indiai irodalmi formák: 1.

Szanszkrit
irodalom. a) Védikus korszak (i. e. 1.
évezred közepéig). Az indiai irodalom
legrégibb ránk maradt alkotásai áldozati
énekek (—-mantra), ill. az isteneket ma-
gasztaló lírai — himnuszok (-rics). E ver-
seket gyűjteményekbe (szanhitá) foglal-
ták. Négy szanhitá keletkezett, amelyek
a --Véda (tudás) nevet kapták: a
Rig-véda-szanhítá, a himnuszok gyűj-
teménye tíz ciklusra (mandala) felosztva,
a Száma-véda-szanhítá, amely a himnuszok
dallamainak (száman) emlékeztető kezdő
verssorait tartalmazza, 8 a dJadzsur-
véda-szanhitá, amely az áldozati —-varázs-
igék (jadzsus), valamint az Atharva-
véda-szanhítá, amely a -—-ráolvasások
(atharvan) gyűjteménye. A két utóbbi-
ban néhány rövid prózai darab is van.
A Rig-véda költeményei lírai jellegűek;
legkésőbbi részeiben előfordul néhány
párbeszédes, elbeszélő darab, ún. —-ákh-
jána-himnusz. Mintegy 40 himnusz utol-
só versszaka —-dánasztuti ("magasztalás
adományért") az áldozat bemutattatójára.
A himnuszok között van néhány verses
rejtvény. A Száma-védához, amely csak
a kezdő verssorok szövegeit tartalngazza,
kapcsolódik négy későbbi keletkezésű
Ögána (énekeskönyv) a dallamokkal.
O A költemények többnyire négysoros
vagy háromsoros (sor: pada) versszakok-
ból állnak. A sorok 8, 11 vagy IZ szóta-
gosak; rövidebb (5, ill. 7 szótagos) sor
ritkán fordul elő. Az indiai verstani szak-
irodalom két sort tekint egy egységnek,
tehát a versszakokat nem négy-, hanem
kétsorosaknak értelmezi (háromsoros ver8-
szakokban az első kettőt tekinti egy egy-
ségnek). Kb. 15 versforma szerepel
a Rig-védában; a három leggyakoribb
a gyűjtemény kétharmadát kitevő stró-
faforma (a zárójelbe tett számok közül
az első a sorok, a második az egyes
sorokban levő szótagok számát jelöli):
a —gájatri (3x83), a Ctristubh (4XII)
és a —dzsagati (4x12). Ritkábban elő-
forduló versformák: dvipadá virádzs (4Xx 5,
ill. 8x 5), pádanicsrit (3xX 7), —anustubh
(4x 8), pankti (5 x 8), mahápankti (6x 3),
asti (4x16), atjasti (4x17), dvipadá
tristubh (kétsoros tristubh", 2x11), vi-
rádzs (3x11), sakvarti (7x8, ill. 5x11
vagy 5x12), továbbá a 8 és II, ill. 12
szótagos sorok keverékéből összetevődő
versszakok: prasztárapankti (4 sor; 11, Il,
8, 8 szótag), usmih (3 sor; 8, 8, 12 szó-
tag), purausrah (3 sor; 12, 8, 8 szótag),
kakubh (3 sor; 8, 11, 8 szótag), prágátha
(két négysoros versszak összetétele: az
első, a brihati 8, 8, 12, 8 szótagos sorok-
ból, a második, a szatóbrihati 12, 8, 12, 8
szótagos sorokból áll). A 4 sornál hosz-
szabb versszakokban az utolsó sor több-
nyire reírén vagy az előző sor megis-
métlése. Az említett versformák közül
a négy leggyakoribb (gájatri, tristubh,
dzsagati, prágátha) szokott tisztán elő-
fordulni; a ritkább formák többnyire
nem önállóan szerepelnek, hanem egyéb
versszakok (tristubh stb.) mellett, sza-
bálytalan elosztásban. A védai verselés
alapja a szigorúan kötött szótagszámon
kívül a sorvégek (utolsó 3 vagy 4 szótag)
lazán kötött időmértéke. A sor első
részének időmértéke közömbös A szanszk-
rit nyelv a göröghöz és a latinhoz ha-
sonlóan megkülönbözteti a, rövid és hosz-
szú magánhangzókat, valamint a nyílt és
zárt szótagot, és időmértékes verselése
ezen alapul, mint a görög—római verse-
lés. A különbség a görög—római és a

szanszkrit időmértékes verselés között

az, hogy a görög—római verssor általá-
ban azonos —-verslábakból (jambus stb.)
épül fel, a szanszkrit sor viszont nagy-
részt nem bontható verslábakra (a gö-
rög—római —--logaoedikus versmértékek-
hez hasonlóan). A hosszabb (1l és 12
szótagos) sorban az ötödik (esetleg negye-
dik) szótag után többnyire —-sormetszet
van. Rímet a szanszkrit költészet nem
ismer. A Rig-véda verselésének sajátsága,
hogy a ritmus kedvéért egy hosszú szó-
tagot feloldhat két szótaggá, pl. dévánám
helyett dévánaam. Példa a 8 szótagos
SOTTA: :

agnim Ílé puróhitam

magasztalom a tűz urát

O A prózai irodalom első termékei szer-

tartásmagyarázó szövegek (—-bráhmanák
és —áranjakák); irodalmi szempontból
a szövegbe ágyazott néhány —-itihásza
(rege"), —ákhjána (elbeszélés) és —pu-
rána (legenda?) miatt említendők. Szin-
tén prózai formájúak az —-upanisadok
( bölcselkedés?) régebbi darabjai; a ké-
sőbbiek versesek. Szokásos formájuk
mester és tanítvány párbeszéde. A val-
lási szertartások végzésének szabályait
és jogszabályokat tartalmazó szerköny-
vek a —-szútrák ("vezérfonal"); ezek közé
tartoznak a —-dharmaszútra vagy —-dhar-
masásztra nevű törvénykönyvek. Később
(az 1. e. utolsó sz.-okban) szerkönyveken
kívül egyéb területek ínyelvtan, filozófia
stb.) szakkönyveit is szútraformában Ír-
ták. A szútra-műfaj sajátossága, hogy
pusztán tételszerű tömör kijelentéseket
közöl rendkívül lerövidített töőmonda-
tokban, ezért többnyire kommentárral
látják el, amely nélkül nehezen érthető.
A Véda-szövegek nyelvtani magyaráza-
tát a —prátisákhja c. tankönyvek tar-
talmazzák. Mindezeket a műfajokat
védánga (a Védák függeléke") c. foglal-
ták össze. O b) Epikus korszak (i. e.
4. sz.—i. sz. 4. sz ). Az európai értelem-
ben vett eposz műfajába a szanszkrit
irodalomnak két darabja sorolható: az
i. e. utolsó századokban kialakult —-Ma-
hábhárata és --Rámájana. Az indiai
műfaji beosztás az utóbbit -—-kávjának
(költői alkotás", lásd alább), az előbbit
többnyire itihászának (rege, szó szerint:
így volt) nevezi. A Mahábhárata a,
párbeszédes forma egyik régi változatát
mutatja: vagy a szereplőket beszélteti
, X. Y. így szólt? bevezetéssel, vagy
az énekmondó beszél a hallgatóhoz.
Szerkezeti sajátsága nagyszámú epizód
és kitérő (updákhjána, "elbeszélés") be-
iktatása a szövegbe. A betoldott részek
között vannak kiseposzok, mitoszok, tle-

gendák, állatmesék, példázatok, vallási

és jogi traktátusok, filozófiai tankölte-
mények, bölcsmondások, genealógiai lis-
ták, seregszemle-katalógusok. Versformá-
ja mindkét hőskölteménynek a —-slóka,
az epikus költészet hagyományos indiai
formája; a slókán kívül előfordul még a
Mahábháratában a védai tristubh, a
Rámájanában pedig szerepelnek a későbbi
kor lírai metrumai. — e) Klasszikus kor-
szak (i. sz. 4. sz.—i. sz. 1400 körül).
A Mahábhárata stílusát és szerkesztés-
módját (slóka, egyszerű nyelv, pár-
beszédes forma) követi a későbbi időben
a vallásos irodalom — a —purána (régi
történet") elnevezésű legenda —, amely
a hindú vallásban a keresztény egyházi
beszéd szerepét is betölti. Az amúgy is
bizarr szerkezetű műfaj további elfa-
julásának tekinthetők a tanira vagy
ágama nevű mágikus szövegek. A HRá-
májana formai hagyományát folytatja
a világirodalom, a klasszikus szanszkrit
kávja (kiseposz, szó szerint "költői al-
kotás"). A kávja lírai eposz, amelyben
a cselekmény rovására túlteng a leíró és
a lírai elem; e tekintetben a helleniszti-
kus görög —-epíüllionokhoz hasonlít. Verg-
formája nem a slóka, hanem a klasszikus
kor lírai metruma (lásd alább). A későbbi
időben (az 1—2. évezred fordulóján) a
mitológiai tárgyú kávja mellett meg-
jelennek az életrajzi, ill. történelmi
kávják is. A kávjaköltészettel egy idő-
ben (időszámításunk elején) született
meg a klasszikus kor szanszkrit lírája.
Ez tartalmilag kizárólag szerelmi és
bölcselő (erotikus és gnomikus), formailag
epigrammaszerű; csak négysoros (egy-
versszakos) lírai versek vannak, hosszabb,
többversszakos lírai költeményt — eltérő-
leg mind a Védáktól, mind az európai
költészettől a klasszikus szanszkrit
irodalom nem ismert. Később, a hindú-
izmus újjáéledésekor (1. évezred vége)
jelent meg ismét a monostrofikus világi
líra mellett a polistrofikus vallási líra
(himnuszok: sztuti vagy — sztótram, "ma-
gasztalás"). A klasszikus lírában a (hosz-
szabb, 50—100 vagy ennél több vers-
szakból álló) lírai jellegű műveket, pl.
a természetleíró költeményeket már a
kávja műfajába sorolják. A négysoro-
sokat — előszeretettel — csoportosították
száz versszakból álló gyűjteményekbe
(—-sataka, innen e műfaj satakalíra:- el-
nevezése az európai szakirodalomban);
a százas gyűjtemények egyes darabjai
nem függenek össze egymással. A kéz-
iratog korban általános szokás volt
antológiák (kósa, "kincstár") összeállítása
lírai versekből, amelyek közé az eposzok-
ból, valamint mesegyűjtemények és szíri-

darabok vergbetéteiből merített idézete-

ket is felvettek; az antológiákban szá-
mos vers szállóigeszerűen ismétlődik,
úgyhogy a szerző megállapíthatatlan. —
A szanszkrit drámairodalom szintén az
időszámításunk kezdete körüli időben
alakult ki. Tragédiát nem ismert, csak
vígjátékot és középfajú drámát (színmű-
vet). A színdarabokat (rúpaka) az indiai
dramaturgia tárgyuk és hangulatuk sze-
rint osztja 10 fő- és 18 alcsoportba,
megszabva a témán kívül az egyes drc-áma-
típusok szereplőinek társadalmi állását
és a felvonások számát is (általában 4— 10
felvonás, de lehet egy is). A színdarabok
prózai szövegűek, nagyszámú lírai vers-
betéttel, amelyek — néha az európai
operaáriákhoz hasonlóan — nem szük-
ségesek a cselekmény továbbviteléhez.
— Nagy szerepe van a táncnak is. Való-
színűleg magának a drámának egyik
ősforrása a kultikus tánc (a színházmű-
vészetet jelölő nátja szó táncot, mimikát
is jelent), különösen befolyásolhatta a
Visnu-kultusz. Igen korai utalások van-
nak arra, hogy a dráma szálai népi
bábjátékokhoz és árnyjátékokhoz vezet-
nek vissza. A szanszkrit dráma miden
elemét szabályozzák a kézikönyvek, tan-
könyvek; közülük a Bhárattija-nátjasásztra
a legtekintélyesebb, amelyet —- Bharatá-
nak, a színművészet mitikus foltaláló-
jának tulajdonítanak. O A mesgeiroda-
lomban először az állatmese (—-állat-
irodalom) jelenik meg az i. e. utolsó sz.-
okban; szerepel a buddhista prédikációk -
ban, az eposz didaktikus részeiben, majd
önálló gyűjteményben (—-Pancsatantra) ,
amely a keretelbeszélés, ill. a többszörös
beágyazás technikáját honosítja meg a
szanszkrit elbeszélő irodalomban. Szer-
kezetileg a Pancsatantra szútra jellegű
verses bölcs mondásokat illusztrál egy-.
egy mesével. Az 1. évezred derekán
terjedt el a tündérmese, amelyből szá-
mos gyűjtemény készült; a műfajt a
dzsaina hitfelekezet előszeretettel hasz-
nálta fel vallási tanmese eéljára.
Utoljára (az 1. évezred végén) jelent
meg a novellisztikus (—Sukaszaptati),
majd a szatirikus (— Bharataka-dvátrinai-
ká) elbeszélés. A töndérmesékhez (—-ka-
thá, olykor ákhjájiká, "elbeszélés") közel
áll a jobb szó híján regénynek neve-
zett műfaj (1. évezred második fele),
amelyet az indiai esztétika prózában
írt kávjának tart: többnyire két sze-
relmes összekerülésének csodás kaland-
jait meséli el. Az életrajzi regénynek
egyetlen példája maradt fenn (az
egyik uralkodóról). A szanszkrit regény
egyik válfaja a —csampú:" részben pró-
zában, részben versben írt szerelmi tör-
ténet (esetleg monda vagy legenda
feldolgozása), amelyben a verses részek
is hozzátartoznak a cselekményhez.
A tudományos irodalomban a szútra
műfaj az 1. sz. első sz.-októl kezdődően
kezd háttérbe szorulni a —-sászíra ("tan-
könyv?) műfaj mögött, amely nem vezér-
szavakban, hanem összefüggő szöveg-
ben (gyakran versben, slókametrumban)
tárgyalja az anyagot. O Az irodalom-
elmélet először dramaturgiával foglal-
kozik (nátjasásztra, "a színjátszás tan-
könyve). Az indiai dramaturgia hangu-
latok (—-rasza) felkeltését tűzi ki célul
bizonyos érzületek (dháva) kifejezésével.
A későbbi esztétika egyrészt a stiláris
díszítményeknek (—-alankára: hasonlat,
szójáték, célzás, asszonánec, alliteráció
stb.) tulajdonít döntő szerepet az iroda-
lomban, másrészt (még később) az ol-
vasó lelkében keletkező rezonancia
(—dhvani, "hang?) felébresztését tartja
a költészet céljának. O Korán (időszámí-
tásunk kezdete előtt) megindult és két
évezredig virult a kommentárirodalom
mind szépirodalmi, mind tudományos
művekhez. O A klasszikus kor szanszkrit
verselése szintén időmértékes, mint a
régebbi indiai versformák, azonban mind
a védai verseléstől, mind az eposz
slókájától eltérően nemcsak a sorvég,
hanera az egész sor képlete szigorúan
kötött. Négy azonos sor (indiai felfogás
szerint kétszer két félsor) alkot egy vers-
szakot; a vers rímtelen. A sorfajokat
az indiai metrikusok szótagszám szerint
csoportosítják, a csoportokat a megfelelő
szótagszámú (de eltérő ritrmnusú) védai
metrumok nevével illetve: a 11 szótagos
sorok összefoglaló neve fristubA, 12
szótagos a —dzsagatt, 13 az —atidzsagati,
14 a sakvari vagy sakkart, 15 az —atisak-
vari, 16 az asti, 17 az atjasti, 18 a dhriti,
19 az atidhriti, 21 a prakritt. A versfor-
mákat a megfelelő sorokból kiemelt
mintaszavakkal nevezték el. Gyakoribb
versformák: —indravadzsrá, upéndra-
vadzsrá, upadzsátt, aparavaktrá, vaitálíja,
sálirt, — ratóddhatá, aupaccshandaszíika,
drutavilambiíta, puspitágrá, praharsini,
vansasztha, vansaszthaviíla, rucstrá, vaszan-
tatilaká, máltiri, mandákrántá, sikharini,
harini, sárdúlavikridiíta, szragdhará, to-
vábbá dzsalóddhatagati (egy sor képlete:
v— uuwuuwv—/v—uuuv —,), prabhá
vagy mandákírá( uuuuuu —/u —
— u —), pramitáksará ( vu —wvu—utuu

— u u — ), dzsaládharamálá ( — u —u
— v—/úvvuv— u — vu — vu —]), csand-
riká vagy ksamá (uuuwuuwuuwu—/—u
— vu — u — ), kutilá ( — — — —
/4vuuuul/ — v — u — u —), prithut
(v4— uyv—uwv—/vuwuv —u— — vu —),

vans apatrapatita ( — u u — u — u u.u —

/vuuuyu —) stb. Ettől a verselési
típustól erősen eltér az —-árjá, amelyben
a sorok (kétszer két félsor) ütemekből
épülnek fel; az ütemek időmértékesek,
de — a görög—római verseléstől elté-
rően — az ütemen belül nincs megszabva
a hosszú és a rövid szótagok elhelyezke-
dése, csupán az ütem összidőértéke (4
rövid szótagnak megfelelő). Az árjá
típusú versfajok összefoglaló neve ganav-
ritta (csoportmetrum"), a kötött szótag-
elhelyezésű versfajoké aksaraoritta ("szó-
tagmetrum?"), varnavritta ( fajtametrum?)
vagy vritta (metrum"). O 2. Fáli iroda-
lom. Az i. e. 5. sz.-ban születő páli
irodalom jelentős része hitszónoklat,
amelyet (egyéb fejtegetésekkel együtt)
szuttának ( tanítás", a szanszkrit szútra,
"vezérfonal! szóból) neveznek. A páli
kánon Buddha prédikációin kívül mora-
lizáló állatmeséket (—-dzsátaka) és vallási
lírát (-rthéragáthá, "szerzetesek dalai"
és thérígáthá, "apácák dalai"), továbbá
dogmatikai és egyházszervezési traktátu-
sokat tartalmaz. Részint páli nyelven,
részint szanszkritul keletkezett a budd-
hista legendairodalom (—-apadána, ava-
dána). A buddhizmus a szépirodalminak
tekinthető műveken kívül gazdag filozó-
fiai (elsősorban logikai) szakirodalmat
hozott létre. A hindú szanszkrit iroda-
lomtól eltérően a buddhista páli iroda-
lomban a krónika műfaja is képviselve
van. A buddhizmushoz hasonló dzsainiz-
mus korai irodalma kizárólag dogmatikai
és etikai kérdésekkel, valamint filozófiai
spekulációkkal foglalkozik; a későbbi
időben gazdag dzsaina meseirodalom is
keletkezett mahárástrí nyelven (morali-
záló tündérmesék). 3. Ujind irodalmak.
A 11—13. sz. körül megszületett újind
irodalmak részben a klasszikus szanszkrit
irodalmi műfajokat fejlesztik tovább,
részben azonban (főként a vallási lírában)
új formákat is teremtenek. Emellett
valamennyi újind irodalom legklasszi-
kusabb alkotásának a két nagyeposz
(Mahábhárata és Rámájana), valamint
a Bhágavata-purána szabad fordításait
tekintik (14—16. sz.). Az újiínd irodalmi
művek általában verses formájúak, próza,
a 19. sz. előtt ritka. Az alábbiakban az
európai műfajoknak megfelelő beosztás-
ban csoportosítjuk a műveket; a mű-
fajok nagyrészt közösek a különböző
újind irodalmakban. A fordításiro-
dalomban a mindenütt megtalálható
említett három művön kívül különösen
a gudzsarátíban van nagyszámú fordítás
a szanszkrit mesegyűjteményekből, gud-
zsarátíban és maráthíban Makhábhárata-
epizódokból (szabad átdolgozásban), telu-

guban kávjákból (amelyek utánzásai

másutt is előfordulnak), szingalézban a
páli dzsátakákból. Eposz fejlődik ki
(nem legendás, hanem egykorú történelmi
témára) a hindíben (—-rászó, 12. sz.) és a
gudzsarátíban (—-orabandha, 15. 8sz.);
eposz jellegű költeményciklüsok (ún.
történeti balladák, több száz vagy több
ezer soros hősköltemények) a hindíben
(az —-Álhá-énekciklus) és a maráthíban (az
utóbbiban élőszóban, póváda); részben
ide sorolható a gudzsaráti rászó. Formai-
lag e balladisztikus hősköltészettel ro-
kon, tartalmilag azonban gnomikus epil-
hon jellegű az ótamil —purapporulköl-
tészet (nem konkrét történelmi esemény,
hanem általánosságban a háború leírása).
A kávja típusú udvari költészet főként
a hindíben (részben a teluguban) diva-
tos. A kávjához hasonló, de attól függet-
lenül kifejlődő panegirikus epika az
ótamil irodalom sajátos formája (—-ulá,
"séta, azaz a király és kísérete szemle-
sétája, a --param, "hadi költemény",
azaz a király győztes csatájának lírai
leírása, az —-átruppadai, lírai stílusú
panegirisz). E műveket az európai szak-
irodalom többnyire idillnek nevezi, bár
az idill műfajához inkább a tamil ter-
mészetleíró kávjaszerű lírai versek (kü-
lönösen a —-tinaik) hasonlíthatók. A ver-
ses regénynek nevezett művek közül
a költői beszély (poéma) műfajához köze-
líthető a tamil —-káppijam (Ilangóvadihal:
Silappadiháram, 5. sz., stb.). A szanszkrit
szerelmi meseregény folytatásának te-
kinthetők (részben a velük műfajilag
lényegében azonos perzsa romantikus
eposz hatására) az észak-indiai (hindi,
gudzsaráti, bengáli, orijá) 16—18. sz.-i
elbeszélő költemények (olykor vallási
allegorikus regény színezetével, mint
Dzsájaszi Padumávatíja és ennek for-
dításai); a kannada irodalomban ez
már a 12. sz.-ban fellelhető, a gud-
zsarátíban pedig létezett hasonló mű-
faj prózában is. Az északnyugati terü-
let gazdag népi epikájának legnépsze-
rűbb formája a verses romaritikus sze-
relmi történet (pandzsábi, szindhí: Hír
és Rándzshá története stb.). A verses
meseregény vagy kalandregény kultikus
legendával való ötvözéséből keletkezett
a bengáli —mangalköltészet (15—18. sz.).
Az elbeszélő műfajok közül a szanszkrit
csampú a kannada irodalomban élt
tovább. A legendaköltészet a szanszkrit
puránák műfaját folytatja; leggazda-
gabb és önálló irodalmat a teluguban
teremtett (orabandha, 16—17. sz., a
telugu irodalom klasszikus műfaja); a
tamilban —-szthalapurána néven nagy-
számú helyi kultikus legenda keletkezett.

Kevesebb önállóság van a gudzsaráti

(ákhjána), maráthi és kannada purána-
étdolgozásokban. Dzsaina legendairoda-
lom keletkezett a gudzsarátíban (rászó),
ahol emellett a moralizáló meséhez
közel álló, prózai dzsaina legendák is
születtek (dharmakathá, "vallási mese"). Az
említett bengáli mangalköltemények ke-
retelbeszélése vagy váza szintén legonda.
Dél-Indiában a 17—18. sz.-i hittérítők
keresztény puránákat is írtak. Ezt az
elnevezést használja az ebből kialakuló
hagiografikus (biografikus) irodalom is
(tamilban és kannadában a 12. sz.-tól,
északon a 16—17. sz.-tól); sivaita szen-
tek életrajzát dolgozzák fel a tamil és
kannada puránák, visnuita szentekét
a hindi, maráthi és bengáli, szikh gurukét
a pandzsábi, dzsaina prófétákét a kanna-
da életrajzok (részint acta sanctorum
jellegű gyűjtemények, részint egy sze-
mély életrajzai, pl. Csaitanjáé). A krónika
műfajában kiemelkednek a művészi pró-
zában írt asszámi —-búrandzsik (17—18.
sz.); szintén prózai szövegű az orijá
—-mádalá pándzsi templomi krónika (16.
sz.) és a maráthi —-bakhar krónika (18.
sz.). A páli buddhista verses krónikák
(vansávah) hagyománya él tovább a,
szingalézban és a nepáliban. O A líra
terén szerelmi lírával valamennyi indiai
nemzet népköltészete rendelkezik, de
a 19. sz. előtt a magas irodalomban csak
ott nyer képviseletet, ahol valamelyik
népköltészeti formát meghonosították;
így a gudzsarátíban és a pandzsábíban
a —-báramáhi (évszakdal"), a gudzsarátí-
ban a —fágu (szerelmi panasz") és a
—garbi (nőikartáne-dal) vált kedvelt
irodalmi formává. Néhány népi forma,
így a pandzsábi bolian (egysoros vers)
csak legújabban került be az irodalomba.
Erotikus — epigryammaköltészet (-—-ríti,
sringára, alankára) a hindí udvari iroda-
loraban virágzott a 16—18. sz.-ban
(szanszkrit minták utánzásaként, de
némileg a perzsa szerelmi líra indításá-
ra). Ettől eltekintve a lírai költészet —
a klasszikus szanszkrittal ellentétben —
kizárólag vallásos jellegű. Északon a
misztikus-allegorikus —-bhaktilíra nép-
szerű (főleg Krisna—Rádhá szerelmi
dalok): a bengáli, orijá és hindí irodalom-
ban a —-padköltészet (/dab), az orijában
a —csauttsá, az asszámiban a —bargít
(nagy ének?), a gudzsarátíban a —bhad-
zsan ("áhítat"), a maráthíban az —-abhang,
a kannadában a dászava padagalu ("szol-
gák éneke"), a. maráthíban és bengáliban
a kírtan ( zsolozsma") a visnuita himnusz -
költészet fő formája, s ide tartozik
a tamil —-álvárköltészet is. Sivaita rmisz-
tikus himnuszok főként délen (a tamil
irodalomban) terjedtek el; ismeretesek
a kásmíríban, s mint Kálí-himnuszok
a bengáliban is. Szikh himnuszköltészetet
a pandzsábi és a hindí fejlesztett ki a
16—17. sz.-ban. A dzsaina vallási líra
legjelentékenyebb a gudzsaráti iroda-
lomban. A teluguban, szanszkrit szokást
követve, előszeretettel foglalják száz
versszakos gyűjteményekbe (satakam)
az epigrammatikus visnuita négysoroso-
kat. Egyedülálló szimbolikus misztiká-
val dolgoznak az óbengáli buddhista
—cserjáénekek (nem himnusz jellegűek,
mint egyébként az ind vallási líra, inkább
meditációk). Részben a vallási lírához
kapcsolódik a moralizáló vagy szatiri-
kus, többnyire epigrammatikus társada-
lombíráló költészet: gudzsarátíban a
—acshappá (C(hatsoros"9), maráthíban a
phatká (hurok?), kannadában a három-
sorosak (szarvadzsnya-padagalu), továbbá
a hindí irodalomban Kabír, a teluguban
Vémana (15. sz.) verseinek egy része.
Világi jellegű moralizáló (nem bíráló,
hanem a szerelem, házasság, királyi
hatalom kötelességeit leíró) költészet
az ótamil epika fő formája (—agapporul,
purapporul). Egyes irodalmakban önálló
műfajjá fejlődött a közmondás, elsősor-
ban az ótamilban (—-kurat, világi jellegű),
a bengáliban (--Dák o khanár vacsan,
világi) és a kannadában (vacsana, vallá-
s08). Tanköltemények között mindenütt
nagy számmal vannak vallásfilozófiai
értekezések; esztétikai tanköltemények-
ben gazdag a hindi (16—17. sz.), a tamil
(hosszabb időn át) és a rmaráthi (16—17.
sz.), szanszkrit mintára matematikai
és politikai (ill. erkölcstani) tankölte-
mények vannak a teluguban (a Ill. sz.-
tó). Klasszikus művek kommentárjai
főleg a tamilban értékesek. A dráma va-
lamennyi újind irodalomból hiányzik,
viszont a népi színjátszás legtöbb helyen
régtől fogva népszerű. Ennek tematikája
általában vallási (Krisna- és Ráma-le-
gendák); ünnepeken adták elő. Bengália
sajátja az operaszerű —cjátrá; EÉszak-
Indiában a balettszerű —-—-rászadhári-
val lépnek fel vándor csoportok (Krisna
és a pásztorlányok legendája); ugyanitt
a HKRáma-játékokon (-—-.Rám-lilá) néma-
játékosok játszanak; maráthí területen
templomban adják elő a párbeszédes
-alalita misztériumjátékot (Visnu mí-
tosza). A gudzsaráti utcákon bohózatot
rögtönöznek (-—-bhavái) világi témára;
hasonló a pandzsábí —-szváng. Malajálam
területén a —c-kathákali (szövegkönyve
az —attakkathá), a Mahábhárata és a
Rámájana, a tullal a puránák epizód-
jait eleveníti meg, s hasonló a többi dél-
indiai népi színjátszás tematikája. —

A muzulmán hódítás után (12. sz.)

India északnyugati részén erősen hatot-
tak a perzsa irodalmi formák. A kásmíri,
szindhí és a pandzsábi irodalomban elter-
jedt a —ghazal és a —masznavi vers-
forma, a szúfi misztikus költészet és a
perzsa verses regények (vagy romantikus
eposzok: Júszuf és Zulaikhá stb.) műfaja.
Az urdú irodalom teljes egészében a per-
zsa irodalom epigonja és kizárólag en-
nek irodalmi formáit használja; sajáto-
sabb urdú műfaj a —-rékti. O Az újind
nyelvek egy része a szanszkrit árjá tí-
pusú vershez hasonló ritmikájú, azaz
a sor egészében levő időegységek (mátrá,
innen a név: mátriká, "morás vers")
számát megszabó, időmértékes versfor-
mákat használ. Más nyelvekben szótag-
számon alapuló ütemekből épül fel a
vers. Időmértékes verselés van a hindí-
ben (—-hindií verselés) és az észak-indiai
nyelvek többségében. A maráthíban a
négy rövid sorból álló ovístrófa kedvelt.

temes verselés van a bengáliban (—-ben-

gálh versformák), időmértékes-ütemes a
dravida nyelvekben. Az északi újind
nyelvek verselése rímes; régebben csak
páros rímet használtak, később más rím-
képleteket is átvettek. A déli (dravida)
versek sajátossága a sorkezdő alliterá-
ció: két-két sor elején a második szótag
azonos, ill. belső alliíterációként a két
félsor első szótagja azonos (-—-tamil
versformák). Emellett a tudós költészet
mindenütt használta az újind nyelvek
ritmikájától idegen klasszikus szanszkrit
versformákat. O 4. Mai irodalmak. A
múlt század második felében valameny-
nyi indiai irodalom átvette az angol
irodalmi formák használatát (regény,
novella stb., beleértve a —-blank verse-öt
és a —-szabadverset); így jelenleg Indiá-
ban is (eltekintve a klasszikus művek
előadásaitól) főként az európai irodalmi
formák élnek. A szanszkrit mintákat fel-
támasztó tudós kísérletezések eredmény -
teleneknek bizonyultak. O (—-indiai
irodalmak) Vekerdi József