Tóthárpád Ferenc: Madárlátta szenteste

        Fekete karácsony lesz – mondogatták az emberek, de a hideg esti szél mintha a hó
illatával lett volna tele. Az utcában fényfüzérekkel feldíszített fák varázsoltak karácsonyi
hangulatot. Adrienn az ablaknál állt. Tekintetét a hegyek felé fordította. Még a fülében
hallotta a vers ritmusát, amit az előző este tanult.

TÉLI CSEND
Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.

Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.

Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.

       Azt remélte, hogy az erdők hamarosan magukra öltik fehér ruhájukat. Emlékezett rá,
hogy a nagypapája is gyakran mesélt a hegyekről. Nem tudta pontosan, de egy versrészlet
jutott az eszébe a holdfényben álló fákról: – “egy kissé tán’ dideregnek, felsorakoznak, úgy
melegednek” – idézte fel.
       Kis, pisze orrát nekinyomta az ablaknak. Lehelete áttetsző foltokban pihent meg a hideg
üvegen. Ujjával rést törölt a párán, azon át figyelte, hogy az ünnep előtt is eljönnek-e hozzá a
madarak, hogy híreket hozzanak a hegyen túlról. Adrienn gyakran üzent velük. Tudta jól,
hogy rajta kívül senki sem érti a cinegék, a verebek és a rozsdafarkúak csevegését. Kicsit
furcsállta ugyan, de nem bánta, hogy minden alkalommal csak róla esik szó. Mindig tudták a
kismadarak, hogy mi történt az iskolában, hogy anyukája mostanában kevesebbet beszélgetett
vele, hogy kivel veszett össze a játszótéren, és hogy az édesapja már milyen régen elutazott.
Ha nem is mondta, akkor is tudták, hogy miért szomorú.
       – Talán éppen ezért jöttek el megint – gondolta a kislány.
       Adrienn emlékezett a tavalyi karácsonyra: – Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj! –
kopogták a cinegék az ablakpárkányon. Most azonban csak dideregve néztek befelé a
szobába, pedig azon az estén is finom magokkal telt meg az etető. Volt közöttük egy veréb,
vele rendszeresen beszélgetett Adrienn. A többiek már régen elrepültek, ő még mindig ott
maradt, és csak nézett a kislányra. A csapzott kismadár és a kislány a csukott ablakon át is
értette egymás gondolatát:
       – Szervusz! Tudom ám, hogy mit akarsz. Nekem is jó, ha valakivel beszélgethetek, ha
elmondhatom, mi az, ami bánt – szólalt meg Adrienn.
       A madárka izgatottan ugrálni kezdett a párkány bádoglemezén, mintha ily módon akarta
volna üdvözölni a szomorú kislányt:
       – Szervusz, szervusz!
       Adrienn mosolyra húzta a száját, csillogó szemeit megtörölte pizsamakabátja ujjával, és
így szólt:
       – Láttam ám, hogy legtöbbször csak az anyukáddal vagy. Apukádnak biztosan nagyon
sok a dolga! Már csak kettőt kell aludni, és itt a szenteste. Addigra sok magot gyűjtsél, és
akkor biztosan hazajön. Én is sokat vagyok egyedül, pedig olyan jó, amikor anyu és apu is
itthon van. Tudod, az én apukám is régen volt velünk – fejét lehajtotta, kicsit várt, és így
folytatta –, mégsem vagyok szomorú, mert tudom, hogy nemsokára velünk lesz.
       Mire a kislány újra felemelte a fejét, addigra barátja már a hegyek felé repült. Feltámadt a
szél, hidegen vágott be az ablak résein. Kisöccse, Balázs, már aludt. Adrienn leült az ágya
szélére, és imádkozni kezdett. A nagymamája tanította meg az esti imára, de ezúttal másként
szólt a fohász. A szüleiért imádkozott s a madarakért, és azért, hogy essen a hó, mert az olyan
szép, és akkor olyan tiszta a táj.
       Amikor édesanyja a szobába lépett, hogy betakarja, szorosan átölelték egymást.
       – Üzentél apunak, hogy neki is lesz meglepetés a karácsonyfa alatt? – kérdezte Adrienn,
de olyan halkan, hogy a saját hangját is alig hallotta.
       – Sajnos nem tudtam beszélni vele, megint nem értem el. Talán majd holnap – hangzott a
bizonytalan válasz.
       – Azt mondtad, ha valamit nagyon akarunk, és mindannyian nagyon akarjuk, akkor az
teljesülni fog – szólt kissé neheztelve Adrienn –, és mi mindannyian nagyon akarjuk, hogy
apa hazajöjjön. Ugye?
       Sokáig csend volt a szobában, csak nehezen jött a válasz:
        – Gyakran próbálom hívni telefonon, de nem hallok mást, mint azt, hogy: „a hívott szám
pillanatnyilag nem elérhető”. Sajnos néha a felnőttek sem gondolják meg, hogy mit mondanak
– felelt alig érthetően az édesanyja.
       Csend borult a szobára. A kisvillanyt égve hagyták aznap este, úgy aludtak el.
Összebújva, kicsit fázósan.
       Másnap szikrázó napsütésre ébredtek, madarak egész serege kopogott az ablakpárkány
vékony csíkján, ahol a szoba melegétől megolvadt a hó. Közöttük ott ugrált, követelve reggeli
eleségét, egy csapzott veréb is. A hegyeket, a fákat, az utcát, a tetőket egybefüggő hó fedte.
Adrienn, Balázs és az édesanyjuk kézen fogva álltak az ablak előtt, szótlanul gyönyörködtek a
mesés átváltozásban.
       Délután hosszú sétára indultak. Sokat beszélgettek. A kertek feldíszített fenyőfái, a
kigyúló fények ünneppé változtatták az estét. Ropogott a hó, az utcákon alig jártak autók. A
gyerekek érezték, hogy különleges karácsony készülődik. Már szürkült, amire hazaértek. A
kapuból gyönyörködve tekintettek vissza a tájra, amikor az utca felett furcsa felhőt
pillantottak meg. Adrienn felkiáltott:
       – Nem is felhő: madarak! – és már szaladt is volna, ha édesanyja vissza nem tartja. A
meglepetésnek mindezzel még nem volt vége. Döbbenten álltak meg a járda szélén. A
madársereg díszkísérete mintha tolta volna az előttük haladó autót. Aztán egyszerre csak,
amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt az égi kíséret. Az a néhány járókelő, aki
még az utcát rótta, talán észre sem vette a különös jelenetet. Adrienn azonban pontosan tudta,
hogy mi történt. Az autó mellettük állt meg.
        – Apu, apu! – kiáltották a gyerekek.
       – Szervusztok! – kapta fel őket az édesapjuk.
       – Már nagyon vártunk – szólalt meg az édesanyjuk is.
       Rövid idő múlva együtt tálaltak a finom ünnepi vacsorához. A bőröndök a szekrény
legmélyére kerültek, mintha többé már soha nem is volna szükség rájuk. Sokat nevettek és
sokat beszélgettek. Az idő múlásával Adrienn és Balázs pillantásai egyre többször vetődtek a
csukott szobaajtóra. Az ajándékozás édesanyjuk boldog szavaival kezdődött:
       – Mehetünk, együtt a család – mondta.
       A lakást fenyőillat töltötte be. A lemezjátszó karácsonyi dallamokat játszott. Az
ablaküvegen túlról pedig három veréb – anya, apa s a csapzott kicsi – nézte tágra nyílt
szemekkel a kiszűrődő csillogó, színes fényeket. A csukott ablakon át is jól értették az
üzenetet: „Boldog karácsonyt kívánunk!”

 
Nyquist Gizella: Nóri kívánsága, avagy a hóangyal
     Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl élt egyszer egy pici leány.
Ez a leányka mindig nagyon boldog volt, csak egy szomorította el: ritkán láthatta a távolban
élő nagyszüleit.
     December vége felé járt az idő, gyermekek hada várta türelmetlenül a Szent Karácsony
eljövetelét.
     Amikor szülei megkérdezték Nórit – ez volt ugyanis a leányka neve –, mit szeretne
karácsonyra kapni, ő így felelt:
     – Nagyon örülnék egy babának és sok-sok könyvnek. De a legjobban arra vágyom, hogy
láthassam a nagyszüleimet.
     Törték a fejüket Nórika szülei, hogyan is mondják meg kislányuknak, hogy a nagymamáit
és nagypapáit még hosszú hónapokon át nem láthatja. Nem akarták elszomorítani, csak ennyit
válaszoltak:
     – Norcsika, biztosan hoz majd a Jézuska neked egy szép babát, és Santa örömmel hagy
majd a fa alatt könyveket és talán még mást is.
     A kislány másnap a kertben játszott a frissen hullt hóban. Mivel anyukája a lábujjától a feje
csücskéig felöltöztette, ujjongva feküdt bele a nagy fehérségbe. Lábacskáit és karjait
mozgatva pillanatok alatt hóangyalt rajzolt, majd óvatosan felállt. Ránézett művére, és
vágyakozva így szólt:
     – Ó, be jó is lenne, Angyalka, ha tudnál nekem segíteni!
     Abban a szent minutumban a hóangyal életre kelt, és a meglepett  kislány elé állt:
     – Szervusz, Nóri! Hallottam a kívánságodról, és szeretnék neked segíteni!
     Varázspálcájával néhány kört rajzolt a levegőbe, majd így folytatta:
     – Látod ezt a varázsbiciklit? Ha felülsz rá, becsukod a szemedet, és néhányat pedálozol,
máris ott leszel, ahol szeretnél.
     Nórika fülig érő szájjal megköszönte az angyal segítségét, és máris felpattant
varázsbringájára. Először csak kétszer tekerte meg a pedált, és máris a Floridában élő
nagyszüleinél termett. A sok-sok puszi és ölelés, na meg a fincsi almás pite után ismét a
bringára pattant, de most messzebbre készült. Csukott szemmel ötször is megtekerte a pedált.
Amikor kinyította a szemét, erdélyi mamája és papája állt előtte. Mintha csak várták volna,
finom sajtos pogácsával és citromos teával kínálták meg. Az élvezetes találkozás után, amikor
haza kellett indulnia, nagyszülei hosszasan integettek utána.
     – Nóri! Nórika! – hallotta váratlanul anyukája szavát. – Állj fel a hóból, kislányom, mert
megfázol!
     Nóri lelkesen mesélte el, mi történt vele:
     – Anya! Apa! Képzeljétek, a nagyiéknál jártam...  – közben éppen zsebébe tette pogácsája
utolsó falatját.

 
Mester Györgyi: Az igazi ajándék
     Öt karácsony telt el a születésem óta, bár én ebből leginkább csak az utolsó hármat
érzékeltem, a megelőző időszakból csupán halvány emlékképeim maradtak. Arra azonban
határozottan emlékszem, hogy minden évben lapult valami meglepetés számomra a
karácsonyfa alatt: leginkább képeskönyv, egy kisebb vagy nagyobb mackó, édesség, esetleg
labda. Baba egyáltalában nem került a fa alá. Hogy miért nem kaptam babát, annak az okát
nem igazán tudtam. Csak később derült ki, hogy édesanyám sem nagyon babázott
gyermekkorában, ő a hasznosabb, komolyabb játékokat kedvelte.
     Ugyanakkor – bármilyen kicsi voltam is –, látnom kellett, hogy a hozzánk látogató
leánypajtásaim szinte mindig magukkal hozták kedvenc babájukat, és ha én mentem
vendégségbe, büszkén dicsekedtek a játékaikkal, amelyek olykor nemcsak a szemüket tudták
nyitni és lehunyni, hanem néha sírtak, gügyögtek, és etetni, tisztába tenni is lehetett őket.
     Édesapám ügyes kezű ember volt, ezért karácsonyi ajándékaim gyakran kiegészültek házi
készítésű, fából faragott játékokkal. Így lett pici sámlim, apró székem, gurítható talicskám, és
ötéves koromban egy valódi, csecsemőre méretezett bölcsőt is kaptam. A bölcsőben a soros
ajándék mackó pihent, amit jobb híján a baba helyett szeretgettem.
     Gyermekkori emlékeimhez visszatérve, ötéves voltam, amikor első kamaszlázadásom
lezajlott azon az ominózus karácsonyon.
     – Én mért nem kapok soha igazi ajándékot? – szegeztem a kérdést szüleimnek.
     Meghökkenve néztek rám.
     – Hát nem örülsz az ajándék mackónak, a szép kis bölcsőnek, a gyönyörű képekkel
telerajzolt mesekönyveknek? Hát mit szeretnél, mi neked az igazi ajándék? – kérdezte
édesanyám.
     – Az igazi ajándék számomra egy hajas baba lenne. Olyan szöszke hajú, mint Nellyé, kék
szemű, mint Elisaé, lehetne etetni, és persze sírhatna és pisloghatna is, mint Cathy babája –
soroltam az elvárásaimat. Anyám apámra nézett, a tekintetük találkozott, és szinte egyszerre
mosolyodtak el. Apám törte meg a csendet:
     – Hát, meglátjuk, kislányom, miként szerezhetnénk neked örömet a jövő karácsonyra, egy
igazi ajándékkal.
     Elmúlt a tél, azután kitavaszodott, majd nyár lett, végül az ősz is beköszöntött. Beírattak az
iskolába, de azért csak gyerek voltam még, s ahogy újra közeledett a tél és vele a karácsony,
eszembe jutott, mit ígértek a szüleim. Reménykedtem, hogy nem feledkeztek meg róla, és
annyi szűk esztendő után végre én is kapok karácsonyra egy igazi ajándékot.
     Édesanyám nyár óta gyengélkedett. Egy kissé meg is hízott, de azért ugyanolyan
szeretettel gondoskodott rólam, mint korábban, csak az arcán jelent meg valami újszerű,
sejtelmes titokzatosság. Karácsony előtt néhány nappal anyát be kellett vinni a kórházba, de
apa megígérte, Szentestére együtt lesz a család.
     Apa aztán azzal lepett meg, lehet, hogy nálunk az idén előbb lesz Szenteste, mint más
családoknál. Az okát nem árulta el, de mivel úgyis olyannyira izgultam a remélt ajándék
miatt, nem is bántam. Sőt, egyenesen örültem neki! Azt hittem, mindez csakis az én
kedvemért történik.
     A Szentestét megelőző négy napon mindig korán keltem, és a reggelemet a fánál kezdtem.
Alaposan körbejártam, nincs-e alatta, mellette valamiféle változás, hiszen lehet, hogy ezen a
karácsonyon mégis csak megérkezik az én várva várt, igazi ajándékom.
     Azon az emlékezetes, nagy napon valahogy mégis elaludtam. Apa ébresztett fel:
     – Hétalvó – mondta –, ki az ágyból! Talán ma elmarad a szokásos reggeli vizit a
karácsonyfa körül?!
     Papucs nélkül, mezítláb rohantam le a hallba. Ami első pillantásra a szemembe ötlött, a
már jól ismert, faragott bölcső volt.
    Ez nem lehet – gondoltam magamban –, ezt nem tehetik meg velem, hogy új mackót
fektetnek a tavalyi bölcsőbe!
     Ekkor a beállott csendben valamiféle halk, egyenletes szuszogás hatolt a fülembe. Míg a
furcsa nesz okát találgattam, váratlanul harsány oázás hangzott fel. Odaugrottam, és az igazi
ajándék utáni hatalmas vágytól dobogó szívvel felhajtottam a bölcsőt takaró vékony
batisztkendőt… Egy baba feküdt a bölcsőben. Szöszke hajú, nagy, csodálkozó kék szemekkel,
s ahogy meglátott, mintha elmosolyodott volna.
      – Az enyém? – kérdeztem.
      – Igen – mondta a szobába belépő édesanyám. – A mienk is persze, de egyedül a te
kistestvérkéd, akit dajkálhatsz, etethetsz, itathatsz, taníthatod majd járni és beszélni.
     Boldog voltam. Olyan boldog, amilyen csak az lehet, akinek nagy sokára valóra válik a
legszebb álma, és karácsonyra igazi ajándékot kap: egy élő hajas babát…
Szabó Gitta: A kívánság
     Tél van. Fehér hó borítja a tájat. A léptek alatt ropog a puha hó. A lélegzet is fehér
páraként illan el a levegőben. A kéményekből fehér füst száll az ég felé. A házak tetején
hósapka ücsörög, és a gyenge utcai világításnál szerényen csillognak a hópelyhek.
     Az utcára nyíló házak szorosan egymáshoz simulnak, mint amelyek e hideg téli estén
összebújtak, hogy melegítsék egymást. Az egyik ház aljában egy aprócska kis üzlet bújt meg
szerényen. Ajtaja felett egyetlen izzó pislákolt. Éppen csak annyira, hogy aki az üzletbe belép,
vagy éppen kifelé megy, orra ne bukjék a küszöbben.
     A szerény üzletecskének igen gyönyörű kirakata volt. Már készülődtek a Karácsonyra,
mert bizony telve volt minden földi jóval. Volt abban gyümölcs, játék, ruhanemű, élelmiszer,
itóka, édesség. Egyszóval, minden volt benne, mi szem-szájnak ingere.
     A kirakat előtt egy kisgyermek álldogált. Amolyan négy, ötéves forma lehetett. Szemei
csillogtak az örömtől, ahogy a portékát nézegette. A hidegtől kipirosodott nóziját a
kirakatüvegnek nyomta, melyre a meleg lehelete kifehéredve csapódott le. Két kicsi,
kesztyűbe bújtatott kezével, az üvegnek támaszkodott, és hol édesapjára, hol meg az árukra
nézett. Egyszer csak megszólalt:
     – Apu! Én szeretnék egy csokit! És.., még azt az autót is szeretném! Juj! Apuu! Ezt is
szeretném! Ezt az óriási macit is kérem! – mutatott ugrándozva egyik kincstől a másikig.
Majd hirtelen megállt a gyümölcsök előtt. A kirakatban egy gyönyörűséges kókuszdió
díszelgett, egy kicsinyke kosárban.  A gyermek néhány másodpercig csendben nézte, majd
halkan, szinte suttogva mondta:
     – Apuci! Kérek szépen egy ilyet! – mutatott a kókuszdióra. – Nekem még sosem volt
ilyenem!
     – Ejnye, fiam! – szólt az apa. – Mit kezdenél Te egy kókuszdióval? Inkább induljunk haza
– mondta még, és megfogta a gyermek kezét.
     Telt múlt az idő. A gyermek nem felejtette el, amit akkor látott a kirakatban. Egyre csak
körülötte jártak a gondolatai. Ha játszott, ha beszélt, ha rajzolt, mindenbe beleszőtte az áhított
gyümölcsöt. Kitalált minden csalafintaságot, hogy szüleit rábírja, vegyék meg neki a
gyümölcsöt. Édesanyja meg is dicsérte, mert bizony, amiben csak tudott segített neki.
Poharakat tett a tálcára, szalvétát az asztalra. Még a cipellőjét is igyekezett betenni a cipős
szekrénybe, igaz, ehhez fel kellett állnia a sámlira, aminek anyukája nem nagyon örült.
     Lassan elérkezett Karácsony napja. A fiúcska a karácsonyfa díszítésében is segített
szüleinek. Közben csak beszélt, folyt a szó belőle, csacsogott egyfolytában. Be nem állt a
szája egy pillanatra sem:
     – Apa! Tudod, ha én lennék a Jézuska, ide biztosan hoznék egy kókuszdiót! Mert tudod, én
nagyon szeretném, és jó is vagyok. Ugye?
     Az apa nézte, és bólintott:
     – Igen fiacskám! Tényleg jó vagy.
     Mire végeztek a fa díszítésével, és édesanya is elkészült a konyhában a finom vacsorával,
addigra odakint az est fekete lepellel borította be az égboltot, és sok, sok csillaggal díszítette
fel, mintha csak egy hatalmas ünnepi asztal lenne, amit a jó öreg Hold elé terített.
     Végre a nagyszülők is megérkeztek. Kabátjukról leverték a havat, csizmáikat levették, és a
tűzhely mellé tették száradni. A szobaajtót, amelyben a karácsonyfa világított, becsukták, ha a
Jézuska jönne, meg ne ijedjen, és máshová ne vigye a nekik szánt meglepetést.
     A nagypapa, a nagymama, apu és anyu meg a kisfiú a konyhában halkan suttogva
beszélgettek. A várakozás okozta feszültség egyre nagyobb lett. A gyermek már nem bírta
tovább visszafogni izgatottságát. Épp szólásra nyitotta a száját, mikor egy csengettyű szólalt
meg. A gyermek gyorsan édesapja háta mögé bújt:
     – Apu! Én félek! – súgta neki.
     A család minden tagja felállt. Óvatosan fordultak a szobaajtó felé, ahonnét kiszűrődött a
karácsonyfa barátságos fénye. Az apa megfogta a gyermek izgalomtól izzadt kicsiny kezét, és
kinyitotta az ajtót, mely mintha örülne, vidáman csikordult. A fa alatt színes csomagok várták,
hogy valaki kibontsa őket. A gyermek izgatottan szaladgált a csomagok között. Egyszer csak
megállt egy hatalmas szaloncukor előtt, amire az ő óvodai jele, egy fésű volt rajzolva.
Hátranézett szüleire. Látta, mindenki őt figyeli, és csak mosolyognak.
     – Apu, anyu! Ti is látjátok? Ez az enyém. Rajta van a jelem.
     A szülők odamentek hozzá, leguggoltak mellé.
     – Nahát! – örvendtek – ez valóban a tied! Bontsd csak ki hamar! – mondták szinte
egyszerre.
     A gyermek magához ölelte az óriási cukrot, és félrevonult a szoba egyik csendes zugába.
Ott kezdte bontogatni kincsét. A papír hangos szakadással adta meg magát, és engedte, hogy a
gyermek végre megláthassa mit is takargatott idáig. A fiúcska, amikor meglátta, örömében
kiabálni kezdett:
     – Apu! Anyu! Egy kókuszdió volt benne! De jó, hogy jó voltam! – mondta
megkönnyebbülve. Szemei úgy ragyogtak, mint csillagok a Hold ünnepi asztalán. A
kókuszdióval szüleihez baktatott. Büszkén húzta ki magát.
     – Tudjátok – kezdte mondókáját -, szerintem a Jézuska egy kisgyerek.
     – Miből gondolod? – kérdezte az anyukája.
     – Abból, mert megkaptam azt, amit szerettem volna. Mert gyereknek kell lennie ahhoz,
hogy tudja, milyen az, ha nagyon szeretne valamit. Meg aztán.., biztosan hallgatóznia is kell
ahhoz, hogy tudja, ki mit szeretne. Másképp honnan tudná?
     A szülők elmosolyodtak a gyermek logikáján. Az apa megsimogatta gyermeke kobakját.
     – Igazad lehet! – mondta megnyugtatásképp.
Mester Györgyi: A legkisebb cinke
Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is
nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől,
akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.
Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a
levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan
telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.
A nyárt követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A
bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett
szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.
Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain
gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó
kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.
Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme
előtt. Egy kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség. Leszállt az
ablakpárkányra és befelé bámult. Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő
terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben
pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették.
Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc
közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.
Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó,
fényes karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány
kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a
magokat. Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a gyermekszemekkel,
amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta
Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még
gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt.
Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól
lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a
csodálatos karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.
A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a
varázslatos szépségű fa? Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony
zsinórvonalban, valaki végigszórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat,
hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.
Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes
testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli faágon lógó aprócska faépítmény vonta
magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis
az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!
Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak aprócska szárnyától tellett, röpült a
családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza. A
faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették
az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a  csodaszép
fenyőfában.
Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről
gondoskodó gyerekek örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a
Karácsony, a szeretet ünnepe.
Mester Györgyi: Az aranydió
Végre itt a téli iskolai szünet! Nincs több lecke, nem kell izgulni a tanórák miatt, készülhetek
a karácsonyra - örvendezett Jutka.
Persze, ez alatt nem csak az ajándékvárást értette, na meg a fa feldíszítését. Az ünnepi
előkészületek közé tartozott, hogy elkísérje apukát a piacra, kiválasszák a legszebb fenyőt,
továbbá, hogy anyukával összedugják a fejüket a konyhában, és együtt próbálják „kisütni"
nem csak az édes tésztákat, de a karácsonyesti vacsora menüjét is.
Hamarosan meglett a fa - egy pompás, zöld óriás, ami azért még épp befért a nappaliba -, és
lassan eltanulta anyukától az ünnepi fogások elkészítésének fortélyait is.
Most már csak a legérdekesebb feladat volt hátra, a fenyő felékítése, na meg a szokásos, új
díszek kitalálása. Míg kisebb lány volt, az anyuka által előrajzolt papír csíkocskákat vagdosta
ki ollóval, majd összeragasztotta azokat, hogy hosszú láncot alkossanak. Mikor nagyobb lett,
tűvel zsinórra fűzte a pattogatott kukoricaszemeket, és azzal díszítette a fát. Tavalyelőtt már
maga rajzolta a hóember figurákat, akik aztán egymásba kapaszkodva alkottak végtelen,
hófehér sort, úgy ölelve körül a sötétzöld fenyő koronáját. Az elmúlt évben só-liszt alakokat
talált ki, csillagokat, holdat, apró fenyőket, karcsú tornyú templomot, halacskát és madarat
formázott a képlékeny, csillogó masszából.

Az idén valami új dolgot szeretett volna csinálni. Anyukával épp a beiglibe való dióbelet
vásárolták a piacon, amikor meglátta, hogy az árus apró, de nagyon formás, héjas diót is árul.
Addig kérlelte anyukát, amíg abból is vettek fél kilót. Azután betértek a papírboltba, ahol a
különböző színű festékeket szerezték be, amivel a kicsi diókat akarta beszínezni. Már előre
örült, milyen jól mutatnak majd a tarka gömböcskék a karácsonyfán.
Otthon azonnal hozzá is látott a dologhoz. Először cérnahurkot ragasztott a diókra, hogy
legyen mivel felaggatni őket a fára, azután tálacskákba szétosztotta a különböző színű
festékeket. Sorra belemártogatta a diókat. A végére alig maradt a festékből, csak az
aranyszínűből egy kevés, az egyik tál alján. Ahogy a kosárba nézett, ott is csak egyetlen dió
árválkodott, egy egészen aprócska, jóval kisebb a többinél. „Na, számodra éppen elég lesz a
maradék festék, ennek ellenére, lehet, hogy mégis te leszel a legszebb" - gondolta.
Míg a diók száradtak, becsomagolta a szüleinek és a nagymamának szánt ajándékot. A
csomagolás után kezdődhetett a jó mulatság, a fa díszítése.
Csupán egy bökkenő akadt: az egyik cérnahurok üresen fityegett a pálcikán, amire a festett
diókat száradni felakasztotta. És pont a legszebb, az utolsónak festett apró, arany diócska tűnt
el. Először csak körbenézve keresgélte, merre gurulhatott el, azután négykézlábra ereszkedett,
és nem csak a nagy fenyő ágai alatt kereste, de még a szőnyeg alá is benézett, hiszen olyan
kicsi az a dió, hátha oda rejtőzött el. Azonban sehol nem találta, mintha a föld nyelte volna el
a kicsi aranyszínű gömböt.
A bánatán csak az enyhített, hogy anyuka megdicsérte: igazán szépek lettek az új díszeid, és
az a legértékesebb benne, hogy nem csak kitaláltad, de saját kezűleg meg is valósítottad az
elképzelésedet.
Nemsokára elérkezett az este, az ünnepi vacsora, a gyertyagyújtás, na meg az est fénypontja,
az ajándékok átadása.
Apukától két könyvet, nagymamától hópehelymintás pulóvert, anyukától pedig - legnagyobb
meglepetésére - egy fényképezőgépet kapott, mert a figyelmes anyuka bezzeg nem felejtette
el, amikor ő évközben nem egyszer felemlegette, mennyire szeretné a kirándulások
alkalmával látott virágokat, rovarokat fotókon is megörökíteni.
Valamivel később, a gyertyákat elfújták, a csillagszórók elhamvadtak, a család nyugovóra
tért. Ágyában fekve, gondolatban végigfutott az est legszebb eseményein, csupán az nem fért
a fejébe, hová lett a kicsi aranydió?!
A szeme lassan lecsukódott, álom szállt rá, amikor váratlanul ....ismét a hallban találta magát,
a fenyőfa mellett. A szobában félhomály volt, és mégis, a falat borító lambéria padlóhoz
közeli részén, egy keskeny nyíláson át, világosság szűrődött ki. Nem tudta megállni, hogy le
ne hajoljon, és be ne kukkantson a kicsi lyukba. Amit odabenn látott, azon aztán úgy elámult,
hogy majdnem felkiáltott a meglepetéstől: egy egércsalád tagjai körbeálltak egy csillogó,
kerek valamit, amely, mint sziporkázó drágakő bevilágította a szűk kis teret. És hogy mi volt
az a csodálatos, fényes valami? Hát az ő sokat keresett, aprócska aranydiója. Az egérkék
láthatóan nem csak csodálták a kicsi lámpást, de mintha melegedtek is volna a fényénél.
Akkor az egyik egérke megmozdult, mintha megérezte volna, hogy kíváncsi betolakodó
leskelődik rájuk. Ő ettől elszégyellte magát, és csendben, óvatosan felállva, otthagyta az
egérlyukat.
Azon az éjszakán még sokfélét álmodott: erdei kirándulásról, szivárványszínű pillangókról,
tarka madarakról, pompás virágokról, és egyre csak kattintgatott, kattintgatott az új
fényképezőgépével...
Felébredvén nem emlékezett az álmára. Amikor azonban reggelizni hívták, meglepődve
hallotta, amint anyuka azt mondja: képzeld, reggel itt találtam az elveszett arany diócskádat a
padlón, ott, ahol a lambéria egy kicsit letört. Apuka már régen kijavíthatta volna, de talán
majd az ünnepek után jut rá ideje...
És akkor ő, a megkerült kicsi diót - hogy a konyhában sürgölődő anyuka, és senki más ne
lássa - begurította a lambérián lévő kicsi lyukon. „Kellemes karácsonyt egérkék!" - suttogta.
Azután boldogan ment reggelizni, egy nagy titok birtokában, amelyről csak egyedül ő tudott,
hogy az ő kicsi aranydiójával karácsonyozott egy egércsalád...
Mester Györgyi: Karácsonyi madárfészek
Patrícia és Peti - családon beül csak Pat és Pet - tízéves ikrek, akik az elmúlt években
rendszeresen az erdei rönkházban, hegyekben lévő „nyaralójukban” töltötték a téli iskolai
szünetet. Most is itt készültek a karácsonyra, remélve, hogy a szánkót és síléceket az idén
végre használhatják, mivel tavaly - sajnos - nem esett annyi hó, hogy azokat érdemes lett
volna lehozni a padlásról.
Pat és Pet jó testvérek voltak, szerették egymást, azzal együtt, hogy szinte mindenen, a
legkisebb dolgon is azonnal képesek voltak hajba kapni.
Az aktuális veszekedésnek most éppen az volt a tárgya, hogy idén melyikük díszítse fel a
karácsonyfát? A parázs vitának - ami odáig fajult, hogy Pet megráncigálta Pat copfját, Pat
pedig megkísérelte sípcsonton rúgni Petet -, anyuka vetett véget. Maga elé állította a két
rosszcsontot, és kiosztotta a teendőket: Pet apukával megy az Erdészethez, és miután
kiválasztották a megfelelő fenyőt, segíti azt hazahozni. Patnak azt mondta: kislányom, te jössz
velem a konyhába, és segítesz elkészíteni a süteményeket. Azután, ha már mindketten
teljesítettétek a feladatotokat, együtt - de csak együtt - kezdhetitek díszíteni a karácsonyfát.
Így hát, Pet apukával elment a fáért, Pat pedig anyukának segített mézeskalácstésztát gyúrni.
Lassan a teendőik végére értek - sült a mézeskalács, tartójában állt a fenyő -, így végre
hozzákezdhettek a fa díszítéséhez.
Legelőször a díszeket kellett lehozni a padlásról. Nagy óvatosan lépkedtek a nyikorgó
falépcsőkön, hiszen otthon, a házukban, lifttel közlekednek, nem voltak ehhez hozzászokva.
Odafenn aztán megindult a keresgélés. Vajon hová is tehették tavaly a díszeket?! Mivel
rögtön nem találták meg, amit kerestek, kitört közöttük a veszekedés.
Pat szemére hányta Petnek, hogy olyan ügyetlenül - és persze felelőtlenül - raktározta el a
díszeket rejtő dobozt, hogy most maga sem találja. Összevissza keresték, mígnem egy ajtaját
veszített éjjeliszekrényre állított, háromlábú asztalka tetején lévő, kopott festésű sámlin
megtalálták a keresett papírdobozt. Na de itt tovább bonyolódott a helyzet. A doboz teteje
rosszul volt lezárva, így egy darabon kilátszottak a díszek, és ebből következően jó porosak is
lettek. A tavalyi évben a díszek csomagolásáért Pat volt a felelős, így most Pet visszaadhatta
testvérének a kölcsönt: lehet, hogy én rossz helyre pakoltam a díszeket, de te meg hanyagul
csomagoltad be őket. Most majd azzal kezdhetünk, hogy egyenként törölgethetjük a sok
bigyót.
Ennyiben maradtak, kölcsönkenyér visszajár. Szép óvatosan leereszkedtek a nyikorgó
padláslépcsőn, levitték a díszeket, majd rögtön nekiláttak tisztára törölni azokat.
Azután kezdődhetett a mulatság, a fenyő felékítése.
Először a szaloncukrot aggatták a fára, ezt követték a nehezebb díszek, majd az ágak hegyére
kerültek a könnyebb üveggömbök és az egyéb függelékek is. Végül - apuka segítségével - a
gyertyákat és a csillagszórókat rögzítették.
Már csak a szokásos aranyhaj maradt vissza, amit mindig a díszítés legvégére hagytak. Most
azonban a hajszál vékonyságú aranyszálakat sehol nem találták.
Ugyan hová lehettek?! Talán kipotyogtak a dobozból, amikor lehozták azt a padlásról? Ezt
Pat rótta fel Petnek, aki viszont azonnal replikázott is: lehet, hogy te dobtad ki a
papírdarabokkal, amibe a díszek voltak csomagolva.
Persze, megnézték a padláslépcső alatt, keresték a szemetesben is a papírhulladék között, de a
maréknyi aranyszálacska csak nem került elő. Most megint anyukának kellett közbelépnie:
gyerekek, vacsora, azután gyertyagyújtás, és az ajándékok átadása következik. Irány a
konyha!
Miután megvacsoráztak, nagy lelkesedéssel és izgalommal gyújtották meg a gyertyákat és a
csillagszórókat. Itt kivételesen nem merült fel vita: Pat feladata volt - apuka segítségével - a
gyertyák, Peté pedig a csillagszórók meggyújtása.
Amikor a nagy világosság betöltötte a szoba minden zugát, váratlanul a padlás deszkáin
keresztül is áttört valami sziporkázó fényesség. Ég a padlás! - kiáltotta anyuka, akinek soha,
semmi nem kerülte el a figyelmét.
Apuka már szaladt is a vizes vödörért, és nagy léptekkel sietett fel a padlásra. Odafenn
meglepetéssel látta, hogy nem ég semmi, hanem az egyik rönkfa tövében, egészen közel a
kitört üvegű padlásablakhoz, egy maréknyi fészek látható, és az sziporkázott olyan
szemkápráztató fényességgel.
Hát megoldódott a rejtély: a padlásra beköltözött egy madárcsalád, akik kicsi fészkükbe
beépítették a rosszul lezárt tetejű, karácsonyfadíszeket rejtő papírdobozból elcsent
aranyszálakat, attól ragyogott úgy a fészek.
Apuka mögött pillanatok alatt ott tolongtak a kíváncsi ikrek is. Nagy volt az öröm, hogy nem
kell tüzet oltani, ellenben - akaratukon kívül - megajándékozhattak egy madárcsaládot egy
ragyogó, karácsonyi fészekkel. A zajra a fészekből egyszer csak előbukkant két rémült
fejecske, ezért apuka és az ikrek szép csendben visszavonultak a hallba.
Ott aztán megtárgyalták, hogy amíg a szünet tart, minden nap élelemmel, tápláló olajos
magvakkal látják el a madárcsaládot, és ha hazamennek, akkor is hagynak részükre ennivalót,
ha már amúgy is megosztották velük nem csak a Szentestét, hanem az egész téli szünetet.
És így lett ez az ikrek legérdekesebb, egyben legemlékezetesebb karácsonya.
Mester Györgyi: Minden nap Szenteste
Álmos volt, és már épp lecsukódni készült a szeme, amikor eszébe jutott, mit mondtak  aznap
- a téli vakáció előtti utolsó tanítási napon -, a barátai. Mindnyájan azt állították, hogy nem a
tanórák elmaradása a legjobb a szünetben, hanem maga a karácsony. Azon belül is, a
legörömtelibb esemény a Szentestei ajándékosztás, ami a karácsony fénypontja.

Azzal a tudattal, vagy inkább tudatlansággal aludt el, hogy nem értette: ajándékot ő az év más
napján is szokott kapni, például a születésnapjára vagy a névnapjára, de vajon mitől olyan
különleges a barátai számára a karácsonyi ajándékozás?!

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Anyuka, annak ellenére, hogy ő még
pizsamában volt, rögtön a konyhaasztalhoz ültette, de annak is csak az egyik sarkán - a
hatalmas, még jeges pulyka mellett - szorított számára helyet, hogy ott gyorsan reggelizzen
meg. Azután ugyanolyan gyors tempóban öltözzön fel, mert apuka már berregteti az autót,
mennek a piacra a fenyőért. A nővére köténnyel a derekán mézeskalácsot formázott a
gyúródeszkán, és még a kutyának is dolga volt, épp akkor nyalta fényes tisztára a tányérját. A
fát megvették, szokás szerint feldíszítették, megvolt a karácsonyi pulykavacsora is, majd,
Szenteste lévén, az ajándékok felbontása következett. Mint az elmúlt években szinte mindig,
most is kisautó került elő a díszcsomagolásból, olyan modell, amilyen még nem volt neki.
Anyuka a kapott márkás parfümöt szagolgatta, apuka az ajándék inget próbálta fel, a nővére
azonnal beletemetkezett az új könyvébe, mivel nagyon szeret olvasni.

Egyáltalában nem érezte, hogy ez az este más lett volna, mint mondjuk egy névnapi
összejövetel, vagy a születésnapja, mert akkor is mindig szokott kapni valamit, hiszen az az
ünnepeltnek kijár. Hamarosan mindnyájan elvonultak a szobáikba, és elcsendesedett a ház…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Anyuka a konyhában fogadta, látszott,

már korábban elkezdett főzni, a mirelit pulyka is félig kiolvadt. A reggelit gyorsan be kellett
kapnia, apuka már az udvaron várt rá, együtt mentek a fenyőért. A lánytestvére cukormázzal
vonta be a mézeskalácsot, és a kutya farkát csóválva leste, mikor kerül a tisztára nyalt
tányérjába valami finomság, ami ilyenkor a konyhában le-lepottyan az asztalról. A fenyő
hamarosan feldíszítve állt a hallban, majd megvolt a karácsonyi vacsora, és a gyertyagyújtás
után sorra került a Szenteste utolsó mozzanata, az ajándékok kibontása. Kisautót kapott, olyan
márkát, amilyennel még nem rendelkezett. Hát ez is csak olyan ajándék, mint a korábbiak -
gondolta -, és beállította a többi autó közé a sorba. Aztán lassan mindenki aludni tért. Úgy
bújt be az ágyába, hogy nem érezte sem a karácsony, sem az ajándék okozta különös
örömöt…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Olyan ismerős volt minden. Mintha ezt
egyszer - vagy talán nem is egyszer - már átélte volna. Anyuka a karácsonyi pulykát tömte a
fűszeres töltelékkel, a nővére meg-megnézte, sül-e már a sütemény a sütőben. Apuka elment a
fenyőért, és a kutya már a második adag töltelék maradékot ette ki a táljából. A fenyőre
felaggatták a szokásos díszeket, a karácsonyi vacsora is finom volt, na és a Szentestén, az
ajándék kibontásakor se érte meglepetés. A kapott kisautó - ez alkalommal is egy új típus -
nem okozott igazi örömöt. Mielőtt elnyomta volna az álom, az ágyban megint csak az okot
kutatta, miért nem különlegesen szép és jó az ő karácsonya, és miért nem okoz számára olyan
örömöt a Szentestei ajándékozás, mint az osztálytársainak…

Reggel a szokásos karácsonyi sürgés-forgásra ébredt. Már szinte behunyt szemmel is látta,
mint birkózik anyuka a hatalmas karácsonyi pulykával, miként ügyeskedik nővére a sütőnél,
apuka hogyan cipeli be a kocsiról a fenyőt, és a kutya most se törődött mással, csak
farkcsóválva leste, mikor pottyan le számára a konyhaasztalról valami további ínycsiklandó
falat. A fát korán feldíszítették, de Szentestéig jócskán volt még idő.

Váratlanul az ötlött az eszébe, milyen is lenne, ha nem csak sablonos ajándékokat kapnának
karácsonykor, olyanokat, amilyenekre nagyjából már mindenki számít?! Az ajándékok mindig
a boltból származnak, és szinte már az eladók is tudják, hogy - néhány nappal az ünnep előtt -,
apuka milyen parfümöt vesz a feleségének, anyuka milyen inget a férjének, újonnan
megjelent könyvet a lányának, és a szülei együtt választják ki a következő kisautót a fiuknak,
vagyis neki.

Tulajdonképpen a nővére és ő mindig a szüleiktől kapnak ajándékot, amit a felnőttek pénzért

vásárolnak. Ugyanakkor se ő, se a nővére még sohasem adtak ajándékot karácsonyra a
szüleiknek vagy egymásnak. De hiszen nincs is annyi zsebpénzük, miből vennének
ajándékot? De kell-e igazán pénz az ajándékozáshoz?! Behúzódott a szobájába, és buzgón
tenni-venni kezdett. Amikor elkezdte, még nem is tudta igazán, mit fog csinálni a többféle
fényes, kemény kartonból, a sok színes ceruzával, meg fonallal. Aztán az ötletek csak úgy
jöttek maguktól.

Egy dobozka alaprajzát rajzolta meg, majd mielőtt a kivágott mintát széleinél behajtogatta és
összeragasztotta volna, színes tollal kacskaringós, varázslatos virágokat rajzolt minden
oldalára.

Azután egy újabb kartonból hosszú, keskeny lapocskát vágott ki, amit bagoly formájúra
szabott, és az élethű madarat ki is festette arany meg barna színű filctollal.

Besurrant a szülei szobájába, és kivett a szekrényből egy csúnya, fából készült ruhafogast.
Olyant, amire apuka gyakran panaszkodott, hogy szálkás, és már nem egyszer beleakadt az
ingnyaka, teljesen kihorzsolta, úgyhogy a ruhadarab előbb-utóbb nem is lesz hordható. A
vállfát ügyesen bevonta színes zsineggel, még mintát is font rá, kifejezetten jól mutatott, egy
valódi indián se csinálta volna meg szebben ezt a kézimunkát.

Lassan elérkezett a vacsoraidő, majd az azt követő szokásos, Szentestei program, az

ajándékok kibontása.

Anyuka meglepetéssel vette észre, hogy a sejthetően drága parfümöt rejtő áruházi papírtasak
mellett, egy kisebb csomag is meglapul. Kibontotta, és abban egy remekbe szabott, oldalán
virágos mintázatú dobozkát talált, a mellétűzött cetlin, ákombákom betűkkel, felirat állt:
Gyűrűtartó.

Nővére a lapos kis csomagból egy baglyot ábrázoló könyvjelzőt húzott elő, aminek duplán
örült, mivel épp a napokban hagyta el valahol a kedvenc könyvjelzőjét.

Apuka teljesen elhűlt az ajándéka láttán, persze jó értelemben. El nem tudta képzelni, hogyan
juthatott neki eszébe ez a ragyogó ötlet, mármint egy ilyen praktikus, egyben különleges
dolog, a fonallal művészien bevont vállfa?! Megfogadta, hogy arra csakis a legújabb ingét
akasztja fel, ami ily módon biztosan megmenekül mindenféle károsodástól.

Az ő ajándéka kisautó volt. De most kivételesen ezt sem bánta, mert apuka megígérte, hogy
farostlemezből együtt fabrikálnak majd a gyűjteménye számára egy szuper játékgarázst. A
nővére hozzátette, hogy ő a műanyag ablakok elkészítését vállalja, mert az iskolai gyakorlati
órán éppen ház makettet csináltak, és legalább élőben is kipróbálhatja a tudását. Anyuka
momentán nem tudott mit érdemben hozzátenni, inkább megfogadta, ha elkészül a garázs, az
avatóra egy szép nagy tortát süt, és a tetejére az ő kedvenc autómárkáját fogja megmintázni
marcipánból.
Még sokáig beszélgettek a fenyőfa körül. Egyikük se álmosodott el olyan hamar, mint az
eddigi karácsonyokkor szokott. Újabb és újabb ötletek kerültek szóba, hogy mit és hogyan
lehetne a jövő karácsonykor másképpen csinálni, hogy az ne szokványos legyen, hanem igazi,
emlékezetesen nagy ünnep mindannyiuk számára.

Amikor este végre ágyba került, még sokáig nem tudott elaludni. Életében először élvezte
igazán a karácsonyt. Végre ő is adott valamit, megajándékozta a családtagjait. És még meg is
dicsérték érte! Büszke volt magára. Úgy érezte, ilyen örömteli karácsonya még sohasem volt.

Másnap reggel frissen ébredt, egy valóban új napra…

Tunyogi Csapó Gábor: A Szenteste története
 – Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori
rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az
utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára.

– Naná, hogy elmondja – kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze
méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját. – Ugye elmondod, apu? A szentestén a
szenteste történetét... Muszáj elmondani.

– Ugyan, gyerekek! – intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen
titokban nagyon büszke volt arra, hogy felcseperedő gyermekei – Feri már tizenkét éves volt,
Bori már kilenc – még mindig nagyra becsülték a papa meséjét. – Hányszor hallottátok már?
Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az iskolában is...

– Ugyan, apu! Az iskolában! Süket duma! – Feri fölényesen legyintett. – Senki nem tudja
olyan szépen, mint te! Senki!

– Csodálatosan szép éjszaka volt – kezdte Bori ragyogó szemmel. – Természetesen hó nélkül,
ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint
nálunk a legtisztább téli éj... Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen szépen!

– Te lány, hiszen kívülről tudod az egészet!

– Na és? Baj az? – Bori hangja könyörgőre fordult.

– Pont ez a hecc benne – tódította Feri.

– Jó, jó, ha mindenáron akarjátok, – adta meg magát elégedetten az apa. A két gyermek
ujjongva futott a széles fotelhez, amelyen még mindig kényelmesen elfértek mindketten,
illedelmesen leültek s apjuk arcára függesztették tekintetüket, amikor az helyet foglalt velük
szemben, a másik fotelben.

– No hát... – kezdte az apa. – Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott
akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a
legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a telihold, az egész eget
földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem látott emberfia. A Betlehem
nevű városkában azonban ezt nem vette észre senki, az emberek sajnos mindig hajlottak a
vakságra, s ezen bizony nem változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem.
A városka szűk, tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást
keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de...

– Mindenki láthatta volna, papa, – igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa
mosolyogva bólintott.

– Mindenki láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt elutasították
őket, mert az emberek...

– Buták és önzők – mondta a két gyerek egy hangon.

– Úgy van, és sajnos ezen sem változott semmi azóta – folytatta bólogatva az apjuk.

– Ó, ha tudták volna... – suttogta Bori kellemes borzongással.

– Hülyeség – oktatta ki a bátyja. – Akkor állatian unalmas lenne az egész.

– Hogy beszélsz? Szégyelld magad! – háborodott fel Bori.

– Hogy beszélek? Így beszélek! Talán nincs igazam, apu?

– Na, na... Amit mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad...

– Na látod! – kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az
apa neki adott igazat.

– Szóval, az ifjú párt mindenütt elutasították – folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a
csírázó veszekedés kifejlődését. – Pedig szegény asszony már csaknem összeesett. De hiába,
akárhol kopogtattak is, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát tovább és...

Ezúttal a lakásajtó elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az

apa bosszúsan ráncolta a szemöldökét, az anya idegesen szaladt be a konyhából.

– Hát ez meg mi – támadt neki szokott idegességével a férjének –, vársz valakit?

– Dehogy várok – védekezett a férfi. – Nem is tudom, ki az ör...

Az elektromos gong újra megszólalt.

– Nahát, ez aztán! – Az anya összecsapta a kezét. – Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs
nyugta az embernek?

– Te, nem lehet, hogy... – suttogta Bori a bátyja fülébe. – Te, az lehet, hogy...

– Hülyeség – mordult rá halkan Feri. Rövid megfontolás után meg is ismételte. – Hülyeség.

A gong hangja harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa
gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte, megigazította a nyakkendőjét, és az ajtó
felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az anya visszatartott őket a lakószobában.

A lakásajtó közvetlenül a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál.
A kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be, s e titokzatos sugárzás közepén két
árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal, s egy elformátlanodott asszonyi alak.

– Bocsásson meg, uram... – A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. – Bocsásson
meg, de fényt láttam... Legalábbis azt hiszem... És gondoltam... Ha megkérhetném... Ha
tudnának szállást adni... Az asszonyom már összeesik... Hiszen látja, ebben az állapotban...
Csak erre az egyetlen éjszakára...

– De ilyet... Ki hallott már ilyet? – A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés

beszélt.

– Itt vannak! Ők azok! – suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál
fogva visszahúzta.

– Ha csak pár órára is – könyörgött tovább a rekedt hang. – Hogy kicsit megpihenjen szegény.
Hiszen már lépni sem tud.
– De hát... Hogy jut egyáltalán erre a gondolatra, ember? – tört ki az apa. – Attól félek,
eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó, hanem magánlakás. Érti? Menjen...

– Nincs nekünk pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni – suttogta végképp
megtörve a hang.

– Ó hát ez... Ezt igazán sajnálom... De hát... Igazán nem tudom... – Az apa érezhetően
elbizonytalanodott.

– Engedd be őket, papi, engedd be őket! – Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang.

– Fogd be a szád! – kiáltott rá az anyja, s visszalökte a gyereket a lakószobába. – Maguk

pedig menjenek az állomási misszióhoz, vagy az üdvhadsereghez! – kiabált az ajtó felé. – Mit
képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen szentestén!
Csukd be az ajtót, Ferenc, azonnal csukd be!

– Nagyon sajnálom. – Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. –

Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is. – Becsapta az ajtót, de rövid
megfontolás után újra fölrántotta. – Próbálják meg a rendőrőrszobán – kiabált, pedig már nem
is látott senkit. – Ott biztosan kapnak valami segítséget. Jobbra a második utca.

A titokzatos, áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang
volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen.

– Mégse volt fény az, amit látni véltem.

Az ajtó végképp becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer
ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába, ahol az anya a hangosan zokogó Borit
korholta.

– Ne csinálj cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók,
talán bűnözők is! Kinek jutna egyéként eszébe így bekéredzkedni egy idegen otthonba?
Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég, a kalács!

Megfordult, és kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve
bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna. Az apa le-föl járkált a
szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a falon, aztán a szobájukba küldte a
gyerekeket, hogy elrendezhesse az ajándékokat a gazdagon díszített karácsonyfa alatt.

A szenteste története befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé...
Karácsonyi kívánság
Odakint a hó apró csillagszemei, mint egy selyemfüggöny hullottak a jeges útra. Alig volt
valaki az utcán, mindenki a szoba kellemes melegéből figyelte az ide-oda ingázó hatalmas
pelyheket. De talán nem is meglepő hogy senki nincs az utcán. Karácsony este van.
Mindenki a fenyőillattal körüllengett szobákban beszélget, üldögél, kinek mihez van kedve. A
hatalmas masnival és szalaggal átkötött színes dobozok már a fa alatt hirdették az este
közeledtét, az ajándékbontás idejét, s a másik ember megajándékozását egy kis szeretettel,
amit egész évben gyűjtögettünk, hogy ezen a napon kicsit többet adjunk, mint máskor.
Az egyik ablakon betekintve az utcáról egy nagyobb családi kört láttam, akik felszabadultan
és vidáman beszélgettek. A gyerekek a fa körül igyekeztek kitalálni vajon kié lesz a nagyobb
doboz, kié a kisebb, és vajon mi lapulhat a színes csomagolók alatt, ami már önmagában is
magára vonta a figyelmet.
Mindenki ámulva nézte a karácsonyfa színes égőinek kellemes villódzását, nem gyorsan
váltakozott, csak éppen úgy, hogy az ember lelkét jó érzéssel, szépséggel töltse el ne pedig
kellemetlen zavaró fényjáték legyen az egész.
Egy apró kislány ült a fa alatt alig lehetett 4 talán 5 éves s potyogtak a könnyei. Édesanyja
odalépett hozzá és megkérdezte:
- Mi a baj Lili?
A kislány csak tovább pityergett s könnyeivel eláztatta a kezében lévő zsebkendőt. Halkan
szipogva mondta:
- Anya hozzám miért nem jön soha a Jézuska?
Az édesanya gyengéden simogatta a kislány hosszú barna haját és okos kis buksiját.
- De hiszen már itt járt! Nézd, ő hozta ezt a rengeteg ajándékot!
- Ne pityeregj Lilikém!
Nem, nem járhatott itt! Mert én nem ezt kértem karácsonyra! Amit én kértem nem lehet
becsomagolni! Én azt kértem, hogy Peti gyógyuljon meg!
Az anya lelke zavarodottságában igyekezett megnyugtatni a kislányt, de ott belül tudta, hogy
mindez igaz.
- De hiszen Petinek semmi baja. Honnan vetted ezt?
- Az apuval erről beszéltetek a múltkor, hogy be kell vinni a kórházba.
- Akkor nem arról beszéltünk! Nyugodj meg Lilikém!
A kislány lassan-lassan elhitte édesanya szavait s a sírást is abbahagyta.
Peti is a fa előtt ült. Figyelte az égők fényjátékát. Ő már 15 éves volt. Képes volt felfogni
mindazt, ami vele történik. Tudta hogy rákos… tudta és nagyon félt de a testvéreit meg akarta
óvni mindentől. Nem akarta hogy tudják, hiszen úgysem értenék meg. A legidősebb is 4 évvel
fiatalabb nála. Csendben tűrte odabent a fájdalmat. Néha elfeledkezett róla, és szinte
felhőtlenül kacagott a többi gyerekkel, de odabenn a szívéből szinte vércseppekként hullottak
a könnyei.

Liliben ott élt a szorongás. Nem értette mi történik körülötte, mégis most is minden erejével
imádkozott.
- Drága jó Istenem! Én azt kérem karácsonyra, hogy Péter gyógyuljon meg!
S apró kezei mellkasa előtt összekulcsolódva pihentek. Szinte görcsösen fonódtak egybe apró
kis ujjai. Imádkozott szinte egész este, s nézte a hópelyheket az ablakon át.

Nemsokára hazaindultak a vendégek és a gyerekek is aludni tértek. Mindenkinek külön

szobája volt, ám Lili aznap úgy döntött Péterrel szeretne aludni. A kislány odabújt a bátyjához
s egyre erősebben mormolgatta magában az imát.

Álomba szenderült ám ajkai akkor is suttogták az imát, a kívánságot. Éjjel egy apró csillag
hullott az égből. Az ablakon át bekopogott. A kislány kinyitotta az ablakot s a csillagból
kitörő fény a fiú testére irányult. Csendesen aludt tovább s a kislány is visszafeküdt. 
Reggelre már csak álomnak tűnt az egész. A kislány tettét azonban a nyitott ablak nyikorgó
hangja bizonyította. Mire felébredt már a szülők nem voltak ott, s Pétert sem találta sehol.
Amikor hazaértek az anya arcán felcsillant a boldogság.
Odament a kislányhoz s a fülébe súgta:
- Itt járt a Jézuska, teljesült, amit kívántál!
A kislány rohant a bátyjához s hamar az ölébe ugrott, s boldogan nézte az egész család a
karácsonyfát. S most már felhőtlen volt az öröm.

Nem várom el, hogy bárki is elhiggye a történetemet. De ha valaki bele tud gondolni, és egy
picit el is vonatkoztat, megértheti, miről szól. A testvéri szeretet mekkora erővel bír. Nem
feltétlenül így történik ez meg a mindennapokban, de a kislány példája, mennyire szerette
testvérét…talán példát mutat mindenki számára. Mert akár igaz is lehetne…
A három fenyő
Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő
nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban
igazán kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.

- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.

- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.

- Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő.

- Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska.

Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott
repülni.

- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a
kismadár a fát.

- Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt,
mert éppen karácsonyfának készülök.

- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.

- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte.

- Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között,
mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.

Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.

- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte.

- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám.
Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.

A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva
a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már
egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik
fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta
az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most
kiszállott az utasa.

- Télapó vagyok- mondta - karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára…
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom,
hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.

- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek

magammal.

Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár
fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga
is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi
havon… 
Mentovics Éva: Mióta van csillag a karácsonyfák
csúcsán?
     Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag
ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold
mellett.
     Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.  Addig-addig
rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.
     – Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.
     – Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De
sajnos már senki sem tudott utána nyúlni.  Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni
lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig
rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.
     Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?
     Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt.
Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és
elkapta.
A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?
     Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra
nőtt fenyőfa volt.
     – Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim
közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a
történtek után.
     – Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon
sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen
ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen
még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett,
nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.
     – Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
     – Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem
ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.
     Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis
csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé.  A
vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos
nem járt sikerrel.
     – Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek,
hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a
barátaidhoz.
     – Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska.  – Mindenesetre köszönöm, hogy
megpróbáltál segíteni.
     Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.  A kis csillagocska egy
ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen,
szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…
     Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis
csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek
rá.
     – Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán!
Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb,
mint amilyen korábban volt!
     Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták,
hogy ők is leugranak.  Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy
szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.
     Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de
egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak.  Ki is vágták
mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az
égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves
erdőben?
     Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött
az otthonokba.  Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon. 
Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.  A csillag-barátaik már nem csak
egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan
feldíszített karácsonyfán ragyogtak.
     Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.
     Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak
egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes
fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben
sorshúzással döntik el.
     Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.
Gazdag Erzsi: A cinke és a szél
Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel
időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a
cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott
neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud
felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt.
Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"
- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra,
ha repülni akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a
cinke meséjére.
- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette
észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart
lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé,
de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült
meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen
nem lakom a föld alatt.
- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden
ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki
olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás!
Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és
nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és
semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd
elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még
a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a
fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.
Tóth Anna: A titokzatos hóember
     Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak
bennünket, gyerekeket.
     Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy
hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha
fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb
széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg
lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen... Ilyen nincs még
egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER!
     Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e
még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik.
     – Nézd, most sincs ott! – mondta kisöcsém bosszúsan.
     – Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó.
     Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit.
     – Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? – kérdeztem csípőre
tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat.
Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás
kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával.
     – Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá?
     A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt.
     – Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem
kapsz többet!
     Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát.
     – Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok.
     Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold  éppen rávilágított, és láttuk,
hogy  sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi,
hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a
hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy
kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte.  
     Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az.
     Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember
orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát.
     – Nézd, Marci, egy őzike! – suttogtam öcsém fülébe – De ki az ott mellette?
     – Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? – súgta vissza Marci.
     – Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki
kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak.
     Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni,
a fején levő lyukas fazék nagyot kondult.
     A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az.
     Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy
hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is.
     – Adjunk enni a madárkának is!
     Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét.
     – Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a
szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit
csináljunk?
     – Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két  piros fület készítenénk belőle? – kérdezte
izgatottan Marci.
     – Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla.
     – És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban
melegítené a kismadarat.
     Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege
rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült.
     – Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? – kérdeztem aggódva.
     De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is.
     Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az  igazi otthonukra.
     A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy
hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.
Mester Györgyi: A boldog hóember
Leesett az első hó. És nemcsak szállingózott, hanem rögvest annyi hullott belőle, hogy vastag,
hófehér dunnával fedte be az erdő minden zegzugát.

Látva ezt, nyúlanyó nem engedte ki játszani a kis nyulacskákat, mivel attól tartott, ugrándozás
közben belevesznének a mély hóba. Őzikének éppen a hasa aljáig ért a hó, ő is csak nagy
nehezen lábalt ki belőle. Egyedül medvekoma tudott volna gond nélkül átgázolni a
hótorlaszokon, de ő meg észre se vette, hogy talpig fehér ruhát öltött az erdő, mivel már jó
ideje téli álmát aludta a barlangjában.

Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra, melyet csupán az élelmet kereső harkály időnkénti
kopogtatása tört meg.

Egy nap azonban másféle zaj verte fel az erdő sűrű csendjét. Fejszecsattogás és élénk
kurjongatás, mellyel a favágók munkára buzdították magukat a fogcsikorgató hidegben.

Míg dolgoztak, nem fáztak, azonban amikor az elemózsia elfogyasztására letelepedtek a

kivágott farönkökre, elkelt egy kis meleg. Gyorsan nagy farakást hordtak össze, alágyújtottak,
és körbeülték. A jóféle itókával töltött kulacs kézről-kézre járt, eddegéltek, beszélgettek. A
lobogó tűz megvilágította az arcukat, csillagocskákat lopott a szemükbe, melengette a kezüket
és a szívüket, ezért jókedvre derültek. Nótázgattak, tréfákat meséltek, egymás szavába vágva,
örömmel töltötték a pihenőidőt.

A két legfiatalabb favágó, megelégelve a tétlenséget, egyszer csak felugrott, és a tűztől

távolabb elkezdték gyúrni a havat.

Kis idő múlva, jókora hóember emelkedett a tisztáson. Az építők egyike az elemózsiás
tarisznyájából egy sárgarépát kotort elő, amit az édesanyja csomagolt a kenyér mellé, mert
tudta, hogy szereti. Most lemondott róla, hiszen mit ér egy hóember, ha nincs orra? A szeme
helyére két, már kihűlt faszéndarabot illesztett. Igazán helyre hóember lett belőle!

A munka a kis pihenő után tovább folyt, a kivágott fát szekérre rakták, majd a favágók haza
indultak.

A hóember egyedül maradt. A hatalmas máglya még mindig nem aludt ki, a tűz parázslott,
apró, piros lángnyelvek libegtek az enyhe szélben.

Ekkor eszébe jutott, hogy a favágók milyen boldogan, jókedvűen ülték körül a tüzet.
Bizonyára ez a szép, fényes, piros farakás tette őket ilyen boldoggá - gondolta. Addig-addig
fészkelődött, mígnem hatalmas gömbhasán billegve, sikerült odajutnia a tűzhöz.

Amint a máglya közelébe ért, egyből valami jóleső melegség árasztotta el. Arcán és testén
apró vízerecskék jelentek meg, amelyekben, mint a favágók szemében, ott csillogott a tűz
piros lángja. Kicsit összébb ment, de észre sem vette, mert úgy érezte, a tűz finom melege őt
is boldoggá tette, mint a favágókat. Csak bámulta a parázsból ki-kiröppenő, csodaszép
szikrákat, lenyűgözte az apró lángocskák kecses tánca…

Megvirradt. A favágók kurjongatása ismét betöltötte az erdőt. Munkára készen érkeztek a

tisztásra, és igencsak elámultak azon, hogy az előző nap rakott máglya még nem hamvadt el
teljesen.
A fiatal favágók egyből a hóembert keresték, de sehol sem látták, holott éjszaka nem enyhült
a hideg, sőt, még egy kicsit a hó is szállingózott.

A lassan kialvó, de még mindig parázsló tűz mellett csupán egy darab sárgarépát, és két
széndarabot találtak…
Mentovics Éva: Peti és a teliholdas éjszaka
     December volt, és hatalmas pelyhekben hullt a csillogó hó. Az első c. osztályban minden
kisgyereknek az ablakra szegeződött a tekintete.
     – Látom, mindenkit jobban izgat a hóesés, mint az osztályfőnöki óra – mosolyodott el
Márta néni megértően.  – Mindjárt kicsengetnek, és akkor szaladhattok haza a szánkókért.
Biztos vagyok benne, hogy ebből a remek, friss hóból ma sok hóember is meg fog elevenedni
– mondta, hamiskásan mosolyogva, miközben megsimogatta az egyik, ábrándozó tekintetű
kisfiú kobakját.
     – Hahaha, megelevenedni!… – kacagott fel a fél osztály.
     – Na jól van, ezt nem szó szerint értettem. Arra gondoltam, hogy ma biztosan sokan fogtok
hóembert építeni – helyesbített Márta néni.
     Ennyire még talán soha sem örültek a gyerekek a tanítás végét jelző csengőszónak, mint a
mai napon. Peti is boldogan szaladt ki az iskola kapuján.
     – Hú! Tudjátok, hogy már mióta vártam erre a napra? – kiáltott oda futás közben a
barátaihoz.
– Olyan hóembert fogok építeni, amilyent eddig még senki sem látott!  
     A hazafelé vezető úton arról beszélgettek, hogy ki milyen technikával készíti majd a
hóembert? Minden gyereknek volt valamilyen remek módszere. Mindenki sietett haza, hogy
az övé legyen az idei tél első hóembere.
     Peti az egész délutánt a kertjükben töltötte. Mivel nem volt testvére, anya és apa pedig
most nem ért rá, így egyedül szorgoskodott. Már teljesen besötétedett, mire elkészült a
hóember. Láthatóan nagyon meg volt elégedve a művével.
     – Anya, apa, gyertek, nézzétek meg! Elkészült! – kiáltott be ujjongva a házba.
     – Nahát! – csapta össze anya ámuldozva a két tenyerét – ilyen szép hóemberünk még talán
sohasem volt! Igazi szobrász vagy, fiacskám!
     – Igazi hószobrász! – javította ki apa vidáman, és elismerően biccentett.
     – De holnap szaladhatsz le a boltba sárgarépáért, mert ez volt az utolsó darab a kamrában -
szólt nevetgélve anya, és a hóember orrára mutatott.
     – Tényleg, hogy is hívják a hóemberedet?
     – Úgy, mint eddig minden évben: Boldizsár – vágta rá Peti határozottan.
     Lefekvés előtt még egyszer megcsodálta szobája ablakából.  „Tényleg jól sikerült. Lehet,
hogy szobrász leszek?” – vetődött fel benne a gondolat. Büszke volt rá, hogy teljesen egyedül
alkotta meg Boldizsárt.
     „Ma nem is maradt időm a szánkózásra, pedig láttam, hogy apa már előkészítette nekem a
szánkót a teraszra. Majd holnap bepótolom. Elmegyek a srácokkal az utcánk melletti
domboldalra, de előtte még megnézzük egymás hóembereit” - gondolta Peti, és magára húzta
a takarót.
     A szobrászkodásban alaposan elfáradt, így hamarosan mély álomba szenderült. Nem
sokkal éjfél után azonban felébredt, ám sehogyan sem sikerült újból elaludnia. Hosszú ideig
forgolódott álmatlanul az ágyában. A telihold fénye beszűrődött a szobájába. Az utcai lámpás
körül pedig szikrázóan csillogtak a szállongó hópelyhek. Peti felkelt, odasétált az ablakhoz,
hogy megnézze Boldizsárt. Nem akart hinni a szemének: Boldizsárnak hűlt helye volt. Az
első gondolata az volt, hogy ellopták.
     „De hát kinek kellene egy hóember! Meg aztán hogyan is lehetne egy hóembert csak úgy
ellopni?! Ez butaság! Igen ám, de akkor vajon mi történhetett?”
     Már éppen át akart szaladni anyáék szobájába, amikor észrevett valamit… Az ablakából
oda lehet látni a domboldalra, ahol szánkózni szoktak. Éppen elég felkapaszkodni a meredek
domboldalon, de megéri. Minden fáradságért kárpótol az az élmény, amikor siklanak lefelé, a
lejtő aljára, ahol többnyire a cserszömörce bokrok tövében landolnak.
     Tehát ott a dombon van valami érdekes. Mintha most is szánkóznának. Gyorsan elővette a
tavaly karácsonyra kapott távcsövét, amivel még az éjszakai sötétségben is látni lehet. Most
pedig nem is volt olyan sötét, hiszen megszűnt a havazás. Egyetlen felhő sem volt az égen, és
a telihold fénye remekül bevilágította a tájat.
     Peti belenézett a távcsövébe, de nem akart hinni a szemének. A meredek domboldalon
éppen az ő Boldizsárja siklott le. De nem volt egyedül. Még legalább tíz hóember nyüzsgött
körülötte. Peti egy ideig ámuldozva nézte őket, majd beléhasított a gondolat:
     „Beteg leszek! Azt hallottam, hogy aki beteg, néha még hallucinálni is szokott. Az is
előfordulhat, hogy olyan dolgokat lát, amit rajta kívül senki más. Talán már lázam is van” –
simított végig aggodalmasan a homlokán.
     „Jobb lesz, ha lefekszem aludni, reggelre talán kicsit jobban leszek. Azt szokta mondani
anya, hogy aki beteg, annak pihenni kell, aludni, sokat, sokat aludni…aludni…” – szemhéjai
lecsukódtak, és elnyomta az álom.
     Reggel szokás szerint lerúgta magáról a takaróját, nagyokat nyújtózkodott, majd fürgén
kipattant az ágyból,…és eszébe jutottak az éjszaka történtek.
     „Nem is érzem magamat rosszul. Igaza van anyának, hogy aki beteg, annak pihennie kell.”
Odalépett az ablakhoz, és kinézett a kertbe. Mindent csillogóan fehér hó borított, és Boldizsár
is ott állt, ahova tegnap építette. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
     Reggelizés után alaposan felöltözött, és indult az iskolába. Azonban amint kiért az ajtón, a
lába szinte a földbe gyökerezett. Az éjszakai, frissen hullt hóban lábnyomok vezettek a
teraszra, és a szánkó is csupa hó volt. Tekintetével követte a lábnyomokat. Azok pedig
egyértelműen a vidáman mosolygó hóemberig: Boldizsárig vezettek.
     – Ez lehetetlen, ez nem lehet igaz! – hüledezett.
     Odasétált Boldizsárhoz, és csodálkozó tekintettel nézett fel rá.
     – Tényleg?... Szóval…tényleg téged, illetve benneteket láttalak az éjszaka a domboldalon
szánkózni? – kérdezte tőle álmélkodva.
      Boldizsár kissé lehajolt hozzá, és a fülébe súgta:
     – Mi van ebben olyan különös? A teliholdas éjszakákon mi is nyugtalanabbak vagyunk
egy kicsit. Különben is… tudod, hogy milyen unalmas egész nap itt, a kertben ácsorogni?–
majd felállt, és ismét mozdulatlanná dermedt.
     - Petikém! Nem bírtad ki délutánig, hogy ki ne próbáld a szánkódat? Le kellene ám
söpörni róla a havat, nem csak úgy visszatenni a teraszra! – hallatszottak anya dorgáló szavai.
– Most lesöpröm róla én. Te csak siess az iskolába, de legközelebb ez már a te feladatod lesz!
– mondta az édesanyja, seprűvel a kezében.
     – Köszi anya! Megígérem, ezentúl nem feledkezem meg róla! – válaszolt Peti, miközben
huncutul mosolyogva Boldizsár felé kacsintott.
     Az iskolában Márta nénivel volt az első órájuk.
     – No gyerekek, kiszórakoztátok magatokat tegnap délután? – kérdezte tőlük kedvesen.
     A gyerekek egymás szavába vágva meséltek a tegnap délutáni izgalmakról: szánkózásról,
síelésről, hógolyózásról…
     – Igaza volt Márta néninek: tegnap tényleg sok hóember elevenedett meg – mondta Peti
hamiskás mosollyal. Közben pedig arra gondolt, hogy ezentúl jobban oda fog figyelni ezekre
a teliholdas éjszakákra…
Tóthárpád Ferenc: Nagyi mesél (Rigócsőr
királykisasszony és a csúszkafa)
A szentestét mindig együtt töltötte a család: apa, anya a gyerekek és a nagyszülők.
Csodálatos, ünnepi alkalmak voltak ezek, de Balázs még jobban várta a másnapot, amikor ők
látogatták meg a nagyszülőket. Olyan aranyló májgombóclevest, mint a nagyi, senki sem
tudott főzni. A várakozás igazi oka mégsem ez volt, még csak nem is az ajándékok, hanem
azok a különleges versek és mesék, amelyeket a nagymama még gyermekkorában hallott, az ő
nagyapjától. Ezen a karácsony délután is betelepedtek a meleg szobába, a cserépkályha mellé.
A délelőtti szánkózás, s a finom ebéd után Adrienn és Balázs alig várta, hogy
odakutyorodhasson a nagyihoz, ő pedig mindjárt bele is kezdett egy régi-régi, játékos
gyermekversbe.

HAJ, HALIHÓ
Csúszik a szánkó,
haj, halihó!
Rajta ül Ági,
Isti, Kató.

Felkacag Ági:
– Ez csuda jó!
Jobbra dől Isti,
balra Kató.

Szállnak a
dombon,
porzik a hó.
Messzire hallik:
– Haj, halihó!

      Aztán következett a mese, ami mindig valamilyen tanulsággal is szolgált. Ezúttal sok más
mellett arról szólt, hogy miként találták fel a szánkót.
      – Ebbe a füzetbe akkor jegyeztem le az első történetet, amikor olyan kicsi voltam, mint
most ti - mutatott egy megsárgult irkát, majd sejtelmes, suttogó hangon olvasni kezdte a
tintaceruzával rótt, halvány sorokat.
      – A mese címe Rigócsőr királykisasszony és a csúszkafa - mondta és így folytatta:

      – Nagyon régen történt, de a faluban, ahol a nagyapám született, december táján még
mindig gyakran beszélnek róla az emberek. Abban az időben lehetett, vagy inkább néhány
évvel később, akkortájt, amikor Csipkerózsika felébredt hosszú álmából, az után, hogy Jancsi
és Juliska elbánt az öreg boszorkával. Lehet, hogy éppen abban az évben, amikor Pöttöm
Panna Virágországba érkezett, és megtalálta igazi párját. Legalábbis így mesélték az öregek.
      Rigócsőr király abban az időben már boldogan élt a feleségével. Boldogságuk leginkább
attól magasodott - mert így mondták -, hogy gyönyörű kislányuk született, aki már a hetedik
életévét is betöltötte. A december a legkedvesebb hónapnak számított az udvarban, hiszen a
kis királylány éppen karácsony másnapján látta meg a napvilágot. A szülei szeretetre és
szerénységre nevelték. A kislány persze ismerte a történetet, ami az édesanyjáról és az
édesapjáról szólt. Az anyukája, a királynő maga mesélt neki fiatalkori gőgösségéről. Jókat
nevettek olyankor a szinte hihetetlen, mesébe illő történeten.
      A kedves királylány gyakran kijárt a várból, szerették az emberek ugyanúgy, mint a
szüleit. A birodalomban béke volt, az emberek megelégedetten művelték földjeiket,
gondozták az állatokat. Nem voltak gazdagok, de a tisztességes munkából megéltek. A hideg,
hosszú télben sem kellett szűkölködniük.
      A várat elszórtan, apró házacskák vették körül. A gyerekek a befagyott vizesárok mellé
jártak hógolyózni, s ha megunták a szaladgálást, és elég vastag volt a jég, naphosszat
csúszkáltak a várfal tövében. Legtöbben azonban az északi bástya mellett játszadoztak. A
deszka drága holminak számított. Akinek volt, ráfektette a hóra, úgy csúszott egészen a falu
kápolnája felé vezető völgyig. A gyalulatlan fadarabok - a csúszkafák - gyakran elakadtak a
kiálló buckákban. Olyankor az, aki rajta ült, nadrágszáron zötyögött tovább. A csúszkafa
kézről kézre járt.
      Ahogy mondtam: a királylány is gyakran kijárt a bástya melletti dombra. Így történt azon
a decemberi napon is. Gyermekzsivajtól volt hangos a környék. A friss havat sok-sok
kiscsizma talpa taposta. A fák is fehérbe öltözötten álltak. A szállingózó hó gyönyörűvé
varázsolta a tájat.
      – Olyan szép, mint a mesében - mondogatták egymásnak a felnőttek. Mindenki örült a
tiszta hótakarónak. Kissé félrehúzódva, a bástya tövében azonban egy kisfiú szomorkodott. A
királylány hamar észrevette a magányos idegent.
      – Szervusz! – köszönt előre. – Téged még nem láttalak itt a faluban. Miért nem játszol a
többiekkel, talán beteg vagy?
      A fiú bátortalanul emelte fel a tekintetét, de amint meglátta a királylány őszinte mosolyát,
megeredt a szava:
      – Tudod, én idegen vagyok itt, nincsen egy barátom sem. Ahonnan jöttem, ott sem akadt.
Mióta a szüleim meghaltak, egyedül vándorolok. Sok jó embert megismertem, eddig
mindenhol kaptam szállást, de… Most ott lakom abban az elhagyott pajtában, látod?
      A kisfiú a völgy szélén álló rozoga építményre mutatott, s a kislány arca komolyra
változott. Elhatározta, hogy megismerteti barátaival az új jövevényt, aki igaz, hogy
bármennyire is szerette volna, a csúszkafát nem próbálhatta ki, de hamarosan a többiekkel
együtt épített hóból alagutat, és csúszkált a jégen. Hamar kiderült, hogy milyen ügyes,
értelmes gyerek érkezett közéjük. Elmondta, hogy több iparos műhelyében volt már inas, és
megtudták, hogy neki is decemberben van a születésnapja.
      A nap korán elbújt a hegyek mögött, de a havazás továbbra sem állt el. Lassanként a
gyerekek is hazamentek. Az apró házak ablakain halvány fények szűrődtek ki, a királyi vár
lakótornyában fáklyákat gyújtottak, de abban a pajtában, ahol a kisfiú készült lefekvéshez:
csend, hideg és sötét honolt.
      A királylány az ablakából figyelte a völgy szélén álló egyetlen építményt, amikor belépett
az édesanyja. Mint a legtöbb estén, most is sokat beszélgettek, de ezúttal kevesebbet nevettek.
Az árvaságról, a magányról, a barátságról, az őszinteségről, az ünnepekről esett szó köztük a
legtöbbet.
      Kint sötétség uralta a tájat, de még mindig nem volt késő, amikor a kislány felpattant, és
szaladt, szaladt le a csigalépcsőn. Papucsban futott át a havas udvaron, egészen a bástya
alagsoráig. Oda, ahol Mátyás, a nagy tudású mesterember lakott és dolgozott. Tűzmester volt
az eredeti rangja, de mivel időtlen idők óta béke honolt a birodalomban, leginkább az
asztalosmesterség tudományát gyakorolta. Rigócsőr király bútorainak, s a trónszékének
csodájára jártak a környező királyságokból. Messze földön híressé vált az udvar
asztalosműhelye.
   – Jó estét kívánok! – köszönt illendően a kislány.
   – Jó estét, kisasszonyka! Régóta nem látogatott el hozzám a kisasszonyka. Mit tehetek
kiskegyedért? – kérdezte a mester.
      A királylány elmesélte délutáni kalandját. Akkor ébredt rá, hogy nem is az új barátja a
környék legmagányosabb embere, hanem talán éppen Mátyás mester. Beszélgetésük során
különösen azt részletezte, hogy milyen szívszorító, ha valaki magányos, és persze azt is, hogy
milyen nagy hiány a csúszkafa.
      – Azt bizony nem csodálom. A jó deszka kevés, és belőle bútor készül. De… – és ekkor
huncutul rákacsintott a kislányra - egy darab maradt a legutóbb fejújított ócska komód
oldalából.
      A királykisasszony arca mosolyra kerekedett. Neki sem volt még csúszkafája, mégis
inkább új barátját szerette volna meglepni vele. Miután visszasietett a szobájába, jó érzéssel
bújt az ágyba, s csak a reggeli harsona ébresztette fel. Alig várta a délutánt, hogy újra
találkozhasson a fiúval. Boldog volt, mert olyan csúszkafája, mint amilyent Mátyás mester
készített, senkinek sem volt. Keményfából fűrészelte, és a deszka mindkét oldalát tükörsimára
csiszolta. Azért, hogy még használhatóbb legyen, az elejét egy kicsit lekerekítette. A tapintása
kellemes melegséget kölcsönzött a kéznek.
      Másnap a királykisasszony korán kiment a dombra. A fogai vacogtak, s már kezdett
dideregni, mert délután három óra is elmúlt, amire megjelent a fiú.
      – Nagyon régóta várlak – mondta a királylány kissé szemrehányó hangsúllyal.
      – Igen hideg volt az éjszaka és délelőtt is. Gondoltam, inkább maradok a jó meleg
szalmában. De már nem is fázom…
      – Boldog születésnapot kívánok – szólt a kislány. Az összes gyerek ott ugrált körülöttük,
és ők is azt kiáltozták: – Boldog születésnapot, boldog születésnapot…!
      A királylány a zsebéből barna cukordarabkát vett elő, és odanyújtotta a fiúnak. Látta, hogy
az ünnepelt milyen mohón tömi magába a kevés kis édességet.
      – Ma még… nem is ettél, ugye? – akarta kérdezni, de elharapta a mondatot.
     A kisfiú tudta, hogy megint a hideg pajtában kell aludnia, és senki sem várja haza, mégis
úgy érezte, hogy most már nem kell tovább vándorolnia. Végre hazatalált!
      Újabb meglepetések is várták. Mátyás mester még az előző nap estéjén megkérte a
királylányt, hogy vigye el hozzá, és mutassa be neki új barátját. Nem is történt másként. Mire
a nap újra elbújt a hegyek mögött, már ott ültek a jó meleg műhelyben. Ömlött a szó. Mint
akik jól ismerik egymást, de régóta nem találkoztak, mindenről beszámoltak egymásnak.
Észrevétlenül ereszkedett le az éjszaka. Az őrség már lezárta a várkapukat, de ez nem okozott
gondot. A mester jó szívvel terített éjszakai fekvőhelyet a vendégnek a kemence mellett. Ott
pedig mindig meleg duruzsolt, hiszen faforgácsból volt elég.
      Másnap úgy ébredtek, mint akik régóta ismerik és szeretik egymást. A mester engedélyt
kapott Rigócsőr királytól, hogy magához vehesse fogadott fiát. A kisfiú nagyon hálás volt, és
szorgalmasan dolgozott. A bástya alatti alagsori műhely szűk ablakrésén át éppen a
csúszkafás gyerekekre lehetett látni, de ő egyre ritkábban járhatott ki a dombra játszani,
azonban egy cseppet sem bánkódott. Hamarosan kiderült róla, hogy milyen ügyes, és az is,
hogy milyen nagyszerű ötletei vannak. Mátyás mester nagy türelemmel tanítgatta arra, hogyan
bánjon a fával. Boldogok voltak, és boldogságukban sokan osztoztak.
      A kisfiú szerette volna meghálálni a királylány jóságát. Esténként gyakran rajzolgatott egy
vékony fadarabbal a földes padlóra. Egyszer aztán a kusza vonalakat megmutatta
nevelőapjának is. A mester csodálkozva nézett a fiúra, majd azonnal munkához láttak. Olyan
sámlifélét készítettek, aminek a lábai alá csúszkafát rögzítettek. De nem is egyet, hanem
kettőt, néhány ujjnyi széleset. Lécekkel megerősítették, a legvégén pedig megcsiszolták.
Éppen karácsonyra készült el a sámlis csúszkafa. A kisfiú nagy izgalommal adta át a
királylánynak, hogy próbálja ki. Volt ám csodálkozás! Az egész falu és csakhamar az egész
ország az új találmányról beszélt. Minden gyermek szánkót akart magának. Mert így nevezték
el: szánkó. Messzi földről jöttek a megrendelések. A műhelyt kibővítették, a kisfiú mesterré
cseperedett. A tudását, mert tanult is, magas ranggal jutalmazta a király.
      Gazdag lett, de sohasem felejtette el a mester és a társai jóságát. Rigócsőr király gyakran
magához rendelte, hogy tanácsot kérjen tőle, és hogy megismerje az ifjú mester új ötleteit. Az
előkelő udvari eseményeken a királylánnyal is gyakran találkozott, és nagyon megszerették
egymást. Világraszóló lakodalmukat karácsony másnapján tartották, akkor, amikor minden
ház ablakában gyertyák gyúltak. Azóta minden december 24-én - a szánkódombon -
faforgáccsal feldíszítenek egy fenyőfát, hogy emlékeztessen a szeretetre, s a legszebb
ünnepre: karácsonyra. Legalábbis így mesélték az öregek!

      A mesének vége szakadt, a gyerekek s a nagyi csak ültek egymás mellett, és hallgattak.
Aztán…
      – Ez szép volt – szólalt meg Balázs – hogy hívták a kisfiút?
      – Azt sajnos nem tudom, de lehet, hogy éppen Balázs volt.
      – A királylány pedig Adrienn, ugye? – kérdezte Adrienn.
      – Bizony meglehet – bólogatott nagyanyjuk.

      Másnapra friss hó csábította a gyerekeket a kápolna melletti dombra. Balázs előkereste a
pince mélyéről a másik szánkót is. Sokan összegyűltek, hogy vidáman töltsék a délelőttöt.
Voltak azonban, akik szánkó nélkül érkeztek, de Adriennek és Balázsnak köszönhetően
mindenki kipróbálhatta, hogyan siklik aznap a modern csúszkafa.
Móra Ferenc: A szánkó
    Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a
verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek,
hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk,
de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb
baj volt: a jégcsap se esett le.
    Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle,
ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük.
Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se
keze, se lába, mint nekünk.
    Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró
csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is
sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése
lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az
egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
    Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró
Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény
gyereket, a Favágó Jánoskát.
    - Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
    Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali
elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra
istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak
lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint
egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
    - Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak
egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
    Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
    - Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a
tied.
Pali még jobban rákiáltott:
    - Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
    Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk
kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az
irhát.
    Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai
elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
    Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
    - Jánoska, van egy hatosod?
    - Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
    - Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a
csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a
molnárinasnak.
    Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig
megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító
kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
    Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
    Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
    Hanem az udvar kicsi volt.
    Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon
bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről
az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz
szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj,
istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis
szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér
még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
    - Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi
idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
    Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
    Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan
hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
    - Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy
gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott
odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
    Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe
egyszer se ültünk bele.
    A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna
örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett.
Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És
egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón,
de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.
Gárdonyi Géza: A cinege
    Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki
a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt
mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.
    Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek
tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és
fehérséget mindenütt.
    Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült.
Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a
szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A
hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.
    - Istenem! - kiáltott fel Juliska -,  meghalt!
    - Ki halt meg? - kérdezte Mariska.
    - A kis madár. Megfagyott szegény.
    Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába.
    Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig
bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott
szét a szobában.
    A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy
üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele:
    - Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó
dolgod lesz, mintha nyár volna.
    A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában.
Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni,
vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
    Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege!
Mindenképpen ki akart szabadulni.
    Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle
pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.
    Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz,
és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat.
    Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett
neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére,
és nótára gyújtott.
    A lányok örvendezve állották körül.
    - Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
    És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a
tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta
megfagyott?
    Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb
színben ragyogott, mint mikor odakerült.
    Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa
virágzott s künn csicseregtek a fecskék.
    A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba.
Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul.
    - Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.
    - Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?
    - Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem
látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született
madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva
hagynánk.
    - Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.
    De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt.
És hát Juliska is törülgette a szemét.
    - Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve.
    - Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy
ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
    Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.
Lengyel Balázs: Mese a fehércsillagos sündisznóról
Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy
mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok!  Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy
kis fehér csillagocska nőtt a homlokán.  Aggodalmaskodott is pja, anyja: "Mi lesz ebből a
gyerekből?"
     De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.
     Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
     - Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
     - Mert jön a tél - felelte sünpapa.
     Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még
soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
     - Papa, miért van tél?
     De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
     Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a
gondolkodás jele.  Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
     - Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.
     Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. 
Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta,
úgy elmélkedett magában.
     - Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
     A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
     - Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
     S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony
csak szomorúan tért vissza.
     - Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta
keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
     Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki,
míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
     - Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak
lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is
nagy mérgesen rájuk kiáltott:
     - Hordjátok el magatokat!  Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak
kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg
föld rejtegeti a telet.      Mentek hát a vakondhoz.
     Meg is lelték hamarosan.
     - Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.
     A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat
várakozni rá, jött vissza egykettőre.
     - Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom,
hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél,
régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
     A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán
meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt,
magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már
olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet,
belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
     - Miért van tél?!
     De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
     Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor
aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét
testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de
aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
     Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban
vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett,
látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta
a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
     Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél
szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek
megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: "Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!"
     - Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van!
     De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki
ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
     Hogy miért van tél?  Nem is gondolt rá soha többé!
Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek
     A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
     — No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap
fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
    Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
    — Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó.
Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
    A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
    — No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára,
olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
    Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város
lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
    — Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló
testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
    Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták
a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
    De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások,
megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig
megmaradt ragyogó fehéren.
Kányádi Sándor: Csikorgó, a fagykirály
Csikorgó, a fagykirály nagyon szigorú uralkodó lehetett a maga idejében. Átkozták is eleget
az alattvalói. Egy darabig még örültek is neki, kivált a szűcsök s a csizmadiák, mert úgy
ellátta őket munkával, hogy ki sem látszottak belőle. Örültek a gyerekek is persze, mert
kedvükre szánkázhattak, korcsolyázhattak a ropogós havon s a fényes jégen. De hát nem csak
szűcsökből, vargákból áll a világ, nem csak szánkázásból, csúszkálásból az élet. Elkezdtek
gondolkodni az alattvalók, hogy Csikorgó uralmának miképpen vethetnének véget.
     Fújták a körmüket erősen, s toporogtak. De hiába. Fűtöttek, pipáltak. De csak nem akart
vége lenni fagykirály rettentő uralmának.
     – Üzenni kéne a fecskéknek – vélte egy bölcs öreg, aki még emlékezetében tartotta a
fecskéket. – A fecskék jóban vannak a nappal, ha megjöhetnének, a napot is elhoznák
magukkal.
     Hogy s hogy nem, sikerült is üzenni a fecskéknek. El is jött nemsokára egy villás farkú,
fecsegő madárka. Cikázott erre-arra a befagyott folyók, tavak felett. De majdnem rossz vége
lett a kirándulásnak. Alighogy rálibbent a zúzmarás telefondrótra, dermedten földre koppant.
Még szerencse, hogy valaki kézbe kapta, s a markában életre melengette.
     – Egy fecske nem csinál tavaszt – csikorogta Fagykirály kárörvendve. S olyan fagyot
lehelt a környékre, hogy még a farkasok is üvöltöttek kínjukban. (Innen származik az a
mondás a farkasordító hidegről.)
     – Nem bizony, egy fecske nem csinál tavaszt – szomorodtak el a vacogó, topogó,
körmüket fújó alattvalók.
     – Nem is csinálhat, mert túl alacsonyan száll – mondta egy másik öreg. – Olyan követ
kellene, aki nemcsak fecseg-ficseg, rovarászgat, de ereje, hatalma van a dalának. S van
bátorsága átfúrni magát a jeges felhőkön, föl a naphoz.
     – Azt mondom én – folytatta a bölcs –, szerezzünk egy pacsirtát.
     – Ugyan már, az még a fecskénél is kisebb! – vetette ellen az az öreg, aki fecskéért üzent
volt.
     – Többet ér az egy sereg fecskénél. Majd meglátjátok.
     Mit volt mit tenni, beleegyeztek.
      – Jöjjön a pacsirta.
      Meg is érkezett nemsokára. S azon nyomban föl is parittyázta magát a magasba.
Visszhangzott énekétől a jeges égbolt. És meg is repedt egy tenyérnyi helyen. A résen meg
besütött a napsugár.
      Megszeppent erre Csikorgó, a fagykirály. Próbálta betömni a rést, de hiába.
Visszacsurgott a tömés a nyakába. S a lába alatt meg elkezdett kásásodni a hó, ripegett-
ropogott a tavak, patakok, folyók hátán a jég. Csermelyek cincogtak, jégcsapok, csatornák
csordultak. Csikorgó meg szedte az irháját, s inalt a dombok-hegyek, a havasok irányába.
     Ott ül a magas bérceken örökös számkivetésben, s csak akkor látogat el régi birodalmába,
amikor a pacsirta szabadságra megy. Olyankor aztán hetvenkedik, legénykedik,
gorombáskodik, kitombolja magát, de már közel sem olyan kegyetlen, mint annak előtte. Rá
sem hederít senki. Még örülnek is neki. Kivált a szűcsök s a csizmadiák, no meg a gyerekek
is. Mosolyogva fújják a körmüket, mert tudják, hogy a pacsirta jövetelének már a hírére is
Csikorgó szedi a sátorfáját, mert irtózik a magas kék égtől, de kiváltképp a pacsirta gyönyörű
énekétől.
Orgoványi Anikó: Mese a Zöldmikulásról
     Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szer egy ősz szakállú télapó, aki minden télen
meglátogatta a gyerekeket. Egyik alkalommal épphogy felpakolta ajándékokkal teli puttonyát
a szánjára, befogta a rénszarvasait, s már indulni készült, mikor egy vékony hangocska
megszólalt a feje fölül. Kismókus volt az, aki az öreg diófa odújában lakott családjával.
     – Kedves Télapó, te csak az embergyerekeknek viszel ajándékot? Hozzánk mikor látogatsz
el? Mi is jók vagyunk. Testvéreimmel sokat segítettünk az anyukánknak a téli elemózsia
begyűjtésében!
     Télapó hümmögött valamit a bajusza alatt, majd elindult az ajándékozó körútjára. A
Kerekerdő útelágazásánál lelassított a szánjával, és ekkor újabb hangokra lett figyelmes. Az
erdő öreg fái súgtak-búgtak körülötte.
     – Nézzétek itt megy télapó, hogy megajándékozza az embergyerekeket. Bezzeg a mi
csemetéinkre senki se gondol!
     – Kedves Télapó, én is jó voltam – szólalt meg egy kis facsemete – tisztítottam a levegőt,
és madárfészket ringattam. Öt kis fiókát nevelt fel madármama az ágaim közt.
     Télapó töprengve simította végig hosszú szakállát, majd megrántotta a kantárszárat és
rénszarvasai továbbröpítették szánját. Egy tó partján vezetett el az útja, amikor ismét
hangokat hallott. A tó sóhajtott mellette.
     – Ó, kedves, jó Télapó, hogy örülhetnek az embergyerekek, amikor megleped őket a
finomságokkal és megdicséred őket jó cselekedeteikért. Bárcsak az én kis cseppem is
megdicsérné valaki, hiszen olyan áldott, jó lélek a szentem. – Azzal egy kis hópihe szállt a
Télapó orrára és így szólt hozzá:
     – A nyáron esőcsepp képében szomját oltottam egy fűszálnak. Nélkülem elszáradt volna
szegény.
     Télapó gondterhelten vakarta meg a feje búbját, de továbbhajtott, hiszen sok ezernyi
gyermek várta őt szerte a világon. Nem késlekedhetett.
     Hanem, amikor dolga végeztével hazatért, maga elé hívatta fiát, Mikit, aki mindig az erdőt
járta, a patak csörgedezését hallgatta, és a réten hanyatt fekve bámulta a felhőket. Ezért aztán
Zöld Mikulásnak is becézték.
     – Kedves fiam – mondta neki Télapó – utam során megszólítottak a növények, állatok és
más teremtmények, hogy az ő gyermekeik is megérdemelnék a jutalmat, de én már nem
győzöm a sok munkát. Te még fiatal vagy, alig múltál 527 éves, téged bízlak meg ezzel a
feladattal.
     – Kedves Apámuram, boldoggá tettél ezzel a kéréssel, hiszen tudod, mennyire szívemen
viselem természet sorsát.
     – Egy baj van csak, fiam. A természet gyermekei többen vannak, ahány csillag van az
égen. Hogy tudod ezeket mind meglátogatni?
     – Egyet se búsuljon édesapám, a zöldszíves gyerekek biztosan segítségemre lesznek szerte
a világon. Velük együtt örömet szerezhetünk minden apróságnak.  
     Így is lett, és azóta a zöldszíves gyerekek segítenek a Zöld Mikulásnak az örömszerzésben.
Madárkarácsonyt rendeznek, facsemetéket ültetnek, örökbe fogadják a patakot.  
     Zöld Mikulás pedig jótevője lett a természet kicsinyeinek: kis mókusnak, ebihalnak,
palántának, gyenge sarjnak, esőcseppnek és szellőnek, szikrának és homokszemnek.  
Bármerre jár, mindenütt zöldszíves gyerekek segítik munkáját. Holnap legyen a ti
vendégetek!
Zeke László: Borzontorz és a Mikulás
    Borzontorz (és persze az ő Árnyéka) az ősz legvégén ünnepelte negyedik születésnapját. 
Pontosabban nem is ő ünnepelte igazán, hanem azok, akik számára fontos volt, hogy
Borzontorz négy évvel azelőtt meglátta a napvilágot: Anya, Apa, Nagymama, Nagyapa és
Gyöngy, Borzontorz nővére; sőt, még a nagyszoba szekrényéből nyíló „másik szobában” a
Tükörkép is, sőt az egész nagyszoba, sőt tulajdonképpen az egész lakás mindenestől (a kicsi
Bátorságoroszlántól a zöldszemű jegyajándék-rádión át egészen a Nagymama félelmetesen
hatalmas díványáig, melyet még a falusi házból való költözéskor szállítottak oda Borzontorz
születésekor). 
     Ebben a nagy ünnepi hajcihőben valójában Borzontorz nem is nagyon tudta mennyi is az a
„négy” egészen pontosan. Apa elmondta ugyan, hogy az annyi, mint a kezén lévő ujjak
száma, ha nem számítjuk hozzá azt az ujjat, amelyik „elment vadászni”, csak azt, amelyik
„meglőtte”, „hazavitte”, „megsütötte” és végül amelyik „mind megette, megfájdult a hasa
tőle”.
     És valóban. A nagy napon pont annyi gyertya lobogott a születésnapi tortán, mint ahány
kis ujj ácsingózott Borzontorz pici kezén (nem számítva azt, amelyik „elment vadászni”).
Ekkor értette meg, hogy hogyan múlik az idő, bár azokat a távlatokat még nem tudta
elképzelni sem, mely mindkét kezének ujjainál is több gyertyát lobogtat az idő végtelenjében.
    A nagyszerű háromkerekű már, a szánkó pedig még nem vehetett részt az ünneplésben
személyesen, miután az idő hidegre fordult, de a hó még nem esett le. Ők csak messziről, a
garázsból gondolták, hogy „nagyon sok boldog szülinapot”, meg hogy „éljen soká
Borzontorz!”.
    Egy pár nap múlva aztán a hó is eleredt, a háromkerekű téli álomba szenderült, az öreg
szánkó pedig a múlt tél óta berozsdált talpait fényesíthette ismét csillogóra. Borzontorz a jó
meleg szobából a hideg jégvirágos ablaknak nyomott orral figyelte a hatalmas pelyhekben
hulló, gomolygó hóesést. Határozottan az a benyomása támadt, hogy odakint a Mikulás (más
néven: Télapó) rázza hatalmas, hófehér kenderszakállát odafentről, a sötét fellegek közül. Már
nagyon várta, hogy hatalmas puttonyával eljöjjön a jóságos Télapó.
    Nemcsak Borzontorz (és valamennyi gyermek) várta meleg szívvel a Mikulást, hanem
szemlátomást az egész világ is. A városban ellepték a boltokat a csoki Mikulások, az
„előregyártott”, a „félkész”, illetve az alkatrészekből tetszés szerint összeállítható Mikulás-
csomagok.
    Sőt, jelmezbe öltözött emberek rótták a város utcáit cukorkát, mogyorót, néha pedig egy-
egy virgácsot osztogatva boldognak, boldogtalannak, akik saját bevallásuk szerint az elmúlt
esztendőben mind kifogástalanul viselkedtek. Megesett az is, hogy egyszerre több Mikulás is
felbukkant, egyikük pediglen –  egy csintalan imposztor –  egy nagyon csinos néninek tette a
szépet, aki csiklandósan kacarászva fogadta az udvarlást. Mindez persze nem téveszthette
meg, nagyon is jól tudta, hogy az utcán lődörgő jelmezesek, meg az oviban beöltözött apuka
csak játszásiból Mikulás, végtére is egy négy évesnek ezt már illik tudni. „Csak azt nem értem
–  füstölgött magában – , hogy minek vannak tele a boltok Mikulás-csomagokkal, mikor
azokat úgyis az igazi Mikulás hozza majd... Biztos a boltosok így tisztelegnek a Mikulás
nagysága előtt” –  zárta le magában az ügyet. Azokon az embereken azonban továbbra is
csodálkozott, akik ilyesféle dolgokat vásároltak maguknak.
    –  Nem tudom miért –  válaszolt neki Anya – , talán emlékbe veszik maguknak, hogy soha
el ne feledjék e szép napot.
    Akárhogyan is legyenek ezek a dolgok, a Mikulás varázslatos éjszakáját megelőzően
Borzontorz minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy minden rendjén menjen. Ezen
belül is különös hangsúlyt fektetett az ajándékozás céljára legalkalmasabb pár cipőjének
fényesítgetésére.  (Szerencsére ez a pár cipő egyrészt vadonat új volt, s így nem kellett sokat
pepecselni vele, másrészt Borzontorz lábának várható növekedése miatt jó két számmal
nagyobb is az éppen szükségesnél, így jócskán fért bele ajándék.) A csillogóan fényesre sikált
cipellők orrán bizony még a fénysugár is csúsztában hasra esett volna, olyan alapos munkát
végzett a mi Borzontorzunk (tán még az ő pisze orra hegyére is kenődött egy kis cipőpaszta).
Mindenesetre nyugodt lelkiismerettel hajtotta álomra a fejét.
    –  Jó éjszakát, szép álmokat! –  köszöntek el egymástól sorra a családtagok, s készülődtek
egymás után arra, hogy egy pár órára álomba szenderülve egy kicsit kilépjenek ebből az
„árnyékvilágból” –  ahogy a felnőttek nevezik ezt. Borzontorz egy pillanatra arra gondolt,
hogy talán érdemes lenne meglesni a Mikulást, de szempillái úgy elnehezedtek, mintha
ólomból lettek volna, s olyan jólesett lehunyni szemét, hogy még az sem érdekelte, hogy
Gyöngy vajon mit kuncoghat... Lecsukott szemeivel már azt a világot látta, ahol bár
csodálatos dolgok léteznek, árnyékot mégsem vet semmi.
    Ebben az „árnyéktalan-világban” már az első pillanatban nagyon elcsodálkozott, ugyanis
szembetalálta magát a Mikulással!! Rögtön látszott rajta, hogy a szakálla igazi, a puttonya
rendkívüli, piros köntöse egyszerű, mégis fenséges, a derekán feszülő széles, fekete öv a
hatalmas csattal pedig eredeti (se nem kölcsönözték, se nem otthon tákolták). Arról nem is
beszélve, hogy olyan káprázatos rénszarvasszánon ült, melyet bizony addig csak mesékből
ismert.
    –  Szervusz, kisfiú –  szólította meg barátságos, dörmögő hangon a Mikulás –  hát te mit
keresel itt, ahol még a madár sem jár?
    A Mikulás szeme olyan szépen, a csillagoknál is szebben, fényesen és melegen csillogott,
hogy még ha lett is volna Borzontorznak bármi kétsége afelől, hogy a Mikulással találkozott-
e, avagy sem, hát bizony ez a kedves, huncut csillogás a Mikulás szemében mindenképpen
meggyőzte volna. Ráadásul ő egyáltalán nem is kétkedett.
    –  Szervusz, Mikulás! Téged kerestelek. Tudni akartam, hogy vagy-e!
    –  Hát, most megtudtad! Ügyes vagy, Borzontorz!
    –  Honnan tudod, hogy Borzontorznak hívnak? És miért mondod, hogy ügyes vagyok?
    –  O-hó! Hát ez nagyon egyszerű: a Mikulás minden gyermeket eleve személyesen ismer,
ez ugye nálam munkaköri kötelesség. Azt meg, hogy ügyes vagy onnan tudom, hogy
megtaláltál. Ez pedig nem olyan könnyű feladat. Sokan túl akarnak járni az eszemen és
éjszaka fennmaradva leskelődnek, vagy távcsövekkel, különféle tudományos érvekkel
bizonygatják, hogy nem is vagyok... Nem jön rá mindenki, hogy engem csak az álom kapuján
átlépve lehet megtalálni. Aki az éber világban keres, az gyakran épp ezért veszít el.
    Hangjában egy csipetnyi szomorúság is csengett, de aztán ránézve az izgatottságtól kipirult
arcú Borzontorzra hamar visszatért a vidámság öreg szívébe, amire nagy szüksége is volt ezen
a nevezetes éjszakán.
    –  Gyere, Borzontorz, pattanj ide mellém a szánra! Indulnunk kell, nincs sok vesztegetni
való időnk, még ma éjjel minden gyermeket meg kell látogatnunk.
    „Ha én ezt otthon az Árnyékomnak elmesélem...” –  játszott el a gondolattal Borzontorz
vidáman és felpattant a díszes rénszarvasszán kényelmes párnázatú ülésére. A Mikulás
megrántotta a kantárszárat.
    –  Aztán óvatosan! –  szólt oda hűséges szarvasainak a Mikulás –  ezúttal vendégünk is van.
    Ezzel kezdetét vette a csodálatos utazás. A ropogó hóban csilingelő, csodaszép szerkezet
fantasztikus sebességgel száguldotta be a világot; hegyeket, völgyeket, folyókat, tavakat,
óceánokat szelt át pillanatok alatt; Borzontorznak mégsem tűnt úgy, hogy rohannak, a
szélsebes száguldást csak az arcát simogató kellemes, hűs szellőnek érezte. Az út legjavát a
csillagos égen száguldva tették meg a sötét égboltra függesztett karácsonyfadíszek között
kacskaringózva, onnan szálltak alá a gyermekek szépen kifényesített cipőihez. Borzontorz azt
is láthatta, hogy bizony nem minden cipő olyan szép csillogó még megtisztítva sem, s hogy
néha a legcsillogóbb cipőbe is kerül több-kevesebb virgács. Egy-egy nagyobb ugrásnál (a
Déli-sarknál, vagy a Csendes-óceán felett, ahol viszonylag kevés a kisgyerek) Borzontorz
kíváncsian belekukkantott a Mikulás pompás, bűvös puttonyába és csillogó szemmel
kotorászott a szépen becsomagolt apró kis ajándékok, csokoládék, mogyorók, cukorkák
között.
    Amikor pedig elértek egy célállomáshoz, segített kipakolni a Mikulásnak, s ő is óvatosan
belopózott a gyerekszobába. Természetesen szabályosan a kéményen keresztül. Ez bizony
nem volt mindig könnyű feladat, különösen ott, ahol még egy igazi kémény sem akadt.
    Szégyen, nem szégyen: Borzontorz bizony már az első tízmillió kémény után szerfölött
eltikkadt, különösképp az utolsó három lakótelep tízemeletes vasbeton épületei miatt, ahol
kémény helyett a szűkös távfűtő vezetékeken kellett közlekedniük.
    –  Te, Mikulás! –  szólt nagyot ásítva, miután szárnyra keltek egy újabb város felé. – 
Mondd, te kitől kapsz ajándékot!?
    –  Az én ajándékom a gyermekek mosolya...
    –  Jó, jó –  felelt csaknem leragadó szemmel Borzontorz – , de mégis; olyan igazi ajándékot
nem kapsz?
    A választ azonban már nem hallotta, hiszen egyrészt mélyen elaludt, másrészt a Mikulás
nem válaszolt. Ezt a pillanatot kihasználva a rénszarvas szán tett egy pár másodperces kerülőt
és hazavitte Borzontorzot a jó meleg, puha ágyba, egyben az ajándékokat is elrejtette a
Mikulás a cipőkben. „Még jó, hogy elaludt –  gondolta a Mikulás –  így legalább meglepetés
lesz az ébredés.”...
    –  Jó reggelt, kisfiam! –  ébresztette Anya –  Nézd csak, itt járt a Mikulás!
    –  Tudom –  felelte Borzontorz és csillogó szemmel felbontotta a cipőjébe rejtett csomagot.
    Borzontorz szülei egy kicsit elcsodálkoztak ezen a határozott tudáson, de aztán elterelte a
figyelmüket valami:
    –  Te, figyelj csak, ez a mi fiunk úgy aludt, hogy az orra hegye tiszta fekete volt a
cipőpasztától?! –  kérdezte Anya Apától.
    Borzontorz azonban a fürdőszoba tükrébe nézve rögtön tudta, hogy ami az orra hegyén
éktelenkedik az nem cipőpaszta, hanem egy kis kéménykorom. Egy apró emlék a csodálatos
éji utazásból.
    –  Apa, én szeretném megajándékozni a Mikulást!
    –  Nagyon jó ötlet. És hogyan akarod?
    –  Hát, ez az.... valahogy szólni kellene neki!
    –  No, várj csak! –  mondta reménykeltően Apa és felemelte a telefonkagylót.
    –  Te tudod a Mikulás telefonszámát?
    –  Azt minden szülő tudja –  vetette oda magabiztosan Apa és már tárcsázott is. –  Halló, itt
Borzontorz Apukája beszél, személyesen a kedves Mikuláshoz van szerencsém?.... Nagyon
örülök!.... Nos, arról lenne szó.... –  És ha hiszitek, ha nem: Apa megbeszélte a Mikulással,
hogy azon a karácsony éjjelen egy pár percre látogasson vissza (az Északi-sarkról)
Borzontorzhoz egy kis meglepetés ajándékért.
    És lám csak: pár nap múlva, mikor a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa tövében ücsörgő
családot beragyogták a fa gyertyáinak, csillogó díszeinek fényei (úgy, hogy még az árnyékaik
is színesen ficánkoló sokasággá változtak) ott lapult Borzontorz Mikulásnak szánt kicsi
csomagja is. Egy szép fényes gesztenye, mogyoró, cukorka, egy szép rajz és más hasonló
kincs lapult a piros zacskóban.
    Aznap Borzontorz különösen jóleső érzéssel feküdt le aludni, biztos volt benne, hogy éjjel
eljön a Mikulás az ajándékért, hiszen Apával megbeszélték.
    Reggel Borzontorz álmos szemeit dörzsölgetve először szüleit látta meg: mogyorót
eszegettek a reggelizőasztalnál.
    –  Jó reggelt, Borzontorz! Visszajött a Mikulás.
    Borzontorz soha nem örült még annyira annak, hogy nem lát semmit a karácsonyfa alatt,
mint akkor.
    Ha netán kétkednétek a Mikulás létezésében, legyen eszetekben: akit szeretnek, az van!