A KLASSZICIZMUS

A klasszicizmus egy művészi és világnézeti eszmény igézetében élt: újra akarták élni
és alkotni a klasszikus antikvitást. Csodálták a görögöket és rómaiakat, gyönyörködtek a
fennmaradt romokban, olvasták a fi lozófusokat és a drámaírókat, és próbálták utánozni és
megismételni az ókori világ e csodáját. Nem egyszerűen csak a formák ragadták meg őket,
hanem az a biztonság és nyugalom, amely az ókori művekből áradt. Vonzotta őket az a
szellemi egység, amely az antikvitás sajátja volt: mítosz, vallás, művészet és életforma nem
váltak el egymástól, hanem szerves egységet alkottak. A klasszicisták tudták ugyan, hogy ez a
világ elmúlt, de nosztalgikusan, vágyakozva tekintettek rá, és minden erejükkel arra
törekedtek, hogy ugyanolyan remekeket alkossanak, mint az ókoriak.
Éppen ezért az antik minták tanulmányozását és az így kapott ismeretek alkalmazását
várták el a művészektől. Szabályokat alkottak, amelyeket a tanulmányozás során állapítottak
meg, de amelyeket a születendő művek elé már normaként állítottak. Legyen az eposz olyan,
mint Vergiliusé, legyen a dráma olyan, mint Euripidészé, legyen az óda olyan, mint Horatiusé
– mondták. Irodalomfelfogásukat normatívnak nevezzük, mert igyekeztek úgy alkotni, hogy a
keletkező műalkotás megfeleljen az előzetesen megállapított normáknak. Azokat a műfajokat
részesítették előnyben, amelyeket az ókorban már megalkottak: a lírában az ódát és a
klasszikus időmértékben írott többi műfajt, a drámában a két klasszikus műfajt, a tragédiát és
a komédiát, az epikában a verses epikát: az eposzt, bár mellette ekkor formálódott ki a regény
műfaja.
Úgy fogalmazták meg a művészet célját, hogy az tanítson és szórakoztasson, másként
megfogalmazva neveljen és gyönyörködtessen. Kedvelték tehát a tanító célzatú, didaktikus
műveket: a tanító állatmesét, az eszményekre nevelő ódát, a tankölteményeket, az értekező
episztolákat, a tanulságokra kihegyezett epigrammákat. Úgy vélték, a művészet legfőbb
feladata, hogy az eszményeket bemutassa és az eszmények követésére biztasson. Ezért
emelkedett a klasszicista művek hangvétele, ezért szeretik a pátoszt, a választékos és kifi
nomult nyelvet. A zárt formákat és a szimmetriát kedvelték minden művészeti ágban: az
oszlopsorral és timpanonnal díszített épülethomlokzatokat az építészetben, a háromtételes
szimfóniát a zenében, az ötfelvonásos tragédiákat a színházban.
A klasszicista művészet elsősorban az előkelő közönségnek szólt: Franciaországban,
ahol kialakult, és ahol a legnagyobb ereje volt, a királyi udvar volt a klasszicista művészet
legfőbb központja; mellette főleg arisztokrata támogatói és közönsége voltak a
művészeteknek. Magánszínházak alakultak ki, a szalonokban divattá vált egy-egy verset vagy
nagyobb mű részletét felolvasni, a gazdagabb arisztokraták házi zenészeket alkalmaztak,
esetleg egész zenekart. A válogatott közönség kifi nomult ízlésvilágot jelentett. A színházban
az illendőség és a mértéktartás volt a legfontosabb előírás: nem volt szabad véres jeleneteket
előadni, a szereplők választékosan kellett, hogy beszéljenek, a cselekmény durva
eseményeiről csak a szereplők elbeszéléseiből értesülhettek a nézők. A drámák szabályos és
zárt szerkezetét a hármas egység előírása biztosította: az egységes cselekménynek egy napon
és egy helyszínen kellett játszódnia.
A klasszicizmus életformát, társalgási stílust, öltözködést, érzelmi kultúrát, a társas
együttlét szabályait is jelentette, olyan szokásokat és előírásokat, amelyek évszázadokig
normát jelentettek az előkelő világban. A francia udvar és arisztokrácia ízlésvilágát átvette a
francia polgárság is, akárcsak a többi európai nemzet. Jelentős volt a klasszicizmus a
németeknél, ahol a kis fejedelmi udvarok uralkodói igyekeztek kulturális centrummá válni.
 Abban a két és fél száz évben, amíg a klasszicista ízlés virágzott, léteztek más
korstílusok is: a XVII. században együtt élt a barokkal, a XVIII. században a rokokóval, a
XIX. században pedig már a romantikával. Ám meg kell említenünk három fi lozófi ai és egy
művészeti irányzatot is, amelyek mélyen összefonódtak a klasszicizmussal.

A ROMANTIKA
A romantika az ember csalódásából, őszinte megrendüléséből született. A
felvilágosodás korában ugyanis elhitték, hogy a világ megváltoztatható, és hamar létrejöhet
egy új, jól berendezett és igazságos világ. A XIX. század elejének embere azonban azt
tapasztalta, hogy a forradalom – elsősorban a nagy francia forradalom – nemhogy elhozta
volna az ígért jó világot, hanem olyan öldökléssé, véres gyilkolássá fajult, ami mindenkit
visszaborzasztott. Napóleon pedig a szép eszmékkel lobogóján Európa megtámadója,
leigázója, meghódítója lett, nem a jó világ követe. Az a polgári világ, amely a forradalmak
nyomán létrejött, nem maga a szabadság és igazságosság világa volt, hanem pusztán emberi
alkotás: jó és rossz, működő, de döcögő, bizonyos ellentmondások megoldása, más
ellentmondások létrehozója. Csalódtak tehát a szép eszmékben, és csalódtak a szép eszmék
megvalósíthatóságában s a megvalósulásuk nyomán létrejött világban. De csalódtak a
felvilágosodás fi lozófi ájában is, pontosabban abban, hogy nagy fi lozófi ai rendszerekkel
meg lehet érteni és le lehet írni a világot. Csalódtak tehát az emberi ész mindenhatóságában,
és ez ahhoz vezetett, hogy a világ megismerhetőségében is csalódtak, mindenfajta fi lozófi a
erejében és lehetőségében. Végül pedig ott lebegett előttük a klasszicizmus művészete, amely
a maga harmóniára, tökéletességre, örök eszményekre törekvésével hazugnak tűnt a
szemükben. Hogyan lehet, tették föl a kérdést, az örömhöz ódát zengeni (Schiller), az örök
békéről értekezni (Kant), az emberiség tudását egyetlen nagy enciklopédiában összegyűjteni
és rendszerezni (nagy francia enciklopédia), amikor az érzéseink kiismerhetetlenebbek, a
vágyaink titokzatosabbak, a világ pedig ellenségesebb, roncsoltabb? A polgár, aki a XVIII.
század zászlóvivője volt, a leendő jó világ megteremtője, a romantikusok szemében szürke és
unalmas, hétköznapi ember, nyárspolgár, aki minden vonatkozásával, idegszálával, vágyával
a jelenhez, a meglévő valósághoz tapad, és ezenközben nem veszi észre, hogy létezik egy
mélyebb, kiismerhetetlenebb, izgalmasabb valóság, amely túl van a mi világunkon.
Így fordul a romantika embere a rejtélyes és titokzatos dolgokhoz: az álomhoz, a
vágyakhoz, a képzelethez. Fontos lesz neki mindaz, ami a ráció útján megközelíthetetlen: a
transzcendens világ jobban érdekli, mint a környező, a metafizika otthonosabb számára, mint
a racionalitás. A romantika embere itt, e világban nem érzi jól magát, elvágyódik innen: vagy
a képzeletbe és az álomba, vagy más földi tájakra. Utazni kezd: elsősorban egzotikus
vidékekre (egzotizmus), a távoli, alig ismert Kelet országaiba (orientalizmus), ki a
természetbe, addig figyelemre nem méltatott területekre. A romantika embere fedezte fel a
középkor világát, mert benne azt a miszticizmust vélte megtalálni, amire annyira vágyódott.
Vonzották a középkori romok, csodálta a középkor látható emlékeit: a katedrálisokat, a
tekervényes középkori utcákat, városrészleteket. Ha az antik világ emlékeit csodálták, akkor
csodálatuk egy soha vissza nem térő tökéletességnek és harmóniának szólt, egy olyan
világnak, amely után lehet sóvárogni, de csak azért, mert egy, a romantikus lélektől annyira
idegen harmóniát és tökéletességet jelent. Amit viszont önmagukhoz közelinek éreztek, a
lelkükkel rokonnak, az a kiismerhetetlen és titokzatos, varázslatos, misztikus középkor volt,
és benne a gótika művészete, a lovagvilág kultúrája.
A romantika embere tehát rosszul érezte magát kora világában, és elvágyódott belőle.
Byron, akinek hatalmas volt a hatása egész Európában, ezt a rossz érzést spleennek nevezte,
és otthagyta Angliát, hogy a keletinek, egzotikusnak, különlegesnek érzett Görögországban
találja meg a vágyott teljességet és megnyugvást. A fiatal Széchenyi István, aki rajongott
Byronért, maga mögött hagyta azt a Magyarországot, amelyben konkrét ok nélkül is rosszul
érezte magát, és nagy utazást tett az Al-Dunán, az egzotikus és veszélyes Balkánon. Byron
részt vett a görög szabadságharcban, Széchenyi a magyar forradalom kormányában lett
miniszter. És így voltak vele más romantikusok is: a szabadság eszméje vonzotta őket,
harcoltak érte, gyakran a forradalmakban találták meg amúgy unalmasnak érzett életük
értelmét. Romantikus elvágyódás és romantikus szabadságvágy egy tőről fakadnak tehát.
A romantika állította a középpontba a nemzet gondolatát is. A XIX. századi politikai
nacionalizmus, a nemzeti ébredések együtt jártak a romantikával. Nemcsak a nyugati, nagy
nemzetek irodalma, művészete, kultúrája lesz egyszerre fontos, hanem az összes európai
nemzeté. Öntudatra ébrednek a kis, közép- és kelet-európai országok, a világirodalom részévé
válik a lengyel, a magyar, a cseh, a szlovák, a román, a bolgár, az orosz irodalom és így
tovább. A nemzeti ébredések és a nemzeti irodalmak megteremtése együtt jár a népi kultúra, a
népköltészet felfedezésével és értékként való kezelésével: gyűjtésével, kiadásával, a magas
irodalomba való befogadással. Gyönyörködtek a népmesékben, a népköltészetben, a
balladákban. A népköltészetet a régi költészet szinonimájának tekintették, úgy vélték, az ősi
német-germán, kelta-angol, hun-magyar, ószláv-lengyel stb. kultúrát fedezik fel. Nagy
hatással volt a kultúra egészére a népi képkincs, kifejezésmód, műfajok, nyelv fölfedezése és
megbecsülése.
A romantikus művészet az emberi lélek felé fordult tehát, a szív világához. De a
szívben nemcsak fájdalmat és szomorúságot talált, hanem a legkülönfélébb, erőteljes
érzelmeket: szenvedélyt mindenekelőtt és vágyakat, dühöt, haragot, szerelmet,
szabadságszeretetet, a barátság, az önfeláldozás, a hazaszeretet érzését és más ezer érzést,
mindegyiket izzó, forró lávaként, szenvedélyesen, végletesen. Mindezekben a vonásokban
fölismerhetjük a romantika előzményeit: a szív kultuszában Rousseau-t és a
szentimentalizmust, a szabadságszeretetben a német Sturm und Drangot, de a romantikában
ezek a különböző érzések egy érzésvilággá forrtak össze.
A romantikus művészet az érzelmeket kívánja megszólaltatni. Elutasít minden
tanulságot, utálja a didaxist, a tanító célzatot. Nem fogadja el a szabályokat a művészetben.
Azt mondja, hogy az igazi művész a zseni, akinek egyetlen tanítómestere lehet: a természet,
nemcsak a külső természet, de az emberi lélek belső természete. Vagyis a természet és a lélek
szavára figyelve alkothatunk remekműveket, de nem az iskolamesterek szabályai nyomán.
Nem szeretik a klasszikus, már kialakult és bejáratott műfajokat, s ha használják is, a maguk
képére formálják őket. Állandóan felrúgnak minden konvenciót, megszegik a hagyományos
formákat. Azt mondják, hogy a művek tartalma maga követeli ki és teremti meg a formát,
vagyis nem a kész formát akarják összekapcsolni a kifejezendő érzéssel, gondolattal és
élménnyel, hanem azt hirdetik, hogy a művészben érlelődő tartalom úgyis megteremti a maga
formáját – ezt belső formának vagy szerves formának nevezhetjük (szemben a klasszicizmus
eleve és kívülről adott formáival). Éppen ezért vonzódnak a szabálytalanhoz, a nem
szimmetrikushoz, nem megtervezetthez. Szeretik a töredékeket, megbecsülik a nem befejezett
műveket, gyakran írnak is töredékes műveket, vagy úgy adják ki, hogy töredékben hagyják.
(A romantikus versalkotás kifejtéseként fölidézhetjük Petőfi A természet vadvirága című ars
poeticáját – ő igazi romantikus esztétikát képvisel versében.)
A romantika egyfelől szenvedélyes, másfelől ironikus. A romantikusok iróniája abból a
kiábrándulásból fakad, amelyből az egész korstílus létrejött. Nem hisznek az örök emberiben,
az időtlen eszményekben, hanem változónak és történelminek látnak mindent. Ha pedig
semmi nem abszolút és örök, akkor ezt a relativitást, a viszonylagosságot, a részlegességet
kell érzékeltetni, s ennek legmegfelelőbb attitűdje és hangvétele az ironikus hang. Egyszerre
állítani és megkérdőjelezni, egyszerre hinni és kételkedni, egyszerre reménykedni és
szkeptikusnak lenni – ezt fejezik ki az iróniával.
Ez a zaklatott és ellentmondásos lélek a zenében közvetlenül fejezi ki magát. Egy
romantikus zenemű az érzéseket a maguk szenvedélyességében mutatja meg, közvetlenül
érzelemként. Az irodalomban is erős a zeneiség szerepe, és természetesen az intenzív
érzelmeké és erőteljes képeké is. A regények gyakran játszódnak a középkorban vagy a
nemzeti múlt valamely fontos korszakában, rendkívül cselekményesek, fordulatosak, végletes
jellemeket mutatnak be, nagyon gonoszt és nagyon jót, angyalt és ördögöt. De kedvelik a
meseregényt is, a képzelet teremtette birodalomban játszódó történeteket. Gazdag a romantika
a verses epikában, elbeszélő költemények, eposzok, poémák és mindenekelőtt verses
regények születnek, a népköltészet nyomán pedig balladák. A lírában mindenféle műfajú
alkotás keletkezik, de kiemelkedik az érzelmeket közvetlenül kifejező dal, és sok művet már
nem lehet besorolni egy konkrét műfajba. Lírai vers – efelé halad az irodalom. De sem az
egyes műfajokat, sem az egyes művészeti ágakat, sem a hangnemeket nem különíti el
egymástól a romantika. A verses regény egyszerre epikus és lírai műfaj, a meseregény
egyszerre mese és regény, a filozofikus dráma egyszerre dráma, líra és filozófia. Talán az első
romantikus gesztus két nagy angol romantikus költő, Wordsworth és Coleridge közös kötete
volt, amelynek címe, Lírai balladák is arra utalt, hogy a hangnemek és műfajok a kötetben
egymással keveredve jelennek meg. De egy műfajban ötvöztek zenét és verset (zenei dal),
zenét és történetet (programzene), és mindezek betetőzéseként Wagner az operában
megkísérelte az összes művészeti ágat egy-egy műalkotásban egyesíteni
(Gesammtkunstwerk).
A költő gyakran önmagába zárkózó, a saját lelkét kutató, a saját érzelmeit
megfogalmazó művész, de gyakran népvezér, szabadságharcos vátesz. A romantika költészete
egyszerre magán- és közösségi költészet, s ezek egy-egy költőben is szerves egységet
alkothatnak. Egyazon Vörösmarty írja a Csongor és Tündét meg a Szózatot, Petőfi a Felhők-
ciklust, de A XIX. század költőit is.
A romantikából nőtt ki, annak egy ága a népiesség irányzata. Az 1830-as, 40-es évek
polgári ízlésvilágát, bensőséges, kispolgári divatját biedermeiernek nevezzük. A romantika
úgy vált egy fél évszázadra Európa meghatározó érzésvilágává és korstílusává, hogy mellette
más stílusirányzatok is éltek, s maga a romantika is egészen a XX. század elejéig létezett más
irányzatok mellett. Ez azt is jelenti, hogy a romantikától kezdve nem lehet már egységes
korízlésről beszélni, hanem csak egymás mellett élő ízlésvilágokról, s egyben ez a kezdete
annak a szakadéknak, amely a művészt és a közönséget elválasztja egymástól – hiszen a
művész már nem szükségképpen ugyanazon a nyelven beszél ettől kezdve, amelyen a
közönség.
 A szöveg alapján egészítsd ki az alábbi táblázatot!
KLASSZICIZMUS
A hatalomra törő polgárság
irányzata
Elsősorban a deli népek
művészete
Egyetemes, nemzetek feletti
Műveltség és ízlés
Magabiztos személyiségkép
Nyugalom, hidegség,
letisztult szenvedélyek
Tanít és szórakoztat
Eszményképe a minél
tökéletesebb utánzás
Szabályok tisztelete
Objektivitásra való törekvés
Zárt, kipróbált és tökéletes
formákat kedveli
Visszanyúl a görög-római
antikvitáshoz
A műalkotás nem törődik a
helyi sajátosságokkal
Szétválasztja a különnemű
dolgokat, az egynemű, tiszta
hangvételt és műfajokat
szereti
SZEMPONT ROMANTIKA
Történelmi, társadalmi Nemzettudat, népi kultúra
háttér
Elterjedése Európában Schiller Kant – francia
* enciklopédia
Kötődése az emberiséghez, Romantika
a nemzethez
Legfontosabb értéke Szabadság
Személyiségképe Erőteljes, érzelmes
személyiségkép
Érzelemvilága Szenvedélyes, végleges,
* túlzó
A műalkotás célja A személyiség önkifejezése
A műalkotás mércéje Eszményképe az eredetiség,
a művész eredeti zseni
Szabályosság a Szabályok elvetése
művészetben
Objetivitás - szubjektivitás Szubjektivitásra törekszik
Zártság, befejezettség – Nyitott formák, irónia,
nyitottság, befejezetlenség töredékesség, kétértelműség
Kulturális hivatkozása Visszanyúl a középkor
világához
A környezet jelentősége a Tanítómestere a természet –
műalkotásban felfigyel rá, csodálja
Hangnemek, műfajok Kedveli a műfajkeveredést
és a hangnemek keverését