Nézzük akkor most, mit jelent ez, hogy az ember lehetőséget és szabadságot kapott arra, hogy

dolgozzék azon, hogy kimunkálja azt, hogy milyen legyen a tekintete, hogy milyen legyen a szemünk.
Mert amilyen a szemünk, olyanná alakul az életünk. Ezért az első gondolat így szól, a szöveghez
kapcsolódóan természetesen, hogy a szentírásban megjelenik ez a gondolat, hogy valakinek valamivel
tele van a szeme. Például: tele volt gonoszsággal a szemük. Vagy tele volt irgalommal a szeme.

Az első gondolat akár kérdés formájában is fölhangozhat, hogy belenézek a tükörbe, és visszatekint
rám a szemem. Úgy el lehetne ezen gondolkodnunk, töprengenünk, hogy tulajdonképpen nekem úgy
általában, mivel van tele a szemem? Ebben a történetben például ez a gazda végig fönntartja a
jóindulatát, mert azt mondja ott, a kritikusoknak, a hőzöngőknek, hogy „Nézd csak, nem vagyok
igazságtalan veled, mert egy dénárban egyeztünk meg, és ezt nagyon pontosan megadtam neked.
Egészen biztos, hogy a megegyezésünket, a szerződésünket betartottam, tehát nem vagyok
igazságtalan ebből a szempontból.”

De azért akár azt is mondhatta volna, hogy „Barátom, megállapodtam veled egy dénárban. És
tebenned észrevétlenül, egyszer csak kialakult valahogy annak az igénye, hogy te sokkal többet kapj,
pedig hát egy dénárban állapodtunk meg. Mondd csak, nem vagy te mohó?” Ebben a történetben
akár beszélhetnénk a mohóságról is. Arról a fajta mohóságról, ami az emberi természet része, és
olyan észrevétlenül lep meg bennünket, hogy reggel még mint hogyha nem is lenne a szemünkben,
estére meg már semmi mást nem látunk, csak a saját mohóságunkat. Milyen érdekes, amikor
valakinek valamivel tele van a szeme, akkor ő azt gondolhatja, hogy azt látja, amit a szemével néz.
Valójában, ha mohósággal van már tele a szemem, már semmi mást nem látok, mint a mohóságot.
Ezért, hogyha valakinek tele van a mohósággal a szeme, akkor kétség kívül, ő a mohóságon kívül
semmit sem látva, arra fog rászorulni, hogy megnyíljék a szeme egyáltalán valami másra is. Mert
különben csak a saját mohóságát fogja visszatükrözve látni az egész világban. Milyen érdekes, hogy
miközben mondjuk tele van a szeme a mohósággal, aközben maga előtt azt mondja, hogy: „Velem
igazságtalanság történt.” És ez még inkább elvakítja majd őt, hogy még kevésbé lássa azt, hogy mivel
van tele az ő szeme. Ez tehát az első gondolat.

A második. Ebben a kifejezésben az is benne van, hogy a szemmel mit látok? A szentírásban nem
egyszer fölmerül ez Jézus gondolataiban is, hogy „Néznek, de nem látnak.” Hogy az ember, aki néz,
föltételezi azt, hogy miután nézek, hát látok is. Jézus azt mondja, természetesen, aki a szó szoros
értelmében mondjuk nem vak, ő mind néz; nézi az életet, nézi a másik embert, nézi a történéseket.
És miközben mindannyian nézünk, aközben sokkal kevesebben látunk. Ez megint egy olyan gondolat,
amit nagyon szívesen a hátunk mögé vetünk, és azt mondjuk: „Egészen nyilvánvaló, hogy aki néz, az
lát is.” Jézus pedig azt mondja nem egy helyen: „Nagyon sokan néznek, és nagyon kevesen látnak.”

Például ebben a történetben, ahogyan a történet bizonyos szempontból, mint minden zseniális
példabeszéd, amit Jézus mond, rejt egy kis csapdát, és ebbe a csapdába beleeshetünk. Amikor
egyszer csak rájövünk, hogy belekerültünk a csapdába, na az indíthatja el akkor igazán a
fölfedezésünket. Például, hogy mi is elkezdünk semmi másról nem gondolkozni, csak hogy ez most
igazságos, vagy nem igazságos, igazságtalan, nem igazságtalan – hogy ez hogyan van.

És ahogy ezen töprengünk, egyszer csak hiába nézzük teljes erővel a képet, hogyan van ez. Mi
mindent nem fogunk látni? Például azt, hogy ebben a történetben a gazda nagy valószínűséggel azért
fogadja föl azokat az embereket, akik ott ácsorognak, mert ha őket nem fogadja föl senki, aznap nem
lesz mit enni. Tehát fölfogadja ezeket az embereket, nem pusztán azért, hogy a szőlőjében
dolgozzanak, és neki nőjön a profitja, hanem azért, mert tudja, hogy ezek az emberek – és ez egy
másik dolog, amit láthatunk – hihetetlenül kiszolgáltatottak, mindannyian. Mert ott állnak a piacon,
és az életük azon múlik, hogy fölfogadják-e őket. Ez a kiszolgáltatottság, amikor azután a hőzöngők
azt mondják nekünk: „Többet kellene adnod!”, milyen érdekes, teljesen szem elől tévesztik. Mintha
nem emlékeznének a reggelre, amikor ők is ugyanott álltak, a piacon, kiszolgáltatottan, és az ő egy
dénárjuk is azon múlott, hogy valaki fölveszi-e őket a munkára.