerepelt, hogy
átmeneti időre meghúzza magát egy garázs fölött kialakított
lakásban a régi barátnőjénél, Charlestonban.

Elaine, aki most lazábban öltözött – farmer, kék kosztümkabát, jól

láthatóan drága magas sarkú –, kedvesen rámosolygott. – Az egyik
kollégám itt végezte az egyetemet, és állandóan erről beszél,
főképpen akkor, amikor folyik a kosárlabda-bajnokság.

– Tényleg nagy az őrület körülötte, de ez nem az én műfajom, és

nem itt van a helyem.

– Nem érezte jól magát?

A Franklin Streeten haladtak, lassan autóztak át a történelmi

negyeden, gyönyörű házak, ápolt pázsitok mellett gurultak el. Átértek
a görög negyedbe, ahol az egykori lakóházakat átalakították:
hosszan elnyúló kollégiumi épületek álltak egymás mellett. Az eső
már elállt, a tornácokon, udvarokban söröző, zenét hallgató
egyetemisták múlatták az időt.

– De, jó volt itt – mondta Mercer minden nosztalgia nélkül. – De nem

nekem való az egyetemi tanítás. Minél többet tanítok, annál inkább
írni akarok.

– Az egyetemi lapnak adott egy interjút, és azt mondta, hogy

reményei szerint befejezi a regényt, amíg itt van. Jól haladt vele?
– Hogy találta meg ezt az interjút? Három éve jelent meg, amikor
idejöttem.

Elaine mosolyogva nézett ki az ablakon. – Nem sok minden kerülte

63

el a figyelmünket. – Nyugodtan beszélt, mély hangja

magabiztosságot sugárzott. Náluk van minden kártya: Elaine-nél
meg a kollégáinál ennél a rejtélyes cégnél. Mercer azon tűnődött
magában, a nő vajon hány ilyen titkos akciót szervezett és irányított
a pályafutása során. Az egészen biztos, hogy egy kisvárosi
könyvkereskedőnél jóval veszedelmesebb ellenféllel is találkozott
már.

A Lámpás nevű étterem a Franklin Streeten volt, alig néhány

utcányira az egyetemisták bulijától. Az elmúlt három évben Mercer
számos elragadtatott hangú étteremkritikát olvasott a Lámpásról a
helyi folyóiratokban. Egyre-másra kapta a díjakat. Mercer már
többször megnézte a neten az étlapot, és most megint megéhezett.
Egy pincérnő

üdvözölte őket kedvesen, majd csapvizet öntött nekik egy kancsóból.

– Hozhatok inni valamit? – kérdezte.

Elaine intett Mercernek, aki gyorsan azt mondta: – Martinit, legyen

szíves. Egy jó adag ginnel.

– Én egy Manhattant kérek – mondta Elaine.

Miután a felszolgálónő elment, Mercer így szólt: – Gondolom, sokat

utazik.

– Igen. Azt hiszem, túl sokat. Van két gyerekem, egyetemisták. A

férjem az Energiaügyi Minisztériumban dolgozik, heti öt napon át
utazik egyik helyről a másikra. Elegem lett abból, hogy otthon
ücsörögjek az üres házban.
– És ez a munkája? Hogy előkerítsen ellopott dolgokat?

– Sok mindennel foglalkozunk, de én főleg ilyesmivel.

Művészettörténetet tanultam, és szinte véletlenül akadtam erre a

munkára. A legtöbb ügyünk hamis és ellopott festményekhez
kapcsolódik. Néha szobrokkal is van dolgunk, de azokat nehezebb
ellopni. Manapság nagyon sok könyvet, kéziratot, régi térképet
lopnak.

De ilyennel, mint ez a Fitzgerald-ügy, még nem találkoztam. Mindent

bevetünk, gondolom, érthető, miért.

– Sok kérdésem van.

Elaine megvonta a vállát. – Nekem meg sok időm.

– Felteszem egyiket a másik után, ahogy eszembe jutnak. Miért nem

az FBI vezeti a nyomozást egy ilyen ügyben?

– Az FBI vezeti a nyomozást. Az ilyen ügyekre szakosodott

részlegnél remekül értik a dolgukat, és nagyon keményen
dolgoznak.

Az FBI majdnem megoldotta az ügyet huszonnégy órán belül. Az

egyik tolvaj, egy bizonyos Mr. Steengarden történetesen otthagyott
egy 64

vércseppet a bűntény helyszínén, a páncélterem előtt. Az FBI elfogta

a társával, Mark Driscoll-lal együtt, és letartóztatta mindkettőjüket.

Gyanúnk szerint a többi tolvaj megijedt és eltűnt, persze a

kéziratokkal együtt. Az igazat megvallva úgy gondoljuk, hogy az FBI
túl gyorsan cselekedett. Ha néhány hétig szoros megfigyelés alatt
tartják azt a két embert, talán elvezethették volna őket a banda többi
tagjához. Ez most már még valószínűbbnek tűnik – utólag persze
könnyű okosnak lenni.

– Tud arról az FBI, hogy be akarnak szervezni engem?

– Nem.

– Az FBI Bruce Cable-t gyanúsítja?

– Nem, vagy legalábbis nem hiszem.

– Tehát akkor két nyomozás zajlik párhuzamosan. A maguké meg az

övéké.

– Abban az értelemben igen, hogy nem osztunk meg egymással

minden információt. Gyakorta két különböző nyomon haladunk.

– De miért?

Megérkeztek az italok. A felszolgálónő afelől érdeklődött, hogy vane

kérdésük az ételekkel kapcsolatban. Mivel még hozzá sem nyúltak
az étlaphoz, udvariasan elküldték. Egyre-másra érkeztek a
vendégek, és Mercer körbepillantott, lát-e ismerőst. Nem látott.

Elaine ivott egy kortyot, elmosolyodott, és letette a poharat az

asztalra. A válaszon gondolkodott. – Ha az a gyanúnk, hogy egy
tolvajnál van egy ellopott festmény, könyv vagy térkép, akkor
megvan a módja annak, hogy igazoljuk a gyanút. A legújabb
technológiát használjuk, a legmenőbb kütyüket és a legrátermettebb
embereket.

Néhány technikusunk korábban hírszerzőként dolgozott. Ha sikerül

megerősítenünk, hogy hol van az adott lopott tárgy, vagy értesítjük
az FBI-t, vagy mi magunk megyünk be. Az ügytől függ, és nincs két
olyan, amelyik egy kicsit is hasonlítana egymásra.

– Maguk mennek be?

– Igen. Ne felejtse el, Mercer, hogy az ilyen esetekben olyan tolvajjal

van dolgunk, aki valami értékeset rejteget, olyasmit, amit az
ügyfelünknél sok pénzre biztosítottak. Nem az övé, és arra készül,
hogy eladja, lehetőleg minél több pénzért. Ez meglehetősen feszültté
teszi a helyzetet. Az óra idegesítően ketyeg, nekünk mégis
türelmesnek kell lennünk. – Újabb korty ital. Elaine gondosan
megválogatta a szavait. –

A rendőröknek meg az FBI-ügynököknek olyan dolgokkal kell

foglalkozniuk, hogy fennáll-e az alapos gyanú, vagy azzal, hogy 65

házkutatási engedélyt szerezzenek. Minket nem kötnek mindig ezek

a törvény szabta formaságok.

– Tehát betörnek és behatolnak?

– Sosem törünk be, de néha behatolunk, de csak azért, hogy

megerősítsük a gyanúnkat, vagy hogy visszaszerezzük az ellopott
tárgyat. Nagyon kevés olyan épület van, amelybe ne tudnánk
könnyedén behatolni, és a zsákmány elrejtésében sok-sok tolvaj
közel sem olyan okos, mint amilyen okosnak képzeli magát.

– Telefonokat is lehallgatnak, meghekkelnek számítógépeket?

– Fogalmazzunk úgy, hogy néha fülelünk kicsit.

– Ezek szerint tehát megszegik a törvényeket?

– Mi azt mondjuk, hogy a szürke zónában mozgunk. Hallgatózunk,

behatolunk, de az esetek többségében értesítjük az FBI-t. Ők meg
végzik a dolgukat a megfelelő házkutatási engedéllyel a kezükben,
és az ellopott értékes tárgy visszakerül a tulajdonosához. A tolvaj
börtönbe megy, az FBI learatja a babérokat. Mindenki boldog, kivéve
talán a tolvajt, de az ő érzéseivel nem nagyon foglalkozunk.

A harmadik korty után a gin már éreztette a hatását, Mercer kezdett

kicsit felengedni. – Ha ilyen profik, miért nem mennek be Cable
kamrájába, hogy megnézzék, ott van-e, amit keresnek?

– Cable nem tolvaj, és a jelek szerint okosabb, mint az átlagos

gyanúsítottak. Nagyon óvatosnak tűnik, és ez csak még gyanúsabbá
teszi nekünk. Egy rossz húzás, és megint eltűnhetnek a kéziratok.
– De ha megfigyelik, lehallgatják, meghekkelik a számítógépét,
akkor miért nem tudják elkapni?

– Nem állítottam, hogy csináljuk mindezt. Lehet, hogy hamarosan

igen, de egyelőre több információra van szükségünk.

– Előfordult már, hogy valaki ellen vádat emeltek a cégüknél, amiért

megszegte a törvényeket?

– Nem, ilyesminek még csak a lehetősége sem merült fel. Mint már
mondtam, a szürke zónában ténykedünk, és ha egyszer a bűntény
megoldódott, kit érdekel, mi történt?

– Talán a tolvajt. Én nem vagyok ügyvéd, de a tolvaj nem kezdhet el

sikoltozni, hogy törvénytelenül kutatták át a lakását?

– Lehet, hogy ügyvédnek kéne állnia.

– Ennél rosszabb ötletet elképzelni sem tudok.

– A válasz nem. A tolvajnak és az ügyvédjének fogalma sincs róla,

hogy mi is ügyködtünk. Sosem hallottak rólunk, és nem igyunk 66

ujjlenyomatokat.

Hosszú csönd állt be: az italukra koncentráltak, és közben fél

szemmel az étlapot nézték. Ismét megjelent a pincérnő, és Elaine
udvariasan közölte vele, hogy egyáltalán nem sietős nekik. Mercer
végül így szólt: – Úgy tűnik, hogy olyan munkát ajánl nekem, amely
azzal járhat, hogy abba a bizonyos szürke zónába kerülök. Ami
persze csak szépítő körülírása annak, hogy valami törvénybe
ütközőt kellene tennem.

Legalább gondolkozik rajta, állapította meg magában Elaine. A

kurtára sikeredett ebéd után meg volt győződve róla, hogy Mercer
Mannt elfelejthetik. Úgy tűnik, mégis lehetőség van rá, hogy
megállapodjanak.

– Dehogyis – felelte. – És mégis milyen törvényeket sértene meg?

– Mondja meg maga. Már vannak ott emberei a szigeten. Biztos
vagyok benne, hogy ott is maradnak. Nyilván majd engem is olyan
szoros megfigyelés alatt tartanak, mint Cable-t. Tehát itt valamiféle
csapatmunkáról lenne szó, de nekem fogalmam sem lesz róla, mit
csinálnak az én láthatatlan kollégáim.

– Ne aggódjon miattuk. Kiválóan képzett profik, akik még sosem

buktak le. Figyeljen, Mercer, a szavamat adom: semmi olyat nem
kérünk magától, ami törvénybe ütközik. Megígérem.

– Nem vagyunk elég közeli viszonyban ahhoz, hogy ígéreteket

tegyen.

Mercer megitta az utolsó korty Martinit is. – Kérek még egyet. – Az

alkohol mindig fontos szerepet játszott az efféle megbeszéléseken,
így Elaine is felhörpintette a saját italát, és intett a felszolgálónőnek.

Amikor a második kör is megérkezett, megrendelték az előételt:

vietnami tavaszi tekercset disznóhússal és rákkal töltve.

– Mondjon valamit Noelle Bonnetről – kérte Mercer, és ezzel oldotta

valamelyest a feszültséget. – Semmi kétségem, hogy elvégezték a
kutatómunkát.

Elaine elmosolyodott. – Igen. És biztos vagyok benne, hogy maga

meg ma délután utánanézett a nőnek az interneten.

– Így történt.

– Négy könyve jelent meg eddig, mindegyiknek a provence-i stílusú

lakberendezés és antik bútorok a témája; ezzel megmutatott
magából valamit. Rendszeresen jár felolvasó körutakra,
dedikálásokra, sokat beszél, sokat ír, és az év felét
Franciaországban tölti. Körülbelül tíz éve 67

vannak együtt Cable-lel, és úgy tűnik, remekül megvannak. Gyerek

nincs. Noelle már elvált egyszer, a férfinak ez az első házassága. Ő
nem jár sokat Franciaországba, ritkán hagyja ott a boltot. A nő üzlete
most már a szomszédban van. Cable-é az épület, és három évvel
ezelőtt kirúgta a rövidáru-kereskedőt, és odaadta az üzlethelyiséget
Noelle-nek. Semmi köze nincs az üzletéhez, a nő meg nem
foglalkozik a könyvekkel, csak a rendezvények lebonyolításában
segít. A negyedik könyve az otthonukról szól, amely egy Viktória
korabeli ház néhány utcányira a belvárostól. Érdemes megnézni.
Érdeklik a szaftos pletykák?

– Persze. Kit nem érdekelnek?

– Az elmúlt tíz évben azt mondják mindenkinek, hogy házasok,

Nizza fölött, a hegyoldalban keltek egybe. Romantikus történet, de
nem igaz. Nem házasodtak össze, és minden arra utal, hogy
kifejezetten nyitott házasságban élnek. Mind a ketten el-
elkóborolnak, de aztán visszatalálnak egymáshoz.

– És ezt hogy az ördögbe derítették ki?

– Mint arról már szó esett, az írók imádnak fecsegni. És nagyon úgy
tűnik, hogy sokan közülük szabados, kicsapongó életet élnek.

– Én nem.

– Nem is állítottam. Csak általánosságban beszélek.

– Folytassa.

– Utánanéztünk mindennek, és sem itt, sem Franciaországban nincs

nyoma annak, hogy összeházasodtak volna. Nagyon sok író
megfordul a szigeten. És Bruce szeret eljátszadozni a nőkkel. Noelle
meg ugyanezt teszi a férfiakkal. A házuk toronyszobájában szoktak
aludni a vendégek.

És nem mindig egyedül.

– Azt várják tőlem, hogy tegyek meg mindent a csapatért?

– Azt várjuk magától, hogy kerüljön a lehető legközelebb Bruce-hoz.

Ön dönti el, hogy csinálja.

Megérkeztek a tavaszi tekercsek. Mercer levest kért homárral töltött

gőzgombóccal, Elaine pedig borsos garnélarákot rendelt és egy
üveg Sancerre-t. Mercer evett két falatot, és kénytelen volt
megállapítani, hogy az első Martini kissé elzsibbasztotta.

Elaine nem nyúlt hozzá a második pohár italhoz, és csak némi

hallgatás után szólalt meg. – Kérdezhetek valami személyeset?

Mercer elnevette magát, talán kicsit túl hangosan. – Miért is ne?

Talán van valami, amit nem tud rólam?

68

– Nagyon is sok minden. Miért nem ment vissza egyszer sem a

tengerparti házba Tessa halála óta?

Mercer szomorúan fordította el a fejét. Gondolkodott, mit is

válaszoljon. – Túl fájdalmas lenne. Hat- és tizenkilenc éves korom
között ott töltöttem minden nyarat. Kettesben voltunk a
nagymamámmal, sétáltunk a parton, úsztunk az óceánban, és
rengeteget beszélgettünk. Nem csak a nagymamám volt, sokkal
több annál. A támaszom, az anyám, a legjobb barátnőm, minden.
Lehúztam kilenc szörnyű hónapot az apámmal, számoltam a
napokat, mikor van már vége az iskolának, hogy mehessek végre a
szigetre, a nagymamámhoz.

Könyörögtem az apámnak, hadd éljek ott egész évben, de nem

engedte.

Gondolom, tud mindent az anyámról.

Elaine megvonta a vállát. – Csak az alapvető tényeket.

– Hatéves voltam, amikor bekerült az intézetbe. Az őrületbe

kergették a démonjai, és gondolom, az apám.
– Tessával jól kijött az édesapja?

– Ne vicceljen már. Az én családomban senki sem jön ki senkivel.

Gyűlölte Tessát, mondván, hogy sznob, aki szerint az anyám rosszul

házasodott. Apám szegény családban nőtt fel, Memphis egyik
legrosszabb környékén született, de aztán nagy vagyont szedett
össze azzal, hogy eleinte használt, majd új autókat adott el. Tessa
családja régi memphisi família. Büszkék a múltjukra, kicsit rátartiak,
de nincs sok pénzük. Ismeri ezt a mondást? A festést a
pénztárcájuk, a meszelést a büszkeségük nem engedi. Na, ez
tökéletesen illik rájuk.

– A nagymamájának három gyereke volt.

– Igen. Az anyám, Jane nénikém és Holstead bácsikám. Ki ad ilyen

nevet egy gyereknek, hogy Holstead? A nagymamám. Efféle
szokások éltek a családban.

– És Holstead Kaliforniában él, igaz?

– Ott. Ötven éve elmenekült a déli vidékről, és beköltözött egy

kommunába. Végül feleségül vett egy drogost, született négy
gyerekük, mindegyik teljesen zakkant. Az anyám miatt azt hiszik,
mindannyian őrültek vagyunk, de hát ezek aztán tényleg totálisan
degeneráltak.

Csodálatos család.

– Elég durván hangzik.

– Tulajdonképpen nagyon kedvesen beszélek róluk. Egyikük sem

vette a fáradságot, hogy eljöjjön a nagymamám temetésére,
úgyhogy gyerekkoromban találkoztam velük utoljára. És elhiheti,
hogy senki 69

sem tervez nagyszabású családi összejövetelt.

– Az Októberi eső ben egy rosszul működő családról van szó.

Önéletrajzi regény?

– Az biztos, hogy szerintük az. Holstead írt nekem egy mocskolódó

levelet. Sokáig fontolgattam, hogy bekeretezem és kiakasztom a
falra.

Ez volt az utolsó szög a koporsóba. – Mercer megette a tavaszi

tekercs felét, aztán ivott egy kis vizet. – Beszéljünk valami másról.

– Jó ötlet. Azt mondta, rengeteg kérdése van.

– Maga meg azt kérdezte, hogy miért nem mentem soha vissza a
parti házba. Sosem lesz ugyanolyan, mint volt, és nehéz lenne
megbirkózni az emlékekkel. Gondoljon csak bele. Harmincegy éves
vagyok, életem eddigi legboldogabb napjai ehhez a házhoz és a
nagymamámhoz kötődnek. Nem hiszem, hogy valaha is vissza
tudok menni oda.

– Nem is muszáj. Bérlünk magának egy kellemes lakást fél évre. De

jobban hatna a fedősztori, ha abban a házban lakna.

– Feltéve, hogy egyáltalán lakhatok ott. A nővérem ott tölt két hetet
minden júliusban, és lehet, hogy néha kiadják. Ezt Jane nénikém
intézi, és van úgy, hogy a barátai veszik ki. Egy kanadai család
kibérli minden novemberben, az biztos. Jane pedig januártól
márciusig van ott.

Elaine evett egy falatot, aztán kortyolt az italából.

– Csak kíváncsiságból kérdezem – mondta Mercer. – Látta a házat?

– Igen, két hete. Része volt az előkészületeknek.

– Hogy néz ki?

– Nagyon jól. Szépen rendben van tartva. Én szívesen laknék ott.

– És még most is ott a rengeteg parti ház, amelyeket kiadnak?

– Persze. Nem hiszem, hogy sok minden változott tizenegy év alatt.

Régi nyaralásokat idéző hangulat van az egész környéken. A part

gyönyörű és egyáltalán nem zsúfolt.

– Ott éltünk azon a parton. Amint felkelt a nap, a nagymamám

felvert, hogy megnézzük a fészkeket, amelyeket az éjjel raktak a
teknősök.

– Írt erről, kedves történet.

– Köszönöm.

Mire megitták a második pohár italt is, megérkeztek az ételek. Elaine

jóváhagyólag bólintott a borra, és a pincérnő öntött mindkettőjüknek.

Mercer evett egy falatot, majd így szólt: – Nézze, Elaine, én nem
vagyok alkalmas erre. Nem a megfelelő embert találták meg.

Ügyetlenül hazudok, és nem tudom átverni, becsapni az embereket.

Képtelen lennék arra, hogy befurakodjak Bruce Cable és Noelle

Bonnet 70

életébe meg az irodalmi társaságba, nem tudnék semmiféle hasznos

információt szerezni.

– Ezt már mondta. Maga író, és most eltölt néhány hónapot a család
házában. Keményen dolgozik az új regényén. Tökéletes történet,
Mercer, mert igaz. És a személyisége is tökéletes, ugyanis őszinte
ember. Ha egy szélhámosra lenne szükségünk, nem beszélgetnénk
most. Fél?

– Nem. Illetve nem is tudom. Félnem kellene?

– Ugyan. Megígértem, hogy semmi olyat nem kell tennie, ami

törvénybe ütközik, vagy ami veszélyes lenne. Minden héten
találkozni fogunk…
– Maga is ott lesz?

– Hébe-hóba. Ha barátra lenne szüksége, akár férfira, akár nőre,

szóljon, elintézzük.

– Bébiszitter nem kell nekem, és semmi mástól nem félek, csak a

kudarctól. Egy halom pénzt fizetnek nekem valamiért, amiről
igazából elképzelni sem tudom, hogy pontosan micsoda, de az
biztos, hogy nagyon fontos, és nyilvánvalóan eredményeket várnak
tőlem. Mi van akkor, ha Cable tényleg olyan okos, ahogy gondolják,
és nem árul el semmit? Mi van, ha valami ostobaságot csinálok,
gyanakodni kezd, és elviszi máshová a kéziratokat? Azt hiszem,
nagyon sokféleképpen el tudom szúrni a dolgot, Elaine. Nincs
tapasztalatom, és csak a sötétben tapogatózom.

– Szeretem az őszinteségét. Ezért maga a tökéletes választás,

Mercer.

Egyenes, nyílt, nem alakoskodik. És nagyon vonzó nő, Cable-nek

nyomban meg fog tetszeni.

– Megint a szexről van szó? Ez is benne van a munkaköri leírásban?

– Nincs. A maga döntése, mit csinál.

– De hát fogalmam sincs, mit csináljak! – Mercer felemelte a hangját,

látta, hogy a közeli asztaloknál néhányan rápillantanak. Lehajtotta a
fejét. – Bocsánat – mondta. Néhány percig csöndben ettek.

– Ízlik a bor? – kérdezte Elaine.

– Nagyon finom, köszönöm.

– Az egyik kedvencem.

– Mi van, ha megint nemet mondok? Mihez kezdenek?

Elaine finoman megtörölgette a száját az asztalkendővel, majd ivott

egy korty vizet. – A még szóba jövő írók listája nagyon rövid, és
egyikük sem olyan érdekes, mint maga. Az igazat megvallva,
Mercer, 71

olyan biztosak vagyunk abban, hogy maga a tökéletes választás,

hogy egy lapra tettünk fel mindent. Ha nemet mond, valószínűleg a
szemétbe dobjuk az egész tervet, és áttérünk a másikra.

– Ami micsoda?

– Erről nem beszélhetek. Vannak ötleteink, és nagy rajtunk a

nyomás, úgyhogy gyorsan el kell indulnunk egy másik irányba.

– Cable az egyetlen gyanúsított?

– Ne haragudjon, de tényleg nem beszélhetek erről. Ha majd ott

leszünk a szigeten, sok mindent elmondhatok, egyebek mellett azt
is, hogy szerintünk hogyan kellene munkához látnia. De most nem
megyek bele ebbe. Hiszen nagyon bizalmas ügyről van szó.

– Világos. Tudok titkot tartani. Ez volt az első, amit megtanultam a

családunkban.

Elaine úgy mosolygott, mintha pontosan értené, mintha tökéletesen

megbízna Mercerben. A felszolgálónő töltött még bort, ők meg
folytatták az evést. Az este leghosszabb csöndje után Mercer nagyot
nyelt, mély levegőt vett, és így szólt: – Hatvanegyezer dolláros
diákhitel-tartozásom van, amitől nem tudok megszabadulni. Olyan
teher ez, amelybe belepusztulok, megőrülök tőle.

Elaine megint úgy mosolygott, mint akit nem ért meglepetés. Mercer
majdnem megkérdezte tőle, tud-e a hiteléről, de valójában nem is
volt kíváncsi a válaszra. A nő letette a villáját, és a könyökére
támaszkodva előrehajolt. Finoman összeérintette az ujjait, majd azt
mondta: – A hiteltartozását rendezzük, és ezenfelül megkapja a
százezer dollárt. Ötvenezret most, és ötvenezret fél év múlva.

Készpénzben, csekken, aranyrudakban, ahogy akarja. Nyoma nem

lesz természetesen.
Hirtelen mázsás súlyok kerültek le Mercer válláról. Fojtottan
levegőért kapkodott, a szájához kapta a kezét, a szemét elfutották a
könnyek, pislogni kezdett. Megpróbált megszólalni, de nem volt mit
mondania. Kiszáradt a szája, ivott gyorsan egy pohár vizet. Elaine
minden mozdulatát figyelte, és mint mindig, most is sebesen járt
közben az agya.

Mercer mély levegőt vett – lehetséges, hogy most könnyebb levegőt

venni? –, és nekifogott, hogy megegyen még egy homárral töltött
gőzgombócot. Miután végzett vele, ivott egy kis bort, és most először
érezte igazán az ízét. A következő napokban ki kellene próbálnia
egy vagy két üveggel.

72

Elaine érezte, hogy már nem kell sok, mindjárt célt ér. – Mikor tud
odautazni?

– Két hét múlva van vége a vizsgaidőszaknak. De szeretnék még

aludni rá egyet.

– Persze. – A felszolgálónő éppen ott volt a közelben. – Kipróbálnám

a panna cottát – mondta Elaine Mercernek. – Hm?

– Én is. És kérek egy pohár desszertbort is.

6.
Mivel kevés holmija volt, csak néhány óráig tartott a kiköltözés. A
bogárhátú Volkswagenbe kerültek a ruhák, könyvek, a számítógép, a
nyomtató, néhány edény, lábos és tányér. Mercer beült a kocsiba, és
szemernyi szomorúságot sem érzett, amikor eljött Chapel Hillből.
Nem maradtak ott kedves emlékek, barát is csak kettő – olyanok,
akikkel néhány hónapig még kapcsolatban marad, aztán eltűnnek
egymás életéből. Oly sokszor költözött és búcsúzott el, hogy
pontosan tudta, melyik barátság lesz tartós, és melyik nem.
Majdnem biztosra vette, hogy nem fogja többé látni azt a két lányt.

Néhány nap múlva majd elindul dél felé, de most még nem.
Felhajtott nyugati irányba az államközi autópályára, aztán megállt
ebédelni egy bájos városkában, Ashville-ben, majd ebéd után még
tett egy rövid sétát is. Ezután a hegyek között kanyargó utakon
folytatta az autózást, hamarosan mélyen bent járt Tennessee-ben.
Sötétedett már, amikor végül megállt egy motelnél Knoxville
külvárosában. Kivett egy kis szobát, készpénzzel fizetett, majd
átsétált a szomszédban lévő

gyorsétterembe, és tacót vacsorázott. Rendesen aludt nyolc órát,

ahogy kell, egyszer sem ébredt fel közben, és amikor hajnalban
felkelt, úgy érezte, készen áll egy újabb hosszú napra.

Hildy Mann az elmúlt húsz évben az Eastern State Elmegyógyintézet

lakója volt. Mercer évente legalább egyszer meglátogatta, néha
kétszer, többször soha. Más látogatók nem jöttek az asszonyhoz.
Amikor Herbert végre megértette, hogy a felesége nem fog többé
hazajönni, csöndben lebonyolította a válást. Senki sem tett neki
szemrehányást.

Bár Connie alig háromórányira lakott, évek óta nem járt az anyjánál.

Idősebb testvérként ő volt Hildy Mann törvényes gyámja, de arra

nem tudott időt keríteni, hogy meglátogassa néha.
Mercer türelmesen végigcsinálta a szükséges bürokratikus 73

procedúrát, amely nélkül nem juthatott volna be az édesanyjához.

Negyedórát beszélt egy orvossal, és most is ugyanazt a lehangoló

diagnózist kapta. A beteg a paranoid skizofrénia egyik pusztító
típusában szenved, érzéki csalódások gyötrik, hangokat hall,
hallucinál.

Huszonöt év alatt nem javult az állapota, és semmi remény nincs

arra, hogy változna a helyzet. Nagyon sok gyógyszert kapott, és
Mercer gyakran elgondolkozott azon, vajon mennyi kárt okoztak a
hosszú évek alatt. De más lehetőség nem kínálkozott. Hildy az
intézmény állandó lakója lett, és élete végéig ott fog élni.

A látogatás alkalmából az ápolónők levették az asszonyról a

szokásos fehér kórházi hálóinget, és ráadtak egy világoskék nyári
ruhát, egyet azok közül, amelyeket Mercer az évek során vásárolt.
Az ágy szélén ült mezítláb és a padlóra meredt, amikor Mercer
belépett, majd odament hozzá, hogy homlokon csókolja. Leült mellé,
megsimogatta a térdét, és azt mondta, hogy már nagyon hiányzott
neki.

Hildy csak egy kedves mosollyal válaszolt. Mercer most is

megdöbbent azon, hogy milyen öregnek látszik. Csak hatvannégy
éves volt, de bárki elhitte volna, hogy már elmúlt nyolcvan. Vékony
volt, már-már ijesztően sovány, a haja hófehér, a bőre akár egy
kísérteté. És miért is nézett volna ki máshogyan? Sosem hagyta el a
szobáját.

Évekkel korábban az ápolónők naponta egy órát sétáltak vele az

udvarban, de az asszony egyre jobban berzenkedett ettől. Volt
valami odakint, ami rémülettel töltötte el.

Mercer előadta a szokásos monológot, az életéről meg a munkájáról

beszélt, barátokról, erről-arról; igazat is mondott, kitalált ezt-azt, de
az édesanyja semmire sem reagált. Úgy tűnt, nem fog fel semmit
abból, amit hall. Arcán mindig ugyanaz a jámbor mosoly, a tekintetét
a földre szegezte. Mercer azt mondta magában, hogy az anyukája
felismeri a hangját, de egyáltalán nem volt biztos ebben. Sőt, azt
sem tudta igazából, miért látogatja.

A bűntudata miatt. Connie el tudta felejteni az anyjukat, de Mercert

állandóan gyötörte a lelkiismeret-furdalás, amiért nem megy el hozzá
gyakrabban.

Öt év telt el azóta, hogy édesanyja utoljára szólt hozzá. Akkor még

megismerte a lányát, kimondta a nevét, és még meg is köszönte
neki, hogy eljött hozzá. Hónapokkal később az egyik látogatás
közben az asszony feldühödött és kiabálni kezdett, az egyik
ápolónőnek kellett közbeavatkoznia. Mercer gyakran tűnődött azon,
vajon nagyobb adag 74

gyógyszert kap-e az édesanyja, amikor tudják, hogy ő érkezik hozzá.

Tessa azt mondta, hogy tizenéves korában Hildy imádta Emily

Dickinson verseit. Ezért aztán, amikor az első néhány évben
meglátogatta a lányát, mindig verseket olvasott fel neki. Akkoriban
Hildy még figyelmesen hallgatta, reagált, de az évek során súlyosan
romlott az állapota.

– Mit szólnál néhány vershez, anya? – kérdezte Mercer, miközben

előhúzott a táskájából egy elnyűtt könyvet: Emily Dickinson
összegyűjtött költeményei. Ugyanezt a kötetet hozta magával Tessa
éveken keresztül. Mercer odatett egy hintaszéket szorosan az ágy
mellé.

Miközben olvasott, édesanyja szótlanul mosolygott.

7.
Mercer együtt ebédelt az apjával Memphisben, egy belvárosi
étteremben. Herbert valahol Texasban élt az új feleségével, akit
Mercer nem akart megismerni, és akiről beszélgetni sem volt kedve.
Amikor autókat árult, apja semmi másról nem beszélt, csak autókról,
most pedig, mivel egy baseballcsapat játékos-megfigyelőjeként
dolgozott, kizárólag a baseballról. Mercer nem tudta eldönteni,
melyik témát találja unalmasabbnak, de hősiesen tartotta magát, és
megpróbálta élvezetessé tenni az ebédet. Évente egyszer találkozott
az apjával, és csak fél órának kellett eltelnie, hogy eszébe jusson,
miért ilyen ritkán.

Édesapja állítólag azért volt a városban, hogy az „üzleti ügyeit”

intézze, de Mercer erősen kételkedett abban, hogy ez igaz lenne. Az
üzleti vállalkozása látványosan csődbe ment, amikor Mercer még
elsőéves egyetemista volt, és teljesen magára maradt, kiszolgáltatva
a diákhitelt folyósító intézeteknek.

Még most is meg kellett néha csípnie magát, hogy elhiggye. Nincs
többé adósság!

Herbert megint baseballról kezdett fecsegni, arról, hogy milyen kiváló

tehetséget fedezett fel ebben vagy abban a középiskolában.

Egyetlen kérdést sem tett fel Mercer készülő könyvéről, a terveiről.

Ha olvasott is valamit a lányától, az biztos, hogy sosem beszélt róla.

Eltelt egy ugyancsak hosszú óra, és Mercer szinte már vágyakozva

gondolt az anyjánál töltött időre. Szegény néma anyukája közel sem
volt olyan unalmas, mint a megállás nélkül locsogó, mindig csak
magára figyelő apja. De a búcsúzáskor megölelték egymást, és 75

szokásuk szerint ígéretet tettek, hogy gyakrabban fognak találkozni.

Mercer elmondta, hogy a következő néhány hónapot a Camino-
szigeten tölti, dolgozik a regényén, de apja már nyúlt a
mobiltelefonjáért.

Ebéd után a Rosewood temetőbe hajtott, ahol elhelyezett néhány

rózsát a nagymamája, Tessa sírján. Ott üldögélt egy kicsit a sírkő

mellett, és sírt egy jót. Tessa idősen, hetvennégy éves korában halt
meg, de sok-sok szempontból megőrizte a fiatalságát. Most
nyolcvanöt éves lenne, merengett magában Mercer, éppen olyan jó
erőben, mint hajdanán, gyűjtögetné a kagylókat a parton, óvná a
teknőcök tojásait, keményen, verejtékezve dolgozna a kertben, és
várná, hogy szeretett unokája kijöjjön játszani.

Ideje visszamenni, Tessa hangját hallani, megérinteni, megfogni a

dolgait, újraélni a múltat. Eleinte fájdalmas lesz, de Mercer tizenegy
éve tudta, hogy egyszer eljön ez a nap.

Egy

régi

gimnáziumi

barátnőjével

vacsorázott,

az

vendégszobájában töltötte az éjszakát, aztán másnap kora reggel

elbúcsúzott. Tizenöt órás autóút várt rá, hogy eljusson a Camino-
szigetre.
8.
Tallahassee közelében, egy motelben töltötte az éjszakát, és ahogy
tervezte, dél körül érkezett meg a házhoz. Nem sok minden
változott, bár a ház már nem sárga volt, ahogy a nagymamája
szerette, átfestették fehérre. Az osztrigahéjjal borított keskeny
kocsibejárót szépen rendben tartott csillagpázsit szegélyezte. Mercer
nagynénje, Jane azt mondta, a kertész még mindig jár, és majd
később benéz, hogy üdvözölje. A bejárati ajtó egészen közel volt a
Fernando Streethez, ezért Tessa törpepálmákkal és bodzabokrokkal
vette körbe a telket, és ezek olyan magasra nőttek, hogy nem
lehetett látni a szomszédos házakat. A virágágyásokban, amelyek
körül Tessa oly sok időt töltött reggelente, a naptól távol, begónia,
gyöngymenta és levendula pompázott. A tornác oszlopait lilaakác
borította. Az egyik édes gumifa jó nagyra nőtt, árnyékba borította az
utca felőli pázsitos rész nagy részét. Jane és Larry szép kertépítést
végzett. Tetszene Tessának, bár biztosan találna valamit, amin
lehetne javítani.

A kulcs elfordult a zárban, de az ajtó be volt ragadva. Mercer

keményen lökött rajta egyet a vállával, és végül kinyílt. Belépett a
nagy, 76

tágas térbe, melynek egyik sarkában egy régi kanapé állt meg
székek szemben a tévével, illetve egy rusztikus ebédlőasztal,
amelyet Mercer nem ismert fel. Mögötte nyílt a konyha, amelyet
magas ablakok vettek körbe, és szép kilátás nyílt a hatvanméternyire
lévő óceánra. Minden bútor másnak tetszett, ahogy a falon lógó
festmények is és a szőnyegek a padlón. Inkább tűnt rendszeresen
bérbe adott háznak, mint otthonnak, de Mercer erre számított. Tessa
majdnem húsz évig élt ott, és makulátlan rendet tartott. Mostanra
nyaraló lett belőle, és ráfért volna egy alapos takarítás. Mercer
átsétált a konyhán, majd kilépett a pálmafákkal és selyemmirtusszal
körbevett, széles teraszra, amelyen régi nádbútorok álltak. Az egyik
hintaszékről letörölte a piszkot meg a pókhálót, leült, és a lágyan
kigördülő hullámok hangját hallgatva az óceán irányába bámult.
Megígérte magának, hogy nem fog sírni, így aztán nem sírt.

Gyerekek játszottak nevetgélve a parton. Mercer csak hallotta, de

nem látta őket; a dűnék eltakarták a vizet. Sirályok és halászvarjak
repkedtek mindenfelé az óceán és a dűnék fölött.

Ott voltak az emlékek mindenhol, egy másik élet ezernyi értékes,

aranyló darabkája. Amikor Mercer anyátlanná vált, a nagymamája
lényegében örökbe fogadta, és évente legalább három hónapra
odaköltöztette a házba. A fennmaradó kilenc hónap azzal telt, hogy
a szigetre vágyakozott, sok egyéb mellett arra, hogy késő délután ott
üljön a teraszon és nézze, ahogy lemegy a nap. A szürkületet
szerette a legjobban. Már nem volt olyan pokoli hőség, a part kiürült.
Elsétáltak a másfél kilométerre lévő déli mólóhoz, aztán vissza,
kagylókat kerestek, tapicskoltak a vízben, elbeszélgettek Tessa
barátaival meg másokkal, akik olyankor, estefelé kijöttek a partra.

Azok a barátok már nem voltak itt: meghaltak, vagy különféle

otthonokba kerültek.

Mercer hosszú időn keresztül ringatózott a székben, aztán felállt.

Bejárta a ház többi részét is, és alig talált olyasmit, ami a

nagymamájára emlékeztette volna. De arra jutott magában, hogy jó
ez így. Tessáról egyetlen fénykép sem volt a házban, csak néhány
bekeretezett fotó Jane-ről meg a családjáról a hálószobában. A
temetés után Jane elküldött Mercernek egy fényképekkel, rajzokkal,
kirakós játékokkal teli dobozt; a nagynénje úgy gondolta, talán
érdekelheti. Mercer betett néhány fényképet egy albumba. Most ez
az album is kikerült a táskájából a többi holmijával együtt. Miután
végzett a kicsomagolással, 77

elsétált a közeli vegyeskereskedésbe, hogy megvásárolja a

legszükségesebb dolgokat. Ebédet csinált, megpróbált olvasni, de
nem tudott figyelni, és végül elaludt a függőágyban a teraszon.
Arra ébredt fel, hogy Larry trappol fel az oldalsó lépcsőn. Megölelték
egymást, gyorsan megtárgyalták, kegyesen bántak-e az évek a
másikkal, vagy sem. Larry megállapította, hogy Mercer már „igazi
felnőtt nő”. A férfi nem sokat változott: a haja kicsit őszebb, az arca
kicsit ráncosabb lett, és a sok napsütés talán még barnábbra égette.

Alacsony, szikár férfi volt, és mintha ugyanaz a szalmakalap lett

volna a fején, amelyre Mercer még a gyerekkorából emlékezett.
Homályosan rémlett neki, hogy Larry múltjában sötét dolgok voltak,
és a férfi valahonnan északról, talán Kanadából menekült Floridába.
Kertészként és afféle ezermesterként kereste a kenyerét. Annak
idején sokat civakodtak Tessával azon, hogy hogyan kell gondozni a
virágokat.

– Hamarabb kellett volna jönnie – mondta Larry.

– Valószínűleg igen. Kér egy sört?

– Nem. Néhány éve abbahagytam az ivást. A feleségem vett rá.

– Akkor nézzen új feleség után.

– Azt is megpróbáltam.

Mercer emlékei szerint több felesége is volt, és Tessa azt állította,

hogy minden nővel kikezd. Mercer odalépett az egyik hintaszékhez.
–

Üljünk le – mondta. – Beszélgessünk.

– Rendben. – A férfi tornacipőjén zöld foltok éktelenkedtek, a

bokáján a fűnyírás közben odaragadt fűszálak. – Jólesne egy kis víz.

Mercer elmosolyodott, aztán elment italokért. Amikor visszajött,

letekerte egy sörösüveg kupakját, majd azt kérdezte: – Na, mit csinál
mostanában?

– Ugyanazt, mindig ugyanazt. És maga?

– Tanítok és írok.

– Olvastam a könyvét. Tetszett. Elnézegettem a fényképét a

hátulján, és közben arra gondoltam: A mindenségit, ismerem őt. Már
jó ideje ismerem. Tessa rettentő büszke lett volna.

– Igen, biztosan. Na, milyen pletykákat lehet hallani a szigeten?

Larry felnevetett. – Ki tudja, mikor volt itt utoljára, és máris a

pletykákat akarja hallani!

– Mi van a szomszédokkal, Bancroftékkal? – kérdezte Mercer, és

intett a fejével.

– A férfi néhány éve halt meg. Rákos volt. Az asszony még él, de 78

betették valami otthonba. A gyerekek eladták a házat. Az új

tulajdonos nem kedvel, de én sem kedvelem őt. – Mercer
emlékeiben így élt a férfi: kimondta, amit gondolt, nem válogatta meg
a szavait.

– És Hendersonék az utca túloldalán?

– Meghaltak.

– Mrs. Hendersonnal még évekig leveleztünk Tessa halála után, de

aztán megszakadt a kapcsolat. Nem sok minden változott itt.

– A sziget nem változik. Néhány új ház itt-ott. Az összes parti telket

beépítették, felhúztak egy-két csicsás lakóépületet. Sok a turista, és
azt hiszem, ez jó. Jane azt mondja, itt lesz néhány hónapig.

– Így tervezem. Majd meglátjuk. Most éppen két munkahely között

vagyok, és be kell fejeznem a könyvemet.

– Mindig szerette a könyveket, nem? Emlékszem, hogy már kislány

korában is kupacokban álltak a házban.
– Tessa hetente kétszer elvitt a könyvtárba. Ötödikes koromban volt
egy nyári olvasási verseny az iskolánkban. Percenként
kilencvennyolc szót olvastam, és én lettem a győztes. Ötvennyolc
szóval Michael Quon volt a második. Rettenetesen szerettem volna
eljutni a százig.

– Tessától mindig azt hallottam, hogy maga nagyon szeret

versenyezni. Dámajáték, sakk, Monopoly. Mindig nyernie kellett.

– Azt hiszem, így volt. Most már ostobaságnak tűnik az egész.

Larry ivott a vízből, aztán az inge ujjával megtörölte a száját. Az

óceán felé bámulva azt mondta: – Tudja, nagyon hiányzik ám az
öreglány. Állandóan marakodtunk a virágágyás meg a trágya miatt,
de tudom, hogy olyan ember volt, aki bármit megtesz a barátaiért.

Mercer bólintott, de nem szólt semmit. Hosszú csönd után a férfi

végül így szólt: – Bocs, hogy felhoztam. Tudom, hogy még mindig
fáj.

– Kérdezhetek valamit, Larry? Senkivel sem beszéltem arról, mi

történt Tessával. Jóval a temetés után olvastam mindenfélét az
újságokban, de van valami, amit nem tudok? Kimaradt valami a
történetből?

– Azt senki se tudja. – A férfi az óceán felé intett a fejével. – Hat-hét

kilométernyire voltak kint Porterrel. Valószínűleg még látták a
szárazföldet, de a vihar a semmiből csapott le. A szokásos késő
nyári égzengés, orkán, de ez különösképpen durva volt.

– Maga hol volt akkor?

– Otthon tettem-vettem. Egy pillanat alatt elfeketedett az ég, és

süvíteni kezdett a szél. Zuhogott az eső, egyre jobban fújt a szél. Jó
79

néhány fát kidöntött. Elment az áram. Azt mondták, Porter még

leadott egy vészjelzést, de azt hiszem, már túl későn.
– Nagyon sokszor voltam azon a hajón, de sosem szerettem
vitorlázni. Kegyetlen meleg volt, és halálra untam magam.

– Porter értette a dolgát, és ahogy maga is tudja, imádta Tessát. Na

persze nem úgy. A fenébe is, vagy húsz évvel fiatalabb volt nála.

– Lehet, hogy téved, Larry. Nagyon jóban voltak, és ahogy

öregszem, egyre gyanakvóbbá válok. Egyszer megtaláltam Porter
tornacipőjét a nagymamám szekrényében. Szaglásztam,
kutakodtam, ahogy a gyerekek szoktak. Nem szóltam róla, de még
jobban figyeltem mindenre. Olyan érzésem volt, hogy Porter nagyon
sok időt tölt a házban, amikor nem vagyok itt.

Larry a fejét rázta. – Nem, nem. Gondolja, hogy nem tudtam volna
róla?

– Ja, valószínűleg igaza van.

– Hetente háromszor jártam ide, és mindig szemmel tartottam a

házat.

Én ne vettem volna észre, hogy egy fickó állandóan itt van?

– Rendben, elhiszem. De Tessa tényleg nagyon szerette Portert.

– Mindenki szerette. Jó ember volt. Nem találták meg, és a hajót

sem.

– És keresték?

– Bizony, hogy keresték. Ekkora akciót még nem is láttam. A sziget

összes hajója kint volt a vízen, én is. Parti őrség, helikopterek. Egy
kocogó találta meg Tessát, napfelkeltekor, az északi mólónál. Ha jól
emlékszem, két vagy három nappal később.

– Jól úszott a nagymamám, és sosem használtunk mentőmellényt.

– Mit sem számított volna abban a viharban. A lényeg az, hogy

sosem fogjuk megtudni, mi történt. Sajnálom.
– Én hoztam szóba.

– Na, ideje mennem. Tudok segíteni valamiben? – Larry lassan

felállt, és megnyújtóztatta a karját. – Megvan a telefonszámom.

Mercer is felállt, és megölelte a férfit. – Köszönöm, Larry. Örülök,

hogy találkoztunk.

– Isten hozta újra a szigeten.

– Köszönöm.
9.
Valamivel később Mercer lerúgta a szandálját, és mezítláb elindult a
80

part felé. A sétány a terasznál kezdődött, és törvény szabta meg,

hogy csak a parti házak lakói használhatják. Miközben sétált, most is
az üregteknősöket kereste a szemével, mint hajdanán. Tessa
szenvedélyesen óvta-védte ezeket a veszélyeztetett állatokat. A
dűnéket borító zsinegfüvön és tengeri zabon éltek. Nyolcéves korára
Mercer már felismerte jóformán az összes növényt: a pálmaliliomot,
az átoktüskét, a spanyol bajonettnek is nevezett jukkát. Tessától
tanult mindent, és a nagymamája elvárta, hogy semmit se felejtsen
el a következő nyárig. Még tizenegy évvel később is jól emlékezett
mindenre.

Mercer becsukta maga mögött a keskeny kis kaput, elsétált a vízig,

aztán dél felé gyalogolt tovább. Sokan sétáltak a parton, mindenki
mosolyogva biccentett neki. A legtöbben kutyát vezettek maguk
mellett pórázon. Pontosan vele szemben jött egy nő. Tökéletesen
vasalt khakinadrágjában, könnyű vászonblúzában és a vállára vetett
pamutkardigánjával úgy nézett ki, mintha egy J. Crew-katalógus
valamelyik lapjáról lépett volna le. Igencsak ismerősnek tűnt az arc.

Elaine Shelby mosolyogva köszönt. Kezet ráztak, aztán együtt

sétáltak tovább a bokáig érő vízben.

– No, milyen a ház? – kérdezte Elaine.

– Jó állapotban van. És Jane nagy rendet tart.

– Sok kérdése volt?

– Nem mondhatnám. Örült neki, hogy szeretnék itt lenni egy ideig.

– És július elejéig maradhat?

– Úgy július negyedikéig. Connie érkezik akkor a családjával két
hétre, úgyhogy én már nem leszek itt.

– Majd kerítünk magának egy lakást a közelben. Mások nem

jönnek?

– Novemberig nem.

– Így vagy úgy, de addigra végezni fog.

– Ha maga mondja.

Elaine gyorsan a tárgyra tért. – Lenne két ötletem. – Jóllehet

messziről talán ártalmatlan kis tengerparti sétának tűnt, valójában
nagyon fontos megbeszélés volt. Egy pórázon vezetett golden
retriever szerette volna üdvözölni őket. Megsimogatták,
megvakargatták a füle tövét, és lezajlott a gazdájával az ilyenkor
szokásos rövid társalgás.

Miután továbbsétáltak, Elaine így folytatta: – Először is: szerintem

maradjon távol a könyvesbolttól. Fontos lenne, hogy Cable keresse
meg magát, és ne fordítva.

81

– És ezt hogy intézzem el?

– Van egy Myra Beckwith nevű nő a szigeten, ő is író. Talán már

hallott róla.

– Nem.

– Sejtettem. Rengeteg könyvet írt, ócska szerelmes regényeket, és

egy halom írói álnevet használ. Valamikor régen jól fogytak a
könyvei, de ahogy öregszik, egyre kevésbé sikeres. Az egyik régi
belvárosi házban él a partnerével. Jól megtermett nő, legalább
száznyolcvan centi magas, nagydarab, igazi birkózóalkat. Ha majd
találkozik vele, biztosan azt fogja gondolni róla, hogy még soha az
életben nem szexelt senkivel.
Mindenesetre az biztos, hogy hihetetlenül élénk a fantáziája. Feltűnő

jelenség, nagyon színes egyéniség, excentrikus, hangos, és afféle

méhkirálynő a sziget irodalmi közösségében. Természetesen régi jó
barátok Cable-lel. Írjon neki, mutatkozzon be, mondja el, mit csinál
itt, tudja, ahogy ilyenkor szokás. Mondja azt, hogy szívesen
beugrana hozzá egy italra, jó lenne, ha megismerkedhetnének.
Cable huszonnégy órán belül tudni fog róla.

– Ki a partnere?

– Leigh Trane, egy másik írónő, akiről esetleg hallhatott.

– Róla sem hallottam.

– Ez sem lep meg. Az az ambíciója, hogy komoly szépirodalmi

műveket írjon, alig-alig olvasható könyveket, amelyekkel a boltok
nem tudnak mit kezdeni. A legutolsó regénye háromszáz
példányban kelt el, de ennek is már nyolc éve. Fura pár a szó
minden lehetséges értelmében, de valószínűleg kellemesen
múlathatná velük az idejét. Ha megismerik magát, könnyű lesz
összejönnie Cable-lel.

– Nem tűnik bonyolult feladatnak.

– A másik ötletem kicsit kockázatosabb, de biztos vagyok benne,

hogy működni fog. Van egy Serena Roach nevű fiatal írónő.

– Igen, igen, róla már hallottam. Személyesen nem ismerem, de

ugyanaz a kiadónk.

– Úgy van. Néhány napja jelent meg az új regénye.

– Olvastam egy recenziót. Az alapján rettenetesnek tűnik.

– Ez lényegtelen. Az viszont fontos, hogy Roach felolvasó körúton

van, és jövő szerdán itt lesz. Megvan nekem az e-mail-címe. Írjon
neki, adja le a szöveget, amit kell, mondja azt, hogy szívesen
meginna vele egy kávét stb. Nagyjából annyi idős, mint maga,
egyedülálló, lehet, hogy jól érezné magát vele. Tökéletes alkalom
lenne, hogy elmenjen a 82

boltba a dedikálására.

– És mivel fiatal, egyedülálló, arra számíthatunk, hogy Cable majd

nagyon kitesz magáért.

– Mivel maga hosszabb időre jött a szigetre, és Ms. Roach is

idelátogat, jó esély van rá, hogy Cable és Noelle vacsorapartit
tartanak a dedikálás után. Jut eszembe, most éppen Noelle is a
városban van.

– Nem kérdezem meg, honnan tudják.

– Egyszerű. Ma délután elmentünk antik bútorokat vásárolni.

– Az előbb azt mondta, hogy ez a második ötlete kockázatos lehet.

– Hát, poharazgatás közben kiderülhet, hogy Serena és maga most

találkoztak először. Talán szerencsés véletlennek tűnik. Talán nem.

– Mivel ugyanaz a kiadónk, szerintem teljesen hihetőnek hangzik,

hogy találkozni akartam vele.

– Jól van. Holnap reggel érkezik egy csomag a házába. Egy halom
könyv: négy Noelle-től, három meg Serenától.

– Egy kis házi feladat?

– Imád olvasni, ugye?

– Része a munkámnak.

– A vicc kedvéért küldök néhányat Myra szörnyűségeiből is. Tényleg

nagyon silány mind, de rá lehet kapni. Sikerült megtalálnom Leigh
Trane egyik könyvét, az is benne lesz a gyűjteményben. Biztos
vagyok benne, hogy sehol nem árulják a könyveit, és nem véletlenül.
Nem biztos, hogy kínlódnék vele a maga helyében. Nekem egy
fejezetet sem sikerült elolvasnom.

– Alig várom már, hogy a kezemben legyen. Mennyi ideig lesz itt?

– Holnap utazom el. – Csöndben sétáltak, még mindig a víz mellett.

A közelben kisgyerekek fröcskölődtek a vízben. – Amikor együtt

vacsoráztunk Chapel Hillben, a műveletről kérdezett. Nem
mondhatok sokat, de azt elárulhatom, hogy csöndben jutalmat
ajánlottunk fel információért. Néhány hónapja találtunk egy nőt, aki
Boston környékén él. Az exférje könyvgyűjtő, ritkaságok érdeklik, és
homályos eredetű

könyvekkel is hajlandó foglalkozni. A jelek szerint a nemrég lezajlott

válás súlyos sebeket okozott a nőnek, úgy tűnik, van
elszámolnivalója.

Azt mondta nekünk, hogy a volt férje sokat tud a Fitzgerald-

kéziratokról. Úgy hiszi, hogy megvette mindet a tolvajoktól, de félt,
és gyorsan túladott rajtuk. A nő szerint egymillió dollárt kapott értük,
de nem sikerült a pénz nyomára bukkannunk, ahogy neki sem. Még
mindig kutakodunk.

83

– Beszéltek az exférjjel?

– Még nem.

– És Bruce Cable-nek adta el a kéziratokat?

– A nőtől kaptuk meg a nevét. Együtt dolgozott a férjével, amíg

tönkre nem ment a házasság, úgyhogy tud egyet s mást.

– Miért hozta volna ide a kéziratokat Cable?

– Miért ne? Ez az otthona, itt biztonságban érzi magát. Jelen

pillanatban az a feltételezésünk, hogy a kéziratok itt vannak, de ez
határozottan csak egy feltevés. Könnyen lehet, hogy tévedünk. Mint
már mondtam, Cable nagyon okos és ravasz, mindig tudja, mit
csinál.

Valószínűleg több esze van annál, mint hogy olyan helyen rejtse el a
kéziratokat, ami alapján egyértelműen gyanúba keveredne. Ha van
egy titkos kamra a könyvesbolt alatt, hát, nem hiszem, hogy ott
lennének.

De ki tudja? Csak találgatunk, és egészen addig találgatni is fogunk,

amíg nem szerzünk jobb információkat.

– De hát milyen információkat?

– Szükségünk van valakire, aki bejár a könyvesboltba,

különösképpen az első kiadások termébe. Miután megismerkedett
Cable-lel, töltsön minél több időt a boltban. Vásároljon, menjen oda,
ha felolvasás van, és így tovább. Kezdjen el érdeklődni a ritkaságok
iránt.

Majd lesz néhány régi könyve, amely Tessáról maradt magára. Ez

lesz a belépője. Kérdezze meg tőle, mennyit érnek. Nem akarna-e
vásárolni egyet-kettőt közülük? Fogalmunk sincs, hová vezetnek az
ilyen beszélgetések, de legalább lesz egy emberünk, akire Cable
nem gyanakszik. Egyszer majd biztosan hall valamit. Ki tudja, mit,
mikor és hol. A Fitzgerald-kéziratok elrablása szóba kerülhet az
egyik vacsora közben. Mint már említettem, Cable sokat iszik, és az
alkoholtól megered az ember nyelve. Kibukhat ez-az.

– Elég valószínűtlennek tűnik, hogy véletlenül kikotyogna valami

ilyesmit.

– Stimmel, de lehet, hogy majd más ejt el valamit. Most az a fontos,

hogy legyen valaki a boltban, aki fülel, figyel.

Megálltak a déli mólónál, megfordultak, és most észak felé sétáltak.

– Jöjjön utánam – mondta egyszer csak Elaine, és ráfordult az egyik
épülethez vezető sétányra. Kinyitotta a kaput, aztán felmentek a
lépcsőn, és egy keskeny lépcsőfordulóra értek. A nő rámutatott egy
kétszintes házra. – Az a miénk, legalábbis most. Ott szállok meg,
amikor a szigeten vagyok. Néhány nap múlva majd valaki más lakik
84

benne. Elküldöm sms-ben a telefonszámot.

– Figyelni fognak?

– Nem. Magára lesz utalva, de persze ha barátra lenne szüksége,

csak szóljon. És azt szeretném, hogy minden este küldjön egy e-
mailt, függetlenül attól, hogy mi történt aznap. Rendben?

– Persze.

– Mennem kell. – Elaine a kezét nyújtotta, Mercer megrázta. – Sok

szerencsét, Mercer. Próbálja úgy felfogni, hogy nyaralni jött a
szigetre.

Ha majd megismerkedik Cable-lel és Noelle-lel, talán

rokonszenvesnek találja őket, és még jól is érezheti magát.

Mercer vállat vont. – Majd meglátjuk.

10.
A Dumbarton Galéria egyutcányira volt a Wisconsin Avenue-tól
Georgetownban; egy kis galéria egy régi bérház földszintjén. A házra
ráfért volna egy festés, talán egy új tető is. Bár alig egyutcányira a
galériától élénk volt a gyalogosforgalom, a galériába jóformán soha
nem tértek be látogatók, a falak szinte csupaszon fehérlettek.
Modern, minimalista alkotásokra specializálódott, ami a jelek szerint
nem volt túlzottan népszerű, legalábbis Georgetownban. A
tulajdonos nem különösebben törődött ezzel. Joel Ribikoffnak hívták,
ötvenkét éves múlt, és kétszer már rács mögé került, mert lopott
műtárgyakkal kereskedett.

A földszinten működő galéria kizárólag azt a célt szolgálta, hogy

meggyőzze azt, aki szemmel tartja a galériát – és két elmarasztaló
ítélet és nyolcévnyi börtön után Joel úgy hitte, hogy valaki mindig
figyeli –, hogy a tulajdonos jó útra tért, ő is csak egy a sok, hasonló
ipart űző, küszködő washingtoni közül. Eljátszotta, amit kell, néha
kiállításokat szervezett, ismert néhány művészt, jóval kevesebb
ügyfelet is, és félszívvel még egy honlapot is működtetett, megint
csak a figyelő

szemek miatt.

A bérház második emeletén lakott. Az elsőn volt az irodája, ahol a

komoly ügyeket intézte: itt köttettek meg az üzletek lopott
festmények, rézkarcok, fametszetek, fényképek, könyvek, kéziratok,
térképek, szobrok, sőt még állítólag híres halott emberek által írt,
valójában azonban hamisított levelek tárgyában is. Hiába töltött
nyolc szörnyű

évet a börtönben, Joel Ribikoff képtelen volt betartani a szabályokat.

85
Számára sokkal izgalmasabb és jóval jövedelmezőbb volt az
alvilágban élni, mint egy kis galéria ügyeit intézni, olyan
műalkotásokat mutogatni, amelyek alig valakit érdekelnek.
Borzongató élvezetet okozott neki, hogy összehozhatta a tolvajokat
az áldozatokkal, vagy a tolvajokat a közvetítőkkel; sokszereplős
megállapodások születtek, a lopott holmik a sötétben mozogtak ide-
oda, miközben nagy pénzek kerültek offshore számlákra. Magának
ritkán szerezte meg a zsákmányt, jobb szerette az agyafúrt
közvetítőt játszani, akinek mindig tiszta marad a keze.

Egy hónappal a Fitzgerald-kéziratok elrablása után megjelent az

FBI.

Joel természetesen nem tudott semmit. Rá egy hónapra megint

jöttek az ügynökök, és Joel még mindig nem tudott semmit. Ám
ezután nagyon is sok mindent tudott meg. Attól tartván, hogy az FBI
lehallgatja a telefonját, eltűnt Washingtonból, és „alámerült”.
Feltöltőkártyás és eldobható telefonokon felvette a kapcsolatot a
tolvajjal, majd találkozott vele a Maryland állambéli Aberdeen
közelében, egy autópálya melletti motelban. A tolvaj Dennyként
mutatkozott be, a társa Rooker volt. Kemény fiúk. Egy hetvenkilenc
dollárért kivehető

motelszoba ócska ágyán ott volt az öt Fitzgerald-kézirat, amelyeknek

a pontos értékét elképzelni sem tudták.

Joel számára egyértelműnek tűnt, hogy Denny, aki nyilvánvalóan a

banda – ha egyáltalán van még banda – feje, rettenetesen szeretne
megszabadulni a kéziratoktól, és minél hamarabb el akar tűnni az
országból. – Egymillió dollárt akarok – jelentette ki.

– Ennyit nem tudok összeszedni – felelte Joel. – Van egy, de csak

egyetlenegy kapcsolatom, aki hajlandó lenne egyáltalán beszélni
ezekről a könyvekről. Most mindenki be van szarva. A szövetségiek
ott vannak mindenhol. A legjobb ajánlatom, illetve az egyetlen
ajánlatom félmillió.
Denny átkozódott, dühöngött, ide-oda rohangált a szobában, és csak
azért állt meg néha-néha, hogy résnyire elhúzza a függönyt és
kinézzen a parkolóra. Joelnek elege volt a produkcióból, közölte,
hogy elmegy.

Denny végül igent mondott, megállapodtak. Amikor távozott, Joel

csak az aktatáskáját vitte magával. Sötétedés után Denny elindult a
kéziratokkal. Azt beszélték meg, hogy Providence-be hajt, és vár.

Rooker, akit Denny még a seregből ismert, és aki szintén bűnözésre

adta a fejét, ott találkozott vele. Három nappal később, egy újabb
közvetítő

közreműködésével teljes egészében lebonyolódott az akció.

86

Denny most visszatért Georgetownba a cimborájával, Rookerrel.

Ribikoff az első alkalommal csúnyán átverte. Ez még egyszer nem

fog megtörténni. Május huszonötödikén, szerdán hét órakor, amikor
a galéria már zárt, Denny besétált a bejáraton, miközben Rooker
felfeszítette az első emeleti iroda ablakát. Miután minden ajtót
bezártak, a lámpákat lekapcsolták, felvitték a megkötözött, kipeckelt
szájú Joelt a másodikra, a lakásába. Nekiláttak, hogy kiszedjenek
belőle néhány információt; csúnya ügy volt.

NEGYEDIK FEJEZET

A parti villa lakója

1.
Tessa házában a napfelkeltével kezdődött a nap. Kirángatta Mercert
az ágyból, aztán kávét kortyolgatva a teraszon várták izgatottan,
hogy megjelenjenek az első narancssárga sugarak a horizonton.
Amikor már fent ragyogott a nap, legyalogoltak a sétányon, és
körülnéztek a parton. Délelőtt Tessa a ház nyugati oldalánál lévő
virágágyások körül dolgozott, Mercer meg gyakran visszahúzódott a
házba, hogy még szunyókáljon egy jót.

Tessa engedélyével Mercer tízéves kora körül ihatott először kávét,

az első Martinit öt évvel később. – Mindent csak mértékkel – ez volt
a nagymamája egyik kedvenc mondása.

De Tessa már elment, és Mercer elég napfelkeltét látott már. Már

kilenc óra is elmúlt, mire felébredt, majd kissé vonakodva
kikászálódott az ágyból. Miközben főtt a kávé, körbejárta a házat,
hogy megtalálja a megfelelő helyet, ahol írhatna. Nem sikerült. Nem
érzett magán nyomást, és eldöntötte, hogy csak akkor ír, ha van mit
mondania.

Különben is már három évet késett a regényével. Ha három évet

tudtak várni New Yorkban, akkor biztosan tudnak négyet is. Néha
felhívta az ügynöke, de egyre ritkábban. Minden alkalommal rövid
beszélgetést folytattak. A Chapel Hillből Memphisen át Floridába
vezető hosszú autóúton sokat tűnődött, gondolkodott, rágódott, és
néha úgy érezte, a regénye kezdi megtalálni a hangját. Úgy tervezte,
hogy kihajítja, amit 87

eddig írt, és újrakezdi, de most aztán igazán komolyan nekilát a

munkának. Most, hogy megszabadult az adósságtól, és már nem
aggódott a következő állás miatt, nem terhelte semmi a gondolatait,
nem kellett a mindennapos, csip-csup ügyeken rágódnia. Miután
megtalálja majd a helyét a házban, beleveti magát a munkába, és
mindennap termel legalább ezer szót.
De ami a jelenlegi munkáját illeti, amiért olyan szépen megfizették,
nos, fogalma sem volt róla, mit kellene tennie, ahogy arról sem,
mennyi ideig tart, amíg elvégzi, amit várnak tőle, ezért arra jutott
magában: egy napot sem szabad elvesztegetnie. Megnézte az e-
mailjeit. Nem lepődött meg rajta, hogy az oly hatékony Elaine írt egy
rövid levelet, és küldött néhány fontos e-mail-címet.

Mercer pötyögni kezdett egy levelet a méhkirálynőnek: Kedves Myra

Beckwith! Mercer Mann vagyok, regényíró, és néhány hónapig itt
leszek a szigeten, a következő könyvemen fogok dolgozni. Jóformán
senkit sem ismerek itt, ezért arra gondoltam, hogy összejöhetnénk –
ön, Ms. Trane és én – egy italra. Hozok egy üveg bort.

Pontban tízkor megszólalt a csengő. Amikor ajtót nyitott, Mercer egy

jelöletlen papírdobozt talált a tornácon, de futárt sehol sem látott.

Bevitte a dobozt a konyhába, az asztalra tette, kinyitotta és kivett

belőle mindent. Elaine ígéretének megfelelően megérkezett Noelle
Bonnet négy, fotókkal teli könyve, Serena Roach három regénye és
Leigh Trane nyilván nagyon ambiciózus, ám meglehetősen
vékonyka irodalmi alkotása. Talált még a dobozban hat szerelmes
regényt is, a roppant élénk borítógrafikák igencsak erőteljesen hívták
fel magukra a figyelmet: gyönyörű ifjú leányok és valószínűtlenül
lapos hasú, jóvágású fiatalemberek gabalyodtak egymásba a
legkülönfélébb módokon. Mindegyik borítón más név szerepelt,
jóllehet az összes regényt Myra Beckwith írta. Mercer úgy döntött,
hogy ezeket a könyveket későbbre hagyja.

Semmi olyat nem talált, ami arra ösztönözte volna, hogy a saját
regényével foglalkozzon.

Evett egy kis müzlit, közben átlapozta Noelle-nek azt a könyvét,

amelyik a Marchbanks-házról szólt.

Fél tizenegy után hét perccel megszólalt a mobiltelefonja. Ismeretlen

hívó. Alighogy beleszólt, egy izgatott, magas hang máris
bejelentette:
– Bort nem iszunk. Én a sört, Leigh meg a rumot kedveli, és a
bárszekrény úgy tele van, hogy nem kell hoznod semmit. Isten
hozott a 88

szigeten. Myra vagyok.

Mercer majdnem kuncogni kezdett. – Nagyon örülök, Myra. Nem

számítottam rá, hogy ilyen hamar fogsz jelentkezni.

– Hát, unatkozunk, és mindig örülünk az új embereknek. Kibírod

délután hatig? Sosem kezdünk hat előtt inni.

– Igyekezni fogok. Hatkor találkozunk.

– És tudod, hol lakunk?

– Az Ash Streeten.

– Rendben.

Mercer letette a telefont. Megpróbálta beazonosítani az akcentust.

Az biztos, hogy déli, talán kelet-texasi. Kiválasztotta az egyik
puhafedelű

könyvet, amelyet állítólag egy bizonyos Runyon O’Shaughnessy írt,

és olvasni kezdett. A „vadul vonzó” hős egy kastélyban bolyongott,
ahol nem látták szívesen, de a negyedik oldalra már lefektetett két
szobalányt, és be is cserkészte a harmadikat. Az első fejezet végére
mindenki rettenetesen kimerült, maga Mercer is. Akkor hagyta abba
az olvasást, amikor azt érezte, hogy felugrott a pulzusa. Nem volt
kellő

ereje ahhoz, hogy akár csak átfussa az ötszáz oldalas könyvet.

Fogta Leigh Trane regényét, kiment a teraszra, és beült egy

hintaszékbe az egyik napernyő alá. Már elmúlt tizenegy óra,
veszedelmes erővel sütött a floridai nap. Ami nem volt árnyékban,
olyan forró lett, hogy nem lehetett hozzányúlni. Ms. Trane regénye
egy egyedülálló nőről szólt, aki egy nap arra ébred, hogy terhes, de
nem tudja, ki az apa. Nagyon sokat ivott az elmúlt egy évben, és
kissé összekuszálódtak az emlékei. Egy naptár segítségével
megpróbálta visszakövetni a közelmúlt eseményeit, és végül
készített egy listát a három legvalószínűbbnek tűnő jelöltről.
Elhatározta, hogy titokban nyomozni fog a három férfi után, és egy
napon, majd a gyerek születése után, apasági keresetet nyújt be az
igazi apa ellen. Érdekesnek tűnt az alaphelyzet, de nincs az az
olvasó, akit ne izzasztott volna meg a rettenetesen túlbonyolított,
mesterkélt stílus. Minden homályban maradt, irtózatosan nehéz volt
kibogozni, mi történik éppen.

Egyértelműnek tűnt, hogy írás közben Ms. Trane az egyik kezében

egy tollat, a másikban meg egy értelmező szótárt tartott, ugyanis
Mercer találkozott néhány nagyon hosszú és ismeretlen szóval a
szövegben.

Elég bosszantónak találta azt is, hogy a párbeszédeket nem jelezte

központozás, és gyakorta nem lehetett tudni, ki mit mond.

Húszpercnyi kemény munka után elfáradt, és elszunyókált.

89

Arra ébredt, hogy dől róla a víz, és mindjárt elfogja az unalom,

márpedig az unatkozás nem elfogadható időtöltés. Mindig is egyedül
élt, és megtanulta, hogyan foglalja el magát. A házra ráfért volna egy
alapos takarítás, de ez még várhat. Lehetséges, hogy Tessa remek
és igényes háziasszony volt, az mindenesetre biztos, hogy a
nagymamájának ezt a tulajdonságát ő nem örökölte meg. Egyedül
él, miért kellene hogy zavarja, ha nincs katonás rend? Fürdőruhába
bújt, a tükörbe nézve megállapította, hogy igencsak fehér a bőre, és
megfogadta, hogy sokat fog napozni, aztán kisétált a partra. Péntek
lévén egyre-másra érkeztek a hétvégi bérlők, de a ház előtti
partszakasz majdnem teljesen elhagyatott volt. Egy jó hosszú úszás
után tett egy rövid sétát, aztán visszament a házba, lezuhanyozott,
és eldöntötte, hogy a városban fog ebédelni. Könnyű nyári ruhát vett
fel, nem festette ki magát, csak egy kis rúzst tett a szájára.
A Fernando Street majdnem tíz kilométer hosszan nyúlt el a part
mentén, és közvetlenül a dűnék, illetve az óceán mellett új és régi
bérházak sorakoztak egymás mellett, meg motelek, szép új
otthonok, egy-két lakásos épületek és néhány panzió. Az utca másik
oldalán is álltak lakóépületek meg boltok, egy-egy iroda és éttermek.
Mercer, miközben szigorúan ügyelt rá, hogy ne lépje túl a
megengedett sebességet, és ezért elég lassan gurult végig az utcán,
megállapította magában, hogy semmi sem változott. Minden
pontosan olyan, ahogy az emlékeiben élt. Santa Rosa
önkormányzata szépen rendben tartotta az utcát, és minden kétszáz
méteren volt egy parkoló és egy sétány, amely a nyilvános
partszakaszra vezetett.

A háta mögött, délre ott magasodtak a hatalmas szállodák, a Ritz és

a Marriott, a többlakásos házak és az exkluzív lakóparkok mellett,
amelyeket Tessa nagyon nem kedvelt, mert úgy gondolta, a túl sok
fény zavarja a levesteknősök és az álcserepes teknősök
fészekrakását.

Tessa aktív tagja volt a Teknősvédő Körnek, ahogy a szigeten

működő

minden más környezetvédő társaságnak is.

Mercer nem tevékenykedett aktivistaként, mert utálta az

értekezleteket és megbeszéléseket – egy újabb ok arra, hogy távol
maradjon az egyetemi világtól. Beért a városba, becsatlakozott a
Main Street-i forgalomba, elhaladt a könyvesbolt, majd Noelle
szomszédos üzlete mellett. Az egyik mellékutcában parkolt le, és
talált egy olyan éttermet, amelynek belső udvara is volt. A hosszú,
komótos ebéd után, elvegyülve a turisták között, bement néhány
ruhaboltba, de nem 90

vásárolt semmit. Elsétált a kikötőhöz, aztán egy ideig az érkező és

távozó hajókat figyelte. Tessával mindig a kikötőben találkoztak
Porterrel, a jó baráttal, akinek volt egy harminclábas szlúpja, és aki
mindig boldogan vitte el őket vitorlázni. Hosszú napok voltak azok,
Mercer számára bizonyosan. Úgy emlékezett, hogy sosem fújt elég
erősen a szél, és majd’ megfőttek a napon. Megpróbált elrejtőzni a
kabinban, csakhogy a hajón nem volt légkondicionáló. Porter
felesége meghalt valami szörnyű betegségben; Tessa szerint a férfi
sosem beszélt erről, és azért költözött Floridába, hogy
megszabaduljon az emlékeitől. A nagymamája mindig azt mondta,
hogy a világon senkinek nincs olyan szomorú szeme, mint
Porternek.

Mercer nem okolta Portert a történtekért. Tessa imádott vitorlázni, és

tisztában volt a kockázatokkal. Mindig biztonságos távolban
maradtak a szárazföldtől, és sosem kerültek veszélybe.

A hőség elől bemenekült az egyik kikötői étterembe, és a néptelen

bárpultnál kért egy jeges teát. Kibámult a vízre, majd azt figyelte,
ahogy megérkezik egy hajó négy jókedvű, kivörösödött arcú
halásszal és egy halom aranymakrélával. Jetskisek indultak útnak,
és túlságosan is gyorsan robogtak a partközeli részen. Aztán
meglátta, hogy egy szlúp szedi fel a horgonyt a mólónál. Ugyanolyan
méretű és ugyanolyan színű volt, mint Porteré. Ketten utaztak rajta:
egy idősebb úriember a kormánynál, és egy szalmakalapot viselő
hölgy. Egy egészen rövidke pillanatra úgy tűnt, Tessa az,
kényelmesen üldögél, itallal a kezében, és talán kéretlenül
tanácsokat osztogat a kapitánynak. Eltűntek az évek, Tessa megint
élt. Mercer rettenetesen vágyott arra, hogy láthassa, megölelhesse a
nagymamáját, együtt nevethessen vele valami butaságon. Tompa
fájdalom áradt szét a gyomrában, de hamar elmúlt a pillanat. Addig
nézte a szlúpot, amíg el nem tűnt a szeme elől, aztán fizetett a
teáért, és eljött a kikötőből.

Beült egy kávézóba, és a szemben lévő könyvesboltot figyelte. A

hatalmas kirakatban rengeteg könyv, egymás hegyén-hátán. Egy
méretes reklámcsík azt hirdette, hogy egy szerző érkezik
felolvasásra és dedikálásra. Mindig lehetett látni valakit az üzlet
ajtajában: egy érkező vagy éppen távozó vásárlót. Egészen
hihetetlennek tűnt, hogy a kéziratok odabent vannak valahol, egy
alagsori titkos kamra mélyén.
Az meg már egyenesen abszurdnak hatott, hogy neki, Mercernek
kellene megszereznie ezeket a lopott kéziratokat.

Elaine azt tanácsolta, hogy maradjon távol a könyvesbolttól, és várja

91

meg, hogy Cable tegye meg az első lépést. De Mercer egyedül, a

saját szabályai szerint végezte a dolgát, igaz, fogalma sem volt róla,
mit kellene tennie. Végül is nem kap parancsokat senkitől.
Parancsokat?

Nincs egy világos terv. Bedobták a dolgok sűrűjébe, és elvárják tőle,

hogy alkalmazkodjon, rögtönözzön. Öt órakor egy vékony csíkos
öltönyt és csokornyakkendőt viselő férfi – minden kétséget kizáróan
Bruce Cable – lépett ki a boltból, és elindult keleti irányba. Mercer
megvárta, amíg elmegy, aztán átvágott az utcán, és hosszú évek óta
először belépett a Bay Books ajtaján. Nem emlékezett rá, mikor járt
ott utoljára, tizenhét vagy tizennyolc éve lehetett.

Azt tette, amit mindig, ha betért egy könyvesboltba: céltalanul

őgyelgett, amíg meg nem találta a kortárs szépirodalom részlegét,
aztán az A betűtől kezdve eljutott az M-ig, hogy megnézze, ott van-e
valamelyik könyve. Elmosolyodott. Megtalálta az Októberi eső egyik
példányát. Az nem lepte meg, hogy A tenger hangjai t nem látja
sehol.

A novelláskötetet jóformán a megjelenése másnapja óta nem találta

egyetlen boltban sem.

A győzelem – még ha csak részleges győzelem is – kellemes

érzésével kezdett el körülnézni a boltban. Magába szívta az új
könyvek és a kávé illatát, amelybe némi pipafüstszag is keveredett.
Megcsodálta a könyvektől roskadozó polcokat, a földön álló
könyvkupacokat, a régi szőnyegeket, a puhafedelű regények hosszú
sorát, a huszonöt százalékos engedménnyel árult bestsellerek
színes választékát.
Bepillantott a bolt túlsó végén nyíló, elegáns, faburkolatú helyiségbe,
amelynek nyitva állt az ablaka, és ahol a több száz első kiadású,
jóval drágább könyveket árulták. Az emeleti kávézóban vett egy
üveg szénsavas ásványvizet, majd kimerészkedett a teraszra, ahol
jó néhányan kávéztak ezen a késő délutánon. A terasz távoli végén
egy pocakos úr pipázott. Mercer belelapozott egy szigeti útikalauzba,
de közben az órát figyelte.

Öt perccel hat óra előtt lement a földszintre, látta, hogy Bruce Cable
ott áll a pultnál, és egy vásárlóval beszélget. Szinte biztosra vette,
hogy a férfi nem ismeri meg. Csak az Októberi eső borítóján lévő

fényképen láthatta, és az a regény hét éve jelent meg, és alig hozott

valami bevételt a boltnak. De az is igaz, hogy a felolvasó körútjának
a Bay Books is az egyik állomása lett volna, és Cable állítólag
mindent elolvas, továbbá valószínűleg tud arról, hogy Mercernek
milyen kötődése van a szigethez, de ami ennél is fontosabb,
legalábbis a férfi 92

szempontjából: vonzó, fiatal írónő. Még az is lehet, hogy észreveszi

őt.

De nem vette észre.

2.
Az Ash Street egyutcányira volt a főutcától. A ház egy saroktelken
állt, az Ötödik és az Ash találkozásánál. Impozáns régi ház
zsindelytetővel, három oldalon húzódó, kétszintes tornáccal.
Rózsaszínűre festették, kivéve az ajtókat, a redőnyöket meg a
tornácot, merthogy azokat sötétkékre. A bejárati ajtó fölé erősített kis
táblán ez állt: Vicker-ház 1867.

Mercer nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna rózsaszínű

házat Santa Rosa belvárosában, de hát mit számított ez. Minden

évben átfestik a házakat.

Bekopogtatott, mire odabent kutyák kezdtek kórusban nyüszíteni,

vonyítani. Egy hatalmas termetű nő nyitott ajtót, és a kezét nyújtva
így szólt: – Myra vagyok. Gyere be. Nem kell félni a kutyáktól. Itt
csak én harapok.

– Mercer vagyok. – Kezet fogtak.

– Tudjuk. Kerülj beljebb.

A kutyák szétszaladtak, és Mercer belépett az előtérbe. Myra

elkiáltotta magát: – Leigh! Megjött a vendég! Leigh! – Leigh nem
reagált rögtön, mire Myra azt mondta: – Maradj itt. Megkeresem. – A
nő nyomban el is indult a nappali felé, Mercer pedig egyedül maradt
egy patkányméretű korccsal; a kis állat egy varróasztal alatt húzta
meg magát, onnan méregette vicsorgó foggal a látogatót. Mercer
próbált nem tudomást venni róla, inkább körülnézett. A levegőben
nem éppen kellemesnek mondható szag terjengett: úgy tetszett,
hogy állott cigarettafüst és nem kellően tisztán tartott kutyák szaga.
A bútorok bolhapiacról összeszedett, de vitathatatlanul érdekes
darabok voltak. A falakat töméntelen mennyiségű silány olaj- és
vízfestmény díszítette, és egyik sem ábrázolt olyasmit, aminek bármi
köze is lenne az óceánhoz.
Valahonnan a ház mélyéről Myra megint kiabált. Az ebédlőből
előbukkant egy jóval alacsonyabb és törékenyebb nő, aki azt mondta
halkan: – Helló, Leigh Trane vagyok –, de nem nyújtotta a kezét.

– Nagyon örülök. Mercer Mann vagyok.

– Imádom a könyvedet – mondta Leigh mosolyogva, és így 93

megmutatta tökéletes, ám dohányzástól elsárgult fogsorát.

Mercernek már jó ideje nem mondott ilyet senki. Némi tétovázás

után végül annyit sikerült kinyögnie: – Hát, köszönöm szépen.

– Két órája vettem meg a boltban, egy igazi könyvet. Myra odavan a
kis kütyüjéért, azon olvas mindent.

Egy pillanatig Mercer úgy érezte, hogy illene hazudnia, valami

szépet mondania Leigh regényéről, de Myra megmentette. Döngő
léptekkel visszatért az előtérbe. – Na, itt vagy. Most, hogy ilyen
szépen összebarátkoztunk, már nyit is a bár, és nekem szükségem
van egy italra. Mercer, te mit kérsz?

Mivel a vendéglátói nem ittak bort, azt felelte: – Nagy a meleg.

Szívesen innék egy sört.

Mindkét nő úgy hőkölt hátra, mintha súlyos sértés érte volna őket. –

Jó, de azt tudnod kell, hogy én magam főzöm a sört, és más, mint
amit a kocsmában kapsz.

– Borzalmas – tette hozzá Leigh. – Régen szerettem a sört, de

amióta saját sörfőzdéje van… Most már ki nem állhatom.

– Csak idd meg a rumodat, édesem, és jól ki fogunk jönni. – Myra

Mercerre nézett. – Fűszeres világos sör, nyolcszázalékos
alkoholtartalom. Ha nem vigyázol, fejbe vág.

– Miért álldogálunk még mindig itt? – kérdezte Leigh.

– Na látod, ez egy átkozottul jó kérdés – állapította meg Myra, és
intett befelé. Ahogy végiggyalogolt a folyosón, hátulról úgy nézett ki,
mint egy amerikai futballcsapat támadójátékosa. Mentek utána,
aztán megálltak a nappaliban. Televízió, kandalló, és az egyik
sarokban márványborítású bárpult.

– Borunk is van ám – mondta Leigh.

– Akkor egy kis fehérbort kérek – felelte Mercer. Bármit, csak ne házi
főzésű sört.

Myra belépett a pult mögé, és záporozni kezdtek a kérdései.

– No, hol laksz?

– Nem hiszem, hogy emlékeznétek a nagymamámra, Tessa

Magruderre. Egy kis parti házban lakott a Fernando Streeten. Mind a
két nő a fejét rázta. Nem. – Nem tűnik ismerősnek – jelentette ki
Myra.

– Tizenegy éve halt meg.

– Mi csak tíz éve költöztünk ide – mondta Leigh.

– Még mindig a családunké a ház, ott lakom most.

– Mennyi ideig? – kérdezte Myra.

94

– Néhány hónapig.

– Próbálod befejezni a könyvedet, mi?

– Vagy újat kezdeni.

– Nem ezt csináljuk mindannyian? – merengett Leigh.

– Van szerződésed is? – tette fel a kérdést Myra, miközben
üvegekkel zörgött.

– Van bizony.

– Adj hálát az Úrnak. Melyik kiadó?

– Viking.

Myra előjött a pult mögül, majd odaadta az italokat Mercernek és

Leigh-nek, ő meg felkapott egy sűrű, világos sörrel teli korsót. –

Menjünk ki, hogy dohányozhassunk – mondta. Bár senki számára

nem lehetett kétséges, hogy évek óta dohányoznak odabent.

Kisétáltak a teraszra, és elhelyezkedtek egy kovácsoltvas asztal

körül.

Mellette szökőkút állt, két bronzbéka köpködte a vizet. Öreg édes

gumifák borították árnyékba a teraszt, és valahonnan kellemes,
könnyű

szél fújt. A házba vezető ajtó nem záródott rendesen, a kutyák

kedvük szerint jártak ki-be.

– Milyen kellemes itt – állapította meg Mercer, miközben mindkét nő

rágyújtott. Leigh hosszú, vékony cigarettára, Myra jóval vastagabb,

barna füstrúdra.

– Bocs a füst miatt – mondta –, de képtelenek vagyunk leszokni.

Valamikor egyszer régen megpróbáltunk, de hát hol van az már. Sok

munka, sok gond és baj, és végül azt mondtuk, a franc egye meg.
Úgyis meg kell halni valamiben. – Nagyot szippantott, leszívta a
füstöt, aztán kifújta, majd ivott egy nagy kortyot a házi sörből. – Nem
kérsz? Na, kóstold már meg.

– Én nem tenném – szúrta közbe Leigh.

Mercer gyorsan kortyolt egyet a borból, és megrázta a fejét. – Köszi,
nem.

– Azt mondod, hogy a ház, amelyben laksz, már jó ideje a családé –

mondta Myra. – Régóta jársz ide?

– Igen, kislánykorom óta. Itt töltöttem a nyarakat a nagymamámmal,

Tessával.

– Jaj, de kedves, ez tetszik nekem. – Újabb korty a sörből. Myra feje

a füle feletti két-három centis sávban kopaszra volt borotválva, így
amikor ivott, dohányzott, beszélt, a fürtjei ide-oda repkedtek, egyik
oldalról a másikra dobálóztak. Teljesen ősz volt, nagyjából egyidős
95

lehetett Leigh-vel, akinek viszont egyetlen ősz szál sem vegyült

szoros lófarokba kötött, hosszú barna hajába.

Úgy tűnt, mindketten készen állnak, hogy sorozni kezdjék a

kérdéseikkel, ezért Mercer inkább támadásba lendült. – Miért jöttetek
a Camino-szigetre?

Úgy néztek egymásra, mintha ez egy hosszú, bonyolult történet

lenne. Végül Myra válaszolt. – Sok-sok éven keresztül Fort
Lauderdale környékén éltünk, és meguntuk a nagy forgalmat meg a
tömeget. Itt sokkal lassabban folyik az élet. Az emberek
kedvesebbek. Az ingatlanok olcsóbbak. Na és te? Hol van
mostanában az otthonod?

– Az elmúlt három évet Chapel Hillben töltöttem, ott tanítottam –

válaszolta Mercer. – A mostani, mondhatni, átmeneti állapot.

– Hát ez meg mit jelent? – szegezte neki a kérdést Myra.

– Lényegében azt, hogy hajléktalan vagyok, munkanélküli, és

rettenetesen szeretném befejezni a könyvemet.
Leigh kuncogni kezdett, Myra hangosan felnevetett, közben az
orrukon engedték ki a füstöt.

– Ismerjük ezt – mondta Myra. – Harminc éve ismerkedtünk meg, és

egy vasa sem volt egyikünknek sem. Történelmi regényeket
próbáltam írni, Leigh meg olyan fura irodalmi hülyeségeket, amikkel
most is kínlódik, de senkinek sem kellett, amit csináltunk.
Segélyeken meg élelmiszerjegyeken éltünk, minimálbérért
dolgoztunk, és nem volt valami fényes a helyzet. Egy napon
elsétáltunk egy bevásárlóközpont mellett, és láttuk, hogy hosszú
sorban állnak az emberek, csak középkorú nők, és várnak valamire.
Ott volt a közelben egy könyvesbolt, egy Walden, amilyet minden
bevásárlóközpontban meg lehetett találni, és az egyik asztalnál
maga Roberta Doley ült.

Akkoriban ő volt a sztáríró, úgy vették a szerelmes regényeit, mint a

cukrot. Beálltam a sorba – Leigh nem, már akkor is sznob volt –,
megvettem a könyvet, aztán mind a ketten elolvastuk. Egy kalózról
szólt, aki valahol az Antillákon randalírozott, nagy balhékat csinált,
menekült a britek elől, és mindig úgy alakult, hogy bárhol kötött is ki,
mindenhol akadt egy gyönyörű szűz lány, aki arra várt, hogy
megfosszák a szüzességétől. Egy kalap szart sem ért. Kitaláltunk
egy történetet a déli szépségről, aki nem bír magával, majd’ megőrül
a rabszolgáiért, és teherbe esik. Mindent bedobtunk.

– Vennünk kellett néhány pornómagazint – tette hozzá Leigh. – Az

volt nekünk a szakirodalom. Sok mindent nem tudtunk ám az ilyen
96

dolgokról.

Myra nevetett. – Három hónap alatt összecsaptuk – folytatta –, aztán

vonakodva ugyan, de elküldtem a New York-i ügynökömnek. Egy
hétre rá felhívott, és azt mondta, hogy valami idióta ötvenezer
dolláros előleget ajánl érte. Myra Leigh néven adtuk ki. Jó ötlet volt,
nem? Egy év múlva már annyi pénzünk volt, hogy meg sem tudtuk
számolni, és ráálltunk erre a műfajra.
– Tehát együtt írtok? – kérdezte Mercer.

– Ő írja ezeket a regényeket – jelentette ki Leigh gyorsan. – A

történetet együtt találjuk ki, ez körülbelül tíz percig tart, aztán Myra
rakja össze a könyvet. Vagy legalábbis régen így volt.

– Leigh olyan sznob, hogy hozzá sem nyúl ilyesmihez. A pénzhez

viszont hajlandó hozzányúlni, az biztos.

– Myra, kérlek – mondta Leigh mosolyogva.

Myra hatalmasat szippantott, letüdőzte, aztán a válla fölött fújta ki

hátra a füstöt. – Azok voltak a szép idők. Vagy tíz-tizenöt álnéven
kiadtunk legalább száz könyvet, és nem tudtunk elég gyorsan írni.

Minél durvább, annál jobb. Próbálkozz meg te is a műfajjal.

Színtiszta mocsok.

– Alig várom már.

– Nehogy – szólalt meg Leigh. – Túl jó író vagy ehhez. Imádom a

könyvedet.

Ez nagyon jólesett Mercernek. – Köszönöm – mondta halkan.

– Aztán lelassítottunk kicsit – folytatta Myra. – Kétszer beperelt

minket az a hülye északi kurva, azt mondta, hogy loptunk tőle. Nem
igaz. A mi szemetünk jobb volt, mint az ő szemete, de az ügyvédeink
idegesek lettek, és azt mondták, hogy egyezzünk meg peren kívül.

Ebből nagy balhé lett a kiadónkkal, aztán az ügynökünkkel, és hogy

úgy mondjam, ez nagyon kizökkentett bennünket a munkából. Olyan
hírünk lett, mintha tolvajok lennénk, vagy legalábbis én. Leigh
ügyesen elbújt mögém, és megúszta, hogy besarazzák. A hírneve,
bármilyen is amúgy, még mindig makulátlan.

– Myra, kérlek.

– Akkor abbahagytad az írást? – kérdezte Mercer.

– Mondjuk úgy, hogy nagyon erősen visszavettem a tempóból. Van
pénz a bankban, és néhány könyvet még most is el lehet adni.

– Én még mindig írok mindennap – vette át a szót Leigh. – Üres

lenne az életem, ha nem írnék.

97

– És még sokkal üresebb lenne, ha én meg nem adnék el könyveket

–

horkant fel Myra.

– Myra, kérlek.

A legnagyobb kutya a falkából, egy húszkilós, hosszú szőrű korcs

elhelyezkedett a terasz sarkánál, és pottyantott néhányat. Myra látta,
mi történik, nem szólt semmit, és amikor a kutyája végzett, hatalmas
füstfelhőt eresztett ki.

Mercer témát váltott. – Vannak más írók is a szigeten?

Leigh mosolyogva bólintott, Myra pedig azt válaszolta: – Túl sok is.

– felkapta a korsót, és megnyalta a száját.

– Itt van például Jay – mondta Leigh. – Jay Arklerood.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Leigh csak szóba hozhat ezt-azt, de

főképpen Myra beszél. – Hát persze, hogy vele kezded – mondta. –
Ő

is egy sznob, akinek nem veszik a könyveit, és gyűlöl mindenkit, aki

sikeres. Verseket is ír. Mondd, drága Mercer, szereted a verseket?

A hangsúlya nem sok kétséget hagyott afelől, hogy ő maga nem

tartja sokra a költészetet.

– Ritkán olvasok verseket – felelte Mercer.

– Hát, az ő verseit semmiképpen se olvasd. Feltéve, hogy egyáltalán
találnál.

– Sajnos még nem hallottam róla.

– Senki se hallott róla. Még annyira sem mennek a könyvei, mint

Leigh regényei.

– Myra, kérlek.

– Na és Andy Adam? – kérdezte Mercer. – Ő itt él?

– Ha éppen nem elvonón van, akkor igen – hangzott Myra válasza. –

Szép házat épített a sziget déli végén, aztán a válóperben

elvesztette.

Kész roncs a fickó, de nagyon jó író. Imádom a Clyde százados

sorozatát, a legjobb krimik közé tartozik. Még Leigh sem tudja
letagadni, hogy örömmel olvassa.

– Aranyos ember, amikor józan, de részegen elviselhetetlen –

jegyezte meg Leigh. – Még mostanság is rendszeresen verekszik.

Myra nyomban átvette a szót. – A múlt hónapban összeverekedett

valakivel egy Main Street-i kocsmában. A pali feleannyi idős lehetett,
mint ő, és félholtra verte. De a rendőrök Andyt is bevitték. Bruce-nak
kellett letennie az óvadékot.

– Kicsoda Bruce? – kérdezte gyorsan Mercer.

A két nő egyszerre sóhajtott fel, aztán mindketten ittak egy kortyot;

98

úgy tűnt, ha elkezdenek Bruce-ról beszélni, az biztosan sokáig fog

tartani. Leigh végül azt mondta: – Bruce Cable, övé a könyvesbolt.
Nem ismered?
– Azt hiszem, nem. Emlékszem, hogy gyerekkoromban jártam
néhány alkalommal a boltban, de szerintem nem találkoztam vele.

– Ha könyvekről meg írókról van szó, mindennek a bolt a

középpontja – magyarázta Myra. – Vagyis Bruce mindennek a
középpontja. Ő a Fontos Ember.

– És ez jó?

– Ó, mi imádjuk Bruce-t. Övé a legkiválóbb könyvesbolt az

országban, és nagyon szereti az írókat. Évekkel ezelőtt, amikor még
nem itt éltünk, és rendszeresen jelentek meg könyveim, meghívott
egy felolvasásra és dedikálásra. Kissé szokatlannak számít, hogy
egy komoly könyvesbolt magamfajta írót lásson vendégül, de Bruce-t
ez nem érdekelte. Fantasztikus buli volt, eladtunk egy halom
könyvet, döntöttük magunkba az olcsó pezsgőt, le is részegedtünk
rendesen, és éjfélig nyitva volt a bolt. Bruce még Leigh-nek is
rendezett dedikálást.

– Myra, kérlek.

– Így volt, és el is kelt tizennégy könyve.

– Tizenöt. Ilyen sikeres dedikálásom nem volt még egy.

– Az én rekordom öt – vallotta meg Mercer. – És az volt az első

dedikálásom. A következő állomáson négy könyv ment el, a

harmadikon egy sem. Azután New Yorkba telefonáltam, és
lemondtam a többit.

– Ne már! – hördült fel Myra. – Feladtad?

– Igen. És ha még egyszer megjelenik egy könyvem, nem megyek

felolvasó körútra meg dedikálásokra.

– Miért nem jöttél ide, a Bay Booksba?

– Tervbe vettük, de elegem lett, és kiszálltam.

– Itt kellett volna kezdened. Bruce mindig nagy tömeget csődít
össze.

A fenébe is, hát minket is mindig felhív, azt mondja, hogy jön egy író,
biztosan tetszene nekünk a könyve. Ez pedig azt jelenti, hogy ha jót
akarunk, akkor menjünk el a dedikálásra és vegyük meg azt az
átkozott könyvet! Egyet sem hagyunk ki.

– És rengeteg olyan könyvünk van, amit nem olvastunk, de benne

van a szerző aláírása – tette hozzá Leigh.

– Jártál már a boltban? – érdeklődött Myra.

– Idefele jövet benéztem. Nagyon jól néz ki.

99

– Maga a civilizáció, igazi oázis. Egyszer ebédeljünk ott, bemutatlak

Bruce-nak. Kedvelni fogod, és ne legyen semmi kétséged, te meg
nagyon fogsz tetszeni neki. Az összes írót imádja, de a fiatal, csinos
nők különleges figyelmet élveznek.

– Házas?

– Ó, igen. A felesége Noelle, többnyire ő is itt van. Igazi egyéniség.

– Én szeretem – mondta Leigh, szinte védekezően, mintha a

legtöbben más véleménnyel lennének a nőről.

– Mivel foglalkozik? – tette fel a kérdést Mercer a lehető leg-

ártatlanabbul.

– Francia antik bútorokat árul közvetlenül a könyvesbolt mellett –

felelte Myra. – Ki kér még egy italt?

Mercer és Leigh még alig nyúltak a poharukhoz. Myra bemasírozott

a házba, hogy megint teletöltse a korsót. Legalább három kutya
baktatott utána. Leigh ismét cigarettára gyújtott. – Mondj valamit a
regényedről, amelyen most dolgozol – kérte.

Mercer ivott egy korty meleg chablis-t. – Nem nagyon beszélhetek

róla – válaszolta. – Hoztam egy ilyen szabályt. Utálom, amikor az
írók a munkájukról beszélnek, te nem?

– De, azt hiszem, igen. Én viszont nagyon szívesen beszélnék arról,

amit csinálok, de Myra nem hajlandó meghallgatni. Nekem úgy tűnik,
hogy ha beszélsz a könyvedről, akkor az arra sarkall, hogy írjál. Én
nyolc éve írói válságban vagyok. – Halkan kuncogott, aztán gyorsan
szippantott egyet a cigarettájából. – Myra nem nagyon segít. Szinte
félek írni miatta.

Mercer egy pillanatra megsajnálta a nőt, és majdnem felajánlkozott

olvasónak, de eszébe jutott, hogy mennyire kínlódott a könyvével.

Myra, kezében a megint teli korsóval, lendületes léptekkel jött vissza,

és miközben leült, belerúgott az egyik kutyába.

– És ne felejtsük el a vámpírlányt – mondta. – Amy… mi is?

– Amy Slater – segített nyomban Leigh.

– Ő az. Körülbelül öt éve költözött ide a férjével meg néhány

gyerekkel. Nagyot szakított egy vámpírokról, szellemekről meg ilyen
baromságokról szóló sorozattal. Tényleg szörnyű könyvek, de ha
megjelenik valami tőle, mindig azonnal szétkapkodják. Ha rossz
napom van, arra gondolok – és hidd el nekem, Mercer, borzalmas
könyveket írtam, amelyektől azt is várták, hogy borzalmasak
legyenek –, hogy fél kézzel is jobbat tudnék írni nála.

100

– Ugyan már, Myra. Amy nagyon kedves teremtés.

– Te mindig ezt mondod.

– Van más is? – kérdezte Mercer. Eddig az összes írót ócsárolták,
amit Mercer élvezett is. Egyébként ez egyáltalán nem számított
ritkaságnak: általában ez szokott történni, ha írók összejönnek, és
más írókról beszélgetnek italozgatás közben.

Elgondolkodtak egy pillanatra, ittak egy kicsit. – Vannak egy

csomóan, akik saját maguk adják ki a dolgaikat – mondta végül
Myra.

– Megírják, kirakják az internetre, aztán írónak nevezik magukat.

Néhány példányt ki is nyomtatnak, ott lézengenek a könyvesboltban,

győzködik Bruce-t, hogy tegyen ki egyet a kirakatba, aztán
mindennap bemennek, hogy megnézzék, elkelt-e, nem jár-e nekik
valami kis pénz.

Kellemetlen népség. Bruce kiállított egy asztalt, arra teszi az ilyen

könyveket, mindig megy a civakodás, melyik hova kerüljön. Az
internetnek hála ma már bárki azt mondhatja, hogy megjelentek
könyvei.

– Persze – felelte Mercer. – Amikor tanítottam, rendszeresen

könyveket meg kéziratokat találtam az ajtóm előtt, általában egy
hosszú levéllel együtt, amelyben a szerző leírta, milyen nagyszerű a
könyve, és nagyon értékelné, ha írnék fülszöveget.

– Mesélj egy kicsit a tanításról – kérte Leigh halkan.

– Ó, sokkal szórakoztatóbb írókról beszélgetni.

– Eszembe jutott még valaki – szólalt meg Myra. – Bobnak hívják, de

J. Andrew Cobb néven írja a könyveit. Mi Bob Cobbnak hívjuk.

Valami csúnya dolgot csinált a cégnél, ahol dolgozott, és ezért hat

évre rács mögé került. Ott tanult meg írni, már amennyire. Négy
vagy öt könyve jelent meg, és arról ír, amihez a legjobban ért, az
ipari kémkedésről. Kellemes olvasmány mind. Nem olyan rossz író.
– Úgy tudtam, hogy már nincs itt – mondta Leigh.

– Van egy lakása a Ritz közelében, a lakásban meg mindig van egy
fiatal lányka, akit a parton szedett össze. Közel jár az ötvenhez, a
lányok általában közelebb vannak a húszhoz. De hát a fickó igazi
sármőr, és remek történetei vannak a börtönről. Óvatos légy a
parton. Bob Cobb mindig ott portyázik.

– Ezt megjegyzem – válaszolta Mercer mosolyogva.

– Ki is lenne még? – tűnődött Myra, és ivott egy kortyot.

– Ennyi most elég – mondta Mercer. – Ennyi nevet se biztos, hogy

fejben tudok tartani.

101

– Nyugi, hamarosan meg fogsz ismerkedni velük. Állandóan ott

vannak a könyvesboltban, és Bruce nagy vacsorapartikat tart
rendszeresen.

Leigh mosolyogva tette le a poharát. – Rendezzünk mi egyet, Myra.

Hívjuk meg ezeket a csodálatos embereket, akiket az elmúlt egy

órában gyaláztunk. Már nagyon régen nem csináltunk ilyet, mindig
Bruce és Noelle rendezi a partikat. Hivatalosan is üdvözölnünk kell
Mercert a szigeten. Na, mit mondasz?

– Remek ötlet. Kiváló. Szólok Dorának, majd ő gondoskodik az

ételről, és alaposan kitakaríttatjuk a házat. Mercer, mit szólsz?

Mercer megvonta a vállát, és rájött, hogy ostobaság lenne tiltakozni.

Leigh bement a házba, hogy újratöltse a poharát és hozzon bort. A

következő egy órában a vacsoráról beszélgettek, próbálták
összeállítani a vendégek listáját. Bruce Cable és Noelle Bonnet
kivételével az összes potenciális meghívottal volt valami gond, de
úgy gondolták, minél többen lesznek, annál jobb. Emlékezetes
estének ígérkezett.
Már sötétedett, mire Mercernek végre sikerült elszabadulnia. Szinte
ráparancsoltak, hogy maradjon vacsorára, de amikor Leigh
elkottyantotta, hogy a hűtőszekrényben csak maradékok vannak,
Mercer tudta, ideje menni. Úgy érezte, hogy három pohár után még
nem ülhet azonnal volán mögé. Sétálni kezdett a belvárosban,
kikeveredett a turistákkal teli Main Streetre. Talált egy még nyitva
tartó kávézót, ahol elütött egy órát a bárpultnál egy tejeskávéval meg
egy csillogó brosúrával, amely a szigetet, de elsősorban a szigeten
működő

ingatlanügynököket

reklámozta.

Az

utca

túloldalán

lévő

könyvesboltban most is nagy volt az élet, és Mercer végül át is

sétált, megnézte a szemet gyönyörködtető kirakatot, de nem ment
be.

Lemerészkedett a csöndes kikötőbe, és az egyik padon ülve nézte a

lágyan ringatózó vitorlás hajókat. Még mindig visszhangzott a füle a
rengeteg pletykától, és kuncognia kellett, amikor maga előtt látta
Myrát és Leigh-t: szép lassan lerészegednek, elszántan fújják a
füstöt, és egyre izgatottabbak a vacsoraparti miatt.

Csak a második éjszakája volt ez a szigeten, de már kezdte otthon

érezni magát. A Myrával és Leigh-vel való iddogálás valószínűleg
minden látogatóra ilyen hatást gyakorol. A forróság és a sós levegő
is segítette az átállást. És mivel nem volt otthona, ami hiányozhatott,
aligha gyötörhette honvágy. Eddig legalább százszor megkérdezte
magában, hogy pontosan mit is csinál itt a szigeten. Még néha-néha
102

felmerült benne a kérdés, de egyre ritkábban.

3.
Három óra után huszonegy perccel állt be a dagály, és amikor
tetőzött, az álcserepes teknős kijött a partra, tett néhány lépést a
vízben, aztán körülnézett. Valamivel hosszabb volt egy méternél, és
százötven kilót nyomott. Már több mint két éve vándorolt a
tengerben, és ötvenméteres pontossággal mindig megtalálta azt a
helyet, ahol legutóbb lerakta a tojásait. Természetellenes volt
számára a szárazföldön mozogni, ezért lassan, ügyetlenül
vánszorgott. Küszködve haladt, a mellső lábaival húzta, a hátsókkal
meg nagy erővel tolta magát. Gyakran megállt, hogy megszemlélje a
partot, megnézze, hol talál szárazabb homokot, vagy hogy nincs-e
veszély, nem leselkedik-e rá egy ragadozó, nem észlel-e valami
szokatlan mozgást. Mindent rendben talált, vonszolta magát tovább,
mély nyomot hagyva a homokban, amelyet hamar megtalálnak majd
a szövetségesei. Harminc méterre a víztől, az egyik dűne tövében
megtalálta a helyét, és a mellső lábaival elkezdte elsöpörni a
homokot.

Ez után nekilátott, hogy begörbített hátsó lábait ásóként használva

mélyedést alakítson ki, egy kerek, körülbelül tíz centi mély gödröt.
Ásás közben néhányszor beleforgatta a testét a mélyedésbe, hogy
kiegyengesse az alját. Egy vízi élőlény számára ez kimerítő munka,
gyakran meg kellett állnia pihenni. Amikor a gödör elkészült, még
mélyebbre ásott, hogy kivájja az üreget a tojásoknak, egy
könnycsepp alakú kisebb gödröt. Végzett, pihent még egy kicsit,
aztán szembefordult a dűnével, és a teste hátsó felével
elhelyezkedett a tojásoknak ásott üreg fölött. Egyszerre három tojás
érkezett az üregbe.

Nyálkás héjuk annyira puha volt, hogy nem törtek el, amikor földet
értek. Újabb tojások jöttek, kettő egyszerre, majd megint három. A
teknős eközben nem mozdult, úgy tűnt, mintha transzba esett volna.
Mindeközben a szemében felgyülemlett só miatt úgy tűnt, mintha
sírna.

Mercer meglátta a tengertől vezető nyomokat, és elmosolyodott.

Óvatosan követte, amíg meg nem látta a teknős körvonalait a dűne

közelében. Tapasztalatból tudta, hogy ha megzavarják, ha bármilyen
apró zajt hall, a teknős félbeszakítja a tojásrakást, és anélkül, hogy
befedte volna a tojásokat, visszamegy a vízhez. Mercer megállt, a
távolból figyelt. A félhold előbújt a felhők mögül, így ki tudta venni a
teknős körvonalait.

103

A transzszerű állapot nem tört meg, a tojásrakás megszakítás nélkül

folytatódott. Amikor összegyűlt száz tojás az üregben, és a teknős
végzett mostanra, nekilátott, hogy befedje homokkal a tojásokat.

Miután megtelt az üreg, a mélyedésbe is homok került; a mellső

lábaival simította el, hogy elrejtse a fészket.

Amikor elindult, Mercer tudta, a tojásrakásnak vége, a tojások

biztonságban vannak. Széles ívben elkerülve a teknőst elsétált egy
másik dűne lábához, és ott meghúzta magát a sötétben. Figyelte,
ahogy a teknős mindenfelé lapátolja a homokot, hogy félrevezesse a
ragadozókat.

Mivel most már biztonságban tudhatta a fészket, a teknős

megkezdte az ügyetlen kúszást vissza a vízhez; maga mögött
hagyta a tojásokat, amelyekkel soha többé nem törődik. Mielőtt
visszatér majd a több száz kilométerre lévő élőhelyére, egyszer vagy
kétszer tojásokat rak még.

Egy-két, esetleg három vagy négy év múlva megint itt lesz ezen a
parton, hogy fészket rakjon.
Május és augusztus között Tessa havonta ötször kisétált a partra
éjszaka, hogy megnézze a fészekrakó teknős nyomait. Mindig vele
tartott az unokája is, aki ilyenkor alig bírt magával. Hatalmas nagy
kaland volt felfedezni a nyomokat. Az meg szinte leírhatatlanul
izgalmas, amikor megtalálták a teknőst tojásrakás közben.

Mercer nekidőlt a dűnének, és várt. A Teknősvédő Kör önkéntesei

hamarosan megjelennek, hogy megtegyék, amit ilyenkor kell. Tessa
éveken keresztül volt a kör elnöke. Keményen, elszántan harcolt,
hogy megóvja a fészkeket, és sokszor csúnyán nekiment a
turistáknak, amiért védett területen bóklásznak. Mercer legalább két
olyan alkalomra emlékezett, amikor a nagymamája kihívta a
rendőröket. A törvény a teknősök és az ő oldalán állt, és Tessa azt
akarta, hogy mindenki tartsa be a törvényeket.

Ez az erős, érces hang elnémult, és a part már sosem lesz olyan,

mint egykor, legalábbis Mercernek biztosan nem. A távoli rákászhajó
fényeire bámult, és mosolyogva idézte fel magában emlékeit
Tessáról és a teknősökről. Feltámadt a szél, és Mercer összefonta a
karját, hogy kicsit melegítse magát.

Nagyjából hatvan napon belül, a homok hőmérsékletétől függően,

kikelnek az ivadékok. Az anyjuktól nem kapnak segítséget, maguk
törik át a tojás héját; együtt végzik el ezt a kimerítő munkát, amely
napokig is eltarthat. A megfelelő időben – általában éjszaka, vagy
amikor zuhog 104

az eső – megindulnak. Együtt jönnek ki az üregből, egy pillanat alatt

tájékozódnak, és sebesen elgyalogolnak a vízhez, majd úszni
kezdenek.

Nem lehet azt állítani, hogy jók az esélyeik. Az óceán akár egy
aknamező: annyi a ragadozó, hogy ezerből csak egy teknős éri meg
a felnőttkort.

Két alak közeledett a part mentén. Amikor meglátták a nyomokat,

megálltak, aztán lassan követték a fészekhez. Miután meggyőződtek
róla, hogy a teknős már lerakta a tojásait és elment, zseblámpával
vizsgálni kezdték a fészket meg a környékét. Egy kört rajzoltak a
homokba, majd leszúrtak egy sárga ragasztószalaggal körbetekert
cölöpöt. Mercer még a halk beszédüket is hallotta – két nő volt –, de
azok nem láthatták őt. Másnap majd visszatérnek, körbekerítik a
fészket, jelzéseket helyeznek el – hajdanán ezt ő is nagyon sokszor
csinálta Tessával. A két nő elindult, útközben a lábukkal eligazgatták
a homokot, hogy elfedjék a nyomokat.

Jóval azután, hogy elmentek, Mercer úgy döntött, megvárja a

napkeltét. Még sosem töltötte a parton az éjszakát. Elhelyezkedett a
homokban, kényelmesen nekidőlt a dűnének, és végül elaludt.
4.
A jelek szerint a szigeten élő írók jobban tartottak Myra Beckwithtől
annál, semmint hogy nemet mondjanak az utolsó percben érkezett
vacsorameghívásra. Senki sem szerette volna megsérteni. És
Mercer gyanúja szerint senki nem merte kockáztatni, hogy kihagyjon
egy összejövetelt, amelyen a távollétében szinte biztosan őróla
fognak beszélni. Az önvédelmi ösztönön túl a kíváncsiság vitte el
őket a Vicker-házba szombat késő délután, hogy kellemes
poharazgatás és vacsora keretében üdvözöljék az irodalmi közösség
legújabb – jóllehet csak átmenetileg a szigeten tartózkodó – tagját.
Az emlékezet napja előtti hétvégén, a nyár kezdetén került sor az
eseményre. Az e-mailen elküldött meghívó hat órára szólt, de az
íróknak az időpontok nem jelentenek semmit. Senki sem jelent meg
időben.

Bob Cobb érkezett elsőként, és rögtön faggatni is kezdte Mercert a

teraszon. A munkájáról kérdezte. A férfinak hosszá ősz haja volt, a
bőre olyan bronzbarna, mint azoknak, akik túl sok időt töltenek a
szabadban.

Tarka, virágmintás inget viselt, a felső néhány gombot nyitva hagyta,

így mindenki láthatta szintén őszes szőrzet borította, napbarnított
105

mellkasát. A Myrától eredő pletyka szerint Cobb épp most adta le a

legújabb regényét, de a szerkesztőnek nem nagyon tetszik. Myra
nem volt hajlandó elárulni, honnan tudja. A beszélgetés közben a
férfi, miközben Myra házi sörét kortyolgatta egy korsóból,
kényelmetlenül közel állt Mercerhez.

Amy Slater, a „vámpírlány” érkezett a megmentésére, és kedvesen

üdvözölte a szigeten. A három gyerekéről kezdett beszélni, és azt
mondta, egészen fel van villanyozva attól, hogy egy estére
elszabadulhat otthonról. Leigh Trane is csatlakozott hozzájuk, de alig
szólalt meg. Myra ide-oda trappolt a házban egy kisebb sátor
méretű, rózsaszín, lobogó ruhában, utasítgatta a felszolgálókat,
italokat hozott, és tudomást sem vett a kedvük szerint csatangoló
kutyákról.

Bruce és Noelle érkezett ezután, és Mercer végre

megismerkedhetett a férfival, akinek a különös megbízást
köszönhette. Halványsárga, vékony csíkos öltönyt viselt
csokornyakkendővel, jóllehet a meghívóban világosan az állt, hogy a
vendégek „könnyed öltözetben”

jöjjenek. De Mercer már régen megtanulta, hogy ha irodalmár

társaság gyűlik össze, minden elmegy. Cobb olyan rövidnadrágot
viselt, mint a rögbijátékosok. Noelle gyönyörű volt az egyszerű, szűk,
fehér pamutruhában, amely tökéletesen simult karcsú testére. A
fenébe ezekkel a franciákkal, gondolta magában Mercer, miközben
chablis-t kortyolgatott, és próbált valamiképpen részt venni a
csevegésben.

Néhány író remek mesélő, és kifogyhatatlan a jobbnál jobb

történetekből, viccekből, szellemes benyögésekből. Mások meg
magukba forduló, zárkózott lelkek, akik a maguk kis világában élnek,
és társaságban kínlódnak, nehezen oldódnak fel. Mercer valahol a
kettő

között volt. Magányos gyerekkora megtanította arra, hogyan éljen a

saját világában, ahol sokszor nagy volt a csend. Ezért bírta rá magát
a nevetésre, a könnyed csevegésre és arra, hogy tudjon élvezni egy
jó viccet.

Andy Adam is megérkezett, és nyomban kért egy dupla vodkát

jéggel. Myra a kezébe adta a poharat, közben óvatos pillantást vetett
Bruce-ra. Tudták, hogy Adam megint visszaszokott az ivásra, és ez
bőven adott okot az aggodalomra. Amikor a férfi bemutatkozott neki,
Mercer rögtön észrevette a kis forradást a bal szeme fölött, és
eszébe jutott a történet a kocsmai verekedésről. Ő meg Cobb
nagyjából egykorúak voltak, mindketten elváltak, mindketten
keményen ittak, de szerencséjükre jól fogytak a könyveik, és
élvezték, hogy úgy élhetnek, 106

ahogy akarnak. Hamar egymásra találtak, és horgászásról kezdtek

beszélgetni.

Jay Arklerood, a merengő költő és frusztrált irodalmi nagyság

valamivel hét óra után futott be, de Myra szerint az ő esetében ez
korai érkezésnek számított. Kért egy pohár bort, üdvözölte Bruce-t,
de nem mutatkozott be Mercernek. Mivel már nem hiányzott senki,
Myra csöndet kért, hogy pohárköszöntőt mondjon: – Igyunk új
barátunkra, Mercer Mannre, aki itt lesz egy ideig a szigeten, és azt
reméli, hogy ihletet kap a napsütéstől meg az óceántól, és befejezi
azt az átkozott regényt, amellyel már három évet késett.
Egészségünkre!

– Csak három évet? – kérdezte Leigh, mire néhányan elnevették

magukat.

– Mercer! – biccentett oda neki Myra.

Mercer elmosolyodott. – Köszönöm szépen – kezdte. – Nagyon

örülök, hogy itt lehetek. Hatéves koromtól fogva jártam ide nyaranta
a nagymamámhoz, Tessa Magruderhez. Néhányan talán ismertétek
őt.

Életem eddigi legboldogabb napjait itt töltöttem ezen a szigeten. Rég

volt már, de boldog vagyok, hogy megint itt lehetek. És nagyon
köszönöm a meghívást ma estére.

– Isten hozott! – mondta Bob Cobb, és felemelte a poharát. Ezt

tették a többiek is, mindannyian azt kiáltották, hogy „Éljen, éljen!”,
aztán nyomban egyszerre kezdtek beszélni.

Bruce közelebb lépett Mercerhez, és azt mondta halkan: – Ismertem

Tessát. Egy viharban haltak meg Porterrel.

– Igen, tizenegy éve.

– Sajnálom – mondta Bruce kissé esetlenül.

– Hát, már régen volt.

Myra elkiáltotta magát. – Én éhes vagyok, az biztos! Hozzátok a

poharatokat az asztalhoz, vacsorázni fogunk.

Bemasíroztak a házba, az ebédlőbe. A keskeny asztal körül kilenc

ember nem fért el rendesen, de ha húsz vendég érkezett volna,
Myra akkor is odaülteti őket. A legkülönbözőbb, ilyen-olyan székek
álltak az asztal körül. A terítés viszont gyönyörű volt, középen rövid
gyertyák egymás mellett, rengeteg virág, tökéletesen összeillő
porcelántányérok és evőeszközök. A frissen vasalt asztalkendők
szépen összehajtogatva.

Myra egy papírlapot tartott a kezében, amelyre az ültetési rendet írta

fel; aligha lehetett kétséges, hogy sokat vitatkoztak rajta Leigh-vel.

Myra elkezdte sorolni, ki hová ül. Mercer Bruce és Noelle közé

került, 107

és a szokásos panaszkodás, morgolódás után végül mindenki

elfoglalta a helyét. Legalább három különböző beszélgetés
kezdődött el, miközben Dora bort töltött. Meleg volt, az ablakok
nyitva. A fejük fölött egy régi ventilátor kavargatta a levegőt.

– Elmondom a szabályokat – szólalt meg Myra. – Senki sem beszél

a saját könyvéről, és politikáról sem. Van közöttünk néhány
republikánus.

– Micsoda? – kiáltott fel Andy. – Ki hívta meg őket?

– Én, és ha nem tetszik, elmehetsz.

– Kik azok? – tudakolta Andy.

– Én – mondta Amy, és büszkén emelte fel a kezét. Nyilvánvalónak

tűnt, hogy ez nem most történik először.
– Én is republikánus vagyok – jelentette ki Cobb. – Bár börtönbe
kerültem, kicseszett velem az FBI, mégis hűséges republikánus
maradtam.

– Az Úr legyen velünk irgalmas – mormogta Amy.

– Na, ezt mondom – fortyant fel Myra. – Nem politizálunk.

– Na és a foci? – kérdezte Cobb.

– Fociról sem beszélünk – közölte vele mosolyogva Myra. – Bruce,

mit szeretnél, mi legyen a téma?

– Politika és foci – felelte Bruce, és mindenki nevetett.

– A héten mi a program a boltban?

– Hát, szerdán visszatér Serena Roach. Számítok rá, hogy

mindannyian eljöttök a dedikálásra.

– Ma csúnyán lehúzták a Times ban – jegyezte meg Amy némi

elégedettséggel. – Olvastátok?

– Ki olvassa a Times ot? – csattant fel Cobb. – Balos szemét.

– Én nagyon örülnék, ha engem lehúznának a Times ban, vagy

bárhol máshol – szólalt meg Leigh. – Miről szól a könyve?

– Egy egyedülálló, New York-i nőről, akinek mindenféle gondjai

vannak a kapcsolataiban. Ez a negyedik regénye.

– Nagyon eredeti – bukott ki Andyből. – Alig várom, hogy

elolvashassam valamelyik művét. – Végzett a második dupla
vodkával is, és kért egy harmadikat Dorától. Myra a homlokát
ráncolva nézett Bruce-ra, aki csak megvonta a vállát, mintha azt
akarná mondani: –

Felnőtt ember.
– Gazpacho – mondta Myra, és felemelte a kanalát. – Lássatok
hozzá.

Másodperceken belül már megint mindenki egyszerre locsogott, több

108

beszélgetés is elkezdődött. Cobb és Andy politikáról társalgott. Leigh

és Jay összedugták a fejüket az asztal végén, és valakinek a
regényét vitatták meg. Myra és Amy között egy új étteremről folyt a
szó. Bruce pedig azt mondta halkan Mercernek: – Elnézést, hogy
szóba hoztam Tessa halálát. Tapintatlan voltam.

– Ó, dehogy – felelte Mercer. – Mint mondtam, régen történt.

– Jól ismertem Portert. Rendszeresen járt a boltba, imádta a

detektívtörténeteket. Tessa csak évente egyszer vagy kétszer nézett
be, és nem vásárolt sok könyvet. Halványan emlékszem rá, hogy
volt egy unokája.

– Mennyi ideig leszel itt? – kérdezte Noelle.

Mercer egészen biztos volt benne, hogy minden, amit elmondott

Myrának, eljutott már Bruce-hoz. – Néhány hónapig. Most éppen két
munkahely között vagyok, illetve pontosabban munkanélküli. Az
elmúlt három évben tanítottam, de ebből egy időre elég volt. Na és
te?

Mondj valamit az üzletedről.

– Francia antik bútorokat, régiségeket árulok. Bruce boltja mellett

van az enyém. New Orleans-i vagyok, de megismerkedtem Bruce-
szal, és ideköltöztem. A Katrina után.

Tisztán, érthetően beszélt, semmi nyoma New Orleans-i

akcentusnak.

Semmi nyoma semminek. És rengeteg ékszer, de jegygyűrű nincs.

– Az 2005-ben volt – mondta Mercer. – Egy hónappal Tessa
balesete után. Jól emlékszem.

– Itt voltál, amikor történt? – kérdezte Bruce.

– Nem, tizennégy év alatt az volt az első nyár, amelyet nem itt

töltöttem. Munkát kellett találnom, hogy fizetni tudjam a tandíjat.

Memphisben dolgoztam, ott is születtem egyébként.

Dora elkezdte leszedni a levesestálakat, és töltött még bort. Andy

egyre hangosabbá vált.

– Gyerekek vannak? – tette fel a kérdést Mercer.

Bruce és Noelle is mosolygott. A fejüket rázták. – Nincs rá időnk –

felelte a nő. – Sokat utazom, főként Franciaországba, hogy

vásároljak, eladjak, Bruce meg heti hét napot tölt a boltban.

– Nem szoktál vele tartani? – fordult Mercer a férfi felé.

– Nem gyakran. De Franciaországban házasodtunk össze.

Nem, szó sincs róla. Könnyed kis hazugság volt, amelyet már jó
ideje ismételgettek. Mercer ivott egy korty bort, és arra gondolt, hogy
a lopott könyvritkaságok egyik legsikeresebb amerikai dílere ül
mellette.

109

Miközben Dél-Franciaországról beszélgettek meg az ottani

régiségpiacról, Mercer azon töprengett magában, vajon Noelle
mennyit tudhat a férfi ügyleteiről. Ha Bruce tényleg egymillió dollárt
fizetett a Fitzgerald-kéziratokért, akkor csak van valami sejtelme
róla, nem igaz?

Bruce nem egy iparmágnás, akinek világszerte vannak

érdekeltségei, és ide-oda mozgatja, vagy éppen eldugja a pénzét.
Egy kisvárosi könyvkereskedő, aki lényegében a boltjában él. Ennyi
pénzt nem tudna elrejteni a nő elől. Noelle biztosan tud mindenről.

Bruce-nak nagyon tetszett az Októberi eső, és arra volt kíváncsi,

miért szakadt félbe váratlanul Mercer első felolvasó körútja. Myra
meghallotta a kérdést, csöndre intett mindenkit, és megkérte
Mercert, hogy mesélje el, mi történt. Miközben Dora felszolgálta a
főtt makrélát, a felolvasó körutakra terelődött a szó, és mindenkinek
volt egy története. Leigh, Jay és Cobb is megvádolták: bizony ők is
elpocsékoltak néhány órát némelyik könyvesboltban, és egy darab
könyvet sem tudtak eladni. Andynek kisebb tömeget sikerült
összecsődítenie az első könyvével, de egyáltalán nem meglepő
módon kirúgták egy könyvesboltból, miután lerészegedett és
inzultálni kezdte azokat, akik nem akartak vásárolni. Még a mára
bestsellerszerzővé vált Amynek is volt néhány rossz napja, mielőtt
felfedezte volna a vámpírokat.

Vacsora közben Andy átváltott jeges vízre, és úgy tűnt, az asztal

körül ülők mind megkönnyebbültek egy kicsit.

Cobb belekezdett egy történetbe. Egy tizennyolc éves fiúról szólt, aki
börtönbe került, és ott szexuálisan bántalmazza a zárkatársa, egy
igazi ragadozó. Évekkel később, amikor már mindketten
szabadlábon vannak, a srác megkeresi a fickót. Békében él a
külvárosban, a múltja elfelejtve. Eljött a bosszú ideje.

Hosszú, érdekes történet volt, de amikor Cobb a végére ért, Andy

így szólt: – Micsoda hülyeség. Kitaláltad az egészet, mi? Ez lesz a
következő regényed.

– Nem. Esküszöm, hogy minden szó igaz.

– Francokat. Csináltad ezt már máskor is. Előadsz nekünk egy

mesét, megnézed, hogy reagálunk rá, aztán egy évvel később
regény lesz belőle.

– Hát, felmerült bennem. Mi a véleményetek? Lenne rá kereslet?

– Nekem tetszik – állította Bruce. – De óvatosan az
erőszakjelenetekkel. Szerintem kicsit túlszínezted.

110

– Mintha az ügynökömet hallanám – mormogta Cobb. Az inge

zsebéből előhúzott egy tollat, úgy tűnt, mindjárt jegyzetelni kezd. –

Még valami? Mercer, mit gondolsz?

– Én is szavazok?

– Persze, miért ne? Pont annyit ér a szavazatod, mint bárki másé

ebből a díszes társaságból.

– Lehet, hogy felhasználom a sztorit – mondta Andy, és mindenki

nevetett.

– Na látod, az biztos, hogy baromi nagy szükséged lenne egy jó

sztorira. Végeztél határidőre?

– Igen. Elküldtem a kéziratot, de már vissza is küldték. Szerkezeti

problémák.

– Ez volt az előző könyveddel is, mégis kiadták.

– És milyen bölcsen tették. Nem tudtak eleget nyomni belőle.

– Fiúk, fiúk – szólalt meg Myra. – Megszegtétek az első szabályt.

Senki sem beszél a saját könyvéről.

– Ez akár holnap reggelig így menne – súgta oda Bruce Mercernek,

éppen elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. Mercernek
tetszett az évődés, ahogy mindenki másnak is. Még sosem volt
olyan írók társaságában, akik ennyire szeretnek csipkelődni
egymással, de kétségtelenül szórakoztató volt.
Amy, aki kicsit már kipirosodott a bortól, azt mondta: – Mi van, ha a
srác a börtönből valójában vámpír? – Kitört a röhögés.

Cobb gyorsan válaszolt. – A fenébe, erre nem is gondoltam.

Kezdhetnék egy új sorozatot a börtönvámpírokról. Tetszik.

Dolgozunk együtt?

– Szólok az ügynökömnek, hogy hívja fel a te ügynöködet – felelte

Amy. – Találjanak ki valamit.

Leigh így szólt tökéletes időzítéssel: – És az emberek még

csodálkoznak, miért van bajban a könyvipar.

Amikor elült a nevetés, Cobb azt mondta: – Megint lecsapott az

irodalmi maffia.

Néhány percen keresztül mindenki az evéssel volt elfoglalva, aztán

Cobb kuncogni kezdett. – Szerkezeti problémák. Ez vajon mit jelent?

– Azt jelenti, hogy szar a cselekmény, és tényleg az. Az igazat

megvallva egy pillanatig sem tetszett nekem.

– Kiadhatnád saját magad is. Bruce odatenné arra az asztalra, az

üzlet hátsó részében. Ott gyűlnek azok a könyvek, amelyekkel
egyetlen kiadó 111

sem hajlandó foglalkozni.

– Ugyan már – felelte Bruce. – Az az asztal már tele van.

Myra témát váltott. – Mercer, itt vagy már néhány napja.

Megkérdezhetjük, hogy megy az írás?

– Rossz kérdés – felelte Mercer, és nem is mosolygott.

– Azon vagy, hogy befejezd, amit már elkezdték vagy nekifogsz egy
újnak?
– Magam sem tudom. De az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy
félreteszem a mostanit, és belekezdek egy újba. De még nem
döntöttem el.

– Nézd, ha bármilyen tanácsra lenne is szükséged – írás,

könyvkiadás, szerelmi kapcsolatok, étel, bor, utazás, politika, bármi
–, jó helyre jöttél. Csak pillants körbe ennél az asztalnál. Megannyi
szakértő.

– Azt én is látom.
5.
Éjfél körül Mercer a parti sétány lépcsőjének legalsó fokán ült,
csupasz lábfejét finoman nyaldosta a víz. Az óceán hangjait nem
tudta megunni: a lágyan kigördülő vízfodrok hangját éppúgy
szerette, mint a hatalmas viharban tomboló hullámokét. Ezen az
estén nem fújt a szél, és már beállt az apály. Egy magányos figura
gyalogolt a távolban a víz mellett.

Még mindig jókedvű volt a vacsorától, és megpróbált minél több

részletre visszaemlékezni. És ahogy gondolkodott, tűnődött, egyre
valószínűtlenebbnek tűnt az egész. Egy írókkal teli szoba,
mindannyian a bizonytalanságaikkal, az egójukkal, a
féltékenységükkel küszködnek, fogy a bor rendesen, de még sincs
vita, még csak egy durvább szó sem.

A populáris, könnyedebb művek szerzői – Amy, Cobb és Andy –

kritikai elismerésre vágynak, azok meg, akiknek komoly irodalmi

ambícióik vannak – Leigh, Jay és Mercer –, annak örülnének, ha
nagyobb összegű jogdíjat kapnának. Myrát meg nem érdekelte az
egész.

Bruce és Noelle pedig elégedettnek tűnt azzal, hogy ott lehetnek a

társaságukban, biztathatják őket.

Maga sem tudta, mit gondoljon Bruce-ról. Az első benyomásai

kedvezőek voltak, de biztosra vette, hogy ezt a jó megjelenésű,
könnyed stílusú férfit mindenki rokonszenvesnek találja, legalábbis
az első

találkozás után mindenképpen. Eleget beszélt, de nem túl sokat, és

jól 112

láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy Myra a főnök. Végül is az ő

vacsorapartija volt, és a nő nyilvánvalóan tudta, mit csinál. Bruce-ból
derűs nyugalom áradt, élvezte a történeteket, a vicceket, a
beszólásokat, a kedélyes civódást. Mercer úgy érezte, a férfi bármit
megtenne, hogy a segítségére legyen ezeknek az íróknak. Ők meg
szinte tisztelettel voltak iránta.

Bruce azt állította, hogy imádja Mercer két könyvét, különösképpen a

regényét, és eleget beszélgettek róla ahhoz, hogy Mercernek ne
legyenek kétségei: a férfi tényleg olvasta az Októberi eső t. Bruce
azt mondta, hogy rögtön a megjelenése után elolvasta, amikor már
tervbe volt véve, hogy Mercer felolvasásra és dedikálásra érkezik
majd a Bay Booksba. Ez hét évvel korábban történt, Bruce mégis jól
emlékezett a könyvre. Valószínűleg átfutotta a vacsora előtt, de így
is imponált Mercernek. A férfi megkérte, hogy menjen be a boltba, és
dedikálja a gyűjteményében lévő két könyvet. A novelláit is olvasta.
És ami még fontosabb: szeretett volna mást, még többet is látni tőle,
esetleg az új regényét, vagy újabb novellákat.

Jó érzés volt Mercernek – az egykor ígéretes tehetségnek, aki most

már jó ideje kínlódott az írással, és akit megbénított a félelem, hogy
a pályafutásának esetleg vége –, hogy egy értő olvasó ilyen
szépeket mond, és még többet akar. Az elmúlt néhány évben csak
az ügynökétől és a szerkesztőjétől kapott ilyen bátorító szavakat.

Bruce kétségtelenül nagyon sármos férfi volt, de semmi olyat nem

tett vagy mondott, ami kétértelműnek tűnhetett volna, na nem mintha
bármi ilyesmire számított is volna Mercer. Ott ült mellette a bájos
felesége. De Mercer azt gyanította, hogy Bruce Cable pontosan
tudja –

feltéve persze, hogy van alapja a szóbeszédnek –, mit kell tenni,

akár hosszabb becserkészésről van szó, akár egy gyors akcióról.

Vacsora közben Mercer többször is odapillantott a szemben ülő

Cobbra, Amyre, még Myrára is, és azon tűnődött, vajon tudnak-e

bármit is Bruce Cable sötét ügyleteiről. Amit mindenki lát: az ország
egyik legjobb könyvesboltját vezeti. De közben lopott holmikkal
kereskedik.

A bolt sikeres volt, rengeteg pénzt hozott. Csodálatos életet élt a

gyönyörű feleségével – partnerével vagy élettársával –, kiváló volt a
híre, egy varázslatosan szép, régi házban lakott egy bájos
városkában.

Tényleg kockáztatná a börtönt azzal, hogy lopott kéziratokkal

üzletel?

Vajon sejti, hogy egy profi biztonsági, vagyonvédelmi csapat van a

nyomában? És még az FBI is a közelben ólálkodik? Van róla akár
csak 113

halvány fogalma is, hogy néhány hónapon belül évekre börtönbe

kerülhet?

Nincs, szinte biztos, hogy nincs.

És vajon rá, Mercerre gyanakszik? Nem, egyáltalán nem. Ez pedig

elvezet a nyilvánvaló kérdéshez: mit tegyen most? Csak lépésről
lépésre, mondta Elaine többször is. A feladat világos volt: hadd
kezdeményezzen Bruce, hadd keresse ő a lehetőséget a
találkozásra, Mercer pedig szép lassan besétál az életébe.

Egyszerűnek tűnik, nem igaz?

6.
Hétfőn, az emlékezet napján Mercer későn kelt, és megint lemaradt
egy napfelkeltéről. Kávét töltött magának, és kisétált a partra, ahol
az ünnep miatt a szokásosnál nagyobb volt a nyüzsgés, de még így
sem tűnt zsúfoltnak. Hosszú séta után visszament a házba, töltött
még kávét, majd leült a kis reggelizőasztalhoz, ahonnan remek
kilátás nyílt az óceánra. Felnyitotta a laptopját, ránézett az üres
képernyőre, aztán bepötyögte: Első fejezet.

Az írók általában két csoportra oszthatóak: vannak azok, akik pontos

vázlatot készítenek a történetről, és már azelőtt tudják, hogy mi lesz
a vége, mielőtt munkához látnának; és vannak azok, akik erre nem
hajlandóak, mert egyetértenek azzal a teóriával, mely szerint, ha a
szerző megteremt egy figurát, akkor az valami érdekeset fog
csinálni.

A régi, már elkezdett regény, amellyel már nem akart foglalkozni,

legalábbis egyelőre, és amely annyit kínozta az elmúlt öt évben, az
utóbbi koncepció szerint íródott, illetve íródott volna. De öt év alatt
semmi érdekes nem történt, és Mercer nagyon unta már a
szereplőket.

Eldöntötte, hogy félreteszi, hadd pihenjen egy kicsit. Bármikor elő

lehet venni újra. Készített egy vázlatot az új regény első fejezetéről,
aztán áttért a másodikra.

Délre végzett az első öt fejezet vázlatával, és nagyon kimerült.

7.
A Main Streeten lassan haladtak az autók, a járdán meg csak úgy
hömpölyögtek a hosszú hétvégére érkezett turisták. Mercer leparkolt
az egyik mellékutcában, és odasétált a könyvesbolthoz. Sikerült
elkerülnie Bruce-t, felment az emeleti kávézóba, ahol kért egy
szendvicset, és evés 114

közben átlapozta a Times ot. Bruce is feljött az emeletre egy

eszpresszókávéért, és meglepve látta, hogy ott van.

– Lenne most időd dedikálni azokat a könyveket? – kérdezte.

– Ezért jöttem. – Mercer követte a férfit az első kiadások termébe.

Bruce becsukta az ajtót. Két nagy ablak nyílt ugyanarra a szintre,

ahol a vásárlók válogattak a polcokon álló rengeteg könyv közül. A
helyiség közepén egy régi asztal állt, rajta papírok, dossziék.

– Ez az irodád? – kérdezte Mercer.

– Az egyik. Amikor nem olyan nagy a forgalom, idejövök és

dolgozom kicsit.

– Van olyan, hogy nem nagy a forgalom?

– Ez egy könyvesbolt. Ma sokan vannak. Holnap meg egy lelket sem

látsz itt. – Bruce félretolt egy nagy mappát, alatta ott rejtőzött az
Októberi eső két keménykötésű példánya. Mercer kezébe adott egy
tollat, és felemelte a két könyvet.

– Jó régen nem dedikáltam már ezt a regényt – mondta Mercer.

Bruce kinyitotta az egyik könyvet, és Mercer odafirkantotta a nevét a
cím alá, aztán a másik könyvben is. Az egyiket Bruce az asztalon
hagyta, a másikat pedig visszatette a helyére, a polcra. Az első
kiadások a szerzők családneve szerinti betűrendben sorakoztak
egymás mellett.

– Ezek mik? – kérdezte Mercer, a falakat borító könyvek felé intve.

– Kizárólag első kiadások olyan szerzőktől, akik jártak itt

felolvasáson és dedikáláson. Évente nagyjából százat tartunk, így
aztán húsz év alatt szép kis gyűjteményünk lett. Megnéztem a
nyilvántartást: amikor te jöttél volna hozzánk, százhúsz példányt
rendeltem.

– Százhúszat? Miért ilyen sokat?

– Van egy klub, az Első Kiadások Klub, a legjobb vásárlóim a tagok,

százan vannak, és minden dedikált könyvet megvesznek. Ha tudom
garantálni, hogy elkel száz könyv, a kiadók és az írók is mindent
elkövetnek, hogy a felolvasó körútnak a Bay Books legyen az egyik
állomása.

– És ezek az emberek eljönnek minden felolvasásra, dedikálásra?

– Bárcsak így lenne. Körülbelül a társaság fele csak, de már az is

szép tömeg. Az egyharmaduk nem is a városban él, ők postán
kapják meg a könyveket.

– Mi történt, amikor lemondtam a dedikálást?

– Visszaküldtem a könyveket.

– Sajnálom.

115

– Ez is benne van a pakliban.

Mercer sétálni kezdett a polcok mellett, nézegette a könyveket; volt

néhány, amelyet ismert. Mindenből csak egy példányt látott. Hol
lehet a többi? Bruce az egyik kötetet visszatette a polcra, de a
másikat otthagyta az asztalon. Vajon hol tartja ezeket a könyveket?
– Van közöttük olyan, ami értékes? – tette fel a kérdést.

– Nem mondhatnám. Szép gyűjtemény, és nekem nagyon fontos,

ragaszkodom mindegyik darabjához, de nem tartják meg az
értéküket.

– Mi az oka ennek?

– Túl sok példányt nyomtatnak ki elsőre. A te könyved esetében

ötezret. Ez nem olyan hatalmas szám, de csak akkor igazán értékes
a könyv, ha jóval kevesebb jelenik meg először. De néha mázlim
van. –

Bruce felnyúlt az egyik felső polcra, leemelt egy könyvet, odaadta

Mercernek.

– Emlékszel erre? Részegen Phillyben, J. P. Walthall remekműve.

– Persze.

– 1999-ben Nemzeti Könyvdíjat és Pulitzert kapott.

– A főiskolán olvastam.

– Kaptam egy előzetes olvasópéldányt, nagyon tetszett, tudtam,

hogy jó esélye van a sikerre, így aztán rendeltem néhány dobozzal.
És ez még azelőtt történt, hogy elkezdődött volna a felolvasó körút.
A kiadója a csőd szélére került, amúgy is elég ügyetlen volt, és az
első kiadás csak hatezer példányban jelent meg. Nem rossz egy
első könyv esetében, de jóval több kellett volna. Csakhogy a
nyomdászok sztrájkba léptek, félbeszakadt a munka. Ezerkétszáz
példány készült el összesen.

Szerencsémre én megkaptam a rendelésemet. A kritikusok

lelkendeztek, és a második kiadást már húszezer példányban
jelentette meg egy másik kiadó. A harmadik kiadás ennek a duplája
volt, és így tovább. Végül egymillió példányt adtak el a
keményfedelűből.
Mercer kinyitotta a könyvet, a kolofonhoz lapozott, és látta a két szót:
Első kiadás.

– Ennek mennyi az értéke?

– Ötezer dollárért adtam el néhányat. De most már nyolcezret kérek.

Még mindig van belőle huszonöt példány valahol az alagsorban.

Mercer nem mondott semmit, de megjegyezte, amit hallott.

Visszaadta a könyvet Bruce-nak, majd odalépett egy másik

polcsorhoz.

– Ugyanaz a gyűjtemény, de nem mindegyik szerző dedikált itt,

nálunk.

116

Mercer levette a polcról John Irving regényét, az Árvák hercegé t. –

Gondolom, ebből rengeteg van a piacon.

– John Irving. Ez hét évvel a Garp szerint a világ után jelent meg, így
aztán rengeteget nyomtak belőle elsőre. Néhány száz dollárt ér. Van
egy példányom a Garp ból, de nem eladó.

Mercer visszatette a könyvet a helyére, és gyorsan végignézte a

mellette lévőket. A Garp szerint a világ nem volt ott. Úgy vélte, hogy
az „valahol az alagsorban” lehet, de nem szólt semmit. Lett volna
néhány kérdése a legritkább könyvekről, de úgy döntött, inkább úgy
tesz, mintha elvesztette volna az érdeklődését.

– Jól érezted magad tegnap este? – kérdezte Bruce.

Mercer felnevetett, és ellépett a polctól. – Ó, igen. Még sosem

vacsoráztam együtt ennyi íróval. Általában kerüljük a társaságot.
– Na persze. Mindenki nagyon jól viselkedett a tiszteletedre. Hidd el
nekem, nem mindig ilyen civilizáltak.

– Miért?

– Ez van a vérükben. Hozz össze néhány törékeny egójú embert,

alkohol, kis politika, és általában sokkal nagyobb a felfordulás.

– Szívesen megnézném. Mikor lesz a következő parti?

– Azt sosem lehet tudni ennél a társaságnál. Noelle említette, hogy

szívesen adna egy vacsorát egy-két hét múlva. Remekül érezte
magát veled.

– Ugyanezt mondhatom én is. Noelle nagyon kedves.

– És szórakoztató is, és remekül ért ahhoz, amit csinál. Egyszer

ugorj be a boltjába, és nézz körül kicsit.

– Persze, mindenképpen, bár nem készülök drága bútorokat

vásárolni.

– Hát akkor nagyon vigyázz – mondta Bruce nevetve. – Noelle

büszke rá, hogy milyen szép választék van az üzletében.

– Holnap Serena Roach-csal kávézom, még a dedikálás előtt.

Találkoztál már vele?

– Persze. Kétszer is járt már nálunk. Temperamentumos nő, de

nagyjából rendben van. A barátjával meg az ügynökével utazik.

– Slepp kíséri?

– Mondhatni. Nem számít ez ritkaságnak. Serenának sok gondja volt

a drogokkal, és kicsit törékenynek, bizonytalannak tűnik. Sok írónak
nagy megterhelést jelent az utazás, szükségük van valamiféle
biztonságra.
117

– Egyedül nem tud utazni?

Bruce megint nevetett, úgy tűnt, nem tudja eldönteni, szabad-e

pletykálkodnia. – Van ám jó néhány sztorim. Szomorú és vicces
történetek, de mindegyik nagyon színes, az biztos. Majd mesélek,
mondjuk, egy másik hosszú vacsorán.

– Ez ugyanaz a barát? Azért kérdezem, mert most olvasom az új

regényét, és a hősnő rengeteget küszködik a férfiakkal meg a
drogokkal.

Nagyon úgy tűnik, hogy a szerző a saját tapasztalatairól ír.

– Nem tudom, de a két előző felolvasásra ugyanazzal a férfival jött.

– Szegény lány, csúnyán elbánnak vele a kritikusok.

– Igen, és nagyon rosszul viseli. Ma reggel telefonált az ügynöke,

hogy még egyszer rákérdezzen, ugye, biztosan nem lesz vacsora.

Próbálják távol tartani a borosüvegtől.

– És csak most kezdődik a felolvasó körút?

– A miénk a harmadik állomás. Lehet, hogy megint katasztrófa lesz.

Gondolom, bármikor kiszállhat, ahogy te is tetted.

– Melegen tudom ajánlani neki.

Az egyik eladó bedugta a fejét az ablakon. – Bocs, hogy zavarok –

mondta –, de Scott Turow van a telefonban.

– Azt hiszem, illene beszélnem vele – mondta Bruce.

– Holnap találkozunk – mondta Mercer, és elindult az ajtó felé.

– Köszönöm, hogy dedikáltad a könyveket.

– Az összes könyvemet dedikálni fogom, amelyeket megveszel.

8.
Három nappal később Mercer megvárta, amíg szürkülni kezd, aztán
kisétált a partra. Kibújt a szandáljából, majd betette a válltáskájába.
Dél felé indult el a víz mellett. Apály volt, és néhány kutyasétáltatón
kívül alig lehetett látni valakit. Húsz perccel később elhaladt néhány
magas lakóépület előtt, a szomszédban lévő Ritz-Carlton felé tartott.
A sétányon leöblítette a lábát, felhúzta a szandálját, elsétált egy üres
úszómedence mellett, majd belépett az épületbe. Elaine az elegáns
bár egyik asztalánál várta.

Tessa imádta a Ritz bárját. Nyaranta kétszer vagy háromszor

felvették a legszebbik ruhájukat, és a Ritzbe hajtottak, ahol először
megittak valamit a bárban, aztán megvacsoráztak a szálloda híres
éttermében. Tessa mindig Martinivel kezdett, de csak egyet ivott, 118

Mercer pedig egy darabig csak üdítőt kapott. De amikor betöltötte a

tizenötöt, hamis igazolvánnyal érkezett a szigetre, és már
mindketten Martinit rendeltek.

Elaine véletlenül a kedvenc asztaluknál foglalt helyet, és Mercerben

nagyon erősen éledtek fel az emlékek. Semmi sem változott. A
háttérben halkan énekelt egy fickó a zongoránál.

– Ma délután érkeztem – mondta Elaine –, és arra gondoltam, maga

is szívesen elfogyasztana egy kellemes vacsorát.

– Sokszor jártam itt. – Mercer körbepillantott, magába szívta a sós

levegő és a tölgyfa borítás illatát. – A nagymamám imádta ezt a
helyet.

Nem kispénzűeknek való, de néha kirúgott a hámból.

– Tessának nem volt pénze?

– Nem. Kényelmesen eléldegélt, de szerényen. Beszéljünk valami
másról.

Odalépett egy pincér az asztalukhoz, és italokat rendeltek.

– Szerintem nagyon jó hete volt – jegyezte meg Elaine.

Mercer minden este küldött egy e-mailt, amelyben összefoglalta a

megbízatás szempontjából fontos történéseket. – Nehéz lenne
megmondani, hogy többet tudok-e most, mint amikor idejöttem, de
legalább felvettem a kapcsolatot az ellenséggel.

– És?

– Olyan elragadó, amilyennek mondják, nagyon kedvelhető ember.

Az értékes dolgokat az alagsorban tárolja, de kamráról nem beszélt.

Az a benyomásom, hogy impozáns gyűjtemény lehet odalent. A
felesége éppen a városban van, és Cable semmivel sem jelezte,
hogy érdekelném, túl azon persze, hogy minden író érdekli.

– Mesélnie kell a vacsorapartiról Myránál és Leigh-nél.

Mercer elmosolyodott. – Bárcsak lett volna egy rejtett kamera.

ÖTÖDIK FEJEZET

A zugkereskedő
1.
Az Old Boston Könyvesbolt már több mint hatvan éve ugyanabban a
119

házban működött a West Streeten, a Ladder Blocks nevű

városrészben.

Loyd Stein, egy ismert antikvárius alapította, és amikor 1990-ben

meghalt, a fia vette át a boltot. Oscar az üzletben nőtt fel, imádta a
szakmát, de mostanra egy kicsit belefáradt már. Az internet
térhódítása és a könyveket érintő általános visszaesés miatt egyre
nehezebb volt tisztes haszonnal vinni a boltot. Édesapja
megelégedett azzal, hogy használt könyvekkel kereskedett, mindig
azzal a reménnyel, hogy valamilyen ritkasággal köthet egy-egy
nagyobb üzletet. De Oscar kezdte elveszíteni a türelmét. Ötvennyolc
évesen azon törte titokban a fejét, hogyan tudna kiszállni.

Csütörtök délután négy órakor Denny lépett be az üzletbe; három

egymást követő napon most volt itt harmadszor. Közönyösen
nézelődött a polcokon sorakozó, halmokban álló használt könyvek
között. Amikor az eladónő, egy idősebb hölgy, aki már több évtizede
dolgozott a boltban, kilépett a pult mögül és felment az emeletre,
Denny kiválasztotta A nagy Gatsby egy régi papírfedelű példányát,
majd odasétált vele a kasszához.

– Megtalálta, amit keresett? – kérdezte Oscar mosolyogva.

– Igen, ez jó lesz – felelte Denny.

Oscar elvette a könyvet, megnézte a belső borítót. – Négy dollár

harminc cent – mondta.

Denny letett egy ötdollárost a pultra, és így szólt: – Tulajdonképpen

az eredeti kellene nekem.
Oscar elvette a pénzt. – Úgy érti, hogy az első kiadás? A nagy
Gatsby első kiadása?

– Nem. Az eredeti kézirat.

Oscar felnevetett. Micsoda idióta. – Sajnos ebben nem tudok

segíteni, uram.

– Szerintem tud.

Oscar dermedten nézett a férfi szemébe. Hideg, kemény tekintet

nézett vissza rá. Számító, mindent tudó tekintet. Oscar nagyot nyelt.
–

Ki maga?

– Sosem fogja megtudni.

Oscar elfordította a fejét, és berakta a pénzt a kasszába. Ekkor vette

észre, hogy remeg a keze. Néhány pénzérmét tett a pultra. – Hetven
cent

– sikerült kinyögnie. – Tegnap is itt volt, ugye?

– Meg azelőtt is.

Oscar körbepillantott. Egyedül voltak. A mennyezeten elhelyezett és

120

a kasszára irányított biztonsági kamerára nézett.

– Ne aggódjon a kamera miatt – mondta Denny halkan. – Tegnap

éjszaka kikapcsoltam. És az sem működik, amelyik az irodájában
van.

Oscar mély levegőt vett, a válla elernyedt. Az elmúlt hónapokat

félelemben élte le, nem tudott rendesen aludni, az utcán állandóan
hátrapillantgatott a válla fölött, és most eljött a rettegett pillanat. Halk,
remegő hangon azt kérdezte: – Maga rendőr?
– Nem. Manapság kerülöm a zsarukat, ahogy maga is.

– Mit akar?

– A kéziratokat. Mind az ötöt.

– Nem tudom, miről beszél.

– Ennél többre nem futja? Valamivel eredetibb reagálásra

számítottam.

– Tűnjön el innen – mondta Oscar, és próbált keménynek,

magabiztosnak látszani.

– Most elmegyek. De holnap hatkor visszajövök. Bezárja az ajtót, és

felmegyünk az irodájába, hogy beszélgessünk kicsit. Melegen
ajánlom, hogy ne veszítse el a fejét. Nincs hová menekülnie, és
senki sem tud segíteni magának. És szemmel tartjuk.

Denny felvette az aprópénzt meg a könyvet a pultról, és kiment a

boltból.
2.
Egy órával később a New Jersey állambéli Trentonban, a szövetségi
épületben egy Ron Jazik nevű ügyvéd belépett a liftbe, és
megnyomta a földszint gombot. Az utolsó pillanatban még
becsusszant egy férfi, ő

a második emelet gombját nyomta meg. Amint becsukódtak az ajtók,

és egyedül maradtak, így szólt: – Maga képviseli Jerry
Steengardent, igaz? A bíróság rendelte ki.

Ron Jazik gúnyosan mosolygott. – Ki a fene maga?

A férfi erre úgy vágta pofon, hogy lerepült a szemüvege.

Vasmarokkal megfogta a torkát, és nekicsapta a fejét a lift falának. –

Ne beszéljen így velem. Adjon át egy üzenetet az ügyfelének. Ha

csak egy rossz szót is szól az FBI-nak, néhány embernek baja esik.
Tudjuk, hol lakik az anyja. És azt is tudjuk, hogy a maga anyja hol
lakik.

Jazik kidülledt szemmel meredt a férfira, elejtette az aktatáskáját.

Megragadta a támadója karját, de a halálos szorítás csak erősebb

lett.

121

Jazik már elmúlt hatvanéves, és egyáltalán nem volt jó kondiban. A

férfi legalább húsz évvel fiatalabb volt nála, és abban a pillanatban
hihetetlenül erősnek tűnt.

– Világos? Megértette?
A lift megállt a másodikon, és amikor kinyílt az ajtó, a férfi elengedte
Jazikot, és belökte a sarokba, ahol az térdre esett. Úgy sétált ki a
liftből, mintha semmi sem történt volna. Senki sem várt odakint, hogy
beszálljon. Jazik gyorsan felállt, megkereste a szemüvegét, felvette
az aktatáskáját, és fontolóra vette a lehetőségeit. Sajgott az álla,
csöngött a füle, és először arra gondolt, hogy rendőrt hív és
feljelentést tesz. Az épület előcsarnokában mindig van néhány
szövetségi rendőrbíró, esetleg megvárhatná velük, amíg felbukkan a
támadója. De végül úgy döntött, miközben vitte lefelé a lift, hogy
talán nem helyes, ha túlzott reakciókra ragadtatja magát. Mire a
földszintre ért, megint rendesen kapott levegőt. Bement a mosdóba,
vizet fröcskölt az arcára, aztán megnézte magát a tükörben. Az arca
jobb fele vörös színben játszott, de nem dagadt fel.

Az ütés fizikai élménye döbbenetes és fájdalmas volt. Valami

meleget érzett a szájában, és vért köpött a mosdókagylóba.

Már több mint egy hónapja nem beszélt Jerry Steengardennel.

Ugyanis nem nagyon volt miről. Mindig rövidre fogták a

megbeszéléseket, mert Jerrynek nem volt mondandója. A férfinak,
aki megütötte és megfenyegette, nincs miért aggódnia.
3.
Néhány perccel hat előtt Denny visszatért a könyvesboltba. Oscar
idegesen várakozott a pult mögött. Az eladónő már hazament,
vásárlók sem voltak, a bolt üresen állt. Denny szó nélkül
megfordította a

„Nyitva/Zárva” táblát, bezárta az ajtót és lekapcsolta a lámpát.

Felmentek a lépcsőn a zsúfolt kis irodába; Oscar jobb szerette itt

tölteni az idejét, miközben az alkalmazott kiszolgálta a vevőket
odalent. Leült az íróasztal mögé, és rámutatott az egyetlen székre,
amelyet nem borítottak magazinok.

Denny is helyet foglalt. – Ne vesztegessük az időnket, Oscar –

kezdte.

– Tudom, hogy félmillió dollárért megvette a kéziratokat. Átutalta a

pénzt egy bahamai számlára. Onnan egy panamai számlára került,
én ott találtam meg. Persze lejött belőle a közvetítőnk jutaléka.

122

– Tehát maga a tolvaj? – kérdezte Oscar nyugodt hangon. Néhány

pirula segítségével sikerült valamelyest lecsillapítania az idegeit.

– Ezt nem mondtam.

– Honnan tudjam, hogy nem egy bedrótozott zsaru?

– Ha akar, motozzon meg. Tessék. Honnan tudná egy rendőr az

árat?

Honnan tudná, milyen úton ment a pénz?

– Az FBI-osok bármit ki tudnak deríteni.

– Ha tudnák, amit én tudok, Oscar, egyszerűen letartóztatnák. Nyugi,
senki sem fogja letartóztatni. Engem sem. Tudja, Oscar, nem
mehetek el a rendőrökhöz, ahogy maga sem. Mindketten bűnösök
vagyunk, és jó időre rács mögé kerülnénk. De semmi ilyen nem fog
történni.

Oscar nagyon akart hinni a férfinak, és kicsit megkönnyebbült. Ám

pontosan tisztában volt vele, hogy akad itt még néhány probléma.
Mély levegőt vett. – Nincsenek nálam a kéziratok – mondta.

– Akkor hol vannak?

– Miért adta el?

Denny keresztbe tette a lábát, és kényelmesen elhelyezkedett az

öreg széken. – Beijedtem. A lopás másnapján az FBI lekapcsolta két
barátomat. Kénytelen voltam elrejteni a kincset, aztán leléptem az
országból. Vártam egy hónapot, aztán még egyet. Amikor
lenyugodtak a kedélyek, visszajöttem és elmentem egy San
Franciscó-i dílerhez. Azt mondta, hogy ismer egy oroszt, aki fizetne
tízmilliót. Hazudott. Elment az FBI-hoz. Megbeszéltünk egy
találkozót, amelyre el kellett volna vinnem bizonyítékként az egyik
kéziratot. Csakhogy ott vártak az ügynökök.

– Honnan tudta?

– Onnan, hogy lehallgattuk a fickó telefonját. Értjük a dolgunkat,

Oscar. Vérbeli profik vagyunk, és nagyon türelmesek. Hajszál híja
volt a lebukásnak, és megint el kellett tűnnünk az országból, hogy
megvárjuk, amíg újra nyugisabb lesz a helyzet. Tudtam, hogy az
FBI-nak pontos személyleírása van rólam, ezért jó darabig nem
jöttem vissza.

– Az én telefonomat is lehallgatják?

Denny mosolyogva bólintott. – A vezetékest. A mobilt nem tudtuk

meghekkelni.
– Hogy találtak meg?

– Elmentem Georgetownba, és végül felvettem a kapcsolatot a régi

haverjával, Joel Ribikoff-fal. A közvetítőnkkel. Nem bíztam meg
benne 123

– kiben lehet megbízni ebben a szakmában? –, és amikor először

találkoztam vele, nagyon gyorsan meg akartam szabadulni a
kéziratoktól.

– Nekünk nem kellett volna találkoznunk.

– Legalábbis ez volt a terv, nem? Átutalta a pénzt, én leszállítottam

az árut, aztán eltűntem. De most megint itt vagyok.

Oscar az ujjperceit ropogtatta, és megpróbálta megőrizni a

nyugalmát. – És Ribikoff? Ő hol van?

– Neki annyi. Szörnyű halált halt, Oscar, elhiheti nekem. De mielőtt

meghalt, még megkaptam tőle, amit akartam. A maga nevét.

– Nincsenek nálam a kéziratok.

– Értem. Mit csinált velük?

– Eladtam mindet. A lehető leggyorsabban.

– Hol vannak, Oscar? Meg fogom találni az összes kéziratot, és már

így is sok vér folyt.

– Nem tudom, hol vannak. Esküszöm, hogy nem tudom.

– Akkor kinek adta el őket?

– Nézze, nekem kell egy kis idő, hogy gondolkozzam. Azt mondta,
hogy türelmes, akkor adjon nekem időt.

– Rendben van. Huszonnégy óra múlva visszajövök. De ne csináljon

semmi ostobaságot. Például eszébe se jusson elmenekülni. Nem tud
hová bújni, és ha megpróbálja, baja esik. Profik vagyunk, Oscar,
maga meg most nagy szarban van.

– Nem fogok elmenekülni.

– Huszonnégy óra, és visszajövök a vevő nevéért. Mondja meg, ki

az, és megtarthatja a pénzt, élheti tovább az életét. Senkinek sem
fogom elmondani. A szavamat adom.

Denny felpattant, és kiment az irodából. Oscar rámeredt az ajtóra, és

a lépéseit hallgatta, ahogy lemegy a lépcsőn. Hallotta, hogy nyílik az
ajtó, aztán a csengő csörrenése után halkan becsukódik.

Oscar a kezébe temette az arcát, és nagyon kellett küszködnie, hogy

ne sírja el magát.
4.
Két utcával arrébb Denny éppen pizzát evett egy szálloda
éttermében, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. Már majdnem
kilenc óra volt, késve érkezett a hívás. – Mondjad – szólt bele a
telefonba, miközben 124

körbepillantott. Majdnem teljesen üres volt az étterem.

– Küldetés végrehajtva – közölte vele Rooker. – Egy liftben kaptam

el Jazikot, egy kicsit meg kellett agyalnom. Élveztem, mit tagadjam.

Átadtam az üzenetet, minden rendben lezajlott. Petrocelli kicsit

problémásabb volt, mert sokáig dolgozott. Úgy egy órája kaptam el
az irodája előtti parkolóban. Majd’ beszart a rémülettől. Nyamvadt kis
féreg. Először tagadta, hogy ő képviseli Mark Driscollt, de aztán
gyorsan jobb belátásra tért. Nem kellett odacsapnom, de nem sokon
múlott.

– Szemtanúk?

– Az égvilágon senki. Tiszta ügy mind a kettővel.

– Szép munka. Most hol vagy?

– Vezetek. Öt óra múlva ott leszek.

– Igyekezz. Holnap szép napunk lesz.

5.
Rooker öt perccel hat előtt lépett be a könyvesboltba, és úgy tett,
mintha nézelődne. Rajta kívül nem volt más vásárló. Oscar idegesen
tett-vett a pult mögött, de szemmel tartotta a férfit. Hat órakor így
szólt: – Elnézést kérek, uram, de zárunk.

Ebben a pillanatban belépett Denny, becsukta maga után az ajtót, és

megfordította a „Nyitva/Zárva” feliratú táblát. Ránézett Oscarra,
aztán Rookerre mutatott. – Velem van – mondta. – Van még itt
valaki?

– Nincs. Mindenki elment.

– Remek. Akkor itt beszélgetünk. – Denny tett egy lépést Oscar felé.

Rooker is közelebb húzódott, mindketten ütőtávolságon belülre

kerültek. Meredten bámultak rá, senki sem mozdult. Denny végül így
szólt: – Jól van, Oscar, volt ideje gondolkodni. Mi legyen?

– Meg kell ígérnie, hogy nem beszél rólam.

– Semmit sem kell megígérnem! – mordult rá Denny. – De már

mondtam, hogy senki sem fog tudni magáról. Mit nyernék azzal, ha
elmondanám, hogy mi volt a szerepe? A kéziratokat akarom, Oscar,
semmi mást. Mondja meg, kinek adta el, és soha többé nem lát. De
maga is tudja, hogy ha hazudik, akkor vissza fogok jönni.

Oscar tudta. Oscar elhitt minden szót. Abban a rettenetes

pillanatban csak egyetlen dolgot akart: épségben megszabadulni
ettől a fickótól.

Lehunyta a szemét, és azt mondta: – Egy Bruce Cable nevű dílernek

125
adtam el a kéziratokat. Van egy szép könyvesboltja Floridában, a
Camino-szigeten.

Denny elmosolyodott. – Mennyit fizetett? – kérdezte.

– Egymilliót.

– Szép munka, Oscar. Csinos kis profitot vágott zsebre.

– Kérem, most menjenek el.

Denny és Rooker rezzenéstelen tekintettel meredtek rá, és nem

mozdultak. Hosszú másodpercek teltek el, és Oscar már azt hitte,
mindennek vége. A torkában dobogott a szíve, alig kapott levegőt.

De ekkor a két férfi szó nélkül távozott.

HATODIK FEJEZET

A kitalált történet
1.
Noelle boltjába belépni olyan volt, mint elkezdeni lapozgatni
valamelyik lakberendezésről szóló gyönyörű albumát. Az elülső

helyiségben rusztikus vidéki bútorok álltak a régi kőpadlón:

szekrények, komódok, pohárszékek és karosszékek. A
tálalóasztalokon régi kancsók, edények és kosarak. A barackszínű

meszelt falakat karos gyertyatartók, füstös tükrök és rég elfeledett

bárókat meg azok rokonait ábrázoló ütött-kopott portrék díszítették.

Az illatgyertyák erőteljes vaníliaillattal töltötték meg a levegőt. A

faborítású mennyezetről hatalmas csillárok lógtak. Rejtett
hangszórókból halk operazene szólt. Az egyik oldalsó helyiségben
Mercer megcsodált egy borkóstoló asztalt, amelyet napsárga és
olajzöld – ezek a rusztikus provence-i teríték meghatározó színei –

tányérokkal, tálakkal terítettek meg. Az ablak közelében, a falnál állt

egy íróasztal, egy kézzel festett gyönyörű darab, ez volt az,
amelynek fel kell keltenie az érdeklődését. Elaine szerint háromezer
dollárért árulták, és tökéletesen megfelelt nekik.

Mercer átnézte Noelle mind a négy könyvét, így könnyedén be tudta

azonosítani a bútorokat. Éppen az íróasztalban gyönyörködött,
amikor Noelle belépett. – Ó, szervusz, Mercer! Micsoda kellemes
meglepetés!

126

– A franciák szokásos, lezser módján üdvözölte, arca mindkét felére

puszit nyomott.

– Csodálatos ez a hely – mondta Mercer szinte álmélkodva.

– Légy üdvözölve Provence-ban. No, mi szél hozott?

– Ó, semmi különös. Csak nézelődnék. Nagyon tetszik ez az asztal.
–

Mercer megérintette az íróasztalt. Legalább három ilyen szerepelt

Noelle könyveiben.

– Avignon közelében, egy Bonnieux nevű falu piacán találtam.

Neked való. Tökéletesen alkalmas lenne a munkádhoz.

– Előbb el kellene adnom néhány könyvet.

– Ugyan már. Na gyere, körbevezetlek. – Noelle kézen fogta

Mercert, és szobáról szobára vezette. Mercer mindenhol a
könyvekből már ismerős bútorokat látta. Az elegáns, fehér kő
borította lépcsőn, melyet kovácsoltvas korlát szegélyezett, felsétáltak
az első emeletre. Noelle szerényen megmutatta a portékáját: újabb
szekrények, komódok, ágyak és asztalok, melyeknek mind
történetük volt. Olyan szeretettel beszélt a gyűjteményéről, hogy az
embernek az volt az érzése, hogy szíve szerint egyetlen darabtól
sem válna meg. Mercernek feltűnt, hogy az első emeleten egyetlen
bútoron sincs árcédula.

A földszinten, hátul volt Noelle kicsi irodája, melynek ajtaja mellett

egy kicsi, lehajtható lapú borkóstoló asztal állt. Miközben Noelle
részletesen beszélt róla, Mercer azon tűnődött magában, vajon
minden francia asztalt borkóstolásra használnak-e. – Teázzunk –
javasolta Noelle, és az asztal melletti székre mutatott. Mercer leült,
és miközben Noelle egy márványmosdó melletti tűzhelyen vizet
forralt, beszélgettek.

– Csodálatos az az íróasztal – mondta Mercer. – De félek

megkérdezni az árát.

Noelle elmosolyodott. – Neked, drágám, árengedménnyel adom.

Bárki másnak háromezer dollár lenne, de te elviheted a feléért.

– Nekem még az is elég sok. Hadd gondolkodjam rajta.

– Hol írsz most?

– Egy kis reggelizőasztalon a konyhában, ahonnan csodás kilátás

nyílik az óceánra. De hiába minden. Nem tudom, hogy az asztallal
vagy az óceánnal van-e a baj, de nem akarnak jönni a szavak.

– Miről szól a könyv?

– Még én sem tudom. Próbálok újat kezdeni, de nem haladok.

– Most olvastam el az Októberi eső t, és szerintem nagyszerű.

127

– Nagyon kedves vagy. – Jólesett ezt hallani. Mióta megérkezett a

szigetre, már hárman mondtak szépeket az első regényéről, és az
elmúlt öt évben összesen nem kapott ennyi biztatást.

Noelle egy porcelán teáskészletet tett az asztalra, majd ügyesen

forró vizet töltött két egyforma csészébe. Cukrot is tett bele, de tejet
nem.

– Szoktál beszélni arról, amin éppen dolgozol? – kérdezte, miközben

a teát kavargatták. – Csak azért kérdezem, mert a legtöbb író túl
sokat beszél arról, hogy mit írt, vagy mit akar írni, de néhányuknak
ez gondot okoz.

– Én lehetőleg nem beszélek, különösképpen arról nem, amit éppen

csinálok. Az első regényemet réginek, elavultnak érzem, mintha sok-
sok éve írtam volna. Sok szempontból átok, ha az ember még ilyen
fiatal, amikor megjelenik az első könyve. Ezt követően nagyon
komoly elvárásoknak kell megfelelnie, óriási a nyomás, hatalmas,
nagyszabású műre számít az irodalmi világ. Aztán eltelik néhány év,
és nincs könyv.

Az ígéretes tehetséget lassan elfelejtik. Az Októberi eső után az első

ügynököm azt tanácsolta, hogy igyekezzek, adjam ki hamar a
második regényemet is. Azt mondta, hogy mivel a kritikusoknak
tetszett az első, biztosan utálni fogják a másodikat, bármilyen lesz is,
úgyhogy húzzak bele, és tudjam le a következő regényt.
Valószínűleg jó tanács volt, csakhogy én nem tudtam előállni egy
újabb könyvvel. Azt hiszem, még mindig csak keresgélek.

– Mit?

– Egy jó történetet.

– Az írók többsége azt mondja, hogy először a szereplőket kell

kitalálni. Miután megszülettek, valahogy kialakítják a cselekményt.
Te nem így vagy vele?

– Egyelőre nem.

– Az Októberi eső t mi ihlette?

– Főiskolás koromban olvastam egy történetet egy eltűnt gyerekről,

akit sosem találtak meg, illetve arról, hogy az eltűnése milyen
hatással volt a családjára. Hihetetlenül szomorú, ijesztő történet volt,
de sok szempontból gyönyörű. Nem tudtam kiverni a fejemből,
kölcsönvettem, alaposan átalakítottam, és alig egy év alatt megírtam
a könyvet. Most már szinte hihetetlennek tűnik, hogy ilyen gyorsan
dolgoztam. Akkoriban izgatottan vártam minden reggelt: az első
csésze kávé és a regény következő oldala. Most nem ez a helyzet.

– Biztos vagyok benne, hogy ez változni fog. A tökéletes helyen 128

vagy, nincs más dolgod, csak írni.

– Majd meglátjuk. Az igazat megvallva, Noelle, el kellene adnom

néhány könyvet. Nem akarok tanítani, nem akarok munkát keresni.

Még arra is gondoltam, hogy álnéven írok, mondjuk, krimiket vagy

bármit, amit megvesznek.
– Nincsen ezzel semmi baj. Adj el egy-két könyvet, aztán azt írsz,
amit akarsz.

– Ez a terv, csak lassan alakul.

– Gondoltál már rá, hogy beszélsz Bruce-szal?

– Nem. Beszélnem kéne vele?

– Ismeri a szakma minden oldalát. Elolvas mindent, több száz írót,

ügynököt és szerkesztőt ismer, akik gyakran kíváncsiak a
véleményére, a megérzéseire; nem feltétlenül tanácsot kérnek tőle.
Nem is ad, csak ha kifejezetten erre kérik. Kedvel téged, nagyon
tetszik neki a regényed, és biztosan tud olyat mondani, amivel a
segítségedre lehet.

Mercer úgy vonta meg a vállát, mintha azt akarná mondani, hogy ez
talán jó ötlet. Nyílt a bolt ajtaja, mire Noelle azt mondta: – Ne
haragudj, de lehet, hogy van egy vásárlóm. – Elment, és eltűnt
Mercer szeme elől.

Még néhány percig Mercer a teáját iszogatta. Csalónak érezte

magát.

Nem azért jött, hogy bútort vásároljon, vagy az írásról beszélgessen,

vagy gondokkal küszködő, magányos íróként barátot találjon
magának.

Nem, azért van itt, hogy szaglásszon, hogy valami információt

gyűjtsön, amelyet aztán továbbíthat Elaine-nek, aki meg egy nap
majd felhasználhatja Noelle és Bruce ellen. Éles fájdalom hasított a
gyomrába, és elfogta a hányinger. Várt egy kicsit, hogy elmúljon,
összeszedte magát és felállt. Az üzlet elülső részébe sétált. Noelle
egy vevővel foglalkozott, és úgy tűnt, az illető nagyon komolyan
fontolgatja egy komód megvásárlását.

– Mennem kell – mondta Mercer.

– Persze – felelte Noelle szinte suttogva. – Nagyon örülnénk Bruce-
szal, ha hamarosan eljönnél hozzánk vacsorára.

– Örömmel. A nyár hátralévő részében szabad vagyok.

– Majd jelentkezem.
2.
Késő délután Noelle éppen kicsi kerámiaurnákat rendezgetett,
amikor egy jól öltözött, negyvenes évei közepén járó pár lépett be a
bolt ajtaján.

129

Noelle-nek elég volt csak egy pillantást vetni rájuk, és már tudta,
hogy jóval tehetősebbek, mint az átlagos turisták, akik véletlenül
betévednek az utcáról, és csak addig nézelődnek, amíg fel nem
fogják, milyen számok vannak az árcédulákon, aztán gyorsan
távoznak is üres kézzel.

Luke és Carol Massey néven mutatkoztak be, elmondták, hogy

Houstonból jöttek, néhány napra megszálltak a Ritzben, most járnak
először a szigeten. Sokat hallottak már a boltról, megnézték a
honlapját, és nyomban megtetszett nekik az a lehajtható lapu,
százéves ebédlőasztal, amely jelenleg a választék legdrágább
darabja volt. Luke kért egy mérőszalagot, azonnal kapott is egyet
Noelle-től. Minden irányban lemérték a bútort, és halkan
megbeszélték egymás között, hogy tökéletesen illik a vendégház
ebédlőjébe. Luke feltűrte az ingujját, és Carol megkérdezte,
készíthetnek-e néhány fényképet. Természetesen igen, felelte
Noelle. Két komódot is lemértek, majd két nagy pohárszéket, és
közben okos kérdéseket tettek fel a bútorok történetéről, a
fényezésről és arról, hogy milyen fából készültek. Új házat építenek
Houstonban, magyarázták, és azt szeretnék, hogy úgy nézzen ki,
olyan hangulata legyen, mint egy provence-i tanyaháznak. Előző
évben egy ilyenben nyaraltak a Roussillon nevű, vaucluse-i
falucskában. Minél hosszabb időt töltöttek a boltban, annál nagyobb
lelkesedéssel nézték meg az újabb darabokat, szinte bármit is
mutatott nekik Noelle. Felvitte őket az emeletre, ahol a drágább
bútorok voltak, és a házaspár még nagyobb érdeklődést mutatott.
Miután eltöltöttek egy órát a boltban, és már majdnem öt óra lett,
Noelle kinyitott egy üveg pezsgőt, és öntött három pohárba.
Miközben Luke egy bőrdíványt méricskélt, Carol pedig fényképeket
készített, Noelle egy pillanat türelmet kért tőlük. Lement a földszintre,
majd miután a két kósza nézelődő távozott, bezárta a bolt ajtaját, és
visszatért a jómódú texasiakhoz.

Egy régi pultos szekrénytálaló körül álltak, és elkezdődött a komoly

beszélgetés. Luke a szállításról és a raktározásról tett fel
kérdéseket.

Még legalább fél év volt hátra az új ház elkészültéig, és egy

raktárépületben gyűjtötték a bútorokat meg az egyéb berendezési
tárgyakat. Noelle elmondta, hogy bárhová szállít az országba, ez
nem lehet probléma. Carol kipipálta azokat a tételeket, amelyeket
azonnal meg akart vásárolni; az egyik az íróasztal volt, amelyet
Mercer is megnézett. Noelle közölte, hogy azt félretette valakinek, de
gond nélkül kerít egy hasonlót a hamarosan esedékes provence-i
útján. Lesétáltak a földszintre, az irodájába, ahol töltött még pezsgőt,
majd nekilátott, hogy 130

kiállítsa a számlát. A végösszeg százhatvanezer dollár volt, jól

láthatóan nem csapta fejbe őket ez a szám. Az alkudozás az árról
hozzátartozott Noelle munkájához, de Massey-éknek eszükbe sem
jutott ilyesmivel foglalkozni. Luke úgy tette ki a fekete színű
hitelkártyáját, mintha aprópénzzel fizetne, és Carol aláírta a
megrendelést.

A bejáratnál mintha régi barátai lennének, úgy ölelték meg Noelle-t,

és azt mondták, lehet, hogy visszajönnek másnap. Noelle
megpróbálta felidézni magában, hogy lebonyolított-e valaha is
ekkora nagyságrendű

üzletet. Nem sikerült.

Másnap reggel tíz óra után öt perccel Luke és Carol arcukon

ragyogó mosollyal, energikusan masíroztak be az üzlet ajtaján.
Elmondták, hogy majd’ egész éjszaka fényképeket nézegettek,
gondolatban ide-oda mozgatták a bútorokat a még csak félig
elkészült új házban, és az a nagy helyzet, hogy szükségük lenne
még néhány darabra. Az építészük e-mailben elküldte nekik az első
két szint alaprajzát, és ők berajzolgatták, mi hová kerül majd.
Felmentek a felső szintre, és az egész délelőttöt ágyak, asztalok,
székek és tálalók méricskélésével töltötték, és a végére lényegében
kisöpörték Noelle teljes készletét. A második napon elkészült számla
összege meghaladta a háromszázezer dollárt, és Luke megint
előhúzta a fekete hitelkártyáját.

Ebédidőre Noelle bezárta a boltot, és elvitte őket a sarkon lévő

népszerű étterembe. Miközben ettek, Noelle ügyvédje leellenőrizte a

hitelkártya érvényességét, és megtudta, hogy Massey-ék annyit
vásárolhatnak, amennyit csak akarnak. Kicsit utánanézett a
hátterüknek, de nem sokat talált. De hát mit számít ez? Ha a fekete
kártya működik, érdekel valakit, honnan jön a pénz?

Ebéd közben Carol azt kérdezte Noelle-től: – Mikor érkeznek újabb

bútorok?

Noelle felnevetett. – Hát, nyilván előbb, mint utóbb. Úgy terveztem,

hogy csak augusztus végén utazom Franciaországba, de mivel most
már nincs mit eladnom, kénytelen leszek hamarabb menni.

Carol a férjére pillantott, aki ki tudja, miért, mintha zavarban lett

volna.

De végül csak belefogott. – Felmerült bennünk, hogy esetleg

találkozhatnánk Franciaországban, és együtt vásárolhatnánk.

– Imádjuk Provence-t – tette hozzá Carol –, és fantasztikus lenne, ha

olyasvalakivel vadászhatnánk régiségekre, mint maga.

– Nincsenek gyerekeink, és imádunk utazni, különösképpen 131

Franciaországban – folytatta Luke. – És tényleg nagyon érdekelnek

minket a régiségek. Új lakberendezőt keresünk, aki tudna segíteni
nekünk a burkolat és a tapéta kiválasztásában.
– Történetesen mindenkit ismerek a szakmában – felelte Noelle. –

Mikor szeretnének menni?

Egymásra néztek, mintha azon törnék a fejüket, hogyan is néz ki az

igencsak zsúfolt programjuk. – Két hétig Londonban leszünk üzleti
úton – mondta Luke. – Utána találkozhatnánk Provence-ban.

– Túl hamar lenne? – kérdezte Carol.

Noelle elgondolkodott egy pillanatra. – Meg tudom oldani –

válaszolta. – Évente többször is elutazom Franciaországba, és még

egy lakásom is van Avignonban.

– Csodás! – mondta Carol izgatottan. – Nagy kaland lesz. Már látom

magam előtt az otthonunkat, benne az a sok minden, amit majd
Provence-ban találunk.

Luke felemelte a poharát. – Igyunk a dél-franciaországi

régiségvadászatra.
3.
Két nappal később felpakolták az első teherautóra Noelle régiségeit.
A Camino-szigetről egy houstoni raktárépületbe hajtott, ahol
hatalmas tér várta. Luke és Carol Massey egy száz négyzetméteres
helyiséget béreltek ki. De a számla végül Elaine Shelby asztalára
került.

Néhány hónap múlva, amikorra az akció, így vagy úgy, de már

lezajlott, a csodálatos antik darabok lassan visszakerülnek a piacra.
4.
Sötétedés előtt Mercer kigyalogolt a partra, aztán dél felé fordulva
sétálni kezdett a víz mellett. A négy házzal arrébb lakó Nelsonék
megálltak, hogy váltsanak vele egy-két szót, no meg azért, hogy a
keverék kutyájuk megszagolgathassa Mercer bokáját. Nelsonék a
hetvenes éveikben jártak, és mindig kézen fogva sétáltak a
vízparton.

Szívélyességük gyakorta átcsapott kíváncsiságba, olyannyira, hogy

azt már kiszedték Mercerből, miért van a szigeten. – Jó írást! – így
búcsúzott el tőle Mr. Nelson. Néhány perccel később Mrs. Aldeman
állította meg Mercert. Az ő otthona nyolc házzal volt arrébb északra,
és most éppen a két uszkárját sétáltatta. Mrs. Aldeman már-már 132

kétségbeesetten kereste a kapcsolatot másokkal. Mercer nem

éppen, de azért kedvelte a környéket és lakóit.

Már majdnem a mólóhoz ért, amikor elfordult, és befelé ment tovább,

az egyik sétány irányába. Elaine ismét a városban volt, és találkozni
akart vele. Az akció idejére kibérelt ház belső udvarában várta.
Mercer járt már itt egyszer, de Elaine-en kívül mással nem
találkozott. Ha más is ügyködött az akcióban, ha esetleg valaki
figyelte, követte őt, nem tudott róla. Ha erről kérdezte Elaine-t, csak
homályos válaszokat kapott.

Beléptek a konyhába. – Iszik valamit? – kérdezte Elaine.

– Egy kis vizet kérek.

– Vacsorázott már?

– Nem.

– Hát, rendelhetünk pizzát, sushit vagy kínait. Melyik legyen?

– Nem vagyok különösebben éhes.

– Én sem. Üljünk le itt. – Elaine egy kis reggelizőasztalra mutatott a

konyha és a nappali között. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett két
üveg ásványvizet. Mercer leült és körbepillantott. – Itt szállt meg? –

kérdezte.

– Igen, két éjszakára. – Elaine vele szemben ült le.

– Egyedül?

– Igen. Ma a kollégáim közül senki más nincs a szigeten. Állandóan

jövünk-megyünk.

Mercer majdnem rákérdezett a kollégákra, de inkább nem tette.

– Tehát látta Noelle boltját.

Mercer bólintott. A szokásos esti e-mailben szándékosan

fogalmazott homályosan.

– Meséljen róla. Mondja el, milyen az elrendezése.

Mercer részletesen beszámolt, leírta, milyen helyiségek vannak az

alsó és a felső szinten, igyekezett semmit sem kihagyni. Elaine
figyelmesen hallgatta, de nem jegyzetelt. Egyértelműnek tűnt, hogy
nagyon sok mindent tud a boltról.

– Van alagsor? – kérdezte.

– Igen, Noelle futólag említette, azt mondta, van ott egy műhely, de
nem akarta megmutatni.

– Van a boltban egy íróasztal. Megpróbáltuk megvenni, de közölte,

hogy nem eladó. Valamikor maga majd megvásárolja azt az asztalt,
és mondjuk, azt kéri, hogy fessék át. Lehet, hogy ezt az alagsorban
végeznék el, és maga esetleg szeretné megnézni, milyen a színe az
új 133
festéknek. Nagyon fontos tudnunk, hogy néz ki az alagsor, ugyanis
közvetlenül kapcsolódik a könyvesbolt alagsorához.

– Ki próbálta megvenni?

– Mi. A jó fiúk, Mercer. Nincs egyedül.

– Vajon miért nem találom ezt megnyugtatónak?

– Nincsen megfigyelés alatt. Mint mondtam, állandóan jövünk-

megyünk.

– Rendben. Tegyük fel, hogy lejutok az alagsorba. És akkor?

– Nézzen körül. Figyeljen meg mindent. Ha szerencséje van, látni

fog egy ajtót, amely a könyvesboltba vezet.

– Kétlem.

– Én is, de tudnunk kell. A fal betonból, téglából vagy fából épült?

Lehet, hogy egy nap vagy egy éjszaka majd keresztül kell jutnunk
rajta.

Mi a helyzet a bolt biztonsági kameráival?

– Kettő van, az egyik a bejáratra irányítva, a másik hátul, a kicsi

nyitott konyha fölött. Lehet, hogy több is van, de én nem láttam. A
felső

szinten nincs. De biztos vagyok benne, hogy mindezt tudta már.

– Így van, de ebben a szakmában mindent kétszer vagy háromszor

kell ellenőrizni, és egy pillanatra sem hagyjuk abba az
információgyűjtést. A bejárati ajtón milyen zár van?

– Közönséges kulcsra nyíló zár. Semmi különös.

– Látott hátsó kijáratot?

– Nem, de a leghátsó részben nem voltam. Szerintem ott hátul van
még néhány helyiség.

– Az üzlet egyik szomszédja a könyvesbolt, a másik meg, nyugati

irányba, egy ingatlanügynök irodája. Noelle boltjából nyílik ajtó
valamelyikbe?

– Én nem láttam.

– Szép munkát végezett, Mercer. Három hete van a szigeten, és

nagyon sok mindenkivel megismerkedett, összebarátkozott már,
megnézett mindent, amit lehetett, anélkül, hogy gyanút ébresztett
volna.

Meg kell mondanom, hogy nagyon elégedettek vagyunk. De most el

kell intéznie valamit.

– Sejtettem, hogy van valami a tarsolyában.

– Van bizony. – Elaine odasétált a kanapéhoz, és három könyvvel

jött vissza, amelyeket letett az asztal közepére. – Íme a történet.
1985-ben Tessa eljött Memphisből, és végleg ideköltözött a szigetre.
Mint tudjuk, a vagyonát a három gyerekére hagyta három egyenlő
részben. A 134

végakarata rendelkezése szerint maga is kapott húszezer dollárt a

tanulmányaira. Még hat unokája volt: Connie és Holstead gyerekei
Kaliforniában, meg Jane egyetlen gyereke, Sarah. De csak maga
kapott a hagyatékból.

– Én voltam az egyetlen, akit tényleg szeretett.

– Így van. Nos, így hangzik az új történetünk. Tessa halála után

maga és Connie átnézték a nagymama személyes dolgait, az olyan
apróságokat, amelyek nem szerepeltek a végrendeletben. Úgy
döntöttek, hogy elosztják maguk között. Néhány ruhadarab, régi
fényképek, esetleg egy-két értéktelen műtárgy, csuda tudja, mi
minden.
Találjon ki, amit akar. Magának jutott egy doboznyi könyv, javarészt
mesekönyvek, amelyeket Tessa a kedvenc unokájának vásárolt az
évek során. De a doboz alján ott találta ezt a három könyvet. Első
kiadások a memphisi közkönyvtárból, a nagymamája kölcsönözte ki
1985-ben.

Amikor a szigetre költözött, szándékosan vagy véletlenül magával

hozta ezeket a könyveket. Amelyeket maga harminc évvel később
megtalált.

– Értékesek?

– Igen és nem. Nézze meg a legfelsőt.

Mercer felemelte a könyvet. Az elítélt James Lee Burke-től. Úgy tűnt,

kiváló állapotban van, a hibátlan borítót átlátszó fólia védte.
Kinyitotta a könyvet, és a kolofonhoz lapozott: „Első kiadás”.

– Valószínűleg maga is tudja – folytatta Elaine –, hogy ez Burke

novelláskötete, amely igen nagy figyelmet kapott 1985-ben. A
kritikusok imádták, az olvasók szétkapkodták.

– Mennyit ér?

– Ötezer dollárért vettük a múlt héten. Alacsony példányszámban

jelent meg, és nem sok van forgalomban. A borító hátulján láthatja a
vonalkódot. Ezt a memphisi könyvtár használta 1985-ben, úgyhogy a
könyv lényegében érintetlen. A vonalkódot természetesen mi tettük
rá, és biztos vagyok benne, hogy Bruce ismer valakit, aki el tudja
távolítani. Nem olyan nehéz.

– Ötezer dollár – ismételte Mercer, mintha egy aranyrudat tartana a

kezében.

– Igen, és egy jó hírű, tekintélyes kereskedőtől származik. A terv az,

hogy maga megemlíti ezt a könyvet Cable-nek. Adja elő a történetet,
de ne mutassa meg rögtön a könyvet. Mondja el, hogy nem tudja,
mit tegyen. Világos, hogy Tessa könyvtárból kölcsönözte, nem a
jogos 135

tulajdona. De aztán magához került, nem szerepelt a

végrendeletben, és természetesen magának sem lehet a jogos
tulajdona. A könyv a memphisi könyvtáré, de hát harminc év eltelte
után foglalkozik valaki ezzel? És persze magának nagy szüksége
van a pénzre.

– Tolvajt csinálunk a nagymamámból?

– Kitalált történet, Mercer.

– Nem szeretném megrágalmazni a halott nagymamámat.

– A „halott” a kulcsszó. Tessa harminc éve halt meg, és nem lopott

semmit. Cable-en kívül senki más nem fogja hallani a történetet.

Mercer lassan felemelte a második könyvet. A Véres délkörök

Cormac McCarthytól, a Random House adta ki 1985-ben, első
kiadás szép, csillogó borítóval. – Ennek mennyi az értéke? –
kérdezte.

– Négyezer dollárt fizettünk érte néhány hete.

Mercer letette a könyvet, és felemelte a harmadikat. Az Árva galamb

Larry McMurtrytől, a Simon & Schuster jelentette meg, szintén 1985-
ben. Jól láthatóan sok kézen megfordult, de a borító mégis jó
állapotban volt.

– Ez egy kicsit más – magyarázta Elaine. – A Simon & Schusternél

arra számítottak, hogy nagyon sokat el tudnak adni, az első kiadás
negyvenezer példányban jelent meg, így aztán rengeteg első kiadás
van a gyűjtőknél, ez pedig érthető módon lenyomja az értékét.
Ötszáz dollárt fizettünk érte, és rátettünk egy új borítót, hogy
megduplázzuk az értékét.

– A borító hamisítvány? – kérdezte Mercer.

– Igen, ez gyakori jelenség, főképpen persze a szélhámosok élnek
ezzel a módszerrel. Egy tökéletesen hamisított borító nagyon
megnövelheti a könyv értékét. Találtunk egy nagyon ügyes hamisítót.

Mercer fülét megütötte a többes szám, és eltűnődött, vajon hány

ember bevonásával zajlik ez az akció. Letette a könyvet, és ivott
még egy kis vizet.

– Az a terv, hogy végül eladom a könyveket Cable-nek? Mert ha

igen, hát, nem nagyon tetszik, hogy hamisítvánnyal kell üzletelnem.

– Mercer, az a terv, hogy a könyvek segítségével közelebb kerül

Bruce Cable-hez. Először csak beszéljen róluk. Nem tudja, mit
kezdjen velük. Nem lenne helyes eladni a könyveket, hiszen nem a
saját tulajdonáról van szó. Végül mutasson meg neki egyet vagy
kettőt, nézzük meg, hogy reagál. Talán cserébe ő is megmutatja
magának a gyűjteményét az alagsorban vagy a titkos kamrában,
vagy az ördög 136

tudja, hol. Nem lehet pontosan kiszámítani, hogy alakul a

beszélgetésük. Nekünk az a fontos, Mercer, hogy valamiképpen
bejusson Cable világába. Az sem kizárt, hogy habozás nélkül lecsap
Az elítélt re, vagy a Véres délkörök re, de az is lehet, hogy mind a
két könyv ott van már a gyűjteményében. Ha jól mértük fel ezt az
embert, akkor valószínűleg a kedvére lesz, hogy a könyvek
eredetével nincs minden rendben, és valószínűleg meg akarja venni
mindet. Nézzük meg, mennyire lesz őszinte magával. Tudjuk,
mennyit érnek a könyvek.

Vajon komolytalan ajánlatot tesz majd magának? Ki tudja? A pénz

nem fontos. Az viszont igen, hogy a sötét ügyleteinek a részesévé
válhat.

– Nem nagyon tetszik ez nekem.

– Ártalmatlan az egész, Mercer, és a történet csak kitaláció. A

könyvek törvényes úton kerültek hozzánk. Ha megveszi a könyveket,
visszakapjuk a pénzünket. Ha a vásárlás után eladja, ő is
visszakapja.

Etikai és minden egyéb szempontból is rendben van a terv.

– Értem, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy hitelesen elő

tudom adni ezt a történetet.

– Ugyan már, Mercer, maga a fikció világában él. Használja a

képzelőerejét.

– Mostanság valahogy nem nagyon működik.

– Sajnálom.

Mercer megvonta a vállát, és ivott egy korty vizet. Miközben

rámeredt a könyvekre, számtalan különböző forgatókönyvet
pörgetett végig a fejében. Végül azt kérdezte: – Hol csúszhat félre a
dolog?

– Gondolom, Cable felveheti a kapcsolatot a memphisi könyvtárral,

szaglászhat egy kicsit, de nem jutna semmire. Eltelt harminc év,
minden megváltozott. Évi ezer könyvet vesztenek el azok miatt, akik
egyszerűen nem viszik vissza a könyveket, és mivel a memphisi egy
tipikusnak mondható könyvtár, a könyvtárosok nem nagyon törik
magukat, hogy a nyomukra bukkanjanak. Ráadásul Tessa nagyon
sok könyvet kölcsönzött ki.

– Minden héten elmentünk a könyvtárba.

– Teljesen hihető a történet. Cable-nek sejtelme sem lehet róla, mi

az igazság.

Mercer a kezébe vette az Árva galamb ot. – Mi van, ha észreveszi,

hogy a borító hamis?

– Gondoltunk erre, és még nem is biztos, hogy használni fogjuk. A

múlt héten megmutattuk a könyvet két kereskedőnek, öreg
rókáknak, 137

akik már mindent láttak, és egyikük sem vette észre, hogy

hamisítvány.

De igaza van. Kockázatos lehet, és talán bölcsebb lenne borító

nélkül megmutatni. Kezdje a másik kettővel, de ne rögtön. Húzza az
időt, mutassa meg, mennyire küszködik azzal, mi a helyes és mi
nem. Súlyos morális dilemmája van, hadd lássuk, milyen tanácsot ad
Bruce.

Mercer egy vászontáskával jött el, benne a három könyvvel.

Visszagyalogolt a partra. Az óceán nyugodt volt, már beállt az apály.

Telihold világította meg a homokot. Miközben sétált, hangokat hallott,

amelyek lassan erősödni kezdtek. Balra, a dűnék közelében
meglátott két fiatalt. Egy fürdőlepedőn falták egymást, suttogásukat
kéjes nyögések, sóhajok szakították meg. Mercer majdnem megállt,
hogy végignézze, hogy láthassa az utolsó döfést, de végül
továbbment, és közben próbált minél többet magába szívni a
látványból.

Elfogta az irigység. Mióta is nem volt már együtt férfival?

5.
Mindösszesen ötezer szó és három fejezet után a második regény
váratlanul félbeszakadt, Mercer ugyanis már a háta közepére
kívánta a szereplőket, és unta a cselekményt. Frusztráltan, nyomott
hangulatban, sőt kicsit mérgesen magára, amiért képtelen egyről a
kettőre jutni, felvett egy kétrészes fürdőruhát, egyre terebélyesedő
gyűjteményének azt a darabját, amelyik a legkevesebbet takarta, és
kiment a partra. Még csak tíz óra volt, de már megtanulta, hogy jobb
elkerülni a déli napot.

Déltől nagyjából ötig olyan hőség tombolt, hogy egyszerűen nem

lehetett kimenni, még a vízben sem lehetett elviselni a tűző napot.
Már szépen lebarnult a bőre, és nem is akart túl sok időt tölteni a
napon.

Ráadásul tíz órakor lehetett arra számítani, hogy elfut a kocogó, a

vele nagyjából egyidős idegen. Mezítláb futott a víz szélén, magas,
szikár teste csillogott a verítéktől. Nyilvánvalóan sportoló volt, a hasa
elképesztően izmos, a bicepsze és a vádlija tökéletes. Könnyedén,
elegánsan futott, és Mercer arra jutott magában, hogy mindig lelassít
kicsit, amikor meglátja őt. Az előző héten már legalább kétszer
egymás szemébe néztek, és Mercer már egészen biztos volt abban,
hogy hamarosan köszönni is fognak.

Elrendezte a napernyőt és az összecsukható széket, bekente magát

naptejjel, és közben feszülten figyelte, mi történik a parton. A férfi
mindig déli irányból érkezett, a Ritz és az elegáns lakóépületek felől.

138

Mercer kiterítette a fürdőlepedőt, és elnyúlt a napon. Felvette a

napszemüvegét meg a szalmakalapját, és várt. Mint hétköznapokon
mindig, most is szinte elhagyatott volt a part. Úgy tervezte, hogy
amikor meglátja a távolban a férfit, odasétál a vízhez, és a tökéletes
időzítésnek hála egyszerre érnek oda. Könnyed mosollyal ráköszön,
mint ahogy ráköszönne bárki másra a világ legbarátságosabb
óceánparti strandján.

A könyökére támaszkodott, és miközben a férfi megjelenésére várt,

próbált nem kudarcot vallott íróként gondolni magára. Az az ötezer
szó, amelyet kitörölt, élete legpocsékabb szövege volt.

A férfi már tíz napja itt futott rendszeresen, ez túl hosszú idő ahhoz,
hogy egy hotelben szálljon meg. Talán kivett egy lakást néhány
hétre.

Mercernek fogalma sem volt róla, miről kezdjen most írni.

A férfi mindig egyedül volt, és túl messze ahhoz, hogy meg lehessen
állapítani, visel-e jegygyűrűt.

Erőtlen, szürke szereplőkkel, rémesen nehézkes stílusban

megfogalmazott mondatokkal és olyan ötletekkel teli öt év után,
amelyek még neki magának sem tetszettek, Mercer biztosra vette,
hogy soha az életben nem fog tudni befejezni még egy regényt.

Megszólalt a telefonja. Bruce így kezdte: – Remélem, nem zavarom

meg a zsenit a munkában.

– A legkevésbé sem – felelte Mercer. Ami azt illeti, a parton fekszem

majdnem meztelenül, hogy elcsábítsak egy idegent. – Éppen
szünetet tartok.

– Remek. Ma délután dedikálás lesz, és egy kicsit aggódom, hogy

nem leszünk elegen. Ismeretlen szerző, ez az első regénye, ami
ráadásul nem valami jó.

Hogy néz ki az illető? Hány éves? Nem meleg? De Mercer

hangosan csak ennyit mondott: – Na, így adsz te el könyveket.
Összetrombitálod az íróidat, hogy mentsenek meg.

– Ahogy mondod. És Noelle egy utolsó percekben megszervezett

vacsorapartit ad a házunkban, természetesen a szerző tiszteletére.
Csak mi leszünk ott, te, a fickó, Myra és Leigh. Jó mulatság lesz.
Nos?

– Hadd nézzem meg a naptáramat. Jó, éppen ráérek. Hánykor?

– Hatkor kezdődik a dedikálás, utána vacsora.

– Könnyed öltözet?

– Viccelsz? Egy szigeten vagyunk, és tombol a nyár. Bármi elmegy.

Még csak a cipő sem kötelező.

Tizenegykor már pokoli erővel sütött a nap, és nem mozdult a

levegő.

139

Minden jel szerint túl meleg volt a kocogáshoz.

6.
Az írót Randall Zalinskinek hívták, és az interneten nem sok mindent
lehetett találni róla. Szándékoltan homályos megfogalmazásokkal
teli, rövid életrajza azt kívánta sejtetni, hogy a „kémkedés sötét
világában”

eltöltött éveknek köszönhetően a szerző alapos ismeretekkel bír a

terrorizmus legkülönbözőbb fajtáiról és a kiberbűnözésről. A távoli
jövőben játszódó regényében összecsap egymással három ország:
az Amerikai Egyesült Államok, Kína és Oroszország. A két
bekezdésnyi cselekményleírást úgy felhabosították, hogy már-már
nevetségesnek tűnt, de Mercer még unalmasnak is találta. A retusált
fénykép egy negyvenes évei elején járó fehér férfit mutatott.
Feleségről, családról egy szó sem. Michiganben élt, ahol
természetesen a következő

regényén dolgozott éppen.

Mercer eddig kétszer járt dedikáláson Bruce könyvesboltjában.

Mindkét esemény fájdalmas emlékeket idézett fel a hét évvel

korábban félbeszakadt felolvasó körútról, és megfogadta, hogy
többé nem megy dedikálásra, vagy legalábbis igyekezni fog távol
maradni. Csakhogy ez nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. A
dedikálások jó okot szolgáltattak arra, hogy a boltban legyen és
nézelődjön, márpedig ezt kellett tennie, ezt várta tőle Elaine.
Ráadásul szinte lehetetlen lett volna azt mondani Bruce-nak, hogy
nincs ideje felolvasó körúton lévő

szerzőket támogatni, különösképpen így, hogy személyre szóló

meghívást kapott.

Myrának igaza volt: a könyvesboltnak tényleg hűséges közönsége

volt, és Bruce Cable kellően népes társaságot tudott összehívni.
Amikor Mercer megérkezett, körülbelül negyvenen gyülekeztek az
emeleti kávézóban. Az asztalokat és a polcokat félretolták, hogy
legyen hely a kis emelvény körül összevissza elrendezett
székeknek.

Hat órára az érdeklődők elhelyezkedtek a székeken, és élénk

beszélgetés közben várták, hogy elkezdődjön az esemény. A
legtöbben gyatra bort kortyolgattak papírpohárból, és úgy tűnt,
mindenki örül, hogy ott lehet. Myra és Leigh az első sorban ültek le,
alig néhány centire az emelvénytől, mintha a legjobb helyeket mindig
lefoglalnák nekik.

Myra nevetett, kacagott, és legalább három emberhez beszélt

egyszerre.

Leigh csöndben ült mellette, és amikor kellett, halkan kuncogott.

140

Mercer oldalt, az egyik polcnak támaszkodva állt, mintha

tulajdonképpen nem is lenne ott keresnivalója. A közönség soraiban
főképpen ősz nyugdíjasok ültek, és megint azt állapíthatta meg,
hogy ő

a legfiatalabb a társaságban. Kellemes, meghitt hangulat uralkodott:

a könyvek szerelmesei összegyűltek, hogy meghallgassanak egy új
írót.

Mercer kénytelen volt beismerni magának, hogy irigykedik. Ha be

tudna fejezni egy átkozott könyvet, akkor elmehetne egy felolvasó
körútra, és olvasókat szerezhetne magának. Aztán eszébe jutott a
saját, rövidre sikerült körútja, és arra gondolt, milyen fontosak az
olyan könyvesboltok, mint a Bay Books, és az olyan emberek, mint
Bruce Cable, azok a ritkaságszámba menő könyvkereskedők, akik
keményen dolgoznak, hogy egyben tartsák a vásárlói közönségüket.

Bruce fellépett az emelvényre, üdvözölte a megjelenteket, majd

áttért Randy Zalinski bemutatására, és nem fukarkodott az elismerő,
szép szavakkal. A regény írója a „hírszerzői közösségben” töltött
évek során egészen kivételes tudást gyűjtött össze a mindenhol ránk
leselkedő, láthatatlan veszélyekről. És így tovább.

Zalinski inkább nézett ki kémnek, mint írónak. A szokásos kopott

farmer és gyűrött zakó helyett elegáns sötét öltönyt viselt és fehér
inget nyakkendő nélkül. Napbarnított, jóvágású arcán semmi nyoma
borostának. És nem viselt jegygyűrűt. Körülbelül fél órán keresztül
kötetlenül beszélt, és ijesztő történeteket adott elő a jövő

kiberháborúiról, és azt is elmondta, hogy Amerika súlyos

lemaradásban van, nem tudja tartani a lépést az ellenségeivel, az
oroszokkal és a kínaiakkal. Mercer azt gyanította, hogy majd
hasonló történeteket hallhat vacsora közben is.

Úgy tűnt, Zalinski egyedül utazik, és Mercer, miközben kicsit

elkalandozott a figyelme, arra jutott magában, hogy a fickó talán
érdekes lehet, bár igaz: sajnos csak egy éjszakát tölt a városban.
Aztán eszébe jutott a szóbeszéd, miszerint Bruce lecsap a fiatal
írónőkre, és Noelle ugyanezt teszi a férfiakkal. Állítólag a
Marchbanks-ház tornyában lévő írószobában szállnak meg az írók.
De azóta, hogy személyesen ismerte a párt, Mercer erősen
kételkedett abban, hogy bármi alapja is lenne is a pletykának.

Amikor Zalinski végzett, az egybegyűltek tapsoltak, majd beálltak a

sorba, amely az új regénnyel megrakott asztalhoz vezetett. Mercer
nem szerette volna megvenni a könyvet, és semmi kedvet nem
érzett ahhoz, hogy elolvassa, de hát nem nagyon volt választása. Jól
emlékezett rá, 141

milyen elkeserítő érzés ott ücsörögni az asztalnál és

kétségbeesetten reménykedni, hátha vesz valaki egy könyvet;
ráadásul a következő

három órát a szerzővel fogja tölteni. Úgy érezte, kötelessége

vásárolni és dedikáltatni egy könyvet. Türelmesen várakozott a
sorban. Myra meglátta, szóba elegyedtek. Amikor sorra kerültek,
bemutatkoztak Zalinskinek, aztán figyelték, ahogy a férfi odafirkantja
a nevét a könyvükbe.
Miközben mentek lefelé a lépcsőn, Myra azt mormogta majdnem túl
hangosan: – Kidobtam harminc dollárt az ablakon. Egy szót sem
fogok elolvasni ebből a könyvből.

Mercer

kuncogott.

– Én sem, de boldoggá tettük a

könyvkereskedőnket.

Bruce, aki a pultnál állt, az mondta suttogva: – Noelle már a házban

van. Menjetek át.

Mercer, Myra és Leigh kiléptek a boltból, és elindultak a négy utcával

arrébb álló Marchbanks-házhoz. – Láttad már? – kérdezte Myra.

– Nem, de a könyvet azt láttam.

– Páratlan élményben lesz részed, és Noelle remek házigazda.

7.
A ház nagyon hasonlított Noelle üzletére: rusztikus bútorok, pazar
berendezés. Noelle gyorsan körbevezette Mercert a földszinten,
aztán kisietett a konyhába, hogy megnézzen valamit a sütőben.
Myra, Leigh és Mercer itallal a kezükben kimentek a hátsó
verandára, és egy kissé erőtlen ventilátor alatt találtak egy hűvösebb
pontot. Fülledt meleg volt, és Noelle már közölte, hogy odabent
fognak vacsorázni.

Az események váratlan fordulatot vettek, ugyanis Bruce egyedül

érkezett. Elmondta, hogy a vendégüket, Mr. Zalinskit migrén gyötri,
és éppen nagyon rosszul érzi magát. Megkérte Bruce-t, hogy a
nevében kérjen elnézést, de muszáj lefeküdnie egy sötét
hotelszobában. Miután Bruce kevert magának egy italt és
csatlakozott hozzájuk, Myra nyomban így szólt: – Megkérlek, hogy
térítsd meg a könyv árát. –

Nehéz lett volna megállapítani, hogy viccel-e vagy sem. – Akkor sem
fogom elolvasni, ha fegyvert szorítanak a fejemhez.

– Óvatosan, Myra – felelte Bruce. – Ha az én könyvesboltomban

ilyen esetekben visszafizetnék a könyvek árát, már egy vagyonnal
tartoznál nekem.

142

– Tehát nincs visszatérítés? – kérdezte Mercer.

– Az szent, hogy nincs.

– Ha azt akarod, hogy vegyük meg a könyveket – mondta Myra –,

akkor tisztességes írókat hívjál meg.

Bruce elmosolyodott, majd Mercerre nézett. – Minden évben

legalább háromszor lefolytatjuk ezt a beszélgetést. Myra, a ponyva
királynője lesújtó véleménnyel van jóformán az összes többi
populáris szerzőről.

– Ez nem igaz! – vágott vissza Myra. – Csak nem szeretem a

kémregényeket meg az ilyen katonai hülyeségeket. Hozzá sem
fogok nyúlni ehhez a könyvhöz, nem is akarom, hogy a helyet
foglalja a házamban. Eladom neked húsz dollárért.

– Myra, kérlek – szólalt meg Leigh. – Mindig azt mondod, szereted,

hogy a könyvek olyan sok helyet foglalnak el.

Noelle is leült hozzájuk egy pohár borral a kezében. Aggódott

Zalinski miatt, és megkérdezte, nem kellene-e felhívniuk az egyik
orvos barátjukat. Bruce azt felelte, nem, Zalinski kemény fickó, aki
tud gondoskodni magáról. – És különben is nagyon unalmasnak
találtam –

tette hozzá.

– Milyen a könyve? – tette fel a kérdést Mercer.

– Jó néhány részt csak átfutottam. Túl sok a technikai leírás, az író

túl sokat kérkedik azzal, hogy mennyit tud a kütyükről meg a sötét
webről.

Többször is letettem.

– Én meg a kezembe sem fogom venni, az biztos – jelentette ki Myra

nevetve. – És az igazat megvallva nem nagyon örültem ennek a
vacsorának.

Leigh odahajolt Mercerhez. – Drágám, egy percre se fordíts hátat

ennek a társaságnak.

– Nos, most, hogy már nincs kifogásod a vacsora ellen – mondta

Noelle –, együnk.

Noelle a ház hátsó részében, egy tágas térben terített meg, amely
valahol a veranda és a konyha között helyezkedett el. A kerek és
furcsamód kortárs modern darabnak tűnő faasztalon kívül minden
régi volt: a XIV. Lajos korabeli székek, a gyönyörű tálaló- és
evőeszközök, a nagy agyagtálak. Mercernek megint olyan érzése
támadt, mintha minden az egyik könyve lapjairól került volna ide, és
olyan szépnek, tökéletesnek tűnt az egész, hogy kár is lenne
elrontani az ételekkel meg az evéssel.

143

Miközben elhelyezkedtek az asztal körül és újratöltötték a

poharaikat, Mercer azt mondta: – Noelle, azt hiszem, szeretném
megvenni azt az íróasztalt.

– Ó, a tiéd. Kitettem rá az „Eladva” táblát, mert olyan sokan

szeretnék megvásárolni.

– Lehet, hogy eltart egy darabig, amíg összeszedem a pénzt, de

tényleg akarom.

– És úgy gondolod, hogy kigyógyít majd az alkotói válságból? –

érdeklődött Myra. – Egy régi asztal Franciaországból?

– Ki mondta, hogy alkotói válságban vagyok? – kérdezett vissza

Mercer.

– Hát, azt hogy hívod, amikor az ember képtelen írni?

– Mit szólnál ahhoz, hogy „blokk”?

– Bruce? Te vagy a szakértő.

Bruce egy nagy salátástálat tartott a kezében, Leigh éppen szedett

belőle. – A válság túl komolynak hangzik. Azt hiszem, jobban tetszik
nekem a blokk. De hát ki vagyok én? Ti lennétek a szavak mesterei.

Myra minden ok nélkül felnevetett, majd nyomban beszélni is

kezdett: – Leigh, emlékszel, amikor egy hónap alatt megírtunk
három könyvet? Volt az a szemétláda kiadónk, aki nem akart fizetni,
és az ügynökünk azt mondta, nem válthatunk kiadót, mert tartozunk
a fickónak három könyvvel. Így aztán Leigh-vel kitaláltunk három
egészen borzasztó sztorit, nevetséges hülyeség volt mind, aztán
harminc napon át napi tíz órán keresztül püföltem az írógépet.

– De akkor már volt egy remek ötletünk – tette hozzá Leigh,

miközben továbbadta a salátástálat.

– Úgy van – helyeselt Myra. – Kiváló ötlet egy közepesen komoly

regényre, de azt nem akartuk odaadni annak a mocsoknak. Meg
kellett szabadulnunk attól a vacak szerződéstől, hogy találhassunk
egy jobb kiadót, ahol megbecsülik a zsenialitásunkat és a nagyszerű
ötletünket.

Sikerült is. Ami pedig azt a három szörnyű könyvet illeti, még két
évvel később is csak úgy kapkodták, a nagyszerű regényünk viszont
nem kellett senkinek. Na, erre varrjál gombot.

– De azt hiszem, szeretném átfestetni az asztalt – váltott témát

Mercer.

– Majd keresünk valami jó színt – mondta Noelle. – Hogy a lehető

legtökéletesebb legyen a parti házban.

– Te már láttad a házat? – kérdezte Myra tettetett meglepetéssel. –

Mi 144

nem. Mikor nézhetjük meg?

– Hamarosan – felelte Mercer. – Majd meghívlak benneteket

vacsorára.

– Mondd el nekik a jó hírt, Noelle – kérte Bruce.

– Milyen jó hírt?

– Ne légy már olyan szégyenlős. Néhány napja egy gazdag texasi

házaspár megvette Noelle teljes készletét. A bolt szinte üres.
– Kár, hogy nem könyvgyűjtők – jegyezte meg Leigh.

– Az íróasztalt megmentettem – mondta Noelle Mercernek.

– Noelle egy hónapra bezár, és gyorsan elutazik Franciaországba,

hogy feltöltse a készletet.

– Nagyon kedves emberek, és értenek is a bútorokhoz – mesélte

Noelle. – Találkozom velük Provence-ban, hogy együtt
vásárolgassunk.

– Biztosan kellemes lesz – vélte Mercer.

– Gyere el velem – javasolta Noelle.

– Nem is rossz ötlet – jelentette ki Myra. – A regényednek nem

ártasz vele, az biztos.

– Myra, kérlek – szólalt meg Leigh.

– Köszönöm, nem, pedig nagyon szívesen megnézném Provence-t.

Mennyi ideig leszel ott?

Noelle úgy vonta meg a vállát, mintha ez teljességgel érdektelen

lenne. – Talán úgy egy hónapig. – Bruce-ra pillantott, és jól láthatóan
lezajlott valami közöttük; talán Mercer meghívását az útra nem
beszélték meg egymással.

Mercer észrevette. – Inkább spórolok az íróasztalra.

– Bölcs döntés – szögezte le Myra. – Maradj itt és írj. Na nem mintha

szükséged lenne a tanácsomra.

– Nincs szüksége rá – mondta Leigh halkan.

Körbeadták a rákrizottóval teli tálat meg a kenyereskosarat. Néhány

falat után Myra merész lépésre szánta el magát. – Ha szabad,
elmondom, szerintem mit kellene csinálnunk – kezdte teli szájjal. –
Elég szokatlan, és én még sohasem próbáltam, de ez csak egy
újabb ok arra, hogy belevágjunk, hogy mondhatni, ismeretlen
területre merészkedjünk. Hajtsunk végre irodalmi intervenciót, most
azonnal, itt, ennél az asztalnál. Mercer, nagyjából egy hónapja a
szigeten vagy, és még egy nyamvadt mondatot sem írtál le, amelyet
egyszer majd el tudnál adni. És mit tagadjam, kezdem már unni a
nyöszörgésedet, a hasfájásodat, hogy nem jutsz semmire a
regényeddel. Mindannyiunk 145

számára elég nyilvánvaló, hogy nincs sztorid, és mivel nem jelent

meg tőled semmi már, nem is tudom, tíz vagy…

– Inkább öt éve.

– Mindegy. A napnál is világosabb, hogy segítségre van szükséged.

Azt javaslom, hogy mi, a barátaid avatkozzunk közbe és segítsünk

találni neked egy jó történetet. Nézd, micsoda tehetségek ülnek itt az
asztal körül. Biztos, hogy sikerülne elterelgetnünk téged a jó irányba.

– Hát, a mostaninál nem lehet rosszabb a helyzet – ismerte el

Mercer.

– Látod? Na, mi segíteni akarunk neked. – Myra ivott még egy korty
sört az üvegből. – Szükségünk lenne bizonyos paraméterek
meghatározására. Az első és legfontosabb kérdés az, hogy
szépirodalmat akarsz-e írni, amit nem lehet eladni, amit, a fenébe is,
még Bruce sem tud eladni, vagy inkább valami populárisabbat.

Olvastam a regényedet meg a novelláidat, és egy cseppet sem

vagyok meglepve, hogy nem tódultak a vevők. Nézd ezt el nekem,
jó? Végül is ez egy olyan helyzet, amelyben brutálisan őszintének
kell lennünk.

Érted? Senkinek sincs gondja azzal, hogy egyenesen, világosan

beszéljünk, finomkodás nélkül?

– Gyerünk – mondta Mercer mosolyogva. A többiek bólogattak.

Remek ötlet. Csapjunk bele.

Myra salátát szúrt fel a villájára, betömte a szájába, de továbbra is

beszélt. – Csodálatos író vagy, te lány, és néhány mondatodtól
elakadt a lélegzetem, amire persze lehet azt mondani, hogy egy jó
mondatnak nem ilyen hatást kellene okoznia, de mindegy, a lényeg
az, hogy pokoli jól írsz, és szerintem bármit tudnál írni. Tehát akkor
mi lesz: szépirodalom vagy populáris?

– Nem lehet mindkettő? – kérdezte Bruce, aki nagyon élvezte a

beszélgetést.

– Van egy-két szerző, akinél működik – felelte Myra. – De a

túlnyomó többség esetében nem. – Mercerre nézett. – Körülbelül tíz
éve vitatkozunk ezen, nagyjából azóta, mióta ismerjük egymást. Na
de mindegy. Tegyük fel, hogy valószínűleg nem tudsz olyan
szépirodalmi regényt írni, amely elkápráztatja a kritikusokat és még
szépen hoz is a konyhára. Ja, és ne felejts el valamit: itt senki sem
irigykedik rád. Én már nem írok, a pályafutásomnak vége. Azt nem
tudom pontosan, Leigh mit csinál mostanság, de az tuti, hogy nem
jelenik meg könyve.

– Myra, kérlek.

– Úgyhogy biztonsággal állíthatjuk, hogy az ő pályafutásának is 146

vége. Öregek vagyunk, rengeteg a pénzünk, nincs itt rivalizálás,

verseny. Te viszont fiatal vagy, tehetséges, és ha kitalálod, hogy mit
írjál, szép jövő vár rád. Ezért van most szükség ránk. Segíteni
akarunk.

Jut eszembe, ez a rizottó remek, Noelle.

– Most reagálnom kellene? – kérdezte Mercer.

– Ne, mi most közbeavatkozunk, érted? Csak ülsz ott és hallgatod,

ahogy darabokra szedünk. Bruce, te kezded. Mit írjon Mercer?
– Azzal kezdeném, hogy megkérdezem, mit olvasol.

– Mindent, amit Randy Zalinski ír – válaszolta Mercer, mire mindenki

nevetett.

– Szegény fickó, majd’ belepusztul a migrénbe, mi meg itt ócsároljuk

vacsora közben – mondta Myra.

– Az Úr legyen irgalmas – mondta Leigh halkan.

– Melyik az a három regény, amelyet legutóbb olvastál?

Mercer ivott egy korty bort, és elgondolkodott egy pillanatra. –

Nagyon tetszett Kristin Hannah-tól a Fülemüle, és úgy tudom,

szépen fogyott is.

Bruce egyetértett vele. – Bizony. Már megjelent papírkötésben is, és

azt is veszik.

– Én is élveztem – mondta Myra –, de abból nem lehet megélni,

hogy az ember a holokausztról ír regényeket. És különben is,
Mercer, mit tudsz te a holokausztról?

– Nem mondtam, hogy arról akarok írni. Hannah húsz könyvet írt
eddig, és mindegyik más.

– Nem vagyok biztos benne, hogy a Fülemüle igazi szépirodalomnak

minősül – tűnődött Myra.

– Biztos vagy benne, hogy meg tudod állapítani? – kérdezte Leigh

vigyorogva.

– Froclizni akarsz, Leigh?

– Igen.

Bruce úja átvette az irányítást. – Na és mi a két másik regény?

– Egy spulni kék cérna Anne Tylertől, az egyik kedvencem, és
Louise Erdrich regénye, a LaRose.

– Mind lányok – állapította meg Bruce.

– Igen, ritkán olvasok férfiaktól.

– Érdekes és okos. A regények hetven százalékát nők veszik meg.

– És mind a három könyv jól fogyott, ugye? – hangzott Noelle

kérdése.

147

– Ó, igen – válaszolta Bruce. – Nagyszerű könyveket írnak,

amelyekből nagyon sok elkel.

– Bingó – mondta Mercer. – Ez lenne a tervem.

Bruce Myrára nézett. – Tessék, sikeres volt a közbeavatkozás.

– Ne siessünk ennyire. Mi a helyzet a detektívtörténetekkel?

– Nem az én műfajom – felelte Mercer. – Nem így működik az

agyam. Nem vagyok elég körmönfont ahhoz, hogy elejtsek, aztán
később felszedjek nyomokat.

– Krimi? Thriller?

– Nem igazán. Nem tudok bonyolult, csavaros cselekményt

kiagyalni.

– Kémregény?

– Ahhoz túlságosan lány vagyok.

– Horror?

– Viccelsz? A sötétben a saját árnyékomtól is megijedek.

– Szerelmes regény?

– Nincsenek kellő ismereteim a témáról.

– Pornó?

– Még szűz vagyok.

– A pornó ma már nem megy jól – tette hozzá Bruce. – Az ember

bármit megkap ingyen az interneten.

Myra teátrálisan sóhajtott fel. – Azok voltak ám a szép idők. Húsz

évvel ezelőtt olyanokat írtunk Leigh-vel, hogy szinte felgyulladtak a
lapok. Sci-fi? Fantasy?

– Soha nem nyúltam ilyesmihez.

– Vadnyugati történet?

– Félek a lovaktól.

– Politikai krimi?

– Félek a politikusoktól.

– Na hát akkor. Úgy tűnik, arra teremtettek, hogy történelmi

regényeket írj szétesett családokról. Láss munkához. Mostantól
fogva azt várjuk, hogy legyen valami előrelépés.

– Holnap reggel nekifekszem – mondta Mercer. – És köszönöm.

– Szóra sem érdemes – válaszolt Myra. – És ha már a

közbeavatkozásnál tartunk, látta valaki mostanában Andy Adamet?

Azért kérdem, mert néhány napja összefutottam a volt feleségével a

vegyesboltban, és ha jól értettem, szerinte Andy nincs valami
fényesen.

– Fogalmazzunk úgy, hogy manapság nem józan – javasolta Bruce.

148

– Tudunk valahogy segíteni rajta?

– Fogalmam sincs, hogyan. Andy egy közönséges, részeges alak,

és amíg nem dönt úgy, hogy kijózanodik, az is marad. A kiadója
valószínűleg nem fogadja el az új regényét, és akkor még nagyobb
lesz a baj. Aggódom érte.

Mercer a férfi borospoharát figyelte. Elaine többször is szóba hozta,

hogy Bruce túl sokat iszik, de Mercer ebből semmit sem látott. Myra
és Leigh vacsorapartiján és ma este is csak keveset ivott, és semmi
sem látszott rajta.

Mivel Andy megtárgyalásával végeztek, Myra más barátok életével

kezdett foglalkozni. Bob Cobb elment vitorlázni, valahol Aruba
környékén van. Jay Arklerood elutazott Kanadába, az egyik barátja
hegyi házába költözött, egy ideig szeretne mindentől távol,
elszigetelten élni. Amy Slaternek sok a dolga a gyerekekkel, akik
közül az egyik T-Ballt játszik. Bruce feltűnően csöndes lett.
Figyelmesen meghallgatott minden pletykát, de semmit sem adott
tovább.

Noelle nagyon izgatottnak tűnt attól, hogy egy hónapra elutazhat a

floridai nyárból. Provence-ban is meleg van, magyarázta, de ott nem
olyan párás a levegő. Vacsora után ismét megkérdezte Mercertől,
hogy nem tart-e vele, esetleg nem egy hónapra, csak mondjuk, egy
hétre.

Mercer megköszönte, de azt mondta, hogy dolgoznia kell a

regényén.

Ráadásul nem dúskál a pénzben, és spórol az íróasztalra.

– A tiéd, drágám – mondta Noelle. – Eltettem neked.

Myra és Leigh kilenckor mentek el. Mercer segített Bruce-nak és

Noelle-nek a konyhában. Végül valamivel tíz előtt sikerült
elbúcsúznia.

Amikor eljött, Bruce kávét kortyolgatott a nappaliban, mélyen

elmerülve egy könyvben.
8.
Két nappal később Mercer bement a belvárosba, és megebédelt egy
kis étterem árnyékos belső udvarában. Utána sétált egyet a Main
Streeten, és látta, hogy Noelle boltja zárva van. Az ajtóra ragasztott,
kézzel írt feliraton az állt, hogy a tulajdonos Franciaországba utazott
régiségeket vásárolni. Az íróasztal ott pompázott az amúgy üres
helyiség kirakatában. Mercer bement a szomszédba, üdvözölte
Bruce-t, majd felment az emeleti kávézóba, ahol rendelt egy
tejeskávét, amivel aztán kiment a Third Street fölé nyúló erkélyre.
Ahogy várta, Bruce 149

hamarosan csatlakozott hozzá.

– Mi járatban? – kérdezte a férfi.

– Az unalom űzött el otthonról. Egy újabb terméketlen nap az írógép

előtt.

– Azt hittem, Myra kigyógyított az írói válságból.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Van most néhány perced, hogy

beszéljünk?

Bruce elmosolyodott, és azt felelte, hogy természetesen van.

Körbepillantott, és meglátott egy párt az egyik közeli asztalnál.

Túlságosan közel voltak ahhoz, hogy bizalmasan tudjanak

beszélgetni.

– Menjünk le – mondta. Lesétáltak az első kiadások termébe, és

Bruce becsukta maguk után az ajtót. – Biztosan fontos dologról lehet
szó –

mosolygott rá Mercerre kedvesen.

– Kissé kényes ügy – kezdte Mercer, majd előadta a történetet Tessa
régi könyveiről, amelyeket a memphisi közkönyvtárból „kölcsönzött”

1985-ben. Legalább tízszer elpróbálta a mesét, és valószínűleg

sikerült tényleg tanácstalannak tűnnie. Nem lepte meg, hogy Bruce
élvezi a történetet, és érdeklik a könyvek. Úgy vélte, semmi szükség
felvenni a kapcsolatot a memphisi könyvtárral. Na persze biztosan
szívesen visszakapnák a könyveket, de már évtizedekkel ezelőtt
leírták a veszteséget. Ráadásul fogalmuk sincs a valódi értékükről. –

Valószínűleg visszatennék a könyveket a polcra, hadd lopja el valaki

más – mondta. – Hidd el nekem, semmi jó nem történne velük. Meg
kell óvni ezeket a könyveket.

– De hát valójában nem az én tulajdonom, nem adhatom el, ugye?

Bruce megint mosolygott, és úgy vonta meg a vállát, mintha azt

akarná mondani, hogy ez egy apró, lényegtelen részletkérdés. –
Hogy is van az a régi mondás? A birtoklás a törvényesség
kilenctized része.

Már több mint tíz éve nálad vannak a könyvek. Én azt mondanám,
hogy már te vagy a jogos tulajdonos.

– Nem is tudom. Valahogy nem érzem helyesnek.

– Jó állapotban vannak?

– Nekem úgy tűnik, hogy igen, de nem vagyok szakértő. Nagyon

vigyáztam rájuk. Igazság szerint alig nyúltam hozzájuk.

– Megnézhetem őket?

– Nem tudom. Ez az első lépés. Ha megmutatom a könyveket, akkor

közelebb kerülnénk ahhoz, hogy elkezdjünk üzletelni.

– Legalább hadd nézzem meg őket.

150
– Nem tudom. Megvannak a gyűjteményedben?

– Igen. James Lee Burke és Cormac összes könyve megvan.

Mercer úgy nézett a polcokra, mintha ezeket a könyveket keresné. –

Nem itt – mondta Bruce. – A ritka könyvek között vannak, odalent. A

sós levegő és a pára gyilkos hatással van a könyvekre, ezért az
értékesebbeket egy kamrában tartom, ahol tudom szabályozni a
hőmérsékletet. Szeretnéd megnézni?

– Talán majd később. – Mercer remélte, hogy sikerült közönyösnek

tűnnie. – Van valami elképzelésed arról, mennyit érhetnek? Csak
úgy hozzávetőlegesen.

– Persze – felelte Bruce gyorsan, mintha számított volna a kérdésre.

Megpördült, odalépett az asztalon álló számítógéphez, leütött

néhány billentyűt, aztán tanulmányozni kezdte a képernyőt. – 1998-
ban kétezer-ötszáz dollárért vettem meg Az elítélt első kiadását. Ma
valószínűleg a dupláját érheti. Minden az állapotától függ, amiről
persze semmit sem tudok mondani, amíg meg nem nézem. 2003-
ban is vettem egyet háromezer-ötszázért. – Továbbgörgetett az
egérrel.

Mercer nem látta jól a monitort, de úgy tűnt, rengeteg könyv van a
nyilvántartásban. – Van egy példányom a Véres délkörök ből,
körülbelül tíz éve vettem egy San Franciscó-i könyvkereskedő
barátomtól. Egész pontosan kilenc éve, és lássuk csak, mennyit
fizettem érte. Kétezret, de a borítója megsérült, nem volt igazán jó
állapotban.

Vegyél egy hamisított borítót, gondolta magában Mercer, hiszen már

nagyon sokat tudott a szakmáról. De nem mondott semmit, inkább
megpróbálta eljátszani, hogy kellemes meglepetés érte. – Ezt
komolyan mondod? Ilyen sokat érnek?
– Hihetsz nekem, Mercer, számomra ez a legkedvesebb része a
munkának. Több pénzt keresek a régi könyvritkaságokkal, mint az
újak eladásával. Bocs, ha ez nagyzolásnak tűnik, de imádom ezeket
a könyveket. Ha úgy döntesz, hogy eladod a könyveket, szívesen
segítek.

– A borítójukon rajta van a könyvtár vonalkódja. Ez nem csökkenti az

értéküket?

– Nem különösebben. El lehet távolítani a vonalkódot, és ismerek is

valakit, aki ilyesmivel foglalkozik.

És valószínűleg az összes hamisítót is ismeri. – Hogy mutassam

meg a könyveket? – kérdezte Mercer.

– Tedd be egy táskába, és hozd ide. – Bruce elhallgatott, majd

szembefordult Mercerrel. – De van egy jobb ötletem. Elmegyek
hozzád.

151

Úgyis szívesen megnézném a házat. Hosszú éveken keresztül

autóztam el mellette, és mindig is azt gondoltam, hogy az egyik
legbájosabb ház a parton.

– Akkor jó, mert nem szívesen hurcolásznám a könyveket.

9.
A délután lassan telt, és eljött az a pont, amikor Mercer már nem
tudott úrrá lenni a kísértésen, hogy felhívja Elaine-t és beszámoljon
neki a legfrissebb hírekről. A terv megvalósítása gyorsabban haladt,
mint várták, és Bruce már alig várta, hogy lecsaphasson a
könyvekre. És az, hogy eljön hozzá, szinte túl szép volt ahhoz, hogy
igaz legyen, legalábbis Elaine így gondolta.

– Hol van Noelle? – kérdezte a nő.

– Gondolom, elutazott Franciaországba. A boltja határozatlan ideig

zárva, amíg vásárolgat.

– Tökéletes – mondta Elaine. Pontosan tudta, hogy Noelle az előző

nap Jacksonville-ből elrepült Atlantába, ahol délután hat óra után tíz
perccel felszállt az Air France Párizsba tartó gépére. Menetrend
szerint, nyolc óra húszkor érkezett meg az Orlyra, és elérte a tíz óra
negyvenes avignoni járatot. Elaine embere, aki ott várt rá, az óvárosi
Rue d’Algeren lévő lakásáig követte.

Amikor hat óra után néhány perccel Bruce megérkezett a parti

házba, Noelle éppen kései vacsorát fogyasztott egy jóképű francia
úriember társaságában a La Fourchette-ben, egy népszerű kis
étteremben a Rue Racine-on.

Mercer az utcára néző ablak redőnyrésén kukucskált ki. Bruce a

Porsche kabriójával érkezett, azzal a kocsival, amelyet Mercer már
látott a Marchbanks-ház előtt. A férfi átöltözött, most khakiszínű

sortnadrágot és golfinget viselt. Negyvenhárom évesen jól tartotta

magát, vékony volt, napbarnított és jó erőben, és ugyan Mercer még
nem hallott tőle unalmas beszámolókat az edzéstervéről, nem
lehetett kétséges, hogy formában is marad. Két hosszú vacsora után
már tudta, hogy a férfi keveset eszik, és mértékkel iszik. Pontosan
úgy, ahogy Noelle. A jó étel fontos volt a számukra, de csak kis
adagokat fogyasztottak.

Bruce egy üveg pezsgőt hozott magával – ez mutatta, hogy nem

akarja vesztegetni az időt. A felesége/partnere – vagy élettársa –
egy 152

napja utazott el, de ő már akcióba lendül, hogy lecsapjon a legújabb

áldozatára.

Mercer az ajtóban fogadta, aztán körbevezette a házban. A

reggelizőasztalon, amelynél az írással szokott próbálkozni, két könyv
feküdt. – Gondolom, pezsgőzni fogunk – mondta.

– Csak egy apró kis ajándék, esetleg későbbre.

– Beteszem a hűtőszekrénybe.

Bruce leült az asztalhoz, és úgy meredt a könyvekre, mintha

megigézte volna a látvány. – Szabad?

– Természetesen. Elvégre csak régi könyvtári könyvek, nem? –

mondta Mercer nevetve.

– Aligha. – Bruce a kezébe vette Az elítélt et, és úgy simogatta,

mintha valami ritka ékszer lenne. Nem nyitotta ki, megvizsgálta a
borítót elöl-hátul, aztán a könyv gerincét is. Végigsimított a borítón,
és szinte magában motyogva azt mondta: – Első kiadású borító,
csillogó, nem kopott, nincs rajta sérülés vagy folt. – Lassú, óvatos
mozdulattal a kolofonhoz lapozott. – Első kiadás, a kiadó az LSU
Press, 1985. január.

– Lapozott még néhányat, aztán becsukta a könyvet. – Nagyon szép

példány. Olvastad is?

– Nem, de Burke néhány regényét igen.

– Azt hittem, jobb szereted az írónőket.

– Ez igaz, de olvasok férfiakat is. Ismered őt?

– Ó, igen. Kétszer is járt nálunk. Nagyszerű fickó.

– És neked is van két ilyen első kiadásod?

– Igen, de mindig vadászom még többre.

– Mi csinálnál, ha megvennéd?

– Eladó?

– Talán igen. Fogalmam sem volt róla, hogy ez a két könyv ennyit ér.

– Ezért ötezret ajánlanék, aztán megpróbálnám eladni a duplájáért.

Van néhány ügyfelem, akik nagyon komoly gyűjtők, és most kettő

vagy három is eszembe jut, akik szívesen látnák ezt a
kollekciójukban.

Néhány hétig alkudoznánk. Engednék az árból. Ők egy kicsit többet

ajánlanának az eredetinél, de hétezer alatt nem adnám oda. Ha nem
kapok ennyit, berakom öt évre az alagsorba. Az első kiadások
nagyon jó befektetésnek számítanak, ugyanis nem lehet többet
nyomni belőlük.

– Ötezer dollár – ismételte Mercer. Úgy tűnt, el van képedve.

– Bizony annyi.

– Megpróbálhatom felsrófolni az árat?

153

– Persze, de hatezernél egy centtel sem adok többet.

– És senki sem fogja megtudni, honnan származik? Ugye, senki sem

fog eljutni Tessáig vagy hozzám?
Bruce csak nevetett a kérdésen. – Természetesen nem. Ez az én
világom, Mercer, és már húsz éve ügyködöm benne. Ezek a könyvek
évtizedekkel ezelőtt eltűntek, senki sem fog gyanakodni semmire.

Diszkréten bonyolítom le az üzletet a saját ügyfeleimmel, és

mindenki boldog lesz.

– Nem marad nyoma?

– Hol? Ki tudná számon tartani az országban cirkuláló összes első

kiadást? A könyvek nem hagynak maguk után nyomot, Mercer.

Sokat úgy örökölnek meg, mint az ékszereket – nincs nyoma a
létezésüknek, ha érted, mire gondolok.

– Nem, nem értem.

– Nem kerülnek bele a hagyatéki nyilvántartásba.

– Ó, világos. Az is megesik, hogy ilyen könyveket ellopnak, aztán

újra eladnak?

– Előfordul. Ha egy könyv eredete homályos, nem veszem meg, de

nincs az az ember, aki ránéz egy könyvre és megmondja, hogy
lopott-e vagy sem. Vegyük Az elítélt et. Az első kiadás alacsony
példányszámban jelent meg. Idővel a legtöbb eltűnt, de az a néhány,
amely megmaradt és jó állapotban van, nagyon értékessé válik. De
azért még mindig elég sok példány van a piacon, és mind
egyformák, vagy legalábbis egyformák voltak, amikor kijöttek a
nyomdából. Sok egyik gyűjtőtől kerül a másikhoz. És gondolom,
néhányat ellopnak.

– Nem akarok ajtóstul rontani a házba, de megkérdezhetem, melyik

a legértékesebb első kiadásod?

Bruce csak mosolygott, nem válaszolt rögtön. – Persze, de azért

diszkréciót kérek. Néhány éve megvettem ötvenezer dollárért a
Zabhegyező egy kifogástalan állapotban lévő, gyönyörű példányát.
Salinger nagyon ritkán dedikálta ezt a remekművét, de ezt a
példányt a szerkesztőjének adta, akinek a családja éveken keresztül
megőrizte, szinte hozzá sem nyúlt senki. Tökéletes az állapota.

– Hogy találtál rá? Ne haragudj, hogy így faggatlak, de ez annyira

érdekes.

– Éveken keresztül lehetett hallani a szóbeszédet erről a könyvről,

és valószínűleg a szerkesztő családja terjesztette a pletykát. Nyilván
érezték, hogy nagy pénzt vághatnak zsebre. Sikerült a nyomára 154

akadnom egy unokatestvérnek, elrepültem Clevelandbe,

becserkésztem a fickót, és addig nyaggattam, amíg el nem adta
nekem a könyvet. Egy pillanatig sem volt a piacon, és ha nem
tévedek, senki sem tudja, hogy nálam van.

– És mit fogsz csinálni vele?

– Semmit. Örülök, hogy az enyém.

– Ki látta már?

– Noelle és néhány barátom. Neked is szívesen megmutatom a

gyűjtemény többi darabjával együtt.

– Örömmel megnézek mindent. Térjünk vissza az üzletre.

Beszéljünk Cormacról.

Bruce mosolyogva vette kezébe a Véres délkörök et. – Olvastál már

tőle?

– Próbálkoztam, de túl sok az erőszak.

– Nekem nagyon furcsa, hogy olyasvalaki, mint a nagymamád,

Cormac McCarthy rajongója.

– Állandóan olvasott, mindent, amit csak megtalált a könyvtárban.

Bruce megvizsgálta a könyv borítóját. – Néhány apró sérülés a
gerincen, és egy kicsit kopott. Összességében jó állapotban van a
borító.

– Kinyitotta a könyvet, megnézte a borítólap és a belső címlap

közötti oldalt, aztán a kolofont, amelyet figyelmesen elolvasott.

Továbblapozott, majdnem olyan lassan, mintha olvasná a szöveget.

Végül azt mondta halkan: – Szeretem ezt a könyvet. McCarthy

ötödik regénye, és az első, amelyik a Nyugaton játszódik.

– Körülbelül az ötvenedik oldalig jutottam el – mondta Mercer. – Az

erőszak elborzasztó, és ijesztően részletesek a leírások.

– Valóban – felelte Bruce, miközben még mindig lapozgatott, mintha

élvezettel lubickolna az erőszakban. Finom mozdulattal becsukta a
könyvet. – Az ilyenre szoktuk azt mondani, hogy majdnem nagyon jó
állapotú. Az enyém nem ilyen jó.

– És azért mennyit fizettél?

– Kétezer dollárt, kilenc éve. Négyezret ajánlanék ezért, és

valószínűleg megtartanám a gyűjteményemben. De négyezernél
nem többet.

– Akkor ez tízezer dollár a két könyvért.

– Én értek ehhez, Mercer. A tízezer jó üzlet neked, és jó üzlet nekem

is. Eladod?

– Nem tudom. Gondolkodnom kell.

155

– Rendben. Én nem sürgetlek. De kérlek, engedd meg, hogy a

kamrában tartsam ezeket a könyveket, amíg döntésre jutsz. Mint
mondtam, a sós levegő gyilkos hatású.
– Oké. Vidd el mind a kettőt. Adj nekem néhány napot, hogy
kitaláljam, mit akarok.

– Csak nyugodtan. Nem kell rohanni. Na, ideje áttérni a pezsgőre.

– Ó, persze, mindjárt hét óra van.

– Van egy ötletem – mondta Bruce, felállt és megfogta a könyveket.

– Igyunk rá egy pohárral, aztán sétáljunk egyet a parton. Imádom az

óceánt, de manapság alig látom.

– Rendben – válaszolta Mercer némi tétovázás után. Egy romantikus

séta az óceán partján egy olyan férfival, aki azt állítja magáról, hogy
házas – ennél álmodni sem lehet szebbet. Felkapott egy kis
papírdobozt a konyhai pultról, és odaadta Bruce-nak. A férfi
elhelyezte a könyveket a dobozban, Mercer pedig kivette a pezsgőt
a hűtőből.
10.
Egy óráig tartott a séta a Ritzig és vissza, és mire hazaértek, a ház
árnyéka már a dűnékre borult. A poharaik csontszárazak voltak,
Mercer gyorsan töltött újra. Bruce lehuppant az egyik nád
hintaszékre a teraszon, Mercer pedig a közelében egy másikra.

Sokat beszélgettek Bruce családjáról: apja váratlan haláláról, az

örökségről, amely megalapozta a könyvesboltot, az édesanyjáról,
akit a férfi harminc éve nem látott, a nővéréről, akivel alig van
kapcsolata, a nagynénikről, nagybácsikról, unokatestvérekről,
akikkel sosem találkozik, és régen meghalt nagyszüleiről. Bruce
minden történetére Mercer egy saját történettel válaszolt, de aztán
egyszer csak ő mesélt előbb: anyukája tragikus állapotáról, intézeti
kezeléséről. Erről még senkinek sem beszélt, de Bruce nagyon
hálás közönségnek bizonyult.

És nem csak beszélgetni volt könnyű vele, hanem megbízni is

benne.

És mivel mindketten sok sebet szereztek az abnormálisan működő

családjukban, hamar megtalálták a közös hangot, és szívesen

beszélgettek az élményeikről. Minél többet árultak el magukról,
annál többet sikerült nevetniük.

A második pohár pezsgőnek még csak a fele fogyott el, amikor

Bruce azt mondta: – Nem értek egyet Myrával. Nem kellene
családtörténetet írnod. Egyszer megcsináltad, remekül sikerült, de
egy ilyen regény elég.

156

– Ne aggódj. Talán Myra az utolsó ember, akitől tanácsot fogadnék

el.
– De azért szereted, nem, bármilyen őrült is?

– Még nem, de egyre jobban kedvelem. Tényleg olyan sok pénze

van?

– Ki tudja? Úgy tűnik, hogy nagyon kényelmesen élnek Leigh-vel.

Írtak vagy száz könyvet együtt. Jut eszembe, Leigh-nek jóval

nagyobb szerepe volt azokban a szerelmes regényekben, mint
mondja. Van néhány könyvük, amelyet még most is el lehet adni.

– Az jó lehet.

– Nehéz írni, ha az embernek anyagi gondjai vannak, Mercer, ezt jól

tudom. Sok írót ismerek, és nagyon kevesen tudnak úgy megélni,
hogy csak az írással foglalkoznak.

– Így aztán tanítanak. Találnak maguknak egy egyetemet, és havi fix

fizetést kapnak. Már kétszer csináltam ezt, és valószínűleg megint
kénytelen leszek. Vagy ingatlanügynöknek állok.

– Azt hiszem, nálad ez nem jön szóba.

– Van más ötleted?

– Tulajdonképpen van egy remek ötletem. Önts még pezsgőt, és

előadok egy hosszú történetet. – Mercer kivette az üveget a
hűtőszekrényből, és az utolsó cseppet is kitöltötte. Bruce ivott egy
nagy kortyot, aztán elégedetten nyalta meg a száját. – Reggelire is
tudnék ilyet inni.

– Én is, de a kávé jóval olcsóbb.

– Na szóval. Volt egyszer egy barátnőm, még jóval Noelle előtt.

Taliának hívták, aranyos, elbűvölő és tehetséges lány volt, de a

fejében nagy zavar. Két évig jártunk kisebb-nagyobb
megszakításokkal, inkább nagyobbakkal, mert Talia kezdte
elveszteni a kapcsolatát a valósággal.
Nem tudtam segíteni neki, és fájdalmas volt nézni, ahogy egyre
romlik az állapota. De írni nagyon tudott, és egy regényen dolgozott,
amiben én komoly lehetőséget láttam. Nagyrészt kitalált történet volt
Charles Dickensről és a szeretőjéről, egy Ellen Ternan nevű fiatal
színésznőről.

Dickens már húsz éve élt házasságban Catherine-nel, ezzel a

viktoriánusán szigorú asszonnyal. Tíz gyereket szült, és bármilyen
erős volt is a fizikai vonzalom kettejük között, hírhedten
boldogtalanul éltek.

Amikor Dickens negyvenöt éves volt, és valószínűleg a leghíresebb

ember Angliában, megismerkedett Ellennel, az akkor tizennyolc
éves, ígéretes tehetségű színésznővel. Őrülten egymásba szerettek,
Dickens 157

elhagyta a feleségét és a gyerekeit, de persze a válás akkoriban

szóba sem jöhetett. A mai napig nem derült ki, hogy együtt éltek-e
Ellennel vagy sem, és erősen tartotta magát a pletyka, hogy a nő
szült egy gyereket, aki azonnal meghalt. Bármi is legyen a pontos
igazság, az biztos, hogy nagyon ügyesen titkoltak el mindent. Talia
regényében Ellen adja elő részletekben igencsak gazdag történetét,
amely szerint igazi kapcsolatban éltek együtt. A regény kissé
zavarossá vált, ugyanis Talia egy másik híres szerelmi viszonyt,
William Faulkner és Meta Carpenter viszonyát is tárgyalni kezdte.
Faulkner akkor ismerkedett meg a nővel, amikor Hollywoodban élt,
és forgatókönyveket farigcsált aprópénzért. Minden jel szerint nagy
szerelem dúlt. Ez a történet is sok-sok fiktív elemmel bővült, és Talia
remekül megírta. Csakhogy a regény ezután még bonyolultabb lett,
ugyanis Taliát egy harmadik viszony is érdekelte, persze megint csak
egy híres író és egy nő viszonya. Van egy történet, amelyről sosem
derült ki, hogy igaz-e, valószínűleg nem az, és amely úgy szól, hogy
Ernest Hemingwaynek volt egy rövid kis románca Zelda
Fitzgeralddal, amikor Párizsban éltek. Mint te is tudod, a tények
gyakran csak akadályozzák, hogy jó történet alakuljon ki, így aztán
Talia megalkotta a saját tényeit, és kerekített egy nagyon formás kis
sztorit arról, hogy mi mindent csinált Ernest és Zelda a férj, F. Scott
háta mögött. A regény tehát három híres irodalmi szerelemről szólt,
de a különböző epizódok nagy összevisszaságban követték
egymást, túl sok volt ez egy könyvbe.

– Ezek szerint megengedte, hogy elolvasd.

– A nagyját. Állandóan változtatgatta a történeteket, teljes részeket

írt újra, de minél többet írt, annál követhetetlenebbé vált a regény.

Tanácsot kért, én örömmel adtam, de sosem fogadta meg, mindig az

ellenkezőjét csinálta annak, amit mondtam. Megszállottan dolgozott,
két éven keresztül írt megállás nélkül. Amikor a kézirat már ezer
oldalnál is hosszabb volt, abbahagytam az olvasást. Akkoriban
rengeteget veszekedtünk.

– Mi lett a regénnyel?

– Talia azt mondta, hogy elégette. Egy nap tombolva hívott fel, azt
üvöltötte, hogy megsemmisítette a kéziratot, és soha többé egy szót
sem ír. Két nappal később túladagolta magát Savannah-ban,
akkoriban ugyanis ott élt.

– Ez rettenetes.

– Huszonhét éves volt, és elképesztően tehetséges. Úgy egy

hónappal 158

a temetés után írtam az anyjának, és afelől érdeklődtem nagyon

finoman, hogy maradt-e valami Talia után. Nem kaptam választ, és
soha nem hallottam a regényről. Biztos vagyok benne, hogy tényleg
elégette, és aztán megölte magát.

– Szörnyű.

– Tragikus történet.

– Nem volt másolatod a kéziratról?

– Á, dehogy. Gyakran elhozta hozzám néhány napra, és el kellett
olvasnom, miközben ő dolgozott. Paranoiásan rettegett attól, hogy
valaki ellopja a kéziratot, és nagyon vigyázott rá. Szegény lány
minden másban is paranoiás volt. A végén már nem szedte a
gyógyszereit, hangokat hallott, én meg nem tehettem semmit. Az
igazat megvallva próbáltam kerülni.

A tragikus történeten tűnődtek, miközben lassan kortyolgatták a

pezsgőt. Lement a nap, a terasz sötétbe borult. Vacsora eddig nem
jött szóba, de Mercer készen állt, hogy nemet mondjon. Már így is
elég időt töltöttek együtt.

– Nagyszerű történet – mondta.

– Melyik? Dickens, Faulkner, Zelda vagy Talia? Hatalmas anyag van

ám itt.

– És ideadod nekem?

Bruce mosolyogva vonta meg a vállát. – Ha akarod, a tiéd.

– És Dickens meg Faulkner története igaz, ugye?

– Igen. De a legjobb Hemingway és Zelda. Párizs a húszas években,

az elveszett nemzedék, a színes háttér, a történelmi érdekességek.
Az biztos, hogy ismerték egymást. F. Scott és Hemingway jó haverok
voltak, ivócimborák, és az összes amerikai együtt bulizott.
Hemingway mindig vadászott a nőkre – négyszer házasodott –, és
vonzódott a bizarr dolgokhoz. Jó kezekben ebből olyan érzéki,
szaftos történet formálódhat, hogy még Myrának is tetszene.

– Hát, talán igen.

– Nem vagy túl lelkes.

– Nem tudom, hogy olyan jó ötlet-e ez a történelmi regény dolog.

Most akkor történelem vagy fikció? Valahogy nem tűnik

tisztességesnek valódi emberek, nem kitalált figurák életével
babrálni, olyan dolgokat csináltatni velük, amit a valóságban nem
csináltak.

Persze meghaltak már, de ez azt jelenti, hogy az író szabad utat

kap, és kedve szerint kiszínezheti az életüket? Különösképpen ami a
159

magánéletüket illeti.

– Sokan csinálják ezt, és az ilyen könyvek nagyon jól fogynak.

– Értem, de nem tudom, hogy ez nekem való-e.

– Olvasod őket? Faulknert, Hemingwayt, Fitzgeraldot?

– Csak, ha muszáj. Ha tehetem, kerülöm az öreg, halott fehér

férfiakat.

– Én is. Jobb szeretek olyanokat olvasni, akiket személyesen

ismerek.

– Bruce felhörpintette az utolsó kortyot, aztán letette a poharat az

asztalra. – Ideje mennem. Nagyon élveztem a sétát.

– Köszönöm a pezsgőt. Kikísérlek.

– Megtalálom az ajtót. – Bruce, amikor elment Mercer mellett,

finoman puszit nyomott a feje búbjára. – Hamarosan találkozunk.

– Jó éjszakát.
11.
Másnap reggel nyolckor Mercer a reggelizőasztalnál ült, a laptopjáról
tudomást sem véve, az óceánt bámulta meredten, és álmodozott
valamiről, amit le sem tudott volna írni, ha megkérik rá. A
mobiltelefon csöngésére riadt fel. Noelle hívta Franciaországból,
ahol hat órával előbbre voltak. Szívélyes „Bonjour”-ral köszöntötte
Mercert, majd elnézést kért, hogy írás közben zavarja, de
mindenképpen beszélni szeretett volna vele, mielőtt még náluk véget
ér a nap. Elmondta, hogy másnap egy Jake nevű férfi a boltban lesz,
és tudna találkozni vele. Jake a kedvenc restaurátora és festője,
magyarázta, aki rendszeresen jár hozzá. Egy szekrényen fog
dolgozni az alagsori műhelyben, és ennél nincs is kiválóbb alkalom
arra, hogy Mercer megbeszélje vele, hogyan kellene átfesteni az
íróasztalt. A bolt zárva lesz, de Jake-nek van kulcsa, és így tovább.
Mercer köszönetet mondott, aztán még néhány percig arról
beszélgettek, hogy alakulnak Noelle ügyei Franciaországban.

Miután elköszöntek egymástól, Mercer azonnal felhívta Elaine

Shelbyt, aki éppen Washingtonban volt. Előző este Mercer egy
terjedelmes e-mailben számolt be a nap eseményeiről és a
beszélgetésekről, úgyhogy Elaine mindent tudott. Hirtelen úgy tűnt,
hogy Mercer ugyanazon a napon megnézheti mind a két alagsort.

Délben felhívta Bruce-t, és közölte vele, hogy elfogadja az ajánlatát

a két könyvre. Holnap a belvárosban lesz, mondta, ugyanis
találkoznia kell Jake-kel, és beugrana a könyvesboltba a csekkért.
És nagyon 160

szeretné megnézni a Zabhegyező t.

– Tökéletes – felelte Bruce. – Ebédeljünk együtt.

– Rendben.
12.
Elaine és csapata sötétedés után érkezett, túl későn ahhoz, hogy
megbeszélést tartsanak. Másnap reggel kilenckor Mercer lesétált a
partra, aztán elindult déli irányba, a ház felé, ahol Elaine-nel szokott
találkozni. A nő a lépcsőn ült, mezítláb, és kávézott. Határozottan
megrázta Mercer kezét, majd mint mindig, most is azt mondta: –
Szép munka volt.

– Majd kiderül – felelte Mercer óvatosan.

Besétáltak a házba, ahol két férfi várakozott, Graham és Rick. A

konyhaasztalnál ültek, előttük kávé és egy nagy doboz, tele
mindenfélével – mint Mercer később megtudta, a szakma
legkedveltebb játékszereivel. Mikrofonok, lehallgatók, adóvevők és
olyan parányi kamerák, hogy Mercer azon tűnődött, hogyan tudnak
bármit is rögzíteni. A férfiak elővették a különböző készülékeket,
kütyüket, és magyarázni kezdték, melyiknek milyen előnyei,
hátrányai vannak.

Elaine egyszer sem kérdezte meg Mercertől, hogy hajlandó-e rejtett

kamerát viselni. Mindenki természetesnek vette, hogy igen, és ez
kicsit felbosszantotta őt. Miközben Graham és Rick beszélt tovább,
Mercer azt érezte, hogy kisebb csomó formálódik a gyomrában. –
Törvényes ez? – bökte ki végül. – Mármint az, hogy valakit az
engedélye nélkül filmre veszünk.

– Nem ütközik törvénybe – felelte Elaine magabiztos mosollyal. Mint

aki azt gondolja: ne légy már nevetséges! – Éppen olyan, mintha
valakiről fényképet készítenénk az utcán. Az engedélyére nincs
szükség, ahogy arra sem, hogy tudassuk vele.

Rick, a két férfi közül az öregebb, hozzátette: – Egy telefon-

beszélgetést csak engedéllyel lehet rögzíteni, de olyan törvény még
nem született, amely tiltaná a kamerával történő megfigyelést.
– Bárhol, bármikor, kivéve magánterületen – mondta Graham. –
Csak nézze meg, hány biztonsági kamera van, amely az épületeket,
járdákat vagy parkolókat figyeli. Nem kell engedély ahhoz, hogy
bárkit is lefilmezzenek.

Elaine, a főnök, hármuk közül a legmagasabb beosztású, így szólt: –

161

Tetszik nekem ez a kendő a gyűrűvel. Próbálja fel. – Virágmintás,

tarka kendő volt, és drágának tűnt. Mercer háromszög alakba
hajtotta, majd a nyaka köré tekerte. Rick odaadta neki a parányi
bizsukkal díszített, aranyozott kendőösszefogót. Mercer átbújtatta
rajta a kendő

két csücskét. Rick odalépett hozzá – túlságosan is közel –, és egy

kicsi csavarhúzóval megbökdöste a gyűrűt.

– Idetesszük a kamerát – közölte vele. – Lényegében láthatatlan

lesz.

– Mekkora a kamera?

Graham feltartotta: egy nevetségesen kicsi, mazsolaszemnél is

parányibb készülék.

– Ez a kamera? – kérdezte Mercer.

– Nagy felbontású. Majd megmutatjuk. Adja ide a kendőgyűrűt.

Mercer lehúzta a kendőről az összefogót, és Rick kezébe tette. A két

férfi sebészi nagyító szemüveget vett fel, és munkához láttak.

– Tudja, hová mennek ebédelni? – tette fel a kérdést Elaine.

– Nem, Bruce nem mondta. Jake-kel tizenegykor találkozom Noelle

boltjában, aztán átsétálok a szomszédba Bruce-hoz. Ebédelni
fogunk, de nem tudom, hol. Hogy kellene használnom ezt a
micsodát?
– Ne csináljon semmit, csak viselkedjen természetesen. A kamerát
majd Rick és Graham fogja működésbe hozni a távolból. Egy
furgonban fognak ülni a bolt közelében. A kamera túl kicsi,
hangfelvételt nem tud csinálni, úgyhogy amiatt ne aggódjon, hogy mi
hangzik el. Fogalmunk sincs, mi van a két alagsorban, próbáljon
mindent felvenni. Ajtókat, ablakokat, biztonsági kamerákat keressen.

– És nézze meg, hogy vannak-e érzékelők az alagsorba nyíló

ajtókon –

tette hozzá Rick. – Szinte biztosak vagyunk benne, hogy olyan ajtók
nincsenek, amelyek kivezetnének az épületekből. Úgy tűnik, hogy
mindkét alagsor teljesen a felszín alatt van, és odakintről lépcsőn
nem lehet megközelíteni.

– Most láthatjuk meg először, hogy mi van odalent, és könnyen

lehet, hogy utoljára – mondta Elaine. – Minden nagyon fontos lehet,
de természetesen a kéziratokat keressük, vagyis könyvnél nagyobb
papírkötegeket.

– Tudom, milyen egy kézirat.

– Persze hogy tudja. Figyelje meg, hol vannak fiókok, irat-

szekrények, bármi, ahol ezek a kéziratok elférhetnek.

– Mi van, ha észreveszi a kamerát? – kérdezte Mercer kissé

idegesen.

A férfiak felhorkantottak. Az kizárt. – Nem fogja észrevenni, mert az

162

lehetetlen, hogy észrevegye – állította Elaine.

Rick visszaadta a kendőgyűrűt, és Mercer újra átbújtatta rajta a

kendő

csücskeit.
– Aktiválom – jelentette be Graham, és lenyomott néhány billentyűt a
laptopon.

– Megtenné, hogy feláll és lassan körbefordul? – kérdezte Rick.

– Persze. – Mercer tette, amit kértek tőle, közben Elaine és a férfiak

a laptop monitorjára meredtek.

– Elképesztő – mondta Elaine szinte magában. – Nézze meg,

Mercer.

Mercer odaült az asztalhoz, és a bejárati ajtó felé fordulva rápillantott

a monitorra. Meglepve látta, milyen tiszta a kép. A kanapé, a
televízió, a karosszék és még a közelében lévő olcsó kis szőnyeg is
jól látszott. –

Mire képes ez a kicsi kamera!

– Csodás egy szerkezet, Mercer – mondta Elaine.

– A kendő nem megy egyik ruhámhoz sem.

– Mit vesz fel? – kérdezte Elaine, és egy táskáért nyúlt. Legalább tíz
kendőt húzott elő belőle.

– Egy egyszerű piros nyári ruhát – felelte Mercer. – Semmi különös.

13.
Jake kinyitotta az ajtót, majd miután Mercer belépett, kulcsra zárta.

Bemutatkozott, és azt mondta, hogy hosszú évek óta ismeri Noelle-t.

Ősz szakállú, kérges kezű mesterember volt, olyan férfinak tűnt, aki
egész életében szerszámokat forgatott. Mély hangján elmondta,
hogy az íróasztal már az alagsorban van. Mercer követte lefelé a
lépcsőn a férfit, lassan, lemaradva, és próbálta arra emlékeztetni
magát, hogy mindent, ami előtte van, rögzít a kamera, és a felvételt
alaposan elemezni fogják. A kezét a korláton tartva lement tíz
lépcsőfokot, és egy hosszú, zsúfolt helyiségbe jutott, amely mintha a
bolt teljes hosszában elnyúlt volna; Mercer tudta, hogy az üzlet
tizenkét méter széles és ötven méter hosszú, ugyanakkora, mint a
szomszédos könyvesbolt. A belmagasság nem lehetett több két és
fél méternél, úgy tűnt, nagyon alacsonyan van a mennyezet, a padló
rücskös beton volt.

Mindenféle törött, darabjaikra szedett, félkész bútorok álltak egymás

mellett, nagy összevisszaságban a falaknál. Mercer egykedvűen
nézelődni kezdett, lassan körbefordult minden irányba. – Na, itt tartja
Noelle a jó dolgokat – mondta, de Jake-nek nem volt humorérzéke.
Erős 163

fények égtek, és hátul is volt valamiféle külön helyiség. De ami a

legfontosabb: a szomszédos alagsort elválasztó téglafalban nyílt egy
ajtó – oda tehát, ahol Elaine Shelby és munkatársai szent
meggyőződése szerint Mr. Cable a kincseit rejtegette. A téglafal
régen épülhetett, sokszor átfestették már, és most sötétszürke volt,
az ajtó viszont egészen újnak tűnt. Fémből készült, erősnek látszott,
és a két felső

sarkába egy-egy érzékelőt szereltek.

Elaine és az emberei tudták, hogy a két bolt szélessége, hossza,
belmagassága és elrendezése lényegében megegyezik.
Ugyanabban az épületben vannak, amely száz éve épült, és 1940-
ben osztották ketté, amikor megnyílt a könyvesbolt.

Rick és Graham az utca túloldalán, egy furgonban ültek, a

laptopjukra meredtek, és nagy örömmel látták, hogy egy ajtó köti
össze a két alagsori részt. Elaine a kanapén ült a házban, és
hasonlóképpen reagált.

Gyerünk, Mercer!

Az íróasztal a műhely közepén állt, alatta újságpapír, bár az évek

során már jó néhány csepp festék hullott a földre. Mercer olyan
alaposan vizsgálgatta az asztalt, mintha féltve őrzött tulajdona lenne,
és nem pusztán egy közönséges kellék az akcióban. Jake
megmutatta a színeket, néhányról váltottak egy-két szót, és Mercer
végül egy pasztellkéket választott, amelyet Jake majd egészen
vékonyan visz fel a bútorra, hogy réginek és kissé kopottnak
látszódjék. Ilyen festék történetesen nem volt a kisteherautójában,
és azt mondta, napokig is eltarthat, mire talál.

Nagyszerű. Visszajöhet ismét, hogy megnézze, hogy halad a

munka.

És ki tudja? Amilyen pazar játékszerei vannak annak a két férfinak,

még az is lehet, hogy a következő alkalommal a fülbevalójában lesz
egy kamera.

Megkérdezte, van-e mosdó az alagsorban, és Jake hátrafelé intett a

fejével. Mercer nem sietett, hogy megtalálja, és amikor megtalálta,
akkor sem nagyon kapkodott, aztán lassan, komótosan sétált vissza.

Jake éppen az íróasztal lapját smirglizte. Nagyon elmerült a

munkában, és Mercer megállt pontosan a fémajtóval szemben, hogy
a kamera a lehető legjobb szögből vegye. De persze az is lehet,
hogy van egy rejtett kamera, amely meg őt figyeli, nem? Tett néhány
lépést hátra, és maga is meglepődött azon, hogy milyen gyorsan jár
az agya, és mintha egyre tapasztaltabb lenne. Lehet, hogy végül
egész tisztességes kém lesz belőle.

164

A boltból kiment az utcára, majd megkerülte a háztömböt, és betért

egy kicsi kubai étkezdébe, ahol jeges teát kért, aztán leült. Egy
percen belül Rick lépett be az ajtón, és vett magának egy üdítőt.
Leült Mercerrel szemben, és mosolyogva, majdnem suttogva azt
mondta: –

Tökéletes munkát végzett.

– Azt hiszem, őstehetség vagyok – felelte Mercer, és egy pillanatra

eltűnt a csomó a gyomrából. – Most működik a kamera?

– Nem, lekapcsoltam. Amikor bemegy a könyvesboltba, majd megint

aktiválom. Semmit se csináljon másképpen. A kamera tökéletesen
működik, és már most rengeteg felvétel készült. Alig bírunk
magunkkal az örömtől, hogy van egy ajtó a két alagsori rész között.
Most majd próbáljon a másik oldalról is a lehető legközelebb kerülni
hozzá.

– Semmi gond. Gondolom, a boltból majd elmegyünk ebédelni.

Akkor is megy majd a kamera?

– Nem.

– És legalább egy órán keresztül Cable-lel szemben fogok ülni egy

asztalnál. Nem tartanak attól, hogy esetleg észrevesz valamit?

– Miután bejárta az alagsort, menjen ki a földszinti mosdóba. Vegye

le a kendőt, és az összefogóval együtt tegye be a retiküljébe. Ha
Cable kérdezne valamit, mondja azt, hogy túl meleg a kendő.

– Ez tetszik. Nem nagyon élvezném az ebédet, ha közben tudom,

hogy egy kamera szegeződik az arcára.
– Világos. Most menjen, maga mögött leszek.

Mercer tíz perccel dél előtt lépett be a könyvesboltba, és látta, hogy

Bruce folyóiratokat rendezget a pult közelében. Az aznapi öltönyét
halványkék csíkok díszítették. Mercer eddig legalább hat különböző

színárnyalatú öltönyt látott a férfin, és azt gyanította, hogy van még

jó néhány. Élénksárga, mintás csokornyakkendő. És mint mindig: az
elnyűtt szarvasbőr cipő zokni nélkül. Sosem húzott zoknit.

Rámosolygott Mercerre, arcon csókolta, és azt mondta, remekül néz

ki.

Bementek az első kiadások termébe, ahol a férfi felemelt egy

borítékot az íróasztalról. – Tízezer dollár a két könyvért, amelyeket
Tessa harminc évvel ezelőtt kölcsönzött ki a könyvtárból. Vajon mit
szólna most?

– Azt kérdezné: hol a részem a haszonból?

Bruce nevetett. – Miénk a haszon. Van két ügyfelem, akik

érdeklődnek Az elítélt után, kijátszom őket egymás ellen, és néhány
telefonhívással zsebre vágok kétezer-ötszáz dollárt.

165

– Ennyi az egész?

– Na azért nem mindig, de néha szerencsém van. Ezért imádom ezt

a munkát.

– Lenne egy kérdésem. Említetted, hogy van a Zabhegyező ből egy

kiváló állapotban lévő példányod. Ha úgy döntenék hogy eladod,
mennyit kérnél érte?

– Na mi van, tetszik neked ez a szakma?

– Nem, dehogyis. Nincs agyam az üzlethez. Csak kíváncsi vagyok.

– Tavaly visszautasítottam egy nyolcvanezer dolláros ajánlatot. Nem
eladó, de ha valamiért kénytelen lennék a piacra dobni, százezerrel
indítanék.

– Nem hangzik rosszul.

– Azt mondtad, szeretnéd megnézni.

Mercer úgy vonta meg a vállát, mintha nem érdekelné

különösebben, majd azt felelte kissé egykedvűen: – Persze, ha
ráérsz éppen. – Nagyon látszott a férfin, hogy szeretné megmutatni
a könyveit.

– Rád mindig van időm. Gyere.

Elmentek a lépcső mellett, átvágtak a gyerekkönyvrészlegen, és

eljutottak a bolt hátsó részébe. Az alagsori lépcsőhöz egy félreeső,
kulcsra zárt ajtó vezetett, amely úgy nézett ki, mintha csak ritkán
használnák. A mennyezet sarkából egy kamera figyelte. A tetejére
biztonsági érzékelőt erősítettek. Bruce elővett egy kulcsot, bedugta a
zárba, majd elfordította, aztán egy régi kilincsgombbal kinyitotta az
ajtót. Belépett, és felkapcsolt egy lámpát. – Óvatosan – mondta,
miközben elindult lefelé. Mercer kicsit lemaradva, és a
figyelmeztetésnek megfelelően óvatosan követte. A lépcső alján
Bruce felkapcsolt egy újabb lámpát.

Az alagsort legalább két részre osztották. Az elülső és nagyobb

részben volt a lépcső és a szomszédba nyíló fémajtó; a falak mellett
senkinek sem kellő könyvektől, előzetes olvasópéldányoktól
roskadozó polcok álltak. – Ezt szokás temetőnek nevezni –

magyarázta Bruce a töméntelen mennyiségű könyv felé intve. –

Minden boltban van egy ilyen tároló. – Tettek néhány lépést a hátsó
rész felé, majd megálltak egy salakbeton falnál, amelyet nyilván jóval
az után húztak fel, hogy az épület eredetileg elkészült. A helyiség
székében, a két oldalsó fal között húzódott, a padlótól a
mennyezetig.
Ezen a falon is volt egy fémajtó, mellette kódkapcsolópanel.

Miközben Bruce beütötte a kódot, Mercer észrevette, hogy egy régi

166

gerendához erősített kamera irányul az ajtóra. Zümmögő hang, majd

kattanás hallatszott, és miután beléptek az ajtón, Bruce felkapcsolta
a lámpát. Érzékelhetően jóval hűvösebb volt a levegő.

A falak mentén polcok sorakoztak, a padló sima beton, az alacsony

mennyezet pedig valamilyen szálas anyagból készült, ennél többet
nem látott. De lefilmezte a szakértőknek. Majd alig egy órán belül
megállapítják, hogy a helyiség tizenkét méter széles, és nagyjából
ugyanekkora a mélysége is; tágasnak mondható, a közepén szép
asztal áll; a mennyezet két és fél méter magasban húzódik, az
illesztékek feszesek; minden jel arra utal, hogy a helyiség
hermetikusan zárt, biztonságos és tűzbiztos.

– A könyveknek árt a fény, a meleg és a nedvesség – magyarázta

Bruce. – Úgyhogy ezeket szabályozni kell. Itt lényegében nincs
nedvesség, és mindig tizenkét fokos a levegő. Napfény
természetesen nincs.

A vastag fémből készült polcok előtt üvegajtó húzódott, így látni

lehetett a könyvek gerincét. Minden egység hat polcból állt, az alja
körülbelül fél méterre lehetett a padlótól, a teteje néhány centivel
Mercer feje fölött; úgy saccolta, hogy száznyolcvan centi magasak.

Rick és Graham biztosan egyetértenének vele.

– Hol vannak Tessa könyvei? – kérdezte.

Bruce a hátsó falhoz lépett, majd betolt egy kulcsot egy keskeny
kezelőnyílásba a polcok mellett. Amikor elfordította, valami kattant,
és a hat üvegajtó zárja felpattant. Felülről a második polcról levette a
két könyvet, Az elítélt et és a Véres délkörök et. – Teljes
biztonságban vannak az új otthonukban.
– Látom. Ez nagyon imponáló, Bruce. Hány könyv van itt lent?

– Néhány száz, de nem mind az enyém. – A férfi az ajtó melletti falra

mutatott. – Ott az ügyfeleim és a barátaim könyveit tárolom. Néhány
csak megőrzésre van itt. Az egyik ügyfelem éppen válik, és itt
rejtegeti a könyveit. Valószínűleg majd kapok egy idézést, és
kénytelen leszek bemenni a bíróságra. De mindig hazudok, hogy
megvédjem az ügyfeleimet.

– És ez mi? – kérdezte Mercer, és rámutatott az egyik sarokban álló

testes, magas iratszekrényre.

– Egy széf, ott itt tartom az igazán értékes dolgokat. – Bruce

beütötte a kódot a kezelőpanelen – Mercer illedelmesen elfordította
a fejét –, és a vastag ajtó magától kinyílt. Bruce szélesebbre tárta.
Felül és a 167

közepén három polc volt, és amik rajtuk álltak, leginkább

könyvmaketteknek néztek ki, némelyiknek a gerincén aranybetűk
virítottak. Bruce finoman kihúzott egyet a középső polcról. – Láttál
már ilyen védődobozt?

– Nem.

– Rendelésre készül, külön minden könyvnek. A könyveket

különböző

méretekben nyomtatják, ezért minden doboz más. Gyere ide.

Megfordultak, és a helyiség közepén álló asztalhoz léptek. Bruce

letette a védődobozt, kinyitotta, aztán óvatosan kivette belőle a
könyvet. A borítóját átlátszó fólia védte. – Ez az első példányom a
Zabhegyező ből. Az apám könyvei között találtam húsz éve.

– Tehát két példányod is van?

– Nem, négy. – Az első üres oldalra lapozott, és rámutatott egy kicsi,

elszíneződött pontra. – Egy-két helyen megkopott, a borító itt-ott
megsérült kicsit, de majdnem tökéletes állapotban van. – Az
asztalon hagyta a könyvet meg a védődobozt, és visszalépett a
széfhez. Közben Mercer elfordult, hogy Rick és Graham minél többet
láthassanak. A széf alján, a legritkább könyvekkel teli három polc
alatt kihúzható fiókokat látott.

Ha tényleg Bruce-nál vannak a lopott kéziratok, akkor biztosan ott

tartja őket. Vagy legalábbis Mercer így gondolta.

A férfi kitett egy újabb védődobozt az asztalra. – Ez a legfrissebb

kiadás a négy közül, ezt dedikálta Salinger. – Kinyitotta a
védődobozt, kiemelte a könyvet, és a címoldalra lapozott. – Nincsen
szöveg, ajánlás, se dátum, csak az aláírása. Nagy ritkaságnak
számít, mint már mondtam, mert Salinger nem volt hajlandó
dedikálni a könyveit.

Megőrült, szerinted nem?

– Ezt mondja mindenki – felelte Mercer. – Gyönyörűek ezek a

könyvek.

– Tényleg azok – mondta Bruce, és közben simogatta a könyvet. –

Amikor rossz napom van, lejövök ide, bezárkózom ebbe a szobába,

és előszedegetem a könyveket. Megpróbálom Salinger bőrébe
képzelni magam, milyen lehetett neki 1951-ben, amikor ez a regény,
az első

regénye megjelent. A The New Yorker már leközölte néhány

novelláját, de még nem számított ismert szerzőnek. A Little, Brown
adta ki tízezer példányban, ma évi egymilliót adnak el belőle
hatvanöt nyelven. Salingernek fogalma sem volt róla, mi fog történni.
A regény gazdag és híres emberré tette, de képtelen volt feldolgozni,
hogy 168

ekkora figyelmet kap. A legtöbb irodalomtörténész úgy gondolja,

hogy összeomlott.
– Két éve tanítottam az egyetemen.

– Ezek szerint jól ismered a könyvet?

– Nem a kedvencem. Mint már mondtam, jobb szeretek írónőket

olvasni, lehetőleg olyanokat, akik még életben vannak.

– Szeretnéd megnézni, melyik a legértékesebb könyvem, amelyet nő

írt, akár halott vagy élő?

– Persze.

Bruce visszament a széfhez. Mercer minden mozdulatát vette, egy

kicsit még arrébb is lépett, hogy minél többet tudjon befogni a
kamera. Bruce megtalálta a könyvet, és odavitte az asztalhoz. –

Virginia Woolf, a Saját szoba. Mi a véleményed? – Kinyitotta a

védődobozt, kivette belőle a könyvet. – 1929-ben jelent meg. Első

kiadás, majdnem kifogástalan állapotban. Tizenkét éve bukkantam

rá.

– Imádom ezt a könyvet. A gimnáziumban olvastam, és ez a regény

ösztönzött arra, hogy író legyek, vagy legalábbis próbálkozzam.

– Elég ritka könyv.

– Adok érte tízezer dollárt.

Mindketten nevettek, majd Bruce azt mondta udvariasan: – Elnézést,

de nem eladó. – Odanyújtotta a könyvet Mercernek, aki óvatos
mozdulattal nyitotta ki.

– Annyira bátor nő volt. Így szólt a híres mondása: „A nőknek

rendelkezniük kell pénzzel és saját szobával, ha regényírásra adják
a fejüket.”

– Sebzett lélek volt.

– Az biztos. Megölte magát. Miért szenvednek ilyen sokat az írók,
Bruce? – Mercer becsukta a könyvet, és visszaadta a férfinak. –

Önpusztító viselkedés, sőt öngyilkosság.

– Az öngyilkosságot nem értem, az ivászatot meg a rossz

szokásokat valamelyest igen. A barátunk, Andy évekkel ezelőtt
megpróbálta elmagyarázni. Azt mondta, azért van, mert az írás miatt
olyan fegyelmezetlen az élet. Nincs főnök, senki sem felügyeli a
munkádat, nem jársz időre dolgozni. Írsz reggel, írsz éjszaka. Iszol,
amikor akarsz. Andy azt állítja, másnaposan jobban ír, de ebben
azért nem vagyok biztos. – Bruce visszatette a könyveket a
védődobozokba, amelyeket aztán elhelyezett a páncélszekrényben.

Anélkül hogy gondolkodott volna, szinte ösztönösen Mercer 169

megkérdezte: – Mi van a fiókokban?

Bruce nyomban válaszolt: – Régi kéziratok, de nem érnek sokat,

legalábbis ezekhez a könyvekhez képest. John D. MacDonald az
egyik kedvencem, főképpen a Travis McGee-regényeit szeretem, és
néhány éve meg tudtam venni egy másik gyűjtőtől két eredeti
kéziratát. –

Közben már csukta is be az ajtót. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a fiókok

tartalmát nem lehet megnézni. – Eleget láttál? – kérdezte a férfi.

– Igen. Ez borzasztóan izgalmas, Bruce. Egy olyan világ, amelyről

én semmit sem tudok.

– Ritkán mutogatom ezeket a könyveket. A könyvritkaságokkal való

kereskedés nem akármilyen szakma. Kétlem, hogy bárki is tudna
arról, hogy van négy példányom a Zabhegyező ből, és jó lenne, ha
ez így is maradna. Nincs központi nyilvántartás, senki sem
kutakodik, és sok tranzakció a legnagyobb titokban zajlik le.

– Nem kell aggódnod, biztonságban vannak a titkaid. Elképzelni sem

tudom, kinek mondanám el.
– Nehogy félreérts, Mercer. Ez teljességgel törvényes. A
bevételeimet bevallom, fizetek adót, és ha meghalnék, minden, ami
itt van, bekerül a hagyatékomba.

– Minden? – kérdezte Mercer mosolyogva.

Bruce is mosolygott. – Hát, majdnem minden.

– Na persze.

– Nos, mit szólnál egy üzleti ebédhez?

– Majd’ éhen pusztulok.

14.
A csapat tagjai pizzát ettek vacsorára, és üdítővel öblítették le. De
abban a pillanatban az étel nem volt olyan fontos. Rick, Graham és
Elaine az ebédlőasztalnál ültek a házban, és a videóról készült
többtucatnyi állóképet vizsgálgatták. Noelle üzletében tizennyolc
perces felvétel készült, a könyvesboltban huszonkét perces:
negyvenpercnyi értékes bizonyíték, melynek birtoklása izgatott
örömmel töltötte el mindannyiukat. Alaposan megnézték, de ami
ennél is fontosabb: a bethesdai laboratóriumban már elkezdték az
elemzését. Számos tényt sikerült rögzíteni: a kamra és a
páncélszekrény méretét, a biztonsági kamerák és érzékelők létét,
illetve elhelyezését; a zárakat az ajtón, az ajtót működtető
nyomógombos kezelőpanelt. A széf négyszáz kilót 170

nyomott, vastag acélszalagból készült tizenöt éve egy ohiói gyárban;

Cable az interneten vásárolta, és egy jacksonville-i alvállalkozó
építette be. Bezárt állapotban öt, ólomból készült zárszerkezet és
hidraulika védte. Nyolcszáz fokos hőnek is ellen tudott állni, akár két
órán keresztül. Kinyitni nem lenne probléma, a nyilvánvaló kihívást
az jelenti, hogy ezt úgy kellene megtenni, hogy a riasztók ne
lépjenek működésbe.

Az asztal körül töltötték a délutánt, hosszú, néha kissé feszült hangú

beszélgetéseket folytattak, és több alkalommal is beszéltek
kihangosítható telefonon a bethesdai kollégáikkal. Elaine volt a
főnök, de örömmel vette a munkatársai meglátásait,
helyzetértékelését. Sok vélemény érkezett okos emberektől, és ő
mindent figyelmesen meghallgatott. Az FBI bevonásának kérdése
emésztette fel az idejük nagy részét. Itt van már az ideje, hogy
szóljanak a szövetségieknek?

Mutassák be nekik a kedvenc gyanúsítottjukat? Mondjanak el nekik

mindent, amit eddig megtudtak Bruce Cable-ről? Elaine úgy
gondolta, hogy még korai lenne. És nyomós érve volt: nincs
elegendő bizonyíték a birtokukban, nem tudnának meggyőzni egy
szövetségi bírót, hogy Cable az alagsorban rejtegeti a kéziratokat.
Jelen pillanatban van egy infójuk egy bostoni forrástól, egy
negyvenperces videófelvételük, és néhány tucat, a videóból
származó állóképük. A két washingtoni jogászuk úgy vélte, hogy ez
egyszerűen nem elég egy házkutatási parancshoz.

És persze, ha a szövetségiek színre lépnek, azt teszik, amit mindig:

átveszik az irányítást, és megváltoztatják a szabályokat. Egyelőre
semmit sem tudtak Bruce Cable-ről, és fogalmuk sem volt róla, hogy
Elaine Shelby emberének sikerült bejutnia. Elaine azt akarta, hogy
ameddig csak lehet, ez az állapot így is maradjon.

Az egyik terv, amelyet Rick adott elő nem különösebben nagy

lelkesedéssel, úgy hangzott, hogy tüzet kellene gyújtani
figyelemelterelés céljából. Éjfél után kisebb tűz üt ki a könyvesbolt
földszinti részén, és miközben bömbölnek a riasztók és villognak a
biztonsági monitorok, Noelle üzlete felől behatolnak, felkapják a
kéziratokat, és lelépnek. Ez finoman szólva is kockázatosnak tűnt,
egyebek mellett azért, mert ez azzal járna, hogy több
bűncselekményt is el kellene követniük. És mi van, ha Gatsby nincs
is ott? Mi van, ha Gatsbyt és a haverjait valahol máshol rejtették el,
vagy a szigeten, vagy bárhol egy másik pontján az országnak?
Cable annyira megijedne, hogy 171

ötfelé szórná szét az öt kéziratot a világban.

Elaine nem sokkal az után el is vetette a tervet, hogy Rich

megemlítette. Az óra ketyegett, de még mindig volt idejük, és az
emberük kiváló munkát végzett. Kevesebb mint négy hét alatt
összebarátkozott Cable-lel, és bejátszotta magát a köreibe. A férfi
bizalmába férkőzött, és elhozta nekik ezt: egy negyvenperces,
nagyon értékes felvételt és több tucat kimerevített állóképet. Egyre
közelebb kerültek az ügy megoldásához, vagy legalábbis így hitték.
Tudták, hogy továbbra is türelmesen kell várniuk, amíg megint
történik valami.
Egy fontos kérdésre már tudták a választ. Sokat tanakodtak azon,
hogy egy kisvárosi könyvkereskedő, akinek a boltja egy öreg
épületben működik, miért fektet ilyen nagy hangsúlyt a biztonságra.
És mivel ő

volt az első számú gyanúsítottjuk, minden, amit tett, csak még több
okot adott a gyanúra. Az alagsorban felépített kisebb erőd az ebül
szerzett javak megvédésére szolgál, nem igaz? Nem feltétlenül.
Tudták, hogy nagyon sok érték van odalent. Ebéd után Mercer
elmondta, hogy a Zabhegyező négy és a Saját szoba egy példánya
mellett körülbelül ötven másik könyv van védődobozokban, a
páncélszekrény polcain szépen elrendezve. Magában a kamrában
több száz könyvet tartott.

Elaine már több mint húsz éve dolgozott a szakmában, és egészen

elképedt Cable gyűjteményén. Sokszor akadt dolga ritka könyvekkel
kereskedő, jó hírű cégekkel, jól ismerte őket. Vettek és eladtak, és
katalógusokkal, weboldalakkal és a legkülönbözőbb marketinges
eszközökkel próbálták fellendíteni az üzletüket. Hatalmas
gyűjteményeikről számtalan hirdetést, reklámot jelentettek meg.
Elaine és a kollégái gyakran tűnődtek azon, hogy egy ilyen kispályás
játékos, mint Bruce Cable vajon össze tud-e szedni egymillió dollárt
a Fitzgerald-kéziratokra. De most már erre a kérdésre is megkapták
a választ. A férfinak van pénze.

HETEDIK FEJEZET

A hétvégi lány
1.
172
A meghívás vacsorára szólt, méghozzá „száraz” vacsorára. Ugyanis
Andy Adam is a meghívottak között szerepelt, és Bruce ragaszkodott
hozzá, hogy az este alkoholmentes legyen. Azért is, mert a
felolvasásra érkező írónő, egy bizonyos Sally Aranca néhány éve
tette le a poharat, és jobb szeretett távol maradni a szeszes italoktól.

Bruce telefonon mondta el Mercernek, hogy Andy ismét

elvonókúrára megy, és mindent elkövet, hogy józan maradjon, amíg
be nem kerül az intézménybe. Mercer nagyon szeretett volna
segíteni, és örömmel elfogadta a szabályokat.

Ms. Aranca elbűvölte mintegy ötven főből álló közönségét. Hosszan

beszélt az új regényéről, majd felolvasott belőle egy rövid részletet.

Krimikkel szerzett nevet magának: sorozatának a főszereplője egy

magánnyomozónő, aki San Franciscóban tevékenykedik, abban a
városban, ahol Sally Aranca is élt. Délután Mercer átfutotta a
könyvet, és miközben Sallyt hallgatta, rájött, hogy a hősnője olyan,
mint maga a szerző: a negyvenes évei elején jár, gyógyulóban van
az alkoholizmusból, elvált, gyereke nincs, vág az esze, szellemes,
határozott és természetesen nagyon csinos. Évente egy könyve
jelent meg, rendszeresen járt felolvasó körutakra, és a Camino-
szigetet mindig útba ejtette, általában akkor, amikor Noelle nem volt
a városban.

A dedikálás után négyesben elsétáltak a Le Rocherbe, a jó hírű

francia étterembe. Bruce gyorsan rendelt két üveg szénsavas

ásványvizet, és visszaadta a borlapot a pincérnőnek. Andy
néhányszor odapillantott a szomszédos asztalokra, és nagyon úgy
tűnt, hogy szívesen felkapna egy borospoharat, de inkább bedobott
egy citromszeletet az ásványvizébe, és lenyugodott. Nagy vitában
volt a kiadójával: az új regényére kötött szerződésen civakodtak,
legfőképpen azért, mert a kiadó kisebb előleget akart fizetni, mint az
előző

alkalommal. Andy szellemesen, nagy adag öniróniával adta elő,

hogyan rohangált egyik New York-i kiadótól a másikhoz, amíg az
összesnek elege nem lett belőle. Miközben az előételt fogyasztották,
Sally arról mesélt, mennyi csalódás érte, amikor az első regényeit
próbálta megjelentetni. Legalább tíz ügynök és még ennél is több
kiadó küldte vissza a kéziratokat, de nem hagyta abba az írást. És
az ivást sem. Az első házassága akkor ért véget, amikor
hűtlenségen kapta a férjét, és Sally élete romokban hevert. A
második és a harmadik regénye sem kellett senkinek. Szerencsére a
barátai a segítségére siettek, és sikerült abbahagynia az ivást. A
negyedik könyve már krimi volt, megteremtette 173

a hősnő figuráját, és egyszer csak hívogatni kezdték az ügynökök.

Megvásárolták tőle az opciót a filmjogokra, és nagyon ment a

szekér.

Most, nyolc regénnyel később a sorozat rendkívül népszerű volt, és

egyre többen olvasták Sally regényeit.

Bár minden nagyképűség, önteltség nélkül adta elő a történeteit,

Mercer mégis kicsi irigységet érzett. Sally főállású íróvá vált. Nem
vacak, rosszul fizető munkákból élt, meg a szüleitől kapott
kölcsönökből, és évente megjelent egy könyve. Olyan könnyűnek
tűnt.

És Mercer egy cseppet sem szégyenkezett, ugyanis még nem

találkozott olyan íróval, akiben ne lett volna irigység; ilyen népség
ez.

Miután megérkeztek a főételek, váratlanul az ivásra terelődött a szó,

és Andy elismerte, hogy súlyos gondokkal küszködik. Sally együtt
érzőn, de kemény határozottsággal reagált, és tanácsokkal szolgált.
Már hét éve nem ivott, és a váltás megmentette az életét. Andy
megköszönte neki az őszinteségét. Voltak pillanatok, amikor Mercer
úgy érezte, hogy az anonim alkoholisták gyűlésén ül.

Bruce szemmel láthatóan nagyon kedvelte Sallyt, és Mercer egy idő

után megállapította, hogy ezen az estén ő jóval kevesebb figyelmet

kap a férfitól. Ne légy már nevetséges, gondolta, évek óta ismerik
egymást.

De aztán rájött, hogy ezt nem tudja ilyen könnyedén kezelni,

legalábbis számára egyre egyértelműbbé vált a dolog. Bruce
többször is megérintette Sallyt, finoman megsimogatta a vállát, néha
hosszabban is időzött ott a keze.

Desszertet senki sem kért, Bruce kérte a számlát. Elindultak a Main

Streeten, és Bruce azt mondta, be kell ugrania a könyvesboltba,
hogy beszéljen az esti műszakos eladóval. Sally vele tartott.
Elbúcsúztak egymástól, Sally megígérte, hogy küld egy e-mailt
Mercernek, megfogadták, hogy kapcsolatban maradnak. Amikor
Mercer elindult, Andy utánaszólt: – Hé, lenne időd egy italra?

Mercer megállt, és szembefordult Andyvel. – Nem, Andy, ez nem jó

ötlet. Ez után a vacsora után semmiképpen.

– Kávéra gondoltam, nem piára.

Kilenc óra múlt, és Mercernek semmi dolga nem volt otthon. Talán
segít Andynek, ha megiszik vele egy kávét. Átvágtak az úttesten, és
bementek egy üres kávézóba. A barista azt mondta, hogy fél óra
múlva zárnak. Rendeltek két koffeinmentes kávét, és a csészékkel
kimentek a járdán álló egyik asztalhoz. A könyvesbolt pont velük
szemben volt, az utca túloldalán. Néhány perc elteltével Bruce és
Sally lépett ki az ajtón, 174

elindultak a Marchbanks-ház felé, pillanatokon belül eltűntek a

szemük elől.
– Bruce-nál alszik – mondta Andy. – Sok író száll meg nála.

Mercer nyelt egyet. – És mit szól ehhez Noelle?

– Semmit. Bruce-nak megvannak a maga kedvencei, ahogy Noelle-

nek is. A toronyban van egy kör alakú szoba, amelyet írószobaként
szoktak emlegetni. Sok mindent láttak azok a falak.

– Nem biztos, hogy értem – mondta Mercer, jóllehet tökéletesen

értette.

– Nyitott házasságban élnek, Mercer, elfogadják, hogy a másik azzal

bújik ágyba, akivel akar, sőt valószínűleg támogatják is. Azt hiszem,
szeretik egymást, de nincsenek szabályok.

– Nagyon furának tűnik.

– Nekik nem. Boldog párnak látszanak.

Végül csak sikerült megerősíteni a pletykát, amelyet Elaine-től

hallott.

– Noelle azért is tölt olyan sok időt Franciaországban – folytatta

Andy –, mert ott él egy régi barátja. Ha jól tudom, ő is házasember.

– Ó, hát persze, hogy az.

– Te még nem voltál férjnél, ugye?

– Nem.

– Hát, én kétszer is próbálkoztam a házassággal, és nem tudnám jó

szívvel ajánlani. Van valakid?

– Nincs. Az utolsó barátom egy éve lépett le.

– Találkoztál itt valakivel, aki érdekel?

– Persze. Te, Bruce, Noelle, Myra, Leigh, Bob Cobb. Sok érdekes
ember van ám itt.

– Olyan, akivel szívesen randiznál?

Andy legalább tizenöt évvel volt idősebb nála, keményen ivott,

kocsmai verekedésekbe keveredett, amit még sebhelyekkel is tudott
igazolni; brutális egy pasas, akit Mercer egy cseppet sem talált
érdekesnek. – Fel akarsz szedni, Andy?

– Nem. Csak arra gondoltam, hogy valamikor együtt

vacsorázhatnánk.

– Nem arról volt szó, hogy hamarosan elmész a… hogy is nevezi

Myra? A piatáborba?

– Három nap múlva, és majd’ megfeszülök, hogy józan maradjak.

Nem könnyű. Miközben ezt a langyos, koffeinmentes kávét 175

kortyolgatom, próbálok úgy csinálni, mintha egy dupla vodkát

döntenék magamba. Szinte érzem az ízét. Azért akarom valamivel
elütni az időt, hogy ne kelljen hazamennem, bár egy csepp alkohol
sincs otthon. Ha elindulok hazafelé, két még nyitva lévő italbolt
mellett is elmegyek, és nagyon kell majd küszködnöm, hogy az úton
tartsam a kocsit. – A férfi hangja egészen elhalkult.

– Sajnálom, Andy.

– Ne sajnáld. Csak ne kerülj ilyen állapotba. Szörnyű.

– Bárcsak tudnék segíteni.

– Tudsz. Mondj el értem egy imát, jó? Gyűlölök ilyen gyenge lenni.

– Mintha hirtelen elege lett volna a kávéból meg a beszélgetésből is,

felállt és elindult. Mercer próbált mondani valamit, de nem találta a
szavakat. Figyelte a férfit, amíg el nem tűnt a sarkon.
Visszavitte a csészéket a pulthoz. Csönd borult az utcákra, a
kávézón kívül csak a könyvesbolt és egy fagyizó volt nyitva. Mercer
autója a Third Streeten parkolt, és ki tudja, miért, de elgyalogolt
mellette. Nem fordult vissza, ment tovább, egészen a Marchbanks-
házig. A toronyban, az írószobában égett a lámpa. Mercer lelassított
kicsit, és abban a pillanatban kialudt a fény.

Elismerte, hogy kíváncsi, de vajon azt is hajlandó beismerni, hogy

kicsit féltékeny is?
2.
Már öt hete élt a parti házban, ideje volt kimozdulni néhány napra.

Connie, a férje és két tizenéves lányuk már úton voltak, hogy itt
töltsék szokásos kéthetes vakációjukat. Connie udvariasan, szinte
kötelességtudóan meghívta Mercert, hogy maradjon velük, de ez
szóba sem jöhetett. Mercer tudta, hogy a lányok egész nap a
telefonjukat babrálják, Connie férje meg semmi másról nem beszél,
csak a fagylaltozóiról. Azzal nem dicsekedett, hogy mennyit
dolgozik, pedig szinte megállás nélkül robotolt. Mercer tudta, hogy
mindennap ötkor kel majd, és miközben egymás után küldözgeti az
e-maileket, ellenőrzi a megrendeléseket, dönti magába a kávét, és
valószínűleg be sem dugja majd a lábát az óceánba. Connie
gyakran viccelődött azzal, hogy a férje még sosem bírt ki teljes két
hetet. Mindig közbejött valami, válsághelyzet alakult ki, és ő
kénytelen volt gyorsan visszamenni Nashville-be, hogy megmentse
a vállalatát.

176

Mercer tisztán látta, hogy egész biztosan nem tudna dolgozni, bár az
is igaz, jelenlegi tempójában sokkal jobban nem tudott volna
lemaradni.

Connie kilenc évvel volt idősebb nála, és sosem álltak közel

egymáshoz. Az anyjuk intézetbe került, az apjuk csak saját magával
tudott foglalkozni, így aztán jóformán saját magukat nevelték fel.

Connie tizennyolc évesen menekült el otthonról az egyetemre, és

soha többé nem tért vissza. Egyetlenegy nyarat töltött Tessával és
Mercerrel a szigeten, de akkor már nagyon érdekelték a fiúk, halálra
untatták a parti séták, a teknősök, a rengeteg olvasás. Akkor jött el,
amikor Tessa rajtakapta, hogy füvezik.
Hetente egyszer e-maileztek egymásnak, havonta egyszer telefonon
beszéltek, igyekeztek civilizált, normális kapcsolatot fenntartani.

Mercer néha meglátogatta, amikor Nashville-ben járt, és ritkán találta

ugyanazon a helyen, mint előző alkalommal. Nagyon sokszor
költöztek, mindig nagyobb házba, szebb környékre. Valamilyen
álmot kergettek, valamilyen homályos álmot, és Mercer gyakran
eltűnődött azon, vajon hol lesznek, amikor majd megtalálják. Minél
több pénz kerestek, annál többet költöttek, és az igencsak szűkösen
élő Mercer elképedt a költekezésükön.

Volt valami, amiről sosem beszéltek, főképpen azért, mert csak

haragot szült volna, ha beszélnek róla. Connie-nak olyan mázlija
volt, hogy apja kifizette a teljes egyetemi tandíját, és egyetlen cent
diákhitelt sem kellett felvennie. Ám mire Mercer beiratkozott a
Sewanee Egyetemre, az öregfiúnak már egy vasa sem volt, csődbe
ment. Mercert éveken keresztül bántotta, hogy csak a nővérének
alakult ilyen szerencsésen az élete, és persze mondani is felesleges,
de Connie egyszer sem ajánlotta fel, hogy segítené, támogatná őt.
Most, hogy a tartozása csodával határos módon egyik napról a
másikra eltűnt, Mercer elhatározta, hogy megpróbálja túltenni magát
a sérelmein. Ami egyáltalán nem tűnt könnyű feladatnak, tekintettel
arra, hogy Connie-ék évről évre nagyobb házban laktak, míg Mercer
azt sem tudta pontosan, hogy a következő néhány hónapban hol
fogja meghúzni magát.

Az volt az igazság, hogy Mercer nem akarta a nővére társaságában

tölteni az idejét. Két különböző világban éltek, és egyre távolabbra
kerültek egymástól. Megköszönte Connie-nak a meghívást, és mind
a ketten megkönnyebbültek, amikor nemet mondott. Arról is
beszámolt a nővérének, hogy esetleg néhány napra elutazik a
szigetről, szüksége van 177

egy kis szünetre a munkában, ilyesmi, elmegy ide-oda, meglátogatja

a barátnőjét. Elaine foglalt neki szobát egy panzióban, öt kilométerre
északra a parti háztól, ugyanis Mercernek valójában esze ágában
sem volt elutazni. Most Cable-nek kellett lépnie, és Mercer nem
engedhette meg magának, hogy távol legyen a szigettől.
A július negyedikét megelőző hétvégén, pénteken Mercer
kitakarított, rendet rakott a házban, aztán két vászontáskába
csomagolta a ruháit, a pipereholmikat meg néhány könyvet.
Miközben körbejárta a házat és lekapcsolta a lámpákat, Tessára
gondolt és arra, hogy ő, Mercer milyen messzire jutott öt hét alatt.
Tizenegy évig távol maradt az óceánparti háztól, és fél éve tért
vissza, de rövid idő alatt sikerült kiűznie a fejéből a nagymamája
halála okozta szörnyűségeket, és csak a szép, kedves emlékeket
idézte fel magában. Most elmegy, amire jó oka van, de két hét múlva
visszajön, és megint csak az övé lesz a ház.

Hogy mennyi ideig, azt jelen pillanatban mintha senki sem tudta
volna.

Minden Mr. Cable-től függ.

Öt percen keresztül hajtott a Fernando Streeten, és eljutott a

Lighthouse Inn nevű panzióig. Az udvar középen egy világítótorony
utánzata állt, amire jól emlékezett gyerekkorából. A panzió Cape
Cod-stílusú, zegzugos épület volt húsz szobával és svédasztalos
reggelivel.

Egyre több nyaraló érkezett a szigetre, kint lógott a „Nincs kiadó

szobánk” tábla.

Rendelkezik pénzzel és saját szobával – akár meg is próbálkozhat a

regényírással.
3.
Szombaton késő délelőtt, amikor a hétvégi vásárra érkezők
tömegétől és a fagyizót, cukrászdát, esetleg éttermet kereső turisták
áradatától alig lehetett mozdulni a Main Streeten, Denny, a héten
immáron harmadszor, belépett a Bay Books ajtaján, hogy nézelődjön
kicsit a krimik között. Strandpapucsban, terepszínű sapkában,
sokzsebes sortnadrágjában és elnyűtt pólójában csak egy rosszul
öltözött vásárlónak tűnt a sok közül, garantáltan nem keltette fel
senki figyelmét. Egy hete érkeztek Rookerrel, tájékozódtak,
szemlélődtek, figyelték Cable-t, de ez a megfigyelési akció a
legkevésbé sem bizonyult nehéz feladatnak. Ha a fickó éppen nem a
boltjában volt, vagy a belvárosban ebédelt, vagy az ügyeit intézte
ugyanott, akkor a 178

gyönyörű otthonában múlatta az idejét, többnyire egyedül. De azért

óvatosak voltak, ugyanis Cable jól láthatóan szinte szerelmes volt a
maga körül kiépített biztonsági rendszerbe. A könyvesboltját meg a
házát is telepakolta kamerákkal, érzékelőkkel meg az ördög tudja,
még mi

mindennel.

Egyetlen

rossz

lépés

is

katasztrofális

következményekkel járhatott.
Vártak, figyeltek, és ugyan egy pillanatra sem felejtették el, hogy
nagyon türelmesnek kell lenniük, erősen fogytán volt a türelmük.

Ahhoz képest, ami most várt rájuk, könnyű feladat volt információkat
kicsikarni Joel Ribikofftól és megfenyegetni Oscar Steint Bostonban.

Az erőszak, ami olyan hatékonynak bizonyult ebben a két esetben,

nem biztosan hoz most is eredményt. Akkor csak néhány névre volt
szükségük. De most magát az árut akarták. Ha nekimennek Cable-
nek, a feleségének vagy valaki másnak, aki fontos neki, az olyan
reakciót szülhet, amelynek akár pusztító is lehet a hatása.
4.
Július ötödike, kedd. A turisták tömege eltűnt, a part megint szinte
néptelenné vált. A sziget lassan ébredt, megpróbálta lerázni magáról
a hosszú hétvége okozta másnaposságot. Mercer A párizsi feleség
et olvasta éppen, amikor is pityegő hang jelezte, hogy e-mailt kapott.

Bruce-tól érkezett, és így szólt: Amikor legközelebb a városban vagy,

nézz be a boltba.

Mercer válaszolt is rögtön: Rendben. Csak úgy, vagy van valami?

Mindig van valami. Most éppen a számodra. Egy apró kis ajándék.

Unatkozom. Egy óra múlva ott vagyok.

Amikor Mercer megérkezett a könyvesboltba, egyetlen vásárlót sem

látott. A pult mögött álló eladó biccentett neki, de úgy tűnt, túl álmos
ahhoz, hogy meg is szólaljon. Mercer felment az emeletre, kért egy
tejeskávét, aztán keresett magának egy újságot. Percekkel később
lépéseket hallott a lépcső felől, és tudta, hogy Bruce az. Sárga
csíkos öltöny, kék-zöld csokornyakkendő. Lezser elegancia, mint
mindig. Ő is kért egy kávét, aztán kimentek a Third Street fölé nyúló
teraszra. Rajtuk kívül nem volt más ott. Az egyik árnyékos asztalhoz
ültek le. Miközben a kávéjukat kortyolgatták, Bruce odaadta neki az
ajándékát. A bolt kék-fehér díszpapírjába csomagolták, és aligha
lehetett kétséges, hogy könyv. Mercer gyorsan letépte a papírt, és
megnézte. A Mennyei 179

Örömök Klubja Amy Tantól.

– Dedikált első példány – mondta Bruce. – Egyszer említetted, hogy

ő az egyik kedvenc kortárs szerződ, így aztán kerítettem neked egy
példányt.
Mercer alig tudott megszólalni. Fogalma sem volt róla, mennyit érhet
a könyv, és nem is akarta megkérdezni, de egész biztosan értékes
első

kiadás volt. – Nem is tudom, mit mondjak, Bruce.

– A „köszönöm” mindig működik.

– De nem most. Nem fogadhatom el.

– Már késő. Megvettem és odaadtam neked. Vedd úgy, hogy ezzel

az ajándékkal üdvözöllek a szigeten.

– Hát akkor köszönöm szépen.

– Nagyon szívesen, Mercer. Az első kiadás harmincezer példányban

jelent meg, ezért nem számít igazi ritkaságnak. A keménykötésű

félmillió példányban kelt el.

– Volt a boltodban?

– Nem, nem jár felolvasó körutakra.

– Ez hihetetlen, Bruce. Tényleg nem kellett volna.

– Ha kellett volna, ha nem, megszereztem neked, és most megvan a

gyűjteményed első darabja.

Mercer felnevetett. Letette a könyvet az asztalra. – Nincs olyan

tervem, hogy első kiadású könyveket fogok gyűjteni. Nekem
túlzottan is borsos az áruk.

– Én sem terveztem, hogy gyűjtő leszek. Csak egyszerűen így

alakult.

– Bruce az órájára pillantott. – Sietsz? – kérdezte.

– Író vagyok, nincs határidőm, amit be kellene tartanom.

– Remek. Még senkinek sem meséltem el, de most neked
elmondom, hogy kezdtem el könyveket gyűjteni. – Ivott egy korty
kávét, hátradőlt, keresztbe tette a lábát, és belekezdett a történetbe.
Elmondta, hogyan talált rá elhunyt édesapja könyvritkaságaira, és
hogyan tett el néhányat magának.
5.
A kávézásból végül késői ebéd lett. Elsétáltak az egyik kikötői
étterembe, és bent ültek le, ahol jóval hűvösebb volt a levegő. Ahogy
minden üzleti ebédnél, Bruce most is rendelt egy üveg bort, ezen a
napon egy chablis-ra esett a választása. Ez Mercernek is a kedvére
volt.

180

Salátát kértek, semmi mást. A férfi Noelle-ről beszélt, aki mindennap

telefonált, és nagyon elégedett mindazzal, amit eddig sikerült
összevásárolnia.

Mercerben felmerült, hogy megkérdezi, hogy van a francia barátja.

Megint csak teljességgel valószínűtlennek tűnt neki, hogy ilyen

szabadon

kezelik

szerelmi

kapcsolatokat.

Lehet,

hogy

Franciaországban ez nem számít szokatlannak, de Mercer még nem

találkozott olyan párral, akik így éltek együtt. Na persze olyanokat
ismert, akik megcsalták a partnerüket, de ha lebuktak, az biztos,
hogy nem simogatást kaptak a fejükre. Mercer egyrészt csodálta
Bruce-ékat, amiért képesek annyira szeretni egymást, hogy
elfogadják a másik hűtlenségét, másrészt viszont déli neveltetése
miatt önkéntelenül is pálcát akart törni felettük.

Témát váltott. – Lenne egy kérdésem – mondta. – Talia hogy kezdte

a könyvét? Főképpen Zelda Fitzgerald és Hemingway történetére
gondolok. Mi volt az első jelenet?

Bruce szélesen mosolygott, és megtörölte a szalvétával a száját. –

Na végre. Tényleg komolyan fontolgatod, hogy belevágsz?

– Talán igen. Elolvastam két könyvet Fitzgerald és Hemingway

párizsi éveiről, és még rendeltem néhányat.

– Rendeltél?

– Igen, az Amazonról. Bocs. Ott sokkal olcsóbb minden.

– Ezt hallom én is. Rendelj tőlem, és harmincszázalékos

kedvezményt kapsz.

– De szeretek e-könyveket is olvasni.

– Az ifjú nemzedék. – Bruce mosolyogva kortyolt a borból. – Hadd

gondolkozzam. Rég volt már, tizenkét vagy tizenhárom éve. És Talia
olyan sokszor írta át a könyvet, hogy gyakran összekavarodtam.

– Amit eddig olvastam, abból az derül ki, hogy Zelda gyűlölte

Hemingwayt, úgy gondolta, hogy durva, vad ember, és rossz
hatással van a férjére.

– Ez valószínűleg igaz. Úgy rémlik, hogy volt egy olyan jelenet Talia
regényében, amelyben Dél-Franciaországban vannak hármasban.

Hadley, Hemingway felesége valamilyen okból visszajött Amerikába,

és a két férfi, Ernest és Scott rendesen duhajkodott. A valóságban
Hemingway sokat panaszkodott arra, hogy Scott mennyire nem bírja
az alkoholt. Egy fél üveg bor, és a fickó már az asztal alatt volt.
Hemingway meg ihatott, amennyit akart, meg se látszott rajta. Scott
már 181

húszéves korára alkoholista lett, és egy percre sem lassított. Reggel,

délben, este – ivott mindig. Zelda és Hemingway flörtöltek
egymással, és amikor Scott egyszer kinyúlt egy függőágyban, végre
adódott egy lehetőség. Alig tíz méterre a horkoló férjtől, a
vendégszobában estek egymásnak. Valami ilyesmire emlékszem, de
hát mint már mondtam, fikció az egész, úgyhogy azt írsz, amit
akarsz. Nagyon szenvedélyessé vált a kapcsolatuk, Ernest még
többet ivott, Scott meg próbált lépést tartani vele. Amikor kifeküdt, a
cimborája, Ernest és a neje, Zelda rávetették magukat a
legközelebbi ágyra, hogy lenyomjanak egy gyors menetet.
Hemingway lenyűgözte Zeldát, a jó öreg Ernest meg majd’

megőrült a nőért, de nyilvánvaló okokból nem akart komoly

kapcsolatot vele. Akkoriban már közismert szívtipró volt. Miután
visszautaztak Párizsba, és Hadley visszatért Amerikából, Zelda
továbbra is szerette volna folytatni a románcot, de Ernest már ráunt.
Nemegyszer jelentette ki, hogy az a nő bolond. Így aztán durván
lepattintotta magáról, és Zelda attól fogva gyűlölte. Dióhéjban ez a
regény.

– És szerinted lenne kereslet egy ilyen könyvre?

Bruce jóízűt nevetett. – Nahát, nahát, milyen fontos lett a pénz.

Irodalmi ambíciókkal érkeztél, most meg már hatalmas jogdíjakról

álmodozol.

– Nem akarok visszamenni tanítani, Bruce, na nem mintha

elhalmoznának az egyetemek az ajánlatokkal. Nincs semmim, csak
tízezer dollárom, hála neked és Tessa enyves kezének. Vagy el
tudom adni a könyveimet, vagy abbahagyom az írást.

– Igen, lenne rá kereslet. Említetted A párizsi feleség et. Jó kis

történet Hemingwayről meg Hadleyről, és remekül fogyott. Kiváló író
vagy, Mercer, meg tudod csinálni.
Mercer elmosolyodott, ivott egy korty bort, majd azt mondta: –

Köszönöm. Szükségem van biztatásra.

– Nem így vagyunk ezzel mindannyian?

Néhány percen keresztül csöndben ettek, aztán Bruce feltartotta a

poharát. – Szereted a chablis-t? – kérdezte.

– Nagyon finom.

– Imádom a bort, talán túlságosan is. És igazság szerint ebédhez

nem lenne szabad innom. Délután csak kóválygok.

– Ezért találták ki a sziesztát – mondta Mercer készségesen, hogy a

férfi segítségére legyen.

– Ahogy mondod. Van egy kis lakásom az emeleten, a kávézó 182

mögött. A tökéletes hely a délutáni szunyókáláshoz.

– Ez meghívás, Bruce?

– Akár az is lehet.

– Így szoktad felszedni a nőket: gyere, édes, hunyjunk egyet?

– Volt, hogy bejött.

– Hát, most nem jön be. – Mercer körbepillantott, és a szalvétával

megtörölte a szája szélét. – Nem bújok ágyba nős férfiakkal, Bruce.

Illetve kétszer megtettem, de egyik sem sikerült különösebben jól. A

házasemberek olyan problémákkal küszködnek, amelyekkel semmi
kedvem foglalkozni. Ráadásul ismerem Noelle-t, és nagyon
kedvelem.

– Hidd el nekem, hogy egy cseppet sem zavarná.

– Ezt azért elég nehéz elhinni.

Bruce elmosolyodott, és majdnem kuncogni kezdett, mintha

Mercernek fogalma sem lenne, miről beszél, de ő örömmel
felvilágosítja. Ő is körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, senki
sem hallja őket. A könyökére támaszkodva előrehajolt, és azt
mondta halkan: – Noelle Franciaországban van, Avignonban, és
amikor odamegy, a saját lakásában lakik, amelyet jó néhány éve
vett.

Ugyanabban az utcában van egy másik, jóval nagyobb lakás, amely

a barátjáé, Jean-Lucé. Jean-Lucnek van egy sokkal idősebb
felesége, aki elképesztően gazdag. Jean-Luc és Noelle már legalább
tíz éve vannak jóban. Ami azt illeti, Noelle régebben ismeri őt, mint
engem. Együtt sziesztáznak, vacsoráznak, mennek ide-oda, és még
utazgatnak is, ha az az idős asszony azt mondja, rendben.

– És nincs egy rossz szava sem?

– Persze hogy nincs. Ezek franciák. Csöndben, diszkréten, nagyon

civilizáltan intéznek mindent.

– És téged nem zavar? Annyira bizarr ez.

– Nem, egyáltalán nem zavar. Így élünk, ennyi. Az a helyzet, Mercer,

hogy már sok-sok évvel ezelőtt tudtam: a monogámia nem nekem
való.

Nem vagyok biztos benne, hogy való-e bárkinek is, de ez most

mindegy. Amikor bekerültem a főiskolára, láttam, hogy rengeteg a
gyönyörű nő, és az nem fog menni, hogy én egyetlenegy mellett
legyek boldog. Próbáltam normális kapcsolatban élni, öt vagy hat
lánnyal is, de nem működött, mert képtelen vagyok ellenállni egy
másik szép nőnek, mindegy, hány éves. Szerencsére rátaláltam
Noelle-re, aki ugyanígy van a férfiakkal. Évekkel ezelőtt ment tönkre
a házassága, mert volt egy állandó barátja, és néha még az
orvosával is ágyba bújt.
183

– Így aztán kötöttetek egy megállapodást?

– Nem ráztunk kezet rá, de mire úgy döntöttünk, hogy

összeházasodunk, már tudtuk a szabályokat. Az ajtó nyitva áll, csak
tessék diszkrétnek lenni.

Mercer a fejét csóválta. – Bocs, de én még nem találkoztam ilyen

párral.

– Biztos vagyok benne, hogy ez nem számít ritkaságnak.

– Hidd el nekem, hogy annak számít. Csak azért gondolod, hogy

normális, mert benne vagy. Nézd, én egyszer kaptam rajta a
barátomat azon, hogy megcsal, és egy évig tartott, mire túltettem
magam rajta.

Még most is gyűlölöm érte.

– Szerintem túl komolyan veszed. Mit számít egyszer-egyszer egy

futó kaland?

– Futó kaland? A feleséged legalább tíz éve van együtt a francia

barátjával. Neked ez futó kaland?

– Nem, ez több annál, de Noelle nem szerelmes belé. Csak jó

társaságnak tartja.

– Azt elhiszem. Amikor Sally Aranca itt volt a szigeten – na az

micsoda? Futó kaland, vagy kellemes társaság?

– Egyik sem, mindkettő, kit érdekel? Sally minden évben eljön

egyszer, és olyankor egy kicsit jól érezzük magunkat együtt. Nevezd,
aminek akarod.

– Hogy alakult volna az este, ha Noelle is itt van?

– Nem érdekli, Mercer, hidd el nekem. Ha most azonnal felhívod őt,
és elmondod neki, hogy együtt ebédelünk, egy közös sziesztáról
beszélgetünk, és megkérdezed tőle, mit szól hozzá, mérget vehetsz
rá, hogy csak nevetne és azt mondaná: „Már két hete eljöttem, mi
tartott ilyen sokáig?” Tényleg, nem akarod felhívni?

– Nem.

– Túl merev vagy – mondta Bruce nevetve.

Mercer egy pillanatig sem gondolta magáról, hogy merev lenne, sőt
úgy vélte, hogy kifejezetten laza, és jóformán bármire nyitott. De
most úgy érezte, hogy prűd, és ezért gyűlölte magát. – Nem, nem
vagyok az.

– Akkor gyerünk.

– Bocs, de nekem ez nem megy ilyen könnyen.

– Jól van, nem erőltetem. Csak egy kis délutáni szunyókálásra

invitáltalak.

Mindketten nevettek, de a feszültség érezhető volt. És pontosan 184

tudták: a beszélgetés még nem ért véget.

6.
Már besötétedett, amikor találkoztak a parti sétány végénél. Beállt az
apály, a hosszan elnyúló, széles partszakaszon sehol egy lélek. A
hold ragyogó fénye rávetült az óceán vizére. Elaine mezítláb volt, és
Mercer is lerúgta a szandálját. Lementek a vízhez, aztán sétálni
kezdtek: két barátnő cseverészik az óceán partján.

Elaine utasításának megfelelően Mercer minden este küldött egy e-

mailt, amelyben részletesen beszámolt mindenről, még arról is, hogy
mit olvas, vagy mit próbál írni. Arról nem tett említést, hogy Cable
nagyon szeretné ágyba vinni. Talán majd később, attól függően,
hogy mi történik majd.

– Mikor érkezett a szigetre? – kérdezte a nőtől.

– Ma délután. Az elmúlt két napot az irodában töltöttük a

kollégáimmal.

Szakértők

mindannyian.

Műszaki

emberek,

technikusok, sőt még a főnököm is ott volt, a cég tulajdonosa.

– Magának van főnöke?

– Ó, persze. Én irányítom ezt a projektet, de a főnököm hozza meg a

végső döntéseket, amikor majd szükség lesz rájuk.

– Az mikor lesz?
– Most még nem tudom pontosan. Ez a hatodik hét, és nem
tagadhatom, hogy nem látjuk pontosan, mi a következő lépés.

Fantasztikus munkát végzett, Mercer, azt kell mondanom, hogy amit

az első öt hétben csinált, az tényleg elképesztő. Nagyon elégedettek
vagyunk magával. De most, hogy már a birtokunkban vannak a
fényképek és a felvételek, és maga már Cable baráti köréhez
tartozik, nagyon törjük a fejünket, hogy hogyan tovább. Kifejezetten
optimisták vagyunk, de hát ami a továbbiakat illeti, többféle
lehetőség is kínálkozik.

– El fogunk jutni a megoldásig.

– Csodálom a magabiztosságát.

– Köszönöm – felelte Mercer, aki kicsit kezdte már unni a sok

dicséretet. – Hadd kérdezzek valamit. Nem vagyok biztos benne,
hogy jó ötlet ezzel a regénnyel foglalkozni, már azzal, amelyik
Hemingwayről és Zeldáról szólna. Nem lehet, hogy gyanúsnak tűnik,
amikor Cable ott ül a Fitzgerald-kéziratokon? Jó irány ez?

185

– De hát a regény az ő ötlete volt.

– Lehet, hogy csalinak szánta. Így akar próbára tenni.

– Van bármi oka azt hinni, hogy a férfi gyanakszik magára?

– Nem mondhatnám. Elég sok időt tölthettem vele, és azt hiszem,

kiismertem őt. Nagyon intelligens, vág az esze, mint a borotva,
roppant karizmatikus egyéniség, és őszinte embernek tűnik, akivel
könnyű

beszélgetni. Lehet, hogy az üzleti ügyeiben nem mindig

tisztességes, de a barátaival bizonyosan az. Tud brutálisan egyenes
lenni, és ki nem állhatja a hülyéket, de valamiféle őszinte kedvesség
árad belőle.
Kedvelem őt, Elaine, ő meg kedvel engem, és szeretne egyre
közelebb kerülni hozzám. Azt hiszem, tudnék róla, ha gyanakodna.

– Maga is szeretne közelebb kerülni hozzá?

– Majd meglátjuk.

– A házasságáról hazudik.

– Valóban. Mindig a feleségeként beszél Noelle-ről. Azt hiszem,

tényleg nem házasodtak össze.

– Mindent

elmondtam

magának,

amit

tudunk.

Sem

Franciaországban, sem itt nincs nyoma annak, hogy házasságot

kötöttek volna. Gondolom, más országban is összeházasodhattak
volna, de nem ezt mondják.

– Nem tudom, mennyire kerülünk közel egymáshoz, ahogy azt sem

tudom, mennyire lehet ezt megtervezni. A lényeg az, hogy úgy
gondolom: elég jól ismerem ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, van-
e benne bármiféle gyanakvás is.

– Akkor dolgozzon a regényen. Így aztán annyit beszélhet

Fitzgeraldról, amennyit csak akar. Talán jó ötlet lenne megírni az
első

fejezetet, és odaadni neki, hogy olvassa el. Meg tudja ezt tenni?
– Ó, persze. Fikció az egész. Manapság úgyis minden fikció az
életemben.
7.
Bruce következő próbálkozása éppen olyan könnyed volt, mint az
előző, de ezúttal sikerrel járt. Csütörtök délután felhívta Mercert, és
azt mondta, hogy Mort Gasper, a legendás kiadó, a Ripley Press
tulajdonosa átutazóban van a városban az éppen aktuális
feleségével.

Gasper majdnem minden nyáron eljött a szigetre, és ilyenkor mindig

Bruce-éknál szállt meg. Nem lesz más a vacsorán, csak ők négyen;
186

péntek este, kellemes lezárása lehetne a hétnek.

A panzióban töltött néhány nap után Mercer örömmel vette, hogy

kimozdulhat, kezdte elviselhetetlennek érezni a bezártságot. Alig
várta már, hogy visszaköltözhessen a parti házba, számolta a
napokat, mikor szedik már a sátorfájukat Connie-ék. Hogy ne kelljen
írnia, sokat sétált a tengerparton, de ügyelt rá, hogy mindig jó
messze legyen a háztól, és figyelte, nem lát-e valakit Connie
családjából.

És egy napon talán majd a hasznára lehet, hogy ismeri Mort

Gaspert.

Harminc évvel korábban vette meg aprópénzért a Ripley-t, és az

álmos, szinte napról napra élő kis kiadóból megcsinálta az egyik
legnagyobb kiadót, amely elszántan független maradt. Hihetetlen
szeme volt a tehetséghez, összegyűjtött egy csapat írót, akik mind
különféle ambíciókkal bírtak, és mind olyan könyveket írtak,
amelyeket vettek, mint a cukrot. A könyvkiadás aranykorából itt
maradt Mort megőrizte a hagyományokat, háromórás ebédeket
tartott, és nagy partikat csapott Upper West Side-i lakásában, hogy
megünnepeljék egy-egy új könyv megjelenését. Vitathatatlanul ő volt
a kiadói szakma legszínesebb figurája, és semmi sem utalt arra,
hogy vissza akarna venni a tempóból, jóllehet már közel járt a
hetvenhez.

Péntek délután Mercer két órán keresztül böngészte az internetet, és

régi cikkeket olvasott Mortról; egyik sem volt unalmas. Egy két évvel
korábban megjelent írásból megtudta, hogy Mort kétmillió dolláros
előleget fizetett egy ismeretlen írónak, akinek első regénye tízezer
példányban fogyott el. Nem bánta meg, és azt mondta, hogy „jó
alkut”

kötött. Egy másik cikkben szó esett a legújabb házasságáról; egy

Phoebe nevű, Mercerrel nagyjából egykorú nőt vett el, aki korábban
szerkesztőként dolgozott a Ripley-nél.

Phoebe fogadta a Marchbanks-ház ajtajában péntek este nyolckor.

Miután kedvesen üdvözölte, figyelmeztette, hogy a „fiúk” már

elkezdtek inni. Amikor átmentek a konyhán, Mercer egy turmixgép
zümmögését hallotta. Bruce sortnadrágban és golfingben citromos
daiquirit készített a hátsó verandán. Két oldalról arcon csókolta
Mercert, majd bemutatta Mortnak, aki meleg öleléssel és hatalmas
mosollyal köszöntötte. Mezítláb volt, hosszú inge majdnem a térdéig
ért. Bruce odaadta Mercernek a daiquirit, aztán töltött a többieknek
is.

Nádszékekbe ültek le egy könyvekkel és folyóiratokkal megrakott kis

asztal körül.

Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen helyzetekben, ahogy 187

valószínűleg minden más helyzetben is, Mort viszi a szót. Mercernek

ez nem volt az ellenére. A harmadik korty után érezni kezdte a
fejében a zsongást, és azon merengett, Bruce vajon mennyi rumot
tehetett az italba. Mort az elnökválasztásról beszélt és az amerikai
politika aggasztó állapotáról, vagyis olyan témáról, amely Mercert
nem nagyon érdekelte. Bruce és Phoebe viszont nagyon érdeklődő
arckifejezéssel nézett Mortra, és ez elég is volt a férfinak, hogy egy
pillanatra se hallgasson el.
– Nem baj, ha dohányzom? – kérdezte a férfi, és már nyúlt is az
asztalon álló bőrdobozért. Szivarra gyújtottak Bruce-szal,
pillanatokon belül kékes füst szállt a levegőben. Bruce elment a
kancsóért, és megint töltött mindenkinek. Mort váratlanul tartott egy
rövidke szünetet a monológban, így Phoebe-nek sikerült
közbeszúrnia egy kérdést:

– Mercer, Bruce azt mondja, azért jöttél ide, hogy a regényeden

dolgozz.

Mercer tudta, hogy ez valamikor szóba jön majd az este folyamán.

Mosolyogva válaszolt: – Bruce roppant nagylelkű. Sokkal többet

álmodozom, mint dolgozom.

Mort óriási füstfelhőt fújt ki, majd így szólt: – Az Októberi eső remek
első regény volt. Rendkívül meggyőző. Ki adta ki? Már nem
emlékszem.

– Hát, a Ripley-nek nem kellett – mondta Mercer elnéző mosollyal.

– Így van, de ostobák voltunk. Ilyen ez a szakma. Vannak könyvek,

amelyekkel kapcsolatban helyesnek bizonyulnak az ember
megérzései, más könyvekkel meg nagyot téved. Ez bizony megesik.

– A Newcombe adta ki, és nem mindenben értettünk egyet.

Mort megvetően horkantott fel. – Egy csapat bohóc. Otthagyta őket?

– Igen. Most a Vikinggel van szerződésem, ha még van egyáltalán.

Legutoljára azzal hívott fel a szerkesztőm, hogy hároméves

késésben vagyok.

Mort hangosan röhögött. – Csak három évet késik? Milyen

mázlisták.

A múlt héten azért üvöltöztem Doug Tannenbaummal, mert nyolc

éve kellett volna leadnia egy könyvet. Ezek az írók!
– Szoktál beszélni a munkádról? – szúrta közbe Phoebe.

Mercer mosolyogva rázta a fejét. – Most nincs is miről beszélni.

– Ki az ügynöke? – szegezte neki a kérdést Mort.

– Gilda Savitch.

– Imádom azt a nőt. A múlt hónapban ebédeltem vele.

188

Jaj, de örülök, hogy nem utálja, mondta majdnem Mercer, ugyanis a

rum már nagyon erőteljesen éreztette a hatását. – Nem említette a
nevemet, ugye?

– Már nem emlékszem, hosszú ebéd volt. – Mort megint felnevetett,

aztán felhörpintette az italát. A felesége Noelle-ről kérdezett, és ez
néhány percre lefoglalta őket. Mercer észrevette, hogy nincs semmi
mozgás a konyhában, semmi jele annak, hogy készülne a vacsora.

Amikor Mort kiment a mosdóba, Bruce kihozta a turmixgépet, hogy

csináljon még daiquirit. A két nő a nyárról, nyaralásról és efféle
dolgokról beszélgetett. Phoebe és Mort másnap utaztak tovább, egy
hónapra Dél-Floridába. Júliusban nem volt sok mozgás a
könyvszakmában, augusztusban meg teljes csönd, és mivel Mort a
főnök, elmehetnek hat hétre a városból.

Mort visszajött, és abban a pillanatban, hogy a frissen teletöltött

poharával és egy újabb szivarral elhelyezkedett a székén,
megszólalt a csengő. Bruce eltűnt néhány pillanatra, majd egy nagy
dobozzal tért vissza, amelyet letett az asztalra. – A legjobb halas
taco a szigeten.

Grillezett sügér, ma hajnalban fogták.

– Házhoz szállított tacóval akarsz etetni bennünket? – kérdezte Mort

hitetlenkedve. – Ez valami vicc. Én a legjobb New York-i éttermekbe
hurcollak, és ezt kapom. – Miközben elégedetlenkedett, szinte
rávetette magát az ételre.

– Amikor a legutóbb együtt ebédeltünk, egy rémséges étkezdébe

vittél, amely egyutcányira van az irodádtól, és olyan szörnyű

marhahúsos szendvicset kaptam, hogy majdnem hánynom kellett.

És én fizettem.

– Te csak egy könyvkereskedő vagy, Bruce – mondta Mort,

miközben a szájába tömött egy méretes darabot. – Az írók kapják a
jó kajákat. Mercer, ha legközelebb New Yorkban leszünk, elmegyünk
egy háromcsillagos étterembe.

– Megbeszéltük – felelte Mercer, holott tudta jól, hogy erre sosem

fog sor kerülni. Mort olyan sebességgel döntötte magába az italt,
hogy valószínűleg semmire sem fog emlékezni másnap reggel.
Bruce is kezdett nagyon ellazulni, sokkal többet ivott, mint valaha is
Mercer társaságában. Most nem óvatosan kortyolgatott, ahogy a
bort szokta, miközben az évjáratról meg a termelőről értekezett.
Nem, most teljesen kiengedett, hiszen a fenébe is, péntek este van
egy hosszú hét után, és rendesen kirúg a hámból a bűntársával.

189

Miközben

jeges

italát

kortyolgatta,

Mercer

megpróbált

visszaemlékezni, mennyit ivott már. Nehéz volt számon tartani, mert

Bruce állandóan újratöltötte a poharát. Kezdett lerészegedni, érezte,
hogy le kell lassítania. Evett a tacóból, aztán körülnézett, nincs-e
valahol egy üveg víz, esetleg bor, de semmi ilyet nem látott a
verandán.

Csak egy daiquirivel teli kancsó várakozott rájuk.

Bruce megint töltött, aztán a daiquiriről, a kedvenc nyári italáról szóló

történeteket kezdett mesélni. 1948-ban egy A. E. Hotchner nevű

amerikai író elment Kubába, hogy megkeresse Hemingwayt, aki ott

élt a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején. Gyorsan
összebarátkoztak, és 1966-ban, néhány évvel Hemingway halála
után Hotchner megjelentetett egy híressé vált könyvet, a Papa
Hemingway t.

Ahogy azt várni lehetett, Mort félbeszakította Bruce-t. – Ismerem

Hotchnert, azt hiszem, még él. Közel járhat a százhoz.

– Tudjuk, hogy mindenkit ismersz, Mort – felelte Bruce.

A történet úgy folytatódott, hogy az első látogatás alkalmával

Hotchner interjút szeretett volna készíteni, de Hemingway nem akart
kötélnek állni. Hotchner addig könyörgött neki, míg végül
megbeszéltek egy találkozót egy kocsmában, nem messze
Hemingway otthonától. A telefonban Hemingway annyit mondott,
hogy a hely nagyon híres a daiquirijéről. Hemingway természetesen
késett, és várakozás közben Hotchner rendelt egy daiquirit. Finom
volt és erős.

Mivel Hotchner nem volt nagy ivó, lassan kortyolgatta. Eltelt egy óra.

A kocsmában meleg, fülledt levegő volt, Hotchner rendelt még egyet.

Mire megitta a felét, azt érzékelte, hogy kettőt lát mindenből. Amikor
Hemingway végre megérkezett, úgy bántak vele, mint egy ünnepelt
hírességgel. A jelek szerint igen sok időt töltött ott. Kezet ráztak,
kerestek egy asztalt, és Ernest daiquirit rendelt. Hotchner éppen
hogy csak belenyalt az italába, Hemingway meg szinte egy húzásra
kiitta a sajátját. Aztán nyomban utána kért még egyet. Amikor már a
harmadiknál tartott, észrevette, hogy új ivócimborája nem iszik.

Megkérdezte tőle, milyen férfi az ilyen, majd közölte vele, hogy ha a

nagy Ernest Hemingwayjel akarja tölteni az idejét, akkor tanuljon
meg férfi módjára inni. Hotchner összeszedte magát, fogta a
poharat, és ivott. Hamarosan forogni kezdett vele az egész kocsma.
Derekasan kellett igyekeznie, hogy ne kókadjon le a feje, de
Ernestet már egyáltalán nem érdekelte a beszélgetésük, és egy
újabb daiquirivel a kezében elkezdett dominózni a helybéliekkel.
Valamivel később –

190

Hotchner ekkorra már teljesen elvesztette az időérzékét – Ernest

felállt és bejelentette, hogy eljött a vacsora ideje. Hotchnernek vele
kellett tartania. Kifelé menet azt kérdezte: – Hány daiquirit ittunk?

A csapos elgondolkodott egy pillanatra, majd így válaszolt angolul:

– Maga négyet, Papa hetet.

– Hét daiquirit ivott? – kérdezte Hotchner hitetlenkedve az írótól.

Ernest nevetett, ahogy a helybéliek is. – A hét az semmi, barátom. A

rekord itt tizenhat, amelyet természetesen én tartok. És a saját
lábamon mentem haza.

Mercer kezdte úgy érezni magát, mintha a tizenhatodik daiquirit inná.

– Emlékszem, hogy a Random postázójában olvastam a Papa

regényeit – mondta Mort. Jóllakott a tacóval, megint szivarra gyújtott.

– Van tőle valamilyen első kiadásod, Bruce?

– Kettő is. Az egyik remek állapotban van, a másik nem annyira.

Manapság nem sokat látni belőlük.

– Sikerült beszerezni mostanában valami érdekeset? – kérdezte
Phoebe.

A Princetonban lopott Fitzgerald-kéziratokon kívül semmit,

merengett magában Mercer, de soha nem tudott volna olyan részeg
lenni, hogy ezt ki is mondja. Egyre nehezebb lett a szemhéja.

– Nem igazán – felelte Bruce. – De nemrég sikerült ráakadnom Az

elítélt egy példányára.

Mort nem akart lemaradni – és valószínűleg nem volt még egy

ember a New York-i könyvkiadás történetében, aki annyi ivászattal
összefüggő történetben szerepelt, vagy hallott ilyen történeteket
megbízható forrásból, mint ő –, és hosszadalmasan mesélni kezdett
arról, hogy egyszer hajnali kettőkor a lakásában Norman Mailer,
amikor már nem talált több italt, üres üvegekkel kezdte hajigálni
George Plimptont. Olyan mulatságos volt, hogy szinte már
hihetetlen, de Mort nem véletlenül állt kiváló elbeszélő hírében.

Mercer azon kapta magát, hogy el-elbóbiskol. Az utolsó hang,

amelyre emlékezett, a turmixgép zúgása volt: készült egy újabb
adag daiquiri.
8.
Egy idegen ágyban ébredt egy kör alakú szobában, és az első
néhány pillanatban nem mert megmozdulni, mert attól félt, hogy ha
bármit is 191

csinál, csak még jobban felerősödik a hasogató fájdalom a fejében.

Kegyetlenül égett a szeme, inkább becsukta. A szája és a torka

kiszáradt. A gyomrában jelentkező lágy hullámzás arra
figyelmeztette, hogy még rosszabb is lehet a helyzet. Jól van,
másnapos, járt már így, és túlélte. Lehet, hogy hosszú lesz a nap, de
hát fene vigye, kit érdekel.

Senki sem kényszerítette rá, hogy ennyit igyon. Edd meg, amit
főztél.

A régi mondás még az egyetemről: ha hülye vagy, legyél kemény is.

Mintha egy pihe-puha felhőben feküdt volna: egy kellemesen

süppedős ágyban, finom tapintású ágyneműben. Nyilván Noelle
szerezte be. A hirtelen jött pénznek köszönhetően Mercer
vásárolhatott magának szép fehérneműt, és megkönnyebbülten
konstatálta, hogy azt viseli. Bízott benne, hogy sikerült imponálnia
Bruce-nak. Újra kinyitotta a szemét, pislogott néhányat, és amikor
tudott fókuszálni, azt látta, hogy a sortnadrágja és a blúza szépen
összehajtogatva ott van az egyik közeli széken – Bruce így tudatja
vele, hogy szépen levetkőztette, és nem leszaggatta a ruháját, hogy
gyorsan beugorhassanak az ágyba.

Megint becsukta a szemét, még jobban bebújt a takaró alá.

A turmixgép hangja után – semmi. Vajon mennyi ideig alhatott a

székében, miközben a többiek sztoriztak, ittak, és egymásra
kacsintva ránéztek vigyorogva? Egyedül jött be a verandáról, kicsit
bizonytalan léptekkel, esetleg némi segítséggel, vagy pedig Bruce
kénytelen volt felkapni, hogy felcipelje a második emeleti
toronyszobába? Lehet, hogy egyszerűen kiütötte magát, mint a régi
szép időkben, az egyetemi években, vagy csak elaludt, és
lefektették?

Megint hullámzani kezdett a gyomra. Ugye, nem az történt, hogy

tönkretette a partit, mert csúnyán összehányta magát, és egy olyan
elborzasztóan kínos jelenetet produkált, amelyet sem Bruce, sem a
többiek nem hoznának szóba? Elég volt csak erre gondolnia, és még
erősebb hányinger fogta el. Megint rápillantott a sortnadrágjára meg
a blúzára. Úgy tűnt, egyiken sincs semmiféle folt, piszok.

Aztán támadt egy egészen megnyugtató gondolata. Mort negyven

évvel volt idősebb nála, és azzal csinált karriert, hogy állandóan
botrányt okozott. Többet vedelt és többször szenvedett
másnaposságtól, mint az összes írója együttvéve, úgyhogy
valószínűleg semmivel sem lehet megbotránkoztatni. Valószínűleg
csak jól szórakozott. Phoebe meg kit érdekel? Soha többé nem fog
találkozni vele. És különben is, Mort mellett már mindent látott.
Ahogy persze Bruce is.

Finom kopogás az ajtón, és Bruce lépett be a szobába. Fehér 192

frottírköpenyt viselt, és egy üveg vizet meg két poharat tartott a

kezében. – Jó reggelt – mondta halkan, és leült az ágy szélére.

– Jó reggelt! Nagyon jólesne egy kis víz.

– Nekem is – mondta a férfi, és töltött a két pohárba. Megitták

mindketten, és Bruce megint töltött. – Hogy érzed magad? –
kérdezte.

– Voltam már jobban is. Te?

– Hosszúra nyúlt az este.

– Hogy kerültem ide?

– Elaludtál a verandán, én meg segítettem neked lefeküdni. Nem
sokkal később Phoebe is lepihent, mi meg Morttal iszogattunk még
egy darabig.

– Sikerült megdönteni Hemingway rekordját?

– Nem, de úgy érzem, közel jártunk.

– Mondd, Bruce, sikerült totálisan leégetni magamat?

– Nem, dehogy. Elszundikáltál. Nem voltál olyan állapotban, hogy

beülj a volán mögé, ezért lefektettelek.

– Köszi szépen. Nem sokra emlékszem.

– Nem nagyon van mire emlékezni. Mindannyian kiütöttük

magunkat.

Mercer megint kiitta a poharát, Bruce újra töltött neki. Mercer a

sortnadrágja meg a blúza felé intett a fejével: – Ki vette le rólam?

– Én. Élmény volt.

– Nem molesztáltál?

– Nem, de felmerült bennem.

– Micsoda úriember vagy.

– Naná, hogy az vagyok. Figyelj, van egy karmos lábú, hatalmas kád
a fürdőszobában. Vegyél egy forró fürdőt, igyál sok vizet, én meg
csinálok reggelit. Jólesne egy kis tojás meg szalonna, és szerintem
valószínűleg neked is. Érezd otthon magad. Mort és Phoebe már
készülődnek, hamarosan indulnak. Miután elmentek, ágyba hozom
neked a reggelit. Rendben?

– Elég jól hangzik – felelte Mercer mosolyogva. – Köszönöm.

Bruce kiment a szobából, és becsukta maga után az ajtót. Mercer
úgy látta, nincs választása. Egyrészt megpróbálkozhatna azzal, hogy
felöltözik, csöndben lemegy a földszintre, igyekszik elkerülni Mortot
és Phoebe-t, azt mondja Bruce-nak, hogy el kell mennie, és lelép.
De az, hogy gyors mozdulatokat tegyen, nem tűnt valami jó ötletnek.
Időre volt szüksége, hogy kicsit összekapja magát, időre, hogy 193

megnyugodjon a gyomra, időre, hogy pihenjen és esetleg aludjon

kicsit.

És nem volt benne egészen biztos, hogy helyes lenne vezetni ebben
az állapotban. És az sem tűnt túl csábítónak, hogy visszamenjen a
panzióba, annál viszont elképzelni sem tudott volna sokkal jobbat,
mint hogy beüljön a forró vízbe.

Másrészt meg azt teheti, hogy csinálja, amit Bruce javasolt, és

ennek az lesz a vége, hogy az ágyban kötnek ki. Végül arra jutott
magában, hogy ez most már szinte elkerülhetetlenné vált.

Öntött magának még egy pohár vizet, és óvatosan kiszállt az ágyból.

Kicsit megnyújtóztatta a tagjait, mély levegőt vett, és máris jobban

érezte magát. Hányingere sem volt. Kiment a fürdőszobába,
megnyitotta a csapot, keresett habfürdőt. Az öltözőasztalon álló
digitális óra 8:20-at mutatott. Bármilyen rosszul is volt este, majdnem
tíz órát aludt.

Természetesen Bruce-nak be kellett jönnie hozzá, hogy megnézze,

minden rendben van-e. Még mindig fürdőköpeny volt rajta, amikor
besétált a fürdőszobába, és letett egy újabb üveg ásványvizet a kád
mellé. – Hogy vagy? – kérdezte.

– Sokkal jobban – felelte Mercer. A habok majdnem mindent

eltakartak. Majdnem. Bruce jó alaposan megnézte, jól láthatóan
tetszett neki, amit lát, és elmosolyodott. – Nincs szükséged
semmire?

– Nincs, köszönöm.
– A konyhában teszek-veszek. Nem kell sietned. – És már el is
ment.
9.
Egy óráig áztatta magát, aztán kiszállt a kádból és megtörülközött.

Talált egy fürdőköpenyt az ajtóra erősített fogason, belebújt. Az egyik

fiókban volt egy csomag új fogkefe. Kinyitotta az egyiket, megmosta
a fogát, és sokkal jobban érezte magát. Fogta a fehérneműjét, és
visszament a szobába. A ruhái mellett megtalálta a táskáját, kivette
belőle az iPadjét, odament az ágyhoz, feltámasztotta a párnákat,
aztán bevackolta magát – megint a pihe-puha felhőben találta
magát.

Olvasott, amikor zajt hallott az ajtó felől. Bruce lépett be a szobába,

kezében egy tálcával, és letette Mercer mellé. – Szalonna, rántotta,
muffin lekvárral, erős kávé, és ráadásnak egy mimózakoktél.

– Kétlem, hogy most nagy szükségem lenne alkoholra – mondta

Mercer. Az étel nagyon jól nézett ki, és csodás illata volt.

194

– Kutyaharapást szőrével. Jót fog tenni. – Bruce eltűnt egy pillanatra,

majd egy másik tálcával tért vissza, a saját reggelijével.
Elhelyezkedett Mercer közelében – egymás mellett a két tálca, rajtuk
pedig egyforma fürdőköpeny –, és felemelte a pezsgőspoharát. –
Egészségünkre. – Ittak egy kortyot, majd hozzáláttak az evéshez.

– Ez tehát a hírhedt írószoba – mondta Mercer.

– Hallottál már róla?

– Sok szegény leányzó került ide.

– Kivétel nélkül mindegyik önszántából.

– Tehát akkor igaz. Te kapod a lányokat, Noelle meg a fiúkat.

– Igen, igaz. Ki beszélt róla?

– Az írók mióta tudnak titkot tartani?

Bruce felnevetett, aztán bekapott egy darab szalonnát. Két korty

mimóza után Mercer feje megint zsongani kezdett, ahogy az esti rum
összekeveredett a friss pezsgővel. A hosszú fürdő hatására
szerencsére megnyugodott a gyomra, és az étel nagyon jólesett
neki. Fejével a hosszú, ívelt fal felé intett, amely előtt padlótól
mennyezetig érő

könyvespolc állt. – Azok mik? Szintén első kiadások?

– Vegyes, nincs köztük különösebben értékes. Mindenféle.

– Gyönyörű ez a szoba, nyilván Noelle rendezte be.

– Feledkezzünk el egy időre Noelle-ről. Most éppen valószínűleg egy

kései ebédet költ el Jean-Luckel.

– És ez nem zavar?

– A legkevésbé sem. Ugyan már, Mercer, ezt a beszélgetést már

lefolytattuk egyszer.

Néhány percig csöndben ettek. A kávéhoz egyikük sem nyúlt, a

mimózához annál inkább. Bruce gyöngéden simogatni kezdte
Mercer lábát a takaró alatt.

– Nem emlékszem, mikor szeretkeztem utoljára másnaposan –

szólalt meg Mercer.

– Én állandóan ezt csinálom. Ami azt illeti, ez a legjobb orvosság.

– Hát, ha valaki, te biztosan tudod.

Bruce felállt, és letette a tálcáját a földre. – Idd meg a mimózát –

mondta, Mercer pedig gyorsan megitta. Bruce félretette az ő tálcáját
is, aztán levette a fürdőköpenyét, és az ágy végébe dobta. Segített
Mercernek is kibújni a köpenyből, és amikor már mindketten
meztelenek voltak, bebújtak a paplan alá.

195

10.

Elaine Shelby az otthoni irodájában dolgozott szombat késő délelőtt,

amikor Graham felhívta a Camino-szigetről. – Bingó – mondta a férfi.

– Úgy tűnik, hogy a lányunk a nagy házban töltötte az éjszakát.

– Hadd halljam a részleteket.

– Tegnap este nyolc körül leparkolt az utcában, és még mindig ott

van a kocsija. Ma reggel távozott egy pár, nem tudom a nevüket.
Mercer és Cable odabent vannak. Nagyon esik az eső, úgyhogy a
körülmények tökéletesek.

– Már ideje volt. Folyamatos tájékoztatást kérek.

– Meglesz.

– Hétfőn érkezem.

Denny és Rooker is figyeltek. Lenyomozták az észak-karolinai

rendszámot Mercer kocsiján, és utánanéztek ennek-annak. Tudták a
nevét, hogy hol dolgozott eddig, hogy jelenleg a Lighthouse Innben
lakik, hogy milyen könyvei jelentek meg, és még azt is, hogy részben
tulajdonosa a parti háznak. Azt is tudták, hogy Noelle Bonnet nincs a
városban, és a boltja zárva. Mindent tudtak, amit csak meg lehetett
tudni; csak azt nem, hogy most mit kellene tenniük.
11.
A vihar nem akart alábbhagyni, és ez is csak jó ürügy volt arra, hogy
ágyban maradjanak. Mercer, aki már hónapok óta nem volt férfival,
úgy érezte, sosem elég. Bruce, a tapasztalt profi meg olyan erőtől
duzzadt, amelyet Mercer néha egészen lenyűgözőnek talált. Egy –
vagy talán két? – óra elteltével végül szétterültek az ágyon és
elaludtak. Amikor Mercer felébredt, a férfi már nem volt mellette.
Fürdőköpenyt húzott magára, lement a földszintre, és a konyhában
találta meg Bruce-t. Az egyik öltönyében feszített, lábán az elnyűtt
szarvasbőr cipő. Frissnek tűnt, a tekintete tiszta – mint aki készen áll
arra, hogy kemény munkával töltsön egy újabb napot a
könyvesboltban. Megcsókolták egymást, Bruce keze nyomban
betévedt Mercer fürdőköpenye alá, és megfogta a fenekét.

– Micsoda csodálatos test.

– Elhagysz?

Megint csókolóztak, és közben szorosan ölelték egymást. Bruce

kicsit arrébb húzódva azt mondta: – Be kell mennem a boltba.
Tudod, 196

ez egy kemény szakma.

– Mikor jössz vissza?

– Hamar. Hozok ebédet, és majd a verandán eszünk.

– El kell mennem – mondta Mercer félszívvel.

– Hová? Vissza a Lighthouse-ba? Ugyan már, Mercer, maradj itt, és

észre sem veszed, már vissza is jöttem. Ömlik az eső, fúj a szél,
még az is lehet, hogy tornádó lesz. A fenébe is, veszélyes odakint.
Bebújunk az ágyba, és egész délután olvasunk.
– Az biztos, hogy csak az olvasás jár az eszedben.

– Maradj fürdőköpenyben, és máris jövök.

Megint megcsókolták, megölelték egymást, és Bruce-nak végre

sikerült eltolnia magát. Megpuszilta Mercert, elköszönt, majd elment.

Mercer öntött magának kávét, aztán a csészével kiment a

verandára, ahol beült az egyik hintaszékbe, és az esőt bámulta.
Nem kellett nagyon erőlködnie, hogy úgy gondoljon magára, mint
egy kurvára, egy rossz nőre, akit azért fizetnek, hogy a testét
használja. Bruce Cable reménytelen nőcsábász, aki bárkivel
lefekszik, teljesen mindegy, hogy az illetőnek milyen indítékai
vannak. Most éppen Mercer Mann került sorra. A jövő héten majd
valaki más lesz. Hűség és bizalom – ilyesmik nem számítottak neki.
Akkor ő miért egye magát? Bruce nem kérte, nem várta el, hogy
elköteleződjön, és ő maga sem akart elköteleződni.

Számára mindez pusztán fizikai élvezetet jelentett, és jelen

pillanatban Mercer sem érzett másként.

Lerázta magáról a rossz érzéseket, és még el is mosolyodott, amikor

felidézte magában, mi minden történt az ágyban.

Bruce nem volt sokáig távol. Salátát ettek ebédre, bort ittak hozzá,
és hamarosan ismét a toronyszobában találták magukat. Amikor
szünetet tartottak, Bruce hozott egy üveg chardonnay-t és egy
vastag könyvet.

Úgy döntöttek, hogy a hátsó verandán, hintaszékben fognak olvasni,

miközben az esőt hallgatják. Bruce-nak ott volt a vastag regény,
Mercernek meg az iPadje.

– Tudod élvezni az olvasást ezen a micsodán? – kérdezte Bruce.

– Persze. A szavak ugyanazok. Próbáltad már?

– Néhány éve kaptam az Amazontól egy ilyen kütyüt. Képtelen
voltam odafigyelni arra, amit olvasok. Lehet, hogy csak előítéletes
vagyok.

– Tényleg? Vajon miért?

– Mit olvasol?

197

– Akiért a harang szól. Egy Hemingway, egy Fitzgerald. Próbálok

mindent elolvasni tőlük. Tegnap fejeztem be Az utolsó cézár t.

– És?

– Nagyon jó, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy hol volt,

amikor írta. Hollywoodban, ahol próbált egy kis pénzt keresni,
miközben egyre rosszabb fizikai és lelkiállapotba került. És milyen
fiatal volt. Tragikus történet ez is.

– Az utolsó cézár az utolsó regénye, ugye, amit nem fejezett be?

– Ezt mondják. Kár a tehetségéért.

– Ez a regény afféle házi feladat neked?

– Talán. Magam sem tudom. Te mit olvasol?

– Az a címe, hogy A kedvenc cunamim, és egy olyan fickónak az

első

regénye, aki nem nagyon tud írni.

– Milyen szörnyű cím.

– Az, és maga a regény sem jobb. Eddig ötven oldalt olvastam el, és
hátravan még hatszáz, de nagyon szenvedek. Kéne hozni egy
szabályt, hogy egy első regény nem lehet hosszabb háromszáz
oldalnál, nem?
– Ja. Az enyém csak 280 oldalas volt.

– A te regényed kiváló volt.

– Köszönöm. Elolvasod ezt a könyvet?

– Nem hiszem. Minden könyvnek adok száz oldalt, és ha a szerző

nem tudja felkelteni a figyelmemet, leteszem. Túl sok jó könyvet nem

olvastam még ahhoz, hogy rosszakra pazaroljam az időmet.

– Én is így gondolom, de az én limitem ötven oldal. Sosem értettem

azokat az embereket, akik átrágják magukat egy könyvön, amelyik
nem tetszik nekik, mert ki tudja, milyen okból, úgy gondolják, hogy
mindenképpen el kell olvasni. Tessa is ilyen volt. Az első fejezet után
félredobott egy könyvet, aztán újra elővette, és négyszáz oldalon
keresztül zsörtölődött, kínlódott vele, de elolvasta az utolsó oldalig.

Sosem értettem.

– Én sem. – Bruce ivott egy korty bort, kinézett a hátsó kertre, aztán
a kezébe vette a könyvet.

Mercer megvárta, amíg lapoz egyet, majd megkérdezte: – Hoznál

más szabályokat is?

Bruce elmosolyodott, és letette a könyvet. – Drága Mercer, egy

egész listám van. Bruce Cable tíz szabálya a regényírásról. Egy
kétoldalas útmutató, amelyet egy olyan szakértő állított össze, aki
több mint négyezer könyvet olvasott.

198

– Meg szoktad mutatni másoknak?

– Néha. Ha akarod, elküldöm neked e-mailben, de nincs rá

szükséged.

– Talán van. Kellene egy kis útmutatás. Mondj el néhány dolgot.

– Jól van. Utálok minden prológust. Most olvastam egy regényt,
amelynek a szerzője éppen felolvasó körúton van, a jövő héten jön
ide.

Minden könyvét egy prológussal kezdi, amelyben mindig valami

nagyon drámai dolog történik. Mondjuk, egy gyilkos becserkész egy
nőt, előkerül egy holttest, ilyesmi, aztán jön az első fejezet,
amelynek természetesen semmi köze sincs a prológushoz, majd a
második, amelynek természetesen megint nincs, és aztán valahol a
harmincadik oldal tájékán az olvasó egyszer csak ott találja magát,
ahol a prológusban járt, amelyet addigra már régen elfelejtett.

– Ez tetszik. Folytasd.

– A kezdők szokásos hibája az is, hogy vagy húsz szereplőt

mutatnak be az első fejezetben. Öt elég, és az olvasó nem zavarodik
össze. Aztán: ha úgy érzed, értelmező szótárra van szükséged,
három szótagú vagy annál is rövidebb szavakat keress. Nekem elég
gazdag a szókincsem, de nagyon fel tud bosszantani, ha egy író
azzal hivalkodik, hogy milyen sok szót ismer, köztük olyan szavakat,
amelyeket még sosem hallottam.

A másik az, hogy tessék mindig jelölni, ha párbeszéd van, különben

az olvasó összezavarodik. Az ötös számú szabály: a legtöbb író túl
sokat beszél, ezért alaposan meg kell nézni, mit lehet kihagyni,
melyik mondatok, melyik jelenetek mehetnek nyugodtan a kukába.

Folytathatnám még.

– Folytasd, kérlek. Lehet, hogy jegyzetelnem kellene.

– Nem, dehogyis. Nincs szükséged tanácsra. Remek író vagy,

Mercer, csak egy jó történet kellene neked.

– Köszönöm, Bruce. Nagyon jól jön nekem a biztatás.

– Halálosan komolyan mondom, és nem hízelegnék neked csak

azért, mert éppen egy hétvégi orgia közepén vagyunk.
– Így hívod? Nem futó kalandnak?

Nevettek, és ittak egy kis bort. Az eső elállt, és sűrű, párás köd
ereszkedett le. – Te sosem próbálkoztál írással? – kérdezte Mercer.

Bruce megvonta a vállát, és elfordította a fejét. – Néhányszor igen,

de nem jutottam semmire. Nem nekem való. Ezért tisztelem az
írókat, a jókat legalábbis, és boldogan segítek nekik. De nagyon sok
szemét van ám a piacon. És rettenetesen frusztrálnak az olyan
emberek, mint 199

Andy Adam, aki tehetséges, de a rossz szokásai miatt elfecsérli a

tehetségét.

– Hallottál valamit róla?

– Még nem. Semmi kapcsolata nem lehet a külvilággal. Valószínűleg

egy vagy két héten belül jelentkezni fog. A lelke mélyén nem akarja
abbahagyni.

– Nagyon szomorú.

– Álmosnak tűnsz.

– Talán a bortól.

– Aludjunk egyet.

Némi nehézségek árán, de szorosan összebújva sikerült

elhelyezkedniük a függőágyban. – Van valami terved estére? –
kérdezte Mercer.

– Nagyjából ugyanazt csinálhatnánk, mint eddig.

– Nem rossz ötlet, de kezdek kicsit unatkozni itt a házban.

– Mindenképpen el kell mennünk vacsorázni.

– De te házasember vagy, Bruce, én meg csak afféle hétvégi lány.
Mi van, ha valaki meglát minket?

– Nem érdekel, Mercer, és Noelle-t sem érdekli. Neked akkor miért

kellene ezzel foglalkoznod?

– Nem tudom. Csak olyan furának tűnik, hogy szombat este egy
szép étteremben vacsorázok egy nős férfival.

– Ki beszél itt szép étteremről? Egy csehóba megyünk. Halsütöde a

folyó partján, de az étel kiváló, és hidd el nekem, ott nem látsz
olyanokat, akik könyveket vesznek.

Mercer megcsókolta a férfit, és a mellkasára hajtotta a fejét.

12.
A vasárnap lényegében ugyanúgy kezdődött, mint a szombat, csak
másnaposság nélkül. Bruce megint ágyba hozta a reggelit,
palacsintát és kolbászt, aztán két órán keresztül a New York Times t
olvasták. Ahogy közeledett a dél, Mercer egyre inkább azt érezte,
hogy ideje menni. Már éppen elkezdett volna búcsúzkodni, amikor
Bruce azt mondta: –

Kevesen vagyunk ma délután a boltban, és rengeteg lesz a vásárló.

Be kell mennem dolgozni.

– Jó ötlet. Most, hogy megtanultam a regényírás szabályait, írnom

kell egy kicsit.

200

– Mindig öröm, ha a szolgálatodra lehetek – felelte Bruce, és arcon

csókolta. Kivitték a tálcákat a konyhába, aztán betették a szennyes
tányérokat a mosogatógépbe. Bruce eltűnt az első emeleti
hálószobában, Mercer pedig visszament a toronyba, ahol gyorsan
felöltözött, majd újabb búcsúzkodás nélkül távozott.

Hogy vajon sikerült-e elérnie valamit a hétvégén, nem volt

egyértelmű a számára. Azt kétségtelenül nagyon élvezte, ami a
hálószobában történt, és jobban megismerte a férfit, de nem azért
jött a szigetre, hogy jókat szeretkezzen, és nem azért jött, hogy
megírja Bruce regényét. Nem, azért kapott sok pénzt, hogy
információkat gyűjtsön, esetleg megoldjon egy bűntényt. Úgy érezte,
hogy ebben a tekintetben nem jutott sokra.

A szobájában fürdőruhába bújt, megnézte magát a tükörben, és

megpróbálta felidézni magában mindazokat a csodálatos dolgokat,
amelyeket Bruce a testéről mondott. Karcsú volt és napbarnított, és
büszkeséggel gondolt arra, hogy végre használta is a testét. Felvett
egy könnyű fehér gyapjúinget, belebújt a szandáljába, és hosszú
parti sétára indult.
13.
Bruce vasárnap este hétkor telefonált, azt mondta, rettenetesen
hiányzik neki, elképzelni sem tudja nélküle az éjszakát. Bejönne a
boltba zárás előtt, hogy elmenjenek inni valamit?

Persze. Mi más dolga lenne? A kis szoba egyre nyomasztóbbnak

hatott, és száz szónál is kevesebbet írt.

Valamivel kilenc óra előtt lépett be a boltba. Bruce éppen az utolsó

vásárlóval foglalkozott, és úgy tűnt, egyedül dolgozik. Miután az illető

elment, Bruce gyorsan bezárta az ajtót és lekapcsolta a lámpát. –

Gyere

– mondta, és felmentek a lépcsőn, majd átsétáltak a kávézón, és

menet közben a férfi mindenhol lekapcsolta a lámpákat. Kinyitott egy
ajtót, amelyet Mercer korábban nem is vett észre, és beléptek Bruce
lakásába.

– Az én barlangom – mondta, és villanyt gyújtott. – Miután

megvettem a boltot, az első tíz évben itt éltem. Akkor még a teljes
felső

szintet elfoglalta, de aztán jött a kávézó. Ülj le. – A párnákkal

borított, testes bőrkanapé felé intett, amely a fal teljes hosszában
elnyúlt. Vele szemben egy tömör kis asztalon lapos televízió állt,
körülötte természetesen könyvekkel teli polcok.

201

– Pezsgőt? – kérdezte Bruce, belépett a kis bárpult mögé, és

kinyitotta a hűtőszekrényt.

– Naná.
Bruce kivett egy palackot, gyorsan felbontotta, majd teletöltött két
poharat. – Egészségünkre! – mondta.

Koccintottak, és Bruce majdnem az egész poharat kiitta. – Nagyon

kellett már egy ital – állapította meg, miközben a keze fejével
megtörölte a száját.

– Azt látom. Jól vagy?

– Kemény nap volt. Az egyik eladó beteget jelentett, nekem kellett

beállnom. Nehéz jó alkalmazottakat találni. – Bruce az utolsó
cseppeket is felhörpintette, aztán megint töltött magának. Levette a
zakóját, kikötötte a nyakkendőjét, kihúzta az ingét a nadrágjából, és
lerúgta a cipőjét. Odamentek a kanapéhoz és leültek.

– Milyen volt a napod? – kérdezte Bruce, miközben ivott egy újabb

kortyot.

– A szokásos. Sétáltam a parton, napoztam kicsit, megpróbáltam

írni, visszamentem a partra, megint megpróbáltam írni,
szunyókáltam kicsit.

– Ó, egy író élete. Irigykedem.

– Sikerült megszabadulnom a prológustól, jelzem a párbeszédeket,

kerülöm a hosszú, bonyolult szavakat, de még a kukába kell
szórnom jó néhány mondatot. Viszont bőven van miből válogatni.

Bruce jóízűt nevetett, és megint töltött a poharába. – Elragadó egy

nő

vagy, tudod?

– Te meg egy szélhámos, Bruce. Tegnap reggel elcsábítottál, és…

– Reggel, aztán délben, aztán este.

– Na tessék. Mindig ilyen szívtipró voltál?

– Ó, persze, mindig. Már mondtam neked, Mercer, végzetesen
elgyöngülök a nőktől. Ha látok egy csinosat, csak egy dologra tudok
gondolni. Egyetemista korom óta így van ez. Amikor elkezdtem járni
az Auburnre, hirtelen több ezer bomba jó csaj vett körül, és
megvadultam.

– Ez nem egészséges. Nem gondoltál még arra, hogy terápiára

kellene járnod?

– Micsoda? Kinek van ilyesmire szüksége? Nekem ez egy játék, és

el kell ismernem, hogy elég ügyesen csinálom.

Mercer bólintott, kortyolt egyet, ez volt a harmadik korty pezsgője.

Bruce pohara már megint üres volt, felállt, hogy töltsön. – Vegyél
kicsit 202

vissza a tempóból – javasolta Mercer, de a férfi meg sem hallotta.

Amikor visszaült a kanapéra, azt kérdezte tőle: – Voltál valaha

szerelmes?

– Noelle-be szerelmes vagyok. És ő is belém. Mind a ketten

boldogok vagyunk.

– De hát a szerelem bizalomról és elköteleződésről szól, meg arról,

hogy minden szempontból közös az életetek.

– Hidd el nekem, Mercer, nagyon-nagyon sok szempontból közös az

életünk.

– Reménytelen vagy.

– Ne legyél már ilyen naiv, Mercer. Nem szerelemről beszélgetünk,

hanem szexről. A puszta fizikai örömről. Nem lesz viszonyod egy
nős férfival, és én egyáltalán nem akarok új kapcsolatot. Folytatjuk,
amikor csak akarod, vagy most azonnal abbahagyjuk. Barátok
leszünk, semmi több.
– Barátok? Hány ilyen barátnőd van?

– Tulajdonképpen egy sem. Esetleg néhány ismerősöm. Figyelj, ha

tudom, hogy analizálni akarsz engem, akkor nem hívlak fel.

– És miért hívtál fel?

– Arra gondoltam, hogy biztosan hiányzom neked.

Sikerült nevetniük. Bruce hirtelen letette a poharát, elvette Mercerét,

és odatette a sajátja mellé, aztán megfogta a kezét, és azt mondta: –

Gyere velem. Mutatni akarok valamit.

– Mit?

– Meglepetés. Gyere, odalent van.

Bruce nem vette fel a cipőjét, mezítláb húzta maga után a lányt.

Átgyalogoltak a kávézón, lementek a földszintre, aztán az alagsorba.

Bruce kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a lámpát, aztán lesétáltak a

lépcsőn. Újabb lámpát gyújtott, majd beütötte a kamrába vezető ajtó
kódját.

– Remélem, tényleg valami érdekes lesz – mormogta Mercer.

– Nem fogod elhinni. – Bruce kinyitotta a vastag fémajtót, belépett,

és megint villanyt kapcsolt. Odalépett a széfhez, beütött egy újabb
kódot, és várt egy pillanatot, amíg a hidraulikus zár kiold. Hangos
kattanás után az ajtó résnyire kinyílt, és Bruce finom mozdulattal
szélesebbre tárta. Mercer feszülten megfigyelt mindent, amit csak
lehetett, tudván, hogy majd részletes jelentést kell írnia Elaine-nek
és a csapatának. A kamra belseje és a széf pont úgy nézett ki, mint
az előző

203
alkalommal. Bruce lehajolt a fiókokhoz, és kihúzta az egyiket a négy
közül. Két egyforma, négyzet alakú fadoboz volt benne; később
Mercer úgy saccolta, hogy az oldalak hossza harminc-harmincöt
centi lehet, és a fa talán cédrus. Bruce a kamra közepén álló
asztalra tette az egyik dobozt. Úgy mosolygott Mercerre, mintha
valami egészen különleges és ritka kincset készülne megmutatni
neki.

Három parányi méretű pánt fogta le a doboz tetejét, amelyet Bruce

óvatosan felhajtott. Egy szürke színű papírdoboz volt a belsejében.

Kiemelte és letette az asztalra. – Ez egy speciális tárolódoboz, sav-

és ligninmentes keménypapírból készül, a legtöbb könyvtárban ilyet
használnak, és a komoly gyűjtőknél is csak ilyet látni. Ez a Princeton
Egyetemről származik. – Felnyitotta a dobozt, majd büszkén
bejelentette: – Az utolsó cézár eredeti kézirata.

Mercer leesett állal, hitetlenkedve bámult, és közelebb húzódott.

Megpróbált megszólalni, de nem találta a szavakat.

A dobozban egy A4-es méretű, kissé kopott papírokból álló köteg

volt. Talán tíz centi vastag lehetett, nyilvánvalóan jó régi, egy másik
kor relikviája. Címlap nem volt a köteg tetején, úgy tűnt, mintha
Fitzgerald egyszerűen csak belevágott volna az első fejezetbe, és
utóbb eszébe sem jutott, hogy kicsit rendbe szedje a kéziratot. Nem
lehet azt mondani, hogy szép lett volna a kézírása, alig lehetett
olvasni, és a szöveg tele volt tűzdelve jegyzetekkel a margón, már
az első oldalon is.

Bruce megérintette a kéziratot, majd folytatta: – Amikor 1940-ben

váratlanul meghalt, a regény még korántsem volt készen, de csinált
egy részletes vázlatot, és tekintélyes mennyiségű jegyzet is maradt
utána.

Volt egy Edmund Wilson nevű közeli barátja, aki szerkesztőként és

kritikusként dolgozott. Wilson összerakta a történetet, és egy évvel
később megjelent a regény. Sok kritikus szerint ez Fitzgerald legjobb
könyve, ami, mint te is említetted, azért különösen érdekes, mert
már nagyon rossz egészségi állapotban volt.

– Csak viccelsz, ugye? – sikerült végül kinyögnie Mercernek.

– Mivel viccelnék?

– Hát ezzel a kézirattal. Ez az, amit elloptak?

– Igen, de nem én loptam el.

– Értem. És mit keres itt?

– Nagyon hosszú történet, és nem akarlak untatni a részletekkel,

amelyeknek a nagy részét én sem ismerem. Mind az öt kéziratot
tavaly ősszel lopták el a Princeton Firestone Könyvtárából. Egy
banda 204

csinálta, és miután az FBI szinte azonnal elkapott kettőt a tolvajok

közül, a többiek beijedtek. Fogták a zsákmányt, és felszívódtak. A
kéziratok lassan kikerültek a feketepiacra. Egyenként eladták
mindet.

Nem tudom, a többi négy hol van, de gyanúm szerint már nincsenek
az országban.

– Mi közöd van neked ehhez, Bruce?

– Bonyolult a helyzet, és tulajdonképpen nincs is közöm hozzá. Nem

akarod megérinteni az oldalakat?

– Nem. És nem is akarok itt lenni. Ideges leszek ettől.

– Nyugi. Egy barátomnak rejtegetem itt.

– Biztosan baromi jó barát lehet.

– Tényleg az. Már jó ideje üzletelünk, és feltétel nélkül megbízom

benne. Éppen most egyezik meg egy londoni gyűjtővel.
– Neked mi a jó ebben?

– Nem valami nagy szám. Kapok pár dollárt.

Mercer hátralépett, és átment az asztal másik oldalára. – Nekem úgy

tűnik, hogy hatalmas kockázatot vállalsz – ezek szerint csak néhány
dollárért. Egy nagyon értékes lopott holmi van nálad. Ezért jó hosszú
időre lecsukhatnak.

– Csak akkor, ha elkapnak.

– És most én is a bűntársad lettem. Szeretnék elmenni, Bruce.

– Ugyan már, Mercer, lazulj már el egy kicsit. Se kockázat, se

jutalom. És semmiben sem vagy a bűntársam, mert ez soha nem fog
kiderülni. Hogy tudná bárki is bizonyítani, hogy láttad ezt a kéziratot?

– Fogalmam sincs. Ki látta még?

– Csak mi ketten.

– Noelle nem tudja?

– Persze hogy nem. De nem is érdekli. Mindenki a saját üzletével

foglalkozik.

– És az is a munkád része, hogy lopott könyvekkel meg lopott

kéziratokkal kereskedsz?

– Néha igen. – Becsukta a tartódobozt, és visszatette a fadobozba,

amelyet aztán óvatosan elhelyezett a fiókban, majd betolta a fiókot.

– Tényleg szeretnék most elmenni – mondta Mercer.

– Jól van, jól van. Nem hittem, hogy így berezelsz. Azt mondtad,
hogy éppen most olvastad el Az utolsó cézár t, és úgy gondoltam,
biztosan tetszeni fog.
– Tetszeni? Sok mindent érzek, össze vagyok zavarodva, halálra
205

rémültem, mit tudom én, de az biztos, hogy ez nem tetszik nekem.

Őrültség, Bruce.

A férfi bezárta a széfet, aztán a kamrát is, és miközben elindultak a

lépcső felé, lekapcsolta a lámpákat. Amikor felértek a földszintre,
Mercer ment tovább, egyenesen a kijárat felé.

– Hová mész? – kérdezte Bruce.

– Innen el, az biztos. Kérlek, nyisd ki az ajtót.

Bruce megfogta a karját, és szorosan magához húzta. – Na jó, akkor

bocsánatot kérek. Ne haragudj.

Mercer kemény, határozott mozdulattal tolta el magát. – El akarok

menni. Nem maradok itt ebben az üzletben.

– Kicsit eltúlzod a dolgot, Mercer. Menjünk fel az emeletre, és igyuk

meg a pezsgőt.

– Nem vagyok olyan hangulatban, Bruce. Nem akarom elhinni ezt az

egészet.

– Ne haragudj.

– Ezt már mondtad. Most nyisd ki az ajtót, kérlek.

Bruce elővette a kulcsot, és kinyitotta vele a zárat. Mercer szó nélkül

ment ki az ajtón, és elgyalogolt a kocsijához.
14.
A terv feltevésekre, spekulációra és nem kis részt puszta reményre
épült, de meghozta a kívánt eredményt. Megvan a bizonyíték, tudni
lehet, amit olyan nagyon szerettek volna megtudni. De vajon ő
képes-e arra, hogy megtegye a következő lépést? Vagyis azt, hogy
telefonál egyet, minek következtében Bruce Cable börtönbe kerül a
következő

tíz évre. Mercer azon gondolkodott, hogy a férfi élete tönkremegy,

iszonyú megaláztatás éri, átéli a borzalmat, hogy letartóztatják,
bíróság elé állítják, aztán bezárják. Mi történik majd azzal a nagyon
fontos és gyönyörű könyvesbolttal? A házával? A barátaival?
Imádott könyvgyűjteményével? A pénzével? Mercer tudta, hogy
árulásának szörnyű következményei lesznek, és nem csak egy
embernek okoz kárt.

Lehet, hogy Cable megérdemli mindazt, ami rá vár, de az

alkalmazottai, a barátai és még Noelle sem, az biztos.

Éjfélkor még mindig a parton volt. Egy kendőbe burkolózva ült a

homokban, a holdfényben csillogó óceánt bámulta, és azt kérdezte
magában, miért mondott igent Elaine Shelby ajánlatára. Tudta a
választ, 206

de a pénz most nem tűnt olyan fontosnak. A pusztítás, amit okozni

fog, sokkal jelentősebb, mint a pénz, amit kapott. Kénytelen volt
leszögezni magában, hogy kedveli Bruce Cable-t, a gyönyörű
mosolyát, könnyed stílusát, megnyerő külsejét, különleges ruhatárát,
az eszét, a szellemességét, az írók iránti csodálatát; imponált neki,
hogy milyen szerető, hogy odafigyel másokra, hogy milyen barátai,
milyen hírneve van, és milyen karizmája, ami néha szinte delejesnek
tűnt. Titokban egészen izgatott volt attól, hogy a közelében lehet,
hogy belső körének tagjává vált, és igen, attól, hogy egy lehetett a
sok nő közül. A férfinak köszönhetően több szórakozásban, több
kellemes élményben volt része az elmúlt hat hétben, mint az elmúlt
hat évben.

Az egyik lehetőség az, hogy egyszerűen csak csöndben marad, és

hagyja, hadd folyjanak a dolgok a maguk medrében. Elaine, a
kollégái és talán a szövetségiek is teszik a dolgukat. Ő meg
folytathatja, amit eddig csinált, eljátszhatja, mennyire bántja, hogy
nem tud több eredményt produkálni. Eljutott az alagsori kamrába, és
sok bizonyítékkal tudott szolgálni. A fenébe is, még le is feküdt a
fickóval, és az sem kizárt, hogy ez újra megtörténik. Eddig mindent
megtett, amit csak tudott, és játszhatja tovább a szerepét. Lehet,
hogy Bruce továbbadja majd Az utolsó cézár t , ahogy mondta, és a
kézirat nyom nélkül eltűnik a feketekereskedelem zavaros,
áthatolhatatlan világában; a kamrája meg patyolattiszta lesz, amikor
az FBI-ügynökök benyomulnak. A fél év hamarosan letelik, és
Mercer elutazik a szigetről, és maga mögött hagyja a kellemes
emlékeket. Az is lehet, hogy majd visszajön ide nyaralni, vagy ami
még jobb: azért, hogy felolvasson az új regényéből, és dedikálja a
könyvét. Aztán majd eljön a következő regényével is.

A megállapodás szerint így is, úgy is kifizetik, ez nem függ attól,

milyen eredményt ér el. A diákhitel visszafizetése már rég
megtörtént.

A megbízási díj fele már a bankszámláján volt. Biztosra vette, hogy a

másik fele is meg fog érkezni a megbeszéltek szerint.

Sokáig győzködte magát azon az estén, hogy maradjon csöndben,

ne tegyen semmit, hadd múljanak szépen a nyári napok. Nemsokára
itt az ősz, és ő addigra valahol máshol lesz majd.

Van itt morálisan helyes és helytelen lépés? Elvállalta, hogy részt

vesz egy akcióban, amelynek az volt a célja, hogy kerüljön Cable
közelébe és találja meg a kéziratokat. Ezt végül meg is tette, de csak
azért, mert a férfi elképesztő, észszerűtlen lépésre szánta el magát.
Az 207
akció, Mercer hathatós közreműködésével, sikerrel járt. Miféle joga
lenne neki, hogy megkérdőjelezze most az akció törvényességét?
Bruce a saját elhatározásából vett részt a konspirációban, hogy némi
haszonnal továbbadja a kéziratokat, és így megakadályozza, hogy
azok visszakerülhessenek a jogos tulajdonoshoz. Mi az az erkölcsi
megfontolás, amely alapján Bruce Cable-t fel lehetne menteni? Arról
híres, hogy hajlandó lopott könyvekkel kereskedni, és ezt nem is
tagadta Mercer előtt. Tudta, milyen kockázatokkal járhat, amit csinál,
és örömmel vállalta a kockázatokat. Előbb vagy utóbb úgyis lebukik,
vagy azért, amit most művel, vagy majd később valami másért.

Mercer sétálni kezdett a víz mellett. A lágy hullámok csöndben

görgették ki a tajtékot a homokra. Sehol egy felhő az égen, egészen
messze is lehetett látni a fehér homokot. Tíz-tizenöt rákászhajó
fényei csillogtak a vízen. Mercer szinte észre sem vette, és már
odaért az északi mólóhoz, az óceánba hosszan kinyúló
faszerkezethez. Eddig kerülte ezt a környéket, mert itt vetette partra
a víz Tessa holttestét. Miért nincs most mellette a nagymamája?

Felkapaszkodott a lépcsőn, kisétált a móló végébe, és a korlátra

támaszkodva bámult a távolba. Mit tenne Tessa? Hát, először is ő

biztosan nem találná magát ilyen helyzetben. Nem fogadta volna el

az ajánlatot, nem csábította volna el a pénz. Tessa egyszerűen látta
a dolgokat: ami helyes, az helyes, ami rossz, az rossz, és nincsenek
szürke zónák. Hazudni bűn; vállald a felelősséget azért, amit teszel
és amit mondasz; a megállapodás az megállapodás, teljesen
mindegy, milyenek a körülmények.

Mercer gyötrődött, tépelődött, küszködött önmagával. Végül arra

jutott magában – és ekkor már nagyon későre járt az idő hogy csak
akkor maradhat csöndben, ha visszaadja a pénzt, fogja a sátorfáját
és elmegy. De még ebben az esetben is megőriz egy olyan titkot,
amelyről tudniuk kellene másoknak, ráadásul a jó fiúknak. Tessa
nagyon haragudna rá, ha most meghátrálna.

Hajnali három körül került ágyba, de az szóba sem jöhetett, hogy

aludjon is.
Pontban öt órakor telefonált.
15.
Elaine ébren volt, az első kávéját kortyolgatta csöndben a sötétben,
208

miközben a férje békésen aludt mellette. Úgy tervezte, hogy megint

elutazik a Camino-szigetre, már tizedik vagy tizenegyedik
alkalommal.

Ugyanazzal a járattal repül majd a Ronald Reagan belföldi

repülőtérről Jacksonville-be, ahol Rick vagy Graham fogja várni. A
parti biztonságos házban megbeszélést tartanak, és felmérik a
kialakult helyzetet. Támadt némi izgalom, hiszen a lányuk a
célszeméllyel töltötte a hétvégét. Biztosan megtudott valamit. Majd
délután felhívják, és minden kiderül.

De öt óra után egy perccel már elfelejthette ezeket a terveket.

Amikor rezegni kezdett a telefonja, és látta, hogy ki hívja, kibújt az

ágyból, és halk léptekkel kiment a konyhába. – Egy kicsit korán van
magának, nem?

– Nem olyan okos, mint gondoltuk – mondta Mercer. – Nála van Az

utolsó cézár kézirata, tegnap este megmutatta nekem. A kamrában
tartja, ahogy sejtettük.

Elaine becsukott szemmel emésztette a hallottakat. – Biztos ebben?

– Igen. A másolatok alapján, amelyeket mutattak, egészen biztos

vagyok.

Elaine leült a reggelizőpult előtt álló egyik bárszékre, és azt kérte: –

Mondjon el mindent.
16.
Hatkor Elaine felhívta Lamar Bradshaw-t, annak az FBI-egységnek a
vezetőjét, amely a nagy értékű ellopott ritkaságok előkerítésével
foglalkozott. Sikerült felébresztenie. A férfi félretett mindent, amit
aznapra tervezett. Két órával később találkoztak a Pennsylvania
Avenue-n álló Hoover Épületben, az irodájában, hogy részletes
tájékoztatást kapjon. Ahogy arra Elaine számított is, Bradshaw-t és a
munkatársait nagyon bosszantotta, hogy egy komplikált akciót
szerveztek Bruce Cable leleplezésére. Néhány hónappal korábban a
férfi neve is felmerült a lehetséges gyanúsítottak között. De
tulajdonképpen csak a hírneve miatt szerepelt az FBI listáján, ahogy
még vagy tízen. Bradshaw egy percig sem vette komolyan, hogy ő is
szóba jöhetne. Az FBI-nál nem szerették a párhuzamosan zajló
magánnyomozásokat, de jelen helyzetben nem tűnt célravezetőnek,
hogy civakodni kezdjenek. Gyorsan békét kötöttek, és nekiláttak,
hogy közös tervet készítsenek.

209

17.

Bruce Cable hatkor ébredt a könyvesbolt fölötti lakásban. Kávét ivott,

és egy órán keresztül olvasott, mielőtt lement volna az első kiadások
termében lévő irodájába. Bekapcsolta az asztali számítógépet, hogy
átnézze a készletet. A munkája legkellemetlenebb részének azt
tartotta, hogy el kell döntenie, hogy mely könyveket nem lehet
eladni, amelyek ezért visszakerülnek a kiadóhoz. Minden egyes
visszaküldött könyv kudarcélményt okozott, de húsz év után szinte
már megszokta, hogy ezt kell tennie. Egy órán keresztül járkált ide-
oda az elsötétített boltban, összeszedte a polcokról meg az
asztalokról a könyveket, aztán szomorú kis kupacot rakott belőlük a
raktárhelyiségben.
Mint mindig, háromnegyed nyolckor most is visszament a lakásába,
gyorsan lezuhanyozott, belebújt az aznapra kiválasztott öltönybe,
majd pontban kilenckor felkapcsolta a lámpákat és kinyitotta az ajtót.
Először két eladó érkezett, és Bruce nyomban adott nekik munkát.
Fél órával később lement az alagsorba, és kinyitotta a szomszédos
boltba vezető

fémajtót. Jake már ott volt, parányi szögeket kalapált bele egy régi
rekamiéba. Mercer íróasztala elkészült, a mesterember már félre is
tolta.

Miután üdvözölték egymást és váltottak néhány szót, Bruce azt

mondta: – Ms. Mann végül is nem veszi meg ezt az íróasztalt. Noelle
azt akarja, hogy szállíttassuk el egy Fort Lauderdale címre. Vegye ki
a lábait, és kerítsen egy nagy dobozt.

– Rendben – felelte Jake. – Még ma?

– Igen, a lehető leghamarabb. Lásson neki.

– Igen, uram.
18.
11:06-kor felszállt egy charterjárat a Dulles nemzetközi repülőtérről.
A fedélzeten ott ült Elaine Shelby két beosztottjával, és Lamar
Bradshaw meg négy különleges ügynök. Útközben Bradshaw megint
beszélt a floridai államügyésszel, Elaine pedig felhívta Mercert, aki
bevette magát a helyi könyvtárba, és ott próbált meg írni. Azt
mondta, hogy a panzióban egyszerűen képtelen dolgozni. Elaine úgy
vélte, az a legjobb, ha néhány napig távol marad a könyvesbolttól,
mire Mercer azt felelte, hogy esze ágában sem volt odamenni. Egy
időre eleget látta Bruce-t, szüksége van egy kis szünetre.

11:20-kor leparkolt egy jelöletlen teherfurgon a Main Streeten, 210

pontosan szemben a könyvesbolttal. Három ügynök ült benne,

mindannyian a jacksonville-i irodából érkeztek. A Bay Books
bejáratára irányítottak egy videokamerát, és felvétel készült
mindenkiről, aki bement, illetve távozott onnan. Egy másik furgon,
benne két másik ügynök, a Third Streeten parkolt, és az ügynökök
megkezdték a megfigyelést. Azt a feladatot kapták, hogy figyeljék és
filmezzék, milyen szállítmányokat hoznak a boltba, illetve visznek el
onnan.

11:40-kor egy sortnadrágot és szandált viselő ügynök lépett be a

könyvesbolt ajtaján, és nézelődni kezdett. Cable-t nem látta.

Készpénzzel fizetve megvásárolta az Árva galamb hangoskönyv

változatát, majd eljött. Az első furgonban egy technikus kinyitotta a
hangoskönyv tartódobozát, kivett belőle nyolc CD lemezt, majd
betett a helyükre egy parányi videokamerát meg egy akkumulátort.

12:15-kor Cable távozott a boltból egy ismeretlen személy

társaságában, elsétáltak ebédelni az utcában lévő egyik étterembe.
Öt perccel később egy másik ügynök, egy szintén sortnadrágot és
szandált viselő nő lépett be a boltba az Árva galamb hangoskönyv
tartódobozával. Az emeleten kért egy kávét, elütött egy kis időt,
visszament a földszintre, és választott magának két papírfedelű

könyvet. Amikor az eladó bement egy pillanatra a hátsó helyiségbe,

ügyesen visszatette a helyére az Árva galamb ot, és kihúzta a
mellette lévőt, Az utolsó mozielőadás t. Ezután kifizette a két
papírfedelűt meg a hangoskönyvet, és megkérdezte az eladótól,
ismer-e egy jó helyet, ahol megebédelhetne. Az első furgonban az
ügynökök rámeredtek a monitorra. Most belülről is tökéletesen látták,
ki lép be a boltba. Csak abban reménykedtek, hogy a közeljövőben
senki sem akarja megvásárolni az Árva galamb ot.

12:31-kor a chartergép megérkezett a Camino-sziget kis

repülőterére, ahonnan tíz perc alatt be lehet érni Santa Rosa
belvárosába. Rick és Graham itt várta Elaine-t és két beosztottját.
Bradshaw-t és az embereit két dzsip vette fel. Hétfő lévén nem
okozott gondot szállodai szobát találni legalábbis egy-két napra, le is
foglaltak néhányat a kikötő

közelében lévő egyik hotelben, ötpercnyi sétára a könyvesbolttól.

Bradshaw a legnagyobb lakosztályt választotta, ez lett a parancsnoki

központ. Laptopok kerültek az egyik asztalra, és két videokamera
megállás nélkül működött.

Gyors ebéd után Mercer is megérkezett a lakosztályba, mindenki

211

bemutatkozott mindenkinek. Meghökkent attól, hogy ennyi ember

gyűlt össze, és rosszul érezte magát, hogy ő szabadítja rá ezt a
sereget a mit sem sejtő Bruce Cable-re.

Elaine a háttérben maradt, amíg Bradshaw és egy Vanno nevű

különleges ügynök kihallgatta Mercert. Újra előadta a történetét,

semmit sem hagyott ki, csak a hosszú hétvége intim részleteit; ez a
romantikus futó kaland olyan nosztalgikus érzésekkel töltötte el,
mintha valamikor réges-régen történt volna az egész. Bradshaw
megmutatott neki néhány nagy felbontású fényképet, amelyek
évekkel korábban készültek a Fitzgerald-kéziratokról az egyetemen.
Elaine is megszerezte ezeket a fotókat, így Mercer látta már az
összeset. Igen, igen, határozottan úgy gondolja, hogy amit előző
este látott az alagsori kamrában, az Az utolsó cézár eredeti kézirata.

Igen, az is lehet, hogy hamisítvány. Minden lehetséges, de szerinte

nem az. Miért vigyázna Bruce ennyire egy hamisított kéziratra?

Amikor Bradshaw harmadszor is feltette ugyanazt a kérdést,

ráadásul kissé gyanakvóan, Mercer azt kérdezte ingerülten: – Nem
ugyanabban a csapatban vagyunk?

– De, természetesen igen, Mercer – mondta Vanno halkan. – Csak

minden apró részletet pontosan tisztáznunk kell.

– Már mindent tisztáztam, nem?

Az egyórás kérdezz-felelek után Mercer mélyen meg volt győződve

róla, hogy Elaine Shelby eszesebb és jobban bánik a szavakkal,
mint Bradshaw és Vanno. Csakhogy a nő átadta őt az FBI-nak, és az
biztos, hogy mostantól ők a főnökök. Miközben szünetet tartottak,
felhívta Bradshaw-t az államügyész, és kissé feszült hangulatú
beszélgetés zajlott le. Úgy tűnt, hogy a jacksonville-i rendőrbíró zárt
meghallgatáshoz ragaszkodik, amelyen a „tanú” is jelen van, és a
vallomását videóra rögzítik. Ez roppant mód felbosszantotta
Bradshaw-t és Vannót, de nem tehettek semmit.

14:15-kor Mercert betessékelték egy autóba, a hátsó ülésre, Elaine

mellé; a volánja mögött Rick ült, mellette meg Graham.

Követték az FBI-ügynökökkel teli dzsipet Jacksonville-be. A Camino-

folyó felett ívelő hídon Mercer megtörte a jeget. – Hadd halljam, mi
folyik itt?

Rick és Graham meredten bámultak előre, nem szóltak semmit.

Elaine megköszörülte a torkát. – Szövetségi hülyeség az egész, ezt
most a maga adójából is csinálják. Bradshaw szövetségi ügynök
zabos a 212

körzeti ügyészre, aki persze szintén szövetségi alkalmazott, és a

jelek szerint mindenki zabos a szövetségi rendőrbíróra, aki kiadhatja
a házkutatási engedélyt. Azt hitték, minden további nélkül
megoldható, hogy maga marad a szigeten, és videóra mondja a
vallomását.

Bradshaw azt állítja, hogy rendszeresen így csinálják, de valamilyen

okból ez a rendőrbíró személyesen akarja meghallgatni magát. Így
aztán most megyünk a bíróságra.

– Bíróságra? Egy szóval sem mondta eddig, hogy nekem bíróságra

kell mennem.

– A szövetségi bírósági épületbe megyünk. Valószínűleg az

irodájában fogunk találkozni a bíróval. Ne aggódjon.

– Könnyű azt mondani. Lenne egy kérdésem. Ha Cable-t

letartóztatják, akkor is lesz tárgyalás, ha a lopott kéziratokkal a
kezében kapták el?

Elaine előrepillantott. – Graham, te vagy a jogász.

A férfi úgy horkantott fel, mintha egy jó viccet hallott volna. – Az igaz,
hogy van jogi diplomám, de sosem használtam. De nem, a vádlottat
nem lehet arra kényszeríteni, hogy bűnösnek vallja magát.

Mindenki, akit megvádolnak, jogosan követelheti, hogy tárgyaláson

döntsenek róla. De ebben az ügyben biztosan nem lesz tárgyalás.

– Miért nem?

– Ha Cable-nél vannak a kéziratok, óriási nyomás lesz majd rajta,

hogy mondjon el mindent. Sokkal fontosabb, hogy megszerezzék
mind az öt kéziratot, mint az, hogy megbüntessék a tolvajokat meg a
szélhámosokat. Mindenféle vádalkut ajánlanak majd Cable-nek,
hogy pakoljon ki és vezesse el őket a többi kézirathoz. Fogalmunk
sincs, hogy mennyit tud, de abban biztos lehet, hogy menteni akarja
a bőrét, és dalolni fog.

– Jó, de ha valamiért mégis lesz tárgyalás, akkor az ugye nem

fordulhat elő, hogy nekem tanúskodnom kell?

Mercer várt egy kicsit, de mind a hárman hallgattak. Végül hosszú,

kényelmetlen csönd után így szólt: – Nézze, Elaine, sosem beszélt
nekem bíróságról, és azt se mondta egy büdös szóval sem, hogy
esetleg tanúskodnom kell Cable ellen. Erre nem vagyok hajlandó.

Elaine próbálta megnyugtatni. – Higgye el nekem, nem kell

tanúskodnia. Remek munkát végezett, és nagyon büszkék vagyunk
magára.

– Ne beszéljen velem ilyen leereszkedő hangon, jó? – felelte Mercer

213

élesebben, mint szerette volna. Hosszú ideig senki sem szólalt meg,
de a feszültség megmaradt. Az 95-ös államközi autópályán haladtak
déli irányba, már Jacksonville közelében jártak.

A szövetségi épület magas volt és modern, sokszintes, csupa üveg.

Az egyik oldalsó autós bejárónál intettek nekik, hogy hajtsanak be.

Egy kis parkolóban álltak meg. Az FBI-ügynökök úgy vették körül
Mercert, mintha védelemre szorulna. Annyian voltak, hogy megtelt
velük a liftkabin. Néhány perccel később beléptek a közép-floridai
körzet államügyészének irodájába, egy tárgyalóba irányították őket,
és megkezdődött a várakozás. Bradshaw és Vanno elővették a
mobiltelefonjukat, és halkan beszélni kezdtek. Elaine felhívta a
bethesdai kollégákat. Ricknek és Grahamnek is fontos telefonokat
kellett lebonyolítania. Mercer egyedül ült a hatalmas asztalnál, nem
volt kivel beszélgetnie.
Eltelt nagyjából húsz perc, majd belépett az ajtón egy
határozottságot sugárzó, komoly ábrázatú fiatalember; sötét öltönyt
viselt, ahogy itt mindenki más. Közölte, hogy Janewaynek hívják, és
valamilyen helyettes államügyész. Elmondta továbbá, hogy Philby
rendőrbíró úr egy rendkívüli fontosságú meghallgatás közepén van,
ami bizony eltarthat még egy darabig. Janeway szerette volna
átvenni Mercerrel a vallomását, ha nincs ellene kifogása.

Mercer megvonta a vállát. Van talán választása?

Janeway elment, majd két sötét öltönyössel tért vissza, akik

bemutatkoztak. Mercer kezet rázott velük. Nagyon örvendek.

Előkapták a jegyzettömböket, és ránéztek az asztal másik oldaláról.

Janeway elkezdte feltenni a kérdéseket, és nyomban nyilvánvalóvá

vált, hogy nagyon keveset tud az ügyről.
19.
16:50-kor Mercer, Bradshaw és Vanno bementek Janeway után
Arthur Philby rendőrbíró irodájába. A bíró úr úgy üdvözölte őket,
mintha birtokháborítást követnének el. Kemény napja volt, és úgy
tűnt, nagyon ingerült hangulatban van. Mercer leült a hosszú asztal
egyik végére, mellette a bírósági gyorsíró, aki megkérte, hogy emelje
fel a jobb kezét, és esküdjön, hogy az igazat mondja. Háromlábú
állványra erősített videokamera nézett a tanúra. Philby bíró úr, aki
most nem viselt fekete talárt, úgy ült az asztal másik végén, mint egy
király a trónján.

214

Janeway és Bradshaw egy órán keresztül tett fel kérdéseket

Mercernek, aki aznap legalább harmadszor adta elő ugyanazt a
történetet. Bradshaw nagy méretű fényképeket mutatott az
alagsorról, a kamráról és a benne álló széfről. Philby többször is
közbevágott a saját kérdéseivel, és Mercer tanúvallomásának nagy
része kétszer is elhangzott. De megőrizte a nyugalmát, és
tulajdonképpen egészen jól szórakozott, amikor arra gondolt, hogy
Bruce Cable mennyivel rokonszenvesebb ember, mint ezek a jó fiúk.

Miután végzett, megköszönték neki az idejét és a fáradozását. Szóra

sem érdemes, válaszolta majdnem, fizetnek azért, hogy itt legyek.

Távozhatott, és gyorsan el is hagyta az épületet Elaine, Rick és

Graham társaságában. Amikor már jó messze voltak, Mercer azt
kérdezte: –

Most mi fog történni?

– Ezekben a percekben készül a házkutatási parancs – felelte

Elaine.

– A vallomása tökéletes volt, sikerült meggyőzni a bírót.

– Mikor nyomulnak be a könyvesboltba?

– Hamarosan.

NYOLCADIK FEJEZET

Az átadás
1.
Denny már tíz napja volt a szigeten, és nagyon fogyott a türelme.

Rookerrel hamar Cable nyomára akadtak, és felmérték, mikor mit

csinál – unalmasan egyszerű feladat volt. Mercert is megtalálták,
már kiderítették, milyen szokásai, milyen elfoglaltságai vannak; ez
sem jelentett komoly kihívást.

A megfélemlítés nagyon hatékonynak bizonyult Bostonban, Oscar

Steinnel, lehetséges, hogy nem is kell más eszközön törni a fejüket:
keményen neki a fickónak, és erőszakkal fenyegetni. Steinhez
hasonlóan Cable sem szaladhatott a rendőrökhöz. Ha nála vannak a
kéziratok, talán rá lehet kényszeríteni valamilyen üzletre. Ha meg
nincsenek nála, akkor szinte biztosan tudja, hol vannak.

Cable általában este hat körül jött el az üzletből, majd hazasétált.

215

Hétfő délután hat óra előtt tíz perccel Denny bement a

könyvesboltba, és úgy tett, mintha nézelődne. Úgy hozta a
szerencse – mármint Cable szerencséje hogy a férfinak az
alagsorban akadt éppen dolga, és az eladók tudták, hogy ez nem
tartozik senkire.

Dennynek viszont egyre kevésbé volt szerencséje. Hónapokon

keresztül hamis útlevéllel, elmaszkírozva utazott egyik repülőtérről a
másikra, számtalan útlevél- és vámvizsgálaton esett át, ahol csak
lehetett, szállodában, motelben készpénzzel fizetett, és nagyon
okosnak, ha nem legyőzhetetlennek gondolta magát. De még a
legeszesebb bűnözők is lebuknak, ha óvatlanná válnak.

Az FBI-nál évek óta dolgoztak az arcfelismerő technológián, a

FacePrint néven ismert szoftver tökéletesítésén. Egy algoritmus
segítségével kiszámolta a vizsgált személy szemei, orra és fülei
közötti távolságot, majd a kapott eredményt ezredmásodpercek alatt
egybevetette az adott nyomozás adatbankjában szereplő
fényképekkel.

A „Gatsby-aktában” – az ellopott kéziratok ügye ezt a nevet kapta az

FBI-nál – viszonylag kevés fénykép került az adatbankba. Tizenkét
fotó a Firestone Könyvtár pultjánál álló három tolvajról. És ketten,
Jerry Steengarden és Mark Driscoll már őrizetben voltak. Bekerült
még néhány száz fénykép az adatbankba olyan férfiakról, akik
bizonyítottan vagy gyaníthatóan aktívan ténykedtek a lopott
műtárgyak és könyvek világában.

Amikor Denny belépett a boltba, az Árva galamb című

hangoskönyvben elrejtett masina fényképet készített róla, ahogy az

aznap dél óta érkezett minden vásárlóról. A felvétel az utca másik
oldalán álló furgon hátsó részében lévő laptop merevlemezére
került, de ami ennél jóval fontosabb: a virginiai Quanticóba, az FBI
hatalmas bűnügyi laborjába. A szoftver egyezést talált, és riasztott
egy technikust. Másodpercekkel az után, hogy belépett a boltba,
Dennyt beazonosították mint a harmadik tolvajt.

Kettőt már elkaptak. Ami a negyediket, Treyt illeti, a teste még

mindig egy tó fenekén oszladozott a Pocono-hegyvidék mélyén;
sosem fogják megtalálni, és a férfi sosem keveredik gyanúba.
Ahmed változatlanul Európában bujkált.

Negyedóra elteltével Denny kijött a boltból, elindult a járdán,

befordult az első sarkon, és beült egy 2011-es Honda Accordba. A
második furgon a távolból követte, elvesztette, aztán megtalálta a
parton, a Sea Breeze Motel parkolójában, száz méterre a Lighthouse
216

Inntől. Megkezdődött a szoros megfigyelés.

A Honda Accordot egy jacksonville-i kölcsönzőnél bérelték, amely

olcsó tarifákkal hirdette magát, és ahol nem jelentett gondot, ha az
ügyfél készpénzzel fizet. A nyomtatványra a Wilbur Shifflet név
került, és az ügyintéző megvallotta az FBI-nak, hogy a maine-i
jogosítvány hamisnak tűnt. Shifflet ezer dollárt tett le a kéthetes
bérlésért, biztosítást nem kért.

Az FBI-ügynökök szinte elképedtek a fejleményektől, alig akarták

elhinni, hogy ilyen szerencséjük van. De hát mit keres az egyik tolvaj
a könyvesboltban nyolc hónappal a lopás után? Vajon ő is Mercert
figyeli? Kapcsolatban lehet az illető Cable-lel? Számos zavarba ejtő

kérdés merült fel, amelyekre majd később kell választ keresni, de a

tolvaj megjelenése határozottan azt jelzi, hogy Mercernek
valószínűleg igaza van. Legalább egy kéziratnak az alagsorban kell
lennie.

Naplementekor Denny kilépett a 18-as szobából, Rooker meg a

szomszédosból. Elsétáltak a százméternyire lévő Surfbe, a népszerű

szabadtéri grillétterembe, ahol szendvicset ettek és sört ittak hozzá.

Miközben vacsoráztak, négy FBI-ügynök bement a Sea Breeze

Motel igazgatójának az irodájába, és átadtak neki egy házkutatási
parancsot.

A 18-as szobában találtak egy sporttáskát az ágy alatt, benne pedig

egy kilencmilliméteres pisztolyt, hatezer dollárt készpénzben és két
hamis jogosítványt, melyek közül az egyiket Tennessee államban, a
másikat pedig Wyoming-ban adták ki. De semmi olyanra nem leltek,
amiből kiderült volna Wilbur valódi személyazonossága. A
szomszédos szobában semmi érdekeset nem találtak az ügynökök.

Amikor Denny és Rooker visszatértek a motelbe, nyomban

letartóztatták, majd két külön autóban, néma csendben az FBI
jacksonville-i irodájába szállították őket. Levették az ujjlenyomatukat,
fényképet készítettek róluk. Mindkettejük ujjlenyomatát átfuttatták az
adatbankon, és este tízkor már tudták az igazságot. Denny neve a
katonai nyilvántartásból derült ki, ugyanis ott megtalálták az
ujjlenyomatát: Dennis Allen Durban, harminchárom éves,
Sacramentóban született. Rookernek priusza volt, nem okozott
gondot az azonosítása: Bryan Bayer, harminckilenc éves, a
Wisconsin állambéli Green Bayben született. Egyikük sem mutatott
hajlandóságot az együttműködésre, és külön zárkába kerültek.
Lamar Bradshaw úgy döntött, hogy néhány napra elrejtik őket, és
nem tájékoztatják a nyilvánosságot az őrizetbe vételükről.

217

Mercer a biztonságos házban volt Elaine, Rick és Graham

társaságában, és römiztek, hogy elüssék valahogy az időt. A
letartóztatásról értesültek, de a részleteket nem ismerték. Bradshaw
telefonált tizenegykor, Elaine-nel beszélt, és tájékoztatta majdnem
mindenről, amit még nem tudtak. A jelek szerint nagyon sebesen
követték egymást az események. De számtalan megválaszolatlan
kérdés maradt még. Másnap jön el a nagy nap. Ami Mercert illeti,
Bradshaw ennyit mondott: – Vigyék el a szigetről.
2.
Kedden még szorosabb megfigyelés alatt tartották a könyvesboltot,
de semmi rendkívülit nem észleltek. Több tolvaj nem ólálkodott az
üzletben vagy az üzlet körül, nem küldtek el gyanús csomagot. Tíz
perccel tizenegy óra előtt egy UPS-furgon leszállított hat doboz
könyvet, de nem vitt el semmit. Cable hol az emeleten volt, hol lent,
kiszolgálta a vevőket, illetve szokásához híven a kedvenc helyén
olvasott, és negyed egykor természetesen elment ebédelni, majd
egy órával később visszatért.

Ötkor Lamar Bradshaw és Derry Vanno lépett be az üzletbe, és

megkérdezték Cable-t, hogy válthatnak-e vele néhány szót.
Bradshaw csak ennyit mondott halkan: – FBI. – Követték a férfit az
első kiadások termébe. Bruce becsukta az ajtót. Azt kérte az
ügynököktől, hogy igazolják magukat, mire azok előkapták a
jelvényüket. Vanno átnyújtotta neki a házkutatási engedélyt. – Azért
jöttünk, hogy átkutassuk az alagsort – közölte vele.

Bruce, még mindig állva, azt kérdezte: – Na és mit keresnek?

– F. Scott Fitzgerald ellopott kéziratait, amelyek a princetoni könyvtár

tulajdonában vannak.

Bruce lezseren nevetett. – Ez komoly?

– Komolynak tűnünk?

– Hát, mondjuk, hogy igen. Nem baj, ha elolvasom? – Meglengette a

házkutatási parancsot.

– Csak nyugodtan. Velünk együtt összesen öt ügynök van a boltban.

– Érezzék magukat otthon. Odafent van kávé.

– Tudjuk.
Bruce leült az íróasztalához, és elolvasta a házkutatási engedélyt.

Nem sietett, kényelmesen lapozgatott, és azt mutatta, hogy

egyáltalán 218

nem aggódik, nincs benne semmi nyugtalanság. Miután végzett, így

szólt: – Hát, elég világosan le van írva minden. – Felállt,
megnyújtóztatta a tagjait, és elgondolkodott, hogy mit is tegyen
most.

– Az engedély csak az alagsorban lévő kamrára szól, igaz?

– Így van – felelte Bradshaw.

– Nagyon sok értékes holmi van ott odalent, és maguk arról híresek,
hogy hatalmas rumlit csinálnak, ha berontanak valahová egy
házkutatási engedéllyel.

– Túl sokat nézi a tévét – felelte Vanno. – Tudjuk, mit csinálunk, és

ha hajlandó együttműködni, akkor senki sem fogja megtudni a
boltban, hogy itt vagyunk.

– Ezt kétlem.

– Menjünk.

A házkutatási engedélyt a kezében tartva Bruce a bolt hátsó részébe

vezette az ügynököket, ahol három másik, lazán öltözött ügynök
várta őket. Bruce tudomást sem vett róluk. Kinyitotta az alagsorba
vezető

ajtót. Felkapcsolta a lámpát. – Vigyázzanak, hova lépnek – mondta.

Az alagsorban felkapcsolt még néhány lámpát, aztán megállt a
kamrába vezető ajtónál, és benyomta a kódot. Kinyitotta az ajtót,
odabent is lámpát kapcsolt, és amikor mind az öt ügynök
bezsúfolódott, a falak felé intve így szólt: – Mind ritka első kiadások.
Gondolom, ezek nem érdeklik önöket. – Az egyik ügynök elővett egy
parányi videokamerát, és elkezdett felvételeket készíteni a kamra
belsejéről.

– Nyissa ki a széfet – rendelkezett Bradshaw, és Bruce

engedelmeskedett.

Miután kinyitotta a páncélszekrény ajtaját, a felső polcokra mutatott.

– Azok mind nagyon ritkák. Kíváncsiak rájuk?

– Talán majd később – felelte Bradshaw. – Kezdjük azzal a négy

fiókkal. – Pontosan tudta, mit akar.

Bruce kihúzta az elsőt. Két cédrusdoboz volt benne, ahogy Mercer

jelentette. Bruce kiemelte az egyiket, rátette az asztalra és
felnyitotta. –

Ez John D. MacDonald 1966-ban megjelent, a Borostyánnál

sötétebb című regényének az eredeti kézirata. Körülbelül tíz éve
vettem, megvan a számla, amellyel bizonyítani tudom.

Bradshaw és Vanno a kézirat fölé hajoltak. – Nem baj, ha

hozzáérünk? – kérdezte Vanno. Tapasztalt ügynökök voltak
mindketten, és tudták, mit csinálnak.

– Parancsoljanak.

219

A géppel írt kézirat lapjai jó állapotban voltak, szinte egyáltalán nem

tűntek kopottnak. Az ügynökök belelapoztak, de hamar elvesztették
az érdeklődésüket. – És a másik? – kérdezte Bradshaw.

Bruce kiemelte a második dobozt, letette az első mellé, felemelte a

tetejét. – Ez egy másik MacDonald-kézirat, az 1985-ben megjelent A
magányos ezüst eső. Ennek is megvan a számlája.

Szintén géppel írt, rendezett kézirat volt, a margón jegyzetekkel.

Bruce még hozzátette segítőkészen: – MacDonald egy hajón élt,
amelyen alig volt áram. Egy régi Underwood írógépet használt, és
rendkívül precízen dolgozott. Hihetetlenül gondos munka az összes
kézirata.

Ez egyáltalán nem érdekelte az ügynököket, de azért belelapoztak a

kéziratba.

A vicc kedvéért Bruce megkérdezte: – Nem vagyok benne egészen

biztos, de Fitzgerald nem kézzel írt? – Nem kapott választ.

Bradshaw visszafordult a széfhez. – A második fiókot – mondta.

Bruce kihúzta, a két ügynök pedig közelebb húzódott, hogy

belenézhessenek. A fiók üres volt. Ahogy a harmadik meg a
negyedik is. Bradshaw zavarodott pillantást vetett Vannóra, aki
hitetlenkedve bámult az üres fiókokba.

– Ürítse ki a széfet – mondta Bradshaw kissé kábán.

– Örömmel – felelte Bruce –, de elég nyilvánvalónak tűnik,

legalábbis nekem, hogy rossz fülest kaptak valakitől. Én nem
foglalkozom lopott holmikkal, és a közelébe sem mennék a
Fitzgerald-kéziratoknak.

Bradshaw meg sem hallotta. – Ürítse ki a széfet – ismételte.

Bruce visszatette a két MacDonald-kéziratot a legfelső fiókba, aztán

felnyúlt a felső polcra egy védődobozért, amelyben a Zabhegyező t
tartotta. – Meg akarják nézni?

– Igen – felelte Bradshaw.

Bruce óvatosan nyitotta ki a dobozt, és kivette belőle a könyvet.

Feltartotta, hogy megnézhessék és levideózhassák, aztán

visszatette. –

Az összeset meg akarják nézni?

– Úgy bizony.

– Csak az idejüket pocsékolják. Ezek kiadott regények, nem

kéziratok.

– Tudjuk.

– A védődobozokat minden egyes könyvhöz külön készítik, és olyan

220

a méretük, hogy nem férne el bennük egy kézirat.

Ez aligha lehetett kétséges, de az idő nem számított, és alapos

kutatásra volt szükség. – A következőt – mondta Bradshaw, és a
széfben lévő polcok felé intett a fejével.

Bruce egyenként az asztalra tette a könyveket, kinyitotta a

védődobozt, megmutatta a könyvet, aztán félretette. Miközben
derűsen tette a dolgát, Bradshaw és Vanno a fejüket csóválták,
egymásra meredtek, a mennyezetre emelték a tekintetüket:
történetesen úgy néztek ki, mint két ügynök, akiket alaposan
felültettek.

Mind a negyvennyolc könyv ott volt az asztalon, és a széf kiürült,

illetve csak a két MacDonald-kézirat maradt bent a felső fiókban.

Bradshaw közelebb lépett a széfhez, mintha titkos tartórekeszeket

keresne, de jól látszott, hogy nincs hely ilyesminek. Megvakarta az
állát, aztán végigsimított ritkuló haján.

– Na és ezek? – kérdezte Vanno, és a falak előtt húzódó álló

könyvespolcok felé intett.

– Ritka első kiadások, réges-régen kiadott könyvek. Húszévnyi

munkám van ebben a gyűjteményben. Mint már mondtam, regények
és nem kéziratok. Gondolom, ezeket a könyveket is szeretnék
megnézni.

– Persze – felelte Vanno. – Miért ne néznénk meg?

Bruce előhúzta a kulcsokat, és egy mozdulattal kioldotta a polcajtók
zárját. Az ügynökök nyomban munkához láttak, kitárták az ajtókat,
és vizsgálgatni kezdték a könyveket, de semmi olyat nem találtak,
ami akár csak távolról is hasonlított volna egy kéziratra. Bruce
feszülten figyelte őket, készen arra, hogy közbelépjen, ha
elmozdítanak egy könyvet. De az ügynökök óvatosan, nagyon profin
csinálták. Egy óra elteltével a kamra átkutatása befejeződött, de nem
hozott semmi eredményt. Minden négyzetcentimétert átvizsgáltak.
Miután kimentek a kamrából, Bruce behúzta az ajtót, de nem zárta
be.

Bradshaw körbepillantott az alagsorban, és a régi könyvekkel,

magazinokkal, előzetes olvasói példányokkal megrakott polcokon
állapodott meg a tekintete. – Nem baj, ha kicsit itt is nézelődünk? –

kérdezte; utolsó kétségbeesett kísérlet, hátha találnak valamit.

– A házkutatási engedély csak a kamrára szól, de tudja, mit?

Nézzenek körül. Nem találnak semmit.

– Tehát beleegyezik?

– Persze. Miért ne egyeznék bele? Vesztegessük még egy kicsit az

időt.

221

Az ügynökök ott termettek a polcoknál, és fél órán keresztül

nézelődtek, mintha halogatni akarnák az elkerülhetetlent. Gondolni
sem akartak arra, hogy elismerjék a vereségüket, de végül
mégiscsak feladták. Bruce követte őket fel a lépcsőn, aztán a
kijáratig. Bradshaw a kezét nyújtotta. – Elnézést a
kellemetlenségekért.

Bruce megrázta a kezét. – Akkor ami engem illet, vége, vagy még
mindig gyanúsított vagyok?
Bradshaw előhúzott egy névjegyet a zsebéből, majd odaadta Bruce-
nak. – Holnap felhívom, és válaszolok a kérdésre.

– Nagyszerű. De van egy jobb ötletem: szólok az ügyvédemnek,

hogy hívja fel magát.

– Rendben.

Miután elmentek, Bruce megfordult, és azt látta, hogy a pult mögött

álló két eladó döbbenten bámul rá.

– Kábszeres ügynökök voltak – közölte velük. – Egy

kristálymetlabort kerestek. Folytassátok a munkát.
3.
A sziget legrégebbi kocsmája a Pirate’s Saloon volt, háromutcányira
a könyvesbolttól. Sötétedés után Bruce ott találkozott az
ügyvédjével, Mike Wooddal egy italra. Behúzódtak az egyik sarokba,
és egy-egy pohár bourbon mellett Bruce beszámolt a házkutatásról.
Mike túlságosan is tapasztalt ügyvéd volt ahhoz, hogy megkérdezze
Bruce-t, tud-e bármit is az ellopott kéziratokról.

– Meg lehet tudni, hogy még mindig célpont vagyok-e? – kérdezte

Bruce.

– Talán igen. Holnap felhívom a fickót, de gondolom, a válasz igen.

– Szeretném tudni, hogy követni fognak-e a következő fél évben.

Nézd, Mike, a jövő héten Dél-Franciaországba utazom, hogy egy

kicsit Noelle-lel legyek. Szeretnék tudni róla, ha ezek a fickók rám
tapadnak.

A fenébe is, megadom nekik a járatszámomat, és amikor hazaértem,

felhívom őket. Nincs rejtegetnivalóm.

– Megmondom a palinak, de egyelőre induljunk ki abból, hogy

minden lépésedet figyelik, lehallgatják a telefonodat, és elolvassák
az e-mailjeidet meg a szöveges üzeneteidet.

Bruce úgy tett, mintha bosszankodna, és nem akarná elhinni, amit

hall, pedig az elmúlt két hónapban úgy élt, hogy erős volt a gyanúja:
222

valaki, talán az FBI vagy más megfigyeli.

Másnap, szerdán Mike Wood négyszer hívta fel Lamar Bradshaw-t a

mobilján, de minden alkalommal a hangposta kapcsolt be. Hagyott
üzenetet, de a férfi nem hívta vissza. Csütörtökön végül jelentkezett,
és azt mondta, hogy Mr. Cable változatlanul érdekli őket, de már
nem célpontja a nyomozásuknak.

Mike tájékoztatta Bradshaw-t, hogy az ügyfele hamarosan elutazik

az országból, megadta a járatszámot és a nizzai szálloda címét, ahol
a férfi eltölt néhány napot a feleségével. Bradshaw megköszönte az
információt, és közölte, hogy az FBI-t nem érdeklik Cable külföldi
utazásai.
4.
Pénteken Denny Durbant és Bryan Bayert, akit Joe Rooker néven is
ismertek, átszállították repülőn Philadelphiába, majd onnan autóval
Trentonba vitték őket. Miután lezajlott a rabosításuk, külön zárkában
helyezték el őket. Ezután Dennyt bevitték egy kihallgatóhelyiségbe,
leültették az asztalhoz, kapott egy kávét, és azt mondták neki, hogy
várjon. McGregor különleges ügynök végigkísérte Mark Driscollt és
az ügyvédjét, Gil Petrocellit a folyosón. Megálltak a
kihallgatóhelyiség előtt, és a detektívtükrön keresztül megnézték az
egyedül ülő, kissé unottnak tűnő Dennyt.

– Elkaptuk a haverját – mondta McGregor Marknak. – Floridában

kapcsoltuk le.

– És? – kérdezte Petrocelli.

– És így megvan mind a három fickó, aki bent volt a Firestone

Könyvtárban. Eleget láttak?

– Igen – mondta Driscoll.

Továbbmentek, majd beléptek egy másik kihallgatóhelyiségbe, két

ajtóval arrébb. Miután elhelyezkedtek a kicsi asztal körül, McGregor
így szólt: – Nem tudjuk, ki vett még részt az akcióban, de
nyilvánvaló, hogy voltak mások is. Valaki odakint csinált felfordulást,
hogy elterelje a figyelmet, miközben maguk bent ügyködnek. Egy
másik valaki pedig meghekkelte az egyetem biztonsági és
elektromos rendszerét. Ez eddig öt, de lehet, hogy többen voltak, ezt
csak maguk tudják. Egyre közelebb kerülünk a kéziratokhoz,
hamarosan megszületik jó néhány vádemelés.

Hajlandóak vagyunk egy elképesztően jó alkut ajánlani, Mr. Driscoll.

223
Aláírja a megállapodást, és mehet. Mondjon el mindent, és elfelejtjük
a vádemelést. Bekerül a tanúvédelmi programba, elhelyezzük valami
szép, kellemes helyen új papírokkal, jó munkával, amit csak akar. Ha
lesz tárgyalás, vissza kell jönnie tanúskodni, de az igazat megvallva
nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy lenne tárgyalás.

Marknak elég volt a nyolc hónap börtön. Denny veszélyes fickó, nem
vitás, de most már lekapcsolták, nem olyan nagy már a nyomás.

Jelentősen csökkent annak az esélye, hogy bosszút álljon. Trey nem

olyan erőszakos fajta, és különben is állandóan menekül, bujkál.
Lehet, hogy hamar elkapják, ha Mark megmondja a nevét a
szövetségieknek.

Ahmed egy nyámnyila kis számítógépes görény. Elég

valószínűtlennek tetszett, hogy bosszút akarna állni.

– Adjanak egy kis időt – kérte Mark.

– Megbeszéljük – mondta Petrocelli.

– Rendben, ma van péntek. A hétvégén döntsenek. Hétfőn reggel

visszajövök. Utána már nem él az ajánlat.

Hétfőn Mark elfogadta az ajánlatot.

5.
Július 19-én, kedden Bruce Cable Jacksonville-ből Atlantába repült,
ahol felszállt az Air France Párizsba tartó járatára. A párizsi reptéren
két órát kellett elütnie, mielőtt felszállhatott a nizzai gépre. Reggel
nyolcra ért oda, majd taxival az Hôtel La Pérouse-ba hajtatott, a
divatos, tengerparti kis szállodába, amelyet tíz évvel korábban, az
első

franciaországi útjukon fedeztek fel Noelle-lel. A nő a hallban várta, a

rövid, fehér ruhájában és a széles karimájú szalmakalapjában
nagyon franciának nézett ki. Úgy ölelték és csókolták egymást,
mintha évek óta nem találkoztak volna, majd kézen fogva kisétáltak
a medence melletti teraszra, ahol pezsgőt ittak és megint
csókolóztak. Amikor Bruce bejelentette, hogy éhes, felsétáltak a
második emeleti szobájukba, és felhívták a szobapincér-szolgálatot.
A napfényben fürdő teraszon ettek.

A hosszú kilométerekre elnyúló part szinte csillogott a délelőtti

napsütésben. Bruce már évek óta nem volt szabadságon, és készen
állt rá, hogy jó alaposan kipihenje magát. A kellemes szunyókálás
után úgy érezte, már túl van a hosszú út okozta fáradtságon, és
lementek a medencéhez.

Szokásához híven Bruce megkérdezte, hogy van Jean-Luc, és

Noelle 224

azt felelte, remekül. Az üdvözletét küldi. A nő Mercerről kérdezett,

mire Bruce elmondott mindent. Úgy érezte, nem valószínű, hogy
látja őt még valaha.

Késő délután elhagyták a szállodát, és elsétáltak az óvárosba, a

háromszög alakú, több évszázados történelmi városrészbe, amely
az első számú turisztikai látványosságot jelentette Nizzában. Együtt
sétáltak a tömeggel, megnézték a zsúfolt piacokat, meg az autóknak
túl keskeny utcákban álló üzletek kirakatait. Beültek a sok-sok
teraszos kávéház közül az egyikbe, és fagyit meg kávét kértek.
Sikátorokban kóboroltak, néha eltévedtek, de egyszer sem hosszabb
időre. Végig látták a tengert, mintha csak néhány méterre lenne.
Gyakran fogták egymás kezét, végig egymás közelében maradtak,
néha meg úgy tűnt, hogy szinte egymásba kapaszkodnak.
6.
Csütörtökön sokáig aludtak, megreggeliztek az erkélyen, majd végül
lezuhanyoztak, felöltöztek és visszamentek az óvárosba. A
virágpiacon megcsodálták a gyönyörű ritkaságokat, amelyek közül
sokat még Noelle sem ismert. Ittak egy eszpresszót egy másik
kávéházban, és közben nézték a hatalmas csődületet a Place
Rosettin álló barokk katedrális körül. Ahogy közeledett a dél,
elindultak az óváros pereme felé, egy olyan utcába, amely
valamelyest szélesebb volt, néhány autó is elfért benne. Bementek
egy régiségboltba, és Noelle szóba elegyedett a tulajdonossal. Az
egyik segédje bevezette őket az üzlet hátsó részében lévő
műhelybe, ahol különböző állapotú asztalok és szekrények vártak
javításra. A férfi rámutatott egy faládára, és azt mondta Noelle-nek,
most érkezett. Noelle ellenőrizte a sarkára erősített szállítási címkét,
majd megkérte a férfit, hogy nyissa ki a ládát. Az kerített egy fúrót,
és nekilátott, hogy eltávolítsa a láda tetejét rögzítő ötcentis
csavarokat. Összesen tizenkettő volt belőlük, és lassan,
módszeresen dolgozott, ahogy ezt jól láthatóan már hosszú évek óta
tette. Bruce feszülten figyelte, mit csinál, Noelle viszont inkább az
egyik asztallal volt elfoglalva. Amikor a férfi végzett, Bruce-szal
együtt emelték le a láda tetejét, majd félretették.

Noelle mondott valamit a férfinak, mire az kiment a műhelyből.

Bruce kivette a vastag védőborítást, és egyszer csak ott volt előttük

Mercer íróasztala. A három fiókot eltávolították, és a helyén 225

kialakítottak egy titkos tárolórészt. Bruce egy szeghúzó kalapáccsal

finoman felfeszítette az íróasztal felső lapját. A rejtett rekeszben öt
egyforma, cédrusfából készített doboz pihent; egy műbútorasztalos
gyártotta le méretre mindet, a Bruce-tól kapott adatok alapján.

Gatsby és a haverjai.
7.
A megbeszélés reggel kilenckor folytatódott, és minden jel arra utalt,
hogy maratoni hosszúságú lesz. A hatalmas asztalon úgy hevertek
szétszórva a papírok, mintha már órák óta dolgoznának rajtuk. Az
egyik végén nagy monitor állt, mellette fánkkal teli tálcák és két
kanna kávé.

McGregor ügynök és három másik FBI-ügynök ült az asztal egyik

oldalán, a másikon Carlton, a helyettes államügyész a sleppjével:
sötét öltönyt viselő, mosolytalan fiatalemberekkel. Az asztal másik
végén, szemben a monitorral Mark Driscoll foglalt helyet, a balján
hűséges ügyvédje, Petrocelli.

Mark már azon merengett, milyen lesz az élet odakint, a szabad

világban. Készen állt arra, hogy elmondjon mindent.

McGregor kezdte. – Beszéljünk először a csapatról. Hárman voltak

odabent, ugye?

– Igen. Én, Jerry Steengarden és Denny Durban.

– És a többiek?

– A könyvtár közelében ott volt Tim Maldanado, Treynek szólítja

mindenki. Nem tudom, honnan származik, mert az élete nagy
részében bujkált, menekült. Az anyját Iris Greennek hívják, és az
indianai Muncie-ben lakik, a Baxter Roadon. Elmehetnek hozzá, de
szerintem már évek óta nem látta a fiacskáját. Trey körülbelül két
éve szökött meg egy ohiói szövetségi börtönből.

– Miért tud ennyi mindent az anyjáról?

– Ez is benne volt a tervben. Bemagoltunk egy halom érdektelen

információt, hogy meggyőzzük magunkat: tartanunk kell a szánkat,
ha esetleg elkapnak. Nagyon jó ötletnek tűnt akkor, hadd féljen
mindenki a bosszútól.

– Mikor látta utoljára Treyt?

– Tavaly november 12-én, azon a napon, amikor Jerryvel eljöttünk a

hegyi házból, hogy Rochesterbe menjünk. Dennyvel hagytuk ott.

Fogalmam sincs, hol lehet.

226

A monitoron megjelent egy fénykép: Trey mosolygott rájuk. – Ő az–

állapította meg Mark.

– Mi volt a szerepe?

– Hogy elterelje a figyelmet. Nagy felfordulást okozott a

füstbombákkal meg a petárdákkal. Felhívta a 911-et, és azt mondta,
hogy egy fickó lövöldözik az egyetemistákra. Kétszer vagy
háromszor én is telefonáltam a könyvtárból.

– Majd visszatérünk még erre. Ki vett még részt az akcióban?

– Csak öten voltunk, az ötödik Ahmed Mansour, egy libanoni

származású amerikai, aki Buffalóban tette a dolgát. Nem volt ott a
helyszínen. Hekker, hamisító, és nagyon ért a számítógépekhez.
Hosszú éveken keresztül dolgozott kormányzati hírszerző
szerveknél, mielőtt rossz útra tért volna. Ötven körül járhat, elvált,
egy nővel él Buffalóban, a címe 662 Washburn Street. Tudomásom
szerint nincs priusza.

Bár Mark vallomását filmre vették, mind a négy FBI-ügynök és az

államügyészi hivatalból érkezett komor ábrázatú öt fiatalember is
olyan lázasan jegyzetelt, mintha kincset érne minden leírt szó.

– Na jó – mondta McGregor –, ha csak öten voltak, akkor ki ez a

fickó? – Bryan Bayer arca jelent meg a monitoron.
– Életemben nem láttam.

– Ez a pasas lökdösött a parkolóban néhány hete – szólalt meg

Petrocelli. – Azt mondta, szóljak az ügyfelemnek, hogy tartsa a
száját.

– Dennyvel együtt kaptuk el Floridában – magyarázta McGregor. –

Profi bűnöző, Bryan Bayernek hívják, de mindenki csak Rookerként

ismeri.

– Én sehogy se ismerem – felelte Mark. – Nem volt benne a

csapatban. Valószínűleg Denny azért szedte össze, hogy
megkeressék a kéziratokat.

– Jóformán semmit sem tudunk róla, és nem hajlandó beszélni –

mondta McGregor.

– Ő nem volt benne a buliban – közölte Mark.

– Majd visszatérünk még a csapatra. Beszéljen a tervről. Hogy

kezdődött az egész?

Mark elmosolyodott, kényelmesen hátradőlt, ivott egy nagy korty

kávét, és belekezdett a történetbe.
8.
227
A Szajna bal partján, a hatodik kerület szívében, a Rue St.-Sulpice-
on állt Monsieur Gaston Chappelle takaros kis könyvesboltja, amely
alig változott huszonnyolc év alatt. Hasonló üzletek voltak szétszórva
mindenfelé a belvárosban, más-más profilú mindegyik. Monsieur
Chappelle a tizenkilencedik és huszadik századi ritka francia,
spanyol és amerikai regényekre szakosodott. Két üzlettel arrébb a
barátja régi térképekkel és földrajzi atlaszokkal foglalkozott. A sarkon
lévő boltban régi metszeteket és történelmi alakok eredeti leveleit
lehetett megvásárolni. Általában nem volt nagy a forgalom ezekben
az üzletekben; a kirakatot sokan megnézték, de kevesen mentek be.
A vevők a világ minden tájáról származó komoly gyűjtők voltak, nem
olvasnivalót kereső turisták.

Július 25-én, hétfőn délelőtt tizenegykor Monsieur Chappelle bezárta

az üzletét, majd beszállt a járda mellett várakozó taxiba. Húsz
perccel később az autó megállt a nyolcadik kerületben, az Avenue
Montaigne-on magasodó irodaépület előtt, és a férfi kiszállt. Elindult
a bejárat felé, közben körbepillantott az utcában, jóllehet nem
számított semmi szokatlanra. Nem volt semmi törvénytelen abban,
amit tett, legalábbis francia törvényeket bizonyosan nem sértett meg.

Váltott néhány szót az elbűvölő recepcióssal, aki felszólt telefonon.

Aztán a férfi az előcsarnokban ténfergett, a falakon lógó

festményekben gyönyörködött, és próbálta felmérni, mennyire
komoly lehet ez a cég.

A bronzbetűkkel szedett felirat szerint a Scully & Pershing ügyvédi

iroda összesen – Monsieur Chappelle megszámolta – negyvennégy
városban működött, minden fontosabb és néhány kevésbé fontos
országban. Megnézte a honlapjukat, és tudta: a Scully & Pershing
azzal büszkélkedik, hogy háromezer ügyvédet foglalkoztat, és a
harmadik legnagyobb ügyvédi iroda a világon.

Miután megérkezett a jóváhagyás, hogy bemehet az irodába, a

recepciós azt mondta, hogy sétáljon fel a második emeletre.

Felgyalogolt a lépcsőn, és pillanatokon belül megtalálta Thomas

Kendrick irodáját. Kizárólag azért esett Kendrickre, az egyik
üzlettársra a választás, mert a Princeton Egyetemen végzett. Ezután
két jogi diplomát is szerzett, az egyiket a Columbián, a másikat a
Sorbonne-on.

Mr. Kendrick negyvennyolc éves múlt, Vermont államban született,

de már kettős állampolgársága volt. Feleségül vett egy francia
hölgyet, és a sorbonne-i évek után végleg letelepedett Párizsban.
Bonyolult nemzetközi ügyekre specializálódott, és legalábbis a
telefonban nagyon 228

úgy tűnt, nem akaródzik neki időpontot adni egy közönséges

antikváriusnak. Monsieur Chappelle azonban nagyon kitartóan
követelte, hogy fogadja.

Franciául beszéltek, és miután viszonylag gyorsan átestek a

meglehetősen merev formaságokon, Mr. Kendrick azt kérdezte: –
Nos, mit tehetek önért?

– Önnek kapcsolata van a Princeton Egyetemmel, régen tagja volt

az igazgatótanácsnak – felelte Monsieur Chappelle. – Felteszem,
ismeri dr. Carlisle-t, az egyetem rektorát.

– Igen. Valóban nagyon jó kapcsolatban maradtam az egykori

egyetememmel. Megkérdezhetem, miért fontos ez?

– Nagyon fontos. Van egy barátom, akinek az ismerőse

kapcsolatban áll azzal a férfival, akinél a Fitzgerald-kéziratok
vannak. Ez a férfi szeretné visszajuttatni a kéziratokat az
egyetemnek, természetesen nem ingyen.
Kendrick, ez a vérbeli profi, aki ezerdolláros óradíjért dolgozott, tátott
szájjal, kidülledt szemmel bámult, mintha gyomorszájon vágták
volna.

Chappelle folytatta: – Én csak közvetítő vagyok, ahogy ön is.

Szükségünk van a segítségére.

Mr. Kendrick garantáltan nem szeretett volna még egy új ügyet,

főképpen nem olyat, amiért egy vasat nem kap, viszont rengeteget
felemészt az értékes idejéből. Ám ugyanakkor felettébb csábítóan
hatott az, hogy közreműködhet egy ilyen különleges akcióban. Ha
lehet hinni ennek a fickónak, akkor neki, Kendricknek igencsak
fontos szerepe lesz abban, hogy szeretett egyeteme visszakapja
felbecsülhetetlen értékű

kincseit. Megköszörülte a torkát, majd így szólt: – Gondolom, a

kéziratok egy helyen vannak, és teljes biztonságban.

– Igen.

Kendrick mosolygott, miközben lázasan gondolkodott. – És hol

kerülne sor az átadásra?

– Itt, Párizsban. Gondosan meg kell tervezni, és az instrukciókat

szigorúan be kell tartani. Természetesen az illető, akinél a
felbecsülhetetlen értékű kéziratok vannak, egy bűnöző, Mr. Kendrick,
és érthető okokból jobb szeretné, ha nem kapnák el. Nagyon okos
és számító, és elég egy rossz lépés, némi zavar, bármiféle apró
probléma, és a kéziratok örökre eltűnnek. Az egyetemnek ez az
egyetlen lehetősége, hogy visszakapja őket. Súlyos hiba lenne
értesíteni a 229

rendőrséget.

– Nem vagyok biztos benne, hogy az egyetem bármit is hajlandó

lenne tenni az FBI nélkül. Ezt természetesen nem tudom.
– Akkor nincs megállapodás. Ennyi. Soha többé nem fogják látni a
kéziratokat.

Kendrick felállt, és még szorosabban betűrte az ingét a nadrágjába.

Odalépett az ablakhoz, kibámult, majd végül azt kérdezte: – Mi az

ár?

– Egy vagyon.

– Sejtettem. De mégiscsak mondanom kell nekik valamit.

– Négymillió kéziratonként. Alku nincs.

Kendrick nem hökkent meg ettől az összegtől, hiszen több-milliárdos

pereken dolgozott rendszeresen. És a Princetonon sem fog óriási
meglepetést okozni. Ugyan azt nem tartotta valószínűnek, hogy
ennyi pénz heverne náluk, de hát kötöttek egy huszonötmillió
dolláros biztosítást, és az öregdiákok között rengeteg a tehetős
ember.

Kendrick ellépett az ablaktól. – Természetesen most el kell intéznem

néhány telefont – mondta. – Mikor találkozunk újra?

Chappelle felállt és így válaszolt: – Holnap. És hadd

figyelmeztessem ismét, Mr. Kendrick. Katasztrofális
következményekkel járna, ha akár itt, akár Amerikában
beavatkoznának a rendőrök.

– Megértettem. Köszönöm, hogy eljött, Mr. Chappelle. – Kezet ráztak

és elbúcsúztak egymástól.

Másnap reggel tízkor egy fekete Mercedes szedán állt meg a Rue de
Vaugirard-on, a Luxembourg-palota előtt. Thomas Kendrick szállt ki
a hátsó ülésről, aztán elindult a járdán. Egy kovácsoltvas kapun
lépett be a híres kertbe, majd a rengeteg turistával együtt elsétált a
kastély előtti tóhoz, ahol párizsiak és külföldiek töltötték a délelőttöt,
olvastak, napoztak. Gyerekek versenyeztek a játékhajóikkal a vízen.
Fiatal szerelmesek bújtak össze a tó melletti betonfalak tövében.
Kocogok nyargaltak el a közelben, beszélgettek, nevetgéltek
közben. A Szabadságszobor kicsinyített mása mellett köszönés
nélkül csatlakozott Kendrickhez Gaston Chappelle, a kezében
aktatáskával. Mentek tovább a széles sétányon, egyre távolabb
kerültek a tótól.

– Figyelnek engem? – kérdezte Kendrick.

– Igen, vannak itt néhányan. Az illető úriembernek vannak bűntársai.

Na és engem figyelnek?

– Nem. A leghatározottabban nem.

– Remek. Felteszem, eredményes beszélgetéseket bonyolított le.

230

– Két óra múlva indulok Amerikába. Holnap találkozom az egyetem

vezetőivel. Megértették a szabályokat. Ahogy valószínűleg ön is
sejtette, Mr. Chappelle, kérnek valami bizonyítékot arra
vonatkozóan, hogy a kéziratok valódiak.

Chappelle anélkül, hogy megállt volna, benyúlt az aktatáskájába, és

előhúzott egy dossziét. – Ez minden valószínűség szerint meg fog
felelni – mondta.

Kendrick menet közben átvette tőle. – Megkérdezhetem, mi van

benne?

Chappelle gonoszul mosolygott. – A nagy Gatsby harmadik

fejezetének első oldala. Amennyire meg tudom állapítani, valódi.

Kendricknek egy pillanatra elállt a lélegzete. – Te jóságos Isten –

mormolta végül.
9.
Dr. Jeffrey Brown szinte futva vágott át a campuson, majd
felkocogott a Nassau Hall, a központi igazgatósági épület lépcsőjén.
A Firestone Könyvtár kéziratrészlegének vezetőjeként dolgozott, és
nem emlékezett rá, mikor járt utoljára a rektor irodájában. Azt viszont
biztosan tudta, hogy még sosem rendelték oda „sürgős” értekezletre.
Még sosem volt ilyen izgalmas a munkája.

A titkárnő már várta, és nyomban bekísérte Carlisle rektor úr

irodájába. Az egyetem vezetője állva fogadta. Dr. Brownt gyorsan
bemutatták az egyetem jogászának, Richard Farley-nak, majd
Thomas Kendricknek. Szinte tapintható volt a feszültség, dr. Brown
legalábbis bizonyosan így érezte.

Carlisle leültette a férfiakat a kicsi tárgyalóasztal köré, majd így szólt:

– Elnézést, hogy ilyen gyorsan kellett idejönnie, de kaptunk valamit,

és szükségünk van a hitelesítésére. Mr. Kendricknek tegnap
Párizsban átadtak egy papírlapot, amely állítólag A nagy Gatsby
eredeti kéziratából származik, a harmadik fejezet első oldala. Nézze
meg, kérem.

Odacsúsztatott az asztalon egy dossziét, és ki is nyitotta. Brown

levegőért kapkodva bámult a papírra, finoman megérintette a jobb
felső

sarkát, aztán a kezébe temette az arcát.

10.
231
Két órával később a rektor újabb megbeszélést hívott össze
ugyanannál az asztalnál. Dr. Brownnak nem kellett megjelennie, és a
helyén most Elaine Shelby ült a székében. Mellette Jack Lance, az
ügyfele, annak a biztosítótársaságnak a vezérigazgatója, amely
huszonötmillió dollárral volt érintve az ügyben. Elaine még nem tette
túl magát azon, hogy briliáns terve kudarcba fulladt, ám ugyanakkor
az felvillanyozta, hogy a kéziratok talán mégiscsak előkerülhetnek.
Tudta, hogy Bruce Cable nincs a Camino-szigeten, azt azonban
nem, hogy Franciaországba utazott. Az FBI-nak tudomása volt róla,
hogy a férfi Nizzába repült, de nem követték. És ezt az információt
nem osztották meg Elaine-nel.

Thomas Kendrick és Richard Farley az asztal másik oldalán, Elaine-

nel és Lance-szel szemben ültek. Carlisle átadott egy dossziét, és
így szólt: – Ezt tegnap kaptuk Párizsban. Egy oldal A nagy Gatsby
kéziratából, már leellenőriztük, és hiteles.

Elaine kinyitotta a dossziét, és belepillantott. Ezt tette Lance is, de

egyikük sem reagált. Kendrick elmondta, hogyan találkozott Gaston
Chappelle-lel, és összefoglalta a megállapodás feltételeit.

Amikor elhallgatott, Carlisle szólalt meg: – Természetesen az a

legfontosabb, hogy visszakapjuk a kéziratokat. Jó lenne, ha
elkapnánk a szélhámost is, de jelen pillanatban ez nem
különösebben érdekes.

– Az FBI-t tehát nem vonjuk be? – kérdezte Elaine.

– Jogi szempontból nem vagyunk kötelesek rá – magyarázta Farley.

– Semmi gond nincs a magántranzakciókkal, de szeretnénk hallani a
véleményüket. Önök sokkal jobban ismerik őket, mint mi.

Elaine néhány centivel arrébb tolta a dossziét, és elgondolkodott egy

pillanatra, hogy mit válaszoljon. Lassan beszélt, minden szavát
megfontolta. – Két napja beszéltem Lamar Bradshaw-val. A három
férfi, aki ellopta a kéziratokat, őrizetben van, és az egyikük vádalkut
kötött. A két bűntársukat még nem találták meg, de az FBI tudja a
nevüket, a keresésük változatlanul folyik. Ami a szövetségieket illeti,
felderítettnek tekintik a bűntényt. Majd ráncolják kicsit a
szemöldöküket a tranzakció miatt, de meg fogják érteni. Igazság
szerint nagy örömükre lesz, hogy előkerülnek a kéziratok.

– Csinált már ilyet korábban? – tette fel a kérdést Carlisle.

– Ó, igen, többször is. A pénz kifizetése titokban történik. Az áru

visszakerül a tulajdonosához. Mindenki boldog, különösképpen a
tulajdonos. És gondolom, a szélhámos is.

– Nem is tudom – mondta Carlisle. – Nagyszerű a kapcsolatunk az

232

FBI-jal. Kiválóan végezték a munkájukat az első perctől kezdve.

Nem vagyok biztos benne, hogy helyes lenne most kizárni őket.

– De Franciaországban nincs intézkedési joguk – felelte Elaine. –

Kénytelenek lennének bevonni az ottani hatóságokat, és akkor

elveszítik az irányítást. Sok-sok ember keveredik az ügybe, és
könnyen nagy lehet a felfordulás. Egy apró hiba, amelynek a
lehetőségét sem láthatja előre senki, és a kéziratok eltűnnek.

– Amikor visszakapjuk a kéziratokat – feltéve, hogy visszakapjuk

őket –, hogy reagál majd az FBI? – kérdezte Farley.

Elaine mosolyogva válaszolt: – Elég jól ismerem Lamar Bradshaw-t.

Ha a kéziratok biztonságos helyre kerülnek az önök könyvtárában,
és a tolvajok börtönben vannak, Bradshaw odáig lesz a
boldogságtól. Még néhány hónapig nem zárja le a nyomozást, és a
szélhámos talán elkövet egy hibát, de hamarosan leülünk majd egy
italra Washingtonban, és jót nevetünk az egészen.

Carlisle ránézett Farley-ra és Kendrickre, majd végül így szólt: –

Rendben van. Nem szólunk a szövetségieknek, nélkülük csináljuk

tovább. Most térjünk át a kellemetlen anyagi kérdésekre. Mr. Lance?

A biztosító vezérigazgatója megköszörülte a torkát. – Nos – kezdte

huszonötmilliót kellene fizetnünk, ha a kéziratoknak nyoma vész. De
itt, ugye, egészen más a helyzet.

– Valóban az – felelte Carlisle mosolyogva. – Feltéve, hogy a

szélhámosnál van mind az öt kézirat, a matek egyszerű. Mennyit
hajlandók állni a húszmillióból?

Lance habozás nélkül válaszolt: – A felét. Többet nem.

Carlisle kevesebbre számított, és tudósember lévén kicsit furán

érezte volna magát, ha egy biztosítótársaság nagy tapasztalatú
vezérigazgatójával kellett volna alkudoznia. Ránézett Farley-ra és
azt mondta: – Teremtse elő a másik felét.
11.
A Rue St.-Sulpice túloldalán, alig száz méterre Gaston Chappelle
könyvesboltjától állt az Hôtel Proust, egy négyszintes, ódon szálloda
szűk szobákkal és egyetlen lifttel, amelyben éppen elfért egy felnőtt
a csomagjaival. Bruce hamis kanadai útlevéllel jelentkezett be, és
készpénzzel fizetve kivett egy szobát a második emeleten. Az
ablakban elhelyezett egy kis kamerát, és Gaston boltjának
bejáratára irányította.

233

A Rue de Seine sarkán álló Hôtel Delacroix egyik szobájában, az

iPhone-ján élőben nézte, mi történik. Noelle pedig az Hôtel
Bonapartéban kivett szobájában. Az ágyán ott hevert az öt kézirat,
mindegyik más táskában.

Délelőtt tizenegykor kiment a szobájából egy bevásárlótáskával, és

lement a hallba, ahol szólt a portán, hogy ne takarítsanak a
szobájában, mert a férje még alszik. Kisétált a szállodából, átvágott
az utcán, majd megállt egy ruhabolt kirakatánál. Érkezett Bruce,
elgyalogolt mellette, és anélkül, hogy megállt volna, elvette a táskát.
Noelle visszament a szállodai szobába, hogy vigyázzon a négy
ottmaradt kéziratra, és figyelje, mi történik Gaston boltjánál.

Bruce a St.-Sulpice-templom előtti szökőkút körül ténfergett, próbált

beolvadni a turisták tömegébe. Kicsit húzta az időt, hogy felkészüljön
arra, ami vár rá. A következő néhány óra drasztikusan
megváltoztatja az életét. Ha csapdába sétál, bilincsbe verve viszik
haza, és évekre rács mögé kerül. De ha sikerrel bonyolítja le az
ügyet, gazdag ember lesz, és Noelle-en kívül senki más nem fog
tudni az egészről. Elsétált néhány utcányira, aztán megkerülte a
háztömböt, és közben figyelte, nem követik-e. Végül eljött az idő,
hogy megkezdje a tranzakciót.
Belépett a könyvesboltba. Gaston éppen egy régi atlaszt böngészett,
úgy tett, mintha el lenne foglalva, valójában az utcát figyelte.
Egyetlen vásárló sem volt az üzletben. Az eladó szabadnapot kapott.
Bementek Gaston zsúfolt irodájába, és Bruce elővett egy fadobozt.
Kinyitotta, majd a benne lévő védődobozt is, és azt mondta: – Az
első, Az Édentől messze kézirata. – Gaston finoman megérintette a
legfelső lapot. – Úgy tűnik, rendben van – mondta angolul.

Bruce otthagyta a férfit, és amikor kilépett a boltból, mindkét

irányban végigpillantott a keskeny utcában, majd amilyen hanyagul
csak tudott, elkezdett sétálni. Noelle a telefonján figyelte, mit mutat
az Hôtel Proustban elhelyezett kamera, és nem látott semmi
szokatlant.

Gaston egy feltöltőkártyás telefonról felhívta a genfi Credit Suisse

bankot, és tájékoztatta a kapcsolatát, hogy az első szállítmány
megérkezett. Bruce instrukcióinak megfelelően a húszmillió dollár
egy zürichi bankban várakozott. Úgyszintén az instrukcióknak
megfelelően az első négymilliót átutalták a zürichi AGL Bankba,
ahonnan a megérkezése után egy luxemburgi bank számlájára
került.

Bruce a laptopja előtt ült a szállodai szobájában, és megkapta e-

mailben a visszaigazolást a két átutalásról.

234

Egy fekete Mercedes állt meg Gaston boltja előtt, és Thomas

Kendrick szállt ki belőle. Bement, és alig egy perccel később már jött
is ki a kézirattal. Egyenesen az irodájához hajtatott, ahol dr. Jeffrey
Brown várta egy másik princetoni könyvtárossal együtt. Kinyitották a
dobozokat, és megcsodálták a tartalmukat.

Nagy türelemre volt szükség, de a várakozás kínokat okozott. Bruce

átöltözött, és hosszú sétára indult. A Latin Negyedben, a Rue des
Écoles egyik éttermében sikerült magába erőltetnie egy salátát. Két
asztallal arrébb leült Noelle egy kávéra. Nem vettek tudomást
egymásról, és Bruce végül egy hátizsákkal távozott, amelyet Noelle
helyezett el az egyik széken. Néhány perccel később Bruce már újra
Gastonnál volt, és meglepve látta, hogy a férfi egy vásárlóval
beszélget. Bruce bement az irodába, és letette a hátizsákot az
íróasztalra. Miután Gastonnak sikerült megszabadulnia a vásárlótól,
kinyitotta a dobozokat, és megnézte Fitzgerald macskakaparását.

– A Szépek és átkozottak – közölte vele Bruce. – 1922-ben jelent

meg, talán a leggyengébb regénye.

– Úgy tűnik, rendben van – mondta Gaston.

– Telefonáljon – felelte Bruce, és elment. Negyedórával később

megkapta e-mailben a visszaigazolást az átutalásokról. Nem sokkal
ezt követően ugyanaz a fekete Mercedes fékezett le ugyanazon a
helyen, és Thomas Kendrick megkapta a második kéziratot
Gastontól.

A megjelenés sorrendjében A nagy Gatsby lett volna a következő,

de Bruce azt utoljára tartogatta. Kezdett szépen összegyűlni a
vagyona, de az utolsó tranzakció még mindig nyugtalanította. Noelle
egy árnyas szilfa alatt ülve várta a Luxembourg-kertben. Egy nagy
barna papírzacskó volt mellette a padon, rajta egy pékség neve. A
biztonság kedvéért egy bagett vége kukucskált ki a zacskóból. Bruce
letörte, és Gaston boltja felé tartva elrágcsálta. Fél háromkor lépett
be az üzletbe, átadta a barátjának a zacskót, vagyis azt, ami
megmaradt a bagettből meg Az éj szelíd trónján kéziratát, aztán
elsietett.

Hogy kicsit megkavarja a dolgokat, Bruce a harmadik átutalást egy

zürichi Deutsche Bankba kérte, onnan pedig egy londoni
bankszámlára.

Amikor visszaigazolták az átutalásokat, a vagyona hétről nyolc

számjegyűre ugrott.

Kendrick újra megjelent, hogy elvigye a harmadik csomagot. Amikor

visszatért az irodájába, dr. Jeffrey Brown egészen beleszédült az
örömbe, ahogy gyarapodott a gyűjtemény.
235

Az utolsó cézár kézirata, vagyis a negyedik egy Nike sporttáskában

rejtőzött, amelyet Noelle bevitt egy lengyel könyvesboltba a
Boulevard St.-Germainen. Miközben a könyveket nézegette, Bruce
elvette a táskát, majd megtette a négyperces utat Gaston boltjáig.

A svájci bankok ötkor zárnak. Néhány perccel négy előtt Gaston

felhívta Thomas Kendricket, és rossz hírt közölt vele. Az ismerőse
azt óhajtja, hogy a Gatsby ért előre fizessenek. Kendrick megőrizte a
nyugalmát, de közölte, hogy ez a feltétel nem elfogadható.

Megegyeztek,

és egyelőre mindkét fél tartotta magát a

megállapodáshoz.

– Ez igaz – felelte Monsieur Chappelle udvariasan. – Csakhogy a

kapcsolatom úgy látja, fennáll a veszélye annak, hogy az utolsó tétel
leszállítása után a másik fél úgy dönt, nem fizeti ki az utolsó
összeget.

– És mi van, ha átutaljuk az utolsó négymilliót, ő pedig megtartja a

kéziratot? – mondta erre Kendrick.

– Úgy hiszem, kénytelenek lesznek vállalni ezt a kockázatot –

jelentette ki Gaston. – A kapcsolatom hajthatatlannak tűnik.

Kendrick mély levegőt vett, és ránézett a félholttá vált dr. Brownra.

– Negyedóra múlva visszahívom – mondta Gastonnak.

Dr. Brown már telefonon hívta is az egyetemet, ahol Carlisle az

elmúlt öt órában nem állt fel az íróasztalától. Nem volt mit
megbeszélni.
Az egyetem jobban akarta a kéziratot, mint a szélhámos az újabb
négymillió dollárt. Vállalják a kockázatot.

Kendrick továbbította Chappelle-nek a hírt. Amikor háromnegyed

ötkor megtörtént az utolsó átutalás visszaigazolása, Chappelle
felhívta Kendricket, és közölte vele, hogy a kezében A nagy Gatsby
kézirata, és az ügyvédi iroda épülete előtt várakozó taxi hátsó ülésén
ül.

Kendrick felpattant, és kirohant az irodájából, dr. Brown és a

kollégája szorosan a nyomában. Lefutottak a széles lépcsőn, el a
recepciós mellett, majd ki az épületből. Gaston éppen kiszállt a
taxiból.

Átadott egy vaskos aktatáskát, és azt mondta, hogy a Gatsby teljes

kézirata benne van, a harmadik fejezet első oldalának kivételével.

Bruce Cable egy fának támaszkodva állt alig harminc méterre, és jót
nevetett magában.
Epilógus
Az éjszaka közel húszcentis hó hullott a campusra, és délelőtt már
javában dolgoztak a hókotrók, hogy megtisztítsák az épületekhez
vezető sétányokat, járdákat. A nehéz bakancsot, meleg télikabátot
236

viselő egyetemisták nem sok időt töltöttek a szabadban két óra

között.

Metsző szél fújt, a hőmérséklet mínusz tíz fok alatt volt.

Az órarend szerint, amelyet az interneten talált, a nőnek a Quigley

Hall egyik tantermében kellett lennie, ahol kreatív írás órát tartott.

Megtalálta az épületet, a termet is, aztán meghúzta magát a

kellemesen meleg első emeleti előcsarnokban. Egészen
háromnegyed tizenegyig ott maradt, aztán megint kimerészkedett a
hidegbe. Az épület előtti járdán ténfergett, és úgy tett, mintha
beszélne a mobilján, nehogy gyanút keltsen. De ebben a csúnya
időben senki sem figyelt fel rá, senki sem foglalkozott vele. És
különben is: a vastag téli dzsekiben akár egyetemistának is
nézhették. A nő kijött a főbejáraton, elindult a tömeggel, amely egyre
csak duzzadt, ugyanis más épületekben is vége lett az óráknak. A
távolból követte a nőt, és észrevette, hogy egy hátizsákos
fiatalember kíséri. Befordultak egy utcába, aztán megint, és úgy tűnt,
a Strip felé tartanak, ahol egymás mellett állnak az üzletek, éttermek,
kávézók a Dél-illinois-i Egyetem campusának közelében.

Átvágtak az úttesten, és a fiatalember megfogta a nő könyökét,

mintha segíteni akarna, de aztán, ahogy gyorsabban kezdtek
lépdelni a járdán, elengedte.

Bementek egy kávéházba, Bruce pedig a szomszédos kocsmába

tért be. Bedugta a kesztyűjét a télikabátja zsebébe, és feketekávét
rendelt.
Várt negyedórát, eleget ahhoz, hogy kicsit felmelegedjen, aztán
bement a kávézóba. Mercer és a barátja összedugták a fejüket az
asztal fölött, a kabátok és sálak a székek háttámláján, előttük kávé.
Mélyen elmerültek a beszélgetésben. Bruce odaért az asztalhoz,
mielőtt Mercer észrevehette volna.

– Szia, Mercer – mondta, tudomást sem véve a barátjáról.

Mercer elképedve bámult rá, úgy tűnt, alig kap levegőt.

Bruce a fiatalember felé fordult. – Bocs, de szeretnék néhány percet

kettesben tölteni a hölggyel. Jó sokat utaztam ezért.

– Mi a franc ez? – csattant fel a fickó, készen arra, hogy ökölre

menjen.

Mercer finoman a karjára tette a kezét. – Semmi baj. Csak néhány

percet kérek.

A fiatalember lassan felállt, fogta a kávéját, és amikor elment, Bruce

leült a helyére és rámosolygott Mercerre. – Csinos fiú. A hallgatód?

Mercernek sikerült összeszednie magát. – Ez most komoly? Tényleg

lenne bármi közöd hozzá?

237

– Nem, az égvilágon semmi. Remekül nézel ki, Mercer, csak lehetnél

egy kicsit barnább.

– Február van, és ez itt a Középnyugat, messze vagyunk Floridától.

Mit akarsz?

– Jól vagyok. Kösz, hogy megkérdezted. Na és te hogy vagy?

– Kiválóan. Hogy találtál meg?

– Nem bujkálsz, nem igaz? Mort Gasper az ügynököddel ebédelt, aki
előadta a szomorú történetet Wally Starke-ról, aki karácsony
másnapján meghalt. Szükség volt valakire, aki a tavaszi félévben
beugrik a helyére, és így kerültél ide. Kedveled ezt a helyet?

– Nincs vele különösebb gond. De hideg van, és sokat fúj a szél. –

Mercer ivott egy korty kávét. Nem kerülték egymás pillantását.

– Na, hogy halad a regényed? – kérdezte Bruce mosolyogva.

– Jól. A fele már megvan, és mindennap írok.

– Zelda és Ernest?

– Nem, az ostoba ötlet volt – felelte Mercer derűsen.

– Tényleg az volt, de neked tetszett, ha jól emlékszem. Akkor mi a

történet?

Mercer mély levegőt vett, és körbepillantott. Rámosolygott Bruce-ra,

majd azt mondta: – Tessáról szól, az életéről a szigeten, az
unokájáról, meg a szerelmi kapcsolatáról egy fiatalabb férfival. Szép,
felerészt kitalált történet.

– Porter?

– Valaki, aki nagyon hasonlít rá.

– Tetszik. New Yorkban már látták?

– Az ügynököm elolvasta, ami eddig megvan, és nagyon lelkes.

Szerintem lesz belőle valami. Magam sem akarom elhinni, Bruce, de

örülök, hogy látlak. Most, hogy már túl vagyok a sokkon.

– Én is örülök, hogy látlak, Mercer. Nem vettem volna rá mérget,

hogy még találkozunk.
– És most miért találkozunk?

– Egy lezáratlan ügy miatt.

Mercer ivott egy kortyot, aztán szalvétával megtörölte a száját. –

Áruld el nekem, Bruce, mikor lettem gyanús neked?

A férfi ránézett Mercer kávéjára: valamiféle tejeskávé volt, túl sok

tejhabbal, rajta minden valószínűség szerint karamellacsíkkal. –

Megengeded? – kérdezte a bögre felé nyúlva. Mercer nem válaszolt,

Bruce ivott egy kortyot.

238

– Abban a pillanatban, hogy megérkeztél – hangzott a válasz Mercer

kérdésére. – Akkoriban feszülten figyeltem minden apróságra,
minden új arcra, és jó okom volt rá. Tökéletes volt a fedőtörténeted,
és arra gondoltam, hogy talán minden stimmel. De arra is, hogy
talán van a háttérben egy briliáns terv, amelyet valaki más talált ki.
Kinek az ötlete volt, Mercer?

– Ezt inkább nem mondanám meg.

– Rendben. Minél közelebb kerültünk egymáshoz, annál jobban

erősödött a gyanúm. Ráadásul akkor valami azt súgta nekem, hogy
a rossz fiúk hamarosan a nyomomra akadnak. Túl sok idegen arcot
láttam a boltban, túl sok álturista szaglászott. Megerősítetted a
félelmeimet, úgyhogy léptem.

– És milyen ügyesen lebonyolítottál mindent.

– Igen. De szerencsém volt.

– Gratulálok.

– Csodálatos szerető vagy, Mercer, de pocsék kém.

– Mindkettőt bóknak veszem. – Mercer ivott még egy kortyot, majd
odanyújtotta a bögrét a férfinak. – No, mi az a lezáratlan ügy?

– Az, hogy megkérdezzem: miért csináltad? Megpróbáltad elintézni,

hogy jó időre rács mögé kerüljek.

– Minden szélhámosnak vállalnia kell ezt a kockázatot, amikor úgy

dönt, hogy lopott holmikkal kereskedik, nem igaz?

– Azt akarod mondani, hogy szélhámos vagyok?

– Persze.

– Szerintem te meg egy ravasz kis kurva vagy.

Mercer elnevette magát. – Oké, kvittek vagyunk. Vagy még valami

más is vagyok talán?

Most Bruce nevetett. – Egyelőre elég ennyi.

– Nekem viszont sok minden eszembe jut rólad, de a jó dolgok

vannak többségben.

– Azt hiszem, ezt illene megköszönnöm. Térjünk vissza a

kérdésemre. Miért csináltad?

Mercer mély levegőt vett, és megint körbepillantott. A barátja a

sarokban üldögélt, a telefonjával babrált. – Pénzért. A csőd szélén
voltam, tele adóssággal, szörnyű helyzetben. Nagyon sok
mentségem van, úgy hiszem. De mindig is bánni fogom, Bruce. Ne
haragudj.

A férfi szélesen mosolygott. – Ezért jöttem – mondta. – Ezt akartam

hallani.

239

– Bocsánatkérést?
– Igen. És elfogadom. Nem haragszom.

– Hihetetlenül nagyvonalú vagy.

– Megengedhetem magamnak.

– Most megpróbálsz köszönetet mondani nekem?

– Igen. Végtelenül hálás vagyok neked.

– Szóra sem érdemes. Mint tudjuk, pocsék kém vagyok.

Mindketten élvezték a beszélgetést. – El kell mondanom neked,

Bruce, hogy nagyon jót nevettem, amikor olvastam, hogy a kéziratok
visszakerültek Princetonba. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy így
átvertek, de mégis azt mondtam: Gyerünk, Bruce!

– Nagy kaland volt, de egyszer és mindenkorra befejeztem.

– Ezt nehezen hiszem el.

– Esküszöm neked. Nézd, Mercer, szeretném, ha visszajönnél a

szigetre. Az a hely nagyon sokat jelent neked. A ház, a part, a
barátok, a könyvesbolt, Noelle és én. Az ajtónk mindig nyitva áll.

– Ha te mondod. Hogy van Andy? Rengeteget gondolok rá.

– Józan és nagyon eltökélt. Hetente kétszer elmegy az anonim

alkoholisták gyűlésére, és ír, mint az őrült.

– Ez remek hír.

– Myrával rólad beszélgettünk a múlt héten. Szóba jött, hogy milyen

hirtelen mentél el, de senki sem tudja, miért. Neked ott a helyed, és
bármikor eljöhetsz hozzánk. Fejezd be a regényedet, aztán hatalmas
bulit csapunk.

– Ez végtelenül kedves tőled, Bruce, de mindig gyanakvó leszek

veled szemben. Lehet, hogy visszamegyek majd a szigetre, de nincs
több bolondozás.

Bruce megszorította a kezét, felállt, és azt mondta: – Majd

meglátjuk.

– Puszit nyomott Mercer feje búbjára. – Szia, vigyázz magadra.

Mercer figyelte, ahogy a férfi az asztalokat kerülgetve kimegy a

kávézóból.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Hadd kérjek elnézést a Princeton Egyetemtől. Amennyiben a

honlapján található információk pontosak, és nincs okom azt hinni,
hogy ne lennének azok, akkor F. Scott Fitzgerald eredeti kéziratai
valóban a Firestone Könyvtárban vannak. Nincs első kézből
származó 240

információm erről. Sosem jártam ebben a könyvtárban, és a regény

írása közben is nagyon tudatosan távol maradtam. Nem tudom, hol
vannak a kéziratok: lehetnek az alagsorban, a padláson vagy egy
fegyveres őrökkel védett titkos kamrában. Ebben a tekintetben nem
törekedtem pontosságra, főképpen azért nem, mert nem szerettem
volna ötleteket adni egy megtévedt léleknek.

Az első regényem kapcsán megtanultam, hogy sokkal könnyebb

megírni egy könyvet, mint eladni. Mivel a könyvkereskedésről
semmit sem tudok, régi barátomra támaszkodtam, Richard Howorth-
ra, a Mississippi államban működő Square Books nevű könyvesbolt
tulajdonosára. Elolvasta a kéziratot, és számtalan ponton javított
rajta.

Köszönöm, Rich.

A könyvritkaságok világa nagyon izgalmas, de én csak nagyon

felületesen ismerem. Amikor segítségre volt szükségem, Charlie
Lovetthez, Michael Suarezhez fordultam, illetve Tom és Heidi
Congaltonhoz, a Between the Covers Rare Books bolt
tulajdonosaihoz. Hálás köszönetem.

Chapel Hillben David Routh sietett a segítségemre, Carbondale-ben

pedig Todd Doughty.

241