Fordította és a jegyzeteket összeállította: Magyarosi Gizella

A verseket fordította: Képes Géza

Utószó: Genthon István

A FIRENZEI GIOVANNI MESTERTŐL SZÜLETETT

BENVENUTO

Cellini
ÉLETE, AMIKÉPPEN Ő MAGA ÍRTA FIRENZÉBEN

EURÓPA KÖNYVKIADÓ ♦ BUDAPEST, 2006

A magyar fordítás alapjául szolgáló kiadások:
Vita. Testo critico con introduzione e note storiche per cura di Orazio Bacci.
Firenze, Sansoni, 1901
Opere di Benvenuto Cellini con introduzione e commenti di Enrico Carrara.
Torino, UTET, 1980
Hungarian translation © Magyarosi Gizella, 2006
© Képes Géza
 Most hányt-vetett életemet leírom, a nagy természet istenét dicsérve; ő gyújtott fel, hogy
szakadatlan égve alkossak, és én az iramot bírom.
Sorsom kemény volt. Kár miatta sírnom, hisz a kegyetlen próbáknak már vége: rám dől
erény, szépség s dicsőség fénye, s a társakat bátran versenyre hívom.
Egy sötét gond mégis a lelkemet rágja: szánom sok régi szép időm: a zúgó szélbe hanyatlik
minden gondolat.
Nem bánkódom: nincs nálam boldogabb; így szállok le, ki voltam: Benvenuto, s beföd
Firenze földjének virága.
Saját kezemmel fogtam hozzá, hogy papírra vessem az élettörténetemet, amint néhány
beragasztott lapján látható is, de túlságosan sok időm bánta, és fölötte nehézkesnek bizonyult.
Akkortájt került hozzám a Pieve a Groppinéból való Michèle di Goro fiacskája, egy
tizennégyéves-forma beteges kis gyerek, akire ráhagyhattam az írást: tettem a dolgom, s
közben tollba mondtam neki az életemet, és ebben olyan örömöm telt, hogy még a
munkálkodásban is sokkal jobban haladtam. Meg is maradtam eztán a diktálásnál, s remélem,
ekképpen folytathatom, amíg csak győzöm emlékezettel.

ELSŐ KÖNYV
I. FEJEZET
Aki valamely érdemes vagy érdemesnek tetsző dolgot vitt végbe, annak, bármilyen rendű-
rangú légyen is, ha szavahihető és jóravaló ember, meg kellene írnia az emlékezéseit;
negyvenéves kor alatt azonban ilyen nagyszabású vállalkozásba jobb nem kezdeni. Erre
jutottam most, immár az ötvennyolcadikat is betöltvén hazámban, Firenzében, miután
fölidéztem magamban földi létem megannyi baját, amely bajoktól manapság sosem tapasztalt
módon ment vagyok – mi több, nagyobb léleknyugalomnak és testi egészségnek örvendek,
mint valaha –, s miután sorra vettem, hogy életemben mennyi öröm és mennyi csapás ért.
Valóságos csoda, hogy utóbbiak ellenére is megértem az ötvennyolcadik évet – Istennek hála
szerencsésen.
II. FEJEZET
Ezeknek az embereknek, akik valamelyes érdemet szereztek, elég volna a puszta művük
révén hallatni magukról, hogy elhíresüljenek a világban, de minthogy alkalmazkodnunk kell a
többség szokásaihoz, ezzel-azzal óhatatlanul hivalkodni kezdünk. Elsőben is kiváló eleinkkel,
messzire visszavezethető származásunkkal. Magam Benvenuto Cellini vagyok, Giovanni
mester fia, kinek atyja Andrea, azé pedig Cristofano Cellini; anyám Elisabetta, Stefano
Granacci leánya; apám, anyám firenzei. Megbízható firenzei történetírók ősrégi krónikáiból
tudjuk, amiképpen Giovanni Villani1 is megírja, hogy Firenzénk Róma szép városának
mintájára épült, a Santa Croce-templom mellett máig megvannak a Colosseum és a Közfürdő
romjai; a Régi Piac helyén volt a Capitolium; még most is áll az eredetileg Mars templomának
szentelt, jelenleg Szent Jánosunkat szolgáló Rotonda. Ez világosan látható és tagadhatatlan –
ezek az épületek azonban jóval kisebbek, mint a rómaiak. A fáma szerint maga Julius Caesar
építtette őket néhány római nemesúrral, akik Fiesole bevétele után hozzáláttak, hogy várost
alapítanak, s mindegyikük magára vállalta egy-egy nevezetes épület emeltetésének terheit.
Julius Caesarnak volt egy Fiorino da Cellino2 nevezetű igen kiváló, hős kapitánya, aki a

1
Giovanni Villani (Firenze, 1276 körül – 1348) a középkori Európa egyik legjelentősebb
történetírója. Tizenkét kötetes, köznyelven írt Cronicá-ját halála után testvére, Matteo
folytatja.
2
Fiorino da Cellino – Villani maga is emleget egy bizonyos Fiorino nevű római nemest (I,
34), de hogy az Cellínóból való, azaz a Montefiascone közelében fekvő Cellenóból, az
Monte Fiasconitól kétmérföldnyire levő Cellino várában született. Minthogy ez a Fiorino a
Firenze mai helyén álló Fiesole alatt ütött tábort, hogy serege kényelmére közel legyen az
Arno folyóhoz, minden katonája és valamely dologban hozzá igyekvő jó embere csak úgy
mondta, hogy Firenzébe megyünk, nemcsak mert a kapitányt Fiorinónak hívták, hanem mert a
nevezett táborhely flórája buján tenyészett. Ekképpen aztán Julius Caesar az alapításkor
Firenzének nevezte el a várost – egyrészt mivel igen szép, találó névnek ítélte, másrészt mivel
a virágok szerencsét hoznak, harmadrészt pedig, hogy derék kapitányát megtisztelje, akit
annál is inkább kedvelt, minthogy alacsony sorból emelte föl s tette naggyá. Az élénk
fantáziájú, tudós helynévkutatók a Fluentia névből eredeztetik Firenzét, merthogy az Arno
folyó partján fekszik – fluente a l’Arno –, ennek azonban semmi alapja, hiszen Róma a
Tevére, Ferrara a Pó, Lyon a Saône, Párizs pedig a Szajna partján található, mégis más-más a
nevük. Mi ezzel szemben tehát a fönt említett derék ember leszármazottainak tekintjük
magunkat.
Élnek Cellinik ezenkívül Ravennában, a legősibb itáliai városban – igen előkelő családok –
, továbbá Pisában és sok más keresztény városban, és államunkban is megmaradt néhány
úgyszintén fegyverforgató família; pár évvel ezelőtt történt, hogy egy Luca Cellini nevű ifjú,
kinek még a szakálla sem serkent, megverekedett egy jeles férfiú hírében álló, tapasztalt
párbajhőssel, Francesco da Vicoratival. Ez a Luca mármost derekas küzdelemben oly
merészen és vitézül legyőzte és megölte, hogy mindenkinek leesett az álla, mert az
ellenkezőjére számítottak; ekképpen méltán eldicsekedhetem, hogy daliás ősöktől származom.
Arról, hogy napjaink közismert körülményei közt a magam szerény lehetőségekkel kecsegtető
mesterségével miként járultam hozzá házunk jó híréhez, majd a maga helyén beszámolok;
sokkal nagyobb dicsőségnek tartom, hogy alacsony sorba születtem ugyan, de megbecsülést
szereztem a családomnak, mint ha előkelő származású volnék, de silány tettekkel foltot
ejtettem volna enyéim tisztességén. Elmondom hát, hogyan tetszett Istennek, hogy
megszülessek.
III. FEJEZET
Őseim – valamennyien vitéz fegyverforgatók – a pártviszályok elől Val d'Ambrába
húzódtak vissza, ahol nagy birtokaik voltak. Egyik fiuk, a Cristofano nevű kisebbik,
összekülönbözött egy szomszédos baráti família sarjával; s minthogy a dologba a családfők is
beavatkoztak, rögtön látták, hogy nagy a baj, akár mindkét család vesztét is okozhatja,
megfontolták hát az idősebbek s megegyeztek, hogy Cristofanónak és a másik viszálykodónak
mennie kell. Ok az ő fiukat Sienába küldték, az enyéim Cristofanót Firenzébe, s vettek neki a
Chiara utcában a Szent Orsolya-zárda mellett egy házacskát, a Rif-redi-hídnál pedig egy
pompás birtokot. Cristofano Firenzébe is nősült, fiai és leányai születtek, s miután minden
leányt kiházasítottak, a maradék jusson apjuk halála után a fiúk osztoztak meg. A Chiara utcai
ház és némi csekélység az Andrea nevű fiúnak jutott. Ő is megházasodott, lett négy
fiúgyermeke. Az elsőszülött Girolamo, a második Bartolomeo, a harmadik Giovanni, az
apám, a negyedik Francesco. Ez az Andrea Cellini kiválóan értett kora építészetéhez, s ezzel
is kereste kenyerét; Giovanni, az apám, a gyerekek közül a leglelkesebb, a nyomdokain járt. S
minthogy Vitruvius3 szerint az építésznek értenie kell a zenéhez és a rajzoláshoz, Giovanni
előbb a rajzolás tudományát sajátította el, aztán belevetette magát a zenébe, és nagyszerűen
megtanult violán és fuvolán játszani; szorgalmas fiú lévén nemigen járt el hazulról. Lakott a
szomszédságban egy Stefano Granacci nevű ember, akinek volt több igen szép leánya. Isten
akaratából Giovanni megpillantott ezek közül a lányok közül egy Elisabetta nevűt, aki úgy
megtetszett neki, hogy feleségül kérte, s minthogy a tőszomszédság miatt a két apa nagyon jól

vélhetően Cellini találmánya, aki így akarja családja jó hírét öregbíteni.

3
Marcus Vitruvius Pollio (i. e. I. sz. második fele), római építész, hadmérnök, szakíró.
ismerte egymást, könnyen megegyeztek, s mindketten meg is voltak elégedve, hogy milyen
jól elrendezték a dolgot. A két öreg legottan megállapodott a házasságról, csak aztán kezdtek
el a hozományon gondolkodni. Kerekedett is belőle némi barátságos huzavona, merthogy
Andrea így szólt Stefanóhoz:
– Az én Giovanni fiam a legderekabb ifjú egész Firenzében és egész Itáliában; ha akarom,
Firenze legnagyobb hozományát szerzem meg neki.
– Minden szavad százszorosan is igaz – mondta Stefano –, de nekem öt lányom van és
ugyanannyi fiam, és hiába osztok-szorzok, ennyi és ennyi jut rá, semmi több.
Giovanni, aki egy ideje már ott hallgatózott, ekkor előállt, és közbevágott:
– Ó, apám, én a leányt kívántam és szerettem meg, nem a pénzét; szánalmas ember az, aki
a felesége hozományából akar egyről a kettőre jutni. Ha valóban olyan nagy a tehetségem,
mint ahogy eldicsekedtél vele, én ne tudnám tisztességesen eltartani a feleségemet kevesebb
pénzből is, mint amin itt alkudozol? Ezennel kijelentem, hogy a lány az enyém, a hozomány
meg legyen a tiéd.
Andrea Cellini lobbanékony természet lévén erre kissé megorrolt, de miután pár nap múlva
Giovanni hazavitte a feleségét, a hozományról több szó nem esett. Tizennyolc éven át éltek
boldog fiatalságban és szent szerelemben gyermekáldásra vágyakozva, mire foganatja lett:
egy fiú ikerpár – az asszony azonban orvosainak csekély hozzáértése miatt elvetélt; aztán újra
teherbe esett, szült is egy kislányt, akinek apám anyja után a Cosa nevet adták. Két évre rá
megint teherbe esett, s mivel a viselősségével járó tünetek ugyanolyanok voltak, mint az előző
szülés előtt, úgy gondolták, megint leánygyermekük lesz, s megegyeztek, hogy azt pedig –
anyám anyjának emlékezetére – Reparatának fogják elnevezni. Úgy esett, hogy
Mindenszentek egyik éjszakáján,4 hajnali fél ötkor jött a világra a gyermek, épp az
ezerötszázadik esztendőben. A bába, aki tudta, hogy leányt várnak, megfürdette a kis
teremtést, patyolat pólyába kötötte, odasettenkedett vele apámhoz, s azt mondta:
– Olyan szép ajándékot hozok kegyelmednek, amilyenre nem is számított.
– Amit az Úristen ád, mindig szívesen fogadom – felelte apám, miközben a bölcsek
nyugalmával rótta útját föl-alá a szobában, majd fogta a pólyát, kibontotta, s megpillantotta a
nem várt fiúgyermeket. Összetetté öreg tenyerét, tekintetét föl, Isten felé emelte, és így szólt:
– Teljes szívemből köszönöm, Uram, ez ám a kedves jövevény! Benvenuto, Isten hozta!
A szobában várakozók örvendezve kérdezgették tőle, hogy mi legyen hát a neve? Giovanni
azonban egyre csak ezt hajtogatta: Isten hozta – így a Benvenuto nevet kaptam a szent
keresztségben, s viselem Isten kegyelméből azóta is.
IV. FEJEZET
Még élt a nagyapám, Andrea Cellini; én hároméves lehettem, ő már száz is elmúlt. Egy
napon kicseréltek egy darab csövet az egyik falikútban, s egy megtermett skorpió bújt elő
belőle észrevétlen, és a földre ereszkedvén egy pad alá húzódott; én megláttam,
utánaszaladtam és megfogtam. Olyan nagy volt, hogy a kis kezemből egyfelől a farka,
másfelől a két ollója teljesen kilógott. Mesélik, hogy lelkendezve futottam vele a
nagyapámhoz:
– Nézd, nagyapa, milyen szép rákocskám van! – mondtam.
Ő rögtön látta, hogy skorpió az, s nagy ijedelmében és aggodalmában halálra rémült;
cirógatott, kérte tőlem, én meg csak annál szorosabban markoltam, és bőgtem, mert
semmiképp sem akartam megválni tőle. Apám is otthon volt, beszaladt a nagy lármára, s
döbbenetében elképzelni sem tudta, hogy a mérges állat halálos marásától hogy menthetne
meg. Akkor megpillantott egy ollót; fogta, és figyelmemet szelíd szavakkal elterelve levágta
az állat farkát és fejét. Miután a nagy bajból kimentett, jó ómennek vette az esetet.

4
Az anyakönyvi bejegyzés szerint november 3-án. Cellini szerint 2-án.
 Ötéves lehettem, mikor egyszer apám félrevonult egyik kamrácskánkba, ahol nemrég
fejezték be a mosást, s a tölgyfahasábok tüze még javában égett; Giovanni a tűzhely mellett
énekelgetett magában, és karvioláján játszott. Dermesztő hideg volt; apám nézte-nézte a tüzet,
s a leglobogóbb lángban egyszer csak egy virgoncan fickándozó gyíkforma kis állatot vett
észre. Rögtön tudta, mi az, elküldött a nővéremért és értem, hogy a gyerekek is lássák; nekem
lekevert egy nagy pofont, mire keservesen sírva fakadtam. Ő gyengéden csitítgatva így szólt:
– Kedves kisfiam, ezt nem valami rosszaságért kaptad, hanem hogy emlékezz: az a
gyíkocska ott a tűzben szalamandra, és eddig tudtommal még senki emberfia előtt nem
mutatkozott – azzal megcsókolt, és egy fémpénzt nyomott a markomba.
V. FEJEZET
Apám fuvolázni és énekelni tanított; abban a korban voltam, amikor a kisfiúk szívesen
vesznek a kezükbe furulyát vagy efféle játékszereket, én azonban ki nem állhattam, de
szófogadó gyerek lévén a kedvéért játszottam és énekeltem. Apám az idő tájt gyönyörű
fasípos orgonákat épített, clavicembalókat, melyekhez foghatóan szépet és jót még nem látott
a világ, aztán violákat, lantokat, csodálatos és remekmívű hárfákat. Mérnökember volt, s
mindenben kiváló: hangszerkészítésben, hídépítésben, malmok és más gépezetek
szerkesztésében; elefántcsontművesként pedig a legkitűnőbbnek számított. Mivel azonban
fülig belészerelmesedett a zenébe – mondhatni apám és anyám volt nekem ő meg a muzsika –
, olyan túlságos szorgalommal gyakorolt a kis fuvoláján, hogy maguk közé csábították a
Signoria síposai. Egy ideig csak kedvtelésből tartott velük, de addig-addig könyörögtek neki,
mígnem hozzájuk is szegődött. Lorenzo de' Medici és a fia, Piero, akik őt igen-igen szerették,
azt vették észre, hogy szép tehetségét és mesterségét odahagyva hovatovább minden idejét a
muzsikának szenteli, ezért kitették a zenekarból. Apám ezt igen zokon vette, úgy érezte,
méltatlanul bántak el vele. Azon nyomban nekilátott hát, és készített egy körülbelül rőfnyi
átmérőjű tükröt csontból és elefántagyarból; remekmívű, aprólékos munka volt alakzatokkal
és levéldíszekkel. A mű kereket formázott: középen a tükör, körös-körül hét kis korongban
elefántcsontba és fekete csontba kifaragva a hét erény, oly módon mégpedig, hogy mind a
tükör, mind a korongok egy közös tengelyhez csatlakoztak, s ha meg forgatták a kereket, vele
együtt mozgott a hét erény is – az aljukhoz szerkesztett ellensúlynak köszönhetően azonban
mindvégig függőleges állásban. S minthogy apám valamicskét értett latinul, a tükör köré egy
latin sort illesztett, mely szerint bármint forduljon is a szerencse kereke, az erény áll
rendíthetetlenül:
Rota sum; semper, quoquo me verto stat virtus.
Vissza is vették nemsokára a síposok közé. (Némely itt elbeszélt dolgok születésem előtt
estek meg, de most, emlékezéseim sorában nem hagyhatom őket említetlenül.) Az idő tájt
ezek a muzsikusok valamennyien nagyra becsült kézművesek voltak, egyik-másik a selyem-és
gyapjúszövők nagy céhébe tartozott, ezért nem restellt apám sem közibük állani. Neki
leghőbb vágya volt ezen a világon, hogy belőlem nagy muzsikust faragjon, nekem pedig
legnagyobb keserűségem volt ezen a világon, amikor ezt elébem tárta mondván, hogy amilyen
tehetséges vagyok, csak akarnom kell, s a legelső leszek a világon.
VI. FEJEZET
Amint említettem, apám odaadó híve és nagy barátja volt a Medici-háznak; mikor Pierót
száműzték, ő sok fontos dolgában hagyatkozott apámra. A helyébe jött kiváló Piero Soderini
zenészként ismerte meg apámat, amikor azonban tudomást szerzett a többi csodálatos
tehetségéről, nagyszabású mérnöki munkákkal is megbízta, s idővel igen-igen megszerette.
Apró gyermek voltam még, apám egy hatósági szolga nyakába ültetett, és úgy fuvoláztam,
fújtam hallás után a szoprán szólamot a Signoria színe előtt a muzsikusokkal. Az említett
Soderini, a gonfaloniere nyájasan kérdezgetett, édességgel kínált, és azt mondta apámnak:
 – Giovanni mester, a zenén fölül a többi szépséges tudományodra is tanítsd meg ezt a kis
legényt!
– Nem akarok én semmi egyebet – felelte apám –, csak hogy zenéljen és komponáljon,
mert ebben, Isten segedelmével, reményeim szerint a legnagyobb lehet a világon.
Ε szavakra az egyik prior azt mondta Giovanni mesternek:
– Fogadd meg a gonfaloniere tanácsát: miből gondolod, hogy jó zenésznél többre viszi az
életben?
Idő múltával visszatértek a Mediciek. Visszatértük után a bíboros, a későbbi Leó pápa
rögtön minden kegyével elhalmozta apámat. A Medici-palota címerpajzsáról száműzetésük
idején eltávolították a gömböket, s egy nagy vörös keresztet, a város jelképét festették a
helyére; ezt most lekapartatták, s visszakerültek a pajzsra, nagyon szép kivitelben mégpedig,
saját vörös gömbjeik arany mezőben. Apám, akinek volt egy kis természetes verselőkészsége
meg némi – nyilván Istentől származó – jóstehetsége, amint leleplezték a címerpajzsot, e
sorokat írta alá:
Ez a címerkép rejtve volt sokáig, szelíd keresztet föstöttek föléje dicsőn ragyog most újra
régi fénye, amíg Péter szent palástjára vár itt.
Ezt az epigrammát olvasta egész Firenze. Pár napra rá meghalt II. Gyula pápa. A Rómába
siető Medici bíborost mindenki várakozásával ellentétben pápává választották, s X. Leó néven
nagylelkű és bőkezű egyházfejedelem lett belőle. Apám elküldte neki négysoros jövendölését.
A pápa ekkor kegyesen magához kérette. Apám vonakodott, ezért aztán nemhogy
megjutalmazták volna, hanem még a helyéről is eltávolították a palotából, mikor Jacopo
Salviati5 lett a gonfaloniere. Hát ennek köszönhetem én az ötvösségemet; időm egy részében a
mesterséget tanultam, más részében pedig kénytelen-kelletlen zenéltem.
VII. FEJEZET
Apám tervei hallatán könyörögni kezdtem, hadd rajzoljak csak néhány órácskát is naponta,
és a kedvéért összes fönnmaradó időmben fuvolázni fogok.
– Talán nem szeretsz zenélni? – kérdezte. Nem én, vallottam be: hitvány mesterség ez
ahhoz képest, amire vágyom. Jó atyám, válaszo mon mélységesen elszomorodva, beadott
engem Bandinello lovag apjának, Michelagnolónak6 műhelyébe, aki Pinzi di Montéból való
ötvös volt, éspedig kiváló a maga nemében; előkelő származással nem dicsekedhetett,
merthogy szénégető volt az apja, de ezzel Bandinellót nem ócsárolni akarom – lehetett az attól
még derék família –, hiszen ő vetette meg háza alapját. Fölösleges is a dolgot tovább
feszegetnem. Néhány nap elteltével azonban apám kivett ettől a Michelagnolótól, mert
nagyon keserülte a hiányomat. így aztán bánatomra tizenöt éves koromig fuvoláznom kellett.
Ha elmesélném, hogy közben micsoda dolgok estek meg velem, milyen veszedelmekben
forogtam, bizony ámuldozna az olvasó, de nem vesztegetem rá az időt, mert igen sok még a
mondanivalóm.
Mikor a tizenötöt betöltöttem, apám akarata ellenére beálltam egy Antonio di Sandro nevű
ötvös műhelyébe. Ezt a minden dolgában magabiztos és szabadelvű, jóravaló embert
közönségesen csak Marconénak hívták; igen jó keze volt. Apám nem akarta, hogy nekem is
fizetséget adjon, mint a többi inasának, hogy rajzolhassak kedvemre, ha már egyszer erre a
mesterségre adtam magam. Nagy kedvem is telt benne az én derék mesterem még nagyobb
örömére. Egyetlen fia volt, egy törvénytelen gyerek, s inkább neki parancsolgatott, hogy

5
X. Leó testvérének, Lucreziának volt a férje. 1514 januárjában és februárjában volt
gonfaloniere.
6
Valójában Brandini, ezt változtatta aztán fia, Baccio később Bandinellire, hogy a nemes
sienai Bandinellik leszármazottjának higgyék. Egyébként pedig nem Pizzidimontéból, hanem
Gaioléból való volt.
engemet kíméljen. Olyan nagy volt bennem az ambíció vagy csakugyan a tehetség – egyik is,
másik is –, hogy az ifjak közt pár röpke hónap alatt a jók, sőt a legjobbak közé számítottam,
és lassan a gyümölcsét is láttam a fáradozásomnak. Ezért még nem mulasztottam el, hogy jó
atyámat olykor-olykor egy kis fuvolaszóval vagy a cornetto hangjával felvidítsam. Nagy
sóhajtozás közepette hallgatta, még könnyeket is csaltam a szemébe, mert gyakran tettem úgy
a kedvéért, mintha nekem magamnak is gyönyörűségem telne a játékban.
VIII. FEJEZET
Testvéröcsém, aki két évvel volt ifjabb nálam, vakmerő és szilaj legényke, később a
csodálatos Giovannino de' Medici7 úr – Cosimo herceg atyja – hadi iskoláján edzett híres
bandérium katonája, ekkor körülbelül tizennégy éves volt, én pedig tehát kettővel több.
Történt, hogy egy vasárnapon huszonkét óra tájban8 a San Gallo kapu és a Pinti kapu közt
kardot rántott egy húsz év körüli ifjúra; öcsém vitézül küzdött, meg is sebezte az ifjút, de
annyival nem érte be, csak szorongatta, űzte tovább. Nagy csődület támadt; a tömegben
jócskán voltak az ifjúnak rokonai, akik látva, hogy kezd elfajulni a dolog, kavicsokat
ragadtak, s egyikük fejbe találta szegény öcsémet – ez azonmód ájultan rogyott a földre, mint
akiből elszállt az élet. Én véletlenül tévedtem arra, barátok nélkül, fegyvertelenül, és torkom
szakadtából kiabáltam az öcsémnek, hogy vonuljon vissza, kapott már amaz eleget, és akkor
történt, hogy halálra váltan a földre rogyott. Rögtön odarohantam, fogtam a kardját, és elébe
állva sok-sok kard és kő ellenében nem mozdultam onnan, amíg a San Gallo kapu felől
néhány bátor katona oda nem ért s ki nem menekített abból a dühöngő tömegből, váltig
csodálkozva, hogy ilyen ifjú emberben hogy lehet ekkora virtus. Hazacipeltem félholt
öcsémet, aki otthon is csak nagy keservesen szedte össze magát. Miután felépült, a Nyolcak
Tanácsa, amely ellenfeleinket már elítélte s évekre száműzte, fél évre minket is száműzött
határainktól tízmérföldnyire.
– Gyerünk – mondtam az öcsémnek, és elhagytuk szegény atyámat, aki pénz híján az
áldásával bocsátott bennünket útnak. Sienába mentem, egyenesen egy bizonyos Francesco
Castoro nevű derék ötvösmesterhez, aki – minthogy egyszer már elszöktem hozzá apámtól és
töltöttem nála pár napot – rögtön megismert és alkalmazott. S mivel munkára fogott, sienai
tartózkodásom idejére lakást is adott; ott húzódtam meg öcsémmel együtt és dolgoztam
hosszú hónapokon keresztül. Öcsémnek volt némi jártassága a latinban, de amilyen fiatalka
volt, még nem érzett rá a kötelesség ízére, s inkább csak csavargott.
IX. FEJEZET
Medici bíboros, a későbbi VII. Kelemen pápa közben apám könyörgésére közbenjárt, hogy
visszatérhessünk Firenzébe. Apám egy bizonyos gonosz tanítványa azt tanácsolta a
bíborosnak, hogy küldjön el engem Bolognába egy Antonio nevű elsőrendű muzsikushoz,
akinek a keze alatt tökéletesíthetem a tudásomat. A bíboros beszélt apámmal, ajánló– és
támogatólevelet ígért neki, ha elküld ehhez a valóban kiváló mesterhez. Apám, aki mindent
megadott volna érte, hogy muzsikus legyek, elküldött – én pedig, minthogy szerettem világot
látni, szívesen mentem. Bolognában hamarosan elszegődtem a Pikulás Ercole mesterhez, így
némi keresethez jutottam, s közben mindennap eljártam fuvolaórákra; pár röpke hét alatt
sokra is mentem ebben az átkozott pikulázásban, de még többre az ötvösmesterségben, mert
miután az említett bíboros semminemű segítséget nem adott, elköltöztem a Nostra Donna Del
Baraccan utcába Scipione Cavalletti bolognai miniatűrafestőhöz, és egy Graziadio nevű zsidó
megrendelésére kezdtem rajzolni és dolgozni igencsak szép fizetségért.

7
Giovanni délie Bande Nere (1498-1526), Giovanni di Pierfrancesco de' Medici és Caterina
Sforza fia, a XVI. század elejének egyik leghíresebb hadvezére.
8
Alkonyat előtt két órával.
 Hat hónap elteltével visszatértem Firenzébe, és ez apám egykori tanítványának, a fuvolás
Pierinónak nagyon nem tetszett. Apám kedvéért eljártam hozzájuk, és az öccsével együtt
fújtam a kürtöt meg a fuvolát; Girolamónak hívták a fiút, pár évvel volt fiatalabb Pie-rónál, s
vele szöges ellentétben nagyon jó szándékú, derék fiú volt. Apám egyszer eljött Piero házába,
hogy meghallgasson bennünket, s olyan gyönyörűsége telt a játékomban, hogy így szólt:
– Most már csak azért is nagyszerű fuvolistát faragok belőled, hiába akarták
megakadályozni.
Piero erre azt mondta, és igazat szólt:
– Sokkal több hasznára és dicsőségére válik a kegyelmed Benvenutójának, ha a fuvolázás
helyett az ötvösséget választja.
Apám látta, hogy magam is Piero véleményén vagyok, s nem tudta türtőztetni magát.
– Nagyon jól tudom – mondta –, hogy te akadályoztad meg, hogy leghőbb vágyam
teljesüljön, te távolíttattál el a palotából, te fizettél ki ezzel a nagy jótettekért kijáró nagy
hálátlansággal. Én adattam neked, te elvetettél tőlem; én legjobb tudásom szerint
megtanítottalak fuvolázni, te pedig megakadályozod, hogy a fiam kövesse az akaratomat. De
jól jegyezd meg, amit most jövendölök: nem évek vagy hónapok, mindössze néhány röpke hét
leforgása alatt csúnya romlásba süllyedsz, amiért ilyen hálátlanul viselkedtél. Pierino
ekképpen vágott vissza:
– A legtöbb ember mire megöregszik, meg is hibban, akárcsak kegyelmed, Giovanni
mester, de ezen én nem is csodálkozom, mert kegyelmed mindenén könnyedén túladott, nem
törődött vele, hogy a gyerekei még szükséget láthatnak; én ellenkezőleg gondolom: annyit
hagyok a gyerekeimre, hogy abból a kegyelmedéit is segíthessék.
Mire apám:
– Rossz fa sosem termett még jó gyümölcsöt és viszont; én mondom neked, hogy rosszféle
vagy, s meglásd: ütődött és szegény gyerekeid egyszer még az én derék és gazdag
gyerekeimnél kopogtatnak alamizsnáért – s azzal csúnya pörlekedés közepette faképnél
hagyta. Én jó atyám pártjára álltam, s kifelé menet azt mondtam neki, hogy bosszút fogok
állni a gazemberen a méltánytalanságért, csak engedje meg, hogy a rajztanulásnak szenteljem
magam.
– Kedves fiam – így ő –, én is jól rajzoltam valaha; de nem lehetne-e, hogy e
gyönyörűséges foglalkozás közben felüdülésképpen és az én kedvemért, aki apád lévén
nemzettelek, felneveltelek és annyi szép dologra megtanítottalak, olykor-olykor megpihensz,
s kezedbe veszed a fuvolát meg azt az elbűvölő hangú kis kürtöt, és játszol rajta a magad és
apád örömére?
Az ő kedvéért nagyon szívesen, feleltem. Ezzel állok csak igazán bosszút a gálád
ellenségein, mondta erre jó atyám. Egy hónap sem telt belé, s történt, hogy az említett Pierino
a Studio utcai házában pincét ásatott. Egy napon nagy társasággal épp a pince fölötti szobában
tartózkodott, s szót kerítve mesterére, az apámra, felemlegette jövendölését, s amint a
romlásba süllyedéséről mondottakat felidézte, azonmód beszakadt alatta a padló: vagy mert
rosszul építették meg a pince bolthajtását, vagy pedig Isten akaratából, aki nem ver bottal. A
beomló boltozat kövei és téglái mindkét lábát összeroncsolták; a társaság többi tagja
sértetlenül bámult lefelé a szakadék pereméről, annál nagyobb volt azonban a riadalom és az
elképedés, leginkább az előzőleg elhangzott gúnyolódás miatt. Amint ezt apám megtudta,
kardot kötött, felkereste Pierinót, s apjának, a Signoria trombitásának, Niccolaio da
Volterrának a füle hallatára azt mondta neki:
– Piero, kedves tanítványom, nagyon sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenség ért, de
emlékezz csak vissza, én figyelmeztettelek, nem is olyan régen; ugyanígy bekövetkezik majd
az is, amit a gyerekeinkről mondtam.
A hálátlan Piero nemsokára belehalt sebeibe. Szégyentelen feleséget és egy árva
fiúgyermeket hagyott hátra, aki pár év múlva Rómában ennivalóért kopogtatott nálam. Adtam
neki, mert természetemnél fogva könyörületes vagyok, és könnyek közt idéztem föl, milyen jó
sora volt Pierinónak akkoriban, mikor apám megjósolta neki, hogy fognak még a fiai
alamizsnáért könyörögni az ő derék gyerekeinél. Legyen ez intő jel, és soha senki ne űzzön
csúfot egy jóakaratú ember jóslatából, ne sértse meg igazságtalanul, mert nem ő beszél
ilyenkor, hanem maga az Isten.
X. FEJEZET
Szorgalmasan vetettem bele magam az ötvösmunkába, tőlem telhetően segítve jó atyámat.
Másik fia, Cecchino öcsém, mint már említettem, a latinban szerzett némi jártasságot, mert
apám engem, idősebbet nagy muzsikusnak szánt, őt, az ifjabbat pedig nagy jogtudósnak,
csakhogy természetes hajlandóságán egyikünk sem tudott erőszakot tenni: én a rajzoláshoz
vonzódtam, ő pedig – arányos termetű, csinos legényke – a fegyverekhez. Jelentkezett a
bandériumba, de zsenge kora miatt a csodálatos Giovannino de' Medici úrnak egyelőre csak a
katonai iskolájába vették fel. Mikor a sorozásról hazajött az ócska gönceiben, távollétemben,
apám háta mögött a nénéim odaadták neki vadonatúj, pompás köpenyemet és zekémet –
merthogy az apámnak és az egyébiránt jószívű és tisztességes nénéimnek nyújtott segítségen
kívül e becses ruhadarabokra is futotta a keresményemből; mikor észrevettem a hiányt, s
öcsémet sem találtam, apámon kértem számon, miért hagyta, hogy ilyen rútul elbánjanak
velem, hiszen tapasztalhatta, milyen szívesen segítem. Mire azzal válaszolt, hogy én vagyok
az ő egyetlen derék fia, s hogy immár visszakapta, akit elveszteni vélt, továbbá hogy
meggyőződése, mi több: isteni parancs, hogy akinek van, juttasson a nincstelennek is, s végül
hogy a kedvéért viseljem el ezt a csúfságot: Isten bőségesen kárpótol majd érte. Én a magam
hebehurgya ifjúi módján feleltem meg erre szegény kedveszegett atyámnak, aztán fogtam a
kopott gúnyámat s a maradék pénzemet, és világgá mentem; minthogy fogalmam sem volt,
melyik út vezet Rómába, előbb Luccába, Luccából pedig Pisába jutottam. Pisába érkezvén –
voltam vagy tizenhat éves – megálltam a középső híd lábánál levő úgynevezett halsziklánál
egy ötvösműhely előtt, s figyelmesen néztem, mit művel a mester. Kiféle-miféle volnék,
kérdezte, mikor észrevett; olyasféle, mint ő, válaszoltam. A jóember akkor azt mondta:
– Becsületes, megnyerő ábrázatod van – s avval megmunkálni való aranyat, ezüstöt és
drágaköveket tett elébem, majd az első nap teltével este a házába vezetett, ahol tisztességben
élt szép feleségével és gyermekeivel. Erről eszembe jutott, mit bánkódhat miattam jó atyám, s
megírtam neki, hogy egy nagyon derék, jóravaló ember házában lakom, akit Ulivieri della
Chiostra mester néven tisztelnek, s akivel sok szép nagy munkán dolgozom, és kérem őt,
legyen türelemmel, mert tanulni vágyom, s reményeim szerint a munkám hamarosan neki is
hasznára és becsületére válik. Jó atyám azonnal válaszolt, ekképpen:
Fiacskám, ha a mindeneknél többre tartott büszkeségem engedné, most rohannék hozzád,
annyira szerének, mert bizony nélküled olyan vagyok, mintha a szemem világától fosztottak
volna meg. Én igyekszem házam tisztességén őrködni, te pedig igyekezz minél erényesebben
élni; egyedül eme az egyszerű tanításra emlékezz, ehhez tartsd magad, és ne feledkezz meg
róla soha:
Ha egy házban soká s nyugton akarsz lenni: tisztán élj, kezedhez ne tapadjon semmi.
XI. FEJEZET
A levél Ulivieri mester kezébe került, ki titkon elolvasta, s ezzel adta át nekem:
– Jól van, Benvenutóm, nem kellett benned csalatkoznom, amint igen derék, jámbor
embernek tetsző atyád leveléből is látszik; érezd nálam otthon magad, akár a szülői házban.
Ha már Pisába vetődtem, elmentem a temetőbe, ahol sok szép régi márványszarkofágot
találtam, de városszerte egyéb régiségeket is bőséggel felfedeztem – műhelybeli munkám után
minden fönnmaradó időmet ezek tanulmányozására fordítottam. S minthogy mesterem látta,
milyen hasznosan töltöm az időmet, szívesen be-benézett hozzám kis szobámba, és valóságos
apai szeretettel vett körül. Egy évig voltam nála, s az fölötte gyümölcsöző év volt: jelentős és
szép arany– és ezüstműveken dolgoztam a keze alatt mind nagyobb lelkesedéssel. Apám
közben gyakorta írt, könyörgött, hogy térjek haza, s mindannyiszor lelkemre kötötte, hogy ne
hanyagoljam el a muzsikálást, ha már olyan nagy áldozatok árán kitanított. Annyira utáltam
azt az átkozott zenélést, hogy ilyenkor elfogott a kísértés, hogy sose menjek vissza apámhoz,
mert Pisában, ahol hozzá se nyúltam a hangszerhez, egy teljes évig szinte a paradicsomban
éreztem magam.
Év végén Ulivieri mesteremnek alkalma nyílt, hogy Firenzében túladjon arany– és
ezüsthulladékán, hát vele tartottam; volt egy kis lázam, alighanem megártott az ottani rossz
levegő. Apám nagy vendégszeretettel fogadta ezt az én mesteremet, s a hátam mögött
nyájasan tudatta vele, mennyire szeretné, ha nem vinne vissza Pisába. Minthogy ágynak
estem, vagy két hónapig otthon is maradtam; apám szerelmes gonddal ápolt, kúrálgatott,
közben egyfolytában azt hajtogatta, hogy alig győzi már kivárni gyógyulásomat, hogy
hallhasson végre egy kicsit játszani. S miközben csuklómat tapintva -konyított ugyanis az
orvosi tudományhoz és a latinhoz is valamicskét – ezt a muzsikálást fejtegette, olyan szapora
pulzust észlelt, hogy sokszor kétségbeesve, könnyek közt hagyott magamra. Állandó láz
gyötört, de elkeseredése láttán egyszer hozattam egyik nénémmel egy fuvolát: csekély
erőfeszítést kíván, gondoltam, meg nem árthat; olyan szépen, finoman szólaltattam meg a
hangszert, hogy apám berontott a szobába, s ezerszer is megáldva engem azt mondta, hogy
úgy veszi észre, sokat fejlődtem, amióta elhagytam az atyai házat; kért, hogy folytassam, ne
hagyjam veszni szép tehetségemet.
XII. FEJEZET
Amint felépültem, visszatértem az én Marconémhoz, ehhez a derék ötvöshöz, aki jól fizető
munkát adott, ekképpen apámat és családomat is támogatni tudtam. Ez idő tájt tért meg
Firenzébe sokéves angliai útjáról egy Pietro Torrigiani nevű szobrász, s mesteremnek nagy
barátja lévén mindennap benézett a műhelyébe; rajzaim és munkáim láttán egyszer csak így
szólt:
– Azért jöttem Firenzébe, hogy királyom megbízásából fiatal kézműveseket toborozzak
egy hatalmas munkához. Ezzel a nagy bronzművel, amelyen dolgozom, téged is naggyá és
gazdaggá tehetlek, mert amint látom, a munkamódszered és terveid inkább szobrászra,
mintsem ötvösre vallanak.
Szép szál, daliás ember volt, inkább katonaforma, mint szobrász, kivált a félelmetes
gesztusai és az érces hangja miatt, meg ahogy a szemöldökét összevonta – attól mindenki
megrettent; és mindennap mesélt, miféle hőstetteket vitt végbe azokkal a vakmerő angolokkal,
így került szóba az isteni Michelangelo Buonarroti, akinek egy kartonja9 alapján rajzot
készítettem. Ezen a kartonon mutatta meg először Michelangelo a bámulatos tehetségét,
vetélkedve egy pályatársával, Leonardo da Vincivel; a művek a Signoria palotájának
tanácstermébe készültek volna, és azt az eseményt dolgozták volna fel, amikor a firenzeiek
elfoglalták Pisát; a csodálatos Leonardo da Vinci egy zászlókért vívott lovas csatajelenetet
választott, s olyan isteni tehetséggel ábrázolta, ahogy csak el lehet képzelni. Michelangelo
Buonarroti pedig fürdőző gyalogosokat rajzolt, akiket az Arno vizében ért a riadó, s
meztelenül rohannak a fegyvereikért; ezt a tökélyt, ilyen találóan szép mozdulatokat sem a
régiek, sem a mai mesterek munkáin nem látni, noha, mint mondtam, a nagy Leonardóé is
gyönyörűséges volt, csodálatos. A két karton egyike aztán a Medici-palotába került, a másik a

9
A cascinai csata (1364) egyik jelenetét ábrázoló rajz, nem pedig Pisa bevétele. Piero
Soderini felkérésére 1504-1505-ben készültek a kartonok, Leonardo a firenzeiek és a
milánóiak közt vívott anghiari csata (1440) megfestésére kapott megbízást. Csak a vázlatok
készültek el, de mára azoknak is csak másolatai maradtak fönn.
pápa nagytermébe. Amíg megvoltak, a világ tanulóiskolájának számítottak. Az isteni
Michelangelo később megalkotta Gyula pápa nagy kápolnáját10 is, de az emennek nyomába
sem érhet: tehetsége soha többé nem érte el első rajzai kifejezőerejének magaslatait.
XIII. FEJEZET
Visszatérve Pietro Torrigianihoz, ahogy fogta a rajzomat, így mesélt: – Gyerekként ez a
Buonarroti meg én a Carmine-templom11 Masaccio-kápolnájába jártunk tanulni, és mivel
Buonarroti folyton gúnyolódott mindenkivel, aki ott rajzolt, egy napon torkig lettem vele, és a
szokásosnál is jobban feldühödve úgy vágtam orron, hogy éreztem, amint öklöm alatt
ostyatekercsként roppan a csontja és a porcogója – ezt a jegyet, amíg él, viselni fogja.12
Szavai olyan mély gyűlöletet keltettek bennem, aki állandóan az isteni Michelangelo
művein csüggtem, hogy nemhogy Angliába nem mentem el vele, hanem attól kezdve a
társaságát is kerültem.
Maradtam Firenzében és tanultam tovább Michelangelo szép szellemében, nem is
szakadtam el tőle soha. Ekkortájt kerültem össze és kötöttem szoros barátságot egy korombeli
kedves fiatalemberrel, aki úgyszintén ötvösnek készült. Francescónak hívták, a kiváló festő,
fra Filippo fiának, Filippino Lippinek volt a fia. A közös munka során úgy összebarátkoztunk,
hogy azontúl vagy két esztendeig egymás nélkül nem telt sem éjjelünk, sem nappalunk, már
csak azért sem, merthogy a házukban lépten-nyomon kiváló atyjának szép tanulmányaiba
botlottunk: jó néhány vázlatkönyvre való, gyönyörű római régiségeket ábrázoló rajza maradt
hátra – egészen beléjük szerelmesedtem.
Abban az időben egy gyermekökölnyi ezüst féldomborművön dolgoztam. Övcsatnak
készült, akkoriban ez a méret dívott. Gazdag antik levélmintázattal, puttókkal és más
szépséges ábrákkal díszítettem. Egy Francesco Salimbene nevű ötvös műhelyében kaptam rá
a megbízást. Mikor az ötvösök céhében meglátták ezt a munkámat, a céh ifjú mesterének
kiáltottak ki. Egy pontosan velem egykorú fafaragó, bizonyos Giovanbatista, akit csak
Tassónak hívtak, elkezdte duruzsolni a fülembe, hogy ha rászánnám magam és elmennék
Rómába, bizony velem tartana. Éppen ebéd után voltunk, s apám a szokásos zenei
vitatémánkkal megint feldühített, ezért azt mondtam ennek a Tassónak:
– Csak a szád jár, nem vagy te olyan nagy legény.
– Én is összekaptam az anyámmal, és ha volna pénzem az útra, még azért sem fordulnék
vissza, hogy a nyavalyás kis műhelyemet bezárjam – felelte Tasso, mire én, hogy ha csak ez
hibádzik, van énnekem annyi, hogy az kettőnknek is elég. Észre se vettük, és a nagy
beszélgetésben a San Piero Gattolini kapunál találtuk magunkat.
– Isten rendelése ez, Tassom, hogy ide keveredtünk – mondtam –, mert sem te, sem én nem
tehetünk róla; de most, hogy idáig eljöttünk, úgy érzem, mintha az út fele már mögöttünk
volna.
Ebben egyetértettünk, és menet közben azt találgattuk, hogy vajon mit szólnak majd estére
az öregjeink. Megállapodtunk, hogy most már nem is emlegetjük őket, amíg Rómába nem
érünk. Kötényünket vállunkra vetve azontúl meg sem igen szólaltunk Sienáig. Sienában Tasso
panaszkodni kezdett, a lábát fájlalta, és vissza akart fordulni; adjak rá pénzt, mondta; akkor én
miből folytatom az utat, feleltem, gondoltad volna meg, hogy kitedd-e egyáltalán a lábad
Firenzéből. És ha csak ez a baj, akad itt római postaló, egy szavad sem lehet. Minthogy nem
válaszolt, szereztem egy lovat, s megindultam a Római kapu felé. Elszántságom láttán mit
tehetett volna: jócskán lemaradva sántikált utánam. A kapunál aztán bevártam szegény kis

10
A Sixtus-kápolnát.
11
A firenzei Santa Maria del Carmine, a Kármelhegyi Szűz Mária-templom Brancacci-
kápolnájáról van szó.
12
Az esetről Giorgio Vasari és Ascanio Condivi is beszámol, Vasari szerint Torrigiani
irigységből ütötte meg Michelangelót.
útitársamat, nyeregbe szállítottam, és így szóltam hozzá:
– Mit mondanának a barátaink: hogy nagy garral Rómába indultunk, és már Sienánál
kifogyott belőlünk a szufla?
Bizony igazam van, helyeselt a jó Tasso, és vidám legényke lévén elnevette magát és dalra
is fakadt – aztán nevetgélve, nótaszóval poroszkáltunk Rómáig. Tizenkilenc voltam akkor,
éppen annyi, ahányban írtunk. Rómába érkezve azonnal beálltam egy Firenzuola nevű mester
műhelyébe. Amúgy Giovanni volt a neve, és a lombardiai Firenzuolából származott oda,
edények és nagyobb ötvösmunkák kivitelezésében jeleskedett. Mikor megmutattam neki a
firenzei Salimbenénél készített övcsatot, gyönyörködve nézte, és így szólt a segédjéhez, egy
Giannotto Giannotti nevű firenzei fiúhoz, aki már évek óta a keze alatt dolgozott:
– Ez a firenzei bezzeg érti a dolgát, nem úgy, mint te.
Akkor ismertem föl Giannottót, régi társamat, akivel Rómába menetele előtt jó
cimboraságban voltunk és sokat rajzoltunk együtt. Olyan rosszulesett neki a mestere
megjegyzése, hogy letagadta, hogy ismer, azt állította, fogalma sincs, ki vagyok, mire
mérgemben azt mondtam neki:
– Jól van, Giannotto, régi jó pajtásom, akivel itt és itt találkoztam, s akinek a házában
annyit rajzoltam, ettem-ittam és aludtam, bánom is én, hogy nem vagy hajlandó derék
mesterednek beajánlani! Nem szorulok a pártfogásodra, remélem, a kezem munkája magáért
beszél.
XIV. FEJEZET
Szavaim hallatán Firenzuola, ez a lobbanékony és nyers modorú ember Giannottóra
förmedt:
– Nem szégyelled magad, te hitvány féreg, így bánsz egy régi jó baráttal? – Majd még
ugyanazon lendülettel hozzám fordult: – Lépj be a műhelyembe, és legyen, amint mondtad:
beszéljen helyetted a két kezed! – s azzal egy gyönyörű ezüstművet bízott a gondjaimra, egy
bíboros rendelte tőle. A Rotonda13 bejáratánál álló porfírmedence mintájára kellett elkészíteni.
A szükséges díszítéseken felül a magam kedvére olyan szép kis ábrákkal ékesítettem, hogy
mesterem céhszerte fennen büszkélkedett vele, hogy lám, micsoda remekmű kerül ki a
műhelyéből. A hozzávetőleg félrőfnyi edényke asztali sótartóul szolgált. Ez volt az első római
keresetem – egy részét jó atyámnak küldtem el, más részét a magam hasznára fordítottam:
régiségeket tanulmányoztam, amíg csak a pénzből futotta, aztán visszatértem műhelybeli
munkámhoz.
Battista del Tasso nevű társam nem sokáig húzta Rómában, hamarosan megtért Firenzébe.
Új munkákhoz láttam, egy bizonyos milánói Pagolo Arsago ösztökélésére azonban
hajlottam rá, hogy dolgom végeztével hozzá szegődjem. Firenzuolám erre tüstént Arsagónak
támadt, és oly méltatlan szavakkal esett neki, hogy kénytelen voltam új mesterem védelmére
kelni. Szabad embernek születtem, mondtam, és zokon ne vegye, de szabadon is szeretnék
élni, és nem maradok adósa, hiszen egyezségünk szerint néhány scudóval még ő tartozik
nekem, s szabad kézművesként ott akarok dolgozni, ahol nekem tetszik, kivált, ha ezzel nem
ártok senkinek. Új mesterem is beleszólt a vitába, nem is a legszerencsésebben, kijelentette
ugyanis, hogy ő engem nem hívott, és hogy örülne, ha kitartanék Firenzuola mellett. Erre én
azt mondtam, hogy semmiképp nem szeretnék senkit megrövidíteni, s amint megkezdett
munkáimat bevégzem, a magam ura kívánok lenni, s aki akar tőlem valamit, egyenest
énhozzám forduljon. Mire Firenzuola, hogy ő most már éntőlem semmit sem akar, isten
velem. Emlékeztettem a tartozására, erre a szemembe nevetett; beszélhetünk persze így is,
mondtam erre: a műhelyben láthatta, mennyire értek a fémekhez – ugyanúgy boldogulok a
karddal is, ha az érdekem úgy kívánja. Éppen e szavaimra állt meg előttünk egy Antonio da

13
A Pantheon
San Marino nevű aggastyán, Róma legkiválóbb ötvöse, Firenzuola egykori mestere. Nagyon
is érthető érveim hallatán rögtön a védelmemre kelt, s felszólította Firenzuolát, hogy fizessen
ki. Nagy perpatvar kerekedett, mert Firenzuola mesterien forgatta a kardot, sokkalta jobban,
mint a vésőt, de aztán győzött a józan ész, meg persze magam is igyekeztem, s végül csak
kifizetett ez a Firenzuola. Idő múltán összebarátkoztunk, s mikor megkért rá, egyik gyerekét
még keresztvíz alá is tartottam.
XV. FEJEZET
Pagolo Arsago mesternél igen szépen kerestem, és keresetem javát mindig odaadtam jó
atyámnak. Jó atyám ezenközben addig-addig könyörgött, hogy két év elteltével visszatértem
Firenzébe Francesco Salimbene műhelyébe. Ez a munka is nagyon jól fizetett, és rengeteget
tanultam belőle. Megint összehozott a sors Francescóval, Filippino Lippi fiával, és bár az az
átokverte fuvolázás sok időmet elvitte, a nappal vagy az éjszaka bizonyos szakában órák
hosszat foglalkoztam tanulmányaimmal. Egy ezüst övcsaton munkálkodtam, fiatalasszonyok
viseltek affélét. Három ujj széles volt, középen finom domborítással valamely alakzat két fele
illeszkedett egymásba. Egy Raffaello Lapaccini nevezetű megrendelő bízott meg vele.
Nagyon rosszul fizette meg, de sokkal nagyobb becsületemre vált maga a munka, mint
amennyi pénz jogosan megilletett volna érte.
Az idő tájt több firenzei mesternél dolgoztam; ki becsületes volt velem – mint első
mesterem, Marcone –, ki a jó híre ellenére becstelen; némelyikük rútul becsapott. Amint erre
rájöttem, rögtön továbbálltam, és megjegyeztem magamnak, milyen hitvány tolvajok.
Egy Giovanbattista Sogliani nevezetű ötvös nagylelkűen átengedte nekem az Új Piac
sarkán, a Landi-féle bankház mellett álló műhelyének egy részét. Itt sok szép munkám
adódott, nagyon jól kerestem, bőkezűen tudtam támogatni családomat. Előbbi rossz
mestereim, Salvadoré és Michèle Guasconti ezt irigykedve nézték, pedig három tekintélyes
műhelyük is volt a céhben, és sok megrendelést kaptak; áskálódásuk láttán néhány jóérzésű
ember füle hallatára ki is jelentettem, hogy bizony beérhették volna azzal, amit jóságot
színlelve elcsaltak tőlem. Mikor ez a fülükbe jutott, nagyon köpték a markukat, hogy
megszorongatnak. Én azonban, minthogy nem ismerem a félelmet, nemigen foglalkoztam
vele.
XVI. FEJEZET
Egy napon éppen valamelyikük műhelyénél támasztottam a falat; jön a gazda, megszólít,
szemrehányóan belém köt, mire mondom neki, hogy ha tisztességesen viselkednek velem, én
is megadom nekik a tiszteletet, minthogy azonban az ellenkezőjét tették, most már fájjon az ő
fejük, törődöm is vele! S miközben én így beszéltem, egy Gherardo Guasconti nevezetű
unokatestvérük – valószínűleg eleve sanda szándékkal – mellettem várt be egy megrakott
szamarat. Tégla volt a terhe. Amint a szamár odaért, ez a Gherardo nekem lökte a rakományt.
Rögtön odakaptam a fejem, és láttam, hogy még nevet is rajtam, erre úgy hókon vágtam, hogy
összerogyott, mint akiből kiszállt az élet, aztán az unokatestvéreihez fordulva azt mondtam: –
így jár minden hitvány féreg! – Majd, minthogy sokan voltak, nyomatékképpen tőrt rántottam,
hogy rájuk ijesztek: – Ha valamelyiktek kimerészkedik a műhelyből, a másik azon nyomban
szaladhat is gyóntatóért, mert orvosért már hiába menne.
Úgy beijedtek, hogy senki sem sietett az unokatestvére segítségére. Amint odébbálltam,
apák és fiúk hanyatt-homlok rohantak a Nyolcakhoz, panaszolták, hogy Firenzében
mindaddig példátlan módon fegyverrel rontottam rájuk tulajdon műhelyükben. A Nyolcak
Tanácsa beidézett, hát előálltam; durván leteremtettek, nyilván amiért én közönségesen
köpönyegben jelentem meg előttük, amazok meg polgár módjára voltak öltözve, azután meg,
mert ellenségeim addigra már megkörnyékezhették azokat az urakat személyesen a házukban,
én pedig, az efféle dolgokban nem lévén járatos, nem kerestem a kegyüket, hanem a magam
nagy igazában bízva folyvást azt hangoztattam, hogy Gherardo súlyos és oktalan tettére
mélységes felháborodásomban én csak egy pofonnal válaszoltam, és ezért megítélésem szerint
nem érdemlek ilyen szigorú bánásmódot. Prinzivalle délia Stufa14 a Nyolcak részéről a pofon
hallatán ezt mondta:
– Nem pofon volt, hanem ökölcsapás. – Miután megszólalt a csengettyű, és mindenkit
kiküldtek, Prinzivalle így kelt a védelmemre társai előtt:
– Látják, uraim, ez a szegény fiatalember együgyűségében azzal vádolja magát, hogy
pofont adott, mert hite szerint az kevésbé súlyos bűn, mint az ökölcsapás, holott az Új Piacon
egy pofonért huszonöt scudo a büntetés, egy ökölcsapásért pedig elenyésző, szinte semmi.
Nagyon is derék ifjú ez, aki szerény sorban élő családját a két keze munkájával tartja fönn
igen dicséretesen; adja Isten, hogy városunk úgy bővelkedjék a hozzá hasonlókban, ahogy
most nélkülözi őket.
XVII. FEJEZET
Bíráim közül néhány megszállott csuhás – fra Girolamo15 párthívei – ellenségeim
könyörgésén és hazudozásán felbuzdulva a legsúlyosabb büntetéssel börtönbe akart záratni, a
jó Prinzivalle azonban nem hagyta. Megúsztam négy véka liszt bírsággal, amit a Murate-
kolostor javára kellett beszolgáltatnom alamizsnaképpen. Azonnal beszólítottak és rám
parancsoltak, hogy kegyvesztés terhe mellett szó nélkül vegyem tudomásul az ítéletet, és
hajtsam végre, ami elrendeltetett.
Szigorúan a bírósági írnokhoz utasítottak, én meg, a Nyolcak közt általános derültséget
keltve, mindegyre csak azt hajtogattam, hogy már bizony pofon volt az, nem ökölcsapás. Az
írnok a törvényszék nevében felszólított, hogy állítsak kezest, mert gondoskodnom kell róla,
hogy a négy véka liszt be legyen szolgáltatva. Megsemmisülten küldettem Annibale nevezetű
sebész unokatestvéremért – Librodoro Librodori atyjáért –, hogy vállalna értem kezességet.
Nem akart eljönni, erre aztán éktelen haragra gerjedtem, fújtam, mint a mérges kígyó, és
elkeseredett lépésre szántam el magam. Ebből is látszik, hogy a csillagok állása nemcsak
befolyásolja, hanem meg is határozza cselekedeteinket. Minthogy tudtam, milyen sokkal
tartozik a családunknak ez az Annibale, amúgy is lobbanékony természet lévén úgy kikeltem
magamból, hogy amint a Nyolcak elmentek ebédelni, és rám nem ügyelt senki, tüzet okádva
távoztam a palotából, elrohantam a műhelyembe, kaptam a tőrömet, és ellenségeim házába
rontottam. Otthon voltak, ki a házban, ki a műhelyben. Épp asztalnál ültek. Az ifjú Gherardo,
a viszály szerzője rám vetette magát, erre mellbe szúrtam; a penge a zubbonyán és a
mellényén át egyenesen az ingéig hatolt, de az irháját nem érte, és az égvilágon semmi kárt
nem tett benne. Minthogy azonban szokatlanul könnyen megszaladt a tőröm, és a ruha is
ijesztő reccsenéssel engedett, azt hittem, nagy a baj, s mikor amaz ijedtében a földre zuhant,
így dörrentem rájuk:
– Megálljatok, gazemberek, ütött a halálotok órája!
Apja, anyja, nénjei mind azt hitték, itt a végítélet napja, rögtön térdre vetették magukat, és
jajveszékelve könyörögtek irgalomért. Hitványság lett volna kezet emelni rájuk: ezek nem
védekeztek, amaz meg halálra váltan, kiterülve a földön – dühömben lerohantam a lépcsőn.
Az utcára kiérve azonban ott találtam az egész famíliát, több mint tizenketten voltak, ki
vaslapáttal, ki vasrúddal, ki kalapáccsal, pöröllyel, ki bottal fölszerelve. Felbőszült bikaként
négyet-ötöt azonmód felökleltem, és magam is velük zuhantam a földre, tőrömmel közben
jobbra-balra osztogatva a szúrásokat. Akik talpon maradtak, kalapácsot, botot, pörölyt két
kézre fogva ütöttek-vertek, ahol értek, de minthogy Isten olykor irgalmasan a dolgainkba

14
Prinzivalle della Stufa a Mediciek párthíve, mint a Cellini család is. A Guasconti família
Savonarola-párti volt.
15
Girolamo Savonarola.
avatkozik, most is úgy intézte, hogy az égvilágon semmi bajunk ne essék, se nekik, se
énnekem. Csak a sapkám maradt ott, azt kerítették hatalmukba, s azon aztán mindannyian
kitöltötték a bosszújukat. Mikor végül számba vették, hogy hány sebesültjük és hány halottjuk
is van, kiderült, hogy senkinek nem esett bántódása.16
XVIII. FEJEZET
A Santa Maria Novella kolostor felé vettem utamat, s kisvártatva a jóságos Alesso Strozzi
testvérbe botlottam, akit ismeretlenül is megszólítottam, hogy az Isten szerelmére kérem,
mentse meg az életemet, mert bizony nagy bajt kevertem. A derék szerzetes azzal nyugtatott
meg, hogy semmit se féljek, mert akármekkora bajt kevertem, az ő kis cellájában
biztonságban vagyok.
A Nyolcak Tanácsa egy órán belül rendkívüli ülésen a legszigorúbb körözést adta ki
ellenem, a legsúlyosabb büntetéssel fenyegetve meg azt, aki bárhol, bármilyen minőségben
rejteget, vagy tudomással van rólam, de nem jelenti. Szegény jó megtört atyám a Nyolcak elé
járult, és térdre borulva könyörgött, hogy kegyelmezzenek éretlen gyermekének, mire az
egyik megszállott csuhás talpra ugrott, s e szavakkal förmedt apámra:
– Hordd el magad azonnal, különben holnap reggel lándzsásokkal vitetjük ki a
vesztőhelyre.
Erre már szegény atyámat is elfutotta a méreg, s így válaszolt:
– Csak annyit tehetnek, amennyi Isten rendelése, semmi többet. Márpedig kétségkívül így
rendeltetett, mondta amaz, mire apám,
hogy tudják is ők, mit rendelt az Isten! Azzal faképnél hagyta őket, s eljött értem egy Piero
di Giovanni Landi nevű korombéli ifjúval, akivel mi úgy voltunk, akár a testvérek. Az ifjú a
köpönyege alatt egy pompás kardot és egy gyönyörű páncélinget hozott nekem. Bátor atyám
rendre beszámolt a történtekről, és hogy mit mondtak neki a Nyolcak. Aztán megcsókolta a
homlokomat és mindkét szememet, s szívből megáldott.
– Isten legyen veled! – mondta, majd pedig segített felöltöznöm, és átadta a kardot. –
Drága fiam – tette hozzá –, ezekkel most már a te kezedben van élet vagy halál. – Pier Landi
mindvégig könnyezett, és tíz aranyscudót adott útravalóul. Megkértem, vágja le pelyhedző
szakállamat. Alesso testvér szerzetescsuhába bújtatott, és adott mellém egy laikus testvért
kísérőül. Kiléptem a kolostorból, át a pratói kapun, s a fal mellett a San Gallo térre jutottam,
onnan pedig fölkanyarodtam a Montui dombjára, ahol az első házak egyikében már várt rám
Benedetto da Monte Varchi17 fivére, a Vastag. Azonnal ledobtam a csuhát, közönséges
öltözetben lóra ültünk, és az éjszaka leple alatt Sienába mentünk. Onnan a Vastagot
visszaküldtem Firenzébe a hírrel, hogy épségben megérkeztem. Atyám nagy boldogságában
alig győzte kivárni, hogy összefusson a Nyolcaknak azzal a bizonyos pökhendi tagjával, s
amint végre találkoztak, ekképpen szólította meg:
– Látja, Antonio, mégiscsak Isten tudta jobban, mi legyen a fiammal, nem pedig a
kegyelmetek Tanácsa!
– Kerüljön csak még egyszer a kezünk közé! – így amaz.
– Az akkor lesz, ha lesz, ez meg most van – én ezért áldom az Istent.
XIX. FEJEZET
Sienában bevártam a római postajáratot, s azzal mentem tovább. Ahogy átkeltünk a
Paglián, futárba botlottunk: az új pápa, Kelemen18 megválasztásának hírét hozta.

16
A fönnmaradt periratok szerint Cellini kezétől ketten (Gherardo és egy másik személy)
megsebesültek, magát Cellinit pedig távollétében halálra ítélték.
17
Benedetto Varchi (Firenze, 1503-1585), híres firenzei történetíró, humanista.
18
VII. Kelemen: Giulio Medici, aki 1523 novemberében került a pápai trónra.
 Rómában Santi mester ötvösműhelyében kezdtem dolgozni; a mester már meghalt, egyik
fia vezette a műhelyt. Ő maga nem dolgozott, minden műhelybeli teendőt egy Luca Agnolo
da Iesi nevű ifjúval végeztetett. Ez a parasztfiú még apró gyermekkorában került Santi mester
keze alá. Alacsony volt, de arányos termetű. Jobban dolgozott, mint akárki, akit az idáig
láttam: igen-igen könnyedén és fantáziadúsan; csak nagyobb darabokat, azaz gyönyörű
vázákat, tálakat és más efféléket vállalt. Én akkor a spanyol salamancai püspök
megrendelésére gyertyatartókat készítettem. Gazdag díszítéssel, ahogy az efféle darabokhoz
illik. Raffaello da Urbino egy tanítványa, a csak Tanonc ragadványnéven ismert
Gianfrancesco19 – kiváló festő –, a nevezett püspök barátja jóvoltából sok megrendelésem volt
ettől a salamancaitól, következésképp nagyon jól is kerestem.
Ez idő tájt hol Michelangelo kápolnájába20 jártam rajzolni, hol a sienai Agostino Chigi
házába a csodálatos Raffaello da Urbino sok gyönyörűséges festménye kedvéért – ez nekik
valóságos ünnepnapnak számított, mert itt lakott az említett Agostino úr fivére, Gismondo
Chigi úr is. Nagyon büszkék voltak rá, hogy magamfajta ifjú emberek a házukba járnak
tanulni. Gismondo úr szerfölött kedves és rendkívül szép felesége – miután gyakran látott
engem a házukban – egy napon odajött hozzám, belenézett a rajzaimba, és megkérdezte,
szobrász vagyok-e vagy festő. Ötvös volnék, feleltem a hölgynek. Ahhoz képest túlságosan
jól rajzolok, mondta ő, majd egyik szobalányával odahozatott egy káprázatos gyémántokból
kirakott liliomot aranyfoglalatban azzal, hogy becsüljem meg az értékét. Nyolcszáz scudóra
becsültem. Pontos becslés, jegyezte meg. Aztán megkérdezte, van-e bátorságom, hogy méltó
foglalatot készítsek neki, mire mondtam, hogy a legnagyobb örömmel, s a szeme láttára máris
rajzolgatni kezdtem, s formáltam mind szebbé a tervet, mert egyre nagyobb örömöm telt
benne, hogy egy ilyen csodaszép és elbűvölő hölgy társaságát élvezhetem. Mikor megvoltam
a rajzzal, egy másik csodaszép római hölgy is lejött hozzánk kíváncsiságában, hogy ugyan mit
csinál Porzia asszony odalent, mire az mosolyogva így szólt:
– Ennek a derék, sőt kedves és szép ifjúnak a munkájában gyönyörködöm.
Megdobogott a büszke szívem, igaz, bele is pirultam a dicséretbe, és azt mondtam:
– Akármilyen vagyok is, asszonyom, mindig a legkészségesebben állok rendelkezésére.
Ebbe már a nemeshölgy is belepirult, és így válaszolt:
– El is várom, tudod te azt – azzal átadta a liliomot, hogy vigyem magammal azzal a húsz
aranyscudóval együtt, amennyi éppen az erszényében volt, és hozzátette: – Foglald be a
rajzod szerint, a régi aranyat meg majd visszahozod.
– Én a fiatalember helyében Isten hírével kereket oldanék – jegyezte meg a római hölgy.
Az erény ritkán jár együtt a bűnnel, és ha ez az ifjú erre vetemedne, erősen meghazudtolná
tisztességes emberre valló szép ábrázatát, felelte Porzia asszony, majd a római hölgyet karon
fogva, elbűvölő mosollyal elbocsátott.
Elidőztem még kissé a munkába vett rajzzal, az említett Raffaello da Urbino Jupiter-
figurája fölött. Amint megvoltam vele, mentem is, hogy apró viaszmintát készítsek róla,
amellyel érzékeltethetem, milyen lesz a valóságban. Amint a mintát Porzia asszonynak
megmutattam, ő is és a társaságában talált ismerős római hölgy is igen-igen meg lévén a
munkámmal elégedve, agyba-főbe dicsértek, mire én kissé talán túlságos önbizalommal azt
találtam mondani, hogy a mű még egyszer olyan szép lesz, mint a modellje. Avval
nekikezdtem, és tizenkét nap alatt be is fejeztem a szóban forgó liliomos ékszert
maszkocskákkal, puttókkal, állatfigurákkal, majd gondosan megzománcoztam, s ekképpen a
liliomot formázó gyémántok értéke legalább a kétszeresére nőtt.

19
Gianfrancesco Penni.
20
A Sixtus-kápolnába.
 XX. FEJEZET
A fönt említett derék Lucagnolo nagyon rosszallotta, hogy ezzel a munkával vesződöm,
többször is hangoztatta, hogy sokkal hasznosabbá tenném magam és nagyobb becsületemre is
válna, ha inkább a nagy ezüstedények kidolgozásában segédkeznék neki, ahogy kezdetben.
Mindig is számíthat a segítségemre, válaszoltam én, hanem olyan megbízást, mint amelyen
dolgozom, nem mindennap kap az ember, és az efféle darabok nem kevésbé válnak
becsületemre, mint a nagy ezüstedények, viszont jóval bőségesebben fizetnek. Lucagnolo
kinevetett:
– Majd meglátod, Benvenuto, mert mire ezt befejezed, én is igyekszem befejezni az
edényt, amelyet akkor vettem munkába, mikor te azt a liliomot. Ki fog derülni, melyik ér
többet: az edény vagy az ékszer.
Ilyen nagyszerű mester kihívásának szívesen teszek eleget, feleltem erre, aztán meglátjuk,
melyikünk tévedett. Azzal fölényes mosollyal mindketten vadul belevetettük magunkat a
munkába, s igyekeztünk mihamarabb befejezni. Körülbelül tíz nap alatt mindegyikünk
végzett, és mindegyikünk remekelt. Lucagnolo egy jókora tálat készített Kelemen pápa
asztalára: csontnak, mindenféle gyümölcshéjnak valót; inkább dísz volt tehát, mintsem
szükséges holmi. Két szép fül, kis és nagyméretű maszkok, gyönyörűséges levélzetek voltak
rajta gazdagon olyan kecses és művészi harmóniában, ahogyan csak el lehet képzelni.
Mondtam is neki, hogy ez a legszebb tál, amit életemben láttam. Úgy érezte, neki is meg kell
dicsérnie az én munkámat, de azért hozzátette, hogy hamarosan kiderül, mi a kettő közti
különbség. Aztán fogta az edényét, s vitte a pápához, aki busásan megfizetett érte, mégpedig
azon nyomban, ahogy az efféle nagy munkák esetében szokás volt. Ezenközben én is elvittem
művemet Porzia asszonynak, aki elragadtatásában azt mondta, hogy messze túlszárnyaltam
neki tett ígéretemet, kérjek tehát a fáradságomért, amennyit akarok, mert úgy látja, hogy csak
egy várral tudna méltóképpen megfizetni, minthogy azonban ez nem áll módjában -nevette el
magát –, olyasmit kérjek, amit teljesíthet. A legnagyobb jutalom, amit a fáradságomért
reméltem, az, hogy őt elégedettnek láthatom, mondtam, és én is elnevettem magam, majd
meghajoltam és távoztam is azzal, hogy egyéb jutalmat nem kívánok. Akkor Porzia asszony
az említett római hölgyhöz fordult, és így szólt:
– Látja, hogy jól ítéltük meg: csak az erény a sajátja, nem fér hozzá a bűn. – Mindketten
nagyon csodálkoztak, és Porzia asszony e szavakkal fordult hozzám:
– Ismered, Benvenutóm, a mondást, hogy amikor a szegény ajándékoz meg gazdagot, azon
az ördög örvendezik?
– Annyi bosszúsága közt ez egyszer hadd lássuk nevetni! – mondtam erre, majd távozóban
még hallottam, hogy ekkora kegyet ő bizony nem szánna neki.
Lucagnolo már várt, s mikor a műhelybe visszatértem, mutatta a pénzes zacskót a
fizetségével:
– Tedd oda mellé, amit az ékszeredért kaptál, hadd lássuk, mi a különbség!
Majd holnap, mondtam erre; a maga nemében az én művem sem volt alábbvaló, mint az
övé, reméltem hát, hogy a díjazása sem fog mögötte elmaradni.
XXI. FEJEZET
Másnap felkeresett a műhelyben Porzia asszony egyik szolgálója; kiszólított, s úrnője
megbízásából átadott nekem egy teli pénzes zacskót azzal, hogy a hölgy semmiképp nem
akarja, hogy az ördög vigyorogjon rajtunk, valamint hogy az összeg korántsem annyi,
amennyit a munkámért érdemelnék, s más hasonló udvarias s a hölgyre jellemző szavakkal.
Lucagnolo, aki már alig várta, hogy a pénzes zacskók színt valljanak, azonnal ott termett a
műhelyben a tizenkét munkás és az innen-onnan előkerült kíváncsiskodó szomszédok előtt, s
gúnyos nevetgélés közepette – hohó, hohó!, rikkantott fel háromszor-négyszer – nagy
csörömpöléssel az asztalra szórta a pénzt: huszonöt pápai aranyat abban a hiszemben, hogy én
legföljebb négyöt közönséges scudót ha kaptam. A nagy hencegéstől, a körülöttem állók
tekintetétől és nevetésétől zsibbadtan belelestem a pénzes zacskómba, s mikor láttam, hogy
tiszta arany van benne, odaálltam az asztal végéhez, és fejemet lehajtva, némán, magasra
tartott két kezemmel, mint a malomgarat, lepergettem a tartalmát. A másfélszerese volt annak,
amit ő kapott. Az addig gúnyosan rám meredő tekintetek erre rögtön őfelé fordultak.
– A Benvenuto pénze bizony sokkal jobban mutat, Lucagnolo, mint a tiéd: másfélszer
annyi, ráadásul aranyban!
Biztosra vettem, hogy irigységében és szégyenében Lucagnolót megüti a guta. Noha a
fizetségem harmada munkáltatómként őt illette meg – merthogy ez volt a szokás: kétharmad
rész a dolgozóé, egyharmad a műhely fenntartójáé –, takarékosságán felülkerekedett a sárga
irigység, pedig a parasztvére miatt Lucagnolónak épp ellenkezőleg kellett volna viselkednie.
Elátkozta a mesterségét azokkal együtt, akik a kezébe adták, s azt mondta, hogy ezentúl
komolyabb munkákkal ő sem vesződik, csak efféle semmiségeket csinál, ha már olyan jól
megfizetnek értük. Nem kevésbé dühösen azt válaszoltam erre, hogy minden madár a maga
nótáját fájja – a magafajta földhözragadt paraszttól mit is várhatna az ember –, de
biztosíthatom felőle, hogy én nagyszerűen boldogulnék az ő haszontalanságaival, ő viszont az
én semmiségeimmel aligha. Azzal faképnél hagytam, távozóban még odavágva neki, hogy ezt
hamarosan be is bizonyítom. A jelenlevők élénken helyeseltek, mert most maguk is látták,
micsoda bugris ő, és hogy mit érek én.
XXII. FEJEZET
Másnap felkerestem Porzia asszonyt, hogy megköszönjem a kegyét, s mondtam neki, hogy
az ellenkezőjét érte el annak, amiről beszéltünk, én ugyanis azt akartam, hogy nevessen az
ördög, ő pedig azt érte el, hogy ehelyett újra megtagadta Istent. Ezen kellemesen
elnevetgéltünk, majd újabb szép és jó munkákkal bízott meg. Ezenközben Raffaello da
Urbino festő fent említett tanítványa révén megkerestem a salamancai püspököt, hogy
szívesen készítenék a pohárszékére dísznek egy szép nagy vizeskorsót. Mivelhogy a püspök
kettőt is szeretett volna, az egyiket Lucagnolóra bízta, a másikat énrám, és a közvetítő
Gianfrancesco tervei alapján kellett dolgoznunk. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a
munkálatokba egy Giovanpiero della Tacca nevezetű milánói mester műhelyének
rendelkezésemre bocsátott sarkában. Berendezkedvén számot vetettem várható kiadásaimmal,
s maradék pénzemet mind elküldtem szegény jó atyámnak, aki épp ennek átvétele ügyében
járt el Firenzében, amikor belebotlott a Nyolcaknak abba a megátalkodott tagjába, aki annak
idején, amikor azt a kis felfordulást rendeztem, lándzsásokkal meg vésztő-hellyel
fenyegetőzött. Ennek az embernek rossz gyerekei voltak, és atyám ezt nem hagyta szó nélkül.
– Mindenkit érhet baleset – mondta –, a hirtelen haragú embereket pedig kiváltképp, ha az
igazukat védik, ahogy a fiammal is történt. De nézze csak meg, milyen jó nevelést kapott.
Adja Isten, hogy a kegyelmed gyerekei ne legyenek az apjukhoz se jobbak, se rosszabbak,
mint hozzám az enyéim, mert az enyéim úgy nevelkedtek, hogy ahol nekem már nincs
hatalmam, ott Isten akaratából maguk is boldogulnak még a kegyelmed könyörtelensége
ellenére is. – Azzal faképnél hagyta, majd töviről-hegyire megírta nekem, mi történt, az Isten
szerelmére könyörögve, hogy olykor-olykor muzsikáljak, ne hanyagoljam el ezt a szép
tehetségemet, ha már annyit fáradt a taníttatásommal. Levele az atyai szeretet legmelegebb
szavaival volt tele, a könnyekig elérzékenyültem rajtuk, s megfogadtam, hogy
lehetőségeimhez mérten még életében eleget teszek a kívánságának, ahogy Isten is
kegyelmesen teljesíti minden tisztességes kérésünket.
XXIII. FEJEZET
Az idő tájt, amikor a salamancai püspök szép korsóján dolgoztam, barátaim félig-meddig
akaratom ellenére rábeszéltek, hogy vegyek föl egy inast. Ő volt az egyedüli segítségem, egy
tizennégy év körüli fiúcska, bizonyos Paulino, egy járadékból élő római illetőségű férfi
gyereke. Ez a Paulino nagyon jó neveltetést kapott, ilyen derék, szépséges fiúcskát még
életemben nem láttam; annyira tisztességes, illedelmes, bűbájos, ragaszkodó teremtés volt,
hogy egészen a szívembe zártam. Ez a szenvedélyes szeretet vitt rá, hogy olykor-olykor
játsszam neki egy kicsit a kürtön, mert egyébként komoly és mélabús arcán a muzsikaszóra
rögtön olyan kedves és szépséges mosoly nyílt, hogy már egyáltalán nem csodálkozom
azokon az ostobaságokon, amiket a görögök az isteneikről összehordtak. Ε miatt a fiúcska
miatt annak idején minden bizonnyal sokan elvesztették volna a fejüket. Volt Paulinónak egy
Faustina nevű testvérnénje, akinek a szépségéhez megítélésem szerint még az ókori szerzők
agyon– meg agyondicsőített Faustinája21 sem volt fogható. Többször is jártam a szőlejükben,
s ha jól vettem észre, ez a derék ember, Paulino atyja kinézett engem vejének. Ez okból
akkoriban jóval gyakrabban muzsikáltam, mint annak előtte.
Történt, hogy egy Gianiacomo nevű remek cesenai pikulás a pápai zenekarból üzent nekem
egy luccai harsonással – aki most hercegünk szolgálatában áll –, hogy szívesen látnának
szopránkürtösként Nagyboldogasszony ünnepén a pápánál; csodálatos motettákat válogattak
össze az alkalomra. Noha nagyon szerettem volna szép korsómat befejezni, egyrészt a zene
gyönyörűsége miatt, másrészt hogy öreg édesatyámnak is a kedvére tegyek, szívesen tartottam
velük; nyolc napon keresztül napi két óra próbával az ünnep napján úgy játszottuk el azokat a
szépen harmonizált motettákat a Belvederén az ebédelő Kelemen pápának, hogy a pápa azt
találta mondani, hogy még sohasem hallott ilyen finom és pontos összhangzatokat.
Gianiacomót magához hívatva megkérdezte, honnan és miképp kerített ilyen jó
szopránkürtöst, és apróra kifaggatta felőlem. Gianiacomo akkor néven nevezett.
– Csak nem Giovanni mester fia? – kérdezte a pápa. De bizony ő, mondta amaz. Mire a
pápa azonnal föl akart fogadtatni a zenészei közé, Gianiacomo azonban így felelt:
– Nem ígérhetem, szentséges atyám, hogy meg tudom nyerni, merthogy az
ötvösmesterségnek szentelte magát, és azt csodálatosan és jóval nagyobb haszonnal is műveli,
mint ha muzsikálna.
– Annál inkább ragaszkodom hozzá – mondta a pápa –, mert így még egy olyan
tehetséggel is tetézi érdemét, amire nem számítottam. Kapja ugyanazt a fizetséget, mint a
többiek, és a nevemben ígérd meg neki, hogy alkalomadtán a másik mesterségét is
gyakorolhatja, bőven ellátom tennivalóval. – Azzal száz pápai aranyat nyújtott át neki, hogy
ossza el köztünk igazságosan. Gianiacomo dolga végeztével sietett hozzánk, és részletesen
elmesélte, mit hagyott meg neki a pápa, majd nyolcunk közt elosztotta a pénzt, s hozzám
fordulva ezzel adta át a részemet:
– Ezennel fölvétetlek tagjaink közé.
– Hadd gondolom meg holnapig – válaszoltam erre, s elmenőben azon rágódtam, hogy
vajon elfogadjak-e egy efféle ajánlatot, amely bizony alaposan eltérítene mesterségem szép
gyakorlásától.
Aznap éjszaka álmomban megjelent apám, és örömkönnyeket hullatva kérte, hogy az Isten
szerelmére az ő kedvéért fogadjam el, mire én mintha azt mondtam volna, hogy semmi szín
alatt sem vagyok rá hajlandó. Akkor ő kikelt magából, és fenyegetőzni kezdett, hogy ha nem
teszem meg, kiátkoz, ha viszont megteszem, atyai áldása egész életemben elkísér. Amint
fölébredtem, ijedtemben rohantam fölvétetni magam, aztán levélben azonnal beszámoltam a
történtekről öreg atyámnak, aki majd belehalt a nagy örömbe, és tüstént megírta, hogy
majdnem pontosan ezt álmodta ő is.
XXIV. FEJEZET
Most, hogy jó atyám érthető kívánsága szerint cselekedtem, úgy gondoltam, minden

21
Marcus Aurelius római császár felesége.
dolgomnak tisztességgel és dicsőségben fogok a végére érni. Nagy igyekezettel vetettem bele
magam, hogy a salamancai korsóját befejezzem. Furcsa egy szerzet volt ez a püspök:
mérhetetlenül gazdag és folyton elégedetlen; mindennap odaküldött valakit hozzám, hogy
ellenőrizze a munkámat, és amikor a küldönce nem talált otthon, a salamancai éktelen
haragjában el akarta venni tőlem a munkát, hogy majd befejezteti mással. Ennek is az az
átokverte muzsikálás volt az oka. Mindazonáltal éjt nappallá téve nagy szorgalommal
dolgoztam, s mikor már volt némi látszatja, megmutattam a püspöknek, de meg is bántam,
mert a művem láttán olyannyira fellelkesült, hogy mielőbb készen akarta látni. Három hónap
múlva elkészült a korsó, olyan szép kis állatfigurákkal, levéldíszekkel és maszkokkal, hogy az
csoda. Rögvest szalajtottam is a kis inasomat, Paulinót, hogy mutassa meg a fönt említett
derék Lucagnolónak. Paulino a maga végtelen bájával és szépségével elébe állt, és így beszélt:
– Lucagnolo mester, Benvenuto üzeni, hogy ígéretéhez híven itt küldi mutatóba az ő
haszontalanságát, és cserében látni szeretné, hogy kegyelmed mire ment a semmiségek
dolgában.
Lucagnolo fogta a korsót, jól megnézte, majd azt mondta Paulinónak:
– Mondd meg a gazdádnak, angyalom, hogy nagyon nagyra tartom őt, és kérem, fogadja el
a barátságomat, többé ne veszekedjünk.
Nagyon megörültem, hogy ez az ügyes és bűbájos fiúcska ilyen eredménnyel járt. Elvittem
a korsót a salamancainak, aki azt kérte, becsültessem meg. Abban a pillanatban toppant be
Lucagnolo, s olyan nagyvonalúan becsülte meg és dicsérte föl, hogy nem is vártam volna tőle.
A salamancai fogta a korsót, és igazi hencegő spanyol módjára kijelentette:
– Isten az atyám, hogy annyit váratom a pénzére, amennyit ő gyötört engem, mire
megcsinálta!
Ennek hallatára nagyon elment a kedvem, elátkoztam egész Spanyolországot azokkal
együtt, akik ezt a népséget szeretik.
Volt ezen a korsón a többi szép díszítmény közt egy igen finoman megmunkált, egyetlen
darabból kidolgozott fül, amelyet rugóval rögzítettem az edény szája fölé. Az említett püspök
egy napon spanyol nemesurak előtt büszkélkedett a művemmel, és amint kihúzta a lábát, az
egyik nemesúr túlságosan kemény kézzel nyúlt a korsó szép füléhez, mire a gyönge rugó
elpattant a durva marokban; az látta, hogy nagy kárt okozott, szalajtotta hát az edényért
felelős étekfogót, hogy vigye el a mesterhez, aki csinálta, és kerül, amibe kerül, azonnal
javíttassa meg. Így került vissza hozzám a korsó, s én megígértem, hogy gyorsan megjavítom.
Ebéd előtt hozta oda, s huszonkét órakor jött vissza érte, szakadt róla a víz, merthogy egész
úton futott, a püspök ugyanis más uraknak is meg akarta a korsót mutatni. Az étek-fogó
szóhoz sem hagyott jutni, csak sürgetett, hogy hozzam a korsót, de gyorsan. Mire én, aki
ráértem, meg nem is akartam neki visszaadni, azt mondtam, hogy ne ugráltasson. A szolga
dühében a kardjához kapott, és be akart rontani a műhelybe; fegyverrel álltam útját, és
mérgemben kiabálni kezdtem:
– Eszem ágában sincs visszaadni! Üzenem a püspöködnek, hogy a pénzemet akarom a
munkámért, addig ez a műhelyből ki nem megy.
Látta a szolga, hogy hőbörgéssel itt nem jut semmire, akkor könyörgőre fogta, mint a
feszület előtt, hogy ő mindent elkövet, hogy megkapjam a fizetségemet, csak adjam oda a
korsót. Nekem azonban beszélhetett, csak a magamét hajtogattam. Végül bőszülten elrohant,
esküdözve, hogy a nyakamra hoz egy csomó spanyolt, és miszlikbe fognak aprítani, én pedig,
mivel tudtam, hogy ezek mindenre képesek, elhatároztam, hogy bátran kiállók ellenük.
Megtöltöttem a vadászpuskámat, és azt mondtam magamban: annak, aki a holmimat s vele a
kezem munkáját is elveszi, talán még az életemet is dobjam oda? Miközben így füstölögtem,
odaért egy csomó spanyol élükön a háznaggyal, aki a fajtájukra jellemző pökhendi modorban
ráparancsolt a társaságra, hogy rontsanak be a műhelybe, hozzák ki a korsót, engem pedig
verjenek meg. Ε szavakra kidugtam a puskám csövét az ablakon, és rájuk kiáltottam:
 – Hitehagyott, áruló, gyilkos csürhe, Rómában már csak így szokás házakba és
műhelyekbe betörni? Aki ide meri tolni a mocskos pofáját, lepuffantom. – Majd a
puskacsövet a háznagyra fogva úgy tettem, mint aki lőni készül, s ezt mondtam: – Te leszel az
első, te főmocsok, te uszító!
Erre rögtön megsarkantyúzta a lovát, és hanyatt-homlok elmenekült. A lármára
összeszaladt a szomszédság, s néhány arra járó római nemesúr is megszólított:
– Pörkölj csak oda ennek a hitehagyott bandának, segítünk!
Ε kemény szavakra aztán úgy megrémültek, hogy futásnak eredtek, s kénytelenek voltak a
püspök elé állva számot adni róla, hogy szégyenszemre kudarcot vallottak. A püspöknek ez
nagyon sértette a büszkeségét; csúnyán leteremtette szolgáit és háznépét, hogy tettlegességre
vetemedtek, s még inkább, hogy nem bírtak el velem. Épp arra járt az a festő, aki beajánlott
hozzá, el is küldte hozzám a püspök azzal az üzenettel, hogy ha nem viszem vissza tüstént a
korsót, a fülem lesz belőlem a legnagyobb ép darab, de ha visszaviszem, rögtön kifizet. Nem
ijedtem be, értésére adtam, hogy azonnal a pápa elé terjesztem az ügyet. Közben neki
alábbhagyott a dühe, nekem is az ijedelmem, s miután néhány római nagyúr kezeskedett érte,
hogy nem esik bántódásom, s megkapom a fizetségemet, fogtam egy nagy tőrt, és jó
páncélingemet felöltve beállítottam a püspök házába, aki egész háznépét felsorakoztatta a
fogadásomra. Paulinóm hozta az ezüstvázát. Mintha a zodiákus állatai közt vonultunk volna
el, olyan pofákat vágtak: ki az oroszlánt formázta, ki a skorpiót, ki a rák ábrázatával meredt
ránk, miközben a dühödten acsarkodó-hőbörgő-átkozódó szégyentelen pap elé járultunk. Rá
se néztem, szót sem szóltam. Erre még inkább felbőszült, és tollat hozatván felszólított, hogy
adjam írásba, hogy tisztességesen kifizetett. Akkor már a szeme közé néztem. A legnagyobb
örömmel, mondtam, amint a pénzemet megkapom. A püspök dühe nőttön-nőtt, szó szót
követett. A végén aztán megkaptam a pénzt, megcsináltam neki az írást, és elégedetten
hazamentem.
XXV. FEJEZET
Mikor ezt Kelemen pápa megtudta – aki már látta a korsót, de nem én mutattam meg neki
–, igen-igen megörült, nagyon megdicsért, és nyilvánosan kijelentette, mennyire szeret
engem, mire a salamancai püspök magába szállt, és engesztelésképpen a fönt említett festő
útján megüzente, hogy nagy munkákkal akar megbízni; készséggel állok rendelkezésére,
mondtam, de előbb hadd lássam a fizetségemet. Ez is Kelemen pápa fülébe jutott, jót nevetett
rajta. Éppen ott volt nála Cibo22 bíboros; a pápa töviről-hegyire elmesélte neki összetűzésemet
ezzel a püspökkel, majd egyik szolgájához fordulva elrendelte, hogy a pápai palota nevében
folyamatosan lássanak el munkával. Cibo bíboros értem küldetett, kedves szavakkal fogadott,
majd pedig megrendelt tőlem egy nagy korsót, nagyobbat, mint a salamancaié volt; Cornaro
bíboros úgyszintén, és a bíborosi testület sok más tagja is, kivált Ridolfi és Salviati.
Mindannyian elláttak megrendeléssel, következésképp nagyon szépen kerestem. A fönt
említett Porzia asszony tanácsára önálló műhelyt nyitottam, és soha nem szűntem meg ennek
a kedves és jóságos hölgynek dolgozni, aki rengeteg keresethez juttatott; mondhatni neki
köszönhetem, hogy lett belőlem valaki.
Szoros barátságba kerültem aztán Gabbriello Ceserinóval, Róma gonfalonieréjével; neki is
sokat dolgoztam. Nevezetesebb munkáim közt volt egy nagy arany kalaptű, amely Lédát
ábrázolta a hattyúval; ezzel szerfölött meg volt elégedve, azt mondta, felbecsülted, hogy méltó
árat fizethessen érte. S minthogy igen finom munka volt, a szakértők jóval többre becsülték,
mint képzelte, így a művemet megtartotta, de fizetni nem fizetett érte. Ugyanúgy jártam a
kalaptűvel, mint a salamancai korsójával. De nem is vesztegetem ezekre az időmet, mert
fontosabb mondandóim vannak.

22
Innocenzo Cybo (1491-1550), X. Leó egyik nénjének a fia.
 XXVI. FEJEZET
Igaz, hogy ezzel az önéletírással némiképp eltérek a mesterségemtől, de azért nem
szeretnék elveszni a részletekben: bizonyos dolgokra inkább csak utalni fogok. Történt, hogy
Szent János napján együtt ebédeltem egy firenzei társasággal: festők, szobrászok, ötvösök
ültek az asztalnál, többek közt Rosso23, a festő, aztán Raffaello da Urbino tanítványa:
Gianfrancesco, és sokan mások. Vígan voltunk, nevetgéltünk, tréfálkoztunk, örültünk ezen a
szép ünnepen, ahogy társaságban ez lenni szokott. Arra sétált Rienzo da Ceri24 úr egy
katonája – egy szeleburdi, kötekedő ifjú –, és a jókedvünk hallatán élcelődni kezdett a
firenzeiek rovására. Minthogy én vezéreltem oda a díszes társaságot, magamra vettem a
sértést, és csöndben, észrevétlenül utánaóvakodtam a gazembernek, aki a lotyója
szórakoztatására egyre csak eregette a megjegyzéseit. Amint utolértem, megkérdeztem tőle,
hogy ő volt-e az a vakmerő, aki az imént ócsárolta a firenzeieket.
– Én voltam – vágta rá.
– Ez meg én vagyok – mondtam egy pofon kíséretében. Mindketten bátran a kardunkhoz
kaptunk, de alighogy egymásra támadtunk, máris többen közénk vetették magukat, inkább az
én pártomat fogva, mint amazét, mivel látták és hallották, hogy nekem van igazam. Másnap
küldte a kártyáját, kihívott párbajra, amit nagy lelkesen el is fogadtam azzal, hogy ezt sokkal
gyorsabban elintézem, mint a másik mesterségemben akármit; azonnal fölkerestem egy
Bevilacqua nevezetű nagy öreget, akit Itália első számú kardforgatójának tartottak, mert több
mint hússzor szorították meg szabad küzdőtéren, s mindannyiszor becsülettel állt helyt. Ez a
derék ember nagyon jó barátom volt, a mesterségem tisztelője, aki bizonyos csúnya ügyekben
már volt a segédem. Amint meghallotta, mi történt, nagy vidáman tüstént azt mondta:
– Ha magával Marssal kerülnél viszályba, Benvenutóm, te abból is kivágnád magad, mert
amióta ismerlek, és annak már sok éve, még sosem kötöttél bele senkibe.
Elintézte a formaságokat, a párbaj helyszínére vezetett bennünket, ahol ellenfelem
kívánságára vérontás nélkül verekedtünk meg, s fényes győzelmet arattam. Nem bocsátkozom
részletekbe, mert noha nagy élvezet volna ezekről hallani, szavaimat inkább arra tartogatom,
hogy a művészetemről beszéljek, hiszen amiatt szántam rá magam az írásra, s arról aztán
bőven lesz mit mondanom.
Noha mocorgott bennem a tisztes irigység, hogy más művekkel is megmutathassam, hogy
vagyok olyan jó, sőt jobb is, mint a derék Lucagnolo, sosem hanyagoltam el az ékszerkészítés
művészetét, ekképpen aztán egyikből is, másikból is szép hasznom és mind nagyobb
dicsőségem származott, s mindkét területen mindig másféle dolgok kerültek ki a kezem alól,
mint a többieknek.
Élt ez idő tájt Rómában egy igen kiváló perugiai ember, Lautizio nevű, aki csak egyféle
munkát végzett, de abban egyedülálló volt a világon. Rómában minden bíborosnak van
pecsétnyomója az illető nevének és méltóságának feltüntetésével; ezeket a pecsétnyomókat
akkorára csinálják, mint egy tizenkét éves fiúcska ökle, és mint említettem, belevésik az illető
bíboros nevét és méltóságát, középen pedig sok-sok figurával díszítik; egy-egy ilyen szépen
megmunkált pecsétnyomóért száz vagy még annál is több scudót fizetnek. Ezzel a kiváló
férfiúval szemben is feltámadt bennem a tisztes irigység, noha ez a művészet az ötvösség
többi ágától nagyon messze esik; Lautizio máshoz nem is értett, csak pecsétnyomókat
készített. Ebbe a mesterségbe is belekóstoltam, és bár igen nehéznek találtam, fáradhatatlanul
buzgólkodtam, és egyre jobban elsajátítottam a fortélyait.
Élt Rómában egy másik igen kiváló és érdemes mester is, a milánói Caradosso. Ő csak
kisméretű, cizellált medálokat és más efféléket csinált: féldombormívű érméket, tenyérnyi

23
Giovanbattista di Iacopo.
24
Lorenzo Orsini, azaz Renzo da Ceri, aki 1527-ben nem tudta megvédeni Rómát a
betolakodóktól.
Krisztus-ábrázolatokat, valamennyit hajszálvékony aranylemezből, éspedig olyan tökéllyel,
hogy úgy gondoltam, ő ebben a valaha volt legnagyobb mester – mind közül leginkább őt
irigyeltem a művészetéért.
Más mesterek acélba metszett érméket állítottak elő, ez az igazi minta és iskola azoknak,
akik alaposan meg akarják tanulni a pénzverés művészetét. Mindezeket a mesterségeket a
legnagyobb buzgalommal igyekeztem elsajátítani. Megtanultam ezenfölül a zománcozás
gyönyörűséges tudományát is, ezt senki olyan jól nem művelte, mint a mi firenzei
Amerigónk, akit nem ismerhettem, annál inkább ismertem azonban csodálatos műveit,
amelyeknek isteni tökélyéhez foghatót ember kezétől sehol a világon nem láttam. Ennek az
igen kényes és megint másféle mesterségnek az elsajátításába is minden igyekezetemmel
vetettem bele magam (kényes, hiszen a vesződséges munkafolyamat végén következik a
kiégetés, és a tűz sokszor megrongálja vagy tönkre is teszi a művet); s noha igen nehéznek
találtam, annyi örömöm telt benne, hogy még a nehézsége is pihentetett. Mindezt a természet
istenének köszönhetem, mert az olyan szerencsés testi adottságokkal ruházott fel, hogy ha
valamit nagyon szerettem volna elérni, azért minden fáradságot kibírtam.
Ezek a fönt említett mesterségek egymástól nagyon sokban különböznek, olyannyira, hogy
ha valaki az egyiknek mestere, hiába kap bele valami másba, majdnem biztos, hogy nem lesz
benne olyan sikeres, mint a maga területén. Én azonban minden igyekezetemmel azon voltam,
hogy valamennyit egyformán jól műveljem, amint a maga helyén be is számolok róla.
XXVII. FEJEZET
Ebben az időben, amikor körülbelül huszonhárom éves voltam, pestisjárvány tört ki;
25

Rómában naponta ezrével szedte áldozatait. Annyira megijedtem, hogy hajlamaimnál fogva
és egyéb alant részletezendő okokból mindenféle mulatságokba menekültem.
Ünnepnapokon szerettem a romok közt barangolni, és ezekről hol viaszmásolatot, hol
rajzokat készítettem; a romok közt rengeteg volt a galamb, gondoltam, néhányat puskavégre
kapok; a pestistől való félelmemben amúgy is kerültem a tömeget, fogtam hát a
vadászpuskámat, Paulino vállára tettem, és kettesben kiballagtunk a romok közé. Sokszor
esett úgy, hogy kövér galambokkal megrakodva tértem haza. Egyetlenegy golyót tettem
mindig a puskába, igazi vadász módjára hódoltam a szenvedélyemnek. Egyenes csövű kis
puskám volt, kívül-belül tükörfényes jószág, magam készítettem. Saját kezemmel csináltam
hozzá az igen-igen finom lőport is, olyan titkos eljárással mégpedig, hogy arra a mai napig
sem jöttek rá; nem akarok itt magyarázatokba bonyolódni, érzékeltetésképpen csak
egyvalamit mondanék, hogy a hozzáértők elámuljanak: a golyó súlyának egyötödét kitevő por
felhasználásával az említett golyó egyenes vonalban kétszáz lépés távolságra repült.
Nagy örömöm telt ebben a lövöldözésben, s úgy tetszhet, elterelte a figyelmemet a
munkámról és tanulmányaimról; ha úgy lett volna is, amit ezzel elvesztegettem, bőséggel
megtérült az máshol, mert valahányszor elmentem vadászni, a jó levegőn egészen
felvidultam. Természetemnél fogva mélabúra hajlok, ezek az örömök azonban rögtön
felderítették a szívem, és többre mentem a munkálkodásban, mint amikor folyton a
tanulmányaim fölött görnyedtem, olyannyira, hogy a vadászat a végén inkább hasznomra volt,
mint káromra. Szórakozás közben ráadásul barátságot kötöttem néhány régiségkereskedővel,
akik szemmel tartották azokat a lombardiai napszámosokat, akik szőlőt kapálni jártak
Rómába. Ezek munka közben sok antik érmét, agátot, zöldkövet, karneolt, kámeát kikapáltak,
mi több, ott drágakövek: smaragdok, zafírok, gyémántok, rubintok is előkerültek. A
régiségkereskedők olykor potom pénzen vették meg a parasztoktól a talált kincseket,
melyekért én utánuk eredvén nemegyszer, sőt igen gyakran a sokszorosát fizettem a

25
1524 nyarán. A pestis valójában 1522-ben tört ki, akkor tombolt igazán. Ez a második,
kevésbé pusztító hulláma volt.
kereskedőknek. S még így is szépen kerestem, hiszen egytized annyit sem adtam értük, mint
amennyit aztán az én kezemben értek, de az hagyján: általuk lassan Róma szinte valamennyi
bíborosának a kegyébe férkőztem. Csak a nevezetesebb és ritkább dolgokat említem. Többek
közt a kezembe került egy jókora szavazóbab nagyságú delfinfej. Gyönyörű munka volt, de a
természet ez esetben felülmúlta a művészetet, mert olyan káprázatos színe volt, hogy az illető,
aki tőlem tíz scudóért megvette, befoglaltatta, s gyűrűként mintegy százért adta tovább. Volt
aztán egy másik kő, a legszebb topáz a világon, egy Minerva-fő; ebben természet és művészet
egyformán remekelt. Akkora volt, mint egy jókora mogyoró, s olyan finom kidolgozású,
amilyent csak el lehet képzelni. Aztán egy harmadik, egy kámeakő: Herculest ábrázolta, amint
megkötözi a háromfejű Cerberust. Ez olyan szépséges és olyan remekmívű darab volt, hogy
még a mi nagy Michelangeiónk is csodájára járt. A sok bronzérme közt pedig került hozzám
egy Jupiterfej. Ekkora érmét életemben nem láttam, sem ilyen nagyszerű munkát. Gyönyörű
hátoldala volt apró figurákkal, ugyanolyan finoman kidolgozva, mint az eleje. Ezenfölül is
sok szép dologról tudnék még beszélni, de nagyon hosszúra nyúlna.
XXVIII. FEJEZET
Rómában tehát, mint említettem, kitört a pestis; itt egy kicsit messzebbről kell kezdenem,
de nem fogok eltérni a tárgytól. Járt Rómában egy Iacomo da Carpi26 nevű hírneves orvos. Ez
az ügyes férfiú a mindenféle kórságok közt a francia betegség gyógyítására is tett némely
kétségbeesett kísérletet. S minthogy Rómában ez a nyavalya nagy barátja volt a papoknak,
kiváltképp a gazdagabbjának, ez az ügyes férfiú hamar közismertté lett Rómában, merthogy
bizonyos gőzökkel csodálatosan tudta kezelni ezt a bajt, mielőtt azonban hozzáfogott volna,
ragaszkodott hozzá, hogy alkudjanak meg a tiszteletdíjában; és az az alku nem tízes, hanem
százas nagyságrendekről szólt.
Ennek az ügyes férfiúnak a rajzokhoz is szakértő szeme volt. Egy napon a műhelyem felé
vetődvén véletlenül megpillantott néhány előttem fekvő vázlatot, köztük egy-két különleges
edényke tervét, amelyeket csak úgy kedvtelésből vetettem papírra. Ezek az edények nagyon
sokban különböztek az akkoriban használatosaktól. A szóban forgó Iacomo mester
megrendelte őket ezüstből, és megrendelésének én szíves örömest tettem eleget, hiszen a
magam szeszélyéről volt szó. Noha az ügyes férfiú bőkezűen fizetett, sokkal nagyobb volt a
tisztesség, amit általuk szereztem, mert az ötvösök céhében kijelentették, hogy ilyen szép és
ilyen remekül kivitelezett darabokat ők még nem láttak. Amint átadtam neki a műveimet,
azonnal megmutatta őket a pápának, és másnap isten hírével továbbállt. Fölötte művelt férfiú
volt: csodálatosan tudott beszélni az orvostudományról. A pápa szerette volna, ha ott marad az
udvarban, ő azonban azt mondta, hogy az égvilágon senkinek nem akar a szolgálatába
szegődni, akinek szüksége van rá, keresse meg. Agyafúrt ember volt, és igen bölcsen tette,
hogy otthagyta Rómát, mert nem sok hónapra rá minden gyógykezeltjének úgy leromlott az
állapota, hogy százszor rosszabbul érezték magukat, mint azelőtt: agyon is csapták volna, ha a
kezük közé kerül.
Úri körökben mindenfelé mutogatta az edénykéimet, többek közt a jeles ferrarai
hercegnek27 azzal, hogy egy római nagyúrtól kapta őket, akit gyógykezelt, s akitől cserébe
ezeket kérte, mire a nagyúr azt mondta volna neki, hogy ezek antik darabok, az Isten
szerelmére kérjen bármi mást, csak ezeket hagyja meg neki; erre az orvos, hogy ő akkor nem
vállalja a kezelését, és végül ez hatott. Mindezt Alberto Bendedio úrtól hallottam Ferrarában,
aki nagy ünnepélyesen agyagmásolatokat is mutatott róluk, akkor aztán elnevettem magam;
Alberto Bendedio, aki önérzetes ember volt, felháborodottan csattant fel:

26
Giacomo Berengario, korának közismert orvosa, aki az elsők közt próbálta a
„francnyavalyát” higanygőzzel gyógyítani.
27
I. Alfonso d'Este.
 – Te ezen nevetsz? Vedd tudomásul, hogy ezer éve nem született olyan ember, aki ehhez
foghatót akár csak rajzolni is tudna!
Nem akartam magamtól elvitatni ezt az érdemet, ezért csak hallgattam, és ámuldoztam az
edénykéimen. Hallottam már róluk Rómában is sokaktól, köztük barátaimtól is, hogy milyen
csodaszépek, és hogy antik darabok, akkor aztán már nem bírtam a büszkeségemmel, és
bevallottam, hogy én csináltam őket. Nem akarták elhinni, és a szavahihetőségem érdekében
új rajzokkal kellett bebizonyítanom az igazamat, mert Iacomo doktor a régieket ravaszul
elvitte magával. Ez a kis munka mindenféleképpen nagy becsületemre vált.
XXIX. FEJEZET
Hónapokon át dühöngött a pestis, sok társamat elvitte, de én, úgy látszik, sikeresen
védekeztem ellene, mert megvoltam épségben, egészségben. Történt egy este, hogy egyik
műhelybeli társam egy bolognai lotyóval, bizonyos Faustinával állított be vacsorára.
Gyönyörű volt a nő, harminc körüli, s hozta magával tizenháromtizennégy éves forma kis
szolgálóját. Minthogy Faustina a barátomhoz tartozott, a világ minden kincséért sem nyúltam
volna hozzá. Mondogatta pedig, hogy mennyire belém szeretett, nekem azonban a barátság
szent dolog; hanem amint ágyba bújtak, elkaptam a kis szolgálót, aki igen-igen zsenge lévén
nagyon kikapott volna az úrnőjétől, ha ez kiderül. így szórakoztam 'át az éjszakát, sokkal jobb
érzéssel mégpedig, mint ha Faustinával háltam volna.
Az ebédidő közeledtével, mikor kimerülten, mint aki hosszú mérföldeket gyalogolt,
hozzáláttam volna az evéshez, erős fejfájás fogott el, bal karomban mirigyduzzanatokat, bal
csuklómon kívül karbunkulus kelést vettem észre. Mindenki megrettent a házban, a barátom,
a nagy lotyó meg a kicsi mind futásnak eredtek, magamra maradtam szegény kis inasommal,
aki sosem hagyott volna el; elszorult a szívem, biztosra vettem, hogy meghalok. Épp arra járt
kis inasom atyja, aki Iacoacci bíborosnak volt az orvosa.
– Jöjjön csak be, apám – szólt ki a fiúcska –, nézze meg Benvenutót, van egy kis baj, le
kellett dőlnie.
Amaz nem spekulált rajta, miféle kis bajom lehet, már jött is befelé, tapintotta a
pulzusomat, látta és érezte, amit pedig nem akart volna.
– Ó, te álnok gyerek – fordult rögtön a fiához –, most tönkretettél: hogy menjek így a
bíboroshoz?
Mire a fiú:
– Sokkal többet ér, apám, ez az én mesterem, mint Róma összes bíborosa!
Akkor az orvos e szavakkal fordult hozzám:
– Ha már itt vagyok, azon leszek, hogy meggyógyítsalak. Csak egyvalamire
figyelmeztetlek: ha nővel háltál, halálos veszélyben vagy.
– Nővel háltam az éjszaka – feleltem.
– Miféle nővel és hányszor? – kérdezte ő.
– Gyereklánnyal, és álló éjszaka – mondtam én.
Akkor észbe kapott, hogy miket is beszél itt, s gyorsan fordított a szón:
– Ezek a duzzanatok még olyan frissek, hogy szaguk sincs; ha ilyen hamar kezelhetjük
őket, nem kell úgy beijedni, remélem, mindenképp meg tudlak gyógyítani.
Aztán ellátott, és amint elment, rögtön ott termett egy nagyon kedves barátom, Giovanni
Rigogli, aki igen fájlalta, hogy ilyen nagy bajom van, meg hogy a társam így magamra
hagyott, és azt mondta:
– Ne búsulj, Benvenutóm, mert én addig nem mozdulok mellőled, amíg gyógyultnak nem
látlak.
Mondtam neki, hogy ne is jöjjön közelebb, mert nekem már befellegzett. Csak arra kértem,
hogy az ágyam melletti ládikából vegye magához a benne levő nagyobb összeget, és ha
engem az Isten elszólított a világból, küldje el szegény atyámnak, s tapintatosan írja meg neki,
hogy ebben a dühöngő vészben én is csak úgy viselkedtem, mint szokás. Erre az én kedves
barátom azt mondta, hogy semmiképp nem hagy el, és hogy bármint lesz is, ő tudni fogja, mi
a baráti kötelesség.
Elvoltunk hát Isten segedelmével, és a csodálatos medicináknak hála, rohamosan javultam,
s hamarosan kigyógyultam a rettenetes kórból. Még nyitva volt a sebem, benne a tépés, rajta a
kenőcs, amikor felültem az én kis vadlovamra, és kilovagoltam a városfalon túlra. A lovacska
– a több mint négyujjnyi hosszú szőrével – éppen akkora volt, mint egy nagy medvebocs, és
egyébként is medveforma volt.
Rátértem a Civitavecchia felé vezető útra, és Anguillara gróf birtokán, egy Cervetera nevű
helyen felkerestem Rosso barátomat, a festőt. A láttomra Rossóm igencsak megörült.
– Gondoltam, visszaadom a Szent János-napi látogatást – mondtam neki, mire elnevette
magát, megölelt, megcsókolt, és a lelkemre kötötte, hogy aztán a gróf előtt egy szót se! Az
illető gróf jóvoltából jó borok és remek ételek mellett vidáman eltöltöttem nála vagy egy
hónapot, és mindennap kilovagoltam a tengerpartra, s ott mindenféle érdekes kavicsot, ritka és
szépséges csigát, kagylót összeszedtem. Az utolsó napon, mert aztán többé nem
merészkedtem oda, megtámadott egy álarcos banda, épp akkor szálltak partra egy mór
hajóról; beszorítottak egy sarokba, ahonnan úgy gondolták, nem szökhetek ki előlük, én pedig
fölpattantam a lovacskámra, és halálra váltan, lesz, ami lesz, nekik ugrattam. Isten akaratából
a lovacska, szinte hihetetlen, de egy rugaszkodással kitört, én pedig, megmenekülvén, hálát
adtam az Istennek. Beszámoltam a grófnak, mire az rájuk küldte az embereit. Másnap
jókedvben és jó egészségben visszatértem Rómába.
XXX. FEJEZET
Ott már kitombolta magát a pestis, s akik életben maradtunk, nagy örvendezéssel borultunk
egymás nyakába. Róma legjobb festői, szobrászai, ötvösei mind összeverődtek, s egy
Michelagnolo28 nevű szobrász kezdeményezésére alakítottunk egy társaságot. Ez a
Michelagnolo sienai volt, nagyszerű ember, a munkájában kiváló, bárki mellett megállta a
helyét, és ami a legfontosabb: ilyen elragadó cimborát, ilyen nagy kópét még nem látott a
világ. Kora szerint a legidősebb volt köztünk, de testének fürge rugalmassága alapján a leg-
fiatalabbnak számított.
Gyakran, hetente legalább kétszer összejöttünk. Jut is eszembe: a nagy Raffaello da Urbino
két csodálatos tanítványa: Giulio Romano és Gianfrancesco is a társasághoz tartozott.
Sűrűn találkozgattunk tehát, és egyszer a mi jó vezetőnknek az az ötlete támadt, hogy
meghívja magához a társaságot egy vasárnapi vacsorára; mindenki köteles magával hozni a
„pipikéjét” is – rendelkezett Michelagnolo –, és aki nem hoz nőt, az fizet egy vacsorát az
egész kompániának. Akinek nem volt efféle alkalmi nőismerőse, annak nem kis költségébe és
kínos igyekezetébe került szerezni, hogy azon az illusztris vacsorán ne maradjon szégyenben.
Én azt hittem, nyugodtan lehetek, mert ismertem egy Pantassilea nevű nagyon szép, fiatal
teremtést, aki fülig szerelmes volt belém; de kénytelen voltam átengedni egy igen kedves
barátomnak, Bachiaccának,29 aki meg jó ideje már a lányba volt fülig szerelmes. Ebből lett
egy kis érzelmi csetepaté, mert a lány, mikor látta, hogy az első szóra átengedem
Bachiaccának, megneheztelt, hogy ennyire semmibe veszem az irántam táplált nagy
szerelmét; idő múltával nagy baj lett a dologból, ugyanis meg akarta bosszulni a rajta esett
sérelmet, de ezt majd a maga helyén mondom el.
Egyre közeledett az idő, mikor az illusztris vacsoravendégeknek fel kellett vonulniuk a
„pipikéjükkel”, és nekem még nem volt párom, pedig nagyon sajnáltam volna, ha egy efféle
mulatságból kimaradok; legfőbb gondom az volt, hogy az előkelő társaságban akármilyen

28
Michelagnolo di Bernardino di Michèle.
29
Francesco d'Ubertino (1494-1557).
vedlett tyúkkal nem ronthattam a hitelemet; akkor jutott eszembe, hogy mivel emelhetném az
amúgy is vidámnak ígérkező hangulatot. Szóltam az egyik inasomnak, egy tizenhat éves
ifjúnak, aki egy spanyol rézművesnek volt a fia. Klasszikus tanulmányokat folytatott,
mégpedig példás szorgalommal. Diegónak hívták; tetszetős küllem, gyönyörű bőrszín, az
ókori Antinous30 szépségét messze felülmúló vonások. Sokszor lerajzoltam, és sok dicséretet
arattam vele. Ez a fiú nem forgott társaságban, nem ismerte senki, szedett-vedett göncökben
járt, és csak a szerelmetes stúdiumaival törődött. Elhívtam tehát a házamba, és megkértem,
hogy öltözzék át az odakészített női ruhákba. Szó nélkül átöltözött, én pedig gyönyörűen
fölékszereztem, hogy kiemeljem arcának szépségét, fülébe karikát tettem szép nagy
gyöngyökkel – a karika egy helyen meg volt törve, de úgy odasimult a ampájához, hogy úgy
látszott, mintha a fiúnak ki volna fúrva a füle –, nyakába dús aranyláncokat aggattam pazar
ékkövekkel, s gyűrűket húztam a szép kezére. Aztán szeretettel fülön fogtam, és egy nagy
tükör elé vezettem. Az ifjú, ahogy meglátta magát, büszke csodálkozással kiáltott fel:
– Ejha, ez volna Diego?
– Bizony, ez itt Diego, akitől még sosem kértem szívességet, most az egyszer azonban
tisztelettel megkérném ezt a Diegót, hogy ezen-mód, ahogy van, jöjjön el velem vacsorára
abba az illusztris társaságba, amelyről már olyan sokat meséltem.
A tisztességes, erényes és okos fiúnak egykettőre elpárolgott a büszkesége; lesütött
szemmel hallgatott egy sort, azután fölnézett, és így szólt:
– Benvenutóval elmegyek.
Tettem a fejére egy nagy nyári kendőt, amilyent a római nők viselnek, azzal indultunk is,
és mire megérkeztünk, már mindenki ott volt, s fogadott bennünket; Michelagnolo jött elöl,
jobbján-balján Giulióval és Gianfrancescóval. Amikor remekművem fejéről levettem a
kendőt, Michelagnolo, aki – mint már említettem – nagy mókamester volt, kézen fogta Giuliót
és Gianfrancescót, meghajlásra kényszerítette őket, s térdre borulva elragadtatottan felkiáltott:
– Nézzétek, nézzétek ezt a paradicsomi angyalt! Azt hittük, angyal csak férfiú lehet, és
tessék: egy leány!

Ő, drága angyal, szép szelíd leány,

Kegyelmet, áldást osztva nézz reám!

Ε szavakra a bájos teremtés elmosolyodott, s jobb kezét pápai gesztussal áldásra emelte.
Akkor Michelagnolo fölemelkedett; a pápának a lábát illetjük csókkal – mondta –, az
angyaloknak pedig az arcát, s azzal amint mondta, úgy is tett, mire az ifjú erősen elpirult, s
ettől szépsége még inkább felragyogott. Szó szót követett, mind szonetteket írtunk s
küldözgettünk oda Michelagnolónak, már tele volt velük a szoba. Az ifjú pedig sorban
egymás után fölolvasta őket – el sem tudom mondani, amúgy is káprázatos szépsége mennyi
magasztalást kapott. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, hiszen nem azért vagyok itt, egy
megjegyzést azonban mégiscsak idéznék, mert a csodálatos Giulio tette, a festő, aki szakértő
tekintetét a jelenlévőkön – elsősorban a hölgyeken – körülhordozván e szavakkal fordult
Michelagnolóhoz:
– Kedves Michelagnolóm, találóan nevezted el a hölgytársaságot „pipikéknek”, bár e
mellett a káprázatos páva mellett bizony még tyúknak sem igen illenek be.
Minthogy időközben elkészült az étel, Giulio felhatalmazást kért, hogy ő szabhassa meg az
ülésrendet. Miután engedélyt kapott, kézen fogta s az asztalon belülre leültette a hölgyeket, az
enyémet középre; aztán jöttek a férfiak kívülre, középre én, mint aki minden elismerést
megérdemlek. A hölgyek háta mögött levő falikárpit gyönyörű, élethű jázminrengetege olyan
szép hátteret kölcsönzött a hölgyeknek, kiváltképp az enyémnek, hogy szóval azt

30
Hadrianus császár kegyence, „a bithüniai ifjú”.
lehetetlenség elmondani. Mindenki nagy megelégedéssel látott hozzá a bőséges és csodálatos
vacsorához.
Vacsora után volt egy kis finom házi muzsika énekhangra és hangszerekre, s minthogy
kottából játszottak és énekeltek, az én szép kreatúrám is odakéredzkedett, s majdhogynem
szebben énekelte a maga szólamát, mint a többiek; Giulio és Michelagnolo ennek hallatára a
mókát félretéve elkomolyodtak, és egyik ámulatból a másikba estek.
Aztán a rögtönzéseiről híres Aurelio Ascolanóra került a sor; miközben ő a női szépséget
dicsőítette ékes szavakkal, a hölgyemet közre ve vő két némbernek be nem állt a szája: az
egyik azt részletezte, hogyan tért rossz útra, a másik meg az én hölgyemet faggatta, hogy vele
ugyan hogy esett meg, és hogy kikkel barátkozik, mikor került Rómába, és a többi, és a többi.
Az biztos, hogy ha efféle történeteket akarnék mesélni, volna témám bőven, már csak
Pantassilea okán is, aki nagyon odavolt értem, de minthogy nem ez a célom, rövid leszek.
Hölgyem, akinek a Pomona nevet adtuk, a közönséges társalgást megelégelvén elkezdett
kornyadozni-görnyedezni. Csak nem érzi rosszul magát, kérdezte erre Giulio hölgye. De igen,
felelte ő, merthogy alighanem viselős, és görcsei vannak. Az asztalszomszédai erre együtt
érzően tapogatni kezdték, s felfedezték, hogy férfi. Azonmód visszakapták a kezüket, s
felugrottak az asztaltól, hogy a hozzá hasonló szépfiúkat mindennek elmondva, nagy
viháncolással és hűhóval szétkürtöljék az újságot. Az önérzetes Michelagnolo engedélyt kért a
társaságtól, hogy belátása szerint büntetést rójon ki rám. Mikor ezt megkapta, erőnek erejével
fölrántott ültömből, és ezt kiabálta:
– Éljen a Gazda, éljen az Úr! – majd hozzátette, hogy a fejedelmi tréfáért ez a büntetésem.
így ért véget a csodálatos vacsora s azzal a nap; utána mindnyájan hazamentünk.
XXXI. FEJEZET
Ha pontosan le akarnám írni, mi mindenféle munkát végeztem különböző
megrendelőimnek, a mondókám igencsak hosszúra nyúlna. Érjük be egyelőre annyival, hogy
minden igyekezetemmel és szorgalmammal azon voltam, hogy a fönt említett művészet
sokféleségében és változatosságában elmélyedjek, gyakorlatot szerezzek. Ekképpen aztán
mindegyik ágában folyamatosan dolgoztam; nem adódott még alkalom, hogy valamely
nevezetesebb művemről beszámoljak, de a maga helyén majd megteszem, nem is olyan
sokára. Az emlegetett sienai szobrász, Michelagnolo akkoriban Hadrián pápa síremlékén
dolgozott. Giulio Romano festő a mantovai márki31 szolgálatába szegődött. A többiek is
dolgoztak, ki erre, ki arra, ekképpen az illusztris társaság szinte teljesen szétszéledt.
Az idő tájt került hozzám néhány keleti tőröcske: markolatuk, pengéjük egyaránt vasból, a
hüvelyük úgyszintén. Törökös levélminta volt beléjük vésve gazdagon, leheletfinom
aranyintarziával. Nagyon szerettem volna magam is belekóstolni ebbe a minden egyébtől
olyannyira különböző eljárásba, s miután láttam, milyen jól boldogulok, jó néhány darabot
megmunkáltam. Sokkal szebb és sokkal masszívabb jószágok kerültek ki a kezem alól, mint a
török mintapéldányok, s ennek több oka is volt. Egyrészt én sokkal mélyebben bevéstem a
minta alá, mint a török mesterek. Másrészt a török mintázat közönséges kontyviráglevél volt
némi napraforgóvirággal: megvan a maga tünékeny bája, de a mi levélzeteinknek a nyomába
sem érhet. Bár Itáliában sem egyforma a levélábrázolás: a lombardiaiak borostyán– és
vadszőlőindákat futtatnak össze – ez fölötte szemgyönyörködtető látvány; a toscanaiak és a
rómaiak pedig, sokkal szerencsésebb választással, a medvekörömnek is nevezett akantuszt
mintázzák meg virágostul, bogyóstul, változatos haj Utasokkal, a levélmintába pedig apró
madarakat és bogarakat helyeznek el – ez a jó ízlés vízválasztója. Egyik-másik bogár a
természetben megfigyelhető a vadvirágokon, mint például az oroszlánszáj szirmán, a többit
ennek alapján alkotja meg a fantáziadús mester; a hozzá nem értők ezeket groteszkeknek

31
Federico Gonzaga, 1530-tól herceg.
hívják. A groteszkek elnevezése mai eredetű, és onnan származik, hogy a római feltárások
során grottákban, azaz üregekben találtak efféle ábrázolásokat a régiségek kutatói; ezek az
üregek valaha szobák, fürdőfülkék, műhelyek, termek és egyéb helyiségek voltak. A föld
szintje a régi idők óta megemelkedett, következésképpen az egykori szobák üregekké lettek, a
bennük lelt tárgyak pedig a grotta után a groteszk elnevezést nyerték. Valójában nem ez a
nevük, ezek ugyanis szörnyek: a régiek kecskék, tehenek vagy lovak jellemző vonásait
egybeolvasztva hoztak létre szörnyeket, követőik pedig levéldíszekben alkották meg
ugyanazt: ezek tehát nem groteszkek, hanem valójában szörnyek. A fent leírt módon
teremtettem meg én is a magam levélmintázatát, s ez sokkalta szépségesebb volt, mint a török.
Akkortájt történt, hogy bizonyos antik urnákban a hamvak közt aranyberakásos
vasgyűrűket találtak; mindenik gyűrűbe kagyló alakú kő volt belefoglalva. A hozzáértők
szerint azok hordtak ilyen gyűrűt, akik jóban-rosszban meg akarták őrizni jellemük
szilárdságát. Bizonyos nagyurak, közeli jó barátaim megbízásából magam is készítettem ilyen
gyűrűket, én azonban sokkal finomabb acélból, kimunkáltabb vésettél, aranyintarziával,
igazán szemgyönyörködtető kivitelben; egyik-másik ilyen munkámért, csak magáért a
munkáért több mint negyven scudót is megadtak.
Az urak és nemesemberek körében ezenkívül az érme formájú arany kalapdíszeknek is
divatjuk volt, ezekre ki-ki a maga kedve szerint vésetett figurákat és mottót. Effélét rengeteget
csináltam, igen nehéz munka volt. A már említett kiváló Caradosso mester némelyik érméjére
több figurát is vésett, s azokért nem érte be száz aranyscudónál kevesebb fizetséggel; ezért
aztán – nem elsősorban a pénz, inkább a mester késlekedése miatt – némely uraknak én is
dolgoztam, csináltam többek közt a kiváló mesterrel vetélkedve egy négyalakos érmét;
rengeteg munkát öltem bele. Történt, hogy a nevezett nemesurak érmémet a csodálatos
Caradosso műve mellé helyezve kijelentették, hogy az enyém sokkal jobb és szebb munka,
kérjek érte, amennyit akarok, merthogy olyannyira a kedvükre tettem, hogy ők hasonlóképpen
a kedvemben akarnak járni. Mire én azt mondtam, hogy fáradozásom legnagyobb
jutalmaképpen én már elértem, amire a leginkább vágytam: hogy egy ilyen kiváló mester
közelébe érjek, és azzal, hogy az urak ebben a hitemben megerősítettek, bőségesen meg
vagyok fizetve. Azzal tüstént ott is hagytam őket, de olyan szép ajándékot küldtek utánam,
hogy igazán meg lehettem elégedve, és magam is nagylelkű tettekre ragadtattam magam,
aminek aztán meg is lett a következménye.
XXXII. FEJEZET
Ha föltett szándékom ellenére most kissé elkanyarodom a mesterségemtől és hányatott
életem némely kellemetlen eseményét is fölidézem, az azért van, mert valamivel előbb
meséltem az illusztris társaságról és az elviselhetetlen szerelmével üldöző álnok Pantassilea
megcsúfolásáról; Pantassilea nagyon megharagudott rám azért a tréfáért, hogy helyette azzal a
spanyol fiúval, Diegóval jelentem meg a vacsorán, bosszút esküdött ellenem, és ennek olyan
keserves következménye lett, hogy még az életem is veszélybe került.
Történt, hogy érkezett Rómába egy Luigi Pulci32 nevű ifjú, annak a Pulcinak a fia, aki a
saját lányával folytatott bűnös viszony miatt fővesztésre ítéltetett; a fiatalember csodálatos
költőtehetség volt, a latin irodalom alapos ismerője, ügyes tollforgató és rendkívüli
férfiszépség. Valamelyik püspök szolgálatából bocsátották el épp, és ki sem látszott a francia
kórságból. Firenzében annak idején nyári estéken szokásban volt, hogy utcai zenészek
rögtönöztek; sokszor épp őmiatta verődött össze a nép azokban az utcákban, ahol énekelt;
olyan gyönyörűség volt őt hallani, hogy ha tudomást szerzett róla, hol énekel, az isteni
Michelangelo Buonarroti, a kiváló szobrász és festő is szívesen elment az előadásra, és nagy
örömét lelte benne; én pedig egy Piloto nevű nagyszerű ötvöscimborámmal elkísértem. Onnan

32
Iacopo fia, a Morgante című komikus hőseposz szerzőjének unokája.
a kettőnk ismeretsége Luigi Pulcival. Aztán sok év elteltével ekképpen tönkretéve beállított
hozzám Rómában, és könyörgött, hogy az Isten szerelmére segítsek rajta. Megsajnáltam,
részint a nagy tehetsége, részint a közös szülőföldünk miatt: befogadtam a házamba,
gyógyíttattam, és ő fiatal és erős szervezetének hála csakhamar felépült. Lábadozás közben
mindvégig tanult, én pedig lehetőségemhez mérten elláttam könyvekkel, olyannyira, hogy
amikor ez a Luigi felfogta, milyen nagy jót teszek vele, könnyek közt hálálkodott nekem, s
fogadkozott, hogy ha az Isten egyszer valamely szerencsében részelteti, százszorosan fizet
meg a jóságomért. Mire én azt válaszoltam, hogy annyit nem tehettem érte, amennyit
szerettem volna, csak annyit, amennyire épp futotta, és hogy felebaráti kötelességünk
egymáson segíteni; mindössze azt kötöttem a lelkére, hogy alkalomadtán ő is segítsen azon,
aki őreá szorul, ahogy ő most énreám; és hogy szeressen barátjaként, és tartson meg jó
emlékezetében.
Az ifjú aztán bejáratos lett a római udvarba, és hamarosan pártfogója is akadt egy
nyolcvanéves agg, a gurki püspök33 személyében. Volt ennek a püspöknek egy unokaöccse:
Giovanni úr, velencei illetőségű nemesember. Ez a Giovanni úr úgy belészerelmesedett a
Luigi Pulci tehetségébe, hogy annak orvén egészen közel férkőzött hozzá, a végén már nem is
tudni, hányadán állt vele. Luigi beszélt neki rólam, elmondta, mennyire le van nekem
kötelezve, mire Giovanni úr meg akart velem ismerkedni.
Valamelyik este sok derék barátom részvételével egy kis vendégség volt nálam Pantassilea
tiszteletére, és már éppen asztalhoz akartunk ülni, amikor megjelent Giovanni úr az említett
Luigi Pulcival; kérették magukat egy kicsit, de aztán ott maradtak vacsorára. Az a
szégyentelen lotyó rögtön szemet vetett a szép ifjúra, a kellemes vacsora végeztével ezért
félrevontam Luigi Pulcit, figyelmeztettem rá, mivel tartozik nekem, következésképp ne
merészelje összeszűrni a levet azzal a szajhával.
– Ejnye, Benvenutóm – mondta erre –, csak nem hiszi, hogy olyan bolond vagyok?
– Nem bolond, csak fiatal – válaszoltam, és hozzátettem, hogy a nő becsületistenemre egy
fikarcnyit sem érdekel, őt azonban sajnálnám, ha a nyakát szegné miatta.
Égre-földre esküdözött, hogy törje ki a nyakát, ha valaha szóba áll vele. Szegény fiú
alighanem túl jól esküdött, mert bizony a nyakát szegte, amint hamarosan kiderül.
Giovanni úr tisztátalan szerelme lelepleződött: az ifjú naponta más és más bársonyokban és
selymekben jelent meg, és csodálatos tehetségét hanyagolva szemlátomást átadta magát ennek
az ocsmány szenvedélynek; keresztülnézett rajtam, mintha nem is ismerne, mert
figyelmeztettem, hogy förtelmes bűnbe esett, és ekképpen csakugyan nyakát szegheti.
XXXIII. FEJEZET
Giovanni úr vett neki százötven scudón egy gyönyörű pej lovat. Csodálatosan idomított ló
volt, és Luigi folyton a körül a rossz vérű Pantassilea körül táncoltatta. Észrevettem én ezt, de
nem törődtem vele, hiszen a természetét senki sem tagadhatja meg; elmerültem a
tanulmányaimban. Egy nyári vasárnap estén Michelagnolónál, a sienai szobrásznál
vacsoráztunk. Velünk tartott a már említett Ba-chiacca is, első számú szeretőjével,
Pantassileával. Ülünk Bachiac-cával az asztalnál, a vacsora még javában tart, mikor a kettőnk
közt trónoló Pantassilea föláll, hogy megfájdult valamije, ki kell mennie, de mindjárt
visszajön.
Telt-múlt az idő, kellemesen beszélgettünk, eszegettünk, ő meg sehol. Fülelni kezdtem, és
az utcáról elfojtott nevetgélésre lettem figyelmes. Megmarkoltam a tányér mellé tett késemet.
Az ablak olyan közel volt az asztalhoz, hogy elég volt kissé felemelkednem, s mit látok:
Pantassilea az utcán Luigi Pulcival enyeleg, s hallom ám, hogy Luigi azt mondja:
– Alighanem lenne kapsz, ha az a pokolfajzat Benvenuto most meglátna bennünket!

33
Girolamo Balbo, megh.: 1555.
 – Attól ne féljen – legyintett a nő –, hallgassa csak, micsoda lármával vannak: kisebb
gondjuk is nagyobb annál, hogysem velünk törődjenek!
Ε szavakra kiugrottam az ablakon, elkaptam Luigi köpenyét, s a kezemben levő késsel le is
szúrom a gazembert, ha az erre meg nem sarkantyúzza a lovát, s a köpenyét áldozva életéért
meg nem ugrik. Pantassilea egy közeli templomban keresett menedéket. Az asztalnál ülők
rögtön felpattantak s kérlelni kezdtek, hogy egy lotyó miatt ugyan ne aggasszam se magam, se
őket, mire azt feleltem, hogy a nőért a kisujjamat sem mozdítanám, hanem az a gyalázatos
fickó, az olyan tiszteletlen volt velem, hogy a sértést nem hagyhatom annyiban. Mondhattak,
amit akartak, fogtam a kardomat, és egy szál magamban megindultam Prati felé, a ház
ugyanis, ahol vacsoráztunk, a Prati negyedbe vezető angyalvári kapu közelében volt.
Visszaballagtam tehát az alkonyatban Prati felől Rómába. Beesteledett, de Róma kapuit még
nem zárták be. Két óra felé járt, amikor Pantassilea házához értem, s eltökéltem magamban,
hogy ha ott kapom ezt a Pulcit, ellátom a baját mindkettejüknek. Miután meggyőződtem róla,
hogy nincs otthon senki, csak a Candida nevű cseléd, köpenyemet s kardom hüvelyét ledobva
kijöttem a házból, amely egészen pontosan a bankok utcája mögött, a Tevére partján
helyezkedett el. Vele szemben egy Romoló nevű vendéglősnek volt kerthelyisége; a
kerthelyiséget sűrű, tüskés sövény vette körül, annak a rejtekében vártam, hogy a nő Luigival
hazaérjen. Kisvártatva Bachiacca barátom bukkant fel, aki vagy megsejtette, hogy ott vagyok,
vagy megsúgták neki. Halkan megszólított:
– Ide figyelj, komám – tréfásan csak így tituláltuk egymást –, az Isten szerelmére kérlek –
már-már sírós volt a hangja –, könyörgök, ne bántsd azt a szegény lányt, ő nem tehet
semmiről.
– Ha nem tűnsz el azonnal a szemem elől, ezzel a karddal hasítom szét a fejed! –
mordultam rá.
Nyomorultra úgy ráijesztettem, hogy azonmód rájött a szükség, alig is tudott kissé
félrehúzódni. Csillagfényes, világos éjszaka volt; hirtelen lódobogást hallottam, s mindenfelől
lovasok bukkantak elő: Luigi és Pantassilea érkezett meg Kelemen pápa kamarásának, egy
bizonyos perugiai Benvegnato lovagnak a kíséretében, négy vitéz perugiai kapitánnyal és
fiatal, elszánt katonákkal, összesen több mint tucatnyi kardforgató. Nem volt más
választásom, elbújtam a sövényben; igen ám, de a tüske összevissza szurkált, felbőszültem,
mint a bika, s már-már ott tartottam, hogy kiugrok a bokorból és futásnak eredek, csakhogy
közben Luigi, Pantassileát ölelgetve, épp elszánta magát:
– Mit nekem az a bitang Benvenuto, legalább egyszer akkor is megcsókollak! – jelentette
ki.
Erre aztán a tövis miatt meg az ifjú szavain feldühödve csakugyan kiugrottam a bokorból,
fölemeltem a kardomat, és rájuk dörrentem:
– Most végetek van! – azzal a kard lesújtott Luigi vállára; s minthogy azok a vadbarmok
talpig vasba öltöztették volt szegény fiút, hatalmasat szólt az ütés, a kard lecsúszott, és
Pantassilea orrát és száját is eltalálta. Mindketten a földre zuhantak, Bachiacca pedig letolt
gatyával, ordítva menekült ijedtében. Akkor harciasan a többiekre emeltem a kardomat, mire
azok a nagy vitézek maguk is bátran kardot rántottak, pedig a kocsmában kelt lárma hallatán
azt hitték, hogy odabent egy teljes század katona zajong; igen ám, de a két legderekabb harcos
lova megbokrosodott, kivetette nyergéből lovasát, mire a többiek hanyatt-homlok futásnak
eredtek; láttam, hogy most már nyert ügyem van, ezért hát a legsürgősebben igyekeztem
tisztességgel kikeveredni a kalandból, nem akartam a kelleténél jobban kihívni magam ellen a
sorsot. A nagy fölfordulásban néhány katona és kapitány megsebesült – egymást kaszabolták
össze –, az említett Benvegnato, a pápa kamarása valamelyik öszvérük patája alá keveredett,
magával rántva egyik szolgáját is, aki estében a kardjával csúnya sebet ejtett a kezén. Erre
aztán Benvegnato mérgében cifrán elkerítette a maga perugiai módján, hogy az Istennek a
micsodájára esküszik, hogy Benvegnato majd móresre tanítja Benvenutót, és utánam küldte a
kihívással egyik kapitányát, aki talán bátrabb volt, mint a többi, de zsenge kora miatt
ügyetlenebb. Emez fölkeresett annak a tekintélyes nápolyi nemesnek a házában,34 aki
befogadott, mert mind ötvösmunkáimat, mind fegyverforgató testi és lelkialkatomat nagyra
becsülte; ekképpen aztán, minthogy szívesen látott vendégként elememben éreztem magam,
úgy megfeleltem a kihívásra annak a kapitánynak, hogy alighanem százszor is megbánta,
hogy a szemem elé merészkedett.
Pár nap múlva, mikor Luiginak, a lotyónak meg a többieknek is összetakarodtak
valamelyest a sebeik, Benvegnato úr is kifújta a mérgét, és fölkereste ezt a tekintélyes nápolyi
nemest azzal, hogy békítsen össze Luigival meg a vitéz katonáival, akik nem akartak mást,
bizonygatta, csak engem megismerni. Erre ez a nemesember azt válaszolta, hogy készséggel
elkísér engem, ahová csak kívánják, és szívesen közbenjár a békesség érdekében, de minthogy
méltóságon alulinak találja, kiköti, hogy egyik fél sem patvarkodhatik, jelképesen igyanak
egyet és csókolózzanak össze, a szót majd ő viszi.
így is lett. Egy csütörtök este az említett nemesember elvitt Benvegnato úr házába, ahol
jelen volt a csetepaté minden résztvevője, még asztalnál ültek. Az én nemesemberem
kíséretében több mint harminc állig felfegyverzett katona sorakozott fel – erre Benvegnato úr
nem számított. A nagyterembe léptünk, elöl az említett nemesember, mögötte én.
– Legyenek üdvözölve, uraim – köszöntötte őket -; itt volnánk hát, magam és Benvenuto,
akit testvéremként szeretek, és készséggel teszünk meg mindent, amit kívánnak tőlünk.
Benvegnato a beözönlő kíséret láttán így válaszolt:
– Mi csak békét szeretnénk, semmi mást. – És kezeskedett érte, hogy Róma
kormányzójának emberei nem fognak zaklatni. Meglett a béke, így azon nyomban
visszatértem műhelyembe, de azontúl egy óra sem telt el anélkül, hogy a nápolyi nemesúr ne
jött volna el hozzám, vagy ne küldetett volna értem.
Időközben Luigi Pulci felépült, és folyvást a pej lovát táncoltatta. Egy napon, amint épp
Pantassilea kapuja előtt figurázott, a szemerkélő esőben megcsúszott a ló, lovasa leesett, a ló
meg rá, úgy, hogy Luigi a lábát törte, és pár nap múlva Pantassilea házában, szívből fogadott
esküjét beteljesítve meg is halt. Ebből látszik, hogy Isten – jót-rosszat mérlegelve – kinek-
kinek érdeme szerint fizet.
XXXIV. FEJEZET
Immár ország-világ fegyverben állt.35 Kelemen pápa csapatokat kért Giovanni de' Medici
úrtól, amely csapatok meg is érkeztek Rómába, de akkora fölfordulást okoztak, hogy a
nyilvános helynek számító műhelyekben nem lehetett tőlük nyugta az embernek. Emiatt be is
húzódtam egy biztonságos házacskába a bankok utcája mögé, és ott dolgoztam újdonsült
barátaim megrendelésére. Ezek a munkáim nem voltak különösebben fontosak, nem is
vesztegetem rájuk a szót. Akkoriban főleg muzsikálással és más efféle szórakozásokkal
múlattam az időt. Miután Kelemen pápa Iacopo Salviati tanácsára elbocsátotta az időközben
Lombardiában meghalt Giovanni úr öt csapattestét, Borbone36 azonnal a védelem nélkül
maradt Róma ellen vezette seregét. Akkor aztán egész Róma fegyvert fogott, s ezért Piero del
Bene – a fiához, Alessandróhoz fűződő jó barátságomra való tekintettel, meg mert már a

34
A nemesi házak sértetlenséget élveztek, ott a római kormányzó nem fogathatta le a
vendéget.
35
I. Ferenc francia király és V. Károly német-római császár 1521-ben kezdődött itáliai
hadjáratára utal, a Róma kifosztását közvetlenül megelőző 1526-os eseményekre.
36
Charles (1490-1527), Bourbon és Auvergne hercege, Montpensier, Forez stb. grófja,
Franciaország főkapitánya. 1523-ban elpártol I. Ferenctől, és annak vetélytársa, V. Károly
szolgálatába áll.
Colonnák támadása idején37 is őriztem volt a házát – megkért, hogy a nagyobb veszedelemre
való tekintettel szervezzek egy ötventagú őrséget, s álljak az élükre, amint a Colonnák idején
tettem; toboroztam hát ötven derekas ifjú embert, és jó fizetséggel bekvártélyoztuk magunkat
a házába.
Borbone serege már Róma alatt volt,38 amikor Alessandro del Bene értem küldött; egyik
legjobb bajtársammal nyomban útnak is indultunk, és menet közben csatlakozott hozzánk egy
Cechino della Casa nevezetű ifjú. A temetőfalhoz érve döbbenetes látvány tárult elénk: a
hatalmas sereg minden erejével igyekezett betörni a városba. Azon a falszakaszon, ahol mi
voltunk, tömegével hullottak az ostromlók, a sok-sok fiatal; áthatolhatatlan ködben folyt az
ádáz küzdelem.
– A lehető leggyorsabban menjünk haza – mondtam Alessandrónak –, mert itt már
szemlátomást nincs mit tenni: azok nyomulnak befelé, ezek meg hátrálnak.
– Bár ide se jöttünk volna! – rettent meg Alessandro, s hanyatt-homlok futásnak eredt, de
föltartóztattam:
– Ha már ideparancsolt – mondtam neki –, legalább egy férfias tettet véghez kéne
vinnünk! – s azzal fogtam a puskámat, és a sűrűjébe célozva oda lőttem, ahol valaki
kiemelkedni látszott; a ködben azt sem tudtam kivenni, lovas-e vagy gyalogos az illető. Aztán
nyomban Alessandróhoz és Cechinóhoz fordultam, hogy lőjenek ők is, de vigyázzanak,
nehogy kintről eltalálják őket. Miután két-két lövést leadtak, óvatosan kihajoltam a
mellvéden, s láttam, hogy nagy zűrzavar támadt: valamelyikünk lelőtte Borbonét; mint később
kiderült, ő volt az a kimagasló alak a tömegben. Akkor aztán csakugyan menekülőre fogtuk, s
a temetői úton a Szent Péter felé futottunk, onnan pedig tovább a Szent Angyal-templom
mögött, s bizony nagy keservesen vergődtünk el a vár kapujáig, mert Renzo da Ceri és Orazio
Baglioni39 ütöttek-vágtak mindenkit, aki a falak védelmét odahagyta.
Mire a kapuhoz értünk, az ellenség egy része már benyomult Rómába, a sarkunkban
lihegett. A várkapu vasrácsát akkor eresztették le, alatta még épp befértünk mi négyen. Amint
belül kerültem, nyomban elkapott a Medici-párti Pallone kapitány, s rám parancsolt, hogy az
Angyalvár katonájaként tegyem a kötelességemet, s hagyjam ott Alessandro szolgálatát;
kénytelen-kelletlen engedelmeskedtem. Akkor értem föl a bástyára, amikor Kelemen pápa a
föld alatti folyosón megérkezett a várba; mindaddig nem akarta elhagyni a palotát, mert nem
hitte volna, hogy az ostromlók betörnek.
Minekutána tehát ily módon belül kerültem, fölmentem a tüzérekhez, akiknek egy Giuliano
nevezetű firenzei volt a parancsnokuk. Ez a Giuliano a vár mellvédjéről nézte, hogyan
fosztják ki nyomorult házát, kínozzák asszonyát, gyermekeit, s nem mert lövetni, nehogy az
övéit találja el: az égő kanócot a földre dobva keservesen zokogott, és az arcát karmolta-marta
– más tüzérek hasonlóképpen. Fölkaptam akkor az egyik kanócot, s azok segítségével, akiket
nem ért efféle fájdalom, céloztam, lőttem, pusztítottam könyörtelenül. Ha akkor nem lépek
közbe, az ostromlóknak az a része, amelyik már reggel benyomult Rómába, egyenest a várat
támadta volna meg, és könnyen lehet, hogy be is veszi, mert a tüzérek nem sok kárt tettek
bennük. Megállás nélkül lövöldöztem, áldott is érte s bátorított néhány bíboros és nagyúr. Én
pedig vakmerőségemben a lehetetlent is megpróbáltam, s csak annyit mondok, hogy aznap
délelőtt én védtem meg a várat, amíg a tüzérek végül föl nem ocsúdtak, s el nem látták
tisztüket.

37
1526. szeptember 9-én, Pompeo bíboros vezérletével a Colonnák katonái megtámadták a
Vatikánt, hogy VII. Kelement a császáriakkal való békekötésre kényszerítsék.
38
Cellini kétségkívül festőien írja le Róma kifosztásának körülményeit, a teljesség kedvéért
azonban érdemes a tárgyban történetírói munkákat is lapozgatni.
39
Hadvezér. VII. Kelemen először börtönbe záratta azzal, hogy Perugia békéjét megzavarta, a
császári seregek támadásának hírére azonban rábízta Róma védelmét.
 Ez így ment egész nap; este aztán, miközben az ellenséges sereg a Trastevere felől
benyomult Rómába, Kelemen pápa kinevezte a tüzérek főparancsnokának a nagy tekintélyű
római Antonio Santa Crocét, akinek az volt az első dolga, hogy hozzám sietve elismerését
fejezze ki; aztán öt csodálatos löveggel a vár legfontosabb pontjára rendelt, éppen az
Angyalról elnevezett részre,40 ahonnan, minthogy teljesen körbejárható, belátni hátrafelé
Pratit, előre pedig egész Rómát; rendelt mellém sok-sok embert, akiket a lövegek
beállításában kommandírozhatok, előre kifizettetett, kenyeret és egy kis bort adott a kezembe,
és biztatott, hogy folytassam csak, amint elkezdtem. Én pedig, aki talán jobban is vonzódtam
ehhez a mesterséghez, mint amit a magaménak vallottam, nagyobb lelkesedéssel is vetettem
bele magam ebbe, mint amabba.
Mikor leszállt az éj, és az ellenség elözönlötte Rómát, mi várbeliek csak ámultunk ezen az
elképesztő és szokatlan látványon – kiváltképpen én, hiszen az újdonság mindig lenyűgözött;
aki nem a várban élte át, az mindezt se nem láthatta, se el nem képzelhette. De ennek
leírásába nem akarok belemerülni, maradok az életem történeténél, s csak arra térek ki, ami
szorosan összefügg vele.
XXXV. FEJEZET
Tüzérkedésem idején, az alatt a teljes hónap alatt, amíg az Angyalvárban ostrom alatt
voltunk, sok igen fontos dolog történt, mind említésre érdemes, de minthogy nem szívesen
szaporítom a szót, meg nem is igen akarnék a mesterségemtől túlságosan elkanyarodni, a
nagyját elhagyom, maradjon csak a lényeg.
Történt, hogy az említett Antonio Santa Croce az Angyal traktusából az alsó szintre
rendelt, hogy bizonyos vár közeli házakra lőjek, ahová ostromlókat láttak behatolni; miközben
lőttem, engem is eltaláltak, de az egyik csipkepárkány sarka szerencsémre tompította a lövést,
a lepattanó golyó azonban még így is olyan erővel taszított mellbe, hogy bennszakadt a
lélegzetem, elterültem, mint akinek vége, s hallottam is, hogy sopánkodnak fölöttem. Antonio
Santa Croce sajnálkozott leginkább, hogy jaj-jaj, a legjobb segítségük lett oda.
A lármára előkerült egy bizonyos Gianfrancesco nevű bajtársam, aki sípos volt, de a
zenénél az orvoslás jobban érdekelte; sírva rohant egy kancsó görög borért; megtüzesített egy
téglát, megszórta egy jó marék fehér ürömmel, s locsolt rá egy kis finom görög bort; amikor
az üröm megszívta magát borral, Gianfrancesco a mellemre tette, a találat jól látható helyére.
Az ürömtől rögtön visszatért belém az élet. Szóra nyitottam a számat, de hiába, mert azok az
ostoba katonák földet szórtak belé abban a hitben, hogy ezzel megáldoztatnak, holott kis híján
kiközösítettek az élők sorából, mert nem tudtam összeszedni magam, a számba tömött föld
ugyanis sokkal kellemetlenebb volt, mint a találat. Aztán ettől is megszabadultam, és
visszatértem tomboló lövegeimhez, s olyan megszállottsággal és buzgalommal folytattam a
lövöldözést, ahogy csak bírtam.
Közben Kelemen pápa segítséget kért az urbinói hercegtől,41 a velencei seregek
főparancsnokától, azzal az üzenettel, hogy amíg az Angyalvár tartani tudja magát, minden
este három tüzet gyújtat a tetején, s háromszoros ágyúlövéssel jelez; az én tisztem volt a
tüzekről és az ágyúlövésekről gondoskodni. Napközben pedig mindig ott voltam, ahol a
legnagyobb kárt lehetett tenni az ostromlókban, amiért a pápa nagyon megkedvelt, mert látta,
hogy a kellő odaadással végzem a dolgom.
Az említett herceg segítsége sosem érkezett meg, ezért erről nem is beszélek, nem tartozik
rám.

40
Ez a vár teteje, ahol az angyal szobra áll.
41
Francesco Maria della Rovere.
 XXXVI. FEJEZET
Ördögi ténykedésem közepette több várbeli bíboros is a nyakamra járt, leggyakrabban a
ravennai bíboros és Gaddi bíboros; többször figyelmeztettem őket, hogy ne jöjjenek olyan
közel, mert a rikító piros birétumuk messzire világít, és a közeli paloták felől, mint például a
Torre de' Bini, komoly veszedelemnek teszik ki magukat – velem együtt; végül már le kellett
záratnom az ajtajukat, annak pedig sértődés lett a vége.
Orazio Baglioni úr is szeretett ott velem elidőzni. Egy napon épp valami eszmecserébe
bonyolódtunk, amikor a várkapun kívüli Baccanello kocsmából nagy dajdajozás hallatszott.
Ennek a kocsmának két ablak közé festették a cégérét, egy tűzpiros napot. Az ablakok zárva
voltak, s ebből Orazio úr úgy ítélte, hogy a nap túloldalán, a két ablak közt odabent
valószínűleg katonák dáridóznak.
– Ha oda tudnál pörkölni a kis feles ágyúddal annak a napnak, Benvenuto, azt hiszem, jó
szolgálatot tennél – mondta –: akkora ott a lárma, hogy alighanem nagyon fontos emberektől
származik.
– Telibe találom én azt a napot – feleltem –, csak hát az ágyúcső útjában ott az a kővel teli
sánckosár: az a lövés tüzétől és szelétől le fog zuhanni.
– Ne húzd az időt, Benvenuto – torkolt le Orazio úr –; először is lehetetlenség, hogy onnan,
ahol függ, a lövés szele levigye, másodszor meg, ha maga a pápa áll alatta, akkor is kisebb
lesz a baj, mint hinnéd, szóval csak rajta, lőj!
Nem akadékoskodtam tovább: lőttem, és ígéretemhez híven telibe találtam a napot. Persze
a kosár is leesett, ahogy megmondtam, pontosan Farnese bíboros42 és Iacopo Salviati közé, és
agyon is csapta volna őket, ha nem nyitnak épp teret a kettejük közt kialakult vitának: Farnese
bíboros Iacopo urat okolta Róma kifosztásáért, amaz meg visszavágott, mindegyik mondta a
magáét, és hogy nagyobbat csattanjon a sértés, elléptek egymás mellől, ezért nem találta el
őket a kosár. Az alsó udvarban kelt nagy ribillió hallatán a jó Orazio úr sebesen lerohant, én
meg lenéztem, ahol a sánckosár lezuhant, s a mellvéden kihajolva hallom ám, hogy odalenn a
tüzér fejét követelik, mire két kiságyúmat a felvezető lépcső tetejére irányítottam azzal az
eltökélt szándékkal, hogy aki föl mer jönni, lelövöm. Farnese bíboros szolgáinak jutott a
feladat, hogy engemet elintézzenek. Egyik-másik ismerős volt, hát előléptem az égő kanóccal,
és odakiáltottam nekik:
– Ha el nem takarodtok innen, léhűtő banda, ha csak egyvalaki is fölmerészkedik a
lépcsőn, a két kiságyúmmal ízzé-porrá lőlek benneteket! Kotródjatok, és mondjátok meg a
bíborosotoknak, hogy a felettesem parancsára cselekedtem, és ami történt vagy történik, az a
papjaik védelméért van, nem pedig az ártalmukra.
Ezek elmentek, Orazio Baglioni úr pedig rohanvást igyekezett fölfelé, de rászóltam, hogy
csak maradjon, ahol van, különben megölöm – bár nagyon jól tudtam, hogy ő az. Erre nem
minden ijedség nélkül megtorpant, és így szólt:
– Benvenuto, én a barátod vagyok.
– Az más, uram – mondtam neki –, akkor csak jöjjön, ahogy uraságodnak tetszik, de
egyedül.
Egy darabig tétovázott, mert igen gőgös ember volt, és mérgében azt vágta oda:
– Leginkább úgy tetszene, hogy egyáltalán nem megyek föl, és egyébként is az
ellenkezőjét tegyem mindannak, amit az érdekedben tenni akartam.
Mire én, hogy bár engem azért állítottak oda, hogy másokat védelmezzek, magamat is kész
vagyok megvédeni. Hát jó, mondta, egyedül jön; amint felért, igencsak meghökkent, mert
kezemet a kardom markolatán tartva farkasszemet néztem vele. Akkor elnevette magát, s
rögtön visszatért arcába a vér.
– Benvenutóm – fuvolázta –, annyira szeretlek, amennyire csak tőlem telhetik, s ezt Isten

42
Alessandro Farnese, akit 1534-ben III. Pál néven pápává választottak.
segedelmével alkalomadtán be is fogom bizonyítani. Bárcsak az Úr úgy akarta volna, hogy
vesszen az a két gazember, mert az egyik szakajtotta ránk ezt a nagy szerencsétlenséget, a
másik pedig olykor még ennél is nagyobb bajokat szerzett. -Aztán hozzátette még, hogy bárki
kérdezné, el ne áruljam, hogy jelen volt, amikor az ágyút eldurrantottam, a
következményekkel pedig ne törődjem.
Hatalmas volt a botrány, és jó ideig eltartott. Nem is akarok ebbe jobban belemerülni, elég
az nekem, hogy kis híján bosszút álltam Iacopo Salviati úron, aki olyannyira megkeserítette
apám életét (amint szegény elpanaszolta). Akaratlanul is jól ráijesztettem. A Farneséről
inkább semmit se mondok, a maga helyén ki fog derülni, milyen jól tettem volna, ha
kinyiffantom.
XXXVII. FEJEZET
Szorgalmasan lövöldöztem a rám bízott ágyúkkal, s mindennap véghezvittem valami
rendkívül nevezetes tettet, olyannyira, hogy hamarosan a pápa felbecsülhetetlen bizalmát és
kegyét élveztem. Nem telt el nap anélkül, hogy az ostromlók közül valakit meg ne öltem
volna.
Egy napon a bástyán sétálgatva a pápa megpillantott a Prati negyedben egy spanyol
ezredest, aki valamikor a szolgálatában állt: felismerte némely jellegzetes tulajdonságáról;
nézte-nézte, és gondolkodott felőle. Én erről mit sem tudva az Angyal fölött álltam, és csak
azt láttam, hogy egy lándzsás ember talpig vörösben sáncot ásat; méricskéltem, mit tehetnék
ellene, és az egyik csatakígyóra esett a választásom, amely nagyobb is, hosszabb is, mint a
sacro-ágyú, már-már akkora, mint a feles sugárágyú; megtöltöttem nagyobb rész finom,
kisebb rész durva puskapor keverékével, aztán célba vettem azt a vörös embert, figyelmesen
kikalkulálva a röppálya ívét: olyan nagy távolságra ugyanis efféle ágyúval nem lehet pontosan
ellőni. Fogtam a kanócot, tüzeltem, és éppen félbevágtam a vörös embert, aki maga elé tartott
karddal amúgy spanyolosan pipiskedett: az ágyúm golyója éppen a kardot találta el, s az
ember abban a szempillantásban kettévált. A pápának szeme-szája elállt, részben mert nem
gondolta, hogy egy ágyúgolyó akkora távolságra elhord, részben pedig mert hihetetlen látvány
volt az a kettészelt ember. Értem küldött, és kikérdezett. Akkor apróra elmondtam neki,
hogyan terveztem meg a röppályát, de hogy mitől vált ketté az ember, arra egyikünk sem
tudott magyarázatot. Térdre borulva esedeztem, hogy oldozzon fel az emberölés bűne alól, s
visszamenőleg a régebbiek alól is, amelyeket ott a várban az egyház szolgálatában
elkövettem. A pápa fölemelte a kezét, hatalmas keresztet vetett rám, megáldott, és az apostoli
anyaszentegyház érdekében addig elkövetett és a jövőben elkövetendő emberölések bűne alól
egyszer s mindenkorra föloldozott. Elbocsáttaván visszamentem a bástyára, és onnantól aztán
lövöldöztem szakadatlanul, szinte soha nem tévesztve célt. Benne volt ebben a
tüzérmuzsikában minden: a rajzaim, a szép tanulmányaim, a zenei tehetségem; és ha
elmondanám, mi szépséget vittem bele ebbe a kegyetlenül pokoli mesterségbe, tudom,
csodálkozna a világ -de nem akarom hosszúra nyújtani. Csak a lényeget mondom el, amennyit
feltétlenül muszáj.
Éjjel-nappal a védelmi stratégián törtem a fejem, észrevettem ugyanis, hogy az
őrségváltáshoz az ellenség a Szentlélek kapun át vonul fel; ez éppenséggel kedvező
lőtávolságnak számított, csakhogy kellemetlenül ferde szögben esett, így nem tudtam akkora
kárt okozni, mint szerettem volna, de azért mindennap kilőttem jó néhány katonát. Végül az
ellenség már nem tudott mit kitalálni, s egy éjszaka vagy harminc sánckosarat akasztott föl az
egyik tetőre, hogy azt a kevés kilátást is elvegye tőlem. Nekem ez nem várt módon kapóra
jött: mind az öt ágyúmat a sánckosarakra szögeztem, és vártam az őrségváltás idejét, a
huszonkét órát. Amazok olyannyira biztonságban érezték magukat, hogy jóval lassabban is
jöttek meg többen is, mint szoktak, én meg bedurrantottam a fúvócsöveimnek, s nemcsak a
kilátást akadályozó sánckosarakat puffantottam a földre, hanem azzal az egy fúvással legalább
harminc embert is eltettem láb alól. Ezt azután még kétszer megcsináltam, mire akkora lett a
zűrzavar a katonák közt – akik közül némelyek úgy megszedték magukat a nagy
fosztogatásban, hogy most már szerették volna élvezni fáradozásuk gyümölcsét –, hogy
zendüléstől kellett tartani. Gian di Urbino43 nevű vitéz kapitányuk parancsára azonban
végtelen sajnálatukra kénytelenek voltak az őrségváltáshoz más útvonalat választani, s így
több mint hárommérföldnyire nyújtani az utat, amely azelőtt félmérföldnyi sem volt.
Ezek után a várbeli urak azt sem tudták, hogyan járjanak a kedvemben. Ezt az esetet
feltétlenül el akartam mesélni, mert később még fontossága lesz, de aztán fölhagyok a
történetírással, mert nem a miatt fogtam tollat, s nélküle is bőven van mesélnivalóm.
Egyvalamit azonban a maga helyén még el fogok mondani.
XXXVIII. FEJEZET
Előreszaladok az eseményekben, és elmondom, hogyan történt, hogy Kelemen pápa a
pápai tiarának és az apostoli kamara mesés kincseinek védelme érdekében magához hívatott;
hármasban ültünk össze egy szobában vele meg a Cavalierinóval 44. Ez a Cavalierino azelőtt
Filippo Strozzi lovásza volt, igen alacsony származású francia személy, akit rendkívüli
szolgálatkészségéért Kelemen pápa mérhetetlenül gazdaggá tett, és akiben úgy bízott, mint
saját magában. A pápa tehát és a Cavalière elém tették a tiarát és az apostoli kamara kincseit,
és megkértek, hogy a drágaköveket vegyem ki a foglalatukból. Megtettem; aztán egyenként
kis papírba csomagolva a pápa meg a Cavalierino köntösének bélésébe varrtuk őket. Aztán
odaadták az aranyat, körülbelül kétszáz font súlyban azzal, hogy a lehető legnagyobb titokban
olvasszam be. Fölmentem az Angyalbástyán levő szobámba, bezárkóztam, hogy senki ne
háborgasson, és raktam egy jól szelelő kis téglakemencét, amelynek egy tányért helyeztem az
aljába; az aranyat rádobtam a szénre, és az szép lassan leolvadt, bele ebbe a tányérba.
Miközben a kemence dolgozott, folyvást szemmel tartottam az ellenséget, hogy mi kárt
tehetnék benne; és minthogy a sáncai kéznyújtásnyira voltak alattunk, a saját fészkükben
sorozhattam meg őket a vár régóta gyűlő, halmokban álló fémhulladékával. Két csorba csövű
kiságyút megtöltöttem ezzel a kartáccsal, és olyan tűzijátékot rendeztem az ellenséges
sáncárokban, amilyenre nem számítottak, s vesperás előtt nem sokkal, miközben
folyamatosan olvasztottam az aranyat és szórtam rájuk a kartácstüzet, a sánc szélén
öszvérháton megjelent egy ember; sebesen haladt, s közben egyfolytában beszélt a
sáncárokban levőkhöz. Figyelmesen céloztam, elébe lőttem, és el is találtam: az egyik
kartácsszilánk éppen az arcán érte, a többi az öszvérnek adta meg a végtisztességet. A
sáncárokban nagy zűrzavar támadt, akkor elsütöttem egy másik ágyúmat, és az sem volt
hiába.
Az öszvérlovas az orániai herceg45 volt; a sáncárokból egy közeli kocsmába vitték, ahol
rövidesen a hadsereg egész vezérkara összeszaladt. Amikor Kelemen pápa tudomást szerzett
az esetről, azon nyomban értem küldött és kikérdezett; részletesen beszámoltam neki,
megjegyezve, hogy alighanem nagyon fontos emberről van szó, mert abban a kocsmában
szemlátomást a hadsereg minden tisztje összecsődült. A pápa erre igen jó érzékkel hívatta
Antonio Santa Croce urat, aki, mint említettem, a várbeli tüzérség főkapitánya volt, és
parancsba adta, hogy a rengeteg tüzér mind irányítsa lövegeit arra a kocsmára, s egy
puskalövés adta jelre valamennyien süssük el ágyúinkat, mert ha azokat a tiszteket kilőjük, az
amúgy is szétzüllőben lévő sereg bizonnyal össze fog omlani – hátha az Isten, sűrű
könyörgésünket meghallgatva, végre megszabadít bennünket a hitvány betolakodóktól.

43
Orange hercegének spanyol helytartója.
44
A pápa egyik bizalmasa.
45
Philibert de Châlon (1502-1530), aki Charles de Bourbon halála után átvette a császári
seregek főparancsnokságát.
 Santa Croce parancsa szerint megtettük hát az előkészületeket s vártuk a jelet, amikor
Orsino bíboros értesült a fejleményekről. Nagy hangon kioktatta a pápát, hogy ezt semmi szín
alatt sem szabad kockáztatni, mert tárgyalásban vannak amazokkal, kis híján meg is egyeztek,
és ha most öldökölni kezdenek, a vezér nélkül maradt sereg óhatatlanul be fog törni a várba,
és azzal aztán tényleg mindennek vége, szóval csak semmi hebehurgya lépés!
Szegény pápa nagyon kétségbeesett, mikor látta, hogy kívül-belül egyaránt ellene vannak,
s azt mondta, hogy akkor döntsenek belátásuk szerint.
Visszavonták a parancsot, én azonban, amikor megtudtam, hogy le fogják fújni, egy feles
ágyúmat csak azért is elsütöttem, s kilőttem egy ház udvarának főpillérét: annyian nyüzsögtek
alatta, hogy nem tudtam megállni. Hanyatt-homlok menekült a nép. Orsino bíboros tajtékzott,
hogy akasszanak föl vagy nyuvasszanak meg, a pápa azonban bátran a pártomra kelt. Tudom,
milyen nagy szavak hangzottak el közöttük, de minthogy nem vagyok történetíró, nem adom
tovább, csak a magam dolgával törődöm.
XXXIX. FEJEZET
Miután az aranyat beolvasztottam, elvittem a pápának, aki hálásan megköszönte, és nagy
sajnálkozás közepette, hogy többre nem futja, meghagyta a Cavalierinónak, hogy fizessen
nekem huszonöt scudót.
Pár napra rá megszületett az egyezség. Én Orazio Baglioni úrral és háromszáz katonájával
Perugia felé vettem utamat, ahol is Orazio úr rám akarta bízni a sereget, én azonban
elhárítottam azzal, hogy elsősorban is atyámat szeretném viszontlátni, másodsorban pedig
meg akarom váltani firenzei száműzetésemet. Akkor kinevez engem a firenzeiek
kapitányának, jelentette ki; firenzei követként jelen volt Pier Maria di Lotto úr, akinek Orazio
úr nagyon a figyelmébe ajánlott.
Így vonultam be sok-sok társammal együtt Firenzébe. Tombolt a pestis. Felkerestem jó
atyámat, aki már azt hitte, hogy vagy odavesztem a római fosztogatásban, vagy nincstelenül
térek haza. De éltem, fölvetett a pénz, lóháton jöttem, szolga kíséretében. Öreg atyám
meglátott, és úgy megörült, hogy mikor megölelt és megcsókolt, azt hittem, belehal.
Elmeséltem neki a római fosztogatás pokoli történetét, a markába nyomtam egy csomó pénzt,
katonai keresményemet, megölelgettük-ropogtattuk egymást, aztán a Nyolcak elé járultunk,
hogy megváltsuk a száműzetésemet – és mit hoz a sors: épp abba a tanácsosba botlottunk, aki
ítélethozóként olyan könyörtelenül vágta oda atyámnak, hogy lándzsásokkal kísértet a
vesztőhelyre; bosszúból atyám elújságolta, milyen kegyben részesített engem Orazio Baglioni
úr. Ha már ott tartottunk, elmondtam atyámnak, hogy Orazio úr kapitánnyá nevezett ki, és itt
volna az ideje katonaságot toborozni. Szegény atyám erre nagyon megijedt, és könyörögve
próbált lebeszélni róla, hogy bár tudja ő, hogy ennél különb dolgokra is képes vagyok, de
fegyverforgatónak ott a másik fia, az öcsém, én foglalkozzam csak a magam csodálatos
mesterségével, amelyet oly sok évig tanultam és gyakoroltam. Engedelmességet ígértem neki,
de bölcs ember lévén nagyon jól tudta ő, hogy ha Orazio úr szavamon akar fogni, nem tudom
megállni, hogy ne háborúzzam, hiszen az adott szó szent, egyebekről nem is beszélve, ezért
hát rafináltan megpróbált Firenzéből eltávolítani.
– Kedves fiam, itt dühöng a pestis – mondta –, és rettegek tőle, hogy elkapod; emlékszem,
fiatal koromban elmentem Mantovába, és olyan jó dolgom volt, hogy évekre ott is maradtam.
Kérlek, parancsolom, hogy a kedvemért inkább még ma, mint holnap hagyd itt ezt a várost.
XL. FEJEZET
Világot látni mindig is szerettem, Mantovában pedig még sohasem jártam, ezért aztán
szívesen vágtam neki; fogtam a pénzemet, a nagyobbik felét jó atyám kezébe adtam azzal,
hogy most idősebbik néném gondjaira hagyom, de bárhová vet a sors, őt én mindig segíteni
fogom. Cosa néném nem akart férjhez menni, apáca volt a Szent Orsolya-zárdában, így
támasza lehetett öreg atyánknak és a húgomnak, aki egy bizonyos Bartolomeo nevű
szobrászhoz kötötte az életét. Felültem hát jó lovamra, és atyám áldásával elindultam
Mantovába. Ha részletesen be akarnék számolni erről a rövidke utazásról, nagy dolgokat
mesélhetnék. Keserves utam volt ebben a pestisbe és háborúba borult világban, de csak
elvergődtem Mantovába, s azonnal munka után néztem: egy milánói mester, bizonyos Niccolo
fogadott be, a mantovai herceg ötvöse. Ahogy munkába álltam, két napra rá felkerestem a már
emlegetett kiváló festőt és kedves barátot, Giulio Romanót, aki kimondhatatlanul örült, és
nagyon rossz néven vette, hogy nem az ő házában szálltam meg; úri módon élt, hercegi
megbízásra egy Te nevű palotában dolgozott a városkapun kívül. Nagyszabású, csodálatos
épület volt, amint valószínűleg ma is látszik.
Giulio igen megtisztelő szavakkal azonnal beajánlott a hercegnek, aki erre megbízott, hogy
készítsem el egy ereklyetartó modelljét, amelyben Krisztus vérét őriznék, azt a vért, amelyet a
hagyomány szerint Longinus fogott fel és vitt el Mantovába. A herceg Giulióval akarta
megrajzoltatni a tervet, Giulio azonban elhárította a felkérést:
– Benvenuto nem szorul mások terveire, nagyuram, erről kegyelmességed is
meggyőződhet, ha majd meglátja a modelljét.
Nekiláttam a munkának, és először is megrajzoltam a tervet, hogy a szóban forgó fiola
szépen elférjen benne, aztán a rajz alapján viaszból megformáztam. Ülő Krisztust ábrázolt,
amint baljával a keresztjét tartja s egyben rá is támaszkodik, jobbjával pedig a mellén levő
sebre mutat, mintha ujjaival szét akarná nyitni.
A hercegnek nagyon megtetszett a modell: kegyeivel elhalmozva értésemre adta, hogy
szívesen a szolgálatába fogadna, s igen nagyvonalú szerződést ajánlott.
Ezenközben tiszteletemet tettem a herceg bíboros fivérénél 46, a bíboros úr pedig
engedelmet kért a hercegtől, hogy velem készíttesse el főpapi pecsétjét – engedelmével hozzá
is láttam. Munka közben rám tört a negyednapos láz, s úgy kiforgatott magamból, hogy
elátkoztam miatta Mantovát uralkodóstul, mindenestül. Fent említett milánói ötvöse révén –
aki rögtön látta, hogy a herceg igényt tart a szolgálataimra – szavaim a herceg fülébe jutottak.
A herceg a lázbeteg átkozódás hallatán fölötte megdühödött rám, s ekképpen, minthogy én
pedig Mantovára acsarkodtam, a dühöngésben egyek voltunk. Miután négyhavi munkával
befejeztem a pecsétet, s több kisebb munkát is elvégeztem, amelyekkel valójában a herceg
bízott meg a bíboros útján, a bíboros bőkezűen megfizetett, s arra kért, térjek vissza Rómába,
arra a csodálatos földre, ahol megismertük egymást. Fogtam a szép summa pénzt, s Mantovát
odahagyva útnak eredtem, de csak Governóig jutottam, ahol vitéz Giovanni47 urunkat
megölték, mikor megint levert a lábamról a láz, merthogy ez a természete. Governóban aztán
elmaradt tőlem, és soha többé nem tért vissza.
Firenzébe érve gondoltam, benézek kedves jó atyámhoz; kopogok az ajtón, mire egy
mérges, púpos banya dugja ki a fejét az ablakon, és ocsmány szavakkal le teremt, hogy ne
zavarogjak.
– Hallod-e, te rusnya púpos, van abban a házban rajtad kívül más teremtmény is? –
kérdeztem tőle.
– Nincs, a fene essen beléd.
– Viszontkívánom két órán belül! – kiabáltam neki.
A szóváltásra előjött egy szomszéd; elmondta, hogy apámat és egész háza népét elvitte a
pestis. Sejtettem én ezt, talán ezért is volt könnyebb a fájdalmat elviselnem. Aztán hozzátette,
hogy csak Reparata húgom maradt életben: egy Andrea de' Bellacci nevű szent életű asszony
vette pártfogásába. Akkor a fogadóban szállok meg, gondoltam. Menet közben összefutottam
egy nagyon kedves barátommal, Giovanni Rigoglival, aki szívélyesen meginvitált magához,

46
Ercole Gonzaga mantovai püspök, 1527-től bíboros.
47
Giovanni delle Bande Nere.
majd pedig kilovagoltunk a térre, ahol hírét vettem, hogy az öcsém életben van, és egy
Bertino Aldobrandi nevű barátjánál lakik. Gyerünk akkor őhozzá! Nagy volt az öröm, mikor
rátaláltam, mert már holtnak hittük egymást; összeölelkeztünk, nagyot nevettünk, az öcsém
kézen fogott, és azt mondta:
– Most pedig gyere! Sosem találnád ki, hová megyünk: elviszlek Reparatához, akit újra
férjhez adtam, és aki téged már el is siratott.
Útközben elmeséltük egymásnak, mi mindenen mentünk keresztül, s mikor megérkeztünk
a házba, ahol a húgunk lakott, az a váratlan látogató láttán izgalmában a karomba ájult; benne
szakadt a szó, a férje elsőre nem is gondolta volna, ki vagyok, ha nincs mellettem a fivérem.
Cecchino öcsém mindent elmagyarázott, és a húgunkat is magához térítette, aki pityergett
még egy kicsit az apja, a nővére, megboldogult férje meg a kisfia elvesztésén, majd asztalhoz
ültetett bennünket. Abban a kellemes esküvői hangulatban aztán holtakról több szó nem esett,
csak az esküvőről. Elégedetten, farkasétvággyal költöttük el a vacsorát.
XLI. FEJEZET
Nagyon húzott a szívem Rómába, de öcsém és húgom addig könyörögtek, hogy maradtam
Firenzében. Tartóztatott az a kedves barátom, Piero di Giovanni Landi is, aki – mint
említettem – szorultságomban oly nagy segítségemre volt, mondván, hogy ki kéne várni, mi
lesz, miután a Medicieket – azaz Ippolito és Alessandro urat, kik közül az első később bíboros
lett, a másik Firenze hercege – száműzték Firenzéből. Munkába álltam hát az Új Piacon,
ékköveket foglaltam be szakmányban, s nagyon szépen kerestem.
Ez idő tájt vetődött Firenzébe Girolamo Marretti; ez az igen eleven szellemű sienai hosszú
ideig Törökországban élt. Betévedt a műhelyembe, s rendelt egy arany kalapdíszt; érme
formájú legyen, mondta, és Herculest ábrázolja, amint megöli az oroszlánt. Lelkesített a
feladat, főleg, mivel Michelangelo Buonarroti többször megnézte, hogy haladok; nagy
igyekezetemnek meg is lett az eredménye: az emberalak mozdulata és a vadállat dühös pofája
mindaddig sosem látott módon sikerült, ezért meg mert efféle munkát még sohasem látott, az
isteni Michelangelo nagyon megdicsért, mondhatni szárnyakat adott.
Más munkám nemigen akadt, mint hogy drágaköveket foglaljak aranyba, s noha ezzel
kerestem a lehető legtöbbet, nem voltam megelégedve, szerettem volna tehetségemet
komolyabban próbára tenni; ebben jött kapóra egy bizonyos Federigo Ginori nevű, rendkívül
kifinomult ízlésű ifjú. Ez az ifjú sok évig Nápolyban élt, ahol kivételes szépségével és
megjelenésével elnyerte egy hercegnő kegyét; ő is egy ilyen kalapdíszt szeretett volna
Atlasszal és a földgömbbel, megkérte hát a nagy Michelangelót, hogy készítsen hozzá egy kis
rajzot.
– Keressen fel egy bizonyos Benvenuto nevű fiatal ötvöst – hárította el a kérést
Michelangelo –, ő nagyszerűen meg fogja valósítani az elképzelését, és még a rajzomra sem
szorul rá; de mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy az efféle apróságokra sajnálom a
fáradságot, nagyon szívesen készítek magam is egy tervet. Benvenutót azonban mindenképp
kérje föl – aztán győzzön a jobbik!
Federigo Ginori eljött hozzám, előadta a kívánságát, hozzátéve, hogy mennyire földicsért a
csodálatos Michelangelo; csináljak tehát egy kis viaszmintát, kért meg, s közben az a varázsló
is elkészíti a maga tervét, amint megígérte.
Olyan ihletet merítettem annak a nagy embernek a szavaiból, hogy tüstént nekiláttam a
viaszminta elkészítésének. Éppen befejeztem, amikor Michelangelo közeli barátja, egy
bizonyos Giuliano Bugiardini nevű festő elhozta nekem az Atlasz-rajzot. Én is előkaptam a
viaszmintámat, amely alapvetően más volt, mint Michelangelo rajza, mindazonáltal Federigo
és Bugiardini egyhangúlag az én tervem mellett döntött. Megcsináltam hát, s munkámat a
csodálatos Michelangelo olyannyira megdicsérte, hogy azt el sem tudom mondani.
Fémlemezbe vésett alak volt, mint már említettem, hátán a kristály égbolt a zodiákus
jegyeivel lazúrkő mezőben; elmondhatatlanul szépen mutatott azzal a figurával. Alája ezt a
mottót véstem: „Summa tulisse juvat.48” Federigo igen meg volt elégedve, s bőkezűen
kifizetett. Ez idő tájt Firenzében tartózkodott Aluigi Alamanni49, akivel Federigo Ginori
szoros barátságban volt, s aki így gyakran megfordult a műhelyemben, s meghitt barátommá
lett.
XLII. FEJEZET
Közben Kelemen pápa hadat üzent Firenzének,50 a város pedig felkészült a védelemre:
minden negyedben felállították a polgárőrséget, s engemet is behívtak. A legelőkelőbb
firenzei nemesi családokkal egyetértésben készségesen eleget tettem a felhívásnak;
városszerte folyt a szervezkedés. Az ifjúság is gyakrabban verődött össze, mint szokott, s
másról már nem is beszéltek, mint csak erről.
Egy napon déltájban felnőttek és ifjak, városi elöljárók éppen a műhelyem körül latolgatták
az esélyeket, amikor levelet kaptam Rómából egy bizonyos Iacopino della Barca mestertől.
Ez valójában Iacopo dello Sciorina volt, a Barca név Rómában ragadt rá, merthogy volt egy
bárkája, amely a Sixtus-híd és az Angyalhíd közt járt a Teverén. Ez a Iacopo mester igen
tehetséges ember volt, és fölötte szépen és kellemesen beszélt; valaha egyébként Firenzében
élt, és szövetminták tervezésével foglalkozott. Ez az ember közeli barátságban állott Kelemen
pápával, aki nagyon szerette a történeteit hallgatni. Egy napon Róma kifosztása és az
Angyalvár ostroma került szóba; a pápának akkor eszébe jutottam, agyba-főbe dicsért, és azt
mondta, hogy ha tudná, hol vagyok, szívesen visszahívna. Firenzében vagyok, mondta neki
Iacopo mester, mire a pápa megbízta, hogy írjon nekem. Az említett levél tehát azt
tartalmazta, hogy saját érdekemben vissza kell térnem pápai szolgálatba.
A jelen lévő ifjak nagyon kíváncsiak voltak, mi van a levélben; valahogy elütöttem a
dolgot, aztán megírtam Iacopo mesternek, hogy kérve kérem, semmi szín alatt ne írjon nekem
többet. Ez csak olaj volt a tűzre, mert újabb levelet küldött, és abban úgy elengedte magát,
hogy ha azt meglátja valaki, bizony nagy bajba kerülök.51 A pápa azonnal kéret, nagyon
fontos dolgokkal kíván megbízni, és ha jót akarok, tüstént odahagyok mindent, eszembe ne
jusson azokhoz a dühöngő őrültekhez csatlakozva egy pápával ujjat húzni. A levél olvastán
nagyon megijedtem, s felkerestem Pier Landi nevű kedves barátomat; az, amint meglátott,
rögtön azt kérdezte, mi bajom van, hogy olyan gondterheltnek látszom. Hogy mitől vagyok
ilyen gondterhelt, mondtam, azt semmiképp sem árulhatom el, csak arra kérem, fogja a
kulcsaimat, s a műhelyemben levő könyvecském bejegyzései alapján adja vissza kinek-kinek
ékkövét, aranyát, aztán szedje össze a házamban a holmimat, és viseljen rá gondot olyan
szeretettel, mint szokott; pár nap múlva hírt adok magamról.
– Eredj csak, testvérem, siess, aztán írj; a holmid miatt pedig ne aggódj – mondta a bölcs
ifjú; alighanem körülbelül sejtette, mi történt.
Így is lett. Ez volt a leghűbb, legbölcsebb, legjámborabb, legmegbízhatóbb, legkedvesebb
barát, akit csak ismertem. Amint Firenzéből Rómába értem, írtam is neki.
XLIII. FEJEZET
Rómába érve rögtön feltaláltam barátaim egy részét, akik nagy szeretettel és örvendezéssel
fogadtak; azonnal dolgozni kezdtem – csupa pénzkereső munka, semmi említésre érdemes.
Szólt nekem egy Raffaello del Moro nevű nagyon öreg ötvös, kiváló mester és nagyszerű
ember, hogy volna néhány fontos, nagyon jól fizető munkája, álljak be a műhelyébe. Mentem

48
Örömmel hordom a világmindenséget.
49
Költő (1495-1556).
50
1529 októberében.
51
Minthogy szemlátomást a Mediciek ellenségeivel paktál.
szívesen.
Több mint tíz nap elteltével még nem jelentkeztem Iacopino della Barca mesternél; egyszer
aztán véletlenül találkoztunk, és akkor nagy lelkendezve fogadott, kérdezte, mikor érkeztem,
mondtam, körülbelül két hete. Nagyon rossz néven vette, megrótt, amiért olyan keveset adok
egy pápa szavára, aki már három levelet is íratott nekem nagy instanciával; én erre egy szót
sem szóltam, csak nyeltem a mérgem, hiszen sokkal nagyobb volt az én bosszúságom, mint az
övé. Ez a szószátyár ember mindegyre mondta, mondta a magáét, amikor aztán kifulladt, csak
annyit szóltam, hogy jó, kísérjen hát a pápához, amikor neki alkalmas. Neki mindig alkalmas,
válaszolta erre, akkor mehetünk, mondtam én.
Megindult a palota felé, én meg utána (nagycsütörtök volt); a pápa lakosztályához érve
azonnal bebocsátást nyertünk, minthogy őt ismerték, engem pedig vártak. A pápa
gyengélkedett, ágyban feküdt, és vele volt Iacopo Salviati meg Capua érseke 52. A pápa a
láttomra nagyon megörült; megcsókoltam a lábát, s amilyen tapintatosan csak tudtam,
közelebb mentem hozzá, jelezvén, hogy fontos mondanivalóm volna. Rögtön intett, mire
Iacopo úr és az érsek félrehúzódtak.
– Szentséges atyám – fogtam bele azonnal –, Róma kifosztása óta se nem gyóntam, se nem
áldozhattam, mivel senki sem akart feloldozni. Történt, hogy amikor az aranyat
beolvasztottam és a drágaköveket fáradságos munkával kiemeltem foglalatukból, szentséged a
Cavalierinóra bízta, hogy fizessen meg a munkámért, ő azonban csak gyalázkodó szavakkal
fizetett ki. Akkor fölmentem oda, ahol az aranyat beolvasztottam, félresöpörtem a hamut, s
találtam alatta mintegy másfél font aranyat köles nagyságú szemcsékben; mivel nem volt
pénzem, hogy tisztességgel hazatérjek, úgy gondoltam, felhasználom azt az aranyat, s mihelyt
módom lesz rá, visszaszármaztatom. Most az igazi gyóntatom: szentséged lába előtt kérem,
hogy meggyónhassak és áldozhassak, és szentséged végtelen kegyelme révén az Úristen
kegyelmét is visszanyerhessem.
A pápa erre egy röpke sóhajjal, amelyben talán az elszenvedett keservek emléke is benne
volt, így felelt:
– Szent meggyőződésem, Benvenuto, hogy az igazat mondod, ezért hatalmamban és
szándékomban áll, hogy minden bűnöd alól feloldozzalak: gyónj meg tiszta szívvel, bátran
mindent, mert ha a pápai tiara értékét vitted magaddal, én azt is készséggel megbocsátom.
Mire én:
– Semmi egyéb nincs a rovásomon, szentséges atyám, csak amit már mondtam, az pedig
száznegyven dukát sem volt egészen: annyit kaptam érte a perugiai pénzverdében, s azzal is jó
atyám segedelmére voltam.
– Kivételes ember volt a te derék, jó atyád, és te sem fajzottál el tőle – mondta a pápa –;
nagyon sajnálom, hogy olyan kevés volt az a pénz; vedd úgy, hogy ajándékba adtam, és
mindent megbocsátok mint gyóntatóatyád, ha más tisztem most nincsen, de aztán saját
érdekedben maradj a közelemben!
Miután eljöttem, a pápa agyba-főbe dicsért Iacopo úrnak és az érseknek, elmondta nekik,
hogy meggyóntatott és feloldozott, aztán a capuai érsek gondjaira bízott, akit teljhatalommal
ruházott fel, hogy bármi egyéb bűnöm alól feloldozzon, és lessé minden kívánságomat.
Elfelé menet Iacopino mester nem fért a bőrébe a kíváncsiságtól, hogy miről beszélgettünk
négyszemközt olyan hosszasan a pápával; addig-addig firtatta, míg aztán azt nem válaszoltam,
hogy nem mondom meg, mert nem rá tartozik, ne is feszegesse.
Mindenben úgy tettem, amint a pápával megállapodtunk, majd két hét múlva megint
meglátogattam. Most még szívélyesebben fogadott.
– Ha egy kicsivel hamarabb jössz Rómába – mondta –, veled csináltatom meg a két

52
Nikolaus von Schönberg dominikánus főpap, 1520-tól érsek, 1535-től III. Pál pápa
bíborosa.
koronámat, amiket beolvasztottunk az Angyalvárban, de minthogy ez – az ékköveket
leszámítva – amúgy is szerény munka, mással bízlak meg; abban aztán megmutathatod, mire
vagy képes. Készítsd el a pluviale csatját: harmadrőf átmérőjű, kerek forma legyen, középen
az Atyaisten féldombormívű ábrázolásával, s helyezd el benne ezt a szép nagy piramis
formájú gyémántot sok értékes drágakővel. Egy Caradosso nevű mester már belekezdett, de
sehogy sem halad, nekem pedig sürgős volna, szeretnék már benne egy kicsit gyönyörködni;
szóval eredj, készíts hozzá egy csinos kis mintát! – azzal előhozatta a drágaköveket, én pedig
nagy büszkén azonnal távoztam.
XLIV. FEJEZET
Firenze ostroma alatt tüdővészben meghalt az a Federigo Ginori, akinek az atlaszos
kalapdíszt készítettem; az érme Luigi Alamanni úr kezébe került, aki pedig néhány gyönyörű
írásművével egyetemben hamarosan odaajándékozta Ferenc királynak, a francia uralkodónak.
A király nagyon megdicsérte a kalapdíszt, mire a kiváló Luigi Alamanni úr néhány szóban
olyan kedvezően beszélt rólam és a munkáimról őfelségének, hogy az kifejezte óhaját, hogy
meg szeretne ismerni.
Minden igyekezetemmel nekiláttam az említett mintának, s pontosan akkorának
készítettem el, amekkorának majd a műnek kell lennie; az aranyművesek céhében nagy
zúgolódás támadt, mert sokan úgy gondolták, ezt ők is meg tudták volna csinálni. Abból
indult ki a dolog, hogy érkezett Rómába egy bizonyos Micheletto nevű kiváló ékkőcsiszoló,
remek ékszerész, aki ráadásul öreg volt és nagy tekintélynek örvendett; a pápai korona
készítésének a munkálataiban közreműködött. Mikor meghallotta, hogy a mintán dolgozom,
nagyon csodálkozott, hogy miért nem kérem ki a véleményét, mikor ő ebben szakértő, a
pápának pedig bizalmas embere. Mikor végül látta, hogy csak nem megyek el hozzá, ő
keresett föl engem, s kérdezte, mit dolgozom.
– Amivel a pápa megbízott – feleltem.
– Engem pedig azzal bízott meg a pápa – mondta erre –, hogy mindent ellenőrizzek, amit
őszentségének csinálnak.
Erre azt feleltem, hogy majd megkérdezem a pápát, aztán tudni fogom, mit válaszoljak
őnéki. Ezt még megkeserülöm, köpte oda elmenőben.
A céhbeliekkel megtanácskozták a dolgot, és egyhangúlag az említett Michelét bízták meg
a feladattal, aki nagy ravaszul több mint harminc különféle tervet készíttetett a csathoz
bizonyos jó kezű rajzolókkal. Aztán megegyezett egy másik ékszerésszel, egy Pompeo
nevezetű milánóival (aki nagy kegyben állt a pápánál, s rokona volt Traianónak, a pápa első
kamarásának), és ezek ketten, azaz Michèle és Pompeo mondogatni kezdték a pápának, hogy
látták a mintámat, és szerintük nem vagyok én alkalmas ilyen nagyszabású vállalkozásra. Ő is
látni akarja, mondta a pápa, aztán ha valóban nem vagyok rá alkalmas, majd intézkedik, hogy
keressenek helyettem valakit. Erre mindketten áradozni kezdtek, hogy micsoda gyönyörű
rajzokat tudnának mutatni, mire a pápa, hogy nagyon örül, de addig nem kíváncsi rájuk, amíg
az én modellem el nem készül, és akkor aztán mindent megnéz egyszerre. Néhány nappal
később, amikor egy délelőttön elvittem a pápának az elkészült modellt, Traiano úr intett, hogy
várakozzam, s közben sürgősen Michelettóért és Pompeóért küldetett, hogy hozzák a rajzokat.
Mikor megérkeztek, bebocsátást nyertünk, és Michèle és Pompeo azon nyomban teregetni
kezdték a rajzokat a pápa elé. Csakhogy az ékszerkészítésben járatlan rajzolók nem ismerték a
drágakövek elhelyezésének szabályait, az ékszerkészítők pedig nem magyarázták el nekik,
hogy amikor a drágakövek közt figurák is vannak, nagyon meg kell gondolni, mi hová
kerüljön, különben oda a hatás, így azután az említett csodálatos gyémánt minden egyes
rajzon az Atyaisten mellkasán kötött ki. A pápának, aki viszont igazán értett hozzá, ennek
láttára rögtön elment a kedve, s amikor tízet megnézett, a többit látatlanban lesöpörte a földre,
s odaszólt nekem, aki félrehúzódva vártam:
 – Mutasd a mintádat, Benvenuto, hadd lássam, te is beleestél-e emezek hibájába!
Akkor előálltam, s ahogy a nálam levő kerek dobozkát kinyitottam, fölcsillant a pápa
szeme.
– Ha a bőrömbe bújsz, akkor sem találhattad volna el jobban a kívánságomat; kellett nekik
így megszégyenülni? – s azzal a körülötte álló nemesuraknak elmagyarázta, mi a különbség
az én modellem meg az ő terveik közt.
Miután így fölmagasztalt – amazok közben leforrázva, idétlenül álldogáltak –, a következő
szavakkal fordult hozzám:
– Csak egy a bökkenő: a viasz engedelmes anyag, Benvenutóm; hanem hát aranyból kéne
megcsinálni!
– Ha nem csinálom meg tízszer ilyen szépre aranyból, szentséges atyám, maradjunk
annyiban, hogy nem jár érte fizetség – mondtam én erre vakmerően.
Szavaimra felhördült az úri társaság, hogy bizony nagyban fogadtam. Egyikük, egy
nevezetes filozófus, a pártomra kelt:
– A fiatalember be fogja váltani az ígéretét: az én szememben a kellemes ábrázata és
arányos termete a biztosíték.
— Én is épp emiatt bízom benne – jegyezte meg a pápa. Azzal hívatta Traianót, a
kamarását, s megparancsolta neki, hogy hozzon ötszáz aranydukátot a kincstárból. Miközben
a pénzre vártunk, a pápa még egyszer megszemlélte, milyen szépen helyeztem el az
Atyaistenhez képest azt a gyémántot. A gyémánt pontosan a csat közepére került, s
féloldalvást szépen fölébe ültettem a jobbjával áldást osztó pápát oly módon, hogy
gyönyörűen beleilljen a képbe, és ne takarja a drágakövet. A gyémánt alá három kis puttót
terveztem, ezek fölemelt karral tartják az ékkövet. A középső puttó teljesen kiemelkedik a
mezőből, a másik kettő csak félig. Körülöttük sok-sok további puttót helyeztem el csodaszép
drágakövekkel. Az Atyaisten lobogó köpönyege alól is angyalkák meg szépséges díszek
kanyarogtak elő szemgyönyörködtetően. A mű alapja fekete kő volt, a díszítés fehér.
Mikor meghozták a pénzt, a pápa saját kezűleg adta át nekem, és nagyon kedvesen
megkért, hogy aztán igyekezzem – nem fogom megbánni –, mert még életében gyönyörködni
akar benne.
XLV. FEJEZET
Miután távoztam a pénzzel és a modellel, alig vártam, hogy munkához láthassak. Azonnal
szorgalmasan hozzáfogtam a műhöz, s a pápa már egy hét múltán kéretett a kamarásával, egy
nagyon előkelő bolognai nemesúrral, mert látni szerette volna, mire jutottam. Odafelé menet
az említett kamarás, aki olyan kedves volt, hogy az egész udvarban nem akadt párja,
elmondta, hogy nem is a művet akarja feltétlenül látni a pápa, hanem egy másik, igen fontos
munkával akar megbízni, éspedig a római pénzverde nyomóformáinak elkészítésével; azért
szól előre, mondta, hogy föl legyek készülve a szentatya kérésére.
A pápa elé érkezvén fölfedtem a munkába vett aranylemezt, amelybe már belevéstem az
Atyaistent, egyelőre magában, de az csak így fölvázolva is többet mutatott, mint a
viaszmodell, olyannyira, hogy láttára a pápa ámultan így kiáltott föl:
– Ezentúl hitele lesz nálam minden egyes szavadnak! – majd miután igen-igen megdicsért,
azzal folytatta: – Meg akarlak bízni egy másik munkával is, amely ugyanolyan fontos nekem,
mint ez, ha nem fontosabb; csak az a kérdés, bele mersz-e vágni. – Azzal előhozakodott a
pénzverde nyomóformáinak tervével, s megkérdezte, hogy csináltam-e már effélét, és hogy
mernék-e rá vállalkozni, mire én, hogy mernék bizony, de még mennyire, és láttam is már,
hogyan megy ez, de sohasem próbáltam.
Jelen volt a beszélgetésen egy bizonyos Tommaso da Prato, őszentsége javadalmazási
hivatalának elnöke, aki ellenségeim kebelbarátja lévén ekképpen szólt közbe:
– Sok lesz a kegyből, szentséges atyám: a fiatalember természeténél fogva is vakmerő,
mindent megígér, persze hogy az efféle biztatásra a világot is újrateremtené, csakhogy ha a
meglévő nagy munkája mellé egy még nagyobbal is megbízatik, az egyik miatt a másikat el
nem végezheti.
A pápa mérgesen odafordult hozzá, rendreutasítva, hogy törődjék a maga dolgával, nekem
pedig meghagyta, hogy készítsek modellt egy dupla aranyhoz, melynek egyik felén Krisztus
urunk látható meztelenül, megkötözött kézzel, „Ecce Homo” felirattal, másik felén pedig egy
pápa és egy császár, amint közös erővel egy hanyatló keresztet támasztanak föl, azon pedig
„Unus Spiritus et una fides erat in eis”53 legyen az írás.
Ahogy a pápa megbízott ezzel a szép feladattal, közbeszólt Bandinello, a szobrász, aki
akkor még nem volt lovag, s megszokott ostoba nagyképűségével megjegyezte, hogy az efféle
szép munkákhoz „ezeknek” az ötvösöknek tervet kell csináltatniuk. Mire én azzal feleltem,
hogy nem szorulok rá a terveire, de remélem, hogy idővel a magam terveivel még
megkeserítem az életét.
A pápának szemlátomást nagyon tetszett a válasz.
– Eredj, Benvenutóm – fordult hozzám –, végezd a dolgod szorgalmasan, és ne adj az
efféle bolond beszédre!
Távoztam hát, és nagyon gyorsan készítettem két formát, majd kinyomtattam egy
aranypénzt, s egy vasárnap ebéd után elvittem a pápának, aki nagyot nézett és fölötte
elégedett volt nem is annyira a szép munka, sokkal inkább a gyorsaságom láttán. Hogy még
nagyobb legyen az öröme és a csodálkozása, elvittem neki a régi pénzérméket, amelyeket
Gyula pápa és Leó pápa derék pénzverői készítettek, s mikor láttam, hogy az enyém
mennyivel jobban tetszik neki, ingemből előhúztam egy írást, melyben kérvényezem, hogy
nevezzenek ki a pápai pénzverde mesterének, amely hivatallal havi hat aranyscudo fizetség
járt, nem beszélve arról, hogy egy-egy formáért a pénzverő három dukátot fizetett.
A pápa elvette tőlem a kérvényt, és átadta a javadalmazási hivatal elnökének, hogy
intézkedjék. Az fogta az írást, és zsebre akarta tenni, mondván, hogy a Szentatya ne kapkodja
el a dolgot, mert az efféle döntés körültekintést kíván.
– Értem – mondta a pápa –, adja csak ide azt a kérvényt! – Elvette tőle, aláírta, majd azzal
adta vissza neki, hogy ennyit a körültekintésről, ne makacskodjék, tegye a dolgát, mert ez a
pápa akarata, és mert Benvenutónak a lábbelije is többet ér, mint ennek a sok tökkelütöttnek a
szeme világa.
Megköszöntem a pápa hozzám való jóságát, és elmondhatatlanul boldogan mentem a
dolgomra.
XLVI. FEJEZET
Továbbra is a fent említett Raffaello del Moro műhelyében dolgoztam. Volt ennek a derék
embernek egy szép leánya, akit nekem szánt volna, és aki tetszett is nekem, de a világért sem
árultam volna el, sőt olyan tartózkodó voltam vele, hogy az apja furcsállta is. Történt, hogy a
leányt valami baj érte a jobb kezén, és begyulladt a kisujja és a gyűrűsujja tövében levő két
csontocska. Szegénykét az apja, tájékozatlanságában, valami sarlatánra bízta, aki kijelentette,
hogy a leány a fél kezére meg fog nyomorodni, és az még csak a kisebbik baj, járhat
rosszabbul is. Mikor láttam, hogy szegény apja mennyire kétségbeesik, vigasztaltam, hogy
egy kuruzsló véleményét ne vegye készpénznek. De ha egyszer nem ismer senki megbízható
kirurgust, tanácstalankodott, és kérte a segítségemet, hátha én tudnék valakit. Azonnal
odahívtam egy kiváló perugiai sebészt, bizonyos Iacomót, aki a kuruzsló szavaitól
elkeseredett szerencsétlen leány láttán azt mondta, hogy nincs itt semmi baj, nagyszerűen
fogja tudni használni a jobb kezét, az a két ujja legföljebb valamivel gyöngébb lesz, mint a

53
VII. Kelemen és V. Károly megegyezésére utaló, kétségkívül optimista kicsengésű felirat:
„Ugyanaz a szellem és ugyanaz a hit vezérelte őket.”
többi, de ez őneki az égvilágon semmi gondot nem fog okozni.
Hozzálátott hát, hogy gyógykezelje, s pár nap elteltével megnyitotta a begyulladt területet,
hogy eltávolítsa a csontocskákról a gennyedést; a lányka apja engem is odahívott, hogy
nézzek rá, mi történik a lányával.
Iacopo mester fogta hatalmas sebészkését, nekilátott a műtétnek, de amikor láttam, hogy
nagy fájdalmat okoz és nem sokra megy, rászóltam, hogy hagyja abba, várjon néhány percet.
Átrohantam a műhelybe, és készítettem egy borotvaéles, finom, görbe kis szikét. Azzal aztán
a mester olyan gyengéden tudott dolgozni, hogy a leány semmi fájdalmat nem érzett; meg is
lett a műtét hamar.
Ezért is meg egyebek miatt is jobban megszeretett engem ez a derék ember, mint ahogy a
két fiát szerette; várta hát, hogy a szép leánya meggyógyuljon.
Volt énnekem egy igen kedves barátom, bizonyos Giovanni Gaddi, klerikus a pápai
udvarban; ez a Giovanni mester rendkívüli módon érdeklődött a művészet és az irodalom
iránt, noha ő maga egyikben sem mutatott tehetséget. Baráti körébe tartozott egy bizonyos
görög származású Giovanni úr, nagyon nagy író, aztán Lodovico da Fano úr, úgyszintén író,
továbbá Antonio Allegretti, és végül az ifjú Annibal Caro. Ezenkívül a velencei Bastiano,54
kiváló festő és jómagam. Mondhatni naponta találkoztam Giovanni Gaddival, s a barátságunk
láttán az a derék Raffaello ötvösmester egyszer azt mondta neki:
– Kedves Giovanni uram, kegyelmed ismer engem; szeretném a lányomat Benvenutóhoz
férjhez adni, és közbenjáróként keresve sem találnék uraságodnál alkalmasabbat, megkérem
hát, hogy közvetítsen köztünk, és hogy tehetségem ismeretében olyan hozományt ajánljon
neki, amivel megelégedne.
Hanem az a kelekótya végig se igen hagyta mondani a jóembernek a mondókáját,
hebehurgyán letorkolta:
– Ne is folytassa, Raffaello uram, mert távolabb van kegyelmed attól, mint vetés az
aratástól.
Nagyon elbúsult erre szegény feje, s igyekezett minél hamarabb férjhez adni a lányát,
velem pedig attól fogva mindannyian, a lány anyja is igen morózusak lettek; nem értettem,
miért, s elhatároztam, hogy ha ilyen hálátlansággal fizetnek a jótetteimért, önálló műhelyt
nyitok nem messzire tőlük. Giovanni úr nekem egy szóval sem említette a dolgot mindaddig,
amíg a leány néhány hónap leforgása alatt férjhez nem ment.
Szorgalmasan dolgoztam a megkezdett művön és pénzverdéi munkáimon, mert a pápa
közben új megbízást adott: egy olyan két-karlinós érmét rendelt meg tőlem, amelynek egyik
felén őszentsége arcmása van, a másik felén pedig Krisztus a tengeren, amint Szent Péter felé
nyújtja a kezét, s körben a „Quare dubitasti?”55 felirat olvasható.
Nagy tetszést aratott az érme, az egyik pápai titkár, egy Sanga nevezetű igen kitűnő férfiú
meg is jegyezte:
– Szentséged olyan pénzzel dicsekedhet, hogy azzal a legpompásabb antik érmék sem
vetekedhetnek.
– Benvenuto is eldicsekedhet vele, hogy személyemben olyan uralkodót szolgál, aki
megbecsüli – felelte rá a pápa.
Dolgoztam a nagy aranyművön, s a pápa kívánságára gyakran megmutattam neki, ő pedig
mind nagyobb gyönyörűséget talált benne.
XLVII. FEJEZET
Testvéröcsém Rómában katonáskodott Alessandro herceg szolgálatában, akinek ez idő tájt

54
Sebastiano Luciani, ismertebb nevén del Piombo (1485-1547).
55
Máté evangéliuma, XIV, 31: Miért kételkedtél?
szerezte meg a pápa a pennái hercegséget56. A hercegnek rengeteg katonája volt, nagyszerű,
derék harcosok, mindannyian a páratlan Giovanni de' Medici iskolájából, s öcsémet a herceg a
legvitézebbek közt tartotta számon. Ez az én öcsém egy napon ebéd után katonatársaival
együtt egy bizonyos Baccino della Croce kocsmájában töltötte az időt a Banchi negyedben, s
ültében elbóbiskolt. A kocsma előtt vezettek el a poroszlók egy bizonyos lombardiai Cisti
kapitányt, aki úgyszintén a nagy Giovannino úr iskoláját járta, de már nem a herceget
szolgálta. Baccino della Croce kocsmájában éppen ott volt a Gonosz Strozzi kapitány57.
Amikor Cisti meglátta a Gonosz Strozzit, odaszólt neki:
– Tartozom neked néhány scudóval; ha nem akarod, hogy velem együtt börtönbe kerüljön,
gyere ide érte!
Ez a kapitány szerette a kalandot, és nemigen törődött a következményekkel, s minthogy
volt a társaságában néhány derék ifjú, akiknek nagyobb volt a bátorságuk, mint az erejük egy
ekkora vállalkozáshoz, ugrasztotta őket, hogy menjenek oda Cisti kapitányhoz, vegyék el tőle
a pénzt, és ha a kísérői meg akarják akadályozni, erőszakkal is tegyék meg – persze ha van
hozzá merszük.
Az ifjak csak négyen voltak, s mindegyik csupasz képű gyerek: Bertino Aldobrandi,
Anguillotto dal Lucca, a másik kettőnek nem emlékszem a nevére. Ez a Bertino az öcsém
védőszárnya alatt nevelkedett, remek tanítvány volt. Az öcsém rajongva szerette.
A négy bátor ifjú rárontott a poroszlókra; azok ötvennél is többen voltak állig
felfegyverkezve kopjákkal, puskákkal, pallosokkal. Hogy rövidre fogjam, az a négy ifjú úgy
megszorongatta a csapatot, hogy ha a Gonosz kapitány a fegyveréhez sem nyúl, csak
megmutatja egy kicsit magát, hát megfutamítják a poroszlókat; a vagdalkozásban azonban
Bertino több súlyos sebtől vérezve a földre rogyott, Anguillottónak megvágták a jobb karját,
nem bírta meg a kardot, kénytelen volt hát visszavonulni; a másik kettő szintén; a súlyosan
megsebesült Bertino Aldobrandit ölben vitték el onnan.
XLVIII. FEJEZET
Ezenközben mi mindannyian asztalnál ültünk, mert aznap egy órával később ebédeltünk,
mint szoktunk volt egyébként. A lármára az egyik fiú, a Giovanni nevű nagyobbik fölállt az
asztaltól, hogy megnézi, mi az a kavarodás.
– Ki ne menj, az Isten szerelmére – mondtam neki –, mert az efféle dolgokon az ember
mindig rajtaveszt.
– Hallod, fiam, ne menj ki! – könyörgött az apja is.
A fiú azonban, mint aki se lát, se hall, futott lefelé a lépcsőn. Mikor a verekedés
helyszínére ért, Bertinót épp nyalábolták fel a földről, erre rohanvást visszafordult, és akkor
meg Cecchino öcsémbe botlott, aki tőle kérdezte, mi történt. Többen is intették Giovannit,
nehogy Cecchinónak el találja mondani, az meg bolond fejjel csak rávágta, hogy Bertino
Aldobrandit megölték a poroszlók. Szegény öcsém erre fájdalmában olyat bődült, hogy hét
határban meghallották.
– Meg tudod mondani, melyikük ölte meg? – kérdezte aztán.
– Meg én – felelte Giovanni –, az a pallosos katona, amelyiknek kék toll van a sapkája
mellett.
Szegény öcsém erre odarohant, s mikor a jelről felismerte, a tőle megszokott bámulatos
fürgeséggel és ügyességgel a poroszlók közé vetette magát, s mielőtt bárki megakadályozhatta
volna, potrohon szúrta, fölnyársalta, valósággal a földhöz szegezte a gyilkost, majd pedig
olyan bátran és vitézül fordult szembe a többiekkel, hogy azok azonmód futásnak eredtek. Az

56
A kinevezést Alessandro valójában 1522-ben kapta V. Károlytól Giulio de' Medici
közbenjárására, aki akkor még nem volt pápa.
57
Bernardo Strozzi, ragadványnevén Gonosz; 1530-ban a Firenzei Köztársaság kapitánya.
egyik puskást még elkapta, mire az kínjában rálőtt, és a jobb térde fölött eltalálta
szerencsétlen öcsémet; öcsém összerogyott, a poroszlók meg szedték a lábukat, mielőtt ebből
az ördögi eresztésből utánpótlás támad.
Minthogy a lárma egyre tartott, én is fölálltam az asztaltól, kaptam a kardomat – akkoriban
mindenki fegyverrel járt az utcán –, s elindultam az Angyalhíd felé, ahol addigra már nagy
csődület támadt; az ismerősök segítségével befurakodtam a tömegbe, s akkor aztán
megláttam, amit a legkevésbé akartam volna, noha majd megveszekedtem a kíváncsiságtól.
Első pillantásra rá sem ismertem, mert más ruhát viselt, mint amiben legutóbb láttam, így
neki kellett engem megszólítania:
– Drága bátyám – mondta –, ne keserítsen el siralmas állapotom, hiába, ez a katonaélet;
inkább gyorsan vitess el innen, mert már csak óráim vannak hátra.
Miközben beszélt, számot vetettem magamban az eshetőségekkel, s a helyzethez illő
tömörséggel azt válaszoltam:
– Ennél nagyobb fájdalmat és keserűséget még sohasem éreztem; de légy nyugodt, öcsém:
még életedben megbosszulom ezt a szörnyű tettet.
Ennyit mondtunk akkor egymásnak a lehető legrövidebben.
XLIX. FEJEZET
A poroszlók vagy ötvenlépésnyire távolodhattak el tőlünk, mikor Maffio, a kapitányuk
visszaküldte néhány emberét a káplárért, akit az öcsém megölt; köpönyegembe burkolózva
nagy sebbel-lobbal utánuk eredtem, beértem Maffiót, s kardomat villámgyorsan kirántva
kétségkívül meg is ölöm a kapitányt a nagy forgatagban, ha hátulról le nem fogja a karomat
kedves barátom, Berlinghier Berlinghieri, aki négy ifjú társával utánam vetette magát.
– Menekülj, mert ez egymaga megöl! – kiáltották oda Maffiónak.
– Miért, ki ez? – kérdezte Maffio.
– Annak a fivére, aki amott hever; a testvérbátyja. Annak sem kellett több, iszkolt befelé a
Torre di Nonába.
– Miattad léptünk közbe, Benvenuto – mondták az ifjak –; gyere, most inkább a haldokló
lelkén segítsünk! – azzal visszafordultunk, s mentünk az öcsémhez, akit bevitettem egy házba.
Rögvest konzíliumot tartottak fölötte az orvosok, ellátták a sebét, de arra nem szánták rá
magukat, hogy levágják a lábát, pedig az talán megmenthette volna.
Amint ellátták a sebet, máris ott termett Lessandro herceg, kedves szavakkal bátorította
öcsémet, aki akkor még eszméletén volt, s így válaszolt neki:
– Egyvalamit fájlalok, uram: hogy kegyelmességed olyan szolgát veszít el, akinél
vitézebbet talán találhat, de odaadóbbat és hűségesebbet soha.
Gyógyuljon föl mielőbb, mondta erre a herceg, s hogy egyébként pedig nagyon is jól tudja
ő, hogy milyen jó érzésű, derék katona az öcsém. Aztán kíséretéhez fordulva rendelkezett,
hogy az a derék ifjú semmiben ne lásson hiányt.
A herceg távozása után öcsém a nagy vérveszteségtől elájult, s onnantól egész éjszaka
félrebeszélt, csak akkor tért magához, amikor meg akarták áldoztatni.
– Késő, jutott volna eszükbe hamarabb: ez a pusztuló test már nem veheti magához a
szentségeket; legyen elég, hogy tekintetem tisztasága közvetíti a szentséget halhatatlan
lelkembe: így kérek irgalmat és bűnbocsánatot.
Amint ezt kimondta, s az oltáriszentséget elvették előle, öcsém rögtön visszaesett lázas
önkívületébe, amely minden képzeletet felülmúló dühvel, a legszörnyűségesebb szavak
kíséretében hatalmasodott el rajta, s alább sem hagyott egész éjszaka másnap reggelig.
Napkelte után öcsém e szavakkal fordult hozzám:
– Nem maradhatok tovább, testvérem, mert amazok még olyasmire kényszerítenek, hogy a
végén megbánják, hogy kezet emeltek rám – s azzal, mint aki lóhátra akar ülni, lendítette a
lábát, kiszabadult az erős rögzítőkötésből, és arcát felém fordítva háromszor azt mondta: –
Isten veled, isten veled – s utolsó szavával nagyszerű lelke is távozott.
A köteles idő elteltével, huszonkét órakor a firenzeiek templomában illendően megadtam
neki a végtisztességet, majd vésettem neki egy gyönyörű márványtáblát jelvényekkel és
zászlókkal.
Nem akarom elhallgatni, hogy az öcsém megkérdezte egyik barátját, hogy fölismerné-e, ki
lőtt rá; az azt mondta, föl bizony, és leírta az illetőt; és bár vigyázott, meg ne halljam, attól én
még nagyon jól hallottam, s a maga helyén majd el is mondom, mi lett ennek a
következménye.
L. FEJEZET
Visszatérve a sírkőhöz el kell mondanom, hogy öcsém némely kiváló literátus ismerősei a
következő sírfeliratot írták s adták át nekem azzal, hogy az a csodálatos ifjú igazán
kiérdemelte:
Francisco Cellino Fbrentino, qui quod in teneris annis ad loannem Medicem ducem plures
victorias retulit et signifer fuit, facile documentum dedit quantae fortitudinis et consilii vir
futurus erat, ni crudelis fati archibuso transfossus quinto aetatis lustro jaceret, Benvenutus
fráter posuit. Obiit die XXVll Maii MDXXIX58
Huszonöt éves volt; katonatársai csak Pikulás Cecchino néven ismerték, az igazi neve
azonban Giovanfrancesco Cellini volt, ezért is maradtam emellett. Gyönyörű antikvából
vésettem ki, az első és az utolsó betű kivételével mindegyik töredezett volt. Mit jelentsenek
ezek a töredezett betűk?, kérdezték tőlem a sírfelirat literátus szerzői. Azt jelentik, feleltem,
hogy testének csodálatos instrumentuma eltört és az enyészeté lett; a két ép betű közül pedig
az első azt hivatott jelképezni, hogy milyen nagy ajándékot kaptunk az Úrtól azzal, hogy
istensége folytán törhetetlen lelket plántált belénk; az utolsó meg az ő nagyszerűségének
dicsőséges hírnevét szimbolizálja. Ez nagyon megtetszett nekik, s később sokan átvették ezt a
formát. A sírkőre rávésettem ezenkívül a Celliniek címerét némi módosítással, ugyanis
Ravennában, ebben az ősrégi városban látható a mi köztiszteletben álló Cellini családunknak
a címere: egy kék mezőben ágaskodó arany oroszlán, jobb mancsában piros liliommal, fölötte
vörös alapon fehér falkorona három arany liliommal. Ez a mi eredeti családi címerünk. Apám
egyszer megmutatta, de azon nem volt az oroszlán mancsában semmi, egyébként minden
ugyanúgy szerepelt rajta; én azonban jobban szeretném, ha ahhoz a fent említett ravennai
változathoz tartanánk magunkat.
Visszatérve az öcsém sírkövéhez, az oroszlán mancsába a liliom helyett szekercét tettem,
nehogy a bosszúról megfeledkezzem.
LI. FEJEZET
Nagy buzgalommal dolgoztam Kelemen pápa aranycsatján, mert a pápa már alig győzte
kivárni, hetente kétszer-háromszor is hívatott, hogy láthassa a művet, s mind nagyobb kedvét
lelte benne; közben többször is megfeddett, már-már kiabált velem, hogy annyira
nekibúsultam az öcsém halála miatt, s amikor egy alkalommal a szokásosnál is levertebbnek
és sanyarúbbnak látott, azt mondta:
– Ejnye, Benvenuto, nem gondoltam volna, hogy teljesen elmegy az eszed: hát nem tudod,
hogy halál ellen nincs orvosság? Ha így megy tovább, a végén még te is oda leszel!
A pápai intelmek után megkettőzött szorgalommal dolgoztam a művön és készítettem a
pénzverdéi nyomóformákat – és szerelmes gonddal dédelgettem a bosszú gondolatát. Az

58
A firenzei Francesco Cellininek, aki Giovanni de' Medici vezetése alatt már zsenge korában
sok győztes csatában tüntette ki magát, ékesen tanúsítva, hogy milyen erős és bölcs férfiú vált
volna belőle, ha a kegyetlen sors akaratából huszonöt évesen egy puskagolyó le nem teríti.
Állíttatta bátyja, Benvenuto. Meghalt 1529. május 27-én.
öcsém gyilkosa valaha a könnyűlovasságnál szolgált, csak aztán szegődött el városi
poroszlónak. Leginkább az dühített, hogy még hencegett is a tettével, ekképpen:
– Ha nem vagyok ott és le nem terítem azt a veszett ifjút, az egy szál maga lekaszabol és
megfutamít valamennyiünket.
Szenvedélyesen követtem minden lépését, hovatovább már aludni és enni sem volt
kedvem, s bár tudtam, hogy rossz vége lesz, bántam is én, hogy egy kevéssé dicséretes tett
miatt így lealacsonyodom: egy este rászántam magam, hogy megszabadulok ettől a
kínszenvedéstől.
A gazember a Torre Sanguigna közelében lakott annak a háznak a tőszomszédságában,
amelyben Róma egyik legkapósabb kurtizánja, Antea vett szállást. Nemrég múlt huszonnégy
óra, a poroszló már megvacsorázott, fogta a kardját és kiállt a kapuba. Ügyesen a közelébe
lopakodtam egy nagy, kétélű tőrrel, visszakézből lesújtottam rá azzal a szándékkal, hogy egy
mozdulattal elmetszem a torkát, csakhogy ő akkor villámgyorsan megfordult, így a bal vállát
érte a szúrás, s egészen a csontig hatolt; amaz nagy fájdalmában elejtette a kardját és futásnak
eredt; négy lépéssel utolértem, a tőrt magasra emelve lesújtottam, s áldozatomat épp a
nyakcsigolya és a nyakszirt találkozásánál találtam el, közben ugyanis előrehajolt; olyan
mélyre hatolt a tőr, hogy akárhogy ráncigáltam, nem bírtam kihúzni. Akkor Antea házából
kivont karddal kiszaladt négy katona, így kénytelen voltam magam is a kardom után kapni.
Hagytam hát a tőrömet és kereket oldottam, nehogy fölismerjenek, és Lessandro herceghez
siettem, aki a Navona tér és a Rotonda közt lakott. A herceg megnyugtatott, hogy ha egyedül
voltam, semmit se féljek, menjek csak haza és dolgozzam a pápa csatján, úgyis alig várja már,
hogy a kezébe kaphassa, és egy hétig maradjak veszteg. Hamarosan előkerültek a katonák,
akik megzavartak, mutogatták a tőrömet, mesélték, mi történt, és hogy milyen nehezen tudták
kihúzni azt az áldozat nyakcsigolyája és nyakszirtje közé szorult gyilkot, amiről azt sem
tudják, kié. Éppen akkor lépett be az ajtón Giovan Bandini.
– Az enyém az a tőr, csak kölcsönadtam Benvenutónak, mert meg akarta bosszulni az
öccsét – mondta.
A katonák sajnálkoztak, nagyon bánták, hogy megzavartak, holott akkorra már bőségesen
megfizettem.
Több mint egy hét elteltével a pápa, szokásától eltérően, még nem jelentkezett. Aztán
értem küldte a kamarását, a már említett bolognai nemesurat, aki nagyon tapintatosan
értésemre adta, hogy a pápa mindent tud, és hogy őszentsége nagyon szeret engem, nyugalom,
csak a munkámmal törődjem. Mikor megérkeztünk, a pápa igen csúnyán nézett rám, szinte
fölnyársalt a tekintetével, de a művem láttán lassacskán felderült az arca; nagyon megdicsért,
igen sokra mentem ez alatt a rövid idő alatt, mondta, aztán a szemembe nézett, és hozzátette:
– Most, hogy meggyógyultál, Benvenuto, most már az élettel törődj !
Úgy is lesz, fogadkoztam, mert értettem a szóból. Hamarosan nyitottam egy pompás
műhelyt a Banchi negyedben az említett Raffaellóéval szemközt, s pár röpke hónap alatt
befejeztem a művet.
LII. FEJEZET
A pápa a gyémánton kívül minden szükséges drágakövet elküldött; a gyémántnak csak a
méreteit tudtam, mert magát a követ valami miatt bizonyos genovai bankároknál letétbe
helyezte. Öt remek segéddel dolgoztam, s ezen a munkán kívül sok egyéb megbízást is
kaptunk, így a műhely tele volt értékes holmival, drágakövekkel, arannyal és ezüsttel. Volt
egy hatalmas, szépséges bundás kutyám, Lessandro herceg ajándéka; vadászkutyának kaptam
– mindenféle madarat és vadat a lábam elé tett, amit lelőttem –, de házőrzőnek is nagyszerű
volt.
Huszonkilenc évesen abba a korba értem, amikor a test is megkívánja a magáét, s
fölvettem egy igen mutatós, bűbájos fiatal cselédlányt. Remek modell volt, és ifjú
férfierőmnek is jólesett a társasága. S minthogy a fiatal cselédlány kamrácskájával
szomszédos hálószobám igen távol esett a többiekétől s még messzebb a műhelytől, a gyakori
légyottok utáni, a szokásosnál is mélyebb álmomban nem vettem észre, hogy egy éjszaka
besurrant egy tolvaj; napközben járt már ott, ötvösnek adta ki magát, akkor nézett körül s
határozta el, hogy kirabol.
Betört tehát a műhelybe, jó néhány arany- és ezüstművet elemelt, s miközben a drágakövek
után kutatva a fiókokat feszegette, a kutya hátulról megtámadta. Ő a kardjával hadonászva
megpróbálta elkergetni. A kutya ezenközben többször is végigloholt a házon, be a segédek
hálófülkéibe, merthogy a nyáridő miatt nyitva voltak az ajtók. S mivel hiába ugatott, azok a
fülük botját se mozgatták, lehúzta róluk a takarót, és hogy még arra sem mozdultak, karjuknál
fogva ráncigálta, éktelen nagy csaholással föllármázta őket, s mutatta nekik az utat. Mikor
aztán látta, hogy ezekkel nem boldogul – mert mérgükben ütlegelni, dobálni kezdték a
mécsvilágnál (elrendeltem ugyanis, hogy egész éjszaka égessék a mécsest), s végül még az
ajtót is jól bereteszelték belülről –, a kutya letett a bitang álomszuszékokról, s maga indult a
tolvaj után; lerohant a műhelybe, s minthogy ott nem találta, utánaeredt, ki az utcára, nekiesett
és leszaggatta róla a köpenyt; s még tovább megy, ha a tolvaj segítséget nem kér a közeli
szabóságban, hogy egy veszett kutya megtámadta, azok pedig hitelt adva a szavának el nem
verik a kutyát.
Reggel a segédek arra mentek le a műhelybe, hogy fel van forgatva, az ajtaja tárva-nyitva,
minden fiók feltörve. Volt nagy jajgatás, arra aztán én is fölneszeltem, s kiugrottam az ágyból.
Jöttek elém, hogy jaj-jaj, jaj nekünk, betörtek, kiraboltak bennünket, mindenünk oda! A nagy
jajveszékeléstől magam is úgy megijedtem, hogy nem volt bátorságom belenézni a ládámba,
hogy a pápa drágakövei vajon megvannak-e; rémületemben elhomályosult előttem a világ, s a
segédeimet kértem meg, hogy nyissák föl a ládát, nézzék meg, mi hiánya a pápa ékköveinek.
A fiúk még ingben voltak, s amikor a láda tetejét felnyitva hiánytalanul ott találták a
drágaköveket az aranyművel együtt, felderült az ábrázatuk.
– Semmi baj, megvan az arany is, meg a kő is mind, csak a ruhánkat vitte el, amit a nagy
melegben ledobáltunk és itt hagytunk a műhelyben – egy szál ingben maradtunk...
Rögtön visszanyertem a lélekjelenlétem, hálát adtam az Istennek, és így szóltam:
– Ez legyen a legnagyobb baj; menjetek, vegyetek új ruhát, mindent fizetek.
Jobban fájt, és szokásommal ellentétben el is csüggesztett és meg is zavart, hogy az
emberek esetleg azt hiszik, hogy az egész betörést csak kitaláltam, mert el akartam lopni a
pápa drágaköveit; Kelemen pápa egy bizalmas embere ugyanis, meg rajta kívül többen –
Francesco del Nero, aztán a számvevője: Zana de' Biliotti, a vaisoni püspök és sokan mások –
mind azt sugdosták a pápának még a kezdet kezdetén:
– Hogyan bízhat, szentséges atyánk, ilyen értékes drágaköveket egy forrófejű
fiatalemberre, aki szívesebben forgatja a fegyvert, mint a vésőt, és még a harmincat sem
töltötte be?
A pápa erre megkérdezte, hogy szerintük adtam-e én valaha is okot efféle gyanúra.
– Nem, szentséges atyám – sietett a válasszal kincstárnoka, Francesco del Nero –, de mind
ez idáig alkalma sem nyílt rá.
– Én olyannyira megbízom ebben az ifjúban, hogy ha valami hibát találnék benne, nem
hinnék a szememnek – mondta erre a pápa.
Hát ez bántott engem igazán, merthogy rögtön ez jutott eszembe. Elküldtem a segédeimet,
hogy vegyenek maguknak új ruhát, s fogtam az aranyművet meg a drágaköveket, szépen
elrendeztem őket, és rohantam a pápához, aki Francesco del Nérótól addigra már hallott a
műhelyemben történt felfordulásról, és persze gyanakodott. El volt készülve a legrosszabbra,
lesújtó pillantást vetett rám, és gőgösen kérdőre vont:
– Mit akarsz? Mi történt?
– Semmi; nézze, itt van minden drágaköve meg az arany, nem hiányzik semmi.
 Földerült az arca.
– Akkor Isten hozott – mondta. Megmutattam neki a csatot, s miközben nézegette, rendre
elbeszéltem neki, hogyan esett a tolvajjal, és hogy mi bántott engem az egészben igazán.
Szavaim hallatán többször is mélyen a szemembe nézett, s mindezt Francesco del Nero
jelenlétében, aki alighanem csalódott volt, hogy alaptalanul rágalmazott meg. A pápa végül
elnevette magát a sok mindenen, amit ott összehordtam, s azzal bocsátott el:
– Eredj, és légy eztán is az a derék ember, akinek megismertelek.
LIII. FEJEZET
Miközben szorgalmasan dolgoztam az említett művön és készítettem a pénzverő
nyomóformáit, Róma-szerte hamis pénzek kerültek forgalomba, amelyeket az én mintáim
alapján nyomtak. Azonnal a pápa elé vitték őket, s megpróbáltak engem gyanúba keverni,
mire a pápa utasította Iacopo Balduccit, a pénzverde felügyelőjét:
– Azonnal intézkedj, hogy mielőbb kerítsék kézre azt a gonosztevőt, mert Benvenuto
tisztességéhez nem férhet kétség.
Mire ez az álnok felügyelő, az ellenségem lévén, így válaszolt:
– Adná Isten, hogy úgy legyen, ahogy szentatyám mondja, csakhogy nekünk
bizonyítékaink vannak.
A pápa akkor Róma kormányzójához fordult, hogy próbálja meg ő elkapni a hamisítót.
Ezekben a napokban hívatott a pápa, furfangosan a pénzre terelte a szót, és egyszer csak
rákérdezett:
– Benvenuto, rávinne téged a lélek, hogy pénzt hamisíts?
Erre azt feleltem, hogy azt hiszem, sokkal jobban csinálnám, mint mindazok, akik ilyen
hitványságra vetemednek, azok ugyanis tehetségtelen, lusta gazemberek, akik nem tudnak
pénzt keresni; én a magam szerény tehetségével annyit keresek, hogy abból még félretenni is
tudok, mert ha leadom a szerszámokat, ebédidőig legalább három scudo üti a markomat
(mindig is ez volt a szokás, a szerszámok után fizettek, csakhogy az az ostoba felügyelő nem
szívelhetett, és olcsóbban akarta megúszni); mármost ha Isten segedelmével és a világ
jóindulatából én ekképpen ennyit kereshetek, nem éri meg pénzt hamisítanom.
A pápa értett a szóból; meghagyta az embereinek, hogy ne engedjenek távozni Rómából,
nyomozzanak szorgalmasan, de engem ne háborgassanak, mert nem szeretne magára
haragítani és azzal elveszteni. A megbízottai, a pápai kamara tagjai gyors munkát végeztek,
egykettőre megtalálták a hamisítót. Egy Céseri Macheroni nevű római illető volt, a pénzverde
egyik nyomtatómunkása; vele együtt egy csiszolót is letartóztattak.
LIV. FEJEZET
Még ugyanazon a napon a Navona térre vetődtem szépséges bundás kutyámmal, s amint a
kapitányság kapujába értünk, a kutyám hatalmas lendülettel, éktelenül acsarkodva beugrik a
kapun, rá egy fiatalemberre, akit egy parmai ötvös, Caradosso egykori tanítványa, bizonyos
Donnino feljelentésére fogtak le azzal, hogy meglopta. Ez az én kutyám olyan dühödten
vicsorgott a suhancra, hogy azt hittem, menten széttépi, már a poroszlók is szánni kezdték,
főképpen, mert a suhanc a vád ellen is magabiztosan védekezett, Donnino pedig nem mutatott
fel elég bizonyítékot, s ráadásul az egyik káplár, egy genovai ismerte a fiatalember apját, így
aztán a kutya miatt meg az egyéb okokból mindenképpen el akarták engedni a foglyot. Ahogy
közelebb értem, a kutya, ügyet sem vetve kardra, ütlegekre, újult erővel rontott a suhancra,
mondták is, hogy fogjam vissza, különben agyonverik. Miközben a kutyával vesződtem, a
menekülő suhanc csuklyájából kicsúszott néhány elrongyolódott zacskó, amikben Donnino a
holmijára ismert. Egy aprócska gyűrűmet én is felfedeztem, s azonmód elkiáltottam magam:
– Ez az a tolvaj, aki fölforgatta és kirabolta a műhelyemet: lám csak, a kutyám fölismerte!
– azzal szabadjára engedtem a kutyát, az meg neki! A tolvaj akkor könyörgőre fogta,
esküdözött, hogy mindenemet visszaadja. Megfogtam a kutyát, a suhanc pedig visszaadta a
tőlem ellopott aranyat, ezüstöt, gyűrűcskéket, huszonöt scudóval még meg is toldotta, s a
jóindulatomba ajánlotta magát. Ajánlja magát az Isten jóindulatába, mondtam erre, rám ne
számítson se jóban, se rosszban.
Aztán visszatértem teendőimhez; pár napra rá a pénzhamisító Céseri Macheronét a Banchi
negyedben a pénzverő kapujával szemközt fölakasztották, a társát gályarabságra ítélték; a
genovai tolvaj is lógott, ő a Campo de' Fiorin, az én tisztességem pedig fényesebben
ragyogott, mint valaha.
LV. FEJEZET
Kis híján megvoltam a művel, amikor az a hatalmas árvíz elöntötte Rómát.59 Néztem ezt a
félelmetes jelenséget: estére kelve, amikor a huszonkettőt elütötte, a vízszint még egyre
emelkedett. S minthogy a házam s műhelyem elölről a Banchira nézett, hátulról pedig a több-
rőfnyivel magasabban fekvő Monte Giordanóra, úgy gondoltam, első az életem meg a
becsületem, s azzal fogtam a drágaköveket – az aranyművet segédeimre bíztam –, és mezítláb
kiléptem a hátsó ablakon; valahogy átgázoltam a Monte Cavallóig60, ahol találkoztam a már
emlegetett Giovanni Gaddi klerikussal, aki a pápai udvarnál szolgált, és a velencei Bastiano
festővel. Giovanni úrnak, aki engem testvéreként becsült, megőrzésre átadtam a
drágaköveket.
Pár nap múltán, amikor kidühöngte magát az árvíz, visszatértem műhelyembe, és Isten
segedelmével meg a magam nagy igyekezetéből befejeztem a művemet; olyan jól sikerült,
hogy olyat még nem látott Róma; amikor a pápának megmutattam, nem győzött dicsérni:
– Ha dúsgazdag fejedelem volnék – mondta –, az én Benvenutómnak most annyi birtokot
adományoznék, amennyit a szeme belát; minthogy azonban manapság csak bukott
fejedelemnek mondhatjuk magunkat, annyival fizetjük meg, hogy apró örömeinek tudjon élni.
Hagytam, hogy a pápa a végére érjen a sok beszédnek, s azt kértem, hogy engedje
betöltenem az egyik pálcás szolga61 megüresedett állását. Mire ő, hogy annál nagyobb
tisztséget szán nekem. Előlegképpen beérem én ezzel a kisebbel is, mondtam őszentségének.
Erre elnevette magát, nagyon örül, felelte, de nem akarja, hogy szolgálatot teljesítsek, ezért
egyezzem meg a társaimmal, ő pedig a szolgálatomért cserében kedvezményeket tesz nekik,
emeli a fizetségüket, ami egyébként is esedékes volt már. így is lett. Közel kétszáz scudót
kerestem ezzel évente.
LVI. FEJEZET
Kisebb munkákkal folyamatosan ellátott a pápa, majd megbízást adott, hogy tervezzek egy
gazdagon díszített serleget; hamarosan meg is voltam a rajzzal és a modellel. A modell fából
és viaszból készült, a nyakán levő gömbre három arányos, kerek alakzatban a hit, remény és
szeretet jelképe került, a talpára pedig ennek megfelelően három kerek féldomborműben
három jelenet: Krisztus születése, Krisztus feltámadása és a fejjel lefelé keresztre feszített
Szent Péter – a megrendelés szellemében. A készülő művet a pápa gyakran megnézte, a
nekem szánt magasabb tisztségről azonban, úgy vettem észre, megfeledkezett, ezért aztán,
amikor egy pecsétőri állás megüresedett, egy este szóba hoztam a dolgot.
A jó pápa már nem emlékezett, milyen elragadtatással beszélt, amikor előző munkámat
befejeztem, mert így szólt:
– A pápai pecsétőrség több mint nyolcszáz scudo fizetséggel jár; ha megadom, attól kezdve

59
1530. október 8-9.
60
A Quirinale.
61
Egyházi szertartások során a pálcás a pápa előtt halad az ezüstpálcákkal. Olyan tisztes
javadalmazással járt ez a szolgálat, hogy abból az élvezője helyettest tudott állítani.
csak vakaróznál, hanyagolnád a kezedben rejlő szép tehetséget, én pedig hallgathatnám a
szemrehányásokat.
Erre rögtön rávágtam, hogy a jól tartott macska jobban madarászik, mint az éhenkórász.
– Hasonlóképpen a jóravaló emberek is lelkesebben vetik bele magukat a munkába –
folytattam –, ha bőségben élnek, és azok a fejedelmek, akik jóltartják ezeket az embereket,
azok, szentséges atyám, a virtust öntözik, ellenkező esetben a virtus csenevészen, betegesen
nő; nem is azért kértem azt a tisztséget, hogy megkapjam. Boldog vagyok én a magam
szerény pálcás szolgai kinevezésével! Gondoltam, hogy így lesz. Szentséges atyám jobban is
teszi, hogy tőlem megtagadva inkább valami érdemes embernek adja, nem pedig egy ostoba
fajankónak, aki aztán csak vakarózna, ahogy szentséges atyám mondja. Vegyen példát a jó
emlékezetű Gyula pápáról, aki Bramantét,62 a kiváló építészt ruházta fel ezzel a tisztséggel –
azzal meghajoltam, és dühösen sarkon fordultam.
Előlépett akkor a velencei Bastiano, a festő, és így szólt:
– Szentséges atyám, ha művészembernek szánja ezt a hivatalt, kérem, érdemesítsen
engem, mert mint szentséges atyám tudja, magam is szívesen foglalkozom effélével.
– Ez a sátánfajzat Benvenuto nem tűri a rendreutasítást. Hajlottam rá, hogy kinevezzem, de
ilyen gőgösen nem lehet egy pápával beszélni; nem is tudom, mitévő legyek.
A jelen levő vaisoni püspök rögtön Bastiano pártjára kelt:
– Szentatyám, Benvenuto még fiatal, és sokkal jobban illik hozzá a kard, mint a szerzetesi
csuha63: inkább ezt a kiváló Bastianót tüntesse ki a tisztséggel szentséged, Benvenutónak
pedig alkalomadtán juttasson valami egyebet, ami jobban illik hozzá.
A pápa akkor Bartolomeo Valori úrhoz fordult, és így szólt:
– Ha találkozik Benvenuto val, mondja meg neki a nevemben, hogy Bastiano neki
köszönheti a pecsétőri kinevezését, de számíthat rá, hogy a legközelebb megüresedő komoly
tisztség őt illeti, addig is igyekezzék, és fejezze be a munkát, amellyel megbíztam.
Másnap este két órakor a pénzverde sarkán beleütköztem Bartolomeo Valori úrba, két
fáklyás nyomában sietett, a pápa hívatta. Meghajoltam felé, akkor megállt, magához intett, s
végtelen kedvesen szó szerint átadta a pápa üzenetét. Olyan buzgó igyekezettel fejezem be a
rám bízott munkát, mondtam, mint még senki másnak, noha a reménynek szikrája sincs
bennem, hogy valaha is kapok valamit a pápától. Bartolomeo úr rám pirított, hogy a pápa
ajánlatára nem illik így felelni. Bolond lennék másképpen felelni, mondtam, mikor pontosan
tudom, hogy fölöslegesen bíznék az ígéretében – azzal faképnél hagytam, és mentem a
dolgomra. Bartolomeo úr alighanem visszamondta a pápának merész szavaimat, sőt
alighanem még ki is színezte őket, mert a pápa aztán több mint két hónapig nem küldött
értem, nekem meg eszem ágában sem volt a palotába menni.
A pápa már nagyon szerette volna megkapni a serlegét, s megkérte Roberto Puccit, hogy
egy kicsit nézzen a körmömre. Ez a köztiszteletben álló, derék ember mindennap
meglátogatott, s mindig volt hozzám egy kedves szava, s nekem is őhozzá. A pápa Bolognába
készült,64 s minthogy szorította az idő, végül – miután hiába várta, magamtól nem
jelentkeztem – Roberto úr útján üzent, hogy vigyem el hozzá a művet, látni szeretné, mire
mentem vele. Elvittem hát, megmutattam neki, hogy a legfontosabb részek mind megvannak,
és kértem tőle ötszáz scudót részben a munka fejében, részben pedig, mert nem volt elég az
aranyam.

62
Donato Lazzeri da Urbino, ismertebb nevén Bramante (1444-1514) itáliai építész. Az ő
tervei alapján látott hozzá 1547-ben Michelangelo a római Szent Péter-bazilika újjáépítéséhez.
63
Pápai pecsétőr eredetileg csak cisztercita szerzetes lehetett, később világiak is betölthették
ezt a tisztséget, de csuhát kellett ölteniük.
64
A pápa azért ment Bolognába, hogy V. Károllyal tárgyaljon egy törökellenes szövetség
létrehozásáról.
 – Dolgozz csak, dolgozz, fejezd be! – így a pápa.
Befejezem, ha meglesz rá pénz, feleltem távozóban. Aztán elmentem haza.
LVII. FEJEZET
A pápa elutazott Bolognába,65 s helytartójának, Salviati bíborosnak meghagyta, hogy tartsa
rajtam a szemét.
– Benvenuto kevéssé becsüli a tehetségét, s még kevésbé a személyünket, ezért hát
sürgesse meg olykor, hogy már a készre érkezzem haza.
Ez a vadbarom bíboros pedig már egy hét múlva ugrasztott, hogy vigyem a serleget;
ugrottam én, de üres kézzel.
– No, hol az a kontármunka? Befejezted? – fogadott a bíboros.
– Már csak egy apró híja van, főtisztelendő atyám: az ihlet, de az csak a pénztől szokott
megjönni.
Ε szavakra a bíboros szamárfeje még inkább eltorzult.
– Gályarabságra ítéltetlek, ott majd eldöntheted, kegyeskedsz-e befejezni – pattogott.
Ezt a nyelvet én is jól beszéltem:
– Ha majd valóban kiérdemlem a gályarabságot, csak tessék, elítéltethet, főtisztelendő
uram; de ezekért a bűnökért én nem félem a gályát, mi több, azt mondom
főtisztelendőségednek, hogy akármit beszél, ezt a művet be nem fejezem; ne is hívasson, mert
én többet ide nem jövök, hacsak nem poroszlókkal kényszerít.
A jó bíboros úr megpróbálta még egypárszor szépszerével értésemre adni, hogy dolgozzam
a művön és mutassam be olykor neki, mire azt mondtam a követeinek:
– Azt üzenem a bíboros úrnak, hogy ha tényleg érdekli ez a kontármunka, intézkedjék az
ihletről.
Minthogy én sosem beszéltem másként, fölhagyott a reménytelen próbálkozással.
LVIII. FEJEZET
Mikor a pápa Bolognából visszatért,66 azonnal hívatott, mert a bíboros már minden rosszat
összehordott rólam. Őszentsége tajtékzott, követelte a serlegét. Elvittem neki. Mialatt ő
Bolognában időzött, bevérzett a szemem, s az ezzel járó erős fájdalomba majd belepusztultam
– legfőképpen ezért nem haladtam a munkával; akkora fájdalmaim voltak, hogy már biztosra
vettem, hogy megvakulok, s vakon kell leélnem az életemet. Mentem a pápa elé, s
fogalmazgattam a mentségemet. Amíg a pápa a serleget nézi, gondoltam, szépen elmondok
neki mindent, de semmi se lett belőle, mert mihelyt meglátott, tüstént nekem esett:
– Hadd látom azt a serleget; befejezted? Megmutattam neki, mire még nagyobbat lobbant a
dühe:
– Istenemre mondom, ha nem nézném, mit mondanak rólam, a munkáddal együtt
kihajítanálak az ablakon.
Mikor láttam, hogy eltorzul a pápa képe, már csak azzal foglalkoztam, merre szaladjak.
Miközben egyfolytában szidott-átkozott, a köpenyem alá dugtam a serleget, és az orrom alatt
odadörmögtem neki:
– Azt mégse kívánhatja senki, hogy egy vak efféle munkát végezzen.
– Gyere ide, mit motyogsz itt nekem? – ripakodott rám. Tépelődtem, odamenjek, ne
menjek, aztán elszántam magam, és térdre borultam előtte, s megpróbáltam túlkiabálni:
– Ha egyszer megvakultam, akkor is köteles vagyok dolgozni?
– Ide idetaláltál, egy szavadat sem hiszem – mondta.
– Kérdezze csak meg az orvosát, ő megmondhatja, hogy igazat beszélek – próbálkoztam,

65
1532. november 18-án.
66
1533 márciusában.
mert már érezhetően enyhült a hangja.
– Könnyebben szót értünk, ha őszintén beszélsz. Mikor láttam, hogy hajlandó
meghallgatni, így szóltam:
– Nem hiszem, hogy ennek az én nagy bajomnak egyéb oka volna, mint Salviati bíboros,
aki szentséged elutazása után azonnal hívatott, kontármunkának nevezte a művemet, és
gályarabsággal fenyegetőzött; méltatlan szavai olyannyira felzaklattak, hogy éreztem, amint
elönti arcomat a vér; elborult a tekintetem, alig találtam haza. Pár napra rá hályog ereszkedett
a szememre, az égvilágon semmit sem láttam, s ekképpen szentséged elutazása óta képtelen
voltam dolgozni. – Azzal fölemelkedtem, és Isten nevében távoztam. Amint visszahallottam,
a pápa azt mondta:
– Ha az ember hivatalt ad is, észt nem adhat hozzá. Azt nem mondtam a bíborosnak, hogy
tűzzel-vassal intézkedjék; ha ennek valóban beteg a szeme, amit majd az orvosomtól
megtudok, inkább részvét illeti.
Jelen volt a beszélgetésen a pápa egy szívbéli jó barátja, egy érdemes nagyúr. Megkérdezte
a pápától, ki vagyok én, hogy személyem ekkora haragot, egyszersmind ekkora együttérzést
váltott ki belőle, aminek most tanúja lehetett.
– Mert ha segítségre szorulna – mondta –, én megmondom, miként gyógyulhat ki a
bajából.
– Mesterségében ő a legelső – felelte a pápa –, s ha úgy hozza a sors, gyönyörűséges
műveivel egyetemben őt magát is bemutatom kegyelmednek; nagyon örülnék, ha volna mód
rajta segíteni.
Három nap elteltével ebéd után hívatott a pápa, épp vele volt az említett nagyúr is. Amint
megérkeztem, a pápa behozatta a pluviale csatját. Míg elmentek érte, megmutattam a serleget;
a nagyúr fölöttébb elámult, mondván, hogy ehhez fogható gyönyörűséget bizony még
életében nem látott. Mikor aztán a csatot meghozták, még nagyobbat nézett:
– Ifjú kora ellenére rendkívüli tehetség: sokra fogja vinni – mondta a szemembe, s
megkérdezte, hogy hívnak.
– Benvenuto – válaszoltam.
– Azaz Isten hozott. Akárcsak engem, merthogy neked most épp kapóra jöttem: itt ez a
liliom, fogd szirmostul-szárastul-gyökerestül, lassú tűzön készíts belőle főzetet, napjában
többször mosd meg vele a szemed, és bizton kigyógyulsz a nyavalyádból; hanem előbb szedj
purgáló szereket, csak aztán használd a vizet.
A pápa is szeretettel szólt hozzám, így aztán nagyjából megbékélve távoztam a palotából.
LIX. FEJEZET
Valóban beteg volt a szemem, a bajt azonban alighanem még attól a szép cselédlánytól
szereztem, aki annak idején szolgált nálam, mikor megraboltak. Több mint négy teljes
hónapig lappangott bennem a franciakórság, s aztán hirtelen tört ki rajtam, éspedig nem a
szokványos módon, hanem aprópénz nagyságú, vörös hólyagocskák formájában; egész
testemet elborították. Az orvosok – Róma legnevesebb orvosai – sehogy sem akarták francia
betegségnek elismerni, hiába mondtam el, hogy szerintem milyen úton kaptam. Alkalmaztam
az általuk előírt gyógymódot, ami nem ért semmit, s végül akaratuk ellenére a guajakfa
kivonatát kezdtem el inni a lehető legnagyobb óvatosság és önmegtartóztatás közepette, s pár
nap elteltével jelentős javulást észleltem, olyannyira, hogy ötven nap múlva már olyan jól
éreztem magam, mint hal a vízben. Akkor aztán, hogy a kiállott gyötrelmek után legyen némi
felüdülésem a kezdődő télidőben, fogtam a puskámat, és esővel, széllel, állóvizekkel dacolva
eljártam vadászni, pár röpke nap alatt azonban sokkal betegebb lettem, mint voltam. Megint
az orvosokra bíztam magam, s a kezelés során egyre rosszabbodott az állapotom. Mikor be is
lázasodtam, elhatároztam, hogy folytatom a guajakfakúrát; az orvosok le akartak róla beszélni
azzal, hogy ha lázasan szedem a szert, egy hét alatt belehalok. Megint nem hallgattam rájuk, s
visszatértem a szigorú gyógymódhoz: négy napig ittam a guajakfa szent vizét – és teljesen
lement a lázam. Rohamosan javult az egészségem, fogyasztottam a kivonatot és közben a
munkámban is haladtam, s ebben az önmegtartóztatásban szebb dolgokat hoztam létre és
remekebb ötleteim támadtak, mint valaha. Ötven nap múltán teljesen felépültem, és mindent
elkövettem, hogy most már megőrizzem egészségemet. A hosszú böjt után valósággal
újjászülettem. Nagyon vigyáztam magamra, hogy óhajtott egészségem megszilárduljon, de
azért munkáimat sem hanyagoltam el: mind az említett serleggel, mind pedig a pénzverdéi
tennivalókkal haladtam, amennyire kellett.
LX. FEJEZET
Úgy hozta a sors, hogy Salviati bíboros, aki engem olyannyira gyűlölt, pápai legátus lett.
Elkaptak Parmában egy pénzhamisító milánói ötvöst, bizonyos Tobbia nevűt. Kötélre és
máglyára ítélték, valaki azonban szót emelt érte a legátusnál azzal, hogy a szakmájában igen-
igen kiváló. A bíboros felfüggesztette az ítélet végrehajtását, s írt Kelemen pápának, hogy a
világ legügyesebb ötvöse került a keze közé, akit pénzhamisításért kötélre és máglyahalálra
ítéltek; csakhogy ez az ember együgyű, jámbor lélek, ugyanis, mint mondja, a gyóntatójától
kérdezte meg, hogy lehet-e ilyent csinálni, az pedig ráhagyta, hogy lehet. „Ha ezt a nagy
művészt szentséged Rómába vitetné – tette hozzá –, letörhetné a szarvát annak a gőgös
Benvenutónak, és biztos vagyok benne, hogy Tobbiának a művei sokkalta jobban is fognak
szentségednek tetszeni, mint amiket Benvenuto csinál.”
A pápa erre tüstént Rómába kérette, s amint megérkezett, hívatta is velem együtt, hogy
készítsünk tervet egy páratlan szépségű unikornisszarvhoz; a kő maga tizenhétezer dukátba
került. A pápa Ferenc királynak szánta ajándékba, de előbb szép aranyfoglalatba akarta
tetetni, s felszólított bennünket, hogy készítsünk hozzá terveket.
Amint megvoltunk, a pápa elé járultunk. Tobbia egy kandelábert mintázott meg, amelyben
gyertya módjára helyezte el azt a szép szarvat, a gyertyatartó talpára pedig négy kis
unikornisfejet tervezett, de olyan fantáziátlanul, hogy mikor megláttam, önkéntelenül
elvigyorodtam. A pápa észrevette, s rám szólt:
– Hadd lássuk a te tervedet!
Az egyetlen unikornisfej volt, pontosan a szarvhoz méretezve. A lehető legszebb formát
adtam neki, a ló és a szarvas fejét véve mintául, gyönyörű sörénnyel és mindenféle egyéb
díszítésekkel, úgyhogy mikor megpillantották, mind ennek adták az elsőséget. Részt vett
azonban a vitában néhány igen tekintélyes milánói úr is, akik ekképpen szóltak:
– Szentséges atyánk igen nagy ajándékot szán a franciáknak; felhívjuk a figyelmét, hogy a
franciák faragatlan népség, Benvenuto művének kivételes szépségét föl se érnék ésszel, többre
becsülik az ilyen tartóféleségeket – s ez hamarabb meg is volna, Benvenuto pedig
befejezhetné szentséged serlegét, így egyidejűleg mindkét munka elkészülne, s akkor legalább
ezt a szerencsétlent sem hiába hozatta szentséged ide.
A pápa már nagyon szerette volna kézbe fogni azt a kelyhet, ezért készséggel hajlott a
milánóiak szavára, és másnap elrendelte, hogy Tobbia készítse el az unikornist, nekem pedig
megüzente a ruhatárnokával, hogy fejezzem be a serlegét. Ε szavakra azt válaszoltam, hogy
semmire nem vágyom inkább, mint hogy szép munkámat befejezzem, és ha nem aranyból
volna, hát egykettőre meg is lennék vele, minthogy azonban aranyam nincs, őszentségének
kell adnia, ha azt akarja, hogy be tudjam fejezni. Erre az a hitvány udvaronc azt mondta:
– Ajjaj, csak azt ne, aranyat ne kérj a pápától, mert úgy megharagítod, hogy megnézhetjük
magunkat te is meg én is.
– Akkor, nagy jó uram, tanítson meg, hogyan kell liszt nélkül kenyeret sütni! Arany nélkül
bizony sose lesz kész a mű – feleltem.
A ruhatárnok gyanakodott, hogy becsapom, s azzal fenyegetőzött, hogy majd beszámol a
pápának, miket beszélek; meg is tette. A pápa rettenetes haragra gerjedt, azt mondta, kíváncsi,
vagyok-e olyan bolond, hogy nem fejezem be a serlegét.
Két hónap telt el így, s noha azt mondtam, hogy kézbe sem veszem a művet, egyfolytában
dolgoztam rajta a legnagyobb buzgalommal. Mikor látta, hogy hiába várja, csak nem viszem,
megvonta tőlem a kegyét, és fenyegetőzni kezdett. Meghallotta ezt egy milánói ékszerésze,
Pompeo, Traiano úrnak, Kelemen pápa legkedvesebb szolgálójának közeli rokona. Ezek
ketten akkor azt mondták a pápának:
– Ha szentséged elveszi tőle a pénzverdéi munkát, talán megjön a kedve a kehely
befejezéséhez.
Mire a pápa:
– Ellenkezőleg: csak tetézném a bajt, mert akkor rosszul működne a pénzverő, holott az
igen fontos nekem, ráadásul a serlegem sem készülne el soha, ebben tökéletesen biztos
vagyok.
A két milánói látta, hogy a pápa neheztel rám, s addig fondorkodtak, míg végül elérték,
hogy elvegye tőlem a pénzverdéi munkát; egy perugiai fiatalemberre bízta, akit közönségesen
Paszulynak67 csúfoltak. Pompeo jött el hozzám bejelenteni a hírt, hogy őszentsége a
pénzverdében nem tart igényt a szolgálatomra, és közölte, hogy ha nem fejezem be a serleget,
más munkáktól is meg fog fosztani. Mire azzal válaszoltam:
– Mondja meg őszentségének, hogy a pénzverdéi szolgálattól nem engem fosztott meg,
hanem saját magát, és ez minden egyébre is vonatkozik, és hogy ezek után már hiába is
akarná visszaadni, semmiképp sem fogadnám el.
A szerencsétlen nyomorult lélekszakadva rohant a pápához, hogy visszamondja, amit
hallott, és ezzel-azzal még meg is toldja. Egy hét múlva a pápa megint elküldte hozzám ezt az
embert, hogy most már nem kéri, hogy fejezzem be a serleget, adjam oda úgy, ahogy van.
Erre én azt mondtam Pompeónak:
– Ez nem afféle pénzverdei munka, hogy csak úgy elveheti tőlem; az ötszáz scudót, amit
őszentségétől kaptam, azt máris visszaadhatom; a munka viszont az enyém, azt csinálok vele,
amit akarok.
Pompeo már futott is a pápához, s még arról is beszámolt neki, ami mérgemben –
egyébként teljes joggal – kiszaladt a számon.
LXI. FEJEZET
Három napra rá, csütörtökön felkeresett őszentsége két kedvenc kamarása, egyikük, Pier
Giovanni annak idején ruhatárnokként szolgált, ma püspök, másikuk még annál is nagyobb
beosztásban volt, de a nevére nem emlékszem. Beállítottak hozzám, s így szóltak:
– A pápától jövünk. Mivel szépszerével nem ment, Benvenuto, őszentsége úgy
rendelkezett, hogy vagy átadod nekünk a művét, vagy be viszünk a börtönbe.
Erre a szemükbe nevettem:
– Ha átadnám a művet őszentségének, uraim, az én művemet adnám oda, nem az övét; az
enyémet egyébként eszem ágában sincs odaadni, nagy fáradságot öltem bele, s nem
szeretném, ha valami kontár kis fáradsággal tönkretenné.
Fültanúja volt a szóváltásnak a fent említett Tobbia nevezetű ötvös, aki erre nagy merészen
a mű modelljét kérte tőlem. Hogy milyen szavakkal válaszoltam annak a patkánynak, e helyt
nem volna ildomos megismételni. A kamarás urak mindegyre sürgettek, hogy döntsem hát el,
mit akarok tenni, mire azt mondtam, hogy már eldöntöttem. Fogtam a köpenyem, elindultam a
műhelyemből kifelé, és távozóban, a sapkámat szorongatva mély meghajlással így szóltam a
feszülethez:
– Jóságos és halhatatlan, igazságos és szent Urunk, akinek minden cselekedetében
megfellebbezhetetlen nagy igazságosság tükröződik, Te vagy a megmondhatója, hogy

67
Rendes nevén Tommaso d'Anronio.
harmincéves korom küszöbén büntetlenül állok előtted;68 ha mármost úgy látod jónak, hogy
börtönbe kell jutnom, teljes szívemből megköszönöm neked. – Majd a két kamaráshoz
fordulva, némiképp dúlt ábrázattal azt mondtam: – Uraságtoknál méltóbb poroszlóim nem is
lehetnének; vegyenek hát közre és vezessenek, ahová vezetniük kell.
A két főokos erre elnevette magát, közrevettek, s kellemesen társalogva elvezettek a római
kormányzó, Magalotto69 úr elé. Ott találtuk nála a kincstári ügyészt, fogadtak bennünket, és a
kamarás urak továbbra is nevetgélve így szóltak a kormányzóhoz:
– Átadjuk uraságodnak ezt a foglyot, viselje gondját. Remekül szórakoztunk kegyelmed
poroszlóinak szerepében, minthogy Benvenuto állítása szerint első bekísértetése alkalmával
méltóbb poroszlókat nem is kívánhatott volna. – Azzal már rohantak is a pápához, s
aprólékosan beszámoltak a történtekről; a pápa nagyon dühösnek látszott, de aztán erőt vett
magán és megpróbált nevetni, mert jelen volt néhány nemesúr és bíboros, akik barátaim lévén
nagyon kedveltek engem.
A kormányzó és a vizsgálóbíró ezenközben fenyegető, biztató, tanácsadó szavakkal
magyarázták nekem, hogy a jog szerint a megrendelő kénye-kedve szerint bármi módon
visszakövetelheti azt, amit megrendelt. Mire én azt mondtam, hogy ezt sem a törvény nem
engedi, sem egy pápa nem teheti meg, merthogy a pápa nem egy afféle zsarnokocska, aki
törvényt és jogot félrelökve tetszése szerint sanyargathatja a népét; a pápa Krisztus földi
helytartója, ő ezt nem teheti. A kormányzó erre a maga poroszlós modorában így szólt:
– Benvenuto, Benvenuto, te mindent elkövetsz, hogy azt tegyem veled, amit
megérdemelsz.
– Kitüntető a figyelme, ha érdemem szerint akar bánni velem.
– Küldj a serlegért azonnal, ne kelljen még egyszer mondanom – szólított fel.
– Engedjék meg, uraim, hogy pár szót szóljak a védelmemben – mondtam akkor.
A bíró, akiben sokkal kevésbé buzgott a poroszlóvér, e szavakkal fordult a kormányzóhoz:
– Hadd szóljon akár százat is, nagyuram; csak a serleget adja vissza. Akkor azt mondtam:
– Ha valaki házat vagy palotát építtet, mondhatja az építőmesternek, hogy ne dolgozzék
tovább a házán vagy a palotáján, s kifizetvén jogosan elbocsáthatja őt. Ha valaki egy
ékszerészre bízza az ezer scudót érő ékkövét, hogy foglalja be, de úgy látja, nem kedve szerint
bánik a kővel, ő is joggal kérheti vissza azzal, hogy nem tart igényt az ékszerész munkájára.
Itt azonban nem erről van szó, mert ez se nem ház, se nem ékkő: tőlem a pápa semmi egyebet
nem követelhet, mint azt az ötszáz scudót, amit kaptam tőle. Ekképpen, uraim, tegyenek, amit
akarnak, de tőlem azon az ötszáz scudón kívül semmit sem fognak látni. Ezt megmondhatják
a pápának. Fenyegetőzhetnek, attól én egyáltalán nem ijedek meg, jámbor ember vagyok,
nincsenek bűneim, nincs félnivalóm.
A kormányzó és a bíró fölálltak, hogy akkor elmennek a pápához, és aztán alighanem
megnézhetem magam. Ott maradtam őrizetben. Föl-alá sétálgattam egy nagy teremben vagy
három óra hosszat, mire visszatértek. Ezenközben minden fontosabb kereskedő honfitársam
meglátogatott, s a lelkemre kötötte, hogy ne akadékoskodjam a pápával, mert a vesztembe
rohanok. Mire azt válaszoltam, hogy nagyon is jól tudom én, mitévő legyek.
LXII. FEJEZET
Amint a kormányzó visszatért a palotából a bíróval, hívatott, és ekképpen beszélt:
– Nagyon sajnálom, Benvenuto, hogy ilyen üzenettel kellett visszatérnem a pápától, de
meg kell mondanom, hogy vagy átadod a művet, vagy megnézheted magad.
– Sosem gondoltam volna – feleltem –, hogy Krisztus szent helytartója igazságtalanságot
követ el, szeretnék hát meggyőződni róla: tegye, amit tennie kell.

68
Puszta retorika, hiszen maga meséli el, hogy már halálra ítélték.
69
Gregorio Magalotti.
 – Mielőtt megteszem, pár szót még szólnom kell a pápa megbízásából. A pápa azt kéri,
hogy hozd ide a művet, a szemem láttára tedd bele egy ládikóba és pecsételd le, aztán én
vigyem el neki; ő szavát adja, hogy sértetlen pecséttel azonnal visszaszármaztatja neked, ezt
azonban az iránta való tisztelet jegyében elvárja.
Ε szavakra nevetve azt válaszoltam, hogy nagyon szívesen átadom a művet, ahogy kívánja,
mert kíváncsi vagyok, mennyit ér egy pápának a szava. Elküldtem a serlegért, lepecsételtem, s
átadtam neki. A kormányzó elvitte a pápának, aki kézbe fogta a ladikot, s a kormányzó
elbeszélése szerint többször megforgatta, majd megkérdezte a kormányzótól, hogy ő látta-e a
serleget, mire az mondta, hogy látta, a jelenlétében pecsételték le; és fölötte szépnek találta –
tette hozzá. A pápa akkor azt mondta:
– Mondja meg Benvenutónak, hogy a pápáknak hatalmukban áll oldás és kötés ennél
sokkal nagyobb dolgokban is – s azzal letépte a zsinórt meg a pecsétet, és egy dühös
mozdulattal fölnyitotta a ládikát, majd hosszasan elnézegette a serleget, s ha igaz, megmutatta
Tobbiának is, aki igencsak földicsérte. A pápa akkor megkérdezte, hogy ő tudna-e ilyet, egy
éppen ilyet csinálni, majd ismét a kormányzóhoz fordult: – Puhatolja ki kegyelmed, hogy
Benvenuto hajlandó-e így átadni a művet, s ha igen, fizessenek neki annyit, amennyit
hozzáértő becslők szerint csak lehet, ha pedig kész befejezni, mondja meg, hogy mikorra;
amennyiben úgy látja, hogy hajlik rá, minden ésszerű kívánságát teljesítse.
A kormányzó így válaszolt:
– Szentséges atyám, ismerem én annak a fiatalembernek a makrancos természetét, engedje
meg, hogy a magam módján megzabolázzam.
Csak tessék, így a pápa, mondjon neki, amit jónak lát, de ő biztos benne, hogy csak
elmérgesíti a helyzetet; aztán ha már semmiképp nem boldogul velem, szólítson föl, hogy
vigyem vissza az ötszáz scudóját a már említett Pompeo nevű ékszerészének.
Visszajött a kormányzó, a szobájába hívatott, egy poroszlós pillantással végigmért, és így
szólt:
– A pápáknak hatalmukban áll oldás és kötés: bármit tesznek, az az égben azon nyomban
jóváhagyatik – itt a műved, őszentsége kioldozta és szemrevételezte.
– Hálát adok az Istennek – mondtam nyomatékosan –, hogy megtudtam, mennyit ér egy
pápa becsületszava.
A kormányzó akkor csúnyán leteremtett, de mikor látta, hogy azzal semmire se megy,
kínjában megpróbálta szépszerével:
– Nagyon sajnálom, Benvenuto – mondta –, hogy nincs magadhoz való eszed; most már
vidd el azt az ötszáz scudót Pompeónak, amikor akarod.
Fogtam a serleget, hazamentem, és azonnal elvittem az ötszáz scudót Pompeónak. A pápa,
aki szeretett volna szolgálatában megtartani, azt gondolta, hogy egyhamar nem tudom
megadni a pénzt, hiszen éppenséggel meg is lehetek szorulva, és a többi, így aztán mikor
meglátta a vigyorogva beállító Pompeót a pénzzel, kegyetlenül legorombította, s nagyon
odavolt, hogy ez lett a dolog vége.
– Eridj el Benvenutóhoz a műhelyébe – mondta –, udvarold körül, már amennyire baromi
ostobaságodtól telik, és mondd meg neki, hogy ha hajlandó befejezni a kelyhet szentségtartó
gyanánt, hogy abban hordozhassam az Úr testét a körmenetben, minden kényelme meglesz
hozzá, csak csinálja meg.
Pompeo felkeresett, kihívott a műhelyből, és egy szamár negédességével átadta a pápa
üzenetét. Nincs az a kincs a világon, válaszoltam, amire jobban vágynék, mint egy ilyen nagy
pápa kegye, amelyet önhibámon kívül vesztettem el, csakis szörnyű betegségem és az
irigyeim miatt, akik abban lelik kedvüket, ha másoknak rosszat tehetnek; de van a pápának
éppen elég szolgája, énhozzám eztán ne is küldözgesse uraságodat, ezt a saját érdekében
mondom, szóval nagyon vigyázzon uraságod a cselekedeteire. Nem telik úgy el se éjem, se
nappalom, hogy ne a pápa szolgálatán gondolkodjam és fáradozzam, és jól jegyezze meg,
hogy ha ezt az üzenetemet átadta a pápának, azontúl semmi módon ne ártsa magát a
dolgaimba, mert beleverem az orrát a bűneibe, s az értük járó penitenciával is megismertetem.
Ez az ember akkor mindenről beszámolt a pápának, de olyan vadbarom módjára, hogy az
még az én képzeletemet is felülmúlta. Ennyiben is maradt a dolog egy ideig, s közben a
műhelyemnek és egyéb teendőimnek szenteltem magam.
LXIII. FEJEZET
A fent említett Tobbia nevű ötvös lassan befejezte az unikornisszarv befoglalását és
díszítését, s közben a pápa megbízta, hogy kezdjen hozzá a kehelyhez, ahogy éntőlem látta.
Az hozzá is kezdett, de a pápának, aki gyakran megnézte, hogy halad, sehogy sem tetszett;
nagyon sajnálta, hogy velem összezördült, ócsárolta Tobbia munkáját, átkozta még a
közvetítőjét is, s Baccino della Croce útján többször is megüzente, hogy számít a
szentségtartóra. Visszaüzentem, hogy kérem őszentségét, hagyja kihevernem nagy
betegségemet, mert még mindig azt nyögöm, és higgye meg, hogy abban a kevés időmben,
amikor dolgozni tudok, őszentsége szolgálatán fáradozom, meg fogja látni. Titokban
készítettem egy érmét az arcmásával – olyan titokban, hogy még az acél nyomóformákat is
otthon csináltam meg hozzá; a műhelyben ezalatt egykori inasom, Felice70 állt helyt.
Akkoriban engem is hajtott a vérem: beleszerettem egy gyönyörű szicíliai lányba, aki
viszontszeretett; észrevette ezt az anyja, s gyanút fogott, hogy ennek még rossz vége lesz
(való igaz, azt terveztem, hogy az anyja orra előtt egy évre Firenzébe szöktetem a leányt);
észrevette tehát, és egy éjszaka a legnagyobb titokban felkerekedett Rómából, s elindult
Nápolyba azzal, hogy Civitavecchiába készül, holott Ostiába ment.
Rohantam utánuk Civitavecchiába, s a legelképesztőbb ostobaságokat követtem el, hogy a
nyomára bukkanjak. Túlságosan hosszúra nyúlna a kalandot részleteznem, csak annyit
mondok, hogy már ott tartottam, hogy vagy belebolondulok, vagy belehalok. Két hónap
múlva aztán írt nekem a lány, hogy Szicíliában van, s igen rosszul érzi magát. Addigra én már
belefürödtem minden elképzelhető gyönyörbe, hogy új szerelemmel feledtessem a régit.
LXIV. FEJEZET
Kalandjaim során összebarátkoztam egy latin és görög irodalomban fölötte otthonosan
mozgó, igen művelt szicíliai pappal. Egyszer valahogy szóba hozta a mágia művészetét, én
meg kaptam rajta:
– Ez mindig is nagyon érdekelt.
– Erős és szilárd lelke legyen annak, aki effélébe bocsátkozik – nézett rám a pap.
– A lelkierő és a szilárdság megvolna, csak alkalom adódna végre – feleltem.
Mire a pap:
– Hát, ha a bátorság nem hiányzik belőled, a többiről én gondoskodhatom.
Megegyeztünk hát, hogy megpróbálkozunk. Egy este a pap fölkészült, és mondta, hogy
hívjak magam mellé egy társat, vagy kettőt is akár. Szóltam egy nagyon kedves barátomnak,
Vincenzio Romolinak, ő pedig egy pistoiait mozgósított, aki maga is foglalkozott mágiával.
Elmentünk a Colosseumba, ahol a pap beöltözött, s a valaha látott legcsodálatosabb
ceremónia közepette köröket rajzolt a földre, parazsat hozatott velünk, meg jó illatú
füstölőket, és rossz szagúakat is. Amint megvolt, kaput nyitott a körön, kézen fogott s
egyenként bevitt bennünket a körbe, majd elmondta, kinek-kinek mi lesz a dolga. A
pentákulumot a másik, szellemidézésben jártas társunknak adta, nekünk meghagyta, hogy
tápláljuk a füstölők alatt a tüzet, aztán munkához látott. Több mint másfél óra hosszat tartott a
szertartás, s azalatt csak úgy sereglettek elő az ördögök, teljesen megtelt velük a Colosseum.
Mikor a pap észrevette, hogy milyen sokan összegyűltek, odaszólt nekem, aki a jó illatú

70
Felice Guadagni, Benvenuto hűséges barátja.
füstölőkkel foglalatoskodtam:
– Kérj tőlük valamit, Benvenuto.
Az volt a kérésem, hogy Angelicámmal lehessek, a szicíliai lánynyal. Aznap éjszaka nem
jött semmi válasz, de én már magának a ritka élménynek is nagyon örültem. A pap viszont
nem nyugodott, javasolta, hogy próbáljuk meg még egyszer, és akkor teljesülni fog a kérésem,
csak vigyek magammal egy ártatlan fiúcskát. Fogtam az inasomat, egy tizenkétéves-forma
gyereket, ismét szóltam Vincenzio Romolinak, és egy bensőséges barátunkat, Agnolino
Gaddit is belevontuk a dologba. Megérkeztünk a színhelyre, a pap megtette a szükséges
előkészületeket, bebocsátott bennünket a talán még az előzőnél is varázslatosabb szertartással
megrajzolt körbe, Vincenzióra bízta a füstölőket meg a tüzet, s mellé rendelte Agnolino
Gaddit, nekem pedig kezembe adta a pentákulumot azzal, hogy mindig arrafelé fordítsam,
amerre ő mutat, s alatta legyen az inasom, a gyerek. A pap félelmetes szavakkal belekezdett a
szellemidézésbe, név szerint szólította az ördögi seregek urait, s kommandírozta őket az örök
időktől való, élő Isten ereje és hatalma nevében héberül, de még inkább görögül és latinul,
mire hamarosan benépesült a Colosseum, vagy százzal több ördög özönlötte el, mint első
alkalommal. Vincenzio Romoli az említett Agnolinóval szakadatlanul táplálta a tüzet, s
rengeteg illatos füstölőt dobáltak rá. A szellemidéző tanácsára megismételtem a kérésemet,
hogy Angelicával szeretnék lenni. Akkor a pap felém fordult.
– Hallod, mit mondtak? Egy hónapon belül ott leszel, ahol ő van. – Aztán hozzátette, hogy
vessem meg jól a lábamat és maradjak mellette, mert az ördögi légiók ezerrel is többen jöttek
el, mint amennyit ő megidézett, s ráadásul a legveszedelmesebb fajtából; most pedig, hogy
választ adtak a kérdésemre, a kedvükben kell járni, s türelmesen útjukra kell őket engedni. A
gyerek rettenetesen be volt ijedve a pentákulum alatt, milliónyi marcona embert lát, suttogta,
és az mind minket fenyeget; ráadásul még négy óriás is megjelent állig felfegyverkezve, és
szemlátomást be akarnak hozzánk törni. Eközben a szellemidéző vacogó foggal, a
legmézesmázosabb, legbehízelgőbb szavakkal próbálta útjukra bocsátani a szellemeket.
Vincenzio Romolinak is reszketett az ina, de szorgalmasan táplálta a tüzet. Én ugyanúgy
féltem, ahogy ők, csak igyekeztem leplezni, s tőlem telhetően tartottam bennük a lelket, de
közben magam is halálra váltam a szellemidéző félelme láttán. A gyerek a térde közé dugta a
fejét, úgy hajtogatta:
– Itt a vég, meg akarok halni.
– Ezek a teremtmények alacsonyabb rendű lények, mint mi – szóltam oda a gyereknek –:
csupa füst meg árnyék, amit látsz, nézz csak föl!
Fölnézett, aztán meg azt visította:
– Lángokban áll az egész Colosseum, és felénk terjed a tűz! – azzal arcát a tenyerébe
temetve egyre azt hajtogatta, hogy végünk, ő már nem akar látni. A szellemidéző könyörögve
kért, hogy tartsak ki, s dobassak a tűzre aszandkórót; azonnal Vincenzio Romolihoz fordultam
hát, hogy gyorsan büdösítsen aszandkóróval. Ahogy mondtam neki, Agnolino Gaddira
pillantottam, s látom ám, hogy holtra dermedt, rémületében fönnakadt a szeme, csak a fehérje
látszik.
– Agnolo – szóltam rá –, félni most nincs időnk, gyerünk, tedd a dolgod, segíts: gyorsan,
gyorsan aszandkórót a tűzre!
Ahogy megmozdult, Agnolo fingott egy irtózatosat, és kegyetlenül összeszarta magát:
többet ért az, mint holmi aszandkóró. A gyerek a nagy bűzre meg a robajra fölnézett, hallotta,
hogy elnevetem magam, ettől némiképp megnyugodott, és jelentette, hogy amazok hanyatt-
homlok menekülnek. Vártunk hajnalig. A gyerek akkor megint megszólalt, hogy már alig
maradtak, s azok is jó messze. Mikor a szellemidéző befejezte a szertartást, kivetkőzött,
összeszedte a halomnyi könyvét, amit magával cipelt, libasorban kijöttünk a körből szorosan
egymás mögött – leginkább a gyerek bújt középen, egyrészt a pap ruhájába, másrészt a
köpenyembe csimpaszkodva, s a Banchi negyedbe hazafelé vezető úton mindvégig azzal
traktált bennünket, hogy két colosseumbeli cimbora még mindig ott ugrabugrál előttünk hol a
tetőkön, hol a földön. A pap, mint mondta, ilyen inváziót még nem látott, pedig sokszor
megrajzolta már a köröket; rá akart beszélni, hogy segédkezzem egy könyv fölszentelésében,
s abból aztán megszedhetnénk magunkat, megkérdezhetnénk a démonoktól, hogy hol
keressük a földben rejlő mérhetetlen kincseket, és dőlne a pénz; a szerelem hiú ábránd, merő
ostobaság, semmi haszna. Ha tudnék latinul, mondtam, szívesen lennék a segédje. Ugyan, mi
köze ehhez a latinnak, legyintett, latinban jártas ismerőssel el van látva bőven, ilyen lelkierőt
azonban, mint ami nekem van, még nem tapasztalt, hallgassak csak őrá. Ekképpen társalogva
ballagtunk hazafelé, és aznap éjszaka mindannyian ördögökkel virgolódtunk.
LXV. FEJEZET
A pap aztán napvilágnál is többször szóba hozta a dolgot, megkérdeztem hát, hogy mennyi
idő alatt és hol kellene megejtenünk. Egy hónapunk van rá, mondta, a legalkalmasabb
helyszínnek pedig Umbria hegyvidéke látszik. A közeli farfai apátságban egy mestere már
végzett ilyen szertartást, de támadtak nehézségei, a készséges umbriai parasztoknak azonban
gyakorlatuk van benne, s felbecsülhetetlen segítséget tudnának nyújtani.
A szellemidéző pap kétségkívül nagy hatással volt rám, mentem volna vele szívesen, de
előbb be akartam fejezni a pápának szánt érmét, s ezt meg is mondtam kizárólag neki azzal,
hogy tartsa a legnagyobb titokban. Közben persze folyvást az én szicíliai Angelicámmal való
találkozás esélyeit feszegettem, de telt-múlt az idő, és fájdalom, semmi biztató jel. A pap
égre-földre esküdözött, hogy a jóslat be fog teljesedni, mert ezek sosem beszélnek a levegőbe,
de most aztán tartsam nyitva a szemem, még véletlenül se keveredjek semmiféle botrányba,
viseljek el olyasmit is, ami esetleg próbára teszi a türelmemet, mert nagyon megbánhatom, és
végezetül a magam érdekében tartsak vele, szenteljük fel azt a könyvet, mert azzal elhárul a
fejem fölül a nagy veszély, s mindketten megtaláljuk a számításunkat. Nekem lassan már több
kedvem volt hozzá, mint neki, de elhárítottam a kérést azzal, hogy Rómába érkezett egy
bizonyos Giovanni da Castel Bolognese71 nevű mester, kiváló éremmetsző, aki pontosan
afféle érméket készít acélból, mint én, és a világon semmire nem vágyom jobban, mint hogy
ezzel a kiváló mesterrel versenyre kelve ámulatba ejtsem a világot, s ekképpen – nem pedig
karddal – tegyem el láb alól szépszámú ellenségemet. A pap nem tágított:
– Könyörgök, Benvenuto, gyere velem, menekülj, érzem, itt nagy veszedelem fenyeget.
Én azonban, mint aki se lát, se hall, csak az érmét csinosítottam szerelmes gonddal, s
közeledhetett a hónap vége, úgy belefeledkeztem a munkába, hogy sem Angelica, sem semmi
más nem jutott eszembe.
LXVI. FEJEZET
Egy napon vecsernyeidő felé valamiért át kellett mennem a Banchi negyedben levő
műhelyembe; ritkán voltam ott, mert minden munkámat rábíztam Felice nevű társamra, én
pedig a Banchi mögötti házamban dolgoztam. Eszembe jutott, hogy ha már arra járok,
fölkeresem Lessandro del Benét. Menet közben összefutottam egy nagyon kedves
barátommal, név szerint Benedettóval. Ez a Benedetto firenzei születésű jegyző volt, egy
sienai vak énekes koldus fia. Hosszú-hosszú évekig Nápolyban élt, majd Rómába költözött, és
a Chigi család sienai kereskedelmi ügyeit intézte.
Aznap a társam is belebotlott Benedettóba a Banchi negyedben, s minthogy már többször
megsürgetett nála egy bizonyos összeget, amivel az valamely gyűrűkért tartozott, ezúttal a
maga kissé nyers modorában követelte a pénzt. Benedetto úr a megbízói társaságában volt,
akik a szóváltás hallatán csúnyán leteremtették Benedetto urat, és megmondták neki, hogy
efféle botrányokból nem kérnek, inkább másvalakinek a szolgálatait veszik igénybe.

71
Giovanni Bernardi drágakőmetsző és éremműves a római pénzverdében.
Benedetto mi mást tehetett, kísérte őket és magyarázkodott, hogy ő ezt az ötvöst kifizette, és
nem tiszte bolondokat megfékezni. A sienaiak ezen úgy megsértődtek,72 hogy azonnal
elbocsátották. Benedetto akkor egyenest a műhelyembe rohant, bizonyára Felicén akart
bosszút állni. Akkor futottunk mi ketten össze a Banchiban; én, minthogy semmiről sem
tudtam, a szokásos szívélyességemmel köszöntöttem, amire ocsmány gyalázkodás volt a
válasz. Rögtön eszembe jutottak a szellemidéző pap intelmei, ezért hát megfékeztem magam,
nehogy méltóképp feleljek meg a sértésre, és azt mondtam:
– Ne akarjon felbőszíteni, Benedetto testvérem, mert én kegyelmedet nem bántottam,
fogalmam sincs, mi történt, s ha Felicével gyűlt meg a baja, intézzék el egymás közt, énrám
pedig, aki nem tudok semmit, ne acsarkodjék, legfőképp, mert ismer, mennyire nem tűröm az
igazságtalanságot.
Hogy ne tudnék, nagyon is jól tudok én mindent, mondta erre, épp elég van a rovásomon,
és Felice is meg én is cégéres gazemberek vagyunk. A szóváltásra már jócskán összecsődült
körülöttünk a nép. A rágalmakon feldühödve lehajoltam, s egy marék sárral – aznap ugyanis
esett – megcéloztam az arcát. Lehajtotta a fejét, s így pontosan fejtetőn találtam. Volt abban a
sárban egy rücskös, hegyes kő, s annak épp az egyik sarka érte; az ütéstől a földre rogyott,
mint akiből kiszállt a lélek; a bőven bugyogó vér láttán a körülötte állók mind halottnak
vélték.
LXVII. FEJEZET
Ez még ott hevert a földön, néhányan készülődtek, hogy elviszik, mikor felbukkant a
föntebb emlegetett Pompeo, az ékszerész. A pápa hívatta valami ékkődologban. A bevert fejű
ember láttán megkérdezte, ki intézte úgy el.
– Benvenuto – felelték –, de ez a barom maga kereste magának a bajt.
Pompeo rohant a pápához:
– Szentséges atyám, Benvenuto ebben a minutában ölte meg Tobbiát; a saját szememmel
láttam.
A pápa éktelen haragra gerjedt; megparancsolta a jelen levő kormányzónak, hogy kerítsen
kézre és a tett színhelyén azonnal akasztasson fel, ne vesztegesse az időt, és addig ne is
kerüljön a szeme elé, amíg engem föl nem lógatott.
Mikor az a szerencsétlen elterült a földön, rögtön észbe kaptam, belém hasított, hogy
ellenségeim milyen hatalmasak, és hogy ebből még nagy baj lehet. Szedtem a lábam, és
Giovanni Gaddi úr házában kerestem menedéket, hogy mihamarabb elrendezzem a dolgaimat,
és továbbállhassak isten hírével. Giovanni úr nyugalomra intett, ne kapkodjam el az indulást,
mondta, néha nem is olyan nagy a baj, mint amilyennek látszik, majd hívatta Annibal Caro
nevű barátját, s megkérte, hogy puhatolja ki, mi a helyzet. Miközben így rendelkezett,
érkezett egy római nemesember Medici bíboros73 köréből, maga a bíboros küldte. Ez a
nemesember Giovanni urat és engem félrevonva elmondta, amit a bíboros a pápa szájából
hallott, s hozzátette, hogy nem tud segíteni, rejtőzzem el, amíg az első dühe elpárolog, és ne
bízzam senki rómaiban. A nemesember sebtében távozott is, Giovanni úr pedig a szemembe
nézett, s kis híján elsírta magát.
– Jaj-jaj, hogy semmiképp nem tudok rajtad segíteni! – sóhajtott fel.
– Isten segedelmével elboldogulok magam is – válaszoltam –, csak egy lovat adjon
kölcsön!
Már föl is volt nyergelve egy török pejkó, Róma legszebb, legjobb hátaslova. Felültem rá,

72
A firenzeiek „bolond” népségnek tartották a sienaiakat.
73
Ippolito Medici, Nemours hercegének, Giuliano de' Medicinek természetes fia, X. Leó
fivére. 1529-ben, tizennyolc éves korában kapta meg bíborosi kinevezését. Minden író és
művészember nagylelkű pártfogója.
magam elé tettem a kapára egy kerekes puskát, hogy alkalomadtán megvédhessem magam. A
Sixtus-hídhoz érve ott találtam a teljes őrséget, lovasokat, gyalogosokat; a szükségből erényt
kovácsoltam: merészen, de óvatosan megsarkantyúztam a lovat, és Isten segedelmével, aki
elhomályosította a látásukat, észrevétlenül átvágtam közöttük, s lóhalálában siettem
Palombarába, Giovanbattista Savello birtokára, ahonnan visszaküldtem Giovanni úrnak a
lovát, de hogy onnan hová-merre, azt még vele sem akartam tudatni. Giovanbattista úr két
napig nagyon szívesen látott, aztán azt tanácsolta, hogy mentsem az irhám, éspedig Nápoly
felé, ott várjam ki, amíg a pápa dühe alábbhagy; kísérőt adott mellém, megmutattatta a
Nápoly felé vezető utat.
A nápolyi úton összetalálkoztam egy Solosmeo74 nevű szobrász barátommal; San
Germanóba igyekezett, hogy Piero de' Medici síremlékét befejezze Monte Casiniban75.
Solosmeótól értesültem, hogy Kelemen pápa még az összetűzés estéjén elküldte a kamarását,
hogy Tobbia hogy létéről érdeklődjék. Tobbia nagyban dolgozik, kutya baja, fogalma sincs a
történtekről, számolt be a kamarás a pápának, mire az magából kikelve ripakodott rá
Pompeóra, hogy „te nyomorult féreg, szavamra mondom, ezt még megkeserülöd: kígyót
piszkáltál föl, mérges kígyót, aki majd ellátja a bajodat”, s azzal Medici bíboroshoz fordult, és
a lelkére kötötte, hogy legyen rám gondja, mert semmiképp nem szeretne elveszíteni.
Solosmeo meg én onnantól nótaszóval folytattuk utunkat Monte Casini felé, onnan pedig
Nápolyba.
LXVIII. FEJEZET
Miután Solosmeo bevégezte a munkáját Monte Casiniban, nekivágtunk a nápolyi útnak.
Nápoly előtt talán félmérföldnyivel szembejött velünk egy fogadós, aki meghívott bennünket
a fogadójába; hosszú évekig volt Firenzében – mesélte – Carlo Ginori76 szolgálatában, és ha
nála veszünk szállást, firenzeiekként nagyon el leszünk kényeztetve. Többször is elmondtuk
neki, hogy nem akarunk hozzá szállni. De az csak futkározott körülöttünk, és be nem állt a
szája, hogy pedig mennyire szívesen látna bennünket. Előbb-utóbb megelégeltem a dolgot, és
megkérdeztem tőle, hogy ismer-e egy bizonyos Beatrice nevű szicíliai asszonyt, akinek van
egy Angelica nevű szépséges lánya: mind a kettő kurtizán. A fogadós azt hitte, a bolondját
járatom vele.
– A fene a lotyókba is meg a használóikba is! – fakadt ki, megsarkantyúzta a lovát és
elvágtatott. Hiába szabadultam meg szépszerével attól a barom fogadóstól, nem lett könnyebb
a szívem, mert eszembe jutott Angelica, a nagy szerelem, s amint Solosmeóval nem minden
szerelmes sóhajtozás nélkül fölemlegettük, egyszer csak látjuk ám, hogy vágtat a fogadósunk
visszafelé. – Két vagy három nappal ezelőtt megszállt nálam egy asszony és egy leány, akiket
így hívtak – szólt oda, amikor mellénk ért.
– Angelica puszta neve is olyan nagy hatással van rám, hogy csakis a te fogadódban akarok
megszállni – mondtam akkor.
Nagy egyetértésben így lovagoltunk be a fogadóssal Nápoly városába, a fogadónál
leszálltunk a nyeregből, s egy örökkévalóságnak éreztem, mire egy kicsit rendbe szedtem
magam, pedig egykettőre megvoltam; beléptem a kocsma melletti házba, viszontláttam
Angelicámat, aki olyan túláradó szerelemmel fogadott, ahogy csak el lehet képzelni.
Huszonkét órától másnap reggelig annyi gyönyörben volt részem, mint még soha. És a
gyönyörök közepette eszembe jutott, hogy aznap járt le a hónap, amelyre az ördögök a

74
Antonio Solosmeo da Settignano festő és szobrász, Andrea del Sarto és Jacopo Sansovino
tanítványa.
75
Lorenzo il Magnifico fia, Piero de' Medici belefulladt a Gariglianóba (1504). San
Germanóban, mai nevén Monte Cassinóban temették el.
76
A Firenzei Köztársaság gonfalonieréje 1527 első két hónapjában.
szellemidéző körben ígéretet tettek. Szolgáljon a példám tanulságul mindenkinek, aki
háborgatja őket.
LXIX. FEJEZET
Véletlenül az erszényemben maradt egy gyémántköves gyűrű, megmutattam egy-két
ötvösnek; ifjú korom ellenére Nápolyban minden valamirevaló ember hallotta már a híremet,
és igen megbecsültek. Többek közt egy Domenico Fontana nevű ékszerész. Ez a derék ember
nápolyi tartózkodásom három napjára otthagyta a műhelyét, egy pillanatra sem tágított
mellőlem, s megmutogatta Nápolynak és környékének sok gyönyörűséges régiségét, mi több,
közbenjárt, hogy tiszteletemet tehessem az alkirálynál77, aki kifejezte kívánságát, hogy
szeretne megismerni. Őkegyelmessége rendkívül szívélyes fogadtatásban részesített, s
beszélgetés közben megakadt a szeme a gyémántomon; mikor alaposabban megnézte, azt
mondta, hogy ha valaha meg akarnék válni tőle, elsőként ő jusson eszembe, az Isten
szerelmére nehogy másnak adjam! Akkor visszavettem a gyémántot, majd újra
őkegyelmessége kezébe adtam, hogy parancsoljon, rendelkezzék a gyémánttal is és velem is.
Erre azt felelte, hogy igen becses az a gyémánt, de sokkal becsesebb a személyem: maradjak
nála, olyan szerződést ajánl, hogy meg leszek elégedve. így udvariaskodtunk egymással egy
darabig, aztán őkegyelmessége megkérdezte, mennyire tartom a gyémántot; kerek kétszáz
scudo, mondtam én. Nagyon méltányos ár, vélte őkegyelmessége, de az ő szemében jóval
többet ér, mert személyemben a világ legelső ötvöse foglalta be, ha más csinálta volna, nem
mutatna ilyen szépen. Erre azt feleltem, hogy a követ nem én foglaltam be, s nem is jól van
befoglalva; azért mutat olyan szépen, mert eleve szép, és ha én foglalnám be neki, sokkalta
mutatósabb volna. Hüvelykujjam körmével a sarkánál kibillentettem foglalatából a
gyémántot, megtisztítottam kissé, és átnyújtottam az alkirálynak; ő erre elégedett
csodálkozással kiállíttatott nekem egy utalványt az általam megszabott kétszáz scudóról.
Szállásomra visszatérve Medici bíboros levele várt; sürgősen menjek vissza Rómába – állt
benne –, és jelentkezzem nála. Felolvastam Angelicámnak, aki szerelmes könnyek közt
könyörgött, hogy vagy maradjak Nápolyban, vagy vigyem magammal őt is. Ha velem akar
jönni, mondtam, a gondjaira bíznám az alkirálytól kapott kétszáz scudót. Mikor az anyja
meglátta, hogy nagyban sugdolózunk, odajött hozzánk, s azt mondta:
– Benvenuto, ha magaddal akarod vinni Angelicámat Rómába, hagyj nekem hátra tizenöt
dukátot; gyereket várok, meg akarom szülni, aztán utánatok megyek.
Adok én harmincat is, mondtam a ronda banyának, ha Angelicát elvihetem. Ebben
megállapodtunk, aztán Angelica kért meg, hogy csináltassak neki egy fekete bársonyruhát,
merthogy Nápolyban nagyon megéri. Legyen meg a kívánsága: elküldtem a bársonyért,
megalkudtam rá, rendelkeztem felőle, mire a banya abban a hiszemben, hogy a szerelemtől se
látok, se hallok, magának is kért egy finom ruhát meg a gyerekeinek is mindenféle dolgokat
és sokkal több pénzt, mint amennyit ajánlottam neki. Akkor mosolyogva megkérdeztem tőle:
– Kedves Beatricém, beéred-e annyival, amennyit ajánlottam? Nem, az nem elég, felelte.
Hát ha neki nem elég, elég lesz énnekem,
mondtam, azzal megcsókoltam Angelicámat, s ő könnyek közt, én nevetve elváltunk
egymástól, aztán rögvest indultam vissza Rómába.
LXX. FEJEZET
Éjszaka hagytam el Nápolyt a pénzzel, mert nem akartam, hogy nápolyi szokás szerint
rajtam üssenek és legyilkoljanak, Selciatánál azonban minden ravaszságomra és testi erőmre
szükség volt, hogy megvédjem magam egy csapat lovas útonállótól. Néhány nappal később,
miután Solosmeót Monte Casiniban a dolgára hagytam, betértem ebédre az adagnani

77
Pietro Alvarez di Toledo, Villafranca őrgrófja, 1532-től nápolyi alkirály.
fogadóba. A fogadó közelében lőttem néhány madarat, s a puskám závárzatának egy kiálló
szegecse felsértette a jobb kezemet. Dőlt belőle a vér, holott maga a seb nem volt súlyos.
Bementem a fogadóba, lovamat bekötöttem a helyére, s a fölső szintre érve egy nápolyi úri
társaságot találtam, épp asztalhoz ültek. Volt velük egy páratlan szépségű ifjú hölgy is. Amint
felértem a lépcsőn tagbaszakadt szolgám kíséretében, aki egy alabárddal jött a nyomomban, a
fegyver meg a vér láttán úgy megijedt szegény úri társaság azon az amúgy is gyilkosok
fészkeként számon tartott helyen, hogy fölálltak az asztaltól s rettegve fohászkodtak Istenhez
segedelemért. Elnevettem magam, és azt mondtam, hogy Isten máris meghallgatta a kérést,
mert én majd megvédem őket, ha valaki rossz szándékkal közeledik hozzájuk, csak segítsenek
bekötni a kezem; akkor az a gyönyörűséges hölgy azonnal fogta az aranyhímzéses
zsebkendőjét, s hiába tiltakoztam, már ketté is szakította, és végtelen gyöngédséggel saját
kezűleg kötözött be.
Miután némiképp megnyugodtak a kedélyek, nagy vidáman elköltöttük az ebédet. Ebéd
után lóra ültünk, és együtt indultunk utunkra. Egy kis félsz azért még beléjük szorulhatott,
mert a nemesurak nagy ravaszul minket bocsátottak előre a hölggyel, ők valamelyest
hátramaradtak; intettem a szolgámnak, hogy maradjon le ő is, és így lovagoltunk egymás
mellett csupa olyasmiről fecsegve, amit nem a patikában mérnek. Ekképpen poroszkáltunk
Rómáig – életem legkellemesebb útja volt.
Rómába érkezve azonnal Medici bíboroshoz siettem; köszöntöttem a főtisztelendő urat, és
megköszöntem, hogy visszatérésemet kieszközölte. Aztán főtisztelendősége közbenjárását
kértem, hogy mentessen fel a börtönbüntetés és – ha módjában áll – a pénzbírság terhe alól is.
A bíboros úr nagyon megörült, amikor meglátott, és megnyugtatott, hogy csak bízzam rá
magam, majd egy emberéhez, a sienai Pierantonio Peccihez fordulva megüzente a poroszlók
kapitányának, hogy ne merészeljen rám kezet emelni. Mellesleg megkérdezte, hogy van az
illető, akit fejbe dobtam azzal a kővel. Az bizony ramatyul, felelte Pierantonio úr, és még
romolhat is az állapota, mert a hírre, hogy visszatértem Rómába, halni készül, csak hogy
felbosszantson. A bíboros úr erre nagyot nevetett:
– Ez a sienai virtus. – Aztán hozzám fordult, és azt mondta: – A tisztesség kedvéért maradj
nyugton négy-öt napig, ne mutatkozz a Banchi negyedben, utána oda mégy, ahova akarsz, a
bolondok pedig forduljanak föl, ha egyszer annyi eszük van.
Akkor hazamentem, és folytattam a megkezdett munkát az érmén, amelynek egyik oldalán
Kelemen pápa fejét, a másikon pedig a Béke jelképét mintáztam meg. Fiatal leány volt lenge
ruhában, derekán övvel, kezében kis fáklya, amelynek lángjában hadi trófeaként
egybegyűjtött fegyverek halma enyészett el; látható volt rajta ezenkívül egy templom fala a
leláncolt Gonosszal, körülötte a felirat: Clauduntur belli portae.78
Miközben az érmén dolgoztam, meggyógyult, akit fejbe kólintot-tam, a pápa pedig nem
győzött irántam érdeklődni. Medici bíborost sosem környékeztem, amikor viszont meglátott,
mindig fölkért valamely fontos munkára, s ezek nagyban hátráltattak az érme befejezésében;
ezenközben történt, hogy a pápa megbízta kedves udvari emberét, Pier Carnesecchit, hogy
tartsa rajtam a szemét; őtőle hallottam, mennyire szeretné a pápa, ha visszatérnék a
szolgálatába. Hamarosan bebizonyítom őszentségének, mondtam erre, hogy sosem hagytam
el.
LXXI. FEJEZET
Pár nap múlva befejeztem az érmét, s aranyban, ezüstben és rézben kinyomtattam.
Megmutattam Piero úrnak, aki tüstént a pápa elé vezetett. Ez egy verőfényes áprilisi napon
történt, ebédidő után; a pápa a Belvederében tartózkodott. Elébe léptem, átnyújtottam neki az
érméket és a nyomóformákat. Amint kézbe fogta, rögtön felbecsülte a bennük rejlő nagy

78
Becsukódnak a háború kapui.
művészi értéket, Piero úr szemébe nézett, és azt mondta:
– Ilyen szép érméik még a régieknek sem voltak. – És miközben kézről kézre adták a
nyomóformákat és az érméket, a legszerényebben magam is beszélni kezdtem:
– Ha szerencsétlen csillagzatom baljós jövendölésén felül nem kerekedik egy fölsőbb
hatalom, szentséges atyám mindkettőnk akaratától függetlenül egy hűséges és szerető szolgát
vesztett volna el. Amikor azonban nagy a tét, szentséges atyám, nem szégyen az egyszerű
ember módján gondolkodva hétszer is mértéket venni, mielőtt, úgymond, belevágnánk a
posztóba. Egy ádáz ellenségem hazug, gonosz nyelvének hitelt adva szentséged hirtelen
haragjában utasította a kormányzót a felakasztatásomra; ha azután nem látja be szentséged
maga is, milyen igazságtalanul fosztotta volna meg magát egy szolgájától, merthogy
szentséged szerint is az vagyok, szentséged minden bizonnyal nem kis lelkifurdalást érzett
volna Isten és a világ előtt. A jó és erényes atyának azonban, a jó gazdához hasonlatosan, nem
szabad meggondolatlanul kezet emelnie gyermekére és szolgájára: késő bánat ebgondolat.
Minthogy az Úr ezúttal megakadályozta, hogy a csillagok gonosz játékának áldozatul essem,
és megmentett szentséged szolgálatára, még egyszer kérem szentségedet, ne legyen hozzám
olyan hirtelen haragú.
A pápa az érmékről felpillantva nagy figyelemmel hallgatott, és a jelen levő magas
uraságok előtt alighanem kínban volt, merthogy kissé elpirult; kényelmetlen helyzetéből nem
tudta mással mentegetni magát, mint hogy ő nem emlékszik, hogy efféle parancsot adott
volna. Észrevettem a zavarát, és másra tereltem a szót, ne kelljen röstelkednie. Őszentsége az
érmékről kezdett beszélni, megkérdezte, hogy tudtam őket ilyen bámulatra méltóan nagy
méretben előállítani: ilyen nagy méretű érméket ő még, mint mondta, a régieknél sem látott.
Erről elbeszélgettünk egy darabig, és még mielőtt újabb, esetleg még kellemetlenebb
beszédecskét tartottam volna, azt mondta, hogy gyönyörűségesek az érmék, nagyon örül
nekik, és nem lehetne-e a kedvéért egy másik hátoldallal is elkészíteni őket, hogy kétféle
legyen belőlük. Dehogynem, mondtam én. Őszentsége akkor megbízott, hogy mintázzam meg
Mózest, amint vizet fakaszt a sziklából, s véssem fölébe, hogy Ut bibat populus79. Aztán
hozzátette:
– Eredj, Benvenuto; meglásd, előbb gondoskodom rólad, mintsem ezzel a munkával
elkészülsz.
Ahogy kihúztam a lábam, a pápa a többiek előtt kijelentette, hogy gazdaggá tesz, nem kell
többé másoknak dolgoznom. Nagy szorgalommal láttam hozzá a Mózest ábrázoló hátoldal
kidolgozásához.
LXXII. FEJEZET
A pápa megbetegedett, s mivel az orvosok szerint komoly volt a baj, ez az én ellenségem
ijedelmében felbérelt bizonyos nápolyi katonákat, hogy tegyék velem azt, amitől félt, hogy én
teszem meg vele. Megszaporodott a dolgom, ha meg akartam védeni nyomorult életemet.
Mikor az érme hátoldalával megvoltam, elvittem a pápához, hogy megmutassam neki; ágyban
fogadott, siralmas állapotban. Ennek ellenére nagyon kedves volt hozzám, látni akarta az
érmét és a nyomóformát, de hiába kért okulárét és világosságot, sehogy sem boldogult.
Forgatta, tapogatta őket, aztán egyszer csak nagy sóhajjal azt mondta, hogy végtelenül sajnál,
s ha az Isten visszaadja az egészségét, ő minden dolgom felől rendelkezik. Három nappal
azután a pápa meghalt,80 s azzal minden fáradságom kárba veszett, de nem keseredtem el,
mert úgy gondoltam, hogy ezekkel az érmékkel olyan hírnevet szereztem, hogy eztán
akármilyen pápa előtt megállom a helyem. Lelket öntöttem hát magamba, igyekeztem egyszer
s mindenkorra elfelejteni Pompeo szakadatlan áskálódását, fölfegyverkeztem, elmentem a

79
Hogy igyék a nép.
80
1534. szeptember 25-én.
Szent Péter-székesegyházba, s nem minden könnyhullatás nélkül megcsókoltam a holt pápa
lábfejét, majd az ilyenkor szokásos nagy felfordulás81 keservei közepette visszamentem a
Banchiba. Leültem egy kicsit a barátaimmal, s egyszer csak azt látom, hogy tíz állig
felfegyverzett ember kíséretében Pompeo közeledik, majd amikor odaér hozzám, megáll, mint
akinek elintéznivalója van velem. A társaságomban lévő tettre kész, derék ifjak intettek, hogy
kapjam a kardom, nekem azonban rögtön átfutott az agyamon, hogy én csak a saját életemet
tehetem kockára; ha fegyvert rántok, olyanokat keverek bajba, akiknek az égvilágon semmi
közük az egészhez. Pompeo addig állt előttem, míg két üdvözlégyet el lehet mondani, aztán
gúnyosan rám nevetett és továbbindult a bandájával; azok is nevettek és csóválták a fejüket,
mutogattak, hetvenkedtek, az én társaim pedig mindenáron meg akartak verekedni, mire
dühösen azt mondtam, hogy saját vitás ügyeimet magam is el tudom intézni, nálamnál
nagyobb brávókra itt nincs szükség, mindenki törődjön a maga dolgával. Sértődötten,
morgolódva hagytak ott. Köztük volt legkedvesebb barátom, Albertaccio del Bene,
édestestvére Alessandrónak és annak az Albizzónak, aki most Lyonban él és igen gazdag. Ez
az Albertaccio a legcsodálatosabb, legbátrabb fickó volt, akit csak ismertem, és engem úgy
szeretett, mint saját magát; minthogy ismert, ő nagyon is jól tudta, hogy nem gyávaságból,
hanem a legvérmesebb bátorságból fékeztem meg magam, és szavaimra csak azt mondta,
hogy bármire készülök is, velem tart.
– Albertaccióm, minden barátom közt a legkedvesebb, eljön az idő, amikor még a
segítségemre lehetsz, most azonban, ha szeretsz, ne velem törődj, hanem magaddal, és menj a
többiek után, siess, mert nincs vesztegetni való időm – hadartam.
LXXIII. FEJEZET
Ellenségeim eközben a Chiavica felé ballagva egy útkereszteződéshez értek; Pompeo a
Campo de' Fiori táján lakott, de valami dolga miatt betért a Chiavica sarkán levő fűszereshez,
s egy darabig ott időzött nála; addigra már szóltak nekem, hogy szerinte hogy elbánt velem.
Ez már magában is elég lett volna, a balszerencse folytán azonban épp akkor lépett ki a
fűszerestől, mikor odaértem; az emberei utat nyitottak neki és közrevették. Megmarkoltam kis
hegyes tőrömet, közibük vetettem magam és elkaptam a grabancát, olyan gyorsan és
határozottan mégpedig, hogy nem tudtak megfékezni. Az arcába céloztam, csakhogy ő
rémülten félrekapta a fejét, s így épp fültövön találtam; mindössze kétszer szúrtam meg, és a
másodiktól abban a pillanatban holtan rogyott össze; nem akartam én megölni, de ami történt,
megtörtént. Ballal kirántottam a kis tőrt, jobb kezemmel pedig a kardomhoz kaptam, hogy az
életemet mentsem, de amazok mind a holttesthez rohantak, velem nem törődött senki, így
menekülőre fogtam, s megindultam magamban a Iulia utca felé. Háromszáz lépést, ha
tehettem, mikor utolért egy nagyon kedves ötvös barátom, Piloto.
– Most, hogy a baj megesett, testvér, a menekülés útját kell megtalálnunk – vélekedett.
– Menjünk Albertaccio del Bene házába – mondtam –, nem sokkal ezelőtt egyébként is
azzal váltam el tőle, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a segítségére szorulok.
Albertaccio házában rendkívül kedves fogadtatásban volt részem, s egykettőre összeszaladt
a Banchiból a nemesifjak mindenféle nációja, a milánóiakat kivéve, s mindannyian
fölajánlották, hogy az életük árán is megmentik az enyémet. Még Luigi Rucellai úr is küldött
hozzám egy követet azzal, hogy mindenben számíthatok rá, és sok más hozzá hasonló
hatalmasság, mert abban mindenki egyetértett, hogy jól tettem, amit tettem, csoda, hogy addig
is tűrtem annak a gazembernek az áskálódását.
LXXIV. FEJEZET
Eközben értesülvén a történtekről Cornaro bíboros értem küldött harminc alabárdos,

81
Mikor megürült a pápai trón, Rómában szinte anarchikus állapotok uralkodtak.
lándzsás, puskás katonát, hogy az oltalmuk alatt biztos, ami biztos vegyem be magam őhozzá;
elfogadtam az ajánlatát, elmentem velük, s velem tartott legalább annyi az említett nemesifjak
közül. Tudomást szerzett az eseményről a rokon, a pápa első kamarása, Traiano úr, s egy
magas rangú milánói nemesúr útján megüzente a Medici bíborosnak, micsoda nagy bajt
csináltam, és hogy ezért főtisztelendősége köteles engem megbüntetni. A bíboros erre azonnal
válaszolt, ekképpen:
– Nagy bajt csinált volna, ha ezt a kisebbik bajt nem csinálja; köszönje meg a nevemben
Traiano úrnak, hogy olyasmiről értesített, amiről nem volt tudomásom – azzal még az említett
nemesúr jelenlétében egy belső emberéhez, Forli püspökéhez fordulva azt mondta: – Kutassa
fel kegyelmed sürgősen az én Benvenutómat s vezesse ide, ezentúl az én oltalmam alatt áll és
az én pártfogásomat élvezi: aki kezet emel rá, rám emel kezet.
A nemesember fülig vörösödve kullogott el, Forli püspöke pedig eljött hozzám Cornaro
bíboros házába, s a bíboros úr elé járulva megmondta neki, hogy őt Medici bíboros küldte
Benvenutóért, a továbbiakban ugyanis ő akar rá vigyázni. Cornaro bíboros, aki afféle
morgómedve-természet volt, dühösen azt válaszolta a püspöknek, hopv ő ugyanolyan
alkalmas az én védelmemre, mint a Medici bíboros. A püspök akkor bejelentette, hogy a
bíboros úr megbízásából valamely egyéb dologban szeretne velem szót váltani. Aznapra
legyen elég a velem való szóváltásból, mondta erre Cornaro.
Medici bíborosban forrt a méreg, ezért másnap éjszaka Cornaro tudta nélkül, erős kísérettel
fölkerestem; megkértem, kegyeskedjék engem meghagyni Cornaro házában, s elmeséltem,
milyen szíves volt hozzám; ha főtisztelendősége megengedné, hogy Cornaro házában
maradjak, mondtam, egy baráttal több állna mellettem szorultságomban, de hát rendelkezzék
belátása szerint. Azt csinálok, amit akarok, hagyta rám a főtisztelendő úr.
Visszamentem hát Cornaro bíboros házába; pár napra rá Farnese82 bíboros került a pápai
trónra, s azonmód intézkedett a legfontosabb ügyekben, többek közt felőlem is érdeklődött,
merthogy csakis velem akarta veretni a pénzeit, senki mással. Egy bizalmas embere, bizonyos
Latino Iuvinale83 úr szólalt meg ekkor, s tájékoztatta őszentségét, hogy egy Pompeo nevű
milánói ellen elkövetett gyilkosság miatt bujdosni vagyok kénytelen, majd rám nézve igen
kedvezően elősorolta mentségeimet. A pápa erre így szólt:
– Pompeo haláláról nem értesültem, Benvenuto mentségeit azonban ismerem, elrendelem
hát, hogy azonnal állítsanak ki neki menlevelet, amelynek birtokában a legnagyobb
biztonsággal mozoghat.
Pompeónak szívbéli jó barátja és a pápa bizalmasa, egy Ambruogio nevű milánói úr akkor
azt mondta a pápának:
– Pápasága első napjaiban szentségednek nem volna szabad efféle kegyeket osztogatni.
– Az az én dolgom – felelte a pápa. Vegyék tudomásul, hogy az olyan rendkívüli emberek,
mint Benvenuto, a törvény mércéjével nem mérhetőek, ő pedig még a rendkívüliek közt is
kivételes.
Azzal kiállíttatta a menlevelemet, én pedig a legnagyobb odaadással álltam a szolgálatába.
LXXV. FEJEZET
Eljött hozzám az említett Latino Iuvinale, s megrendelte tőlem a pápai pénzeket.
Ellenségeim fölbolydultak: mindenáron el akartak ütni a megrendeléstől. A pápa, mikor ezt
észrevette, csúnyán leteremtette őket, és ragaszkodott a személyemhez. Belekezdtem hát a

82
Alessandro Farnese 1534. október 13-án lett pápa, november 7-én koronázták meg III. Pál
néven.
83
Latino Giovenale Manetti (1486-1553) a Szent Péter-székesegyház kanonokja, költő,
korának leghíresebb irodalmáraival levelező humanista.
munkába, s készítettem egy scudót, amely Szent Pált ábrázolta Vas electionis84 felirattal. Ez
az érme sokkal nagyobb tetszést aratott, mint a vetélytársaim tervei, a pápa attól kezdve
másról már hallani sem akart, kijelentette, hogy csakis velem csináltatja a pénzeit. Szívvel-
lélekkel belevetettem magam a munkába, Latino Iuvinale pedig megbízatása szerint
bevezetett a pápához.
Szerettem volna elérni, hogy a pápa saját hatáskörében visszahelyezzen pénzverdéi
hivatalomba, ő azonban hagyta magát befolyásolni azoktól, akik szerint előbb kegyelmet kell
kapnom az elkövetett gyilkosságért, ez pedig csak augusztusban lehetséges,
Nagyboldogasszonykor, amikor a nagy ünnepre való tekintettel Róma városvezetősége
hagyományosan tizenkét száműzött sorsáról dönthet; arra az időre, mondták, a biztonságom
érdekében kiállítanának nekem egy előzetes menlevelet.
Mikor az ellenségeim látták, hogy pénzverdéi munkámban semmiképp nem
akadályozhatnak, más úton próbálkoztak. Pompeo halálával háromezer dukát örökség szállt
egy törvénytelen leánygyermekére; megpróbálták elérni, hogy a leányt Pierluigi úrnak, a pápa
törvénytelen fiának egy kegyence az említett úr közbenjárásával kérje feleségül – így is
történt. Az említett kegyenc, egy parasztgyerek, aki az úrnál nevelkedett fel, állítólag nem
sokat látott a pénzből, arra a gazdája akarta rátenni a kezét. Az asszonyka kedvéért azonban a
férj többször is kérte a gazdájától, hogy engem fogasson le; az meg is ígérte neki, hogy
megteszi, mihelyt a pápa irántam való kegyét fogyatkozni látja. Ekképpen telt el két hónap: a
szolga a hozományát próbálta megszerezni, a gazda pedig a válasz elől kitérve azzal hitegette
a feleséget, hogy feltétlenül megbosszulja az apja halálát.
Valamennyit tudtam én a dologról, többször jártam is az említett úrnál, s ő mindig nagy
kegyesen fogadott, holott közben parancsba adta, hogy vagy öljenek meg vagy fogjanak le.
Egy ördögfattya korzikai katonáját megbízta, hogy a lehető legsimábban tegyen el láb alól, a
többi ellenségem pedig, élükön Traiano úrral száz scudót ígért a korzikainak, aki váltig
állította, hogy annyi ez őneki, mint egy nyers tojást kiinni. Mikor mindez a fülembe jutott,
nyitott szemmel jártam, kísérettel és páncélingben, merthogy engedélyem volt rá. Az említett
korzikai zsugori ember lévén úgy gondolta, könnyűszerrel elintéz ő engem egyedül is, és
akkor az összes pénzt megszerezheti, így esett, hogy egy napon ebéd után azt a hírt kaptam,
hogy Pierluigi úr hívat, mire nyomban indultam is hozzá, mert előzőleg holmi nagyméretű
ezüstvázákról beszélt. Sebtében kaptam a holmimat, és a Julia utcán szedtem a lábam abban a
hitben, hogy ilyenkor a kutya sem jár arra. A Julia utca végéhez érve szokásomhoz híven nagy
ívben éppen kanyarodtam volna a Farnese-palota felé, mikor látom ám, hogy ott az említett
korzikai: ültéből feláll, és jön az utca közepe felé; nem zavartattam magam, felkészültem a
védekezésre, lassítottam a lépteimen, és a falhoz közelítve utat engedtem a korzikainak. Ő is a
fal felé tartott, s minthogy immár igen közel voltunk egymáshoz, láttam rajta az ellenséges
szándékot, s hogy bízik is a sikerében, merthogy egyedül vagyok. Akkor megszólítottam:
– Ha éjszaka volna, vitéz katona, mondhatná, hogy összetéveszt valakivel, de mivel fényes
nappal van, nagyon is jól tudja, ki vagyok, hogy sosem volt kegyelmeddel bajom, s most sincs
bennem ártó szándéknak szikrája sem, ellenkezőleg: jóindulattal közeledem.
Szavaimra pökhendien azt mondta, hogy nem érti, miket beszélek, és esze ágában sem volt
kitérni az utamból.
– Én viszont nagyon is jól tudom, hogy uraságod mit akar és mit beszél, csakhogy igen
nehéz és veszedelmes vállalkozásba fogott, még az is lehet, hogy fordítva fog elsülni: ne
felejtse el, hogy olyasvalakibe kötött bele, aki alkalomadtán száz katona erejével képes
küzdeni. Ez pedig, amibe kegyelmed kezdett, egyébként sem úriemberhez illő vállalkozás.
Addigra már engemet is elfutott a düh, vérben forgó szemmel meredtünk egymásra.

84
III. Pál megválasztására vonatkozó felirat: arra utal, hogy közmegegyezéssel, nem pedig
szavazás eredményeképpen került a trónra.
Közben csődület támadt, a szóbeli pengeváltásra felfigyeltek az emberek, neki pedig inába
szállhatott a bátorsága, mert azt mondta:
– Még találkozunk.
– Tisztességes emberekkel mindig szívesen találkozom – feleltem erre –, meg olyanokkal,
akik annak látszanak.
Mikor megérkeztem az említett úr házába, kiderült, hogy nem is hívatott. A műhelyembe
való visszatértem után a korzikai egy közös jó barátunk útján értésemre adta, hogy tőle már
nem kell tartanom, testvéri szeretettel van irántam, másoktól viszont igenis óvakodjam, mert
bizony nagy veszedelemben forgok, igen fontos emberek esküdtek össze s törnek az életemre.
Megköszöntem a figyelmeztetést, s attól fogva ahogy csak tudtam, vigyáztam magamra. Nem
is olyan sok napra rá egy kedves barátom figyelmeztetett, hogy Pierluigi úr parancsba adta,
hogy aznap este fogjanak le. Húsz órakor kaptam a hírt, s néhány barátommal rögtön
megtanácskoztam a dolgot: mind arra biztattak, hogy azonnal hagyjam el a várost. S minthogy
a parancs szerint este egy órakor kellett lefogniuk, huszonhárom órakor a postajárattal
Firenzébe szöktem.
Miután a korzikainak nem volt bátorsága az elvállalt feladatot végrehajtani, Pierluigi úgy
döntött, saját hatáskörében lefogat, csak hogy valamelyest megnyugtassa Pompeo lányát, aki
már nagyon feszegette, mi lesz az örökségével. Sem az egyik, sem a másik bosszúterve nem
sikerült tehát, s akkor kitervelt egy harmadikat, amelyről majd a maga helyén beszámolunk.
LXXVI. FEJEZET
Firenzébe érkezvén tiszteletemet tettem Lessandro hercegnél, aki igen nyájasan fogadott és
marasztalt, hogy most már maradjak nála. Volt Firenzében egy Tribolino85 nevű szobrász,
egyébiránt komám – merthogy egy fiát én tartottam keresztvíz alá –, akivel megtanácskoztam
a dolgot; említette, hogy egykori mestere, Jacopo Sansovino éppen üzent érte, s minthogy ő
még sosem látta Velencét, szívesen menne, annál is inkább, mivel szép pénzt ajánlottak neki.
És én voltam-e már Velencében, kérdezte, nem én, soha, mondtam, akkor tartsak vele,
invitált, hát legyen, feleltem, s mondtam Lessandro hercegnek, hogy maradok a szolgálatában
szívesen, de előbb elmennék Velencébe; legyen, mondta ő, ezt ígéretnek veszi, csak arra kér,
hogy indulás előtt köszönjek el tőle.
Másnap amint rendbe szedtem magam, tisztelegtem a hercegnél; a Pazzi palotában találtam
rá épp abban az időben, amikor Lorenzo Cibo úr felesége és leányai megérkeztek. Értésére
adtam őexcellenciájának, hogy engedelmével Velencébe utaznék, mire Cosimino de' Medici,
Firenze jelenlegi hercege révén rendelkezett, hogy keressem föl Niccolo da Monte Agutót, aki
hercege megbízásából ötven aranyscudóval bocsát utamra, költsem el kedvem szerint, aztán
térjek vissza szolgálatába.
Niccolotól fölvettem a pénzt, s Tribolo házába mentem, aki már várt, s megkérdezte,
rendben felkötöttem-e a kardomat. Aki lóháton jár, mondtam, annak nem kell kardot kötnie.
Firenzében bizony kell, mondta ő, mióta egy bizonyos Maurizio úr teszi ott a törvényt, aki a
legapróbb kihágásért még Keresztelő Szent Jánost is képes volna bitóra küldeni; fel kell tehát
csatolni a kardot s viselni, amíg az ember a városból ki nem ér. Nevettem rajta, s így hagytuk
el a várost.
A Nyavalygós csúfnéven ismert velencei gyalogpostás kíséretében Bologna felé vágtunk
neki az útnak. Egy este megérkeztünk Ferrarába, megszálltunk a főtéri fogadóban, és az
említett Nyavalygós nyakába vette a várost, hogy fölkeressen egy-két száműzött firenzeit, és
kézbesítse nekik a feleségük levelét, merthogy a herceg rendelkezése szerint csakis a
gyalogpostás beszélhetett velük, más senki; a parancs megszegőire ugyanaz a büntetés vár,
mint a szám-űzöttekre. Ezenközben, minthogy huszonkét óra épp csak hogy elmúlt, Tribolo és

85
Niccolo di Raffaello, 1500-1560).
én elmentünk a ferrarai herceg elébe, akkor várták ugyanis vissza Belfioréból, ahol
tornajátékon vett részt. A tömegben sok száműzöttel találkoztunk, mind szóra akart bennünket
bírni a tekintetével. Tribolo, a világ leggyávább embere folyton azt sugdosta a fülembe:
– Szóba ne állj velük, rájuk se nézz, ha valaha vissza akarsz térni Firenzébe.
Így néztük végig a herceg bevonulását, majd visszaballagtunk a fogadóba; Nyavalygós
addigra már szintén megjárta a maga útját.
Este egy óra tájban előkerült aztán Niccolo Benintendi86 meg a testvére, Piero, aztán egy
öreg, ha jól tudom, Jacopo Nardi,87 meg néhány ifjú; alig ültek le az asztalhoz, máris az
otthoniakról kezdték faggatni a futárt; Tribolo meg én félrehúzódva ültünk, hogy ne kelljen
velük szóba elegyedni. Miután Nyavalygóssal valamelyest kibeszélgették magukat, Niccolo
Benintendi így szólt:
– Hát az a két fickó mit hallgat ott, mint szar a gazban? Jól ismerem őket.
Tribolo intett, hogy maradjak csöndben. Nyavalygós próbálta a dolgot elütni, hogy
beszélni csak neki van engedélye, nekünk nincs. Szamárság, mondta erre Benintendi, és cifrán
elkerítette, hogy a kórság hogyan essen belénk. Akkor a tőlem telhető legszerényebben
fölemeltem a fejem, és így szóltam:
– Tisztelt uraim, kegyelmetek nekünk igen sokat árthatnak, mi viszont kegyelmeteken mit
sem segíthetünk; elhangzott itt egynémely kifogásolható szó, de még azért sincs
szándékunkban megharagudni.
Az öreg Nardi erre elismerően megjegyezte, hogy szépen beszéltem, ahogy a magamfajta
derék fiatalemberhez illik. Niccolo Benintendi meg azt mondta:
– Szarok én rájuk is meg a hercegükre is.
Minket ebből hagyjon ki, válaszoltam neki, semmi közünk az ő ügyéhez. Az öreg Nardi is
a pártunkra kelt, de Benintendi csak tovább mocskolódott. Akkor figyelmeztettem, hogy olyat
mondok és teszek, hogy azt megkeserüli, jobb, ha békén hagy, és a maga dolgával törődik.
Szarik a hercegünkre is meg ránk is, ismételte meg, egyforma barmok vagyunk mi mind.
Ekkora arcátlanságra már kardot kellett rántanom; az öreg felugrott, hogy elsőként mentse az
irháját, de legurult a lépcsőn, a többiek meg rá, egymás hegyén-hátán. Odaugrottam elébük,
vadul csapkodtam kardommal a falat, és kiabáltam, hogy most megnyuvasztom őket, de
nagyon is vigyáztam, nehogy bántódásuk essék, pedig istenigazából elláthattam volna a
bajukat. A fogadós a lármára ordítani kezdett, Nyavalygós csitított, amazok jajveszékeltek
meg könyörögtek, hogy engedjem ki őket.
Akkora felfordulást csináltak, akár egy csorda disznó, a fogadós jött a mécsessel, én
visszamentem a lépcsőn és hüvelyébe csúsztattam a kardomat. Nyavalygós nagyon megrótta
Niccolo Benintendit, a fogadós pedig azt mondta neki:
– Aki fegyverre kap, az életével játszik: ha a herceg megtudja, mit hőzöngtök itt a
vakvilágba, akasztófára kerültök; nem bántlak benneteket, pedig megérdemelnétek, hanem
ebbe a fogadóba többet be ne tegyétek a lábatokat, mert megkeserülitek.
A fogadós feljött hozzám, és mentegetőzésemet meg sem hallgatva azt mondta, hogy
minden okom megvolt arra, amit tettem, és óvakodjam ezektől utam során.
LXXVII. FEJEZET
Miután megvacsoráztunk, jött egy velencei bárkás; mondtam neki, hogy magunkban
akarnánk megtenni az utat, ha szabad a bárka; lehet róla szó, mondta, meg is alkudtunk.
Másnap kora reggel nyeregbe szálltunk, s elindultunk a Ferrarától pár mérföld járásra levő
kikötőbe; amint odaérünk, látjuk ám, hogy Niccolo Benintendi fivére három fő kísérettel vár a
jövetelemre; náluk két lándzsa, nálam egy Ferrarában vásárolt dzsida. Jól fel voltam

86
1529-ben a Medici-ellenes firenzei pártütők vezére.
87
Kiváló firenzei történetíró; Medici-ellenessége miatt sokáig élt velencei száműzetésben.
fegyverkezve, nem ijedtem meg tőlük, mint Tribolo, aki ekképpen fohászkodott fel:
– A Jóisten legyen velünk: ezek azért jöttek, hogy megöljenek bennünket.
Nyavalygós odafordult hozzám, és így szólt:
– A legjobb, ha visszamégy Ferrarába, úgy látom, nagy a baj. Kérlek, Benvenutóm, kerüld
el ezeket a dühös fenevadakat.
– Menjünk csak tovább – mondtam én –, mert akinek igaza van, azt az Isten is megsegíti;
azt meg majd meglátjátok, hogy én hogyan segítek magamon. Azt a bárkát foglalóztuk le?
– Azt – bólintott Nyavalygós.
– Akkor azon fogunk utazni, mégpedig nélkülük, ha rajtam múlik. – Azzal
megsarkantyúztam a lovat, s amikor ötvenlépésnyire voltam, leszálltam a nyeregből, és a
dzsidámat markolva elszántam mentem tovább. Tribolo megtorpant mögöttem, valósággal
hozzátapadt a lovához, mintha odafagyott volna, Nyavalygós pedig fújtatott, akárha ő fújta
volna a szelet, amint ez szokása volt, most azonban még a szokásosnál is inkább, mert csak
leste, mi sül ki ebből a pokoli históriából.
Amikor odaértem a bárkához, elém lépett a tulajdonos, és bejelentette, hogy az a néhány
firenzei úriember szeretne velünk tartani, ha nincs ellene kifogásom.
– A bárkát magunknak foglalóztuk le, nem másoknak, és szívből sajnálom, nem tudok
velük menni – feleltem.
– Elintézzük mi, Benvenuto, hogy mégiscsak tudj – mondta erre vakmerően az ifjú de'
Magalotti.
– Ha Isten megsegít és az igazság is az én oldalamon áll, az erőmmel fogom megmutatni,
hogy nem lesz abból semmi. – Azzal beugrottam a bárkába. A fegyverem hegyét rájuk
irányítottam: – Ezzel fogom megmutatni.
De' Magalotti akkor nagy hetykén kardot rántott és előlépett, mire fölugrottam a bárka
szélére, és olyat taszajtottam rajta, hogy ha hanyatt nem esik, fel is nyársalom. A társai
ahelyett, hogy a segítségére siettek volna, visszahőköltek, s miután láthatták, hogy annyi
erővel akár meg is ölhettem volna, azt mondtam:
– Kelj föl, testvér, fogd a fegyveredet és eredj innen: most láthattad, hogy amit nem
akarok, azt nem is tudom megtenni, amit pedig megtehettem volna, azt nem akartam.
Aztán odaszóltam Tribolónak, a bárkásnak és Nyavalygósnak, hogy szálljanak be,
indulhatunk Velencébe. Tíz mérföld utat tettünk meg a Pón, amikor egy könnyű csónakon
utolértek bennünket az ifjak, s az a tökkelütött Pier Benintendi átkiabált nekem:
– Megállj csak, Benvenuto, Velencében találkozunk.
– Állok elébe – kiáltottam vissza. így futottunk be Velencébe. Cornaro bíboros egyik
fivérétől megkérdeztem, hogy hordhatok-e fegyvert, ő azt válaszolta, hordjak csak nyugodtan,
legföljebb kiverik a kezemből.
LXXVIII. FEJEZET
Ekképpen felkötött karddal kerestük fel Jacopo Sansovinót, a szobrászt, aki Tribolót
Velencébe hívta volt. Nagyon szívélyesen fogadott, marasztalt ebédre, és ott is maradtunk.
Tribolónak azt mondta, hogy most nincs rá szüksége, jöjjön vissza máskor. Ε szavakra
elnevettem magam, és kedélyesen azt mondtam Sansovinónak:
– Ahhoz túlságosan messze van kegyelmed háza az övéhez, hogy csak úgy vissza tudjon
jönni.
– Itt van kegyelmed levele, amelyben idehív – mondta kétségbeesetten szegény Tribolo.
A magafajta jóravaló és tehetséges emberek ezt is megtehetik, meg ennél cifrább dolgokat
is, mondta Sansovino. Tribolo csak a vállát vonogatta, „nyugalom, nyugalom”, hajtogatta.
Akkor én már nem néztem a tiszteletünkre felszolgált bőséges ebédet, hanem Tribolo pártjára
keltem, hiszen neki volt igaza. És minthogy Sansovino annál az asztalnál egyfolytában arról
locsogott, hogy ő milyen nagy műveket hozott létre, s Michelangelói és a többi szobrászt
ócsárolva csak saját magát dicsérte halálra, olyannyira eluntam, hogy megkeseredett
szájamban a falat, és azt mondtam neki:
– Jacopo mester, a jóravaló emberek jóravaló emberek módjára cselekszenek, a
tehetségesek pedig, akik szép és nagy dolgokat visznek végbe, sokkal inkább arról ismerhetők
fel, ha mások dicsérik őket, s nem maguk dicsérik magukat agyba-főbe. – Azzal ő is, mi is
morogva fölálltunk az asztaltól.
Még aznap a Rialto mellett Piero Benintendibe botlottam, többedmagával jött velem
szembe, szemlátomást ellenséges szándékkal; beléptem hát egy fűszerüzletbe, míg elpárolog a
dühük. Mint később megtudtam, a de' Magalotti gyerek, akivel olyan lovagias voltam, nagyon
leteremtette őket; hát így esett.
LXXIX. FEJEZET
Pár nap múlva visszaindultunk Firenzébe, s megszálltunk egy Chioggiától balra eső helyen
a Ferrara felé vezető úton; a fogadós mindenáron előre akarta velünk kifizettetni a szállást,
még mielőtt aludni térünk, és mikor mondtuk neki, hogy máshol reggel szokás fizetni, azt
felelte:
– Én viszont este kérem a pénzt, énnálam ez a rend.
Aki maga szabja meg a rendet, csináljon magának új világot is, merthogy ezen a miénken
ez nem így megy, mondtam. A fogadós meg hogy ne bosszantsam, ő így akarja és kész.
Tribolo reszketett félelmében és bökdösött, hogy maradjak nyugton, mielőtt még rosszabbul
járunk, ezért aztán fizettünk, és nyugovóra tértünk. Pompás volt az ágyunk szép, vadonatúj,
patyolattiszta ágyneművel, ennek ellenére szemhunyást sem aludtam, egész éjszaka azon
törtem a fejem, hogyan állhatnék bosszút a fogadóson. Gyújtsam rá a házát? Szúrjam le az
istállóban álló négy jó lovát? Ez is, az is nagyon egyszerűnek látszott, csak aztán hogy
mentjük az irhánkat? Végül arra jutottam, hogy berakom a holminkat a bárkába, és beültetem
a társaimat; akkor befogtam a bárkavontató lovakat, és azt mondtam, hogy várjanak meg,
vissza kell mennem a szálláshelyünkre, ott maradt a papucsom. A fogadóba visszatérve
kerestem a gazdát, de azt a választ kaptam, hogy semmi dolga velünk, menjünk a fenébe.
Téblábolt ott egy álomkóros istállófiú.
– A gazda most még a pápa kedvéért sem bújna elő – vetette oda –, mert nagyon kedves
hálótársa van. – Tartotta a markát, én meg adtam neki egy kis velencei aprót, s elszalajtottam
a bárkavontatóhoz, hogy várjanak, amíg megkeresem a papucsomat. Fölmentem, és éles
késemmel miszlikbe szaggattam négy rend ágyneműjét; amennyire meg tudom ítélni, legalább
ötvenscudónyi kárt okoztam. A takaró egy-két darabját a zsákomba téve visszamentem a
bárkához, és odaszóltam a hajtónak, hogy csapjon a lovak közé. Mikor egy kissé hátrahagytuk
a fogadót, az én Tribolo komám azzal állt elő, hogy valami poggyászkötő szíjakat a
fogadóban felejtett, engedjem vissza értük. Minek ereszteném vissza, mondtam, eregetek én
ott helyben akkorákat neki, hogy jön sógorostul. Nekem mindig csak a viccen jár az eszem,
csóválta a fejét, de a szíjait ő nem hagyhatja, mindenképp álljon meg a hajtó! Akkor aztán
elmondtam neki, milyen nagy kárt okoztam a fogadósnak, a takarófoszlányokat is
megmutattam, mire úgy pánikba esett, hogy onnantól viszont nem győzött hajszolni
bennünket, hogy menjünk már, menjünk, s Firenze kapujáig meg sem nyugodott. Mikor aztán
megérkeztünk, Tribolo így szólt:
– Kössük fel a kardot, az Isten szerelmére, és legyen elég a megpróbáltatásokból, mert
egész úton odavoltam félelmemben.
– Tribolo komám, kegyelmednek nem kell felkötnie a kardot, hiszen le sem oldotta –
mondtam én, merthogy egész úton egyetlen férfias tettet sem láttam tőle.
– Szent igaz – mondta erre, a kardjára pillantva –, ugyanúgy lóg, mint amikor odahaza
felkötöttem.
Ez az én komám úgy gondolta, rossz útitársa voltam, mert megsértődtem és megvédtem
magam azokkal szemben, akik bántani akartak bennünket, szerintem viszont ő volt a sokkal
rosszabb énhozzám, mert nem segített, amikor meg voltam szorulva. ítéljen köztünk az, aki
elfogulatlanul megteheti.
LXXX. FEJEZET
Amint a nyeregből leszálltam, azonnal felkerestem Lessandro herceget, hálásan
megköszöntem az ötven scudo ajándékot, és mondtam neki, hogy most már a
legkészségesebben állok őkegyelmessége szolgálatára. Ő azonnal megbízott, hogy készítsem
el a pénzeit. Először is egy negyvensoldós érmét csináltam, ennek egyik oldalán
őkegyelmessége képmása volt látható, a másikon Szent Kozma és Szent Dámján. Ezüstérme
volt és oly igen szép, hogy a herceg lelkesedésében a kereszténység legszebb pénzérméjének
nevezte. De aki csak látta, mind ezt mondta Firenzében. Ezért megkértem a herceget, hogy
állapítson meg nekem valami járandóságot, és jelöljön ki helyet a pénzverdében; ő azzal
válaszolt, hogy csak dolgozzam, és sokkal többet kapok tőle, mint amit kérek, addig is
forduljak a pénzverő mesteréhez, egy bizonyos Carlo Acciaiuolihoz, mert neki meghagyta,
hogy minden szükségletemre utaljon ki pénzt, amennyit kérek; ez így is volt, én azonban
olyan szerényen kértem, hogy számításaim szerint alul voltam fizetve. Aztán újabb giuliót88
készítettem, egyik oldalán az ülő Szent János volt rajta oldalnézetből, kezében könyv, úgy
éreztem, ilyen jól még nem sikerült munkám, a másik oldalán Lessandro herceg címere.
Terveztem mellé fél giulióst is, ezen szemből volt látható Szent János. Ez volt az első olyan
pénzérme, amelyen szemből látszik a fej; ilyen finom munkát még sosem végeztem; a
nehézségét csak azok veszik észre, akik alaposan ismerik ezt a mesterséget. Ezenfölül arany
scudóhoz is készítettem nyomóformát: egyik oldalán kereszt volt angyalkákkal, a másikon
őkegyelmessége címere. Mikor ezzel a négy munkával megvoltam, megkértem a kegyelmes
herceget, hogy ha meg van velem elégedve, határozzon a járandóságomról és jelöljön ki
nekem helyiségeket a pénzverdében; őkegyelmessége erre jóságosan azt mondta, hogy
nagyon meg van elégedve, és rendelkezni fog. A fegyverteremben voltunk, őkegyelmessége
éppen egy csodálatos puskát nézegetett, Némethonból küldték neki; élénk érdeklődésem láttán
a kezembe adta azzal, hogy nagyon jól tudja, milyen örömöm telik az effélében; ígéretének
zálogaképpen válasszak hát magamnak kedvemre valót a gyűjteményéből, azt az egyet
kivéve, hiszen vannak ott annál szebb és jobb darabok is. Ajánlatát köszönettel elfogadtam;
mikor látta, hogy nézelődöm, meghagyta a fegyverterem őrének, egy bizonyos luccai
Pretinónak, hogy engedjen kedvemre választanom. Aztán szívélyes szavakkal elköszönt, én
pedig akkor kiválasztottam és hazavittem a legszebb és legjobb puskát, amelyet életemben
láttam és birtokolhattam.
Két nap múlva bemutattam néhány aranyműhöz készített tervemet, őkegyelmessége
ugyanis az akkor még Nápolyban tartózkodó feleségének89 szeretett volna ajándékot küldeni.
Újfent szóba hoztam neki a magam dolgát. Akkor azt mondta, hogy előbb készítsek neki egy
szép mintát az arcképével, mint amilyent Kelemen pápának csináltam. Mikor nekiláttam a
viaszminta készítésének, őkegyelmessége elrendelte, hogy bármikor mennék is őt mintázni,
bocsássanak be hozzá. Láttam, hogy ez sok időmet fel fogja emészteni, szóltam a római Pietro
Pagolo da Monte Ritondónak, aki gyerekkorában már segédkezett mellettem; éppen egy
bizonyos Bernardonaccio nevű ötvösnél dolgozott, aki nem bánt vele tisztességesen, így
elhoztam onnan és megtanítottam nyomóformákat készíteni, én pedig közben dolgoztam a
herceg arcképén. Sokszor zavartam meg ebéd utáni szunyókálásában, hogy senki más nem

88
A XVI. században használatos ezüstpénz, II. Gyula verette.
89
Ausztriai Margitról van szó, V. Károly házasságon kívül született leányáról, aki egy évvel
ezután, 1536-ban lett a herceg felesége.
volt mellette, csak az ő Lorenzinója,90 aki aztán megölte; igen csodálkoztam rajta, hogy egy
herceg ennyire megbízzon valakiben.
LXXXI. FEJEZET
Történt, hogy Ottaviano de' Medici, aki mindenekben parancsolni látszott, a herceg
akaratával szemben a pénzverde Bastiano Cennini nevű öreg mesterét pártfogolta, egy
régimódi, szerény képességű embert, aki az általa készített otromba nyomóformákat
összekeverte az enyéimmel; én panaszt tettem a hercegnél; a herceg, mikor megbizonyosodott
róla, hogy igazat beszélek, mélységesen felháborodott, és így szólt hozzám:
– Eredj, mondd el Ottaviano de' Medicinek, és mutasd is meg neki!
Azonnal elmentem hozzá, s mikor előadtam neki, micsoda csúfság esett meg az én szép
érméimmel, ő szamár módra azt válaszolta:
– Nekünk ez így tetszik.
– De ez nem való, és nekem nem is tetszik – mondtam én.
– És ha a herceg is így kívánja? – kérdezte ő. Mire én:
– Nekem akkor sem tetszene, mert se nem helyes, se nem ésszerű. Márpedig így lesz, ha
beledöglök is, mondta, és takarodjam a
szeme elől. Visszamentem a herceghez, előadtam neki az egész kellemetlen beszélgetést,
és kértem őkegyelmességét, hogy ne hagyja veszendőbe menni a munkámat, hiszen az ő
kedvéért csináltam, és bocsásson el békességgel.
– Ottaviano túllőtt a célon – mondta –, ez már az én érdekeimet is sérti; legyen kívánságod
szerint.
Ugyanezen a csütörtöki napon pápai menlevelet kaptam Rómából: fölszólítottak, hogy
azonnal folyamodjam kegyelemért, mert Nagyboldogasszonykor bűnbocsánatot nyerhetek, s
tisztázhatom magam az emberölés vádja alól. Elmentem a herceghez – ágyban találtam,
állítólag hosszúra nyúlt az éjszakája –, s valamivel több mint két óra alatt most már
befejeztem a viaszmintáját, megmutattam neki, s nagy tetszést arattam vele. Egyúttal
bemutattam őkegyelmességének a pápai menlevelet is, hogy annak értelmében visszatérnék
Róma szép városába – de közben persze dolgoznék az érméjén. A herceg bosszúsan válaszolt:
– Benvenuto, hallgass rám, ne menj te innen sehová: fizetést kapsz tőlem, helyiségeket a
pénzverőben, s egyebekben is sokkal inkább számíthatsz rám, mint gondolod, mert jogos és
ésszerű a kérésed: ugyan ki tudná olyan szépen megvalósítani a szép terveidet?
– Gondoltam én mindenre, jó uram – mondtam erre –, van egy ifjú tanítványom, egy
római, aki hűségesen szolgálná kegyelmedet a visszatértemig; addigra elkészülnék az érmével
is, s lennék kegyelmességed szolgája örökre. Most, hogy Rómában kegyelmet kaptam,
szeretném elrendezni a műhelyem sorsát, ráhagynám a dolgaimat ottani tanítványomra, s
kegyelmességed szíves engedelmével visszatérnék.
Beszélgetésünknek egyetlen fültanúja a fent említett Lorenzino de' Medici volt, a herceg
többször is hangoztatta, hogy neki is marasztalnia kell engemet, amire ő csak annyit mondott:
– Benvenuto, a magad érdekében jobban tennéd, ha maradnál.
– Róma kegyét én mindenképp vissza akarnám nyerni – válaszoltam. Ő erre már nem szólt
semmit, csak nézte, nézte a herceget sötét tekintettel. Megvoltam a mintával, eltettem egy kis
dobozba, és így szóltam a herceghez:
– Bízzék bennem, nagyuram, sokkal szebb érmét csinálok kegyelmednek, mint Kelemen
pápának, ez természetes, hiszen az volt az első efféle munkám; Lorenzo mester pedig mint
művelt férfiú, valóságos lángész, gyönyörű hátoldalt fog kitalálni hozzá.
– Egyéb vágyam sincs, mint hogy őkegyelmességéhez méltón találjalak hátba – vágta rá
Lorenzo.

90
A herceg unokaöccse. Az említett gyilkosság 1537. január 6-án történt.
 A herceg elnevette magát, s Lorenzóra pillantva azt mondta:
– Lorenzo úgy hátba vág, hogy nem mégy sehová, itt fejezed be az érmét.
Lorenzo gondolkodás nélkül válaszolt:
– A lehető leggyorsabban megejtem a dolgot, s attól aztán mindenkinek eláll szeme-szája.
A herceg, aki afféle bolondos naplopónak tartotta őt, erre nevettében hanyatt vetette magát
az ágyon. Minden további búcsúzkodási ceremóniát mellőzve magukra hagytam őket. A
herceg nem vette komolyan utazási szándékomat, nem is mondott semmi többet. Hanem
amikor értesült az elutazásomról, utánam szalajtotta egy szolgáját, aki Sienában ért utol:
átadott ötven arany dukátot, hogy költsem magamra, a herceg úr küldi, s minél hamarabb
térjek vissza hozzá. Lorenzo úr pedig azt üzeni, hogy amit az érem hátoldalával kapcsolatosan
megfogadott, úgy elintézi, hogy mindenkinek tátva marad a szája.
Indulás előtt pontosan meghagytam az említett római Pietro Pagolónak, hogyan kezelje a
pénzverdéi nyomóformákat, de rendkívül nehéz munka volt, sosem boldogult vele igazán.
Adósom is maradt a pénzverő a nyomóformáim árával és még hetven scudóval.
LXXXII. FEJEZET
Magammal vittem Rómába a hercegtől kapott csodálatos kerekes puskát, használtam is
útközben többször, s igen nagy kedvem telt benne, mert hihetetlen teljesítményekre volt
képes. Megérkeztem Rómába,91 s mivel Iulia utcai házam nem volt rendben, Giovanni
Gaddihoz szálltam, akinél sok szép fegyveremet és egyéb igen kedves holmimat hagytam
volt, mikor a városból eljöttem. A műhelyembe nem akartam elmenni, csak üzentem
Felicének, a segédemnek, és intézkedtem, hogy gyorsan tegyenek rendet a házamban. A
következő éjszaka már ott is aludtam, s úgy terveztem, hogy ruháimat és szerszámaimat
szépen rendbe szedem, és másnap reggel tisztelgek a pápánál. Volt két szolgám, két kis
legény, és a házam földszintjén lakó mosónő kifogástalanul főzött rám. Meghívtam vacsorára
néhány barátomat, remek hangulatban telt az idő, majd nyugovóra tértem; alig-alig múlt el az
éjszaka, még csak egy óra múlva kelt a nap, amikor rettenetes erővel dörömbölni kezdtek a
kapun, de olyan szaporán, hogy az egyik koppanás a másikat érte. Szóltam a nagyobbik
szolgámnak, Cenciónak, aki a szellemidézéskor is velem volt, hogy eredjen, nézze meg, ki az
az őrült, aki ebben az órában ilyen eszeveszetten veri az ajtót. Mikor Cencio kiment,
meggyújtottam még egy mécsest, egyet ugyanis éjszakára égve szoktam hagyni, ingemre
fölkaptam egy csodálatos páncélinget, arra meg valami ócska felsőruhát, ami épp a kezembe
akadt. Cencio ijedten jött vissza:
– A poroszlók kapitánya az, gazdám, teljes kísérettel, s azt mondja, hogy ha kegyelmed
nem áll elő azonnal, ránk dönti a kaput; fáklyával jöttek, és mindenféle szerszámmal
hadonásznak.
– Mondd meg nekik, hogy fölkapok valami gúnyát, és ezenmód, ingben már megyek is –
feleltem. Számítottam rá, hogy az életemre törnek, hiszen Pierluigi úr már megpróbált
megöletni, ezért jobb kezembe fogtam széles pengéjű, remek kis kardomat, a balba pedig a
pápai menlevelet, aztán rohantam a kertre nyíló hátsó ablakhoz: hát legalább harminc
fogdmeg ácsorgott odalent! Arrafelé nem volt menekvés. Akkor mondtam a két gyereknek,
hogy menjenek előre, és amikor szólok, nyissák ki az ajtót. Megigazítottam az öltözékemet,
kard a jobb kezembe, menlevél a balba, védekező állásba helyezkedtem, s odaszóltam a
fiúknak:
– Ne féljetek, nyissatok ajtót!
Abban a szempillantásban belül termett két emberével Vittorio, a parancsnok, hogy most
elkapják a grabancomat, hanem az elszánt fogadtatástól kénytelen-kelletlen hátrahőköltek,
látták, ennek fele se tréfa. Odavetettem nekik a menlevelet:

91
1535. június 12-én egy Benedetto Varchinak szóló levél tanúsága szerint már ott volt.
 – Olvassátok el! Nem foghattok le, ezért nem ajánlom, hogy egy ujjal is hozzám érjetek.
A kapitány uszította az embereit, hogy kapjanak csak el, a menlevél ráér. Erre vakmerőn
előreszegeztem a kardomat, s így szóltam:
– Istennél az ítélet: vagy megugrók élve, vagy holtan visztek el. A szobában egyre szűkebb
lett hely: ők nyomultak befelé, hogy
erőszakkal fognak le, én pedig halálos komolyan védekeztem, így a kapitány kénytelen
volt belátni, hogy nem a levegőbe beszéltem. Felszólította a titkárát, hogy olvassa hát fel azt a
menlevelet, és közben kétszer-háromszor is intett, hogy kapjanak el, de nem hagytam magam.
Végül odadobták a menlevelet elibém a földre, s dolgukvégezetlen, nélkülem kotródtak el.
LXXXIII. FEJEZET
Visszadőltem az ágyra, de úgy fel voltam zaklatva, hogy már nem tudtam elaludni. Azt
gondoltam, eret kéne vágatnom magamon, tanácsot is kértem Giovanni Gaddi úrtól, aki pedig
egy udvari orvos véleményét kérte ki; az a sarlatán azt kérdezte tőlem, hogy talán
megijedtem? Hát ebből megítélhetik, miféle szakértővel álltam szemben: elmesélem neki, min
mentem keresztül, ő meg ezt kérdezi! Incifinci hiú kis emberke volt, minden semmiségen
folyton kacarászott, és így kacarászta el azt is, hogy igyam egy jó pohár görög vörösbort,
legyek vidám, ne izgassam magam. Giovanni úr megjegyezte:
– De doktor úr, ilyen helyzetben az is félne, akit bronzból öntöttek vagy márványból
faragtak, nemhogy egy hús-vér ember!
– Mi emberek sem egyforma anyagból vagyunk, tisztelendő atyám: ez az ember például se
nem bronz, se nem márvány, hanem tömör vas – azzal idétlenül heherészve megfogta a
csuklómat. – Tapintsa csak meg, Giovanni úr: ez nem emberi ütőér, ez egy oroszlán, egy
sárkány ütőere!
Ereztem én, hogy nagy a baj, igen szapora a szívverésem, szaporább is, mint amit ez a
kuruzsló Hippokratész vagy Galénosz könyveiből megtanulhatott, de nem akartam magam
belelovalni, nehogy még nagyobb kárt tegyek, ezért megembereltem magam.
Ezenközben Giovanni úr megteríttetett az ebédhez, és mindannyian asztalhoz ültünk,
úgymint: Giovanni úr, egy bizonyos Lodovico da Fano úr, Antonio AUegretti úr, Giovanni
Greco úr – egytől egyig literátus emberek –, s az igen-igen fiatal Annibal Caro; egyébről szó
sem esett az ebéd folyamán, mint erről a hőstettemről. És minél többet faggatták Cenciót,
rendkívül szellemes, szabad szájú, fölöttébb csinos testalkatú kis szolgámat a történtekről,
minél többször mesélte, milyen elszántan védekeztem, utánozva testtartásomat, pontosan
idézve elhangzott szavaimat, annál több részlet jutott eszembe; többször is megkérdezték,
hogy ő vajon félt-e, mire azt felelte, hogy engem kérdezzenek, mert ő ugyanazt érezte, amit
én. Eluntam a sok locsogást, meg persze forrt is bennem a düh, ezért aztán fölálltam az
asztaltól, s bejelentettem, hogy újra égszínkékbe akarok öltözni Cencióval együtt, s a négy
nap múlva esedékes nagyboldogasszonyi körmeneten92 Cencio hozza mellettem az égő fehér
gyertyát.
El is mentem, kiszabattam a kék posztóruhát kék selyemmellénnyel és ugyanolyan
köpennyel, neki pedig ugyancsak kék tafotából ugyanazt. Mikor megvoltam, elmentem a
pápához; azzal fogadott, hogy beszéljek Ambruogio úrral, akinek már kiadta a parancsot,
hogy milyen nagy aranyművel kell engem megbíznia. Felkerestem hát Ambruogio urat, aki
mindent tudott a kapitánnyal történtekről, hiszen ő szövetkezett az ellenségeimmel, hogy
hívjanak vissza; szigorúan felelősségre vonta a kapitányt, hogy nem fogott le, mire az azzal
mentegetőzött, hogy egy pápai menlevéllel szemben nem volt mit tennie. Ambruogio úr
előadta, mivel bízta meg a pápa, készítsek tehát terveket, rendelkezett, a szükséges dolgokról

92
Cellini itt nagyjából két hónapot ugrik emlékezéseiben, Ν agy boldogasszony augusztus
közepén van, ő június első felében tért vissza Rómába. (A ford.)
majd menet közben intézkedni fog.
Közben eljött Nagyboldogasszony ünnepe; akik ilyenkor kegyelmet kapnak, azoknak a
hagyomány szerint be kell vonulniuk a börtönbe, ezért megint a pápa színe elé járultam és
kifejeztem őszentségének, hogy nem akarok börtönbe menni, legyen olyan kegyes, mentsen
föl alóla. Ez a szokás, felelte a pápa, meg kell tennem. Akkor ismét elébe térdeltem,
megköszöntem neki a menlevelet, s bejelentettem, hogy annak védelme alatt visszatérek a
firenzei herceg szolgálatába, aki tárt karokkal vár. Erre a pápa meggondolta magát:
– Benvenutónak nem kell börtönbe mennie – jelentette ki egy bizalmas emberéhez
fordulva –, anélkül is kegyelmet kap, módosítsák a végzést!
Módosították a végzést, a pápa aláírta, a Kapitóliumon jóváhagyták, s az említett napon két
nemesúr közt nagy tisztességben vonultam fel a körmenetben, s feltétel nélküli kegyelemben
részesültem.
LXXXIV. FEJEZET
Négy nappal azután olyan hidegleléses láz tepert le, hogy ágynak estem, s már-már a
halálomon éreztem magam. Róma legelső orvosait hívattam el, köztük Francesco Norciát,
Róma leghíresebb és legöregebb orvosát. Elmondtam, mi okozhatta nagy betegségemet, meg
hogy eret akartam magamon vágatni, de eltanácsoltak tőle, és kértem, ha még van értelme,
ennek ellenére tegyék meg. Francesco doktor úr azt válaszolta, hogy az érvágás most nem
segít, azt akkor kellett volna rajtam elvégezni, és már a világon semmi bajom nem volna;
most más gyógymódhoz kell folyamodni. Aztán minden igyekezetükkel gyógyítani kezdtek,
nekem pedig rohamosan romlott az állapotom, s egy hét leforgása alatt olyan kilátástalan
helyzetbe kerültem, hogy az orvosok elkeseredésükben azt tanácsolták, fogadjam el a
sorsomat, s mostantól minden kívánságomat teljesítik. Francesco doktor úr azt mondta:
– Amíg bírja szuflával, hívjanak csak el hozzá bármikor, mert sosem tudni, mire képes egy
ilyen fiatal szervezet; ha eszméletét vesztené, adják be neki sorrendben ezt az ötféle
gyógyszert, és küldjenek el értem, s az éjszaka bármelyik órájában eljövök, mert az ő élete
fontosabb nekem, mint Róma akármely bíborosáé.
Napjában kétszer-háromszor meglátogatott Giovanni Gaddi úr, hol valamelyik puskámat,
hol a páncélingeimet, hol a kardjaimat mustrálgatta, hogy ez milyen szép meg az milyen szép,
összefogdosta-tapogatta minden holmimat, már meg is sokalltam. Ráadásul vele tartott egy
bizonyos Mattio Franzesi, akiről lerítt, hogy alig győzi kivárni a halálomat; nem mintha
bármilyen tulajdonomra rátehette volna a kezét, hanem inkább, mert szemlátomást Giovanni
úr kívánságát szerette volna teljesülve látni. Mellettem állt emlegetett segédem, Felice, aki
olyan biztos támaszom volt, mint ember embertársának csak lehet. Minden erőm elhagyott,
annyira sem igen futotta már, hogy a kilehelt levegő helyett új lélegzetet vegyek, csak az
agyam dolgozott keményen, mint amikor még nem voltam beteg. Betegágyamnak állandó
látogatója volt egy rémséges agg, aki erőnek erejével be akart ráncigálni a ladikjába, egy
hatalmas csónak belsejébe, s olyankor csak Felice segített: őt hívtam, hogy jöjjön, távoztassa
a vén gazembert. Kedves Felicém olyankor sírva rohant, s űzte-kergette a gonosz vénséget,
aki minden javától megrabolja.
Giovanni Gaddi úr, aki jelen volt az esetnél, akkor azt mondta:
– Félrebeszél szegénykém: már csak órái vannak hátra. Mattio Franzesi sem állhatta meg
szó nélkül:
– Bizonyára Dantét olvasgatta, onnan a rémálom. – Majd nevetve hozzátette: – Távozz
innét, vén gazember, ne zaklasd a mi Benvenutónkat!
A gúnyolódó hang hallatán azt mondtam Giovanni Gaddinak:
– Kedves jó uram, vegye tudomásul, hogy nem beszélek félre: ez a vénember valóban itt
van és gyötör. De mindjárt jobban lennék, ha ezt a tökkelütött Mattiót elzavarná innen, mert a
bajomat tetézve csak gúnyt űz belőlem. És ha már uraságod megtisztel a látogatásával, miért
ezzel a barommal jön, miért nem inkább Antonio Allegrettivel vagy Annibal Caróval vagy a
többi finom és elmés barátjával köszön be?
Giovanni úr akkor tréfából odaszólt Mattiónak, hogy tűnjön el a szeme elől, de örökre,
mire Mattio csak vigyorgott; vesztére, mert Giovanni úr onnantól valóban nem akarta látni, és
Antonio Allegretti urat, Lodovico urat és Annibal Carót hozta magával. Ezeknek a derék
embereknek a látogatásából sok erőt merítettem, üdítően elbeszélgettem velük, bár közben
kénytelen voltam odaodaszólni Felicének, hogy a vénembert zavarja el.
Lodovico úr kikérdezett, hogy miféle ez az én látomásom, hogy néz ki. Miközben pontosan
elmagyaráztam, a vén csont elkapta az egyik karomat, s rángatni kezdett, én meg kiabáltam,
hogy segítség, segítség, mert ez berángat abba a borzalmas csónakba. Az utolsó szóval
minden erőm elhagyott, s úgy éreztem, valóban ott nyekkenek a ladikja alján. Ebben az
önkívületi állapotban állítólag összevissza beszéltem, sértegettem Giovanni Gaddi urat, hogy
nem szívjóságból látogat, valójában ki akar rabolni, meg hasonló csúf dolgokat vágtam a
fejéhez, hogy végül elszégyellte magát. Aztán a fáma szerint megmerevedtem, mint a halott, s
miután több mint egy órán keresztül ácsorogtak körülöttem, végül otthagytak, mert úgy
találták, hogy kihűltem. Mindenki hazatért. Mihelyt ez Mattio Franzesi fülébe jutott, az ő
révén szívbéli jó barátom, Benedetto Varchi is hamarosan értesült róla, hogy engem ezen és
ezen az éjszakai órán kiterítve láttak. A kiváló ember és nagyszerű barát az igaznak hitt
halálhírre csodálatos szonettet írt, a maga helyén majd idézni is fogom.
Több mint három hosszú óra múltán tértem magamhoz; hiába követtek el Francesco doktor
úr előírása szerint mindent, nem hatott, s akkor az én drága Felicém elrohant Francesco da
Norcia házához, s addig zörgetett, míg fel nem ébresztette; könnyek közt rimánkodott neki,
hogy jöjjön gyorsan, mert odavagyok, alighanem meghaltam.
– Édes fiam, mit tehetek én már egy halottal? – dörmögte Francesco doktor úr. – Ha
meghalt, én jobban sajnálom, mint te; azt hiszed, hogy odamegyek, a fenekébe fújom az
orvosságot, s azzal föl is támasztom neked? – De mikor látta, hogy szegény gyerek sírva
hagyja ott, visszahívta, s adott neki valami olajat, hogy kenje meg vele az ütőeremet meg a
szívtájékomat, és erősen dörzsölje a lábam meg a kezem kisujj ait; ha attól életre kelnék,
azonnal küldjenek érte.
Felice végrehajtotta az orvos utasításait, de mindhiába, már virradt, és én még mindig nem
mutattam életjelet, megbeszélték hát, hogy megmosdatnak és felöltöztetnek. Akkor
egyszeriben föleszméltem, és Felice után kiabáltam, hogy gyorsan, gyorsan zavarja el a
vénembert, mert sehogy sem akar már békén hagyni. Felice azonnal Francesco doktorhoz
akart szaladni, én meg hogy ne menjen sehová, énhozzám szaladjon, mert tőle fél a vén
gazember: ha őt meglátja, tüstént menekül. Felice odajött hozzám, s mihelyt megérintettem, a
vén bolond rögtön meghunyászkodott, ezért kérve kértem, maradjon mellettem. Közben
Francesco doktor is eljött, s azt mondta, ő ilyen ifjonti életerőt még soha nem tapasztalt, s
hogy mindenképp meg akar gyógyítani. Füstölőket, fürdőket, kenőcsöket, tapaszokat és
mindenféle csuda dolgokat írt föl nekem. A fenekemen máris több mint húsz pióca
lakmározott. Eljött hozzám sok barátom – látni akarták a feltámadt halott csodáját –, meg
aztán fontos emberek is szép számmal, s előttük hagyatkoztam, hogy a kevés tulajdonomat:
körülbelül nyolcszáz scudóra rúgó aranyat, ezüstöt, drágakövet és készpénzt Firenzében lakó
Reparata nevű testvérhúgomra hagyom szegényre, fönnmaradó vagyontárgyaimat pedig,
fegyvereket és minden egyéb holmit drága Felicémre ötven aranydukáttal megtoldva, amiből
felöltözködhet. Ε szavaim hallatán Felice a nyakamba borult, hogy őt ez mind nem érdekli,
neki csak egy a fontos: hogy maradjak életben.
– Ha neked ez a fontos – mondtam –, érints meg, és kergesd el ezt a vén gazembert, neked
van fölötte hatalmad.
Szavaim hallatán többen is ráeszméltek, hogy nem lázálmomban beszélek, sőt nagyon is
eszemen vagyok. így jutottam túl a nehezén, s lassan lábadozni kezdtem. Francesco
csodadoktor úr napjában négyszer-ötször meglátogatott; Giovanni Gaddi úgy szégyellte
magát, hogy többé a szemem elé sem mert kerülni. Fölkeresett a sógorom, az említett húgom
férje, eljött Firenzéből az örökségért – s a maga egyszerű módján nagyon megörült, hogy
életben talált. Elmondhatatlanul jólesett a látogatása, hát még amikor azzal hízelgett, hogy
valójában saját maga szeretne gondot viselni rám! Ez így is volt néhány napig, amikor aztán
magam küldtem el, merthogy egyre reményteljesebb volt a gyógyulásom. Ő hagyta nálam
Benedetto Varchi alábbi szonettjét:

BENVENUTO CELLINI VÉLT S NEM IGAZ HALÁLÁRA

Mondd, Matteo, most hol lelünk vigaszra?
Valóság a kegyetlen hír tehát:
bennünket árván hagyva égbe szállt –
Ki tiltja meg, hogy könnyünk őt sirassa?

Megáldotta lelkét az égi gazda:

oly erény nyílt benne, oly szép virág,
amilyet még nem látott e világ,
hol gyors halál les jóra és igazra.

Nemes lélek! A halál fátyolán át

nézz le: kik sírnak, nem sorsodat szánják,
magukért sírnak gyászba borulva itt.
Te fölmentél, hogy megláthasd az Istent
s úgy látod őt most, amilyennek itt lent
megformálták ujjongó ujjaid!

LXXXV. FEJEZET
Olyannyira levert a lábamról a betegség, hogy azt hittem, már sosem állok talpra;
Francesco da Norcia doktor úr többet fáradozott értem, mint bárkiért valaha is: naponta újabb
és újabb patikaszerekkel állt elő, hogy valamelyest rendbe hozza szegény lehangolódott
szervezetemet, mégsem akart annak a borzalomnak vége szakadni, s hovatovább minden
orvost a kétségbeesésbe kergettem. Rettenetes szomjúság gyötört, és napok óta el voltam
tiltva a folyadéktól; Felice, aki életben maradásomat egyedül a maga érdemének tekintette,
egy pillanatra sem mozdult el mellőlem; a kellemetlen vénember már csak álmomban
zaklatott olykor. Egy napon Felice elment valahová, engemet egy inasom meg egy Beatrice
nevű szolgálólány felügyeletére hagyott. Megkérdeztem ezt az inast, hogy mit tud az én
Cenciómról, miért, hogy szükségemben felém se néz? Cencio, mondta, még nálam is nagyobb
beteg volt, élet-halál közt lebegett, de Felice megtiltotta, hogy erről nekem beszámoljanak.
Nagyon elkedvetlenedtem. Hívtam ezt a Beatrice nevű pistoiai szolgálólányt, kértem, hogy
töltse tele friss vízzel a mellettem álló nagy üveg vizeskancsót. A lány rohant, teletöltötte és
hozta. Akkor mondtam, hogy illessze a szájamhoz, és ha hagyja, hogy igyam egy kortyot
kedvemre, kap egy öltözet ruhát. Ez a szolgálólány ellopott tőlem néhány fontos holmit, s a
lelepleződéstől való félelmében sokért nem adta volna, ha meghalok, hagyta hát, hogy két
huzamban több mint egy flaska vizet megigyak; aztán betakaróztam, lassan izzadni kezdtem
és elaludtam. Mikor körülbelül egy óra elteltével Felice visszatért, kérdezte a fiút, hogy mi
történt velem. A fiú a vállát vonogatta:
– Nem tudom; Beatrice hozott neki egy korsó vizet, ő meg majdnem mindet megitta; most
aztán nem is tudom, él-e, hal-e.
Szegény fiú erre elképedésében állítólag kis híján elájult; aztán fogott egy furkósbotot, és
kétségbeesetten nekiesett a szolgálólánynak:
– Megölted, te gyalázatos!
Miközben Felice tombolt, a szolgálólány meg visított, álmot láttam: jött felém a vénember,
kezében kötél, hogy kötözzenek meg, Felice azonban utolérte egy bárddal, odavágott neki,
mire az öreg menekülőre fogta, s így kiabált: „Eressz el, és akkor jó ideig békén hagylak!” A
torkaszakadtából kiabáló Beatrice akkor már a szobámban volt; a lármára felébredtem, és
rájuk ripakodtam:
– Elég legyen! Lehet, hogy rosszat akart a lány, mégis jót tett, többre ment, mint te minden
igyekezeted ellenére; gyerünk, segítsetek, kivert a víz, szaladjatok!
Felice erre meghiggadt, fölitatta rólam az izzadságot, és nyugtatgatni kezdett; sokkal
jobban éreztem magam, visszatért az életkedvem. Közben megjött Francesco mester, s a bőgő
szolgálólány, a föl-alá szaladgáló inas meg a vigyorgó Felice – szóval az általános zűrzavar –
láttán rögtön sejtette, hogy valami nagy dolog történt, ha ilyen jól vagyok. Előkerült
Bernardino doktor is, aki a kezdet kezdetén nem akart rajtam eret vágni. A csodálatos
Francesco mester ekképpen fohászkodott fel:
– Ó, a hatalmas természet! Csak ő tudja, mi kell az embernek, az orvosok nem tudnak
semmit.
Bernardino azzal a csekélyke értelmével rögtön hozzá akart szólni:
– Ha még egy korsóval megiszik, tüstént meg is gyógyul.
Francesco da Norcia mester, a nagy tekintélyű, bölcs öreg erre azt mondta:
– Vagy átballag a másvilágra, ahová uraságodat kívánom. – Aztán hozzám fordulva
megkérdezte, bírtam volna-e többet inni; nem én, feleltem, mert épp annyival oltottam a
szomjam. Akkor azt mondta Bernardinónak: – Látja, hogy a természet csak annyit kér,
amennyire szüksége van, sem többet, sem kevesebbet? Akkor is csak a szükségeset kérte,
amikor ez a szegény fiatalember elment uraságodhoz, hogy vágjon eret rajta; ha most olyan
jól tudja uraságod, hogy két korsó víz kellett volna ide, miért nem mondta hamarabb? Most
volna mivel dicsekednie.
Ε szavakra az orvosocska megsemmisülten távozott, és soha többé nem került a szemem
elé. Francesco doktor elrendelte, hogy vigyenek ki abból a szobából, most már Róma
valamelyik dombján lábadozzam. Cornaro bíboros, értesülvén jobbulásomról, elvitetett
magához a Monte Cavallóra: egy zárt, erős hordszéken nagy óvatosan még aznap este
odaszállítottak.
Amint megérkeztünk, rám jött a hányinger, s azzal a hányadékkal egy negyedrőf hosszú
szőrös férget vetett ki a gyomrom; hosszú volt a szőre, s maga a féreg éktelen ronda, zöld,
fekete és piros pettyek tarkázták; megmutattuk az orvosnak, aki állítása szerint ilyent még
életében nem látott, majd így szólt Felicéhez:
– Most már vigyázz a te Benvenutódra, végre meggyógyult, ne hagyd, hogy
rendetlenkedjen; ezt megúszta, de egy következő az életébe kerülhet. Olyan súlyos beteg volt,
hogy az utolsó kenetet sem tudtuk volna idejében föladni neki, de most már látom, hogy egy
kis türelem meg idő kérdése, és sok szép művet fog ő még csinálni. -Aztán hozzám fordulva
folytatta: – Benvenutóm, légy óvatos, csak semmi hebehurgyaság; amint meggyógyultál,
szeretném, ha saját kezeddel csinálnál nekem egy Szűzanyát, hogy a jóvoltodból
imádkozhassak hozzá.
Megígértem neki, majd pedig megkérdeztem, hogy nem kellene-e Firenzébe vitetnem
magam. Előbb erősödjem föl egy kicsit, aztán meglátjuk, mit diktál a természet, mondta.
LXXXVI. FEJEZET
Egy hét elteltével olyan csekély javulást tapasztaltam, hogy már-már meghasonlottam
magammal, hiszen több mint ötven napja nyomtam az ágyat; összeszedtem hát magam, és
lóháton, egy átalvetős kosárban kedves Felicémmel nekivágtam Firenzének; minthogy
bejelentés nélkül állítottam be a húgom házába, a húgomnak az egyik szeme sírt, a másik
nevetett. Aznap sok barátom meglátogatott, többek közt Pier Landi, akit mindenkinél jobban
szerettem; másnap eljött egy másik nagy barátom, Niccolo da Monte Aguto is.
– Jaj, kedves Benvenutóm – mondta kétségbeesetten, merthogy előzőleg azt hallotta a
hercegtől, hogy sokkal jobban tettem volna, ha meghalok, mintsem hogy idejövök és hurokba
dugom a fejemet: sosem fog nekem megbocsátani –, mit keresel te itt? Nem tudod, mennyire
magadra haragítottad a herceget? A fülem hallatára megesküdött rá, hogy mindenáron kötélre
juttat.
– Emlékeztesse őkegyelmességét, Niccolo, hogy Kelemen pápa is a vesztemet akarta, és
bizony tévedett – mondtam –; tartasson szemmel, hagyjon felépülnöm, s aztán bebizonyítom
neki, hogy nálam hűbb szolgája még életében nem volt; valamelyik ellenségem irigységből
megrágalmazhatott, de ha őkegyelmessége megvárja, míg meggyógyulok, olyan számadással
leszek, hogy eláll szeme-szája.
Ez a rágalmazóm Giorgetto Vassellario93 arezzói festő volt, talán így akarta meghálálni a
sok jót, amit érte tettem: Rómában befogadtam, fedeztem a költségeit, cserébe fenekestül
fölforgatta a házat. Valami bőrbetegség miatt folyton vakarózott, s egyszer a vele közös
ágyban alvó Manno nevű jó segédem lábát a magáénak vélve úgy megkarmolta a koszos
mancsán éktelenkedő sosem vágott körmeivel, hogy Manno engem otthagyott, őt pedig
mindenáron meg akarta ölni, nekem kellett köztük igazságot tenni; azután eligazítottam ennek
a Giorgiónak a dolgát Medici bíborossal, és később is mindig segítettem.
Mindezt azzal viszonozta, hogy Lessandro hercegnek azt állította, hogy csúnyán beszéltem
őkegyelmességéről, s a száműzöttekkel lepaktálva azzal hencegtem, hogy én leszek az első,
aki Firenze falaira ugrik. Ezeket a szavakat, mint később megtudtam, az a jellemes Ottaviano
de' Medici adta a szájába bosszúból, amiért a herceg megorrolt rá a pénzverdéi dolgok meg az
én Firenzéből való távozásom miatt. Én persze, minthogy tiszta volt a lelkiismeretem, semmit
se féltem; a derék Francesco da Montevarchi doktor a legnagyobb gonddal gyógyítgatott,
Luca Martini kedves barátom pedig, aki őt hozta volt, napjának túlnyomó részét mellettem
töltötte.
LXXXVII. FEJEZET
Időközben visszaküldtem Rómába hűséges Felicémet, hogy legyen gondja ottani
dolgaimra. Két hét elteltével már valamelyest föl bírtam emelni a fejemet a párnáról, s bár
jártányi erőm sem volt, elvitettem magam a Medici-palotába, föl a teraszra: ott vártam ülve,
hogy a herceg arra járjon. Sok udvarbéli barátom szólított meg, nagyon csodálkoztak, hogy
olyan siralmas állapotban is vállaltam az úttal járó kényelmetlenséget, holott felgyógyulásom
után is ráértem volna tisztelegni a hercegnél. Körém sereglettek, és úgy néztek rám, mint
valami csodára: nem a halálhíremen csodálkoztak, hanem az élőhalotton. Akkor ott mindenki
előtt elmondtam, hogy egy gyalázatos gazember szerint én azzal hencegtem, hogy elsőként
fogok őkegyelmessége falaira hágni, és egyéb csúfságokat is mondtam a hercegről; nekem
addig se éjjelem, se nappalom, amíg ez alól a rágalom alól nem tisztázom magam, s ki nem
derítem, ki volt az a vakmerő bitang, aki így befeketített. Ε szavakra már nagyon sokan álltak
körül, mélységes együttérzésükben mondtak ezt is, azt is, mire én kijelentettem, hogy addig
onnan nem mozdulok, amíg meg nem tudom, ki rágalmazott meg. Akkor előlépett Agostino, a
herceg szabója, és így szólt:
– Ha csak erre vagy kíváncsi, most megtudhatod. – Éppen akkor ment el arra a fönt
említett Giorgio, a festő; Agostino rámutatott: – Itt a rágalmazód. Most megbizonyosodhatsz

93
Giorgio Vasari (1512-1574), A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című
munka szerzője. Cellini sosem szívelte, ennek ellenére Vasari részrehajlás nélkül,
tárgyilagosan írt róla.
róla, mi igaz a dologból.
Nagy merészen odaszóltam Giorgiónak én, a magatehetetlen, hogy ki vele, igaz-e, amit
állítanak. Nem, nem igaz, felelte az említett Giorgio, ő effélét sohasem mondott. Agostino
mester rászólt:
– Te akasztófavirág, te ne tudnád azt, amiben én biztos vagyok?
Giorgio, hogy nem, ő ilyet nem mondott, s azzal elsietett. Kisvártatva arra jött a herceg;
kértem, segítsenek föl és tartsanak meg, mire őkegyelmessége megállt. Mondtam neki, hogy
csak azért jelentem meg előtte ilyen állapotban, hogy tisztázzam magam. A herceg rám nézett,
csodálkozott, hogy életben vagyok, majd azt mondta, hogy vigyázzak a jó híremre és
magamra.
Mikor hazaértem, fölkeresett Niccolo da Monte Aguto, s azt mondta, hogy a világ egyik
legnagyobb veszedelméből szabadultam meg, nem is hitte volna, ő már keresztet vetett rám;
szedjem tehát össze magam mielőbb és menjek Isten hírével, mert nagy az ellenségem
hatalma. Vigyázzak magamra, tette hozzá, és megkérdezte:
– Mit ártottál te annak a gazfickó Ottaviano de' Medicinek?
– Én őneki semmit, ő énnekem annál inkább – feleltem, s elmeséltem a pénzverdéi
históriát, mire azt mondta:
– Menj innen Isten hírével, amilyen gyorsan csak teheted, és légy nyugodt, mert hamarabb
betelik rajtuk a bosszúd, mint gondolnád.
Igyekeztem hát mihamarabb meggyógyulni, elláttam Pietropagolót az érmék nyomására
vonatkozó tanácsokkal, s aztán Isten nevében visszatértem Rómába anélkül, hogy a hercegtől
vagy bárki mástól elköszöntem volna.
LXXXVIII. FEJEZET
Rómába visszaérkezvén kiörvendeztem magam a barátaimmal, és nekiláttam a herceg
érméjének; pár nap alatt megvolt a fej acélból: a legszebb munka, ami a maga nemében az
idáig kikerült a kezem alól; napjában legalább egyszer meglátogatott egy Francesco Soderini
nevű bolondforma ember, aki a művem láttán többször is megcsipkedett:
– Te, te himpellér, te ezt a megveszekedett zsarnokot is halhatatlanná akarod nekünk tenni.
Ilyen szép munkát még sohasem csináltál: ebből is látszik, hogy megátalkodott ellenségünk
vagy, nekik meg szívbéli jó barátjuk, olyannyira, hogy a pápa meg ő kétszer még kötélre is
akart juttatni irántad való elfogultságában; az atya és a fiú ezzel megvolt, most már óvakodj a
szentlélektől!
Lessandro herceget mindenki Kelemen pápa fiának tudta. Francesco úr még arra is
megesküdött, hogy ha teheti, ellopja tőlem az érme nyomóformáit. Mire azt feleltem, hogy jó,
hogy szól, mert eztán gondom lesz rá, hogy soha többé ne lássa őket.
Megüzentem Firenzébe, hogy Lorenzino igyekezzék az érme hátoldalával. Niccolo da
Monte Aguto, akinek a levelet írtam, azt válaszolta, hogy érdeklődött annál a mélabús bolond
fantaszta Lorenzinónál, aki azt válaszolta, hogy éjjel-nappal egyébre se gondol, amilyen
gyorsan csak tudja, megcsinálja; őszerinte azonban ne reménykedjem a dologban, tervezzem
meg saját elképzelésem szerint, s ha megvagyok vele, már csak a magam érdekében is
mutassam be a hercegnek. Terveztem hát egy ízlésem szerinti hátoldalt az érmének, s nagy
igyekezettel dolgoztam a megmunkálásán, mivel azonban súlyos betegségemből még nem
keveredtem ki igazán, vadászni is eljártam kedves Felicém társaságában; neki nem sok
fogalma volt az én művészetemről, de minthogy éjjel-nappal velem látták, mindenki a
mesterségünk kiválóságának tekintette. Sokat tréfálkoztunk mi ezen az ő nagy hitelén ezzel a
szellemes ifjúval, s minthogy Felice Guadagni, azaz Pénzes Felice volt a neve, azt szokta
viccesen mondani:
– Ha a gazdám révén nem volna ekkora hitelem, Vékonypénzű Felice lenne a nevem, így
viszont Pénzeszsák Felicének számítok.
 Erre én azt válaszoltam, hogy kétféle nyertes van: az első magának nyer, a második
másoknak, és én ezt a másodikat sokkal többre becsülöm őbenne, mint az elsőt, merthogy az
életemet köszönhetem neki. Efféle eszmefuttatásokba szoktunk bonyolódni, s így volt ez
vízkereszt valamelyik napján is, amikor Magliana környékén vadásztunk, és lassan már
leszállt az este; jó néhány vadkacsát és vadlibát ejtettem, úgy voltam vele, aznapra talán elég
is lesz, szedelőzködtünk és indultunk visszafelé Rómába. Hívtam a kutyámat, hogy „Barucco,
ide!”, s mivel nem jött elő, körülnéztem, és láttam, hogy a jól idomított kutya vadludakat vett
észre a mocsárban. Rögtön leszálltam a lóról, kaptam a puskámat és jó messziről rájuk lőttem:
egy lövéssel kettőt találtam el; ez volt a szokásom, mindig csak egy golyót lőttem ki, azzal
ellőttem kétszáz rőfnyire, s többnyire célba is találtam; másként ezt nem lehet.
Meglőttem tehát a két ludat – az egyik lezuhant, a másik sebesülten is megpróbált repülni,
de csak bukdácsolt, azért elment a kutyám, én pedig emezért gázoltam be a mocsárba. Hiába
bíztam a magas csizmaszárban, egyszer csak éreztem, hogy amint a ludat elkapom, a jobb
csizmám megtelik vízzel. Lehúztam a csizmát, kiráztam belőle a vizet, lóra ültem, és sietve
visszaindultunk Rómába; igen ám, de olyan hideg volt, majd lefagyott a lábam.
– Muszáj lesz valamit kitalálni, mert meggebedek – mondtam Felicének. A derék Felice
szó nélkül leugrott a nyeregből, bogáncsot, gallyat gyűjtött, hogy tüzet rak, én meg ahogy
várok, markolom a ludat, érzem, milyen meleget ad a tolla; nem is hagytam, hogy Felice
tűzrakással vesződjön: teletömtem a csizmám lúdtollal, s mindjárt visszatért belém az élet.
LXXXIX. FEJEZET
Vissza a nyeregbe, és sietve megindultunk Róma felé. Közben leszállt az éjszaka, s amikor
egy kis dombtetőről elnéztünk Firenze felé, meglepetésünkben szinte egyszerre kiáltottunk
fel:
– Szent Isten, mi az a szörnyűség Firenze fölött? – Úgy nézett ki, mint egy nagy, lángoló
gerenda, szikrákat lövellt és hatalmas fényt sugárzott.
– Holnap még nagy híreket kapunk Firenzéből – mondtam Felicének. Sötét éjszaka volt,
mire Rómába beértünk, s a Banchi közelében, közel a házunkhoz a lovam hirtelen szaporázni
kezdte, és mivel nem vette észre a napközben az út közepére szórt cseréphalmot – meg én sem
–, fölszaladt rá, s lefelé úgy elbukott, hogy a feje a lába közt kötött ki, nekem viszont, hál'
istennek, az égvilágon semmi bajom nem esett. A nagy lármára mécsest gyújtottak a
szomszédok, kicsődültek az utcára, én meg fölugrottam és gyalog szaladtam hazáig boldogan
vigyorogva, hogy nem tört ki a nyakam. Otthon már várt rám néhány barátom; vacsora
közben elmeséltem nekik a vadászat viszontagságait meg az égi jelet a lángoló gerendával.
– Ez meg mit jelenthet? – kérdezték, mire azt mondtam:
– Firenzében valami nagy dolog történt.
Kellemesen elvacsorázgattunk, s másnap este jött a hír Rómába, hogy Lessandro herceg
meghalt.94 Sok ismerős köszönt be azután hozzám azzal, hogy jól mondtam én, hogy
Firenzében valami nagy dolog történhetett. Összefutottam Francesco Soderinivel is, egy rissz-
rossz öszvéren zötyögtette magát, s amint meglátott, örvendezve, bolond módjára kacagni
kezdett:
– Nesze neked, itt az érme visszája: ezt ígérte a te Lorenzino de' Medicid annak a
megátalkodott zsarnoknak. – Majd hozzátette: – Te halhatatlanságot szánsz a hercegeknek, mi
meg már nem akarunk több herceget. – Azzal gúnyosan bókolt előttem, mintha én is a
hercegválasztó hetek tagja volnék. Közben csatlakozott hozzá egy bizonyos Baccio Bettini,
akinek akkora feje volt, mint egy piaci vesszőkosár, és gúnyból ő is megadta nekem a
hercegválasztónak járó tiszteletet, s így szólt:
– Mi leszámoltunk a hercegekkel, több hercegünk nem lesz – te meg halhatatlanná akartad

94
Lorenzino 1537. január 5-ről 6-ra virradó éjszaka ölte meg Alessandro herceget.
tenni őket – és így tovább. Nekem már kezdett elegem lenni, s azt válaszoltam:
– Én csak egy nyomorult ötvös vagyok, tökfejek; annak dolgozom, aki megfizet, ti meg
hajlongtok itt előttem, mint valami pártvezér előtt; semmi kedvem elődeitek telhetetlenségét,
butaságát és tehetetlenségét a szemetekre hányni, az ostoba gúnyolódásotokra meg csak
annyit mondok, hogy két-három nap sem telik belé, máris új hercegetek lesz, talán még
rosszabb is, mint ez volt.
Másnap azzal állított oda a műhelyemhez ez a Bettini, hogy lám, fölösleges hírvivőre
költeni, hiszen én mindent előre tudok: miféle sugallat ez? Aztán elmondta, hogy Giovanni úr
fia, Cosimo de' Medici lett a herceg, bizonyos feltételekkel, amelyeket nem szabad
megszegnie. Akkor rajtam volt a nevetés sora, s azt mondtam:
– Ezek a firenzeiek fölültettek egy csodaparipára egy fiatalembert, sarkantyút tettek rá,
kezébe adták a gyeplőt, és kiengedték egy virággal, gyümölccsel, válogatott finomságokkal
teli, gyönyörű mezőre azzal, hogy bizonyos határokat tiszteletben kell tartania; kérdem én: ki
tud ennek engedelmeskedni, ha hajtja a kedve? Aki maga szabja a törvényt, annak nem lehet
parancsolni. – Akkor aztán fölhagytak a zaklatásommal, s nem alkalmatlankodtak tovább.
XC. FEJEZET
Dolgozgattam a műhelyemben, semmi nagyobb szabású munkám nem volt, mert még
mindig lábadoztam, nehezen hevertem ki nagy betegségemet. Ezenközben tért meg diadalmas
tuniszi hadjáratából a császár,95 s hívatott magához a pápa, hogy megtanácskozza velem,
milyen alkalomhoz illő ajándékkal lepje meg őfelségét. Azt válaszoltam, hogy a
legkézenfekvőbb ajándék egy aranyfeszület volna, kis híján már el is készültem a díszítésével;
az igazán alkalomhoz illő s őszentségéhez és hozzám is méltó ajándék volna. Három
alakzattal már megvoltam, körülbelül tenyérnyi, kerek ábrák voltak színaranyból, még
Kelemen pápa kelyhére terveztem őket a Hit, Remény és Szeretet jelképeivel; a keresztet
viaszból mintáztam meg, s az úgyszintén viaszból készült Krisztus és sok szépséges
díszítőelem tervével együtt elvittem a pápának; el volt tőle ragadtatva, azonmód meg is
állapodtunk minden tennivalóban, s megegyeztünk az árban. Ez egy este történt négy órakor;
a pápa rendelkezett, hogy Latino Iuvinale másnap reggel fizettesse ki nekem az összeget. Ez a
hóbortos Latino mester azonban okvetlenül ötletadóként kívánt tetszelegni az emberek előtt, s
mindent fölborított, így mikor másnap reggel mentem a pénzért, szokásos alpárian fennhéjázó
modorában azzal fogadott:
– Az ötlet az enyém, a munka kegyelmedé. Tegnap este őszentségével sokkal jobb ötletünk
támadt.
Végig sem hagytam mondani, már az első szavaknál közbevágtam:
– Nekem hiába okoskodik, Krisztus jelenléténél különbet sem kegyelmed, sem a pápa nem
tudhat kitalálni.
Szó nélkül, dühösen faképnél hagyott, és megpróbálta más ötvösre bízatni a munkát, a
pápa azonban hallani sem akart róla, tüstént kéretett, nekem van igazam, mondta, de most
fontosabb a császárné ajándéka: egy gyönyörű miniatúrákkal díszített Szűz Mária-
imádságoskönyv, a Medici bíboros több mint kétezer scudót már ki is fizetett a miniátornak;
aztán jöhetne az én tervem, ami valóban méltó őfelségéhez, minthogy azonban kevés az idő, a
császárt ugyanis másfél hónap múlva várják Rómába, első az imakönyv. Kellene tehát a
könyvecskének egy gazdagon cizellált, drágakövekkel kirakott bori' tó. Körülbelül hatezer
scudo értékű drágakövet szántak rá; miután átadták nekem az aranyat meg az ékköveket, pár
nap alatt olyan szép borítót hoztam ki belőlük, hogy a pápa nem győzött ámuldozni meg
dicsérni, akkor meg is ígértettem vele, hogy azt a barom Iuvinalét többé nem engedi a
dolgunkba belebeszélni.

95
V. Károly valójában 1535. november 30-án érkezett meg Tuniszból Nápolyba.
 Kis híján befejeztem a munkát, amikor a császár megérkezett Rómába, s a
legcsodálatosabb diadalívek alatt nagy pompával bevonult a városba – ezt majd megírják
mások, én csak a magam feladatára szorítkozom –, és azonnal ajándékozott a pápának egy
tizenkétezer scudón vett gyémántköves gyűrűt. Ezt a gyűrűt a pápa elküldte nekem, hogy
foglaljam újra és igazítsam a méretére, de előbb mutassam be az imakönyvet, látni szeretné,
mire jutottam. Elvittem hozzá, s nagyon meg volt elégedve, majd megkérdezte, milyen
mentséget mondok a császárnak, hogy még nincs készen a munka. Kézenfekvő mentségem
van, feleltem erre, éspedig gyenge egészségi állapotom, őfelsége saját szemével győződhet
meg róla, ha meglátja törődött, beteges ábrázatomat. Úgy is van, hagyta helyben a pápa, még
csak azt tegyem őszentsége nevében hozzá, hogy az imakönyvvel együtt a szolgálataimat is
fölajánlom neki, s azzal apróra elmagyarázta, hogyan viselkedjem, milyen szavakat
használjak. Akkor a pápa előtt elpróbáltam a mondókámat, hogy mit gondol, jó lesz-e így.
– Nagyszerű – felelte –, csak aztán merj a császár előtt is így beszélni, mint énelőttem.
Sokkalta bátrabban fogok én a császár előtt beszélni, mondtam, mert a császár olyanforma
ruhát visel, mint én, úgy fogom tehát érezni, hogy magamfajta emberrel beszélek, ellentétben
azzal, amikor őszentsége előtt szólalok meg, akit sokkal nagyobb tekintélynek ismerek,
egyrészt a dicsfényt jelképező ornátus, másrészt őszentsége tisztes kora miatt: mindez sokkal
félelmetesebb az én szememben, mint a császár személye. A pápa erre így szólt:
– Derék ember vagy, Benvenutóm, becsületet fogsz hozni a nevünkre; eredj Isten hírével.
XCI. FEJEZET
A pápa elővezettetett két török lovat; még Kelemen pápáéi voltak, és olyan szépek, hogy
hozzájuk foghatót még nem látott a keresztény világ. Durante nevű kamarását bízta meg a
feladattal, hogy a palota folyosóin vonultassa föl és adja át őket a császárnak, s a szájába
rágta, hogy mely szavak kíséretében. Lementünk az udvarra, s amint a császár elébe
érkeztünk, elővezettetett a két ló; annyi méltóság és nemesség volt a járásukban, hogy a
császár és a jelenlevők mind ámulva nézték. Előlépett akkor az említett Durante úr, és a maga
bresciaias kifejezéseivel, botladozó nyelvvel olyan szerencsétlen módon adta elő a
mondókáját, hogy még a császárt is mosolyra késztette: csapnivalóan sikerült. Eközben én
már kitakartam a művemet, s mikor láttam, hogy a császár kegyesen rám pillant, nyomban
előléptem, és így szóltam:
– Szent felség, a mi legszentségesebb Pál pápánk ajándékaképpen nyújtom át felségednek
ezt a kézzel írt Szűz Mária-imádságoskönyvet – a legkiválóbb mester miniatúrái díszítik;
gazdagon cizellált, drágakövekkel kirakott színarany borítója az én hibámból nincs még
befejezve, nem engedte az egészségem, ezért hát őszentsége a könyvecskével együtt engem is
fölajánl, én pedig készséggel állok felséged rendelkezésére: befejezem a könyvet, és felséged
bármi egyéb megbízásának is állok elébe, amíg csak élek.
A császár ekképpen válaszolt:
– A könyv is becses ajándék meg a készítője is, mindazonáltal azt kérem, hogy Rómában
fejezze be, és amikor a könyv elkészült és a mester egészsége is helyreállt, személyesen hozza
el nekem. – Kissé még elbeszélgetett velem, a nevemen szólított, s ezen igen elcsodálkoztam,
merthogy a nevem az idáig egyszer sem hangzott el; említette, hogy látta a Kelemen pápának
készült pluviale csatját azokkal a bámulatos alakzatokkal. Körülbelül félórát beszélgettünk így
el mindenféle érdekes és kellemes dolgokról, s minthogy máris sokkal nagyobb tisztesség ért,
mint amire számítottam, amint a társalgásban beállt egy kis szünet, meghajoltam és távoztam.
Hallották, amint a császár rendelkezett:
– Azonnal adjanak át Benvenutónak ötszáz aranyscudót!
Amikor a császár embere megérkezett a pénzzel és megkérdezte, ki volt a pápának az az
embere, aki a császárral beszélt, Durante előlépett és elorozta az ötszáz scudómat.
Panaszomra a pápa megnyugtatott, hogy ne aggódjam, mindent tud, tudja, milyen
talpraesetten beszéltem a császárral, és abból a pénzből mindenképpen részelni fogok.
XCII. FEJEZET
Visszamentem a műhelyembe, és nagy becsvággyal láttam neki, hogy újrafoglalom a pápa
gyémántját; négy ékszerészt is odaküldtek a nyakamra, Róma legtekintélyesebb mestereit,
mert valaki azt mondta a pápának, hogy ezt Velencében a világ legelső ékszerésze: Miliano
Targhetta foglalta be, s olyan kényes a kő, hogy csak nagy körültekintéssel szabad
hozzányúlni. Szívélyesen fogadtam a négy ékszerészt, köztük egy Gaio nevű milánóit. Ez volt
a legönteltebb barom a világon, és fennen fitogtatta a csekélyke tudományát; a többiek igen
szerény és igen hozzáértő mesterek. Rögtön Gaio ragadta magához a szót:
– Meg kell tartani Miliano alátétszínét, mert az előtt, Benvenuto, te is kalapot emelhetsz; az
ékszerészmunka legszebb és legnehezebb része az alátét színét eltalálni, ez úgy igaz, mint
hogy Miliano a legnagyobb ékszerész a világon, és hogy ez a kő a legkényesebb gyémánt.
– Annál nagyobb dicsőség nekem egy ilyen csodálatos mesterrel összemérni a tudásomat –
válaszoltam, majd a többi ékszerész felé fordulva így folytattam: – Meghagyom Miliano
alátétjét, de megpróbálom még jobban eltalálni; ha nem sikerül, marad a régi.
Ha sikerül ugyanolyan szépre utánacsinálnom, megsüvegeli a követ, mondta erre az az
ostoba Gaio. Mire azt válaszoltam, hogy ha viszont jobban eltalálom, kétszeres kalapemelést
érdemel. Úgy van, mondta ő.
Hozzáláttam hát, hogy elkészítsem a saját alátétjeimet, a maga helyén majd részletezem,
miképpen készül ez. Kétségkívül a legkényesebb kővel volt dolgom, hozzá fogható sem
azelőtt, sem azóta nem került a kezembe, és szent igaz, hogy Miliano remekelt, de ettől én
egyáltalán nem estem kétségbe. Minden igyekezetemet összeszedtem, és nemhogy olyat
csináltam, mint ő, hanem még jócskán túl is szárnyaltam. Majd mikor láttam, hogy bizony
felülmúltam, megpróbáltam önmagamat is felülmúlni, és másféle úton-módon kikísérleteztem
egy olyan alátétet, amely még az előzőnél is sokkal jobban mutatott. Aztán hívattam az
ékszerészeket, befestettem a gyémántot a Miliano-féle színnel, utána alaposan letöröltem róla,
és befestettem az enyémmel. Megmutattam az ékszerészeknek, mire a Raffael del Moro nevű
kiváló mester kezébe vette a követ, s azt mondta Gaiónak:
– Benvenuto túlszárnyalta Milianót.
Gaio hitetlenkedve nyúlt a kőért, és így szólt:
– Benvenuto, ez a kő így kétezer dukáttal többet ér, mint Miliano alátétjével.
– Most, hogy Milianót legyőztem, lássuk, legyőzöm-e önmagamat is – mondtam, s azzal
megkértem őket, hogy várjanak egy kicsit, félrevonultam egy kis kamrába, átfestettem a
követ, s mikor megint odaadtam nekik, Gaio el volt ragadtatva:
– Ilyen káprázatos dolgot még életemben nem láttam: ez a gyémánt több mint
tizennyolcezer scudót ér, holott eleinte épp csak tizenkétezerre tartottuk.
A többiek akkor Gaióra nézve kijelentették:
– Benvenuto méltán a mesterségünk büszkesége: mindannyian elismeréssel tartozunk neki.
Gaio hozzátette:
– Ezt elmondom a pápának, s közbenjárok nála, hogy ezer aranyscudót utaltasson ki ennek
a gyémántnak a befoglalására. – Azzal rohant a pápához, és mindenről beszámolt neki. A
pápa erre aznap háromszor is üzent, hogy kész-e már a gyűrű. Huszonhárom órakor aztán
elvittem neki, s minthogy szabad bejárásom volt hozzá, diszkréten félrehúztam a bejárati
függönyt, s láttam, hogy Guasti márki96 van nála, s nagyon szeretné rábeszélni valamire,97
amihez a pápának semmi kedve, éppen ezt mondja a márkinak:

96
Alfonso d'Avalos, V. Károly tábornoka, Milánó kormányzója, Vasto (Guasto) márkija.
97
Meg akarta volna nyerni V. Károly szövetségeséül az I. Ferenc ellen újraindítandó
háborúhoz.
 – Nem és nem; nekem ebben a dologban semlegesnek kell lennem. Gyorsan
visszahúzódtam, de a pápa észrevett és szólított, beléptem hát, s mikor elővettem a szépséges
gyémántgyűrűt, a pápa félrevont, így a márki kénytelen-kelletlen elhallgatott. A pápa
szemügyre vette a gyűrűt, s közben odasúgta:
– Tégy úgy, Benvenuto, mintha valami nagyon fontos dolgot akarnál velem megbeszélni,
s ne tágíts, amíg a márki itt van a szobában. – Azzal járkálni kezdett velem föl-alá, én pedig,
telve lelkesedéssel, a gyémánt befoglalásának módozatait részleteztem neki. A márki
ácsorgott egy ideig félrehúzódva, támasztotta a falat, azt se tudta, melyik lábára álljon. Olyan
fontos volt most nekem ez a téma, hogy akár három óra hosszat is tudtam volna róla beszélni.
A pápa elragadtatottan hallgatta, egészen megfeledkezett az ott várakozó márkival folytatott
beszélgetés kellemetlenségéről. Majdnem egy órán keresztül filozofáltam a mesterségem
lényegéről, akkor aztán a márki megelégelte a dolgot, és dúlva-fúlva távozott; a pápa végtelen
hálás volt, s a legközvetlenebb hangján mondott köszönetet.
– Számíthatsz rá, Benvenuto, hogy sokkal nagyobb jutalmat adok én neked, mint az az ezer
scudo, ami a fáradságodért Gaio szerint megillet. – Ε szavakkal bocsátott el, majd igen
földicsért háza népe előtt, kik közt jelen volt a már emlegetett Latino Iuvinale, esküdt
ellenségem a történtek óta. Mikor ez meghallotta, hogy a pápa milyen szeretettel és
elismeréssel beszél rólam, így szólt:
– Benvenuto kétségkívül csodálatos tehetség, de azt azért tudnia kéne, mivel tartozik egy
pápának, még akkor is, ha az ember természetesen a földijeit részesíti előnyben az
idegenekkel szemben. Kijelentette ugyanis, hogy Kelemen pápa volt a földkerekség legszebb
és legnagyszerűbb uralkodója, csak nem volt szerencséje; szentségeden ezzel szemben úgy áll
a tiara, mint tehénen a gatya – szentségednek csak a szerencséje nagy.
Olyan hatással voltak ezek a szavak egy amúgy is meggyőző szónok szájából, hogy a pápa
hitelt adott nekik. Én ilyesmit nemhogy nem mondtam soha, de nem is gondoltam. Ha a pápa
csorbulatlan tisztességgel megteheti, bizonyára csúnyán elintéz, de sokkal okosabb volt ő
annál, és csak nevetett a dolgon, közben azonban forrt benne az irántam való mérhetetlen
gyűlölet, s ezt kezdtem is tapasztalni, mert amilyen könnyű volt azelőtt bejutnom hozzá, olyan
keserves lett aztán. S minthogy jó pár éve ismertem én már ezt az udvart, rájöttem, hogy
valaki áskálódik ellenem; addig jártam utána, míg el nem mondták, mi történt, csak azt nem
árulták el, ki tette, én pedig el sem tudtam képzelni – de ha megtudom, gondoltam, meglakol
az illető.
XCIII. FEJEZET
Elvégeztem az imakönyvön a hátralevő munkát, bemutattam a művet a pápának, s ő
szemlátomást nem tudott betelni vele, önkéntelenül áradozni kezdett róla. Mondtam neki,
hogy akkor hát küldjön el vele a császárhoz, amint ígérte volt. Azt majd még meglátja, felelte,
én a magam dolgát már megtettem. Rendelkezett, hogy fizessenek meg tisztességesen.
Ezekkel a munkákkal bő két hónap alatt ötszáz scudót kerestem; a gyémántgyűrűért
mindössze százötven scudót kaptam, a többit az imakönyv borítójáért fizették, ami valójában
ezernél is többe volt, olyan gazdagon díszítettem alakokkal, levélmintával, zománccal és
drágakövekkel. Elvettem, amit adtak érte, és elhatároztam, hogy Isten hírével elmegyek
Rómából. A pápa eközben elküldte az imádságoskönyvet a császárnak egy unokaöccse,
Sforza úr révén; a császár az imakönyv láttán nagyon megörült, s azonnal irántam érdeklődött.
Az ifjú Sforza föl volt készítve a kérdésre, mondta is szépen, hogy a betegségem miatt nem
mehettem. Később mindent visszamondták nekem.
Szedelőzködtem, hogy továbbállok, elmegyek Franciaországba; egyedül akartam útra
kelni, de nem tehettem, mert volt egy Ascanio98 nevű kis szolgálóm; ez a fiúcska zsenge kora

98
Ascanio De'Mari ötvös. Cellini hazatérése után Párizsban marad II. Henrik szolgálatában. A
ellenére a legcsodálatosabb segéd volt a világon, annyira szeretett volna hozzám szegődni,
hogy otthagyta értem a mesterét, egy Francesco nevű spanyol ötvöst. Nem akartam én
fölvenni, nehogy a spanyolt magamra haragítsam, meg is mondtam a fiúnak, de írást hozott a
mesterétől, hogy vegyem csak föl nyugodtan. Hónapokig dolgozott nálam, s minthogy
sovány, girhes gyerek volt, kisöregnek hívtuk; annak is tekintettem, mert nagyon jóságos volt,
és mert a tudása alapján amúgy sem látszott valószínűnek, hogy csak tizenhárom éves,
amennyinek mondta magát. Hogy visszakanyarodjam a témához, a fiú pár röpke hónap alatt
megemberesedett, a legszebb ifjúvá lett egész Rómában, példásan megtanulta a mesterséget,
nagyon megszerettem, s úgy is tekintettem, mintha édesfiam lett volna. Amikor maga is
észlelte magán a változást, nagyon hálás volt a sorsnak, hogy a kezem alá került. Gyakran
meglátogatta régi mesterét, megköszönte neki, hogy útjára engedte; a mester szép fiatal
felesége egyszer megszólította:
– De kikupálódtál, te kis vakarcs! – merthogy csak így hívták, amíg náluk volt.
– A gazdám érdeme, Francesca asszony – felelte –, neki köszönhetem, hogy szebb is
vagyok meg sokkal jobb is, mint annak idején.
Az asszonyka nagyon megneheztelt Ascanio szavaira, és a szemérmetlen híréhez híven
tudta, hogyan cirógassa a szép ifjút talán az illendőség határain túl is; vettem észre, hogy egy
ideje többet jár Ascanio a házhoz, mint szokott.
Egy napon arra mentem haza, hogy az egyik kis inasom pityereg, panaszolja, hogy Ascanio
ok nélkül elverte. Akkor azt mondtam Ascaniónak:
– Ez az én házamban többé ne forduljon elő se okkal, se ok nélkül, mert majd
megmutatom, mekkorát ütök én.
Csak rajta, mordult rám, mire elkaptam és istentelenül eltángáltam. Amint kiszabadult a
kezemből, köpönyeg és sapka nélkül futásnak eredt, két napig azt sem tudtam, merre jár, igaz,
nem is kerestem. Két nappal a történtek után fölkeresett egy Diego nevű spanyol nemes. Ilyen
nagyvonalú ember még nem született a világra, dolgoztam már néhányszor neki azelőtt is meg
azóta is, igen jó barátságban voltunk. Mesélte, hogy Ascanio visszament a régi mesteréhez, és
a köpenyét és a sapkáját szeretné megkapni – egyébként mindkettőt én ajándékoztam neki.
Francesco hibázott, mondtam erre, udvariatlanul viselkedett, mert ha azonnal ideszól, hogy
Ascanio visszament hozzá, rendben van, szívesen elbocsátom, elvégre őnála kezdett tanulni,
de így, hogy se szó, se beszéd, két nap óta ott tartja, hallani sem akarok róla, hogy a fiú nála
maradjon, és meg ne lássam őt a házában!
Don Diego átadta az üzenetemet, Francesco pedig csak gúnyolódott rajta. Másnap reggel
arra kerülve látom ám, hogy Ascanio valami fonatos babra munkát végez nála. Ascanio, amint
észrevett, meghajolt előttem, a mestere meg mondhatni kinevetett, és odaüzent don Diegóval,
hogy ha jónak látom, küldjem el Ascaniónak a ruháit, amiket tőlem kapott ajándékba, de ha
nem, nem, Ascanio akkor sem fog meztelenül járni. Erre azt mondtam don Diegónak:
– Don Diego, én kegyelmednél nagyvonalúbb és jóravalóbb embert még nem láttam; hát ez
a Francesco kegyelmednek épp az ellentéte: hitehagyott gazember. Azt üzenem neki, hogy
megölöm, ha vecsernye előtt nem hozza vissza a műhelyembe Ascaniót; Ascaniónak pedig
mondja meg, hogy ha abban a szent pillanatban nem áll föl innét és nem jelentkezik a
mesterénél, ő is megnézheti magát.
Don Diego akkor szó nélkül indult, és úgy ráijesztett Francescóra, hogy az azt sem tudta,
hová legyen. Közben Ascanio elment az apjához, aki szintén Rómába költözött a
szülőföldjükről, Tagliacozzóból; mikor a nagy kalamajkáról értesült, ő is csak azt tanácsolta
Francescónak, hogy kísérje vissza hozzám Ascaniót. Francesco így szólt Ascanióhoz:
– Eridj hát vissza hozzá, majd az apád elkísér. Don Diego közbeszólt:

firenzei Gtrolamo della Robbia lányát veszi feleségül. Alexandre Dumas róla írta Ascanio
című regényét.
 – Francesco, ebből még nagy botrány lesz. Jobban tudod, mint én, miféle ember
Benvenuto: neked kell visszakísérned a fiút; veled megyek.
Én a műhelyben járkáltam fel-alá, vártam a harangszót, föl voltam rá készülve, hogy
életem egyik legborzalmasabb tettét fogom elkövetni. Akkor megérkezett don Diego,
Francesco, Ascanio és Ascanio apja, akit nem ismertem. Ascanio belépett az ajtón, én gyilkos
tekintetet villantottam rájuk, a halálra vált Francesco pedig így szólt:
– Ezennel átadom Ascaniót, akit visszafogadtam, mert nem gondoltam, hogy
kegyelmednek bosszúságot okozok vele.
– Bocsásson meg, mester – mondta tiszteletteljes hangon Ascanio -; visszajöttem, ezentúl
mindenben rendelkezésére állok, parancsoljon velem.
– Azért jöttél, hogy kitöltsd nálam az idődet, amiben megegyeztünk? – kérdeztem.
Igen, válaszolta, és hogy soha többé ne hagyjon itt. Akkor a kárvallott kis inasomhoz
fordultam, hogy adja át neki a holmiját, majd így szóltam:
– Fogd a holmidat, ajándék, s azzal együtt visszaadom a szabadságodat is: mehetsz, ahová
akarsz.
Don Diego nagyot nézett, mert mindenre el volt készülve, csak erre nem. Ascanio és az
apja könyörögtek, hogy bocsássak meg és vegyem őt vissza. Akkor kérdeztem meg, hogy ki
az az ember, aki így pártfogolja, s értesültem, hogy az apja; addig-addig könyörgött, hogy
végül azt mondtam:
– Legyen hát: az apja kedvéért visszaveszem.
XCIV. FEJEZET
Mint kevéssel ezelőtt említettem, elszántam magam, hogy francia földre megyek, egyrészt
mert észrevettem, hogy hiába a legodaadóbb szolgálat, a pápa a rossz nyelvek miatt már nem
a régi jóindulattal néz rám, másrészt mert féltem tőle, hogy akik addig ártottak nekem, még
alávalóbb dolgokra is vetemedhetnek: jobb, ha idegen országban próbálok szerencsét, éspedig
Isten segítségével egyedül.
Egy este föltettem magamban, hogy másnap reggel indulok, hűséges Felicémnek
hagyatkoztam, hogy visszatértemig élvezze minden javamat, s ha netalán nem térnék vissza,
legyen mindenem az övé. Volt egy perugiai segédem is, aki a pápának vállalt munkáimban
volt segítségemre – azt kifizettem és elbocsátottam. A fiú könyörgött, hogy akár saját
költségén hadd jöjjön velem, hiszen ha történetesen a francia király szolgálatába szegődnék,
milyen jó volna itáliai segéddel dolgozni, legfőképp olyannal, akit már ismerek. Olyan
szívhez szólóan beszélt, hogy beleegyeztem: velem jöhet. Ascanio, aki hallotta az alkudozást,
sírósan megjegyezte, hogy élethosszig tartó szolgálatot ígért, amikor visszafogadtam, akkor
most mi lesz? Arról szó sem lehet, mondtam neki. Szegény fiú fölmálházta magát, hogy akkor
gyalogosan jön utánam. Az elszántsága láttán neki is fölnyergeitettem egy lovat, föltettem rá
egy poggyászomat, s ekképpen a tervezettnél több holmival felszerelkezve vágtam neki az
útnak Rómából Firenzébe,99 Firenzéből Bolognába, Bolognából Velencébe, Velencéből
Padovába; ott egy kedves barátom, Albertaccio del Bene erőnek erejével cipelt el magához.
Másnap tiszteletemet tettem Pietro Bembo úrnál, aki akkor még nem volt bíboros. Pietro úr
elmondhatatlanul szívélyesen fogadott, majd Albertaccióra pillantva azt mondta:
– Benvenutót én akarom vendégül látni teljes személyzetével, legyenek bár százan is,
ekképpen jobb, ha kegyelmed beletörődik, s amennyiben Benvenuto társaságára vágyik,
kegyelmed is velünk tart, mert én nem tágítok. – így aztán ott maradtunk ennél az elragadó
nagyúrnál. Olyan szobát nyittatott nekem, hogy az egy bíborosnak is túlzás lett volna, és
elvárta, hogy mindig az asztalánál egyem. Aztán rendkívül szerényen előhozakodott vele,
hogy szeretne egy érmét az arcmásával, mire én, hogy egyéb vágyam sincs, és hozzáláttam

99
1537. április 2-án.
megmintázni: az első napon kétórai munkával olyan jól eltaláltam azt a jellegzetes
fizimiskáját, hogy nem győzte csodálni. Csakhogy más az irodalom meg a költészet, s más az
ötvösség: hiába értett annyira az előzőhöz, az én mesterségemről fogalma sem volt, azt hitte,
egykettőre megleszek az érmével, holott jóformán hozzá sem kezdtem; sehogy sem fért a
fejébe, hogy ez fölöttébb időigényes munka. A végén úgy voltam vele, hogy annyi időt
szánok rá, amennyit érdemel, csakhogy velencei módi szerint rövid szakállt viselt, s ez igen
megnehezítette a dolgomat. Mikor elkészültem, ennek ellenére meg voltam elégedve az
eredménnyel. Ő viszont csalódottan méregette, mert úgy számított, hogy viaszból két óra,
fémből tíz óra alatt megleszünk az egésszel. Minthogy azonban azt kellett látnia, hogy még a
viaszmintának is több mint kétszáz óra kell, én pedig gondolatban már francia földön járok,
nagyon odavolt, és kérte, hogy legalább egy hátoldalt tervezzek annak az érmének, terveztem
hát egy Pegazust mirtuszkoszorúban. Nagyjából három óra alatt elkészültem vele mindkettőnk
megelégedésére, meg is jegyezte aztán:
– Ez a ló tízszer olyan nagy munkának tetszik, mint a fej, amellyel annyit vesződött
kegyelmed; ezt föl nem foghatom. Csinálja meg mielőbb fémből is!
Mondtam, hogy ott helyben nem tudom vállalni, de ha valahol megállapodom, mindenképp
megcsinálom neki. Miközben ezen alkudoztunk, lefoglalóztam három lovat a franciaországi
útra; ő titokban figyeltetett, merthogy Padovában nagy tekintélye volt, s mikor ki akartam
fizetni a lovakért az előzőleg kialkudott ötven dukátot, a gazdájuk kijelentette, hogy a három
ló ajándék.
– Az nem lehet: tőled nem fogadhatom el őket, a megbízódtól pedig nem akarom, mert
nem dolgoztam meg értük – mondtam neki.
A jóember erre azt felelte, hogy ha az ő lovai nem kellenek, mehetek gyalog, mert
Padovában nem kapok másokat. Akkor visszamentem a nagyságos Pietro úrhoz, aki
válogatott hízelkedéssel próbált rávenni, hogy maradjak Padovában. Minthogy oda semmi
dolgom nem kötött, és mindenképp elkívánkoztam, kénytelen voltam a három lovat elfogadni.
XCV. FEJEZET
Graubündennek vettük utunkat, mert másfelé a háború miatt kockázatosnak látszott. Május
nyolcadik napján hatalmas hóban gázoltunk át az Albula- és a Bernina-hegyen. Életveszélyes,
keserves átkelés volt. Ahogy átvergődtünk a hegyeken, megálltunk egy, ha jól emlékszem,
Wallenstadt nevű helyen, s ott töltöttük az éjszakát. A fogadóban összetalálkoztunk egy
Busbacca nevű firenzei futárral. Erről a Busbaccáról hallottam már, szavahihető, ügyes
embernek mondták, ki gondolta volna, hogy közben elkutyult. Mikor észrevett, rögtön a
nevemen szólított; Lyonba igyekszik valami fontos ügyben, mondta s kért, hogy adjak neki
kölcsön pénzt az útra. Pénzt nem tudok kölcsönözni, mondtam, de ha gondolja, velünk tarthat
Lyonig, a költségeit állom. A gazember csak siránkozott meg hízelgett, s bizonygatta, hogy a
hazája érdekében küldetést teljesítő magafajta szegény futárt a hozzám hasonlónak
kötelessége kisegíteni, főképpen, ha az illető fontos küldeményt visz! Van nála egy bőrtok,
titokzatoskodott, abban egy ezüstpohár, az ezüstpohárban pedig sok ezer dukát értékű drágakő
és nagyon fontos levelek, Filippo Strozzi úr küldeményei.
A drágaköveket jobb, ha belevarrjuk a ruhájába, mondtam neki, mert még mindig kevésbé
kockázatos, mint pohárban szállítani őket, a poharat meg adja nekem, legföljebb ha tíz scudót
ér, de én adok érte huszonötöt. Akkor inkább velem jön, mondta, nincs más választása, mert a
pohártól nem válhat meg, az nem volna tisztességes. Ebben maradtunk; másnap reggel útra
kelvén elértünk egy tóhoz, amely Wallenstadt és Weesen közt húzódik tizenöt mérföld
hosszan. Mikor megláttam a vízen a bárkákat, megijedtem, merthogy ezek nem
különösebben hosszú és nem különösebben széles fenyőfa-alkotmányok voltak, szögelés és
kátrányozás nélkül összeróva, és ha nem a szemem előtt száll be az egyikbe négy német
nemes a lovával, effélére sosem merészkedem föl, inkább visszafordulok, de amikor láttam,
milyen barbár módra megy ez errefelé, úgy gondoltam, ezekbe a német vizekbe biztosan nem
olyan könnyű belefulladni, mint a mieinkbe Itáliában. A két legényem is aggodalmaskodott:
– Benvenuto, veszedelmes ebbe négy lóval beszállni.
– Nem látjátok, gyáva lelkek, hogy az a négy német úr is hogy beszállt előttünk, és máris
milyen vidáman távolodnak? Ha bor volna a mederben, azt mondanám, azért olyan jó a
kedvük, mert borba akarnak fúlni, de minthogy víz van benne, nyilván semmi kedvük
belefúlni, ahogy minekünk sincs.
A tó tizenöt mérföld hosszú volt, és körülbelül három mérföld széles; az egyik part mentén
magas, barlangos hegyoldal húzódott, a másikon füves síkság. Mikor már vagy négy
mérföldet megtettünk, egyszer csak vihar támadt, fölkorbácsolta a vizet, olyannyira, hogy az
evezősök szóltak, hogy segítsünk evezni; egy darabig így haladtunk. Aztán intettem, hogy
inkább tegyenek bennünket partra, de azt mondták, az lehetetlen, mert az a rész nagyon sekély
és zátonyos, rögtön széttörne a bárka, mi meg mind belefulladnánk a tóba, inkább segítsünk.
A bárkások kiáltozva bátorították egymást. Mikor láttam, mennyire meg vannak ijedve,
gondoltam egyet, és okos lovamnak rövidre fogtam a gyeplőjét, s bal kezemmel oldalt
megragadtam a kötőféket. A ló értelmes állat: mikor a friss fű felé fordítottam a pofáját, úgy
láttam, érti a szándékomat, hogy ússzon ki, s engem is vontasson partra. Hanem akkor jött egy
hatalmas hullám, és átcsapott a bárkán. Ascanio kiabált, hogy „Jaj, apám, könyörgök,
segítsen!”, és belém akart kapaszkodni; akkor a kis tőröm markolatához kapva rájuk szóltam,
hogy alkalomadtán tegyék, amire tanítottam őket, mert a lovuk megmentheti az életüket,
ahogyan magam is reméltem az enyémtől; és ha még egyszer rám veti magát, belemártom a
kést. Ekképpen haladtunk néhány mérföldet halálos veszedelemben.
XCVI. FEJEZET
A tó közepénél volt egy kis földnyelv, ott végre lélegzethez jutottunk; láttam, hogy a négy
német kiszáll. Mikor mi is ki akartunk szállni, a bárkás semmiképp nem akart bennünket
elengedni.
– Itt az ideje egy kis erőpróbának – mondtam a fiúknak –: karddal fogjuk kiverekedni,
hogy partra tegyenek bennünket.
Igen nagy volt az ellenállás. Mikor végre kitettek bennünket, két mérföldet kellett
kapaszkodnunk a hegyoldalban fölfelé, és az nehezebb volt, mintha létrán kellett volna
fölmászni. Én teljes felszerelésben: páncéling, hosszú szárú csizma, puska – ráadásul zuhogó
esőben, mert azt is ránk szakította az Isten. Azok az ördöngös német urak bámulatosan
vezették kantárszáron kis termetű lovaikat, a mieink viszont nem erre termettek, és majd
megszakadtunk, mire azon a meredek hegyoldalon föl tudtunk velük vergődni. Már
feljutottunk egy darabon, amikor Ascanio lova, egy pompás magyar ló elvétette a lépést,
megcsúszott, és úgy kibillent az egyensúlyából, hogy a mögötte haladó Busbacca, aki Ascanio
lándzsáját vitte, nem tudott kitérni előle, és a kezében levő lándzsa hegye átszúrta szegény
állat nyakát; erre a másik legényem is megcsúszott a maga pej lovával, s estében egy
csenevész kis bokrot kapott el, de a lovát nem engedte volna. Ezen a lovon volt egy átalvetős
iszákban minden pénzem és értékem; mondtam a fiúnak, hogy az életét mentse, a lovat hagyja
a sorsára; mérföldnyi mélység, s alant a tó vize. Épp ott vesztegeltek a bárkásaink, s ha a ló
lezuhan, telibe találja őket. Én haladtam elöl; megálltam, és a többiekkel együtt néztük, mint
fog alábucskázni a ló, már mind letettünk róla. Mondtam is a legényeimnek:
– Semmi baj, csak magunk menekedjünk meg, és adjunk hálát az Istennek mindenért;
egyedül szegény Busbaccát sajnálom, amiért a drágakövekkel teli poharát, a több ezer dukát
értékét épp annak a lónak a nyeregkápájához kötötte, merthogy az a legbiztosabb hely; az én
pár száz scudómat ott egye a fene, nem félek semmitől, csak Isten kegyelmét el ne veszítsem.
Busbacca akkor azt mondta:
– Bánom is én az enyémet, csak a kegyelmedét sajnálom.
 – Miért az én kevesemet sajnálod, miért nem a magadét, a sokat? – kérdeztem.
– Isten látja lelkemet: végszükségben, ilyen helyzetben, amibe most jutottunk, meg kell
mondani az igazat – felelte. – Tudom, hogy a kegyelmed pénze valódi, az én poharamban
levő drágakő meg csak hazugság: kaviárt viszek benne.
Erre aztán nem tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam; nevettek a legényeim is, ő
meg sopánkodott.
A ló megkapaszkodott, pedig már letettünk róla. Összeszedtük hát magunkat, és
megkönnyebbülten nevetgélve másztuk meg a hegyet. A négy német uraság már fölért a
tetőre, és visszaküldték néhány embert, hogy segítsenek fölkapaszkodnunk, így kecmeregtünk
föl végre-valahára arra a vadregényes pihenőhelyre; ott aztán igen szívélyesen fogadták az
átázott, elcsigázott és kiéhezett utasokat; megszárítkoztunk, megpihentünk, elvertük az
éhünket, és azok közben valami fűvel a ló sebét is megkezelték; meg is mutatták, melyik füvet
keressük, tele volt vele az ösvény: ha állandóan rajta tartjuk a seben, mondták, a ló sebesülten
is olyan hűségesen szolgál tovább, mintha mi sem történt volna; úgy is tettünk. Megköszöntük
az uraknak a szíves segítséget, s miután jól kipihentük magunkat, továbbindultunk, hálát adva
Istennek, hogy abból a nagy veszedelemből megmentett bennünket.
XCVII. FEJEZET
Egy Weesenen túli városban kötöttünk ki, ott töltöttük az éjszakát; minden órában
hallottuk az őrt, aki igen szépen kántálta el ugyanazt a figyelmeztetést, hogy vigyázzanak a
tűzre – ugyanis a város minden háza fenyőfából épült. Busbacca, akit nagyon megviselt az a
nap, ilyenkor mindig fölkiáltott álmában: „Jaj, Istenem, megfulladok!”; ez a nappal ijedsége
volt, ahhoz jött aztán az estéé, amikor pedig minden egyes némettel versenyt ivott és olyan
kegyetlenül berúgott, hogy azt kezdte kiabálni, hogy „Meggyulladok”, majd megint, hogy
„Megfulladok”, és közben a pokol tüzében érezte magát, nyakába kötött kaviárral. Az az
éjszaka olyan kellemesen telt, hogy minden bánatunk nevetésbe fordult.
Másnap verőfényes napra ébredtünk, és egy vidám városkában, Lachenben ebédeltünk:
fölséges trakta volt. Aztán csatlakoztunk egy Zürich nevű város felé tartó társasághoz. A
vezető egy tó melletti töltés tetejére hágott, más út nem volt, hiába, de még a töltés is víz alatt
állt, a vezető meg is csúszott, a bolond, és lovastul elmerült a vízben. Én közvetlenül utána
haladtam; akkor megállítottam a lovamat, és néztem, amint a bolond föltápászkodik, s mintha
mi sem történt volna, nótaszóval capiat tovább és int, hogy kövessem. Én jobb kezemet a
magasba emelve áttörtem egy ösvényen, és arra vezettem legényeimet és Busbaccát. A vezető
kiabált, németül ordította, hogy ha az odavalósiak meglátnak bennünket, agyon is vernek, de
mi csak mentünk tovább, és ezt a veszedelmet is megúsztuk.
Beértünk Zürichbe: gyönyörű, tiszta város, valóságos ékszer. Itt megálltunk egy egész
napra, s másnap korán indultunk tovább egy Solothurn nevű másik szép városba, majd onnan
Lausanne-ba, Lausanne-ból Genfbe, Genfből Lyonba, mindvégig nótaszóval, vidáman.
Lyonban négy nap pihenőt tartottam, kiörvendeztem magam néhány barátommal,
megtérítették Busbacca útiköltségét, és a negyedik nap elteltével Párizsnak vettük utunkat.
Kellemes utazás volt, leszámítva a La Palice-i kalandot, amikor útonállók támadtak ránk, és
mi nem csekély virtussal megmenekültünk. Onnan már a világ legsimább útja vezetett
Párizsba, énekszóval, nevetgélve, épségben jutottunk célba.
XCVIII. FEJEZET
Párizsban egy szusszanásnyi pihenő után felkerestem a király szolgálatába szegődött
Rossót, a festőt. Azt hittem erről a Rossóról, hogy a legkedvesebb barátom, mert Rómában
olyan nagy szívességeket tettem neki, mint ember az embertársának csak tehet; röviden össze
lehet foglalni, nem mulasztom hát el, hogy megmutassam, miiyen csúnya dolog a hálátlanság.
Római tartózkodása alatt annyi rosszat összehordott Raffaello da Urbino festményeiről,
hogy Raffaello tanítványai már meg akarták ölni; éjt nappallá téve őrködtem a testi épségén,
rengeteg fáradságomba került megvédeni. Aztán Antonio da San Gallo mestertől, a kiváló
építésztől elvetetett egy munkát, amellyel Agnol de Cesi úr bízta volt meg; Antonio da San
Gallo akkor olyan bosszúhadjáratot indított Rosso ellen, hogy ha nem támogatom a
szerencsétlent, éhen is pusztul; sokszor segítettem ki tíz-tíz scudóval, hogy legyen miből
megélnie. Ezt sosem adta vissza, bár nem is azért kerestem én föl, hanem azért, mert arra
számítottam, hogy beajánl a nagy király szolgálatába. Amikor meglátott, zavartan azzal
fogadott:
– Nahát, Benvenuto, ilyen nagy költségbe verni magad egy ilyen nagy úttal, ráadásul
ezekben a nehéz időkben, amikor mindenki a háborúval van elfoglalva, nem a mi
művészetünk csip-csup dolgaival!
Hoztam pénzt a visszaútra is, mondtam neki, és hogy nem ezt vártam volna mindazért
cserébe, amit érte tettem, és végül, hogy már magam is kezdem elhinni, amit Antonio da San
Gallo mester mondott róla. Próbálta tréfával elütni a dolgot, de akkor már láttam, milyen
hitvány ember, s megmutattam neki egy ötszáz scudóról kiállított váltót Ricciardo del Bene
aláírásával. Erre a szerencsétlen nagyon elszégyellte magát, és mindenáron tartóztatott volna,
de én csak nevettem s azzal faképnél hagytam; a beszélgetésnél jelen volt egy Sguazzella
nevű firenzei festő, aki a három lovammal meg a három szolgámmal egy hétre a házába
fogadott. Nagyon jól tartott bennünket, s én még jobban megfizettem érte. Aztán kihallgatást
kértem a királytól a kincstárnoka: Giuliano Buonaccorsi révén. Rengeteg ideig vártam hiába,
mert mint később kiderült, Rosso mindent elkövetett, hogy a királyi audienciát
megakadályozza. Mikor ezt Giuliano úr megtudta, azonnal kikísért Fontainebleau-ba,
bebocsáttatott a királyhoz, aki egy teljes órán keresztül szívélyesen elbeszélgetett velem.
Őfelsége éppen Lyonba készült, és Giuliano úr lelkére kötötte, hogy engem is vegyen föl a
kíséretébe, mert útközben meg akar velem beszélni egy-két szép tervet. így aztán
csatlakoztam a király kíséretéhez, és útközben nagyon szoros barátságot kötöttem a ferrarai
bíborossal,100 aki akkor még nem kapta meg a bíborosi kalapot. Minden este nagyokat
beszélgettünk a bíboros úrral, s egyszer fölvetette, hogy maradhatnék én Lyonban az ő egyik
apátságában, amíg a király vissza nem tér a háborúból; most Grenoble-ba szólítja a
kötelesség, de én abban az apátságban kényelmesen kivárhatnám, míg visszatér.
Lyonba érkezve megbetegedtem, Ascanióra pedig rájött a negyednapos láz; elegem lett a
franciákból is meg az udvarból is, Róma után vágytam. A bíboros látta, hogy hazahúz a
szívem, nem tartóztatott, és megkért, hogy Rómában készítsek neki egy ezüstmedencét meg
egy korsót, előre megfizette.
Jó lovakon nekivágtunk az útnak a Simplon-hágó felé, s egy darabon elkísért bennünket
négy francia. Ascanio a negyednapos lázával küszködött, én meg valami makacs
gyulladásfélével, azt hittem, ebből sosem gyógyulok fel; úgy megviselte a gyomromat, hogy
nem hiszem, hogy hetente egy cipót meg bírtam enni, és nagyon vágytam már Itáliába: ott
akartam meghalni, nem francia földön.
XCIX. FEJEZET
A Simplon-hágó után a Vedro-völgyben át kellett kelnünk egy folyón. Igen széles és
nagyon mély folyó volt, s fölötte a korlát nélküli hidacska hosszú és keskeny. Vastag dér
borított mindent, rögtön láttam, milyen veszélyes most a híd, szóltam is a legényeimnek,
szolgáimnak, hogy szálljanak le a nyeregből, inkább vezessék a lovat. Magam így is keltem át
szerencsésen az egyik franciával, egy nemesúrral társalogva; a másik francia, egy jegyző,
mögöttünk kissé lemaradva egyfolytában rajtunk köszörülte a nyelvét, hogy egy semmiségtől

Ippolito d'Esté, I. Alfonso fia. Tizenöt éves korában már Milánó püspöke, 1539-től bíboros.
100

Nagy művészetpártoló, ő építtette Tivoliban a d'Esté-villát. 1572-ben halt meg.

úgy beijedtünk, hogy képesek vagyunk gyalogolni. Hátrapillantva láttam, hogy a híd közepén
tart, és figyelmeztettem, hogy lassítson, mert az kiváltképp veszélyes szakasz. Ő azonban nem
tudta megtagadni a francia természetét, ugyan már, hol itt a veszély, affektált, itt csak a gyáva
talján ijed be. Közben még mozdult is, hogy megsarkantyúzza a lovát, csakhogy a ló
megcsúszott és égre kapáló lábbal lezuhant, épp egy hatalmas kő fölött. Minthogy Isten
könyörületes a bolondokhoz, az állat is meg az a barom gazdája is a kő mellé esett, s azonnal
elnyelte őket az örvény. Rohantam, ahogy a lábam bírta, leugrottam a kőre, s a ruhája
szegélyét elcsípve kiráncigáltam a folyóból a csuromvíz bolondot; jócskán ivott, kis híján meg
is fulladt, ezért mikor láttam, hogy túl van a veszélyen, örvendezni kezdtem, hogy
megmentettem az életét. Mentettem a fenét, ugatta franciául: az iratai, oda vannak a kincset
érő iratai! Teljesen át volt ázva, alig ért ki belőle a hang, és az iratai miatt sopánkodott.
Szóltam a kísérőinknek, hogy segítsenek ezen a barmon, megfizetem.
Az egyik nagyon ügyesen minden papírját kihalászta, semmije sem veszett oda; a másik a
kisujját sem volt hajlandó mozdítani.
Amikor a fent említett helyre megérkeztünk és megebédeltünk, adtam egy kis pénzt a
nálam levő közös kasszából annak a kísérőnknek, aki a papírokat kihalászta; a jegyző
hőbörgött, hogy ő a kialkudott összegen felül egy fityinget sem hajlandó a kísérőkre költeni,
fizessek csak a magaméból. Erre aztán már volt egy-két keresetlen szavam. Akkor a másik
kísérő is előállt, amelyik a bajban felénk sem nézett, hogy őneki is fizessek. „Merthogy azé is
az érdem, aki a keresztet vitte?” – kérdeztem. Mutat ő nekem mindjárt olyan keresztet, hogy
arról koldulok, fenyegetőzött. Én pedig olyan gyertyát gyújtok mellé, hogy megkeserüli,
feleltem.
A velencei-német határon voltunk, ez elrohant, és kisvártatva hatalmas dárdával
hadonászva, egy marcona társaság élén tért vissza. Én jó lovam nyergében ültem, ráfogtam a
gazemberre a puskát, s így szóltam az embereimhez:
– Lelövöm a bitangot, utána mindenki tegye a dolgát, mert ezek közönséges útonállók, a
legkisebb ürügyre vártak, hogy megölhessenek bennünket.
A fogadós, akinél ebédeltünk, az egyik helybeli hatalmasság: egy kisöreg segítségét kérte,
rimánkodott neki, hogy tegyen igazságot:
– Ez a fiatalember nagyon harcias: lehet, hogy miszlikbe aprítjátok, de előbb halomra öldös
benneteket, s az is lehet, hogy megszökik a kezetek közül; így is, úgy is nagy kárt tesz
bennetek.
Némiképp megnyugodtak a kedélyek, a kisöreg így szólt hozzám:
– Menj békével, de tudd meg, hogy századmagaddal sem bírtál volna el velük.
Tudtam, hogy igaza van, és őszintén szólva addigra már leszámoltam az életemmel, de
minthogy több becsmérlő szó nem hangzott el, fejcsóválva azt mondtam:
– Minden erőmmel igyekeztem volna bebizonyítani, hogy van bennem lélek és férfivirtus.
– Azzal továbbmentünk, és az első szálláshelyünkön tisztáztuk a dolgainkat: azzal a barom
franciával örökre elváltak útjaink, a másikkal viszont, a nemesúrral megmaradt a jó barátság;
a három lovammal most már magunkban folytattuk utunkat Ferrarába.
Ahogy a nyeregből leszálltam, máris indultam, hogy tisztelegjek a herceg úr
őkegyelmességénél, mert másnap reggel a Loretói Szűz Máriához akartam elzarándokolni.
Este két óráig vártam, mire a herceg úr megjelent; kézcsókra járultam elébe, s igen szívélyes
fogadtatásban részesültem: őkegyelmessége meghívott az asztalához. Nagyon udvariasan
elhárítottam:
– Több mint négy hónapja immár csak csipegetek, kegyelmes uram, nem is gondolná az
ember, hogy az a kevéske elég az életben maradáshoz; minthogy a kegyelmed fejedelmi
asztalának bőségét sem élvezhetném, kegyelmed engedelmével csak egy kis eszmecserére
maradnék, amíg kegyelmességed vacsorázik, s ebben mindkettőnknek nagyobb kedve telnék,
mint ha én is odaülnék az asztalhoz. Beszélgetni kezdtünk, és egészen öt óráig eltársalogtunk.
Öt órakor engedelmével elköszöntem – s a fogadóban, a szálláshelyemen pompásan
megterített asztalt találtam, a herceg ugyanis elküldte nekem a vacsorája maradékát sok jóféle
borral, én pedig, aki az étkezési szokásomhoz képest két órát késlekedtem, olyan jó étvággyal
láttam hozzá az evéshez, mint az elmúlt négy hónapban soha.
C. FEJEZET
Másnap reggel leróttam kegyeletemet a Loretói Szűz Mária előtt, majd megtértem
Rómába;101 hűséges Felicémre mindenestül ráhagytam a műhelyemet, és Sugherello, az
illatszerárus mellett nyitottam magamnak egy sokkalta nagyobbat és tágasabbat, mert biztosra
vettem, hogy a nagy Ferenc királynak többé eszébe sem jutok. Sok munkát vállaltam
különféle nagyurak megbízásából, és hozzáláttam a ferrarai bíborosnak ígért korsóhoz és
medencéhez is. Sok munkásom volt, és sok nagy arany– és ezüstműre szóló megbízásom.
Perugiai segédemmel annak idején abban állapodtunk meg, hogy a maga költségén kísér el
Franciaországba; ez a ruházkodáson meg az egyebeken felül az utazással járó kiadásokkal
tetézve mintegy hetven scudót tett ki. Abban maradtunk, hogy havonta háromscudónként
törleszti abból a több mint nyolcscudónyi keresetből, amit kap tőlem. Két hónap múlva ez a
gazember kilépett a műhelyemből, otthagyott a rengeteg munkával, és kijelentette, hogy nem
fizet; levágom a karját, fogadkoztam akkor, s minden bizonnyal meg is teszem, ha a barátaim
el nem tántorítanak a szándékomtól azzal, hogy az önbíráskodással a pénzemtől is elesek meg
Rómát is elveszthetem újra, jobb tehát, ha ügyemet a törvényszékre bízom, s a kezemben levő
írással szerzek érvényt az igazamnak. Megfogadtam a tanácsot, de azért magam is rajta
voltam, hogy eredménye legyen; a törvényszéken megindítottam a pert, s pár hónap leforgása
alatt meg is nyertem, annak értelmében aztán hamar rács mögé is dugattam a gazfickót.
Tele volt a műhely nagyszabású munkákkal, legelsőbben is ott volt Girolamo Orsino
feleségének teljes ékszerkollekciója; ez a Giro-lamo Orsino egyébként Paolo úr atyja, és
Cosimo herceg jelenlegi veje. Az említett munkáknak lassan már a végére jártunk, de aztán is
folyvást jöttek a fontosnál fontosabbak. Nyolc segéddel dolgoztam éjt nappallá téve, mert így
kívánta a hírnév és a szükség.
CI. FEJEZET
Miközben szorgalmasan tevékenykedtem vállalt munkáimon, levelet kaptam a ferrarai
bíborostól; ez áll benne:
Kedves Benvenuto barátunk!
Az elmúlt napokban a Legeresztényebb Király megemlegetett téged, kifejezte, hogy szívesen
látna a szolgálatában. Tájékoztattam, hogy a nekem tett ígéreted szerint azonnal visszatérsz,
mihelyt Őfelsége nevében üzenek érted. Őfelsége ene azt mondta: „Elrendelem, hogy
érdeméhez méltó utaztatásban részesüljön.” Tüstént intézkedett, hogy a kincstár utaljon ki
nekem e célra ezer aranyscudót. Fültanúja volt a beszélgetésnek de' Gaddi bíboros, és ene
rögtön előlépve azt mondta őfelségének, hogy efelől fölösleges rendelkeznie, merthogy őmár
küldött neked evégbóí elegendő pénzt, és úton is vagy immár. Mármost ha ez nem igaz, tehát
ha de Gaddi bíboros alaptalanul mondott ilyet, amint egyébként gyanítom, levelem vételekor
válaszolj azonnal, és akkor gondoskodni fogok róla, hogy eljusson hozzád az összeg, amelyet
ez a nagylelkű király neked szánt.
Most hát ítélje meg ország-világ, mi kárt tud tenni az emberi természetben a rossz
csillagállás meg a balszerencse! Én életemben talán ha kétszer beszéltem ezzel a kótyagos de'
Gaddi bíborosocskával; nem azért fontoskodott ő, hogy nekem akár a legcsekélyebb bajt
okozza, dehogy: csak a saját kicsinységét szerette volna feledtetni, mert úgy spekulált, hogy
ezzel megmutathatja, hogy a ferrarai bíboroshoz hasonlóan ő is rajta tartja a szemét azokon a

101
1537. december 16-án.
művészembereken, akiknek a szolgálatára a király igényt tart. Csakhogy amilyen kelekótya,
nekem szót sem szólt az egészről, pedig a hazám iránti szeretetből biztosan kitaláltam volna
valamit, hogy ne hagyjam szégyenben ezt az ostoba fajankót. A főtisztelendő ferrarai bíboros
úr levelére tehát azonnal válaszoltam, hogy erről a de' Gaddi bíborosról én az égvilágon
semmit nem tudok, de ha megkeresett volna ez ügyben, akkor sem mozdultam volna innen
főtisztelendősége tudta nélkül, annál is kevésbé, merthogy Rómában olyan sok a munkám,
mint még soha; a legkeresztényebb király őfelsége egyetlen szavára azonban, ha egy olyan
nagy méltóság közvetíti, mint a főtisztelendő úr, mindent félrevetve azonnal indulok.
Miután elküldtem a levelet, volt perugiai segédem, az az áruló gondolt egy gonoszat, és jól
is számított, amikor a Farnese Pál pápa, de még inkább az immár Castro hercegének
kinevezett fattya kapzsiságára spekulált. Ez a volt segédem Pierluigi úr valamelyik titkárának
értésére adta, hogy minden dolgomról tudomással bír, hiszen évekig volt a szolgálatomban, s
bizton állíthatja, hogy több mint nyolcvanezer dukát vagyonom van túlnyomórészt
ékkövekben, amely ékköveket én az egyháztól tulajdonítottam el Róma kifosztása idején az
Angyalvárban; legyen rá gondjuk, hogy szép csöndesen mielőbb lakat alá tegyenek!
Történt, hogy egy napon, miután már napkelte előtt több mint három órát dolgoztam az
említett menyasszonyi ékszereken, nyakamba kanyarítottam a köpenyemet, hogy járok egyet,
amíg a műhelyt kinyitják és kitakarítják; a Chiavica sarkáig jutottam a Iulia utcán, amikor
látom ám, hogy Crespino kapitány102 jön velem szembe a poroszlói élén.
– A pápa nevében letartóztatlak – állított meg.
– Bizonyára összetévesztesz valakivel, Crespino – mondtam neki. Mire ő:
– Nem hinném: te vagy az a nagyérdemű Benvenuto, akit nagyon is jól ismerek, és akit
most be kell kísérnem az Angyalvárba a többi nagyérdemű közé. – Majd amikor látta, hogy
négy káplárja a kardomra meg az ujjamon levő gyűrűkre veti magát, rájuk szólt: – Ne
merészeljétek! Érjétek be azzal, hogy a dolgotokat elvégzitek: nem hagyjátok megszökni. –
Majd pedig elébem állt, és udvariasan felszólított, hogy adjam át a fegyveremet. Ahogy a
kardomat átadtam neki, eszembe jutott, hogy éppen azon a helyen öltem volt meg Pompeót.
Az Angyalvárba vezettek, és bezártak az egyik toronyszobába. Harminchét éves fejjel
életemben először belekóstoltam a börtönéletbe.
CII. FEJEZET
Pierluigi úr, a pápa fia szemet vetett a nagy pénzre, amelynek eltulajdonításával
megvádoltak, és rögtön be is jelentette rá az igényét magasságos atyjauránál. A pápa
készséggel támogatta, sőt felajánlotta, hogy minden segítséget megad neki; nyolcnapi elzárás
után a forma kedvéért végre kihallgattak. Elővezettek az Angyalvár egyik előkelő
nagytermébe. Vizsgálóbíráim közül az első Róma kormányzója: a pistoiai Benedetto
Conversini volt, a későbbi iesi püspök, a második a kincstári ügyész, akinek a nevére nem
emlékszem, a harmadik pedig Benedetto da Cagli úr, a törvényszéki bíró. Ez a három ember
aztán megkezdte a kihallgatásomat, eleinte szépszerével, később durva és fenyegető
hangnemben, merthogy azt találtam mondani:
– Uraim, félórája locsognak itt összevissza, egyfolytában mellébeszélnek; kérem, mondják
meg egyenesen, mit akarnak tőlem, hogy értelmes szót is halljak végre.
Szavaimra a kormányzó, a pistoiai elvesztette a türelmét:
– Nagyon öntudatosan, mi több: fennhéjázóan beszélsz, de adod te még alább is,
meghunyászkodsz, mint a kiskutya, ha meghallod, amit mondani fogok, és az se nem
locsogás, se nem mellébeszélés, hogy a szavaidat idézzem, hanem szigorú kérdések sora,
amelyre meg kell válaszolnod. Először is: nagyon jól tudjuk, hogy Róma kifosztásakor itt

Crespino de' Boni. Az eset valószínűleg október 16-án történt, a kapitány ötven gyalogos és
102

húsz lovas poroszló kíséretében volt.

voltál ebben a szerencsétlen városban, és éppen az Angyalvár tüzéreként szolgáltál, s
minthogy te voltál itt az egyetlen ötvös és ékszerész, Kelemen pápa a régi ismeretség okán,
meg mert más céhbeli épp nem volt kéznél, téged avatott be a titkaiba s kért meg, hogy
koronája, tiarája és gyűrűi aranyát olvaszd be, ékköveit pedig varrd bele a ruhájába; te ebből
titkon nyolcvanezer scudónyi értéket eltulajdonítottál. Ezt a segédedtől tudjuk, akinek a
téteményeddel eldicsekedtél. Most hát nyíltan felszólítunk, hogy add elő vagy a drágaköveket,
vagy az ellenértéküket, s aztán mehetsz utadra.
CIII. FEJEZET
Ε szavak hallatán harsány hahotában törtem ki, majd miután valamelyest kimulattam
magam, azt válaszoltam:
– Hálát adok az Istennek, hogy most, mikor úgy tetszett neki, hogy életemben először
börtönbe juttat, nem holmi csip-csup dologban találtattam vétkesnek, mint az ifjú emberek
általában. Ha igaz volna, amit kegyelmed állít, akkor sem vonhatnának felelősségre, mert az
akkori törvény már teljességgel hatályát vesztette; mentségemül szolgálhatna, hogy
alattvalóként vigyáztam a szent és sérthetetlen apostoli szentegyház kincseire, amíg egy méltó
pápának vagy a jogos képviselőjének, történetesen akár kegyelmednek is vissza nem
szolgáltathatom őket – feltéve, mondom, ha igaz volna a vád.
A méregzsák pistoiai kormányzó magából kikelve vágott a szavamba:
– Csűrd-csavard, Benvenuto, ahogy tetszik, mi csak azt kérjük vissza, ami jog szerint a
miénk, és igyekezz, ha nem akarod, hogy a szavaknál durvább eszközökhöz folyamodjunk. –
Azzal ültéből fölemelkedve már indult volna is, de megállítottam:
– Még tart a kihallgatásom, uraim! Járjanak a végére tisztességgel, aztán mehetnek, ahová
akarnak. – Erre bosszúsan visszaültek, mint akiket egyáltalán nem érdekel, mit beszélek, s
csak amúgy fél fenéken ülve figyelnének, hiszen már hallották, amit hallani akartak. Én pedig
folytattam: – Tudják meg, uraim, hogy hovatovább húsz éve élek Rómában, és mind ez idáig
sem itt, sem sehol másutt nem csuktak börtönbe.
– Pedig emberölés is szárad a lelkeden! – vágott közbe az a pribéklelkű kormányzó.
– Ezt kegyelmed mondja, nem én; de ha valaki a kegyelmed életére törne, kegyelmed
reverendában is megvédené magát, holott a törvény kegyelmed oldalán áll; engedjék hát
végigmondanom az érveimet, hogy a pápának pontosan számolhassanak be a
kihallgatásomról, és hogy a teljes igazság ismeretében ítélkezhessenek fölöttem. Ismétlem
tehát, hogy hovatovább húsz esztendeje élek ebben a gyönyörű Rómában, és alkotom
mesterremekeimet; mindeddig bizonyos lehettem benne, hogy Krisztus székvárosában
bármely világi fejedelemmel szemben védelmet kaphatok, számíthatok a Szentszéknek és
Krisztus földi helytartójának az oltalmára. Most viszont nem tudom, kihez fordulhatnék. Hol
az a fejedelem, aki egy ilyen képtelen támadással szemben megvéd? Mielőtt kegyelmetek
lefogattak engem, nem kellett volna utánajárni, hová tettem azt a nyolcvanezer dukátot? Nem
az lett volna az eljárás rendje, hogy megnézik kegyelmetek a drágakövek jegyzékét, amelyet
ötszáz éve szorgalmasan vezet az apostoli kamara? Aztán pedig csak ha hiányt tapasztalnak
kegyelmetek, akkor citálnak ide engem az összes könyvemmel egyetemben? Kijelenthetem,
hogy a pápai ékszereknek és a tiara drágaköveinek nyilvántartása a legteljesebb rendben van,
nincs az a darab, amelyikről ne tudnék számot adni. Egyetlenegy híja lehet a kincsnek: mikor
szegény Kelemen pápa azzal a császári rablóbandával, Róma kifosztóival és az egyház
meggyalázóival alkudozott, ha jól emlékszem, személy szerint Cesare Iscatinaróval, 103 a
halálba kergetett pápa a megegyezés küszöbén szántszándékkal leejtett az ujjáról egy
körülbelül négyszáz scudo értékű gyémántgyűrűt, s mikor az említett Iscatinaro lehajolt érte,
hogy visszaadja, a pápa azt mondta neki, hogy tartsa csak meg emlékül. Jelen voltam az

103
Valójában Giovan Bartolomeo Gattinara, V. Károly főkincstárnoka volt az.
esetnél, s ha ez a gyémánt hiányozna, megmondhatom, hová lett, de biztos vagyok benne,
hogy ennek is írásos nyomát fogják kegyelmetek találni. Egyébként pedig szégyellhetik
kegyelmetek magukat, hogy egy magamfajtát vettek üldözőbe, aki annyi becses szolgálatot
tettem az Apostoli Szentszéknek. Vegyék tudomásul, hogy ha én nem vagyok, a császári
horda már aznap délelőtt akadálytalanul elfoglalja az Angyalvárat, amikor a Borgóba betört,
csakhogy én bátran és egyébként minden ellenszolgáltatás nélkül odaálltam a tüzérek meg a
lőszerszállító katonák által elhagyott ágyúkhoz, lelket vertem Raffaello da Montelupo nevű
szobrász bajtársamba, aki halálra rémülten, bénultan kuporgott egy sarokban, s miután
magához térítettem, olyan pusztítást vittünk végbe mi ketten az ellenség soraiban, hogy a
betolakodók kénytelenek voltak más úton próbálkozni. Én pörköltem oda Iscatinarónak,
mikor láttam, hogy a maga gyalázatos, lutheránus modorában gúnyosan, tiszteletlenül beszél
Kelemen pápával. Kelemen pápa Angyalvár-szerte kerestette, ki volt az, föl akarta akasztatni.
Én lőttem fejbe az orániai herceget itt, a sáncok alatt. És közben rengeteg gyönyörűséges és
becses ezüst– és aranyművet, ékszert, érmét és pénzt készítettem az anyaszentegyháznak. Ez
volna hát a kitüntető papi figyelem azokkal a személyekkel szemben, akik olyan odaadóan és
olyan bátran szolgálták és szerették kegyelmeteket? Most számoljanak be a pápának
mindarról, amit itt beszéltem, mondják meg neki, hogy a kincsei hiánytalanul megvannak, és
hogy az ostrom alatt én egyebet sem köszönhettem az egyháznak, mint sebeket és kőzáport a
mellemre, és hogy az összes kincs, amit én akkor magamnak fölhalmoztam, az Pál pápa
puszta ígérete. De most már kiismertem őszentségét is és kegyelmetekben a minisztereit is.
Szavaim hallatán azok csak hüledeztek, sápadoztak, aztán faképnél hagytak. Mentek a
pápához, hogy egybehangzóan beszámoljanak neki a hallottakról. A pápa elszégyellte magát,
és azonnal elrendelte, hogy ellenőrizzék a pápai kincstár nyilvántartását. Mikor
meggyőződtek róla, hogy semmi híja, egy szóval sem indokolták, hogy miért tartanak
továbbra is fogva; Pierluigi úr, aki érezte, hogy hibát követett el, most már mindenképpen a
vesztemet akarta.
CIV. FEJEZET
Ferenc király hamarosan részletesen értesült róla, hogy a pápa bebörtönöztetett, éspedig
milyen igazságtalanul, s elküldte hozzá Morluc urát104 azzal, hogy kérjen ki engem a pápától,
igényt tart a szolgálataimra. Az egyébiránt nagyvonalú és bölcs pápa az én dolgomban
igencsak kicsinyesen és ostobán döntött, azt válaszolta ugyanis a királyi követnek, hogy
őfelsége jobban teszi, ha nem foglalkozik velem, mert hamar a fegyveremért kapok:
emberölésért és egyéb viselt dolgaimért vagyok bebörtönözve. A király erre visszaüzent, hogy
az ő országában nagyszerűen működik az igazságszolgáltatás: ő amilyen kitüntető
figyelemben részesíti az érdemes embereket, olyan szigorúan bünteti a bűnösöket. Őszentsége
engem már elbocsátott, azaz lemondott Benvenuto szolgálatáról, ő viszont, aki azok után
szívesen látott és fogadott fel engem, most mint saját emberét kér ki tőle.
Nagyon sokat ártottak nekem ezek az egyébiránt rendkívül megtisztelő, kegyes szavak. A
pápa dührohamot kapott, mert rettegett, hogy hírét viszem, milyen alávalóan bántak el velem,
és most már ő is minden igyekezetével azon volt, hogy a becsülete sérelme nélkül eltetessen
láb alól.
Az Angyalvár kapitánya, Giorgio degli Ugolini lovag firenzei földink volt. Ez a derék
ember azt sem tudta, hogyan járjon a kedvemben: megengedte, hogy szabadon járjak-keljek a
várban, s beérte a puszta becsületszavammal, hogy nem szököm meg. Akartam neki valami
biztosítékot adni, de nem fogadta el, mert tudta, micsoda igazságtalanság ért, és hogy a pápát
mennyire érdekli a sorsom; neki elég a becsületszavam, mondta, hiszen mindenkitől jó

104
Jean de Montluc római követ – 1553-tól Valence püspöke, 1573-ban varsói követ – ebben
az évben kétségkívül járt Rómában, de közbenjárásának nincs írásos nyoma.
híremet hallja. A szavamat adtam hát, ő pedig lehetővé tette, hogy apró-cseprő munkáimat
végezhessem. Ártatlan is vagyok, gondoltam, aztán meg a király kegyét is élvezem, végül
csak megenyhül a pápa! Nyitva tartottam a műhelyemet, s időnként eljött hozzám Ascanio, a
segédem, és hozott valami munkát. Nem sok kedvvel csinálgattam, mert egyfolytában az járt
az eszemben, hogy be vagyok börtönözve, s hozzá milyen igazságtalanul! De a szükségből
erényt kovácsoltam, s a lehető legderűsebben tűrtem balsorsomat. Összebarátkoztam a várbeli
őrséggel és sok katonával.
A pápa néha az Angyalvárban vacsorázott, és olyankor minden tárva-nyitva állt, mint a
palotákban általában, a börtöncellák viszont szigorúan be voltak zárva, kivéve az enyémet: én
a pápa ottlétekor is szabadon közlekedhettem a várban. Többször is előfordult, hogy ilyenkor
a katonák egyike-másika együtt érzően szökésre biztatott, a segítségét is fölajánlva, én
azonban csak csóváltam a fejem, merthogy szavamat adtam annak a jóságos kapitánynak, aki
nagyon a szívén viselte a sorsomat. Egy józan paraszti ésszel gondolkodó, derék katona
egyszer azt mondta:
– Aki börtönben ül, Benvenutóm, azt nem köti az adott szó, az nem kötelezhető sem
becsületre, sem semmi másra; hallgass rám: szökj meg ettől az elvetemült pápától meg a
fattyú fiától, mert ezek mindenképp ki akarnak készíteni.
Én azonban inkább az életemet adtam volna, semhogy azt a jóságos várkapitányt
becsapjam, és tűrtem a sanyarú sorsot társammal, egy Pallavicini nevű csodálatos prédikáló
baráttal egyetemben.
CV. FEJEZET
Ezt a lutheránus elvei miatt fogták le; remek lakótársnak bizonyult, de szerzetesként a világ
legnagyobb szélhámosa volt: bűne, mint a pelyva. Az erényeit csodáltam, a bűneitől
mélységesen irtóztam, s ezt hangoztattam is. Ő is folyvást azt hajtogatta, hogy rabként nem
vagyok köteles a kapitánynak adott becsületszavamért helytállni. Én erre azt szoktam
mondani, hogy mint szerzetesnek igaza van, de nincs igaza mint férfinak, mert a férfiember,
ha nem szerzetes, minden körülmények közt felel a szaváért, ezért nekem mint férfinak,
minthogy nem vagyok szerzetes, ha egyszer a szavamat adtam, nem szabad kötelességemben
mulasztanom. Mikor a barát látta, hogy akármilyen körmönfontan próbál behálózni, akkor
sem boldogul velem, más módon próbált megkörnyékezni: napokon keresztül Girolamo
Savonarola prédikációit olvasta fel nekem, s olyan csodálatos magyarázatokat fűzött
hozzájuk, hogy szebbek voltak azok, mint maguk a prédikációk; úgy elbűvöltek a szavai,
hogy a világon bármire rá tudott volna venni – a szószegésen kívül. A barát, mikor látta, hogy
milyen nagy hatással van rám, megint mást gondolt: óvatosan azt kezdte puhatolni, hogy ha
rám zárnák a cellaajtót, ki tudnám-e nyitni. Gondoltam, megvillantom ennek a csillogó
szellemű barátnak a magam szellemét is, s azt feleltem, hogy elbánok én akármilyen
bonyolult zárral, ezét a börtönét meg aztán valóban gyerekjáték volna kinyitnom. Hát persze,
mondta álnokul a barát, a nagy tehetség hírében álló emberek a nagyotmondásban is nagyok,
csak amikor tenniük kell, akkor szoktak szégyent vallani; én is olyan valószerűtlen dolgokat
beszélek, hogy ha szavamon akarnának fogni, alighanem csorba esne a tisztességemen. Az
elevenembe talált az ördögi csuhás, mondtam is neki, hogy én mindig is jóval kevesebbet
állítottam magamról, mint amire képes vagyok, ez a zárdolog pedig mind közül a legkevesebb
– s röviden bebizonyítottam neki, ami kétségkívül meggondolatlanság volt. A barát úgy tett,
mint akit már nem is érdekel az egész, de közben feszülten figyelt.
Az Angyalvár kapitánya továbbra is megengedte, hogy szabadon járjak-keljek az
épületben, még éjszakára sem zárt be, mint a többieket, és hagyott dolgozni: aranyban,
ezüstben, viaszban, mikor mihez volt kedvem, s minthogy hetekig a ferrarai bíboros
ezüstmedencéjén munkálkodtam, annyira elcsüggedtem a börtönéletben, hogy inkább
viaszmintákat készttettem, az kevésbé viselt meg. Abból a viaszból csent el egy darabkát az
említett barát, s annak a darabkának a segítségével, az én meggondolatlan útmutatásom
alapján kulcsot készített a zárhoz. A kapitány egyik írnokát nyerte meg társának és
cinkosának. Ez az írnok padovai volt, Luiginak hívták. Amikor meg akarták csináltatni a
kulcsot, a lakatos beárulta őket, a kapitány pedig, aki olykor megfordult a cellámban, és látta,
hogy min dolgozom, fölismerte a viaszt, s azt mondta:
– Azért, mert ezzel a szegény Benvenutóval olyan gálád módon bántak el, neki még nem
kellett volna engem becsapnia, engem, aki többet megengedtem neki, mint hatalmamban állt.
Mostantól szigorú őrizetben tartom, és soha többé nem kedvezek neki az égvilágon
semmiben.
Azzal el is záratott némi sajnálkozás kíséretében, amint bizalmas szolgái révén értesültem,
akik engem annyira megszerettek, hogy folyamatosan beszámoltak a kapitány pártfogói
erőfeszítéseiről, ettől kezdve következésképpen hálátlan, hiú és hitszegő lettem a szemükben.
S mikor ezt a rágalmat egyikük merészen a szemembe is vágta, ártatlanságom tudatában azzal
feleltem meg neki, hogy adott szavamat én még sosem szegtem meg, amellett akár az életem
árán is kitartok, és aki ilyesmit beszél, legyen az ő vagy bárki más, szemérmetlenül hazudik.
Az csak nem tudott nyugodni, amíg nem tisztázza magát, rohant hát a kapitány szobájába, és
hozta a kulcshoz készült viaszmintát. A viasz láttán mindjárt megnyugtattam, hogy
mindkettőnknek igaza van, de intézze el, hogy beszélhessek a kapitány úrral, szabadon
elmondhassam neki, mi történt, mert nem is gondolják, milyen fontos ez. A kapitány rögtön
hívatott, én pedig elmondtam neki, hogy s mint esett, mire ő sarokba szorította a barátot, az
pedig elárulta az írnokot, kis híján akasztófára juttatva szerencsétlent. A kapitány akkor
elsimította az ügyet, amelynek híre már a pápa füléig is eljutott: az írnokát megmentette az
akasztástól, engem pedig visszahelyezett előbbi jogaimba.
CVI. FEJEZET
Mikor láttam, milyen komolyan veszik a dolgomat, magam is gondolkodóba estem, s arra
jutottam, hogy ha még egyszer rájön a bolondóra, és kétségbe vonja a jóhiszeműségemet, én
sem leszek köteles szavatartó lenni, használni fogom az eszemet, és bizonyosan többre
megyek, mint az a hitvány csuhás, s azontúl váltáskor erős vászonlepedőket hozattam, a
szennyest pedig nem adtam vissza. A szolgáim kérdezgették, hová lett, mire mondtam, hogy
ne feszegessék, mert még börtön lesz a vége: odaadtam néhány ágrólszakadt katonának.
Hűséges fiatal szolgáim, elsősorban is Felice a legnagyobb titokban intézték ezt a
lepedődolgot. Módszeresen kiürítettem egy szalmazsákot, s a szobámban levő kályhában
eltüzeltem belőle a szalmát. A lepedőkből harmadrőf széles csíkokat hasogattam, s mikor úgy
ítéltem, hogy magas cellám ablakából már leérnek a földig, szóltam a szolgáimnak, hogy
onnantól finom lepedőket hozzanak, és mindig visszaadom a szennyest. Hamarosan el is
feledkeztek az egészről.
Santiquattro és Cornaro bíborosok eközben bezáratták a műhelyemet, s nyíltan
megmondták, hogy a pápának esze ágában sincs utamra engedni, és hogy a magas királyi
közbenjárás többet ártott nekem, mint használt, Morluc ura ugyanis a király nevében azzal a
felszólítással zárta a mondókáját, hogy a pápa bocsásson engem az udvari bírák elé, s ha azok
bűnösnek találnak, büntessen meg, ha viszont ártatlannak, a törvény értelmében el kell
engednie. Ε szavak hallatán a pápa nagyon felbőszült, és elhatározta, hogy soha többé nem
bocsát szabadon. A kapitány viszont tőle telhetően továbbra is segítségemre volt.
Mikor az ellenségeim észrevették, hogy a műhely zárva, folyton gúnyos megjegyzésekkel
bosszantották a látogatásomra érkező segédeimet és a barátaimat. Egy napon Ascanio, aki
napjában kétszer is meg szokott látogatni, azzal a kéréssel állt elő, hogy egy égszínkék
atlaszselyem ruhámat nem alakíttatnám-e át neki, ha már én amúgy sem hordom,
egyetlenegyszer volt rajtam, a körmenetben; én akkor azt mondtam neki, hogy nem olyan
időket élünk, és én sem olyan helyen vagyok, ahol illendő volna efféle holmit viselni. Az ifjú
olyan rossz néven vette, hogy nem adtam neki azt a hitvány göncöt, hogy azt mondta, akkor
hazamegy Tagliacozzóba. Csak menjen, vágtam rá mérgemben, legalább nem lesz itt láb alatt,
mire ő, magából kikelve, hogy esküszik, többé nem kerül a szemem elé. Ez a szóváltás az
Angyalvár tornya körüli sétánk során esett. Történetesen a kapitány is éppen arra sétált, és
fültanúja volt, amikor Ascanio azt mondta:
– Akkor én elmegyek, Isten vele örökre.
– Mindörökre, ahogy mondod – válaszoltam –, meg is hagyom az őröknek, hogy soha
többé ne eresszenek be! – azzal a kapitányhoz fordulva nagyon komolyan megkértem, hogy
adja ezt parancsba, tiltsa ki a várból Ascaniót.
– Ez a semmirekellő csak a fejemet fájdítja, mikor amúgy is elég a bajom: kérem, kapitány
úr, többé ne engedjék be hozzám! – mondtam neki.
A kapitány fölötte sajnálkozott, mert nagyon kedves fiúnak ismerte, s hozzá igen szép is
volt, mindenki első látásra megszerette.
Az ifjúnak könnybe lábadt a szeme, erőt vett rajta a sírás. Aznap nála volt görbe pengéjű
tőre, amit olykor titokban magánál hordott. A várból kilépve épp a két legnagyobb
ellenségembe botlott, az egyik az említett perugiai Ieronimo volt, a másik egy bizonyos
Michèle, ez is, az is ötvös. Ez a Michèle – annak az elvetemült Peruginónak a barátja,
Ascanio ellensége – megszólította:
– Ascanio sír? Ezt meg mire véljem? Csak nem halt meg az a börtöntöltelék papája?
– Ő él, de te most meghalsz – mordult rá a fiú, s lesújtott a görbe tőrrel hirtelenjében
kétszer is Michèle fejére; az az első csapástól a földre rogyott, a másodikkal oda lett a jobb
kezének három ujja, meg a feje is kapott. Holtra váltan maradt a földön.
Azonnal értesítették a pápát, aki rettentő haragjában így fakadt ki:
– Ha azt akarja, hogy törvényt tegyünk az ügyében, legyen: három napja van, hogy a
védelmére fölkészüljön.
Jöttek is a pápa emberei, hogy a parancs szerint intézkedjenek. Az a jóságos várkapitány
azonban rohant a pápához, elmondta, hogy nekem fogalmam sem volt az egészről, a füle
hallatára küldtem el az ifjút. Olyan meggyőzően kelt a védelmemre, hogy megmentett a pápai
haragtól.
Ascanio hazamenekült Tagliacozzóba, onnan írt nekem, könyörögve kérte, hogy bocsássak
meg és ne haragudjam, tudja, hogy épp elég a bajom, ő meg csak tetézte, de ha Isten
segedelmével kikerülök a börtönből, soha többé nem hagy el. Megüzentem neki, hogy csak
tanuljon, és ha Isten visszaadja a szabadságomat, feltétlen visszafogadom.
CVII. FEJEZET
Ezt a várkapitányt minden évben elővette valami nyavalya, és olyankor teljesen elment az
esze; azzal szokott kezdődni, hogy megered a nyelve, összevissza fecseg: egyszer
olajoshordónak képzeli magát, másszor békának – akkor béka módjára ugrándozik is –, aztán
meg halottnak, olyankor el kell őt temetni; minden évben más és más rigolyája támad. Ez
alkalommal denevérnek képzelte magát, s ahogy föl-alá járkált a várban, olykor-olykor föl is
visított a denevérek süket hangján, és verdesett a szárnyával, mintha röpülni akarna. Az
orvosai, akik már föl voltak rá készülve, meg a régi szolgái mindenben a kedvére tettek, s
mivel észrevették, hogy szereti hallgatni, amiket beszélek, folyton értem szaladgáltak, hogy
társalkodjam vele. Szerencsétlen néha négy-öt teljes órán át tartóztatott, amire azelőtt nem
volt példa. Leültetett magával szemben az asztalához, és egyfolytában beszélt vagy
beszéltetett, és mi tagadás, közben igen jól is tartott. Ő szegény se nem evett, se nem aludt, és
időnként bizony rettenetesen kifárasztott; ha néha ránéztem, azt láttam, hogy riadtan tekinget
egyik szemével erre, a másikkal amarra. Kérdezte, volt-e már, hogy képzeletben szárnyra
keltem, mire mondtam, hogy én már mindent kipróbáltam, ami embernek nehezére eshetik;
ami a repülést illeti, abba is bele mernék vágni, mert az Isten futásra és ugrásra az átlagosnál
alkalmasabb alkattal áldott meg, az a kis kézügyességem pedig megvolna hozzá. És mégis
hogyan csinálnám, firtatta, mire azt mondtam, hogy a szárnyas állatvilág ismeretében szóba
sem jöhetne más, mint a denevér példája. Mikor szegény ember meghallotta, hogy denevér, az
az évi mániája, fölvisított:
– Úgy van, úgy van: helyes, helyes! Te Benvenuto – fordult hirtelen hozzám –, ha valaki
megengedné, hogy repülj, meg mernéd próbálni?
De meg ám, mondtam, ha elengedne, én egy pár viaszkolt lenvászon szárnyon egészen
Pratiig repülnék.
– Az lehet, de nekem a pápa meghagyta, hogy úgy vigyázzak rád, mint a szemem világára;
tudom, hogy a magad ördögi tehetségével képes volnál megszökni innen, ezért inkább száz
lakat alá teszlek, nehogy kicsúszhass a kezem közül.
Könyörögni kezdtem, emlékeztettem rá, hogy hányszor megszökhettem volna, de a világért
sem szegtem volna meg a neki adott szavam, ezért az Isten szerelmére kérem, emlékezzen,
mennyi jót tett velem, s ne szaporítsa a bajaimat. De könyöröghettem én, parancsot adott,
hogy kötözzenek meg és zárjanak be jól a cellámba. Mikor láttam, hogy nincs mit tenni,
mindenki füle hallatára így szóltam:
– Zárjatok be jól és vigyázzatok rám, mert mindenképpen megszököm.
Akkor elvezettek, és amilyen gondosan csak tudtak, bezártak.
CVIII. FEJEZET
Attól kezdve egyfolytában a szökésen járt az eszem. Amint rám zárták az ajtót, tüzetesen
megvizsgáltam a cellámat, s mikor láttam, hogy az ajtóval elboldogulok, már csak az volt a
kérdés, hogy abból a magas toronyból hogyan jutok le; elővettem a csíkokra hasított és
akkurátusan összecsomózott új lepedőket, és utánaszámoltam, milyen hosszúnak kell a
hágcsónak lennie, hogy leérjek a földre. Mikor mindent számba vettem és elrendeztem,
kezembe került egy harapófogó, amelyet egy savoyai őrtől szereztem. Az illető a hordók és a
víztartályok felügyeletével volt megbízva, és asztalosmunkákkal is szívesen bíbelődött.
Rengeteg fogója volt, köztük néhány nagyobbfajta, hát ezek közül vettem én el egyet s
rejtettem a szalmazsákomba azzal, hogy még jól jöhet.
Mikor aztán eljött az ideje, megvizsgáltam az ajtópántok szögeit; dupla ajtó volt, nem
látszott a szögek hegye, és keserves munkámba került csak egyet is kifeszegetni, de végül
sikerült. Mikor az első szöget kihúztam, azon kezdtem gondolkodni, mit csináljak, hogy az
őrök ne vegyék észre. Rozsdás vasreszeléket gyúrtam össze viasszal, s azzal dugtam be a
keletkezett lyukat; éppen olyan színe volt, mint a kihúzott szögek fejének; szép lassan,
módszeresen ekképpen minden szöget kicseréltem. A vasakat persze rögzítenem kellett, ezért
néhány kihúzott szöget fönt is, lent is lazán visszatettem a helyére. Nagyon megnehezítette a
dolgomat, hogy a várkapitány minden éjszaka azt álmodta, hogy megszöktem, ezért óránként
a nyakamra küldte az őrt. Egy poroszlót. Bozza volt a neve, és mindig másodmagával jött, egy
bizonyos Giovannival, akit Üszőknek csúfoltak; Giovanni katona volt, Bozza pedig szolga.
Giovanni sosem jött be úgy a cellámba, hogy oda ne vetett volna nekem valami becsmérlő
megjegyzést. A Prati negyedben volt boltosinas egy fűszeresnél. Minden este tüzetesen
megvizsgálta az ajtó vasalását meg az egész cellát, én meg csak biztattam:
– Alaposan nézzen körül, mert mindenképp meg akarok szökni. Ezzel aztán jól magamra
haragítottam, esküdt ellenségekké is lettünk mi ketten; onnantól kezdve a leggondosabban
elrejtettem a szerszámaimat: a fogót, egy méretes tőrt, miegyebet a szalmazsákomba dugtam
az összecsomózott lepedőcsíkok közé, s amint megvirradt, kisöpörtem a cellámban, nagyobb
rendet tartottam, mint szoktam volt egyébként. Miután felsöpörtem, gondosan beágyaztam,
még virágot is tettem a nyoszolyámra, a savoyaival hozattam jóformán naponta. Ez a savoyai
gondoskodott a hordókról és a víztartályokról, ő volt az az asztalos, akitől a fogót loptam,
amellyel a vasalásból kihúztam a szegeket.
 CIX. FEJEZET
Az ágyamhoz visszatérve: mikor Bozza és Üszök ellenőriztek, mindig azzal fogadtam őket,
hogy az ágyamra vigyázzanak, nehogy nekem összepiszkolják vagy tönkretegyék; néha csak
bosszantásképpen is megérintették, olyankor aztán kifakadtam:
– El a mocskos kezekkel, semmirekellők! Különben elkapom valamelyiktek kardját, aztán
olyat teszek, hogy megemlegetitek! Való a más ágyát tapogatni? Ez vért kíván! Hagyjatok
békén, épp elég a bajom, ne tetézzétek még ti is, különben megkeserülitek.
Szavaimat visszamondták a várkapitánynak, mire az megparancsolta nekik, hogy ne
merészeljenek az ágyamhoz közelíteni, s ha bejönnek hozzám, ne hozzanak kardot, és
egyébként is legyenek kíméletesek.
Miután az ágyamat biztonságban tudtam, úgy éreztem, mindent megtettem, amit a cél
érdekében csak lehetett. Egy ünnepnap estéjén a várkapitány a szokásosnál is rozogább
állapotban volt, egyre azt hajtogatta, hogy ő denevér, és ha híre jönne, hogy Benvenuto
elrepült, csak bízzák rá, majd ő elkap, hiszen jobban lát a sötétben, mint én.
Éjszakákon keresztül hajtotta ez a mániája, már az összes szolgája kidőlt mellőle; nekem
innen-onnan minderről tudomásom volt, leginkább a savoyai jóvoltából, aki nagyon jó
emberem volt.
Elhatároztam, hogy annak az ünnepnapnak az estéjén okvetlen megszököm, s
mindenekelőtt fohászt intéztem az Úrhoz, könyörögve kértem, hogy legyen oltalmamra és
segedelmemre ebben a fölöttébb veszedelmes vállalkozásban, majd pedig munkához láttam,
és dolgoztam egész éjszaka. Napkelte előtt két órával keserves munkával lefeszegettem az
ajtóvasakat, végül még a fába is bele kellett vésnem, mert sehogy sem akart engedni, de aztán
mégiscsak elbántam vele; fogtam a két lepedőmotringot, kiléptem a cellából, és a toronybeli
árnyékszékbe osontam; két tetőcserepet elmozdítottam, és könnyűszerrel kibújtam a nyíláson.
Fehér zeke, fehér harisnya és ugyancsak fehér félszáras lábbeli volt rajtam, annak a szárába
rejtettem a már említett kis tőrt. Aztán fogtam az egyik lepedőmotringot, és a végét
odaerősítettem egy befalazott cseréphez, amelynek négyujjnyira kiállt a vége. A motring
kengyelformán volt föltekerve. Fölakasztottam a cserépre, és így fohászkodtam Istenhez:
– Istenem-Uram, légy segedelmemre, hiszen tudod, hogy igazam van, s látod, hogy én is
segítek magamon.
Lassan-lassan ereszkedtem lefelé, mindvégig függeszkedve, míg leértem a földre. Nem
sütött a hold, mégis volt némi derengés. Mikor földet értem, visszanéztem a bátran megtett
nagy útra, és könnyű léptekkel elindultam, hogy végre szabad vagyok. Csakhogy
csalatkoznom kellett, mert azon az oldalon a várkapitány fölhúzatott két magas falat, egyet az
istállónak, egyet a tyúkólnak, s azokat pedig kívülről hatalmas reteszek zárták le. Nagyon
elcsüggedtem, mikor láttam, hogy arrafelé nincs menekvés. Amint ott járkáltam föl-alá, hogy
most mitévő legyek, megbotlottam egy szalmával borított gerendában. Azt nagy keservesen
fölemeltem, a falnak támasztottam, majd fölmásztam rajta a fal tetejére. Keskeny és éles volt
a fal, nem tudtam magam után a gerendát is fölhúzni, ezért kénytelen voltam a másik
lepedőmotringot megkezdeni, miután az első ott maradt a tornyon; rákötöttem hát egy darabot
a gerenda felső végére, s túloldalt nagy kínnal-keservvel, véresre horzsolt tenyérrel
leereszkedtem rajta; megpihentem kissé, levizeltem a kezemet. Valamelyest kipihentem
magam, megindultam a Prati felé vezető utolsó mellvéd felé, s egy párkánycsipkéhez
rögzítettem a lepedőhágcsóm végét, hogy a magas toronyhoz képest ez a kis szakasz már
semmi; amint a párkánycsipkére vetettem a hurkot, észrevett egy őr. Keresztezik a terveimet,
s az életem is veszélyben, nem hagyom magam – gondoltam, s elhatároztam, hogy
szembeszállók az őrrel, az őr azonban elszántságom és a fegyverem láttán meggyorsította
lépteit, és jelezte, hogy kitér előlem. Addigra kissé eltávolodtam a motringomtól, gyorsan
visszafordultam hát, s bár egy másik őr is észrevett, szemlátomást az sem akarta utamat állni.
Visszaérkeztem a motringomhoz, hurkot vetettem a párkánycsipkére, s levetettem magam
a mélybe; nem is tudom, mi okból, talán mert már olyan közelinek éreztem a földet, vagy
mert a markom nem bírta tovább, elengedtem a kötelet, leestem, és amennyire meg tudom
ítélni, legalább másfél órán keresztül hevertem ott eszméletlenül. Már hajnalodott, amikor a
napkelte előtt egy órával fölkerekedő friss szellő magamhoz térített, de még mindig kótyagos
lehettem, mert azt képzeltem, hogy lefejeztek, és épp a purgatóriumban vagyok. Aztán lassan-
lassan összeszedtem magam, és mikor észrevettem, hogy kívül vagyok a várfalon, rögtön
eszembe jutott, min mentem keresztül. És minthogy az eszméletvesztésemmel voltam
elfoglalva – a lábtörésemről fogalmam sem volt –, a fejemhez kaptam: véres lett a kezem, de
úgy hittem, más komolyabb bajom nem esett, csak amikor talpra akartam állni, vettem észre,
hogy a sarkam fölött háromujjnyival eltört a jobb lábam. Nem estem kétségbe, kihúztam a
csizmámból a tőrömet hüvelyestül, s akkor értettem meg, hogy a törést a hüvely végén levő
jókora gömb okozta, arra zuhantam rá, s a csont, mivel nem hajolhatott, törött. A hüvelyt
eldobtam, és a tőrrel vágtam egy darabot a maradék lepedővászonból, úgy-ahogy
összeillesztettem a törött lábamat, majd pedig a tőrömet markolva, négykézláb megindultam a
városkapu felé. Odaérkezvén zárva találtam, de az alatta levő követ, úgy ítéltem, föl tudom
feszegetni; engedelmeskedett is, kifordítottam hát, és bejutottam a városba.
CX. FEJEZET
Több mint ötszáz lépésnyire volt a városkaputól a hely, ahol lezuhantam a várból.
Rómában rám támadt néhány kan kutya, csúnyán meg is martak, ahogy azonban újra meg újra
nekem estek, az egyiket úgy eltaláltam a tőrömmel, hogy keservesen fölvonított, mire a többi
mind elfutott – a kutyák természete már csak ilyen. Tőlem telhetően négykézláb igyekeztem a
Traspontina-templom felé. Amikor az Angyalvár utcájáról ráfordultam a Szent Péter-
templomhoz vezető útra, már világos nappal volt, tudtam, hogy veszélyes mutatkoznom, ezért
megszólítottam egy vízhordót, aki ott ment el előttem a teli vizeskorsókat cipelő szamarával,
hogy vegyen a hátára, és vigyen el a Szent Péter lépcsőjére:
– Szerelmi kaland, az ablakon át kellett menekülnöm – mondtam neki –, s ahogy
kiugrottam, eltört a lábam. Igen nagy úr házából estem ki, ha elkapnak, azonmód szét is
szaggatnak, kérlek, vigyél innen gyorsan, kapsz egy aranyscudót. – Azzal a tömött
erszényemre csaptam.
Az készségesen, nyomban a hátára vett, s elszaladt velem a lépcsőig; ott letetettem magam,
őt meg visszaküldtem a szamarához. Rögtön folytattam négykézlábas utamat a hercegné
házához – aki Ottavio herceg felesége, a császár törvénytelen leánya, Firenze hercegének,
Lessandrónak özvegye volt –, mert tudtam, hogy ennél a hercegasszonynál sok barátomat ott
fogom találni, akik Firenzéből vele jöttek, és azért is, mert ő a várkapitány útján is
kinyilvánította kegyét; a kapitány az érdekemben elmondta a pápának, hogy amikor a
hercegné bevonult Rómába, én mentettem meg az udvart több mint ezerscudónyi kártól,
merthogy hatalmas zápor volt kialakulóban, mire én néhány nagyobb ágyúmmal célba vettem
a felhők esőterhes sűrűjét, s a negyedik lövésre már a nap is kisütött, így nekem köszönhetően
nagyszerűen sikerült az ünnepélyes bevonulás. Amikor ez a hercegné fülébe jutott,
őkegyelmessége így szólt:
– Benvenuto jó embere volt az uramnak, Lessandro hercegnek; nem feledkezem meg róla,
az első adandó alkalommal viszonozni fogom a kedvességét. – És beszélt rólam Ottavio
hercegnek, új férjének is. Ezért indultam én egyenesen őkegyelmessége gyönyörű palotájához
a Borgo Vecchióba, ott ugyanis a pápa biztosan nem tehette volna rám a kezét; csakhogy
halandóhoz képest már addig is annyi csodálatos szerencsében volt részem, hogy Isten nem
akarta, hogy túlságosan elbizakodjam, s úgy ítélte, javamra válnék egy kis sanyarúság.
Történt, hogy amint négykézláb mászkáltam a lépcsőn, fölismert Cornaro bíboros egyik
szolgája – a bíboros ugyanis a Vatikánban tartózkodott. Rohant a szolga a bíboros
lakosztályába, fölverte a gazdáját, és azt mondta:
 – Tisztelendő atyám, odalenn van a kegyelmed Benvenutója, megszökött a várból,
négykézláb evickél, merő vér, és egyik lába alighanem eltört; nem tudjuk, hová igyekszik.
A bíboros azonnal rendelkezett:
– Rohanjatok, és hozzátok ide a szobámba.
Mikor meglátott, azt mondta, semmit se féljek, Róma legkiválóbb orvosaiért küldött, hogy
azok majd rendbe hoznak. Egy Iacomo da Perugia nevű igen híres sebész vett kezelésbe.
Csodálatosan helyre tette a csontomat, bekötözött, majd saját kezűleg eret vágott rajtam,
csakhogy igen fel voltak duzzadva az ereim, meg talán jobban is belém talált vágni, mint
kellett volna, ezért aztán olyan sugárban lövellt ki a vérem, hogy az arcába fröccsent; ezt ő
nagyon rossz ómennek tekintette, alig tudta a munkáját folytatni, és többször ott is akart
hagyni, mikor eszébe jutott, hogy milyen súlyos büntetést kaphat, ha kiderül, hogy egy
szökevény sebét látta el. A bíboros egy titkos szobába vitetett, és azonnal a pápához indult,
hogy kikérjen tőle.
CXI. FEJEZET
Addigra már felbolydult egész Róma, felfedezték a nagytoronyból kilógó lepedőhágcsót,
ilyen még nem volt, mindenki látni akarta. A várkapitányra rájött a bolondóra, alig bírtak
vele, mindenáron ki akarta vetni magát az ablakon, merthogy engem senki más nem képes
elkapni, neki kell utánam repülnie. Közben Roberto Pucci úr, Pandolfo úr atyja is értesült a
nagy eseményről, rohant a várhoz, hogy saját szemével győződjön meg róla, onnan pedig a
palotába. Menet közben találkozott Cornaro bíborossal, és az aztán beszámolt neki a
fejleményekről, egészen addig, hogy immár bekötözték a sebeimet, s az ő egyik szobájában
pihenek. Ez a két derék ember akkor együtt a pápa elé járult, térdre vetették magukat, a pápa
azonban szóhoz sem hagyta jutni őket.
– Tudom, mi járatban vagytok – mondta. Roberto Pucci úr rákezdett:
– Szentséges atyánk, kegyelmet kérünk egy szegény embernek, aki már a tehetségénél
fogva is kivételes bánásmódot érdemel, most pedig olyan ügyességről és szellemről tett
bizonyságot, hogy az már emberfeletti. Nem tudjuk, miféle bűnökért tartotta őt szentséges
atyánk ilyen sokáig börtönben; ha főbenjáró bűnök terhelik, büntesse szentséged bölcs
belátása szerint, ha azonban bocsánatosak, a kedvünkért irgalmazzon neki!
A pápa e szavakra elszégyellte magát, és bevallotta, hogy egy rokona kérésére bánt vele
ilyen szigorúan, merthogy Benvenuto túl messzire ment; de most, miután nagyszerűségéről
meggyőződtünk, mondta, magunkhoz akarjuk őt venni, olyan javadalmazást szánunk neki,
hogy ne legyen oka Franciaországba visszatérni. Nagyon sajnálom, folytatta, hogy ilyen
állapotba került, mondja meg neki, hogy igyekezzék felgyógyulni, a többiről majd
gondoskodunk.
A két nagy méltóság ezután meglátogatott, és elújságolta, milyen kegyes volt a pápa.
Közben egymásnak adta nálam a kilincset Róma nemessége, öregek, fiatalok, mindenféle
előkelő népség. A várkapitány teljesen magánkívül a pápa elé vitette magát, sipákolt, hogy
szolgáltasson engem vissza, mert ez nem igazság! A szavát adta, és mégis megszökött:
kirepült, pedig megígérte, hogy nem fog kirepülni! – panaszolta.
A pápa elnevette magát:
– Menjen csak, menjen nyugodtan, mindenképpen vissza fogom szolgáltatni.
A kapitány nem nyugodott:
– És küldje el hozzá szentséged a kormányzót, hogy szedje ki belőle, ki volt a cinkosa, és
ha megtudom, hogy az enyéim közül valaki, azt arra a párkánycsipkére lógatom föl, ahonnan
Benvenuto leereszkedett.
Miután a kapitány távozott, a pápa hívatta a kormányzót, és mosolyogva azzal fogadta:
– Derék ember ez, és nagy dolgot vitt végbe: én csak tudom, hiszen fiatal koromban én is
pontosan ugyanazon az úton szöktem meg.
 Igazat mondott a pápa, ugyanis még fogalmazóként meghamisított egy pápai brévét, s ezért
Lessandro pápa105hosszan fogva tartotta, majd pedig a hamisítás súlyosságára való tekintettel
fővesztésre ítélte, de ki akarta várni, míg az úrnapi ünnepségek lezajlanak; megneszelte ezt
Farnese, és üzent Pietro Chiavelluzzinak, hogy jöjjön oda néhány lovassal, közben pedig a
várban megvesztegetett bizonyos őröket, ekképpen aztán az úrnapi körmenet alatt Farnesét
egy vesszőkosárban kötélen leeresztették a földre. Akkor még nem volt meg a külső fal, csak
a torony, neki nem okozott akkora nehézséget a szökés, mint nekem, arról nem is beszélve,
hogy őt joggal fogták le, engem pedig igazságtalanul. Elég az hozzá, el akart dicsekedni a
kormányzónak, hogy fiatal korában ő is olyan bátor és ügyes volt, mint én, s közben észre
sem vette, hogy a becstelenségével dicsekszik.
– Menjen el hozzá, és mondja meg neki nyíltan, hogy nyugodtan elárulhatja, ki volt a
segítsége, volt, aki volt, meg van bocsátva, biztosíthatja felőle.
CXII. FEJEZET
Fel is keresett ez a kormányzó, akit éppen két nappal azelőtt neveztek ki Iesi
püspökének,106 s azzal köszöntött rám:
– Nekem az a tisztem, Benvenutóm, hogy riogassam az embereket, de tehozzád azért
jöttem, hogy megnyugtassalak; őszentsége kívánságára és felhatalmazásával jöttem ide, aki
elmondása szerint maga is megszökött a várból, bár jócskán volt segítsége, különben nem
boldogult volna. A szentségekre esküszöm – kétnapos a püspöki kinevezésem –, hogy a pápa
kegyelmével és bocsánatával jövök, biztosíthatlak, hogy őszentsége nagyon sajnálja, hogy így
jártál, de igyekezz összeszedni magad, végy mindent a könnyebbik oldaláról, mert ez a
kétségkívül ártatlanul elszenvedett börtönélet csak a javadra válhat; a szegénységednek ezzel
egyszer s mindenkorra vége, nem kell visszamenned Franciaországba, nem kell kitenned
magad a sors szeszélyeinek. Mondd el szépen, hogy s mint történt ez a szökés, és ki volt
segítségedre, aztán nyugalom, pihend ki magad és gyógyulj meg.
Elmeséltem hát neki töviről-hegyire a történteket a legapróbb részletekig, még a vízhordó
fiút is, aki a hátára vett. Miután a kormányzó végighallgatott, azt mondta:
– Egy embernek ez sok – ez csak tőled telhetett ki. – Azzal megragadta a kezem, és
hozzátette: – Bizakodj, és légy erős, mert ezzel a kézfogással a szabadságodért és a
boldogságodért állok jót.
Ottléte alatt sok úri látogatómat feltartóztatott, dünnyögtek is egymás közt, hogy hadd
lássuk most már azt a csodabogarat, s ki a segítségét ajánlotta föl, ki ajándékot hozott.
Eközben a kormányzó visszaért a pápához, kezdte elősorolni, amiket tőlem hallott, és
éppen a fia, Pierluigi jelenlétében fogott hozzá; mindenki szájtátva figyelt.
– Ez igen! – mondta elismerően a pápa.
– Ha szabadon bocsátja, szentséges atyám, ez ennél még cifrább dolgokat is elkövet, mert
ennek semmi sem drága. Csak egyvalamit hadd beszéljek el, amit szentséged nem tudhatott.
Még lefogatása előtt szóváltásba keveredett a kegyelmed Benvenutója Santa Fiore bíboros úr
egy emberével valami csekélység miatt, amire Benvenuto úgy talált megfelelni, hogy már-már
párbaj lett belőle; az illető úr beszámolt Santa Fiore bíboros úrnak, aki azzal válaszolt, hogy
ha rajta múlna, majd kiverné ő ezt az ostobaságot a fejéből; mikor ezt Benvenuto meghallotta,
megpucolta a kis puskáját, amellyel bármikor el tudott találni egy ércpénzt, és egy napon,
amikor a bíboros kinézett a Benvenuto műhelyével éppen szemben lévő ablakon, megcélozta
a főpapot. A bíboros észrevette, és rögtön visszavonult. Benvenuto nem akarta elárulni magát,
ezért egy vadgalambra lőtt rá, amely a palota tetőzete alá fészkelte be magát; fejen is találta,

Valójában nem Lessandro, azaz VI. Sándor, hanem VIII. Ince.

105

106
Benedetto Conversini, aki ebben az időben Forlimpopoli püspöke volt, Iesi püspökének
csak 1540-ben nevezték ki.
bármily hihetetlen. Határozzon felőle mármost szentséged belátása szerint, de ezt semmiképp
nem hallgathattam el. Egyszer még az is eszébe juthat, hogy a szentséged fejét célozza meg,
hiszen meggyőződése, hogy ártatlanul került lakat alá. Túlságosan elvadult és elbizakodott
ember ez. Amikor Pompeót megölte, tíz meglett és tekintélyes férfiú szeme láttára kétszer
nyakba szúrta, aztán amazok nem kis szégyenére elmenekült.
CXIII. FEJEZET
Fültanúja volt a beszélgetésnek Santa Fiore bíboros úr említett embere, akivel a
nézeteltérésem támadt, s igazolta a pápának az elhangzottakat. A pápa nagyon dühös volt, de
nem szólt egy szót sem. Tartozom az igazságnak annyival, hogy elmondjam, valójában hogy
is történt az eset.
Santa Fiore bíboros úrnak ez az embere egy napon beállított hozzám egy teljesen
elszíneződött, aprócska aranygyűrűvel, és rendelkezett, hogy tisztítsam meg, de azonnal. Tele
voltam fontos munkákkal, csupa arany meg drágakő várt a sorára, és akkor egy vadidegen
hőbörög nekem; mondtam, hogy nincs tisztítószerem, vigye máshoz a gyűrűt. Erre minden ok
nélkül leszamarazott. Téved, mondtam neki, ember volnék, és minden bizonnyal különb, mint
ő, de ha nagyon felmérgesít, nagyobbat rúgok belé, mint akármelyik szamár. Akkor aztán
mindennek elmondott engem a bíboros előtt. Két nappal azután lőttem rá arra a magasban
fészkelő vadgalambra, amelyet már többször is megpróbált lelőni egy Giovan Francesco della
Tacca nevű milánói ötvös, de sehogy sem találta el. Aznap, mikor én lőttem, csak a fejét
mutatta a galamb, bizonyára gyanakvóvá tette a lövöldözés; ez a Giovan Francesco meg én
folyton vetélkedtünk, hogy melyikünk lő jobban, a műhelyemben időző nemesurak és néhány
barátom nem is állták meg szó nélkül:
– Ott a Giovan Francesco della Tacca galambja, amelyikre annyi lőszert elpazarolt; nagyon
meg lehet ijedve, ha csak a fejét meri kidugni.
Erre fölnéztem, és csak annyit mondtam:
– Nekem a feje is elég volna, hogy leszedjem, ha ott marad, míg a szememhez emelem a
puskát.
– Az még a puska feltalálójának sem sikerülne – mondták erre a nemesurak.
– Fogadjunk egy kancsó jóféle görög borban – feleltem erre –, hozzanak Palombo
kocsmájából; és ha ott marad a galamb, amíg derék Broccardómat (így hívtam a puskát)
fölemelem, kilövöm, ha csak a fejét mutatja is ide. – Azzal fogtam a puskát, és kapásból,
minden támasz vagy egyéb segítség nélkül megtettem, amit ígértem, törődtem is én a
bíborossal vagy bárki mással; a bíborost egyébként is pártfogómnak tekintettem. Lássa hát
ország-világ, hogy hányféleképpen lehet valakit tönkretenni, ha úgy fordul a szerencse.
A pápa dúlt-fúlt magában, és egyre azon rágódott, mit mondott a fia.
CXIV. FEJEZET
Két nappal azután Cornaro bíboros kihallgatást kért a pápától, egy jó emberének, név
szerint Andrea Centanónak szeretett volna kijárni egy püspökséget. A pápa ezt valóban
megígérte, s most, hogy üresedés támadt, a bíboros emlékeztette a pápát az ígéretére; a pápa
helyt is adott a kérésnek, cserébe csak egyvalamit kért a főtisztelendő úrtól: Benvenutót. A
bíboros erre így válaszolt:
– Ha egyszer szentséged már kegyelmet adott neki és szabadon bocsátotta, mit fog
mondani a világ szentségedről és rólam?
– Én Benvenutót akarom – vágott vissza a pápa –, főtisztelendőséged meg a püspökséget,
és mindenki mondjon, amit akar.
A jó bíboros úr azt felelte, hogy arra a püspökségre a pártfogoltja nevében igényt tart,
őszentsége pedig járjon el belátása szerint, ő tudja, meddig mehet el egy pápa.
A pápa kissé elszégyellte magát, hogy alkuba bocsátkozott, s azt mondta:
 – Elküldök Benvenutóért, ha már így esett: odalent, a titkos kertemre nyíló szobákban
nyugodtan lábadozhat, nem lesznek tőle eltiltva baráti látogatói, és az ellátásáról is
gondoskodom, amíg le nem higgad.
A bíboros úr hazament, és rögtön elküldte hozzám a püspökség várományosát a hírrel,
hogy a pápa visszakövetel, de a titkos kertje egyik szobájában helyezne el, ahol fogadhatnám
a látogatóimat, akár a saját házamban. Könyörögve kértem ezt az Andrea urat, akadályozza
meg, hogy engem a bíboros úr a pápának kiadjon, beszélje rá, hogy engedjen el, engedje meg,
hogy egy derékaljban kivitessem magam Róma falain kívülre valami biztonságos helyre, mert
ha kiszolgáltat a pápának, a halálnak szolgáltat ki.
A bíboros úr talán hajlott volna is rá, Andrea úr azonban, a püspökség várományosa
elárulta a tervet. A pápa tüstént értem küldött, s ígérete szerint a titkos kertjének egy
szobájában helyezett el. A bíboros úr megüzente, hogy semmit ne egyem abból, amit a pápa
elém tetet, ő fog nekem ennivalót küldeni, és hogy ő minden tőle telhetőt elkövetett, bízzam
benne, mert megtalálja a módját, hogy kiszabadítson.
Ekképpen mindennap voltak látogatóim, és sok nagyúr ajánlotta fel a segítségét. A pápától
származó ételhez hozzá sem nyúltam, csak Cornaro bíboros úr küldeményét fogyasztottam,
így teltek napjaim.
Volt a barátaim közt egy huszonöt éves görög: rendkívül ügyes ifjú ember, a legjobb
kardforgató egész Rómában, a végtelenségig hűséges, csak hát kishitű és igen hiszékeny.
Hallotta, hogy a pápa kárpótolni akar engem az elszenvedett sérelmekért. Eleinte mondta ezt a
pápa valóban, csak aztán másképp kezdett beszélni. Bizalmamba avattam ezt a görög
fiatalembert, és azt mondtam neki:
– Drága testvérem, ezek engem meg akarnak ölni, segítened kell rajtam; kivételes
kegyekben részesítenek, csak hogy elaltassák a gyanakvásomat, de mindez csalás és ámítás.
– Benvenutóm, Róma-szerte azt hallani, hogy a pápa egy ötszáz scudóval járó hivatalt
adott neked – válaszolta a jóhiszemű ifjú -; az ég szerelmére kérlek, nehogy a gyanakvásoddal
saját magadat üsd el ettől a nagy jótól!
Összetett kézzel könyörögtem neki, hogy szöktessen meg, mert tudom én, hogy egy efféle
pápa nagyon nagy jót tudna tenni velem, de egészen biztos vagyok benne, hogy titokban a
legrosszabbra készül, csak hogy a jó hírét mentse; ezért hát sürgősen próbáljon kijuttatni
onnét, azt is megmondom, mi módon, és ha megteszi, nem felejtem el, hogy neki
köszönhetem az életemet, s alkalomadtán viszonzom a szívességét. Szegény ifjú erre sírva
fakadt:
– Jaj, kedves testvérem, te mindenképp tönkre akarod tenni magad, én pedig nem
tagadhatom meg a kérésedet: mondd el, hogy legyen, és akárhogy helytelenítem is, mindent
megteszek, amit parancsolsz.
Ekképpen hát elszántuk magunkat, mindenben rendelkeztem, pofonegyszerű lett volna
végrehajtani. Amikor már azt hittem, hogy szöktetni jön, azzal állt elő, hogy az én
érdekemben megtagadja a parancsot, és hogy a pápa bizalmas embereitől hallotta, hogy
legfelső körökben meg vannak győződve az ügyem igazáról. Másképp nem tudtam magamon
segíteni, így aztán nagyon el voltam kedvetlenedve és keseredve. Ezerötszázharminckilencet
írtunk, űrnapja volt.
CXV. FEJEZET
A beszélgetésünk után kis idő elteltével álló nap, egészen estig csak jött az étel a pápai
konyháról; Cornaro bíboros konyhájáról is pompás fogások érkeztek, és minthogy épp ott volt
néhány barátom, marasztaltam őket vacsorára; a lábam még rögzítőkötésben volt, de jó kedvet
mutattam, ezért aztán maradtak is. Egy óra múlt, mikor elbúcsúztak, aztán a két szolgám
segédkezett a lefekvésnél, és kiment az előszobába. Volt nekem egy koromfekete bundás
kutyám, csodálatos vadászeb, az sosem tágított mellőlem. Most is az ágyam alatt feküdt, és
olyan keserves csaholást rendezett, hogy legalább háromszor kiszóltam a szolgámnak, hogy
vigye ki. Amikor a szolgák bejöttek, a kutya acsarkodva támadt rájuk. Megijedtek tőle, hogy
biztos megveszett, azért ugat szakadatlanul. így telt az idő éjszaka négy óráig. Amikor elütötte
a négyet, beállított a szobámba a poroszlók kapitánya pereputtyostul, mire a kutya uzsgyi,
nekik rontott, szaggatott róluk köpenyt, harisnyát, azok meg, hogy alighanem megveszett. A
kapitány a maga gyakorlatias módján megjegyezte:
– A jó kutya már csak ilyen: megérzi és jelzi, ha a gazdája veszélyben forog; verjétek el
egy bottal, a többiek meg kötözzék Benvenutót ehhez a székhez, és vigyék, ahova kell.
Mint már említettem, úrnapját követő éjszaka volt, négy óra körül. Tetőtől talpig betakarva
vittek ki, négy embert előreküldték, hogy az utcán lézengő járókelőket elzavarják az útból. így
vittek a Torre di Nona nevű helyre a halálraítéltek cellájába, ahol ledobtak egy derékaljra és
rendeltek mellém egy őrt, aki egész éjszaka a balszerencsémen sajnálkozott: „Jaj, te szegény
Benvenuto, hát mit ártottál te ezeknek?” Ebből aztán pontosan megértettem, hogy mi vár rám,
hiszen a hely is elárulta meg a sopánkodás is. Aznap éjszaka eltöprengtem rajta, ugyan miért
tetszett úgy az Istennek, hogy ilyen büntetést szabjon ki rám; s minthogy sehogy sem jött rá
válasz, csak hánykolódtam. Az őr erre minden tehetségét latba vetve vigasztalni próbált, én
meg könyörögtem, hogy az Isten szerelmére fogja be a száját, ne beszéljen már, elintézem én
ezt magammal. Elhallgatott. Akkor teljes szívemmel Istenhez fordultam, és a
legalázatosabban megkértem, hogy fogadjon be mennyei országába: igaz, hogy a törvények
értelmében érdemtelenül kerülnék oda, hiszen embert öltem, az ő földi helytartója azonban a
rá ruházott hatalmánál fogva idelent a földön feloldozott, egyébiránt pedig amit tettem, annak
a testnek a védelmében tettem, amelyet isteni felségétől kölcsönbe kaptam, így az e világi
törvények szerint nem is érdemelném én ezt a halált, de úgy tekintem, mintha azoknak a
balszerencsés embereknek a sorába tartoznék, akiknek az utcán a fejükre esik egy tégla és
agyoncsapja őket: így volt megírva a csillagokban; nem mintha azok jó vagy rossz végre
összeesküdtek volna ellenünk, hanem azért, mert mindannyian a csillagok állásának vagyunk
kiszolgáltatva. Elismerem, szabad akaratomból cselekedtem, és meggyőződésem, hogy ha
buzgón gyakoroltam volna a vallásomat, az ég angyalai kivinnének ebből a cellából és
megszabadítanának minden szenvedéstől, minthogy azonban úgy érzem, ilyen isteni
kegyelemre nem vagyok méltó, óhatatlanul be fog rajtam teljesedni az égi hatalmak átka.
Így hánykolódtam egy darabig, majd sorsomban megnyugodva egyszer csak elaludtam.
CXVI. FEJEZET
Hajnalban az őr azzal rázott föl:
– Ébredj, szegény jámbor ember, ne aludj már annyira, valaki rossz hírrel keres.
– Minél előbb kerülök ki ebből a világi börtönből – mondtam –, annál jobb lesz nekem,
leginkább, mert biztos vagyok benne, hogy a lelkem üdvözül, s ártatlanra sújt le a halál. A
dicsőséges és magasságos Krisztus engem is a tanítványai és barátai közé emel, akik
mindannyian ártatlanul haltak meg; ugyanilyen ártatlanul halok meg én is, Istennek legyen
hála. Miért nem lép már elő az ítélethozó?
– Mert nagyon szán téged és sirat – felelte az őr.
Akkor a nevén szólítottam Benedetto da Cagli urat ekképpen:
– Jöjjön be, Benedetto uram, mert teljességgel föl vagyok készülve és el vagyok szánva:
sokkalta nagyobb dicsőség nekem ártatlanul meghalni, mint ha bűnösként halnék meg; jöjjön
be, kérem, és hívjon hozzám papot, nem azért, mert gyónta tóra van szükségem – az Úristen
előtt már meggyóntam –, hanem csak mert az anyaszentegyház így rendelkezik; égbekiáltó
igazságtalanságot követnek el velem, de én szabad akaratomból megbocsátom. Jöjjön hát,
Benedetto uram, végezze a dolgát, mielőtt a béketűrésből kifogynék.
Szavaim hallatán az a jó érzésű ember meggondolta magát, és szólt az őrnek, hogy zárja
vissza az ajtót – nélküle ugyanis nem lehetett az ítéletet végrehajtani. Elment Pierluigi úr
feleségének107 házába, akinél épp ott tartózkodott a fent említett hercegné, bebocsátást kért, és
így szólt:
– Kegyelmes asszonyom, az Isten szerelmére, esedezve kérem, mondja meg a pápának,
hogy küldjön helyettem Benvenutóhoz másvalakit, aki ismerteti vele az ítéletet, mert én ezt
egyszer s mindenkorra megtagadom – s egy keserves sóhajjal távozott.
A hercegnének eltorzult az arca:
– Ez a híres római igazságszolgáltatás! Ezt műveli Isten földi helytartója! Nem véletlen,
hogy első uram, a herceg annyira szerette és nem is akarta Rómába visszaengedni azt a jó és
tehetséges embert. – És felháborodottan méltatlankodva kivonult a teremből.
Pierluigi úr felesége, Ieronima asszony elment a pápához, jó néhány bíboros jelenlétében
térdre borult előtte, és olyan dolgokat mondott, hogy a pápa belevörösödött, és így szólt:
– Kegyedre való tekintettel ejtjük az ügyet, bár Benvenuto iránt egyébként sem voltunk
rossz szándékkal soha. – Ezt csak azért tette hozzá a pápa, mert a jelen lévő bíboros urak
hallották annak a csodálatos és bátor asszonynak a szavait.
Ezenközben én kétségek közt hánykolódtam, félrevert a szívem. Velem együtt tipródott az
ítéletre odarendelt személyzet, az idő eljárt, mindenki szétszéledt, a maga dolga után nézett,
nekem hozták az ebédet, mire elképedten csak annyit mondtam:
– Itt az igazság győzött a rossz csillagállás felett, ezért hát kérem a Jóistent, hogy ha úgy
tetszik neki, szabadítson meg ettől a veszedelemtől. – Azzal nekiláttam az ételnek, s noha az
idáig a legrosszabbra készültem, onnantól a legjobbakat kezdtem remélni. Jóízűen
megebédeltem. Este egy óráig aztán nem láttam, nem hallottam senkit. Akkor nagy kísérettel
beállított a poroszlók kapitánya, rákötöztetett ugyanarra a hordszékre, amelyen odavittek,
kedvesen megnyugtatott, olyannyira, hogy szavainak őszinteségében nem volt okom
kételkedni, és a legaggályosabban meghagyta a poroszlóinak, hogy úgy vigyázzanak a törött
lábamra, mint a szemük világára. Úgy is volt; visszavittek az Angyalvárba, ahonnan
megszöktem, s amikor a torony alatti udvarba értünk, tartottak velem egy kis pihenőt.
CXVII. FEJEZET
A várnagy lejött elém, lehozatta magát, s még betegen kornyadozva is odadörgölte az
orrom alá:
– Látod, hogy elcsíptelek?
– No igen – feleltem –, de látod, hogy megszöktem, ahogy ígértem volt? És sohase csípsz
el, ha egy velencei bíboros meg egy római Farnese nagy álszentül nem kezd el egy
püspökséggel üzletelni. De most, hogy ők idáig süllyedtek, te se fékezd magad, mert engem
már az égvilágon semmi nem érdekel.
Erre az a szerencsétlen torkaszakadtából ordítozni kezdett:
– Jaj-jaj! Ennek már semmi sem szent: vakmerőbb, mint ép elmével volt; vigyétek le a kert
mögé a pincébe, többé hallani sem akarok róla, mert ez engem a sírba visz.
Levittek egy koromsötét, nyirkos cellába a kert mögé, ahol tarantulák és mindenféle
veszélyes férgek tenyésztek. Rálöktek egy földre vetett ócska derékaljra, nem kaptam
vacsorát, és négy ajtó zárját reteszelték rám; ott hagytak másnap tizenkilenc óráig. Akkor az
őrök hoztak ennivalót, és kértem tőlük, hogy adják be némely könyvemet, hogy legalább
olvasni tudjak. Nem szóltak hozzám egy árva szót sem, de a nyomorult várnagynak
beszámoltak az állapotomról. Másnap reggel elhozták a bibliámat és Giovanni Villani
krónikáját. Mikor a többi könyvem után érdeklődtem, az volt a válasz, hogy már ez is sok.
Így tengettem napjaimat a nyirkos derékaljon, merthogy három nap alatt átázott ott
minden; mozogni nemigen tudtam a törött lábammal, a szükségemet végezni is nagy
erőfeszítés árán vonszoltam odébb magam, hogy a hálóhelyemet ne piszkítsam össze.

107
Girolama dt Lodovico Orsini.
Napjában másfél órán keresztül vetődött be némi fény egy szűk ablakon át a nyomorúságos
odúba, s csak azalatt olvashattam, a nap és az éjszaka többi részében türelmesen feküdtem a
sötétben, mindvégig Istenen és emberi gyarlóságunkon merengve; biztosra vettem, hogy csak
napok kérdése, és bevégzem szerencsétlen földi pályafutásomat. Azért a lehetőségekhez
mérten próbáltam magamban tartani a lelket, elgondoltam, mennyivel keservesebb lett volna
hóhérbárd alatt kimúlni, s a gondolatra kellemesen elnehezült a fejem, elálmosodtam, s
lassan-lassan elernyedtem, szervezetem alkalmazkodott ahhoz a purgatóriumhoz. Mikor aztán
ráhangolódtam, elhatároztam, hogy ki fogom bírni ezt a rettenetes kínt, amíg csak az erőmből
futja.
CXVIII. FEJEZET
Elölről kezdtem olvasni a Bibliát, és olyan áhítattal merültem el benne, hogy ha tehettem
volna, csakis olvasással töltöm az időt, minthogy azonban hiányzott a napvilág, minden bajom
elővett és olyan gyötrelemmel töltött el, hogy többször is már-már azon voltam, hogy magam
oltom ki az életemet, de mivel nem tarthattam magamnál kést, nem tudtam, miképpen
csináljam. Hanem egy napon a kezembe került egy nagy fatuskó, abból eszkábáltam egy
lebillenthető csapdaféleséget, és azt akartam a fejemre ejteni: egy csapásra ott maradtam
volna; fölállítottam a szerkezetet, és amikor elszántam magam és működésbe akartam hozni,
valami láthatatlan erő megragadott és vagy négyrőfnyivel odébb taszított; a rémülettől
elájultam, s ott is maradtam hajnaltól tizenkilenc óráig, amikor az ennivalót hozták. Addigra
már többször is benézhettek hozzám, de nem vettem észre, csak arra neszeltem föl, amikor
Sandrino Monaldi kapitány lépett be, s azt mondta:
– Ó, te szerencsétlen... hát ilyen véget érdemel egy kivételes tehetség?
Ε szavakra kinyitottam a szemem, és láttam, hogy papok állnak körül.
– Azt mondták, hogy halott! – hüledeztek.
– Holtnak is hittem – bizonygatta Bozza –, azért mondtam halottnak. Azonnal fölszedtek a
földről, kidobták a rothadó, szétmállott
derékaljamat, és szóltak a várnagynak, az pedig rendelkezett, hogy küldjenek újat.
Elgondolkodtam, miféle oltalmazó isteni hatalom tarthatott vissza ettől a cselekedettől.
CXIX. FEJEZET
Aznap éjszaka gyönyörű ifjú alakjában megjelent álmomban egy csodás teremtmény, és
csúnyán összeszidott:
– Tudod, ki kölcsönözte neked a testet, amelyet te idő előtt tönkre akartál tenni?
Valami olyasmit válaszoltam, hogy mindent a természet istenének köszönhetek.
– Úgy értsem hát, hogy azért rongálod a munkáját, mert nem becsülöd semmire? Hagyd,
hogy ő vezessen téged, és ne kételkedj a hatalmában – mondta, és csodálatos szavakkal
toldotta meg, de azoknak már a töredékére sem emlékszem. Lehet, hogy ez az angyalforma
teremtmény kinyilatkoztatást tesz, morfondíroztam; körülnéztem a cellában, pillantásom egy
málladozó téglára esett, azt fogtam és összedörgöltem egy másikkal, s a port feloldottam
vízben; akkor négykézláb az ajtóhoz mentem, s az éléből kiharaptam és foggal kihegyeztem
egy szilánkot, aztán kivártam, míg világos lesz, az pedig húsz óra harminctól huszonegy óra
harmincig szokott lenni. Akkor aztán a bibliám üres lapjaira róni kezdtem lankadó lelkierőmet
ostorozó soraimat meg a testemnek szóló választ: a test képviselte a reményt. Ekképpen
diskuráltak:

Ne ess kétségbe, lelkem, kegyetlen, eldobnád az életet?

Ha lázadsz Isten ellen,

mi lesz velem? Segítőm ki lehet?

 Induljunk, kezdjünk méltóbb életet.

Ne hagyj magamra, kérlek:

boldogságom napja virrad
most már reád, az ég is így ígérte.

Itt maradok még véled,

hiszem, hogy a nagy ég kegyelme nyílhat
reánk, s gondunk-bajunk eloszlik végre.

Addig-addig, hogy visszatért az életkedvem, és olvastam tovább a bibliámat; lassan

hozzászokott a szemem a félhomályhoz, és a kezdeti másfél órák után már három óra hosszat
is bírta. Annyira lenyűgözött az együgyű embereknek az Isten segítő hatalmába vetett
végtelen hite, hogy magamévá tettem én is, s erősen bízva az isteni irgalmasságban meg
persze a magam ártatlanságában, hol imádsággal, hol elmélkedéssel folyvást Istennél időztem,
olyannyira, hogy az elszenvedett igazságtalanságokról már-már meg is feledkeztem, és
naphosszat csak zsoltárokat meg egyéb, saját magam által szerzett himnuszokat énekeltem
Istenhez. Egy nagy bajomat tudtam csak: hogy a körmeim igen megnőttek; ha nem vigyáztam,
összevissza karmoltam magam, öltözködéskor mindenbe beleakadtak. Aztán meg a fogaim:
egyik-másik teljesen kilazult és elhalt, s az épek nyomására fölsebezte az ínyemet. Amikor
észrevettem és megpróbáltam kihúzni őket, mint valami hüvelyből, sem fájdalmat, sem
vérzést nem tapasztaltam, nagyon könnyen kijöttek. Megbékéltem ezekkel az új
nyomorúságokkal is, amikor énekeltem, imádkoztam vagy írtam az említett téglatintával;
belefogtam egy börtöndicsőítő költeménybe, egy capitolóba,108 amelyben minden
viszontagságomat megörökítettem, a maga helyén majd leírom.
CXX. FEJEZET
A jó várnagy úr titkon gyakorta küldött oda valakit, hogy kikémlelje, mit művelek, s
minthogy július utolsó napján igen felderültem a gondolatra, hogy augusztus elseje Rómában
milyen nagy ünnep, azt mondtam magamnak:
– Ezt a kellemes ünnepet mindeddig mulandó földi hívságok közepette éltem át, ebben az
évben azonban Isten közeléből szemlélem: mennyivel nagyobb boldogság is ez nekem, mint
amaz volt!
Amint ezt meghallották, mindjárt be is számoltak róla a várnagynak; az csak csodálkozott
és bosszankodott:
– Szentséges Isten! Ez nyomorúságában él és virul, én pedig a jólétben miatta fogok
meggebedni! Azonnal vigyétek le a legsötétebb cellába, ahol Foiano prédikátor109 éhen
pusztult, hátha ott megjön az esze.
Jött is nyomban Sandrino Monaldi kapitány a várnagy mintegy húsz katonájával, s térdre
borulva találtak, amint az angyalokkal körülvett Atyaistent imádom a dicsőséges Krisztus
ábrázolata előtt – ezt saját kezűleg rajzoltam börtönöm falára azzal az aprócska szénnel,
amelyet több mint négyhavi magatehetetlenség után a földön találtam. Ez alatt a négy hónap
alatt annyiszor álmodtam, hogy az angyalok leszállnak hozzám és meggyógyítanak, hogy
végül úgy is éreztem magam, mintha mi sem történt volna a lábammal. A katonák jöttére
hátra sem néztem, pedig állig felfegyverkezve rontottak be, mintha egy tűzokádó sárkány
ellen vonultak volna fel. A kapitány vitte a szót:

Terzinákban írt gúnyvers.

108

109
Benedetto Tiezzi, a foianói születésű Savonarola-párti barát VII. Kelemen pápasága alatt
került az Angyalvár börtönébe.
 – Hallod, hogy sokan vagyunk és nagy zajjal jövünk, mégsem fordulsz hátra.
El voltam készülve a legrosszabbra, így hát megerősítettem a lelkem, s azt válaszoltam:
– Lelkem és szellemem ez Isten felé fordítom, aki engem a mennyekbe felvisz,
kegyelmeteknek pedig azt mutatom, ami kegyelmeteket illeti, a jobbik felemhez sem
tekintettel, sem kézzel nem érhetnek az urak; tegyék hát a dolgukat azzal, ami fölött hatalmuk
van.
A kapitány megtorpant, nem tudta, mire készülök, ezért odaszólt a négy legharciasabb
emberének:
– Tegyétek le a fegyvert! – majd mikor letették, folytatta: – Hamar vessétek rá magatokat
és teperjétek le! Ha maga az ördög volna, ennyien akkor sem ijednénk meg tőle. Fogjátok
erősen, hogy meg ne szökjön.
A gorombaságukból ítélve sokkal rosszabbra voltam elkészülve, mint ami várt rám, és
tekintetemet Krisztusra emelve így fohászkodtam:
– Igazságos Isten, te azon a magas keresztfán bőven megfizetted minden tartozásunkat;
miért kell akkor nekem ártatlan létemre ismeretlenek bűneiért is vezekelnem? Mindazonáltal
legyen meg az akaratod.
Közben ezek egy fáklya fényénél kicipeltek a cellából, s azt hittem, egyenesen a Sammalo
süllyesztőbe vetnek; így nevezték azt a félelmetes helyet, amelynek kútjában már sok fogoly
lelte halálát. Nem így történt: a fent említett borzalmas odúba vittek, ahol Foiano éhen halt,
letettek és aztán nem bántottak, s én már ettől szerencsésnek éreztem magam. Mikor magamra
hagytak, elénekeltem egy De profundis-t, egy Misereré-t. és egy in te Domine speravit110.
Azon az augusztus elsején egész nap Istennel ünnepeltem, a szívem egyre jobban eltelt hittel
és reménnyel.
A következő napon visszavittek abból a lyukból az előző cellámba, ahol azokat az Isten-
ábrákat rajzoltam a falra. Mikor én azokat viszontláttam, olyan édességes öröm töltött el,
hogy sírva fakadtam. Attól fogva a várnagy mindennap tudni akarta, mit teszek és miket
beszélek. A pápa is értesült az eseményekről, s amikor az orvosok tudatták vele, hogy a
várnagy már nem húzza sokáig, azt mondta:
– Mielőtt a várnagy meghal, azt akarom, végezzen azzal a Benvenutóval kénye-kedve
szerint, elvégre ő viszi a sírba, ne maradjon hát bosszulatlan a halála.
Amikor ezt Pierluigi hercegtől meghallotta, a várnagy így szólt:
– A pápa tehát nekem adja Benvenutót, s azt akarja, hogy töltsem ki rajta a bosszúmat?
Emiatt többé ne fájjon a feje, csak bízza rám.
Gonosz szívvel döntött a pápa, de még gonoszabb és ellenségesebb tettre készült a
várnagy; akkor az a Láthatatlan, aki megakadályozta, hogy az életemet kioltsam, ismét eljött
ugyancsak láthatatlanul, megrázott, fölemelt fektémből, és kristálytisztán megszólalt:
– Ejnye, Benvenutóm, hamar, hamar imádkozz Istenhez, ahogy szoktál, és fohászkodj
hangosan, kiálts!
Rémülten térdre borultam, és hangosan elmondtam az imáimat, majd elénekeltem a Qui
habitat in adjutoriumot,111 aztán elmélkedtem Istennel egy darabig; egyszer csak ugyanaz a
határozott, tiszta hang felszólított:
– Eredj, pihenj le, és semmit se félj.
Így esett, hogy a várnagy, miután kiadta a megöletésemre vonatkozó könyörtelen
parancsot, azon nyomban vissza is vonta:
– Talán nem ezt a Benvenutót védtem én annyira, mert mélységesen meg vagyok győződve
az ártatlanságáról, és mert igazságtalanul szenvedett? Hogy legyen hozzám az Isten irgalmas,
hogy bocsássa meg a bűneimet, ha én nem bocsátok meg az ellenem vétkezőknek? És miért

110
A 129., az 50. és a 30. zsoltár.
111
A 10. zsoltár első sora; ott: adiutorio.
akarnék én bántani egy jóravaló, ártatlan embert, aki szíves volt hozzám és megbecsült?
Menjen békességgel, visszaadom az életét és a szabadságát, a végrendeletemben pedig
meghagyom, hogy senki se követelhesse rajta börtönbeli költségeit.
Mikor ezt a pápa meghallotta, nagyon zokon vette.
CXXI. FEJEZET
Ezalatt én mondtam a magam imáit, írtam a capitolómat, éjszakánként pedig szebbnél
szebb álmokat láttam, és egyre inkább látni véltem a Láthatatlant, aki azóta is gyakran beszélt
hozzám, s csak azt az egy kegyet kértem tőle, hogy engedje még látnom a napot: még egyszer
hadd láthassam a napot, aztán boldogan halok meg. Börtönöm összes kényelmetlenségét
megszoktam, már nem zavart semmi. A várnagy emberei csalódottságukban, amiért uruk az
ígérete ellenére sem akasztatott fel engem arra a párkánycsipkére,112 amelyről megszöktem,
mindig kitaláltak valamit, amivel halálosan rám ijeszthetnének. Én azonban már, mint
mondtam, annyira megszoktam az efféle izgalmakat, hogy semmitől sem féltem, és semmi
nem tudott érdekelni, egyes-egyedül arra vágytam, arról álmodoztam, hogy megláthassam a
napot. Ezt minden imámba, Krisztushoz intézett minden szeretetteljes fohászkodásomba
belefoglaltam:
– Istennek igaz fia, születésedre, kereszthalálodra és dicsőséges feltámadásodra kérlek,
érdemesíts rá, hogy megláthassam a napot, ha csak álmomban is; ha azonban ezzel a két
halandó szememmel vethetek rá egy pillantást, megfogadom, hogy szent sírodnál fogom
meghálálni. – Ezt a fohászkodásba szőtt fogadalmat ezerötszázharminckilenc októberének
második napján tettem Istennek. Másnap, október harmadikán hajnalban ébredtem, körülbelül
egy órával napkelte előtt; fölkeltem nyomorúságos vackomról, felöltöztem hitvány gúnyámba,
mert már egyre csípősebb volt az idő, és elmondtam addigi legalázatosabb imámat,
belefoglalva könyörgésemet, hogy Krisztus csak annyi kegyelemben is részesítsen, hogy
isteni sugalmazása révén legalább azt engedje megtudnom, milyen bűnömért szabatott ki rám
ilyen súlyos penitencia, legalább erre érdemesítsen, ha a nap látványát még álmomban is
megtagadta tőlem.
CXXII. FEJEZET
Ahogy e szavakat kimondtam, a Láthatatlan szélvész módjára felkapott és elvitt egy
terembe, ahol látható ember: egy pelyhedző szakállú, gyönyörű arcú, szép, de szigorú és nem
érzéki ifjú képében megmutatkozott előttem; körbemutatott a teremben, és azt mondta:
– Ez itt a mindeddig született és meghalt emberek terme. – Mikor megkérdeztem, miért
hozott engem ide, azt felelte: – Kövess, és meglátod.
Páncéling volt rajtam, a kezemben kis tőr, így vezetett végig azon a hatalmas termen, s
mutatta a föl-alá járkáló sok-sok ezer árnyat, majd előrement, és egy feltáruló kisajtón kilépett
előttem egy szűk kis utcára; és amint engem is maga után vont arra az utcácskára, egyszeriben
eltűnt a kezemből a fegyver, s ott álltam társam jobbján hajadonfőtt, fehér ingben. Nem
tudtam mire vélni a látványt, az utcát sem ismertem föl, s ahogy felnéztem, megláttam, hogy
az egyik falra, épp a fejem fölötti ház homlokzatára odasüt a nap. Akkor megszólaltam:
– Hogy juthatnék följebb, barátom, hogy megláthassam a napot? Rámutatott egy jobboldalt
emelkedő lépcsőre, és így szólt:
– Innen most már menj egyedül!
Elváltam tőle, és hátrálva fölmentem néhány lépcsőfokon, s lassacskán érzékelni kezdtem,
hogy már közel a nap. Meggyorsítottam a lépteimet, és addig-addig mentem az említett
módon fölfelé, hogy egyszer csak felbukkant előttem a teljes napkorong. A napsugarak ereje,

112
A CXI. fejezetben Cellini úgy emlékszik, hogy a cinkosát akarta a várnagy arra a
párkánycsipkére fölakasztatni. (A ford.)
mint mindig, most is arra kényszerített, hogy lehunyjam a szemem, de aztán észbe kaptam,
tágra nyitottam megint, és bámultam merőn a napot, majd megszólaltam:
– Ó, de vágytalak már látni, napvilág! Én már csak a te látványodat kívánom, akkor is, ha
sugaraid megvakítanak. – És csak néztem-néztem a fénybe, s egy kis idő múlva azt vettem
észre, hogy legnagyobb örömömre az erős sugarak bal felé hirtelen eltűnnek, csak a
napkorong marad; gyönyörűség volt látnom ezt a fogyatkozást. Micsoda isteni kegyben
részesültem én azon a reggelen! Ezen morfondíroztam, s így kiáltottam fel:
– Nagy a te hatalmad! Dicsőséges a te erőd! Mennyivel kegyesebben bánsz velem, mint
remélni mertem! – Olyan volt a szememben ez a sugaravesztett nap, akár a cseppentett arany.
Egészen elmerültem ennek a csodálatos dolognak a szemléletében, s láttam ám, hogy a
napkorong közepén kitüremkedik egy rész, és lassan kezd formát ölteni: egy aranyfeszület
válik ki belőle, éspedig olyan kecses és tetszetős alakban, hogy emberi elme annak az
ezredrészére sem volna képes; s miközben erre gondoltam, hangosan így szóltam:
– Csoda történt, csoda! Ó, Istenem, ó, isteni kegyelem és isteni hatalom, mire
érdemesítettél te engem ma reggel! – És miközben e szavakat végiggondoltam és kimondtam,
az aranyfeszület eltűnt a napsugarak után, és a napkorong közepe ismét megmozdult, s
megnövekedvén egy gyönyörű Szűzanya alakja vált ki belőle: magas trónuson ült, karján a
gyermekkel, édesdeden mosolyogva, két minden képzeletet felülmúló szépségű angyal közt.
Volt abban a napban jobb kéz felől egy papi figura is; ez nekem hátat fordítva a Szűzanyára és
a gyermekre nézett. Mindezt valóságosan, kristálytisztán és elevenen láttam, s közben
fennhangon dicsértem az Istent.
Ez után a valamivel több mint egynyolcad órán keresztül tartó jelenés után egyszerre
megint a vackomon találtam magam. Nagy hangon kiabálni kezdtem:
– Az isteni hatalom méltónak talált rá, hogy olyan dicsőségesen mutatkozzék meg előttem,
mint halandó ember szeme előtt valószínűleg még soha, ennélfogva szabadnak, boldognak és
az isteni kegyelem részesének tekintem magam; ti pedig, gazemberek, gazemberek is
maradtok, és boldogtalanok, mert nem részesültök az isteni kegyelemben. Vegyétek
tudomásul, hogy mindenszentekkor – amikor én pontosan ezerötszáz november elsején
éjszaka négy órakor világra jöttem – kénytelenek lesztek kiengedni ebből a sötét börtönből; és
nem tehettek másként, mert én ezt saját szememmel láttam Krisztus trónján megírva. Az a
pap, aki nekem háttal Isten felé fordult, maga Szent Péter volt, aki közbenjárt értem, mert
szégyellte, hogy saját házában113 egy keresztényt ilyen sérelem érhet. Mondjátok hát el,
akinek csak akarjátok, hogy többé senkinek sincs fölöttem ártó hatalma; és szóljatok a fogva
tartómnak, hogy ha küld nekem viaszt vagy papírt és megengedi, hogy Isten dicsőségéről
tanúságot tegyek, minden bizonnyal megvilágosítom arról, amivel kapcsolatban talán kételyei
vannak.
CXXIII. FEJEZET
A várnagynak – orvosai gyászos várakozásával ellentétben – egyre javult az állapota, az
évenként rá törő bolondériája elmúlt, s mivel teljes egészében a lélek dolgainak szentelte
magát, lelkiismeret-furdalása támadt az engem ért nagy sérelmek miatt. Tájékoztatta a pápát a
tőlem hallott súlyos kijelentésekről, mire a pápa kételkedve visszaüzent, hogy szerinte nem
hiszek én semmiben, sem Istenben, sem másban, megbolondultam; ő pedig inkább az
egészségével törődjön.
A várnagy akkor vigasztaló szavakkal beüzent hozzám, és küldött írószerszámot, viaszt
meg gyújtóst, hogy dolgozni tudjak; mindezt egy olyan szolgájára bízta, aki szeretett engem.
Ezt egészen más fából faragták, mint azt a sok gazembert, akik a halálomra spekuláltak.
Fogtam a tollat és a viaszt, munkához láttam, s munka közben az alábbi szonettet írtam a

113
A Vatikánban.
várnagynak:

Ha megmutatnám: üdvöm záloga,

– Isten képe – a cellámban hogy égett,
Uram, hiszem, hívemmé tenne téged
s mindenki mást e káprázó csoda.

Ha hinné az egyház fő Pásztora,

hogy Isten öntött égi fényességet
reám, az Alkotó, akit a lélek
gyönge testi szemmel nem lát soha:

kinyílna az igazság sérthetetlen

szent kapuja s ott látnád a világ vak
dühét bilincsben, amint az égre bömböl.

Fényt!... Fényt, míg itt sugárzik még szememben:

megrajzolom alakját a csodának
s nem égek úgy kitörni börtönömből.
CXXIV. FEJEZET
Másnap ez a jóérzésű szolga hozta az ennivalómat, s elküldtem vele a várnagynak a
szonettemet; ez – az álnok és undok szolgák szokásával ellentétben – titokban át is adta neki.
A várnagy szíve szerint szabadon engedett volna, mert úgy ítélte, az engem ért
igazságtalanság őt is nagyban sújtotta. Fogta a szonettet, és többszöri olvasás után ezt a
megjegyzést fűzte hozzá:
– Ezek a szavak és ezek a gondolatok nem bolond emberre vallanak; ezeket jóérzésű,
tiszta lélek diktálta – s azzal rögtön elküldte a verset egy titkárral a pápának saját kezébe,
azzal a kéréssel, hogy bocsásson engem szabadon.
Miközben a titkár a levéllel a pápához igyekezett, a várnagy mécsest küldött nekem, hogy
éjjel-nappal világíthassak, és minden kényelmet megadott, amit abban a helyzetben csak el
lehetett képzelni; ideje is volt már, nagyon rá voltam szorulva.
A pápa többször is elolvasta a szonettet, majd üzent a várnagynak, hogy hamarosan eleget
tesz a kérésének. Kétségkívül szabadon is bocsátott volna, ha a fia, Pierluigi úr mondhatni a
pápa ellenére erőnek erejével meg nem akadályozza.
A várnagy már megint siralmas állapotban volt, ezért maga helyett unokaöccsét, Piero
Ugolinit küldte hozzám; én eközben a csodás látomásom megmintázásával voltam elfoglalva,
s amikor mindenszentek reggelén beköszöntött hozzám az unokaöcs bizonyos drágakövekkel,
én rögtön azt mondtam:
– Ez a szabadulásom előjele.
A fiatalember erre csak nézett rám bambán, és azt mondta:
– Soha, Benvenuto; eszedbe se jusson. Erre azt válaszoltam:
– Vidd innen a drágaköveidet, mert nekem csak annyi fény adatott, amennyi ebbe a sötét
cellába elér, és itt nem lehet ékköveket megbecsülni; hanem ami a szabadulásomat illeti, nem
megy le anélkül a nap, hogy el ne jönnétek értem, és ez ha tetszik, ha nem, mindenképp
bekövetkezik.
Erre elment és rám záratta az ajtót, s jó két óra elteltével visszajött, immár fegyveres
kíséret nélkül két fiúval, akik jobbról-balról megtámogatva visszakísértek abba a tisztességes
cellába, ahol 1538-ban töltöttem az időmet; itt azután minden kényelmemről gondoskodtak.
 CXXV. FEJEZET
Néhány napra rá a várnagy belepusztult a bajába; abban a hitben hagyta itt az
árnyékvilágot, hogy kiszabadultam, s élem világomat. A testvére, Antonio Ugolino úr vette át
a helyét, ő mondta azt a néhai várnagynak, hogy engem szabadon engedett. Úgy értesültem,
ez az Antonio úr a pápa meghagyására tartott engem ebben a tágas cellában mindaddig, amíg
nem dönt a sorsomról.
A már említett bresciai Durante úr abban maradt a pratói patikussal, azzal a katonával,
hogy megétet engem, de óvatosan: hogy csak négy-öt hónap múlva hasson. Úgy tervezték,
hogy porrá tört gyémántot kevernek az ételembe, merthogy az nem méreg, viszont annyira
kemény, hogy minden mástól eltérően szilánkosan törik, a többi kő ugyanis az efféle eljárás
során elporlik, csak a gyémánt élei nem tompulnak el, ekképpen az étellel a gyomorba jutva
az emésztés során ezek a szilánkok belefúródnak a gyomor és a bél falába, s azt előbb-utóbb
átlyukasztva halálos sérülést okoznak. Erre, hogy a bélfalon megtapadjon, semmilyen más kő
vagy üveg zúzaléka nem képes: az étel útján, azzal együtt mindegyik távozik a szervezetből.
Átadott hát ez a Durante úr egy értéktelenebb gyémántot valamelyik őrömnek. Amint
értesültem, az pedig egy Lione nevű arezzói ötvösre, esküdt ellenségemre bízta, hogy őrölje
meg. Ágrólszakadt szerencsétlen volt ez a Lione, a gyémánt pedig testvérek közt is megért jó
néhány tízest scudóban. Lione hamarosan hozta az őrleményt az őrnek, és aznap – péntek volt
– bele is tették minden ételembe: a salátámba, a szószomba, a levesembe. Jó étvággyal ettem,
mert előző este koplaltam. Ünnep volt aznap. Ereztem én, hogy csikorog a fogam alatt az étel,
de rá sem álmodtam, hogy ilyen galádságot forralnak ellenem. Maradt a tányéromon egy kis
saláta, s azon a maradékon vettem észre néhány apró szilánkot. Ahogy az ablakhoz lépve az
erős fénynél megnéztem, rögtön eszembe jutott, hogy aznap reggel hogy csikorgott a fogam
alatt az étel, s mikor jobban szemügyre vettem, arra jutottam, hogy az bizony
gyémántőrlemény. Mindennek vége, gondoltam halálra váltan, és sajgó szívvel imádkozni
kezdtem, mert immár minden reményt föladtam; egy óra hosszat hálálkodtam az Úrnak, hogy
ilyen kegyes halállal szólít el. Ha már amúgy is így volt megírva, még mindig ez távozásom
legkellemesebb útja; legyen áldott a világ, legyen áldott az idő, amelyet e világon eltöltenem
engedtetett. Isten segedelmével most minden bizonnyal visszatérek az ő birodalmába... És
miközben ezeket a gondolatokat forgattam az eszemben, vizsgálgattam a tenyeremen csillogó,
gyémántpornak hitt őrleményt. Kacérkodtam kissé a hiú reménnyel – merthogy az nem hal
meg soha –, fogtam egy aprócska kést, az őrleményt vasfelületre tettem, majd pedig nagy
erővel rányomtam a késpenge lapját: éreztem, hogy porlik szét a kő, meg is néztem, hogy
szemmel is meggyőződjem róla. Azon nyomban új remény kelt bennem, mondtam is
magamnak, hogy ez nem az én gyémántkemény Durantém műve, ez valami hitvány, puha kő,
az égvilágon semmi kárt nem fog tenni bennem. S amint az előbb a halálraítéltek
nyugalmával, most az újjáéledt reménnyel voltam eltelve, s legelőbb is köszönetet mondtam
Istennek, és áldottam a sokszor halálos végre vezető szegénységet, amelynek én történetesen
az életemet köszönhetem: Durante úr vagy valaki más ellenségem ezek szerint átadott egy
több mint száz scudo értékű gyémántot Lionénak, hogy törje apróra, az pedig, az ágrólszakadt
megtartotta magának, s helyette egy két carlino értékű sárga berillt tört össze, talán abban a
hitben, hogy ez is kő, az is kő, pornak megteszi.
CXXVI. FEJEZET
Bizonyos paviai viselt dolgai miatt angyalvári fogolytársam volt monsignor Rossi, a paviai
püspök, San Secondo grófjának a testvére; igen jó barátságba keveredtünk, ezért átkiabáltam
neki a cellám résein, hogy ezek a gazemberek gyémántporral akarnak eltenni láb alól;
küldtem is neki a porból mutatóba egy szolgájával, arról azonban hallgattam, hogy nem is
gyémántnak a zúzaléka, csak azt mondtam, hogy szegény várnagy halála után most
megmérgeztek, és kérem, hogy amíg még életben vagyok, addig a pár napig küldjön át nekem
a maga kenyeréből egy-egy keveset, mert ezeknek a kosztjából én többé egy falatot sem
eszem. Meg is ígérte, hogy majd küld a saját ételéből. Antonio úr, aki a történtekről minden
bizonnyal nem tudott, nagy patáliát csapott, látni akarta a port, amelyet ő is gyémántpornak
hitt; amint azonban eszébe jutott, hogy talán a pápa megbízásából jártak el, mindjárt
könnyedebben vette a dolgot.
Attól fogva csak a püspök ételét ettem, és szorgalmasan írtam capitolómat, mindennap
részletesen beszámolva börtönéletem eseményeiről. Antonio úr is küldözgette persze nekem
az ételt egy Giovanni nevű pratói fűszeressel, akiről már beszéltem, s aki katonaként szolgált
a várban. Halálos ellenségem volt énnekem ez a Giovanni, ő hozta a gyémántport;
megmondtam neki, hogy abból az ételből, amit ő hoz, nem eszem, amíg ő bele nem kóstol;
előkóstoló csak a pápának dukál, mondta ő. Én erre azt válaszoltam, hogy amiképpen a
nemesurak kötelesek előkóstolóként szolgálni a pápának, azonképpen ő, a pratói fűszeres és
közkatona is köteles a magamfajta firenzei szolgálatára. Nagy hangon beszéltünk: ő is, én is.
Antonio úr is elszégyellte némiképp magát, és minthogy még reménykedett benne, hogy
megfizetteti velem a szegény néhai várnagy által végrendeletileg törölt költségeket, egy másik
szolgáját, egy barátomat küldte hozzám az ennivalóval, s ez minden további nélkül
megkóstolta az ételemet. Ez a szolga azt is elárulta, hogy a francia király megbízásából a
pápát naponta zaklatta Morluc ura az ügyemben, a pápa azonban nem akart engem kiadni;
meg hogy volt nagy patrónusom és barátom, Farnese bíboros azt mondta, hogy szabadulásban
jó ideig ne reménykedjem, mire én kijelentettem, hogy mindenki ellenére akkor is kijutok
onnan! Ez a jóravaló fiatalember próbált csitítani, hogy ne beszéljek így, mert sokat árthatok
magamnak; bízzam Isten kegyelmében és maradjak veszteg. Erre azt mondtam, hogy az
emberi rosszindulat Istenhez nem ér fel.
CXXVII. FEJEZET
Néhány nappal ezután Rómába látogatott a ferrarai bíboros, és tiszteletét tette a pápánál; a
pápa ott fogta vacsorára. A nagy beszélgetésben sort kerítettek a francia ügyekre, szó szót
követett, olyasmik hangzottak el, amik egyébként talán nem is kerültek volna terítékre. A
nagy Ferenc király szokásait jól ismerő bíboros maga is elengedte magát, sokkal jobban, mint
a pápa gondolta volna, és az bizony következményekkel járt, már csak azért is, mert a pápa
hetente egyszer amúgy is bele-belebocsátkozott egy kis könnyelműségbe, aminek hányás lett
a vége. Amikor a bíboros úgy ítélte, hogy a pápa már hajlandó engedményekre, nagy
instanciával kérte, hogy adjon ki engem a francia királynak, aki igen-igen számít a
szolgálatomra. A pápa érezte, hogy közeleg a hányásidő – meg hát a sok bor egyébként is
megtette a hatását –, fölnevetett, s azt mondta a bíborosnak, hogy már-már kérni akarta, hogy
vigyen engem magával, vigyenek is onnan, adta parancsba, és fölállt az asztaltól. A bíboros
nyomban értem küldetett, mielőtt Pierluigi úr értesülhetett volna a dologról, mert ő aztán
semmiképpen nem engedett volna szabadon. Jött akkor a pápa küldötte a ferrarai herceg két
magas rangú megbízottjával, és valamivel négy óra után kivittek a cellából, egyenesen a
bíboros elé, aki elmondhatatlanul szívélyes fogadtatásban részesített. Antonio úr, a régi
várnagy fivére és utóda az elődje rendelkezésével ellentétben követelte rajtam, hogy fizessem
meg a költségeimet, éspedig az őrségnek járó adókkal egyetemben. Ez sok pénzembe, sokszor
tíz scudómba került, már csak azért is, mert a bíboros tanácsára testőröket fogadtam fel; ha
aznap este ki nem hozat a börtönből, tette hozzá, sosem szabadultam volna, mert a pápa máris
megbánta, hogy elengedett.
CXXVIII. FEJEZET
A capitolómban foglaltak miatt kénytelen vagyok elbeszélésemben visszautalni. Amikor a
bíborosi lakosztályban, majd a pápa titkos kertjében levő szobában lábadoztam, abban a pár
napban meglátogatott több kedves barátom mellett Bindo Altoviti úr egyik számvevője, név
szerint Bernardo Galluzzi, akire több száz scudónyi értékemet bíztam volt. A fiatalember ott a
pápa titkos kertjében vissza akarta szolgáltatni a holmimat, én azonban azt mondtam, hogy
nincs olyan kedves barátom, akinél biztosabb helyen tudhatnám az értékeimet, mint ő; láttam,
hogy nehezen vállalja a terhet, jóformán ráerőszakoltam. Mikor végre kiszabadultam az
Angyalvárból, szegény Bernardo Galluzzi már tönkre is ment, keresztet vethettem az
értékeimre. Továbbá: még a börtönben láttam egy borzalmas álmot, amely mintha a
homlokomra írták volna, kitörölhetetlenül belevésődött az emlékezetembe, legalább
háromszor a lelkemre is kötötték, hogy hallgassak, ne beszéljek róla senkinek. Mikor
felébredtem, ott volt a nyoma a homlokomon. A capitolómban majd részletezem. Továbbá:
sugallatot kaptam, hogy mi fog történni Pierluigi úrral, éspedig olyan egyértelmű és tiszta
formában, mintha egy égi angyal diktálta volna. Továbbá: a legfontosabb, ami emberrel
megeshet: Isten bizonyságát adta létezésének, s méltónak talált rá, hogy dicsfényt bocsásson a
fejem fölé; ezt én bárkinek meg tudom mutatni, hivalkodni azonban nem fogok vele.
Napkeltétől kezdve lehet látni az árnyékom fölött két napsütéses órán keresztül, leginkább
akkor, mikor a füvön még ott rezeg a harmat, de látható alkonyatkor is. Megfigyeltem, hogy
Párizsban, francia földön, abban a kevésbé ködös időben jobban kivehető, mint Itáliában, de
minden körülmények közt látható, csak nem olyan tisztán, mint arrafelé.
Most ideírom a börtönélet dicséretéről szóló capitolómat, aztán folytatom élettörténetemet,
mindazt a jót és rosszat részletezve, ami az idők során megesett velem.
EZT A CAPITOLÓT ÍROM LUCA MARTININAK, AKIT BENNE NEVE SZERINT
EMLÍTEK MEG

Vágyol tudni, mily törpe itt a földön

az ember és az Úr hatalma mily nagy?
Minderre megtaníthat jól a börtön!

Benned a gond sötét hadai vínak,

ezer mérföldre mindenik barátod,
családodért szemed napszámra sírhat!

Ártatlanul bűnhődsz, borzadva látod,

hogy az ördög nem gondol itt veled,
s nem szabadít meg esdeklés, sem átok.

Rárettensz: elrabolva mindened

s életed is veszélyben, ráadásul,
s halvány reménysugár sem int neked.

A fájdalomba lelked belefásul,

majd dühre gyúlsz, vak váradból kitörve,
ám most reád még kábítóbb csapás hull:

figyelj, Luca: tört lábbal, meggyötörve

cipelnek vissza, tested kimered,
s egy piszkos pokróc sincs, amely befödne.

Heversz és senki sincs, aki veled

beszélne; hogyha rád nyit undok őröd,
rossz hírrel sózva hozza ételed.
Időd van itt rogyásig, eltűnődnöd
az árnyékszéken ülve - nincs egyéb szék -:
hogyan lehetne celládból kitörnöd?

Az őr hallgat, s téged cibál a kétség,

hadarsz neki, de hasztalan – kinyitja
s némán bezárja ajtód ujjnyi rését.

Az agy velőd sajog: vaspánt szorítja,

rajzik benn sok tündöklő gondolat,
s nincs mintázó vas, toll, papír, se tinta.

Kevés a szó! Pedig hát oly sokat

tudnék erről beszélni: bennem a képek
mint kasban sürge méhek zsonganak!

De hogy tovább zengjen méltó dicséret

a börtönről: ki békén bírja ott,
nem született oly jámbor földi lélek.

Odajuthatnak nemcsak a gazok,

a jók is: féltékeny miniszterek
haragja s más is lehet rá az ok.

Ott Istent, annyi szent, megismered,

szüntelen őt hívod, amíg körötted
a poklok égő árja sistereg.

A rút gonosztevőre is örök kegy

árad ki ottan, egy-két év elég:
szelíd lesz, nem vágyik vétkezni többet.

A gonosz ember jámbor lesz, derék,

a jól táplált test lassan kialszik,
s a sóvár szemnek feltárul az Ég.

Én Istenem, hogy mibe nem taszít

a szükség! El fogom mesélni nyomban,
mit mivel, ki írásra szomjazik.

Keringek, üstököm tépem kínomban,

majd ajtómon egy hasadékot látva
fogam szilánkocskát szakít ki onnan.

Tégladarab is kerül nemsokára,

egy keveset porrá zúzok belőle,
s meleg vizet magam csapolok rája.

Belém pattan, érzem megilletődve,

alfelemen át az ihlet szikrája,
és egész lelkem lángra lobban tőle.

Azért oly üdvös tudni, mi vár a

börtönben, mert a jó előtt a rosszat
kell megismernünk enlelkünk javára.

A rossz is jóra fordulhat e poshadt

lyukban: ha kóros láz forralja véred,
izzadni kezdel s ez már rendbe hozhat.

Csodát mívelhet ám a zárka véled:

szónok leszel, ékes beszédű, bátor,
lelkedben sok merész terv, ötlet ébred.

Jó annak, ki e földalatti várból

végül kijuthat s már nyugton beszélhet
békéről s a világ ezer bajáról.

Amit akar, most már mindent elérhet,

mindent kivív s legyőz akárkit ő,
s nem csábítják többé csalóka fények.

Ne mondd, hogy ez mind elveszett idő,

mit lent töltöttél: sehol a világon
oly tudás, mint ott, nem szerezhető.

Lásd, jó a börtön. Én csak azt kívánom,

legyen törvény: ki rászolgált, alóla
ne tudjon az kibújni semmi áron.

Nem ingadozna úgy a nép hajója,

ha ott tanulnák a kormányosok
a börtön mélyén: mely út visz a jóra.

Nem volna akkor ilyen átkozott

sorsunk: eltűnne zűrzavar, viszály
s boldogulnának népek, városok.

Láttam sokféle embert e sivár

falak közt, még papot is és barátot
s olyat, kinek megszabadulni kár.

S hogy fáj, amikor szabadulni látod

a többit, kik náladnál vétkesebbek,
megátkozod az életet, világot.

Elég! – Életem itt értékesebb lett,

ékszer lett, de az ékszer mit se használ,
bár nem láttál még nála ékesebbet.
De most, Luca, úgy-é, kíváncsi vagy már:
hová írtam e verset - hát a könyvbe,
mit egy rokon hozott. Az volt a nagy kár,

hogy rosszul írt a kotyvalék: dühöngve

egy o-nak háromszor is nekivágtam -
e pokoli kínt szó leírni gyönge!

Más is van itt ez átkos alvilágban,

ki azt se tudja, mily bűnért lakol,
ám bír a kínnal szembeszállni bátran.

Most ezt a helyet áldom én, ahol

agyam, szívem kínok kövén csiszoltam,
s csak jobbá tett a szenvedés, a kór.

Mégis, ha szabadító lépne mostan

hozzám, szólván: „Benvenuto, szabad vagy!
forró fohászt rebegnék érte hosszan,

szórnám a pénzt a sántának s a vaknak,

s miatyánkot, credót és üdvözlégyet
mormolnék minden óráján a napnak.

Hogy sápadtam, ha liljomokra tévedt

szemem! Firenzét s Franciaországot
e liljomok miatt gyűlöltem én meg.

Még most is, ha kórházban néha látok

a falón Angyali üdvözletet:
elfutok, átugorva bokrot-árkot.

De nem az égi Szűztől rettegek,

sem drága liljomaitól, amik
szent fénybe vonnak földet és eget,

nem! Ám azokat látom folyton itt

a külvilágban is, melyeknek vége
lehajlik: tőlük félek holtomig.

S óh, hányan járnak meglapulva még e

virág miatt, nemes, szép szellemek,
kik tűrnek kínban és haragban égve...

Láttam, amint e címer fellegek

közül lehullt: már üres tábla csak
és láttam lent, amint lángot vetett.

S megmondta nékem ő, ki igazat

szolgáltat itt lent: mielőtt kijutnék
innét, a vár harangja meghasad.

S tört liljomokból láttam koszorút még,

s ravatalon egy férfit kiterítve -
nem láttam annyi könnyet, annyi bút rég.

És láttam Öt, ki a lelkeket itt e

földön megtöri és biztatva szóla:
„Pusztítva rontok ellenségeidre!"

Majd Valaki, kezében Péter tolla,

homlokomra rótt rejtelmes igéket,
s háromszor kért: ne szóljak szót se róla.

S Őt is láttam – káprázatos kíséret

élén, ki a Napot kezébe' tartja –
nem pillanthatják őt meg, akik élnek.

Egy szikla tűnt fel, veréb dalolt rajta,

s ezt jósolta: rám élet fénye árad,
s elleneimnek elfagy bűnös ajka.

Megírtam mind e bajt és e csodákat,

miket megéltem, s már halálra készen
kértem Istent, hogy szállna rám bocsánat.

Nem volt farkas, oroszlán, medve és nem

volt soha tigris vérre szomjasabb,
s oly mérges viperát sem látott még a szem,

mint porkolábom, akinél gazabb

lator csak pár csahos csatlósa volt tán –
csak halkan mondom meg az igazat.

Berontottak cellámba, mint az orkán,

ráztak, cibáltak, majd a földre dobtak,
Szűz Máriát és Krisztust káromolván.

Augusztus volt, midőn rám zuhogott vak

dühök: sötétebb cellába cipeltek
s novemberben már szétszórtan lerogytak.

Harsona zengte ez ördögi lelkek

vesztét s én megmondtam, mi lesz a végük:
haragjuk most még lángolóbbra gerjedt.

S mikor már elszállt minden csöpp reményük:

ételbe őrölt gyémántot kínáltak,
nem ám aranyba foglalt tiszta fényűt!
Durante küldte s én a porkolábnak
kínáltam s ette ő - magamban: ez sem
érez már új, ízes falatra vágyat!

De könyörögtem akkor: el ne vesszen

üdvöm - Öt kértem forró könnyet ontva,
ki éltét adta értem a kereszten.

S mikor szívemnek elcsitult a gondja,

Annak ajánlottam lelkem, kihez,
hiszem: felszállok majd az égi honba.

Láttam: pálmát nyújtott le egy hímes

ruhájú angyal, orcája sugárzott,
szólt: minden kétséget most messzi vess:

Te boldog lesz, s nem kell sokáig várnod:

ki rád tört, a halál mind learatja,
mert így akarja Ő, a százszor áldott,

aki a földnek és a mennynek Atyja!

 MÁSODIK KÖNYV
I. FEJEZET
A már említett ferrarai bíboros palotájában sokkal többen és sokkal szívesebben látogattak,
mint valaha, s leginkább azon csodálkoztak, hogy annyi viszontagság közepette hogy éltem
meg és hogyan szabadultam; miközben lassan összeszedtem magam, és igyekeztem
visszazökkenni a munkába, nagy élvezettel írtam át idézett capitolómat. Később, hogy kissé
erőre kapjak, úgy döntöttem, pár napra elmegyek kirándulni, szívok egy kis friss levegőt, s a
jó bíboros uram engedelmével a rendelkezésemre bocsátott lovakkal két római ifjú
kíséretében felkerekedtem; az egyik ifjú céhbeli volt, a másik csak a társaság kedvéért tartott
velem.
Rómából kiérve a tagliacozzói útra fordultunk, gondoltam, felkeresem Ascaniót, egykori
tanítványomat; Tagliacozzóba érve meg is találtuk apja, fivérei, nénjei és mostohája körében.
Két napon keresztül olyan jól tartottak bennünket, hogy azt el se tudom mondani, aztán
Ascanióval egyetemben visszaindultunk Rómába. Útközben annyit beszéltünk a
mesterségünkről, hogy alig vártam, hogy megérkezzünk és folytathassam végre a munkámat.
Amint Rómába visszaértünk, nyomban berendezkedtem és dolgozni kezdtem: előkerült a
bíboros úr ezüstmedencéje, abba még a bebörtönzésem előtt fogtam bele, az ugyanakkor
munkába vett gyönyörű korsó azonban sok egyéb értékes holmimmal együtt elkallódott. A
medencét az imént említett Pagolóra bíztam. En a korsót kezdtem újra: magas és lapos
dombormívű alakzatokkal díszítettem, a medencéhez igazodva, amelyen ugyancsak magas
dombormívű figurák váltakoztak lapos halábrázolásokkal, olyan gazdagon, olyan mutatós
elrendezésben, hogy aki csak látta, álmélkodott rajta, csodálták mind a hatásos tervet, mind a
benne rejlő találékonyságot, mind pedig a műveken dolgozó ifjak minuciózus munkáját.
A bíboros napjában legalább kétszer benézett hozzám Luigi Alamanni és Gabbriel Cesano
urak kíséretében, hogy pár derűs órát eltöltsenek velem. Rengeteg munkám volt, de folyton
újabbakkal halmozott el, még a bíborosi pecsétjét is velem készíttette el;114 ez egy tizenkét
éves gyermek öklének megfelelő nagyságú vésetben két jelenetet örökített meg: az egyik
oldal a sivatagban prédikáló Szent Jánost ábrázolta, a másik Szent Ambrust lóháton, ostorral,
amint elűzi az ariánusokat; olyan merész és olyan jól sikerült rajz volt a legfinomabb
kivitelezésben, hogy mindenki a nagy Lautizio munkái fölé helyezte, pedig ő csak ebben a
mesterségben tevékenykedett; maga a bíboros is büszkén hasonlítgatta a pecsétnyomóját a
többi római bíboroséhoz, amelyek mind Lautizio keze alól kerültek ki.
II. FEJEZET
Mindezek tetejébe felkért a bíboros úr, hogy készítsek modellt egy sótartóhoz, de ne
valami szokványosat. Luigi úr a sótartó apropóján csodálatos dolgokat mesélt – és Gabbriello
Cesano sem maradt alul. A bíboros jóságos figyelemmel végighallgatta mindkettejüket,
tetszett is neki nagyon, ahogy ez a két tudós férfiú az elképzeléseiről beszél, és e szavakkal
fordult hozzám:
– Benvenutóm, Luigi úr is, Gabbriello úr is olyan nagyszerű ötlettel állt elő, hogy
hamarjában nem is tudnám, melyiket válasszam; rád bízom a döntést, mégiscsak te fogod
megcsinálni.
– Uraim – szólaltam meg akkor –, kegyelmetek tudják, milyen nagy becsben állnak a
királyi és a császári sarjak, s tudják, hogy valósággal isteni kisugárzásuk van. De ha
kegyelmetek megkérdezik az egyszerű, ágrólszakadt pásztort, hogy kit szeret jobban: azokat a
királyfiakat vagy a saját gyerekeit, minden bizonnyal a saját gyerekeit fogja mondani. Hát én

114
Maga a pecsétnyomó nem maradt fenn, de egy lenyomata látható a Lyoni Múzeumban.
is a saját gyerekeimet szeretem jobban, a mesterségem szülötteit, így aztán, főtisztelendő
atyám és pártfogóm, legelőször a saját elképzelésem alapján készített művel fogok
előhozakodni, mert sokszor van az úgy, hogy szépen hangzik valami, de a valóságban nem
mutat. Kegyelmetek beszéltek, én pedig cselekszem – mondtam végül a két tudós férfiúhoz
fordulva.
Luigi Alamanni úr erre elnevette magát, és nagyon nagylelkűen megdicsért; beszédje, akár
a szép arca és arányos termete: teljes harmónia. Gabbriello Cesano úr ennek épp a visszája:
igen csúnya és nagyon kellemetlen – s a beszédje szintúgy.
Luigi úr javaslata úgy szólt, hogy készítsek egy Venust Cupidóval, bőséges gáláns
körítéssel, Gabbriello úr pedig Neptunus isten feleségét, Amphitritét képzelte el Neptunus
tritonjaival és még sok minden egyébbel, amit elmesélni el lehet, de megcsinálni...
Én terveztem egy jó félrőfnyi, majdnem kétharmad rőf ovális alapot, s rá két egymással
szemben ülő, jó arasznyi figurát, amelyek, mint a szárazföld és a tenger, földnyelvek és öblök
módjára ölelkeznek össze a lábukkal, és a férfiként ábrázolt Tenger kezébe tettem egy pazarul
díszített csónakot115, abba bőséggel fért a só; alája négy tengeri lovat helyeztem el, a Tenger
jobbjába pedig egy háromágú szigonyt. A Földet nőalakban jelenítettem meg, olyan szépre és
kecsesre formáltam, amilyen csak tőlem telhetett; neki egy gyönyörűséges templomot
helyeztem a keze ügyébe a földre, a nőalak erre az egyébként borstartónak szánt templomra
támaszkodott. Másik kezébe gazdagon díszített bőségszarut tettem. Ez alá az istennő alá, arra
a talapzati részre, amely a Földet jelképezte, a legszebb földi állatokat képzeltem el. A Tenger
alatti részre a szűk hely engedte keretek közt mindenféle szépséges halat és csigát terveztem,
az ovális talapzat oldalát pedig gazdagon díszítettem. Aztán mikor megjött a bíboros meg az a
két tudós, letettem eléjük a viaszmodellt; Gabbriel Cesano nagy hangon rögtön azzal kezdte,
hogy ezt tíz emberöltő alatt sem lehet megcsinálni, nemhogy a bíboros úr életében.
– Benvennuto csak meg akarta mutatni a gyermekeit, de nem akarja nekünk adni őket, mi
viszont olyan tervekkel álltunk elő, hogy azokat meg is lehet valósítani; ő lehetetlenséget
akar.
Luigi Alamanni úr persze rögtön a pártomra kelt, a bíboros úr pedig, hogy nem akarná
túlságosan nagy költségbe verni magát. Akkor én azt mondtam:
– Főtisztelendő atyám, tudós férfiak! Meglesz ennek a gazdája, úgy remélem, és
kegyelmetek meg fogják látni, hogy a kész mű százszorosan túlszárnyalja modelljét, s
remélem azt is, hogy futja az időmből ennél nagyobb munkákra is.
A bíboros felhorkant:
– Ezt más nemigen engedheti meg magának, legfeljebb a király, akihez hamarosan el kell
hogy vigyelek. – Azzal megmutatta a király levelét, amelynek egy passzusában az állt, hogy
mihamarabb térjen vissza Benvenutóval egyetemben, s arra én égnek vetettem a karomat,
hogy mikor lesz már az a mihamarabb, mire a bíboros azt válaszolta, hogy tíz napon belül;
addig igyekezzem elintézni folyamatban levő ügyeimet.
III. FEJEZET
Az indulás napján ajándékozott nekem egy szép és jó lovat; Tournonnak nevezte el, mert ő
pedig Tournon bíborostól kapta ajándékba. A tanítványaimat, Pagolót és Ascaniót is
felszerelték, és adtak alájuk lovat. A bíboros kétfelé osztotta hatalmas udvarnépét: a
nemesebbik felét magával vitte a romagnai úton, hogy a loretói Szűzanyát is útba ejthessék, s
onnan térjenek meg Ferrarába, a többieket pedig Firenze felé indította útnak. Ez utóbbi volt a
népesebb csapat, nagy sokaság pompás lovakon. A biztonságom érdekében jobb, ha vele
tartok, mondta, mert amarra veszélyben forog az életem. Engedelmével vele tartanék,

115
Cellini hézagosan emlékszik: a csónak nem a figura kezében van. Az elkészült mű ábráján
látszik, hogy egy marék hínárt tart a baljában, a csónak a jobb keze alatt van. (A ford.
mondtam a főtisztelendő úrnak, de aztán úgy tetszett Istennek, hogy eszembe jusson szegény
Reparata húgom, aki annyira kétségbe volt esve miattam. Aztán eszembe jutottak az
unokahúgaim is, akik Viterbóban voltak apácák, az egyik apátnő, a másik kulcsárnő, ők
irányították azt a gazdag kolostort; ők is annyit törődtek-imádkoztak értem, hogy minden
bizonnyal e jámbor szüzecskék buzgó közbenjárására könyörült meg rajtam az Isten, s adta
vissza az egészségemet. Ahogy tehát ezek a dolgok eszembe jutottak, inkább Firenzének
vettem utamat. S bár mehettem volna a bíboros költségén bármelyik csapattal, én a magam
ura akartam lenni, csak egy Cherubino116 nevű kiváló órásmester barátommal tartottam össze.
Véletlenül találkoztunk, és nagyon kellemesen telt az utunk. Nagyhét hétfőjén indultunk el a
tanítványaimmal hármasban Rómából, Monterosinál botlottunk belé. Minthogy eredetileg a
bíborossal mentem volna, eszembe sem jutott, hogy ellenségeim kifigyelhetnek. Monterosinál
meg is járhattam volna, mert Isten akaratából értesültek róla, hogy kíséret nélkül vagyok, s
rám küldtek egy talpig felfegyverzett csapatot: miközben mi ebédeltünk, ezek lesben álltak,
hogy lecsapjanak rám. Az volt a szerencsém, hogy éppen beért bennünket a bíboros
lovassága, ekképpen aztán megmenekültem, s kísérettel mentem tovább Viterbóba, s mivel
már nem fenyegetett veszély, nyugodtabban szaladhattam előre: pár mérfölddel mindvégig
előbb is jártam, de immár a legjobb lovasok figyelme kíséretében. Istennek hála, épségben-
egészségben érkeztem meg Viterbóba az unokahúgaim és az egész kolostor nagy-nagy
örömére.
IV. FEJEZET
Viterbóból a bíboros embereivel indultam tovább a magam tempójában hol előttük, hol
mögöttük poroszkálva, és ekképpen nagycsütörtökön huszonkét órakor megérkeztünk a Siena
előtti utolsó postakocsi-állomásra; téblábolt ott néhány szabad ló, az állomás legényei
szemlátomást alig várták, hogy akadjon valaki Sienába tartó utas, aki visszaviszi őket az
állomáshelyükre. Leszálltam a nyeregből, fogtam a nyeregvánkost és a kengyelt, föltettem
őket az egyik lóra, és adtam az őrzőjének egy giuliót; Tournont a kísérőimre bíztam, hogy
hozzák utánam, én pedig azonnal elindultam Sienába, hogy nyerjek egy félórát, benézzek egy-
két barátomhoz és elintézzem némely dolgomat; igyekeztem hát, de azért nem hajszoltam a
lovat. Sienába érkezvén öt személyre foglaltam szobákat a fogadóban, és a fogadó pincérével
elküldtem a lovat a Camollia-kapun kívül eső postakocsiállomásra nyeregpárnástul,
kengyelestül, merthogy azokat meg rajta felejtettem.
Nagycsütörtök estéjét nagyon vidáman töltöttük, és csak másnap, nagypéntek reggelén
jutott eszembe a kengyelem meg a párnám. Elküldettem érte, a postamester azonban azt
üzente, hogy nem adja vissza, mert agyonhajszoltam a lovát. Többszöri üzenetváltás után is
csak azt hajtogatta, hogy nem adja vissza, és ráadásul mindennek elmondott. A fogadós,
akinél megszálltunk, figyelmeztetett:
– Még szerencse, ha csak a vánkos meg a kengyel bánja a dolgot, mert ez a legvérmesebb
bolond az egész városban, és van két brutális katona fia, azok még nála is nagyobb vadállatok.
Inkább vegye meg, amire szüksége van, és menjen Isten hírével.
Kengyelt vettem is, a magam jó kis nyeregvánkosát meg majd szép szóval visszaszerzem,
gondoltam; olyan jó lovam volt, olyan pompásan föl voltam öltözve-fegyverkezve –
páncéling, karvédő, a nyeregkápában egy csodálatos puska –, hogy egyáltalán nem ijedtem
meg a vérmes bolond állítólagos bestialitásától. Szóltam a legényeimnek, hogy ők is
vegyenek föl páncélinget, karvédőt, és erősen bíztam a római ifjúban, aki római
tartózkodásunk alatt talán sohasem is vetette le. Még Ascanio is viselte, akármilyen fiatal volt.
Nagypéntek van, gondoltam, ilyenkor talán a bolondok is pihentetik egy kicsit a
bolondériájukat.

116
Cherubino Sforzani.
 Kiértünk a Camollia-kapuhoz, és akkor megláttam a postamestert: mondták, hogy a bal
szemére vak, így rögtön felismertem. Kísérőimet és legényeimet félreállítva odamentem
hozzá, és barátságosan megszólítottam:
– Postamester uram, ha én szavamra mondom, hogy nem hajszoltam meg a lovát, miért
nem hajlandó visszaadni a párnámat és a kengyelemet?
Erre elkezdett tüzet okádni, ahogy előre megmondták. Tovább próbálkoztam:
– Miféle keresztény kegyelmed? Nagypénteken akar botrányt okozni? Erre azt felelte,
hogy nagypéntek vagy kispéntek őneki egyre megy, és ha nem takarodom előle, a kezemben
levő puskával együtt úgy kilök a lándzsával a nyeregből, hogy arról koldulok. A
fenyegetőzésre odajött egy polgári ruhás sienai öregúr; az éppen esedékes istentiszteletről
tartott hazafelé, s minthogy már messziről hallotta a szavaimat, a védelmemre kelve maga is
bátran nekitámadt a postamesternek, szidta a két fiát, amiért nem adják meg a tiszteletet az
átutazó idegeneknek, s ezzel Isten ellen is vétkeznek, meg Siena városára is szégyent hoznak.
A két suttyó lehorgasztott fejjel, némán bekullogott a házba. A tisztes öregúr szavain
felbőszült apjuk cifra káromkodás közepette megmarkolta a lándzsáját, fogadkozva, hogy
márpedig mindenképp a belemet ontja. A vadállati elszántsága láttán gondoltam, ráijesztek,
ráfogom a puskámat. Erre ő acsarkodva nekem ugrott, mire az önvédelemből magam elé
tartott puska elsült. Magasra repült a golyó, mert még nem eresztettem le a csövet annyira,
hogy célozhattam volna, s az ajtó íves boltozatát találta el, onnan visszapattanva pedig a
postamester nyakába fúródott, mire az holtan rogyott össze. Rohant akkor a két fia, az egyik
egy vasvillát kapott fel, a másik az apja lándzsáját fogta, s nekiestek a legényeimnek: előbb a
vasvillás döfött, Pagolót a bal melle fölött meg is sebezte; amaz egy milánói útitársunkat vette
űzőbe, egy bolondforma alakot, aki hasztalan próbálta magyarázni, hogy semmi köze hozzám,
s hasztalan hadonászott a kezében levő bottal, a végén csak eltalálta az a lándzsa, és megvágta
a száját. Cherubino mester papi ruhát viselt, mert kiváló órás volt ugyan, mint mondtam is, de
attól még a bőséges pápai javadalmakból élt. Ascanio ellenben jól fel volt szerelkezve, és esze
ágában sem volt megfutni, mint a milánói tette; nekik kettejüknek nem is esett bántódásuk. Én
megsarkantyúztam a lovat, gyorsan újratöltöttem a puskámat, és mint aki eddig csak játszott,
de most már komolyan gondolja, dühödten visszafordultam, s abban a hitben, hogy a két
legényem oda, magam is rohantam a halálba. Pár lépés után szembetalálkoztam velük,
kérdeztem, esett-e bántódásuk. Pagolót halálra sebezte egy lándzsa, mondta Ascanio. Ó,
Pagolo, fiam, átment a páncélingeden a lándzsa? Nem, mondta ő, ma reggel a zsákomba
tettem a páncélinget. Hát mire való a páncéling? Hogy a római hölgyek előtt illegessük
magunkat? Amikor meg valóban föl kéne vennünk, mert veszedelemben forgunk, akkor a
zsákunkba gyömöszöljük? Megérdemelted, amit kaptál, és vedd tudomásul, hogy most én is
temiattad megyek a halálba, mondtam, és közben rohamoztam elszántan. Ascanio is, ő is
könyörögtek, hogy az Isten szerelmére inkább a menekülésünkkel törődjem, mert így
csakugyan a vesztembe rohanok. Ekkor találkoztam szembe Cherubino mesterrel, aki a
sebesült milánóival jött, s kiabálta, hogy a mieinknek semmi bajuk, a Pagolót ért szúrás nem
hatolt mélyre, a postamester viszont meghalt, és a fiai most embereket toboroznak, és minden
bizonnyal miszlikbe aprítanak bennünket.
– Ezért amondó vagyok, Benvenuto, hogy örüljünk, hogy az első haragjukat megúsztuk, ne
bőszítsük őket tovább, mert ebből még egyszer nem kerülünk ki élve.
– Ha kegyelmed beéri ennyivel, beérem én is – mondtam, s a két legényre nézve kiadtam a
parancsot: – Sarkantyúzzátok meg a lovat, és Staggiáig meg se álljunk! Ott már biztonságban
leszünk.
– A fene a böjti vétkezésbe! – mérgelődött a sebesült milánói. -Mindennek az a tegnapi
húsleves az oka, amit egyéb híján ebédre ettem.
Épp elég bajunk volt, de ezen a bolondon meg az ostoba szavain már elnevettük magunkat.
Megsarkantyúztuk a lovakat, s otthagytuk Cherubino mestert és a milánóit, hogy jöjjenek
utánunk, ahogy tudnak.
V. FEJEZET
Ezalatt az árvák rohantak Amalfi hercegéhez,117 hogy vetessen bennünket üldözőbe néhány
könnyűlovassal. Mikor a herceg megtudta, hogy a ferrarai bíboroshoz tartozunk, nem akart
adni sem lovat, sem elfogatási parancsot. Közben megérkeztünk Staggiába, ahol már
biztonságban voltunk. Megkerestük a legjobb helybéli orvost, aki Pa-golo sebét megvizsgálva
megnyugtatott bennünket, hogy csak egy kis karcolás, semmi súlyos. Ebédhez készülődtünk.
Ekkor megérkezett Cherubino mester is a milánói bolonddal, aki egyfolytában a verekedést
kárhoztatta, és azon sopánkodott, hogy ő innentől kezdve kiátkozottnak tekintheti magát, mert
azon a szent délelőttön még egy miatyánkot se tudott elmondani. Amúgy is csúnya volt az
arca, már természettől fogva is nagy a szája, s most még a seb is megtoldotta vagy
háromujjnyival, és ráadásul az a mókás milánói beszéde meg az a sok ostobaság, amit
összehordott! Annyit nevettünk rajta, hogy minden bajunkat elfeledtük; amint megszólalt, már
pukkadoztunk. Mikor az orvos össze akarta varrni a fölrepedt száját, ez a harmadik öltés után
megállította, nehogy teljesen be találja varrni, és fogott egy kanalat mércének: akkora rést
okvetlenül hagyjon, amekkorán az a kanál befér, mert ő erőben-egészségben akar az övéi
körébe visszatérni. És hozzá csóválta a fejét, mi pedig ahelyett hogy a balszerencsénken
keseregtünk volna, csak nevettünk, majd megszakadtunk, és nagy jókedvben érkeztünk meg
Firenzébe. Szegény húgom házába szálltunk, sógorom is, ő is nagy örvendezéssel fogadott
bennünket. Cherubino mester és a milánói ment ki-ki a dolgára.
Négy napig időztünk Firenzében, azalatt Pagolo felépült, s minthogy egyfolytában azt a
barom milánóit emlegettük, nem fogytunk ki a nevetésből, máskor pedig, amikor a velünk
esett bajokat soroltuk, a panaszból: az egyik szemünk sírt, a másik nevetett.
Pagolo hamar felgyógyult, folytattuk hát az utat Ferrara felé, ott vártuk be a bíborosunkat,
aki csak később érkezett meg; mikor meghallotta, mi mindenen mentünk keresztül,
együttérzéssel mondta:
– Kérem az Istent, legyen hozzám olyan kegyes, hogy ígéretemhez híven élve vihesselek a
király elé.
A bíboros úr átengedte nekem egy csodálatos helyen levő palotáját, a Ferrara falain kívül
eső Belfiorét, s itt egy műhelyt is berendeztetett. Aztán kiadta az indulási parancsot azzal,
hogy nélkülem kelnek útra Franciaországba, majd látván, milyen rossz néven veszem ezt,
azzal magyarázta:
– Mindent a te érdekedben teszek, Benvenuto: szeretném, ha mielőtt elhagyod Itáliát,
nagyon jól felkészülnél, mire számíts Franciaországban; addig is dolgozz szorgalmasan a
medencémen és a korsómon, ha szükséged van valamire, csak szólj, meghagyom az
intézőmnek, hogy mindent teremtsen elő. – Azzal ott hagyott, én pedig csalódottságomban
már többször is azon voltam, hogy megyek Isten hírével, egyedül az tartott vissza, hogy
mégiscsak ő szabadított ki Pál pápa kezéből, mert egyébként csak bosszúságom és károm
származott a dologból. Mindezek ellenére a nagy jótéteményhez illő hálát mutatva türelmet
erőltettem magamra, vártam a fejleményeket, munkához láttam a két legényemmel, s nagyon
szépen haladtam is a medencével meg a korsóval.
A szálláshelyünk vidékének olyan rossz volt a levegője, hogy a nyár közeledtével
mindegyikünk egészségét megviselte. Lábadozóban felkerekedtünk, hogy szétnézzünk, miféle
helyen is lakunk: mintegy egymérföldnyi, hatalmas, nyílt terület volt meglehetősen
elhanyagolt állapotban, tele pávával: szanaszét fészkeltek, akár a vadmadarak. Mikor ezt
megláttam, kevertem a puskámba egy port, amelyik nem üt zajt, és kétnaponként lőttem egy-
egy fiatal pávát: pompás táplálék volt, onnantól minden betegség elkerült bennünket, és az

117
Alfonso Piccolomini, aki V. Károly védnöksége alatt a Sienai Köztársaságot kormányozta.
alatt a pár hónap alatt vidáman dolgoztunk a rendkívül munkaigényes medencén és korsón.
VI. FEJEZET
Ekkoriban egyezett meg a ferrarai herceg a római Pál pápával a d'Estéknek a Modenát és
bizonyos más városokat érintő régi viszályukban, s minthogy ezek a városok egyházi
fennhatóság alá tartoztak, a herceg pénzen vette meg a békét a pápától, éspedig hatalmas
summa összegen, azt hiszem, több mint háromszázezer kincstári dukáton. 118 A herceg öreg
kincstárnoka, Girolamo Giliolo még Alfonso herceg neveltje volt. Sehogy sem akart
beletörődni, hogy ilyen rengeteg pénzt kell kifizetni a pápának, ezért utca hosszat kiabálta:
– Alfonso úr, a herceg atyja ezen a pénzen inkább megvette volna Rómát, semhogy akár
csak megmutassa nekik! – és semmiképp nem akarta a parancsot teljesíteni. Végül, mikor a
herceg rákényszerítette, az öregre olyan hasmenés jött rá, hogy kis híján el is vitte.
Miközben ez nyomta az ágyat, a herceg magához kéretett, hogy készítsem el az arcmását,
egy tányérnyi méretű fekete kőből meg is csináltam. Annyira kedvére való volt a hercegnek a
munkám meg a munka közben folytatott kellemes beszélgetés, hogy négy-öt óra hosszat vagy
még többet is ült nekem, s a végén olykor még vacsorára is ott marasztalt. Nyolc nap alatt
megvoltam a fejjel, akkor megkért a herceg, hogy készítsem el a hátoldalt is a Béke
jelképével, legyen rajta egy fáklyás nőalak, amint harci trófeákat gyújt fel. Formáztam is egy
kecses, sudár nőalakot lenge ruhában, talpa alatt a leláncolt és elkeseredett Düh vergődött
legyőzötten és összeroskadtan. Nagy igyekezettel dolgoztam a művön, és nagy dicsőségemre
vált. A herceg nem tudott vele betelni, magához rendelt, és megadta a felirat szövegét a fejre
és a hátoldalra. A hátoldalé így szólt: Pretiosa in con-spectu Domini.119 Arra utalt, hogy
pénzbe került az a béke.
VII. FEJEZET
Mialatt a hátlapon dolgoztam, levelet írt nekem a bíboros, hogy készüljek föl az útra, mert
a király már érdeklődött felőlem, s mihelyt parancsba kapja, azonnal küldet értem, ahogy
megígérte. Gondosan becsomagoltam a medencét és a korsót, melyeket már a hercegnek is
megmutattam.
A bíboros ügyeit egy Alberto Bendedio nevű ferrarai nemesember intézte. Ez az ember
valamely betegsége miatt már tizenkét éve nem tette ki a lábát a házából. Egy napon sürgősen
hívatott, hogy váltott lovakon azonnal induljak útnak, mert a király nagyon hiányol, azt hitte,
már Franciaországban vagyok. A bíboros úr nem tudott egyebet kitalálni mentségére, mint
hogy Lyonban rekedtem az ő egyik apátságában, gyengélkedem, de neki gondja lesz rá, hogy
mihamarabb őfelsége elé kerüljek – hát ezért a nagy sietség meg a postalovak.
Ez az Alberto úr igen jóravaló ember volt, de gőgös, a betegsége pedig elviselhetetlenül
gőgössé tette. És így, ahogy mondom, rendelkezett, hogy gyorsan szedjem össze magam és
rohanjak a postaállomásra. Az én művészetem nem postamunka, mondtam, és ha én rászánom
magam, kényelmesen akarok utazni, és viszem magammal a segédeimet, Ascaniót és Pagolót
is, akiket Rómából hoztam magammal, ezenfelül szükségem van egy szolgára, aki lóháton
kísér bennünket, valamint annyi pénzre, hogy a kiadásainkat fedezze.
A nyavalyás vénember nagy pökhendin azt mondta, hogy így csak a hercegfiak utaznak.
Mire én azzal vágtam vissza, hogy az én művészetem fiai úgy utaznak, ahogy megmondtam, s
minthogy sosem voltam herceg fia, fogalmam sincs, azok hogyan csinálják, és ha ilyen
foghegyről beszél velem, csak azt éri el, hogy nem megyek sehova, mert nem elég, hogy a

118
II. Ercole d'Esté és III. Pál pápa 1539-ben kötötte meg ezt az egyezséget: a pápa
száznyolcvanezer aranydukát ellenében ismerte el a d'Esték fennhatóságát a szóban forgó
városok felett.
119
Drága az Úrnak.
bíboros megszegte a szavát, most még ez a parancsolgatás is, elegem van a ferraraiakból,
örökre végeztem velük – s azzal sarkon fordultam, és morgolódva, amaz fenyegetőzése
közepette eljöttem.
Elvittem a hercegnek az időközben elkészült érmét; olyan megtisztelőén szívélyes
fogadtatásban részesültem, mint még senki emberfia. A herceg megbízta Girolamo Giliolo
urat, hogy keressen a fáradozásomért egy kétszáz scudo értékű gyémántgyűrűt, és az inasával,
Fiaschinóval küldje el nekem. Így is lett. Fiaschino aznap este, hogy az érmét átadtam, egy
órakor megjelent nálam egy fölötte mutatós gyémántgyűrűvel, és a hercege szavait ekképpen
tolmácsolta: viselje ezt a gyémántgyűrűt az a rendkívüli virtuóz kéz, amely engem
remekművel örvendeztetett meg.
Mikor napvilágnál szemügyre vettem a gyűrűt, láttam, hogy valójában igen silány portéka,
tíz scudót ha ér. A herceg felbecsülhetetlenül nagylelkű szavai olyan rongyos köntösben
állottak előttem, hogy azt kellett hinnem, a ravasz kincstárnoka hiteti el vele, hogy méltón
fizetett meg, ezért megbíztam egy barátomat, hogy mindenképp adja vissza Fiaschinónak az
ékszert. Bernardo Saliti volt az, és nagyszerűen teljesítette a küldetését. Fiaschino nagy dérrel-
dúrral rohant vissza, hogy ha a herceg megtudja, hogy nagylelkű ajándékát csak úgy
visszautasítom, nagyon rossz néven fogja venni, és még meg is torolhatja rajtam. Erre azt
válaszoltam, hogy őkegyelmessége ajándéka legföljebb tíz scudót ér, az én munkám pedig,
amellyel őkegyelmességét megtiszteltem, több mint kétszázat; de hogy lássa, milyen jólesett
őkegyelmessége gesztusa, arra kérem, hogy csak egy vas rákgyűrűt küldjön nekem, amilyen
most Angliában divat, s egy carlinónál nem kerül többe; azt életem végéig szívesen
megőrizném őkegyelmessége emlékezetére a megtisztelő szavaival egyetemben, mert az én
szememben az ő megbecsülése sokkalta szebben ragyog, mint az a hitvány ékszer, amely csak
a hitelemet rontja.
Szavaim olyan kellemetlenül érintették a herceget, hogy hívatta és hallatlanul csúnyán
összeszidta a kincstárnokát, s meghagyta neki, hogy kegyvesztés terhe mellett engem addig
Ferrarából el ne eresszen, amíg egy háromszáz scudo értékű gyémánttal ki nem engesztel. A
fösvény kincstárnok akkor talált egy valamivel több mint hatvan-scudós gyémántot, amelyről
azt állította, hogy sokkal többet ér, mint kétszáz.
VIII. FEJEZET
Ezenközben Alberto úr is jobb belátásra tért, s mindennel ellátott, amit kértem volt tőle.
Aznap okvetlenül el is akartam hagyni Ferrarát, csakhogy a herceg inasa addig sürgölődött,
míg elintézte Alberto úrnál, hogy ne kapjak lovakat. Akkor egy öszvérre pakoltam föl,
becsomagoltam a bíborosnak készült medencét és korsót is.
Ebben a munkálkodásban ért egy Alfonso de' Trotti nevű ferrarai nemesember. Ez a korát
tekintve agg úr igen választékosan öltözködött és nagy műértőnek számított, de rettentő nehéz
volt kivívni az elismerését; az a fajta, aki ha egyszer meglát valamit, ami tetszik neki, azt úgy
kiszínezi a fantáziája, hogy ahhoz foghatót már elképzelni sem tud.
Beköszönt tehát Alfonso úr, s Alberto úr e szavakkal fogadta:
– De sajnálom, hogy csak most jön, mikor a bíboros úrnak készült korsót és medencét már
becsomagoltuk és fölpakoltuk a franciaországi útra.
Nem érdekes, mondta erre Alfonso úr, és intett a szolgájának, hogy szaladjon haza – az egy
finom mívű faenzai kerámiakorsóval jött vissza. Mialatt a szolga megjárta az utat, Alfonso úr
ekképpen magyarázott Alberto úrnak:
– Megmondom, miért nem érdekelnek engem már az efféle edények: láttam egyszer egy
csodaszép antik ezüstkorsót; az olyan gyönyörű volt, hogy emberi képzelet föl nem érhet
hozzá; hát annak a csodának nem akarom én az emlékét összetörni. Ezt az antik darabot egy
derék úriember vásárolta nagy pénzen egy római útján a legnagyobb titokban, de erről egy
szót se, nehogy a herceg fülébe jusson, mert még szemet vetne rá.
 Alfonso mester csak beszélt, beszélt, velem mit sem törődve, nem is tudta, ki vagyok.
Időközben meghozták a híres fajanszkorsót, rettentő nagy hűhóval és ceremóniával
kibontották, s mikor végre megláttam, Alberto úrra nézve így kiáltottam fel:
– De örülök, hogy ezt látom! Alfonso úr méltatlankodva horkant fel:
– Ki vagy te? Azt sem tudod, mit beszélsz!
– Akkor csak figyeljen, aztán majd elválik, melyikünk tudja jobban, mit beszél – feleltem.
Alberto úrhoz fordulva folytattam, minthogy ő mégiscsak nagy tekintélyű, komoly ember
volt: – Ez annak az ennyi és ennyi súlyú ezüstkorsócskának a másolata, amelyet annak idején
csináltam, amikor az a szélhámos Iacomo da Carpi mester Rómában kuruzsolt hat hónapig:
valami kenőccsel sok tucat urat, jóhiszemű nemesembert csapott be, sok ezer dukátot csalva
ki tőlük. Akkor csináltam én neki ezt a korsót egy másikkal együtt; ő kifizette ezt is, azt is,
igen-igen szűkmarkúan, de azok a szerencsétlenek jártak igazán rosszul, akiket a kenőcsével
elkezelt és örökre megnyomorított. Óriási dicsőség nekem, hogy a kegyelmetekhez hasonló
gazdag emberek ilyen nagy becsben tartják a kezem munkáját, és csak azt mondhatom, hogy
az azóta eltelt hosszú évek alatt annyit tanultam, amennyit csak bírtam, és hogy megítélésem
szerint ez a korsó, amelyet most Franciaországba viszek, hasonlóképpen méltó a bíboroshoz
és a királyhoz, mint amaz volt a kegyelmetek sarlatánjához.
Mire a mondókámat befejeztem, Alfonso úr szemlátomást majd megveszekedett, hogy
láthassa a medencémet és a korsómat, de nekem eszem ágában sem volt megmutatni. Addig-
addig huzakodtunk, míg azt mondta, hogy akkor majd elmegy a herceghez, és
őkegyelmességétől fogja kieszközölni, hogy láthassa őket. Alberto Bendidio úr, aki, mint már
mondtam, igen dölyfös ember volt, erre azt mondta:
– Nem kell ahhoz a herceg úr kegye, Alfonso uram, meg fogja látni azt a korsót, mielőtt
kiteszi innen a lábát.
Akkor aztán ott is hagytam őket Ascanióra és Pagolóra, hogy mutassák meg neki; tőlük
tudom, milyen magasztalóan beszéltek aztán a munkámról. Alfonso úr szeretett volna is
velem barátságba keveredni, de én már alig vártam, hogy Ferrarával együtt őket is
elhagyhassam végre. Mindössze annyi jót köszönhetek ennek a városnak, hogy Salviati
bíboros úr meg a ravennai bíboros120 és néhány virtuóz muzsikus a barátjává fogadott, mert a
végtelenségig kapzsi népség a ferrarai: mind a más holmijára éhes, azt akarja mindenáron
megkaparintani.
Huszonkét órakor beállított az említett Fiaschino, átadta a hatvan scudo értékű
gyémántgyűrűt, fancsali képpel, röviden hozzátéve, hogy viseljem őkegyelmessége iránti
szeretetem jeléül.
– Úgy legyen – válaszoltam erre, és azzal máris a kengyelbe tettem a lábam, s Isten hírével
útnak indultam. Fiaschino pontosan beszámolt a történtekről a hercegnek, aki éktelen
haragjában legszívesebben visszaparancsolt volna.
IX. FEJEZET
Még az este több mint tízmérföldnyi utat megtettem jó tempóban mindvégig ügetve, s
amint ferrarai területen kívülre jutottam, nagyon megkönnyebbültem, mert a zsenge
pávahúson kívül, aminek az egészségemet köszönhettem, ott semmi jóban nem volt részem.
Milánót óvatosságból elkerülve a Mont Cenis-hágó felé mentünk, és épségben-egészségben
meg is érkeztünk Lyonba. Pagolóval, Ascanióval meg egy szolgával négyesben, remek
lovakkal felszerelve. Lyonban elidőztünk pár napig, bevártuk az öszvérhajcsárt, aki a
medencét, a korsót meg a holminkat hozta utánunk; a bíboros egyik apátságában szálltunk
meg. Amikor az öszvérhajcsár beért bennünket, minden holminkat kocsira raktuk, és
megindultunk Párizs felé; a párizsi úton akadt némi kellemetlenségünk, de említésre méltó

120
Benedetto Accolti.
bajunk nem esett.
A királyi udvart Fontainebleau-ban találtuk; jelentkeztünk a bíborosnál, az nyomban
szállást jelölt ki nekünk, s aznap estére el volt rendezve a dolgunk. Másnap megérkezett a
kocsi a holminkkal, a bíboros úr jelentette is a királynak, aki nyomban látni akart.
A királyhoz menet magamhoz vettem a medencét és a korsót; a színe elé bocsáttatván
megcsókoltam a térdét, s igen kegyes fogadtatásban részesültem. Megköszöntem őfelségének,
hogy kiszabadított a börtönből, mondtam, hogy a nagylelkű és jelentős uralkodóknak
kötelességük az érdemes emberek szabadságát visszaadni, különösen, ha hozzám hasonlóan
ártatlanok; az effajta jótétemények első helyen vannak fölírva az Úr könyveiben, mert a
világon mindennél fontosabbak; a jó király nagylelkűen végighallgatott, s egy-egy csak
őhozzá méltó szóval bátorított. Amikor befejeztem, kezébe fogta a korsót meg a medencét, és
így szólt:
– Ilyen szép munkát én még a régieknél sem igen láttam – pedig Itália legjobb mestereinek
legszebb műveihez volt már szerencsém; így még nem indított meg mű soha. – A király ezt
franciául mondta a ferrarai bíborosnak, és ennél még szebbeket is mondott. Aztán hozzám
fordult, és olaszul folytatta:
– Pihenjen egypár napot, Benvenuto, erősödjék fel testben-lélekben, közben kitaláljuk,
milyen szép munkával bízzuk meg.
X. FEJEZET
A ferrarai bíboros látta, hogy a király milyen szívélyesen fogad, és azt is látta, hogy milyen
csekélység elég volt hozzá, hogy nagy munkákkal, régóta dédelgetett nagy tervekkel
kecsegtessen, ezért a bíborosnak mondogattam, hogy sürgesse őfelségét, bár ez idő tájt a
király kíséretében mondhatni keserves körülmények közepette zajlott az élet, ugyanis
tizenkétezer lovas követte mindenhová – és még az volt a legkevesebb: békeidőben
tizennyolcezer tartozott a kísérethez –, olykor úttalan utakon zötykölődve és a legkietlenebb
szálláshelyeken törődve, ahol két ház ha volt, s ezért cigányok módjára sátrakat vertünk fel
magunknak; a bíboros azzal intézett el, hogy legjobb türelmesen kivárni, míg a királynak
magának jutok eszébe, én csak mutatkozzam néha előtte, mikor őfelsége étkezik.
Így tettem hát, és egy napon ebéd közben magához is intett a király: olaszul beszédbe
elegyedett velem, és miközben a legkülönfélébb dolgokról cseverésztünk, megemlítette, hogy
nagyszabású munkákkal akar megbízni, s hamarosan kijelöli, hogy hol lesz a műhelyem, ahol
engem minden szükséges holmival ellát. Ezt a ferrarai bíboros is hallotta, mert általában a
királlyal ebédelt, és állítólag ezekkel a pártoló szavakkal fordult a királyhoz, amikor az fölkelt
az asztaltól:
– Felséges uram, ebben a Benvenutóban már nagyon buzog a tettvágy: szinte vétek egy
ilyen nagy művészt tétlenségre kárhoztatni.
Bizony vétek, helyeselt a király, és meghagyta a bíborosnak, hogy állapodjék meg velem a
javadalmazásomról.
Aznap vacsora után a bíboros magához kéretett, s őfelsége nevében tudomásomra hozta,
hogy elkezdhetek dolgozni, de előtte tisztáznunk kell a javadalmazásomat.
– Úgy vélem – mondta a bíboros –, ha őfelsége évi háromszáz scudo jövedelmet ad, abból
kegyelmednek minden kényelme meglesz; egyebekben pedig bízza rám magát, mert ebben a
nagy királyságban mindennap adódik alkalom jótékonykodásra, s ha kegyelmed segítségre
szorul, számíthat a bőkezűségemre.
– Amikor főtisztelendő atyám otthagyott engem Ferrarában, azzal az ígérettel búcsúzott –
holott effélét nem is kértem –, hogy addig nem szólít el Itáliából, amíg ki nem deríti és
tudomásomra nem adja, milyen feltételeket kínál őfelsége – mondtam. – Főtisztelendő atyám
ennek ellenére ahelyett, hogy a feltételeket üzente volna meg, fölszólított, hogy postalovakkal
jöjjek, mintha az én mesterségem csak annyit érdemelne; ha még azt is hozzáteszi, hogy
háromszáz scudóról van szó, amint most állítja – hát én hatért sem szálltam volna nyeregbe.
Mindazonáltal hálás vagyok Istennek és főtisztelendő atyámnak is, hogy Isten főtisztelendő
atyám által olyan nagy jót tett velem, hogy a börtönből kiszabadított. Ezért csak azt mondom,
hogy a legnagyobb méltánytalansága is eltörpül a mellett a nagy jó mellett, amit velem tett, s
amiért teljes szívemből hálás vagyok, és akárhová vetődöm is – mert innen szíves
engedelmével elmegyek –, imádkozni fogok Istenhez főtisztelendő atyámért, amíg csak élek.
A bíboros magából kikelve kiabált:
– Eredj, ahová akarsz, erőszakkal nem lehet jót tenni senkivel. Az udvari léhűtők erre
rögtön sutyorogni kezdtek:
– De nagy embernek képzeli magát, ha háromszáz scudót csak úgy kikér magának!
A többiek, akit tudták, mit beszélnek, így vélekedtek:
– Még egy ilyet nem talál a király, a bíboros meg úgy alkuszik rá, mint egy rakomány
tűzifára. – Ezt állítólag Luigi Alamanni úr mondta, mint később hallottam. Az eset Dauphiné
valamelyik várában történt, a neve nem jut eszembe; október vége volt.
XI. FEJEZET
Otthagytam a bíborost, és visszavonultam az onnan három mérföldre eső szálláshelyemre a
bíboros egyik titkárával, aki úgyszintén oda tartott. A titkár egész úton faggatott, hogy mihez
akarok kezdeni, és milyen javadalmazást képzeltem el magamnak. Én mindössze annyit
mondtam neki:
– Sejtettem én ezt.121
A szálláshelyünkre érkezve megkerestem Ascaniót és Pagolót; látták, hogy nagyon föl
vagyok zaklatva, és nem nyugodtak, míg el nem árultam, mi bajom. Keserves képpel
hallgatták szegények, mire azt mondtam nekik:
– Holnap reggel kaptok tőlem annyi pénzt, hogy kinek-kinek bőven fussa a hazaútra;
engem máshová szólít a dolgom, már régóta elszántam rá magam.
A titkár a velünk szomszédos szobában lakott, lehetséges, hogy szóról szóra beszámolt a
bíborosnak a beszélgetésről. Ezt csak feltételezem, hallani később sem hallottam vissza.
Le sem hunytam a szemem egész éjszaka, alig vártam a reggelt, hogy mehessek végre az
utamra. Mikor megvirradt, szóltam, hogy nyergeljék föl a lovakat, gyorsan rendbe szedtem
magam, minden holmimat odaadtam a két legényemnek, s megtoldottam fejenként ötven
arany dukáttal; ugyanannyit megtartottam a hercegtől kapott gyémántgyűrűvel együtt, és csak
két inget vittem magammal meg a rajtam levő viseltes holmit, amiben kényelmesen tudtam
megülni a lovat. A két legényem mindenáron velem akart jönni, rájuk kellett pirítanom:
– Az egyiknek már serken a szakálla, a másiknak is pelyhedzik lassan, ti vagytok a
legjobbak egész Itáliában, hiszen amit csak tudtam, megtanítottam nektek ebből a nyomorult
mesterségből, hát nem szégyellitek magatokat, hogy nem mertek kilépni a járókából, folyton
az apátokon lógtok? Micsoda gyáva dolog ez? És ha üres kézzel küldenélek el benneteket,
ahhoz mit szólnátok? Tűnjetek a szemem elől, az Isten áldjon már meg benneteket mind a két
kezével; isten veletek! – Azzal megfordítottam a lovat, és ott hagytam őket sírva.
Rákanyarodtam egy gyönyörű erdei útra, és úgy terveztem, aznap legalább negyven
mérföldet megteszek azon a vadidegen tájon. Haladtam is vagy kettőt, s az alatt a rövid
útszakasz alatt megérlelődött bennem az elhatározás, hogy soha többé nem dolgozom olyan
helyen, ahol engem ismernek, és hogy nem is akarok én már semmi mást csinálni, mint egy
három rőf magas Krisztust, és amennyire csak lehet, megpróbálom megközelíteni azt a
végtelen szépséget, amelyben előttem megmutatkozott. Ahogy az elhatározás megszületett
bennem, gondoltam, elzarándokolok a Szent Sírhoz. Úgy véltem, hogy immár olyan messze
járok, hogy senki nem érhet a nyomomba, amikor mögöttem egyszer csak lódobogás

121
Hogy ti. a bíboros az ő révén akart érdemeket szerezni a királynál.
hallatszott; lehet, hogy zsiványok, támadt föl bennem a gyanú, mert azon a tájon sok az
útonálló, aki könnyű szívvel gyilkol is, és hiába lógatják fel őket naponta tömegével, nem is
igen törődnek vele.
Ahogy közelebb értek, megismertem őket: az egyik a király küldönce volt, a másik az én
kis Ascanióm.
– A király nevében fölszólítom, hogy azonnal jöjjön velem! – mondta a küldönc.
– Téged a bíboros küldött – válaszoltam –, eszem ágában sincs veled menni.
Az ember erre azt mondta, ha nem megyek szépszerével, fölhatalmazása szerint parancsot
adhat az embereinek, hogy megkötözve, fogolyként hurcoljanak el. Ascanio is rimánkodott,
figyelmeztetett, hogy ha a király egyszer valakit börtönbe csukat, az legalább öt évig nem
szabadul. A börtön szóra eszembe jutott római börtönöm, s arra aztán úgy megijedtem, hogy
azonnal engedelmeskedtem a királyi küldöncnek. Annak egész úton be nem állt a szája,
franciául mondta a magáét: hol fenyegetőzött, hol így beszélt, hol úgy, megutáltatta velem az
egész világot.
XII. FEJEZET
A király szálláshelyére menet el kellett haladnunk a ferrarai bíboros szállása előtt. A
bíboros kint állt a kapuban, s amikor meglátott, magához intett.
– A mi legkeresztényebb királyunk saját elhatározásából pontosan ugyanazt a
javadalmazást szabta kegyelmednek, mint Leonardo da Vincinek, a festőnek: az évi hétszáz
scudo, s ezenfelül minden egyes munkáért külön is fizet, továbbá üdvözlésképpen is
ajándékoz kegyelmednek ötszáz arany scudót, s ez még az előtt illeti meg kegyelmedet,
mielőtt innen továbbmenne.
Mikor a bíboros befejezte a mondókáját, azt válaszoltam, hogy ez már igazán őfelségéhez
illő ajánlat. A királyi küldönc, akinek addig fogalma sem volt, kivel áll szemben, a király
fényes ajánlata hallatán azt sem tudta, hogyan kérje a bocsánatomat. Pagolo és Ascanio
lelkendeztek:
– Isten visszasegített bennünket a régi kedves járókánkba!
Másnap a király elé járulva köszönetet mondtam, ő pedig megbízott, hogy készítsek
modellt tizenkét ezüstszoborhoz – az asztala köré szeretné őket gyertyatartónak –, hat isten és
hat istennő legyen megmintázva éppen az őfelsége termetével megegyező nagyságban, azaz
közel négy rőf magas méretben. Miután a megbízás elhangzott, a kincstárnokához fordulva
megkérdezte, hogy kifizette-e már az ötszáz scudómat. Neki erről nem rendelkezett senki,
mondta az. A király erre nagyon bosszús lett, mert ő pedig meghagyta a bíborosnak, hogy
intézkedjék. Utána biztatott, hogy menjek el Párizsba, és keressek olyan helyiséget, ahol
dolgozni tudnék, s ő gondoskodik róla, hogy én azt megkapjam.
Fogtam az ötszáz aranyscudót, bevettem magam Párizsban a ferrarai bíboros egyik
termébe, és Isten nevében munkához láttam: elkészítettem kétharmad rőf méretben négy kis
viaszmodellt: Jupiter, Juno, Apollo és Vulcanus alakját. Eközben a király is megérkezett
Párizsba, jövetele hírére siettem is a palotába Ascanióval és Pagolóval, vittük a modelleket. A
király nagyon meg volt elégedve, s úgy rendelkezett, hogy a Jupitert készítsem el először
ezüstből a megadott méretben. Bemutattam neki a két segédemet azzal, hogy őket Itáliából
hoztam ide őfelsége szolgálatára, s hozzátettem, hogy az első időkben nekik nagyobb
hasznukat veszem, mint ha francia segédeket fogadnék, mert ők az én kezem alatt nőttek fel.
A király azt mondta, hogy belátásom szerint állapítsak meg nekik tisztességes fizetést. Száz-
száz aranyscudóra gondoltam, feleltem erre, és kezeskedem érte, hogy meg is szolgálják.
Ebben megállapodtunk. Aztán beszámoltam róla, hogy találtam egy igen alkalmas helyet,
ahol dolgozni tudnék: az őfelsége tulajdonában levő Petit-Nesle volna az, amelyet a párizsi
ítélőszék főbírájának a rendelkezésére bocsátott, a főbíró azonban nem használja, így őfelsége
átadhatná nekem, hiszen az ő szolgálatára kérem.
 – Az az én házam, és nagyon jól tudom, hogy nem az használja, akinek átengedtem;
költözzék csak bele, s dolgozzék ott nyugodtan – mondta a király, s azonmód meghagyta a
helytartójának, hogy intézkedjék. Az vonakodott, hogy nem teheti. Mire a király
felháborodottan, hogy saját tulajdonát annak engedi át, akinek akarja, s aki az ő szolgálatára él
vele; annak, aki benne lakik, ő semmi hasznát nem veszi, ezért erről több szót hallani sem
akar. Alighanem egy kis erőszakhoz kell folyamodnia, mondta még a helytartó. Mire a király:
– Azonnal intézkedjék, és ha a kis erőszak nem elég, legyen nagyon erőszakos!
Akkor odakísért engem a helytartó, a kellő erőszakkal birtokba helyezett, s azzal hagyott
ott, hogy nagyon vigyázzak az életemre.
Tüstént szolgákat fogadtam, és fölszerelkeztem vágó– és szúrófegyverekkel, s jó néhány
napig bizony rendkívül kemény próbának voltam kitéve, mert a kastélyt igen nagy párizsi úr
bitorolta, s a többi urak is ellenem fordultak, már-már tarthatatlanná téve a helyzetemet. Nem
akarom említetlen hagyni, hogy az őfelségével való megegyezés évében:
ezerötszáznegyvenben voltam negyvenéves.
XIII. FEJEZET
Annyi inzultus ért, hogy megkértem őfelségét, helyezzen el máshová, mire a király azt
mondta:
– Kegyelmed kicsoda, hogy hívják?
Erre nagyon kétségbeestem, nem tudtam, hogy érti ezt a király, s csak álltam ott
megkukulva, mire megismételte a kérdést, de már-már dühödten. Benvenuto vagyok,
mondtam nagy sokára.
– Ha kegyelmed az a Benvenuto, akinek mondja magát, akkor felhatalmazom, hogy járjon
el szokása szerint.
– Ha felséged kegyét bírhatom, nem ismerek félelmet. – A király erre elnyomott egy
önkéntelenül feltörő mosolyt, és azt mondta:
– Menjen csak, az én kegyemből sosem fog kifogyni. – Azonnal mellém rendelte első
titkárát, Villeroy urát122 azzal a paranccsal, hogy segítsen berendezkednem és
fölszerelkeznem minden szükséges holmival. Ez a Villeroy kebelbarátja volt az ítélőszék
bírájának, akinek a király Nesle várát átengedte volt. A kastély háromszög alakú nagy, régi
épülete a városfal mentén terpeszkedett, őrség nem vigyázta. Villeroy azt tanácsolta, keressek
magamnak más helyet, erről egyszer s mindenkorra tegyek le, mert nagyon nagy úr vetett rá
szemet, s az engem minden bizonnyal képes volna eltetetni láb alól. Akkor azt mondtam,
hogy egyes-egyedül ennek a nagyszerű királynak a kedvéért jöttem el Itáliából
Franciaországba, ami meg a halált illeti, biztos vagyok benne, hogy be fog következni, de
hogy előbb vagy utóbb, azzal én egyáltalán nem foglalkozom.
Villeroy ura tetszetős küllemű, lassú beszédű, minden tettében bámulatra méltó, rendkívül
okos és igen gazdag ember volt, jelentős személyiség, semmi sem volt neki drága, ha nekem
árthat vele, ezt azonban a világért sem mutatta volna ki. Átruházta a rá bízott feladatot
Marmaignes urára, Languedoc kincstárnokára. Annak az volt az első dolga, hogy
berendeztesse magának a kastély legjobb termeit, mire megmondtam neki, hogy a király
nekem bocsátotta rendelkezésemre a kastélyt, s azt én a szolgáimon kívül mással nem is
kívánom megosztani. Ez az öntelt, gőgös, rátarti ember azzal intézett el, hogy ő azt csinál itt,
amit akar, ha vele akarok ujjat húzni, az olyan, mintha fejjel mennék a falnak, mert ő Villeroy
urának meghatalmazásával teszi, amit tesz. Én pedig a király felhatalmazásával kijelentem,
hogy erre se neki, se Villeroy-nak nincs joga. Szavaim hallatán ez a gőgös ember a maga
francia nyelvén nagyon csúnya dolgokat vágott a fejemhez, én pedig olaszul feleltem meg
azzal, hogy hazudik. Nagyon feldühödött, s azonmód a kardjához kapott, mire én is

122
Nicolas de Neufville.
megragadtam az önvédelemből állandóan magammal hordott, az övénél nagyobb kard
markolatát, és azt mondtam:
– Ha ki mered rántani a hüvelyéből azt a fegyvert, azonnal megöllek.
Két szolga volt vele, s velem is ott volt a két legényem, s miközben Marmaignes
tétovázott, hogy mitévő legyen, mert szíve szerint nekem esett volna, így morgolódott:
– Azt ugyan soha!
Láttam, hogy nem lesz ennek jó vége, s rögtön odaszóltam Ascaniónak és Pagolónak:
– Mihelyt kardot rántok, azonnal vessétek rá magatokat a két szolgára, és lehetőleg öljétek
is meg őket, mert én ezt mindenképp levágom – aztán Isten hírével ki innen!
Mikor Marmaignes ezt meghallotta, örült, hogy egyáltalán az irháját mentheti.
Valamivel visszafogottabban mindezt a ferrarai bíborosnak is megírtam, az pedig nyomban
beszámolt róla a királynak. A király dühében egy másik embere: Orbec vicomte gondjaira
bízott. Az aztán a lehető legfigyelmesebben gondoskodott róla, hogy minden szükséges
holmival fölszereljen.
XIV. FEJEZET
Amikor lakószobáimat és műhelyemet immár minden kényelemmel, tisztességesen
berendeztem, nekiláttam, hogy a megrendelt nagyságban elkészítsem Jupiter, Vulcanus és
Mars modelljét. Erős vasvázra, agyaggal dolgoztam, s amint megvoltam, elmentem a
királyhoz, s kaptam a munkálatokra, ha jól emlékszem, háromszáz font ezüstöt. Eközben
elkészült a korsó és a medence, azok is jó néhány havi munkába kerültek. Ahogy befejeztem,
gyönyörűen bearanyoztattam őket. Ilyen szép munkát állítólag még nem láttak
Franciaországban. Nyomban el is vittem őket a ferrarai bíborosnak, aki nagyon megköszönte,
és tudtomon kívül odaajándékozta a királynak.123 A király igen megörült az ajándéknak,
engem az egekig magasztalt, a ferrarai bíborosnak pedig adományozott egy évi hétezer scudót
jövedelmező apátságot. S mikor kinyilvánította, hogy engem is meg akar ajándékozni, a
bíboros leintette, hogy nem kell azt elkapkodni, hiszen még nem csináltam neki semmit.
– Éppen azért – mondta erre a nagylelkű király –, bátorításnak szánom.
A bíboros elszégyellte magát, s azt mondta:
– Bízza ezt rám, felséges uram: mihelyt az apátságot átveszem, azonnal folyósítok neki
legalább háromszáz scudo évi jövedelmet. – Ebből a jövedelemből aztán nem lett semmi, de
túlságosan hosszúra nyúlna, ha a bíboros mesterkedésein kezdenék el rágódni, amikor sokkal
fontosabb dolgok is vannak.
XV. FEJEZET
Visszatértem Párizsba. A kitüntető királyi kegynek köszönhetően mindenki csodálattal
tekintett rám. Megvolt az ezüstöm, belekezdtem hát Jupiter szobrába. Munkásokat vettem föl,
és éjt nappallá téve dolgoztam, s mihelyt a Jupiter, a Vulcanus és a Mars agyagozásával
elkészültem, máris hozzáláttam a Jupiterhez ezüstből: fölpezsdült műhelyemben az élet.
Közben Párizsba jött a király; tiszteletemet tettem nála, s amint meglátott, őfelsége
kedvesen magához intett és megkérdezte, hogy mi szépet tudok mutatni, szívesen eljönne a
műhelyembe. Beszámoltam neki a munkálatokról. Nagy kedve támadt, hogy megnézze, mire
jutottam, s még aznap ebéd után fölkerekedett, s udvara kíséretében meglátogatott: vele tartott
d'Étampes asszony,124 a lotaringiai bíboros és más urak, köztük Ferenc király sógora, a
navarrai király125 a királynéval,126 Ferenc király testvérnénjével, a trónörökös127 és asszonya.

123
1541. március 16-án.
124
Anne de Pisseleu, d'Étampes grófjának, majd hercegének: Jean de Brossénak a felesége, I.
Ferenc kegyencnője.
125
II. Henri d'Albret.
Addigra már hazaértem, s javában dolgoztam.
Amikor a király a kapuhoz érkezett, hallotta, hogy odabenn nagy a kopácsolás, ezért
csendre intette társait. A műhelyben mindenki dolgozott, nem is számítottunk rá, mikor
meglepett bennünket. Belépett az ajtón, s rögtön engem látott meg egy nagy ezüstlemezzel,
Jupiter törzsével; más a fejét csinálta, megint más a lábát, szóval hatalmas volt a zaj. A munka
hevében egyik kis francia inasomat valamely butaságáért úgy rúgtam fenéken, hogy
négyrőfnyire repülve épp a belépő királyban kapaszkodott meg; a király erre nagyot nevetett,
én meg nem győztem röstelkedni. Kérdezgette a király, hogy éppen mit csinálok, és biztatott,
hogy dolgozzam csak tovább; aztán meg azt mondta, hogy egyáltalán ne dolgozzak, vegyek
föl segédeket, kíméljem magam, hogy minél tovább szolgálhassam őt épségben-egészségben.
Bele is betegednék, ha nem dolgozhatnék, mondtam erre őfelségének, és a művek sem
lennének olyanok, mint amilyeneket őfelségének szánok. A király abban a hitben, hogy csak
úgy mondom, elismételtette kívánságát a lotaringiai bíborossal is, akinek olyan részletesen és
olyan egyenesen elmondtam a válaszomat, hogy abból nagyon is megértette; mondta is a
királynak, hogy bízza csak rám, dolgozzak, amennyit akarok.
XVI. FEJEZET
A király, miután kigyönyörködte magát a munkámban, visszament a palotájába; olyannyira
elhalmozott a kegyeivel, hogy hosszú volna azt elmondani. Másnap ebédkor elküldetett értem.
A ferrarai bíboros is jelen volt, az asztalánál evett. A második fogásnál tartott a király, amikor
megérkeztem; ahogy az asztalhoz léptem, máris beszélgetést kezdeményezett, azt mondta,
hogy a szép kis medence és a szép kis korsó mellé bizony egy szép sótartó is elkelne,
készítsek hozzá tervet minél előbb.
– Hamarabb meglátja felséged, mint gondolná, mert a medence készítése közben már
eszembe jutott, hogy a mellé sótartó is illenék. Meg is vagyok a tervvel, ha kívánja, azonnal
megmutatom. Nagyot nézett erre a király, s büszkén a jelen lévő urak – a navarrai király, a
lotaringiai bíboros és a ferrarai bíboros – felé fordulva így szólt:
– Hát ezért kell ezt az embert szeretni! – Majd megkért, hogy mutassam a modellt.
Terültem-fordultam, és minthogy csak a Szajnán kellett átkelnem, hamar ott is voltam a
viaszmodellel, amelyet még Rómában készítettem a ferrarai bíboros felkérésére. Mikor a
király elé lépve lelepleztem a modellt, a király elámult:
– Ez százszor szebb, mint amit valaha is elképzeltem. Remekmű! Aki erre képes, az sose
pihenjen! – Aztán sugárzó arccal felém fordult, kijelentette, hogy nagyon tetszik neki,
csináljam meg aranyból. A ferrarai bíboros akkor jelentőségteljesen rám nézett, hogy
fölismerte a Rómában készített modellt. Az volt a válaszom, hogy én már megmondtam, hogy
annak készítem el, aki igényt tart rá. A bíboros emlékezett a szavaimra, s mint aki bosszút
szimatol, azt mondta a királynak:
– Hatalmas munka ez, felséges úr; ki tudja, meglátjuk-e készen, mert a művész mind
nagyralátó: nagy ambícióval kezd bele, de azzal már nem törődik, hogy művét mikor végzi
be. Felséged helyében megkérdezném, mikor számíthatok rá. A király erre azt mondta, hogy
aki így aggódik, hogy mikor készül el egy munka, sose vágjon bele semmibe, s ezt olyan
hangsúllyal mondta, hogy abból ki lehetett érezni, hogy ezt nem a közönséges emberekre érti.
– Ha minden uralkodó úgy biztatná a szolgáit, mint felséged teszi, sokkal könnyebben érne
révbe minden nagy vállalkozás; s minthogy az Isten nekem ilyen csodálatos gazdát adott,
reményeim szerint sok szép és nagy művel fogom megörvendeztetni.
– Én is így remélem – mondta a király, és fölállt az asztaltól. Aztán a szobájába hívatott, és
megkérdezte, hogy mennyi pénz kellene arra a sótartóra.

126
Marguerite d Angoulême – Navarrai Margit –, a Heptameron szerzője.
127
A későbbi II. Henrik, Medici Katalin férje.
 – Ezer arany – válaszoltam. A király tüstént hívatta egyik kincstárnokát, Orbec vicomte-ot,
és meghagyta neki, hogy gondoskodjék ezer régi jó, nehéz aranyscudóról. Amint őfelségétől
eljöttem, hívattam azt a két jegyzőt, akik a Jupiter-szoborhoz szükséges ezüstöt és sok egyéb
dolgot bocsátottak a rendelkezésemre, aztán átmentem a Szajnán, fogtam azt a kis szütyőt,
amit Firenzén átutazóban egyik apáca unokahúgom ajándékozott nekem, és iszák helyett
babonából azzal tértem vissza a pénzért; abban a hiszemben, hogy még napvilágnál a végére
járok a dolognak, nem küldtem haza a munkásaimat, és nem is vittem magammal senkit.
Amikor a kincstárnokhoz értem, már ott volt előtte a király kívánsága szerint
összeválogatott pénz. Az a bitang kincstárnok azonban addig-addig húzta az időt, hogy este
háromig eltartott, mire leszámolta az összeget. Nem voltam rest és hívattam a segédeimet,
hogy jöjjenek, mert fontos dologban kéretem őket. Mikor láttam, hogy csak nem jönnek,
megkérdeztem a küldöncöt, hogy egyáltalán szólt-e nekik. Hogyne, persze, mondta
valamelyik akasztófavirág szolga, de azt üzenték, hogy nem érnek rá; ő viszont szívesen
elhozza nekem azt a pénzt; a pénzt majd elviszem magam, feleltem erre. Közben már meglett
a szerződés, meg volt számolva a pénz, túl voltunk mindenen. Beletettem a szütyőbe, azt
pedig a két fülén át a karomra fűztem; jó szoros volt, de legalább jól zárt, és kényelmesebb
volt, mint ha iszákot vittem volna. Ekképpen aztán páncélingben, karvédőben, karddal-tőrrel
felfegyverkezve szedtem a lábam.
XVII. FEJEZET
Láttam, hogy ugyanakkor összesúg néhány szolga, és nagy sietve ők is megindulnak
tüntetően másfelé. Sebesen haladtam, s a Change-hídon átkelve a kőfal mentén szaporáztam
lépteimet a Nesle felé. Már az Ágoston-rendiek kolostoránál jártam – igen veszélyes hely,
noha a szállásomtól már csak ötszáz lépés, viszont hiába is kiabálok, nem hallják meg a
hangom –, amikor látom ám, hogy négyen jönnek rám kivont karddal; köpenyem alá rejtettem
a szütyőmet, s a kardomhoz kapva így szóltam a sarkamban lihegő társaságnak:
– A katonának nincs egyebe, mint a kardja és a köpenye; de ha megszerzitek tőlem, abban
sem lesz sok köszönet. – Azzal bőszen rájuk rontva többször is föllebbentettem a
köpönyegem, hogy ha a pénzt keresik rajtam, ítéljék meg, hogy nálam ugyan nincs. A
közelharc hamar véget ért, belátták, hogy velem szemben semmi keresnivalójuk; a maguk
nyelvén ki is mondták:
– Ez egy derék olasz, és bizonyosan nem az, akit keresünk, vagy ha az is, nincs nála
semmi.
Én olaszul beszéltem, s kardommal közben egyfolytában halálosan szorongattam őket, s
minthogy vitézül forgattam a fegyvert, meg voltak róla győződve, hogy csakis katona lehetek,
és vállvetve, a maguk nyelvén sutyorogva lassan-lassan eltávolodtak tőlem, miközben én szép
csöndesen igaz, de mondtam a magamét, hogy aki az én köpenyemre meg az én kardomra
pályázik, az nem egykönnyen fog hozzájutni. Meggyorsítottam a lépteimet, ők pedig csak
jöttek utánam kitartóan, féltem is, hogy esetleg cinkosaik vannak, akik valamely leshelyen
várnak bennünket, így aztán, amint már csak száz lépésre voltam, megszaporáztam a
lépteimet, s kiabálni kezdtem:
– Fegyverbe, fegyverbe, segítség, az életemre törnek!
Azonnal előjött négy legényem lándzsával, s amikor amazok nyomába eredtek,
odakiáltottam nekik:
– Ez a négy tohonya egymagam ellen sem volt képes helytállni, pedig annyi pénz van
nálam, majd leszakad a karom; vigyük is, tegyük le előbb, aztán fogom a legnagyobbik
kardomat, és megyek veletek. – Letettük a pénzt, s a legényeim, fölmérvén, milyen nagy
veszedelemben forogtam, szinte szemrehányóan olvasták a fejemre:
– Kegyelmed nagyon bízik magában: ezért egyszer még mindannyiunkat megríkat.
Én is mondtam a magamét meg ők is, s közben támadóim kereket oldottak; akkor aztán
nagy vidáman megvacsoráztunk, jókat nevettünk, hogy milyen forgandó is a szerencse, de
nem vontunk le belőle messzemenő következtetést. Nagyon helyes a mondás, hogy „Okulj
belőle!”, de mi haszna, ha mindig olyasmit hoz az élet, ami még nem volt.
XVIII. FEJEZET
Másnap reggel azonnal nekiláttam a nagy sótartónak, és egyéb munkáim mellett nagy
buzgalommal kezdtem dolgozni rajta. Addigra már alkalmaztam sok-sok segédet,
szobrászokat és ötvösöket: olaszt, franciát, németet. Olykor nagyon sokan voltak, ha ugyanis
valaki jót találtam, azt mindig fölvettem, s ezek naponta cserélődtek, mert mindig az maradt,
aki bírta az iramot, s velem kellett felvenniük a versenyt, velem, akinek jobban szolgált a
szervezete, mint nekik, akik azt hitték, ha sokat esznek és sokat isznak, lépést tudnak velem
tartani; a folyamatos kimerítő munkában még a legszívósabbnak számító németek is kidőltek
mellőlem.
Az ezüst Jupiterrel nagyszerűen haladtam, s mikor láttam, hogy bővében vagyok az
ezüstnek, a király tudta nélkül nekiláttam egy körülbelül másfél rőf magas, kétfüles edénynek.
Közben kedvem támadt, hogy az ezüstnek tervezett nagy Jupiter-modellt bronzból is
kiöntsem, s minthogy ilyent még nem csináltam, összehívtam a mesterség párizsi nagy
öregjeit, s elmondtam nekik, hogy mifelénk Itáliában hogy megy ez. Ok azt a módszert nem
ismerik, mondták, de ha rájuk bízom, ugyanolyan tisztán és szépen megcsinálják nekem, mint
amilyen az agyagmodell. Ügy döntöttem, rájuk bízom a munkát, megalkuszom velük, s még
meg is toldom az általuk kért összeget.
Amint belekezdtek, rögtön láttam, hogy ennek nem lesz jó vége, sürgősen hozzáfogtam hát
egy Julius Caesar-mellszoborhoz, életnagyságot jóval meghaladó méretben, egy Rómából
magammal hozott kicsiny minta alapján, amelyet egy gyönyörűséges antik szoborról vettem.
Készítettem egy ugyanolyan méretű női büsztöt is, ehhez egy szépséges leányismerősöm
szolgált modellül, akit a magam testi gyönyörére tartottam. A király kedvenc tartózkodási
helyéről Fontainebleau-nak neveztem el.
Pompás kis olvasztókemencét építettek a munkásaim, s amikor a Jupiterhez meg az én két
mellszobromhoz elkészültek az öntőformák, azt mondtam a franciáknak:
– Nem hiszem, hogy a kegyelmetek Jupiteré sikerül, mert az öntőforma alján kevés a
szellőzőnyílás; csak az idejüket pazarolják. – Ha nem sikerül a művük, mondták, visszaadják
a pénzemet, és kárpótolnak minden veszteségemért, de figyelmeztetnek, hogy itáliai módi
szerint a szép mellszobraim biztosan nem fognak sikerülni.
Jelen volt a szóváltásnál a király megbízásából a kincstárnok és több nemesúr, akik minden
szavunkról beszámoltak őfelségének. A Jupiter kiöntésével megbízott francia szaktekintélyek
miatt volt egy kis időhúzás, mert ők olyannyira kételkedtek a módszeremben, hogy
mindenképp a maguk módján akarták az én két mellszobromat is kiönteni, különben csak
pocsékoljuk az időt meg az anyagot. Mikor erről a király értesült, azt üzente, hogy ők tőlem
csak tanuljanak, ne akarják a mestert tanítani. Azok nagy nevetgélés közepette helyezték el
művüket az öntőgödörben, én pedig csak nyeltem a mérgem, s minden érzelemnyilvánítást
mellőzve tettem le formáimat a Jupiter jobb és bal oldalára. Amikor a fém rendesen
megolvadt, nagy lelkesedéssel engedtük bele a formákba; mire a Jupiter megtelt, feltöltődtek
az én formáim is: ők boldogan, én elégedetten vártam az eredményt, merthogy kölcsönösen
örültünk a másik tévedésének, bár engem majd szétvetett a méreg. Föl is ajánlották francia
módra, hogy igyunk áldomást, én meg bőséges reggelire invitáltam őket. Aztán kérték a
járandóságukat meg amit a fölött ígértem. Akkor azt mondtam:
– Kegyelmetek csak nevettek azon, amin alighanem sírni kellett volna, szerintem ugyanis a
kelleténél jóval több fém folyt el kegyelmetek öntőformájában, így a kialkudott összeg fölét
holnap reggelig nem vagyok hajlandó kifizetni.
Ez a két szerencsétlen akkor észbe kapott, hogy mit is mondtam, és szó nélkül
hazakullogott. Másnap reggel nagy csöndben kezdték kiásni az öntőformákat, merthogy addig
a maguk nagy formájához hozzá sem fértek, amíg az én két büsztömet ki nem ásták – s ezek
szemlátomást nagyszerűen sikerültek. A Jupiter feltárásakor aztán a négy segédjük ásója
nyomán a földfelszíntől alig kétrőfnyi mélységben olyasmit láttak, hogy fel kellett kiáltaniuk,
még én is meghallottam. Azt hittem, örömükben kiabálnak, rohantam hát hozzájuk az onnan
több mint ötszáz lépésnyire levő szobámból. Mikor odaértem, ezek úgy néztek ki, ahogy a
feltámadt Krisztus sírjára rácsodálkozó, elképedt őröket ábrázolni szokták. Láttam, hogy az én
két mellszobrom a legnagyobb rendben, az egyik szemem sírt, a másik nevetett; azok
mentegetőztek:
– Ez a mi balszerencsénk.
– A szerencséjükkel semmi baj – vigasztaltam őket —, itt a tudás hibádzott. Ha abba a
testbe én lehelhetem a lelket, egyetlen szóval megmondom, mi a titka, s abból nekem nagy
tisztesség, kegyelmeteknek nagy haszon származik; a magam tisztességével elszámolok, a
kegyelmeteké viszont a haszonnal együtt oda, dolgozni tanuljanak, ne másokból csúfot űzni.
Nagyon bólogattak, hogy bizony igazam van, és könyörögtek, hogy segítsek rajtuk,
különben családostul koldusbotra jutnak, ha a hatalmas költséget meg a keletkezett kárt nekik
kell megtéríteni. Erre azt mondtam, hogy ha a királyi kincstárnokok kártérítést követelnek
rajtuk, majd én megfizetem, merthogy láttam, hogy jóhiszeműen s legjobb tudásuk szerint
jártak el. El sem tudom mondani, milyen rokonszenvet keltettem a kincstárnokokban és a
király embereiben. írásban mindenről beszámoltak a királynak, az pedig egyedülálló
nagylelkűséggel parancsba adta, hogy tegyenek mindent rendelkezésem szerint.
XIX. FEJEZET
Ekkor érkezett az udvarba a csodálatos, vitézlő Piero Strozzi,128 hogy honosítási kérelmére
emlékeztesse a királyt; őfelsége azonnal elrendelte, hogy bocsássák ki az okmányt.
– És egyúttal – tette hozzá – állítsák ki Benvenuto, mon ami papírjait is, s vigyék el hozzá
és adják át neki teljesen ingyen.
A nagy Piero Strozzi sok száz dukátot fizetett a maga okmányáért; az enyémet az egyik
első titkár, Antoine Le Maçon129 hozta el nekem. Csodálatos ceremóniával őfelsége nevében a
következő szavak kíséretében adta át:
– Őfelsége a király ezzel az ajándékkal buzdítja kegyelmedet, hogy még jobb szívvel
szolgáljon neki. íme, a honosítási okirat – azzal hosszan magyarázta, hogy Piero Strozzinak
milyen sokára, többszöri folyamodás eredményeképpen sikerült ezt elérnie, nekem viszont
önszántából ajándékozza a király: ekkora kegyben még nem részesült ebben a királyságban
emberfia.
Magam is cifra hajbókolás közepette mondtam köszönetet a királynak, majd megkérdeztem
a titkárt, hogy ugyan mi az a „honosítási okirat”. A titkár igen kiváló és kedves ember volt, s
nagyszerűen beszélt olaszul; nagyot nevetett a kérdésre, majd ahogy a komolyságát
visszanyerte, elmagyarázta az én nyelvemen, azaz olaszul, mi is az a „honosítási okirat”: hogy
ez a legnagyobb tisztesség egy idegen számára.
– Nagyobb rang ez, mint a velencei nemesség – tette hozzá. Amint tőlem elment,
mindenről beszámolt a királynak; az jót nevetett, aztán azt mondta:
– Nohát akkor tudja meg, miért küldtem neki azt a honosítási okiratot. Menjen, és állítsa
ki az adománylevelet, amelyben megteszem őt Petit-Nesle urának. Azt majd sokkal
könnyebben megérti, mint a honosítási okmányt.

128
Filippo Strozzi fia. A firenzei száműzöttek élén harcolt Monte Murlónál. Az ott
elszenvedett vereség után Franciaországban keresett menedéket, I. Ferenc Franciaország
marsalljának nevezte ki.
129
Navarrai Margit titkára, a Dekameron első francia fordítója.
 Mikor a küldönc megérkezett a szóban forgó levéllel, meg akartam ajándékozni, de nem
fogadott el semmit, merthogy őfelsége így hagyta meg. A honosítási okiratot és az
adománylevelet Itáliába is magammal hoztam, s bárhová vetődöm, bárhol fejezem majd be az
életemet, ezeket mindvégig megőrzöm.
XX. FEJEZET
Folytatom az élettörténetemet. A föntebb említett művek, azaz a már elkezdett ezüst
Jupiter, az arany sótartó, a nagy ezüstváza és a két bronz mellszobor voltak a kezem alatt,
ezeken dolgoztam nagy buzgalommal. Rendelkeztem, hogy öntsék ki a Jupiter talapzatát
bronzból, ezt igen gazdagon díszítettem, egyik oldalon például lapos domborműben
Ganümédész elrablását ábrázoltam, másik oldalon Lédát formáltam meg a hattyúval; az öntés
nagyszerűen sikerült. Megcsináltam a párját is, hogy legyen meg a Juno talapzata, s vártam,
hogy a király küldje az ezüstöt, hogy elkezdhessem a munkát. Dolgoztam szorgalmasan,
összeállítottam az ezüst Jupitert, az arany sótartót; remekül haladtam a vázával, a két
bronzfejet pedig már be is fejeztem. Emellett csináltam egy-két apróbb dolgot a ferrarai
bíborosnak, egy gazdagon díszített kis vázát, amelyet d'Étampes asszonynak szántam
ajándékba, azután sok olasz nemesúr – Piero Strozzi, Anguillara grófja, Pitigliano grófja,
Mirandola grófja és sokan mások – felkéréseinek is eleget tettem.
Ami nagy királyomat illeti, remekül haladtam tehát ezekkel az ő műveivel, s mikor a
Párizsba való megérkezése utáni harmadik napon udvari nemessége színe-javával
meglátogatott, igencsak elámult, hogy mennyi minden van a kezem alatt, s mindegyikkel
milyen jól előrehaladtam. Minthogy d'Étampes asszony is jelen volt, Fon-tainebleau-ra
terelődött a szó. Madame d'Étampes megkérte őfelségét, hogy csináltasson velem valami
szépet az ő Fontainebleau-jába. A király elismerte, hogy bizony-bizony ideje volna, s
megkérdezte tőlem, volna-e valami szép tervem ahhoz a forrásvidéki tájhoz. Rö gtön elő is
adtam neki az elképzeléseimet, mire őfelsége elmondta a véleményét, aztán bejelentette, hogy
neki most mintegy két hétre-húsz napra el kell mennie a Párizstól körülbelül tizenkét
mérföldnyire eső Saint-Germain-en-Laye várába; az alatt az idő alatt készítsek tervet, mondta,
királysága legkedvesebb pihenőhelyéhez; valami igen szépet szeretne, jegyezte meg
parancsolólag, és én megígértem, hogy meglesz.
A király oly igen meg volt elégedve a munkálatokkal, hogy meg is jegyezte d'Étampes
asszonynak:
– Sosem volt szerencsém olyan művészhez, aki ennyire elnyerte volna a tetszésemet, s aki
ennyire megérdemelte volna a járandóságát – ezért ragaszkodunk hozzá, és szükségképpen
bőségesen meg is fizetjük, mert derék ember és sokat dolgozik, és nem szabad róla
megfeledkeznünk, merthogy, vegye tekintetbe, hölgyem, akárhányszor kerestem fel és
akárhányszor járult elébem, még sosem kért tőlem semmit; szívvel-lélekkel a munkájának él,
ezért le kell köteleznünk, mielőtt elvesztenénk.
D'Étampes asszony azt mondta:
– Nem fogom hagyni, hogy megfeledkezzék róla.
Azzal távoztak; folytattam nagy buzgalommal megkezdett munkáimat, és lelkesen
hozzáláttam a fontainebleau-i modell megmintázásához.
XXL FEJEZET
Éjt nappallá téve dolgoztam, s amikor a király másfél hónap elteltével visszajött Párizsba,
elvittem hozzá az aprólékosan kimunkált terveket. Akkoriban kezdtek kiújulni a császárral a
háborús viszályok, ezért a királyt fölötte zaklatottnak találtam, és inkább a ferrarai bíboros
közbenjárásáért folyamodtam: bejelentettem neki, hogy van nálam néhány modell, amelyeket
őfelsége megrendelésére készítettem, s amelyeket egy alkalmas időpontban minden bizonnyal
szívesen megnézne a király.
 A bíboros megtette a magáét, s a király azon nyomban oda is jött, ahol a modellekkel
várakoztam. Legelsőbben a kapu tervét készítettem el, éspedig úgy, hogy a rossz francia ízlés
szerint kialakított alacsony és széles formát megtartottam; ez majdhogynem négyzet alakú
volt, fölötte egy lapos félkörívvel, olyanformán, mint egy kosárnak a füle; ebbe a félkörbe
akart a király egy alakot, amely a forrás nimfáját ábrázolja. Gyönyörű arányokat adtam a
kapunak, s fölébe odaillő félkörívet helyeztem, kétoldalt szépséges oszlopfőkkel, melyeket
oszlop helyett egy-egy, az oszlopfőhöz illő talapzaton álló szatír tartott. Az egyik szatír –
dombormívű kivitelben – fél kézzel mintha az oszlopfőt tartaná, a másikkal meg egy
furkósbotot; ennek merész, vad fejet csináltam, hogy félelmet keltsen. A másik alaknak
hasonló volt a testtartása, de a feje eltért amazétól, és egyéb részletekben is különbözött tőle;
ez háromágú láncos ostort tartott a kezében, a lánc végén gömbök. Szatírnak mondom őket,
valójában azonban embert formáztak, mindössze annyiban hasonlítottak szatírra, hogy apró
szarvuk volt és kecskefejük. A félkörívbe egy kecsesen fekvő lányalakot tettem, amint egy
szarvas nyakán nyugtatja a kezét, ez különben a király egyik címerállata; egyik oldalon
őzikéket, vaddisznókat és más erdei vadakat formáztam meg féldomborműben és lapos
domborműben, a másik oldalon pedig kopókat, agarakat, hogy mindezzel felidézzem a
gyönyörűséges erdőt, ahol a forrás ered. Mindezt egy hosszúkás keretbe foglaltam, s annak
felső sarkaiba tettem egy-egy lapos dombormívű Victoria istennőt fáklyácskákkal, ahogy őt a
régiek szokták ábrázolni. A kép fölé pedig elhelyeztem egy szalamandrát, a király személyes
címerállatát, mindenféle odaillő kecses díszítéssel; magát a művet a jón oszloprend
szabályainak megfelelően terveztem meg.
XXII. FEJEZET
A modell láttán a király igencsak felderült, szemlátomást megfeledkezett a nyomasztó
gondokról, amelyek már több mint két órája foglalkoztatták. Mikor láttam, hogy mennyire
örül, a másik modellt is megmutattam neki; arra nem is számított, azt hitte, már mindent elébe
tártam. Ez a modell egy több mint két rőf magas, tökéletes négyszög alakú szökőkút terve volt
körös-körül szépséges lépcsőkkel, amelyek metszették egymást; olyat arrafelé még sohase
láttak, de mifelénk is csak elvétve. A szökőkút közepére tettem egy talapzatot, amely
valamivel magasabb volt, mint a kút pereme, s arra állítottam egy igen szép, meztelen alakot.
Ez a jobbjával egy tört lándzsát emelt a magasba, balját pedig egy finom formájú szablya
markolatán tartotta; bal lába a talapzaton, a jobb pedig egy rendkívül gazdagon díszített
sisakon nyugodott; a szökőkút négy sarkán egy-egy ülő figurát helyeztem el, mindegyiket a
maga finoman kidolgozott jelképeivel.
A király nézte-nézte, aztán megkérdezte, mi is volna az értelme ennek a szép
elképzelésnek, mert a kapu jelképeit magyarázat nélkül is fölfogta, a szökőkútból azonban
semmit sem ért, és nagyon jól tudja, hogy én nem úgy dolgozom, mint az a sok hígvelejű,
akik ha eltalálják is olykor a formát, mondani akkor sem mondanak vele semmit.
Összeszedtem magam, mert ha már a munkámmal sikerült, szerettem volna a beszédemmel
is tetszést aratni.
– Ez a kicsiny modell, felség, teljes méretben is ugyanilyen kecsesen fog mutatni. A
központi alak – Mars isten – hozzávetőleg ötvennégy láb130 magas lesz (e szavakra a király
egészen elképedt). A többi négy alak a felségednek oly igen kedves négy Erényt jelképezi: ez
itt jobbról a bölcsészettudományok együttesét: láthatja felséged a filozófiának és
társtudományainak a szimbólumait. Ez a másik a képzőművészetekét – a szobrászat, a
festészet és az építészet jelképeivel. Emez a zenét és társművészeteit jeleníti meg, a negyedik
pedig, amely olyan kegyes és jóságos, a nagylelkűséget, amely nélkül semelyik másik isteni
adomány nem bontakozhat ki. A középen lévő nagy szobor, ez a Mars isten felségedet,

130
Körülbelül tizenhat méter.
felséged páratlan nagylelkűségét ábrázolja, s azt sugallja, hogy ezt a nagylelkűséget felséged
igazságosan, dicsősége érdekében gyakorolja.
Türelmesen végighallgatott, majd hangosan azt válaszolta:
– Megtaláltam a kedvemre való embert – s azzal hívatta kincstárnokait, s rendelkezett,
hogy kerül, amibe kerül, lássanak el mindennel, amire szükségem van. Majd pedig vállamra
tette a kezét, és így szólt:
– Mon ami (vagyis barátom), nem is tudom, mi a nagyobb gyönyörűség: az-e, ha egy
uralkodó megtalálta a kedvére való embert, vagy az, ha az illető művész talált egy fejedelmet,
aki minden lehetőséget megad neki, hogy az elképzeléseit valóra válthassa.
Ha rólam beszél őfelsége, mondtam erre, akkor itt én vagyok a sokkalta szerencsésebb.
– Egyezzünk ki – nevetett föl –, fele-fele.
Nagy jókedvűen váltunk meg egymástól, s azzal visszatértem a dolgaimhoz.
XXIII. FEJEZET
Balszerencsémre nem játszottam el ugyanezt a komédiát madame d'Etampes előtt is, aki
aznap este magától a királytól értesült a történtekről, s nagy mérgesen azt mondta:
– Ha Benvenuto nekem mutatja meg, mi szépet csinált, a kellő időben emlékeztem volna
rá.
A király nem tudta kiköszörülni a csorbát. Közben rájöttem a mulasztásomra, s két hét
múlva, mikor a király Rouen és Dieppe érintésével visszatért Normandiából Saint-Germain-
en-Laye-be, fogtam a madame d'Etampes kegyeinek megnyerése érdekében készített szép
korsót, s elvittem neki. Üzentem neki egyik dajkájával, hogy mi járatban vagyok,
megmutattam, milyen szép korsót hoztam az asszonyának, mire a dajka nagy mézesmázosan
megígérte, hogy szól az érdekemben egy jó szót az asszonyának, csak az még nincsen
felöltözve, de ő majd tüstént intézkedik, és rögtön be fognak bocsátani. A dajka szólt is az
asszonyának, az meg mérgesen kiüzent, hogy várjak. Vártam hát türelmesen, pedig nagyon
nehezemre esik; türelemmel voltam ebéd utánig, de mikor láttam, hogy már esteledik, és az
éhségemmel is nehezen bírtam, magamban cifrán a pokolba küldtem őket, fölkerestem a
lotaringiai bíborost, s odaajándékoztam neki a korsót azzal, hogy legyen a szószólóm a király
előtt. Nem szorulok én arra rá, mondta, de ha úgy fordulna, őrá bizton számíthatok, majd
pedig hívatta egyik kincstárnokát, s a fülébe súgott valamit. A kincstárnok megvárta, amíg
elbúcsúzom a bíborostól, aztán így szólt hozzám:
– Jöjjön, Benvenuto, igyék egy pohár jóféle bort!
Nem értettem, mit is akar tulajdonképpen, s azt mondtam:
– Köszönettel elfogadom, és tiszteljen meg egy falat kenyérrel is, kincstárnok uram, mert
most igen rá vagyok szorulva, reggel óta étlen-szomjan strázsálok d'Étampes asszony ajtaja
előtt, neki akartam ajándékozni ezt a szép aranyozott ezüstkorsót, ő meg, szokásához híven,
egyre csak várakoztat. Most már nagyon megéheztem, majd elájultam, és Isten akaratából
annak ajándékoztam a kezem munkáját, aki megérdemelte, és most igen jólesne az a korty
ital, merthogy igen kikoplaltam magam, ráadásul majd elönt az epe, és félek, hogy még el
találok ájulni.
Mialatt ezt elsoroltam, ételt-italt hoztak elém, fölséges traktában volt részem; valamelyest
összeszedtem magam, s azzal elpárolgott a mérgem is. A derék kincstárnok száz aranydukátot
nyomott a markomba, amit én semmiképp nem akartam elfogadni. A kincstárnok szaladt a
bíboroshoz, aki erre nagyon fölmérgesedett, és megparancsolta, hogy akkor erőszakolja rám,
ne engedjen utamra, míg el nem fogadtam. A kincstárnok magából kikelve jött elém, hogy
ővele a bíboros eddig még sohasem kiabált, s mikor a pénzt át akarta adni, én meg
szabadkoztam, nagyon komolyan azt mondta, hogy akkor erőszakkal fogja rám erőltetni.
Akkor elfogadtam. Indultam, hogy megköszönöm a bíborosnak, ő pedig egyik titkára révén
értésemre adta, hogy mindig készséggel tesz nekem szívességet. Még aznap este visszatértem
Párizsba. A király mindenről értesült. Élcelődtek d'Étampes asszonyon, ezzel azonban csak
rám haragították, olyannyira, hogy az életem is nagy veszélybe került, amint majd a maga
helyén elmesélem.
XXIV. FEJEZET
Kétségkívül sokkal hamarabb meg kellett volna már emlékeznem arról a barátságról,
amely a világ legnagyszerűbb, legszeretetreméltóbb és legkedvesebb emberéhez: Guido
Guidi131 mesterhez, a kiváló és nemes firenzei orvosdoktorhoz fűzött, ez azonban a forgandó
szerencse hányattatásai közepette mindeddig elmaradt. Úgy gondoltam, elég, ha jó szívvel
vagyok iránta, de már látom, hogy hiányos volna nélküle az élettörténetem, ezért beleszőttem
keserves megpróbáltatásaim leírásába, hogy amint annak idején ő volt vigaszomra és
segítségemre, most én is megemlékezzem a jóságáról.
Guido mester Párizsba került, s ahogy kezdtem őt megismerni, meginvitáltam a váramba, s
a rendelkezésére bocsátottam egy lakosztályt; jó pár évig élvezhettük így egymás társaságát.
A paviai püspök is így került oda, név szerint Rossi úr, San Secondo grófjának a fivére. Ő
eredetileg egy fogadóban szállt meg, onnan költöztettem át magamhoz kíséretével
egyetemben, s láttam vendégül sok-sok hónapon keresztül. De aztán szállást adtam hónapokig
Luigi Alamanni úrnak és fiainak is, az Úristen kegyéből ekképpen volt szerencsém viszonozni
néhány nagyúr hozzám való jóságát.
A fent említett Guido mesterrel ottani tartózkodásom idején mindvégig jó barátságban
voltunk, s gyakran volt módunk közösen megünnepelni, ha valamelyikünk ennek a nagyszerű
és csodálatos uralkodónak a jóvoltából a maga területén jutott valamire. Elmondhatom, hogy
ha lett belőlem egyáltalán valaki, s ha kedvemre dolgozhattam a magam mesterségében, az
mind ennek a csodálatos királynak a jóvoltából történt. Ezért most föl is veszem a róla meg az
ő megrendelésére készült nagy műveimről szóló elbeszélés fonalát.
XXV. FEJEZET
Volt ebben a várban egy labdapálya, amelynek nagy hasznát vettem, amíg fönntartottam.
Kisebb lakosztályok tartoztak hozzá, különféle népek laktak bennük, köztük egy kiváló
nyomdász, aki mondhatni teljes apparátusával beköltözött a váramba, s aki Guido mester szép
első orvosi könyvét is kinyomtatta. Szükségem volt azokra a kis lakosztályokra, ezért – nem
kis áldozat árán – kitettem a lakókat. Volt köztük egy puskaporgyártó mester, akivel nem
sikerült szót értenem, nem volt hajlandó kiköltözni azokból a helyiségekből, amelyekben
derék német munkásaimat szerettem volna elszállásolni. Többször is megkértem szép szóval
ezt a puskaporgyártót, hogy szabadítsa föl a szobáimat, mert a király szolgálatában álló
munkásaimat szeretném ott elhelyezni. Minél szebben kértem, annál inkább elszemtelenedett
az a gazember; végül adtam neki három nap határidőt. Kinevetett, azt válaszolta, hogy három
év múlva majd meglátja. Nem tudtam, hogy d'Etampes asszony bizalmas emberével állok
szemben. Ha ez ki nem derül, gondolkodás nélkül kirakom a szűrét, így azonban türelmesen
kivártam azt a bizonyos három napot, s annak elteltével aztán se szó, se beszéd vittem a
felfegyverzett német, itáliai és francia munkásaimat meg a sok napszámosomat, és egykettőre
kiürítettem a lakosztályt, minden holmiját kiszórtam a váramból. Meglehetős szigorral
mégpedig, mivelhogy előzőleg azt hangoztatta volt, hogy nincs az a nagy hatalmú olasz, aki
az ő dolgai közt kotorászhat. Jött is aztán nagy dérrel-durral, mire azt mondtam neki:
– Én a legutolsó olasz vagyok Itáliában, és ez még semmi ahhoz képest, amit érdemelsz, és
amit tenni fogok, ha ki mered nyitni a szádat – és a többi, és a többi.
Az hüledezve, rémülten úgy-ahogy összekapkodta a holmiját, és szaladt d'Etampes

131
1542-től 1548-ig Franciaországban élt, majd visszatért Itáliába. Cosimo de' Medici orvosa
lett.
asszonyhoz kénköves-tüzes panaszra, az meg immár esküdt ellenségemként úgy állította be a
dolgot a királynak a nagy ékesszólásával, hogy, mint később hallottam, kétszer is sikerült
komolyan felbőszítenie, de a fia, Henrik dauphin, a jelenlegi francia király – akinek sok
bosszúságot okozott ez az elkapatott asszony – meg a navarrai királyné, Ferenc király nénje
olyan meggyőzően vettek a védelmükbe, hogy a király végül elnevette a dolgot, s így Isten
segedelmével nagy veszedelemből menekültem meg.
XXVI. FEJEZET
Ugyanígy kellett eljárnom egy másik esetben is: a lakosztályban nem tettem semmi kárt,
csak a holmit szórtam ki belőle könyörtelenül. Madame d'Étampes odáig merészkedett, hogy
azt mondta a királynak:
– Ez a pokolfajzat egyszer még Párizst is fölforgatja nekünk.
A király erre dühében azt válaszolta, hogy nagyon is igazam van, ha az ő szolgálata
érdekében megvédem magam ettől a csatornatölteléktől. A szörnyeteg asszony nem
nyughatott: magához kéretett egy festőt, aki történetesen Fontainebleau-ban időzött, a király
legfőbb tartózkodási helyén. Ez a festő itáliai volt, közelebbről bolognai, így is hívták:
Bologna, de valójában Francesco Primaticcio volt a neve. Madame d'Étampes fölbiztatta,
hogy jelentkezzék a királynál, hogy szívesen megépítené a szökőkutat – amely munkát a
király nekem szánt –, s ő minden befolyásával támogatni fogja; meg is állapodtak. Bologna
örömében alig bírt magával, biztosra vette, hogy övé a munka, holott nem is értett hozzá
igazán, de nagyon jó keze volt, és fölvett néhány munkást, akik Rossótól tanulták a
mesterséget, a mi valóban csodálatos és kiváló firenzei festőnktől; ami jót csinált, azt mind
ettől a Rossótól vette, aki már meghalt.
Sokat nyomott a latban, hogy d'Étampes asszony és Bologna éjjel-nappal sutyorogtak a
nagy király fülébe.
– Hogy is lehetne Benvenutóra számítani, felséges király – érveltek kórusban –, amikor a
tizenkét ezüstszoborból még egyet sem fejezett be? Ha felséged ilyen hatalmas munkát bíz
reá, kénytelen lesz amarról lemondani, amit pedig annyira a szívén visel, mert ami mindenbe
ez a kiváló ember belefogott, annyi munkát száz mégoly kiváló ember sem tud elvégezni.
Szemlátomást nagyon szeretné megcsinálni, de az lesz a vége, hogy felséged elveszti őt is
meg a munkáját is.
Addig-addig duruzsoltak a fülébe, hogy a király egy engedékenyebb pillanatában hajlott a
szavukra, holott akkor még se tervet, se modellt nem látott ettől a Bolognától.
XXVII. FEJEZET
Ezzel egy időben perbe fogott engem a másodjára kitett lakó, hogy a kilakoltatáskor
elloptam egy csomó holmiját. Ez a pör annyi kellemetlenséggel járt és annyi időmet rabolta
el, hogy többször is nekikeseredtem, el voltam rá készülve, hogy otthagyom az egészet.
Franciaországban nagy pénzeket keresnek a külföldiek meg az olyan személyek ellen indított
pereken, akik szemlátomást gyakorlatlanok a pereskedésben. Amint valamelyes fölénybe
kerülnek egy-egy perben, megpróbálják a pert eladni; némelyek egyenesen rátestálják azokra,
akiknek az a mesterségük, hogy pereket vesznek. Van aztán egy másik csúf szokásuk:
Normandiában az emberek mondhatni nagyobbik fele hamis tanúskodásból él, így a perüzérek
azonnal állítanak négy ilyen tanút vagy hatot, az attól függ, és ha a másik fél nem ismeri ezt a
szokást és nem állít ugyanennyit, megnézheti magát.
Volt tehát a pör, s minthogy méltatlannak találtam a vádat, megjelentem a párizsi
törvényszék nagytermében, hogy megvédjem az igazamat; velem szemben az emelvényen a
király polgári peres képviselője, a bíró. Magas, kövér, nagydarab, rettentő rideg ember volt,
ügyészek és ügyvédek hada vette körül; a különféle ügyekben beidézett felek egymás után
járultak elébe.
 A sok ügyvéd néha mind egyszerre beszélt, én meg csak néztem, ahogy az a bámulatos
ember, mint maga Pluto,132 figyelmesen meghall gátja őket és bölcsen mindegyiknek
megfelel. S minthogy világéletemben szerettem és becsültem a tehetséges embereket, sokért
nem adtam volna, hogy ezt láthatom.
A hatalmas terem zsúfolásig megtelt, ezért azokat, akiknek nem volt dolguk odabent, nem
engedték be, zárva volt az ajtó, ajtónálló őrizte, aki néha keményen rászólt az illetéktelenül
benyomakodókra, amiért viszont őt utasította durván rendre az a csodálatos bíró. Efféle
jelenetnek többször is tanúja voltam; a bíró egy esetben, amikor az ajtónálló két bámészkodó
urat próbált feltartóztatni, szó szerint azt mondta, hangosan és érthetően:
– Nyughass, sátánfajzat, nyughass, takarodj innen, nyughass már!
Ez franciául így hangzik: „Phe phe Satan phe phe Satan aie phe.” Én addigra már
nagyszerűen megtanultam franciául, s ennek hallatára rögtön eszembe jutott, hogy alighanem
ezt akarja mondani Dante, amikor a tanítómestere, Vergilius nyomában belép a pokol
kapuján. Dante ugyanis Giottóval, a festővel annak idején járt Franciaországban, elsősorban
Párizsban, s ott mondhatni, a pörlekedés helye maga a pokol, ennélfogva a francia nyelvben
járatos Dante is ismerhette a szóban forgó kifejezést; csodálkozom is, hogy efféle
értelmezéssel még senki sem állt elő; szerintem a szövegmagyarázók sok olyasmit
tulajdonítanak neki, ami neki eszébe sem jutott.
XXVIII. FEJEZET
Hogy a magam dolgához visszatérjek: mikor láttam, hogy a kirendelt ügyvédekre nem
számíthatok, a kardomra bíztam magam, mivel a szép fegyvert mindig is szerettem; elsőre
annak mentem neki, aki az igazságtalan pert indította ellenem: egy este vigyázva, hogy az
életét ne oltsam, úgy összevissza szurkáltam a kezén és a lábán, hogy ott maradt. Aztán annak
mentem utána, aki a port megvette tőle, és annak is elláttam a baját, föl is függesztették a pert.
Aztán hálát adtam az Istennek, mint mindig mindenért, s azt hittem, egyelőre nyugtom lesz,
mondtam is a legényeimnek, főleg az olaszoknak, hogy most már mindenki tegye a dolgát
Isten nevében, segítsenek befejeznem a megkezdett munkákat, hogy mihamarabb a végére
járjunk, mert aztán visszamegyek Itáliába, elegem van a franciák gazságaiból, és ha egyszer a
jó király megharagszik rám, még rosszul is járhatok, annyiszor voltam kénytelen a magam
védelmére kelni.
Ezek közül az itáliai legényeim közül Ascanio volt a legkedvesebb, egy nápolyi,
közelebbről tagliacozzói; Pagolo római volt, igen szerény származású, akinek nem tudni, ki
volt az apja; ők már Rómában is a kezem alatt dolgoztak. Volt aztán még egy római,
ugyancsak Pagolo, egy Macaroni nevű elszegényedett nemes fia, aki szintén miattam jött el
Rómából; a mesterségünkhöz nem sokat értett, a fegyverforgatáshoz annál inkább. Volt rajtuk
kívül egy ferrarai, Bartolomeo Chioccia, meg egy firenzei: Pagolo Micceri. Ennek a fivére,
gúnynevén Mafla remekül értett a könyveléshez, de egyszer nagy kárt tett egy dúsgazdag
kereskedőnek; nohát ez a Mafla fektette föl a könyvelésemet, hogy nyomon lehessen követni
a legkeresztényebb király és mások megrendeléseivel járó pénzügyeimet, Pagolo Miccieri
pedig eltanulta tőle a nyilvántartás módját, és szép fizetségért vezette a könyveimet. Minthogy
nagy ájtatosan folyton zsoltárokat énekelgetett meg a rózsafüzért morzsolgatta, nagyon
jóravaló fiatalembernek gondoltam. Félrevontam hát, és azt mondtam neki:
– Ide hallgass, Pagolo, drága testvérem: tapasztalhatod, hogy mellettem megtalálod a
számításodat, mint sehol másutt; ráadásul firenzei is vagy, s nagy örömömre hitbuzgalomban
is elöl jársz: egy okkal több, hogy megbízzam benned. Megkérlek, légy segítségemre, mert a
többiekkel nem tudom, hányadán állok; legfőképpen két dolgot tarts szem előtt: vigyázz a
holmimra, nehogy valaki rátegye a kezét, és te se nyúlj hozzá! Aztán meg tartsd szemmel ezt

132
Cellini – Dante alapján – valószínűleg Minószra gondol, az alvilág bírájára.
a szegény kis Caterinát; őrá leginkább a munkám miatt van szükségem, nélküle nem
boldogulnék, férfiember lévén azonban meg is kívánom olykor, és előfordulhat, hogy szül
nekem egy gyereket; de nem szeretném, ha másvalaki gyerekét akasztaná a nyakamba, és a
csúfságot egyébként sem viselném el. Ha megtudom, hogy a házban valaki szemet mer vetni
rá, agyoncsapom mindkettejüket. Kérlek hát, kedves öcsém, légy segítségemre, és ha bármi
apróságot észreveszel, azonnal szólj, és akasztófára juttatom a gazembert is meg a lányt is az
anyjával együtt. De te magad is óvakodj ám tőle!
A pernahajder erre akkora keresztet vetett, hogy a fejétől a talpáig leért, s így fogadkozott:
– Szentséges Jézusom! Isten őrizz, hogy valaha is eszembe jusson megkörnyékezni!
Először is én ilyen alantas dolgokba nem bocsátkozom, különben meg csak nem gondolja,
hogy nem tudom magamat megbecsülni?– Olyan egyszerűen, olyan szeretettel mondta, hogy
minden szavát elhittem neki.
XXIX. FEJEZET
Két nappal ezután ünnep volt, és mesterségünk egyik kiválósága, az ugyancsak a király
szolgálatában álló olasz ötvös, Mattia del Nazaro a segédeimmel együtt meghívott bennünket
egy kertbe, hogy töltsük vidáman a napot. Rendbe szedtem magam, és szóltam ennek a
Pagolónak, hogy jöjjön ő is, ráfér egy kis szórakozás, hogy valamelyest végre megnyugodtak
a kedélyek az után a kellemetlen per után. A fiatalember azt mondta:
– Nagy hiba volna őrizetlenül hagyni a házat: nézzen körül, menynyi aranya, ezüstje,
drágaköve van. Ebben a tolvaj városban éjjel-nappal vigyázni kell; elimádkozgatok én
idehaza, és közben őrzöm a házat, menjen csak· nyugodtan, pihenjen, érezze jól magát;
legközelebb meg majd más marad itthon.
Nyugodt lélekkel el is mentem Pagolóval, Ascanióval és Chiocciával abba a kertbe, és
nagyon kellemesen telt a nap. Hanem egyszer csak már úgy alkonyat felé elfogott a
nyugtalanság, mert eszembe jutott, milyen álnok képpel magyarázott az a nyomorult, lóra
kaptam hát, és két segédemmel hazatértem a várba, ahol kis híján tetten értem Pagolót meg
azt a riherongy Caterinát, amikor ugyanis megérkeztem, az a francia kerítőnő anyja elkiáltotta
magát:
– Pagolo, Caterina, megjött a gazda!
Rémülten és ziláltan kerültek elő, összevissza beszéltek, futkároztak, szemlátomást
megesett köztük a bűn. Elborult az agyam, a kardomhoz kaptam, hogy most mindkettőt
megölöm. A nyikhaj eliszkolt, a lány meg térdre vetette magát előttem, és rimánkodott, hogy
az ég szerelmére irgalmazzak neki. Előbb a gazemberrel akartam végezni, de mire sikerült
elkapnom, meggondoltam magam: jobb, ha elkergetem őket, mert ami minden van már a
rovásomon, aligha úsznám meg élve. Azt mondtam hát Pagolónak:
– Ha láttam volna is, amit csak sejtek, te pernahajder, most a beledet ontanám; takarodj a
szemem elől, és ha valaha elmondasz egy miatyánkot, azzal ezért a téteményedért tartozol.
Aztán anyát és leányát is kitessékeltem a házból kézzel-lábbal, ahogy esett. Bosszút
forraltak, hogy megfizetnek ők még ezért a méltánytalanságért, s felbéreltek egy normandiai
ügyvédet, aki kitanította őket, hogy a lány vallja azt, hogy itáliai módra fajtalankodásra
kényszerítettem.
– Ha mást nem, annyit elérnek – mondta –, hogy ráijesztenek, és mikor megtudja, milyen
súlyos büntetés jár érte, ijedtében inkább föl fog ajánlani pár száz dukátot, csak hallgassanak,
mert Franciaországban ezt nagyon súlyosan büntetik.
Ebben maradtak: bepereltek, és megint idézést kaptam.
XXX. FEJEZET
Minél inkább vágytam a nyugalomra, annál zaklatottabbá lett az életem. Amikor már
mindenhonnan csak a bajok értek, meggondoltam, hogy két dolgot tehetek: hagyom a fenébe
Franciaországot és elmegyek Isten hírével, vagy megverekszem az igazamért, hogy lássam,
milyen sorsra ítél az Úristen. Ezen jócskán elspekuláltam, és végül a távozás mellett
döntöttem, mert nem akartam a balszerencsét kísérteni, nehogy még a nyakamat szegjem, s
amikor így elszántam magam és intézkedni kezdtem, hogy elhelyezzem azt a holmimat, amit
nem vihettem magammal, az apraját pedig úgy-ahogy szétosztottam a segédeim
poggyászában, nagy nehezen összekészülődtem az útra. Egyedül üldögéltem az egyik
szobában, elküldtem a legényeimet azzal, hogy egy kicsit még át szeretném magamban
gondolni a dolgokat; ők is nyilván jót akartak, amikor azt mondták, hogy menni kell, mert a
közvetlen veszedelem múltával, ha a börtönt megúszom és hagyom a kedélyeket
lecsillapodni, levélben könnyebben megmagyarázom a királynak, hogy puszta irigységből
akartak így elbánni velem. Mint mondtam, el is döntöttem, hogy megyek; amint azonban
megmozdultam, a vállamnál fogva megfordított valaki, s ekképpen bátorított:
– Tégy, amint szoktál, Benvenuto, és ne félj semmit!
Erre azonnal meggondoltam magam, és azt mondtam itáliai legényeimnek:
– Fogjatok fegyvert, kövessetek, és gondolkodás nélkül tegyétek, amit mondok, mert
előállók a törvényszéken. Ha elmennék innen, másnapra végetek volna, engedelmeskedjetek
hát és gyertek velem.
A legények bólogattak:
– Vele jöttünk ide, az ő kenyerén élünk, követnünk kell és segítenünk, amíg csak élünk,
hiszen mindig ő mondja ki, amire mi még csak nem is gondolunk. Ha ő innen kiteszi a lábát,
az ellenségei minket is elűznek. Gondoljunk csak bele, milyen hatalmas és jelentős munkákba
fogtunk; nélküle mindezt sosem tudnánk bevégezni, az ellenségei pedig ráfognák, hogy
megfutamodott. – És még sok egyéb fontos dolgot is meghánytak-vetettek. A római Macaroni
fiú vitte a prímet, feltüzelt néhány német és francia munkást is, akik szerettek engem.
Tizedmagammal fölkerekedtem akkor, elszántan fogadkozva, hogy nem hagyom magam élve
bebörtönözni.
Caterina meg az anyja már ott volt a törvényszéken, az egyik ügyvédjükkel nevetgéltek,
mikor megérkeztem. Előléptem, és bátran bejelentkeztem a bírónál, aki a többiek fölé
magasodva hatalmasan és zsírosan pöffeszkedett az emelvényen. Mikor észrevett,
fenyegetően fölszegte a fejét, és fojtottan azt sziszegte:
– Azt mondod, Benvenuto vagy? No hát ha Isten hozott is, ördög vigyen!
Értettem én, mit beszél, elismételtem a bemutatkozást, és hozzátettem, hogy azonnali
ítéletet kérek: mondja meg, miért idéztek be. A bíró ekkor Caterinához fordult:
– Mondd el, Caterina, mi történt közted és Benvenuto közt! Caterina azt válaszolta, hogy
olasz módra háltam vele. A bíró akkor hozzám fordult:
– Hallod, Benvenuto, mit beszél Caterina.
– Ha olasz módra háltam vele, csakis azért tettem, mert gyereket szerettem volna tőle, ezt
kegyelmetek is így csinálják.
A bíró közbevágott:
– Ő éppen hogy azt mondja, hogy nem úgy háltál vele, ahogy a gyereket csinálják.
Akkor az nem is olasz módra volt, hanem nyilván franciára, ha ő tudja, én meg nem,
válaszoltam, tessék, írja le pontosan, hogyan háltam vele. Az a cégéres ribanc erre kerek perec
ész nélkül kimondta azt a disznóságot, amit akart. Egymás után háromszor elismételtettem
vele, s miután megtette, hangosan így szóltam:
– Bíró úr, a legkeresztényebb király képviselője, kérem, tegyen igazságot! Tudom, hogy a
legkeresztényebb király törvénye szerint ezért a bűnért máglyahalál jár annak is, aki elköveti
és annak is, aki elszenvedi; mármost ő állítja, hogy ez történt, én pedig a leghatározottabban
tagadom. Itt van az a kerítőnő anyja, aki szintén elkövetett egyet-mást, amiért megérdemli a
tüzet; igazságot kérek! – És ezt aztán jó hangosan elismételtem jó néhányszor, máglyára
kívánva anyát és leányát, fenyegetőzve, hogy ha nem fogja le most azonnal a némbert,
egyenest a királyhoz megyek panaszra, és elmondom, milyen igazságtalanságot követett el
ellenem a törvényszéki képviselője.
Amazok a nagy hangom hallatán kezdtek elcsöndesedni, elpityeredett a kis lotyó, az anyja
úgyszintén, én meg még inkább belemelegedtem:
– Tűzre velük, máglyára!
A hájtömeg odafönn, látva, hogy nem az elképzelése szerint alakulnak a dolgok, a gyönge
női nem védelmére kelt, és próbált szelídebb hangokat megütni. Akkor már tudtam, hogy
megnyertem a csatát, és morgolódva-fenyegetőzve, elégedetten elhagytam a termet – ötszáz
scudót is megért volna, ha sosem kell odamennem. Ahogy a tenger bajt megúsztam, hálát
adtam az Istennek, és vidáman visszatértem legényeimmel a váramba.
XXXI. FEJEZET
Amikor a balszerencse vagy a rossz csillagállás – nevezzük, ahogy akarjuk –
megmakacsolja magát, a legcifrább módokon képes az embert sújtani. Már azt hittem, túl
vagyok a nehezén, és egy darabig békén hagynak a csillagok, végre fellélegezhetek, amikor
egyszerre két csapás is ért. Három nap alatt kétszer kellett halálosan csalódnom.
Fölkerekedtem, hogy a király levélbeli meghívására elmegyek Fontainebleau-ba, merthogy
meg akart bízni a királyság pénzérméinek tervezésével; a levélben küldött néhány rajzot is az
elképzeléseiről, de valójában szabad kezet kaptam, és a magam ízlése meg a széptan szabályai
szerint el is készítettem a terveimet. Megérkeztem Fontainebleau-ba, ahol az ellátásomról
gondoskodó kincstárnokok egyike – monseigneur de la Fa – ezzel fogadott:
– Benvenuto, a király fölkérte Bolognát, a festőt, hogy készítse el a kegyelmed
kolosszusát, és kegyelmedtől visszavonva minden egyéb megbízást is átadott neki. Rettentően
sajnáljuk, és véleményünk szerint ez a talján igen arcátlanul viselkedik kegyelmeddel
szemben, minthogy a kegyelmed terveiben és mintáiban kétségkívül máris sok munka fekszik,
ő pedig pusztán d'Étampes asszony kegyének jóvoltából mindezt elbitorolja, és noha már több
hónapja megkapta a megbízást, a mai napig sem csinált semmit.
Én csak hüledeztem:
– Hogyhogy én minderről nem tudok?
– Merthogy hallgat róla, mint a sír; nagyon nehezen csikarta ki a királytól, aki csakis
d'Étampes asszony kedvéért egyezett bele.
Mikor fölmértem, hogy micsoda sérelem és méltánytalanság ért, és hogy el akarják tőlem
orozni a művet, amelyért pedig nagyon megdolgoztam, rögtön az jutott eszembe, hogy ezért
fegyverrel kell elégtételt vennem, s azonmód indultam Bolognához. Otthon találtam,
dolgozott; beinvitált, és a maga lombardiai bumfordiságával megkérdezte, mi szél hozott.
– Jó szél – mondtam –, jó nagy. Hozzanak inni, szólt a szolgáinak.
– Mielőtt bármi szó esne, francia szokás szerint igyunk egy pohárkával – indítványozta.
– Francesco mester – feleltem erre –, amiről mi fogunk beszélni, arra nem isznak előre,
legföljebb utána. A tisztességes ember a téteményeiről ismerszik meg – folytattam. – Aki
hitványságra vetemedik, nem érdemli a tisztességes nevet. Tudom, hogy kegyelmed tudta,
hogy a király engem bízott meg azzal a hatalmas szoborral, amelyről immár tizennyolc
hónapja szó van; mindeddig sem kegyelmed, sem más a kisujj át sem mozdította érte, csak én
törtem magam, készítettem tervet és mutattam be a nagy királynak, aki tetszéssel fogadta, s
meg is bízott a munkával; hónapok óta ebben a hitben éltem egészen ma reggelig, amikor is
azt kellett hallanom, hogy kegyelmed rátette a kezét: amit én a tehetségemből csiholtam ki,
azt kegyelmed hiú szóval elorozta tőlem.
XXXII. FEJEZET
Bologna csak mondta a magáét:
– Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, Benvenuto; ha a király így akarja, mi értelme
kegyelmednek vitatkozni? Csak az idejét vesztegeti, az a munka már az enyém. Szóval mi
szél hozta erre? Hallgatom.
Így válaszoltam:
– Hosszan taglalhatnám, Francesco mester, fejtegethetném ékes szóval és kikezdhetetlen
érveléssel, hogy gondolkodó lény így nem viselkedik és nem beszél, mint kegyelmed, de nem
szaporítom a szót, elintézem röviden, csak aztán jól figyeljen, mert fontosat mondok.
Erre föl akart ültéből kelni, mert látta, hogy vörösödik és elváltozik az arcom, de
leintettem, hogy fölállni még ráér, csak üljön és figyeljen. – Francesco mester – mondtam
akkor –, kegyelmed tudja, hogy azzal a munkával engem bíztak meg, és emberi számítás
szerint még nem telt el annyi idő, hogy bárki elbitorolhatná tőlem, de mondok valamit:
beérem azzal, hogy kegyelmed készít egy modellt, én pedig a meglevő mellé csinálok egy
másikat, aztán szép higgadtan megmutatjuk a nagy királynak, ki mire jutott, és aki szebbet
csinál, az érdemli ki a munkát; ha kegyelmedé lesz, elfelejtem, milyen becstelen volt velem,
és dicsérem a kezét, amiért az enyémnél többre képes. Maradjunk ennyiben, és barátok
leszünk, egyébként ellenségek – és Istennél az igazság. Én itt csak útjelző vagyok, annak
viszont megbízható, ha kegyelmed tévedéseiről van szó. Francesco mester így válaszolt:
– A munka az enyém, és a magamét eszem ágában sincs kockára tenni.
– Látom, nem ért a szóból, Francesco mester – mondtam –, kénytelen vagyok a kegyelmed
nyelvén beszélni. Akkor hát mondom úgy: ha megtudom, hogy bárkivel erről a munkámról
tárgyalgat, azonnal kinyuvasztom, mint egy kutyát; nem Rómában, nem Bolognában, nem
Firenzében vagyunk – itt más törvények szerint élünk –, tehát ha megtudom, hogy a királlyal
vagy bárki mással erről tárgyal, megölöm kegyelmedet. Két út van kegyelmed előtt: az első, a
helyes, amiről beszéltem, vagy az utóbbi, a rossz.
Erre az se köpni, se nyelni nem tudott, én meg a legszívesebben ott helyben elintéztem
volna, nem húzom az időt. Végül nagy nehezen csak kinyögte a választ:
– Nekem nincs félnivalóm, mert tisztességes emberként viselkedem.
– Nagyon helyes – mondtam neki –, de ha az ellenkezőjére vetemedik, féljen, mert lesz rá
oka. – Azzal ott is hagytam, és mentem a nagy királyhoz a pénzérmék dolgában; hosszan
tárgyaltunk őfelségével, sehogy sem tudtunk megegyezni, mert jelen voltak a királyi tanács
tagjai is, és amellett érveltek, hogy francia módra kell a pénzt veretni, a hagyomány szerint.
Én erre azt mondtam, hogy engem azért hívott ide őfelsége Itáliából, hogy amit megcsinálok
neki, az jó legyen. És hiába parancsolná az ellenkezőjét, arra sosem vinne rá a lélek. Abban
maradtunk, hogy ezt még egyszer meg kell gondolni, aztán azonnal visszamentem Párizsba.
XXXIII. FEJEZET
Alighogy leszálltam a nyeregből, egy jóakaróm abból a fajtából, aki szívesen vájkál más
bajában, elújságolta, hogy Pagolo Miccieri lakást bérel annak a kis riherongy Caterinának
meg az anyjának, folyton ott lebzsel náluk, és rajtam köszörüli a nyelvét, hogy azt mondja:
„Benvenuto kecskére bízta a káposztát, és azt hitte, nem eszem meg, és most széltében-
hosszában azzal henceg, hogy hogy rám ijesztett, de nem véletlen csatoltam föl ezt a kardot
meg ezt a tőrt, majd megmutatom én neki, hogy az enyém is vág úgy, mint az övé, firenzei
vagyok én is, akárcsak ő, ráadásul sokkal különb családból – a Miccieriek közül! –, mint a
Cellinieké.”
Ez a gazfickó olyan meggyőzően beszélt, hogy éreztem, felszökik a lázam; ez nem afféle
szokásmondás, valóban belázasodtam. Lehet, hogy az a rettenetes indulat meg is öl, ha nem
folyamodom a kézenfekvő megoldáshoz. Szóltam hát a ferrarai segédemnek, Chiocciának,
hogy jöjjön velem, hozza utánam a lovamat; mikor megérkeztünk a házhoz, ahol az a
gyalázatos töltötte az időt, nyitva találtam az ajtót, beléptem, és látom ám, hogy ül egy nagy
ládán, Caterinát ölelgeti, és az oldalán ott a kard meg a tőr; arra érkeztem, hogy a lány
anyjával éppen rajtam gúnyolódnak. Belöktem az ajtót, s azzal egy időben kardot rántottam és
a gazember torkának szögeztem, s hogy eszébe se jusson, hogy hiszen neki is ott a kardja, így
kiáltottam:
– Hitvány féreg, ajánld magad Isten kegyelmébe, mert most véged. Az meg se mozdult,
csak háromszor egymás után azt motyogta:
– Segítség, mama...
Mikor ezt a butaságot meghallottam, gyilkos dühöm fele elszállt. Odaszóltam a
segédemnek, Chiocciának, hogy ki ne engedje a lányt meg az anyját, mert ha ezt elintéztem, a
két ribanc is megkapja a magáét. Kardom hegyével olykor megbökdöstem a nyomorult gigáját
mindenféle ijesztő szavak kíséretében, s mikor láttam, hogy semmiféle ellenállással nem
próbálkozik, és így az egésznek semmi értelme, hirtelen az jutott eszembe, hogy a bosszú
ráér, előbb össze kéne esketni őket.
– Húzd le az ujjadról a gyűrűt, hitvány féreg, és jegyezd el a lányt; a bosszút elnapoljuk –
mondtam.
– Mindent megteszek – hebegte –, csak ne öljön meg.
– Jól van, gyerünk azzal a gyűrűvel! – mondtam, és kissé elhúztam a torkától a kardot, az a
gazfickó meg elgyűrűzte a lányt.
– Ez így kevés, két jegyzőt is akarok, legyen róla papír! – rendelkeztem, s miután
Chiocciát elküldtem jegyzőkért, a két nőnek azt mondtam franciául:
– Jegyzőket és tanúkat hívattam; amelyikteknek eljár a szája, azt azon nyomban megölöm,
és megöllek mind a hármótokat, úgy vigyázzatok!
A vőlegényt olaszul igazítottam el:
– Ha ellenkezni próbálsz vagy csak mukkanni mersz, kidöntöm a beledet.
– Mindent megteszek, amit akar, csak meg ne öljön – mondta. Megjöttek a jegyzők és a
tanúk, meglett a hivatalos szerződés, és
csodák csodája: elmúlt a mérgem és a lázam. Kifizettem a jegyzőket, aztán hazaballagtam.
Másnap utánam jött Párizsba a Bologna, s Mattio del Nasaro útján meghívott magához. El
is mentem, Bologna sugárzó képpel fogadott, elém sietett, kérte, hogy legyünk jó barátok, a
műről pedig több szó ne essék, mert nagyon jól tudja, hogy nekem van igazam.
XXXIV. FEJEZET
Ha nem ismerném el, hogy valamely dolgomban hibáztam, annak sem volna hitele, amikor
azt mondom, hogy jól tettem, amit tettem, elismerem hát, hogy kár volt olyan kegyetlen
bosszút állnom Pagolo Miccierin. Ha tudom, milyen szerencsétlen, sosem visz rá a lélek, hogy
olyan gyalázatos bosszúval vegyek rajta elégtételt, mint tettem, mert nem elég, hogy feleségül
vetettem vele egy ócska kis ribancot, hanem telhetetlenségemben még azután is járattam
magamhoz a lányt, hogy üljön modellt; harminc soldót fizettem neki naponta. Mikor
levetkőzött, legelőször a pénzét akarta, aztán meg bőséges reggelit; én bosszúból már
valóságos aganccsal fizettem meg a szarvamért, ráadásul még tréfálkoztam is a férje rovására,
és megköveteltem, hogy modellként órák hosszat a legkényelmetlenebb pózokban üljön; neki
ez ugyanolyan kínszenvedés volt, mint amilyen élvezet nekem, gyönyörű teste volt, nagy
dicsőségem származott belőle.
Amikor észrevette, hogy már nem bánok vele olyan gyengéden, mint lány korában, kezdte
a dolgot megelégelni, duzzogott, és francia szokás szerint a férjével fenyegetőzött, aki
időközben Piero Strozzi fivérének, a capuai priornak a szolgálatába szegődött. Szóval mint
mondtam, a férjével fenyegetőzött, nekem pedig már az említésére is a fejembe szökött a vér,
de uralkodtam magamon, mert nálánál alkalmasabb modellt nem találtam volna, és azt
mondtam magamban: „Én most kettős bosszút állok: egyrészt mert egy feleséget teperek le,
így rendesen fölszarvazom a férjét, nem csak olyan féligformán, mint ő engem, amikor a lány
a lotyóm volt, tehát egyrészt bosszút állok a férjen, másrészt a nőn, akit kényelmetlen
helyzetbe kényszerítek, s ez a gyönyörűségen felül még megbecsülést és hasznot is hoz
nekem, hát kell ennél több?” Miközben ezen morfondíroztam, ez a némber csak szórta rám a
sértéseit, sűrűn emlegetve a férjét, addig-addig, míg kijöttem a béketűrésből, mérgemben
hajánál fogva elkaptam, végigvonszoltam a szobán, és úgy összevissza vertem-rugdostam,
hogy egész belefáradtam. Ott aztán nem volt, aki a segítségére siessen. Mikor így
helybenhagytam, megesküdött, hogy többé felém se néz, gondoltam is, hogy kár volt ennyire
elragadtatni magam, mert csodálatos modellt veszítek el. Ahogy elnéztem megtépázva, kék-
zöld foltokkal, duzzadt tagokkal, az jutott eszembe, hogy amúgy is beletelne két hetembe,
mire fölgyógyítom, és megint hasznavehető állapotba kerül.
XXXV. FEJEZET
Beküldtem hozzá egyik szolgálómat, a drága öreg Robertát, hogy segítse föl a ruháját, ő
aztán megint vitt neki enni-innivalót, és egy kis sült oldalas zsírosával bekente a zúzódásait, a
maradékot pedig megették. Felöltözött a kis cafka, és nagy mocskolódva elment, szidta-
átkozta a talján fajtánkat a királlyal együtt, aki odahívott bennünket, végigbőgte az utat
hazáig. Nagyon csúnyán viselkedtem, tudom; Robertám is megszidott:
– Hogy bánhat ilyen kegyetlenül egy ilyen szép kis teremtéssel?!
Magyaráztam neki, milyen disznóságokat művelt ez a lány meg az anyja, amikor még ott
laktak nálam, de Roberta letorkolt, hogy ugyan már, Franciaországban ez természetes, és nem
is francia férj az, akinek nincs szarva. Erre elnevettem magam, és mondtam Robertának, hogy
akkor nézze meg, hogy van Caterina, mert vele szeretném ezt a munkámat befejezni.
Robertám meg, hogy én nem ismerem az életet: holnap, ahogy fölkel a nap, ő már magától itt
lesz, ha viszont hívatom vagy látogatót küldök hozzá, megmakacsolja magát, és csak azért
sem fog idejönni.
Másnap reggel Caterina tényleg ott állt az ajtóban és verte a kaput, s mivel lenn voltam,
rohantam is, hogy megnézzem, bolond-e vagy házbeli. Nyitom az ajtót, az a bestia meg már
ugrik is a nyakamba, ölel-csókol és kérdezi, haragszom-e még rá. Nem én, mondtam.
– Akkor kérek egy jó reggelit!
Adtam neki egy jó reggelit, és a béke jeléül asztalhoz ültem vele. Aztán beállítottam, hogy
folytassuk a munkát; persze megint megkívántam a testét, és ugyanabban az órában, mint az
előző napon, újra fölbosszantott, mire ugyanúgy elláttam a baját, és ez így ment napokon
keresztül, többé-kevésbé mindennap ugyanaz a nóta. Közben elkészültem a mintával,
nagyszerű lett, rendelkeztem is, hogy öntsük ki bronzból. Támadtak nehézségeim, szép
történetet tudnék mesélni, ha arról volna szó, de hosszúra nyúlna, ezért eltekintek tőle. Legyen
elég, hogy az alak csodálatosan érvényesült, és az öntés is olyan szépen sikerült, mint még
soha.
XXXVI. FEJEZET
Miközben ezen a művön dolgoztam, a nap bizonyos szakában szakítottam pár órát hol a
sótartóra, hol a Jupiterre is. Minthogy a sótartó munkálatainál sokkal több segítségem volt,
mint a Jupiternél, hamarosan be tudtam fejezni. A király visszatért Párizsba, fölkerestem hát,
és elvittem neki a szóban forgó kész sótartót, amely, mint már mondtam, tojásdad alakú volt,
körülbelül kétharmad rőf nagyságú, színarany, igen finom munka. S mint a modell leírásakor
említettem, két ülő alakban személyesítettem meg a Tengert és a Földet, s ezek úgy ültek
egymással szemben, hogy a lábuk keresztezte egymást, amiképpen a tengeröblök is benyúlnak
a szárazföldre, és a földnyelvek is a tengerbe – ettől lett olyan kecses a tartásuk. A Tengernek
a jobb kezébe egy háromágú szigonyt tettem, a balba pedig egy aprólékosan kidolgozott
csónakot,133 abban volt a só. Ez alatt a figura alatt van négy tengeri ló, a mellső lábuk és a
szügyük lovat formáz, a hátsó felük halat; a halfarkak finoman összefonódnak; e fölött a

133
Lásd a Második rész II. fejezetének ide vonatkozó fordítói jegyzetét.
csoportozat fölött ül tehát, igen büszke tartással a Tenger, körülötte sokféle hal és tengeri
állat. Hullámzik a víz, a saját színében zománcozva. A Földet szépséges nőalakban
személyesítettem meg bőségszaruval, a férfialakhoz hasonlatosan meztelenül. Bal kezéhez
aprólékosan kidolgozott jón stílusú templomocskát tettem borstartó gyanánt. Ez alá a nőalak
alá pedig részben zománcozott, részben puszta arany szirteken a Föld legcsodálatosabb
állatait helyeztem el. Az egész művet masszív ébenfa alapra tettem, s az alapot körben négy
dombormívű aranyfigurával díszítettem: az Éj, a Nappal, az Alkony és a Hajnal
ábrázolásaival. Ezenkívül ugyanolyan méretben a négy világtájat is megszemélyesítettem a
lehető legfinomabban megmunkálva és részben zománcozva.
Mikor a művet letettem a király elé, őfelsége meglepetésében felkiáltott: nem tudott a
látvánnyal betelni. Aztán úgy rendelkezett, hogy egyelőre vigyem haza, a maga idejében majd
szól, mi legyen a sorsa. Haza is vittem, letettem az asztal közepére, és meghívtam jó néhány
kedves barátomat ebédre, nagy vigassággal felszenteltük. Aztán az ezüst Jupiter munkálataiba
vetettem bele magam, és egy már említett, sokalakos és díszítményes nagy vázán végeztem el
az utolsó simításokat.
XXXVII. FEJEZET
Ezenközben a fent említett Bologna kieszközölt a királytól egy római utat, hogy őfelsége
ajánlólevelével másolatokat készíthessen a legszebb antik műemlékekről: a Laokoón-
szoborról, a Kleopátráról, a Venusról, a Comodusról, a Cigánylányról és az Apollóról. És azt
mondta a királynak, hogy ha majd látta ezeket a remekműveket, lesz fogalma róla, mi az a
képzőművészet, mert amit tőlünk, modernektől lát, az bizony nagyon távol áll a régiek
elképzeléseitől. A király készséggel teljesítette minden kívánságát, így aztán elment az a
barom a fenébe. Nem mert velem versenyre kelni, kitalálta hát ezt a lombard észre valló
ostobaságot, hogy ő az antik művészet feltámasztója a magamfajta gyarló kézművessel
szemben. Remek munkát végzett, de épp az ellenkezőjét érte el, mint amire spekulált, amint
majd a maga helyén elmondom.
Miután egyszer s mindenkorra elzavartam azt a szörnyeteg Caterinát, s az a szegény
szerencsétlen, gyerekfejű férje otthagyta Párizst, felfogadtam egy tizenötéves-forma szegény
lánykát, hogy az immár bronzba öntött fontainebleau-i kapun elvégezhessem az utolsó
simításokat, és a kétoldalt álló Victoria-alakokat jól meg tudjam formálni. Nagyon szép alakú,
kreol bőrű lány volt, s a zabolátlan természete, a gyors járása, a morcos szófukarsága miatt
elneveztem Va-dócnak. Amúgy Giannának hívták. Ezzel a lánnyal pompásan befejeztem a
fontainebleau-i kaput a főalakkal meg a két Victoriával. Még ártatlan volt a lány, én ejtettem
teherbe; 1544. június hetedikén tizenhárom órakor, negyvennegyedik életévemben
lánygyermeket szült nekem. A kislány a Constanza nevet kapta, s Guido Guidi úr, az udvari
orvos, már említett szívbéli jó barátom tartotta keresztvíz alá. Ő volt a keresztapa, s minthogy
Franciaországban az a szokás, hogy egy keresztapa mellé két keresztanyát hívnak,
keresztanyának egyrészt a firenzei illetőségű csodálatos költő: Luigi Alamanni úr feleségét,
Maddalena asszonyt nyertem meg, másrészt a szintén firenzei gazdag kereskedő, Ricciardo
del Bene úr francia feleségét. Ha jól emlékszem, ez volt az első gyerekem. Az anyjának annyi
hozományt fizettem, hogy a nagynénje, akinek átadtam a pénzt, meg volt elégedve; hogy
aztán merre-hová lettek, nem tudom.
XXXVIII. FEJEZET
Szorgalmasan dolgoztam a munkáimon, s nagyszerűen haladtam: a Jupiter hovatovább
elkészült, a váza szintén, és a kapu szépsége is kezdett már kibontakozni. A király épp
akkortájt jött Párizsba – az előbb 1544-ről beszéltem, de csakis a lányom születése miatt,
egyébként még csak 1543-at írtunk, és nem is szeretnék a fontosabb dolgoknak elébe menni,
így mindent a maga helyén mondok majd el. Párizsba jött tehát a király, mint mondtam, s első
útja hozzám vezetett; mikor meglátta, mi minden van a kezem alatt, legnagyobb
megelégedésemre alig bírt a látvánnyal betelni. Eszébe is jutott ennek a csodálatos királynak,
hogy a ferrarai bíboros viszont egyáltalán nem váltotta be ígéreteit: sem járadékot, sem
semmit nem folyósított nekem. Mondta is neheztelve az admirálisának,134 hogy a ferrarai
bíboros nagyot tévedett azzal, hogy így elhanyagolt, de ő majd kárpótol a mulasztásért, mert
látja, hogy az a fajta ember vagyok, aki nem szokta a sérelmeit felhánytorgatni, de ha egyszer
gondol egyet, szó nélkül szedi a sátorfáját.
Miután őfelsége hazament és elköltötte az ebédjét, meghagyta a bíborosnak, hogy a
kincstárnokkal mihamarabb fizettessen ki nekem hétezer aranyscudót három vagy négy
részletben, ahogy teheti, de el ne mulassza, és feddőleg többször is megjegyezte:
– A kegyelmed gondjaira bíztam Benvenutót, kegyelmed pedig elhanyagolta.
A bíboros azt válaszolta, hogy neki őfelsége szava szent. De aztán mégis eleresztette a füle
mellett az álnok. Közben elharapózott a háború tüze, a császár Párizsnak fordult hatalmas
seregével. A bíboros, látva, hogy Franciaország pénzszűkében van, egy alkalmas pillanatban
azt mondta a királynak:
– Megvan annak az oka, felséges uram, hogy nem fizettem Benvenutónak: egyrészt mert
most pénzszűkében vagyunk, másrészt mert egy ilyen nagy összeg kifizetésével elveszthetjük
Benvenutót, ugyanis ha pénzt érez a kezében, Itáliában fogja elkölteni, és ha rákap a
költekezés ízére, úgy itt hagyja felségedet, mint a huzat, ezért hát érdemes volna inkább
francia földön lekötelezni, hogy annál tovább megmaradjon felséged szolgálatában.
A király elfogadta az érveit, hiszen valóban szűkében voltak a pénznek, uralkodói
nagylelkűségében mindazonáltal úgy vélekedett, hogy a bíboros csak fontoskodik, hiszen egy
nagy királyság annyira azért nem szorulhat meg.
XXXIX. FEJEZET
Mint mondtam, a király elfogadta az érvelést, de nem volt meggyőződve az igazáról,
hiszen Párizsba utazása másnapján invitálás nélkül megjelent nálam; elébe siettem,
végigvezettem a termeimen, és a legkisebbtől a legnagyobbig sorban megmutogattam neki, mi
munka készül ott – annyi bronzművet egy helyen ő még nemigen látott. Aztán odavittem az
ezüst Jupiterhez, hogy nézze meg immár készen, teljes pompájában; ő aztán meg is tudta
becsülni sokkal inkább, mint bárki más, mert pár évvel azelőtt borzalmas látványban volt
része, amikor császári sógora Tunisz elfoglalása után meglátogatta őt Párizsban, s Ferenc
király, mivel méltóképpen akarta fogadni, csináltatott a nagy császárnak egy ezüst Herculest,
pontosan akkorát, mint az én Jupiterem. A király elborzadt a látványon, hogy ő úgymond
olyan csapnivaló munkát még soha életében nem látott, meg is mondta a derék párizsi
szobrászoknak, akik a világ legnagyobb mestereinek állították be magukat, s váltig
bizonygatva, hogy ezüstből ennél többet nem lehet kihozni, kétezer dukátot követeltek azért a
silány munkáért; ezek után, amikor a király az én finoman kidolgozott művemet meglátta,
nem akart hinni a szemének. Úgy ítélte meg, hogy akkor az én Jupiterem is megér kétezer
dukátot, s azt mondta:
– Amazoknak nem adtam semmiféle fizetést; ő, aki körülbelül ezer scudo fizetést is kap
tőlem, akkor már csak beéri kétezer aranyscudo ráadással!
Megmutogattam neki aztán a többi ezüst– és aranymunkát és sok-sok tervemet. Végül
közvetlenül a távozása előtt a kastélyom parkjában elvezettem a kolosszushoz, amelynek
láttára a király úgy elámult, mint addig semelyik művemen, s az admirálisához, Annibale
úrhoz fordulva így szólt:
– Minthogy a bíboros úr nem gondoskodott róla, s minthogy szemlátomást maga is rest
kérni – mert úgy gondolja, a munkája magáért beszél –, nekünk kell intézkednünk felőle:

134
Claudio d'Annebaut, akit a későbbiekben Annibale úrként is emleget Cellini.
ruházza rá kegyelmed az első megüresedő apátságot, amelynek kétezer scudo jövedelme van;
ha nem éri el a kétezret, ruházzon rá kettőt vagy hármat, hogy a bevétel kijöjjön.
Mindez a fülem hallatára hangzott el, s a kegyet rögtön meg is köszöntem azzal, hogy ha
ez meglesz, a továbbiakban minden díj és fizetség vagy juttatás nélkül fogok őfelségének
dolgozni, amíg csak a kor tétlenségre nem kárhoztat, hogy aztán kipihenhessem megfáradt
életem, és békében, tisztességben élvezhessem az évjáradékomat, amelyet egy ilyen nagy
királynak köszönhetek, mint őfelsége. Szavaimra a király nagy büszkén így válaszolt:
– Úgy legyen! – s azzal otthagyott.
XL. FEJEZET
Mikor d'Étampes asszony értesült a dolgaimról, minden addiginál nagyobb haragra gerjedt,
s azt mondta magában: „Ma én kormányzom a világot, ez a kis senki meg semmibe vesz!” – s
onnantól mindent elkövetett, hogy ártson nekem. Útjába került egy nagy kémikus hírében álló
ember, aki a Franciaországban mindaz idáig ismeretlen illatos csodakencéivel le tudta
hámlasztani a bőrt. Bevezette a király elé, aki remekül elszórakozott az újdonságon, szó szót
követett, és az ember megpendítette, hogy érdeklődik a kastélyomban levő labdajáték meg a
hozzá tartozó házikók iránt, amelyeket tudomása szerint nem használok. A jó király tudta,
honnan fúj a szél, és nem válaszolt. Közbelépett akkor madame d'Étampes, s a női
praktikáival megpuhította az egyébként mindig szereleméhes királyt.
Fölkeresett aztán ez az ember a nagy tekintélyű Grolier kincstárnok kíséretében, s
minthogy ez a kincstárnok nagyszerűen beszélt olaszul, velem is olaszul kezdett társalogni.
Amikor elérkezettnek látta az időt, így szólt:
– A király nevében a labdajáték és a hozzá tartozó házikók birtokjogát erre az emberre
ruházom.
– Itt minden a felséges királyé – mondtam erre –, következésképpen kegyelmed itt
szabadon járhat-kelhet, de jegyzőkkel meg poroszlókkal ne komolytalankodjék egy ilyen nagy
király megbízottjaként; mielőtt panaszra mennék, tiltakozom, és őfelsége minapi
felhatalmazása értelmében meg is védem magam, s ha a király saját kezűleg nem rendelkezik,
úgy kivágom az ablakon ezt az embert, akit kegyelmed a nyakamra hozott, csak úgy nyekken.
Szavaimra a kincstárnok morgolódva-fenyegetőzve elment, én meg hasonlóképp dödögve
egyelőre veszteg maradtam, nem akartam botrányt, de aztán felkerestem a jegyzőket, akik a
papírokat intézték.
Ezek, jó ismerőseim lévén, elárulták, hogy színjáték volt az egész a király megbízásából,
de nincs különösebb jelentősége, és ha egy kicsit is tiltakozom, amaz nem fog birtokba
kerülni; ezek amolyan udvari szokások, semmi közük az alattvalói engedelmességhez, tehát
ha ki akarom tenni azt az embert, szívem joga, senki nem akadályozhat meg benne. Nekem
egyéb se kellett, másnap már oda is pörköltem nekik, s a kezdeti nehézségek után még
kedvem is telt az ostromban. Mindennap kaptak a nyakukba: kövekkel, lándzsával, puskával,
mikor mivel, s igaz, töltény nélkül lövöldöztem, mégis úgy beijedtek, hogy nem merészkedtek
szembeszállni velem. Mikor láttam, hogy gyönge az ellenállás, berontottam a házába, őt
elzavartam, a holmiját pedig kiszórtam. Aztán jelentkeztem a királynál, s megmondtam neki,
hogy felhatalmazása értelmében mindent elkövettem, hogy megvédjem magam azokkal
szemben, akik őfelsége szolgálatában megpróbáltak megakadályozni. A király elnevette
magát, és újabb adomány levelet bocsátott ki, hogy soha többé ne háborgathasson senki.
XLI. FEJEZET
Ezenközben szép ezüst Jupiteremen elvégeztem az utolsó simításokat, befejeztem az
aranyozott talapzatot, amelyet egy alig látható faállványra helyeztem, s ebbe a faállványba
négy keményfa golyót szerkesztettem bele úgy, hogy több mint felerészben rejtve maradtak az
üregükben. Olyan finoman forogtak benne, hogy egy kisgyerek is könnyűszerrel, a legkisebb
fáradság nélkül ide-oda tudta a Jupiter-szobrot tologatni és forgatni. Amikor így a magam
módján megvoltam vele, elvittem a királyhoz Fontainebleau-ba.
Ez idő tájt tért vissza Rómából a már emlegetett Bologna a szobormintákkal, s hozzálátott,
hogy mihamarabb bronzba öntse őket. Én erről mit sem tudtam, egyrészt mert a legnagyobb
titokban csinálta, másrészt mert Fontainebleau több mint negyven mérföldre van Párizstól.
Mikor megkérdeztem a királytól, hová tegyem a Jupitert, a teremben tartózkodó madame
d'Étampes közbeszólt, hogy nincs méltóbb hely, mint az ő szép galériája. Mi ezt Toscanában
loggiának mondanánk, vagy inkább oszlopcsarnoknak, igen, inkább oszlopcsarnoknak, mert
loggiának az olyan helyiséget hívjuk, amelynek az egyik oldala nyitott. Ez az oszlopcsarnok
több mint száz lépés hosszú és tizenkét lépés széles volt, és a falán a mi csodálatos firenzei
Rossónk képei sorakoztak, a festmények közt pedig szobrok és domborművek voltak
elhelyezve. Ebbe az oszlopcsarnokba tette Bologna az említett antik szobrok nagyszerűen
sikerült bronzmásolatait, talapzatra állította és gyönyörűen elrendezte őket – s mint mondtam,
a római antikvitás színe-java volt ott felsorakoztatva. Hát ebbe a terembe vittem be a
Jupiteremet, és amikor megláttam, micsoda műcsarnokba kerültem, így szóltam magamban:
„Valóságos vesszőfutás. Most segítsen meg az Isten!” Odaállítottam a helyére, a lehető
legelőnyösebben elhelyeztem, és vártam a nagy királyt.
Jupiterem jobb kezébe a villámot tettem, amellyel épp lesújtani készül, baljába pedig a
földgömböt. A cikázó villámok közé nagyon nagy körültekintéssel elhelyeztem egy fehér
gyertyát. Madame d'Etampes eközben minden módon igyekezett föltartóztatni a királyt az est
leszálltáig, hogy két baj közül legalább egyet okozzon: vagy eltántorítsa a királyt a
látogatástól, vagy elérje, hogy az esti megvilágításban művem ne tessék olyan szépnek,
minthogy azonban Isten mindig megsegíti azt, aki hisz benne, épp az ellenkezője történt,
amikor ugyanis láttam, hogy sötétedik, meggyújtottam Jupiter magasra tartott kezében a
gyertyát, s abban a felülről ráeső fényben sokkal csodálatosabb látványt nyújtott a szobor,
mint napvilágnál.
Megjött a király a madame d'Étampes-jával, a fiával, a dauphin-nel – a mostani királlyal –
meg annak feleségével, sógorával: a navarrai királlyal meg annak leányával, Margittal és más
nagyurakkal, akiket madame d'Etampes mind kitanított, hogy ellenem kell beszélni. Mikor
megláttam a belépő királyt, intettem legényemnek, Ascaniónak, s ő lassan megindult a szép
Jupiterrel a király felé; tudtam én, hogy mit csinálok: olyan tökéletes volt a szobor, hogy attól
a kis mozgástól mintha valósággal megelevenedett volna, és mivel az antik szobrok így
némiképp mögénk kerültek, elsőként az én művem gyönyörködtette el a társaságot.
– Ilyen szépet emberi szem még nem látott – jelentette ki azonnal a király –, én pedig, aki
szeretem is meg értek is hozzá, ennek a szépségnek a századrészére sem voltam felkészülve.
Az uraságok, akiknek ócsárolni kellett volna a művemet, maguk sem győzték dicsérni.
Madame d'Etampes akkor merészen a szavukba vágott:
– Úgy veszem észre, az uraknak nincs szemük. Nem látják, milyen gyönyörűséges antik
bronzszobrok vannak itt? Az az igazi szépség, nem ezek a modern bagatellek!
A király erre odanézett, s vele együtt a többiek is, s mivel ezek a szobrok alulról kapták a
fényt, egyáltalán nem érvényesültek. Azt mondta akkor a király:
– Aki ennek az embernek ártani akart, ellenkezőleg: nagy jót tett vele, mert ezek közt a
csodálatos szobrok közt derül ki és mutatkozik meg igazán, hogy az ő műve mennyivel
gyönyörűségesebb emezekénél. Benvenutónak nagy fizetség jár, amiért a műve nemcsak hogy
megállja a helyét az ókoriak mellett, hanem még felül is múlja őket.
Madame d'Étampes erre azt mondta, hogy napvilágnál ezredannyira sem látszana az olyan
szépnek, mint este, arról nem is beszélve, hogy lefátyoloztam, hogy ne derüljenek ki a hibái.
Egy igen könnyű leplet vetettem át a Jupiteren nagyon finom redőkben, hogy a méltóságát
emelje, e szavakra azonban a szegélyét megragadva fellebbentettem, felfedve a szobor szép
szemérmét, majd némi tettetett dühvel lerántottam a leplet. A madame azt hitte, vele akarok
gúnyolódni, azért fedem fel azt a testrészt. A király látta, milyen dühbe gurultam, és a maga
nyelvén a torkomra forrasztotta a kitörni készülő szót:
– Megvonom tőled a szót, Benvenuto: hallgass, és ezerakkora jutalomban lesz részed,
mint amire számítottál.
Mivel szólnom nem lehetett, némán forrt bennem a méreg, az asszony meg egyre
féktelenebbül nyelvelt, mire a király – sokkal előbb, mint tervezte – távozott, és hogy lelket
öntsön belém, jó hangosan azt mondta, hogy lám, elhozta volt Itáliából a legsokoldalúbb
művészt, a legnagyobbat, aki e nemben valaha a világra termett.
XLII. FEJEZET
Otthagytam a Jupitert, és másnap reggel indulás előtt kaptam őfelségétől ezer aranyscudót:
ez részben a fizetségem volt, részben pedig az elszámolt költségeim fedezete. Fogtam a pénzt,
és boldogan, elégedetten visszamentem Párizsba, s amint megérkeztem, nagy örömömben
ebéd után előhozattam a ruháimat – rengeteg selyem–, igen finom bőr– és hasonlóképp finom
szövetholmim volt. Mindenemet odaajándékoztam a munkásaimnak, kinek-kinek érdeme
szerint: még a szolgák és a lovászok is részesültek belőle, hogy jó szívvel tegyék a dolgukat.
Amint visszatért a kedvem, hatalmas lelkesedéssel és buzgalommal láttam neki nagy Mars-
szobrom befejező munkálatainak. Jól megerősített favázra dolgoztam, s azt nyolcadrőf
vastagon gondosan bevontam gipsszel, aztán hozzáláttam, hogy sok-sok darabból kialakítsam
a figurát, s az egyes darabokat a mesterség szabályai szerint fecskefarok-kötéssel illesszem
össze; remekül haladtam.
Hogy a szobor méreteit érzékeltessem, elmesélek egy igen mulatságos esetet. Megtiltottam
a munkásaimnak, hogy kurvát hozzanak a házamba, és ezt nagyon szigorúan igyekeztem is
betartatni velük. Az én kis Ascanióm történetesen beleszeretett egy gyönyörű lányba, aki
viszontszerette őt, olyannyira, hogy a kedvéért megszökött az anyjától, és egy éjszaka úgy ott
maradt Ascaniónál, hogy többé el sem akart onnan menni; a fiú nem tudta, hová rejtse, és
végül a maga agyafúrt módján a Mars-szoborba költöztette be, annak is a fejébe: ott volt a
nyoszolyája. Befészkelte magát a lány a szoborfejbe, és onnan járt pásztorórára. Mivel a fej
hovatovább készen volt, és mivel szerettem vele büszkélkedni, nem takartam le, közszemlére
tettem: Párizsnak szinte minden részéből rá lehetett látni; a közeli és távoli szomszédság, mi
több, egész Párizs följárt miatta szobornézőbe a háztetőkre. S minthogy városszerte az a
szóbeszéd járta, hogy szellem kísért a váramban – név szerint Lemmonio Boreo135 –, aminek
magam is láttam jeleit, s ezért hajlottam rá, hogy elhiggyem, és minthogy a leány ott a
szoborfejben kénytelen volt olykor megmozdulni, az ostoba népség azt kezdte sutyorogni,
hogy a kísértet beköltözött abba a szoborba, s annak a szemével néz, annak a szájával beszél;
az ijedősebbek elszaladtak, az agyafúrtabbak, akik kísértetnézőbe jöttek s nem tudták mire
vélni a szobor szemvillanásait, maguk is szellemre gyanakodtak, mert fogalmuk sem volt róla,
hogy annak a szellemnek milyen jó húsa is van.
XLIII. FEJEZET
Közben a már leírt elemekből kezdtem összeállítani szépséges kapumat. S minthogy
élettörténetemmel nem szeretnék a krónikaírók dolgába belekontárkodni, a császár és
hatalmas hadserege felvonulásáról meg a királyi haderő ellenállásáról szóló beszámolótól
eltekintek.
A király kikérte a véleményemet, hogy lehetne Párizst sürgősen megerősíteni: felkeresett a
házamban, körüljárta velem a várost, s a tanácsaim hallatán elrendelte, hogy tüstént
intézkedjem az elhangzottak szerint Párizs védelmében, majd utasította az admirálisát, hogy
kegyelemvesztés terhe mellett egész hadnépével engedelmeskedjék a parancsaimnak. Az

135
Talán a Le Moine Bourreau, a hóhér szerzetes alakjára utal.
admirális, aki madame d'Etampes kegyéből, és nem saját érdeméből vitte ilyen sokra, mert
egyébként igencsak szerény képességű ember volt, amint a neve is mutatja (az Anguebo a mi
nyelvünkön Annibale, náluk azonban a hangzása miatt – asino bue – inkább szamár-ökörként,
herélt szamárként szeretik értelmezni), ez a barom tehát madame d'Etampes megbízásából
azonnal Girolamo Bellarmatóért küldött. Ez az egyébként sienai mérnökember a Párizstól
valamivel több mint egynapi járóföldre levő Dieppe városában élt. Jött is azonnal, s
belekezdett a világ legkörülményesebb városvédelmi manőverébe, mire én visszavonultam –
de ha akkor a császár előrenyomul, igen könnyen beveszi Párizst. Alighanem van alapja
annak a szóbeszédnek, hogy a béketárgyalások legtevékenyebb résztvevője, d'Etampes
asszony elárulta a királyt. Erről többet, minthogy nem tisztem, nem szeretnék mondani.
Nagy buzgalommal láttam hozzá, hogy a bronzkaput befejezzem, és a végére járjak egy
nagyméretű és két közepes korsó munkálatainak, amelyek saját ezüstömből készültek. A jó
király a nagy megpróbáltatások után Párizsba jött, hogy valamelyest kipihenje fáradalmait. Ez
az átok asszony már-már azt az érzést keltette bennem, hogy én is vagyok valaki, mivelhogy
legfőbb ellenségének tekintett. Amikor legközelebb szóba kerültem kettejük közt, annyi
rosszat összehordott rólam, hogy az a jóságos ember a kedvéért megesküdött neki, hogy
leveszi a kezét rólam, mintha sohasem is ismert volna. Ezt a ferrarai bíboros egyik apródja,
egy Villa nevezetű, azonnal visszamondta nekem, állítva, hogy magától a királytól hallotta.
Úgy feldühödtem rajta, hogy szerszámaimat ledobva, munkáimat odahagyva azonnal távozni
akartam, mentem is, hogy bejelentem szándékomat a királynak.
Őfelsége épp elköltötte az ebédjét, s legszűkebb kíséretével visszavonult egyik belső
termébe; mikor látta, hogy belépek és a királynak járó reverenciával köszöntöm, rögtön
elmosolyodott, és főbólintással üdvözölt. Ettől felbátorodtam, s mikor láttam, hogy éppen az
én művészetemmel kapcsolatos dolgokkal traktálják, közelebb merészkedtem; őfelsége
kisvártatva meg is kérdezte, nincs-e valami szép munka, amit meg akarok mutatni neki, mert
akkor szívesen meglátogat. Dehogy nincs, mondtam erre, akár azonnal jöhet, ha neki
alkalmas. Csak menjek előre, mondta, s rögtön jön utánam.
XLIV. FEJEZET
Hazamentem hát, és vártam a jó királyt, aki – úgymond – csak annyit késik, míg madame
d'Étampes-tól elköszön. A hölgy firtatni kezdte, hová megy, mert esetleg elkíséri, de mikor
megtudta, kijelentette, hogy neki ahhoz semmi kedve, és kéri, hogy aznap inkább ne menjen ő
se. Legalább kétszer meg kellett kérlelnie, hogy szándékától eltántorítsa, aznapra sikerült is
őfelségét lebeszélnie. Másnap ugyanabban az órában ismét látogatást tettem nála; ő rögtön
észrevett, s esküdött, hogy máris indul. Szokásához híven beköszönt az ő d'Étampes
asszonyához, aki látva, hogy minden hatalmát latba vetve sem képes a királyt visszatartani, a
maga csípős modorában mindennek elmondott, a dicső korona halálos ellenségének állított be.
A jó király erre azt válaszolta, hogy csakis azért akar hozzám eljönni, hogy jól megmondja a
magáét, és rám ijesszen; ezt becsületszavára meg is fogadta d'Étampes asszonynak. Aztán
sietett hozzám, én pedig levezettem nagy alagsori termeimbe, ahol már felállítottam az egész
hatalmas kaput, s amikor ő ezt meglátta, ámulatában nem talált szavakat, hogyan váltsa be a
madame d'Étampes-nak tett ígéretét. Mindazonáltal nem akart vállalt kötelességében
mulasztani, s így szólt hozzám:
– Nagyon fontos, Benvenuto, hogy a művész belássa, hogy a tehetség önmagában mit sem
ér, csak a tőlünk kapott lehetőség révén bontakozhat ki. Valamivel alázatosabban kellene
kegyelmednek viselkednie, ne legyen olyan gőgös és önfejű. Emlékszem, határozottan
megrendeltem kegyelmedtől tizenkét ezüst szobrot – minden vágyam ez volt. Erre gondol
egyet, és sótartót, edényeket, fejeket meg kapukat, miegyebet csinál nekem legnagyobb
elkeseredésemre, merthogy az én kívánságom folyton háttérbe szorul a kegyelmed akaratával
szemben, ezért most elhatároztam, hogy megmutatom, milyen az, amikor én parancsolok.
Csak annyit mondok: engedelmeskedjék, különben nagyon megbánja. – Ε szavak hallatán a
jelen lévő urak feszülten figyeltek, mert látták, hogy egyfolytában csóválja a fejét, ráncolja a
homlokát és hol ezzel, hol amazzal a kezével hadonászik; addig-addig, hogy az urak már
kezdtek aggódni értem, merthogy én meg a félelemnek a legcsekélyebb jelét sem mutattam.
XLV. FEJEZET
Miután a madame d'Étampes-nak tett ígéretéhez híven ekképpen megmondta a magáét,
térdre vetettem magam előtte, megcsókoltam a ruhája szegélyét, és így szóltam:
– Felséges uram, ez mind így igaz, ahogy felséged mondja, csak egyvalamit szeretnék
tisztázni: én éjt nappallá téve szívvel-lélekkel azon igyekeztem, hogy felségednek alázatos
szolgája legyek, s ha ez ellentétben látszana lenni azzal, amit állítok, tudja meg felséged, hogy
nem Benvenuto, hanem a rossz sors vagy a balszerencse tehet róla, amely engem mindenáron
méltatlan szolgaként akar beállítani a földkerekség legcsodálatosabb uralkodójának színe előtt
– és ezért bocsánatáért esedezem. Csak hát úgy rémlik, felséged mindössze egyetlen szoborra
való ezüstöt bocsátott a rendelkezésemre, s minthogy a magam pénzéből nem futotta, többet
nem tudtam csinálni, a maradékból készítettem azt a korsót, amellyel az antik szépségideál
mibenlétéről igyekeztem számot adni – felségednek ahhoz addig talán nem is volt szerencséje.
Ami a sótartót illeti, ha emlékezetem nem csal, bizony felséged rendelte meg tőlem, mikor
szóba került, s egy Itáliában készült modellt megmutattam; csak előlegképpen azon nyomban
kifizettetett érte ezer aranydukátot azzal, hogy készítsem el, nem fogom megbánni, s nagyon
jól emlékszem, busásan meg is fizette, amikor elkészült. A kapu dolgában úgy rémlik,
felséged monseigneur Villeroy-t, az első titkárát bízta meg, hogy legyen rá gondja, hogy
Marmaignes és de la Fa urak sürgessék rajtam a munkát és lássanak el minden szükségessel,
enélkül ugyanis a magam erejéből ekkora munkát nem tudtam volna vállalni. A bronzfejek és
a Jupiter talapzata meg az egyebek közül a fejek valóban a saját kezdeményezésemre
készültek, szerettem volna tapasztalatlan külföldiként kipróbálni a francia agyagot, merthogy
próba nélkül komoly munkába nem vághatunk bele. Ami a talapzatot illeti, azért csináltam,
mert megítélésem szerint nagyszerűen illik az efféle szobrokhoz; egyébként minden
dolgomban tökéletességre törekedtem, s hogy soha, semmiképp ne térjek el felséged
akaratától. A kolosszus kétségkívül a magam elképzelése alapján s mindeddig saját
költségemen készült, csak mert úgy ítéltem meg, hogy egy ilyen nagy király s egy magamfajta
szerény művész felséged dicsőségére meg a magáéra állíthat egy olyan szobrot, amilyenhez
hasonlóra még az ókoriaknak sem telt soha. Minthogy megértettem, hogy Isten ilyen nagy
szolgálatra nem érdemesít, csak az a kérésem, hogy felséged a műveimnek szentelt kitüntető
figyelme mellé azt a csekély kegyet adja meg, hogy tisztességgel elbocsát, mert immár
ekképpen kiérdemesülvén bizony visszatérek Itáliába abban a tudatban, hogy örök hálával
tartozom Istennek és felségednek a felséged szolgálatában eltöltött boldog időszakért.
XLVI. FEJEZET
Lehajolt hozzám, jóságosan fölemelt, hogy ne térdepeljek előtte, majd felkért, hogy
maradjak a szolgálatában, mert minden addigi munkámmal remekeltem és a kedvében jártam.
Majd pedig az urakhoz fordulva szó szerint a következőket mondta:
– Bizonyos vagyok benne, hogy ha a Paradicsomnak kapuja volna, ennél szebb az sem
lehetne.
Lekötelező szavai hallatán a legnagyobb tisztelettel újfent hálás köszönetet mondtam, de
továbbra is kértem, hogy bocsásson el, mert csak nem akart csillapulni a mérgem. Mikor a
nagy király ráébredt, hogy nem becsülöm meg kellőképpen ritka kegyes szavait, rám förmedt,
hogy ne szájaljak vele, különben megnézhetem magam, majd pedig hozzátette, hogy ha
megcsinálom, amit parancsol, annyi arannyal fizet meg, hogy belefulladok, és dolgozhatom
kedvemre, soha többé nem akadályoz, mert immár kiismert, de én is igyekezzem kiismerni őt,
hiszen kötelességem. Mindenért hálát adok Istennek és neki, mondtam erre, majd hívtam,
hogy jöjjön, nézze meg, hogy haladok a kolosszussal; megnézte. Távozóban így szólt:
– Isten önnel, mon ami. – Uralkodó ritkán használ ilyen kifejezést.
XLVII. FEJEZET
A palotába visszatérve a király beszámolt csodálatosan alázatos, egyszersmind haragra
ingerlőén büszke szavaimról; a beszámoló egy része madame d'Étampes jelenlétében hangzott
el, s hallotta Saint-Paul grófja136 is, Franciaország egyik legbefolyásosabb nagyura. Ő az idők
során irántam való barátságának sok egyértelmű tanújelét adta, s most is becsülettel, igazi
francia módjára állt ki mellettem. Mikor ugyanis a király hosszas csűrés-csavarás után
kimondta, hogy a ferrarai bíboros nem viselte gondomat, s a mulasztása következtében kis
híján otthagytam a királyságot, ennélfogva a továbbiakban olyan nagyúr gondjaira óhajt bízni,
aki engem a ferrarai bíborosnál jobban ismer, mert nem szeretne elveszíteni, azonnal
jelentkezett Saint-Paul ura, hogy bízzon engem őfelsége őrá, s ő majd tesz róla, hogy ne
legyen okom a királyságát otthagyni. Mire a király, hogy szíves örömest, csak mondja meg,
hogy lehet engem megtartani. Minthogy d'Étampes asszony is jelen volt, Saint-Paul ura kitérő
választ adott, nem árulta el, mire gondolt. Őfelsége megismételt kérdésére madame d'Étampes
kedvéért végül azt mondta:
– Egyszerűen fölakasztanám felségednek ezt a Benvenutóját, így aztán biztosan nem
hagyná el az országot.
Madame d'Étampes erre nagyot nevetett, hogy bizony-bizony, meg is érdemelném.
Udvariasságból a király is elnevette magát, és azt mondta, hogy úgy is van, de előbb találjon
egy hozzám foghatót, aztán bánja is ő, akasszon fel, bár kötelet sosem érdemeltem. Hát így
vészeltem én át azt a napot – Istennek hála és köszönet – épen, egészségben.
XLVIII. FEJEZET
A király közben békét kötött a császárral, az angolokkal azonban nem sikerült
megegyeznie,137 így ezek az ördögfajzatok nagy izgalomban tartottak bennünket. A király,
akinek kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy az élvezetekbe vesse magát, megbízta Piero
Strozzit, hogy vonuljon fel gályáival az angol partok ellen. Nagyon nagy, nehéz feladat volt
ez még ennek a csodálatos katonaembernek is, aki a maga idejében egyedülállóan nagyszerű
és egyedülállóan balszerencsés hadvezér volt.
Hónapok teltek el anélkül, hogy pénzt vagy megrendelést kaptam volna, ezért aztán a két
olasz kivételével minden munkásomat elbocsátottam, ezeknek pedig átengedtem két nagy
ezüstkorsómat, csinálják meg azokat, a bronzhoz ugyanis nem értettek. Mikor megvoltak,
fogtam a két korsót, és elvittem a navarrai királyné városába, Argentanba, Párizstól soknapi
járóföldre. A király gyengélkedett. A ferrarai bíboros bejelentett, de őfelsége nem szólt
semmit, hosszú napokig kétségek közepette csak vártam. A legkeservesebb várakozásnak is
vége szakad egyszer: pár nap múlva egy este bemutathattam őfelségének a két szépséges
korsót – meg is nyerték magas tetszését. Mikor láttam, hogy jó kedvében találom, megkértem,
hogy kegyeskedjék elengedni engem Itáliába, héthavi fizetségem is ráér addig, míg
visszajövök s megdolgozok érte. Kérleltem őfelségét, legyen hozzám olyan kegyes, hiszen ez
most a fegyverek ideje, nem a szobroké, és ahogy Bolognának, a festőnek engedélyezte a
hazatérést, a legalázatosabban kérem, méltasson rá engem is.
Miközben beszéltem, a király a korsókat nézegette elmélyülten, s néha-néha félelmetes
pillantásokat lövellt rám, én meg a tőlem telhető legalázatosabban egyre csak azt hajtogattam,

Bourbon Ferenc.
136

137
V. Károllyal 1544. szeptember 18-án megszületik a crespyi béke, VIII. Henrik azonban
csak 1546-ban hajlik béketárgyalásokra.
hogy kegyeskedjék kérésemet meghallgatni. Egyszer csak megdühödött, fölpattant, és olaszul
azt mondta:
– Nagy marha kegyelmed, Benvenuto. Vigye vissza ezt a két korsót Párizsba, és aranyozza
be nekem! – S azzal már ment is, több szó nem esett. Odaléptem akkor a ferrarai bíboroshoz,
s megkértem, hogy ha már egyszer kiszabadított a római börtönből és egyébként is oly
sokszor kimutatta irántam való jóindulatát, járjon közben az érdekemben, hadd menjek el
Itáliába. A bíboros azt felelte, hogy mindent elkövet, bízzam csak rá, menjek, ha úgy
gondolom, majd ő szót ért a királlyal. Mondtam neki, hogy tudom, hogy őfelsége az ő
gondjaiba ajánlott, s ha az ő engedélyét bírhatom, könnyű szívvel megyek, s főtisztelendő
atyám első szavára indulok is vissza. A bíboros azzal bocsátott el, hogy most menjek vissza
Párizsba, maradjak ott egy hétig, azalatt ő kieszközli a királynál itáliai utazásomat; ha a király
mégsem engedne el, ő arról is haladéktalanul értesíteni fog, levél hiányában azonban
nyugodtan útra kelhetek.
XLIX. FEJEZET
Visszatértem Párizsba, és a bíboros tanácsára készítettem három138 pompás ládát az
ezüstkorsóknak. Miután már három hét is eltelt, összekészülődtem az útra, a három edényt
fölpakoltam egy öszvérre, amelyet a paviai püspök bocsátott a rendelkezésemre Lyonig, ő
ugyanis megint a kastélyomban szállt meg. Balszerencsémre Ippolito Gonzaga úr
társaságában vágtam neki az útnak, aki a király zsoldosa volt Galeotto della Mirandola gróf úr
szolgálatában, s velünk tartott az említett gróf néhány más embere is, azonkívül egy Lionardo
Tedaldi nevű firenzei földink. Ascaniót és Pagolót hátrahagytam a kastély meg az ott lévő
holmi őrizetére némely munkába vett kisebbfajta edénnyel, hogy mégse maradjanak tétlen.
Drága bútoraim is voltak jócskán, mert fényűzően voltam berendezkedve, összességében több
mint ezerötszáz scudo értékben. Ascaniótól azzal köszöntem el, hogy gondolja meg, mi
minden jót tettem vele, s hogy eddig az eszét sem igen kellett használnia, lehetett éretlen
gyerek, de immár itt az ideje felnőni: rábízom minden vagyonomat s vele a becsületemet; ha
tehát a legcsekélyebb szóbeszéd támad ezek közt a lókötő franciák közt, azonnal értesítsen,
mert bárhol talál is, váltott lovakkal fogok rohanni, hogy ne maradjak adósa se ennek a nagy
királynak, se a becsületemnek.
Ascanio álnok, tolvaj könnyekkel fogadkozott:
– Sosem ismertem kegyelmednél jobb apát, s minden igyekezetemmel azon leszek, hogy
kegyelmeddel szemben eleget tegyek mindazon kötelességemnek, amivel egy jó fiú egy jó
apának tartozik.
Ebben megnyugodva egy szolga meg egy francia legényke kíséretében útra keltem.
Valamivel dél után beállított a váramba néhány kincstárnok, mondanom sem kell, nem a
barátaim közül. Az alávaló latrok hőbörögtek, hogy elvittem a király ezüstjét, s Guido úr meg
a paviai püspök azonnal szerezze vissza, különben ők küldenek utánam valakit, de azt nagyon
megbánom. A püspök és Guido úr rettenetesen beijedt, s utánam szalajtotta azt az áruló
Ascaniót; éjféltájt ért utol. Én eközben az aggodalomtól nem tudtam elaludni: „Jó kezekben
hagytam én a vagyonomat, a kastélyomat? Miféle erőnek engedelmeskedem, hogy csak úgy
fölkerekedek? Csak nehogy közben a bíborost behálózza madame d'Etampes, mert annak a
némbernek minden vágya, hogy engem kitaszítson a jó király kegyéből!”
L. FEJEZET
Amint így morfondírozok, hallom ám, hogy Ascanio szólít; leszállok az ágyról, s először is
azt kérdezem, jó hírt hoz vagy rosszat?
– Jó híreket hozok – mondta a lator –, de a három edényt vissza kell küldenie, mert azok a

138
Hol kettőt említ, hol hármat.
zsivány kincstárnokok akkora dérrel-dúrral jöttek a nyakunkra, hogy a püspök és Guido úr
kéri, mindenképp küldje őket vissza; egyébiránt ne zavartassa magát, élvezze az utazást.
Azon nyomban odaadtam neki az edényeket, pedig a háromból kettő mindenestül az enyém
volt. Egyébként a ferrarai bíboros lyoni apátságába vittem volna őket, nem pedig Itáliába,
amint megvádoltak, mert mindenki tudja, hogy külön engedély híján se pénzt, se aranyat, se
ezüstöt nem szabad az országból kivinni. Ha belegondolunk, hogy is vihettem volna ki három
olyan nagy edényt, amelyek ládástul-mindenestül egy egész öszvérrakományt kitettek? Az
igaz, hogy amilyen szép és drága holmi volt, féltem, mi lesz vele, ha a király meg talál halni,
mert nagyon rossz bőrben volt, amikor eljöttem tőle, s azt mondtam magamban: „Ha
bekövetkezne, legalább az edényeim jó kezekben lesznek a bíborosnál, így nem veszthetem el
őket.” Egy szó, mint száz, visszaküldtem az öszvért az edényekkel meg más fontos dolgokkal,
és másnap reggel folytattam utamat az említett társasággal, de útközben egyre csak
sóhajtoztam meg siránkoztam. Időnként Istenhez fohászkodtam, ekképpen:
– Istenem-Uram, minden dolgok ismerője, te tudod, hogy csak azért keltem útra, hogy
ajándékot vigyek hat gyönge kis szüzecskének meg az anyjuknak, a testvérhúgomnak, mert
bár van szegénykéknek apjuk, nagyon benne van a korban, és a mestersége sem sokat ér –
nehogy ők emiatt eltévelyedjenek; remélem, Uram, jótevő szándékomat méltányolod, és
igyekezetemben megsegítesz. – Ebből merítettem erőt, hogy folytatni tudjam utamat.
Egynapi járóföldre voltunk Lyontól, amikor huszonkét óra felé egyszer csak szárazon
mennydörögni kezdett, és elfehéredett az ég; én mentem elöl, egy nyíllövésnyivel megelőzve
társaimat; a mennydörgés után olyan hatalmas és félelmetes robaj következett, hogy azt
hittem, eljött a végítélet napja, megálltam, majd kisvártatva egyetlen csepp víz nélkül
nekieredt a jégeső. Először puskagolyó nagyságú, majd egyre nagyobb szemekben esett, és
nagyokat ütött. Ereztem, hogy a lovam rettenetesen megijedt, gyorsan megfordítottam hát, és
vágtában megindultam visszafelé a társaimhoz, akik ugyanolyan páni félelemben egy
fenyvesben kerestek menedéket. Akkor már jókora citrom nagyságú szemek zuhogtak, én
fennhangon belekezdtem egy Misereré-be, s miközben áhítatosan imádkoztam Istenhez, egy
kövér jégdarab letört egy hatalmas ágat arról a fenyőről, amely alatt biztonságban éreztem
magam. Kopogott a jég a lovam fején is, az majdnem összeroskadt, egy szem engem is
eltalált, de nem telibe: agyon is csapott volna. Szegény öreg Lionardo Tedaldit, aki hozzám
hasonlóan térdepelt, úgy eltalálta egy, hogy az ütéstől a földre tenyerelt. Akkor észbe kaptam,
hogy az ág már nem nyújt védelmet, meg a Miserere mellé tenni is kéne valamit, gyorsan
betekertem a fejemet, s azt javasoltam Lionardónak is, aki segítségért kiabált – „Jézus,
Jézus!” –; az csak akkor segít, mondtam, ha ő is segít magán. Jobban megvesződtem vele,
mint a magam bajával.
Jócskán eltartott a jégverés, de egyszer csak vége lett, s akkor aztán nagy nyomorultul,
üggyel-bajjal fölkapaszkodtunk a lovunkra, s ahogy a foltjainkat meg a zúzódásainkat
panaszolva a szállásunk felé ügettünk, egy mérfölddel odébb a magunk bajához képest
leírhatatlan pusztulást találtunk. Kopasz, csonka fák, elhullott állatok, halott pásztorok; akkora
jégdarabok hevertek szerteszét, hogy két marokkal sem értük őket át. Mi még jó boltot
csináltunk, állapítottuk meg, a legtöbb, amit tehettünk, hogy Istenhez fohászkodunk a
Miserere-inkkel. Hálát adtunk az Istennek, másnap belovagoltunk Lyonba, s ott egy hétre meg
is pihentünk. A hét múltával kipihenten folytattuk utunkat, s szerencsésen átkeltünk a
hegyeken. Vettem egy mokány kis lovat, mert az enyémeknek sok volt a teher.
LI. FEJEZET
Már jó egy napja itáliai földön jártunk, amikor váltott lovakon beért bennünket Galeotto
della Mirandola gróf; kár volt útra kelnem, mondta, ne is menjek tovább, mert ha nyomban
visszatérek, jobb helyzetbe kerülhetek, mint valaha, ellenkező esetben teret nyernek
ellenségeim – akikről a legkevésbé feltételezném, hogy azok, mert a legteljesebb bizalmamat
élvezik –, s könnyen árthatnak nekem. Egy szóval sem mondott többet, pedig nagyon is jól
tudta, mit beszél: a két gazember, akikre a vagyonomat hagytam, lepaktált a ferrarai
bíborossal. Az említett grófocska mindenáron vissza akart téríteni. Aztán ki-ki folytatta útját:
ő vissza, én előre. Majd megszakadt a szívem – hol Firenzéért, hol meg Franciaországért. A
bizonytalanságban végül úgy döntöttem, hogy postalovakon megyek tovább, hogy
mihamarabb Firenzébe érjek.
Az első állomáson nem tudtam megegyezni, ezért ráérősebbre ütemeztem ezt a Firenzét.
Megváltam a Mirandola felé tartó Ippolito Gonzaga úrtól, s akkor Parma és Piacenza
útvonalát követve Piacenzánál belebotlottam Pierluigi hercegbe; amint jobban megnézett,
fölismert. Minden bajomat neki köszönhettem volt az Angyalvárban, hát persze hogy keserű
találkozás volt, s minthogy nem kerülhettem el, úgy döntöttem, tisztelgek nála; épp leszedték
az asztalt, amint odaértem, s épp azok a Landi-házból való gazemberek vették körül, akik
aztán elveszejtették. Őkegyelmessége a lehető legszívélyesebb fogadtatásban részesített, s
olyanformán méltatott a jelenlevőknek, hogy bennem mesterségem legkiválóbbikát köszönti,
aki hosszasan senyvedett római börtönben. Majd hozzám fordulva így folytatta:
– Végtelenül sajnálom, Benvenutóm, hogy annyi gyötrelemben volt része, s noha tudtam,
hogy ártatlanul, mégsem állt módomban kegyelmeden segíteni, mert atyám elhitte a
kegyelmed ellenségeinek rágalmait, azt, hogy kegyelmed neki rossz hírét költötte volna; annál
is inkább szántam a kegyelmed sorsát, mivel bizonyos voltam benne, hogy egy szavuk sem
igaz. – És hasonlóképpen folytatta hosszan, már-már bocsánatkérően. Aztán elsoroltatta
velem, milyen munkákat végeztem a legkeresztényebb királynak, s válaszomat a legodaadóbb
figyelemmel hallgatta. Majd azt puhatolta, hajlandó volnék-e hozzá szegődni, mire
megmondtam, hogy a becsület úgy kívánja, hogy a nagy királynál megkezdett nagy
munkáimat befejezzem, de aztán bárki nagyúr felkérésénél fontosabb lesz nekem
őkegyelmessége hívó szava.
Ebből is kiderül, milyen igazságos az Isten, aki az ártatlanon esett sérelmeket sohasem
hagyja megtorlatlanul. Ez az ember szinte bocsánatot kért tőlem azoknak a füle hallatára, akik
nem sokkal azután bosszút állnak rajta értem és még sok mindenkiért, akiknek a vesztét
okozta volt, ezért senki nagyúr, a leghatalmasabb sem űzhet tréfát az isteni igazságosságból;
egyesek engem is megpróbáltak elemészteni, de ezt majd a maga helyén mondom el.
Mindezeket nem világi hiúságból mesélem el, hanem egyedül azért, hogy köszönetet mondjak
Istennek, amiért oly sok hányattatásomban megsegített. Magam is mindig igyekszem segíteni
magamon, ahová azonban a gyönge emberi erő nem ér fel, ott nyomban megmutatkozik az
isteni hatalom, amely váratlanul sújt le azokra, akik másokat igaztalanul bántanak, s akik
megfeledkeznek róla, milyen nagy és megtisztelő kötelezettséget rótt rájuk az Úristen.
LII. FEJEZET
A fogadóba visszatérve a herceg bőkezű ajándéka várt: válogatott ételek és italok; jóízűen
nekiláttam hát, majd nyeregbe szálltam és Firenze felé vettem utamat; a városba érkezvén első
dolgom volt, hogy testvérhúgomat felkeressem: a hat lánya közül a legidősebb már
eladósorban volt, a legkisebb még csecsszopó; a férje a várost uraló zűrzavaros helyzetben
nem folytathatta mesterségét. Jó egy évvel azelőtt hazaküldtem volt több mint kétezer dukát
értékű francia drágakövet és aranyat, s hoztam is magammal mintegy ezer scudo értékben.
Azt kellett látnom, hogy a nekik folyósított havi négy aranyscudón felül jó pénzért
eladogatják a hazaküldött aranyamat is. A sógorom olyan jóravaló ember volt, hogy nem
szeretett volna magára haragítani azzal, hogy olyan pénzhez nyúl, ami nem az övé, s mivel az
ajándékba küldött összegből nem tudtak kihatolni, mindenét elzálogosította, s nem törődött
vele, hogy a kamatok az egészet fölemésztik. Ebből láttam, hogy milyen jóravaló ember, s
elhatároztam, hogy felemelem az apanázst, s mielőtt elmegyek Firenzéből, mindegyik
lányáról gondoskodom.
 LIII. FEJEZET
A firenzei herceg139 ez idő tájt, azaz 1545 augusztusában a Firenzétől tíz mérföldre eső
Poggio a Caianóban időzött, ezért tiszteletemet tettem nála, ahogy firenzei polgárhoz illik,
már csak azért is, mivel felmenőim igen jó viszonyban voltak a Mediciekkel, én pedig ezt a
Cosimo herceget kiváltképp kedveltem. Szóval egyedül azért mentem el Poggióba, hogy
megadjam neki a kellő tiszteletet, nem pedig azzal a hátsó szándékkal, hogy hozzá szegődjem,
amint pedig Isten akarta, aki minden szándékában szent és sérthetetlen: a herceg ugyanis
végtelen szívélyes fogadtatásban részesített, s ő is, a hercegné is érdeklődött, milyen
munkákat végeztem a királynak, s kérdésükre szívesen elsoroltam mindent. A herceg
végighallgatott, bólogatott, hogy hallott róla, tehát igaz, majd így kiáltott fel:
– Igen csekély fizetség ez azért a sok szép munkáért! Ha nekem csinálnál valamit,
Benvenutóm, sokkal jobban megfizetnélek, mint az a te királyod, akit csak azért dicsérsz úgy,
mert jó szíved van.
Nagyon lekötelezett engem őfelsége, mondtam erre, amikor ártatlanul elszenvedett
rabságomból kiszabadított, majd pedig olyan csodálatos munkákat rendelt meg tőlem, hogy
olyan senki más magamfajta ötvösnek nem jutott a világon. A herceg nagyon csóválta a fejét,
mint aki ezt hallani sem szereti. Aztán ahogy befejeztem, így szólt:
– Ha nekem dolgozol, olyan kedvezésben lesz részed, hogy nem is gondolnád, feltéve, ha
munkáiddal elnyered a tetszésemet, márpedig afelől semmi kétségem.
Szegény fejem! Persze hogy szerettem volna megmutatni ennek a csodálatos Iskolának140,
hogy mióta kikerültem a hatóköréből, mire mentem egy olyan mesterségben, amelynek
gyakorlásában engem idehaza nem hittek járatosnak, ezért hát azt feleltem a hercegemnek,
hogy szíves örömest készítenék egy nagy márvány– vagy bronzszobrot az ő szép terére.
Elsőre csak egy Perszeuszt szeretne tőlem, válaszolta. Már jó ideje vágyik rá, mint mondta, s
megkért, hogy készítsek hozzá egy kis modellt. Nagy kedvvel láttam neki a mintegy rőfnyi
magas modellnek, s pár röpke hét alatt meg is voltam vele: sárga viaszból mintáztam meg
igen aprólékos és finom munkával. A herceg megjött Firenzébe, de jó pár napba beletelt, mire
meg tudtam neki mutatni, már-már az volt az érzésem, hogy szándékosan kerül, s kezdtek
rossz érzéseim lenni. Egy napon aztán ebéd után hívatott a fegyvertermébe, s a hercegasszony
és egy-két nagyúr társaságában szemügyre vette a modellt.
Első látásra megtetszett neki, s nagyon megdicsérte, reménykedtem is, hogy fel tudja
mérni. Mikor aztán alaposan megnézte, egészen fellelkesült, s a következő szavakkal fordult
hozzám:
– Ha ezt a kis modellt nagyban is meg tudod csinálni, Benvenutóm, ez lesz a téren a
legszebb szobor.
– Kegyelmes hercegem – feleltem –, azon a téren a nagy Donatello és a csodálatos
Michelangelo – az ókoriak óta ismert legnagyobb művészek – szobrai állnak. Minthogy
azonban kegyelmességed ilyen nagyra értékelte a modellt, ígérem, hogy azt maga a szobor
háromszorosan is felül fogja múlni.
Erre támadt aztán szóváltás, nem is kicsi, mert a herceg váltig állította, hogy ő nagyszerűen
ért hozzá, és pontosan tudja, mit lehet ebből kihozni. Én meg, hogy a műveim majd eldöntik a
kérdést és eloszlatják a kétségeit, és minden bizonnyal még annál is sokkal jobban lenyűgözik
őkegyelmességét, mint ígértem, csak teremtse meg nekem a munkához szükséges feltételeket,
mert ilyen nagy művet egyébként lehetetlen létrehozni. Nyújtsak be egy írásos kérelmet,
mondta erre őkegyelmessége, részletesen felsorolva, mire van szükségem, és ő ezt a
legmesszebbmenően támogatni fogja.
Ha lettem volna olyan ravasz, hogy szerződésbe foglaljam, mi mindenre lesz szükségem a

139
I. Cosimo de' Medici. Felesége: Eleonóra di Toledo.
140
A Firenzei Akadémia, amely annak idején rajziskolaként működött.
munkálatok során, kétségkívül nem ér annyi bosszúság, mint aminek így kitettem magam,
mert az világosan kiderült, hogy a herceg nagyot akar: nagy műveket pontosan
megfogalmazott feltételekkel. Csakhogy nem tudtam, hogy ez a nagyúr sokkal inkább a
kereskedő fejével gondolkodik, semmint a hercegével, így a herceggel tárgyaltam, nem pedig
a kereskedővel. Benyújtottam a kérelmet, amelyre őkegyelmessége a legkedvezőbb választ
adta. Aztán azt mondtam:
– Legkegyelmesebb pártfogóm! A mi kettőnk megegyezése nem ebben a kérelemben, nem
ezekben a szavakban áll, sokkal inkább abban, hogy műveimmel be tudom-e váltani a
kegyelmednek tett ígéretemet, s ha ez sikerül, kegyelmességed minden bizonnyal pontosan
emlékezni fog rá, mit ígért cserébe.
A herceg és a hercegasszony úgy elámult a munkámon és a szavaimon, hogy nem győztek
kegyeikkel elhalmozni.
LIV. FEJEZET
Nagyon szerettem volna mielőbb munkához látni, ezért hát bejelentettem
őkegyelmességének, hogy szükségem volna egy házra, ahol olvasztókemencéimet
elhelyezhetem, s külön-külön kényelmesen dolgozhatom agyag– és bronzmunkáimon,
valamint arany– és ezüstmunkáimon. S hogy őkegyelmessége lássa igyekezetemet, máris
kinéztem egy nekem való házat egy igen jó helyen. Nem szeretném őkegyelmességét előre
költségekbe verni, ezért felajánlok két ékszert, amelyeket Franciaországból hoztam, vegye
meg nekem azok árán a házat, azokat pedig tartsa meg mindaddig, amíg a munkámmal nem
törlesztem a kölcsönt. A szóban forgó ékszereket az én terveim alapján a segédeim dolgozták
ki igen finom munkával. A herceg hosszan vizsgálta őket, majd ezekkel a reménykeltőén nagy
szavakkal fordult hozzám:
– Fogd az ékszereidet, Benvenuto, mert nekem nem ezekre van szükségem, hanem terád,
és minden további nélkül vedd birtokba azt a házat. – Ezt írásba is adta a kérelmem alá, még
mindig őrzöm. így szól: „Elrendelem, hogy érdeklődjenek a házról, az eladójáról és az áráról:
Benvenutónak szándékozunk kedveskedni vele.”
Abban a hitben voltam, hogy ezzel az írással a magaménak is tekinthetem a házat, mert
meggyőződésem szerint sokkal nagyobb tetszésre fognak találni műveim a hercegnél, mint
ígéretem alapján gondolná; őkegyelmessége hamarosan rendelkezett is, hogy egyik háznagya,
bizonyos Pier Francesco Riccio úr járjon el az ügyemben. Pratói illetőségű ember volt, a
herceg teszetosza házitanítója. Ennek a tökkelütöttnek mondtam el, mire van szükségem,
merthogy a ház udvarán műhelyt akartam kialakítani. Ez az ember sürgősen megbízott egy
Lattanzio Gorini nevű készfizető kezest, egy pókhálókezecskéjű, szúnyoghangocskájú,
kelletlen csigatempójú, ványadt kis embert, hogy hozasson nekem követ, homokot és meszet,
hát hozatott is, de abból még egy valamirevaló galambdúcra se futotta volna. Mikor láttam,
hogy így nem megyünk semmire, már-már kétségbeestem, de aztán azzal biztattam magam,
hogy sokszor a legszerényebb kezdet jut a legdicsőbb végre, meg azt is reménykeltőnek
találtam, hogy a herceg számolatlanul szórja a pénzt holmi Buaccio Bandinello-féle alakok
szobrászati ökörködéseire. Magamhoz ragadtam hát az irányítást: Lattanzio Gorinit meg-
megrugdostam, hogy mozduljon végre, kiabáltam a sánta szamarakkal meg a félvak kocsissal,
aztán ha kellett, pénznyelven is megértettem magam, addig-addig, hogy végül sikerült a
műhely helyén kiirtanom a fákat, szőlőtőkéket úgy, hogy közben a magam vehemens
tempójában mindvégig dolgoztam is.
Nagy segítségemre volt Tasso barátom, az asztalos, ő készítette a vázat a nagy
Perszeusszoborhoz. Ez a Tasso derék ember volt, nagyszerű fickó, azt hiszem, a legjobb a
szakmában, s emellett kellemes és derűs társaság, mindig nevetve fogadott, s láttomra
fejhangon egy idétlen dalocskába kezdett. Én akkoriban már kezdtem nekikeseredni, mert
Franciaországból is rossz híreket kaptam meg otthoni dolgaim sem sok jóval kecsegtettek,
ezért ő a dalocskának legalább a felét könyörtelenül meghallgattatta velem, amíg végül fel
nem derültem magam is, s úgy-ahogy el nem űztem a szomorú gondolatokat.
LV. FEJEZET
Miután ekképpen mindent előkészítettem a nagy munkához – a mész egy része már meg
volt oltva –, egyszer csak hívat ám a háznagy; az órateremben találtam, mert a kegyelmes
herceg már megebédelt; a legnagyobb tisztelettel köszöntöttem, amire a háznagy a
legridegebb modorában kérdőre vont, hogy ki engedte meg, hogy elfoglaljam azt a házat, és
milyen jogon fogtam az udvarán építkezésbe, micsoda vakmerő és öntelt viselkedés ez?
Őkegyelmessége helyezett birtokba, válaszoltam, és őkegyelmessége nevében ő maga, a
háznagy úr bízta meg Lattanzio Gorinit, hogy intézkedjék, s Lattanzio Gorini hozatott követ,
homokot, meszet, és ő gondoskodott róla, hogy a kérelmemben foglaltakat végrehajtsák -
amint állítása szerint uraságod meghagyta volt neki.
Szavaimra a pökhendi háznagy még jobban fölemelte a hangját, s azt mondta, hogy sem
én, sem akit emlegetek, nem mondunk igazat. Ez már nekem is sok volt:
– Háznagy úr – mondtam –, amíg uraságod a rá ruházott nemes tisztéhez illő hangon szól
hozzám, én a kellő reverenciával és a herceg úrnak kijáró tisztelettel válaszolok, ha azonban
rangjáról megfeledkezik, én is csak Pier Francesco Riccio úrnak fogom tekinteni.
Erre olyan dühbe gurult, hogy azt hittem, azon nyomban meg is bolondul, nem várja ki,
míg az ég akaratából jön rá az elmebaj, s becsmérlő szavak közepette azt mondta, hogy nem is
érti, hogy méltathatott engem arra, hogy szóba álljon velem. Akkor már nem hagytam
magam:
– Figyeljen ide, Pier Francesco Riccio úr, mert most megmagyarázom, mi a különbség a
magamfajta ember meg az uraságodhoz hasonló tanítócskák közt.
Szavaimra eltorzult arccal, magából kikelve visszakérdezett, hogy jól értette-e, mire én is
fölvettem a pofabocskort, és a szokásosnál kissé talán önérzetesebben kioktattam, hogy
engem pápák, császárok és a nagy király tüntetnek ki a bizalmukkal, s belőlem egy van a
világon, a hozzá hasonlók viszont tucatjával szaladgálnak a hangyák közt. Mérgében fölugrott
az ablakpárkányra, és onnan kiabálta, hogy ismételjem meg, amit mondtam, hát elmondtam
még egyszer, egyenest a szemébe vágtam, aztán hozzátettem, hogy nem érdekel a hercegi
szolgálat, visszamegyek Franciaországba, ahol tárt karokkal várnak. Az csak nézett rám
döbbenten, elborult tekintettel, én meg dühömben sarkon fordultam, és azzal hagytam ott,
hogy Franciaországig meg se állok; bár úgy tettem volna!
A kegyelmes herceg valószínűleg nem értesült azon frissiben a történtekről, mert napokig
félre tudtam tenni minden Firenzével kapcsolatos gondomat, a húgom és az unokahúgaim
dolgát kivéve: az ő sorsukat akartam tőlem telhetően elegyengetni a magammal hozott kis
pénzzel, hogy Firenzét egyszer s mindenkorra odahagyva mihamarabb visszatérjek
Franciaországba.
Elszántam magam, hogy a lehető leghamarabb magam mögött hagyok mindent, s
engedélyt sem kérek sem a hercegtől, sem senki mástól, amikor egy reggelen az említett
háznagy nagy alázatosan hívatott, és belekezdett egy tőle megszokott pedáns szónoklatba,
aminek nem volt se füle, se farka, csak annyit tudtam kihámozni belőle, hogy ő jó keresztény
módjára nem tart haragot személy szerint senkivel, s a herceg nevében az iránt érdeklődik,
mekkora fizetségre tartok igényt. Én ezen kissé elgondolkodtam és nem szóltam semmit, mert
nem akartam maradni. Volt annyi esze, hogy ne hagyja annyiban, s így szólt:
– Hercegeknek válaszolni illik, Benvenuto, s amit mondok, őkegyelmessége nevében
mondom.
Az más, feleltem, ha a herceg úr kérdi, nagyon szívesen válaszolok: mondja meg neki,
hogy engem ne a többieknél alkalmazott mércével mérjen.
– Bandinello kétszáz scudo fizetést kap; ha ennyivel beéred, megegyeztünk.
 Rendben van, mondtam, amennyivel meg többet érdemlek, azt majd a munkám alapján a
kegyelmes herceg belátására bízom; így szándékom ellenére maradtam, és a herceg
megkülönböztetett figyelmétől kísérve munkához láttam.
LVI. FEJEZET
Nagyon gyakran kaptam levelet hűséges barátomtól, Guido Guiditől Franciaországból, s
ezek a levelek egyelőre csupa jó hírt hoztak, amint Ascanióm is megnyugtatott és biztosított
felőle, hogy szükség esetén értesít. A királyt már tájékoztatták, hogy a firenzei hercegnek
dolgozom, de ő azért csak kérdezgette, mert ő volt a legnagyszerűbb ember a világon, hogy
„Miért nem jön már vissza Benvenuto?”, s amikor a két legényemnek tette föl a kérdést, mind
a ketten azt mondták, hogy olyan jól megvagyok, mint írom, hogy szerintük nem akarok
visszatérni őfelsége szolgálatába. A király nagyon megharagudott ezekre az egyébként nem is
tőlem származó vakmerő szavakra, s azt mondta:
– Minthogy minden ok nélkül hagyott itt bennünket, soha többé nem hívom, maradjon,
ahol van!
A két bitang segédem ezzel elérte, amit akart, mert ha visszamegyek Franciaországba, ők
mindig csak a segédeim lesznek, mint azelőtt, így viszont a maguk urai lehettek, a
letéteményeseim, hát persze hogy mindent elkövettek, hogy visszatérésemet
megakadályozzák.
LVII. FEJEZET
Mialatt a műhelyem kőművesmunkái folytak, ahol majd a Perszeuszt elkezdhetem, egy
földszinti szobában nekiláttam, hogy gipszmintát csinálok hozzá eredeti nagyságban.
Olyannyira hosszadalmasnak ígérkezett azonban, hogy más módszert választottam, mert
közben – bár igen keservesen, tégláról téglára, rágondolni is rossz – már emelkedett a
műhelyem fala. Belefogtam a Medúsza alakjába, vasvázat szerkesztettem neki, majd agyagból
elkészítettem és kiégettem. Magam voltam felnőtt, csak néhány kis inasra számíthattam, akik
közt volt egy igen szép fiúcska, egy Széplábú nevű örömlány gyereke. 141 Őt használtam
modellként, minthogy könyvünk nem volt, hogy abból tanuljunk művészetet. Hiába próbáltam
munkásokat szerezni, hogy haladjon a munka, nem jártam szerencsével, egyedül pedig nem
győztem. Volt egy-két firenzei, aki szívesen jött volna, de azokat Bandinello rögtön
eltántorította, így azután ott álltam segítség nélkül, ő pedig egy idő után azt kezdte
mondogatni a hercegnek, hogy el akarom csábítani a munkásait, mert túlságosan nagy fába
vágtam a fejszémet, ilyen hatalmas művet egyedül sosem tudnék megcsinálni.
Bepanaszoltam a gazfickót a hercegnél, s könyörögve kértem, hogy küldjön a nagy
építkezésről142 néhány embert. Olaj a tűzre, a herceg ettől csak komolyabban vette Bandinello
szavait. Mikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy amit csak lehet, egyedül csinálok. Sosem
látott igyekezettel vetettem bele magam a munkába, s miközben én éjt nappallá téve,
szakadásig dolgoztam, leesett a lábáról és pár nap leforgása alatt meghalt a húgom férje.
Hátrahagyva fiatal özvegyét és annak hat kisebb-nagyobb leánykáját – ez volt firenzei
tartózkodásom első komoly megpróbáltatása: egy ilyen tragédiában családfőnek és
iránymutatónak lenni.
LVIII. FEJEZET
Szerettem volna, ha minden dolgunk rendben megy tovább, s a tönkretett kert
rendbehozatalára hívtam két napszámost a Ponte Vecchióról: az egyik hatvanéves volt, a
másik tizennyolc. Vagy háromnapi munka után a fiatal azzal állt elő, hogy az öreg nem csinál

141
Cencio volt a neve, később még szóba kerül az anyjával együtt.
142
A Santa Maria del Fiore, a firenzei dóm.
semmit, jobb, ha elküldöm, mert nemcsak hogy nem csinál semmit, de még őt is hátráltatja a
munkában; azt, ami még hátravan, mondta, ő egykettőre befejezi, minek szórnám a pénzt
fölöslegesen; Bernardino Manellini volt ennek a mugellói ifjúnak a neve. Mikor láttam, hogy
milyen nagy benne a tettvágy, megkérdeztem, nem akar-e hozzám szegődni. Első szóra
megegyeztünk. Ez az ifjú ember gondját viselte a lovamnak, művelte a kertemet, segítségemre
volt a műhelyben, s lassacskán olyan alaposan megtanulta a mesterséget, hogy még; jobb
segédem sosem volt. S minthogy a jóvoltából lassacskán egyenesbe jöttem, a herceg kezdte
belátni, hogy Bandinello hazudik, én az ő munkásai nélkül is remekül elboldogulok.
Ez idő tájt derékpanaszaim miatt nem tudtam dolgozni, s többnyire a herceg
fegyvertermében tartózkodtam Gianpagolo és Domenico Poggini nevű fiatal ötvöstársaimmal,
akik a megbízásomból egy kis lapos dombormívű aranykelyhen dolgoztak; a
hercegasszonynak rendelte tőlem őkegyelmessége: mindenféle kis figurák és szép
díszítmények voltak rajta, vizespohárnak készült. Rendelt tőlem ezenfelül egy arany övcsatot
is, ugyancsak gazdag mintázattal, ékkövekkel és sok-sok csinos maszkocskával meg egyéb
leleménnyel, ezekkel foglalatoskodtunk. A herceg be-benézett hozzánk, és nagy
gyönyörűsége telt mind a látványban, mind a velem való társalgásban. Amint egy kissé javult
a derekam, hozattam agyagot, és a valóságosnál jóval nagyobb méretben megmintáztam a
herceg úr fejét. Őkegyelmessége nagyon fellelkesült a látványon, s úgy megkedvelt, hogy be
akart költöztetni a palotába, már azon gondolkodott, hol tudna elhelyezni a kemencéimmel és
a munkámhoz szükséges egyéb holmival. Arról szó sem lehet, mondtam, mert akkor bizony
száz év alatt sem fejezném be e munkáimat.
LIX. FEJEZET
A hercegné elhalmozott a kegyeivel, s azt szerette volna, ha csak neki dolgozom, nem
foglalkozom sem a Perszeusszal, sem semmi egyébbel. Én a hiú kegyek közepette is biztosan
tudtam, hogy átkozott balszerencsém nem hagy el, előbb-utóbb megint lesújt rám, merthogy a
legjobb szándékom ellenére bizony a legnagyobb bajt csináltam, amikor Franciaországot
odahagytam. A király nem tudta megemészteni a távozásommal okozott keserű csalódást,
szeretett volna is visszahívni, de valahogy úgy, hogy a méltóságán ne essék csorba. Nekem jó
okom volt rá, hogy ne alázkodjam meg, ha ugyanis írok egy alázatos levelet, azok a maguk
csavaros francia eszével úgy gondolták volna, hogy lám csak, bűnös vagyok, s igazuk volt,
amikor kígyót-békát kiáltottak rám. Ezért aztán méltóságomat megőrizve önérzetes és
tárgyilagos levelet írtam, mint aki meg van győződve a maga igazáról, bár tudtam, hogy ezzel
szerzem a legnagyobb örömet a két áruló tanítványomnak, eldicsekedtem ugyanis benne,
hogy a szülőföldemen milyen nagy becsben tart engem egy úr és egy úrnő, Firenze városának,
a hazámnak az uralkodói. Ezek máris szaladtak a királyhoz a levéllel, s megpróbálták
kicsikarni tőle, hogy ruházza át rájuk a kastélyomat.
A királynak, ennek a csodálatos jó embernek esze ágában sem volt teljesíteni a két
nagyralátó kis tolvaj szemtelen kérését, mert kezdte kiismerni őket, átlátott a szándékukon, s
hogy némi reményt azért adjon nekik, nekem pedig lehetővé tegye, hogy azonnal visszatérjek,
íratott nekem egy kissé haragosra sikerült levelet egyik kincstárnokával, a firenzei Giuliano
Buonaccorsival. Az állt benne, hogy mivel különösebb ok nélkül távoztam, a jó hírem
érdekében köteles vagyok tételesen számot adni az őfelségének végzett munkámról. A
levélnek nagyon megörültem, kívánni se tudtam volna ennél többet vagy kevesebbet.
Válaszképpen kilenc árkus papírt írtam tele, részletesen felsorolva minden egyes munkámat, s
hogy azokkal pontosan mi történt, mire mennyit költöttem a pénzből, amit mindig őfelsége
két jegyzője jelenlétében egy kincstárnoka kezéből vettem át, a saját erszényembe semmit
nem tettem belőle, minden költségemet igazolni tudom a munkásaim aláírásával, akik közül
egyesek nyersanyaggal, mások a munkájukkal szolgáltak nekem; Itáliába pedig mindössze
őfelsége kegyét és nagy királyhoz méltó ígéreteit hoztam magammal. Munkámból semmi
egyéb hasznom nem származott, mint a megélhetésemre folyósított fizetés, amiből több mint
hétszáz aranyscudót szántszándékkal ott is hagytam, hogy megkönnyítse a visszatértemet;
tudom, hogy a rossz nyelvek irigységből megrágalmaztak, de ez az igazság, amint a
föntiekben leírtam: büszke vagyok rá, hogy a legkeresztényebb király a kegyébe fogadott, és
nem kapzsiság vezérel. És bár tudom, hogy sokkal többet tettem le őfelsége elé, mint amivel
megbízott, és bár ő nem minden ígéretét váltotta be, az égvilágon semmi nem olyan fontos
nekem, mint hogy őfelsége becsületes, derék embernek őrizzen meg jó emlékezetében, aki
mindig is voltam. S ha a legkisebb kétség vetődik fel kegyelmedben, csak intsen, és én
repülök, hogy számot adjak magamról, s az életemmel feleljek tetteimről, mivel azonban úgy
vettem észre, nincs rám igazán szüksége, nem akartam tolakodónak látszani, hiszen bárhová
vetődöm, megélek, ha azonban hívnak, mindig válaszolok. Ebben a szellemben még hosszan
dicsértem azt a csodálatos királyt és soroltam mentségeimet. Aztán fogtam az írást,
megmutattam a hercegnek, aki nagy tetszéssel olvasta végig, majd pedig a ferrarai bíborosnak
címezve azonnal elküldtem Franciaországba.
LX. FEJEZET
Ekkoriban történt, hogy Bernardone Baldini, a herceg ékszerügynöke hozott Velencéből
egy több mint harmincöt karátos gyémántot; valamiképp Antonio di Vittorio Landi is
érdekelve volt benne, hogy a herceg megvegye. Ezt a gyémántot egyszer már csiszolták,
eredetileg hegyes volt, mivel azonban nem sikerült kellőképpen felszikráztatni a szépségét, a
gazdái levágták a hegyét, de valójában sem hegyesen, sem laposan nem mutatott. A
hercegünk, aki nagy kedvét lelte a drágakövekben, de nem értett hozzájuk, szinte biztosra
ígérte ennek a szélhámos Bernardacciónak, hogy a szóban forgó gyémántot megveszi.
Minthogy Bernardo egyedül akarta lefölözni az üzletet, a társát, Antonio Landit kihagyta a
tárgyalásból. Antonio nekem gyerekkori jó barátom volt, s látva, milyen bizalmas viszonyban
vagyok a herceggel, egy napon félrevont – délidőben az Új Piac sarkán –, és azt mondta:
– Biztos vagyok benne, Benvenuto, hogy a herceg mutatni fog neked egy gyémántot azzal,
hogy mit szólsz hozzá, megvegye-e; jókora gyémántról van szó. Kérlek, beszéld rá: elárulom,
hogy tizenhétezer scudóért nekem már megéri; a herceg biztosan kikéri a véleményedet; ha
látod, hogy hajlik rá, bizonygasd, hogy jó vétel.
Ez az Antonio szemlátomást meg volt róla győződve, hogy jó boltot csinál. Megígértem
neki, hogy ha valóban megmutatják azt a követ és kikérik róla a véleményemet, azt fogom
mondani, amit megbeszéltünk, semmivel se kevesebbet.
Mint említettem, a herceg mindennap benézett hozzánk, eltöltött pár órát a palota
fegyvertermében kialakított ötvösműhelyben, s egy hétre rá, hogy Antonio Landi szólt, egy
napon ebéd után megmutatta az említett gyémántot: ráismertem Antonio Landi leírása, az
ékkő alakja meg a súlya alapján. Rögtön észrevettem, hogy nem kristálytiszta, ezért vágták le
a hegyét, így szívem szerint le is beszéltem volna vételi szándékáról a herceget: az volt az első
kérdésem, hogy milyen szempontból kell megbecsülnöm, nem mindegy ugyanis, hogy már
megvette, csak kíváncsi, jó vásárt csinált-e, vagy eztán szeretné megvenni. Már megvette,
mondta őkegyelmessége, csak a véleményem érdekelné. Nem akartam említetlen hagyni,
hogy valamelyest értek az ékkövekhez, de csak szerényen utaltam rá. Felhívta a figyelmemet,
milyen különlegesen van csiszolva. Az a nagy különlegesség attól van, hogy levágták a
hegyét, jegyeztem meg. A kegyelmes úr rádöbbent, hogy igazam van, egészen eltorzult az
arca, s felszólított, hogy most már becsüljem meg az ékkövet, mit gondolok hát, mennyit ér.
Ha Antonio Landi tizenhétezer scudóra tartotta, akkor a herceg legföljebb tizenötezret
adhatott érte, gondoltam, ezért, mivel láttam, milyen rosszulesik neki, hogy megmondtam az
igazat, úgy voltam vele, maradjon meg a tévhitében, visszaadtam a gyémántját, és azt
mondtam:
– Tizennyolcezer scudót kegyeskedett adni érte.
 A herceg felhördült, s a szája akkorára kerekedett, mint egy kútkáva.
– Áhá, most elárultad magad! Na ugye hogy nem értesz hozzá!
– Kegyelmes uram téved – mondtam. – De maradjon meg a hitében, én viszont tudom,
amit tudok. Ha megmondja, mennyit adott érte, kegyelmességed iskolája szerint is
megtanulom megbecsülni a gyémántot.
A herceg erre fölállt, és bosszús grimasszal felelte:
– Huszonötezer scudo, meg amennyivel több, Benvenuto, annyi volt. – Azzal otthagyott
bennünket.
Ott volt a teremben Gianpagolo és Domenico Poggini, a két ötvös, és a szóváltásra
Bachiacca, a kelmehímző is beszaladt a szomszéd szobából, ahol dolgozott.
– Én semmiképp nem tanácsoltam volna neki, hogy vegye meg – mondtam –, de ha már
úgy megkívánta, Antonio Landitól tizenhétezerért is megkaphatta volna, annyira tartotta a
minap, gondoltam, akkor tizenöt volt vagy még annyi sem. A herceg persze azt szerette volna,
ha sokkal többre becsülöm a kincsét, de azok után, amit Antonio Landi mondott, ki hitte
volna, hogy Bernardone ilyen gyalázatos csalásra vetemedik!
Ezt sose gondoltuk volna, s bizony kinevettük a herceget, hogy így hagyta magát becsapni.
LXI. FEJEZET
Mikor eredeti nagyságban is megvoltam a Medúszával, – vasváz, arra az anatómia
követelményeinek megfelelően agyag a végső méretnél félujjnyival soványabb kivitelben –,
gondosan kiégettem; arra jött a viaszréteg, amit pedig úgy munkáltam meg, hogy tökéletesen
megfeleljen az elképzeléseimnek. A herceg többször is megnézte, hol tartok, és féltő
aggodalmában öntőmestert akart fogadtatni velem, aki az alakot bronzba önti. S mivel
őkegyelmessége egyfolytában azon lelkendezett, hogy milyen nagyszerűen értem a dolgom, a
háznagya, aki viszont minden befolyását latba vetve gáncsolni igyekezett – és befolyásos volt
ez a pratói senki, esküdt ellenségünk, egy bognár ostoba gyereke, mert Cosimo de' Medici
egykori, egyébként csapnivaló házitanítójaként szegény szerencsétlen Firenzénk összes
poroszlójának és tisztviselőjének parancsolt –, kitalálta, hogyan árthatna nekem. Fölkereste
Széplábút, az egyik inasomnak, Cenciónak az anyját, s a lókötő tanítócska meg a kirafinált
szajha elhatározta, hogy rám ijeszt, de úgy ám, hogy tűnjek is el Isten hírével a színről.
Széplábú annak az alávaló, tökkelütött, betűpecér háznagynak a megbízásából egy szombati
napon este három órakor beállított hozzám a fiával, s miután értesítették a poroszlók
kapitányát (egy bizonyos bolognait, akit a viselt dolgaiért a herceg később menesztett) a
miheztartásról, magyarázni kezdett, hogy a jó hírem érdekében pár napig kénytelen volt
otthon fogni a gyereket. Miattam aztán nem kell elzárnia a fiát, mondtam, s mivel ő csak
vihogott azzal a lotyóvigyorával, a fiúhoz fordultam:
– Te vagy a megmondhatója, Cencio, hogy vétkeztem-e veled.
– Nem – bőgte el magát a gyerek. Az anyja erre fölvetette a fejét:
– Ejnye, te kis huncut, azt hiszed, nem tudom, hogy megy ez? – majd könyörögni kezdett,
hogy fogadjam be a fiát, mert a poroszlók kapitánya keresteti, s ha teheti, rögtön lecsap rá, a
házamba azonban nem jöhet utána. A házamban ott az özvegy húgom a hat szent és
sérthetetlen lányával, oda én senki emberfiát nem engedek be, mondtam neki. Akkor azzal
próbálkozott, hogy a háznagy engem így is, úgy is lefogat, ezért ha nem fogadom be a
gyerekét, adjak neki száz scudót, és nem esik bántódásom, mert a poroszlók kapitánya neki
olyan jó barátja, hogy száz scudóért mindent el tud nála intézni.
Erre úgy elfutott a méreg, hogy azt mondtam neki:
– Kotródj innen, ócska ribanc, mert ha nem nézném, mi a tisztesség, és nem volnék
tekintettel erre a szerencsétlen, ártatlan fiúra, már rég beléd mártottam volna a kést! – S azzal
könyörtelenül kiebrudaltam őket a házból.
 LXII. FEJEZET
Miután alaposabban belegondoltam, milyen aljasul akart velem elbánni s mit árthat nekem
ez a botcsinálta tanító, arra jutottam, hogy hagyom, hadd ülepedjenek az indulatok, s másnap
hajnalban átadtam húgomnak drágaköveimet és közel kétezer scudóra rúgó értékeimet, és
Bernardino di Mugello társaságában lóháton elindultam Velencébe. Ferrarából írtam a herceg
őkegyelmességének, hogy bár engedély nélkül jöttem el, felszólítás nélkül fogok visszatérni.
Amikor aztán Velencébe érve számot vetettem s úgy találtam, hogy a sors hányattatásai
ellenére is élek és virulok, úgy döntöttem, szokásomhoz híven fölveszem a harcot. S
miközben a dolgaimat fontolgatva töltöttem az időt ebben a szép és dúsgazdag városban,
fölkerestem a csodálatos Tizianót, a festőt és nagyszerű szobrász és építész barátomat, a
firenzei íacopo del Sansovinót, akit a velencei Signoria fölöttébb nagy becsben tartott, s aki
ifjúságom római és firenzei éveiben nagyon a szívemhez nőtt; mindkét kiváló művész igen
szívélyesen fogadott.
Másnap összefutottam Lorenzo de' Medici úrral;143 ő is rögtön a világ legtermészetesebb
vendégszeretetével karolt belém, hiszen még Firenzéből ismert abból az időből, amikor
Alessandro herceg pénzeit csináltam, de aztán Párizsban is találkoztunk, amikor már királyi
szolgálatban álltam. Ő Giuliano Buonacorsi úr házában lakott, s mivel nemigen mehetett
sehová élete kockáztatása nélkül,144 többnyire nálam időzött, nézte, hogyan készülnek nagy
műveim. S amint mondottam, régi ismeretségünk okán belém karolt és elvitt a házába, ahol
ott találtam Strozzi prior urat,145 Pietro úr fivérét; örültek, hogy látnak, megkérdezték, mennyi
időt szándékozom Velencében tölteni, merthogy természetesnek vették, hogy aztán
visszatérek Franciaországba. Erre megmondtam, hogy mi járatban vagyok, hogy Firenzéből
jövök, s két-három nap múlva oda is térek vissza az én nagy hercegem udvarába. Szavaimra
mind a prior, mind Lorenzo úr olyan ridegen válaszolt, hogy egész megrettentem:
– Jobban tennéd, ha visszamennél Franciaországba, ahol gazdag vagy és közismert; ha
Firenzébe térsz vissza, mindenedet elveszted, amit Franciaországban szereztél, s Firenzétől
csak bántásban lesz részed.
Erre nem szóltam semmit, és másnap a legnagyobb titokban visszaindultam Firenzébe;
eközben tört ki ott a botrány, amely miatt azt a levelet írtam· a nagy hercegnek, hogy okát
adjam velencei utamnak. A tőlem megszokott tapintattal és mértéktartással minden fölösleges
ceremóniát mellőzve tiszteletemet tettem nála; a mértéktartó kezdet után aztán egyszer csak
kegyesen hozzám fordult, és megkérdezte, merre jártam. Lélekben egy ujjnyira sem
távolodtam el a herceg úr őkegyelmességétől, válaszoltam erre, bár a testemet kénytelen
voltam kissé megsétáltatni. Erre már barátságosabb arcot vágott, Velencéről kezdett velem
társalogni, s végül a lelkemre kötötte, hogy dolgozzam szorgalmasan a Perszeuszon, s
mihamarabb fejezzem be neki.
Így aztán jókedvűen tértem haza, és felvidítottam családomat is, azazhogy a húgomat meg
a hat leánykáját, s a lehető legnagyobb igyekezettel láttam hozzá, hogy munkáimat
befejezzem.
LXIII. FEJEZET
Elsőnek őkegyelmessége nagy mellszobrát öntöttem bronzba, amelynek agyagváltozatát
még abban a derékfájós időszakomban készítettem a herceg fegyvertermében. Ezt
kedvtelésből csináltam, meg hogy kipróbáljam, hogy boldogulok a firenzei agyaggal. Tudtam,
hogy a csodálatos Donatellónak milyen vesződségébe került a bronzba öntés, és arra jutottam,

143
Alessandro herceg gyilkosa, Lorenzino.
144
Minden oka megvolt rá: életre-halálra keresték, és két évvel később Cosimo megbízásából
meg is ölték.
145
Leone Strozzi, Capua priorja.
hogy ez nyilván a firenzei agyag hibája, ezért akartam kipróbálni, mielőtt a Perszeuszba
belekezdek. Az agyag jónak bizonyult, ezek szerint a csodálatos Donatello eljárásában volt a
hiba. Így azután a mesterség szabályai szerint előkészítettem az agyagot, s az engedelmesen
szolgált, kiöntöttem hát a szóban forgó fejet, de minthogy a kemencém még nem készült el,
Zanobi di Pagno harangöntő mester égetőkemencéjét vettem igénybe. S mikor láttam, hogy
milyen pompásan működik, saját elképzeléseim alapján nyomban építtettem egy kicsiny
kemencét abba a házba is, amelyet a herceg jóvoltából birtokoltam; amint megvolt a kemence,
rögtön minden igyekezetemmel a Perszeusz lába alatt vonagló nőalak, a Medúsza szobrához
láttam. S minthogy tisztában voltam az öntés nehézségeivel, minden újonnan szerzett
tapasztalatomat bevetettem, hogy el ne vétsek valamit, s ekképpen a saját kis kemencémben
elsőként kiégetett darabom kifogástalanul sikerült, olyan tökéletes volt, hogy a barátaim
szerint azt már tisztítani sem kellett; ezt a módszert bizonyos német és francia bronzöntőktől
tanultam el, s csakugyan elképesztő dolog, mert a bronzot rendesen öntés után kalapáccsal és
vésővel még meg kell dolgozni, amint a csodálatos régi mesterek csinálták, meg persze a
maiak is – már amelyik ért a bronzhoz.
A herceg őkegyelmességének annyira tetszett a munkám, hogy menet közben többször is
megnézte, és minden látogatásával lelket öntött belém. Bandinello irigysége azonban nem
ismert határt, ő egyre csak azt duruzsolta őkegyelmessége fülébe, hogy ha kiönteném sikerül
is némely darabot, összeállítani nem tudom, mert nem értek hozzá, szóval jobb, ha a herceg úr
meggondolja, és nem szórja a pénzt. Olyan nagy hatással voltak a dicső fülre ezek a szavak,
hogy kezdett elmaradozni a munkásaim fizetsége, végül már kénytelen voltam merészen szót
emelni őkegyelménél: egy reggel megvártam a Servi utcánál és megszólítottam:
– Kegyelmes uram, hiányt látok a szükséges dolgokban, kénytelen vagyok azt hinni, hogy
megrendült bennem kegyelmességed bizalma, ezért hát ismételten kijelentem, hogy
háromszor olyan szép lesz a mű, mint a modell volt, amint ezt egyszer már megígértem.
LXIV. FEJEZET
Mikor láttam, hogy hiába beszélek, őkegyelmessége csak hallgat, úgy elfutott a méreg,
hogy nem bírtam türtőztetni magam, és megint rákezdtem:
– Kegyelmes uram, ez a város mindig is a legnagyobb tehetségek iskolája volt, de aki itt
már vitte valamire, annak a város és a dicső herceg még nagyobb dicsőségére el kell innen
mennie, hogy másutt is dolgozzék. Hogy ez mennyire így van, kegyelmes uram, bizonyság rá
Donatello példája, a nagy Leonardo da Vincié, s legutóbb a csodálatos Michelangelo
Buonarroti esete. Ezek mind kegyelmességed hírnevét öregbítik, s ehhez remélem, magam is
hozzájárulhatok, ezért kérem is kegyelmességedet, bocsásson el engem. Bandinellót azonban
semmiképp ne hagyja elmenni, sőt mindig többet adjon neki, mint amit kér, mert ha ez
egyszer innen elmegy, az ostoba önteltségével csak szégyent hoz erre a nemes iskolára.
Kérem tehát kegyelmedet, bocsásson el, és eddigi munkámért cserébe mindössze kegyes
jóindulatot remélek.
Elszántságom láttán őkegyelmessége bosszúsan azt mondta:
– Ha be akarod fejezni a művet, Benvenuto, nem lesz hiányod semmiben.
Megköszöntem a jóságát, s azt mondtam, hogy egyéb vágyam sincs, mint hogy
irigyeimnek bebizonyítsam, hogy képes vagyok az elvállalt munkát elvégezni. Ezzel váltam el
a kegyelmes úrtól, s valami csekély segítséget valóban kaptam is, de kénytelen voltam a
magam erszényébe nyúlni, hogy haladjak is a művel.
S minthogy az estéimet őkegyelmessége fegyvertermében töltöttem, ahol Domenico
Poggini és a testvére, Gianpaolo a hercegasszony már említett aranyedényén és arany
övcsatján dolgozott, a herceg úr nekem is adott megbízást egy melltűre, azt a nagy gyémántot
akarta velem befoglaltatni, amelyet Bernardone és Antonio Landi vetetett meg vele. Nem sok
kedvem volt hozzá, a herceg azonban szép szóval elérte, hogy minden este ott dolgoztam
négy óráig. Szeretett volna szíves szóval rábeszélni, hogy nappal is ezzel foglalkozzam, de én
hallani sem akartam róla, bár biztosra vettem, hogy ezzel még magamra vonom
őkegyelmessége haragját. Egyik nap a szokásosnál valamivel később érkeztem, és a herceg
azzal fogadott:
– Most kell jönni, Malvenuto?
– Kegyelmes uram – mondtam erre –, az én nevem Benvenuto: nem az ördög küldött,
hanem az Isten hozott; minthogy úgy vélem, csúfolni kegyeskedik, inkább nem válaszolok.
A herceg erre azt mondta, hogy ő nem csúfolódik, vegyem megrovásnak, és jól vigyázzak,
mit teszek, mert a fülébe jutott, hogy a bizalmával visszaélve másokkal szemben
mindenféléket megengedek magamnak. Csak egy példát kegyeskedjék mondani, feleltem
erre, egyetlenegy embert, akit őrá való hivatkozással becsaptam.
– Add vissza Bernardonénak, amit elvettél tőle! – csattant fel. -Hogy csak egy nevet
mondjak.
– Köszönöm, kegyelmes uram, és kérem, méltasson pár szó erejéig a figyelmére –
válaszoltam. – Való igaz, hogy kölcsönadott nekem egy régi mérleget, két üllőt és három kis
kalapácsot, de több mint két héttel ezelőtt szóltam Giorgio da Cortonának, a segédjének, hogy
küldjön értük, és Giorgio nem küldött senkit, maga jött. És ha kegyelmes uramnak olyasmi
jutna a fülébe, hogy én valaha Rómában vagy Franciaországban ilyen módon bárkitől bármit
eltulajdonítottam, vizsgáltassa ki az ügyet, és ha megbizonyosodik a vádlóm igazáról, tűzzel-
vassal büntessen meg érte.
Mikor a herceg látta, hogy szavain mennyire felháborodom, a végtelenségig megértő és
szeretetteli uralkodó módjára azzal fordult hozzám:
– Az vesse rád az első követ, aki nem hibázik; ha igazat mondasz, továbbra is ugyanolyan
szívesen látlak itt, mint eddig.
– Ha már szóba került – jegyeztem meg –, hadd kérdezzem meg kegyelmességedtől,
mennyit adott annak a szélhámos Bemardinónak azért a lecsiszolt hegyű nagy gyémántért;
remélem ugyanis, hogy sikerül megmagyaráznom, miért akar az a gyalázatos engem
befeketíteni.
– Huszonötezer dukátomba volt az a gyémánt; miért kérdezed?
– Csak azért, nagyuram, mert nemrégiben az Új Piac sarkán félrevont engem Antonio di
Vittorio Landi azzal, hogy próbáljam kegyelmességedet a vételre rábeszélni, ő tizenhatezer
dukátra146tartja az ékkövet; most hát kegyelmességed láthatja, milyen üzletbe ment bele.
Hogy igazat mondok-e, csak kérdezze meg az itt jelen lévő Domenico Pogginit és a fivérét,
Gianpaolót, akiknek azon frissiben elmondtam az esetet, de aztán több szót nem ejtettem róla,
mert kegyelmességed letorkolt, hogy nem értek hozzá, s ennek alapján úgy gondoltam, hogy
nagy becsületet akar a gyémántjának. Tudja meg, kegyelmes herceg úr, hogy igenis értek
hozzá, s azt is, hogy másrészt sokat adok a jó híremre. Sosem jutna eszembe nyolc-tíz
dukátokat lopkodni kegyelmességedtől, ezt én fáradságos munkával sokkal inkább
megszerezni akarom, mert szobrászként, ötvösként és éremmetszőként, nem pedig
feljelentőként szegődtem kegyelmességed szolgálatába. Amit mondok, azt a saját
védelmemben s nem valamely haszon sanda reményében mondom, és a jelenlévők füle
hallatára teszem, nehogy kegyelmességed Bernardone szavainak hitelt adjon.
A herceg éktelen haragra gerjedt, s tüstént Bernardonéért küldetett, aki ijedtében Velencéig
futott Antonio Landival együtt, aki pedig azt állította, hogy ő akkor nem is erről a gyémántról
beszélt...
Miközben a követ Velencét megjárta, én a herceg előtt kijelentettem, hogy amit mondtam
volt, az úgy igaz, amit pedig Bernardone állít a szerszámokról, az nem igaz.
– Vizsgáltassa ki kegyelmességed, s én a poroszlók kapitánya előtt is kész vagyok felelni a

146
Lásd: Második könyv, LX. fejezet.
szavaimért.
A herceg akkor azt mondta:
– Benvenuto, légy továbbra is olyan derék ember, mint eddig voltál, s ne félj semmitől.
Több szó aztán nem esett a dologról. Befejeztem a melltűt, s amikor elvittem a
hercegasszonynak, ő maga vette át azzal, hogy a foglalatot ugyanolyan nagyra becsüli, mint
annak a szélhámos Bernardacciónak a gyémántját, s megkért, hogy saját kezűleg tűzzem fel
neki, adott is hozzá egy jókora kapcsot. Miután feltűztem a melltűt, a hercegasszony
kegyelemben elbocsátott. Később úgy hallottam, hogy – ha igaz – újrafoglaltatták valamely
némettel vagy más idegennel, merthogy Bernardone azt mondta, hogy jobban érvényesülne az
a gyémánt egy kevésbé díszes foglalatban.
LXV. FEJEZET
Domenico és Giovanpaolo Poggini, az ötvös testvérpár, mint talán már említettem, a
kegyelmes herceg fegyvertermében az általam tervezett aranyedénykék cizellálásával meg
más effélékkel foglalatoskodott. Többször is megpendítettem a hercegnek a pénzei dolgát:
– Kegyelmes uram, ha megfizetne nekem néhány munkást, én megcsinálnám
kegyelmességed arcmásával a hercegség pénzeit, méghozzá olyan szépen, hogy azok az antik
érmékkel is kiállnak a versenyt, mi több: reményeim szerint fölül is múlnák azokat; minthogy
ugyanis Kelemen pápa érméinek készítése során annyi tapasztalatot szereztem, hogy minden
bizonnyal sokkal jobban sikerülnének, mint azok, és jobban, mint Alessandro herceg
ugyancsak szépnek tartott pénzei. Készíthetnék ezenkívül nagy arany– és ezüstedényeket,
amint a csodálatos Ferenc francia királynak is csináltam sokat, csak mert bőven ellátott
mindennel, amire szükségem lehetett, és egyik sem ment a másik rovására, a szobrokkal és
egyéb munkáimmal is szépen haladtam.
A herceg erre azt mondta:
– Kezdj neki, aztán majd meglátom. – De semmi segítséget nem adott. Egyszer küldött
aztán néhány font ezüstöt azzal, hogy a bánya' jából való, csináljak belőle egy szép korsót.
Minthogy Perszeuszomat nem akartam félretenni, de a herceg kegyéből sem akartam kiesni, a
rajzaim és viaszmintám alapján rábíztam a munkát egy Piero di Martino nevű széllelbélelt
ötvösre, aki rosszul is fogott hozzá, meg aztán hanyagolta is, olyannyira, hogy több időt
vesztettem, mint ha saját kezűleg csináltam volna. Hónapokig élt ekképpen vissza a
türelmemmel, s mikor láttam, hogy nem dolgozik rajta és mással sem csináltatja,
megelégeltem a dolgot és visszakértem – az is keserves volt, visszaszereznem a rosszul
megkezdett munkát és a maradék ezüstöt. A herceg fülébe is eljutott valami, elküldetett a
korsóért meg a mintákért, és szó nem esett róla köztünk soha, de tudom, hogy a terveim
alapján különféle velencei meg más illetőségű mesterekkel egyezkedett – mind csapnivaló
munkát végeztek neki.
A hercegasszony gyakran kért tőlem ötvösműveket, amire többször is elmondtam, hogy
ország-világ tudja, ötvösnek milyen jó vagyok, szobrászként azonban még nem ismer Itália,
és némely forrófejű szobrászok össze-összenevetnek a hátam mögött, hogy lám csak, itt az
ifjú szobrász; ha Isten segedelmével befejezhetem és a herceg őkegyelmessége dicső terére
kiállíthatom Perszeuszomat, remélem, be tudom nekik bizonyítani, hogy szobrásznak is öreg
róka vagyok. Azzal behúzódtam a házamba és éjt nappallá téve dolgoztam, színemet se látták
a palotában.
A hercegasszony jóindulatát persze nem szerettem volna elveszteni, ezért hát csináltam
neki néhány apró edénykét ezüstből szép kis maszkokkal és ritka antik díszítéssel, s mikor
elvittem neki, elmondhatatlanul szívélyes fogadtatásban részesített, s a felhasznált ezüstöt és
aranyat is megfizette. Ismételten a kegyeibe ajánlottam magam, és megkértem, hogy említse
meg a herceg úrnak, hogy hatalmas művemhez vajmi kevés segítséget kaptam, és hogy nem
kéne hitelt adnia Bandinello áskálódásának, mert az csak arra megy ki, hogy Perszeuszomat
ne tudjam befejezni. Könyörgő szavaimra a herceg-asszony egy vállrándítással mindössze
annyit jegyzett meg:
– Hát igen; a hercegnek már csakugyan be kéne látnia, hogy a Bandinellója ostoba
fajankó.
LXVI. FEJEZET
Többnyire otthon töltöttem az időt, a palotában ritkán mutatkoztam, buzgón dolgoztam a
művemen. A munkásaimat kénytelen voltam magam fizetni, mert miután tizennyolc havi
járandóságukat Lattanzio Gorini útján kiutalta a herceg, gondolt egyet és beszüntette a
javadalmazást; megkérdeztem akkor ezt a Lattanziót, hogy miért nincs fizetés. Az a
pókhálókezével hadonászva, szúnyogdöngicsélést idéző hangocskáján azt felelte:
– Meddig vacakolsz még azzal a szoborral? Azt hiszik, már sosem fejezed be.
Magamból kikelve válaszoltam:
– A nyavalya törje ki kegyelmedet is, meg azokat is mind, akik kételkednek bennem! – S
elkeseredetten és bizony könnyhullatva baktattam hazáig, mert eszembe jutott, milyen jó
dolgom is volt Párizsban annak a csodálatos Ferenc királynak a szolgálatában, ahol
mindennek bővében voltam, most viszont, lám, mindenben szűkölködöm. Már-már komolyan
búnak eresztettem a fejem.
Aztán gondoltam egyet, magamhoz vettem száz scudót, felültem szép hátaslovamra, és
elmentem Fiesoléba, hogy meglátogatom törvénytelen kisfiámat, 147 akit egy ottani
komaasszonyomnak, egy munkásom feleségének adtam ki dajkaságba. A gyerek
szemlátomást jól volt, megcsókoltam, akármilyen rossz kedvem volt is, amikor aztán indulni
akartam, sehogy sem engedett, kapaszkodott belém az aprócska kezével, és bömbölt, visított,
már-már meg is sokalltam, hogy mi minden kitelik egy kétéves gyerektől. S minthogy eltökélt
szándékom volt, hogy ha elkapom, kupán vágom azt a Bandinellót – és tudtam, hogy minden
este odaeszi a fene a San Domenico fölötti birtokára –, leráztam magamról a gyereket, s ott
hagytam, hadd bömböljön.
Amint Firenzébe visszafelé jövet San Domenico főterére értem, a tér másik felén épp
feltűnt Bandinello. No, gondoltam, most belemártom a kést, de ahogy közelebb jött, láttam,
hogy fegyvertelen, valami roggyant, szamárforma öszvér nyergében ül, és egy tízéves gyerek
van vele; mikor megpillantott, rögtön elsápadt, és egész testében remegni kezdett. Észbe
kaptam, hogy milyen hitványságra készülök.
– Ne rettegj, gyáva féreg – mondtam –, arra sem vagy méltó, hogy pofán vágjalak.
Nézett rám meghunyászkodva, némán. Akkor összeszedtem magam, és hálát adtam az
Istennek, hogy nem engedett durván viselkedni. Pokoli dühöm lassan elpárolgott, és lélekben
megerősödve azt mondtam magamban: „Ha Isten segedelmével befejezem a művet, azzal
minden gyalázatos ellenségemet is elintézem, és sokkal nagyobb és dicsőbb bosszút állok,
mint ha egyvalakin töltenem ki a mérgem” – s ebben megnyugodva tértem haza.
Három nappal azután értesültem róla, hogy a komaasszony megfojtotta az egy szem
kisfiámat; akkora fájdalmat még sohasem éreztem. Térdre borultam, és könnyek közt így
fohászkodtam Istenemhez:
– Az Úr adta, az Úr elvette... teljes szívemből kívánom, legyen áldott az Úr heve! – A nagy
fájdalom ellenére szokásom szerint a szükségből erényt kovácsoltam, s tőlem telhetően
eligazítottam a dolgaimat.
LXVII. FEJEZET
Bandinellót ez idő tájt hagyta ott egy Francesco nevű segédje: Matteónak, a kovácsnak a
fia. Az ifjú nálam keresett munkát, és épp kapóra jött, rábíztam, hogy tisztítsa meg a

147
Nem tudni, hogy hívták és ki volt az anyja.
Medúszát, mert az már ki volt öntve. Két hét múlva azzal állt elő a legény, hogy a volt
mestere, azaz Bandinello fölajánlott egy szép darab márványt: ha szobrot akarnék csinálni,
úgymond, szívesen nekem ajándékozza.
– Mondd meg neki, hogy elfogadom – vágtam rá azonnal. – És könnyen lehet, hogy az lesz
a sírköve, ha nem hagy nekem békét; talán elfelejtette, mekkora bajból menekült meg San
Domenico főterén? Mondd meg neki, hogy mindenképpen igényt tartok a márványra. Én
szóba sem hozom őt soha, az a barom meg egyre zaklat, szerintem te is csak kémkedni
szegődtél hozzám, ő küldött a nyakamra. Eredj, mondd meg neki, hogy ha tetszik, ha nem,
elfogadom a követ, a nélkül vissza se gyere!
LXVIII. FEJEZET
Jó pár napja nem mutatkoztam már a palotában, amikor egy délelőtt úgy hozta a kedvem,
hogy benézek: a herceg éppen asztalnál ült, lassan befejezte az étkezést, s mint értesültem, sok
jót mondott rólam, többek közt az ékszerésztudományomat dicsérte, hogy milyen szépen
tudok ékköveket befoglalni, ezért aztán, amikor a hercegasszony meglátott, azonnal hívatott
Sforza úrral, s megkért, hogy foglaljak be neki egy hegyes kis gyémántot egy gyűrűbe, mert ő
azt mindig hordani szeretné, s megadta a méretet és átadta a hozzávetőleg száz scudo értékű
gyémántot azzal, hogy mielőbb legyek meg vele.
A herceg aggályoskodott:
– Való igaz, hogy Benvenuto páratlan ötvös volt, de minthogy az efféle tevékenységgel jó
ideje fölhagyott, egy ilyen kis gyűrűvel bizonyára nagyon megvesződne – talán jobb, ha nem
fárasztjuk vele.
Megköszöntem a herceg szavait, majd engedelmet kértem, hogy hadd tegyem meg mégis
ezt a kis szolgálatot a hercegasszony őkegyelmességének, és pár nap alatt el is végeztem a
munkát. A gyűrű a kisujj ára készült, négy kis puttó kapaszkodott össze négy maszkocskával
körbe karikára, ez volt maga a gyűrű; itt-ott gyümölcsökkel és némi zománcozással
kiegészítve ékkő és foglalat nagyon szép összhatást keltett. Azonnal elvittem a
hercegasszonynak, ő pedig kedves szavakkal köszönte meg, remek munkát végeztem,
mondta, meg fog róla emlegetni. A gyűrűcske aztán Fülöp királyhoz148 került ajándékba.
A hercegasszony attól kezdve folyton előállt valami kívánsággal, és olyan kedvesen kért,
hogy mindig eleget tettem neki annak ellenére, hogy pénzt keveset kaptam tőle, pedig Isten
látja lelkemet, igencsak rá voltam szorulva, mert szerettem volna már Perszeuszomat
befejezni, és segédeket találtam ugyan, de magam fizettem őket. Azontúl aztán megint
gyakrabban fordultam meg a palotában.
LXIX. FEJEZET
Valamelyik ünnepnapon történt, hogy ebéd után benéztem a palotába, s az órateremből
megláttam, hogy nyitva van a fegyverterem ajtaja; közelebb léptem, mire a herceg
barátságosan beinvitált:
– A legjobbkor jössz: nézd csak, ezt a ládát küldte ajándékba Stefano di Pilestina149 úr;
nyisd fel, hadd lássuk, mi van benne.
Kinyitottam, s bizony elámultam:
– Kegyelmes uram – mondtam, amint szóhoz tudtam jutni –, ez egy csodaszép görög
márványszobor, és mondhatom, hogy nem emlékszem, hogy az antikvitás kincsei közt valaha
is láttam volna ehhez fogható szépségű és ilyen finoman megmunkált gyermekalakot, ezért
azonnal fölajánlom kegyelmességednek, hogy restaurálom a fejét, a karját és a lábát. És
faragok mellé egy sast, aztán elnevezzük Ganümédésznek. Igaz, hogy a szoborfoltozás nem

148
II. Fülöp spanyol király (1527-1598), V. Károly fia és utóda.
149
Stefano Colonna, Palestrina hercege.
nekem való, az a kontárok dolga – akik bizony csapnivalóan csinálják –, ez a nagyszerű
mester azonban megérdemelné, hogy kivételt tegyünk vele.
A hercegnek nagyon tetszett a szépséges szobor, mindenfélét kérdezgetett róla, és azt
mondta:
– Fejtsd ki nekem, Benvenutóm, részletesen, mitől olyan különleges ez a mester, mi
nyűgözött le téged annyira.
Tőlem telhetően elmagyaráztam őkegyelmességének, hogy ő is értékelni tudja a tehetség és
a kifinomult érzékenység találkozásában megnyilvánuló szépséget; hosszasan fejtegettem, de
annál szívesebben, mivel láttam, hogy őkegyelmességének milyen nagy kedve telik benne.
LXX. FEJEZET
Miközben a herceggel társalogtam, egy apród kiment a teremből, és azzal az ajtónyitással
belépett Bandinello. A herceg ingerülten, fagyosan fogadta:
– Mi járatban van kegyelmed?
Bandinello még csak nem is válaszolt, rögtön a láda tartalmát fürkészte, s a maga
kellemetlen vigyorával, fejcsóválva így szólt a herceghez:
– Hát ez az, mindig is ezt magyaráztam kegyelmességednek: ezeknek a régieknek
fogalmuk sem volt az anatómiáról, ezért aztán hibát hibára halmoztak.
Én csak hallgattam, rezzenéstelenül álltam, háttal neki. Mikor szánalmas fecsegését
befejezte, a herceg hozzám fordult:
– Ez éppen az ellenkezője annak, amit te az imént olyan szépen elmagyaráztál; védd meg
hát az igazadat!
A pártfogó hercegi szóra már nekem is megeredt a nyelvem:
– A kegyelmes herceg úr nagyon jól tudja, hogy Baccio Bandinelli minden ízében romlott,
az volt mindig is, s ekképpen ő a legfennköltebb szépséget is a legalantasabb rútsággá
alacsonyítja. Én azonban, aki mindenben csak a szépet látom, közelebb járok az igazsághoz, s
éppen ezért amit erről a gyönyörű szoborról állítottam az imént kegyelmességednek, az a
színtiszta igazság, amit Bandinello mondott, az pedig csak a benne lakozó rosszat tükrözi.
A herceg szemlátomást kedvét lelte a szavaimban, Bandinello viszont alig bírt magával,
feszengett, és amúgy is csúnya arcát a legéktelenebb fintorokba torzította. A herceg nyomban
megindult alsó termei felé, Bandinello a sarkában. Köpönyegemnél fogva engemet is
utánalódítottak a szolgák, követtük a herceget egy terembe, ahol őkegyelmessége leült,
Bandinello és én pedig jobbról-balról közrevettük. Én hallgattam, őkegyelmessége szolgái
pedig Bandinellóra függesztett tekintettel idézgették vigyorogva, miket mondtam a rovására
odafönt. Bandinello szólalt meg elsőként:
– Amikor a Herculest és Cacust ábrázoló szobrot lelepleztem, száznál is több gúnyszonettet
akasztott rá a csőcselék.
– Amikor viszont Michelangelo Buonarroti megnyitotta a kápolnáját, 150 feltárva csodálatos
alakjait – jegyeztem meg –, ez a jónak s az igaznak elkötelezett kiváló firenzei Iskola száznál
is több magasztaló szonettel, versengve dicsérte; s amint Bandinello megérdemelte a rosszat,
Buonarroti is megérdemelte a jót, amit kapott.
Szavaimra Bandinello úgy felbőszült, majd megpukkadt.
– Mi kifogásod a szobrom ellen? – szegezte nekem a kérdést.
– Elmondhatom éppen, ha van türelmed végighallgatni – feleltem.
– Hallgatom – mondta, s onnantól a herceg és kísérete, minden jelenlevő csak rám figyelt.
– Sajnálom, hogy a műved hibáival kell szembesítselek, ezért nem is a magam véleményét
mondom, hanem azét a feddhetetlen iskoláét. – Minthogy azonban ez a barom nem
nyughatott, és hol kellemetlenkedő megjegyzésekkel, hol kézzel-lábbal mutogatva

150
A Medici-kápolnáról van szó.
kommentálta a szavaimat, olyan nyersen fogalmaztam, ahogy egyébként nem volt
szándékomban. – A nagy tekintélyű Iskola úgy véli, hogy ha Herculesnek levágnánk a haját,
abban a koponyában az észnek már nem maradna hely; igaz, az arcáról sem derül ki, hogy
emberé-e vagy herélt oroszláné, semmi köze a figurához, és olyan szerencsétlenül áll a
nyakán, mintha csak úgy földobták volna rá, a válla pedig olyanformán fest, mint szamáron a
teherhordó nyereg, a mellkasa sem embert formáz, hanem egy falnak döntött dinnyés zsákot.
A hátát meg mintha egy tökös zsákról mintázták volna meg. A két lába kifürkészhetetlen
módon kapcsolódik ahhoz a dinnyés-tökös törzsszerűséghez, mert nem derül ki, melyikre
támaszkodik és melyikkel próbál meg esetleg erőt kifejteni, annyi bizonyos, hogy nem
mindkettőn áll, ahogyan igazi szobrászok szokták ábrázolni néha. Csak az látszik
egyértelműen, hogy az alak harmadrőfnyit előredől: ez a tucatmesterek legsajátabb és
leginkább kárhoztatható hibája. A karoknak, úgymond, semmi gráciájuk, úgy lógnak, mintha
kegyelmed még sosem látott volna ruhátlan embert, Hercules és Cacus lába úgy érintkezik,
hogy ha szétválasztanánk őket, egyiküknek sem maradna lábikrája; és még azt is mondják,
hogy Hercules az egyik lábával mintha földbe süppedt, a másikkal meg mintha tűzbe lépett
volna.
LXXI. FEJEZET
Arra már nem futotta Bandinello türelméből, hogy a Cacus szarvashibáit is végighallgassa,
részint mivel igazam volt, részint mivel a herceg és más jelenlévők előtt beszéltem, akik
feszülten, ámultán figyeltek, és meg voltak győződve az igazamról. Egyszer csak
közbevágott:
– És a rajztudományom? Arra mit tudsz azzal a csípős nyelveddel mondani?
– Aki jól rajzol, az nem csinálhat rossz műveket – következésképp azt hiszem, hogy a
rajztudásod is olyan, akár a műveid.
A herceg és udvartartása erre olyan megsemmisítő pillantásokkal és gesztusokkal fordult
felé, hogy a nyomorult nem tudott uralkodni magán, s eltorzult pofával azt vágta oda nekem:
– Fogd be a szád, szodomita!
A herceg erre szigorúan összevonta a szemöldökét, de a többiek is sötéten, megrovóan–
néztek rá. Az arcátlan sértés hallatán éktelen dühbe gurultam, de aztán eszembe jutott a helyes
válasz:
– Te nem tudod, mit beszélsz! Adná Isten, hogy értsek e nemes művészethez, amelynek, s
ez írva van, Jupiter és Ganümédész hódoltak a Paradicsomban,151 itt a földön pedig csak a
legnagyobb császárok és királyok lehetnek részesei. A magamfajta alantas, egyszerű ember
nem érhet föl odáig.
Erre senki sem tudta visszafojtani a nevetést, a herceg és udvara teli torokból kacagott. S
noha látszólag könnyedén elütöttem a dolgot, tudd meg, nyájas olvasó, hogy közben majd a
szívem szakadt meg, hogy a világnak ez a legocsmányabb gazembere egy oly nagy fejedelem
füle hallatára ekkora sértést merészel a fejemhez vágni, de tudd meg azt is, hogy a herceget
sértette meg, nem engem: ha nem ilyen magas méltóság jelenlétében mocskolódik, azonnal
kinyuvasztom a bitangot.
Mikor már nem bírta elviselni a barom, hogy az urak még mindig az ő rovására nevetnek,
megpróbálta elterelni a szót:
– Ez a Benvenuto meg azzal henceg, hogy márványtömböt ígértem neki.
– Micsoda? – csaptam le rá rögtön. – Talán nem te küldted hozzám a segédedet,
Francescót, Matteo kovács fiát azzal, hogy ha márványban szeretnék dolgozni, ajándékozol
nekem egy márványtömböt? Én meg elfogadtam, és most már ragaszkodom is hozzá!
– Arra pedig ne számíts! – vetette oda.

151
Ezt a kifejezést használja Cellini. (A ford.)
 Én még az előző sértésen érzett felháborodásomon sem tettem túl magam, ráadásul az
igazságérzetem is föllázadt, és herceg ide, herceg oda, bizony elbődültem:
– Ide figyelj, felfújt hólyag! Ha nem küldöd nekem házhoz azt a márványt, keress
magadnak másik világot, mert ettől egy bökéssel elbúcsúztatlak. – Aztán rögtön észbe
kaptam, hogy a herceg jelenlétében ordítozom, és alázatosan így szóltam: – Kegyelmes uram,
egy bolond százat csinál; ez a bolond úgy elvette az eszemet, hogy elfeledkeztem a
kegyelmednek kijáró tiszteletről, de meg magamról is, bocsásson meg, kérem.
A herceg erre Bandinellóhoz fordult:
– Igaz, hogy márványtömböt ígértél neki?
– Igaz – ismerte el Bandinello. Akkor hozzám fordult a herceg:
– Menj el a dóm építkezésére, és válassz egy kedvedre valót!
Nekem azt ígérte, hogy házhoz fogja küldeni, feleltem erre. Szörnyű volt kimondanom, de
most már ragaszkodtam hozzá, különben, mondtam, nem tárgyalunk.
Másnap reggel hoztak egy márványtömböt; honnan van, kérdeztem, Bandinello küldi,
felelték, ez az a márvány, amit ígért.
LXXII. FEJEZET
Azonnal a műhelyembe vitettem és munkába vettem, s csak aztán láttam neki, hogy mintát
készítsek hozzá; annyira el voltam ragadtatva, hogy márvány került a kezem közé, hogy nem
volt türelmem rendes modellt csinálni. Hallottam én, hogy rossz a hangja, többször meg is
bántam, hogy egyáltalán belefogtam, de végül csak kihoztam belőle, amit lehetett: egy
Apollón és Hüakinthosz együttest – mindmáig befejezetlenül vár a sorára a műhelyemben.152
A herceg többször is felkeresett, hogy lássa, mint haladok, és ekképpen biztatott:
– Tedd most félre a bronzot, dolgozz egy kicsit márványban, hadd lássam, hogy
boldogulsz.
Azonnal fogtam a márványhoz való szerszámokat, és biztos kézzel munkához láttam. A
herceg a modellt kereste, de én csak azt válaszoltam:
– Kegyelmes uram, ez a márvány meg van repedve, a modellhez nem tudom magam
tartani, de azért kihozom belőle, amit lehet.
A herceg sürgősen hozatott nekem egy darab görög márványt Rómából, hogy a
Bandinellóval való nézeteltérést kiváltó antik Ganümédésszobrot helyre tudjam állítani.
Mikor a görög márvány megérkezett, azt gondoltam, kár volna földarabolni Ganümédész feje,
karja és egyéb testrészei pótlására, arra a célra szereztem másik márványt, ehhez pedig
készítettem egy kicsiny viaszmintát, egy Narkisszosz-alakot.153 Volt ebben a tömbben két
negyedrőfnyi mély és jó kétujjnyi széles lyuk, ezeket az alak testtartásának megtervezésénél
igyekeztem figyelembe venni. Minthogy azonban évtizedekig verte az eső, a lyukakban
felgyűlt víz kikezdte a márványt, különösen a felső' lyuk tájékán pusztított, s ez akkor vált
nyilvánvalóvá, amikor az Arno kiöntött, s több mint másfél rőf magasan a műhelyemben is
megállt. A faállványon levő szobor ugyanis felborult, s a mellkasán megrepedt. A repedést
megragasztottam, és hogy ne látsszék, tettem rá egy girlandot;154 mindig napkelte előtt vagy
ünnepnapokon dolgoztam rajta, hogy semmit se veszítsek a Perszeuszomnak szentelhető
időből.
Egy reggelen a vésőim kalapálása közben acélszilánk pattant a jobb szemembe; olyan
mélyen hatolt a pupillámba, hogy semmiképp sem lehetett kiszedni. Biztosra vettem, hogy

152
Ezt az évszázadokig elveszettnek hitt művet Friedrich Kriegbaum 1939-ben a Boboli-
kertben azonosította.
153
Ezt a művet is sokáig elveszettnek hitték, s ugyancsak Kriegbaum azonosította a Boboli-
kertben.
154
Ez a girland valószínűleg bronzból készült; a későbbiekben eltávolították a szoborról.
arra a szememre megvakulok. Pár nap múlva elhívtam egy kirurgust, Raffaello de' Pilli
mestert, aki hozott két zsenge galambot, engemet hanyatt fektetett egy asztalon, s a galambok
szárnytövénél levő eret egy kiskéssel megmetszve vért csepegtetett a szemembe; rögtön
megkönnyebbültem, két nap múlva az acélszilánk kijött, s a látásom is megjavult. S minthogy
három nap híján Szent Luca napja volt, én egy francia scudóból készítettem egy aranyszemet,
odaajándékoztam Reparata húgom tízévesforma kislányának, s vele együtt mondtunk hálát
Istennek és Szent Lucának a szemem világáért. Egy időre el is ment a kedvem a
Narkisszosszobortól, az említett nehézségek közepette a Perszeuszt csináltam, s elhatároztam,
hogy amint befejezem, odébbállok.
LXXIIL FEJEZET
Miután a Medúszát sikeresen kiöntöttem, nagy reményekkel dolgoztam Perszeuszomon;
viaszminta alapján csináltam, s bíztam benne, hogy bronzból is ugyanolyan jól fog sikerülni,
mint a Medúsza. A herceg a mintát olyan szépnek találta, hogy aggodalmaskodni kezdett -
nem tudni, magától-e vagy mások sugallatára. Egyre gyakrabban keresett föl, s egyszer csak
kibökte:
– Benvenuto, ez az alak bronzból nem fog sikerülni: a mesterség szabályai mind ellene
szólnak.
Őkegyelmessége kétkedő szavai nagyon rosszulestek.
– Tudom, hogy kegyelmes uram nemigen bízik bennem – mondtam –, s ez minden
bizonnyal vagy azért van, mert kegyelmességed túlságosan nagy hitelt ad a rágalmazóimnak,
vagy mert nem ért hozzá.
– Az a dolgom, hogy értsek hozzá, és értek is – torkolt le.
– Az lehet – mondtam én –, de mint nagyúr, nem pedig mint művész, ha ugyanis
kegyelmességed olyannyira értene hozzá, mint gondolja, hitelt adna a szavaimnak a
kegyelmességedet ábrázoló szép nagy bronz mellszobor, amelyet Elba szigetére küldött, meg
a keserves munkával helyreállított márvány Ganümédész alapján, amelyet könnyebb lett
volna a semmiből megcsinálni, a bronzba öntött Medúszáról már nem is beszélve; ennél olyan
bonyolult eljáráshoz folyamodtam, amilyent előttem még senki nem alkalmazott ebben a
pokoli mesterségben. Nézze csak meg: átrakattam a kemencémet, s a szembetűnő eltéréseken
és újításokon felül kitaláltam még valamit: hogy két csövön folyatom ki a bronzot, különben
ezt a kicsavart test-tartású, bonyolult alakot lehetetlenség lett volna kiönteni; erre egyedül én
vagyok képes, erre mindenki más csak tehetetlenül csóválta volna a fejét. És szeretném, ha
tudná, kegyelmes uram, hogy a csodálatos Ferenc király megbízásából Franciaországban
készült nagy és nehéz munkáim mindegyike csakis azért sikerült olyan nagyszerűen, mert a jó
király mindig nagyvonalúan segített anyaggal és segéderővel egyaránt; volt olyan időszak,
hogy negyvennél is több válogatott munkással tudtam dolgozni, ezért voltam képes rövid idő
alatt olyan sok munkát elvégezni. Higgyen hát bennem kegyelmességed és gondoskodjék a
szükségleteimről, mert reményeim szerint olyan művet hozok létre, hogy az kegyelmességed
tetszését is elnyeri; ezzel szemben ha kegyelmességed kedvemet szegi és megtagadja tőlem a
támogatást, semmi jóra nem számíthat sem tőlem, sem senki mástól.
LXXIV. FEJEZET
Nagyon nehezére esett a hercegnek szavaimat meghallgatni: feszengett, forgolódott, én
meg, szegény szerencsétlen, mindegyre a régi jó sorsomon búslakodtam. Azt mondja egyszer
csak a herceg:
– Engem az a szép Medúsza-fej aggaszt, Benvenuto, amelyet Perszeusz fölemel: meg lehet
azt egyáltalán csinálni?
– Látja, kegyelmes uram – mondtam erre –, ha kegyelmességed valóban úgy értene a
mesterségünkhöz, amint állítja, akkor nem az a szép fej aggasztaná, hogy a szavait idézzem,
hanem a Perszeusz jobb lába, amelyiken támaszkodik.
Válaszomra a herceg kissé sértődötten a társaságában lévő urakhoz fordult:
– Benvenuto már csak megszokásból is folyton ellenkezik – majd pedig gúnyosan elnyíló
mosollyal rám nézett (a többiek ugyanúgy), s a következőket mondta: – Kíváncsi vagyok,
milyen elfogadható magyarázattal állsz elő: türelmesen hallgatlak.
– Nem fogok a türelmével visszaélni – feleltem. – A tűznek az a természete, nagyuram,
hogy fölfelé megy a heve, ennélfogva a Medúsza feje minden bizonnyal remekül fog
sikerülni; lefelé viszont nem terjed a tűz, holott hat rőf hosszan lefelé is izzania kéne, hát ezért
aggódom én, hogy nem sikerül a láb – de már tudom, hogyan igazítsam ki.
– Miért nem úgy intézted, hogy a láb eleve olyan tökéletesen sikerüljön, mint a fej? –
kérdezte a herceg.
– Ahhoz sokkal nagyobb kemence kellett volna – feleltem –, lábszárvastagságú öntőcsővel;
akkor a megolvadt fém önsúlyától lefolyna a szükséges hatrőfnyi mélységbe, így viszont
mindössze kétujjnyi csőben kell a helyére jutnia. Nem lett volna értelme annyival nagyobbat
építeni, mert ami híja lesz, azt könnyűszerrel kijavítom. Ha a formának több mint a fele
megtelik, fölfelé haladtában a tűz reményeim szerint elvégzi a maga munkáját, s Perszeusz és
a Medúsza feje remekül fog sikerülni, efelől nyugodt lehet kegyelmességed. – Ahogy
érveimet ekképpen elsoroltam aprólékos magyarázatok kíséretében, melyekre most nem
akarok kitérni, a herceg csak csóválta a fejét, aztán otthagyott.
LXXV. FEJEZET
Miután lélekben megerősödve elűztem a minduntalan rám törő gyötrelmes gondolatokat
(amelyek miatt bizony sokszor hullattam keserű könnyeket, hogy lám, kellett nekem
odahagynom Franciaországot édes hazámért, Firenzéért, hogy megsegítsem hat kis
unokahúgomat, ha egyszer a legnemesebb szándék is a visszájára akar fordulni), bizakodni
kezdtem, hogy amint a Perszeusszal megleszek, küszködésemet gyönyörűség és dicsőség
fogja koronázni. Összeszedtem tehát magam, s minden tehetségemmel – ami testi erőmből
meg az erszényem tartalmából futotta – azon igyekeztem, hogy néhány öl fenyőfát hozassak a
Seristori család Montelupóhoz közel eső fenyveséből, s amíg a fára várakoztam, beborítottam
Perszeuszomat agyaggal, amelyet már hónapokkal azelőtt előkészítettem, hogy kellően
megérjen. Mikor az úgynevezett agyagköpennyel megvoltam, s vasalással gondosan
rögzítettem is, kezdtem kiolvasztani a sok-sok szelelőlyukon távozó viaszt; az eredmény
annál tökéletesebb, minél több szelelőlyukat alakítunk ki. Ahogy a kiolvasztással megvoltam,
építettem Perszeuszom köré egy szúk talpú, széles szájú s a jó szellőzés érdekében tágas
téglakemencét, s két nap, két éjszaka egyfolytában raktam a tüzet, míg végül a viasz maradéka
is kifolyt és a forma is nagyszerűen kiégett; akkor azonnal nekiláttam, hogy megásom a
gödröt, amelybe majd gondosan betemethetem a formát, ahogy ez a szép művészet
megkívánja. Ahogy a gödörrel megvoltam, jó kötelekkel felszerelt emelőszerkezettel óvatosan
kiemeltem a formát, egy rőffel magasabbra, mint a kemence, s mikor pontosan a gödör
közepe fölé ért, lassan-lassan leengedtem az aljára, hogy a forma teteje épp a kemence
talpával legyen egy vonalban. Miután ezzel a fáradsággal megbirkóztam, elkezdtem betemetni
ugyanazzal a földdel, amelyet előzőleg kiástam, s helyenként beiktattam egy-egy terrakotta
szelelőcsövecskét abból a fajtából, amelyet ivókutaknál alkalmaznak. Mikor
megbizonyosodtam róla, hogy szilárdan áll a forma, a levezető csövek jó helyen vannak, és a
munkásaim megértették az eljárásom lényegét – ez ugyanis merőben eltért a többi mester
módszerétől –, amint tehát láttam, hogy ezt már rájuk bízhatom, a réz- és bronztömbökkel
időközben megrakott kemencémmel kezdtem törődni; a fémtömböket a mesterség szabályai
szerint oly módon kell egymásra rakni, hogy középen nagy lángon éghessen a tűz, és mielőbb
fel tudja hevíteni, meg tudja olvasztani a fémet; merészen elrendeltem hát, hogy gyújtsanak be
a kemencébe. A remekül rakott kemencében nagyszerűen égett a gyantás fenyőfa,
szaladgáltam ide-oda, hogy minden rendben menjen, s bizony kegyetlenül kimerültem.
Ráadásul tüzet fogott a műhely teteje, már-már azon rettegtünk, hogy a nyakunkba szakad,
miközben a kert felőli oldalról viharos szél verte be a vizet és hűtötte le vészesen a
kemencémet. Órák hosszat birkóztunk az elemekkel, s úgy megerőltettem magam, hogy még
az én bivalyerős szervezetem is fölmondta a szolgálatot, pokoli lázroham tört rám, kénytelen
voltam lefeküdni. Nagyon nehezemre esett ez a kényszerpihenő, hagyatkoztam hát a
munkásaimnak, annak a tíz vagy még annál is több embernek, akik közt volt bronzöntő
mester, napszámos, paraszt, műhelybéli segéd – köztük a mugellói Bernardino Manellini, a
tanítványom; miután mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy igyekezzék, őhozzá fordultam:
– Kedves Bernardinóm, ügyelj rá, hogy minden rendben menjen, ahogy tanítottalak, és
olyan szaporán járjon a kezed, ahogy csak bír, mert a fém hamarosan megolvad; te nem
hibázhatsz, ezek a derék emberek pedig ügyesen fognak bánni az öntőcsatornákkal; a két
szelepszabályozóval szükség szerint adagolhatjátok a fémet, biztos vagyok benne, hogy
tökéletesen fog megtelni a forma. Olyan rosszul vagyok, mint még életemben soha, pár órám
van hátra. – Azzal nehéz szívvel otthagytam őket, és ágyba feküdtem.
LXXVI. FEJEZET
Az ágyból még meghagytam a szolgálóknak, hogy vigyenek ételt-italt a műhelybe
mindenkinek.
– Én már nem érem meg a reggelt – tettem hozzá.
Próbáltak belém lelket önteni, hogy majd összeszedem magam, hiszen csak
kimerültségemben estem le a lábamról. Két óra hosszat tombolt bennem a láz érzésem szerint
egyre hevesebben, s közben már annyiszor elmondtam, hogy nekem végem, hogy Fiore di
Castel del Rio nevű szolgálóm, aki a házamat vezette, s akinél rátermettebb és szeretettelibb
teremtést még nem hordott a hátán a föld, egyfolytában pörölt velem, hogy ne hagyjam már
úgy el magam, s közben mindent elkövetett, hogy valamelyest megkönnyebbüljek. Siralmas
állapotom és elkeseredésem láttán azonban már neki is kicsordult a könnye, hiába próbált erős
lélekkel uralkodni magán – és hiába próbálta leplezni előttem.
Mérhetetlen kínjaim közepette egyszer csak azt veszem észre, hogy beóvakodik a szobába
egy hétrét görnyedt ember, akár egy nagy S betű, és motyogni kezd bánatos, elhaló hangon,
mint aki a halálraítélt lelki üdvéért imádkozik:
– Jaj, Benvenuto, oda a mű, ezen már az égvilágon semmi nem segíthet.
A nyavalyás szavaira akkorát üvöltöttem, hogy az az égben vert visszhangot; kiugrottam az
ágyból, kaptam a gönceimet, ütöttem-rúgtam, aki segíteni mert: szolgálót, segédet, és csak
mondtam a magamét:
– Áruló, irigy banda, ezt jól kieszeltétek! De Istenemre esküszöm, hogy a végére járok, és
halálom előtt még olyan példát mutatok a világnak, hogy mindenkinek leesik az álla.
Amint felöltöztem, dühöngve rontottam a műhelybe, s azt kellett látnom, hogy a nagy
bizakodással magára hagyott társaság most dermedten gubbaszt.
– Ide figyeljetek – kezdtem rá –, miután a távollétemben nem tudtatok vagy nem akartatok
nekem engedelmeskedni, engedelmeskedjetek most, hogy itt vagyok; és senki ne merészeljen
ellenkezni velem, mert most nem okoskodásra van szükség, hanem segítségre.
Egy Alessandro Lastricati nevű mester csak nem állta meg szó nélkül:
– Nézze, Benvenuto, kegyelmed olyan eljárást akar alkalmazni, amely ellenkezik a
mesterség szabályaival: ez így kivihetetlen.
Erre úgy fölcsattantam, hogy minden jelenlevő, beleértve őt is, egybehangzóan azt mondta:
– Akkor hát parancsoljon, és engedelmeskedünk, amíg kegyelmed bírja paranccsal, és mi
bírjuk szuflával.
Ezeket a szép szavakat alighanem annak köszönhetem, gondoltam, hogy máris keresztet
vetettek rám. A kemencéhez sietve láttam, hogy a fém megdermedt, kásásan összeállt.
Szóltam két napszámosnak, hogy menjenek át a szemközti házba Caprettához, a mészároshoz,
hozzák el azt az öl cserfát, ami már több mint egy éve ott szárad az udvarán, azt Ginevra, a
mészáros felesége már fölajánlotta nekem; s amint az első fordulóval megjöttek, elkezdtem
dobálni a kemence rostélyára. A cserfa nagyobb hőt ad, mint bármi más fa – igaz,
ágyúöntéshez inkább égerfát vagy fenyőt használnak, mert az meg egyenletesebben ég. Mikor
az a kása megérezte a pokoli tüzet, megelevenedett, felszikrázott. Szóltam, hogy ügyeljenek
az öntőcsatornákra, másokat fölküldtem a tetőre, hogy ott vigyázzanak, mert a fölcsapó láng
megint belekapott, a kert felől pedig deszkákkal, szőnyegekkel, rongyokkal védekeztem a
beverő eső ellen.
LXXVII. FEJEZET
Mikor az elemekkel ekképpen megküzdöttünk, torkom szakadtából kiabálva osztogatni
kezdtem a parancsokat – „ezt ide”, „azt oda” –, és mire a kása megolvadt, az egész társaság
úgy kitett magáért, mintha háromszor annyian lettek volna. Akkor hozattam egy körülbelül
hatvanfontos óndarabot, bedobtam a kemencébe a kására, s minthogy folyton raktuk-
szítottuk-piszkáltuk alatta a tüzet, hamarosan sikerült megolvasztanunk. Most, hogy a sok
kételkedő ostoba szeme láttára föltámasztottam a halottat, úgy visszatért belém is az életerő,
hogy láz vagy halálfélelem már eszembe sem jutott.
Egyszerre hatalmas robajt hallottunk olyanforma villanás kíséretében, mintha mennykő
csapott volna le; mindenki halálra rémült, leginkább én magam. Ahogy a nagy dörrenés és
villanás után magunkhoz tértünk és megint megpillantottuk egymás arcát, vettem észre, hogy
kirobbant a kemence teteje, s a keletkezett résen ömlik kifelé a bronz, azonnal megnyittattam
hát a forma bevezető nyílásait és ezzel egyidejűleg a két szelepszabályozót. Csakhogy a fém
nem a kellő tempóban folyt; rájöttem, hogy abban a rettenetes tűzben nyilvánvalóan kifáradt
az öntvény, összeszedettem hát a házamban levő összes ónedényt, tányérokat, tálakat,
miegyebet, körülbelül kétszáz darab volt, s egyenként rakosgattam őket az öntőcsatornák
nyílásához, a többit meg egyenesen a kemencébe dobáltattam addig-addig, hogy mikor
mindenki látta, hogy a szépen megolvadt bronz folyik a formába, lelkesen és boldogan
segítettek és engedelmeskedtek a szavamnak. Én meg hol itt, hol ott osztogattam a
parancsaimat, segédkeztem, és fohászkodtam a holtakat föltámasztó mindenható Istenhez, aki
dicsőségben fölszállt a mennyekbe – s egyszer csak megtelt a formám! Térdre borulva, teljes
szívemből hálát mondtam az Istennek, aztán asztalhoz ülve farkasétvággyal nekiláttam egy
tányér salátának, és ettünk-ittunk az egész társasággal, majd egészségesen és elégedetten
aludni tértem, ugyanis két óra múlva már hajnalodott; olyan nyugodt volt az álmom, mintha
az égvilágon soha semmi bajom sem lett volna.
Az a jótét lélek szolgálóm anélkül, hogy szóltam volna neki, levágott egy hízott kappant, s
amikor déltájban kikászálódtam az ágyból, mosolyogva azzal jött elébem:
– Hát ez az ember akart tegnap még meghalni? Az a bitang láz alighanem attól a sok
pofontól és rúgástól futamodott meg, amit tegnap esti pokoli dühében miköztünk osztott szét
kegyelmed.
S ahogy szegény háznépem a nagy ijedelemből meg a nagy fáradalmakból magához tért, s
kerített a régi ónedények helyett cserepet, asztalhoz ültünk, nagy vígan megebédeltünk; nem
emlékszem, ettem-e már életemben olyan derűs asztaltársaságban olyan jóízűet.
Ebéd után eljöttek a munkásaim nagy örvendezve, vigyorogva, hálálkodva az Istennek,
hogy effélében részeltette őket; most olyasmit tanultak és láttak, mondták, amit más mesterek
lehetetlenségnek tartanak. Engem is majd szétvetett a büszkeség, hogy lám, mire vagyok
képes, majd fogtam az erszényemet és mindenkit tisztességgel kifizettem.
Az a gonosz Pierfrancesco Ricci úr, a herceg háznagya, nekem halálos ellenségem, majd
megveszekedett a kíváncsiságtól, hogy mint zajlott a dolog; az a két gazember, akikre a kásás
öntés miatt már gyanakodtam, azt mesélte neki, hogy nem is ember vagyok, hanem valóságos
ördög, merthogy amit végbevittem, az megcsúfolja a mesterség szabályait, és ezt még
olyasmikkel toldotta meg, hogy az már egy ördögtől is sok lett volna. Amennyivel ezek
toldották meg a valóságot, talán a maguk mentségére, annyival színesebben ecsetelte a
Pisában időző hercegnek írt levelében a háznagy, hogy miféle csodák történtek mifelénk.
LXXVIII. FEJEZET
Két napig hagytam hűlni a kiöntött szobrot, aztán óvatosan bontogatni kezdtem: elsőként a
Medúsza feje került elő, a szelelőcsövecskék jóvoltából pompázatosan, mert amint már a
hercegnek is említettem, a tűz, természeténél fogva, fölfelé törekszik; aztán folytattam a
feltárást, s előkerült a másik fej, a Perszeuszé, az is nagyszerűen sikerült, és ez azért több mint
csodálatos, mivel jóval lejjebb van, mint a Medúszáé. S minthogy az öntőcsövek a Perszeusz
feje fölött és a vállánál torkolltak a formába, világosan kiderült, hogy amikor a Perszeusz feje
megtelt, ki is fogyott a kemencéből a bronz. Valóságos csoda, hogy se egy csöpp fölösleg, se
egy csöpp hiány nem mutatkozott, meg is voltam róla győződve, hogy ebben Isten keze van.
Lelkesen haladtam tovább, s a szobor minden porcikáját tökéletesnek találtam, egészen addig,
amíg a jobb lábához nem értem, amelyen áll az alak: a sarka sikerült; nézem tovább, s látom,
hogy ép – az egyik szemem sír, a másik nevet, de csak mert azt mondtam a hercegnek, hogy
ez nem fog sikerülni. Mikor teljesen kibontottam, akkor vettem észre, hogy a lábujjaknál, sőt
fölöttük mégiscsak van hiány, majdhogynem a fél lábfej hibádzik, de az a csekélyke munka
nekem édes teher volt, mert abból is láthatta a herceg, hogy értem a dolgom. Hogy a
várakozásomat felülmúlóan sikerült, annak pedig az az oka, hogy az öntés viszontagságai
közepette jobban fölhevült a fém, mint feltétlenül muszáj, és hogy mindaddig hallatlan
módon: az edények beolvasztásával megnöveltem az elegyben az ón arányát.
Mikor láttam, hogy milyen szépen sikerült a művem, nyomban indultam hercegemhez
Pisába; a herceg, asszonyával egyetemben, rendkívül szíves fogadtatásban részesített, s noha a
háznagytól már mindenről értesültek, a hercegi pár az én elmondásom alapján még nagyobb
csodaként élte át a történteket, s amikor a beszámolóban elérkeztem Perszeusz jobb lábához,
amelynek a várakozásomnak megfelelően hiányosan sikerült az öntése, a herceg szemlátomást
lenyűgözve vetette közbe asszonyának, hogy én ezt előre megmondtam.
Mikor láttam, hogy uram és úrnőm milyen jó szívvel van irántam, engedelmet kértem a
hercegtől, hogy Rómába mehessek. Kegyesen beleegyezett, csak aztán mielőbb térjek vissza,
mondta, hogy Perszeuszát befejezzem; azzal ajánlólevelet adott római követéhez, Averardo
Serristorihoz; Iulio de' Monti155 pápaságának első éveiben jártunk.
LXXIX. FEJEZET
Mielőtt útnak eredtem, meghagytam a segédeimnek, hogy folytassák a munkát, ahogy
megmutattam.
Azért mentem Rómába, mert csináltam én Bindo d'Antonio Altovitiről egy életnagyságú
bronz mellszobrot, s elküldtem neki Rómába. Ezt a szobrot ő egy régiségekkel és egyéb szép
dolgokkal teli irodában helyezte el, ez az iroda azonban nem arra való volt, hogy ott szobrok
és festmények díszelegjenek, mert nagyon alacsonyan voltak az ablakai, ekképpen ezek a
művek ellenfénybe kerültek, s nem érvényesültek úgy, mint kellő megvilágításban.
Történt, hogy egy napon Bindo a kapuban összetalálkozott Michelangelo Buonarrotival, a
szobrásszal, s beinvitálta, hogy nézze meg az irodáját. Az amint belépett, nyomban azt
kérdezte:
– Ki volt az a mester, aki ilyen hűséggel és ilyen finoman mintázta meg kegyelmedet?
Olyan szép, sőt talán még szebb is, mint némelyik antik szobor, pedig van itt jó néhány
remekmű. Ha felülről kapnák a fényt, nem pedig alulról, sokkal jobban mutatnának, de a
kegyelmed mellszobra még ezek közül is kiragyogna.

155
Giovanni Maria Ciocchi del Monte, aki 1550-ben III. Gyula néven ült a pápai trónra.
 Michelangelo, amint Bindo házából hazaért, tüstént szívélyes hangú levelet írt nekem:
Benvenutóm, sok évvel ezelőtt a legnagyobb ötvöst ismertem meg, most pedig a legnagyobb
szobrászt köszöntöm kegyelmed személyében. Bindo Altoviti úr megmutatta nekem a róla
készült bronz mellszobrot, s mint hallom, ez a remekmű kegyelmed keze munkáját dicséri;
sajnálom, hogy abban a rossz megvilágításban nem érvényesül minden erénye.
Igen kedves és elismerő levél volt,156 Rómába indulásom előtt meg is mutattam a
hercegnek, aki nagy megelégedéssel olvasta végig, majd azt mondta:
– Írd meg neki, Benvenuto, hogy ha hazajön Firenzébe, szenátort csinálok belőle.
Írtam is egy rendkívül meleg hangú levelet, amelyben a százszorosát ígértem annak, amit a
herceg ajánlott, de hogy ne érhessen vád, mielőtt lepecsételtem, megmutattam a kegyelmes
hercegnek azzal, hogy talán sokat is ígértem.
– Sokkalta többet érdemel, mint amit ígértél, és gondom lesz rá, hogy még azt is
megtetézzem – jelentette ki a herceg.
Michelangelo nem válaszolt a levelemre, s a herceg ezt igencsak rossz néven vette.
LXXX. FEJEZET
Rómában az említett Bindo Altoviti házába szálltam; a házigazda rögtön elújságolta, hogy
megmutatta a róla készült bronzszobrot Michelangelónak, s hogy az mennyire földicsérte;
erről aztán hosszan beszélgettünk. Volt nála ezerkétszáz aranyscudo betétem, amelyet együtt
kezelt a herceg ötezres tételével, amelyből négyezer a herceg meghagyásából kamatostul
engem illetett; így jutott eszembe, hogy megcsinálom Bindo Altoviti mellszobrát. Mikor
Bindo a viaszmintát meglátta, a jegyzője, Giuliano Paccali útján küldött nekem ötven
aranyscudót ajándékba; én a pénzt nem akartam elfogadni, azonmód visszaküldtem, s azt
mondtam Bindónak:
– Én beérem azzal, ha kegyelmed forgatja a pénzemet, s olykor fialtatja is. – Láttam, hogy
szavaimat rossz néven veszi, mert ahelyett, hogy szokásához híven a kedvemet kereste volna,
ridegen kezdett bánni velem, s noha továbbra is a vendégeként tisztelt, mintha neheztelt volna
rám. Mindazonáltal pár szóban megegyeztünk: a mellszobor munkadíja és a bronz ára az én
veszteségem, viszont a pénzem után életem fogytáig tizenöt százalék kamat illet meg.
LXXXI. FEJEZET
Első dolgom volt, hogy a pápánál tisztelegjek; miközben beszélgettünk, megérkezett
hercegünk követe, Averardo Serristori úr, s mikor észrevette, hogy én a pápával egyezkedem
– firenzei nyűgeimet ugyanis szívesen levetettem volna Rómáért –, mindent elkövetett, hogy
ezt megakadályozza.
Fölkerestem Michelangelo Buonarrotit, s megismételtem neki a herceg nevében Firenzéből
írt levelemben foglaltakat. Azt válaszolta rá, hogy a Szent Péter-templom munkálataival van
elfoglalva, nem hagyhatja ott az építkezést. A tervek már megvannak, vetettem ellen, a
munkát nyugodtan rábízhatná Urbinójára,157 ő minden bizonnyal nagyszerűen megvalósítaná
az elképzeléseit. A herceg nevében még különféle ígéretekkel is megtoldottam a szavaimat,
mire ő mélyen a szemembe nézett, és gúnyos mosollyal azt kérdezte:
– Kegyelmed hogy van vele megelégedve? Bizonygathattam én, hogy nagyon, hogy jó
dolgom van nála, ő
csak mosolygott, mint aki tudja, amit tud, s azt mondta, hogy most nehéz volna onnan
elmennie. Pedig jobban tenné, ha visszatérne a hazájába, próbáltam rábeszélni, mert ott most

156
Cellini némiképp kiszínezi a levélrészletet, amelynek 1552-ben írt eredetije így szól:
„Bindo Altoviti úr mutatott nekem egy róla készült bronz mellszobrot azzal, hogy a
kegyelmed keze munkája: nagyon tetszik.”
157
Francesco di Bernardino d'Amadore da Casteldurante, Michelangelo urbinói famulusa.
olyan igazságos és művészetkedvelő fejedelem kormányoz, amilyen még nem született erre a
földre. Mint említettem, volt neki egy urbinói inasa, aki évek óta dolgozott mellette inkább
szolgaként, mintsem tanítványként, hiszen szemlátomást semmit nem sajátított el a
mesterségből; Michelangelo az érvekből kifogyván most őhozzá fordult, hogy mit gondol a
dologról. Ez az ő Urbinója a maga parasztos modorában, nagy hangon azt felelte:
– Én bizony nem akarok megválni az én Michelangelo mesteremtől addig, míg
valamelyikünk el nem kaparja a másikat.158
Ezeken az ostoba szavakon már nekem is nevetnem kellett, szó nélkül kifordultam az ajtón
és otthagytam őket.
LXXXII. FEJEZET
Miután ilyen rosszul végződött az ügyem Bindo Altovitivel, hogy rátette a kezét a
szobromra és a pénzemre, világosan láttam, mit várhat az ember egy kereskedőtől, és
csalódottan visszamentem Firenzébe. Azonnal a palotába siettem, hogy tisztelegjek a
hercegnél, őkegyelmessége azonban éppen a Rifredi-hídnál lévő kastélyában tartózkodott.
Csak Pierfrancesco Riccit, a háznagyot találtam otthon, s mikor megindultam feléje, hogy
illendően köszöntsem, nagyot nézett, összecsapta a kezét, odavetette nekem, hogy a herceg a
kastélyban van, s azzal hátat fordított és faképnél hagyott.
El sem tudtam képzelni, mivel érdemeltem ki ezt a fogadtatást. Azonnal a kastélyba
siettem, egyenesen a parkba, őkegyelmességéhez, aki mikor messziről megpillantott, szintén
elcsodálkozott, és intett, hogy távozhatok is. Az után, hogy olyan szívélyes volt hozzám,
amikor elbocsátott, legalábbis ugyanolyan, sőt még szívélyesebb fogadtatásra számítottam, de
leforrázva, csalódottan kellett visszatérnem Firenzébe. Munkához láttam, hogy mihamarabb
befejezhessem művemet, s közben folyton azon járt az eszem, ugyan mi történhetett idehaza;
mikor láttam, milyen sanda pillantásokkal méreget Sforza úr és a herceg szűkebb köréből
mások is, gondoltam, megkérdem én Sforza urat, mi annak a fura tekintetnek az oka.
– Maradjon kegyelmed ugyanaz a jóravaló ember, aki volt, Benvenuto – felelte
mosolyogva –, és ne törődjék semmi mással.
Pár nap múlva alkalmam adódott a herceggel beszélni; őkegyelmessége némi
bizalmatlansággal fogadott, s megkérdezte, mit végeztem Rómában. Igyekeztem a tőlem
telhető legjobban megtalálni a szót, elmeséltem a Bindo Altovitiről készült bronzszobor
esetét. Feszülten figyelt. Akkor beszámoltam a Michelangelo Buonarrotival való
találkozásomról is, arra meglehetősen bosszús képet vágott, majd mikor elmeséltem, hogy
Urbino szavaival ők addig el nem válnak, míg valamelyik el nem kaparja a másikat, nagyot
nevetett és így szólt:
– Az ő baja – s azzal elbocsátott.
Nyilvánvalóan Pierfrancesco úr, a háznagy próbált áskálódni ellenem, de nem járt sikerrel:
az igazságos Isten most is védelmébe vett, mint hányattatásaim során mindvégig, s
reményeim szerint eztán is védelmezni fog küzdelmes életem végső határáig; én csak az ő
segedelmével boldogulhatok, bátran járom az utamat, sem a forgandó szerencsével, sem a
rossz csillagállással nem törődve: csak Isten tartson meg a kegyelmében!
LXXXIII. FEJEZET
Most pedig elmondom, micsoda rettentően kínos helyzetbe kerültem, nyájas olvasó.
Amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem befejezni művemet,159 esténként pedig a herceg
fegyvertermében segédkeztem őkegyelmessége ötvöseinek, akik javarészt amúgy is az én

158
Az inas 1555-ben, Michelangelo előtt kilenc évvel halt meg.
159
Ez még rengeteg munka volt, hiszen nemcsak a Perszeusz lábfejét kellett kiigazítani: a
talapzat négy oldalára szánt szobrok is hátravoltak. (A ford.)
terveim alapján dolgoztak; s minthogy észrevettem, milyen nagy kedve telik a hercegnek a
munka látványában meg a velem való társalgásban, olykor-olykor napközben is benéztem
hozzájuk. Egy ilyen napon a herceg, szokásos útja során, annál is nagyobb kedvvel tért be a
fegyverterembe, mivel értesült a jelenlétemről, s kellemesen elbeszélgettünk a legkülönfélébb
dolgokról, ő kérdezgetett, én meg válaszolgattam, addig-addig, hogy úgy vettem észre, mintha
megenyhült volna. Egyszer csak belépett egyik titkára, súgott neki valamit, bizonyára valami
fontosat, mert a herceg azonnal fölállt, és átment a titkárral egy másik szobába. Ezenközben a
hercegné a herceg után érdeklődött, s mikor az apród jelentette, hogy őkegyelmessége a
fegyverteremben van, Benvenu-tóval társalog, minden a legnagyobb rendben, a hercegné
maga is bejött a fegyverterembe, s noha a herceget nem találta, leült mellénk, egy darabig
nézte, hogyan dolgozunk, majd bűbájos mosollyal hozzám fordulva mutatott egy nagy
szemekből fűzött, kétségkívül ritka gyöngysort, s a véleményemet kérdezte; nagyon szép,
mondtam neki.
– Szeretném a herceggel megvetetni – tette hozzá a kegyelmes asszony –, kérlek,
Benvenutóm, dicsérd föl előtte, amennyire csak tudod.
Akkor a tőlem telhető legnagyobb tisztelettel színt vallottam:
– Kegyelmes asszonyom, azt hittem, hogy ez a gyöngysor kegyelmességedé, de minthogy
tévedtem, a szakmai tisztesség úgy kívánja, meg kell mondanom, mi több: kötelességem
megmondani, hogy ennek a gyöngysornak bizony igen sok hibája van, semmiképp sem
ajánlanám, hogy kegyelmességed megvegye.
– A kereskedő hatezer scudóra tartja – mondta a hercegasszony –, és ha nem volna az a pár
apró hibája, megérne több mint tizenkétezret is.
Ha tökéletes volna a gyöngysor, én akkor sem tanácsolnám senkinek, hogy csak ötezerig is
elmenjen a vételárban, merthogy ez nem drágakő, hanem halcsont, s idóVel tönkremegy; a
gyémánt, a rubint, a smaragd nem öregszik el, meg a zafír sem: ezek drágakövek, ezeket kell
megvenni. Szavaimra a hercegné kissé ingerülten azt válaszolta:
– Márpedig én ezt a gyöngysort akarom; kérlek, mutasd meg a hercegnek és dicsérd meg,
amennyire csak tudod, s ha úgy látod jónak, hazudni se átallj, mert az én kedvemért teszed, de
a saját érdekedben.
Én, aki világéletemben szerettem az igazságot és gyűlöltem a hazugságot, de nem akartam
egy ilyen nagy hercegasszony kegyét elveszteni, kénytelen-kelletlen fogtam azt az átkozott
gyöngysort, és átmentem vele abba a szobába, ahová őkegyelmessége visszavonult.
– Mi járatban, Benvenuto? – kérdezte a herceg. Fölmutattam a nyakéket.
– Szeretnék kegyelmességed figyelmébe ajánlani egy ritka szépségű gyöngysort, amely
igazán méltó volna egy hercegi ékszergyűjteményhez; sosem láttam még nyolcvan gyöngyöt
ilyen pompás füzérben együtt; vegye meg kegyelmességed, csodálatos darab.
– Nem érdekel – mondta a herceg –, nem olyan szép, mint mondod, ráadásul nem is
tetszik.
– Engedelmével, kegyelmes uram, én úgy találom, hogy ez a legszebb gyöngysor a
világon.
A hercegasszony az ajtó mögött fülelt minden szavamra, s miután írásban itt nem
részletezett módon agyba-főbe dicsértem a gyöngysort, a herceg jóságosan a szemembe
nézett, és azt mondta:
– Tudom én, Benvenutóm, hogy te ehhez kiválóan értesz, és ha ez a gyöngysor valóban
olyan párját ritkítóan értékes volna, mint állítod, nem is gondolkodnék rajta, hogy
megvegyem a hercegné vagy pusztán a birtoklás kedvéért, minthogy nekem muszáj efféle
ajándékokat beszereznem nemcsak a hercegasszony, hanem a családtagjaim miatt is.
Most már mindegy volt, hogy egy hazugsággal több vagy kevesebb, minden meggyőző
erőmet latba vetve próbáltam elhitetni a herceggel, milyen jó vásárt csinálna – azzal a hátsó
gondolattal, hogy szolgálatom fejében a hercegné alkalomadtán még segítségemre lehet. Több
mint kétszáz scudo közvetítői díjat ajánlott föl nekem, ha nyélbe ütöm az üzletet, de
elhatároztam, hogy egy fityinget sem fogadok el, nehogy a herceg azt higgye, kapzsiságból
jártam közben. A herceg megint csak nagyon kedvesen azt mondta:
– Tudom, hogy kiválóan értesz hozzá, ezért ha ugyanaz a derék ember vagy, akinek
megismertelek, most megmondod az igazat.
Könnybe lábadt szemmel, szégyenkezve válaszoltam:
– Ha most színt vallok, kegyelmes uram, a hercegnét halálos ellenségemmé teszem, s
kénytelen leszek szedni a sátorfámat, ellenségeim dühének kiszolgáltatva a kegyelmességed
nemes iskolájának ajánlott Perszeuszomat; kérem tehát, könyörüljön rajtam.
LXXXIV. FEJEZET
A herceg rájött, hogy kényszerűségből beszélek, s azt mondta:
– Ha bízol bennem, nem kell félned semmitől.
– Igen ám, de ha a hercegné megtudja... – aggályoskodtam. A herceg erre esküre emelte a
kezét, és azt válaszolta:
– Szavaid mélyen el lesznek temetve.
A súlyos ígéret hallatán azonnal megmondtam őszintén, hogy szerintem nemigen ér az
többet kétezer scudónál. A hercegné észrevette, hogy lehalkítottuk a hangunkat, berontott a
szobába, és így szólt:
– Kérem kegyelmedet, vegye meg nekem azt a gyöngysort, mert nagyon-nagyon
szeretném, és kegyelmed Benvenutója is azt mondja, hogy ennél szebbet még sohasem látott.
– Nem veszem meg – felelte a herceg.
– Miért nem, amikor pedig annyira szeretném?
– Mert nem szeretem szórni a pénzt.
– Szórni a pénzt? Hát ezt meg hogy érti? A kegyelmed Benvenutója, akinek méltán ad a
véleményére, azt mondta, hogy legalább háromezer scudóval többet ér, mint amennyiért
kínálják!
A herceg nem türtőztette magát:
– Az én Benvenutóm azt mondta, asszonyom, hogy ha megveszem ezt a gyöngysort, az
csak kidobott pénz, mert ezek a gyöngyök se nem gömbölyűek, se nem egyformák, és
némelyik bizony el is öregedett, nézze csak meg: hibás ez is, az is, kár erőltetnie.
A hercegasszony erre sötéten rám nézett, vészjóslóan fölszegte az állát, s úgy viharzott ki a
szobából, hogy legszívesebben világgá mentem volna, mivel azonban Perszeuszomnak már
csak igen kevés híja volt, nem akartam a leleplezés elől megfutamodni – de gondolja csak
meg mindenki, milyen rettenetes helyzetbe kerültem!
A herceg a fülem hallatára hagyta meg ajtónállóinak, hogy engem mindig bocsássanak be a
palota termeibe s minden egyéb helyre, ahol őkegyelmessége éppen tartózkodik, a hercegné
pedig ugyanazoknak megparancsolta, hogy amint meglátnak engem a palotában, zavarjanak
el, csak arra ügyeljenek, nehogy ezt a herceg észrevegye; attól kezdve már csak akkor tudtam
bejutni, ha a herceg előbb látott meg, mint ezek a szerencsétlenek, s magához intett, vagy ha
hívatott.
A hercegasszony magához kérette Bernardonét, azt az ékszerügynököt, akire pedig nekem
többször panaszkodott, hogy micsoda egy naplopó, és mennyire nem érti a dolgát, s miután
bennem csalódnia kellett, az ő gondjaiba ajánlotta a gyöngysorát.
– Bízza csak rám, kegyelmes asszonyom – mondta az a gazember, s azzal fogta a
gyöngysort, és beszemtelenkedett vele a herceghez. A herceg, amint meglátta, ráripakodott,
hogy azonnal vigye a szeme elől. De az csak mondta a magáét azon a szamárordítás-forma
orrhangján:
– Jaj, kegyelmes uram, vegye már meg ezt a gyöngysort szegény kegyelmes asszonynak,
ha egyszer úgy megkívánta, hogy nem élhet nélküle! – És így tovább, összehordott tücsköt-
bogarat, mire a herceg megelégelte, s rárivallt:
– Vagy elkotródsz a szemem elől, vagy úgy váglak pofon, hogy arról koldulsz!
Az a címeres gazember nagyon is jól tudta, mi forog itt kockán, hiszen ha sikerrel jár, a
hercegnő kegyén kívül több száz scudo is üti a markát, akkor meg már semmi sem drága,
vélekedett, üssék csak pofon. A herceg tehát ütött, éspedig nagyokat, csak hogy szabaduljon
már végre tőle. Annak pedig lángolt a képe, s még a könnye is legördült azon a ronda vörös
pofáján. De csak mondta tovább a magáét:
– A hűséges szolga mindent elkövet és elvisel, uram, csak hogy a kegyelmes asszony meg
legyen elégedve.
A herceg már látni sem bírta ennek a féregnek a tenyérbe mászó képét, s persze megesett a
szíve a hercegasszonyon, hiszen annyira szerette, hogy mindig mindent megadott neki. Azt
mondta:
– Hordd el magad a szemem elől, a fene enne meg, és eredj, alkudj meg arra a
gyöngysorra, addig úgysincs nyugtom, amíg a hercegné minden óhaját nem teljesítem.
Lám, így sújtja a balsors a becsületes embert – s ilyen szerencséje van a bolondnak: a
hercegné kegyét egyszer s mindenkorra elvesztettem, s vele együtt a hercegét is, amaz pedig a
tetemes alkuszdíj mellé hercegi pártfogást is szerzett; ebből is csak az derül ki, hogy
tisztességesnek és jónak lenni önmagában kevés a boldoguláshoz.
LXXXV. FEJEZET
Ez idő tájt tört ki a sienai háború;160 a herceg Firenze védelmében szobrászait és építészeit
rendelte ki a városkapukhoz: nekem a pratói kapu jutott meg az Arno partján levő kiskapu,
amely a malmokhoz vezető utat zárta le; Bandinello lovagnak a San Friano kapu, Pas-qualino
d Anconának a San Pier Gattolini kapu, Giulian di Baccio d Agnolo fafaragónak a San
Giorgio kapu, Particinónak, aki szintén fafaragó volt, a Santo Niccolo kapu, a Margolla néven
ismert szobrásznak, Francesco da Sangallónak a Croce-kapu, a Tassónak nevezett
Giovanbatistának a Pinti-kapu; és így tovább, minden bástyához és kapuhoz rendelt a herceg
egy-egy mérnökembert, akiknek a nevére már nem emlékszem, de ez itt most nem is érdekes.
A herceg, akinek jó katonaesze volt, körbejárta a várost, s mikor mindent alaposan
megnézett és megfontolt, kérette egyik kezesét, Lattanzio Gorinit, aki szintén kedvét lelte az
efféle dolgokban; részletesen megterveztette vele a kapuk védelmét, s mindegyikünknek
elküldte a maga kapujáról készült védelmi tervet. A magamé láttán rögtön észrevettem, hogy
valami nincs rendben, pontosabban semmi sincs rendben, s a tervet szorongatva futottam a
herceghez, és magyarázni kezdtem, hogy miért nem jó, őkegyelmessége azonban ingerülten
letorkolt:
– A szobrászművészetet rád hagyom, Benvenuto, de cserébe elvárom, hogy ezt a
mesterséget meg bízd énrám; tartsd magad a tervhez!
A fenyegető szavakra a tőlem telhető legnagyobb alázatossággal csak azt válaszoltam:
– En a szobrászművészetet is kegyelmességedtől tanultam, s aközben mindig volt módunk
egy kis eszmecserére, ezért kérem kegyelmességedet, hogy ebben a szobrászművészetnél
sokkalta fontosabb városvédelmi dologban is méltasson a figyelmére, hátha a szolgálatára
lehetek.
Alázatos szavaimra kegyeskedett megvitatni velem a tervet, s mikor kézenfekvő, világos
érveléssel bebizonyítottam, hogy hibás az elképzelés, őkegyelmessége így szólt:
– Akkor csináld meg te, kíváncsi vagyok, mire mégy. Készítettem is egy-egy ésszerű tervet
a két kapu védelmére, bemutattam neki, mire ő, belátva tévedését, engedékenyen azt mondta:
– Rendben van, egyetértek, legyen így!

160
II. Henrik francia király 1553-ban indított hadjárata, amely 1555-ben Siena ostromával és
elestével ért véget. A francia sereget a Firenzéből száműzött Piero Strozzi marsall vezette.
 Nagy lendülettel azon nyomban munkához láttam.
LXXXVI. FEJEZET
A pratói kapu őrizetét egy lombardiai kapitányra bízták; rettentő nagydarab, harsány,
dölyfös, végtelenül ostoba ember volt. Mindjárt a stratégiámat firtatta, mire készségesen
megmutattam a védelmi tervemet, és keserves munkával elmagyaráztam neki, mi volna a
lényege. A nagy böszme barma csak ingatta a fejét, feszengett, egyik lábáról a másikra állt,
hatalmas bajszát pödrögette, a kalapját babrálta, és egyre azt hajtogatta:
– Uramatyám, segíts! Én ehhez nem értek.
Addig-addig, hogy megelégeltem a dolgot, és azt mondtam neki:
– Jó, akkor bízza rám, én történetesen értek hozzá. – Azzal hátat fordítottam neki, hogy
végeztünk, mire ő fölszegte a fejét, baljával a kardja markolatára csapott, s azt mondta:
– Hé, mester, te engem provokálsz!
Dühösen fordultam hátra, mert csakugyan kihozott a sodromból, s azt mondtam:
– Könnyebb volna teveled elbánni, mint a kapu védőbástyáját megépíteni!
Mindketten a kardunkhoz kaptunk, de mielőtt hüvelyükből kiránthattuk volna őket, több
jóérzésű ember is közénk vetette magát, firenzeiek, idegenek vegyesen, többnyire őt
kárhoztatva, hogy nincs igaza, és mindenképpen jobban teszi, ha hallgat rám, és ha ezt a
herceg megtudja, jaj neki. Erre elkotródott, én pedig hozzáláttam, hogy megépítsem a
védművemet. Rendelkeztem a tennivalókról, s azonnal a másik kapuhoz siettem, ahol viszont
egy olyan – cesenai illetőségű – kapitányhoz volt szerencsém, amilyent még életemben nem
láttam: hölgyeket megszégyenítően bűbájos volt, de ha a helyzet úgy kívánta, kemény
férfiként állt helyt és könyörtelenül gyilkolt. Ez a kivételes ember engem olyan nagy
tiszteletben tartott, hogy néha már feszélyezett is, úgy viselkedett, mintha a tanítványom
volna, elég az hozzá, hogy a nagy kölcsönös tiszteletadásban végül sokkal erősebb védművet
építettem neki, mint amannak a másik kapunál.
Lassan már megvoltam a bástyákkal, amikor Piero Strozzi katonái úgy megriasztották
Prato lakosságát, hogy az egész kerület kiürült: valóságos szekérkaraván indult meg a város
közepe felé. A nagy mozgolódás láttán figyelmeztettem a kapuőrséget, hogy ügyeljenek,
nehogy valami olyasmi következzék be, mint a torinói kapunál, ahol nem tudták leereszteni a
vaskaput, mert az egyik szénásszekéren fönnakadt.
Mikor az a vadállat kapitány meghallotta a szavaimat, fölfortyant és nekem esett, de én
sem maradtam adósa, szóval összezördültünk, éspedig sokkai durvábban, mint első
alkalommal, de megint közibénk ugrottak. A védműveimért váratlanul szépen megfizettek,
szó, ami szó, rám is fért, legalább könnyű szívvel visszatérhettem Perszeuszomhoz.
LXXXVII. FEJEZET
Ez idő tájt leltek rá Arezzo tájékán bizonyos régiségekre, többek közt a kimérára; ez a
bronz oroszlánfigura most is látható a palota nagytermével szomszédos termek egyikében.
Több kisméretű bronzszobortorzóval együtt került elő vastag föld– és rozsdaréteg alól,
ezeknek vagy a feje, vagy a keze, vagy a lába hiányzott. A herceg maga is szívesen tisztogatta
őket a cizelláló vésővel. Előfordult, hogy beszélgetés közben odanyújtotta nekem a kis
kalapácsot, hogy ő tartja a vésőt, de üssem én, s ekképpen együtt tisztogattuk meg a kis
figurákat a földtől meg a rozsdától. Jó néhány esténk telt el így, a herceg megbízott, hogy
pótoljam is a hiányzó részeket. Őkegyelmességének olyan nagy kedve telt ezekben az
apróságokban, hogy már napközben is dolgoztatott, s mikor késlekedtem, értem küldetett.
Többször is említettem a kegyelmes hercegnek, hogy ha a Perszeusz utómunkálataitól távol
maradok, annak esetleg nem lesz jó vége, mert először is őkegyelmessége türelmét próbára
téve nagyon elhúzódhatnak ezek a munkálatok (amint el is húzódtak); másodszor pedig
távollétemben elkanászodnak a munkásaim, s abból aztán megint csak a baj van: vagy nem
dolgoznak, vagy esetleg elrontják a művemet. A herceg akkor megengedte, hogy csak
huszonnégy óra után dolgozzam a palotában. Őkegyelmességét sikerült megint úgy
megszelídítenem, hogy esténként egyre nagyobb szívességgel fogadott a palotában. Ekkor
emeltette az épület Leoni utcai szárnyát, s ebben az új épületszárnyban nézett ki magának egy
kis szobát, ha vissza akart vonulni; meghagyta, hogy én is itt keressem fel: a fegyverterem
felől a nagyterem mennyezete fölötti átjárón és aprócska szobákon keresztül észrevétlenül
eljuthatok hozzá. Igen ám, de a hercegné ezt pár nap alatt megtudta, s bezáratta előttem az
átjárókat, ekképpen esténként az egyébiránt gyengélkedő hercegné miatt jócskán
előszobázhattam, mire bebocsátást nyertem azokon az ajtókon, amelyek mögött mindig őt
találtam, következésképp mindig neki alkalmatlankodtam.
Vagy ezt elégelte meg vagy más egyebet, végül csak az sült ki belőle, hogy már látni sem
bír. Én mindeme kellemetlenkedés és kényelmetlenség ellenére hűségesen jártam a palotába, a
herceg pedig parancsba adta, hogy bárhol kopogtassak is, kérdezősködés nélkül azonnal
bocsássanak be, s ekképpen gyakran megesett, hogy a pihenő hercegnére nyitottam rá az ajtót;
olyankor egész ijesztően kikelt magából, s mindig azzal fogadott:
– Mikor fejezed már be végre azokat a vacak figurákat? Kezdem unni, hogy folyton itt
alkalmatlankodol.
Én erre udvariasan csak azt feleltem:
– Kegyelmes hercegasszony, egyetlen úrnőm, nekem minden vágyam az, hogy
kegyelmességed leghívebb és a legalázatosabb szolgája legyek, s mivel ezek a munkák,
amelyekkel a herceg úr megbízott, hosszú hónapokig el fognak tartani, mondja meg
kegyelmességed, ha nem lát szívesen, mert akkor többé ide be nem teszem a lábam, bárki
hívjon is; ha a herceg úr hívat, azt fogom mondani, hogy rosszul érzem magam, és soha,
semmi szín alatt nem jövök ide többé.
Szavaimra azt felelte:
– Nem azt mondom, hogy ne gyere ide többé, és azt se mondom, hogy ne engedelmeskedj
a hercegnek, csak úgy veszem észre, sose lesz már vége ennek a piszmogásnak.
A herceg valamit megsejthetett, mert amikor eljött a huszonnégy óra, továbbra is hívatott, s
megüzente, hogy feltétlenül elvár; így ment ez napokon keresztül ugyanazokkal a
nehézségekkel. Egyik este, amint a szokásos módon benyitok, ott találom a herceget,
szemlátomást bizalmas beszélgetésben az asszonyával; valami titkos dologról folyhatott a szó,
mert nagyon mérgesen kapta föl a fejét, ijedtemben vissza is akartam fordulni, de akkor
gyorsan azt mondta:
– Gyere csak, Benvenutóm, menj előre, csináld a dolgodat, mindjárt megyek én is.
Ahogy ott elmegyek mellettük, elkapja a köpenyemet don Grazîa úr, a kisfiúk, és olyan
kedvesen törleszkedik hozzám, ahogy csak az ilyen apróságok tudnak. A herceg nagyot
nézett, és így szólt:
– Ejha, ez ám a barátság!
LXXXVIII. FEJEZET
Miközben ezeken a kis semmiségeken dolgoztam, a trónörökös, Giovanni úr, Harnando úr
és Grazia úr161 egész este körülöttem rakoncátlankodtak, s titokban folyton csipkedtek,
böködtek, hiába kértem őket szép szóval, hogy nyughassanak.
– Nem tudunk – válaszolták.
– Amit nem tudunk, azt nem is akarjuk – mondtam –; hát csak rajta!
A herceg és a hercegné erre nagyot nevetett.
Egy másik este, amikor befejeztem a Perszeusz talapzatára szánt alakokat: Jupiter,
Mercurius, Minerva, Danaé és a lábánál ülő kis Perszeusz szobrát, elvitettem őket abba a

161
A herceg négy fia: Francesco, Giovanni, Ferdinando és Garzia.
terembe, ahol esténként dolgozni szoktam, és szép sorban elrendeztem őket szemmagasságnál
kissé följebb, hogy jól érvényesüljenek. Mikor a herceg értesült a dologról, a szokásosnál
hamarabb jött be hozzám, s alighanem érdemén felül megdicsérte munkámat az illető, aki
értesítette, mert őkegyelmessége e szavakkal lépett be az ajtón: „Szebb, mint az antikok”, és
más efféléket is mondott; a herceg és a hercegasszony szemlátomást elégedetten közeledtek,
jövetelükre azonnal fölálltam és elébük mentem. A herceg a maga fejedelmi módján nyájasan
üdvözlésre emelte a jobbját, s átnyújtott nekem egy hatalmas, gyönyörű, piros pettyes héjú
körtét:
– Tessék, Benvenutóm, ültesd el ezt a körtét a házad kertjében – mondta.
Szavaira magam is földerültem, s visszakérdeztem:
– Azt mondja kegyelmességed, hogy az én házam kertjében?
– A te házad kertjében, merthogy a tiéd; most már érted?
Köszönetet mondtam a hercegnek és a hercegnének a tőlem telhető' legcirkalmasabb
szertartásossággal. Aztán leültek a szobraimmal szemközt, s több mint két óra hosszat csak
ezek szépségéről áradoztak, a hercegasszony annyira el volt ragadtatva, hogy azt mondta:
– Kár volna ezeket a szép kis szobrokat egy talapzatban kitenni a térre, mert még valami
bajuk esik; inkább tedd őket valamelyik szobámba, ott megkapnák a kivételes szépségükhöz
méltó tiszteletet.
Hiába sorakoztattam fel végtelen számú ellenérveimet, láttam, hogy semmiképp nem
akarja, hogy a talapzatban helyezzem el őket, megvártam hát a másnapot, s huszonkét órakor
elmentem a palotába; mondták, hogy a herceg és a hercegné kilovagolt, és én akkor levitettem
a szobrokat az időközben előkészített talapzathoz és azonnal beólmoztam őket a helyükre. Ó,
amikor ezt a hercegasszony meglátta! Olyan haragra gerjedt, hogy ha nincs ott a herceg és
határozottan nem fogja pártomat, bizony megkeserültem volna. A gyöngysor miatt meg emiatt
a hercegné olyan patáliát csapott odahaza, hogy a herceg az időközben kialakult kevés
jóindulatából is visszavont, így aztán nemigen jártam a palotába, vagy ha mentem, mindig
csak a szokásos kellemetlenségek árán tudtam bejutni.
LXXXIX. FEJEZET
Visszatértem a Loggiára, ahová időközben már odavitettem Perszeuszomat, és az említett
nehézségek, azaz a pénzhiánnyal való állandó küzdelem meg egyéb viszontagságok közepette
– melyeknek a fele is elég lett volna, hogy a legkeményebb embert kétségbe kergesse –
igyekeztem munkám végére járni.
Dolgoztam, mint rendesen, s történt, hogy egy reggeli mise után a San Piero Scheraggio-
templomból kifelé jövet elém keveredett Bernardone, az ékszerügynök, csapnivaló ötvös s a
herceg jóvoltából a pénzverde felügyelője, s alighogy a templomajtón kilépett, négy akkorát
fingott a disznó, hogy az a San Miniato-dombon vert visszhangot. Akkor azt mondtam neki:
– Te mihaszna isten barma, te, hát már csak így tudsz hallatni magadról? – s azzal
rohantam, hogy fogok egy furkót, és eltángálom. Az bemenekült a pénzverdébe, ezért lesbe
állítottam egy gyereket, hogy szóljon, amikor az a disznó kijön, én pedig az ajtóban vártam.
Már jó ideje álltam ott, közben el is untam magam, meg nagyjából a haragom is elszállt, aztán
meg beláttam, hogy a harag amúgy is rossz tanácsadó, a verekedésből pedig bajom
származhat, ezért úgy döntöttem, másként állok bosszút. S mivel az eset pár nappal Szent
Jánosunk ünnepe előtt történt, írtam egy strófa verset, és kiakasztottam a templomnak arra a
sarkára, ahol a dolgukat szokták végezni a népek. így szólt:
Itt Bernardonét rejti a föld gyomra, Üzér volt, kém, rabló, gazlelkű gyáva -Erényei dús
díszeit fiára, Buaccióra hagyta, arra a baromra.
Az esetről és a versről a palotában is értesültek, a herceg és a hercegasszony jót derültek
rajta. Mire az ő fülébe is eljutott a hír, már nagyon sokan látták és kinevették, s mivel ezek
nevettükben folyton a pénzverdét bámulták és Bernardonéra pislogtak, észrevette a dolgot
Baccio mester, a fia: éktelen dühében az öklét harapdálta, letépte a verset, fenyegetőzött azon
a kellemetlen orrhangján – és nagyon köpte a markát.
XC. FEJEZET
Mikor a herceg értesült róla, hogy Perszeuszom többé-kevésbé elkészült, egy napon eljött,
megnézte, és egyértelműen tudomásomra adta, hogy nagyon meg van vele elégedve, majd
pedig a kíséretében levő urakhoz fordulva így szólt:
– Igen szép a mű, de a nép tetszését is el kell nyernie, ezért, Benvenutóm, mielőtt
befejezettnek nyilvánítod, a kedvemért egy fél napra nyisd meg a tér felől a kerítést, hadd
lássuk, mit szólnak hozzá az emberek, mert egész más hatása van ezen a zárt helyen, mint
ahogy szabad téren mutat.
A herceg szavaira alázatosan azt feleltem:
– Megmondhatom én, kegyelmes uram, hogy sokkal szebben fog mutatni. Talán nem
emlékszik kegyelmességed, hogy amikor az udvaromban állt a szobor, nyílt téren, áthozta a
kíváncsiság az Innocenti kórház udvarából Bandinellót, s az a végtelen rossz természetű
ember annyi jót mondott el róla, mint még soha életében senkiről? Pedig úgy veszem észre,
kegyelmességed nagyon ad a szavára.
Erre ő kissé bosszús mosollyal, de nagyon kedvesen így szólt:
– Tedd meg, Benvenutóm, legalább az én kedvemért.
Amikor elment, intézkedtem, hogy bontsák hát meg azt a kerítést, és mivel még hátravolt
némi aranyozás innen, némi fényezés amonnan és egyéb apróságok, morgolódva-sopánkodva
átkoztam a napot, amikor Firenzébe evett a fene, merthogy egy ideje már láttam én, hogy
Franciaországban mindenem oda, csak azt nem láttam világosan, mi jót remélhetek ettől az én
firenzei uramtól azok után, hogy kezdettől fogva egyfolytában csak hátrányom származott
belőle. Másnap ezekkel a rossz érzésekkel mutattam meg a művemet.
Isten akaratából olyan zajos tetszésnyilvánítás fogadta, hogy némiképp
megvigasztalódtam. Csodájára járt a sok kíváncsi ember, és sokan tettek cédulát a kapura,
amelynek védelmében még mindig dolgoztam a művön. Még aznap, az alatt a pár óra alatt,
míg közszemlére tettem, húsznál is több szonett dicsérte, s az utána következő napokban,
amikor pedig már nem is volt látható, akkor is egyfolytában csak magasztalták szonettben,
latin és görög versben egyaránt, mivel éppen tanítási szünet volt a pisai egyetemen, és tanár,
diák versengve verselte meg a véleményét. Mi több, céhbeliek, azaz szobrászok és festők is
igyekeztek túlszárnyalni egymást a dicséretemben, és a herceg szemében ez volt az igazi
elismerés. Nekem közülük is Iacopo da Pontormo, a remek festő véleménye volt a
legbecsesebb, s még inkább a kiváló Bronzinóé, aki nem elégedett meg azzal, hogy kiakasztja
a maga finom modorában megfogalmazott hízelgő véleményét: el is küldte nekem kis
tanítványával, Sandrinóval; ettől némiképp megvigasztalódva végeztem el művemen az utolsó
simításokat.
XCI. FEJEZET
A herceg úr őkegyelmessége értesült ugyan, hogy ez a kiváló Iskola milyen kedvezően
fogadta rövid ideig közszemlére tett művemet, de azt mondta:
– Nagyon örülök, hogy Benvenutónak volt némi sikere, legalább igyekszik mihamarabb
befejezni a művét, hiszen már nagyon azon van; de nehogy azt higgye, hogy ugyanez lesz,
amikor majd leleplezi, körbe tudják járni a népek, s kiderül, milyen hibákat találnak és vélnek
találni benne – tehát jobb, ha már most felvértezi magát ellenük.
Ezt valójában Bandinello mondta a hercegnek, amikor Andrea del Verrocchio műveiről, az
Orsanmichele homlokzatára készített szép bronz Krisztusról és Szent Tamásról beszélt, és
kitért sok egyéb műre is, többek közt az isteni Michelangelo Buonarroti csodálatos Dávidjára,
ezek ugyanis szerinte csakis szemből mutatnak igazán. Fölemlegette, hogy az ő Hercules és
Cacus szobrát is milyen csípős szonettekkel bírálták ezek a rossz nyelvek.
Hercegem, aki itta minden szavát, persze továbbmondta, amit tőle hallott, és vakon hitt
neki, mert az az irigy Bandinello mindegyre tüzelte. Egy alkalommal meghallotta ezt az a
bitang Bernardone, az ékszerügynök, s e szavakkal támasztotta alá a hercegnek Bandinello
állítását:
– Más tészta nagy szobrot csinálni, nagyuram, mint apróságokkal szöszmötölni; ezzel nem
azt akarom mondani, hogy ötvösként nem remekelt, de meglátja, szobrásznak nem fog
beválni. – És ebben a szellemben folytatta, jó kém módjára hetet-havat összehordva.
XCII. FEJEZET
Dicső uramnak és a halhatatlan Istennek köszönhetően egy csütörtöki nap reggelén
közszemlére bocsátottam a művet. Már napfelkelte előtt rengeteg ember verődött össze, s
versengve magasztalták. A herceg a palota kapuja fölötti ablakból követte az eseményeket, s
ilyenformán félig-meddig rejtőzködve mindent hallott, amit a szoborról beszéltek. Miután
órákon keresztül fülelt az emberek szavára, büszkén és elégedetten azt mondta Sforza úrnak:
– Eredj, Sforza, keresd meg Benvenutót, és mondd meg neki a nevemben, hogy jócskán
felülmúlta a várakozásaimat, s ezért cserébe én is megteszem a tőlem telhetőt, hogy eláll
szeme-szája, csak legyen türelemmel.
Sforza úr ennek szellemében cselekedett, lelket öntött belém, s ennélfogva meg az emberek
lelkesedése folytán ez a nap igazán emlékezetessé lett a szememben. Volt ott például két
nemesúr, akiket a szicíliai alkirály162 küldött valami hivatalos ügyben a herceghez. Ez a két
kellemes ember, aki az utcán rohant utánam – mivelhogy csak futtomban köszöntöttem őket –
, kalaplevéve olyan dicshimnuszt vágott ki ott nekem, hogy az egy pápa színe előtt is túlzás
lett volna; én szerényen elhárítottam a sok bókot, de ők csak mondták-mondták, hogy végül
már könyörgőre fogtam, hogy ugyan menjünk el a térről, mert az emberek már jobban
megbámultak engem, mint Perszeuszomat. A nagy haj bókolásban odáig mentek, hogy
meghívtak Szicíliába, olyan feltételekkel, mint mondták, hogy nem fogom megbánni;
elmesélték, hogy egy Giovanagnolo nevű szervita papból gazdag embert csináltak, mert emelt
nekik egy szökőkutat mindenféle figurákkal, amelyek azonban meg sem közelítették a
Perszeusz szépségét. Nem hagytam, hogy befejezzék a mondókájukat, a szavukba vágtam:
– Nagyon csodálkozom kegyelmeteken, hogy a művészetek hazájától, egy olyan fejedelem
szolgálatától akarnak eltántorítani, aki mindenki másnál inkább támogatja a művészetet. Ha
engem a meggazdagodás vágya vezérelne, maradhattam volna Franciaországban, a nagy
Ferenc király szolgálatában, aki ezer aranyscudo ellátmányban részesített, s ezenfölül a
műveim számlaterheit is állta, minek következtében legalább évi négyezer aranyscudo
megtakarításom keletkezett – és én Firenzéért négyévi munkám eredményét hagytam ott
Párizsban. – Ε szavakkal és egyéb hasonlókkal vetettem véget a ceremóniának,
megköszöntem a dicsérő szavakat, a szorgos munkálkodás legnagyobb jutalmát, és azt, hogy
meghozták a kedvemet egy újabb munkához, amellyel remélhetőleg még ennél is sokkal
inkább elnyerhetem ennek a csodálatos firenzei iskolának a tetszését. A két úr erre megint
nagy hajbókolásba kezdett, mire én kiváló tisztelettel faképnél hagytam őket.
XCIII. FEJEZET
Két nap elteltével, dicsőségem teljében a herceg elé járultam; nagyon kedvesen fogadott:
– Benvenutóm – mondta –, meg vagyok elégedve. Légy nyugodt, hogy neked is meglesz rá
az okod hamarosan, nem is gondolnád, hogy mennyire, és hogy milyen hamar: ha tőlem függ,
egy nap sem telik belé.
A kecsegtető ígéret hallatán szívvel-lélekkel Istenemhez fordulva mondtam hálás

162
Giovanni De Vega, 1546-1550.
köszönetet, örömkönnyeimmel küzdve hercegemhez léptem, megcsókoltam a ruhája
szegélyét, majd így szóltam:
– Dicső nagyuram, a művészet és a tehetség legfőbb pártfogója! Kegyelmed engedelmével
kérnék egy hét időt, hogy köszönetet mondhassak az Istennek, mert tudom, hogy mérhetetlen
erőfeszítésemben milyen nagy segedelmemre volt, ezért hát egy hét zarándok-úttal szeretném
a halhatatlan Istennek megköszönni, hogy most és mindenkor patronálja azokat, akik hozzá
fohászkodnak.
Hová készülök, kérdezte akkor a herceg.
– Holnap reggel indulok Valle Ombrosába – mondtam –, onnan Camaldolin és Eremón át
Santa Maria al Bagnóba és esetleg Sestinóba szeretnék eljutni, mert hallom, hogy ott szép
antik dolgok vannak, visszafelé jövet pedig San Francesco della Vernia felé venném utamat,
és Isten szakadatlan dicséretével térnék meg kegyelmességed szolgálatába.
– Hát csak eredj, visszavárlak – mondta erre mosolyogva a herceg –, nagyon kedvemre
való, ahogy viselkedsz, de azért hagyj hátra két sort emlékeztetőül, a többit meg bízd rám.
Megírtam én neki mindjárt négy sorban, hogy engem őkegyelmessége mennyire
lekötelezett, s Sforza úr révén elküldtem a hercegnek, aki elnevette magát, és e szavakkal adta
vissza Sforza úrnak a papirost:
– Mindennap dugd az orrom alá, mert ha Benvenuto visszajön és mulasztáson talál kapni,
alighanem megöl. – Szóról szóra így mesélte el nekem Sforza úr a beszélgetést nevetve és
csodálkozva a nagy hercegi kegyen, s kedvesen hozzátette: – Eredj utadra, Benvenuto,
irigykedve várlak vissza.
XCIV. FEJEZET
Isten nevében felkerekedtem hát Firenzéből, és zsoltárokat, himnuszokat énekelve,
imádkozva nekivágtam az útnak; nagy örömöm telt benne, mert gyönyörűséges nyáridő volt,
és az út is meg az előttem mind az idáig ismeretlen vidék is ámulatba ejtett. Kísérőmül
szegődött egy Bagnóba valósi kis inasom, Cesare, így aztán a fogadtatásra sem
panaszkodhatom: apja és egész háza népe a kedvemet kereste; volt köztük egy több mint
hetvenéves rendkívül kellemes ember, Cesare nagybátyja, aki sebész volt, de az alkímia is
érdekelte. Ez a jóember mutatta meg nekem Bagni arany- és ezüstbányáit s a helybeli
érdekességeket; páratlan élményeket köszönhetek neki.
Mikor már úgy-ahogy megbarátkozott velem, egy napon azt mondta:
– Nem állom meg, hogy el ne mondjam kegyelmednek egy gondolatomat, amely ha
őkegyelmessége fülébe jutna, még igen nagy hasznára lehetne: Camaldolinál van egy őrizet
nélkül hagyott átjáró: ott Piero Strozzi nemcsak hogy biztonsággal áttörhetne, hanem még
Poppit is kifoszthatná, a kutya se venné észre. – A jó öreg a magyarázat hevében előkapott
egy papírt, és azon nyomban világosan fölvázolta, hogy valójában milyen nagy veszélynek
van kitéve a helység. Fogtam a rajzot, és azonnal fölkerekedtem Bagnóból, s amilyen gyorsan
csak tudtam, Prato Magno és San Francesco della Vernia érintésével megtértem Firenzébe;
épp csak a csizmámat húztam le, már siettem is a palotába. A kolostornál hercegembe
ütköztem, aki a Palagio della Podestà utca felől jött, s némi csodálkozással vegyes
nyájassággal fogadott:
– Mire ez a nagy sietség? Ezen a héten még nem számítottam rád.
– Kegyelmességed érdekében tértem vissza idő előtt, noha szívesen időztem volna még
azon a csodálatos vidéken.
– Mi jó hírt hozol? – kérdezte.
– Inkább fontosat – válaszoltam a palota felé menet. Amikor megérkeztünk, bevezetett egy
szobába, ahol bizalmasan beszélhettünk. Beszámoltam a tudnivalókról, és megmutattam neki
a rajzocskát – szemlátomást nagyon hálás volt érte. Mikor felhívtam a figyelmét, hogy a
mulasztást mihamarabb orvosolni kéne, a herceg kissé elgondolkodott, és azt mondta:
 – Az urbinói herceggel megállapodtunk: az a terület az ő fennhatósága alá tartozik – de ez
maradjon a kettőnk titka. – És azzal kegyesen elbocsátott.
XCV. FEJEZET
Másnap ismét jelentkeztem nála, s a herceg udvarias bevezető után kedvesen azt mondta:
– Holnap mindenképp rendezni akarom az ügyedet, légy türelemmel.
Én nagy várakozással tekintettem a másnap elé. Ahogy eljött a várva várt nap,
megjelentem a palotában; s amint a rossz hír általában gyorsabb lábon jár, mint a jó, történt,
hogy Iacopo Guidi úr, őkegyelmessége titkára gőgösen lebiggyesztett szájjal,
megközelíthetetlenül fennhéjázó modorban így szólt hozzám:
– A herceg úr tudni akarja, mit kérsz a Perszeuszodért. Kétségbeesetten és csodálkozva
meredtem rá, de azon nyomban készen volt a válaszom, miszerint én nem szoktam árat szabni
a fáradozásomért, és nem is ebben maradtunk két nappal ezelőtt a herceg úrral. De az csak
erőltette, hogy ő a herceg megbízásából kérdezi, mi a követelésem, és vegyem tudomásul,
hogy könnyen elveszthetem a jóindulatát. Én őkegyelmessége hízelgő szavai alapján nem
holmi csekélyke jóindulatra számítottam, hanem a herceg úr teljes kegyére, mert elsősorban
mindig is arra áhítoztam mint legfőbb jóra, következésképp ez a váratlan hangnem, ez a
faragatlanság mérhetetlenül felbosszantott. Azt mondtam, hogy tízezer scudóval sem lennék
megfizetve, mi több, egy ilyen ajánlatra neki sem álltam volna. Erre ő rögtön elkezdett
gyalázkodni – és én sem maradtam adósa.
Mikor másnap tiszteletemet tettem a hercegnél, őkegyelmessége magához intett, s
mérgesen azt mondta:
– Városokat, nagy palotákat emelnek tízezer dukátért.
Mire én, hogy olyan embert tucatjával talál, aki városokat meg palotákat épít neki, de
olyant talán egyet sem, aki ehhez fogható Perszeuszt tudna csinálni. Azzal minden további
nélkül otthagytam.
Pár nap múlva hívatott a hercegné, hogy a herceggel támadt nézeteltérést bízvást hagyjam
rá, majd ő elsimítja, mert nagyon szeretné, ha meg lennék elégedve. Jóságos szavaira azt
válaszoltam, hogy fáradozásomért én sohasem kértem nagyobb jutalmat, mint a herceg
kegyét, s afelől őkegyelmessége eleve biztosított is, így fölösleges bizalomról beszélni, hiszen
bennem kezdettől fogva megvolt irántuk; mármost ha őkegyelmessége a jóindulatát még némi
aprópénzzel is megtoldaná, teljes volna az örömöm, és meg lennék elégedve. A
hercegasszony erre halványan elmosolyodott, és azt mondta:
– Jobban tennéd, Benvenuto, ha hallgatnál rám. – Azzal sarkon fordult és otthagyott. Azt
hittem, javamra válik, hogy ilyen alázatos szavakkal hárítom el a fölajánlott segítséget, aztán
ellenkezőleg: csak ártottam magamnak, pedig a hercegasszony, bár egy kicsit neheztelt rám,
most történetesen jót akart.
XCVI. FEJEZET
Ekkoriban nagyon jó barátságban voltam Girolamo degli Albizzivel, őkegyelmessége
hadbiztosával; egy napon azt mondta nekem:
– Hallod-e, Benvenuto, csak rendezni kéne ezt a te nézeteltérésedet a herceggel; ha
fölhatalmaznál, szívesen közbenjárnék az érdekedben, hidd el, tudom, mit beszélek. Ha a
herceg egyszer komolyan meg talál haragudni, annak nagyon rossz vége lesz. Érd be
ennyivel, többet nem mondhatok.
Miután a hercegnével beszéltem, valaki félig-meddig tréfálkozva újságolta nekem, hogy a
herceg, tudom is én, milyen alkalomból, azt mondta, hogy egy kis apróért odadobja valakinek
a Perszeuszt, és azzal vége lesz ennek a huzavonának; talán ebbéli aggodalmamban azt
feleltem Girolamo degli Albizzínek, hogy cselekedjék belátása szerint, mindenben rá
hagyatkozom, minden lépésével tökéletesen egyetértek, csak a herceg kegyét el ne veszítsem.
 Ez a derék ember a katonaság művészetéhez, a faragatlan hadnéphez mesterfokon értett, a
szobrászművészetről azonban fogalma sem volt.
– Uram, Benvenuto felhatalmazott, hogy járjak közben az érdekében kegyelmességednél –
mondta a hercegnek.
Mire a herceg:
– Én is felhatalmazlak, hogy intézkedj belátásod szerint, mindenben rád hagyatkozom.
Girolamo akkor szerkesztett egy furfangos s engem igen pártfogó szellemben képviselő
iratot, amelyben leszögezte, hogy a herceg háromezer-ötszáz színarany scudóval tartozik
nekem, s ez nem a remekmű jutalmaképpen illet meg, hanem pusztán a napi költségeim egy
részét hivatott fedezni, és így tovább, és így tovább; elég az hozzá, hogy elfogadtam. A herceg
olyan elégedetten írta alá, amilyen elégedetlen voltam én. Mikor a hercegné értesült a
dologról, azt mondta:
– Szegény feje mennyivel jobban járt volna, ha rám bízza a dolgot: én ötezer aranyscudót
adattam volna neki. – Ugyanezt Alamanno Salviati jelenlétében egyszer nekem is megmondta
a hercegasszony, a szemembe nevetve, hogy tessék, úgy kell nekem.
A herceg elrendelte, hogy havi száz aranyscudónként törlesszék a megállapított összeget, s
ez hónapokon keresztül így is történt. De aztán a feladattal megbízott Antonio de' Nobili úr
egyszer csak elkezdett ötvenet fizetni, aztán huszonötöt, aztán meg már semmit; elgondoltam,
hogy ennek így sosem lesz vége, és udvariasan megkérdeztem Antonio urat, mire véljem az
eljárását. Hasonlóképp udvariasan, de kissé bőbeszédűen először pénzszűkére hivatkozott,
azután biztosított felőle, hogy amint lehet, kifizet, s hozzátette:
– Hajaj! Nagy gazember volnék, ha neked nem fizetnék! Furcsálltam, hogy így beszél, de
biztosra vettem, hogy mihelyt teheti, fizetni fog. Mikor kiderült, hogy csak hiteget, nagyon
felháborodtam, mérgemben mindennek elmondtam, s emlékeztettem a szavaira.
Ő időközben meghalt, s a mai napig – pedig már 1566 vége felé járunk – adósom maradt
ötszáz aranyscudóval. Ráadásul a fizetésemmel is hátralékban voltak idestova három
esztendeje, amikor is a herceg ágynak esett – akkor már negyvennyolc órája nem volt képes
vizelni –, s nem bízván az orvostudományban, valószínűleg Istenhez fordult, mert úgy
rendelkezett, hogy érdeme szerint mindenkit fizessenek ki, velem egyetemben, így azután ki
lettem fizetve, de a Perszeuszom dolga változatlanul függőben maradt.
XCVII. FEJEZET
Félig-meddig elhatároztam, hogy szerencsétlen Perszeuszomat többé szóba sem hozom, de
közben történt valami, ami miatt kénytelen vagyok fölemlegetni, s némileg visszamenni az
időben. Azt hittem, a lehető leghelyesebben cselekszem, amikor azt mondtam a herceg-
asszonynak, hogy utólag én már nem alkudozom: a herceg úr belátására bízom, mivel fizet ki.
Ezt azért is mondtam, hogy valamelyest megengeszteljem a herceget, mert néhány nappal az
előtt, hogy Albizzivel egyezségre jutott, a jelek szerint igencsak neheztelt rám, mégpedig
azért, mert fölhánytorgattam neki, hogy valamely dologban milyen méltatlanul bánik velem
Alfonso Quistello úr, Iacopo Polverino kincstárnok úr és legfőképpen a volterrai
Giovanbattista Brandini úr; kissé indulatosabban találtam ecsetelni a történteket, mire a
herceg éktelen haragra gerjedt. Azt mondta:
– Szakasztott a Perszeuszod esete, amit tízezer scudóra tartottál; te csak a saját érdekeidet
nézed; majd felbecsültetem, és megkapod érte, amit megítélnek.
Erre kissé túlságosan is fölemeltem a hangom és megnyomtam a szót – ami nagyurakkal
szemben megengedhetetlen –, s azt válaszoltam:
– Mégis hogy tudnák megbecsülni a művemet, ha Firenzében senki nem képes ilyent
csinálni?
– Firenzében igenis van valaki – tajtékzott a herceg –, aki képes volna ehhez foghatót
alkotni, s ezért meg is tudja a művedet becsülni. – Bandinellóra célzott, a Szent Jakab-rend
lovagjára.
– Nagyuram – mondtam –, kegyelmességed jóvoltából létrehozhattam egy rendkívül
nehéz, nagyszabású művet, s ezt a világ legtekintélyesebb iskolája úgy földicsérte, mint ez
idáig semmi emberkéz általi alkotást; s engem még több büszkeséggel tölt el, hogy ezek közül
a kiváló művészek közül például Bronzino, a festő, vette a fáradságot, és négy szonettben is
elmondta róla legválogatottabb dicsérő szavait; talán ez bolygatta úgy fel a várost. Ő igen, ő
talán tudna ehhez foghatót alkotni, ha úgy értene a szobrászathoz, amint a festészethez ért.
Vagy mást mondok, legkegyelmesebb hercegem: Michelangelo Buonarroti, akit mesteremnek
tekintek, ifjú korában ő is képes lett volna rá, de ugyanúgy megvesződött volna vele, mint én;
most azonban, hogy már elaggott, bizonyára bele se vágna, tehát nincsen olyan ember, aki ma
erre képes volna. Egy szó, mint száz, művem a lehető legnagyobb elismerésben részesült, s
ezenfelül még kegyelmességed is elégedett volt vele, mi több, a legszebb szavakkal illette. Mi
nagyobb és becsesebb jutalmat remélhet az ember? Nincs az a pénznem, nincs az a drágakő,
ami ennél fényesebben csillog, ilyenformán busásan meg vagyok fizetve, és ezt ezennel
szívből megköszönöm.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nincs az a pénz, amivel ezt meg lehetne fizetni?
Vedd tudomásul, hogy sokkal többet fogok érte adni, mint amennyit ér – felelte a herceg.
– Nem számítottam kegyelmedtől egyéb jutalomra, mert már azzal bőségesen meg vagyok
fizetve, amit ettől a csodálatos Iskolától kaptam, s azzal szívem szerint Isten nevében el is
mennék innen, hogy sose térjek vissza a kegyelmességedtől ajándékba kapott házba, és sose
lássam viszont Firenzét.
Éppen a Santa Felicità-templom előtt jártunk, őkegyelmessége hazafelé tartott. Heves
szavaim hallatán nagy haragra gerjedt.
– Nem mégy sehová, eszedbe ne jusson! – csattant fel, mire ijedtemben hazakísértem a
palotába.
Amint megérkeztünk, őkegyelmessége hívatta de' Bartolini püspököt, aki Pisa érseke volt,
meg Pandolfo della Stufa tanácsost, s meghagyta nekik, hogy a nevében kérjék fel Baccio
Bandinellit, hogy nézze meg alaposan Perszeuszomat és becsülje meg, mert a herceg a
megfelelő árat akarja érte fizetni.
A két derék ember azonnal előkerítette Bandinellót, előadták, mi járatban vannak, mire ő
azt felelte, hogy a művet ő már tüzetesen megnézte, pontosan tudja, mennyit ér, minthogy
azonban régi keletű nézeteltérés van köztünk, semmi módon nem szeretne a dolgaimba
avatkozni. A két követ figyelmeztette:
– A herceg úr kegyelemvesztés terhe mellett parancsolja, hogy becsülje meg az árát; ha
kegyelmed két-három nap gondolkodási időt kér, hogy alaposabban megfontolhassa a dolgot,
megteheti, de aztán meg kell mondania, mennyit ér a mű.
Ő ezt már nagyon is jól megfontolta, és a világért sem akarná a hercegnek megtagadni az
engedelmességet: a szobor szép munka, remekmű, szerinte megér vagy tizenhatezer
aranyscudót, ha nem többet. A két derék követ azonnal megvitte a hírt a hercegnek – aki
rettenetesen felbőszült –, és megmondták nekem is. Én azt válaszoltam, hogy kikérem
magamnak Bandinello dicséretét, mert ez a rossz ember mindenkiről csak rosszat tud
mondani. Szavaim a herceg fülébe jutottak, hát ezért akart ügyemben közbenjárni a
hercegasszony. Ez a teljes igazság; jobban tettem volna tehát, ha a hercegnére bízom magam,
mert hamarosan hozzájutottam volna a pénzemhez, és többet is kaptam volna.
XCVIII. FEJEZET
A herceg Lelio Torelli auditor úr útján fölkért, hogy készítsek a Santa Maria del Fiore
templom karzatára egy sokalakos bronz domborművet; minthogy azonban a szóban forgó
karzatot Bandinello alakította ki, úgy voltam vele, hogy az ő csapnivaló munkáját én ugyan
nem fogom keserves fáradsággal feldíszíteni, egyébként sem volt az a karzat különösebben
érdekes, valójában nem is Bandinello tervezte, hiszen az építészetről fogalma sem volt, hanem
annak a Baccio d'Agnolónak a fia – Giuliano –, aki a kupolát úgy elcsúfította; elég az hozzá,
hogy sehogy sem fűlt a fogam a munkához, de a herceg előtt udvariasan mindig készségesnek
mutatkoztam, ezért aztán őkegyelmessége megbízta a Santa Maria del Fiore építésvezetőit,
hogy állapodjanak meg velem: ő továbbra is folyósítja nekem az évi kétszáz scudót, de
minden felmerülő költségemet nekik kell vállalniuk. Megjelentem hát az építésvezetők előtt,
akik ismertették velem a hercegi parancsot, s mikor láttam, hogy velük könnyebben szót
értek, elkezdtem nekik magyarázni, hogy egy efféle sokalakos dombormű nagyon sokba
kerül, és az bizony mind kidobott pénz, és elősoroltam az érveimet, melyekkel szemlátomást
messzemenően egyetértettek. Elsősorban is, hogy a karzat tökéletesen el van hibázva, semmi
funkciója, se művészet, se kényelem, se finomság, se stílus nem mutatkozik meg benne; aztán
meg, hogy a szóban forgó dombormű igen alacsonyra kerülne, kiesne az emberi szem
látószögéből, lehugyoznák a kutyák, folyton tele lenne mocsokkal – szóval semmiképp nem
akarom megcsinálni. Nem szeretném azonban alkotó éveim maradékát elpocsékolni és a
kegyelmes herceg megbízását elveszíteni, hiszen minden igyekezetemmel azon voltam, hogy
elnyerjem a kegyét, ezért ha őkegyelmessége igényt tart a szolgálatomra, bízzon meg a Santa
Maria del Fiore középső kapujának díszítésével, mert az valóban szem előtt volna, és sokkal
nagyobb dicsőségére válhatna őkegyelmességének; én szerződésben kötelezném magam,
hogy ha nem tudok a Szent János keresztelőkápolna legszebb kapujánál is szebbet csinálni,
nem kérek a munkámért fizetséget; ha azonban ígéretemhez híven remekelni fogok, becsüljék
meg a munkámat, és kapjak érte a becsült összegnél ezer scudóval kevesebbet.
Az építésvezetők – köztük Piero Salviati – lelkesen fogadták az ajánlatot, s abban a
hiszemben vitték a herceg elé, hogy bizonyára nagyon megörül neki; a herceg azonban azt
válaszolta, hogy én mindig az ellenkezőjét akarom csinálni annak, amit ő szeretne; így aztán
Pierónak dolgavégezetlen kellett távoznia. Mikor a történtekről értesültem, magam siettem a
herceghez; ingerülten fogadott, de mikor megkértem, hogy kegyeskedjék végighallgatni,
hajlandónak mutatkozott, akkor aztán részletesen elősorakoztattam jól megalapozott érveimet,
hogy miért is volna ez kidobott pénz, s amikor azt mondtam, hogy ha már a kaput nem akarja,
engedje meg, hogy két szószéket tervezzek a karzathoz – sokalakos domborművek lesznek
gazdag ornamentikával –, majd meglátja, milyen nagy dicsőséget szereznek neki, egészen
megenyhült, s megbízott, hogy készítsem hát el a terveket.
Keserves munkával több tervet is csináltam, közülük az egyiket, amelynek nyolc oldallapot
terveztem, különös gondossággal munkáltam meg, mert úgy ítéltem, a nevezett célnak az felel
meg leginkább. Többször is bevittem őket a palotába, de a herceg mindannyiszor csak kiüzent
nekem Cesare úr, a fegyverterem őre útján, hogy hagyjam ott, majd megnézi.
Mikor őkegyelmessége megnézte a terveket, úgy vettem észre, a legkevésbé szépet
választotta. Egy napon őkegyelmessége hívatott, s a szószék terveire kerítve a szót próbáltam
neki bebizonyítani, hogy mennyivel inkább alkalmas a célra és tetszetős a szemnek az általam
javasolt változat. A herceg úr azt felelte, hogy inkább a négyszögletest csináljam, mert neki az
sokkal jobban tetszik, és így tovább, és így tovább, mindvégig nagyon szívélyesen. Én minden
ellenvetésemet fölsorakoztattam szempontjaim védelmében. Lehet, hogy a herceg belátta,
hogy igazam van, de nem akart beletörődni, egy biztos: aztán hosszú ideig nem esett szó a
dologról.
XCIX. FEJEZET
Ez idő tájt történt,163 hogy a Neptunusnak való nagy márványt az Arno, majd a Grève vizén

163
Itt az 1555-től 1559-ig tartó időszakot átugorja Cellini. Történt vele egy s más, amire
később, levéltári iratok alapján derült fény. Ezek szerint két alkalommal is elítélték. Először
verekedés miatt, akkor negyvenhat napot ült, aztán az inasa feljelentésére szodómia vádjával.
Poggio a Caianóba szállították,164 mert a síkságon könnyebb volt Firenzébe vinni; oda
mentem elébe, hogy szemrevételezzem. Tudtam én, hogy a hercegasszony valójában Ban-
dinellónak szánja, ezért nem is annyira irigységből, hanem mert megesett a szívem
szerencsétlen, balvégzetre ítélt márványon (és lám, amilyen a sors, ha az ember segíteni
igyekszik, csak tovább ront a helyzeten: a szóban forgó márványtömb végül Bartolomeo
Ammannato kezébe került, amint azt a maga helyén majd elmesélem), mikor megláttam, hogy
milyen gyönyörű, széltében-hosszában lemértem, és Firenzébe visszatérve készítettem hozzá
néhány modellt. Aztán visszamentem Poggio a Caianóba – a herceg, a hercegné és a
trónörökös ugyanis ott tartózkodott. Épp asztalnál találtam őket. Mivel a herceg és a hercegné
visszavonultan étkeztek, a trónörökössel elegyedtem beszédbe. Jócskán eltársalogtunk, s
amikor a szomszédos szobában tartózkodó herceg meghallotta a hangomat, kegyesen hívatott.
A hercegné szívélyesen kérdezgetni kezdett, én pedig óvatosan a pompás márványtömbre
tereltem a szót, földicsérve eleik kezdeményezését, amellyel létrehozták ezt a csodálatos
Iskolát, egyes-egyedül azért, hogy a sok magamfajta művész egymással versengve
remekművek sorát alkothassa meg; ennek köszönhetően épült meg az a bámulatos kupola,
készültek el a Szent János-keresztelőkápolna kapui, meg a sok-sok gyönyörűséges templom
és szobor, amelyek mind ez idáig sosem látott módon, méltón koronázzák meg a városukat. A
hercegné mérgesen fölszisszent, hogy nagyon is jól tudja ő, mire akarok kilyukadni, és hogy
őelőtte többé szóba nem merjem hozni azt a márványt, mert csak fölbosszantom. Erre azt
mondtam:
– Szóval én csak bosszúságot okozok, ha minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy
kegyelmeteket minél hívebben szolgáljam? Kegyelmes asszonyom, ha annak ellenére, hogy
Bandinellónak szánják ezt a munkát, úgy döntenének kegyelmetek, hogy mindenki készítsen
egy Neptunus-modellt, higgye meg, hogy Bandinello már csak becsületből is jobban törné
magát, mint így, vetélytársak nélkül, s ez a kegyelmetek javát is szolgálná, és ennek a
nagyszerű Iskolának sem szegné kedvét, ellenkezőleg: nagy erőpróbákra sarkallaná. Én ennek
a csodálatos művészetnek az érdekében emelek szót: bizonyítsák be, kegyelmes asszonyom,
hogy avatott műpártolók.
A hercegné erre kifakadt, hogy elege van belőlem, vegyem tudomásul, hogy az a márvány
Bandinellóé, kérdezzem csak meg a herceget, ő a megmondhatója.
A herceg addig hallgatott, de erre már megszólalt:
– Húsz éve immár, hogy kitermeltettem az a szép tömböt Bandinellónak, hát persze hogy
őt illeti.
Akkor a herceghez fordulva azt mondtam:
– Kérem, nagyuram, engedtessék meg nekem, hogy pár szót szóljak kegyelmességed
érdekében.
Beszéljek, amennyi jólesik, meghallgat, mondta a herceg.
– Kegyelmes uram tudja, hogy azt a márványt, amelyből Bandinello a Hercules és Cacus
szobrot faragta, a csodálatos Michelangelo Buonarrotinak termelték ki egy négyalakos
Sámson-modellhez, amelyből a világ legszebb szoborcsoportja lehetett volna,
kegyelmességed Bandinellója pedig egy olyan kétalakos, toldott-foldott szörnyűséget hozott
ki belőle, hogy a dicső Iskola azóta is azt a pocsékba ment gyönyörű márványt siratja.
Szerintem ezernél is több ócsárló szonettet aggattak ki rá, minden bizonnyal kegyelmességed
is jól emlékszik a dologra. S azok után, hogy azok a tudatlanok elorozták s a kétbalkezes
Bandinellónak adták azt a szép márványt, amelyet pedig Michelangelónak termeltek ki, meg
tudná tenni kegyelmed, egy ilyen kényes ízlésű nagyúr, hogy ezt a százszorta szebb

Ez az ítélet pénzbírságot és börtönt mondott ki, Cellini kérésére azonban négy év házi őrizetre
módosult.
164
A Grève folyó nem Poggio a Caiano felé folyik, Cellini az Ombronéval téveszti össze.
márványtömböt Bandinello helyett – aki csak elpocsékolná –, ne egy tehetséges szobrász
kezébe adja? Készíttessen modellt minden jelentkezővel, nagyuram, s bízza őket a dicső
Iskola ítéletére, annak alapján a jó ízlésével el fogja tudni dönteni, mitévő legyen, s ekképpen
nem feleslegesen költi a pénzét, s nem szegi kedvét annak a világraszólóan egyedülálló
csodálatos Iskolának sem, amely mindenestül a kegyelmességed dicsőségét hirdeti.
A herceg jóságosan végighallgatott, majd fölállt az asztaltól, s felém fordulva azt mondta:
– Eredj, Benvenutóm, készíts egy modellt és nyerd el a csodamárványt, mert tudom, hogy
komolyan beszélsz.
A hercegné haragosan fölszegte a fejét, morgott valamit az orra alatt, én pedig
tiszteletteljes meghajlással távoztam, rohantam vissza Firenzébe, hogy mielőbb nekiláthassak
a modellnek.
C. FEJEZET
Mikor a herceg visszatért Firenzébe, minden értesítés nélkül meglátogatott; mutattam neki
két különböző felfogásban készült kis modellt, s ő mindkettőt megdicsérte azzal, hogy az
egyik különösen kedvére való: azt a magam érdekében nagyon szépen dolgozzam ki.
Őkegyelmessége addigra már látta Bandinello meg a többiek modelljét is, s udvaroncainak
elmondása szerint az enyém tetszett neki legjobban. Érdemes még megjegyeznem, hogy a
Santa Fiore bíborosa, aki a herceg kíséretében Poggio a Caianóba látogatott, a gyönyörű
márványt meglátva megkérdezte őkegyelmességétől, hogy kinek szánja.
– Benvenutómnak – vágta rá az -; csodálatos modellt készített hozzá.
Ezt bizalmas emberei mondták nekem vissza.
Fölkerestem akkor a hercegasszonyt, s vittem neki néhány csecsebecsét a műhelyemből,
amit ő igen jó néven vett, majd megkérdezte, min dolgozom éppen. Azt mondtam neki:
– Kegyelmes asszonyom, a világ legfáradságosabb munkájába fogtam bele: egy
koromfekete márványra feszített életnagyságú hófehér Krisztuson munkálkodom.
Rögtön azt kérdezte, mi célom vele.
– Én ezt senkinek sem adnám oda, asszonyom, még ha kétezer aranydukátot ajánlanának
érte, akkor sem – feleltem –, mert ilyen keserves fáradságot ilyen munkáért ember még nem
vállalt, s magam sem vállalnék senki uraság kedvéért, nehogy aztán szégyenben maradjak.
Saját pénzemből vettem a márványt, segédet fizetek közel két év óta; a márvány ára, a vasváz
meg a fiú fizetsége eddig több mint háromszáz scudómba volt, de kétezer aranyért sem
mondanék le róla. Kegyelmességednek azonban ajándékba is odaadnám, ha a Neptunus
szobor modelljeinek elbírálásakor sem ellenem, sem mellettem nem foglalna állást.
– Szóval neked az semmi, hogy segítek vagy nem segítek? – csattant föl erre.
– Ellenkezőleg, asszonyom, különben miért kínálnék föl ajándékba valamit, amit kétezer
scudóra becsülök? De olyannyira bízom a szorgalmamban és az alaposságomban, hogy
biztosra veszem a győzelmet még akkor is, ha maga a nagy Michelangelo Buonarroti lesz a
vetélytársam, az egyetlen mester, akitől tanultam, akitől minden tudásomat szereztem; és
sokkal jobban is örülnék, ha ő készítene modellt a nagy tudásával, mint ezek, akik nem tudnak
semmit, mert az én nagy mesteremmel dicsőség volna a megmérettetés, emezekkel viszont
semmi.
Szavaimra haragosformán fölállt, én pedig a munkámhoz visszatérve igyekeztem
mihamarabb befejezni a modellt.
Amikor elkészültem, meglátogatott a herceg; két követ kíséretében jött, a ferrarai herceg és
a Luccai Köztársaság követeivel. Igen meg volt elégedve, mondta is az uraknak:
– Benvenuto igazán megérdemli.
Az urak is agyba-főbe dicsértek, kivált a luccai követ, aki tudós literátus ember volt. Én
kissé félrehúzódtam, hogy nyugodtan beszélhessenek, de amikor hallottam, hogy csupa jót
mondanak, rögtön odaléptem hozzájuk, és azt mondtam a hercegnek:
 – Nagyuram, kegyelmességednek a biztonság kedvéért érdemes volna elrendelnie, hogy
aki komolyan pályázik a márványra, készítsen hozzá agyagmodellt is, éspedig eredeti
nagyságban, abból kegyelmességed sokkal jobban meg tudja ítélni, ki érdemli meg a
márványt, és azt mondom, ha kegyelmességed méltatlannak adja, nem a méltóval szemben
lesz igazságtalan, hanem saját magával szemben, mert csak kár meg szégyen éri; ha viszont
méltó kézbe adja, elsőbben is nagy dicsőségére válik, és a pénzét is jóra költi, s ráadásul a
hozzáértők is meg fogják állapítani, hogy kegyelmességed milyen jó ízlésű mecénás.
Szavaimra a herceg vállat vont és indult kifelé, a luccai követ pedig megjegyezte:
– A kegyelmességed Benvenutója valóságos szörnyeteg.
– Nem is gondolná uraságod, hogy mennyire – sóhajtott a herceg –; és úgy kell neki, mert
ha nem volna ilyen szörnyeteg, már nem itt tartana.
Ezt később maga a követ mondta vissza nekem szinte rosszallóan, hogy nem kéne így
viselkednem. Azt válaszoltam neki, hogy én a herceg úrnak szerető, hűséges szolgája vagyok,
nem talpnyalója.
Néhány hét múlva Bandinello meghalt – rendetlenül élt, de alighanem abba halt bele, hogy
a márványt veszni látta.
CI. FEJEZET
Mikor Bandinello megneszelte, hogy a fent említett feszületen dolgozom, rögtön szerzett
egy márványtömböt, és megcsinálta azt a Pietàt, amely a Boldogasszony-templomban látható.
Én a Santa Maria Novella-templomba szántam a feszületet, már be is vertem hozzá a
kampókat, csak azt kértem, hadd helyezzek el alá egy szerény kőkoporsót, amelyben majd
örök nyugalomra térhetek. A papok elhárították a kérést, hogy ők erre a templomatyák
megkérdezése nélkül nem adhatnak engedélyt, mire azzal válaszoltam:
– És amikor a szép feszületemhez való kampókat bevertem, hogyhogy nem
akadékoskodtak, arról miért nem kérdezték meg a templomatyákat? – Emiatt aztán el is ment
a kedvem, hogy a Santa Maria Novella-templomnak adjam rengeteg fáradsággal megteremtett
művemet, hiába jöttek később a templomatyák könyörögni. Rögtön a Boldogasszony-
templomnak ajánlottam fel ugyanazokkal a feltételekkel, mint a Santa Maria Novella
esetében, s a Boldogasszony-templom derék papjai mindenbe beleegyeztek, tegyem csak föl a
feszületemet és alakítsam ki a sírhelyemet, amint nekem tetszik, mondták. Mikor ezt
Bandinello meghallotta, éjt nappallá téve dolgozott a Pietaján, hogy mielőbb elkészüljön vele,
és a hercegasszony közbenjárását kérte, hogy majd a Pazzi-kápolnában helyezhesse el; nem
volt könnyű kijárnia, mikor azonban elérte, közbeszólt a halál. A hercegné akkor azt mondta,
hogy ha életében segítette őt, segíteni fogja halálában is, szóval én semmiképp sem
pályázhatok a márványra soha.
Egy napon összefutottam a villában Bernardonéval, az ékszerügynökkel, s tőle tudtam
meg, kinek adta a hercegné a tömböt.
– Ő, az a szerencsétlen márvány! – kiáltottam föl. – Bandinello kezében is rossz helyen lett
volna, így azonban, hogy Ammannato bitorolja, százszorosan meg fogja sínyleni!
A herceg megbízott, hogy készítsek agyagmodellt eredeti méretben, s a Loggián, ahol
Perszeuszom állott, elkeríttetett egy részt, adott mellém egy segédet, s hozatott nekem
faanyagot és agyagot. Azonnal munkához láttam, megcsináltam, amint szoktam volt, a
favázat, és dolgoztam serényen, nem foglalkoztam én már azzal, hogy lesz márvány vagy nem
lesz, letettem róla, hiszen tudtam, mint rendelkezett a hercegasszony. Egyedül a munka öröme
hajtott, meg az, hogy a végén csak megnézi a hercegné, mire jutottam, és amilyen jó ízlése
van, be fogja látni, mekkorát tévedett.
Készített modellt a Santa Croce-kolostorban Giovanni Fiam-mingo,165 a perugiai

165
Jean Boulogne, a belgiumi Douai szülötte, akit Itália-szerte jól ismertek Giambologna
Vincenzio Danti, ő Ottaviano de' Medici úr házában dolgozott, aztán belevágott a pisai
Moschino fia,166 s végül ott mellettem a Loggián Bartolomeo Ammannato is ezen
munkálkodott.
Amikor az alapozással megvoltam, és hozzáláttam a fej kidolgozásához, egy napon lejött a
palotából a herceg, és Giorgetto, a festő167elvezette Ammannatóhoz, hogy megmutassa neki
az ő Neptunusát, amelyen Ammannato és a segédhad mellett ő is sok napon át dolgozott. A
herceg nézte-nézte, és nagyon nem tetszett neki, mint később értesültem, és duruzsolhatott a
fülébe Giorgino, ő csak csóválta a fejét, és Gianstefanóhoz, a kamarásához fordulva azt
mondta:
– Eredj, kérdezd meg Benvenutót, hogy halad a maga kolosszusával, van-e már rajta látni
való.
Gianstefano úr nagyon tapintatosan és kedvesen tett eleget követi feladatának, és
megjegyezte, hogy ha még nem szívesen mutatnám meg, mondjam meg őszintén, mert a
herceg úr nagyon jól tudja, hogy a hatalmas munkához képest igen csekély segítséget kaptam.
Jöjjön csak bátran, biztattam, mert kétségkívül kezdetleges állapotban van a mű,
őkegyelmessége tapasztalt szeme azonban ennek alapján is meg fogja tudni ítélni, milyen
lesz, ha elkészül. A derék ember teljesítette követi megbízását, a herceg pedig jött lelkesen, s
amint a szobámba lépve megpillantotta a készülő művet, nagyon elégedettnek látszott;
körüljárta a szobrot, igazi műértő módjára minden oldaláról szemügyre vette, és elismerően
bólogatva csak annyit mondott:
– Ezen már csak az utolsó simítások vannak hátra, Benvenuto. – Majd a kíséretében lévő
urakhoz fordulva ekképpen dicsérte meg a munkámat: – Már a kis modell is nagyon tetszett,
amit nála láttam, ez azonban messze felülmúlja.
CII. FEJEZET
Isten akaratából – aki mindig megsegíti és védelmébe veszi a hívő embert – ekkoriban
botlottam belé egy Piermaria d'Anterigoli nevű vicchiói gazfickóba, csúfnevén Csámpásba,
aki foglalkozására nézve juhász volt, s valójában csak azért álltam vele szóba, mert Guido
Guidi úrnak, az orvosnak, a mostani pesciai prépostnak a közeli rokona. Fölajánlott ez nekem
élethosszig való haszonélvezetre egy földbirtokot; meg se néztem, mert annyira el voltam
foglalva az óriás Neptunus modelljének munkálataival, és különben sem volt érdekes, mivel a
vétel fejében évjáradékot biztosított; jegyzékbe adta, hogy mindenestül hány köböl búza,
mennyi bor, olaj, gabona és gesztenye terem meg rajta, ahhoz képest én is elkészítettem a
magam számítását, s ez abban az időben jóval több mint száz aranyscudóra jött ki, így aztán
kincstári illetékkel együtt hatszázötven scudót fizettem neki. Minthogy írásba adta, hogy
életem fogytáig folyósítja nekem a megállapodásban szereplő összeget, már nem érdekelt,
hogy lássam is a szóban forgó birtokot, beértem annyival, hogy lehetőség szerint utánajártam,
elég tehetős-e a Csámpás meg a fivére, Filippo úr ahhoz, hogy nyugodt lélekkel
belevághassak az ügyletbe. Sok ismerősüket megkérdeztem, s mind azt mondta, hogy a
legmesszebbmenőkig megbízhatok bennük.
A szerződéskötéssel Pierfrancesco Bertoldi urat, a kereskedelmi törvényszék jegyzőjét
bíztuk meg; első dolgom volt, hogy a kezébe adjam a Csámpás ígéreteit tartalmazó
kötelezvényt, hogy annak alapján szövegezze meg a szerződést; a jegyző az égvilágon
mindenre kitért, amit a Csámpás ott sugdosott a fülébe, de a kötelezvényről megfeledkezett,
én pedig eközben dolgoztam, s az alatt a pár óra alatt, míg a szövegezés tartott, jócskán

néven.
166
Valójában maga Moschino, azaz Francesco di Simone Mosca.
167
Giorgio Vasari, akit Cellini Giorgettónak és Giorginónak, vagyis Gyurikának nevez.
haladtam a Neptunus fejével. Miután meglett a szerződés,168 a Csámpás figyelmességének
minden jelével elhalmozott, s én is viszont. Ajándékokat hozott nekem, hol egy gödölyét, hol
egy kappant, sajtot, túrót meg rengeteg gyümölcsöt, már-már kezdtem magam szégyellni, s
attól fogva firenzei útjai során nem hagytam, hogy fogadóban vegyen szállást, meghívtam
magamhoz; sokszor valamelyik rokonával jött, hát azt is vendégül láttam; kedvesen
mondogatni kezdte, hogy mégsem járja, hogy vettem egy birtokot látatlanban, hetek óta
immár, és felé se nézek, ugyan szakadjak el egyszer a munkámtól három napra, nézzem meg,
hiszen ott vannak a segédeim, addig csak magukra hagyhatom őket! Addig-addig duruzsolt a
fülembe, hogy egy rossz pillanatomban engedtem neki. A Csámpás olyan szívélyes
fogadtatásban részesített, mint valami herceget, a felesége meg még rajta is túltett, s ez így
ment egy ideig, amíg a Csámpás meg a testvére, Filippo úr be nem végezték, amit ellenem
kiterveltek.
CIII. FEJEZET
Közben szakadatlanul dolgoztam Neptunusomon, amelynek megvoltam az alapjával, mint
említettem, éspedig olyan egyedülálló módszerrel, amelyet senki nem ismert, és előttem még
senki sem alkalmazott – pedig már tudtam, hogy nem nyerhetem el a márványt: csakis a saját
kedvemért igyekeztem vele, hogy mielőbb elkészüljön, és közszemlére tehessem. Kellemes
meleg volt, s miután ez a két gazember annyit kérlelt, egy szerdai napon, kettős ünnep lévén,
útnak eredtem trespianói házamból, hogy meglátogatom őket. Bőséges reggelivel indultam
útnak, és valamivel húsz óra után meg is érkeztem Vicchióba; Filippo úr már a városkapunál
várt, mint aki számított az érkezésemre, s nagy mézesmázosan elvezetett a Csámpás házához;
csak az a szégyentelen felesége volt otthon, a másik nagy mézesmázos. Vittem neki ajándékba
egy igen csinos szalmakalapot, nem győzte dicsérni, hogy ő olyan szépet még életében nem
látott. A Csámpás akkor még mindig nem ért haza.
Este aztán kellemesen megvacsoráztunk, nyitottak nekem egy takaros szobát, friss-ropogós
ágyneműben pihentem ki magam, s a két szolgám nemkülönben, a maguk rangjához mérten.
Másnap reggel ugyanaz a mézesmázos figyelem. Megnéztem a birtokomat, tetszett; adtak jó
sok búzát és egyéb gabonát, majd visszamentünk Vicchióba, ahol Filippo úr – egyébként papi
személy – azt mondta nekem:
– Ne legyenek kétségei, Benvenuto: ha most híjával van is a szerződésben foglalt bevétele,
akkor is bízzék bennünk, mert jóravaló népekkel van dolga; azt a hitvány intézőt meg
elbocsátottuk, mert kitelt a becsülete.
Az említett intézőnek Mariano Rosegli volt a neve; többször is figyelmeztetett:
– Nagyon vigyázzon ezekkel, mert könnyen lehet, hogy végül még kegyelmed jár pórul. –
Szavait valami gonosz vigyorral kísérte, s közben ingatta a fejét, mintha azt akarná mondani,
hogy menjek csak, majd meglátom. Volt bennem egy kis rossz érzés, de rá sem álmodtam,
hogy az fog velem történni, ami aztán történt.
Ahogy a Vicchiótól kétmérföldnyire a hegyek felé fekvő birtokról visszatértem, már várt
rám a pap a szokásos hízelkedéssel, és asztalhoz invitált egy bőséges reggelire. Aztán
elmentem egy kicsit sétálni Vicchióban, s amint nézelődtem a piacon, észrevettem, hogy
furcsán bámulnak rám az emberek, s köztük is leginkább egyvalaki, egy jóravaló ember, aki
sok éve ott lakott akkor már Vicchióban, a felesége pék, a piacon árulja a kenyeret. Egy
mérföldnyire onnét volt neki egy szép kis birtoka, de ő inkább maradt Vicchióban, s az én
egyik házamat bérelte, amely a birtokomhoz, a Fonte-majorhoz tartozott. Azt mondta ez a
derék ember:
– Én a kegyelmed házában lakom, és rendesen fizetem a bérét, amint eljön az ideje, de ha
előre kéri kegyelmed, úgy is jó, mindenképp megegyezünk, velem mindig meg lesz

168
1560. június 26-i dátummal kötötték meg.
kegyelmed elégedve. – Szó szót követett, s észrevettem, hogy ez közben merőn néz rám,
kénytelen voltam hát megkérdezni:
– Ejnye, kedves Giovannim, miért néz rám olyan jelentőségteljesen?
– Megmondom én szívesen, ha megígéri, hogy nem árul el – felelte a jóember.
Megígértem neki. Akkor megeredt a nyelve:
– Tudja meg, hogy az a hitvány pap, az a Filippo nem is olyan régen azzal hencegett, hogy
a Csámpás eladott egy birtokot egy öregnek élethosszig tartó haszonélvezetre, de az öregnek
már egy éve sincs hátra. Kegyelmed gazemberekkel paktált le, úgyhogy igyekezzék olyan
sokáig élni, ameddig csak lehet, és nem árt nyitott szemmel járni; többet nem mondhatok.
CIV. FEJEZET
A piacon összetalálkoztam Giovanbattista Santinival, s a pap mindkettőnket meghívott
vacsorára. Mivel előzőleg, körülbelül húsz órakor már bejelentettem, hogy este vissza akarok
menni Trespianóba, lótott-futott a Csámpás felesége, s vele sürgölődött többek közt egy
cinkosuk, egy Cecchino Buti nevű ember. Mikor megvoltak a salátával, s már-már asztalhoz
ültünk, a sunyi pap gonosz vigyorral így szóit:
– Engedelmükkel, uraim, én tovább nem maradhatok, fontos dologban kell eljárnom a
testvérem helyett, aki most nem tud odamenni.
Mindhiába marasztaltuk, hát nélküle láttunk hozzá a vacsorához. A salátát nagy közös
tálakból ettük, a főtt húst azonban mindenkinek külön tányéron adták fel. Santino, aki velem
szemben ült, megjegyezte:
– Úgy látom, kegyelmednek másféle étkészlet jár, mint a többieknek; észrevette, milyen
szép?
Nem én, mondtam, nekem föl se tűnt. Aztán meg azt mondta, hogy ültessem már le a
Csámpás feleségét, mert Cecchino Butival együtt még megszakadnak a nagy sürgés-
forgásban. Nagy nehezen sikerült leültetnem, de akkor meg sopánkodni kezdett:
– Látom, nem ízlik a főztöm. Alig evett kegyelmed valamit.
Miután már többször is földicsértem a vacsorát, hogy soha ilyen jó étvággyal, soha ennél
jobbat nem ettem, de ő csak erőltetett, végül azt mondtam, hogy épp annyit ettem, amennyi
jólesett. Eszembe sem jutott, miért kínálgat olyan buzgón az asszony.
Mire befejeztük a vacsorát, már elmúlt huszonegy óra, és még az este vissza akartam térni
Trespianóba, hogy másnap folytathassam a munkámat a Loggián, elbúcsúztam hát
mindenkitől, köszönetet mondtam a háziasszonynak, s útnak eredtem.
Még hárommérföldnyire sem jutottam, amikor kegyetlenül égni kezdett a gyomrom, azt
hittem, már sosem érek Trespianóba. Istennek hála, valahogy mégiscsak hazavergődtem az
éjszakában, és azonnal ágyba feküdtem. Egy szemhunyást sem aludtam egész éjszaka,
háborgott a gyomrom, jó néhányszor ki kellett mennem, reggelre kelve már valósággal égett
az alfelem, s azt vettem észre, hogy erősen vérzik is. Rögtön tudtam, hogy ez méreg, és újra
meg újra átgondoltam, mivel étethettek meg, s eszembe jutott a terítékem: hogy tányérból,
tálkából, csészéből, mindenből másfélét tett elém a Csámpás felesége, mint a többieknek.
Meg hogy az a hitvány pap, a Csámpás testvére mindent elkövetett, hogy ott marasszon
vacsorára, s végül nem is tartott velünk, meg aztán az is eszembe jutott, amit az a jóravaló
Giovanni Sardella mondott vissza, hogy a pap mint hencegett el a Csámpás nagy fogásával:
hogy életfogytig tartó haszonélvezetre eladta a birtokát egy vén marhának, aki már egy évig
sem húzza. Mindebből arra jutottam, hogy a külön csészében feltálalt ínycsiklandó mártásba
tehettek egy csipetnyi szublimátot, a tünetek ugyanis szublimátra utaltak; minthogy azonban a
húst inkább sózni szoktam, szószt vagy csípős mártást nemigen eszem, épp csak
belekóstoltam abba a mártásba, leginkább a kellemes íze miatt. Lassan arra is
visszaemlékeztem, hányszor próbált a Csámpás felesége így vagy amúgy rávenni, hogy
fogyasszam azt a mártást; immár biztos voltam benne, hogy csakis abba tehették a
szublimátot.
CV. FEJEZET
Akármilyen rossz bőrben voltam, azért csak elmentem a Loggiára, hogy haladjak a
munkámmal, pár nap múlva azonban ágynak estem. Amint a hercegné megtudta, hogy beteg
vagyok, minden további nélkül odaadta azt a szerencsétlen márványt Bartolomeo
Ammannatónak, aki ... úrral169 megüzente nekem, hogy azt csinálok most már a
modellemmel, amit akarok, a márványtömb az övé. Ez a ... úr Bartolomeo Ammannato
feleségének egyik hódolója volt, s minthogy igen finoman és diszkréten tette a szépet,
Ammannato sok mindent elnézett neki, cifra történeteket tudnék én arról mesélni. De nem
akarok a mestere, Bandinello módjára eltérni a tárgytól, így csak annyit, hogy azt mondtam
neki, hogy sejtettem én azt eleitől fogva, s hogy mondja meg Bartolomeónak, hogy tegyen ki
magáért, mert méltatlanul érte ez a ritka nagy szerencse.
Ilyen bosszúságok értek a betegágyamban, miközben a kiváló Francesco da Montevarchi
és Raffaello de' Pilli kirurgus odaadóan gyógykezelt, a szublimát ugyanis olyan kárt tett a
végbelemben, hogy nem tudtam a székletemet tartani. S mikor Francesco mester
megbizonyosodott róla, hogy a méreg elvégezte, amit tudott, de olyan kicsiny adag nem
törhette meg erős szervezetemet, egy napon így szólt hozzám:
– Adj hálát az Istennek, Benvenuto, mert nyert ügyed van, semmit se félj, meg foglak
gyógyítani, már csak azért is, hogy borsot törjek a rosszakaróid orra alá.
Raffaellino mester is hozzászólt:
– Olyan szép, nehéz kúrának nézünk elébe, amilyenre még nemigen volt példa a gyógyítás
történetében: tudd meg, Benvenuto, hogy szublimátot nyeltél.
Francesco doktor leintette:
– Lehet, hogy csak egy mérges pókot kaptál be.
Méreg volt az, mondtam nekik, és azt is egész biztosan tudom, hogy ki étetett meg; erre
mindhárman elhallgattunk.
Több mint fél éven át kezeltek, s bizony több mint egy évembe került életerőmet
visszanyerni.
CVI. FEJEZET
Ez idő tájt vonult be a herceg Sienába,170 s az előkészületek néhány hónapra elszólították
Firenzéből Ammannatót: ő állította fel a diadalíveket. Egy balkézről való fia eközben a
Loggián leszedte készülő Neptunusomról a leplet. Azonnal panaszra mentem a herceg fiához,
don Francescóhoz, mert tudtam, milyen jó szívvel van irántam, és előadtam, hogy leleplezték
a félkész szobromat; ha már kész volna, nem is törődnék vele, tettem hozzá.
A herceg felháborodottan fölkapta a fejét, és így szólt: – Ne is törődjék vele, Benvenuto,
hiszen csak maguknak ártanak; de ha ez kegyelmedet megnyugtatja, azonnal letakartatom a
szobrot. – És így tovább ebben a szellemben a jelen lévő urak füle hallatára őkegyelmessége
még sok kedves szóval örvendeztetett meg.
Azt válaszoltam, hogy mindössze annyi a kérésem, hogy befejezhessem a munkát,
merthogy a kis modellel együtt őkegyelmességének szeretném ajándékozni. Szívesen
elfogadja mind a kettőt, mondta, és minden szükségletemről gondoskodik. A kegyes szavak
hallatára visszatért belém a sok viszontagságban megtépázott életerő: újra tudtam
reménykedni.

169
A nevet a kéziratban valaki kitörölte.
170
1560. október 28-án.
 CVII. FEJEZET
A Csámpással kötött haszonbérleti szerződés első évének leteltével kiderült, hogy a
mérgezés meg az ellenem elkövetett egyéb galádságok tetejében a beígértnek még a felét sem
jövedelmezi a birtok, s akkor a szerződéssel meg a Csámpás által tanúk előtt aláírt
kötelezvénnyel a törvényszékre vittem az ügyet; Alfonso Quistello, az akkori kincstári ügyész
összehívta a tanácsos urakat: Averardo Serristori, Federigo de' Ricci bizonyosan köztük volt,
de mindenkinek nem emlékszem a nevére; valamelyik Alessandri is ott volt, szóval csupa
befolyásos ember.
Előadtam tehát a törvényszéken a panaszomat, mire mindenki úgy foglalt állást, hogy a
Csámpás fizetni tartozik nekem, döntésüket egyvalaki: Federico de' Ricci vétózta meg, aki
annak idején maga is szerződésben állott a Csámpással. A többiek, Averardo Serristorival az
élen – aki Alessandrivai egyetemben nyomatékosan kiállt mellettem –, sajnálkozva adták
tudtomra, hogy Federigo de' Ricci megakadályozta az eljárást, ugyanis addig húzta-halasztotta
az ügyet, hogy lejárt a határozathozatali idő. Egy reggelen, a Boldogasszony-templom terén a
szóban forgó nemesúr tekintet nélkül a jelenlevőkre, nagy hangon ekképpen adta tudtomra a
történteket:
– Federigo de' Ricci mindannyiunkkal szembeszegülve elutasította a kérelmedet.
Én ezt nem óhajtom kommentálni, mert a legmagasabb kormányzati hatalmasságot
sérteném meg vele, érjük be annyival, hogy egy gazdag városatya képes volt engem egy
juhász kedvéért elmarasztalni.
CVIII. FEJEZET
A herceg Livornóban tartózkodott, hát utánamentem, hogy elbocsátást kérjek. Alkotóerőm
érezhetően visszatért, de tennivalóm nem akadt, és nagyon sajnáltam volna tudományomat
veszni hagyni, ezért fölkerestem Livornóban a herceget, és igen szívélyes fogadtatásban
részesültem. Mivel több napra mentem, s naponta kilovagoltam a herceg úrral a tengerpartra a
Livornótól mintegy négy kilométerre épülő kis erődhöz, amelynek munkálatait személyesen
ellenőrizte, bőven nyílt alkalmam mondandómat elébe tárni; nemigen volt körülötte
személyzet, így aztán szívesen eltársalgott velem. Egy alkalommal valahogy szóba hoztam a
Csámpás, azaz Piermaria d'Anterigoli személyét, ekképpen:
– Ha megengedi, nagyuram, elmesélek kegyelmességednek egy érdekes történetet, amely
egyben magyarázatul szolgál arra is, miért nem tudtam befejezni a Loggián Neptunusom
agyagmodelljét. Tudja meg, kegyelmes uram, hogy kötöttem én egy élethosszig tartó
haszonbérleti szerződést a Csámpással – és töviről hegyire hűségesen elmeséltem neki az
esetet. A mérgezéshez érve azt mondtam, hogy ha őkegyelmessége szemében hű szolgájának
számítok, mint mindig is voltam, őkegyelmessége ahelyett, hogy megbüntetné,
megjutalmazza a Csámpást vagy a méregkeverőket, merthogy ahhoz kevés volt az a méreg,
hogy elpusztítson, ahhoz viszont épp elég, hogy makacs gyomor– és bélhurutomat kipurgálja.
Úgy három-négy évet ha élhettem volna, így azonban, ezzel a gyógymóddal legalább húsz
évvel hosszabbították meg az életemet, hála a mindenható Istennek nem véletlenül mondják,
hogy Isten azért küldi ránk a bajt, hogy aztán a javunkra fordítsa.
A herceg végig nagy figyelemmel hallgatott – több mint kétmérföldnyi utat tettünk meg
eközben –, aztán csak annyit szólt:
– Micsoda gonosz emberek vannak!
En megismételtem, hogy le vagyok nekik kötelezve, majd pedig kellemesebb témákra
tereltem a szót.
Később, egy alkalmas időpontban megpendítettem őkegyelmességének, hogy nem
szeretném hátralévő alkotó éveimet eltékozolni ezért kérem, bocsásson el engem, amivel
pedig Perszeuszomért még hátralékban van, majd megfizeti, amikor jónak látja. Egyúttal nagy
ceremóniával, hosszasan hálálkodva megköszöntem hercegi kegyét, ő azonban csak
hallgatott, olyanformán, mintha neheztelne rám.
Másnap fölkeresett Bartolomeo Concino úr, a herceg első titkára, s egy kissé pökhendi
hangon azt mondta:
– A herceg úr elbocsát, ha menni akarsz, de ha dolgozni akarsz, annyi munkád lesz, hogy
csak győzd erővel, erről őkegyelmessége gondoskodik!
Egyéb vágyam sincs, mint dolgozni, mondtam erre, és sokkal szívesebben dolgozom
őkegyelmességének, mint bárki pápának, császárnak vagy királynak a világon, és sokkal
szívesebben szolgálnám őkegyelmességét egy soldóért, mint bárki mást egy dukátért.
Erre ő:
– Ha ez így van, szót se többet: térj vissza Firenzébe, és a herceg úr felől nyugodt lehetsz,
ragaszkodik hozzád.
Így hát visszatértem Firenzébe.
CIX. FEJEZET
Firenzében fölkeresett egy Raffaellone Scheggia nevezetű arany-hímző mester, s ekképpen
környékezett meg:
– Szeretném kegyelmedet összebékíteni a Csámpás Piermariával, Benvenutóm.
Nem rólam, hanem a tanácsos urakról van itt szó, mondtam, egészen pontosan Federigo de'
Ricciról, aki két hízott gödölyéért megtagadja az Istent, odadobja a becsületét, s a józan ész
szentségét megcsúfolja.
Szavaimra ez a Raffaello továbbra is kedvesen azt mondta, hogy jobb ma egy veréb, ha az
ember békében költheti el, mint holnap egy túzok, ha pereskednie kell érte, mert manapság
egy-egy per olyan hosszúra nyúlik, hogy érdemesebb azt az időt valamely szép munkára
fordítani, mert abból sokkal nagyobb dicsőség és sokkal nagyobb haszon származik.
Rögtön beláttam, hogy igaza van, meg is fogadtam a szavát, s ekképpen rövid úton
megegyeztünk: a Csámpás évi hetven arany-scudóért életem fogytáig bérli tőlem a szóban
forgó birtokot. A szerződés megkötése előtt – amelynek megszövegezése Giovanni di Matteo
da Falgano úrra bízatott – a Csámpás szóvá tette, hogy ekképpen megállapodásunkat a lehető
legnagyobb illeték terhelné, kössük inkább öt évre a szerződést, és ő minden további
pereskedéstől eltekint. A testvérének, annak a gaz papnak a kezességével aztán meg is
köttetett az az öt évre szóló szerződés.
CX. FEJEZET
Szívem szerint egy időre elfelejteném már ezt a szélhámos társaságot, de kénytelen vagyok
rá visszatérni, mert az öt év elteltével ezek a gazemberek nemhogy nem akartak szavuknak
állni: föl akarták mondani a bérletet. Én ragaszkodtam hozzá, ezek meg a szerződést
lobogtatták a szemem előtt, nem tehettem semmit. Akkor azzal érveltem, hogy a herceg úr és
Firenze leendő fejedelme nem tűrik el, hogy a városukban ilyen gálád módon bánjanak el
valakivel. Akkor megint elküldték hozzám a már említett Raffaello Scheggiát, hogy az évi
hetven aranyscudót alkudja le, én azonban megmakacsoltam magam. Raffaello akkor eljött
hozzám, és azt mondta:
– Én a kegyelmed pártján vagyok, Benvenutóm, hiszen tudja. Amazok teljes
felhatalmazását élvezem – s azzal megmutatta a róla szóló írást. Fogalmam sem volt, hogy ez
a Raffaello amazoknak közeli rokonuk, ezért vakon bíztam benne, s magam is őrá
hagyatkoztam. Egy augusztusi napon éjfélkor eljött hozzám, és rábeszélt, hogy újítsuk meg a
szerződést; tudta, hogy reggelig nem várhat, mert rájövök a turpisságra. Megkötöttük hát a
szerződést, s ennek értelmében életem végéig évi hatvanöt scudóval tartoztak nekem, amit két
részletben kellett kifizetniük. És azontúl már mondhattam, amit akartam, ott volt a kezében az
írás, amelynek alapján mindenki neki adott igazat. S mindennek a tetejébe még azt állította,
hogy az én érdekemben cselekedett, mindvégig az én pártomat fogta, és minthogy sem a
jegyző, sem senki más nem tudta, hogy az ő rokonuk, mindenki engem marasztalt el, így nem
volt más választásom, mint engedni, és a lehető legtovább életben maradni.
Elkövettem egy másik hibát is 1566 decemberében. Kétszáz scudón felesben a fontéi
területtel határos poggiói birtokot is megvettem tőlük, vagyis a Csámpástól, s háromévi
fenntartással bérbe adtam nekik. Merő jóindulatból. Hosszúra nyúlna, ha most részletezni
akarnám, hogy éltek vissza ezzel a jóindulattal, az elszámolást inkább Istenre bízom, aki
világéletemben megvédelmezett a rosszakaróktól.
CXI. FEJEZET
Mikor márványfeszületem teljes egészében elkészült, úgy tapasztaltam, hogy fölállítva s a
földtől pár rőfnyi magasságba megemelve sokkal jobban érvényesül, mint fektében –
ekképpen meg is voltam vele elégedve, s minden érdeklődőnek meg is mutattam. A Jóisten
akaratából ez a herceg és a hercegné fülébe jutott, s mikor Pisából megjöttek, egy napon teljes
udvarnépükkel váratlanul beállítottak hozzám feszületnézőbe. Úgy megtetszett nekik, hogy a
herceg és a hercegné nem győzte dicsérni, következésképp a kíséretükben lévő urak is, az
egész udvar. Elégedettségük láttán meghatottan köszönetet mondtam azzal, hogy a Neptunus
márvány tömbjére szánt fáradságot fordítottam erre a mind ez idáig példa nélkül való műre, s
noha életem legnagyobb erőfeszítése volt, úgy érzem – főképpen azután, hogy
őkegyelmességéék is így megdicsérték –, jó ügyet szolgáltam, s minthogy el sem tudom
képzelni, ki lehetne méltóbb gazdája, nekik ajánlom fel ajándékul, csak annyit kérek, hogy
mielőtt távoznak, tiszteljék meg figyelmükkel a házam egyik földszinti helyiségét.
Invitálásomra azonnal készségesen fölálltak, s műhelyemből átjöttek a házba, ahol a
Neptunus-szökőkút modellje fogadta őket. A hercegasszony akkor látta először a tervet.
Olyan nagy hatással volt rá, hogy lenyűgözve, ámultan e szavakkal fordult hercegi férjurához:
– Az életemre mondom, hogy ilyen nagy szépségnek a tizedére sem voltam felkészülve.
– Nem megmondtam? – kérdezte őkegyelmessége többször is. És még hosszan
magasztaltak ebben a szellemben, majd a hercegasszony magához intett, és olyanformán
dicsérve a munkámat, mint aki egyben bocsánatot is kér, biztatott, hogy vágassak magamnak
kedvemre való márványt, és faragjam ki elképzelésem szerint. Jóságos szavaira azt
válaszoltam, hogy az ő kedvükért bármilyen fáradságra kész vagyok. Erre már a herceg
válaszolt:
– Minden kényelmed meglesz, Benvenuto, több is, mint amire számítottál. – Azzal aztán
távoztak is, én pedig nagy lelkesedéssel néztem a jövőbe.
CXII. FEJEZET
Hetek teltek el eseménytelenül, már kezdtem kétségbeesni. Ekkortájt történt, hogy a
francia királyné171 Baccio de Bene úr követsége útján kölcsönt kért hercegünktől. A herceg úr
őkegyelmessége, a hírek szerint, készségesen állt rendelkezésére, s minthogy Baccio del Bene
úrral mi jó barátok voltunk, Firenzében felelevenítettük a jó viszonyt, olyannyira, hogy
elmesélte nekem, milyen kegyes volt hozzá a herceg, szó szót követett, és megkérdezte, hogy
jutottam hozzá nagy munkáimhoz. Akkor elmeséltem neki, mint volt a Nep-tunusszal, hogyan
játszott ki engem a hercegasszony. Erre ő a királyné nevében azzal állt elő, hogy leghőbb
vágya volna immár készen látni férje, Henrik síremlékét, amelyhez Daniele da Volterra egy
nagy bronz lovas szobrot tervezett, de még mindig nem tart sehol, pedig jócskán túllépte a
vállalt határidőt, s hogy ehhez a műhöz nagyszabású, látványos körítés kellene, tehát ha volna
kedvem szolgálatába állni és franciaországi kastélyomba visszatérni, ő minden
szükségletemről gondoskodna.
Kérdezze meg, mit szól ehhez a herceg, biztattam Baccio urat: ha őkegyelmessége

171
II. Henrik özvegye, Medici Katalin.
elbocsát, szívesen visszatérek Franciaországba. Baccio fellelkesült, készpénznek vette a
kijelentésemet:
– Együtt fogunk visszamenni! – mondta.
Másnap a hercegnél szóba hozta, hogy őkegyelmessége engedelmével a királyné igényt
tartana a szolgálatomra. A herceg azt mondta neki:
– Benvenuto kétségkívül nagyszerű ember, de nem akar ő már dolgozni.
Mindezt én másnap tudtam meg, amikor valamely ügyben fel kellett keresnem Baccio urat.
Nem tudtam féket vetni a nyelvemre, kitört belőlem:
– Mintha a herceg úr foglalkoztatna! Azok után, hogy őkegyelmessége nem adott
megbízást, és én a magam feje után több mint kétszáz scudo költségen megcsináltam a világ
egyik legnehezebb szobrászművét, el lehet képzelni, mire lennék képes! Ha őszinte akarok
lenni, bizony nagyon téved velem kapcsolatban a herceg úr.
A jóember ezt szóról szóra visszamondta Őkegyelmességének. A herceg úr azzal ütötte el a
dolgot, hogy csak viccelt, merthogy nem szívesen engedne el, én erre többször is
megpendítettem, hogy én pedig szeretnék utamra menni. A királyné egy idő után nem
feszegette a dolgot, mert nem akart kellemetlenséget, s legnagyobb bánatomra minden maradt
a régiben.
CXIII. FEJEZET
A herceg egész udvartartása és – a Spanyolhonban tartózkodó trónörökös kivételével –
minden gyermeke kíséretében felkerekedett, és a sienai mocsarakon át Pisába indult. A rossz
levegő úgy megártott bíboros fiának, hogy pár nap után heves láz döntötte le a lábáról, s
rövidesen meg is ölte. Ez a fiú volt a herceg szeme fénye: szép volt és jó – nagy veszteség,
hogy meghalt. Hagytam, hogy a könnyek felszáradjanak, aztán néhány nap múlva magam is
Pisába mentem.
 UTÓSZÓ
CELLINI, A MŰVÉSZ
Annak az egész művelt világra szétáradó művészeti mozgalomnak, mely az érett
reneszánsz hasonlíthatatlan remekeit követte s melyet a XVII. századtól kezdve az olasz írók
manierismó-nak neveztek, Michelangelo volt a bálványa, hűséges főpapja pedig az író-festő
Giorgio Vasari. A manierizmus – amit nehéz lenne magyarosan modorosságnak nevezni,
lévén a magyar szónak szinte megbélyegző értelme – három évszázados, óriási feszültség után
néhány évtizedes tétovázást, elbágyadást jelent. Fokozni nem lehet a fokozhatatlant:
Michelangelo monumentalitása csoda volt a szó renani értelmében, mert csoda az, ami
egyszer történt meg a földön. A manieristák a monumentalitást a kolosszalitással próbálták
pótolni, de az óriási figurák fáradtan merengenek. Az emlékműstílus, az újkor gyötrelme
kísérteni kezd. Ez az a stílus, mely a müncheni Bavaria-szobrot alkotta, melynek fejébe
emberek látogatnak, ez az a művészet, mely szívesen „idézett” más mesterek alkotásaiból,
főképp az Egyetlen, a Felülmúlhatatlan formakincséből, kinek oltára előtt Vasari imádkozott
az olaszság s vele együtt a középkori gazdag örökséget lassanként felélő északi művészet
nevében.
Különös közjáték ez a néhány évtized.
Színterét óriási árnyékok veszik körül. Bramante épületei és Michelangelo szobrai, Tiziano
képei és Ariosto tündéreposza, Palestrina fennkölt muzsikája s Machiavelli rókaintelligenciájú
politikai elvei. Az árnyékban népes had sürgölődik hangos vezérek parancsszavára. A festők
közül Pontormo, Rosso Fiorentino, Parmigianino, Bronzino és Primaticcio látszik el
legmesszebbre, a szobrászok közül Bandinelli, Ammannati és Vincenzo Danti. Hadsereg volt
valóban, megbízható derékhaddal, deres fejű stratégákkal, súlyos kerekeken gördülő
hadiszerszámokkal? Vagy inkább farsangi álarcosmenet? Az óratorony pörölyös emberei alig
ütnek néhányat a harangra, s a szilárd körvonalak máris szétrezegnek, a lárma elhalkul, s az
egész társaság a múltba vész. Néha a szél még visszakergeti emlékük illatát, ez a szél hol
Fontainebleau-ból fúj, hol Prágából. Franciaországban név szerint kevéssé ismert mesterek
sima és megközelíthetetlen aktfigurákkal hódolnak a manierizmus emlékének, II. Rudolf
Moldva-parti udvarában Spranger és köre ékszerekben dúskáló, fülledten-érzékies mitológiát
álmodik újra e stílus hatása alatt.
Ennek a különös, de rendkívül jellegzetes művészetnek a leginkább hús-vér képviselője a
firenzei Benvenuto Cellini, szobrász és ötvös, alkalmi költő, dilettáns építész, egy önéletrajz
szerzője, melyhez fogható soha még művész tolla alól ki nem került. Eletéről kár volna egy
szót is szólani, elvégezte azt önmaga különben, mint valamennyi eddigi biográfusa.
Önéletrajzának a XVIII. század végétől kezdődő páratlan diadalútja a művész vélt
munkásságát óriási mértékben felduzzasztottá. Ihletésére kancsók, tálak és remekművű násfák
bukkantak fel mint Cellini művei, holott a művész nehezen, vívódva s nem sokat alkotott.
Szobrász volt vagy inkább ötvös? A kor, melyben élt, egészségesebben osztályozott, s a
művészet és iparművészet közti válaszfalakat nem ismerte. Ő maga a műtárgyakat, melyek
keze alól kikerültek, nagyság szerint két csoportra osztotta, nagyokra és kicsinyekre. A
hatalmas bronzszobor és a finoman cizellált gyűrű békésen elfért egymás mellett, hiszen
ugyanaz a lelemény hívta életre. Tény, hogy ez a forrófejű olasz ötvösinasként kezdte
pályafutását, mint a félszigeti reneszánsz annyi más nagy mestere, s a kicsiny tárgyak
formavilágából fejlesztette ki szobrászi stílusát. A Perszeusz éppúgy elárulja alkotójának
ötvös-iskolázottságát, mint a régi magyar plasztika legnagyobb remeke, Kolozsvári Márton és
György prágai lovas szobra.
Egyetlen, kétségtelenül hiteles ötvösműve, a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött
sótartó a művészt az ötvösség és szobrászat határvonalán tétovázni mutatja. A hatalmas,
királyi asztal díszére méltó ötvösmunka színaranyból készült, de a figurális dísz uralkodik
rajta. Az ovális talapzat peremét zománcos domborművek ékesítik. Felette két hatalmas
arányú, ruhátlan alak ül egymással szemben. A háromágú szigonyt tartó szakállas férfi, kit
tengeri lovak vesznek körül, Neptunus: a sós tenger istene. Mellette áll ennek megfelelően a
díszesen kiképzett sótartó csésze. A vele szemben ülő nőalak Tellus, a föld istennője, a
fűszeres földé, ki a diadalív alakú borstartó mellé telepedett. Különösen ez utóbbi érdemes a
figyelemre. A manierizmus jellegzetes leánya, mint Ammannati firenzei kútjának
bronzalakjai: teste kissé elnyújtott, tagjai simák és leányosan frissek, arca annyira szabályos,
hogy már-már lárvaszerű. A mellette álló apró diadalívben rejlik a bors. Fedele leemelhető,
azon is ruhátlan nő fekszik, de sokkal kisebb, mint Tellus. Testének helyzete, felkönyöklő
motívuma Michelangelo firenzei Medici-kápolnájából ismerős. A Hajnal alakjának változata
ez a néhány centiméter hosszú alakocska. A manierizmus nem tagadhatta meg magát.
A sótartó Michelangelo művészetének ösztönző ereje nélkül bizonyára más volna. Az
aránylag túl nagy Neptunus és Tellus kilóg a talapzat szűkre szabott határvonalából, ülése is
csúszós és bizonytalan, mint a Medici-sírok allegorikus alakjainak fekvése. Az emberi test
ötvösműveken szokatlan rendkívüli hangsúlyozása a vérbeli latint árulja el: német kollégái,
egy Jamnitzer, Petzold vagy Krug elálmélkodtak volna e merészségen. Egy évszázad kellett,
míg az északi művészet ezen a mezsgyén neki mert indulni.
Túlhalmozott díszessége s léptékbeli bizonytalansága ellenére sem lehet a sótartót barokk
alkotásnak tartani. A két alak könnyen és biztosan uralkodik a részletek pompája felett.
Technikailag bravúros alkotás, a művész nem készített bronzmintát a figurákhoz, melyre az
arany burkolólemezt rátéve kikalapálhatta volna azokat, hanem az üres figurákat mag nélkül
kalapálta plasztikussá. Sok öröme telhetett benne, midőn a királyi megrendelőhöz való
szállítás előtt felavatta. Sót vett belőle, hiszen sótartó volt. A sótartók királya.
Mint az önéletrajzban olvasható, a páratlan asztaldísz gondolata II. Ippolito D' Este
bíborossal kapcsolatban merült fel. A bíboros azonban nem hitt a művész gyors kezében. I.
Ferenc francia király kapott később az ötleten, ő rendelte meg, s így került fontainebleau-i
palotájának kincsei közé. Midőn 1570-ben IX. Károly francia király Speyerben nőül vette
Ausztriai Erzsébetet, az esküvőn az osztrák császárt Tiroli Ferdinánd főherceg, korának
legnagyobb gyűjtője képviselte. Ő kapta ajándékba a francia királytól s vitte ambrasi
gyűjteményébe, hol jó időre eltűnt a tudósok szeme elől. Goethe Cellini-fordításának
népszerűsége terelte rá a gyűjtemény őrének, Johann Primissernek figyelmét. 1788-ban írt
kéziratos katalógusában már világosan felismerte a mű mesterét. Immár száz éve, hogy a
bécsi gyűjtemények egyik, külön üvegszekrényben őrzött, féltett kincse. Az arany tompa
fénye, mely a lustán heverő alakokon megcsillan, összevegyül a szemlélő gondolataiban a
késő reneszánsz ritkaságkamrák pompájával, az anyag legendás nemességével s az önéletrajz
lüktető ritmusával.
Ehhez fogható jelentőségű ötvösműve Cellininek nem maradt reánk, talán nem is volt. Az
apróbb ékszerek közül a Lédát ábrázoló bécsi kámea is neki tulajdonítható, nem annyira
pompás volta, mint a figurális ábrázolásban megnyilatkozó rokon vonások révén. Mestere volt
az apró méreteknek. Mint korának legjobb medáliatervezője és éremmetszője, egy sorozatnyi
pénzt és érmet készített VII. Kelemen pápa és I. Ferenc francia király megrendelésére. A
quattrocento kora tavaszi báját, mely Pisanello éremművészetében oly hasonlíthatatlan
zamatú, hiába keresnénk ezekben a giuildokban és scudókban. A késő reneszánsz ízlésnek
megfelelő, részletező allegóriák, hivalkodó címerek töltik be a képmezőt, a mintázás
technikailag kifogástalan. A művész büszkén említi, hogy egyik érme még Michelangelónak
is megtetszett.
Szobrásszá franciaországi tartózkodása alatt vált, 1540 és 1545 között. Ekkor készült
nagyméretű bronzlünettája a fontainebleau-i kastély kapuja fölé. A ruhátlanul heverésző
Dianát ábrázolja, ki egy jelképes szarvasfejet ölel át. Balról őzek és vadkanok, jobbról kutyák
törnek elő. A szarvas agancsai messze kinyúlnak a lünetta mezejéből: szándékos áttörése a
stílus egységének, mely arra figyelmeztet, hogy alatta egy vadászkastély kapuja nyílik. Első
nagyplasztikai alkotása s egyben legmanierisztikusabb műve is. Nemcsak az istennő
lehetetlenül kinyújtott lábszárai miatt az, hanem az egészből áradó fanyaron-előkelő és mégis
tétova szellem miatt, mely keveri a lapos és kerek-plasztikus dombormű formanyelvét, s mint
a manieristák mondták, művészettel akarta megtisztítani a természetet, de nem az őszinteség,
hanem bizonyos franciás-arisztokratikus szenvelgés révén, melynek szelleme a levegőben
lebegett. A fontainebleau-i nimfa – ahogy a franciák nevezik – I. Ferenc halála után II. Henrik
birtokába került, aki azt Diane de Poitiers-nek ajándékozta. A szép Diana névrokonát anet-i
kastélyának kapuja fölé falaztatta. A középkorból az újkorba átvezető francia festészet, az
úgynevezett fontainebleau-i iskola többet tanult belőle, mint a bolognai Primaticcio egész
festészetéből, ki Correggio báját akarta gall földben meggyökereztetni, de a francia
reneszánsz szobrászat legnagyobbja, Jean Goujon is félreismerhetetlen hatása alatt állott,
olyannyira, hogy e művet sokáig Goujon alkotásának tartották.
Legjava szobrait szülővárosába, Firenzébe való visszatérése után alkotta. Firenze a szobrok
városa, mint Siena a képeké, függetlenül attól, hogy az első festőiről is méltán híres, az utóbbi
pedig Querciát mondhatja magáénak. A manierista szobrászatnak Firenze volt a fészke, s
Cellini egyre jobban idegenkedve nézett zománcos tégelyeire és cizelláló szerszámaira. Mikor
még gyermek volt, apja figyelmeztette, hogy a tűzben egy szalamander ficánkol, mely
rendkívüli eseményeket jelentett, eseményeket, melyeket csak Anatole France Astaracja
foghatna fel látnoki elméjével. A virgonc csodalény nem az ő eljövendő szobrászi nagyságát
hirdette? A fontainebleau-i dombormű után Cellini nagyszabású feladatokra vágyott. Egy
ovális keretbe zárt agár-bronzdomborműve (Firenze, Bargello) csupa közvetlen megfigyelés,
friss természetesség. I. Cosimo mellszobra (ugyanott) kissé merev kísérlet a reprezentatív
mellképre, Bronzino modorában. Két márványszobrát, mely a firenzei manierizmus
jellegzetes alkotása, s mely Narkisszoszt és Apollónt ábrázolja, annak ellenére, hogy a
művész mindkettőt leírja, csak néhány évvel ezelőtt találta meg Friedrich Kriegbaum a
firenzei Boboli-kert szoborerdejében. Valóban, kvalitásuk nem beszélt elég hangosan ahhoz,
hogy kiváljanak a többi kertszépítő, dekoratív munka közül. Kényszeredett és édeskés
szobrok. Nevével jelzett feszülete, mely az Escorialba került, bágyadt, erőtlen naturalisztikus
stúdium.
A szalamander megjelenése nem ezeket jövendölte meg. A reprezentatív alkotás, a
Perszeusz, hozzájuk hasonlóan Firenzében öltött testet. „Benvenuto Cellini firenzei polgár”
műve, mint a hős kardszíján olvasható. Kisméretű viaszmintája, melyet a Bargello őriz,
érzékeny naturalizmusával s leheletfinom mintázásával Cellini legkülönb szobra. A
nagyméretű, kész munka a világ egyik legtiszteletreméltóbb szabadtéri múzeumában, a
firenzei Loggia dei Lanziban áll. A magas, túlterhelt díszű talapzaton a Medúsza fejetlen,
vérző és görcsben fetrengő törzse hever. Az ifjú és kegyetlen hős felette áll, ruhátlanul,
jobbjában rövid kardját tartva, baljában magasra emelve a baljóslatú főt, melynek tükre, a
szem immár örökre lecsukódott.
Fiatal, erőtől duzzadó test, mely a viaszvázlat mellett szinte zömöknek hat. Statikája biztos,
körvonalai keményen rajzolódnak bele az őt körüllengő meleg és fűszeres toszkán levegőbe.
„Boldog vagyok, Uram!, hogy bennem oly fenséges alkotásod” – mondta a Prédikátor. A szép
test büszke megmutatásának öröme a részletek rafinált gazdagságával megmagyarázhatatlan
harmóniába vegyül. A késő reneszánsz túlhalmozott ornamentális ékítményei ellepik a
talapzatot, melynek fülkéiben négy kisebb méretű bronzfigura áll, Jupiter, Danaé, Mercurius
és Minerva szobra. A bronz kisplasztika jellegzetes mesterművei ezek, különösen Danaé
alakja hatott erősen a későbbi velencei művészetre. A talapzat alatt, a loggia alsó falán
mozgalmas bronz dombormű zárja le a dús kompozíciót. Andromeda megszabadítását
ábrázolja, Perszeusznak az égből villámként alácikázó győzedelmes alakjával. Andromeda
karcsú alakja a franciaországi nimfa arisztokratikus formáit idézi emlékezetbe. Csillog a
bronz, ezer és ezer szeretetteljes kéz simogatta végig évszázadok alatt.
Cellini firenzei alkotásai, főképp a Perszeusz, a szobrászt érlelték meg. A sótartó a
Franciaországban tevékeny ötvöst idézi emlékezetünkbe. Az önéletrajz talán nem annyira
összekötője, mint koronája mindannak, amit alkotott. Vagy akár fordítva: a cizelláló véső, a
mintázófa és a toll egyformán bűvöletes eszköze volt ennek az elragadóan nemes vadnak,
hogy vele földi képét, el nem múlóan, reánk hagyományozza.
Genthon István, 1957
 KRONOLÓGIA
1500. november 3. – Firenzében megszületik Benvenuto Cellini. 1513 – Apja
muzsikusnak szánja, ő inkább ötvös szeretne lenni. Egy rövid ideig Baccio Bandinelli apjának
műhelyében tanulja a mesterséget.
1515 – Marcone műhelyében inaskodik.
1516 – Verekedés miatt félévi száműzetésre ítélik: Sienába megy, majd Bolognában tanul
és dolgozik.
1517 – Pisában tölt egy évet, Ulivieri della Chiostra ötvösműhelyében szerez
tapasztalatokat.
1518 – Visszatér Firenzébe. Francesco Salimbene mellett dolgozik.
1519 – Rómába szökik: Firenzuola, később Paolo Arsago műhelyében helyezkedik el.
1521 – Visszatér Salimbenéhez, majd Giovanbattista Sogliani fogadja be a műhelye
sarkába.
1523 – Véres verekedésbe keveredik a Guasconti fivérekkel. Halálra ítélik. Szerzetesi
csuhában Rómába szökik. Luca Agnolo da Iesi műhelyében gyertyatartókat készít a
salamancai püspöknek, és ékszereket tervez Sigismondo Chigi feleségének.
1524 – Giovanpiero della Tacca műhelyében dolgozik. Nagyboldogasszonykor az apja
kedvéért játszik a Signoria síposaival VII. Kelemen színe előtt.
1527 – Róma ostroma. Az Angyalvár védelmében tüzérként jeleskedik. VII. Kelemen
megbízásából beolvasztja a kamara ékszereinek egy részét. Az ostrom után Cellini elhagyja
Rómát.
1528 – Mantovában dolgozik a Gonzagák megrendelésére. Firenzébe való visszatértekor
hallja a hírt, hogy meghalt az apja.
1529 – VII. Kelemen visszahívja Rómába, kinevezi a pápai pénzverde mesterének. Cellini
pénzeket és érméket készít Raffaello del Moro műhelyében.
1530 – A pápai pluviale csatján dolgozik. Testvéröccse, Cecchino meghal egy
verekedésben. Cellini megöli a gyilkost.
1531 – Műhelyt nyit a Banchi negyedben. Pálcás szolgai privilégiumokat szerez a pápai
udvarnál. VII. Kelemen gazdagon díszített kelyhet rendel tőle.
1532 – A pápa megvonja tőle a pénzverdéi munkát. Szellemidézés a Colosseumban.
1534 – Egy Benedetto nevű jegyzővel való összetűzés miatt menekülnie kell Rómából.
Nápolyi kaland. Szíves fogadtatásban részesül az alkirálynál. Visszatér Rómába.
Összetűzésbe kerül egy Pompeo nevű ötvössel. Megöli. Az új pápa, III. Pál feloldozza.
Pénzverdei munkákkal bízza meg.
1535 – A pápa természetes fiával, Pierluigi Farnesével való nézeteltérése miatt Cellini
elhagyja Rómát, visszatér Firenzébe. Tribolo társaságában rövid időre Velencébe utazik.
Ferrarában firenzei száműzöttekkel vitatkozik össze. Firenzében Alessandro herceg
megbízásából különféle munkákon dolgozik. Júniusban Rómába hívja a pápa. Súlyosan
megbetegszik.
1537 – Értesül Alessandro herceg haláláról. Április elsején Párizsba indul. Svájci
kalandok. I. Ferenc fogadja. Ferrara, Loreto érintésével visszamegy Rómába.
1538 – Bebörtönzik az Angyalvárba. A bolond várnagy kegyei. Cellini kalandos szökése.
Ausztriai Margitnál keres menedéket, de Cornaro bíboros magához viteti és gondját viseli.
1539 – Cornaro bíboros átadja a pápának. Cellini fél, hogy megmérgezik. Átviszik a Torre
di Nonába, majd vissza az Angyalvár börtönébe. Öngyilkosságot kísérel meg. Decemberben a
ferrarai bíboros közbenjárására kiszabadul.
1540 – A ferrarai bíboros megbízásából különféle munkákon dolgozik, elkészíti többek
közt a bíborosi pecsétet és híres sótartójá-nak modelljét. A király hívására útnak indul
Franciaországba. Sienában megöl egy postamestert. Fontainebleau-ban fogadja I. Ferenc
francia király. Az udvarral Párizsba megy. A király évjáradékot állapít meg neki, és fontos
munkákkal bízza meg: tizenkét ezüst szobrot rendel tőle. Cellini Petit-Nesle várában
rendezkedik be. A király sótartót kér tőle, Cellini megmutatja neki a ferrarai bíborosnak
készített modellt, s megbízást kap, hogy készítse el aranyból. 1542-43 – A király Cellininek
ajándékozza Petit-Nesle várát, és honosítási okiratot küld neki. Cellini a sótartón és az ezüst
Jupiteren dolgozik. Megtervezi a fontainebleau-i kaput. Befejezi a sótartót, és elkészíti a
fontainebleau-i nimfa modelljét.
1544 – Lánya születik. Elkészül a Jupiter. A király Párizs védelméről tárgyal Cellinivel.
1545 – Befejezi a fontainebleau-i nimfát. Visszamegy Itáliába. Firenzében Cosimo de'
Medici megrendeli tőle a Perszeuszt. Házat vesz neki. Cellini megmintázza a herceg
mellszobrát.
1546 – Velencébe megy. Találkozik Tizianóval és Sansovinóval. Firenzébe visszatérve
bronzba önti a herceg mellszobrát. Kemencét épít a Perszeusz kiégetéséhez. A herceg mutat
neki egy antik torzót, Cellini fölajánlja, hogy kiegészíti.
1547 – Készül a mű, egy Ganümédész-ábrázolás. Cellini a Baccio Bandinellitől
megszerzett márványból megfaragja Apollón és Hüakinthosz szobrát.
1548 – Befejezi a Ganümédészt, belekezd egy Narkisszosz-alakba. Éles vitája
Bandinellivel.
1549 – Kalandos körülmények közepette bronzba önti a Perszeuszt. Meddő vitája a
herceggel a Santa Maria del Fiore karzatján, kapuján vagy szószékén tervezett munkáról.
1552 – Rómában időzik Bindo Altoviti házában. Találkozik Mi-chelangelóval. Hiába
próbálja meggyőzni, hogy térjen vissza Firenzébe.
1553-54 – A sienai háborúban a herceg rábízza két firenzei kapu védelmi terveit.
1554– április 27. – Leleplezi a Perszeuszt a Loggia dei Lanzin.
1556 – Verekedésért bebörtönzik.
1557 – Szodómia vádjával elítélik. Belekezd egy fekete alapon fehér márványfeszület
kidolgozásába.
1558-66 – Saját kezűleg hozzálát, hogy megírja élettörténetét. A későbbiekben diktálja. Az
elbeszélés 1562-ig terjed.
1559 – Tervet készít – egy Neptunus-alakot – a Signoria tér közepén levő szökőkúthoz. A
szoborhoz kitermelt márványt végül Bartolomeo Ammannati kapja meg. Cellini élethosszig
tartó haszonélvezetre birtokot vesz Pier Maria Anterigolitól. A család vendégségbe hívja, és
mérget kever az ételébe. 1560 – Fia születik: Giovanni. Három évig él.
1562 – Lánya születik: Elisabetta.
1563 – Hosszadalmas anyagi természetű huzavona után a herceg 200 scudo évjáradékot
ítél meg neki.
1565-67 – Értekezéseket ír az ötvösségről és a szobrászatról. 1568-ban megjelenik a kötet.
1566 – Feleségül veszi Piera di Salvatorét. Fölajánlja Cosimo hercegnek a
márványfeszületet: 1500 aranyscudót kér érte. Lánya születik: Maddalena.
1569 – Fia születik: Andrea Simone.
1569-70 – Hiába kéri, hogy a herceg fizesse meg hátralékait.
1571. február – Meghal Firenzében.
TARTALOM
ELSŐ KÖNYV
MÁSODIK KÖNYV

UTÓSZÓ
(Genthon István)

KRONOLÓGIA
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Barna Imre igazgató
Tördelte a JEL Kft.
Nyomta a Szekszárdi Nyomda
Felelős vezető Vadász József igazgató
Készült Szekszárdon, 2006-ban
Felelős szerkesztő Barna Imre
A kötetet Fábián István tervezte
A borítón Giorgo Vasari festményének részlete látható
Készült 28,56 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 8143 3