Ranschburg Jenő

A mélységből kiáltok
Depresszió, öngyilkosság és kábítószer a serdülőkorban

Sorozatszerkesztő: Popper Péter

Borítóterv: Malum Stúdió

© Ranschburg Jenő, 2010

ISBN 978-963-248-089-3
HU ISSN 1585-4000

Kiadja a Saxum Kiadó, 2010

Felelős kiadó: Jenei Tamás
Felelős szerkesztő: Gál Mihály
Műszaki szerkesztés: FeZo Bt.
Tördelőszerkesztő: Jeges Erzsi
 TARTALOM
I. fejezet
A DEPRESSZIÓ.....................................................................................................................3
A stressz okai.....................................................................................................................3
A depresszió tünetei...........................................................................................................4
A stressz és a depresszió....................................................................................................9
A sebezhetőség.................................................................................................................11
Genetikai és biológiai sebezhetőség.................................................................................12
A korai tapasztalatok........................................................................................................15
II. fejezet
AZ ÖNGYILKOSSÁG.........................................................................................................20
A gyerekek és a serdülők „halálképe”..............................................................................23
A kockázati faktorok........................................................................................................24
1. Biológiai és genetikai faktorok.................................................................................25
2. Makroközösségi faktorok.........................................................................................25
3. Mikroközösségi faktorok..........................................................................................26
4. Individuális kockázati faktorok................................................................................26
Az öngyilkosság típusai...................................................................................................28
1. Önfeláldozó öngyilkosság........................................................................................28
2. Filozofikus öngyilkosság..........................................................................................28
3. Menekülés a kilátástalan helyzetből.........................................................................28
4. Alkohol- és drogfogyasztás......................................................................................29
5. Romantikus öngyilkosság.........................................................................................29
6. Öngyilkossági járvány..............................................................................................29
7. Manipulatív öngyilkosság........................................................................................29
8. Büntető öngyilkosság...............................................................................................30
MULTIMÉDIÁS OTTHONOK.......................................................................................31
III. fejezet
AZ ALKOHOL- ÉS A DROGFOGYASZTÁS....................................................................32
A visszaélés hatása a személyiség fejlődésére.................................................................33
Bűncselekmények elkövetése...........................................................................................34
Iskolai és munkahelyi problémák.....................................................................................34
Feszültségek a családban és a baráti kapcsolatokban.......................................................34
Rendellenes szexuális magatartás....................................................................................35
Egyéb problémák.............................................................................................................35
A megelőzés modelljei.....................................................................................................36
Individuális kockázati faktorok........................................................................................37
1. Családtörténet — genetika.......................................................................................38
2. Hiperaktivitás...........................................................................................................39
3. Beilleszkedési rendellenesség...................................................................................41
4. A serdülőkori személyiség........................................................................................43
Családi kockázati faktorok...............................................................................................46
Egyéb kockázati faktorok.................................................................................................49
IV. fejezet
A CSALÁDI NEVELÉS.......................................................................................................52
A család mint értékközvetítő rendszer.............................................................................53
Szülői nevelési stílusok....................................................................................................56
A családi nevelés közvetítő szerepe.................................................................................62
IRODALOM.........................................................................................................................65
 I. fejezet
A DEPRESSZIÓ
A felnőttek, akik hajlamosak elfelejteni, vagy emlékezetükben rózsaszínűvé változtatni életük
hasonló periódusát, gyakran mondják a tizenéves fiatalnak: „Nem értem, mi bajod, hiszen ez
életed legszebb időszaka! Alig van rajtad felelősség, csupa izgalmas kaland, sport, barátság,
tánc, szerelem! Ébredj már fel: a te korodban szép az élet!”
Pedig az ilyen megjegyzések a legjobb esetben is csak felszínes benyomásokat rögzítenek
a serdülő fiatalok életéről, amely — a lényegét tekintve — igen sokszor keserves küzdelem,
gyötrelmes kötélhúzás, amit a fiatal egyrészt szülei, tanárai, nevelői ellentmondásos
üzeneteivel, másrészt önmagával folytat. A felnőtté válás — a folyamatos egyensúlyozás a
függetlenség és a másokba vetett bizalom között — nehéz, konfliktusokkal terhelt időszak,
mely igen gyakran stresszhelyzetekhez vezet, és a stressz — ha úton-útfélen belebotlik —
könnyen depresszióssá teszi a kellő kommunikációs készséget és a megfelelő megküzdési
stratégiát nélkülöző fiatalt. Azt hiszem, ha a szülők és a nevelők megismerkednek azokkal a
családi, biológiai és személyiségjellemzőkkel, amelyek a serdülőkorú fiatalt hajlamossá teszik
a depresszióra, és képesekké válnak felismerni a veszélyt jelző pszichológiai, viselkedésbeli
és szociális jellemzőket, hatékonyabban tudnak segíteni azoknak a gyerekeknek, akik a
„kockázati faktorokra” — közülük akár többre is — fogékonyak, és egyedül, a „fontos
felnőtt” megértő közreműködése nélkül, nem találják a kivezető utat.
A pszichológiai vizsgálatok (például Walker, 1985; Garfinkel et al., 1986; Pullen et al.,
2000; Kovács, 1992) kivétel nélkül azt mutatják, hogy a stressznek fontos szerepe van a de-
presszió kialakulásában. A serdülők — akárcsak a felnőttek — a stressz hatására feszültekké,
frusztráltak-ká válnak, a stressz jellegétől függően félni, aggódni kezdenek, megrémülnek,
vagy elkeserednek, mindez azonban alkalmanként csak néhány órát vesz el az életükből.
Amikor azonban a stresszhatások halmozódnak, és a serdülő képtelenné válik feldolgozni,
kezelni azokat, kibontakozik a depresszió, amely már jóval súlyosabb, és jóval tartósabb
tünetekkel jár; a reménytelenség, az elszigeteltség, a magányosság, az értéktelenség fájó
érzésével, mely heteken, hónapokon át kísérőjévé válhat a fiatal fiú vagy lány életének.
A statisztikai adatok szerint (Birmaher et al., 1996) Amerikában a fiatalok 6-9%-a depresz-
sziós, és hasonló hazai arányokról számol be Csorba János is (2003) — bár olvastam 20, sőt
39%-ról szóló (Walker, 2005) vizsgálati eredményeket is.

A stressz okai
Mintegy húsz évvel ezelőtt a Minnesotai Egyetem munkatársai négyezer-háromszáz közép-
iskolás diákot kértek meg arra (Garfinkel, 1986), hogy olvassanak el egy listát, amely a min-
dennapi élet különböző eseményeit sorolja fel, és azonosítsák azokat, amelyeket nagyon
kellemetleneknek, rosszaknak ítélnek, és amelyek az elmúlt hat hónapban velük is megtörtén-
tek. A leggyakrabban előforduló stresszkeltő események a következők voltak:
1. Szakítás a baráttal (illetve a barátnővel).
2. Szóváltás a szülőkkel.
3. Konfliktus a testvérekkel.
4. Veszekedés a szülők között.
5. Változás a szülők anyagi helyzetében.
6. Súlyos betegség vagy baleset a családban.
7. Konfliktus az osztálytársakkal.
8. Konfliktus a szülőkkel.
Azt hiszem, egy ilyen felmérés itthon is hasonló eredményeket mutatott volna. Látható,
hogy a felsorolt események a tizenévesek életének két fontos területére összpontosulnak —
legnagyobb részük otthon vagy az iskolában történik, és a kérdőívet kitöltő diák személyes
konfliktusaira, valamint a „veszteségre” utal, ami érte őt. A veszteség lehetett konkrét
személy vagy tárgy (barát, pénz), de lehetett valamilyen belülről fakadó, értékesnek ítélt érzés
vagy lelkiállapot (barátság, önbizalom) elvesztése is. A feszültség forrása szinte mindig a
barátokhoz vagy a családtagokhoz fűződő viszony romlása, a teljesítményhez kapcsolódó
szülői vagy iskolai nyomás, anyagi gondok, és a család vagy a barátok életében bekövetkező
tragédia (válás, halál, életveszélyes betegség).
A fiatalok többsége szerencsére képes arra, hogy szembenézzen az élet negatív eseményei-
vel; keresik és meg is találják azokat a külső és belső forrásokat, melyeknek segítségével
megküzdhetnek az aktuális problémákkal, és haladhatnak tovább útjukon — maradandó
sérülések nélkül. Van, aki koncertre megy, vagy televíziót néz, van, aki álmodozik, vagy új és
új ötleteken agyal megszakadt baráti vagy partnerkapcsolatának helyreállítására, és akad
olyan is, aki szüleit vagy más „fontos” felnőttet keres meg tanácsért, segítségért. Mindez jól
illik a serdülőhöz, aki megpróbál független, önmagáért felelősséget vállalni képes emberré
válni, ugyanakkor — vagy éppen ezért — nem restell szüleihez vagy barátaihoz fordulni
támogatásért, amikor úgy érzi, erre szüksége van.
Vannak azonban olyan fiatalok is, akik nem bírják el a halmozódó „rossz történések”
súlyát. A Minnesotai kutatásban, amelyet fentebb említettem, azok a serdülők, akik lezajlott
öngyilkossági kísérletekről számoltak be, listájukon, az elmúlt hat hónap történései között,
több mint kétszer annyi rossz eseményt — szülők válása, közeli barát elvesztése, haláleset a
családban, iskolaváltás, bukás, betegség — jelöltek meg, mint társaik.
Az első jel, amire az ember felfigyel: úgy látszik, ezeket a tizenéveseket jóval több baj éri,
mint a többieket.
De a stresszre adott reakcióik is jelentősen eltérnek a többiekétől. Beszámolóik során sok-
kal több indulat, harag, agresszív, antiszociális viselkedés vagy éppen tompa passzivitás,
tartalmatlan üresség kerül a felszínre — és jóval gyakrabban isznak, dohányoznak, drogoz-
nak, mint a többi fiatal! És sokkal kevésbé fogékonyak a szülőkkel való együttműködésre,
arra, hogy életüket a szülők által közvetített szabályoknak és igényeknek megfelelően éljék!

A depresszió tünetei
A külvilágból érkező stresszhatások, és a depressziós válaszok közötti összefüggés számos
kérdést vet fel, melyekre a későbbiekben visszatérek még. Nézzük meg előbb, melyek azok a
jellemző magatartási jegyek — tünetek —, amelyek alapján a serdülőkori depresszió felismer-
hető. A depresszió alapvonásai — diagnosztikai kritériumai — lényegében függetlenek az
életkortól; a tizenéves — a szó pszichológiai értelmében — ugyanúgy depressziós, mint a fel-
nőtt ember, ugyanakkor a rendellenesség felismerése jóval nehezebb. A serdülő számára
ugyanis rendszerint komoly gondot jelent saját, belső érzelmi, hangulati állapotának azonosí-
tása és megfogalmazása. Egyszerűen szólva: maga sem tudja, mi történik vele, és — ahelyett,
hogy elmondaná, mennyire rosszul érzi magát — ingerlékennyé, agresszívvá válik; felesel,
mindenbe — és mindennek az ellenkezőjébe is — beleköt; morózus, elutasító és kezelhetet-
len. Mindezt a környezet engedetlenségnek, neveletlenségnek értékeli, és nem véletlen, hogy
a kutatók szerint (Fleming, 1990) a szülők serdülő fiuknál vagy lányuknál is kevésbé alkalma-
sak arra, hogy gyermekük depresszióját azonosítsák.
Nézzük először az általános tüneteket.
— Szomorúság, folyamatos rosszkedv, mely időnként ingerlékenységbe csap át
Szinte minden depressziótól szenvedő ember tartósan szomorúnak, boldogtalannak érzi
magát. Ráadásul úgy véli, nem tud segíteni önmagán, és mások sem tudnak segíteni rajta;
helyzete tehát megoldhatatlan. Ezt a gondolkodást nevezik a pszichológiában „tehetetlenség–
reménytelenség szindrómának”, melyre, mint látni fogjuk, egy egész pszichológiai elmélet
épül. A depresszív hangulat, mint tünet, tehát nem pusztán emocionális állapotot jelöl, de
tartalmazza annak kognitív értelmezését is („senki nem tud segíteni rajtam, a helyzetem
teljesen reménytelen”).
— A halál, az öngyilkosság vissza-visszatérő gondolatai
Nem meglepő, hogy a depresszív hangulat állapotában a depressziós személy gyakran gon-
dol a halálra, és felmerül benne az öngyilkosság, mint a probléma egyetlen „megoldási lehető-
sége”. „Jobb lenne nekem, ha nem élnék”, „A szüleimnek is sokkal könnyebb lenne, ha meg-
halnék” — mondják a depressziós gyerekek, bár tízéves kor alatt a halálvágy szerencsére rit-
kán vezet el öngyilkossági kísérlethez. Serdülőkorban azonban a szándék ijesztően közel
kerülhet a cselekvéshez.
— Az érdeklődés elvesztése olyan tevékenységek iránt, melyek korábban örömet szereztek
A depressziós ember örömtelen. Mindabban, amit korábban szívesen csinált, most nem
talál semmi vonzerőt; az ételeknek nincsen ízük, a barátokkal beszélgetni felesleges, a szóra-
kozás, a játék érdektelen. Alacsony életkorban ez a tünet drámai módon jelentkezik, de az
örömtelenség (az „anhedónia”) — amikor a gyerek a jutalomra, a dicséretre, az ajándékra
teljesen közömbösen reagál — a későbbi években is figyelmeztető jel.
— Az étvágy és az alvás zavara
A legtöbb depressziós ember étvágytalan, és néhány hónap alatt erősen lefogy. Hasonlóan
jellemző jegy az álmatlanság is. Ez utóbbi gyakran úgy jelentkezik, hogy az elalvási kísérletek
sikertelenek, de előfordulnak keserves hajnali ébredések is. Mind a táplálkozás, mind az alvás
vonatkozásában találkozunk fordított esetekkel is: vannak depressziós emberek, akik szomo-
rúságukban, önmaguk vigasztalására esznek, és meghíznak, és olyanok is, akik órákkal többet
alszanak, mint korábban — a depressziós tünetek megjelenése előtt — szoktak.
— Pszichomotoros lassulás
A depressziós ember rendszerint olyan, mintha lassított filmen látnánk őt: karjai, lábai
nehézkesen, fáradtan mozdulnak, megkésve reagál, vontatottan beszél. Arcvonásai nem tük-
röznek érzelmeket, gesztusokkal alig találkozunk. Ugyanakkor — mint ezt az étvágy és az
alvás esetében is láttuk — előfordulnak pszichomotorosan „agitált”, izgalmi állapotok is.
— Az energia elvesztése
Főként a lassú, enervált depressziósnál jól érzékelhető a belső indítékok, a cselekvésre
ösztönző aktiváló erő hiánya.
— Az értéktelenség érzése
A depressziós állapotot rendszerint súlyos önértékelési zavar kíséri. Akik ezzel a rendelle-
nességgel küzdenek, általában nem tartják elég okosnak, intelligensnek magukat, de az is elő-
fordul, hogy egyéb adottságaikban, képességeikben (külső megjelenés, egészség, szociális
készségek) fedeznek fel hiányosságokat. Gyakran panaszkodnak úgynevezett „tárgyvesztésre”
— anyagi javak, tekintély, szeretet elvesztése —, ami szintén személyes bizonytalanságukat
tükrözi. Az értéktelenség érzését igen gyakran kíséri bűntudat is: a depressziós ember úgy ér-
zi, hogy vélt vagy valódi kudarcaiért ő maga a felelős, a megalázó, fájdalmas vagy kellemet-
len eseteket, melyek a múltban történtek vele, saját butaságának, tehetetlenségének, alkalmat-
lanságának köszönheti.
— A gondolkodás akadályai
A depresszió rendkívül általános tünete a döntési és a koncentrációs képesség gyengülése,
valamint az emlékezet zavarai. A depressziós ember nem tud megszabadulni borús, keserű
gondolataitól, így azután lelki értelemben sokszor nincs jelen azokban a szituációkban,
amelyekben szellemi erőfeszítésre lenne szükség. Ez a legfőbb oka annak, hogy a gyermek- és
serdülőkori depressziót a legtöbb esetben a tanulmányi teljesítmény erős romlása kíséri.
A pszichiáter vagy a klinikai pszichológus akkor diagnosztizálja a depressziót, 1 ha a fenti
tünetek közül legalább öt folyamatosan (két hétig vagy tovább) regisztrálható.
Soroljuk most fel azokat a tüneteket, amelyek specifikusan a serdülőkori depresszió
kísérői:
— Gyakori hiányzás az iskolából, a tanulmányi teljesítmény romlása
— A kapcsolatteremtés problémái
— „Szelektív” szociális izoláció
— Extrém érzékenység a kritikára és a kudarcra
— Gyakori érzelemkitörések, ingerlékenység, agresszivitás
— Alkohol- és kábítószer-fogyasztás
— A kockázatvállalás növekedése; vakmerőség
A depressziós serdülő nincs jó viszonyban az iskolával, és ennek számos oka lehet. Talán
az egyik leggyakoribb, hogy a kortársai közé nehezen illeszkedő, kapcsolatokat nehezen
teremtő serdülő könnyen válik a kötekedők áldozatává, és ettől kezdve számára az iskola
riasztó hellyé változik. Egyre gyakrabban lesz beteg — rendszerint homályos, nem specifikus
fájdalmakról (fejfájás, gyomorfájás) panaszkodik —, és egyre több alkalmat ragad meg arra,
hogy ne kelljen átlépnie a „pokol kapuját”.
A szociális képességek hiányával küszködő, társat, barátot nehezen találó gyerekek az
iskolai környezetben könnyen válnak depressziósakká! (Altmann—Gotlib, 1988). Vizsgálatok
sora igazolja (Petersen et al., 1985; Rudolph—Clark, 2001; Kiesner, 2002), hogy az osztály-
közösség tagjai a depressziós gyerekeket negatívabban értékelik a többieknél, sőt ezek a gye-
rekek önmagukat is inkább látják elutasítottnak, mint elfogadottnak a kortársközösségben.
Énképük, önértékelésük annyira sérült, hogy alábecsülik saját helyüket a közösség rangsorá-
ban, vagyis kevésbé tartják önmagukat népszerűnek, mint amennyire őket annak tartja a
közösség! Brendgen (2002) a jelenséget „negatív beszámolási hibá”-nak (negatíve reporting
bias) nevezi.
A vizsgálatokban a depressziós serdülők gyakran említik, hogy társaik kötekednek velük
(Puig-Antich, 1985), és vitathatatlanul nehezebben teremtenek kortárskapcsolatokat a többi-
eknél. Ugyanakkor az összefüggés iránya nem világos: ezek a gyerekek azért válnak
depressziósakká, mert nem találnak barátot maguknak, és sokan kötekednek velük, vagy
éppen ellenkezőleg, a karakterükbe épült depresszió akadályozza a kortárskapcsolatok terem-
tését? Cole (1996) hatodik osztályos gyerekekkel végzett vizsgálatában felmérte az osztály
valamennyi tanulójának depressziószintjét és a gyerekek szociális kompetenciájának mértékét
is. Megállapította, hogy azok a gyerekek, akiknek szociális kompetenciája alacsonynak bizo-
nyult, hat hónap elteltével jóval valószínűbben voltak depressziósak, mint a többiek! A szerző
„szociáliskompetencia-deficit modellje” tehát azt állítja, hogy a serdülőkori depresszió leg-
fontosabb kockázati faktora a szociális készségek hiánya!
Allen (2005) a depresszióról írt kiváló tanulmányában hangsúlyozza, hogy a depressziót
nem szabad összetévesztenünk a szorongással! A szorongás a negatív érzelmek magas szintje
azon a spektrumon, melynek egyik végpontja a belső béke és a nyugalom, a másik pedig a
1
A pszichiátria a depressziónak három típusát írja le: a legenyhébb típus az úgynevezett „disztímia”, mely
akár évekig elhúzódó, morózus karaktervonásként van jelen a beteg életvezetésében, a legsúlyosabb pedig a
„bipoláris rendellenesség” (mánia-depresszió), melyben a depressziós fázisokat „felhangolt”, szinte
csillapíthatatlanul aktív, energiától duzzadó szakaszok váltják. Ebben az írásban elsősorban a középső
típusról, a „nagy depresszióról” („major depresszió”) esik szó, bár meg kell említenem, hogy az egyes
típusok között létezik valamiféle átjárás. A disztímia, ha kezeletlen marad, könnyen átcsúszhat major
depresszióba, és a nagy depresszió esetenként előfutára lehet egy mániás, felhangolt periódus érkezésének.
félelem, a pánik és a rettegés. Mint minden negatív érzelem, a szorongás is motiváló jelzés,
késztetés az ember számára, hogy eltávolodjon azoktól a helyzetektől, amelyek a veszély, a
pusztulás kockázatát hordozzák. A depresszió lényegét viszont akkor értjük meg igazán, ha
úgy szemléljük, mint a pozitív érzelmek legalacsonyabb szintjét, melyet a spektrumon az ér-
deklődés, az izgalom, az öröm, a lelkesedés és az eufória követ. Ahogy a negatív érzelmek
menekülésre késztetnek bennünket az ártalom lehetősége elől, a pozitív érzelmek egy neuro-
biológiai „jutalmazó rendszer” elemei — arra ösztönzik az embert, hogy közeledjék a számára
jónak, kellemesnek ígérkező események felé! A depresszió tehát az agyi „örömfröccs” hiá-
nya: aki depresszióban szenved, nem kap semmiféle belső késztetést arra, hogy életét a jó, a
kellemes, a biztató események irányába kormányozza! Ahogy Allen írja: „A depressziós
személynek a csökkenő pozitív és a növekvő negatív érzelmek kettős kihívásával kell
szembenéznie!”
Ahogy múlnak a hónapok — esetleg az évek —, a szociálisan inkompetens gyerek egyre
magányosabbá, egyre izoláltabbá válik a közösségben. Nem beszél senkinek arról, hogy
mennyire kiszolgáltatott kötekedő társainak, de egyre kevesebb időt tölt el az iskolában (este
nem tud elaludni, reggel viszont képtelen felkelni), környezetében, családjában pedig egyre
hisztérikusabb; életvezetését egyre gyakrabban tarkítják váratlan, „érthetetlen” rohamszerű
kitörések — ilyenkor üvölt, csapkod, üt, vág, és nem nézi, hová! Előfordul az is, hogy keresni
kezdi a hozzá hasonlóan „kirekesztettek” társaságát. A serdülőkori depresszió esetében tulaj-
donképpen ezért beszélünk „szelektív izolációról”; a felnőtt depressziós általában felszámolja
emberi kapcsolatait, és önmagába húzódik vissza, a serdülő viszont „csak” korábbi kapcsola-
tait utasítja el, és „rossz társaságba” keveredik. Itt ismerkedik meg az alkohollal és a kábító-
szerrel is, amit ettől kezdve rendszeresen fogyaszt — egyrészt azért, mert úgy érzi, ez szociá-
lisan elfogadottabbá teszi őt, másrészt azért, mert szüksége van a mesterséges kábulatra, ami
átmenetileg feledteti a légüres teret, amelyben él. A helyzet azonban rendszerint éppen fordít-
va alakul: az alkoholfogyasztás és a kábítószer-élvezet növeli azoknak a stresszhatásoknak a
számát, amelyek depresszióhoz vezethetnek — például iskolai kizárás, a munkahely elveszté-
se, rendőrségi, bírósági ügyek —, és bűntudatot is ébreszt, ami további forrása a depresszió-
nak. A kábítószer és az alkohol nemcsak a depresszió kiváltásában játszik szerepet, de a ki-
újulásában is. Mind a drog- és az alkoholfüggőség, mind a depresszió visszatérő rendellenes-
ségek, és bármelyik megjelenése növeli a másik felébredésének kockázatát!
Ha már rendelkezik jogosítvánnyal, a depressziós fiatalt alkoholos állapota nem tartja
vissza a vezetéstől: a diszkóból részegen száguld hazafelé a sötét, kanyargós úton, és a tragi-
kus diszkóbalesetek sokasága bizonyítja: a depressziós kamaszok vakmerősége életveszélyes!
A veszéllyel dacoló sebességőrület — akár a volán mögött, akár a motorkerékpár nyergében
— egyébként is jellemzője a depressziós fiatalok vakmerőségének, és ugyanezt a kockázatok-
ra fittyet hányó magatartást figyelhetjük meg kritikátlan nemi életükben, és az alkohol mér-
téktelen fogyasztásában is.
Tamás tizenhárom-tizennégy éves volt, amikor — sok-sok évvel ezelőtt — megismertem.
Édesanyja hozta el, de a híre már megelőzte őt: iskolájának nevelői levélben tájékoztattak
arról, hogy a gyerek kezelhetetlen. Durva és agresszív rohamai miatt — melyek során minő-
síthetetlen kifejezéseket használ, és kétségbeesett dühvel verekszik — társai nagy ívben el-
kerülik őt, de még így is megtörtént a baj: legutóbb bicskát vitt magával az iskolába, és egyik
osztálytársát azzal támadta meg. A szülőket azonnal megkérték arra, hogy vigyék másik isko-
lába a gyereket, de ez is komoly gondot okoz: Tamás ugyanis hetedikes, de már a negyedik
iskolába jár, mert rövid idő elteltével mindenhonnan eltanácsolják, és a híre miatt már nem
akarja befogadni egyetlen intézmény sem. A gyerek gyakorlatilag olyan helyzetbe került, mint
Rejtő Jenő egyik regényhőse, aki — miután a világ valamennyi országából kitiltották —
lényegében jogtalanul tartózkodott a Földön.
 Tamás zömök, enyhén testes fiú volt, vastag — mint később kiderült, hét- és nyolcdioptriás
— drótkeretes szemüveggel az orrán. Első találkozásaink során tartózkodónak és gyanakvó-
nak éreztem, ami nem lepett meg, de édesanyja is elmondta, hogy otthon sistergő jelenetekkel
tiltakozott a pszichológus ellen. Mert nemcsak iskolai, de otthoni élete is tele volt maga ger-
jesztette feszültséggel: apját, aki komoly beosztású üzletemberként dolgozott az akkori világ
egyik vezető cégénél, és nagyon kevés időt szentelt a családjának, gyűlölte, anyja felett zsar-
nok módjára uralkodott. Tulajdonképpen mindenki félt tőle! Elfogadtam, hogy az apa nagyon
sokat dolgozik — a terápiás hónapok során egyetlenegyszer sikerült találkoznom vele —, de
nem tudtam szabadulni a gyanakvástól: munkahelyén azért húzza az időt, hogy minél keve-
sebb időt kelljen a családjával eltöltenie. A szülők házassága egyébként sok nyílt és még több
rejtett feszültséggel terhes kapcsolat volt. Emlékezetem szerint elég hosszú ideig külön is él-
tek, azonban válásra végül nem került sor; a férj hazaköltözött, de — mint említettem — igye-
kezett minél több időt házon kívül tölteni.
Tamás édesanyja már évek óta mást sem tett, mint szolgálta a fia szeszélyeit, és rettegett
attól, hogy a gyerek valami olyat tesz, amivel bajba keveri önmagát és a családját. Magam is
tapasztaltam, hogy Tamás foghegyről beszélt anyjával: fölényeskedő stílusában rengeteg
indulat feszült, amely — mint a füstölgő vulkán — állandó kitöréssel fenyegetett. Mint anyja
elmondta: ilyen kitörések nemritkán elő is fordultak. Ilyenkor Tamás tört-zúzott a lakásban, és
olyan fékevesztett hangon kiabált, hogy összeszaladtak a lakók a házban. Jeleneteihez több-
ször használt kést is: hol önmagát, hol anyját fenyegette vele. Néhányszor meg is sérült, de az
önpusztítási szándék soha nem volt egyértelmű — anyja szerint inkább rémületet akart kelte-
ni, bár soha nem lehetett tudni, hogy a kritikátlan, kontroll nélküli rohamok során meddig
megy el önmaga és környezete rongálásában. Tamás kiszámíthatatlan és „gátlástalan” maga-
tartása komoly szerepet játszott a család izolációjában; a rokonok, ismerősök lassanként el-
maradtak, és ők maguk sem jártak már sehová, tartva attól, hogy a gyerek „szégyent hoz
rájuk”.
Az iskola véleményében az állt, hogy Tamás öntörvényű, agresszív, antiszociális személyi-
ség, aki nem tudja elviselni a közösséget, és így, természetesen, a közösség sem őt. Miután
tizenhat éves koráig tankötelezett — és a magántanulói intézmény akkoriban nem létezett
még —, álláspontjuk szerint a gyereket olyan nevelőintézetben kellene elhelyezni, amelyben
saját, belső iskola működik.
Viszonylag hamar ráébredtem arra, hogy Tamás nem antiszociális, kötekedő agresszor,
hanem mélységesen szomorú, súlyos önértékelési zavarokkal küzdő gyerek, aki képtelen be-
illeszkedni kortársai közé, fogalma sincs, hogyan kell baráti kapcsolatokat kötni és megőrizni.
Gyengénlátónak született, de már elmúlt négyéves, amikor családjának — valószínűleg az
óvoda figyelmeztetése nyomán — feltűnt, hogy valami nincs rendjén. Tamás emlékezett rá,
hogy kisgyerekkorában számára elmosódó foltokat jelentett a világ; a kontúrokat, arcvonáso-
kat nem látta, színes, bizonytalanul imbolygó pacnik mozogtak körülötte, ami nyilvánvalóan
őt magát is bizonytalanná tette. Nehézkesen és ügyetlenül mozgott — folyton attól félve, hogy
beleütközik valamibe —, nem rajzolt, nem futott, még játszani is alig mert, így az óvodában is
magányosnak, kirekesztettnek látszott — és annak is érezte magát. Még találkozásunkkor is
világosan emlékezett a pillanatra, amikor első szemüvegét az orrára illesztették: kinyílt előtte
a világ, de már nem tudott igazán élni a lehetőséggel. Félénk, túlsúlyos, magába zárkózó gye-
rek maradt; ügyetlen, a közösségen belüli feladatok megoldásában sikertelen, a mellőzöttséget
és a kudarcokat egyre rosszabbul viselő kisfiú.
Mind gyenge látása, mind szülei karaktere szerepet játszott abban, hogy az első évek
szülő–gyermek kapcsolata is siralmasan alakult. Tamás nem tudta kivenni anyja arcvonásait, a
szemkontaktus is nyilvánvalóan nehezen ment, de azt gyanítom, hogy az anya sem törekedett
a gyermekével való kapcsolat elmélyítésére — a tény, hogy a szülők évekig nem vették észre
a gyerek látászavarát, erről árulkodik. A szülők közötti viszony is hordozta már a később ki-
bontakozó feszültségeket, és a biztos kötés hiánya egyre több gondot okozott Tamás és szülei
interakcióiban is. A gyerek zsarnoksága egyre világosabb jellemzőjévé vált a család életének,
és az iskola — ahogy mondani szokták — végképp feltette az i-re a pontot.
Tamás pillanatok alatt az osztályközösség perifériájára került. Társai nem szerették, a drót-
keretes, vastag lencséjű szemüveg különösen sokat ártott a gyerek beilleszkedési esélyeinek.
A kötekedők egykettőre megtalálták őt, és a többi gyerek — no meg a pedagógus — sem tett
semmit azért, hogy Tamás élete elviselhetőbb legyen. Egy-két évig a gyerek élte az áldozatok
életét, de a keserű düh a folyamatos megaláztatások és az iskolai kudarcok miatt növekedett,
és az önkontroll elvesztéséből adódó agresszív pánikrohamok — melyek otthon már szinte
mindennaposak voltak — egyszerre csak megjelentek az iskolában is. A szülők — teljesen
félreértve a helyzetet, és a felelősséget a pedagógusokra hárítva — a gyereket új iskolába
íratták, és ezzel megnyitották az utat az új stresszek, új kudarcok, a gyerek elmélyülő
depressziója és fokozódó ingerültsége előtt.
Tamás pszichoterápiája sikeresen alakult — bár meg kell említenem, hogy a pszichológiai
foglalkozást gyógyszeres kezeléssel is kiegészítettük. Egy-két évvel a terápiát követően,
Tamás meglátogatott a lakásomon. Elmondta, hogy középiskolába jár, tanulmányi, beillesz-
kedési gondjai nincsenek, szüleivel a kapcsolata elfogadható szinten rendeződött. Örültem a
jó híreknek, de tudtam, ezek korántsem jelentik azt, hogy Tamás végképp meggyógyult: a
depresszió alattomos betegség. Egy-egy váratlan, erős stressz hatására bármikor kiújulhat.

A stressz és a depresszió
A fejezet elején azt írtam: úgy látszik, a depressziós fiatalt több baj éri, mint hasonló korú
társait. Az idézett vizsgálat is azt mutatta (Garfinkel, 1986), hogy a felmérést megelőző hat
hónapban a depressziós tizenéveseket ötször annyi stressz érte (a szülők válása vagy az egyik
szülő halála, a legjobb barát vagy a szerelmi partner elvesztése, iskolaváltás, osztályismétlés,
súlyos betegség), mint a többieket. Miután ezt az összefüggést a stressz és a depresszió között
más vizsgálatok is (például Grant et al., 2004) igazolták, sok kutató (például Rudolph—Lam-
bert et al., 2001) úgy véli: minél több stresszhatás éri a serdülőt, annál valószínűbben válik
depresszióssá!
Nézzük meg először, hogyan jellemezhetők a külvilágból érkező stresszhatások.
A stresszkeltő események egyik legáltalánosabb felosztási szempontja: a veszteség vagy a
veszély érzetét keltik-e az egyénben? A vizsgálatok és a tapasztalatok egyaránt azt mutatják,
hogy a veszély szorongást, félelmet ébreszt — depressziót egyértelműen a veszteséghez kap-
csolódó stresszhatások váltanak ki!
Az olvasó figyelmét már korábban is felhívtam arra, hogy a depresszió, feltűnő módon,
mindig valamilyen veszteséghez — az egyénhez közel álló élőlény vagy tárgy, esetleg az
egészség maradandó károsodásával járó elvesztéséhez — köthető. A jelenséget a pszicho-
analízis tárgyvesztésnek nevezi, és — mint ezt korábban megírtam már (Pszichológiai rend-
ellenességek gyermekkorban, 1998) — Sigmund Freud Gyász és melankólia című munká-
jában jelenik meg először az a felismerés, hogy a depresszió a tárgyvesztés következménye,
„…az analitikus koncepció szerint a depresszió akkor következik be, ha az egyén ambivalens
érzéseket (tehát pozitív és negatív érzelmeket is) táplált az elvesztett személy (esetleg objek-
tum) iránt. A negatív érzelem haragba csap át (a szeretet tárgyának elvesztése miatt), a pozitív
érzelem viszont bűntudatot ébreszt (amiért nem bánt jobban vele, amíg lehetett volna). Mit
kezdhet az egyén a haraggal, amelyet az iránt érez, akit — vagy amit — végleg elveszített?
Önmaga felé fordítja, hiszen szeretetének (illetve haragjának) tárgya már csak önmagában
érhető el — amennyiben éppen a szeretet révén magába építette, inkorporálta azt. A bűntudat
és a befelé fordított harag együttesen eredményezi azt az öngyűlöletet és kétségbeesést,
amelyet depressziónak nevezünk” (Ranschburg, 1998).
 Freud nagyszerű elemzését, az indulatot, amit az elhagyott ember az elvesztett személy
iránt érez, József Attila sorai hitelesítik: „Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, / ki
csal és hiteget! / Suttyomban elhagytad szerelmeidből / jajongva szült, eleven hitedet. /
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve / mind visszaloptad az utolsó órán! / A gyereknek kél
káromkodni kedve — / nem hallod, mama? Szólj rám!”
A stressz osztályozásának másik szempontja: személyek közötti vagy nem személyek közötti
események következménye?
A kutatások eredményei azt mutatják (Rudolph et al., 2000), hogy a depresszió egyértel-
műen az interperszonális kapcsolatok során keletkező stressz következménye, míg az egyéb
típusú stresszhatások (például amikor kisiklik a villamos, amelyen ülök, vagy zárva találom a
plázát, amelyikben a délutánt barátaimmal eltölteni szeretném) különösen fiúknál, externalizá-
ló, azaz a környezet felé irányuló, agresszív színezetű indulatokat eredményeznek.
Végül a harmadik felosztási szempont: depressziós fiatalokkal végzett vizsgálatok szerint
(Hankin—Abramson, 1999) az ember a saját viselkedése nyomán ébredő stresszhatásokra
érzékenyebb, mint azokra, amelyek mások viselkedéséből fakadnak! Kétségtelen, hogy az
áldozat szenved azoktól a stresszhatásoktól, amelyek a kötekedők felől érik, depresszióssá
azonban azért válik, mert társai kötekedését saját hülyesége, gyávasága, ügyetlensége,
kudarca következményeként éli át!
Annyit tehát már tudunk, hogy a depresszió nem a veszély okozta stressz, hanem a tárgy-
vesztés következménye, és elsősorban interperszonális kapcsolatok stresszélményei nyomán
keletkezik, főként akkor, ha az egyén a stresszt saját viselkedésével — kudarcával — hozza
összefüggésbe.
A kudarc — az ügyetlenség, az alkalmatlanság, a meg nem felelés — olyan fontos
depresszióhoz vezető stresszhatás, hogy Blatt (2004) a depresszió dependens és önkritikus
formáját különbözteti meg: az első a tárgyvesztéshez, a második pedig a kudarchoz kapcsoló-
dik. Az egyén, aki dependens depresszióban szenved, a szeparációra és a tárgyvesztésre érzé-
keny, míg az önkritikus depressziós a kudarcra; kimerült, agyonhajszolt perfekcionista, akivel
hiába elégedett a környezete, ő mindig elégedetlen önmagával!
Blatt dependens és önkritikus depressziója jól hangzik, a lényegét tekintve azonban kissé
mesterkélt. Mesterkélt, mert a depressziónak ez a két formája nem zárja ki egymást; a tárgy-
vesztés és a kudarc témái, eseményei rendszerint összefonódnak, hiszen a kudarc maga is
tárgyvesztés! Ahogy Freud írja: „Soha nem vagyunk annyira védtelenek a szenvedéssel szem-
ben, mint amikor szeretünk valakit, és soha nem vagyunk annyira gyámoltalanul boldogtala-
nok, mint amikor a szeretett személyt — vagy a szeretetet — elveszítjük.”
A tárgyvesztés a szeretett személy, a kudarc pedig a szeretet elvesztése!
Ha a serdülő fiú a vendégek előtt egy véletlen mozdulattal leveri az állólámpát, majd ami-
kor lehajol, hogy felemelje, hasra esik a parkettán, rettenetesen szégyelli magát, mert nem
tudott megfelelni egy viselkedési normának, melyet környezete tőle — ő pedig önmagától —
elvárt. Amikor azonban — hogy társainak bátorságát bizonyítsa — az üzletben a kabátja alá
rejt egy üveg whiskyt, és fizetés nélkül oson ki az ajtón, bűntudat gyötri. A szégyen arról tájé-
koztatja az „én”-t: „ügyetlen voltál, fiam, alkalmatlannak bizonyultál a vállalt feladat teljesíté-
sére”, míg a bűntudat azt mennydörgi: „megszegted a törvényt, amit betartani kötelességed
lett volna!” A bűntudat a tárgyvesztés belső stresszora, a szégyen pedig a kudarcé — ami
szintén a tárgyvesztés témakörébe tartozik: nem a szeretett személy elvesztése, hanem a sze-
retet elvesztésétől való félelem! Ahogy Freud mondja: elveszíthetjük a szeretett személyt —
ez a tárgyvesztés, amit gyötrő bűntudat kísér — és a szeretett személy szeretetét — ez a
kudarc, melyet megalázó szégyenérzés, az alkalmatlanság, a meg nem felelés élménye követ.
Matematikailag az állítás, miszerint „sok stressz — több depressziós”, biztosan igaz, de a
klinikusban mégis kétségeket ébreszt: elképzelhető, hogy a depressziós fiatal csupán abban
különbözik kortársaitól, hogy kevésbé szerencsés? Kétségtelen, hogy a stresszkeltő negatív
események szaporodása — különösen a lányok esetében (Ga et al., 1994) — növeli a tünetek
megjelenési gyakoriságát, de mégsem mondhatjuk, hogy az ember kiszolgáltatottsága a
depressziónak kizárólag attól függ: életének bizonyos periódusaiban érik-e sorozatos stressz-
hatások a környezetéből, vagy sem. A mai világban nem akadna serdülő — de gyermek és
felnőtt ember sem —, aki ne tapasztalná meg a depressziós állapot nyomorúságát, ha a rend-
ellenesség megjelenése egyedül a környezetéből érkező stresszhatások mennyiségétől
függene.
Hammen (1991) „stresszalkotási elmélete” nagyot lendít gondolatmenetünkön a stressz és
a depresszió viszonyának kérdéskörében. Hammen felvetette ugyanis, hogy a depresszióra
hajlamos ember maga alkotja meg, maga generálja azokat a stresszélményeket, amelyekre
azután depresszióval válaszol! Nem elég tehát a külső stresszorok számbavétele, meg kell
vizsgálnunk a „belvilágot” is, amely esetenként nemcsak arról gondoskodik, hogy betaláljon
az ütés, ami a külvilágból érkezik, de arról is, hogy a személyiségen belül létrejöjjenek azok
az állapotok, amelyekben a depresszióhoz vezető stressz elkerülhetetlen!
Serdülőkorban a perfekcionizmus — a depresszió egyik legmegátalkodottabb kollaboránsa
— a belső stressz kézenfekvő példája. A perfekcionizmus — a lelkiismeretesség, a tökéletes
munka igénye — alapvetően dicséretes karaktervonás, a kiemelkedően tehetséges emberek
személyiségképében szinte mindig megtalálható. Mégis, ha extrém mértékben van jelen, ha a
gyerek folyamatosan magasabbra állítja a lécet annál a magasságnál, ami számára átugorható,
a perfekcionizmus nem más, mint az alkalmatlanság érzésének, a személy önmaga iránt táp-
lált kétségeinek kompenzációja! Szeretnék még pontosabban fogalmazni: nem arról van szó,
hogy a serdülő ilyenkor olyan magas igényeket támaszt saját teljesítménye iránt, hogy ezek-
nek par excellence képtelen megfelelni, hanem arról, hogy addig emelgeti a lécet, amíg tör-
vényszerűen le nem veri! Mintha a kudarc lenne a valódi célja, ami megteremti a depresszió-
hoz szükséges stresszhelyzetet! Ráadásul meg van győződve arról (rendszerint alaptalanul),
hogy mások is — szülők, tanárok, edzők — hasonlóan irreális normákat szabnak számára —
és maga is ilyen normákat szab kortárskapcsolataiban! Így a perfekcionizmus nemcsak a telje-
sítmény várható kudarca révén vezethet el a depresszióhoz, de kudarcot és így depressziót
eredményezhet a társaság, a barát, a szexuális partner kiválasztása idején is.

A sebezhetőség
Az előző fejezetben alaposan megszűrtük azokat a külvilágból érkező, stresszkeltő hatásokat,
amelyek elvezethetnek a depresszió kialakulásához. Azt mondtuk, a tárgyvesztés — a szere-
tett személy vagy objektum elvesztése — mellett a kudarc — az életvezetés során kitűzött
célok balsikere — okozhat az egyénben olyan stresszélményeket, melyek depressziót válthat-
nak ki. A modell értelmében a tárgyvesztés bűntudatot — az én felé fordított haragot, indula-
tot — ébreszt, a kudarc pedig szégyenérzést — az értéktelenség, a megalázottság élményét —
kelti, vagyis mindkét esetben létrejön az a belső stressz, ami a depresszió feltétele, és egyben
kísérője. Jeleztem azt is: egy finomabb elemzés a kudarcot is a tárgyvesztés körébe utalja, mi-
vel az egyik esetben a „szeretett személy”, a másik esetben a „szeretet” elvesztéséről van szó.
A modell minden depressziós fiatal — és nem fiatal — személy esetében alkalmazható, de
korántsem állíthatjuk, hogy az olyan ember, akinek a hozzá közel álló személy (vagy objek-
tum) elvesztését (például közeli rokona halálát, vagy szerelmi kapcsolata felbomlását) kell el-
szenvednie, illetve aki feltett céljai megvalósításában sikertelen (például megbukik a vizsgán,
vagy nem fogadják be a közösségbe, amelyhez tartozni szeretne), feltétlenül depresszióssá
válik! A depresszióval összefüggésbe hozható stresszhelyzetek a serdülők életében éppen úgy
elkerülhetetlenek, mint a felnőttekében! Az iskolai kudarcok mellett számtalanszor meg-
szégyenülhetnek a kortársközösségben, vagy a felnőttvilággal alakuló kapcsolatukban, és át-
élhetik a szeretett személy vagy objektum elvesztését a szülők válásától egészen a szerelmi
csalódásokig. A fiatalok ilyenkor (ebben is hasonlítanak hozzánk, idősebbekhez) a maguk
módján keseregnek a kudarc miatt, és meggyászolják a szeretett személyt, akit elveszítettek,
de — szerencsére — a legtöbben rendelkeznek azokkal a „megküzdési stratégiákkal”,
melyeknek segítségével kiheverik a csapást, és életvezetésük lényegében ugyanolyan marad,
mint a megrendítő stressz előtt.
Akadnak azonban serdülők, akik nem tudnak megbirkózni a stresszel, ami érte őket; mind
életvezetésük, mind önmagukról alkotott képük összeomlik. Tehetetlennek, értéktelennek és
alkalmatlannak érzik magukat, minden, ami fontos volt számukra, most közömbössé válik,
ingerlékenyek lesznek, néha agresszívak és cinikusak is; életüket tehernek érzik, mely elől
vakmerő és kockázatos cselekedetek vállalásába, mértéktelen ivásba és kábítószer-fogyasztás-
ba, végső soron pedig öngyilkosságba menekülnek. Ezek a tizenévesek valahogy fogékonyab-
bak a depresszióval összefüggést mutató stresszhatásokra másoknál; az ütéseket, melyeket el-
szenvednek, fájdalmasabban élik meg a többieknél, és ha padlóra kerülnek, szinte képtelenek
feltápászkodni onnan.
Létezik tehát valamiféle előállapot — prediszpozíció —, amely az egyént sebezhetőbbé
teszi a depressziót kiváltó stresszhatásokra, amit egyszerűbben úgy is fogalmazhatnék: vannak
emberek, akik hajlamosabbak a depresszióra, mint mások!
Nézzük most meg, melyek ezek a hajlamosító tényezők!

Genetikai és biológiai sebezhetőség

Az orvostudomány már régen felfigyelt arra a különös jelenségre, hogy a depresszió „családi
betegség”: a depressziós ember szinte mindig sorolgatja azokat a családtagjait, rokonait, akik
ugyanilyen vagy hasonló rendellenességgel küzdenek. A klasszikus magatartás-genetika (idé-
zi Nomade—Reiss—Dombeck, 2007) elsősorban ikerkutatásokkal próbálta igazolni, hogy a
depresszió gének révén örökített magatartási probléma. Az egypetéjű ikrek genetikailag
azonosak, míg a kétpetéjűek és a testvérsor tagjai csupán 50%-ban rendelkeznek azonos
génstruktúrával. Ebből nyilvánvalóan következik: ha az egypetéjű ikrek nagyobb arányban
osztoznak egy-egy tulajdonságon, mint a kétpetéjűek, az adott tulajdonság megjelenésében az
öröklés fontos szerepet játszik!
A depresszióval kapcsolatos ikerkutatások eredményei kivétel nélkül azt mutatták, hogy
hangsúlyozottan örökletes rendellenességről van szó, hiszen ha az egypetéjű ikerpár egyik
tagja depresszióban szenved, 76% a valószínűsége annak, hogy testvére is depressziós.
Ugyanez az összefüggés kétpetéjű ikrek esetében csak 19%! A külön — eltérő környezetben
— nevelkedő ikrek vizsgálata megerősítette a feltételezést, hogy a két testvér azonos betegsé-
ge genetikai — és nem szociális, a megegyező környezeti hatások révén előálló — okokkal
magyarázható: amennyiben a külön, más-más családban nevelkedő egypetéjű ikrek egyik tag-
jánál depressziót diagnosztizáltak, az esetek 67%-ában ikertestvére is depressziósnak bizo-
nyult.
A rokonsági fok vizsgálata újabb bizonyítékokkal szolgált a depresszió örökletességéhez: a
depressziós ember elsőfokú rokonai között csaknem háromszor annyi érintett személyt talál-
tak, mint a távolabbi rokonok között. Ez azt jelenti, ha valakinek egyik szülője vagy testvére
depressziós, azokhoz a személyekhez viszonyítva, akiknek elsőfokú rokonai között ilyen
betegség nem fordult elő, majdnem háromszor valószínűbb, hogy maga is depresszióssá válik!
Hasonlóan megnövekszik a depresszió kockázata akkor is, ha valakinek az elsőfokú rokonai
között alkoholfüggő személyt találunk, és a disztímia (a depresszió enyhébb, karaktervonás-
ként megjelenő formája) szintén gyakoribb a depressziós ember legközelebbi családtagjai
között.
Néhány évvel ezelőtt három kutató (Sullivan—Neale—Kendler, 2000) tíz, a fenti modell
alapján elvégzett korábbi vizsgálatot (öt ikerkutatást, és öt olyan vizsgálatot, mely a de-
presszió és a családi vérrokonság foka közötti összefüggés feltárására irányult) elemzett újra,
korszerű statisztikai eszközökkel. Megállapították, hogy a depresszió családi rendellenesség,
mely elsősorban genetikai okokkal magyarázható, de a környezeti hatások szerepe sem hanya-
golható el. Komplex rendellenességről van tehát szó, mely egyedül — önmagában — sem
genetikai, sem környezeti hatásokból nem vezethető le — magyarázatát a genetikai és a
környezeti hatások közösen — együttesen — adják.
A molekuláris genetika — mely nem az egyén viselkedéséből következtet, hanem magukat
a viselkedésformákat inspiráló géneket próbálja azonosítani — az elmúlt években komoly
erőfeszítéseket tett arra, hogy megtalálja a „depressziógént”, vagyis azt az egyetlen gént,
amely a depresszió kialakulásáért és átörökítéséért felelős. Az ezredfordulót követően már-
már úgy látszott, a törekvést siker koronázza. Néhány tudóscsoport — egymástól függetlenül
— olyan gént (úgynevezett „mutáns gént”) talált a depresszióban szenvedő vizsgálati szemé-
lyek szervezetében, mely a kontrollcsoportok tagjaiban nem volt kimutatható, vagyis feltéte-
lezhetővé vált a kapcsolat a gén és a depresszió között. Az első eredményt, mely lehetőséget
adott erre a feltételezésre, a Science című tudományos lap közölte 2003-ban, de ilyen volt
például Caron, Zhang és kollégáinak kutatása 2004-ben is, mely a depresszió egyik típusának
speciális génjét fedezte fel! Ráadásul ez a gén — ahogyan azt várták — az egyik „neuro-
transzmitter”, a szerotonin termelődését gátolta, vagyis bizonyítottnak látszott az is, hogy a
depresszió legfontosabb biológiai oka a szerotonin hiánya az idegrendszerben!
A „szerotoninteória” azonban nem egyértelműen bizonyított! A kísérletek, melyekben
mesterségesen csökkentik a résztvevők szerotonin-szintjét, és várják a depresszív tünetek
megjelenését, eddig — legjobb tudomásom szerint — nem vezettek meggyőző eredmények-
hez, annak ellenére, hogy a szerotonin termelődését serkentő gyógyszerek (például a prozac)
igen gyakran valóban hatékonyak a depresszió gyógyításában. Ahogy egy a kérdéskörben
megszólaló amerikai tudós megjegyezte: az aszpirin rendszerint enyhíti a fejfájást, de mégsem
állíthatjuk, hogy a fejfájás oka az aszpirin hiánya!
2009 nyarán az Amerikai Orvosi Társaság folyóiratában (The Journal of the American
Medical Association) két tudós — Neil Risch és Kathleen R. Merikangas — tanulmányt tett
közzé, melynek eredményei az igényes amerikai lapok (New York Times, US. Nezvs and
World Report stb.) révén gyorsan lehűtötték azokat, akik hittek abban, hogy a depresszió
egyetlen gén hatásával magyarázható. A szerzők ugyanis összegyűjtötték azokat a kutatáso-
kat, melyeknek adatai szerint a depresszió hajlama egyetlen gén következménye, és az eredeti
vizsgálatokat megismételték. Azt találták, hogy a hat évvel korábbi, a tudományos világot láz-
ba hozó bejelentés alaptalan: az „egyetlen gén” hipotézist semmiféle elfogadható bizonyíték
nem támasztja alá!
Természetesen a „diatézis-stressz modell”, mely szerint a külvilágból érkező stresszhatá-
sok kizárólag abban az esetben vezetnek depresszióhoz, ha erre a személyiség eleve hajlamos,
továbbra is érvényes. Valószínűnek látszik azonban, hogy a hajlamot — mint ezt az agresszi-
vitás esetében is tapasztaltuk — nem egyetlen gén okozza, hanem számos gén speciális
kölcsönhatásaként jön létre!
A korszerű technikai eszközök, mindenekelőtt a CT (computer tomográfia) és az MRI
(mágneses rezonancia), lehetőséget nyújtanak arra is, hogy a kutatók mintegy keresztülhatol-
janak az élő emberi szöveteken, és felvételeket készítsenek az agyról — akár működés közben
is. Az agyról készített CT-felvételek azt mutatják, hogy a depressziós személyek agyának
bizonyos területe — a ventromediális cortex — jóval kisebb, mint az egészséges embereké!
Miután a ventromediális cortex feladata éppen az, hogy segítsen az embernek a pozitív érzel-
mek — a jutalom okozta öröm — átélésében, az összefüggés az agy e területének mérete és a
depresszió között nyilvánvalóan nem véletlen.
Az MRI-technika módot nyújt a funkcionális képfeldolgozásra is, vagyis nemcsak felvéte-
leket készít az agy különböző szeleteiről, de betekintést enged a működés folyamatába is. Az
ilyen típusú vizsgálatok során a kutatók azt találták (idézi Nomade—Reiss—Dombeck, 2007),
hogy a depressziós emberek agya alacsonyabb aktivitást mutat azokon a területeken, amelyek-
nek feladata a negatív — alkalmatlan és kellemetlen — érzelmek gátolása, és működése las-
súbb azokon a területeken is, amelyek az egyén figyelmét a külvilág felé fordítják. Mindez ért-
hetővé teszi a depressziós hangulat dominanciáját, és azt is: miért fordul a depressziós ember
befelé — saját érzései és gondolatai irányába — ahelyett, hogy a környezetére koncentrálna.
A biológiai sebezhetőség kérdéskörében feltétlenül meg kell említenem a pubertás szerepét
is. Ebben a könyvben a pubertással, mint biológiai jelenséggel, nem foglalkozom, a serdülő-
kor fogalomkörébe — elismerem, kissé önkényesen — az emberi fejlődésnek azt az időszakát
sorolom, mely a gyermekkor vége és a felnőttkor kezdete közé esik, és így a biológiai puber-
tással indul (körülbelül tizenkét esztendős kor), de annak lezárulását (tizenhat-tizenhét éves
kor) több évvel meghaladja. Nem tudom pontosan, hány éves kortól nevezhetjük „felnőttnek”
az embert (ez az életkor valószínűleg egyénenként változik), de annyi bizonyos: a pubertás
indulásakor már nem gyerek, és lezárulásakor még korántsem felnőtt.
A pubertás, mint biológiai érés, tehát nem témája ennek az írásnak, a depresszió kérdés-
köre azonban szükségessé teszi, hogy megemlítsem. A pubertás indulásáig ugyanis nincs
számottevő nemi különbség a depresszió megoszlásában — a szakirodalmi adatok szerint
gyermekkorban valamivel több fiú válik depresszióssá, mint lány. Tizenhárom éves kor körül
azonban hirtelen megváltozik a kép: ettől kezdve a depresszióban szenvedők között mintegy
kétszer annyi a lány, mint a fiú! Kézenfekvőnek látszik, hogy a háttérben a pubertás hormoná-
lis velejárói húzódnak meg. A lányoknál megemelkedik a női nemi hormon, az ösztrogén
szintje, amely egyértelműen a depresszió kiváltásában szerepet játszó hormonok közé tarto-
zik, a fiúknál viszont éppen a depresszív hangulat ellen ható tesztoszteron mennyisége emel-
kedik.
Ugyanakkor sokan feltételezik, hogy a pubertás nem közvetlenül, hormonálisan befolyá-
solja a depresszió alakulását, hanem a gyerekeket ilyenkor érő szociális hatások közvetítésé-
vel. Például a fiúk pubertással összefüggő alkati változásai (az arcszőrzet megjelenése, a test
megnyúlása, a nemi szerv férfiasodása) közelebb állnak a fiúkban élő férfiideálhoz, mint a
lányokéi saját nőideáljukhoz. Bár kétségtelen, hogy a menarché és a mellek növekedése a női-
esség érzetét kelti, de ezek a változások legalább annyira zavaróak is — nem beszélve a zsír-
szövetek felrakodásáról az egyes testtájakon, ami homlokegyenest szemben áll a modern kor
nőideáljával. A tizenkét-tizenhárom éves lányok hirtelen súlygyarapodása éppen úgy kiváltója
lehet a depressziónak, mint a durva fogyókúra miatt bekövetkező alultápláltság.
A vizsgálatok egy része (Angold—Costello—Worthman, 1998) azt hangsúlyozza, hogy a
gyerek életkora nem mutat összefüggést a depresszióval; a pubertás előrehaladottsága — az
úgynevezett „középső szakasz” — annál inkább! Az adatból egyértelműen következik, hogy a
női hormonok termelődésének határozott jelentősége van a depresszió kialakulásában! A
lányok a pubertás középső szakaszát rendszerint tizenhárom év körül érik el (menarché), de
akár korábban, akár későbben történik ez meg, a depresszió az érési periódus adott
szakaszához kapcsolódik, nem a serdülő életkorához!
Ugyanakkor számos, nagyon elgondolkoztató vizsgálat jutott arra az eredményre, hogy
lányoknál a korai pubertás — a megszokottnál korábbi nemi érés — jelentős mértékben
összefügg annak a családnak a pszichológiai és szociológiai helyzetével, amelyben a gyerek
él. Ellis és Essex (idézi Boyles, 2007) például megállapították, hogy a lányok menstruációs
ciklusai annál későbben indulnak el, minél gondoskodóbbak a szülők, és minél kevesebb a
házastársak közötti konfliktus. A diszharmonikus házasság és a gyerek elhanyagolása egy-
értelműen összefügg a korán induló pubertással! Egy másik vizsgálat (Maestripieri et al.,
2007) pedig azt találta: ha az apa — kislánya tízéves kora előtt — válás következtében kilép a
család életéből, a kislány fejlődése során a pubertás biológiai tünetei átlagosan öt hónappal
korábban jelennek meg, mint kortársainál, és az ép családokban az átlagosnál későbben
jelentkezik a gyerek első menstruációja, ha édesapja és közötte meleg, bizalmas a kapcsolat!
 A különös jelenség szinte hívja az evolúciós magyarázatot: a stresszhelyzetben élő, folya-
matos veszélynek kitett gyerekek biológiai „túlélésének” nagyobb az esélye, ha szexuálisan
korábban érnek! Az egyedül maradó anya pszichológiai állapota és túlterheltsége, a család
anyagi helyzete, és egyéb, a válásból adódó problémák (például az anya sűrűn váltogatott
szexuális partnerei) mintha valamiféle belső sürgetést jelentenének a kislány számára, hogy
nővé válása segítségével szabaduljon ki szorult helyzetéből.
A probléma ilyenkor — mint már említettem — mindenekelőtt az, hogy a lányoknál a ko-
rai pubertás növeli a depresszió kockázatát — a korai terhesség és a kábítószer-fogyasztás
megnövekedett kockázatáról nem is beszélve —, és így a lányok ősi, biológiai alapú, ösztönös
menekülési törekvése a konfliktusokkal terhelt családból, a modern társadalomban komoly
szociális veszélyt jelent.

A korai tapasztalatok
A pszichológiai elméletek szerint az ember nem csak biológiai okokból válhat sebezhetővé a
depresszióra. Ezek az elméletek azt vallják, hogy egy ember érzelmeit, hangulatait — és sze-
mélyiségének egyéb vonásait — csak akkor érthetjük meg igazán, ha ismerjük azokat a viszo-
nyokat, melyeknek megélése során az adott érzelmek keletkeztek, és — ami a legfontosabb —
az emberi kapcsolatokról szerzett korai — az élet első éveiben szerzett — tapasztalatok meg-
határozó szerepet játszanak a későbbi évek viszonyainak alakulásában.
Az egyik legismertebb pszichodinamikai depresszióelmélet (J. Bowlby) szerint például a
depresszió gyökerét az élet korai periódusában bekövetkező szeparációban kell keresnünk, te-
hát abban a traumatikus, korai élményben, amely akkor keletkezik, ha az öt hónaposnál idő-
sebb és a háromévesnél fiatalabb gyermeket elszakítják anyjától, azaz a szeretett személytől.
A tárgyvesztés következtében keletkező csecsemő- vagy kisgyermekkori depresszió (az „anakli-
tikus depresszió” — lásd erről részletesebben Ranschburg, 1998) a későbbi években — ha a
gyermek megfelelő körülmények között él — nem okoz látványos tüneteket, de egész életére
sebezhetővé teszi az egyént, aki folyamatosan attól retteg, hogy a számára fontos személyek
bármikor elhagyhatják őt, ezért kétségbeesetten törekszik a közvetlen fizikai kontaktus meg-
őrzésére. A serdülőben, aki valaha átesett az anaklitikus depresszió megrázó élményén, ez az
elsődleges trauma éled újjá, amikor el kell válnia valamelyik „én-részétől” — közeli rokoná-
tól, barátjától, szerelmétől. Bármi legyen a kiváltó esemény, az újabb tárgyvesztés visszaveti,
regrediálja őt a kisgyermekkori traumához, és ez a regresszió a tehetetlenség érzéséhez vezet:
hiszen a csecsemőnek valóban semmi ereje, hatalma nincs az őt ért sérelemmel szemben!
Miután az egyén alkalmatlannak ítéli önmagát a körülötte lévő világ irányítására, kezelésére,
egyszerűen visszahúzódik belőle önmagába. Ez a depresszió.
A pszichológiai vizsgálatok általában igazolják a korai tárgyvesztés és a depresszió össze-
függését; bebizonyosodott például, hogy a depressziós személyeknek kisgyermekkorukban az
átlagosnál jóval gyakrabban kellett elszakadniuk szüleiktől családi konfliktusok következté-
ben. Ugyanakkor a vizsgálatok azt is bizonyították, hogy a kisgyermekkori családi háttér, a
szülő–gyermek kapcsolat, a szülői nevelői stílus legalább akkora szerepet játszik a depresszió-
ra való hajlam — a sebezhetőség — kialakulásában, mint a tárgyvesztés!
A „biztos kötés” fogalma Mary Ainsworth (1967) vizsgálatai nyomán került be a pszicho-
lógia terminológiájába, és lényegében egy olyan folyamat következménye, melynek során a
szülő következetesen, adekvát módon és sok-sok szeretettel reagál a csecsemő és a kisgyer-
mek igényeire. A csecsemő és a kisgyermek, aki rendre tapasztalja, hogy a világot érdemes
megszólítani, mert jelzéseire azonnal érkeznek a fájdalmát, keserűségét, éhségét csökkentő,
örömét, biztonságérzetét pedig növelő válaszok, olyan harmonikus, önbizalommal és a kül-
világ iránti bizalommal egyaránt telített kapcsolatot épít ki gondozójával, mely pozitívan
befolyásolja későbbi emberi viszonyait, közérzetét és hitét a világban, amelyben él.
 Ha a kisgyermek nem tapasztalja ezt a következetes és szeretetteljes szülői gondoskodást, a
szülő–gyermek kapcsolat, a kialakuló kötés anya és gyermeke között telítve lesz bizonytalan-
sággal, félelemmel és felszínre törő vagy elfojtott indulattal. A gyerek mindenekelőtt azt ta-
nulja meg a világról, hogy az veszélyes és kiszámíthatatlan, bíznia pedig senkiben sem sza-
bad. A pszichológiai vizsgálatok tömege igazolja, hogy a kora gyermekkori „labilis kötés”
összefügg a gyermek- és serdülőkorban kibontakozó depresszióval, vagyis az élet korai éveit
meghatározó szülő-gyermek kapcsolat sikertelensége és a családi háttér diszharmóniája való-
ban alkalmas lehet arra, hogy a gyereket fogékonnyá (sebezhetővé) tegye a depresszióra. Át-
lapozva a korai sebezhetőség gazdag szakirodalmát: a depresszió irányában kialakuló serdülő-
kori hajlam mögött az érzéketlen, a baba és a kisgyermek felé elsősorban kényszert alkalma-
zó, kevés támogatást és melegséget nyújtó szülői magatartást találjuk (Kaslow-Jones-Palin,
2005), olyannyira, hogy a baba hűvös, közömbös, a pozitív érzelmekkel telített kommunikáci-
ót nélkülöző ellátása megbízhatóbb előrejelzője a gyermeki depressziónak, mint a rendszeres
és durva fizikai bántalmazás, az abúzus! (Hankin, 2005). A felnőtt családtagok közötti kon-
fliktusok, a családi összetartás (kohézió) hiánya, a szülők közötti feszült viszony — különö-
sen akkor, ha az éles nézeteltéréseknek a gyermek is tanúja — szintén növelik a gyermek
sebezhetőségét (Kaslow et al., 2005; Shaw—Emery, 1987; Camera—Resnich, 1989; Johnston
—Gonzales—Campbell, 1987).
A tárgyvesztésből adódó „dependens depresszió” gyökerét tehát az első évek családi kör-
nyezetének problémáiban, a korai szülő–gyermek kapcsolat szeretetteljes biztonságának hiá-
nyában kell keresnünk. Az „önkritikus depresszió” esetében — amikor a kiváltó ok lényegé-
ben az, hogy a serdülő olyan magas igényeket támaszt önmagával szemben, amelyeknek kép-
telen megfelelni — gyakorlatilag ugyanez a helyzet! Pszichodinamikai nézőpontból ugyanis a
serdülő önmaga felé támasztott igénye nem más, mint a mértéktelen szülői normák kifejező-
dése, melyeket a gyerek önmagába vetít (introjektál), és ettől kezdve mint saját igényt él át.
Így áll elő az a paradoxon, amely szerint nem a szülő hajtja, ösztönzi a gyereket a megvalósít-
hatatlan célok felé („Tessék elhinni, én inkább lebeszélem arról, hogy ilyen sokat tanuljon” —
mondja), de a gyerekben mégis a szülői hajtóerő működik! A nyers, kíméletlen, örökké kriti-
záló „felettes én” a kudarc felé tereli őt, és az értéktelenség érzetét kelti benne. Az önkritikus
depresszióban szenvedő tizenéves — mint említettem — nem a szeretett személy elvesztésé-
től, hanem a szeretet, az elismerés megvonásától fél.
Kudarcot azonban nemcsak az elvárttól elmaradó teljesítmény eredményezhet, hanem a
kapcsolatépítés is! A mindennapi tapasztalatot, hogy a kapcsolatteremtés ismétlődő kudarcai
gyakran vezetnek depresszióhoz, kutatások eredményei hitelesítik. Az összefüggés azonban
fordítva is igaz: a depresszív tünetekkel élő serdülő rendszeresen kudarcot vall, amikor bará-
tot, társaságot vagy éppen partnert keres! Cole interperszonális kompetenciadeficit-modellje
— amelyről a fentiekben írtam már — arra az álláspontra épül, hogy a folyamat kiinduló-
pontja a szociális készségek hiánya. A serdülő, aki „idétlenül” viselkedik kortársai között —
„rossz nyelven” kommunikál, nem tud „olyan lenni, mint a többiek”, és mindig rosszkor van
rossz helyen —, életkora parancsának engedelmeskedve, törekszik kapcsolatok teremtésére,
de a szociális készségek hiánya következtében rendszeresen elutasításban részesül, sőt előbb-
utóbb áldozattá válik. Cole elmélete szerint a depresszió az elutasítások — a kapcsolatterem-
tés kudarcai — nyomán jelenik meg, ami természetesen tovább növeli társai ellenérzéseit.
A pszichodinamika ugyanezt a folyamatot a másik oldalról közelítve értelmezi. Coyne
(1976) interperszonális elmélete — mely az utóbbi években egyre élénkebben van jelen a
pszichológiai irodalomban — a depresszió felől indít. Felfogása szerint a gyerek a családi
háttér és a szülő–gyermek viszony anomáliái folytán válik depresszióssá, és éppen a de-
presszió — a szeretet elvesztésétől való félelem — készteti arra, hogy egyre kétségbe-
esettebben keresse a kapcsolatokat. A depresszió ugyanis nem csupán fájdalmas érzés, hanem
dependens viselkedésmód is, melynek sajátos funkciója van a másokkal való kapcsolat ki-
alakításában és tartásában. (A pszichoanalízis egyik klasszikusa, Otto Fenichel írja, hogy a
depressziósok a „szeretet rabjai”, akik csak úgy tudják kompenzálni elvesztett önbecsülésü-
ket, ha mások vigasztalják őket.) A depressziós serdülő tehát kapcsolatokat keres, de éppen
depressziós karaktere miatt rendre kudarcot vall. Kísérletei ugyanis túlzottak, erőltetettek; tíz
körömmel kapaszkodik az „új barátba”, tapad hozzá, témái beszűkültek, pesszimizmusa,
borúja, örökös vigaszvárása előbb-utóbb idegenkedést ébreszt a kiválasztott személyben, aki
fokozatosan kerülni kezdi a találkozást. A kudarc természetesen növeli a depressziós tünete-
ket, melynek következtében társai még látványosabban elutasítják és elkerülik őt — és a „ne-
gatív spirál” akár tragikus véget is érhet.
Megint eljutottunk a tyúk és a tojás problémájához. Világosan látjuk, hogy a serdülőkori
depresszió — és a depresszió általában — szoros összefüggést mutat az interperszonális kap-
csolatok során keletkező stresszhatásokkal, de nem tudjuk pontosan, mindez a szociális kész-
ségek veleszületett hiányosságaival magyarázható, mely a kapcsolatteremtésre irányuló törek-
vések kudarcához vezet, vagy éppen fordítva, a korai depresszió hozza létre azt a viselkedés-
mintázatot, mely a későbbi szociális sikertelenség — és a nyomán elmélyülő depresszió —
legfontosabb oka? Magam a pszichodinamikai magyarázathoz állok közelebb. Azt vallom: a
szülő–gyermek kapcsolat csecsemő- és kisgyermekkori anomáliái valamiféle „ős-depressziót”
hoznak létre, melynek következtében az egyén — a kortárskapcsolatok felé forduló serdülő kü-
lönösképpen — sebezhetővé válik, és a valós vagy szimbolikus tárgyvesztésre, illetve a szoci-
ális közegből érkező stresszhatásokra felújuló depresszióval válaszol.
Mind ez ideig a depressziós fiatal viselkedéséről — például ügyetlenségéről a kapcsolat-
teremtésben — és a viselkedése mögött meghúzódó érzésekről — szomorúságáról, bűntudatá-
ról, szégyenérzéséről — beszéltem, arról azonban, hogy mit gondol önmagáról és a körülötte
lévő világról, alig esett szó. Pedig sok pszichológiai elmélet éppen az egyén sajátos gondolko-
dását tekinti a depresszív hajlam alapjának! Aaron Beck nevét már a serdülőkori agresszivi-
tásról szóló könyvemben (Saxum, 2009) is említettem. Beck magyarázata szerint az agresszió
hátterében igen gyakran egy „ellenséges tulajdonítási hiba” ismerhető fel, melynek következ-
tében az egyén nem képes kellő módon különbséget tenni a véletlen és a szándékos között: ha
az ilyen embert baj, fájdalom, kellemetlenség éri, hajlamos arra, hogy okozójának szándékot
tulajdonítson, akkor is, ha erre semmi bizonyítéka nincs. Nos, Beck (1976) hasonló „tulajdo-
nítási hibával” magyarázza a depresszióra való hajlamot is. Az ember akkor válik depressziós-
sá — mondja —, ha benne az önmagáról alkotott „hibás hiedelmek” alapján negatív gondo-
latok ébrednek. Az énre irányuló tulajdonítási hibák három fő területen — három sémában —
jelentkeznek:
1. Tökéletlen és alkalmatlan vagyok.
2. Kizárólag vereségek és kudarcok érnek az életben.
3. A jövő reménytelen.
Ha az ember gondolatvilágában ez a „kognitív triád” megtalálható, minden esélye megvan
arra, hogy — ha még nem is az — rövid időn belül depresszióssá válik. Amikor a tizennégy
éves kislányt nem veszik fel az elit gimnáziumba, ahová jelentkezett, mondhatja: „Nem volt
szerencsém a felvételin” — vagy azt: „Sajnos, elsősorban a körzetben lakókat veszik fel. De
nem baj: a másik gimnáziumból is bejuthatok az egyetemre.” Amennyiben azonban a „hibás
hiedelmek” alapján gondolkodik, valami ilyesmit mond: „Tudtam, hogy én hülye vagyok egy
ilyen híres sulihoz. A konziba sem vettek fel, engem mindenhonnan csak kidobnak. Egyetem-
re nem is fogok jelentkezni, úgysem érdemes.”
Az énkép, melynek alapján valaki így fogalmaz önmagáról, a depresszió gondolati — kog-
nitív — bázisa. Ráadásul az ilyen hibás tulajdonítások szisztematikusan befolyásolják a sze-
mély figyelmét is, aki környezetében csak azokra a történésekre koncentrál, amelyek igazol-
ják önmagáról alkotott képét, és mintegy „kiselejtezi” azokat, amelyek az ellenkezőjét bizo-
nyítják. A példámban szereplő kislánynak hiába hajtogatják szülei és nevelői, hogy megnyerte
a kerületi matekversenyt, és a zenetanára is tehetségesnek tartja, szelektív figyelme szinte
akaratlanul összpontosul azokra az információkra, amelyek megerősítik saját képességeiről
alkotott — hibás — véleményét.
A depresszióval küszködő személy kétségtelenül hajlamos az ilyenfajta szelektív informá-
ciófeldolgozásra. Ha tucatnyi pozitív véleménnyel szembesül, különleges érzékkel választja ki
és koncentrál arra az egyetlenegyre, amelyben felsejlik valami negatív színezet is. Felnagyítja
a negatív tények fontosságát, és bagatellizálja a pozitívakét, abból a célból, hogy a kézenfek-
vő cáfolatokkal szemben is megőrizze negatív énképét, és reménytelennek láthassa a jövőt,
még akkor is, amikor a bizonyítékok ennek éppen az ellenkezőjét sugallják.
A pesszimisztikus gondolkodásmódot számos kutató teszi felelőssé a depresszióért, ami
megint a tyúk vagy a tojás problémájához vezet: azért gondolkodik az ember pesszimisztiku-
san, mert depressziós, vagy azért válik depresszióssá, mert pesszimisztikusan gondolkodik?
Martin Seligman (1998) sokat idézett koncepcióját a „tanult tehetetlenségről” a gyermek-
kori depresszióról szóló írásomban (Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban. Tan-
könyvkiadó, 1998) részletesen ismertettem, szakmai népszerűsége, gyakori idézettsége miatt
azonban — néhány sorban — most is kitérek rá. Seligman — érdekes módon, kutyákon vég-
zett kísérleteinek eredményét adaptálva az emberi viselkedésre — úgy véli, a depressziós sze-
mély valamiféle tanult tehetetlenségtől szenved, azaz úgy érzi, nincs semmiféle ellenőrzése,
kontrollja saját környezete felett, nem érdemes semmit sem tennie, hiszen bármit lép, az úgyis
eredménytelen lesz. De mi a magyarázata annak, hogy vannak emberek, akik rengeteg kelle-
metlen tapasztalat, fájdalmas élmény ellenére nem válnak depressziósakká? Seligman szerint
a sebezhető embereket sajátos gondolkodási stílus jellemzi: sokkal pesszimisztikusabban gon-
dolkodnak a stresszt kiváltó hatásokról, mint mások! Hajlamosak ugyanis arra, hogy az őket
érő fájdalmas élményeket
internális (belülről, az egyéniségből fakadó),
globális (minden körülmények között érvényes) és
stabil (soha meg nem változó) jellemzőkként értelmezzék!
Próbáljuk összefoglalni, milyen magyarázatokat fűzhet a tizenéves egy elégtelenre megírt
matekdolgozathoz?
Teljesen hülye vagyok.
A matek nem megy nekem.
Marha nagy pechem volt.
A matektanár pikkel rám.
A matektanár túl szigorúan osztályoz.
Beteg voltam aznap, amikor a dogát írtuk.
Túl nehezek voltak a feladatok.
Sajnos nem volt időm tanulni.
A tanuló, aki „optimisztikus tulajdonítási stílussal” rendelkezik — és így védettnek mond-
ható a fenyegető depressziótól —, externális, specifikus és nem-stabil magyarázatot fűz a si-
kertelen dolgozathoz. Például a 7. választ adja, és ezzel egyértelműsíti, hogy a bajt rajta kívül
álló ok idézte elő (a feladat volt túl nehéz, nem ő volt ostoba), mindez erre az egy esetre érvé-
nyes (máskor könnyebb feladatok szoktak lenni), és a jövőben a helyzet megváltozhat (ismét
megjelenhetnek számára megoldható feladatok a dolgozatban) .
A „pesszimisztikus tulajdonítási stílussal” magyarázó diák az első két válasz egyikével áll
elő. „Én teljesen béna vagyok matekból” — mondja, vagyis a kudarchoz internális („én va-
gyok az oka”), globális („mindig a matek volt a gyengém”) és stabil („ez így is marad”) ma-
gyarázatot fűz.
 Vannak tehát emberek, akik úgy vélekednek: a negatív események bekövetkezése esetén
védekezésre semmi módjuk nincs (ez a tanult tehetetlenség), sőt azt is biztosan érzik, hogy
ilyen események a jövőben is meg fognak jelenni életükben — és ezekkel szemben akkor is
tehetetlenek lesznek. (Aronson — 2002, 2005 — a jövőre irányuló pesszimisztikus gondolko-
dást „tanult reménytelenség”-nek nevezi.)
Hogyan jön létre az ilyen önpusztító tulajdonítási stílus? A kérdésre a kognitív pszicholó-
gia úgynevezett „negatív én-séma” modellje ad feleletet (Beck, 1987). Ha a gyermek szociali-
zációja során örökös megalázásnak van kitéve, ha felnőtt környezete (szülők és nevelők) ten-
denciózusan és folyamatosan azt érzékeltetik vele, hogy „nem jó semmire”, „neki semmi nem
sikerül”, „ügyetlen”, „szerencsétlen”, „mindenről ő tehet”, és folytathatnám a minősítések
sorát, a gyermek — különösen élete első hét-nyolc évében — elfogadja ezeket az állításokat,
énjének részévé teszi azokat. Ettől kezdve önmagát egy negatív séma mentén értékeli (ez a
negatív én-séma), vagyis öntudatlanul törekszik arra, hogy a külvilágból érkező ingerek, in-
formációk, tapasztalatok, minősítések közül kiválassza és tudomásul vegye azokat, amelyek
beleillenek az alkalmatlanságot, kudarcot, veszteséget, értéktelenséget sugalló én-sémájába,
és kiiktassa (ne vegye tudomásul, illetve gyorsan elfelejtse) azokat, amelyek mást bizonyíta-
nak.
Előfordul az is — nem is ritkán —, hogy a negatív én-séma működésképtelen attitűdök
vagy önértékelési tartalmak formájában jelenik meg (például az ilyen kijelentés: „Ha nekem
valami csak félig sikerül, az számomra már teljes kudarc”, vagy: „Ha ő nem szeret, semmit
sem érek!”). Ilyenkor a stresszel — a negatív tényekkel — való találkozások felszínre hozzák
az énről (önértékelési zavar), a világról és a jövőről (tanult reménytelenség) megformált kon-
struktumokat! Ez a depresszió.
A teória, mely szerint a kognitív sebezhetőség az interperszonális stressz hatására vezet el
a depresszióhoz, rendkívül impozáns. Ugyanakkor mindmáig nem bizonyítható, hogy a kül-
világból érkező fájdalmas tapasztalatok először a gondolkodásmódot formálják át, és a de-
presszió csak később, a negatív én-séma üzenetei révén bontakozik ki. Könnyen lehetséges —
nekem is ez a véleményem —, hogy a negatív én-séma a kora gyermekkori depresszió kísére-
tében — annak hatására! — formálódik, de a hagyományos depresszív tünetek elmúlása után
is társa marad az embernek; végigkíséri egész életében. Talán ez a magyarázata annak, hogy
azok az emberek, akik gyermekkorukban átestek ezen a betegségen, későbbi éveikben —
serdülőkorukban is — fogékonyabbak a depresszióra, mint mások.
 II. fejezet
AZ ÖNGYILKOSSÁG
A klasszikus pszichoanalitikus álláspont szerint az egyén akkor válik veszélyeztetetté arra,
hogy öngyilkosságot kövessen el, ha agresszív indulatait — melyek elsődlegesen a szociális
kapcsolatok emocionális kísérői — önmaga ellen fordítja. Sigmund Freud korábban már idé-
zett munkájában (Gyász és melankólia) jelenik meg először az a felismerés, hogy az én felé
fordított agresszió a tárgyvesztés következménye; akkor következik be, ha az egyén ambi-
valens érzéseket — tehát pozitív és negatív érzelmeket is — táplált az elvesztett személy
iránt. A pozitív érzelem ilyenkor bűntudatot ébreszt (amiért nem bánt jobban az elvesztett
személlyel — amíg tehette volna), a negatív érzelem viszont haragba csap át (a szeretet tár-
gyának elvesztése miatt), amit az egyén önmaga felé fordít, hiszen szeretetének (illetve harag-
jának) tárgya már csak önmagában érhető el — amennyiben éppen a szeretet révén önmagába
építette, inkorporálta őt. A bűntudat és a befelé fordított harag együttesen eredményezi azt az
öngyűlöletet és kétségbeesést, amit depressziónak nevezünk, a depresszió és az öngyilkosság
kapcsolatát pedig kutatások és klinikai tapasztalatok tömege bizonyítja.
Eltelt több mint húsz esztendő az első világháború után, s a tragédiától megcsömörlött és
közben kicsit megöregedett Freud új elméletet konstruált, amelynek az volt a lényege, hogy az
ember minden sejtje a születés pillanatától kezdve a születést megelőző állapot visszaállításá-
ra törekszik. Ezt ő halálösztönnek nevezte el, és azt mondta, hogy a halál és az élet, a Thana-
tosz és az Erósz egyensúlyi játékától függ az életünk. Ahogy Illyés Gyula írta, „…halál és
szerelem egy ágy, / s mert végezzük bárhogy is itt, / lemeztelenít a halál és / tisztátalanná alja-
sít”. (De József Attilát is idézhetném: „Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem
ápolsz, anyám / mint lenge, könnyű lány, ha odaintik / kinyújtóztál a halál oldalán…”) Freud
késői elmélete tehát „fordított elmélet”. Azt mondja, hogy az ember elsősorban önmagát akar-
ja elpusztítani, és az Erósz segítségével fordítja indulatait kifelé, válik agresszívvá mások felé,
ha ez az egyensúly megbomlik. Ha a Thanatosz kerül ki győztesen: önmagát pusztítja el.
Újabb néhány év múlva egy amerikai pszichiáter, Karl Menninger, tanulmányában (Man
against himself, 1938) kifejtette, hogy a személyben az öngyilkosságnak három alapvető fel-
tétele van. Az egyik a tárgyvesztést követő reménytelenség, depresszió (wish to die — vágy
meghalni), a másik a harag, a megtorlás felébredő indulata (wish to kill — vágy ölni), a har-
madik pedig a bűntudat (wish to be killed — vágy meghalt személynek lenni), amit az egyén
éppen saját pusztító indulatai miatt érez.
Ha utánagondolunk, a gyermek kétéves korában számos tanújelét adja az agressziónak, öt-
hat esztendős korára rendelkezik a bűntudat érzésével, és ma már, az elmúlt tíz év tapasztala-
tai alapján kijelenthetjük, hogy a gyerekek kivívták maguknak a jogot a depresszióra is! Igaz,
hogy a tünetek nem teljesen azonosak a felnőttkori depresszióval — a depressziós gyerek
rendszerint nyugtalanabb, irritábilisabb, mint a felnőtt, és a szorongásszintje is magasabb —,
a betegség okait, tünettanát és következményeit tekintve azonban kétségtelenül ugyanarról a
kórképről van szó. A gyerek tehát hat-hét esztendős korra minden alapvető személyiséglélek-
tani feltétellel — agresszió, bűntudat, depresszió — rendelkezik — illetve rendelkezhet —
ahhoz, hogy pusztító indulatait önmaga ellen fordítsa.
Napjainkban a tudomány egyértelműen igazolja, hogy a serdülőkori öngyilkosságok hát-
terében a depressziónak nagyon fontos szerepe van. Vannak kutatók, akik az öngyilkossági
kísérletet elkövető fiatalok 60%-ánál mutatják ki a személy depressziós állapotát az önpusztí-
tó cselekmény idején, vannak, akik 80%-ra teszik ezt az arányt, és akadnak olyanok is, akik az
öngyilkosságot egyszerűen a depresszió egyik tüneteként értelmezik.
A kérdés azonban — azt hiszem — nem ilyen egyszerű! Egyáltalán: mit nevezünk öngyil-
kosságnak? Menninger például az emberi önpusztítás (öndestrukció) minden formáját — a
körömrágástól a háborúig — az öngyilkosság különböző típusaiba sorolja. Az alkoholizmust,
a mártíriumot, az antiszociális magatartást „krónikus öngyilkosságnak” nevezi, az öncsonkí-
tást, a „balesetet” „fokális öngyilkosságnak”, és „organikus öngyilkosságról” beszél, amikor
az ember megszűnik „kapaszkodni” az életébe, és így olyan betegség áldozatává válik, mely-
ből egyébként kigyógyult volna.
A szociológus Durkheim (1952) szerint öngyilkosságnak minősül „minden olyan haláleset,
amely közvetlenül vagy közvetve az áldozat pozitív, vagy negatív aktusából ered, melynek
következményével a tett elkövetésekor maga is számol.” Durkheim az öngyilkosságnak négy
típusát írja le:
1. Egoisztikus öngyilkosságról beszél, amikor az egyént nem akadályozzák tettében a társa-
dalom hagyományai, értékei, normái. Példaként a magányos férfit említi, aki tragikus-
nak ítélt helyzetéből a családos embernél nagyobb valószínűséggel menekül öngyilkos-
ságba, hiszen nem kötik őt a családtagok iránti kötelesség normái.
2. Az altruisztikus öngyilkosság viszont éppen a túl erős társadalmi integráció következmé-
nye. Az egyén olyan erős szálakkal kötődik a csoporthoz, hogy saját, individuális érde-
kei háttérbe szorulnak, és feláldozza magát a közösségért, amelyhez tartozik. Az ókori
Spárta hős katonái sorolhatók ide, akik a thermopülai szorosnál életüket adták hazá-
jukért, a japán kamikáze-pilóták a második világháborúban, vagy a buddhista monkok,
akik felgyújtották magukat, hogy megállítsák a háborút Vietnamban, de folytathatnám a
sort.
3. Az anómiás öngyilkosság lényege a lehetőségek és a szükségletek közötti egyensúly
drámai megbomlása. Durkheim az anómiás öngyilkosságok számos típusát írja le, ezek
közül most azt említem („akut domesztikus anómia”), amikor mikroszociális szinten —
a családban — következnek be hirtelen és megrázó változások, melyekhez az egyén
képtelen alkalmazkodni. Ilyen tragikus, könnyen öngyilkossághoz vezető helyzet példá-
ul a házastárs, a szülő vagy a gyermek elvesztése.
4. Fatalisztikus öngyilkosságot túlszabályozott, örömtelen életet élő emberek követhetnek
el. Durkheim a történelmi korokból a rabszolgasorsot említi ebben a kategóriában, a
modern világból pedig a férjezett, gyermektelen nők életét. Durkheim úgy véli, hogy a
lehetőségek és a szükségletek szexuális és magatartásbeli egyensúlyát mind a férfiak,
mind a nők számára a házasság teremti meg. Ugyanakkor a házasság eltérően szabá-
lyozza a két nem életét. Az agglegények nagyobb valószínűséggel követnek el öngyil-
kosságot, mint a családos férfiak, mint említettem, azért, mert hiányoznak életükből a
szabályozó normák és célok. Ugyanakkor a házasság túlszabályozza a nők életét, továb-
bi korlátokat állítva amúgy is szűkös lehetőségeik elé. A pártában maradt nők tehát
korántsem tapasztalják olyan gyakran a fatalisztikus öngyilkossághoz vezető „krónikus
domesztikus anómiát”, mint a nőtlen férfiak.
Statisztikai adataink azt mutatják, hogy nemcsak serdülőkorban, ahol komoly a veszély, de
ennél korábban is előfordulnak öngyilkosságok. Magyarországon a héttől a húszéves korig
terjedő időszakban legalább harminc befejezett öngyilkosság fordul elő évente, és ezzel az
öngyilkosság az egyik legfontosabb halálok ebben az életkorban. A statisztika azonban meg-
tévesztő, mert sohasem tudhatjuk, hogy a különféle baleseteknek minősített halálesetek
hátterében — gondolok itt arra, mikor a serdülő kétszázzal megy a motorkerékpárjával, vagy
arra, mikor a kamaszodó kislány mindenfajta védelem nélkül promiszkuitásba menekül, de
gondolok a kisebb gyerekek tűzzel való játékára stb. — mennyi az önpusztító tendencia, vagy
mennyi a véletlen baleset.
Ugyanez a helyzet az úgynevezett „öndestruktív” viselkedés esetében is, amikor a gyerek
vagy a serdülő önmaga felé fordítja indulatait, és fizikai sérüléseket idéz elő saját testén. Bán-
talmazza önmagát, de az öngyilkosság gondolata fel sem merül benne! Ma már ezeket az ön-
destruktív viselkedésformákat nem sorolják az öngyilkossági kísérletek közé — pedig nem
lehet egészen pontosan tudni, hogy — akár véletlenül is — nem lépi-e át azt a határt, aminek
következtében tragikus — és végső soron véletlen — halála szuicidiumnak minősül.
Mint látjuk, a határok hihetetlenül bizonytalanok gyerekkorban, kétség azonban nem fér
ahhoz, hogy a gyermek- és a serdülőkori öngyilkosságok száma, ha lassan is, de növekszik, és
nem csak Magyarországon. Régóta tudjuk, hogy gyakorlatilag nincs egy pillanat alatt elhatá-
rozott és végrehajtott öngyilkosság. Tudjuk, tanítjuk — és ez gyerekekre is igaz —, hogy az
öngyilkosságra készülő magatartása megváltozik tettét megelőzően; akár hetekkel korábban
megjelennek olyan változások a viselkedésben, amelyek az empatikus hozzáértő számára
óhatatlanul figyelemfelkeltők. Tulajdonképpen depressziós jegyek, melyekről a korábbiakban
esett szó, egyet-kettőt azonban mégis megemlítek, mert ezek a lényegüket tekintve segítség-
kérések — S. O. S. jelzések a felnőtt világ felé —, és a szülőknek, nevelőknek fel kell készülni-
ük az üzenetek megértésére és a megfelelő válaszokra is.
A gyerek elkezd foglalkozni a halállal. Miközben szociálisan visszahúzódik, és eltávolodik
a szülőtől is, a halálról — bár látszólagos közönnyel — szívesen kezdeményez beszélgetést a
felnőttekkel, sőt a maga módján még kutatómunkát is végez a kérdéskörben. A halál azonban
nem célként, hanem a megszabadulás módjaként érdekli; nem foglalkoztatja, „…hogy mi ál-
mok jőnek a halálban”, inkább azt a vágyat fogalmazza meg, hogy megszűnjenek a földi lét
testi vagy lelki fájdalmai. „Meg akarok halni”, „Jobb lenne nem élni már” — mondja szülei-
nek vagy bizalmas barátainak, de sokszor titokzatosabban, sejtelmesebben fogalmaz: „Nem-
sokára bánni fogják, amit tettek velem”, „Többé nem fognak kicsúfolni az egész osztály
előtt”, „Majd én bebizonyítom nekik, hogy engem komolyan kell venni”.
Alapvetően megváltozik a karaktere. Ez azt jelenti, ha kifelé élő, játékos, mozgékony srác
volt, akkor visszahúzódó, morcos, magányos, kapcsolatfelvételre nem hajlandó gyerekké vál-
tozik. De ennek a fordítottja is igaz. A visszahúzódó, általában introverzív gyerekek egyszerre
csak nagyon erőszakosakká, ingerlékenyekké, agresszívakká válnak. Ha jogosítványuk van,
impulzív, vakmerő módon vezetnek, és meggondolás nélkül létesítenek — szinte bárkivel —
szexuális kapcsolatot. Hetekig, hónapokig eltarthat ez, olyan mértékben, hogy mindenki föl-
figyel a szokatlan, „ettől a gyerektől elképzelhetetlen” magatartásmódra, de senkinek sem jut
eszébe, hogy mögötte depresszió — az életet súlyosan fenyegető veszély — húzódhat meg.
Szinte valamennyi, az öngyilkosság gondolatával „barátkozó” tizenéves elvágja azokat a
szálakat, amelyek eddig a legerősebben kötötték az élethez — úgy is fogalmazhatnám: elzárja
megszokott örömforrásait. Legjobb barátaival nem találkozik, nem megy el kedvenc zenekara
koncertjeire, nem indítja el preferált játékait a neten, vagy nem nézi annak a sorozatnak az
epizódjait a tévében, melynek kedvéért korábban minden sürgős elfoglaltságát későbbre
halasztotta.
A készülődés jelei között megjelenhet az öndestrukció — ilyen például, amikor a serdülő a
saját kézfején nyomja el a cigarettáját, vagy amikor zsebkésével alkarjára karcolja nevének
kezdőbetűit. De gyakran előfordul valamiféle leltározás is. Az a lány vagy fiú, aki eddig — a
legtöbb serdülőhöz hasonlóan — kétségbeejtően rendetlen volt, és holmija a szülők leg-
nagyobb keserűségére rendszerint szanaszét hevert a szobájában, hirtelen rendezkedni kezd!
Minden a helyére kerül, a szekrényben összehajtogatva az ingek, zakó a vállfán, a polcokon
katonásan sorakoznak a könyvek és az évek során összegyűjtött kisebb-nagyobb emléktár-
gyak, melyek közül jó néhányat — általában a legkedvesebbek közül — el is ajándékoz test-
véreinek, megmaradt barátainak.
Mint említettem, a sajátos viselkedésjegyek és a halálra vonatkozó kijelentések lényegében
segítségkérő üzenetek a környezet felé; megformálásukban szerepet játszik az a remény, hogy
valaki csak észreveszi majd: mi készül, és időben közbelép. Sajnos ez a remény gyakran nem
teljesül. Ennek nemcsak az az oka, hogy a környezet — a család, a nevelők, mindazok, akik
az üzenet címzettjei — figyelmetlen, de az is, hogy ezeket a jelzéseket a felnőtt világ rend-
szerint félreérti: a serdülőkor múló furcsaságai közé sorolja — és nem veszi komolyan!
 Az öngyilkosságra készülő serdülő, amikor látja, hogy S. O. S. jelzései lepattannak környe-
zetéről, és lelkében megszületik a visszavonhatatlan döntés, észrevehetően megkönnyebbül:
nem kínozza tovább a bizonytalanság, az ítéletet kimondta már önmaga felett. Hangulata ja-
vul, újra részt vesz olyan programokban, melyek elől az utóbbi időben elzárkózott, többet
beszél, jobban eszik, mintha ismét érdeklődést mutatna a külvilág eseményei iránt. Talán ez is
magyarázata annak, hogy a stressz, ami az öngyilkosság megkísérléséhez vezet — mondhat-
nám úgy is: az utolsó csepp a pohárban —, váratlan és fájdalmasan triviális. A tizenöt éves
magyar fiú, aki a vonat elé vetette magát, mert tanárai azt hitték, hogy égő papirost dobott a
gyűjtőkosárba, a tizenéves amerikai fiú, aki kétségbe volt esve a ráerőszakolt fogszabályzó
miatt, vagy az a kislány, aki öngyilkos lett percekkel azután, hogy apja megtiltotta neki, hogy
nézze a kiválasztott filmet a televízióban! Vagy azok a tizenévesek, akik megölik magukat,
mert megbuktak fizikából, vagy elégtelenre sikerült a bioszdoga — bár tudjuk, hogy a „kivál-
tó ok” nem azonos a „lényegi okkal”, és ha érteni akarjuk a fiatalokat, akik öngyilkosságot
kísérelnek meg, a stressz intenzitását, jelentőségét mindig az ő nézőpontjukból kell értékel-
nünk, és sohasem a sajátunkéból — óhatatlanul kipréselik az emberből a kínzó kérdést: tudják
ezek a gyerekek, hogy mit tesznek?
Rendszerint annyira elmerülnek a kétségbeesésben, hogy azokat az alternatívákat sem ve-
szik észre, melyek ott hevernek az orruk előtt. A probléma is új — legalábbis számukra isme-
retlen —, a barátok elől is gyakran visszahúzódnak, szülőkkel, „megbízható” felnőttekkel alig
van tapasztalatuk a meghitt és sikeres beszélgetésre. Az így kibontakozó izoláció tovább csök-
kenti esélyüket arra, hogy más, a sajátjukétól eltérő nézetekkel, elképzelésekkel ismerkedje-
nek meg.
A veszteségét gyászoló tizenéves számára így a halál látszik az egyetlen megoldásnak: „Ha
meghalok — mondja —, nem fogok annyit szenvedni, mint most!” Az olvasó bizonyára em-
lékszik: a serdülő identitásáról írván megemlítettem: egészen tizenöt-tizenhat éves korig, a
gyerekek életvezetése elsősorban a „honnan?” kérdésre keresi a választ; és a kérdést — ha
nem is tudatosan, de cselekedeteiből egyértelműen kivilágló módon — így válaszolja meg:
„mindegy, hogy hová, csak innen el!”. Nos, az öngyilkosságot elkövető — vagy arra készülő
— serdülő mentalitásából ugyanez a megoldás olvasható ki: nem gondolkozik azon, hová
megy, kizárólag az foglalkoztatja: honnan, mi elől menekül!
Egy amerikai pszichiáter (a nevét nem találtam meg a neten) írja: „Nemrégiben megkere-
sett egy tizenöt éves kislány. Egyik zsebében egy doboz altató, a másikban pedig egy üveg
hánytatószer (ipecacuana). Azt mondta: »Meg akarom ölni magam, de nem akarok halott len-
ni. Úgy értem: meg akarok halni, de nem akarok örökre halott maradni — csak a tizennyolca-
dik születésnapomig.«”
Szerencsétlennek és reménytelennek érzik magukat, és egy végzetes, megfordíthatatlan
lépéssel akarják megoldani átmeneti problémáikat, „elutasítva életüknek nemcsak legutóbbi,
keserű mozzanatait, de az életet magát is — az egészet és mindenestül —, milliónyi lehetősé-
gével egyetemben”.

A gyerekek és a serdülők „halálképe”

Néhány szóban vizsgáljuk meg azt is, hogyan gondolkodik a gyerek a halálról. Fogalmazhat-
nám úgy is: mit ért meg belőle? Vannak bizonyos — tapasztalatokra és azok logikai extra-
polációira épülő — kritériumai annak, ahogy mi, felnőttek, a halálról gondolkodunk. Min-
denekelőtt ez a halál visszafordíthatatlansága. Mi, bár időnként némi reményszerű kétely
megjelenik bennünk e kérdésben, azért tudjuk, hogy a halál irreverzíbilis, visszafordíthatatlan.
A gyerek egészen öt-hat esztendős koráig ezzel egyáltalán nincs tisztában. A halált ő úgy kép-
zeli el, hogy onnan, főként egy omnipotens felnőtt ember, bármikor a saját akaratából vissza-
térhet. Ráadásul ezek a tradicionális eufemizmusok, amelyeket a gyerekeknek a halál magya-
rázatára használunk, segítenek is abban, hogy a gyerek ezt így képzelje el. „A nagypapa
alszik. Ő most már alszik, nem ébred fel soha többé” — mondják a gyereknek a szülők, a
rokonok. Hát alszik. A halál olyan, mint az alvás. (Gondoljunk Hamlet monológjára; a felnőtt
ember is időnként megpróbálja úgy elképzelni a halált, mint az alvást.) Aztán csodálkozunk,
hogy a gyerek nem akar este lefeküdni. Nem az éberség vonzza — az elalvás riasztja őt! Min-
denesetre, hogy a halálból föl lehet ébredni, onnan vissza lehet jönni, gyermekspecifikus gon-
dolkodásmód, és hat-hét éves korig egészen természetesen van jelen a gyerekek világképében,
de — mint ezt a tizenöt éves kislány fentebb idézett mondatai bizonyítják — az ilyen gondol-
kodásmód szele még tizenéves korukban is meglegyinti őket!
A másik ilyen feltétel a halál egyetemessége, mind univerzális, mind perszonális értelem-
ben. Nincs alóla kivétel. Az univerzum pusztulását mi, felnőttek is nehezen tudjuk elképzelni,
de a perszonális véglegességét, hogy előbb-utóbb kivétel nélkül mindenki így jár, ezt tudjuk.
A gyerek azonban nem tudja, és ha megkérdezem tőle — Piaget és Mérei Ferenc kikérdezései
között is szerepel —, hogy ki hal meg, akkor azt mondja, mindenki. „Apu is meghal?” „Apu
nem.” Egy ilyen kellemetlenségből, mint a halál, aput nem árt kimenteni. Az alá- és fölé-
rendelés az ő számára még korántsem úgy zajlik, mint a felnőtt gondolkodásban, a halál egye-
temessége, elkerülhetetlensége hat-hét éves korban, de bizonyos vizsgálatok szerint még a
korai serdülőkorban sem egyértelmű.
A gyerekek gyakran megszemélyesítik a halált. Csontvázakban, szellemekben próbálnak
gondolkodni a halálról, és úgy képzelik, hogy aki okos, különböző ügyes trükkökkel kikerül-
heti ennek a zörgő csontváznak a veszedelmes támadását. A gyerek természetesen tudja, hogy
meghalnak az emberek. De halálfélelmei a mások halálára vonatkoznak, a sajátjára nem. Még
tizenkét éves korában sem. Jellegzetesen serdülőkori probléma, amikor a saját halál gondolata
felmerül. Mások halála pedig szeparációs félelemként jelenik meg. Itt hagytok engem egye-
dül! Úgy fél a haláltól, mint a sötéttől, mint attól, hogy anyu elmegy, és esetleg nem jön
vissza, vagyis a halálfélelem a szeparációs félelem egyik variánsa.
A harmadik feltételt finalitásnak szoktuk nevezni, és azt jelenti, hogy aki meghal, nemcsak
cselekvésre képtelen (immobilis), de érezni, gondolkodni, álmodni sem képes többé, tehát in-
szenzitív! Ezt a feltételt azért fontos hangsúlyozni, mert nagyon sok gyerek — még a serdülés
idején is — úgy képzeli, hogy a halott ember cselekvésképtelen ugyan, de megőriz valamilyen
öntudatot — valamilyen formában tud önmagáról, és érzékeli azt is, mi történik körülötte.
A negyedik feltétel a halál kauzalitása — az életből a halálba való átmenet ok-okozati
összefüggésrendszere. A gyerek tudja, hogy vannak olyan „támadások” (betegségek, balese-
tek) az élet vagy a személy ellen, amelyek halállal végződnek. A halált az öregséggel is össze-
függésbe hozza, de az, hogy a halál valójában szekvenciális jelenség; hogy az öregkor az élet-
ből a halálba való átmenet egyik állomása, hogy létezik egy folyamat, melynek során meg-
öregszünk és meghalunk, ez még serdülőkorban sem világos a gyerekek számára. A gyerek és
a serdülő — egészen a tizenéves kor derekáig — ha öngyilkosságot követ el, valójában nem
tudja, hogy mit tesz, és ezért — bár minden öngyilkosság fájdalmas — az övé különösképpen
szívszorító!

A kockázati faktorok
Életének bizonyos pillanataiban majdnem minden serdülőt megérinti az öngyilkosság gondo-
lata, a legtöbbjüknél azonban ezek a gondolatok nagyon távol maradnak a megvalósítástól.
Bár sejtjük, hogy az impulzivitásnak (a hirtelen, meggondolatlan cselekedetekre való — rend-
szerint veleszületett — hajlamnak) a kérdésben fontos szerepe van, mindmáig nem tudjuk
pontosan: mi az oka annak, hogy a fiatalok közül néhányan mégis átlépik a Rubicont: gondo-
lataikat cselekvésre váltják. A tudomány a választ úgynevezett „korrelációs vizsgálatokkal”
keresi, azaz azt vizsgálja, melyek azok a biológiai, szociológiai és pszichológiai feltételek,
melyek mentén a serdülő nagyobb valószínűséggel követ el öngyilkosságot, mint egyéb körül-
mények fennállása esetén. Az eredmények sohasem teljesen meggyőzőek: tudjuk, hogy létez-
nek társadalmi, családi, individuális és biológiai jellemzők, melyek növelik az öngyilkosság
bekövetkezésének lehetőségét, de sohasem állíthatjuk, hogy ezeknek jelenléte törvényszerűen
tetté formálja a gondolatot. Inkább csak annyit: minél több kockázati faktor ismerhető fel a
tizenéves életvezetésében és környezetében, annál nagyobb az öngyilkossági kísérlet — és a
befejezett öngyilkosság — valószínűsége! Az alábbiakban — röviden — ezeket a kockázati
faktorokat mutatom be.
1. Biológiai és genetikai faktorok
Ma már tudjuk, hogy az öngyilkosság hátterében neurobiológiai és genetikai okok is állnak.
Arról a meglepő adatról van szó, mely szerint léteznek gyerekek, akik hajlamosabbak az ön-
gyilkosság gondolatával foglalkozni — és a gondolatot cselekvésre váltani —, mint mások.
Ezt a hajlamot a neurobiológusok — post mortem vizsgálatok során — anyaghoz tudják
kötni. A vizsgálatok szerint az alacsony szerotoninszint (melynek funkciójáról korábban esett
már szó) összefüggést mutat az öngyilkossági gondolatokkal, a depresszióval és az abúzussal
is, mégpedig olyan módon, hogy a vert, szisztematikusan bántalmazott gyerekek szerotonin-
szintje kimutathatóan alacsonyabb az átlagosnál. Ebből következik az is, hogy ezek a vizsgá-
latok és a szociális kutatások adatai bizonyos értelemben összecsengenek, hiszen pszicholó-
giai vizsgálatok tucatjai igazolják, hogy a vert, rendszeresen bántalmazott gyerekek hajlamo-
sabbak a depresszióra és az öngyilkosságra a többieknél!
De vannak genetikai okok is. Ikerkutatások bizonyítják azt, hogy az öngyilkosságok mö-
gött genetikai „késztetés” állhat. Nem részletezem ezeket a vizsgálatokat, pontosan tudjuk,
hogy milyenek az egy- és kétpetéjű ikrekkel végrehajtott kutatások, amelyekből mindig kide-
rül, hogy az egypetéjű ikrek sokkal jobban hasonlítanak egymásra az öngyilkossági gondola-
tok tekintetében, akár együtt nevelkednek, akár külön.
Tudom, hogy az olvasó tisztában van vele, mégis szóba kell hoznom: mindez valami
nagyon halvány, bizonytalan, a környezeti feltételek nélkül működésképtelen hajlamot jelent,
és semmiképpen sem azt, hogy létezik egy „öngyilkossággén”, amely már születésünkkor hor-
dozza azt a parancsot, hogy valamelyik szakaszában önkezünkkel vessünk véget életünknek!
Kétségtelenül léteznek bizonyos individuális és szociális faktorok, melyek — a genetikai és
biológiai adottságokkal összekapaszkodva — fokozzák az öngyilkosság veszedelmét, amely
azonban soha — az utolsó pillanatban sem — elkerülhetetlen!
2. Makroközösségi faktorok
Értékvesztett társadalomban élünk. Durkheim óta tudjuk, hogy a morális értékek nagyon
komoly visszahúzó erőt jelentenek azok számára, akikben felmerül az öngyilkosság gondola-
ta. Látjuk, hogy bizonyos vallások esetében — elsősorban a katolikusoknál — a hívő emberek
sokkal ritkábban követnek el öngyilkosságot másoknál, hiszen tudják, hogy ezzel egy morális
normát, a világképük szempontjából alapvető törvényt sértenének meg. A spirituálisán orien-
tált család — függetlenül a vallástól, amelyhez tartozik — rendszerint következetesen óvja
gyermekét az alkoholtól, a kábítószertől, a túlságosan korai szexualitástól, vagyis a serdülő-
kori depresszió legáltalánosabb kockázati faktoraitól. Ugyanakkor azzal, hogy a mélyen vallá-
sos családok Isten olyan ajándékának tekintik gyermeküket, akit óvni kell a gonosz világ
fenyegető hatásaitól, fennáll a veszélye annak, hogy következetesen korlátozó, túlóvó maga-
tartásukkal akadályozzák az önálló megküzdési stratégiák kialakítását, és így növelik a csábít-
hatóság kockázatát.
A másik társadalmi tényező, amelynek hiányáról beszámolni szeretnék, éppen ezeknek a
középméretű közösségeknek a drámai hiánya. Teljesen mindegy, hogy zsinagóga, templom
vagy éppen kultúrház, a körülötte létrejött közösségek, a vallástól függetlenül is, alapvetően
szerepet játszanak abban, amit — nem túl eredetien — a valahová tartozás érzésének nevez-
hetnék. Abban a pillanatban, mikor ezek a közösségek felbomlanak, a családok izolációja
növekszik. Ehhez hozzászámítjuk — mint jeleztem —, hogy maguk a családok is felbomló-
ban vannak, egyre több az egyszülős vagy a vegyes család. Az egyszülős és a vegyes családok
könnyen izolálódnak, és mivel hiányoznak a nagyobb gyermekközösségek is, a társadalom
védelmi rendszere a serdülőkori depresszióval és az öngyilkossági tendenciákkal szemben
meglehetősen felkészületlen.
Végül az utolsó társadalmi szempont, amit meg szeretnék említeni, pedig úgy tűnik, hogy
mértékében kisebb, de a jelentőségében legalább akkora, az a televízió. Goethe Werthere óta
tudjuk, hogy az irodalom öngyilkosságra tudja késztetni a fiatalokat. Jelen pillanatban nem
szabad elfelejtenünk, hogy a televízió ilyenfajta modell. A gyerek mindenfajta magatartás
utánzására hajlamos, de az agresszióéra különösen. Akkor is, ha az én ellen irányul, és akkor
is, ha mások ellen fordul. Abban a pillanatban, mikor az öngyilkosságot valami heroikus cse-
lekedetként állítjuk be, ha úgy számolunk be népszerű emberek haláláról vagy öngyilkosságá-
ról, hogy tettét alapvetően vonzóvá tesszük, minden esetben növeljük az esélyét annak, hogy
ez a modelláló-modellált viszony, amelyről az imént beszéltem, életbe lép. A televízió és a
tömegkommunikáció ilyen szempontból rendkívül veszedelmes lehet.
3. Mikroközösségi faktorok
Az intakt, romboló konfliktusoktól mentes család, amelyben erős a tagok közötti kohézió, és
amely szeretettel, megfelelő mértékű, következetes kontrollt alkalmazva gondoskodik a benne
élő gyermek biztonságáról, jó közérzetéről, a legerősebb védelem az öngyilkossági gondola-
tokkal és az önpusztító cselekedetekkel szemben. A család szocializációs funkciójának sérülé-
sei pedig értelemszerűen komoly kockázati tényezőkként jönnek számításba. Nézzük a leg-
fontosabbakat:
— A család belső diszharmóniája.
— Válás.
— Öngyilkosság vagy alkoholizmus, drogfüggőség a családban.
— A gyerek durva fizikai vagy szexuális bántalmazása.
— Érzelmi elhanyagolás.
Komoly mikroszociális kockázati tényezőt jelenthet az iskola, a baráti kör és a partner-
kapcsolat is.
Az iskola elsősorban a teljesítményre irányuló irreális elvárásokkal, a baráti kör az
alkohol- és a kábítószer-fogyasztás veszélyének növekedésével, a partnerkapcsolat pedig a
szerelmi csalódással és a nemi élet korai megkezdéséből adódó veszélyekkel (például terhes-
ség) léphet be a kockázati faktorok közé.
4. Individuális kockázati faktorok
Az elmúlt években nagyon sok kutatás vizsgálta az öngyilkossági gondolatok és az öngyilkos-
sági kísérletek összefüggését a családi háttérrel, a szociális-gazdasági státusszal, a szexuális
orientációval és egyéb demográfiai mutatóval. Az eredmények sokat segítenek a kockázati
faktorok feltárásában és megismerésében, ugyanakkor válasz nélkül hagyják a kérdést: mivel
magyarázzuk, hogy akadnak fiatalok, akiknek környezetében, életvezetésében jó néhány koc-
kázati faktor is kimutatható — és mégsem követnek el öngyilkosságot? És engedjük-e kisikla-
ni a vizsgálati hálóból azokat a serdülőket, akik körül egyáltalán nem fedezhetők fel a kocká-
zati faktorok — ennek ellenére önmaguk ellen fordulnak? Ráadásul — ezt a körülményt Rut-
ter és Behrendt (2004) említik tanulmányukban — előfordulhat az is, hogy bizonyos demo-
gráfiai mutatók kockázati faktorokként jelennek meg, a valóságban azonban nem azok. A ku-
tatások például azt mutatták (D'Augelli—Hershberger, 1995), hogy a homoszexualitás és a bi-
szexualitás mind a fiúk, mind a lányok esetében növeli az öngyilkosság kockázatát. Ma már
tudjuk (Rutter—Soucar, 2002), hogy a homoszexualitásnak — önmagában — semmi köze
sincs az öngyilkossághoz, a háttérben a család és a kortársak támogatásának, illetve elutasítá-
sának kérdése húzódik meg: azok a fiatalok, akik nem izolálódnak, akiket környezetük
„fontos tagjai” támogatnak, és a csoport teljes értékű tagjaiként fogadnak el, sokkal kevésbé
hajlanak az öngyilkosságra másoknál — tekintet nélkül szexuális orientációjukra!
Rutter és Behrendt idézett tanulmányukban (2004) négy individuális mutató összefüggését
vizsgálta az öngyilkosság kockázatával, száz 17-18 éves fiú és lány esetében, akiknek egy ré-
sze homoszexuális volt, más része heteroszexuális. A négy mutató
a reménytelenség (hopelessness),
a barátságtalanság (hostility),
a negatív énkép (negatíve self-concept) és
az izoláció (isolation) volt.
A vizsgálat megállapította, hogy minden egyéb kockázati faktortól függetlenül, ez a négy
mutató igen magas szinten és kollektíván korrelált az öngyilkosság kockázatával!
A vizsgálat eredménye tulajdonképpen közhely, hiszen azt jelenti: minél reménytelenebb,
minél mogorvább, minél magányosabb egy fiatal, és minél inkább értéktelennek minősíti ön-
magát, annál veszélyeztetettebb arra, hogy öngyilkosságot kövessen el. Valójában mindaz,
amit a fentiekben az öngyilkosságról írtam, erről szól! Közhely és mégis figyelmet érdemel,
mert azt bizonyítja, hogy a depresszió individuális összetevői (reménytelenség, barátságtalan-
ság, önértékelési zavar, magányosság) az öngyilkosság előrejelzésében minden egyéb indiká-
tornál fontosabbak!
A serdülők biológiai neme fontos szerepet játszik mind az öngyilkossági kísérletek, mind a
befejezett öngyilkosságok száma tekintetében. Lányok esetében a kockázati tényezők között
első helyen a depresszió áll; minden egyéb faktorhoz viszonyítva tizenkétszeres a valószínű-
sége annak, hogy a depressziós serdülő kislány öngyilkosságba menekül! A második helyen
az előző öngyilkossági kísérlet szerepel, ami azt jelenti: ha a kislány megkísérelte az öngyil-
kosságot, és túlélte, akkor három-négyszeresére nő az esélye annak, hogy újra próbálkozik! A
sokszor hallható közhely, mely szerint, aki túlélt egy kísérletet, nincs többé veszélyben, mert
„többé nem tesz ilyesmit”, nagyon veszedelmes tévedés! A statisztikai adatok szerint éppen az
ellenkezője igaz, és ha nem figyelünk ezekre a gyerekekre — abban bízván, hogy úgysem is-
mételnek —, akaratlanul is megkönnyítjük számukra a következő kísérlet lehetőségeinek
megteremtését.
Fiúknál mindez különösképpen igaz. Esetükben az egyszeri öngyilkossági kísérlet a sta-
tisztikai adatok szerint harmincszorosára növeli az újabb próbálkozás esélyét. A depresszió a
második helyen áll.
Köztudott, hogy legalább háromszor-négyszer annyi lány kísérel meg öngyilkosságot, mint
fiú, de sokkal több fiú hal meg öngyilkosság következtében, mint lány! Ennek hátterében azon-
ban nem a lányok hiszteroid magatartása és „zsaroló manőverei” húzódnak meg, hanem az
öngyilkosság nemekre jellemző stílusa, eszközei.
A fiúk sokkal durvább eszközökkel követnek el öngyilkosságot, tehát lőfegyvert használ-
nak, felakasztják magukat, a lányok tudomásom szerint soha, ők beveszik az anyu gyógy-
szereit, vagy felvágják ereiket. Ennek következtében több esély van arra, hogy életben tudják
tartani őket. Amikor az öngyilkosságot elkövető fiúra rátalálnak, rendszerint nem él már, míg
a kislány igen, és talán van esély arra, hogy életben tartható. Tehát az a tény, hogy a lányok
kevesebben halnak meg öngyilkosság következtében, mint a fiúk, nem a „zsaroló öngyilkos-
ságra” utal, ahogy ezt azelőtt hívták. Más kérdés, hogy miért magasabb az öngyilkosságot el-
követő lányok száma, mint a fiúké? Nagy valószínűséggel ennek okai között szerepelhet a
lányok nagyobb dependenciája, szociális sérülékenysége. A kislány számára pszichológiai
értelemben nagyobb csapás, ha kiderül, hogy nem szeretik, hogy fölösleges — elég, ha csak
gyanakszik ezekre vagy ha elhagyják. Az „elhagyás” a szeretett személy vagy a szeretet el-
vesztése — akár szülői, akár baráti, akár szerelmi kapcsolatra értjük — számukra megrázóbb
pszichológiai veszteség, mint ugyanez a fiúk számára.
 Az öngyilkosság típusai
Tanulmányok, cikkek, könyvek ezrei próbálnak választ keresni a kérdésre: miért követ el egy
tizenéves öngyilkosságot. Az alábbiakban — több hasonló próbálkozáshoz igazodva — meg-
kísérlem a serdülőkori öngyilkosságok típusait mindenekelőtt a tett okai és körülményei alap-
ján csoportosítani. Tudjuk már, hogy az ilyen cselekmény mögött rendszerint ott húzódik a
depresszió, a reménytelenség, az elhagyatottság és az értéktelenség érzése, vizsgáljuk most
meg az okokat, melyek ezeket a gyerekeket arra késztetik, hogy önmaguk ellen forduljanak.
1. Önfeláldozó öngyilkosság
Lényegében Durkheim „altruisztikus öngyilkosságának” felel meg. Számos történelmi és iro-
dalmi példa mutatja, hogy a serdülők semmiféle áldozattól nem riadnak vissza a közösség
érdekében, amelyhez tartoznak, a klinikai példák azonban elsősorban a felbomló család köré-
ből adódnak. A kiskamasz, aki látja, tapasztalja szülei házasságának folyamatos rongálódását,
hajlamossá válhat arra, hogy a rendszeresen ismétlődő szülői ütközésekért önmagát tegye
felelőssé — különösen akkor, ha apja és anyja ismételten miatta vesznek össze, illetve ha úgy
érzi, hogy a szülők együttélésének személy szerint ő maga az akadálya. „Biztosan boldogab-
bak lennének nélkülem — fogalmazza meg a gondolatot —, én csak teher vagyok a számuk-
ra.” Amikor a gyerek elérkezik ehhez a gondolathoz, az öngyilkosság — mint az egyik meg-
oldási lehetőség — óhatatlanul felmerül benne.
2. Filozofikus öngyilkosság
Valaha számos filozófiai iskola — például a sztoikusok az ókori Görögországban — üdvözöl-
ték az öngyilkosságot, mint bizonyos helyzetek „legtisztább és legkézenfekvőbb” megoldási
módját. Napjainkban az élet értelmetlenségét deklaráló, elsősorban az emo stílust követő fiata-
lok körében találkozhatunk az öngyilkosságnak ezzel a típusával. Az emo az angol „emotio-
nal” szóból ered, és legjobb tudomásom szerint a punkhoz kapcsolódó zenei irányzatként
indult, körülbelül húsz évvel ezelőtt. Napjainkra a céltalanságot és a depressziót méltató
primitív filozófia hirdetője, és — bár nem biztat öngyilkosságra — sokak szerint jó néhány
tizenéves (elsősorban lány) önkezével okozott haláláért felelős. Nemegy esetben a
kábítószerfüggő fiatalok „aranylövése” — a halálos heroinadag injektálása — szintén ebbe a
kategóriába tartozik.
3. Menekülés a kilátástalan helyzetből
A történelem során nemegyszer adódtak helyzetek, amikor a társadalom egy-egy rétegének
szenvedésre és pusztulásra ítélt tagjai tömegesen öngyilkosságba menekültek — például a
zsidó származású polgárok Európában, a második világháború idején —, és a sokat vitatott
eutanázia — a gyógyíthatatlan betegség utolsó fázisának „kiváltása” öngyilkosság által —
szintén a halálba menekülés példája.
A kriminalisztika jól ismeri azokat az öngyilkosságokat is, amelyek a gyilkosságokat köve-
tik. Különösen szerelmi és családi tragédiák esetében fordul elő, hogy a társát vagy családját
mérhetetlen indulatában elpusztító személy kilátástalan és elviselhetetlen helyzetét öngyilkos-
sággal tetézi.
De mit szóljunk azokhoz az esetekhez, amelyekben a tizenéves kilátástalannak és elvisel-
hetetlennek érzi az életét, mert nem vették fel az egyetemre, ahová jelentkezett (a hetvenes
évek Magyarországán sokszor fordult elő ilyesmi), vagy megbukott matekból félévben, vagy
éppen cserbenhagyta a fiú (vagy a kislány), akit szeretett? Az a benyomásom, a fiatalok, akik
ilyen okok következtében menekülnek a halálba, úgy vélik: a tárgyvesztést vagy a kudarcot
követő lehangoltság örökké tart, a halál viszont csak átmeneti állapot; lehetőséget nyújt arra,
hogy az ember átaludja a „nehéz időket”, és Csipkerózsika módjára felébredjen — mondjuk a
tizennyolcadik születésnapján. Nem veszik észre, hogy a helyzet éppen fordított: a halál örök,
a konfliktusok viszont — ha nem menekülnek előle — rövidesen megoldódnak.
 Úgy érzem azonban, hogy egy kicsit megszaladt a tollam a papíron, és önmagamat is inte-
nem kell arra, amire korábban már felhívtam az olvasó figyelmét: nincsenek abszolút kilátás-
talan, abszolút reménytelen helyzetek; a körülmények, melyeket a depressziós serdülő azok-
nak ítél, valójában azért reménytelenek, mert ő olyanoknak látja azokat! Ha megérteni akarjuk
őt, és segíteni szeretnénk neki, le kell vetnünk a „mindent jobban tudó felnőtt” fölényes atti-
tűdjét, és meg kell próbálnunk az ő nézőpontjából szemlélni helyzetét, természetesen azt is,
ami szenvedést okoz neki.
4. Alkohol- és drogfogyasztás
Az alkoholfogyasztás és az öngyilkosság közötti összefüggést szinte minden kutatás hang-
súlyozza, ugyanakkor nem világos, hogy mi az ok és mi az okozat. Alkoholhoz nyúlhat — és
végül rabjává válhat az italnak — az olyan fiatal, aki elveszti a számára legfontosabb család-
tagját, akit elhagy a szerelme, vagy aki mérhetetlenül elhagyatottnak, izoláltnak érzi magát —
tehát depressziós. Ugyanakkor előfordulhat az is, hogy az ifjú embert éppen az alkohol-
fogyasztás miatt hagyja el a szerelme, és magányossá, izolálttá is alkoholizmusa teszi! Túl
egyszerű lenne tehát úgy fogalmaznom, hogy a túlzott alkoholfogyasztás öngyilkossághoz
vezet. Elképzelhető, hogy mind az alkoholizmus, mind az öngyilkosság mögött ugyanaz a
gyötrelem áll. Előfordul, hogy valaki alkoholba öli a bánatát, mielőtt önmagát öli meg!
5. Romantikus öngyilkosság
Bár kétségtelen, hogy az önfeláldozó öngyilkosságoknak is lehet romantikus háttere, a „való-
di” romantikus öngyilkosságok kiváltó oka szinte mindig a szerelmi csalódás. „Nélküle nincs
értelme az életemnek”; „Ha elhagy, többé már semmi sem fontos!” A tárgyvesztés egyik for-
mája ez, mely a modern korban rendszerint az egyik fél hűtlenségéből következik. Rómeó és
Júlia klasszikus romantikus öngyilkossága még a szülői tilalom ellen, a szerelem jogaiért foly-
tatott küzdelem tragikus következménye volt, napjainkban ez a kiváltó ok — párhuzamosan a
szerelem elismertté válásával és a szülői jogok mindenhatóságának megszűnésével — gyakor-
latilag nem létezik már. Ezzel magyarázható, hogy — szerencsére — minimálisra csökkentek
az úgynevezett „duálpaktumok” is, amikor a fiatal pár közös megegyezéssel menekül a halál-
ba, a rájuk kényszerített szakítás elől.
6. Öngyilkossági járvány
Öngyilkossági járványról olyankor beszélünk, ha egy ismert, népszerű — rendszerint fiatal —
sztár öngyilkossága, melyet a média intenzív figyelme kísér, sorozatos öngyilkossághoz vezet
a tizenévesek körében. 1986 tavaszán például Japánban, a sikeres ifjú énekesnő, Yukiko Oka-
da, leugrott a stúdió hetedik emeletéről. A következő tizenhat nap során harminchárom fiatal
japán lány ölte meg magát, közülük huszonegy pontosan ugyanúgy, ahogy ezt az énekesnő
tette. Magyarországon — szintén 1986-ban — Molnár Csilla, az akkori idők ünnepelt szép-
ségkirálynője követett el öngyilkosságot, melyet itthon is a Japánban tapasztalt „járvány”
követett. Előfordul az is, hogy fiktív, filmen látott öngyilkosságok váltanak ki hasonló reakci-
ókat a fiatalokban. A szarvasvadász (Deer Hunter) című amerikai film oroszrulett-jelenetét
követően például drámai módon növekedett az „oroszruletthalálok” száma Amerikában.
7. Manipulatív öngyilkosság
Az ilyen öngyilkosságok mottója: „Ha nem engeded, hogy megtegyem, amit szeretnék, meg-
ölöm magam!” Tagadhatatlan, hogy ezekben az esetekben felismerhető valamiféle zsarolási
szándék — remény, hogy a fenyegetés önmagában is elég lesz —, de nem győzöm hang-
súlyozni: ezeket a fenyegetéseket sohasem szabad félvállról venni; számos befejezett öngyil-
kosság motívumai között felfedezhetők, és az ember később már hiába töpreng azon: vajon
mindaz, ami bekövetkezett, mennyire felelt meg a fiatal eredeti szándékának?
 8. Büntető öngyilkosság
Régi japán szokás, hogy az öngyilkosságot elkövető személy mindig annak az embernek a
háza előtt hajtja végre tettét, aki — szerinte — a problémáért felelős. Bűntudatot akar ébresz-
teni, arra vágyik, hogy — akár az élete árán is — övé legyen az utolsó szó.
A serdülőkori öngyilkossági kísérletek között — különösen a tizenéves kor elején — nem-
ritkán találkozunk ezzel a motívummal. Ezeket a cselekedeteket akár „mágikus öngyilkossá-
goknak” is nevezhetnénk, hiszen — mint erről esett már szó — a gyerek hajlamos arra, hogy
a halált valamiféle „immobilitással”, mozgásképtelenséggel azonosítsa: „amikor meghalok,
képtelen vagyok moccanni többé — de tudok önmagamról, és látom az embereket magam
körül”. A serdülőben, akit otthon ellentmondást nem tűrő hatalmi szóval és fizikai bántalma-
zással fegyelmeznek, egyre nő az indulat és a megtorlás vágya: bűnbánóan sírni, szenvedni
akarja látni azokat, akik megalázták őt — és a szülő iránt érzett agresszióját önmaga ellen for-
dítja. Vannak gyerekek, akik csak elképzelik, hogy ott fekszenek kiterítve a ravatalon, és elé-
gedetten nézik a szülő kétségbeesettségét — már ez is nyújt némi vigaszt a számukra. Vannak
olyanok is, akik nem biztosak benne, hogy szemtanúi lehetnek a szülő bűnbánatának —
lassanként világossá válik számukra, hogy a halott ember „inszenzitív”, azaz nem lát, nem
hall, és nem érez semmit —, azt azonban tudja, hogy halálával fájdalmat képes okozni — és
végül is önmaga elpusztításával próbálja megtorolni szenvedéseit.
Minden öngyilkosság iszonyat. Az ember kétségbeesetten ragaszkodik az életéhez. Külö-
nös, hogy élete hajnalán és az élete végén válik a leghajlamosabbá az öngyilkosságra. Az első
húsz évben és hetvenöt év felett. Amikor benne van az élet sűrűjében, akkor semmitől sem
retteg jobban, mint a haláltól, és általában — a ritka, tragikus kivételeket nem számítva —
esze ágában sincs öngyilkosságot elkövetni. Az öngyilkosság szempontjából az élet eleje és a
vége a legveszedelmesebb. Amikor egy hetvenöt vagy egy nyolcvanéves ember követ el ön-
gyilkosságot — Freud is így végezte, mint tudjuk, vagy Márai Sándor, de sokan mások is —,
annak hátterében elviselhetetlen fizikai vagy lelki fájdalmak húzódnak meg, és az ember óha-
tatlanul elgondolkodik az eutanázia erkölcsi és jogi kérdésein.
Mindenképpen igaz, hogy öregségére az ember közelebb kerül a halálhoz; az elkerülhetet-
len már kevésbé ijeszti őt, mint korábban. Sohasem fogom elfelejteni, fiatalon nagyon sokáig
egy bérházban laktunk a Raoul Wallenberg utcában. Mentem lefelé a lépcsőn, és az első eme-
letről jött fel egy kedves öreg szomszéd, akivel nagyon gyakran találkoztam. Sámlit vitt a hó-
na alatt. Szépen és udvariasan visszaköszönt nekem, mentünk tovább. Aztán csak a puffanást
hallottam, mikor a kapuba értem, mert a sámlit azért vitte, hogy a korlátra fel tudjon kapasz-
kodni a gangon, és onnan levetette magát. Ezek az öngyilkosságok, a gyerekkoriak és az öreg-
koriak, miközben gyakoribbak is, hihetetlen fájdalmasak. A legtragikusabb az, hogy a gyere-
kek nincsenek tisztában azzal, amit tesznek — az idősek pedig nagyon is tisztában vannak
vele. Tudják, és várják a véget — eldöntötték, hogy befejezik —, a gyerekek és a serdülők
viszont a lelkük mélyén nem hisznek a halál megfordíthatatlanságában és véglegességében:
abban reménykednek, hogy „átalusszák” a bajt, ráadásul cselekedetükkel felhívják a figyelmet
magukra; szeretetet és megértést kapnak, ami eddig fájóan hiányzott az életükből.
A család bizonyos strukturális állapotai — diszharmónia, válás, egyszülős család, anyagi
problémák stb. — minden gyermek-pszichopatológiai probléma kockázati faktorai között sze-
repel. Ott találjuk ezeket az öngyilkosságnál is. De találunk még egyet, mely statisztikai érte-
lemben specifikus oka a gyerekek és a serdülők öngyilkosságának: ez a családi
kommunikáció hiánya. Ebben a rohanó, ideges világban — néhány felszínes, sztereotip
szóváltástól eltekintve — nem beszélnek otthon velük, és természetesen ők sem a
családtagokkal. Hosszú időn keresztül ezért mondtam el rendszeresen az egyik tévécsatornán
azt a gondolatot: súlyos veszély rejlik abban a szokásban, hogy „magyar ember evés közben
nem beszél”. Igenis, beszéljen! Amikor körülülik az asztalt, és a család együtt ebédel, vagy
vacsorázik, akkor kell beszélni, ha máskor nincs idő! Evés közben nagyon jókat lehet
beszélgetni.
Hirdessük, hogy a magyar ember evés közben beszél! Körülülve az asztalt, jókat cseveghet
a család, akár a párizsi, akár a húsleves mellett. A gyerekkel, a tizenévessel beszélgetni kell,
és nem csak számon kérni rajta az aktuális osztályzatokat, vagy a rossz magatartására vonat-
kozó iskolai bejegyzést az üzenőfüzetben. Kommunikáljunk vele, segítsünk neki abban, hogy
érezze: fontos személy, és szeretik őt! Része annak a családnak, amelybe beleszületett, és —
életkorának, képességeinek megfelelő szinten — szava van a családot érintő gondok, problé-
mák megoldásához választott stratégiák kialakításában. Az átbeszélgetett közös ebédek, va-
csorák megváltoztatják a család atmoszféráját, és jelentős segítséget nyújtanak a jóvátehetet-
len tragédiák megelőzésében.

MULTIMÉDIÁS OTTHONOK
A televízió ma már szinte minden magyar család megszokott bútordarabja, de csaknem
ugyanez elmondható a videóról vagy a CD-lejátszóról is. Egyre jobban terjed a számító-
gép, es biztatóan nő azoknak az otthonoknak a száma, amelyekben a számítógép vala-
melyik internetszolgáltatóhoz kapcsolódik. Nincs már messze az az idő, amikor a leg-
több magvar családban két-három, egymással összekapcsolt számítógép működik majd,
és a családtagok nemcsak telefonjaikat bonyolítják számítógépen, de egymással is az
internet segítségével kommunikálnak.
Mindig elborzadok egy kicsit, amikor a közeljövőnek erre a lehetőségére gondolok.
— Mi újság az iskolában? — pötyögi apu a számítógépbe, amikor délután hazaérkezik,
és a néptelen konyhában, a kredenc mellett állva, elfogyasztja a hűtőbe készített vacso-
ráját. — Minden oké, apu — üzen vissza a gyerek a tetőtéri szobájából —, jól sikerült a
matekfelmérőm! — Megyünk este Feriékhez? — kapcsolódik a beszélgetésbe anyu az
alagsori mosókonyhából, ahol éppen a család heti szennyesét igyekszik ritkítani. —
Örülök a jó hírnek — pötyögi a gépbe apu —, tőlem mehetünk, de egy kicsit pihenek
előbb, ma nehéz napom volt. — Hát velünk mi lesz? — avatkozik a beszélgetésbe nagy-
mama az emeleti hálószobából —, az öregek mindig magukra maradnak estére? —
Ugyan már — üzeni vissza anyu —, hát nem veszed észre, hogy most is mindannyian
itthon vagyunk?
Minden úgy zajlik, ahogy a családokban évszázadok óta megszokott, azzal a különb-
séggel, hogy ennek a családnak a tagjai nem is látják egymást, miközben tagadhatatla-
nul otthon vannak, és — hogyan nevezhetném másképp? — beszélgetnek. Apa a kony-
hában, fia a gyerekszobában, felesége a mosókonyhában, szülei a hálóban. Nem érzik
egymás közelséget — még csak nem is látják egymást —, csak éppen tudják, hogy min-
denki a „helyén” van. Azt pedig végképp nem vehetik észre, hogy a gyerek — miköz-
ben azt jelezte: minden oké, és a felmérő kiválóan sikerült — picit összerezzent, és az
aggodalomtól meg a füllentés hatására — elhomályosult a tekintete. A torka persze nem
szorult el, hiszen — akárcsak a család többi tagja — egész este meg sem szólalt!
 III. fejezet
AZ ALKOHOL- ÉS A DROGFOGYASZTÁS
Évtizedek óta tudjuk, hogy a kábítószerek fogyasztása az emberi élet valamennyi szakaszában
kockázatos, de — két okból — vitathatatlan tény, hogy az érintett életszakaszok között a
gyermek- és serdülőkor különleges jelentőségű. Az egyik ok az, hogy a pszichoaktív anyagok
romboló hatása — ami egyrészt visszafordíthatatlan szervi károsodásokban, másrészt a szoci-
ális értelemben vett teljes élet széthullásában mutatkozik meg — fiatalkorban gyorsabban, lát-
ványosabban és megrendítőbben jelentkezik, mint a későbbiekben, a másik ok pedig, hogy a
longitudinális vizsgálatok tanúsága szerint minél alacsonyabb az életkor, amelyben valaki el-
kezd alkoholt vagy egyéb kábítószert fogyasztani, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy
rendszeres droghasználóvá válik.
Ma már a fiatalok is pontosan tudják, hogy a cigaretta és az alkohol — mind hatásmecha-
nizmusában, mind pedig szakmai megítélés szerint — drognak minősül (ezeket az anyagokat
az úgynevezett legális drogok között tartjuk számon), ennek ellenére rendszeresen tapasztal-
ható, hogy a dohányzó vagy a bulikon rendszeresen lerészegedő serdülők élesen elhatárolód-
nak még a gondolatától is annak, hogy valójában drogfogyasztók. Hiszen ők nem tesznek
mást, csak pár cigarettát szívnak el naponta, és időnként megisznak egy-két üveg sört, esetleg
néhány pohár boros kólát.
Érdekes, hogy a felnőtt környezet — a család — általában eltérő módon viszonyul a gye-
rekkori dohányzás, illetve alkoholfogyasztás kérdéséhez. Egészen a serdülőkor végéig (mond-
juk tizenöt-tizenhat éves korig) a cigarettának a kipróbálását mereven tiltják, ugyanakkor az
alkohol tekintetében már a tizenegy-tizenkét éves korú gyermek esetében is meglepően enge-
dékenyek. „Ugyan mi baj származhatna abból, ha szilveszterkor megiszik a kölyök egy pohár
pezsgőt, esetleg egy-egy családi ünnepen belekóstol apu sörébe vagy vörösborába?” Pedig a
felnőtt világ engedékenysége — a vizsgálatok szerint — igen hatékonyan egyengeti azt az
utat, amely az alkalmankénti drogízleléstől a kábítószerfüggés kialakulásáig vezet. A szakiro-
dalom a cigarettát, az alkoholt és a marihuánát még egy-két évvel ezelőtt is úgynevezett
„kapudrogoknak” (gateway drugs) nevezte, vagyis feltételezte, hogy a kábítószer-élvezet mint
viselkedésforma jól nyomon követhető, szekvenciális lépésekben bontakozik ki; a folyamat az
alkoholfogyasztással és/vagy a dohányzással indul, majd — mint említettem, annál való-
színűbben, minél korábban lép be a gyermek a „kapun” — egy hosszabb-rövidebb periódust
követően megjelennek a tiltott drogok. Először a lágyak (a marihuána és a hasis), azután
pedig — megint csak valamennyi idő elteltével — a kemény drogok (a heroin vagy az extasy,
az LSD, netán a kokain).
Ma már egyre ritkábban beszélünk lágy és kemény drogokról — hiszen tudjuk, hogy kivé-
tel nélkül minden kábítószer ártalmas, és még a látszatát is érdemes elkerülni egy olyan fel-
tételezésnek, hogy léteznek olyan szerek, melyek káros következmények nélkül fogyaszthatók
— és ezzel párhuzamosan a kapudrog-hipotézist is egyre több kritika éri. Ez ugyanis nemcsak
azt feltételezi, hogy a kábítószerek meghatározott sorrendben lépnek be a fogyasztó életébe
(aki elkezdi az alkohollal, előbb-utóbb kipróbálja a marihuánát, majd a kokain és a heroin kö-
vetkezik), de azt is, hogy az újabb és újabb anyagok belépése valamiféle oksági kapcsolatot
mutat: a második szer fogyasztásának megkezdését az első szer rendszeres alkalmazása okoz-
za! A hipotézis kritikusai egyre erőteljesebben hangoztatják: a tényből, hogy a kokainfogyasz-
tók többsége a marihuána révén ismerkedett meg a kábítószerrel, egyáltalán nem következik,
hogy a marihuána törvényszerűen kokain- vagy heroinfogyasztáshoz vezet! Tekintetbe véve a
kábítószerek elérhetőségét, szinte kézenfekvő, hogy a serdülők az alkohollal vagy a marihuá-
nával találkoznak elsőként, majd közülük azok, akik a kábítószerre fogékonyabbak a többiek-
nél, újabb anyagokat keresnek maguknak — többé-kevésbé függetlenül attól, hogy éppen az
alkohol vagy a marihuána volt az első szer, amellyel megismerkedtek. A vizsgálatok szerint a
marihuánaszívóknak kevesebb mint 1%-a lép tovább, és válik kokainfüggővé, ami persze
semmit nem változtat azon a tényen, hogy a marihuána rendszeres fogyasztása éppen úgy
károsítja a fiatalok idegrendszerét, mint más kábítószerek szisztematikus használata.
Kétségtelen, hogy ezeknek a pszichoaktív anyagoknak eltérő farmakológiai tulajdonságai
vannak, és az eltérő jellemzők szerepet játszanak abban, hogy egy-egy drog mikor és milyen
erővel ejti rabul áldozatát, mégis: a kapudrogokkal kapcsolatos tapasztalatok azt mutatják,
hogy a különböző szerek kipróbálásában jelentkező szekvencia sokkal inkább az adott anyag
szociális elfogadásának, illetve elutasításának mértékével függ össze, semmint farmakológiai
sajátosságaival. Az Egyesült Államokban például azzal párhuzamosan, hogy az utóbbi évek-
ben rohamosan csökkent a dohányzás elismertsége a tinédzserek között, a cigaretta látványo-
san kiszorult a kapudrogok közül. Ennek ellenére — és éppen ez a kapudrog-hipotézis körül
kibontakozó vita alapja — sok vizsgálat mutatja, hogy azok az emberek, akik a kokain, a he-
roin és egyéb kábítószerek kiszolgáltatottjai, a kábítószerrel kapcsolatos első tapasztalataikat
cigarettázással és — mindenekelőtt — alkoholfogyasztással szerezték. A tizenkét-tizenhét
éves fiatalok között azoknál, akik a vizsgálat előtti hónapban cigarettáztak, valamint alkoholt
és marihuánát fogyasztottak, tizenhétszeres (!) a valószínűsége annak, hogy más kábítószert
(kokaint, LSD-t, heroint) is alkalmaznak. A mértékletes alkoholfogyasztás nemcsak legális,
de — mint a civilizált világ szinte valamennyi országában — kifejezetten elismert, hagyomá-
nyokkal bíró viselkedésmód, így Magyarországon is. Ugyanakkor, ha az alkohol élvezetét az
ember korán — gyermek- vagy serdülőkorban — kezdi el, a későbbi években sokszorosára nő
a pszichoaktív anyagok fogyasztásával kapcsolatos súlyos problémák esélye!
A szert először csak kóstolgatják a gyerekek; időnként megisznak egy-két pohár sört, a
koncerteken vagy baráti társaságban elszívnak pár jointot, és eszükbe sem jut, hogy tevékeny-
ségük veszélyeire gondoljanak, vagy — mint erre később visszatérek még — éppen azért csi-
nálják, mert tiltott, és a tilalom megszegésének kalandja növeli azt a jó érzést, amit az alkohol
vagy a marihuána önmagában is kivált. (Mellesleg szeretném megjegyezni, hogy a dohányzás
önmagában semmiféle kellemes érzést nem vált ki az első néhány cigaretta elszívásakor. A rá-
szokás jelentős mértékben azzal magyarázható, hogy a gyerek — cigarettával a kezében —
kicsit felnőttnek érezheti magát, hiszen olyasmit művel, amit a felnőtteknek minden korláto-
zás nélkül szabad, az ő korosztálya számára viszont tilos.)
Egy hazai, 1995-ben publikált reprezentatív vizsgálat adatai szerint — azért idézem most
is, mert a helyzet azóta nem sokat változott — a magyar tizenhat esztendős diákoknak csak-
nem 70%-a szívott már cigarettát, és 30%-a többé-kevésbé rendszeresen dohányzik. Hasonló
a helyzet az alkohollal is: a megkérdezettek több mint 90%-a fogyasztott már szeszes italt éle-
tében, és közel 30%-a ivott sokszor — húsz alkalomnál többször — alkoholtartalmú italt. A
diákok bevallása szerint az első alkoholfogyasztás általában a tizennegyedik életév táján törté-
nik, az első cigaretta elszívása pedig még annál is korábban; a cigarettával tizenkét-tizen-
három éves korban találkozó gyerekek jelentős része tizennégy éves korában már napi rend-
szerességgel dohányzik. Az anyag alkalmankénti használata tehát előbb-utóbb a vele való
visszaéléssé válik. A visszaélés (abúzus) stádiumáról attól a pillanattól kezdve beszélünk,
amelytől nyilvánvalóvá válik, hogy a kábítószer-fogyasztás súlyos károkat okoz; károkat
azoknak, akik használják az anyagot, és károkat a családnak, a társadalomnak, amelyben a
drogfogyasztó él. Ilyen kár bekövetkezhet egyetlen olyan alkalom után is, amikor a fiatal ki-
vételesen nagy mennyiségű anyagot fogyaszt el, de általában hosszabb ideig — akár évekig
— tartó rendszeres használat következménye. Nézzük most meg azokat a károkat, amelyeket
a kábítószerrel való fiatalkori visszaélés idéz elő.

A visszaélés hatása a személyiség fejlődésére

A serdülőkor — bár a legszívesebben az adoleszcencia szót használnám, mert ez a szakkifeje-
zés, szemben a „serdülés” biológiai változásokra utaló jellegével, a periódus pszichológiai tör-
ténéseit hangsúlyozza, ráadásul időben is jóval tágabb (akár 20-22 éves korig elhúzódó) kere-
tet ad — a személyiségfejlődés rendkívül fontos krízisállapota. A krízis — mint erről később
részletesebben is szó esik majd — mindenekelőtt a személyiségen belül zajlik, de a kivetíté-
sek révén a közvetlen környezettel való kapcsolatot is érinti. Röviden szólva ez az időszak
kellemetlen, zavaró és fájdalmas tapasztalatokkal telített, melyek ennek ellenére — vagy
éppen ezért — az egészséges személyiségfejlődés nélkülözhetetlen feltételei. A kábítószer-
élvezet sajátos paradoxona, hogy kétségtelenül valamiféle „segítséget” nyújt a fiatalnak
abban, hogy képes legyen megszabadulni ezektől a gondoktól, elszakadni a számára sokszor
terhes és nehezen feldolgozható valóságtól. Ismét hangsúlyozom a jelenség paradox voltát: a
serdülő ilyenkor attól a valóságtól, azoktól a tapasztalatoktól szabadul meg, melyeknek át-
élésére feltétlenül szüksége lenne annak érdekében, hogy fejlődése töretlen maradjon!

Bűncselekmények elkövetése
A kábítószerek használata gyermek- és serdülőkorban számos okból szoros összefüggést mu-
tat az erőszak (az agresszivitás) és a bűncselekmények megjelenésével. Ennek kétségkívül
legfontosabb oka — különösen akkor, amikor a szertől való függés már kialakult — a fékez-
hetetlen vágy a megfelelő mennyiségű és típusú kábítószer megszerzésére. A fiatalok, akiknek
pénzre van szükségük ahhoz, hogy az áhított anyag birtokába jussanak, a cél elérése érdeké-
ben nem riadnak vissza az erőszakos cselekményektől (betöréstől, rablástól) sem. Személy
ellen elkövetett erőszak azonban előfordulhat olyan okból is, hogy bizonyos típusú kábítósze-
rek hatására átmenetileg feloldódnak azok a gátlások, melyek egyéb körülmények között fé-
kezik a nyílt agresszió megjelenését. Amikor a drog fogyasztása nagyon korán — gyermek-
korban vagy a serdülőkor elején — válik rendszeressé, nemegyszer tapasztalható, hogy az
egyén pszichológiai fejlődése elakad, és az éretlen személyiség nem ismer más módszert a
problémák kezelésére, mint az erőszakot. Ezzel együtt tulajdonképpen kézenfekvő az az
összefüggés, amit a kutatók a drogfogyasztók életkora és a bűncselekmények elkövetése
között találtak, mely szerint: ahogy növekszik a kábítószerrel visszaélő fiatalok életkora,
növekszik a különféle törvénybe ütköző cselekedetek száma is.

Iskolai és munkahelyi problémák

Mind a tapasztalatok, mind a vizsgálatok egyértelműen mutatják, hogy a rendszeres kábító-
szer-használat negatívan befolyásolja az iskolai teljesítményt. A lágy és a kemény drogokat
fogyasztó középiskolás diákok az átlagosnál jóval nagyobb valószínűséggel hagyják abba
tanulmányaikat még akkor is, ha korábban elfogadható, netán jó teljesítményt nyújtottak. Pár
évvel ezelőtt az Egyesült Államokban száz, rendszeresen kábítószert fogyasztó fiatalt kérdez-
tek meg arról, hogy ez a szokásuk milyen problémákhoz vezetett az iskolájukban, illetve a
munkahelyükön. A munkahelyi, illetve iskolai produktivitás csökkenését 51%-uk jelölte meg,
és ezzel párhuzamosan 49%-uk ismerte be, hogy egyre kevesebb időt tölt el a munkahelyén,
illetve az iskolában. 47%-uk került összeütközésbe tanárával, munkahelyi főnökével a kábító-
szer-használat miatt, 20%-uk kényszerült munkahely- vagy iskolaváltoztatásra, és az iskolába
járók közül 22%-nak kellett — vagy kellett volna — osztályt ismételnie.

Feszültségek a családban és a baráti kapcsolatokban

Az említett vizsgálat adatai szerint a száz kábítószer-fogyasztó fiatal 77%-a került valamelyik
rokonával összeütközésbe szenvedélye miatt, 64%-uk pedig — ugyanez okból — a közvetlen
családtagokkal, elsősorban a szülőkkel. 60%-uk állította, hogy a legtöbb barátjuk is drogot fo-
gyaszt, 50% ismerte el, hogy került már összeütközésbe barátaival a kábítószerek miatt. 45%
érezte úgy, hogy érzéseiben eltávolodott szüleitől, családtagjaitól, és 10% fizikailag is levált a
családjáról — azaz elköltözött otthonról. 44%-uk ismerte be, hogy lopott már pénzt otthonról
annak érdekében, hogy pszichoaktív szerekhez jusson, 33%-uk pedig azt, hogy szenvedélye
miatt elvesztette barátait. Ha az iskolai és munkahelyi adatokat, valamint a családi helyzetet
és a baráti kapcsolatokat együttesen szemléljük, látható, hogy a kábítószer élvezetével új élet-
forma (ha életről egyáltalán beszélhetünk) kezdődik el a fiatalok számára: az érdeklődési kör
beszűkül, a kábítószeren kívül lassan minden és mindenki elveszíti a jelentőségét. A baráti és
szociális kapcsolatok rohamosan beszűkülnek: a kábítószeres fiatal előbb-utóbb csak azokkal
tart kapcsolatot, akik maguk is fogyasztják az anyagot, illetve azokkal, akik valamilyen for-
mában alkalmasak arra, hogy a költséges szenvedélyt finanszírozzák.

Rendellenes szexuális magatartás

Ez utóbbiak közé tartoznak azok a — rendszerint — felnőttek, akik hajlandók pénzt fizetni a
testi kapcsolatokért. Az alkun, illetve anyagi megegyezésen alapuló szexuális magatartás
előbb-utóbb jellemzővé válik azokra a fiatalokra, akik visszaélnek a kábítószerrel, melynek
megszerzéséhez egyre több pénzre van szükségük. A probléma itt — mint ez köztudott —
nemcsak a „jobb sorsra érdemes” fiatalok közvetett prostitualizálódása, de a HIV/AIDS-fertő-
zés és a nem kívánt terhesség megnövekedett kockázata is. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a
kábítószer-élvező fiatal lányok az átlagosnál jóval gyakrabban hoznak világra olyan gyereke-
ket, akiknek testi-lelki fejlődése számos zavarral indul el, és többségükben örökbe fogadó
szülők vagy nevelőotthonok gondjaira bízzák őket. A kábítószeres gyereklányok teherbe esése
súlyos etikai, jogi és egészségügyi problémával jár, melynek minden szempontból — és min-
denki számára — megnyugtató megoldása jelenleg nincs.

Egyéb problémák
Régen tudjuk, hogy a kábítószerrel visszaélő fiatal súlyos — nemegyszer végzetes — közle-
kedési balesetek okozója lehet.
Ugyanakkor a kábítószer-fogyasztás és más pszichiátriai rendellenességek együtt járása (a
„komorbiditás”) — amit számos klinikai tapasztalat igazol — a droghasználat szerepe szem-
pontjából nem tisztázott. Például az elmúlt tizenöt évben számos olyan kutatás eredményeit
tették közzé, melyek nem tudták kimutatni, hogy az anyaghasználat közvetlen módon befolyá-
solná az emocionális zavart, a depressziót és az öngyilkossági gondolatokat. Azonban szület-
tek ezekkel ellentétes eredmények is, melyek azt bizonyítják, hogy a viszonylag hosszan tartó,
mindennapos használat szorongáshoz, depresszióhoz, az öngyilkosság veszélyéhez vezethet.
Annak érdekében, hogy az olvasó világosabban érzékelje a kutatások eredményei közötti
ellentmondás lényegét, ismét hangsúlyozni szeretném: tudjuk, hogy a szorongás és a de-
presszió gyakori kísérője a rendszeres droghasználatnak, ugyanakkor nem teljesen egyértel-
műek az álláspontok abban a tekintetben, hogy ezek a kóros lelki megnyilvánulások, állapo-
tok okai-e a kábítószer-fogyasztásnak, vagy éppen következményei. Valószínűnek tartom,
hogy az adoleszcenciában (tehát durván tizenegy és húszéves kor között) a kábítószer-
fogyasztás és a szorongás, illetve a depresszió oksági kapcsolatának mindkét formája előfor-
dulhat.
Mint ezt később részletesen is megpróbálom kifejteni, a serdülőkor kezdetén a korábban
stabilnak tetsző értékrend szükségszerűen megrendül, a szorongásszint megemelkedik. Ha
ilyenkor a gyerek — szülei, kortársai és a tágabb felnőtt környezet részéről — nem kapja meg
azt a támogatást, ami személyisége egészséges kibontakozásához nélkülözhetetlen, a szoron-
gáshoz a kilátástalanság, a reménytelenség érzése (a depresszió) társul, mely elől — a már
említett „kapun” át — a kábítószerek rendszeres fogyasztásához menekül. Ugyanakkor a
droghoz vezető másik út önmagában is eredményezheti a szorongás és a depresszió kibonta-
kozását: ha a gyerek — a szülő rosszul értelmezett engedékenysége folytán — megismerkedik
a kapudrogokkal, majd serdülőkorban — nem utolsósorban a családi kontroll, a következetes
ellenőrzés hiányosságai miatt — kortárskapcsolatai révén eljut a droggal való folyamatos
visszaélés stádiumába, ez a folyamat szintén szorongáshoz és depresszióhoz vezethet.
Ennek a kóros lelkiállapotnak — bármi legyen is a kibontakozás útja — legsúlyosabb
veszedelme az öngyilkossági gondolatok megjelenése. A szakirodalom az öngyilkosság el-
követését a kábítószer-használat súlyos kockázatai között tartja számon, annak ellenére, hogy
az önpusztítás szándékos jellege gyakran nem bizonyítható, hiszen az öngyilkossági szándé-
kon kívül okozhatja azt a szokottnál töményebb heroin éppúgy, mint a leromlott állapot, ami-
kor a szokásos dózis végez a fogyasztóval, vagy egy, a szerbe kevert szennyező ágens is.
Hozzáteszem: a kemény drogokkal visszaélés, illetve drogfüggőség esetén maga a drog-
használat is gyakran jelez valamiféle — tudatos vagy nem tudatos — önpusztító szándékot.
Hiszen tudjuk: a kezeletlen drogfüggőség prognózisa rendkívül rossz, és a kockázat még a
pszichiátriai kezelés esetén is fennáll.
Mint a fentiekből látható, a drog korai használatától a függőség kialakulásáig lényegében
három fázist különböztethetünk meg. Az első, amikor a gyerek vagy a serdülő először kerül
vele kapcsolatba — ízlelni kezdi a kábítószert (általában egy vagy több kapudrogot kóstolgat).
Itt a beavatkozás — a további drogfogyasztás leállítása, a helyzet romlásának megakadályozá-
sa — mindenekelőtt a szülő és a közvetlen környezet feladata. A droggal való visszaélés a
folyamat második fázisa, és míg a kábítószer ízlelése, a droggal való találkozás elsősorban a
gyermekkorban, illetve a serdülőkor első éveiben történik meg, a visszaélés néhány évvel
később — a serdülés derekán és az azt követő években — okoz gondot. Ebben a fázisban a
beavatkozás — a fiatalkorú életének rendezése, a függőség kialakulásának elkerülése — men-
tálhigiénés szakemberek, pszichológusok, pedagógusok és orvosok feladata, amit csakis a
családdal való szoros együttműködés vezethet sikerre. A harmadik fázis, a drogfüggőség, álta-
lában az ifjúkorban (ahogy szakmailag nevezzük: a késői adoleszcenciában) jelenik meg, és
kétségtelenül pszichiátriai rendellenességnek minősíthető. A drogfüggőség egy vagy több
anyag rendszeres használatát jelenti (kábítószer, patikában is kapható nyugtatók, fájdalom-
csillapítók, alkohol), melyet az iskolai, otthoni, munkahelyi szerepkötelezettségek teljesítésé-
nek folyamatos kudarca kísér. Ilyenkor az élet már teljes mértékben a kábítószer körül kezd
forogni: az anyag megszerzését (bármilyen áron) a használat, majd a kábulatból való kijóza-
nodás követi — és a körforgás máris kezdődik elölről. A drogfüggő — bár általában tesz erre
egy-két sikertelen kísérletet — egyedül már nem képes abbahagyni a szerfogyasztást, annak
ellenére, hogy pontosan ismeri a kábítószer-fogyasztás veszélyeit.

A megelőzés modelljei
A drogfogyasztás — mint jelenség — számos tudományág (például orvostudomány, pszicho-
lógia, szociológia) nézőpontjából elemezhető, így a prevenciós modellek is nagyjából e meg-
közelítések mentén bontakoztak ki. Az úgynevezett „betegségmodellek” a drogfüggőséget
csupán betegségnek tekintik, és elsősorban a függőség kezelésében, gyógyításában játszanak
fontos szerepet. Megelőzési törekvéseik főleg arra irányulnak, hogy azonosítsák a krónikus
alkoholista (vagy más kábítószer-fogyasztó) szülők gyermekeit, és megkíséreljék megakadá-
lyozni — vagy legalábbis késleltetni —, hogy ők is a kábítószer rabjaivá váljanak.
Az „ártalomcsökkentő modell” azoknak a károknak a csökkentésére törekszik, melyek a
rendszeres kábítószer-fogyasztás eredményei. Az injektáló drogfogyasztók részére steril tűt és
fecskendőt biztosítanak a HIV/AIDS, a hepatitis C-fertőzések megelőzésére. Ezzel együtt
azonban tudomásul veszik a drogfogyasztás fenntartását, például helyettesítő szert (szubszti-
túció) adva, ilyen például a heroin helyett adott metadon, amit gyógyszergyár állít elő. Meg-
kísérlik elérni, hogy kevesebb legyen a droghasználattal összefüggő erőszakos cselekmények
vagy a beszerzési bűncselekmények száma, vagy azt, hogy a kábítószer-fogyasztó ne üljön a
volán mögé.
 A társadalmi rendszerek modellje mindenekelőtt a droghasználattal kapcsolatos törvények-
re, szabályokra, a rendőrség, az egészségügy és a társadalmi szervezetek együttműködésére és
azokra a társadalmi normákra összpontosít, melyek a drogfogyasztáshoz kapcsolódnak. A
megelőzés ebben a modellben olyan jogszabályok és törvények megalkotásának — és érvény-
re juttatásának — sürgetésében mutatkozik meg, melyek a fogyasztás, a visszaélés és a függés
kialakulását akadályozzák, emellett nagyban épít az illetékes intézmények munkájára is.
A legátfogóbb preventív tevékenység lehetőségét a bio-pszichoszociális modell nyújtja.
Jelentősége abban rejlik, hogy két egymást kiegészítő célja: csökkenteni a betegséghez
vagy a rendellenességhez vezető kockázati faktorok számát, illetve hatékonyságát, és erősíteni
azokat a folyamatokat, melyek védelmet nyújtanak a kockázattal szemben. A kockázati és a
protektív faktorokra épülő megelőzés azoknak a longitudinális kutatásoknak az eredményeire
támaszkodik, melyek egyértelmű összefüggést állapítottak meg az egyéni jellemvonások és a
környezeti feltételek — illetve az egyén és a környezet kölcsönhatása —, valamint a későbbi
években kibontakozó droghasználat között. „Kockázati faktoroknak” azokat az egyéni vagy
környezeti jellemzőket nevezzük, melyeknek jelenléte kimutathatóan növeli a jövőbeni drog-
fogyasztás (visszaélés, függőség) valószínűségét. A „protektív faktor” fogalma már kétségte-
lenül ellentmondásosabb, de bizonyíthatóan léteznek olyan egyéni és környezeti jellemzők,
melyek veszélyhelyzetben csökkentik az egyéni kockázat mértékét. Előfordul, hogy a protek-
tív faktor a kockázati faktorra hatva mérsékli a nem kívánt viselkedésforma mértékét, illetve
előfordulási gyakoriságát, de előfordulhat az is, hogy eleve megakadályozza a kockázati fak-
tor megjelenését a gyermek vagy a serdülő életvitelében.
A longitudinális kutatások azonosították — illetve folyamatosan azonosítják — a kábító-
szer-fogyasztás kockázati faktorait, mind a személyen belülieket, mind pedig azokat, amelyek
a gyermek közvetlen (család, iskola, kortárskapcsolatok) és tágabb környezetében jelenhetnek
meg. Sok esetben nem ismerjük még pontosan az oksági összefüggéseknek azt a bonyolult
hálózatát, melyen keresztül a kockázati faktor a kábítószer-fogyasztáshoz vezet, és nem telje-
sen világos a kockázati és a protektív faktorok interakciója sem a fejlődés szakaszaiban. Elő-
fordul, hogy egy-egy kockázati faktor nyílegyenesen vezet el a droghasználathoz, és mégsem
beszélhetünk egyértelmű oksági összefüggésről, mert a faktor kiiktatása nem csökkenti a ká-
bítószer-fogyasztás mértékét. Vannak olyan kockázati faktorok is (később szó lesz még ró-
luk), melyek eleve adottak és megváltoztathatatlanok (nem lehet kiiktatni azokat), annak elle-
nére, hogy oksági kapcsolatuk a később kibontakozó szenvedéllyel egyértelmű. Ezzel együtt:
a kockázati és a protektív faktorok feltárása, hatásmechanizmusaik alapos megismerése az
eredményes prevenció nélkülözhetetlen feltétele.

Individuális kockázati faktorok

A fiatalkori szenvedélybetegségek megelőzésével és gyógyításával foglalkozó szakemberek
gyakran tapasztalják, hogy a drogfogyasztás megkezdésének, illetve a szerrel való visszaélés
megjelenésének esélye személyenként különbözik még akkor is, ha a környezeti feltételek
lényegében azonosak. Ez azt jelenti, hogy ugyanolyan körülmények között — például a
diszkóban marihuánát vagy alkoholt fogyasztó kortárscsoportban — az egyik fiatal átlép a
„kapun”, és végighalad a függővé válás útján, a másik viszont ellenáll a csábításnak, és még
ha el is szív egy jointot, sohasem válik belőle rendszeres kábítószerfogyasztó. Az elmúlt
tizenöt évben sokan vizsgálták ennek a valóban figyelemreméltó egyéni eltérésnek az okait, és
a kutatások számos olyan hajlamosító tényezőt, individuális kockázati faktort tártak fel,
melyek megléte vagy hiánya jelentősen befolyásolja a kábítószerrel való tartós kapcsolat
kialakulásának esélyét.
 1. Családtörténet — genetika
A vizsgálatok egyértelműen bizonyítják, hogy amennyiben a család történetében (a szülők, a
nagyszülők, a közeli vérrokonok életében) kimutatható az alkoholizmus vagy más drogszen-
vedély, a gyerek esetében is növekszik a kábítószer-fogyasztóvá válás valószínűsége. Felme-
rült a kérdés: a jelenség magyarázható-e a modelláló-modellált viszony működésével, vagyis
egyszerűen azzal, hogy a gyerek — bizonyos kor elérése után — utánozza a család idősebb
tagjainak viselkedését. Az ilyen kérdés a magatartásgenetika kutatóit mindig az örökbe foga-
dott gyerekek vizsgálatához vezeti, és ez történt ebben az esetben is. Amikor megvizsgálták
alkoholista és nem alkoholista szülők már igen korán (csecsemőkorban) örökbe fogadott gyer-
mekeit — akik tehát egyöntetűen kábítószermentes miliőben nevelkedtek —, azt találták,
hogy a drogfogyasztó szülők gyermekei ilyen körülmények között is nagyobb valószínűséggel
váltak kábítószer-használókká, mint a többiek! Feltételezhető tehát, hogy létezik valamiféle
genetikai értelemben vett hajlam a szenvedélybetegségre. Ezt bizonyítják egyébként azok az
ikerkutatások is, melyek szerint külön nevelkedő egypetéjű ikrek esetén, ha az ikerpár egyik
tagja pszichoaktív szereket fogyaszt, az átlagosnál jóval nagyobb az esély arra, hogy a másik
is — aki pedig teljesen eltérő környezetben él — ezt teszi! Szeretném azonban nyomatékosan
hangsúlyozni, mindez korántsem jelenti azt, hogy a drogfogyasztó szülők gyerekei törvény-
szerűen — valamiféle genetikai parancs alapján — maguk is kábítószer-élvezőkké válnak.
Éppen a korábbiakban említett vizsgálatok mutatták ki, hogy — a megnövekedett statisztikai
valószínűség ellenére — az alkoholista szülők gyermekeinek nagy része mégsem válik —
csupán örökletes alapon — alkoholistává vagy kábítószer-fogyasztóvá!
A családtörténeti, magatartás-genetikai vizsgálatok eredményei — egyéb ösztönzések mel-
lett — a kutatókat arra késztették, hogy keressék azokat az örökletes jellemzőket, tulaj-
donságokat, melyek összefüggésbe hozhatók a később kibontakozó kábítószer-használattal.
Azt találták, hogy a magas aktivitási szint és az úgynevezett élménykereső magatartás több-
kevesebb megbízhatósággal előre jelzi a kábítószer-fogyasztás korai megkezdését, és a függő-
ség kialakulását.
Régóta tudjuk, hogy a temperamentum az ember örökletes tulajdonsága. A skála, melyen
csecsemők, kisgyermekek, óvodások temperamentumszintjét mérik, e veleszületett tulajdon-
ság kilenc dimenzióját (ilyen például a viselkedés ritmikussága, a gyermek hangulata, figyel-
mének eltéríthetősége) különíti el, melyek egyike az említett aktivitási szint. A csecsemő és a
kisgyermek aktivitása (mozgékonysága, részvételi igénye a világban, amelybe beleszületett)
az egészséges fejlődés fontos feltétele. Számos vizsgálat igazolta, hogy a korai aktivitás
szintje pozitívan függ össze az intelligencia fejlődésével. Ugyanakkor — mint láttuk — a kis-
gyermekkori aktivitás magas szintje az évek múlva kibontakozó kábítószer-fogyasztás egyik
előrejelzője lehet. Az ellentmondásban szerepet játszhat az is, hogy létezhet — és valószínű-
leg létezik — túlságosan magas aktivitási szint (valamiféle fékezhetetlenség), bár a határ a
pozitív értelemben vett magas aktivitási szint és a negatív értelemben használt „különlegesen
magas” aktivitási szint között meglehetősen bizonytalan és elmosódó. A magam részéről
fontosabbnak tartom a magas aktivitási szint kölcsönhatását egyéb veleszületett tulajdon-
ságokkal és (nem utolsósorban) a környezettel, melyben a csecsemő és a kisgyermek aktivitá-
sa zajlik. Az egyéb veleszületett tulajdonságok között mindenekelőtt a már említett élmény-
kereső magatartást emelem ki, mely értelemszerűen a magas aktivitás kísérője lehet. Az
élménykereső magatartást — szakmai néven: szenzoros élménykeresést — a pszichológia
1972-ben kezdte vizsgálni annak ellenére, hogy a közvélemény számára csak az utóbbi
években vált nyilvánvalóvá (vagy érdekessé?), hogy vannak emberek, akik puszta kedvtelés-
ből hajmeresztő kockázatokat vállalnak, illetve folyamatosan keresik — és gyakorolják —
azokat a tevékenységformákat, melyek testi épségüket, életüket veszélyeztetik.
A skála, melyen az egyén szenzoros élménykeresésének szintjét mérik, négy alskálára
bomlik:
 a) Izgalom és kalandkeresés. Ez az a faktor, amelyre a testi épség kockáztatása leginkább
jellemző.
b) Szokatlan élmények keresése. Tulajdonképpen itt találjuk a „valódi”, nem a fizikai
kockázatra épülő élménykereső magatartást, ami megnyilvánulhat például a viselkedés
bizarrságában, az öltözködés vagy a hajviselet (hajszín) feltűnő jegyeiben — és ezen az
alskálán találjuk meg a legtöbb drogfogyasztót is.
c) Gátlástalanság. Ez a faktor tömöríti azokat a viselkedésformákat, melyek a szociális
(például szexuális) gátlások hiányának következményei.
d) Érzékenység az unalomra. A monotóniát, az események, a változatosság hiányát rosszul
tűrő emberek tartoznak ide, akik a kiszámítható, mindig, mindenben ismétlődő
környezetben feszültekké, nyughatatlanokká válnak.
Az elmúlt huszonöt évben számos vizsgálat igazolta, hogy a drogfogyasztók a szenzoros
élménykeresés skáláján — különösen pedig a „szokatlan élmények keresése” elnevezésű
alskálán — igen magas pontszámot érnek el.
2. Hiperaktivitás
A drogfogyasztásra hajlamosító, veleszületett tulajdonságok közé tartozik a hiperaktivitás is,
különösképpen akkor, ha a rendellenesség klasszikus tüneteihez agresszív viselkedés társul. A
hiperaktivitás olyan összetett és minden kézenfekvő feltételezés ellenére olyan nehezen
diagnosztizálható magatartási rendellenesség, hogy prevalenciája (előfordulási gyakorisága)
megbízhatóan nem állapítható meg. (Az Egyesült Államokban például hivatalosan 3-5%-ot
állapítottak meg, de előfordulnak 2%-ról, sőt 25%-ról szóló gyakorisági adatok is.) Mindez
arra utal, hogy e magatartási zavar észlelése a diagnosztikai elvek és a társadalmi tolerancia
együttes függvénye lehet. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az iskolában vagy a szülők által
hiperaktívnak tartott gyerekeknek mintegy a fele kapja meg ezt a minősítést a pszichológustól
vagy a pszichiátertől is, és — tovább bonyolítva a képet — három-négy, egymástól függetle-
nül vizsgáló szakember közülük is csak 25%-ot diagnosztizál egyöntetűen hiperaktívnak. Egy
azonban bizonyos: a hiperaktivitás azok közé a mentális zavarok közé tartozik, melyek döntő
súllyal a fiúkat érintik. A vizsgálatok szerint a hiperaktív gyerekek között négyszer-ötször
annyi a fiú, mint a lány.
A hiperaktivitás rendszerint öt-hat éves kortól diagnosztizálható zavar, mely a viselkedés-
nek három területén — a motórium, az impulzivitás és a figyelem — jelenik meg. A motoros
nyugtalanság (a hiperaktív gyerek általában olyan, mintha állandóan „fel lenne húzva”) és a
figyelemzavar (ami a koncentrálási képesség gyengeségét, az adott feladatról való könnyű
elterelhetőséget jelent) a kábítószer-fogyasztás szempontjából kevésbé lényeges, mert a kuta-
tások szerint az impulzivitás az a viselkedési jegy, mely — akár a hiperaktivitástól függetle-
nül is — a drogfogyasztásra hajlamosít. Az impulzivitás tulajdonképpen a tervezésre, az előre
gondolásra való képtelenséget jelenti, regisztrálásához három tünetegyüttes meglétére van
szükség az alábbiak közül:
1. A gyermek gyakran előbb cselekszik, és csak azután gondolkodik.
2. Feltűnően gyorsan és gyakran vált át egyik cselekvésből a másikba.
3. Feladatát, munkáját képtelen megszervezni.
4. Életkorához viszonyítottan túlzottan sok ellenőrzést igényel.
5. Játékokban, a csoportban nagyon nehezen tudja kivárni, amíg sorra kerül.
A felsorolásból is látható, de kutatások is igazolják, hogy az impulzivitás szoros kapcsola-
tot mutat a szenzoros élménykeresés személyiségvonás-együttesével. Mindez azonban nem
jelenti azt, hogy a hiperaktivitás valamiféle „minden vagy semmi” megnyilvánulás (ami min-
dig, mindenütt megjelenne, vagy soha, sehol).
 Az utóbbi években számos kutatás igazolta, hogy a hiperaktivitás tünetei az ingerhelyzet
függvényében fluktuálnak. A legfontosabb ilyen tényező: érdekli-e a hiperaktív gyermeket,
amit éppen csinál; a tünetek sokkal valószínűbben jelennek meg az unalmas, ismétlődő
tevékenységekben, mint az újdonságnak számító, „ingerlő” feladatok esetén. Ezzel párhuza-
mosan: a szabad játék során, amikor nincs feladathelyzet, és a gyerekek azt csinálják, amihez
éppen kedvük van, a hiperaktívak viselkedése alig különböztethető meg a többiekétől. Ugyan-
akkor abban a pillanatban problémák jelentkeznek, amikor mások igényeket támasztanak
velük szemben, vagy éppen szabályok közé akarják szorítani viselkedésüket.
Bár hivatalosan nem tartozik a hiperaktivitás diagnosztikai jegyei közé, a kutatók egyre
inkább hajlanak arra a véleményre, miszerint a hiperaktivitás egyik legfontosabb tünete, hogy
a szabályok által irányított viselkedést nem tűri el a gyermek, azaz alig képes a kéréseknek,
igényeknek, utasításoknak engedelmeskedni. Ezzel függ össze az a gyakran tapasztalható tény
is, hogy a hiperaktivitás óvodáskorban kevésbé ismerhető fel, mint az iskoláskorban. Az óvo-
dában nyilvánvalóan több a szabad játék, kevesebb a szabályokhoz kötött viselkedés, mint az
iskolában. A hiperaktív gyerek iskolai teljesítményét nem is annyira a folyamatosan alacsony
színvonal jellemzi, mint inkább a produktivitás elképesztő hullámzása. Ez a szélsőséges válto-
zatosság (ezért használom az „elképesztő” és a „szélsőséges” jelzőt, hogy a különbséget
érzékeltessem; hiszen minden tanuló teljesítményében kimutatható bizonyos szintű hullám-
zás) megmutatkozik az iskolán belül, de megmutatkozik a házi feladatok otthoni elkészítésé-
ben, illetve minőségében is. Teljesítményének tehát nem annyira a lustaság, mint inkább a
következetlenség a legfontosabb jellemzője.
Napjainkban erősödik az egyetértés, hogy a neurokémiai egyensúly hiánya — pontosabban
a dopamin vagy a noradrenalin működési mechanizmusának problémája — központi szerepet
játszik a hiperaktivitás kialakulásában, sőt a kutatók még azt is kimutatták, hogy az agy
melyik területén található meg ez a működési zavar. Feltételezik, hogy a hiperaktív gyerekek
többségénél ez az idegrendszeri probléma veleszületett (tehát vagy öröklött, vagy a terhesség,
illetve a szülés komplikációi idézik elő), míg a kisebbik részénél neurológiai betegség vagy
agysérülés okozza az egyedfejlődés folyamán.
A kutatások nem igazolják azokat a pszichodinamikus és viselkedés-lélektani koncepció-
kat, amelyek a hiperaktivitás létrejöttéért környezeti tényezőket tesznek felelőssé. Amikor a
hiperaktivitás családi hátterében a szülői magatartás hiányosságai, rendezetlen, kaotikus kör-
nyezeti feltételek mutathatók ki, szinte mindig bizonyítható, hogy a szülők maguk is érintve
vannak egy olyan genetikai folyamatban, mely a gyermek hiperaktivitásához vezetett. Számos
genetikai vizsgálat bizonyította például, hogy a hiperaktív gyerekek családjában az apák alko-
holizmusa (droghasználata) és antiszociális magatartása, illetve az anyák hisztéria jellegű
pszichiátriai betegsége jóval gyakoribb, mint az átlagos populációban. Ezek a tünetek a vér
szerinti szülőknél akkor is kimutathatók, ha a hiperaktív gyermek nevelőszülőknél él, tehát a
zavar kialakulásában nem a környezeti feltétel, hanem a genetikai tényezők játsszák a döntő
szerepet.
Az anya drogfogyasztása a terhesség alatt pedig szinte törvényszerűen magával hozza azt,
hogy a csecsemő hiperaktív, rengeteget síró, néha elviselhetetlenül nyugtalan kisbaba lesz. A
gyerek óvodás-, kisiskolás koráig elhúzódhatnak a panaszok, és esetükben igen gyakran a kis-
iskolás korban a figyelemkoncentráció-zavar, mely a tanulást akadályozza, a gyerek, a szülő
és a tanár számára is gondokat okoz. Ennek kivédésére nélkülözhetetlen a drogos anya gyer-
meke számára a pszichológus folyamatos felügyelete, gondozása.
A kutatók egy része úgy tartja, hogy sok hiperaktív gyereknél a viselkedés zavaraihoz vele-
született módon agresszió társul. Mások szerint a hiperaktív gyerekek egy része fájdalmas
tapasztalatai következtében válik agresszívvá. Az örökös fegyelmezés, a viselkedési és tanulá-
si kudarcok mintegy dacreakcióként váltják ki és erősítik meg az agresszivitást. Mindez első-
sorban a prognózis szempontjából fontos. A kérdés ugyanis: mi lesz a hiperaktív gyerekek
sorsa? A tapasztalatok szerint serdülőkorra a motoros nyugtalanság számottevően csökken, a
figyelem problémái és az impulzivitás azonban megmarad.
Jövőjüket illetően különösen azok a gyerekek vannak veszélyben, akiknél ezekhez a tüne-
tekhez agresszió társul. A vizsgálatok szerint az agresszió mentén úgynevezett másodlagos
tünetek — indulatkitörések, hazudozás, lopás, kábítószer-fogyasztás és a deviáns életvezetés
egyéb megnyilvánulásai — bontakoznak ki, amit nagyon sokszor alacsony önértékelés, a
frusztráció, akadályoztatás eltűrésére való képtelenség, valamint depresszió és szorongás kí-
sér. Ezek a hiperaktív fiatalok tehát nem tudnak beilleszkedni a társadalomba, sőt az esetek
többségében szembekerülnek vele.
3. Beilleszkedési rendellenesség
Ez a magatartási zavar a kábítószer-fogyasztás kockázati faktorai között kiemelkedő szerepet
játszik.
A beilleszkedési rendellenesség — melynek előfordulási gyakorisága a gyermek- és a ser-
dülőkorban mintegy 5% — a gyermekkorból a serdülőkor felé haladva különböző formákat
ölthet, melyek közül a leggyakoribbak: az antiszociális magatartás és az agresszió más szemé-
lyekkel, a következetes és durva szembenállás (úgynevezett „oppozíciós viselkedés”) a szü-
lőkkel, gondozókkal, nevelőkkel; a hazudozás, a lopás, az iskolakerülés (csavargás) és az
oktalan rombolás (vandalizmus).
A tudománytörténet — a morális megközelítéstől a szociálpolitikáig — több irányból pró-
bálta feltárni, megérteni a problémát, amit az említett tünetegyüttes kialakulása és megnyilvá-
nulása jelent, ezért a magatartási zavar elnevezése is — koronként és a választott nézőponthoz
igazodva — változott. Egy angol orvos, még a múlt század elején, „erkölcskórnak” (moral in-
sanity) nevezte, és — bár az elnevezés korántsem a lényeget ragadja meg — ahogy a maga-
tartást leírja, kétségtelenül elgondolkoztató: „Az önkormányzáshoz szükséges erő elveszett
vagy súlyosan sérült, ami által az egyén nem a beszélgetésre vagy a logikus érvelésre kép-
telen, hanem arra, hogy tisztességtudóan, a szokásoknak megfelelően vezesse önmagát az élet
forgatagában.”
Napjainkban az ilyen erkölcskóros embert a tudomány „antiszociális személyiségnek” ne-
vezi. Az antiszociális személyiség pszichiátriai és jogi értelemben nem elmebeteg, „csupán”
— speciális genetikai és környezeti feltételek hatására — sikertelenül szocializált ember, aki
sajátos életvezetése révén szüntelenül összeütközésbe kerül a társadalommal, amelyben él.
Mások gondjaira, fájdalmára és örömére érzéketlen, nárcisztikus (önimádó) alkat, impulzív,
és — mivel a büntetésre többé-kevésbé érzéketlen — rendszerint jobban vonzza a cselekede-
téből származó közvetlen haszon, mint amennyire ijeszti az érte fenyegető büntetés. Nem tud
szeretni, és nem tudja értékelni, ha őt szeretik. Kapcsolatai így felszínesek, rövid életűek,
nemi élete személytelen. Hiányzik belőle az egészséges ember szociális viszonyainak legfon-
tosabb jellemzője: a kötelességtudat és a felelősségvállalás.
Régóta sejtjük, hogy a gyermek- és serdülőkori viselkedés bizonyos jegyei és a felnőttkori
antiszociális magatartás között erős összefüggés mutatkozik. A klinikusok sorra hívták fel a
figyelmet arra, hogy a fiatalkorú bűnözők személyisége kora gyermekkortól kezdve proble-
matikus, és a kutatások is azt mutatták, hogy az antiszociális személyiség alapvető jegyei már
gyermekkorban is felismerhetők. Létezik tehát egy „deviáns spirál”, melyen az érintettek már
nagyon korán — kisgyerekkorukban vagy még előbb — indulnak el, és amely — ha a társa-
dalom nem avatkozik be, akkor egészen biztosan — a visszaeső bűnöző büntetésre érzéketlen,
a normák betartására képtelen személyiségének kialakulásához vezet.
A kérdéskör első teoretikai megközelítése egy nagyszerű amerikai pszichológus — John
Bowlby — nevéhez fűződik, aki árvaházban élő, hosszú ideig kórházban ápolt, illetve ép
családban nevelkedő gyerekek megfigyelése alapján alkotta meg úgynevezett „ragaszkodás-
(kötődés-) elméletét” (attachment theory). John Bowlby szerint az embernek már élete első
néhány hónapjában ki kell alakítania valamiféle kötést a környezetében élő felnőttekkel, és
ennek a megőrzése, illetve a későbbiekben új kötődések kialakítása az egészséges személyi-
ségfejlődés alapvető feltétele. Ha a gyermek a születését követő első hat hónapban nem tud
ilyen kötést kialakítani, vagy élete első három évében elveszíti azt a személyt, aki iránt a kötés
már létrejött, kibontakozik az „érzelem nélküli pszichopátia” (affectionless psychopathy) kór-
képe, mely gyakorlatilag lehetetlenné teszi a gyermek egészséges szocializációját, illetve har-
monikus beilleszkedését a társadalomba.
Az elmúlt húsz év vizsgálatai szerint a „legfontosabb másik”, a szülő elvesztése valóban
fontos tényező a gyermek viselkedésproblémáinak kialakulásában, ugyanakkor a kutatások
több szempontból módosították, illetve finomították Bowlby koncepcióját:
1. Megállapították, hogy a szülő elvesztése — bár kétségtelenül az emóció és a viselkedés
zavarához vezet — nem köthető egyetlen, jól körülhatárolt, specifikus kórkép kibontako-
zásához.
2. A szeretett személy elvesztése csupán egyetlen faktor a sok közül, amely szerepet játsz-
hat a kóros személyiségfejlődésben.
A vizsgálatok szerint ilyen kockázati tényező még — egyebek között — a család gazdasági
helyzete (a szegénység és a munkanélküliség), a szülői közöny és a diszciplínák hiánya az
egyik oldalról, illetve a gyermek túlzott, drillszerű — és következetlen — korlátozása, a szü-
lők alkoholizmusa, drogfüggősége és az a — gyakran emlegetett — eset, amikor a szülő maga
is bűnöző.
Ugyanakkor a kutatók rámutatnak arra is, hogy a gyermek sebezhetősége — genetikai és
korai biokémiai környezeti hatások következtében — különböző. Genetikai kockázati faktor-
nak tekinthető például a gyermek neme is, hiszen fiúnak születni — az antiszociális szemé-
lyiségalakulás szempontjából — eleve kockázatosabb, mint lánynak. A legnagyobb genetikai
kockázatot azonban a temperamentum, a veleszületetten magas aktivitási szint jelenti, mely
folyamatosan romló szülő-gyermek kapcsolathoz, a „nagymértékben büntető – alig gondosko-
dó” (high punitiv – low nurturance) szülői magatartáshoz vezethet, és így valójában az örök-
lött tulajdonság és a környezeti feltételek kölcsönhatása jelenti az antiszociális magatartás ki-
bontakozásának kockázatát. A biokémiai kockázati faktorok között elsősorban az idegméreg-
nek minősülő vegyi anyagokat kell megemlítenem; például az ólom jelenléte a gyermek véré-
ben (amit a nagyvárosi légszennyezés okozhat) — akárcsak a kis születési súly, a korai alul-
tápláltság és az anya kábítószer-fogyasztása a terhesség idején — figyelemre méltó előrejelző-
je az évekkel később regisztrálható hiperaktivitásnak és az antiszocialitásnak is.
Mindezt tekintetbe véve, a gyermek- és serdülőkori magatartás speciális zavaraira —
melyek tizennyolc éves kor után az antiszociális személyiség jellegzetes tüneteihez vezethet-
nek — a „beilleszkedési rendellenesség” (conduct disorder) formális diagnózisát alkalmazzák.
Ennek előnye, hogy egyértelműen jelzi: a gyermek valamiféle „deviáns spirálon” halad, és
életének bármelyik szakaszában vizsgáljuk meg, a mutatott tünetegyüttes ugyanarra az oksági
háttérre vezethető vissza. Hátránya viszont, hogy az alkalmazkodási zavar dimenzionális
jelenség, azaz a gyerekek bomlasztó tevékenysége — ami a szülőknek, nevelőknek, kortár-
saknak problémát okoz — típusában, súlyosságában és gyakoriságában is különbözik. Egye-
lőre csak azt mondhatjuk, hogy az alkalmazkodási rendellenességként diagnosztizált magatar-
tási zavar esetén ezek a problémák súlyosak és folyamatosak — szemben azzal a ténnyel,
hogy esetenként minden gyerek mutathat hasonló tüneteket. A határ tehát a „normális” és az
„abnormális”, a klinikus és a szubklinikus megnyilvánulások között kétségtelenül bizonytalan
és mesterséges.
Például az Amerikai Pszichiátriai Társaság Diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-
IV) a diagnózis felállítását akkor tartja jogosnak, ha
1. ismételtek és folyamatosak azok a viselkedésformák, melyek következtében mások alap-
vető jogai, illetve az életkornak megfelelő legfontosabb normák és szabályok sérülnek;
 2. a vizsgálatot megelőző tizenkét hónapban három vagy több, illetve a vizsgálatot meg-
előző hat hónapban legalább egy viselkedésforma volt regisztrálható az alábbiak közül:
agresszió emberrel vagy állattal szemben, súlyos szabálysértés, mások tulajdonának
rongálása, csalás és lopás;
3. a zavar klinikailag is kimutatható, súlyos kárt okoz az egyén szociális életében, iskolai
vagy munkahelyi teljesítményében.
A beilleszkedési rendellenesség első jelei már kétéves kor körül — amikor a gyermek már
jár és beszél, azaz szociálisan interaktív — megjelennek. A vizsgálatok szerint a két-három
éves gyermek ingerlékenysége, engedetlensége, figyelmetlensége és impulzivitása már előre
jósolja a hiperaktivitást és a beilleszkedési rendellenességet. Azok a gyerekek, akik iskolába
kerülve az agresszív és a szembenálló (oppozíciós) viselkedésnek már magas fokára jutottak,
nagy valószínűséggel figyelmen kívül hagyják a tanári instrukciókat, megverik osztálytársai-
kat, és rongálják az iskola és a tanulók tárgyait, eszközeit. Magától értetődő, hogy az ilyen
gyerek kapcsolata pillanatok alatt elromlik mind a nevelővel, mind az osztálytársaival, és
figyelmetlensége miatt a tanulásban is súlyos problémák jelentkeznek. Így azután a beillesz-
kedési rendellenességet mutató gyermek gyorsan szembekerül az iskolával — és az iskola is
vele. Az osztálytársak elutasító magatartása már a második-harmadik osztályban valamiféle
szociális izolációt eredményez, és nemegyszer tapasztaljuk, hogy a feltűnést kereső, a felnőtt
normákkal és a kortársakkal állandóan szembehelyezkedő gyermek ilyenkor szívja el az első
cigarettát, vagy kerül kapcsolatba a kábítószerekkel.
A felső tagozatban, a serdülőkor kezdetén az ilyen gyermek tovább halad előre a deviáns
spirálon. A negyedik-ötödik osztályban a társak már teljesen kiközösítik őt, és a családban a
folyamatos ellenőrzés, a „monitorozás” hiánya — különösen, ha ehhez súlyos családi konflik-
tusok is kapcsolódnak — tovább nehezíti a helyzetet. A gyerek ilyenkor már utálja az iskolát
— a tanulással, a tanárokkal és az osztálytársakkal együtt —, ami rövid időn belül lógáshoz,
csavargáshoz és az iskolából való eltanácsoláshoz vezet. Az új iskolában — ahova a tanköte-
lezettség miatt feltétlenül be kell íratni őt — kezdődik minden elölről, annak ellenére, hogy
ilyenkor — talán mondanom sem kell, hogy általában későn — már a Nevelési Tanácsadó
munkatársai is elkövetnek mindent annak érdekében, hogy a gyereket megállítsák a spirálon.
A beilleszkedési rendellenességgel küzdő gyerekek jelentős része ekkor már rendszeresen
dohányzik, alkoholt fogyaszt, szipuzik, gyógyszereket szed orvosi rendelvény nélkül, és talál-
kozunk már a kábítószer-visszaéléssel is. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor követi el az első
bűncselekményt is, amit később sok — és egyre súlyosabb — hasonló követ.2
4. A serdülőkori személyiség
Amikor a serdülőt kábítószer-fogyasztás — vagy egyéb deviáns cselekmény — miatt pszi-
chológushoz viszik, az esetek többségében felismerhető az a „deviáns spirál”, amelyen a gye-
rek már hosszú évek óta halad, és amelynek menetéről a korábbiakban beszámoltam. Előfor-
dul azonban olyan eset is, amikor a serdülőkorban jelentkező problémának nincsen semmiféle
előzménye; a gyerek, aki életének első tíz-egynéhány esztendejében jól szocializáltnak tűnt,
és a deviáns „kisiklás” egyetlen tünetből sem volt előre jelezhető, hirtelen lázadó — rebellis
— lesz, csavarogni kezd, elköltözik a szüleitől, és — természetesen — megismerkedik a kábí-
tószerrel is. Vajon mi a magyarázata a serdülőkori lázadásnak, mely kétségtelenül a kábító-
szer-fogyasztás fontos kockázati faktora?
Szerencsére még ma is szép számmal akadnak olyan családok, amelyekben a gyerekneve-
lés első tíz esztendeje viszonylag harmonikusan, említésre érdemes problémák nélkül zajlik.
A serdülés évei különösen ezekben a családokban okoznak — vagy okozhatnak — riadt meg-
lepetést. A gyermek, akivel eddig nem volt semmi komoly baj, és aki a szülői értékeket és
2
A hiperaktivitással és a beilleszkedési rendellenességgel Nyugtalan gyerekek című könyvemben (Saxum,
2009) részletesen foglalkozom.
normákat — ha néha meg is szegte őket — olyan alapvető igazságokként kezelte, amelyek
nem szorulnak bizonyításra, most hirtelen dacossá és gyanakvóvá válik. Bizalmatlan lesz, el-
szaporodnak az indokolatlan „nem”-ek, a dühös kitörések, és az olyan játszmák, melyeknek
nyilvánvaló célja: a szülő alkalmatlanságának bizonyítása. (Ilyen például az „Igen, de…”
játszma. A gyerek valamilyen problémájában a szülőtől kér tanácsot, aki — a megtiszteltetés-
től megilletődötten — elmondja véleményét. „Igen, ez jó — feleli a gyerek —, de…” A szülő
újabb tanácsot ad, a válasz azonban ugyanaz: „Igen, de…” A harmadik, negyedik változat
után a szülőnek már nincs több javaslata, a gyerek pedig megállapítja magában: ismét hiába
fordult a szülőhöz használható tanácsért.) Amikor a pszichológus elmondja az aggódó szülő-
nek, hogy mindez a serdülő autonómiájáért folytatott küzdelmét jelenti, a szülő általában
hitetlenül rázza a fejét: „Nálunk minden segítséget megkap a gyerek ahhoz, hogy autonóm
legyen — feleli —, semmi szükség arra, hogy olyasmiért harcoljon, ami úgyis a rendelkezésé-
re áll.”
Az autonómia — illetve az érte folytatott küzdelem — a serdülőkor legjelentősebb problé-
mái közé tartozik. Ahhoz, hogy megértsük, mit jelent az autonómia a serdülő számára, és mi
zajlik benne, amikor a szülői környezetben feszültséget provokál („Hová mész?” — kérdi
ártatlanul az anya, és a dühös és sértő megjegyzések, amelyekkel a serdülő fiú reagál, fájdal-
mas tüskét hagynak a szülőben — de maga a serdülő is szenved tőlük; általában maga sem
érti, miért csinálja), mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy az autonómia nem a serdülőkor új-
donsága, hanem az élet korai szakaszában meginduló folyamat, mely a serdülés éveiben kri-
tikus pillanathoz érkezik. Az autonómia fejlődésének pszichológiai alapfogalma az interna-
lizáció, amikor a kisgyermek képessé válik arra, hogy a magába épített (internalizált) szülői
intelmek vagy éppen vigasztalások segítségével megóvja önmagát valamilyen veszélytől,
vagy bűntudatot érezzen egy-egy tiltott cselekmény elkövetése után, illetve megnyugtassa
magát egy kellemetlen vagy fájdalmas történést követően. Kétségtelen, hogy a szülő szemé-
lyes jelenlétére már kevésbé van szüksége, mint eddig: az internalizált szülő segítségével egy
lépést tett az autonóm életvezetés felé.
A fejlődéslélektan különböző irányzatai az autonómia címszó alatt általában a „szülőről
való leválás” folyamatáról beszélnek, és úgy vélik, hogy ez a folyamat a serdülőkor többé-
kevésbé éles küzdelmeiben zárul le. A pszichoanalízis például az Ödipusz-komplexus újra-
élését tartja a serdülőkor legfontosabb pszichológiai jellemzőjének. Ebben az értelmezésben a
serdülő akkor válik autonómmá, amikor — a szexuális partner kiválasztása révén — elszakítja
az őt a szülőhöz fűző kötést. A pszichoanalízis szerint tehát a szülőhöz fűződő kapcsolat vég-
leges feladása az autonóm életvezetés kötelező előzménye, mondhatjuk így is: ára.
Az elmúlt negyedszázadban a serdülésről alkotott analitikus felfogást számos bírálat érte.
A legtöbb kritika azt kifogásolja, hogy a pszichoanalízis a szexualitást állítja a serdülőkori
krízis centrumába, és ennek az életszakasznak olyan alapvetően fontos problémáit, mint az
érdeklődés, a barátság, az identitás figyelmen kívül hagyja, vagy szublimációnak, az alap-
probléma speciális hárításának minősíti. Kétségtelen, hogy a pszichoanalízist belülről refor-
máló, úgynevezett „ego-pszichológiai” irányzat drámaian megváltoztatta a serdülésről alkotott
pszichoanalitikus képet.
A szülőről való végleges leválás, mint az autonóm életvezetés kritériuma, ma is jelen van a
serdülésnek mind klinikai, mind fejlődés-lélektani megközelítésében. Nem vitatható, hogy a
fejlődés folyamán — éppen az említett internalizáció révén — a szülő fizikai jelenléte egyre
kevésbé feltétele a gyerek zökkenőmentes életvitelének. Nem vitatható az sem, hogy ez a „le-
válási folyamat” szorosan összefügg az autonómia kibontakozásával. Mégis úgy látszik, hogy
a pszichológia különböző iskolái, irányzatai által képviselt „leváláselméletek” két fontos kér-
dést figyelmen kívül hagynak a jelentés értelmezése során:
1. Miért folytat a serdülő küzdelmet az autonómiáért olyan „nyitott” családokban is, ahol
az önálló életvezetés — látszólag — nem ütközik akadályokba?
 2. A kisgyermekkortól nyomon követhető leválási folyamat valóban lezárul-e a serdülés
derekán megfigyelhető kiélezett küzdelmekkel? Lehetséges-e, hogy ezek a rejtélyes —
és néha látványos — küzdelmek egyszerűen csak elterelik a figyelmet a fejlődés követ-
kező állomásáról, melynek tüzetesebb megismerése megvalósíthatná a leválás folyama-
táról és szerepéről alkotott pszichológiai képet?
A kisiskolás gyermek viszonylag harmóniában él családjával. Az internalizált szülői nor-
mák és értékek alapján — a kibontakozó „felettes én” működése révén — a gyermek a szabá-
lyokat sérthetetlennek tartja (természetesen sokszor megszegi ezeket, de eszébe sem jut, hogy
a felnőtt által felállított szabály hibás vagy téves lehet — hogy azt esetleg meg is lehetne vál-
toztatni), önbecsülése, önértékelése a szülői elismerés függvénye.
A pubertásban jelentkező új igények azonban szétzúzzák a kisiskoláskor viszonylagos har-
móniáját. A gyereket újfajta érdeklődések és elsősorban a társakkal — nem pedig a szülővel
— megosztható titkok húzzák a családon kívüli világ felé. A serdülés kezdetén — tizenegy-
tizenkét éves korban — a gyerek még nem szakítja meg a függését a szülőktől, de bizonyos
területek már kiválnak a szülőközpontú világból. Ekkor bontakozik ki az a krízisállapot,
melyet az autonómiáért folytatott küzdelemnek nevezünk, és melyet — éppen úgy, mint a
másfél éves gyermek külvilág felé fordulását — az autonómia és a „külön létezés” (szepará-
ció) érzésének gyönyöre kísér. A krízis első szakaszát — mely általában tizenhat-tizenhét
éves korig tart, de a korhatár természetesen nagyon viszonylagos — individualizációnak
nevezzük, és mivel a lázadás, a rebellió kapcsán elkezdődő droghasználat elsősorban ehhez az
életszakaszhoz kötődik, a továbbiakban mindenekelőtt ezzel a periódussal foglalkozom.
Az individualizáció időszakában a serdülőt főként a „honnan?” — kérdés foglalkoztatja,
melyre — gondolataival, de cselekedeteivel is — a következő választ adja: „Teljesen mind-
egy, hogy hová, csak onnan — vagyis a szülői függőségtől — el!” A korszak legfontosabb
fejlődési feladata tehát a szeparáció, a törekvés arra, hogy korábbi függéseitől elkülönülve a
serdülő meghatározza önmagát. (Ebből következik, hogy azokkal szemben igyekszik a leg-
inkább „önmaga lenni”, akikhez korábban a legerősebben kapcsolódott.) Az individualizáció
mindenekelőtt belső küzdelem, melyet a serdülő nem az előtte álló szülő ellen folytat, hanem
a sok évvel korábbi szülő ellen, akit — a „felettes én” formájában — saját személyiségébe
épített. Úgy is fogalmazhatnám: a küzdelem nem a szülő ellen irányul, hanem saját belső
vágya ellen, hogy továbbra is elhiggye — ami eddig természetes volt számára —, hogy a
szülők mindent jobban tudnak róla (és nála), és minden körülmények között megvédik őt!
Tulajdonképpen természetes, hogy ez a belső küzdelem növeli a külső — a családtagok kö-
zötti — feszültséget is. Egyrészt azért, mert a serdülő a saját felettes énjével (a gyermekkorá-
ban internalizált szülővel) folytatott küzdelmét kivetíti (projiciálja) az előtte álló szülőre, más-
részt azért is, mert valahol mélyen — természetesen nem tudatosított formában — arra gya-
nakszik, hogy becsapták őt! Ráébred arra, hogy mindaz, amit tízéves koráig a jóról és a rossz-
ról, a helyesről és a helytelenről, a hamisról és az igazról a sajátjának vélt, tulajdonképpen a
szülő normái és értékei!
Keresni kezdi önmagát, és ennek a folyamatnak az első fázisa szükségképpen az, hogy
amit a szülőtől kapott, és amit gyermekkorában a saját világképévé internalizált, az csak rossz
lehet! Önmagát tehát valahol más irányban — az eddigiektől távol — kell keresnie! Ilyenkor
fordul elő, hogy minden rossz, amit a szülő mond; nem a kijelentés tartalma miatt, hanem
azért, mert ő mondta, és ez a tendencia vezethet el a kábítószer kipróbálásához is.
Minden szempontból kritikus időszak ez, mert ha a szülő nem figyel oda a serdülőben zajló
belső küzdelemre, vagy értetlen autoritással — könyörtelen fegyelmezési módszerekkel —
próbálja visszaszorítani, megtörni gyermeke autonómiatörekvéseit, a serdülő könnyen rebel-
lissé válhat, azaz fizikai értelemben is szakít szüleivel. Szeretném hangsúlyozni tehát azt a
paradoxnak tűnő, mégis alapvetően igaz tényt, hogy a szülővel való rebellis szakítás soha nem
a belső, valódi autonómia megvalósulását jelzi, hanem éppen ellenkezőleg azt, hogy a fejlődés
ebben a kritikus, átmeneti fázisban leállt; a serdülő elakadt az önálló, független személyiséggé
válásnak ebben a korai szakaszában. A belső autonómiát a külső rebellióval helyettesíti, és
elképzelhető, hogy soha nem lesz képes továbbhaladni az úton, amelyről letért. Ilyenkor már
nemcsak egy-egy joint elszívása jellemzi a kábítószerhez fűződő viszonyát, hanem elérkezik a
„visszaélés” periódusához, a deviáns életvezetés küszöbéhez.
A serdülés — vagy inkább adoleszcencia — második szakasza — hozzávetőleg a tizen-
hetedik életév után — már nem a „honnan?”, hanem a „hová?” kérdésre keresi a választ,
vagyis nem a múlt, hanem a jövő felé tekint. Persze ez csak akkor következik be, ha a gyerek
korábban nem vált rebellissé, a család viszonylagos épségben vészelte át a serdülés kritikus
éveit. Ilyenkor beszélünk az „újraközeledés” szakaszáról. Már tizenöt-tizenhat éves kor táján
tapasztalható, hogy a serdülők panaszkodnak: „A szüleim nem értenek meg engem” — mond-
ják, és az ebben vagy az ehhez hasonló mondatokban jól felismerhető az újraközeledés vágya.
Tizennyolc éves kor után pedig egyre általánosabbá válik valamiféle megbocsátó magatartás a
szülővel szemben. A fiatalt nem idegesítik többé azok a szokások, hangsúlyok, mozdulatok,
melyek a szülő viselkedésében korábban irritálták őt, és azokat a szülői normákat, értékeket,
melyek sikerrel vészelték át a serdülőkori szupervíziót, a fiatal — most már magasabb szinten
— a saját értékévé avatja.
A serdülőkori küzdelmekkel kapcsolatosan feltett két kérdésre tehát a következőképpen
válaszolhatunk:
l. Az autonómiáért folytatott küzdelem csak részben függ attól, hogy a szülő gátolja-e
ezeket a törekvéseket vagy sem. A harc a gyermekkorban internalizált normák és értékek
felülbírálatáért folyik.
2. Az autonómia fejlődése nem zárul le az elszakadásért folytatott küzdelmek befejezése-
kor. Az újraközeledés — az értékek átmentése és a zilált kapcsolatok helyreállítása —
ugyanolyan fontos része az autonómiáért folytatott harcnak, mint az előző fázisok.
Nyugodtan mondhatom azt is, hogy a fiatal, aki elérkezik az újraközeledés periódusához,
egyre távolabb kerül a kábítószer és a deviáns életvezetés fenyegető veszedelmétől.

Családi kockázati faktorok

Az individuális és a családi kockázati faktorok elkülönítése sok tekintetben mesterkélt, hiszen
az egyén karaktervonásai — illetve ezek legtöbbje — eleve tartalmazzák (hordozzák, maguk-
ba építik) a családi hatásokat. Úgy vélem, az előző fejezetből is nyilvánvalóvá vált, hogy a
drogfogyasztásnak olyan kockázati faktorai, mint például a hiperaktivitás, az alkalmazkodási
rendellenesség vagy éppen a serdülő személyisége, öröklött és szerzett — mindenekelőtt a
családi hatások következményeként létrejött — karaktervonások szintézisei. A kockázati fak-
torok ilyen típusú elkülönítése, felosztása mégsem egyszerűen didaktikus fogás, sokkal
inkább a megelőzés stratégiáinak (a „célpont”, az időzítés és a módszer meghatározásának)
ügyét szolgáló „strukturális rendteremtésnek” tekinthető.
Az olyan feltételezések ellenére — vagy azokon túl —, hogy a drogfogyasztásra létezik
genetikus hajlam, többszörösen bizonyított tény, hogy a családtagoknak mint modelleknek a
szerepe rendkívül jelentős. Vizsgálatok igazolják, hogy a családnak minél több tagja (szülő,
nagyszülő, idősebb testvér) él pszichoaktív szerekkel, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a
gyerek is kábítószer-fogyasztóvá válik, sőt annak is, hogy az „anyag” használatát életének
viszonylag korai periódusában kezdi el! (A korábbiakban pedig már említettem azt az össze-
függést, mely szerint a korán elkezdett droghasználatnak jósló ereje van a későbbi visszaélés,
illetve függés kialakulására.)
A család nevelési stílusának szintén komoly szerepe lehet abban, hogy a gyerek — vagy a
serdülő — drogfogyasztóvá válik. A rossz értelemben vett engedékenység, de a túlzottan szi-
gorú, autoriter szülői magatartás is előre jelzője lehet annak, hogy a gyerek kipróbálja a pszi-
choaktív anyagokat. A „rossz értelemben vett engedékenység” fogalmát — az adott témakör-
ben — kettős értelemben használom. Mindenekelőtt azokra a szülőkre gondolok, akik — saját
életük túlterheltsége miatt vagy egyéb okból — elmulasztják a gyermek megfelelő felügyele-
tét. Szülői magatartásukból hiányzik (vagy nem megfelelő mértékben van jelen) a monitoro-
zás, vagyis annak a — kétségtelenül nem könnyű — feladatnak a megvalósítása, hogy a szülő
ismerje és finoman irányítsa gyermeke mindennapi életét; tudja, hol és kikkel tölti szabad-
idejét, mi köti le leginkább a figyelmét, érdeklődését, kikkel barátkozik, milyen a felnőtt
környezetéhez való viszonya és így tovább.
Tapasztalataim szerint a szülők jelentős része számára ez a feladat komoly teher, és úgy
próbál menekülni előle, hogy önkéntelenül is sietteti gyermeke fejlődését, azaz minél előbb
szeretné eljuttatni a fejlődésnek arra a szintjére, amikor szülői felelőssége megszűnik (vagy
minimálisra csökken), mert a gyerek már önmagáért képes felelősséget vállalni. Ez az önkén-
telen siettetés az élet korai szakaszától működik: a négy-öt hónapos csecsemő már egyedül
iszik bögréből, még egyéves sincs, és már szobatisztaságra nevelik, a hatévesnek már kulcs
lóg a nyakában, és mielőtt — egyedül — hazamegy az iskolából, még a testvéréért is átszalad
az óvodába. Mindez azt jelenti, hogy a szülő — aki nem képes ellátni gyermeke monitorozá-
sát — olyan szintű önállósággal és felelősséggel ruházza fel, melyre az adott életkor eleve
alkalmatlan. Ebből következik azután, hogy az egészséges szocializáció kockázata — a bal-
esettől kezdve, cigaretta, alkohol, marihuána megízleléséig — rendkívüli mértékben meg-
növekszenek. Természetesen a szülői kontroll, a monitorozás lehetőségei lecsökkennek — és
formái megváltoznak —, amikor a gyerek eléri a serdülőkort. Erre a kérdésre később vissza-
térek még.
A rossz értelemben vett engedékenység másik formája — mint korábban már említettem
— az, amikor a szülő túlságosan enyhén ítéli meg a gyerek találkozását bizonyos típusú dro-
gokkal — elsősorban az alkohollal. „Ugyan, pár korty nem árthat meg” — mondja az apa, és
koccint tízesztendős kisfiával, holott a vizsgálatok tanúsága szerint az ilyen típusú engedé-
kenység pozitív összefüggést mutat a tinédzserkorban kezdődő kábítószer-fogyasztással.
A túlzottan szigorú, autoriter — szabály- és nem gyermekközpontú — szülői gyakorlat a
kábítószer-fogyasztás szempontjából elsősorban a serdülőkorban veszedelmes. Ilyenkor a ser-
dülő természetes autonómiatörekvései ütköznek a merev szülői normákkal, és a gyakori
ütközések könnyen lázadáshoz, rebellióhoz vezethetnek. A pszichológiai praxisban rendszere-
sen tapasztalható, hogy ez a probléma elsősorban azokban a családokban fordul elő, melyek
nem hajlandók tudomásul venni, hogy gyermekük — bár nem felnőtt még — nem gyerek
többé. Ugyanazt a nevelési gyakorlatot erőltetik, mely a korábbi tíz-tizenkét évben eredmé-
nyes volt. Nem tudják elfogadni, hogy a gyereknek már titkai vannak, melyeket nem a szülő-
vel kíván megosztani, és hogy életének fokozatosan kialakulnak azok a szférái, melyekben
igényli a szülőtől való függőség megszűnését. A szülői mesterség egyik legnehezebb feladata
úgy segíteni a serdülőkorú gyerek leválási törekvéseit, hogy a tinédzser mégse maradjon telje-
sen szülői kontroll nélkül — illetve életének nehezebb döntései, fordulatai előtt maga is igé-
nyelje a szülő tapintatos irányítását.
Közvetlenül az utóbbi kérdéshez kapcsolódik az a vizsgálati adat, mely szerint a családot
összefűző érzelmi kapcsolat ereje szintén megjelenik a kockázati — illetve a védő (protektív),
a kockázatot enyhítő — faktorok sorában. Kimutatták például, hogy az anya–gyermek viszony
minősége a gyermek ötesztendős korában jelentősen befolyásolja a kábítószerrel való kapcso-
lat létrejöttének kockázatát tizenkét-tizenhárom évvel később. Azoknak az anyáknak a gyer-
mekei, akiknek reakciókészsége ötéves korú kislányukkal vagy kisfiúkkal csökkent mértékű
volt, akik kevésbé voltak gondoskodók és védelmezők, emocionálisan hidegnek, ugyanakkor
elvárásaikban nagyon is igényeseknek mutatkoztak gyermekeik iránt, nagyobb valószínűség-
gel váltak tizennyolc éves korukra marihuánafogyasztókká, mint a többiek. Ami pedig a leg-
fontosabb: mindez fordítva is igaz! Az erős érzelmi kötés, mely a gyereket a családhoz fűzi,
csökkenti mind az antiszociális magatartás, mind a kábítószer-fogyasztás valószínűségét a
serdülőkorban.
Az oksági összefüggést a szülői magatartás és a serdülő kábítószerhez fűződő viszonya kö-
zött a kutatók a következőképp írják le: a szülő azonosulása a hagyományos társadalmi érté-
kekkel erős és kölcsönös érzelmi kapcsolathoz vezet a szülő és gyermeke között. Ez a kölcsö-
nös érzelmi kapcsolat viszont a gyerekeket készteti arra, hogy internalizálják (magukba épít-
sék) a szülő által közvetített hagyományos értékeket, aminek eredményeképpen serdülőkoruk-
ban olyan társakkal keresik a kapcsolatot, akik nem használnak drogot, és természetesen
maguk is absztinensek lesznek.
Úgy látszik tehát, hogy a szülői normák, nevelési stílusok és a családtagok közötti érzelmi
kötés együttesen, sajátos kölcsönhatást alkotva segítik elő — vagy akadályozzák — a gyerek,
illetve a serdülő kapcsolatba kerülését a kábítószerrel. Néhány évvel ezelőtt egy kutatócsoport
kimutatta, hogy a pozitív érzelmi kötésen alapuló szülő–gyermek kapcsolat, valamint a meg-
felelő nevelési stílus még akkor is képes megakadályozni, hogy a serdülő alkoholt fogyasszon,
ha a család felnőtt tagjai között akad olyan, aki rendszeresen iszik!
Vizsgálatok igazolják azt is, hogy a család belső diszharmóniája a serdülőkori kábítószer-
fogyasztás komoly kockázati faktora. Kétségtelen, hogy ha a szülők válása a gyermek serdü-
lőkorában következik be, növekszik a veszélye annak, hogy a tinédzser előbb-utóbb összetalál-
kozik a pszichoaktív szerek valamelyikével. Ugyanakkor sokan úgy vélik, hogy a jelenségben
nem maga a válás játssza a döntő szerepet, hanem a szülők diszharmóniája, mely a válást
megelőzi — sőt kíséri és gyakran követi is. Ez a felfogás olyan kutatási eredményeken alapul,
melyek szerint a diszharmonikus családokban nevelkedő gyermek esélye az antiszociális
magatartásra és a kábítószer-fogyasztásra megnő akkor is, ha a szülők elválnak — és akkor is,
ha nem!
Végül, de nem utolsósorban, a család anyagi helyzete is a kockázati faktorok között szere-
pel, bár a kérdéskörre vonatkozó vizsgálatok eredményei meglehetősen ellentmondásosak.
Vannak kutatók, akik azt találták, hogy a rendkívül szegény családokban élő antiszociális
gyerekek hamarabb — és könnyebben — válnak droghasználókká a többieknél, ugyanakkor
mások pozitív összefüggést mutattak ki a tanulók kábítószerhasználata és a szülők iskolai
végzettsége, valamint foglalkozási szintje között, azaz minél iskolázottabb volt a szülő, és
minél magasabb volt a hivatali beosztása, gyermekük annál valószínűbben találkozott már a
kábítószerrel. Kétségtelen, hogy a nyomor — az összezsúfoltság, az éhség, a folyamatos
anyagi kiszolgáltatottság — növeli a gyermek fejlődésének egészségügyi és magatartási koc-
kázatát, ugyanakkor — többek között — a hazai és nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják,
hogy a szülő kiemelkedően jó anyagi helyzete szintén nem elhanyagolható kockázati faktor.
Amikor a gyerek választási lehetőségei anyagi értelemben szinte korlátlanok, és a szülő —
szeretete és fizikai jelenléte helyett — a jólét anyagi szimbólumaival halmozza el a serdülőt, a
droghasználat veszélye kétségtelenül megsokszorozódik. Ezt a veszélyt tovább növeli az a
tény, hogy az ilyen szülő általában mindent elkövet, hogy fiát vagy lányát kimentse a kábító-
szer-visszaélés esetleges következményeiből; a kábítószeres mámorban összetört kocsi helyett
újat vesz neki, és latba veti minden összeköttetését annak érdekében, hogy a kábítószer-
terjesztés büntetőjogi következményei alól is mentesítse őt. Mindezt tetézi azzal — nehogy
véletlenül kiderüljön gyermeke drogfüggősége —, hogy gyakran az orvosi beavatkozást is
késlelteti, így akarva-akaratlanul a visszaélés újabb és újabb, egyre veszedelmesebb lehetősé-
geit biztosítja kábítószer-fogyasztó gyermeke számára.

Egyéb kockázati faktorok

Nem férhet hozzá kétség, hogy a kábítószerfogyasztóvá válásnak is individuális és családi
jellemzők — illetve ezek interakciói — a legfontosabb prognosztikai elemei. Ugyanakkor —
bár az intelligencia és a drogfogyasztás között nincs kimutatható összefüggés — az iskolai ta-
pasztalatok fontos szerepet játszanak a kábítószer használatának vagy elutasításának kialaku-
lásában. A vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy a sikeres iskolai teljesítmény csökkenti
a rendszeres droghasználat valószínűségét a serdülőkorban! Természetesen ennek az össze-
függésnek a fordítottja is igaz: a gyenge iskolai teljesítmény jósló erejű a tiltott kábítószerek
korai használatának valószínűségére, és a kábítószer-visszaélés megjelenésére. Mindennek
okai hátterében nem a gyerek értelmi képessége, hanem maga a kudarc áll; a tanuló, aki gyen-
ge iskolai teljesítményét folyamatos stresszként éli meg, fogékonnyá válik arra, hogy rossz
érzései elől a kábítószerhez meneküljön. Természetesen nem minden tanuló éli meg ilyen
súlyos stresszként az iskolai kudarcot.
A szakirodalom, mely a stressz és az egyén „megküzdési képességeinek” viszonyát elemzi
a kóros személyiségjellemzők kialakulásában, igen összetett jelenséget ír le. Általában a kuta-
tók olyankor beszélnek stresszhatásról, amikor a bekövetkező esemény több megküzdési stra-
tégiát igényel, mint amennyi az egyén rendelkezésére áll. Tapasztalataim szerint azonban az
iskolai kudarc alacsony tűrési küszöbét nemcsak a tanuló hiányos megküzdési képességei idé-
zik elő, hanem az iskola atmoszférája is! Ebben a kérdéskörben nagyon kevés vizsgálati adat
áll rendelkezésre, úgy gondolom azonban, hogy az iskola légköre, hangulata fontos szerepet
játszik abban, hogy a gyengén teljesítő tanuló képes-e megküzdeni a kudarc élményével, és
beilleszkedni az iskola normális életébe, vagy kudarcát stresszként éli meg, mely elől a
kábítószerhez menekül.
Végül a kockázati faktorok között kell megemlítenem a kortárskapcsolatokat és azt a tá-
gabb szociális környezetet is, amelyben a gyermek, illetve a serdülő él. Serdülőkorban a baráti
kör kapcsolata a kábítószerrel az egyik legfontosabb motivációja a drogfogyasztás megkezdé-
sének. Statisztikai értelemben (újra hangsúlyozom, hogy a serdülőkorban!) jósló ereje meg-
haladja a szülők kábítószer-fogyasztásának korántsem lebecsülendő hatását. Arról, hogy
ebben az életkorban kezdődik meg a szülőről való leválás folyamata, és ezzel párhuzamosan a
kortárscsoport modellértéke rendkívüli mértékben megnövekszik, a korábbiakban szóltam
már. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a serdülőt mégsem tekinthetjük kortársai egy-
értelmű kiszolgáltatottjának, illetve áldozatának. (A magam részéről mindig némi fenntartás-
sal fogadom, amikor a szülő azzal érvel: „A fiam rossz társaságba keveredett.”) Az előzőek-
ben kifejtettem már, most újra megismétlem: ha a serdülést megelőző években a szülők neve-
lési stílusa megfelelő volt, és a családtagokat erős érzelmi szálak fűzik össze, a serdülőnek —
még akkor is, ha átmenetileg feszültebbé válik a kapcsolata szüleivel — módja és ereje van
arra, hogy maga válassza ki azt a kortárscsoportot, amelyhez tartozni kíván, azaz elkerülje a
deviáns életvezetésű — például kábítószert fogyasztó — fiatalok társaságát.
A tágabb szociális környezet szintén befolyásolja a droghasználatot. Kimutatták például,
hogy ha a szomszédságban többen rendszeresen fogyasztanak kábítószert, az befolyásolja a
gyermek évekkel később kibontakozó viszonyát a pszichoaktív szerekhez. Ebből a szempont-
ból azonban a legfontosabb kérdés: az alkohol és egyéb drogok rendelkezésre állása és azok
ára sem közömbös. Statisztikai adatok tömkelege és számos ország sok évtizedes tapasztalata
igazolja, hogy amennyiben a gyerek, illetve a serdülő könnyebben fér hozzá az alkoholhoz
vagy más drogokhoz, növekszik a fogyasztás gyakorisága is, és fordítva: a hozzáférhetőség
fizikai és büntetőjogi korlátozása bizonyítottan csökkenti a kábítószer-fogyasztást. Azzal pár-
huzamosan, hogy a törvények a korlátozás irányában módosulnak, a szakmai tapasztalatok
szerint egyértelműen csökken az elfogyasztott alkohol, illetve a kábítószerek mennyisége is.
Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy feltétlenül a legszigorúbb kábítószer-ellenes tör-
vények és a terjesztőt, fogyasztót egyaránt büntető, kérlelhetetlen jogi tilalmak vezetnek el a
serdülőkori kábítószer-fogyasztás legalacsonyabb szintjéhez! Elsősorban azért nem, mert
ebben az életszakaszban a fiatalok közül sokan hajlamosak arra, hogy a brutális tilalmakat ki-
hívásnak tekintsék — vagyis észrevehetően megnő a tiltott szer fogyasztásának inspirációja
—, másrészt azért sem, mert a kemény tilalom hatására erősödik a kábítószer feketepiaci
forgalmazása, és így a droggal való visszaélés számos fázisa kicsúszik a társadalom kontrollja
alól. A kábítószer fogyasztására és terjesztésére vonatkozó törvények ésszerűsége és követ-
kezetes alkalmazása fontos része annak a küzdelemnek, melyet a társadalom egyrészt a drog-
használat megelőzéséért, másrészt a függők gyógyulásáért folytat!
Lényegében ugyanez a helyzet a kábítószerhez fűződő szociális normák alakulásával is:
amennyiben a közvélemény engedékeny a kábítószer iránt, és a fogyasztás kockázatát nem
érzékeli túlságosan nagynak, az alkohol és egyéb drogok fogyasztási gyakorisága — a vissza-
élések és a drogfüggő személyek száma — óhatatlanul növekszik. Ugyanakkor a szociális
normák változása — melynek során a fiatalok egyre erőteljesebben elutasítják, és egyre koc-
kázatosabbnak tartják a marihuána, az extasy vagy a heroin fogyasztását — a vizsgálatok sze-
rint észrevehető mértékben csökkenti az ilyen típusú kábítószerek alkalmazási gyakoriságát.
Napjainkban alig akad olyan valamirevaló közép- vagy szakiskola, amelynek közelében ne
működne egy-két „jó kis kocsma”, és a gyerekek napi alkoholfogyasztásából szép pénzt
kaszál az élelmes vállalkozó. A serdülők, akik részei — vagy életkorukból adódóan nagyon
szeretnének részeivé válni — egy-egy számukra fontos kortársközösségnek, óhatatlanul szem-
ben találják magukat az alkohol és a kábítószer kihívásával.
Persze, akadnak közöttük olyanok is — nem túl sokan akik következetesen ellenállnak a
kísértésnek; sikeres szocializációjuk, a biztonságot nyújtó családi háttér, és az évek során
beléjük épült normák, viselkedési szabályok ereje lehetővé teszi számukra, hogy olyan kortárs-
csoportot válasszanak, melyben a drognak és az alkoholnak nincs számottevő szerepe, és így
maguk is elkerülik a „szerek” megízlelését. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a gyerekek is,
akik egyszer-egyszer — puszta kíváncsiságból — beleszívnak egy-egy jointba, vagy a srácok
között megisznak egy pohár sört a sarki kocsmában, de amit tesznek, zavarba ejti őket, az
alkohol és a cigi nem ízlik nekik — és semmi szükségét nem érzik annak, hogy rendszeresen
olyasmit tegyenek, ami közérzetüket kellemetlenül befolyásolja.
A második csoportba azokat a serdülőket sorolom, akik az első slukkra vagy az első pohár
borra hasonlóképpen rossz testi és lelki közérzettel reagálnak, de a részvétel ezeken a „szeán-
szokon” rendkívül fontos számukra! Leküzdik szervezetük és lelkiismeretük ellenállását, újra-
töltik a poharat, mert boldogtalanok, és önbizalomhiánnyal küzdenek. Nem elég, hogy szüle-
ikkel a kapcsolatuk gyermekkoruk óta problematikus, de nincsenek barátaik sem, és úgy ér-
zik, ha leküzdik a droghoz fűződő ellenállásukat, a csoport majd befogadja, elismeri őket.
Ráadásul a kábulat, amit a kábítószer vagy az alkohol előidéz, kezdetben valóban segít a gát-
lások oldásában, a felszabadultabb, kötetlenebb kapcsolattartásban. Az olvasónak talán nem is
kell már külön hangsúlyoznom: idetartoznak a depressziós vagy a depresszió kialakulására
fogékony, önértékelési zavarokkal küzdő fiatalok, akik kapcsolatokra, barátokra vágynak,
„olyanok szeretnének lenni, mint a többiek”, és emiatt nagyon könnyen csábíthatók.
A harmadik csoportba azok a serdülők tartoznak, akik leginkább a „beilleszkedési rend-
ellenesség” (conduct disorder) tüneteivel jellemezhetők: valójában nem motiválja őket sem-
mi. Az iskolai teljesítmény teljesen közömbös a számukra, nincs semmiféle hobbijuk, ked-
venc elfoglaltságuk. A siker nem vonzza, cselekedeteik következménye pedig nem ijeszti
őket, a jövőre vonatkozó terveik, elképzeléseik nincsenek; napról napra, óráról órára élnek.
Szívesen kóstolgatják a drogot és az alkoholt, mert tetszik nekik a „nagyfiús” szerep, amit így
eljátszhatnak, és azt hiszik, a kábítószerrel szemben mindig urai maradnak önmaguknak. Így
azután — természetesen — viszonylag gyorsan rendszeres fogyasztókká, majd függőkké vál-
nak, és gyakran magukkal rántják az előző csoport tagjait is, akik — ha szabad ezt így fogal-
maznom — jobb sorsra érdemesek.
Befejezésül csak annyit: a drogfogyasztás kockázati faktorának és gyermekünk fejlődési
lépcsőinek alapos ismerete, valamint az ok-okozat mélyebb összefüggéseinek megértése
kínálja azt az elméleti keretet, melyben egy, a mindennapok gyakorlatába épülő, multidiszcip-
lináris megközelítésű cselekvési terv képes meghatározni a beavatkozás legeredményesebb
komponenseit az egyén életében, valamint a család, az iskola és a helyi közösség színterein.
 IV. fejezet
A CSALÁDI NEVELÉS
A szocializáció — Brim (1966) immár klasszikusnak számító meghatározásában — „folya-
mat, mely által az egyének olyan ismeretekre, képességekre és állapotokra tesznek szert,
melyek alkalmasakká teszik őket arra, hogy a különböző csoportoknak és a társadalomnak
többé-kevésbé hasznos tagjaivá váljanak”. Az újszülöttek világra jövetele — Parsons (1956)
szellemes hasonlatával — rendszeresen ismétlődő barbár invázió, hiszen a csecsemőknek
fogalmuk sincs annak a társadalomnak a szabályairól, normáiról, értékeiről, amelybe bele-
születtek. Mindezeket elsősorban a családban, szüleiktől, rokonaiktól kell elsajátítaniuk,
másodsorban pedig azokban az intézményekben (óvoda, iskola, nevelőotthon stb.), amelyeket
a társadalom kifejezetten ezzel a céllal hozott létre. A szocializáció értékteremtő funkciója
mellett, a család fontos feladatot lát el az individualizáció folyamatában is; a gyermek először
a szülőtől kap szociálisan közvetített képet önmagáról, vagyis olyannak ismeri meg önmagát,
amilyennek környezete látja, értékeli őt. Ez a megállapítás a szocializációt a szülő — nem
utolsósorban a szülői felelősség — oldaláról közelíti meg, éppen ezért sietek leszögezni, hogy
a szocializáció mindig kétirányú folyamat: a szocializáló és a szocializált (a nevelő és a gye-
rek) kapcsolata tehát nem egyszerűen a ható és a befogadó személy egyoldalú kapcsolata,
hanem kettőjük között az együttlét legelső pillanatától kezdve folyamatos kölcsönhatás érvé-
nyesül: a gyermek is neveli a felnőttet, nem csak megfordítva! A csecsemőben megvannak az
önálló, közösségi emberré válás előfeltételei, ezek a feltételek azonban csak a szülői, nevelői
hatás segítségével bontakoznak ki. A házaspárban is megvannak — általában — a szülővé
válás előfeltételei, ezek azonban kizárólag a gyermek aktivitása — mondhatnám így is: a
gyermek nevelői közreműködése — révén valósulnak meg. A házaspár tehát megkezdi gyer-
meke közösségi lénnyé, a társadalom hasznos tagjává nevelését, a csecsemő viszont megkezdi
anyja és apja szülővé nevelését. A kölcsönhatás rendkívül kényes, és — például — a gyermek
sikertelensége szülei nevelésében súlyos következményekkel járhat saját szocializációjában.
A gyermek tehát nem passzív elszenvedője, hanem aktív résztvevője, alakítója a szociali-
zációs folyamatnak. Aktivitása legjellemzőbb formáját a szociálpszichológiában „alkudozás”-
nak nevezik. A szociokulturális rendszer az egyéni viselkedés vonatkozásában az intézményes
igények és lehetőségek struktúrája. Vannak olyan intézmények, amelyekben elsősorban az
igények, elvárások érvényesülnek (ilyen például a hadsereg, amelyben a honvéd és elöljárója
viszonyát sokkal inkább előírt jogok és kötelességek szabályozzák, semmint kialkudott egyéni
szerződések), és vannak olyanok, amelyek — bár általános előírások itt is érvényesülnek —
több lehetőséget biztosítanak bizonyos egyéni alku alapján létrejött szerződésekre. Az intéz-
ményeknek e két fajtáját elsődleges, illetve másodlagos intézményeknek — megőrző, illetve
projektív rendszereknek — szokás nevezni.
A család másodlagos intézmény (projektív rendszer), bár a lehetőségek terén, amelyeket a
gyermeknek az alkudozásra nyújt, a család meglehetősen szélsőséges változatokat mutat.
Vannak családok, amelyekben az alku lehetősége minimális, és vannak családok, amelyekben
a kelleténél is nagyobb. Az alku ugyanis a családban azt jelenti, hogy a gyermek olyan szociá-
lis pozícióval rendelkezik, amelyben eleget kell tennie a család többi tagja részéről támasztott
igényeknek és elvárásoknak, ugyanakkor joga van arra, hogy cserében — és éppen ebben rej-
lik a szerződés alku jellege — szintén igényekkel, elvárásokkal lépjen fel a család többi tagja
felé. „Tehát az interakciós rendszer stabilitása — írja Goslin (1969) — a résztvevők egyet-
értésétől függ egy olyan szerződésre vonatkozóan, mely szerint mindenkinek lehetnek igényei
a másikkal szemben.” Látni fogjuk majd: vannak családok, amelyek az ilyen szerződésbe álta-
lában nem mennek bele. Ennek egyik legfontosabb szociálpszichológiai következménye, hogy
a gyermek nem sajátítja el az alkudozás sajátos technikáit, sőt fel sem ismeri azokat a helyze-
teket, amelyek az alku és a szerződéskötés lehetőségeit kínálják.
 Ugyanakkor — később erről is esik majd szó — az sem egészséges, ha a család túl nagy
alkudozási lehetőséget biztosít a gyermek számára. Goslin szerint: „A gyerekek, akiknek túl
nagy szabadságuk van az alkudozásra, és ezt gyakori sikerrel teszik, feltehetően komoly
frusztrációt élnek át, amikor olyan szituációba kerülnek, amelyben az alkudozás nem lehetsé-
ges. Megtörténik, hogy hiányzik belőlük a képesség arra, hogy különbséget tegyenek az olyan
helyzetek között, amelyekben van lehetőség alkudozásokra, és az olyanok között, amelyekben
nincs (és ez utóbbit nem is tudják tolerálni).” Az ilyen túlzottan engedékeny családokban fel-
nőtt fiúk számára például súlyos megterhelést jelent a katonaság. Nem is annyira a fizikai ter-
heket viselik nehezen, hanem inkább azt, hogy a hadseregben — elsődleges intézmény lévén
— az alku és az egyéni szerződéskötés lehetősége minimális. Nem ismerik fel, hogy a szituá-
ció merőben különbözik az otthonitól, és a hazai alkudozási normák erőltetése során a kudar-
cok sorozatát kell elszenvedniük. A családban lezajló alkudozásokról és szerződéskötésekről
tehát a következőket állapíthatjuk meg.
1. Az egészségesen működő családban a gyerek gyorsan megtanulja, hogy a szülei által
közvetített szabályok — bizonyos körülmények között és bizonyos fokig — alku tárgyát
képezhetik. Az ilyen családok elemzése, vizsgálata során rendkívül fontos kérdés, hogy
a szülők a gyermek magatartásának mely aspektusaiban engedélyezik az alkut, és
melyekben nem.
2. A gyermek demokratikus családszerkezetben is alárendelt szerep képviselője, és mint
ilyen, jobb alkudozási pozícióban van, mint a szülő, akinek a szokásokat, normákat,
értékeket meg kell tanítania, tehát ezek jobban kötik őt, mint a gyermeket.
3. A viselkedési normák, szabályok internalizációja a gyermek alkudozási lehetőségeit is
korlátozza, hiszen az alku technikai ismerete és lehetősége szabványos viselkedési sza-
bályok nélkül — mint ezt Goslin megjegyzi — machiavellizmus.
4. Az alku a szülő és a gyerek viszonylatában lehet tudatos, de nem feltétlenül az. A cse-
csemő és a szülő kapcsolata — melynek során a gyermek mintegy „kialkudja” magának
a szülői gondoskodást — a nem tudatos alku számos példájával szolgál.

A család mint értékközvetítő rendszer

Az elmúlt évszázad során a család hagyományos funkciója jellegzetes változáson ment ke-
resztül: gazdasági egységből fokozatosan gazdálkodó egységgé alakult (vagyis tagjai nem
közösen termelnek, csupán közösen költekeznek), és ezzel párhuzamosan a „nagycsalád”
(melyben több generáció élt és gazdálkodott együtt), apa-anya-gyermek összetételű úgyneve-
zett „nukleáris családdá” vált. Sőt az utóbbi két-három évtizedben — nyilván a társadalom
komplex ipari, technológiai változásainak következményeként — új attitűdök bontakoztak ki
a női szerep, a válás, a magányos (házasságon kívüli) életvezetés kérdéskörében, melyekkel
párhuzamosan napjainkra a nukleáris családnak is három típusa regisztrálható (Jamieson,
2002) — mindenekelőtt a férj és a feleség munkavállalásától függően.
Az első típus a „hagyományos nukleáris család”, melyben a férj az otthonon kívüli munka-
helyen dolgozik, míg a feleség a gyermekről gondoskodik, akár úgy is, hogy emellett olyan
munkát vállal, mely az otthonon belül elvégezhető. Feltételezésem szerint a hazai nukleáris
családoknak mintegy 10-15%-a tartozik ebbe a kategóriába. A második típus az „inverz
család”, ahol az asszony dolgozik otthonon kívül, és a férj látja el a gyermekgondozás feladat-
körét. Itthon talán a családok 1-2%-át sorolhatjuk ide. A nukleáris családok harmadik típusá-
ban — ez a „modern család” — mind a férj, mind a feleség otthonon kívül dolgozik, és a
gyermek napjának jelentős részét az életkorának megfelelő intézményekben vagy éppen a
nagyszülőknél tölti. Ha a — például a munkanélküliségből vagy az aktuális gyermekgondozá-
si periódusból adódó — rendszerint átmeneti jellegű időszakokat leszámítjuk, a hazai csalá-
dok túlnyomó többsége ebbe a kategóriába tartozik. Ugyanakkor — a fent említett attitűd-
változások következtében — napjainkra új, korábban alig ismert vagy éppenséggel ismeretlen
családtípusok is kialakultak. Ilyenek például az egyszülős családok, melyek a válások számá-
nak folyamatos növekedése miatt egyre gyakoribbak (ezeknek több mint 90%-ában a gyerme-
ket az anya neveli), vagy a „közös szülői felügyelet” jogintézménye kapcsán szaporodó „meg-
osztott családok”, melyekben az elvált házastársak tovább őrzik szülői jogaikat, és a gyermek
meghatározott időt anyjánál, ugyanennyit apjánál tölt el, azaz előre egyeztetett időegységen-
ként ingázik a két szülő között.
Kétségtelen, hogy egyes családtípusok statisztikailag több eséllyel rendelkeznek a sikeres
szocializációra, mint mások; a hagyományos nukleáris családban nevelkedő gyermek
nagyobb valószínűséggel válik jól szocializált felnőtté, mint aki az állam gondoskodásában,
nevelőszülői családban él. Ugyanakkor Jamiesonnak igaza van abban, hogy a családtípus
fizikai keret csupán, mely a családban élő személyek formális kapcsolatát jelöli meg, de a mű-
ködés minőségéről, a szerepek sikeres vagy sikertelen megvalósításáról semmiféle informáci-
ót nem ad.

1. ábra. A szocializáció ökológiai modellje (Bronfenbrenner, 1979)

Ha feltesszük a kérdést: milyen értékeket közvetít a család a gyermek felé, és hogyan,
milyen áttételeken keresztül valósítja meg szocializációs feladatát, Bronfenbrenner (1979) „az
emberi fejlődés ökológiájáról” alkotott koncepciója hasznos elméleti keretet nyújt a válasz
megfogalmazásához (1. ábra). Az ökológiai megközelítés a gyermek környezetét úgynevezett
„hatásszférákra” bontja: A mikrorendszer azokat a tevékenységeket tartalmazza, melyek köz-
vetlenül a gyermek felé irányulnak, és azokat a személyeket (szülők, nevelők, orvosok stb.),
akik e tevékenységformák megvalósítói. A mezorendszer a mikrorendszer egyes elemeinek
egymáshoz fűződő kapcsolatait jelöli, tehát — például — a család és az iskola, vagy éppen a
szülő és az orvos interakcióját, míg az exorendszer a gyermek életének azokat az aspektusait,
melyekkel neki nincs közvetlen kapcsolata, mégis — ennek ellenére — befolyásolni képesek
fejlődését. Idetartozhatnak például a szülő munkahelyének bizonyos eseményei, a barátok
vagy a rokonok döntései, a családnak nyújtott egészségügyi és jogi szolgáltatások stb. Végül a
makrorendszer mintegy körülöleli a fent felsorolt alacsonyabb szintű rendszereket. A szubkul-
túrát és a kultúrát jelenti, amelyben a család él, a társadalmi osztályt, a szociális-gazdasági
státuszt, amelyhez a szülők tartoznak, a törvényeket, értékeket és normákat, melyek mentén a
család élete szerveződik.
Bronfenbrenner modellje világosan mutatja, hogy a gyereket — végső soron — az a társa-
dalom neveli, amelyben a család funkcionál: karakterének, intellektusának alakításában jól
érzékelhetően vesz részt (a család és az iskola mellett) a rokonság, a baráti kör, a lakókörnye-
zet, a társadalom intézmény- és értékrendszere. Persze mindezekből a szülő közvetlen hatása
— a mikrorendszer — a legfontosabb, de az ökológiai rendszerelmélet éppen azt jelzi, hogy a
családi nevelésben, mint cseppben a tenger, az egész szisztéma tükröződik! A vizsgálatok pél-
dául egyértelműen igazolják (Bradley—Whiteside—Mansell, 1997), hogy a család szociális-
gazdasági státusza és a családban nevelkedő gyermek egyes személyiségjellemzői között
összefüggés mutatható ki. Bizonyított tény, hogy a szegény családokban nevelkedő gyerekek-
nél az átlagosnál gyakrabban jelentkeznek pszichiátriai és beilleszkedési zavarok (Baldwin—
Baldwin—Cole, 1990; Bolger et al., 1995), és hogy a gazdasági stressz („economical distress”
—Danziger—Gottschalk, 1995; Fenwick—Tausig, 1994) a depressziótól a bűnözésig számos
szociális és emocionális zavar kiváltója lehet (Sum—Fogg, 1991).
Duncan, Brooks-Gunn és Klebanov (1994) longitudinális vizsgálatukban a részt vevő csa-
ládok jövedelmét a gyerekek 12, 24, 36 és 48 hónapos korában mérték fel. Megállapították,
hogy mind az átmeneti, mind pedig a tartós szegénység megbízható mutató a gyerekek IQ-
jának előrejelzésében, míg egy másik longitudinális kutatás (Youth—McLeod—Shanahan,
1993) azt bizonyította, hogy a család tartós szegénysége négy-nyolc esztendős gyerekeknél
elsősorban szorongásos és depressziós tünetekkel mutatott összefüggést, míg az átmeneti
szegénység a gyerekeknek ugyanebben az életkorában inkább externalizációs problémákkal
(agresszivitás, beilleszkedési zavarok) járt együtt. Mint később látni fogjuk, a szegénység és a
gazdasági stressz elsősorban a szülő nevelői stílusán — mint közvetítő faktoron — keresztül
fejti ki hatását a gyermek személyiségalakulására, és lényegében ugyanezt találjuk a kultúra,
az értékek és a normák makroszisztémájának esetében is. A szocializáció folyamatában
nemegy normát, szabályt, szokást sajátítunk, illetve sajátíttatunk el, amelyeknek valódi
jelentőségét, adaptív funkcióját nem is ismerjük.
Whiting például már 1966-ban említést tesz arról, hogy a szülés utáni nemi kapcsolatnak
az átlagosnál hosszabb ideig tartó tilalma (a „post-partum sex tabu”) általában azoknál a
népeknél fedezhető fel, amelyek fehérjeszegény koszton élnek. A csecsemő elpusztulna, ha
túl korán kellene ilyen proteinszegény táplálékot fogyasztania, de a szülés után viszonylag
hosszú ideig tartó szexuális tilalom lehetővé teszi számára, hogy meglehetősen sokáig anya-
tejen éljen, és így életben maradjon. Ha ezeket az asszonyokat a szexuális tilalom okai felől
kérdezzük, általában morális szempontokra hivatkoznak, vagy olyasmit mondanak, hogy az
ondó megmérgezi az anyatejet. Tehát a prolongált szexuális tilalomnak szülés után rendkívül
fontos adaptív funkciója van, amely úgy érvényesíti hatását, hogy alkalmazói az összefüggést
nem is tudatosítják.
Amikor a gyermeknevelés szokásait, ezeknek beválási értékét, morális hátterét vizsgáljuk,
sohasem hagyhatjuk figyelmen kívül a kultúrát, amelyben a megfigyelt család él, és amelynek
normáit — részben tudatosan, részben önkéntelenül — közvetíti a gyermek felé. Az európai
ember például hajlamos durva erőszaknak minősíteni az aktust, melynek során egyes afrikai
törzsekben az anyák rituális sebeket ejtenek fiúcsecsemőik arcán. Ugyanakkor, ha ismerjük
azt a kulturális normát, mely szerint ezekben a törzsekben férfiaknak csak azok a fiatalembe-
rek minősülnek, akik arcukon hordozzák ezeknek a csecsemőkorban ejtett sebeknek a nyoma-
it, az anyai magatartás megítélése nyomban megváltozik. Hadd tegyem hozzá: a világon —
elsősorban Afrikában és Ázsiában — több olyan kultúra is létezik, melyeknek tagjai meg-
engedhetetlen erőszaknak minősítenék az európai anyáknak azt a szokását, hogy gyermekei-
ket csecsemőkoruktól külön szobában — szeparációs helyzetben — altatják, és — a kultúra
nevelési elveinek megvalósítása érdekében — nem biztosítják számukra a testi kontaktust
még akkor sem, amikor kétségbeesetten követelik.

Szülői nevelési stílusok

Vizsgáljuk most meg részletesebben, milyen nevelési stílusok, attitűdök érvényesülnek a csa-
ládi nevelésben, és ezek hogyan befolyásolhatják a gyermek fejlődését. A kérdés a múlt szá-
zad közepétől foglalkoztatja a pszichológiát, és 1949-től (Baldwin) napjainkig számos kutató
tette közzé vizsgálatának eredményeit. Belsky, Robins és Gamble (1984) a szülői magatartást
úgy határozza meg, mint a gyermeknevelés olyan stílusát, amely „…alkalmassá teszi a fejlődő
személyt azoknak a képességeknek a megszerzésére, amelyek ahhoz szükségesek, hogy haté-
kony legyen az ökológiai helyzetekben, melyekkel gyermek-, serdülő- és felnőttkorában kap-
csolatba kerül” (251. p.). Schaefer (1959) javaslatát követve, a pszichológia mindmáig el-
fogadja, hogy a szülői nevelői magatartás két dimenzión ábrázolható. Az egyik — mint ez
Becker (1964) modelljén (2. ábra) látható — a „kontroll” dimenziója, és a gyermek testi-lelki
mozgási szabadságára vonatkozik; arra, hogy a különböző viselkedési szabályok milyen kiter-
jedésben és mekkora súllyal nehezednek a gyermekre. A másik dimenzió a szülő emocionális
viselkedését, a gondoskodás mértékét mutatja, így míg a kontrolldimenzió az engedékenység
és a korlátozás, az emocionális dimenzió a meleg-elfogadó, illetve a hideg-elutasító szülői
magatartás két végpontja között ábrázolható. A két dimenzió szélső értékeinek kombinációi
négyféle attitűdöt eredményeznek — meleg-engedékeny, hideg-engedékeny, meleg-korlátozó
és hideg-korlátozó —, melyek közül az első kettő az agresszivitás, az utóbbi kettő a szorongás
irányában befolyásolja a személyiség alakulását.

MELEG
elfogadó

túl elnéző együttműködő

védelmező, elnéző
demokratikus
túl oltalmazó

KORLÁTOZÓ függetlenséget biztosító

birtokló ENGEDÉKENY

tárgyilagos
autoriter, zsarnoki
közömbös

követelőző, ellenséges elhanyagolható

elutasító
HIDEG
2. ábra. Szülői nevelési stílusok (Becker, 1964)
 Az elmúlt negyven év kutatásai — többek között Baumrind, 1971; Maccoby, 1983; Hoff-
man, 1975; Moore, 2002; Harrington—Block—Block, 1987; Cervone-Fall, 2001 — kivétel
nélkül alátámasztják az emocionális dimenzió jelentőségét a családi nevelésben! A
gondoskodó, szeretetteljes szülőt mindenekelőtt a barátságos, meleg hangulatú interakciók
jellemzik gyermekével. Folyamatosan tekintetbe veszi kisfia (vagy kislánya) érzéseit,
szükségleteit, kívánságait, érdeklődik gyermeke napi tevékenysége iránt, és törekszik arra,
hogy megismerje — és elismerje — nézőpontját. Büszke gyermeke sikereire, ugyanakkor
stresszhelyzetekben támogatja és bátorítja őt. A magas szintű szülői gondoskodás előnyei már
a gyermek csecsemőkorában megmutatkoznak: a szülői szeretet megkönnyíti a „biztos kötés”
kialakulását (ami viszont előrevetíti a szociális kompetencia megjelenését), és lehetővé teszi,
hogy a családi élet napi történései során a pozitív töltésű szülő-gyermek kapcsolatok száma
meghaladja a negatív töltésűekét. Mindez hajlamossá teszi a gyereket, hogy viszonozza a
szülő felől érkező szeretetet, és élvezze az anyjával, apjával eltöltött időt — azaz minden
lehetőség megvan arra, hogy a szülő nevelői hatékonysága növekedjék a gyermekkor
folyamán.
A szülő szeretetteljes gondoskodása motiválja a gyereket, hogy megfeleljen a szülői el-
várásoknak, és törekedjék arra, hogy ne okozzon fizikai vagy lelki fájdalmat a „legfontosabb
másik”-nak. Mivel készségesebben azonosulnak a gondoskodó modellel, az ilyen szülő gyer-
mekei könnyebben építik be saját életvezetésükbe a szülői értékeket (mint például a tisztessé-
get és a figyelmességet az interperszonális kapcsolatokban), és elvárható, hogy ezek a gyere-
kek ellenállóvá válnak a kortárscsoport olyan értékeivel szemben, melyek egyértelműen kü-
lönböznek a családi értékektől. A meleg, szeretetteljes szülői magatartást tehát főképpen a
gyermeket elfogadó és megértő, gyermekközpontú viselkedés jellemzi. Az ilyen szülő gya-
korlatilag soha nem alkalmaz fizikai büntetést, annál többször dicséretet, a helyes cseleke-
detek pozitív megerősítését. Tetteit, ítéleteit, döntéseit megindokolja, és — mint említettem
— gyakran beszélget gyermekével, akinek közeledésére (függőségi törekvéseire) lehetőleg
minden alkalommal pozitívan reagál.
A családi nevelés modelljének kontrolldimenziója azonban évtizedek óta vita tárgya a
pszichológiában. Becker modelljében ugyanis a gyermek fejlődése szempontjából a legered-
ményesebb szülői nevelői stílusnak a meleg-engedékeny magatartás bizonyult, amit — a
maga idejében — számos kutatás meg is erősített (például Lewin, 1958; Kagan, 1969). Diana
Baumrind (1971, 1980, 1989) azonban úgy találta, hogy az engedékenység a családi nevelés-
ben korántsem olyan sikeres attitűd, mint gondoltuk. Óvodáskorú gyerekekkel (és szüleikkel)
végzett vizsgálatai alapján megállapította, hogy valójában nem négy, hanem három szülői
nevelői stílus létezik: az autoriter, az engedékeny és az autoritatív.
Az autoriter szülő tulajdonképpen a hideg-korlátozó és a hideg-engedékeny nevelési stílust
valósítja meg: abszolút viselkedési sztenderdeket ír elő gyermeke számára, melyeket kétségbe
vonni — vagy alkudozni érvényességi körüket illetően — lehetetlen. Amikor a gyerekkel
nincs gond, az ilyen szülő meg is feledkezik szülői szerepéről: nem beszélget gyermekével,
soha nem dicséri vagy jutalmazza őt, és — természetesen — nem is büszke rá. Konfliktus-
helyzetekben azonban azonnal megjelenik hatalomérvényesítő technikája: durva, agresszív
módszereket alkalmaz, és azonnali, feltétel nélküli engedelmességet követel! Vajon hogyan
fejlődik ilyen légkörben a gyermek? A tapasztalatok szerint — veleszületett jellemzőitől, a
szülők egyéb személyiségvonásaitól és más környezeti hatásoktól függően — két út áll előtte.
Az egyikben: csecsemőkorától folyamatosan megfigyelhető tulajdonságává válik, hogy jófor-
mán sohasem mosolyog. A szemkontaktust elutasítja — nem gyakorolta soha, senkivel. Te-
kintete örökösen ide-oda repked (a szakirodalomban „dermedt éberség”-nek nevezik ezt a
nézést), mintha folyton a leselkedő veszély forrását kutatná. Visszahúzódó és passzív, nem
panaszkodik soha. Családjában megtanulta, hogy általában észre sem veszik, és számára az a
legbiztonságosabb, ha valóban észrevétlen marad. Erre törekszik az óvodában és az iskolában
is: kortársaival alig játszik, az iskolai — és minden egyéb — teljesítmény iránt közömbös
(amotivált), a felnőttek iránt mélyen bizalmatlan. Mivel automatikusan magáévá tette szülei
véleményét — tudniillik azt, hogy ő értéktelen és haszontalan —, énképe negatívvá, önértéke-
lése alacsonnyá válik. (Kénytelen vagyok zárójelben megjegyezni, hogy néhány kutató —
például Leung—Kwan, 1998 — mindezt ma sem az autoriter, hanem inkább az „elhanyagoló,
közömbös” — neglectful — szülői magatartásnak tulajdonítja, ami lényegében a klasszikus
„hideg-engedékeny” attitűddel azonos.)
A másik út: az agresszív, antiszociális magatartás kibontakozása. Számos vizsgálat igazol-
ja, hogy az agresszív, „beilleszkedési zavarral” (conduct disorder) küszködő gyermek családja
történetében, életvitelében és nevelési gyakorlatában egyaránt problematikus. A gyermek
magatartási zavarának első jeleivel másfél éves kor körül találkozunk, akkor, amikor beszélni
és járni kezd, vagyis szociális interakcióba lép környezetével. A két-három esztendős korában
tapasztalt karaktervonásai — ingerlékenység, engedetlenség, figyelmetlenség, impulzivitás —
a nyomon követő kutatások szerint kétségtelenül összefüggést mutatnak a gyermekkor későb-
bi éveiben és a serdülőkorban megjelenő csavargással, antiszociális viselkedéssel, ugyanakkor
olyan családi jellemzőkkel is, mint például a szülők diszharmonikus házassága, a gyermek el-
hanyagolása és fizikai bántalmazása (Dadds, 1996; Cicchetti, 1984). A legfontosabb azonban
az, hogy a szülő és a gyermek interakciói már az óvodáskor elején sajátos kényszerpályára
kerülnek, melyet Patterson írt le először 1982-ben, és ami óhatatlanul az agresszív viselkedés
erősödéséhez vezet. Patterson modelljének lényege az, hogy amikor a szülő megkísérli fegyel-
mezni gyermekét, illetve útját állni a problematikus viselkedésnek, a gyerek növekvő engedet-
lenséggel és agresszivitással reagál. Ennek hatására a szülő visszavonul, és ezzel mintegy
megerősíti a negatív viselkedést! Patterson modellje — miközben támogatja Baumrind
tapasztalatát, mely szerint a hideg-korlátozó és a hideg-engedékeny szülői magatartás nem
választható külön — a rossz értelemben vett engedékenységről szól: a gyerek megtanulja,
hogy agresszivitással, tombolással céljai elérhetők, hiszen előbb-utóbb a szülő úgyis meghát-
rál. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy ilyenkor a szülő nem saját „jóságá-
nak” vagy éppen gyermeke iránt érzett szeretetének áldozata: azért hátrál meg (azért teljesíti a
gyerek kívánságát), amiért a rádiót is kikapcsolja, ha recseg; legyen végre csend! Persze elő-
fordul az is — amikor már végképp tűrhetetlennek találja gyermeke viselkedését —, hogy a
szülő durva agresszióval válaszol, magyarul szólva: megveri a gyereket, ami ideig-óráig —
főként a gyerek meglepetése okán — csakugyan használ. Az illúzió, ami ilyenkor a szülőben
keletkezik (amikor azt hiszi, megtalálta a hatékony nevelési módszert), most a szülő durvasá-
gát támogatja: legközelebb ugyanis még jobban meg kell vernie a gyereket ahhoz, hogy a
korábbi hatás elérhető legyen, és a folyamat — gyakran egészen a brutalitásig — megállít-
hatatlan.
Összegezve, a családi interakciós minták kétirányúak: a gyerek és a szülő egymás — hibás
és káros — reakciómintáit erősíti meg. Patterson modellje azonban csak az óvodáskorra és a
kisiskoláskorra koncentrál. Shaw és munkatársai (2000, 2001) napjainkban tesznek kísérletet
arra, hogy — egy úgynevezett „áthidaló modell” segítségével — bebizonyítsák: a gyermek-
kori agresszivitás (mely a későbbi antiszociális magatartás előképe) a gyermek és a családi
környezet születéstől megnyilvánuló, sajátos és folyamatos tranzakcióinak következménye.
Patterson „kényszerpálya-modellje” ugyanis már a csecsemő és az anya kapcsolatában is
megfigyelhető. A kutatók a csecsemő és a szülő között kialakuló úgynevezett „bizonytalan
kötés” meghatározott típusa, a szülő pszichológiai jellemzői, valamint a gyermek (különösen
a fiú) kibontakozó agresszivitása között egyértelmű kapcsolatot találtak, ami azt jelenti, hogy
a gyermek veleszületett temperamentuma és a szülői válaszkészség együttesen — örökös
kölcsönhatásban — határozzák meg azt a csecsemő- és kisgyermekkori viselkedést, amit —
elérkezvén a kortárskapcsolatok világába — beilleszkedési rendellenességnek, agresszivitás-
nak nevezünk. A kutatások (Hart et al., 1998; Hawkins et al., 1997; Dadds, 1997; Prinz—
Connell, 1997) egyértelműen igazolják az autoriter szülői stílus kapcsolatát a gyermekkori
agresszivitással, a beilleszkedési rendellenességgel (conduct disorder), a fiatalkori bűnözéssel
és a kábítószer-fogyasztással — bár ez utóbbi esetben a szülő speciális engedékenysége is
fontos tényező.
Baumrind szerint a meleg-engedékeny szülő (aki tehát magas értékeket produkál a
„gondoskodás, elfogadás”, de alacsonyat a „kontroll-tengelyen”) egyáltalán nem vagy alig
alkalmaz korlátokat a szocializáció folyamatában, és a fegyelmezés terén általában követ-
kezetlen. Elismeri és értékeli a gyermek felől érkező impulzusokat, kívánságokat és viselke-
désformákat, nevelési gyakorlatát a bizalomra építi, ezért aztán más szülőknél ritkábban ellen-
őrzi, monitorozza gyermekét. Az ilyen családban nevelkedő gyerekek szociábilisak, barátsá-
gosak, de gyakran fogalmuk sincs, hogyan kell bizonyos szociális helyzetekben viselkedniük,
és hibáikéit nem szívesen vállalják a felelősséget.
Baumrind kutatásai az autoritatív szülői magatartást mutatták a leghatékonyabbnak. Az
autoritatív szülő meleg, gondoskodó, ugyanakkor nevelési gyakorlatából nem hiányoznak
teljesen a szabályok, melyeknek betartása, illetve betartatása a gyermek viselkedési szabad-
ságát bizonyos korlátok közé szorítja. Számos kutatás és számos szerző (például Hoffman,
1975; Putallaz, 1987) utal arra, hogy a korlátozás-engedékenység dimenzión létezik egy
kényes pont — a „mérsékelt kontroll” —, amelyre a sikeres családi szocializáció érdekében
feltétlenül szükség van; ha a szülők nevelési gyakorlata meghaladja ezt a pontot („korlátozó
nevelés”), vagy ha alatta marad („engedékeny nevelés”), egyaránt kockáztatja a szocializáció
eredményességét. A szerető, gondoskodó szülőnek tehát — ezen a „mérsékelt szinten” —
ellenőrzést kell gyakorolnia gyermeke felett, és nem szabad feladnia azt a jogát, hogy olyan
viselkedési normákat állítson gyermeke számára, melyeknek betartása kötelező.
Az engedelmesség megkönnyítése érdekében az autoritatív szülő lehetőleg megindokolja
döntéseit, és elmagyarázza aktuális igényeinek okát. A tapasztalatok szerint az ilyen gyakorlat
segíti a gyermeket abban, hogy megértse a szabályokat, és a szülő hiányában kontrollálni
legyen képes saját viselkedését. Az autoritatív szülő gyakran alkalmaz pozitív megerősítése-
ket — dicséretet, elismerést, jutalmazást —, és nevelési gyakorlatában talán éppen ez a leg-
fontosabb mozzanat, ami az autoriter szülőtől megkülönbözteti. Említettem, hogy az autoriter
szülő általában akkor ébred rá szülői szerepére, amikor gyermekét büntetnie kell. Ha lányára,
fiára nem érkezik „külső panasz”, és a gyermek otthon is az előírt normákon belül marad, a
nevelői viselkedés „kávészünetet tart”, azaz a szülő úgy érzi: semmi dolga. Holott az elvárttal
megegyező viselkedés pozitív megerősítése a leghatékonyabb eszköz a gyermek normakövető
magatartásának kialakítására, és így természetesen arra is, hogy minél ritkábban legyen szük-
ség büntetés alkalmazására. Amikor ez mégis elkerülhetetlen, fenyegetés és fizikai büntetés
helyett, az autoritatív szülő induktív, rávezető technikát alkalmaz, vagyis megvilágítja az
oksági összefüggéseket, és elmagyarázza a gyereknek, milyen hatással vannak cselekedetei
másokra. Ha csendet akar teremteni, és belépve a kisszobába, rákiált gyermekére: „Azonnal
tedd vissza a polcra a szájharmonikát!” — valószínűleg jóval kevesebb eredményt ér el, mint
ha leül kisfia mellé, és elmondja, hogy a nagymama lázasan fekszik a hálószobában, és ilyen
állapotban nagyon zavarja őt a zaj. Ha a hároméves kislány anyja szoknyáját ráncigálva nya-
fog a közértben: „Csokis pudingot akarok!”, az autoritatív szülő — akár megveszi a pudingot,
akár nem — feltétlenül felhívja a gyermek figyelmét arra, hogy a családnak más tagjai is van-
nak rajta kívül: „Te csokis pudingot szeretnél. Rendben van. És most lássuk, mit szeretne
apu? Neki mit vigyünk haza?” Az autoritatív szülő soha nem mondja gyermekének: „Hé, ne
legyél önző!” Inkább nagyon csendesen csak annyit: „Légy tekintettel mások igényeire is.”
Vagyis az ilyen szülő elsősorban azt hangsúlyozza, hogy mit tegyen a gyermek, és nem azt:
mit ne tegyen, miközben mindig a „személy”-re hivatkozik, és nem a „pozíció”-ra. Azt mond-
ja: „Csináld, mert ezzel örömet szerzel nekem!” — de sohasem mondja: „Csináld, mert én
mondom, és én vagyok az anyád!”
 Természetesen a meleg, gondoskodó, elfogadó szülő akkor sem képes gyermekét a szabá-
lyok és a korlátok teljes mellőzésével nevelni, ha stílusa engedékenynek minősül; legfeljebb
kevesebb szabályt érvényesít — melyek elsősorban a másik ember érdekszférájának elismeré-
sére és tiszteletben tartására irányulnak —, és az „alkudozási pozíciót” is jobban tűri, mint az
autoritatív szülő (Ranschburg, 1982; 2003). Az engedékeny és az autoritatív szülői nevelői
magatartás határai tehát meglehetősen bizonytalanok, megítélésük — bizonyos szubjektív
szempontok mellett — függ attól is, hogy mi a nevelés kimondott vagy kimondatlan célja. Ha
a szülő arra törekszik, hogy gyermeke szociálisan kompetens legyen, azaz udvarias, „jól ne-
velt”, a közösségbe zökkenésmentesen illeszkedő, közvetlen és tágabb környezetében is el-
ismert ember, az autoritatív szülői stílus kétségtelenül a legelőnyösebb. Ha viszont gyermeke
önértékelésének és kreativitásának alakulását tartja szem előtt, kevesebb korlátot állít, azaz
magatartása a kontrolldimenzión az engedékenység felé tolódik el.
A humanisztikus pszichológia — elsősorban Rogers (Pervin—John, 2001; Cervone-Fall,
2001) — hangsúlyozza, hogy az énkép fokozatosan bontakozik, párhuzamosan a folyamattal,
melynek során az egyén kölcsönös kapcsolatban áll környezetével. Pozitív énkép, egészsége-
sen magas önértékelés abban az esetben fejlődik, ha a gyermeket gyakorlatilag feltétel nélkül
elfogadják („unconditioned positive regard”), azaz a körülötte élő felnőttek következetesen
elismerik és értékelik őt — olyannak, amilyen! Azok a gyerekek, akik ilyen „feltétel nélküli
elfogadás”-ban részesülnek, kétségtelenül nehezebben kezelhetőek, mint az autoritatív szülő
gyermekei, és — bizony — nagyon sok olyan helyzet adódhat, amelyben az ilyen gyerekek
nem a szociálisan előírt viselkedést produkálják, és így nem vívják ki a felnőtt vagy a kortárs-
környezet osztatlan elismerését. Ugyanakkor énképük, önértékelésük pozitív lesz, ami lehető-
vé teszi számukra, hogy nyitott szívvel és elmével, pszichológiailag rugalmasan és kreatív
módon közelítsenek feladataikhoz. Ebből a nézőpontból a személyiség fejlődése kevésbé
harmonikus azokban az esetekben, amikor a gyermek rendszeresen a „helyes viselkedés
feltételei”-nek (conditions of worth) korlátaiba ütközik, azaz felnőtt környezete írja elő szá-
mára, hogy melyek azok a viselkedésformák, amelyek kötelezőek és elismertek, illetve
melyek azok, amelyek tiltottak és büntetendők. A gyermek, aki ilyen környezetben nevelke-
dik, a feladatokhoz — a kihívásokhoz — óvatosabban és bizonytalanabbul, az önbizalom ala-
csonyabb szintjén közeledik: a járt utat — ami kevesebb kudarccal fenyeget — nem szívesen
hagyja el a járatlanért, holott a játékos, kísérletező kedv minden kreatív produktum alapfelté-
tele.
Harrington, Block és Block (1987) két igen távoli időpontban — kora gyermekkorukban és
középiskolás éveikben — vizsgálta a mintában részt vevő személyeket. A korai gyermekkor-
ban — megfigyelések és szülői interjúk alkalmazásával — a „rogeriánus stílus” jelenlétét
keresték, azaz azt a nevelői magatartást, amely viszonylag kevés feltételt szab a gyermeki
viselkedésnek, ehelyett teret nyit a világ szabad és spontán megismerésének. Jó tíz esztendő-
vel később, ugyanezeket a gyerekeket vizsgálva, a kutatók megállapították, hogy a rogeriánus
nevelési stílus és a gyerekek kreativitása egyértelmű összefüggést mutat: az átlagosnál enge-
dékenyebb szülői nevelői attitűd a serdülőkori kreativitás statisztikailag igazolható előzmé-
nye! A kutatók hangsúlyozzák, hogy ez a tény az intelligencia statisztikai kontrollja esetén is
igaz, tehát nem arról van szó, hogy az intelligensnek született és rogeriánus stílusban nevelt
gyerekek kreatívakká válnak, hanem arról, hogy ez a szülői magatartás az intelligenciától füg-
getlenül is jósolhatóvá teszi a kreativitás kibontakozását!
Maccoby és Martin (1983) modellje (3. ábra) Becker és Baumrind koncepciójának ötvöze-
te. Egyértelműen mutatja, hogy a pszichológiai kutatások — iskoláktól, koncepcióktól függet-
lenül — világos kapcsolatot jeleznek a harmonikus személyiségfejlődés (a sikeres szocializá-
ció) és a meleg, gondoskodó, biztonságot nyújtó családi nevelés között! Ugyanakkor nem sza-
bad elfelejtenünk, hogy ez a kapcsolat „együttjárás” (korreláció) csupán, és nem ok-okozati
viszony. A beilleszkedési zavar és az antiszociális személyiségfejlődés fentiekben idézett tu-
dományos modelljei jól tükrözik a folyamatot, amelyben a gyermek veleszületett jellemzői és
a szülői reakciókészség közösen formálják meg azt a családi, nevelői légkört, melyet „nevelői
stílus”-ként regisztrálhatunk. A gyermek nem passzív befogadója, hanem magával hozott
karaktervonásai révén részese, alakítója is annak a stílusnak, amelyben szocializációja zajlik.
Láthattuk, hogy a másik dimenzió — mely az engedékenység és a korlátozás között húzó-
dik — már sokkal problematikusabb. Míg Schaefer, Harrington és Block, Cervone-Fall az en-
gedékenységet tartja fontosnak, mások — például Baumrind (1972, 1991) — valamiféle
„mérsékelt ellenőrzés” („moderate control”) szükségességéről beszél. Úgy vélem, a családi
nevelési stílus kontrolltengelyén legalább két — egymástól többé-kevésbé független — neve-
lői magatartásmód keveredik. A szülő, aki automatikusan a kisgyermekkor megnyújtására
törekszik, mindig önmagából, saját igényeiből indul ki a normák felállításakor; szabályaival,
viselkedésével a gyermek megismerési törekvései elé állít korlátokat. A család belső életvite-
lében maximálisan engedékeny, a szó szoros értelmében lesi gyermeke kívánságait. Játékok-
ban, öltözködésben, táplálkozásban, anyagi erejét — és a gyerek valódi szükségleteit — meg-
haladóan teljesíti igényeit. Engedékenységének azonban ára van: a gyereknek el kell fogadnia
a korlátokat önmaga és a világ megismerésében. Meg kell tanulnia, hogy az önálló vélemény
és a világ autonóm megismerésére irányuló törekvés felesleges és veszélyes kaland.
érzelem
Meleg, Elutasító,
válaszkész nem válaszkész
Korlátozó,
Autoritatív Autoriter
igényeket támasztó
kontroll
Engedékeny,
Engedékeny Közönyös
igényeket nem támasztó
3. ábra. Az emocionalitás és a kontroll dimenziója a családi nevelésben (Maccoby—Martin, 1983)
Biztonságot csak a szülő közelsége és védelme nyújt. Ha a gyerek elfogadja ezeket a korlá-
tokat — vagyis vállalja, hogy idősebb korában is kisgyermekként él —, a szülő szinte alá-
rendeltjévé válik. Ugyanakkor domináns módon és minden lehetséges eszközzel igyekszik
gyermekét meggátolni abban, hogy kibújjon a „prolongált kisgyermekkor” korlátai közül. A
másik szülő éppen a család belső életvitelében állít korlátokat — létezik például a rend, a
kötelesség, a kölcsönös elismerés és az őszinteség fogalma, melyeknek gyakorlati megvalósí-
tása minden családtag számára előírt norma —, ezzel szemben a gyermek megismerésre,
önmegvalósításra irányuló törekvéseit, a kérdezéshez, az önálló véleménynyilvánításhoz, a
„más megoldások” kereséséhez való jogát messzemenően támogatja. Ezen a területen kétség-
telenül engedékeny tehát (fogalmazhatnánk úgy is: elengedő), és ezzel sokat segít gyermeké-
nek abban, hogy felnőttkorára teljes értékű, autonóm személyiséggé váljék. Bár paradox mó-
don azt is írhatnám: az ilyen családban az önálló ítéletalkotás, a szabad véleménynyilvánítás,
a viselkedés fokozódó autonómiája maga is norma, melynek teljesítését elvárják a gyermek-
től. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a szülő által alkalmazott szabályok — súlyukat és
mennyiségüket tekintve — mérsékeltek-e vagy nyomasztóak, hanem arról is: az életnek mely
területein korlátozzák jobban, és melyeken kevésbé a gyermeket!

A családi nevelés közvetítő szerepe

A fentiekben említettem már, hogy a szegény, illetve a gazdasági stressz állapotában élő
(munkanélküli, vagy a jövedelem drámai csökkenésétől tartó) családokban nevelkedő gyere-
keknél, az átlagosnál gyakrabban találkozunk a sikertelen szocializáció tüneteivel — például
depresszióval, agresszivitással, antiszociális magatartással. A család gazdasági helyzetének a
gyermek fejlődésére gyakorolt negatív hatása úgynevezett „közvetítő mechanizmusokon”
keresztül érvényesül, azaz: a szegény családok az átlagosnál gyakrabban egyszülősek, igen
gyakran meghatározott szubkultúrák (kisebbségek) képviselői, a felnőtt családtagok iskolá-
zottsági szintje pedig sokszor alacsony. Mindez azt jelenti, hogy az ilyen családokban nem-
csak az anyagi, de a megfelelő személyi és pszichológiai feltételek is hiányoznak a gyermek-
neveléshez; kevés az anyagi és emocionális erő a napi életvitel kihívásaihoz, a szegénység
okozta stressz feldolgozásához, és így ezek a családok könnyen a társadalom victimizációs
folyamatának alanyaivá válnak. A stressz önmagában is valamiféle közvetítő szerepet játszik
a család gazdasági problémái és a szocializáció kudarca között. A frusztrált igények, az
anyagi gondok okozta konfliktusok önértékelési zavarokhoz, az élet „kézben tartása” élmé-
nyének sérüléséhez, depresszióhoz vezethetnek (Amato—Zuo, 1992; Belle, 1990), így pedig a
szegénység könnyen összekapcsolódik a szülői gondoskodás hiányosságaival, a nevelés
következetlen, elutasítás-orientált formáival.
A szülői magatartás egyike a leggyakrabban idézett közvetítő folyamatoknak. A vizsgála-
tok szerint a szülő szociális-gazdasági státusza jelentős mértékben befolyásolja a gyermek felé
irányuló elvárásokat. A középosztálybeli szülő általában igényesebb; a többi szülőnél jobban
vágyik arra, hogy gyermeke megfeleljen az életkorából adódó szociális és iskolai kihívások-
nak, ugyanakkor nevelési gyakorlatában demokratikusabb, mint az alacsonyabb státuszú szülő
(Gecas, 1979; Bradley—Whiteside-Mansell, 1997). Moore (1994) szerint azok a gyerekek,
akik nem szegény családokban élnek, ötször valószínűbben tapasztalják a meleg, gondoskodó,
szeretetteljes szülői attitűdöt, mint a többiek, és sok vizsgálat igazolta (McLoyd, 1990; Blue-
stone—Tamis-LeMonda, 1999; Shumow et al., 1998) az autoriter szülői stílus, valamint az
alacsony szociális-gazdasági státusz kapcsolatát is. Az anyagi gondok szerepéről McLoyd ezt
írja: „A gazdasági stressz és a szegénység mindenekelőtt a szülő magatartásán keresztül hat a
gyermekre” (312. p.). A szegény családokban a szülők kevésbé segítőkészek gyermekeikkel,
ritkábban magyaráznak nekik, ugyanakkor több engedelmességet várnak el tőlük, és gyakrab-
ban alkalmaznak hatalomérvényesítő technikákat — például fizikai büntetést. Az alacsony
státuszú, rossz anyagi helyzetben élő anyák kevesebb érzelmet közvetítenek gyermekeik felé,
és a gyermek által megfogalmazott szociális-érzelmi szükségletekre kevésbé válaszkészek,
mint jobb sorban élő társaik (322. p.).
A kutatók tehát egybehangzóan úgy vélik: minél alacsonyabb a család jövedelemszintje, a
szülők annál gyakrabban élnek a kényszerrel mint nevelési eszközzel, azaz annál gyakrabban
sorolhatók az autoriter nevelési stílust alkalmazó családok közé (Conger et al., 1984). Az ala-
csony szociális-gazdasági státuszú szülők elsősorban a konformitást és a viselkedési szabá-
lyok betartását követelik meg gyermekeiktől (azaz az autoriter nevelés filozófiáját követik),
míg a közép- és felsőbb osztályokhoz tartozó családok inkább az autonómiát segítő önirányí-
tásra helyezik a hangsúlyt (Rosier—Corsaro, 1993).
Hasonló összefüggéseket ismertek fel a szociális-gazdasági státusz és a motiváció-orientá-
ció között is. Ginsberg és Bronstein (1993) vizsgálatában például a tanároknak „intrinsic”
(belülről, kíváncsiság és érdeklődés által vezérelt), illetve „extrinsic” (külső kényszer által irá-
nyított) motiváció mentén kellett osztályozniuk diákjaikat. Azt találták, hogy a hátrányos
gazdasági helyzetű tanulók inkább extrinsic, külső megerősítésektől függő motívumok alapján
teljesítenek, és az intrinsic motívumok nagyobb valószínűséggel jelennek meg a közép-
osztályból származó gyerekek magatartásában. Leung és Kwan (1998) a szülői nevelői stílus
és a tanulói motiváció összefüggésének vizsgálata során kimutatta, hogy az intrinsic motivá-
ció az autoritatív szülői stílushoz, míg az extrinsic motiváció (és mindenféle motiváció hiá-
nya: az amotiváció) az autoriter, illetve a hideg, elhanyagoló, közönyös szülői magatartáshoz
kapcsolódik. A szerzők érvelése szerint az autoriter szülők szigorú szabályokat alkalmaznak,
és magas igényekkel lépnek fel, így gyermekeik nem az ismeretek megszerzéséért, hanem a
szülői elismerésért — illetve a büntetés elkerüléséért — tanulnak. Ugyanakkor az autoritatív
szülő — bár igényes — magas fokú önállóságot biztosít gyermeke számára, és bátorítja őt
arra, hogy saját munkarendje alapján, saját céljai megvalósításával összhangban — és saját
felelősségére — tanuljon. A hideg, érzéketlen, közönyös szülő nem bátorítja gyermekét az
autonóm tevékenységre, de igényeket sem támaszt, mindez pedig az ilyen családban
nevelkedő gyermek érzékelhető amotivációjának kézenfekvő magyarázata.
Nehéz megválaszolni a kérdést: mi a magyarázata annak, hogy az autoriter nevelői stílus
jóval gyakrabban jelenik meg az alacsony szociális-gazdasági státuszú családokban? A fenti-
ekben utaltam már arra, hogy sok kutató szerint valójában kettős közvetítésről van szó: az
alacsony szocioökonómiai státuszú szülő jövedelme általában alacsonyabb, mint más szülőké,
a szegénység és a gazdasági, valamint a kísérő pszichológiai stressz esélye — ami pedig a
szülő–gyermek kapcsolat drámai romlásához vezethet — esetükben jóval nagyobb, mint a
középosztály családjaiban. Lényegében ezt a „kettős közvetítés” álláspontját fogadja el
McLoyd is, bár nem zárja ki, hogy közvetlen — stresszhatásoktól mentes — mediáció is
működik. Ennek a lényege tulajdonképpen az, hogy az alacsony szocioökonómiai státuszú
emberek másfajta „beválási érték”-kel tevékenykednek a társadalomban, mint a magasabb
státuszúak: számukra a pontos, fegyelmezett, az előírt normákhoz igazodó, korrekt és „kon-
formisztikus” munkavégzés kínálja a sikeres életvezetés lehetőségét, míg a közép- és felsőbb
osztályokban az autonóm, önirányított magatartásformák beválási értéke a jobb. Ezt a hipo-
tézist közvetve igazolja Rosier és Corsaro (1993) adata, mely szerint az alacsony szociális-
gazdasági státuszú anyák intenzíven támogatják gyermekeik autonómiáját és önbizalmát
(vagyis az autoritatív szülői stílusnak megfelelően viselkednek) — amikor a gyermek fizikai
mozgékonyságának fejlesztése a céljuk.
Felmerül tehát egy olyan hipotézis váza, mely szerint a szülő tapasztalatokkal bír arról,
hogy az adott szocioökonómiai státusszal rendelkező személy milyen magatartásokkal tevé-
kenykedhet eredményesen a társadalom különböző szféráiban, és nevelési stílusával ezeket a
„beváló” viselkedésformákat támogatja. Persze mindez egyszerűbben is megfogalmazható: a
szülő a társadalmi létezésnek azokban a szféráiban autoritatív, amelyekben valamilyen szinten
kompetensnek érzi magát. Ahol viszont — tapasztalatok híján — illetékessége minimális,
közömbössé válik, vagy sztereotip (autoriter) módon ragaszkodik a formális előírások és sza-
bályok szigorú betartásához. Ugyanakkor a gazdasági stressz szerepét a szülői nevelési stílus
alakulásában semmiképpen sem szabad lebecsülnünk. Grimm-Thomas és Perry-Jenkins
(1994) például kimutatták, hogy az alacsony szociális-gazdasági státuszú apák sokkal pozití-
vabb és támogatóbb — autoritatív — szülői stílust alkalmaznak akkor, amikor munkahelyü-
kön jól érzik magukat, és megfelelően keresnek.
Befejezésül szeretném hangsúlyozni, hogy a szülői nevelői stílust nem lehet „receptre
írni”. Mindaz, amit a fentiekben leírtam, azt jelzi: a gyermek fejlődését pozitív vagy negatív
értelemben alakító szülői magatartást egyrészt az anya és az apa személyiségjellemzői, más-
részt a gyermek veleszületett karakterjegyei, harmadsorban pedig a kontextuális források — a
házastársi viszony, a korai szülő–gyermek interakciók minősége, a szociális háló, a szülők
munkahelyi tapasztalatai stb. — határozzák meg. A kontextuális források jellegüknél fogva
segíthetik vagy — a szülőkre gyakorolt stresszhatások révén — gátolhatják a hatékony neve-
lési stílus alkalmazását, ezért a társadalom megfelelő intézményei éppen ezen az összetevőn
keresztül válhatnak képesekké a családon belül zajló primer szocializáció befolyásolására.
 IRODALOM
Ainsworth, M. 1967. Infancy in Uganda: Infant Care and the Growth of Love. Baltimore, The
Johns Hopkins Univ. Press.
Allen, J. G. 2005. Coping with Depression. www.menningerclinic.com/resources/Depression
Altmann, E. O.—Gotlib, J. A. 1988. The Social Behavior of Depressed Children: An Obser-
vational Study. Journal of Abnormal Child Psychology, 16, 29-44. p.
Amato, P. R.—Zuo, J. 1992. Rural Poverty, Urban Poverty, and Psychological Well-beeing.
Sociological Quarterly, 33, 229-240. p.
Angold, A.—Costello, E. J.—Worthman, C. M. 1998. Puberty and Depression: The Roles of
Age, Pubertal Status and Pubertal Timing. Psychological Medicine, 28, 51-61. p.
Aronson, J. 2002. Improving Academic Achievement: Impact of Psychological Factors on
Education. New York, Academic Press.
Baldwin, A. L.—Baldwin, C.—Cole, R. E. 1990. Stress-resistant Families and Stress-resistant
Children. In Fold, J. et al. (eds.): Risk and Protective Factors in Development of Psycho-
pathology. Cambridge, Cambridge Univ. Press, 257-280 p.
Baldwin, A. L. 1949. The Effect of Home Envirortment on Nursery School Behavior. Child
Development, 20, 49-62. p.
Baumrind, D. 1971. Current Patterns of Parental Autority. Developmental Psychology Mono-
graphs, 4. 1-103. p.
Baumrind, D. 1980. New Directions in Socialization Research. American Psychology, 35,
639-652. p.
Baumrind, D. 1989. Rearing Competent Children. In Damon, W. (ed.): Child Development
Today and Tomorrow. San Francisco, Jossey-Bass.
Baumrind, D. 1991. To Nurture Nature. Behavioral and Brain Sciences. Idézi: Cole, M.—
Cole, S. R. 2002. Fejlődéslélektan. Budapest, Osiris.
Beck, A. T. 1970. Cognitive Therapy: Nature and Relation to Behavior Therapy. Behavior
Therapy, 1, 184-200. p.
Beck, A. T. 1987 Cognitive Models of Depression. Journal of Cognitive Psychotherapy: An
International Quarterly, 2, 5-37. p.
Becker, W. C. 1964. Consequences of Different Kinds of Parental Discipline. In Hoffman, M.
L.—Hoffman, L. W. (eds.): Review of Child Development. New York, Russel.
Belle, D. 1990. Poverty and Women's Mental Health. American Psychologist, 45, 385-389. p.
Belsky, J.—Robins, E.—Gamble, W. 1984. The Determinants of Parental Competence:
Toward a Contextual Theory. In Lewis, M.—Rosenblum, L. (eds.): Beyond the Dyad:
Social Connections. New York, Plenum, 251-279. p.
Birmaker, B.—Ryan, N. D.—Williamson, D. E. et al. 1996. Childhood and Adolescent De-
pression: Review of the Past 10 years. Part 11. Journal of the American Academy of Child
and Adolescent Psychiatry, 35 (12), 1575-1583. p.
Blatt, S. J. 2004. Experiences of Depression. Theoretical, Clinical and Research
Perspectives. Washington D. C. American Psychology Association.
Bluestone, C.—Tamis-LeMonda, C. S. 1999. Correlates of Parenting Styles. In Predominan-
tly Working- and Middle-Class African American Mothers. Journal of Marriage and the
Family, 61, 881-893. p.
Bolger, K. E.—Patterson, C. J.—Thompson, W. W.—Kupersmidt, J. B. 1995. Psychosocial
adjustment among Children Experiencing Persistent And Intermittent Family Economic
Hardship. Child Development, 66, 1107-1129. p.
Bootzin, R. R.—Acocella, J. R.—Alloy, L. B. 1993. Abnormal Psychology. Current Perspec-
tives. New York, McGraw Hill Inc.
Bowlby, J. 1973. Attachment and Loss: 2. Separation. New York, Basic Books.
Bowlby, J. 1988. A Secure Base: Parent-Child Attachment and Healthy Human Development.
New York, Basic Books.
Bradley, R. H.—Whiteside-Mansell, L. 1997. Children in Poverty. In Ammerman, R. T.—
Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention And Treatment with Children and Adolescents.
New York, J. Wiley and Sons. Inc., 13-58. p.
Brendgen, M.—Vitaro, F. et al. 2002. Assessing Aggressive and Depressed Children's Social
Relations with Classmates and Freiends: A Matter of Perspective. Journal of Abnormal
Child Psychology, 609-624. p.
Brim, O. G. 1959. Education for child rearing. New York, Russel Sage Found.
Bronfenbrenner, U. 1979. The Ecology of Human Development: Experiments by Nature and
Design. Cambridge, Harvard Univ. Press.
Caron, M.—Zhang, X. et al. 2004. Influence of Variants of TPH2 on the Regulation of the
Central Serotonin System. European Neuropsychophamiacology, Vol. 16, 203-204. p.
Cervone-Fall, 2001. Parental Influences on Personality: A Comparison of Trait and Pheno-
menological Theories. Internet: www.Uic.Edu-Classes-psych/psych/210/SamplePPR.Doc.
Cicchetti, D. 1984. The Emergence of Developmental Psychopathology. Child Development,
55, 1-7. p.
Cole, D. A.—Rehm L. P. 1986. Family Interaction Patterns and Childhood Depression. Jour-
nal of Abnormal Child Child Psychology, 14, 297-314. p.
Conger, R. et al., 1984. Perception of Child, Child-rearing Values and Emotional Distress as
Mediating Links Between Environmental Stressors and Observed Maternal Behavior.
Child Development, 54, 2234-2247. p.
Coyne, J. C. 1976. Toward and International Description of Depression. Journal for Study of
Interpersonal Process, 39. 28-40. p.
Csorba J. é. n. A gyermek-serdülőkori depresszió és kezelése.
www.medlist.com/HIPPOKRATES/V/4
D'Angelli, A. R.—Hershberger, S. L.—Pilkington, L. W. 2001. Suicidality Patterns and Sexu-
al Orientation Related Factors among Lesbian, Gay and Bisexual Youths. Suicide and Life-
Threatening Behavior, 31, 250-264. p.
Dadds, M. R. 1997. Conduct Disorder. In Ammerman, R. T.—Hersen, M. (eds.): Handbook
of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. New York, J. Wiley and
Sons, 521-550. p.
Dadds, M. R. 1997. Conduct Disorder. In Ammerman, R. T.—Hersen, M. (eds.): Handbook
of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. New York, J. Wiley and Sons
Inc., 203-234. p.
Danziger, S.—Gottschalk, P. 1995. America Unequal. Cambridge, Harvard Univ. Press.
Duncan, G.—Brooks-Gunn, J.—Klebanov, P. 1994. Economic Deprivation and Early Child-
hood Development. Child Development, 65, 296-318. p.
Durkheim, E. 1952. Suicide: A Study in Sociology. London, Routledge and Kegan Paul.
Elekes Zs.—Paksi B. 1996. A magyarországi középiskolások alkohol- és drogfogyasztása.
Budapest, Népjóléti Minisztérium.
Ellis, B. J.—Essex, M. J. 2007. Family Environments Adrenarche and Sexual Maturation: a
Longitudinal Test of a Life History Model. Child Development, 78 (6), 799-817. p.
Erikson, E. 1968. Youth and Crisis. New York, Norton.
Fenwick, R.—Tausig, M. 1994. The Macroeconomic Context of Job Stress. Journal of Health
and Social Behavior, 35, 266-282. p.
Flemming, J. E.—Offord, D. R. 1990. Epidemiology of Childhood Depressive Disorders: A
Critical Review. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry,
29. 571-580. p.
Garfinkel, B. et al. 1986. Adolescent Stress, Depression and Suicide: Minnesota Study. Idézi:
Walker, J. 2005. Adolescent Stress Depression.
www.extension.umn.edu/distribution/youthdevelopment
Ge, X.—Lorenz, F. O. et al 1994. Trajectories of Stressful Life Events and Depressive Symp-
toms during Adolescence. Developmental Psychology, 30, 467-483. p.
Gecas, V. 1979. The Influence of Social Class on Socialization. In Burr, W. R. et al. (eds.):
Contemporary Theories about the Family. New York, Free Press, 365-404 p.
Ginsberg, G. S.—Bronstein, P. 1993. Family Factors Related to Children's Intrinsic/Extrinsic
Motivational Orientation and Academic Performance. Child Development, 64, 1461-1474.
p.
Goslin, D. A. 1969. Introduction. In Goslin, D. A. (ed.): Handbook of Socialization Theory
and Research. Chicago, Rand. McNally College Publishing Co., 1-21. p.
Grant, B. F. et al. 2004. Co-occurence of 12 Month Alcohol and Drug Use Disorders and Per-
sonality Disorders in the United States: Results from the National Epidemiologic Survey
on Alcohol and Related Conditions. Archives of General Psychology 61, 361-368. p. Idézi
Speisman, B. 2006. The Association between Early Parental Loss and Adulthood Depressi-
on. The Wesleyan Journal of Psychology, Vol. 1, 19-27. p.
Grimm-Thomas, K.—Perry-Jenkins, M. 1994. All in a Day’s Work: Job Experiences, Self-
esteem, and Fathering in Working-class Families. Family Relations, 43, 174-181. p.
Hammen, C. 1991. Depression Runs in Families: The Social Context of Risk and Resilience
in Children of Depressed Mothers. New York, Springer.
Hankin, B. L.—Abramson, J. Z. et al. 1998. Development of Depression from Preadolescence
to Young Adulthood: Emerging Gender Differences in a 10 Year Longitudinal Study.
Journal of Abnormal Psychology, 107. 128-140. p.
Hankin, B. L. 2005. Childhood Maltreatment and Psychopathology: Prospective Tests of
Attachment Cognitive Vulnerability and Stress as Mediating Processes. Cognitive Therapy
and Research, 29, 645-671. p.
Harrington, D.—Block, J. H.—Block, J. 1987. Testing Aspects of Carl Rogers' Theory of
Creative Environments: Child-rearing antecedents of Potential in Young Adolescents.
Journal of Personality and Social Psychology, 52, 851-856. p.
Hart, H. et al. 1998. Overt and Relational Aggression in Russian Nursery-school-age Child-
ren: Parenting Style and Marital Linkages. Developmental Psychology, 34, 687-697. p.
Hawkins, J. D.—Kosterman, R. et al. 1997. Substance Use and Abuse. In Ammerman, R.T.—
Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents.
New York, J. Wiley and Sons, 203-237. p.
Hawkins, J. D. et al. 1992. Risk and Protective Factors for Alcohol and Other Drug Problems
in Adolescence and Early Adulthood: Implications for Substance Abuse Prevention.
Psychological Bulletin, 112, 64-105. p.
Hawkins, J. D. et al. 1997. Substance Use and Abuse. In Ammerman, R. T.—Hersen, M.
(eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. New York,
J. Wiley and Sons Inc., 203-237. p.
Hoffman, M. L. 1975. Moral Internalization, Parental Power, and the Nature of Parent-Child
Interaction. Developmental Psychology, 11, 228-239. p.
Jamieson, S. 2003. Family Strength. http://outreach.missouri.edu/bsf/strength/
Johnston, J. R.—Gonzales, R.—Campbell, L. E. G. 1987. Ongoing Postdivorce Conflict:
Effect on Children of Joint Custody and Frequent Access. American Journal of Orto-
psychiatry, 59. 1-17. p.
Josephson, M. M.—Porter, R. T. (eds.) 1995. Clinician's Handbook of Childhood Psycho-
pathology. London, J. Aronson Inc.
Josselson, R. 1980. Ego Development in Adolescence. In Adelson, J. (ed.): Handbook of
Adolescence Psychology. New York, J. Wiley, 188-210. p.
Kagan, J. J. 1969. Personality Development. In Janis, J. L. (ed.): Personality Dynamics,
Development and Assesment. New York, Harcourt, Brace and World Inc.
Kaslow, N. J.—Jones, C. A.—Palin, F. 2005. A Relational Perspective on Depressed Children
Family Patterns and Interventions. In Pinsof, W. M.—Lebow, J. L. (eds.): Family Psycho-
logy: The Art of the Science. New York, Oxford Univ. Press, 215-242. p.
Kiesner, J. 2002. Depressive Syndroms in Early Adolescence Their Relations with Classroom
Problem Behavior and Peer Status. Journal of Research of Adolescence, 12, 463-478. p.
Kovács, M. 1982. Children's depression inventory (Manual). New York, Multy Health Sys-
tems.
Kulcsár Zs. 1992. Pszichopátia. Egyetemi jegyzet.
Leung, P. W.—Kwan, K. S. F. 1998. Parenting Styles, Motivation, Orientation, and Self-per-
ceived Competence: A Mediational Model. Merrill-Palmer Quarterly, 44-1, 1-19. p.
Levin, H. 1958. Permissive Child Rearing and Adult Role Behavior. In Dulany et al. (eds.):
Contribution to Modem Psychology. New York, Oxford Univ. Press.
Maccoby, E. E.—Martin, J. A. 1983. Socialization in the Context of the Family: Parent-Child
Interaction. In Mussen, P. H. (ed.): Handbook of Child Psychology. 4. New York, Wiley.
Maestripieri, D.—Roney, J. R. et al. 2003. Father Absence Menarche and Interest in infants
among adolescent girls. Developmental Science, Vol. 7, 560-566. p.
Maróti M. 1990. A szociopátia tünetegyüttese és főbb pszichikus mechanizmusai. Kézirat.
McLeod, J. D.—Shanahan, M. J. 1993. Idézi: Bradley, R. H.—Whiteside-Mansell, L. 1997.
Children in Poverty. In Ammerman, R. T.—Hersen, M. (eds.) 1997. Handbook of Preven-
tion and Treatment with Children and Adolescents. New York, J. Wiley and Sons.
McLoyd, V. C. 1990. The Impact of Economic Hardship on Black Families and Children:
Psychological Distress, Parenting, and Socioemotional Development. Child Development,
61, 311-346. p.
Menninger, K. 1938. Man against Himself. New York, Harcourt Brace.
Moore, G. S. 2002. The Role of Parents in the Development of Peer Group Competence.
Internet: www.fww.org./articles/misc./0628e.htm/
Moore, K. A. et al. 1994. Ebbing and Flowing, Learnig and Growing: Family Economic
Resources and Children's Development. Idézi: Bradley, R. H.—Whiteside-Mansell, L.
1997. Children in Poverty.
Newcomb, H. D. et al. 1986. Risk Factors for Drug Use among Adolescents: Concurrent and
Longitudinal Analyses American. Journal of Public Health, 76, 523-530. p.
Nomade, R.—Reiss, N. S.—Dombeck, M. 2007. Current Understandings of Major Depressi-
on — Diathesis-Stress Model http://info.epmhmr.org/poc/view
Parsons, T.—Bales, R. F. 1956. Family Socialization and Interaction Process. London, Rout-
ledge and Kegan Paul.
Patterson, G. R. 1982. Coercive Family Process. Eugene, Castalia Press.
Petersen, A. C.—Crockett, J. 1985. Pubertal Timing and Grade Effects on Adjustment.
Journal of Youth and Adolescence, 14, 191-206. p.
Prinz, R. J.—Connell, C. M. 1997. Conduct Disorders and Antisocial Behavior. In Ammer-
man, R. T.—Hersen, M. (eds.): Handbook of Prevention and Treatment with Children and
Adolescents. New York, J. Wiley and Sons, 238-259. p.
Puig-Antich, J. 1985. Affective Disorders In Kaplan, H. I. —Sadak, B. J. (eds.): Comprehen-
sive Textbook of Psychiatry. Vol. 2. Baltimore, Williams and Wilkins.
Pullen, L. M.—Modrein-McCarthy, M. A.—Graft, E. V. 2000. Adolescent Depression: Im-
portant Facts that Matter. Journal of Child and Adolescent Psychiatric Nursing, 13 (2), 69-
75. p.
Putallaz, M. 1987. Matemal Behavior and Children's Sociometric Status. Child Development,
58, 324-340. p.
Ranschburg J. 1982. Engedékenység és szigor a családban. In Mohás L. (szerk.): A szülői
mesterség. Budapest, Minerva, 77-91. p.
Ranschburg J. 1998a. Az érzelem és a jellem lélektanából. Budapest, Okker.
Ranschburg J. 1998b. Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban. Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó.
Ranschburg J. 2003. Az én és a másik. A személyiség és a társas kapcsolatok fejlődése
óvodáskorban. Budapest, Okker.
Ranschburg J. 2009. Nyugtalan gyerekek. Budapest, Saxum.
Rosier, K. B.—Corsaro, W. A. 1993. Competent Parents, Complex Lives: Managing Parent-
hood in Poverty. Journal of Contemporary Ethnography. Idézi: Fox, K. et al. 2000. The
Relationships Between Socioeconomic Status, Parenting Style, and Motivation Orienta-
tion. www.uwm.edu./Dept/Grad
Rudolph, K. D.—Clark, A. G. 2001. Conceptions of relationships in children with depressive
and aggressive symptoms: Social-cognitive distortion or reality? Journal of Abnormal
Child Psychology, 29, 41-56. p.
Rudolph, K. D.—Lambert, S. M. et al. 2001. Negotiating the Transition to Middle School:
The Role of Self-Regulatory Processes. Child Development, 72, 929-946. p.
Rudolph, K. D. et al. 2000. Toward and Interpersonal Life-Stress Model of Depression: The
Developmental Context of Stress Generation. Development and Psychopathology, 12, 215-
234. p.
Rutter, M.—Giller, H. 1979. Juvenile Deliquency: Trends and Perspectives. New York,
Penguin.
Rutter, P.—Behrendt, A. 2004. Adolescent Suicide Risk: Four Psychosocial Factors. Adoles-
cence, 19, 295-303. p.
Rutter, P.—Soucar, E. 2002. Youth Suicide Risk and Sexual Orientation. Adolescence, 37,
289-299. p.
Schaefer, E. S. 1959. A Hypothetical Circumplex of Matemal Behavior Concepts. Journal of
Abnormal and Social Psychology, 59, 226-235. p.
Seligman, M. E. P. 1998. Learned Optimism: How to Change Your Mind and Your Life. New
York, Simon and Shuster.
Shaw, D. S.—Bell, R. Q.—Gilliom, M. 2000. A Truly Early Starter Model of Antisocial Be-
havior Revisited. Clinical Child and Family Psychology Review, 3, 155-172. p.
Shaw, D. S.—Emery, R. E. 1987. Parental Conflict and other Correlates of the Adjustment of
School Age Children Whose Parents have Separated. Journal of Abnormal Child Psycho-
logy, 15, 269-281. p.
Shaw, D. S. 2001. A Developmental Model of Children's Early Conduct Problems; Theory,
Validation and Implications. In Internet Abstracts, 1-19. p.
Shumow, L.—Vandell, D. L.—Posner, J. K. 1998, Harsh, Firm, and Permissive Parenting in
Low-income Families. Journal of Family Issues, 19, 438-507. p.
Sullivan, P. F.—Neale, M. C.—Kendler, K. S. 2000. Genetic Epidemiology of Major Depres-
sion. Review and Meta-Analysis. www.uptodate.com/patients/content
Sum, A. M.—Fogg, W. N. 1991. The Adolescent Poor and the Transition to Early Adulthood.
In Edelman, P.—Ladner, J. (eds.): Adolescence and Poverty: Challenge of the 1990's.
Washington, Univ. Press of America, 37-110. p.
Walker, J. 1985. Identification of Adolescent Stressors. Idézi: Walker, J. 2005. Adolescent
Stress and Depression. www.extension.umn.edu/distribution/youthdevelopment
Walker, J. 2005. Adolescent Stress and Depression.
www.extension.umn.edu/distribution/youthdevelopment
Watermayer, J. 1997. Substance-Related Disorders. In Ammerman, R. T.—Hersen, M. (ed.):
Handbook of Prevention and Treatment with Children and Adolescents. New York, J.
Wiley and Sons Inc., 604-628. p.
Whiting, J. W. M. et al. 1966. The Learning of Values. In Vogt, E. Z.—Albert, E. (eds.):
Peoples of Rimrock. New York, Harvard Univ. Press.

Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. — Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

BORÍTÓ
Életünk során mindannyiunkat érnek stresszhatások, melyek nagymértékben felelősek a
depresszió kialakulásáért. Különösen veszélyes időszak ebből a szempontból a serdülőkor,
amikor ezek a negatív hatások halmozódhatnak. Ha a fiatal képtelen (eldolgozni, kezelni a
stresszt, kibontakozik a már jóval súlyosabb és tartósabb tünetekkel járó depresszió, eluralko-
dik rajta a reménytelenség, a magányosság, az értéktelenség fájó érzése, amely heteken, hóna-
pokon át kísérőjévé válhat mindennapjainak.
A kötet részletesen foglalkozik az öngyilkossággal, a kockázati faktorok szerepével, vala-
mint az alkohol- és drogfogyasztás veszélyeivel is.
Fontos, hogy a szülők és a nevelők megismerkedjenek azokkal a családi, biológiai és
személyiségjellemzőkkel, melyek veszélyt jelentenek a serdülő életére. Így időben fel fedez-
hetik a figyelmeztető jeleket és hatékonyabban segíthetnek megtalálni a kivezető utat.