I

rudományszervezési füzetek

I
Farkas János I '■% I
■ ЙI
A modem tudomány I ^ I
szerkezete l gI
43 II
■ 4QJ

!
I I
I i
d I
Farkas János
A MODERN TUDOMÁNY
SZERKEZETE

(Tudományszervezési füzetek)

A tudomány termelőerővé válásán

ma legtöbben a z t az állapotot -ér­
tik, amikor a kutatási eredménye­
ket közvetlenül és tömegesen alkal­
mazzák az anyagi javak termelésé­
ben. Farkas Ján o s könyve a tu d o ­
mányos ism eretek rendszerezésé­
nek legmodernebb tervével tovább
lép: m ár-már a tudom ány „önfej­
lesztésének” perspektíváját vázolja
fel azzal, hogy a tudomány ta rto ­
mányába tartozó minden ta rta l­
m at dinamikus hálóba fog és kap­
csol össze. Mivel a hálóban nincs
egyetlen k itü n te te tt szem, bárm i­
lyen feladat v ag y probléma meg­
oldásához a háló bármely, egymás­
tól akár legtávolabb elhelyezkedő
részeit is mozgósíthatjuk. E rend­
szer totális, relativisztikus, és kikü­
szöböli mind a klasszikus osztályo­
zás merevségét, mind a tudom ány
— egyre kevesebb valós értéket
hordozó — felosztását alap-, il­
letve alkalm azott tudományokra.

AKADÉMIAI KIADÓ
BUDAPEST
Farkas János

A m odern tudom ány szerkezete

Tudom ányszervezési Füzetek

Megjelenik
a Magyar Tudományos Akadémia
Tudományszervezési Csoportjának
gondozásában

Sorozatszerkesztő: S zántó Lajos

F a rk a s Ján o s

A modern tudomány
szerkezete

Akadémiai Kiadó, Budapest 1981

Lektorálták:

Bonn Ervin
Darvas György

ISBN 963 05 2664 6

© Akadémiai Kiadó, Budapest 1981 — Farkas János

Printed in H ungary
Tartalomjegyzék

Bevezetés 9

I. fejezet. A funkcionális tudományrendszerezés és a gyakorlati

szükségletek 17

II. fejezet. A tudományok polgári és marxista igényű osztályozása 30

1. A tudományok osztályozásának történeti előzményei és néhány polgári

kísérlete 30
2. Engels a mozgásformák és a tudományok összefüggéséről 36
3. Kedrov klasszifikációs rendszere 38
4. Viták a mozgásformákról 46
5. Egyéb osztályozási javaslatok 52
6. Az osztályozás kritikai összefoglalása (különös tekintettel a mozgásfor­
mákon alapuló kísérletekre) 59

III. fejezet. A tudományok elsődleges felosztása 63

1. Tudomány térképek és regiszterek 63

2. A tudományregiszterek inkonzisztenciája: a geológiáról készült eset-
tanulmány alapján 71

IV. fejezet. Kritikai megjegyzések a tudományszakok ábrázolásához és áttérés

az osztályozásról a rendszerezésre 75

1. Régi elvek helyett újak bevezetése 75

2. Elavult térszemlélet a tudományok osztályozásában 90
3. A tudományok rendszerének logikai és matematikai ábrázolása 94

%
 V. fejezet. A tudomány mint rendszer és helye a társadalomban 109

1. A tudományok fejlődéstörvényei 111

2. A tudományok kapcsolódási rendszere: differenciálódás és integrálódás 118
3. A tudomány operatív fogalma 129
4. Néhány gondolat a tudomány jövőjéről 138

VI. fejezet. A tudományok „másodfajú” felosztása 142

1. Az „alkalmazott tudományok” problémája 147

2. Az „elméleti” és „gyakorlati” tudományok 150
3. „Határtudományok” 154
4. A mérnöki tudományok rendszertani sajátosságai 158
5. A vegyészmérnöki tudományról 165
6. A „másodfajú” felosztások kritikai összefoglalása 172

VII. fejezet. A társadalmi-gazdasági szükségletek szerinti rendszerezés 176

1. A cél és a módszer szerepe 177

2. Kiemelt cél: a tudományok közvetlen termelőerővé válása 180
3. A tipizálás mint a cél szerinti rendszerezés egyik formája 184
4. A tudományos ismeretek rendszerezésének információs modellje 198
5. Munkamegosztás és tudományrendszerezés 205
6. A hálószerű tudomány struktúrák 209
A) A tudománytan (Science of Science) ágazati felfogása 209
B) Áthidaló megoldások 212
C) A tudomány „tradicionális” felfogásának általános jellemzése 214
D) A tudomány „korszerű” modelljének jellegzetességei 215
E) A tudományelmélet és a tudománygyakorlat ellentmondása 217
F) Az ágazati tudományszemlélet és a tudományosztályozás kritikája 219
G) A tudomány és a tudományágak (szakok) fogalma kritikai átérté­
kelésének szükségessége 221
H) A tudományrendszerezés problémájának hálószerű kezelése 225
I) A hálóképzés néhány kérdése 231
J) A Science of Science, a tudományszervezés, a tudománypolitika
és a politikai tudomány hálózatos összefüggéséről 233
7. A tudományok rendszerezésének szerepe a szakemberképzésben 236
A) A felsőoktatás rendszerének erényei és hibái 237
B) A pedagógiai forradalom történelmi szükségszerűsége 239
C) Az oktatott és a kutatott tudomány ellentmondása 240

6
 D) Áttérés a tudomány tematikus osztályozásáról a funkcionális rend­
szerezésre 244
E) Differenciálódott tantárgyak helyett egyetlen „integrált tudo­
mány” kialakítása 247
F) Az optimalizált képzés szervezéstechnikai kérdései 252
G) Korszerűsítési tendenciák a felsőoktatásban és a szakember új
típusa 255
H) összefoglaló megjegyzések a hálószerkezetű oktatási javaslatról 259

Befejezés 263

Contents 265

7
Bevezetés

A társadalmi-gazdasági szükségletek sürgető igénnyel vetik fel egy korszerű

— a jelenlegi tudományoknak megfelelő és a perspektívákat is kielégítő —
tudományrendszerezés kimunkálását. Közismert, hogy nagyon hiányzik
egy általánosan elfogadható tudományrendszerezés, és csak közvetlen
gyakorlatias felmérések és a tudományágak külön-külön elvégzett vizsgá­
latai nyújtanak támpontot a probléma felvetéséhez és megoldásához.
A tudományos ismeretek szakadatlan és növekvő fejlődése, a tudomány
közvetlen termelőerővé válásának folyamata, területeinek differenciálódása
ily módon megköveteli rendszerezésének továbbfejlesztését. Az osz­
tályozás — amely a tudományágak közötti különbségeket m utatja meg —a
megismerés fejlődését szolgálja. De ugyanakkor megtorpan a tudom ányok
kapcsolatának kimutatása és a társadalmi gyakorlat számos igénye előtt.
E könyvnek ezért éppen az a célja, hogy a hagyományos osztályozás
helyett a rendszerezés olyan lehetőségeire hívja fel a figyelmet, am elyek az
elmélet és gyakorlat egységét jobban elősegítik. Tudományos ismereteink
valóságos helyének tisztázása segít abban, hogy ezeket be tudjuk építeni a
társadalmi — és ezen belül - a termelőtevékenység rendszerébe. Mivel e
probléma tudományelméleti, tudományszervezési, szociológiai és filozófiai
aspektusai igen jelentősek, főleg ezeket emelem ki a tanulmányban, azzal a
megjegyzéssel, hogy közvetlen gyakorlatias felmérések vizsgálata már nem
képezi tárgyát.1
A könyv első fejezeteiben az osztályozás és a rendszerezés elméleti-filo­
zófiai előfeltételeit tárgyalom. Két elméleti előfeltétel játssza e problema­
tika elemzésekor a fő szerepet: 1. A tudományos megismerés az objektív

'A könyv alapját egy korábbi munkánk alkotja. Vö. Farkas János: Filoszofszkie
problemü klasszifikácii i szisztematizácii szovremennüh nauk. (Kandidátusi értekezés),
Moszkva, 1967. MTA Könyvtár, kézirattár: D/3489.

9
 világ visszatükrözési folyamata. Ezért az osztályozásnak, rendszerezésnek
elsősorban a tudom ányok tárgyának objektív tulajdonságaival kell
számolnia. 2. A környező valóság megismerése a gyakorlat alapján megy
végbe. Ezért az egyes tárgyak, a tudományok tartalmának ismerete ön­
magában nem elégséges osztályozásukhoz. A tudom ányok különbségeit
nem csupán tárgyuk sajátosságaival, de a gyakorlati szükségletek eltérései­
ből is magyarázhatjuk.
A modern tudom ány bonyolult rendszert alkot. A kutatóknak az a
feladatuk, hogy feltárják elveit és felhasználják őket a tudomány fejleszté­
sére és a gyakorlat szükségleteinek kielégítésére. A tudományok osztá­
lyozásának és rendszerezésének több vonatkozása is létezik: a) tudo­
mányelméleti; b) tudományszervezési; c) gyakorlati; d) filozófiai. A prob­
léma igen komplex jellege m iatt szerintünk a tudom ányok osztályozása és
rendszerezése a tudom ány tan (metalogika, m etatudom ány) tárgyát al­
kotja.
A tudománytan a tudom ány önvizsgálatára irányul. Feltárja a tudo­
mány fejlődéstörvényeit, változásainak forrásait és mozgatórugóit, a terme­
lés és a tudomány kapcsolatát, a társadalom és a tudom ány összefüggéseit.
A tudományok osztályozása, rendszerezése kérdéseinek megoldása
során a történeti és logikai egységének elvéből kell kiindulnunk. Ez azt
jelenti, hogy az anyag alapvető strukturális szerveződésének tagolását
vesszük először szemügyre. Ez az elv az alábbi felosztásokat fogja ered­
ményezni: 1. élettelen természettel foglalkozó tudom ányok; 2. élő termé­
szetet tanulmányozó tudom ányok; 3. társadalomtudományok. Ezek keretei
között az anyag fejlődésének különböző strukturális szintjeit különböz­
tethetjük meg: pl. az első csoportban találjuk a természeti objektumok
strukturális szintjeit (elemi részecskék, atommag, atom ok, molekulák,
mikroszkopikus testek, kozmikus rendszerek). Az élő világ csoportjában a
sejttel, a szövettel, az organizmussal, a fajjal, a biocönózissal, a bioszférával
találkozunk. Ez az osztályozás egyik lehetősége. A második az, amikor az
anyag strukturális (szerveződési) szintjeit történelmi fejlettségüknek és
bonyolultságuknak megfelelően (pl. elemi részecskék kölcsönhatása) tük­
rözik vissza. A harmadik lehetőség, amikor a mozgásformákat tesszük meg
a tudományok tagolásának alapjává. Ennek egy változata, amikor a moz­
gásformákat együtt tárgyaljuk az őket hordozó anyagformákkal. A

10
negyedik rendszerezési lehetőség során a kutatás módszerei alapján rend­
szerezzük ismereteinket. Végül a társadalmi szükségletek és a tudom ány
társadalmi funkciói oldaláról is kiindulhatunk. Az anyagfajták, a mozgás­
formák és a strukturális szint szerinti osztályozás mellett tehát elképzel­
hető, hogy a társadalom alapvető céljaiból kiindulva építünk fel meg­
ismerési rendszereket.
Ezek a tagolási formák persze nem tiszta formában, hanem egymást
gyakran áthatva valósulnak meg. A tudományok rendszerezése tehát több
alapon végezhető el. A megközelítéseknek ez a sokszínűsége egyébként
megfelel a tudományok komplex jellegének.
Az utóbbi egy-két évtized elméleti fejleményei közé tartozik az a
felismerés, hogy a marxizmusnak — amely mint tudomány dezantro-
pom orf természetű — van egy antropológiai aspektusa is: a megismerő,
cselekvő ember nélkül semmiféle tudomány sem létezhetne. Ha a kérdés­
hez a tudomány társadalmi-gyakorlati funkciója oldala felől közeledünk,
akkor elméleti alapállásunk annyiban antropologikus, amennyiben a társa­
dalmi emberből indulunk ki, akinek lényege társadalmi viszonyainak
összessége. A világ megváltoztatását persze a természet és a társadalom
megváltoztatásával kell kezdeni, de a társadalmi gyakorlatban szükség van
az antropológiai megközelítésre is. így jön létre a tudományok — köztük a
marxizmus — tudományos és ideológiai funkcióinak egysége. Ez az antro-
pologikus-ideologikus aspektus főleg a társadalom (és ezen keresztül az
emberek) szükségletei iránti érzékenység során fejlődik ki. Nem véletlen,
hogy a tudományos fejlődés egyik legjellegzetesebb tendenciájának
vagyunk szemtanúi az utóbbi évtizedekben: a tudomány egyre inten­
zívebben fordul a társadalmi gyakorlat felé. Az emberiség gyakorlati tevé­
kenysége — elsősorban az anyagi termelés formájában — nagymértékben
kibontakozott. Egyre inkább megértjük azt a marxi tételt is, amely az
emberről szóló általános koncepciót összekötötte a társadalom elméletével.
Ezért szerintünk a marxizmust nem annyira embercentrikusnak, mint
inkább társadalomcentrikus tudománynak kell tekintenünk. Az antro­
pologikus vonatkozások ily módon szociologikus elméletre vezetendők
vissza. Ezt a szemléletváltást kívánjuk könyvünkben egyetlen példán, a
tudományok osztályozásán, rendszerezésén bemutatni. A társadalom­
központú (szociologikus) megközelítést fogjuk alkalmazni ezen a ki­l

ll
választott területen. A társadalmi fejlődés fokozatosan intenzív jellegű
folyamatokban megy végbe. Ennek köszönhető, hogy megnőtt az érdek­
lődés a társadalom, a termelés, a politika, a tudományos kutatás és
szervezése szükségleteinek feltárása és kielégítése iránt. Marx történeti-
társadalmi-materialista természetű gyakorlatfogalmának alapján jogosan el­
mondható: az ember a tudományos ismereteket a szükségletei függvényé­
ben felépíthető különböző rendszerek formájában is rendszerezheti. Más
marxi kategóriákat is figyelembe kell vennünk a gyakorlatcentrikus szocio­
lógiai tudományrendszerezés során: gondolunk elsősorban a szabadság és a
szubjektivitás kategóriáira. Az emberiség azért hozza létre a tudományt,
hogy eszközként használja fel létcéljainak, szabadságának eléréséhez. Meg­
teremti az ún. „második természetet”, amelyben eltárgyiasítja saját erőit, és
megvalósítja tevékenységét. A marxizmus tagadja az elmélet és a gyakorlat
közti szakadékot. Fontosnak tartja a megismerő aktivitást, vitatkozván a
materializmus elavult formájával, amely nem értette meg, hogy a gyakorlat
a megismerés kiindulópontja és az igazság ismérve. A marxizmus elutasítja
azt a vulgáris állítást is, miszerint a természetnek és a társadalomnak az
objektív képződményei kívül esnek az emberen, annak szempontjain és
tevékenységén. Másfelől a marxizmus vitázik azokkal az idealista néze­
tekkel is, amelyek abszolutizálják a megismerés aktivitását, és mindent a
szubjektumra vezetnek vissza, eltüntetve ennek társadalmi meghatározott­
ságát. Marx két fontos tétellel gazdagította a szubjektum és objektum
viszonyáról szóló filozófiai tanítást: 1. a természet em behest résének elvével
bebizonyította, hogy a természet megismerését nem szabad elvonatkoztatni
a szubjektum gyakorlatától, szabályozó tevékenységétől: 2. az anyag elsőd­
legességének tézisével pedig azt igazolta, hogy bár szubjektum nélkül nem
lehet megismerni az objektum ot, utóbbi a szubjektum nélkül is létezhet.
E tételek alapján az objektivitás és a szubjektivitás különböző szféráit
kell megkülönböztetnünk, hiszen a természet objektivitása mellett létezik
egy másfajta objektivitás is, méghozzá a társadalomé. A természet emberie-
sítésének (emberi elsajátítása) során a természeti objektivitással szemben
kialakulnak bizonyos szubjektív motívumok.2

2A társadalmi valóság objektív és szubjektív elemeinek dialektikáját Lukács

György dolgozta ki a legalaposabban „A társadalmi lét ontológiájáról'’ című könyvé-

12
 Az objektív realitás szubjektív visszatükrözésének szociális (társadalmi)
jellege van, amely a munkatevékenység társas természetéből fakad. Ez a
társadalmi jelleg alapvető elemként tartalmazza az objektivitást, de ugyan­
akkor van benne egy szubjektív elem is — az ember létezése. Ezenkívül
beszélhetünk még ismereteink objektivitásáról is, ahol az ismeretek a
társadalmi és természeti objektivitások sajátos egységét jelentik. Továbbá
megkülönböztethetünk metodikai objektivitást is, lévén a módszer az
objektív vizsgálati tárgyak tudatosult belső természete. Az objektivitás
formáinak fejlődését a „viszonyok” kategóriájával azonosítjuk. Az objektiv
világ viszonyai, struktúrája, ritmusa, mozgása a megismerés során tükröződ­
nek a tudatban. A dialektika ezeknek a viszonyoknak a logikája. A dialek­
tika törvényei pedig a szabadság kategóriájával függnek össze, mivel a külső
szükségszerűségek (a természet objektív törvényei) a tudományos meg­
ismerés során belső szükségszerűségekbe épülnek át. A kutatásban az
ember által megalkotott fogalmak rendszere mindig analóg a valóságos
objektumokkal.
A gyakorlat szerepének hangsúlyos tárgyalásával Marx előkészítette azt
a lehetőséget, hogy a tudományok osztályozását és rendszerezését a tudo­
mány társadalmi (gyakorlati) funkciója felől épitsük ki.
A tudományrendszerezésnek főleg a társadalmi-gazdasági szükségletek­
ből kell kiindulnia. Ezt a tételt kívántuk a Bevezetőben megalapozni.
Anélkül, hogy teljességre törekednénk, kérdéssé fogalmazunk néhány ilyen
szükségletet.

ben (Magvető Kiadó, 1976). Amint erre Almási Miklós rámutat (Nyolcvan deka
dinamit. Élet és Irodalom, 1976. július 31.), Lukács radikálisan új megközelítés­
módja, hogy „ontologizálta” a gondolatot, a szubjektív mozzanatot. A szubjektív
elem nála tehát bele van építve a létszférába, a mindennapi gyakorlatba, a gazdaság
szervezetébe. A gondolati-teleologikus elem is beleszámítandó tehát a társadalmi
létbe. Bizonyos gondolati objektiváeiók - mi tesszük hozzá, hogy például a tudo­
mány is —Lukács szerint úgy viselkednek, mintha „tárgyak” lennének, és az emberek
- gondolati eredetüktől függetlenül - úgy is bánnak velük. A szubjektum és
objektum szoros kölcsönhatása egyfelől az objektum tárgyiasulásával, másfelől a
szubjektum külsővé válása formájában megy végbe. A szubjektív elemnek ez a
„paritásos” fontossága a társadalmi létnek a sajátossága.

13
 — Milyen szerepet játszhat a tudományrendszerezés a tudományoknak
közvetlen termelőerővé válása folyamatában?
— A tudományrendszerezés miképpen segítheti elő a tudományok köz­
vetlen társadalmi szervezőerővé válását?
— A tudomány egyre bővülő halmazát miképpen lehet optimálisan úgy
elrendezni és felhasználni, hogy ne önmagát felemésztő folyamattá váljék?
— Milyen összefüggés van a tudományrendszerezés és a kutatástervezés
között; milyen haszna van a rendszerezésnek a tudományos tevékenység s
ezen belül a kutatótevékenység összvolumenének és irányainak tervezésé­
ben?
— A tudományrendszerezés milyen szerepet tölthet be a tudomány
eredményeinek operatív felhasználásában?
— Milyen szerepet játszhat a tudományrendszerezés a szakemberképzés­
ben, különös tekintettel a felsőoktatás tanterveinek, programjainak össze­
állítására?
— Milyen összefüggés van a tudományrendszerezés és a tudományos
kutatás nyilvántartása és — még szélesebben értelmezve — az általános
(könyvtári) információrendszerezés és dokumentáció nyilvántartása
között?
— A gazdasági mechanizmus változása milyen következményekkel jár a
tudományszervezésben és a tudományos káderek továbbképzésében, és
milyen szerepet tölthet be ebben a tudományrendszerezés?
— A tudományrendszerezés miképpen segíthet kialakítani a tudomány
operatíven hasznosítható definícióját?
Ez a könyv tehát a tudomány szerkezetével és ennek modellezésével,
azaz a modern tudom ányok rendszerezésének problémáival és lehető­
ségeivel foglalkozik. Ez nem olyan teoretikus kérdés, amely csupán a
tudományfilozófia, tudományelmélet, tudománytan művelőit érdekelheti,
hanem égető gyakorlati szükségleteket is hivatott kielégíteni. Az előzőkben
felsorolt információs, nyilvántartási rendszerezések, kutatási statisztikák,
tudományos minősítés, kutatástervezés- és szervezés, tudomány- és kuta­
táspolitika stb. oldaláról talán még erősebben vetődik fel az igény egy
korszerű tudományrendszerezés iránt. A régi típusú „skatulyázó” osz­
tályozások meghaladása, minőségi túllépése nélkül e feladat nem oldható
meg. Rendszerezési javaslatomnak az a lényege, hogy elvi és módszertani

14
megfontolásokat (tehát nem konkrét és azonnal „fogyasztható” recepte­
ket) nyújtson a gyakorlati igényekből fakadó operatív tudom ányrend­
szerezés számára. Egyben célul tűztem ki a funkcionális rendszerezési (Ivek
középpontba állítását, mint amelyek a legadekvátabban elégítik ki a
gyakorlati szükségleteket. Ezzel egyben a szubjektív elem fontosságát,
jogosságát is ki kívántam emelni e rendszerezésben. Ezt a m unkát csak a
részben polgári és idealista, részben marxista indíttatású, de mechanizáló,
vulgarizáló tudományosztályozások bírálatán keresztül lehetett elvégezni.
Nem tagadom persze más rendszerezési (ontológiai, azaz tárgy szerinti; a
metodológiai és a gnoszeológiai ) elvek jogosságát sem. Bizonyos szem pont­
ból még az osztályozást is helyénvalónak tartom. A marxista alapokon álló
mozgásformák mentén történő osztályozást is el tudom fogadni az onto­
lógiai tudománytagolások között. (Ezt a megközelítést azonban szíve­
sebben módosítanám az anyagi rendszerek különbségén nyugvó krité­
riumra, amely az anyagfajták és mozgásformák egységét fejezi ki.) Ha ilyen
engedékeny vagyok, akkor milyen szempontból kívántam újszerűén meg­
közelíteni vizsgált tárgyamat? Először is javaslatot teszek arra, hogy a
tudományok osztályozásáról térjünk át annak rendszerezésére. Indoklásul
egyelőre csak annyit kívánok felemlíteni, hogy amíg az osztályozás a
tudományoknak csak — bizonyos szempontok szerinti — különbségeire,
eltéréseire mutat rá, addig a kapcsolataikat, összefüggéseiket, azaz egy­
ségüket csak a rendszerezés képes megragadni és kifejteni. Másodszor azt
javaslom, hogy — elismerve a tudom ány rendszerezésének egyéb lehető­
ségeit is — a tudomány társadalmi funkcióit emeljük ki a rendszerezés
alapjaként. A probléma modellszerű kifejtésének szerintem két útja lehet­
séges: 1. Ha a tudományok rendszerezését általában kívánjuk tárgyalni,
akkor ezt n dimenzió mentén tehetjük, amikor is az ontológiai, a gnoszeo­
lógiai, a metodikai és a funkcionális „metszetek” mindegyikét egy-egy
dimenziónak tekintjük, miközben e „metszetek” mindegyike további
finomabb szintekre, dimenziókra osztható. 2. Kiemelhetjük a társadalmi
gyakorlat (szükséglet, funkció) szempontját, és csak ezt tekinthetjük
n dimenziósnak. Ebben az esetben — amikor is az n dimenzió egyenlő
n társadalmi szükséglettel — a funkcionális aspektuson kívül más nem kap
helyet. Bár mindkét megközelítésnek van relevanciája, jómagam főképpen
ez utóbbi szempontot kívánom könyvemben érvényesíteni. (Egy mindenre

15
kiterjedő rendszerezés tehát felfogható n + к dimenziósnak is, ahol к = a
funkcionális szem pontokon túlmenő aspektusok dimenziószámainak össze­
gével.) A funkcionális rendszerezési elv hangsúlyozását azért tartom fon­
tosnak, mert a tudom ány és a társadalom funkcióinak, céljainak, feladatai­
nak, motivációinak, szükségleteinek, érdekeinek, értékeinek a külön-külön
vett, majd együttes figyelembevétele egyrészt sokáig eléggé elhanyagolt
volt, másrészt a tudom ány és a társadalom növekvő kapcsolatait éppen e
kategóriákon keresztül erősíthetjük, illetve érthetjük meg.

16
I. fejezet. A funkcionális tudományrendszerezés
és a gyakorlati szükségletek

A Bevezetőben említett problémák közül néhányat e fejezetben eme­

lünk ki.
A tudományos kutatás tervezése, nyilvántartása és koordinálása terüle­
tén nagyon érezhető egy korszerű tudományrendszerezés hiánya. Ebből a
szempontból érdemes megemlíteni az ún. Auger-jelentést, amely az
UNESCO tízéves természettudományos programjának megalapozásához
járult hozzá.1 Ez a jelentés persze nem tudományosztályozási, hanem
kutatásnyilvántartási rendszer, de alapjában véve a Comte-féle t u d o ­
m á n y h i e r a r c h i a elvét követi.
Mindenesetre az duger-jelentés is — azáltal, hogy kimutatja a modern
természettudományos kutatás legjellemzőbb általános t e n d e n c i á i t
— érzékelteti a tudományrendszerezés jelenlegi problémájának egyrészt
bonyolultságát, másrészt szükségességét. A jelentésben az alábbi tenden­
ciákról van szó:
A kutatás fizikai és kémiai határainak kiterjesztése; automatikus
berendezések szélesedő alkalmazása; a felfedező utak új típusainak kialaku­
lása; biológiai törvények gyakorlati felhasználása az élővilág specifikus
funkcióinak i r á n y í t á s á r a ; komplex rendszerek és nagy ciklusok
vizsgálata; újfajta energiaforrások feltárása; új halmazállapotok és külön­
leges anyagszerkezetek kutatása; komplex rendszerek szintetizálása;
szállítási és közlési folyamatok tudományos vizsgálata; komplex kutatási
irányok és határtudományok előtérbe kerülése és végül a tudományok, pl.
a természettudományok, a közgazdaságtan, a nyelvészet stb.matematizáló-
dása.1

1 UNESCO's programme in the field of the natural sciences for the current
ten-year period. Paris. 1961. március 22.

2 F ark as 17
 Az előzőekből következik, hogy a kutatás tervezése, irányítása, perspek­
tívái szempontjából nagy fontosságú kimunkálni a tudományok olyan
kapcsolatrendszerét, amely a közvetlen termelőerővé válás konkrét m ódo­
zataira és szakaszaira is rámutat.
Az ilyen és hasonló kutatásnyilvántartási rendszerek nagy jelentőségűek
lehetnek a tudományrendszerezés számára is. A tudományrendszerezés
problémáinak megoldása viszont a kutatási eredmények nyilvántartására és
az erre alapozott kutatástervezésre hat vissza kedvezően.
A hagyományos tudományosztályozás korlátozottságát egyre inkább
érzik a hazai és a nemzetközi kutatási statisztikák összeállítása során is.
Kísérletek történtek — főleg az 1970-es évek elejétől kezdve — a kor­
szerűbb К + F statisztikák készítésére, bár talán a legnagyobb mértékben e
területen tartják magukat a hagyományok. Hazánkban 1975-től módosult
a tudományágazati rendszer, és m egkezdődött а К + F statisztika ún.
„második síkjának” (a tevékenységek szerinti osztályozásnak) a beveze­
tése. Az OTTKT teljesítésének figyelésére alkalmas mutatók csoportja is
beépült a kutatási statisztikába. Határozat született az országos kutatási
témanyilvántartás kiépítéséről is. A korszerűsített tudományági rendszer öt
tudományágban foglalta össze a tudományterületeket. Ezen belül 43 ága­
zatot, ezek tagolásaként 29 alágazatot tartalm az.2
A nemzetközi К + F statisztikában fontos állomás volt az UNESCO, az
Európai Gazdasági Bizottság és az Európai Statisztikusok Konferenciája
által közösen létrehívott európai munkacsoport tevékenysége. 1972
novemberében — második ülésén —e munkacsoport részletesen elemezte a
statisztika és a vonatkozó nemzetközi összehasonlításokra tett korábbi
erőfeszítéseket és számos célkitűzést fogalmazott meg. Többek között

2 Vö.: A kutatás és fejlesztés helyzete Magyarországon az országos kutatási­

fejlesztési statisztika 1972. évi adatainak tükrében, (összeállította: Grolmusz V.)
Tudományszervezési Tájékoztató, 1974. 2. 239—259.0.
A kutatási statisztika tudományági osztályozásának korszerűsítése Magyar-
országon. (Összeállította: Pártos J.) Tudományszervezési Tájékoztató. 1975. 5.
616-631. o.
A kutatás-fejlesztés helyzete Magyarországon az országos kutatási-fejlesztési sta­
tisztika 1975. évi adatainak tükrében, (összeállította: Grolmusz V.) Tudományszerve­
zési Tájékoztató, \9T1. 3-4 . 281-315. o.

18
elismerték a funkcionális osztályozás egységes kialakításának szükséges­
ségét, bár ekkor ezt még nem látták megvalósíthatónak. Többen javasolták,
hogy a kutatási területek szerinti osztályozást kellene előtérbe helyezni,
mert ezek könnyebben egységesíthetek nemzetközi síkon is.3
A z akadémiai és más tudományszervező munkákat sem elégítheti ki ma
már valamilyen „hagyományos" vagy ,.konvencionális” tudom ányrend­
szerezés. M. V. Keldis a Szovjetunió tudományos dolgozóinak első össz-
szövetségi tanácskozásán beszámolt arról, hogy a Szovjetunióban alapos
vizsgálatok folytak arról, hogy a több tudományág képviselői által közösen
művelt komplex kutatásokat és a „ h a t á r t u d o m á n y o k ” kutatásait
(neurokibernetika, matematikai nyelvészet stb.) miképpen szervezzék meg
és kik legyenek az ilyen jellegű feladatok „gazdái”?

3Vö.: A kutatás és fejlesztés nemzetközi statisztikájának helyzetelemzése.

(Összeállította: Grolmusz V.) Tudományszervezési Tájékoztató, 1973. 5.
644-655. o.
Az OECD országok is - az 1970-es évek elejétől kezdve - fokozatosan áttértek
egy új módszerre a költségvetésben. Az állami К + F finanszírozást cél szerint az
alábbi módon csoportosították: 1. nemzetbiztonság, nagykutatás; 2. gazdaság-
fejlesztés; 3. társadalmi szolgáltatások; 4. tudomány támogatás; 5. egyéb tevékenysé­
gek. Vö.: FuE-Statistik in der Wissenschaftspolitik (К + F statisztika a tudomány-
politikában). Wirtsch. Wire. (Essen), 1974. 1. 2 -6 . o. - A nemzetközi statisztikai
rendszerek - köztük a KGST nyilvántartások terén bevezetett kezdeményezésekró'l
az alábbi összefoglaló tanulmányok nyújtanak részletes felvilágosítást: UNESCO
nemzetközi szakértői értekezlet a tudomány és technika statisztikájáról. Tudomány-
szervezési Tájékoztató, 1976. 3 -4 . 413-415. o. Nemzetközi kutatási-fejlesztési sta­
tisztikai rendszerek, (összeállította: Pártos Judit) Tudományszervezési Tájékoztató,
1978. 3 -4 . 309-318. o. - King, A.: Anforderungen an die Wissenschaftsstatistik.
Wirtsch. Wire. (Essen), 1974. 1. 6. о. (A tudománystatisztikával szemben támasztott
követelmények) - Lamouche, J. R.: Die europäische Wissenschaftspolitischen
Analyse. Wirtsch. Wire. (Essen), 1974. 1. 7 -8 . о. (Európai tudománystatisztika: а
tudománypolitikai elemzés új útja) - Nationale Wissenschaftsstatistik im inter­
nationalen Vergleich. Wirtsch. Wire. (Essen), 1974. 1. 9. o. (Országos tudomány­
statisztikák nemzetközi összehasonlítása) — Jelentés a kutatási statisztikában haszná­
latos tudományági és tudományágazati rendszer korszerűsítésére kialakított TPB-hez
benyújtott előterjesztésről. Akad. K özi, 1974. febr. 25. 70-71. o.

2 19
 Vegyünk a problémák érzékeltetésére egy példát. Tételezzük fel, hogy
egy mikrobiológiai kutató intézetet kívánnak létrehozni. Felmerül az a
konkrét tudományszervezési probléma, hogy hova tartozzék:? Egyesek azt
mondhatnák, hogy természetesen az orvostudományokhoz, mások szerint
a biológiához, ismét mások esetleg a kvantumelméleti kutatásokon belül
látnák a legszívesebben. Egy ilyen kutatóintézetnek például a sajttermelő
vállalatok is örülhetnének, mondván: „csak ez hiányzott a jobb sajtok
termeléséhez”. Mai szemléletünk azonban a fenti megoldásokat nem tartja
helyesnek, mert látjuk, hogy itt orvosi, talajtani, korróziós, gyógyszeré­
szeti, élelmiszeripari stb. területekhez való komplex kapcsolódásról van
szó. Miután mindhez nem tartozhat, könnyen lehet, hogy egyikbe sem
illesztjük be, hanem esetleg „patogén csírák kutatása” elnevezés alatt
önállóan szervezzük meg. Az itt elért kutatási eredmények aztán persze
valamennyi — és potenciálisan még számtalan — ún. tudományszak terü­
letén használhatók fel, de ez már egy másik kérdés.
A tudományos munka tervezése és irányítása gyakorlati feladata
szorosan összefügg a tudományok osztályozásának elméleti kérdéseivel.
Springer például a kutatások lehetséges (főleg cél szerinti) tipológiájából
indul ki, majd ezek után tárgyalja a szervezési-irányítási kérdéseket.
Az alapvető tudom ánypolitikai problémák kölcsönhatása alapján is fel
lehet vetni а К + F szervezési feladatait. Dobrov az alábbi ábrán szem­
lélteti e kapcsolatokat.4 A hazai tudomány- és kutatásszervezés számos
vonatkozása is kapcsolatba hozható a strukturális tagolás és rendszerezés
feladataival.
Az MSZMP KB 1969-ben kiadott Tudománypolitikai Irányelvei elvileg
tisztázták a kutatásszervezés és -irányítás legfőbb tendenciáit. Az 1976-ban
történt felülvizsgálat azonban rámutatott arra, hogy a megfogalmazott
követelmények még nem érvényesülnek kellő mértékben. A párt XI. Kong­
resszusa ismét ráirányította a figyelmet a legfontosabb teendőkre: a) a
kutatómunkában és a kutatóbázis fejlesztésében a fejlődés minőségi
vonásait kell előtérbe állítani; b) a kutatások tematikájában is változásokra

4Dobrov. G. M.: Politique et evaluation de la science en URSS (Tudomány-

politika és -értékelés a Szovjetunióban). Revue Internationale des Sciences Sociales
(Paris), 1973.1 337-358. o.

20
 и*
I ' I
I I I
— - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -— -- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - I I I

az interdiszciplináris kutatási eredmények

alkalm azása a tudománypolitikában

tudományelmélet
(filozófia, metodológia, logika)
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ j _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ i — I—

f tudományetika
f tudományszociológia
tudományos diszciplínák é s területek osz tá ly o z á s a
}
a tudom ányszervezés és a tudom ányos közössé­
gek története Í
— I------------------------- ;--------------------- ;— ;-----;------ ; —-------- a
T a K+F szervezése, adminisztrációja es irányítása
a K+F gaz d aság ta n a, term elékenysége, hatékony- о
Í
sága, fin an sz íro zá sa stb.
~ ----1------------- ;----------;------ ----- :------------------ ;-----------------------
£
О
= f tudom ányos es műszaki statisztikák ^
3 T a K+F é s a tu d o m á n y o s-m ű sz a k i személyzet ^
-о I
létszám ának tervezése
E — I------ 7,-------------- Й--------- ;--------------------------------------------------- c
%
о I műszaki előrejelzések -л
-2 ♦ nemzetközi tudománypolitika, nemzetközi együtt- g
működés, az országos tudománypolitikák össze- &
hasonlító vizsgálata
f a tudomány é s a technika törvényei '2
j technikák átvitele ő
} a technika h a tásá n ak értékelése о
a tudomány é s társadalom ( a tudományos isme­
Í retek terjesztése)

t
a K+F orientációjának
; tudom ányos
t a tudomány
t
m e g h a tá ro z á s a szem élyzet hatékonysága .I*
a tudománypolitika alapvető problémái

I. ábra. Az alapvető tudománypolitikai problémák kölcsönhatása

21
van szükség; c) a kutatásfejlesztés hatékonyságának egyik legfontosabb
eszköze a kutatóbázis szelektív fejlesztése;^ az alapkutatások támogatása
az összes kutatási-fejlesztési ráfordításokkal arányosan növekedjen; ej
különböző kutatóhelyeken dolgozó kutatók, céltársulások, egyesülések
révén egy-egy feladat megoldására szervezetten összpontosítsák erőfeszíté­
seiket; f ) a kutatás koncentrálásának legáltalánosabban alkalmazott mód­
szere a kutatási programok szerinti irányítás legyen; g) a kutatóbázis
szerkezetének fejlesztését az egyes programok elsőbbsége alapján kell meg­
valósítani; h) erősítenünk kell a politika és a tudomány kapcsolatát; stb.
Ezenkívül szó esett még a káderpolitikáról; a tudományos közélet tiszta­
ságáról; a műszaki és agrárkutatások fejlődésének irányairól; a nemzetközi
tudományos együttműködésről; a tudományirányítás fejlesztéséről; a tudo­
mány társadalmi szerepéről. A tudományirányítási kérdéseken belül a
kutatási programokra, a kutatás-fejlesztés tervezésének rendszerére, finan­
szírozási és gazdasági szabályozó rendszerére kell — korábbinál is —
nagyobb hangsúlyt helyezni.5
Különösen sok teendővel jár a jelenlegi távlati kutatási terv teljesítése. 7
országos szintű, valamint 53 tárcaszintű kutatási főirány, továbbá több
célprogram művelése folyik az országban, amelyek kutatásszervezési szem­
pontból számos strukturális problémát vetnek fel.
A Magyar Tudományos Akadémián — amely az egyik legnagyobb kuta­
tási bázissal rendelkezik az országban — ugyancsak érzékelik a strukturális
feladatokat, gondokat. Szentágothai János, az MTA Elnöke az 1979. évi
közgyűlésen ezt mondotta: „A vezetés vagy testületi mérlegelés esetleges
hibáinál fontosabb okok a tudomány mai sajátosságaiban, a problémák és a
véleményalkotás interdiszciplináris jellegében rejlenek. A tudomány fejlő­
désének mai szintjén a problémák csakúgy, mint az eredményei iránt
megmutatkozó társadalmi elvárás is, szinte kivétel nélkül nem a tudomány
hagyományos diszciplináris tagozódása szerint, hanem interdiszcipli­
nárisán: több tudomány, sokszor éppen természet- és társadalom-
tudományok együttműködésének parancsoló igényével jelentkeznek. Az
osztályok az általuk összefogott tudom ányterületek gyorsuló differen-

sVö.: A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Tudománypolitikai

Irányelveinek végrehajtása és á további feladatok. Kossuth, 1978. 420. o.

22
ciálódása folytán mind kevésbé alkalmasak a jelentkező tudományos
tartalmi kérdésekben felelős véleménynyilvánításra. De ugyanez érvényes
magára az elnökségre is.”67 Ezután a hagyományos tudományos bizottsági
rendszer, a tudományos minősítési rendszer problémáiról, valamint a tudo­
mányszervezési feladatok növekvő fontosságáról beszélt, levonva azt a
következtetést, hogy , új működési form ákat kell keresnünk.”''
Márta Ferenc, az MTA akkori főtitkára ugyanezen a közgyűlésen han­
goztatta, hogy az Akadémia az OKKFT-be (Országos Középtávú Kutatási
Fejlesztési Terv) való felvételre három programot javasolt, amelyeket
koordinálni fog. Továbbá 11 olyan kutatási feladatban vesz részt, ame­
lyeket más tárcák fognak koordinálni. Részt kell vennie az Akadémiának
a népgazdaság 1981-től 2000 évig terjedő fejlődésére vonatkozó elgon­
dolások tudományos megalapozást igénylő előkészítésében is.8 Ezek a fe­
ladatok jelentékeny mértékben igényelni fogják a hazai tudomány struktu­
rális továbbfejlesztését.
Egyik ilyen fejlődési irány az interdiszciplináris kutatások fokozottabb
kibontakoztatása. „A legalapvetőbb eredmények több diszciplína ku tató i­
nak közös munkájából születtek” —m ondotta Hollán Zsuzsa akadémikus a
közgyűlés plenáris előadásában.9 Hollán akadémikus megállapítása azon­
ban a legsikeresebb külföldi eredményekre vonatkozik. Nálunk még nagyon
sok a tennivaló például a tudományközi kutatások megerősítése terén is.
De nézzünk egy másik problémát! A Tudománypolitikai Irányelvek
megkülönböztetnek tudományágakat — ágazatokat — és területeket.
Ebben — mint Kovács Géza is megállapítja — az az „ágazati elv” tü k ­
röződik, amely kapcsolatot segít teremteni az ágazati jelleggel felépülő
társadalmi-gazdasági irányítási rendszer intézményesült hátterével.10

6 Szentágothai János: A tudományirányítás új feladatai és módszerei. Magyar

Tudomány, 1979. 7. 490. o.
7 Uo. 491. o.
'‘Márta Ferenc: Korszerűbb irányítás - hatékonyabb kutatás .Magyar Tudomány,
1978. 7. 500. o.
5Hollán Zsuzsa: A tudomány haladása és az ember. Magyar Tudomány, 1979. 7.
514. o.
10Kovács Géza: A jövő' kritikus elágazási pontjai. Közgazdasági és Jogi Könyv­
kiadó, Bp. 1975. 27-28. o.

23
Ugyanakkor , az ágazati jellegű tudományrendszerezésnek is meg­
vannak a korlátái. Kérdés, hogy a tudom ány egészében elbirja-e az ágazati
tagolódást manapság és ha igen, milyen mértékben? 1 Kovács Géza
levonja azt a tanulságot, hogy az ágazati elv nyilván csak egyik lehető­
ségként jöhet szóba, ha a tudományok termelőerővé válását kívánjuk elő­
segíteni. Ugyancsak felveti az „alap”- és „alkalmazott”-, valamint a „ha­
tár’’-tudományok megkülönböztetésével járó kedvezőtlen következménye­
ket is. Szoros kapcsolatot lát a tudomány rendszere és művelése intézményi
struktúrája k ö z ö tt, amelyek időnként kritikai felülvizsgálatra szorulnak.
A tudományszervezés, a kutatás és a dokumentáció praktikus szükség­
leteinek e rövid érzékeltetése után feltehető a kérdés, hogy vannak-e olyan
i s m é r v e k , amelyek alapjai lehetnének valamely korszerű „tudom ány­
osztályozásnak” ?
Az em lített problémák —amelyeknek száma természetesen nagymérték­
ben szaporítható — rámutatnak egy olyan korszerű tudományrendszerezés
kidolgozásának igényére, amely az eddigi osztályozásokkal ellentétben
jelentős hasznot nyújtana a tudományos tevékenység s ezen belül a kutató-
tevékenység összvolumenének és irányainak tervezéséhez, a termelési, köz­
oktatási, tudományszervezési, társadalomszervezési, nyilvántartási és egyéb
társadalmi-gazdasági szükségletek kielégítéséhez.12 Az ilyen tudomány-

" U o . 28. o.
12 A tudományok osztályozásával; a kutatásszervezés- irányítás- és szervezés
strukturális problémáival főleg az alábbi tanulmányok foglalkoznak: Belke, W. -
Brauer, H.: Zur Klassifizierung der Wissenschaften. Dtsch.Z. Philos. (Berlin). 1973.4.
461-472. о. — Wahlin, E.: Klasyfikacja uniwersalna dziedzin nauki dla potrzeb
szwedzkich rad do spraw badan. Zagadnenie Naukoznawsztwo. (Warszawa), 1973. 4.
556-571. o. (A tudományok osztályozása Svédországban) - Kedrov, В. M.: Klas­
sifizierung der Wissenschaften. 1. Bd. Berlin—Moszkva. 1975. Akadémia Verlag-
Progress. 516. о. (A tudományok osztályozása) — Mészáros S. ugyancsak foglalkozik
az osztályozás és az irányítás összefüggésével. Kolos M. pedig a rendszerelmélet
szervezési következményeit fejtegeti. Terescsenko-Bruszilovszkij a célprogram-struk­
túrák és az intézményszervezés között mutat ki kapcsolatot. - Vö. Kutatásirányítás
és kutatáskognitológia. (ÖsszeállítottaMészáros S.) Tudományszervezési Tájékoztató,
1975 . 3 - 4. 4 10 —4 20. o. - A tudomány irányítása a rendszerek korában, (össze­
állította: Kolos M .) Tudományszervezési Tájékoztató, 1975. 3-4. 4 4 1-445.0. -
Terescsenko, V. I .: - Bruszilovszkij, B. Ja.: Szoversensztvovanie sztrukturü naucsnüh

24
rendszerezés elvezethetne ahhoz is, hogy a szocialista országokban elju t­
hassunk a tudomány fogalmának egy operatíven hasznosítható definíciójá­
hoz, rámutatva közben arra, hogy milyen károk származnak társadalm i­
gazdasági, ill. kutatástervezésünkben és szervezésünkben egy ilyen
definíció hiányából.
A nem zetközi interdiszciplináris kutatások — amelyek a modern k u ta ­
tás-szervezés oldaláról támasztanak igényt a funkcionális rendszerezéssel
szemben — az 1970-es években erősödtek fel. A társadalomtudományok
interdiszciplinaritását az UNESCO Társadalomtudományi és D okum en­
tációs Központja kívánta vizsgálni, több ország bevonásával. Tudomásom
szerint azonban a koncepció kidolgozását nem követte kutatás. Ugyanez a
Központ indította el a kutatóegységek interdiszciplináris szervezettségének
rendszerszemléletű vizsgálatát is (Andrews-projekt), amelyben az MTA
Tudományszervezési Csoportja is részt vett. Az eredményeket összefoglaló
angol nyelvű kötet 1979-ben jelent meg.13
1971-ben ugyancsak az UNESCO hozta létre az „Ember és a bioszféra”
(Man and the Biosphere Programme — MAB) elnevezésű kutatási progra­
mot. Ennek célja, hogy a probléma-orientált kutatásokban új megközelítési
módot alakítsanak ki, és elősegítsék a kutatási eredmények figyelembe­
vételét a döntéshozási folyamatokban.14i

i upravlencseszkih organizacij. Problemü racionalizácii organizácionnüh sztruktur.

Kiev, 1975. Znanie. 3-11. o. (Ismerteti: dr. Vas-Zoltán Péter: Szervezeti struk­
túrák és irányításuk összhangjának problémái.) Tudományszervezési Tájékoztató,
1976. 5. - Dubinkin, V. G.-Szamin, A. N.: Sztrukturnüj analiz szeti naucsnüh
organizacij. Nauk. Inform. (Kiev), 1974 10 no. 40 -4 8 о. (A tudományos intéz­
mények hálózatának struktúra-elemzése) — Springer, A.: Probleme der Planung und
Leitung der wissenschaftlichen Arbeit (A tudományos munka tervezésének és irá­
nyításának problémái). Deutsche Zeitschrift fú r Philosophie (Berlin), 1966. 6.
666-686. o. - Pungor Ernő: A kutatómunka irányításának problémái. Magyar Tudo­
mány 1976. 7-8. 461-464.0. - A hazai szakirodalmat - a műszaki tudom ányok
vonatkozásában —e témakörben Benedek Pál „Örökzöld témák: A kutatás irányítása,
tervezése és szervezése” c. könyve reprezentálja. Akadémiai Kiadó Bp. 1979. 190. o.
13Vö.: Scientific Productivity: The Effectiveness of Research Groups in Six
Countries. 1979. Cambridge, University Press. Ed. by F. M. Andrews.
' 4Az inderdiszciplinaritás gazdag irodalmából az alábbiakat emelem ki: —Castri,
F. di: Planning international interdisciplinary research. Science and Public Policy

25
 Az egyre jo b b an kibontakozó tudom ányközi kutatások felvetik infor­
mációval való ellátásuk problémáit is. A szocialista országok akadémiái
1976-ban N em zetközi Társadalomtudományi Információs Rendszert
(M1SZON) h o ztak létre, amelynek keretében 1978. ápr. 10-14 között
éppen Budapesten rendezték meg az interdiszciplináris kutatások infor­
mációellátásával foglalkozó konferenciát. A hazai előadók (Szalai Sándor,
Szántó Lajos) k ö z ö tt jómagam a TTF kutatási főirány információé llá to tt-
ságának problém áiról tartottam előadást.15
Ugyanígy a tudom ányok közötti n-dimenzionális kapcsolatok okozta
nehézségek — nagymértékben praktikus m ódon — a különböző könyvtári
és egyéb információtárolás és dokumentációszolgáltatás területén is meg­
mutatkoznak.*1

(London), 1978. 4. 2 54—266. o. (A nemzetközi interdiszciplináris kutatások terve­

zése) - Nemzetközi interdiszciplináris kutatások tervezése. Tudományszervezési
Tájékoztató, 1979. 2. (összeállította: Dévényi Mária) - Blaschke, D. Heeg, S. -
Steck, R.: Interdisziplinäre Forschergruppen (Interdiszciplináris kutatócsoportok).
Wirtsch. Wiss. (Essen) 1978. 2. 22-24.0. - Hattery, L. H.: R + D classification
structure needed for comparative analysis. R + D Management Digest. (Mt. Airy, Md)
1977. 9. 1 - 3 .0 . (Az összehasonlító elemezésekhez szükséges K + F osztályozási
szervezet).
1s Az alábbi tanulmányokat ajánlom elolvasásra az interdiszciplinaritás és
informatika tém aköréből: Az interdiszciplináris kutatások információellátása. (G. A.)
Tudományszervezési Tájékoztató, 1978. 3 -4 . 406—407. o. - Szemenjuk, E. P.:
Integrativnüe processzü v szovremennoj nauke i inform atika. Naucsno-technicseszkaja
Informacija, Moszkva, 1978. 2. szer. 8. 1-8. o. (Integratív folyamatok a modern
tudományban és az informatika) - Integrációs folyam atok a modern tudományban
és az informatikában. Tudományszervezési Tájékoztató, 1979. 2. (Összeálh'totta:
Cserbakői Endre) — Rózsa Gy.: Tudományos tájékoztatás és társadalom. Bp.
Akadémiai Kiadó, 1972. 155. o. (Tudományszervezési füzetek 6.) - Rózsa Gy.: Some
ideas on a UNISIST subsystem for social sciences. Paris, 1973. UNESCO 12. o. (Az
UNISIST alrendszere a társadalomtudományokról) — Vajszberg, A. M.: О metode
posztroenija informacionnoj klasszifikacii, ucsitüvajuscsej intereszü potrebitelej.
Naucsno-technicseszkaja Informacija. Moszkva, 1977. 2. szer. 11-12. 40-42. о. (A
felhasználók érdekét figyelembe vevő' információs osztályozás felépítésének mód-
szeréró'l) - Martos F.: Az információ mint termelőerő. Magyar Tudomány, 1978. 4.
298-299. o.

26
 A könyvtári dokumentációban előszeretettel és gyakran használt Melvin
Dewey által megalapozott Egyetemes Tizedes Osztályozásnak (ETO) sok
előnye mellett számos fogyatékossága is van, mert nem egy korszerű,
hanem a tudományok elavult baconi rendszerét veszi alapul. A számrend­
szer miatt nem tárja fel a tudományok valódi összefüggéseit, és ezért egyes
ágazatok megalapozatlan előnyökhöz jutnak, más fejlődő tudományágak
pedig nem kapják meg megérdemelt helyüket. Az ETO-ban elválik egymás­
tól pl. a nyelvtudomány és irodalom, a történet- és társadalomtudomány, a
közgazdaságtan és kereskedelempolitika, bányászat és kohászat stb. Az
alkalmazott tudományok kategóriájában is sok önálló tudományág szerepel.
Az ETO mai rendszerében a m ű s z a k i t u d o m á n y o k é s a
természettudományok valódi kapcsolatainak
tudományelméleti tisztázatlansága messze­
m e n ő e n k i h a t a k ö n y v t á r i n y i l v á n t a r t á s r a i s . Az
ETO a műszaki tudományokat csak az elméleti természettudományok
alkalmazásaiként kezeli. (Pl. a hidraulika a természettudományba, de
ennek alkalmazása a mérnöki tudományba tartozik.) A dokumentációnak
elmélet és gyakorlat alapján történő szétválasztása is problematikus. A
műszaki tudományok rendszertani elhelyezésének tisztázása tehát hozzá­
járulhatna a dokumentációs anyagok korszerűbb elrendezéséhez.
A marxista filozófia sincs az ETO-ban a megfelelő helyen; a marxizmus
pl. a közgazdaságtan alfejezete stb. A szociológia rendszertani problémái
ma sem megoldottak. Az ETO marxista-leninista átdolgozására tett kísér­
letet L. N. Tropovszkij, aki a marxista tudományosztályozást tekinti
rendező elvnek. Az alábbi főosztályokat különbözteti meg:
a) A természet és társadalom általános kérdéseivel foglalkozó tudomány
a marxizmus—leninizmus.
b) A természet törvényeivel foglalkozó tudományok (pl. a kémiai
tudományok.)
c) Az embernek a természetre való hatásával foglalkozó tudományok
(pl. mezőgazdasági, orvostudományok).
d) A társadalom törvényeivel foglalkozó gazdasági, politikai és szociális
tudományok (pl. a jogtudomány).
ej A társadalom törvényeivel foglalkozó egyéb tudományok (pl. a
művészettudományok).

27
 Tekintettel arra, hogy a jelenlegi marxista igényű tudomány osztály ozá­
sok is problematikusak, kérdés, hogy az ezekből kiinduló dokumentációs
rendszerezés jó megközelítéssel fogja-e tükrözni a tudományok bonyolult
szövedékét? Persze az ETO nem tudományrendszerezés, de nyilvánvaló,
hogy az osztályozás és a dokumentációs terminológia között — amire
Rózsa György helyesen rám utatott — a legszorosabb összefüggés van.16*Pl.
az angol „science” szó csak egzakt tudományokra vonatkozik, és ebben
egy bizonyos ideológiai, elméleti állásfoglalás húzódik meg. Az ETO nem­
zetközi szekcióiban éles vita folyik a polgári és szocialista szakemberek kö­
zött a tudományos diszciplínák olyan ideológiai jellegű vonatkozásaiban,
amelyek a rendszerezés módosítását vagy átalakítását érintik. Az ETO-ban
az egyes szaktudományokon belül is vannak hibás besorolások. Pl. a
matematikában, amelyek a szocialista és polgári szemléletű szakembereknek
egyaránt közös problémát jelentenek. Sok gonddal és vitával jár az egyes
szaktudományokon belüli korszerű besorolások kidolgozása.
A nyilvántartásokban megmutatkozó bizonytalanságok okait és fak­
torait és az osztályozás iránti érdeklődés megnövekedését Richmond
Phyllis A. a következőkben látja:1 7
1. egyre inkább kiütközik a hierarchikus osztályozások korlátozottsága;
2. a tudományokkal kapcsolatos irodalmak mennyiségileg óriási mérték­
ben megnövekedtek;
3. a tradicionális osztályozási rendszerek nem felelnek meg a mai
természettudományos fejlődésnek;
4. a speciális könyvtárakban sok részleges rendszer alakult ki;
5. az elektronikus számítógépek alkalmazása az információkeresésben.
A modern információelmélet iránt megnövekedett érdeklődés előtérbe
helyezte a tudomány terminusainak szemantikai vizsgálatát is, amelyet
aztán a modern közléselméletben haszonnal felhasználnak. Vladimir
Slamecka a terminusok között 4 típust különböztet meg:18

16A társadalomtudományos dokumentáció osztályozásának egyes kérdései.

Magyar Tudomány, 1962. 9. 577-582. o.
,7 The classification research study group in the United States and Canada,
1959-1962. „Librid”, 1963. 13. 1. o.
1 “Classificatory, alfabetical, and associative schedules as aids in coordinate
indexing. „American Documents” 1963. 14. 3.

28
 1. alárendelési viszonyokat,
2. szemantikai kapcsolatokat (pl. szinonimák);
3. spekulatív kapcsolatokat;
4. konceptuális (fogalmi) kapcsolatokat.
Látható tehát, hogy az információszolgáltatásban is előtérbe kerülnek a
több rétegű kapcsolatokra irányuló kutatások, továbbá azok az osztályozá­
sok, amelyek segítségével néhány kategóriát egyesítenek. Pierre Auger is
foglalkozik ezzel a kérdéssel, és könyvében a mai kutatásnyilvántartások­
ban megkülönböztet analitikus és szintetikus osztályozási elképzelé­
seket.19
Ilyen és ehhez hasonló gyakorlati funkciók teljesítése érdekében van
szükség a modern tudományos ismeretek, módszerek és tevékenységek
rendszerezésére.
Mint e könyv szerzője természetesen nem tudom megoldani ezt a
bonyolult — csak a valamennyi tudományág művelőinek közös erőfeszítése
által megoldható — feladatot. Csupán azt tűzöm ki célul, hogy néhány
olyan praktikus ismérvre tegyek javaslatot, amelyek a tudom ányrend­
szerezésben esetleg a jövőben hasznosíthatók lehetnek.
Előbb azonban tekintsük át a következő fejezetben azt a tudom ány­
struktúrát, amely egyrészt történetileg alakult ki, ill. másrészt ma is
makacsul elfoglalja a helyet a korszerűbb törekvések elől.

19 „Recherche et chercheurs scientifiques” (Párizs, 1964). Az UNESCO egyébként

1973. december 17-én adta ki Párizsban újabb javaslatát a tudomány és technika
területei nyilvántartásáról. (Proposed International Standard Nomenclature for Fields
of Science and Technology.) Ebben meghatározásokat adnak 1. a tudományos-techni­
kai „specialitás”-ról; 2. „terület”-ről; 3. a „diszcipliná”-ról. Ezután a logikától - a
különböző szaktudományokon keresztül — a filozófiáig 24 tudásterületnek mintegy
kettő és fél ezer specialitását sorolják fel. A következő évben tették közzé a tudo­
mányról és technikáról készített információs rendszer tezauruszát is, amely 3000
abstracts (kivonatoló folyóirat) alapján készült el. 16 gyűjtőterületre terjed ki: a
tudományelmélettől a tudomány és technika közvélemény által történő értel­
mezéséig. - (Vö.: И. Coblans, J. Ducrot, E.. Houtart, L.. Rolling: Science and tech­
nology policies information exchange system (SPINES). UNESCO, Páris, 1974.
No. 33.

29
II. fejezet. A tudom ányok polgári és marxista igényű
osztályozása

1. A tudományok osztályozásának történeti előzm ényei

és néhány polgári kísérlete

Mielőtt rátérnénk a társadalmi-gazdasági szükségletek alapján történő rend­

szerezés kérdésének részletezésére, történelmi áttekintésre van szükségünk,
amely rámutat azokra az előzményekre, amelyek megelőzték és elő­
készítették korunk tudományrendszertani kérdéseit.
Mindig az volt a gondolkodók leglényegesebb problémája: mely elvek
szolgálhatnak a felosztás alapjául?
A tudományok közötti összefüggések sokfélesége miatt az osztályozás
t ö b b - pl. i s m e r e t e l m é l e t i , m e t o d o l ó g i a i és l o g i ­
k a i —alapon egyaránt elvégezhető volt.
A marxizmust megelőző gondolkodóknál lényegében az az elv ural­
kodott, hogy a felosztás tagjainak ki kell zárniok egymást. Lineáris ábrázo­
lásával ezen elv az elszigeteltség metafizikus koncepcióját alapozta meg.
Ezen belül a különböző tudományok és ismere tágak izoláltan elválnak
egymástól, egy jelenség csak önmagával azonos, nem tud átmenni egy
másikba.
A tudományok osztályozása már az ókorban, az ún. ősi tudományban is
felmerült. E kor emberei már megkülönböztettek r a c i o n á l i s és
l e í r ó tudásterületeket. Az ismereteket összehasonlították és ennek
alapján különböztették meg a tapasztalatoknak olyan területeit, ahol aj jó
ellenőrzést gyakorolhattak a dolgok felett; b ) ahol kellően felbecsülhették,
hogy mi fog m egtörténni; c) ahol csak a rítusokra és a mágiára hagyatkoz­
hattak.1
Az első r a c i o n á l i s o s z t á l y o z á s t Arisztotelész végezte el,
aki háromféle tudom ányt különböztetett meg: 1. olyant, amely vala­
mely c s e l e k v é s irányát szabja meg, azaz, amely „p г а к t i к u s”; 2.
olyat, amely valaminek az e l ő á l l í t á s á t (megalkotását) teszi lehe-1

1Lásd Bernal: Tudomány és történelem c. könyvét. Gondolat, Bp. 1963.

30
tővé, azaz „p о é t i к u s” és végül 3. olyat, amely valaminek a s z e m ­
l é l e t é t nyújtja, azaz „t e о r e t i к u s” . A c s e l e k v é s (gyakorlat)
legfőbb tudománya a politika, amely mint széles tudományszak két részre
bontható: etikára és a szűkebb értelemben vett politikára. Az e l ő ­
á l l í t á s tudományaiként Arisztotelész a retorikát és a poétikát jelöli
meg, de az anyagi javak előállítását nem tekintette a tudományos vizsgálat
tárgyának. A mesterségbeli ismeretek, amit ma „mérnöki t u d o ­
m á n y o k n a k ” neveznénk; hajózás, technikai felszerelések létesítése,
öntözés, fémöntés, közlekedési eszközök építése stb. nála nem szerepelnek
a tudományok között. A t e o r e t i k u s (elméleti) tudományokat mate­
matikára, természettudományra (fizika) és teológiára (nem arisztotelészi
elnevezés szerint m e t a f i z i k á r a ) osztja fel. A metafizika nála onto­
lógia és gnoszeológia együttesét jelenti. A matematika az önállóan nem
létező, de változhatatlan számokat és a térbeli alakzatokat vizsgálja, a
természettudomány tárgya viszont az, ami önállóan létezik és változandó.
A filozófia pedig az önálló létező és ugyanakkor változhatatlan „tiszta
form át” kutatja. Arisztotelész a logikát, amely azzal foglalkozik, ami nem
létezik önállóan és egyben változandó, nem vette fel a tudományok közé,
mondván, ez nem lehet a tudomány tárgya. A logika szerinte egy „előzetes
tudnivaló” és a tudományos gondolkodás módszertani eszköze, amelyet
minden tudomány felhasznál. Ezért nem érthetünk egyet Bernal véle­
ményével, aki szerint Arisztotelész kitűnő, de ugyanakkor „ v e s z é ­
l y e s ” teljesítménye, hogy a nem és faj, az azonosság és különbség
összevetésével végzi el a tudományok osztályozásának első kísérletét.
A további rendszerezési törekvések elsősorban d o k u m e n t á c i ó s
s z ü k s é g l e t e k alapján születnek meg. Ezt mutatják az ókori könyv­
tárak szakrendszerei is. pl. Assurbanipál király (i. e. 668—626) ninivei
könyvtárleltára, amelyet szakok szerint csoportosítottak. Az alexandriai
könyvtárban — amelynek létesítését Arisztotelész tanácsolta I. Ptole-
maiosznak —a csoportosítást szakok szerint végezték el, akárcsak később a
római birodalom könyvtáraiban. A középkorban az iskolai tantárgyak:
aritmetika, geometria, asztronómia, zene, grammatika, retorika és dia­
lektika szerint katalogizáltak. Más könyvtárak az egyetemi fakultások
rendjét (teológia, filozófia, jogtudomány, orvostudomány) követik és ezek
mellett felállítanak egy ötödik osztályt is, ahová az előzőkbe nem sorol­

31
ható művek kerültek. A termelés fejlődése magával hozta a tudományok
fejlődését is. Az élelemtermelés és szállítás alapvető módja a biológiához, a
szerszámok és anyagok differenciált felismerése és felhasználása a fizikához
és mechanikához, a felszerelések és eljárások kidolgozása a vegyészeihez, a
társadalmi szervezet vizsgálata a későbbi társadalomtudományokhoz, az
„intellektuális és kulturális vívmányok” a csillagászathoz, matematikához,
orvostudományhoz, azaz (Bernal szerint) az „okszerű tudományok” meg­
születéséhez vezettek.
A tudományok kialakulása, differenciálódása az újkorban a könyvtári
dokumentációban, de a filozófia speciális szférájában is felveti újabb és
kielégítőbb rendszerezési elvek felállítását. Aldus Manutius (1498),
Robertus Stephanus (1546), Konrad Gesner (1545) a könyvtár­
dokumentáció területén, Francis Bacon pedig 1623-ban a filozófiában
alkotnak meg egy-egy rendszert. Bacon „De dignitate et augmentis scien­
tiarum” c. munkájában a tudományokat nem objektív tartalmuk, hanem
az e m b e r l e l k i t e v é k e n y s é g é n e k j e l l e g e szerint (emlé­
kezet, képzelet, értelem ) osztja fel. Ez a tudományfelosztás igen nagy
hatást gyakorolt a későbbi katalógusrendszerekre is. Érdekes, hogy Leibniz
a wolfenbütteli hercegi könyvtár részére nem filozófiai, hanem gyakorlati
szempontok alapján szerkeszt szakrendszert. Franciaországban és Német­
országban a felvilágosodás tudományszemléletének hatására olyan kata­
lógusok készülnek, amelyek a tudományokat valamilyen elvi alapon rend­
szerezik (lásd: müncheni szakrendszer).
A tudományok fejlődése magával hozza, hogy а XVIII. században már
analitikus eszközök igénybevételével ismét felvetődjék — persze magasabb
szinten - az osztályozás szükségessége. Linné a leíró biológiában a valóság­
nak egy szűkebb területén ismét előveszi az arisztotelészi elveket, és
kidolgozza a botanika klasszifikációját. (Ez persze nem azonos a tudo­
mányosztályozással, de van olyan vonatkozása — rendszertani kategóriák,
természetes rendszerezés iránti igény, amely a tudom ányok történetileg
kialakult osztályozásával is összefüggésbe hozható.) A binominális nomen­
klatúrával (nem és faj összevetése), az azonosság törvényét, a nem-ellent-
mondás törvényét felhasználja arra, hogy a dolgokat összehasonlítsa és
megkülönböztesse. Egy-egy ismérv vagy ismérv-kombináció hiánya vagy
megléte alapján a jelenségeket a dolgok egyik vagy másik osztályába sorolja

32
be. Nagy jelentőségű, hogy az addig mintegy 20-féle mesterséges osz­
tályozás helyett természetes osztályozásra törekedett. Linné rendszertani
kategóriái: 1 classis (osztály), 2. ordo (rendsorozat), 3. genus (nem), 4.
species (faj), 5. varieta (változat). Ebben a klasszifikációban azonban még
nem található meg a f e j l ő d é s t ö r t é n e t i g o n d o l a t , amellyel
először Gorjanyinov (1776—1865) művében találkozunk. A filogenezis
mellőzésével csak a konvergenciák alapján végzett növényrendszerezések,
bár gyakorlatilag és dialektikailag, — amint erre Soó Rezső rámutat —
előnyösek, de nem nevezhetők fejlődéstörténetileg korszerűnek, mert a
növényvilág statikus állapotát tükrözik.2 A növényvilág dinamikáját és
dialektikus fejlődését a régebbi klasszifikációk tülhaladásával lehet csak
megragadni. Az eddigi növénytani rendszerek: a) mesterséges, b) morfo­
lógiai, c) tipológiai, d) dinamikus, e) filogenetikai rendszerek közül az
utóbbit tekintik a legkorszerűbbnek. A növényrendszertani osztályozások
azonban problémánknak csak szűk területét jelentik.
A polgári filozófusok klasszifikációs megoldásait vizsgálva, láthatjuk,
hogy ők sem ju tottak olyan eredményre, amely a korszerű tudomány­
szervezés alapjait jelenthetné. A pozitivizmus megalapítója August Comte
szerint a tudomány a megfigyelés és következtetés útján nyert ismeretek
összegeződéséből jön létre. A természeti törvényekből vezethető le a
történeti tudományoknak is a bizonyossága, és ezért a tudományoknak
fizikai, történeti és erkölcsi tudományokra való felosztása lényegtelen. A
pozitív filozófia az egyes tudományokból meríti tartalmát és ezért a
tudományoknak egy enciklopédikus rendszerét teremti meg. Minél egy­
szerűbb valamely tudomány tárgya, annál hamarabb ér ez az űn. „pozitív
stádiumba”, és így alakul ki a tudományok rangsora. Első helyen a mate­
matika áll, ezt a szervetlen természettudományok követik (asztronómia,
fizika, kémia), innen az út a leíró természettudományi ágakhoz (minera-
lógia, meteorológia, fizikai földrajz) vezet. A szerves természetben (bioló­
gia) fellépő új törvényeket kutatja a növénytan, állattan, embertan. Az ant­
ropológiához (benne pszichológia és fiziológia) kapcsolódik a legáltaláno­
sabb bölcseleti tudomány a s z o c i o l ó g i a .

2Soó Rezső: Fejlődéstörténeti növényrendszertan. Tankönyvkiadó, Bp. 1963.

17. o.

3 F ark as 33
 A logika — akárcsak Arisztotelésznél — nem szerepel Comte rendszeré­
ben, mondván, hogy a tartalomtól elvonatkoztatott logikának nincs értel­
me. Comte azt a feladatot tűzi ki, hogy a szociológiában is el kell érni a
pozitív állapotot és így a társadalomtudomány is elérheti a természet-
tudomány színvonalát.
Egy másik pozitivista filozófus-szociológus, Herbert Spencer a tudo­
mányágak beosztását a jelenségek egyes összefüggő csoportjai alapján adja
meg. Szerinte a lényeg nem tárható fel, és csak a jelenségek sokfélesége
felismeréséig juthatunk el. A b i о 1 ó g i a az egyén és külvilág kölcsön­
hatását vizsgálja. A p s z i c h o l ó g i a az érzetek kapcsolódásaival foglal­
kozik. A s z o c i o l ó g i á t a társadalom organizmusán belüli kap­
csolatok elveivel foglalkozó tudománynak tekinti. Valamennyi tudomány-
területen végighúzódik Spencer fejlődéstörvény-felfogása, amely az anyag
és mozgás állandó újraelosztásának metafizikus elvén alapszik.
A n e o k a n t i a n i z m u s bádeni iskolájának egyik képviselője,
Windelband a tudományokat két főcsoportra osztja: a) természettudo­
mány, b) történelem. Mindkettő tapasztalati jellegű, de a tudomány
első csoportjánál az általános törvényszerűnek, a második csoportnál a
különösnek, a szemléletesnek a megismerése a cél. A filozófia ezért nem
osztható fel természet-, és szellembölcseletre, hanem van t ö r v é n y -
tudomány, törvénymeghatározói tudomány (nomotétikus) és
leíró eseménytudomány (idiografikus). Rickert szintén
különbséget tesz természettudomány és történettudomány között, mivel a
természettudomány nem ismeri el a szemléletit, az egyszerit, lévén ez a
történelmi fogalomalkotás tárgya. Ide tartoznak az általános k u l t ú r -
é r t é k e k , a gazdaság, a művészet, a jog, erkölcs és vallás. Vannak a
valóság történelmi sorai és vannak az okozati törvények, azaz a természeti
törvények. Egy másik felosztás alapján megkülönböztet v a l ó s á g -
tudományokat (természettudományok) és k u l t ú r t u d o -
m á n y o k a t (értékekről szóló tudományok). Az értékfilozófia alapja a
történettudomány. A kultúrtudomány nem azonos a filozófiával, mert
utóbbi az érték és a valóság egységét kutatja és ezért nem tisztán érték-
rendszer.
Századunk polgári filozófiája e kérdésben nem tudott használhatót
produkálni. Paul Tillich 1923-ban Göttingában kiadott tudományrendszer­

34
tanának, Rickert, Wundt és mások rendszertanának még a rövid ismerteté­
sétől is el kell tekintenünk, mert sémáik természetszerűleg semmit­
mondóak, gyengén formalizáltak, felosztási alapjaik elvi vonatkozásban
tévesek és következetlenek. Érdekességképpen említjük meg N. M. Szo-
mov „Az ismeret térképe” 1923-ban elkészített munkáját, amely a tu­
dományok új osztályozását ígéri alcímében. Szom ov részletesen össze­
hasonlítja Comte, Spencer, Ben és Ostwald tudományrendszerezéseit
abban a vonatkozásban, hogy miképpen állítják fel az „elméleti” tudo­
mányok hierarchikus sorát. Saját sémájában megkülönbözteti a természeti
és társadalmi ismereteket és a művészeti ismereteket, továbbá ezeken belül
az elméleti és az alkalmazott tudományokat. Az elméletin belül az álta­
lános, a természet- és szociális (természettudományon belül a fizikai és
biológiai) tudományokat.
Megemlítjük még Kaminsky polgári lengyel filozófus rendszertanát,
amely a tudományok épületét rajzolja meg (2. ábra).3
A tudományok osztályozásának ismeretesek történeti vetületei is. Ezek
közül a leghíresebbé Thomas Kuhn tagolása vált, aki a paradigmák alapján
normális és radikális fejlődési szakaszokat különböztet meg a tudományok­
ban. Egyik követője, Masterman a tudományt az alábbi három nagy cso­
portra osztja:
1. monoparadigmatikus diszciplínák, amelyekben csak egy uralkodó
paradigma van;
2. amelyek két paradigmával rendelkeznek;
3. amelyekben egyidejűleg több paradigma található.
A Starnberg-i iskola pedig paradigma előtti; paradigmatikus és poszt-
paradigmatikus tudományokról beszél. Vö. a fmalizációs elmélettel Krohn,
Layton, Weingart és mások munkáiban.4
A nem marxista osztályozási kísérletek vázlatos áttekintése után térjünk
át a témába vágó marxista örökség elemzésére.

3Kaminsky, Stanislaw: Pojecie nauki i klassifikacja nauk. Lublin, 1970 2. wyd.

322 o.
‘'Kuhn: The structure of scientific revolutions. Second Edition. Vol. II. N. 2.
Chicago Press, 1973. — Masterman, Margaret: The Nature of a Paradigm. In: I.
Lakatos- А . Musgrave (eds): Criticism and the Growth of Knowledge. Cambridge
University Press, 1970. 5 9 -8 9 . o. - K ro h n -L a y to n -Weingart (eds): The dy-

3* 35
2. ábra. Kaminsky rendszertana

2. Engels a mozgásformák és a tudom ányok összefüggéséről

A tudományok osztályozásának kérdését a marxizmus megjelenése nagy

léptekkel vitte előre. Engels „A természet dialektikájáéban (MÉM. 20.
köt.) genetikus szempontból vizsgálta az alacsonyabbtól a magasabb
rendűig, az egyszerűtől a bonyolultig haladó fejlődést. (A nem filozófiai

namics of science and technology. Sociology of the Sciences, 1978. Vol. II. Reidel
Publishing Company, Dordrecht. Perspectives oh the emergence of scientific discip­
lines. Ed. by G. Lemaine, R. McLeod (etc.). The Hague. Paris-Chicago. 1976. Mou-
ton-Aldime XI.. 281. o. (Tudományos diszciplínák kilátásai) - Vö.: Komarov, M.
Sz.: Paradigmü T. Kuna i amerikanszkaja szociologija. Voproszü Filozofi, Moszkva,
1978. i. 150-156. о. (T. Kuhn paradigmája és az amerikai szociológia)

36
szak-osztályozások között ezzel a szemlélettel Darwin és Mengyelejev
munkásságában találkozhatunk.) Engels a tudományok osztályozásának
a n a l í z i s é t , a tudományos megismerés belső struktúrájának logikai''
feltárását összekapcsolta a tudományok történetének periodizációjával,
amelyben az egyes ágazatok képződését is magába foglaló g e n e z i s
mutatkozik meg. A t ö r t é n e t i é s l o g i k a i e g y s é g é n e k
engelsi alapelve, a strukturális és genetikus jelleg e g y s é g é n e k vizsgá­
latát kívánja meg. A genetikai elvet Engels előtt Kant, Schelling és Hegel
mesterkélt és idealista szisztematizálásra használták fel, de ezzel mégis
kifejezték a természetnek az alacsonyabb állapotokról a magasabbra
történő fejlődését. Következetes alkalmazásával azonban csak Engelsnél
találkozunk, aki az alábbi sort állítja fel: dialektika—matematika—m echa­
nika—kozmogónia —„éter’Tizikája—fizika-kém ia—geológia—biológia—pszi­
chológia—1ogika—társadal om tudomány ok.
Engels a mozgásformák megkülönböztetése alapján határolja el a tudo­
mányokat, de ugyanakkor rámutat az á t m e n e t e k problémájára is. A
mozgás hordozója szerinte mindig valamilyen speciális a n y a g f o r m a .
Engels azonban csupán a kérdéshez tartozó előtanulmányokkal foglal­
kozott. Mindössze azok a töredékes feljegyzések maradtak ránk, amelyek
megelőző tudományrendszerezők munkájával kapcsolatosak, és amelyek­
hez néhány rövid reflexiót fűzött. Számos gondolata: a mozgásformák
száma, kapcsolódása, egymásmellettisége, egymásutánisága, a tudományok
számának egyezése, a mozgásformák és tudományok elnevezése, szubor-
dinatív összekapcsolása stb. csíráiban korábbi rendszerezőknél {Hobbes,
Ampere, Carnot, Kant, Hegel, Saint-Simon, Spencer, Comte, Herzen,
Csernisevszkij, Mengyelejev és másoknál) is megtalálhatók. Engels
a dialektikus tagadás módszerével felhasználta mindazt az értékeset, amit e
munkákban találhatott, lefejtette róluk az egyoldalúságból fakadó m eta­
fizikát és idealizmust és törekedett a kérdés dialektikus materialista meg­
oldására. Saját kora tudományának szintjén ezt a szintézist vázlatosan
sikerült is megteremtenie, hiszen ennek eredményeképpen maradtak ránk a
mozgásformákkal kapcsolatos törvényszerűségek. Tételei a tudom ányok
mai fejlődésében is iránytmutatóak. Azonban Engelsnek már nem volt
ideje a szintézis részletes kidolgozására. A tudományos fejlődés viszont
annyira túllépett a 19. század tudományos világképén és tudom ány­

37
állapotán, hogy még az időtálló engelsi alapelvek sem elégségesek ön­
magukban a bonyolult problémák megragadásához. További konkrét el­
mélyítésük és alkalmazásuk kívántatik.
Engels osztályozásának ezért csak r e l a t í v értéke van. Saját kora
tudományának értékes összefoglalását és elrendezését jelenti, de a tudo­
mányok rohamos fejlődése, a specializáció (differenciálódás) és ennek
ellentétes mozgása, a komplexitás (integrálódás), továbbá e k é t e l l e n ­
t é t e s f o l y a m a t d i a l e k t i k u s k ö l c s ö n h a t á s a , szám­
talan új problémát vet fel, amelyeket az engelsi megoldás még nem tartal­
mazhatott. Ezért — az általános alapelvek hasznos instruktiv jellegét figye­
lembe véve - a modern tudományrendszerezés kérdései ma is sürgető
igénnyel vetődnek fel.

3. Kedrov klasszifikdciós rendszere

Az 1950—60-as évek marxista irodalmában széles körben elfogadott volt az
a tétel, hogy csak a mozgásformákon történő tudományosztályozás tekint­
hető valóban helyesnek, egyedül dialektikus materialistának. Ez a szem­
lélet elsősorban B. M. Kedrov munkássága nyomán terjedt el a marxista
filozófusok és szaktudósok között. Ma is érezteti hatását, bár az elmúlt
évtizedben már újabb koncepciók is megjelentek, amelyek megtörték a
mozgásformán alapuló tudományosztályozások monopóliumát.
Kedrov a klasszikus engelsi örökségre támaszkodva alakította ki —igen
nagy apparátus felhasználásával —koncepcióját.
Először 1954-ben tett javaslatot a tudom ányok általános osztályozá­
sára. 1958-ban a természettudományok filozófiai kérdéseivel foglalkozó
moszkvai tudom ányos konferencián a problémát a mozgásformák és
anyagformák összefüggéseinek a vizsgálatával mélyítette el, ahol különös
figyelmet fordított a fizikának és a kémiának egymással való kapcsolatára.
Háromkötetes összefoglaló művének első kötetében a tudományok osz­
tályozásának történeti vonatkozásait vizsgálja. Ebben a kötetben a marxiz­
mus előtti gondolkodók, továbbá Marx elméleti és módszertani alapelveit
és főleg Engels tudományosztályozási megoldásait elemzi. Kedrov még
további két kötetben fejtette ki a kérdéssel kapcsolatos nézeteit.s

sKedrov, В. M.: Klasszifikácija nauk. I—II—III. kötet. Moszkva, 1961., ill. 1965.

38
 A tudományok mai állapotát kifejező tudományosztályozási elkép­
zeléseit, javaslatait 111. kötete tartalmazza.
Legkoncepcionálisabb és legelterjedtebb véleménye a mozgásformák
és a tudományok osztályozása összefüggése kérdésében Kedrovnak van,
mégis — több alapvető gondolatának elfogadása mellett - koncepciójának
néhány tételével polemizálni kívánunk. Kedrov munkásságában az alábbi
fő gondolatok találhatók: A tudományok osztályozásának történetében is
megtalálható a materialista és idealista vonal. Összeütközés van a gondol­
kodás két módszere, a formális (metafizikus) logika és a dialektikus logika
között is. A metafizikusok a koordináció elvét dolgozták ki, amely a
tudományok külsődleges egymás mellé helyezését eredményezte. A dialek­
tika pedig a fejlődést kifejező szubordináciö elvén dolgozta ki a tudo­
mányok osztályozását. A koordinációnál az egyszerűtől a bonyolultig, az
általánostól a specifikusig, az absztrakttól a konkrétig történt az átmenet.
Ezen elv kerete között a strukturális jelleg fölébe kerekedik a genetikus
jellegnek. Kedrov szerint Engelsnél — elődeivel ellentétben — a szubordi-
náció elvével találkozunk, aki egyrészt az emberi (tudományos) meg­
ismerésnek a fejlődési útját vizsgálta meg. Az első esetben feltárta a mozgás
(energia) egymásra következő formái (a természet ontogenezise) és a
világegyetem meghatározott részének egész története (filogenezis) közötti
egységet. A második esetben pedig rám utatott arra az egységre, amely a
tudományok osztályozásának logikai sémája és az egész emberiség összes
ismerete között van, és ezt szintén történetiségében, onto- és fdogenetikus
kapcsolatában vizsgálta meg.
A 19. század közepéig a tudományokat formális logikai alapon dara­
bolták fel, ahol a felosztás tagjai kölcsönösen kizárták egymást, és ahol
minden átmenet tagadva van. Kedrov szóhasználata szerint tehát ez a
koordináció elve. Szerintünk ez az elnevezés problematikus és nagyon
egyéni akkor, amikor koordinációs osztályozásnak nevezi azt, amin inkább
„szubordinációs” vagy „szubszumpciós” osztályozást érthetünk. A m arxiz­
mus előtti rendszerezésekben a tudományok általában az alábbi sémával
voltak szemléltethetők:
1. A || ВЦСЦ D II E
Ezzel ellentétben Engels felfogása így sematizálható:
2. A - * B - » C - * D - > E

39
 Kedrovval ellentétben szerintünk leghelyesebb lenne az első sémához
tartozó osztályozási elvet metafizikus-analitikus elvnek, azt a koncepciót
pedig, amely a fejlődés, az átmenetek szempontjait is tartalmazza, dialek­
tikus-szintetikus elvnek nevezni. Utóbbi már a koordinációt, mint a mellé-
rendelés, az összeegyeztetés, összehangolás, elrendezés elvét is magában
foglalja.
Engels „A term észet dialektikájáéban nyomatékosan rámutat arra,
hogy bár a mozgásformák átmennek egymásba és tartalmazzák egymást,
tehát folytonosak, de ugyanakkor nem vezethetők vissza egymásra, külön­
böznek egymástól, tehát megszakitottságuk is van. A modern tudo­
mányban kialakult szerkezetkutatás az új fogalmak segítségével (elem,
struktúra, egész, rész, rendszer stb.) sokat tesz a mozgásformák kölcsönös
viszonyának tisztázása érdekében. Filozófiai szempontból azonban két —
mégpedig mechanicista és idealista — torzulás lép fel az értelmezésben.
Abban közösek, hogy tagadják a mozgásformák minőségi sajátosságait.
Anyagnak csak a fizikait, esetleg még a kémiait tekintik. Egy mozgásforma
sajátosságait a speciális anyagfajta és az egyedi objektumok belső-külső
kölcsönhatásainak jellemzői adják meg, továbbá a mozgásformákra az
önváltozás is jellemző, ami új anyagfajtában és új mozgásformában nyil­
vánul meg. Tehát: 1. a magasabb mozgásforma nincs magasabb anyagfajta
nélkül (nem alacsonyabbak hordozzák), 2. utóbbiak mégis tartalmazzák az
előbbieket. Szerintünk Kedrov téved, amikor a fizikai anyagfajtát az összes
többi kölcsönhatási forma hordozójának tekinti. Tanulmányában ezt a
kérdést teszi fel:
„Mi az anyag minőségileg új mozgásformájának a lényege? ” A kérdésre
így felel: „Amint az anyag mozgásformáinak egymást követő sorát ele­
mezzük, azt fedezzük fel, hogy anyagi oldalról egyetlen magasabb rendű és
bonyolultabb forma sem tartalmaz semmit sem annak a hozzá legközelebb
álló alacsonyabb rendű és egyszerűbb mozgásformák egymással kölcsön­
hatásban álló anyagi hordozóin kívül, amely mozgásformáktól az adott
mozgásforma kialakult.”
Állításának igazolásául az alábbi példákat hozza: „Anyagi vonatkozás­
ban az atommagban az egymással kölcsönhatásban álló nukleonokon
kívül. . . semmi sincsen.” „Éppen így az élő testek anyagában sincs semmi

40
a bonyolult módon kölcsönhatásban álló kémiai komponenseken (a fehér­
jéken és más anyagi testeken) kívül.6
Hasonló nézetek hazánkban ( Törő Imre akadémikus), Lengyelországban
{Helena Eilstein) szintén ismeretesek és feltételezzük, hogy másutt és
másoknál is megtalálhatók. Horváth József (valószínűleg Viszlobokov
nyomán) ezt a koncepciót fizicizmusnak nevezi, és alapos bírálatban része­
síti.7
Kedrov tehát azt a hibát követi el, hogy a magasabb mozgásformákat
anyagi oldalról csak fizikait tartalmazónak képzeli el, és ezért anyagi
vonatkozásban elfogadja a visszavezethetőséget. A törvények és a mozgás­
formák vonatkozásában azonban már megteszi a szükséges minőségi
különbségekre vonatkozó megjegyzéseit és ezek relációiban tagadja is a
visszavezethetőséget. Véleményünk szerint nemcsak a mozgásformák és
a hozzájuk tartozó törvények, de az anyagformák vonatkozásában is vannak
objektív minőségi különbségek, és a visszavezethetőség egyik vonatkozás­
ban sem engedhető meg. Ugyanígy egy anyagfajtán, pl. a fizikain belül sem
lehet homogenitást elképzelni. Strukturális vonatkozásban finomabb szer­
kezeti eltolódások során további minőségileg különböző anyagfajtákat
kapunk. Nyilvánvaló, hogy pl. a mezővel és a vescseszivóval (testiség) nem
lehet kimerítettnek venni a fizikai anyagfajtát, és még kevésbé lehet ezeket
az anyag két legáltalánosabb típusának tekinteni. Ha pl. a testiséget a
fizikai és kémiai anyagfajta tulajdonságának tekintjük, akkor az anyagfajta
azonosodik a testi létezővel és akkor logikus lenne, hogy az élőben anyagi
vonatkozásban csak fizikai és kémiai van. Igen, de ezzel a 17—18. század
szemléletéhez esünk vissza. (Lásd Virchoff nézeteit). Filozófiatörténeti
tanulmányainkból emlékezünk Diderot gondolatára, amely szerint az élet­
telen és az élő között átmenet van, és az élettelen anyag, például egy
előttünk fekvő márványszobor átmehet az élőbe, ha az elzűzott márvány­
port belekeverjük az eledelünkbe és azt elfogyasztjuk. Az anyagcsere
felmenő ágán (asszimiláció) élővé alakul, majd az anyagcsere lemenő ágán

6Kedrov, В. M.: Az anyag mozgásformáinak összefüggése a természetben. A

modern természettudományok filozófiai problémái. Akadémiai Kiadó, Bp. 1962.
186-187. o.
1 Vő.: Horváth József: A mozgásformák összefüggéséró'l. Magyar Filozófiai
Szemle, 1965. 5.

41
(disszimiláció) ismét visszatér az élettelen világba és más utakon tovább
cirkulál. A fejlődés és átmenet nemes gondolata ellenére ez az elképzelés
mélységesen mechanicista, mert nem tudott rámutatni (bár kora tudo­
mányos szintjén így is túlhaladt) a bonyolultabb, magasabb rendű mozgás­
formák, anyagfajták és törvények minőségi különbségeire. Az átmenet —
akárhogy is nézzük — csak mennyiségi természetű. Kedrov koncepciója
erre a márványszobor-hasonlatra emlékeztet bennünket. Az az érve, hogy
az élő szervezet osztása fizikaihoz vezet, azzal vethető vissza, hogy fel­
idézzük Engels gondolatát arról, hogy minden osztásnak minőségi határa
van. A mai modern analitikus szerkezetkutatás arra hívja fel a figyel­
münket, hogy egy biológiai egység funkcionáló szerkezete és a kinyert
élettelen állapotú összetétele, illetve szerkezete között különbség mutat­
ható ki. Az analitikus osztásnak ezenkívül még irányából fakadó kor­
látozottsága is van, mert hiszen ellentétes a szervezet kialakulásának,
fejlődésének irányával. A m i osztható, az tulajdonképpen nem más, m int a
kölcsönhatási típus, a struktúra. Ha Kedrov gondolatát ad abszurdum
visszük, akkor az következnék belőle, hogy ha a tudomány az elemi részek
oszthatóságát is meg tudná csinálni, akkor kiderülne, hogy anyagi vonat­
kozásban nincs is fizikai. Mivel ma a fizikai anyagfajta különböző kombi­
nációiból képzeljük el a többi mozgásformát is, így a fizikai anyagfajta
eltűnésével minden anyagi hordozó eltűnne a mozgásformák alól. Az
derülne ki, hogy csak történetileg véltük az elemi részeket anyagi hordo­
zóknak, de immár kiderült róluk, hogy nem azok.
A megoldás nyilván az — amint erre Horváth József is meggyőzően
rámutat —, hogy pl. az élő nem közvetlenül molekulákból és atomból
(még kevésbé elemi részecskékből) tevődik össze, nem fizikai, hanem
biológiai elemek struktúrája. Ebben a szemléletben egészen humorosnak
hat az a fizicista koncepció, amely az embert is elemi részecskék bonyolult
kölcsönhatásának tartja, amely persze egy szép versre vagy egy jól el­
készített bécsi szeletre mint Egész azért élénken reagál. A kérdés nyilván
sokkal bonyolultabb. Olyan problémák merülnek fel, hogy jellemezhető-e
az alacsonyabb és magasabb mozgásforma viszonya a rész és egész, az elem
és struktúra viszonnyal? (E kategóriák kérdésében Szvigyerszkij és
Afanaszjev munkásságára támaszkodunk). Az elem fogalmán érthetünk
valamiféle kölcsönös kapcsolatban levő bármely jelenséget, folyamatot,

42
tulajdonságot és viszonyt. A kapcsolat jellege, módja, törvénye viszont a
struktúra, ami az elemek viszonya az adott egész kereteiben. A struktúra
viszonyok rendszere.
Új struktúra vagy a régi elemek új módon való egyesülésével, vagy új
elemek létrejöttével keletkezik. Az elem és a struktúra között ellent­
mondás lép fel, a régi struktúrában új elemek alakulnak ki, a régi struktúra
már nem felel meg ezeknek, az ellentmondás új elemek és új struktúra
létrejöttével megoldódik. A rész és egész fogalmai szoros kapcsolatban
állanak az előbbi fogalmakkal, persze van különbség közöttük, pl. az egész
az elemek és struktúrák totalitása. Ha a fogalmak dialektikus elemzését
elvégeznők, arra a következtetésre juthatnánk, hogy nagyfokú leegyszerű­
sítés egy magasabb mozgásformának mint egésznek közvetlenül fizikai
részeket tulajdonítani.
Kedrov álláspontját a 3. ábrán sémával ábrázoljuk.

^ kémiai mozgásforma kémiai törvények

fizikai anyagfajta <------- biológiai mozgásforma biológiai törvények

_____________________________________ _
társadalmi mozgásforma társadalmi törvények

3. ábra. Kedrov álláspontjának sematikus ábrázolása

Anyagfajta vonatkozásában van, mozgásforma és törvények vonat­

kozásában nincs visszavezetés. Álláspontjával ellentétes véleményünket a 4.
ábrával szemléltetjük.
Ezen elképzelés szerint tehát minden alapvető szintnek saját, minő­
ségileg eltérő specifikus anyagfajtája, mozgásformája, törvényei, elemei és
struktúrája, részei és egésze van és a visszavezetés egyik vonatkozásban sem
állhat fenn. Az alapvető szintek természetesen további finomabb szerkezeti
eltolódásokat, minőségi eltéréseket tartalmaznak önmagukon belül.
Az élő egész tehát biológiai részekből, elemekből épül fel, azaz köz­
vetlenül ilyen részei vannak. Jugaj az organizmust mint egészet a követ­
kező komponensek (részek) hierarchiájaként fogja fel: a szövet sejtes és
nem sejtes képződményei —> szövetek —*■ szervek —►szervek rendszere
—* organizmus egésze.

43
 fizikai fizikai fizikai fizikai elemek fizikai részek
anyagfajta mozgásfajta törvények és struktúrák és egészek

kémiai kémiai kémiai kémiai elemek kémiai részek

anyagfajta mozgásforma törvények és struktúrák és egészek

biológiai biológiai biológiai biológiai biológiai

anyagfajta mozgásforma törvények elemek és részek és
struktúrák egészek

társadalmi társadalmi társadalmi társadalmi társadalmi

anyagfajta mozgásforma törvények elemek és részek és
struktúrák egészek

4. ábra. A szerző (F. J.) felfogása

Egy organizmus tehát szervek rendszere, vagyis meghatározott biológiai

elemek, „részek” struktúrája, egészet alkotó rendszere. A részek között
biológiai törvények érvényesülnek, pl. a szervek korrelációjának biológiai
törvénye.
A fenti kategóriák persze relatív jellegűek, amit például Segal is helye­
sen lát, amikor a fehéijemolekulát olyan dolognak tartja, amely amino-
savakból tevődik össze, mert olyan tulajdonságai vannak, amelyekkel az
aminosavak egyenként nem rendelkeznek. Ugyanaz a fehéijemolekula —
mondja Segal — azonban egy másik dolog eleme, pl. egy sejté vagy az élő
szervezeté, mert ennek az élő szervezetnek olyan tulajdonságai vannak,
amelyekkel a fehéijemolekula még nem rendelkezik. Világos, hogy egy
rendszer funkcióinak az elemzése teljesen más képet mutat, aszerint, hogy
a dolog vagy a dolog valamely eleme érdekel.8
Szerintünk csak a felvázolt szemlélettel lehet az anyag és mozgás és a
hozzájuk tartozó törvények egységét megragadni, és a mozgásforma lénye­
gét feltárni: Ennek segítségével a kedrovi elképzelés egyik gyenge pontját is
túlhaladhatjuk, nevezetesen г mozgásformák dualisztikus felfogását, amin
azt értjük, hogy minden mozgásformánk anyagi vonatkozásban — elemei-

8 Vö.: Segal, J.: A dialektikus módszer a biológiában. Gondolat, Bp. 1962. 65. o.

44
két, részeiket tekintve — egy alacsonyabb szinten áll, míg a mozgásforma
és törvényszerűségei vonatkozásában a magasabb rendű szintjén helyez­
kedik el.
A mozgást és a törvényt pedig az anyagfajták belső állapotának kell
felfognunk, ahol a mozgás az anyagfajta meghatározott állapota, a törvény
pedig az anyagfajta, illetve a mozgásforma létezési rendje. Persze anyag és
mozgás, illetve anyag és törvény között nem azonos típusú reláció áll fenn,
lévén utóbbi az előzőek objektivációja.
Az anyagfajta meghatározza a mozgást és a törvényt és megadja ezek
típusai funkcionálásának kereteit. Itt szeretnénk rámutatni A. E. Furman
lényeges gondolatára, amely szerint a mozgásformákra épített tudomány­
osztályozás már csak azért sem problémamentes, mert a mozgás objektív
alapja az anyagfajta. Mivel pedig e kettő egymástól elválaszthatatlan, ezért
a tudományok rendszerezését nem annyira a mozgásformákra, mint inkább
a mozgó anyagi rendszerekre kellene alapozni. Ez a gondolat helyesen
mutat rá arra, hogy az anyagi oldal az elsődleges és meghatározó az
összefüggésen belül. A sorrendet így állapíthatjuk meg: anyagfajta —>
kölcsönhatási típus —*■ezt kifejező törvények.
Ha az osztályozás objektív kritériumait keressük, e sorrendet nem
hagyhatjuk figyelmen kívül, illetve nem cserélhetjük fel.
Az a probléma pedig, hogy a magasabb mozgásformák hogyan tartal­
mazzák az alacsonyabbakat, szintén megtisztítandó a logikai ellentmondá­
soktól. Tisztán kell látnunk, hogy más dolog vizsgálni a fenti kategóriák
segítségével a problémát és más azt állítani, hogy az alacsonyabb és a
magasabb mozgásforma egyenlő a rész és egész, vagy az elem és struktúra
viszonyával. A biológia tartalmazza a fizikát, de nem mondható, hogy a
biológia fizikai részekből, elemekből áll. A biológia és kémia viszonya sem
egyenlő az egész és a rész, avagy az elem és struktúra viszonnyal.
Mindegyik szintnek megvan a maga egésze és része, eleme és struktúrája. A
„tartalmazzák” kifejezés azt jelenti, hogy 1. egy magasabb rendű mozgás­
forma több alacsonyabb mozgásformát tartalmaz, 2. a biológiai részek és
egészek (elemek és struktúrák) is tartalmazzák a kémiai (fizikai) részeket
és egészeket (elemeket és struktúrákat). Tehát mindig biológiai elem és
struktúra —» kémiai elem és struktúra, biológiai rész és egész —> kémiai

45
rész és egész viszonyokat kell vizsgálni. 3. Minden speciális anyagfajta több
szintű e kategóriák vonatkozásában (pl. sejt, organizmus, faj).
A biológia és kémia összefüggése tehát több rétegből vizsgálandó:
a biológiai elem *— *■kémiai elem
a biológiai struktúra ■*— > kémiai struktúra relációiban
a biológiai struktúra *—-*■ kémiai elem
a biológiai elem *— *■kémiai struktúra
Az elmondottak alapján az a véleményünk, hogy Kedrov komprimálja a
mozgásformákat, és mintegy mechanikusan „egymásba dugja” ezeket. A
valóságban szinte ugrás nélkül (azért, mert mindenütt ugrás van —mondja
Engels) a mozgásformák egy folytonos síkba olvadnak össze az n-ed fajú
eltolódások következtében. Az objektív világban a fejlődés, a változás így
megy végbe, míg az osztályozási koncepcióban meglehetősen nagy törések
és szinte áthidalhatatlannak látszó ugrások, szakadékok vannak. E szaka­
dékokat a valóság nem ismeri, a minőségi változások a folyamatban össze­
olvadnak. A tudományrendszerezésnek ezt a folyamatot kell adekvátabban
leképeznie. A mozgásformák dialektikus szétválasztásakor mindig tisztában
kell lennünk avval, hogy a valóságos folyamatban a formák szerves egy­
séget alkotnak.

4. Viták a mozgásformákról

A mozgásformákon alapuló rendszerezés valóban sok mindent megértet

velünk az objektív világ összefüggéseiből. Csak a valóságos helyzet feltárása
a mozgásformák világában válhat a tudományok osztályozásának (az osz­
tályozás egyik formájának, válfajának) objektív alapjává. E követelmény­
nek azonban nem könnyű eleget tenni. A marxista és különösen a szovjet
szakirodalomban nagy figyelmet szentelnek a mozgásformák vizsgálatának.
Kedrov, Rutkevics, Ignatov, Furman, Rozova, Meljuhin és mások könyvei­
re és cikkeire gondolunk. A mozgásformák értelmezésében szükségszerűen
eltérések vannak. Olyan kérdésekben vitáznak, hogy mit nevezhetünk
mozgásformáknak, mi az egyszerűség és bonyolultság kritériuma, hogyan
kapcsolódnak össze a mozgásformák, hány mozgásforma van, van-e vissza-
vezethetőség a mozgásformák között s. i. t.?

46
 A mozgásformákat az osztályozás kizárólagos objektív alapjának tekin­
teni azt jelentené, hogy ismeretük számunkra a priori adott, amelyekhez
később hozzárendelhetjük a megfelelő tudományokat. Engels maga is
így járt el. Feljegyzéseiben tulajdonképpen csak a megelőző osztályozási
eredmények, szemléletek tükröződnek, amelyeket már nem volt ideje
kellőképpen túlhaladni.
Arra a kérdésre azonban nem tudunk válaszolni, hogy honnan ismerjük
a mozgásformákat. A priori ezek nem tudhatok, hiszen a tudományok
tárják fel őket — persze bizonyos szükségletek alapján —, de mégis a
mozgásforma nem a tudományos kutatás megkezdése előtt, hanem
közben, folyamán tárul fel. Tehát időben inkább a tudományok jönnek
létre előbb az objektíve létező mozgásforma megragadására, és a tudo­
mányok alapján osztályozzuk a mozgásformákat. Engels is saját kora
tudományait sorolta fel és ezekhez rendelte hozzá a megfelelő mozgás­
formákat. Tehát nem annyira a mozgásformák szolgáltatnak objektív
alapot a tudományok osztályozásához, mint inkább a tudományok válnak
alapjává a mozgásformákról kialakított ismereteinknek. Persze nem szim­
metrikus viszonyról van szó. A tudomány más vonatkozásban alapja a
mozgásformákról való ismereteinknek és más vonatkozásban tárgya az
osztályozásnak, amit szintén tudományos megalapozással kívánunk el­
készíteni. Ha a tudományok kialakulása teljesen fedné a mozgásforma
feltárulási folyamatát, akkor is értelmetlen lenne feltenni úgy a kérdést,
hogy melyik alapja a másiknak, hiszen vagy egyik sem az, vagy köl­
csönösen egymásnak szolgálnak alapul. Ez viszont igazolni látszik azt az
elképzelésünket, hogy helyesebb lenne bizonyos tulajdonságok szuper­
pozíciójáról beszélnünk. A mozgásforma (helyesebben mozgó anyagi rend­
szer) és az ezt tükröző tudományok kialakulása során az objektív és
szubjektív elemeknek egy olyan sajátságos halmaza produkálódik,
amelyben értelmetlen feltenni, hogy melyik alapja a másiknak, mint
ahogyan rendkívül nehezen tudnánk megválaszolni azt a kérdést, hogy a
zebra fehér alapon fekete csíkos, avagy fekete alapon fehér csíkos-e?
A mozgásformákat objektív alapként nyilvántartó felfogás implicite azt
sugallja, hogy tudjuk hány mozgásforma van az anyagi világban. Ezt
azonban nem tudjuk. A mozgásformák száma végtelen — amint erre

47
 Meljuhin is rámutat, mert az anyagi valóság folytonos síkba olvad össze.9
Állandó differenciálódás van, végtelen kis elemekig juthatunk el, és így
tovább. Az ún. alapvető mozgásformák (hogy melyik az alapvető, az is
változik a kölcsönhatás típusa szerint) relatívak, mint ahogyan relatív az is,
hogy mi az egyszerű és mi a bonyolult? Nem tudunk abszolút krité­
riumokat adni e fogalmakra. Ha a világ egységes folyamat, akkor a tudo­
mányok is egységes folyamatban összegeződnek a fejlődés során, minél
finomabb, megközelítőbb pontosságú lesz a visszatükrözés. Ismereteink
hézagos, diszkrét formában tükrözik a valóságot, és ezt a diszkrét szemléle­
tet a mozgásformákra is átvisszük. Ezért az osztályozás klasszikus formái
csak állapotokat tükröztek, nekünk viszont folyamatokat kell leképeznünk.
A mozgásformákon alapuló osztályozás megállapítja ugyanis azt, hogy
egy-egy megismerési szint esetében „ilyen és ilyen” mozgásformák, és
ezekre építve „ilyen és ilyen” tudományszakok léteznek. Marx azonban
már a Feuerbach-tézisekben is rám utatott arra, hogy a világot nemcsak
szemlélni kell, hanem meg kell változtatni! Nos a mozgásformákat objektív
osztályozási alapként tekintő koncepció inkább csak leltárt (a valósághoz
viszonyítva azonban meglehetősen hiányos leltárt) készít a mozgásformák­
ról és tudományokról. Viszont nagyon nehezen használható azokban az
esetekben, amikor a tudomány gyakorlati, termelési stb. felhasználásáról
van szó. Ha megnézzük az Engels óta kialakított marxista osztályozási
elképzeléseket, akkor azt látjuk, hogy az engelsi sémán elvileg nem változ­
tattak, csak monoton módon, mennyiségileg bővítették, annak eredménye­
képpen, ahogyan gyarapodtak ismereteink. A mennyiségi felhalmozásnak
azonban minőségileg más rendszerezési megoldásokhoz kell elvezetniök.
Régebbi korokban elég volt, ha leltárt készítettünk a tudományokról,
ezenkívül megállapítottuk nagyobb csoportjaikat, az ún. „közelebbfekvő”
tudományok között bizonyos koordinatív vagy szubordinatív kapcsola­
tokat állapítottunk meg s. i. t. Ezeket az osztályozásokat azonban — bár­
milyen többé-kevésbé bonyolult táblázatokban, sémákban, kapcsolódási
nyilakkal is fejeztük ki — a társadalom praktikus szükségletei szempont­
jából gyakorlatilag meddőknek tekinthetjük. A munkásosztály uralomra
jutása gyökerében változtatja meg a helyzetet, semmiféle kontemplativ
9Meljuhin, Sz. T.: A szervetlen természet fejlődési dialektikája. Gondolat, Bp.
1964.

48
szemlélődés nem viszi előre ügyét, és ezért a marxizmus klasszikusainak
útmutatására az új osztály felismeri a társadalmi gyakorlat döntő hord-
erejét. A régebbi korok kontemplativ szemlélete azonban még a marxiz­
muson belül is meghúzza magát, amelynek száműzését a fejlődés szükség­
szerűen megköveteli. A z elmélet és gyakorlat növekvő egysége teszi lehe­
tővé számunkra, hogy az úgynevezett elméleti alapelvek a társadalmi
gyakorlatból legyenek levezethetők.
A mozgás univerzalitására már csak azért sem lehet osztályozást építeni,
mert ez a tudományoknak végtelen átfogását tételezné fel. Ezzel ellen­
tétben a tudományok végesként állnak szemben a végtelen számú mozgás­
formával. Ezért nem univerzálisan átfoghatatlan elvre kell építeni. Csak a
társadalomban kialakult elmélet-gyakorlat átfogható és önmagával azonos
terjedelmet elfoglaló kategóriapárjára lehet alapozni.
A mozgásformák alapján a természettudományokat viszonylag jól lehe­
tett osztályozni. Nem véletlen, hogy valamennyi mozgásformára alapozott
klasszifikáció a természettudományok körén belül marad. A társadalom-
tudományok mozgásformák szerinti osztályozását azonban — legjobb
tudomásunk szerint — még senkinek sem sikerült megoldania. Általános
osztályozási sémaként tehát a mozgásformaelv nem elégséges. Ebben a
formájában nem általánosítható a tudományszakok totalitására, annak
ellenére, hogy a mozgás általános attributiv jegye az anyagnak. Már az ún.
műszaki tudományok vonatkozásában is problematikusak olyan kérdések,
hogy pl. a kémiai technológiához tartozik-e valamelyik önálló kémiai
technológiai mozgásforma? Vagy pl. milyen mozgásforma felel meg a
műszaki tudományoknak, mondjuk, ezen belül a vegyészmérnöki tudo­
mányoknak? stb.
Olyan tudományaink is vannak, amelyek több mozgásforma össze­
fonódását vizsgálják, illetve több mozgásforma területén illetékesek
tárgyuk szerint (pl. kibernetika, rezgéselmélet). Továbbá vannak olyan
mozgásformák, amelyeket több tudomány egy időben vizsgál: pl. a kémiai
elemek megváltozását előidéző magreakciókat a fizika és a radiokémia is
vizsgálja. Az intermolekuláris folyamatokat fizikai és kémiai módszerekkel
is tanulmányozzák.
Problematikus továbbá az is, hogy a mozgásformák rendszerezésének
sincs valamiféle „kitüntetett” lineáris rendje (ha eltekintünk a genetikai

4 F ark as 49
vonaltól). Hiszen egy elképzelt algoritmustól tetszőleges esetben eltér­
hetünk, amikor nemcsak a tudományokat, de a mozgásformákat is jól
megválasztott szempontjaik szerint csoportosítjuk. A. J. Furman m utatott
rá, hogy a csoportosítást elvégezhetjük a bonyolultság foka szerint is:
bonyolult, közepesen bonyolult és egyszerű mozgásformákat különböztet­
hetünk meg, m iközben tisztában vagyunk e fogalmak relatív jellegével. Az
első csoportba sorolhatjuk pl. a szociológiai, biológiai, geológiai, planetáris
mozgást, a naprendszer fejlődését, a galaktika fejlődését stb., a másodikba
pl. a kémiai m ozgást, atomok átalakulását, elemi részek átalakulását, a
harmadikba a kvantummechanikai, mechanikai, elektromágneses, hő,
magonbelüli, gravitációs stb. mozgásokat.
A mozgásformák osztályozásának több elve lehet. A fenti osztályozás a
kölcsönhatások típusa szerint készült, de lehetne pl. struktúra szerint is
stb. Azt a tételt tehát — amelyet e tanulmányban már előrébb megfogal­
maztunk — hogy nem ismerhetjük el a tudományoknak valamilyen
egyetlen „k itü n te te tt” osztályozását — m ost tovább általánosítjuk és az
osztályozás objektív alapjának tartott mozgásformákra is kiterjesztjük azt
a megállapításunkat, hogy n-dimenzionális csoportosításuk lehetséges. Ezt
tulajdonképpen fordítva is javasolhatjuk: a mozgásformák n-dimenzionális
csoportképzése alapot ad nekünk arra, hogy hasonló lehetőséget lássunk a
tudományok szférájában is. Az igazság persze inkább az, hogy e két belátás
kölcsönösen indukálja egymást. A rendszerezés nagymértékben attól függ,
hogy milyen célra akarjuk felhasználni? N em szabad megfordítani a fen ti
összefüggéseket, teh át hogy először keresünk valami elvet, aztán meg­
nézzük, hogy mi felel meg neki. Nem vagyunk fichteánusok, hogy az elvek
és tények ütközése esetén azt mondjuk, „ha ez baj, a tények baja” (umso
Schlimmer für die Tatsachen). Előzőleg már rám utattunk arra, hogy elő­
ször Engels is számba vette milyen tudom ányok vannak, majd ezekből
következtetett vissza a mozgásformákra.
A régebben kialakított tárgyköri, ontológiai, vertikális és más k o n ­
v e n c i o n á l i s megoldások sok értékes ismeret és összefüggés birtokába
juttattak bennünket, de a fejlődés során határesetekké váltak, vagy egyre
inkább válnak. A mai bonyolultabb, összetettebb és számtalan új jelleg­
zetességet felm utató tudományhálózatot egy, a valóságos állapotokat
jobban kifejező — persze az abszolút igazságot csak r e l a t í v b a n

50
megragadó - megoldásokkal lehet tükrözni. A tudományokban egyre
inkább felfedezik az i z o m o r f i á t . Például a különböző mechanikai,
akusztikai, optikai, elektromágneses jelenségekben közös, általános tulaj­
donság, a rezgés izomorf törvénye mutatkozik meg, amellyel a rezgés­
elmélet foglalkozik. Sok tudomány nem határtudomány, mert tárgyuk
nem azonos egymással, és nem is alkalmazzák saját területükön egy másik
tudománynak a módszereit. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy nem
értünk egyet az olyan véleményekkel, amelyek szerint a határtudományok­
nak nem felelne meg egy sajátos, csak hozzájuk tartozó mozgásforma.
Ebben az esetben elfeledkeznek arról, hogy a természetben nincsenek
merev határvonalak, és az átmenet folytonos. Szerintünk ezek a folytonos
átmenetek bizonyos helyeken elég jól karakterizálódnak, és a határtudo­
mányok esetében a mozgásformák relatíve el is térnek az előző és követ­
kező mozgásformáktól. Ugyanígy vitatható az a szakirodalomban megtalál­
ható felfogás is, miszerint a mozgásformák nem egy-egy tudomány, hanem
tudománycsoportok tárgyát alkotják. Ha a mozgásformákat nem konven­
cionálisán nagy egységekre bontjuk fel, hanem tekintettel vagyunk a
számos és folytonos átmenetre is, akkor minden tudományhoz hozzá­
rendelhetjük a mozgásformák széles skáláját. Sőt, a különböző tudo­
mányokhoz hozzárendelt skálák részben át is fedhetik egymást. Ez azért
lehetséges, mert amit mi „tudomány ”-nak, vagy „tudományág”-nak
nevezünk, az vagy a valóságban egységes és összefüggő dolgokból való,
praktikus célokat szolgáló, tudatos pragmatikus kiválasztást jelent, vagy
azt fejezzük ki e fogalmakkal, hogy a jelenségeket egységükben és össze­
függésükben vizsgálhassuk. A mozgásnak csupán néhány nagy egységre
való felbontása nem elégséges, mert hiszen minden felbontás csak gyakor­
lati vagy tudománytörténeti állapotban rejlő szempontokat vehet figye­
lembe. A mozgásformák folytonos átmenete és az iteratív jelleg miatt a
további bontások eleve elkerülhetetlenek, sőt szükségesek. Ez fejeződik ki
abban, amit a tudományok differenciálódásának és specializációjának
nevezünk.
A modern tudományfejlődés és tudományszervezés szükségleteit ki­
elégítő vizsgálódások szép számmal folynak, mert erre a tudományfejlődés
belső igényt támaszt. A marxista szerzők újabban helyesen állapítják meg,
hogy ott ahol a tudományok szorosan összekapcsolódnak a mozgás-

4* 51
formákkal, e g y anyagi hordozó (anyagfajta) és az ennek megfelelő
e g y mozgásforma és az ezt tükröző e g y tudomány elképzelés nem
tartható. A kutatások nyilvánvalóvá teszik, hogy
a) egy anyagfajta több mozgásformával bírhat,
b) ugyanaz a mozgásforma több anyagfajtában mint közös mozzanat
megtalálható.

5. Egyéb osztályozási javaslatok

Az előző két pont alapján úgy tűnhet az olvasónak, hogy az indokoltnál

bővebben foglalkoztam a mozgásformák alapján álló tudomány­
osztályozással. Ennek az alábbi okai vannak: 1. A marxista szerzők — s
köztük a szovjetek — valóban zömében a mozgásformákhoz kötik az
osztályozást; 2. Ez az irányzat főleg az 1950—60-as években „tetőzött” , és
forrásanyagaim is főleg e korra vonatkoznak. Azonban egy másfajta
tendencia is megjelenik a marxista szerzőknél, amely nem az engelsi
vonalon közelít a témához. E pontban ezeket az irányzatokat tekintem át.
Könyvem más fejezeteiben pedig bem utatom , hogy nemcsak a nemzetközi,
de még a magyar szakirodalomban is voltak és vannak hasonló koncepciók.
Sztrumilin ismert „kördiagramja” (5. ábra) például a maga idején
szintén nagy vitákat váltott ki.10 A .kördiagram '' tárgyköri felosztást ad,
ahol a tanulm ányozott tárgyak: mennyiségek-mozgások-anyagok-égi-
testek-F öld—élet-ember-társadalom-megismerés alapján a tudományok
egy kör mentén helyezkednek el és kapcsolódnak össze.
E kördiagram bár megadja a kezdet és a vég összekapcsolását (pl. egy
matematikával kezdődő és logikával végződő lineáris sor karikába göm-
bölyítésével helyet biztosíthat a matematikai logikának, tehát a kígyó a
farkába haraphat), mégis elszakít egymástól olyan fontos tudomány-
területeket, amelyek nem csupán a kör valamely pontján, hanem szinte
minden pontján tartózkodhatnak. Pl. a matematika nemcsak a mate­
matikai logikával kapcsolódik össze, hanem a nyelvészeti, közgazdasági,

10Sztrumilin, Sz. T.: Rolj nauki v razvitii proizvogyityelnüh szil. Ocserk

szocialiszticseszkoj ekonomiki SzSzSzR. Moszkva, 1959.

52
társadalomtörténeti filozófiai tudományok
tudományok (a megismerés)
(a tá rsadalom
matematikai tudományok
antropologiai (a mennyiség)
tudományok mechanikai tudományok
(az em ber)
(a mozgások)
biológiai
tudományok fiziko-kémiai tudományok
( a z élet) ( a z an y a g )

biológiai tu d o ­ csillagászati tudományok

mányok ( a Föld) (az égitestek)

5. ábra. Sztrumilin kördiagramja

fizikai, kémiai, biológiai, csillagászati, szociológiai stb. (tehát valamennyi)

tudományokkal is, de a körvonal menti ábrázolásban ezek a területek már
nem mellette lesznek, hanem esetleg egészen távol. Ugyanez a helyzet a
többi ismerettel is. És végül még egy probléma merülhet fel: egyáltalán
nem biztos, hogy egy új tudomány csak két „szomszéd” tudomány érint­
kezési felületén alakulhat ki. Elvégre több (és nemcsak kettő') tudomány
összekapcsolódása is alkothat egy újabb területet. Továbbá nemcsak ily
módon, de más módokon is alakulnak ki tudományok. Végül nem biztos,
hogy pl. a matematikai logika kialakulásának elégséges (bár szükségszerű)
feltétele lett volna, hogy a matematika és a logika közös határfelülettel
rendelkezzék. Azt a javaslatunkat kockáztatjuk meg, hogy még további
más — látszólag nem is érintkező tudományterületek előrehaladása is —
szükséges feltételévé válik annak a jelenségnek, hogy két „szomszédos”
tudomány „megszüljön” egy harmadikat.
A kom plex tudományszakok pedig éppen arra mutatnak rá, hogy törté­
nelmileg a különböző tudományszakok (pl. fizika és kémia) önálló ki­
alakulására nem is került volna sor, ha e területeken egy időben fel lehetett
volna ismerni a fundamentális összefüggéseket. De mivel a fizika külön
tárta fel a „fizikai mozgásformákat” , a kémia ugyanígy önállóan ismerte
fel a „kémiai mozgásformákat”, történelmileg szeparált formában jöttek

53
létre, és önállóságukat ma is meg kívánják őrizni. A fizikai kémia mint
tudományszak úgy jö tt létre, hogy a fizika és kémia területén kialakult
speciális ismeretanyag és speciális kutatómódszerek felhalmozódása miatt e
nagy területek nem voltak egyesíthetők, viszont a fő összefüggések ked­
véért egy újabb tudományszakot, a fizikai kémiát teremtették meg,
amelyre még tárgyi vonatkozásokban is másként tekint a fizikus, mint a
kémikus.
Hasznos javaslatokat ad a tudományosztályozás számára Ujomov is, aki
arra mutat rá, hogy nemcsak dolgokat, hanem sajátságokat és v i s z o ­
n y o k a t i s l e h e t a b s z t r a h á l n i , és e viszonyok és tulajdon­
ságok ugyanúgy o b j e k t í v e k , m int maguk a dolgok. 11 Anyagfajta
nélküli mozgásforma ugyan nincs, de mivel a modern tudományban főleg
tulajdonságkomplexumokat vizsgálnak, ki kell szélesíteni az anyagi hordozó
fogalmát. A k i b e r n e t i k á t is lehet úgy tekinteni, mint egy viszony­
nak, az i r á n y í t á s n a k a tudományát, függetlenül attól, hogy milyen
anyagformákban, hordozókban jelentkeznek ezek a viszonyok. Ezért a
kibernetika általános tudomány, de a j á t é k e l m é l e t , a Bertalanffy
által felvetett r e n d s z e r e l m é l e t stb. is hasonló típusú tudományok
megszületését jelentik.
Ujomov tehát
a) a dolgokkal,
b) a viszonyokkal,
c) a dolgokkal és viszonyokkal együttesen foglalkozó tudományokat
különbözteti meg.
A fentebb em lített osztályozási elv alapján Ujomov szerint három
jellegzetes csoport alakítható ki:
1. Tudományok, amelyek tárgyukat sajátságaik teljes sokrétűségében
vizsgálják (pl. a földrajz).
2. Tudományok, amelyek egy meghatározott v i s z o n y t , ill.
sajátságkomplexumot vizsgálnak meghatározott tárgyakon
(pl. fizika, kémia, biológia stb.)

‘ ‘ Vö. Ujomov, A. /.. A természettudományok fejlődésének néhány tendenciája.

Voproszi Filoszofii, 1961. 8.. ill. Dolgok, tulajdonságok, viszonyok. Kossuth Könyv­
kiadó, Bp. 1966.

54
 3. Tudományok, amelyek s a j á t s á g o k a t , ill. v i s z o n y o k a t
vizsgálnak teljes mértékben, e l v o n a t k o z t a t v a anyagi hordozóik­
tól (pl. kibernetika).
Megemlítjük még Fogarasi Béla általános osztályozási elgondolását is,
amely a különböző tudományoknak az alap és felépítm ény különböző
szintjeihez való viszonyát is figyelembe veszi.12
Az emberi tevékenység formái szerint Fogarasi és mások is megkülön­
böztetnek e l m é l e t i és g y a k o r l a t i vagy alkalmazott tudo­
mányokat. Ez már egy olyan osztályozási törekvést tükröz, amely a
tudományok v e r t i k á l i s vonatkozásait tekinti rendező elvnek.
A marxista szakirodalomban egyre inkább történnek kísérletek arra is,
hogy strukturális, tér-időbeli, bonyolult fejlődő rendszerek esetében mor­
fológiai, dinamikus, funkcionális osztályozásokkal váltsák fel a formális
logikai osztályozásokat. Gondolunk a leíró (taxonomikus), a leíró és
lényegi közötti átmeneti, lényegi osztályozások megkülönböztetésére. Az
osztályozást továbbá a bennük levő ismeretek tartalm a szerint is el lehet
végezni: a keletkezés okai, a fejlődés foka szerint lehet például tudo­
mányokat csoportosítani. Sz. Sz. Rozova megkülönbözteti a mennyi­
ségi-minőségi és a minőségi-m enny iségi csoportokat.13 Az osztályozás
másik formája lehet kauzális forma is (ok-következményi vagy következ­
mény-oksági osztályozás). A genetikus osztályozás néha egybeesik a kauzá­
lissal. Számon tartanak ún. vegyesosztályozásokat is.
Lényegesek azok a javaslatok, amelyek az ismérvek komplex csoporto­
sítására vonatkoznak, amikor is a rendszerezés egyszerre több ismérv
figyelembevételével történik meg.
A marxista irodalomban egyre sűrűbben vetődnek fel az olyan javas­
latok, hogy vizsgálni kell az osztályozás és periodizáció, osztályozás és
rajonizálás, osztályozás és csoportosítás, osztályozás és tipológia kap­
csolatait is.
Végül még megemlítek négy osztályozási-rendszerezési törekvést. Az
első egy tudományelméleti és totális kísérlet. Bár a hazai szakirodalomban

' 2 Vö.: Fogarasi Béla: A tudományok osztályozásának elméleti és gyakorlati

kérdései. Tudomány és szocializmus. Bp. 1956.
13Rozova, Sz. Sz.: Naucsnaja klasszifikacija i jego vidü. Voproszi Filoszofii,
1964. 8.

55
viszonylag ritka a tudományok tudománya, valamint a tudományok egész
rendszerére vonatkozó klasszifikációs törekvés, de Fehér Márta és Hársing
László kísérlete ezen kivételek közé tartozik.14 Az alábbi ábrán a tudo­
mányelmélet és a tudományok tudománya egymáshoz való viszonyát
kívánták ábrázolni, ahol az előbbi az utóbbinak egyik sajátos alágazata (6.
ábra).

14Vö.: Fehér M.-Hársing L.: A tudományos problémától az elméletig. Kossuth

Könyvkiadó, Bp. 1977. 12. o.

56
 történelem filozófia
( A 7 Л
marxista-leninista filozófia

a természet dialektikája a gondolkodásról történelmi materializmus

szóló tudomány

matematika kibernetika a világ nyelvi kifejezésének

általános módszertana
(szemantika)

természettudományok alkalmazott társadalomtudományok

tudományok

emberi pszichológia munkapszichológia a kollektíva és a társadalom

és pedagógia pszichológiája*1

a filozófiához

7. ábra. Blagov escsenszkij sémája. Az ismeretek rendszerezése és osztályozása

A tudományok másik általános sémáját a kijevi szimpóziumon Blagoves­

csenszkij mutatta be (7. ábra).15
Egy harmadik példa azt mutatja be, amikor egy-egy tudomány helyét
kívánják kijelölni a tudományok általános rendszerében. Például Schm idt
Ádám a jövőkutatás helyét keresi a tudományok rendszerében. Egyik fő
dimenziónak az idővonatkozást, másiknak a tudomány tárgyát veszi, s így
a tudományok rendszerének hálózatát rajzolja meg (8. ábra)16

1 sVö.: A tudományos-műszaki fejlődés tendenciáinak és prognózisának elemzése

a kijevi szimpóziumon, (összeállította: Gregorovich Anikó) Tudományszervezési
Tájékoztató, 1968. 3-4. 513—530. o.
l6 Vö.: Schmidt Ádám: Racionalitás és irracionalitás a jövőkutatásban. (In: A
kívánt jövőtől a lehetséges jövőig. Szerk. Gábor Éva, Gondolat, Bp. 1976. 7 7 -7 8 . o.)

57
 \ Idő'- Az időben változó jelenségekre
\
vonatkozás Viszonylag időtlen ---------------------------------- -----------------
N. jelenségekre ... ., ...
\ , , a múltra a jelenre ajovore
N. vonatkozó __________________________ ________
n^ absztrakt ismeretek .. , , . , . . .
Tárgy N. vonatkozó es konkret ismeretek

holt természet
élő természet
társadalom
egyetemességek

8. ábra. Schmidt Ádám idő- és tárgydimenziós szemlélete

A jövőkutatás többféle diszciplínája szerinte az utolsó hasábban helyez­

kedik el.
Végül megemlítem azokat a rendszerezéseket, amelyek — főleg prog­
nosztikus célokból — nagy problémakörök, kutatási irányok szerint tagol­
ják a kutatómunkát. Ehhez álljon illusztrációként az alábbi példa:
A hazai tudomány — kutatásprognosztika eddigi legjobb eredményeit a
Szalai Sándor, ill. Tétényi Pál által irányított akadémiai bizottság érte
el, amely a következő prognosztikus kiemeléseket végezte el.17 1. Magyar-
ország helye a világban: a szocialista társadalmi-gazdasági rendünk nemzet­
közi összefüggései. 2. Nagy rendszerek és a „mesterséges intelligencia” kuta­
tása. 3. Az emberi élet minősége a fejlett szocializmus viszonyai között. 4.
A biológia forradalmian új fejleményei és azok társadalmi, egészségügyi és
termelési kihatásai. 5. Az energia-, nyers- és alapanyag-ellátás szűk kereszt-
metszeteinek megoldása a tudományos-technikai forradalom viszonyai
között. 6. Újszerű ipari, mezőgazdasági és egyéb technikák.
(Összesen 86 tételre bontva.)

17Vö.: Jelentés az Elnökség számára; ill. Szántó Lajos: A tudományos kutatás

fejlődésének várható irányai.Magyar Tudomány, 1977. 2.

58
6. A z osztályozás kritikai összefoglalása (különös tekintettel
a mozgásformákon alapuló kísérletekre)

A mozgásformákról írott fejezetben hansúlyoztam, hogy a tudományok

osztályozását-rendszerezését nem annyira a mozgásformákra, mint inkább
a „mozgó anyagi rendszerekre” kellene alapozni. Ez az elv az anyag
elsődlegességét fejezi ki, de nem kell úgy érteni, mintha ezt a mozgással
szemben akarnánk kifejezni. Lényegében ugyanis az alapvető anyagfajták
és az alapvető mozgásformák megfeleltethetők egymásnak. Végtelen sok
anyagfajtához tehát végtelen sok mozgásforma is tartozik. Az önmozgás­
jelleg tehát nem mond ellent a létezési mód jellegnek. Az „alapvető” és a
„nem alapvető” mozgásformák megkülönböztetéséről sem szabad elfeled­
keznünk. Emlékszünk talán Fogarasi Béla általam bírált szövegére. Ha
ebben a „mozgásforma” kifejezést „alapvető mozgásforma” terminusra
cserélnénk ki, akkor a bírálat szinte feleslegessé is válna. Ugyancsak nem
feledkezhetünk meg arról sem, hogy a mozgásformák folytonos átmenete
csak egy-egy azonos minőségen (alapvető mozgásformán) belül igaz.
Ezeket a problémákat azért említem, mert kifejtésükre az adott fejezetben
nem keríthettem sort.
A mozgásformákon (avagy anyagfajtákon) nyugvó rendszerezés-osz­
tályozás tehát egy ontológiai alapú tagolást jelent, amely ha nem is
kizárólagosan uralkodott (és uralkodik) a marxista tudományelméletben,
hatása még ma is rendkívül erőteljes. Ezt a megoldást semmiképpen sem
vetem el, mert az ezen az alapon elkülönített tudományok fontos össze­
függéseket mutatnak meg a világból. Ugyanakkor használhatatlannak
mutatkozik ez az elv más összefüggésben. Pl. a termelőerővé válást vagy
tudományszervezést már nem lehet ennek alapján megoldani. Tipikusan
„megszüntetve-megtartva” („Aufhebung”) probléma ez is.
Amint az eddigiekből is látható, a leglényegesebb probléma mindig az
volt, melyek azok az elvek, amelyek a felosztás alapjául szolgálhatnak?
Természetesen a felosztásnak tükröznie kell az objektív valóságnak a
tudományok adott szintjén feltárt összefüggéseit. Miután a megismerés
végtelen folyamat, ezért sohasem állíthatjuk, hogy a tudományok teljesen
adekvátan tükrözik vissza az anyagi világ valóságos állapotát és bonyolult
szövedékét. Valamennyi felosztás és rendszerezés tehát csak a m á r

59
m e g i s m e r t és feltárt összefüggések adekvát kifejeződése lehet, de
bizonyos tudományfejlettségi szinten bármely megadott elrendezés határ­
esetté válik a tudományos belátások gyarapodásával, új összefüggések
felismerésével. Minden felosztás csak r e l a t í v é r v é n y e s s é g ű és
csak a v i s z o n y l a g o s i g a z s á g értékével bírhat.
A történeti vizsgálódás azt is megmutatja, hogy az osztályozásban
megvalósuló szubjektív és objektív elvek nem olyan egyértelműen nevez­
hetők az első esetben idealista, a második esetben materialista elvnek, mint
ahogyan ezt Kedrov teszi. Kedrov elválasztja ezeket az elveket, és nem
veszi számításba, hogy a szubjektív jellegű rendszerezésnek olyan válfaja is
lehetséges, ahol a szubjektív nem az ember „zseniális önkényét” jelenti,
hanem az ontológiai eredetű objektív tartalm ú viszonyok szubjektív formá­
ját. Rendszerezési javaslatom éppen erre az objektív-szubjektív dialektikai
összefüggésre kíván majd támaszkodni.
Véleményünk szerint a mozgásformák szerinti osztályozás valóban le­
hetséges, de mivel éppen a tudományok fejlettségétől függ, hogy egy-egy
időszakban hány mozgásformát és ezek milyen kapcsolatrendszerét ismer­
jük, ezért ez az osztályozási lehetőség csak egyike a nagyszámú lehetséges
osztályozásoknak és egyáltalán nincs k itü n tetett szerepe.
A mozgásformákra alapozott osztályozással azért foglalkoztunk rész­
letesebben, m ert az alábbiakat szerettük volna kimutatni:
— A marxizmus klasszikusainak s így adott esetben Engelsnek a mozgás­
formákra alapozott osztályozási nézeteit sem szabad kanonizálni. A
mozgásformák szerinti tudományosztályozás az osztályozások egyik lehet­
séges — és lényeges ismérvekre rámutató — válfaja, de nem szabad ki­
tüntetettnek tartani. A mozgásformák szerinti tudományosztályozásnak a
mozgásformák valódi, objektív összefüggéseit kell alapul vennie és mecha­
nikus komprimálásuk helyett dialektikus felfogásukra van szükség.
— A mozgást nem helyes az anyag létezési módjaként értelmezni. A
helyes fogalom: az önmozgás. A mozgásformák lényegét az anyagfajták és
törvények együttesében érthetjük csak meg, amelyben az anyagfajta a
meghatározó. Ez az osztályozásra nézve azzal a konzekvenciával jár, hogy
amikor „mozgásforma” szerinti rendszerezést kívánunk adni, akkor nem a
mozgást, hanem tulajdonképpen az anyagi rendszereket kell megtennünk a
rendszerezés objektív alapjává.

60
 — A mozgásformákat nem lehet az osztályozás alapjának tekinteni, ha
belátjuk azt, hogy a mozgásformák ismeretét éppen az adott tudom ányok
biztosítják. A mozgásformák száma különben is elvben a végtelen, míg a
tudományok gyakorlatilag a véges nagyságrendbe tartoznak. Ez a tétel
persze csak ontológiailag érvényes, mert ismeretelméletileg a mozgás­
formák és a tudományok számossága (nem száma!) megegyezik. Egyéb­
ként vannak olyan tudományok is, amelyeknél nem tudunk kim utatni
semmiféle speciális mozgásformát. Avagy, egy mozgásformát több tudo­
mány is vizsgálhat és vannak olyan tudományok, amelyek érdeklődési
körébe több mozgásforma is tartozik.
— A társadalomtudományok osztályozását mozgásformák alapján
különben nem lehet kielégítően megoldani. Ugyanígy átmeneti (pl. m ű­
szaki) tudományok esetében sem tudjuk a speciális mozgásformákat meg­
felelően kimutatni.
— Az alapvető mozgásformák sem tisztázottak. Az „alapvetőség” is
relatív fogalom. Azt sem felejthetjük el, hogy a mozgásformák szerinti
tudományosztályozás az anyag állapotait és nem folyamatait tükrözi
vissza. Maguknak a mozgásformáknak sincs kitüntetett osztályozásuk, és
ezért n-dimenzionális csoportosításuk lehetséges.
— A hagyományos osztályozás nem elégíti ki az elmélet és gyakorlat, a
társadalmi-gazdasági szükségletek és célkitűzések szempontjait. Nem tudja
elősegíteni a tudományok közvetlen társadalmi szervezőerővé válását.
Ugyanis túl általánosak és egysíkúak a mozgásformákon alapuló fel­
osztások ahhoz, hogy konkrét tudományszervezési kérdésekben — pl.
abban, hogy mikor és mennyiben és mely tudományok válnak közvetlen
termelőerővé? — operatíve használhatók lennének. Természetesen álta­
lános filozófiai, tudományelméleti szempontból sem szerencsések a túl
általános és nem eléggé felbontott felosztások. Valamennyi megoldás tulaj­
donképpen egyébként visszatér az olyan k o n v e n c i o n á l i s felosztá­
sokhoz — amelyekkel már a marxizmus előtt és a mai polgári filozófiában
is találkozhatunk - mint a tudományoknak filozófiai, természet- és társa­
dalomtudományokra való tagolása. A modem tudományos fejlődés
i n t e r d i s z c i p l i n á r i s , k o m p l e x jellege sem ragadható meg e
sémákkal. Ezek ugyanis nem fejezik ki az emberi tevékenység által fel­
használt tudományszakok és csoportok helyét a tudományok rendszeré-

61
ben, azaz nem m utatnak rá, miképpen kapcsolódnak ezek más tudo­
mányokhoz. Nem tudnak továbbá konkréten rám utatni az űn. „elméleti”
és „alkalmazott” tudományok (technika) határvonalaira, illetve nem
tudják hasznosíthatóan megjelölni, hol húzódnak a r e l a t í v határok. A
matematika, a rendszertudomány, a logika, a dialektika és hasonló álta­
lános tudományok elhelyezését nem tudják kielégítően megoldani. Nem
tudják megmutatni azt sem, hová tegyünk olyan új, izomorfiákat és
homomorfiákat tanulmányozó tudományokat, m int pl. a k i b e r n e ­
tika.
— Előzőekben felsorolt hiányosságaik miatt tehát nem tudnak kellő
segítséget nyújtani a tudományos kutatás tervezéséhez, megszervezéséhez
és irányításához.
*

E könyv szerzője más munkáiban is azt az álláspontot képviselte, hogy a

mozgásformákon túlmenő szempontokra kell épülnie a korszerű tudo­
mányrendszerezésnek.18
A komplex szemlélet azt követeli meg tőlünk, hogy az összes lehetséges
rendszerezési (ezen belül osztályozási) lehetőséget számba vegyük, függet­
lenül attól, hogy milyen kiválasztási elven alapulnak. Az anyagi valóságot
követjük, tehát olyannak vesszük, amilyen — és ez az első lépés. Ennek
eredményeképpen megtudjuk, hogy m i van? Ezután jön a második és a
harmadik lépés; milyen elvek alapján és milyen célok érdekében kívánunk
rendszerezni? Majd tegyük meg az utolsó lépést: rendszerezzük ismeretein­
ket konkrét csoportosítások formájában.
A következő fejezetek maguk is ezt a logikát fogják követni.

l s Vö.: A tudomány rendszerezésének problémái. Magyar Tudomány, 1965. 1.;

Tudományfejlődés és rendszerezés. Alföld, 1965. 11.; A természettudományok tár­
gya és kölcsönös kapcsolata. Magyar Tudomány, 1966. 4.; A műszaki és természet-
tudományok viszonya. Magyar Filozófiai Szemle, 1965. 6.; Tudományszervezés és
információ: Magyar Filozófiai Szemle, 1966. 1. - Néhány újabb tanulmányomban a
tudományt szélesebb társadalmi kontextusában tárgyalom: A tudomány helye a tevé­
kenységek rendszerében. Magyar Tudomány, 1978. 10. 731-740 o.; Tudomány­
politika-munkafolyamat. Magyar Filozófiai Szemle, 1978. 3. 305-316 o.

62
III. fe je zet. A tu d o m á n y o k első d leg es felo sztása

1. Tudomány térképek és regiszterek

A rendszerezés újabb lehetőségeihez vegyük számba azokat az empirikus

ismereteket, amelyek megmutatják, hogy ,,mi van” , azaz a mai tudom ány­
ban milyen struktúrákkal találjuk magunkat szemben? 1
A tudományszakok közötti összefüggéseket sémákban szokták ábrá­
zolni. Ezeknek azonban az a hiányosságuk, hogy csupán néhány főbb
tudományszakra vagy területre terjednek ki és csak a köztük levő
fontosabb összefüggéseket reprezentálják. Lehetőleg teljes empirikus fel­
mérés szinte alig van. A nyugati irodalomban azonban találtunk két tu d o ­
mányregisztert, az amerikai tudományos és technikai szakemberek
országos nyilvántartását12 és egy német összeállítást3, amelyben az USA, az
Egyesült Királyság és Franciaország vonatkozásában a tudományszakok
megoszlását mutatják ki. Ezenkívül találtam még egy-egy 1972-es amerikai
és szovjet nómenklatúrát a szakmák megoszlásáról.4 (Létezik ezenkívül
egy UNESCO tudományregiszter is, amely 8 decimális finomságban tartal­
mazza a diszciplínákat és specialitásokat.) Szocialista relációban a tu d o ­
mányokról ilyen összeállítást nem találtunk, ezért magunk végeztünk
gyűjtő és rendszerező munkát az Enciklopedicseszkij Szlovár anyaga

1Vö.: Farkas János: A tudomány strukturális tagozódásáról .Magyar Tudomány,

196714.
2The National Register of Scientific and Technical Personnel - A Program of the
Division of Scientific Personnel and Education.
3Die Statistik der Forschungs- und Entwicklungsaktivitáien. (F. E. Statistik)
1965. jun. Studiengruppe Für Systemforschung Heidelberg (Bericht Nr. 61.).
4The 1972 scientist and engineer population redefined. (Az USA 1972. évi tudós-
és mérnökállományának felmérése.) Sei. Res. Stud. Hihglights (Washington) 1975.
ápr. 11. 1 -8 o. (NSF 75-305). - О nomenklature szpecialnosztej naucsnüh
rabotnikov. (A tudományos dolgozók szakmai nómenklatúrája.) B. Minisztersztva
Vüszsego Szrednego Szpecialnogo Obraz. SzSzSzR (Moszkva), 1972.11. No. 1 —16 o.

63
alapján. Ugyanígy az Új Magyar Lexikon alapján is elvégeztem ezt a
feladatot.5 A különböző tudománynyilvántartások azért hasznosak, mert
megközelítően a tudományok teljes készletét mutatják meg számunkra,
hiszen a rendszerezés első kérdése, hogy ,,m it kell rendszerezni?” — és
csak azután jön a miért? és a hogyan? kérdése. Ezek a regiszterek arra
jók, hogy segítségükkel megvizsgáljuk egyes nyelvterületeken, sőt társa­
dalmi berendezkedések szerint is a bontásban és a volumenben meg­
nyilvánuló azonosságokat és eltéréseket. Az anyagok lehetőséget adnak
arra, hogy a tudománytérképek, hálózati megoldások, különböző kimuta­
tások gyenge pontjaira rámutassunk és az ábrázolás további lehetőségeire
hívjuk fel a figyelmet. A kimutatásokat abból a szempontból is lehet
elemezni, hogy az állapotokon túlmenően kifejeznek-e irányokat vagy
folyamatokat? Felvethető kérdések: az ilyen kimutatásokkal folyamatok,
törvényszerűségek egyáltalán ábrázolhatók-e? E térképekről és kimutatá­
sokból leolvashatók-e törvényszerűségek, és ha igen, milyenek? Rám utat­
nak-e arra a valószínűségi leterítettségre, szóródásra, amellyel számolnunk
kell? Vannak-e „üres-mezők” , amelyek realizálódása várható? A mengye-
lejevi rendszerhez hasonlóan megjósolják-e új tudománycsoportok várható,
valószínűségi megjelenését? Van-e teljes telítettség? Mit mutatnak meg e
térképek a tudom ány egységéről? Melyek az egységesség kritériumai?
Milyen csomópontig kell a megismerésnek eljutnia, ahonnét már látszik az
egység, azaz a különböző részek összetartozása? (Olyan-e ez mint a
pontteclmikával készített impresszionista festmények, amelyek közelről
kuszák, de távolból már egységes képet m utatnak.) És végül: a táblázatok és
térképek rámutatnak-e a tudományoknak a technikával és a termeléssel
való egységes síkba olvadására?
A tudományleltárak, térképek mennyiségi problémákat is tisztázhatnak.
A matematikailag megragadható átfedések rámutatnak a rész és egész
sajátos megvalósulására a tudományok rendszertanában. Vannak tudo­
mányszakok, amelyek önálló részt képviselnek egy egészen belül, de más
egész részeként is számításba jöhetnek. Az egyszeri előfordulás a leg­
gyakoribb, és az előfordulások számának növekedése fordított arányban

5Enciklopedicseszkij Szlovár. Moszkva, 1963 —64; ill. Uj Magyar Lexikon.

Akadémiai Kiadó, Bp. 1959-62.

64
 van a tudományszakok számával. A rész—egész (tehát kétszer számításba
jövő) előfordulás a klasszikus szemléletben normális állapot, ezen túl
azonban már nem tekinthető annak.
A tudományregiszterek megmutatják a tudomány nagy halmazának
alhalmazait, a belső struktúrát, a nagy csoportok további rétegződését, pl.
a kémia belső rendszerezését stb.
A tudományleltárakat és térképeket magam állítottam elő az orosz és
magyar nyelvű anyag feldolgozása alapján. A probléma nehézségére csak
egy adatot említünk: az orosz nyelvterületre vonatkozó összeállítást több
mint 40 000 címszó feldolgozása alapján készítettem el. Ezek a ki­
mutatások rendkívül pontatlanok, egyes tudományterületek szakemberei
kifogásokat tehetnek a besorolásokkal kapcsolatban. Azonban szeretnők
megemlíteni azt, hogy ezek elkészítésével magunk kívántuk előállítani a
kritizálandó koncepciókat. Ezek az összesítések éppen arra m utatnak rá,
hogy a tudományok közötti kapcsolatok annál sokkal bonyolultabbak,
mintsem egy ilyen térképbe ellentmondásmentesen beilleszthetők és össze-
szerkeszthetők lennének. Ennek bizonyítására azonban előbb ezeket el
kellett készíteni. A felhasznált lexikonok, enciklopédiák adta instrukciókat
igyekeztünk messzemenően felhasználni. A besorolásoknál nem saját
egyéni elképzeléseinket, hanem a felhasznált anyagok belső logikáját (vagy
logikátlanságát) vettük figyelembe. (A térképek közlésétől itt eltekintünk.)
Először egyetlen tudományterületről készítettünk térképet. Az Enciklo-
pedicseszkij Szlovár alapján a fizika tudománycsoportjának belső tagozó­
dását ábrázoló partikuláris tudománytérkép az alábbi problémákat m utatja
ki: 1. nincsenek fixálható helykoordináták. Ennek oka az is, hogy hely-
koordinátája csak pontnak van. Tájékoztatásul erre vonatkozólag csak a
tudomány tárgya ad utalást. A matematika nyelvén így fogalmazható a
probléma: megfeleltetést kell készíteni az anyag mozgásformáinak térben-
időben végtelen halmaza és a tudományok halmaza között. Kölcsönös és
egyértelmű megfeleltetés azonban nem lehetséges, mert két feltétel nem
teljesül. Egy mozgásformát ugyanis több tudományszak is vizsgálhat, és egy
tudomány több mozgásformát is érinthet.
2. Nem tudjuk pontosan lemérni, hogy valamely tudomány a jelen­
ségek, viszonyok stb. mekkora körét írja le. E tekintetben teljesen tájé­
kozatlanok vagyunk, és csak megbecsülni tudjuk, hogy pl. a kibernetika

5 F ark as 65
mint a visszacsatolással foglalkozó tudomány tágabb-e az ásványtannál,
avagy sem?
3. Nem tudjuk pontosan bemérni, hogy az Anyag—Tudat vektor mely
pontján állunk (tudomány-e, technika-e? stb.).
A térképek az ábrázolás problémáira is rám utatnak. Az ábrázolás célja
leginkább a szemléletesség, a nehézség pedig éppen abban van, hogy
többszörös összefüggéseket kell két síkban ábrázolni. Ez konkrétan a
következőket jelen th eti: rendelhető-e valamilyen távolságfogalom a mecha­
nika vagy annak részei; és pl. a termodinamika vagy részei közé? A
tudományterületek nem azonos kapcsolatban vannak egymással, de a
szoros vagy laza kapcsolatokat lehet-e távolságokkal ábrázolnunk? Kérdés
továbbá, hogy milyen legyen a síkban a halmazok egymáshoz való viszo­
nya? Ez azt jelenti, ha „fürtök” képződnek, akkor meg kell rajzolnunk a
fürtképződés irányait is (9. ábra).

9. ábra. Az ábrázolás problémája: „fürtképzó'désbóT’ struktürafeltárás?

A „fürtképződések” ábrázolása talán rám utathatna a tudományok

struktúrájára is, hiszen a struktúra a belső rend szerint irányított sokaság.
Most térjünk át az enciklopédiákból nyert általános regiszterekre,
amelyek néhány számszerű összefüggés megállapítására is lehetőséget
nyújtanak. Először külön-külön nézzük meg őket. Az orosz nyelvű anyag
alapján elkészített összesítés az alábbiakban látható:

66
1. táblázat
Tudományok nyilvántartása az Enciklopedicseszkij Szlovár (1963-64 Moszkva)
címszavai alapján
: i ;
_ . , Tudományok i . , Tudományok
Tudománycsoportok , , Átfedések
brutto szama netto szama

Filozófiai tudományok 20 5 15
Politikai tudományok 10 - 10
Irodalom és műv. tudományok 55 1 54
Nyelvtudományok 34 3 31
Történelemtudományok 19 1 18
Pedagógiai tudományok 15 4 11-
Katonai tudományok 5 - 5
Jogtudományok 11 - 11
Közgazdaság tudományok 5 - 5
Pszichológiai tudományok 17 5 12
Fiziológiai tudományok 11 - 11
Csillagászati tudományok 28 11 17
Földtudományok 115 17 98
Biológiai tudományok 153 41 112
Orvostudományok 63 5 58
Kémiai tudományok 49 7 42
Fizikai tudományok 108 21 77
Műszaki tudományok 30 - 30
Agrártudományok 22 3 19
Matematikai tudományok 45 8 37

összesen: 815 132 673

Ezenkívül találtunk 16 olyan ismeretcsoportot, amelyet áltudomány­

ként tartanak nyilván [természetfilozófia, strukturális pszichológia, a
pszicholingvisztika, pszichotechnika, axiológia, introspektiv pszichológia,
genetikai pszichológia, individuális pszichológia, kísérleti pedagógia, funk­
cionális pszichológia, frenológia, pedológia, episztemológia, etnikai
pszichológia, eugenika (etnikai antropológia), etnolingvisztika.] (Ezek
közül már többről beigazolódott azóta, hogy nem áltudomány.)
Tartalmatlan, a 0-ik osztályba tartozó tudományokat (a főcsoportokat
vezető tudományok elnevezéseit) — mivel nem mondanak többet, mint

5 67
 alágazataik együttese — mintegy 20-at találtunk. Ennyi a csoportok
száma is.
Az átfedések azt jelentik, hogy az Enciklopédia címszavaiban jó néhány
ismeret önmagában, de egy általánosabb terület részeként is megemlítést
nyert. Ezt a kim utatást azért tartjuk hasznosnak, mert az alárendelések
gyakoriságára ad választ. 683 „tiszta”, elkülöníthető tudományszak van. A
legegyértelműbb viszonyok ott találhatók, ahol nincsenek átfedések a
politikai, jogi, katonai, közgazdasági, fiziológiai, műszaki tudományok
területén. Ez persze nemcsak előny, hanem hátrány is lehet, ha e területek
belső strukturálatlanságuk miatt válnak könnyen áttekinthetővé. Nagyon
pontatlannak tartjuk a közgazdasági, a történelmi, a politikai, a jogi, a
katonai, a pszichológiai tudományok nyilvántartását, adatait. Ezen tudo­
mányok esetében semmiféle strukturális szerveződésre nem látunk
nyomot, és ezért csak taxatíve sorolhatjuk fel őket. De még ezt a taxatív
kimutatást is hiányosnak érezzük.
Rendkívül bonyolult strukturális kapcsolatok m utathatók ki a fizikai, a
biológiai, a geológiai, de még az orvostudományok, a kémiai és a matema­
tikai tudományok vonatkozásában is.
A bonyolultság ábrázolása rámutat az ilyen térképek ama fő hiányos­
ságára, hogy képtelenek megmutatni a különböző nagy tudomány-
területek egymás közti kapcsolatait, a nagy tudományterületek strukturális
részei (elemei) közötti kapcsolatokat, és az egyes területek beosztott
diszciplínáinak más területek diszciplínáival való kapcsolatait. Még a 20 fő
terület sem volt topológiailag úgy elhelyezhető, hogy kifejezze valamennyi
kapcsolatukat egymással. Pl. a filozófiai tudományoknak a többi 19 fő
területhez is kellene kapcsolódniok. Egyes összefüggések kimutatása, pl. a
fizika és a kémia és a biológia hármas csatlakozása már háttérbe szorítja pl.
a földtudományok, a műszaki tudományok, a matematika csatlakozásait.
Egy kapcsolat kimutatásának mindig ára van: elvész egy másik kapcsolatra
való rámutatás lehetősége.
A tudománytérkép ugyanakkor egyes nagy területeken belül rá tud
mutatni bizonyos gócosodásra. Pl. a műszaki tudományokon belül 4 gócot
látunk (energetika, technika, géptan, kohászat). Nem mutat rá viszont a
társadalmi szükségletek szerinti funkcionális szerepkör szerinti összekap­
csolódásokra, típusképződményekre.

68
 A másik tudományregiszter az amerikai technikai és tudományos szak­
emberek felmérésére hivatott. Nézzük meg először a taxatív anyag fel­
építését. 10 fő csoportba foglalja össze az ismereteket:
1. kémiai tudományok
2. geológiai tudományok
3. biológiai tudományok
4. matematikai tudományok
5. meteorológiai tudományok
6. fizikai tudományok
7. pszichológiai tudományok
8. határtudományok
9. műszaki tudományok
10. társadalomtudományok.
A 10 főcsoporton belül további bontást alkalmaz és 90 alcsoportot
különböztet meg. Összesen 891 tételt foglal magába.
A kimutatásnak másik változata 13 fő csoportban, 111 alcsoportban
1167 tételt vesz fel.
Az a kérdés merül fel, hogy eszerint az amerikaiak több tudományt
ismernek, mint mi? Nem így van. Az amerikaiak nem csupán a tudo­
mányos diszciplínákat, hanem a specialitásokat is felvették a jegyzékbe,
tehát azt, hogy valaki mivel (milyen specialitással) foglalkozik. Ezeknek a
foglalkozásoknak az elnevezése nem mindig azonosítható egy tudomány-
szakkal. Pl. a beszédtechnika, (speech); nyíltvágatú bányászat (open cut
mining); kőolaj föld alatti tárolása (petroleum underground storage); rovar-
és rágcsálóirtás (insect and rodent control); szemételtakarítás (refuse
diposal); kenéstechnika (lubrication engineering) stb.
A következő kimutatás (Die im Sektor Industrie in Frankreich erfassten
Wissenschaftzweige) a következő főbb adatokat nyújtja:
1. matematika és statisztika (10), (124)
2. fizika (13), (127)
3. kémia (3), (76)
4. atmoszférikus és földi fizika (12), (109)
5. biológia (20), (187)
6. határterületek (5), (86)
7. mérnöki tudományok (12), (127)

69
 Megjegyzés: az első zárójelben az alhalmazok elnevezése, a második
zárójelben az alhalmazokba besorolt diszciplínák, specialitások száma talál­
ható. Összesen 75 alhalmaz, 836 diszciplínával. A 7 fő terület és a 75
alkalmaz elnevezése О-tartalmúnak van véve, és nem szerepelnek a 836-ban,
amelyeknek viszont van tartalmuk. Számításba kell még azt is venni, hogy
a francia kimutatás nem tartalmazza a társadalomtudományokat és a
pszichológiai tudományokat. A meteorológiai és a földtudományokat,
amelyek az amerikai kimutatásban külön szerepelnek, az atmoszférikus és
földi fizika alá sorolják be.
Az Új Magyar Lexikon alapján készített felmérés az alábbi főbb ada­
tokat mutatja meg:
2. táblázat.
Tudománycsoportok az Uj Magyar Lexikon alapján

Tudománycsoportok Szakok száma

1. Szociológiai tudományok 20
2. Filozófiai tudományok 10
3. Közgazdasági tudományok 17
4. Történelemtudományok 50
5. Pszichológiai tudományok 18
6. Pedagógiai tudományok 20
7. Jogtudományok 48
8. Nyelvtudományok 23
9. Művészeti tudományok 41
10. Katonai tudományok 10
11. Matematikai tudományok 35
12. Asztronómiai tudományok 13
13. Biológiai tudományok 88
14. Orvostudományok 69
15. Agrártudományok 17
16. Földtudományok 85
17. Kémiai tudományok 41
18. Fizikai tudományok 43
19. Műszaki tudományok 128
20. Egyéb tudományok 9

összesen: 785

70
Ez a táblázat ugyancsak —főleg ha a külföldi hasonló enciklopédiákhoz és
regiszterekhez viszonyítjuk — rámutat arra a tisztázatlanságra, amely a
tudomány egésze, valamint elemeinek száma vonatkozásában fennáll.

2. A tudományregiszterek inkonzisztenciája:
a geológiáról készült esettanulmány alapján

Egyetlen tudományterület — a geológia — területén részletesebben

kívánjuk dokumentálni az ágazati felosztások rendezetlenségét és nagyfokú
eltéréseit.6 Az amerikai tudományos és technikai személyzet nemzeti
regisztere (National Science Foundation. A Program o f the Division of
Scientific Personnel and Education), a kémia és az élettudományok között
helyezi el a földtudományokat geológia, gazdasági geológia, technika és
katonai geológia címszavak szerint. Később a matematika és a fizika közé
teljesen egyenrangúnak tekintve felveszi a meteorológia címszót, ahol a
szinoptikus meteorológia, a klimatológia, a speciális területi meteorológia
tételeit szerepelteti. A fizika és a pszichológia után tárgyalja a határtudo­
mányok speciális szakterületeit (Interdisciplinary Specialities). Itt a fizi­
kai-kémia után a geokémia, az általános geofizika, a kutató geofizika, a
talajtan, a paleontológia és a paleobotanika tételeit veszi fel. A felsorolás­
ban az űrfizika szakítja meg a sort, majd a fizikai és dinamikai meteoro­
lógia és a meteorológiai eszközök csoportjai következnek. A meteorológia
címszó szerint ezek a diszciplínák ehhez a geológiai osztályhoz tartoz­
nának, de a belső tagolást tekintve kételyeink vannak. Nem hisszük, hogy
idehaza az atmoszférikus kémia vagy atmoszférikus elektromosság, vagy a
turbulencia és a diffúzió a Föld- és Bányászati Tudományok Osztálya
hatáskörébe tartozna. (Persze azt figyelembe kell venni, hogy az amerikai
kimutatás nem akadémiai szervezést tükröz vissza.) Az interdiszciplinaritá-
sok sorában az oceánográfia, a hidrológia és hidrográfia, a felmérés, tér­
képészet, fotogrammetria csoportjai következnek. Ezután az alkalmazott

6 Ezt egy feljegyzés formájában az MTA Geológiai Osztálya felkérésére

készítettem 1967 májusában.

71
 matematika és az elektronika között a geográfia foglal helyet 8 tétellel. A
műszaki tudományok között találjuk meg végül a bányászati és kőolaj­
technika (Mining and Petroleum Engineering) csoportját. (Előtte a műszaki
mechanika, mögötte a kohászat és fémtechnika található.)
Az Enciklopedicseszkij Szlovár 115 tételt tartalmaz a geológiáról. A
legáltalánosabb kifejezés a geológia pl. mindössze az alábbi rendkívül
„sovány” struktúrát jelzi: mineralógia és petrográfia, hasznos ásványok
tana, tektonika (geotektonika), vulkanológia, történeti geológia, paleonto­
lógia, regionális geológia, mérnöki geológia, hidrogeológia. Ennél finomabb
szerkezeti eloszlás itt nem található. A földrajz „struktúrája” pedig csak
ennyi: fizikai földrajz és gazdasági földrajz. A klimatológia „struktúrája” :
—genetikus (általános K.) és alkalmazott K.
A szótár a klimatográfiáról az alábbi információt nyújtja: a klimatológia
fejezete.
A geomorfológiáról pedig azt tudjuk meg, hogy egy olyan tudomány,
amely a geológiát, a klimatográfiát és a hidrológiát stb. fűzi össze.
Egyszóval nem könnyű a dolga annak, aki meg akaija „számolni” , hogy
hány tudomány van. A geotudomány általános struktúrája sem áll tehát az
adott esetben rendelkezésre. Módszerünk az volt, hogy a legfinomabb,
legkisebb ágaktól haladtunk visszafelé formállogikai teijedelmű össze­
függések vizsgálata alapján (mi minek az ága, része, fejezete stb.), és így
jutottunk el mindig nagyobb egységekhez, végül magához a geológia,
illetve a földtudományok gyűjtőfogalmához. Az ágazati tudományrend­
szerezés egyik legnagyobb paradoxona abban rejlik, hogy ellentmondás van
a legspecializáltabb, szűk, jól körülhatárolható ágazatok egzakt tartalma és
struktúrája és a tudománycsoport általános rendszerének pongyolasága
között. Minél nagyobb egységekhez jutunk el, annál megfoghatatlanabb és
pongyolább lesz ezek struktúrája. Ez egyébként valamennyi tudomány-
területre vonatkozó probléma. Moszkvában személyesen jártam tudo­
mányos folyóiratok és lexikonok szerkesztőségében, hogy a szovjet tudo­
mányra vonatkozólag valamilyen elfogadható tudományos nyilvántartásra
akadjak, de sajnos, eredmény nélkül. Még a Nagy Szovjet Enciklopédia
szerkesztőségében sincs külön regisztere a tudományszakoknak. Itthon
egyébként hasonló a helyzet.

72
 A heidelbergi kutatócsoport gyűjtéséből preparáltuk ki azokat a téte­
leket, amelyek a francia iparban kimutatható tudományágak között föld-
és bányászati karaktert mutatnak.
A kémia között található egy nagy csoport „ásványkémia” (chimie
minerale) cím alatt. Bár az MTA Geológiai Osztálya ásványtannal is foglal­
kozik, gondoljuk, hogy az ásványkémia mégsem profilja. A franciák leg­
alábbis a kémiába sorolják be. Egyébként lehetséges, hogy marginális
kérdésekről lévén szó, ilyen „tiszta, egyértelmű” besorolás nem is jogos.
Ezután a kémiával egyenrangú atmoszférikus és földfizikát találunk a
kimutatásban, amelynek első csoportja a „dinamique, chimie et physique
de Tatmosphére”, majd a klimatológia, a szinoptikus meteorológia, a
speciális területi meteorológia, a meteorológiai eszközök, készülékek
(appareillage meteorologique), a geokémia, a geodézia, a geológia, a pale­
ontológia és paleobotanika, a geofizika, a hydrológia jön, és végül az
óceánográfia zárja be a sort. Az atmoszféra dinamikája, kémiája és fizikája
csoportot is belevéve itt 12 alhalmazban 109 tudományos diszciplína,
specialitás található. Érdekes, hogy a földtudományok elnevezést nem
használják és a geotudományok többsége az „Athmosphére et physique du
Globe” címszó alatt húzódik meg, hiszen ha az első csoportot nem is
számítjuk a földtudományokhoz, akkor is a többi 11 alhalmazban szereplő
mintegy 93 diszciplína jellegzetesen földtudományi jellegű. A kimutatás­
ban ezután biológiai, majd interdiszciplináris tételek (specialites inter-
disciplines) szerepelnek. Utóbbiban találjuk meg a biokémia, biofizika,
kémiai fizika és a chimie agricole et des aliments után a science des sols,
azaz a talajtudományok együttesét. Ezután főhalmazként mérnöki tudo­
mányok kerülnek sorra (sciences de Tingenieur) és hátulról a harmadik
csoportban (itt is 12 csoport van) találjuk az „exploitation miniére et
petroliére”, tehát a kitermeléssel, bányászattal kapcsolatos ágak listáját.
Végül az Új Magyar Lexikon alapján készítettünk egy felmérést a
geotudományokra vonatkozólag. Erre a kimutatásra szintén érvényesek azok
a megjegyzések, amelyeket az orosz nyelvű anyaggal kapcsolatban már
említettünk. Az őslénytan pl. a biológiában, a talajtan az agrártudomány­
ban szerepel. A geokémia határtudomány jellegénél fogva a kémiában is
fölbukkan. Mivel a magyar lexikon nem biztosít a határtudomány fogalom­
nak olyan jelentőséget, mint pl. a nyugati regiszterek, ezért az interdisz-

73
ciplináris tudományágak nómenklatúráját nem vettük fel, hanem igyekez­
tünk „tiszta” megoldásokat találni, követve a lexikon szerzőinek — nem
mindig kielégítő — tudományrendszertani felfogását. A bányászati tudo­
mányok (ércbányászat, földgáz, olaj, szénbányászat, bányagépek elmé­
lete s.i.t.) a műszaki tudományok közé nyert besorolást.
Az ismertetett regiszterek arra a fő hiányosságra is rámutatnak, hogy
nem beszélhetünk nemzetközileg elfogadott tudomány-nómenklatúráról.
A tudományszakok és specialitások elnevezésében, az elnevezések tartal­
mában, a csoportosításokban, a besorolásokban, az elvi értelmezésben oly
nagy különbségek vannak, amelyek határozottan gátjai a nemzetközi tudo­
mányos együttműködésnek.7 A marxista szemléletű tudományrend­
szerezés kidolgozása ebben a vonatkozásban is fontos lehet, bár ideológiai
akadályok gátolják univerzális használatát.

7Mátrai László szerint a terminológiai zűrzavarnak az az oka, hogy gyakran

összekeverjük az emberi intellektuális aktivitás hat fokozatát, amelyek a leg­
egyszerűbbgyakorlattól a legbonyolultabb tudományig húzódnak. E fokozatok: ,fij a
gyakorlat (Praxis); b) a tudás (Kenntnis) c) az ismeret (Erkenntnis), d) az „elmé­
let” (Kunde), e) a „tan” (Lehre) és f) „a tudomány” (Wissenschaft). . . . Az össze-
cserélés eredményeképpen tudománynak nevezünk olyan elméleti területeket is,
melyeket differenciáltabb, pontosabb szóhasználat szerint másként kellene nevez­
nünk. Példaként egyre több ilyen „új tudományt” említhetünk: a szervezés-
tudományt, a könyvtártudományt, a csomagolástudományt stb.” —(Mátrai László: A
kultúra történetisége. Gondolat, Bp. 1977. 234 o.)

74
IV. fejezet. Kritikai megjegyzések a tudományszakok
ábrázolásához és áttérés
az osztályozásról a rendszerezésre

1. Régi elvek helyett újak bevezetése

A következőkben vizsgáljuk meg azt a kérdést: lehet-e a tudományokat

egyáltalán osztályozni?
A tudománytörténet határozott igennel válaszolt erre a kérdésre, hiszen
az osztályozás a tudom ányok objektíve eltérő sajátosságait fejezi ki.
Minden tudomány rendszerezés, ezért az emberiség általános, összes isme­
retét is rendszerezni kell. Ez adja a kérdés filozófiai jellegét, amely egyben
a filozófia és a szaktudományok viszonyának egyik vonatkozása.1 Az
egyes szaktudományok elemzéséhez látni kell az eltérő vonásokat is, és az
osztályozás az, amely ezeket felszínre hozza. Közvetve még a tudományok
közötti kapcsolatokat is ki lehetett mutatni korábban az osztályozás

1A tudományok osztályozását filozófiai oldalról fó'leg az alábbi tanulmányok

tárgyalják: Die Klassifikation der Wissenschaften als philosophisches Problem. Hrsg.
R. Rochhausen, Berlin, 1968. Dtsch. Verl. d. Wissenschaften. 158. o. (A tudományok
osztályozása mint filozófiai probléma); Hájek, K.: Filozófia a systém speciálnych
vied. Filozófia, Bratislava, 1968. 1. no. 41-54. o. (Filozófia és a modern tudo­
mányok rendszere); Löther, R .: Dialektische Aspekte der Klassifikation. Wiss. Z. Karl
Marx Univ., Leipzig. Gesellschafts-Sprachwissenschaftliche Reihe, 1968. 5. no.
559-560. о. (A tudományos osztályozás dialektikai aspektusai); Rochhausen, R.: Die
strukturellen Veränderungen des Systems Wissenschaft und die philosophisch­
methodologischen Konsequenzen für eine Wissenschaftsklassifikation. (A tudomány-
rendszer strukturális változásai és egy tudományosztályozás filozófiai-metodológiai
következményei (Uo. Leipzig); Berka, К.: Über die Stellung der Logik im System der
Wissenschaften. Uo. 575—578. o. (A logika helye a tudományok rendszerében);
Kannegiesser, К. H.: Zur Exaktheit der Wissenschaft und ihrer Klassifikation. Uo.
583-586. o. (A tudomány egzakt jellege és osztályozása); Thom, A.: Zur Klassifika­
tion von Wissenschaftsdiszciplinen in komplexen Wissenschaftsgebieten —dargestellt
an Entwicklungsproblemen der medizinischen Wissenschaft. (Tudományos disz­
ciplínák osztályozása komplex tudományterületeken). Uo.\Segeth, W.: Formale Logik
und Klassifikation der Wissenschaften. (Formális logika és a tudományok osz­
tályozása) Uo.

75
segítségével. Ma azonban már más a helyzet. A hagyományos osztályozás­
sal a modern tudomány bonyolult kapcsolatrendszerét már nem tudjuk
megragadni, és.ezért javasolunk egy korszerűbb rendszerezésre való áttérést.
Fenntartással élünk minden olyan törekvéssel szemben, amely még ma is
osztályozással „erőlteti bele” a tudományokat a valóságos folyamatoktól
elvonatkoztatott merev sémákba, amely a tudományt állapotok összességé­
nek és nem a folyam atok összességének tartja. Ugyanígy vitatkozunk azok­
kal a szerzőkkel is, akik az osztályozási kísérletek során többnyire csak a
természettudományokat rendszerezik és elhanyagolnak más területeket.
Kétségtelen, hogy különböző tudományterületek belső struktúrájának fel­
tárása és kimutatása lényeges probléma. Véleményünk szerint a jelenlegi
döntő lépést mégsem a partikuláris osztályozások kidolgozása irányába kell
megtennünk, hanem egy olyan általános rendszerezésen kell gondolkod­
nunk, amely valamennyi szakágban használható lehet. Az általánosságban
megragadott megoldás kifejezi azokat a közös szempontokat, amelyek ki­
mutatják a különböző valóságterületeken kiépülő tudom ányok belső egy­
ségét. A természettudományi kérdések ugyanis szorosan összefonódnak
társadalomtudományi, filozófiai, matematikai és technikai kérdésekkel is,
és ezért van szükség a probléma komplex felvetésére és megoldására.
A filozófiai jellegű rendszerezés hiánya különösen az információ, a do­
kumentáció, a kutatásnyilvántartás területén érezhető. Feltételezzük, hogy
egy korszerűbb rendszerezés jobb alapot nyújthatna a praktikus szükség­
leteket kielégítő ismeretrendezés számára. Ennek érdekében viszont le kell
mondanunk az osztályozásról, mivel ez a művelet feltételezi, hogy a
dolgok összessége egyértelműen felbontható meglevő vagy hiányzó
ismérvek alapján, és ezért egy hierarchikus struktúrán belül az alkotórészek
egymást kölcsönösen kizárják. A formális logikára alapozott osztályozás —
és a vele kapcsolatos logikai szabályok - nem kielégítőek e mélységesen
dialektikus probléma esetében.
A formális logika a jelenségeknek, fogalmaknak k o m p l e m e n ­
t á r i s osztályokra való merevítésével kizárja egymásba való á t -
m e n e t ü k lehetőségét. Egyes filozófiai kézikönyvekben, jegyzetekben a
mozgásformák, amelyek a tudományos osztályozásnak o b j e k t í v
a l a p j á t jelentik, még ma is az élettelen világ, élő világ és a társadalom
mozgásformáira különülnek el.

76
 Mindhárom területnek van természetesen önállósága, és így elválaszt­
hatók. de ezt az elkülönülést szembeállításnak is felfoghatjuk. Ez viszont
már nem teszi lehetővé, hogy például értékeljük az élettelen és élő világ
határának viszonylagosságát. Márpedig fejlődéstörténeti megfontolásból e
két nagy terület határát genetikusán, de strukturálisan is r e l a t í v n e k
kell tartanunk, amit különböző kutatási eredmények (vírusok, liofilizálás,
Kalinyenko biostrukturális képződményei stb.) is igazolnak.
A modern tudományfejlődésben egyre inkább nemcsak a dolgok, de
v i s z o n y a i k is a vizsgálat tárgyává válnak. Mivel anyagon nem csupán
matériát, hanem a dolgok tulajdonságait és más dolgokhoz való viszonyait
is értjük, ezért a probléma csak az ezeket kifejező dialektikus r e l á c i ó s
l o g i k á v a l közelíthető meg.2
A fogalomdefiníciók formállogikai megoldásán túl ezért dialektikus
logikai fogalmakat is alkotnunk kell. Ezzel persze nem akarjuk azt
mondani, hogy kétféle logika van. A logika egyetlen és egységes, amelynek
azonban több fejlődési szakasza van. Az elemi logika a legkézenfekvőbb,
mondhatnék a fenomenologikus összefüggéseket mondja ki, és a jelenségek
felszínén marad. A lényeg megismerése során viszont bonyolultabb logikai
viszonyokhoz jutunk el, amelyekhez képest az elemi logika határesetként
viselkedik. A fogalmak dialektikus logikai megközelítéséhez a gyakorlat és
elmélet példáját használjuk fel. Az elmélet és gyakorlat tárgyi vonatkozás­
ban igen, de funkcionálisan már nem elkülöníthető. Az elmélet tehát lehet
gyakorlat, a gyakorlat lehet elmélet, attól függően, hogy a megismerési és
átalakítási folyamatban éppen milyen funkciót töltenek be.
Az osztályozás mindenesetre a rendszerezés legprimitívebb formája,
amely egyszerű körülhatárolással, elkülönítéssel választ el egymástól
ismereteket, tudományágakat. Arisztotelész például — azzal, hogy az ég­
boltot kétfelé (egy szublunáris és egy Hold feletti) részre — osztja, egy
időben teremt meg két tudományt — a meteorológiát és a csillagászatot.

2A tudományok meghatározása, osztályozása során meg kell küzdenünk a

hagyományos logikai apparátussal is. Az Arisztotelész által megfogalmazott nominális
definíciók csak osztályfogalmak megkülönböztetésére használhatók. Reális definíciót
azonban ezzel a logikával már nem alkothatunk. A tudomány mint nagymértékben
összetett képződmény kontextuális, reális, jelentés-analitikus, explikációs-logikai,
rekonstrukciós-empirikus-analitikus meghatározásokkal lenne kifejezhető.

77
Az osztályozás feltételezi egy olyan kitüntetett közös nevező létezését,
amely a több részből álló jelenségeket egy ellentmondásmentes rendszer­
ben fogja össze. Ezt az ellentmondásmentességet nemcsak formállogikai,
de általános lételméleti vonatkozásban is igénylik az osztályozás hívei. A
mozgás szerinti osztályozások révén (már Gassenditő\ kezdve) ügy vélik,
hogy megtalálták azt az eszközt, amellyel a különböző tudományok közös
nevezőre hozhatók. Magának a mozgásnak a definíciójából kitűnik e
koncepció túllépésének szükséglete, hiszen a „mozgás az anyag létezési
módja, egyetemes tulajdonsága” (attribútuma). Az anyagi világ jelenségei­
nek azonban nagyon sok más tulajdonsága is van, amelyek a mozgás
univerzalitása ellenére, bizonyos vonatkozásokban lényegesebbek, mint
maga a mozgás. A tudom ányok társadalmi felhasználása például nem arra
kíváncsi, hogy ezek milyen mozgásformákat vizsgálnak, hanem arra ügyel,
hogyan kapcsolhatók össze legoptimálisabban a különböző társadalmi
szükségletek kielégítésére. Az ilyen kapcsolási rendszerek nem biztos, hogy
a mozgásformák alapján születnek meg.
Az osztályozás és rendszerezés történelmi formái igen változékonyak, és
a tudományok bizonyos fejlettségi szintjeihez kapcsolódnak. Gramsci
például a Buharinnal folytatott vitában annak a véleményének adott ki­
fejezést, hogy ha egy tudom ány még nem érte el fejlődésének a klasszikus
szakaszát (amikor már kézikönyvvé rendszerezhető), akkor minden ,,kézi-
könyvesítési” kísérlet szükségképpen megbukik, logikai rendszerezése csak
látszólagos és illuzórikus. Gramsci felvetette azt a gondolatot is, miért ne
lehetne megelégedni ilyen esetekben a problémák helyes elméleti és törté­
nelmi terminusokban való felvetésével? Ez a megközelítés belőlünk a
következő kérdések megfogalmazását váltotta ki: l a tudományok jelenleg
eljutottak-e már rendszerezhetőségükhöz? ; 2. a régebbi osztályozások nem
azért voltak-e korlátozottak és meddők, mert maguk a tudományok ,,nem
érték el” rendszerezhető fázisukat? ; 3. a rendszerezés problémája megold­
ható-e? Bízunk abban, hogy mindhárom kérdésre — előbb vagy utóbb -
igennel válaszolhatunk majd.
A tudományok osztályozásának problémája a méréselmélet néhány
vonatkozásának felvetését igényli. Az osztályozás tulajdonképpen fel­
osztás, és minden felosztás mérést jelent. A legegyszerűbb felosztás az
osztályba sorolás. Ez címkeszámokkal elvégezhető egyetlen műveletet tesz

78
lehetővé: megállapítjuk valamiről, hogy azonos-e vagy sem más dolgokkal?
Ezt nominális skálával való mérésnek nevezik. A következő mérési fok az
ordinális skálával ragadható meg. Itt már mérhetünk tranzitivitást
(nagyobb, egyenlő, kisebb). A még magasabb típusú mérést kardinális
skálákkal végezhetjük el, ahol a 4 számtani alapműveletet alkalmazzuk. A
skálának ekkor már abszolút 0 pontja is van. A skála lehet lineáris és
logaritmikus. A tudományosztályozásban a nominális skálát önkényesen
ordinális skálává alakítjuk át. A hierarchikus ordinális skálát mi a m odern
tudományelméletben nem látjuk használhatónak, viszont a tudom ányos
ismeretek genezisénél (a mi miből ered? vizsgálatánál) kitűnően alkalmaz­
hatjuk.
Az osztályozás tehát a rendszerezés legalacsonyabb fajtája.
Amikor mi a tudományok „rendszerezéséf " javasoljuk, akkor tulajdon­
képpen a rendszerezés rugalmasabb, dialektikusabb formáit részesítjük
előnyben.
Ezért a „tudományok osztályozása” kifejezést tudománytörténetileg
túlhaladott örökségnek tekintjük. H elyette a tudományok magasabb fo k ú
rendszerezését akarjuk bevezetni.
Ez a rendszerezés nem relativisztikus, de azt sem tételezhetjük fel,
mintha a tudományoknak lenne egy olyan tőlünk független természetes
rendszere, amelyet ezután kellene megtalálnunk. Ettől az illúziótól meg
kell szabadulnunk. Ha rendszerezni akarjuk a tudományokat, elkerül­
hetetlen, hogy feltegyük a kérdést: „mire lesz ez jó ?”.Erre nem lehet úgy
válaszolni, mint Faraday tette, akitől hogy megkérdezték, „mire lesznek
jók az alapkutatások? ” —állítólag így válaszolt: „Ki tudja, mire lesz jó egy
gyermek, ha felnő? ” A rendszerezésről pontosan tudnunk kell, mire
kívánjuk felhasználni. Szolgálhat egyszerű leltári, számbavételi igényeket,
mondván, ,jó tudni, mivel rendelkezünk? ” . De ennél lényegesebb szem­
pontokat is találunk: pl. a termelési folyam atba való bevitel; tudom ányos
intézmények szervezése; kutatási programok összeállítása; a közoktatás,
ezen belül a felsőoktatás programjainak összeállítása; kutatási intézetek
hálózati rendszerének kiépítése stb.
A tudományok magasabb fokú rendszerezésén tehát azoknak a társa­
dalmi-gazdasági szükségletek alapelvén kialakított operatív csoportosítását
értjük.

79
 E feladat azonban csak akkor teljesíthető, ha egyrészt átértékeljük
eddigi fogalmi apparátusunkat, másrészt, ha űj fogalmakat munkálunk ki.
Új kategóriák születésénél is kell korunk marxistáinak bábáskodniok.
Ezek a kategóriák a szaktudományokban jelentkeznek először (pl. elem,
struktúra, rendszer, funkció, szervezet stb.). Közös vonásaik alapján álta­
lánosabban (filozófiai) kategóriába is egyesíthetők. Nyilván van „funkció
mint olyan” , „rendszer mint olyan” és így tovább. Könyvemben néhány
szakkategória általánosítására teszek kísérletet.
Javasolom, hogy a tudományrendszerezés céljaira vezessük be a „vonat­
koztatási rendszer” fogalmát és szűkebb fizikai értelmezésen túlmenően
filozófiai általánosságot is tulajdonítsunk neki. A továbbiakban pedig
ugyanezt a szerepet szánom a „szuperpozíció” fogalmának. Ezért először
röviden összefoglalom a vonatkoztatási rendszerrel, majd a szuper-
pozícióval kapcsolatos tudnivalókat, majd megvizsgálom a tudomány rend­
szertanba való bevezetésük lehetőségét. (Természetesen nyomatékosan
hangsúlyozom, hogy az adott fizikai fogalmakat csak analógiaként hasz­
nálom, és magam sem hiszem, hogy az olyan társadalmi folyamatok, mint
pl. a tudomány, ugyanúgy viselkednének, m int a fizikai objektumok vagy
rendszerek. Az analógia csak munkahipotézis ahhoz, hogy még ismeretlen
jelenséget a már ism ert alapján értsünk meg.)
A fizikában a vonatkoztatási rendszertől tehető függővé a konkrét
fizikai mozgás sebessége. A modern fizika kim ondja, hogy nincs ki­
tüntetett vonatkozási rendszer. Ez a problém a annak az általánosabb
kérdésnek révén m erül fel, hogy a sebesség és egyéb fizikai mennyiségek
skálájának relatív (viszonylagos) volta mellett, m elyek a természetnek azok
a törvényei, am elyek a vonatkoztatás m ódjától függetlenek? Ez más
módon fogalmazva azt kérdezi, hogy a mennyiségek relatív volta jelent­
heti-e a természeti törvények relativitását is? A speciális relativitáselmélet
szerint a természeti törvények nem relatívek, hiszen Einstein is kimondja,
hogy a fizikai törvények minden vonatkoztatási rendszerben kovariánsok.
A Lorentz-transzformációból azt kapjuk meg, hogy tér- és időbeli mére­
teink skálája relatív, m ert függ a vonatkoztatás módjától. A valóságból
elvonatkoztatott fogalmak (adott esetben a tér és az idő) nem függetlenít­
hetek a konkrét fizikai realitástól (a vonatkozási rendszertől), ezért a tér és
idő skálája relatív. E relatív skálák meghatározásánál is a konkrét anyagi

80
világ mozgástörvényeit kell figyelembe vennünk, mert enélkül a létezési
formák megfoghatatlanok lennének. Az egységes téridő-törvények (együtt
a mozgástörvényekkel) viszont abszolútak, formájuk független a vonatkoz­
tatási rendszertől, ami éppen „egységességüket” fejezi ki.
Lehet-e relatív adatok esetében a vonatkoztatási rendszertől független
megmaradási tételekről beszélni? Lehet, mert ha pl. két anyagi test köl­
csönhatásait vizsgáljuk, akkor a kölcsönhatás előtti és utáni állapotokra
egy sajátos könyvelési mérleget kapunk, amelyek az alábbiakat bizo­
nyítják:
1. A tulajdonság mérőszáma függ attól, hogy milyen rendszerhez viszo­
nyítva nézzük (a skála relativitása!).
2. Bármely adott vonatkozási rendszerhez viszonyított mérleg —
extenzív fizikai mennyiségekre korlátozva — egyensúlyt mutat, vagyis az
adott rendszerből nézve a kölcsönhatás előtti összérték megegyezik a
kölcsönhatás utánival.
3. Bármely rendszerből nézve a kölcsönhatást, a két test által veszített,
illetve nyert extenzív fizikai mennyiségek különböző előjelűek, de egyenlő
abszolút értékűek.
A skála tehát relatív, de a mérleg mindig egyensúlyban van. A mérleg
egyensúlya az az abszolút törvény, amely a természet objektív tulajdon­
ságainak tartósságát fejezi ki. A mérlegegyensúly tétele és a relativitás elve
tehát azonos jelentésüek, hiszen az objektíve relatív tulajdonságok egy
objektíve általános és megmaradó egyensúlyi törvény megjelenési formái.
A relativitás elve tehát a megjelenési formák oldaláról ugyanazt mondja ki,
mint amit a természeti törvények kovarianciája állít a megmaradó egzisz­
tenciális létezés oldaláról. (A mikrofizika nem megmaradó fizikai mennyisé­
geitől — lévén a relativitáselméletről szó — itt eltekintettem.) Azokat a tör­
vényszerűségeket kapjuk meg, amelyek minden vonatkoztatási rendszertől,
mindenféle nézőponttól függetlenek (mérlegegyenletek). Persze nem a
nézőponttól, hanem attól függ a dolog, hogy milyen anyagi, vonatkoztatási
rendszerhez viszonyítva nézzük őket. Ahol a dolgok függnek a vonatkoz­
tatás módjától, ott a transzformációs törvényeket nyeljük, amelyek azt
mutatják meg nekünk, hogy az egyik rendszerben tapasztalt tulajdonságok­
ból hogyan lehet következtetni a másik vonatkoztatási rendszerben fellépő
tulajdonságokra? Ha függ is a nézőponttól az eredmény, az objektív

6 F a rk a s 81
törvények ismeretében tudunk arra következtetni, hogy egy másik néző­
pontból mit fogunk észlelni. Tehát nem a nézőpont szubjektivitása az
elsődleges, hiszen az a lényeg, hogy a mérés mindig összehasonlítást,
vonatkoztatást jelent. Ily módon bizonyos törvényszerűségek nemcsak a
vizsgált tárgy tulajdonságait mutatják, hanem magukban foglalják a
viszonyítás módját is. Pl. az asztal két szomszédos sarkának helyzetét és
távolságát különböző vonatkoztatási rendszerekben különböző adatokkal
jellemezhetjük. Ettől függetlenül az asztal és két sarokpontja változatlanul
ugyanaz marad.
A relativitáselmélet rám utat a vonatkoztatás módjától nem függetlenít­
hető esetlegességekre, de egyúttal ki tud mutatni abszolút törvényeket is.
Ezek éppen azok az alapvető törvények, amelyek függetlenek a vonatkoz­
tatási rendszertől. Ezek a mérlegegyenletek és ezek következményei. A
relativitás elméletének tehát a filozófiai relativizmushoz nincsen semmi
köze.
A tudományrendszerezésben is hasonló problémákkal találkozunk.
Nincs kitüntetett osztályozási rendszer. E rendszerek egyenértékűek.
Minden rendszerezés relatív skálaértékeket ad, de ezek relatíve objektívek,
mint ahogyan a mozgó hajón (Kj-vonatkoztatási rendszerben) feldobott
alma vertikális röppályája és a nyugvó partról (K0-vonatkoztatási rendszer­
ből) mért parabolikus röppálya mindegyike igaz. Egymáshoz képest el­
térőek, de mindegyik eltérés objektíve létezik. A tudomány általános
törvénye mérlegegyenletként viselkedik, ami azt jelenti, hogy minden
információt az objektív külvilágból szerez és —ha időbeli fáziskéséssel is —
de vissza is ju ttatja oda. Elsősorban a termelésen, de más csatornákon
keresztül is a létszférába vezeti vissza. Ez a mérlegtörvény minden vonat­
kozási rendszerben kovariáns, amit az információk megszerzése, átalakítása
és felhasználása törvényében lehetne talán egzaktul kifejezni. A rendszere­
zések magukban foglalják a viszonyítás módját és a vizsgált ismeretek
tulajdonságait is.
Gondolhatná valaki, hogy ha a tudományok világában nem is lehetséges,
de az élettelen vagy élő világban biztosan van kitü n tetett természetes
rendszer? Erre a kérdésfeltevésre is nemet kell mondanunk, mert Linné
tévedett abban, hogy az állatvilágban egyértelműen kapcsolódó, felbont­
ható természetes és egyben kitüntetett osztályozási rendszer létezik. Az

82
állatvilágot szintén nagyon sok szempont szerint rendszerezhetjük: pl.
rokonság, fejlődési szintjük, égövi előfordulás, haszon-, nemhaszon állat,
kereskedelmi szempont stb. szerint. A kérdés azon a tényen áll vagy bukik,
hogy van-e a dolgoknak valamilyen egyetlen lényeges minősége? Erre a
mai marxista irodalomban azt a választ kapjuk, hogy a minőség és mennyi­
ség, a lényeg és a jelenség kategóriái relatív jellegűek és ez a jelenségek
sokminőségűségének alapja.3 A dolgoknak tehát nincs „kitüntetett minő­
ségük?’ vagy „kitüntetett lényegük?’. Ami egy vonatkozásban, pl. M rend­
szerben minőség vagy lényeges alapvető tulajdonság, vagy szükségsze­
rűség, az egy általánosabb — mondjuk — M + К rendszerben már
mennyiség, jelenség vagy lényegtelen tulajdonság és véletlen; M—К
(kisebb) rendszerben szintén az és fordítva. Ami egy vonatkozásban
lényeges tulajdonság, az egy másikban lényegtelenné válhatik, és akkor egy
másik „nyomul fel” lényegesnek az előző helyébe. A „kitüntetettség”
legfeljebb csak egy rendszeren belül egy adott vonatkozásban, a meg­
határozott konkrét feltételek, adott téridő-viszonyok esetében értendő és
lehetséges. A könyvespolcunkon időnként kialakuló rendetlenségen is rend­
szerezéssel kívánunk segíteni, de miután a könyveknek sincs csupán
egyetlen minősége, ezért ezt a rendszerezést több szempontból: szak,
nagyság, nyelv, kötésborító, tárgy stb. szerint is elvégezhetjük. A probléma
aztán a definíciókra is áthúzódik, mert pl. arra a kérdésre, hogy mi egy
róka lényege? — meglehetősen bajosan tudnánk válaszolni, hiszen a kár­
tékonyság, a különböző (tájankénti, égövenként és évszakonként) változó
bundázat, vagy az a tulajdonsága, hogy a canis-családba tartozik, mind
különböző választ eredményezhet. A logikai irodalomban megkülönböz­
tetett „természetes” és „mesterséges” osztályozás kifejezések geijeszthetik
azt az ellenvetést, hogy „a mesterséges osztályozásokon kívül természetes
osztályozás is van, és a tudományok tagolásával ez követendő” . Szerintünk
a természetes és a mesterséges osztályozások, illetőleg rendszerezések
között sokkal diffúzabb a határ, mint gondolnánk. Nem hisszük, hogy

3Vö. pl. Rahimzsanov, T: A jelenségek sokminőségűségének problémája. A dia­

lektikus materializmus c. cikkgyűjtemény. Leningrád, Egyetemi Kiadó, 1958.\Jemel-
jev és Slahtyenko: Vesztnyik Len. Univ. no. 6. 1965.; Polikarov, A.: Izvesztyija na
insztituta po fii. IX. k. Szófia, 1956.; Meljuhin, Sz.: A szervetlen természet dialekti­
kája. Gondolat, Bp. 1964.

6 83
 létezik a tudományoknak valamilyen természetes rendszere, nem állítjuk
viszont azt sem, hogy csak mesterséges rendszerezéseket kellene felhasznál­
nunk. Létezik ugyanis egy olyan rendszerezési lehetőség, amely egy időben
természetes is és mesterséges is. Az anyagi világ objektív összefüggései,
tulajdonságai a tudattal, az emberi megismeréssel dialektikus kölcsön­
hatásba kerülve feltárulnak, de a kölcsönhatás módjától, mértékétől
függően eltérő formában jelennek meg, továbbá eltérő tulajdonságok
tárulnak fel. Ami feltárul, az tartalmában objektív (ha tetszik, termé­
szetes), az, ahogyan feltárul, formájában szubjektív (ha tetszik, mester­
séges), amely nem egyéb, mint a fejbe áttett és lefordított anyagi.
Igyekszem még pontosabban fogalmazni. Természetes „rendszerezés”
mint olyan objektíve nem létezik, hiszen minden „rendszerezés” csak a
tudatos emberi tevékenység révén jöhet létre. így minden rendszerezés
„mesterséges” . Azonban különbség van a között, amikor az ember az
ismereteket a természet és a társadalom objektíve eltérő, illetve azonos
tulajdonságai, belső rendjük mentén tagolja és csoportosítja, vagy amikor
saját emberi-társadalmi céljai, szempontjai, szükségletei kielégítésére
alapozza ezt a műveletet.
A dialektikus ellentétek (objektív—szubjektív, mesterséges—természetes,
lét és ismeretelméleti stb.) kölcsönös feltételességét pedig egy munkahipo­
tézisként tekintett új elvvel kívánjuk megragadni. Ez az elv, amelynek
javasoljuk a tudomány tanba, tudományelméletbe való bevezetését: a
szuperpozíció elve. Először lássunk egy példát a klaszikus fizikából, majd
nézzük meg ezt az elvet a kvantummechanikában! Ha a kifeszített húrt
megpendítjük, akkor nemcsak egyetlen hullámhosszúságú rezgést
észlelünk, hanem ennek felhangjait is. Az alap és felhangok együtteséből
származó eredő rezgés a szuperpozíció. Ezzel szemben keverékrezgésről
beszélünk akkor, ha több különböző húr rezeg, mindegyike más-más
rezgésszámmal. A szuperpozícióban a különböző rezgések mindegyike
meghatározott individuumon jelentkezik, tehát végeredményben egyetlen
rezgésről van szó. A keverékrezgés, illetve hullám összes összetevői viszont
más-más egyedhez tartoznak.
A részecske—hullám kettősség matematikai jellemzése a másik példa. A
fényhullámoknak résen való áthaladásakor létrejött interferencia­
jelenségnél szintén megkülönböztethető, hogy mikor állunk szemben

84
szuperpozícióval és mikor keverékkel. Ha valamelyik rés nyitva van, akkor
az elektronok és a hozzájuk tartozó hullámok csak az egyiken haladnak
keresztül, ilyenkor a kétféle hullám keverékét (más-más hullámfüggvények
együttese alapján) kapjuk. Ha mindkét rés nyitva van, akkor a hullámok
nem keverednek, hanem szuperponálódnak és ekkor más a hullámfüggvény
is. (A kísérleti elrendezés lényege: egy elektronforrás; egy fal két keskeny
réssel az elektron pályájára merőlegesen; emögött egy regisztráló műszer.
Két kísérlet is van: az egyikben több elektron halad át egy résen, a
másodikban egyetlen elektron két résen.)
A keverék és a szuperpozíció lehetővé teszi annak a jelenségnek a
leírását, amikor az egyes fizikai részecskék — amelyek részecskék is,
hullámok is — önmagukkal interferálnak. Az azonosság problémájáról van
szó, mert ha a részecskéket abszolút individuumoknak tekintjük, akkor
lehetetlennek látszik, hogy egy-egy részecske egyszerre két nyíláson is
átmehet, tehát hogy egyszerre itt is, o tt is legyen. Megoldás: e részecskék
nem abszolút individuumok és az azonosság elve az absztrakciónak csak
olyan fokán alkalmazható, amelyiken a vizsgált tárgy változásaitól átm ene­
tileg eltekinthetünk.
A tudományok világában szerintünk hasonló a helyzet. Itt is találkoz­
hatunk azzal a jelenséggel, amikor a tudományok keveréket alkotnak, és
azzal is, amikor a tudományok szuperponálódnak. A tudományok világában
a változások, a kölcsönhatások oly erősek, hogy figyelmen kívül hagyá­
sukkal a tudományok lényegét hanyagolnánk el. Ha két tudományág erős
kölcsönhatásba kerül, és ha később ismét két tudományág lesz ebből az
egybeolvadásból, mondhatjuk-e, hogy az újonnan kialakult két tudomány-
szak azonos egyik vagy másik eredeti tudományszakkal? Nyilván nem,
mert közben tartalmuk összekeveredett. Ekkor az azonosság elve nem
alkalmazható, mert közben megszűnt a tudományszakok individualitása és
új individuumok keletkeztek. Azt is mondhatjuk, hogy a legvégül kialakult
két új tudományszak mindegyike az eredeti kettő szuperpozíciója. A köl­
csönhatás különben mindig deformáció. Pl. két fogaskerék összekapcsolt
működése után egy elektronikus agy — a betáplált ideális fogaskerékre
vonatkozó adatai birtokában — nem tudná felismerni a kölcsönhatást
elszenvedett fogaskerekeket. A proton és a neutron individualitása is
megszűnik a deutériumban, és itt nem két részből álló keverékkel, hanem a

85
 magot alkotó részecskék szuperpozíciójával állunk szemben. Azt lehet
mondani, hogy ez a kép nem szemléletes. Ez nem igaz, legfeljebb azt
mondhatjuk, hogy a tudományok mai helyzete és kapcsolódási rendszere
nem szemlélhető olyan sémákban, mint amelyeket eddig megszoktunk. A
kép eleve ellentm ond a tényeknek. Nem lehet sikeres az a szemléltetés,
amelyik a konzervatív képhez ragaszkodik. A valóság az elsődleges, tehát a
szokatlan jelenséget úgy szemléltetjük, hogy megmutatjuk: miként változik
az ismert kép. Lehetséges, hogy ily módon szokatlan formációk keletkeznek,
ami azonban nem baj, hiszen éppen szokatlan dolgot kell szemléltetniök.
Tárgyi szempontból az ismereteket csak absztrakt módon lehet el­
különíteni, mivel a reprodukálandó valóságos összfolyamat egységes. A
fogalmak nemcsak ismeretelméleti természetűek, mint ahogyan ez a
marxista irodalomban elterjedt álláspont, hanem egyben lételméletiek is. A
megismerési folya m at az objektív és szubjektív oldalak kölcsönhatásából
születik meg. A tudományosztályozásban m ind az egyoldalú ontologizmus,
mind az egyoldalú gnoszeologizmus hátrányokkal járna. A tudomány
olyan folyamat, amelyben az objektív és szubjektív oldalak egysége jön
létre, ahol ezek nem különíthetők el, ahol csak lételméleti és ismeret-
elméleti egységükben ragadhatok meg.
Ez az objektív—szubjektív, természetes-mesterséges rendszerezések
sajátságos együttese (szuperpozíciója). Értelmetlen az a kérdés, hogy ez
természetes avagy mesterséges rendszerezés-e? Csak elemi, struktúra
nélküli rendszerek esetében lehetne egyértelmű választ adni erre a kér­
désre. Miután azonban ilyen rendszerek nincsenek (minden rendszer össze­
tett), ezért bennük a tulajdonságok elvesztik individualitásukat és csak
együttesük számít. Ezt a rendszerezési formát mi tehát szuperpoziciós
rendszerezési elvnek nevezzük.
A következő oldalakon felvázoljuk a tudom ányok rendszerével kap­
csolatos három lehetséges szemléletet:
1. Régebben a klasszikus szemlélettel így gondolták el: van n darab
individuum (n darab tudományszak), ezek mindegyikének van egy-egy
állapota, tehát összesen n állapotuk van (10. ábra).
Itt az állapot a kölcsönös egyértelmű megfeleltetés esete, a folyamat
pedig egy kezdő és egy végpont között mechanikai determinációval, pályák
végigtekintésével m egadható.

86
11. ábra. Kompromisszumos szemlélet

2. Egy kompromisszumos szemlélet jó közelítést adhat azzal a kijelen­

téssel, hogy egy tudományszakhoz (individuumhoz) minden állapot hozzá­
tartozik (11. ábra).
E szemléletben a kompromisszum munkahipotézisként a szemléletesség
kedvéért született meg. Fonák voltát azonban a következő kis történettel
jellemezhetjük. Tételezzük fel, hogy Földünkről valaki egy olyan égitestre
kerül, ahol az ottani lakosok technikailag fejletlenek. Ló- és szamárháton
közlekednek. A látogató mesélni kezd az autóról, és úgy magyarázza, hogy
az autó olyan ló, amelyik nem lábon, hanem keréken jár, nem szénát eszik,
hanem egy különleges folyadékkal táplálkozik. A hasonlat csak addig jó,
amíg biológiai következtetéseket nem akarnak belőle levonni. Ily módon
tehát javasoljuk a harmadik szemléletre való áttérést.
3. A tudománynak nincsenek individuális részei, és az állapot a rendszer
egészére vonatkozik, amelynek matematikai jellemzése a szuperpozícióval
adható meg (12. ábra).
Ha spontán folyamatként foguk fel a tudományokat, akkor a valóság
mozgását híven követjük, mérési folyamatban viszont individuumokat,
külön tudományszakokat választunk ki. A szuperpozícióban minden tu d o ­
mányszakra elméletileg végtelen állapot vonatkoztatható. A tudományok
masszájában „minden mindenben” van, mint ahogy egy márvány darabban
potenciálisan pl. számtalan mű is benne lehet. A mérés a tudományok
rendszerét beviszi egy sajátos állapotba, attól függően, hogy milyen tulaj-

87
 I0 0 0 0 [

0 0 0 0 0 0 0 0 0 0

12. ábra. Modern szemlélet

donságot mérünk. Tehát pl. az is érdekelhet bennünket, hogy valamely

tudományos ismeret milyen funkciót tölthet be? Elekor a mérés eltörli az
előző helyzetet, és a rendszer nem emlékszik az „előéletére” . A tudo­
mányok együttesére szórásmentes sokaságot azért nem kaphatunk, mert
nem tudunk különböző jellegű mérőműszereket összeépíteni, tehát egyet­
len és egyszeri szabályozással, rendszerezéssel, felosztással vagy csoporto­
sítással nem kapjuk meg a tudományok sokminőségűségét, tulajdonságai­
nak sokaságát. A kapott konkrét eredmények persze mindig objektíve
igazak lesznek.
A tradicionális tudományosztályozások művelői a mechanikai pályák,
az individuumok kölcsönös megfeleltetésén (egy részecske —egy állapot)
munkálkodtak. Ezt a klasszikus elképzelést a mai bonyolultabb viszonyok
közepette egy kompromisszumos (de még szemléletes) kiegészítő koncep­
cióval lehetne felcserélni. A harmadik (egzakt) fázis viszont nem eléggé
szemléletes. Az állapot ebben a többdimenzionális Hübert-térben már csak a
síknak egy vektora. Azért használunk geometriai kifejezéseket, mert a
tudományok strukturális rendezéseit mérési folyamatként fogjuk fel.
Keressük azokat a törvényeket, amelyek ismeretében a mérési folyamatot
tudatos beavatkozásnak ismerhetjük el. .4 tudománynak mint a külvilággal
(természettel) való kölcsönhatási, mérési folyam atnak objektív a tartalma,
formája azonban szubjektív. Benne az objektív és szubjektum kölcsön­
hatása az elmélet és gyakorlat kölcsönhatása formájában a funkcionálás (a
működés) során tárul fel. A feltárulás azonban a beavatkozási folyamatban
valósul meg, am i viszont a tudományokat mindig valamely állapotba viszi
bele. Statisztikus megoldásra van szükség, ahol a mozgás nem pályák
szerint történik, innét ered a halmazelméleti-, a valószínűségszámítási meg­
oldás szükségessége és lehetősége, amely nem mechanikus, hanem relati-
visztikus-statisztikus-dialektikus. Ez a fejlettebb megoldás ma már lehet-

88
séges. Még használjuk az elavult eljárásokat, de ennek ára van. Lóval nem
magyarázzuk az autót, bár megtehetnők, és bizonyos körülmények között
ez elegendő is. Szerintünk a szemléletben van a hangsúly. Problémánk
olyan, mint a gordiuszi csomó, amit bogozni is lehetne, de karddal átvágni
egyszerűbb. Lehet, hogy szemléletünk meghökkentő, de a pisai ferde
torony szempontjából a többi torony áll abnormálisán. A tudományok
egysége szempontjából is érdekes és hasznos lehet az a megközelítés,
amelyet javasolunk. A relativitás és a szuperpozíció elve szerintünk ugyanis
nemcsak fizikai, hanem általános elvek. Az egységes fizikai elmélet pl.
főleg a relativitáselmélet és a kvantumelmélet házasságából várható. Ennek
az egységes elméletnek a létrejötte a továbbiakban kihatással lehet a
biológiai és a társadalomtudományokra is. A világ anyagi egységéből nyert
homológiaelv azt mondja, hogy egy halmaz részében tapasztalt törvény-
szerűségeknek a halmaz egészére is igaznak kell lenniök. Ez a tétel fel­
bátorít bennünket arra, hogy a relativitáselv és a szuperpozíciós elvet a
tudományok általános rendszerére is alkalmazzuk. Ugyanakkor nem felejt­
jük el azt sem, hogy a tudományok halmazában más — éppen a tudatra
jellemző — új összefüggések is létrejönnek, olyanok, amelyek az anyagi
halmazokra nem érvényesek. A tudományok a valóság tükrözése útján
egyébként a homológiát teszik egyre valószínűbbé. Minél nagyobb terü­
leten ellenőrizzük kísérletileg is a homológiát, annál inkább nő a szabadsági
fok, azaz egyre tudatosabbá válik az a mérési viszony, amely sajátos
kölcsönhatás az ember és külvilág között. A z anyagi világ homogenitásának
a tudományok homogenitásában is meg kell nyilvánulnia. Ma még persze
távol vagyunk ettől az egységtől, de az ismeretlen foltok, területek fel­
tárásával éppen ezen fáradoznak a tudósok.4

4 Az új rendszerezési elvek felsorolása során nem tettem említést a „négymet­

szetű” tudományrendszerezési javaslatról, amelyet 1970-ben Bóna Ervinnel kö­
zösen alakítottunk ki. Ennek részletes leírása megtalálható Bóna E.-Farkas J —
Kiár J.-Lőrincz L.-Paczolay Gy.: A tudomány néhány elméleti kérdéséé, könyvében.
Akadémiai Kiadó, 1970. A négy metszet egyébként a következő': ontológiai, gno-
szeológiai, metodikai és funkcionális. Jelenlegi könyvemben e metszetekből csupán
a funkcionálisra teszem a hangsúlyt. Mind a négy „metszet” alkalmazásának lehe­
tőségét Bóna Ervin vizsgálta meg a kémia területén. Vö. Bóna Ervin: A kémiai tudo­
mányok és kutatási ágak rendszerezési kérdései. Akadémiai Kiadó, Bp. 1971. — A

89
2. Elavult térszemlélet a tudományok osztályozásában

A következő probléma a tudomány rendszerére, ezen belül a különböző

tudományszakok rendszertani helyére, önállóságára, más tudomány-
szakokkal való kapcsolatrendszerére vonatkozik. E fejezet a tudomány-
szakok jelenlegi felfogásának és a tudományok közötti kapcsolatok mai
elképzeléseinek kritikáját kívánja tartalmazni.
A kritikai fejtegetésnek látszólag nagy kitéréssel kell kezdődnie. A tér­
és időfogalom interpretációs lehetőségeiből vonjuk le azokat a tanul­
ságokat, amelyek a tudományszakok jellegére és egymás közti viszonyaira,
ezek ábrázolására és az ün. tudomány térképekre vonatkoznak.
Bizonyítandó tézisünket bocsássuk előre és röviden fogalmazzuk így: az
általunk ismert tudományszakokra vonatkozó beosztások, sematikus és
grafikus ábrázolások egy elavult tér- és időszemléletre, továbbá a bonyolult
rendszerek esetében elégtelen formállogikai, terjedelmi viszonyokra ala-
pozottak.
Állitom, hogy szemléletünk még nem tudott megszabadulni egy olyan
térképzettől, ahol éppen „nincsen semmi” . Továbbá nem tudott meg­
szabadulni attól a gondolattól, hogy a tudományágak más - nyugvónak és
rögzítettnek tekintett — tudományokhoz képest változnak. Végül nem
tudott megszabadulni attól a szemlélettől, amely a tudományokat vala­
milyen „kitüntetett abszolút vonatkoztatási rendszeriben képzeli el.
(Lásd tudományok mozgásformák szerinti kizárólagos osztályozását).
Ezzel szemben azt állítjuk, hogy „puszta helyek” még a tudományok
térképén sincsenek. A tudományok mozgásuk közben viszik magukkal a
„helyüket” is, és mindenhol, mindig történik valami. Minden tudomány
minden más tudom ányhoz képest változik (mozog). Ha a szemléletesség

„metszet” megközelítést kutatási prognózisok elvi elkészítéséhez is felhasználtuk.

(Vö. Bóna E.-Farkas J.: Kutatási prognózisok alapjául szolgáló tudományrendszer-
modellek készítésének elvi problémái. Előadás a moszkvai KGST prognosztikai kon­
ferencián, 1969. okt. 2 8 -3 1 ., ill. megjelent a Prognosztika c. folyóirat 1970. 2.
számában.) - Bóna Ervin a különböző tudománycsoportok és típusok jövőkutatásai
vonatkozásairól pedig a MTESZ 1. jövőkutatási konferenciáján (1972) tartott referá­
tumot.

90
kedvéért punktuális (pontszerű) felbontást alkalmazunk, akkor minden
ponthoz nemcsak egy, de elvben nagyszámú tudományt is „hozzárendel­
hetünk” . „Egy helyen” „egyszerre” több tudományszak is tartózkodhat.
Végül állítjuk, hogy nincs a tudományoknak „kitüntetett” abszolút
koordináta- (vonatkoztatási) rendszere.
Természetesen a hagyományos (a mechanika hatását tükröző) szem­
lélettől nem könnyű eltávolodni. A mi fejtegetéseinkbe is átszivároghat e
szemlélet. Ez azonban nem elvi, hanem gyakorlati következetlenség, amely
a probléma kidolgozatlanságából és a szemléletességre való törekvésből
fakad. Ekkor azonban az egyszerűsítésre irányuló ambíciónk hibáztatható
csupán. Végül, amikor a tudományok rendszeréből mi is térproblémát
csinálunk, akkor már nem egyszeresen összetett felületre gondolunk,
hanem a bonyolult, többszörösen összetett viszonyoknak síkban való
ábrázolását igényeljük. Igyekszem egyébként rátérni majd a több-
dimenzionális terek nyújtotta lehetőségek ismertetésére is.
Felmerül az a kérdés, hogy egy-egy tudományszak egyértelműen rendel-
kezik-e az abszolút önállóság kritériumaival, avagy meghatározása csupán a
különböző tudományszakok együttes, komplex fellépéséből, konglome­
rátumából eredő szuperpozíciós megközelítést teszi lehetővé? Ebben a
szuperpozíciós állapotban az egyes tudományszakok már nem mechanikai
pályák szerint mozognak. Állapotuk, helyzetük már nem írható le dina­
mikusan, csupán statisztikus értékekkel jellemezhetők. A tudományok
rendszere tehát nem mechanikai pályákkal bíró rendszer. Bíráljuk a szem­
léletet, miszerint a tudományoknak valamely meghatározott helyük van a
tudományok rendszerében, továbbá mintha meghatározott és állandó
funkciójuk lenne e rendszeren belül. A tudományok helye állandóan
változik, de ez maguknak a tudományoknak a változásával egylényegű.
Ugyanígy állandóan változnak azok a funkciók is, amelyet betöltenek,
mint ahogyan állandóan fluktuál az a jelleg is, amelyet egy-egy tudomány-
szak, illetve ismeretegyüttes szuperpozíciós konglomerátuma mutat. Ezért
nincsenek a priori „határ-” , „tiszta-”, „elméleti-” , „alap-” ’, „gyakorlati-”,
„alkalmazott-” , „segéd-” stb. tudományok.
Természetesen e kifejezések viszonylagosak. Például egy tudományszak
csak más tudományszakhoz képest funkcionálhat „segédtudományaként.
Piaget mutatja ki a pszichológiáról, hogy a tudományok rendszerének

91
középpontjában állva, számos „segédtudomány”-nyal van körülvéve. Ha
viszont elmozdítjuk nézőpontunkat, akkor a pszichológia válhat valamely
centrálissá vált „segédtudomány” „segédtudományává”. A történeti
mozzanatot sem szabad elhanyagolni e kifejezések használata során.
Például, valaha a kvantumfizikai kutatások nem érdekelték a biológusokat.
Ma viszont a kvantumfizikát és kvantumkémiát egyes biológiai tudo­
mányágak „segédtudományaidnak tekintik.
Ezekre a fogalmakra a továbbiakban még részletesebben kitérünk.
Szemléletünk nem relativista, de relatív jellegű, mivel tagadjuk a tudo­
mányok abszolút helyét. Elvetjük tehát a „puszta hellyel” azonosított
„tudományok helye” fogalmat. A tudományok tér- és idődimenziók
szerinti létezése evidens. Abból a tényből, hogy a tér és idő létezési
formák, következik, hogy elválaszthatatlanok a tartalomtól, a mozgó
anyagtól, illetve a mozgó anyagi rendszereket, tulajdonságokat, viszo­
nyokat, tulajdonságcsoportokat, funkciókat stb. leképző tudományoktól.
Nem szabad tehát elszakítani a tudományok ,.helyét” maguktól a
„helyek” hordozóitól. Ez a követelmény még a tartalom és forma dia­
lektikus egységének elvéből is következik. Nincs tehát olyan abszolút
koordináta-rendszer (tudományrendszer), amely üres formaként
(skatulyák rendszereként) várná és időnként magába foglalná és rögzítené a
tudományokat mint tartalmakat.
A tudományok skatulyává vagy pontszerűvé rögzített elképzelése már
nem tartható sokáig. A tudomány mint megismerés ugyanis folyamat, és ez
a hagyományos szemlélettel ábrázolhatatlan. A fixált helyek és fixált
tudományok csak rögzített állapotok esetében adhatók meg, de ekkor is
csupán nagy pontatlanságok árán. Az „állapot” azonban csak a folyamat
metszete, amelynek meglehetősen metafizikus arculata van.
Olyan konkrét problémák merülnek fel, mint például: „Mit nevezünk
tudományágnak? ” . A „tudom ányág’ avagy „tudományszak” fogalmának
mi nem abszolút, hanem relatív jelentést tulajdonítunk. Mindig nehézségek
lépnek fel, ha egy-egy ismeretkört egyik vagy másik tudományágba egy­
értelműen kívánunk besorolni. A „tudományág” vagy „tudománycsoport”
dilemma is megoldatlan. Például vegyük elő a kibernetikát! Ágazatközi
általános tudomány-e avagy tudományszak? Melyek a kibernetika „segéd-
tudományai”, vannak-e egyáltalán ilyenek? Hasonló példa: milyen kap-

92
csolatban áll például az ún. szervezéstudomány (avagy mondjunk-e inkább
vezetéstudományt, mondván, hogy a vezetéstudomány a szervezés-
tudomány eleme? ) más tudományokkal? E kérdés megválaszolásához
tudnunk kellene, hogy mit értünk például a szervezéstudomány fogalmán;
önállóságának kritériumain; funkcióin; érvényességi tartományán stb.
Milyen összefüggésben vannak az ún. ágazati szervezéstudományok az ún.
általános szervezéselmélettel; mi az „ágazat” fogalma? Milyen fogalmi
rendszer biztosíthatja számunkra a tudományos kutatómunka optimális
hatásfokú szervezettségét, avagy a terminus technicusok tisztázása nélkül
is megoldható-e ez a kérdés? Egy-egy tudományszak értelmezésének vo­
natkozásában mennyiben számít konzerváló erőnek a minden szervezési és
technológiai változásokkal szemben jelentkező természetes emberi ellenál­
lás stb.?
A tudományszakok kialakulása és jelenlegi helyzete egy történetileg is
befolyásolt megvalósulási folyamat eredménye.
Régebben a tudományokat, a tudományos kutatást kizárólag csak az
iskolákban, egyetemeken művelték. A tudományszakok tehát tantárgyak­
ként és nem kutatási alapokon keletkeztek. Gondoljunk csak a 7 szabad
művészetre, a fakultások, a karok rendszerére, a tanszéki tagozódásra. A
tudományok szerkezete tehát tantárgyak, tantervek visszatükröződéseként
alakult, amely az elnevezésekben is látható. A fő kérdés az volt: hogyan
lehet tanítani? Tudjuk, hogy a kari, a fakultási féltékenység milyen
visszahúzó erőt jelentett bizonyos tudományok fejlődésében. Gondoljunk
arra, hogy a természettudományokat milyen későn ismerték el még a
fejlődő, polgárosodó Angliában is. A Royal Society például csak az
1960-as évek közepén fogadta be tagjai közé az első technológust. Az
Akadémiák felépítése is ezt a genezist tükrözi vissza. Tehát az a helyzet
alakult ki, hogy nem a tudományok valóságos fejlődésére alapítjuk a
tantárgyakat, a programokat és a különböző szervezeti lépéseinket, hanem
fordítva.
Az elnevezések mint formák a fejlődés során konzerválódtak és ma már
nem felelnek meg tartalmuknak. Az elnevezések legtöbbike magán hordja a
genezisből fakadó jegyet, a tojáshéjat, amelyből kikelt. A „fizikai kém ia” ,
„geokémia”, „biokémia” , „biogeokémia” stb. elnevezések az átfogóbb —
de ami biztos, történelmileg előbb ismert tudományos ismeretek együtte-

93
sére alkalmazott — elnevezésekre utalnak vissza. Az újonnan keletkező
tudományok azonban egyre inkább függetlenednek azoktól az ismeretek­
től, amelyekből eredetileg kiszakadtak. Ily módon semmi lehetetlent nem
látunk annak feltételezésében, hogy például egy kémiai diszciplína
szorosabb kapcsolatokba léphessen a biológiával, illetve valamely ún.
biológiai diszciplínával, mint esetleg a kommersz tudományosztályozási
táblázatokban — mellette levőnek tekintett — kémiai diszciplínával. A
tudományszakok mai rendszere történelmi örökségként maradt ránk. Ma
viszont már sürgető igénnyel vetődik fe l a tudományszakok osztályozási
hagyományának kritikai szemlélete.

3. A tudományok rendszerének logikai

és matematikai ábrázolása

A matematika univerzális tudomány, tehát a valóság minden területén

használható, hiszen a kvantitatív és a geometriai viszonyok egyetemes
természetűek. Tehát a tudományok rendszerében is alkalmazhatók. Törté­
netileg a tudom ányok osztályozását jobbára csak grafikusan (összefüggések
ábrázolásával) és topologikusan (a tudományok helyének megmutatásával)
ragadták meg. Ezenkívül táblázatos megoldásokat, sémákat alkalmaztak.
„Tudományok osztályozása” c. könyvében Kedrov is rámutat arra, hogy a
tudományok ábrázolása azért bonyolult probléma, mert a belső ellent­
mondásokat és ezek kölcsönhatását sem lineárisan, sem táblázattal nem
lehet kielégítően ábrázolni. A grafikus ábrázolás is nehéz. Két esetet
ábrázol a 13. ábra.
Az ábrázolás céljaira előszeretettel használják a kétdimenziós geo­
metriát is, amely a fogalmak között levő terjedelmi összefüggéseket fejezi
ki. A formális (arisztotelészi) logika szerint a fogalmak közötti főbb
viszonyokat a 14., ill. 15. ábra mutatja.
A tudományokat is ezekkel a viszonyokkal jellemezték. Egyes tudo­
mányágak — mondván — vagy egyenértékűek.(pl. asztronautika, bolygó­
közi közlekedés, kozmonautika); vagy a kereszteződés viszonyával jelle­
mezhetők (például: fizikai kémia vagy kémiai fizika), vagy egymás mellé
rendeltek (például: botanika és a zoológia mint fajfogalmak a biológia

94
13. ábra. Formállogikai ábrázolások (lineáris forma)

a) az egyértelm űség (vagy egyen érték ű ség )

viszonya:

А, В

b) az alárendeltség viszonya:

c) kereszteződés (vagy részleges egybeesés)

viszonya:

14. ábra. A formális logika szerinti főbb viszonyok (az összeegyeztethető fogalmak
esetében)

95
a) mellérendelt viszony:

b) az ellentm ondás viszonya:

c) az ellentét viszo n y a:

15. ábra. A formális logika szerinti főbb viszonyok (az össze nem egyeztethető'
fogalmak esetében)

nemfogalmán belül); az ellentmondás viszonyában is állhatnak (filozófiai

és nem filozófiai tudományok); felvehetik az ellentét viszonyát is (például
elméleti (alap) tudom ányok, gyakorlati (alkalmazott) tudományok.
A kérdést bonyolítják a tudományok között létrejövő rendkívül nagy
számú kapcsolódások, hiszen már 6 elem is lineáris sorban kibontható 720
kombinációt ad. A valóságban a helyzet még ennél is sokkal bonyolultabb,
hiszen nem 6, hanem (amint erre az empirikus anyaggyűjtés alapján már
kitértünk) legalább 700 elem kombinációjának megvalósulási lehető­
ségeivel számolhatunk.
Ha azt vizsgáljuk, hogy egy n tagú csoportban hányfajta koalíciós kap­
csolat lehetséges, akkor ez az alábbi képlettel formalizálható:
3n 2(n + ]) "f 1
2

96
 Ha n = 4, akkor a kapcsolatok száma 25, ha n = 10, akkor a kap­
csolatok száma már 29 000.
A mi nem „elemi” , hanem „molekuláris” tudomány szemléletünk azon­
ban egyszerűsít e nagyszámú kapcsolaton, hiszen bennünket nem az ele­
mek, hanem ezek „molekuláris együttese” , továbbá e „molekulák aggre­
gátuma” mint csoportok, típuskollektívák fognak érdekelni. Egyébként
nem matematikai kombinációkkal állunk szemben, nem kell 700 faktoriális
kapcsolódással számolnunk. Izgalmas, de csak elvi kérdés, hogy összefügg-e
valóságosan minden tudományág minden más tudományággal? Elvileg
minden ismeret, minden tudományág kongruálhat minden másikkal, de a
kapcsolatoknak történelmi és funkcionális feltételei is vannak. Bizonyos
társadalmi, technikai, termelési problémák igénylik bizonyos ismeretek
„összemarkolását”, összekapcsolódását, más ismeretkombinációkra viszont
nincs szükség. Ennek következtében nem tud minden tudomány egy­
formán közel kerülni minden másikhoz. Erősebb és lazább kapcsolódá­
sokat tudunk megkülönböztetni, amelyet a térszemlélet „közeli” vagy
„távoli” kapcsolatoknak nevez. Ha bevezetjük a közelhatás elvét (amit
nem tekintünk egyszerű térbeliségnek), akkor a realizálódott lehetőség már
jóval csekélyebb számú, mint az elméleti lehetőség. Elméletileg azonban
nem kizárt, hogy valamennyi tudományszak valamilyen más tudomány-
szakkal (nem mindegyikkel, de bizonyosokkal igen) kapcsolatba lépjen.
Tehát nincs kapcsolat nélküli, egymagában álló, „unatkozó” tudomány. A
tudáscsoportokra pedig már értelmezhető lesz a közelhatás elve.
A tudományok közötti összefüggések típusainak száma tehát lénye­
gesen több kapcsolatot enged meg, mint amilyeneket ma ismerünk. Például
beszélhetünk ,,hozzárendelés”-röl is, ami nem azonos sem az alá-fölé, sem
a mellérendelés viszonyával. A tudományok közötti kapcsolatok egészen
mások, mint a formális logika fogalmainak viszonyai. A terjedelmi kap­
csolatok például a tudományrendszerezésben szinte használhatatlanok.
Ezért nem is lehet a tudományok egymással kialakított működő kap­
csolatait (hatásmechanizmusukat) olyan térben elképzelni, ahol mintha
kisebb-nagyobb zsákokat vagy skatulyákat gyömöszölnénk egymásba, vagy
rakosgatnánk egymás mellé, alá vagy fölé.
A valóságos összefüggéseket csak annyiban lehet geometriai probléma­
ként kezelni — tehát minden viszonyt térdimenzióra visszavezetni —,

7 Farkas 97
amennyiben a geometriai megoldáson sokdimenzionális teret értünk,
persze vállalva ennek minden fizikai, illetve tudományrendszertani követ­
kezményét. Térre, távolságra vissza lehet ugyan mindent vezetni, hiszen a
grafikus ábrázolásban (pl. menetrend) még az időt is távolságokra és
térszerűségre vezetjük vissza. A különböző mennyiségek, adatok, para­
méterek állapotát is képezhetjük távolsággal. (Pl. ampere-t is távolsággal
mérünk, a súlyt is a mutató térbeli kilengése jelzi a mérlegen stb.). A
valóságos tér három dimenziója (x, y, z) mellett negyedik dimenzióként az
időt (t) is felvehetjük, hiszen a tudományok sem téren—időn kívüli képződ­
mények. Ez analóg a relativitáselmélet négydimenziós világával, amelyben
a „világesemények” lezajlanak. De mehetünk tovább: információcsere
megy végbe a tudományterületek között (w), alkalmazzák őket (s), mód­
szerük funkcionál (k), hozzárendelések vannak (1) stb. Ily módon a
tudományok rendszere máris többdimenzionális modellként áll előttünk.
A matematikai dimenziók esetében persze valóságos folyamatok, hatások
formalizálásáról van szó, és nem állunk szemben valóságos térproblémával.
A matematikai megoldás azonban ebben a modellben már nem szemléletes.
A nehézséget technikailag az okozza, hogy többszörösen összetett viszo­
nyokat kétdimenziós (egyszeresen összetett felületen) síkgeometriával feje­
zünk ki.
Az ábrázolási problémák megkönnyítésére javasoljuk, hogy vezessük be
már a szociológiában is használt „ tulajdonság-tér” fogalmat a tudomány-
elméletbe. Egy ilyen — mondjuk 27 ismérvű (dimenziós) —tulajdonság-tér
már lyukkártyae(járással is rendszerezhető. Az a lényeges, hogy legyenek
kidobható részek, hiszen bennünket csak a tipikus blokkok érdekelnek. A
többdimenzionális rendszerezés tehát csak akkor hasznos, ha segítségével
strukturált töm bök, blokkok, összefüggő rekeszek alakíthatók ki.
A jelenlegi bonyolult tudományfejlődés tudati-fogalmi visszatükrözésé-
ben és szervezésében nem juthatunk előrébb, ha a tudomány egész rend­
szerét elemeire bontjuk és magát a tudom ányt ezen elemek rendszerének
tekintjük. Tárgyi szempontból ezek az elemek külön-külön nyomon
követhetők, és leltári formában, regiszterben kimutathatók. Ezzel a mód­
szerrel különböző tudományos szaklexikonok, enciklopédiák, könyv­
tári információs és dokumentációs rendszerezések élnek, amelyek sa­
ját szükségleteiknek megfelelően ezeket az eljárásokat hasznosan al-

98
kai mázhatják. Ha viszont valamely tudományelméleti vagy tudomány-
szervezési kérdés megoldása céljából kutatjuk a tudományszakok vi­
szonyait, akkor a hagyományos technikák csődöt mondanak. A k ap ­
csolódások rendkívüli bonyolultsága, a finom szerkezeti strukturáltság
következtében a tudomány „elemekből való felépítettségének” felfogása
meddővé válik. Logikai szempontból súlyos összeférhetetlenségek lépnek
fel. A tudományt szerintünk ezért inkább a „molekulák rendszere” ana­
lógiájára lehetne felfogni, amelyben a kémia vagy a biológia pl. nem elem,
hanem molekula. Az ún. ,,komplex-tudományokat” pedig a „molekulák
aggregátumé’’-hoz lehetne hasonlítani. A molekuláris szemlélethez még az
is hozzátartozik, hogy e „molekulák” állandó változásban vannak, tehát
nincsenek rögzített állapotaik. Objektíve a folyamataik léteznek, ahol az
„állapot” a folyamatnak csak egy metszete, gondolati absztrakció, mely
„metszetek” a valóságban mindig egy folytonos síkba olvadnak össze. Az
állapotok — minél inkább finomabb n-ed fajú eltolódásokról van szó — egy
folyamat integráns halmazába tartoznak. A klasszikus elképzelésben
például megkülönböztetik az analitikus módszertant és elnevezik egy tudo­
mányágnak. A folyamatszerű és molekuláris szemléletben viszont az anali­
tikus módszertan annyira egybefolyik más ismeretekkel, hogy csak azokkal
együtt érdemes számba venni és relatíve önállósítani. (A „molekuláris”
kifejezés természetesen csak analógia kíván lenni, amely tulajdonképpen a
rendszerszerű szemléletmódot jelenti.)
Egy tudományág akkor „önálló”, ha meg tudja magát különböztetni
„környezetétől”, a szomszédos diszciplínáktól. A tudomány mai fejlődésé­
nek útja azonban éppen abban az irányban halad, hogy egyre kevésbé
tűnik megalapozottnak egy-egy tudomány „önállóságáról” beszélni. Egyre
gyakoribb ugyanis, hogy bizonyos célok megvalósítása, funkciók és
szerepek betöltése érdekében különböző tudományos ismereteket
„markolunk” össze. Ezekben a tudományközi egységekben (unitokban)
viszont már nem az egyes ismeretek mozgása, régi helyükre való „vissza­
vágyódása” — abba a tudományszakba való tartozásuk, ahonnét „ki­
emeltük” — számít. Az ismeretek kollektív együttesének értéke, célszerű
felhasználhatósága válik fontossá, és már senkit sem érdekel, milyen volt a
részismeretek és módszerek „előélete” . A tudományos ismeretek rend­
szerére is érvényesnek tartjuk, a rendszer általános fogalmát, amelyet

7* 99
Meljuhintól kölcsönöztünk: „Rendszernek nevezzük az elemeknek olyan
integráns halmazát, amikor a halmaz egységes egészként áll szemben a
környező feltételekkel és más rendszerekkel.” 5 Az adott ismeretrendszer
együttes mozgása viszonylag ugyanígy jól nyomon követhető, mint
ahogyan a diffrakciós rácson becsapódó fénynyalábnak az ernyőn elfoglalt
helyét is jól meg tudjuk határozni. De az egyes ismeretelemek mozgására —
akárcsak az egyes elektronokéra — csak valószínűségi egyenleteink (vö. a
Schrödinger-összefüggéssel) alkalmazhatók. Ennek oka, hogy az álta­
lánosabb rendszeren belül az egyes ismeretek (esetleg egyes szak-
tudományok) mozgása nem tekinthető mechanikai rendszernek. A z isme­
retek tehát nem „pályáid’ szerint végzik mozgásukat.
Az egyes tudományhalmazok, csoportképződmények — amelyeket
bizonyos funkciók betöltése érdekében a tudományszervezés segítségével
mi magunk állítunk össze — „önállósága” is relatív. Ennek a tudatosan
megalkotott rendszernek is állandóan változhat a struktúrája. Részlegesen
kicserélődhetnek benne az ismeretelemek, nagyobb halmaz részeként is
funkcionálhat, sőt teljesen szét is eshet.
Véleményem szerint főleg gráf- és rendszermódszerek irányában kell
keresni a kutatásszervezési modellek ábrázolásának megoldásait.6

5Meljuhin, Sz.: A szervetlen természet fejlődési dialektikája. Bp. Gondolat, 1963.

10. o. - Rendszerdefiníció természetesen nagyon sok van, de ezek ismertetését nem
tekintem feladatomnak. E témához Paczolay Gyula: Tudományok és rendszerek
(Akadémiai Kiadó, 1973) és Szadovszkij, V. N.: Az általános rendszerelmélet alapjai
(Statisztikai Kiadó, 1976) könyveit ajánlhatom. Ezekből kiderül, hogy a rendszer
meghatározása körül is rendkívül heves és élő vita folyik.
6 A tudományok osztályozásával, rendszerezésével foglalkozó matematikai­
gráfelméleti és rendszertechnikai irodalomból az alábbiakat említhetem: Bóna E.:
A mai tudomány struktúra és modellezésének kérdései. MM Marxizmus—Leniniz-
mus Okt. Főosztály Tájékoztatója, 1969. 6. 7 8 -9 7 . o. —Freeman, CA . The meas­
urement of scientific and technological activities (A tudományos és műszaki tevé­
kenység mérése). Párizs, 1969. UNESCO. Statistical Reports and Studies, 63. о. -
Szabó L.: Az alkotó szellemi munka veszteségforrásainak és hatékonyságnövelési
lehetőségeinek felmérése. Tudományszervezési Tájékoztató, 1971. 2—5. (E tanul­
mánynak a „probléma-mátrix”-ról szóló részére gondolok elsősorban.) - Pleschak,
F.-Altmann, D.: Netzplantechnik in Forschung, Entwicklung und Überleitung
(Hálótervezési technika a kutatásban, fejlesztésben és realizálásban). Berlin, 1970.

100
 A tudomány régebben azért volt ábrázolható alá-, fölé és mellérendelésí
viszonyokkal (terjedelmi összefüggésekkel), mert halmazát kevés elem
alkotta. Ekkor a viszonyok száma (a teljes gráfok száma) még nem volt
számottevő. A nagyságrend növekedésével azonban a kapcsolatrendszerek
típusai is bonyolódnak. A mai sokelemes halmaz csak több teljes gráfos
ábrázolással lehetséges, hiszen kutatni kell még az űj viszonyok kiala­
kulását, természetét, egymással való összefüggéseit is.

Technik, 167 о. - FutóP.: A tudományos kutatás irányításával kapcsolatos gráfelméleti

kérdések. Bp. 1971. Ép. Tud. Int. 54. o. Tudományos közlemények. 78. - A hálós
tervezés a felsőoktatásban. Bp. 1972. Felsőokt. Pedag. Kút. Közp. 109. o. (Infor­
mációk a felsőoktatás köréből) - Czayka, L.: Die Bedeutung der Graphentheorie für
die Forschungsplannung. München-Pullach-Berlin, 1970. Verl. Dok. 44. o. (Studien­
gruppe für Systemforschung E. V. Heidelberg. Bericht 96. A gráfelmélet jelentősége
a kutatásszervezésben) - Röbbel, G Próba budowy modelu opisu dziedzin nauki.
Zagadnenie Naukoznawstwa, Warszawa, 1977. 4. no. 627-634. о. (Kísérleti modell а
tudományágak leírására) - A rendszerelméletnek, szemléletnek tudományrendszer­
tani, illetve tudományirányítási alkalmazására — főleg a 70-es években — számos
kezdeményezés történt. Felsorolok néhány fontosabb irodalmi forrást: E. M.
Mirszkij: Mezsdiszciplinarnüe iszszledovanija v szovremennoj nauke. INION. Moszkva,
1978. (80 tételből álló válogatott bibliográfiájára külön felhívom a részletek iránt
érdeklődők figyelmét!); А. I. Rakitov: Teorija, organizacija i projektirovanie
iszszledovatelszkih szisztem. Voproszü Filoszofii, 1971. 3.\ Szadovszkij, V. N.:
Szisztemnoe müslenie i szisztemnüj analiz nauki. (KGST-konferencia kézirata); А. I.
Ujemov: Szisztemnüj analiz i szintez nauki. (KGST-konferencia kézirata); A. Sztefa-
nov-Szt. Kacsaunov (Bulgária): Sztruktura celevoj naucsnoj programmü. (KGST-
konferencia kézirata.) Szófia, 1973. december. — A KGST TTF munkacsoportja
1972 szeptemberében Berlinben vitatta meg a tudomány rendszerelméleti problé­
máit. A tanácskozás anyaga - benne „A rendszerelméleti megközelítés korlátái a
tudományban” c. előadásom - Wissenschaft und Forschung im Sozialismus címmel
jelent meg 1974-ben. (Szerk: G. Kröber-H. I.aitko-H . Steiner. Akademie-Verlag,
Berlin, 1974. 782. о.) - A hazai irodalomban Bóna Ervin egyik kéziratának címét
említhetem: Rendszerelméleti szempontok a tudományszervezésben; továbbá Baross
Z.-Mészáros Z.-K iss I.: А К + F irányításának egy lehetséges rendszerelemzése c.
tanulmányára hívom fel a figyelmet, amely a Tudománypolitikai Irányelvek felül­
vizsgálatához készült adalékként. (Bp. 1976. augusztus. KFKI. 46. o.) - A rendszer-
elmélet és a tudományok viszonyáról a legátfogóbb hazai művet eddig Paczolay
Gyula publikálta: Tudományok és rendszerek: Tudományterületek közös törvény-
szerűségei címmel. Akadémiai Kiadó, Bp. 1973. 292. o.

101
 A gráfmódszer bizonyos inflexiós pontokon (3, 6, 17, 66, s. i. t.)
minőségileg új viszonyokat m utat ki, ezért képes lenne egy kb. 1000
elemes halmaz (tudományhalmaz) belső szerkezetének ábrázolására. Ki
tudná m utatni, hogy a történelmi fejlődés során hány fontosabb viszony­
típus alakul ki pl. alá- és fölérendeltség, mellérendeltség, módszerátvitel,
logikai kiterjesztés, analógia, bonyolultsági fok, felhasználási lehetőség és
mód stb. szerint. Ezek alapján a tudományágak különböző viszonykap­
csolatokba lépnek egymással. A kapcsolatrendszerek tipizálásának grafikus
ábrázolása azonban más, a hagyományostól eltérő jelzéseket, formalizációt
kíván meg. Első lépésben azt keressük, hogy miképpen nő a gráfsor, azaz
melyek a következő inflexiós pontok, meddig terjed a gráfelmélet alkal­
mazási köre. A második lépésben megvizsgálhatjuk a történelmi fejlődést
és tipizálhatjuk a törvényeket alkotó típuskapcsolatokat (megkapva a
tudományszakok kialakulási törvényeit). A harmadik lépésben összevet­
hető a hiposztazált elképzelés a kapott historikus eredménnyel és levon­
hatók a tanulságok. Prognosztikai szempontból érdekes azonban, hogy a
tudományok további differenciálódása során hány új tudományág vezetne
újabb teljes gráf kialakulásra? Ha ez a csomósodás előre jelezhetővé
válhatna, akkor a tudományos áttörések is prognosztizálhatók lennének,
hiszen az inflexiós pontoknál mindig valami minőségileg új történik. Új
tudományszakokat „mesterségesen” is létre lehetne hozni azáltal, ha új
típusú viszonyokat vezetnénk be, elérve a kívánt nagyságrendet. Másrészt
ha egy újabb teljes gráf alakulna ki, akkor nyomon tudnánk követni egy
újabb kapcsolat megszületését, kialakulását. Ha viszont a gráfmódszer csak
kis csoportokra lenne érvényes, illetve ha nincs kritériuma a minőségileg új
viszonyok szükségszerű fellépésére, akkor viszont a matematikában kell
valami újat hozni, hogy a matematika lehetőségei összhangba kerüljenek
szükségleteinkkel. Tisztázásra szorul tehát az értelmezési tartomány,
amelyben feltételezzük annak az objektív törvényszerűségnek a létezését,
hogy az eltérő minőségű összefüggések meghatározott típuskapcsolatokba
lépnek egymással.
A kérdés másik megközelítését valószínűségelméleti, halmazelméleti
irányban látjuk.
A tudomány egész rendszerét halmazként foghatjuk fel, amelyben a
különböző tudományszakok keveréke vagy szuperponált együttesei

102
(típusok) alhalmazok. Ez utóbbiak további alhalmazairól is szó lehet,
eljutva az egyes ismeretekig. A halmazok különböző szintjei egyaránt a
halmaz elemei, de mindig tudatosítani kell, mely szinten elemezzük éppen
a problémát. A tudományhalmazt ügy vizsgáljuk, hogy bizonyos leterítése-
ket, sűrűsödéseket, csoportosításokat állapítunk meg. A paraméterek meg­
választása után helyenként „értelmes fürtöket” (realizált kapcsolatokat)
látunk, más helyeken viszont üres foltokat találunk. (Itt jelezzük, hogy
matematikai problémáról van szó és nem a „puszta helyek” objektív
létezéséről.)

16. ábra. A tudományos ismeretek gócképződésének (valószínűségének, gyakoriságá­

nak) ábrázolása

A 16. ábra (grafikon) azt mutatja meg, hogy a gócokban (értelmes

fürtökben) bizonyos tudományos ismeretek keveredtek vagy szuperpo-
nálódtak, pl.: egy feltételezett
a) esetben A, B, C, D, E, F, G, H ismeretek (vagy tudományszakok);
vagy egy feltételezett
b) esetben B, C, E, F, H, X, T, Z, W ismeretek (vagy tudományszakok).
A feladat matematikai célkitűzése az, hogy meghatározzuk a góc-
képződés véletlenszerű valószínűségét és a gócképződés gyakoriságát. A
tudományok jövőbeli kapcsolatrendszerére, típusaira, a ma még nem reali­

103
zált, de realizálásra váró képződményekre vonatkozó operatív döntések
alapjává válhat az a matematikai apparátus, amely e feladatot megoldja.
A tudományrendszer fontos problémája még az is, hogy folytonos
természetű-e (önmagában és másokkal? ), diszkrét természetű-e, azaz el-
bíija-e a részekre osztást, és kijelölhető-e határ alkotórészei között? Véle­
ményünk szerint a tudományrendszer egy időben folytonos és ugyanakkor
megszakított, de ennek következményeit e helyütt nem tárgyaljuk.
A tudományrendszer matematikai vonatkozásait még a kombinatoriká­
ban (ezen belül a permutációban), továbbá a csoportelméletben (mátrixok)
látjuk.
A. V. Sugaljin azt a gondolatot veti fel, hogy matematikai formában is
ki lehet fejezni a különböző kategóriák egységét.7 Hivatkozik Marx azon
szavaira, amely szerint egy tudomány akkor lesz tökéletes, ha mate­
matikával dolgozik. Lenin pedig arra m utatott rá, hogy a visszatiikrözés
minősége nemcsak az objektumtól, hanem a szubjektumtól is függ. A
mátrix-leírás lehetőséget ad a tudományokban meglevő izomorfizmusok
megállapítására. Egy állandó vagy változó koefficiensek táblázata bármely
sokismeretlenes kapcsolatváltozást tükröző egyenletrendszert jellemezhet.
Bizonyos testek vagy rendszerek analógiájára a tudományok rendszere egy
időben különböző strukturális szervezettségű szinten is létezhet. Sőt, a
tudomány esetében nyilvánvaló a típuskapcsolatok és funkcionális alkal­
mazások nagy száma. Ezért nagy számban találhatók benne izomorfiz­
musok. Egy sokaság bármely elemének megfeleltetjük tehát ugyanazon
vagy másik sokaság valamely elemét. A tudományok bonyolult kap­
csolatait az alábbi — jelen esetben kitöltetlen és így csak formálisan
ábrázolt —mátrix segítségével szemléltethetnénk. (Az elemek magyarázatá­
tól ehelyütt eltekintünk. 17. ábra.)
A mátrix itt törvényt mutat, de olyan törvényt, amelyben már az
emberek szempontjai is tükröződnek. Miután a tudomány az emberek
elméleti és gyakorlati tevékenységének a terméke, e szempontokra nagy
szükség van. Az elemek egyes, véletlen eredményt mutatnak, a sorok
viszont már az elemek tagadásai és bennük a mérés eredményeként (vonat-1

1Sugaljin, A. V.: О vozmozsnosztyi opiszányija otrazsényija v matricsnoj forme.

Filoszofszkie nauki, 1965.1.

104
L] i L[2 L|3 Lin
L21 L22 L23 L2n
L 31 L 32 L 33 L3n

Lm i L m2 L m 3 ------------------------ L mn

17. ábra. A tudományok bonyolult kapcsolatai - mátrixban ábrázolva

koztatástól függően), a relatív visszatükrözési formákat (minőségi változá­

sokat) kapjuk meg. Az oszlopok a sorok tagadásai (tagadás tagadása) és
állandóságot, invarianciát fejeznek ki, amely persze szintén nem abszoluti­
zálható. A spektrum végtelen. Mennyiségi meghatározását tekintve 1-től a
0-hoz közelít. Az eredmény relatív, függ az objektív tartalom mennyiségé­
től és a mérés etalonjának megválasztásától. Az elemek, sorok és oszlopok
dialektikus tagadási láncolatában a dialektikus logikának a változás és
megmaradás együttesére vonatkozó törvényszerűsége mutatkozik meg. A
mátrix tehát a dialektikus logikának megfelelő adekvát matematikai appa­
rátus.
A fentebb közölt mátrix az objektív tulajdonságoknak a leolvasási
rendszertől való függőségét fejezi ki. A rendszer kiválasztása pedig az
ember praktikus szükségleteivel kapcsolatos. Az ember egyre bővíti ismere­
teit. Először kiválasztotta a mérés etalonjait, és a Földet vette vonatkoz­
tatási rendszernek. Ezzel a szemlélettel viszont megoldódik az an tropo- és
geocentrizmusunk is, mert az egyidejűleg létező etalonoknak és leolvasási
(vonatkozási) rendszereknek egy olyan elméletileg végtelen (bár a tudo­
mányban funkcionálisan mindig véges) együtteseit kapjuk meg, melyek az
anyag végtelenségét fejezik ki. A sorokban kifejeződő változékonyságot,
relativitást nem szabad abszolutizálni. A maradandóság —mint em lítettük
— a mátrix oszlopaiban fejeződik ki, de látni kell, hogy a visszatükrözés
formája a mérési etalontól és a rendszer kiválasztásától függ. Ez a változás
és megmaradás dialektikus egységét fogja össze. A tudományrend­
szerezésben két ellenfél van: a relativizmus és a metafizika. A mátrix

105
a, a,, a,j . . . a2 m

a2 a2, a2 2 . . . a2 m.

аз аз i аз i ■ ■ ■ азm.
a4 a4 j a4 2 . . . a4 m(

a, a, , a52 • • • as m,

a6 a6i a6i • • ■ a6 m,

an anl an2 ■ • • an m i

18. ábra. Mátrixtípus a tudományok rendszerezésére

diagonális tagjai (ahol i = k) az adott ismeretek tulajdonságait képviselik.

Invariánsok és kifejeződnek az adott leolvasási rendszerben. A többi
mátrix-elem ezeknek a tulajdonságoknak más leolvasási (vonatkozási) rend­
szerben való tükröződését jelenti. Ezzel beigazolódik Marx tézise arról,
hogy a tárgyak tulajdonságai nem a viszonyokban jönnek létre, hanem
csupán feltárulnak ebben a viszonyban.
A tudományágak tulajdonságai nem más megismerési területekhez való
viszonyban születnek meg. Mindössze feltárulnak ebben a viszonyban. A
funkcionális kapcsolatoknak az a szerepe, hogy bennük realizálódhassanak
a potenciális tulajdonságok és hogy felhasználhatókká, alkalmazhatókká
váljanak.
A tudományok rendszerére az alábbi — ismét csak formálisan jelölt és
kitöltetlen - m átrix használható fel, ahol n = azoknak a kritériumoknak a
számával, amelyek a tudomány rétegképző jegyeit adják (18. ábra). (Az
indexek értelmezését egy-egy konkrét rendszerezés során természetesen
pontosan el lehet végezni.)
Nemcsak a kritérium ok, de egy-egy kritériumhoz tartozó csoportok
száma (m ) sem tekinthető kötöttnek. A tudományrendszer vizsgálatával
kapcsolatos szempontok nemcsak azt döntik el, hogy mely kritériumokat
kell mint rétegképző jegyeket számításba venni, hanem az egyes ismérvek

106
alapján kialakítható csoportok számát is. Minden esetben azt keressük,
hogy milyen rácspontok azok, amelyek lehetőséget adnak a tudományok
megértéséhez. Egy-egy jelentős rácspont (egy bizonyos tudományszak vagy
csoport) kialakításához, viszonylagos önállósága felismeréséhez, ill. el­
ismeréséhez egyáltalán nem szükséges, hogy az „n” ismérv minden elemére
meghatározott értékkel bírjon. Ez empirikus álláspont lenne, és ezért
mindig meg kell különböztetnünk, ki kell tudnunk választani azokat az
ismérveket, amelyek elsődlegesen jöhetnek számításba. A nagyszámú
ismérv nem egyenlő súllyal esik latba. A tudomány rendszerezésében is be
kell tehát tartanunk a lényeges és lényegtelen vonások megkülönböztetésé­
nek követelményét.
Az elmélet és gyakorlat, elmélet és módszer vonatkozásaira is a
mátrixos, több rétegű elképzelést javasoljuk, amely mindig a megfelelő
vonatkoztatási rendszerben megmutatkozó objektív (de relatív) kölcsön­
hatást mutatja meg. Az összfolyamat aspektusok szerint felbontható,
amelyekhez a tevékenységek csoportjai hozzárendelhetők (n ismérv,
m csoport). A formállogikai meghatározási apparátusnak korlátozottsága
miatt nem tudjuk kimutatni a bonyolult kapcsolatokat a fogalmak között,
csak alá- és fölé-, mellé- és keresztberendeléseket tudunk kim utatni, de
ezek összetettebb rendszerek esetében már használhatatlanok. A for­
mállogikai fogalmak kétdimenzionális ábrázolása tehát ekkor már nem
elégséges. A problémát csak a fogalmak többdimenzionális szemléltetése
oldhatja meg, amely a dialektikus logika formalizálását sürgeti.8

SA tudomány és a kutatás mérésével foglalkozó irodalommal részletesen nem

foglalkozom. A scientometria elnevezés alatt azonban - fó'leg Garfield és Price
kezdeményezései révén - hatalmas mértékben kifejlődött a citátum-indexek alkalma­
zása. (A magyar Akadémiai Kiadó és az amsterdami Elsevier Publishing Company
egyébként 1978-ban indította el Scientometrics című nemzetközi folyóiratának ki­
adását, amelynek e könyv szerzője is egyik szerkesztője. (A hazai tudománymetrikus
szakírók közül Braun Tibor, Bujdosó Ernő és P u f f Imre nevét említjük.) Egyik
kiemelkedő közleményük pl. R u f f /.- Braun T: A tudománymetria alkalmazása
tudományágazati elemzésre (Magyar Tudomány, 1977. 3.) Említett szerzők egyéb­
ként főleg az analitikai elektrokémiai szakirodalomban végeztek méréseket.
A történeti térképek, együttidézési csoportok, online idézésanalizis és általában a
grafikus módszerek alkalmazása a 70-es években terjedt el főleg az USA-ban Henry

107
Small és mások munkássága révén. A részecskefizika és biometrikai cluster-ek fel­
rajzolásával, elemzésével rámutatnak a tudományos kutatások, fogalmak, módszerek
tényleges kölcsönhatásának mechanizmusára. (Vö. E. Garfield M. Malin-H. Small:
Citation Data as Science Indicators, In: Toward a Metric of Science. Ed. by Elkana-
Lederberg-Merton-Thackray-Zuckerman. John Wiley and Sons, New York, 1978.)
- A hazai szakirodalomban pedig Darvas György tanulmánya a legfrisebb és leg­
átfogóbb, amely „Egy topologikus tudományszervezési modell körvonalai” cím­
mel jelent meg a Magyar Filozófiai Szemle 1977. 3 . számában. Darvas a rendszer-
elmélet és tudományrendszerezés összefüggéseit elemzi, miközben ismerteti a
modellezésre vonatkozó legújabb szovjet és más szakirodalmi forrásokat is. (Blauberg,
Jugyin, Szadovszkij, Hempel, Boulding, Bertalanffy, E. László, Akcsurin, Vegyenov,
Szacskov, Cornacchio, Mosztyepanyenko, Kopnyin, Lektorszkij, Bazsan, Düslevüj,
Lukjanyec, Szmirnov, Rashevsky, Alekszandrov írásaira hivatkozik.) - A topo­
logikus rendszerábrázolás kérdéseiben e könyv szerzőjének korábbi javaslatait fogadja
el és fejleszti tovább. A topologikus rendszermodell és a hálóstruktúrák összefüggéseit
ugyancsak tárgyalja, miközben megerősíti azt az elgondolást, hogy a gyakorlati célú
tudományrendszerezések érdekében ki kell fejlesztenünk az ábrázolás korszerű for­
máit is.

108
V. fejezet. A tudomány mint rendszer
és helye a társadalomban

A tudomány felosztásának problémái szorosan kapcsolódnak a tudom ány­

nak mint rendszernek a kérdéséhez. Ennek alapján tudjuk a tudománynak
a társadalomban elfoglalt helyét is meghatározni.
Ennek érdekében tekintsük át a rendszerek különböző típusait! Afa-
naszjev például megkülönböztetett adaptív, stabil, visszacsatolási, mester­
séges, „kevert” rendszereket.1 Mi az önmozgó, önfejlődő rendszer fogal­
mát használjuk a legszívesebben. Egy rendszer akkor önmozgó, önfejlődő,
ha változásai döntően belső okok hatására mennek végbe. Hiszen minden
mozog, de nem minden magától, és sok minden fejlődik, de nem minden
magától. A fejlődésben érvényesül az elemek funkcionális összefüggése.
Bizonyos elemek eltűnnek, és éppen ez a rendszer továbbélésének feltétele.
A társadalom egészében önfejlődő rendszer. A termelés fejlődését is lehet
önfejlődő rendszernek tartani, amelyre az önállóság és függetlenség jel­
lemző. A biocönózis is lehet önfejlődő rendszer, de az állam pl. már nem
nevezhető annak. Persze az önfejlődő rendszerek önállósága viszonylagos,
mert egyes vonatkozásai már másoktól függnek.
Milyen rendszernek tekinthető a tudomány? Ha a társadalom rend­
szeréhez viszonyítjuk, akkor nem önálló. Ha társadalmi tudatform aként
önmagában vizsgáljuk, akkor a tudományfejlődés belső törvényszerűségei­
ben relatív önállósága tárul fel. E törvényszerűségek azonban külső tör­
vényszerűségekkel kapcsolódnak össze, és így csak a társadalom általános
fejlődésének függvényében érthetők meg. A tudomány viszonylagosan
önmozgó rendszer, amelyre eddig főleg a spontaneitás \ olt a jellemző. Ez a
spontaneitás időben egyre csökkenő mértékű. Korunkban érjük el annak a
minőségi ugrásnak a határát, ahol a tudomány spontán, irányítatlan rend-

'Vö.:Afanaszjev, V. T.: О principah klasszifikácii celosztnüh szisztém. Vaproszi

Filoszofli, 1963/5; ill. A társadalom tudományos irányítása. Kossuth, Bp. 1969.

109
szerből tudatos, irányított rendszerbe fejlődik át. Annak a célnak az
érdekében, hogy megvalósítsuk a tudományoknak közvetlen termelőerővé
válását, a belső és külső törvényeket egyesítenünk kell. Ha a tudományt
bevisszük a termelésbe, a szükségletek nem kívülről, hanem belülről fogják
ezt fejlődésre serkenteni. Ha egyesítjük a tudom ányt és a termelést, akkor
a serkentő és visszaható tényezőknek egy olyan sajátos szuperpozícióját
kapjuk eredményül, amely belső törvényeknek engedelmeskedik, és ahol
értelmetlenné válik, hogy melyik a meghatározó és melyik a visszaható
tényező. Ezzel a tudom ányt olyan rendszerré alakíthatjuk át, amely ren­
delkezik az önfejlődés, tudatosság, irányítottság, önállóság jegyeivel. Ha
minden stimuláns belül van, létrejön az intézmény elemeinek integ­
rációja is.
Ebben a folyam atban nagy szerephez ju t a politika, amely az irányított
fejlődés érdekében meghozza a megfelelő döntéseket, és amely kitűzi a
célokat az önfejlődő rendszer számára. A kérdés egzaktabb vizsgálata csak
akkor lehetséges, ha rendelkezésünkre állnak a megfelelő mérőszerszámok:
a tudomány spontán fejlődési görbéje és az irányított fejlődés görbéje. A
kettő összevetéséből megtudhatjuk, hogy mennyi az eltérés és az irányított
tudományrendszer mennyivel ér el jobb optimalizációs fokot, mint a
spontán rendszer?
W. O. Hagstrom hivatkozik E. Durkheimre, aki a törvényről és az
öngyilkosságról írott műveiben a társadalomban a normális és anomikus
szerveződést különbözteti meg.2 Az utóbbi szerveződési forma az, amikor
a munkamegosztás nem eredményezi az együttm űködést („the division of
labor does not produce solidarity”). Ilyenkor a szervezet viszonyai nem
szabályozottak („the relations of organs are not regulated”). Az anomikus
társadalmi szerveződés idején a tudomány széthullik. A tudósok ötlet­
szerűen kutatnak egymástól félig függetlenül, nem keresik a tudomány-
területek közötti összefüggéseket. Hagstrom ezek után jellemzi az ün.
anomikus állapot következményeit az egyes tudományokon belül, majd
bemutatja az ezzel ellentétes fejlődési irány jeleit is.

2Hagstrom, W. O.: The scientific community. Basic Books, New York, 1965., ill.
Dürkheim, E.: A társadalmi tények magyarázatához. Közgazdasági és Jogi Könyv­
kiadó, Bp. 1978.

110
 Véleményünk szerint a rendszer fejlődését a szabadsági fo k term inus
bevezetésével lehet jellemezni. A szabadsági fokot a rendszer által választ­
ható intenzív paraméterek száma adja meg. Egy rendszernek annál
nagyobb a szabadsági foka, minél több kapcsolatba tud lépni környeze­
tével, más rendszerekkel. A tudománynak spontán rendszerből tudatos-
irányított rendszerré történő átalakulását a szabadsági fok növekedése
jellemzi. E törvényszerű folyamat igazolása érdekében vizsgáljuk meg a
tudományfejlődés törvényeit.

1. A tudom ányok fejlődéstörvényei

A tudomány olyan rendszer, amelynek megvannak a saját fejlődés­

törvényei. Ezekkel kapcsolatban a következő problémák merülnek fel:
hogyan függnek össze a tudomány különböző területének törvényei? ;
hogyan vezethetők ezek le egymásból? ; ellentmondásmentes-e a törvények
közötti belső kapcsolat? ; melyek a genetikus törvények? ; ezek m ennyi­
ben kauzálisak és mennyiben strukturálisak? ; milyen a tudományok belső
törvényei és a környezettel kapcsolatban kialakult törvények közti
viszony? ; mennyiben járulnak hozzá a megismerés és a termelés törvényei
a belső törvények kialakulásához? ; van-e tudománynak generális alap­
törvénye? ; az egységes tudomány egy egységes törvénytan, törvények
rendszere birtokába juttathat-e bennünket? ; milyen összefüggés van a
törvény, a célkitűzés és a gyakorlat között? ; hogyan valósulnak meg a
dinamikus és a statisztikus törvényszerűségek a tudományban? ; a tu d o ­
mányok immanens törvényei dinamikus vagy statisztikus jellegűek-e? ; a
tudományok törvényei hogyan függnek a tudom ány tartományának nagy­
ságától?
Ez utóbbi problémán a következőket értjük; ha a tudományt az isme­
retek összességének tekintjük, akkor a tények, elméletek, hipotézisek és a
tartós viszonyok (törvények) egyaránt beletartoznak, de ekkor a törvény
fogalma terjedelme szűkebb, mint a tudom ány fogalmának terjedelme. Ha
az intézményeket is beleértjük a tudom ányba, akkor más törvényeket
kapunk, mert ekkor már a társadalomba ágyazzuk bele. Ekkor az objektív
világ megismerését végző emberek, eszközök, az ismeretek elterjesztése,

111
kommunikáció, információszerzés és átadás (ami a legtöbb esetben intéz­
ményszerű), a tudom ányos kutatás szervezése is figyelembe veendők, és ez
befolyással van a törvény fajtájára, értelmezési tartományára, hatására,
társadalmi funkciójára.
A marxista irodalomban meglehetősen kidolgozatlan a tudományok
fejlődéstörvényeinek és ezek összefüggéseinek elmélete. Még az sem el­
döntött, hogy milyen törvényeket kell egyáltalán számításba vennünk? A
tudományok általános törvényeinek megfogalmazása különösen hiányzik.
Főleg csak a természettudományokra vonatkoztatva mutatnak ki törvény-
szerűségeket, de az elképzelések és javaslatok azonban e területen sem
egybevágóak.
Lássunk néhány javaslatot!

Kedrov szerint a természettudományok fejlődésének általános törvény-

szerűségei a következők:3
1. A gyakorlat által való feltételezettség.
2. A viszonylagos önállóság.
3. A folytonosság.
4. A fokozatosság.
5. A tudom ányok kölcsönhatása.
6. A kritika kölcsönhatása.

Karpov a természettudományok fejlődésének törvényszerűségeit az

alábbiakban jelöli meg:4
1. A tudom ány fejlődésének relatív önállósága.
2. A kritika és a vélemények harca a tudom ányban.
3. A tudom ányok kölcsönhatása.
4. A tudom ány matematizálódása.
5. A tudom ányok differenciálódása és integrálódása.
6. A tudom ányos örökség a tudomány fejlődésében.

3Kedrov, В. M.: A természettudományok tárgya és kölcsönös kapcsolata. Kossuth,

Bp. 1965.
“Karpov, M. M.: Osznovnüe zakonü razvitija jesztesztvoznanija (A természet-
tudományok fejlődésének alaptörvényei). A Rosztovi Egyetem Kiadója, 1963.

112
 7. A tudomány gyorsuló fejlődési üteme.
8. A forradalmak elkerülhetetlensége a tudomány fejlődésében.
9. A tudomány és termelés kapcsolatának erősödése.

Karpov szerint ezek tendenciális törvények és felhasználásuk ugyanilyen

jellegű. Ezenkívül megemlíti az elmélet és gyakorlat, elmélet és kísérlet
alapvető ellentmondásait, majd a tudományok kölcsönhatásainak fő útjait
az alábbiakban jelöli meg:
1. Más tudomány adatainak, ismereteinek felhasználása egy tudomány
által.
2. Egy tudomány módszereinek felhasználása objektív és szubjektív
folyamatok tanulmányozására egy más tudomány által.
3. A technikán és a termelésen keresztül kialakuló kölcsönhatás.
4. Az anyag különböző fajtái általános tanulmányozásán keresztül ki­
alakuló kölcsönhatás.

Kovács László az alábbi törvényeket fogalmazza meg:5

1. A tudományok indusztrializációja.
2. A tudomány és a politika kölcsönhatása.
3. A tudományok differenciálódásának törvénye.
4. Az integráció törvénye.
5. A tudományok matematizálódása.
6. A gyorsuló fejlődés törvénye.

Erdey-Grúz Tibor akadémikus a Marxizmus—Leninizmus Tanszékek

I. Országos Konferenciáján elmondott referátumában a természet-
tudományok fejlődésének alábbi általános tendenciáit nevezte meg:6
1. A fejlődés folyamatossága.
2. A differenciáció, ill. a specializáció.
3. A tudományágak kölcsönhatása.

5Kovács László: Tudomány és fejlődés. Alföld, 1965.8.

6Vö.:MM: Tájékoztató 1963/5. I. k. A hazai szakirodalomban Fehér M.-Hársing
L.: A tudományos problémától az elméletig c. könyve 11. és 12. fejezete foglalja
össze a tudományok fejlődéstörténetéről szóló ismereteket. Kossuth, Bp. 1977.

8 Fark as 113
 4. A matematizáció.
5. A tudományok indusztrializációja.
6. Minőségi változások a tudományos elméletek fejlődésében.
7. Új mesterséges mozgásforma kialakításának lehetősége.
Láthatjuk, hogy a tudományok kölcsönhatását, törvényeit, tendenciáit
egyrészt a természettudományokra korlátozzák. (A műszaki tudományok
törvényeiről már alig esik szó.) Másrészt a tárgyalt törvények nem iden-
tikusak. Csak részben (a folyamatosság, a differenciálódás és integrálódás
esetében) egyeznek meg, más vonatkozásokban viszont már eltérnek a
felfogások. Egy másik támadható pontja a felsorolásoknak, hogy nem
minden tendencia vagy sajátosság nevezhető törvénynek. Teljesen meg­
oldatlan ezenkívül e felsorolt törvények (tendenciák, oldalak, vonások)
egységes rendszerben való értelmezése. A legelfogadhatóbb kifejtést idáig
Fehér Márta és Hársing László könyvében találhatjuk (lásd az előző ol­
dalon).
Vizsgáljuk meg mit is értsünk törvényen? Szabó András György
könyvében kifejtetteket magunkévá téve a kérdést így foglalhatjuk össze:7
A véletlenszerűből (az a meghatározottság, amelyben a véletlen
dominál) és ellentétéből, a törvényszerűből (amennyiben csak az a jelenség
törvényszerű, amelynek létrehozó körülményei tipikusak a benne ki­
fejeződő lényeg számára) indulhatunk ki. A törvényszerű és a véletlenszerű
külső ellentétek, amelyek a belső ellentmondások külsővé válását jelentik,
majd innen megyünk a TÖR VÉNYhez, m int e külső ellentétek egységé­
hez, a meghatározottság magasabb rendű szintéziséhez. A törvény magának
a LÉNYEGnek a determináltsága. {Lenin szerint a törvény és a lényeg
egynemű, egyfokozatú fogalmak.) Minden törvény az elvont és konkrét
egysége, ami meghatározottságának tartalma szempontjából a törvényszerű
és a véletlenszerű egységét jelenti. {Engels szerint ,,A természetben meg­
jelenő általánosság formája - törvény”.)
A törvény reális létezése nem azokhoz a feltételekhez van kötve
(sztochasztikus jelenségeknél), amelyek a véletlenszerű megjelenését hatá­
rozzák meg, hanem éppen az egyes jelenségek önmagukban véve is véletlen
jellegéhez.

7Szabó András György: A törvény és az ember. Kossuth Kiadó, Bp. 1964.

114
 A törvénynek van reális és eszmei léte. A reális létezésnek két ismérve
van: 1. l é t e z n e k azok a jelenségfajták, amelyek kapcsolatát a törvény
kifejezi; 2. ténylegesen a törvényben meghatározott k a p c s o l a t b a
l é p n e k egymással. Ha ezek az ismérvek hiányoznak, akkor a törvény
csak tudományos absztrakció (eszmei létező). Amikor valamely törvény
megszűnéséről beszélünk, csak reális létének megszűnéséről van szó, és
megvan az az elméleti lehetőség, hogy megfelelő anyagi viszonyok között a
törvény ismét létrejöjjön.
Ember és természeti törvény viszonyában az ember, amikor céljai érde­
kében felhasználja a törvényt, akkor azon feladat előtt áll, hogy megtalálja
és megteremtse a jelenségek olyan kapcsolatát, amelyek a törvény (céljá­
nak megfelelő) véletlenszerű megjelenési formáját szükségszerűen létre­
hozzák. Úgy illeszkedünk be a törvénybe, hogy megakadályozzuk véletlen-
szerű feltételeinek spontán létrejöttét, és tudatosan az általunk kívánt
irányba tereljük megjelenési formáját. Vagyis ez esetben úgy „őrizzük
meg” a törvényt, hogy egyben adott megjelenési formájának spontaneitá­
sát „megszüntetjük” . Ennek reciproka is lehetséges, vagyis annak meg­
akadályozása, hogy a törvények az általunk nem kívánt speciális meg­
jelenési formában lépjenek fel. Az ember megváltoztathatja azt a formát,
amelyben egy törvény érvényesült.
Egyes esetekben adott törvény érvényesülési formájának megszüntetése
— amennyiben ez az érvényesülési forma önálló törvényeket tartalmaz —
egyben e speciális törvények megszüntetését is jelentheti. Tehát egyes
speciális természeti törvények megszüntetésének problematikája vissza­
vezethető arra a sajátos esetre, amikor valamely általánosabb törvény speci­
ális törvényeket tartalmazó érvényesülési formáját szüntetjük meg.
A törvény szokásos meghatározásaiban a viszony lényegiségét, szükség-
szerűségét, általánosságát és állandóságát (tartósságát) emelik ki.
Ezek csak mint törvényszerűséget jellemeznek, de nem tárják fel a
törvény belső ellentmondását; azt, hogy a törvény az egyedi kapcsolatok­
ban létezik, mint ezeknek általános, lényegi meghatározottsága. A törvény­
ben meghatározott kapcsolat mint ilyen, objektíve nem létezik. Anyagi
léte csak az egyes kapcsolatokban levő általános (különös) tartalomnak
van, ezért a kapcsolat csak véletlenszerű lehet. Hiszen az az összefüggés,

8« 115
 melyben a törvényszerűség egzisztál, az adott kapcsolatban levő jelenségek
szempontjából esetleges feltételekből elengedhetetlenül következett.
A tudomány — többek között — törvériymegismerés. A kezdeti lépés
valóban a törvény felismerése, majd alkalmazása.
A tudományok törvényeire vonatkoztatva az alábbi következtetéseket
vonjuk le:
1. A legáltalánosabb összefüggésből (az anyag-tudat viszonyából)
deduktive el lehet jutni a tudományok törvényeiig. Az anyag—tudat
viszonyát az ontológiai és ismeretelméleti szempontok egységeként, az
objektum—szubjektum dialektikájaként értelmezzük. Minden emberi
ismeret az objektív tartalom szubjektív form áját jelenti. Az objektum -
szubjektum összefonódásának dialektikus megvalósulása a megismerési
folyamatban történik, ahol megtörténik a gyakorlat és elmélet funkcio­
nálása.
2. A tudomány mint az objektív és szubjektív világ anyagcseréje az
elmélet és gyakorlat (összmegismerés) folyamatában, a tudomány és a
társadalom gazdasági szükségletei összefüggésének formájában jelenik meg.
E szükségletek kielégítésének, a természet és társadalom feletti uralomnak
eszközeként tölti be funkcióját. Benne az objektum és szubjektum köl­
csönhatása testesül meg és amelyet egy alaptörvény, a tudomány közvetlen
társadalmi szervezőerővé válásának törvénye fejez ki. Egy régebbi tanul­
mányunkban ezt a problémát így fogalmaztuk meg: „Lehetne vitatkozni
azon, hogy a differenciálódást és integrációt lehet-e külön jellegzetességek­
ként értékelni, nem kellene-e inkább ugyanazon folyamat, látszólag ellen­
tétes, de éppen ezért egymást feltételező sajátosságait összevonni, hiszen a
differenciálódás szélesedése egyben az integráció létesülésének feltétele.
Persze gondolatilag ez a szétválasztás talán már csak azért is megenged­
hető, mert hiszen a többi tendencia is ugyanarra az összfolyamatra vonat­
kozik.
A lényeg az, hogy tudjuk és lássuk ezen oldalak, tendenciák, sajátságok
objektív egységét.
A tudományfejlődés összfolyamata, a megemlített és talán még bővít­
hető tendenciák és sajátságok egysége így fogalmazható meg: „A tudo­
mány egyre inkább közvetlen termelőerővé vál i k. . . ez tekinthető valójá­
ban törvénynek és a tö b b i. .. vonások mindössze e törvény különböző,

116
lényeges, tartós, általános, belső szükségszerű oldalait jelentik.”8 A terme­
lőerővé válás a közvetlen társadalmi szervezőerővé válás egyik leglényegesebb
eleme. Szerintünk a tudomány alaptörvénye így hangzik: A tudomány
lényege és egyben funkciója, hogy egyre inkább szélesedő mértékben
közvetlen társadalmi szervezőerővé válik. (A lényeg és funkció a definíció­
ban egyesítve van.)
3. A tudomány egyetlen ún. alaptörvénye azonban annyira általános,
hogy tiszta alakjában nem létezik (ezért tendenciatörvény), hanem csak
konkrét megjelenési, létezési formáin keresztül érvényesül. E konkrét
létezési formák a tudományfejlődés partikuláris törvényei, amelyek persze
sokszor strukturális törvényekben és nem fejlődéstörvényekben fogalma­
zódnak meg. Ezeknek a száma meglehetősen nagy lehet, és rendkívül
bonyolult feladat ezeknek egymáshoz és az alaptörvényhez való viszonyuk­
nak a kimutatása.
Ez a dedukció (anyag-tudat összefüggése, tudomány és társadalmi-
gazdasági szükségletek összefüggése, konkrét törvényszituációk) segíthet
megalapozni a tudomány törvényrendszerét. A 3. pontban jelzett törvé­
nyek mindig valamely konkrét vonatkoztatási rendszerben érvényesülnek
és ezért a mérési skála relatív értékeit mutatják, de mindig csak egy
abszolút törvényhez (axiómához) viszonyítva, amely mintegy a törvények
kovarianciája szerepét játssza. A tudomány alaptörvénye is egy folyamatra
és nem egy megmerevített állapotra vonatkozik. A mérlegegyenlet-szerep
azt jelenti, hogy a teljesen egyenértékű relatív rendszerekben levő általános
természeti törvényszerűséget elégíti ki. Tehát valamennyiben jelen van,
mint ahogyan az általános is az egyeseken keresztül létezik, azokban
mintegy elosztott. A világ anyagiságának elve a tudom ányok sajátos mér­
legegyenletében realizálódik.
A mérlegegyenletszerű alaptörvényt (amely a társadalmi funkcióra
helyezte a hangsúlyt) természetesen tovább lehet finomítani. Ekkor már
többesszámot kell használnunk. Ilyen értelemben a tudomány „fejlődés­
törvényei” két csoportra oszthatók: 1. általános szociális-szociológiai és 2.
általános tudományos (kognitív) törvényekre. A szociális oldalról nézve a
tudomány fejlődése alá van vetve a társadalom, a gazdaság, az anyagi

8Vö.: Farkas János: Tudományfejlődés és rendszerezés. Alföld, 11. 1965.53. o.

117
termelés feltételeinek, szükségleteinek. E törvények egyben a tudomány­
nak a viszonylagos önállóságát is kifejezik. A viszonylagos önállóság persze
nemcsak az ismeretekben, hanem a munkamegosztásban is kifejeződik. A
tudomány intézményesülése is a törvények ezen csoportján belül értelmez­
hető.
Az általános tudományos törvények a mennyiségi és minőségi mutatók
mérésével fejezhetők ki. Az extenzív típusról az intenzívre való áttérést
ugyancsak ide számítják a szakirodalomban. A különböző fejlődési görbé­
ket, valamint a tudományos forradalmak formájában jelentkező ugrásokat
ugyancsak e törvényekkel értelmezik. A kumulatív (halmozódó) fejlődés, a
differenciálódás és integrálódás jelenségei és problémái ugyancsak e
kognitív törvények hatáskörébe tartoznak.

2. A tudományok kapcsolódási rendszere:

differenciálódás és integrálódás

A tudománynak mint történelmileg kialakuló és törvényszerűen változó és

funkcionáló rendszernek megértéséhez szükségesek azok a tudomány-
történeti vizsgálódások is, amelyek feltárják a tudomány belső mechaniz­
musát. A történeti elemzés a mai és jövőbeni problémák megértésének
kulcsává válhat.
A kapcsolódási rendszer feltárása tulajdonképpen a hatásmechanizmus
végigkísérésének előfeltétele. A fejlődés során a különböző típusú elemek
között heterogén kapcsolatok alakulnak ki, amelyek bizonyos helyeken és
bizonyos tudományfejlettségi szinten homogenizálhatok.
A kérdést csak tudománytörténetileg lehet megragadni. Azt kell meg­
vizsgálni, hogy milyen a tudomány fája, hol ágazódik el, és hogy milyen a
tudomány hálója, tehát, hol vannak összekapcsolódások?
Olyan kérdések merülnek fel, hogy a tudományok történetileg kialakult
hálózatának elkészítése során kapott eredmény egyezik-e a mai hálózattal,
illetve, hogy ilyen hálózatok egyáltalán elkészíthetők-e?
Ha egyes korok tudománytörténetileg adott hálózatrendszerét össze­
hasonlítanánk ugyanazon kor filozófiai tudomány osztályozásaival, vajon a
két rendszer megegyezne-e?

118
 Tulajdonképpen a történeti és a logikai elvének összekapcsolásáról van
szó. Már Bacon is összevetette kora ismeretanyagát a megelőzőekkel. A
történetiség elve (amely nem egyszerű kronológia) a tárgy és az erről
létrehozott ismeretek fejlődését mutatja meg, amely a tudományos ismere­
tek strukturális kialakulására is rámutat. Kedrov ezt az elvet a strukturális
és genetikai szempont egységének nevezi.
Történetileg azt a folyamatot kell végigkövetni, ahogyan az emberi
tapasztalat átmegy a tudományba. Kíséreljük meg egy — korábban már
említett — példán keresztül bemutatni a tudományok genezisét. Ariszto­
telész azzal, hogy az égboltot kettéosztja Hold alatti (szublunáris) és Hold
feletti részre, ezzel egyszerre két tudományt teremt; a meteorológiát és a
kozmológiát (csillagászatot). Az első persze nagyjából csak jóslásokba tud
bocsátkozni, míg a másik már pontos ismereteket mondhat magáénak.
Arisztotelész nagy belátása, hogy az égbolt, amit mi látunk, nem egységes.
Más ég az, ahol villámlás, felhő, meteor van, mint ahol a Nap és a bolygók
járnak. Ugyanígy a róluk szóló ismeretek is eltérőek. A meteorológiában
pl. jelentős súllyal szerepelnek a felhalmozott népi tapasztalatok. Ariszto­
telész rendszertani metszete azzal a módszertani tanulsággal szolgált —
miután megkülönböztette a tökéletes és tökéletlen keveredéseket egy­
mástól —, hogy a tudományok a dolgok különböző vegyületeivel foglalkoz­
nak. A z összetételtől függ a tudomány, mivel nem szubsztanciálisan kell
megkülönböztetnünk, hanem az attribútumok, az attribútum ok „vegyü-
lése” oldaláról. Bár az attribútum ok a szubsztanciához tartoznak és rajtuk
keresztül a szubsztancia megismeréséhez közeledünk, mégis a tudományok
megismerő funkciója elsősorban az attribútumok feltárásával kapcsolódik
össze.
A tudományfejlődés két ellentétes tendenciát mutat. Az egyik az isme­
retek és módszerek differenciálódása, a másik ezek integrálódása. Már
Engels rámutatott erre az ellentétes folyamatra, amikor a „Ludwig
Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlása” c. tanulmányában a
tudományokat a közvetlen érzékelés, továbbá az analízis és szintézis foka­
ként jellemezte.
A tudomány fejlődése ebből a szempontból három nagy szakaszra
oszlik: 1. A differenciálatlan tudomány filozófiai jellegű a régi görögöknél,
akik még egészében — a közvetlen szemlélet fokán — vizsgálták a jelen­

119
ségeket. A fizika ekkor pl. még nem vált el a kémiától, és csak az
alexandriai korban jelentkeztek a differenciálódás jegyei. 2. A második
szakasz a differenciálódás szakasza. Ebben végbemegy az a folyamat, hogy
minél nagyobb a differenciálódás, annál inkább háttérbe szorul az integ­
ráció. Ekkor szakadnak el nagymértékben egymástól az ismeretterületek.
3. A harmadik szakaszban a differenciálódás mellett — annak kíséretében
— megjelenik az integráció is. A két ellentétes mozgástendencia egymást
kölcsönösen gerjeszti.9
A differenciálódás és az integrálódás viszonya egyébként megegyezik az
analízis és szintézis viszonyával.
Történeti vonatkozásban az a feladat merül fel, hogy kimutassuk és
nyomon kövessük a differenciáló és integráló faktorokat abból a célból,
hogy a mai helyzetet alaposabban megérthessük, hiszen a mai állapot a
múlt tudományfejlődésében, genetikájában is leli magyarázatát. Ennek
érdekében az alábbi kérdésekre keressük a válaszokat:
Mikor jelenik meg egy-egy új tudomány?; Lehet-e dátumhoz avagy csak
időintervallumhoz kötni?; Az időintervallum milyen jellegű, nyitott-e,
zárt-e?; Ha minden irányból egyaránt nyitott, hol sűrűsödnek a pontok?;

9A tudományok differenciálódását és integrálódását a társadalomtudományokban

elmélyültebben Kulcsár Kálmán tárgyalta az MTA 1971. évi közgyűlésén. (Vö.: MTA
II. Oszt. Közi. 20. 1972.) Az integrálódás mint interdiszciplinaritás a kutatásban az
utóbbi években egy nemzetközi UNESCO összehasonlító vizsgálat egyik elemzett
aspektusává is vált. (A vizsgálat fó' témája egyébként a kutatóhelyek hatékonyságát
befolyásoló tényezők átvilágítása volt.) Ezekről az eredményekről 1977. szept. 7—9.
között Budapesten a Nemzetközi Tudományszociológiai Társaság Tuományszocioló-
giai Kutatási Bizottsága konferenciáján számoltak be. In: Sociology of Science and
Research. Ed. by János Farkas. Akadémiai Kiadó, Bp. 1979. Továbbá vö.: Ales-
talo M.: Az interdiszciplinaritás a tudományfejlődés és a tényleges kutatómunka
fényében c. előadásával (Szociológia, 1978.7.), ill. Darvas György-Haraszthy Ágnes:
A kutatóegységek interdiszciplináris szervezettségének rendszerelméletű vizsgálata
egy nemzetközi összehasonlító tudományszociológiai program alapján c. tanulmányá­
val (Sajtó alatt!). Cikkükben ismertetik az inter-, a multi-, a cross-és a transzdiszcip-
linaritás fogalmát. Megkülönböztetnek extenzív és intenzív interdiszciplinaritást. Az
előbbi terén hazánk - a biológiai kutatásban - élen áll (több tudományág képvise­
lőinek közös munkája egy csoportban), de elmaradtunk az egyes kutatók több ágazat­
ban való jártassága-képzettsége tekintetében.

120
Ha zárt, melyek a maximális felső korlátok?; A keletkezés mihez kötődik:
új felfedezéshez, nyilvánosságra hozatalhoz stb.?; Miből differenciálódik
az új tudomány?; Milyen a keletkező tudományszak viszonya a vele egy
időben keletkező szakokhoz, avagy csak egymaga jött-e létre?; Mi történt
az általánosabb tudománnyal; megmaradt, átalakult, megszűnt stb.?
E kérdésekre csak konkrét tudománytörténeti vizsgálódások alapján
lehetne kielégítően válaszolni. Sem kompetenciám, sem helyem nincs arra
— e könyv célkitűzése sem igényli —, hogy elmélyült válaszokat adjak
rájuk. Röviden csak annyit említenék, bár egy-egy új tudomány meg­
jelenését a tudománytörténetírás leginkább valamely dátumhoz köti, való­
jában egy nagyobb időintervallumban jön létre. Ha a Thomas Kuhn-féle
„paradigmaváltás”, valamint a „normális” és a „forradalmi” tudomány-
fejlődési szakaszok megkülönböztetése helytálló, akkor egy-egy új paradig­
ma létrejöttét a megelőzőnek elhúzódó „normális” szakasza előzi meg. Az
új paradigma, amely revolúciós változást jelent, és amely új elméleti
értelmezési keretet és fogalomrendszert hoz magával, ismételten egy el­
húzódó „normális” szakaszban folytatódik. Ebben az időszakban a para­
digma lehetőségeit elmélyítik, kihasználják, a bizonyításokat sorra el­
végzik. Az időintervallum annyiban zárt, amennyiben a régi és az új
paradigma megfogalmazása, bejelentése kétfelől is eléggé pontosan behatá­
rolja ezt. Annyiban viszont nyitott, amennyiben minden paradigma meg-
szüntetve-megtartva tartalmazza a megelőző koncepciót is, illetve amennyi­
ben az új paradigma megfogalmazásától, elterjedéséig, bizonyításáig és el­
fogadásáig általában sokszor nem kevés idő telik el. (Ez saját értelmezésem,
mert hiszen Kulin az új paradigmát úgy fogja fel, mint a régi teljes
tagadását, elvetését.) Egy-egy új tudomány kifejlődésének „sűrűsödési
pontját” pedig az elméleti általánosítás fokához kötném. „Kezdő-
pont”-jának viszont azt tekinteném, amikor az uralkodó paradigma (el­
mélet, koncepció) először bizonyul szűknek valamely tapasztalati tény
értelmezésére. Ez az első „hajszálrepedés”, amely az új tapasztalati-kísér­
leti anyag felhalmozódásával egyre jobban kitágulhat. Természetesen egy-
egy új tudomány nemcsak paradigma-változással jöhet létre. Sőt, szigorúan
véve a dolgot, ilyen esetekben inkább valamely már kifejlődött tudomány
magasabb szintű fejlesztéséről, átalakításáról van szó. Teljesen új tudo­
mány elvileg akkor születik, ha vagy új tárgyat vesz birtokba a megismerő

121
ember; vagy ha a már ismert tárgy, jelenség valamely új tulajdonságát,
avagy több tárgy, illetve ezek tulajdonságai közötti új viszonyokat tár fel.
Ehhez még egy fontos forma tartozhat: amikor nem új tárgyról, tulajdon­
ságról, viszonyról, hanem ezek új módszerrel való megközelítéséről van
szó. Időnként még az is előfordulhat, hogy sem a tárgy, sem a módszer
nem új, csak az elnevezés változik meg. (Ez történt például a szociológia
esetében.) A felsorolt lehetőségek jelentik egyben a differenciálódás alap­
ját, amikor is mindig valamely korábbi tudásanyag, tudásterület diffe­
renciálódik tovább. Természetesen a megismerésnek ugyanakkor lehetnek
olyan irányai is, amelyek a korábban elkülönült részismeretek összefogá­
sára, integrálódására törekszenek. A tudományszakok (ágak) általában
külön-külön, önállóan jönnek létre, és csak később keresik meg más tudo­
mányszakokkal a kapcsolatukat. Az az alapterület, amelyből kiszakadtak,
többnyire megmarad. Ez a „megmaradás” azonban átalakult — és gazda­
godott — formát jelent. Gondoljunk például akár a kémia vagy a fizika
vagy a biológia tudományaira, amelyek valójában azon folyamat által
válnak egyre izmosabbá, egyre sűrűbb szövetűvé, hogy közben „ki­
szakadtak” , „elágazódtak” belőlük aldiszciplínáik.
Ha azt kutatjuk, miért alakult ki az új tudományszak, akkor keressük az
okokat, amelyek lehetnek a termelés szükségletei, új felfedezések, új
anyagok, új módszerek, új technikai berendezések, analógia, módszer­
átvitel, logikai általánosítás, filozófiai belátás, a bonyolultság foka, mate­
matikai belátás, kísérleti lehetőségek felhasználása, hipotézisalkotás, a
tárgy elkülönülése más tárgyaktól, új mozgásforma felismerése, új anyag­
forma, új reláció stb. felismerése, tudományszakok kölcsönhatása, nagy
tudós személyiség hatása stb.
További kérdéseket is feltehetünk: Hogyan ment végbe az új tudomány
kialakulása?; az új tudományszak milyen viszonyba lép a megelőzővel és a
környezeti tudományszakokkal?; önálló lesz-e, vagy valamilyen „be­
osztott” szerepet kap?; rendelkezik-e az önállóság kritériumaival és
melyek ezek?.; segédtudományként, alap, alkalmazott, elméleti, gyakorlati
stb. tudományként tartják-e nyilván?; átment-e keletkezése óta fejlődé­
sen? ; (pl. leíróból törvénytudománnyá vált-e? )
Az új tudomány kialakulásának „életgörbéje” , „életciklusa” tekinteté­
ben ma legelfogadottabbnak a már említett Kuhn-féle értelmezést tart­

122
hatjuk. Eszerint először a régi paradigma keretén belül megjelennek a
„lázadók” , akik szűknek tartják ezt a felhalmozódó tapasztalati anyag
kezelésére. Az ellentmondást az elméletben tett forradalmi ugrással oldják
meg, majd bekövetkezik az új elmélet fokozatos kiaknázása, amely a
tudományfejlődés normális korszaka. A starnbergi iskola képviselői szerint
pedig megkülönböztethetünk a) preparadigmatikus-, b) paradigmatikus- és
c) posztparadigmatikus időszakokat. A fejlődés előbbi fázisához való
viszonyra nézve pedig az a jellemző, hogy kezdetben inkább a hasonlóság
és az intézményi kapcsolódás található meg, majd a „köldökzsinór” egyre
jobban elszakad, és az önállósodás felé megy a fejlődés. Ezt új folyóiratok,
minősítési—jutalmazási rendszer, terminológia, szervezeti keretek stb. létre­
jötte kiséri, amint erre főleg Hagstrom és Ben-David (lásd a 10. lábjegyzet­
ben) mutatnak rá a tudományok intézményesülési folyamatáról írott mű­
veikben. Ez az „önállóság” azonban egyre inkább viszonylagossá válik,
mert egyrészt az alaptudáshoz, másrészt egyéb — kezdetben tőle függetle­
nül keletkező — tudományszakokhoz való kapcsolataik és ezek vizsgálata
kerül előtérbe. Azaz megkezdődik a szintetizálódás, az áthatolás, az integ­
ráció folyamata. Az elnevezések (segéd-, határ-, alap-, alkalmazott- stb.)
történetileg alakulnak ki, és leginkább az adott időszakban betöltött fu n k ­
ciók szerint jönnek létre. Az induktív típusú megismerés általános tenden­
ciájának tekinthető továbbá az, hogy az empirikus, leíró fázisból haladnak
az elméleti, törvénytudományi fázis felé. A deduktív típusú tudományok­
nál ez a fejlődésvonal nem létezik.
A „hogyan” kérdéséhez tartozik a kapcsolódási rendszer vizsgálata is:
Milyen típusú kapcsolatok alakulnak ki a régebbi és az újonnan keletkező
tudományszakok és a többi tudományok k ö zö tt? ; vannak-e „kannibál”
tudományok, amelyek „felfalják” azt az általánosabb tudományt, amelyből
keletkeztek, avagy megszűnnek-e a tudományfejlődés során a különböző
típusú kapcsolatok?; milyen közelebbi és milyen távolabbi kapcsolatok
alakulnak a tudományszakok között? ; igaz-e, hogy minden tudomány
minden más tudománnyal összefügg, avagy csak néhánnyal? ; milyen a
tudományszakok kapcsolata a termeléssel? ; a technikába, a technológiába
hogyan mennek át (folytonosan, megszakitásosan) az ismeretek stb.;
milyen az elméleti belátások, a törvények alkalmazása? ; milyen a tudo­
mányos eredmények felhasználási lehetősége a termelésben, a társadalmi

123
szükségletekben? ; milyen a felhasználás módja?; van-e az eredményeknek
transzportdciója, amikor egyik területről átmegyünk a másikra? ; hogyan
látjuk a tudományok határainak a kérdését történetileg? ; a jövőre nézve
milyen tendenciákat olvashatunk ki a tudományfejlődésből? ; eltűnnek-e
határok és hogyan? ; hol olvadnak össze az ismeretek? ; milyen diffe­
renciáló és integráló faktorok léptek fel a fejlődésben, milyen ezek iránya,
hogyan alakulhatnak a jövőben?; a differenciálódás és integrálódás két fo­
lyamat-e, időben eltávolodhatnak-e egymástól, avagy ez ugyanannak a fo­
lyamatnak a két oldala és időben is egybeesnek, illetve feltételezik egymást?
(mint pl. a kémiában a redox-folyamatok?); az elkülönülés, az elválás,
a leszakadás fedi-e a differenciálódás, az össze- és egybekapcsolódás fedi-e
az integráció fogalmát?; ha valami erősen összekapcsolódik, integráció-e?
A „kapcsolódási rendszer”-rel kapcsolatos kérdésekre most csak annyi­
ban szeretnék válaszolni, amennyiben ezek bizonyos alapelvek összefogla­
lására korlátozódnak. Az egyik ilyen alapelv szerintem az, hogy teljesen
soha sem szűnik meg egy korábbi tudományos teljesítmény. Bizonyos
eredményei beépülnek az új területbe, elméletbe, mások viszont erkölcsileg
elavulnak. Ez a kapcsolatok részlegességéhez, viszonylagosságához vezet.
Ily módon sem az abszolút kumulativitás, sem az abszolút tagadás tudo­
mányfejlődési koncepcióit nem tartom bizonyítottnak és elfogadhatónak.
Egy másik alapelvnek tekinthetnők azt, miszerint nincs a tudományok
között egy totális és mindenoldalú összefüggés. Tárgy, módszer, valamint
funkció függvényében jönnek létre a kapcsolatok közöttük. Különösen
erős ezek közül az a tendencia, amikor egyes módszerek behatolnak más
területekre is. Meglepő kapcsolatok jöhetnek létre egyes korábban egymás­
tól teljesen független területek, módszerek között is. Ezek nagyobb mér­
tékben fakadnak a tudományfejlődés belső logikájából, lehetőségeiből,
mintsem valamiféle külső társad almi-gazdasági megrendeléstől.
A technikába, technológiába, termelésbe való átmenet kérdéseit e
könyvemben nem kívánom tárgyalni. Más könyveimben, tanulmányaimban
ezt a problémát részletesen elemeztem. Az itt feltett kérdés megválaszolá­
sára szorítkozom csupán: a tudományos ismeretek rendkívül megszakításos
módon jutnak csupán be ezekbe a szférákba. Ez egyrészt magának a
tudományos megismerésnek az immanens sajátosságaitól, másrészt e tevé­
kenységi formák specifikumaitól függ. A természettudományok és műszaki

124
tudományok technológiai alkalmazása mellett egyre erősödő tendencia
egyes társadalomtudományok ipari-gazdasági, valamint társadalom­
szabályozási célokra történő felhasználása is. Ami pedig a tudom ányfej­
lődési tendenciákat illeti: a jelenlegi határok (és a mindenkori határok is)
egyre inkább változóak, relatívabbak. A mai tudományágak persze e folya­
matban nem azonosodnak egymással, hanem inkább arról van szó, hogy a
tudósok egyre inkább a vizsgált valóságterületek közötti összefüggéseket
tárják fel. A differenciálódás és az integrálódás a megismerésben valójában
egy és ugyanazon folyamat két különböző oldalát alkotják, amelyen belül
egyre inkább az utóbbi válik a domináns mozzanattá.
Nincs kitüntetett differenciálási elv, hanem minden elkülönülés a saját
vonatkoztatási rendszerében objektíve igaz. Hogy melyik sajátosság emel­
kedik ki, az mindig a vonatkoztatás módjától függ.
A tudománytörténeti vizsgálódások tehát egyes ismeretek differenciáló­
dására, majd ezeknek nagyobb csoportokban, tudományterületekben, kom p­
lex tudományokban való integrációjára mutatnak rá. Elkerülhetetlen a tu ­
domány bonyolódása (differenciáció) és egyszerűsödése (integráció) időbeli
változásának vizsgálata (n + 1 változóval számolunk). Az integráló és dif­
ferenciáló faktorok számának egyébként egybe kell esnie a rendszerezési
faktorok számával. (Feltehető lehet persze egy olyan felfogás is, miszerint
a rendszerezési aspektusok adnak egy-egy dimenziót, nem pedig egyetlen
aspektus — adott esetben nálam a funkcionális — szerinti rendszerezés
n-dimenziós önmagában. Ekkor az összes aspektust vesszük figyelembe a
rendszerezésben és összeadjuk a különböző aspektusok szerinti rendszer­
ábrázolások dimenziószámait.) A tudomány analitikus korszakában a tu ­
domány spontán halmazként viselkedik, amely spontán munkamegosztással
kapcsolódott össze. Ma viszont a spontán integráló faktorok m ellett egyre
inkább megjelennek a tudatos integrációs törekvések is. A korszerű tu d o ­
mányrendszerezés azáltal, hogy bevezeti a célképzetet, tudatos integrációt
hoz létre. E zt nevezik interdiszciplinaritásnak. Ennek azonban a tudom á­
nyok időbeli hatásmechanizmusának a megismerése jelenti az előfeltételét,10

10 Az interdiszciplináris kutatásokról, valamint ezeknek a kutatási típusok szerinti

osztályozásával összefüggő' kérdésekről az alábbi tanulmányokat ajánlom olvasóim
figyelmébe: Simeonova, K.: The inter-disciplinary movement and the organization of

125
 Számolnunk kell azzal, hogy nem lehet a differenciálódás és integráció
folyamatát belső tagozódás nélkül elképzelni. Azaz többféle diffe­
renciálódás és többféle integrálódás létezhet. Pl. a differenciálódáskor a
kialakuló új tudom ány egyben az integráló tényező szerepét is játszhatja
(pl. a fizikai kémia). A differenciálódás úgy is végbemehet, hogy nem
jelenik meg az összekötő tudomány. (Pl. az élettelen és élővilággal foglal­
kozó tudományok integrálódás nélkül differenciálódtak és éppen a mai
mikrobiológiai kutatásoktól váijuk e területek áthidalását.) Van olyan
integráció, amely csak külsőleg egyesíti a különböző ismereteket, és van
olyan, amely az ezen ismeretekre vonatkozó általános törvény feltárásával
nemcsak mechanikusan egyesíti azokat, de belső egységüket is meg­
valósítja. Ha két tudom ány kapcsolatba lép egymással, az még nem integ­
ráció, de ha megtaláljuk az összekötő törvényeket, akkor a régebbi laza
kapcsolatban álló ismeretek egy sajátosan egységes területben olvadnak
össze. A közelhatás elve szerint minden tudom ány összefügg valamilyen
más tudománnyal, de mégsem képződik minden esetben integrált egység.

scientific research (Az interdiszciplináris vizsgálatok fejlődése és a tudományos

kutatás). Problems of the Science of Science 1972-1973. Warszawa, 1973, Osso-
lineum. 6 9 -8 3 .0 .; Costea, S.: Interdisciplinaritea in stientiele sociale. (Inter-
diszciplinaritás a társadalomtudományokban). Era Socialista, Bucuresti. 1976.20. no.
15-17. o.; Ramström, D.: Social-science research in Sweden-today and tomorrow.
Faculty of Social Sciences at Uppsala University; Ed. S. G. Nordstrom. Uppsala,
1976. 69-86. o. Acta Universitatis Upsaliensis. Uppsala University 500 years. 7.
(Társadalomtudományi kutatás Svédországban - ma és holnap); Az inter-
diszciplinaritás és a tényleges kutatási tevékenység, (összeállította: Bíró K.) Tudo­
mányszervezési Tájékoztató. 1978. 3-4. 363-376.0.; Piaget, J.: Main trends in
interdisciplinary research. London, 1973. Allen-Unwin. 73. o.; Main trends in the
social sciences. 5. (Az interdiszciplináris kutatás fő irányai); Timsit, G.: L’inter-
disciplinarité dans la recherche administrative. Paris, 1973. CNRS. 21. о. (Az igaz­
gatás kutatásának interdiszciplinaritása); Grandberg, A.: The problems of inter­
disciplinarity: a bibliography. Lund, 1975, Res. Policy Program, Univ. Lund, 57. o.
(Az interdiszciplinaritás problémái: bibliográfia); Az interdiszciplináris kutatások
néhány szervezési problémája, (összeállította: Gerle Gy. ) Tudományszervezési Tájékoz­
tató, 1977. 3 -4 . 361—367. o.; Michaelis, A. R.: Great problems and interdisciplinary
solutions. Interdisciplinary Scientific Research, London, 1978. 1. no. 1—2. o. (Nagy
problémák és az interdiszciplináris megoldások) —Ben-David, J.: The scientist’s role
in society: a comparative study. Englewod-Cliffs, N. J. Prentice-Hall, 1971.

126
Például vitatható, hogy a botanikán belül a fiziológia és a morfológia az
integrációnak mely válfajához tartoznak? 11
A differenciálódás és integrálódás formája és mértéke tehát fü g g a
tudomány fejlődési fokától. Ami egy fejben —mondjuk Arisztotelészé ben
— összefogható volt, az még nem integráció. Az egyesítés sem az, az
egyszerű kapcsolatok sem azok. De a jövőben, ha például ki tudjuk
mutatni a morfológia törvényeinek kapcsolatát más tudományok tö r­
vényeivel (pl. az anatómiával), akkor az integráció lesz. Vagy ha a m echa­
nika törvényeit a mai modern fizika területein ki tudjuk mutatni a maga
általános mivoltában, akkor ez integráció lesz. Egy új tudomány nemcsak a
differenciálódásból (pl. osztódással), de integrációval (egyesüléssel) is meg­
születhet. Ilyenkor a részek előbb vannak meg, mint az egész. (Lásd az
egységes fizikai elméletre való törekvést.) A leglényegesebb tehát feltárni a
rendszer általános törvényeit. Ha keveset tudunk a kapcsolatokról, akkor a
részek nem olvadnak össze integráns egységbe. Persze a differenciálódásnak
is megvan a maga pozitív jelentősége. Már Hegel rámutatott arra, hogy
először el kell különíteni az ismereteket, ahhoz, hogy egyesíthessük őket.
Felvetődhet azonban az a probléma, hogy az emberiség tudom ánya
homocentrikus, és csak egy általánosabb tudománynak a sajátos meg­
nyilvánulása. Például: a földi fizika a kozmikus fizikának, a földi biológia a
kozmikus biológiának a megnyilvánulási formái. A világ megismerése során 1

11 Az egyes szakdiszciplínák helyének keresésére irányuló törekvések is a

differenciálás és integrálódás közös követelményébó'l fakadnak. E problémához lásd
az alábbi szakirodalmat! Mikulinszkij, Sz. R .-R o d n ij, N. I.: A tudom ánytan
helye a tudományok rendszerében. Filozófiai Közlemények, 1969. 1. 98—1 1 8 .0 .;
Samu M.: A politikai tudományok helye a társadalomtudományokban. N em zetkö zi
Tájékoztató. 1972. 1. 71-75.0.; Zsamin, K : Ekonomika nauki v sziszteme eko-
nomicseszkih nauk. Vopr. Ekon. (Moszkva), 1 973.10. no. 98-107. o. (A tudom ány­
gazdaságtan a közgazdaságtudományok rendszerében); Szominszkij, V.: Ekonomika
nauki, ее zadacsi i meszto v sziszteme ekonomicseszkih nauk. Vopr. Ekon (Moszkva),
1973. 12. no. 102-112. о.; Danielczyk, G.: Die Arbeitswissenschaft als Randgebiet
der Wirtschaftswissenschaft. Die Arbeitsvorbereitung (Freiburg), 1974. 3. no.
6 8 -7 0 . о. (A munkatudomány mint a közgazdaságtudomány peremterülete);
Elmeev, V.: Ekonomika nauki v sziszteme ekonimicseszkih nauk. Ekon. N auki
(Moszkva), 1974. 3-10. o. (A tudomány gazdaságtana a gazdaságtudományok rend­
szerében).

127
a Földről kiindult rádiuszok mentén mindig újabb integrációs lehetőségek
merülnek fel, am elyeket összhangba kell hozni a már meglevő ismere­
teinkkel. A megismerés elvileg valóban nyitott. A tudományok egységének
kérdését ezért történelm ileg kell felvetnünk, azaz olyan mértékben kell
törekednünk rá, ahogyan az adott feltételek ezt megengedik. Minden kor
másként veti fel újra a problémát, de mindegyik csak saját történelmi
lehetőségeinek határain belül. A kérdés elvi megoldása, ha a mai és a jövő­
beli tudományok szintetikus rendszerét analógomnak tekintjük más, még
nem ismert, távol eső anyagi rendszerekre vonatkoztatható ismeretekkel.
Melyek azok az integráló faktorok, am elyek egyesítik a tudományos
ismereteket? A marxizmus klasszikusai adták meg e kérdésre a feleletet: a
társadalom és a term elés szükségletei. A term elés különböző elemeit
(munkafeltételek, munkatárgy, munkatermék, munkaeszközök, természeti
feltételek) analóg m ódon a munka, a termelés egyesíti.12
A társadalmi fejlődés érdekében azért lényeges tudni, hogy mi az integ­
ráló tényező, mert annak alapján lehet megszervezni a tudományokat. Ha
maga az anyagi term elés a legfontosabb faktor, akkor a tudományszerve­
zésnek főleg a term elés szükségleteit kell figyelembe vennie. Az anyagi
termelés persze nem öncél, hanem eszköz az emberi szükségletek ki­
elégítése számára. Am ikor a „társadalom és a tervezés szükségleteire”
hivatkozom, akkor ezeket , a legszélesebben értem . A „társadalmi újra­
termelés” ciklusához kötöm őket, és ezért a tudom ány ontológiai, gno-
szeológiai, m etodikai sajátosságai, törvényei stb. iránti szükségletekre is
kiterjednek.
Az integráló tényező mindig célképzetbe fogja össze a tudományos
tevékenységet, és ezzel szabályozó szerepet tölt be.

' 2A tudományokban végbemenő integrációs folyamatokkal kapcsolatban az

alábbi szakirodalmi anyagokat ajánlom: Vö.: Straub F. B.: Specializáció és integráció
a korszerű kutatóm unkában. Társadalmi Szemle, 1972. 6. no. 69-74. o.; Müller, К..:
К otázce integracnich procesu v oblasti vyzkumu. Teorie a Metoda (Praha), 1973.1.
no. 99-130. o. (Integrációs folyamatok a kutatás terén); Urszul, A. D.: Szovremenni
integrativni proceszi v naukata. Novo Vreme, Szófia, 1978. 8. no. 56-70. o. (Integ­
rációs folyamatok a modern tudományban); Kovács J.: A feldarabolt tudás. 1979.
márc. 11. Vinkier P.: A kutatási főirányok és célprogramok koordinálásának néhány
elvi és gyakorlati kérdése. Magyar Tudomány, 1978.2. 145 —152.0.

128
3. A tudomány operatív fogalma

Az eddigi vizsgálódások lehetővé teszik, hogy válaszoljunk arra a kérdésre,

mit értsünk a tudomány fogalmán? Abból indulunk ki, hogy a nemzetközi
tudományos életben megérett a helyzet arra, hogy egy jól használható
operatív tudományfogalmat dolgozzunk ki.
A tudománnyal különféle vonatkozásokban találkozunk. Bernal szerint
a tudományt felfoghatjuk:
a) mint intézményesített társadalmi jelenséget;
b) mint módszert;
c) mint az ismeretek gyarapodó hagyományát;
d) mint a világmindenséghez és az emberhez fűződő vélemények, illetve
állásfoglalások egyik leghatalmasabb formálóerejét.13
Bernalndk igaza van abban, hogy a tudomány csak sokoldalúan közelít­
hető meg. Egy jelenség — legyen bármilyen bonyolult — bár mindig
definiálható, de csak azon az áron, hogy leegyszerűsítjük a valóságos
viszonylatokat. Ezért a bonyolult dolgok sokoldalú tanulmányozása,
körülírása célravezetőbb módszernek tűnik.
Vajon valamennyi ismeretünk beletartozik-e a tudomány fogalmába?
Erre kategorikus nemmel válaszolhatunk, hiszen vannak olyan ismereteink
is, amelyek bizonyos mesterségekkel kapcsolatban alakultak ki, amelyek
gyakorlati alkalmazásához jól értünk, és mégsem tartoznak bele semmiféle
tudományba. Például beszélünk emberismeretről, amelynek alapján
tudunk bánni az emberekkel; ismereteink lehetnek a főzésről, a házi
szappankészítésről, bőrcserzésről, sörfőzésről stb. A különböző mester­
ségek didaktikája (pl. észtérgályozással, falazással stb. kapcsolatos tenni­
valók, műveletek ismerete) sem tudomány. Ezek tehát lekapcsolhatok a
tudomány fogalmáról. Nem állíthatjuk azt sem, hogy minden szakmához
tartozik valamilyen tudomány. A gyerekgyógyászatnak például nincs
önálló tudománya. Ez is szakma, amely különböző tudományterületek
ismeretanyagait használja fel. Előfordulhat, hogy két vagy több szakmának
van csak közös elmélete. Felvetődik tehát a kérdés, mit tarthatunk a
tudomány mértékének? Vitathatatlanul tudománynak tartjuk azokat az

13Bernal, J. D.: Tudomány és történelem. Gondolat, Bp. 1963. 847. o.

9 Farkas 129
ismereteket, amelyek elméleti formában fogalmazhatók meg. Az elmélet
nélküli ismeretek vagy tevékenységek tehát nem tudományok. A kutatás
tudományáról sem beszélhetünk, mert a kutatásnak ma még nincs el­
mélete. Ismereteket nagyon sok formában szerezhetünk, többek között
elmélet segítségével vagy anélkül. Elméleten tudományos elméletet értünk,
és nem ismeretelméleti vonatkozásban használjuk e fogalmat. Azok a
tudományszakok, amelyek a fejlődés leíró stádiumában vannak, nagyon
nehezen elégítik ki a fejlett tudomány kritériumait. A leíró történet-
tudomány például nem biztos, hogy eljutott a fejlődés ilyen-elmélettel is
alátámasztott — tudománynak nevezhető fokára. Ugyanez a következtetés
vonatkoztatható az etikára és még sok más megismerési ágra is.
Az irodalomtörténetnek, régészetnek hasonló a problémájuk. Ha törté­
neti vizsgálódásaik alapján elméleti törvényszerűségek birtokába jutnak, és
meg tudják mondani például, hogyan lett az ember urává a különböző
anyagoknak, akkor fontos döntéseket alapozhatnak meg. Ezeknek a ma
még csekély mértékben felhasználható ismereteknek a jövőbeli operatív
alkalmazása elvileg egyáltalán nem kizárt. Lehet, hogy csak hosszú idő
után, de befutják az alkalmazáshoz vezető utat. Gondoljunk például a
nyelvtudomány híradástechnikai „karrier” -jére.
A különböző emberi ismeretek és tevékenységfajták hasonló történelmi
fejlődési úton járnak.
M it nevezhetünk elméletnek? Ezen a fogalmon igaz ítéleteknek olyan
összefüggő rendszerét értjük, amely meghatározott módot ad a probléma
megoldására, levezetésére, rendszerezésére. Az elmélet ugyanis „takarékos
memória” . Kulcsot kapunk benne és általa az összefüggések megértéséhez,
és ebben van előnye a gyakorlattal szemben. Sajátos „erősítő rend­
szereként fogható fel. Szerintünk — ha a funkció érdekel bennünket —
akkor a mai tudományszakok szerinti tagolás helyett a tudom ányt jobb
lenne a tudományos ismeretek „elméleti körei"’ formájában rendszerezni.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tudományok elnevezése nem elvi ala­
pokon, hanem történetileg alakult ki. A fizikát például a következő alfeje-
zetekre bontják: optika, elektromosságtan, mechanika, hőtan. Ezek az
elnevezések egyrészt nem mindig feleltethetők meg azokkal az ismere­
tekkel, amelyekkel ténylegesen foglalkoznak, másrészt azokkal afaj-tudo-
mányszakokkal sem, amelyekkel együtt a nemfogalmat jelölő általánosabb

130
tudományelnevezésben részt vesznek. E tudományszakok nincsenek egyér­
telmű elhatárolási viszonyban, de ez a követelmény teljesíthetetlen is. Ezért
a jövőben a rendszerezésnek minőségileg más típusát kellene választanunk.
M it értsünk egy-egy tudományágon? Történeti okok folytán először az
intézményi bázisok alakultak ki, és az ezekhez tartozó ismereteket ezekről
nevezték el. Az intézményi keretek azonban nem alkalmazkodnak a folya­
mathoz. A szervezetek, intézmények mozgatása, átalakítása mindig nagy
tehetetlenségi erőbe ütközik, ezért ezek a formák mindig lemaradnak az
objektív folyamatok változásai mögött. Fontos feladat lenne éppen ezért
azt megvizsgálni, mennyire marad el az intézményi bázis a valóságos
folyamattól, avagy mennyiben egyezik meg vele? Ennek a vizsgálatnak az
eredménye a tudomány korszerű felfogásához is használható lenne.
A rendszerezés feladatának elvégzése előtt tisztán kell látnunk, m it kell
rendszerezni? Problémát jelent már az is, hogy mit kezdjünk olyan
„köztes” területekkel, amelyek több ún. tudományszak „között” foglal­
nak helyet, de amelyek ma még nem realizálódtak? Nyilvánvaló hogy van
például összefüggés a politikai tudomány és a biológia területei között, de
ezek az ismeretek még nem állnak rendelkezésünkre. Ugyanúgy nem létez­
nek azok az elméleti belátások sem, amelyek alapján ezek az ismeretek egy
tudományszakba lennének: gyűjthetők. Az az alternatíva vetődik fel tehát
előttünk, hogy a „parttalan tudom ány” fogalmát alakítsuk-e ki (amely a
széles körű emberi ismereteket foglalná magába), avagy szűkítsük-e le a
tudomány fogalmát? Mi az utóbbi szempontot tartjuk használhatóbbnak.
A meghatározás kérdésben erősen megoszlanak a vélemények a nem ­
zetközi irodalomban. Ehrenfest, Bernal, Jelmejev nem adnak m eghatá­
rozást. Mások megkísérlik ezt a műveletet. Körülbelül 60 definíciót szám­
láltunk össze, amelyek viszont egymástól jelentősen eltérőek. Ismeretes,
hogy Lenin fontosnak tartotta a meghatározást, bár szerinte egyetlen
definició sem merítheti ki a jelenségeknek azt a gazdaságát, amelyet azok
valóban tartalmaznak. Engels szintén fontosnak tartotta a pontos fogal­
mazást, de a merev, formállogikai definíciók helyett az élet, a jelenségek
bonyolult sokoldalúságát, sokminőségűségét kifejező meghatározások
szükségességére hívta fel a figyelmet:
„Nem érintem azokat a megjegyzéseit, amelyek a marxi fejtegetések
egyéb oldalaira vonatkoznak. Ezeknek alapja az a téves felfogás, hogy azt

9* 131
hiszi, Marx definiál, amikor valójában fejteget, és hogy egyáltalában nem
szabad Marxnál merev és kész, egyszer s m indenkorra érvényes definíciókat
keresni. Hiszen az magától értetődik, hogy o tt, ahol a dolgokat és köl­
csönös viszonyaikat nem merevnek, hanem változónak fogják fel, gondo­
lati visszatükrözéseik, a fogalmak szintén változók és átalakulók; hogy
ezért nem skatulyázhatok be merev definíciókba, hanem csak történelmi,
illetve logikai kialakulási folyamatukban fejthetők k i.” 14
A dialektikus logika fogalomtanának e nagyszerű jellemzését kell szem
előtt tartanunk, amikor keressük azt a tudom ány fogalmat, amely már
túljutott a hagyományos, elemi logikán. Tanulm ányunk célja azonban nem
az volt, hogy a tudományra definíciót adjon, hanem, hogy felvázolja
azokat a különböző ismeretek közötti bonyolult kölcsönhatásokat,
amelyek alapul szolgálhatnak egy valóban dialektikus meghatározás
számára.
Olyan problém ák merülnek fel a szakirodalomban, hogy milyen oldalak
és tulajdonságok kerüljenek be a definícióba?
A definícióban a tudomány terjedelmi változásai is szerepelhetnek,
hiszen a tudom ány időben bővülő, kumulatív rendszer. Ugyanakkor nem
fogadhatjuk el a pozitivizmus ama nézetét, amely tagadja a tudomány
belső megszakítottságának tényét. A kumulativitás tehát nem abszolutizál­
ható. Tovább bonyolítja a problémát, hogy a tudomány, a termelés, a
technika között nincsenek éles határok, és kérdés, hogy milyen messzire
tágítjuk ki a meghatározásba tartozó ismeretek körét? Azt előrébb már
leszögeztük, hogy nem minden ismeret tudom ány, mint ahogy ezt például
J. Hoffmeister is állítja.15 Az igazság ugyanis a törvények, az elméletek, az
elvek és a tények csoportjához egyaránt hozzátartozhat, ezért nem minden
igazság tudományos.
D. Comerwill szerint az előrelátás képessége és a gyakorlati felhasználás
a tudomány két fontos jegye. Paul Friedman „The principles of scientific
research” m unkájában a dinamizmust emeli ki. V. I. Vemadszkij pedig az
ismeretek történelmileg fejlődő rendszereként határozza meg a tudományt.

14Marx, K.: A tőke III. k. (Előszó) Kossuth, 1967. 19. o.

15Hoffmeister, J. Wörterbuch der Philosophischen Begriffe. Zweite Auflage.
Hamburg, 1955. 674. o.

132
Bemal szerint a tudomány olyan, mint egy ház, amit állandóan tatarozni
kell és ezért soha sincs kész állapotban.
Kérdéses az is, hogy a módszer beletartozik-e a tudományba? John
G. Kémény azt az álláspontot képviseli, hogy a módszer beletartozik a
tudományba, tehát szerinte ennek a ténynek a meghatározásban is szere­
pelnie kell.1617
Todor Pavlov a tudományt 1. fogalmak, kategóriák, törvények rend­
szere, 2. a megismerés rendszere, 3. a gyakorlat (m int kiindulópont, cél,
igazságkritérium) „dinamikus egysége’’-ként határozza meg.
A tudománynak ki kell elégítenie az alábbi feltételeket: gyakorlattal
bizonyítottnak, rendszerezhetőnek, logikailag ellentmondásmentesnek kell
lennie, és végül törvényt, lényeget kell megragadnia.
Karpov már előbb említett könyvében a tudom ány alábbi vonatkozásait
sorolja fel:17
1. a társadalmi fejlődés általános szellemi terméke;
2. a szellemi kultúra legfontosabb eleme;
3. a megismerés specifikus fajtája;
4. a társadalmi tudat formája, amely a világot fogalmakban, hipotézisek­
ben, törvényekben, elvekben és elméletekben tükrözi;
5. a természetről, társadalomról kialakított szüntelenül bővülő és
pontosabbá váló ismeretek rendszere;
6. a megismerés (fogalmak, kategóriák, törvények) rendszere és a meg­
ismerés módszerének dialektikus egysége;
7. az emberek meghatározott csoportja (tudósok) tevékenységének
eredménye;
8. a termelés szellemi potenciálja;
9. a társadalom forradalmi átalakításának eszköze, az ember uralmának
eszköze a természet felett;
10. a termelés fontos faktora;
11. az emberiség koncentrált általánosított tapasztalata.
A meghatározás természetesen nem vállalkozhat arra, hogy valamennyi
vonatkozást kielégítse, ezekre mind rámutasson. Valóban az a helyzet,

16Kémény, John G.: A philosopher looks of science. (N. Y. 1959.)

17 Karpov; M. M.: Uo.

133
 hogy „csak egy igazság van, de az olyan hosszú, hogy nem lehet végig­
mondani” . Karpov például a következő definíciót adja:
„A tudomány a természet, a társadalom és a gondolkodás törvényeiről
kialakított logikailag ellentmondásmentes, hiteles ismeretek történelmileg
fejlődő rendszere.” 13
Az a kérdés is vita tárgya, vajon intézményié liege beletartozik-e a
tudományba? Kolman, Glezerman, Bernal erre a kérdésre igennel vála­
szolnak, mások viszont kizárják belőle.
A tudomány tartalmában megkülönböztetik az összegyűjtött tényeket,
a tényanyag általánosításának eredményeit, a törvényeket, axiómákat,
elveket, elméleteket, a törvényekből fakadó legáltalánosabb következte­
téseket, ezek filozófiai értelmezését, a valóság tanulmányozásához való
általános viselkedésüket, azaz a tudomány metodológiáját és végül a hipo­
téziseket.
A tudomány lényeges kritériumaiként az elméleteket és a törvényeket
tarthatjuk. Annál inkább nevezünk valamit tudománynak, minél több
törvényszerűség birtokában van, amivel egyszersmint megnöveli a gyakor­
lati felhasználás lehetőségét is. Az elmélet viszont jelölhet 1. absztrakt
elméleti-tevékenységi eredményt; 2. diszciplínát; 3. a jelenségek meghatá­
rozott csoportját értelmező ítéletek és következtetések rendszerét.
(Hozzánk ez az utolsó értelmezési forma áll a legközelebb.)
Arra a kérdésre, tehát hogy „mi a tudomány? ” — különböző felele­
teket kapunk, aszerint, hogy milyen szempontból tettük fel a kérdésein­
ket.
Szerintünk lényeges azt is eldönteni, hogy a tudományt mikor közelít­
jü k ontológiai és mikor gnoszeológiai vonatkozásban: Lássunk erre egy
analóg példát! A 60-as évek egyik legnagyobb vitája a lenini anyagfogalom­
mal kapcsolatban bontakozott ki a marxista filozófiai irodalomban. Egye­
sek szerint ez csak ismeretelméleti definíció, és nem igényel továbbfejlesz­
tést, mások szerint nem elégséges az a jegy, amit Lenin adott, és ezért
ontológiai jegyekkel, pl. mozgás, tér, idő, determinizmus, dialektikai tör­
vények jegyeivel is bővíteni kell a meghatározást. Szerintünk Leninnek.
éppen abban van nagy érdeme, hogy egy valóban filozófiai kategóriát

18Karpov: I. m. 15. o.

134
alkotott, és nem állt meg alacsonyabb fokú absztrakcióknál. Az tény, hogy
a fenti jegyek mind univerzális jellemzői az anyagnak, azonban még mindig
van bennük egy olyan közös ismertetőjegy — az objektivitás — amely
ezekből kivonható, és ezért ennek a jegynek a kiemelése a legmagasabb
fokú absztrakciót és egyben legtömörebb megfogalmazást tette lehetővé. A
tudatunktól való független létezés azonban ontológiai tulajdonság, és ezért
a lenini definíció ontológiai jegyek végtelen sokaságát sűríti magába. Olyan
ez a fogalom, mint egy operátor, amely rövid kis képlettel felírható, de
tartalma szétbontva hosszú oldalakon fér csak el. Az a jegy tehát, amelyet
Lenin választott, egyszerre ontológiai, de gnoszeológiai is. Az anyag­
definíció emlegetése persze csak analógia kívánt lenni. A tudom ányos
ismeret nem egyéb, mint a fejbe áttett és lefordított anyagi. Ezért az
emberiség a tudományról csak olyan definíciót adhat, amely a lételméleti
és az ismeretelméleti követelményeket egyaránt kielégíti. A tudom ány
fogalma olyan, mint az igazság, a gyakorlat, a szabadság stb. kategóriái,
amelyek az objektív külvilág és az ember közötti anyagcsere folyamatában
keletkezúek. Ember nélkül nincs tudomány, ezért ez antropocentrikus
képződmény. A mozgó anyagi objektumok kétségtelenül adnak bizonyos
ontológiai jegyeket az osztályozás, a rendszerezés számára, de még lénye­
gesebb az a szempont, hogy ugyanakkor a tudomány mindig betölti
valamilyen társadalmi szükséglet kielégítésének funkcióját is.19
A sokoldalú, körültekintő rendszerezésnek az ontológiai és gnoszeo­
lógiai jegyek dialektikus egységével kell számolnia.20 A lételméleti jegyek
ismeretelméleti úton tárulnak fel, a lét tulajdonságainak visszatükröző­
dései. Nincs szükség e jegyek felesleges megkettőzésére, belső egységüket
kell megragadni. Ezért nem félünk olyan szempontoktól, amelyek első

19 Vő. Veráin-Furman: Meszto isztoricseszkogo materializma v sziszteme nauk.

MGU. Moszkva, 1963. 176. o. (Ezt az álláspontot képviseli Boross Zoltán is — még
említésre kerülő - doktori értekezésében. Bp. 1978.)
2“Amint látható, a tudományok osztályozása-rendszerezése kérdésében nem
állhatunk rá az ontológiai megértés- és kezelésmód kizárólagos alkalmazására, amint
ezt - a társadalmi folyamatok egészére kivetítve - Lukács György ajánlja A társa­
dalmi lét ontológiájáról c. művében. (Magvető, 1976.) Az ismeretelméleti meg­
közelítésnek is nagy szerepe van e problémakör értelmezésében.

135
 látszatra szubjektivizálják a rendszerezést (gondolunk a cél, a módszer stb.
fogalmaira), mert hiszen ezek maguk sem egyebek, m int az objektív világ
fejbe áttett és lefo rd íto tt vetületei. Amikor az anyag—tudat vektoron az
anyagtól haladunk a tudat felé, akkor a felismert ontológiai jegyeknek
(mozgó anyagi rendszerek tulajdonságai) a szubjektum ba való átviteléről
van szó. Amikor pedig a tudattól jövünk visszafelé, akkor formájukban
szubjektív, de tartalm ukban materiális szem pontokat hozunk vissza. A
dinamikus tudom ányban az objektív és szubjektív hatóerők dialektikus
egyensúlyát keressük és elvetjük a jelenségek korábbi mechanikus meg­
kettőzését. Ily m ódon tehát újszerűén tudjuk megközelíteni a tárgy és a
módszer szerinti rendszerezést is.
A tudománynak olyan fogalmát kell tehát kialakítani, amely nemcsak
lételméleti, hanem egyben ismeretelméleti is. A rendszerezés mint forma a
szubjektív oldalhoz tartozik, és az objektív tartalom tudatosulását fejezi ki.
A rendszerezés ezért sohasem önkényes, hanem a valóságos objektív
viszonyok szubjektív képmása. A piros szín ugyanúgy nincs benne a
világban, mint ahogyan a tudomány sincs benne. De ahogyan objektíve
léteznek azok a fényhullámok, amelyek megfelelő millimikronos inter­
vallumban bennünk a piros szín érzetét váltják ki, ugyanúgy az objektív
anyagi világban léteznek azok az objektív összefüggések is, amelyek fel­
ismerve bennünk a tudom ány „érzetét keltik” . A tudomány —dialektikus
kölcsönhatás term ékeként — az anyag-tudat dialektikus relációjában
születik.
Az anyagi világ egységes folyamata persze bennünk csak mozaikszerűen
tükröződik vissza. Beszélünk például fizikai-kémiai és más mozgásformák­
ról. Az anyagi világban ezek a mozgásformák sohasem jelennek meg
tisztán, egymástól elkülönülten. A mozgás mindig összetett. Csak mi
emberek absztraháljuk gondolkodásunk segítségével azokat a mozgás­
formákat, amelyhez azután egyes tudományszakokat rendelünk hozzá. Ha
nincs a folyamat más részeitől egyértelműen elkülönülő mozgásforma,
akkor milyen alapon tekintjük a különböző tudományszakokat elkülönít­
hetőnek? A marxista és a szaktudományos irodalomban megtalálható
marxista igényű m unkák zöme abba a hibába esik, hogy a valóságban
egységes dolgokat tagoltnak vesz azon az alapon, hogy a megismerés ilyen
mozaikszerű ismeretek birtokába juttat bennünket. A megismerési folya-

136
mat elmélyülésével azonban egyre jobban felismerhetjük, hogy az intéz­
m ényiig, tudományszervezésiig, oktatásügyiig felparcellázott tudo­
mányszakok az emberiség analitikus, metafizikus korszakában kialakított
elképzeléseinek örökségei. A dialektikus materializmus és a tudományok
fejlődése viszont lehetővé teszi, hogy szintetikus szemléletre térjünk át.
Lenin, amikor a Filozófiai füzetekben a kategóriákról mint „a természet
összefüggéseinek hálójában való eligazodás eszközeiről” beszél, akkor arra
hívja fel figyelmünket, hogy a kategóriák a megismerés csomópontjai.
Ilyen kategóriák a tudomány fogalmai is. Miközben azonban az egyes
tudományok tárgyai és így fogalmai is állandóan változnak, a tudom ányok
osztályozása még a megismerés régebbi szintjét tükrözi. Ellentmondás jö tt
tehát létre a történelmileg kialakult osztályozás mint forma és a tudo­
mányok tartalma (jelenlegi tárgya és kapcsolatai) között.
Leninnek azt a gondolatát, hogy a fizika „válsága” a fizika növekedésé­
ből fakad, szerintünk analógiaként nyugodtan használhatjuk problémánkra
is. A tudomány rendszerezés formái és a tudományok tartalma közötti
ellentmondás és bizonytalanság éppen abból fakad, hogy a tudományok
jelentősen fejlődnek, és régebben kialakított fogalmi rendszerünk szűknek
bizonyul. A fogalmi kereteket kell kitágítanunk, azaz a tudományokra és
szisztematizálásukra vonatkozó fogalmainknak ugyanolyan hajlékonyak­
nak, relatívoknak, rugalmasaknak, egyszóval olyan dialektikusaknak kell
lenniök, mint amilyen az objektív valóság, amelyet tükrözünk. Bizonyos
korrespondencia, összhang megteremtésére van szükségünk, amely persze
az elmozdulással ismét felbomlik és a kiigazítások, pontosítások állandó
szükségletét okozzák. Ezért nem lehet egyetlen kategóriánkat sem vég­
legesen „tisztába tenni”, mert akkor ez az adott kategória „halálát”
jelentené. Valószínűnek látszik, hogy a tudományra vonatkozó eddigi
terminus technicusok zömére a „lecserélés” , avagy legjobb esetben is az
állandó „átértékelés” vár, miután az új szemléletnek terhére válik a fogal­
mak többértelműsége. Az új fogalmakat persze „kötni” kell a régihez, azaz
azok eredményeit „megszüntetve—megtartva” tartalmazniok kell. Egy új
szemléletű rendszertant viszont a végén „szembesíteni” lehetne az összes
lényeges filozófiai fogalommal: törvény, okság, alapelv, szabadság, igazság,
elmélet, gyakorlat, megismerés stb. kategóriákkal. Erre azért lenne szükség,
hogy a megfeleltetés egyértelmű viszonyba hozza a rendszertant a marxista

137
filozófia kategóriatanával és fogalomrendszerével. A régebbi tudomány­
osztályozások is mindig koruk filozófiai fogalmaival korrespondáltak. A
marxista filozófia és a modern tudományrendszertan miért lennének ez
alól kivételek?

4. Néhány gondolat a tudomány jövőjéről

A jövőben egységesebbé váló tudománnyal kapcsolatban alapos vizsgála­

tokra van szükség. Ha a tudományok története ismeretében a kapcsolódási
rendszer, a hatásmechanizmus birtokában lennénk, konkrétabban lehetne
előre jelezni új tudományszakok, tudománykeverékek és szuperpozíciók
megjelenését. A kapcsolati rendszer ismeretében és a funkciók célszerű
számbavételével nemcsak azt tudnánk megmondani, milyen új tudomány-
szakok alakulnak ki, hanem azt is, milyenek kialakulása szükséges és
elengedhetetlen? A tudom ány nagy halmazán belül a tudománycsoportok,
típusok legtöbbször csak spontánul alakultak ki, de a jövőben új, ún.
„mesterséges” — tehát általunk előre kiválasztott szempontok alapján
—tudományszakokat, területeket, csoportokat alakíthatunk ki, ahol a
tudomány „értelmes fü r tje i’ még nem realizálódtak. Egy elasztikus tudo­
mányrendszertan meg tudná azt is mondani, mely terület igényel nagyobb
fejlesztést, melyik fejlődő, melyik hanyatló, melyik művelését kell abba­
hagyni. Ma már fejlett kísérletek folynak arra vonatkozólag, hogy pl.
egy-egy tudományterület iránti érdeklődést megfelelő mérőszámok segít­
ségével (pl. a publikációk számának növekedéséből vagy csökkenéséből)
mutassák ki. E vizsgálatokból meg lehet kapni az egyes tudományterületek
(pl. újabban az űrhajózás, kozmikus és biológiai, genetikai kutatások stb.)
növekedésében bekövetkező sebességváltozásokat.
A fejlődés általános erővonalait az alábbiakban vázolhatjuk fel:
1. Teljesen eltűnik a „tiszta tudomány” szemlélete és a tudományok
fejlesztésében a társadalmi hasznosítás lesz az elsődleges szempont.
2. A tudomány különböző csoportokon, mix-eken keresztül állandó
strukturális átrétegződés folyamán bekerül a termelésbe, egyesül azzal, és
ezzel az ösztönzők főként belülről, a termelésből erednek.
3. A tudomány a társadalmi élet legfontosabb eleme lesz azáltal, hogy
funkcionálisan „egyesül” a politikával, és így a politikai ösztönzés (mint a

138
döntés tudománya) szintén belülről fakad. Megvalósul a társadalom­
szervezés és a tudomány belső egysége.
4. A tudomány felosztása alap-, alkalmazott- és elméleti-gyakorlati stb.
jelleg szerint egyre inkább elveszíti értelmét, hiszen a közvetlen célokon
túlmenően a távlati célok számításbavételével ezek az éles felosztások
viszonylagossá válnak.
A megoldásra váró nagy feladatok —Kapica szovjet akadémikus szerint
— a következők: A kozmikus térség meghódítása, amelynek segítségével
jobban megérthetjük az emberi kultúrát is; olcsó elektromos energia ki­
nyerése atomenergia felhasználás útján; plazmakutatások; kémiai energiá­
ból egyenes átmenet elektromos energiába (izomfolyamatok megértése
céljából); szabad polimerek kutatása, amelyek révén fémvezetők nélküli
jelrendszerek lennének lehetségesek stb.
V A biológiai tudományok az izomösszehúzódások, a genetika, az ön­
termelés törvényei (azokat a paramétereket kell megtalálni, amelyek ezt a
folyamatot leírják) kutatásában jelölhetik meg fejlődésük fő irányait.2 1
A társadalomtudományokban Marx alapvető paramétereit kell fel­
használni és elemezni. Például fel kell ismerni, hogy a munka termelékeny­
ségének emelése sem csak műszaki, de társadalomtudományi feladat is.22

2 l Vö.: Kapica, P.: Buduscsec nauki. (Prágai Nemzetközi Szimpozion anyagai.

Nauka i Zsizny) — A tudományok jövőjével kapcsolatban még I. Frolov: A tudo­
mány haladása és az ember jövője (Kossuth, 1977.), valamint N. Volkov: Isztoki
i horizontú progreszsza (Szociologicseszkie problémü razvitija nauki i techniki.
Moszkva, Politizdat, 1976.) c. könyvei tartalmaznak gazdag információt. Volkov
könyve magyarul 1980-ban jelent meg „A haladás forrásai” címmel. KJK. Szovjet és
cseh szerzők „Szocializmus és tudomány” c. most készülő közös munkája hasonlóan
nagy figyelmet szentel a tudomány „Új típusáénak, „Új orientációjáénak, „Új
társadalmi funkciójáénak. E könyvek fő gondolata, hogy a tudomány fő funkciója
egyre inkább az ember személyisége, képességei kibontakoztatásának szolgálata lesz.
2 2Ezt a feladatot szolgálja például a természet- és társadalomtudományok
növekvő kapcsolata is. E témakörben az alábbi fontosabb irodalomra hívom fel a
figyelmet: Kedrov, В. M.: Klasszifikacija nauki i szootnosenie obscsesztvennüh i
technicseszkih nauk. Veszt. Akad. Nauk SZSZSZR Moszkva, 1972. 4. no. 6 6 -6 9 . o.
(Tudományosztályozás, valamint a műszaki és társadalomtudományok kapcsolata) —
Ágh A .-B óna E.: A különböző tudományterületek egymásra hatásának időszerű kér­
dései. Tudománytani Szemelvények, 1974. 5. no. 9 -2 5 . o.; Rompe, R.: Zusammen­
arbeit von Natur- und Gesellschaftswissenschaftlern. Sitzungsberichte AdW der DDR.

139
Ez jó például szolgál arra, hogy a problémák és a megoldásuk nem „tiszta
tenyészet’’-ben fordulnak elő. A felsőbb idegtevékenységről kialakított
tudományos ismeretek is hasonló természetűek, hiszen a társadalmiság
egyrészt erősen belejátszik a felsőbb idegtevékenység kialakulásába és
működési mechanizmusába, másrészt az itt kapott ismeretek a társadalom-
tudományok számára is jelentős bázist biztosítanak, gondoljunk csak a
pedagógiai, pszichiátriai, jogi gyakorlatra, a propagandára stb. A munka-
szervezés, a társadalomszervezés (lásd egységes társadalmi struktúra ki­
alakítása) vonatkozásában is sok még a tennivaló. Különösen az ún. társa­
dalomtudományokat kell jelentősen fejleszteni. Bernal a társadalom-
tudományok elmaradásának alábbi okait jelöli meg:
1. A megfigyelő és a megfigyelés tárgya összekeveredik és ez szubjekti­
vizmusra vezethet.
2. Bonyolultabb tárgykört vizsgálnak és ez okozza a nehézségeket.
3. A társadalmi változások természete (az, hogy gyorsabban mennek
végbe mint a természetiek) megnehezíti egzakt rögzítésüket.
4. Osztálytársadalmakban a társadalomtudományok korrumpálhatok.
Az osztályok ellenállása, érdekei erősen befolyásolják e tudományokat.
Persze a szocializmusban is felléphetnek a társadalomtudományok fej­
lődésének társadalmi gátjai, de a megismerésben és a társadalmi környezet­
ben rejlő nehézségek lényegesen nagyobb eséllyel küzdhetők le.
A tudom ányok egységét, homogenitását a relativitási elv és szuper-
pozíció elvének általánosításával lehetne kifejezni. Ezért az egységes tudo­
mány felé nemcsak alulról (partikulárisán), de felülről a legáltalánosabb
halmaz oldaláról is közelítenünk kell. Elébe lehet menni az egységesülési
folyamatnak, mint ahogyan kétfelől fúrják az alagutat is. Az egységes
tudomány n dimenziójú, potenciálisan n lehetőséget nyújtó, a kölcsönhatá­
sokban relatíve objektív és különböző célok szerint összetartozó ismere­
teket nyújt a számunkra.
A világ anyagisága a legáltalánosabb törvények megismerését teszi lehe­
tővé, amelyek az egységes tudományban jutnak kifejezésre. A szaktudo-

Berlin, 1975. 4/G. 30—33. o. (A természet- és társadalomtudományok együttműkö­

dése); Pach-Zsigmond Pál: Társadalomtudományok és tudományközi kapcsolatok.
Népszabadság, 1979. febr. 27.

140
mányok fenomenologikus jellegét úgy tudjuk csökkenteni, majd meg­
szüntetni, hogy egyrészt egyre több, másrészt egyre mélyebb szondát
bocsátunk le a valóság különböző rétegeibe.
A természet és társadalom fejlődését egységes anyagi folyamatként kell
feltárnunk, és ezzel valósítjuk meg Marx gondolatát, aki szerint csak
egyetlen tudomány, a történelem tudománya létezik. Marx ezen azt ér­
tette, hogy a természetnek és a társadalomnak egyaránt van története, és
ezt a valóságos történetet az emberiség a történelmi fejlődés során nyomon
követi és reprodukálja. A természet fejlődésének és létezésének is a társa­
dalom létezése ad értelmet és jelentőséget. A társadalom a természet
sajátságos „folytatása” , egy olyan fejlett rendszer, amely alacsonyabb
fejlődési síkon levő természeti rendszereket képes visszatükrözni és fel­
használni. Meljuhin szerint a fejlődés a nem linearitás következtében több
síkú folyamat. Az anyag strukturális szerkezete több irányban bontakozik
ki, amelyek mindegyikének megvannak a maga specifikus törvény-
szerűségei, és ezek minőségileg sajátos eredményekre vezetnek.23 A több
síkú fejlődés, a minőségi sokféleség a világ anyagiságában egységbe olvad,
hiszen éppen a sokféleségben rejlik a legmagasabb értelemben vett dialek­
tikus egység. A tudományok egységének is az egységes - természeti-társa­
dalmi - folyamat az alapja.
A tudományos kutatások tervezésével, szervezésével, irányításával fog­
lalkozó funkcionális tudományrendszerezési elemzésünk és javaslataink is
azt az ügyet kívánják szolgálni, amelyet a Tudománypolitikai Irányelvek
felülvizsgálatával kapcsolatos Dokumentum így foglal össze: „A marxiz­
mus—leninizmus egyértelmű érvényesítését, pozícióinak erősítését a társa­
dalomtudományok terén alapvetően a valóságos társadalmi folyamatok
feltárásával, az űj kérdések és a társadalomtudományok belső fejlődésével
összefüggő elméleti-módszertani problémák marxista elemzésével és meg­
válaszolásával kell biztosítani.”24

2 3 Vö.: Meljuhin: A szervetlen természet fejlődési dialektikája. Gondolat, Bp.

1963.
24 A tudománypolitikai irányelvek megvalósításának tapasztalatai és idó'szerű
feladatai. A MSZMP Politikai Bizottságának határozata. (In: az MSZMP Tudomány-
politikai Irányelveinek végrehajtása és a további feladatok. Kossuth Könyvkiadó,
1978. 399. o.)

141
VI. fejezet. A tudom ányok „másodfajú” felosztása

A tudományok kritikai vizsgálatát folytassuk azoknak a tudományelméleti

fogalmaknak az elemzésével, amelyek a tudományszakokat nem tárgyuk
alapján, hanem más szempontok szerint különböztetik meg. Az ezzel
kapcsolatos műveleteket a tudományok másodfajú felosztásának nevezzük.
A tudományelmélet jelenlegi állapotában általában a tudományok
alábbi fajtáit különböztetik meg:
1. A jelenség (érzéki-empirikus megismerés) szerint vannak empirikus,
leíró tudományok. A lényeg (absztrakt-teoretikus, racionális megismerés)
szerint pedig vannak teoretikus tudományok. Engels is használja ezt a
megkülönböztetést (vö. magyarázó tudományok). Ez a felosztás szorosan
kapcsolódik a konkrét és absztrakt síkok mentén történő felosztáshoz.
2. Az emberi tevékenység jellege szerint teoretikus, alkalmazott és
gyakorlati (technikai, kísérleti) tudományokat különböztetnek meg.
3. Tagolhatok az ismeretek az általánossági fo k és a specializáltság,
valamint az egyszerűség és bonyolultság szintjei szerint is. Elkülönítenek
egymástól általános (generális) és különös tudom ányokat, vagy egyetemes
(univerzális) és részleges (parciális) tudományokat.
4. Az emberi megismerés és cselekvés alapján megkülönböztethetünk
objektív (a tárgy jellege szerinti) és szubjektív (megismerési folyamat
sajátossága szerinti) ism ereteket is.
5. A tér és időbeli szempontok alapján ugyancsak el lehet nevezni
tudományokat. A m éretek szerinti felosztás eredménye pl. a makro- és
mikrovilággal foglalkozó tudományok elválasztása.
6. A dinamikus és statisztikus jellegű törvények alapján is elkülöníthet­
nek egyes tudom ányokat.1

1A kutatás (és fejlesztés) osztályozása különösen sok bírálatot vált ki a

szakemberek körében, de .éppen ezért számos javaslat is születik megújításukra. A

142
 Röviden kitérünk néhány terminológiai problémára. A fogalmi appa­
rátus értelmezése körül ugyanis az alábbi nézettípusok különböztet­
hetők meg:
1. Van olyan felfogás, amely szerint egyrészt léteznek ún. elméleti
(tiszta, ,,alap”-tudományok), másrészt vannak ún. „alkalmazott” tudo­
mányok, amelyek az előzőkben feltárt elméleti felismerések egyszerű alkal­

hazai irodalomból Pungor Ernő akadémikus javaslatát emelném ki, aki több helyütt —
legutóbb Csöndes Máriával együtt írott cikkében - az eddigi kutatási szintek he­
lyett a „problémakutatás” és a „célkutatás” terminusokat ajánlja. (Vö.: Pungor
Ernő—Csöndes Mária: Problémakutatás és célkutatás. Magyar Tudomány, 1979. 4.
249-250. o.) Az első' terminus a tudományos ismeretek bó'vítését célzó műveleteket
jelöli. A második esetében pontosan meghatározott a társadalmi, gazdasági, műszaki­
fejlesztési cél és az annak érdekében végzendő feladat. - Megemlítjük még Boross
Zoltán: „A kutatás irányításának, szervezésének főbb fejlesztési kérdései” c. doktori
értekezését (1978-ban védte meg), amelyben egy összetett osztályozási-rendszerezési
rendszert javasol az alábbi ismérvek szerint: 1 ágazati csoportosítás; 2. a kutatás
motívuma (alap, alkalmazott); 3. társadalmi felhasználás (gazdasági, nem-gazdasági
stb.); 4. módszerek (elméleti-kísérleti); 5. szervezeti keretek; 6. ismeretek újszerű­
sége (önálló, reprodukciós, regisztráló); 7. volumen (egyéni-csoportos); 8. összetett­
ség (szakképzettség szerint); 9. zártság-nyitottság; 10. a szervezeten belüli felhaszná­
lás célja (fő-, segéd-munkafolyamatok); 11. anyagi-műszaki ellátottság; 12. társadalmi
jelentőség; 13. átfutás időtartama; 14. a kockázat-siker (valószínűsége) szerint. - A
kutatás tudományági struktúrája. Figyelő, 1970. 4. 5. o. - Laitko, II.: Überlegungen
zu den Grundlagen der Klassifikation wissenschaftlicher Tätigkeiten. Teorie a Metoda
(Praha), 1972, 3. 5-14. o. (A tudományos tevékenységek osztályozásának alapjai) -
A kutatás ágazati szerkezete. Műszaki Élet, 1972. 13. 4. o. - New research classifica­
tion scheme proposed. Res. Manag. (New York) 1974. 3. 5. o. (Uj kutatás-kate­
gorizálást javasolnak) - Berényi О.: Gondolatok a tudományágak közötti merev
határokról és a kutatás aktuális területeiről. Magyar Tudomány, 1976,2. 97-99. o.;
Solo, R.: Pojecie badan naukowych i prac rozwojowych (B + R) a pojecie „nauki
akademickiej”. Zagadnenie Naukoznawstwa, Warszawa. 1976. 3 -4 . no. 340-346. o.
(A kutatás és fejlesztés (K + F), valamint az „akadémiai tudomány” fogalma) —
Przeglad klasyfikacji dzialalnosci naukowo-badawczej i rozwojowej. Oprac. M.
Krzyzak. Prace Nauk. Prognostyczne, Wroclaw, 1977. 1. 75-8 7 . о. (А К + F tevé­
kenység osztályozása.) - Különösen sok vita van a hazai és a nemzetközi szak-
irodalomban a kutatási szintek meghatározásáról, a kutatás, a fejlesztés fogalmai­
nak megkülönböztetéséről. Lord Rotschild például а К + F 45 fajtáját említi. Ismer­
teti Flowers, Zuckerman, Dainton, Ulbricht, Frascati meghatározásait. Felsorol egy
glosszáriumot is a „teljesen alkalmazott kutatásiról az „alapozó kutatás”-ig.

143
mazása útján alakulnak ki. Szerepük és jelentőségük csak másodlagos az
alaptudományokhoz képest. A szó igazi értelmében nem is tudományok.*2
2. A következő nézet hívei megkülönböztetik az „alap”-tudományokat
és az „alkalmazott” tudományokat. Szerintük az utóbbiak is önálló, valódi
tudományok, mert a z általános törvények sajátos
k ö r ü l m é n y e k k ö z ö t t t ö r t é n ő m e g j e l e n é s é v e l fog­
lalkoznak. Önálló tárgyukon kívül több — az alaptudományoktól minő­
ségileg is különböző — lényeges objektív ismertetőjegyekkel rendelkeznek.
A határ a tudományok e két sora között nem abszolút, hanem relatív. Sőt

Schubert a motiváció, a cél (elképzelések), a módszer (a megvalósítás módozatai) és

az intézmények függvényében mátrixban ábrázolja а К + F meghatározásokat. Balázs
Tibor egy új kutatási tevékenységtípus-rendszerre tesz javaslatot. Szerinte meg kell
különböztetnünk: 1. a felderítő' kutatást (K + F); 2. a társadalmi felhasználásnak
utat nyitó kutatást (TFK); 3. a technológiai kutatást (TK). Ezek szerves egységét a
tranzisztorelv feltalálása és alkalmazása esettanulmányán mutatta be. Balázs Tibor:
Véletlen-e vagy törvényszerű a felfedezések egyidejűsége? Tudományszervezési
Tájékoztató, 1977. 2. 204-213. o. Balázs T.: A tudományos kutatástól az ipari
gyártásig tartó folyamat szerves egység. Magyar Filozófiai Szemle, 1974. 6.
739-762.0.; Vö.: Rotschild, Lord: Forty-five varieties of research (and develop­
ment) (Nature, London), 1972. okt. 13. 373-378. о. (A К + F 45 változata. Ismer­
teti. Németh Éva: A z angol kutatás terminológia dzsungele c. összeállításában.
Tudományszervezési Tájékoztató, 1973, 2. 281-296. o.); Schubert, J.: Forschung
und Entwicklung. Technische Rundschau. Bern, 1975. 32. 1—2. o. (Kutatás és fejlesz­
tés) — Iszledovanija, razrabotki vnedrajavane. Red. N. Sztefanov, S. Kacsaunov,
N. Moncsev. Szofija, 1976. Nauka i Izkusztvo, 419. o. (Kutatás, fejlesztés, al­
kalmazás).
2Az alap- és alkalmazott tudományok viszonyáról az alábbi tanulmányokat
javaslom tekintetbe venni: Kedrov, В. M.: Szootnosenie fundamentalnüh i prikladnüh
nauk (Az alap és az alkalmazott tudományok viszonya) — Voproszii Filoszofii,
Moszkva, 1972. 2. no. 4 3 -5 3 . o.; Kedrow, В. M.: Das Verhältnis von fundamentalen
und angewandten Wissenschaften. Sow. wiss. Ges. wiss. Beitr. (Berlin), 1973. 6. no.
646-658 о. (Az alap- és az alkalmazott tudományok viszonya); G. Kröber: The
Relationship between Basic Research and Applied Research as an Issue of Science
Policy. International Council for Science Policy konferenciája. Berlin, 1975. április,
Kézirat. 15. о.; Szalay S. : Alkalmazott kontra alapkutatás? Fizikai Szemle, 1976.2.
79-80. o.; Roubal, K.: Zakladni a aplikovany vyzkum. Polit. Ekon. Praha. 1976. 10.
865-870 0 . (Alap- és alkalmazott kutatás); Müller, К.: Alap- és alkalmazott tudo­
mány és fejlődésének társadalmi, gazdasági feltételei. Szociológia, 1978. 1. 71-75. o.

144
az alkalmazott tudományokon belül is van alapkutatás, illetve kialakulhat­
nak „alkalmazott alaptudományok” is.
3. A tudomány egységes folyamat — mondják e nézet hívei. Az egyes
tudományszakok bármelyike hol úgynevezett alap-, hol úgynevezett alkal­
mazott tudomány minőségében jelenhet meg, attól függően, hogy milyen
vonatkozásban funkcionál a folyamaton belül. Egyetlen tudományszak
sincs eleve kitüntetett helyzetben, nincs örökre predesztinálva „alap-” ,
illetve „alkalmazott” tudomány szerepkörre. E z e s e t b e n a z
„ a l a p -” , „ a l k a l m a z o t t ” t u d o m á n y o k m e g k ü l ö n b ö z ­
t e t é s é n e k v a n é r t e l m e . De m i u t á n e z e k b á r m e l y
t u d o m á n y „megj elenési f or má i ” lehetnek, min­
dig csak k o n k r é t k ö r ü l m é n y e k közöt t külön­
b ö z t e t h e t ő k m e g . (Az „alap” kifejezés jobb, mint az „elméleti”
kifejezés, mert az „alap-” és „alkalmazott” tudom ányokat nem lehet
azonosítani az elmélet-gyakorlat viszonyával.)
4. Végül van olyan szemlélet, amely szerint a tudományos kutatás
megkülönböztethető szintjeire (alap-, alkalmazott és fejlesztési kutatás)
nem helyes tudományrendszerezést ráépíteni. Tehát vannak „alap-” , „alkal­
mazott” tudományok és a fejlesztési kutatás szintjén technikai tudo­
mányok. (A technika belekeverése a tudományba csak megnehezítené az
amúgy is bonyolult helyzetet.)
N i n c s e n e k egyszer s mindenkorra adott „ a l a p - ” és „ a l k a l ­
m a z o t t ” t ud omán yo k, viszont ismerjük a t u d o ­
m á n y a l k a l m a z á s a i t . A t u d o m á n y e g y s é g e s , és
e z e n az e g y s é g e n b e l ü l a t u d o m á n y k ü l ö n b ö z ő s i k o n
t ö r t é n ő a l k a l m a z á s a i b a n él és f e j l ő d i k t o v á b b .
Az első nézet tudománytörténetileg túlhaladott és nem marxista.
A második, a harmadik és negyedik koncepciónak viszont van marxista
értelmezése is. Mi a negyedik felfogást képviseljük, miközben elismerjük,
hogy a második számú felfogás segitségével is lehet számos tudomány-
elméleti problémát tisztázni. E felfogás elméletileg alátámasztott képvisele­
tével Bóna Ervin tanulmányában találkoztunk.3 A hármas számmal jelzett

3Bóna E.: Az alkalmazott tudományok néhány tudományelméleti kérdéséről.

Magyar Filozófiai Szemle, 1965.2.

10 F ark as 145
nézetet „áthidalónak” tarthatjuk. A valóságos folyamattól ugyanis mindig
elmarad a fogalmi apparátus. A fogalmak gyakran már túlhaladott á l l a ­
p o t o k a t tükröznek, mégis nehéz ezeket újakkal felcserélni. Az ilyen
„új tartalom — régi forma” szituáció a tudománytörténetben szükségsze­
rűen fellépő kompromisszum.
A negyedik véleménytípusban szereplő „alkalmazás”-fogalom nem
azonos az első koncepcióban előforduló „alkalmazás” kifejezéssel. Az első
esetben az „alkalmazás” nem a tudom ányos tevékenység tartozéka, hanem
azon kívül van. Ezért e nézet hívei szerint az ,elsődleges” tudományok
„alkalmazásai” már nem is érdemlik ki az önálló tudomány megtisztelő
címét. Ezzel ellentétben m i a z „alkalmazást” bele­
soroljuk a tudományos tevékenység kereteibe. A
t u d o m á n y l é n y e g é h e z az a l k a l m a z á s o l y s z ü k s é g ­
szerűen hozzátartozik, hogy a tudomány f u n k ­
c i ó j a f e l ő l n é z v e m é g e l s ő b b s é g r e is s z e r t t e s z .
A műszaki tudományok alkalmazott jellegük miatt tehát nem veszítik el
tudományjellegüket. Sőt — ellenkezőleg — csak így tölthetik be társadalmi
funkciójukat. A z a l k a l m a z á s é s a z ö n á l l ó s á g t e h á t
nem alternatívák. Szerves egységükben a t u d o ­
m á n y i m m a n e n s t a r t a l m a v a l ó s u l me g.
A tanulmányunkban esetlegesen előforduló terminológiai következet­
lenségek abból fakadhatnak, hogy nem könnyű az erjedésben levő term ino­
lógiában egyértelműen használni egyrészt a már megszokott, másrészt a
most kialakítandó fogalmakat. Az új folyamatokat adekvátabban tükröző
terminusok kialakításához hosszú időre van szükség, amelynek során viták,
eszmecserék, korrekciók és önkorrekciók során keresztül születnek majd
meg a pontosabb fogalmak.
Amint előrébb láttuk, a felosztási alapok különbözősége sok terminus
technicust eredményez, amelyek zavart váltanak ki. Az egyszerűsítés (a
fogalmak csökkentése) irányában tett javaslatunk érdekében vizsgáljunk
meg néhány olyan fogalmat, m int pl. az „alap-” és „alkalmazott” , „határ-
tudom ányok” , továbbá az „elméleti” é s „gyakorlati” tudományok.

146
1. Az „alkalmazott tudományok” problémája

Kezdjük az „alkalmazás” és az űn. „alkalmazott tudományok” problémá­

jával. Az a tudományosztályozás nem nyerte meg a tetszésünket, amely
idealista mivoltában „tiszta” (elméleti, elsődleges, alap- stb.) és „alkal­
mazott” (gyakorlati, segéd, másodlagos stb.) tudományokat különböz­
tetett meg és ezektől elválasztotta a tudományoknak egyáltalán nem
minősíthető technológiát és technikát. Ez a koncepció gyakorlatilag a
tudományszervezésben megbukott, mert kiderült, hogy minden tudomány­
ban van ugyan megkülönböztethető alap- és alkalmazott kutatás, de ezek a
szintek a tudományokra nem vihetők át. Vegyük például a petrolkémiát,
ami tipikus „alkalmazott” tudománynak tűnik, pedig ebben is van alap­
kutatás. Egyre nagyobb mértékben folyik alkalmazott alapkutatás pl. az
asztronómiában, holott ezt régebben tiszta alap- vagy elméleti tudomány­
ként fogták fel. Az égi mechanika (ún. „tiszta” tudomány) ma az asztro­
nautikában nagy súllyal szerepel alkalmazott kutatásait tekintve. A „reine
oder Fundamentalwissenschaften” és az „angewandte Wissenschaften” el­
avuló fogalmakat nem célszerű tovább használni. Az alapkutatások például
már tematikájuk megválasztásában sem függetlenek a gyakorlati (alkal­
mazási) kérdésektől, gondoljunk például a magfizikai alapkutatások
számottevő praktikus vonatkozásaira. Az persze más kérdés, hogy az ún.
„alapkutatások” gazdasági szükségletei és kihatásai kevésbé mérhetők fel,
mint az alkalmazott kutatásoké, de amiatt helytelen lenne egész tudo­
mányokat, tudománycsoportokat elkülöníteni az alkalmazás területétől.
Hova soroljuk például a kibernetikát? Az alaptudományokba, amikor
alkalmazásaiból és alkalmazásaiban él, avagy az „alkalmazott” tudo­
mányok közé, mivel az élő és holt természetre kiterjedő általános szabá­
lyozási folyamatokat kutatja? Summázva: szerintünk az alap- és alkal­
mazott kutatások fogalmát meg lehet különböztetni, és kutatásszervezési
síkon van is értelmük. Ebből azonban nem következik, hogy a tudomány­
rendszerezésben ezt az analógiát, ezeket a tervezési kategóriákat követni
kellene. Nem különböztetünk meg tehát „alap-” és „alkalmazott” tudo­
mányokat, mint ahogyan a műszaki tudományokat (és ezen belül pl. a
vegyészmérnöki tudományt) sem tartjuk alkalmazott tudományoknak. Itt
a tudomány egységére, egységességére hivatkozunk, amelyen belül eltérés

10* 147
is van a természettudományok és a műszaki tudom ányok között, de ezt a
differenciálódást nem az „alap-” és „alkalmazott” tudományok jegyei
alapján tennők meg. E fogalmak tartalmát ellentmondónak és zavarosnak
érezzük, hiszen a valóság nem igazodik fogalmainkhoz. Erre is áll Engels
szellemes gondolata, hogy nem nőnek a cipőkefének tejmirigyei attól,
hogy az emlősállatok rendjébe soroljuk be.
Természetesen nem kívánom teljesen tagadni az „alap-” és „alkal­
mazott” tudományok kifejezések — bizonyos keretek közötti — jogos­
ságát. A hagyományos felfogás az alapkutatás dominanciájú tudományokat
nevezte „alap-” (elvi, elméleti) tudományoknak és az alkalmazott kutatás
dominanciájúakat pedig „alkalmazott” (gyakorlati) tudományoknak.
Dichotomikus felosztások esetén a rendszer minden elemében megtalál­
ható mindkét pólus, de eltérő dominanciával. Az eltérések ugyan a pólu­
sokon halmozódnak fel. Jómagam inkább e kifejezések viszonylagosságára
teszem a hangsúlyt. Pontosabban arra, hogy e terminusok által jelölt
tudományszakok között nincsenek olyanok, amelyek mindig, minden
körülmények között csak „alap”- - vagy csak „alkalmazott” - tudomány
jellegét mutatnák fel. Akkor már világosabbak az „alapkutatás” és „alkal­
mazott kutatás” kifejezések, amelyek a kutatás célja szerint különböztetik
meg a megismerő tevékenységeket. Nem nehéz belátni, hogy valamely
ismeret, vagy módszer, amely ma „alapkutatási” jellegű, más vonatkozás­
ban alkalmazásra kerülhet, avagy ami ma „alkalmazott kutatás”, abból
holnap kisaijadhat valamely új „alapkutatási” tevékenység is. Hozzunk fel
erre talán egy példát!
Nem létezik pl. egyszer s mindenkorra élesen elkülöníthető „tisztté’ és
„alkalmazott” matematika. Csak matematika van és annak alkalmazásai. A
különböző matematikai belátások alkalmazásának különböző területei és
tendenciái vannak, mint pl.: 1. sztochasztikus jellegű folyamatokra (való­
színűségszámítás) való alkalmazás; 2. matematikai logika (amely más
vonatkozásban „elméleti” , „alap” -tudományként viselkedik); 3. megnőtt a
diszkrét módszerek jelentősége (kombinatorika, gráfelmélet, elektromos
hálózatok elmélete, mátrixelmélet, diszkrét geometria); 4. a folytonos
módszerek is jelentősek (variációszámítás, differenciál-, integrálszámítás
különösen a műszaki tudományokban); 5. információelmélet játékelm élet,

148
stratégiaelmélet, lineáris, nem lineáris programozás stb. területek jelentő­
sége növekszik.
Megkülönböztethetők az alábbi matematikai tevékenységtípusok: Pél­
dául a) az általános műveltséghez; b) a mérnöki munkához; c) a m ate­
matikai típusfeladatok megoldásához; d) az új matematikai elmélet vagy
diszciplína teremtéséhez; ej a matematika eredményeinek matematikus
részéről történő felhasználásának, alkalmazásának típusai. Vannak tehát
olyan tevékenységi formák, amelyekben egy gyakorlati problémához
keresik a matematikai megoldást (pl. ahogyan mi is keressük a tudom ány­
rendszerezés matematikai apparátusát). De vannak olyan szituációk is,
amikor egy matematikai eredményhez keresnek alkalmazást. Ez az utóbbi
„itt a nyilam, mibe lőjem?” szituációval jellemezhető.
Az a), b), c) tevékenységek rutin -- a d) és e) alkotó jellegűek, és amíg
ez utóbbiak már a tudomány fogalmához tartoznak, addig az előző három
formát nem tekintik a tudomány szerves testéhez tartozónak.
A matematikában egyre inkább elavultnak tartható az a szemlélet,
amely a matematikai problémáknak csupán szellemes és elegáns levezeté­
sére, megoldására törekszik, de a matematika alkalmazásait már lebecsüli.
Sőt az alkalmazó tudósra, szakemberre úgy tekint, mint aki „meghalt,
eladta magát”. Pedig a matematika alkalmazásainak köre egyre inkább
szélesedik, és a jövőben már nemcsak a mérnök, de a nyelvész, a köz­
gazdász, a pszichológus, a filozófus, a szociológus is szégyenleni fogja, ha
nem ismeri a matematikát. Hazánkban a matematika alkalmazásaival k ap ­
csolatos arisztokratizmus még erősen gátolja a tudományos életet. Szinte
alig van e területről származó tudományos disszertáció. Persze a m atem ati­
ka alkalmazását lehet szűkebben és tágabban is értelmezni. Az is alkal­
mazás, ha fejlesztjük a matematikát. Nem kell a fejlesztést kizárólago­
san „tiszta elméletnek” tekinteni. Ennek a szemléletnek a matematikus-
képzésben is meg kell nyilvánulnia. Sajnos nem rendelkezünk olyan
országos felméréssel, amely meg tudná mondani, hogy a matematika
alkalmazásai hol és milyen mértékben lennének kívánatosak. Meg­
döbbentő, hogy műszaki oldalról mily kevéssé merül fel igény a m ate­
matika iránt. Ez az igény persze függ az általános társadalmi-gazdasági-
technikai fejlődéstől is, mert a matematikai alkalmazások kifejlesztésének
az alábbi feltételei vannak: 1. modern termelői apparátus, fejlett gazdasági

149
élet; 2. nagyszámú elektronikus számítógép; 3. magas matematikai kultúra.
Hazánkban az első két feltétel még csak szerény mértékben adott. Az
1960-as évek közepén például 153 alkalm azott matematikusból mindössze
23 fő dolgozott az iparban. A közvetlen termelés szintjén pedig teljesen
hiányoztak a kapcsolatok.

2. Az „ elm élete és „gyakorlati' tudom ányok

Az „alap”- és „alkalmazott” tudomány kifejezések alaposabb felül­

vizsgálata érdekében nézzünk szembe azzal a problémával is, lehet-e a
tudományt csak elméletnek tekinteni? Ebben az esetben valamennyi alkal­
mazás már túl vezetne bennünket a tudom ány határain, de akkor az alkal­
mazással foglalkozó diszciplínák nem lennének tudományként felfoghatók.
Ennek a belátásnak következetes végiggondolása ahhoz a meglepő ered­
ményhez vezetne, hogy — miután valamennyi diszciplína alkalmazható —
kénytelenek lennénk őket „nem-tudománynak” tartani. Ebben az esetben
a tudományfogalom tartalmatlanná válna. Ezzel szemben szerintünk a
megismerési folyam atba az alkalmazást is bele kell számítanunk. Ha az
alkalmazást a tudományokon kívülre helyeznők, ezzel a tudomány rend­
szerében levő elemek száma nulla lenne. Az alkalmazásnak persze van
„nem tudományos válfaja” is, de ezzel a kérdéssel nem foglalkozunk.
Az elmélet és alkalmazás tudományon belüli egyesítésének az a haszna,
hogy egyrészt ki lehet küszöbölni (vagy legalábbis csökkenteni) az empi­
rikus tapogatózást, másrészt megnövelhetjük az elmélet gyakorlatra való
orientációját.
Nem lehet a tudományos megismerést csak az elmélettel, a gyakorlatot
pedig a szűkén vett gyakorlati tevékenységgel azonosítani. Ha lehetne,
akkor a kísérleti fizikát például nem nevezhetnénk természettudomány­
nak. Az a helyes álláspont, ha a megismerést (törvényfeltárást) és a
megismert objektum ra való visszahatást (törvények felhasználását) az el­
mélet-gyakorlat egységeként fogjuk fel.
A tudományelmélet —köztük a tudományrendszerezés —kérdéseinek a
megoldása megköveteli az elmélet és gyakorlat egységben látását. A meg­
ismerési folyamaton belül fel kell tárnunk az elmélet „tehermentesítő”

150
szerepét. A lehető legkisebb elmélettel a legnagyobb gyakorlatot végez­
hetjük el azáltal, hogy a gyakorlati ténykedéseket elméletté sűrítjük. Az
elmélet ilyen értelemben a gyakorlat organizációja. Az elmélet forma,
amely független változót tartalmazó értelmes kifejezés, ahol a matematika
csak a különböző megoldások formalizálásának technikáját jelenti. A for­
malizálás eredményeképpen dimenziókat (x, y, z, w) nyerhetünk, ame­
lyekről csak azt kell eldöntenünk, hogy értelmes tartományba tartoz­
nak-e? Az elmélet egy tartományon belül előforduló változókról állít
valamit és egyre több dolgot mutat ki változóként. A releváns változók
bevezetése és az irreverzibilis paraméterek kiküszöbölése: ez a dolog
lényege. A tartalom változó, míg a forma változatlan, akárcsak pl. Shakes­
peare szonettjei esetében, ahol a kötött versformával mindig más és más
tartalmat közölhetünk. A matematika adott apparátusa bizonyos változók
közötti összefüggések kutatását célozza. Ha ismeijük a változókat, akkor a
behelyettesítés könnyebb, mintha végig kellene próbálnunk az összes lehet­
séges összefüggést.
A gyakorlat a megismerési folyamatnak a másik lényeges vonása. Az
elmélet és a gyakorlat belső egységének elve alapján a gondolkodási tevé­
kenységet gondolkodási gyakorlatként is felfoghatjuk. Az elmélet egyéb­
ként megy tovább, benne elméleti kombinációk formájában folytatjuk a
gyakorlatot, persze folytathatjuk magát a gyakorlatot is. Ez a megismerés
általános útja. Az ember tevékenysége először gyakorlati; arra figyel fel,
ami látható, ami mozgó. Ekkor igen nagy tevékenységi és igen kicsi feji
(gondolkodási!) szektor tartozik össze, később az emberi tevékenység
szélesedik. Egyre tudományosabb formában megy végbe, ami abban nyil­
vánul meg, hogy a gondolkodási szektor szélesedik és a tevékenységeket
jórészt ebben a szektorban végezzük el. Az elmélet mint forma persze nem
külsőség, hanem tartalmi (lényegi) kérdéssé válik a tartalom és forma
(lényeg és jelenség) dialektikus kapcsolatában, mint ahogyan Ibsen Peer
Gynt-jének hagymalevelei is életének egy-egy reális szakaszait szimboli­
zálják.
Az elmélet és a gyakorlat egysége az azonosság és a nem azonosság
azonossága. Ugyanarra a folyamatra vonatkoznak, de aspektusonként más
lesz az elmélet és más a gyakorlat. Azonosságukra tehát sokkal nagyobb
gondot kell fordítani, mint eddig tettük. Az elméletet és a gyakorlatot

151
belső ellentmondásként foghatjuk fel, hiszen ugyanannak a megismerési
folyamatnak a pólusai.
Csak azok az ellentétek kerülnek egymással ellentmondásos viszonyba,
amelyek egy rendszeren belül ugyanabban az időben lépnek fel. Ily módon
viszonyuk — az egység keretében - belsőleg valósul meg. A gyakorlat és
elmélet ellentmondását nem két különálló tevékenységi forma kívülről
megvalósuló viszonyaként kell felfogni. Az össztársadalmi folyamat (meg­
ismerő folyamat) belső két pólusa között alakul ki a dialektikus feszültség,
ahol az azonosság belső nem azonosságának azonosságaként alkotnak egy
egészet. Az elmélet és gyakorlat önmagukban is és egymással való kap­
csolatukban is ellentmondásosak, de az azonosság törvénye értelmében
egységes egészként viselkednek. Például az ábrázoló geometria egy időben
elméleti és gyakorlati, mint ahogyan a kísérleti fizika is kettős tulajdon­
ságú. Általánosabban fogalmazva: minden tudomány az elmélet és gyakor­
lat szerves, belső egységét mutatja fel. Pl. a kémiai technológia a természeti
folyamatok tanulmányozása révén ipari műveletek megvalósítását teszi
lehetővé. (Természeti folyamat megfigyelése az első lépés, a mesterséges
reprodukálás a második lépés.) A technológia azzal foglalkozik, hogy a
nyersanyagok termelési eszközzé vagy közszükségleti cikké való fel­
dolgozása során a legkedvezőbb eljárásokat válassza ki. A 18. század végén
lépett fel relatíve „önálló” tudományként, és a fizika, kémia, mechanika
elméleti eredményeinek alkalmazásaival hozza létre az ipari eljárásokat.
Elméleti és tapasztalati általánosítások alapján történik a régi ipari el­
járások tökéletesítése és új eljárások kidolgozása. A kémiai technológia
tehát egy időben ugyanúgy elméleti és gyakorlati jellegű, mint minden más
tudomány. (Legfeljebb a gyakorlati, alkalmazási elem jobban dominál
benne.) Relatív önállósága abban rejlik, hogy tárgyát nem az eredeti (első),
hanem a „második objektív valóság” képezi. Funkciójának betöltése során
felhasználja, integrálja a megismerő (a természetes folyamatokat meg­
ismerő) tudományok eredményeit, ezeket általánosítja (elméleti lépés) és
alkalmazza. Az alkalmazásnak egyébként szintén van saját elmélete is.
A tudományoknak „elméleti” (elsődleges, tiszta, alap-) és „alkalmazott”
(másodlagos) tudományokra való felosztásának valószínűleg pozitivista
gyökerei vannak. A pozitivizmus hívei ugyanis azt a szubjektív szempontot
tették meg a mesterséges osztályozás alapjává, mely az „ÉN”-ből indul ki,

152
 és amely a „legegyszerűbbtől”, a „legbonyolultabbig” vizsgálja a jelensége­
ket. Ez a kutatónál a „könnyűség” és a „nehézség” fogalmával azonosult,
amelyek ebben a relációban meglehetősen szubjektív és relatív szem­
pontok. Persze lehetnek objektív osztályozási jegyek is, ha a vizsgált
rendszerek strukturális felépítettségéből indulunk ki. A jelenség és lényeg
kutatása szerint megkülönböztették az érzéki (empirikus) és az absztrakt­
teoretikus (racionális) tudományok csoportját. Az empirikus (leíró) és a
teoretikus (magyarázó) felosztás szorosan kapcsolódik a „konkrét” és
„absztrakt” figyelembevételén alapuló felosztáshoz. Spencer és Comte
követői között is az volt a vita tárgya, hogy különbözőképpen értelmezték
az utóbbi felosztásokat.
Az emberi tevékenység szempontjából jö tt létre a „teoretikus” és a
„praktikus” (technikai, alkalmazott, műszaki) tudományok megkülön­
böztetése is. Véleményünk szerint ennek a felosztásnak az alapja az,
amikor a törvény felismerését és felhasználását külön területeknek tekint­
jük. Ilyen módon azonban csak azt a régebbi helyzetet lehet elemezni,
amikor a tudomány és technika komplexitása még kis mértékű — és
nagyjából az „egy tudom ány-egy alkalmazás” séma követhető volt. M a
v i s z o n t m á r h e l y e s e b b l e n n e t e r m é s z e t - és m ű ­
s z a k i t u d o m á n y o k r ó l és e z e k a l k a l m a z á s á r ó l
b e s z é l n i . Ez megfelelne az emberi tevékenység szempontjából néz­
ve a törvények felismerésének és felhasználásának (alkalmazásának). Ekkép­
pen le lehetne hántani a tudományok o s z t á l y o z á s á b a n meg­
nyilvánuló pozitivista szemléletet, és ezzel megalapozhatnánk a tudo­
mányok r e n d s z e r e z é s é n e k dialektikus elvét.
Bizonyos tudományszakokhoz viszonyítva mindig találhatunk olyan
általánosabb összefüggéseket, amelyek alapján az ezeket vizsgáló tudo­
mányokat elméleti tudományoknak tekinthetjük. Persze, hogy egy tudo­
mány mennyiben elméleti vagy kísérleti jellegű, csak k o n k r é t
ö s s z e f ü g g é s e i b e n vizsgálhatjuk. Ilyenkor a tudományos és társa­
dalmi-gazdasági fejlődés adott szintjéhez mérjük a terminológiai megkülön­
böztetést. Az elméleti és kísérleti tudományok a tudományos folyamat
szervezésében, jellegében is különbözhetnek egymástól. A tudományok
közvetlen termelőerővé válásának folyamata egyre inkább relativizálja az
elméleti és gyakorlati, az alkalmazott és az ún. „tiszta” tudományok

153
közötti határokat. Gyakran azon ismérv szerint különítik el e tudomány-
csoportokat egymástól, hogy az anyagi termelésre k ö z v e t l e n ü l
avagy k ö z v e t e t t e n hatnak-e? Úgynevezett alapkutatások köz­
vetlen hasznosításában egyre nehezebb meghúzni a határt a közvetlen és
közvetett hatások között, hiszen valamely elméleti tudomány eredményei
igen hamar gyakorlatilag is hasznosíthatókká válhatnak. Gondoljunk pél­
dául a biokémia eredményeinek talajtani alkalmazására.
Azáltal, hogy a tudományos kutatóm unka közvetlenül bekapcsolódik
az emberi tevékenységet megalapozó termelőtevékenységbe, az e l ­
m é l e t és g y a k o r l a t e g y s é g e a modern termelésen belül új,
soha nem látott formában valósul meg.
Természetesen van különbség elvi-elméleti és gyakorlati megoldás,
illetve „alkalmazás” között. De miután az elmélet és a módszer különbsége
viszonylagos, nem adhatunk abszolút kritériumot megkülönböztetésükre.
Ezért valamely tudományos belátás egy meghatározott szinten lehet
elmélet, más szinten ennek „alkalmazása” és viszont. Ilyen meggondolások
alapján a tudományrendszerezésben az „ a l k a l m a z á s ” k i ­
fejezés has z nál at át főleg ott tartjuk i n d o k o l t ­
nak, ahol a módszer, — h e l y e s e b b e n a t e v é k e n y ­
s é g — d o m i n á l , azaz a kutatásszervezésnél. Itt a skála az elmélet és
gyakorlat tengelyén húzódik. E relatív skálaértékek azonban objektív vetü-
letei a társadalmi tudat és társadalmi lét abszolút jellegű kölcsönhatásának,
amelyen belül dialektikusán oldódik meg és egyre magasabb szinten repro­
dukálódik a termelés és tudomány kölcsönfolyamata.

3. „Határtudományok"

Téijünk át a határtudományok „kritikai” vizsgálatára.4 Szerintünk a

„határtudományok” kifejezés egyrészt azért született meg, mert a for-
mállogikai alapon dolgozó osztályozások skatulyákba zárták a jelen­

4 A határtudományokra vonatkozó alapvetó'bb tanulmányok közül az alábbiakat

említjük meg: Bóna Ervin: Tudomány határok, határtudományok. Korunk, 1965. 2.;
Bő na Ervin: Vázlatkép a kémia mai határterületeiről. Magyar Tudomány, 1968. 3.;
Vekerdi László: A határtudományok jelentősége a biológiai problémák megközelíté­
sében. Magyar Tudomány, 1970. II.

154
ségeket. Később aztán megjelentek olyan ismeretek, amelyek nem illettek
bele az egyes skatulyákba. „Se ilyennek, se olyannak”, illetve „ilyennek is,
olyannak is” tűntek, mint a kacsacsőrű emlős. Ekkor két skatulya közé
beszorítottak egy harmadikat is. Ez olyan problémát váltott ki, hogy
három skatulya közé már 2 skatulyát lehetett beszorítani. De ekkor már 5
skatulyánk van, amelyeknek 4 helyen van találkozási felülete, tehát 4
további kisebb skatulyát lehetne elhelyezni és így tovább. (Egészen a teljes
folytonosságig, folytonos síkba olvadásig.) A problémát az okozza, hogy a
skatulyák nemcsak lineárisan, (sőt általában nem így) helyezkednek el,
hanem kettőnél több tudományszak határvidékeiből ismét képződik egy
új. (Pl. biogeokémia és „társai”.) Vagy olyanoknak is lesz közös „határa” ,
amelyeknek a lineáris sorban nincs is érintkező felületük. Például a nyelv-
tudomány és a matematika egyetlen sémában sem álltak egymás mellett.
Ma viszont már van matematikai nyelvészet is. Sőt, elvileg minden tudo­
mány minden másikkal találkozhat. De ekkor nincsenek fixált határok,
tehát a tudományszakok mozognak és hol ezzel, hol azzal a diszciplínával
találkoznak.
Ez a helyzet hasonlít az állófogadásra, ahol az ember hol itt, hol ott
alkot ismerőseivel konglomerátumot. Sőt —ami embereknél fizikai lehetet­
lenség — lehetséges, hogy ugyanaz a tudományág több helyen is „beszél­
get”, tehát egyidejűleg több csoportnak része. Továbbá: elvileg n számú
tudomány léphet komplex csoportba.5 Vannak olyan tudományok is,
amelyek sohasem hajlandók határokat figyelembe venni. (Például kiberne­
tika, információelmélet, rezgéselmélet, filozófia, matematika). Ezek általá­
ban a viszonytudományok, amelyekben a viszonyok — az objektumok,
anyagi rendszerek relatív határolódása ellenére — útlevél és vízum nélkül
hontalanok és egyaránt honosak valamennyi tudomány terrénumában.
Szerintünk a „határtudomány” fogalma tehát tudománytörténeti örökség.
Ismereteink pontatlanságából és a klasszifikációval együtt járó metafizikus
szemléletből keletkezett, de a megismerést első megközelítésben mégis

5Például a politika tudományáról mutattuk ki, hogy ez a politikai jelenségek jogi,

történelemtudományi, szociológiai, közgazdasági és filozófiai nézó'pontból való tanul­
mányozása komplex módszerével alakítható ki. Vö.: Kulcsár K.-Farkas J.: A politika
mint tudomány.Pártélet, 1969. 7. sz.

155
segítő fogalom. Nem szeretnék ugyanis igazságtalan lenni e kifejezéssel
szemben. Kialakulásában ugyanis nemcsak a metafizikus osztályozás, de a
megismerésnek az az objektív folyamata is közrejátszott, miszerint a
valóság kutatása sohasem lehet teljes és kontinuális. Egyrészt a megismerés
tárgyának ontológiai tulajdonságai miatt gócosodási helyek jönnek létre a
különböző valóságszinteken. Másrészt a megismerő szubjektum - az
emberi-társadalmi szükségleteket követve - időnként a valóságnak más és
más vonatkozására koncentrál. A kutatás ily módon kezdetben diszkonti-
nuálisan halad, és csak később alakulnak ki sejtések a különböző valóság­
zónák közötti kapcsolatokról. így keletkeznek a „határterületi kutatások” ,
amelyek egymáshoz képest kölcsönösen lehetnek fejlettebbek, illetve fej­
letlenebbek. A fizikai kémia, a biokémia, a biofizika, a biokibernetika
például fejlettebbek, mint mondjuk az exobiológiai, zooszemiotikai, orni-
tomuzikológiai határfelületi kutatások. A „határtudom ány” és „határ-
kutatás” kifejezések tehát mint munkahipotézisek foghatók fel, az inter-
diszciplinaritás, az integráció és a szintetizálás elősegítésére. Ugyanakkor
e kifejezésekről le kell hántani azt a hozzájuk tapadt metafizikát, mintha
egyes tudományágak egyszer s mindenkorra csak „határtudományok”
lennének másokkal szemben, amelyek viszont sohasem is voltak azok.
A „vannak-e a tudományban egyáltalán határok? ” — kérdésre úgy
válaszolhatunk, hogy bizonyos (tematikus vagy funkcionális) szempontból
az ismeretek megkülönböztethetők, illetőleg megkülönböztetendők egy­
mástól. Ilyen esetekben szükséges a határok megjelölése. Ezek a határok
azonban nem merevek, hanem állandóan mozognak, és függnek a vonat­
koztatási rendszer megválasztásától Miután azonban kiválasztási rend­
szerünk nagyon sok lehet, a határok rendkívül mozgékonyak. Méghozzá az
ismeretek funkcionális felhasználási lehetőségének növekedésével egyenes
arányban nő a határok mozgékonysága is. Ez a mobilitás egészen odáig
megy, hogy elvben minden tudomány határtudománnyá válhat. Ez esetben
viszont nincs szükség a határtudomány abszolutizált fogalmára. A helyzet
paradoxona: ha határ mindenütt lehet, akkor sehol sincs értelme. A
,diatár” fogalmát történelmi szükségszerűséggel vezették be, mivel a szét-
darabolódott ismeretterületek valóban élesen elkülönültek egymástól. De
amilyen mértékben a megismerési folyamat bővülésével egységesedik a
tudomány, olyan mértékben relativizálódnak, majd végleg eltűnnek a

156
határok. Csak a mi kiválasztási szempontjaink szerinti rétegződés, csopor­
tosítás marad meg, amelyeknek például különösen a szakemberképzésben
lesz fontosságuk. Az új nemzedéknek a tudományt elasztikus halmazként
kell elsajátítania. (E halmaznak törvényszerűségeit és alkalmazási lehető­
ségeit.) A tudomány széttört állapotában (amikor nagyon sok a merev
határ) az anyagi világ egységes törvényei maguk is felparcellázódmk.
Ekkor a leendő szakember sok „kis törvényt” lát apró skatulyákba zárva,
holott ezek valójában az egységes természeti vagy társadalmi folyamat
összefüggő, kölcsönhatásban álló szerves részei. A mai modern fizika
például egymástól meglehetősen elkülönített diszciplínák formájában
létezik. Ezek meglehetősen sok tétellel, törvénnyel, teóriával rendelkeznek,
és még nem találtuk meg azt az általános (alapvető) fizikai törvényt, amely
szintetizálná őket. A szintézis esetében a határok szinte egy csapásra el­
tűnnének. A megismerő ember egy ontológiailag létező óriási képből
kezdetben csak mozaikkockákat tár fel és nagyon sok mozaiklap össze­
rakása szükséges ahhoz, hogy a képnek előbb kontúrjai, majd jól látható
képe kibontakozzék. Sőt, a helyzet még ennél is bonyolultabb. Hasonlít
arra a gyermekjátékra (kaleidoszkóp), amelyben az összetöredezett kép­
részecskéket csak bosszantóan hosszú próbálkozás után lehet egységes
képpé összeráznunk.
A tudomány feldarabolása azzal az óriási veszéllyel jár, hogy a jövő
szakemberei — bár még érthetik, hogy mire jók az egyes szakágak —, de
hogy „mi a Tudomány mint olyan”, és hogy „mire való ? ” - ez számukra
nyitott probléma marad. A részek egymástól elhatárolt ismerete eltakar­
hatja az általános összefüggéseket és zz Egész lényegét.
Ha viszont minden tudományt „elvben” határtudománynak, azaz át­
meneti tudománynak fogunk fel, akkor nem törekszünk „tiszta” fizikára,
„tiszta” kémiára vagy „tiszta” biológiára. Azért csak „elvben” , mert a
megismerésben gyakorlatilag létrejövő gócosodások, kristályosodások
olyan tudásterületeket eredményeznek, amelyek már nem nevezhetők
„határtudományoknak”. Ekkor az ismereteknek éppen azt a sajátos
együttesét sajátítjuk el, amely az anyagi rendszer komplex tanulmányozá­
sára, lényegének mesterséges reprodukálására tesz bennünket képessé. Ily
módon megszűnik a „tiszta” szakember típusa is, de erről majd egy másik
fejezetben ejtünk szót bővebben.

157
 Félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy a szerintem
elavult, történetileg túlhaladott fogalmak kiiktatása egy korszerű tudo-
mánystruktúra-modellezésből inkább a jövő, semmint a jelen feladata. A
prognosztikus mondanivaló kiemelése érdekében talán inkább nagyobb
hangsúlyt fektettem a normatív igényre, a „Sollen”-re, mintsem ahogy azt
a mai tudományfejlődés „Sein”-je, leírható állapota megengedi. Az „alap-”
és „alkalmazott” tudom ányok és kutatások, valamint a „határtudományok
és kutatások” viszonylagossá válása, az elmélet és a gyakorlat egymást
intenzívebben átható tendenciája egyre erősödő, de ma még inkább csak
prognosztikusán kitapintható folyamat. Az indokolatlan fogalmi „előre-
szaladás”-tól csak az m enthet meg bennünket, ha a célként kitűzött
„Legyen”-t a mai állapot valóságos színvonalából közelítjük meg. Ez
óvatosságra int bennünket a hagyományos tudománytagolási fogalmak
használhatóságát, avagy használhatatlanságát illetően is.

4. A mérnöki tudom ányok rendszertani sajátosságai

Helytelen lenne pl. a műszaki tudományokat, amelyekről egyre inkább ki­

derül, hogy valódi tudományok, elkülöníteni az „igazi”, vagyis az ún.
„alaptudományok”-tól és csak alkalmazott ismereteknek tartani őket. A
műszaki tudományok is foglalkoznak törvények felismerésével és fel-
használásával.
A hazai tudományelméleti szakirodalomban, közvéleményben ma már
egyre inkább elfogadják a műszaki tudományok önállóságát. A kérdés
elméleti indokolásában azonban már jelentősek az eltérések. Például Bóna
Ervin szintén hadakozik az idealista szemlélet ellen, amely csak a „tiszta”
tudományokat tartja tudományoknak, az ún. „alkalmazott” tudo­
mányokat pedig nem. Miután a műszaki ismeretek alkalmazott jellegűek,
ezért ezeket nem illeti meg a tudomány magas rangja — vélik e szemlélet
hívei. Bóna szerint nemcsak az alap-, de az alkalmazott — köztük a
műszaki —ismeretek is tudom ányok.6

6Vö.: Bóna Ervin: fez alkalmazott tudományok néhány tudományelméleti

kérdésétől. Magyar Filozófiai Szemle, 1962. 2.

158
 A további fejtegetésekhez elengedhetetlen idézni Elek Tibornak azt a
megállapítását, amely szerintünk a problémakomplexum „döntő lánc­
szeme” : „A műszaki tudományok kialakulásának és fejlődésének folya­
mata azonban világossá teszi, hogy a tudománynak ezen a területén
sajátos, a természettudományok elméletétől és módszerétől különböző,
ebből deduktive le nem vezethető elméletről, ill. módszerről van szó. Meg
kell tehát vizsgálni: miben áll ez a sajátszerűség? ” 7
A műszaki t u d o m á n y o k n a k sajátos t á r g y u k ,
e l m é l e t ü k és m ó d s z e r ü k v a n . Ö n á l l ó s á g u k n a k e z
a k r i t é r i u m a . A d e d u k c i ó és az ö n á l l ó s á g n e m
a l t e r n a t í v á k . A tudomány önállósága nem egyedülállóság, hanem a
„működési, érdeklődési terület” körülhatároltsága.
Egyébként nem tekintjük fontos kérdésnek, hogy egy tudom ány ön­
álló-e avagy sem. Az önállóság viszonylagos, az abszolút önállóság pedig
értelmetlen fogalom. A relatív is csak akkor merül fel, ha azt kérdezzük,
hogy „milyen szempont szerint” fontos az önállóság? Tudományos
ismeretek a valóság minden területéről előállíthatok. Csupán azt kell el­
döntenünk egy-egy jelenségről, hogy méltó-e a tudományos vizsgálatra?
Ha az eredmények jól kapcsolódnak az eddigi ismereteinkhez, akkor be­
kerülnek a tudomány fogalmába. A kérdést viszont, hogy mi nevezhető
egy szakágnak vagy tantárgynak, azt gyakorlati dolgok döntik el.
Az objektiv valóságnak két formája van. Az ember alkotta valóság,
amely a munkaeszközöket és a munka tárgyát, a munka eredményeit és
következményeit foglalja magába, úgy jön létre, hogy az ember nem
csupán felhasználja a kész természeti formákat és folyamatokat, hanem
felruházza a tárgyakat és folyamatokat olyan új tulajdonságokkal, amelyek
nem következnek belső fejlődésükből, vagy olyanokkal, amelyek az
emberre jellemzők. A ráhatásnak ezek a formái már nem adekvátak a
természeti objektum természeti lényegével. Az ember kidolgozza az
anyagok kémiai technológiáját, geokémiailag átalakítja a környezetet. Ez
az atomenergia felhasználásával, a mesterséges fotoszintézissel és a bio-
koncentrátumokat gyártó ipar növekedésével egyre szélesedő folyam at.
Ezek az átalakítások a természeti folyamatok analógiájára történnek. A1

1Elek Tibor: Magyar Filozófiái Szemle, 1964. 6. 1143.0.

159
környezet megváltoztatásának magasabb foka, amikor nem analóg
modellekkel dolgozunk. Tehát olyan tulajdonságokat kölcsönzünk a
természet jelenségeinek, amelyek nem következnek belső tartalmukból.
Még magasabb fokú beavatkozás, amikor a tárgyra az emberi szervezettség
jegyeit kényszerítjük rá, pl. a gép esetében. Ilyenkor az ún. m á s o d i k
természetben új törvényszerűségek alakulnak
k i . És itt vagyunk ismét problémánk lényegénél: valamely tudományos
diszciplína keletkezését olyan minőségileg sajátos objektumok létezése
határozza meg, am elyeknek specifikus törvényszerűségeik vannak. Tehát
a mű s z a k i t u d o m á n y o k n a k s a j á t o s t á r g y u k van:
a m á s o d i k o b j e k t í v v a l ó s á g f o r m á i . Természetesen ezen
anyagformákhoz tartozó sajátos mozgástörvények is a tárgy lényeges
alkotórészét képezik.
Amikor a műszaki tudományokat mint a természet és társadalom
anyagcseréjének (azaz a termelésnek) törvényszerűségeivel, ezen specifikus
anyagcsere anyag és mozgásformáinak vizsgálatával foglalkozó tudomány­
ként határozzuk meg, akkor —lévén a termelésnek két fontos területe az
ipar és a mezőgazdaság — az a g r o t e c h n i k a i t u d o m á n y o ­
kat s z i n t é n m ű s z a k i t u d o m á n y o k n a k , i l l et ve h a ­
s o n l ó j e l l e g ű m e z ő g a z d a s á g i —m ű s z а к i t u d o m á ­
nyoknak tekint jük.
A társadalom és természet egysége a t e r m e l é s e n keresztül
valósul meg, amely egyrészt az ember anyagi-tárgyi tevékenységéből
(szociális oldal), másrészt a természet törvényeiből táplálkozik. Ez a
sajátos kölcsönhatás átmeneti komplex anyag- és mozgásformát ered­
ményez.
A műszaki tudományok tárgyát a termelés
saj át ságos — á t m e n e t i —t á r s a d a l m i — t e r mé s z e t i
— tehát k o m p l e x m o z g á s - é s a n y a g f o r m á i és e z e k
t ö r v é n y e i k é p e z i k . Az első és a második objektív valóság talál­
koznak bennük.
Tárgyuk tartalm át alkotják: a) azok a mozgásformák, amelyekben a
teljes termelési tevékenység kifejeződik, azaz a munkaeszközök konstruk­
ciójának törvényszerűségei; a természettel való kölcsönhatásuk folyamatai;
a technika és technológia fejlődésének törvényszerűségei; b) a természet

160
törvényeinek specifikus és sokféle megnyilvánulása, amelyek felhasználá­
sával az ember a környezetet a munka tárgyává és termékévé alakítja át.8
Többen félreértelmezik Engelsnek azt a megfogalmazását, amelyben
„elméleti természettudomány”-ról beszélt. Szerintünk ezt a fogalmat nem
a műszaki tudományokkal, hanem - ahogyan Engels tette —az empirikus­
analitikus természettudományokkal kell szembeállítani. Ez persze inkább
már csak tudománytörténeti probléma. Marx ama gondolatát, amely
szerint csak egyetlen egységes tudomány létezik, és hogy minden más
tudomány ,,a priori” felesleges, ügy kell értelmeznünk, hogy a tudomány
differenciáltsága ellenére is egységes. Éppen ezt használhatjuk fel, amikor a
tudományokat a dialektikus logika alapján kívánjuk rendszerezni. Van egy
egységes tudomány, amelyet felhasználunk, alkalmazunk és részterületeit
különböző szempontok szerint rendszerezzük, de alapismeretektől
mereven különálló „alkalmazott” tudományok megkülönböztetése feles­
leges.
Nézetünk szerint a természet- és műszaki tudományok valóban egyaránt
tudományok, de a kutatás és alkalmazás szféráiban mindegyik egyaránt
tekinthető elméletinek, gyakorlatinak, alap és alkalmazott jellegűnek. A
különbség nem az „alkalmazott” és „nem alkalmazott” jellegben, hanem a
sajátos törvényekben van. Mindegyiket lehet alkalmazni és mindegyik
kölcsönösen alkalmazhatja más tudományágak eredményeit. Például
ahogyan a biológia és az agrártudományok egymásnak kölcsönösen
elméleti és gyakorlati bázisai. Szerintünk a problémának ez a dialektikus
megoldása, és nincs szükség formállogikai alapon végrehajtott elhatárolá­
sokra, különösen azért sem, mert a tematikai (törvény szerinti) elkülönítés
csak absztrakció. A reálfolyamatban az eddig megkülönböztetett területek
ismeretei egy közös területbe olvadnak össze, amelyben az egyes elemek
már nem különíthetők el. Az önállóság csak a szuperpozíciós szituációban
levő ismerethalmaz egészére definiálható, de erre is csak időlegesen, meg­
határozott tér, idő és környezeti feltételek függvényében.
A társadalmi termelés területei a műszaki és agrártechnikai tudo­
mányokon keresztül kapcsolódnak össze a természettudományokkal.

8Vő.: Bukanovszkij: A modern természettudományok alapvető elvei és

osztályozásuk. Perm, 1960.

11 F ark as lói
 Például a gépgyártás a műszaki mechanikán és fémfizikán keresztül a
fizikával kerül kapcsolatba. A tudományok e csoportjai között tehát
dialektikus kölcsönhatás jön létre. A természettudományok ebben a vonat­
kozásban nem „alapvetőbbek”, mint a műszaki tudományok, hanem a
természet azon törvényeivel foglalkoznak, melyek általánosságuk folytán
nem közvetlenül a termelés sajátos körére vonatkoznak. De éppen ezért
nem is tárják fel azokat az összefüggéseket, amelyek speciálisan a termelés
körében érvényesek. Ez utóbbiakkal a műszaki tudományok foglalkoznak,
amelyek speciális feltételekkel alakítják, „deformálják” az általános
törvényeket. Például a vegyészmérnöknek nem elegendő, ha a statisztikus
mechanika általános törvényeit ismeri. Amikor vegyipari reaktort akar
tervezni, ehhez az egyes anyagi rendszerekre vonatkozó kémiai kinetika
(speciális) törvényeit is meg kell tanulnia.
Főképpen az élettelen természettel foglalkozó tudományok (fizika,
kémia stb.) kapcsolódnak össze a műszaki tudományokkal. Például a
klasszikus mechanika a mechanizmusok elméletével, a makro- és mikro­
fizika az elektro-, hő-, foto-, rádió- és atomtechnikával kapcsolatban álló
műszaki tudományokkal, a kémia a vegyészmérnöki tudománnyal és a
metallurgiával. A természettudományok és műszaki tudományok sem köz­
vetlenül, hanem csak bizonyos áttételekkel kapcsolódnak össze. Például a
fizikát és azokat a műszaki tudom ányokat, amelyek a termelés felépítésé­
nek megalapozásával, a különböző készülékek, berendezések kihasználá­
sával foglalkoznak, a fémfizika, rádiófizika, elektroakusztika diszciplínái
kapcsolják össze. Ezeket interdiszciplináris vagy határtudományoknak is
szokták nevezni.
A műszaki fejlődés útjai: kemizálás, automatizálás, komplex gépesítés
rámutatnak arra, hogy milyen c e n t r á l i s h e l y e t f o g l a l n a k
el a m ű s z a k i t u d o m á n y o k a t u d o m á n y o k r e n d ­
s z e r é b e n . Ez a hely a termelés kiszolgálása miatt vált ilyen fontossá.
A tudományoknak k ö z v e t l e n termelőerővé válásáról főként azóta
beszélhetünk, amióta kialakultak a kutatási eredmények termelési hasz­
nosításával foglalkozó iparágak és az ezekkel szoros kapcsolatban álló
műszaki tudományok, illetve létrejöttek a műszaki kutatás otthonát
jelentő ipari kutatólaboratóriumok. A tudomány közvetlen termelőerővé
válása ugyanis azt jelenti, hogy a tudományos ismereteket tudatosan és

162
folyamatosan alkalmazzuk a termelésben. Figyelemre méltó az a tény,
hogy az ipari kutatólaboratóriumok általában nem a tudományos aka­
démiák és hasonló egyéb intézmények kihelyezett telepeiként jöttek létre,
hanem az iparfejlesztés (bizonyos mértékben kényszerű) szükséglete hozta
őket létre.
Valamennyi tudományág közül éppen a műszaki tudományok azok,
amelyek kutatási eredményei a leggyorsabban és a l e g k ö z v e t ­
l e n e b b ü l — nemcsak a jövőben, de már ma is — a termelési folyamat
funkcionális és meghatározó részévé válnak. A műszaki tudományok jelle­
güknél, sajátosságaiknál fogva —ezekről a későbbiekben még szót ejtünk —
nagymértékben képesek arra, hogy a természeti-társadalmi-ökonómiai
problémák komplex kezelésével és megoldásával ebben a folyamatban
részt vegyenek, megelőzve ezzel más tudományokat, tudományterületeket.
Nem értünk egyet Fogarasi Bélának azzal a következtetésével, hogy
minden egzakt természettudományhoz hozzárendelhető e g y megfelelő
technológiai műszaki tudomány (pl. a kémiához a vegyészmérnöki tudo­
mány). Egyrészt egy „egzakt” tudományhoz több „műszaki” tudomány
kapcsolódhat, másrészt a m ű s z a k i t u d o m á n y o k t ö b b e t
j e l e n t e n e k az e g y s z e r ű „ a l k a l m a z á s n á l ” .
A hozzárendelés” ugyanis nem csak „alkalmazás” . (Ez a két fogalom
nem fedi egymást.) A hozzárendelés” általában inkább „összefüggést”
jelent, méghozzá „fő” összefüggést. Szükség van a mérnöki-műszaki tudo­
mányokon belül további differenciálásra is, például az ún. „primer” és ún.
„szekunder” mérnöki tudományok megkülönböztetésére. Itt a „primer”
illetőleg „szekunder” kifejezések nem értékítéletet jelentenek, hanem a fő
összefüggések nyomon követése szempontjából használjuk őket. „Több­
jelentésük” miatt célszerű lenne egyértelműbb terminus technicusokat
találnunk. Ezek a szekunder síkon tovább bomlanak és így további hozzá­
rendelések képzelhetők el.
Erre a differenciálásra a mérnöki-műszaki tudományok k o m p l e x i ­
t á s a miatt van szükség. Azzal a problémával találjuk magunkat szemben,
van-e a komplex mérnöki ismereteknek tudománynak nevezhető része?
Azaz, fel tudnak-e vetni e tartomány keretein belül ű j g o n d o l a ­
tokat? Felismernek-e új törvényeket avagy sem? Nem lenne-e
helyesebb, ha ezeket, de legalábbis a „szekunder” területeket csak külön­

íi 163
böző m é r n ö k s z a k o k n a k neveznők el? Véleményünk szerint
például meg kell különböztetni a gépészmérnöki, a vegyészmérnöki,
építészmérnöki stb. tudományt — ezeket neveznők, jobb terminus híján,
„primer” műszaki tudományoknak, m int amelyek e területek specifikus
jellegét meghatározzák — attól a szélesebb elméleti és gyakorlati ismeret­
től, készségtől stb., amely a vegyészmérnökséghez,
gépészmérnökséghez, építészmérnökséghez stb.
szükséges. Ezen a „szekunder” síkon már több mérnöki tudomány ismeret-
anyaga integrálódik, amelyek elengedhetetlenek valamely mérnöki szak
műveléséhez.
A további differenciálódás és integrálódás pedig egyre több olyan
elemet is tartalmaz, amelyek már a tudomány kereteiből kivezetnek.
Szaporodnak azok a gyakorlati készségek, fogások, tapasztalatok, amelyek
az elméleti összefüggésekkel szerves egységet alkotva átvezetnek a termelés
szférájába. Amikor a tudományoknak közvetlen termelőerővé válásáról van
szó, feltétlenül m e g k e l l t a l á l n u n k a z á t m e n e t e k és
áttételek bonyolult rendszerét a tudomány mint
társadalmi tudatforma és a termelőerő mint
társadalmi léttényező között.
Szerintünk a műszaki tudományokat nem szabad egyszerű „alkal-
mazás”-ra korlátozni. Azon kellene gondolkodnunk, hogy önállóságuk
kritériumát nem abban találjuk-e meg, hogy olyan objektív törvényszerű­
ségeket tanulmányoznak, amelyek csak az ő tárgyukat alkotják? 9
A természettudományok és műszaki tudományok már csak azért sem
azonosíthatók, mert az objektív valóság különböző formáihoz tartoznak.
Erdődi J ó zse f szerint, amíg a természettudományokban a „természeti” lét
tükröződik vissza, addig a műszaki tudományok a társadalmi lét egyik
területének a visszatükröződését jelentik.10 A gondolattal magával egyet­
értve ehhez még azt tennénk hozzá, hogy a tudományok —de különösen a
műszaki tudom ányok — esetében a visszatükröződésen túl még az is

9Fogarasi Béla: A tudományok osztályozásának elméleti és gyakorlati kérdései.

Tudomány és Szocializmus, Bp. 1965.
10Erdődi József: „A tudomány mint közvetlen termelőerő” c. cikkében. Magyar
Filozófiai Szemle, 1964.4.

164
lényeges, hogy a felismert törvények hogyan objektiválódnak a termelés­
ben?
A természettudományok és műszaki tudományok kapcsolatai tisztázá­
sának oktatásügyi, tudományszervezési kihatásaira Elek Tibor m utatott rá
helyesen. Javaslatait és következtetéseit kiegészítendő csupán azt vetjük
fel, hogy a szóban forgó tudományterületek összefüggéseinek tisztázása
elsősorban olyan t u d o m á n y e l m é l e t i (pontosabban r e n d ­
s z e r e z é s i ) probléma, amelynek megoldása a tudományszervezési és
oktatásügyi (pedagógiai) követelmények érvényesülésének feltétele.
Meggondolandó továbbá a következő kérdés. A Tudományos Akadé­
miának van önálló műszaki osztálya. Amennyiben ez „alkalmazott” tu d o ­
mányt művelne, nyilván fizikai, kémiai stb. alosztályokra kellene tagolód­
nia aszerint, hogy melyik tudomány alkalmazásáról van szó. Ez esetben
azonban tulajdonképpen nem is volna szükség önálló műszaki osztályra,
mert az alkalmazott területek tartozhatnának a fizikai, kémiai stb. alap-
tudományok osztályához is. Az elméletnek azonban a gyakorlat a próba­
köve. A gyakorlatban pedig van önálló műszaki osztály, mely jogosan
tarthatja magát egyenrangúnak a többi tudom ány művelőjével.

5. A vegyészmérnöki tudományról

A továbbiakban egy konkrét modellen kívánjuk szemléltetni azokat a

tudományelméleti, rendszertani és terminológiai problémákat — különös
tekintettel a tudományszakok elsőfajú és másodfajú felosztására —,
amelyek ma a tudományelméleti kérdések fókuszában állnak.
Az ún. „vegyészmérnöki tudom ány”-t egyrészt azért választottuk
modellként, mert esetében egy in statu nascendi állapotban levő új tu d o ­
mányról van szó, másrészt mert e terület tudományelméleti vonatkozásai­
val tudomásunk szerint mi foglalkoztunk először.111

11 Vö.: Farkas János-Szolcsányi Pál: A természettudományok és műszaki

tudományok viszonyáról. Magyar Filozófiai Szemle, 1965. 6., ill. Über die Selbstän­
digkeit der technischen Wissenschaften am Beispiel der Chemie-Ingenieurwissen­
schaft. Rostocker Philosophische Manuskripte, Heft. 5. 1969.

165
 Az utóbbi években a nemzetközi és hazai szakirodalomban egyaránt
felmerültek az alábbi kérdések: a) van-e vegyészmérnöki tudomány? b) ha
igen, melyek ennek törvényszerűségei? c) lehet-e a vegyészmérnöki tudo­
mányt a műszaki tudom ányok keretében a többi mérnöki tudomány mellé
sorolni?
A kémia századunkban az ipar több ágának alapjává vált (pl. metallur­
gia, kokszkémia, olajkémia, papír- és cellulóz-, építőanyag-, élelmiszer-
kémia stb.). Ezek fejlődése elengedhetetlen a m odern gépipar, energetika,
atomtechnika, rádiótechnika, elektronika, kozmoszkutatás, mezőgazdaság
és orvostudomány előrejutásához.12
A kémiai ipar műszaki ismeretanyagát kezdetben műszaki kémia, majd
kémiai technológia cím alatt kezdték összegyűjteni és rendszerezni.
Mindkét elnevezés használatos ma is. A kémiai technológia kezdetben leíró
jellegű volt, azonban századunk első évtizedében a vegyiparban jelentős
mennyiségi és minőségi változások mentek végbe, amelyek az egyes vegyi
termékek volumenében, másrészt a termékek számának tetemes növekedé­
sében nyilvánultak meg. Tipikussá vált a folyam atok differenciáltsága, a
bonyolultabb technika, a szilárd anyagok finom diszpergálásának széles
körű alkalmazása, az intenzív keverés, fejlődtek a különböző vegyes halmaz-
állapotú anyagok elválasztási módszerei, a kémiai reaktorok változatos
Szerkezete, különféle berendezések, melyekben halmazállapot-változások
mennek végbe, a hőcserélők, a nagy kapacitású szállítóberendezések stb.
Az új eljárások kidolgozásához egyre több tudományos felkészültség
kellett, szükségessé vált a speciális berendezésekre külön elmélet meg­
alkotása. A kémiai technológia ezek következtében új tartalmat nyert,
leíró jellege eltűnt, a szakma tudománnyá vált.
Zsavoronkov tanulmányában azt a gondolatot is felveti, hogy a kémiai
technológia „a vegyészmérnöki tudományágak szintézisévé . . . vált . . .
mely hatalmas fundamentumra, a kémiára, fizikára, matematikára és az
ipari gazdaságtan alapvető törvényeire tám aszkodik.” Majd így folytatja a
szerző: „Ugyanakkor m int tudománynak, világosan körülhatárolt tárgya,

12 Lásd: Zsavoronkov, N .M .: „A tudományos-műszaki haladás, valamint a kémiai

technológia alapvető feladatai” , c. tanulmányában. Veszprémi Vegyipari Egyetem
Közleményei. 1963. 7 . 1. füzet.

166
önálló kísérleti és számítási módszerei, valamint elméleti törvényszerűsé­
gei vannak.13
A vegyészmérnöki tudomány centrumában a vegyipari műveletekről és
eljárásokról szóló ismeretek és a kémiai technológia általános törvényszerű­
ségei állanak, amelyek a hidrodinamikai, termodinamikai, kémiai kinetikai
és más fizikai-kémiai törvényszerűségeken épülnek fel. Nagy jelentőségű
lépés volt, amikor a vegyipari berendezéseket nem a technológiai eljárások
szerint kezdték rendszerezni, hanem a készülékeket működésbeli hasonló­
ságuk folytán műveleti egységtípusokba sorolták, kiválogatva őket a külön­
böző technológiai rendszerekből. Az így előállitott specifikus ismeret­
halmazt vegyipari művelettannak nevezték el, és ennek a diszciplínának
lassan megindult a műszaki tudománnyá való fejlődése.
Visszajutottunk ahhoz a kérdéshez, beszélhetünk-e
„ v e g y é s z m é r n ö k i t u d o m á n y ” - r ó l ? Ezt az elnevezést mi
általánosságban használjuk és nem tulajdonítunk annak különösebb jelen­
tőséget, hogy tartalmát egyes nyelvterületeken más elnevezések alá rejtik.
Az eltéréseknek genetikai okai vannak, vagy szervezeti körülmények be­
folyására alakultak ki. Érdekes történeti tény, hogy a „vegyészmérnöki
tudomány” alapjainak lerakásában és kidolgozásában gépészmérnököknek
volt nagy szerepe. Sok helyen ma is ők látják el a kutatást és oktatást.
Szervezetileg ugyanakkor leginkább az akadémiák kémiai osztályaihoz, a
felsőiskolák kémiai karaihoz tartoznak. A tudományos közlemények leg­
nagyobb része is vegyipari folyóiratokban jelenik meg, a referáló folyó­
iratok a kémiai technológiába osztják be ezt a területet.
A 60-as években a hazai irodalom fontos eseménye volt e témakörben
egy úttörő munkának a megjelenése. A Veszprémi Vegyipari Egyetem két
professzora, Benedek Pál és László Antal könyvének főbb megállapításait
használjuk fel a továbbiakban.14
A szerzők a fizika és kémia legalapvetőbb törvényeiből matematikai
eszközökkel levezették a vegyipari termelés rendszerének alapvetőbb össze­
függéseit. Hasonló problémákkal D. W. van Krevelen, A. V. Luikov,

131. m. 9. o.
' ‘'Benedek Pál-László Antal: A vegyészmérnöki tudomány alapjai. Műszaki
Könyvkiadó, Bp. 1964.

167
G. Damköhler, R. В. Bird, A. S. Foust, C. O. Benett és mások foglal­
koztak. A vegyipari termelés tudománya két forrásból táplálkozik: a ter­
melési gyakorlatból és a természettudományokból. A vegyipari termelés
egyrészt tehát társadalmi-gazdasági, másrészt természeti törvények köl­
csönhatásán alapul.
Könyvükben más (építőmérnöki, gépészmérnöki, villamosmérnöki,
magtechnikai) mérnöki tudományokat analógiaként tekintenek, amikor a
vegyészmérnöki tudom ány alapjait tárgyalják. Mindegyik műszaki tudo­
mányt egy-egy jellegzetes anyagformához kapcsolják. így e tudományokat
a mozgásformák alapján rendszerezték. Ezzel annak a véleményüknek
adtak kifejezést, hogy a műszaki tudományokban a természettudományos
elem fontosabb a társadalomtudományi elemeknél. Ez bizonyos mérték­
ben reális elképzelés, mert az élettelen természettel foglalkozó tudomá­
nyokat valóban jól lehet rendszerezni az anyag- és mozgásformák alapján.
A vegyészmérnöki tudományok megalapozásához szükséges fogalmak:
a komponensek tömege mint extenzív és a töménység mint intenzív meny-
nyiség.
A vegyészmérnöki tudományok megalapozásához szükséges a fogalmak
pontos definíciója, majd a lényeges, törvényszerű összefüggések elméleti
megfogalmazása. Az első fogalom a m ű v e l e t i e g y s é g , amely a
munka tárgyának és a munkaeszközöknek ember által irányított kölcsön­
hatása. E folyamatban a munkatárgy átalakul, a munkaeszköz lényegében
változatlan marad, és közben használati érték termelődik. A vegyipari ter­
melés műveleti egységei között általában kell lennie olyannak is, amely a
munka tárgyát kémiai összetételében is megváltoztatja, hiszen éppen ebben
rejlik a vegyipari termelés sajátossága. Ez alól azonban van kivétel bőven,
mert a vegyiparba minden kémiai terméket előállító ipar beletartozik, pl.:
ásványolaj-desztilláció, ahol viszont nincs kémiai reakció.
A különböző gyártási eljárásokban különböző t e n d e n c i á k a t
lehet felismerni, amelyek az alábbi két törvényszerűségben foglalhatók
össze: 1. Minden kielégített igény újabb és magasabb rendű igényt szül az
emberben, a társadalomban. Ezért van szükség pl. az eljárások űn. intenzi-
fikálására. 2. Minden igény kielégítésére, azaz használati érték létre­
hozására az ember és a társadalom az aktuálisan lehetséges minimális
munkát fordítja.

168
 A vegyészmérnöki tudomány elméleti felépítésének következő lépése
azoknak a paramétereknek a vizsgálata, amelyekkel a műveleti egységben
átáramló matéria leírható.
Benedek és László professzorok először is tisztázták a műveleti egység
s z a b a d s á g i f o k á t . Ezen az adott műveleti egység ember és term e­
lőeszközök közötti relációinak számát értik. Utána az általános fizikai és
kémiai törvényeket határozták meg. A harmadik lépésben a természet-
tudományok által feltárt megmaradási (és ugyanakkor változási) tételeket
(tömeg, energia, mozgásmennyiség) a vegyészmérnöki műszaki tudomány
sajátos szempontjai szerint alakították, megadva azokat a feltételeket,
melyek között ezek a speciális törvények érvényesülnek. Pl. szerintük a
vegyipari művelettanban a hő megmaradásáról mint az általános energia­
megmaradási törvény speciális megjelenési formájáról lehet beszélni.
Kidolgozták a termodinamika általános rendszere alapján a komponens,
hő, mechanikai munka és impulzus áramának partikuláris elméletét. Ezzel
kapcsolatban kifejtették, hogy a transzportfolyamatok elmélete a term o­
dinamika új fejezete, mely pontosan műveleti inspirációra fejlődik.
A vegyészmérnöki tudomány fenomenológiája a konvektiv, a vezetéses
és az átadási komponens, tömeg, hő, impulzus áramok vizsgálata. Ez
lényeges pontja a vegyészmérnöki tudománynak, mert ezek megismerése
után lehet felírni azokat az általános érvényű egyenleteket, amelyek
minden műveletre közösek és amelyek mérlegegyenletek néven szerepelnek
a termodinamikai elméletben. Itt pedig a vegyipari műveleti egységeket
leíró egyenletek nevet kapják. Ezen a ponton tűnik ki legjobban a vegyész-
mérnöki tudomány viszonylagos „önállósága” .
Természetesen a vegyészmérnöki műszaki tudomány számos más tu d o ­
mányterületen kiművelt általános elméletet is „beépít” magába, mint pl. a
hasonlóságelméletet, amelynek elsősorban a mérnöki praxisban van
jelentős szerepe. A szóban forgó műszaki tudomány ugyanígy dolgozik
analógiákkal is, amint ez a legáltalánosabb és legönállóbbnak tekintett ún.
„elméleti” természettudományokban is mindennapos.
Minden önálló természettudományban találunk olyan egyenleteket,
amelyek fundamentális jelentőségűek. Az elektrodinamikában ilyenek a
Maxwell-egyenletek. A vegyészmérnöki tudományban ezt a szerepet az ún.

169
Damköhler-egyenletek töltik be, amelyek a kezdeti és peremfeltételekkel
együtt megadják valamely műveleti egység teljes leírását.
A Damköhler-egyenletek áramlástani formulák analogonjai. Újabban
mérlegegyenleteknek szokás nevezni az ilyen típusú formulákat, mert
egy-egy extenzív mennyiségre mérleget állítanak fel. Itt szerepel a tömeg-,
energia-(hő-) és impulzusmérlegen kívül a k o m p o n e n s -mérleg, mely
specifikus a vegyiparra, és amely másutt nem fordul elő, tehát egyedül és
önállóan a vegyészmérnöki tudomány elméleti alapját szolgáltatja.
Mint mérleg általános: törvény, és mint ilyen rendelkezik a törvény
Valamennyi jellemzőjével is. Ennek a törvénynek érvényesülését láthatjuk a
kémiai technológiában, amikor egy-egy műveleti egység komponens­
mérlegét készítjük el. Hogy milyen berendezésről van szó, az véletlenszerű,
eképpen ez a törvény valóban elvonatkoztat a lényegtelentől, de megtartja
a lényegest.
Teljesen eredeti elméleti megoldást igényel azoknak a kérdéseknek a
tisztázása is e tudom ányon belül, hogy 1. a m é r e t e k n a g y s á g -
rendi n ö v e k e d é s e mi lyen m i n ő s é g i v á l t o z á s o k ­
h o z v e z e t ; 2. m e l y e k e n n e k a z á t c s a p á s n a k a t ö r ­
vényszerűségei; 3. és m i k é p p e n veendők ezek
f i g y e l e m b e a v e g y i p a r i t e r m e l é s s o r á n ? A méretezés
tehát jelentős elméleti probléma, hiszen pl. a vegyipari reaktor kiképzése és
méretei jelentősen eltérnek a laboratóriumi reaktorok jellemzőitől. Ezt a
matematikai hasonlóságelmélet segítségével végzi a vegyészmérnöki tudo­
mány, de fel kell tárnia azokat a specifiküs hasonlósági vonatkozásokat,
melyek máshol nincsenek meg. Ilyen pl. az ún. kémiai (komponensáram-
tér) hasonlóság, melynek érvényesítése megsérti a hőtani hasonlóságot és
ezzel a méretnövelési problémák elé nagy akadályokat gördít.
A matematikai módszereknek az adott szférában történő értelm ezései
természettudományok általános törvényszerűségeinek k ü l ö n ö s (de a
vegyész-műszaki tudom ányban á l t a l á n o s ) törvényszerűségeinek fel­
ismerése szabadítja meg a vegyipari termelést attól, hogy induktív termé­
szetű legyen. Eközben leküzdhető az a szűk látókörű empirizmus is, amely
a tudomány fejlődésének jelentős fékezője.
A természeti törvények sajátos érvényesülésének figyelembevétele
mellett a v e g y é s z m é r n ö k i t u d o m á n y a t á r s a d a l o m

170
gazdasági törvényszerűségeit is számításba
v e s z i . E törvények az ún. „ o p t i m a l i z á l á s ” követelményében
alkotnak sajátos egységet. Ez a műszaki tudomány, ilyen értelemben
s z i n t e t i k u s , komplex jellegű. Úgy véljük, Benedek és László p ro ­
fesszorok munkájának úttörő jellege éppen abban van, hogy felismerték
annak szükségességét, hogy a vegyészmérnöki tudományban a gazdasági
törvények is lényeges szerepet játszanak. Könyvükben igyekeztek meg­
teremteni a természeti és gazdasági törvények szintézisét a vegyipari term e­
lésre vonatkozóan.
Itt jutunk el ahhoz, amit Korach M ór „minimális költségparaméter
törvény”-nek nevez, és amelyre Elek Tibor is hivatkozott. Ugyanígy egy
gazdasági modellre szintén alkalmazható a műveleti egység elképzelés,
amelyben mindig egy egyensúly felé irányuló spontán sztochasztikus folya­
matról van szó. E folyamat technológiai változói optimumának m eghatá­
rozására irányuló törekvés azonban már a vegyészmérnök t u d a t o s
feladata. Az optimalizálás tehát lényegében technológiailag lehetséges al­
ternatívák összevetése és legkedvezőbb kiválasztása, amelynél a cél­
függvénynek szélsőértéke van.
Az optimalizálásnak olyan problémái merülnek itt fel, mint az optimális
termékválaszték meghatározása, választás konkurráló eljárások és műve­
letek között, a főméretek és a technológiai változók optimális értékének
meghatározása, speciális optimalizálási eljárások — pl. dinamikus progra­
mozás (Bellman), választás konstrukciós variánsok közül, a műveleti egy­
ségek optimalizáló irányítása, választás konkurráló tervek között (kor­
szerűség, gazdasági lehetőségek és optimum) stb. kérdései.
Fejtegetéseink végére jutva arra a következtetésre juthatunk, hogy a
vegyészmérnöki tudomány önálló tárggyal,
sajátos móds zer r el r e n d e l k e z ő olyan k o m p l e x
m ű s z a k i t u d o m á n y , a m e l y a s a j á t o s — és c s a k r á
j e l l e m z ő — t e r m é s z e t i és t á r s a d a l m i t ö r v é n y e k ­
kel f o g l a l k o z i k . E z é r t k i é r d e m l i az „ ö n á l l ó ”
tudomány címét.

171
6. A „másodfajú” felosztások kritikai összefoglalása

A természettudományok és műszaki (ezen belül a vegyészmérnöki) tudo­

mányok modelljén keresztül az alábbi elvi-elméleti kérdéseket kívántuk
illusztrálni:
1. A műszaki tudományok a különböző tudom ányos ismeretek sajátos
szuperpozíciós konglomerátumát képviselik.
2. A tudom ányok közvetlen termelőerővé válása a műszaki tudo­
mányok példáján szemléltethető a legjobban.
3. A természet- és műszaki tudományok összefüggéseit, azaz e területék
relatív önállóságát, egységét és különbségét e modell jól mutatja meg.
4. A műszaki tudományok nem a természettudományok „egyszerű”
alkalmazásai.
5. A „prim er” és „szekunder” mérnöki tudom ányok nyomon követése
bizonyítja egy-egy tudományterület további differenciálását a tudomány­
tól a termelésig húzódó skálán. A szekunder területek már a tudományos
és nem tudom ányos (szakmai) mesterségbeli ismeretek sajátos szuper-
pozícióját jelentik.
6. A tudom ánytól a termelésig húzódó skála elemzése segít megtalálni
az átmenetek és áttételek bonyolult rendszerét a tudomány mint társa­
dalmi tudatform a és a termelőerő mint a társadalom létoldalához tartozó
tényező között.
7. Nincsenek a priori „alkalmazott” tudom ányok. Még a műszaki tudo­
mányok sem nevezhetők „alkalmazott” tudom ányoknak. Ugyanígy nincse­
nek a priori „elm életi” tudományok sem.
8. Helyesebb lenne bevezetni a viszonylagosan elkülöníthető tudo­
mányos ismeretek „alkalmazásának” fogalmát, amely nem bizonyos ki­
tüntetett ismeretek, hanem valamennyi tudom ányos belátás potenciális
megjelenési formája.
9. Az „alkalmazás” és „önállóság” nem alternatívák. Szerves egységük­
ben a tudomány immanens tartalma nyilvánul meg.
10. Az „alkalmazás” a tudomány belső tartalm ához, lényegéhez tar­
tozik, nem áll rajta kívül, sőt a tudomány funkciója felől nézve még
primátusa is van.

172
 11. A közvetlen és közvetett ismeretek hasznosítása a termelésben egyre
inkább viszonylagossá válik.
12. Az elmélet és gyakorlat egysége a modern termelésben belül új, soha
nem látott formában valósul meg.
13. Egy tudománycsoport (pl. a műszaki tudományok) relatív önálló­
ságának kritériumai kimutathatók a sajátos tárgyban, megismerési jellem ­
vonásokban, módszerekben és funkciókban.
14. A tudományok nemcsak a „term észetadta” mozgás- és anyag­
formákat, hanem pl. az ember terem tette ún. „második objektív valóság
formáit” is felölelik.
15. A műszaki tudományok tárgyát a termelés sajátságos, társadalmi-
természeti, átmeneti-komplex anyagi rendszerei, azaz azok anyagformái,
mozgásformái és törvényszerűségei képezik.
16. A tudomány egységes és funkció szerinti differenciálódása is alapot
nyújt különböző elhatárolásaihoz, megkülönböztetéseihez.
17. A relatíve eltérő tudományterületek (természet- és társadalom-
tudományok) nem közvetlenül, hanem áttételi rendszer segítségével k ap ­
csolódnak össze.
18. A műszaki tudományok rendszerezését sem lehet egyetlen „k itü n te­
te tt” alapelv szerint elvégezni.
19. Az analógiának nagy szerepe lehet új tudományok kialakulásában.
20. Egy adott tudomány struktúrájának vonatkozási rendszerére vonat­
kozóan több értelmezés is lehetséges.
21. A műszaki tudományok átlépik a természettudományok és a társa­
dalomtudományok (adott esetben közgazdaságtudományok) határait és
szintetikus tudományokként alakulnak ki.
22. A törvények és elméletek létezése az ismeretek tudománnyá válásá­
nak kritériuma.
23. A vegyészmérnöki tudomány definíciója csak a tudományelméleti
és rendszertani elvek figyelembevételével oldható meg.
24. A tudományszervezési, oktatásügyi, termelési, kutatási, doku­
mentációs követelmények előfeltétele a tudományelméleti (rendszerezési)
kérdések megoldása.

173
A tudományok lineáris sorba állítása; pl. természettudományok - műszaki
tudományok — társadalomtudományok stb., kifejezi bizonyos ismeretek
sorát, készletét. Ha bevezetjük az „alap” , „alkalm azott” (határ, segéd,
elméleti, gyakorlati, stb.j'egyéb kifejezéseket, akkor az a látszat kelet­
kezik, mintha a tudom ányoknak valamilyen másik sorát kaptuk volna meg.
Pedig csak feleslegesen megkettőztük az ismereteket. Az az ellenvetés
tehető, hogy a m ásodik felsorolásban ugyanazon tudományokról van szó,
mint az elsőben, csupán funkciók szerinti felbontásban. Ez esetben viszont
elkövetnők azt a hibát, hogy bizonyos tudom ányokat eleve ilyen vagy
olyan funkció betöltésére „predesztinálnánk” . T ehát, mintha a természet-
tudományok mindig az elméleti, a műszaki tudom ányok pedig mindig az
alkalmazott, a társadalomtudományok egy része az elméleti, más része az
alkalmazott tudom ányokba lenne sorolható. Ez azonban nem igaz, mert
minden tudom ányos ismeret lehet elméleti és gyakorlati is (alap és alkal­
mazott) bizonyos funkcióban. Minden tudom ányos ismeret nagy mozgásra
képes, gyakran változtathatja funkcióit. A le g tis z tá b b ” elméleti szereptől
a „legpiszkosabb” gyakorlati szerepig minden funkciót betölthet. Ezért az
lenne a legcélravezetőbb, ha egyesitenők a tudom ányos ismeretek tema­
tikus és funkcionális szempontjait. Azaz a különböző tudományos ismere­
teket abban a „ v e g y ü le f’-ben foglalnánk össze (és neveznénk el), amely
egyben valamely fu n k c ió (pl. kutatási szükséglet) betöltése érdekében
született meg.
De ebben az esetben szükségtelenné válnának a funkcióra vonatkozó
külön elnevezések. Ily módon csak maguk az ismeretek és alkalmazásaik
maradnának meg. A „tudományvegyületben” összefoglalt ismeretek persze
csak egy m eghatározott funkció betöltése alkalmából állnak össze. Nem
lesz belőlük megm erevedett ismeretkövület. A funkció betöltése után az
adott csoport felbom lik. A „tudományrendszerezés” fogalma ebben az
esetben azt jelentené, hogy az emberiség által felhalmozott és „kézi-
könyvesített” tudom ányos ismeretek és módszerek „halmazából” egy-egy
konkrét szükséglet megoldása érdekében létrehozunk egy-egy strukturált
rendszert, amely ebben az összetételben, „vegyületben” csak addig áll
fenn, amíg a felm erült funkciót be nem tölti, ki nem elégíti. A rendszerezés
ebben az esetben is megfelel a funkcionalitás követelményének, de feltéte­
lezi annak belátását, hogy maga a társadalmi-emberi szükséglet, funkció

174
sem örök életű és változatlan. Ily módon én nem hiszek valamely egy­
szer s mindenkorra adott rendszerezésben sem. Az emberiség felhalmozott
tudományos anyagát mindig csak valamely konkrét és parciális esetben
aktualizáljuk (hívjuk életre) abból a készletből, amely potenciálisan tartal­
mazza mindazokat a rendszerezési kombinációkat, amelyek egy-egy feladat
megoldásához szükségesek. A különböző tudományos ismeretek ezért egy
időben több csoportban, tudományegyüttesben is részt vehetnek, hiszen
nincs kitüntetett tartózkodási helyük. Persze amíg a tudományoknak ilyen
fluktuáló csoportképződményeit nem tudjuk jól definiálni, addig azonban
kössünk kompromisszumot. Még mindig jobb a természet- és műszaki
tudományokról és alkalmazásaikról beszélni, semmint hogy megkettőz­
nénk ismereteinket.
Valójában — és ez a különböző funkciók szerinti n dimenzióra is igaz —
újabb dimenziók bevezetése épp azt eredményezi, hogy az imént em lített
„megkettőzés” nélkül tudnánk egy vonatkoztatási rendszerben ábrázolni —
különböző szempontok érvényesítésével — ugyanazon tudományokat. A
különböző javasolt szempontokat felfoghatnánk a rendszerezés eltérő
dimenzióiként és ekkor elkerülhetnénk az ismeretek megkettőzését.
A megismerési folyamat egysége elvéből az következik, hogy az elméleti
megismerés — amely a törvényeket tárja fel —belsőleg kapcsolódjék össze
a megismerésnek azzal a fajtájával, amely a törvény óhajtott megjelenési
formáját kívánja létrehozni. A megismert törvénynek az óhajtott jelen­
ségbe való átültetésének műveletét tekinthetjük az alkalmazás lényegének.

175
VII. fejezet. A társadalmi-gazdasági szükségletek
szerinti rendszerezés

Térjünk vissza ismét a tudományok rendszerezésének alapelveire! A tudo­

mányos ismeretek között nagyszámú kapcsolat létezik, és ezek között
vannak lényegesek és kevésbé lényegesek. Kedrov például 3 fő kapcsolatot
emel ki:
1. A tudomány tárgyának jellegét és a különböző tudományok tárgyai
közötti objektiv viszonyokat;
2. A megismerés sajátos feltételeit, a tudományos kutatás módszerét,
amely a kutatás tárgyától függ.
3. Célokat, amelyeket a tudományos ismeretek hoznak létre és
amelyeknek ezek az ismeretek megfelelnek, illetve kiszolgálnak.
Paul Renaud szerint a tudományos kutatás történetében két alapvető
irányzat alakult ki.1 Az egyik valamely tudomány tárgyát tanulmányozza,
a másik a kutatás módszereit vizsgálja, amelyek az ismeretek különböző
területein kapott új eredményekre alapozhatok. Pasteurre hivatkozik, aki
világosan felismerte ezt a két tendenciát és támaszkodott is ezekre.
Különösen m egm utatkozott ennek a felismerésnek a célszerűsége és hasz­
nossága a rádiókristallográfia fejlődésében. Renaud ezért azt javasolja,
hogy egy olyan új tudományszisztematizációt kell kidolgozni, amely két-
ritmusú vagy kétütem es rendszerezési skálára lenne alapozva. Ezt a rend­
szert ortogonálisnak nevezi, megkülönböztetve azoktól a rendszerektől,
ahol csak például a tárgyra vonatkozó együtemű skálát használják. Az
ilyen kétritmusú vagy kétütemű rendszer hiánya káros hatással van a
tudományos kutatások szervezésére és a tudományszakok nómenklatúrájá­
nak statútumára. Renaud a Structure et Revolution des Techniques ki-

1Specialités orthogonales ä la classification des sciences. 1963. 14. N ,8 5 -8 6 .

10-21 о.

176
adványsorozatban ugyancsak felveti ezt a kettős osztályozást, azaz, amely
az
1. az anyagi objektum (object materiel) és a
2. kutatások módszere (méthode de renseignements) szerint rendezi el
az ismereteket.2
Az anyagi objektum típusát az alábbi képlet formájában fejezi ki:

a 1 + a2
a
A módszert pedig tovább-bonthatónak tartja, ahol egy M módszer az
alábbi elfajulásokon megy át: M, M’, M” (az általános módszer partikuláris
részeire bomlik).
Bár Paul Renaud javaslatát nem tartjuk kielégítőnek, azonban látjuk
benne azt a racionális magot, miszerint a tudományok rendszerezését nem
lehet egységes alapon elvégezni. Renaud ugyanakkor nem látja tisztán,
hogy a tudományok közötti kapcsolatok sokkal bonyolultabbak annál,
mintsem kétütemű rendszerezéssel megragadhatók és felhasználhatók
lennének. A mi javaslatunknak viszont éppen az a lényege, hogy kimutassa
azokat a tudományok közötti n ütemű (vagy n ritmusú) — szóhasznála­
tunk szerint: n dimenzionális — kapcsolatokat, amelyek a modern kutatás-
szervezési gyakorlatban figyelembe veendők.

1. A cél és a módszer szerepe

A tudományrendszerezésnek az a leglényegesebb kérdése, hogy milyen cél

érdekében készül? Az emberi tevékenység teleologikus jellegét kell figye­
lembe vennünk, hiszen a célképzet irányítja, vezeti a cselekvést. így van ez
a tudományok felhasználásakor is. A cél fogalmát abban az értelemben
használjuk, ahogyan A. V. Borzenko is értelmezi, hogy a cél az emberi
tevékenység kívánt jövőbeli eredményének eszmei formája.3

2(S. E. T.) N. 24. Páris, 1963.

3Vö.: A. V. Borzenko: Probléma céli v obsósztvennom razvityii. Moszkva, 1963.

12 Farkas 177
 A cél mindig a szükségletek alapján merül fel. Az emberi munka-
tevékenységnek nyilván belső szükséglete, hogy a szellemi elem állandóan
nő az anyagi elemhez képest. A fejben elvégezhető gyakorlat növekedésé­
nek vagyunk a szemtanúi. Az elméleti tevékenység tehát a gyakorlat egyik
formájává válik.
A célok mint feladatok, funkciók, szerepek lépnek fel a tudományos
fejlődésben, amelyeket meg kell oldanunk, be kell töltenünk. Csak olyan
célokat tűzünk ki, amelyek megérlelődtek —tanítja Marx. A tudom ányok­
nak cél szerinti osztályozása az ember természeti-társadalmi uralmának,
szabadságának formája.
Vannak közeli és távoli célkitűzések, amelyek a tudományok törvény-
szerűségeit veszik számításba. Ez adja a cél tendenciális jellegét. Az osz­
tályozás, rendszerezés és a tudományos törvények kapcsolata megmutat­
kozik a célok kiválasztásában, megjelölésében is. Amikor a tudományokat
bizonyos praktikus célok megvalósítása érdekében a lehető legopti­
málisabban rendszerezzük, akkor a tudomány tervezhetősége a szabadság
tervezhetőségét is biztosítja az ember, a társadalom számára. Egy folyamat
tervezhetősége, szabályozhatósága, vezérelhetősége aktív funkció be­
töltését jelenti. A rendszerezés tehát mint vezérlési, tudományszervezési,
tervezési, optimalizálási probléma vetődik fel. A történelmileg kialakított
tudományosztályozások csak passzív-funkciót töltöttek be. Tudomásul
vették a tudás elért szerkezetét, de nem jelezték előre és nem mutattak rá
az ismeretek felhasználhatóságára. Ezzel ellentétben a rendszerezés esz­
köz-oldalára, eszköz-funkciójára kell figyelmünket irányítani. A tudo­
mányok célra orientált rendszerezése a tudomány egyik mozgatóereje.4

4A 60-as évek közepén a cél szerinti kutatás-szervezés szempontjaira a komplex.

népgazdasági célok esetében Szaki Sándor m utatott rá egyik szakértői tanulmányá­
ban. (Vö.: Feljegyzés: „A komplex népgazdasági célkitűzések megvalósítását célzó
kutatás-fejlesztési szervezések tudományos módszerei” című tanulmány OMFB-téma-
bizottsága számára. Kézirat.) А К + F tevékenységek célkitűzéseik szerinti csopor­
tosítására jó példa az UNESCO Statisztikai Hivatala tudománnyal és technikával fog­
lalkozó részlegének kezdeményezése. A fejlődő' országok szempontjából lényeges ku­
tatásokat 8 nagyobb csoportba osztották: 1. Társadalmi-gazdasági fejlődés és szolgálta­
tások. 2. A mező- és erdőgazdálkodás, a halászat fejlesztése. 3. Az ipari fejlődés
előmozdítása. 4. Az energia termelése, elosztása és konzerválása. 5. A szállítás és a
közlekedés fejlesztése, távközlés. 6. Az oktatás fejlesztése. 7. Az egészségügyi ellátás

178
 A tudománynak a termelésre való hatását célfüggvény formájában is
kifejezhetjük.
Az eddigi osztályozás a megismerés végtermékeire figyelt, ma viszont
inkább kiindulópont jellegüket kell hangsúlyozni. Azáltal, hogy a tudo­
mányt egyre nagyobb mértékben bevezetjük a termelésbe, megteremtjük a
tudomány és termelés szuperpozíciós egységét. Ily módon a rendszerezés
nemcsak a tudomány, hanem a tudománnyal egyesült termelésnek is egyik
hajtóerejévé válik. A tudományrendszerezés - bizonyos esetekben - ekkor
már közgazdasági kategóriává is válik, hiszen értéktermelő funkciót tölt be.
A tudományrendszerezés egyik eszköze, emelője, hajtóereje lehet a tudo­
mányok és a termelés hatékonysága növelésének. A tudományrendszerezés
optimalizálását végső soron a társadalom szabadsági fokának növekedése­
ként és az emberi (társadalmi) élet lényegi megvalósulásaként foghatjuk fel.
Ez az elidegenedési folyamat leküzdéseként történik meg, amikor az ember
—Marx szavaival — felszabadítja „lényegi erőit” , tehát uralomra tesz szert
környezete (a természet és társadalom) és önmaga felett. A rendszerezés­
nek tehát határozottan uralmi funkciója van. A spontán-irányítatlan tudo­
mányfejlődés és az ebbe való tudatos-irányított beavatkozás minőségi
különbsége áll előttünk.
A cél egyébként — amelynek segítségével ezt az uralmat elérhetjük —az
objektív világ viszonyainak szubjektív megformálása. A cél tartalmában
objektív, formájában szubjektív, szuperpozíciós természetű kategória.
A célhoz hasonlóan és azzal kapcsolatban a módszer szerinti rend­
szerezés lehetőségét is felvetjük, hiszen a módszer legáltalánosabb értelem­
ben valamely cél elérésének módja, meghatározott módon rendezett tevé­
kenység. Filozófiai értelemben a megismerés eszköze, vagyis a tanul­
mányozott tárgy, viszonyok stb. gondolati reprodukálására szolgál. A
módszer alkalmazása a megismerés feltétele. A módszert az objektív
viszonyok tudatosult természetének tartjuk. Egyébként az elmélet és mód-

és szolgáltatások fejlesztése. 8. A Föld és a tengerek, a légkör és a világűr hasz­

nosítása, védelme. - Vö.: Projet de classification des activités de R + D par objectifs.
Paris, 1978, UNESCO. 208. о. (А К + F tevékenységek célok szerinti osztályozásá­
nak projektje) - Bie, P. de: Problemorientierte Forschung. Ullstein, Frankfurt а. M.,
1973. 142. о. (Problémára irányuló kutatás); Johnston. R .—fagtenberg, T.: A tudo­
mányos kutatás célirányossága. Szociológia, 1978.7. 7 7 -8 4 .0 .

12* 179
szer relációt is tudjuk e problémán belül értelmezni, mégpedig úgy, hogy a
módszer az elmélet alkalmazása, tehát az elmélet funkcionálása. Az elmélet
és a módszer merev elválasztása helyett az elmélet mint módszer és a
módszer mint elmélet egységének elvére támaszkodunk. A módszer tehát
az elmélet és gyakorlat (szélesebben az objektív és szubjektív tényezők)
sajátos összefonódása. Erre tudományrendszerezést minden kétséget ki­
zárólag lehet alapozni, hiszen a módszer a tudományos ismeretek társa­
dalmi, termelési felhasználását hivatott megtestesíteni.

2. Kiemelt cél: a tudom ányok közvetlen

termelőerővé válása

A tudomány legalapvetőbb céljai egyikének az anyagi termelésben történő

alkalmazását tekinthetjük. Ez a funkció sajátos rendszerezési eljárásokat
igényel. Ezért a tudományrendszerezésnek nemcsak elméleti, hanem mód­
szertani jelentősége is nagy. A z elméleti összefüggések alkalmazásával
ugyanis rendszeres eszköze lehet a tudom ányok közvetlen termelőerővé
válása folyamata meggyorsításának.
Ennek hajtóereje a tudatosult lét. Nemcsak általában a tudat, hanem -
ezen belül —különösen a tudomány a hajtóerő. Az eszmei persze nem más,
mint a fejbe áttett és lefordított anyagi. Ez a közvetlen termelőerővé válás
folyamatában is érvényesül, amelynek az alábbi szakaszai különböztet­
hetők meg:
1. A primitív munkatapasztalatok némileg közvetlen termelőerővé vál­
nak, de ez még nem tudomány. (A tudomány a termelésnek szükséges, de
nem elégséges feltétele. Elengedhetetlen még az elmélet általánosítása is, a
törvény. Ezért a rendszerezés is csak egyik aspektusa a kérdésnek; szintén
szükséges, de nem elégséges feltételnek számít.)
2. A 16—17. szd.-ban a közvetlen termelőerővé válás csíráiban már
megkezdődik.
3. A 19. szd. második felében lesz azonban nyilvánvalóvá az elektro­
mosipar, szerves vegyipar, kutató laboratóriumok területén.
4. Ma a folyamat különösen a természettudományokban és a műszaki
tudományokban teljesedik ki. Az élelmiszergyártástól a repülőgépgyártásig
a tudományok felhasználása növekvő volument mutat.

180
 5. A jövőben potenciálisan minden tudomány egyre inkább teljes mér­
tékben (a termelés minden fázisában) közvetlen termelőerővé, illetve társa­
dalmi termelőerővé válik. A történelmi materializmus alapkérdését érintő
összefüggésekről kell beszélnünk. A gazdasági folyamatok a politikára és a
tudatra hatnak, miközben ezek visszahatnak az alapokra.
Együttes gyorsulásuk exponenciális függvénnyel írható le. A termelés és
a tudomány egymásnak szintén kölcsönös függvényei (inverz függvények);
mindegyik változása változtatja a másikat: f (tudomány) = f (termelés). Ha
megtaláljuk az optimális kölcsönhatást közöttük, akkor fejlődésük üteme
is változtatható. A tudatosan tervezett és fejlesztett rendszerek gyorsabban
változnak.
A tudomány jórészt az anyagi termelésből elvonatkoztatott ismeretek
bővülő rendszere. Amilyen mértékben vezetjük vissza a termelésbe, olyan
mértékben javul az optimalizációs fok és egyben a termelőerővé válás
folyamata. Amikor magas az optimalizációs és a szabadsági fok, akkor a
tudomány (funkcionális szempontból) termelőerővé válásának erősen meg­
növekszik a valószínűsége. Ez a tudomány egységes lesz, mert ismerni
fogjuk az általános törvényeket és a hatásmechanizmusokat. Marx és
Engels elméletileg és fő vonalakban feltárták ugyan a lét és tudat —benne
a tudomány és termelés — dialektikus kölcsönhatását, de bonyolult hatás-
mechanizmusukat még ma sem ismerjük kellőképpen. Persze a termelés és
a tudomány inverz kapcsolatuk miatt egyaránt kumulatívak és mindig
bővítetten teremtődnek újjá. A kölcsönhatások matematikailag leg­
többször valamely sorozat függvénykapcsolataival fejezhetők ki.
Úgy fogjuk fel a rendszerezést mint tudomány technológiát, mivel egy
elméletnek az alkalmazását jelenti.
A tudományos ismeretek termelőereje az emberben mint a termelőerő
legfontosabb elemében találja meg a maga hordozóját. Az ember ezen
ismereteket a tudatszférából átviszi a létszférába. Természetesen csak funk­
cionális átalakulásról van itt szó, hiszen a „tudomány mint olyan”
továbbra is a tudatformákon belül marad. Itt csak azt a pontosítást kell
megtenni, amelyre A. J. Furman hívta fel a figyelmet, hogy a tudomány
nemcsak a társadalmi lét, hanem a természeti lét visszatükröződése is. Ezt
a gondolatot folytatva az a javaslatunk, hogy a tudományt az objektív
valóság három szférája speciális visszatükröződésének fogjuk fel: azaz a

181
természeti létet a természettudományok, az ember alkotta második termé­
szetet a technikai tudományok, a társadalmi viszonyokat a társadalom-
tudományok vizsgálják. A „második objektív valóság” fogalmával
./. Zsdanovnál találkoztunk. Ennek analógiájára az ember teremtette társa­
dalmi összefüggéseket „harmadik objektív valóság”m\k nevezzük. A törvé­
nyek felismerésétől és megfogalmazásától a termelésig vezető úton fo ly ­
tonos átmenet van, amelyen belül a tudományos és szakmai ismereteknek
gyakran oly sajátos szuperpozíciójáról —más esetekben csak keverékéről —
van szó, amelyek csak komplex módon vizsgálhatók. Erre a problémára
előrébb a vegyészmérnöki tudomány és a mérnökség mint szakma vonat­
kozásában már rám utattunk. Ott az alábbi sort állítottuk fel: természet-
tudományok —*■primer műszaki tudományok —> szekunder mérnöki
tudományok —» operatív hasznosítás a termelésben.
Lényeges, hogy a tudományrendszerezés hatóköre a folytonos átmenet
elméletileg több szakaszra történő lehetséges felbontásával minden szakasz­
ra kiterjedjen.
A tudományrendszerezésnek —ha technológiai funkciót kíván betölteni
— vizsgálnia kell a tudomány, a technika és a technológia kölcsönhatásait
is. A tudományok különböző térképszerű sémáin tovább kell tehát menni
a technikák és az alkalmazások irányába, egészen a termelésben való
realizálódásig.
A tudományrendszertan szerintünk akkor nyeri el praktikus értelmét,
ha jövedelmezővé, értéknövelővé válik.
Bertrand Russel szerint „szép a filozófia, de semmire sem használható.”
Ha filozófiai-szociológiai elvekkel megalapozhatók olyan eljárások,
amelyek képesek a tudományos ismereteket kombinálni új technikákkal és
technológiákkal, akkor használati értékkel bíró specifikus társadalmi
termelőerőt nyertünk. Közvetett módon tehát a filozófia és a szociológia is
hozzájárulhat értéktermelő funkció betöltéséhez.
Bármely tudom ány — ha nem is önmagában, de valamely kompozíció
részeként —funkcionálisan közvetlen társadalmi szervező erővé válhat. Az
eszme materializációja persze nem azt jelenti, hogy saját ellentétébe
szubsztanciálisan megy át, hanem azt, hogy megszüntetve-megtartva alkal­
mazhatóvá, felhasználhatóvá válik. Talán éppen a felhasználhatóság, alkal­
mazhatóság a tudom ány döntő kritériuma, hiszen ha az eszmék a valóság­

182
ból erednek, akkor oda vissza is vezethetők. A nem alkalmazható ,jsme-
retek”-ről pedig sajnálattal kellene kijelentenünk, hogy nem tudományok.
Persze az alkalmazás fogalom szélesebb a tudománynál. Nem tudom ányt is
lehet alkalmazni. Az alkalmazástól ugyanis még nem válik tudománnyá. Ha
viszont valami nem alkalmazható, akkor kérdés, lehet-e realizálni vala­
mikor? A tudományos ismereteknek tehát elsősorban az értéktermelő
eszméket tarthatjuk. Persze számos olyan tudományos eredmény is van
(pl. társadalomtudományban, matematikában), amelyekről nem tudjuk
megmondani, mikor és hol válnak alkalmazhatóvá? Ezekre viszont áll
Faraday mondása: ,,Ki tudja, egy gyerek mire lesz jó, ha felnő? ”
A termelőerővé válásnak persze sok feltétele van. Többek között ehhez
a tudomány technológiájának alkalmazhatósági foka és a fejlettség szintje
is szükséges. Történelmileg csak most vált aktuálissá ilyen rendszerezések
elkészítése. Ez a probléma tegnap még nem „lógott a levegőben” , ma
viszont már igen.
A tudományrendszerezés eszközszerű hasznát az alábbiakban jelöl­
hetjük meg:
1. A tudományszervezésen keresztül segíti a tudományok funkcionális
közvetlen társadalmi szervező és termelőerővé válását.
2. Az optimálisan rendszerezett ismeretanyag segítségével részt vesz a
tudományos munkaerő (termelőerő) képzésében.
3. A ciklus visszafelé vezető ágán a termelési praxist segíti, elméletileg
általánosítja és ezzel a tudományos ismeretek további fejlődését, a világ
mélyebb megismerését teszi lehetővé, miközben új társadalmi szükség­
leteket is érzékelünk.
4. Amennyiben a termelés fejleszti a technikát és a technológiát —
amelyek előkészítik a tudományok törvényfelismeréseit —annyiban segít a
fizikai munkát szellemi munkával felcserélni (az anyagit eszmeivé ala­
kítani), és ezzel szintén értéknövelést hajt végre. Akkor a munkaidő is
megszűnik majd a társadalmi gazdagság értékmérője lenni.
A tudományok és a tudományok törvényeinek bevitele a termelésbe
felveti azt a rendkívül bonyolult problémát, hogy a tudomány és a
termelés törvényei miképpen szuperponálódnának és milyen közös tör­
vényszerűségek alakulnának ki? Ez a kérdés ma még megválaszolha­
tatlan.

183
 Jelmejev „Tudom ány és a társadalom termelőerői” (Szocekgiz,
Moszkva, 1959.) c. könyve nyomán megemlítjük azokat a törvényeket,
amelyek az anyagi javak fejlődésének speciális törvényei:
1. A funkciók változása.
2. A proporcionális (arányos) munkamegosztás a termelés ágai és a
társadalmi élet szférái között.
3. A munkafajták átalakulása és állapotaik törvényei.
4. A munka társadalmasításának folyamata.
A tudomány törvényeinek a termelés ilyen speciális, továbbá általános
törvényeivel kell a kapcsolatait kiépítenie. Ezek kimutatása a jövő feladata.

3. A tipizálás m int a cél szerinti rendszerezés

egyik formája

Amint korábban em lítettük, a vonatkoztatási rendszerektől függő felosztá­

sok a tudományok, ill. a tudományos ismeretek különböző csoportjait
eredményezik. Ezért a vonatkoztatási rendszer fogalma szorosan összekap­
csolódik a típus fogalmával is. A típust a tárgyi objektumok, továbbá a
tulajdonságok és viszonyok és még további más ismérvek szerint lehet
kialakítani. Szóltunk már róla, hogy Ujomov a tulajdonságok és viszonyok
alapján történő rendszerezést is lehetőnek tartja, amellyel például a kiber­
netikához hasonló viszonytudományokat lehet elhelyezni.
A sajátságokra és viszonyokra épített igen hasznosnak tűnő osztályozási
elven túlmenően szeretnénk felhívni a figyelmet néhány további rend­
szerező elvre, amelyek szerintünk is a kibontakozás irányába mutathatnak.
Ezek szintén helyet kaphatnának az n + к dimenzió között.
A szakirodalomban több helyen is felmerül a tudományok típusainak a
gondolata. Gondolunk itt elsősorban Bukanovszkij és Szalai Sándor javas­
lataira.5

5Szabi Sándor: Tudományelméleti és tudományszervezési megfontolások a Ma­

gyar Tudományos Akadémia szervezeti tagozódásának korszerűsítéséhez. Bp. 1963.
dec. 28. Kézirat. - Bukanovszkij: A modern természettudományok osztályozásának
alapelvei és fó'bb vonásai. Perm, 1960. — A „tudománytípus” , az ismeretek (és

184
 Bukanovszkij a természettudományok rendszerezéséhez két alapelv
figyelembevételét javasolja:
1. A kompakt konkrét természettudományok belső felépítésének fő
vonásai törvényszerűen összefüggő tudományágak vagy ö s s z e t e v ő
(komponens) — t u d o m á n y o k felosztása négy típusra vezethetők
vissza:
a) a struktúrával vagy tárgyi formával,
b ) a tárgyi, a kölcsönhatásnak formákon belül végbemenő belső folya­
mataival,
c) a természet egy adott területén található sokféle objektumok rend­
szeres csoportosításával,
d) az objektumok összességének történelmi fejlődésével foglalkozó rész-
tudományokra.

kutatások) „tipológiája" terminusokkal a nemzetközi szakirodalomban több alkalom­

mal és helyen is találkozhatunk. Ziemski például megkülönböztet feltáró és indokló
vizsgálódási típusokat; továbbá: diagnosztikai és általánosító; alap- és alkalmazott;
genetikus és szisztematikus; magyarázó és leíró; induktív és deduktív; elméleti és
gyakorlati; univerzális és speciális; intravertált és extravertált; bemutató és tervező;
valamint végül prezentológiai és prognosztikai kutatási típusokat. Szerinte e típus­
párok megismerése alapján lehet csak áttérni a rendszerezés magasabb fokára és a
tipológiák összehasonlítására. Vö.: Ziemski, S.: Zarys typologii badan naukowych.
Nauka Polska (Warszawa), 1972. 4. no. 92-104 о. (A tudományos vizsgálódások
tipológiájának vázlata); Ziemski, S.: The typology of scientific research. Z. Alig.
Wiss. theorie, Wiesbaden, 1975. 2. 276-291. о. (A tudományos kutatás tipológiája);
Polikarov, A.: Klassifierungstypen der Wissenschaften. Wiss. Z. Kari Marx Univ.
Leipzig. Gesellschafts-Sprachwissenschaftliche Reihe, 1968. 5. 565-568. о. (А
tudományok osztályozásának típusai); Krysmanski, H. J.: Kontakte zwischen
Wissenschaftssystemen. Versuch einer Typologie. Soz. Weh (Göttingen), 1970-1971.
4. no. 470-476. о. (Tudományrendszerek kapcsolata: tipológiai kísérlet); Domin. G.:
Concerning the characterization of socioeconomic types of scientific activity. (In:
Sociology of Science and Research. Ed. by J. Farkas. Akadémiai Kiadó, Bp. 1979.
103-108. о.) (A tudományos tevékenység társadalmi-gazdasági típusainak jellemzé­
se); Whitley, R.: Types of science, organizational strategies and patterns of work in
research laboratories in different scientific fields. Social Science Information (Paris),
1978. 3. 427-477. o. (Tudománytípusok, szervezési stratégiák, munkatípusok labo­
ratóriumtevékenységekben különböző tudományterületeken.)

185
 2. A modern tudományok rendszerében az egyes tudományok osz­
tályozása csak úgy lehetséges, ha a tudományoknak általánosabb t í p u s -
c s o p o r t j a i t és ezeknek t í p u s k a p c s o l a t a i t és t í p u s ­
f e l o s z t á s á t állapítjuk meg.
Bukanovszkij szerint bár a tudományok tárgyuk szerint különböz­
hetnek egymástól, mégis ugyanazon típuscsoportba is tartozhatnak és ezért
h a s o n l ó helyet foglalhatnak el a tudomány általános felépítésében. Az
ilyen tudományokat nevezi Bukanovszkij o s z t á l y o z á s i a n a l o -
g o n o k n a k . Ilyen analóg komponens-tudományok, amelyek a struk­
turális aspektust vizsgálják pl. a geológiában a geotektonika a strukturális
földtannal; vagy az asztronómiában a csillag szerkezeti felépítésének
asztrofizikai elmélete.
Vannak olyan szerzők, akik idegenkednek a típusok szerinti rendezés­
től, mondván, hogy ez idealisztikus jellegű, és nem tükröződik benne vissza
a fejlődés gondolata. Ezt a véleményt olvastuk Soó Rezső könyvében is.6
Soó szerint a tipologizálás alapgondolata a botanikában azt jelenti, hogy a
szervezeti jellemvonások az alkalmazkodás jelenségeitől függetlenek és
állandók. Ilyen értelemben a típus az idealisztikus alaktan tárgya, és mint
ilyen világnézetileg a platoni idealizmusra és skolasztikára megy vissza. Mi
viszont úgy ítéljük meg, hogy a jelenségek típusai objektíve megala­
pozottak, mert a jelenségben levő közös és más változásoktól valóban
függetlenedésre képes tartós tulajdonságok, relációk valóságosan is létez­
nek. Az a tény, hogy a típusok szerinti rendezés idealisztikusán is értelmez­
hető, nem indokolhatja e lehetőség mellőzését. Bármely más rendszerezési
és felosztási elvet is lehet idealista módon tárgyalni. Feladatunk: le­
választani a világnézetileg helytelen vonásokat azokról az elvekről, amelye­
ket a tudom ánytörténet során az idealizmus önmagának kisajátított. Az
összes tudomány persze egyértelműen nem sorolható be ilyen típusokba.
Ha a tudományok többé-kevésbé hasonlítanak egymásra, akkor néhány
ismérv akár eltérő is lehet ugyanazon típuson belül. A típusok sincsenek
merev határvonalakkal egymástól elválasztva, hiszen közöttük nagyszámú
á t m e n e t lehetséges. Egy tudomány rendelkezhet olyan jellegzetes­
ségekkel, amelyek több típusnál is előfordulnak.

6Soó Rezső: Fejlődéstörténeti növényrendszertan. Budapest, 1963. 25. o.

186
 A tipizálást tehát a tudománycsoportok jellemzésére és rendszerezésére
felhasználható objektív alapokkal bíró rendező elvnek tekintjük. A gyakor­
lati tudományszervezésben ez az elv helyenként amúgy is érvényesül már.
Például az akadémiai felépítésben az agrárgazdaságtan tárgyköri szempont­
ból a közgazdaságtudományok — és így a társadalomtudományok közé
sorolandó, de tudományszervezésileg releváns tulajdonságai miatt az agrár-
tudományokba nyert beillesztést, mert ebből a szempontból az utóbbiak
típusához közeledik.
A tipológia különösen alkalmasnak látszik, hogy segítségével egy
n-dimenzionális tudományrendszerezést dolgozhassunk ki.
Természetesen felmerül az a fontos kérdés, hogy m i l y e n s z e m ­
pontok alapján tipizáljunk?
A fentiekben láttunk már erre néhány utalást, de szélesítsük a lehet­
séges és számba jöhető rendszerezési elvek körét. Ujomov idézett tanul­
mányában azt írja, hogy a m ó d s z e r szerinti osztályozás szubjektív
kritériumon alapszik, és ezért nem használható. Ujomovwal ellentétben az a
véleményünk alakult ki, hogy a különböző tudományszakokban használt
módszerek igenis válhatnak a tudományok típuscsoportjainak rend­
szerezési elvévé. Lényeges kérdés persze, hogy mit tekintünk módszernek,
illetve milyen természetet tulajdonítunk neki? Ha a módszer a t á r g y
t u d a t o s u l t b e l s ő t e r m é s z e t e , és ha a kutató követi a tárgy,
jelenség, jelenségcsoport belső struktúráját és dinamikáját, azaz belső álla­
potát és ezenkívül más jelenségekkel vagy jelenségkombinációkkal ki­
alakított kapcsolatait, akkor az általa választott módszer nem egyéb, mint
a szubjektumba áttett anyagi. A módszer o b j e k t i v i t á s a pedig
garancia arra, hogy fejlettségi szintjének relatíve megfelelő típuscsoportok
adhatók meg. A módszerek a z o n o s s á g á n a k vagy k ü l ö n b ­
s é g é n e k elve szintén bírhat karakterizáló jelentőséggel.
A tudományszervezésnek pedig a kutatási irányok helyes kiválasztásá­
hoz a szervezeti felépítés különböző típusait szükséges figyelembe vennie.
A kérdéssel kapcsolatban már említett tanulmányában Szalai Sándor vet
fel néhány érdekes szempontot. Szerinte a tudományszervezési gyakorlat­
nak figyelembe kellene vennie azt is, hogy milyen a kutatótevékenység
tipikus műveleti összetétele? Meg lehet különböztetni ugyanis „íróasztali”
kutatási munkálatokat, amelyek lehetnek diszkurzív, dokumentatív,kvanti­

187
tatív vagy tervező-szerkesztő tevékenységek; „terepi” (kiszállásos, terep-
felmérő és terepkísérleti és terepállomásos tevékenységek); „labora­
tóriumi” (normál és üzemszerű laboratóriumi tevékenységek); és végül
„üzemhez k ö tö tt” munkálatok. A műveleti összetétel eltérései meghatá­
rozzák az anyagi és személyi, intézményi és szervezési igényeket.
Megvizsgálandó javaslata az is, hogy a kutatótevékenység e r e d ­
ményeinek k ö z v e t l e n o p e r a t í v h a s z n o s í t á s a is
lehetne a tudományszervezési célokat szolgáló tipizálás alapja. Hiszen
bizonyos szükségletek kielégítéséhez mindig szükséges tudni azt, hogy
melyik tüdományszakma eredményeire van szükség? A modern tudo­
mányfejlődésben ugyanis egyre gyakrabban találkozunk azzal a tenden­
ciával, hogy több tudományszak komplex együttműködésének ered­
ményeit használjuk fel fontos népgazdasági és egyéb feladatok meg­
oldására. A tudományközi tevékenység persze természetesen ugyancsak
meghatározott szervezeti, intézményi feltételek biztosítását igényli.
Lássunk erre egy konkrét példát! A Magyar Tudományos Akadémia ér­
dekszférájába tartozó mintegy 120szaktipizálásátSza/a/Sűnaforháromismérv
(tárgyköri rokonság, kutatótevékenység tipikus műveleti összetétele és a ku­
tatási eredmények tipikus hasznosítása) alapján tudományszervezési (ponto­
sabban intézményszervezési) célok érdekében az alábbiakban összegezte.7

I. Eszmei-nevelő és kulturális jellegű társadalomtudományi szakok

1. Elvi-ideológiai értekező szakok (filozófia, pedagógia stb.). Főleg diszkurzív
(értekező) jellegű kutatómunkákkal, nem közvetlenül operatívan hasznosítható ered­
ményekkel.
2. Történeti szakok (történettudomány, tudomány- és szaktörténeti ágak). Főleg
diszkurzív és dokumentatív jellegű kutatómunkákkal, nem közvetlenül operatívan
hasznosítható eredményekkel.
3. Filológiai szakok (nyelvtudományi és irodalomtudományi ágak összessége).
(Ua., mint a 2. alatt, de tárgyköri eltéréssel.)
4. Művészeti és múzeológiai szakok (művészettudományi ágak, régészet, néprajz
stb.) Ua. mint 2. alatt, de tárgyköri eltéréssel és viszonylag sok kiszállásos adatgyűjtő
és megfigyelő, terepállomásos, normál laboratóriumi munkával.

’ Vö. a 4. lábjegyzet elején említett hivatkozással, amely Szalai Sándor tanul­

mányára utal. Felhatalmazásával élve ismertetem ezt a szöveget. Ezúton is köszönöm
neki e téma feldolgozásához nyújtott értékes tanácsait.

188
 II. Állami és népgazdasági igazgatási téren operatív kihatású társadalomtudományi
szakok
5. Összetett elvi-ideológiai és konkrét társadalmi-gazdasági kutatási szakok (állam
és jogtudomány, közgazdaságtudomány). Elméleti ágaikban egyelőre főleg diszkurzív
és dokumentatív jellegű kutatómunkákkal és többnyire nem közvetlenül operatívan
hasznosítható eredményekkel, de perspektivikusan egyre több kiszállásos adatgyűjtő
és megfigyelő munkával, kvantitatív adatfeldolgozással, s egyre gyarapodó operatívan
hasznosítható eredménnyel az állami és népgazdasági igazgatás szükségleteinek fede­
zésére.
6. Konkrét társadalmi-gazdasági kutatási szakok (ágazati gazdaság- és szervezés­
tanok, konkrét szociológiai kutatás, demográfia. Ua. mint 5. alatt, de a kiszállásos
adatgyűjtő és megfigyelő munkák a kvantitatív adatfeldolgozás viszonylag sokkal
nagyobb apparátusbeli súlyával).

III. Elvont és operatív matematikai szakok

7. Matematikai alapkutatási szakok (algebra, analízis, geometria, számelméletek
stb.)
Főleg diszkurzív jellegű kutatómunkákkal, nem előrelátható operatív hasznosítási
lehetőségekkel.
8. Matematikai-módszertani és matematikai-technikai szakok (numerikus és
grafikus, statisztikus, programozási, tervezési stb. módszerek, számítástechnika, ki­
bernetikai modellezés, matematikai gépkutatás).
Részben diszkurzív jellegű, részben azonban igen nagy laboratóriumi apparátust
igénylő, sőt elektronikus számológépi üzemhez kötött kutatómunkák, nagy mennyi­
ségű kvantitatív adatfeldolgozással, tervező, szerkesztő munkával, perspektivikusan
rendkívül sok irányú igazgatási, szervezési és termelési-technikai operatív hasznosítási
lehetőségekkel.IV
.

IV. Természettudományos alapkutatási szakok

9. Általános és elvi fizikai kutatási szakok (a fizika elméleti és az alábbiakban
külön ki nem emelt ágai).
Főleg diszkurzív, normál laboratóriumi és kvantitatív adatfeldolgozási munkák, nem
előrelátható operatív hasznosítási lehetőségekkel.
10. Atom-, sugár és asztrofizikai (óriásberendezéses kutatási) szakok (atom- és
reaktor fizika, kozmikus sugárzás kutatása, izotópkutatás, csillagászat stb.)
Rendkívül nagyarányú üzemszerű laboratóriumi, sőt üzemi berendezést igénylő kísér­
leti kutatómunkák, nagy tömegű kvantitatív adatfeldolgozással, tervező-szerkesztő
munkákkal, nem előrelátható operatív hasznosítási lehetőségek mellett egyre több
termelés-technikai, egészségügyi stb. operatív hasznosítási lehetőséggel. Emellett
részben mint 9. alatt.

189
 11. Elektron-fizikai és fizikai kémiai anyagszerkezet-kutatási szakok (elektro­
nikus, szilárdtest-fizikai, spektroszkópiai, luminiszcencia-kutatási, fizikai-kémiai
molekulaszerkezet-kutatási ágak).
Igen speciális felszerelést, vákuumtechnikai, elektronikus cs fémfizikai, hidegüzemi
technikai berendezéseket feltételező', egyébként részben a 9. és 10. alattihoz hasonló
munkálatok, de tárgyköri eltéréssel s az eredmények egy részének igen közvetlen ipari
termeléstechnikai operatív hasznosítási lehetőségeivel.
12. Általános és elvi kémiai kutatási szakok (analitikai, fizikai, szerves, szervetlen
és sztereokémia).
Részben a 9. alattihoz, részben a l l . alattihoz hasonló, de tárgyköri eltéréssel.

V. Föld- és építéstudományi, komplex műszaki gazdasági szakok

13. Földtudományi és bányászati szakok (földtani és bányászati szakkomplexus,
rokonágakkal). Főleg terepi és terepállomásos, ill. üzemszerű, laboratóriumi munkák,
sőt kvantitatív adatfeldolgozásos és tervező-szerkesztő munkaágazattal és az ered­
mények jelentős részének igen közvetlen műszaki igazgatási és termelés-technikai
operatív hasznosítási lehetőségeivel.
14. Összetett föld- és telepiiléstudományi gazdasági-technikai kutatási szakok
(építés- és közlekedéstudományi, területi (regionális) kutatási szakok, földrajz­
tudomány).
Egyfelől terepi és — kisebb részben - laboratóriumi munkák, másfelől tervezés­
szerkesztés, kvantitatív adatfeldolgozás, viszonylag sok diszkurzív és dokumentatív
munkálat. Az eredmények számottevő részének igen közvetlen állami, gazdasági és
műszaki igazgatási, ill. termelésszervezési operatív hasznosítási lehetőségei vannak.V
I.

VI. Technikai és technológiai szakok

15. Kohászati és kémiai technológiai kutatási szakok (fémtechnológiai és kémiai
technológia).
Főleg üzemszerű laboratóriumi, ill. megfelelő ipari üzemhez kötött munka, sok
kvantitatív adatfeldolgozási és tervező-szerkesztőmunkálattal. Az eredmények nagy
részének közvetlen termelés-technikai operatív hasznosítási lehetőségei vannak.
16. Energetikai gépészeti és elektrotechnikai kutatási szakok (gépész- és elektro-
mérnöki, iparágazati kutatási szakok stb.) Ua. mint 15. alatt, de tárgyköri eltéréssel.

VII. É lettudom ányi alapkutatási és operativ szakok

17. Agrártudonmnyi kutatási szakok (növénytermelési, állattenyésztési és talaj­
gazdálkodási szakok).
Főleg üzemszerű laboratóriumi, ill. megfelelő mezőgazdasági üzemhez kötött munka,
sok kvantitatív adatfeldolgozási és tervező-szerkesztő munkálattal. Az eredmények
nagy részének közvetlen termelés-technikai operatív hasznosítási lehetőségei vannak.

190
 18. Biológiailag aktív anyagokat kutató szakok (biokémia, mikrobiológia, anti­
biotikum-kutatás stb.).
Főleg normál- és üzemszerű laboratóriumi munka részben nem előrelátható, részben
azonban az egészségügyön és az agrártermelésen kívül egyre inkább ipari termelés­
technikában is operatívan hasznosítható eredményekkel.
19. Általános biológiai és fiziológiai szakok (biológia, morfológia, növény-, állat­
tan és embertan, pszichológia).
Fó'leg kiszállásos adatgyűjtő és megfigyelő, laboratóriumi és terepállomásos munkák,
diszkurzív és dokumentatív ágakkal, részben nem előrelátható, részben egészségügyi­
leg és agrártermelésben operatívan hasznosítható eredményekkel.
20. Orvosi- egészségügyi kutatási szakok (klinikai és klinikai-laboratóriumi orvosi
szakok).
Főleg klinikai (kórházi) üzemhez kötött munka, jelentős részben egészségügyi téren
operatívan hasznosítható eredményekkel.”

Milyen szempontok alapján lehet és szükséges tipizálni? Az irodalom­

ban felvetődött javaslatokat is figyelembe véve úgy véljük, hogy 1. a
tudományos kutatás módszere, ezen belül a módszerek azonosságának és
különbségének elve; 2. a kutatás szervezeti felépítésének különböző
típusai; 3. a kutatótevékenység közvetlen operatív hasznosítása; 4. a kuta­
tás célja; 5. a tudomány tárgya; 6. a tudomány funkciói; 7. a gyakorlati
alkalmazás foka; 8. az ismeretek forrása és termelésbe való visszavitele; 9. a
tudományos tevékenység ágai; 10. az egyes tudományok fejlődési üteme;
11. a tudományok hálózatában elfoglalt gyarapodása, illetőleg csökkenése;
12. a tudománnyá (egy jelenségkör összefüggő elméletté) való fejlődési
foka; 13. a termeléssel és társadalmi gyakorlattal való összefüggés foka és
terjedelme; 14. egymással való tárgyi összefüggés; 15. a felhasznált tárgyi
és eszközapparátus figyelembevételéből leszűrt rendezési elvek szolgálhat­
nának egy korszerűbb tudományrendszerezési elgondolás alapjául. E rend­
szerben nyilvánvalóvá válna, hogy nincs kitüntetett osztályozási rendszer,
és a tudományok más-más aspektusból nézve különböző helyeken is belép­
hetnek különböző típuscsoportokba. Minden konkrét felosztás relatíve
objektív, tehát ismeretelméletileg és ontológiailag megalapozott. A rend­
szer pedig a volument és az időt tekintve is nyitott, tehát az idő függvényé­
ben bővíthető. A tipizálási szempontok eme felsorolásából is látható, hogy
a funkcionális aspektust nem tekintem abszolútnak, bár a hangsúlyt e
munkában erre helyezem.

191
 A rendszerezés eme elvei alapján kiválasztott rendszer nemcsak a vizsgá­
lat tárgyától (pl. sok esetben az adott mozgásformától), hanem n-dimen-
zionális nézőponttól is függ. (Talán még korszerűbb lenne egy minden
szempontot figyelembe vevő topologikus rendszerezés, hiszen az
n dimenzió nem metrizálható.) A nézőpontokat elsősorban a társadalmi
szükséglet alapján választjuk ki. Például a munkamegosztástól is függhet a
tudományok osztályozása. Ezen szempont alapján is fel lehet építeni egy
tudományrendszert, amely a sok lehetséges rendszerállapotnak csupán
egyik változata. Az olyan kifejezéseket, hogy „leíró” tudomány(ág),
„segédtudomány(ág)” , „elméleti” , „tiszta” , „gyakorlati tudományi ág)” ,
avagy „alkalmazott tudomány(ág)” —alaposkritikával kezeljük. Meggyőző­
désünk szerint e változatok valamennyi tudományágra jellemzők lehetnek.
Ezért nincs tiszta leíró, de tiszta elméleti tudományág sem, mert bár­
melyiket lehet jellemezni e kifejezésekkel egy-egy sajátos szituációban.
Azért nincsenek alkalmazott tudományok sem, mert potenciálisan minden
tudomány alkalmazható. Mintahogy nincs olyan színész sem, aki állandóan
csak hősszerelmes szerepet játszana.
A tipologizálás esetében a tudomány rendszere tetszőlegesen bővíthető,
miután nem leltárból indul ki, hanem aspektusokból. Tehát nem annyira a
volumen, mint inkább a rétegezés, a szeletelés, a csoportosítás elvei a
lényegesek. Egy zárt rendszert mindig felborít egy újabb differenciálódás
vagy integrálódás, egy nyitott rendszerben viszont ez a veszély nem áll
fenn.
Ez a szemlélet azt az „anyagban történő szabad mozgást” biztosítaná,
amelyet Marx a dialektika eredményének, következményének nevez
Lángéhoz írott levelében.
Lássunk néhány példát egyes tudományterületek többdimenzionális
szemléletéhez!
Pl. a vezetési tevékenységet is sokféle ismérv szerint (több dimenzióban)
lehet csoportosítani. Hegedűs András szerint a vezetési tevékenység fő
dimenziói a következők lehetnek:8

8„A vezetés igazgatás korszerű tudományos megalapozása és a vezetőképzés

gyakorlata” c. tanulmánykötetben, 117. o. Szerk. Erdei Ferenc. Az MTA Szervezés-
tudományi Bizottságának sokszorosított kiadványa.

192
 —A társadalmi szektor jellege, ahol a vezetési tevékenység folyik.
— A vezetői tevékenység jellege aszerint, hogy milyen mértékben
igényel döntési, ellenőrzési és információgyűjtési feladatokat.
— A vezetés szintje, a vezetési tevékenységhez tartozó döntések ható­
köre.
— A vezetési tevékenység felelőssége (a hibás vezetésből származható
anyagi és erkölcsi károk mértéke).
A vezetés tevékenységjellege aszerint, hogy elsődlegesen milyen termé­
szetű szakfeladatokhoz kapcsolódik.
A vezetési tevékenység különböző típusokra történő bontása azonban
egyáltalán nem zárja ki, hogy vannak olyan közös ismeretek, amelyek a
vezetési tevékenységhez általában szükségesek.
A vezetési ismereteknek pl. négy nagy csoportját lehet megkülönböz­
tetni:9
— A vezetési tevékenységhez szükséges általános ismeretek.
— A vezetéshez szükséges szakmai ismeretek.
— A vezetéshez szükséges humán (az emberi tényezőre vonatkozó)
ismeretek.
— A vezetéshez szükséges szervezéselméleti, irányítástechnikai és
adminisztrációs ismeretek.
Egy másik példát a vegyészmérnöki tudomány struktúrájának vizsgála­
tából mentjük. E tudom ányt - e könyv egyik előző fejezetében - három
dimenzióban közelítettük meg:
1. A párhuzamos gyártási eljárások összességének elmélete kémiai
technológiának nevezhető.
2. A gyártási eljárásokban használatos gépek, készülékek és berende­
zések általános elmélete a müvelettan.
3. A gyártási eljárások társadalom-gazdasági vonatkozásaira vonatkozó
elmélet a vegyipar gazdaságtana.
Itt egy tudományszakot nem három részterületre osztottunk fel, hanem
ugyanazt a komplex területet mindig más és más vonatkoztatási pozícióból
közelítettük meg.

9 Uo. 119.0.

13 Far kas 193

 A „Social Research and a National Policy for Science” c. tanulmányban
— (amelyet а „A Paper of the Council of the Tavistock Institute of Human
Relations” címen adtak ki) — a társadalomtudományi (de nem humán)
szakok, illetve intézmények rendszerezését a „használók” (potenciális al­
kalmazók) figyelembevételével végezték el. Ennek az anyagnak másik érde­
kes gondolata, hogy a kutatótevékenységet nem célszerű „tiszta tenyé­
szetében nyilvántartani. Sokkal fontosabbak tényleges előfordulásaik
„mix”-eik, keverékeik, ötvözeteik. (Pl. kutatás-oktatás, kutatás-szakszolgá­
lat, kutatás-tervező munka stb.) Ezen ötvözetekből ugyanis kutatásstatisz-
tikailag alig vonható ki a „tiszta” kutatás, s a kutatóhelyek típusaira is ez a
„mix” a jellemző.
Ugyanígy hasznos törekvést láttunk Kelle-Kovahzon tanulmányában,
amely a társadalomtudományok rendszerezését a használat felől közelíti és
különbözteti meg.10 A szerzők a társadalomtudományok operatív ágait
(pl. konkrét szociológiai kutatás, konkrét szociológia, gazdaságstatisztika
stb.) sorolják fel, bár helytelenül „alkalmazott társadalomtudományok­
nak” nevezik őket. Már előrébb említettük, hogy szerintünk nincsenek
alkalmazott tudom ányok, csak alkalmazott kutatások.
A tudományos ismeretek „többhelyűsége” megengedi, hogy bizonyos
fajtájú ismeretek egyszerre több csoportban is felhasználhatók legyenek.
Például:
1. csoport: ABCD
2. csoport: AXYZ
3. csoport: ABFY
4. csoport: BCZY
5. csoport: EGHK;
ahol A ismeret az 1 ,2 . és 3. csoportban is részt vesz, В ismeret az 1 ,3 ,4 .
csoportban s. i. t., (de mindig bizonyos mértékig más környezetben, más
partnerekkel), míg az 5. csoportban teljesen új, az előző csoportokban ed­
dig még nem előforduló ismeretek halmozódtak fel. Miután az egyes tudo­
mánycsoportok betöltötték azt a funkciójukat, amelyeknek érdekében

10Kelle-Kovalszon: A társadalomtudományok osztályozása. Voproszi Filoszófii,

1964. 11.

194
létrehozták őket, ebben a formában megszűnnek létezni. A komplex
tudományok fogalmát persze nem azonosítanék a tudománycsoporttal
vagy „mix”-ekkel. Például a vezetés tudománya komplex tudomány, de
nem egyveleg és nem keverék. A vezetéstudomány bonyolult folyamata
számos más tudományág vizsgálódási tárgyát képezi. A maguk aspektusá­
ból a műszaki, gazdasági, matematikai, pszichológiai, szociológiai, filozó­
fiai és jogi tudományok is tanulmányozzák a vezetés folyamatát. A vezetés
tudománya tehát komplex, ágazatközi, sok tudomány együtthatásából
kialakult és kialakuló tudomány, de nem tekinthető egymástól elszigetelt
tudományágak mechanikus egyvelegének. A komplex tudomány dialek­
tikus egységet alkot, amely magasabb mozgásformát jelent, ahol minő­
ségileg új, sajátos törvények alakulnak ki, ahol a tulajdonságok, az össze­
tevők nem additatív kombinálódása révén keletkezik a magasabb önálló
rendszer. Ezeknek az átfogóbb rendszereknek stabilitása is nagyobb, mint
az időleges funkciók betöltésére kialakult típuscsoportoké. A kom plex
tudomány nem a keverékre, hanem inkább az „elegy”-re emlékeztet. A
komplex kutatás szintjén azonban már ismét használhatónak tartható a
„mix” fogalma.
Felvetődik az a kérdés, hogy milyen típusok realizálódnak? Erre csak
konkrét vizsgálódások után lehet egzaktul válaszolni. Még nehezebb meg­
mondani, hogy mely típusok nem realizálódnak? A társadalom-
tudományok esetében „hézagokat” vehetünk észre, mert még nem alakult
ki az úgynevezett „technológiájuk” . Például a történelmi materializmus
vagy a szociológia esetében még mindig nem született meg az a konkrét
„technológia”, amely az általános elvek konkrét felhasználását oldaná meg.
A „társadalmi techné” fogalma analóg a természettudományokat ipari
alkalmazásaiba átalakító műszaki-technológiai tudományokkal. A szocio­
lógiában ezt „social engineering”-nek (társadalmi mérnökségnek) nevezik.
A szociológia elméleti eredményeit pedig a társadalmi munkamegosztásban
megjelenő uj típusú szakembernek, a „társadalmi mérnöknek” kell a társa­
dalmi gyakorlatba átültetnie.
Sokat kell tehát még munkálkodnunk azon, hogy kidolgozzuk a marxiz­
mus konkrét alkalmazásait. (Lásd pl. a politikai tudományt és alkal­
mazásait.) Ennek hiányában ma még jórészt a próba-hiba módszerével
dolgozunk a társadalomban.

13* 195
 Azt a problémát sem oldottuk még meg elméletileg, hogy valamennyi
ismeretünk közvetlen termelőerővé válhat-e? Miután nincs olyan tudo­
mányág, ismeret, módszer, amely teljesen magára lenne hagyatva, te­
hát mindegyik belép valahol valamely ismeretcsoportba, így ezen ke­
resztül a termeléssel is összekapcsolódhat. A célok elérése során bizo­
nyos tudományos ismeretek feltételezik egymást. Összekapcsolódnak
például a társadalmi ismeretek a természet- és műszaki tudományokkal.így
a filozófia, a lélektan, a pedagógia, szociológia, társadalomtudományok
sok ága stb. nem önmagában, de saját csoportjával együtt (komplex,
interdiszciplináris, vagy „mix” formák közepette) közvetlenül termelő­
erővé, szervezőerővé válhat.
Az ilyen rendszerezés elsősorban a tudományszervezésnek nyújthatna
segítséget annak megállapításához, mennyiben és hogyan tehető meg
mindig a következő lépés, amely a tudománynak a közvetlen termelőerővé
válását meggyorsíthatja.
A mozgásformáktól (amelyeken mi mindig önmozgást és önmozgó
anyagi rendszereket értünk) való eltávolodásunk azonban csak látszólagos.
Annak érdekében, hogy nézetünket jobban kifejthessük, egy tudomány-
történeti analógiához nyúlunk. A tudományos elmélet kiválasztásának
kérdésében Einsteinnek az volt a véleménye, hogy egyrészt a tudományos
koncepciónak meg kell egyeznie a kísérlettel, másrészt az elméletnek
„belsőleg tökéletes”-nek, ellentmondásmentesnek kell lennie. A Michel-
son-kísérlettel való ,Jeülső ütközés” túlhaladása további kiegészítő fel-
tételezéseket kívánt volna meg. (Amit Lorentz és Fitzgerald „kontrakciós
hipotézis’’-ükkel eredménytelenül meg is tettek.) Ezek viszont ellent-
mondtak volna a második kritériumnak. Einstein ekkor a dolgok kölcsön­
hatását fogadta el, ami a newtoni fizikából jól ismert „klasszikus ideál”.
Mivel az „ideál” newtoni nagyságrendű és szintű megvalósításának nem
voltak meg a feltételei, a klasszikus ideált Einstein úgy valósította meg,
hogy túlhaladta. Lorentz, Fitzgerald és Poincaré megoldásai — azzal, hogy
feltételezték a m éretek dinamikus effektusát, amely a mozgó elektronnak
az éterrel való kölcsönhatásának eredménye — fenomenologikus relativiz­
mushoz vezettek. A lorentzi gondolat valóban kifejezi azt (úgy, ahogy a
mozgásforma szerinti osztályozás is objektív tulajdonságot fejez ki), hogy a
mozgás viszonylagosságának objektív és szubsztanciális jellege van .Einstein

196
viszont másként értelmezte a problémát. A kovarianciát nem az éter és a
benne mozgó testek speciális kölcsönhatásából, hanem az általános tér- és
időviszonyokból vezette le. Az elektrodinamikának helyet kellett keresni a
kauzális világsémában, de mivel ebben nem volt elhelyezhető, ezért
Einstein új sémát választott. Részleges foltozás helyett merőben új kon­
cepciót terem tett. A klasszikus ideált tehát úgy valósította meg, hogy
túlhaladta.
Ne tűnjék ez az analógia nagyképűnek, hiszen csak azért hoztuk fel,
mert saját elképzeléseink esetében használhatónak tűnik ez a szemlélet.
Úgy véljük, segítségével meg tudjuk közelíteni a keresett megoldást. A
mozgásformáktól való eltérést látszólagosnak neveztük. A klasszikus el­
képzelés analóg a mozgásformák szerinti osztályozással, amelyet a dialek­
tikus tagadás tézis-fokán helyezünk el. Az első tagadás során felbontjuk,
fellazítjuk ezt az elképzelést. Erre tesz a könyv kísérletet. A második
tagadást is el kell azonban végeznünk, és ekkor a kétszeres tagadás erős
állításhoz juttathat el bennünket. Végigmentünk egy spirális fejlődésen, és
csak látszólag tértünk vissza a kiindulópontunkra, hiszen egy emelettel
magasabbra emelkedtünk a szintézisben. E szinten már nem mozgás­
formákról, hanem más kategóriákról beszélünk: N-dimenzionális rend­
szerezésről, csoportosításról, a tudomány társadalmi szerepéről, funkciójá­
ról Bizonyos célok megvalósítása érdekében történő működése és mű­
ködtetése, termelésben betöltött helye, szerepe, tudományszervezésben,
organizációban, közoktatásban, közművelődésben, tudományos kutatás­
ban való részvétele stb. alkotja a tudomány funkcióját. A funkciót tehát
speciális mozgásra való képességként határozhatjuk meg. E szintézisben
tehát minden kiválasztási elv a mozgó anyag valamilyen oldalát, tulajdon­
ságát, viszonyait, objektumait, csoportjait, funkcióját, módszerét, célját
stb. tekintettük rendezési elvnek, de belül m aradtunk a szubjektum-objek­
tum dialektikus kölcsönhatásán belüli specifikus mozgások birodalmán. A
klasszikus mozgásforma alapján álló rendszerezés egy leszűkített mozgás­
fogalommal a kölcsönhatásoknak csak kis részét fogja át. Mi viszont
lehetőséget látunk arra, hogy a kölcsönhatások minden válfaját rend­
szerezési elvként működtethessük. Véleményünk szerint a lehető leg­
szélesebben kell értelmeznünk a mozgás és a mozgásforma kategóriáját,
amelynek minden konkrét megnyilvánulása vonatkozási rendszerként más

197
és más relatív skála ért ékeket ad, A mozgás relatív jellege relatív rendezé­
seket kíván, amelyek persze az abszolút törvények működésének csak
konkrét vetületei. A funkció mint a működésben levő struktúra tehát a
létezőknek legáltalánosabb mozgásformája. Meg kell ugyanakkor jegyez­
nem, hogy az általam javasolt sok dimenziós, finom struktúrájú rendszer­
ben talán nem is annyira a hagyományos értelemben vett tudományok,
hanem inkább egy-egy konkrét kutatás helyezhető el.

4. A tudományos ismeretek rendszerezésének

információs modellje

A tipologizálás módszere mellett dolgozhatunk más eljárásokkal is. Mit

válaszolnánk például arra a kérdésre: vajon áll-e rendelkezésünkre vala­
milyen egzakt módszer annak megállapítására, hogy az egyes tudásterüle­
tek, tudományszakok milyen hatásfokkal dolgoznak? Sajnos kifejlett
módszerről még nem beszélhetünk. Szalai Sándor más összefüggésekre ta ­
nácsolt modelljét kíséreljük meg erre a célra ezt analóg módon alkalmazni
(19. ábra). Egy kutatóintézet esetében a bemenő és kimenő információs
csatornák a következők lehetnek: Az intézet (a tudomány) profiljánál«: és
társadalmi helyének meghatározásából indulhatunk ki. A népgazdaságban
meghatározzuk azokat a koordinációs pontokat, amelyeken csak az adott
munka segítségével tudunk túljutni, ill. ennek elvégzésével tudjuk a haté­
konyságot növelni. Ezután megvizsgáljuk a bemenő csatornákat.
Fontos feladat azoknak a döntési információknak a számbavétele,
amelyek azt mutatják meg, hogy a tudományos információkat milyen
szinten, kinek vagy kiknek a számára dolgozzuk fel, mert ettől függ a
bemenő információk szükségleti mértéke is. A társadalom nem elég gazdag
ahhoz, hogy csak tudományos hobbykat elégítsen ki. El kell dönteni, hogy
mire van szüksége a népgazdaságnak, legyen ez akár valamely termelési
probléma megoldása, akár a társadalmi tudat befolyásolásának igénye. Az
információ szintjének megválasztásától függ a bemenő információk mér­
téke, amin nemcsak az anyagi és személyi feltételeket, hanem a meg­
oldandó feladatokat is értjük.
Az adott intézetről (vagy analóg m ódon: tudományágról) azt is el kell
dönteni, hogy mekkora hibahatárral dolgozhat? Elég-e pl. az úgynevezett

198
 „logarléc-pontosság”, vagy ennél nagyobbra van szükség? Vagyis m ekkora
pontosságúak az információk és m ekkora pontosságú a kimenő infor­
mációs szükséglet, mekkora absztrakciók engedhetők meg technikailag,
elméletileg?
A két eddig említett döntési csatorna — azáltal, hogy eldöntjük felada­
tát és a feladat elvégzésének pontosságát — tehát meghatározza az ad o tt in­
tézmény (tudomány) helyét, kutatásának irányát, társadalmi hatékonyságát.
Ezekből kiderül az is, hogy a kimenő információ döntő többsége milyen
irányú: milyen csatornán vagy csatornákon távozik? Egyben megkapjuk a
„melléktermékeket” is, amelyek még másutt hasznosíthatók. A kim enő
információk irányainak, arányainak megválasztása határozza meg a
bemenő információk mértékét és ennek alapján dönthető el, hogy a
társadalom mennyi munkaerőt, milyen képzettségi fokon, mennyi anyagi
eszközt kíván vagy tud mozgósítani erre a célra? Persze mindig társadalmi
szükségletről és nem arról van szó, hogy a társadalomnak m ekkora a
szubjektív igénye.
A további bemenő csatornákon pénz, anyag, munkaerő, ezenkívül álta­
lános tudományos és speciális ismeretek és elsajátítási technikák lépnek be.
Az utóbbi (megismétlő, elsajátító) csatornán azok az információk jönnek
be, amelyek mások kísérleteinek megismétléséhez szükségesek, vagy azért,
hogy klasszikus módon ellenőrizzük ezeket, vagy azért, hogy elsajátítsuk a
technikát (a tudni-hogyan-t?)
Egy önmagából kiinduló és önmagába visszatérő csatornát is láthatunk a
modellben, amelyen keresztül az öntáplálás történik meg. Például ha ez a
modell egy matematikai kutatóintézetet ábrázol, akkor ez az intézet,
mondjuk a Banach-terekkel kapcsolatos felismeréseket sehova sem adja át,
hanem önmagába táplálja és tovább dolgozik vele.
A kim enő csatornák a következők: 1. A tudományos ismeretek álta­
lános állásával kapcsolatos információk csatornája. Ez a közművelődés, az
egyetemi és egyéb oktatás mellékcsatornáin folyik el.
2. Szolgáltatások továbbítására szolgáló csatorna. Ezeket az inform áció­
kat nem alkalmazzák, de bizonyos matematikai ismeretek esetleg idővel
felhasználhatók lesznek pl. az idő pontosítására a csillagászatban vagy idő­
járás előrejelzésre a meteorológiában. Általában állami, gazdasági, igazga­
tási szervek ismeretszükségletét fedezheti.

199
 3. Más tudományban alkalmazásra kerülő információk csatornája. Ez az
általános ismeretekkel rokonságban áll, de ezeket az információkat tuda­
tosan számításba vesszük. Hogy a matematikából mi megy át a jogba, azt
nem tudjuk megmondani, de hogy mi megy át a közgazdasági tudo­
mányokba, azt igen. Például bizonyos növénytani ismeretek már ásvány­
nyomok feltárására is felhasználhatók stb.
4. Közvetlen termelési alkalmazásra kerülő információk csatornája.
5. További kutatóintézeteknek átadott inform ációk, amelyek az alap-,
alkalmazott és fejlesztési kutatás szintjein vihetők át. Persze nem
mindenhol szükséges ezeket a fokozatokat, szinteket végigcsinálni. (Pél­
dául a Chinoin gyógyszergyárban az üzemi paramétereket már a labora­
tóriumban érzékelik, ezért lényegében nincs szükségük kifejezetten fejlesz­
tési kutatásokra.) Növényekből alkaloidák kinyeréséhez sem szükséges
fejlesztési kutatás. Ellenpéldákat is lehetne természetesen említeni. Például
a Haber-féle ammóniaszintézis elve mintegy 60 éve ismert volt, és csak
hosszú időn keresztül művelt fejlesztési kutatás révén lehetett üzemi
szinten megvalósítani. A szén cseppfolyósításának elvét sem tudták sokáig
alkalmazni megfelelő alkalmazott kutatás híján. A tranzisztorok vonat­
kozásában a zónaelválasztásos eljárás esetében is fejlesztési kutatásra volt
szükség. Ugyanez volt a helyzet a gallium nagybani kitermelése feladatának
megoldásakor.
6. Általános adatszolgáltatás csatornája. Ezen olyan információkat köz­
lünk, amelyeket potenciális felhasználóknak szánunk. Ezeket az adatokat
statisztikai kiadványok formájában tárolják, és idővel a legmeglepőbb
felhasználásuk tö rtén h et meg.
Feladatunk a továbbiakban az, hogy megmérjük az adott kutatóintézet
(tudományág) gazdaságosságát. Ezt úgy kaphatjuk meg, hogy a ráfordítási
költségeket (amely nem azonos azzal a költséggel, amit az adott intézmény
felhasznált) megfelelő koefficiensekkel át kell számítani (pl. az ott dolgozó
szakember kiképzési költségeinek számbavétele is szükséges), és az ezzel a
számítással korrigált és betáplált társadalmi értéket szembeállítjuk az ered­
ménnyel. Ekkor megkapjuk a gazdasági hatékonyságot.
Az adott intézm ény számára megadott politikai természetű döntés
előírja azt, hogy pl. hány százalékot fordítson a beruházási összegből -
mondjuk — a termelési csatornákra. Pl. meghatározzák, hogy a használati

200
19. ábra. Egy kutatóintézet információs-működési rendszere (Szalai Sándor javaslata
alapján)

201
csatornán a P forintnak 5%-a lépjen ki. Ha az intézet ezeket az infor­
mációkat nem adja ki, akkor felesleges „raktárkészlete” lesz, de egy másik
intézet átvehet az 5%-ból 3%-ot. Egy bizonyos összeget érő információt
tehát ennek az intézetnek reálköltségen (árnyékáron) átadunk. Ha ezek az
információk végül is eljutnak a termelésig, akkor visszafelé számolhatunk
hatásfokot.
Persze azt el kell dönteni, hogy az intézm ény milyen jellegű, tehát alap-,
alkalmazott vagy fejlesztési kutatást folytat-e és ennek alapján kell meg­
adni az arányokat, hogy hány százalékot fordítson az egyes csatornákra?
Ha egy történelemtudományi kutatóintézettel van dolgunk, akkor nagy
terjedelmű információt írhatunk elő a tudományos ismeretek általános
állásával kapcsolatos csatornára és mondjuk 0,02%-os információt a terme­
lésbe futó csatornára, amely utóbbi persze akár 0% is lehet. Ha viszont egy
műszaki fejlesztési intézettel van dolgunk, akár 100%-ot is előírhatunk a
termelési csatorna számára.
Fontos kérdés az is, hogyan történjen a kutatóintézet létrehozása, illet­
ve hogyan alakítsuk ki a kutatás arányát tudományágak és tevékenységi
szintek szerint. Először az ország helyét kell meghatározni a nemzetközi
munkamegosztásban, majd belső fejlődésünk irányait. Pl. a KGST munka-
megosztásban kialakult gépipar szakosításnak tükröződnie kell a tudo­
mányos kutatásban is. Ha ez nem így van, akkor a kutatóintézet vagy az
adott tudományág a fejlődésben tehetetlenségre lesz kárhoztatva. Maguk a
kutatók nem dönthetik el, hogy mit kutassanak, mivel elképzeléseik nem
mindig veszik figyelembe a népgazdasági szükségleteket, a nemzetközi
munkamegosztást, a tervezett fő fejlesztési tendenciákat. A fejlesztés irá­
nyának koordinátáit kell elsősorban meghúzni, hogy áttérhessünk az
extenzív fejlesztésről az intenzívre. Az intenzív fejlesztés területeit és
mértékét a kutatási bázisok döntési információ formájában kapják meg.
Ha a fenti modellt átvisszük a tudományokra, akkor a tudományok
rendszerének egy információelméleti leírását kapjuk meg, amely a mai
kapcsolatokat — mintegy — a közlekedési edények hálózataként ábrázolja.
Ami ebbe a hálózatba információként belekerülhet, az éppen ezáltal
bizonyítja, hogy tudományos. Ily módon strukturális ismereteket nyerhet­
nénk arra vonatkozóan, hogy bizonyos területek —mondjuk — a gépesítés
tudománya ma x matematikai, у mechanikai, z kohászati és v egyéb

202
20. ábra. Gráf a mennyiségek másik csoportba való átkerüléséről

ismeretből áll. Ily módon leírhatunk egy folyamatot, aminek a kimenete a

gépgyártás. Tehát ki lehet mutatni a tudományos ismeretek közlekedési
hálózatát, amely a tudományok mai hatásmechanizmusára adna választ.
Például azt, hogy a vegyipari kutatás fő kimenete a vegyipar irányában,
vagy a gépgyártás irányában stb. van. A bemeneti oldalon pedig kémiai,
matematikai, fizikai stb. alapkutatási eredmények állanak. Az összetétel
más lesz a kémiai szakon és más a vegyiparban.
Ez az elképzelés erősen hasonlít egy üzemi lineáris optimalizációhoz,
amit lineáris programozásként tartanak számon. A tudományok törvényei
mellett a gazdasági törvényeket párhuzamosan kell futtatnunk. A társa­
dalmi ráfordítás és az értékesítési ár ismeretében azt a kérdést tehetjük fel,
hogy mit érdemes ebből a ráfordításból csinálni? Milyen csatornáknak
adjunk át információt és milyen arányban? Problematikus hogyan kapjuk
meg az el nem adható, tehát a raktáron maradt információk előállítási
árát? Ha a kutatás a társadalom igényeiből indulna ki, akkor a „szellemi
meddőhányó” igen kicsi lenne. Felesleges „raktárkészletre” tehát nem
szabadna tervszerűen termelni.
A tárgyalt problémát egy műveleti sémának lehet felfogni, amelyen a
gráfmódszer segítségével megadható, hogy a változatlan mennyiségek az
egyik csoportból a másikba hogyan kerülnek át. A sémát a 20. ábrán
mutatjuk be.
A csomópontokban a műveleteket végzik el. Kérdés, mi az a mennyiség,
ami áramlik? A tudományok vonatkozásában nyilvánvalóan a megfelelő
tudományos információ, a közlés az a mennyiség, amit a műveleti egy­
ségekben át kell alakítani. Arra vagyunk kiváncsiak, hol lehet beavatkozni,
hol történik valami, hol nem történik semmi? Ahol 1 bemenet és 1
kimenet van, azt ki lehet iktatni, mert a gráfmódszer éppen azt mondja ki,
hogy legalább három tényező esetében képződik teljes gráf.

203
 A csoportmódszer zárt ciklusokra történő értelmezése is szükséges.
Mivel a műveletek viszik át a mennyiségeket, utóbbiakat elő kell állítani.
Ennek szabályait a csoportelmélet adja meg, például: hány alapvető
mennyiségből lehet a továbbiakat előállítani, milyen láncolatot adnak
stb.? A műveletcsoportokat a mátrixelmélet segítségével adhatjuk meg. Ha
függvénykapcsolat van két tudomány között, kimutatható, hogy bizonyos
változók értékeihez milyen más változók és ezek értékei tartoznak? Ha
nincs kimutatható kapcsolat a két tudományszak között, akkor fel kell
tételeznünk, hogy vajmi kevés közös van bennük. A mátrixban keressük a
fő kölcsönhatásokat az azonos mennyiségek között. Például hőből hőt
kapni könnyű, hőből mechanikai energiát nehéz, hőből elektromos
energiát még nehezebb (ma éppen ez az egyik jelentős tudományos problé­
ma). Bizonyos „tilto tt” kapcsolat, összeférhetetlenség is megállapítható a
különböző mennyiségek között. Ezzel egyszerűsödnek a kapcsolatok, más
vonatkozásban viszont erős összefüggéseket vehetünk észre. Ekkor olyan
sorokat nyerünk, ahol elöl vannak az erős kapcsolatok, majd fokozatosan a
lazábbak következnek. A közelhatás elve alapján a távolsággal egyenes
arányban csökken a kapcsolatok erőssége. A legtartósabban azokban a
nagy csoportokban látszanak képződni a kapcsolatok, amelyeket pl.
fizikai, kémiai, biológiai, orvosi, geológiai, filozófiai, közgazdasági, asztro­
nómiai, politikai stb. tudományok csoportjának szoktunk nevezni. Bár az
is könnyen megtörténhet, hogy pl. egy kémiába besorolt terület
szorosabban kapcsolódik a biológiához, mint a kémiához, illetve más
kémiai diszciplínákhoz (pl. a biokémia). A nagy tudományok területei
egymással feltételezhetően szintén szoros kapcsolatban állanak (pl.
műszaki tudományok és természettudományok), de finomabb felosztások­
nál már eltérések mutatkozhatnak. Azt kell felderíteni, milyen kapcsolatok
lehetnek a tudományok, ismeretek, diszciplínák között? A mátrixból csak
a tudományszakok kaphatók meg, de a kapcsolattípusok sajnos nem. A
kapcsolattípusokat pl. még a termodinamikában sem tudják előre meg­
mondani, nemhogy a tudományok bonyolult rendszerében.
Korunkban megnőtt a tudományok rendszerezésének a jelentősége,
mivel elméletileg kívánjuk szabályozni a gyakorlatot. El kell döntenünk,
ésszerű határok között mit érdemes művelni és mit nem? A spontán
fejlődésbe tehát tudatosan kívánunk beleavatkozni. Eközben persze

204
magának a szisztematizációnak is minőségi ugráson kell átmennie. Ezért is
nyúltunk kritikusan az eddigi osztályozási kísérletekhez. A javaslatunkban
szereplő csatornák sorsát nagyon nehéz végigkövetni, de éppen ez a leg­
izgalmasabb és gazdaságilag is hasznot hozó. Átalakítjuk a kapott infor­
mációkat, majd ezeket ismét és ismételten újra átalakítjuk, de hogyan? A
tudományos szakember tevékenységének rövid összefoglalásával feleljünk
erre a kérdésre: a kutató először formállogikai műveletekkel rendezi a
bejövő információkat, majd módszert választ, hogy ok-okozati össze­
függéseket állapítson meg. Vizsgálja azt, hogy két jelenség kapcsolatban
áll-e egymással, vagy nem? Az eredményt egy ok-okozat táblázatban
rögzíti. „Ilyen okok ilyen okozatokat keltenek stb.” —állapítja meg. Majd
a lényeges, tartós, belső, szükségszerű viszonyok alapján törvényt fogalmaz
meg, tehát a logikai műveletek segítségével és teljes megismerő apparátusá­
nak felhasználásával kapcsolati formákat tár fel. Majd e műveletek után
térhet át ismereteinek alkalmazására. Egy információs dobozban -- tehát
egy tudományszakon vagy tudománycsoporton belül is — ezek a folya­
matok mennek végbe. Ezeket az információs dobozokat a közlekedő
edények rendszere köti össze. Amit meg tudunk mondani, az az, hogy ér-
demes-e az átalakítást megcsinálni? A törvényben kifejezett és a társadalmi
szükségletek érdekében felhasznált ismereteket nevezzük tudománynak.
Úgy véljük, ha a tudományok rendszerét információs és visszacsatolási
folyamatnak (szabályozási, vezérlési folyamatnak) fogjuk fel, akkor ez
idővel programozottá válhat, és ezzel lehetővé válik kibernetikai megoldása
is. Ezt a megállapításunkat csak aláhúzza az az analógia is, amely a
megismerési folyamat és az elektronikus számológépek működése között
fennáll.

5. Munkamegosztás és tudományrendszerezés

Engels alapvető megállapításából indulunk ki, amely szerint „mi valójában

a termelésnek két elemével — a természettel és az emberrel — rendel­
kezünk, az utóbbi tulajdonképpen a saját fizikai és szellemi képes­
ségeivel.” 111

1 'Marx, K.-Engels, F.: Szocsinenija 1.555.0. (oroszul)

205
 A tudományos ismeretekkel rendelkező ember tehát a termelőerő része.
Bár a termelésnek tárgyi elemei is vannak, a tudományt nem lehet a
technika részének tekinteni. A perspektivikus fogalmazás a helyes: a tudo­
mány közvetlen termelőerővé válik. Eredményei a termelési technikákban
és technológiában, a munka szervezésében stb. realizálódnak. Egy gépben
is tudományos ismeretek testesülnek meg. A technika színvonala tehát
annak fokmérője, hogy a tudomány milyen mértékben vált közvetlen
termelőerővé? A technika ezért a tudomány termelőerővé válásának m uta­
tója. Persze más mutatók is lehetségesek: például, hogy milyen fokú a
társadalmi életfolyamatok általános intellektuális ellenőrzése és a követel­
mények kielégítése; hogy milyen fokú a társadalmi termelőerők termelése
nem csupán ismeretek formájában, de a társadalmi gyakorlat közvetlen
szervei formájában is?
A tudományos eredmények testet öltenek a technikában és más társa­
dalmi folyamatokban. Ezekben léteznek tovább átalakított, birtokba vett
formában. Amennyiben a tudomány realizálódik a munka tárgyaiban,
annyiban potenciális szellemi erőből a társadalmi termelés anyagi erejévé
válik. A termelés pedig a modern tudomány technológiai alkalmazása lesz.
Marx szerint az egyszerű kooperáció társadalmi termelőerő. Ebből a
tételből arra következtethetünk, hogy a tudományos kooperáció, a tudo­
mányszervezés is társadalmi termelőerőt jelent. Ugyanígy az osztályozás,
rendszerezés, ennek elmélete és gyakorlata is. Ezzel rámutathatunk a
tudományrendszerezés leglényegesebb társadalmi hasznosságára, arra hogy
termelőerőt termel. A komplex tudományok, a különböző tudomány-
csoportok, típuscsoportok, a tudományközi kutatásszervezés, nemzetközi
összehasonlító kutatások esetében a mennyiségi változások bizonyos
csomóponton minőségi változásokba csapnak át. E ponton új törvény-
szerűségek kezdenek érvényesülni és működni. Ennek a belátása a tervezés
megalapozásához segíthet hozzá. Például viszonylag pontosan előre meg­
tudjuk mondani, hogy bizonyos cél elérése érdekében hány kutatót és
milyen specialitások szerint kell összekapcsolnunk egy közös programba.
Ekkor a rendszerezés a folyam at manipulációs eszköze lesz. Ha növeljük a
manipulációs fokot, akkor felhasználási fokát is növeljük.
Marxnál a következő gondolatot találjuk: „A termelés meghatározott
módja, vagy a meghatározott ipari fok mindig kapcsolatban van az

206
együttes tevékenység meghatározott módjával és maga az együttes tevé­
kenységnek ez a módja a termelő erő.’’12
A munkamegosztás eredményeként tehát társadalmi termelőerő kelet­
kezik A tudománykomplexumok, típuscsoportok és komplex felhasználá­
suk nemcsak a valóság bonyolult viszonyai adekvát leképezését adják,
hanem társadalmi termelőerőt is szülnek észszerű összekapcsolásuk, rend­
szerezésük révén. A valóságos viszonyok adekvát vissz atükröz ése és fel-
használása növeli a társadalmi termelőerő mennyiségét. Ezt a következte­
tésünket Marx gondolatának — amelyben az egyéni termelőerők egyesülé­
séről beszél — analógiájára fogalmaztuk meg, azzal a megjegyzéssel, hogy a
tudományrendszerezés eszközével - azáltal, hogy általa kutatási tevékeny­
ségeket racionálisan kombinálunk —közvetve pótlólagos társadalmi terme­
lőerőt állíthatunk elő tudatosan.
A tudományok különböző fajtáinak kombinációiból tehát olyan speci­
fikus termelőerőt lehet létrehozni, amelyet csak ebből a folyamatból
nyerhetünk ki. A javasolt kombinációk és szempontok szerintünk speci­
fikus termelőerők előállítására alkalmasak, és ezt az előző általános meg­
fogalmazás konkrét értelmezésének tekintjük. Amikor ezt a folyamatot
elemezzük, akkor ezzel tulajdonképpen a hatásmechanizmus problémáit
érintjük. Szeretném még pontosabban kifejezni magamat: természetesen
nem önmagában a tudományrendszerezésnek mint logikai műveletnek van
pótlólagos termelőerőt növelő hatása és eredménye, hanem annak a
gyakorlati műveletnek, amely e logika alapján a kutatói tevékenységeket
sajátos munkaszervezeti formákba szervezi. A tudományrendszerezés tehát
csak közvetve bír gyakorlati jelentőséggel.
Ha a tudomány a technikán, technológián keresztül válik termelőerővé,
akkor egyrészt a tudományok technikáját, technológiáját, másrészt a
technikák és technológiák tudományát szükséges kifejleszteni. Ekkor a
tudományok rendszerezése sem maradhat csak elméleti jellegű feladat. Az
alábbi esetek lehetségesek: 1. kidolgozzuk a rendszerezés technikai,
technológiai alkalmazását 2. kialakítjuk a — funkcióját tekintve —techno­
lógiai jellegű tudományrendszertant. Ez más vonatkozásban elméleti
jellegű és alkalmazása útján nyerünk termelőerőt. A régebbi osztályozási

12Marx K.-Engels F.: Vál. Műv. 3. köt. 28. 1. o.

207
eljárásokból hiányzott egy láncszem: a rendszerezésnek mint tudományos
diszciplínának a technológiai jellege. Ezért nem tudtuk a rendszerezéseket
praktikus célokra felhasználni. Az elméleti belátásokat a jövőben azonban
nem „steriT’, hanem alkalmazott formájukban használjuk fel a társadalmi
szükségletek kielégítésére.
A jövőben a munkamegosztásnak és vele együtt a foglalkozások meg­
osztásának is tovább kell fejlődnie, hiszen a munkamegosztás fejlettsége
egy szervezet színvonalának legérzékenyebb mérőeszköze. Ezzel együtt a
koordináció, az összehangolás jelentősége szintén megnövekszik.
Olyan kérdés megvizsgálása is hasznos lenne, hogy például a komplex
automatizálásnak van-e integráló faktor jellege? Egyáltalán, van-e ilyen
faktor a tudom ányban, avagy nincs?
A funkcionális — és foglalkozási munkamegosztás kereszteződésének
problémái is külön vizsgálatot igényelnének.
Mindenesetre az elméletté átalakított gyakorlat megkönnyíti az életet,
és minél több az elmélet (a tudomány) és ennek alkalmazása, annál inkább
megszűnik a szellemi és fizikai munka különbsége. A régi munkamegosztás
megszűnésének folyamatával állunk szemben, amelyről Marx és Engels a
„Német ideológiában” írtak. Az ember egyre inkább eszmeivé alakítja át
tapasztalatait és ezekkel vezérli a folyam atokat. Tehát a „fejbe áttett és
lefordított anyagi” kérdésről van ismét szó. A visszacsatolás problémájával
találjuk szembe magunkat, bár a termelőerővé válás elemzésénél nem csak
az eszme materializálódásával, hanem a matéria eszmeiesítésével is
dolgunk van.
A jövőben szükség lesz a foglalkozások átosztályozására is, mivel a
tudományszakok és tudományos szakemberek elkülönítése egyre inkább
elveszíti a jelentőségét. Ezzel túl kell haladni a jelenlegi munkamegosztást,
amelyben minden tudósnak, szakembernek az a célja, hogy saját specia­
litását tűzön-vízen keresztül megőrizze. A tudomány időbeli jelenség,
tárgya is állandóan változik, tehát a tudom ányos specialitások átrétegződé-
sével is számolnunk kell.

208
6. A hálószerű tudomány struktúrák

E fejezetben magára a tudománytanra kívánjuk alkalmazni azt a rend­

szerezési eljárást, amelyet „hálószerűdnek nevezhetünk.1314

A j A tudomány tan (Science o f Science) ágazati felfogása'11

A Science of Science tárgyának meghatározása a születőben levő új tudo­

mány struktúrájának vizsgálatát teszi szükségessé. Szerintem a fő probléma
nem az, hogy szűkén vagy tágan kezeljük-e a Science of Science-t, hanem
az, hogy ágazati vagy hálószerű felépitésűnek képzeljük-e el? E fejezet
keretei között a tudomány ágazati szemléletének kritikájával és egy — az
előzőtől eltérő — tudománymodell felvázolásával kívánunk foglalkozni.15
Az ágazati szemlélet ellentmondásaira egy másik tanulmányunkban már
korábban, a 60-as évek közepén — rám utattunk.16 Azonban abban csak
diagnosztikai jellegű következtetésekig jutottunk el és tulajdonképpen egy
rákövetkező dolgozatban tértünk rá a tudomány rendszertani problémái
„orvoslásának” néhány terápiái lehetőségére.
Egy tudomány tárgyát és tartalmát két egymástól gyökeresen eltérő
módon adhatjuk meg:
1. vagy egyszerűen taxative felsoroljuk, hogy milyen problémákkal
foglalkozik,
2. vagy kimutatjuk a tudomány struktúráját.
Kétségtelenül az előző megoldás a könnyebb, a második nehezebb. A
két mód elemzése érdekében induljunk ki vizsgált tudományterületünk
tárgyából és céljából.

13Vö.: Farkas János: A Science of Science ágazati és hálószerű felfogásáról.

Magyar Tudomány, 1968. 6.
14 A „Science of Science” angol kifejezést „tudománytannak” fordítottuk, amely
leginkább az orosz „naukovedenie” kifejezésnek felel meg.
1 5Farkas János: Még egyszer a Science of Science-ró'l. Magyar Tudomány, 1968.
1. 34-39. o.
16 Farkas János: A tudomány strukturális tagozódásáról. Magyar Tudomány,
1961.4. 226-238.0.

14 F ark as 209
 A Science o f Science tárgya a tudomány általános felépítése, működésé­
nek módjai és form ái, ütemének, fejlődési irányainak függősége a többi
társadalmi jelenségtől és intézménytől, célja pedig a tudományszervezés —
tervezés —, az irányítás elméleti alapjainak a kidolgozása, azaz olyan intéz­
kedési műveletterv kialakítása, amely a tudományfejlődés objektív logi­
kájára támaszkodik, és amely biztosítja a tudom ány fejlődésének optimális
ütemét és a kutatások gazdaságosságát.
E célkitűzések elérése érdekében a Science o f Science-nek foglalkoznia
kell a tudomány létezésének különböző aspektusaival. E kérdéssel kap­
csolatban szabad legyen felhívni a figyelmet Mikulinszkij és Rodnij' 7
értékes tanulm ányára, amely kitűnő összefoglalását nyújtja azoknak a
problémáknak, amelyekkel az új tudománynak foglalkoznia kell.
A témával kapcsolatos szakirodalom információinak figyelembevételé­
vel a Science o f Science ágazati felépítését az alábbi taxatív összefoglalás
fejezi ki.

Science of Science:

1. tudományszervezés (benne kutatásszervezés, egyesek szerint ez a tudo­

mánygyakorlat tudománya),
2. tudománygazdaságtan (benne kutatásgazdaságtan),
3. tudom ánytörténet (benne technikatörténet),
4. tudományszociológia,
5. tudományrendszertan (benne a struktúra, a differenciálódás és integ­
rálódás problémái),
6. tudományelmélet (egyesek szerint tudományfilozófia, a tudomány-
fejlődés törvényeinek vizsgálatával),
7. tudomány tervezés,
8. tudománydokumentáció (tudománytájékoztatás),
9. tudomány metodológia,
10. tudományetika,
11. tudománypszichológia (alkotáspszichológia),

17Mikulinszkij Sz. R .-R o d n ü j N. /.: Nauka как pridmét szpeciálnogo isszlé-

doványija. Voproszi Filoszófii, 1966. 5.

210
12. tudományoktatás és népszerűsítés,
13. kutatáselmélet,
14. tudománylogika (benne a tudomány formalizálásának problémái, pl. a
tudomány matematika),
15. tudománykibemetika (a tudomány információelméleti kezelésével),
16. a tudományos megismerés elmélete,
17. a tudománypolitika.

A fentieken kívül a Science of Science tematikája még az alábbi problé­

mákkal kapcsolódik össze: 1. a politikai tudomány, 2. a tudomány és
politika, 3. tudomány és termelés, 4. tudomány és társadalom, 5. tudo­
mány és más társadalmi jelenségek, művészet, kultúra, filozófia stb., 6. a
tudósok felelőssége.
A felsorolás tényezői külön-külön és együttesen is vitathatók. Az ágaza­
tok sorrendje semmiféle értékítéletet, semmiféle logikai rendszerezést nem
fejez ki, teljesen esetleges. Ugyanúgy vitatható egyes ágazatok létjogosult­
sága, másoktól való elkülönítése. Összevonások szintén lehetségesek. Az
ágazatok átfedik egymást stb.
Ezt a taxatív felsorolást éppen annak illusztrálására állítottuk össze,
hogy ilyen módon a probléma nem megoldható. Mert szabad-e elkülöníteni
a tudománygyakorlatot és -elméletet? Azaz a tudományszervezés valóban
csak gyakorlati jelentőséggel bírna, és nem lenne saját elmélete? Vagy
lehet-e tudománytörténetet és technikatörténetet úgy művelni, hogy a
tudományfejlődés törvényeit a tudományelmélet tárgyába soroljuk? Vagy
lehet-e a tudományrendszertant a tudományelmélettől elkülönítetten
kezelni? A struktúrával, a differenciálódással és integrációval kapcsolatos
ismeretek nélkülözhetők-e, miközben elválik a tudomány- és kutatásszerve­
zéstől? Van-e létjogosultsága külön kutatáselméletről és külön tudomány-
elméletről beszélni? Melyek a kritériumai annak, hogy a kutatáselmélet és
kutatásgyakorlat önálló diszciplínák (ágazatok)-e, avagy valamely más ága­
zat alá sorolandók? Egyáltalán, van-e megnyugtató válaszunk arra nézve,
hogy melyek egy tudományág (tudományszak) önállóságának kritériumai?
Van-e abszolút önállóság, illetve mit kell érteni a relatív önállóságon?
Lehet-e továbbá a tudományos megismerés elméletét a tudományfilozófián
kívül kezelni, de lehet-e elszakítani magától a gyakorlattól, azaz a tudo-

14* 211
mányelmélet, a tudomány módszertana vajon nem hasonló vagy azonos
tartalmakat fednek-e? Ugyanilyen tisztázatlanok az ágazati kapcsolatok a
tudomány és politika, a tudomány és termelés, a tudomány és más társa­
dalmi képződmények között is.18

B) Áthidaló megoldások

Ennek az itt vázolt megközelítési módnak a nehézségeit ismerte fel Szántó

Lajos, aki a Science of Science-nek nem ágazati felépítését adja, hanem
csak a komplex tudományterület „fő irányairól” beszél.19 Az első fő irány
szerinte a társadalom, a politika és a tudom ányok komplex kapcsolatait
tekinti a vizsgálat céljának. A második fő irányt a tudományok gazdaság­
tana kifejezéssel jellemzi és itt tárgyalja a tudomány társadalmi termelő­
erővé válásának problémáját is. A harmadik irány körébe csoportosítja mind­
azokat a kérdéseket, amelyek a tudom ányok belső fejlődésével, működési
mechanizmusával kapcsolatosak, „orvosi kifejezéssel élve felölelik a tudom á­
nyok anatóm iáját, biológiáját és genetikáját” és szerinte itt tulajdonképpen a
tudományok rendszerezéséről, a tudom ányok struktúrájáról van szó. A har­
madik irány vonatkozásában vizsgálandó a differenciálódás és integrálódás
mértéke, hatása, a tudományok osztályozása, rendszertana, a „kis és nagy”
tudomány viszonya, a tudományok általános fejlődési görbéjének leírása.
Szántó Lajosnak ez a sajátos értelmezés lehetőséget adott arra, hogy két
vonatkozásban is elkerülje azokat a problém ákat, amelyek a tudományok
rendszerezésével kapcsolatosak. Először elkerülte a tudományok osz­
tályozását általában, majd a Science o f Science osztályozását különösen.
Szántó Lajos ugyanis szerintem világosan látja, hogy a tudomány fához
hasonlított, hierarchikus-ágazati modelljéből kinyert —taxatíve felsorolt —
ágazati felfogása nem vezethet el egy tudom ányos diszciplína struktúrájá­
nak megértéséhez. A struktúra ugyanis az ágazatok egyszerű felsorolásával
nem jön létre. A struktúra csak a tudomány működése során keletkezik, a
működés azonban egy egységes folyamatban megy végbe, ahol a struktúra

18 Természetesen ezen összefüggések számos vizsgálódás tárgyát jelentik mind

itthon, mind külföldön. Felsorolásuktól e helyütt eltekintek.
19 Szántó Lajos: Egy űj tudományág. Pártélet, 1967. 2.

212
elemei nem kizárják, hanem feltételezik és áthatják egymást. Bár Szántó
Lajos a struktúra és a rendszerezés vonatkozásában kifinomított megoldást
nem ad, nem is vállalkozik rá, de szellemesen áthidalja a problémát és ez
már lényegesen előreviszi az ügyet. Bebizonyosodik tehát, hogy amikor a
Science of Science fogalmainak egymáshoz való viszonyát vizsgáljuk, akkor
végső soron tudományosztályozási kérdésekhez jutunk el. A klasszikus
osztályozási megoldások azonban csődöt mondanak. Kiderül, hogy
korunkban — amiként a tudomány problémáit sem lehet a hagyományos
módon kezelni és megoldani —, ugyanígy nem kielégítő a tudományok
osztályozásának klasszikus öröksége sem. Ezért a tudomány általános
rendszerének és a Science o f Science rendszerének a megoldását sem lehet
hagyományos módon elvégezni, hanem az új módon jelentkező problémák
megoldására új lehetőségeket kell keresnünk. A Science of Science nem
ágazati, hanem „fő irányok” szerint kezelt szemlélete ju to tt egyébként
kifejezésre Korach Mór és Szántó Lajos közös tanulmányában is.2 0
Szűkebben vett kutatási témánk e könyvben —a tudomány osztályozá­
sának és rendszerezésének kérdése. Régebben — másokkal együtt — úgy
véltük, hogy ez steril filozófiai probléma. Nos, ezek az illúzióink szerte­
foszlottak. A kutatás során rájöttünk arra, hogy a téma komplex jellegű, és
számos tudományág illetékességi körébe tartozik, illetve a kérdés komplex
vizsgálatához szükség van egy olyan új eljárásra, amely az ismereteket és a
módszereket egy külön tudományos diszciplínába egyesítetten kezeli. így
jutottunk el ahhoz, hogy a tudomány rendszerezését a Science of Science
tárgykörébe tartozónak tekintsük.
Vizsgálódásaink során két „megdöbbentő” megállapításra jutottunk.
Ezért használjuk a fenti kifejezést, mert a felismerések eredeti elvárá­
sainkkal tökéletesen szembekerültek és minket leptek meg a legjobban.
Ezek a következők voltak:
1. Az elméletben korszerűtlen tudományszemlélettel dolgozunk. A
tudomány tényleges fejlődésétől a tudományelmélet jelentősen elmaradt.
A tudományelmélet és tudománygyakorlat között tekintélyes ellent­
mondás jö tt létre annak következtében, hogy az elmélet még nem tudta
általánosítani a tudományos praxist.20

20Korach M ór-Szántó Lajos: A tudomány tudománya. Élet és Tudomány,

1967.18.
213
 2. Az első pont alatt említett korszerűtlen tudomány szemlélet adekvát
leírása a tudományok osztályozásával történik meg. Következtetés: ha
elvetjük ezt a szemléletet, akkor a tudományok osztályozásáról is le kell
mondanunk.
Vizsgáljuk meg tehát ezt a tradicionális tudományfelfogást.

C) A tudomány „tradicionális felfogásának általános jellemzése

Ez a szemlélet (továbbiakban I.) a tudományt nem fogja fel komplex

rendszerként. Logikai alapja a formállogika. Ennek műveleti formája az
osztályozás. Az osztályozás általában a tárgy szerinti tematikus felosztást
jelenti. A tudományt fához hasonlítja, ahol a fa ágai felelnek meg egy-egy
tudományágnak. Az ágazatok legfeljebb mozaikszerűen kapcsolódnak
össze. Egy elavult téridőszemléletet őriz ez a felfogás és ezért értelmesnek
tartja egy-egy tudományág(szak) „helyének” definiálását. Ezt a helyet a
priori adottnak tekinti. Lényegében átveszi a mechanikai rendszer jelleg­
zetességeit, annak minden metafizikus korlátozottságával együtt. Fel­
építése hierarchikus, piramisszerű, szubordinatív. A tudományágakat
(szakokat) abszolút önállónak tekinti. A tudomány fogalmát működésétől
elvonatkoztatva adja meg és nem tud felelni arra a kérdésre, hogy mi
tekinthető a tudomány kritériumának? A differenciálódást fő tendencia­
ként ábrázolja. Ez a tendencia hátrányosan jut kifejezésre az akadémiai
osztályok felépítésében, a tudományos minősítések rendszerében, a kuta­
tás folyamatában s. i. t. A differenciálódást primitív sémákkal, legtöbbször
tudományskatulyák lineáris egymásmellettiségében adja meg. A tudomány­
ban tulajdonképpen nem is folyamatokat, hanem fenomenologikusan leír­
ható statikus állapotokat lát. Az osztályozást tiszta elméleti kérdésként
kezeli, ezért passzív, szemlélődő. Tudományszervezési célokra alig használ­
ható. Mivel nem műveleti jellegű, nem elégíti ki kellően a társadalmi
gyakorlat, a cél és a módszer szükségleteit sem. A tudomány termelőerővé
válásában közvetlenül alig használható. Az osztályozást csak egyetlen ki­
tüntetett vonatkozási rendszerben (pl. mozgásformák szerint) látja lehet­
ségesnek. Az anyag- és energiaaspektus mellett elhanyagolja a tudomány
információs vonatkozásait. Miután nem kutatási bázison vizsgálja a tudo­
mányt, kellően nem optimalizálható. Erre már csak azért is alig van lehető­

214
sége, mert ezt a szemléletet nem lehet egzakt formalizációval kezelni. Ily
módon ellentmondás mutatkozik a tudomány valóságos fejlődése és annak
leírása, továbbá az egyes tudományszakok egzaktsága és a tudomány
általános rendszerének pongyolasága között. Az egyes tudományágakat
(szakokat) a szó eredeti értelmében atomisztikusan kezeli, hiszen ezeket
struktúra nélküli, elemi rendszereknek tekinti. A rész elsőbbségét vallja az
egésszel szemben. Fő kategóriája a létezés és nem a viszony. Ezért a
rendszerezést nem tudja mérési eljárásként felfogni. Látóköréből kiesik a
viszonyítás módja, és ezért a mérési skála viszonylagosságát nem ismeri el.
A kutatásokat és tudományszakokat „tiszta tenyészet’’-ben és nem köl­
csönhatásaikban tartja nyilván. Az elsőfajú elkülönüléseket, akárcsak a
tudomány másodfajú, pl. alap-, alkalmazott, határ-, elméleti, gyakorlati
stb. tudományokra való felosztását is a priori adottnak veszi. A megismerési
folyamat elméleti és gyakorlati oldalait egymástól elszakítva vizsgálja.
Végül az oktatásban a tudományágakból tantárgyakat csinál, amelyek
nélkülözve minden elasztikusságot, az oktatás merev rendszerét alakítják
ki, ahol a fő hangsúly nem a hogyan-ra, hanem a mit-re esik.

D) A tudomány „korszerű" modelljének jellegzetességei

Ez a szemlélet (továbbiakban II.) a tudom ányt komplex rendszerként fogja

fel. A lételmélet és ismeretelmélet, az elmélet és gyakorlat, a természetes és
mesterséges, az objektív és szubjektív vonatkozásait szuperpozíciós egy­
ségben kezeli. Túlmegy a scientizmuson és a „természet emberiesítésének” ,
az ember által terem tett „második valóság” elve alapján a tudom ányt
konstrukciónak fogja fel, ahol ez a tudomány nem egyszerű vissza-
tükrözése az anyagi világnak, hanem annak modellbe sűrített formája,
amely további kutatások alapja lehet. Logikai megalapozását a dialektikus
logikában látja, száműzve ezzel a lapos azonossági tételt, ahol a dolgok
önmagukkal azonosak, kizárva ezzel más dolgokban való részvételüket. A
tudomány osztályozása helyett annak rendszerezését teszi szükségessé. A
rendszerezés nem tematikus, hanem funkcionális értelemben történik a
társadalmi szükségletek alapján. A tudományt nem fához, hanem hálóhoz
hasonlítja, ahol a hálószemek összekapcsolódása a lényeges. (A szembe­
állítás élességén persze enyhít, ha a háló grafikus ábrázolását is olyan

215
faként fogjuk fel, amelyben megengedünk oldalirányú és keresztkapcsola­
tokat is, gondoljunk a részleges rendezési relációra.) A többdimenzionális
térfogalom a „tulajdonságtér” bevezetésével konkretizálódik, túllépve
ezzel a „puszta h ely” fogalmát. Értelmetlennek tekinti egy tudomány
„helyének” rögzítését, helyette a tudományos ismeret áramlásáról, útjáról
nyújt felvilágosítást. Lényegesnek tartja annak kimutatását, miképpen
mozog egy ism eret a többi ismerethez viszonyítva? A tudományt való­
színűségi jellemzőkkel bíró bonyolult szerkezetű rendszernek tartja,
amelyet dialektikusán kezel. Felépítésének alapelve a koordináció, az
összehangolás elve. Értelmetlennek tartja a tudományágak (szakok)
abszolút önállóságáról beszélni. A tudományágak (szakok) régebbi fel­
fogását dialektikusán tagadja. A tudomány eme modellje lehetőséget ad a
tudomány operatíven hasznosítható fogalmának a kialakítására, amely a
használat, az alkalmazás felől adja meg a tudom ány kritériumát. Tudo­
mánynak ugyanis az lesz nevezhető, ami belekerülhet a hálóba, azaz képes
lesz ott környezetével funkcionális kapcsolatba kerülni, azaz működni. Fő
tendenciája tehát az integráció, erősítve ezt tudatos integráló tényezők
bevezetésével. Ez a modell a tudomány tudatos-irányított voltát kívánja
növelni. Lineáris sémák helyett az információs vonatkozásokat helyezi
előtérbe. A tudom ányt dinamikus folyamatként fogja fel. Nem ismer el a
priori kitüntetett osztályozási rendszert, illetve elvben minden koordináta-
rendszert egyenértékűnek tekint. Az n-dimenzionális rendszerezés minden
dimenziójának egy-egy társadalmi szükséglet felel meg. (Releváns szükség­
letekkel számolva ezek nagyságrendjét napjainkban kb. 10—12 kategóriára
becsülöm.) A szükséglet kielégítése érdekében különböző ismereteket
egyesít egy-egy háló-típusba, ami nem zárja ki, hogy ugyanezen ismeretek
más típusokban ugyanakkor ne kerülhessenek alkalmazásra. A típusok
viszonylagosak, átm ennek egymásba és feladatukat betöltve megszűnnek.
A rendszerezést feladatok elvégzése érdekében végezzük el, tudomány-
szervezési orientáltsága tehát kézenfekvő. A termeléssel különösen össze­
függésbe hozható és így a tudomány közvetlen termelőerővé válásához
nagymérvű segítséget nyújt, szélesebb értelemben pedig a tudomány társa­
dalmi szervezőerővé válásában használható fel. A tudománynak ez a keze­
lése figyelembe veszi a gyakorlat, a cél és a módszer szempontjait is, ezért
műveleti jellegével növeli az ember és a társadalom szabadsági fokát. A

216
tudományt kutatási bázison fogja fel, ezért optimalizálható. A rend­
szerezéssel specifikus társadalmi termelőerőt termel. Fő kategóriája nem
a létezés, hanem a viszony és az egész elsőbbségét vallja a részekkel szem­
ben. Nagy szerepet játszik benne a modern strukturalizmus. Ennek k ö ­
vetkeztében lehetővé válik e szemlélet kibernetikai modellezhetősé-
ge is. E felfogás nem relativista, mert a mérőskála viszonylagos adatait
objektívnek tartja és ezeket a tudomány invariáns alaptörvényére ve­
zeti vissza, amely viszont a mérlegegyenlet szerepét tölti be. A kutatá­
sokat és tudományszakokat nem „tiszta tenyészetében, hanem ötvöze­
teikben, „mix”-ekben tartja nyilván, ahol az összetétel adja a tudományt.
Az elsőfajú és másodfajú felosztás eredményeit nem a priorinak, hanem
a posteriorinak tartja, azaz csak konkrét összefüggésben tudja megmondani,
hogy valamely adott ismeret alap-, alkalmazott, elméleti, gyakorlati,
határ-, átmeneti jellegű-e? Ezek a priori megkülönböztetését értelmet­
lennek tekinti.
Végül az oktatásban a tantárgyak ágazati felépítését felválthatónak
tartja a problémaköröket egységes struktúrába programozó hálózatos
modellel.

E) A tudományelmélet és a tudománygyakorlat ellentmondása

A tudomány eddig felvázolt két gyökeresen eltérő felfogásához az alábbi

megjegyzéseket szeretnénk még hozzáfűzni:
1. Az I. modell egy olyan elavult szemléletet tükröz, amely nem veszi
figyelembe a XX. század nagy tudományos eredményeit: a kvantum-
elméletet, a relativitáselméletet, a rendszerelméletet, a társadalom marxista
építésének gyakorlati eredményeit stb. Ezért a dialektikusán fejlődő tudo­
mányt elméletileg ma még mindig egy elavult, metafizikus-mechanikus
szemlélettel közelíti meg.
2. A tudományos szakember a maga gyakorlatában általában a korszerű
hálómodellt műveli. Mégis, ha elméleti úton akarja kezelni a kérdést, akkor
ütközik bele a tudományelmélet és a tudománygyakorlat eme paradoxon­
jaiba. Eközben persze számtalan kompromisszum és átmeneti megoldás is
létrejön. Pl. ha a tudósok tankönyvet írnak, akkor könyvük elején tudo­
mányterületük elhelyezésénél esetleg XVIII. századi módon klasszifikál-

217
nak, majd elavult rendszertani keretekben, korszerű tudománytartalmat
fejtenek ki. Úgy véljük, ezért hasznos, ha a tudományfejlődés mai tényei, a
tudományos praxis alapján elvégezzük a megalapozáshoz szükséges azon
elméleti vizsgálódásokat is, amelyek a régi elmélet dialektikus túlhaladásá-
hoz és az új elmélet kialakításához vezetnek el bennünket. Az elméletnek
éppen a gyakorlatot kell elméleti síkon legalizálnia.
3. Kétségtelen tény, hogy korunkban szerteágazó kutatások folynak az
egységes tudományelmélet megteremtésére. (Kedrov, Mikulinszkij és
mások a Szovjetunióban, Bernal, Goldsmith Angliában, Price és mások az
USA-ban, a lengyel tudományelméleti iskola, pl. Valentinovics és Kotar-
binszkij s. i. t.). A nagy szintézis még nem született meg, de a mai szorgos
kutatások előkészítik ezt. A legnagyobb elmaradás azonban nem is az ún.
II. modell kidolgozásánál figyelhető meg, hanem ott, hogy a tudomány
dialektikus lényegével kapcsolatos felismerések konzekvenciái rendszertani
vonatkozásban nem kerültek még alkalmazásra. Lássunk erre mindössze
egy példát.
Igaza van Korach Mórnak, amikor ezt írja: „Egyes tudományos term i­
nusokra —em lítettem végül —az osztálytársadalom szellemében gyökerező
hierarchikus szemlélet nyomta rá tartós bélyegét. Leginkább talán a tudo­
mány rendszerezése területén találkozhatunk ilyen jelenségekkel, amelyek
terminológiai vonatkozásban nem engedik érvényesülni a tudományok
hálózatszerű összefüggésének egyre jobban terjedő felismerését.”21 Majd
így folytatja: „szerintem ilyen hierarchikus felfuvalkodottság ölt tudat­
talanul testet az alap- és alkalmazott tudom ányok” kifejezések megrögzött
használatában még ma is . . .”22
Az alap- és alkalm azott tudományok hierarchikus megkülönböztetése
ellen jómagam is évek óta harcolok, és e témakörben — éppen az előzőek­
ben felvázolt szemlélet alapján —Szolcsányi Pál\al közösen az alábbiakat
fogalmaztuk meg.23

21 Korach Mór: Megjegyzések a „Science of Science” vitához. Magyar Tudomány,

1966.10. 637.0.
2 2 1. m . u o .
23 Farkas János-Szolcsányi Pál: A természettudományok és műszaki tudomá­
nyok viszonyáról. Magyar Filozófiai Szemle, 1965. 6. 1040 o.

218
 „A tudományos kutatás megkülönböztethető szintjeire (alap-, alkal­
mazott és fejlesztési kutatás) nem helyes tudományrendszerezést ráépíteni,
mondván, hogy tehát vannak alap-, alkalmazott tudományok és — a
fejlesztési kutatás szintjén — technikai tudományok. (A technika bele­
keverése a tudományba csak megnehezíti az amúgy is bonyolult helyzetet.)
Nincsenek alap- és alkalmazott tudományok, viszont ismerjük a tudomány
alkalmazásait. Minden tudomány alkalmazott tudomány, így tehát nincse­
nek alkalmazott tudományok. Ш lehetséges minden tudományszak alkal­
mazása, akkor a műszaki tudományok szakemberei ugyanúgy alkalmazzák
és ugyanúgy művelik szaktudományukat, mint bármely más tudós. A
tudomány tehát egységes, és ezen az egységen belül a különböző síkon
történő alkalmazásaiban él és fejlődik tovább.”

F) A z ágazati tudományszemlélet és a tudományosztályozás kritikája

Nos, a korszerű tudományszemléletet kell érvényesítenünk a tudomány

rendszerezésében is. Ezt azonban csak akkor tudjuk elvégezni, ha le­
mondunk a tudomány osztályozásáról. Egy korábbi tanulmányunkból
legyen szabad idézni: ,Д г osztályozás kifejezést utoljára szeretnénk
használni, mivel ez feltételezi, hogy a dolgok összessége egyértelműen
felbontható meglevő vagy hiányzó ismérvek alapján, és ezért egy hierarchi­
kus struktúrán belül az alkotórészek egymást tökéletesen kizárják. A
formális logikára alapozott osztályozás és a vele kapcsolatos logikai
szabályok — amint erre már rámutattunk — nem kielégítőek e dialektikus
probléma esetében. Ezért helyesebb, ha a „tudományosztályozás” ki­
fejezést tudománytörténetileg túlhaladott örökségnek tekintjük és helyette
a tudományok rendszerezéséről beszélünk.”24
A probléma ugyanis abban áll, hogy a tudományágakat (lásd a Science
of Science ágazati felépítését) a formállogika A est A elvének megfelelően
önmagukkal akarjuk azonosítani, azért, hogy egyértelműen elkülönít­
hessük őket más tudományágaktól. A formállogikai bázison ezt valóban
csak osztályozás (klasszifikáció) műveletével tudjuk elvégezni, ahol a fel-

24Farkas János: A tudomány rendszerezésének problémái. Magyar Tudomány,

1965. /. 8 -9 . o.

219
osztás tagjainak a hierarchikus rendszeren belül ki kell zárniuk egymást. És
akkor egy-egy tudományág vagy ez, vagy az, a többi pedig „az ördögtől
való” . A valóságban azonban e tudományágak nem kizárják, hanem áthat­
ják egymást. A Science of Science ágazatainak a felsorolása semmiféle
struktúrát sem eredményez. A struktúra ugyanis valamely rendszeren belül
különböző részek közötti meghatározott viszony, azaz a struktúra a vala­
mely adott egészen belül az elemek viszonyának a rendszerét, a közöttük
levő kapcsolatok elveit, módszereit és mechanizmusait jelenti.
A struktúra viszont a rendszert tételezi fel, amely az elemek olyan
integráns halmaza, amelyben az összes elemek olyan szorosan függnek
össze egymással, hogy a halmaz egységes egészként áll szemben a környező
feltételekkel és más rendszerekkel.
Mivel a tudomány osztályozása nem tudja megragadni a tudomány struk­
túráját, így nem tudja megragadni rendszerét sem, hiszen a tudom ányt
rendszerben felfogni egylényegű a strukturális szemlélettel. A tudomány
valóban létező struktúráját pedig éppen a hálószerű kezeléssel fejezhetjük ki.
Ezért nagyjelentőségű Bernalnak az a gondolata, amely szerint „a tudomány
jobban hasonlít a hálóhoz, mint a fához” .2 5 De ez még nem elég. A struk­
túrát kifejező háló lényegéhez még a funkcionális szemlélet is szükséges.
Ez a háló ugyanis nem merev állapotot, hanem folyamatot fejez ki, amely­
nek tendenciái, irányai vannak, és ezek éppen a működés során realizálódnak.
A tudom ány lényege ugyanis az ismeretek, módszerek (elméleti belátá­
sok és alkalmazásaik) módszeres összekapcsolásában, működésében (funk­
cionálásában) rejlik. A strukturált rendszer működő háló. A tudomány
ágazati szemlélete (amelynek formállogikai leírását az osztályba sorolás
műveletével adják meg) nem működésében mutatja be a tudományt, hiszen
nem fejez ki struktúrát. Csupán tudományskatulyákat rak ide-oda egy
hierarchikus képződményen belül, ahol a tudományszakok (ágazatok) eset­
legesen, mozaikszerűen kapcsolódnak össze. Ebben a szemléletben értel­
mesnek tűnik valamely tudomány „helyének” a kimutatása.
A tudományszakok (ágazatok) közötti viszonyokat tulajdonképpen a
formális logika fogalmainak terjedelmi viszonyai analógiájára kezelik.25

25Bernal J. D.: Sztratégija isszlédoványija. Nauka о nauke. Moszkva, 1966.

387.0.

220
 Az osztályba sorolás esetén a tudományszakoknak jól definiált, rög­
zített, minden körülmények között érvényes lokalizált helyük van.
Ezzel szemben a valóságos helyzet az, hogy a tudományos diszciplínák
közötti összefüggések száma egyrészt több, másrészt egészen más, mint a
logikai fogalmak közötti terjedelmi viszonyok, azaz a tudomány nem
formállogikailag, hanem dialektikusán viselkedik. Elképzelhető pl. olyan
kapcsolat is, amit „hozzárendelés” -nek nevezhetünk, ami sem nem alá-, sem
nem fölé-, sem nem mellérendelés. A tudományos diszciplínák egymás
közti kapcsolatait (magát a hatásmechanizmust) ezért nem lehet egy olyan
térben elképzelni, ahol kisebb-nagyobb zsákokat vagy skatulyákat
gyömöszölünk egymásba, vagy rakosgatunk egymás mellé, alá vagy fölé. A
valóságos összefüggéseket egyébként is csak annyiban lehet geometriailag
megfogható problémaként kezelni — tehát minden viszonyt térdimenzióra
visszavezetni —, amennyiben ezen többdimenziós teret értünk. Minden
egyes konkrét társadalmi szükséglet megfeleltethető egy-egy dimenziónak.
A tudománynak olyan rendszerére van szükségünk, amely nem álla­
potot, hanem folyamatot fejez ki, és amelyben nem a tudomány helyének
definiálása az értelmes, hanem az, hogy az egyes tudományos ismeretek,
módszerek, megoldások és eljárások miképpen mozognak egymáshoz
képest? Ezek hézagmentes kapcsolatba, tehát hálóba lépnek egymással, és
a működés feltétele éppen az optimális összekapcsolás tényében rejlik.
Amint látjuk, nemcsak a tudományosztályozást kell kritikaüag kezel­
nünk és tudománytörténeti örökségnek tartanunk, hanem a tudomány ma
használt tradicionális fogalmát is. A hálót ugyanis nem tudományos disz­
ciplínák, tudományágazatok, tudományszakok egymásra hatása szövi. E
tradicionálisan kialakult ágazatok elnevezései konzerválódtak, és ma már
nem felelnek meg tartalmuknak.

G) A tudomány és a tudományágak (szakok) fogalma kritikai

átértékelésének szükségessége

Ily módon sürgető igénnyel vetődik fel a tudomány és — ebből követ­

kezően - a tudományszakok (ágazatok) kritikai felülvizsgálata is. Korach
Mór plasztikusan mutat rá a tudomány megszokott fogalmának problema-
tikusságára: ,,Ha egy kicsit elgondolkodunk felette, a „tudomány” szó

221
maga is sok elavult tartalmat asszociál, hiszen a középkor ismeretanyagot
felhalmozó „tudósait” a két lábon járó könyvtárakat, egy számológép
memóriájával vetekedő emlékezet-monstrumokat juttatja eszünkbe.”26
Tudományrendszerezési vizsgálódásaink során magunk is arra a belátásra
jutottunk, hogy a tudomány eddigi és jelenlegi fogalma helyett ennek egy
operatíve hasznosítható (tehát tudományszervezési orientációjú) fogalmát
kell kialakítanunk, amely maga után vonja a tudományszakok (ágak,)
(diszciplínák) kritikai átértékelését is. A tudomány meghatározásánál ezért
javasoljuk a problémakör fogalmának bevezetését, amely nem identifikál­
ható valamely tudományszakkal, hanem jelenthet egy tudományos ideát,
fogalmat,'kategóriát, módszert, eljárást, ismeretet, alkalmazást, illetve ezek
komplex együttesét, rendszerét. Ez a problémakör a régebbi formállogikai
(és hadd mondjuk végre ki: metafizikai) alapokon kialakított tudomány-
szak (tudományág) kifejezést hivatott felcserélni. Szerintünk ez a fogalom
sokkal rugalmasabban kezelhető, mint az „ágazat” fogalma. A probléma­
körön tehát az ismereteknek, módszereknek, ideáknak stb. valamely elasz­
tikusán változó, az adott szükségletek kielégítése után felbomló és más
ismeretcsoportban átalakuló rendszerét értjük, amely meghatározott körül­
mények között relatíve önállóan viselkedik környezetével szemben, de
ugyanakkor éppen adott környezetében válik működővé azáltal, hogy
struktúrája rendszerré szerveződik. A „problémakör” azért nem azonos a
„tudományszak” (tudományág) fogalmával, mert azoknak valamely célból
visszafelé felépített metszete csupán. Egy „problémakör” tehát egyszerre
több tudományszak ismeretanyagát is tartalmazhatja, de sohasem fedi le
teljes tartalmukat. Ezek tehát egy időben ugyancsak léteznek, de amíg
létezésük főleg a megismerés tárgyának ontológikusan eltérő területeihez
kapcsolódik, addig a .problémakör” a funkció betöltésére szerveződik. A
„tudományszak” fogalmát a „problémakör” tehát csak a rendszerezés
funkcionális metszetében váltja fel.
A tudomány funkcionálisan és ezért operatíve hasznosítható értelme­
zését talán fogalmazzuk így: tudománynak az olyan ismeretek és ezek
alkalmazásai nevezhetők, amelyek a megelőző problémakörök összefüggő
rendszerébe beilleszthetők, és amelyek meghatározott társadalmi szükség-

26 Lásd a 21. számú hivatkozást.

222
letek kielégítését szolgáló csoportosításban kerülnek feltárásra és felhaszná­
lásra, betöltve ezzel a fokozódó mértékben közvetlen társadalmi szervező­
erővé (ezen belül termelőerővé) válás funkcióját. A funkcionális tudo­
mányrendszerezés a szükségleteknek-funkcióknak megfelelő „problém a­
körök” állandóan fluktuáló-dinamikus mozgását jelenti.
Ez a funkcionális tudományfogalom szerintünk kielégíti a rendszer, a
struktúra, a funkció, a háló, az elmélet és gyakorlat egysége, a tudom ány
célja és társadalmi jelentősége kritériumait.
Ez a tudományfogalom teljesen adekvát azzal a tudománymodellel,
amelyet D. Bem al a tradíciókkal ellentétben nem fához, hanem hálóhoz
hasonlít. A tudom ánytörténet során az egyes felfedezések egymáshoz
kapcsolódtak, maga a kutatás is hálózatos összefüggések eredményeképpen
halad előre, Price ezt a fejlődést 300 évre visszamenően exponenciálisnak
mutatta ki.27
Az ismertetett meghatározás szerintem eléggé tág ahhoz, hogy a tudo­
mányra vonatkozó valamennyi ismeretet magába foglalja. Elég szűk viszont
ahhoz, hogy a hamis tudatot és a lényegtelen ismereteket ne foglalja
magába. A meghatározás egyszerre lételméleti és ismeretelméleti. Rám utat
arra, hogy az ismeretek vektoriális mennyiségek. Irányuk van, amelyek
egyrészt az anyagtól a tudatig, másrészt a tudattól az anyagig haladnak.
Társadalmi funkciója az a felhasználás, amely a társadalom javát szolgálja.
Magában foglalja az elmélet és gyakorlat kardinális összefüggését is.
Ez a meghatározás ugyanakkor talán nem hangsúlyozza eléggé a tudo­
mány tevékenység-jellegét. Nem ju t benne kifejezésre az intézményesülés
sem. Az is igaz, hogy a „problémakörbe” nemcsak tudományos, de empiri­
kus ismeretek is belépnek. Mintahogy bizonyos új ismeretek esetleg be sem
építhetők a korábbi „problémakörök”-be. (A „paradigma-váltást” azonban
szerintem amúgy sem a funkcionális rendszerezés ama keretén belül kell
értelmeznünk, amely valamely társadalmi-gyakorlati cél érdekében jön
létre, hanem amikor a funkció magának a megismerésnek a bővítésére
irányul.) A társadalmi szervezőerővé válás is inkább csak jövőbeli fejle­
mény, semmint mai realitás. Mindezen szempontok hiánya látszólag gyen-

11 Price, Derek de Solla.: Kis tudomány — nagy tudomány. Akadémiai Kiadó,

Bp. 1979.

223
gíti e meghatározást. Mentségemre mindössze azt tudom felhozni, hogy itt
nem volt szándékomban a tudomány totalis definíciójának megfogalma­
zása. Mindössze a tudom ány funkcionális meghatározását kíséreltem meg.
„A tudomány néhány elméleti kérdése” című monográfiában Bóna Ervin­
nel együtt sokkal átfogóbb jellemzésre törekedtem ; „A tudomány rend­
kívül komplex, totális és nyílt társadalmi tevékenységi és eredményrend­
szer. Egyrészt céltudatos társadalmi tevékenységforma, amely a természeti,
társadalmi és szellemi valóság objektív tulajdonságainak és mozgás-
törvényeinek elméleti megismerését, visszatükrözését és gyakorlati alkal­
mazását, előrelátását célozza. Másrészt módszeresen szerzett, igazolt,szün­
telenül gyarapodó és tökéletesedő elméleti és tárgyiasult ismeretek rend­
szere, sajátos intézményi és szociológiai viszonyokkal. A termelési szféra
köréből vált ki, de szoros kölcsönhatásban áll egyéb társadalmi tevékeny­
ségformákkal.”
Ismételten hangsúlyozom, hogy a tudományrendszerezésről írott eme
monográfiámban kifejtett tudományfogalom semmiképpen sem lép fel a
meghatározásnak azzal a totalitásigényével, amelyet Bónával 1970-ben
megkíséreltünk.28 Célomat most korlátozottabb an fogalmaztam meg:
mindössze a tudom ány operatív-funkcionális meghatározásával foglal­
kozom. Ehhez még azt tenném hozzá, hogy ,,A tudomány társadalmi
lényege” c., sajtó alatt levő másik kéziratomban (Akadémiai Kiadó) élesen
elkülönítem egyfelől a tudom ányt mint a megismerő tevékenység ismere-
tekben-módszerekben megjelenő kognitív eredményét, termékét; másfelől
a kutatást, amely az ismeretet előállító tevékenység. Ha ezt a különbségté­
telt következetesen végiggondolnánk, akkor a funkcionális rendszerezés­
nek is két alapvető válfaját differenciálhatnánk: 1. lehet az ismereteket
„problémakörök” formájában rendszerezni; 2. de lehetne magukat a tevé­
kenységeket (tehát a kutatási műveleteket, aktivitásokat) is funkcionálisan
rendszerezni. Az 1970-es definíciónk még együtt tartja a tudományos
ismeretet (eredményrendszer); a tevékenységet (tevékenységrendszer); az
elméleti megismerést; a gyakorlati felhasználást és az intézményi-szociális
viszonyokat. A „tudom ány” eme totális meghatározása azonban a „tudo-

a8Vö. Bóna E .-F arkas J.-K lár J.-Lörincz L.-Paczolay Gy.: A tudomány né­
hány elméleti kérdése. Akadémiai Kiadó, Bp. 1970. 1 2 -2 5 . o.

224
mány’’-fogalomnak kettős értelmezésével dolgozik: 1. egyfelől egyenlő az
ismeretek bővülő halmazával (eredményrendszer); 2. másfelől egyenlő
magával a totális rendszerrel is, amelyben benne van az ismeretet m eg­
termelő tevékenység is, sőt úgyszintén az a teljes intézményi objektiváció,
amely a megismerés feltétele. Ettől az ellentmondástól az utóbbi években
úgy igyekeztem megszabadulni, hogy a ,„tudom ány”-t egyfelől csak a
tudományos ismeretekkel-módszerekkel azonosítom, másfelől megkülön­
böztetem a létrehozó tevékenységtől, illetve ennek feltételeitől. Ezért
vezettem be — egy sajtó alatt levő könyvemben — a „tudomány rendszere”
terminus olyan felfogását, amely szerintem csak szinonimája a „tudom ány
mint sajátos szellemi termelés” és a „tudom ány termelési módja” kifejezé­
seknek. A „termelés” , „termelési mód” term inusok hivatottak arra, hogy
átfogják e sajátos tevékenységet mind eredményeivel, mind feltételeivel
együtt. Miután pedig egy történetileg intézményesült termelési mód
mindig sajátos objektivációs rendszert jelent, ezért tartom ma megkülön-
böztetendőnek a „tudomány” és a „tudom ány mint társadalmi rendszer”
fogalmát. A funkcionális meghatározás során tehát korlátoztam magamat
az ismeretek-módszerek alkalmazására (ez található ebben a monográfiá­
ban), a totális megközelítésben viszont az ellenkező műveletre, a bővítésre
törekedtem.
Végül még egy megjegyzés: a definíciót magam sem tartom abszolút
üdvözítőnek, ha erősen komplex jelenségről van szó. Engels, Lenin — s a
tudomány esetében Bemal — hasznosabbnak tekintik ilyenkor a tárgyalt
jelenség bővebb kifejtését, alapos körülírását. Úgy gondolom, hogy a
munkahipotézisként megfogalmazott definíciómat e monográfia egésze
ugyancsak értelmezi, körülíija, kifejti.

H) A tudományrendszerezés problémájának
hálószerű kezelése

A rendszerezéssel kapcsolatos vizsgálódásaink alapján úgy látjuk, hogy e

témának a kutatása maga is hálózatos struktúrát mutat. Természetesen
nem vállalkozunk arra, hogy a tudomány rendszerezésének problémakörét
alkotó valamennyi hálóelemet számításba vegyük. Számításaink szerint
közel ötszáz elv, eszme, fogalom, kategória, módszer, eljárás, alkalmazás,

15 F a rk a s 225
analógia, mérési vizsgálat, következtetés stb. kapcsolódik össze a
tudomány rendszerezéséről készített tanulm ányunkban.
Az alábbiakban ezek közül csak néhány jellegzetesei emelünk ki, és még
ezek hálószerű ábrázolására is csak elnagyoltan vállalkozunk. Nem nehéz
ugyanakkor belátni, ha részleteiben is elkészítenénk, a kapcsolódási rend­
szer valóban hálózatos képet mutatna (21. ábra).
Az ábra leegyszerűsítve mutatja a megismerési műveletek egymáshoz kapcsoló­
dását. A háló bejárása, szövése természetesen alternatív utakon történik.

A reprezentatív elemeket három csoportba soroltuk be. Az elsőben

néhány vezető filozófiai eszme van, a m ásodikban un. szaktudományi
ismeretek, a harmadikban néhány következtetés.

I.

A tudomány közvetlen termelőerővé válásának filozófiai aspektusai.

A társadalmi szükséglet fogalma.
A rendszer, a struktúra és elem, a funkció filozófiai fogalma.
A cél, a célszerűség filozófiai fogalma.
Az anyag elsődlegességének elve.
A természet „emberiesítésének” elve.
Az elmélet és gyakorlat egységének elve.
Az objektum és szubjektum viszonyáról szóló filozófiai tanítás.
A viszony dialektikus materialista értelmezése.
A módszer filozófiai fogalma.
Az abszolút és relatív igazság dialektikája.
A lehetőség és valóság kategóriái.
A minőség dialektikus felfogása.
Az egyetemes összefüggés elve.
A tartalom és form a egységéről szóló tanítás.
A dialektikus tagadás elve.
A világ anyagi egységének elve.
A dialektika tanítása az állapotról és a folyam atról.
A tér és idő dialektikus materialista felfogása.
A törvény filozófiai fogalma.

226
.si
LZZ

21. ábra. A tudományrendszerezés vázlatos hálómodeüje

A történeti és a logikai egységének elve.
A tudomány egységének marxi értelmezése.
A spontaneitásról és tudatosságról szóló filozófiai tanítás.
A politikának a társadalomban betöltött szerepéről szóló tanítás.
A szabadság filozófiai problémái.
A termelőerők és termelési viszonyok kapcsolatának történelmi materia
lista felfogása.
A tudomány társadalmi szerepéről alkotott szociológiai-filozófiai belátá
sok stb.

II.

A modellalkotás problémái.
A modern információelmélet tanulságai.
A szuperpozíció elve.
A koordináció elve.
A vonatkoztatási rendszer fogalma.
A mozgásformák szerinti tudományosztályozás m int logikai művelet.
A tudomány differenciálódásával és integrálódásával kapcsolatos tudó
mánytörténeti ismeretek.
Az ágazati tudományszemlélet tételei.
A tudomány fejlődéstörvényeinek ismeretei.
A PERT, CPM és egyéb hálózatos technikák módszerei.
A komplex, team- és mix-rendszerű kutatások tapasztalatai.
A mérési módszerek néhány vonatkozása.
A típus fogalma, a tipizálás ismérvei és lehetőségei.
A kutatás gazdaságtanának vonatkozásai.
A tudomány szervezés megoldandó problémái.
A műveletekkel kapcsolatos ismeretek.
Alapvető kibernetikai elvek.
A munkamegosztás problémái.
A tudomány másodfajú felosztásának tanulságai.
A tudományos kutatások hálószerű felépítésével kapcsolatos ismeretek.
A gráfmódszer néhány tudományelméleti tanulsága.
A tudomány valószínűségi szemlélete.

228
II I .

A tudomány operatíve hasznosítható fogalma.

A tudomány korszerű hálómodellje.
A társadalmi szükségletek alapján elvégzett n-dimenzionális rendszerezés
alapelvei.
A tudományrendszerezés és tudományszervezés összefüggései.
A rendszerezés és a kutatótevékenység összefüggései.
A szakemberek kiképzésének lehetséges új formái rendszertani megfontolá­
sok alapján stb.

A fenti elemek tehát a „tudomány rendszerezése” elnevezésű probléma­

kör struktúrájába lépnek be azokkal az elemekkel együtt, amelyek fel­
sorolásától itt eltekintettünk. A nagyszámú elem egy rendkívül bonyolult
hálószerű felépítésben kapcsolódik össze és egy működő struktúrával ki­
elégíti a rendszer kritériumait. Ez a hálómodell az n dimenzionális rend­
szerezés konkrét reprezentációjának felel meg. A hálószövést addig kell
folytatni, amíg hézagmentes felépítést nem nyer el. Ekkor a rendszer
megközelítően ellentmondásmentes lesz, és ilyenkor beszélünk a probléma
megoldásáról. Az elemek összekapcsolása, koordinálása a rendszerezés mű­
veletével történik. A tudományszervezés a cél elérése érdekében „hátulról
előre” -irányban tudatosan alakítja ki a megfelelő, optimalizált hálót. A
mereven elkülönített tudományszakokra funkcionális rendszerezés esetén
nincs szükségünk, és értelmetlenné válik ilyenkor valamely tudomány
helyét a priori definiálni. Ontologikus, metodológiai és ismeretelméleti
metszetben persze továbbra sem értelmetlen tudományszakokról (ágakról)
és tudományrendszertani ,,helyükéről beszélni. Persze ezek keretei és
státusai ekkor sem mozdulatlanul abszolútak és örökek. Helyük dina­
mikus, mobil. Függ a helytől (pl. regionális aspektusoktól) és a tudomány-
történeti kortól függő időtől. Egy adott időszakban valamely hierarchikus
rendbe besorolt tudományszak máskor más tudományszakok környezeté­
ben tűnhet fel. Tehát a tudománynak a „helye” és „funkciója” egyaránt
változhat. Az elem egyébként is relatív fogalom, mert a fenti problémakör
mindegyik eleme más összefüggésben — mint önálló problémakör —kuta­
tás tárgyává tehető, és akkor az elem már mint összetett, struktúrával

229
 rendelkező rendszerként fog fellépni, megkívánja a megoldáshoz szükséges
különböző ismeretekből összerakott saját háló kimunkálását. Pl. a kutatás
gazdaságtanára (amely itt elem), hasonló háló építhető ki, amelybe pl. a
tudomány rendszerezése (amely itt háló) fog elemként belépni. Az újabb
esetben a kutatás gazdaságtana lesz a problémakör és ez a tudomány
rendszerezésének másik dimenzióját fogja eredményezni stb. Nos a Sci­
ence of Science maga is felléphet önálló problémakör minőségében, de
akkor struktúráját nem valamely „tiszta” tudományágakból fogjuk fel­
építeni, hanem különböző ismereteket és alkalmazásokat tartalmazó
komplex természetű problémakörökből.
Vázlatosan kifejtve a Science of Science hálózatos felépítését, ez körül­
belül ilyen módon képzelhető el: ezen új tudomány művelése megkívánja,
hogy valamennyi vele kapcsolatos lényeges problémakör tisztázásra kerül­
jön. Ez nem végezhető el úgy, ha a jelenlegi 10—20 hozzárendelt ágazatot
hasonló számú problémának fogjuk fel. A problémakörök száma nyilván­
valóan sokkal több lesz, mondjuk 150. E problémakörök — ismételjük —
nem tiszta filozófiai, közgazdasági vagy szociológiai (tehát ágazati), hanem
komplex természetűek lesznek, amit a „tudomány rendszerezése” el­
nevezésű problémakör analógiájával kívántunk igazolni. Ezért nem lesz
semmi lehetőségük ezeket magukkal a tudományszakokkal identifikálni, és
ennek az adott esetben nincs is semmi praktikus értelme. Ezután a tudo­
mányszervezőknek fel kell építeniük tehát a 150 hálót, méghozzá a fel­
adatból kiindulva visszafelé. Tulajdonképpen ez a 150 háló további kisebb
hálókat (problémaköröket, tehát rendszereket és struktúrákat) tartalmaz,
amelyekre szintén részhálók építendők ki. A Science of Science ily módon
több lépcsős felépítésű rendszert alkot, amelynek legegyszerűbb ábrázolása
esetén is legalább 150 elem kapcsolódási rendszerét kell mutatnia. A
finomítás során természetesen a részrendszerek hálóival még bonyolultabb
képet fogunk kapni, de az a feladat természetétől, a vizsgálat pontosságától
függ, hogy milyen részletességgel kell a feladatot lebontani.
Az ismereteknek és alkalmazásoknak nem tudományszakonként, hanem
problémakörönként történő nyilvántartása a tudományos szakemberekkel
kapcsolatos konzekvenciákat is tartalmazza. Ez azt jelenti, hogy a tudo­
mányos szakembereket sem tudományszakonként (áganként) kellene nyil-

230
vántartani, hanem aszerint, hogy milyen problémák megoldásában jártasak.
Ez talán hasonlít ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet Jánossy Ferenc
alkalmaz könyvében, amikor is megkülönbözteti a szakma-, a munkahelyi
és a foglalkozási struktúrákat.29

I) A hálóképzés néhány kérdése

A hálónak persze nincs abszolút értelmezése. Első megközelítésben a hálót

két értelemben vehetjük. Az egyik az, hogy a tudomány történetileg
egyetlen, egységes, exponenciálisan bővülő hálót képez. A háló másik
értelmezése az, hogy bizonyos célok megvalósítása érdekében az ember sok
kis hálót sző a nagy hálóból. Lenin is úgy jellemzi a megismerést, hogy az
ember szövi a kategóriák hálóját, a megismerés csomópontjait, és így halad
előre a megismerésben.
Tudománytörténetileg a hálókat másképpen is megkülönböztethetjük.
A tudomány — akár tudtuk róla, akár nem —mindig hálózatosán fejlődött,
de a spontán tudományrendszer nem volt optimalizált. A tudomány
második típusát viszont korunkban a társadalmi szükségletek oly erősen
determinálják, hogy erősödik benne a tudatos optimalizáció. Nem véletlen,
hogy a II. világháboruTdején és az azóta kidolgozott kutatási technikák
háló-koordinációkat alkalmaznak, hiszen ezekkel tulajdonképpen a tudo­
mány hálómodelljét formalizálják. Nagyon lényeges, hogy felismerjük a
tudomány mint háló és a hálómódszerek mint kutatási technikák belső
egységét, amely kifejezi a tudomány tartalmának és formájának egységét.
Hogyan alakulnak ki e hálók?
A korszerű tudományrendszerezésnél a tásadalmi szükségletekből kell
kiindulni. Ezeket célok formájában rögzítjük. A célokat pedig feladatokká
alakítjuk át. A társadalmi szükségletek s ezekhez hasonlóan a célok
is nagyszámúak lehetnek. A cél szerinti rendszerezés tehát nem ismer el
egyetlen kizárólagos érvényű kitüntetett rendszerezési formát. A szem­
pontok sokfélesége kizárja a tudománynak valamely egy dimenzióban
elvégezhető tagolását. Ezért az n-dimenzionális rendszerezést javasoljuk,

29Vö.: Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala. Közgazdasági és Jogi

Kiadó, Bp. 1966

231
ahol minden dimenzió valamely társadalmi szükségletet formalizál. Annyi
rendszerezési aspektusunk lesz, amennyi a szükségleteink száma. Ennek
érdekében a dialektikus logikával teljesen összeegyeztethető vonatkozási
rendszer fogalomnak a tudományrendszerezésbe való bevezetését is hasz­
nosnak ítéljük meg. A tudományoknak például a mozgásformák szerinti
elrendezése lehetséges és jogos, de nem tartható kizárólagos és egyetlen
megoldásnak. Ezért bíráltuk már több írásunkban is azt a nézetet, amely
szerint csak az a tudományosztályozási koncepció tartható marxistának,
amely a mozgásformák szerint különíti el a diszciplínákat.30 A mozgás­
formák szerinti rendszerezés valójában a valóság más aspektusára mutat rá,
mint a cél szerinti rendszerezés. Előbbi forma pl. a tudományszervezésben
és így a termelőerővé válásában nem használható, utóbbi viszont igen.
A célok, a feladatok rögzítése után felépítjük a hálót, amelyet a tudo­
mány totális hálójából részhálóként állítjuk össze. Ez utóbbinak az egy­
séges struktúrája ad lehetőséget a feladat optimális kivitelezésére. Ezzel
figyelmünk ráterelődik a kutatások összetételi problémáira. A Science of
Science — amely egy problémakör — több kisebb hálózatos struktúrát
mutató problémakörből tevődik össze. Tehát a kis háló egy relatíve önálló
rendszert képez. Hogy mi kerül bele a hálóba, azt előre nem tudjuk
megmondani. A hálóba való bekerülés csak akkor válik lehetségessé, ha az
adott eszme, ismeret, módszer, eljárás a környezetével kapcsolatba lép,
azaz működésre lesz képes. Ez egyben a tudomány kritériumává is válik;
ami bekerül a hálóba, az — a modell szempontjából nézve — tudomány,
ami nem, az nem tudom ány. Semmiféle ismeretről sem jelenthetjük ki
eleve, hogy tudomány vagy sem, hiszen ha az egyik hálóba nem lép be,
még belekerülhet egy másikba, vagy egy harmadikba, vagy az n-edikbe.
Valamely ismeret így tetszőleges számú részhálóban egyidejűleg is részt
vehet. Ezért nem lehet például valamely filozófiai ismeretet a Science of
Science keretei között — mondjuk —kizárólagosan a tudományfilozófiá­
ban elhelyezni. A filozófia ugyanis egyaránt beléphet a tudományrend­
szerezés, a tudománypszichológia, a tudományszervezés, a tudományos

30 Vö.: Farkas János: A természettudományok tárgya és kölcsönös összefüggéseik.

Magyar Tudomány, 1966. 5. - A tudományok osztályozása. Magyar Tudomány,
1966.12.

232
szakember-képzés stb. hálóiba is. Ugyanez vonatkozik a matematikára,
logikára, pszichológiára stb. Ezért nem lehet a tudományrendszerezést
másként, csak az ismeretek és módszerek komplex egymásra hatása ered­
ményeképpen kidolgozni és ugyanez az oka annak, hogy a tudományrend­
szerezés szinte valamennyi más probléma megoldása érdekében szőtt háló­
ban is részt vesz, azok egyik elemeként. A hálószövés egyébként sohasem
teljesen befejezett. A nyitott hálók éppen azt fejezik ki, hogy egyetlen
problémakörnek sincs abszolút megoldása.
A mai irodalomban — főleg Darvas György általam is hivatkozott
írásában — a topologikus ábrázolás kerül előtérbe, amely egyrészt meg­
haladja a gráfábrázolást, másrészt a hálószerű ábrázolással sem azonos.
Ugyanakkor kétségtelen, hogy bizonyos metszeteiben a topologikus rend­
szerábrázolás átvihető hálóra is. A topologikus ábrázolás előnyei közé
tartozik, hogy az átfedéseket olyan esetekben is képes reprezentálni,
amikor az gráfon nem jeleníthető meg. Sok dimenziót elbír, kifejezi, hogy
minőségi kapcsolatok bemutatásáról van szó, nem metrizálható, tehát nem
mérhető relációk ábrázolására alkalmas. Hátránya, hogy kevésbé szem­
léletes, mint egy háló gráfja. Ez az oka annak, hogy bár már 1967-ben
magam is felvetettem a topológiai ábrázolás lehetőségét, részletesebben
mégis a hálómodellt fejtettem ki.

J) A Science o f Science, a tudományszervezés,

a tudománypolitika és a politikai tudomány hálózatos összefüggéséről

Egy a 60-as évek közepén írott cikkünkben hivatkoztunk Lőrincz Lajos

egyik tanulmányára, amelyben nagyon érdekesen elemzett néhány fontos
fogalmat és kísérletet tett arra, hogy meghatározza ezek egymáshoz való
viszonyait.31 Javaslatának szerintünk azonban van egy Achilles-sarka
mégpedig ott, ahol a tudományok hagyományos osztályozásából indul ki.
Mi a fenti fogalmakat nem tudjuk hierarchikus és ágazati felépítésben
szemlélni, tehát egyértelműen megválaszolni; mi minek a része, melyik a
szűkebb és melyik a tágabb fogalom?

3 'Lőrincz Lajos: Science of Science — tudományszervezés - tudománypolitika.

Magyar Tudomány, 1967. 6.

233
 Állításunk bizonyítására induljunk ki a Science o f Science céljából,
azaz abból, hogy milyen társadalmi szükségletet kell kielégítenie? A szük­
séglet nyilván a tudománytervezés, szervezés és irányítás elméleti alapjai­
nak megteremtése annak érdekében, hogy a társadalom javára biztosítható
legyen a tudom ány fejlődésének optimális üteme és á kutatások gazda­
ságossága, hogy a tudomány egyre nagyobb mértékben váljék közvetlenül
társadalmi szervezőerővé — és ezen belül —termelőerővé.
Ennek a globális célnak nagyon sok megközelítése lehetséges. A részlet­
célokat feladatokká alakítjuk át és megkezdjük a megoldást eredményező
kutatási hálók kiépítését, „hátulról előre” irányban. A hálóba minden
hasznos információt beépítünk, tehát azokat a politikai döntéseket is,
amelyek a célt definiálják, és amelyek megadják a hibahatárokat és a
megoldás pontosságát. Ily módon amit az ágazati felépítésben relatíve
önálló ismeretként tartottunk nyilván, azt a tudományszervezés segít­
ségével funkcionálisan beépítjük a megoldáshoz szükséges ismeretek, eljárá­
sok, technikák, módszerek, eszmék rendszerébe. Az operatíve hasznosít­
ható tudományfogalom esetében az alkalmazható tudomány kritériumá­
nak éppen a hálóba való belépését jelöltük meg. (Ugyanakkor a hálóba való
belépés nem alakít át tudománnyá olyan más tevékenységeket — pl. a
politikát —, amelyeknek a tudománytól eltérő sui generis törvényei van­
nak. A hálóban tehát tudományos és nem tudományos elemek együtt
lesznek találhatók.) így lesz a politika is a tudom ány tárgya, így valósul
meg a tudományszervezés és a tudománypolitika belső, funkcionális egy­
sége. Az adott esetben a politika a háló egyik szála, eleme vagy csomó­
pontja lesz. Van persze olyan eset is, amikor egy politikai cél megoldása
érdekében szőjjük a hálót, és ekkor a Science o f Science vagy más tudo­
mányterületek elemei lépnek működő struktúrába, egy hálóval reprezentál­
ható kutatási rendszer állapotába, pontosabban folyamatába. És így
tovább! Ebben a szemléletben értelmetlenné válik a priori megválaszolni,
hogy melyik része a másiknak? A politika és a tudomány egymást köl­
csönösen tartalmazhatják, pontosabban feltételezik és áthatják egymást.
A formális logika talajáról nézve egy-egy tudományág „önállósága”
abszolútnak tűnik, a dialektikus logika nézőpontjából azonban már nem.
Az adott hálóban — annak amit idáig tudománynak neveztünk, és annak,
amit idáig politikának neveztünk - egy olyan sajátos és erős kölcsönhatás

234
jön létre, amelyet értelmetlen ágazati komponenseire felbontani. Az ilyen
erős kölcsönhatást mutató rendszerekre előrébb már a szuperpozíció ki­
fejezést javasoltam, amelynek a kvantumelméletben az a jól definiált
értelme, hogy bizonyos tényezők erős kölcsönhatása esetén bekövetkezett
sajátos egységbeolvadás esetén értelmét veszíti a kölcsönhatás tényezőinek
individuális elkülönítése, és ahol az állapot nem a kölcsönhatásban részt
vevő komponensekre külön-külön, hanem csak a rendszer egészére adható
meg. Egy tudományág önállósága inkább csak statikát mutató absztrakció,
amely persze bizonyos körülmények között még használható is, mivel e
statikusságok viszonylagosak és dinamikus egyensúlyi helyzetet tükröznek.
Az „önállóság” tehát csak viszonylagosan értendő, amely ezáltal nem zárja
ki a más tudományágakkal kialakuló kapcsolatokat. A relatíve „önálló”
tudományágakkal tehát - akárcsak a múltban, úgy a jelenben és a jövőben
is — számolnunk kell a tudományszervezésben, tervezésben, irányításban.
Végül felmerül az a kérdés, hogy a tudományoknak egy ilyen team-szerű
kezelése, ahol a fő hangsúly a koordináción és az interdiszciplinaritáson
van, feleslegessé teszi-e a tudomány differenciális kezelését, avagy sem? Az
anyagi világ minőségi sokféleségét kifejező tudománydifferenciálódás
objektív és a jövőben egyre jobban erősödő tendencia. A tudományos
munkamegosztásban ez a specialisták további gyarapodását fogja ered­
ményezni. A szakmai specialistákból álló osztályok léte tény, és a belát­
ható jövőben ezek nem fognak megszűnni. A tudományszervezés sikere
viszont nagymértékben áll vagy bukik azon, hogy a komplex problémák
megoldása érdekében mennyiben sikerül ezeket komplex, interdisz­
ciplináris módon kezelni. E helyzetben Erdei Ferenc javaslata jelent­
heti a megoldást. Idézzük: „A legegyszerűbb megoldás, ha a szakmai
specializáltság alapján szervezett osztályok egyben mint állományi egy­
ségek fennmaradnak, viszont a többi szakma együttműködésével megold­
ható kutatási feladatokhoz komplex csoportokat hoznak létre, amelybe
mintegy vezénylik a szükséges specialistákat. Olyan ez, mint pl. egy kato­
nai vállalkozásnál a különféle fegyvernemek csoportosítása egy meghatáro­
zott feladatra, aminek elvégzése után ki-ki bevonul a fegyverneméhez.”32

3: Erdei Ferenc: A tudományos műhely szervezési profiléinál. Magyar Tudomány,

1 9 6 6 . 12. 7 3 2 .0 .

235
 A távolabbi jövőben szerintem azonban szükséges lesz, hogy a vertikális
kutatások érdekében egész tudományszervezésünk — a jelenlegi, főleg
horizontális organizációról —áttérjen a vertikális felépítésre.
Összefoglalásképpen sűrítsük négy pontba a tanulságokat:
1. A Science o f Science valamennyi problémája és így tárgya, rendszere,
funkciói stb. csak akkor közelíthető meg hasznosan, ha a tudomány
tradicionális, fához hasonlított ágazati szemléletét felcseréljük a kutatási
bázison kiépített korszerű hálómodellel.
2. A fenti tudománymodellek különböző kezelési eljárásokat tesznek
lehetővé. A tudom ány tradicionális modellje a formállogikai természetű
tudományosztályozást választja rendezési műveletéül, a korszerű háló-
modell pedig a tudománynak a társadalmi szükségleteken alapuló n-dimen-
zionális, cél szerinti rendszerezését tételezi fel. A tudománymodellek
különbségeiből tehát le kell vonni a tudomány rendszerezésére vonatkozó
konzekvenciákat is.
3. A korszerű modell művelése érdekében átértékelésre szorul a tudo­
mány és tudományszakok (ágak) fogalma is. A tudomány operatív fogalma
az elmélet és a gyakorlat egységét kifejező problémakörök rendszerének
felel meg. A problémakörök szintén összetett, komplex rendszerek. Az
eddig ágazatonként nyilvántartott ismeretek és alkalmazásaik egy időben
több problémakör struktúrájának is szerves elemei lehetnek.
4. Csupán a tudom ány hálómodelljét adekvátan visszatükröző tudo­
mányrendszerezés válhat a tudományszervezési tennivalók elméleti alap­
jává.33

7. A tudományok rendszerezésének szerepe a szakemberképzésben

A szakemberképzés rendkívül fontos feladat, mert termelőerőt nyerünk

általa. Az ismeretek jó kiválasztása, csoportosítása szintén specifikus ter­
melőerőt termelhet. A jövő szakembereivel az általános eszméket kell jól

33 A célból visszafelé felépített hálószerű rendszerezési javaslatunkat Bonta János

az építészettudomány struktúrájára alkalmazta. (Vö.: Bonta János: A korszerű építé­
szeti környezet. Akadémiai Kiadó, Bp. 1972.)

236
megértetnünk, hogy lássák a tudomány általános rendszerét, belső mecha­
nizmusát, törvényeit, mozgásirányát, társadalmi funkcióit. Egy fizikusnak
tehát nemcsak fizikára, de biológiára és más ismeretekre is szüksége van. A
szűkén vett kutatási területén kívül főleg a tendenciákat és funkcionális
felhasználásokat kell megtanulnia. Az egyetemnek először általános
képzést kell adnia, majd a második lépésben kerülhet sor a specialista-kép­
zésre (többnyire kutatóintézetben), a harmadik lépésben a szakember
állandóan integrálja ismereteit, hogy ne tévessze szem elől az általános
fejlődés vonalát. Csak az integráló faktorok ismeretében látja meg jól saját
speciális kutatási ágának funkcióit is. Ilyen képzettség és szemlélet birtoká­
ban más kutatási területre is átmehet, ha erre szükség lenne. A képzésben
nem a mit-re, hanem a hogyan-ra kell a fő hangsúlyt tenni, azért, hogy a
jövőben a szakember a lehető legoptimálisabb megoldásokat válassza ki
azoknak az eszközöknek, módszereknek az ismeretében, amelyek általános
elméleti belátások alkalmazásai. A tudomány egy bonyolult labirintushoz
hasonlítható és a jövő szakembereinek azt kell megtanulniok, hogy mi­
képpen lehet ebben a labirintusban tájékozódni, eligazodni.

A) A felsőoktatás rendszerének erényei és hibái

A felsőoktatás színvonalának emelése —világprobléma. Az elmúlt években

hazánkban is sok hasznos intézkedés történt a szakemberképzés javítása
érdekében. Oktatási reformot hajtottunk végre, amelynek szellemében
korszerűbbé tettü k tantárgyainkat, közelebb vittük az egyetemet az élet­
hez, új oktatási módszereket próbáltunk ki, sokat tettünk az ifjúság
szocialista szellemű nevelése terén stb. Mindezek a szép eredmények elle­
nére mégsem vagyunk teljesen megelégedve felsőoktatásunkkal. Főbb
fogyatékosságainkat így lehetne összegezni:34

Tantárgyainkat nem tudjuk a legkorszerűbb színvonalon oktatni, mert

nem bírunk lépést tartani a tudomány exponenciális növekedésével.

34 Vő.: Farkas János: ,,A vegyészmérnökképzés korszerű, optimalizálható

programja kialakításának szempontjai” Veszprém, 1967 és „A felsó'oktatás tudo­
mányrendszertani alapjai” c. tanulmányokkal. Felsőoktatási Szemle, 1968. 2. és 3.

237
 Sok felesleges ismeretet is átadunk. Ily módon — a túlterhelés állandó
veszélyén túlmenően — pszichológiailag olyan előnytelen „üzemi klíma”
alakul ki, amelyben a hallgató kedvetlenül tanulja az elavult ismereteket,
módszereket, eljárásokat stb., az oktató pedig jórészt csak rutinból végzi a
tudomány fejlődésétől elmaradt ismeretanyag közlését.
Az alkotó energiák felszabadítása ellen hat, hogy a képzésben nem az
önálló kutatómunka játssza a főszerepet. Szorgalmuktól, képességeiktől
függetlenül egyforma megterhelésnek tesszük ki a hallgatókat és azonos
ütemben vezetjük át őket a tananyagon. Ez a tehetségesebbeket elkedvet­
leníti, a kevésbé szorgalmasakat és kisebb képességűeket pedig még igény­
telenebbé teszi. Nagyon találóan jellemzi ezt a helyzetet A. D. Alexandrov,
aki szerint sok jó diák olyan, mint a liba. A liba mindent tud: repülni, fut­
ni, úszni. De rosszabbul repül, mint a sas, rosszabbul fut, mint a strucc és
rosszabbul úszik, mint a pingvin. A „tudományos liba” a tudományok
egyikében sem kiemelkedő.
A hallgatói létszám mennyiségi felfutása és az oktatókra nehezedő
sokrétű feladatok megnövekedése folytán — a hallgatók zöme „elszemély­
telenedik”. R ib icoff amerikai szenátor egy újságnyilatkozatából olvastuk,
hogy szerinte a diákok olyan helyzetbe kerültek, hogy sok század maguk­
kal hallgatják egy — számukra szinte megközelíthetetlen — professzor
előadását, aki tudományos területén munkájával kiemelkedik ugyan, de
akit ők nem ismernek. Napjaink egyetemi hallgatója ilyképpen mindinkább
a névtelenség homályába merül: nem több, mint egy ülőhely elfoglalója az
előadóteremben, egy kartotékszám a tanulmányi osztályon, egy statisztikai
adat az egyetemi nyilvántartásban.
A vizsgáztatás jelenlegi módszerei és maga a vizsgarendszer sem problé­
mamentes. A gyakran csak öncélú, jegyeket hajszoló hallgatói gondol­
kodásmód jellemzésére elvi elemzés helyett álljon itt egy régi, de igaz
anekdota. Egyszer megkérdezték a professzort: mennyi idő kellene neki a
kínai nyelv elsajátításához? „Három év” — válaszolta a professzor elgondol­
kozva. Kérdezték a tanársegédtől: „Egy év” — felelte. Kérdezték a hallga­
tótól. „Mikor lesznek a vizsgák? ” —hangzott a válasz.
Nincs kielégítően megoldva az a probléma sem, hogy milyen mélység­
ben kövessük a tudomány és a szakmák differenciálódásának megfelelően a
specializálódást.

238
 A felsorolt problémák nem azt kívánják bizonyítani, hogy felsőokta­
tásunkban csak hibák és fogyatékosságok vannak; hogy oktatóink nem
törekszenek korszerű módszerekkel történő magas színvonalú oktatásra;
hogy nincsenek nagyon ambiciózus és szép eredményeket elérő hallga­
tóink; hogy egyetemeinkről kikerülő szakembereink nem állják meg a
helyüket a társadalmi munkamegosztás meghatározott posztjain stb.
Korántsem erről van szó, hiszen tanulmányok sokaságát lehetne arról írni,
mennyit fejlődött felsőoktatásunk; milyen nagyszerű pedagógiai kezde­
ményezések születnek egyetemeinken; diákjaink milyen remek dolgoza­
tokat mutatnak be országos konferenciákon stb. A problémák halm ozott
felemlítésével csak azt kívántuk érzékeltetni — amit egyébként felső-
oktatási szakemberek’ kutatók már évek óta szerte a világon elemeznek,
hogy ma történelmi szükségszerűséggel vetődik fel egy oktatási-didaktikai
forradalom megvalósítása.

B) A pedagógiai forradalom történelmi szükségszerűsége

A jelenlegi képzési rendszer alapjait, fő szervezési elveit tekintve —

nyugodtan mondhatjuk — több száz éves múltra tekinthet vissza. A társa­
dalmi fejlődéssel járó igények, a tudomány és technika világméretű átala­
kulása természetesen már évekkel ezelőtt felvetette a képzés reformjának
szükségességét. Kétségtelenül sok előrelépés volt e téren, de csak a régi
szervezési elveken és oktatási rendszereken belül próbáltunk pótlólagos
intézkedéseket tenni. A fejlődés azonban egy új rendszer megalkotásának
szükségszerűségét veti fel. A fejlődés során — a növekedés miatt — repe­
dések keletkeznek az elméletben, amelyet kezdetben pótlólagos feltevé­
sekkel egészítenek ki, s amely — ennek ellenére — egyre nagyobb ellent­
mondásba kerül magával a gyakorlattal, a tudományos praxissal. Végül
nyilvánvalóvá válik, hogy a meglevő elmélet már fékezi az előrehaladást.
Ettől kezdve szaporodnak azok a próbálkozások, amelyek olyan álta­
lánosabb elmélet kidolgozására irányulnak, amely határesetként magában
foglalja az előzőt, de ugyanakkor magasabb szinten szintézisbe foglalja
nemcsak magát a praxist, de a különböző részelméleteket is. Az új, a
radikális elmélet (rendszer, modell stb.) egy ideig kielégíti a szükségleteket,

239
majd maga is relatív igazságelemként átadja a helyét a következőnek s ez
így folytatódik.
A gyakorlat továbbfejlesztése érdekében meg kell oldanunk a fejlődő
tudomány és a tradicionális elmélet ellentmondását. A fenti feszültség
oktatási vetületben e felsőoktatás elmélete és gyakorlata közötti ellent­
mondásként lép fel. Ezt röviden úgy szoktuk kifejezni, hogy „a felső-
oktatásnak még nincs kidolgozott elmélete” .
A tudományos ismeretek exponenciális növekedésével kapcsolatos
nehézségek, a tudom ány differenciálódása és integrálódása, az új gazdasági
irányítási rendszerre történő áttérés, a technikai fejlődés funkcióváltozásai,
a termelés és a vállalati struktúrák átalakulása stb. égetően időszerűvé
teszik, hogy tennivalóinkat ne korlátozzuk csupán kisebb-nagyobb módo­
sításokra, hanem figyelmünk kiterjedjen a hagyományos szervezési elvek
felülvizsgálatára is. Merőben új koncepcióra van szükség, ha a társadalmi,
tudományos-technikai és kulturforradalom példájára az oktatásban, a kép­
zésben is végre kívánjuk hajtani a forradalmat.

C) A z oktatott és a kutatott tudomány ellentmondása

A tudomány valóságos fejlődése és ennek elméleti leírása közötti ellent­

mondás ugyanazon problémákat veti fel, amelyeket könyvünk eddigi feje­
zeteiben fejtegettünk. Foglaljuk össze az eddig elmondottakat:
a) A tudom ány megszokott fogalma — amelynek fő tartalmát a fel­
halmozott ismeretanyag alkotja — ma már nem kielégítő. Ehelyett főleg
egy operatíve hasznosítható tudományfogalmat kellene kialakítanunk.
b) Ez maga után vonná a tudományszakok (ágak, diszciplínák) kritikai
átértékelését is.
c) A tudom ány tárgyát is a hagyományostól eltérően kellene ^fel­
fognunk. A tudom ány — és főleg a tudományos kutatás —tárgyát nemcsak
a törvények, a kialakított kategóriák, fogalmak stb. alkotják, hanem
maguk az anyagi-társadalmi stb. folyamatok, ezeknek különböző vonat­
kozásai is. A törvények nem a tudomány kiindulópontját, hanem a kutatás
eredményét, párlatát jelentik.
d) A tradicionális tudományelméletben az ágazati tagozódás szinte
ellenőrizhetetlen differenciálódáshoz vezetett. A modern kutatási mód­

240
szerek team- és mix-szerű komplex kutatásai viszont az integrációt való­
sítják meg. Az integratív szemlélet erősítéséhez azonban nincs még ki­
alakult elméletünk.
e) A tradicionális tudományszemlélet tulajdonképpen statikus, pedig a
tudományos praxisban a fő hangsúly a tudomány mozgására, dinamikájára,
működésére esik.
f ) A működő tudomány társadalmi funkcióját ma sokkal hatá­
rozottabban tudjuk megfogalmazni, mint ahogy ezt a tradicionális szem­
léletben tehettük. A tudomány közvetlen termelőerővé válásával előtérbe
kerülnek a tudománnyal kapcsolatos mindazon módszerek és eljárások,
amelyek ennek optimálisabb felhasználását teszik lehetővé.
g) Végül a tradicionális tudományosztályozás helyett rá kellene térnünk
a tudomány magasabb fokú rendszerezésére, amely lehetővé tenné az
olyan határok lebontását, amelyek a természeti, a műszaki és a társa­
dalomtudományok, az alap- és alkalmazott, elméleti és gyakorlati stb.
tudományok és az egyes szakdiszciplínák között ma megtalálhatók, és
amelyeket szervezeti intézkedésekkel ma gyakran még erősítünk is.
Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy a tudományról kialakított
felfogásnak két típusa van. Az egyik a tradicionális, amelyet a valóságos
tudományfejlődés mint konzervatív burkot állandóan igyekszik magáról
lefejteni, a másik az, amelyet a praxis produkál, de amelyet még nem
sikerült elméletileg általánosítanunk.
A felsőfokú oktatás problémáinak gyökere éppen itt található. Az
oktató tulajdonképpen — elnézést a hasonlatért — majdhogynem skizofrén
módon viselkedik. Más tudomány az, amit a kutatás során művel, és más
az, amit oktat. Klasszifikációs alapon nyugvó, statikus, nem működő, más
tudományszakoktól egyoldalúan differenciálódott és gyakran mester­
ségesen körülbástyázott ismeretgyűjteményt közöl, holott a kutatás során
a hálószemen integrált, működő tudományt műveli. Joggal felvethető: nem
kellene-e egész oktatási rendszerünket kutatási bázisra helyezni, lehetővé
téve ezzel azt, hogy a tudományos munkaszervezési módszerek alapján
szervezzük meg a tudomány elsajátítását? Az oktatás rendszere és a
tudomány rendszere közötti szoros megfeleltetés gondolata a külföldi
szakirodalomban a legélesebben talán Ljapunov szovjet akadémikus cikké-

16 F a rk a s 241
ben került megfogalmazásra.35 Következtetése szerint az oktatási rend­
szert a tudomány fejlődése és a termelés igényeinek megfelelően át kell
szervezni. A képzésben mindig a tudom ányoknak valamely speciális rend­
szerét kell létrehozni (22., 23., 24. ábra).

(hum án tudom ányok) természettudományok

(földrajz stb.)
22. ábra. Az egzakt tudományok általános sémája Ljapunov szerint
J 5Vö.: Ljapunov, A. A.: Szisztéma obrazovanija i szisztematizacija nauk (Az
oktatási rendszer és a tudományok rendszerezése). Voproszü Filoszofii, Moszkva
1968. 3. no. 38-50. o.; Az oktatás és a tudomány rendszerei megfeleltetésének
problémájához még az alábbi irodalmakat ajánlhatom: Ben-David, Joseph: Science and
the University System. International Review o f Education. XIII. 1972. I. Special
Number. 4 4 -6 0 . о.; Szolcsányi P.: A tudományos kutatás és az oktatási tevékenység
analógiája. Felsőoktatási Szemle, 1972. 9. 5 62-566. o.; Weingart, Peter: The structure
of studies and the place of research in mass higher education. (Prepared for a
Conference on Future Structures of Post-Secondary Education. OECD. Paris June
26-29. 1973. 29. o.); A hazai irodalomból Galicza János, Erdey-Grúz T. és Berend T.
Iván írásait emeljük ki. Vö.: Erdey-Grúz T.: Tudományág és tantárgy, intézet és
tanszék. Magyar Nemzet, 1974. ápr. 28. 10. o.; Berend T. Iván: A történelem mint
tudományos diszciplína és mint iskolai stúdium. (In: ö t előadás gazdaságról és
oktatásról. Magvető, 1978.); Galicza János: Pedagógiai kísérletek Magyarországon.
Tankönyvkiadó, 1975. Jacrot, B.: Dogmatisme de Tenseignement et lourdeur des
structures. Le Monde, Paris, 1978. nov. 8. 15. o. (Az oktatás dogmatizmusa és a
struktúrák nehézkessége); Góckowski, J.: Struktúra dysciplinowa nauki a szkoly
naukowe. Zagadnenie Naukoznawstwa, Warszawa, 1978. 2. 195-210 о. (A tudo­
mány ágazati struktúrája és a tudományos iskolák); Kozlova, G.: Edinsztvo metodiki
prepodavanija i metodologii naucsnogo iszszledovanija. Ekonomicseszkie Nauki,
Moszkva, 1978. 5. 99-105 o. (Az oktatásmetodika és a tudományos kutatás
metodológiájának egysége.) — Ezenkívül utalok arra, hogy általános és közép­
iskoláinkban néhány területen (matematika, világnézet, történelem stb.) már kísér­
leteznek integrált oktatással, integrált tantárgyak bevezetésével.

242
16* 243
DJ Áttérés a tudomány tematikus osztályozásáról
a funkcionális rendszerezésre

A felsőoktatás érvényben levő rendszere megközelítően a tudomány osz­

tályozása alapján alakult ki. Az osztályozás — a formállogika azonossági
elve alapján — a tudománynak azt a szemléletét alakította ki, amelyben az
alkotórészek egymást egyértelműen kizárják. Ez a megoldás történelmileg
szükségszerű volt (bizonyos szempontokból még ma is használható), mégis
metafizikus, a valóságos helyzetet csak durva megközelítéssel visszatükröző
primitív rendszerezés. A valóságos tudományfejlődésben ugyanis a tudo­
mányágak nem kizárják, hanem feltételezik és áthatják egymást. A tudo­
mányt tehát működő struktúrájában kellene felfogni. Ehhez viszont át kell
térnünk a tudom ányt folyamatában, működésében, funkcióiban vizsgáló
dialektikus szemléletre.
A tradicionális tudományszemlélet a tudományosztályozáson keresztül
a statikus, mereven elkülönült tudományszakoknak megfelelő tantárgyi
rendszert honosította meg. Ha viszont belátjuk a tradicionális tudomány­
szemlélet és osztályozás korlátozottságát és meddőségét, akkor eljuthatunk
ahhoz a következtetéshez, hogy a képzésben szakítani kell a tantárgyi
szerkezettel.
A marxizmusban meghonosodott, az engelsi örökséget a mai tudo­
mányos ismeretekhez alkalmazó osztályozás — mint ismeretes —a mozgás­
formák szerint végzi el a diszciplínák megkülönböztetését. Ez a megoldás
lehetséges. Sajnos, ezt az osztályozási formát egyes marxista teoretikusok
— azáltal, hogy abszolút princípiummá kiáltották ki a mozgásformák
objektív megkülönböztethetőségét — kanonizálják. (Sajnos erre a vázlatos
engelsi útm utatások adtak is némi alapot.) Ezzel a rendszertanba mintegy
bevezették az „abszolút vonatkoztatási rendszert.” Nem figyelnek fel
közben arra a fejlődési folyamatra, amely a tudományon és így a marxiz­
muson belül is végbement. A világ, a tudom ány, a marxizmus egyoldalú
ontologikus értelmezése mindinkább átadja a helyét egy olyan szemlélet­
nek, amely — a klasszikus marxi örökségnek megfelelően - jogaiba iktatta
a szubjektumot, a gyakorlatot, a cselekvő em bert a maga céljaival, szem­
pontjaival, feladataival egyetemben. Egyre jobban háttérbe szorul a termé­
szetnek az olyan felfogása, ahol a valóságot az embertől elszakított létként

244
szemlélik, és ahol a tudományosztályozást a szubjektum szempontjaitól
teljesen függetlenített formában végzik el. Marx a régi materializmus
hibáját abban jelölte meg, hogy a valóságot csak objektum formájában,
szemlélődve vette, „nem pedig mind emberi érzéki valóságot, gyakorlatot,
nem szubjektíve” . Ha tehát a gyakorlat fogalmát ismét az őt megillető
helyére állítja a marxizmusban, akkor ennek minden kutatási szférában -
még a tudományok osztályozásában is - érvényesülnie kell. Lenin is arra
hívja fel a figyelmet, hogy csak a gyakorlat bevezetésével lehet elkerülni a
materializmus egyoldalúságát. Társadalmi fejlődésünk építése és meg­
gyorsításának szükséglete pedig kétségtelenül ismét előtérbe helyezte az
elmélet és gyakorlat ellentmondásai feloldásának, egymást kölcsönösen
átható és feltételező létezésének tudományos elemzését. így kerül sor a
tudomány közvetlen termelőerővé válásának fokozottabb megvalósítására.
Ezért kell a felsőoktatás kérdéseit is kutatáselméleti és szervezési problé­
maként felfogni.
Egyes marxista szerzők nem is olyan régen még nagyon idegenkedtek a
szubjektív szempontok érvényesítésétől, félvén az idealista értelmezés
irányába történő elcsúszástól. Ily módon a tudományok osztályozásában
sem a cél, sem a módszer, sem az emberi tevékenység különböző formái
szerinti rendszerezést nemcsak hogy nem tartották lehetségesnek, hanem
ideológiailag még kétesnek is minősítették. Pedig ha e fogalmakat dialekti­
kusán elemezzük, akkor észrevesszük ezek objektív és szubjektív összetett­
ségét, hiszen a módszer tulajdonképpen nem más, mint a tárgy tudatosult
belső természete, a cél az emberi tevékenység kívánt jövőbeli eredményé­
nek eszmei formája, az emberi tevékenység pedig nem egyéb, mint az
objektív feltételek belső természetéhez való alkalmazkodás és a feltételek
továbbépítése, megváltoztatása.
A szubjektív eredeti, marxi értelmezéséhez térünk tehát vissza, amely
szerint ez nem más, mint a tudatosult lét (bewusstes Sein). Az emberi
tevékenységben az objektív és szubjektív faktorok oly szoros kapcsolatba
lépnek, hogy a létezés folyamatában értelmetlenné válik ezeket egymástól
élesen elválasztani és egymással szembeállítani. Ezt az objektív—szubjektív
dialektikát következetesen végigvive a tudományos ismeretekre, mód­
szerekre stb. is alkalmazhatjuk. Ezért javasoljuk a tudománynak a társa­
dalmi szükségletek szerinti rendszerezését. Más tudományágakon belüli

245
kutatási eredmények is abba az irányba mutatnak, hogy a társadalmi
szükségletek irányában érdemes keresni a rendszertani problémák meg­
oldását. Jánossy Ferenc egyik alább idézett könyvében megkülönbözteti a
rendezési játékot és a céltudatos rendezést, Ш. összehasonlítást. Az előzőt
úgy definiálja, hogy ez olyan kvantitatív összehasonlítás, amelynek nincs
konkrét célkitűzése, vagyis nem kapcsolódik a valóság céltudatos elem­
zéséhez. A második eljárásnak a lényegét abban látja, hogy értelmét és
mibenlétét célkitűzése határozza meg. Olyan szemléletes példán m utatja be
ezek különbségét, hogy érdemes könyvéből idézni.36
„Egy sziget nyugati és keleti csücskén van egy-egy kikötő: A és B.
Felmerül a kérdés, hogy A és В között az északi vagy a déli part a
hosszabb. Egyelőre tételezzük fel, hogy rendezési játékról van szó. A
vitatkozók 1:100 000 léptékű térképen lemérik a part hosszát; ezen az
északi part bizonyul valamivel hosszabbnak. A vesztes azonban, tudva
hogy a déli part finomabban tagolt, ebbe nem nyugszik bele. Valóban egy
katonai térképen mérve, finomabb tagoltsága következetében, a déli part
bizonyul hosszabbnak. A kérdés végleges eldöntéséhez vitázóink kimennek
a tengerpartra méricskélni. Azonban már az első métereknél fennakadnak,
mert nem tudnak megegyezni abban, hogy körülmérjenek-e minden egyes
követ, vagy csak a tengerbe nyúló nagyobb sziklákat vegyék figyelembe.
Kiderül, hogy elmulasztottak a fogadás előtt a játékszabályokban meg­
egyezni, vagyis definiálni, hogy mi értendő a partszakasz hosszán.
Más a helyzet, ha a két partszakasz hosszának összehasonlítása vala­
milyen konkrét célból történik. Ilyenkbr a nagyságdefiníció magából a
célkitűzésből adódik. Nem mindegy például, hogy a két kikötőt part menti
vasútvonallal akarjuk összekötni, vagy pedig partvédő gát építendő
közöttük. Bár a kétféle célkitűzésből a parthossz más és más definíciója
adódik, a hosszúság definíciója mindkét esetben egyértelműen rögzít­
hető.
Céltalan törekvés volna a parthossz fogalmára abszolút definíciót
keresni. Természetesen a part kvalitatív és kvantitatív tulajdonságai a

36Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlettség mérhetősége és új mérési módszere.

Közgazd. és Jogi Könyvkiadó^ Bp. 1963. 3 7 -3 8 . o.

246
célkitűzéstől függetlenül objektíve léteznek; a célkitűzés csak azt szabja
meg, hogy ezek közül adott esetben melyek a mérvadók.”
A példa plasztikusan rávilágít a rendezési játéknak a tudományban
megmutatkozó öncélú és káros voltára. A táraadalmi szükségletek, célok
kielégítését szolgáló rendszerezésre van tehát szükségünk. E célok, szükség­
letek, igények azonban nagyszámúak lehetnek. Ezért szükségesnek látjuk a
„vonatkoztatási rendszer” fogalmának a tudományba történő bevezetését.
Ezen a következőt lehet érteni: minden társadalmi szükséglet egy-egy
rendszerezési dimenziót reprezentál. Ilyen szükséglet n számú lehet, tehát
n-dimenziós lehetőséggel dolgozhatunk. Tehát nincs „abszolút vonatkoz­
tatási rendszer” , nincs kanonizált felosztás. Minden rendszer egyenértékű,
és csak meghatározott vonatkozásban lehet „kitüntetettségről” beszélni.
A rendszerezés skálaértékei tehát relatívak (ugyanakkor objektívek).
Minden szükséglet a tudományoknak más és más rendszerét, csoporto­
sítását fogja eredményezni, és ennek létjogosultsága van mindazon idő és
térbeli keretek között, amelyeken belül meghatározott funkciót tölt be.
Ily módon tehát eljutottunk a tudomány funkcionális rendszerezéséhez,
amelynek filozófiai alapelvét az elmélet és gyakorlat egységében találjuk
meg.

E) Differenciálódott tantárgyak helyett egyetlen „integrált tudomány”

kialakítása

Az eddig vázolt tudományelméleti és rendszertani megfontolások alapján

azt javasoljuk, hogy a képzést nem tantárgyi, hanem - kutatási orien­
tációjú — problémakörök formájában szervezzük meg. A differenciálódott
ismereteknek valamely egységes, integrált működő struktúráját kellene
felépítenünk. (Persze didaktikai követelmények miatt a tantárgyi köz­
vetítésre is szükség lehet az „integrált tudom ány” elsajátításában.)
Történetileg — a főiskolai, egyetemi organizációs szempontok alapján —
intézményi bázisra fektetett tantárgyak váltak a tudományszakok meg­
különböztetésének (tehát osztályozásának) alapjává. A kari, a fakultási, a
tanszéki elismerés előfeltétele lett annak, hogy milyen tudományszakokat
különböztessünk meg, illetve, hogy mely ismeretek érdemlik ki az önálló
tudományos diszciplína címét. A tudományszakok tehát nem kutatási,

247
hanem oktatási (tantervi) aspektusból kerültek elismerésre. A nem okta­
tott diszciplínák eleve hátrányos helyzetbe kerültek a tudományos hier­
archiában. Nemcsak a tudományok osztályozása, de még a hagyományos
„ágazati” szervezési forma is a különböző egyetemek oktatási struktúráját
tükrözte: az egyetemeken egy-egy tárgy oktatása (matematika, fizika,
kémia, biológia stb.) egy-egy tanszékre vagy egy többé-kevésbé rokon
profilú tanszékcsoportra (mint pl. elméleti és kísérleti fizika, szerves Ш.
szervetlen kémia stb.) koncentrálódott. Ezért a századforduló körül ki­
alakult első állami kutatóintézetekben (mint pl. a német Kaiser Wilhelm
Institut vagy az angliai National Physical Laboratory) a különböző alap-
tudományokra ágazati osztályok alakultak ki. Ezek azok a területek,
amelyek az illető tudományág érdeklődésének éppen a homlokterében
álltak, egymástól többé-kevésbé függetlenül dolgoztak. Az ágazati tudo­
mányszervezés legnagyobb hátránya, hogy az ágazati kutatások csak
formális, mozaikszerű kapcsolatba lépnek egymással. Nem véletlen, hogy
az ágazati kutatási osztályok munkáját a társadalmi szükségletek miatt
koordinálni kellett, amikor a két világháború között, elsősorban a vegy­
iparban és a villamosiparban, majd később a vákuumtechnikai iparban is
lassan kialakultak az első mai értelemben vett ipari jellegű kutatóintézetek.
Ilyen ,.koordinációra” az egyetemi oktatásban azonban még alig ke­
rült sor.
A történetileg kialakult egyetemi szervezésre ráépült tudományrendszer
az oktatott tantárgyakat lényegében (bár nem teljesen) a különböző tudo­
mányszakokkal azonosította. Ezért a tantárgyak struktúrája lényegében
egybeesik a tudományszakok struktúrájával. Ez az oka a túlméretezett
ismeretátadásnak, hiszen egy-egy tudományszakból nemcsak azt adjuk le,
ami ebből a szakembernek szükséges, hanem azt is, ami sok esetben
felesleges. A tudományszakok strukturális átadása ugyanis a megközelítő­
leg teljes rendszer továbbítását követeli meg. Hallgatóink így néhány év
alatt mintegy 20—25 tudományszak extenzív tanulmányozását kény­
telenek elvégezni. Ezért nem tudjuk az optimalizálást sem a volumenek,
sem a minőségi jegyek, sőt a belső strukturáltság vonatkozásában sem
biztosítani. Új tananyag bevezetése egy egyetemi tantervbe mindig nehezen
megy, mert sok (tárgyi, személyi stb.) feltétele van. Néha még új tanszéket
is létesíteni kellene miatta. Az új anyaggal történő bővítés a megelőző

248
ismeretanyag szelektálását legtöbbször nem vonja magával, ezért az
ismeretanyag kumulálódása túlterhelést vált ki. Ettől való félelmünkben
aztán néha a szükséges új tananyag közlésére sem vállalkozunk.
Lényeges, hogy a tudományt konvencionális tudományszakok „atom i”
szemlélete helyett „molekulárisán” fogjuk fel, azaz azoknak a probléma­
együtteseknek (mix-eknek) a létrehozására fordítsuk a figyelmünket,
amelyekre éppen szükség van. Ezek csak addig állnak fenn, amíg rájuk
ebben a csoportosításban igény mutatkozik. A tudományt mint folya­
matot csak ilyen változékony képződésben, elasztikus és amorf mivoltában
lehet használhatóan felfogni. Arra kell törekednünk, hogy a megfelelő
szükségletek kielégítésére a tudományos ismereteknek és alkalmazásoknak
valamilyen „értelmes fürtjeit” hozzuk létre. Az oktatás megszervezésénél
ezért a tudományok funkcionális rendszerezéséből indulnánk ki. (Termé­
szetesen a tudományok és tantárgyak statikus rendszere is releváns
bizonyos összefüggésben.) A következő lépésben kialakíthatjuk a tananyag
egységes struktúráját. A célfogalom által vezérelve ezt nem ún. tudomány-
szakokból, hanem problémakörökből állítanánk össze. (Bizonyos össze­
függésekben ezek, másokban a „statikusan” elrendezett ismeretek az alkal­
mazandók. A kiválasztás mindig a céltól függ.) Ezek interdiszciplináris
természetük folytán értelmetlenné és feleslegessé tennék az oktatásnak
tantárgyanként, szemeszterenként egy-egy homogén blokkban való köz­
lését. A tantárgyak csak külsődleges és rendkívül pongyola koordinációt
eredményeznek. Nekünk ezzel ellentétben az ismereteknek olyan integrált
szintézisére van szükségünk, amely egységes struktúrája révén tulajdon­
képpen csak egyetlen tantárgy tanulmányozását teszi szükségessé. Ez az
egyetlen tantárgy szervesen kapcsolja össze mindazokat az ismereteket,
amelyekre a szakember adott típusának szüksége van, és amelyekben
értelmetlenné válik az, hogy bizonyos ismeretek honnét, milyen relatíve
önállónak tekintett tudományszakból származnak. Úgy is mondhatnánk,
hogy nem érdekel bennünket az ismeretek „előélete”, mint ahogyan érdek­
telenné válik az is, hogy mi önálló és mi nem, továbbá mi minek a része,
szóval nincs szükségünk a tudományoknak tradicionális felosztására. Az
önállóság a rendszer egészére vonatkozik, amely feleslegessé és értelmet­
lenné teszi, hogy az egyes elemek önállóságáról, individuális tulajdonságai­
ról beszéljünk. A tematikus önállóság helyett a funkcionális önállóság nyer

249
25. ábra. Az elméleti kör mint totális rendszer

Megjegyzés: Mivel az elméleti kör gyújtópontjában a műveleti egység tervezéséhez

szükséges ismeretek összegeződtek, ezért ezt az elméleti kört (ismeretek rendszerét)
„A műveleti egység tervezése” névvel illetjük.

250
251
értelmet. A tananyag elemeit funkcionálisan építjük be, ami azt jelenti,
hogy ezek környezetükkel szerves kapcsolatba lépnek, és ott működni
kezdenek. Saját tapasztalatomból említem azt a példát, hogy amikor a
TTK-án elméleti fizikát tanultam, a matematikai apparátust könnyebb volt
megérteni, ha fizikai környezetében és nem önmagában mutatták be.
Például vegyészmérnökképzés esetében a „műveleti egység tervezése”
elnevezésű problémakör struktúrájának elemeit Mika Györggyel együtt a
25. ábrán szemléltetjük.
Numerikus számítások ismeretei (közelítő módszerek, számítógép-
program), vegyészmérnöki számítások rendszere, többváltozós függ­
vények differenciál- és integrálszámítása, a fizikai kémia kinetikus elvei,
általános kémiai ismeretek, a politikai gazdaságtan ide illő fejezetei, üzem-
gazdasági ismeretek sajátos köre, a társadalmi munkamegosztás tana, a
tervező mérnök helye a társadalomban, a vegyipari termelés ismerete, a
vegyi gyár ismerete, a technológiák általános elmélete, a szükséges építé­
szeti ismeretek, ábrázoló geometria, a tervezés gépészeti ismeretei, a fizikai
kémia egyensúlytételei, a műveleti egységeket rendszerező elvek, mátrix­
elmélet, hasonlóságelmélet, modellezés, műszerezés, automatizálás, infor­
mációelmélet, könyvtári, dokumentációs ismeretek (irodalomkutatás,
-kezelés) stb.
A fenti problémakör meghatározása természetesen sem tartalmilag, sem
finomításban nem egzakt, és elemeinek egyszerű taxatív felsorolása a
legfontosabbat, a struktúrát még nem is eredményezte.
Ezért a következő fejezetben arra térünk ki, miképpen lehetne külön­
böző differenciált tudományelemekből integrált működő struktúrákat ki­
alakítani.

F) Az optimalizált képzés szervezéstechnikai kérdései

A struktúraképzési technika ismertetése előtt foglaljuk össze tanul­

mányunk első részében kifejtett tudományértelmezésünk nem hagyo­
mányos elem eit:
a) Az ismeretek a megelőző problémakörökbe és ezek összefüggéseibe
funkcionálisan beilleszthetők. Ezzel a tudomány pragmatikus kritériumát kí­
vánjuk megadni, amelyet azonban nem terjesztünk ki a tudomány egészére.

252
 b) Tudományszakok helyett a rugalmasabb problémakörökről beszé­
lünk, amelyek önállósága relatív. A problémakör összetett, tehát struk­
túrával bíró rendszer. Definícióját így adhatnánk meg: az elemek olyan
integráns halmaza, amely egységes más rendszerekkel (problémakörökkel),
azaz környezetével szemben, és ezzel a környezettel funkcionális k ap ­
csolatba lép.
c) a problémakörök — meghatározott céltól függően —valamely mode-
kuláris csoportot alkotnak, és amit elemnek szoktunk nevezni, az csak ama
relációcsoport révén bír értelemmel és valósággal, amelyben részt vesz.
d) A problémakörök minden tulajdonsága a vonatkoztatási rendszer
megválasztásától függ, és a funkcionálás során tárul fel.
e) Meghatározott számú problémakör hálószerű összekapcsolása ered­
ményezi azt az egységes struktúrájú tudom ányt, amelyre a szakember
egyes típusai kiképzéséhez szükség van. Az n dimenziós rendszerezés tehát
egy-egy eltérő dimenzióban realizálódik.
Az optimalizáció kérdésére áttérve, ezt két vonatkozásban vethetjük fel:
1. A szükséges ismeretanyag kiválasztása önmagában is optimalizációt
jelent.
2. A kiválasztott ismeretanyagot optimálisan kell elrendezni, hiszen
az összekapcsolás módja, szervezettségének mértéke is növeli az inten­
zitást.
Egy jól szervezett tudományos kollektív munka (az oktatás, a képzés is
ilyen) nem más, mint részprogramok összprogrammá való összekapcsolásá­
nak ekvivalense. Szervezési elvei izomorfak a számítógépek programozásá­
nak bizonyos elveivel. Lehetőség nyílik arra, hogy egy közösség szervezeté­
nek termelékenységét ne csak azon mérjük le, hogyan válik be a gyakorlat­
ban, hanem már előre tisztázhassuk a matematikai modellen.
Azt az alkotáspszichológiailag is fontos felismerést kell hasznosítanunk
oktatásunk korszerűsítésében, hogy nem az információkapacitás, az infor­
máció sávszélessége, hanem a kiválasztási és összekapcsolási képesség és
teljesítmény a lényeges, hiszen a struktúra organizációjának is van infor­
mációmennyisége .
Lehetőség nyílik arra, hogy képzési programunkat ezért hálózatos terve­
zés (pl. PERT-technika) módszerével készíthessük el, mert a hálózatos
tervezés adekvát eszközt jelent az optimális összekapcsolások számára.

253
 A háló elkészítésének a következő szakaszai vannak:
1.1. A célkitűzés pontos definiálása és a feladat körülhatárolása.
1.2. A cél elérése érdekében elvégzendő m unkálatok, körülmények,
feltételek teljes k ö rű felmérése.
1.3. Az elvégzendő munkálatoknak részfeladatokra, elemekre bontása.
1.4. Az elemekből a logikai rendszert alkotó háló felépítése.

E rendszerben egyetlen esemény sem tekinthető befejezettnek, amíg az

összes előzmények be nem következtek. Helyesebb, ha az anyagnak nem
szigorúan logikai sorrendben, hanem racionális sorrendben való kifejtéséről
beszélünk. Ez magában foglalja mind a logikai, mind a pszichológiai
mozzanatok figyelembevételét.
A képzési program aktivitásai és eseményei megtervezésének logikai
tengelyét a képzés típusa határozza meg, amely egyben kifejezi a meg­
ismerés útját is, egyesítve magában a történeti és logikai szempontokat.
Felvetődnek azonban az alábbi problémák: lehet-e egy oktatási prog­
ramban valószínűségi időkkel dolgozni? Mit jelent az aktív, a módszerre
koncentráló követelménymodell az oktatásban?
Az oktatás hézagmentes felépítése egyébként analóg a hálózati tervezés
logikai szigorúságával, és optimalizációt jelent. Ez a tanerők, tanszékek
szervezeti együttm űködésétől is nagyfokú összehangoltságot és fegyelmet
kíván.
A program teljesítésének két variációja is lehetséges.
A) E variációban a képzési anyag volumenét és színvonalát maximáljuk.
A hallgatók különböző sebességgel haladnak a programban, tehát ez a
változat a folyamatos szakember-kibocsátást tenné lehetővé.
B) E variációban a képzés időtartamát határozzuk meg, amelyben a
jobb képességű hallgatók pótlólagos részprogramok teljesítése révén az
átlagosnál magasabb képzésben részesülnének.
(Az a változatnál a hallgatók az időskála, а В változatnál a teljesítmény­
skála szerint szóródnának szét.)
А В variáció tűnik előnyösebbnek. Ennek segítségével ugyanis jobban
figyelembe tudnánk venni a népgazdaság igényeit, a tanuláslélektani
tapasztalatokat, megoldhatnánk általa a vizsgáztatás problémáját is. A
vizsga helyét ugyanis átvenné a visszacsatolás, és az osztályozás helyébe a

254
„kap vagy nem kap új programot” elv lépne, továbbá az ösztöndíj, a
szelektálás, a szakemberképzés differenciáltabb felfogásának stb. problé­
máit is megoldhatnánk általa. A fakultatív oktatásnak és a diákköri m unká­
nak is e variációban lennének nagyobb lehetőségei. A javaslat a tantárgyi és
tanszéki konkurrencia áldásos megszűnését eredményezné. Végül lehető­
séget nyújtana —kellő beskálázás után — a több fokozatú (ún. frakcionált)
képzésre. Felmerülne egy új felvételi követelményrendszer kidolgozásának
szükséglete is.
Ami az egyetemi organizációt illeti, a szakmai specialistákból álló tan­
székek léte tény, és belátható időben ezek nem is fognak megszűnni. Az
oktatás, sikere viszont nagymértékben áll vagy bukik azon, hogy a szin­
tetikus felkészítés során mennyiben sikerül ezeket interdiszciplinárisán
működtetni. A jelenlegi helyzetben Erdei Ferenc ama javaslata még meg­
oldást jelenthet, hogy az ilyen alapegységek (ő egyébként kutatási osz­
tályokról beszél) létrehozhatnak komplex csoportokat, amelyekbe a
katonai vállalkozásokhoz hasonlóan különböző specialistákat vezényelnek,
akik a meghatározott feladatok elvégzése után ismét bevonulnak saját fegy­
vernemükhöz. A távolabbi időben azonban szükséges lesz a jelenlegi hori­
zontális organizációról áttérni a vertikális felépítésre. Nem véletlen, hogy
egyes külföldi egyetemek, elsősorban az USA-ban, az angliai sussex-i
egyetemen, a konstanzi egyetemen, a francia felsőoktatás terveiben már
nem tanszékek, hanem az intézetek, tagozatok szerinti szervezés kerül
előtérbe. Ezek a tagozatok nem atomi, hanem molekuláris szemlélet­
tel fogják össze a tananyagot, és jobban meg tudják valósítani a rendszer
elemeinek integrációját. A kibernetikai szemléletet kell tehát alkalmaz­
nunk, amelyben nem a részekről, az elemektől haladunk az egész, a rend­
szer felé, hanem fordítva.

G) Korszerűsítési tendenciák a felsőoktatásban és a szakember új típusa

Az irodalomban a Massachusetts Institute of Technology (MIT) kísérletei

közelednek talán a leginkább ahhoz, amit interdiszciplináris oktatásnak
nevezhetnénk el. A MIT már évek óta olyan oktatási rendszer kialakítására
törekszik, amellyel elérhetik, hogy a hallgatóknak átadott ismeretanyag

255.
10—20 évig se avuljon el. Öt új interdiszciplináris kutatóközpontot (lég- és
űrhajózás, hírközlés, geológia, biológia-anyagismeret és műszaki tudo­
mányok) létesítenek egymáshoz közel, úgyhogy egymással állandó érint­
kezést tarthassanak fenn. A cél: az egyes tudományágak közti korlátok
lebontása, a tudósok és mérnökök, az elmélet és a gyakorlat emberei közti
válaszfalak eltávolítása, olyan szakember-generáció felnevelése, amely a
problémák megoldását széles perspektívával, „funkcionálisan” közelíti
meg.
Ugyanígy a Szovjetunió műszaki felsőoktatásában is számos kor­
szerűsítési törekvéssel találkozhatunk.
Felvetődött már a hallgatók különböző ideig tartó kiképzésének ötlete
is, amely jobban figyelembe venné a hallgatók közötti különbségeket. A
novoszibirszki egyetemen pedig ragyogó eredményeket értek el a hallgatók
kutatási feladatok útján történő kiképzésében.
Hazánkban az MTA 1973 szeptemberében létrehozta az Elnökségi
Közoktatási Bizottságot, amely 1975-ben 404 oldalas tanulmányban fog­
lalta össze ajánlásait. (Vö. Az MTA állásfoglalásai és ajánlásai a távlati
műveltség tartalmára és az iskolai nevelőtevékenység fejlesztésére. Meg­
jelent: „Műveltség az ezredfordulón” c. könyvben, 1980-ban a Kossuth
kiadóban.)
A felsorolt kezdeményezéseket a praxis ama tüneteinek tartjuk,
amelyeket ma már érdemes lenne egy korszerű elmélettel általánosítani.
Az új típusú tudós és szakember kiképzése során gyakran felvetődik a
specializálódás és a tudom ány kumulatív természete közötti ellentmondá­
sos összefüggés kérdése. Ennek kapcsán persze nem szabad elfelejtkezni
arról, hogy a kumulativitás révén előálló integráció maga is csak kor­
látozott érvényű. Ezért a specializálódást nem szabad és nem is lehet
megszüntetni. Ugyanakkor a specialisták a maguk munkájában nem nélkü­
lözhetik az összefüggések ismeretét. Ezért a szakemberek egyoldalúságát
csak úgy tudjuk megszüntetni, ha kicsiben felépítjük a tudomány totális
rendszerének modelljét, amelyben mint cseppben a tenger, úgy fog tük­
röződni a nagy tudom ány. E modell fő tartalmát persze az adott szakmá­
hoz tartozó komplex ismereteknek kell alkotniok, de tartalmaznia kell a
szakma helyével, funkciójával kapcsolatos ismereteket éppúgy, mint más
szakmához való viszonyának ismeretét is. Ma nagyon gyakori az a helyzet,

256
hogy egy-egy tudományt elsajátító hallgatók képtelenek kielégítően vála­
szolni az olyan kérdésekre; mi a tudom ány, milyen társadalmi funkciókat
tölt be, milyen a társadalmi élet más képződményeihez (kultúrához, politi­
kához, erkölcshöz stb.) való viszonya. Teljesen egyet lehet érteni Korach
Mór akadémikussal, aki egy nyilatkozatában így értékelte a jelenlegi hely­
zetet: „A kultúra skizofréniája megmutatkozik az egyéniség skizofréniájá­
ban is. így válnak a tudósok igen gyakran egyoldalúvá. Az analízis el­
hatalmasodik a tudás fölött. Az áttekintés, az együttérzés és együttélés
minden percben és minden emberrel —ez az, ami nélkül nincs igazi emberi
teljesség és nincs művészet sem” .3 7
Minden felsőoktatási intézményben a pedagógiai anyaggá rendszerezett
„kis tudományban” rá kellene m utatnunk a „nagy tudomány” fő jelleg­
zetességeire, összefüggéseire, tendenciáira is. Még egy-egy tudományszak
struktúrájáról is adhatunk áttekintést, anélkül persze, hogy végig­
oktatnánk. Műszaki egyetemeken a széles látókörű humán műveltség haté­
kony eszköz lehet a skolasztika, az egyoldalú gondolkodás sablonja ellen.
Humán egyetemeken pedig kétségtelenül rá kell mutatnunk a modern
természettudományos világkép és a társadalmi fejlődés összefüggéseire.
Ezeket az ismereteket vagy funkcióba lehet állítani az egységes struktúrá­
ban, vagy ezen kívül egy „á la carte” fakultatív tanrend formájában lehetne
bevezetni a képzésbe. Miután az optimalizált program egyrészt csökkente­
né a hallgatók által elsajátítandó ismeretek volumenét (hiszen 20—30 tan­
tárgyi és tudományszaki struktúra helyett csak egy —bár nagyon kom plex
— struktúrát kellene elsajátítaniok), másrészt a célra irányuló probléma-
megoldó szemléletével (alkotáspszichológiai szempontok alapján) a szíve­
sebben végzett önálló kutatómunkára serkentené a hallgatót, ami nagyobb
lehetőséget nyújtana arra, hogy a hallgatóság a kötelező stúdiumon kívüli
ismeretek befogadására és elsajátítására is készen álljon.
Az interdiszciplináris jellegű képzés eddigi tapasztalatai azt m utatják,
hogy a tudományágak közötti merev korlátok áttörése látványos ered­
ményekre vezet. Du Bridge L. A ., a Californiai Műegyetem (Caltech)
rektora elmondotta, hogy egy volt hallgatójuk ma a Mount Wilson és
Palomar csillagászati obszervatórium igazgatója, egy másik egy víruskutató

3 7Korach Mór nyilatkozata: Film, Színház Muzsika, 1965. 25.

17 F a rk a s 257
laboratórium vezetője, egy harmadik már diák korában kiváló munkát
végzett egy fizikai tém ában, kémiából doktorált, most pedig geológiát
oktat az egyetemen.
Szent-Györgyi A lb ertn ek is az a véleménye: ahogyan a természet-
tudományok különböző ágai között eltűnnek a korlátok, úgy lehetőség
nyílik arra, hogy elm osódjék a határ a term észettudományok és a huma­
niórák között is.
Oppenheimer szerint a tudomány olyan épület, amelyhez kívülről állan­
dóan hozzáépítenek, belülről pedig egy-egy általános elmélet révén kiütik a
közfalakat.
A szakemberképzés egyébként egyre inkább a minőségi jegyek irányá­
ban tolódik el, m ert elsősorban ezektől függ a problémák megoldása és
nem attól, hányán dolgoznak rajta. Ha egy fiziológiai probléma megoldásá­
hoz matematikai-statisztikai ismeretekkel rendelkező fiziológusokra van
szükség, akkor hiába növeljük a matematikát alkalmazni nem tudó fizio-
lógusok számát egyről tízre, a problémát tízen sem oldják meg.
Bernal szerint a XX. század legnagyobb energiája az agy. Jánossy Ferenc
pedig „A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok” c.
könyvében (lásd a 9. lábjegyzetet) a szakmai struktúra és a gazdasági
fejlődés trendvonala közötti összefüggéseket bizonyítja be. Megkülön­
bözteti a szakm astruktúrát és a foglalkozási struktúrát. A szakma nem az
egyes ember pillanatnyi tényleges foglalkozását jelzi, hanem azt a konkrét
tevékenységfajtát, am elyre tudása alapján a leginkább alkalmas. A foglal­
kozási struktúra egyébként szerinte úgy viszonylik a szakmastruktúrához,
mint a termelési görbe a gazdasági fejlődés trendvonalához. Ezt a meg­
állapítást mi tudományalakítási és képzési szempontból lényegesnek
tartjuk, mert a tudom ány trendvonalának meredeksége szempontjából
inkább a tudománnyal foglalkozók szakmastruktúrájának minőségi válto­
zása a döntő, mintsem az ágazati tudományrendszernek megfelelő foglal­
kozás-struktúrának a változása. Elképzelhető ugyanis, hogy egy komplex
probléma megoldása során pl. éppen egy nem matematikus fog tudni
megoldani matematikai feladatokat stb. Kettős nyilvántartásra lenne éppen
ezért szükségünk. Az egyik azt tartalmazná, hogy melyek a tudomány
problémái, feladatai, m ilyen ezek sürgősségi rendje, a másik pedig felölelné
a szakemberek hozzáértését, azt, hogy ki milyen típusú problémákat tud

/
258
megoldani. E második nyilvántartás eredményeképpen jutnánk a szakma-
struktúra adatai birtokába, amely a tudomány operatív művelésében a
foglalkozási struktúránál nagyobb haszonnal lenne alkalmazható. A szük­
ségletek és a lehetőségek persze dialektikusán áthatják egymást, azaz a
szakmastruktúra ismerete egyrészt megkönnyíthetné a komplex feladatok
elvégzéséhez szükséges integráció megvalósítását, másrészt a megoldást
igénylő problémák mint szükségletek orientálhatnák a szakmastruktúra
minőségi átalakulását is. Ennek következtében lehetőség nyílna olyan
újtípusú szakemberek kiképzésére is, akik nem valamely „tudom ányág” ,
hanem egy-egy problémakör specialistái lennének.

H) Összefoglaló megjegyzések a hálószerkezetű oktatási javaslatról

Könyvem VII. fejezetének 7. pontja a felsőoktatás elméleti alapjaival

foglalkozik. Mondanivalójának az a lényege, hogy a felsőoktatás jelenlegi
rendszere elavult tudományelméleten és az ebből levezetett tudom ány­
osztályozáson alapszik. Az oktatási intézmények karokra, tanszékekre való
felosztása közelítőleg közvetett tudományosztályozás. Ez a formállogikai
bázison kimunkált tantárgyi szervezés merev, metafizikus. Legnagyobb
hibája, hogy a tudományt tematikus bontásban, listaszerűen és nem m ű­
ködésében, azaz nem kutatási aspektusból műveli. Ezzel nem tudja biz­
tosítani az oktatott ismeretanyag optimális összekapcsolását és m űködte­
tését. így nagymértékben elvont és feldarabolt ismereteket és m ódszereket
közöl, amelyek nem keltik fel a hallgatóság problémaérzékét, ezenkívül a
túlterhelés állandó veszélyét is magukban hordozzák.
A problémák megoldása érdekében a tudomány korszerű modelljéből,
különösen pedig ennek rendszertani vonatkozásaiból indultunk ki. Ez
interdiszciplináris, komplex feladat. Lényegesek a probléma filozófiai­
logikai vonatkozásai. Ezenkívül szociológiai, tudományszervezési, infor­
mációelméleti, tudománygazdaságossági, matematikai, pszichológiai, kuta­
táselméleti, tudománytörténeti, politikai, kutatástechnikai szem pontokat
is figyelembe kell venni. E kutatási területeken hazai relációban is szép
eredmények születnek, csak közös mederbe kellene terelni ezeket.
Tudományrendszertani megfontolásokból kiindulva olyan rendszer­
típusra tettünk javaslatot, amelynek elemei rugalmasan a szükségleteknek

17* 259
 megfelelően bárm ikor kicserélhetők. A tudom ány ily módon nem fához,
hanem inkább hálóhoz lesz hasonlítható.
A II. világháború idején és az azóta kidolgozott kutatási technikák ezért
lényegében a tudom ány hálómodelljének formalizálása céljából háló­
technikákat alkalmaznak. Lényeges, hogy m egértsük a tudományszerkezet
és a hálózatos m ódszer mint kutatási technika belső egységét, amely a
tudomány tartalm ának és formájának egységét fejezi ki. A hálótechnikák
széles körű alkalmazásra kerülnek. Miért ne lehetne ezeket az oktatásban is
felhasználni? Erre az extrapolációs lehetőségre szerettük volna többek kö­
zött felhívni a figyelmet, hiszen a hálómódszerek optimalizációs hatását a
szakemberképzésben sem nélkülözhetjük. Javaslatunk lényege tehát ebben
foglalható össze: a korszerű tudományrendszerből, ami egy totális hálóval
reprezentálható, vezessünk le egy részhálót, amelynek egységes struktúrája
lehetőséget ad az optimális kivitelezésre. Mi, a valóságot tükrözve, létre­
hozzuk annak modelljét, a modellt kutatjuk. A valóság egy, de analízisé­
nek, megmintázásának módjai különbözők lehetnek. Az általunk választott
modell lehetőséget ad arra, hogy a döntési inform ációk alapján meghatá­
rozzuk a cél megvalósításához szükséges bemenő információk mennyiségét
és minőségét. A modell alkalmas arra, hogy segítségével hatásfokot számol­
hassunk. Leglényegesebb előnye abban áll, hogy segítségével leírhatunk egy
olyan folyamatot, am elynek kimenete a szakember meghatározott típusa.
Ezzel kidolgozhatnánk a képzés közlekedőedény-rendszerhez hasonló háló­
zatos leírását, amely éppen a tudományos ism eretek mai hatásmechaniz­
musára mutatna rá. Legfőbb tanulsága pedig az lenne, hogy ráirányítaná
figyelmünket az oktatási anyag összetételi problémáira.
Szerintünk a tudom ányos munka a részhálóknak azt a típusát termelte
ki, amikor egy k u tató a definiált cél érdekében keresi a megoldáshoz
vezető optimális utat. Ez azonban főleg szándékában optimális, valóságban
azonban — tapasztalatból tudjuk valamennyien — sok zsákutcát, kitérőt,
negatív eredményt tartalm azhat. Elképzelhető azonban a részháló olyan
típusának a megalkotása is, amelyet tapasztalt k u tató k — saját elsődleges
produkcióik tapasztalatai alapján —reprodukálnak, és a reprodukció során
javított, tökéletesített m odellt állítanak elő, amely már lényegesen opti­
málisabb, mint az első volt. Ha ezen a reprodukált modellen átvezetjük a
hallgatókat, akkor megkapjuk a szakemberképzés új modelljét. Ezért

260
nevezzük mi ezt a modellt kutatási bázison kialak ítottak, nem az elsőd­
leges kutatás, hanem ennek reprodukált és javított változata értelmében.
Ezzel igazolható annak a szemléletnek a helyessége is, amely elvárja, hogy
az egyetemi oktató tudományos kutatómunkát is végezzen. Ily módon
alakulhat ki a kutatásorientációjú oktatás és az oktatásorientációjú
kutatás. A kutatási bázison kiépített képzési rendszerben csak azok a
kutatók képesek jól dolgozni, akiknek maguknak is van kutatási tapasz­
talatuk. Természetesen elsősorban a gyakorlat és nem a kutatás számára
képzünk, ezért a problémaköröket a képzés gyakorlati célja (pl. mérnöki
munka) szerint kell megszervezni. Javaslatom nem tekinti feleslegesnek az
önálló alapképzést, és nyilván a problémakörök szerepe maga is már széles
alapismeretekre támaszkodva hajtható végre.
Végül felsorolom azokat a problémákat, amelyek a javaslattal kapcsolat­
ban felmerülhetnek.
— Az első probléma a cél pontos megfogalmazásával kapcsolatos. Mi­
képpen adható meg a szakember típusainak a fogalma? Milyen funkciók
betöltését kívánja meg a népgazdaság a jövőben szakembereinktől? Milyen
a társadalom szakemberszükséglete mennyiségi és minőségi vonatkozásban?
—Presztízs okok és a megszokás nem nehezíti-e meg a jelenleg oktatott
tantárgyak anyagának kellő mértékű pragmatikus szelektálását?
— Lehet-e biztosítani a hiányzó ismeretanyag közlését nyújtó szak­
embereket, egyrészt belső átképzés, másrészt „im port” révén?
— Hajlandó lenne-e mindenki vállalni az interdiszciplináris szemléletből
adódó feladatot, hogy ne csak saját szűk specialitására figyeljen, hanem
törődjön az általa oktatott tananyagnak a környezetbe való hézagmentes
beillesztésével is?
— Nem eléggé tisztázott, hogy konkrétan mi legyen a problémakör
tartalma? Találunk-e eléggé használható, kitapintható kritériumokat az
ismeretek és módszerek egységbe foglalásához?
—Az oktatási eseményeket logikai sorrendben, avagy racionális sorrend­
ben rendezzük-e el? Mit kell e sorrendeken értenünk? Milyen elv sze­
rint választjuk ki az első eseményt és tevékenységet, a másodikat stb.
egészen az utolsóig?
— Tudunk-e megnyugtatóan dönteni a képzés A és В variációja között,
avagy más variációkat kell-e kidolgoznunk?

261
 — Bírjuk-e erővel és idővel a programban különböző sebességgel haladó
csoportok kiképzését? Kihozható-e a javasolt rendszerből az oktatók
erejének ésszerűbb felhasználása és működtetése? Egyáltalán mennyi be­
fektetéssel és mekkora hozammal kell számolnunk ahhoz, hogy az egészet
érdemes legyen megcsinálnunk?
— Tudjuk-e biztosítani a visszacsatolást olyan precizitással, hogy ez
valóban a hallgató hézagm entes” kiképzéséhez vezessen?
— Tudjuk-e a hallgatóságot relatíve homogenizálni tanulmányaik meg­
kezdése előtt? A középiskolák hajlandók lennének-e az egyetemek
speciális szempontjai alapján felkészíteni tanulóikat? Képesek lennének-e
kidolgozni egy nem tradicionális felvételi követelményrendszert?
— Végül kellően figyelembe tudjuk-e venni az alkotáspszichológiai
mozzanatokat? Az objektív tényezőkön túlmenően tudunk-e olyan képzést
kialakítani, amely a szubjektív faktorokkal is maximálisan számolhatna?
Ismeretes D. Bernalnak az a dilemmája, hogy érdemes-e a tudományt
egyáltalán szabályozni? Nem kellene-e úgy hagyni, ahogy van, alakuljon
tovább spontánul, és szabályozza önmagát? Vajon a mi problémánk eseté­
ben is nem lenne-e jobb magára hagyni ezt a folyamatot?
Véleményünk szerint a tudományt és a képzést nem szabad magára
hagyni, nem szabad spontán folyamatként működtetni. Szabályozni,
optimalizálni kell. Mint minden kutatás, a szakemberképzés is bizony­
talanságokkal jár, amelyeket azonban kockázattá kell átalakítanunk.
Nem látható minden előre. Egy modell sohasem tökéletes, menet köz­
ben állandó javításra, csiszolgatásra szorul, idővel újabbakkal fel is cse­
rélendő. Pl. az új gazdasági mechanizmus is rejtett magában bizonyos
kockázatot. Egy sereg probléma csak a mechanizmus működése során
ju to tt tudomásunkra. Nos, ilyesmivel a képzés folyamán is számolnunk
kell. Egy projektum ot akkor fogadnak el, ha kivitelezésének 90%-os való­
színűsége van. Ennyit talán mi is tudnánk előzetesen garantálni.
A felsőoktatásban a folyamatos reform mellett megérik lassan a helyzet
arra, hogy átértékeljük a több évszázados rendszert. Ehhez viszont le kell
döntenünk az igazsághoz vezető utat elzáró „sorompókat” , azokat a be­
idegződéseket, elavult fogalmakat, szemléletet, módszereket stb., amelyek
a szakemberek tradicionális képzése során rakódtak le fejünkben és tevé­
kenységünkben.

262
Befejezés

Könyvem végén Plánoknak a fizikáról m ondott szavait szeretném idézni:

„ . . . Van az épületnek egy veszedelmesen gyenge helye, és ez éppen az
alapja. Az épületből hiányzik az eleve minden irányban megerősített
alapzat, amelyet külső viharok nem rázkódtathatnak meg, vagy más szóval:
az egzakt tudományban nincs olyan általános érvényű elv, amely az épület
megfelelő fundamentuma lehetne.”
Ez a gondolat szerintem —némi megszorítással —magára a tudományra
is ráillik, amennyiben éppen alapjaival kapcsolatosan vannak a legpontat­
lanabb ismereteink. Egyfelől a tudomány szerkezetére, másfelől e struk­
túra működésére, funkcionálására gondolok. Az a paradox helyzet állt elő,
hogy minél szűkebb kutatási mezőkről, diszciplínákról van szó, annál
pontosabbak ismereteink, meghatározásaink tárgyukról, módszereikről s
fogalmi apparátusukról. Ugyanakkor ismereteink pontatlansága egyre
növekszik, amint a tudomány „egészének” , mibenlétének átfogására törek­
szünk. Ez az oka annak, hogy még a „mi a tudomány? ” kérdésre adott
válaszainkban sem tudunk egységes nevezőre jutni. Úgy vélem, ez a kérdés
közvetlenül amúgy sem válaszolható meg. Előbb el kell mélyítenünk meg­
ismerésünket a tudomány struktúrájáról és ezen keresztül jobban meg­
értjük működését, azaz funkcióit is. És fordítva: a funkciókból egyre jobban
kirajzolódik előttünk a tudomány szerkezete. E könyvben éppen ezért arra
kívántam kísérletet tenni, hogy a funkcionális rendszerezés oldaláról köze­
lítsek a modern tudomány strukturális alapjaihoz. E rendkívül bonyolult
feladatot, tudom én sem oldottam meg, de talán sikerült néhány adalékkal
hozzájárulni ahhoz a széles nemzetközi fronton folyó kutatómunkához,
amely a tudomány mibenlétének vizsgálatát tekinti tárgyának. E látszólag
elvont, teoretikus és metodologikus munkálatok valójában nagyon konkrét
gyakorlati célokat, a tudományos kutatás hatékony szervezésének, irá­
nyításának feladatait szolgálják. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg ar-

263
ról, hogy a funkcionális rendszerezésre irányuló törekvések is megmere­
vedhetnek és terméketleneknek bizonyulhatnak, ha nem kreatív személyi­
ségek alkalmazzák őket. Ezért minden korszerű tudományrendszerezésnek
szükséges és elengedhetetlen előfeltétele az alkotó ember és az alkotó kö ­
zösségek kifejlődése és jelenléte.

264
C o n te n ts

The structure o f contemporary sciences

by János Farkas

Introduction 9

Chapter 1. The functional classification of disciplines and practical needs 17

Chapter 2. The bourgeois and Marxist classification of scientific disciplines 30

1. Historical antecedents and some bourgeois attempts made at the classi­

fication of sciences 30
2. Engels on the interrelationship of forms of movement and of the sci­
entific disciplines 36
3. Kedrov’s system of classification 38
4. Debates on the forms of movement 46
5. Other proposals made for classification 52
6. Critical summary of the classification with special regard to attempts
based on forms of movement 59

Chapter 3. Primary classification of scientific disciplines 63

1. Maps and registers of science 63

2. Inconsistency of the registers of science exemplified by a case study on
geology 71

Chapter 4. Critical remarks on the representation of scientific disciplines and

the change-over from classification to systematization 75

1. Introduction of new principles instead of the old ones 75

2. The backward concept of space in the classification of sciences 90
3. Logical and mathematical representation of the system of scientific
disciplines 94

265
Chapter 5. Science as a system and its place in society 109

1. Laws of evolution of the scientific disciplines 111

2. The system of links among the sciences: differentiation and integration 118
3. The operative notion of science 129
4. Some ideas on the future of science 138

Chapter 6. The “secondary” classification of scientific disciplines 142

1. The problem of applied sciences 147

2. “Theoretical” and “ practical” science 150
3. “ Border disciplines” 154
4. The systems theoretical specifics of engineering sciences 158
5. On the discipline o f chemical engineering 165
6. Critical summary o f “ secondary” classifications 172

Chapter 7. Classification according to socio-economic needs 176

1. The role of the target and the method 177

2. The main target: How do sciences become a direct force of pro­
duction? 180
3. Typification as a form of systematization according to goals 184
4. Information model o f the systematization of scientific knowledge 198
5. Division of labour and the systematization of science 205
6. Web-like structures o f science 209
A) Sectoral concept o f the science of science 209
B) Make-shift solutions 212
C) The general characterization of the “ traditional” concept of
science 214
D) The specifics of the “modern” model of science 215
E) Contradiction of the theory and practice of science 217
F) Critique of the sectoral concept of science and of the classifica­
tion of science 219
G) Concept of science and of scientific disciplines and the necessity
of their critical reevaluation 221
H) The net-like treatment of the problem of the systematization of
science 225
I) Some problems of the creation of nets 231
J) On the net-like interrelationship of the science of science, science
policies and political science 233

266
 7. The role of the systematization of science in higher education 236
A) Merits and drawbacks of the system of higher education 237
B) The historical necessity of pedagogical revolution 239
C) Contradiction between tuition provided in science and scientific
research 240
D) Change-over from the systematization of science according to
subject matter to a functional systematization 244
E) The shaping of a single “ integrated science” instead of differen­
tiated subjects 247
F) Technical issues of the management of optimalized education 252
G) Attempts to modernize higher education and the new type of
expert 255
H) Summarizing remarks on the proposal put forward on the net-like
structure of education 259

Conclusion 263

267
'

>
A Tudományszervezési füzetek eddig megjelent kötetei

Balázs Tibor: A tudományos kutatástól az ipari gyártásig az izzólámpa története

nyomán (1830-1940) 1965
Szakosíts D. György: A tudományos kutatás szerepe a gazdasági fejlődésben. 1965
Kiár János: A kutatásszervezés gazdasági kérdései. 1967
Róna Ervin-Farkas János-Kiár János-Lőrinc Lajos-Paczolay Gyula: A tudomány
néhány elméleti kérdése. 1970
Csöndes Mária-Szántó Lajos-Vas-Zoltán Péter: Tudománypolitika és tudomány­
szervezés Magyarországon. 1971
Rózsa György: Tudományos tájékoztatás és társadalom. 1972
Vas-Zoltán Péter: A brain drain. Az agyak elrablása. 1973
Paczolay Gyula: Tudományok és rendszerek. Tudományterületek közös törvény-
szerűségei. 1973
Mészáros Sándor: A tudományos kutatás elmélete és módszertana az általános kémiai
technológiában. 1975
Kunszt György: A tudományos kutatás logikai modellezése és tematikai irányítása.
Általános elmélet és építéstudományi alkalmazások. 1975
Jövőkutatási fogalomtár. Készült az MTA Tudományszervezési Csoport Prognosztikai
Munkacsoportja keretében. Szerkesztette Schmidt Adóm irányításával Fodor
Judit és Haraszty Ágnes. 1976
Magyari-Beck István: Kísérlet a tudományos alkotás produktumának interdiszcipli­
náris meghatározására. 1976
Nyilas József: A nemzetközi tudományos-technikai együttműködés hatékonyságának
közgazdasági problémái. 1977
Benedek Pál: Örökzöld témák. A kutatás irányítása, tervezése és szervezése. 1979
Erdélyi Judit: A fiatal kutatási asszisztencia az akadémiai kutatóhálózatban. 1979
Kecső István: A kutatási folyamat az ismeretlentől a hasznosításig. 1980
Bogárdi János: Kutatási jelentések a vízgazdálkodásban. 1980
Farkas János- Tamás Pál: A tudomány erőforrásai. Tanulmányok a regionális kutatás-
szervezés és a gazdasági tervezés összefüggéseiről. 1981
 1

'J

.
A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Hanzséros György
Műszaki szerkesztő: Érdi Júlia
A fedélterv Urai Erika munkája
Terjedelem: 17,00 (A/5 ív)
Ak 1799 к 8183
HU ISSN 0082-6707
81}).8633 Akadémiai Nyomda, Budapest
Felelős vezető: Bernát György
 ------------------------------------------------------------------------------------------ ----- '

L _ ____
A sorozat néhány előző kötete

Benedek Pál
ÖRÖKZÖLD TÉMÁK
A kutatás irányítása, tervezése
és szervezése
190 oldal — Ára 25,— F t

Erdélyi Judit
A FIATAL KUTATÁSI
ASSZISZTENCIA
AZ AKADÉMIA
KUTATÓHÁLÓZATÁBAN
86 oldal — Ára 14,— F t

Kecsü István
A KUTATÁSI FOLYAMAT
AZ ISMERETLENTŐL
A HASZNOSÍTÁSIG
173 oldal — Ára 28,— F t

tíogárdi János
KUTATÁSI JELEN TÉSEK
A VÍZGAZDÁLKODÁSBAN
A kutatástervezés és -szervezés
főbb szempontjai
145 oldal — Ára 24,— F t

Farkas János és Tamás Pál

A TUDOMÁNY ERŐFORRÁSAI
Tanulm ányok a regionális kutatás-
szervezés és a gazdasági tervezés
összefüggéseiről
219 oldal - Ára 3 5 , - F t

AKADÉMIAI KIADÓ
BUDAPEST
 Ä ra : 4 3 ,— F t

ISBN 963 05 2664 6