http://enciklopedia.fazekas.

hu/irodalom/Romantika-
magyar.htm

Romantika - Világirodalom
A romantika a XIX. század meghatározó művészeti irányzata és stílusa, sőt egyben
világszemlélete és életérzése is. Középpontjában a szabadságeszme, a teljesség iránti vágy és az
egyén önkifejezése, önérvényesítése áll. Hátterében a felvilágosodás racionalizmusa, a francia
forradalom megrendítő élménye, az ipari forradalom és a polgárosodás távlatot nyitó vagy
távlatvesztő, kiábrándító hatása sorható fel.

Az irányzat nevének előzménye a "roman", a középkorban a népnyelven írt elbeszélő művek

műfaja. A romantika közvetlen előzménye a "preromantika", elsősorban a szentimentalizmus,
valamint a német "klasszika" és a "Sturm und Drang".

A kultúrtörténet egyik új keletű felfogása szerint a modern művészet, sőt általános kultúra (a
napjainkban is tartó korszak) a romantikával kezdődik, amely érzékeli a hagyományos világkép
elavultságát, lebontja a tradíciókat, és új perspektívák kialakítására vállalkozik.

A romantikus, azaz felfokozott életérzést a távlat, a változás lehetősége határozza meg: az egyik
változata a reményvesztettség, a csalódás, a világfájdalom (a "spleen"); a másik a forradalmi
optimizmus, a kitörő életöröm.

Időben a romantika a XVIII. század utolsó éveiben alakul ki. Nyugat-Európában az első
virágkora a XIX. század első évtizedeire esik, a második tetőzése — főképp a
regényirodalomban, a képzőművészetben és a zenében, de már a realizmussal és a klasszikus
modernség irányzataival párhuzamosan — az egész kontinensen a századvégig is eltart.

A romantikát az eszményítés vezérli; a romantikus alkotás az eszméket sugározza, elsősorban a

szabadságot. A személyes vonások, a belső tartalmak, így az érzelemvilág kifejeződése is a
romantika jellegzetes feladata. A nemzeti karakter szerepe is jelentős, a romantikában
felértékelődnek a helyi és a korra jellemző sajátosságok. A romantika érdeklődik a nemzeti múlt,
kiváltképp a középkor (a nemzeti kultúra gyökere), a népi hagyományok, valamint az egzotikus
kultúrák iránt. Nagy szerepet kap a művekben az érdekesség, a kaland, a mese, az álom, a
fantázia, a mitológia és maga a szépség.

A szövegek nyelvére mindenek előtt az erős líraiság nyomja rá a bélyegét.A szabad önkifejezés
egyedi, szabálytalan, olykor töredékes műformát eredményez. Ismét jellemző (a barokkra
emlékeztetően) a monumentalitás, a zeneiség, a festőiség és az ellentétezés. A romantikára
jellemző hangnem a pátosz, a humor és az irónia is. Az esztétikai minőségek keveredhetnek, pl. a
rút és a fennkölt. A műfajok határai is elmosódnak vagy teljesen megszűnnek; a líraiság
mindenütt átható jelenség. A lírai műfajok közül gyakori az érzelmes dal és az elégia, de a
legjellemzőbb a szélsőséges hangulatváltozású rapszódia. Emellett a komplexitás is jellemző, pl.
Wagner monumentális zenedrámáiban vagy a romantikus világdrámákban (pl. Goethe: Faust).

Az irodalomban is elmosódnak a hagyományos műfaji határok, ill. kevert típusok jönnek létre.
Sajátosan romantikus műfaj azonban a regény, nemzetközi nevén a "roman", amely magának az
irányzatnak is kölcsönözte a nevét. A romantikus regény számos változata születik meg: a
történelmi regény, a kísértetregény (Angliában a "Gothic novel"), a rémregény, a fantasztikus
regény, a detektívregény, a meseregény, valamint a verses regény.

A romantikában a művész és a társadalom kapcsolata is szélsőséges változatokat eredményez.

Megjelenik a "vátesz", a jövőbe látó, isteni útmutatást követő népvezér is, de a magányba
húzódó, a világtól elvonult alkotó is. A romantika egyik előfutára Blake (William, 1757—1827);
profetikus, látomásos költői világot teremtett már a XVIII. században.

A romantika — a közvetlen és erőteljes hatásokra törve — széles közönséghez szólt, de ez együtt

járt a művek minőség szerinti erőteljes polarizációjával. A romantika korában erősödik meg
Európa-szerte a közkultúra, és kezd milliók, tízmilliók tömegkultúrájává alakulni. Jellegzetes
példa a német nyelvterületről: a jelentős művek (pl. Goethe drámái) csak az értő kevesekhez
szólnak, a tömegek azonban a harmadrangú Kotzebue (August, Friedrich Germanus, 1761—
1819) színdarabjaira váltanak jegyet.

A romantika először a német és az angol művészetben fejlődött ki.

A német kultúrában a klasszicizmusból a romantikába való átmenet szerves volt a "klasszika"

révén. A gyökerek már Hölderlinnek a klasszicizmus és a romantika határán kialakuló
költészetében is megjelennek. Goethe teremti meg az "élményköltészet" romantikus változatát: a
vers a szubjektív élmény áttételes, sejtelmes, ezoterikus kifejeződése (pl. a Vándor éji dala c.
verse, Wanderers Nachtlied, 1780). Goethe főműve, a Faust a korlátjai közül kilépni szándékozó
emberről szól; Szerb Antal épp erre alapozva határozza meg a romantika lényegét: "a végtelenbe
törő fausti akarat". Schiller életműve szintén kötődik a romantikához, hiszen Goethe szerint az ő
"minden művén a szabadság eszméje vonul keresztül."

A romantika Angliában sem a klasszicizmus ellenében alakult ki, hanem azt magába foglalva.
Az angol romantika — a némettel egy időben — szintén 1798-ban lépett a színre, a Lírai
balladák című kötettel (Lyrical Ballads). A kötet szerzőpárja az első romantikus generáció két
vezéralakja Wordsworth (William, 1770—1850) és Coleridge (Samuel, 1772—1834). A valóság
és a fantasztikum közti kapcsolat művészi kifejezésére vállalkoznak, a realitás felől, ill. a
képzelet felől indulva.

A második angol romantikus költőnemzedéket három egyéniség képviseli. Világlátásukat a

megváltozott európai történelmi helyzet (1815-től a Szent Szövetség uralma) jelentősen
befolyásolta.
1838) és Copperfield Dávid (David Copperfield, 1850).

A bűnügyi irodalom is a romantika szülöttje. A detektívnovella atyja Poe (Edgar Allan, 1909—
1849), A Morgue utcai gyilkosság (The Murder on the Rue Morgue, 1841) c. írásával. Más
művei is a fantasztikum és a rejtélyes, bizarr pszichikai élmények körében születnek, pl. A holló
c. költeménye (The Raven, 1844). A bűnügyi regény megteremtője Doyle (Sir Arthur Conan,
1859—1930), állandó detektívhőse Sherlock Holmes. A legjobb alkotása a műfajban A sátán
kutyája (The Hound of Baskervilles, 1902).

A francia romantika politikai-közéletű töltéssel bírt, és a Napóleon korában megerősödött

klasszicizmussal szemben fejlődött ki 1820 táján.

Hugo (Victor, 1802—1885) a francia romantikus irodalom vezéralakja. Az Hernani c.

darabjának botrányos bemutatója (1830) a romantika átütő diadalát hozta; ekkor azért tört ki
verekedés a közönség két tábora között, mert a borzongató lovagdráma tartalma is, formanyelve
is teljesen idegen volt a hagyományhoz ragaszkodók számára. Kiemelkedő nagyregényei: A
párizsi Notre-Dame (Notre-Dame de Paris, 1831) és A nyomorultak (Les Misérables, 1862).

A romantikából indul el a későbbi művészi törekvések jó néhány vezéralakja, pl. az

utóbbparnasszistává levő Gautier (Théophile, 1811—1872), továbbá pl. a majdan realista
Stendhal és Balzac is.

A romantika Kelet-Európában sajátos színezetet kap: a feudalizmus felszámolásában, a nemzeti

függetlenségi törekvések megszólaltatásában vállal a művészeten túlmutató szerepet. Emellett a
népiesség beemelése, az irodalmi nyelv megújítása is a romantika feladata. A térség csaknem
valamennyi kultúrájában egy-egy legendás költő-vezér áll az irodalom — és egyúttal a politika
— középpontjában, pl. a lengyel Mickiewicz (Adam, 1798—1855) és a bolgár Botev (Hriszto,
1849—1876).

Az orosz irodalomban a romantika kora hozza el a nemzeti — és egyben európai jellegű —

kultúra kibontakozását.

Az eltűnéssel fenyegetett népi kultúra értékeinek összegyűjtése, feldolgozása szintén a romantika

feladata volt. A népmesekincs gyűjtője és világhíres feldolgozója — a Grimm testvérek mellett
— a dán Andersen is (Hans Christian, 1805—1875). A német népköltészetet Brentano (Clemens,
1778—1842) gyűjtötte. A német lírikus Heine (Heinrich, 1797—1856) egyéni szemléletű és
hangvételű költészete a német népdal elemeire épül.

A romantikus ifjúsági kalandregények egyik típusa — a Robinson Crusoe örökében — az

szigetregény, népszerű alkotói a XIX. század második felében a francia Verne (Jules, 1828—
1905) és az angol Stevenson (Robert Louis, 1850—1894).
Romantika - Magyar irodalom
A romantika Kelet-Európában sajátos feladatkört teljesít: a nemzeti törekvések kifejezését, a
népiesség érvényre juttatását, valamint újszerű énszemlélet kialakítását. Emellett az irodalmi
nyelv megújítása, sőt esetleg még a kialakítása is a romantikára hárul Kelet-Európa egyes
országaiban.

Magyarországon a romantika egyes tartalmi jegyei már a XIX. század első éveiben jelentkeznek,
de átütő érvényesülése a magyar irodalomban csak 1817 körül következik be, elsősorban
Kölcsey nevezetes fordulatával.

A nemzeti törekvések már 1780—1790 között, II. József politikájának ellenhatásaként

felerősödtek, és főként az 1790-től kibontakozó nemzeti drámairodalmunkban kaptak hangot, pl.
Kisfaludy Károly és Katona József révén. Az ő életművük egészében azonban még nem része a
romantikának.

Kisfaludy Károly (1788—1830) költő, drámaíró, az 1820-as évtized magyar irodalmának

vezéralakja. Nemzeti tárgyú drámája a Tatárok Magyarországon (1809), de ennek felszínes
hazafiaskodását maga a szerző ítélte el a legerősebben, néhány év múlva. Az Aurora c.
zsebkönyve (1821—1832) a magyar irodalmi élet megszervezésének fontos eszköze, eleinte az
almanachlírának teremtett fórumot, idővel azonban már a romantikus irodalomnak is. A Mohács
című költeménye (1824) a romantikus líra egyik legjellegzetesebb darabja.

Katona József (1791—1830) költő, nemzeti drámánk megalkotója. A Bánk bán (1814, 1819)
történelmi tárgyú, nemzeti és egyben magánéleti tragédiát ábrázol, a bonyolult
konfliktusrendszert az erkölcsiség szintjére is felemeli. A végső megoldást a részérdekeken,
sérelmeken felülemelkedő, nemzeti egységet és általános szabadságot biztosító nemzeti uralkodó
szolgáltatja. A mű a korabeli érzelmes-fordulatos drámák anyagára (összeollózott szövegekre)
épülve is szerves egységet képez, akció és dikció egymással kölcsönhatásban áll benne. Az
eszmények védelmében, illetve megvalósításáért folyó küzdelmet ábrázolja, nemzeti létünk
sorskérdéseit vizsgálja, a magas fokú feszültséghez igazodó nyelven: a Bánk bán már a
romantika vonulatához is sorolható.

A magyar történelem kezdeteit megörökítő nemzeti eposz a magyar romantika jellegzetes

alkotása. Több kezdemény (pl. Pálóczi Horváth Ádámé, Csokonaié Vitéz Mihályé) után
Vörösmarty írja meg honfoglalásunk elbeszélő költeményét (Zalán futása, 1825), de más, kisebb
kaliberű szerzők még az 1830-as években is jelentkeznek hasonló tárgyú hőskölteményekkel.

A magyar romantikus irodalom legnagyobbjai: Kölcsey és Vörösmarty.

Kölcsey Ferenc (1790—1838) költő, politikus, bölcselő, a magyar irodalomkritika úttörője.

Kazinczy hatására a klasszicizmus híveként kezdi pályáját, részt vesz mellette a nyelvújítás
küzdelmeiben is, Berzsenyit romanticizmusa miatt megbírálja (1817), de még ugyanebben az
évben (a "lasztóci levelek" tanúsága szerint) elfordul Kazinczy klasszicizmusától. Lírai versei
eleinte a népiesség és a szentimentalizmus jegyeit viselték magukon, 1820-ra azonban Kölcsey
már Berzsenyi gondolatkörében és stílusában a romantika költője (Rákóczi hajh..., 1817; Rákos,
1821; Hymnus, 1823). Filozófusként, közéleti szereplőként írt prózai műve a Nemzeti
hagyományok c. tanulmány (1826), ebben a nemzeti irodalom fejlesztését szorgalmazza, és az
alapokat "a köznépi dalokban" találja meg. Költeményei a reformkor válságairól tanúskodnak
(Zrínyi dala 1830-ból, Zrínyi második éneke 1838-ból), illetve a cselekvő hazafiság eszméit
hirdetik (Huszt, 1831). Színi bírálataiban a drámát a nemzettudat formálójának tekinti.

A "romantikus triász" tagjai: Vörösmarty, Bajza és Toldy. Ők a Kisfaludy Károly köré

szerveződő Aurora-körből emelkedtek ki, és a liberális szellemű Athenaeum körét vezették.

Vörösmarty Mihály (1800—1855) megszülető nemzeti kultúránk első vezéralakja, a magyar

romantika legnagyobb költője. Szerteágazó tevékenységével a magyar művészet és tudomány
kibontakozását minden lehető módon szolgálta: költő mindhárom műnemben, kritikus,
lapszerkesztő, műfordító és akadémikus nyelvtudós. A hősi epikában eposzt (Zalán futása 1825),
valamint elbeszélő költemények sorát alkotta. A hazafias politikai líra virágkorát az ő művei
képviselik (pl. Szózat, 1836; Gondolatok a könyvtárban, 1844; Előszó 1850). Romantikus
mesejátéka filozofikus tartalmakkal a Csongor és Tünde (1830). Művészetének középpontjában a
boldogságkeresés és a hazaszeretet áll. Vezéreszménye volt a rendületlen hűség és az alkotó
hazafiság. A magyar nyelvet a hangulatok széles skálájának kifejezőjévé fejlesztette. Újszerű
képek, képzettársítások, látomások jelennek meg műveiben, a reális elemek kozmikus elemekkel
is kapcsolódnak. Verseinek hangzásvilága is rendkívül gazdag és kifejező.

A magyar epika a romantika korában lesz nagykorú. A XVIII. században még csak fordítások,
ill. idegen minták után születő könyvek kerülnek az olvasók kezébe heroikus-gáláns, ill. népies,
érzelmes vagy rokokó stílusban. Az első eredeti regényünk Dugonics András (1740—1818)
történelmi tárgyú kulcsregénye, az Etelka (1788). A valódi magyar történelmi regény — Walter
Scott követésével — báró Jósika Miklós (1794—1865) Abafi c. alkotásával (1836) születik meg,
a színhelye Erdély, az ideje Báthori Zsigmond kora (a XVI. század vége). Báró Eötvös Józseftől
A karthausi (1842) szentimentális stílusú, világfájdalmas énregény, a Magyarország 1514-ben
történelmi regény a Dózsa-parasztháború korából, a szerkezete bonyolult, de az
ábrázolásmódban a realizmus is jelentkezik. Petőfi Sándor regénye A hóhér kötele címmel
vadromantikus alkotás volt.

A modern magyar prózai kisepika a XIX. század első felében születik meg, a romantika és a
realizmus különféle változataival. A nagy tömegek számára rémtörténetek, kalandleírások
születnek, a népszerű publicisztika immár ontja őket. Kiemelhető Bérczy Károly (1821—1867)
történeti tárgyú novelláival, Nagy Ignác (1810—1854) a Magyar titkok c. bűnügyi jellegű
regényével (1845).

A XIX. századi magyar epikát átható anekdotizálás (egy érdekes tárgy színes előadása) inkább
köthető a romantikához, mint a realizmushoz.
A század második felében számos kisebb jelentőségű romantikus elbeszélő tevékenykedik:
Beöthy László (1826—1857), Degré Alajos (1820—1896), Pálffy Albert (1820—1897), Vas
Gereben (1823—1868), Thury Zoltán (1870—1906) és Lovik Károly (1874—1915). A
drámában a népszínmű és a könnyeden szórakoztató vígjáték dívik, népszerű szerző Csepreghy
Ferenc (1842—1880) pl. A piros bugyelláris c. hamis romantikájú darabbal.

Jókai Mór (1825—1904) az elsőszámú magyar romantikus regényíró, a magyar olvasóközönség

megteremtője, a nemzettudat kifejezője és felmagasztalója — egy válságos időszakban, a
szabadságharc 1849-es elvesztése utáni évtizedekben. Kiemelkedő művei: Egy magyar nábob
(1853), Az új földesúr (1862), A kőszívű ember fiai (1869), Az arany ember (1873) és A rab Ráby
(1875). Műveit több szálon, hangulati váltásokkal, az ellenpontozás technikájával építi fel,
bennük népies és realista elemek is szerepet kapnak. Főhősei eszményített, szélsőségesen
romantikus (pozitív vagy negatív) alakok; a mellékalakjai színes és érdekes zsánerfigurák.

Kemény Zsigmond regényművészete a romantikából fejlik ki, szélsőséges szenvedélyek és

eszmények által vezérelt hősök tragédiáit mondja el történelmi környezetben. A részletes
lélekrajz és világszerkezet azonban a legtöbb regényét kiemeli a romantikából; a legkevésbé az
Özvegy és leánya (1857) távolodik el tőle.

Mikszáth ábrázolásmódjában romantikus elemek: az eszmények kitüntetett szerepe (pl. a palóc

novellákban), az érzelmesség, némely alakok egyoldalúvá formálása és idealizálása.

A magyar sajtó a XVIII. század végén születik meg, virágzása a XIX. század első évtizedeiben
következik be, a szentimentális-romantikus ízlés jegyében. Az 1830-as évtizedben a
legnépszerűbb sajtótermék a divatlap, pl. a Regélő, irodalmi melléklapja a Honművész.

A népiesség mint a népi irodalom (elsősorban a népköltészet) formai és tartalmi követése, ill.
beemelése a szépirodalomba a romantikán belül következett be Magyarországon, de a
kezdemények korábbiak.

A magyar népköltészet gyűjteményei ebben a korban Erdélyi János Magyar népköltési

gyűjtemény, Népdalok és mondák c. munkája (1846—1848), továbbá ugyancsak tőle a Magyar
közmondások könyve (1851) és a Magyar népmesék (1855). Kriza János Vadrózsák c.
gyűjteménye (1863) is kivételes értékünk. Az ősi ("pogány") magyar kultúra maradványait, a
legrégibb népköltészet és hiedelemvilág nyomait kísérelte meg összeszedni Ipolyi Arnold (1823
—1886) a Magyar mythológia c. (1854) amatőr munkájával.

1849 után irodalmunk fő társadalmi feladata a nemzeti hagyományok ápolása és megújítása;

mindebben a század derekán már jelentős szerepe kap a népiesség is. (A liberalizmus, ill. a
plebejus radikalizmus a szabadságharc bukásával teret veszített.) Az 1860-as évekre kialakul a
népi és a nemzeti törekvések összekapcsolásával a népnemzeti irányzat. Meghatározó szerzői
Petőfi (ill. az ő szellemi-művészi öröksége, bár annak csak egy része), Arany János és Tompa
Mihály. Vezető teoretikusa Gyulai Pál (1826—1909).

A népnemzeti irodalom jelentősebb szerzői a XIX. század második felében: az archaizáló Thaly
Kálmán (1838—1909), a patetikus stílusú Ábrányi Emil (1850—1920), a meseíró Pósa Lajos
(1850—1914), az anekdotákat gyűjtő Tóth Béla (1857—1907), a humorista Rákosi Viktor
("Sipulusz", 1860—1929), valamint a mese- és mondavilágunkat gondozó Benedek Elek (1859
—1929).

Romantikus népiesség van jelen Mikszáth Kálmán, Petelei István, Papp Dániel és Tömörkény
István egyes műveiben. A XIX. század végén újromantikus drámákat ír Rákosi Jenő és Dóczi
Lajos (1845—1919), a népszínmű sikeres szerzője Tóth Ede (1844—1876). Ekkorra a
romantikus ábrázolásmód a magyar irodalomban már háttérbe szorul, de az epika nyelvében a
stílromantika divata sokáig eltart, ennek is a vezető képviselője Bródy Sándor. A népnemzeti
romantikát Herczeg Ferenc (1863—1954) klasszicizálja. A népiesség a XX. században új erőre
kap, pl. Móricz Zsigmond és Erdélyi József művészetében, a népi mozgalomban, majd
legújabban pl. Nagy László és Kányádi Sándor költészetében.

A magyar irodalmi romantika a XIX. század számos írójának és költőjének művészetére

rányomta a bélyegét, de közülük a legtöbben nem maradtak meg a romantika keretein belül.
Túllépték a romantikát pl. Petőfi Sándor, Arany János, Madách Imre és Kemény Zsigmond is.

Petőfi Sándor (1823—1849) a romantikát is képviselve lépett a költői pályára, de annak

szélsőséges elemeivel hamart szakított, és létrehozta saját, öntörvényű világát. A lírát a
dalköltészet jegyében forradalmasította. Elutasította az érzelmes almanachlírát, és az irodalmat
(is) az önkifejezés színterévé formálta. A szabadság és a természetesség érvényesítésére
törekedett a költészetben, a közéletben, a politikában. A népköltészetet beemelte a nemzeti
kultúrába, ezzel évtizedekre döntően meghatározta a magyar líra fejlődésvonalát. Számos verse
került be a népdalok közé. A forradalom vezéralakja, a szabadságharc híve és katonája volt,
utóbb mindkettőnek szimbóluma lett. Költői életművében a romantika vonulatát elsősorban a
János vitéz (1845) mesevilága, a Felhők ciklus (1845—1846), a látomásköltészet darabjai (1846
—1848), a forradalmi és harci versek, valamint Az apostol c. elbeszélő költeménye (1848)
alkotják.

Arany János (1817—1882) költő, műfordító, elméletíró, lapszerkesztő. Irodalmi hagyományaink

magas szintű összegezője, költő, műfordító. A romantika klasszicizálója, a nép-nemzeti irányzat
betetőzője, a nemzeti klasszicizmus vezéralakja. A lelkiismeret poétája és megjelenítője volt,
költészete az erkölcsi személyiség megteremtésének igényéből fakadt; műveinek alapmotívuma
a lehetőség eljátszásának vétsége, a bűn-bűnhődés összefüggése. A műballada kiemelkedő
mestere (Ágnes asszony, 1853; Szondi két apródja, 1856; A walesi bárdok, 1857), ezekben a
költeményeiben az erkölcsiséget a népéletből vagy a nemzeti múltból merített tárgy példázza. A
hősi nagyepikánk pótlására is vállalkozott (elkészült a Toldi-trilógia 1846-ban, 1848-ban, illetve
1879-ben; a hun-magyar trilógiából a Buda halála 1863-ban). A magyar verses regény úttörője
(Bolond Istók, 1882). Elégiái, balladái révén még a romantika vonulatához illeszkedik, de
objektív lírája révén a realizmus képviselői közé is sorolható. Szépirodalmi alkotásain kívül
irodalmi és nyelvi tárgyú értekezéseivel, nyelvtisztító tevékenységével, folyóirat-szerkesztői
munkájával, valamint a Magyar Tudományos Akadémia vezetésével is szolgálta nemzeti
kultúránkat.

Tompa Mihály (1817—1868) költészete szentimentális-romantikus versekkel indul, majd

tömörebb formák, letisztuló stílus válnak uralkodóvá. Legjelentősebb művei a népmonda-
feldolgozások: a Népregék, népmondák c. kötet darabjai (1846). Világos után allegorikus
költeményeivel a hazafiság legkorszerűbb képviselője, pl.: A madár, fiaihoz (1852).

Madách Imre (1823—1864) liberális indíttatású drámaköltő. Pályája elején érzelmes lírikus,
majd tudatosan elhatárolódik a romantika formanyelvétől. Főműve Az ember tragédiája (1860),
filozófiai tartalmú drámai költemény, mögötte személyes, nemzeti és egyetemes emberi
válságokkal. Az eszmények, az emberi fejlődés és főképp a szabadság lehetőségeit keresi,
történelmi színeken keresztül, a vallásos világnézet keretei között. A mű végkifejlete a küzdés
jelentőségét, a testvériség (szeretet) eszméjét és a hit szerepét állítja reflektorfénybe. Egyéb
drámai műveiből pl.: A civilizátor (1859) és a Mózes (1860).

Romantika (1800/20–19. század végéig)

Általános jellemzők

A romantika a klasszicizmust felváltó irányzat a felvilágosodásban, pontosabban a

szentimentalizmusban és a Sturm und Drang-ban gyökerezik. Elnevezése a francia „roman” =
regény szóból ered, de a középkorban így nevezték az anyanyelven írt elbeszélő műveket is.
Maga a stílus az irodalomból fejlődött ki. Forrása illúzióvesztés, kiábrándulás a „józan ész”
eszményéből, csalódás a polgári társadalomban. A napóleoni háborúk és a forradalmakkal terhes
Európa; majd a tőke kora hol lelkes, hol pedig pesszimista szemléletet váltott ki a művészekből.

Jellemzője a tudatos szembefordulás a klasszicista mértéktartással. Meghirdeti a művész teljes

szabadságát, az egyéniség kultuszát. „Liberalizmus a művészetben”, ahogy Victor Hugo
mondaná.

Képzelet és érzelem az alkotói munka legfőbb ihletforrása. A nagy mindent elsöprő szenvedély
kerül előtérbe a klasszicista mértéktartással szemben.

Eredetiség az alapvető követelmény: az alkotó zseni, aki új témák, új életérzés, új műfajok, új

kompozíciós szerkezeteket teremt; a töredékességet is kedvelő „belső formát” kedveli.

Felbontja a hagyományos klasszicista formákat és vegyíti a hangnemeket; mindent líraizál:

pátosz és irónia jellemzi; a verses regény, drámai költemény, a kevert műfajúság kedvelője.

Jellemzi a múltba fordulás, saját nemzeti múltba, a nemzeti tartalmak keresése. A népi kultúra
felfedezése. Nemzeti mitológia teremtése.
Egzotikum (különleges távoli, idilli világ) és orientalizmus (török, arab, újgörög, keleti őshaza
felé fordulás a sivár jelenből). Az antik világ helyett a rejtelmes középkor, gótika kerül az
érdeklődés középpontjába.

Általános jellemzés

Egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a középkor, s azon belül is elsősorban a gótika felé. A
történelemnek hangulatteremtő varázsa lett, volt benne valami megfejtésre váró, az
ismeretlenségével vonzó titokzatosság. Ennek hatására az érdeklődés kezdett kiterjedni arra is,
ami nem az időbeli, hanem a térbeli távolsága miatt volt addig ismeretlen.

Európa felfedezte a távol-keleti kultúrák különös világát s általában a Kelet építészetét.

Mindebből a romantikus klasszicizmus mellett a romantika két jellegzetes főiránya bontakozott
ki: a gótikát felelevenítő és a Keletről ösztönzést merítő romantikus stílus.
A romantika másik éltető forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő nemzeti
tudat. A nyelv, a kultúra közösségén alapuló összetartozás igazolása mindenütt felszította a
népek saját történelmi múltja iránt az érdeklődést, ami aztán a művészetekben is a nemzeti
romantika különféle változatait alakította ki. Szándéka szerint ez a más népekétől különböző,
nemzeti sajátosságok érvényesítésére törekedett.

A romantika a vele egy tőről sarjadó klasszicizmus ellenáramlata. Az tör fel benne, amit a
klasszikusokhoz kötődő stílus visszafojtott: az általános érvényűvel szemben a különlegesen
egyszeri, a sajátos, az egyedien természetes.

Az építészetben e korszak legnagyobb érdeme az újító merészség. A klasszikus szabályok

kötöttségeitől megszabadult, egyéni formálás lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljanak olyan
anyagokat s olyan szerkezeteket, amelyek a hagyományos építésmódtól idegenek voltak. Az
építészetben ilyen új anyag volt a 18. század második felétől az öntöttvas.