Anthony de Mello PDF

Anthony de Mello
írásaiból
Anthony de Mello
A csend szava
Egy perc bölcsesség
Budapest 1993
Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya
Anthony de Mello: A csend szava - Egy perc bölcsesség
Tartalom
Tartalom 3
Anthony de Mellóról 10
Egy perc bölcsesség 12
Csodák 13
Felnőttkor 13
Odafigyelés 13
Képtelenség 13
Világosság 13
Virrasztás 14
Vallás 14
A lelki élet útja 14
Jelenlét 14
Mélység 15
A legbelső 15
Karizma 15
Harmónia 15
Megértés 16
Illúzió 16
Prófécia 16
Jobbrafordulás 16
Gyakorlatiasság 17
Mítoszok 17
Tudatlanság 17
Boldogság 17
Elmélkedés 18
Mozgás 18
Realizmus 18
Beszéd 19
Lelki megkönnyebbülés 19
Pletyka 19
Bebörtönzöttség 19
Bálványozás 19
Azonosság 19
3
Megkülönböztetés 20
Gépiesség 20
Elkerülés 20
Végzet 20
Újjászületés 20
Álmok 21
Átalakulás 21
Reakció 21
Filozófia 21
Tanítványság 22
Vakság 22
Közvetítés 22
Túlélés 22
Menekülés 22
Szótlanság 23
Erőszakmentesség 23
Figyelemelvonás 23
Hazatérés 23
Terméketlenség 24
Tudattalanság 24
Megérkezés 24
Fejlődés 24
Felelősség 24
Ateizmus 25
Kivetítés 25
Értékrend 25
Függőség 26
Könnyedség 26
Hagyni magától 26
Okozati viszony 26
Kifejezés 26
Felfedezés 27
Visszahúzódás 27
Fogékonyság 27
4
Megtérés 27
Kényszer 27
Mérlegelés 28
Forradalom 28
Utánzás 28
Egyedüllét 28
Kihívás 28
Szemellenzők 29
Alázat 29
Elfojtás 29
Burjánzás 29
Önelfogadás 29
Erőszak 29
Jelentéktelen ügy 30
Ideológia 30
Erkölcs 30
Képzelődés 30
Körülzártság 31
Távirányítás 31
Tudatosság 31
Alvajárás 31
Belső függetlenség 31
Felismerés 32
Különbözés 32
Teremtés 32
Távlat kérdése 32
Száműzetés 33
Változás 33
Éleslátás 33
Függetlenség 33
Hitelesség 33
Védőoltás 34
Előítélet 34
Álszenteskedés 34
5
Lelkesedés 34
Totalitarizmus 34
Lemondás önmagunkról 34
Bölcsesség 35
Gazdagság 35
Különös boldogság 35
Szeretet 35
Egyetemesség 35
Áramlás 36
Kaland 36
Halandóság 36
Felszabadulás 36
Korlátozottság 36
Elkötelezettség 37
Természet 37
Mennyország 37
Jelenlét 37
Ráébredés 38
Bizalom 38
Zaj 38
Gondolat 38
Kinyilatkoztatás 38
Jóindulat 39
Bűn 39
Gyógyulás 39
Tantétel 39
Hiedelem 40
Oktatás – mely nem az 40
Eredet 40
Lencsevégre kapva 40
Azonosítás 41
Érthetőség 41
Jelentés 41
Szolgálat 42
6
Lét 42
Megjelenések 42
Ünneplés 42
Szentség 42
Szívélyesség 42
Helyeslés 43
Nyitottság 43
Kényszerűség 43
Elszegényedés 43
Szavak 44
Fegyelem 44
Mértéktartás 44
Ellentmondás 44
Tapasztalat 44
Hírverés 45
Bálványimádás 45
Földművelés 45
Átmeneti jelleg 45
Élmény, ami nem élmény 46
Álcázás 46
Csoda 46
Megtévesztés 46
Kibúvó 46
Ítélet 47
Korlátozás 47
Nemtörődömség 47
Esztelenség 47
Kialakulás 47
Felszínesség 48
Megadás 48
Találékonyság 48
Megszűnés 48
Valóság 49
Távoliság 49
7
Derűs nyugalom 49
Szemléltetés 49
Elsőbbség 50
Burkolt célzás 50
Merevvé meszesedés 50
Pusztítás 50
Elnyomás 50
Meghiúsulás 51
Pontosítások 51
Közlés 51
Sebezhetőség 51
Szembeállítás 51
Végtelenség 52
Üldözés 52
Összebékülés 52
Nagyság 52
Megvilágosodás 52
Megnyilatkozás 53
Szemlélődés 53
Ártatlanság 53
Művészet 53
Magány 54
Gyanú 54
Arányosság 54
Erőszakosság 54
Ima 55
Mesterkedés 55
Különcség 55
Kötődés 55
Feltűnési viszketegség 55
Megelégedettség 56
Kegyelem 56
Magasabbrendűség 56
Alkalmatlanság 56
8
Eszközül való használat 56

Közösség 57
Bátorság 57
Árnyékbokszolás 57
Szócséplés 57
Feltűnésmentesség 57
Jókedvűség 58
Hiúság 58
Nevelés 58
Csapás 59
Félelem nélkül 59
Maya 59
Megtisztulás 59
A zseni 59
Emberség 60
Szűrés 60
9
Anthony de Melloról
Egy anekdota szerint Anthony de Mello jezsuita atya, ahogy illik, halála után Szent Péternél jelent-
kezett a mennyország kapujánál. Az apostol azonban kételkedve csóválta a fejét, nem volt benne biz-
tos, hogy beengedheti-e a szimpatikus, de nem éppen hagyományosan gondolkodó embert. Erre de
Mello, szokásához híven, elmesélt neki egy viccet. Péter óriási nevetésben tört ki, mire Szent Pál is
kijött. Újabb vicc, még nagyobb nevetés. Rövid időn belül az egész mennyei udvar, Xavéri Szent Ferenc,
Szent Ignác, Szent József és a Szűzanya is szívből kacagva vették körül az új jövevényt a kapu előtt. A
fergeteges nevetésnél csak Isten hangja volt erősebb. A mennyei Atya – aki maga is szereti a humort,
különben miért teremtette volna az embert? – így szólt:
– Engedjétek be! Még több, Tónihoz hasonló emberre volna itt szükségünk.
A rövid kis történet azzal záródik, hogy a mennyország azóta vidám, mióta Anthony de Mello is ott
van.
Anthony de Mello kétségkívül óriási humorérzékkel megáldott ember volt. Az is igaz, hogy meglá-
tásai nem mindenben követték a szokványos katolikus elképzeléseket. Talán éppen ezért tudta embe-
rek ezreit segíteni, vezetni imaéletükben és komoly lelki kérdésekben az egyház életének meglehető-
sen forrongó időszakában, a II. vatikáni zsinat után.
Bombayben született 1931-ben. Még nincs egészen 16 éves, mikor felveszik a Jézus Társaságába.
Az elöljárók a tehetséges fiút a noviciátus elvégzése után Barcelonába küldték filozófiát tanulni. A teo-
lógiai képzés mellett Chicagóban pszichológiát, a római Gergely Egyetemen pedig lelkiségi teológiát is
tanult. Mindenki arra számított, hogy majd a rendi fiatalok lelkivezetője lesz. Ehelyett a shirpuri misz-
sziós állomásra került, mert mint később kiderült, a misszió volt minden vágya. Nem sokáig maradha-
tott azonban ott, mert Vinayalayába kellett mennie, hogy most már tényleg a fiatalokkal foglalkozzék.
Ekkor már keresett lelkigyakorlat-adó, s nemcsak Indiában, hanem az egész világon. Erejét és idejét
arra irányította, hogy olyanokkal foglalkozzék, akiknek nagy befolyásuk van az egyházban: elöljárók,
fiatalok nevelői, sőt még püspökök is jöttek hozzá. Így került hamarosan a punai Sadhana Lelkiségi
Intézetbe, ahol lelkivezetőket képeztek az indiai jezsuita provinciák részére. Az intézet azonban hama-
rosan megnyitotta kapuit más szerzetesek előtt is. Közben de Mello atya járta a világot, hol lelkigya-
korlatot tartott, hol előadásokat adott. Könyveit több tucat nyelvre lefordították, a Test és lélek imája
magyarul is megjelent (ford. Puskely Mária, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987; 1993-ban pedig a Szent
Gellért Kiadó tette közzé). P. de Mello részt vett a jezsuiták 32. és a 33. általános rendgyűlésén 1975-
ben, ill. 1983-ban. 1987 májusa végén az energikus jezsuita New Yorkba utazott, hogy az USA 14 vá-
rosában, majd Kanadában konferenciasorozatot adjon az imáról és a lelkigyakorlatokról. Június 2-án
reggel azonban, szívroham következtében, halva találták New Yorkban, szobája padlóján. Mindössze
56 éves volt.
Népszerűségének, művei sikerének titkát személyiségében, valamint elmélkedési és imamódszere-

inek eredetiségében fedezhetjük fel. Ismerősei, barátai úgy jellemezték őt, mint aki "hatalommal be-
szélt", ugyanakkor mélységesen alázatos ember. Lelki gyermekeitől nem kért vak engedelmességet,
sőt bátorította őket, hogy merjenek kérdezni, tabunak számító dolgokat megkérdőjelezni. Azonban az
is tény, ismerték be tanítványai, hogy mindig rámutatott a lelki problémák gyökerére, és a megoldást
is megmutatta nekik.
10
Végletekig szerette barátait, büszke volt rájuk, megosztotta örömüket. Ha pedig bajokkal és prob-
lémákkal küszködők fordultak hozzá, a rá annyira jellemző meleg együttérzéssel, megértéssel, bölcses-
séggel és mindenekelőtt nyitottsággal fordult feléjük. Mégis, ahogy Joseph X. Aizpun egykori provinci-
ális és de Mello elöljárója írja, még a barátok számára is volt valami, ami megfoghatatlanná, távolivá
tette őt. Talán ő maga is félénk volt, talán barátai annyira belevitték a "segítő és vezető" szerepébe,
hogy nem merte vállalni saját sebezhető énjét? Nem tudjuk. Tény az, hogy elismerte érzékenységét,
beszélt róla, de szinte sosem mutatta. Akárhogy is volt, R. Divarkar, a jezsuita általános elöljáró dele-
gátusa, nagyszerűen összegezte Anthony de Mello jellemét: "Végső soron azért vonzott annyi embert,
és tudott akkora hatással lenni rájuk, mert Isten embere volt. Közelében és szavaitól felszabadultnak
érezte magát az ember; ezzel együtt öröm és Isten jelenlétének érzése töltötte be az életünket."
Ez nem jelenti azt, hogy mindenki el lett volna ragadtatva de Mello gondolataitól. Sokan félreértet-
ték, illetve félremagyarázták meglátásait. Éppen ezért nagy gondot fordított arra, hogy írásait mindig
egyházi jóváhagyással jelentesse meg. Első három könyvét Szűzanyának, a katolikus egyháznak és a
jezsuita rendnek dedikálta. Ezek a kis történetek olyan teológia kifejezéseket is tartalmaznak (kinyilat-
koztatás, üdvösség, mennyország), amelyeket nem szabad a keresztény szóhasználat szerint értel-
mezni. Ebben az esetben ugyanis félreérthetők lennének, pontosabban szólva: keleti bölcsessége ha-
mis teológiai gondolatokat tükrözne.
Elmélkedési és imamódszereinek eredetisége pedig abban áll, hogy a keresztény gyakorlatokat ke-
leti formában ajánlja és mutatja be. Számára az ima olya gyakorlat, amelyet sokkal inkább a szívünkkel,
mintsem a fejünkkel kell végeznünk, s amely benső beteljesedést és megelégedettséget hoz magával.
Az ilyen ima elfogadtatja velünk a valóságot, Isten valóságát. Ez az elfogadás ráadásul nemcsak kény-
szerű beletörődés, hanem hálás köszönet mindenért, mert minden Istentől, szeretetének túláradó bő-
ségéből van. Ha mást nem is tanulunk meg az egyperces bölcsességek Mesterétől, már ez is megérte.
Mert akkor a minden korban – de különösen a mienkben – annyira szükséges türelem és jókedv tölti
be szívünket.
Török Péter
11
Egy perc bölcsesség

– Létezik egyáltalán egy percnyi bölcsesség? – kérdezte egy tanítvány.
– Természetesen – mondta a Mester.
– De egy perc az túlságosan rövid?
– 59 másodperccel hosszabb a kelleténél.
A Mester később azt kérdezte a meghökkent tanítványtól: – Mennyi ideig tart
megpillantani a holdat?
Elképedt tanítványaihoz azután így szólt a Mester: – Hát akkor minek a

több éves lelki küszködés?
Szemünk kinyílása egy életen keresztül tarthat. A látás egy pillanat műve.
A Mester a következő kis történetekben nem egyetlen személy. Lehet ő hindu guru, taoista bölcs,
zsidó rabbi, keresztény szerzetes vagy szufi misztikus. Lehet ő Lao-ce és Szókratész, Buddha és Jézus,
Zarathusztra és Mohamed. Tanítását megtalálhatjuk Kr. e. a VII. században és Kr. u. a XX. században.
Bölcsessége a Kelet és a Nyugat bölcsessége egyaránt. De számítanak-e a történelmi előzmények egy-
általán? Végül is a történelem csak a megnyilvánulások, és nem a valóság leírása; a tanítások, nem
pedig a csend jegyzéke.
A következő minitörténetek mindegyike csupán egyetlen percet vesz igénybe. Valószínűleg elké-
pesztőnek, ingerlőnek, vagy egyenesen értelmetlennek találja az olvasó a Mester nyelvezetét. Bizony,
nem könnyű olvasmány! De nem is használati utasításnak szánom, hanem arra, hogy felrázzon. Oly
bölcsesség rejtőzik benne (nem a nyomtatott szavakban, nem is a történetekben, hanem a szellemé-
ben, hangulatában, légkörében), amelyet a köznapi beszéd nem képes kifejezni. Az oldalakat olvasva
és a Mester rejtélyes nyelvezetével küszködve, lehet, hogy öntudatlanul ráéreznek majd a csendes
tanításra, amely a könyvben megbúvik; felébrednek és átalakulnak. A bölcsesség a következőt jelenti:
megváltozni anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítésünkbe kerülne; az átalakulás, akár hiszik, akár nem,
csupán a valóságra való ráébredés, arra a valóságra, melyet szavakkal nem lehet kifejezni, mert azokon
túl van.
Aki olyan szerencsés lesz, hogy felébred, az megérti majd, hogy az a legszebb nyelv, amelyet nem
beszélnek, az a legszebb cselekedet, amelyet nem végeznek, s az a legnagyszerűbb változás, amely
nem szándékos.
Figyelmeztetés: Csak kis adagokban olvassa a meséket – alkalmanként egyet vagy kettőt. A túlada-
golás csökkenti a hatásukat.
* * *
12
Csodák
Egy ember keresztül-kasul utazta a világot, csakhogy személyesen meggyőződhessen a Mester hír-
ének valódiságáról.
– Milyen csodát tett a Mestered? – kérdezte az egyik tanítványtól.
– Nos, vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Istenteljesíti valakinek az aka-
ratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát.
Felnőttkor
Az állandóan imádkozó tanítványhoz így szólt a Mester:
– Meddig fogsz még Istenre támaszkodni, ahelyett, hogy a saját lábadra állnál?
A tanítvány megdöbbent.
– De hiszen te tanítasz bennünket arra, hogy Istenre mint Atyára tekintsünk.
– S mikor fogod megtanulni, hogy egy apa nem azért van, hogy rá támaszkodjunk, hanem azért,
hogy önállóságra neveljen?
Odafigyelés
– Hogy fogom megtapasztalni a teremtéssel való egységemet?
– Hallgatással – mondta a Mester.
– És hogyan kell hallgatnom?
– Légy fül, ami a világ minden egyes dolgára figyel. Abban a pillanatban, amikor azt hallod, hogy
te magad mondtál valamit, állj meg.
Képtelenség
A Mester állandóan egy téglával kapargatta annak a szobának a padlóját, ahol a tanítvány leült el-
mélkedni. A tanítvány először boldog volt, azt gondolván, hogy ezzel ellenőrzik a koncentrálóképessé-
gét. Amikor azonban a zaj már elviselhetetlen lett, kitört:
– Mi az ördögöt csinálsz itt? Nem látod, hogy elmélkedem?
– Csiszolom a téglát, hogy tükör legyen belőle – mondta a Mester.
– Őrült vagy? Hogyan tudsz téglából tükröt csinálni?!
– Nem vagyok őrültebb, mint te! Hogyan tudsz puszta önmagadból elmélkedőt csinálni?!
Világosság
– Ne keressétek Istent – mondta a Mester – csak nézzetek, és minden világossá válik számotokra.
– De hogyan nézzünk?
– Minden egyes alkalommal, ha néztek valamit, csak azt lássátok, amivalóban ott is van.
Mivel a tanítványok nem értették, a Mester megmagyarázta.
– Például ha a holdat nézed, csak a holdat lásd, és semmi mást.
– Hogy a csudába tudna valaki mást látni, mint a holdat, ha azt nézi'?
13
– Egy éhes ember sajtnak nézheti. A szerelmes pedig kedvese arcát láthatná benne.
Virrasztás
– Van valami, amit én magam tehetnék, azért, hogy elnyerjem a megvilágosodást?
– Körülbelül annyit, amennyit azért tehetsz, hogy a nap reggel felkeljen.
– De akkor mi haszna van a lelkigyakorlatoknak, amelyeket kötelezővé teszel számomra?
– Hogy biztosan ébren legyél, amikor a nap kezd felkelni.
Vallás
A kormányzó egyik utazása során belépett a Mesterhez, hogy tiszteletét tegye nála.
– Az állam ügyei nem hagynak nekem időt hosszabb értekezésekre –mondta. – Össze tudná foglalni
a vallás lényegét néhány mondatban egy olyan elfoglalt embernek, mint például én?
– Egyetlen egy szóval megmondom Önnek, méltóságos uram.
– Hihetetlen! Mi az a szó?
– Csend.
– S hogyan érhetem el a csendet?
– Elmélkedéssel.
– És ha szabad kérdeznem, mi az elmélkedés?– Csend.
A lelki élet útja

Bár a Mesternek aznap éppen hallgatási fogadalma volt, egy utazó csak egyetlen szóért könyörgött,
amely életútján vezérelhetné. A Mester barátságosan bólintott, fogott egy darab papírt, s ráírt egy
szót:
"Tudatosság." A látogató meghökkent.
– Ez túl rövid. Volna olyan szíves egy kicsit bővebben kifejteni?
A Mester visszavette a papírt, s ráírta "Tudatosság, tudatosság, tudatosság."
– De mit jelentenek ezek a szavak? – kérdezte az idegen kétségbeesve.
A Mester a papírért nyúlt, s azt írta: "Tudatosság, tudatosság, tudatosság azt jelenti, hogy TUDA-
TOSSÁG."
Jelenlét
– Hol keressem a megvilágosodást?
– Itt.
– Mikor nyerem el?
– Éppen most.
– De akkor miért nem érzem?
– Mert nem látsz.
– Mit kellene látnom?
– Semmit, csak nézz.
14
– Mire?
– Amire a szemed rápillant.
– Másként kell valahogy néznem?
– Nem, a közönséges nézés jó lesz.
– Nem úgy nézek állandóan?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert ahhoz, hogy láss, jelen kell lenned. Többnyire valahol máshol vagy.
Mélység
A Mester így szólt az üzletemberhez:
– Ahogy a hal elpusztul a szárazföldön, úgy pusztulsz el te is, amikor belegabalyodsz a világ dol-
gaiba. A halnak vissza kell térnie a vízbe, neked pedig a magányba.
Az üzletember megrémült.
– Fel kell adnom az üzletemet, és kolostorba kell vonulnom?
– Nem, nem. Tartsd meg az üzletedet, s térj vissza a szívedbe.
A legbelső
A tanítvány egy kis bölcsességet akart hallani.
– Menj, ülj be a celládba, s a cellád megtanít a bölcsességre – mondta a Mester.
– De nekem nincs cellám. Én nem vagyok szerzetes.– Igenis van cellád. Nézz ma-
gadba.
Karizma
A tanítvány zsidó volt.
– Mi jót kell cselekednem, hogy Isten elfogadjon?
– Hogyan tudhatnám én azt? – mondta a Mester. – A te Bibliád azt mondja, hogy Ábrahám ven-
dégszerető volt, és Isten vele volt. Illés szeretett imádkozni, és Isten vele volt. Dávid az országot
uralta, és Isten őt is kedvelte.
– Van valami mód arra, hogy kitaláljam, Isten milyen munkára szánt engem?
– Igen. Kutass szíved legmélyebb hajlandósága után, és kövesd azt!
Harmónia
Hagyományos módszerei ellenére a Mester nem sokra tartotta a tradíciókat és a szabályokat.
Egyszer vita támadt az egyik tanítvány és a lánya között, mert a férfi nagy hangsúlyt fektetett arra,
hogy lánya tartsa magát azokhoz a szabályokhoz, melyeket vallásuk előír a párválasztásban. A Mester
nyíltan a lány pártjára állt.
15
A tanítvány persze nagyon meglepődött, hogy pont egy szent ember tesz ilyet. A Mester így szólt
hozzá:
– Értsd meg, az élet olyan, mint a zene. Azt is sokkal inkább érzéssel és ösztönszerűen játsszák,
mintsem szabályok szerint.
Megértés
– Hogy nyerhetem el azt a kegyelmet, hogy ne ítéljem meg a szomszédomat?
– Imával.
– Akkor miért nem kaptam még meg?
– Mert nem jó helyen imádkoztál.
– Hol kellene imádkoznom?
– Isten szívében.
– Hogyan juthatok oda?
– Értsd meg, hogy aki vétkezik, nem tudja, hogy mit is cselekszik, és így megérdemli, hogy meg-
bocsássanak neki.
Illúzió
– Hogyan nyerhetem el az örök életet?
– Az örök élet most van. Élj a jelenben!
– Dehát a jelenben élek, vagy nem?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert még nem dobtad el a múltad.
– Miért kellene eldobnom a múltam? Nem volt abban minden rossz.– A múltat nem azért kell
eldobni, mert rossz, hanem mert halott.
Prófécia
– Az igazság tanítómestere akarok lenni.
– Kész vagy arra, hogy éhezz, hogy ne vegyenek rólad tudomást, hogy koplalj 45 éves korodig?
– Természetesen. De mondd meg, mi lesz, miután betöltöttem a 45.évemet?
– Akkorra felnősz odáig, hogy megszokod.
Jobbrafordulás
Egy fiatalember elherdálta az egész örökségét. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, mikor már
nem volt egy vasa sem, észrevette, hogy barátai sincsenek már.
Kétségbeesésében felkereste a Mestert, és azt kérdezte:
– Mi lesz velem? Se pénzem, se barátom.
– Ne izgulj, fiam. Jegyezd meg, amit mondok: Minden jóra fog fordulni ismét.
Felcsillant a remény a fiatalember szemében.
16
– Gazdag leszek megint?

– Nem. Hozzá fogsz szokni a magányhoz és a nincstelenséghez.
Gyakorlatiasság
Az egyik női tanítvány a lakodalmát tervezte, s kijelentette, a szegények iránti szeretetből meg-
győzte a családját, hogy vessék el azt a szokást, hogy a szegényeket az asztal végére ültetik. Majd a
szegények kerülnek a főhelyre, a gazdagokat pedig az ajtó mellé ültetik. Beszédét befejezve a Mesterre
nézett, várva annak helyeslését.
A Mester egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt:
– Kedvesem, ez nagyon szerencsétlen megoldás lenne. Senki sem örülne a lakodalomnak. A
családod szégyenbe kerülne, a gazdagok megsértődnének, a szegé-
nyek pedig éhesek maradnának. A főhelyen ugyanis annyira feszélyezve éreznék magukat, hogy nem
mernének eleget enni.
Mítoszok
A Mester párbeszédek és rövid történetek segítségével tanított, amiket a tanítványok örömmel –
és néha csalódottsággal hallgattak. Valami mélyebbre vágyódtak ugyanis:
A Mester azonban hajthatatlan maradt. Minden ellenvetésükre csak annyit mondott:
– Értsétek meg, kedveseim, az ember és az Igazság között a legrövidebbút egy kis történet.
Egy másik alkalommal pedig ezt mondotta:

– Ne vessétek meg a rövid történeteket! Ahogy az elveszett aranyérmét egy fillérnyi gyertyával
találják meg, úgy a legmélyebb igazságot is egy rövid történet segítségével.
Tudatlanság
A fiatal tanítvány eszének akkora híre volt, hogy tudósok a világ minden tájáról a csodájára jártak,
s tanácsot kértek tőle.
Amikor az uralkodónak egy tanácsadóra volt szüksége, elment a Mesterhez, és megkérdezte:
– Mondd, a fiatalember tényleg annyit tud, mint ahogy állítják róla?
– Az igazat megvallva – mondta a Mester kényszeredetten –, a fiú annyit olvas, hogy fogalmam
sincs, mikor lenne ideje arra, hogy tudjon is valamit.
Boldogság
– Rettenetesen szükségem van egy kis segítségre, máskülönben megbolondulok. Egyetlen szo-
bában élünk: a feleségem, a gyermekeim, meg az apósom és anyósom. Az idegeink kikészültek, egy-
mással üvöltözünk. A szobánk maga a pokol.
– Megígéred, hogy megteszed, akármit is mondok neked? – kérdezte a Mester.
– Esküszöm, bármit megteszek.
17
– Jól van. Hány állatotok van?

– Egy tehenünk, egy kecskénk és hat tyúkunk.
– Tartsd bent azokat is a szobában, ahol laktok. Aztán egy hét múlva gyere vissza.
A tanítvány megrémült. De mivel megígérte a Mesternek, hogy engedelmeskedik, bevitte az álla-

tokat is. Egy hét múlva nyomorultan és siránkozva tért vissza.
– Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian!
– Menj haza – mondta a Mester –, és tedd ki az állatokat.
Az ember egész úton rohant hazafelé. Másnap örömtől csillogó szemmel jött vissza.
– Mily gyönyörű az élet! Az állatok kint vannak. A szobánk maga a mennyország, olyan csendes,
tiszta és tágas!
Elmélkedés
Az egyik tanítvány elaludt, és azt álmodta, hogy a mennyországba került. Meglepetésére ott találta
a Mestert és a többi tanítványt is, akik ültek és elmélkedtek.
– Hát ez a paradicsomi boldogság? – kiáltotta. – Hogyan, hisz a földön is éppen ezt csináltuk!
Egy hangot hallott, ami ezt kiáltotta:
– Szerencsétlen! Hát azt hiszed, hogy ezek a meditálók a mennyor-
szágban vannak? Éppen ellenkezőleg, a mennyország van az elmélkedőkben.
Mozgás
A tanítványokhoz, akik állandóan a bölcsesség szavaiért nyaggatták, a Mester így szólt:
– A bölcsességet nem lehet szavakban kifejezni. Az a cselekvésben nyilvánul meg. De amikor azt
látta, hogy a tanítványok hanyatt-homlok vetették magukat a munkába, hangosan felnevetett és azt
mondta: – Ez nem cselekvés, hanem mozgás.
Realizmus
A hamiskártyás így szólt egyszer a Mesterhez:
– Kártyázás közben tegnap rajtakaptak, hogy csaltam, hát jól elvertek, és kidobtak az ablakon. Mit
tanácsolsz, mit tegyek?
A Mester mélyen az ember szemébe nézett, és azt mondta:
– Ha én a helyedben lennék, mostantól fogva csak a földszinten játszanék.
Ez aztán felbolydította a tanítványokat. Azt kérdezték, illetve követelték:
– Miért nem mondtad neki, hogy ne csaljon többet?
– Mert tudtam, hogy úgysem bírná megállni – hangzott a Mester egyszerű és mély értelmű ma-
gyarázata.
18
Beszéd
A tanítvány már alig bírta türtőztetni magát, hogy el ne mondja a pletykát, amit a piacon hallott.
– Várj egy percig – intette a Mester. Igaz az, amit el akarsz nekünk mondani?
– Nem gondolnám.
– Hasznos?
– Nem, egyáltalán nem az.
– Szórakoztató?
– Nem.
– Hát akkor minek hallgassuk meg?
Lelki megkönnyebbülés
A Mester úgy tartotta, hogy semmilyen szó sem rossz, ha azt megfelelő összefüggésben alkalmaz-
zák.
Amikor azt mondták neki, hogy az egyik tanítványa hajlamos a káromkodásra, megjegyezte:
– Úgy tartják, hogy a durva beszéd olyan lelki megkönnyebbülést nyújthat, amit az imádság nem
adhat meg.
Pletyka
Az egyik tanítvány megvallotta azt a rossz szokását, hogy továbbadja a pletykákat. A Mester komi-
szul azt mondta:
– Ha csak továbbadnád az nem volna olyan nagy baj, de még meg is toldod.
Bebörtönzöttség
– Te roppant büszke vagy az intelligenciádra – szólt a Mester az egyik tanítványhoz. – Olyan vagy,
mint az az elítélt, aki büszke a börtöncellájának nagyságára.
Bálványozás
A tanítványhoz, aki roppant tisztelettudó volt, így szólt a Mester:
– A fény visszaverődik a falról. Miért tiszteled a falat? Légy figyelmes a fényre!
Azonosság
– Hogyan keressük az egységet Istennel? – Minél jobban keresed, annál nagyobb lesz a távolság
közte és közted.
– Hát akkor mit tegyünk a távolsággal?
– Értsd meg, hogy az nincs ott.
– Ez azt jelenti, hogy Isten és én egy és ugyanaz?
– Nem egy, de nem is kettő.
19
– Hogyan lehetséges ez?

– A nap és a fénye, az óceán és a hullám, az énekes és a hangja: nemegy. Nem is kettő.
Megkülönböztetés
Így szólt a faképnél hagyott szerető:
– Egyszer már megégettem magamat. Soha többé nem leszek szerelmes.
– Olyan vagy – mondta a Mester –, mint az a macska, amelyik elhatározta, hogy soha többé nem
ül le, mert amikor ráült a kályhára, megégette a fenekét.
Gépiesség
Egyszer a Mester azt kérdezte tanítványaitól, hogy melyik a fontosabb, a bölcsesség vagy a cselek-
vés. A tanítványok egyhangúlag válaszoltak:
– A cselekvés, természetesen. Mi haszna van annak a bölcsességnek, amelyik nem nyilvánul meg
a cselekvésben?
– És mi haszna van – kérdezte a Mester – annak a cselekedetnek, amelyik egy meg nem világosult
szívből származik?
Elkerülés
A turista, miután végignézte a volt Mesterek képeit a templomban, azt kérdezte:
– Vannak még mesterek a Földön?
– Van még egy – mondta a vezető.
A turista kijárta, hogy találkozhasson a Mesterrel, s ezzel a kérdéssel kezdte:
– Hol találhatók ma nagy mesterek?
– Utas! – kiáltotta a Mester.
– Uram! – válaszolt tisztelettel a turista.– Hol vagy TE?
Végzet
Egy asszonynak, aki a végzete ellen panaszkodott, ezt válaszolta a Mester:
– Te alakítod a végzetedet.
– De arról nem én tehetek, hogy nőnek születtem.
– Hogy valaki nőnek születik, az nem a végzet. Az a sors. A végzet az, hogy hogyan fogadod el női
mivoltodat, s mit hozol ki belőle.
Újjászületés
– Szakíts teljesen a múltaddal, és elnyered a megvilágosodást – mondta a Mester.
– Én fokozatosan szakítok a múltammal.
– A növekedés fokozatosan történik, de a megvilágosodás egy pillanat műve.
Később még hozzátette:
20
– Vegyük például az ugrást. A szakadékon nem juthatsz át kisszökkenésekkel.
Álmok
– Mikor nyerem el a megvilágosodott állapotot?
– Amikor majd látsz – mondta a Mester.
– Mit kell látnom?
– Fákat, virágokat, a holdat és a csillagokat.
– Dehát ezeket mindennap látom.
– Nem. Amiket látsz, azok papír fák, papír virágok, papír holdak és papírcsillagok. Mert nem a
valóságban élsz, hanem a szavaidban és a gondolataidban.
Ráadásul még kedvesen ezt is hozzátette:
– Sajnos, papír életet élsz, és a halálod is csak papír halál lesz.
Átalakulás
A tanítványnak, aki állandóan panaszkodott másokra, azt mondta a Mester:
– Ha békét akarsz, keresd a változást magadban, ne másokban. Könnyebb a lábadat védeni egy
szandállal, mint szőnyeggel borítani az egész földet.
Reakció
Azt kérdezték a Mestertől, hogy milyen megfontolások alapján választja ki a tanítványait. Ezt vála-
szolta:
– Engedékenyen és alázatosan viselkedem. Akik gőgösen és fennhéjázva reagálnak alázatossá-
gomra, azokat azonnal elutasítom. Azokat pedig, akik alázatos viselkedésemért tisztelnek, hasonló
gyorsasággal küldöm el.
Filozófia
Mielőtt a látogató beállt volna a Mester tanítványai közé, valami biztosítékot akart szerezni a Mes-
tertől.
– Meg tudod mutatni az életünk célját?
– Nem.
– Legalább az élet értelmét?
– Azt sem.
– Körvonalazni tudnád nekem a halál természetét és a síron túli életet?
– Nem.
A látogató gúnyolódva továbbállt. A tanítványok megdöbbentek és elcsüggedtek, hogy Mesterük
ilyen rossz fényben s ennyire haszontalannak mutatkozott. A Mester viszont békítőleg így szólt:
– Mi haszna, ha érted az élet értelmét és természetét, de sosem érezted és élted azt? Inkább azon
vagyok hogy egyétek meg a pudingot, sem mint hogy spekuláljatok rajta.
21
Tanítványság
A Mester így szólt a látogatóhoz, aki engedélyt kért, hogy a tanítványa lehessen:
– Élhetsz velem együtt, de ne kövess engem!
– Kit kövessek akkor?
– Senkit. Mihelyt el kezdesz követni valakit, megszűnsz az igazságkövetője lenni.
Vakság
– Lehetek a tanítványod?
– Csak azért vagy tanítvány, mert szemed zárva van. Mihelyt megnyitod, már nem lesz mit tanul-
nod tőlem, vagy bárki mástól.
– Mi szükség van akkor Mesterre?
– Hogy megláttassa veled, mennyire haszontalan dolog Mesterre hagyatkozni.
Közvetítés
– Miért van szükséged Mesterre? – kérdezte a látogató az egyik tanítványtól.
– Ha a vizet fel akarod forralni, akkor szükséged van egy edényre, amely közvetít a tűz és a víz
között – hangzott a válasz.
Túlélés
A tanítvány mindennap ugyanazt a kérdést tette fel:
– Hogy találom meg az Istent?
S minden egyes alkalommal ugyanazt a misztikus választ kapta.
– Vágyakozással.
– Dehát én teljes szívemből vágyom erre. Akkor miért nem találom meg őt?
Egyik nap a Mester együtt fürdött a folyóban ezzel a tanítvánnyal. A víz alá nyomta e fejét, a sze-
rencsétlen persze elkeseredetten kapálózott, hogy kiszabaduljon. Következő nap a Mester kezdte el a
beszélgetést.
– Miért küzdöttél annyira, amikor a víz alatt tartottalak?
– Mert levegőért kapkodtam.
– Majd ha megkapod a kegyelmet, hogy úgy kapkodj Isten után, mint a levegő után, akkor meg-
találod őt.
Menekülés
A Mestert már életében legendák övezték. Azt tartották, hogy egyszer Isten is tanácsért fordult
hozzá:
– Bújócskázni akarok az emberekkel. Megkérdeztem az angyalaimat, hogy szerintük melyik a leg-
jobb búvóhely. Volt aki azt mondta, hogy az óceán feneke. Mások a legmagasabb hegycsúcsot aján-
lották. Megint mások a hold túlsó oldalát vagy egy távoli csillagot. Te mit ajánlasz?
22
– Rejtőzz el az emberi szívben – válaszolt a Mester. – Az lesz az utolsóhely, ahol keresni fognak.
Szótlanság
– Mi a haszna a tanulástoknak és az áhítatotoknak? Bölcs lesz-e aszamár attól, hogy könyvtárban
él, vagy szentté válik-e a templomban lakó egér?
– Mire van hát szükségünk?
– Szívre.
– Hogy szerezhetjük meg?
A Mester nem szólt semmit. De mit is mondhatott volna, amiből nem kreáltak volna tudományt,
vagy nem tették volna meg áhítat tárgyává?
Erőszakmentesség
Egy kígyó már annyi embert megmart a faluban, hogy alig-alig mert valaki is kimenni a földekre. A
Mestert viszont annyira szentnek tartották, hogy az a hír járta róla, hogy megszelídítette a kígyót, és
meggyőzte, ne alkalmazzon erőszakot.
A falubelieknek nem is tartott sok időbe, míg felfedezték, hogy a kígyó valóban ártalmatlan lett.
Kővel hajigálták és a farkát ráncigálták.
A jócskán megkínzott kígyó bekúszott egy éjjel a Mesterhez panaszkodni.
De a Mester azt mondta:
– Barátom, az a baj, hogy abbahagytad az emberek ijesztgetését!
– De hiszen te tanítottál arra, hogy gyakoroljam az erőszakmentességet!– Én azt mondtam, hogy
a marást hagyd abba, nem a sziszegést!
Figyelemelvonás
Vita tört ki egyszer a tanítványok közt afelől, hogy mi a legnehezebb feladat: leírni azt, amit Isten
Szentírásként kinyilatkoztatott, megérteni azt, amit a Szentírásban kinyilatkoztatott, vagy pedig meg-
magyarázni a Szentírást másoknak, miután valaki megértette azt. Amikor a Mester véleményét kérdez-
ték, így szólt:
– Van még valami, ami még ezeknél is nehezebb.
– Mi az?
– Úgy láttatni meg veletek, tökfejek, a valóságot, amilyen az valójában.
Hazatérés
– Három fokozat van az ember lelki fejlődésében: a testi, a lelki és azisteni mondta a Mester.
– Mi a testi fokozat? – kérdezték a buzgó tanítványok.
– Az az állapot, amikor a fát fának, a hegyet pedig hegynek látják.
– És a lelki?
– Az az, amikor az ember mélyebben néz a dolgokba, s a fa már nem fa, a hegy pedig már nem
hegy többé.
– És az isteni?
23
– Ah, az a megvilágosodás – mondta a Mester kuncogva –, amikor a faújból fa, s a hegy újból
hegy lesz.
Terméketlenség
A Mester semmire sem tartotta a tudós értekezéseket. A "bölcsesség gyöngyszemeinek" nevezte
őket.
– De ha gyöngyszemek, akkor miért veted meg őket? – kérdezték a tanítványok.
– Láttatok valaha is elültetett gyöngyszemet kihajtani? – hangzott a válasz.
Tudattalanság
– Hol találom meg Istent?
– Itt van éppen veled szemben.
– De akkor miért nem látom?
– Miért nem látja a részeg a saját házát?
Később még hozzátette a Mester:
– Találd meg, hogy mi az, ami részeggé tesz. Hogy láss, józannak kell lenned.
Megérkezés
– Könnyű-e a megvilágosodás útja, vagy nehéz?
– Egyik sem.
– Hogyhogy egyik sem?
– Úgy, hogy ilyen nincs is.
– De akkor hogyan érünk célba?
– Sehogy sem. Ez egy utazás távolság nélkül. Hagyj fel az utazással, és megérkezel.
Fejlődés
A következő nap azt mondta a Mester:
– Haj, könnyebb utazni, mint megállni. A tanítványok persze tudni akarták, hogy miért.
– Azért, mert amíg utazol valamilyen cél felé, addig álmodozhatsz róla. Amikor megérkezel, a
valósággal nézel szembe.
– De hogyan változhatunk meg, ha nincsenek céljaink és álmaink? –kérdezték az elámult tanít-
ványok.
– Az igazi változás nem akarásból születik. Fogadjátok el a valóságot, ésa változás magától fog
beállni.
Felelősség
A Mester vándorútra indult az egyik tanítványával. A falu szélén belefutottak a kormányzóba, aki
azt hitte, hogy a falu nevében jöttek őt köszönteni.
24
– Igazán nem kellett volna, hogy zavartassátok magatokat a köszöntésemmel.

– Téved, fenség – mondta a tanítvány. – Mi vándorúton vagyunk. De ha tudtuk volna, hogy jön,
még nagyobb gonddal készültünk volna köszöntésére.
A Mester nem szólt egy szót sem. Estefelé azt mondta:
– Miért kellett neki megmondanod, hogy nem őt jöttünk köszönteni. Nem láttad, hogy mennyire
zavarba jött?
– Ha nem mondtuk volna meg az igazat, nem vétkeztünk volna avval, hogy becsaptuk őt?
– Nem mi csaptuk volna be – mondta a Mester. – Ő csapta volna be saját magát.
Ateizmus
A tanítványok legnagyobb örömére a Mester azt mondta, hogy szeretne egy új inget a születésnap-
jára. Megvették a legjobb anyagot. Eljött a szabó is a faluból, hogy méretet vegyen a Mesterről. Azt
ígérte, ha Isten is úgy akarja, az ing készen lesz egy héten belül.
Elmúlt a hét, a Mester elküldte a tanítványokat a szabóhoz, ő maga pedig izgatottan várt az új ingre.
A szabó azonban azt mondta:
– Egy kis késés történt. De ha Isten is úgy akarja, holnap készen lesz.
Másnap azt mondta a szabó:
– Sajnálom, nincs kész. Jöjjetek holnap újra, s ha Isten is úgy akarja, akkor biztosan kész lesz.
Másnap a Mester azt mondta:
– Kérdezzétek meg tőle, hogy mikor lesz kész az ing, ha Istent kihagyja azegészből.
Kivetítés
– Miért boldog itt mindenki rajtam kívül?
– Mert megtanulták, hogy mindenütt felfedezzék a jóságot és a szépséget.
– De miért nem látok én mindenütt jóságot és szépséget?
– Mert amit nem látsz magadban, azt rajtad kívül sem láthatod.
Értékrend
A legenda szerint Isten elküldött egy angyalt a Mesterhez ezzel az üzenettel:
– Kérj egy millió évet, s én megadom neked. Vagy egy milliószor milliót.
Meddig akarsz élni?
– Nyolcvan évig – válaszolt a Mester tétovázás nélkül.
A tanítványok megrémültek.
– De Mester, ha egy millió évig élnél, gondold meg, hogy hány nemzedék gyarapodna a bölcses-
ségedből.
– Ha egy millió évig élnék, az embereket inkább az érdekelné, hogy hogyan hosszabbítsák meg
az életüket, s nem a bölcsesség.
25
Függőség
Egy tanítványnak, aki minden bizalmát a könyvekbe vetette, azt mondta a Mester:
– Egy ember jött a piacra vásárlólistával a kezében, de elvesztette. Amikor legnagyobb örömére
megtalálta, mohón elolvasta, vigyázott rá, míg bevásárolt, aztán pedig eldobta, mint egy haszonta-
lan papírdarabot.
Könnyedség
Egy embernek, aki tétovázott elkezdeni a lelki életet a lemondásoktól és az erőfeszítésektől való
félelme miatt, azt mondta a Mester:
– Mennyi erőfeszítésbe és önmegtagadásba kerül kinyitni a szemet és látni?
Hagyni magától
– Mit kell tennem a megvilágosodásért?
– Semmit.
– Hogyhogy semmit?
– Semmit, mert a megvilágosodás nem a cselekvésből jön. Az történik.
– Tehát sohasem lehet elérni?
– Ó, de még mennyire, hogy lehet!
– Hogyan?
– Úgy hogy nem teszed.
– És mit teszek azért, hogy ezt elérjem?
– Mit tesz valaki azért, hogy elaludjon, vagy hogy felébredjen?
Okozati viszony
Mindenki nagyon meglepődött a Mester modern hasonlatán:
– Az élet olyan, mint egy autó. Csendben vártak, mert tudták, hogy a magyarázat sem várat ma-
gára sokáig.
– Igen, igen – mondta nagy sokára. – Az autóval messzi tájakra utazhatunk.
Újabb csend.
– De a legtöbb ember elébe fekszik, hagyja, hogy keresztülrohanjon rajta, s aztán szidja az autót
a balesetért.
Kifejezés
A vallásos írót nagyon érdekelték a Mester nézetei.
– Hogyan fedezi fel valaki Istent?
A Mester csípősen válaszolt:
– Úgy, hogy csendes elmélkedésekkel fehérre tisztítjuk szívünket, s nem pedig azáltal, hogy a
lapokat feketére firkáljuk vallásos szerzeményekkel.
26
Aztán tudós tanítványaihoz fordult, s rosszmájúan hozzátette:

– S azzal sem, hogy a levegőt beszennyezzük tudálékos beszélgetésekkel.
Felfedezés
– Segíts Istent megtalálni!
– Senkisem segíthet ebben.
– Miért nem?
– Ugyanazért, amiért senki sem segíthet a halnak, hogy megtalálja azóceánt.
Visszahúzódás
– Hogyan segítsek a világon?
– Megértés által – mondta a Mester.
– És hogyan értsem meg?
– Úgy, hogy elfordulsz tőle.
– De akkor mivel szolgálom az emberiséget?– Azzal, hogy megérted önmagadat.
Fogékonyság
– Tanulni akarok. Vállalod tanításomat?
– Nem hiszem, hogy tudod, hogy hogyan kell tanulni – mondta a Mester.
– Megtanítanál arra, hogy hogyan kell tanulni?
– Meg tudod-e tanulni, hogyan engedd magad tanítani?
Később az elképedt tanítványainak azt mondta a Mester:

– Csak akkor lehetséges a tanítás, ha van tanulás is. Tanulásról pedig csak akkor lehet szó, ha ti
magatok tanítjátok valamire saját magatokat.
Megtérés
A tanítványok egy csoportjának, kiknek minden szíve vágya egy zarándoklat volt, azt mondta a Mes-
ter:
– Vigyétek magatokkal ezt a keserű tököt. Föltétlenül mártsátok bele minden szent folyóba, s
vigyétek el minden kegyhelyre!
Amikor a tanítványok visszajöttek, a tököt megfőzték, s feltálalták egyfajta szentségi ételként.
– Különös – mondta a Mester ravaszul, miután megkóstolta -: sem a szenteltvíz, sem a kegyhe-
lyek nem édesítették meg!
Kényszer
A Mester komoly elhatározást követelt azoktól, akik tanítványai akartak lenni.
27
De megpirongatta őket, amikor lelkileg túlerőltették magukat a nagy igyekezettől. A versenyző

sportolásához vagy a színész játékához hasonló derűs komolyságot vagy komoly vidámságot ajánlott.
És sok-sok türelmet.
– A gyorsan hajtatott virágnak nincs illata – szokta mondani. – A gyorsan megérlelt gyümölcs is
elveszti zamatát.
Mérlegelés
A Mester csak nevetett azokon a tanítványain, akik vég nélküli fontolgatásokba merültek, mielőtt
elhatároztak valamit. Így fogalmazott:
– Azok az emberek, akik teljesen végig gondolnak mindent, mielőtt egyet is lépnének, egész éle-
tüket fél lábon töltik.
Forradalom
Természetesen voltak szabályok a kolostorban, de a Mester mindig óvott a törvény zsarnokságától.
– Az engedelmesség megtartja a szabályokat – mondta. – A szeretet viszont tudja, hogy mikor
hághatjuk át azokat.
Utánzás
Miután a Mester elnyerte a megvilágosodást, egyszerű életet élt, mert kedvére valónak találta.
Amikor a tanítványok őt utánozva szintén egyszerű életbe kezdtek, kinevette őket.
– Mi haszna van annak, hogy utánozzátok a viselkedésemet – kérdezte –,anélkül, hogy magato-
kévá tennétek indítékomat? Vagy mi haszna annak, ha átveszitek indítékomat azon szemlélet nélkül,
amely létrehozta bennem?
Jobban megértették a mondanivalóját, amikor azt kérdezte: – Rabbi lesz-e a kecs-
kéből attól, hogy szakállat növeszt?
Egyedüllét
Így szólt a Mester tanítványához, aki állandóan nála kereste a választ:
– Minden kérdésedre magadban van a válasz – csak tudnod kellene, hogyan keresd.
Egy másik alkalommal meg ezt mondta:
– A lélek birodalmában nem gyalogolhatsz más lámpásának a fényében. Te az enyémet akarod
kölcsönkérni. Inkább megtanítalak arra, hogyan készíts lámpát magadnak.
Kihívás
Egy komótos tanítvány panaszkodott amiatt, hogy neki sosem sikerült megtapasztalnia a csendet,
amit pedig a Mester annyiszor ajánlott.
– A csend csak a tevékeny embereket látogatja.
28
Szemellenzők
– Ha tekintélyül választasz magadnak – szólt egy csillogó szeműtanítványhoz a Mester –, akkor

ártasz magadnak, mert nem vagy hajlandó a saját szemeddel látni a dolgokat.
S egy kis szünet után kedvesen hozzátette:
– Ártasz nekem is, mert nem vagy hajlandó olyannak látni, amilyen vagyok.
Alázat
Egy látogatónak, aki úgy mutatkozott be, mint az Igazság keresője, ezt mondta a Mester:
– Ha valóban az Igazságot keresed akkor van valami, amire mindenekfelett szükséged van.
– Tudom. Az igazság szenvedélyes szeretete az.
– Nem. Állandó készenlét annak elismerésére, hogy tévedhetsz.
Elfojtás
A halálos ágyán fekvő Mester hetekig kómában volt. Egy nap aztán hirtelen kinyitotta a szemét, s
meglátta kedvenc tanítványát.
– Ugye, sohasem távozol az ágyam mellől? – kérdezte gyengéden.
– Nem, Mester. Képtelen vagyok rá.– Miért?
– Mert te vagy a fény az életemben.
A Mester nagyot sóhajtott:
– Úgy elkápráztattalak, fiam, hogy még most is képtelen vagy látni a fényt magadban?
Burjánzás
A Mester figyelmesen hallgatta a híres közgazdászt, amint fejlesztési tervét magyarázta.
– A növekedés az egyetlen tényező, amire a közgazdaságban gondolnunk kell? – kérdezte végül.
– Igen. Mindenfajta növekedés természeténél fogva jó.– Nem ezt gondolja a rákos daganat is?
Önelfogadás
– Hogyan lehetnék olyan nagy ember, mint te?
– Miért akarsz nagy lenni? – kérdezte a Mester. – Embernek lenni is elégnagy teljesítmény.
Erőszak
A Mester mindig azt tanította, hogy a bűntudat olyan gonosz érzés, amit el kell kerülni, mint az
ördögöt. Minden bűntudatot!
– De nem kell-e a bűnünket gyűlölnünk? – kérdezte az egyik tanítvány.
– Amikor bűntudatod van, akkor nem a bűnödet gyűlölöd, hanem sajátmagadat.
29
Jelentéktelen ügy
A közösségi ülésen mindenki azzal foglalkozott, hogy van-e élet a síron túl. A Mester csak nevetett,
s nem válaszolt egyetlen kérdésre sem.
Tanítványainak pedig, akik magyarázatot követeltek erre a kitérő magatartásra, ezt mondta:
– Észrevettétek-e, hogy pont azok akarnak egy másik, örökké tartó életet, akik a jelenlegivel sem
tudnak mit kezdeni?
– De van-e élet a halál után, vagy nincs?
– Van-e élet a halál előtt, ez itt a kérdés – mondta a Mester rejtelmesen.
Ideológia
Egy csoport politikai aktivista azon fáradozott, hogy bemutassák a Mesternek, hogyan változtatná
meg ideológiájuk a világot. A Mester figyelmesen hallgatott. Másnap azt mondta:
– Egy ideológia csak annyira jó vagy rossz, amennyire azok az emberek, akik élnek vele. Ha egy
millió farkas szervezkedne az igazságosságért, attól még nem szűnnének meg egy millió farkas lenni.
Erkölcs
A tanítványok igen gyakran vitatkoztak a jó és a rossz kérdéséről. Néha a megoldás egyértelmű volt,
máskor nem. A Mester, még ha jelen is volt, sohasem vett részt ezekben a vitákban. Egyszer azonban
nem tudott kitérni a kérdés elől:
– Helyes-e megölni valakit, aki engem akar megölni?
– Honnan tudjam én azt? – mondta.
A meghökkent tanítványok visszakérdeztek:
– Akkor hogyan különböztessük meg a jót a rossztól?
– Életetekben haljatok meg magatoknak – mondta a Mester –, méghozzá teljesen. Aztán csele-
kedjetek úgy, ahogy akartok, és a cselekedetetek jó lesz.
Képzelődés
– Mi a megvilágosodás legnagyobb ellensége?
– A félelem.
– Honnan jön a félelem?
– Tévhitből.
– S mi a tévhit?
– Azt hinni, hogy a körülötted lévő virágok mérges kígyók.
– Hogy nyerhetem el a megvilágosodást?
– Nyisd ki a szemed, és láss!
– Mit?
– Hogy egyetlen kígyó sincs körülötted.
30
Körülzártság
– Hogy szabaduljak meg a félelemtől?
– Hogy szabadulhatnál meg attól, amihez ragaszkodsz?
– Azt mondod, hogy valójában én ragaszkodom a félelmemhez? Ezzel nem értek egyet.
– Gondolj arra, hogy mitől véd meg a félelmed, s majd egyetértesz. Rájössz az ostobaságodra is.
Távirányítás
Egy félénk tanítványnak, aki magabiztos akart lenni, azt mondta a Mester:
– A biztonságot mások szemében keresed, s azt hiszed, az amagabiztonság.
– Akkor hát ne adjak a mások véleményére?
– Ellenkezőleg! Mérlegelj mindent, amit mondanak, de ne hagyd magad irányítani!
– Hogyan szabadul meg valaki a távirányítástól?– Hogyan szabadul meg valaki a tévhittől?
Tudatosság
– Cselekedetekkel vagy szemlélődéssel lehet elnyerni az üdvösséget?
– Egyikkel sem. Az üdvösség látáson keresztül jön.
– Mit kell látni?
– Hogy az arany nyaklánc, amit annyira szeretnél, már ott van a nyakadon. Hogy a kígyó, amitől
úgy félsz, csak egy kötél a földön.
Alvajárás
A tanítványok, a Mester közlékeny hangulatán felbátorodva, megkérdezték:
– Mondd, mit kaptál a Megvilágosodástól? Istenivé változtál?
– Nem.
– Szentté lettél?
– Nem.
– Hát akkor mi változott?
– Felébredtem.
Belső függetlenség
A tanítványoknak nagy fejtörést okozott, hogy a Mester, aki olyan egyszerűen élt, miért nem ítélte
el gazdag követőit.
– Bár ritka, mégsem lehetetlen, hogy egy gazdag szent legyen – mondta.
– Hogyan?
– Amikor a pénznek ugyanaz a hatása a gazdag szívére, mint a bambusznád árnyékának az ud-
varra.
A tanítványok feszülten figyeltek. A bambusznád árnyéka végigsöpört az udvaron anélkül, hogy egy
porszemet is felkavart volna.
31
Felismerés
Ahogy a Mester öregedett és gyöngült, a tanítványok, annál inkább könyörögtek neki, hogy ne hal-
jon meg. Ő azonban így szólt:
– Hogyan is látnátok, ha nem mennék el?
– Mi az, amit nem látunk, amíg velünk vagy? – kérdezték.
De a Mester nem válaszolt. Amikor a halála már a küszöbön állt, a tanítványok újból megkérdezték:
– Mi az, amit majd meglátunk, miután meghaltál?
Kis hunyorítással a szemében válaszolt a Mester:
– Én csak annyit tettem, hogy ültem a folyóparton, s osztogattam a folyóvizet. Miután meghalok,
remélem, észreveszitek a folyót is.
Különbözés
A Mester a folyóparton sétált néhány tanítványával.
– Látjátok, hogy a halak hogyan fickándoznak kedvük szerint. Ez az, amit igazán szeretnek.
Egy idegen is meghallotta ezt a megjegyzést, s így szólt:
– Honnan tudod, hogy mit szeretnek a halak? Te nem vagy hal.
A tanítványok oktalanságnak vélték az idegen szavait. A Mester pedig mosolygott, mert úgy vélte,
hogy ez egy bátor, kutató szellemű ember. Kedvesen válaszolt hát:
– S te, barátom, honnan tudod, hogy én nem vagyok hal? Te nem vagy én.
A tanítványok nevettek, mert azt hitték, hogy ez egy jól megérdemelt rendreutasítás volt. Csak az
idegen hökkent meg a válasz mélységén. Egész nap ezen gondolkodott, míg végül, estére kelve, a ko-
lostorba ment, s így szólt:
– Talán nem is különbözöl annyira a halaktól, mint ahogy gondoltam. De én sem tőled.
Teremtés
A Mesterről köztudott volt, hogy a forradalmárok pártján állt, még akkor is, ha ezzel magára vonta
a kormány haragját. De amikor valaki azt kérdezte tőle, hogy miért nem vesz részt aktívan a forrada-
lomban, ezzel a rejtélyes mondással válaszolt:
Csendesen ülni, Semmit sem

csinálni. A tavasz jön,
S a fű kizöldül.
Távlat kérdése
A Mester vidám hangulatban volt, a tanítványok pedig kíváncsiskodtak.
Azt akarták tudni, hogy volt-e valaha is lehangolt, levert.
Volt.
Akkor meg azt akarták tudni, hogy igaz-e az, hogy állandóan boldognak látszott.
Igaz volt.
Ezek után már csak mindennek a titkát szerették volna tudni.
32
– Ez a titka – válaszolta -: minden annyira jó vagy rossz, amennyire mi annak tartjuk.
Száműzetés
Mivel a Mester tanítása nem tetszett a kormánynak, kiutasították hazájából. A tanítványoknak, akik
azt kérdezték, hogy volt-e valaha is nosztalgiája, nemmel válaszolt.
– De az szinte embertelen, ha valakinek nem hiányzik a szülőföldje –tiltakoztak a tanítványok.
– Nem vagyok többé száműzetésben – felelte erre –, ha rájössz, hogy azegész teremtés a te ott-
honod.
Változás
A látogató történész hajlamos volt a kötekedésre.
– Nem változtatják-e meg cselekedeteink az emberi történelmet? –kérdezte.
– De igen, megváltoztatják – hagyta helyben a Mester.
– S nem változtatta-e meg az emberi munka a földet?
– Természetes, hogy megváltoztatta.
– Akkor meg miért tanítod, hogy az emberi erőfeszítéseknek alig van hatása?
– Mert amikor a szél elül, a falevelek tovább hullanak.
Éleslátás
A tanítványok arról vitatkoztak igen hevesen, hogy mi az emberi szenvedés oka. Némelyik úgy vélte,
hogy az önzésből származik, mások szerint a tévhitből. Voltak, akik azt gondolták, hogy azért szenve-
dünk mert képtelenek vagyunk megkülönböztetni a valóságot a képzeletbelitől. Amikor a Mester ta-
nácsát kérték, ezt mondta:
– Minden szenvedés abból ered, hogy nem tudunk egyedül és csendben lenni.
Függetlenség
Úgy tűnt, hogy a Mestert egyáltalán nem érdekli, mi gondolnak felőle az emberek. Amikor a tanít-
ványok megkérdezték, hogyan is érte el ezt a belső szabadságot, hangosan felnevetett:
– Húszéves koromig egyáltalán nem törődtem azzal, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Az-
után viszont állandóan azon izgultam, hogy mit gondol a környezetem. Ötvenedik születésnapom után
váratlanul rájöttem arra, hogy a kutya sem törődik velem.
Hitelesség
A Mestert sohasem érdekelték a diplomák és a tudományos fokozatok. A személyt nézte, nem a
bizonyítványt. Egyszer ezt hallották tőle:
– Amikor már van füled arra, hogy meghalld a madár énekét, nem kell a bizonyítványait vizsgál-
nod.
33
Védőoltás
Mindenkinek legnagyobb ámulatára, a Mester látszólag egyáltalán nem törődött a fiatalok vallásos
nevelésével. Amikor az okát kérdezték, ezt mondta:
– Adjatok nekik védőoltást fiatal korukban, s megakadályozzátok, hogy felnőttként megragad-
hassák a valóságot.
Előítélet
– Semmi sem jó – vagy rossz, a véleményünk teszi azzá – mondta a Mester.
Amikor megkérték, hogy magyarázza ezt meg, hozzátette:
– Az egyik ember könnyedén megtartotta a vallásos böjtöt a hét mindennapján. A másik éhen
halt ugyanattól a koszttól.
Álszenteskedés
A Mester nagyon szerette a hétköznapi embereket, s gyanakodva fogadta azokat, akik szentségükben
tündököltek. Az egyik tanítványnak, aki a házasság felől kérte a Mester tanácsát, ezt mondta:
– Semmi esetre se végy el egy szentet.
– Miért ne?
– Mert az a legbiztosabb módja annak, hogy mártírt faragj magadból –hangzott a Mester mo-
solygós válasza.
Lelkesedés
Annak a nőnek, aki amiatt panaszkodott, hogy a gazdagság nem tette őt boldoggá, azt mondta a
Mester:
– Úgy beszélsz, mintha a kényelem és komfort tartozéka lenne a boldogságnak; holott ahhoz,
hogy valóban boldog légy, kedvesem, csupán arra van szükséged, hogy lelkesedni tudj valamiért.
Totalitarizmus
A tanítványok legnagyobb szégyenkezésére azt mondta egyszer a Mester egy püspöknek, hogy a
vallásos emberekben van valami természetes hajlam a durvaságra.
– Miért? – sürgették a tanítványok, miután a püspök eltávozott.
Mert nagyon is könnyedén feláldozzák a személyeket valamely cél érdekében – mondta a Mester.
Lemondás önmagunkról
Egy befolyásos gyáros kérdezte egyszer a Mestertől:
– Mivel keresed a kenyeredet?
– Semmivel.
– Nem lustaság ez? – nevetett fel a gyáros gúnyosan.
34
– Az ég szerelmére, már hogy volna az! A lustaság általában a nagyon aktív emberek bűne.
Később a tanítványoknak még ezt mondta:
– Ne csináljatok semmit, s minden megvalósul általatok. A semmittevésnagyon is sok munkába
kerül. Próbáljátok meg!
Bölcsesség
A Mester mindig örömmel hallotta, ha az emberek elismerték tudatlanságukat.
– A bölcsesség egyenes arányban növekszik a tudatlanságunk beismerésével – állította.
Amikor magyarázatot kértek tőle, ezt mondta:
– Ha belátod, hogy nem vagy olyan bölcs, mint ahogy tegnap vélted magadról, akkor ma már
bölcsebb vagy.
Gazdagság
– Hogy segítene a lelkiség egy ilyen világi emberen, mint én? – kérdezte az üzletember.
– Úgy, hogy még nagyobb lenne a vagyonod – válaszolt a Mester.
– Hogyan?
– Azáltal, hogy megtanítana kevesebbet kívánni.
Különös boldogság
A szerencsétlen tőzsdeügynök rengeteget veszített, s hogy megtalálja lelki békéjét, a kolostorba
jött. De túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy elmélkedjen.
Miután elment, a Mester csak ennyit mondott savanyú ábrázattal: – Akik a földön alsza-
nak, sosem esnek ki ágyukból.
Szeretet
Az új házasok azt kérdezték a Mestertől:
– Hogyan tehetnénk tartóssá a szerelmünket? – Szeressetek más
dolgokat közösen!
Egyetemesség
A Mester rendszerint lebeszélte az embereket arról, hogy kolostorban éljenek:
– Ahhoz, hogy hasznod legyen a könyvekből, nem kell könyvtárban laknod – mondogatta.
Még erőteljesebben is megfogalmazta:
– Anélkül is olvashatsz könyveket, hogy valaha is betedd a lábad egykönyvtárba; s lehetsz lelki
ember úgy is, hogy sosem mégy templomba.
35
Áramlás
A tanítványokat leverte hír, hogy Mesterük haldoklik. A Mester azonban mosolyogva így szólt:
– Hát nem látjátok, hogy a halál teszi remekké az életet?
– Nem. Mi azt szeretnénk, ha sosem halnál meg.
– Ami igazán él, annak meg kell halnia. Nézzétek a virágokat; csak a művirágok nem hervadnak
el.
Kaland
A Mester az életről tartott előadást. Egyszer – mondotta – találkozott egy pilótával, aki a második
világháborúban munkásokat vitt Indiából Burmába. Az út hosszú volt és unalmas, a munkások szeren-
csejátékba kezdtek. Mivel nem volt még pénzük, az életüket tették kockára – a vesztes ejtőernyő nélkül
kiugrott a gépből.
– Borzasztó – szörnyülködtek az elképedt tanítványok.
– Valóban – hagyta helyben a Mester-, de ez tette a játékot izgalmassá.
Később még hozzáfűzte:
– Sosem élsz oly teljesen, mint amikor az életedet teszed kockára.
Halandóság
A bölcsességért könyörgő tanítványnak ezt mondta a Mester:
– Próbáld ki a következőt: csukd be a szemed, s lásd magadat, amint ledobnak a hegytetőről minden
más élőlénnyel együtt. Amikor belekapaszkodsz valamibe, hogy megállítsd a zuhanásodat, érezd, hogy
az is zuhan.
A tanítvány kipróbálta, s az egész lénye megváltozott.
Felszabadulás
– Hogyan lehetnék szabad?
– Találd ki, hogy ki kötözött meg – felelte a Mester.
Egy hét múlva visszajött a tanítvány s így szólt:
– De senki sem kötözött meg.
– Akkor miért akarsz felszabadulni?
Ez volt a megvilágosodás pillanata, a tanítvány hirtelen szabaddá lett.
Korlátozottság
A Mester mindig udvariasan fogadta az egyetemi professzorokat, akik meglátogatták, de sosem vá-
laszolt a kérdéseikre, és sosem merült bele teológiai spekulációikba. Tanítványainak, akik nagyon cso-
dálkoztak ezen, így magyarázta meg:
– Hogy tudna valaki az óceánról mesélni a kútban lakó békának, vagy azisteniről beszélni azok-
nak, akik beszűkítik magukat saját fogalmaikba?
36
Elkötelezettség
Bár a Mester szívélyes volt összes tanítványához, azt mégsem tudta elrejteni hogy jobban kedveli
azokat, akik a "világban" éltek – a házasokat, a kereskedőket, a földműveseket –, azoknál, akik vissza-
vonultak a kolostorba.
Amikor rákérdeztek ennek az okára, így válaszolt:
– Az a lelkiség, amit tevékeny életben gyakorolnak, összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint a
visszavonultságban gyakorolt lelkiség.
Természet
Az előadó azt fejtegette, hogy a modern világban a fegyverkezésre költött összegnek csak egy kis
töredéke is megoldhatná az egész emberiség anyagi gondjait. Az előadás után a tanítványok per-
sze feltették a logikus kérdést:
– De miért ilyen ostobák az emberek?
– Azért – mondta a Mester ünnepélyesen –, mert az emberek megtanultak nyomtatott könyve-
ket olvasni, de elfelejtették, hogyan kell olvasni a nem nyomtatottakat.
– Mondj egy példát ez utóbbira!
De a Mester nem szólt semmit. Később a tanítványok kitartó kérdésére így felelt:
– A madarak dalai, a méhek zümmögése mind az Igazságot harsogják. A füvek és a virágok mind
az Utat mutatják. Hallgassatok és nézzetek, mert így kell a nem nyomtatott könyveket olvasni!
Mennyország
A tanítványtól, aki szinte megszállottan a halál utáni élettel foglalkozott, megkérdezte a Mester:
– Minek foglalkozol a másvilággal?
– Lehetséges-e nem gondolni rá?
– Persze.
– Hogyan?
– Úgy, hogy már most a mennyben élsz.
– És hol a mennyország?– A jelenben; itt és most.
Jelenlét
Amikor a tanítványok lelkiségi modellt kértek a Mestertől, amelyet utánozhatnának, a Mester csak
ennyit szólt:
– Pszt! Hallgassatok!
S ahogy a kolostoron kívül az éjszaka neszeit hallgatták, a Mester halkan rázendített a híres haikura:
A földi halálról
tudomást sem véve énekel a kabóca.
37
Ráébredés
– Mit kaptál a megvilágosodástól?
– Örömet.
– Mi az öröm?
– Ráébredés arra, hogy ha mindent el is veszítesz, csak egy játékszert vesztettél el.
Bizalom
A Mester gyakran hangsúlyozta, hogy az életszentségben nem az a döntő, hogy valaki mit cselekszik,
hanem, hogy mit enged megtörténni.
Néhány tanítvány akinek fejtörést okozott, a következő kis történetet beszélte el:
Volt egyszer egy egylábú sárkány, s az így szólt a százlábúhoz:
– Hogy tudod elrendezni a lábaidat? Nekem ezzel az eggyel is sok bajom van.
– Az igazat megvallva – válaszolt a százlábú – egyáltalán nem rendezgetem őket.
Zaj
A Mestert a tanítványai mindennap kérdésekkel árasztották el, melyekre ő könnyedén és kedvesen,
de ugyanakkor komolyan és határozottan válaszolt.
Az egyik női tanítvány azonban állandóan csak csendben ült. Amikor ennek oka felől faggatták, ezt
válaszolta:
– Szinte egy szót sem hallok abból, amit a Mester mond. Egészen felzaklat a csendje.
Gondolat
– Miért vagy olyan óvatos a gondolattal? – kérdezte a filozófus. – A gondolat az egyetlen eszkö-
zünk, amellyel rendbe szedhetjük a világot.
– Igaz. De olyan jól el tudja rendezni, hogy többé már nem is vagyunk képesek látni.
Később a tanítványainak még azt mondta a Mester:
– A gondolat sokkal inkább szűrő, mintsem tükör. Ezért van az, hogy sokan olyan gondolatborí-
tékban élnek, melyet a valóság sosem érintett.
Kinyilatkoztatás
A szomszédos kolostor szerzetesei a Mester segítségét kérték, mert valami vita támadt közöttük.
Azt hallották a Mesterről, hogy van valami módszere, amivel azonnal szeretete és harmóniát tud te-
remteni az emberek között. S a Mester fel is fedte a módszer titkát:
– Amikor valakivel együtt vagy, vagy akárkire is gondolsz, mondd magadnak: haldoklom, és ez az
ember is haldoklik. Közben próbáld is érezni a szavaid igazát. Ha megegyeztek abban, hogy mindany-
nyian gyakoroljátok ezt, akkor a keserűség kihal közületetek, s harmóniában éltek egymással. Miután
mondanivalóját befejezte, a Mester el is tűnt.
38
Jóindulat
Egy fűszeres jött a Mesterhez nagy bajával. Üzletével szemben ugyanis egy nagy áruház nyílt meg, s –
attól félt, hogy nemsokára tönkre fogja őt tenni. Neki pedig már az ősei is abban a kis üzletben keres-
ték meg a kenyerüket. Ha most ő azt elveszíti, akkor mindennek vége, mert semmi máshoz sem ért. A
Mester ezt mondta neki:
– Ha félsz az áruház tulajdonosától, akkor gyűlölni fogod. Ez a gyűlölet lesz a végzeted.
– Mit tegyek hát? – kérdezte a zaklatott fűszeres.
– Minden reggel menj ki az üzletedből a járdára, s áldd meg az üzletedet, kívánj magadnak bol-
dogulást. Aztán fordulj az áruház felé, és áldd meg azt is!
– Mit? Még hogy megáldjam a vetélytársamat, aki tönkretesz?
– Minden neki szánt áldás visszaszáll rád. Minden rossz, amit nekikívánsz, téged fog pusztítani.
Hat hónap múlva visszajött a fűszeres, hogy beszámoljon a fejleményekről. Bekövetkezett, amitől
félt: be kellett zárnia üzletét. De most már ő vezette az áruházat, s dolgai sokkal jobban álltak, mint
valaha.
Bűn
A Mester egyik zavarba ejtő, de gyönyörű tanítása a következő:
– Isten közelebb van a bűnösökhöz, mint a szentekhez.
Mindezt így magyarázta:
– Isten az égben minden embert egy kis kötélen tart. Amikor vétkezel, elvágod a kötelet. Isten
újból összecsomózza a kötelet, s ezzel kissé közelebb húz magához. Bűneid újból és újból elvágják a
kötelet, Isten pedig minden újabb csomóval egyre közelebb és közelebb.
Gyógyulás
A lelki gyógyulást kereső elkeseredett embertől azt kérdezte a Mester:
– Valóban meg akarsz gyógyulni?
– Ha nem akarnék, gondolod, hogy idejöttem volna?
– Persze. A legtöbb ember ezt teszi.
– Ugyan miért?
– Nem gyógyulásért jön, mert az fájdalmas. Enyhülésért.
A tanítványainak pedig azt mondta a Mester:
– Azok az emberek, akik csak akkor akarnak meggyógyulni, ha azfájdalom-mentes, hasonlók
azokhoz, akik szorgalmazzák a fejlődést, de csak akkor, ha az nem jár változással.
Tantétel
Egy látogató azt állította, hogy neki nincs szüksége az igazság keresésére, mert már megtalálta a
saját vallásában. A Mester viszont ezt mondta:
– Volt egyszer egy diák, aki sosem lett matematikus, mert vakon hitt a matematika könyv végén
található válaszokban. A helyzet iróniája az, hogy a válaszok helyesek voltak.
39
Hiedelem
A Mester Arisztotelészt idézte. "Az igazság keresésében jobbnak tűnik, s valójában szükséges is,
hogy feladjuk a számunkra legkedvesebbet." És az igazság" szót felcserélte az "Isten" szóval.
Később az egyik tanítvány ezt mondta a Mesternek:
– Kész vagyok, hogy Isten keresése érdekében lemondjak mindenről: jómódról, barátokról, család-
ról, hazámról, még az életemről is. Mi mást adhatna még fel egy ember?
A Mester nyugodtan felelt:
– Istenről alkotott hiedelmeit.
A tanítvány szomorúan távozott, mert nagyon ragaszkodott a meggyőző-
déséhez. Jobban félt a "tudatlanságtól", mint a haláltól.
Oktatás – mely nem az

– Mit tanít a Mesteretek? – kérdezte egy látogató.
– Semmit – válaszolta – a tanítvány.
– Akkor miért tart előadásokat?
– Ő csak az utat mutatja, de nem tanít semmit.
A látogató egyáltalán nem értette a dolgot, ezért a tanítvány jobban megmagyarázta:
– Ha a Mester tanítana, hittételként kezelnénk a tanítását. A Mestert pedig nem az érdekli, hogy mi
mit hiszünk, hanem az, hogy mit látunk.
Eredet
A női tanítványnak születésnapja volt.
– Mit kívánsz születésnapi ajándéknak? – kérdezte a Mester.
– Valamit, ami meghozná a megvilágosodást.
A Mester elmosolyodott.
– Mondd, kedvesem, amikor megszülettél, a világba jöttél, mint egy csillag az égből, vagy a világból
jöttél, mint a levél a fáról?
A leány egész nap a Mester furcsa kérdésén töprengett. Aztán hirtelen meglátta a választ, s bele-
merült a megvilágosodásba.
Lencsevégre kapva
– Szerintetek melyik a legfontosabb vallási kérdés? – kérdezte egy nap a Mester.
Sok feleletet kapott:
– Van-e Isten?
– Ki az Isten?
– Hogyan juthatunk el Istenhez?
– Van-e élet a halál után?
– Nem – mondta a Mester –, a legfontosabb kérdés a következő: kivagyok én?
40
A tanítványok jobban megértették. Hogy mire utalt, amikor fültanúi voltak a Mester és egy prédi-
kátor beszélgetésének.
– Szerinted, ha meghalsz, akkor a lelked a mennybe megy?
– Igen – válaszolt a prédikátor.
– És a tested a sírba kerül?
– Igen.
– És, ha szabad kérdeznem, te hol leszel?
Azonosítás
– Szeretném látni az Istent.
– Éppen őt nézed – mondta a Mester.
– De akkor miért nem látom?
– Miért nem látja a szem saját magát? – kérdezett vissza a Mester.
Később még hozzátette:
– Ahogy fölösleges a késtől azt kérni, hogy saját magát vágja el, vagy afogótól, hogy magába
harapjon, ugyanúgy fölösleges Istentől kérni, hogy mutassa meg magát.
Érthetőség
– Minden szó, minden Istenről alkotott kép sokkal inkább torzít, mintsem tükröz.
– Akkor hogyan beszéljünk Istenről?
– A csenden keresztül.
– Akkor meg minek használsz szavakat?
Erre a Mester harsányan felkacagott, s azt válaszolta:
– Amikor beszélek, nem a szavaimra kell hallgatnod, kedvesem. Hallgasd a csendet!
Jelentés
Egy utazó így szólt az egyik tanítványhoz:
– Messziről jöttem ide, hogy hallgassam a Mestert, de meglehetősen szokványosnak találtam a
beszédjét.
– Ne a szavaira figyelj, hanem az üzenetére!
– Hogyan lehet azt kiszűrni?
– Ragadd meg az egyik mondatát, s rázd addig, amíg az összes szó lenem esik róla. Ami megma-
rad, az lángra lobbantja a szívedet.
Üresség
Néha nagyon sok, zajos látogató érkezett a kolostorba, s így a csendnek befellegzett. Ez a tanítvá-
nyokat igencsak dühítette, de nem a Mestert; ő a zajban is ugyanolyan elégedettnek látszott, mint a
csendben. Tiltakozó tanítványainak pedig egy nap ezt mondta:
– Nem a hang hiánya, hanem énünk hiánya a csend.
41
Szolgálat
A Mesterről köztudott volt, hogy jobban szereti a cselekvést, mint a visszahúzódást. De ő mindig
hangsúlyozta, hogy "megvilágosult" cselekvésre gondol. A tanítványok meg azt szerették volna tudni,
hogy a "megvilágosult" mit jelent. Jó szándékot talán?
– Ó, nem – mondta a Mester. – Gondoljatok csak arra, mennyire a jószándék vezeti a majmot,
amikor kiemeli a halat a vízből, hogy megmentse a megfulladástól!
Lét
– Mit tegyek, hogy elérjem az életszentséget? – kérdezte egy utazó.
– Kövesd a szíved vágyát – válaszolta a Mester.
Ez a válasz, úgy látszott, nagyon tetszett az utazónak. De mielőtt útnak indult volna, a Mester még
odasúgta neki:
– Hogy a szívedet követhesd, nagyon erős alkatra lesz szükséged.
Megjelenések
A Mester mindig idegenkedett a szenzációktól.
– Az istenit csak a mindennapiban lehet megtalálni – állította.
Annak a tanítványának pedig, akinek aszkétikus gyakorlatai a bizarrság határát súrolták, ezt
mondta:
– Titokzatos dolog az életszentség: minél nagyobb, annál kevésbé lehet észrevenni.
Ünneplés
– Mit adna a lelkiség nekem? – kérdezte az alkoholista a Mestert.– Alkoholmentes ittasságot –
hangzott a válasz.
Szentség
Annak a prédikátornak, aki állandóan azt hangoztatta, hogy építsük be Istent az életünkbe, a Mester
ezt mondta:
– Ő már ott van. A mi feladatunk az, hogy ezt észrevegyük.
Szívélyesség
– Mit tegyek, hogy szeressem a felebarátomat?
– Ne gyűlöld többé önmagadat!
A tanítvány sokáig és komolyan gondolkozott ezeken a szavakon, majd visszajött, s így szólt:
– De én túlságosan is szeretem magamat. Önző és énközpontú vagyok. Hogyan szabaduljak meg
ezektől?
42
– Légy barátságos magadhoz, akkor az éned megelégedett lesz, szabaddá tesz arra, hogy a fele-
barátodat szeresd.
Helyeslés
Egy asszony, fia halálán érzett nagy bánatában, a Mesterhez fordult vigaszért. A Mester türelmesen
végighallgatta, amíg kiöntötte szívfájdalmát, majd szelíden így szólt:
– Kedvesem, én nem tudom letörölni a könnyeidet. Csak arra tudlak megtanítani hogyan tedd
őket szentté.
Nyitottság
Egy gondterhelt házaspár amiatt panaszkodott a Mesternek, hogy a fiuk felhagyott a család vallásos
hagyományaival, s kijelentette, hogy ő ezentúl szabadgondolkodó. A Mester ezt mondta:
– Ne aggodalmaskodjatok! Ha a fiú valóban önállóan gondolkodik, a "Hatalmas Szél" biztosan fel
fog támadni, s odaviszi majd a gyereket, ahová tartozik.
Kényszerűség
Egy félelmekkel teli vallásos látogatóhoz így szólt a Mester:
– Miért vagy olyan nyugtalan?
– Mert esetleg nem részesedem a megváltásban.
– És mi a megváltás?
– Moksha. Felszabadulás. Szabadság.
Erre a Mester hangosán felnevetett, s ezt kérdezte:
– Szóval téged kényszerítenek arra, hogy szabad légy? Arra vagykötelezve, hogy felszabadulj?
Abban a pillanatban a látogató megkönnyebbülten fellélegzett, s minden félelme eltűnt örökre.
Elszegényedés
Egy távoli országból érkező tanítványtól megkérdezte a Mester, hogy mit keres.
– Megvilágosodást.
– Van neked saját kincsesházad, miért kutatsz máshol?
– Hol van az én kincsesházam?
– Ebben a keresésben, amely hatalmába kerített.
A tanítvány abban a pillanatban megvilágosodott. Évekkel később így beszélt barátaihoz:
– Nyisd fel a kincsesládádat, és élvezd a kincseidet!
Teljes függetlenség
A tanítványok a megvilágosodást keresték, de fogalmuk sem volt, mi az, vagy hogyan érhető el. A
Mester ezt mondta nekik:
– Azt nem is lehet elérni. Nem tudjátok megszerezni.
Látva a tanítványok szomorú ábrázatát, hozzátette:
– Azért ne keseregjetek. A megvilágosodást elveszteni sem tudjátok.
43
A tanítványok mindmáig keresik azt, amit se megszerezni, se elveszteni nem. lehet.
Szavak
A tanítványok elmerülve vitatkoztak Lao-ce mondásán, amely így hangzott:
Akik tudják, nem mondják; Akik mondják, nem

tudják.
Amikor a Mester belépett, megkérdezték, pontosan mit jelentenek e szavak. Ő azt kérdezte tőlük:
– Melyiktek ismeri a rózsa illatát?
Mindegyikük ismerte. Erre azt mondta a Mester:
– Most foglaljátok szavakba! Mindegyikük hallgatott.
Fegyelem
A tanítványoknak, akik azt akarták tudni a Mestertől, hogy miféle meditációt végez reggelenként a
kertben, így válaszolt:
– Amikor figyelmesen nézem a rózsabokrot, akkor teljes virágzásban látom.
– Miért kell valakinek figyelmesen néznie, hogy lássa a rózsabokrot? –kérdezték.
– Mert máskülönben nem a rózsabokrot látja az ember, hanem a saját előre gyártott gondolatát
a bokorról.
Mértéktartás
A Mester újra meg újra igyekezett lebeszélni tanítványait arról, hogy túlságosan tőle függjenek,
mert ez megakadályozná azt, hogy a "belső Forrással" kapcsolatba kerüljenek. Gyakran hallották tőle:
– Három dolog van a világon, ami ha túlságosan közel esik, akkor veszélyes, ha túl messze, akkor
semmit sem ér, ezért legokosabb közepes távolságban tartani. Ez a három pedig a tűz, az állami ható-
ságok és a guru.
Ellentmondás
– Mit cselekedjek, hogy elérjem Istent?
– Ha Istent akarod elérni, akkor két dolgot jól az eszedbe kell vésned. Azelső az, hogy Isten el-
érésére minden erőfeszítés hiábavaló.
– S mi a második?
– Az, hogy úgy kell cselekedned, mintha az elsőről mit sem tudnál.
Tapasztalat
Miután a neves egyetem elnöke meggyőződött a Mester misztikus tapasztalatairól, meg akarta őt
tenni a teológiai tanszék vezetőjének. Ajánlatával megkereste a fő tanítványt, aki viszont ezt mondta:
44
– A Mester arra fekteti a hangsúlyt, hogy megvilágosodott legyen, nem arra, hogy a megvilágo-
sodást tanítsa.
– Megakadályozná ez abban, hogy a teológiai tanszék vezetője legyen?
– Ugyanúgy, ahogy egy elefántot megakadályozna abban, hogy azállattani tanszék vezetője le-
gyen.
Hírverés
Csak a legélesebb szem fedezhetett fel valami különöset a Mesteren. Megijedt, elszomorodott, ha
a körülmények úgy hozták. Tudott nevetni, sírni vagy dühöngeni. Szerette a jó ételeket, nem zárkózott
el egy italtól, sőt kettőtől sem, és az is köztudott volt róla, hogy megfordult egy-egy csinos nő után.
Amikor egy utazó azt panaszolta fel, hogy a Mester nem "szent ember", az egyik tanítvány helyreigazí-
totta:
– Más az, ha egy ember szent, és egészen más az, hogy úgy viselkedjen, hogy neked is annak
tűnjön.
Bálványimádás
A Mester sohasem fáradt el abban, hogy felhívja tanítványai figyelmét a vallás veszélyeire. Nagyon
szerette azt a történetet, amelyben egy próféta lángoló fáklyát hordozott az utcákon, mondván, hogy
megy a templomot felgyújtani, mert az emberek többet törődnek a templommal, mint az Úrral.
Aztán a Mester még hozzátette:
– Egy nap én is fáklyát fogok, s felgyújtom a templomot is, meg az Urat is.
Földművelés
Az istenit kereső utazó azt kérdezte a Mestertől, hogyan különböztetheti majd meg a valódi tanítót
a hamistól, ha visszatért hazájába. A Mester így válaszolt:
– A jó tanító gyakorlatot ajánl, a rossz teóriákat.
– De honnan tudom majd, hogy melyik a jó, és melyik a rossz gyakorlat?
– Ugyanúgy, ahogy a gazdálkodó megkülönbözteti a jó földművelést a rossztól.
Átmeneti jelleg
A Mester allergiás volt azokra az emberekre, akik a kolostorban akartak maradni. Előbb vagy utóbb,
de mindegyik tanítvány meghallotta a súlyos szavakat:
– Itt az ideje, hogy elmenj. Ha nem mégy el, a Lélek sem fog jönni.
Egy különösen letört tanítvány azt akarta tudni, hogy mi ez a "Lélek". A Mester ezt válaszolta:
A víz a folyás által marad szabad és élő.
Te azáltal maradsz szabad és élő, hogy elmégy.
Ha nem mész el tőlem, megrekedsz és meghalsz – és megfertőződöl.
45
Élmény, ami nem élmény

Az istenélményről folyt a vita, amikor a Mester így szólt:
– Amikor az Istent megtapasztaljuk, az "én" eltűnik. De akkor ki az, aki megtapasztal?
– Az istenélmény tehát egy "nemélmény"?
– Olyan ez – mondta a Mester –, mint az álom. Arról is csak akkor szerzünk tudomást, amikor
már felébredtünk.
Álcázás
A Mester egyszer azt mesélte, hogy egy antik csésze óriási összegért kelt el az árverésen. Azelőtt
egy csavargó használta, aki szegényen halt meg. Fogalma sem volt a csésze értékéről, amellyel fillére-
kért koldult. Amikor az egyik tanítvány azt kérdezte, hogy mit jelképez a csésze, a Mester azt válaszolta:
– Téged magad!
A tanítvány kérte, hogy fejtse ezt ki jobban.
– Minden figyelmed arra a filléres tudásra irányul, amit könyvekből és tanároktól szedsz össze. Sok-
kal jobban járnál, ha a csészére figyelnél, amelyben a tudásodat tartod.
Csoda
A külvárosban élő haddzsiról az a hír járta, hogy csodákra képes. Így aztán a háza valóságos zarán-
dokhely lett a betegek számára. A Mester, akiről köztudott volt, hogy nem érdeklik a csodák, sohasem
válaszolt a haddzsival kapcsolatos kérdésekre. Amikor aztán neki szegezték a kérdést, hogy miért el-
lenzi a csodákat, azt válaszolta:
– Hogyan is ellenezhetné valaki azt, ami a nap minden pillanatában ottjátszódik le az ember
szeme előtt.
Megtévesztés
– Hogyan különböztessük meg az igazi misztikust a hamistól? – kérdezték a tanítványok, akiket
roppant érdekelt a mágia.
– Hogyan különböztetitek meg azt, aki valóban alszik, attól, aki csak tetteti az alvást? – kérdezte
a Mester.
– Az lehetetlen. Csak az tudja, aki tetteti az alvást.
A Mester mosolygott. Később meg azt mondta:
– Az alvást mímelő ember félrevezethet másokat, de magát nem. Sajnos, a hamis misztikus má-
sokat és magát is becsaphatja.
Kibúvó
Egy látogató elmesélte, hogy egy szentember meg akarta látogatni haldokló barátját, de mivel félt
az éjszakai utazástól, ezért azt mondta a Napnak:
– Isten nevében, maradj az égen addig, amíg el nem jutok a faluba, ahol a barátom fekszik és
haldoklik!
46
S a Nap megállt az égen, amíg a szentember be nem ért a faluba. A Mester csak mosolygott:
– Nem lett volna jobb a szentembernek, ha legyőzte volna félelmét azéjszakai utazástól?
Ítélet
– Hogyan bocsássak meg másoknak?
– Ha senkit sem ítélnél el, sohasem kellene megbocsátanod.
Korlátozás
– Van Isten? – kérdezte a marxista.
– Amilyent az emberek gondolnak, olyan nincs – válaszolta a Mester.
– Kikre utalsz, amikor az "emberekről" beszélsz?– Mindenkire.
Nemtörődömség
A Mester mindig azt hangsúlyozta hogy magunknak kell tanulnunk, magunkat kell tanítanunk, ahe-
lyett, hogy mások tekintélyén csüngenénk. Ennek is megvannak persze a maga hátrányai. Jó példa volt
erre az a fiatalember, aki szilárdan meg volt győződve arról, hogy mindenféle kábítószert ki kell pró-
bálnia, hiszen azok a misztikus élmények eszközei – és csakis kockázattal és próbálgatással tanulha-
tunk. Ez az eset a Mestert arra indította, hogy elmesélje a csavar és a szög régi történetét.
"Az egyik módja, hogy kitaláld, vajon a deszkádba szöget vagy csavart kell-e tenned, a következő:
verd be a szöget. Ha elrepeszti a deszkát, máris tudod, hogy a csavarra lett volna szükséged."
Esztelenség
A saját megvilágosodásáról a Mester mindig is nagyon hallgatag volt, bár a tanítványok mindent
elkövettek, hogy beszédre bírják. Csak annyit sikerült megtudniuk, amennyit a Mester a legkisebb fiá-
nak mondott. Amikor az azt akarta tudni, hogyan érezte magát az apja, amikor megvilágosodott. A
válasz így hangzott: hülyén. Amikor a fiú azt is megkérdezte, hogy miért, a Mester ezt mondta:
– Tudod fiam, az olyan volt, mint amikor mindent elkövetsz, hogy behatolj egy házba: létrán má-
szol, és ablakot zúzol – s később észreveszed, hogy a ház ajtaja nyitva volt.
Kialakulás
Az egyik tanítványnak, aki amiatt panaszkodott, hogy képességei nagyon korlátoltak, azt mondta a
Mester:
– Valóban, képességeid nem korlátlanok. De észrevetted-e már hogy ma olyan dolgokat is meg
tudsz tenni, amiket tizenöt évvel ezelőtt lehetetlennek tartottál? Mi változott?
– A képességeim, a talentumaim.
– Nem. Te változtál.
– Az nem egy és ugyanaz?
47
– Nem. Az vagy, aminek magadat tartod. Amikor a gondolkodásod megváltozik, te is megválto-

zol.
Felszínesség
Egy újságíró kérte a Mestert, hogy nevezze meg azt, ami legjobban jellemzi a mai világot. A Mester
habozás nélkül válaszolt:
– Az emberek napról napra többet tudnak a világról, s egyre kevesebbet magukról.
Később meg egy csillagásznak, akit elbűvöltek a modern csillagászat eredményei, hirtelen azt
mondta a Mester:
– A világegyetem milliónyi furcsasága, a fekete lyukak, a kvazárok és a pulzárok közül is a legér-
dekesebb kétségkívül a személy.
Megadás
– Mi a legmagasabb rendű cselekedet, amit valaki tehet?
– Ülni és elmélkedni.
– Nem vezet ez tétlenséghez?
– Ez maga a tétlenség.
– A cselekvés tehát alacsonyabb rendű?
– A tétlenség ad életet a cselekvésnek. Anélkül a cselekedeteink halottak.
Találékonyság
– Mi a legmagasabb rendű cselekedet amit valaki tenni tud?
– Ülni és elmélkedni.
De nagyon ritkán lehetett látni, hogy a Mester leüljön és elmélkedjen. Szünet nélkül végezte a házi
munkát, s dolgozott kint a földeken.
Emberekkel találkozott, s könyveket írt. Ő vezette a kolostor könyvelését is.
– Miért töltöd hát az összes idődet munkával?
– Ha valaki dolgozik, nem kell feladnia az ülést és meditációt.
Megszűnés
Egy tanítványnak, aki annyira vágyódott a megvilágosodás után, hogy a végén teljesen legyengült,
azt mondta a Mester:
– A fénysugárt el lehet kapni, de nem a kezeddel. A Megvilágosodást ellehet érni, de nem a te
erőfeszítéseiddel.
– De hát nem te mondtad, hogy igyekezzek kiüresíteni magamat? Eztpróbálom most csinálni –
válaszolta a tanácstalan tanítvány.
– Így aztán tele vagy az üresség utáni igyekezettel – mondta a Mesternagyot kacagva.
48
Valóság
Bár a Mester igyekezett élvezetessé tenni és élvezni az életet, az is köztudott volt róla, hogy alkal-
manként komoly kockázatokat vállalt. Például, amikor elítélte a kormány zsarnokságát, és kitette ma-
gát a letartóztatás és a halál veszélyének, vagy amikor tanítványainak egy csoportjával a lepra sújtotta
falu segítségére sietett.
– A bölcs ember nem fél a haláltól szokta mondogatni.
– De miért kockáztatná az ember olyan könnyen az életét? – kérdezték egyszer tőle.
– Miért törődne az ember azzal, hogy egy gyertyát kioltanak, amikor már megvirradt?
Távoliság
A Vidám Park tulajdonosa szóba hozta a helyzet iróniáját: a gyerekek nagyszerűen érzik magukat a
parkjában, ő meg általában levert.
– Mit szeretnél inkább: a park tulajdonosa lenni, vagy jól érezni magadat?
– kérdezte a Mester.
– Mindkettőt.
A Mester nem válaszolt. Később, ami-kor az eset felől kérdeztek, azokat a szavakat idézte, melye-
ket egy csavargó mondott egy földbirtokosnak: – Tiéd a föld, mások meg élvezik a táj szépségét.
Derűs nyugalom
– Van-e valami mód arra, hogy megmérjük lelki ellenállóképességünket?
– Több is.
– Csak egyet mondj!
– Számoljátok meg, hányszor lesztek nyugtalanok egyetlen nap folyamán!
Szemléltetés
– Van-e Isten? – kérdezte a Mester egyik nap.
– Van – válaszoltak a tanítványok kórusban.
– Nem igaz – mondta a Mester. – Akkor nincs – mondták a tanítványok.
– Ez sem igaz.
– Hát akkor mi a helyes válasz?
– Nincs válasz.
– Hogyhogy nincs?
– Mert kérdés sincs – válaszolta a Mester.
Később megmagyarázta:
– Ha nem tudtok semmit sem mondani arról, aki túl van minden gondolaton és szón, akkor hogy
tudnátok bármit is kérdezni róla?
49
Elsőbbség
A Mester örült a technika fejlődésének, de nagyon is tudatában volt a korlátainak. Amikor egy gyá-
ros megkérdezte tőle, hogy mi a foglalkozása, így válaszolt:
– Az emberiparban dolgozom.
– Az meg, könyörgöm, ugyan micsoda? – kérdezte a gyáros.
– Gondolj magadra – mondta a Mester. – A te erőfeszítéseid jobbeszközöket produkálnak, az
enyémek jobb embereket.
Később a tanítványainak még hozzátette:
– Az élet célja a személyek kibontakoztatása. Manapság, úgy tűnik, azembereket jobban foglal-
koztatja a dolgok tökéletesítése.
Burkolt célzás
A Mester azt állította, hogy a birtokában van egy könyv, amely tartalmaz minden elképzelhetőt,
amit Istenről tudhatunk. De senki sem látta a könyvet mindaddig, amíg egy látogató tudós kitartó kér-
leléssel meg nem szerezte a Mestertől. Gyorsan hazavitte, és mohón kinyitotta – de csak üres lapokat
talált benne.
– De hisz ez a könyv nem mond semmit – panaszolta a tudós.
– Tudom – mondta megelégedetten a Mester. – De lásd, milyen sokat enged sejtetni!
Merevvé meszesedés
– Egek, hogy eljárt feletted az idő! – kiáltotta a Mester, miután beszélgetett egy kicsit gyerekkori
barátjával.
– Senki sem kerülheti el az öregedést, vagy igen? – kérdezte a barát.
– Azt nem – hagyta jóvá a Mester –, de azt mindenképp el kell kerülnünk, hogy eljárjon felettünk
az idő.
Pusztítás
A Mester ugyan szentnek látszott, mégis valahogy úgy tűnt, mintha ellenezné a vallást. Ez a rejtély
persze állandóan foglalkoztatta a tanítványokat, akik, ellentétben a Mesterrel, a vallást és lelkiséget
egynek tartották.
– A vallás, ahogy manapság gyakorolják, jutalommal és büntetéssel foglalkozik. Más szóval: fé-
lelmet és kapzsiságot idéz elő, pedig ez a kettő pusztítja leginkább a lelkiséget.
Később még bánatosan hozzátette:
– Olyan ez, mintha az árvizet vízzel, az égő istállót pedig tűzzel akarnánk megfékezni.
Elnyomás
A Mester sohasem erőltette a fejlődést, hanem hagyta, hogy mindenki a saját üteme szerint halad-
jon. A következő kis történettel magyarázta ezt meg:
50
"Valaki egyszer észrevett egy pillangót, amint éppen a bábjából próbált kimászni. Az illető a folya-
matot túl lassúnak találta, ezért gyengéden lehelni kezdte a lepkét. A meleg fuvallat fel is gyorsította a
folyamatot. De ami kibújt a bábból, az nem lepke lett, hanem egy szétroncsolt szárnyú lény."
– A növekedési folyamatot – vonta le a következtetést a Mester – nem lehet felgyorsítani. Csak azt
érjük el, hogy tönkretesszük.
Meghiúsulás
A tanítványok nem tudták megérteni azt az önkényesnek tűnő eljárást, amellyel a Mester egyeseket
visszautasított, másokat pedig felvett tanítványai közé. Egyszer aztán kaptak némi magyarázatot, ami-
kor ezt hallották a Mestertől:
– Ne is próbáljátok a disznót éneklésre tanítani. Csak az időtöket vesztegetitek – s a disznót is felin-
gerlitek.
Pontosítások
A Mester gyerekes örömmel fogadta a modern találmányokat. Amikor meglátott egy zsebszámológé-
pet, nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Később azért humorosan így szólt:
– Úgy tűnik, hogy sok embernek van ilyen kis zsebszámolója, de semmije sincs a zsebében, amit
érdemes volna számolni.
Hetekkel később, amikor egy látogató azt kérdezte tőle, hogy mire tanítja a tanítványait, azt vála-
szolta:
– Arra, hogy helyes értékrendet állítsanak fel. Jobb pénzzel rendelkezni, mint azt számolgatni.
Jobb egy élményt átélni, mint a fogalmát körülírni.
Közlés
A tanítványok egyszer az olvasás hasznáról vitatkoztak. Egyesek időveszteségnek tartották, mások
nem értettek ezzel egyet. Amikor a Mesterhez fordultak, ő ezt kérdezte:
– Olvastatok-e már olyan írást, amelyikben az előző olvasó margóra firkált megjegyzése legalább
olyan gondolatébresztő, mint maga a szöveg?
A tanítványok igenlően bólintottak.
– Az élet is ilyen szöveg – mondta a Mester.
Sebezhetőség
Az állandóan veszekedő házaspárnak tökéletes megoldást ajánlott a Mester.
– Hagyjatok fel azzal, hogy jogként követeljétek azt, amit szívességként is kérhettek!
A veszekedés azonnal megszűnt.
Szembeállítás
Egy úttörő szellemű embernek, akit a gyakori kritikák elbátortalanítottak, ezt tanácsolta a Mester:
– Hallgass a kritikus szavaira! Ő megmondja azt, amit a barátaid eltitkolnak előled.
51
De azt is hozzátette:
– A kritikus szavai ne csüggesszenek el! Kritikusnak még sosem állítottak szobrot, csak a kritizál-
taknak.
Végtelenség
Lehetetlenség volt rávenni a Mestert, hogy Istenről, isteni dolgokról beszéljen.
– Istenről csak annyit tudunk – mondta, hogy amit tudunk, az semmi.
Egyszer így nyilatkozott arról az emberről, aki sokáig és gondterhelten fontolgatta, vajon tanítványa
legyen-e a Mesternek:
– Eljött hozzám tanulni, s az lett az eredménye, hogy nem tanult semmit.
A tanítványok közül csak kevesen értették meg, hogy amit a Mester tanított, azt nem lehetett ta-
nulni. Tanítani sem. Vagyis amit valójában valaki meg tudott tanulni tőle, az semmi sem volt.
Üldözés
Az egyik tanítvány azt fejtegette, hogy Buddhát, Jézust és Mohamedet a kortársaik lázadóknak és
évtanítóknak tartották. Azt mondta erre a Mester:
– Senkiről sem mondhatjuk azt, hogy elérte a teljes igazságot, mindaddig, míg ezer őszinte em-
ber meg nem bélyegezte istenkáromlásért.
Összebékülés
Amikor valaki, akinek házassága bajban volt, tanácsért fordult a Mesterhez, ezt mondta neki:
– Tanulj meg a feleségedre hallgatni!
Az illető szívébe véste a tanácsot, s egy hónap múlva visszatért, hogy közölje, megtanult a felesége
minden szavára figyelni.
Elmosolyodva így szólt erre Mester:
– Most menj haza, s figyelj minden szóra, amit nem mond!
Nagyság
– Az a baj a világgal – mondta sóhajtva a Mester – hogy az emberek nem akarnak felnőni.
– Mikor mondhatjuk valakiről, hogy már felnőtt? – kérdezte az egyik tanítvány.
– Amikor már nem szükséges, hogy hazudjunk neki bármiről is.
Megvilágosodás
A Mester a tanulásnak is és a bölcsességnek is pártfogója volt.
– Tanultságra úgy teszünk szert mondta, mikor erről kérdezték –, hogy könyveket olvasunk, vagy
előadásokat hallgatunk.
– És bölcsességre?
– Önmagadat olvasod, mintha könyv lennél.
52
Utógondolatként még hozzátette:

– Egyáltalán nem könnyű feladat, mert a nap minden perce újabb kiadását hozza a könyvnek.
Megnyilatkozás
Amikor új tanítvány jelentkezett a Mesternél, általában a következő oktatásban részesült:
– Ismered azt a személyt, aki egész életedben kitart melletted?
– Ki az?
– Te.
– És tudod a választ összes lehetséges kérdésedre?
– Mi az?
– Te.
– És kitalálod-e, hogy mi a megoldás minden egyes problémádra?
– Nem, szabad a gazda.– Te.
Szemlélődés
A Mester gyakran mondogatta, hogy csak a csend alakít át. De senki sem tudta rávenni, hogy meg-
határozza, mi a csend. Amikor erről faggatták, csak nevetett, mutatóujját összezárt ajkaihoz emelte, s
ez csak még fokozta a tanítványok elképedését.
Egyszer aztán megtört a hallgatás, amikor valaki megkérdezte:
– Hogyan jutunk el arra a csendre, amelyről beszélsz?
A Mester erre valami olyan egyszerűt mondott, hogy a tanítványok az arcát kezdték vizsgálni, hátha
tréfál. De komolyan beszélt:
– Akárhol is vagytok, nézzetek figyelmesen, amikor úgy tűnik, hogy semmilátnivaló sincs; hall-
gassatok, amikor úgy tűnik, hogy minden csendes!
Ártatlanság
Az egyik kiránduláson ezt kérdezte a Mester:
– Akarjátok tudni, milyen a megvilágosodott élet? Nézzétek a tó felett repülő, madarakat!
Miközben mindenki a madarakat figyelte, a Mester felkiáltott:
– Képük a tóban tükröződik, de erről ők nem tudnak, s a tó sem kötődik a képükhöz.
Művészet
– Mire jó a mester? – kérdezte valaki.
– Megtanít arra, amit mindig is tudtál, megmutatja azt, amit mindig is néztél – válaszolt a tanít-
vány.
Amikor ez a válasz meghökkentette a látogatót, a tanítvány megmagyarázta:
– Egy művész a festményével megtanított arra, hogy lássam a naplementét. A Mester a tanítá-
sával arra oktat, hogy lássam minden egyes pillanat valóságát.
53
Magány
– Istennel akarok lenni az imádságban.
– Kívánságod teljesen lehetetlen.
– Miért?
– Mert amikor te vagy, akkor az Isten nincs; amikor Isten van, te nem létezel. Hogyan lehetnél
hát Istennel?
Később még azt mondta a Mester:
– Keresd a magányt! Amikor valakivel együtt vagy, nem vagy egyedül. Amikor "Istennel vagy",
akkor sem vagy egyedül. A teljes egyedüllét az egyetlen lehetőség arra, hogy valóban Istennel legyél.
Akkor remélhetőleg, Isten lesz, és te nem leszel.
Gyanú
Egy utazónak aki azt kérdezte, hogyan különböztetheti meg a valódi mestert egy hamistól, röviden
csak ennyit mondott, a Mester:
– Ha te magad nem vagy csaló, téged sem fognak becsapni.
A tanítványaihoz pedig később így szólt:
– Miért tételezik fel a kereső emberek, hogy saját maguk őszinték, éscsupán ahhoz van szüksé-
gük tesztre, hogy felfedezzék a mesterek ámításait?
Arányosság
Egy várakozással teli látogató nagyon közönségesnek találta azokat az egyszerű szavakat, amelyek-
kel a Mester őt köszöntötte.
– Azért jöttem ide, hogy találjak egy mestert – mondta az egyik tanítványnak. – De csupán egy
embert találtam, aki semmivel sem különb a többinél.
A tanítvány így felelt:
– A mester olyan, mint egy cipész, akinek kifogyhatatlan a bőrkészlete. Azanyagkivágást és a var-
rást azonban már a lábad méretei szerint végzi.
Erőszakosság
Egy buzgó tanítvány ama kívánságának adott hangot, hogy szeretne másokat tanítani az igazságra,
s megkérdezte, hogy mit gondol erről a Mester. Ő csak annyit mondott:
– Még várj!
A tanítvány minden évben visszatért erre a kívánságára, de a Mester mindig ugyanazt válaszolta
neki:
– Még várj!
Egy nap aztán a tanítvány megsokallta, s azt kérdezte a Mestertől:
– Mikor leszek már alkalmas a tanításra?
– Amikor a túlzott tanítási vágyad már alábbhagyott – válaszolta a Mester.
54
Ima
A Mester állandóan támadta az emberek kedvenc istenfogalmait.
– Ha istened a segítségedre siet, és kiment a bajból – mondta –, akkor itt az ideje, hogy a valódi
Isten után nézz!
Amikor arra kérték, hogy magyarázza ezt meg, a következő történetet beszélte el:
– Egy ember őrizetlenül hagyta teljesen új kerékpárját a piacon, amikor vásárolni indult. Csak
másnap jutott eszébe a kerékpár, s rohant azonnal a piacra, gondolván, hogy úgyis ellopták már. De e
bicikli pontosan ott volt, ahol hagyta.
Nagy örömében a legközelebbi templomhoz hajtott Istennek hálát adni, amiért megőrizte kerék-
párját. Amikor azonban kijött a templomból, a biciklinek hűlt helyét találta.
Mesterkedés
A Mester csendben végighallgatta a férjére panaszkodó asszonyt. Végül így szólt:
– Kedvesem, a házasságod sokkal boldogabb lenne, ha te jobb feleséglennél.
– Hogyan lehetnék az?
– Hagyj fel abbéli erőfeszítéseiddel, hogy jobb férjet faragj belőle!
Különcség
A tanítványok azt akarták tudni, miféle ember a legalkalmasabb arra, hogy tanítvány legyen. Ezt
mondta a Mester:
– Az, aki, ha mindössze két inge van, az egyiket eladja, s virágot vesz rajta.
Kötődés
– Fogalmam sincs, mit hoz a holnap, ezért szeretnék felkészülni rá.
– Félsz a holnaptól, s nem veszed észre, hogy a tegnap éppen olyan veszélyes.
Feltűnési viszketegség
Amikor az egyik tanítvány kijelentette, hogy szeretne az igazságra tanítani másokat, a Mester a kö-
vetkező próbát ajánlotta neki:
– Tarts egy szónoklatot, amin majd én is részt veszek, hogy megítéljem, alkalmas vagy-e a taní-
tásra!
A beszéd nagyon lelkesítő volt. A végén egy koldus jött a szónokhoz, aki nekiadta köpenyét – a
gyülekezet épülésére.
A Mester később így szólt:
– Szavaid nagyon kenetteljesek voltak, fiam, de még nem vagy kész a tanításra.
– Miért nem? – kérdezte az letörten.
– Két okból. Először is, nem adtál lehetőséget annak a szegénynek, hogy kifejezze, mire is lenne
szüksége. Másodszor, még mindig dicsekedni akarsz az erényeiddel.
55
Megelégedettség
Bármennyire is ellentmondásosnak tűnt, a Mester mindig azt hangoztatta, hogy az az igazi újító, aki
képes mindent úgy hagyni, ahogy van, mert mindent tökéletesnek lát.
– De akkor miért akarna bármit is megreformálni? – tiltakoztak a tanítványok.
– Nos, vannak újítók és újítók. Az egyik típus hagyja, hogy a cselekedetek átfolyjanak rajta, s ő
maga semmit sem tesz; az ilyen emberek változtatják meg a folyók alakját és folyását. A másik típus
állandóan buzgólkodik; az ilyenek arra az emberre hasonlítanak, akik azon fáradozik, hogy még nedve-
sebbé tegye a folyót.
Kegyelem
Egyszer egy fiatalember jött a Mesterhez, s így szólt:
– Szeretnék bölcs lenni. Hogyan lehetek az?
A Mester sóhajtott, s ezt válaszolta:
– Volt egyszer egy fiatalember, épp olyan, mint te. Bölcs akart lenni, skívánságának nagy volt az
ereje. Egy nap aztán ott találta magát, ahol most én ülök. Vele szemben ült egy fiatalember, pont ott,
ahol most te vagy. S a fiatalember azt mondta: "Szeretnék bölcs lenni."
Magasabbrendűség
Egy keleti tanítvány, aki nagyon büszke volt arra, amit ő keleti lelkiségnek tartott, jött a Mesterhez
s azt kérdezte:
– Miért van az, hogy a Nyugat anyagilag fejlődik, a Kelet pedig lelkileg?
– Azért – felelt a Mester –, mert amikor kezdetben a világ különféleszükségleteit osztották ki, a
Nyugat választhatott először.
Alkalmatlanság
A Mester állandóan hangsúlyozta, hogy maga az "Isten" szó és fogalom a végső akadálya annak,
hogy elérjünk istenhez. Ez annyira felbőszítette a helyi papot, hogy hirtelen dühében beállított a Mes-
terhez a kérdés megvitatására.
– Miért ne segíthetne az "Isten" szó eljutni magához Istenhez? – kérdezte a pap.
– Természetesen segíthet – válaszolt nyugodtan a Mester.
– De hogyan lehet valami segítség is, meg akadály is?
– A szamár, amely a kapuig hoz, nem az az eszköz, amely által bejutsz a házba.
Eszközül való használat

Amikor egy tanítvány elhagyni készült a Mestert, hogy visszatérjen családjához és foglalkozásához,
kért valamit, amit magával vihetne. Ezt mondta a Mester:
– Gondolkodj ezeken:
Nem a tűz forró, hanem te, aki annak érzed.

56
Nem a szem lát, hanem te.

Nem a körző rajzolja a kört, hanem a műszaki raj-
zoló.
Közösség
Amikor már biztos volt, hogy a Mester nemsokára meghal, a tanítványok tisztességes temetést
akartak adni neki. A Mester meghallotta ezt, s így szólt:
– Ha az ég és a föld a koporsóm, ha a nap, hold és csillagok a halottidíszeim, s ha az összes te-
remtmény a temetési menet a síromhoz, kívánhatnék-e még nagyszerűbbet és ünnepélyesebbet?
Azt kérte, hogy ne temessék el, de a tanítványok hallani sem akartak róla, mondván, hogy megen-
nék a madarak és az állatok.
– Akkor föltétlenül tegyétek a kezem ügyébe a botomat, hogyelzavarhassam őket – mondta mo-
solyogva a Mester.
– Hogy tennéd azt? Már élettelen leszel.
– Akkor meg már úgysem számít, hogy a vadak és madarak felfalnak.
Bátorság
Ezt kérdezte egy kiábrándult látogató:
– Miért nem termett gyümölcsöt az ittlétem?
– Talán azért – válaszolta jóindulatúan a Mester –, mert nem volt elégmerszed megrázni a fát.
Árnyékbokszolás
Újonnan érkezett látogatóinak azt szokta mondani a Mester:
– Kopogtassatok, s az ajtók megnyílnak.
Némelyiktől aztán még huncutul megkérdezte:
– Hogy akarod azt, hogy az ajtó kinyíljon neked, amikor sosem volt becsukva?
Szócséplés
– Mi az, amit keresel? – kérdezte a Mester egy tudóstól, aki vezetésért jöt hozzá.
– Az életet – hangzott a válasz.
– Ha élni akarsz, a szavaknak meg kell halniuk.
Amikor később megkérdezték, hogy mit akart mondani, ezt felelte:
– Eltévedtetek, és csak bolyongtok, mert a szavak világában éltek. Szavakon éltek, s megeléged-
tek a szavakkal, pedig a lényegre volna szükségetek. Az étlap nem fogja az éhségedet elütni. Egy kép-
lettel sosem csillapíthatod a szomjadat.
Feltűnésmentesség
Egy lelki ember hírében álló férfi panaszkodott a Mesternek:
57
– Nem tudok imádkozni, nem értem a szent iratokat, nem tudom elvégezni azokat a gyakorlato-
kat, amelyeket másoknak előírok...
– Akkor hagyj fel velük! – mondta a Mester vidáman.
– De hogy tehetném? Engem szentnek tartanak, és nagyon sokankövetnek ezen a vidéken!
Később a Mester sóhajtások közepette így szólt:
– A szentség ma csak egy név, ami mögött nincs valóság. Akkor lenne igazi, ha valóság lenne név
nélkül.
Jókedvűség
Összhangban azzal a tanításával, hogy semmit sem szabad túl komolyan venni, még a saját tanítását
sem, a Mester szívesen mesélte a következő kis történetet magáról:
– Az első tanítványom olyan gyenge volt, hogy belehalt a gyakorlatokba. A második belebolon-
dult abba, hogy becsületesen elvégezte mindazt, amit előírtam neki. A harmadik teljesen eltompult a
sok szemlélődéstől. De a negyedik valahogy normális maradt.
– Vajon miért? – kérdezte mindig valaki.
– Valószínűleg azért, mert ő volt az egyetlen, aki nem végezte a gyakorlataimat.
A Mester szavai harsány nevetésbe fulladtak.
Hiúság
A Mester gyakran emlékeztette tanítványait, hogy a szentség a szépséghez hasonlóan csak akkor
hiteles, ha az ember nincs annak tudatában. Szerette idézni a következő versikét:
Kivirul, mert kivirul, a rózsa: Nem kérdezi,

hogy miért, nem is illegeti magát, hogy sze-
memet magára vonja.
S a következő mondást is: "A szent csak addig szent, amíg nem tudja, hogy az."
Nevelés
Bár a Mester gyanúsan fogadta az isteni dolgokkal kapcsolatos tudást vagy tanulást, mégsem mu-
lasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy pártfogolja a bölcsészetet, a természettudományokat és a
tanulás egyéb formáit. Nem volt hát meglepő, hogy készségesen elvállalta a megnyitóbeszédet az
egyetemi diplomaosztáson.
Egy órával korábban érkezett, hogy körbejárja az egyetemet, s hogy gyönyörködjék a szemléltetési
eszközökben, melyeknek még híre-hamva sem volt az ő idejében.
De jellemző módon, az üdvözlő beszéde alig tartott egy percig; így szólt:
– Laboratóriumok és könyvtárak, termek, csarnokok és boltozatok és tudós előadások – mind
hiábavaló, ha nincs bölcs szív és látó szem.
58
Csapás
– A szerencsétlenség növekedést és megvilágosodást eredményezhet –mondta a Mester. Ek-
képp magyarázta:
– Egy madár az óriási pusztaság közepén álló elszáradt fa ágai között húzódott meg minden éjjel.
Egyszer aztán egy forgószél tövestől kifordította a fát, s a szegény madárnak száz mérföldet kellett
repülnie, hogy új lakhelyet keressen magának. Végül is egy erdőbe ért, ahol a fák roskadoztak a gyü-
mölcsöktől.
A Mester levonta a következtetést:
– Ha az elszáradt fa a helyén marad, semmi sem késztette volna a madarat arra, hogy feladja a
biztonságát, és elrepüljön.
Félelem nélkül
– Mi a szeretet?
– Mentesség a félelemtől – mondta a Mester.
– Mitől félünk?
– A szeretettől.
Maya
A Mester a következőképp magyarázta, hogy a megvilágosodás nem erőfeszítésen, hanem megér-
tésen keresztül történik:
– Képzeljétek el, hogy mindannyiótokat meghipnotizálták, hogy azt higgyétek, tigris van a szobában.
Félelmetekben megpróbáltok kimenekülni, ártalmatlanná tenni a tigrist. Hogy megvédjétek magato-
kat. De amikor a varázslat megszűnik, már semmit sem kell tennetek. S mindannyian gyökeresen meg-
változtok:
Tehát a megértés megtöri a varázslatot, a megtört varázslat tétlenséghez vezet, a tétlenség pedig
erő:
Csinálhattok, amit akartok, mert már nem ti vagytok azok, akik cselekszenek.
Megtisztulás
A Mester állandóan hangsúlyozta, hogy amit ő tanít és tesz, az semmi.
Tanítványai fokozatosan felfedezték, hogy a bölcsesség azoknak adatik meg, akik nem tanulnak
semmit, és kitanulnak mindenből.
Ez az átalakulás nem olyan valaminek a következménye, amit teszünk, hanem olyan valaminek, amit
elhullatunk.
A zseni
Egy író jött a kolostorba, hogy könyvet írjon a Mesterről.
– Az emberek azt mondják, hogy te zseni vagy. Igaz ez? – kérdezte.
– Minden bizonnyal – mondta a Mester nem éppen szerényen.
59
– S mitől lesz valaki zseni?

– A felismerőképességétől.
– Mit ismer fel?
– A lepkét a hernyóban, a sast a tojásban, a szentet az önző emberben.
Emberség
Jó előre beharangozták, hogy a Mester "A világ elpusztításáról" fog beszédet mondani, így aztán
hatalmas tömeg gyűlt össze a kolostor udvarán.
A beszéd egy percnél is rövidebb ideig tartott. A Mester csupán ezt mondta:
– A következő dolgok semmisítik meg az emberiséget: az elv nél-
külipolitika, az együttérzés nélküli fejlődés, a munka nélküli jólét, a
csend nélküli tanulás, a félelemmel teli vallás és a tudatosság nélküli
istenimádás.
Szűrés
– Milyen embert alakít ki a megvilágosodás? A Mester így vála-
szolt:
– Közösségi szelleműt, de párthoz nem tartozót; haladót de adott

útvonalhoz nem kötöttet; aki elfogadja a dolgokat úgy ahogy azok
jönnek, aki nem bánkódik a múlt miatt, nem aggódik a jövőért; aki
megy ha lökik, s jön, ha húzzák;
hasonlít a hatalmas orkánhoz, a szélben libegő tollhoz;
a folyóban úszó gazokhoz,
a szelíden őrlő malomkőhöz; aki egyenlően szeret minden
teremtményt, miként a föld és ég is mindenkinek egyenlő –
ilyen embert terem a megvilágosodás.
E szavak hallatára felkiáltott az egyik fiatalabb tanítvány:
– Halottaknak, nem élőknek való az ilyen tanítás – azzal felkerekedett, s nem is tért vissza soha
többé.
60
Anthony de Mello
SZÁRNYALÁS
Elmélkedések rövid történetek alapján
1998
Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya
KORDA Kiadó
Anthony de Mello: Szárnyalás
Tartalom
Tartalom .............................................................................................................................................. 63
Előszó................................................................................................................................................... 64
Figyelmeztetés..................................................................................................................................... 65
Utasítás ................................................................................................................................................ 66
Megjegyzés .......................................................................................................................................... 66
IMÁDSÁG ............................................................................................................................................. 67
Egy hászidik történet ........................................................................................................................... 67
Egy hászidik történet ........................................................................................................................... 70
Imádságok és imádkozók: ................................................................................................................... 74
TUDATOSSÁG....................................................................................................................................... 80
Feltételezések:..................................................................................................................................... 80
És még több feltételezés: .................................................................................................................... 81
VALLÁS ................................................................................................................................................. 89
Sajnos, a szervezett vallásosságnak megvannak a maga korlátai. .................................................... 106
Újabb szervezési buktatók! ............................................................................................................... 107
KEGYELEM ......................................................................................................................................... 114
A „SZENTEK” ...................................................................................................................................... 120
AZ ÉN ................................................................................................................................................. 132
Egy történet az Upaniszádokból ........................................................................................................ 141
SZERELEM ÉS SZERETET ..................................................................................................................... 142
AZ IGAZSÁG ....................................................................................................................................... 156
63
Előszó
Volt egyszer egy jezsuita lelki vezető”, akit Tony de Mellonak hívtak. Kontinenseken keresztül is meg-
érintette az emberek szívét, mert annyira érdekelte az élet – a valódi, vibráló, örömteli élet.
Megragadó történetei, melegsége és humora, meglátásai a boldogságról és igazi énünk felfedezéséről

– szívderítően hatottak mindenkire, aki csak hallgatta. Beszélt a szívek felszabadításáról, az értelmetlen
megértéséről, és az emberek által járt különféle lelki utak értelmezéséről.
Az egyik, tanításában állandóan jelenlévő beállítottság nem önmagára irányult, hanem mindannyi-
unkra:
– hogy kihozza belőlünk a gurut,
– hogy a mi táncunkat táncolja,
– s hogy a mi dalunkat énekelje.
Tony de Mello örömét lelte abban a parancsban, hogy:
– Légy fény saját magadnak!
Amikor Tony 1987. június 2-án meghalt, nem kellett volna meglepődnöm a veszteségnek azon a mér-
hetetlen érzésén, amit a barátok és csodálok fejeztek ki nekem, határon innen és túlról is. Amin elcso-
dálkoztam, az a szomorúságnak és csalódottságnak az a „személyes” érzése volt, nemcsak a barátoktól,
hanem azoktól is, akik arra vágytak, hogy találkozzanak vele, és hallják Őt.
Az egyik vigasz, amit ezeknek az embereknek ajánlottam, az általa hátrahagyott szavak öröksége. Tony
utolsó ajándéka annak a könyvnek a befejezett kézirata volt, amit az olvasó most a kezében tart, amin
gondolkodik, és amiből bizonnyal hasznot is húz. Egy barátjának címzett levélben, amit már nem volt
ideje elküldeni, leírta milyen keményen dolgozott a kéziraton, hogy befejezhesse, mielőtt az USA-ba
jön: „írni akartam, még mielőtt elutaztam Indiából, de lehetetlen volt egyetlen szabad pillanatot is ta-
lálnom. Éjjel-nappal azon a kéziraton dolgoztam (és még most is dolgozom), amit át kell adnom a ki-
adónak.” Ez valóban a szeretet munkája volt.
Előszót írni Tony utolsó könyvéhez szintén a szeretet munkája. Másnak szinte lehetetlen elképzelni,
micsodaérzés kézbe venni azt a kéziratot, amit a legjobb barátod, munkatársad, lelki vezetőd, társad –
aki éppen meghalt – állított össze, tudván, hogy ezt a te személyes példányodnak szánta. Mily mély
megrendüléssel olvastam az első oldalakat! Sohasem hallottam még az első történetet, a „Béka imá-
ját”. Mennyire jellemző volt ennek a nagyszerű embernek a lelkisége, annyira nyitott az életre, érzé-
keny a jóra, a mindenben fellelhető szépségre – még a béka brekegésében is. Egyetemisták kollégiu-
mában lakom, s bizony a zaj néha – hogy is mondjam? – kellemetlenné válhat. Sosem fogom elfelejteni
Tony ellentmondásos javaslatát: „Próbáld meg, ne zavard a zajt!” A meglepetések meglepetése!
Végső soron azonban Tony semmire sem tanított. Vagyis abban az értelemben nem, hogy semmi olyat
nem próbált belém plántálni, amit lelki filozófiának vagy életmódnak nevezhetnénk. Csupán bátorított
64
annak felfedezésére, hogy mi is számomra a valódi, az igaz, a gyönyörű az életben. Nincs ennél tisztább
lelkiség vagy jobb formája az oktatásnak. Azt bizonygatta: „Senki sem lesz boldog, nem lesz igazi lelki-
ség, valódi megértés mindaddig, amíg nem vagy szabad. És fordítva is, nem lesz addig igazi szabadság,
amíg valóban nem értesz.” Felfedezni az igazságot számára azonos értelmű volt igazi énünk megérté-
sével.
Ezért aztán minden beszéd, amit csak tartott, minden kis történet, amit elmondott, minden nevetés,
amit csak okozott, félelmed börtönébe csempészett energiává vált. Abba a börtönbe, amely bármelyik
pillanatban képes felrobbanni, hogy lerázza múltad láncait vagy a jövődtől való félelmet, mihelyst
eléggé nyitott vagy ahhoz, hogy ezt megengedd.
Az olyanok, mint Tony de Mello, sosem halnak meg.
J. FRANCIS STROUD S.J.
De Mello Lelkiségi Központ
Fordham Egyetem
Bronx, New York
Figyelmeztetés
Nagy titok az, hogy bár az emberi szív vágyódik az után az Igazság után, amiben tisztán megtalálja a
szabadságot és az örömet, mégis az emberek első reakciója erre az Igazságra gyűlölet és félelem.
Ezért aztán az emberiség nagy lelki tanítói, mint pl. Buddha és Jézus, olyan eszközhöz folyamodtak,
amivel kijátszották hallgatóik ellenállását. Ez az eszköz pedig a történet. Tudták, hogy a nyelv legelbű-
völőbb szavai így hangzanak: „Volt egyszer egy . . .”. Tudták, hogy az igazságot visszautasítjuk, de kép-
telenek vagyunk ellenállni egy rövid kis történetnek, mesének. Vyasa, a Mahábhárata szerzője,
mondja: ha figyelmesen hallgatsz egy történetet, biztosan nem maradsz a régi. Mert a történet befu-
rakszik a szívedbe, s ledönt minden akadályt, ami az istenihez vezet. Ha csak felüdülés végett is olva-
sod e könyv történeteit, nincs rá garancia, hogy egy kis elbeszélés át ne jusson védősáncaidon, s ott
robbanjon, ahol a legkevésbé számítasz rá. Figyelmeztettelek!
Ha eléggé vakmerő vagy ahhoz, hogy a megvilágosodást keresd, a következőt ajánlom:
Hordozz a fejedben egy történetet, hogy ráérő pillanataidban elgondolkodhass rajta. Ez lehetővé teszi,
hogy hasson a tudatalattidra, és felfedje rejtett értelmét. Meg fogsz lepődni, hogy mennyire váratlanul,
a legszükségesebb pillanatban világít meg egy helyzetet, s hoz számodra meglátást és belső gyógyulást.
Akkor ráébredsz majd, hogy ha meg adod magad ezeknek a történeteknek, akkor a Megvilágosodásnak
azon a kurzusán veszel részt, amihez nincs szükség más gurura, mint saját magad.
Mivel mindegyik történet, az Igazságnak a kinyilatkozása, s mivel az Igazság, ha nagybetűvel írják, akkor
rólad szól, ezért bizonyosodj meg arról, hogy minden alkalommal, amikor elolvasol egy történetet, cél-
tudatosan kutass önmagad mélyebb megértésére. Olvasd úgy, mint egy orvosi könyvet, s keresd a be-
tegség tüneteit önmagadon; ne úgy, mint egy pszichológiai könyvet, miközben azon töprengesz, hogy
65
barátaid melyik típusba tartoznak. Ha nem tudsz ellenállni a kísértésnek, hogy másokról fedezz fel va-
lamit, akkor a történetek téged károsítanak meg.
Naszreddín mullah oly szenvedélyesen szerette az igazságot, hogy még távoli vidékekre is elutazott a
Korán tudósainak felkeresése végett. Még attól sem riadt vissza, hogy a bazárban hitetlenekkel vitat-
kozzon hitének igazságairól.
A felesége azonban egy nap a szemére vetette, hogy mennyire méltánytalanul bánik vele – s ráébredt,
hogy a férjét egyáltalán nem is érdekelte az a fajta Igazság.
Természetesen csak az a fajta számít. Földünk valóban egészen másmilyen lenne, ha a tudósok és ide-
ológusok, akár vallásosak, akár nem, ugyanolyan szenvedéllyel viseltetnének az önismeret iránt, mint
amit a dogmák és elméletek felé mutatunk.
– Nagyszerű prédikáció! – mondta az egyházközségi tag, miközben a prédikátor kezét szorongatta.

Amit csak mondott, az mind ráillett erre vagy arra az ismerősömre.
Utasítás
Legjobb, ha a történeteket abban a sorrendben olvassuk, ahogy a könyvben vannak. Csak egyet vagy
kettőt olvass el egyszerre – ha többet is vársz ettől a könyvtől, mint csupán szórakozást.
Megjegyzés
E könyv történetei több országból, kultúrából és vallásból származnak. Az egész emberiség lelki örök-
ségéhez – és népszerű humorához – tartoznak. A könyv szerzője csupán annyit tett, hogy sajátos célja
szerint felfűzte őket. Az ő munkája a szövés és kelmefestés volt. A pamutot és a cérnát nem saját ér-
demnek tartja.
66
IMÁDSÁG
Egy éjjel Brúnó testvér imádkozni akart, de egy kecskebéka brekegése megzavarta. Sikertelen volt min-
den kísérlete, hogy a zajt figyelmen kívül hagyja, ezért aztán lekiabált az ablakából:
– Csendet! Éppen imádkozom.

Tudnunk kell, hogy Brúnó testvér szent volt, ezért aztán a parancsát azonnal teljesítették. Minden élő-
lény visszatartotta hangját, hogy imádkozásra alkalmas csend legyen.
Ekkor azonban egy másik hang zavarta meg Brúnó imáját, egy belső hang, ami így szólt:
– Lehetséges ám, hogy Istennek legalább annyira tetszik a béka brekegése, mint a te zsoltárének-
lésed.
– Ugyan mi örömet lelhet Isten ennek a békának a brekegésében? – vágott vissza megvetően
Brúnó.
De a hang nem adta fel olyan könnyen:
– Ha nem tetszene Istennek, akkor miért terem tette volna meg ezt a hangot?
Brúnó elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Kihajolt az ablakán, s kiadta a parancsot:
– Énekelj!
A kecskebéka ütemes brekegése betöltötte a levegőt, amihez tréfásan csatlakoztak a környékbéli bé-
kák is. S hangjuk már nem borzolta Brúnó idegeit, mert, ahogy figyelmesen hallgatta őket, felfedezte:
ha nem akar ellenállni, ez a zene valójában gazdagabbá teszi az éjszakát.
Ezzel a felfedezéssel Brúnó szíve eggyé vált a világmindenséggel, és életében először ráébredt arra,
hogyan is kell imádkozni.
Egy hászidik történet
Egy orosz kisváros zsidói türelmetlenül várták a rabbi érkezését. Mivel ez ritkaságszámba menő ese-
ménynek számított, ezért igen sok időt fordítottak arra, hogy megfelelően kidolgozzák a kérdéseket,
amelyeket majd a szentség hírében lévő embernek feltesznek.
Amikor aztán megérkezett, s belépett a nagyterembe, azonnal megérezte a levegőben vibráló feszült-
séget, amivel válaszait várták.
Nem szólt semmit sem, csak belenézett a szemükbe, s elkezdett dúdolni egy dalt. Nemsokára mind-
annyian vele dúdoltak. Elkezdett énekelni, és vele együtt énekeltek. Majd hajladozni kezdett, s kimért,
ünnepélyes léptekkel táncolt. A hitközség követte. Nemsokára annyira belefeledkeztek a táncba, any-
67
nyira belemerültek a tánc mozdulataiba, hogy elfeledkeztek minden másról a földön; ettől aztán min-
den egyes ember a tömegben kiegészült, kigyógyult azokból a belső töredezésekből, amelyek távol
tartanak bennünket az Igazságtól.
Közel egy órába telt, mire a tánc lelassult, s megállt. Mivel a feszültség elvezetődött bensőjükből, leül-
tek a csendes békével eltöltött teremben. Ekkor a rabbi végre megszólalt, de egész esti beszédje csak
ennyiből állt:
– Bízom benne, hogy minden kérdésetekre válaszoltam.
Egy dervistől azt kérdezték, hogy miért tánccal imádja az Istent.
– Azért – válaszolta –, mert Istent imádni annyit jelent, mint meghalni önmagunknak; a tánc pe-
dig megöli énünket. Ha az énünk elhal, minden probléma meghal vele együtt. Ahol az én már nem
létezik, ott a Szeretet, ott az Isten.
A Mester a tanítványaival együtt a közönség soraiban ült. Ezt mondta:
– Már sok imát hallottatok, és sokat mondtatok magatok is. Ma este lássatok is egyet!
Abban a pillanatban felgördült a függöny, s elkezdődött a balett.
A szúfi szent a mekkai zarándoklatra indult. Egy város szélén már annyira elfáradt, hogy csak eldőlt az
út mentén. Éppen csak elszenderült, amikor egy dühös zarándok durván felkeltette:
– Most van az ideje, hogy minden igazhitű a fejét Mekka felé hajtsa, te pedig a lábad fordítottad arra.
Milyen muzulmán vagy te?
A szúfi meg sem mozdult, csupán a szemét nyitotta ki, s így szólt:
– Testvér, megtennéd nekem azt a szívességet, hogy arra fordítod a lábaim, ahol azok majd nem az Úr
felé mutatnak?
Egy hívő így imádkozott Visnuhoz:

Uram, bocsáss meg nekem három nagy bűnömért. Először is sok szent helyre elzarándokoltam, nem is
gondolván arra, hogy Te mindenütt jelen vagy. Másodszor, oly gyakran kiáltottam Hozzád segítségért,
mert elfelejtettem, hogy
Te jobban törődsz boldogulásommal, mint én saját magam. Végül pedig most is, Uram, bocsáss meg
nekem három nagy bűnömért. Először is sok szent helyre elzarándokoltam, nem is bocsánatodért ese-
dezem, pedig tudom, hogy bűneinket már akkor megbocsátod, amikor még el sem követtük.
68
Sokévi munka után a feltaláló felfedezte a tűzgyújtás titkát. Szerszámait elvitte a hóval borított északi
területekre, s megtanított egy ottani törzset a tűzgyújtásra, és annak előnyeire. Azok aztán annyira
megörültek ennek az újdonságnak, hogy még csak eszükbe sem jutott, hogy köszönetet mondjanak a
feltalálónak, aki egy nap szép csendesen továbbállt. Azok közül a nagy jellemek közül való volt, aki nem
vágyott tiszteletre vagy hírnévre; elég volt neki az, az öröm, hogy tudta, valaki hasznát vette találmá-
nyának.
A következő törzs lakói, akikhez ment, éppolylelkesedéssel tanultak, mint az előzőé. De a helyi papok,
féltékenységükben az idegen népszerűségére, megölették őt. Hogy a bűnténynek még a gyanúját is
eloszlassák, a Nagy Felfedezőnek a képét a templom főoltárára helyezték, valamint külön liturgiát ter-
veztek nevének tiszteletére és emlékének életben tartására. A lehető legnagyobb gonddal ügyeltek
arra, hogy a szertartás legkisebb része se változzon, vagy maradjon el. A tűzgyújtó szerszámokat erek-
lyeként egy ékszeres ládikába helyezték, és azt tartották, hogy gyógyulást hoznak annak, aki hittel teszi
rájuk kezét.
A főpap maga vállalta, hogy összeszedje és megírja A Felfedező életét. Ez aztán szent könyvvé vált,
amiben a Felfedező szerető kedvességét követendő példaként ajánlották, csodálatos tetteit dicsőítet-
ték, emberfeletti természetét pedig hittétellé emelték. A papok gondoskodtak arról, hogy a Könyvet a
jövő nemzedékei is megismerjék, miközben tekintéllyel magyarázták szavait, szentséges életének és
halálának jelentőségét. És könyörtelenül halállal büntették, vagy kiközösítették azokat, akik eltértek
tanításuktól. S minthogy ezzel a vallásos tevékenységgel voltak elfoglalva, a nép közben teljesen elfe-
lejtette a tűzgyújtás módját.
A Sivatagi atyák élete című könyvből:

Lót apát eljött József apáthoz, és ezt kérdezte:
– Atyám, képességeim szerint megtartom kevéske szabályaimat, kis böjtömet, imáimat, meditá-
lásomat és elmélkedő” csendemet; és amennyire csak erőmből telik, a szívemet is megtisztítom a go-
nosz gondolatoktól. Mi mást kellene még tennem?
Feleletként az idősebb felállt. Az ég felé nyújtotta karjait, és az ujjai olyanok lettek, mint tíz tűz-lámpa.
Így szólt:
– Ezt: Változz teljesen tűzzé!
Egy suszter jött a Gerben élő Izsák rabbihoz, és ezt kérdezte:
69
– Mondd meg nekem, mit tegyek a reggeli imámmal? Kuncsaftjaim olyan szegények, hogy több-
nyire csak egy pár cipőjük van. Késő este kapom meg a lábbeliket, egész éjjel dolgozom rajtuk; hajnal-
ban még mindig van munkám, ha azt akarom, hogy készen legyenek, mielőtt az emberek munkába
indulnak. A kérdésem tehát az, hogy mikor mondjam el a reggeli imámat?
– Eddig mit tettél? – kérdezte a rabbi.
– Néha gyorsan elhadarom, aztán sietek vissza a munkámhoz, de aztán lelkiismeret furdalásom
van miatta. Máskor meg elmulasztom az imaórát. De akkor is elveszettnek érzem magam, s alkalman-
ként, mikor felemelem a kalapácsomat a cipőtalpról, szinte hallom, amint a szívem felsóhajt: Milyen
szerencsétlen is vagyok én, hogy még a reggeli imámat sem tudom elmondani!
– Ha én lennék Isten, azt a sóhajt többre értékelném, mint az imát – válaszolta a rabbi.
Egy hászidik történet
Egy szegény paraszt késő este, a piacról hazafelé vette csak észre, hogy nincs nála az imakönyve. Rá-
adásul kocsijának kereke éppen egy erdő közepén ki is esett. Mélységesen elszomorodott, hogy a nap
anélkül múlik el, hogy imádkozna. Ezért aztán a következő imát mondta:
– Uram, nagy butaságot csináltam. Imakönyvem nélkül indultam el otthonról, az emlékezetem

pedig olyan rövid, hogy egyetlen imát sem tudok könyv nélkül. Ezért a következőt fogom tenni. Elmon-
dom lassan az ábécét ötször, s Te, aki minden imát ismersz, össze tudod rakni a betűkből azokat az
imákat, amelyekre én nem emlékszem.
Erre az Úr azt mondta angyalainak:
– Az összes ima közül, amit ma hallottam, kétségkívül ez volt a legjobb, mert ez egyszerű és ko-
moly szívből fakadt.
A katolikusoknak az a szokásuk, hogy meggyónják bűneiket egy papnak, akitől feloldozást nyernek,
mint Isten bocsánatának a jelét. Nem is ritkán az a veszély, hogy a bűnbánók ezt egyfajta garanciaként
használják, bizonyítványként, hogy Isten nem fog rajtuk bosszút állni, s ezért jobban bíznak a pap fel-
oldozásában, mint Isten irgalmában.
Ezért Perugino, az olasz festő, a következőt tette, mikor halálát érezte közeledni. Elhatározta, hogy
nem fog gyónáshoz járulni, ha úgy érezné, hogy ezzel csak a bőrét akarja menteni. Az szentségtörés
lenne, s csak megsértené
Istent.
Felesége, aki semmit sem tudott férjének lelki beállítottságáról, egyszer megkérdezte tőle, hogy nem
fél - e gyónás nélkül meghalni? Perugino így válaszolt:
70
– Fontold meg, kedvesem, a következőket. Az én mesterségem a festés, és ezt tökélyre is vittem.

Isten szakmája a megbocsátás, és ha jó benne, mint ahogy én az vagyok az enyémben, akkor nincs mit
félnem.
Az indiai bölcs, Narada, Hari istenség tisztelője volt. Nagy odaadásában egy nap az a kísértése támadt,
hogy nálánál jobban senki sem szereti Istent. Az Úr azonban szívébe látott, s ezt mondta neki: – Narada,
menj a Gangesz partjának abba a városkájába, ahol az egyik tisztelőm lakik. A vele való közös élet jót
fog tenni neked.
Narada útra kelt, és talált is egy farmert, aki korán reggel kelt, egyszer kimondta Hari nevét, aztán fogta
az ekéjét, és kiment a földjére, ahol egésznap dolgozott. Éjjel, mielőtt elaludt volna, még egyszer ki-
mondta Hari nevét. Narada ezt gondolta:
– Hogyan lehet ez a paraszt Isten tisztelője? Hisz, ahogy látom, egész nap elmerült földi foglala-
tosságában. De az Úr így szólt Naradához:
– Tölts meg egy csészét színültig tejjel, és sétáld körbe a várost. Aztán gyere vissza, de ki ne locs-
csants egyetlen csepp tejet sem!
Narada úgy is tett.
– Hányszor gondoltál rám, miközben megkerülted a várost? – kérdezte az Úr.
– Egyszer sem, Uram – válaszolta Narada. – Hogyan is tehettem volna, mikor azt parancsoltad,
hogy vigyázzak a csésze tejre?
– Az a csésze annyira lekötötte a figyelmedet, hogy teljesen elfelejtkeztél rólam. De nézd azt a
parasztot, akinek bár családja eltartásáról is gondoskodnia kell, mégis naponta kétszer gondol rám.
A falusi pap szent volt, ezért amikor a falubelieknek valami nehézségük támadt, hozzá fordultak. Ilyen-
kor ő visszavonult egy különleges helyre az erdőbe, s ott elmondott egy különleges imát. Isten mindig
meghallgatta az ő imáját, és így a falu problémája is megoldódott.
Amikor ez a pap meghalt, és az embereknek megint nehézségük támadt, az utódjához fordultak. Ő
ugyan nem volt szent, de tudta az erdei különleges helyet, és a különleges imát is. Ilyenkor ő így imád-
kozott:
– Uram, te tudod, hogy én nem vagyok szent, de ezt biztosan nem fogod a falumbeliek hibájául
felróni, amikor hozzád fordulnak. Ezért kérlek, hallgasd meg imámat, és siess segítségünkre!
És Isten meghallgatta az ő kérését, és a falu problémája megoldódott.
71
Amikor meghalt, és az embereknek megint nehézségük támadt, az utódjához fordultak. Ez a pap tudta
ugyan a különleges imát, de nem ismerte az erdei különleges helyet. Ezért így imádkozott:
– Uram, mit törődsz te a helyekkel? Vagy nem szentelődik meg minden hely jelenléted által?
Ezért hallgasd meg imámat, és siess segítségünkre!
És Isten ismét meghallgatta az ő kérését, és a falu problémája megoldódott.
Amikor ő is meghalt, és az embereknek megint nehézségük támadt, az utódjához fordultak. Ez a pap
azonban sem a különleges erdei helyet, sem a különleges imát nem ismerte. Ezért ezt mondta:
– Uram, te nem az ima szövegét értékeled, ha nem a kétségbeesett szív kiáltását. Ezért hallgasd
meg imámat, és siess segítségünkre!
Isten az ő kérését is meghallgatta, és a falu problémája megoldódott.
Amikor ez az ember is meghalt, és az embereknek nehézségük támadt, az ő utódjához fordultak. Ez a
pap viszont többre értékelte a pénzt, mint az imát. Így aztán ezt mondta Istennek:
– Micsoda Isten vagy te, hogy miközben tökéletesen meg tudod oldani azokat a problémákat,
amiket te magad okoztál, a kisujjadat sem mozdítod, amíg mi nem hajlongunk előtted, amíg nem kö-
nyörgünk és fohászkodunk hozzád? Felőlem azt csinálsz az emberekkel, amit akarsz.
Azzal vissza is tért azonnal üzleti elfoglaltságához. És Isten az ő imáját is meghallgatta, és a falu prob-
lémája megoldódott.
Egy idősebb hölgy, aki lelkesen kertészkedett, kijelentette: ő egyáltalán nem hisz azokban a jóslatok-
ban, hogy valamikor majd a tudósok képesek lesznek az időjárást irányítani. Szerinte ahhoz, hogy az
időt irányítsuk, csupán imára van szükség.
Ostoba hiedelmeit kellett volna ennek az asszonynak megváltoztatnia.
Semmi haszna imánk meghallgatásának, ha az nem a megfelelő” időben történik.
Az ősi Indiában a Védai rítusok életbevágóan fontosak voltak. Alkalmazásukat annyira tudományosnak
tartották, hogy – állítólag – amikor a bölcsek esőért imádkoztak, sosem volt szárazság. Ezért aztán egy
ember elkezdett imádkozni a gazdagság istennőjéhez, Lakshmihoz, ezek szerint a rítusok szerint, ter-
mészetesen azért, hogy gazdag legyen.
Tíz hosszú éven keresztül imádkozott, mindhiába. Akkor hirtelen ráébredt, hogy mily csalóka is a gaz-
dagság, és visszavonult a Himalájába lemondó életet élni.
Egy nap éppen meditált, s amikor kinyitotta szemét, ott látott maga előtt egy csodálatosan szép nőt,
fényesen csillogva, mintha aranyból lett volna.
72
– Ki vagy te és mit keresel itt? – kérdezte.
– Lakshmi vagyok, akihez te tíz éven keresztül himnuszokat recitáltál – mondta a nő. – Eljöttem,
hogy teljesítsem kérésedet.
– Ó kedves istennő – kiáltotta a férfi –, azóta én már elnyertem a megvilágosodást a meditálás

által, és elmúlt minden gazdagság utáni vágyam. Túlkésőn jöttél. De mondd csak, miért várakoztál
olyan sokáig?
– Az igazat megvallva, az általad oly hűségesen elvégzett rítusoknak a természetéből kifolyólag

tökéletesen megérdemelted volna a gazdagságot. De mivel annyira szeretlek, és mivel a javadat aka-
rom, ezért visszatartottam.
Ha választhatnál, melyiket akarnád: kívánságod teljesülését, vagy a lelki békének a kegyelmét, akár
teljesül kérésed, akár nem?
Naszreddín mullah egy nap megpillantotta a tanítót, amint az éppen egy csoport gyereket vezetett a
mecsethez.
– Minek viszed őket oda? – kérdezte.
– Nagy szárazság van a földeken – magyarázta a tanító –, és bízunk abban, hogy az ártatlanok
kiáltása megindítja a Mindenható szívét.
– Akár ártatlan, akár nem, a kiáltás nem számít – mondta a mullah –, hanem a bölcsesség és a
tudatosság.
– Hogy merészelsz ilyen istenkáromlást mondani a gyerekek előtt! – kiáltotta a tanító. – Bizo-
nyítsd be, amit mondtál, vagy különben eretnekké nyilvánítunk.
– Ez igazán egyszerű – mondta Naszreddín. –Ha a gyerekek imája egy icipicit is számítana, már
rég nem lennének tanítók a földön, mert nincs semmi, amit jobban gyűlölnek, mint iskolába járni. Hogy
mégis túléltétek azokat az imákat, annak az az oka, hogy mi, akik jobban tudjuk, mint a gyerekek, meg-
tartottunk benneteket a helyeteken.
Egy ájtatos öregember naponta ötször imádkozott, miközben üzleti vetélytársa még a lábát sem tette
be a templomba. Az öregember nyolcvanadik születésnapján ekképp fohászkodott:
Ó, Uram, Istenem! Fiatal korom óta nem múlt el nap, hogy ne jöttem volna reggel a templomba, s ne
mondtam volna el imáimat az öt kijelölt időpontban. Nem volt egyetlen cselekedetem sem, egyetlen
határozatom sem, akár fontos, akár jelentéktelen, hogy ne hívtam volna segítségül nevedet. Most
öregségemben pedig megkétszereztem ájtatossági gyakorlataimat, és éjjel-nappal állandóan imádko-
73
zom hozzád. Mégis olyan szegény vagyok, mint a templom egere. De nézd a vetélytársamat! Iszik, kár-
tyázik, és még öreg korában is kétes hírű nőkkel szórakozik, mégis majd felveti a gazdagság. Pedig va-
lószínűleg egyetlen ima sem hagyta el az ajkát. Uram, én nem kérem az ő büntetését, hisz az nem volna
keresztényhez méltó. De kérlek, mondd meg: Miért, miért, miért adsz neki gazdagságot, és miért bánsz
így velem?
– Azért – válaszolta Isten –, mert olyan hajmeresztőén unalmas alak vagy.
Egy kolostorban nem az volt a szabály, hogy „Ne beszélj!”, hanem az, hogy
„Csak akkor beszélj, ha tökéletesíteni tudsz a csenden!” Nem lehetne
ugyanezt az imára is alkalmazni?
Imádságok és imádkozók:
Nagymama: – Imádkozol minden este?

Unoka: – Ó, persze!
Nagymama: – És reggelenként?
Unoka: – Nem. Nappal nem félek.
Egy ájtatos öreg néni a háború után:

– Isten nagyon jó volt hozzánk. Imádkoztunk, imádkoztunk, és az összes bomba a város túlsó
oldalára esett.
Hitler zsidóüldözése már annyira elviselhetetlenné vált, hogy két zsidó elhatározta, megölik őt. Puská-
jukat tüzelésre készen tartva lesben álltak azon a helyen, amelyről tudták, hogy a Führernek keresztül
kell haladnia. Mivel a Führer csak késett-késett, Sámuelnek aggasztó gondolata támadt.
– Józsue – szólt –, mondj egy imát, nehogy valami baja legyen ennek az embernek!
Minden évben meghívták ájtatos nagynénjüket, hogy tartson velük a pikniken. Az idén azonban elfe-
lejtették. Amikor az utolsó pillanatban mégis csak megérkezett a meghívó, a nagynéni így szólt:
– Most már késő! Már imádkoztam esőért.
A pap megpillantott az üres templomban egy asszonyt, aki fejét kezeibe temetve ült ott.
Elmúlt egy óra. Aztán még egy. Az asszony még mindig ott volt.
74
Arra a következtetésre jutván, hogy az asszony lelkét biztosan nagy bánat gyötri, no meg a segíteni
akarás is hevesen lobogott benne, a pap odament hozzá, és így szólt:
– Segíthetek valamiben?
– Nem, köszönöm atyám – válaszolta az asszony –, megkaptam minden segítséget, amire szük-
ségem van.
Amíg félbe nem szakított!
Egy öregember mozdulatlanul ült a templomban, órákon keresztül.

A pap egy nap megkérdezte tőle, hogy Isten mit mondott neki.
– Isten nem beszél. Csak hallgat – hangzott a válasz.
– Na és ön mit mondott neki?
– Én sem beszélek. Csak hallgatok.
Az Ima négy stádiuma:

Én beszélek, te hallgatsz.
Te beszélsz, én hallgatok.
Egyik sem beszél, mindkettő hallgat.
Egyik sem beszél, egyik sem, hallgat: Csend.
A szúfi Bajazid Bistami, mohamedán aszkéta, így írja le imaéletének fejlődését. „Az első alkalommal,
amikor elzarándokoltam Mekkába, láttam a főmecset udvarán lévő épületben a Kábát, a szent fekete
követ. A második alkalommal láttam a kába Urát. A harmadik alkalommal nem láttam sem a Kábát,
sem a kába Urát.”
Akbár, a mogul császár, egy nap vadászaton volt az erdőben. Amikor eljött az esti ima ideje, leszállt
nyergéből, kiterítette imaszőnyegét, s letérdelt imádkozni, ahogy azt a hívő mohamedánok teszik min-
denütt.
Pontosan ebben a pillanatban történt, hogy egy feldúlt parasztasszony, akinek az ura már reggel el-
ment otthonról, de még mindig nem tért vissza, futott arra, izgatottan keresve a párját. Nagy elfoglalt-
ságában észre sem vette az uralkodót, keresztülbukott rajta, gyorsan felpattant, és bocsánatkérés nél-
kül rohant tovább az erdőbe.
75
Akbárt bosszantotta, hogy így megzavarták, de mivel jó mohamedán volt, betartotta a szabályt, mi
szerint az ima ideje alatt senkivel sem szabad beszélni.
Körülbelül amikor befejezte imáját, az asszony is visszatért, boldogan, megtalált férje társaságában.
Meglepődött, és meg is ijedt, amikor a császárt és kíséretét megpillantotta. Akbár szabadjára engedte
minden mérgét, és így kiáltott az asszonyra:
– Magyarázd meg tiszteletlen viselkedésedet, mert különben megbüntetlek!

Az asszonynak hirtelen elmúlt minden félelme, a császár szemébe nézett, és így szólt:
– Felség, férjem annyira lekötötte gondolataimat, hogy észre sem vettem önt, még akkor sem,
amikor, ahogy mondja, keresztülbuktam felségeden. Amikor felséged imádkozott, ön is teljesen el-
merült az Egyetlenben, aki férjemnél végtelenül értékesebb. Hogyan vehetett volna hát felséged en-
gem észre?
A császár szégyenében csak hallgatott, és később beismerte barátainak, hogy egy közönséges paraszt-
asszony, aki nem volt sem tudós, sem mullah, az tanította meg őt az ima értelmére.
Az egyik alkalommal a Mester éppen imádkozott. Tanítványai odajöttek hozzá és kérték:
– Mester, taníts bennünket imádkozni!

Így tanította őket. . . .
Két ember sétált a mezőn, amikor megpillantottak egy dühödt bikát. Azonnal a legközelebbi kerítés
felé futottak, nyomukban a bikával. De hamar belátták, hogy nem fogják elérni a kerítést, ezért az egyik
így kiáltott:
– Végünk van! Senki sem menthet meg bennünket. Mondj egy imát! Gyorsan!
A másik visszakiáltott:
– Életemben sem imádkoztam, fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kell mondani. ,
– Ne is törődj vele. A bika mindjárt utolér bennünket. Bármilyen ima megteszi.
– Rendben van, elmondom azt, amire emlékszem. Amit apám szokott mondani étkezés előtt:
Add kegyelmedet, Uram, hogy amit elfogyasztunk, hálásak legyünk érte!
Semmi sem szárnyalja túl azoknak a szentségét, akik megtanulták elfogadni mindazt, ami adva van.
A kártyajátékot, amit életnek neveznek, az ember a kiosztott lapokból legjobb képessége szerint játsz-
sza.
Akik nem azokból a lapokból akarnak játszani, amelyeket az élet osztott nekik, hanem azokból, amelyek
szerintük őket megillette volna, azok az emberek az élet kudarcai.
76
Azt nem kérdezik meg tótunk, hogy akarunk-e játszani. Ez nem választás kérdése. Játszanunk kell. A
választás arra vonatkozik, hogyan játszunk.
A rabbi egyszer megkérdezte az egyik diákot, hogy mi bántja.
– A szegénység – hangzott a válasz. – Olyan nyomorultak a körülményeim, hogy alig tudok ta-
nulni és imádkozni.
– Ezekben az időkben – mondta a rabbi – a legszebb imádság és a legjobb tanulás abban áll, hogy
elfogadjuk az életet olyannak, amilyen.
Egy kemény hideg téli napon a rabbi és tanítványai a tűz körül kuporogtak. Az egyik tanítvány, meste-
rének tanítását visszhangozva, így szólt:
– Egy ilyen fagyos napon, mint a mai, én pontosan tudom, hogy mit kell tenni.
– Mit? – kérdezték a többiek.
– Melegedni. És ha ez nem lehetséges, én még akkor is tudom, hogy mit kell tenni.
– Mit?
– Megfagyni.
A pillanatnyi valóságot igazából sem elfogadni, sem visszautasítani nem lehet. Elfutni tóié olyan, mint
elfutni a lábadtól. Elfogadni pedig olyan, mint megcsókolni a saját ajkadat. Csupán azt kell tenned, hogy
nézz, érts, és maradj zavartalan nyugalomban.
Egy ember pszichiáterhez fordult és elpanaszolta neki, hogy minden éjjel meglátogatja őt egy körülbe-
lül tízméteres, háromfejű sárkány. Tiszta idegroncs volt, egyáltalán nem tudott aludni, a teljes össze-
omlás határán volt. Már öngyilkosságra is gondolt.
– Azt hiszem, tudok Önön segíteni – mondta a pszichiáter –, de figyelmeztetnem kell, hogy a
kezelés eltarthat egy-két évig, és háromezer dollárba fog kerülni.
– Háromezer dollár! – kiáltotta az ember. – Szó sem lehet róla! Inkább hazamegyek, és megba-
rátkozom a sárkánnyal.
Faridot, a mohamedán misztikust, rábeszélték a szomszédjai, hogy menjen el Delhibe, a palotába, és

kérjen Akbártól egy szívességet a falu számára. Farid be is ment a palotába, és Akbárt éppen imádság
közben találta. Amikor a császár beleegyezett, hogy teljesíti a falu kérését, Farid megkérdezte:
77
– Milyen imádságot mondtál?
– Kértem, hogy a Könyörületes adjon nekem sikert, egészséget és hosszú életet – hangzott a
válasz.
Farid abban a pillanatban hátat fordított a császárnak, elhagyta a termet, mondván:
– Azért jöttem, hogy egy császárt lássak. De csak egy ugyanolyan koldust találtam, mint a többi.
Volt egyszer egy vallásos, jámbor asszony, akit eltöltött az Isten iránti szeretet. Minden reggel temp-
lomba ment. Az úton a gyermekek köszöntötték, koldusok csatlakoztak hozzá, de annyira elmerült áhí-
tatosságában, hogy még csak észre sem vette őket.
Egy nap hasonlóképp haladt az utcán, és éppen az istentisztelet idejében ért a templomhoz. Lenyomta
a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Ismét és erősebben nyomta, de az ajtó be volt zárva.
Elkeseredve a gondolattól, hogy évek óta először elmulasztja az istentiszteletet, és nem tudván, hogy
mit csináljon, felnézett. És akkor ott, pontosan az orra előtt, megpillantott egy kis cédulát az ajtóra
szegezve. Ez állt rajta:
– Itt vagyok kint.
Egy szentről az a hír járta, hogy minden alkalommal, amikor elindult otthonról, hogy vallási kötelessé-
geit teljesítse, ezt mondta:
– És most, Uram, viszlát! Megyek a templomba.
Egy szerzetes a kolostor mezején sétált, amikor egy nap madárdalt hallott. Megigézve hallgatta. Úgy
tűnt neki, hogy igazából még sosem hallott madárdalt.
Amikor a madár elhallgatott, visszatért a kolostorba, és nagy döbbenettel tapasztalta, hogy társai tel-
jesen idegenek voltak neki, és ő is nekik.
Csak fokozatosan jöttek rá, hogy évszázadok teltek el közben. Annyira tökéletesen hallgatta a madár-
dalt, hogy az idő megállt, és ő átcsúszott az örökkévalóságba.
Az imádság akkor tökéletes, ha felfedezzük az időtlent. Az időtlent az érzékelés tisztaságán keresztül

fedezzük fel. Az érzékelés akkor tisztul meg, ha megszabadul minden előre kialakított véleménytől és
személyes nyereségvágytól.
Akkor aztán meglátjuk a csodálatost, és a szívünk eltelik csodával.
78
Amikor a Mester, meditálási gyakorlatra hívta a kormányzót, de az elfoglaltságaira hivatkozott, ezt vá-
laszolta:
– Emlékeztetsz arra az emberre, aki bekötött szemmel indult a dzsungelbe, és túlságosan elfog-
lalt volt ahhoz, hogy levegye a kendőt a szeméről.
Amikor pedig a kormányzó időhiányra panaszkodott, a Mester ezt mondta:
– Nagy hiba azt gondolni, hogy a meditálást nem lehet időhiány miatt gyakorolni. Az igazi ok a
gondolkodásunk zaklatottsága.
Egy hatékonysági szakértő jelentette Henry Fordnak:
– Amint látja, uram, mindenki rendesen dolgozik, kivéve azt az embert a folyosó végén. Ahány-
szor csak elmegyek mellette, mindig asztalra tett lábakkal ül ott. Csak vesztegeti az ön pénzét.
Ford ezt mondta:
– Egyszer annak az embernek az ötlete óriási hasznot hozott nekünk. Ha jól emlékszem, a lába
akkor is ugyanott volt, ahol most.
Egy kimerült favágó csak vesztegette az idejét és energiáját, mert tompa fejszével vágta a fát. Azzal
érvelt, hogy nincs ideje megállni és megélesíteni a fejsze élét.
Volt egyszer egy erdő, ahol nappal a madarak énekeltek, éjjel pedig a rovarok. Fák virágoztak, virágok
nyíltak, és mindenféle élőlény sétálgatott ide-oda, szabadon.
És aki csak belépett az erdőbe, eljutott Magányossághoz; ez Isten otthona, aki a természet csendjében
és szépségében lakozik.
De aztán eljött az Eszméletvesztés korszaka, amikor lehetővé vált, hogy az emberek több száz méteres
házakat építsenek, és hogy erdőket, folyókat, hegyeket pusztítsanak el egy hónapon belül, így aztán az
erdő fáiból és az erdő talajában talált kövekből imaházakat építettek. Templomtornyok és minaretek
nyúltak az égbe, a levegőt harangzúgás, az imádság és dicsőítés hangja töltötte be.
És Isten hirtelen otthontalanná vált.
Isten azáltal rejt el dolgokat, hogy az orrunk elé helyezi őket!

Maradjatok csendben! Hallgassátok a madarak énekét, a szél zúgását a fák között, az óceán mormogá-
sát! Úgy nézzétek a fákat, a lehulló leveleket, a virágokat, mintha most látnátok őket először.
Lehetséges, hogy kapcsolatba kerültök majd a Valósággal, azzal a Paradicsommal, amiből, gyermekko-
runkból kinőve, ki lettünk zárva a tudásunk által.
Saraha, az indiai misztikus mondja:
– Ismerd meg azt az ízt, ami a Tudás hiánya.
79
TUDATOSSÁG
Nagy vallásüldözés tört ki az országban, és a vallás három oszlopa – a Szentírás, az Imádás és a Jóté-
konyság – Isten elé járultak. Kifejezték abbéli félelmüket, hogy ha a vallást kiölnék, akkor ők sem létez-
nének tovább.
– Ne izguljatok – mondta Isten. – Azt tervezem, hogy majd elküldöm azt, aki mindannyiótoknál
nagyobb.
– Hogy hívják ezt a nagy Valakit?
– Önismeret – válaszolta Isten. – Nagyobb dolgokat fog cselekedni, mint bármelyikőtök is tett.
Három bölcs útnak indult, mert bár a saját hazájukban bölcsként tisztelték őket, azért elég alázatosak
voltak ahhoz, hogy abban reménykedjenek: az utazás kitágítja látókörüket.
Alig értek át a szomszédos országba, amikor a távolban megpillantottak egy felhőkarcolót. Mi lehet ez
a hatalmas valami? – kérdezték maguktól. A kézenfekvő megoldás az lett volna, hogy odamenjenek, és
megvizsgálják. De nem, az talán túl veszélyes lenne. Tételezzük fel, hogy felrobban, amint megközelítik.
Mindenképp bölcsebb volt még azelőtt meghatározni, hogy mi is az, mielőtt megtapasztalnák. Külön-
féle teóriákkal álltak elő, megvizsgálták őket, és múltbéli tapasztalataik alapján elvetették őket. Végül
is arra jutottak – szintén a múltbéli tapasztalataik alapján, amiből jócskán volt nekik –, hogy akármi is
az a tárgy, azt csakis óriások helyezhették oda. Ez pedig arra a következtetésre vezette őket, hogy leg-
jobb lenne ezt az országot mindenestül elkerülni. S miután így hozzáadtak valamit tapasztalataik gaz-
dag tárához, szépen haza is tértek.
A Feltételezések befolyásolják a Megfigyelést. A Megfigyelés szüli a Meggyőződést. Meggyőződés

termi a Tapasztalatot. A Tapasztalat teremti a Magatartást, ami aztán megerősíti a Feltételezéseket.
Feltételezések:
Két vadász bérelt egy repülőgépet, hogy elrepüljenek vele az erdős területre. A pilóta két héttel később
visszatért, hogy hazavigye őket. Ránézett a vadászok által elejtett állatokra, és így szólt:
– Ebbe a gépbe egynél több bölényt nem tehetünk be. A másikat itt kell hagynotok.
– De tavaly egy ugyanekkora méretű gép pilótája megengedte, hogy kettőt is magunkkal vigyünk.
A pilóta kételkedett, de végül is beleegyezett:
80
– Na jó, ha tavaly sikerült, akkor, azt hiszem, az idén is megtehetjük.

A gép tehát felszállt a három emberrel és a két bölénnyel. De nem tudott elég magasra emelkedni, és
ezért belefúródott a szomszédos dombba. A három férfi kikászálódott, s körbenézett. Az egyik vadász
megkérdezte a másiktól:
– Mit gondolsz, hol lehetünk?
A másik megvizsgálta a környéket, és így szólt:
– Azt hiszem, két mérföldre, balra attól a helytől, ahol tavaly zuhantunk le.
És még több feltételezés:
A házaspár hazatérőben volt György nagybácsi temetéséről, aki húsz évig élt velük, s annyi kellemet-
lenséget okozott, hogy majdnem ráment a házasságuk is.
– Valamit meg kell mondanom neked, szívem – mondta a férj. – Ha nem szeretnélek ennyire, egy
napig sem tűrtem volna el a te György bácsikádat.
– Az én György bácsikámat! – kiáltott fel kétségbeesetten az asszony. – Azt hittem, ő a te nagy-

bácsid!
1946 nyarán egy dél-amerikai ország egyik tartományában az a hír terjedt el, hogy éhínség közeleg. A
vetések ugyan szépen nőttek, és az időjárás is rekordtermést ígért. De a hír annyira erősnek tűnt, hogy
húszezer kisbirtokos otthagyta a farmját, és a városokba menekült. Emiatt aztán a vetések elpusztultak,
ezrek éheztek, és az éhínségről szóló hír igaznak bizonyult.
Sok-sok évvel ezelőtt, a középkorban, a pápát a tanácsadói arra sürgették, hogy tiltsa ki Rómából a
zsidókat. Még sincs rendjén, mondták, hogy ezek az emberek háborítatlanul éljenek a katolicizmus
központjában. El is készítettek és be is nyújtottak egy törvénytervezetet a zsidók legnagyobb rémüle-
tére, mert tudták, hogy bárhová is mennének, csak még rosszabbra számíthatnának, mint ami Rómá-
ban történne velük. Ezért aztán igyekeztek a pápát rávenni arra, hogy változtassa meg a rendeletet. A
jóindulatú pápa egy sportszerű ajánlatot tett: állítsanak ki a zsidók valakit, aki pantomimban vitatkozna
vele. A zsidók Rómában maradhatnak, ha az ő szószólójuk nyer.
A zsidók összejöttek, hogy megvitassák az ajánlatot. Ha nem fogadják el, az a Rómából való kiutasítást
jelenti. Ha elfogadják, az biztos vereséget jelent, mert ugyan ki nyerhetné meg azt a vitát, amiben maga
a pápa az ellenfél és a bíró is. Mégsem volt mit tenni, el kellett fogadni a kihívást. Csak éppen olyasva-
lakit volt lehetetlen találni, aki önként jelentkezett volna a pápával való vitára. Senki sem merte vállalni,
hogy az egész zsidó közösség sorsa az ő vállán nyugodjék.
81
Amikor azonban a zsinagóga gondnoka meghallotta, hogy miről is van szó, a főrabbi elé járult, s jelent-
kezett, hogy ő képviselné a zsidókat a vitában.
– A gondnok? – mondták a rabbik, amikor értesültek a dologról – az lehetetlen.
– De – vetette közbe a főrabbi – egyikünk sem vállalja. Vagy a gondnok, vagy nem lesz vita.
Így aztán, jobb híján, a gondnokot nevezték ki a pápával való vitára.
Amikor a nagy nap elérkezett, a pápa egy trónon ült a Szent Péter téren, körülötte a bíborosok, előtte
pedig a püspökök, papok és hívek tömege. Megérkezett a zsidók lengő szakállú, fekete kaftános kis
küldöttsége is, köztük a gondnokkal.
A pápa szembehelyezkedett a gondnokkal, és megkezdődött a vita. A pápa ünnepélyesen felemelte az
ujját, és végighúzta az ég és a horizont között. A gondnok azonnal és nyomatékkal a földre mutatott.
Úgy látszott, hogy a pápa egy pillanatra meghökkent. Még ünnepélyesebben felemelte egyik ujját, és
szilárdan a gondnok arca elé tartotta. Erre a gondnok három ujját emelte fel, és tartotta épp - oly szi-
lárdan a pápa elé, aki ugyancsak meglepődött ettől a gesztustól. Aztán a pápa benyúlt a ruhájába, és
előhúzott egy almát. Erre a pedellus benyúlt a kis papírzacskójába, és elővett egy lapos maceszt. Ekkor
a pápa hangos szóval kijelentette:
– A zsidók képviselője megnyerte a vitát. A ki utasító rendeletet ezennel visszavonom.
A zsidó vezetők azonnal körülvették a gondnokot, és elvezették. A bíborosok pedig a pápa köré gyűltek
csodálkozva:
– Mi történt, Szentatya? – kérdezték. – Számunkra lehetetlen volt követni az érveket és ellenérveket.
A pápa letörölte homlokáról az izzadságot, és ezt mondta:
– Az, az ember egy nagyszerű teológus, és a vita mestere. Azzal kezdtem, hogy végighúztam az
ujjamat az ég és a horizont között, jelezvén, hogy az egész világmindenség Istené. De ő az ujjával lefelé
mutatott, hogy emlékeztessen engem a pokolra, ahol az ördög uralkodik. Erre felemeltem egy ujjamat,
jelezvén, hogy egy az Isten. Képzelhetitek mennyire meglepődtem, amikor ő három ujjával jelezte,
hogy ez az egy Isten háromszemélyű, amivel elismerte a mi tanításunkat a Szentháromságról.
Látván, hogy lehetetlen legyőznöm ezt a teológiai zsenit, végül is más területre tereltem a vitát. Elő-
vettem egy almát, jelezvén, hogy egy új ostoba elmélet szerint a föld gömbölyű. Mire ő azonnal előte-
remtett egy lapos kovásztalan kenyeret, hogy emlékeztessen, a Biblia szerint a föld lapos. Nem volt mit
tenni, el kellett ismernem, hogy ő győzött.
Ekkorra már a zsidók is visszaérkeztek a zsinagógájukhoz. Csodálkozva kérdezték a gondnokot, hogy mi
is történt. Az dühösen válaszolt:
– Csupa sületlenség volt az egész. Először is a pápa a kezével úgy csinált, mintha azt mondaná a
zsidóknak, hogy kifelé Rómából! Mire én lefelé mutattam, tisztán értésére adva, hogy mi nem mozdu-
lunk. Erre ő egy ujjával figyelmeztetett, hogy ne szemtelenkedjem vele. Én három ujjammal mondtam
82
neki, hogy ő háromszor olyan szemtelen volt velünk, amikor önkényesen kirendelt bennünket Rómá-
ból. A következő dolog, amit láttam, az volt, hogy elővette az ebédjét. Hát én is elővettem az enyémet.
A valóság legtöbbször nem az, ami, hanem ahogyan mi meghatározzuk:
Egy kis, idős, zsidó hölgy a repülőgépen egy hatalmas svéd mellé telepszik, s le nem veszi róla a tekin-
tetét. Végül is odafordul hozzá, és megkérdi:
– Elnézését kérem, maga zsidó?

– Nem – mondja a férfi.
Pár perccel később a hölgy megint odafordul hozzá, és azt mondja:
– Látja, nekem igazán megmondhatja: ugye maga zsidó?

– Egyáltalán nem – válaszolja a férfi.
A hölgy néhány percig tovább tanulmányozza a férfit, aztán megszólal:
– Biztos vagyok benne, hogy maga zsidó.
Hogy megszabaduljon a további bosszantástól, a férfi beleegyezik:
– Rendben, szóval zsidó vagyok.

A hölgy megint ránéz, megrázza a fejét, és így szól:
– Pedig egyáltalán nem néz ki annak.
Először meghozzuk következtetéseinket, aztán pedig keresünk hozzájuk megfelelő érveket.
Egy hölgy az élelmiszerüzletben lehajolt néhány szem paradicsomért. Abban a pillanatban éles fájda-
lom hasított a hátába, meg sem bírt moccanni, és önkéntelenül felkiáltott.
A mellette lévő vásárló fontoskodva odahajolt hozzá, és azt mondta:
– Ha azt hiszi, hogy drága a paradicsom, csak nézze meg a hal árát!
A valóságra vagy pedig a róla alkotott feltételezésedre reagálsz?
Egy férfi felszállt a buszra, s egy fiatalember mellett kapott helyet, aki szemmel láthatóan hippi volt.
Csak az egyik lábán volt cipő.
– Látom, elveszítetted az egyik cipődet, fiam.

83
– Nem, öregem – jött a válasz. – Találtam egyet.
Ha valami nyilvánvaló számomra, még nem jelenti azt, hogy igaz is.
A sivatagon keresztül lovagló cowboy belebotlott egy indiánba, amint az, az úton feküdt, fejét és fülét
a földhöz tapasztva.
– Mizujs, főnök? – kérdezte a cowboy.

– Nagy sápadt arcú, vörös hajjal, vezet sötétzöld Mercedest, benne németjuhász kutya, és rend-
számtábla SDT 965, nyugatra tart.
– A mindenit, főnök, azt akarod mondani, hogy te mindezt a föld hallgatásából tudod?
– Nem a földet hallgatom. Az, az őrült keresztülhajtott rajtam.
A kagyló megpillantott egy gyöngyszemet, ami az óceán talaján fekvő szikla hasadékába hullott. Óriási
erőfeszítések árán valahogy kiszedte a gyöngyöt, s maga mellé helyezte egy levélre. Tudta ugyanis,
hogy az emberek gyöngyöt keresnek, ezért azt gondolta:
– A szemük majd megakad a gyöngyön, s engem békén hagynak.

Hanem amikor felbukkant egy gyöngyhalász, annak a figyelme a kagylók keresésére irányult, s nem
levélen nyugvó gyöngyszemekre. Így aztán felkapta a kagylót, amiben történetesen nem volt gyöngy,
s hagyta, hogy az igazgyöngy visszaguruljon a sziklahasadékba.
Tudod pontosan, hogy hol kell keresni. Ez az oka annak, hogy nem találsz rá Istenre.
Egy asszony a bankban megkért egy alkalmazottat, hogy váltson be neki egy csekket. Az, az ügyviteli
előírásokra hivatkozva kérte a személyi igazolványát.
Az asszony levegőért kapkodott. Végül is nagy nehezen kinyögte:
– De Jonatán, én vagyok az anyád!
Ha azt hiszed, hogy ez nevetséges, hogyhogy te nem ismered fel a Messiást?

Egy férfi próbavadászatra vitte az új vadászkutyáját. Mindjárt lőtt is egy vadkacsát, ami beleesett a
tóba. A kutya a vízen járva fölkapta a kacsát, s odavitte a gazdájához.
A férfi majd hanyatt vágódott megdöbbenésében. Lőtt még egy kacsát. Megint, miközben ő a csodál-
kozástól a szemét dörgölte, a kutya a vízen járva odahozta a kacsát.
84
Nem mervén hinni a szemének, a férfi másnap elhívta a szomszédját. De ismét csak, ahányszor ő vagy
a szomszédja lőtt egy madarat, a kutya a vízen járva hozta eléjük a zsákmányt. A férfi nem szólt egy
szót sem. A szomszédja sem. Hanem amikor már nem bírta magát türtőztetni, a férfiból kitört:
– Észrevettél-e valami különlegeset ezen a kutyán?
A szomszéd elgondolkozva dörzsölte az állát.
– Igen – szólt végül –, most hogy így mondod, igen. A nyavalyás nem tud úszni.
Nem arról van szó, hogy az élet nem lenne tele csodákkal. Sokkal többről: az élet csodálatos, és aki
megszűnik ezt magától értetődőnek venni, rögtön meg is látja.
– Milyen okos kutyád van! – mondta egy ember, amikor meglátta a barátját a kutyájával kár-
tyázni. – Nem is olyan okos, mint amilyennek látszik – hangzott a válasz. – Ha jó lapja van, azonnal
csóválni kezdi a farkát.
Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt töb-
bet nagypapához. Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra
sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött
hallgatásából.
Végül is nagypapa hozzá fogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban.
Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:
– Mi az ördögöt keresel? – kérdezte dühösen.

– Istennek legyen hála, megtaláltam – mondta nagypapa hamiskás mosollyal. A hangodat.
Ha Istent keresed, keresd valahol máshol.
Amikor az ördög látta, hogy egy kereső ember a Mester házába lép, elhatározta, hogy minden tőle
telhetőt megtesz azért, hogy visszafordítsa az igazság keresésétől.
Ezért aztán minden lehetséges eszközzel megkísértette a szegényt: gazdagsággal, kéjvággyal, hírnév-
vel, hatalommal, tekintéllyel. A kereső azonban annál sokkal jártasabb volt a lelki dolgokban, és vágyó-
dott is a lelkiség után, így könnyen le tudta győzni a kísértéseket.
85
Hanem amikor a Mester elé került, egy pillanatra meghökkent, mert a Mestert egy kárpitozott székben
találta, tanítványai pedig a lábánál ültek.
– Ebben az emberben nincs semmi alázatosság, ami pedig a szentek fő erénye – gondolta magá-
ban.
Később még más dolgokat is megfigyelt a Mesteren, amelyek egyáltalán nem tetszettek neki. Egyrészt
a Mester alig méltatta őt figyelemre.
– Biztosan azért, mert én nem hízelkedem neki, mint a többiek – mondta magában.
Másrészt az a ruha sem tetszett neki, amit a Mester viselt, és a kissé öntelt mód sem, ahogy beszélt.
Mindez arra a következtetésre vezette, hogy rossz helyre jött, s keresését máshol kell folytatnia.
Ahogy kilépett a teremből, a Mester, aki látta, hogy az ördög végig ott ült az egyik sarokban, ezt mondta
neki:
– Nem kellett izgulnod, Kísértő. Tudod, hogy kezdettől fogva a tiéd volt.
Ez a sorsa azoknak, akik Isten utáni kutatásukban mindent hajlandók elhagyni, kivéve Isten valóságáról
alkotott elképzeléseiket.
Az emberek sohasem vétkeznének, ha tudatában lennének annak, hogy ahányszor csak vétkeznek, ön-
maguknak ártanak. Az emberek többsége túlságosan kábult ahhoz, hogy a leghalványabb elképzelésük
legyen arról, mit is tesznek önmagukkal.
Egy részeg bandukolt az utcán lefelé, mindkét fülén hólyagokkal. Egy barátja megkérdezte tőle, hogy
mi okozta azokat a sérüléseket.
– A feleségem bekapcsolva felejtette a forró vasalót, s amikor a telefon csöngött, tévedésből a

vasalót vettem fel.
– Aha, de mi történt a másik füleddel?

– Az, az átkozott tökéletlen visszahívott.
Egy híres bécsi sebész arra tanította a diákjait, hogy a jó sebésznek két tehetségre van szüksége: hány-
ingertől való mentességre és jó megfigyelőképességre.
Ezek után beledugta az ujját valami undorító folyadékba, lenyalta, s mindegyik diákjával megcsináltatta
ugyanezt. Azok annyira összeszedték magukat, hogy a művelet közben arcizmuk sem rándult. Mire a
sebész, kis mosollyal az arcán ezt mondta:
86
– Uraim, gratulálok az első próba sikeres teljesítéséhez. Sajnos azonban, a második nem sikerült,
mert egyikőjük sem észlelte, hogy az ujj, amit megnyaltam, nem az volt, amit a folyadékba mártot-
tam.
Egy előkelő plébánia papja a templomszolgákkal köszöntette a híveket a vasárnapi istentisztelet után.
A felesége azonban meggyőzte, hogy vegye magára ezt a feladatot.
– Igazán nem lenne szép, ha még néhány év múltán sem ismernéd saját plébániád híveit –
mondta.
Így aztán a következő vasárnap az istentisztelet után a pap elfoglalta a helyét a templomajtónál. A
templomból kijövő első személy egy egyszerűen öltözött asszony volt, nyilvánvalóan még új a plébá-
nián.
– Üdvözlöm, és örülök, hogy itt volt ma velünk – mondta a pap kezét nyújtva.
– Köszönöm – válaszolta az asszony kissé zavartan.
– Remélem, gyakran látjuk majd az istentiszteletünkön. Tudja, mi mindig boldogan látunk új em-
bereket itt.
– Igen, uram.
– Itt él ezen a környéken?
Az asszony szemmel láthatóan zavarban volt, hogy mit is válaszoljon.
– Ha megadja a címét, a feleségemmel meglátogatjuk önt valamelyik este.

– Nem kell messzire menniük, uram. Én vagyok az önök szakácsnője.
A csavargó egy gazdag ember irodájában állt, és alamizsnát kért. A gazdag becsöngette a titkárját, és
azt mondta:
– Látja ezt a szegény szerencsétlen embert itt? Látja, hogy kilógnak a lábujjai a cipőjéből, hogy meny-
nyire kopott a nadrágja, és rongyos a kabátja? Biztos vagyok benne, hogy már napok óta nem borot-
válkozott, fürdött és evett tisztességesen. Meg szakad a szívem, ha ilyen nyomorúságos körülmények
között látok embereket – ezért tüntesse el a szemem elől azonnal!
Az út szélén kolduló embernek csak csonkok voltak a kezei és lábai helyén. Amikor először láttam,
annyira megszólalt a lelkiismeretem, hogy megszántam egy komolyabb adománnyal. A második alka-
lommal már kevesebbet adtam neki.
A harmadik alkalommal hidegvérűen átadtam a rendőrségnek, amiért köztéren kéregetett, és terhére
volt másoknak.
87
A guru a Himalája egyik barlangjában meditált, s amikor kinyitotta a szemét, egy váratlan vendég ült
előtte – egy híres kolostor apátja.
– Mit keresel? – kérdezte a guru.

Az apát belefogott egy szomorú történetbe. Valamikor a kolostora híres volt az egész nyugati földte-
kén. A kolostor cellái tele voltak fiatal jelentkezőkkel, s a templom a szerzetesek zsolozsmájától vissz-
hangzott. De aztán nehéz idők jöttek a kolostorra. Az emberek nem jöttek többé, hogy lelkük szomját
oltsák, a fiatal jelentkezők forrása kiapadt, és a templomban is csend honolt. Csak egy maroknyi szer-
zetes maradt, akik nehéz szívvel tették kötelességüket.
Az apát a következőt akarta tudni:
– A bűneink miatt került - e a kolostor ebbe az állapotba?

– Igen – mondta a guru –, a tudatlanság bűne miatt.
– Az meg miféle bűn?
– Valaki közületek a Messiás (igaz, leplezi), és ti ezt nem tudjátok – mondta a guru, azzal becsukta
a szemét, és tovább meditált.
Az egész fárasztó úton vissza a kolostorához az apát szíve hevesen dobogott attól a gondolattól, hogy
a Messiás – maga a Messiás – visszatért a földre, méghozzá a kolostorba. Hogy lehet, hogy nem vette
észre? És ki lehet az? A szakács testvér? A sekrestyés testvér? A pénztáros? A perjel testvér? Nem, ő
nem lehet, annak túl sok hibája van. Igaz, a guru azt mondta, hogy a Messiás titkolja a kilétét. Lehet,
hogy azokkal a hibákkal leplezi magát? Gondolj csak arra, hogy a kolostorban mindenkinek van hibája.
És egy közülük a Messiás!
Ahogy visszatért a kolostorba, összehívta a szerzeteseket, s elmondta, hogy mit hallott. Azok kétel-
kedve néztek egymásra. A Messiás? Itt? Ez hihetetlen! De hát végül is leplezi magát. Akkor talán mégis.
Mi van akkor, ha ez és ez a Messiás?
Vagy ő ottan. Vagy. . . .
Egy valamiben biztosak voltak. Ha a Messiás leplezi a kilétét, akkor minden bizonnyal úgysem ismerik
fel. Ezért mindenkivel, tisztelettel és kedvesen bántak.
– Sohasem tudhatod – gondolták magukban, amikor a másikkal volt dolguk –, talán ő az.
Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a kolostor légköre vibrált az örömtől. Ismét jelentkezők tucatjai
kérték a felvételüket a rendbe, a templom pedig újból visszhangzott a szeretet lelkétől lángoló szerze-
tesek szent és örömteli zsolozsmájától.
Mi haszna van annak, ha van szemünk, de a szívünk vak?

A fogoly már évek óta magánzárkában volt. Senkit sem látott, senkivel sem beszélt, és ételét is a fal
egy kis nyílásán keresztül kapta.
88
Egy nap egy hangya jött a cellájába. A férfi elragadtatva szemlélte, ahogy az körbe-körbejárt. A tenye-
rébe vette, hogy jobban láthassa, még egy-két szem morzsát is adott neki, és éjjel a bádogpohara alatt
tartotta.
Egy nap hirtelen ráébredt, hogy tíz év magánzárka kellett neki ahhoz, hogy rányíljon a szeme egy han-
gya csodálatosságára.
Amikor egy gyönyörű tavaszi délutánon El Grecót a spanyol festőt, otthonában meglátogatta egy ba-
rátja, a festőt sűrűn lefüggönyözött szobájában találta.
– Gyere ki a napra! – hívta a barátja.
– Most nem jövök – válaszolta El Greco. – A nap megzavarná azt a fényt, ami bennem világít.
Az öreg rabbi megvakult, olvasni sem tudott és a látogatóinak az arcát sem látta. Egy kézrátétellel gyó-
gyító férfi ezt mondta neki:
– Bízd magadat rám, és én meggyógyítom a vakságodat!

– Arra nem lesz semmi szükség sem – mondta a rabbi. – Látok mindent, amire szükségem van.
Nem alszik mindenki, akinek csukva a szeme. És nem lát minden nyitott szemű ember.
VALLÁS
A fáradt utazó:
– Mi az ördögnek építették a vasútállomást három kilométerre a falutól?
A segítőkész hordár:
– Biztosan azt gondolták, uram, hogy jó lenne, ha közel lenne a vonatokhoz.
Egy ultramodern vasútállomás három kilométerre a vágányoktól legalább annyira abszurd, mint egy
gyakran látogatott templom három centiméter távolságra az élettől.
A kamakurai Buddha-szobor egy templomban állt mindaddig, amíg egy erős vihar le nem döntötte a
templomot. Ezután a súlyos szobor éveken keresztül ki volt téve a napnak, az esőnek, a szélnek és az
időjárás viszontagságainak. Amikor egy pap adományokat kezdett gyűjteni a templom újjáépítésére,
álmában megjelent neki a szobor, és ezt mondta:
89
– Az a templom börtön volt, nem otthon. Hagyj engem továbbra is az élet pusztításának kitéve.
Oda tartozom.
Dov Ber nem volt mindennapi valaki. Az emberek remegni kezdtek jelenlétében. Híres ismerője volt a
Talmudnak, merev, a hittételekben megalkuvásra hajthatatlan. És sosem nevetett. Szilárdan hitt ön-
magunk sanyargatásában, és a hírek szerint napokon keresztül böjtölt. Vezeklése azonban őt is ledön-
tötte a lábáról. Súlyosan megbetegedett, és a doktorok semmit sem tudtak tenni gyógyulásáért. Utolsó
lehetőségként valaki azt ajánlotta:
– Miért nem kéred Baal Sem Tov segítségét?

Dov Ber beleegyezett, bár először ellenállt az ötletnek, mert Baal Semet egyfajta eretneknek tartotta,
és ezért elítélte. Miközben Dov Ber abban hitt, hogy az életnek csak szenvedés és megpróbáltatás által
van értelme, Baal Sem a fájdalmat igyekezett csillapítani, és nyíltan hirdette, hogy az életnek a boldog-
ság lelke ad értelmet.
Baal Sem éjfél után érkezett meg gyapjúkabátban és a legfinomabb szőrmesapkában. A beteg szobá-
jába ment, és átadta neki a Ragyogás könyvét, amit Dov Ber fennhangon kezdett olvasni.
A történet szerint még talán egy percig sem olvasott, amikor Baal Sem közbeszólt:
– Valami hiányzik – mondta. – Valami hiányzik a hitedből.

– És mi az? – kérdezte a beteg.
– A lélek – válaszolta Baal Sem Tov.
Egy hideg téli éjszakán egy vándorló aszkéta kopogtatott be szállásért egy templomba. A szegény em-
ber reszketve állt a hóesésben, ezért aztán a templom papja, kelletlenül ugyan, de beengedte az em-
bert:
– Jól van, itt maradhatsz, de csak erre az éjszakára. Ez templom, és nem menedékhely. Reggel
tovább kell menned.
Az éjszaka kellős közepén a pap valami furcsa, pattogó hangot hallott. A templomba szaladt, ahol meg-
döbbentő látvány fogadta. Az idegen a templomban tüzet rakott, s annál melengette magát. Egy fa
Buddha-szobor hiányzott.
– Hol van a szobor? – kérdezte a pap.

A vándor a tűzre mutatott, és azt mondta:
– Úgy éreztem, hogy megfagyok ebben a hidegben.

– Megőrültél? – kiáltotta a pap. – Tudod, hogy mit csináltál? Az egy Buddhaszobor volt. Elégetted
a Buddhát!
A tűz kialvó félben volt. Az aszkéta belebámult,és elkezdte a botjával piszkálni.
– Most meg mit csinálsz? – kiáltott rá a pap.

90
– Keresem a Buddha csontjait, akiről te azt állítod, hogy elégettem.

A pap később elmesélte az esetet egy Zen-mesternek, aki ezt mondta:
– Nagyon rossz pap vagy, hisz többre értékeltél egy halott Buddhát, mint egy élő embert.
Tetszugen, a Zen tudósa, óriási fába vágta a fejszéjét: hétezer példányban akarta kiadni a szutrákat,
melyek addig csak kínaiul voltak olvashatók. Keresztülkasul utazta Japánt, hogy összegyűjtse tervéhez
a szükséges összeget. Néhány gazdag ember száz aranyat is adott neki, de többnyire csak filléreket
kapott, parasztoktól. Tetszugen egyformán hálás volt minden adományért, függetlenül a kapott pénz
értékétől.
Tíz hosszú év utazása után végre megvolt a tervhez szükséges pénz. Ekkor azonban az Uji folyó kiáradt,
ezrek maradtak hajlék és élelem nélkül. Tetszugen a dédelgetett tervére gyűjtött összes pénzt ezekre
a szegény emberekre költötte.
Ekkor újból kezdte a pénzgyűjtést. Ismét évekbe telt, mire megszerezte a szükséges összeget. Akkor
meg egy járvány söpört végig az országon, ezért Tetszugen a szenvedők megsegítésére adta oda az
összegyűjtött pénzt.
Még egyszer hozzáfogott az utazáshoz, s húsz évvel később álma, a szutrák japán nyelvű kiadása, végre
megvalósult.
A szutrák első kiadásának nyomdai szedete megtekinthető a kyotói Obaku kolostorban. A japánok úgy
mondják a gyermekeiknek, hogy Tetszugen háromszor is kiadta a szutrákat; és hogy az első két látha-
tatlan kiadás messze felülmúlta a harmadikat.
Két testvér – egy házas és egy agglegény – termékeny közös földje gazdag termést hozott. A termény
fele az egyik testvéré lett, a másik fele a másiké.
Egy darabig minden rendben is ment. De aztán néha a házas ember éjjelenként felébredt álmából, és
azt gondolta:
– Ez nem igazságos. Testvéremnek nincs családja, teljesen egyedül van, és a föld termésének
csak a felét kapja. Nekem viszont itt van a feleségem és öt gyermekem, öregkoromra minden biztosítva
van. De ki fog törődni szegény testvéremmel, ha meg öregszik? Sokkal többre lesz szüksége a jövőben,
mint amije most van; az ő szükséglete hát természetesen nagyobb, mint az enyém.
Azzal felkelt az ágyából, átlopódzott testvéréhez, és egy zsák gabonát öntött annak magtárába.
Az agglegénynek is kezdtek hasonló gondjai lenni. Néha ő is felébredt álmából, s azt mondta magában:
– Ez egyszerűen nincs rendjén. Testvéremnek felesége és öt gyermeke van, és a föld termésének

csak a felét kapja. Nekem viszont csak magamról kell gondoskodnom. Hát igazságos az, hogy szegény
testvérem, akinek a szükséglete nyilvánvalóan nagyobb, mint az enyém, csak ugyanannyit kapjon, mint
én?
91
Azzal ő is fölkelt, és egy zsák gabonát öntött testvérének magtárába.

Egyik éjjel egyszerre keltek fel, és egymásba futottak, hátukon egy-egy zsák gabonával.
Sok-sok évvel később, amikor a testvérek már halottak voltak, a történet valahogy kitudódott. Ezért
aztán, amikor a környékbeliek templomot akartak építeni, azt a helyet választották, ahol a két testvér
találkozott. Nem tudtak ugyanis annál szentebb helyet találni az egész városban.
A fontos vallási megkülönböztetés nem azok között van, akik imádkoznak, és akik nem, hanem azok
közt, akik szeretnek, és akik nem.
Egy gazdag paraszt berohant a házába és izgatottan kiáltotta:

– Rebeka, borzasztó hír járja a városban. Itt van a Messiás!
– Mi olyan borzasztó abban? – kérdezte a felesége - Szerintem ez nagyszerű. Mi izgatott fel eny-
nyire?
– Hogy mi izgatott fel ennyire? – kiáltotta a fér fi. – Ennyi évi izzadás és gürcölés után végre
bőségben élünk. Van ezer marhánk, magtáraink tele gabonával, és fáink roskadoznak a gyümölcsöktől.
De most ezt mind fel kell adnunk, és követnünk kell őt.
– Nyugodj meg! – mondta a felesége vigasztaló an. – Jó a mi Urunk. Tudja, hogy nekünk, zsidók-
nak mindig szenvednünk kellett. A fáraó, Hámán, Hitler, mindig volt valaki. De a mi kedves Istenünk
mindig megtalálta a módját, hogyan bánjon velük, nemde? Legyen hited, kedves uram! Isten megta-
lálja annak is a módját, hogy hogyan bánjon el a Messiással.
A kilencvenkét éves Goldstein átélte a pogromokat Lengyelországban, a koncentrációs táborokat Né-
metországban, és még több tucat zsidóüldözést.
– Ó, Uram – mondta, – nemde mi vagyunk a te választott néped?

Egy mennyei hang válaszolt:
– De igen, Goldstein, a zsidók az én választott népem.

– Hát akkor nem volna már itt az ideje, hogy válassz valaki mást?
Egy ateista leesett a szikláról. Zuhanás közben azonban elkapta egy kis fa ágát. Miközben ott lógott a
felette lévő ég, és az ezerlábnyi mélységben lévő sziklák között, látta, hogy nem lesz sokáig ereje ka-
paszkodni. Ekkor azonban eszébe jutott valami:
– Isten! – kiáltotta torkaszakadtából. Csend. Semmi válasz.
92
– Isten! – kiáltotta még egyszer. – Ha létezel, ments meg, és én megígérem, hogy hinni fogok
benned, és másokat is a te hitedre fogok tanítani.
Ismét csak csend. Már majdnem elengedte az ágat kétségbeesésében, amikor egy hatalmas hang dör-
gött végig a völgyön:
– Mindegyik ezt mondja, amikor bajban van.

– Nem, Istenem, nem! – kiáltotta most már reménykedve. – Én nem olyan vagyok, mint a töb-
biek. Látod, hallván a hangodat, én már el is kezdtem hinni benned. Most már csak szabadíts ki
innen, és hirdetni fogom nevedet az egész földön.
– Na, jól van – mondta a hang. – Megmentelek, engedd el azt az ágat.

– Hogy elengedjem az ágat? – kiáltotta tébolyultan az ember. – Hát azt hiszed, hogy megőrül-
tem?
Azt mondják, hogy amikor Mózes bedobta botját a Vörös-tengerbe, a várt csoda nem történt meg.
Csak amikor az első ember bevetette magát a vízbe, akkor húzódtak vissza a hullámok, és osztódott
ketté a tenger, hogy száraz átjárót biztosítson a zsidóknak.
A ház égett, s hogy életét mentse, Naszreddín mul - lah a tetőre rohant. Ott gubbasztott bizonytalanul
a tetőn, amikor barátai összejöttek alatta az utcán, kifeszítve számára egy takarót, és biztatták:
– Ugorj, mullah, ugorj!
– Dehogy ugrom – mondta a mullah, – ismerlek benneteket. Amikor ugrom, elhúzzátok a takarót,
csakhogy bolondot csináljatok belőlem.
– Ne légy buta, mullah. Ez nem vicc, ez komoly. Ugorj már!
– Nem – mondta Naszreddín. – Nem bízom bennetek. Tegyétek le a takarót a földre, majd akkor
ugrom.
Valaki meghallotta az öreg zsugori imáját:

– Ha a Mindenható, legyen áldott a neve mindörökre, adna nekem százezer dollárt, tízezret a
szegényeknek adnék. Esküszöm. És ha a Mindenható, dicsőség neki mindörökre, nem bízna bennem,
már előre levonhatná a tízezret, s csak a maradékot kellene elküldenie nekem.
93
A pilóta az utasokhoz a repülés közben:
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy borzasztó bajban vagyunk. Csak Isten segíthet rajtunk.
Egy utas a mellette ülő paphoz fordult, s megkérdezte, hogy mit is mondott a pilóta. Ezt a választ kapta:
– Azt mondja, hogy nincs remény.
Mekkai zarándoklatán egy szúfi szent megelégedetten látta, hogy a kegyhelyhez érkeztekor alig volt
más hívő ott, s így kényelmesen ájtatoskodhatott.
Miután befejezte az előírt vallási szertartásokat, letérdelt, homlokát a földhöz érintette, és azt mondta:
– Allah! Csak egy kérésem van az életemben. Add meg azt a kegyelmet, hogy sohase bántsalak
meg!
Amikor a Mindeneken Könyörülő ezt meghallotta, hangosan felnevetett, s így szólt:
– Mindegyik ezt kéri, de ha megadnám ezt a kegyelmet, akkor mondd, kinek tudnék megbocsá-
tani?
Amikor a bűnöstől megkérdezték, hogyan tud félelem nélkül a templomba menni, ezt válaszolta:
– Nincs senki sem, akit az ég ne takarna be, és nincs senki sem, akit a föld ne tartana meg. És
Isten – hát nem Ő az ég és fold mindannyiunk számára?
A pap megparancsolta a diakónusának, hogy szedjen össze tíz embert, hogy egy beteg felgyógyulásáért
imádkozzanak.
Amikor már mind együtt voltak, valaki belesúgta a pap fülébe:
– Köztünk van néhány megrögzött tolvaj is.

– Annál jobb – mondta a pap. – Ha a Kegyelem Kapui zárva lennének, ők azok a szakértők, akik
majd kinyitják a zárakat.
Egy vándor ballagott az úton, amikor egy lovas vágtatott el mellette. Szemében ördögi tekintet, és
véresek voltak a kezei.
Percekkel később megjelent egy csapat lovas is, és tudni akarták, hogy a vándor látott-e erre valakit
véres kezekkel. Ők ugyanis annak a nyomában vannak.
94
– Ki ő? – kérdezte a vándor.
– Egy gonosztevő – mondta a lovasok vezetője.
– És azért üldözitek, hogy az igazság elé vigyétek?
– Nem – mondta vezető. – Mi azért vagyunk a nyomában, hogy mutassuk neki az utat.
Egyedül a kibékülés fogja megmenteni a világot, nem. az igazság, ami rendszerint csak egy másik szó a
bosszúállásra.
Awhadi, a kermáni költő, egy este a teraszán ült egy edény fölé hajolva. Shams - e - Tabrizi, a szúfi jött
arra, és megkérdezte a költőt:
– Mit csinálsz?
– Szemlélem a holdat egy csésze vízben – hangzott a válasz.
– Hacsak nem törted el a nyakadat, miért nem nézed közvetlenül az égen a holdat?
A szavak a valóság elégtelen tükröződései. Egy ember azt gondolta, hogy tudja, mi a Tádzs Mahal, mert
egyszer mutattak neki egy darab márványt, és azt mondták, hogy a Tádzs csak egy kupac ilyen kocka.
Egy másik pedig meg volt győződve arról, hogy tudja, milyen a Niagara-vízesés, mert egyszer látott egy
csupor vizet, amit onnan hoztak.
– De aranyos kisbabád van!

– Ez semmi. Látnátok a fényképeit!
A szavak (és fogalmak) a valóságnak csak jelzései, nem tükröződései. De ahogy a kelet misztikusai állít-
ják: „Amikor a bölcs a holdra mutat, a féleszű csak az ujjat látja.”
Éjjel egy részeg dülöngélt keresztül a hídon, ahol belebotlott az egyik barátjába. Nekidőltek a híd kor-
látjának, s a vizet bámulva elkezdtek beszélgetni.
– Mi az ott, lent? – kérdezte a részeg hirtelen.

– Az a hold – mondta a barátja.
A részeg odanézett még egyszer, hitetlenkedve rázta a fejét, majd így szólt:
– Az rendben van. De hogy az ördögbe kerültünk mi ilyen magasra?
95
Szinte sohasem látjuk a valóságot. Amit látunk, az a valóság tükröződése szavak és fogalmak formájá-
ban, amelyeket aztán mi valóságként kezelünk.
A világ, amiben élünk, jobbára csak elmebeli konstrukció. Szavakon és szavak által élünk, szét is esnénk
nélkülük.
A koldus egy arra járó kabátujja után kapott, és pénzt kért, hogy vásárolhasson egy csésze kávét. Ez
volt a meséje:
– Valamikor, uram, én is olyan gazdag üzletember voltam, mint ön. Egész nap keményen dolgoztam,
íróasztalomon állt egy mottó:
ALKOTÓAN GONDOLKODJ, HATÁROZOTTAN CSELEKEDJ, ÉS ÉLJ VESZÉLYESEN!
E szerint a mottó szerint éltem, és a pénz csak úgy dóit hozzám. És aztán. . . ., aztán – rázkódott a koldus
a zokogástól – a takarítónő a szeméttel együtt kidobta a mottómat.
Ha a templomkertet takarítod, ne állj meg régi újságokat olvasni. Ha a, szívedet takarítod, ne állj le
flörtölni szavakkal.
Élt egyszer egy nagyon buta ember. Reggelenként, felkelés után, a saját ruháit is csak borzasztó erőfe-
szítések árán találta meg. Ezért aztán esténként szinte félt lefeküdni, ha arra gondolt, hogy mennyi
problémája lesz reggel.
Egy este, ahogy vetkőzött, fogott egy ceruzát meg egy darab papírt, és minden egyes ruhadarabjának
leírta a nevét és a helyét, ahová tette. Reggel elővette a papírt, és olvasni kezdte:
– Nadrág – és ott is volt, ahová tette. Belé bújt.

– Ing – és az is ott volt. Fel is vette.
– Kalap – az is a helyén volt. A fejére csapta. Elégedett is volt mindaddig, amíg egy borzasztó
gondolat nem ötlött az eszébe.
– És én? Hol vagyok én?

Azt bizony elfelejtette leírni. Kutatott és kutatott, de mind hiába. Önmagát nem találta.
És mi van azokkal, akik ezt mondják: „Azért olvasom ezt a könyvet, hogy kitaláljam, ki is vagyok én.”
Az egyik leghíresebb bölcs az ősi Indiában Szvetaketu volt. Bölcsességét pedig így szerezte. Amikor még
csak hétéves volt, az apja elküldte a Védákat tanulni.
96
Szorgalmával és intelligenciájával túlszárnyalta minden diáktársát. Eljött annak is az ideje, hogy őt tart-
sák a Védák legnagyobb élő szakértőjének, pedig még alig volt felnőtt.
Ahogy hazatért, az apja próbára akarta tenni a fia képességeit. Ezt kérdezte tőle:
– Megtanultad – e, azt a tanulás által, amin kívül semmi mást sem szükséges tanulni? Rájöttél –
e, arra felfedezéseid közben, ami minden szenvedést megszüntet? Elsajátítottad - e azt, amit nem lehet
tanítani?
– Nem – válaszolta Szvetaketu.

Apja szavainak igazsága oly mély benyomást tett Szvetaketura, hogy elindult felfedezni a csenden ke-
resztül azt a bölcsességet, amit nem lehet szavakkal kifejezni.
Ha a tavacska kiszárad, és a halak a kiégett földön fekszenek, sem a leheletünkkel való nedvesítés, sem
a köpködésünkkel való beborítás nem tudja a tóba való visszadobást helyettesíteni. Ne tantételekkel
villanyozd fel az embereket; dobd vissza őket a Valóságba! Az élet titkát ugyanis magában az életben
lehet megtalálni, nem a róla alkotott tételekben.
Egy érdeklődő azt akarta megtudni Jalal ad-Din ar - Rumi szúfitól, hogy érdemes – e, a Koránt elolvasni.
A szúfi ezt válaszolta neki:
– Inkább azt kérdezd meg magadtól, hogy képes vagy – e, valamit is profitálni belőle.
Egy keresztény misztikus szokta mondogatni a Bibliáról: „Akármilyen hasznos is a menü, evésre telje-
sen alkalmatlan.”
Földrajzórán egy gyerek:
– A hosszúsági és szélességi fokok haszna abban áll, hogy amikor fuldokolsz, kikiálthatod, hogy
hol vagy, és így megtalálnak.
Mivel létezik egy szó a bölcsességre, az emberek azt hiszik, hogy tudják, mi az. Pedig senki sem válik
csillagásszá azáltal, hogy érti, mit jelent az a szó, hogy asztronómia.
Ha rálehelsz a hőmérőre, magasabb hőmérsékletet fog mutatni, de ettől még a termet nem melegítet-
ted be.
97
Japán egyik könyvtárában minden nap ott ült a sarokban, békés meditálásban egy öreg szerzetes.
– Még sosem láttam, hogy a szutrákat olvastad volna – mondta neki a könyvtáros.
– Mert nem tanultam meg olvasni – válaszolta a szerzetes.
– Micsoda szégyen! Egy ilyen szerzetesnek, mint neked, illene tudni olvasni. Megtanítsalak?
– Igen. Kérlek, mond meg nekem – mutatott a szerzetes saját magára –, mi a jelentése ennek az
írásjelnek?
Minek fáklyát gyújtani, amikor az égen süt a nap? Minek locsolni a földet, amikor csak úgy szakad az
eső?
A guru az írásokban lévő összes kinyilatkoztatásnál nagyobb horderejű felfedezést ígért a tudósnak.
Amikor az mohón faggatódzott utána, a guru azt mondta neki:
– Menj ki az esőre, és emeld fel a fejed és karodat az ég felé. Az majd meghozza neked az első
felfedezést.
Másnap jött a tudós, hogy elmondja a gurunak:
– Követtem a tanácsodat, s a víz befolyt a nyakamba. Teljesen hülyének éreztem magamat.

– Jól van. Első napi felfedezésnek nem is rossz.
Kabir, a költő mondja:
– Mi haszna annak, ha a tudós szavakon rágja át magát, kimutat ezt, azt, de közben a keble nem
itatódik át szeretettel? Mi haszna, ha az aszkéta sáfrányszínű ruhába öltözik, de belülről teljesen
színtelen? Mi haszna, ha erkölcseidet fényesre dörzsölöd, de nincs zene benned?
Tanítvány:
– Mi a különbség a tudás és a megvilágosodás között?

Mester:
– Ha tudásod van, fáklyát használsz, hogy mutasd az utat. Amikor megvilágosodtál, te magad
leszel a fáklya.
98
Amikor az ejtőernyős egy szeles napon kiugrott a gépből, a viharos szél mintegy száz mérföldre fújta el
a céltól. S mivel az ejtőernyője fennakadt egy fán, és ott lógott félúton a semmiben, segítségért kiálto-
zott. Végre valaki arra jött:
– Hát te hogy kerültél fel oda a fára?

Az ejtőernyős elmondta neki. Aztán megkérdezte:
– Hol vagyok?
– Egy fán – hangzott a válasz.
– Hé, fogadjunk, hogy pap vagy. Az idegen meghökkent.
– Igen, az vagyok. De honnét tudod?
– Onnét, hogy amit válaszoltál, az teljesen igaz, és éppen annyira használhatatlan is.
Egy társaságnak nagyon tetszett a zene a kínai étteremben. A szólista most egy régi dallamot kezdett
játszani. Mindenki felismerte a melódiát, de senki sem emlékezett a címére. Ezért aztán odafordultak
a ragyogóan öltözött pincérhez, legyen olyan szíves, járjon utána, hogy mi az. A pincér keresztülkacsá-
zott a termen, majd diadalmas mosollyal az arcán visszatért, és hangos suttogással kijelentette:
– Hegedű.
A tudós hozzájárulása a lelkiséghez!
A falusi színházban folyt az előadás, amikor egyszer csak a függönyt leeresztették, és az igazgató a
közönség elé lépett:
– Hölgyeim és uraim – mondta –, sajnálattal kell közölnöm, hogy főszereplőnk, szeretett és dicső
polgármesterünk személyesen, végzetes szívinfarktust kapott az öltözőben. Ezért abba kell hagy-
nunk az előadást.
Ennek hallatára egy terebélyes, középkorú hölgy az első sorban felállt, és izgatottan kiáltotta:
– Siessenek, adjanak neki tyúklevest!

– Asszonyom – mondta az igazgató –, az infarktus végzetes volt. A polgármester meghalt.
– Akkor azonnal adjanak neki tyúklevest!
Az igazgató elkeseredetten próbálkozott ismét:
– Asszonyom, egy halottnak már nem használ semmit sem a tyúkleves.

– De nem is árt neki! – kiáltott vissza az asszony.
99
A tyúkleves annyit segít a halotton, mint a vallás az öntudatra nem ébredt embereken, akiknek száma,
sajnos, temérdek.
A Mester meglepődött, hogy az udvarában kiabálást és pörlekedést hall. Amikor megtudta, hogy mind-
ezt az egyik tanítványa okozza, érte küldött, s megkérdezte, mi az oka a lármázásnak.
– Tudósoknak a küldöttsége van itt, veled szeretnének találkozni. Megmondtam nekik, hogy te nem
vesztegeted olyanokra az idődet, kiknek a feje tele van ugyan könyvekkel és gondolatokkal, de semmi
bölcsesség sincs bennük. Mert az ilyenek beképzeltségükben dogmákat gyártanak, és széthúzást okoz-
nak az emberek közt mindenhol.
A Mester mosolygott:
– Mennyire igaz – mormogta. – De mondd csak, ezt az itteni összetűzést és széthúzást nem az
okozza - e, hogy beképzelten azt hiszed, különb vagy náluk?
Egy hindu bölcs a Jézus élete című könyvet olvastatta fel. Amikor odaértek, hogy Jézust Názáretben az
övéi nem ismerték el, a bölcs kijelentette:
– Az a rabbi, akinek a gyülekezete nem űzné ki Jézust a városból, nem is rabbi.

Amikor meg azt hallotta, hogy a papok hogyan adták Jézust halálra, így sóhajtott fel:
– Nem könnyű a Sátánnak az egész világot félrevezetnie, ezért aztán a föld, különböző pontjaira
kiváló szakembereket helyez.
Egy püspök panasza:
– Jézus akárhová ment, forradalom tört ki. Én meg akárhová megyek, az emberek teával kínál-
nak.
Ha már millióan követnek, kérdezd meg magadtól, hogy hol hibáztál!

Egy zsidó szerző magyarázza, hogy a zsidók nem térítők. A rabbiknak kötelességük, hogy háromféle
módon is megpróbálják a leendő konvertitákat eltéríteni szándékuktól.
A lelkiség a kiváltságosaké. A lelkiség nem alkuszik meg, hogy elfogadható legyen, ezért nem illik össze
a tömegekkel, akik csak szirupot akarnak, nem orvosságot. Egyszer, amikor Jézust nagy tömeg követte,
ezt mondta nekik:
100
– Aki tornyot akar építeni közületek, nem ül le előbb, és nem számítja ki előbb a költségeket,
hogy van-e amiből elkészítse? Micsoda király az, aki háborúba indul más király ellen, és le nem ül
előbb, hogy megfontolja: tízezerrel képes – e, ellenségének húszezrével szembeszállni? Különben
mikor az még messze van, követséget küld hozzá, és békét kér. Így mindaz közületek, aki le nem
mond arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.
Az emberek nem igazságot akarnak, hanem biztonságérzetet.
Egy prédikátor a barátjához:
– Templomunk történetében ez volt évek óta a legnagyobb lelki megújulás.

– Hány embert szereztél a templom tagságához?
– Egyet sem. Ötszázat vesztettünk.
Jézus tapsolt volna.
A tapasztalat, sajnos, azt mutatja, hogy vallásos meggyőződésünknek annyi köze van életszentségünk-
höz, mint egy ember vacsorazakójának az illető emésztéséhez.
Egy ősi filozófusnak, aki már évszázadok óta halott volt, megmondták, hogy követői félreértelmezik
tanítását. Mivel együttérző és igazságkedvelő ember volt, sok utánjárással valahogy megkapta azt a
kegyelmet, hogy pár napra visszajöhessen a földre.
Több napjába került, mire követői elhitték, hogy ő az személyesen. De ezzel együtt aztán minden tan-
béli érdeklődésük elszállt, s nem érdekelte őket az, hogy mit is akar mondani, hanem azért könyörög-
tek, tárja fel nekik a titkot, hogyan lehet a sírból életre kelni.
Csak óriási erőfeszítések árán tudta őket meggyőzni arról, hogy semmiképp sem adhatja át nekik ezt a
titkot. Mondta azt is, hogy az emberek javát tekintve sokkal fontosabb az, hogy visszatérjenek tanítása
eredeti, tiszta formájához.
Mindhiába. Ezt válaszolták neki:
– Hát nem látod? Nem az a fontos, hogy te mit tanítottál, hanem az, hogy mi hogyan értelmez-
zük. Végtére is, te csak egy átrepülő' madár voltál, de mi állandóan itt vagyunk.
Amikor Buddha meghal, megszületnek az iskolák.
101
Az összes filozófus, hittudós és törvénytudó összegyűlt a bíróságon Naszreddín mullah tárgyalására. A

vád igen komoly volt: városról városra járt, s azt hirdette, hogy az úgynevezett vallási vezetőit tudatla-
nok és zavarodottak. Ezért aztán eretnekséggel vádolták, amiért halálbüntetés jár.
– Te szólhatsz először – mondta neki a kalifa. A mullah nyugodt volt.

– Hozzatok be papírt és tollat – mondta –, és adjátok e magasztos gyülekezet tíz legbölcsebb
emberének!
Naszreddín mulatságára nagy perpatvar tört ki a szent emberek között, hogy ki is a bölcsebb köztük.
Amikor a vita elült, és a tíz választott kezében ott volt a toll és papír, a mullah így szólt:
– írja le mindegyikük a választ a következő kérdésre: Miből van az anyag?

A válaszokat leírták, átadták a kalifának, aki sorjában felolvasta. Az egyik azt mondta, ,,az anyag sem-
miből áll”, egy másik azt, hogy „molekulákból”. Egy másik szerint „energiából”, megint mások szerint
„fényből”, „nem tudom”, „metafizikai létezőből”, és így tovább.
Erre így szólt Naszreddín a kalifához:
– Ha majd megegyeznek abban, hogy miből is van az anyag, akkor alkalmasak lesznek arra is, hogy a
lélekkel kapcsolatos kérdésekről döntsenek. Nem furcsa az, hogy bár nem tudnak egységes véleményre
jutni arról, amiből pedig saját testük is felépült, mégis egyöntetű az ítéletük abban, hogy én eretnek
vagyok?
Nem a dogmák sokfélesége, hanem a mi dogmatista szemléletünk okozza a károkat. Ha mindegyikünk

azt tenné, ami szilárd meggyőződése szerint az Isten akarata, az eredmény tökéletes káosz lenne.
A bizonyosságot kell hibáztatni. A lelki ember ismeri a bizonytalanságot – olyan állapot, ami ismeretlen
a vallási fanatikus előtt.
Egy éjjel egy halász a gazdag ember területére lopakodott, s a halakkal teli tóba vetette hálóját. A tu-
lajdonos meghallotta, és az őröket utasította a halász elfogására. Amikor a halász megpillantotta az őt
kereső fáklyás tömeget, gyorsan bekente a testét hamuval, és egy fa alá ült, ahogy azt a szent emberek
szokták tenni Indiában.
A tulajdonos és az őrei nem találták meg az orvhalászt, bár igen sokáig keresték. Csupán egy szent
embert találtak, akinek testét hamu fedte, és egy fa alatt ült mély meditációban.
Másnap elterjedt a híre, hogy a gazdag birtokán egy híres bölcs méltóztatott letelepedni. Az emberek
virágokat, gyümölcsöt, élelmet, és még rengeteg pénzt is hoztak, hogy kifejezzék tiszteletüket. Az ájta-
toskodó hit azt tartotta ugyanis, hogy a szent embernek adott ajándék Isten kegyelmét hozza az aján-
dékozóra.
A halászból lett bölcs igen meglepődött a szerencséjén.
102
– Könnyebben meg lehet élni ezeknek az embereknek a hitéből, mint a két kezem munkájából –
mondta magában.
Azzal tovább meditált, és soha többé nem ment vissza dolgozni.
Egy király azt álmodta, hogy látott egy királyt a mennyországban, és egy papot a pokolban. Nagyon
elcsodálkozott azon, hogy ez hogyan lehetséges, amikor is egy hangot hallott, ami ezt mondta:
– A király a paradicsomban van, mert tisztelte a papokat. A pap a pokolban van, mert megalku-
dott a királyokkal.
Amikor a nővér megkérdezte az osztályban a gyerekeket, hogy ki mi akar lenni, ha felnőnek, a kis Tamás
azt válaszolta, hogy ő pilóta lesz. Elzi doktornő akart lenni, Robi pedig, a nővér legnagyobb örömére,
azt mondta, hogy pap akar lenni.
Ekkor a kis Mari is felállt, és kijelentette, hogy ő prostituált akar lenni.
– Mi volt az, Mari, mondd még egyszer?
– Ha felnövök – mondta Mari nagy magabiztossággal –, prostituált leszek.

A nővérnek még a szava is elakadt. Marikát azonnal elkülönítették a többi gyerektől, és a plébánoshoz
vitték. A papnak nagy vonalakban elmondták az esetet, de ő a bűnöst is meg akarta hallgatni.
– Mondd el nekem a saját szavaiddal, Marika, hogy mi is történt!

– Hát – mondta Marika most már kissé megszeppenve a nagy hűhótól –, a nővér megkérdezett,
hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, és én azt mondtam, hogy prostituált akarok lenni.
– Prostituáltat mondtál? – kérdezte az atya a bizonyosság kedvéért.

– Igen.
– Egek! Micsoda megkönnyebbülés! Mi mind azt gondoltuk, hogy azt mondtad, protestáns
akarsz lenni.
Ábrahám rabbi példás életet élt. S amikor eljött az ideje, hitközségének áldásaitól körülvéve hagyta el
a világot. Az emberek ugyanis szentnek tekintették, és úgy gondolták, hogy az ő közbenjárására kaptak
Istentől minden áldást.
A másik oldalon sem volt ez másként, mert az angyalok dicséretet zengve jöttek őt köszönteni. Az ün-
nepségek alatt a rabbi mindvégig visszahúzódott, és szomorúnak látszott. Arcát a kezébe temette, és
103
vigasztalhatatlan volt. Végül is az ítélő Szék elé vezették, ahol úgy érezte, a végtelen Szerető Kedvesség
veszi körül.
Egy végtelenül kedves hang így szólt hozzá:
– Mi az, mi bánt, fiam?
– Ó, Legszentebb – válaszolta a rabbi –, méltatlan vagyok mindarra a tiszteletre, amivel itt illet-
nek engem. Igaz ugyan, hogy példaképe voltam az embereknek, de valami nem volt rendben, az éle-
temben. Az egyetlen fiam ugyanis, minden példám és tanításom ellenére, elhagyta a hitünket, és ke-
resztény lett.
– Az aztán igazán ne bántson, fiam. Nagyon megértem, amit érzel, mert nekem is van egy fiam,
aki ugyanezt tette.
Írországban, Belfastban, egy protestáns tiszteletes, egy katolikus pap és egy zsidó rabbi heves teológiai
vitába gabalyodott. Hirtelen ott termett egy angyal közöttük, és ezt mondta nekik:
– Isten áldását küldi néktek. Kívánjatok valamit, hogy béke legyen, s a Mindenható teljesíti kéré-
seteket.
A tiszteletes ezt mondta:

– Minden katolikus tűnjön el szeretett szigetünkről, s a béke fog uralkodni.
A pap így szólt:
– Ne legyen egyetlen protestáns sem a szent ír talajon. Akkor majd béke lesz a szigeten.
– És te, rabbi? – kérdezte az angyal. – Neked nincs semmi kívánságod?
– Nincs – mondta a rabbi. – Csak teljesítsd e két úriember kívánságát, én azzal nagyon megelég-
szem.
Kisfiú: – Te presbiteriánus vagy?

Kislány: – Nem, mi más gyűlölethez tartozunk.
A vadász látott valamit a fák mögött mozogni, s a kutyáját utána uszította. Az ki is ugrasztott egy rókát,
és olyan helyre kergette, ahol a vadász meglehette. A haldokló róka így szólt a kutyához:
– Neked sosem mondták, hogy a róka a kutya testvére?
104
– De – válaszolta a kutya. – De ez csak idealistáknak és butáknak való. A praktikusok számára a

testvériséget az azonos érdekek teremtik meg.
A keresztény így szólt a buddhistához:
– Mi valójában testvérek is lehetnénk. De ez csak az idealistáknak és a butáknak való. A prakti-

kusok számára a testvériség a hitek azonosságában nyilvánul meg.
A legtöbb ember hite, sajnos, elég a gyűlöletre, de kevés a szeretetre.
Önéletrajzában Mahatma Gandhi elmondja, hogy diákkorában. Dél-Afrikában milyen mélyen érdeklő-
dött a Biblia, főleg a hegyi beszéd iránt. Meg volt győződve arról, hogy az Indiát évszázadok óta sújtó
kasztrendszerre a kereszténység a megoldás. Komolyan foglalkozott azzal, hogy keresztény lesz.
Egy nap elment a templomhoz, hogy további ismereteket szerezzen, s hogy misén vegyen részt. Az
ajtónál azonban megállították, és kedvesen mondták neki, hogy ha misére kíván menni, szívesen látják,
de csak a feketéknek fenntartott templomban.
Otthagyta a templomot, és sosem tért vissza.
A nyilvános bűnöst kiközösítették, s megtiltották neki, hogy a templomba menjen. Mérgét Istennek
kiáltotta el:
– Nem engednek be, Uram, mert bűnös vagyok!

– Mit panaszkodsz? – válaszolta Isten. – Engem sem engednek be.
A templom és zsinagóga fenntartásához pénzre van szükség. Volt azonban egy zsinagóga, ahol nem
perselyeztek, mint ahogy az a keresztény templomokban szokás. Itt úgy gyűjtötték össze a pénzt, hogy
szent napok és nagyobb ünnepek alkalmával jegyeket árultak, s csak jeggyel lehetett bemenni. Ezeken
a napokon jött el ugyanis a legtöbb ember, és ilyenkor voltak a leginkább adakozók.
Az egyik ilyen szent napon apját keresvén egy gyermek jött a zsinagógához. A rendészek azonban nem
akarták beengedni, mert nem volt jegye.
– Nézze, kérem – mondta a fiú –, ez egy nagyon fontos ügy.

– Ezt mondja mindenki – válaszolta a rendész szenvtelenül.
A fiú kétségbe esett, és könyörgőre fogta a dolgot.
– Kérem, uram, engedjen be! Ez élet és halál kérdése. Csak egy percig leszek bent.
105
A rendész engedett kissé merevségéből:
– Na, jól van, ha annyira fontos. De aztán nehogy azon kapjalak, hogy imádkozol!
Sajnos, a szervezett vallásosságnak megvannak a maga korlátai.
A prédikátor az átlagosnál is ékesszólóbb volt, és mindenki, de mindenki könnyekig meghatódott. Nem

egészen mindenki, mert a legelső' sorban ült egy úriember egyenesen maga elé nézvén, s szemmel
láthatólag a beszédnek semmi hatása sem volt rá.
Az istentisztelet végén valaki megszólította:
– Ugye hallotta a beszédet?

– Persze, hogy hallottam – mondta a merev úriember –, nem vagyok én süket.
– És mit gondolt róla?
– Annyira meghatott, hogy azt hittem, sírva fakadok.
– És ha szabad kérdeznem, miért nem sírt?
– Azért nem – válaszolta az úriember –, mert én nem ehhez a plébániához tartozom.
Egy történet szerint, amikor Isten megteremtette a világot, és büszkélkedett jóságában, a Sátán is gyö-
nyörködött benne – persze a maga módján. Egyik csodát a másik után szemlélve, egyre csak azt hajto-
gatta:
– Milyen nagyszerű! Szervezzük meg!
– És fosszuk meg minden vidámságtól!
Próbáltad valaha is a békét megszervezni? Mihelyst megpróbálod, érdekkonfliktusok keletkeznek, és

csoportháborúk dúlnak a szervezeten belül. Az egyedüli módja a békeszerzésnek, ha hagyjuk vadon
nőni.
A püspök a keresztelendők felkészültségét vizsgálta.
– Milyen jelből fogják mások tudni rólatok, hogy katolikusok vagytok?
106
Semmi válasz. A jelek szerint senki sem számított erre a kérdésre. A püspök megismételte a kérdést
még egyszer. Aztán még egyszer, s hogy rávezesse őket a válaszra, közben keresztet is vetett. Az egyik
jelöltnek hirtelen beugrott a megoldás:
– A szeretetről.
A püspök meghökkent. Már majdnem azt mondta, hogy „nem”, de az utolsó pillanatban észbe kapott.
Valaki a püspök jóváhagyását kérte egy gyermekeknek szánt könyvre, ami Jézus példabeszédeit, né-
hány egyszerű rajzot és mondatot tartalmazott az evangéliumokból. Egy szóval sem többet.
Az engedély meg is érkezett, a szokásos megjegyzéssel: „A jóváhagyás nem jelenti szükségszerűen azt,
hogy a püspök mindenben egyet is ért a könyvben foglaltakkal.”
Újabb szervezési buktatók!
Ahogyan a spirituális szervezetek terebélyesednek:
A guru annyira meg volt elégedve tanítványa lelki fejlődésével, hogy úgy ítélte, nincs többé szüksége
irányításra, magára hagyta egy kis kunyhóban a folyó partján.
Szertartásos reggeli alámerülése után a tanítvány ki szokta akasztani ágyékkötőjét száradni. Ez volt az
egyedüli tulajdona. Nagy bosszúságára azonban a patkányok egy nap apró darabokra tépték. Ezért az-
tán egy másikat kellett kunyerálnia a falubeliektől. Amikor a patkányok abba is lukakat rágtak, szerzett
magának egy macskakölyköt. Nem is volt többé problémája a patkányokkal, de most a saját élelme
mellé még tejet is kellett neki koldulnia.
– Túl sok probléma van ezzel a koldulással – gondolta –, és túlságosan nagy teher a falubelieknek
is. Tehenet fogok tartani.
Amikor meglett a tehénkéje, akkor meg még takarmányt is kellett kéregetnie.
– Könnyebb, ha megművelem a földet a kunyhóm körül – gondolta.

De az is kellemetlennek bizonyult, mert így meg kevés ideje maradt meditálásra. Ezért aztán napszá-
mosokat fogadott fel, akik helyette művelték a földet. Akkor meg a munkásokra való felügyelet fárasz-
totta, ezért megnősült, hogy a feleségével megoszthassa ezt a feladatot. Nemsokára, természetesen,
ő lett az egyik leggazdagabb ember a faluban.
Évekkel később a guru megint arra járt, és meglepődve látta a palotaszerű építményt a kunyhó helyén.
Megszólította az egyik szolgát:
– Nemde ez az a hely, ahol egy tanítványom élt valamikor?
107
Még mielőtt a szolga válaszolhatott volna, felbukkant a tanítvány is.
– Mi történt itt, fiam? – kérdezte a guru.
– Nem fogja elhinni, uram – mondta az –, de csak így tudtam megőrizni az ágyékkötőmet.
A sziklás tengerparton, ahol a hajók gyakran zátonyra futottak, csak egy kis omladozó életmentő állo-
más állt. Egy kunyhóból és egy csónakból állt az egész, de az a pár ember, aki ott dolgozott, nagyon
elkötelezett volt. Szemüket állandóan a tengeren tartották, magukkal és biztonságukkal nem törődve,
félelem nélkül tengerre szálltak a vihar kellős közepén, ha egy hajótörésnek csak a legkisebb hírét vet-
ték. Sok életet megmentettek így, és az állomás híres lett.
Ahogy az állomás híre nőtt, úgy nőtt a környék lakosainak is a vágya, hogy valahogy kapcsolatba kerül-
jenek annak nagyszerű munkájával. Nagylelkű adományaik és önkéntes munkájuk új tagok jelentkezé-
sét eredményezte, új csónakokat vettek, és új személyzetet képeztek ki. A kunyhó helyére is egy ké-
nyelmes épület került, ami a tengerből kimentett hajótöröttek minden szükségletét kielégítette, és
természetesen – mivel hajótörés nem történik minden nap – közkedvelt hellyé vált, egyfajta helyi
klubbá.
Ahogy telt az idő, a tagok annyira belemerültek a társasági életbe, hogy szinte semmi kedvük sem ma-
radt az életmentéshez, bár a jelvényükön továbbra is ott díszelgett az életmentő mottó. Valójában, ha
néhány embert mégis kimentettek a tengerből, az csak nyűg volt számukra, mert a hajótöröttek pisz-
kosak és betegek voltak, összepiszkolták a szőnyegeket és a bútorokat.
Nemsokára a társasági élet eseményei annyira megszaporodtak, az életmentő tevékenység meg olyan
kevés lett, hogy az egyik gyűlésen összetűzésre került sor. Néhány tag azt hangsúlyozta, hogy illene
visszatérni eredeti céljukhoz és tevékenységükhöz. Szavazásra került a sor, s a bajkeverőket, akikről
kiderült, hogy igencsak kisebbségben vannak, távozásra kérték fel.
El is mentek. Kissé lejjebb a parton olyan önzetlenséggel és bátorsággal folytatták tevékenységüket,
hogy nemsokára hősiességük híre kelt. Erre aztán a taglétszámuk megnövekedett, a kunyhójukat fel-
újították, és lelkesedésük kialudt. Ha valaki ma arra a környékre vetődik, jó néhány exkluzív klubot talál
a part mentén. Mindegyik jogosan büszke az eredetére és hagyományaira. A hajók még most is zá-
tonyra futnak arrafelé, de azzal már nem nagyon törődnek.
Egy sivatagi országban nagyon kevés volt a fa, és így kevés gyümölcs is termett. Azt mondják, hogy
Isten gondoskodni akart mindenkiről, ezért megjelent egy prófétának, és azt mondta neki:
108
– Ez a parancsom az egész népnek, most és a következő nemzedékeknek: mindenki csak egy gyümöl-
csöt ehet naponta. Írd be ezt a Szent Könyvbe! Aki megszegi ezt a parancsot, Isten és az emberiség
ellen vét.
A törvényt évszázadokon keresztül betartották, mindaddig, míg a tudósok felfedezték, hogyan kell a
sivatagot zöldellő területté változtatni. Bőven termett gabonából, és megszaporodtak az állatok. A fák
pedig roskadoztak a le nem szedett gyümölcsök súlyától. A gyümölcsevést korlátozó törvényt azonban
a polgári és egyházi hatóságok továbbra is betartatták.
Aki azzal érvelt, hogy az emberiség elleni bűn hagyni a fákon elrohadni a gyümölcsöt, azt istenkárom-
lónak és az erkölcsök ellenségének tartották. Azokról, akik megkérdőjelezték Isten bölcsességének
szent szavát, azt tartották, hogy nem a hitnek, és engedelmességnek büszke lelke vezeti őket, pedig
csak az által lehet az igazságot elnyerni.
A templomokban pedig gyakran prédikáltak azoknak a szerencsétlen végzetükről, akik megszegték a
törvényt. Azt viszont sosem említették, hogy ugyanannyi ember járt rosszul azok közül is, akik hűsége-
sen betartották a törvényt. S azoknak a nagy számáról sem volt szó, akikre ráragyogott a szerencse,
pedig nem tartották be a törvényt.
Semmit sem lehetett tenni a törvény megváltoztatásáért, mert a próféta, aki azt állította, hogy maga
Isten mondta neki ezt, már rég halott volt. Talán neki lett volna bátorsága és érzéke a törvény megvál-
toztatására, a körülmények változásával együtt. Ő ugyanis nem úgy vette Isten szavát, mint amit féle-
lemmel kell tisztelni, hanem olyannak, amit az emberek jólétére kell fordítani.
Ennek eredményeként egyesek nyíltan gúnyolták a törvényt, s vele együtt Istent és a vallást is. Mások
titokban megszegték, és ettől mindig bűntudatban éltek. A nagy többség szigorúan megtartotta, és
ezért szentnek vélte magát. Pusztán azért, mert egy értelmetlen és idejétmúlt szokáshoz ragaszkodtak,
amit félelmükben nem mertek elvetni.
Az igazán vallásosak megtartják a törvényt, de attól sem nem félnek. . . .
– Mi a foglalkozása? – kérdezte egy fiatalembertől a koktélpartin egy hölgy.

– Ejtőernyős.
– Az borzasztó érzés lehet – mondta a hölgy.
– Igen, vannak félelmetes pillanatok benne.
– Mesélje el nekem, mi volt a legborzasztóbb élménye?
– Azt hiszem, az – kezdte az ejtőernyős –, amikor egy gyepre estem, ahol ki volt írva: „A fűre lépni
tilos!”
109
. . . sem nem, tisztelik mélyen . . .
Az őrmester azt kérdezte az újoncoktól, hogy miért van diófából a puskatus.
– Azért, mert keményebb, mint a többi fa – mondta az egyik.

– – Nem – válaszolta az őrmester.
– Mert rugalmasabb.
– Nem azért.
– Mert az jobban fénylik.

– Fiúk, nektek még igazán sokat kell tanulni. Azon egyszerű oknál fogva használják a diófát, mert
az van előírva a Szabályzatban.
. . . nem is abszolutizálják . . .
Egy vasutas így jelentett egy gyilkosságot:

„A gyilkos a peronról behatolt a kocsiba, az áldozatba ötször brutálisan beleszúrt, minden alkalommal
halálos sebet ejtve rajta, majd a túloldali ajtón elhagyta a vonatot, a sínekre ugrott, megszegvén ezzel
a Vasúti Szabályzatot.”
Egy nemest azért kritizáltak, mert felgyújtott egy katedrálist. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de őt
úgy informálták – tévesen, mint utóbb kiderült – hogy bent volt az érsek.
Egy kisvárosban egy férfi a 016-ot hívta telefonszám-információért. A túlsó oldalon egy női hang vála-
szolt:
– Nagyon sajnálom, de azért a 015-öt kell hívni. Amikor a férfi ezt a számot hívta, úgy tűnt neki,
hogy ugyanazt a hangot hallja. Meg is kérdezte:
– Mondja, Ön az a hölgy, akivel, nem sokkal ezelőtt beszéltem?

– Igen, én vagyok – mondta –, ma mindkét munkát én végzem.
110
. . . nem is túlozzák el . . .
Smith úr megölte a feleségét, védelméül pillanatnyi elmezavarra hivatkozott. A tanúk emelvényén állt,
és az ügyvédje arra kérte, hogy a bűntényt saját szavaival írja le.
– Bíró úr – mondta –, csendes, rendszeres, az egész világgal békében élő ember vagyok. Minden
reggel hétkor kelek, fél nyolckor reggelizem, kilenckor a munkahelyemen vagyok, onnan ötkor jövök
el, hat órára otthon vagyok, az étel az asztalon vár, megvacsorázom, elolvasom az újságokat, meg-
nézem a tévét, és aztán nyugovóra térek. Legalábbis így volt ez a kérdéses napig. . . .
Smith úr légzése itt felgyorsult, tekintete dühös lett.
– Kérem, folytassa – szólt csendesen az ügyvéd –, mondja el a bíróságnak, hogy mi történt.
– A kérdéses napon, ahogy az szokás, hétkor keltem, fél nyolckor reggeliztem, kilencre a munka-
helyemen voltam, ötig dolgoztam, hatra hazaértem, s kétségbeesve fedeztem fel, hogy az étel nincs
az asztalon. A feleségemet sem láttam sehol. Átkutattam érte a házat, s meg is találtam, az ágyban
egy idegen emberrel. Agyonlőttem.
– írja le kérem, milyen érzelmek dúltak önben, amikor megölte a feleségét – mondta az ügyvéd
azon izgulva, hogy taktikája sikerüljön.
– Nem tudtam fékezni a mérgemet. Egyszerűen nem voltam magamnál. Bíró úr, tisztelt esküdt-
szék – kiáltotta Smith úr, miközben öklével a szék karfáját ütötte –, amikor hat órakor hazaérek,
megkövetelem, hogy a vacsora készen az asztalon legyen!
. . . és nem is játsszák ki.
Naszreddín mullah egy gyémántot talált az út mentén, de a törvény szerint a megtalálók csak akkor
válnak tulajdonossá, ha három alkalommal kihirdetik a piactér közepén, hogy mit találtak.
Naszreddín túlságosan vallásos volt ahhoz, hogy megszegje a törvényt, és túlságosan kapzsi ahhoz,
hogy visszaadja a kincset. Ezért aztán három egymást követő éjszaka, amikor teljesen megbizonyoso-
dott arról, hogy mindenki mélyen alszik, kiment a piactérre, és halk hangon kihirdette:
– Egy gyémántot találtam a városba vezető úton. Aki tudja, hogy ki a tulajdonos, azonnal jelent-
kezzék nálam.
111
Természetesen senki sem lett okosabb a mullah szavaitól, kivéve egy embert a harmadik éjjel, aki tör-
ténetesen az ablakánál állt, s hallotta, hogy a mullah valamit dünnyög. De amikor meg akarta tudni,
hogy mit is mondott Naszreddín, az így felelt:
– Nem vagyok köteles megmondani neked. Annyit azonban elmondok, hogy vallásos ember lé-
vén, a törvény előírása szerint kijöttem ide éjjel bizonyos szavakat elmondani.
Hogy tökéletesen gonosz legyél, nem kell a törvényt áthágnod. Elég, ha az utolsó betűig betartod.
Eredetileg a zsidóknál a Szombatnak, az Úr napjának a megtartása, örömteli dolog volt.

De a rabbik tömkelege aztán egyik végzést hozta a másik után, hogy hogyan is kell azt betartani, mit is
szabad tenni. Végül egyesek abbéli félelmükben, hogy ezt vagy azt a szabályt áthágják, már úgy érezték,
hogy szinte mozdulniuk sem szabad a Szombaton.
Baal Sem, Eliezer fia, sokat tépelődött ezen, mígnem egy éjjel álmot látott. Egy angyal felvitte őt az
égbe, ahol két trónt mutatott neki, melyek az összes többinél magasabban álltak.
– Kinek tartogatják ezeket a trónokat? – kérdezte.
– Neked – hangzott a válasz –, ha használod az intelligenciádat, s annak az embernek, akinek a

nevét és címét ideírták számodra.
Ezután a pokol legmélyebb bugyrába vitték, és két üres helyet mutattak neki.
– Hát ezeket kiknek készítették? – kérdezte.
– Neked – jött a válasz – ha nem használod az eszed, és annak, akinek a nevét és címét ideírták
számodra.
Álmában Baal Sem meglátogatta azt az embert, akivel a mennyországban együtt ülne a trónon. Ez az
ember a keresztények között élt, mit sem tudván a zsidó szokásokról. Szombatonként lakomát rende-
zett sok-sok vidámsággal, amire az összes keresztény szomszédját meghívta. Amikor Baal Sem megkér-
dezte, hogy miért rendezi ezeket a lakomákat, az ember így felelt:
– Emlékszem, gyerekkoromban a szüleim arra tanítottak, hogy a Szombat a pihenés és az öröm

napja. Ezért aztán édesanyám szombatonként a legízletesebb ételeket készítette, és mi énekeltünk,
táncoltunk és mulatoztunk. Én most ugyanezt teszem.
Baal Sem megpróbálta kioktatni az embert vallásuknak előírásaira, hisz az is zsidónak született, bár
nyilvánvalóan fogalma sem volt a rabbinikus előírásoknak. De Baal Sem elnémult, amikor rájött, hogy
az ember szombati öröme oda lenne, ha ráébresztené fogyatékosságaira.
Baal Sem aztán, még mindig álmában, meglátogatta otthonában azt az embert, aki a pokolban lenne
társa. Ez az ember a törvényt szigorúan betartotta, állandóan arra figyelt, nehogy a viselkedése vala-
miben is eltérjen az előírásoktól. A szegény ember minden szombatot olyan aggályos feszültségben
112
töltött, mintha forró parázson ült volna. Amikor Baal Sem meg akarta korholni az embert, amiért az a
törvény rabszolgájává vált, nem tudott megszólalni. Rájött ugyanis, hogy az ember sosem értené meg,
hogy azzal is rosszat tehet, ha a vallási előírásokat betartja.
Ennek az álom formájában jött kinyilatkoztatásnak köszönhetően aztán Baal Sem Tov az előírások be-
tartásának olyan új rendszerét fejlesztette ki, ahol Istent szívből jövő örömmel imádják.
Amikor az emberek boldogok, akkor mindig jók; de ha jók, akkor csak ritkán boldogok.
A pap bejelentette, hogy a következő vasárnap maga Jézus Krisztus jön a templomba. Az emberek nagy
számban jöttek, hogy lássák őt. Mindenki arra számított, hogy majd prédikálni fog, de ő, amikor bemu-
tatták, csak annyit mondott, hogy „hello”. Mindenki vendégül akarta látni éjszakára, főleg a pap, de ő
kedvesen visszautasította. Azt mondta, hogy a templomban szeretné tölteni az éjszakát. Mennyire jel-
lemző, gondolták az emberek.
Következő reggel azonban már korán eltűnt, még mielőtt a templomajtókat kinyitották. Rémületükre
a pap és az emberek a templomukat vandál módra megcsúfítva találták. A falakra mindenütt az a szó
volt felírva, hogy „óvakodjatok.” A templom egyetlen része sem menekült: az ajtók, az ablakok, az osz-
lopok és a pulpitus, az oltár, még a Biblia is, ami az olvasóállványon nyugodott. Nagy betűkkel és kicsik-
kel, tintával, ceruzával és minden elképzelhető festékkel. Ahová a szem csak pillantott, ott találta a
szavakat: „Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, óvakod-
jatok.
. . .”
Sokkoló. Irritáló. Zavaró. Lenyűgöző. Rémítő. Mitől kellene óvakodniuk? Nem mondta. Csak annyit:
óvakodjatok. Az emberek első gondolata az volt, hogy ennek a mocsoknak, megszentségtelenítésnek
minden nyomát letisztítsák. Csak az tartotta vissza ettől őket, hogy maga Jézus cselekedte ezt.
Aztán, minden egyes alkalommal, amikor az emberek a templomba jöttek, a misztikus szó, „óvakodja-
tok”, kezdett beleágyazódni az emberek agyába. Az emberek kezdtek óvakodni a Szentírástól, így aztán
képesek voltak hasznot húzni belőle anélkül, hogy vakbuzgók lettek volna. Kezdtek óvakodni a szent-
ségektől, így aztán megszentelődtek anélkül, hogy babonásakká váltak volna. A pap kezdett óvakodni
az emberek feletti hatalmától, így aztán segíteni tudott anélkül, hogy felügyelt volna. És mindenki kez-
dett óvakodni attól a vallásosságtól, mely szüntelen önelégültséghez vezet. Törvénytisztelők lettek, de
a gyengékkel együtt érzők. Kezdtek óvakodni az imától, ezért aztán az nem gátolta meg őket abban,
hogy önállóak legyenek. Még az Istenről alkotott fogalmaiktól is kezdtek óvakodni, így aztán képesek
lettek felismerni őt a templom szűk falain kívül is.
A sokkoló szót pedig felírták a templomuk bejárata fölé, s ha éjjel arra vezet el az utad, a templom
felett ott láthatod sokszínű neonfényben lángolva.
113
KEGYELEM
A pap az íróasztalánál ült az ablak közelében, és a gondviselésről szóló prédikációján dolgozott, amikor
valami robbanásfélét hallott. Hamarosan embereket látott, akik páni félelemben össze-vissza rohan-
gásztak, s megtudta azt is, hogy átszakadt egy gát, a folyó kiáradt, és a települést kiürítik.
A pap látta, hogy alatta az utcán már emelkedik a víz. Nem tudta egykönnyen legyőzni saját félelemér-
zését, de így szólt magához:
– Itt vagyok, éppen a gondviselésről szóló prédikáción dolgozom. Lehetőséget kaptam arra, hogy
gyakoroljam is, amit prédikálok. Nem fogok a többiekkel menekülni. Itt fogok maradni, s bízom Isten
gondviselésében, hogy megment.
Ekkorra a víz már az ablakáig ért. Egy csónak jött arra, tele emberekkel.
– Ugorjon be, tisztelendő úr! – kiáltották.
– Nem, nem, gyermekeim – mondta a pap magabiztosan. – Bízom Isten gondviselésében, majd
Ő megment.
Mindamellett felmászott a tetőre, s amikor a víz már odáig emelkedett, egy másik emberekkel teli
csónak jött arra, sürgetvén a papot, hogy szálljon be. De ő ismét visszautasította őket.
Most már a harangtorony tetejére mászott. Amikor a víz már a térdét nyaldosta, egy tiszt jött a meg-
mentésére motorcsónakkal.
– Köszönöm, tiszt uram – mondta a pap nyugodt mosollyal. – Látja, én bízom Istenben, Ő nem
fog cserbenhagyni.
Amikor a pap megfulladt, s a mennyországba került, az első dolga volt Istennél panaszkodni:
– Bíztam Benned! Miért nem tettél semmit sem a megmentésemért?
– Hát tudod – válaszolta Isten –, én három csónakot is küldtem érted.
Két szerzetes utazott. Az egyik a birtoklás lelkiségét gyakorolta, a másik a lemondásét. Egész nap e két
lelkiségről vitatkoztak, mígnem estefelé egy folyó partjához értek. A lemondás hívénél nem volt pénz,
ezért így szólt:
– Nem tudjuk megfizetni a csónakost, hogy átvigyen bennünket, de miért is törődnénk a testtel?
Itt töltjük majd az éjszakát, Isten dicséretét zengjük, s holnap majd biztosan akad egy jótét lélek, aki
megfizeti a mi díjunkat is.
A másik azonban azt mondta:
114
– A folyónak ezen az oldalán nincsen falu, se település, se kunyhó, de még egy szállás sem. Föl-
falnak a vadállatok, vagy megmarnak a kígyók, eset leg megfagyunk a hidegtől. A túlsó parton viszont
biztonságban és kényelemben tölthetnénk az éjszakát. Én majd kifizetem a csónakost.
Amikor átértek a túlsó partra, elkezdett veszekedni a társával.
– Látod már, hogy milyen hasznos, ha van pénzed? Megmenthettem a te életed és az enyémet
is. Mi történt volna velünk, ha én is olyan lemondó lettem volna, mint te?
A másik azt válaszolta:
– A te lemondásod volt az, ami áthozott bennünket a biztonságba. Te ugyanis lemondtál a pén-
zedről, hogy kifizesd a csónakost, nemde? Azon kívül, az én zsebem üres volt, de a te zsebed is az
enyém lett. Már megfigyeltem, hogy én sosem szenvedek, rajtam mindig segítenek.
Japánban egy vendéget megismertettek egy népszerű japán itallal. Az első pohár után úgy látta, hogy
a szobában a bútorok elkezdtek mozogni.
– Ez aztán erős ital – mondta vendéglátójának.

– Nem különösebben – válaszolta az –, ez ugyanis egy földrengés.
Egy elefánt kitört a társai közül, s keresztülcsörtetett a völgyet áthidaló kis fatákolmányon. Az ütött-
kopott híd remegett és nyikorgott, alig bírta megtartani az elefánt súlyát.
Amikor szerencsésen átért a túloldalra, egy bolha, amelyik az elefánt fülében tanyázott, elégedetten
így kiáltott fel:
– A mindenit! Jól megráztuk azt a hidat!
Egy idős hölgy megfigyelte, hogy a kakasa minden reggel, tudományos pontossággal, éppen a napfel-
kelte előtt kezd el kukorékolni. Ebből aztán arra következtetett, hogy a kakas kukorékolása okozza a
napkeltét.
Amikor a kakas hirtelen elpusztult, az asszony sietve hozott egy másikat, nehogy másnap a nap ne
keljen fel.
Egy nap azonban összeveszett a szomszédaival, és elhatározta, elmegy a faluból, hogy a néhány mér-
földdel távolabb élő nővérével éljen.
115
Másnap, amikor a kakas elkezdett kukorékolni, s kicsivel később a nap méltóságteljesen a horizont fölé
emelkedett, a hölgy csak még biztosabb lett abban, amit már régóta tudott: a nap most itt kel föl, és a
faluja sötétben marad. De hát ők akarták.
Azon azért egy kicsit elcsodálkozott, hogy régi szomszédjai miért nem jönnek hozzá könyörögve, hogy
térjen vissza a faluba a kakasával. Végül is konokságuknak és butaságuknak tudta be.
– Szóval ez volt az első repülése. Nem félt?

– Az igazat megvallva, nem mertem teljes súlyommal az ülésre nehezedni.
Egy tanítvány tevéjén lovagolva jött szúfi mesterének a sátrához. Leszállt a tevéről, és egyenesen be-
ment a sátorba, mélyen meghajolt és azt mondta:
– Annyira bízom Istenben, hogy meg sem kötöttem odakint a tevémet. Meggyőződésem, hogy
Isten védi az őt szeretők érdekeit.
– Menj, és kösd meg a tevédet, te szerencsétlen – válaszolta a Mester. – Istent nem lehet azzal
zavarni, hogy tegye meg neked, amit te magad is tökéletesen képes vagy elvégezni.
Goldbergnek volt a leggyönyörűbb kertje a városban. A rabbi, minden alkalommal, amikor arra járt,
odakiáltott Goldbergnek:
– Gyönyörű a kerted. Az Úr és te társak vagytok.

– Köszönöm, rabbi – válaszolt Goldberg meghajlással.
Ez így ment napokon, heteken és hónapokon át. A zsinagógába menet naponta legalább kétszer a rabbi
bekiáltott „Az Úr és te társak vagytok”, mígnem Goldberget bosszantani nem kezdte az, amit a rabbi
nyilvánvalóan dicséretnek szánt.
Ezért aztán a legközelebbi alkalommal, amikor a rabbi bekiáltott „Az Úr és te társak vagytok”, Goldberg
azt válaszolta:
– Meglehet. De látnod kellett volna ezt a kertet, amikor egyedül az Úré volt.
Attar a Szentek elbeszélései című művében meséli el a következő történetet Habib Ajamiról, aki egy
nap a folyóhoz ment fürdeni, és a kabátját őrizetlenül hagyta a folyóparton. A basrai Haszan történe-
116
tesen arra járt, meglátta a kabátot, és arra gondolt, hogy valaki gondatlanságból ottfelejtette. Elhatá-
rozta hát, hogy addig őrzi ott, amíg a tulajdonos vissza nem tér érte. Amikor Habib visszajött, s kereste
a kabátját, Haszan azt mondta:
– Kire bíztad te a kabátodat, amikor fürdeni mentél a folyóba? Akár el is lophatták volna.
Habib azt válaszolta:
– Annak a gondjaira bíztam, aki azt a feladatot adta neked, hogy őrködj a kabát felett.
Egy ember eltévedt a sivatagban. Később, amikor már barátainak mesélte el a megpróbáltatásait, azt
is elmondta nekik, hogy teljes kétségbeesésében hogyan hívta térden állva segítségül Istent.
– És meghallgatta Isten az imádat? – kérdezték tőle.

– Dehogy. Nem tudta, mert megjelent egy kutató, és megmutatta nekem a helyes irányt.
Leendő apák egy csoportja ült idegesen a szülőszoba előtti hallban. Egy nővér odaintett az egyiknek,
és így szólt:
– Gratulálok, fia született.

Egy másik ember erre ledobta az újságját, felugrott, és felkiáltott:
– Hé, micsoda dolog ez! Én két órával korábban itt voltam, mint ő!
Bizonyos dolgok, sajnos, ellenállnak minden szervezésnek.
A világ legnagyobb banktestületének az elnöke kórházba került. Az egyik elnökhelyettes meglátogatta

a következő üzenettel:
– Az igazgatótanács jókívánságait küldi, gyógyulj meg, és azt kívánjuk, hogy száz évig élj! Ezt a hivatalos
határozatot kettő távollétében tizenöten hagyták jóvá hat ellenében.
Abbahagyjuk - e valaha is azokat a törekvéseinket, hogy megégessük a tüzet, hogy benedvesítsük a

vizet, és hogy színesebbé tegyük a rózsát?
117
A menekültek egy családjára kedvező benyomást tett Amerika. Főleg a hatéves kislányra, aki hamaro-
san magáévá tette azt a nézetet, hogy ami amerikai, az nemcsak a legjobb, de egyúttal tökéletes is.
Egyik nap a szomszéd elmondta a kislánynak, hogy nemsokára gyermeke lesz. Erre a kis Mary hazama-
sírozott, s tudni akarta, hogy neki miért nem lehet gyereke. Édesanyja úgy határozott, hogy ott helyben
bevezeti lányát az élet rejtelmeibe, és többek között azt is elmondta, hogy körülbelül kilenc hónapba
telik, hogy megérkezzék a kisbaba.
– Kilenc hónap! – kiáltott a kis Mary méltatlankodva. – De anyu, te elfelejted, hogy ez Amerika!
– Mami, kistestvérkét akarok!

– De hiszen most kaptál egyet.
– Akarok egy másikat is.
– Az nem megy olyan gyorsan. Ahhoz idő kell, hogy kistestvéred szülessen.
– Miért nem csinálod azt, amit a papa tesz a gyárban?

– Ő mit csinál?
– Több embert állít munkába.
Egy asszony azt álmodta, hogy a piacon betért egy teljesen új üzletbe, és legnagyobb meglepetésére
Istent találta a pult mögött.
– Mit árulsz itt? – kérdezte.

– Mindent, amit a szíved kíván – válaszolta Isten.
Alig mervén hinni a saját fülének, az asszony elhatározta, hogy a lehető legjobb dolgot fogja kérni, amit
emberi lény csak kívánhat.
– Lelki békét, szeretetet és boldogságot, bölcsességet és félelemtől való szabadságot akarok –

mondta, majd kis idő múlva még hozzátette – nem csak magamnak, hanem minden embernek a
földön.
Isten mosolygott:
– Kedvesem, azt hiszem félreértettél – mondta. – Mi nem gyümölcsöt árulunk itt. Csak magokat.
Egy jámbor, vallásos emberre nehéz idők köszöntöttek. Ezért aztán ily módon imádkozott:
118
– Uram, emlékezz, idáig legjobb tudásom szerint szolgáltalak, s nem kértem érte cserébe semmit
sem. Most hogy öreg vagyok és tönkrementem, életembe először kérem szívességedet, és biztos
vagyok benne, hogy nem utasítasz el. Engedd, hogy nyerjek a lottón!
Napok teltek. Aztán hetek és hónapok. De semmi sem történt. Végül, már majdnem teljesen kétségbe
esve, egy éjjel így kiáltott fel:
– Miért nem adsz egy alkalmat, Istenem?

Hirtelen meghallotta Isten hangját:
– Adj te magadnak egy alkalmat! Miért nem veszel egy lottószelvényt?
Egy fiatal zeneszerző Mozarttól kért tanácsot, hogy hogyan fejleszthetné tehetségét.
– Azt tanácsolnám, hogy kezdje egyszerű dolgokkal – válaszolta Mozart. – Dalokkal például.
– De ön már gyerekkorában is szimfóniákat komponált! – tiltakozott az ember.
– Igaz. De nekem nem kellett senkitől sem tanácsot kérnem, hogy hogyan fejlesszem a tehetsé-
gemet.
A nyolcvanas éveiben járó embertől egyszer megkérdezték, mi a titka a hihetetlen állóképességének.
– Kérem – válaszolta –, én nem iszom, nem dohányzom. És minden nap úszom egy mérföldet.
– De nekem a nagybátyám ugyanezt csinálta, mégis meghalt hatvanéves korában.
– Ja, kérem, a nagybátyjával az volt a baj, hogy nem csinálta elég hosszú ideig.
Egy vasárnap délelőtt, mise után, Isten és Szent Péter elmentek golfozni. Isten kezdett. Hatalmasat
ütött a labdán, ami aztán beesett a golfpálya melletti csalitosba.
A labda már majdnem földet ért, amikor egy nyuszi ugrott elő a bokorból, bekapta a szájába, és elkez-
dett szaladni a golfpálya pázsitján. Hirtelen egy sas csapott le, karmaival felkapta a nyuszit, s a pázsit
felett repült vele. Egy ember azonban a puskájával megcélozta, és meg is lőtte. A sas elengedte a nyu-
szit. Az a pázsitra esett, a szájából kigurult a labda, egyenesen bele a lukba.
Szent Péter bosszankodva fordult Istenhez: – Most golfozni akarsz, vagy csak bolondozni?
És te? Akarod-e érteni és játszani az élet játékát, vagy csak csodákkal akarsz bolondozni?
119
Bizonyos dolgokat legjobb úgy hagynunk, ahogy vannak:
Egy lelkes fiatalembert, aki éppen befejezte a vízvezeték-szerelői iskolát, elvittek a Niagara-vízeséshez.
Egy percig nézegette, aztán így szólt:
– Azt hiszem, meg tudom javítani.
A „SZENTEK”
Egyesek szentnek születnek, mások szentté válnak, megint másokra úgy erőszakolják rá a szentséget.
Amikor egy olajkút kigyulladt, a vállalat a különleges egységet hívta segítségül. Ám a hőség akkora volt,
hogy a tűzoltók csak háromszáz méternyire tudták megközelíteni a kutat. A vezetőség kétségbeesésé-
ben végül is a helyi önkéntes tűzoltókhoz fordult segítségért. Fél órával később egy rozoga kinézetű
tűzoltóautó gördült az úton lefelé, majd úgy tizenöt méternyire megállt a mindent elnyelő lángoktól.
Az emberek leugráltak a kocsiról, lespriccelték egymást, majd kioltották a tüzet.
A vezetőség hálából néhány nappal később ünnepséget rendezett, ahol a helyi tűzoltók bátorságát
dicsérték, felmagasztalták szolgálati elkötelezettségüket – és egy hatalmas összegről szóló csekkel ju-
talmazták a tűzoltóság főnökét. Amikor az újságírók megkérdezték, hogy mire szándékozik költeni a
pénzt, a főnök azt válaszolta:
– Az első dolog, amit tenni fogok, az lesz, hogy elviszem a tűzoltóautót a szervizbe, s megjavítta-
tom azokat az átkozott fékeket.
Másoknak, sajnos, a szentség csak rítus.
Lady Pumphampton úri barátja teára érkezett; ezért a lady hatalmas borravalót adott a cselédlánynak
mondván:
– Itt van, tegye ezt el. Ha azt hallja, hogy segítségért kiálltok, nyugodtan hazamehet.
120
Egyszer élt egy annyira szent ember, hogy az angyalok már a puszta látásától is örvendezni kezdtek.
Ám az ember mit sem tudott a szentségéről. Csak végezte unalmas tennivalóit, de amerre ment, jósá-
got árasztott, mint ahogy a virágok árasztják öntudatlanul illatukat, vagy, ahogy az utcalámpák a fé-
nyüket.
A szentsége abban állt, hogy mindenkinek elfelejtette a múltját, olyannak látta őket, amilyenek most
voltak. Az embereknek nem a külső megjelenését nézte, hanem lényük legbensejét, ahol ártatlanok
voltak, és túlságosan is tudatlanok ahhoz, hogy tudják, mit cselekszenek. Így aztán mindenkit szeretett,
és mindenkinek megbocsátott, akivel csak találkozott – de ebben nem látott semmi különöset, mert
ez annak volt az eredménye, ahogyan az embereket nézte. Egy nap egy angyal szólott hozzá:
– Isten küldött hozzád. Kérj bármit, és teljesül. Akarnád a gyógyítás kegyelmét?
– Nem – mondta az ember. – Én azt szeretném, ha Isten maga gyógyítana.
– Akarnál-e bűnösöket visszavezetni az igazság útjára?
– Nem – válaszolta –, az nem az én dolgom, hogy megérintsem az emberek szívét, hanem az

angyaloké.
– Talán az erények olyan példája szeretnél lenni, hogy az emberek mind utánozni akarjanak?
– Nem – mondta a szent –, akkor én kerülnék a figyelmük középpontjába.
– Mit kívánsz hát? – kérdezte az angyal.
– Isten kegyelmét – válaszolta az ember. – Ez minden kívánságom.
– Nem, valami csodát kell kérned – mondta az angyal –, különben rád erőszakolnak egyet.
– Jól van, akkor hát azt kérem, hogy úgy történjék a jóság általam, hogy arról én mit sem tudjak.
Erre aztán úgy határoztak, hogy az ember árnyékát gyógyító hatalommal ruházzák fel, ha az a háta
mögé esik. Így aztán ahová csak az árnyéka esett a betegek meggyógyultak, a talaj termékennyé vált,
az elapadt források életre keltek, és az élet szomorúságától megterheltek arca ismét kivirult – feltéve,
ha a hátát fordította feléjük.
De a szent mit sem tudott erről, mert az emberek figyelme annyira az árnyék felé fordult, hogy elfe-
lejtkeztek az emberről. Kívánsága, hogy a jó úgy történjék általa, hogy közben róla elfelejtkezzenek,
tökéletesen teljesült.
A szentség, a nagysághoz hasonlóan, önmagáról mit sem tud.
Paul Cézanne harmincöt éven keresztül ismeretlenségben élt, miközben remekműveket festett, amiket
aztán a mit sem sejtő szomszédoknak ajándékozott. Munkáját olyannyira szerette, hogy elismerésre
121
sosem vágyott, de még arra sem gondolt, hogy valamikor majd a modern festészet megteremtőjeként
néznek rá.
Hírnevét egy párizsi képkereskedőnek köszönheti, aki véletlenül bukkant a festményeire. Néhányat
összeszedett, és így lepte meg a műélvező közönséget az első Cézanne-kiállítással. Az emberek megle-
pődve fedezték fel, hogy egy mester él közöttük.
A mester szintúgy meglepődött. Fiának karjára támaszkodva érkezett a galériába, és amikor meglátta
a kiállított képeit, nem tudta leplezni csodálkozását.
– Odanézz! – fordult fiához. – Bekeretezték őket!
Buddha tanítványa, Szubhuti, hirtelen ráébredt az üresség gazdagságára és termékenységére: észre-

vette önmagunk ürességét, hogy minden mulandó és elégtelen. Ebben az isteni üresség hangulatában
ott ült egy fa alatt révületben, amikor hirtelen virágok kezdtek el hullani körülötte. Az istenek pedig azt
suttogták:
– El vagyunk ragadtatva az ürességről szóló fennkölt, tanításodtól.

Szubhuti azt válaszolta:
– De hiszen egy szót sem mondtam az ürességről.

– Igaz – válaszolták az istenek. – Nem beszéltél az ürességről, és mi nem hallottunk az ürességről.
Ez az igazi üresség.
És a virágeső csak hullott tovább.
Ha szóltam volna az ürességről, vagy ha tudatában lettem, volna, üresség lett volna az?
A zenének szüksége van a fuvola üregére; a betűknek a lap ürességére; a fénynek arra az ürességre,
amit ablaknak hívunk; a szentségnek pedig az „én” hiányára.
Az öreg rabbi a betegágyán feküdt, miközben tanítványai suttogva beszéltek körülötte. Egyedülálló
erényeit magasztalták.
– Salamon óta nem élt még ilyen bölcs ember – mondta az egyik.
– És a hite. Ábraháméval egyenlő – mondta a másik.
– A türelme pedig biztosan Jóbéval vetekszik – tette hozzá egy harmadik.
– Csak Mózes tudott ilyen közvetlenül beszélgetni Istennel – mondta a negyedik.
A rabbi nyugtalannak látszott. Amikor a tanítványai elmentek, a felesége megkérdezte tőle:
122
– Hallottad, hogy mennyire dicsértek Téged?

– Igen – mondta a rabbi.
– Akkor miért vagy olyan bosszús?
– A szerénységemet – panaszolta a rabbi –, a szerénységemet egyikük sem említette!
Valóban szent volt az, aki ezt mondta: Csak négy csupasz fal vagyok, és semmi sincs belül. Senki sem
lehetett volna telítettebb.
A kilencvenkét éves öreg papot mindenki tisztelte a városban. Ha megjelent az utcán, mindenki mély
meghajlással köszöntötte, akkora volt az ember életszentségének a híre. A Rotary Clubnak is tagja volt.
Amikor a klub csak összegyűlt, ő ott volt, mindig pontosan, és fenntartották neki kedvenc helyét a
sarokban.
Egy nap a pap eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el, mert akárhogy is keresték, a város lakói még csak
nyomát sem lelték.
A következő hónapban azonban, amikor a Rotary Club ismét összeült, szokása szerint ott volt ő is, a
sarokban ült.
– De atya – kiáltotta mindenki –, hol volt?
– Börtönben – felelte a pap nyugodtan.
– Börtönben? Az ég szerelmére, ön még egy légynek sem tudna ártani. Mi történt?
– Hosszú történet – mondta a pap –, de rövidre fogva a dolgot, az történt, hogy a városba akar-
tam utazni. Megvettem a jegyet, és a peronon vártam a vonatra, amikor egy csodálatosan gyönyörű
lány jött arra egy rendőrrel. Rám nézett, odafordult a rendőrhöz, és azt mondta: ő volt az. Az igazat
megvallva, annyira legyezte a hiúságomat, hogy beismertem.
Négy szerzetes elhatározta, hogy egy hónapig csendben maradnak. Szépen el is kezdték, de az első nap
után az egyik megszólalt:
– Vajon bezártam-e a kolostorban a cellám ajtaját, mielőtt elindultunk?

Erre egy másik szerzetes azt mondta:
– Te bolond, elhatároztuk, hogy csendben maradunk egy hónapig, s te most megtörted.

A harmadik pedig így szólt:
123
– És te? Te is megtörted. Mire a negyedik:

– Hála Istennek, én vagyok az egyedüli, aki eddig még nem szólalt meg.
Egy ember jött be az orvosi rendelőbe, és azt mondta:
– Doktor úr, borzasztó fejfájásom van, és sohasem enyhül. Tudna valamit adni rá?
– Természetesen. De előtte hadd ellenőrizzek néhány dolgot. Mondja, szokott maga szeszes italt
inni?
– Szeszes italt? – kérdezett vissza az ember felháborodottan.

– Sosem nyúlnék ilyen mocskos dologhoz.
– Dohányzik?
– A dohányzást utálatosnak találom. Soha életemben nem nyúltam dohányhoz.
– Még megkérdezni is szégyellem, de hát tudja, hogy van ez, nem szokott éjjel lányok után fut-
kosni?
– Persze hogy nem! Minek néz maga engem? Minden éjjel legkésőbb tíz órakor ágyban vagyok.
– Mondja, kérem – kérdezte a doktor –, ez a fejfájás, amiről beszélt, olyan éles, hasogató fájda-
lom?
– Igen – válaszolta az ember. – Pontosan az, éles, hasogató fájdalom.

– Egyszerű, barátom. A problémája az, hogy túl szoros a fején a glória. Csupán egy kicsit lazíta-
nunk kell rajta.
Az ideáljaiddal az a baj, hogy ha teljesen azok szerint élsz, akkor lehetetlen lesz veled együtt élni.
A befolyásos angol politikus állandóan bárói címért nyaggatta Disraelit. A miniszterelnök semmi módját
sem látta annak, hogy eleget tegyen az embernek, de sikerült neki visszautasítania anélkül, hogy meg-
sértse. Azt mondta neki:
– Nagyon sajnálom, nem tudok önnek bárói rangot adni, de adhatok valami jobbat. Mondhatja
azt a barátainak, hogy báróságot ajánlottam önnek, de ön nem fogadta el.
124
Egy nap a püspök az oltár előtt térdelt, és vallási buzgalmának kitöréseképp mellét kezdte verni, és azt
kiáltotta:
– Bűnös vagyok, irgalmazz nekem! Bűnös vagyok, irgalmazz nekem!

A helyi pap, az alázatosságnak e példáján felbuzdulva, térdre hullott a püspök mellett, és ő is mellét
verve azt mondta:
– Bűnös vagyok, irgalmazz nekem! Bűnös vagyok, irgalmazz nekem!

Az éppen a templomban tartózkodó sekrestyés ettől annyira megindult, hogy ő sem tudta magát tar-
tóztatni. Ő is térdre hullt, mellét verte, és felkiáltott:
– Bűnös vagyok, irgalmazz nekem!

Erre a püspök könyökével megbökte a papot, a sekrestyés felé mutatott és mosolyogva ezt mondta:
– Nézd már, mit képzel ez magáról! Még, hogy ő bűnös. . ..
Volt egyszer egy aszkéta, aki cölibátusban élt, és élete küldetésének tartotta, hogy magában és mások-
ban is a szex ellen küzdjön.
Amikor eljött az ideje, meghalt. A tanítványa ettől annyira összeomlott, hogy nemsokára ő is meghalt.
Amikor a tanítvány a túlvilágra ért, nem akart hinni a szemének. Ott találta szeretett mesterét a lehető
leggyönyörűbb nővel az ölében.
Meglepetéséből azonban felocsúdott, amikor arra gondolt, hogy mesterének földi önmegtartóztató
életét biztosan ezzel jutalmazzák. Odament hát hozzá, és így szólt:
– Szeretett mesterem, most már tudom, hogy Isten igazságos, mert a mennyben megjutalmazott
téged földi önsanyargatásaidért.
A mester bosszúsnak látszott.
– Te bolond! – mondta. – Ez nem a mennyország, és ez nem az én jutalmam.
Ez a nő büntetése.
Ha a cipő megfelelő, a lábról megfeledkezünk; ha az öv megfelelő, a derékról elfeledkezünk; ha minden

harmóniában van, megfeledkezünk önmagunkról. Mi haszna van hát az önsanyargatásnak?
Gyülekezetének nagy megbotránkozására, a helyi papot sokszor látták, amint egy csinos, de rosszhírű
növel beszélgetett, akár nyilvános helyeken is.
A püspöke fejmosásra maga elé rendelte. Amikor befejezte, a pap így szólt:
125
– Mindig azt tartottam, hogy jobb csinos nőkkel beszélgetni Istenre irányított gondolatokkal,
mint Isten imádása közben csinos nőkről ábrándozni.
Amikor a szerzetes a kocsmába megy, az lesz a cellája. Amikor a részeg a szerzetesi cellába megy, az
lesz a kocsmája.
Földrengés sújtotta a várost, és a mester megelégedéssel nyugtázta, hogy tanítványaira milyen nagy
hatással volt szemmel látható nyugalma.
Amikor napokkal később azt kérdezték tőle, hogy hogyan lehet legyőzni a félelmet, emlékeztette őket
a saját példájára:
– Észrevettétek-e, hogy amíg az emberek összevissza rohangásztak félelmükben, addig én moz-

dulatlanul ültem, és nyugodtam ittam egy kis vizet?
Látta-e valaki is remegni a kezemet, amíg a poharat tartottam?
– Nem – mondta az egyik tanítvány. – De az nem víz volt, uram, hanem szójaszósz.
Az egyiptomi sivatagi atyák egyike, Nagy Niszterusz, egy nap a sivatagban sétált egy nagy sereg tanít-
vánnyal, akik Isten embereként tisztelték őt. Hirtelen megjelent előttük egy sárkány, mire ők mindany-
nyian szétfutottak.
Sok-sok évvel később, amikor Niszterusz már haldoklott, az egyik tanítvány megkérdezte:
– Atyám, te is megijedtél, amikor megpillantottuk a sárkányt?
– Nem – válaszolta a haldokló.
– Akkor miért menekültél te is velünk együtt?
– Úgy gondoltam, hogy jobb a sárkány elől menekülni, mint később a hiúság szellemétől.
Amikor az egyiptomi sivatag a sivatagi atyákként ismert szent emberek lakóhelye volt, egy mellrákban
szenvedő asszony indult az egyikük, Longinus atya, keresésére, aki szent és gyógyító hírében állt. Ahogy
az asszony a tenger mentén gyalogolt, összetalálkozott magával Longinusszal, aki éppen tűzrevalót
szedegetett.
– Szentatyám, meg tudnád nekem mondani, hogy hol él Isten szolgája, Longinus atya? – kérdez
te az asszony.
Longinus így felelt:
– Miért keresed azt az öreg szélhámost? Ne menj hozzá, úgyis csak bajt hoz rád. Mi a problémád?
126
Az asszony elmondta, hogy mi a panasza. Erre Longinus megáldotta, és útjára bocsátotta, mondván:
– Menj, Isten biztosan meg fog gyógyítani. Longinus semmit sem tudott volna segíteni rajtad.
Az asszony el is ment azzal a biztos hittel, hogy meggyógyult, ami be is következett még a hónap vége
előtt. Csak sok-sok évvel később halt meg, anélkül, hogy tudta volna, Longinus volt az, aki őt meggyó-
gyította.
Egyszer valaki odament a muszlim misztikus, Ba - haudin Naqshband egyik tanítványához, és azt kér-
dezte:
– Mondd, miért van az, hogy a mestered eltitkolja a csodáit? Én magam gyűjtögettem olyan ada-
tokat, amik minden kétséget kizárólag bizonyítják, hogy egyszerre több helyen is volt; hogy embereket
gyógyított imájának erejével, de azt mondta nekik, hogy az a természet munkája volt; hogy embereken
segít bajaikban, és aztán az eredményt a szerencséjüknek tulajdonítja. Miért teszi ezt?
– Pontosan tudom, hogy miről beszélsz – mondta a tanítvány –, mert magam is megfigyeltem
ezeket a dolgokat. És azt hiszem, választ is tudok adni a kérdésedre. Először is, a mester nem szereti,
ha ő van a figyelem középpontjában. Másodszor pedig meg van arról győződve, hogy ha az emberek a
csodák iránt érdeklődnek, akkor semmit sem akarnak tanulni az igazi lelki értékekről.
Laila és Ráma szerelmesek voltak egymásba, de még túl szegények ahhoz, hogy összeházasodjanak.
Két különböző faluban laktak, amiket egy krokodilusoktól hemzsegő széles folyam választott el.
Egy nap Laila arról értesült, hogy Rámája súlyosan megbetegedett, és senkije sincs, aki ápolná. A folyó-
partra szaladt, és kérlelni kezdte a csónakost, hogy vigye át, bár fizetni nem tud.
A gonosz csónakos azonban csak úgy állt kötélnek, ha a nő az éjjel vele alszik. A szegény teremtés
könyörgött, és kérlelte a csónakost, de mind hiába, így aztán teljes kétségbeesésében teljesítette az
ember feltételét.
Amikor végül Rámához ért, az már majdnem halott volt. De ő vele maradt egy hónapig, és ápolásával
visszahozta az életbe. Egy nap Ráma megkérdezte tőle, hogy hogyan tudott átkelni a folyón. Mivel
képtelen volt szerelmének hazudni, elmondta neki az igazságot.
Amikor Ráma meghallotta a történteket, éktelen haragra gerjedt, mert ő az erényeket az életnél is
többre értékelte. Kiűzte hát a nőt a házából, és többet még csak rá sem nézett.
Gesszen buddhista szerzetes volt. Ráadásul még különleges képességgel megáldott művész is. De mi-
előtt hozzáfogott volna bármilyen kép festéséhez, mindig előre elkérte az árát. És az árak borzasztóan
magasak voltak. Ezért aztán mindenki csak úgy ismerte, hogy a Kapzsi Szerzetes.
Egyszer egy gésa küldött érte, hogy fessen neki egy képet. Gesszen azt kérdezte tőle:
127
– Mennyit fizetsz nekem?

A lány akkor éppen a gazdag kitartóját szórakoztatta, ezért így válaszolt:
– Amennyit csak kérsz, de a képet itt és azonnal meg kell festened.

Gesszen rögtön hozzáfogott a munkához, és amikor befejezte, akkora árat kért érte, amit még életében
sosem. Miközben a gésa átadta neki a pénzt, azt mondta a kitartójának:
– Ez az ember állítólag szerzetes, de csak a pénzen jár neki az esze. Különleges tehetsége és un-
dorítóan pénzsóvár agya van. Hogyan tehetném ki egy ilyen mocskos pénzéhes ember képét? A mun-
kája csak arra jó, hogy az alsóneműmöm hordjam.
Azzal hozzávágott egy alsószoknyát, hogy fessen rá egy képet. Gesszen mielőtt hozzáfogott volna, fel-
tette a szokásos kérdést:
– Mennyit fogsz adni érte?
– Ó, amennyit csak kérsz – válaszolta a nő. Gesszen megnevezte az összeget, megfestette a ké-
pet, szégyenkezés nélkül zsebre vágta a pénzt, és elment.
Sok évvel később, egészen véletlenül fedezte csak fel valaki, hogy Gesszen miért volt olyan pénzsóvár.
A tartományt, amelyből származott, gyakran borzasztó éhínség pusztította. A gazdagok a kis ujjukat
sem mozdították a szegények megsegítésére. Ezért Gesszen titkos raktárakat épített a tartományban,
és megtöltötte őket gabonával a szükség idejére. Senki sem tudta, hogy honnan jött a gabona, s hogy
ki volt a tartomány jótevője.
Gesszen pénzéhségének másik oka a falujából sokmérföldnyi távolságra lévő városba vezető út volt.
Olyan rossz állapotban volt, hogy még az ökrös szekerek sem tudtak közlekedni rajta, ami aztán renge-
teg szenvedést okozott az időseknek és a betegeknek, amikor a városba kellett menniük. Ezért aztán
Gesszen megjavíttatta az utat.
Az utolsó ok egy meditációs templom volt, amit Gesszen tanítója szeretett volna felépíteni, de nem
tudott. Gesszen felépítette a templomot tisztelt tanítója iránt érzett hálája jeléül.
Miután a Kapzsi Szerzetes felépíttette a templomot, a magtárakat és megjavíttatta az utat, eldobta
ecsetjeit, és festékét, visszavonult a hegyekbe, hogy kontemplatív életet éljen. Nem festett többé
egyetlen képet sem.
Egy személy viselkedése általában azt mutatja, amit a megfigyelő képzel a személy viselkedéséről.
Két ír munkás a bordélyház melletti úton dolgozott. Egyszer csak a helybéli protestáns lelkész jött arra,
kalapját szemére húzva, és bement a házba. Pat azt mondta Mikenak:
– Láttad ezt? Persze mit is várhatnánk? Elvégre protestáns!
128
Kisvártatva a zsidó rabbi érkezett oda. Felhajtotta a gallérját, és ő is belépett a házba. Pat akkor azt
mondta:
– Na, szép kis példát mutat ez a vallási vezető az ő népének!

Végül, ki más, mint a katolikus pap jött arra.
Köpönyegét a feje köré húzva surrant be az épületbe. Pat erre azt mondta:
– Még elgondolni is borzasztó, Mike, hogy a lányok közül valamelyik megbetegedett.
Egy ember az északi hegyekbe ment halászni. Egy nap az idegenvezetője anekdotákat kezdett mesélni
arról a püspökről, akinek az elmúlt nyáron volt a vezetője.
– Bizony – mondta az idegenvezető –, a beszédjét leszámítva, az egy rendes ember.
– Azt akarja mondani, hogy a püspök káromkodik? – kérdezte az ember.
– Persze, hogy azt, uram – válaszolta az idegenvezető. – Egyszer egy szép lazacot fogott. Már
éppen ki akarta venni, amikor a hal leszakadt a horogról. Azt mondtam a püspöknek: „Micsoda isten-
verte balszerencse!”, mire ő egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta: „Bizony az.” De ez volt
az egyetlen alkalom, hogy így hallottam a püspököt beszélni.
A Meidzsi dinasztia uralkodása alatt élt két híres tanító Tokióban. Annyira különböztek egymástól, am-
ennyire csak lehetséges volt. Egyikük, Unso, egy Singo tanár, olyan ember volt, aki aprólékosan betar-
totta Buddha minden egyes előírását. Jóval hajnal előtt kelt, már kora este visszavonult, semmit sem
evett napnyugta után, és sosem ivott alkoholos italt. A másik, Tanzan, mint filozófiaprofesszor tanított
a Császári Todai Egyetemen. Ő semmilyen előírást sem tartott be, evett, amikor kedve szottyant rá, és
még nappal is aludt.
Egy nap Unso meglátogatta Tanzant, akit a poharai között talált. Ez meglehetősen botrányos volt, hisz
a buddhistáknak egyetlen cseppet sem volna szabad inniuk.
– Szevasz, barátom! – lelkendezett Tanzan. – Gyere, igyál velem, egy pohárral!

Unso megdühödött, de azért fékezte magát válaszában:
– Én sosem iszom.
– Aki sosem iszik, az biztosan nem is ember – mondta erre Tanzan.
Erre azonban már kitört Unsóból a düh:
– Azt akarod ezzel mondani, hogy én nem vagyok ember, pusztán azért, mert nem nyúlok ahhoz,
amit Buddha kifejezetten megtiltott? Ha nem vagyok ember, akkor mi vagyok?
– Egy Buddha – mondta Tanzan boldogan. Tanzan éppolyan közönségesen halt meg, mint ahogy
élt. Életének utolsó napján megírt hatvan levelezőlapot, mindegyiket ugyanazzal a szöveggel:
129
Elindulok a földről.
Ez az utolsó üzenetem.
Tanzan
1892. július 27.
Megkérte az egyik barátját, hogy adja postára a lapokat, aztán csendben meghalt.
A bagdadi szúfi, Junaid, mondta: „A jó természetű élvhajhász jobb, mint a rossz természetű szent.”
Egy öttagú család pihent a parton. A gyerekek az óceánban fürödtek, és homokvárat építettek, amikor
a távolban feltűnt egy töpörödött öregasszony. Szürke haját fújta a szél, ruhája pedig koszos és, ron-
gyos volt. Valamit mormolt magában, miközben a szatyrába pakolta a földről felszedett dolgokat.
A szülök magukhoz szólították a gyermekeket, és azt mondták nekik, hogy maradjanak távol az öreg-
asszonytól. Amint le - lehajolgatva és szedegetve elhaladt előttük, rámosolygott a családra. De az üd-
vözlése válasz nélkül maradt.
Hetekkel később tudta csak meg a család, hogy a töpörödött öregasszony azt tűzte élete céljául, hogy
felszedje az üvegdarabokat a homokból, nehogy a gyerekek megvágják a lábukat.
A vándorló aszkéták mindennapos látványnak számítanak Indiában. Egy parasztasszony azonban meg-
tiltotta a fiának, hogy bármit is csináljon velük, mert bár némelyik szent hírében állt, de másokról tud-
ták, hogy csalók.
Egyszer, amikor az anya kinézett az ablakán, szintén egy aszkétát látott a falubéli gyerekektől körül-
véve. Meglepetésére azonban ez a férfi, méltóságáról mit sem tudva, a gyermekek szórakoztatására
bukfencet vetett. Ez a látvány az asszonyra oly nagy hatással volt, hogy odakiáltott a kisfiának:
– Fiam, ez egy szent ember. Nyugodtan kimehetsz hozzá.
Volt egyszer egy pap, olyan szent életű, hogy sosem gondolt rosszat másról.
Egy nap beült az étterembe, de csak egy csésze kávéra, mert böjti nap lévén, ez volt minden, amit
kérhetett. Meglepetésére megpillantotta kongregációjának egy fiatal tagját, aki éppen egy hatalmas
bifszteket kebelezett be.
– Remélem, atyám, nem botránkoztattam meg – mondta a fiatalember mosolyogva.

– Ah dehogy! Gondolom, elfelejtetted, hogy ma böjti nap van – válaszolta a pap.
– Nem, nem. Határozottan emlékeztem rá.
130
– Akkor biztosan beteg vagy, és a doktor megtiltotta, hogy böjtölj.

– Egyáltalán nem. Majd kicsattanok az egészségtől.
Erre a pap égre emelte a szemét és így szólt:
– Hogy ez a fiatal nemzedék milyen példa számunkra, Uram! Látod, ez a fiatalember inkább be-
ismeri bűneit, mint hogy hazudjon!
A nagy zen mesterről, Rinzairól az a hír járta: minden este, mielőtt lefekszik, az utolsó dolga az volt,
hogy egy éktelenül nagyot röhögött. Ez aztán végighangzott a folyosókon, és elhallatszott a monostor
minden épületébe.
Hajnalban pedig, amikor felébredt, az első dolga az volt, hogy harsány hahotára fakadt, persze olyan
hangosan, hogy attól minden szerzetes, még a legmélyebben alvó is felébredt.
A tanítványai számtalanszor megkérték, mondja meg nekik, hogy miért nevetett, de ő nem mondta. És
amikor meghalt, magával vitte nevetésének titkát a sírba.
Mivel a mesternek beszédes kedve volt, a tanítványok igyekeztek megtudni tőle, hogy istenkeresésé-
ben milyen szakaszokon ment keresztül.
– Isten először kézen fogott – mondta –, a cselekvés földjére vezetett, és ott lakoztam néhány
évig. Aztán visszatért, és a szomorúság földjére vezetett. Ott éltem mindaddig, amíg szívem meg
nem tisztult minden rendetlen ragaszkodástól. Ekkor a szeretet földjén találtam magam, aminek
égő tüze elpusztította belőlem mindazt, ami az énemből még maradt. Ez a csend földjére vitt en-
gem, ahol csodálkozó szemeim előtt feltárultak az élet és halál misztériumai.
– Ez volt keresésednek az utolsó állomása? –kérdezték.

– Nem – válaszolta a mester. – Egy nap Isten így szólott: „Ma elviszlek téged a templom legbenső
szentélyébe, magába Isten szívébe.” És elvezetett a nevetés földjére.
Fogoly – szólt a Fő Inkvizítor –, azzal vádolják, hogy arra bátorítja a népet, szegjék meg a törvényeket,
tradíciókat, és szakítsanak szent vallásunk szokásaival. Beismeri bűnösségét?
– Be, uram.
– Továbbá, hogy keresi az eretnekek, prostituáltak, nyilvános bűnösök, a zsaroló vámosok, a
nemzetünk gyarmatosítóinak, egyszóval a kiközösítettéknek a társaságát. Beismeri?
– Be, uram.
131
– És azzal, hogy nyilvánosan kritizálja és elítéli azokat, akiket Isten templomában tekintéllyel ru-
háztak fel. Beismeri?
– Be, uram.
– Végül pedig azzal, hogy átdolgozza, kijavítja és megkérdőjelezi hitünk szent tanait. Beismeri?
– Be, uram.
– Fogoly, mi a neve?
– Jézus Krisztus, uram.
Néhányan legalább annyira megrémülnek attól, ha azt látják, hogy hitüket gyakorolják, mint attól, ha
azt hallják, hogy megkérdőjelezik azt.
AZ ÉN
Egy idősebb úriembernek egy nagyvárosban volt egy kis üzlete, ahol régiségekkel és ritkaságokkal ke-
reskedett. Egyszer egy turista lépett be, és beszélgetésbe elegyedtek az üzletben felhalmozott minden-
féléről. A turista megkérdezte:
– Ön szerint mi itt a legfurcsább, legtitokzatosabb dolog?

Az öregember végignézett a ritkaságok százain, a régiségeken, a kitömött állatokon, összezsugorított
fejeken, a madár- és halpreparátumokon, ősleleteken, szarvasagancsokon, és aztán odafordult a turis-
tához:
– A legfurcsább dolog ebben az üzletben kétség kívül én magam vagyok.
A tanár a modern találmányokról tartott előadást.
– Tudna-e valaki közületek valami fontosat említeni, ami ötven évvel ezelőtt még nem létezett?
Egy okos fiú az első sorban türelmetlenül jelentkezett, s azt mondta: – Én!
Van egy sokatmondó történet egy szerzetesről, aki az egyiptomi sivatagban élt, és elviselhetetlenül
szenvedett a kísértéstől. Elhatározta hát, hogy otthagyja celláját, és elmegy máshová.
132
Miközben a szandálját húzta, hogy végrehajtsa elhatározását, megpillantott egy másik szerzetest is,
nem messze attól a helytől, ahol ő állt, aki szintén a szandálját húzta fel.
– Ki vagy te? – kérdezte az idegent.
– Én tenmagad, a te személyed vagyok – hangzott a válasz. – Ha rajtam múlik az, hogy elhagyd
ezt a helyet, hát akkor tudatom veled, hogy bárhová is mégy, én veled tartok.
Egy kétségbeesett páciens a pszichiáterhez:
– Akárhová is megyek, magamat magammal kell vinnem. És ez elront mindent.
Az is, amitől el szeretnél futni, és az is, ami után sóvárogsz, benned van.
Valaki, aki egy mestert keresett, hogy az életszentség útján vezesse, egy guru által fenntartott kegy-
helyhez érkezett. A guru ugyan életszentség hírében állt, de csaló volt. Ezt azonban a kereső ember
nem tudta.
– Mielőtt elfogadlak tanítványomnak – mondta a guru –, tesztelnem kell az engedelmességedet.

A kegyhely mellett folyik egy krokodiloktól hemzsegő folyó. Menj keresztül ezen a folyón.
A leendő tanítványnak oly nagy volt a hite, hogy megtette. Miközben keresztülsétált a folyón, azt kiál-
totta:
– Dicsőség az én hatalmas gurumnak!
A guru meglepetésére a fiatalember átért a másik partra, és sértetlenül vissza is jött. Ez meggyőzte a
gurut arról, hogy még annál is nagyobb szent, mint amit ő gondolt magáról. Ezért aztán elhatározta,
hogy bemutatja hatalmát a tanítványainak, amivel ráadásul még szentségének hírét is növeli. Belépett
hát a folyóba, és azt kiáltotta:
– Minden dicsőség az enyém! Minden dicsőség az enyém!
A krokodilok abban a pillanatban elkapták és lenyelték.
Az ördög a fény angyalaként jelent meg az egyik sivatagi atyának, és azt mondta:
– Gábriel angyal vagyok, és a Mindenható küldött hozzád.
A szerzetes ezt válaszolta:
– Kétszer is gondold ezt meg! Biztosan valaki máshoz küldtek. Én ugyanis semmi olyat sem tet-
tem, amivel kiérdemeltem volna egy angyal látogatását.
133
Erre az ördög eltűnt, és többé a szerzetesnek még csak a közelébe sem mert kerülni.
Japánban egy turista, miközben a golfklubokat látogatta, arra a következtetésre jutott, hogy a jó ütő-
hordók és labdaszedők általában nők. Egyszer azonban későn érkezett a golfpályára, és egy tíz év körüli
fiút kellett felfogadnia. A fiú sovány volt, semmit sem tudott a pályáról vagy a játékról, és angolul is
csak három szót tudott.
Ennek a három szónak köszönhetően azonban a turista szabadságának hátralevő részében ezt a fiút
alkalmazta. Minden egyes ütés után, az eredménytől függetlenül, a kis srác felugrott, és átéléssel ezt
kiáltotta:
– Milyen remek ütés!
Egy asszonyt mélyen megsértett tizenöt éves fiának a viselkedése. Ha együtt mentek el otthonról, a fiú
mindig az anyja előtt haladt. Szégyellte talán? Egyszer aztán rá is kérdezett az asszony.
– Á, mama, dehogy is – hangzott a szégyenlős válasz. – Csak olyan fiatalos vagy, hogy attól félek,
a barátaim azt gondolják, új barátnőm van.
Mintegy varázsszóra, úgy eltűnt az asszony sértettsége.
Egy idősebb úr állt az ajtóban, a kezében egy darab tortával.
– A feleségem nyolcvanhat éves – mondta –, és szeretné, ha elfogadnák ezt a darabkát születés-

napi tortájából.
Tisztelettel elfogadták a süteményt, már csak azért is, mert az embernek legalább fél mérföldet kellett
gyalogolnia, hogy elhozza. Egy órával később azonban visszajött.
– Valami baj van? – kérdezték.
– Csak annyi – válaszolta félénken –, Ágota visszaküldött, hogy mondjam meg, ő még csak nyolc-
vanöt éves.
Egy kakas kapirgált az istállóban egy nagy igásló körül. Amikor a ló nyugtalankodni és mozgolódni kez-
dett, a kakas felnézett, és így szólt:
– Testvér, jó lesz, ha mindketten vigyázunk, mert különben még rálépünk egymás lábára!
134
Mit gondoltok, mit mondott a hangya az elefántnak, amikor Noé sorba, állította őket a bárka előtt”?
– Ne lökdöss!
A bolha elhatározta, hogy a családjával az elefánt fülébe költözik. Ezért azt kiáltotta:
– Mr. Elefánt, uram, a családom és én a fülébe szeretnénk költözni. Azt gondolom, úgy illik, hogy
adjak önnek egy hét gondolkozási időt, és jelezze, ha van valami kifogása.
Az elefánt még azt sem tudta, hogy a bolha létezik, csak nyugodtan ballagott tovább. Ezért aztán egy
hetes lelkiismeretes várakozás után a bolha úgy gondolta, hogy az elefánt beleegyezését adta, és be-
költöztek.
Egy hónap múlva azonban bolháné úgy látta, hogy az elefánt fülében nem egészséges lakni, ezért kö-
nyörögni kezdett az urának, hogy költözzenek el. A férje azonban kérlelte, legalább még egy hónapig
maradjanak, nehogy megsértsék az elefánt érzéseit.
Végül azonban, amilyen taktikusan csak lehetett, azt mondta:
– Mr. Elefánt, uram, más helyre költözünk. Nem mintha ennek bármi köze is lenne önhöz, hisz
az ön füle tágas és meleg. Csupán csak a feleségem a barátai közelében szeretne lakni a bivaly lábán.
Ha valami problémája van a költözködésünkkel kapcsolatban, kérem, közölje velem a következő héten.
Mivel az elefánt egy szót sem szólt, a bolha nyugodt lelkiismerettel elköltözött.
Nyugalom! A világmindenség azt sem tudja, hogy létezel.
A kórusnak az utolsó próbáját pokoli lárma közben kellett tartania, mert a kellékesek még az utolsó
simításokat végezték a színpadon. Amikor egy fiatalember oly erősen kezdett kalapálni, hogy a lárma
már elviselhetetlen volt, a karnagy leállította az éneklést, és kérőén nézett rá.
– Csak folytassák az éneklést, karnagy úr? – mondta a jókedvű munkás. – Engem egyáltalán nem
zavarnak.
Egy asszony kilépett a zuhanyzóból, természetesen meztelenül, és a törülközőért akart nyúlni, amikor
megpillantott egy embert, aki az ő ablakát mosta. Egy felfüggesztett deszkán ült, és elismerően nézte.
Az asszony annyira zavarba jött az ember váratlan megjelenésétől, hogy szinte gyökeret eresztve állt
ott, és bámult rá. Az vidáman megkérdezte:
– Mi történt, asszonyom? Talán még sosem látott ablakpucolót?
135
Egy tudós felfedezte, hogyan lehet önmagát úgy reprodukálnia, hogy lehetetlen legyen az eredetit
megkülönböztetni a másolattól. Egy nap meghallotta, hogy a halál angyala őt keresi, ezért gyorsan
készített egy tucat másolatot magáról. Az angyal össze is zavarodott, mert nem tudta, hogy az előtte
lévő tizenhárom lényből melyik a tudós, ezért aztán ott is hagyta őket, és visszatért az égbe.
Azonban ismervén az emberi természetet, az angyal hamarosan kitalált egy okos módot a kiválasztásra.
Azt mondta:
– Uram, ön egy zseni, hogy ennyire tökéletes másolatokat tudott készíteni önmagáról. Hanem
én mégis felfedeztem egy kis hibát a munkájában. Csak egy ici - picit.
A tudós azonnal talpra ugrott, és így kiáltott:
– Lehetetlen! Hol van a hiba?
– Pont itt – mondta az angyal, azzal felkapta a tudóst a másolatok közül, és magával vitte.
Volt egyszer egy öreg arab bíró, aki híres volt okosságáról. Egy nap egy boltos jött hozzá elpanaszolni,
hogy lopják az áruját, de képtelen megfogni a tolvajt.
A bíró megparancsolta, hogy szedjék le a bolt ajtaját, vigyék ki a piactérre, és ott adjanak neki ötven
korbácsütést, amiért elmulasztotta a tolvajt kívül tartani a bolton.
Hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy megnézzék a különös ítélet végrehajtását. Amikor megvolt az ötven
ütés, a bíró lehajolt, és megkérdezte az ajtót, hogy ki volt a tolvaj. Még a fülét is odahajtotta az ajtóhoz,
hogy jobban hallja, hogy mit mond.
Amikor felállt, kijelentette:
– Az ajtó kijelentette, hogy a lopásokat az, az ember követte el, akinek pókháló van a turbánja tetején.
Abban a pillanatban a tömegben egy ember keze felemelkedett a turbánjához.
A lakását átkutatva megtalálták a lopott árut.
Csak egy kis dicséret vagy kritika kell, hogy az énünk előjöjjön.
Meghalt egy öregasszony, és az angyalok a bírói szék elé vitték. Az életét tanulmányozva azonban a
bíró egyetlen jótékony cselekedetet sem talált, kivéve azt a répát, amit egyszer egy éhező koldusnak
adott.
A szeretet egyetlen cselekedetének azonban akkora hatalma van, hogy azt határozták, abba a répába
kapaszkodva vigyék az asszonyt az égbe. Be is hozták a répát, és odaadták neki. Abban a pillanatban,
hogy az asszony kézbe vette, a répa emelkedni kezdett, mintha egy láthatatlan szál húzta volna, és az
asszonyt is az ég felé emelte.
136
Hanem ekkor megjelent egy koldus. Megragadta az asszony köpenyének a szegélyét, és ő is az asszony-
nyal együtt emelkedett. Egy harmadik személy elkapta a koldus lábát, és ő is emelkedni kezdett. Ha-
marosan már az emberek hosszú sora emelkedett az ég felé a répa által. És bármennyire is hihetetlen-
nek tűnt, az asszony semmit sem érzett a belé kapaszkodó embereknek a súlyából, valójában nem is
látta őket, hisz az égre nézett.
Egyre magasabbra emelkedtek, és már majdnem a mennyei kapuknál voltak. Ekkor az asszony letekin-
tett, hogy még egyszer lássa a földet, és meglátta az emberek hosszú sorát maga mögött.
Az asszony méltatlankodni kezdett. Kezével erélyesen suhintott egyet, miközben azt kiáltotta:
– Le! Le veletek! Ez az én répám!

Erélyes mozdulatához azonban elengedte egy pillanatra a répát, és mindannyian visszazuhantak.
A földön minden gonoszságnak csak egyetlen oka van: „Ez az enyém!”
Egy Csing nevű fafaragó éppen befejezett egy harang öntéséhez készített mintát. Aki csak látta, elcso-
dálkozott, mert úgy tűnt, mintha szellemek készítették volna. Amikor Lu hercege is meglátta, megkér-
dezte:
– Micsoda zseni vagy te, hogy ilyet tudtál készíteni?

A fafaragó így válaszolt:
– Uram, én csak egy egyszerű munkás vagyok, nem zseni. De van itt valami. Amikor egy ilyen
harangöntőmintát készítek, három napig meditálok, hogy lenyugtassam a gondolataimat. Ha már
három napig meditálok, akkor már nem gondolok többé jutalomra vagy fizetségre. Amikor már öt
napja meditálok, nem gondolok többé dicséretre vagy elmarasztalásra, ügyességre vagy ügyetlen-
ségre. Amikor már egy hete elmélkedem, hirtelen megfeledkezem a végtagjaimról, a testemről, sőt,
elfelejtkezem saját magamról. A tudatomból eltűnik az udvar és a környezetem. Csak a gyakorlatom
marad meg. Ebben az állapotban megyek ki az erdőbe, hogy addig vizsgáljam a fákat, amíg olyat
nem találok, amiben tökéletesen látom a harang formáját. Ekkor a kezeim munkára lendülnek.
Magamat félretéve, a természet találkozik a természettel munkámban, ami általam alakul. Kétségkí-
vül ez az oka annak, hogy mindenki azt mondja, a befejezett mű a szellemek munkája.
137
Egy világhírű hegedűművész mondta Beethoven hegedűversenyének nagysikerű előadása után: „Adva
van egy pompás zenedarab, egy pompás hegedű és egy pompás vonó. Nekem csak össze kell hoznom
őket, aztán félreállnom az útból.”
Egy tanítvány jött a mohamedán Maruf Karkhi mesterhez, és azt mondta:
– Rólad beszélgettem az emberekkel. A zsidók azt mondják, közülük való vagy. A keresztények
szentjüknek tartanak. A mohamedánok pedig úgy tekintenek rád, mint az Iszlám dicsőségére.
Maruf így válaszolt:
– Igen, ezt mondják itt, Bagdadban. De amikor Jeruzsálemben éltem, a zsidók kereszténynek ne-
veztek, a keresztények mohamedánnak, a mohamedánok pedig zsidónak.
– Akkor mit gondoljunk rólad?

– Tartsatok olyan embernek, aki azt mondja magáról: „Akik nem értenek, tisztelnek; de akik szid-
nak, azok sem értenek engem.
Ha azt hiszed, hogy az vagy, amit a barátaid és ellenségeid mondanak rólad, akkor nyilvánvalóan nem
ismered magadat.
A kómában fekvő asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe, és ott állt a bírói
szék előtt.
– Ki vagy te? – kérdezte egy hang.

– A polgármester felesége – válaszolta.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy ki vagy.
– Négy gyermek anyja.
– Nem azt kérdeztem, hogy kinek az anyja vagy, hanem, hogy ki vagy.
– Tanítónő vagyok.
– Nem a foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy.
És ez így ment tovább. Bármit is válaszolt, úgy tűnt, hogy nem a megfelelő választ adta arra kérdésre,
hogy ki is ő.
– Keresztény vagyok.
– Nem a vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy te.
138
– Én az vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a rászo-

rulókat.
– Nem azt kérdeztem, hogy mit tettél, hanem, hogy ki vagy.

Végül is megbukott a vizsgán, mert visszaküldték a földre. Amikor felgyógyult betegségéből, elhatá-
rozta, hogy utánajár, ki is ő. És ez nagyon megváltoztatta az életét.
A feladatunk az, hogy legyünk. Nem az, hogy valakik legyünk, vagy, hogy senkik se legyünk, mert ebből
származik a kapzsiság és a becsvágy. Nem az, hogy ezek vagy azok legyünk – és így függővé váljunk –,
hanem csak az, hogy legyünk.
Egy idegesnek látszó fickó lép be a pszichiáter rendelőjébe. Drogozik, a nyakában gyöngysor, a nadrág-
szára lent olyan széles, hogy eltakarja a lábfejét, és vállig ér a haja. Azt mondja a pszichiáter:
– Ön azt állítja, hogy nem hippi. Akkor hogyan magyarázza meg a ruházatát, a hajviseletét és a
drogozást?
– Azért jöttem Önhöz, doktor úr, hogy erre rájöjjek.
Ha dolgokat akarunk megismerni, tanulni kell. Ha másokat, bölcsnek kell lennünk. Ha önmagunkat
akarjuk megismerni, meg kell világosodnunk.
Egy diák lépett a tisztviselőhöz a nyelvi laboratóriumban, és azt kérdezte:
– Kaphatnánk egy üres kazettát?

– Milyen nyelvet tanul? – kérdezte a tisztviselő.
– Franciát – válaszolta a diák.
– Sajnálom, franciából nincs üres kazettánk.
– És angolból van üres kazettájuk?
– Igen, van.
– Nagyszerű, akkor abból kérek egyet.
139
Legalább annyira értelmes francia vagy angol üres kazettáról beszélni, mint francia vagy angol személy-
ről. Hogy francia vagy angol vagy-e, az neveltetés kérdése, de ez még nem te vagy.
Ha az amerikai szülőik bébijét oroszok fogadják örökbe, annak fogalma sem lesz arról, hogy őt adop-
tálták. Nagy hazafi lesz belőle, költő, aki verseiben az orosz lélek közös tudatalattiját és az orosz föld
vágyait fejezi ki. Orosz ő?
Amerikai? Egyik sem.
Találd ki, hogy ki mi vagy te!
– Mit keres az, az ajtó a hónod alatt?

– Ez a házam bejárati ajtaja. Elvesztettem a kulcsomat, s most megyek újat csináltatni.
– Vigyázz, hogy most meg el ne veszítsd az ajtót, mert akkor aztán, hogy mégy be a házadba!
– Erre én is gondoltam, s biztos, ami biztos, nyitva hagytam egy ablakot.
Azt mondják, hogy a Zen-mester, Bankéi, semmiféle irányzatot sem alapított. Sokat munkálkodott, de
tanítványok nem maradtak utána. Olyan volt, mint a madár, amelynek a repülése semmi nyomot sem
hagy az égen.
Azt mondták róla: ha az erdőbe ment, a fűszálak meg sem rezdültek. Ha vízbe lépett, az még csak nem
is fodrozódott.
Nem terhelte meg a földet. Egyetlen vakmerő” tettet, hódítást, nagy teljesítményt vagy lelkiséget
sem lehet ahhoz hasonlítani, ha nem terheljük meg a földet.
Egyszer egy ember virágokkal a kezében jött Buddhához. Buddha ránézett, és így szólt:
– Dobd el!
Az ember nem tudta elhinni, hogy azt kérik tőle, dobja el a virágokat. De aztán eszébe ötlött, hogy
valószínűleg azt kéri tőle, a bal kezében lévő virágokat dobja el, mert azt tartják, hogy bal kézzel adni
valamit nem illendő. Ezért aztán a bal kezében lévő virágokat eldobta. De Buddha továbbra is csak azt
mondta:
– Dobd el!
Ekkor eldobta a másik kezében lévő virágokat is. Ott állt üres kézzel Buddha előtt, aki ismét csak azt
mondta neki mosolyogva:
140
– Dobd el!
Erre az, zavarodottan azt kérdezte:
– Mit kellene eldobnom?

– Nem a virágokat, fiam, hanem aki hozta őket – hangzott Buddha válasza.
Volt egyszer egy guru, akire mindenki úgy tekintett, mint a megtestesült bölcsességre. Naponta tár-
gyalta a lelki élet különböző oldalait, és mindenki számára világos volt, hogy még nem akadt senki, aki
túlszárnyalta volna őt tanításának változatosságában, mélységében és vonzóságában.
A tanítványai időről-időre kérdezgették tudásának forrásáról, amiből kifogyhatatlan bölcsességét me-
rítette. Azt mondta nekik, hogy mindaz egy könyvben van leírva, amit majd halála után örökölni fognak.
A halála utáni napon a tanítványok meg is találták a könyvet, pontosan ott, ahol mondta. Csak egyetlen
lap volt a könyvben, és azon is csak egyetlen mondat állt. Így hangzott. „Lásd meg a különbséget a tartó
és a tartalom közt, akkor majd a bölcsesség forrása és tartalma nyitva lesz előtted.”
Egy történet az Upaniszádokból
A bölcs Uddalaka arra tanította fiát, Szvetaketut, hogy lássa meg az Egyet a sok megjelenése mögött.
Többféle példázat segítségével tette ezt, amiből itt következik egy.
Egy nap azt mondta a fiának:
– Tedd ezt a sót a vízbe, és gyere vissza reggel!

A fiú úgy is tett, és másnap így szólt hozzá az apja:
– Kérlek, hozd ide a sót, amit tegnap a vízbe tettél!

– Nem találom – mondta a fiú –, hisz elolvadt.
– Kóstold meg a vizet az edénynek ezen az oldalán! Milyen íze van?
– Sós.
– Kortyolj a közepéből! Milyen?
– Sós.
– Most igyál az edény másik oldaláról. Milyen”?
– Sós.
– Öntsd ki az egészet! – mondta az apja.
141
A fiú úgy tett, és amikor a víz elpárolgott, ismét meglátta a sót. Ekkor azt mondta Uddalaka:
– Istent nem érzékelheted itt, fiam, pedig valójában itt van.
Azok, akik keresik a megvilágosodást, nem találják meg, mert nem értik, hogy keresésük tárgya maga
a kereső. Isten, a szépséghez hasonlóan, a szemlélő „én” – jében van.
SZERELEM ÉS SZERETET
– A barátom nem jött vissza a rohamból, Sir. Kérek engedélyt kimenni, és megkeresni őt.
– Nem engedélyezem – mondta a tiszt. – Nem akarom, hogy kockáztasd az életedet egy olyan
emberért, aki valószínűleg halott.
A katona ennek ellenére kiment, és egy óra múlva maga is halálosan megsebesülve, halott barátjának
tetemét cipelve tért vissza. A tiszt dühöngött:
– Mondtam, hogy halott. Most aztán mindkettőtöket elvesztettem. Mondd, volt annak valami
értelme, hogy kimenj, és becipelj egy holttestet?
– Ó, persze, hogy volt, Sir – válaszolta a haldokló. – Amikor megtaláltam, még élt. És azt mondta
nekem: „Jack, biztos voltam benne, hogy értem jössz.”
Egy kislány haldoklott egy olyan betegségben, amiből nyolcéves bátyja valamivel korábban felgyógyult.
A doktor így szólt a fiúhoz:
– Csak a véred transzfúziója mentheti meg kishúgod életét. Kész vagy - e vért adni neki?
A kisfiú szeme tágra nyílt a félelemtől. Habozott egy darabig, aztán azt mondta:
– Rendben van, doktor bácsi, kész vagyok.

Egy órával, a transzfúzió végeztével a kisfiú tétovázva megkérdezte:
– Mondja, doktor bácsi, mikor halok meg?

A doktor csak ekkor értette meg azt a pillanatnyi félelmet, ami elfogta a fiút:
azt gondolta, hogy ha a vérét adja, az életét adja kishúgáért.
142
Egy tanítvány kész volt elhagyni a világot, de azt állította, hogy a családtagjai túlságosan szeretik ahhoz,
hogy elengedjék.
– Szeretnek? – mondta a guru. – Az nem szeretet. Ide figyelj . . .
Azzal elárulta a tanítványnak a jógik egyik titkát, hogy hogyan tettetheti magát halottnak. Másnap a
tanítvány halottnak tűnt minden szempontból, és a ház a család sírásától és jajgatásától visszhangzott.
Ekkor megjelent a guru, és azt mondta a síró családnak, hogy ő képes az embert visszahozni az életbe,
ha van valaki, aki meghalna helyette. Volna-e önként jelentkező?
A „holttest” csodálkozására, családjának minden egyes tagja elkezdett okokat felsorolni, hogy miért
szükséges neki életben maradnia. Felesége ezekkel a szavakkal foglalta össze az érzéseket:
– Semmi szükség, hogy valaki meghaljon helyette. Boldogulunk nélküle is.
Három felnőtt fogyasztotta reggeli kávéját a konyhában, miközben a gyerekek a padlón játszadoztak.
A beszélgetés arra terelődött, hogy mit tennének, ha valami veszély fenyegetne. Mindegyik azt
mondta, hogy első dolga az lenne, hogy a gyerekeket mentse.
Abban a pillanatban a kukta szelepe hangosan beindult, óriási gőzfelhőt lövellve a terembe. Pillanato-
kon belül kint volt mindenki a konyhából – kivéve a földön játszó gyermekeket.
Egy nagyon gazdag ember temetésén egy idegen éppen olyan hangosan sírt és jajgatott, mint a töb-
biek. A szertartást végző pap odament hozzá:
– Talán ön is az elhunyt rokona?

– Nem.
– Akkor ön miért sír?
– Éppen azért.
Minden szomorúság – függetlenül az októl – önmagunkra irányul.
Az üzletasszony eladott egy élénk színű nadrágot egy fiatalembernek, aki szemmel láthatóan örült a
vételnek.
Másnap azonban visszajött, és vissza akarta váltani a nadrágot. Az ok:
143
– A barátnőmnek nem tetszett.

Egy héttel később ismét visszatért, mosolyogva, és ismét meg akarta venni a nadrágot:
– A barátnőd megváltoztatta a véleményét? –kérdezte az eladónő.

– Nem – felelte a fiatalember –, én változtattam barátnőt.
Amikor a gyár leégett, az idős tulajdonos ott állt, hangosan siratva veszteségét.
– Apa, miért sírsz? – kérdezte a fia. – Elfelejtetted, hogy négy nappal ezelőtt eladtuk a gyárat?
Abban a pillanatban felszáradtak az öregember könnyei.
Anya: – Miért szeret a barátnőd?

A fiú: – Úgy gondolja, hogy jóképű, tehetséges, okos és jó táncos vagyok. Anya: – És te mit
szeretsz benne?
A fiú: – Úgy gondolja, hogy jóképű, tehetséges, okos és jó táncos vagyok.
Sok év után két barátnő ismét találkozott.
– Mondd – kezdte az egyik –, mi történt a fiaddal?
– A fiammal? Szegény, szegény fiam! – sóhajtott a másik. – Szerencsétlenül összeházasodott egy

lánnyal, aki egy szalmaszálat nem tesz odébb a házban. Nem főz, nem varr, nem mos, és nem takarít.
Egész nap csak alszik, henyél, és az ágyban olvas. Ha hiszed, ha nem, szegény fiamnak még a reggelijét
is az ágyba kell vinnie.
– Borzasztó, és mi van a lányoddal?
– Ő aztán szerencsés. Feleségül ment egy angyalhoz. A fiú nem engedi, hogy a lányom valamit is
tegyen a házban. Szolgákat fogadott, akik főznek, varrnak, mosnak és takarítanak. És minden reggel
ágyba hozza a lányom reggelijét. Hát hallottál már ilyet? A lányom meg addig alszik, ameddig akar,
egész nap csak pihenget, és az ágyban olvas.
– Gondolja, hogy képes lesz a lányomnak nyújtani, amit ő akar? – kérdezte egy ember a lánya
kérőjétől.
– Természetesen, uram. A lánya ugyanis azt mondja, hogy ő csak engem akar.
144
Senki sem nevezte volna ezt szerelemnek, ha a lány pénzt akart volna. De miért szerelem ez, ha a lány
téged akar?
Amikor Róbert, a tizennégy éves fiú szerelmes lett a tizennégy éves szomszédlányba, mindenét eladta,
és még alkalmi munkákat is vállalt, hogy elég pénzt keressen ahhoz, hogy megvehesse szerelmének azt
a drága órát, amit az kívánt. A szüleinek ez nem tetszett, de úgy határoztak, jobb, ha nem szólnak egy
szót sem.
Eljött a vásárlás napja, de Róbert a pénz elköltése nélkül tért vissza. Ezt a magyarázatot adta:
– Elmentünk az ékszerészhez, ahol ő azt mondta, hogy végül is nem akar karórát. Más dolgok
jobban tetszettek neki, mint például a karkötők, nyakláncok és aranygyűrűk. Miközben nézelődött, s
próbálta eldönteni, hogy mit is akar, visszaemlékeztem, hogy mit mondott nekünk egyszer a tanárunk.
Azt mondta: mielőtt meg akarunk venni valamit, kérdezzük meg magunktól, mire kell az nekünk. Ekkor
ébredtem rá, hogy végül is én nem akarom őt, ezért aztán kiléptem az üzletből, és hazajöttem.
A kisfiú szíve majd meghasadt, amikor kedvenc teknősét a kerti tavacska mellett mozdulatlanul és élet-
telenül a hátán fekve találta.
Az édesapja elkövetett mindent, hogy megvigasztalja:
– Ne sírj kisfiam, csodálatos temetést rendezünk majd Mr. Teknősnek. Készítünk neki egy kis, selyem-
mel bélelt koporsót, megkérjük a temetkezési vállalkozót, hogy helyezzen a sírjára egy kis fejfát, amibe
belevésik majd Mr. Teknős nevét. És minden nap friss virágokat tetetünk a sírjára, sőt még egy cölöp-
kerítést is készíttetünk köré.
A kisfiú szemében felszáradtak a könnyek, és fellelkesült a tervtől. Amikor már minden kész volt, és a
gyászkíséret is összeállt – a papa, mama, a dajka, a kisfiú, mint a fősirató –, méltóságteljesen elindultak
a tavacskához, hogy elhozzák a tetemet. De az eltűnt.
Hirtelen meglátták azonban Mr. Teknőst, amikor az felbukkant a medence mélyéből, miközben boldo-
gan úszkált körbe-körbe. A kisfiú keserű csalódottsággal nézett barátjára, majd megszólalt:
– Öljük meg!
Igazából nem is veled törődöm, hanem azzal a borzongató érzéssel, ami abból származik, hogy szeret-
lek téged.
145
A megvilágosodást kereső buddhista apáca faragott egy Buddha-szobrot, és befedte vékony arannyal.
Nagyon takaros lett, és mindenhová magával vitte.
Évek teltek el, és az apáca, a szobrocskájával együtt, letelepedett egy kis templomban. Itt sok más
Buddha-szobor is volt, mindegyik a maga kis oltárán állt.
Az apáca elkezdett tömjént égetni az ő arany Buddhája előtt, de bosszúságára észrevette, hogy a füst
egy része a többi oltár felé szállt. Ezért aztán papírból kis tölcsért formált, hogy a füstöt az ő Buddhája
felé irányítsa. Ettől azonban az aranyszobrocskának megfeketedett az orra, és nagyon megcsúnyult.
Friedrich Wilhelm, aki a XVIII. század elején Poroszországot uralta, nagyon hirtelen indulatú volt. A
ceremóniákat sem szerette. Sokszor járta Berlin utcáit kíséret nélkül, és ha valaki felbosszantotta – ami
bizony gyakran megtörtént –, tétovázás nélkül ráhúzott a sétabotjával.
Nem is csoda, hogy ezért aztán, ha az emberek megpillantották a távolból, szép csendesen eltűntek a
környékről. Egyik ilyen alkalommal, amikor Friedrich az utcán sétált lefelé, egy berlini túlkésőn vette
észre ahhoz, hogy behúzódjon egy kapualjba.
– Hé, te ott! – kiáltott rá Friedrich. – Hová igyekszel?

Az ember elkezdett reszketni:
– Ebbe a házba, fenség.

– Tiéd ez a ház?
– Nem, fenség.
– A barátodé?
– Nem, fenség.
– Akkor miért akarsz bemenni?
Attól való félelmében, hogy betörőnek gondolják, hirtelen megmondta az igazat:
– Hogy, elkerüljem Önt, fenség.

– Miért akarsz te elkerülni engem?
– Mert félek Öntől, fenség.
Erre Friedrich Wilhelmet elöntötte a düh. A szerencsétlent megragadta, a vállánál fogva elkezdte rázni,
és úgy üvöltötte:
– Hogy merészelsz te félni tőlem! Én a te uralkodód vagyok. Neked szeretned kell engem! Szeress
engem, te nyomorult! Szeress!
Egy erős testalkatú asszony nyomult be a jegyző irodájába, jól becsapva maga mögött az ajtót.
146
– Maga volt az, aki kiadta ezt az engedélyt nekem, hogy összeházasodjam Jacob Jacobsonnal? –
s azzal odavágta a papírt az asztalra.
A jegyző vastag szemüvegén keresztül közelről megvizsgálta a dokumentumot: – Igen, nagys' asszo-
nyom, azt hiszem én voltam. Miért?
– Azért – mondta az asszony –, mert megszökött. Maga most mit szándékozik tenni?
A feleségével való parázs vita után így szólt a férfi:
– Miért nem tudunk mi olyan békésen élni, mint a két kutyánk? Látod, ők sosem veszekszenek.
– Valóban nem – egyezett bele az asszony. – De kötnéd csak őket össze, majd meglátnád, hogy
mi történne!
Egy arab hercegnő a fejébe vette, hogy összeházasodik az egyik rabszolgájával. A király nem tudott
semmit sem tenni vagy mondani, ami a lányát eltántoríthatta volna az elhatározásától. És a tanácsadói
sem tudtak semmi okosat sem mondani neki. Végül megjelent az udvarban egy bölcs, öreg orvos, és
amikor értesült a király kellemetlen helyzetéről, így szólt hozzá:
– Fenségednek rossz tanácsot adtak. Mert ha megtiltja a lánynak a házasságot, akkor neheztelni
fog Önre, és még jobban fog vonzódni a rabszolgához.
– Akkor hát mondd meg, hogy mit tegyek? – kiáltotta a király.

A doktor elmondta a tervét. A király szkeptikus volt, de azért úgy döntött, hogy megpróbálja. Hívatta a
lányát, és azt mondta neki:
– Letesztelem, hogy mennyire szereted ezt az embert. Harminc napra és éjszakára bezárlak a szeretőd-
del együtt egy kis cellába. Ha a végén még mindig hozzá akarsz menni feleségül, beleegyezem.
A hercegnő azt sem tudta hová legyen örömében, megölelte apját, és boldogan ráállt a próbára. Min-
den rendben is ment néhány napig, de aztán jött az unalom. Még egy hét sem telt el, és már más
társaság után vágyott; szeretőjének minden szava és cselekedete ingerelte őt. Két hét után már annyira
undorodott a férfitól, hogy a cella ajtaját verte öklével és sikoltozott. Amikor végül kiengedték, hálából
apja nyaka köré fonta karjait, mert az megmentette attól az embertől, akit most már utált.
A különélés könnyebbé teszi az együttélést. Távolság nélkül nem lehet azonosulni.
A tanítónőnek feltűnt, hogy az egyik kisfiú az osztályban mennyire visszahúzódik, és sokszor el - eltű-
nődik.
– Mi a baj? – kérdezte.
147
– A szüleim – válaszolta. – A papám egész nap dolgozik, hogy ruházzon, tápláljon, és hogy a város
legjobb iskolájába járhassak. Túlórát is vállal, csakhogy egyetemre küldhessen. A mamám pedig
egész nap főz, takarít, vasal és bevásárol, csakhogy nekem semmire se legyen gondom.
– Mitől félsz hát?

– Attól, hogy egy nap megpróbálnak megszökni.
A vasárnapi iskolában a tanítónő minden gyermeknek felírta a nevét a táblára. A név után pedig odaírta
azt, amiért, az a gyermek leginkább hálás, volt. Az egyik kisfiú, amikor nevét a táblára írták, igen kemé-
nyen gondolkozott. S amikor megkérdezték, hogy mi kerüljön a neve után, végül is kibökte:
– Anya.
A tanítónő szépen fel is írta. Már éppen a következő nevet akarta felírni, amikor a kisfiú izgatottan
jelentkezett a kezével.
– Tessék – mondta a tanítónő.

– Tessék letörölni az anyát, és a helyébe írni, hogy kutya.
Miért ne?
Egy férfi felajánlott egy bizonyos összeget a kislányának, ha szépen lenyírja a füvet. Az nagy buzgalom-
mal neki is látott a munkának, és estére már szépen le is volt vágva a fű, pontosabban egy nagy folt
kivételével a sarokban.
Amikor a papája azt mondta, hogy így nem tudja kifizetni az egész összeget, hisz nincs az egész gyep
lenyírva, a kislány azt mondta, hogy inkább hagyja a pénzt, de ő nem vágja le ott a füvet.
A kíváncsiságtól hajtva, a férfi odament az érintetlen területre. Pontosan a közepén ott ült egy nagy
béka. A kislány túlérző szívű volt ahhoz, hogy, keresztülmenjen rajta a fűnyíróval.
Ahol szeretet van, rendetlenség is van. A tökéletes rend temetővé változtatná a világot.
Kisebb tömeg verődött össze az utcasarki szónok körül.
– Jön a forradalom – mondta az –, és mindenki fekete limuzinnal fog járni. Jön a forradalom, és
mindenkinek lesz telefonja a konyhában. Jön a forradalom, és mindenkinek lesz saját földje. Erre egy
hang a tömegből tiltakozni kezdett.
148
– Én nem akarok sem fekete limuzint, sem földet, sem telefont a konyhában.
– Jön a forradalom – válaszolta a szónok –, és azt teszed majd, amit mondanak, te pimasz!
Ha tökéletes világot szeretnél, szabadulj meg az emberektől!
Egy nap Ábrahám meghívott a sátrába egy koldust étkezésre. Miközben az áldást mondták, a koldus
elkezdte káromolni Istent, kijelentvén, hogy még a nevét sem bírja hallani.
Ábrahám dühében elkergette az embert. Aznap este imájában Isten így szólt hozzá: – Ez az ember már
ötven éve átkoz és gyaláz, én mégis adtam neki enni minden nap. Nem bírtad volna elviselni legalább
egy étkezésnél?
A falusi öregasszonyról az a hír járta, hogy Isten megjelenik neki. A helyi pap azonban bizonyítékokat
akart a jelenés hitelességére.
– Ha legközelebb megint megjelenik Isten – mondta –, kérd meg, hogy mondja el neked a bűne-
imet, amelyeket csak egyedül ő ismer. Az aztán elegendő bizonyíték lesz.
Egy hónap múlva ismét eljött az asszony, és a pap megkérdezte, hogy megjelent-e neki Isten újból. Az
asszony igennel válaszolt.
– Megkérdezted tőle, amit mondtam neked?

– Meg.
– És Isten mit mondott?
– Azt mondta: „Mondd meg a papodnak: én megbocsátottam a bűneit.”
Lehetséges, hogy azokat a borzasztó dolgokat, amiket elkövettél, mindenki megbocsájtja, csak te nem
bocsátasz meg önmagadnak?
Egyszer a vének Szkétában voltak, és János apát, a törpe, is velük volt.

Miközben vacsoráztak, egy pap, egy nagyon öregember, felállt, és megpróbálta kiszolgálni őket. De
senki sem fogadott el tőle még egy pohár vizet sem. Kivéve János apátot.
A többieket ez egy kissé megbotránkoztatta, és később így szóltak hozzá:
149
– Te méltónak találtad magad arra, hogy elfogadd ennek az öregembernek a szolgálatát?

Ő így válaszolt:
– Ha én megkínálok valakit egy pohár vízzel, örülök, ha elfogadja. Hát azt akarjátok, hogy elszo-
morítsam ezt az öregembert azzal, hogy megfosztom az adás örömétől?
Amikor a nyolcéves kislány ajándékot vásárolt édesanyjának zsebpénzén, az persze nagyon boldog és
hálás volt. Mert az anyáknak és a feleségeknek általában sok a munkájuk, de kevés az elismerésük.
Úgy látszik, a kislány megérezhetett ebből valamit, mert ezt mondta:
– Ezt azért kapod, Anyu, mert Te olyan sokat dolgozol, és senki sem méltányolja.
Az asszony erre így szólt:
– Édesapád is sokat dolgozik. Mire a kislány:

– Igaz, de ő nem csinál olyan nagy ügyet belőle.
Egy öreg zarándok ballagott a Himalája hegyei közt, amikor csikorgató hidegben elkezdett esni az eső.
Egy fogadós megszólította:
– Apókám, hogy fog maga ebben az időben cél hoz érni?

Az öreg vidáman válaszolt:
– A szívem már ott van, ezért a testem többi részének könnyű követnie.
Jeremiás szerelmes volt egy nagyon magas nőbe.
Minden este hazakísérte őt a munkából, és minden este meg akarta csókolni, de túlságosan félénk volt.
Egy nap aztán összeszedte minden bátorságát:
– Megcsókolhatlak?
A lány beleegyezett. Csakhogy Jeremiás nagyon apró termetű volt, ezért aztán keresni kezdtek valamit,
amire felállhatna. Találtak is egy elhagyatott kovácsműhelyt, benne egy üllővel, ami pontosan elég
naggyá tette Jeremiást.
Miután tovább mentek egy fél mérföldet, Jeremiás megszólalt:
– Kaphatnék még egy csókot, kedves?

– Nem – válaszolta a lány. – Már kaptál egyet. Az elég ma estére.
– Akkor miért hagyod, hogy cipeljem ezt az átkozott üllőt?
150
A szerelem terhet szül, és nem érzi a terhet.
Bagdad kalifájának, akit Al - Mamunnak neveztek, volt egy csodaszép arab telivérje. Egy Omah nevű
nomád mindenáron meg akarta venni a lovat. Rengeteg tevét ajánlott érte, de Al - Mamun nem kívánt
megválni a lótól. Ez annyira felmérgesítette Omáht, hogy elhatározta, csellel szerzi meg a lovat. Tud-
ván, hogy Al - Mamun melyik úton szokott lovagolni, koldusnak öltözve elnyúlt az út mentén, és úgy
tett, mintha nagyon beteg lenne. Al - Mamunnak jó szíve volt, ezért amikor meglátta a koldust, meg-
sajnálta, leszállt a lováról, és azt ajánlotta, hogy besegíti egy közeli fogadóba.
– Sajnos – jajgatott a koldus –, már napok óta nem ettem, és arra sincs erőm, hogy felkeljek.
Erre Al - Mamun gyengéden felemelte az embert a lovára, és utána akart szállni. De ahogy a koldusnak
álcázott ember a nyeregben volt, elügetett, miközben Al - Mamun megálljt kiáltozva futott utána. Mi-
után már kellő távolság volt Omah és üldözője között, Omah megállt és visszafordult.
– Elloptad a lovamat – kiáltotta Al - Mamun. –Csak egy kérésem van hozzád.

– Mi az? – kiáltott Omah vissza.
– Senkinek se mondd el, hogyan szerezted meg a lovat.
– Miért ne?
– Mert lehet, hogy egyszer egy valóban beteg ember fekszik majd az út mentén, de ha ismerik a
trükködet, akkor az emberek faképnél hagyják, és senki sem segít majd rajta.
Közelgett az esős monszun ideje, és egy öregember gödröket ásott a kertjében.
– Mit csinálsz? – kérdezte a szomszédja.

– Mangófákat ültetek.
– És még enni is akarsz azokról a fákról?
– Nem, én már nem élek annyi ideig. De mások fognak enni róla. A minap az jutott eszembe,
hogy egész életemben élveztem a mangó gyümölcsét, amit mások telepítettek. Én ezzel fejezem ki
irányukban a nagyrabecsülésemet.
Diogenész egy nap az utcasarkon állt, és nevetett, mint egy őrült.
– Min nevetsz? – kérdezték a járókelők.

– Látjátok azt a követ az utca közepén? Reggel óta, mióta itt vagyok, már tíz ember botlott meg
benne, és átkozta meg. De egy sem vette a fáradságot, hogy elvegye onnan, hogy mások ne bukja-
nak fel benne.
151
Egy guru azt kérdezte a tanítványaitól, miből tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkez-
dődött a nappal. Az egyik azt mondta:
– Ha a távolban látsz egy állatot, és meg tudod mondani, hogy az tehén vagy ló. – Nem – mondta
a guru.
– Ha ránézel egy távolban lévő fára, és meg tudod mondani, hogy az körtefa vagy mangófa.
– Ez sem jó – mondta a guru.
– Hát akkor mi a helyes válasz? – kérdezték a tanítványai.
– Ha egy férfinak az arcába nézel, és felismered benne testvéredet, vagy ha egy nőnek az arcába
nézel, és felismered benne nővéredet. Ha még erre képtelen vagy, mindegy, hogy hol áll a nap,
továbbra is éjszaka van.
Charles Lamb - t, a híres esszéírót, meglátogatta egy barátja, és így szólt hozzá:
– Be akarlak mutatni Mr. X. Y - nak.
– Köszönöm, de ne fáradj vele – mondta Lamb –, nem kedvelem azt az embert.
– De még csak nem is ismered!
– Úgy van. Éppen ezért nem kedvelem őt – válaszolta Lamb.
– Ha emberekről van szó, ismerem már magam, annyira, hogy tudom, mit kedvelek.
– Nem inkább arról van szó, hogy azt kedveled, amit ismersz?
A hitközséget roppant izgatta, hogy a rabbijuk miért tűnik el minden héten, a szombat ünneplésének
kezdetén. Azt gyanították, hogy titokban a Mindenhatóval találkozik, ezért aztán megbízták az egyikü-
ket, hogy kövesse őt.
Az ember ezt látta: a rabbi földművesnek álcázta magát, és egy megbénult keresztény asszonynak se-
gédkezett, aki egy kunyhóban lakott. Kitakarította a helyiséget, és ünnepi ebédet készített neki.
Amikor a kém visszatért, a hitközség megkérdezte:
– Hová ment a rabbi? Fel az égbe?
– Nem – válaszolta az ember –, még annál is magasabbra.
Amikor Earl Mountbatten, India utolsó alkirálya, kihirdette, hogy unokaöccsére, Fülöp herceg elje-
gyezte Erzsébet hercegnőt, Mahatma Gandhi ezt mondta neki:
152
– Örülök, hogy unokatestvéred a leendő királynőt fogja feleségül venni. Illenék nekik valami aján-
dékot adnom, de hát mit adhatnék nekik? Semmim sincs.
– Itt van a szövőszéked – mondta az alkirály. –Láss munkához, és szőj nekik valamit!
Gandhi egy asztalterítőt készített számukra, amit Mountbatten a következő üzenettel küldött Erzsébet
hercegnőnek: „Tegye ezt a koronázási ékszerek mellé!” . . . mert ezt olyan ember szőtte, aki ezt
mondta: „Az angoloknak barátként kell távozniuk.”
Volt egyszer egy öreg szúfi, aki abból élt, hogy mindenféle limlommal kereskedett. Úgy tűnt, hogy nincs
józan ítélőképessége, mert az emberek gyakran hamis pénzzel fizettek neki, és ő minden tiltakozás
nélkül elfogadta; vagy sokszor azt állították, hogy már fizettek, pedig valójában még nem, de ő mégis
elfogadta állításukat.
Amikor halálát érezte közeledni, égre emelte szemét, és így szólt:
– Ó, Allah, sok-sok rossz érmét elfogadtam az emberektől, és sosem ítéltem el őket a szívemben.
Úgy véltem, hogy egyszerűen nem tudták, hogy mit cselekedtek. Én is csak egy rossz érme vagyok.
Kérlek, ne ítélj el engem!
És egy hang hallatszott, amely ezt mondta:
– Hogyan is lehetne elítélni valakit, aki senkit sem ítélt el?

Sokan tudnak szeretetre méltó dolgokat cselekedni. De kevesen vannak azok, akik szeretetteljesen
tudnak gondolkodni.
A család vacsorához készülődött. A legidősebb fiú bejelentette, hogy feleségül veszi az utca másik ol-
dalán lakó lányt.
– De hisz a családja egy fillért sem hagyott rá? – ellenezte az apa.

– És még egy fillért sem takarított meg – tette hozzá az anyja.
– Semmit sem tud a fociról – mondta az öccse.
– Még sosem láttam lányt ilyen furcsa hajjal – mondta a húga.
– Mást sem csinál, csak regényeket olvas – mondta a nagybácsi.
– És milyen rossz ízléssel válogatja össze a ruháit – mondta a nagynéni.
– De bezzeg a púderrel és az arcfestékkel nem takarékoskodik – mondta a nagymama.
– Ez mind igaz – válaszolta fiú. – De van valami, ami mindannyiunknál szerencsésebbé teszi.
– Mi az? – akarták mindannyian tudni.
– Nincs családja!
153
Anastasius apátnak volt egy nagyon finom, pergamenkötésű könyve, ami megért húsz pennyt. Benne
volt a teljes Ó- és Újtestamentum is. Egyszer egy bizonyos szerzetes jött hozzá látogatóba, és látván a
könyvet, el is tűnt vele. Így aztán aznap, amikor Anastasius a napi szentírási részt akarta elolvasni, látta,
hogy a könyv eltűnt, és azonnal tudta, hogy csak az a szerzetes vihette el. De nem küldött senkit sem
utána, mert attól félt, hogy a lopás bűnéhez még majd hamis eskü is társul.
A szerzetes eközben bement a városba, hogy eladja a könyvet. Tizennyolc pennyt kért érte. Az antik-
várius azt mondta:
– Add ide a könyvet, hogy megbecsültethessem az értékét!
A könyvvel aztán elment a szentéletű Anastasiushoz, és megkérdezte tőle:
– Atyám, vessen egy pillantást erre a könyvre, és mondja meg, megér – e, ez tizennyolc pennyt!
Anastasius azt mondta:
– Igen, ez egy finom könyv. Tizennyolc pennyért nagyon jó vásárt csinálsz vele.
Azzal az antikvárius visszament a szerzeteshez, és így szólt hozzá:
– Itt a pénzed. Megmutattam a könyvet Anastasius atyának, és azt mondta, hogy megér tizen-
nyolc pennyt.
A szerzetes nagyon elcsodálkozott.
– Csak ennyit mondott? Nem mondott semmi mást?
– Nem, egy szóval sem mondott többet.

– Én viszont meggondoltam magam, és nem akarom eladni a könyvet.
Azzal a szerzetes visszament Anastasiushoz, és sűrű könnyek közt kérte őt, hogy vegye vissza a könyvet,
de ő gyengéden így szólt:
– Nem, testvérem, csak tartsd meg. Fogadd el ajándékként!

De a szerzetes ezt mondta:
– Ha nem veszed vissza, sosem lesz békém. Aztán a szerzetes élete végéig Anastasiusnál maradt.
Jitoku tehetséges költő volt, és egy nap elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a Zent. Meg is beszélt
egy időpontot a kyotói Ekkei mesterrel. Nagy reményekkel ment a mesterhez, de ahogy belépett hozzá,
egyből kapott egy pálcaütést. Még soha, senki sem merte őt megütni. De mivel a Zen-szabályok szerint
senki sem szólhatott vagy tehetett semmit sem a mester engedélye nélkül, így csak csendben kiment.
Átment Dokuon, a főtanítvány, lakhelyére, akinek elmondta az egész esetet, és azt a szándékát is, hogy
a mestert kihívja párbajra.
– De hisz a mester kedves volt hozzád – mondta Dokuon. – Vesd bele magad a zen gyakorlásába,
és magad is meglátod majd.
154
Jitoku pontosan úgy is tett. Erőfeszítéseinek oly nagy volt az intenzitása, hogy három nap és három éj
múltán minden képzeletét felülmúló eksztázisos megvilágosodásban volt része. Ezt maga Ekkei is elis-
merte.
Jitoku még egyszer elment Dokuonhoz, hogy megköszönje tanácsát, és azt mondta neki:
– Ha nem lettél volna ennyire józan, sosem részesedtem volna ebben a mindent átformáló él-
ményben. Ami pedig a mestert illeti, most már látom, hogy nem volt elég kemény az ütése.
Muszo, korának egyik leghíresebb mestere, egy tanítvánnyal együtt utazott.

Egy folyóhoz értek, és kompra szálltak. Az már éppen indulni készült, amikor egy részeg szamuráj ro-
hant oda, felugrott a teli hajóra, amitől az csaknem elsüllyedt. Aztán a szamuráj olyan vadul tántorgott
körbe, hogy a törékeny jármű épségét veszélyeztette. Ezért a kompos könyörögni kezdett, maradjon
csendben.
– Úgy össze vagyunk itt zsúfolva, mint az egres befőtt az üvegben – mondta a szamuráj harago-
san. Majd amikor megpillantotta Muszót, így kiáltott – Ezt, ni!
Dobjuk ki a szent embert!
– Kérlek, légy türelemmel! – mondta Muszo. –Mindjárt átérünk a túlsó partra.
– Még hogy én türelemmel! – kiáltotta az vadul. – Hát ide figyelj! Ha nem ugrasz be magadtól
azonnal, én doblak be a vízbe még ebben a percben.
A szamurájt annyira feldühítette a mester fenyegetések közepette tanúsított nyugalma, hogy odalé-
pett Muszóhoz, és úgy képen vágta, hogy annak kiserkent a vére. A tanítványnak elege lett. Roppant
erős ember volt, és ezt mondta:
– Ezért meg fog halni.

– Miért izgatod fel magad ennyire egy semmiség miatt? – mondta Műszó mosolyogva. – Az ilyen
alkalmakkor tesztelhetjük haladásunkat. Vésd jól eszedbe, hogy a türelem nemcsak szó.
Aztán a következő kis versikét komponálta:
Az ütő, és akit megütnek:
szereplői ők csak annak a darabnak, mely, álomnál
hosszabban nem tarthat.
Hét őrült embert meghívtak a szomszéd falu ünnepségeire. Éjjel erősen berúgva tántorogtak hazafelé
a saját falujukba, amikor eleredt az eső. Ezért aztán leheveredtek egy hatalmas indiai fügefa alá. Ami-
kor másnap reggel felébredtek, óriási sírásba-rívásba kezdtek.
– Mi történt? – kérdezte egy vándor.
155
– Tegnap éjjel összebújtunk itt a fa alatt, és elaludtunk. Amikor reggel felébredtünk, a végtagja-
ink úgy össze voltak gabalyodva, hogy nem tudjuk eldönteni, melyik kihez tartozik.
– Na ezen, könnyű segíteni – mondta az ember. – Adjatok egy tűt!

Aztán jó erősen beledöfte a tűt az első lábba, amit megpillantott.
– Jaj! – kiáltott fel az egyik ember.

– Na, látod – mondta az ember –, ez a te lábad. Aztán beleszúrt egy karba.
– Jaj! – jajdult fel egy másik, a kar tulajdonosaként azonosítván ezzel magát.
És ez így ment mindaddig, míg az összes végtag ki nem szabadult, és a bolondok boldogan, a szúrások-
kal mit sem törődve, mentek vissza a falujukba.
Ha a szíved ösztönszerűen reagál mások örömére és bánatára, tudni fogod, hogy már eltűnt az éned,
és megtapasztaltad az emberiséggel való egytestűségedet. És akkor végre elérkezett a szeretet.
AZ IGAZSÁG
Az igazság nem található szólamokban. . . .
Egy ember teát ivott a barátjával egy étteremben. Hosszan és mélyen nézett a csészéjébe, majd le-
mondóan sóhajtva így szólt:
– Ah, barátom, az élet olyan, mint egy csésze tea.
A másik sokáig gondolkozott ezen, ő is hosszan és erősen nézte a saját csészéjét, majd megkérdezte:
– Miért? Miért olyan az élet, mint egy csésze tea?

Az ember ezt mondta:
– Honnan tudjam én azt? Hát intellektuel vagyok én?
. . . de számokban sem . . .
156
– Fogoly – szólt a bíró –, bűnösnek találom huszonhárom rendbéli vétségben.

Ezért összesen százhetvenöt évre ítélem.
A fogoly már öregember volt. Sírni kezdett. A bíró arckifejezése megenyhült.
– Nem akartam kemény lenni – mondta. – Tudom, hogy az ítélet, amit kiszabtam önre, igen ke-
mény. Nem kell az egészet letöltenie.
Az elítélt szeme felcsillant a reménytől.
– Úgy van – mondta a bíró. – Csak annyit üljön le, amennyit tud.
A püspök elrendelte, hogy a papok házvezetőnőinek legalább ötvenévesnek kell lenniük. Egyházme-
gyéjének látogatása közben ugyancsak meglepődött, amikor rájött, hogy az egyik papja úgy akarta be-
tartani az előírást, hogy két, huszonöt éves házvezetőnőt tartott.
. . . nevekben sem . . .
Amikor eljött az ideje, hogy elsőszülöttjüknek nevet adjanak, a férj és a feleség vitatkozni kezdtek. Az
asszony az ő apja után akarta nevezni, a férfi pedig a sajátja után. Végül is a rabbihoz fordultak, hogy
eldöntse a vitát.
– Mi volt az apád neve? – kérdezte a rabbi a férjet.

– Abijah.
– És a te apád neve? – kérdezte az asszonyt.
– Abijah.
– Akkor mi a probléma? – kérdezte zavarodottan a rabbi.
– Nézze, rabbi – mondta az asszony –, az én apám tudós volt, az övé pedig lótolvaj. Hogyan en-
gedhetném meg, hogy a fiamat egy ilyen ember után nevezzük?
A rabbi ezen igen erősen elgondolkodott, mert a probléma valóban kényes volt. Nem akarta, hogy az
egyik fél úgy érezze, ő nyert, miközben a másik vesztesnek érezné magát. Ezért aztán végül is így szólt:
– Az ajánlatom a következő. Nevezzétek a fiút Abijahnak. Aztán várjatok, és nézzétek meg, hogy
tudós vagy lótolvaj lesz-e belőle. Akkor aztán tudni fogjátok, hogy ki után neveztétek el őt.
157
. . . jelekben sem . . .
– Azt mondják, eladtad a kerékpárodat.

– Úgy van.
– Mennyiért adtad el?
– Harminc dollárért.
– Reális összeg.
– Az. De ha tudtam volna, hogy az illető nem fog fizetni, akkor kétszer annyit kértem volna tőle.
. . . elméletekben sem . . .
A motivációs szemináriumról frissen visszatért menedzser az irodájába hívatta az egyik alkalmazottat,

és így szólt hozzá:
– Mától fogva saját maga fogja megtervezni és ellenőrizni is a munkáját. Biztos vagyok benne,
hogy ez jelentősen növelni fogja a termelékenységet.
– És a fizetésem is több lesz? – kérdezte a dolgozó.
– Nem, az nem. A pénz nem motivációs tényező, a fizetésemelésből nem származik semmi siker-
élmény.
– De ha a termelékenység növekszik, a fizetésem több lesz?
– Nézze – mondta a menedzser. – Ön szemmel láthatóan nem érti a motivációs elméletet. Vigye
magával ezt a könyvet, és olvassa el, ez majd megmagyarázza, hogy igazából mi is motiválja magát.
Távozóban az ember még visszafordult, és megkérdezte:
– Ha elolvasom a könyvet, több lesz a fizetésem?
A házaspár nem tudta, hogy mit kezdjenek hároméves kisfiúknak az újszülöttel szembeni féltékenysé-
gével. Egy gyermekpszichológiával foglalkozó könyv azonban felvilágosította őket.
Egy nap, amikor a kis srác különösen rossz hangulatban volt, édesanyja így szólt hozzá:
– Fogd ezt a mackót, kisfiam, és mutasd meg nekem, hogy milyen érzéseid vannak a bébivel kapcsolat-
ban!
A könyv szerint a gyermeknek ütni és gyömöszölni kellett volna a mackót. De a hároméves megragadta
a lábánál a macit, szemmel látható örömmel odament a bébihez, és jól fejbe verte vele.
158
. . . szavakban sem . . .
– Szeretném a lelkiséget megtanulni – mondta a szomszéd Naszreddín mullahnak. – Volnál olyan

szíves átjönni hozzám, és beszélni róla?
Naszreddín azonban nem kötelezte el magát. Látta ugyan, hogy a férfinek az átlagnál nagyobb az intel-
ligenciája, de azt is látta, hogy az a hamis elképzelése van, hogy a misztikát szavak útján is át lehet adni.
Néhány nappal később a szomszéd a háztetőről kiáltott rá:
– Mullah, szükségem lenne a segítségedre a tüzet fújni. A parázs kialvó félben van.
– Miért is ne – mondta Naszreddín. – A lélegzetem a rendelkezésedre áll.

Gyere át hozzám, és vigyél belőle annyit, amennyit csak bírsz.
A karmester a zenekarával gyakorolt, és így szólt a trombitáshoz:
– Azt hiszem, ez a rész inkább wagneri megközelítést igényel, ugye sejti mire gondolok? Valami
magabiztosabbat, hogy úgy mondjam, hangsúlyozottabbá több szusszal, nagyobb mélységgel, több
A trombitás közbevágott:
– Szóval hangosabban akarja, uram?

A szegény karmester csak annyit tudott mondani:
– Igen, arra gondolok.
. . . szólamokban sem . . .
Egy egyházi egyesület azt a hotelt szokta használni konferenciáira, melynek a mottója nagy betűkkel a
lobbi falára volt írva: „Nincsenek problémák, csak lehetőségek.”
Egy férfi jött a recepcióhoz, és így szólt:
– Elnézést kérek, de van egy problémám. A recepciós széles mosollyal válaszolt:
– Itt nincsenek problémák, uram. Csak lehetőségek.

– Nevezze, aminek akarja – mondta a férfi türelmetlenül –, de egy hölgy van a nekem szánt szo-
bában.
159
. . . elnevezésekben sem, . . .
Egy angol kivándorolt az Egyesült Államokba, és amerikai állampolgár lett belőle.

Amikor visszatért Angliába vakációzni, az egyik rokona megfeddte őt az állampolgárság felcseréléséért:
– Mit nyertél azzal, hogy amerikai állampolgár lettél?
– Hát annyit bizonyosan, hogy én az amerikai függetlenségi háborúban a nyertesek oldalán va-
gyok – hangzott a válasz.
. . . egyezményekben sem . . .
Amikor újrarajzolták az orosz-finn országhatárt, az éppen az egyik földműves földjének a közepén ment
keresztül. A földműves választhatott, hogy a földjét Oroszországban vagy Finnországban akarja-e. Meg-
ígérte, hogy komolyan megfontolja a dolgot, majd néhány hét múlva kijelentette, hogy ő Finnország-
ban akar élni. Erre egy sereg feldühödött orosz hivatalnok rontott rá, és mind azt magyarázta, hogy
milyen előnyei lennének annak, ha nem Finnországhoz, hanem Oroszországhoz tartozna. A férfi meg-
hallgatta őket, majd így szólt: – Amit mondtak, azzal én mind tökéletesen egyetértek. Valójában mindig
is arra vágytam, hogy Oroszhonban lakjam. De az én koromban már egyszerűen képtelen lennék még
egy orosz telet túlélni.
. . . megkülönböztetésekben sem. . . .
Egy férfi filozófiából írta a doktori értekezését. Felesége csak akkor jött rá, hogy mennyire komolyan
veszi ezt, amikor egyszer megkérdezte a férjétől, hogy miért is szereti őt ilyen nagyon. A férfi, mintha
puskából lőtték volna, úgy kérdezett vissza:
– Mire utalsz, amikor azt mondod, hogy „ilyen nagyon”? Az intenzitásra, a mélységre, a gyakoriságra,
a minőségre vagy az időtartamra?
Azzal, hogy szétszedte a szirmait, még senki sem fedezte fel a rózsa szépségének titkát.
Általában a statisztikákban sem találjuk meg az igazságot. . . .
160
Naszreddínt letartóztatták, és bíróság elé állították azzal a váddal, hogy lóhúst is tett a csirkesültbe,
amit az éttermében felszolgált.
ítélet hirdetés előtt a bíró tudni akarta, hogy milyen arányban keverte a lóhúst a
csirkehússal. Naszreddín eskü alatt állította, hogy fele - fele arányban.
A tárgyalás után az egyik barátja megkérdezte, hogy mit is jelentett pontosan a fele - fele arány.
– Egy ló, egy csirke – válaszolta Naszreddín.
Száz favágó dolgozott az erdőben hat hónapig, miközben két nő mosott és főzött rájuk. A munka vé-
geztével két férfi feleségül vette a két nőt. A helyi újság azt írta, hogy a férfiak két százaléka feleségül
vette a nők száz százalékát.
. . . logikában sem . . .
Egy hatalmas férfi kifelé indult a kocsmából.
– Miért ilyen korán? – kérdezte a kocsmáros.

– Az asszony miatt.
– Szóval te is félsz a feleségedtől? Hát ember vagy te, vagy egér?
– Egy dologban teljesen biztos vagyok. Egér nem vagyok, mert azoktól fél a feleségem.
Egy párizsi filozófiaprofesszor egy nap kikiáltotta magát a föld legnemesebb emberének. Tanítványa-
inak a következőképp bizonyította ezt.
– Melyik a legnagyobb nemzet a földön?

– Természetesen Franciaország – mondták egyhangúan.
– És melyik Franciaország legnagyobb városa.
– Természetesen Párizs.
– És, ugye, Párizs legnagyszerűbb és legszentebb helye az egyetem? És ki kételkedhet abban,
hogy egy egyetem legnagyszerűbb és legnemesebb tanszéke a filozófia tanszék? És, mondják, ki a
filozófia tanszék vezetője?
– Ön – válaszolták kórusban.
161
Doktor: – Lábfájását az öregkor okozza.

Beteg: – Ne nézzen bolondnak, doktor úr! A másik lábam is pont olyan idős.
. . . elvonatkoztatásokban sem . . .
Hogennek, a Zen-mesternek, ezt mondta egyszer egy tanítvány:
– Amikor az előző mesteremnél tanultam, rájöttem valamire azzal kapcsolatban, hogy mi is a

Zen.
– És mire jöttél rá? – kérdezte Hogen.

– Amikor azt kérdeztem a mestertől, hogy ki a Buddha (amin természetesen a valóságot értet-
tem), azt válaszolta, hogy „Ping-ting tüzért jön”.
– Nagyszerű válasz volt – mondta Hogen –, de attól félek, hogy esetleg rosszul értetted. Mondd,
hogyan értelmezted ezt a választ?
– Nos – kezdte a tanítvány –, Ping-ting a tűz istene. Azt állítani, hogy a tűz istene tüzért jön,
legalább annyira abszurd, mint azt kérdezni tőlem, akinek az igazi lényege valójában Buddha, hogy
ki a Buddha. Hogyan tud valaki, aki valójában, még ha csak a tudatalattijában is, Buddha, egy Budd-
hára vonatkozó kérdést megfogalmazni?
– Ó, ó! – mondta Hogen. – Pontosan ettől féltem. Teljesen tévúton jársz.

Kérdezz most engem!
– Rendben. Kicsoda Buddha?

– Ping-ting tüzért jön – mondta Hogen.
A nagy Gensa egyszer egy hivatalnokot hívott teára. A szokásos üdvözlések után a hivatalnok így szólt:
– Nem akarom elszalasztani ezt a lehetőséget, hogy egy ilyen nagymesterrel tölthetek némi időt.
Mondd meg, kérlek, mit jelent az, amikor azt mondják, hogy annak ellenére, hogy minden nap a tulaj-
donunkban van, mégsem látjuk?
Gensa megkínálta a hivatalnokot egy darab süteménnyel. Aztán teát töltött neki. Étkezés után, mivel a
hivatalnok azt gondolta, hogy a mester nem hallotta az első mondatát, megismételte a kérdést.
– Igen, természetesen – mondta a mester. – Azt jelenti: nem látjuk, bár minden nap a tulajdo-
nunkban van.
162
Akik tudják, nem mondják. Azok, akik mondják, nem tudják. A bölcsek ezért hallgatnak. Az okos beszél
– a buta vitázik.
Az igazság változik.
Egy utas teljesen eltévedt a nagy óceánjáró fedélzetei között. Végül talált valakit a személyzetből, akit
megkért, hogy segítsen megkeresni a kabinját.
– Mi volt a kabinja száma, uram? – kérdezte az.
– Nem tudnám megmondani, de azonnal megismerném, mert az ablakában egy világítótorony

látszott.
Bíró: – Hány éves?

Elítélt: – Huszonkettő, uram.
Bíró: – Ezt mondja már tíz éve.
Elítélt: – Úgy van, uram. Én nem vagyok az a típus, aki egyszer ezt mond, máskor meg azt.
Idős színésznő: – Én tényleg nem tudom a koromat. Percről percre változik.
Az igazság viszonylagos lehet.
Egy amerikai turista életében először utazott más országba. Az első külföldi repülőtéren választania
kellett két átjáró közül, az egyik az „állampolgárok”, a másik az „idegenek” számára volt kijelölve. Gon-
dolkodás nélkül az elsőt választotta. Amikor később figyelmeztették, hogy a másik sorba kell állnia,
tiltakozni kezdett:
– Én nem vagyok idegen! Én amerikai vagyok.
Amikor Oscar Wilde, az angol színműíró, késő éjjel megérkezett a klubba, miután tanúja volt új darabja
csúfos fogadtatásának, valaki megkérdezte tőle:
– Na, hogy ment az előadás, Oscar?

163
– Ó – mondta Wilde –, az előadásnak nagy sikere volt. A közönség viszont megbukott.
Az igazság valóság. . . .
Egy szerzetes egyszer ezt mondta Fuketszunak:
– Egyszer mondtál valamit, ami elgondolkoztatott, nevezetesen az, hogy az igazságot beszéd nél-
kül is átadhatjuk, és csendben sem kell maradnunk.
Megmagyaráznád ezt nekem?
Fuketszu így válaszolt:
– Ah, amikor még kissrác voltam Dél-Kínában! Tavasszal hogy énekeltek a madarak a virágok
közt!
Gondolkodom, tehát öntudatlan vagyok.
A gondolat pillanatában már az elvonatkoztatás, VALÓTLAN világában tartózkodom – vagy a múltéban,

vagy a jövőében.
. . . de mérhetetlen.
Egy béka egész életében egy kútban élt. Amikor megpillantott egy másik békát is ott, nagyon megle-
pődött.
– Hát te honnét kerültél ide? – kérdezte.

– A tengerből. Én ott élek – mondta a másik.
– Milyen az a tenger? Van olyan nagy, mint az én kutam?
A tengeri béka nevetett:
– Össze sem lehet vele hasonlítani – mondta.
A kútban lakó béka úgy tett, mintha érdekelné, amit látogatója a tengerről mesélt. De magában azt
gondolta:
– Kétségtelenül ez a legnagyobb hazug, akivel valaha is találkoztam életemben.

És a legarcátlanabb is.
164
Hogyan beszéljünk az óceánról egy kútban élő békának? Vagy a valóságról az ideológusnak?
Az igazság valójában az, amit cselekszel.
Baal Sem tanítványai egyszer azt kérdezték:
– Kedves rabbi, mond meg nekünk, hogyan kell Istent szolgálnunk?

Ő ezt válaszolta:
– Honnan tudjam én azt?

Aztán a következő kis történetet kezdte el mesélni:
– A királynak volt két barátja, akiket bűnösnek találtak, és halálra ítéltek. A király, bár szerette
őket, mégsem merte őket csak úgy felmenteni, mert félt attól, hogy rossz példát mutat a népnek.
Ezért aztán következőképp rendelkezett.
Kifeszíttetett egy kötelet egy mély szakadék felett, és a barátainak azon kellett keresztülmenni: vagy a
szabadságba, vagy, ha leestek, a halálba. Az első szerencsésen átjutott. A másik át kiáltott neki a sza-
kadék innenső oldaláról: „Barátom, hogy csináltad ezt?” Az első visszakiáltott: „Mit tudom én? Amikor
azt éreztem, hogy az egyik oldalra billenek, visszadőltem a másikra.”
A kerékpározást nem az osztályteremben tanulod meg.
Kisfiú a villanyszerelőhöz:
– Valójában mi is az, az elektromosság?

– Nem tudom, fiam. De fényt tudok adni vele neked.
Egy ember azt kérte Bajazidtól, hogy fogadja fel őt tanítványának.
– Ha az igazságot keresed – mondta Bajazid –, akkor van néhány feltétel, amit teljesítened kell,
és néhány szolgálat, amit el kell végezned.
– Mik ezek?
– Vizet kell merned, fát kell vágnod, takarítanod és főznöd kell.
– Én az igazságot keresem, nem munkát – mondta az ember távozóban.
165
Nem sokkal Mokse rabbi halála után, a kotiki Mendel rabbi megkérdezte az egyik tanítványt:
– A mesteretek mit tartott a legfontosabbnak? A tanítvány gondolkodott egy pillanatig, majd ezt
mondta:
– Azt, amit éppen akkor csinált.
Az igazságot legjobban csenddel lehet kifejezni. . . .
Bodhidharmát tartják az első Zen pátriárkának. Ő volt az, aki a hatodik században a buddhizmust Indi-
ából Kínába vitte. Amikor elhatározta, hogy hazatér, maga köré gyűjtötte kínai tanítványait, hogy kine-
vezzen valakit utódjául. Azzal ellenőrizte felfogóképességüket, hogy mindegyiknek feltette a következő
kérdést:
– Mi az igazság? Dofuku ezt mondta:

– Az igazság túl van minden állításon és tagadáson.
Bodhidharma ezt mondta:
– Tiéd a bőröm.
Aztán Szoji szólalt meg:
– Az igazság olyan, mint Anand látomása Buddha birodalmáról: egy pillanat műve egyszer s min-
denkorra.
Bodhidharma ezt mondta:
– Tiéd a húsom. Doiku pedig ezt mondta:

– A szél, a víz, a föld és tűz négy eleme üres. Az igazság nem kézzelfogható.
Bodhidharma ezt válaszolta:
– Tiéd a csontom.
Végül a mester Ekára nézett, aki mélyen meghajolt, mosolygott, és csendben maradt. Bodhidharma
azt mondta:
– Tiéd a velőm.
Az ötödik Zen pátriárka, Hung - jun, ötszáz szerzetes közül Hui - nenget választotta utódjául. Amikor
megkérdezték, hogy miért, ezt válaszolta:
166
– A többi négyszázkilencvenkilenc mind tökéletesen megértette, hogy mi a Buddhizmus. Hui -

neng az egyedüli, akinek fogalma sincs róla. Ő az a típus, akit nem lehet közönséges mércével mérni.
Ezért esett rá a hiteles átöröklés köpenye. és szükség van hozzá az emberi szellem leghatalmasabb
teljesítményére: nyitottságra . . .
Azt mondják, hogy amikor Új-Mexikó az Egyesült Államokhoz került, és az első bírósági tárgyalásra ke-
rült a sor, egy olyan kemény embert neveztek ki bírónak, aki előzőleg cowboy volt, és az indiánok ellen
harcolt.
Elfoglalta helyét a bírói székben, és megnyitotta a tárgyalást. A vádlottat ló tolvajlással gyanúsították.
Az ügyész végezte a munkáját: meghallgatták a felperest és a tanúkat.
Ekkor a védőügyvéd is szólásra emelkedett:
– És most, bíró úr, szeretném a védencem oldaláról is megvilágítani a történteket.
A bíró azonban ezt mondta:
– Üljön le! Teljesen felesleges. Csak összezavarná az esküdteket.
Ha egy órád van, tudod a pontos időt. Ha két órád van, sosem vagy egészen biztos benne.
… és rettenhetetlen szívre.
Hangosan kopogtak a kereső szívén.
– Ki az? – kérdezte ijedten a kereső.

– En, az igazság – jött a válasz.
– Ne nevettesd ki magad! – mondta a kereső. –Az igazság csenddel beszél.
Ez aztán hatékonyan megszüntette a kopogtatást, a kereső nagy meg-
könnyebbülésére.
Azt azonban sosem tudta meg, hogy a kopogtatást szívének félelmetes dobogása okozta.
Az igazság, amely szabaddá tesz bennünket, majdnem mindig az, az igazság, amelyet legszívesebben
meg sem hallanánk.
167
Tehát amikor azt mondjuk, hogy valami nem igaz, többnyire azt értjük rajta: „Ez nekem nem tetszik.”
Az igazság tisztaságát nem szükséges kedvességgel tompítani. . . .
Egy kínai kiadó elutasító formulája, amivel a kéziratot visszaküldi a szerzőnek:

„Különleges élvezettel tanulmányoztuk kéziratát. De attól félünk: ha kiváló munkáját közreadnánk, tel-
jesen lehetetlen lenne számunkra olyan munkákat kiadni, amelyek nem ütik meg ugyanezt a szintet.
Márpedig elképzelni sem tudjuk, hogy a következő száz esztendőben egy is megközelítené az Önét.
Ezért legnagyobb sajnálatunkra vissza kell küldenünk az Ön nagyszerű művét. Ezer bocsánatot kérünk
rövidlátásunkért és gyávaságunkért.”
. . . vagy kulturált kifejezésekkel.
Egy amerikai lány, aki egy régi vágású iskolában vett táncleckéket, hajlamos volt arra, hogy ő vezesse
a partnerét. Emiatt aztán gyakran születtek ilyen megjegyzések:
– Hé, döntsük el, hogy ki vezet! Te, vagy én? Egyszer egy kínai fiú lett a partnere. Néhány perccel
a tánc megkezdése után kedvesen a lány fülébe súgta:
– Általában nem előnyös, ha táncolás közben a hölgy félretesz minden előzetes elképzelést,
amely a pár által követendő útirányra vonatkozik.
Az igazságot néha őszinteséggel leplezzük. . . .
Két üzletember találkozott a vasútállomáson.
– Hello.
– Hello. Csend.
– Hová utazol?
– Kalkuttába. Csend.
168
– Na, ide figyelj! Ha azt mondod, hogy Kalkuttába utazol, tudod, hogy azt fogom gondolni, hogy
valójában Bombaybe tartasz. De én most történetesen tudom, hogy te tényleg Kalkuttába utazol.
Hát akkor, miért nem mondod meg az igazat?
. . . néha pedig hazugsággal fedjük fel . . .
Egy részeg dülöngélt éjjel a városka utcáin, mígnem beleesett egy pöcegödörbe. Ahogy egyre mé-
lyebbre süllyedt a lében, kiabálni kezdett:
– Tűz! Tűz! Tűz!

Néhány járókelő' meghallotta, és segítségére siettek. Miután kihúzták, megkérdezték, hogy miért kiál-
tott „tüzet”, amikor nem is volt tűz.
Ezt a klasszikus választ adta nekik:
– Segítségemre sietett volna egy is közületek, ha azt kiáltoztam volna, hogy „Szar!”?
Egy katonát sürgősen hazaküldtek a frontról, mert az édesapja haldoklott. Azért kapta meg ezt a lehe-
tőséget, mert ő volt az egyedüli családtag.
Amikor belépett az intenzív osztályra, azonnal észrevette, hogy a félig öntudatlan ember, akiből min-
denféle csövek álltak ki, nem az édesapja. Valaki óriási hibát követett el, és nem a megfelelő embert
hívták haza.
– Mennyi ideig élhet még? – kérdezte a doktort.

– Nem többet, mint néhány órát. Éppen hogy csak ideért.
A katona a haldokló fiára gondolt, aki ezer mérföldekre innen, Isten tudja, hol harcolt. Aztán meg az
öregemberre, aki csak azért kapaszkodott, az életbe, mert remélte, hogy halála előtt még egyszer
együtt lehet a fiával. És nem tétovázott tovább. Előre hajolt, megfogta az öreg kezét, és gyengéden így
szolt:
– Apám, itt vagyok. Megérkeztem.

Az öregember belekapaszkodott az odanyújtott kézbe, vak szemei tágra nyíltak, amint a környezetét
fürkészték; elégedett mosoly ömlött el arcán, ami ott is maradt a körülbelül egy óra múltán bekövet-
kező haláláig.
. . . de mindig a saját kockázatunkra.
169
Autóbaleset történt egy kisvárosban. Tömeg gyűlt az áldozat köré, ezért az újság riportere nem tudott
elég közel kerülni, hogy láthassa. Hirtelen támadt egy ötlete:
– Én vagyok az áldozat apja! – kiáltotta. – Kérem, engedjenek keresztül!

A tömeg utat nyitott neki, így aztán egészen a baleset színhelyéig mehetett, ahol észrevette, nagy meg-
szégyenülésére, hogy az áldozat egy szamár volt.
170
Anthony de Mello jezsuita atya könyveit vallásilag összetett környezetben írta, hogy más vallásúakat,
agnosztikusokat és ateistákat segítsen lelki fejlődésükben. A könyveket nem azért írta, hogy keresztény
tanokat és dogmákat magyarázó kézikönyvekként olvassák a katolikus hívek.
Bestseller könyvének, a „Madár dalának” írása kapcsán jegyezte le de Mello ezeket a meditációs tör-
téneteket, amelyek kiindulásként szolgálhatnak az önismeretre és a megértésre alapozott lelkiélethez.
Ez a könyv 250 történetet tartalmaz, melyeket az ima, a tudatosság, a vallás, a kegyelem, a ,,szentek”,
az én, a szerelem és szeretet, és az igazság témaköreibe csoportosítottak. Bár különféle országokból
és kultúrákból származnak,mégis, mindegyikben megtalálható az emberi faj népszerű humora és lelki
öröksége. Ahogy a többi könyvében is ügyesen alkalmazza, úgy használja itt is a rövid történeteket
segédeszközként, hogy olvasóit átvezesse problémáikon, és elérjenek a lényeges igazsághoz. Minden
egyes megtévesztően egyszerű történetben van egy tanulság, mely elég erős ahhoz, hogy áttörje ön-
magunk megértésének korlátait, és hogy következésképp megértsünk másokat is az élet minden hely-
zetében. „Ha csak felüdülés végett is olvasod - e könyv történeteit,” figyelmeztet de Mello, „nincs rá
garancia, hogy egy kis elbeszélés át ne jusson védősáncaidon, s ott robbanjon, ahol a legkevésbé szá-
mítasz rá.”
171
Anthony de Mello
A SZÍV ÉBREDÉSE
1998
KORDA KIADÓ KECSKEMÉT

Anthony de Mello: A szív ébredése
Tartalom
Tartalom ...............................................................................................................................................174
Figyelmeztetés......................................................................................................................................175
A szív világossága..................................................................................................................................175
Utasítás .................................................................................................................................................175
Megjegyzés ...........................................................................................................................................176
LELKISÉG ...............................................................................................................................................176
NEVELÉS................................................................................................................................................188
A modern gyermek ...............................................................................................................................195
TEKINTÉLY .............................................................................................................................................196
EMBERI TERMÉSZET .............................................................................................................................206
Egy haszidi történet. .............................................................................................................................241
174
Figyelmeztetés
Nagy titok, hogy bár az emberi szív arra az Igazságra vágyik, amiben tisztán megtalálja a szabadságot
és az örömet, mégis a gyűlölet és félelem az emberek első reakciója erre az Igazságra. Ezért aztán az
emberiség nagy lelki tanítói, mint pl. Buddha és Jézus, olyan eszközhöz folyamodtak, amivel “kijátszot-
ták” hallgatóik ellenállását. Ez az eszköz pedig a történet. Tudták, hogy a legelbűvölőbb szavak így
hangzanak: “Volt egyszer egy, hol nem volt...” Tudták, hogy az igazságot visszautasítjuk, de képtelenek
vagyunk ellenállni egy rövid kis történetnek, mesének. Vyasa, a Mahábhárata szerzője mondja: ha fi-
gyelmesen meghallgatsz egy történetet, biztosan nem maradsz a régi. Mert a történet befurakodik a
szívedbe, s ledönt minden akadályt, amely gátolt az istenihez vezető úton. Ha csak felüdülés végett
olvasod is e könyv történeteit, nincs rá garancia, hogy egy kis elbeszélés át ne jusson védősáncaidon.
Ott robban, ahol a legkevésbé számítasz rá. Én figyelmeztettelek!
Ha eléggé vakmerő vagy ahhoz, hogy a megvilágosodást keresd, a következőket ajánlom:
A) Hordozz magadban egy történetet, hogy ráérő pillanataidban elgondolkodhass rajta. Ez lehe-
tővé teszi, hogy a tudatalattidra hasson, és felfedje rejtett értelmét. Meg fogsz lepődni, hogy milyen
váratlanul, a legszükségesebb pillanatban világít meg egy helyzetet, s hoz el számodra felismerést,
belső gyógyulást. Ráébredsz majd, hogy ha megadod magad ezeknek a történeteknek, akkor a Meg-
világosodásnak azon a kurzusán veszel részt, amelyhez nincs szükség más gurura, mint saját magad.
B) Mindegyik történet az igazság megnyilatkozása, s az Igazság, ha nagy betűvel írják, rólad szól.
Hogy minderről megbizonyosodj, minden alkalommal, amikor elolvasol egy történetet, céltudatosan
kutasd, hogy ezáltal egyre jobban megértsd önmagadat. Olvasd úgy, mint egy orvosi könyvet, szem-
besülj a betegség tüneteivel önmagadban. Tehát ne úgy olvasd, mint egy pszichológiai könyvet, me-
lyet lapozgatva azon töprengsz, hogy barátaid melyik típusba tartoznak. Ha nem tudsz ellenállni a kí-
sértésnek, hogy másokról fedezz fel valamit, a történetek téged károsítanak meg.
Naszreddín mullah oly szenvedélyesen szerette az igazságot, hogy még távoli vidékekre is elutazott a
Korán tudósainak felkeresése végett. Még attól sem riadt vissza, hogy a bazárban hitetlenekkel vitat-
kozzon hitének igazságairól.
A felesége azonban egy nap szemére hányta, hogy mennyire méltánytalanul bánik vele. Eközben éb-
redt rá, hogy férjét egyáltalán nem érdekelte az a fajta Igazság.
Természetesen csak az a fajta számít. Földünk valóban egész másmilyen lenne, ha a tudósok és ideo-
lógusok, akár vallásosak, akár nem, ugyanolyan szenvedéllyel viseltetnének az önismeret iránt, mint
amit a dogmák és elméletek iránt tanúsítanak.
A szív világossága
- Nagyszerű prédikáció! - mondta a nőszövetség tagja, miközben a prédikátor kezét szo-
rongatta. Amit csak mondott, az mind ráillett erre, vagy arra az ismerősömre. Látod?
Utasítás
Legjobb, ha a történeteket abban a sorrendben olvassuk, ahogy a könyvben vannak. Csak egyet, vagy
kettőt olvass el egyszerre - ha többet is vársz ettől a könyvtől, mint csupán szórakozást.
175
Megjegyzés
E könyv történetei több országból, kultúrából és vallásból származnak. Az egész emberiség lelki örök-
ségéhez - és népszerű humorához - tartoznak.
A könyv szerzője csupán annyit tett, hogy sajátos célja szerint felfűzte őket. Az ő munkája a szövés és
kelmefestés volt. A pamutért és a cérnáért nem vállal felelősséget!
LELKISÉG
Mivel a lelkiélet természete olyan, amilyen ...
Egy ember egy magas toronyhoz érkezett. Belépve teljes sötétség fogadta. Ahogy körbetapogatódzott,
belebotlott egy csigalépcsőbe. Minthogy kíváncsi volt rá, vajon hová vezet a lépcső, elkezdett felfelé
lépkedni, de közben egyre nagyobb nyugtalanság támadt a szívében. Visszanézett hát, és elrémülve
látta, hogy azok a lépcsók, amelyeket már maga mögött hagyott, kihullottak és eltűntek. Előtte a fölfelé
kanyarodó csigalépcső, melyről fogalma sem volt, hogy hová vezet; mögötte pedig az ásító óriási fekete
üresség.
... ezért ritka az igazi kereső ...
A király sorba látogatta a nagy Zen-mester, Lin Csi kolostorait, és igen meglepődött, amikor meghal-
lotta, hogy több mint tízezer szerzetes él ott. Meg akarta tudni a szerzetesek pontos számát, ezé tán
megkérdezte:
- Hány tanítványod van? Lin Csi azt válaszolta:
- Legföljebb négy vagy öt.
... de sok a szélhámos ...
A nászúton az ifjú pár már éppen ágyba akar feküdni a szállodában, amikor egy álarcos betörő tolt
szobájukba. Krétával kört rajzolt a pap odaintette a férfit, majd azt mondta neki:
- Állj ide a körbe! Ha kilépsz onnan, keresztüllövöm a fejedet.
Miközben a férfi úgy állt ott, mintha karót volna, a betörő mindent összeszedett, ami c. keze ügyébe
került, és bedobálta egy zsákba. Már éppen távozni készült, amikor jobban szem vette a csinos meny-
asszonyt, akin csak egy 1epedő volt. Magához intette, bekapcsolta a rádiót, táncolni kezdett vele,
megölelte, megcsókolta - meg is erőszakolta volna, ha a nő hősiesen el nem lökte volna magától.
Mikor aztán a betörő végre távozott, a nő odafordult a férjéhez, és rákiáltott:
- Micsoda pipogya alak vagy te, hogy csak álltál a körben, és semmit sem tettél, miközben en-
gem majdnem megerőszakolt az a gazember?
- Nem igaz, hogy nem csináltam semmit sem - tiltakozott a férfi.
- Ugyan mit csináltál?
- Dacoltam vele. Minden egyes alkalommal, mikor hátat fordított nekem, kidugtam a lábam a
:körből.
176
Csak arra a veszélyre vagyunk felkészülve, amit biztonságos távolságból szemlélhetünk.
Harmincévi tévénézés után a férfi azt mondta a feleségének:

- Csináljunk ma este valami izgalmasat!
Az asszonynak azonnal a városban töltött éjszakák jutottak az eszébe.
- Nagyszerű! - mondotta. - De mit?
- Cseréljünk széket!
Egy vadnyugati kisvárosban már ötven éve ugyanabban a házban élt egy öreg ember. Egyik nap, min-
denki legnagyobb meglepetésére, átköltözött a szomszédos házba. Megrohanták a helyi újságok ripor-
terei, és tudni akarták, hogy vajon miért költözött el.
- Azt hiszem, kitört belő1em a csavargó ösztön - válaszolta önelégült mosollyal.
Hallottál-e arról az emberről, aki Kolumbusz Kristóffal együtt utazott az Újvilágba, és egész idő alatt
azon izgult, hogy nem érnek vissza időben a falujába, és közben valaki más lép a helyi öreg szabó he-
lyébe? Hogy sikeresek legyünk a lelkiéletnek nevezett kalandban, arra kell összpontosítanunk, hogy
minél teljesebb életet éljünk. A legtöbb ember megelégszik semmiségekkel, mint például gazdagság-
gal, hírnévvel, kényelemmel és emberi társasággal.
Egy ember annyira rajongott a hírnévért, hogy még fel is akasztotta volna magát, ha ezzel az újságok
címlapjára kerül. Van-e valami különbség valójában közte és a legtöbb üzletember vagy politikus közt?
(Magunkról nem is beszélve, akik az ilyen fajta hírekre, közleményekre szintén nagy súlyt helyezünk.)
... mert a leglényegesebb hiányzik.
Egy régi indiai mese szerint a kisegér, a macskától való félelme miatt, állandó szorongásban élt. Egyszer
egy varázsló megszánta, és macskává változtatta. De akkor meg a kutyától félt. Ezért aztán a varázsló
kutyává változtatta. Ettő1 kezdve meg a párductól kezdett el félni. A varázsló ekkor párduccá változ-
tatta. Erre meg a vadásztól reszketett. Itt aztán a varázsló feladta. Visszaváltoztatta kisegérré, mond-
ván:
- Bármit is tennék, úgysem segítene rajtad, hisz a szíved egérszív.
Egy pap, amikor bement a kocsmába, igen feldühödött, amiért oly sok hívét ott találta. Összegyűjtötte,
és átterelte őket a templomba. Ott aztán ünnepélyesen így szólt:
- Akik a mennyországba akarnak jutni, álljanak ide balra!
Mindenki odalépett, egy embert kivéve, aki konokul a helyén maradt. A pap dühösen ránézett, és azt
kérdezte:
- Te nem akarsz a mennyországba jutni?
- Nem - mondta az.
- Azt akarod mondani, hogy itt akarsz állni, és nem akarsz a mennyországba jutni, amikor meg-
halsz?- Dehogynem, amikor meghalok, én is oda akarok jutni. De azt hittem, hogy ti már most indul-
tok.
Készek vagyunk megtenni az egész utat, de csap akkor, ha a fékjeink nem működnek.
177
Ryonen, a buddhista apáca, 1779-ben született. A híres japán harcos, Shingen, volt a nagyapja. Úgy
tartották, hogy az egész országban ő az egyik legszebb nő, ráadásul még tehetséges költő is. Ezért már
tizenhét éves korában a királyi udvarba került, ahol mély tisztelet ébredt benne a császárnő iránt. A
császárnő azonban hirtelen meghalt, és ez Ryonent igen megrendítette: teljesen tudatára ébredt a
dolgok múlandóságának. Ez volt az a pillanat, amikor elhatározta, hogy a Zent fogja tanulmányozni.
A családja azonban hallani sem akart erről. Valósággal bele kényszerítették egy házasságba, de annyit
azért mégis sikerült elérnie, hogy családja és leendő férje megígérte, miután szül három gyermeket,
elmehet apácának. Ez meg is történt huszonöt éves korában. Akkor aztán semmi a világon - még férje
könyörgése sem - tántoríthatta el szándékától. Leborotválta a fejét, felvette a Ryonen nevet, ami any-
nyit jelent, hogy “világosan érteni”, és elindult.
Edo városába ért, és megkérte Tetsugyu mestert, hogy fogadja fel tanítványának. Az rápillantott, és
azonnal elutasította, mert túlságosan szép volt. Ezután egy másik mesterhez, Hakuóhoz fordult. Az is
ugyanazzal
az indokkal utasította el, a szépsége csak bajt okozna. Erre Ryonen tüzes vassal megégette az arcát,
örökre elcsúfítván ezzel szépségét. Amikor visszatért így Hakuóhoz, az elfogadta tanítványának.
Ryonen ez alkalomból verset írt egy kis tükör hátuljára:
A császárnő szolgálójaként tömjént égettem,

hogy illatosítsam gyönyörű ruháimat.
Most, csavargó koldusként, arcomat égetem,
hogy a Zen világába léphessek.
Amikor érezte, hogy földi zarándokútjának végére ért, egy másik verset írt:
Hatvanhatszor szemlélték ezek a szemek az ősz gyönyörűségét ...

Ne kérj többet!
Csak figyelj a fenyők hangjára, szélcsendben.
Volt egyszer egy koncentrációs tábor, abban élt egy fogoly, akit bár halálra ítéltek, mégsem félt. Szabad
volt. Egyszer a börtönudvar közepére állt, és gitározott. Óriási tömeg gyűlt köré, hogy hallgassák, mert
a zene varázsának hatására már ők sem féltek. Látván ezt, a börtön vezetősége megtiltotta az ember-
nek, hogy gitározzon.
De a következő napon megint ott volt, dalolt és gitározott, és megint nagy tömeg vette körül. Az őrök
dühösen elcibálták onnan, és levágták az ujjait.
De másnap ismét ott volt, énekelt és gitározott, már amennyire vérző ujjai engedték. Ez alkalommal a
tömeg már éljenzett. Az őrök megint elhurcolták, és összetörték a gitárját.
A következő napon a férfi teljes szívéből énekelt. Micsoda dal volt az! Mennyire tiszta és felemelő! A
tömeg vele együtt énekelt, és amíg a dal tartott, az ő szívük is olyan tiszta lett, mint azé az emberé,
lelkük pedig törhetetlen. Az őrök annyira feldühödtek, hogy kitépték a férfi nyelvét. Félelmetes csend
ereszkedett a táborra. Mindenki legnagyobb meglepetésére, a férfi másnap is ott volt a megszokott
helyén, és táncolt valami hangtalan zenére, amit csak ő hallhatott. Kevés idő múltán egymás kezét
fogva táncolt mindenki a meggyötört, vérző kezű alakkal a kör közepén, miközben az őrök lába földbe
gyökeredzett a csodálkozástól.
178
Kortársunknak, Sudha Chandrannak, a klasszikus indiai táncosnak a szó szoros értelmében elvágták a
karrierjét, amikor a jobb lábát amputálni kellett. Miután műlábat kapott, visszament táncolni, és bár-
mennyire hihetetlen, egy idő után ismét felkerült a csúcsra. Amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan
tudta ezt elérni, egyszerűen csak ennyit válaszolt:
- A tánchoz nem kell láb.
A fösvény az aranyát a kertjében egy fa alá rejtette. Minden héten kiásta, és órákon át nézegette. Ám
egyszer egy tolvaj ellopta az aranyat. Amikor a fösvény legközelebb jött, hogy gyönyörködjék a kincsé-
ben, csak az üres gödröt találta. A fösvény bánatában üvölteni kezdett, de annyira, hogy a szomszédok
a kíváncsiságtól hajtva odaszaladtak hozzá. Amikor megtudták bánata okát, egyikük megkérdezte:
- Használtad te azt az aranyat?
- Nem - válaszolta a fösvény -, csak hetente megnéztem.
- Hát akkor - mondta a szomszéd -, amennyi hasznod volt az aranyad nézegetésébő1, legaláb-
bannyit tudsz abból is meríteni, ha hetente kijössz ide a gödröt bámulni.
Nem a pénzünk mennyiségétől függ a gazdagságunk vagy a szegénységünk, hanem az örömre való
képességünktől. A gazdagságra való törekvés az örömre való képesség nélkül olyan, mint amikor a ko-
pasz ember azért küzd, hogy fésűket gyűjtsön.
A riporter azon fáradozott, hogy valamilyen érdekes történetet szedjen ki egy nagyon-nagyon idős em-
berből, aki egy állami öregek otthonában élt.
- Nagyapó - kérdezte a fiatalember -, hogy érezné magát, ha hirtelen kapna egy levelet, azzal
az üzenettel, hogy egy távoli rokona tízmillió dollárt hagyott Önre?
- Fiam - mondta az öreg lassan -, én akkor is kilencvenöt éves lennék, nemde?
Egy este két ékszerkereskedő érkezett körülbelül egy időben a sivatagi karavánszerájhoz. Kölcsönösen
tudtak egymásról. Az egyik nem tudott ellenállni a kísértésnek, ezért miközben a tevéjét málházta,
“véletlenül” leejtett egy nagy gyöngyszemet a földre. Az pontosan a másik kereskedő felé gurult, aki
tettetett előkelőséggel felemelte, és odanyújtotta a másiknak:
- Gyönyörű gyöngy, uram. Milyen nagy, és hogy csillog!
- Milyen kedves, hogy ezt mondja - válaszolta a másik. - Valójában ez kollekciómnak az egyik
legkisebb darabja.
Az egyik beduin, aki a tűz mellett ülve fültanúja volt a párbeszédnek, felemelkedett, és meghívta a két
férfit vacsorára. Amikor hozzáfogtak az evéshez, a következő történetet mondta nekik.
- Valamikor, barátaim, én is ékszerkereskedő voltam. Egy ízben óriási szélvihar kerekedett a
sivatagban. Hol erre, hol arra sodort engem és a karavánomat, mígnem elszakított a kíséretemtől.
Teljesen eltévedtem. Napok teltek el. Nagy félelem lett rajtam úrrá, amikor ráébredtem, hogy
körbe-körbe járok, anélkül, hogy fogalmam lett volna, melyik irányba kell haladnom. Akkor már
majdnem éhen haltam, ezért leszedtem minden csomagot a tevémről, és idegesen átkutattam
őket, legalább százszor. Képzelhetitek, mennyire megörültem, amikor észrevettem egy erszényt,
ami addig elkerülte figyelmemet. Reszkető ujjakkal bontottam ki, abban a reményben, hogy enniva-
lót találok benne. Képzelhetitek a csalódottságomat, amikor csak gyöngyöket találtam benne.
179
Egy félelmetes kinézésű szúfa ért a palota kapujához. Senki sem merte megállítani, miközben az a trón-
terembe sietett, ahol a szent életű Ibrahim ben Adam ült.
- Mit akarsz? - kérdezte a király.
- Csak egy helyet, hogy aludhassam ebben a karavánszerájban.
- Ez nem karavánszeráj, hanem az én palotám.
- Megkérdezhetem, hogy kié volt ez a palota előtted?
- Az apámé, de ő már halott.
- És előtte, kié volt a palota?
- A nagyapámé, de már ő is halott.
- És még azt mondod, hogy ez a hely, ahol az emberek tartózkodnak egy kis ideig, és aztán to-
vábbmennek, nem karavánszeráj?
Mindenki az indulási csarnokban van!
Egy fösvény összegyűjtött fél millió dénárt, és örömmel tervezgette, hogy egy évig milyen kényelem-
ben fog élni, mielőtt újból befektetné pénzét. Ám ekkor megjelent a Halál Angyala, hogy elvegye az
életét. Az ember könyörgött, és kérlelte az angyalt, felhozott ezer érvet, csakhogy élhessen még egy
kicsit, de az angyal kérlelhetetlen maradt.
- Adj még három napot, és vagyonom felét neked adom! - kérlelte az ember.
Az angyal azonban még csak oda sem hallgatott, és elkezdte húzni az embert.
- Csak még egy napot adj, könyörgöm, és tiéd lehet mindenem, amit oly sok fáradtsággal és
izzadsággal gyűjtöttem össze!
Az angyal azonban hajthatatlan volt.
Annyit azért mégis csak sikerült elérnie az embernek, hogy néhány pillanatot kapjon, és papírra vet-
hesse az alábbi üzenetet:
“Bárki vagy is, aki megtalálod ezt az üzenetet, ha van annyid, hogy meg tudsz belőle élni, ne vesztegesd
idődet a vagyongyűjtésre. Élj! Az én fél millió dénárom egy órával sem tudta meghosszabbítani az éle-
temet.”
Amikor a milliomosok meghalnak, és az emberek megkérdezik, hogy mennyit hagytak hátra, a válasz
természetesen az, hogy mindenüket.
De a válasz az is lehet, hogy semennyit, mert őket vették el.
Buddha így tanított:

- Ez a föld az enyém, ezek pedig itt az én gyermekeim - mondja a buta, aki azt sem érti, hogy még ő
maga sem az övé.
Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen nagy továbbadni azokat, akkor
azok birtokolnak téged.
Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál.
Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.
180
Itt következik az a történet, amellyel egy mester bemutatta a tanítványainak, hogy egyetlen jelenték-
telen ragaszkodás mekkora kárt okozhat azoknak, akik lelkiekben gazdagokká váltak.
Egy falusi ember épp ama ritka pillanatok egyikében lovagolt el a hegyi barlang bejárata előtt, amikor
az megnyitotta magát, hogy aki akar, az vigyen kincseiből. Az ember bement, és szeme az ékszerek
és drágakövek hegyein akadt meg. Amennyit csak tudott, beletömött belőlük nagy sebtében az ösz-
vérén lévő nyeregtáskába, mert az általa is ismert legenda szerint a barlang csak korlátozott ideig
marad nyitva. Az öszvért tehát teljesen megpakolta, és szerencséjének örvendezve elindult, amikor
hirtelen eszébe jutott, hogy a botját bent hagyta a barlangban. Visszafordult, és befutott a barlangba,
mely éppen abban a pillanatban be is csukódott, s az embert sosem látták többé. A falusiak még
vártak rá egy-két évig, aztán eladták a kincset, amit az öszvérén találtak. Így ők lettek a szerencsétlen
ember szerencséjének az élvezői.
Amikor a veréb fészket épít az erdőben, csak egyetlen ágat foglal el. Amikor a szarvas a folyónál a
szomját oltja, csak annyit iszik, amennyi a gyomrába fér.
Mi azért gyűjtögetünk, mert üres a szívünk.
Egy hegy lábánál élt magányosan kis kunyhójában egy öreg Zen-mester, Nonokó. Egyszer éjszaka, mi-
közben Nonokó meditált, egy idegen tört be a kunyhóba, és kardját suhogtatva Nonokó pénzét köve-
telte. Nonokó meditálását folytatva így szólt az emberhez:
- Minden pénzem ott van abban a csészében a polcon. Vigyél belő1e annyit, amennyire szük-
séged van, de öt jent hagyj meg nekem, mert a jövő héten ki kell fizetnem az adómat.
Az idegen kiöntötte az összes pénzt a csészéből, és visszadobta az öt jent. A polcon talált egy értékes
vázát is, azt is magához vette.
- Óvatosan vidd azt a vázát - szólt Nonokó -, mert könnyen eltörik.
Az idegen körbenézett még egyszer az üres kunyhóban, és indulni akart.
- Nem köszönted meg - figyelmeztette őt Nonokó.
Az ember köszönetet mondott, és elment. Másnap reggel az egész falu felbolydult. Sokan panaszkod-
tak, hogy kirabolták őket. Valaki észrevette, hogy Nonokó polcáról hiányzik az értékes váza, és meg-
kérdezte, hogy ő is a betörő áldozatául esett-e.
- Ó, dehogy! - válaszolta Nonokó. - Egy idegennek adtam a vázát némi pénzzel együtt. Megkö-
szönte, és azzal elment. Eléggé kellemes alak volt, bár nem nagyon vigyázott a kardjára.
Egy gazdag muszlim a mecsetbe ment egy lakoma után, ahol persze drága cipőit le kellett vennie, és
kint kellett hagynia. Az imádság végeztével, amikor kijött, a cipőinek csak hűlt helyét találta.
- Hogy mennyire gondatlan voltam! - mondta magában. - Azzal, hogy ilyen elővigyázatlanul
kint hagytam a cipőket, valakit lopásra ingereltem. Pedig örömmel neki adhattam volna, ehelyett
most a lopás felelőssége engem terhel.
Igazi filozófus lévén, Szókratész szentül meg volt győződve arról, hogy a bölcs ember ösztönszerűleg
igénytelen életet él. Ő maga még cipőt sem hordott; de ugyanakkor a piac szelleme sokszor rabul
ejtette, és kiment, hogy az árukban gyönyörködjék. Amikor egy barátja aziránt érdeklődött, hogy
miért teszi ezt, Szókratész ezt válaszolta:
- Azért szeretek odamenni, mert ott fedezem fel, hogy annyi minden nélkül is tökéletesen bol-
dog vagyok.
181
-
A lelkiség nem annak a tudása, hogy mit akarsz, hanem annak a megértése, hogy mire nincs szükséged.
Sok olyan ember van, aki nagyon kevéssel is gazdaggá tenni a saját és a mások életét.
Japánban idősebb úriemberek egy csoportja reg szeresen összejött, hogy megbeszéljék a híreket, és
teázgassanak. Egyik szórakozásuk az volt, hogy igen drága teafajtákat kutassanak fel, hogy azokból
újabb ínycsiklandozó keverékeket állítsanak össze.
Amikor a legidősebbre került a sor, hogy megvendégelje a többieket, a legnagyobb ünnepélyességgel
szolgálta fel a teát: aranydobozból mérte ki a leveleket. Mindannyian a legnagyobb elragadtatással
dicsérték teáját, és tudni szerették volna, hogy milyen különleges kombinációból állította össze ezt a
keveréket. Az idős ember mosolyogva így szólt:
- Uraim, a tea, amit Önök oly nagy élvezettel isznak, ugyanaz a tea, amit a parasztjaim isznak a birto-
komon. Az élet legfinomabb dolgai egyáltalán nem drágák, és nem is nehéz őket megtalálni.
A guru a folyóparton meditált, amikor egyik tanítványa tisztelete jeléül két hatalmas gyöngyöt helye-
zett a lába elé. A guru kinyitotta szemét, fel-emelte az egyik gyöngyöt, de oly gondatlanul tartotta,
hogy az kicsúszott az ujjai közül, és belegurult a folyóba.
A megrémült tanítvány utána ugrott, s bár késő estig keresgélte le-lemerülve, mégsem találta meg.
Végül is fáradtan és csuromvizesen felrázta a gurut meditálásából:
- Te láttad, hogy hová esett. Kérlek, mutasd meg a helyét, hogy visszahozhassam Neked! Erre a
guru felvette a másik gyöngyöt is, és bedobta a vízbe, mondván: - Pontosan oda esett.
Ne próbáld meg birtokolni a dolgokat, mert az lehetetlen. Ha ügyelsz arra, hogy te se legyél a dolgok
rabja, akkor te leszel a teremtés uralkodója.
Amikor Buddha Praszandzsit király fővárosába ért, maga a király jött elé. A király ugyanis Buddha ap-
jának volt a régi barátja, és hallott a fiú lemondásáról. Ezért aztán megpróbálta Buddhát rávenni arra,
hogy hagyjon fel ezzel a vándorló koldulással, és térjen vissza apja palotájába. Azt gondol ugyanis, hogy
ezzel nagy szolgálatot tesz öreg barátjának.
Buddha Praszandzsit szemébe nézett, és csak ennyit kérdezett:
- Válaszolj nekem őszintén! Minden mulatságával egyetemben, hozott-e a királyságod akár
csak egyetlen nap boldogságot is Neked?
Praszandzsit lesütötte a szemét, és csak hallgatott.
Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor nincs okunk a szomorúságra; és nincs annál nagyobb
gazdagság, mint a meglévőkkel való megelégedettség.
Egy majom és egy hiéna bandukolt az erdőn keresztül. A hiéna így szólt:
- Fogalmam sincs, hogy miért, de amikor azokhoz a bokrokhoz érek, minden egyes alkalommal
egy oroszlán ugrik rám.
- Na, most én is veled megyek - mondta a majom -, és segítségedre leszek.
Úgy is lett. Amikor a bokorhoz értek, az oroszlán ráugrott a hiénára, és már majdnem szétmarcangolta.
A majom pedig mindezt egy magas fa biztonságából nézte, ahová abban a pillanatban rohant fel, ami-
kor az oroszlán előugrott.
182
- Miért nem jöttél a segítségemre? - jajgatott a hiéna.

- Úgy nevettél, hogy azt hittem, te vagy a helyzet ura - válaszolta a majom.
Nagarjuna, a híres buddhista szent, csak egyetlen ágyékkötőt hordott, és meglehetősen hozzá nem illő
módon arany csészével koldult, amit még tanítványától, a királytól kapott.
Egyik éjjel már éppen lefekvéshez készülőd egy régi kolostor romjai között, amikor észrevett egy tolvajt
az oszlopok mögött bujkálni.
- Itt van, vidd el ezt, ni! - emelte fel Nagarjuna az aranycsészét. - Így legalább nem fogsz za-
varni, ha már elaludtam.
A tolvaj mohón megragadta a csészét, és már is tűnt, de csak azért, hogy másnap reggel a csészével és
egy kéréssel térjen vissza. Azt mondta:
- Amikor tegnap este olyan könnyedén odaadtad ezt a csészét, megéreztem, hogy milyen sze-
gény vagyok. Taníts meg, kérlek, arra, hogy hogyan a sajátíthatnám el azt a gazdagságot, amely ké-
pes tesz erre a nagyszerű lelki függetlenségre!
Senki sem veheti el tőled azt, amit sohasem sajátítottál ki magadnak.
Junaidnak egy zacskó aranyat hozott egyik követője.

- Van még több aranyad is? - kérdezte Junaid. - Igen, még rengeteg.
- És ragaszkodsz hozzájuk? - Igen.
- Akkor tartsd meg ezt is, mert neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Látod, mivel ne-
kem semmim sincs, és semmire sem vágyom, sokkal gazdagabb vagyok, mint te.
A megvilágosult szíve olyan, mint egy tűkör: semmit sem ragad meg, és semmit sem utasít vissza. Kap,
de nem tart meg semmit sem.
Egy kvéker a háza melletti üres területen táblát állított fel, a következő felirattal: “EZT A FÖLDET AN-
NAK
ADOM, AKI TELJESEN MEGELÉGEDETT.”
Egy gazdag farmer hajtott el arra, megállt, hogy elolvassa a táblát, és így szólt magában:
- Ha kvéker barátunk ilyen könnyen megválik a földjétől, jobb lesz, ha én jelentkezem érte,
még mielőtt valaki más elvenné. Gazdag vagyok, mindenem megvan, amire szükségem van, így hát
megfelelek a feltételének.
Azzal be is kopogott az ajtón, és elmondta, hogy miért jött.
- Aztán te tényleg elégedett vagy? - kérdezte a kvéker.
- Tényleg az vagyok. Megvan mindenem, amire csak szükségem van.
- Ember - kérdezte a kvéker -, ha valóban elégedett vagy, akkor mi szükséged van még erre a
földre is?
Amíg mások gazdagságért küszködnek, a megvilágosodottak, elégedettek lévén azzal, amijük van, küsz-
ködés nélkül birtokolják azt. Elégedettek lévén a kevéssel, olyan gazdagok, mint a királyok. A király
pedig koldusszegény, ha királysága sem elég neki.
183
Epirusz királyát, Pürroszt megkérdezte barátja, Küneasz:

- Uram, ha meghódítottuk Rómát, mit csinálunk azután? Pürrosz ezt válaszolta:
- Szicília ott van alatta, könnyű lesz elfoglalni.
- És ha már Szicíliát is elfoglaltuk, mit csinálunk utána?
- Akkor átmegyünk Afrikába, és kifosztjuk Karthágót.
- És Karthágó után, uram? - Görögország kerül sorra.
- És, ha szabad kérdeznem, mi haszna lesz mindennek a hódításnak?
- Akkor aztán - válaszolta Pürrosz - leülhetünk, és élvezhetjük az életet.
- Nem tehetnénk ezt már most? - kérdezte Küneasz.
A szegények azt gondolják, hogy boldogok lesznek, ha meggazdagodnak. A gazdagok azt gondolják,
hogy boldogok lesznek, ha megszabadulnak a gyomor fekélyüktől.
A férj és feleség meglátogatták az ország másik részében lakó barátaikat, akik elvitték őket a lóver-
senyre. Annyira lenyűgözte őket a körbe-körbe vágtázó lovak látványa, hogy egész este fogadásokat
kötöttek, és végül már csak két dollárjuk maradt.
Másnap a férj rávette a feleségét, hogy egyedül mehessen ki a pályára. Az első futamon volt egy ló,
ötven az egyhez nyerési eséllyel. Rá fogadott, és nyert. A következő futamon az összes pénzét rátette
egy másik esélytelenre, és megint nyert. Így ment ez egész este, míg végül már ötvenhét ezer dollárja
volt.
Útban hazafelé elhaladt egy játékbarlang mellett. Ugyanaz a belső hang, amely valószínűleg egész este
vezette a lóversenyen is, megszólalt:
- Állj meg itt, és menj be! Úgy is tett, bement, és egy rulettasztal előtt találta magát. A hang azt
mondta:
- Játszd meg a tizenhármas számot!
A férfi rátette mind az ötvenhét ezer dollárját Megpörgették a kereket. A tizennégyes nyert.
Így aztán a férfi hazaballagott egy fillér nélkül A felesége már az erkélyről megkérdezte, hogy mi tör-
tént. A férfi megrántotta a vállát, és csak annyit mondott:
- Elvesztettem a két dollárt.
Ha jobban belegondolunk, sosem veszítünk annál többet, bármennyit is veszítünk.
Buddhát szemmel láthatólag egyáltalán nem zavarták alkalmi látogatójának sértegetései. Amikor a ta-
nítványai később megkérdezték, hogy mi volt nyugalmának a titka, így válaszolt:
- Képzeljétek el, hogy mi történne, ha valaki adományt helyezne elétek, és ti nem vennétek fel.
Vagy ha valaki levelet küldene nektek, és nem bontanátok fel; ugye, akkor a levél tartalmának
semmi hatása sem lenne rátok. Cselekedjetek így, ha valaki bánt titeket, és nem veszítitek el hig-
gadtságotokat.
Az, az igazi méltóság, amely nem csökken mások tiszteletlensége miatt. A Niagara vízesés nagysága
sem csökken attól, hogy beleköpsz.
A siketnémák intézetének két lakója perlekedett egymással. Amikor az egyik ápoló odament, hogy ren-
det tegyen közöttük, azt látta, hogy az egyik háttal áll a másiknak, és rázkódik a nevetéstől.
- Mi olyan vicces? És miért néz a másik rád olyan mérgesen? - kérdezte az ápoló, természete-
sen az ujjaival “jelelve”.
184
- Azért - válaszolta a néma, szintén az ujjaival -, mert ez káromkodni akar, de én nem nézek rá.
Egyszer a baszrai Hasszán a folyóparton megpillantotta a szépséges Rabi’a al Adawiyát. Ekkor Hasszán
az imaszőnyegét ráterítette a folyóra, rálépett, és így szólt: - Rabi’a, gyere, imádkozzunk együtt!
De ő azt válaszolta:
- Hasszán, miért viselkedsz úgy, mint a bazári kereskedők, netán gyenge vagy?
Azzal a nő feldobta imaszőnyegét a levegőbe, felrepült rá, és azt mondta:
- Gyere ide fel, Hasszán, hogy az emberek lássanak bennünket!
De ezt már Hasszán nem tudta megtenni. Rabi’a, hogy megvigasztalja a férfit, így szólt:
- Látod, Hasszán, egy hal meg tudja tenni, amit te tettél, és egy légy is meg tudja tenni, amit én
tettem. Az igazi feladat túl van ezeken, és nekünk azzal kell foglalatoskodnunk.
Egy nap Buddhát halálosan megfenyegette Angulimal, a bandita.

- Akkor légy olyan kedves, és teljesítsd utolsó kívánságomat - kérte Buddha. - Vágd le azt az
ágat.A bandita kardjának egyetlen suhintásával levágta, majd azt kérdezte:
- És most?
- Tedd vissza! - kérte Buddha. A bandita felnevetett:
- Ha azt hiszed, hogy ezt bárki is meg tudná tenni, hát bolond vagy.
- Ellenkezőleg. Te vagy a bolond, amiért azt hiszed, hogy hatalmas vagy, mert sebesíteni és
rombolni tudsz. Pedig az gyerekjáték. Aki igazán hatalmas, teremtésre és gyógyításra is képes.
A dühöngő kos képes egy falat is ledönteni, de még egy rést sem tud helyrehozni.
Az elmegyógyintézetben az egyik látogató megpillantott egy ápoltat, amint az előre-hátra dülöngélt

egy székben, miközben gügyögve, gyengéden és megelégedve ismételgette: “Lulu, Lulu ...”.
- Mi baja ennek az embernek? - kérdezte a doktort.
- Lulu. Az a nő faképnél hagyta őt - hangzott az orvos válasza.
Ahogy tovább haladtak, elérkeztek a gumiszobába, amelynek a lakója állandóan a falba verte a fejét,
és közben azt dünnyögte: “Lulu, Lulu ...”
- Ennek is Lulu a problémája? - kérdezte a látogató.
- Igen - válaszolta a doktor -; Lulu végül is ehhez a férfihez ment feleségül.
Kétféle csapás van az életben: ha nem kapjuk meg, amihez ragaszkodunk, és ha megkapjuk, amihez
ragaszkodunk.
A fiatal vállalatvezető felhívta külföldi ügynöküket, és röviden így szólt hozzá:
- Azért hívom, hogy utasításokat adjak. Ez a hívás három percig fog tartani. Én fogok beszélni,
és kérem, hogy ne szakítson félbe. Ha bármilyen megjegyzése, vagy kérdése volna, küldje el azokat
később. Azzal aztán bele is fogott mondandójába. Olyan gyorsan beszélt, hogy valamivel hamarébb
fejezte be a tervezettnél.
- Még van húsz másodpercünk - jegyezte meg a vonal végén lévő másik embernek. - Van va-
lami mondanivalója?
- Igen - hangzott a válasz. - Olyan gyorsan beszélt, hogy egyetlen szót sem értettem az egész-
ből.
185
A legjobb módja annak, hogy rövidebb utat tegyél meg hosszabb idő alatt, ha gyorsabban mégy.
Egy fiatalember jött a mesterhez, és azt kérdezte: - Körülbelül mennyi idő kell ahhoz, hogy el-
nyerjem a megvilágosodást?
- Tíz év - mondta a mester. A fiatalember meghökkent.
- Olyan sok? - kérdezte hitetlenkedve. Mire a mester:
- Nem, tévedtem. Neked húsz év is kell.
- Miért dupláztad meg az éveket? - kérdezte a fiatalember.
- Ha jobban belegondolok, a te esetedben meglesz az harminc is - mondta a mester.
Egyesek sosem tanulnak meg semmit sem, mert túl hamar fel fogják a dolgokat. A bölcsesség valójában
nem valamilyen állomás, ahová megérkezel, hanem az, ahogyan utazol. Ha túl gyorsan utazol, nem
látod a tájat. Talán a legjobb módja annak, hogy másfelé menj, ha nagyon pontosan tudod, hogy hová
akarsz jutni. Nincs mindenki elveszve, aki csak álldogál.
Egy amerikai prédikátor Pekingben megkérdezte egy étterem pincérétő1, hogy mit jelent a kínaiak
számára a vallás. Az kivezette őt az erkélyre, megkérdezte:
- Mit lát itt, uram?
- Egy utcát és házakat, járkáló embereket, meg közlekedő buszokat, taxikat.- És még mit? - Fá-
kat.
- És még? - Fúj a szél.
A kínai kinyújtotta a karját, és felkiáltott: - Ez a vallás, uram!
Úgy keresel, mint az, az ember, akt nyitott szemmel kereste a fényt, amely annyira világos, hogy nehéz
megpillantani.
Tanítvány: Mi a Tao? Mester: A Minden.

Tanítvány: Hogyan nyerhetem el?
Mester: Ha megpróbálod elnyerni, nem fog sikerülni.
Senki sem tud természetes lenni, ha megpróbál természetes lenni. Vagy ha azon erőlködik, hogy ne
próbálkozzon.
Egy idős kínai asszony több mint húsz éven keresztül támogatott egy szerzetest. Kis kunyhót épített
neki, és ellátta élelemmel, miközben az minden idejét a meditálásnak szentelte.
Az asszony végül is kíváncsi lett, hogy mennyire haladt a szerzetes. Elhatározta, hogy próbára teszi egy
forróvérű lány segítségével.
- Menj be a kunyhóba - mondta a lánynak -, és öleld meg! Aztán kérdezd meg tőle: “Na, mit fogunk
most csinálni?”
A lány be is ment éjjel a szerzeteshez, aki akkor is meditált. A lány nem tétovázott, elkezdte simogatni,
és megkérdezte:
186
- Mit fogunk most csinálni?

A szerzetes éktelen dühbe gurult ettől a szemtelenségtől. Felkapott egy söprűt, és azzal kergette el a
lányt a kunyhóból. Amikor a lány visszatért az öregasszonyhoz, és elmondta neki, hogy mi történt az
mérges lett. - Húsz éven keresztül etettem azt a fickót! - kiáltotta. - Semmi megértést sem tanúsított
vágyaid irányában, és arra sem volt hajlandó, hogy helyes útra tereljen. A szenvedélyén természete-
sen uralkodnia kell, de ennyi imádságban eltöltött év után legalább egy kis együttérzést kifejleszthe-
tett volna.
A hívő letérdelt, hogy felvegyék a tanítványok közé. A guru a fülébe súgta a titkos mantrát, és figyel-
meztette, hogy azt senkinek se árulja el.
- Mi fog történni, ha mégis megteszem? - kérdezte a hívő.
- Akinek elárulod a mantrát, az megszabadul a tudatlanság és szenvedés kötelékétől, de téged
kizárunk a tanítványok soraiból, és elkárhozol - válaszolta a guru.
A hivő abban a pillanatban felugrott, elszaladt a piacra, nagy tömeget gyűjtött maga köré, és mindenki
füle hallatára elismételte a mantrát.
A tanítványok elmondták a gurunak a történteket, és kérték, hogy azt az embert engedetlensége miatt
űzze ki a kolostorból. A guru azonban mosolyogva csak annyit mondott:
- Annak az embernek semmi szüksége az én tanításomra. Cselekedetéből ítélve már ő maga is
guru.
Lelki eszmélődésének kezdetén Buddha rengeteg önmegtagadást gyakorolt.

Mígnem egy szép napon két muzsikus haladt a mellett a fa mellett, amelyik alatt Buddha elmélkedett.
Az egyik muzsikus azt mondta a másiknak:
- Ne feszítsd meg túlságosan a húrokat a szítárodon, mert elpattannak. De ne is hagyd őket la-
zán, mert akkor semmiféle hangot sem adnak. Maradj a kettő között!
Ezek a szavak Buddhát annyira mellbe vágták, hogy a lelkiélethez való hozzáállása forradalmin megvál-
tozott. Meg volt győződve arról, hogy azok szavak neki szóltak. Attól a perctől kezdve felhagyott az
önsanyargatással, és könnyű, de mérsékletes életet élt. S az ő útját a megvilágosodás elnyeréséhez
azóta is a “középső útnak” nevezik.
Volt egyszer egy nagyon szigorú életet élő ember, aki semmit sem evett és semmit sem ivott, amíg Nap
le nem nyugodott. Valószínűleg kemény életének egyfajta égi elismeréseként egy fényes csillag tűnt
fel a közeli hegy csúcsán, amit még fényes nappal is lehetett látni, bár senki sem tudta, hogy honnan
került oda az a csillag.
Egyszer az ember elhatározta, hogy felmászik a hegyre. Az egyik falubelije, egy kislány, ragaszkodott
hozzá, hogy vele menjen. Mivel igen meleg volt, hamarosan megszomjaztak. A férfi kérlelte a kislányt,
hogy igyon, de az megkötötte magát mondván, hogy csak akkor hajlandó inni, ha a férfi is iszik. Szegény
férfi zavarban volt. Nem akarta megszegni böjtjét, de azt sem akarta, hogy a kislány a szomjúságtól
szenvedjék. Végül is ivott. És a kislány vele együtt ivott.
Hosszú ideig a férfi a szemét sem merte felemelni az égre, mert félt, hogy a csillag eltűnt. Képzelhetik
hát, hogy mennyire meglepődött, amikor végül mégis felnézett, és két fényes csillagot látott ragyogni
a hegy felett.
187
NEVELÉS
Egy család az étteremben vacsorához készülődött. A pincérnő először a felnőttek rendelését vette fel,
aztán a hétéves kisfiúhoz fordult.
- Hát te mit kérsz? - kérdezte.
A fiú félénken körbenézett, és végül kibökte: - Egy hot-dogot kérek.
Még mielőtt a pincérnő felírhatta volna a rendelést, a mama közbeszólt:
- Szó sem lehet hot-dogról! Hozzon neki egy szelet húst burgonyapürével és sárgarépával!
A pincérnő azonban nem figyelt rá.
- Ketchupot vagy mustárt kérsz hozzá? - kérdezte a fiút.
- Ketchupot.
- Egy perc múlva itt vagyok - mondta a pincérnő, és azzal a konyhába sietett.
Az asztalnál dermedt csend lett. Végül is a fiú körülnézett, és
így szólt: - Látjátok! Ö komolyan vett engem.
- Hogy vannak a gyermekeid?
- Köszönöm, mindkettő jól van.
- Milyen idősek is?
- Az orvos három énes, az ügyvéd öt.
A kis Mary lement a tengerpartra édesanyjával - Mami, játszhatok a ho-

mokban? - Nem, kislányom, csak összekoszolnád a tiszta ruhádat.
- Belegázolhatok a vízbe?
- Nem. Vizes leszel, és megfázol.
- Játszhatok a gyerekekkel?
- Nem. Még majd eltűnsz a tömegben.
- Mami, vegyél nekem fagylaltot!
- Nem, megfájdul a torkod tő1e.
A kis Mary erre sírva fakadt. Mamája pedig a közelben álló asszonyhoz fordult, és így szólt: Uram, Isten!
Látott már valaha is ilyen neurotikus gyereket?
Egy ember azt hallotta, hogy jót tesz a kutyáknak a csukamájolaj. Elkezdte dobbermannjának adni,
mégpedig nagy adagokban. Minden nap a térdei közé fogta a tiltakozó kutya fejét, kifeszítette száját,
és beleöntötte a folyadékot.
Egyszer a kutya elugrott, az olaj pedig kilöttyent a padlóra. A kutya aztán, az ember legnagyobb meg-
lepetésére, mégsem rohant el, hanem nyalni kezdte a kanalat. Ekkor jött rá a gazda, hogy a kutya nem
az olaj ellen tiltakozott, hanem a beadás módszere ellen.
Egy ősi legenda szerint, amikor Isten a világot teremtette, négy angyal jött oda hozzá. Az első azt
kérdezte: - Hogy csinálod ezt? A második:
- Miért csinálod ezt?
A harmadik:
188
- Segíthetek?
A negyedik pedig:
- Mennyit ér ez?
Az első angyal tudós volt, a második filozófus, a harmadik altruista, a negyedik pedig ingatlanügynök.
Egy ötödik angyal pedig csodálkozva nézte, és teljes elragadtatásban tapsolt. Ez volt a misztikus.
A kis Jancsi nagyon készült az iskolai színjátszás egyik szerepére. Édesanyja tudta, hogy fia
mennyire szeretné eljátszani ezt a szerepet, de attól tartott, hogy nem fogja megkapni. Amikor
kiválasztották a szereplőket, Jancsi hazatérve az iskolából, büszkén és izgalomtól repesve újsá-
golta édesanyjának: - Mami! Képzeld, mi történt! Arra választottak ki, hogy tapsoljak, és lelke-
sítsem a többieket.
Egy gyermek ellenőrző könyvéből: “Samu segítőkész hallgatásával vesz nagyon szépen részt a csopor-
tos éneklésben.”
Azon kevesek egyike mesélte, akik a Holdon jártak, hogy amikor ott volt, nagyon el kellett nyomnia
művészi énjét. Visszaemlékezett, hogy átnézett a Földre, úgy megragadta annak a gyönyörűsége, hogy
egy darabig csak állt ott, és felsóhajtott:
- Milyen gyönyörű!
Aztán elhessegette érzelmeit, és így figyelmeztette magát:
- Elég az idő elfecséreléséből, indulj köveket gyűjteni!
Kétfajta nevelés van: az egyik arra tanít, hogy miből éljünk meg, a másik pedig arra, hogy hogyan éljünk.
Andrew Carnegie-tól, a világ egyik leggazdagabb emberétő1 egyszer azt kérdezték:
- Ugye, ön bármikor leállhatott volna, hisz ön mindig gazdagabb volt, mint amennyire szüksé-
ges? Azt válaszolta:
- Úgy van. Megállhattam volna bármikor, de nem tudtam, mert elfelejtettem, hogy hogyan kell
megállni.
Sokan attól félnek: ha megállnak gondolkozni és csodálkozni, sosem lesznek képesek újra elindulni.
Egy idős ember életének nagy részét azon a szigeten élte le, amelyet a világ egyik legszebb területének
tartanak. Amikor visszatért a nagyvárosba, hogy nyugdíjas éveit ott töltse, valaki így szólt hozzá:
- Biztosan gyönyörű lehetett annyi éven át a szigeten élni, amelyet a világ egyik csodájának tar-
tanak!
Az öregember eltűnődött rajta egy kicsit, ezt mondta:
- Az igazat megvallva, ha tudtam volna, ennyire híres, jobban megnéztem volna.
Az embereket nem arra kell tanítani, hogy hogyan nézzenek. Csupán azoktól az iskoláktól kell óvni,
amelyek megvakítják őket.
Az 1850-es évek elején az amerikai festő, James McNeill Whistler, egy rövid, ám tanulmányai szem-
pontjából sikertelen időt töltött el a híres katonai akadémián, a West Pointon. Azt mondják, h amikor
189
azt a feladatot kapta, hogy rajzoljon egy hidat, rajzolt egy gyönyörű, romantikus kőhidat, füves folyó-
parttal és két horgászó gyermekkel a hídon.
- Tüntesse el azokat a gyerekeket a hídról! - parancsolta az oktató. - Ez itt mérnöki munka, ké-
rem. Whistler leszedte a gyerekeket a hídról, rárajzolta őket a folyópartra horgászbotjukkal együtt,
és újból beadta a feladatot a tanárnak. Az dühösen rárivallt:
- Azt mondtam, hogy tüntesse el azokat a gyerekeket a képről! Teljesen!
De a kreativitás ösztöne túlságosan erős volt Whistlerben. A következő rajzról valóban “teljesen eltűn-
tek” a gyermekek. Két kis sírhalom alatt nyugodtak a folyóparton.
Amikor a betörő fia észrevette, hogy apja mennyire öregedett, így szólt hozzá:
- Apám, taníts meg a mesterségedre, hogy tovább vihessem a családi hagyományokat!
Az öreg egy szót sem szólt, de aznap magával vitte a fiát. Bementek egy házba, ahol az öreg kinyitott
egy nagy beépített szekrényt, s megkérte a fiát, hogy nézze meg, mi van benne. Ahogy a fiú bebújt, az
öreg rávágta az ajtót, bereteszelte, de akkora zajjal, hogy az egész ház felébredt rá. Aztán csendesen
lelépett. A gyerek pedig megszeppenve és dühösen azon gondolkozott a szekrényben, hogy hogyan
meneküljön el. Hirtelen eszébe jutott valami. Nyávogni kezdett, mire az egyik szolga gyertyát gyújtott,
s ki. nyitotta az ajtót, hogy kiengedje a macskát. Ahogy. az ajtó kinyílt, a fiú azonnal kiugrott. Persze
mindenki üldözni kezdte. Az úton észrevett egy kutat, beledobott egy hatalmas követ, és elbújt az ár-
nyékban. Miközben üldözői a kútba bámultak, hogy meglássák a betörőt, ő szépen elosont.
Mikor hazaért, annyira el akarta mondani a fejleményeket, hogy sérelmeiről teljesen el is felejtkezett.
De az apja így szólt:
- Minek a mese? Itt vagy, és ennyi elég is. Kitanultad a szakmát.
Az oktatásnak nem az életre való nevelésnek, magának az életnek kell lennie.
Egyetemisták egy csoportja könyörgött a regényíró Sinclair Lewis-nek, hogy tartson nekik előadást, és
magyarázza el, hogy hogyan lehetnének óli is írók. Lewis így kezdte előadását: - Valójában hányan is
akartok írók lenni? Az összes kéz a magasba lendült.
- Ebben az esetben semmi szükség az én beszédemre. Azt tanácsolom, menjetek haza, és írja-
tok, írjatok, írjatok ...
Azzal zsebre vágta jegyzeteit, és elhagyta a termet.
Egy asszony órákon keresztül azzal kínlódott, hogy a kapott használati utasítás segítségével összesze-
relje a frissen vásárolt háztartási gépet. Végül is felhagyott vele, és az alkatrészeket otthagyta a kony-
haasztalon. Elképzelhető, hogy mennyire meglepődött, amikor néhány órával később hazatérve a gé-
pet tökéletesen összeszerelve, működőképes állapotban találta. A cselédlány megcsinálta.
- Hogy az ördögbe tudtad ezt összeszerelni? kérdezte.
- Tudja, asszonyom - hangzott a derűs válasz ha az ember nem tud olvasni, akkor kénytelen
eszét használni.
190
Egy férfi, aki negyvenhét évi riporterkedés és újságszerkesztői munka után nyugdíjba vonult, felhívta a
helyi tantestületet, és miután elmondta szakmai hátterét, közölte, hogy szívesen részt venne az anal-
fabétizmus megszüntetését célzó helyi programban.
Hosszú ideig csend volt, majd megszólalt hang a drót másik végén:
- Nagyszerű, csak azt szeretném tudni, hogy tanítani akar vagy tanulni?
Három fiút hoztak a bíróságra, akiket dinnyelopással vádoltak. Idegesen, a legrosszabbakra elkészülve
álltak a bíró előtt, aki igen szigorú ember hírében állt.
Ám bölcs nevelőnek is mutatkozott. Miután kalapácsával az asztalra koppantott, így szólt:
- Aki ebben a teremben gyerekkorában egyetlen dinnyét sem lopott, emelje fel a kezét!
Csend lett. A bírósági alkalmazottak, a rendőrök, érdeklődők - maga a bíró is - mind az asztalon hagyták
kezüket.
Miután a bíró megelégedetten nyugtázta, hogy egyetlen kéz sem lendült a magasba, és
így szólt: - A vádat elejtem.
Egy vallásos beállítottságú asszony siránkozott a fiatalabb generáció viselkedése miatt.

- Mindennek az autó az oka! Túl nagy távolságokra képesek elmenni a fiatalok a tánc vagy a
randevú kedvéért! Ugye, nagymama, a maga idejében nem így ment ez?
Mire a nyolcvanhét éves idős hölgy:
- Ami azt illeti, mi is olyan messzire mentünk, amennyire csak tudtunk.
Mama: Tudtad-e, hogy Isten jelen volt akkor is, amikor elloptad a süteményt a konyhából? Gyerek:
Igen. Mama: És azt tudtad-e, hogy Isten mindent látott?
Gyerek: Igen.
Mama: És mit gondolsz, mit szólt a Jóisten mindehhez?
Gyerek: Azt mondta: “Ketten vagyunk, két süteményt vegyél!”
Amikor a fiatal rabbi apja pozíciójába lépett, mindenkitől azt hallotta, hogy mennyire másképp visel-
kedik ő, mint édesapja.
- Éppen ellenkezó1eg! - válaszolta a fiatalember. - Pontosan olyan vagyok, mint az apám. Ő
sem utánozott senkit, én sem utánozok senkit.
Légy önmagad! Óvakodj a hírességek viselkedésének utánzásától, ha nincs meg benned az a fajta belső
beállítottság, amely az ő cselekedeteiket ihlette!
Amikor Haendel Messiását először adták elő Londonban, a jelenlévő királyt annyira elragadta a
vallásos érzület a “Halleluja” éneklése alatt, hogy felrúgva a hagyományokat felállt, és úgy hallgatta
végig a mesterművet.
191
A nemesek ezt látva követték a király példáját, ők is felálltak. Természetesen ez mindenki számára jel
volt, az egész közönség felállt.
Azóta él az a szokás, hogy a “Halleluját” mindenki állva hallgatja végig, belső irányultságától és az elő-
adás minőségétől függetlenül.
Amikor az öreg tengerész papagájának a köhögése állandósult, az öreg abbahagyta a dohányzást.

Attól tartott ugyanis, hogy a pipafüst, amely gyakran betöltötte a szobát, ártalmas papagája egész-
ségére. Még állatorvoshoz is elvitte madarát, aki alapos vizsgálat után megállapította, hogy a mada-
rat sem papagájkór, sem tüdőgyulladás nem kínozza, csupán pipázó gazdája köhögését utánozza.
Joe nagybácsi meglátogatta a hétvégén a kis Jimmyt, aki úszott a boldogságtól, hogy példaképével
aludhat egy ágyban.
Miután leoltották a lámpát, Jimmynek eszébe jutott valami:
- Hoppá! - kiáltotta. - Majdnem elfelejtettem. Azzal kiugrott az ágyból, és melléje térdelt. Mi-
vel nem akart elmaradni a jó példával, Joe nagybácsi is kikászálódott az ágyból, és ő is letérdelt az
ágy másik oldalán. - Hűha! - suttogta megszeppenve Jimmy. - Ha ezt a mama holnap reggel észreve-
szi, kapsz majd tőle. A bili ugyanis ezen az oldalon van.
Bárcsak jobban a pozíciódnak megfelelően öltöznél! Sajnálom, hogy így elengedted magad, ilyen ko-
pottas lettél.
- De hisz én nem is vagyok kopottas!
- Bizony, hogy az vagy! Bezzeg a nagyapád mindig olyan elegánsan öltözött. Az ő ruhái drágák
és remekül szabottak voltak.
- Ha-ha, most megfogtalak! Ezek a nagyapám ruhái.
Egy filozófus, akinek csak egy pár cipője volt, megkérdezte a susztert, hogy megvárhatná-e helyben,
amíg az megjavítja a cipőit.
- Sajnos, éppen záróra - válaszolta a suszter -, vagyis nem tudom azonnal megjavítani őket.
- De miért nem jön vissza értük holnap?
- Csak ez az egy pár cipőm van, és nem járhatok cipő nélkül.
- Rendben van, kölcsön adok egy pár használt cipőt holnapig.
- Micsoda? Hogy másvalakinek a cipőjét viseljem? Minek néz maga engem?
- Ugyan miért tiltakozik az ellen, hogy más cipőjét hordja a lábán, amikor a feje tele van mások
gondolataival?
192
- Mirő1 tanultatok ma az iskolában? - kérdezte az apa tizenéves fiát.

- A szexről tartottak előadásokat - hangzott a válasz.
- A szexről? Miféle előadásokat?
- Először egy pap beszélt arról, hogy miért nem szabad. Aztán egy doktor beszélt arról, hogy
hogyan nem szabad. Végül pedig az igazgató arról, hogy hol nem szabad.
Egyik főiskola dékánja üdvözölte az elsőéves lányokat, és úgy gondolta, érdemes a szexuális erkölcs
kérdését is érintenie.
- A kísértés pillanataiban csak egy kérdést tegyenek fel maguknak: Érdemes-e a gyönyör egy
órájáért egy egész életen át szégyenkezni?
A beszéd végén a dékán megkérdezte, hogy van-e valami kérdésük. Egy lány félénken felemelte a ke-
zét, és azt kérdezte:
- Meg tudná mondani nekünk, hogyan tartson az egy óráig?
Az amerikai elnök, William Howard Taft, legkisebb fia egy vacsorán tiszteletlen megjegyzést tett apjá-
ról.
Mindannyian annyira megbotránkoztak a fiú arcátlanságán, hogy csend ülte meg a termet.
- Nos - szólalt meg végül Mrs. Taft -, megbünteted a fiút?
- Ha a megjegyzést az apjának szánta, természetesen megbüntetem - mondta Taft. - De ha az
Egyesült Államok elnökének mondta, ahhoz az alkotmányban biztosított joga volt.
Miért kellene egy apát mentesíteni attól a kritikától, mely hasznos egy elnöknek?
A guru előadást tartott fiatal tanítványai egy csoportjának, akik könyörögtek neki, hogy árulja el nekik
azt a mantrát, amivel a halottakat fel lehet támasztani.
- Mihez kezdenétek azzal a veszélyes dologgal? kérdezte a guru.
- Semmit. Csak a hitünket erősítené - válaszolták.
- Gyermekeim, az éretlen tudás nagyon veszélyes dolog - mondta az öreg ember.
- Mikor éretlen a tudás? - kíváncsiskodtak tovább a tanítványok.
- Amikor annak ad hatalmat, akiben még nincs meg az a bölcsesség, amely a használatához
szükséges.A tanítványok azonban olyan kitartóan kérlelték, hogy a szent ember minden meggyőző-
dése ellenére végül is a fülükbe súgta a mantrát ismételten kérvén őket, hogy csak a legnagyobb
körültekintéssel használják.
Nem sokkal azután a fiatalok egy sivatagos helyen gyalogoltak. Egyszer csak megpillantottak egy halom
napszárította csontot. A könnyelműség szellemében, amely rendesen együtt szokott járni a társaság-
gal, elhatározták, hogy azonnal kipróbálják a mantrát, amit azonban rendes körülmények között csak
hosszú meditálás után szokás használni.
Abban a pillanatban, amint kimondták a mantra szavait, a csontok életre keltek, ragadozó farkasokká
váltak, amelyek űzőbe vették a tanítványokat, és cafatokra tépték őket.
193
Soyen Shaku, a Zen mestere, hatvanegy éves korában meghalt, de addigra elvégezte már feladatát:
Változatosabb és magasztosabb tanítást hagyott az utókorra, mint a legtöbb Zen-mester. Azt tartották
azonban, hogy tanítványai nyaranta elaludtak a déli étkezés után. S bár ő maga sosem vesztegetett
egy percet sem, nem figyelmeztette őket erre a fegyelmezetlenségre.
Tizenkét éves korában Soyen már a Tendai irányzat filozófiai tételeit tanulmányozta. Egy nyári napon,
amikor mestere távol volt, és a hőség roppant nyomasztó volt, a kis Soyen elnyúlt és mély, három órás
álomba zuhant. Amikor meghallotta, hogy mestere visszatért, azonnal fel akart pattanni, de már késő
volt, mindennél nyilvánvalóbban ott feküdt keresztben a bejáratnál.
- Bocsáss meg, bocsáss meg! - suttogta mestere, mikor keresztül lépett rajta akkora tisztelet-
tel, mintha egy nagyra becsült vendég feküdt volna ott.
Att61 kezdve Soyen sohasem aludt el nappal.
Egy kisfiú rohant az utcán, majd hirtelen befordult az egyik sarkon, ahol összeütközött egy emberrel.
- Nahát! - méltatlankodott az ember. - Hová ez a nagy sietség?
- Haza - felelte a fiú -, és azért sietek, mert a mamám el fog fenekelni.
- Annyira vágyódsz a fenekelés után, hogy ezért rohansz haza? - kérdezte csodálkozva a férfi.-
Nem. De ha az apám előbb ér haza, mint én, akkor ó fenekel el.
A gyermekek olyanok mint a tükör. Ha szeretetted veszik őket körül, ők is szeretetet sugároznak. Ha
azonban a szeretet hiányzik, akkor semmit sem tudnak visszaadni.
Naszreddín átnyújtott egy korsót egy fiúnak, és elküldte a kútra vizért. Mielőtt azonban a gyerek elin-
dulhatott volna, lekevert neki egy pofont, és rákiáltott:
- Aztán vigyázz ám! Nehogy elejtsd a korsót! Egy járókelő azt kérdezte:
- Hogy üthetsz meg így egy gyereket, még mielőtt bármi rosszat tett volna?
Naszreddín így válaszolt:
- Gondolom, azt várnád, hogy akkor üssem meg a gyereket, miután eltörte a korsót, és a korsó
is meg a víz is odaveszett. De ha még előtte ütöm meg, emlékezni fog rá, és az edény is meg a víz is
, épségben megérkezik.
Egy kétségbeesett házaspár kihívta sürgősen a gyermekpszichológust, mert nem tudták, hogy mit te-
gyenek kisfiukkal, aki a szomszédfiú hintalovára ült, és nem volt hajlandó többé leszállni róla. Annak
ellenére nem, hogy otthon három hintalova is volt, hajthatatlanul a barátja lován akart lovagolni. Ami-
kor megpróbálták lehúzni onnan, úgy elkezdett sikítozni és üvölteni, hogy azon mód békén hagyták.
A pszichológus először is megegyezett a bérében, aztán odament a gyerekhez, gyengéden megciró-
gatta a haját, lehajolt hozzá, és mosolyogva súgott valamit a fülébe. A fiú abban a pillanatban leszállt
a lóról, és szelíden követte szüleit haza.
- Milyen varázslatot űzött azzal a gyerekkel? - kérdezték a csodálkozó szülők.A
pszichológus előbb elkérte kialkudott bérét, csak azután válaszolta:
- Egyszerű. Csak lehajoltam, és azt mondtam neki: Ha nem szállsz le arról a ló-
ról ebben a pillanatban, úgy megverlek, mint szódás a lovát. Engem ezért fizetnek,
szóval komolyan mondom.
194
Mielőtt megbüntetsz egy gyermeket, kérdezd meg magadtól, nem te vagy-e vétségének az oka.
Szülők: Miért van az, hogy bár Johnny fiatalabb, mint te, mégis jobb jegyeket hoz?
Hétéves gyermek: Mert Johnny szülei okosak.
A modern gyermek
Egy férfi, azzal a szándékkal, hogy növelje gyermekeiben a zene szeretetét, vásárolt nekik egy
zongorát. Amikor hazaért, a gyermekei töprengve nézték a zongorát: - Hol kell ezt bedugni a kon-
nektorba? - kérdezték.
A városi kisfiú életében először volt falun. Épp a járdán állt, amikor megállt mellette egy lovas kocsi, és
az idős kocsis betért az üzletbe. A kisfiú csodálkozva bámulta a lovat. Még életében sosem látott ilyet.
Amikor az öregember kijött az üzletből, és indulni készült, a kisfiú megszólalt:
- Uram, azt hiszem figyelmeztetnem kell önt, hogy éppen most folyt ki belőle az összes üzem-
anyag.
Egy kislány állt a gyümölcsüzletben banánhéjjal a kezében.

- Mit szeretnél, picim? - kérdezte az eladó. - Utántöltést - hangzott a válasz.
A nyíllövészet mesterét az élet mesterének is tartották. Egy nap a legtehetségesebb tanítványa a helyi
versenyen háromszor egymás után a céltábla kellős közepébe lőtt. Mindenki vadul tapsolt, és gratulá-
ciók özöne zúdult a tanítványra és mesterére is.
A mester azonban közömbösnek tűnt. Sőt kritikusnak. Később, amikor a tanítvány megkérdezte, hogy
miért, így válaszolt:
- Még meg kell tanulnod, hogy nem a cél a cél. - Hát mi a cél? - érdeklődött a tanítvány.
De a mester nem mondta meg. Erre a fiúnak magának kellett rájönnie egyszer, mert ezt nem lehetett
szavakba önteni.
Egyszer azután a fiú ráébredt, hogy nem a teljesítményre kel1 törekednie, hanem a. beállítottságra;
nem a céltábla közepére, hanem önösségének megszüntetésére.
195
A tanár sok-sok hibáján keresztül tanulta meg, hogy hogyan legyen bölcs és együtt érző nevelő. Íme az
egyik hibája.
Igazgató lett egy iskolában, amikor az egyik fiú odajött hozzá, és közölte, hogy máshová kíván iskolába
járni.
- Miért, fiam? Mi a baj? Hiszen jók a jegyeid.
- Semmi baj sincs, uram. Csak éppen másik iskolába akarok járni.
- Talán a tanárok? Nem szereted valamelyik tanárodat?
- Nem, uram. Semmi bajom sincs a tanárokkal.
- Akkor talán a diáktársaiddal? Verekedtél valamelyikkel?
- Nem, uram. A társaimmal sincsen semmi bajom.
Az igazgató erre hosszú ideig nem szólt egy szót sem, gondolván, hogy hallgatása majd szóra indítja a
gyermeket. Hirtelen könnyek törtek elő a gyermek szeméből. Az igazgató érezte, hogy ő nyert. A leg-
gyengédebb és legmegértőbb hangán megkérdezte:
- Azért sírsz, ugye, mert valami bánt? A fiú bólintott.- Hát akkor mondd el, miért sírsz!
A gyerek az igazgató szemébe nézett, és
azt mondta: - Mert ezeket a kérdéseket
teszi fel nekem.
Nevelőintézetet szándékoztak nyitni fiúk számára, és az alapítók a híres nevelő tanácsát kérték. Az
szenvedélyesen érvelt az emberséges módszerek mellett, sürgetvén az alapítókat, hogy ne sajnálják a
pénzt a jóindulatú és szakértő nevelők alkalmazására. Mondandóját eképpen fejezte be:
- Ha csak egyetlen fiút mentenek is meg az erkölcsi romlástól, már akkor is megérte ennyi
pénzt és fáradtságot fordítani az intézményre.
Később az egyik igazgatósági tag azt kérdezte tőle:
- Nem esett ön egy kissé túlzásba? Egyetlen fiú megmentése indokolttá tenne annyi munkát és
költséget?
- Ha az én fiam lenne, természetesen - hangzott a válasz.
TEKINTÉLY
Egy történet Ramakrisnától, a halkottai misztikustól:
Volt egyszer egy király, aki minden nap felolvastatott magának egy pappal a Bhagavad Gítából. A pap
azután el is magyarázta a szöveget, és megkérdezte:
- Felséges királyom, megértetted-e, amit mondtam?
A király pedig nem válaszolt sem igennel, sem nemmel, csak annyit mondott minden nap:
- Előbb értsd meg te!
A pap ezen mindig elszomorodott, mert órákon át készült a napi leckékre, és tudta, hogy magyarázata
érthető és világos volt.
A pap komolyan kereste az Igazságot. Egyszer meditálás közben hirtelen meglátta minden dolognak -
a háznak, családnak, gazdagságnak, barátoknak, becsületnek, hírnévnek, és minden másnak - csalóka
természetét, viszonylagosságát. Olyan tisztán látta ezt, hogy az ezek utáni minden vágyódása eltűnt
szívéből.
196
Elhatározta, hogy felkerekedik, és vándorló aszkéta életet él.

Mielőtt elindult volna, ezt az üzenetet küldte a
királynak: - Felséges királyom, végre megértet-
tem.
Egy asszonyt olyan súlyos nátha gyötört, hogy úgy tűnt, az orvosok egyetlen gyógyszere sem tud segí-
teni rajta.
- Hát nem tud engem meggyógyítani, doktor úr? - kérdezte kétségbeesve.
- Van egy javaslatom - mondta a doktor. - Menjen haza, vegyen egy j6 forró fürdőt, és mielőtt
megtörölközne, álljon mezítelenül a huzatba.
- Az meggyógyít? - kérdezte a nő reménykedve. - Nem, de attól tüdőgyulladást kap, és azt meg
tudom gyógyítani.
Gondoltál-e már arra, hogy a gurud talán olyan betegségre ajánl orvosságot, amelyet ő maga okozott?
- Hála Istennek, hogy magunkkal vittünk egy öszvért is a kirándulásra. Így legalább, amikor az
egyik fiú megsérült, az öszvéren haza tudtuk szállítani.
- Hogyan sérült meg az a fiú? - Az öszvér megrúgta.
- Tudnál ajánlani egy jó doktort?

- Javaslom, hogy fordulj dr. Csunghoz. Megmentette az életemet.
- Hogy-hogy?
- Az úgy történt, hogy nagyon beteg lévén elmentem dr. Csinghez. Bevettem a gyógyszerét, és
rosszabbul éreztem magam. Ezért aztán elmentem Dr. Csanghoz. Bevettem az ő gyógyszerét is, és
azt hittem, hogy meghalok. Végül elmentem dr. Csunghoz, de ő nem volt otthon.
A tekintélybe vetett bizalom veszélyezteti a felfogóképességet:
Az orvos az ágyban fekvő alak fölé hajolt. Aztán felegyenesedett, és így szólt:
- Nagyon sajnálom, asszonyom, de a férje már nem él.
Egy. gyenge, tiltakozó hang tört elő az élettelen alakból:
- Nono, még élek.
- Tartsd a szád! - szólt az asszony. - A doktor jobban tudja mint te.
A szomszéd azért jött Naszreddínhez, hogy kölcsönkérje a szamarát.

- Már kölcsönadtam valakinek - mondta Naszreddín.
Ebben a pillanatban a szamár elkezdett ordítani az istállóban.
- De hiszen hallom, hogy ordít - mondta a szomszéd.- Na most
nekem hiszel, vagy a szamárnak?
197
A trónörökös roppant ostoba volt, ezért a király egy különleges házitanítót vett fel. Az órák Eukleidész
első tételének alapos magyarázatával kezdődtek.
- Világos ez, királyi fenség? - kérdezte a tanár.
Nem - felelte a királyi fenség.
Erre aztán a tanár még egyszer türelmesen elmagyarázta.
- Dereng már?
- Nem - felelte a herceg.
A tanár még egyszer leadta az egész tételt, de minden eredmény nélkül. Amikor a herceg még a tizedik
próbálkozás után is értetlenül állt a tétel előtt, a tanár könnyekre fakadt.
- Higgye el, királyi fenség - kiáltotta -, ez a tétel igaz, és így kell levezetni!
E szavak hallatára a trónörökös felkelt, és ünnepélyes meghajlással ezt mondta:
Kedven uram! Én mindent elhiszek önnek, amit. ön mond. Ha tehát ön biztosít arról, hogy a tétel igaz,
én teljes szívből elfogadom. Azt sajnálom csak, hogy erről nem biztosított már korábban, mert akkor
időnk vesztegetése nélkül tovább mehettünk volna a második tételre.
Ily módon a geometria ismerete nélkül is meglesz az összes helyes válaszod, mint ahogy az embe-
reknek is megvan. - legalábbis számukra! - a helyes hitűk, Isten ismerete nélkül. Ha így szólsz a te-
kintély képviselőjéhez. “Buta nagyok, kérlek gondolkozz helyettem!”, az annyi, mint ha azt monda-
nád: “Szomjas nagyok, kérlek igyál helyettem!”
Buddha mondja:
- A szerzetesek és a. tudósok ne tiszteletből fogadják el a tanításomat, hanem vizsgálják meg,
ahogy az aranyműves is megvizsgálja az aranyat: vágják fel, olvasszák meg, és dörzsöljék szét.
Egy magas ember a moziban így szólt a mögötte ülő kisfiúhoz:

- Nem látsz tőlem? - Nem.
- Ne is törődj vele! Csak figyelj engem, és ha azt látod, hogy nevetek, nevess te is!
Ferdinand Foch marsall volt a szövetséges csapatok parancsnoka a második világháború alatt. A sofőr-
jét, Pierre-t, sűrűn felkeresték a riporterek, mert abban reménykedtek, hogy megtudnak valamit a pa-
rancsnok gondolataiból, állandóan azt kérdezték a sofőrtől, hogy vajon mikor lesz vége a háborúnak.
De Pierre sohasem válaszolt nekik. Egyszer a riporterek éppen akkor lepték meg Pierre-t, amikor a
hadiszállásról lépett ki. Amint a riporterek köré ültek, a sofőr így szólt:
- Ma beszélt a marsall!
- És mit mondott? - kérdezték mohón.
- Azt kérdezte: “Pierre, mit gondolsz, mikor lesz cége a háborúnak?”
198
Egy pap lánya azt kérdezte az apjától, hogy honnan veszi a beszédéhez a gondolatokat?
- Az Istentől! - válaszolta az.
- Akkor miért készítesz vázlatokat? - kérdezte a lány.
A rádió géniusza, Marconi, barátjával egész éjjel a laboratóriumában tanácskozott a drót nélküli kom-
munikáció kényes kérdéseiről.
Amikor kiléptek a laboratóriumból, Marconi hirtelen így szólt:
- Egész életemben ezt a kérdést tanulmányoztam, de van egy dolog, amit nem értek a rádióval
kapcsolatban. - Létezhet olyan egyáltalán, hogy éppen te ne értenél valamit a rádióval kapcsolat-
ban? - hitetlenkedett a barátja. - Ugyan mi volna az?
- Hogy miért működik? - válaszolta Marconi.
A múlt században egy püspök az Egyesült Államok keleti partvidékéről meglátogatott egy egyházi főis-
kolát a nyugati parton. A főiskola elnökénél szállásolták el, aki haladó szellemű fiatalember volt, a fizika
és a kémia professzora.
Egy ízben az elnök az egész tantestületet meghívta vacsorára a püspökkel együtt, hogy részesüljenek
annak bölcsességében és tapasztalatában. A beszélgetés a világ végéről folyt, amely a püspök szerint
már nem lehet nagyon messze. Egyik érve szerint már mindent felfedeztek a természetben, és minden
lehetségest feltaláltak.
Az elnök udvariasan tiltakozott mondván, hogy szerinte az emberiség csodálatos új felfedezések kü-
szöbén áll. A püspök arra kérte, hogy csak egyet nevezzen meg. Az elnök úgy vélte, hogy úgy ötven
éven belül az emberek képesek lesznek repülni.
A püspök erre harsányan kacagni kezdett.
- Ekkora sületlenséget! - kiáltotta. - Kedves uram, ha Isten azt akarta volna, hogy az emberek
repüljenek, akkor szárnyat is teremtett volna nekik. A repülés a madarak és az angyalok kiváltsága.
Az elnököt Wrightnak hívták. Két fia volt neki, Orville és Wilbur, az első repülőgép megalkotói.
Béges-régen egy király halálra ítélt egy embert Indiában. Az könyörgött, hogy töröljék el a büntetését,
és hozzátette:
- Ha a király megkönyörül rajtam, és megkegyelmez életemnek, egy év alatt megtanítom a lo-
vát repülni.
- Úgy legyen! - mondta a király. - De ha egy év múlva a lovam nem repül, kivégeztetlek.
Amikor az ember izgatott családja később azt kérdezte tőle, hogy miként akarja ezt elérni, így vá-
laszolt: - Egy év alatt akár a király, akár a lova meg is halhat. Vagy ki tudja, a ló talán megtanul
repülni.
Egy fiatal tudós a modern tudomány teljesítményeivel dicsekedett a guru jelenlétében.

- Repülünk, mint a madarak - mondta. - Mindent meg tudunk csinálni, amit egy madár tud!
- Csak még a szögesdróton nem tudunk ülni - mondta a guru.
199
A doktor tüzetesen megvizsgált egy beteget, majd így szólt hozzá:

- Tüdőgyulladása van, uram. Ön ugye zenész? - Igen - válaszolta az ember kissé meglepetten. -
És valamilyen fúvós hangszeren játszik.
- Úgy van. De honnan tudja ezt, kérem?
- Egyszerű ez, uram. A tüdején az erőlködés jellegzetes jegyei láthatók, és a gégefője is gyul-
ladt, kétségkívüli jele az is a komoly erőfeszítésnek. Mondja, milyen hangszeren játszik? - Tangóhar-
monikán.
A tévedhetetlenség veszélyei!
A plébánost születésnapja alkalmából a gyermekek jókívánságokkal és ajándékokkal köszöntötték.

A pap átvette a papírcsomagot a kis Marytől, és így szólt:
- Aha, egy könyvet hoztál nekem. (Mary papája ugyanis a könyvesbolt vezetője volt.) - Azt. De
honnan tetszik tudni? - A plébános atya mindent tud.
- Es Tommy, te pedig egy pulóvert hoztál nekem - mondta az atya, miközben átvette a csoma-
got, amit Tommy nyújtott neki. (Tommy papája gyapjú-kereskedő volt.)
- Ugy van. Honnan tetszett tudni? - A plébános atya mindent tud.
Nos, ez így ment tovább, mígnem a plébános a kis Bobby dobozát fel nem emelte, melynek csomago-
lópapírja nedves volt.(Bobby papája italkereskedő volt.;
- Aha, látom már, egy üveg whiskyt hoztál, és egy pici kilöttyent.
- Nem - mondta Bobby -, ez nem whisky. - Akkor egy üveg rum?
- Nem is rum.
Mivel már a plébános ujjai is nedvesek voltak, megnyalta az egyiket, de attól sem lett okosabb.
- Talán gin?
- Nem - válaszolta Bobby -, egy kölyökkutyát hoztam.
A körülmények összejátszása folytán egy sastojás gurult az istálló egyik sarkába, ahol éppen egy tyúk
költögette tojásait. A megfelelő időben a kis sas annak rendje és módja szerint kikelt a csirkékkel
együtt. Ahogy telt-múlt az idő, a sasocska, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, vágyódni kezdett
a repülés után. Ezért így szólt anyjához, a tyúkhoz:
- Mikor fogok megtanulni repülni?
Szegény tyúk teljesen tudatában volt annak, hogy ő nem tud repülni, de arról meg sejtelme sem volt,
hogy más madarak hogyan tanítják fiókáikat a repülésre. Mivel szégyellte megvallani az igazat, így
szólt:
- Még nincs itt az ideje. Majd megtanítalak repülni, ha már elég erős leszel hozzá.
Múltak a hónapok, és a kis sas kezdte sejteni, hogy anyja nem tud repülni. De arra sem tudta rávenni
magát, hogy önmaga próbálkozzon, mert a repülés utáni vágya összekeveredett az őt kikeltő madár
iránt érzett hálával.
200
A róla hallott hírek alapján a kalifa kinevezte Naszreddínt udvari főtanácsosává. Mivel a tekintélye nem
szakértelemből, hanem a kalifa támogatásából származott, Naszreddín mindenkire nézve veszedel-
messé vált, aki csak a tanácsát kérte. Ez a következő esetből derült ki.
- Naszreddín, te tapasztalt ember vagy - kezdte egyszer egy udvaronc. - Tudsz-e valamiféle
szert szemfájásra? Rettentően szenvedek tőle.
- Megosztom veled a saját tapasztalatomat - válaszolta neki Naszreddín. - Egyszer borzasztóan
fájni kezdett a fogam, és addig nem is múlt el, amíg ki nem húzattam.
A doktor úgy döntött, itt az ideje, hogy megmondja az igazságot a betegének.

- Úgy érzem, meg kell mondanom neked, hogy nagyon beteg vagy, és valószínűleg már csak
két napod van hátra. Gondolom, rendezni szeretnéd a dolgaidat. Akarsz-e valakivel beszélni?
- Igen - jött a megtört hangú válasz. - Kivel? - kérdezte a doktor.
- Egy másik orvossal.
Egy fiatal író bevallotta Mark Twainnek, hogy elvesztette a saját írói képességébe vetett bizalmát.
- Volt neked valaha is hasonló érzésed? - kérdezte.
- Igen - mondta Twain. - Egyszer, miután már tizenöt éve írtam, hirtelen úgy éreztem, hogy
semmilyen tehetségem nincs az íráshoz.
- És mit tettél akkor? Abbahagytad az írást?
- Hogy is tehettem volna? Hisz akkorra már híres író voltam.
Egy gazdag ember elhatározta, hogy megvalósítja élete álmát, és karmestere lesz saját zenekarának.
Fel is vett egy dobost, három szaxofonost, és huszonnégy hegedűst. Az első próbájukon annyira rosszul
vezényelt, hogy a dobos azt javasolta a többi zenésznek, hagyják ott az embert. De az egyik szaxofonos
így szólt:
- Ugyan miért mennénk el? Jól megfizet bennünket, és valamit csak kell, hogy értsen a zené-
hez.
A kővetkező próbán a karmester teljesen elvesztette ütemérzékét. Erre a dobos dühösen elkezdte
verni a dobját. A karmester csendet intett a pálcájával, a zenészekre nézett, és megkérdezte:
- Ki csinálta ezt?
Egy zenekar menedzserének egyszer azt mondta a barátja, hogy maga is szívesen játszana a zenekar-
ban. A menedzser erre megjegyezte:
- Nem is tudtam, hogy te is tudsz zenélni.
- Nem is tudok - válaszolta az. - De láttam ott egy embert, aki semmit sem csinál, csak
egy pálcával integet, amíg a többiek zenélnek. Hát ezt én is meg tudnám csinálni.
201
Hogy az egyik hivatalnok kedvébe járjon, Ábrahám Lincoln egyszer aláírt egy okmányt, amely az egyik
hadtest átirányítását rendelte el. Stanton, a hadügyminiszter, meg volt győződve róla, hogy az elnök
óriási hibát követett el, ezért megtagadta a rendelet végrehajtását, s a nyomaték kedvéért hozzátette:
- Megbolondult ez a Lincoln.
Amikor ez Lincoln fülébe jutott, így szólt:
- Ha Stanton azt mondja, hogy megbolondultam, akkor annak úgy is kell lenni, mert
neki szinte mindig igaza van. Átmegyek hozzá, és megbeszélem vele a dolgot.
Úgy is tett. Stanton meggyőzte őt, hogy a rendelet hibás. Lincoln azonnal vissza is vonta. Mindenki
tudta, hogy Lincoln nagysága részben abban állt, hogy jó1 tűrte a kritikát.
Az újoncot a tábori bejárat őrzésével bízták meg. Azt a parancsot kapta, hogy egyetlen autót se enged-
jen be, amelyikre nincs kitűzve a különleges zászló. Így kénytelen volt a generális kocsiját is leállítani,
aki azonnal utasította a sofőrjét, hogy hajtson csak tovább. Erre az újonc előre lépett, fegyverét kibiz-
tosította, és nyugodtan Így szólt:
- Bocsásson meg, uram, én még új vagyok itt. Kit kell ilyenkor 1e1őnöm, önt vagy a so-
főrt?
Akkor leszel igazán nagy, ha megfeledkezel a feletteseid méltóságáról, és ha a beosztottaiddal feled-
teted saját méltóságodat, vagyis ha nem nagy dölyfös az alázatosakkal, és ha nem alázatoskodsz a
dölyfösökkel.
Élt egyszer egy rabbi, akit a nép Isten embereként tisztelt. Nem telt el úgy nap, hogy hatalmas tömeg
ne gyűlt volna össze az ajtaja előtt tanácsára, gyógyulásra vagy egyszerűen csak a szent ember áldására
várva. Ha a rabbi beszélni kezdett, a tömeg az ajkán csüngött, és itta minden szavát.
Volt azonban a tömegben egy kötekedő alak, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ellene
mondjon a mesternek. Megfigyelte a mester gyengeségeit, gúnyt űzött hibáiból a tanítványok nagy
rémületére. Azok úgy is tekintettek rá, mint magára a megtestesült ördögre.
Egy nap az “ördög” megbetegedett, és meghalt. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Külsőleg
persze az alkalomnak megfelelő ünnepélyes arcot vágtak, de a szívük örült, hogy ez a tiszteletlen eret-
nek nem fogja többé félbeszakítani a mester lelkesítő beszédét, és nem fogja többé kritizálni viselke-
dését.
Ezért aztán az emberek meglepődtek, amikor a mestert őszintén szomorúnak látták a temetésen. Ami-
kor az egyik tanítvány később megkérdezte, hogy vajon a halott túlvilági sorsa miatt szomorkodott-e,
azt válaszolta:
- Nem, nem. Miért szomorkodnék egy barátom miatt, aki már a mennyországban van? Magam
miatt bánkódtam, mert ő volt az egyetlen barátom. Itt mindenki tisztelettel vesz körül, ő volt az
egyetlen, aki ellentmondott nekem. Attó1 félek, hogy miután ő elment, én sem fejlődöm tovább. És
e szavak után a mester sírásra fakadt.
202
Egy asszony jött Izrael rabbihoz, hogy elpanaszolja titkos bánatát. Már húsz éve férjnél van, és még
nem született fia.
- Micsoda véletlent - mondta a rabbi. - Pontosan így volt az én édesanyámmal is,Azzal a követ-
kező történetet mondta el az asszonynak.
Egy nap Izrael rabbi édesanyja meghallotta, hogy Bal Shem Tov érkezett a városba. Odasietett, és azért
könyörgött, hogy imádkozzon érte, hogy fia szülessék.
- Mit vagy hajlandó ezért feláldozni? - kérdezte a szent ember.
- Mit tehetnék? - kérdezte az asszony. - A férjem ugyan szegény könyvtáros, de van valamim,
amit felajánlhatok a rabbinak.
Azzal hazarohant, előhúzta a gondosan eltett katinkát a fiókos szekrényből, és már rohant is vissza,
hogy felajánlja a rabbinak. Mint tudjuk, a katinkát, a körgallért, a menyasszony az esküvőjén viseli, és
mint értékes családi ékszer száll egyik nemzedékről a másikra. De mire az asszony visszaért, a rabbi
már elindult a következő városba, így ő is utána ment, és mivel szegény volt, csak gyalog mehetett.
Mire megérkezett, a rabbi már ismét új városba indult. Hat héten keresztül követte így a rabbit város-
ról-városra, míg végül utolérte. A rabbi átvette tőle a katinkát, és a helyi zsinagógának adta.
Izrael rabbi aztán így fejezte be a történetet:
- Édesanyám aztán hazagyalogolt, és egy évvel később megszülettem én.
- Tényleg micsoda véletlen! - kiáltott fel az asszony. - Nekem is van otthon egy katinkám. Elho-
zom neked azonnal, és ha felajánlod a helyi zsinagógának, Isten engem is megajándékoz egy fiúval.
- Nem, kedvesem - szólt a rabbi szomorúan -, nem olyan egyszerű az. Különbség van közted és
édesanyám közt. Te hallottad az ő történetét, de neki nem állt egyetlen példa sem a rendelkezé-
sére.
Miután egy szent használt egy létrát, azt eldobják, hogy soha többé ne használják mások.
Egy hatalmas kamion próbált átmenni a vasúti átjáró alatt, de beszorult az út és a híd közé. A szakértők
minden az eltávolítására kezdett próbálkozása eredménytelennek bizonyult, így hát a közlekedés az út
mindkét oldalán kilométerekre megbénult.
Egy kisfiú igyekezett ugyan, hogy felhívja magára a Főmérnök figyelmét, de mindig leintették. Végül a
főmérnök teljes kimerültségében így szólt:
- Gondolom, azért jöttél, hogy megmondd, hogyan lehetne a problémát megoldani.- Igen - vá-
laszolta a gyerek. - Azt javasolom, hogy engedjék le a kamion gumijait.
A laikusok fejében rengeteg lehetőség megfordul. A szakértőkében csak kevés.
Az 1930-as években az Egyesült Államok egyik gyára Japánba exportált egy gépet. Egy hónappal később
a vállalat táviratot kapott: “Gép nem működik, küldjenek embert megjavítani!”
A vállalat át is küldött valakit Japánba. De még mielőtt megvizsgálhatta volna a gépet, a vállalat újabb
táviratot kapott: “EMBER TUUI, FIATAL., KUELDJENEK IDOESEBBET!”.
A vállalat visszatáviratozott: “HASZNAALJAAK OET, OE TALAALTA FEL A GEEPET.”
203
Mivel a százlábúnak nagyon fájtak a lábai, a bagoly tanácsát kérte. Az ezt mondta neki:
- Túl sok lábad van. Ha egér lennél, csak négy lábad lenne, ezért huszonnégyszer kisebb lenne
a fájdalmad.
- Nagyszerű ötlet - mondta a százlábú. - Csak azt mutasd meg, hogy hogyan váljak egérré!
- Ne bosszants engem a gyakorlatba való átültetés kérdéseivel! Én csak az elvek kidolgozásáért
vagyok felelős.
Egy híres festő áthívta orvos barátját, hogy megnézze a festő legnagyszerűbbnek tartott alkotását. A
doktor tüzetesen megvizsgálta a festményt, nem sajnálván az időt a legkisebb részlettól sem. Tíz perc
múlva a festő már kissé nyugtalankodott:
- Szóval, mit gondolsz? A doktor így szólt: - Azt hiszem, kétoldali tüdőgyulladás.
A szakértőbe vetett bizalom veszélyei:

Egy’ ember olvashatatlan üzenetet kapott a barátjától. Miután már belefáradt a próbálkozásba, eszébe
jutott, hogy érdemes lenne talán a helybéli patikus segítségét kérni.
Az egy teljes percig bámulta az írást, azután elővett egy barna üveget, a pultra helyezte, és így
szólt: - Két dollárba fog kerülni.
Egyetemisták egy csoportja elégedetlenkedett az italbolt sörének minőségével.

Néhányuknak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy egy kis üveggel elküldenek a kórház laboratóriu-
mába, abban a reményben, hogy megtudják, mit tartalmaz a sör.
Másnap a következő üzenetet kapták: “A lovuk sárgaságban szenved.”
Egyik tanítványa azt kérdezte Konfúciusztól:

- Mik a jó kormány nélkülözhetetlen összetevői? Azt a választ kapta:
- Élelem, fegyverek, és a nép bizalma.
- És - érdeklődött tovább a tanítvány - ha valamelyiket el kellene hagynod, akkor melyiktől vál-
nál meg?
- A fegyverektől.
- És ha a maradék kettő közül is meg kellene válnod az egyiktől, akkor melyiket hagynád el?
- Az élelmet.
- De élelem nélkül elpusztulnak az emberek!
- A halál emberemlékezet óta az emberiség sorsa. Az a nép viszont, amelyik már nem bízik a
vezetőiben, valóban elveszett nép.
204
Amikor baleset következtében az egyik török falu vezetője elveszítette a lábait, mankókkal kezdett
járni. Egyre ügyesebben tudott menni, még táncolni is megtanult velük, sőt még kis piruetteket is rög-
tönzött szomszédjai szórakoztatására.
A fejébe vette, hogy gyermekeit is megtanítja mankóval járni. Nemsokára a mankókon való járás stá-
tuszszimbólummá vált falujában, és nem tellett bele sok idő, mindenki úgy járkált.
A negyedik nemzedék idejében már senki sem tudott mankó nélkül közlekedni. A falusi iskolában be-
vezették az Elméleti és gyakorlati mankósság című tantárgyat; a falusi kézművesek pedig híressé váltak
az általuk készített mankók minősége folytán. Már arról is szó esett, hogy kifejlesztenek egy elektro-
mos, akkuval üzemeltethető mankópárt.
Egyszer azonban egy fiatal török mankózott a falu vénei elé azzal, hogy megtudja: miért kell mankókon
járni, mikor Isten lábakat teremtett az embereknek. A véneket bosszantotta, hogy ez a suhanc náluk is
bölcsebbnek képzeli magát, ezért elhatározták, hogy megleckéztetik.
- Miért nem mutatod meg nekünk, hogy hogyan kell járni mankó nélkül?
- Rendben van! - kiáltotta a fiatalember.
A következő vasárnap a falu főterére tervezték a bemutatót. Mindenki ott volt, amikor a fiatalember
bemankózott a tér közepére, megállt egyenesen, és eldobta a mankóit. A tömeg csendben figyelte,
amint bátran előrelépett, és arca esett.
Azzal aztán mindenki megerősödött abbéli hitében, hogy mankók nélkül lehetetlen járni.
Miközben a bognár a folyosó egyik végén kereket készített, a Chi tartománybéli Huan herceg egy köny-
vet olvasott a másik végében. A bognár letette vésőjét és kalapácsát, odafordult a herceghez, megkér-
dezte, hogy milyen könyvet olvas.
- Olyat, ami megőrzi a bölcsek szavait - válaszolta a herceg.
- Élnek még azok a bölcsek? - kérdezte a bognár. - Már nem - válaszolta a herceg -, már mind
meghaltak.
- Akkor, amit olvasol, az nem más, mint az elmúlt emberek piszka és söpredéke - vélte a bog-
nár.- Hogy merészelsz, te, egy bognár, hibát találni abban a könyvben, amit olvasok? Bizonyítsd be,
amit mondtál, különben halállal lakolsz!
- Mivel, hogy én csak egy bognár vagyok - kezdte az -, én így látom a helyzetet: Amikor egy ke-
reket készítek, ha az ütésem túl lassú, akkor ugyan mélyre vágok, de nem elég szilárdan; ha viszont
az ütésem túl gyors, akkor szilárdan, de nem vágok elég mélyre. A megfelelő ütemet viszont, amely
sem túl gyors, sem túl lassú, a kezed nem tudja felvenni, ha nem a szívedből jön. Ezt nem lehet sza-
vakba önteni; ebben van valami művészet, melyet nem lehet átadni a fiamnak se. Ezért nem veheti
át tőlem a munkát, ezért gyártom még hetven éves koromban is a kerekeket. Véleményem szerint
így’ kell ennek lennie azokkal is, akik már elmentek közülünk. Amit érdemes lett volna átadniuk, az
velük együtt pusztult el; s csak a maradékot hagyták hátra a könyvekben. Ezért mondtam azt, hogy
amit olvasol, az az elmúlt emberek piszka és söpredéke.
Régente Japánban papírból készült lampionokat használtak. A bambusznád által összetartott papír
óvta a meggyújtott gyertyát a széltől. Egyszer egy vak meglátogatta a barátját, s amikor hazaindult,
felajánlottak neki egy lampiont. Az csak nevetett rajta.
- Éjjel vagy nappal, mind egyforma az nekem! - mondta. - Ugyan mi hasznát venném én a lam-
pionnak?
205
A barátja ellenvetette:
- Igazad van. Ahhoz, hogy hazatalálj, semmi szükséged sincs rá. De talán
megóvna attól, hogy valaki beléd rohanjon a sötétben.
Így aztán a vak ember a lampionnal indult neki az útnak. Egy kis idő elteltével azonban valaki úgy neki-
rohant, hogy még fel is lökte.
- Te gondatlan fráter! - kiáltotta a vak. - Hát nem láttad ezt a lampiont?-
Testvér - engesztelte az idegen -, a gyertyád kialudt.
Biztonságosabban jársz a. saját sötétségedben, mint más világosságában.
EMBERI TERMÉSZET
Az emberek nem a. valóságra reagálnak, hanem a fejükben lévő eszmékre.
Turisták egy csoportja szorult helyzetbe került valahol vidéken. Kényszerűségből lejárt szavatosságú
ételcsomagokat osztottak ki nekik enni. Elfogyasztása előtt ellenőrzésképpen néhány falatot vetettek
egy kutyának. Szemmel láthatóan ízlett neki az étel, és semmilyen utóhatása nem mutatkozott.
Másnap viszont arról értesültek, hogy a kutya elpusztult. Általános pánik tört ki köztük. Sokan hányni
kezdtek, lázra és vérhasra panaszkodtak. Doktort hívtak, hogy kezelje azokat, akik ételmérgezést kap-
tak.
A doktor először is a kutya teteme felől érdeklődött.
Utánanéztek.
Érdeklődésükre egyik szomszéd csak úgy odavetette:
- Hogy hol van? Hát hol lenne? Bedobták a dögkútba, mert elgázolta egy autó.
A Pestis, útban Damaszkusz felé, egy sivatagi karaván mellett haladt el.
- Hová sietsz? - kérdezte a vezetőjük.
- Damaszkuszba, hogy ezer áldozatot szedjek. Visszafelé jövet Damaszkuszból, a Pestis újra be-
lebotlott a karavánba. A vezetője megjegyezte:
- Ötvenezer áldozatot szedtél, nem ezret.
- Nem - válaszolta a Pestis -, csak ezret szedtem. - A többi a félelemnek esett áldozatul.
Az emberek nem azt látják, ami ténylegesen van, hanem azt, aminek a látására tanították őket.
Tomi lement a tengerpartra. Amikor visszatért, édesanyja

megkérdezte: - Más gyerekek is voltak lent? - Igen - válaszolta
Tomi.
- Fiúk vagy lányok?
- Honnan tudjam? Nem volt rajtuk ruha.
Az embereket kultúrájuk és neveltetésük “felvonó léttel” látja el.
206
Egy előkelő dáma megnyomta a felvonó gombját, de mivel késlekedett a lift, a hölgy füstölgött magá-
ban.
Amikor végül is kinyílt az ajtó, ráförmedt a liftkezelőre:
Hol volt maga?
- De asszonyom, hová juthatnék egy felvonóban?
A falak, amelyek fogva tartják őket, csupán képzeletük termékei, nem valódiak.
A medve le-föl járkált húszlábnyi ketrecében. Amikor öt év múlva a ketrecet leemelték róla, a medve
továbbra is csak a szokásos területen mozgott, mintha a rácsok még mindig ott volnának. Ott is voltak.
Neki!
Két bizonytalan járású úriember türelmetlenül álldogált késő éjjel, jóval üzemzárás után a buszvégál-
lomáson.
Így telt el néhány óra, mire részeg kábulatuk ellenére rájöttek, hogy az utolsó busz is rég elment.
Mivel jó néhány busz parkolt ott, elhatározták, hogy “kölcsönvesznek” egyet, és majd maguk haza-
hajtanak.
Bosszúságukra azonban azt a járatot, amely őket haza szokta vinni, nem találták.
- Hihetetlen - szólt az egyik -, itt áll többszáz busz, és egyetlen harminchatos sincs köztük.
- Ne is törődj vele - mondta a másik -, vigyük el ezt a huszonkettest a végállomásig, onnan meg
már gyalog megtesszük a még hiányzó két mérföldet.
Amit az emberek szeretnek vagy gyűlölnek, az nem a dolgok Lényege, hanem csak a körvonala.
Egy fiatal fiúban kialakult valami, amit jobb híján nevezzünk “szendvicsfóbiának”. Hacsak meglátott egy
szendvicset, azonnal reszketett és sikoltozni kezdett. Az anyját már annyira bosszantotta ez a dolog,
hogy elment egy pszichológushoz, aki azt javasolta:
- Könnyen megszüntethetjük a fóbiát. Otthon mutassa meg a fiúnak az elejétől a végéig, hogy
hogyan is készül a szendvics. Ez majd eloszlatja az összes buta elképzelését a szendviccsel kapcso-
latban, és majdcsak abbahagyja a sírást és reszketést.
Anyja úgy is cselekedett. A kezébe vett két szelet kenyeret, és meg-
kérdezte: - Félsz-e ezektől?
- Nem - válaszolta a fiú.
Akkor az asszony megmutatta neki a vajat: Félsz tőle? Nem. Akkor az asszony elkente a vajat a kenyé-
ren. Azután jött a saláta. Félsz tőle? Természetesen nem. A salátalevelek így rákerültek a kenyérre. És
a paradicsomszeletektől? Kell-e tőlük félni’? Nem, nem kell. Mindjárt rá is kerültek a salátára. Hát a
sült szalonnától kell-e félni? Nem, egyáltalán nem. Már rajta is voltak a paradicsomon.
Ekkor az asszony a kezébe vette a két szelet kenyeret, és megmutatta fiának. Még most sem félt tőlük.
De abban a pillanatban, hogy a másik szelet kenyeret ráhelyezte a szalonnára, és így annak szendvics
formája lett, a gyerek azonnal visítani kezdett:
- Szendvics! Szendvics! - és csak úgy reszketett a f’élelemtől.
207
Egy születésétől fogva vak fiatalember beleszeretett egy lányba. Nem is volt abban ,semmi hiba, míg-
nem egyik barátja azt nem mondta neki, hogy a lány bizony nem épp a legszebb. A fiatalember abban
a pillanatban elveszítette minden vonzódását. Szerencsétlenségére. Nagyon is jól “látta” ő a lányt. Va-
lójában a barátja volt a vak.
Vizsgáld meg jobban, hogy mit is hívnak az emberek szabad és felelősségteljes viselkedésnek, s való-
színűleg nem tudatos cselekvést, hanem csak mechanikus mozgást fogsz találni ...
Azt mondják, hogy amikor az alexandriai nagy könyvtár leégett, csak egyetlen könyv maradt épségben.
Közönséges könyv volt, érdektelen és unalmas, ezért aztán el is adták néhány fillérért egy szegény
embernek, aki alig tudott olvasni.
Az a könyv azonban, bármennyire is unalmasnak és érdektelennek látszott, a világ legértékesebb
könyve volt, mert belső borítójába nagy kerek betűkkel belefirkálták néhány mondatban a Varázskő
titkát, miszerint mindent, amit csak hozzáérintettek, színtiszta arannyá tudott változtatni.
:Az írás szerint az a kis kavics valahol a Fekete tenger partján hevert több ezer, pontosan ugyanolyan
kaviccsal együtt. Egy dologban azonban különbözött a többitől, a hideg tapintású többi kaviccsal szem-
ben ez olyan meleg volt, mintha élne. Az ember felujjongott örömében. Mindenét eladta, és egy évi
megélhetését biztosító kölcsönt vett fel. Elutazott a Fekete tengerhez. Ott aztán felverte a sátrát, és
hozzáfogott a fáradtságos kereséshez.
Egyszerű módszert alkalmazott: felemelt egy kavicsot, ha hidegnek találta, nem hagyta a parton,
mert akkor akár tucatszor is felemelhette és megtapogathatta volna ugyanazt a követ. Ehelyett be-
dobta a tengerbe. Ekképp töltötte idejét kitartóan nap mint nap ebben a nagy türelmet igénylő vál-
lalkozásban. Felemelt egy kavicsot, ha hidegnek találta, bedobta a tengerbe; felemelt egy másikat ...
és így tovább, vég nélkül. Eltelt egy hét, egy hónap, tíz hónap, egy egész év ezzel a felettébb monoton
feladattal. Akkor aztán ismét kölcsönkért némi pénzt, és még további két évig dolgozott így, megállás
nélkül. Felemelt egy kavicsot, a kezében tartotta, ha hidegnek érezte, bedobta a tengerbe. Óráról
órára, napról napra, hétről hétre ... minden eredmény nélkül.
Egyik este azután felemelt egy kavicsot, amely meleg tapintású volt, de a megszokás erejénél fogva azt
is bedobta a Fekete tengerbe!
Egy tudós tíz évet töltött annak kutatásával, hogy a vizet hogyan lehetne átalakítani petróleummá.
Meg volt győződve róla, hogy csak egy elemre van szükség, ami előidézi a kívánt reakciót. Ám akárho-
gyan próbálkozott, nem tudta megragadni a formula lényegét.
Egyszer csak tudomására jutott, hogy fent, Tibet hegyeiben egy “mindentudó” hírében álló láma él, aki
így - a kutató reményei szerint - a keresett formulát is ismeri.
Hogy eredményesen járjon, három feltételt kellett teljesítenie. Teljesen egyedül kellett odautaznia, és
az út veszélyes volt. Gyalog kellett mennie, és az út meredek volt. És ha el is jutott a láma színe elé,
akkor is csak egyetlen egy kérdést kérdezhetett tőle.
Több hónapig küszködött, mire nehézségek és veszélyek közepette az első két feltételt sikeresen tel-
jesítette. Hanem amikor a láma elé vezették, képzelhetik mennyire meglepődött, hogy elképzelésével
ellentétben nem egy ráncos, szakállas embert látott ott, hanem egy vonzó fiatal hölgyet, akinek szeg-
sége minden képzeletet felülmúlt.
A láma kedvesen rámosolygott, és mennyei hangon így szólt hozzá:
- Gratulálok, utazó! Eljutottál hegyi erődünkbe. Nahát, mit szeretnél tudni?
A tudós meglepődve hallotta a saját hangját:
- Drága hölgyem, megtudhatnám, hogy férjnél van-e már?
208
Ahelyett, hogy a valóságra figyelnének, sztereotip elképzelésekre válaszolnak ...
Egy nemzetközi konferencia záró vacsoráján az amerikai küldött a mellette ülő kínaihoz fordult, és a
levesre mutatva kissé leereszkedően megkérdezte:
- Ízleni leveske ?
A kínai úriember buzgón bólogatott. Kicsit később azt kérdezte, hogy: “Szeretni halacska?”, majd:
“Szeretni husika?” és végül: “Ízleni gyümölcske?” A válasz rendre a kínai nyájas bólogatása volt.
A vacsora végén a konferencia elnöke bemutatta az est meghívott előadóját - nem mást, mint a kínai
úriembert, aki aztán amerikai szomszédja nem kis meglepetésére tökéletes angolsággal, igen tartalmas
és szellemes beszédet tartott.
Az előadás végeztével a kínai fordult a szomszédjához, és huncut mosollyal a szemében azt kér-
dezte: - Tetszeni beszédecske?
vagy merev elvekre ...
Két vadász pereskedett egymással. Az egyik megkérdezte az ügyvédjét, hogy nem lenne-e hasznos né-
hány fogolymadarat küldeni a bírónak. Az ügyvéd megrémült.
- Ez a bíró büszke arra, hogy megvesztegethetetlen - mondta. - Egy ilyen gesztus éppen az el-
lenkező hatást váltaná ki belőle.
Miután a tárgyalást megnyerték, a vadász meghívta vacsorára az ügyvédet, és megköszönte a foglyok-
kal kapcsolatos tanácsát.
- Tudja, mégis elküldtem a madarakat a bírónak, mondta -, az ellenfelem nevében.
Az erkölcsi felháborodás legalább olyan hatékonyan alakíthat valakit mint a megvesztegethet6ség.
Egy kislányt, akinek azt mondták, hogy Lincoln nem jóképű, az édesapja elvitte a Fehér Házba, hogy
megnézzék az elnököt.
Lincoln térdére ültette a kislányt, és kedvesen, humorosan beszélgetett vele egy darabig. A kislány
hirtelen felkiáltott:
- Apa! Az elnök egyáltalán nem csúnya, sőt kifejezetten gyönyörű!
Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros
lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.
Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a ma-
gasba, mígnem eltűntek a szem elő1. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd
megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra mint a többi?
A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a
magasba, így szólt:
- Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.
209
New Yorkban Isaac Goldstein összefutott az egyik unokaöccsével.

- Hogy mennek a dolgaid? - kérdezte Goldstein.
- Hát nem hallottad? - kérdezett az vissza. - Én lettem a Goldstein és Murphy cégnek az egyik
partnere.- Goldstein és Murhpy? Hát nem csodálatos? Ez Amerika lényege: a különböző nemzetek
fiai üzleti vállalkozásban állnak egymással. Azért neked bevallom, ez engem meglep kissé.
- Ez meglep téged? Akkor ettő1 még inkább meg fogsz lepődni! Én vagyok Murphy.
Az Orosz Munkások Küldöttsége meglátogatott egy gyárat Detroitban. Megkérdezték a művezetőt,

hogy hetente hány órát dolgozik egy amerikai munkás.
- Negyvenet - válaszolta az. Az orosz megrázta a fejét.
- Nálunk - mondta - egy átlagos munkás hatvan órát dolgozik hetente.
- Hatvan órát? - kiáltott fel a művezető. - Ebben a gyárban sosem tudnád rávenni az embere-
ket, hogy annyit dolgozzanak. Ezek mind komcsik.
Egy ember így szólt a plébánoshoz:

- Atyám, tegnap meghalt a kutyám. Mondana egy misét az elhunyt lelkéért?
A pap felháborodott.
- Mi nem mondunk misét állatokért! - válaszolta élesen. - Próbálja meg az utca végén lévő új
felekezetnél!
Azok valószínűleg imádkoznak majd a kutyájáért.
- Igazán szerettem azt a kutyát - mondta az ember -, és szerettem volna tisztességesen búcsút
venni tőle.
Nem tudom, hogy mi a szokás ilyen alkalmakkor, de mit gondol, tízezer dollár elég
lenne? - No, várjunk csak - mondta a plébános. Nem is említette, hogy a kutyája
katolikus volt.
A kormányzó meglátogatta az egyik állami fegyintézetet, és az egyik csavargóval beszélgetett, aki bün-
tetése elengedését kérte.
- Mi bajod van ezzel a hellyel? Kényelmesebben élsz itt, mint valaha életedben.
- Úgy van, uram - mondta a csavargó. - De én akkor is szeretnék innen kijutni.
- Nem kapsz eleget enni?
- De, kapok eleget. Nem ez az én problémám. - Hanem mi?
- Tudja, uram, egyetlen bajom van ezzel a hellyel: az egész államban nagyon rossz az intéz-
mény hírneve.
Az újságíró megkért néhány embert, hogy ha ismerik a polgármestert, mondjanak róla véleményt.
- Hazudik és csal - mondta a benzinkutas. - Nagyképű fickó - így a tanító.
- Sosem szavaztam rá - állította a gyógyszerész. - A legkorruptabb politikus, akit valaha is is-
mertem - mondta a borbély.
210
Amikor végre a riporter a polgármesterrel is találkozott, megkérdezte tőle, hogy mennyi a fizetése.
- Mit képzel? Nem kapok én ezért fizetést! - mondta a polgármester.
- Akkor miért vállalta el ezt a munkát’? - A közmegbecsülés miatt.
Egy férfi a bárban a mellette ülőhöz fordult, és azt mondta:

- Nem értem. Egyetlen kis ital elég ahhoz, hogy lerészegedjem.
- Tényleg? Elég egyetlen ital?
- Igen. És ez általában a nyolcadik.
Las Vegasban egy férfi egy gazdag kinézetű idegenhez fordult, és így szólt:
- Uram, tudna nekem huszonöt dollárt adni? Két napja nem ettem, és nincs hol lefeküdnöm.
- Honnan tudjam, hogy nem szerencsejátékra költöd azt a pénzt?
- Isten őrizzen attól! - mondta a férfi. - Szerencsejátékra már van pénzem.
Egy házaspár azon töprengett, hogy hogyan adjanak túl azon az öt kis kutyakölykön, amit ők is aján-
dékba kaptak a közelmúltban. A férfi már bejárta az egész környéket, hogy elosztogassa őket, de sen-
kinek se kellettek. Még a helyi rádióban is bemondatták, hogy törzskönyvezett kutyakölyköket adná-
nak ingyen az érdeklődőknek. De senki sem érdeklődött.
Végül a szomszéd azt tanácsolta nekik, hogy reklámozzák a kutyákat. Visszamentek a rádióhoz, és be-
jelentették, hogy kutyusok eladók egyenként huszonöt dollárért. Még le sem ment a nap, mire mind
az öt elkelt.
Két leendő vásárló lépett be a használtautó - kereskedésbe körülnézni. Az eladó belefogott a szokásos
beszédébe, amikor egyikük egy kis kártyát vett elő, amin az állt: “Elnézését kérjük, de mi süketnémák
vagyunk.
Erre az előadó papírt vett elő, és minden előnyét ráírta azoknak az autóknak, amely iránt valami ér-
deklődést mutattak. Végül is egy takaros kis Volkswagenre esett a választásuk. Ki is vitték egy próba-
körre, és szemmel láthatólag meg voltak vele elégedve. Ám amikor visszakanyarodtak, mindkettő ha-
tározottan rázta a fejét.
Nem jó!
Az előadó azt írta a papírra: - Miért? Mi a baja?
Az egyik átvette a papírt, és azt írta rá: - Nincs benne rádió.
Amikor egy nagyvárosban élő férfi hazatért gyermekkori falujába, az egyik szomszéd így szólt
hozzá: - Gondolom, tudod, hogy az öreg Smith elvesztette a farmját.
- Nem én. Mi történt?
211
- Hát, egy nap úgy találta, hogy a szomszédja kerítése öt lábnyira beljebb, az ő földjén van.
Ezen nagyon elgondolkodott. Végül is ügyvédhez fordult, mondván neki, hogy szerinte ez birtokhá-
borítás. Az ügyvéd is úgy gondolta.
Voltaire mondja:
- Életemben kétszer tettek tönkre: egyszer, amikor elvesztettem egy ügyet, és egyszer, amikor
megnyertem egyet.
- Ha újraházasodsz, vagy ha szeretőt tartasz, kísértetként visszatérek - fenyegetette meg férjét

egy haldokló asszony.
Így aztán a szegény férfi meg sem lepődött, hogy néhány hónappal a felesége halála után, amikor ő
ismét szerelmes lett, felesége szelleme egyik éjjel belépett a házba, és keserűen hűtlenséggel vádolta.
Ez így ment éjszakáról éjszakára, mígnem megelégelte a dolgot, és egy Zen mesterhez fordult taná-
csért, aki azt kérdezte tőle:
- Mibó1 gondolod, hogy az valóban szellem?
- Abból, hogy tudja, és el is mondja nekem mindazt, amit mondtam, tettem, gondoltam és
éreztem.
A mester adott az embernek egy zacskó szójababot, mondván:
- Ki ne nyisd a zacskót, és ha ma éjjel ismét megjelenik neked a szellem, kérdezd meg tő1e,
hogy hány szem bab van a zacskóban?
Amikor az ember a szellemnek szegezte a kérdést, az elillant, és többé sohasem tért vissza.
- Miért? - kérdezte emberünk a mestert. A mester mosolygott.
- Mondd, nem furcsa, hogy a feleséged szelleme csak azt tudta, amit te is tudtál?
Oroszországban egy ember kiment a feleségével az erdőbe farkasokra vadászni. De amikor azok meg-
jelentek, a férfi elszaladt, s az asszony a farkasok prédájául esett. Másnap a férfi koszorút akasztott az
ajtójára, és megsiratta az asszonyt - igaz nem sokáig, mert szeretője is volt, akit aztán hat hónap: múlva
feleségül vett. Az esküvő utáni éjjelen megjelent neki az előző felesége, és segítségért kiáltott. Elképe-
désére azonban az új felesége semmit sem látott és nem is hallott. Az előző felesége minden éjjel
visszatért segítségért kiabálva, mindaddig, míg a férfi már nem bírta tovább. Egyik éjjel előkapta pus-
káját, és az asszony után rohant, hogy másodszor is megölje.
Az asszony berohant az erdőbe. A férfi utána szaladt. felbukott, és kiesett a puska a kezéből. Abban a
pillanatban körbe vették a farkasok, és véget vetettek az életének.
Egy utas az étkezőkocsiban ebédet rendelt a pincértől.

- Desszertnek pedig tortát kérek fagylalttal - jegyezte meg.
A pincér közölte, hogy nincs tortájuk, mire a férfi dührohamot kapott.
- Micsoda? Nincs tortájuk? Ez aztán abszurdum. Én vagyok ennek a vasúti társaságnak az egyik legna-
gyobb üzletfele. Évente több ezer turistának szervezek kirándulásokat, és többszáz ezer tonna árut
szállíttatok. Amikor pedig én utazom ezen a vonalon, még egy szelet közönséges tortájuk sincs. Magá-
nak a vezérigazgatónak fogom ezt elpanaszolni.
A szakács félrehívta a pincért, és azt mondta neki:
212
- A következő állomáson szerezzünk neki tortát. A pincér a következő állomás után azonnal az
utasnál termett:
- Uram, örömmel közölhetem önnel, hogy a szakácsunk az ön kedvéért elkészítette ezt a tor-
tát, ás reméli, hogy ízleni fog önnek. És szeretném még átadni ezt a hetvenöt éves brandyt is, társa-
ságunk tisztelete jeléül. Az utas az asztalra csapta szalvétáját, és ökölbe szorított kézzel kiáltotta: -
Pokolba a tortájukkal Inkább mérges maradok! mennyire üres lenne az életünk, ha semmire sem ne-
heztelhetnénk ...
A férfi az étterem törzsvendége volt, ezért aztán a vezetőség el is követett mindent, hogy a kedvébe
járjon. Egyik nap mégis azért panaszkodott, hogy csak egy szelet kenyeret kapott az ebédjéhez. A pin-
cér azon nyomban hozott neki négy szeletet.
- Rendben van - mondta a férfi -, de ez még nem elég. Én szeretem a kenyeret, méghozzá nagy meny-
nyiségben.
Másnap a férfi tizenkét szeletet kapott.
Jól van - mondta -, de még mindig hogy takarékoskodnak vele!
A következő nap egy egész kosárral hoztak neki, de még akkor is panaszkodott. A vezetőség erre elha-
tározta, hogy túljárnak az eszén. Egy kolosszális nagyságú kenyeret sütöttek kizárólag az ő számára.
Hat láb hosszú volt a kenyér, és három láb széles.
Maga a séf hozta be a kenyeret két pincér segítségével, és a szomszédos asztalra helyezvén várták a
reakciót. A férfi megbámulta a hatalmas kenyeret, majd a vezetőre nézett, és így szólt: - Szóval már
megint csak egy darabot kapok!
Jó dolog gyertyát gyújtani, de élvezetesebb a sötétséget szidni ...
A náci koncentrációs tábor egyik túlélője meglátogatta a barátját, aki szintén kivette a részét azokból
a megpróbáltatásokból.
- Megbocsátottál-e a náciknak? - Igen.
- Hm. Én nem, engem még most is emészt az irántuk érzett gyűlölet.
- Akkor - válaszolta gyengéden a barátja - téged még most is fogva tartanak.nem azok az ellen-
ségeink, akik gyűlölnek bennünket, hanem akiket mi gyűlölünk ...
George Gershwin barátai arról próbálták a zeneszerző apját meggyőzni, hogy a Kék rapszódia egy gé-
niusz alkotása.
- Hát persze, hogy az! - mondta az idős ember. - Legalább tizenöt perc, mire végigjátsszák,
nemde?
Valahol a trópusokon a misszionárius elhatározta: bámulatba ejti a hozzá tartozó híveket azzal, hogy
elviszi néhányukat egy kicsit repülni. A gép az ismerős falvak, dombok, erdők és folyók felett szállt el.
Alkalmanként az utasok ki-kitekintettek az ablakon, de egészében véve egyáltalán nem gyakorolt nagy
benyomást rájuk a repülés.
213
Amikor ismét földet értek, a hívők egy szó nélkül szálltak ki a gépből. Hogy mégis kapjon valami elis-
merést, a misszionárius így kiáltott:
- Hát nem volt csodálatos? Gondoljátok csak el, milyen nagyszerű emberi alkotás ez. Ott vol-
tunk fent az égen, a házak, a fák és a hegyek felett, és letekinthettünk a földre.
Az emberek közömbösen hallgattak. Végül a vezetőjük
megszólalt: - Ezt a rovarok is meg tudják tenni.
“És mi több, még boldogok is!”
Több ezer év után oda jutottunk, hogy éjjelre bereteszeljük ablakainkat és ajtónkat miközben a fejlődő
országok lakói nyitott kunyhókban alszanak.
A pszichológus így szólt klienséhez:

- Meg tudom ugyan változtatni a viselkedésedet, de a Természetnek megvan a maga ritmusa, és meg-
követeli a maga idejét ...
A tengeralattjáró parancsnoka riadóztatta a gépterem legénységét, ezért először teljes sebességet,

majd hirtelen vészleállást rendelt el. Parancsait azonnal teljesítették. Bekapcsolta a hangszórót:
- Itt a kapitány beszél. A gépterem jó munkát végzett. Pontosan 55,05 másodperc alatt állítot-
tátok meg a tengeralattjárót.
Nem sokkal később egy másik hang is megszólalt a hangszóróban:
- Itt a szakács. Miközben a tengeralattjáró megállt, a hús és a krumpli továbbment. Ma este
hidegvacsorát kap mindenki!
A nagyvállalat vezérigazgatóját mindenki csodálta munkabírásáért és lendületéért. De volt neki egy

szégyenteljes gyengesége: amikor belépett az elnökhöz a heti jelentéssel, mindig levizelte a nadrágját.
Az elnök elnézően azt javasolta neki, hogy keressen fel egy szakorvost. Amikor a következő héten ismét
jött a jelentéssel, a nadrágja még mindig vizes volt.
- Nos, nem mentél el a szakorvoshoz? - kérdezte az elnök.
- Nem, mert nem volt azóta rendelése. Helyette elmentem egy pszichológushoz, aki meggyó-
gyított. Már nem szégyellem magam.
Nem sokkal a második világháború befejezése után egy londoni buszkalauz az egyik utas ölében nehéz
csomagot pillantott meg.
- Mi az ott? - kérdezte.
- Egy fel nem robbant bomba, mely a házunk közelében esett le. Beviszem a rendőrőrsre.
- Rendben van, de ilyen dolgot az ember nem tart az ölében. Tegye az ülés alá!
Orvos a betegéhez: - A bűntudata miatt kezelem már tíz éve, és még mindig szégyelli magát egy ilyen
kis semmiség miatt! Szégyellje magát!
214
Egy férfi kérte a pszichiáter segítségét. Az meg is állapította, hogy a férfi munkafüggőségben szenved.
Szegény egy másik állást is vállalt, hogy a kezelés költségeit kifizesse.
Két kisfiú beszélget:

- Hány éves vagy? - Én öt. Hát te?
- Nem tudom.
- Nem tudod, hány éves vagy? - Nem.- Foglalkoztatnak a nők? - Nem.
- Akkor csak négyéves vagy.
Egy riportert azzal bíztak meg, hogy kérdezze meg az utca emberét, mi a véleménye a modern nőkről.
Az első személy, akibe a riporter belebotlott, egy ember volt, aki nemrégiben ünnepelte százharmadik
születésnapját.
- Attól félek, hogy nem tudok segíteni neked, fiam - mondta az idős ember sajnálkozva. - Már
lassan két éve, hogy egyáltalán nem foglalkozom a nőkkel.
A kapcsolat éltető eleme a párbeszéd. A párbeszédnek azonban rengeteg akadálya van, és sajnos, csak
kevesen győzik le azokat.
Sokkal többre megyünk, ha kevesebbet beszélünk, ha többet hallgatunk ...
Theodore Roosevelt elnök szenvedélyes vadász volt. Amikor meghallotta, hogy egy híres angol va-
dász jár az Egyesült Államokban, meghívta a Fehér Házba, remélvén, hogy kap majd tőle néhány jó
tanácsot. Az elnök meghagyta, hogy ne zavarják őket. A találkozó két órája után az angol kissé szé-
delegve jött ki a terembő1.
- Mit mondott az elnöknek? - kérdezte tő1e egy riporter.
- Bemutatkoztam - mondta az elgyötört látogató.
Amikor Calvin Coolidge volt az Egyesült Államok elnöke, naponta több tucat emberrel beszélt. A leg-
több valamilyen panasszal traktálta. Egyszer az egyik állam elnöke azt mondta neki, hogy nem érti,
hogyan tud Coolidge néhány óra leforgása alatt annyi emberrel találkozni.
- Miért van az, hogy vacsoráig te már végzel az összes látogatóddal - kérdezte -, én pedig még
gyakran éjfélkor is az irodámban vagyok.
- Azért - válaszolta Coolidge -, mert te beszélsz.
Egy tizennégy éves fiú bejelentette otthon vacsora közben, hogy másnap előadást kell tartania az osz-
tályban. Az apja, aki a honvédelemnél oktatási módszerek szakértőjeként szolgált, megragadta a nagy-
szerű alkalmat, hogy átadja a fiának saját képzettségét és tapasztalatait.
- A katonaságnál, fiam, mi így csináljuk ezt - kezdte. - Először is meghatározzuk, hogy milyen
elvárásaink vannak a cselekedeteket, a szituációt és a teljesítményt illetően. Határozd el előre, hogy
215
milyen cselekedeteket vársz a diák társaidtól, milyen szituációban várod azt a cselekedetet, és vé-
gül. hogy milyen szinten akarod, hogy teljesítsék. Jól jegyezd meg, minden oktatásnak a teljesít-
ményre, a teljesítményre, és ismét csak a teljesítményre kell irányulnia.
A fiú azonban nem tűnt túlságosan lelkesnek. Csak ennyit mondott:
- Az én esetemben ez nem fog menni, apa.
- Dehogynem, nekünk mindig sikerül. Már miért ne menne?
- Azért - válaszolta a fiú -, mert nekem a szexrő1 kell beszélni.
Két teherautó állt egymásnak háttal, és egy sofőr azon fáradozott, hogy egy óriási ládát az egyik kocsi-
ról áthúzzon a másikra.
Egy járókelő, látván a sofőr szorult helyzetét, felajánlotta a segítségét. Így aztán már ketten szenvedtek
lihegve és fújtatva több mint félórán át, ám minden eredmény nélkül.
- Attól félek, hogy ez nem megy - kapkodott levegő után a járókelő. - Nem tudjuk leemelni a
kocsiról.
- Le a kocsiról?! - kiáltotta a sofőr. - Uram, Isten! Én nem le akarom venni, hanem át akarom a
húzni!
A falu részege újsággal a kezében betántorgott plébánoshoz, és tisztelettel köszöntötte. A plébános

nem örült látogatásának, és figyelemre sem méltatta a köszöntést, mert a férfi ismét részeg volt, vi-
szont határozott szándékkal jött a paphoz.
- Elnézését kérem, atyám - Folytatta -, meg tudná-e nekem mondani, hogy mi okozza az izületi gyulla-
dást?
A pap még erre sem válaszolt. De amikor a férfi megismételte a kérdést, a pap türelmetlenül rá
vágta: - Az ivás okozza az ízületi gyulladást, az az oka neki! Meg a szerencsejáték! És a ledér nőkkel
való játszadozás!
És csak ezután, de már túl későn tette hozzá: - Miért kérdezed?
- Azért, mert az újság itt azt írja, hogy a pápának ízületi gyulladása van.
Az üzlettulajdonos akkor lépett az eladótérbe, amikor egyik beosztottja épp ezt mondta az egyik vá-
sárlónak:
- Sajnos, asszonyom, már hetek óta nincs, és nincs is kilátásban, hogy hamarosan kapnánk.
A tulajdonos a hallottaktól megrémülve futott a kifelé induló vásárlóhoz, és azt mondta neki:
- Nem igaz, asszonyom. Természetesen hamarosan megérkezik. Valójában már két héttel ez-
előtt megrendeltük,
Aztán félrevonta az eladót, és rámordult:
- Soha, de soha ne mondd azt egy vevőnek, hogy valami hiánycikk. Ha éppen nincs belőle,
mondjad azt, hogy már megrendeltük, és már szállítják. Mit akart ez az asszony?
- Esőt - válaszolta az eladó.
216
A riporter egy százéves asszonnyal készített interjút. A hölgy nagyon élénk természetűnek tűnt, aki
örömmel emlékezett a múltra. Látta a bevándorlói ekhós szekereit, meg a szuperszonikus repülőgépe-
ket is. És úgy tűnt, szívesen beszélne is mindenről
Mivel az asszony még szívesen folytatta volna a társalgást az interjú befejezte után is, a riporter olyan
kérdésen töprengett, ami j6 alkalmat adna neki a további beszédre.
- És ágyban fekvő volt-e? - kérdezte a nénit.
- Természetesen, kedvesem - válaszolta az enyhe pírral az arcán -, több tucatszor is. Sőt két-
szer még a szénaboglyában is.
Aranylakodalmuk napján a házaspárt nagyon lefoglalta az ünneplés meg a rokonok és barátok soka-
sága, akik eljöttek gratulálni nekik. Így aztán nagyon örültek, amikor estefelé magukra maradhattak a
verandán, nézhették a naplementét, és megpihentek végre egy kicsit a fárasztó nap után.
Az öregember szeretettel nézett a feleségére, és így szólt:
- Agatha, büszke vagyok rád!
- Mi az, mit mondtál? - kérdezte az idős hölgy. - Tudod, hogy már nem hallok jól. Mondjad han-
gosabban!
- Azt mondtam, hogy büszke vagyok rád.
- Jól van, jól van. - válaszolta az asszony legyintve. - Én is unlak már.
A tökéletes hallgatás nem annyira a mások hallgatása, mint inkább a magunké. A tökéletes látás nem
annyira a mások meglátása, mint inkább a magunké
Mert azok nem tudják a másikat sem megérteni, akik önmagukat nem hallják meg; és akik még önma-
gukat sem vizsgálták meg, azok vakok maradnak a többiek valóságával szemben is. A tökéletesen fi-
gyelő hall téged akkor is, ha te semmit sem szólsz.
Asszony az újságába temetkezett férjéhez:

- Nem kell már mondogatnod, hogy “aha”. Már tíz perce abbahagytam a beszédet.
... nagyon ritkán beszélünk ugyanarról a dologról
- Szívem - szólt az asszony a férjéhez -, nagyon szégyellem azt, ahogyan élünk. Apa fizeti a lak-
bérünket, bátyám küld élelmet és pénzt ruházkodásra, a nagybácsi fizeti a víz- és villanyszámlánkat,
és a barátainktól kapjuk a színházjegyet. Igazán nem panaszkodom, de szerintem jobban is élhet-
nénk.
- Persze, hogy élhetnénk jobban is - válaszolta a férfi -, magam is gondolkodtam ezen a napok-
ban. Neked még van egy bátyád és két nagybácsid, akik egy fillért sem küldtek nekünk! nem igaz?
217
Naszreddín felesége szeretett volna valamilyen kis állatot, amivel játszani lehet, ezért vásárolt egy maj-
mot. Naszreddín azonban egyáltalán nem örült neki.
- Mit fog majd enni? - kérdezte.
- Amit mi eszünk - válaszolta az asszony. - És hol fog aludni?
- Velünk együtt az ágyban. - Velünk? Na és a szag?
- Ha én elviselem, gondolom, a majom is kibírja majd.
Egy kapcsolat a legbiztosabban úgy szűnik meg, ha ragaszkodsz saját elképzeléseidhez.

A hároméves Johnny erős és határozott kisfiú volt. Megbarátkozott a szomszédék Billy nevű kecskéjé-
vel. Minden reggel szedett neki egy kis füvet és salátát, és átvitte Billynek reggelire. Olyan nagy volt a
barátság köztük, hogy Johnny néha órákat is eltöltött Billy kellemes társaságában.
Egyszer azonban Johnnynak eszébe ötlött, hogy az élelem megváltoztatása mennyire jót tenne Billy-
nek. Ezért a következő alkalommal saláta helyett rebarbarát vitt barátjának. Billy lecsípett belőle egy
picit, és mivel úgy találta, hogy nem ízlik neki, eltolta magától. Johnny ekkor megfogta Billy egyik
szarvát, hogy a rebarbarát a szájába tömje, Billy meglökte Johnnyt, először csak gyengéden, de mivel
Johnny nem tágított szándékától, úgy fellökte, hogy a kisfiú a hátsó felére huppant.
Johnny ezen annyira megsértődött, hogy lesöpörte magát, Billyre nézett, majd elment, és soha töb.
bé nem jött vissza. Néhány nappal később, amikor a papája megkérdezte, hogy miért nem megy át
Billyhez egy kicsit beszélgetni, Johnny azt válaszolta: - Billy elutasított engem.
Nagyon gyakran nem olyannak látjuk az embereket, amilyenek valójában, hanem amilyenek mi va-
gyunk.
Egy energikus, fiatal asszonyon a feszültség és a stressz jelei mutatkoztak. A doktor nyugtatót írt fel
neki, és arra kérte, hogy jöjjön vissza néhány hét múlva.
Amikor visszajött, a doktor megkérdezte, hogy jobban érzi-e már magát. A hölgy így vá-
laszolt: - Nem. De azt megfigyeltem, hogy az emberek körülöttem sokkal nyugodtabbak.
Egy asszony elpanaszolta hozzá látogató barátnőjének, hogy a szomszédja milyen rosszul vezeti a ház-
tartást. - Látnod kellene, hogy milyen koszosak a gyermekei, a lakásáról nem is szólva. Már az is kész
csapás, hogy vele egy szomszédságban kell élnem. Nézd csak meg azokat a ruhákat, amelyeket kiakasz-
tott oda száradni!
Látod azokat a fekete sávokat a lepedőkön és a törölközőkön?
A barátnő az ablakhoz lépett, majd így szólt:
- Drágám, azt hiszem, a ruhák teljesen tiszták. Azok a csíkok a te ablakodon vannak.
Egy nő, aki énekelni tanult, otthon gyakorolt. Hangja annyira fület sértő volt, hogy az egyik
szomszédja már nem bírta tovább. Végül is össze. szedte minden bátorságát, és bekopogott az asszony
ajtaján:
- Asszonyom, ha nem hagyja abba az éneklést, én azt hiszem, megbolondulok.- Mirő1 beszél
maga? - kérdezte az asszony. Már két órája abbahagytam.
Sajnálom! Én nem önnel foglalkozom, hanem az önről kialakított elképzelésemmel.

218
Sámuel nagyon szomorú volt, és minden oka megvolt erre. A tulajdonos, akitől a lakást bérelte, kitette
a szűrét, és sehová sem tudott menni. De hirtelen felcsillant egy kis reménysugár. Mózesnél, j6 barát-
jánál, ellakhatna egy darabig. Erre aztán Sámuel megnyugodott, egy kis időre, mert akkor egy másik
gondolat támadt rá, amelyik azt mondta:
- Mibö1 gondolod, hogy Mózes megtűr majd a lakásában?
- Miért ne tűrne meg? - vetette ellen kissé hevesen Sámuel. - Elvégre én találtam neki azt a la-
kást, amelyben most lakik, és én előlegeztem neki a lakbért az első hat hónapra. A legkevesebb,
amit megtehet, hogy befogad egy hétre vagy valamennyi időre. amikor én kerültem bajba.
Ezzel aztán lecsillapodott, de csak a vacsora végéig, mert akkor megint bántani kezdte egy gondolat:
- Tegyük fel, hogy visszautasít.
- Visszautasít? - töprengett Sámuel. - Ugyan miért utasítana vissza? Az az ember mindent ne-
kem köszönhet. Én szereztem neki állást, én mutattam be gyönyörű feleségének, aki aztán három
csodálatos gyermeket szült neki. Megtagadna tőlem egy szobát? Lehetetlen.
Ez aztán meg is nyugtatta egészen lefekvésig, amikor is nem tudott elaludni, mert a gondolat megint
visszatért hozzá, mondván:
- Csak tételezzük fel, hogy visszautasít. Mi lesz akkor?
Ez már túl sok volt Sámuelnek.
- Hogyan utasíthatna vissza? - morfondírozott tovább ingerülten. - Egyáltalán, hogy életben
van, azt is nekem köszönheti. Gyerekkorában én mentettem ki, amikor fuldokolt. Hát olyan hálátlan
lenne, hogy az utcára dobna a tél kellős közepén?
De a gondolat csak nem tágított: - Csak tegyük fel ...
Szegény Sámuel addig-addig viaskodott magával, míg végül is hajnali két óra felé felkelt az ágyból,
elment Mózeshez, és addig le sem vette az ujját a csengőről, amíg Mózes félálomban ki nem nyitotta
az ajtót.
Mózes csodálkozva kérdezte:
- Sámuel! Mi az? Mi hozott ide az éjszaka kellős közepén?
Sámuel ekkora már annyira dühös volt, hogy magából kikelve kiabálta:
- Majd én megmondom neked, hogy mi hozott ide az éjszaka kellős közepén! Ha azt hiszed,
hogy majd azt kérem, hogy fogadj be akár csak egy napra is, hát nagyon tévedsz. Semmit sem aka-
rok tőled, semmi közöm a házadhoz, a feleségedhez vagy a családodhoz. A pokolba veletek! Azzal
sarkon fordult, és elment.
Az embereket általában előre gyártott elképzeléseink ; szemüvegén keresztül nézzük.
Főnök: Fáradtnak látszik. Mi történt?

Titkár: Az, hogy ... Á, úgysem hinné el, ha elmondanám.
Főnök: Már hogyne hinném el!
Titkár: Nem, nem hinné el. Tudom, hogy nem hinné el.
Főnök: El fogom hinni. Megígérem, hogy elhiszem.
Titkár: Nos, nagyon keményem dolgoztam
ma. Főnök: Nem hiszem el.
219
Naszreddíntól pénzt kért kölcsön az egyik barátja. Naszreddín meg volt róla győződve, hogy a pénzt
sosem látja viszont, de mivel nem akarta a barátját megbántani, és az összeg is kicsi volt, hát adott
neki, Legnagyobb meglepetésére pontosan egy hét múlva barátja megadta a kért kölcsönt.
Egy hónap múlva a férfi ismét megjelent, és egy kicsivel nagyobb kölcsönt kért. Naszreddín azonban
nem adott. Amikor a barátja megkérdezte, hogy miért nem, Naszreddín ezt mondta:
- A múltkor nem számítottam arra, hogy megadod a pénzt, de te átejtettél. Most arra számítok, hogy
visszaadod a kölcsönt, és nem hagyom, hogy megint átejts.
A hibák, amelyeket az emberekben látunk, a sajátunk.
- Elnézést, uram - kezdte egy diák félénken nem tudtam elolvasni, amit a legutóbbi
dolgozatomban a margó szélére írt.
- Azt írtam oda, hogy írj olvashatóbban! - válaszolta a tanár.
Szívem - szólt egy asszony a fogadáson a férj -, ne igyál már többet. Már így is kezdelek homályosan
látni téged.
Valójában nagyon ritka az a kapcsolat, amelyben a másikkal nem azért foglalkozunk, mert az hasznot
jelent számunkra.
- Hallottam, hogy felbontottad Tommal az eljegyzésedet. Mi történt?

- Megváltoztak irányában az érzéseim. Ez minden.
- Visszaadod neki a jegygyűrűt?
- Azt nem. A gyűrűvel kapcsolatos érzéseim változatlanok.
Egy fiatal hölgy hívta fel a nyomdát:

- Emlékszik még azokra az esküvői kártyákra, amelyeket a múlt héten rendeltem?
Nincs még túl késő, hogy néhány változtatást eszközöljünk rajtuk?
- Csak közölje az új információkat, hölgyem, és megnézem, hogy mit tehetünk - vála-
szolta a tulajdonos.- Rendben van. Másik dátumról, másik templomról és más férfiról lenne
szó.
Teljesen lehetetlen boldog házaséletet élni valaki mással, ha előtte nem tudunk elválni saját magunk-
tól.
220
Egy farmer rászánta magát, hogy megnősüljön, ezért aztán felnyergelte öszvérét, és elindult a városba,
hogy találjon magának egy asszonyt. Idővel talált is magának egy nőt, akiről azt gondolta, hol jó feleség
lenne belőle. Megházasodtak.
A szertartás után mindketten felültek az öszvérre, és visszaindultak a farmra. Egy idő után azonban az
öszvér megállt, és mozdulni sem volt hajlandó. Erre a férfi leszállt, és egy hatalmas bottal ütni kezdte
a jószágot, míg az ismét el nem indult.
- Ez volt az első - szólt a farmer.
Néhány mérföld után az öszvér újból megállt, farmer pedig leszállt, és ismét addig ütötte az állatot,
amíg az el nem indult.
- Ez volt a második - szólt a farmer.
Néhány mérföld múlva az öszvér harmadszor megállt. Ekkor a farmer leszállt, levette a feleségét is,
elővette a pisztolyát, és úgy fejbe lőtte az öszvért, hogy az egy pillanat alatt elpusztult.
- Hogy te milyen ütődött vagy! - kiáltott fel felesége. - Ez egy j6 és erős állat volt, aminek na
hasznát vehettük volna a farmon, de te hirtelen indulatodban elpusztítottad. Ha tudtam volna,
hogy milyen keményszívű vagy, nem mentem volna hozzád feleségül ...
És csak mondta, mondta, még vagy alább percig. A farmer kivárta, hogy az asszony megálljon egy pil-
lanatra levegőt venni. Akkor azonban így szólt:
- Ez volt az első.
A történet szerint azután boldogan éltek.
- Hogy nézel ki, Jack? Mi a baj?

- Reggelig dolgoztam, és amikor otthon vetkőzni kezdtem, a feleségem felébredt, és azt
mondta: “Ilyen korán felkeltél, Jack?”. Hogy elkerüljem a vitát. felöltöztem, és visszajöttem dol-
gozni.
Mi a békesség ára?
Két hippi, kábítószerrel belőve, lődörgött az utcán. Egy harmadik, aki szembe jött velük, üdvözléskép-
pen kicsit felemelte a kezét, és csak annyit mondott: “Hello”.
Négy utcával odébb az egyik hippi odafordult a másikhoz, és azt
mondta: - Már azt hittem, hogy sosem hagyja abba a beszédet.
A reakciók viszonylagosak ...
... vagy nem?
A farmer fia annyira hallgatag volt, hogy a barátnője öt évi udvarlás után arra a következtetésre jutott,
hogy a fiú sosem kérné meg a kezét, hacsak maga nem kezdeményezi.
Ezért egyszer, amikor kettesben ültek a kertben, a lány ezt mondta a fiúnak:
- John, házasodjunk össze. Összeházasodunk John?
Hosszú csend következett. Végül John
azt mondta: - Igen.
Ismét hosszú csend. Végül a lány nem bírta tovább:
- Mondj már valamit, John! Miért nem mond semmit sem?
- Attól félek, hogy már így is túl sokat beszéltem.
221
Az ősi Indiában a vizet egy perzsa vízemelő szerkezettel húzták fel, amely meglehetősen kényelmes
volt.
Egyetlen hátrányaként zajos működését lehetett felróni.
Egyszer egy lovasnak egy farm mellett vezetett el az útja, ahol vizet kért a lovának. A farmer készsége-
sen működésbe hozta a perzsa készüléket, de mivel a ló egyáltalán nem volt a zajhoz szokva, még csak
közelébe sem jött a kútnak.
- Nem tudná abbahagyni ezt a nyikorgást, hogy ihassék a lovam? - kérdezte a lovas.
- Attól tartok, uram, hogy nem - válaszolta a farmer. - Ha a lova inni akar, akkor el kell viselnie
a zajt is, mert a víz itt csak a zajjal együtt jön.
A barátság pedig gyarlóságokkal.
Kapcsolatban lenni annyi, mint reagálni. A reagáláshoz pedig érteni kell önmagunkat. Önmagunk meg-
értése a megvilágosodás. A kapcsolatok nagyon jó iskolái a megvilágosodásnak.
Annak a farmernak, aki kukoricájával rendszeresen az első helyezést érte el az állami vetőmag-kiállítá-
son, az volt a szokása, hogy megosztotta szomszédaival a legjobb vetőmagkészletét. Amikor rákérdez-
tek, hogy miért teszi ezt, így válaszolt:
- Valójában önző érdekből. A szél ugyanis felkapja a virágport, és tábláról táblára hordja. Ha tehát a
szomszédom hitványabb fajtát termeszt, az ő táblájáról érkező virágpor lerontaná az én állományomat
is. Ezért nagy súlyt fektetek arra, hogy ők is a legjobb fajtát termesszék.
Mindazt, amit másoknak adsz, önmagadnak adod.
Egyszer a testrészeknek már nagyon elegük lett a gyomorból. Amiatt nehezteltek rá, hogy nekik kell
ellátni élelemmel, miközben a gyomor semmi mást sem tesz, csak elnyeli munkájuk gyümölcsét.
Ezért aztán elhatározták, hogy nem szállítanak többé élelmet a gyomornak. A kéz nem emelte fel a
szájhoz a táplálékot. A fogak nem őrölték meg, A torok nem nyelte le. Azt remélték, hogy ez majd.
munkára készteti a gyomrot.
Ám csak azt érték el, hogy az egész test annyira legyengült, hogy közel került a halálhoz. Végül tehát
azt a következtetést vonták le maguknak a történtekből, hogy amikor egymásért dolgoznak, valójá-
ban a saját jólétükért dolgoznak. (Menenius Agrippa nyomán)
Lehetetlen úgy segíteni másokon, hogy egyúttal magadon ne segíts, vagy megkárosítani mást anélkül,
hogy önmagadnak ne ártanál.
Naszreddín elégedetten dörmögött magában. Barátja megkérdezte tőle, hogy minek örül ennyire.
Naszreddín ezt mondta:
- Az az ütődött Ahmed. ha csak találkozunk, állandóan a hátamat veregeti. Ma viszont egy rúd dinami-
tot rejtettem a kabátom alá, ha tehát most is hátba vág, menten lerepül a karja.
222
A gyarmat kormányzója így szólt a bennszülöttek vezetőjéhez:

- Nagyon elítélem azt az elnyomást, amivel a mi népünk sújtja a te népedet. Segítened kell,
hogy megoldjam ezt a bajt.
- Hol itt a baj? - kérdezte a bennszülött.
- Figyelj ide, barátom! Ha én máglyára küldenélek, és meggyújtanám alattad a tüzet, akkor
nyakig lennél a bajban, nemde?
- Én? Ha elengednél, minden rendbe jönne. Ha pedig elégetsz, meghalok. És akkor aztán te le-
szel igazán nagy bajban.
New Yorkban egy utas felszállt a vonatra, és közölte a kalauzzal, hogy Fordhambe szeretne menni. -
Szombatonként nem állunk meg Fordhamben - szólt a kalauz -, de majd segítek. Amikor lelassítunk a
fordhami állomáson, kinyitom az ajtót, és ön kiugrik. Csak arra vigyázzon, hogy amikor földet ér, akkor
még fusson egy darabig a vonattal, különben elvágódik.
Fordhamnél kinyílt az ajtó, az utas leugrott, és futni kezdett a vonattal. Egy másik kalauz, amint meg-
látta a vonat mellett futó embert, szintén kinyitotta az ajtót, és egy mozdulattal berántotta az illetőt.
Eközben a vonat ismét felgyorsult.
- Öregem, roppant szerencséje van - mondta az újabb kalauz. - Ez a vonat ugyanis nem áll meg
szombatonként Fordhamben.
Ha kicsiben is, de segíthetsz másokon azáltal, hogy nem állsz az útjukba.
Elegáns módja van annak is, hogy elintézzünk dolgokat, és annak is, hogy elintézetlenül hagyjuk őket.
Az újságok hírül adták, hogy a hóhullám miatt sokan az eszméletüket vesztik. Ezért aztán egy ifjú hölgy
meg sem lepődött, amikor a templomban azt tapasztalta, hogy a mellette ülő középkorú férfi elnyúlik
a padlón. Gyorsan letérdelt mellé, erősen megragadta a férfi fejét, és lenyomta annak térdei közé.
- Csak tartsa ott a fejét! - suttogta neki nyomatékkal. - Jobban fogja érezni magát, ha a vér visz-
szatér a fejébe. A férfi felesége rázkódott a nevetéstől, ahogy nézte őket, de nem segített sem a fér-
finak, sem a fiafal hölgynek.
- Micsoda egy szívtelen nő! - gondolta a fiatal hölgy.
A férfi pedig a hölgy megdöbbenésére, kiszabadította magát az erős szorításából, és azt szi-
szegte felé: - Mit akar, maga kotnyeles őrült? Csak a kalapomat akartam kipiszkálni a pad alól.
Azok, akik megpróbálnak tökéletesíteni a dolgokon, gyakran meglepően sikeresen rontanak a helyze-
ten.
Végül is a problémák megoldása nem a cselekvésben vagy a ráhagyásban, hanem a megértésben rejlik.
Az igazi megértés megoldja a problémákat.
Egy pap az utcán séta közben megpillantott egy kisfiút, amint az ágaskodva és ugrálva próbált elérni
egy kapucsengőt. A kissrác alacsony volt, a csengőt pedig hozzá képest túl magasra szerelték.
223
A pap odament tehát hozzá, és becsengetett helyette. Aztán mosolyogva a kisfiúhoz fordult, és meg-
kérdezte: - Na, mit csináljunk most?
- Fussunk, mint az őrültek - válaszolta a fickó, ‘`
A tanító egyszer megkérdezte kis tanítványalt hogy segítettek-e már és hogyan szerencsétlen állato-
kon. El is hangzott jó néhány szívszorító történet.
Amikor Tommyra került a sor, büszkén kivágta: - Én egyszer belerúgtam egy fiúba, aki megrúgott egy
kutyát.
Azt gondolod, ha háborút viselsz, nem lesz többé háború, ha erőszakhoz folyamodsz, majd az elvezet
a szeretetre?
Egyszer egy Kínában még sosem látott ritka madár szállt le a főváros egyik külső negyedében. A császár
roppant mód megörült. Megparancsolta, hogy a saját asztaláról vigyenek neki ételt, és a saját zeneka-
rát is kivezényelte, hogy szórakoztassák a madarat.
A madár azonban nagyon elgyötört volt, csak úgy szédelgett. Nem nyúlt az ételhez, rövid időn belül
megbetegedett, és el is pusztult.
Egy kismadár mérges bogyókat csipegetett, de nem ártott meg neki. Egy nap összegyűjtött néhányat,
és elvitte ajándékképpen barátjának, a nyúlnak. A nyúl nem akart hálátlannak látszani, ezért megette
bogyókat, és elpusztult.
Hogyan vallhatnánk magunkat ártatlannak, ha azzal vádolnának minket, hogy azért törtünk rá má-
sokra, hogy jót tegyünk velük.
Ahogy a bankár kilépett hivatalából, egy koldus meglátta és megszólította:

- Uram, tudna nekem tíz centet adni egy csésze kávéra?
A bankár megsajnálta az embert, mert sáros volt, ráadásul meglehetősen zavarodottnak is látszott. Így
szólt hát hozzá:
- Itt van egy dollár. Fogja, és vegyen érte tíz csésze kávét!
Másnap a koldus ismét ott állt a hivatal lépcsőjén, s amikor a bankár kilépett az ajtón, a koldus pofon-
vágta.
- Hé! - kiáltotta a bankár. - Mit csinál, jó ember?
- Maga és az átkozott tíz csésze kávéja! Egész éjjel nem bírtam tőlük aludni.
Beismerem, hogy segítettem rajtad. Őszinte szívvel meg tudsz-e érte bocsátani, és el tudsz-e engedni
engem?
224
Naszreddín egyszer pénzt kért egy gazdag embertől.

- Mire kell az neked? - Elefántot akarok vásárolni.
- Ha nincs pénzed, miből fogod majd az elefántot eltartani?
- Pénzt kértem - mondta Naszreddín -, nem tanácsot.
A mentős alakulat egyik hölgy tagja elsősegély-szolgálatban volt a tengerparton. Észrevette, hogy a
fűben üres üvegek hevernek. Megijedt, mert ha az emberek véletlenül rájuk lépnek, megsértik magu-
kat. Ezért aztán letette az elsősegélydobozát, és hozzálátott, hogy összeszedje az üvegeket.
Miközben egy idős ember arra figyelt, hogy a hölgy mit csinál, felbukott az elsősegélydobozban, és
megsérült.
- Ébredjen fel, uram! - rázta az alvó beteget az ápolónő.

- Mi történt? Mi baj van? - kérdezte az álmából felriadt férfi.
- Semmi. Csak elfelejtettem odaadni az altató tablettákat.
Tegnap tűz ütött ki nálunk. Szerencsénkre sikerült eloltanunk, még mielőtt a tűzoltók bármi kárt tehet-
tek volna.
A neked végzett szolgálat nagy élvezetet jelent számomra, de továbbra is elvárom, hogy hálás légy
érte.
Egy ékszerekkel teleaggatott előkelő dáma lépett ki a luxusszállodából, ahol egész éjjel mulatott és
táncolt az utcagyerekek megsegítésére rendezett jótékonysági bálon.
Éppen be akart szállni a Rolls Royce-ába, amikor egy utcagyerek lépett hozzá, és siránkozva így
szólt: - Asszonyom, tudna nekem néhány fillért adni? Már két napja nem ettem egy falatot sem.
A dáma megborzadva fordult el a gyerektót.
- Te hálátlan nyomorult! - kiáltotta. - Hát nem látod, hogy egész éjjel miattad táncoltam?
Hála Istennek, a szándékainkat, hogy másokon segítsünk, elrejtettük a nyilvánosság elől.
A tengerparti koncert szegényes volt, a helyi újságok még említésre sem méltatták. A látogatottság az
első előadás után erősen csökkent. Egy alacsony ember azonban minden este ott volt, egyetlen elő-
adást sem mulasztott volna el. Az ő jelenléte, bár némi elégtételül szolgált az előadóknak, sem volt
elegendő arra, hogy az előadást pénzügyileg megmentse.
Az utolsó este a menedzser tehát a függöny elé lépett, és így szólt:
- Hölgyeim és uraim! Mielőtt elbúcsúznánk önöktől, szeretnénk megköszönni barátunknak itt az első
sorban nagyrabecsült támogatását. Egyetlen előadást sem mulasztott el.
225
A kis ember felállt, hogy dadogva köszönetet mondjon.

- Igazán rendes öntől a dicséretemet hallani - kezdte -, de az igazat megvallva ez az az egyetlen
hely, ahol a feleségem sosem keresne.
- Igazán kedves öntől, hogy itt maradt egészen a beszédem végéig, miközben mindenki más
elment.
- Köszönöm, hogy így gondolja. De tudja, én vagyok a következő szónok.
Volt egyszer egy fogadó, melyet Ezüst Csillagnak hívtak. A tulajdonos minden tőle telhetőt elkövetett,
hogy minél több vendéget csábítván nyereségessé tegye vállalkozását: a szállás kényelmes volt, a ki-
szolgálás szívélyes, és az árak elfogadhatók, de mindhiába. Kétségbeesésében elhatározta, hogy kikéri
egy bölcs tanácsát.
Miután a bölcs végighallgatta bánatos történetét, azt javasolta, hogy változtassa meg a fogadó nevét.
- Az lehetetlen - mondta a fogadós. - Nemzedékek óta Ezüst Csillag a neve, mindig is így ismer-
ték az egész vidéken.
- Nem - állította a bölcs határozottan -, mostantól fogva Öt Harangnak fogod hívni, a bejárat
fölé pedig felakasztasz hat harangot.
- Hat harangot? Ez aztán az abszurdum. Ugyan már minek tenném?
- Csak próbáld ki, és meglátod - mosolygott a bölcs.
Nos, a fogadós megpróbálta. És a következőket tapasztalta. Aki csak elment a fogadója mellett, mind
betért, hogy felhívja egy hibára a figyelmét, gondolván, hogy előtte még senki más sem vette észre.
Bent azután kellemesen érintette őket a szívélyes kiszolgálás, és ottmaradtak egy kis felüdülésre, meg-
adván ezzel a fogadósnak azt az anyagi sikert, amit korábban mindhiába keresett.
Kevés dolog van, amiben nagyobb örömünket leljük, mint a mások hibáinak kijavításában.
Isten egyszer fogadást adott az erényeknek. Minden erény hivatalos volt rá, kicsi és nagy, hétköznapi
és hősies egyaránt. Az Ég egyik csodálatosan díszített termében gyülekeztek, és hamarosan igen jól
érezték magukat, hisz mindnyájan ismerték egymást, némelyek még egész közeli rokonságban is álltak
egymással. Hanem Isten egyszer csak észrevett két erényt, kik nem ismerték egymást, és feszélyezve
érezték magukat egymás társaságában. Ezért aztán Isten kézen fogta egyiküket, és bemutatta a másik-
nak:
- Ez itt a Hála; bemutatlak a Jótettnek.
De alighogy Isten megfordult, a két erény már ismét szétvált. Azóta is úgy tartják, hogy még maga Isten
sem tudta a Hálát odacsalni, ahol a Jótett is jelen van.
Az újonnan érkezett misszionáriusok egy csoportja az egyik bennszülöttet csónakázni vitte. Kis idő el-
teltével a dzsungeldobok ütemes hangjára lettek figyelmesek. Az egész út alatt, szabályos időközök-
ben, megismétlődött a dobszó.
- Mit üzennek a dobok? - kérdezte az egyik misszionárius félősen.
226
A bennszülött hallgatta egy darabig a dobokat, majd megszólalt:

- A dobok ezt mondják: Három fehér ember. Nagyon gazdagok. Árakat felemelni.
A siraji Sádi szokta mondogatni:

- Az összes tanítványomnak, akiket csak íjászatra tanítottam, a végén én lettem a céltáblája.
Egy asszony hajolt az utcai baleset áldozata fölé, miközben a tömeg csak bámult.
Hirtelen az asszonyt félrelökte egy férfi, aki így szólt:
- Menjen hátrébb, kérem! Én elvégeztem egy elsősegélynyújtó tanfolyamot.
Az asszony néhány percig nézte, ahogy a férfi az áldozat körül fontoskodott, majd nyugodtan így
szólt: - Ha majd ahhoz a részhez ért, hogy doktorért kell küldeni, szóljon. Én már itt vagyok.
Gyakrabban, mint gondolnád, az orvos már ott van abban a személyben, akin te segíteni szándékozol!
Minek akkor az elsősegély? Hívd a doktort!
A lelkes fiatal papot kórházlelkésszé nevezték ki. Egyszer, amikor az újonnan felvett betegek kartonjait
nézegette, erre a szövegre esett a pillantása: A beteg katolikus. De volt mellette egy különös megjegy-
zés is, mi szerint a beteg csak akkor kíván papot látni, ha nincs eszméleténél.
Kérdezd meg magadtól minden alkalommal, amikor úgy érzed, hogy segítségre vagy ta-
nácsra van szükséged: “Biztos, hogy eszméletemnél vagyok?”
Mélyen aludt egy ember abban a házban, amelyikben tűz ütött ki Megpróbálták az ablakon keresztül
kivinni az illetőt, de nem sikerült. Megpróbálták az ajtón keresztül kivinni őt, de úgy sem ment. A férfi
túlságosan nagy és nehéz volt.
Már egészen kétségbeestek, amikor valaki azt
tanácsolta: - Ébresszük fel, s majd kimegy ma-
gától!
Csak az alvók és a gyermekek igényelnek gondoskodást. Ébredj fel! Vagy nőj fel!
Egy fiatalembernek, aki a papságra készült, azt mondták, hogy az emberek azt várják a paptól, hogy
meghallgassa bajaikat. Csak hallgasson, hallgasson, hallgasson ... Lehet, hogy nem tud mindig segíteni
rajtuk, de mindig képes meghallgatni őket. A kispap el is határozta, hogy így fog majd cselekedni, ami-
kor megérkezik első plébániai beosztására. Amikor eljött ennek az ideje, váratlanul érte, hogy benseje
mennyire lázadozik ez ellen. Ö tehát csak hallgatott, hallgatott, hallgatott ... és az emberek nagyon
értékelték ezt. De valami nem működött tökéletesen. Egyik alkalommal egy idős néni jött be, és fejfá-
jásra panaszkodott. Borzasztó, rettenetes fejfájásra.
227
- Mondja el nekem, hogy mi bántja! - invitálta kedvesen a pap.

A nénike aztán csak beszélt, beszélt, beszélt, miközben a pap csak hallgatott, hallgatott, hallgatott. És
mint máskor is, most is sikeresen.
- Egy órával ezelőtt olyan borzasztó fejfájással jöttem be ide, tisztelendő úr. És most már nem fáj, nem
fáj, nem fáj.
A pap pedig ez gondolta magában:
- Tudom, tudom, tudom, mert már megint az enyém fáj.
Egy kurzus arra tanította a résztvevőket, hogy hogyan nyerhetik meg az embereket, és hogyan tehetik
őket barátaikká. A vége felé már tapasztalatcserére is sor került. Egy fiatal üzletember például elme-
sélte az osztálytársainak, hogy hogyan alkalmazta az elvet, amit a kurzuson tanult, egyik reménybeli
üzletfelén. Az elmélet csaknem tökéletesen működött.
- Mindent úgy csináltam, ahogy itt tanultuk - mondta. - Azzal kezdtem, hogy melegen üdvözöl-
tem, rámosolyogtam, és érdeklődtem hogyléte felől. Odafigyeltem a legkisebb részletre is, amit
csak mondott. Meggyőződésem ellenére is biztosítottam egyetértésemről, és itt-ott megjegyeztem,
milyen nagyszerű embernek is találom. Ő pedig csak beszélt, beszélt, több mint egy óra hosszat.
Amikor végül elváltunk, tudtam, hogy a férfi egy életre szólóan a barátom lett.
Az osztályban mindenki kedvesen tapsolt. Amikor a taps elült, a fiatalember még hozzátette mély
érzéssel: - Hanem ő micsoda ellenségre tett szert!
Miért készítesz valakinek olyan ajándékot, amelyet képtelen vagy érzéssel adni?
Az idős emberek nem azért magányosak, mert nincs, akivel megosztanák terhüket, hanem mert csak
a saját terhüket cipelik.
Egy nyolcvanöt éves asszonnyal interjút készítettek a születésnapján. A riporter azt kérdezte tőle, mi-
lyen tanácsot adna hasonló korú társainak.
- Nos - kezdte az öreg hölgy -, a mi korunkban nagyon fontos az, hogy továbbra is minden ké-
pességünket használjuk, különben elsorvadnak. Nagyon fontos az, hogy társaságban legyünk, s ha
lehetséges, hogy saját magunk keressük meg a kenyerünket valamilyen szolgálattal. Ez az, ami élet-
ben és egészségben tart bennünket.
Szabad-e megkérdeznem, hogy ön mivel keresi meg a kenyerét?
- A szomszéd idős hölgyet gondozom - hangzott a bűbájos és meglepő válasz.
A szeretet meggyógyít mindenkit, azt is, aki kapja, és azt is, aki adja.
Egy történet szerint, mielőtt Mózes kivezette volna népét Egyiptomból, egy bölcs mester mellett ta-
nult, hogy prófétává válhasson. Az első jártasság, amit Mózesnek el kellett sajátítania, a hallgatás volt.
Egyszer kettesben járták a vidéket, és Mózest annyira lenyűgözte a természet szépsége, hogy igazán
könnyűnek találta a hallgatást. De amint egy folyóhoz értek, a túlparton egy gyermeket látott fuldo-
kolni, és szerencsétlen anyját, aki segítségért kiáltott.
Ilyen borzasztó dolog láttán Mózes nem tudta megfékezni nyelvét.
- Mester - kérdezte -, nem tudnál valamit tenni, hogy megmentsd a gyermeket?
228
- Csend! - mondta a mester.

Mózes elhallgatott. De a szíve nem nyugodott meg. Így töprengett magában:
- Nem lehet az, hogy a mesterem valójában keményszívű és érzéketlen ember? Vagy talán
képtelen segíteni a bajbajutottakon?
Bár feltételezni sem merte ezeket a mesteréről, de elhessegetni sem tudta e gondolatokat magától.
Ahogy tovább vándoroltak, elérték a tengerpartot, ahol is azt látták, hogy egy hajó teljes legénységével
együtt elsüllyedt. Mózes felkiáltott:
- Mester, nézd! Süllyed egy hajó!
De a mester ismét csak csendre intette tanítványát, ezért aztán Mózes nem szólt többet.
A szíve azonban nem nyugodott meg, ezért kor hazaértek, Isten elé vitte a dolgot, aki ezt válaszolta
neki: - A mestered igazat szólt. A fuldokló gyermek később háborút okozott volna két nemzet kő-
zött, amelyben többszázezren elpusztultak volna. A halála által azonban elhárult ez a veszély. Ami
pedig a süllyedő hajót illeti, azon kalózok voltak, akik egy tengerparti várost akartak kifosztani, és
ártatlan, békeszerető lakóit lemészárolni.
A szolgálat csak akkor erény, ha bölcsességgel párosul.
A Mezőgazdasági Minisztérium elrendelte, hogy ki kell irtani a verebeket, mivel azok veszélyeztetik a
gabonatermést.
Amikor a verebeket kiirtották, rovarok légiói ereszkedtek a termésre, melyeket korábban a verebek
megettek, és kezdték azt pusztítani, mire a Mezőgazdasági Minisztérium költséges rovarölő-szerek-
kel állt elő. A szerek azonban megdrágították a terményből készült ételt. Azonkívül az egészségre is
károsak voltak. Túl későn fedezték hát fel, hogy bár a verebek ugyan megdézsmálták a gabonát,
mégis ők biztosították az egészséges és olcsó táplálékot.
Élt egyszer egy ember, akinek aranyból volt a köldöke. De ami másnak a büszkeségére szolgált volna,
neki csak bosszúságot okozott, mert valahányszor zuhanyozott vagy úszott, a barátai heccelődéseinek
céltáblájává vált.
Ezért aztán egyre imádkozott, hogy bárcsak vennék el a köldökét. Egyik éjjel azt álmodta, hogy egy
angyal szállt le az égből, kicsavarta a köldökét, de aztán visszatért az égbe.
Reggel, amikor felébredt, első dolga az volt, hogy megnézze, igaz volt-e az álom. Igaz volt. Az asztalon
ott feküdt fényesen csillogva a kicsavarozott köldök. Az ember örömében kiugrott az ágyból - és a
feneke a lábaival együtt leesett.
Csak a bölcsre lehet biztonságosan rábízni, hogy másokat vagy magát megváltoztassa.
A falusi asszony igencsak meglepődött, amikor egy meglehetősen jól öltözött idegen kopogtatott ajta-
ján, és ennivalót kért.
- Sajnálom - mondta az asszony -, most éppen nincs itthon semmim.
- Ne is törődjön vele - válaszolta barátságosan’’ az idegen -, van egy “leveskő” a tarisznyám-
ban. Ha megengedné, hogy beletegyem egy fazék zubogó vízbe. a világ legízletesebb levesét készí-
teném el belőle, csak jó nagy legyen a fazék.
229
Az asszony kíváncsi lett. Feltette a fazekat a tűzre, a szomszédban pedig elsuttogta a leveskő titkát.
Mire a víz forrni kezdett, az összes szomszéd ott volt, hogy lássák az idegent és leveskövét. Az pedig
bedobta a követ a vízbe, majd egy kiskanálnyit jó étvággyal megízlelt, és így szólt:
- Csodálatos! Csak egy kis krumpli kellene bele. - Nekem van egy kis krumplim - kiáltotta az
egyik asszony. Pár percen belül már ott is termett egy nagy adag szeletelt burgonyával, amelyet
azonmód beleöntöttek a fazékba. Az idegen ismét megkóstolta a levest.
- Nagyszerű! - mondta. De aztán vágyakozva hozzátette:
- Ha még egy kis hús is volna benne, akkor lenne ám csak az igazi!
Erre egy másik háziasszony rohant haza, hogy egy kis húst hozzon, amit az idegen hálásan el is fogadott,
és belerakta a fazékba. Amikor ismét megkóstolta a levest, szemét az ég felé fordítva mondta:
- Fenséges! Ha még egy kis zöldség is volna bel ne, tökéletes lenne, teljesen tökéletes.
Az egyik szomszéd gyorsan hazasietett, és egy; nagy szakajtó répával és hagymával tért vissze, Miután
ezek is bekerültek a fazékba, az idegen ismét megkóstolta a levest, majd parancsolóan így szólt:
- Sót és fűszereket!
- Itt vannak - mondta a háziasszony. Aztán még annyit szólt:
- Tányért mindenkinek!
Az emberek hazarohantak tányérért. Egyesek kenyeret és gyümölcsöt is hoztak.
Akkor aztán mindannyian hozzáfogtak az evéshez. Az idegen mindenkinek bőven mért a fazékból. Va-
lahogy furcsamód boldognak érezték magukat, miközben nevetve és beszélgetve fogyasztották leges-
legelső közös főztjüket. A vidámság közepette az idegen továbbállt, de csodás leveskövét otthagyta
nekik, hogy bármikor használhassák, ha ismét enni akarnák a világ legjobb levesét.
A faluban egyszer óriási mulatságot csaptak, és azt kérték a lakóktól, hogy mindnyájan járuljanak hozzá
egy üveg borral. A hozott bort töltsék egy óriási hordóba. Az egyik paraszt azt gondolta magában:
- Ha én egy üveg vizet öntök ebbe az óriási hordóba, senki sem fogja észrevenni a különbséget.
Csak éppen arra nem számított, hogy a faluban mindenki más ugyanígy gondolkodik. Így aztán ami-
kor elkezdődött a mulatság, és csapra verték a hordót, tiszta víz folyt ki belőle.
Egy történet az egyiptomi sivatagi atyáktól:

Élt egyszer egy öreg, aszkétikus alkatú és szent életű remete, de a gondolatai zavarosak voltak kissé.
Ez az ember elment János apáthoz, hogy a feledékenységről kérdezzen egyet s mást. Miután bölcs
feleletet kapott kérdéseire, visszaindult a cellájába. Útközben azonban elfelejtette, hogy mit is mon-
dott neki János apát. Ezért aztán visszament hozzá, és ugyanazt a választ kapta. Ám ahogy bandukolt
vissza a cellájába, ismét elfelejtette a választ. És ez megismétlődött még néhányszor. Meghallgatta
János apátot, és a cellájába vivő úton ismét csak úrrá lett rajig a feledékenység.
Napokkal később ismét találkozott János apáttal, és azt mondta neki:
- Tudja, atyám, már megint elfelejtettem, hogy mit válaszolt nekem. Visszamentem volna is-
mét, de már eleget háborgattam, és nem akarok túlságosan a terhére lenni.
János apát ekkor azt mondta neki:
- Menj, és gyújts egy lámpát a celládban!
Az öregember úgy is tett. Akkor János apát parancsolta:
- Vigyél be még több lámpát, és gyújtsd meg azokat is az elsőről!
230
Az öreg ezt is megtette. Erre János apát ezt kérdezte tőle:

- Kisebb lett-e, vagy lett-e valami baja az első lámpának attól, hogy a többieket is meggyújtot-
tad róla?
- Nem - mondta az öregember.
- Nos, így van ez velem is. Nemcsak te, de még ha Scetis egész városa is a segítségemet vagy a
tanácsomat kérné, nekem akkor sem lenne semmi bajom. Gyere hát hozzám, amikor csak akarsz,
ne tétovázz!
Az egyik tanítvány így szólt a mesterhez:

- Igen gazdag vagyok, és most még nagy vagyont is örököltem. Hogyan tudnám a legjobban
felhasználni, hogy elősegítse lelki növekedésemet?
A mester azt mondta:
- Gyere vissza egy hét múlva, majd akkor válaszolok.
Amikor a tanítvány visszatért, a mester nagyot sóhajtott:
- Igazából nem tudom, hogy mit mondjak neked. Ha azt mondom, hogy add a vagyonodat a
barátaidnak és a rokonaidnak, semmi lelki hasznod sem lesz belőle. Ha meg azt mondom, hogy add
a templomnak, csak a papok kapzsiságát növeled. És ha azt mondom, hogy add a szegényeknek, jó-
tetted büszkeséggel tölt majd el, s az önelégültség bűnébe esel.
Mivel a tanítvány mindenáron választ akart hallani a mestertől, az végül is azt tanácsolta:
- Add a pénzt a szegényeknek! Legalább nekik lesz valami hasznuk belőle, ha neked nem is.
Ha nem segítesz, másokat károsítasz meg. Ha segítesz, magadat károsítod meg. Ha semmit sem tudsz
erről a dilemmáról, az a Lélek halálát jelenti. Ha viszont szabad vagy ettől a dilemmától, az az örök élet.
Egy másik történet a sivatagi atyáktól:

Egyszer egyik fráter azt kérdezte az egyik idős atyától:
- Van két testvér. Az egyik a cellájában marad, és állandóan imádkozik, a hét hat napján böjtöl,
és még sok más önmegtagadást is művel. A másik pedig minden idejét a betegek ápolásával tölti.
Istennek melyikük munkája a kedvesebb?
Az idős atya így válaszolt:
- Ha az imádkozó és böjtölő testvér az orránál fogva akasztaná fel magát, még azzal sem tenne
annyi jót, mint amennyit a betegápoló egyetlen cselekedetével tesz.
Volt egyszer egy ember, aki házat épített Azt kívánta, hogy az övé legyen a legkényelmesebb otthon
az egész világon.
Valaki egyszer segítségért rohant hozzá, mert már az egész világ égett. De ő csak a saját otthonával
volt elfoglalva, nem a világgal.
Mire végül befejezte a házat, bolygót nem talált, amelyen elhelyezhette volna.
Egy tanár végképp felhagyott a tanítással, hogy szociális munkát végezhessen. Amikor barátja megkér-
dezte, hogy mi ennek az oka, ezt válaszolta neki:
231
- Az iskolában nagyon keveset tehetsz, ha otthon és a világban nem tesznek semmit sem. Az
iskolában úgy éreztem magam, mint az az ember, aki elefántcsontot keresett az erdőben. Mikor
végre megtalálta, rájött, hogy az egy nagy elefántban végződik.
A feleség, újságjába temetkezett férjéhez:

- Gondoltál már valaha is arra, hogy az életben talán több is van, mint ami a világban történik?
A legtöbb ember szereti az emberiséget. Csak a szomszédját nem állhatja.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kőfejtő. Minden nap felment a hegyekbe, hogy követ vágjon.
Miközben dolgozott, énekelt, mert bár szegény volt, de nem is vágyott többre, mint amije volt, így
aztán gondtalanul élt.
Egyszer egy nemes palotájához hívták dolgozni. Amikor meglátta a csodálatos palotát, életében először
vágyódás sebezte meg a szívét, és így sóhajtott fel:
- Ó, bárcsak gazdag lehetnék! Nem kellene fáradságos munkával izzadva keresnem a kenyere-
met, mint most.
El lehet képzelni, mennyire meglepődött, amikor meghallotta, hogy egy hang ezt mondja:
- Kívánságod teljesült. Mostantól fogva bármit kívánsz, megkapod.
Nem tudta, hogy mit kezdjen ezekkel a szavakkal, mígnem este a munkájából hazatérve a kunyhója
helyén egy pontosan olyan csodálatos palotát talált, mint amin dolgozott. Így aztán a kőfejtő abba-
hagyta a bányász munkát, és élvezte a gazdagok életét.
Egyszer, amikor a délután meleg volt és párás, kitekintett az ablakon, és megpillantotta a királyt, vala-
mint nemesekből és rabszolgákból álló óriási kíséretét. Azt gondolta magában:
- Bárcsak király lehetnék, és a királyi hintó hűsében ülhetnék!
Kívánsága azon nyomban teljesült: kényelmes királyi hintóban találta magát. A hintó azonban hama-
rosan melegebb lett, mint ahogy ő azt elképzelte. Kitekintett az ablakon, és elámult a nap erején, mivel
hősugarai még a hintó vastag falán is áthatoltak.
- Bárcsak én lehetnék a nap! - morfondírozott. Kívánsága azonnal teljesült, és ő sugározta a
meleget a világba.
Minden jól is ment egy darabig. Hanem egy esős napon képtelen volt áthatolni sugaraival a vastag
felhőkön. Ezért aztán felhővé változtatta magát, és örült erejének, hogy távol tudja tartani a napot. De
csak addig, amíg eső nem lett belőle. Akkor egy szikla, nagy bosszúságára, útját állta, és ezért ki kellett
kerülnie.
- Micsoda? - kiáltotta. - Egy közönséges szikla még nálam is erősebb? Hát akkor azt kívánom,
hogy szikla legyek!
S már ott is magaslott egy hegy csúcsán. De még arra sem volt nagyon ideje, hogy csodálatos alakjának
örüljön, mert valami furcsa, kalapáló hangot hallott a lába felől. Lenézett hát, és a legnagyobb bosszú-
ságára egy apró emberi lényt pillantott meg, amint kődarabokat hasít ki belőle, a sziklából.
- Micsoda? - kiáltotta ismét. - Egy ilyen kicsi teremtmény még nálam, az impozáns sziklánál is erősebb?
Ember szeretnék lenni!
Így aztán ismét kőfaragó lett belőle, aki a hegyekbe ment, hogy fáradságos és izzasztó munkájával ke-
resse meg a kenyerét - de ismét örömteli szívvel tette, mert már elégedett volt azzal, amije volt, és aki
volt.
Semmi sem olyan jó valójában, mint amilyen jónak tetszett megszerzése előtt.
232
A tanítvány hűségesen küldte havonta lelki fejlődéséről beszámolóját a mesternek. Először ezt írta:
- Érzem, hogy kitágult a tudatom, és megtapasztaltam a világegyetemmel való egységemet.
A mester ránézett a papírra, és eldobta. A következő hónapban ezt írta:
- Végre felfedeztem, hogy az isteni ott van minden dologban.
A mester elégedetlennek tűnt.
Harmadik levelében a tanítvány lelkesen magyarázta:
- Az Egy és a sok misztériuma megnyílt csodálkozó tekintetem előtt.
A mester ásított.
A következő levél ezt mondta:
- Senki sem születik, senki sem él, és senki sem hal meg, mert az “én” nem létezik.
A mester kétségbeesésében égnek emelte kezeit. Azután elmúlt egy hónap, el kettő, majd öt, vé-
gül egy egész év. A mester ekkor úgy vélte, itt az ideje, hogy emlékeztesse tanítványát kötelességére,
hogy lelki fejlődéséről beszámolót írjon. A tanítvány azonban csak ennyit írt vissza:
- Kit érdekel?
Amikor a mester elolvasta ezeket a szavakat, megelégedettség ömlött el az arcán, majd így szólt:
- Hála Istennek, végre megtalálta!
Még a szabadság után való sóvárgás is kötelék. Igazán csak akkor leszel szabad, ha már az sem érdekel,
hogy szabad vagy-e vagy sem.
Csak a megelégedettek szabadok.
Egy nagy, de kissé hibbant király amiatt panaszkodott, hogy a durva talaj sérti a talpát. Ezért aztán
elrendelte, hogy az egész országot fedjék be tehénbőrrel.
Az udvari bohóc jót kacagott, amikor a király elmondta, hogy milyen parancsot adott ki.
- Micsoda egy őrült ötlet, fenség! - kiáltotta a bohóc. - Minek ez a felesleges költekezés? Csak
vágjon ki két darabkát, és védje velük lábait.
A király úgy is tett. Így született meg a cipő gondolata.
A megvilágosult tudja: ahhoz, hogy a világon ne legyen többé fájdalom, a szívedet kell megváltoz-
tatnod - nem a világot.
Farkasokat fedeztek fel egy faluban, Soju mester temploma közelében, ezért aztán Soju egy hétig min-
den éjjel a falu temetőjébe ment, és ott ült meditációban. Egyszer aztán véget is értek a farkasok éj-
szakai támadásai.
A falubéliek ujjongtak. Könyörögtek, árulja el nekik, hogy miféle titkos rítust alkalmazott, hogy a jövő-
ben ők is hasonlóképp cselekedhessenek.
Soju ezt mondta:
- Nem kellett titkos rítusokhoz folyamodnom. Miközben meditálva üldögéltem, farkasok vettek körül.
Megnyalták az orrom hegyét, megszagolták a torkomat. Mivel megfelelő lelkiállapotban maradtam,
semmi bántódásom sem esett.
233
A maharadzsa éppen akkor szállt tengerre, amikor óriási vihar kerekedett. Az egyik rabszolga, mivel
még sosem utazott hajón, sírni és jajveszékelni kezdett. Hangos és hosszantartó sírása már annyira
bosszantott mindenkit, hogy a maharadzsa azon volt, a tengerbe dobatja a fickót.
Vele volt azonban a bölcs főtanácsosa is, aki így szólt:
- Ne tedd, uram! Hadd törődjek én azzal az emberrel. Azt hiszem, meg tudom gyógyítani.
Azzal megparancsolta néhány tengerésznek, hogy ugyan lökjék a férfit a tengerbe. Abban a pillanat-
ban, ahogy a szerencsétlen rabszolga a tengerben találta magát, kétségbeesetten csapkodni és üvöl-
tözni kezdett.
Néhány másodperc múlva a bölcs visszaemeltette a férfit a hajóra.
A fedélzeten a rabszolga csendben húzta meg magát az egyik sarokban. Amikor a maharadzsa megkér-
dezte tanácsadóját, hogy hogyan is történt ez, az így válaszolt:
- Amíg rosszabb helyzetbe nem kerülünk, addig nem is tudjuk, hogy mennyire szerencsések vagyunk.
A második világháború alatt egy férfi három hétig egy mentőcsónakban hánykódott, míg végre meg-
mentették. Amikor megkérdezték, hogy tanult-e valamit ebből a helyzetből, ezt válaszolta:
- Igen. Ezentúl, ha van elegendő ételem és iható vizem, akkor életem végéig határtalanul boldog leszek.
Egy öregember azt mondta, hogy életében csak egyszer panaszkodott - amikor fázott a lába, és nem
volt pénze cipőre. Akkor azonban látott egy boldog embert, akinek nem volt lába. Sosem panaszkodott
többé.
A jelen pillanat sohasem elviselhetetlen, ha teljesen benne élsz. Az az elviselhetetlen, ha a tested itt
van délelőtt tízkor, de a gondolataid már délután hat óránál tartanak; vagy ha a tested Bombayben
van, de a gondolataid San Franciscóban.
Az órás éppen egy óra sétálóját akarta megjavítani, amikor legnagyobb meglepetésére az inga meg-
szólalt: - Kérem, uram, hagyjon engem így, ahogy vagyok! Ez igazán kedves volna öntől. Gondoljon
csak bele, hogy hányszor kell majd éjjel-nappal ketyegnem. Egy perc alatt is mennyi ketyegés, aztán
hatvan perc van egy órában, huszonnégy óra, egy nap, háromszázhatvanöt nap van egy évben, és
aztán , évről-évre ... a ketyegések milliói. Képtelen lennék rá. De az órás bölcsen így válaszolt:
- Ne is törődj a jövővel! Egyszerre csak egyet ketyegj, és akkor örülni fogsz minden egyes ketyegésnek
egész életedben.
Az inga eltökélte, hogy pontosan így fog cselekedni. Még ma is boldogan ketyeg, ha meg nem állt.
A következő történetet Buddha mesélte tanítványainak:

Egyszer a tigris megpillantott a mezőn egy embert. A tigris üldözőbe vette, az ember meg szaladni
kezdett, mígnem beleesett egy szakadékba. Esés közben elkapott egy kis földieper bokrot, amely a
szakadék oldalán nőtt. Ott lógott néhány percig, felette az éhes tigris, alatta pedig a feneketlen mély-
ség, ahol majd nemsokára a halálát leli.
Ekkor azonban meglátott egy csodálatos epret a bokron. Egyik kezével erősen kapaszkodott a bokorba,
miközben a másikkal leszakította az epret és a szájába tette. Életében még sosem kóstolt ilyen édes
epret!
234
A haláltudat a megvilágosult életét megédesíti.
Az ideges turista nem mert közel menni a szakadékhoz.

- Mihez kezdenék - mondta a vezetőjüknek - ha leesnék?
- Abban az esetben - válaszolta a vezető Ielkesen - ne mulassza el, hogy jobbra tekintsen! Na-
gyon élvezni fogja a kilátást!
Persze csak akkor, ha rnár te is elnyerted a megvilágosodást!
Nagy tömeg várakozott az orvosi rendelő előszobájában. Egy idősebb úr felállt, és odament a titkár-
nőhöz. - Asszonyom - kezdte udvariasan -, tíz órára voltam bejelentve a doktornál, és már majdnem
tizenegy óra van. Volna olyan kedves egy másik időpontot adni holnapra, vagy még későbbre?
Egy asszony a tömegben odahajolt egy másikhoz, és ezt mondta:
- Már biztos elmúlt nyolcvanéves. Ugyan mi lehet neki olyan sürgős, hogy nem tud várni?
A férfi meghallotta a suttogva tett megjegyzést, odafordult az asszonyhoz, meghajolt, és így szólt: -
Nyolcvanhét éves vagyok, asszonyom. És pontosan ez az oka annak, amiért nem vesztegethetek egyet-
len percet sem abból az értékes időből, ami még hátravan nekem.
A megvilágosultak nem vesztegetnek egyetlen percet sem, mert megértették a viszonylagos jelenték-
telenségét mindannak, amit tesznek.
Szókratész a börtönben várakozott kivégzésére. Egyik napon meghallotta, hogy az egyik rabtársa Szte-
szikhórosz egy nehéz versét szavalja.
Szókratész könyörgött az embernek, hogy tanítsa meg neki a verset.
- Ugyan minek? - kérdezte a szavaló.
- Hogy úgy halhassak meg, hogy egy dologgal többet tudjak - volt a nagy gondolkodó válasza.
Tanítvány: Mi értelme van megtanulni valami újat egy héttel a halálod előtt?
Mester: Pontosan annyi, amennyi értelme van valami újat ötven évvel a halálod előtt tanulni.
Tajima no Kami a sógun vívómestere volt. Egy nap a sógun egyik testőre jött hozzá, hogy vívóleckét
vegyen tőle.
- Alaposan megfigyeltelek - mondta neki Tajima no Kami -, és úgy látom, hogy magad is mes-
tere vagy a kardnak. Mielőtt tanítványomnak fogadlak, mondd meg nekem, hogy melyik mestertől
tanultál? A testőr azt válaszolta:
- Én még senkitől sem tanultam a vívást.
- Engem nem tudsz átejtetni - mondta a vívó-mester. - Jó szemem van, és az még sosem csa-
pott be.
- Nem akarok ellentmondani - válaszolta a testőr -, de én tényleg nem tudok semmit sem a ví-
vásról.
A mester ekkor vívott néhány percig a testőrrel, amikor abbahagyták, így szólt:
235
- Mivel azt mondod, hogy sosem tanultad még a vívást, hiszek szavadnak. De te akkor is vala-
miféle mester vagy. Mesélj magadról!
- Talán azt mondom el - kezdte a testőr -, hogy gyerekkoromban azt bizonygatta nekem egy
szamuráj, hogy az embernek sosem szabad félnie a ha1áltól. Ezért aztán addig küszködtem a halál
kérdésével, amíg az semmi idegességet sem okozott már bennem.
- Szóval ez az! - kiáltott Tajima no Kami. - A kardvívás végső titka is abban áll, hogy nem félünk
a haláltól. Nincs szükséged más leckékre! Már mester vagy.
Akik még nem nyerték el a megvilágosodást, azok mindig izgulnak. Mint az az ember a folyóban, aki
nem tud úszni. Megrémül. Mikor már kezd süllyedni, kapálódzik, hogy a felszínen maradjon. Emiatt
még mélyebbre süllyed. Ha nem félne, és engedné, hogy süllyedjen, a teste magától felbukkanna.
Kenji kamikaze pilóta volt. Arra készült, hogy a hazájáért meghaljon, de a háború a vártnál hamarabb
fejeződött be, ezért nem volt alkalma arra, hogy bizonyítson. Ettő1 azután depresszióba esett. Nem
volt kedve élni, céltalanul kóborolt a városban, egyszóval fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen
magával. Egyszer azt hallotta, hogy egy épületben ólálkodó tolvaj túszul ejtett egy idős hölgyet annak
a második emeleti lakásán. A rendőrség félt bemenni a lakásba, mert a férfinél fegyver lévén veszé-
lyesnek ígérkezett a vállalkozás.
Kenji berohant a lakásba, és követelte, hogy a férfi azonnal engedje szabadon a hölgyet. Késpárbaj
kezdődött, melyben Kenji megölte a tolvajt, de ő maga is halálosan megsebesült. Valamivel később a
kórházban halt meg, elégedett mosollyal a szája szögletében. Kívánsága, hogy hasznosan haljon meg,
íme teljesült.
Csak azok cselekednek jót, akik nem félnek a haláltól.
Volt egyszer Kínában egy hatalmas sárkány, amely faluról-falura járt, és válogatás nélkül gyilkolta a
marhákat, kutyákat, csirkéket és gyermekeket. A falusiak kétségbeesésükben varázslóhoz fordultak
segítségért. Az azonban így szólt:
- Én magam nem tudom megölni a sárkányt, Mert varázsló voltom ellenére nagyon félek. De
megtalálom nektek azt az embert, aki majd megöli.
Azzal sárkánnyá változtatta magát, és rátelepedett egy hídra. Így aztán, akik nem tudták, hogy valójá-
ban ő a varázsló, féltek átkelni a hídon. Egyszer csak azonban történetesen arra járt egy vándor, rálé-
pett a hídra, nyugodtan átmászott a sárkányon, és tovább indult. De a varázsló azonmód visszaválto-
zott emberré, és a vándor után kiáltott:
- Barátom, gyere vissza! Már hetek óta rád várok.
A megvilágosult tudja, hogy a félelem nem a dolgokban van, hanem abban, ahogy mi nézzük a dolgo-
kat.
236
A király találkozott a dervissel, és ahogy ez keleten megszokott, így szólt hozzá:

- Kérj valami szívességet!
A dervis azonban így válaszolt:
- Nem valószínű, hogy szívességet kérnék egy rabszolgámtól.
- Hogy merészelsz ilyen tiszteletlenül beszélni a királlyal! - kiáltott rá az egyik testőr. - Adj ma-
gyarázatot, vagy halállal lakolsz!
A dervis ezt válaszolta:
- Van egy rabszolgám, aki a te királyod ura. - Ki az?- A félelem -
mondta a dervis.
Ha a test elpusztul, megszűnik az élet. Innen jön aztáin az a téves elképzelés, hogy ha a testet életben
tartjuk, az már egyenlő az élettel.
Élhetsz ott, ahol gyilkos golyó nem oltja ki az életedet; de az életed meghosszabbítása mégsem fogja
létedet meghosszabbítani.
Amikor a görög filozófust, Diogenészt elfogták, és a rabszolgapiacra vitték, hogy eladják, azt mondják,
hogy ő fellépett az árverésvezető emelvényére, és hangosan így kiáltott:
- Egy úr van itt, hogy eladják. Vannak-e köztetek rabszolgák, akik
megvennék őt?
A megvilágosultakat lehetetlen rabszolgákká tenni, mert ők éppoly boldogok a rabszolgaságban is,

mint szabadként.
Egy kereskedő a szolgáját valamilyen megbízással a bazárba küldte, de az falfehéren, és félelemtől

reszketve tért vissza.
- Uram - mondta -, amíg a piacon voltam, belebotlottam egy idegenbe. Amikor jobban megnéztem az
arcát, láttam, hogy a Halál volt az. Tett egy fenyegető gesztust, és azzal odébbállt. Nagyon félek. Kérlek,
adj nekem egy lovat, hadd lovagoljak el Szamarrába, hogy a lehető legnagyobb távolság legyen köztem
és a Halál között.
A kereskedő - mivel féltette az embert - a leggyorsabb paripáját adta neki. Az felpattant rá, és azonnal
elvágtatott.
Később maga a kereskedő is kiment a bazárba, és a tömegben megpillantotta a lődörgő Halált. Oda-
ment hozzá, és megszólította:
- Ma reggel szegény szolgámra nézve fenyegető gesztust tettél. Mit jelentsen ez?
- Az nem fenyegető gesztus volt, uram - mondta a Halál -, csak meglepődtem, hogy itt találom
őt Bagdadban.
- Miért ne lett volna itt Bagdadban? Hiszen itt él.
- Igen, de tudja, én úgy értesültem, hogy Szamarrában kell neki csatlakoznia hozzám ma este.
A legtöbben annyira félnek a halfaltól, hogy az annak elkerülésére tett erőfeszítéseik miatt sosem él-
nek.
237
Volt egyszer egy szent ember, aki állandó eksztázisban élt, de társai bolondnak tartották. Egy nap, mi-
után egy kis ennivalót koldult a faluban, leült az út szélére, és evett. Mikor egy kutya jött oda, és éhesen
nézett rá, szent emberünk etetni kezdte a kutyát is; egy falatot evett maga, egy falatot adott a kutyá-
nak, mintha régi barátok lettek volna. Hamarosan tömeg verődött össze körülöttük, hogy nézzék ezt a
nem mindennapi látványt.
A tömegben valaki így gúnyolta a szent embert hangos szóval:
- Mit is várhatnánk valakitől, aki annyira bolond, hogy egy kutyát sem tud megkülönböztetni egy em-
beri lénytől?
A szent erre így válaszolt:
- Miért nevetsz? Nem látod Visnut, amint Visnu mellett ül? Visnut etetik, és Visnu etet. Hát ak-
kor miért nevetsz, Visnu?
Krisna így szólt Arjunhoz:

- Úgy beszélsz rólam, mint Isten egyik megtestesüléséről. De ma elárulok neked valami külön-
legeset.
Kövess engem!
Arjun követte, de nem mentek messzire. Akkor Krisna egy fára mutatott és azt kérdezte:
- Mit látsz ott? Arjun azt válaszolta:
- Egy hatalmas szótőt, és rajta szótőfürtöket. De Krisna azt mondta:
- Azok nem fürtök. Menj közelebb, és nézd meg alaposabban!
Amikor Arjun közelebb ment, alig hitt a szemének, mert a szeme előtt Krisnák lógtak fürtökben Krisná-
ról.
A tanítványok azt kérték a mestertől, hogy beszéljen nekik a halálról:

- Milyen lesz majd a halál?
- Az olyan lesz, mintha egy fátylat tépnének szét, és mi csodálkozna mondjuk: “Hát te voltál az
mindenütt?”
Élt egyszer Indiában egy király, akinek az egyik elefántja ámokfutásba kezdett. Faluról falura rohant,
elpusztítván mindent, ami csak az útjába került, de senki sem merte megtámadni, mert a királyé volt.
Egyszer egy botcsinálta aszkéta kelt útra éppen falujából, noha a falusiak egy emberként könyörögtek
neki, hogy maradjon, mert látták az elefántot az út mentén, amint megtámadta az utazókat.
Az ember azonban örült a lehetőségnek, hogy villogtathatja bölcsességét, mert éppen akkoriban tért
vissza guruja egyik leckéjéről, ahol azt tanulta, hogy lássa meg mindenben Rámát. Ezért aztán így szólt
a parasztokhoz:
- Ó, ti szegény tudatlanok! Látom, semmi jártaságtok sincs a lelki dolgokban. Sosem hallottátok
még, hogy mindenkiben és mindenben Rámát kell látnunk, és akik így cselekszenek, azok Ráma vé-
delmét fogják élvezni? Engedjetek! Én nem félek az elefánttól.
A falusiak tudták, hogy ennek az embernek körülbelül annyi jártassága van a lelki életben, mint a dü-
höngő elefántnak, de azt is tudták, hogy semmi haszna sincs vele vitatkozni, ezért aztán útjára enged-
ték. Alig ért az útra, az elefánt máris odarohant, felemelte ormányával, és egy fához csapta. Az ember
238
üvöltött a fájdalomtól. Szerencséjére a király katonái épp akkor értek oda, pillanatok alatt elfogták az
elefántot, mielőtt még megölhette volna a kótyagos aszkétát.
Hónapokba telt, mire az ember ismét képes volt útra kelni. Egyenest a guruhoz ment, és azt mondta
neki: - A tanításod mit sem ért. Azt mondtad, hogy lássuk mindenben Rámát. Én pontosan azt tettem
és látod mi történt!
A guru ezt mondta:
- Hogy te milyen bolond vagy! Miért nem láttad meg Rámát a falusiakban, akik figyelmeztettek
az elefántra?
Élt egyszer egy cukorkakészítő, aki a különféle színű és méretű cukorkáit különféle állat- és madárala-
kokra formázta. Amikor a cukorkát eladta a gyermekeknek, azok vitatkozni kezdtek:
- Az én nyulam jobb mint a te tigrised ...
- Az én mókusom lehet, hogy kisebb mint a te elefántod, de akkor is jobb ízű ...
Az ember pedig csak nevetett, és arra gondolt, hogy a felnőttek, akik egy szemmel sem voltak okosab-
bak, mint a gyermekek, úgy vélik, hogy az egyik ember különb, mint a másik.
A megvilágosultak tudják, hogy a kultúránk és a neveltetésünk az, ami elválaszt bennünket, nem a
természetünk.
A juhász a nyájat legeltette, amikor egy járókelő így szólt hozzá:

- Szép ez a nyáj. Kérdezhetnék valamit róla? - Természetesen - válaszolta a juhász.
- Mekkora távolságot tesznek meg ezek a birkák naponta? - kérdezte az ember.
- Melyikek? a fehérek, vagy a feketék? - A fehérek.
- Nos, a fehérek úgy négy mérföldet mennek naponta.
- Es a feketék? - Azok is.
- Es mennyi füvet legelnek naponta?
- Melyikek? A fehérek, vagy a feketék? - A fehérek.
- A fehérek durván négy fontnyit. - Es a feketék?
- Azok is.
- Es mennyi gyapjút adnak évente?
- Melyikek? A fehérek, vagy a feketék? - A fehérek.
- Azok körülbelül hat fontot, úgy választás körül. - Es a feketék? - Azok is.
A járókelő kíváncsi lett:
- Megkérdezhetem, hogy miért van magának ez a furcsa szokása, hogy minden egyes alkalom-
mal, amikor válaszol a kérdéseimre, szétválasztja a birkáit fehérekre és feketékre?
- Hát - mondta a juhász -, az már csak természetes. Tudja, a fehérek, azok az enyéim.- Aha. Es a
feketék?
- Azok is - válaszolta a juhász.
Az emberi értelem bután szétválasztja azt, amit a Szeretet egynek lát.
239
Plutarkhosz meséli a következőt:

Diogenész éppen egy rakás emberi csontot nézegetett figyelmesen, amikor Nagy Sándor rátalált. - Mit
keresel? - kérdezte Nagy Sándor.
- Valamit, amit nem találok - válaszolta a filozófus.
- Es mi az?
- A különbséget az apád csontjai és rabszolgái csontjai között.
A következőket is éppoly nehéz megkülönböztetni: a katolikusok csontjait a protestánsokétól, a hinduk
csontjait a muzulmánokétól, az arabokét az izraeliektől, és az oroszok csontjait az amerikaiakétól.
A megvilágosult még akkor sem látja a különbséget, ha a csontok húsba vannak öltöztetne.
Egy kis indiai faluban élt egyszer egy ájtatos takács. Egész nap Isten nevét mondogatta, és mindenki
megbízott benne. Amikor már elegendő ruhát nőtt, eladta őket a piacon. Ha valaki egy ruhadarab ára
felől érdeklődött, ekképp válaszolt neki:
- Ráma akarata szerint a fonal ára harmincöt cent, a munka tíz cent, a haszon pedig, Ráma akarata
szerint, négy cent. A ruha ára tehát, Ráma akarata szerint, negyvenkilenc cent.
Az emberek annyira bíztak az emberben, hogy sosem alkudoztak vele, kifizették, amit az ember kért,
és vitték a ruhát.
A takácsnak az volt a szokása, hogy éjjelenként a falu templomába ment, hogy ismételgesse és éne-
kelve dicsőítse Isten nevét. Egyszer, késő éjjel, miközben ott énekelt, rablók serege rohant rá. Szük-
ségük volt valakire, hogy vigye lopott holmijukat, ezért így szóltak: - Gyere velünk!
A takács félénken velük tartott, fején a lopott holmival. A rendőrség azonban hamarosan űzőbe vette
őket, és a rablók elfutottak. A takács is velük futott, de mivel már öreg volt, a rendőrök hamar utolér-
ték, és mert nála voltak a lopott dolgok, őrizetbe vették, és börtönbe vetették.
Másnap reggel bíró elé állították, és rablással vádolták. Amikor a bíró megkérdezte tőle, hogy mit tud
mentségül felhozni, az ember ezt mondta:
- Bíró úr, Ráma akarata szerint tegnap este befejeztem a vacsorámat, és Ráma akarata szerint átmen-
tem a templomba, hogy ott dicsőítsem a nevét. Akkor hirtelen, Ráma akarata szerint, rablók törtek be,
és Ráma akarata szerint azt mondták, hogy cipeljem rablott dolgaikat. Akkora terhet raktak a fejemre,
hogy amikor, Ráma akarata szerint, a rendőrség üldözött bennünket, engem könnyedén elkaptak. Az-
után, Ráma akarata szerint, letartóztattak, és börtönbe vetettek. És ma reggel, itt állok ön előtt, Ráma
akarata szerint.
A bíró azt mondta a rendőröknek:
- Engedjétek el ezt az embert. Nyilvánvalóan bolond.
Amikor hazatért, és megkérdezték tőle, hogy mi történt, az ájtatos takács ezt mondta:
- Ráma akarata szerint letartóztattak, és bíró elé állítottak. Es Ráma akarata szerint felmentet-
tek.
Elt egyszer az orosz sztyeppén egy faluban egy rabbi. Húsz éven keresztül minden reggel a falu terén
át a zsinagógába ment, és minden reggel figyelte őt egy rendőr, aki gyűlölte a zsidókat.
Végül egyik reggel a rendőr odament a rabbihoz, és megkérdezte tőle, hogy hová megy.
- Nem tudom - válaszolta a rabbi.
240
- Hogyhogy nem tudod? Az elmúlt húsz évben figyeltelek, hogy minden reggel a zsinagógába
mégy a falu terén keresztül, és most azt mondod, hogy nem tudod? Na, majd megleckéztetlek én!
Azzal megragadta az öregember szakállát, és becibálta a börtönbe. Ahogy a rendőr a cella ajtajában
megfordította a kulcsot, a rabbi huncut mosollyal a szemében ránézett, és így szólt:
- Látod már, hogy mire gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem tudom?
Utazó: Milyen időnk lesz ma?

Juhász: Olyan, amilyet én szeretek.
Utazó: Honnan tudod, hogy olyan időnk lesz, amilyet szeretsz?
Juhász: Miután rájöttem, uram, hogy nem lesz mindig olyan idő, amilyet szeretek, megtanultam sze-
retni azt, amit kapok. Így aztán biztos vagyok benne, hogy olyan időnk lesz, amilyet szeretek.
A boldogságunk nagy a boldogtalanságunk attól függ, ahogyan az eseményeket fogadjuk, és nem az

események természetétől.
Egy öreg apáca, aki felpróbálta az új habitust, a temetése részleteit beszélte meg a szuperior anyával.
- Szeretném, ha a régi habitusban temetnének el - mondta.
- Természetesen - mondta a szupersor -, ha abban kényelmesebben érzi magát.
Amikor énünk megszűnt, meghaltunk - és mint egy tetemnek, már minden kényelmes.
Végül is, akinek a gondolatai a fulladáson járnak, az nem száraz ruhákról álmodik, amelyek fulladását
kellemesebbé tennék.
Egy haszidi történet.

Egy éjjel Izsák rabbinak azt súgták álmában, hogy utazzon el Prágába, és ott a királyi palotába vezető
híd alatt ássa ki az oda rejtett kincset. Nem vette komolyan az álmot, de amikor az már negyedszer
vagy ötödször is visszatért, mégis csak elhatározta, hogy elmegy, és megkeresi a kincset.
Amikor odaért a hídhoz, bosszúsan látta, hogy azt a katonák éjjel-nappal erősen őrzik. Így csak messzi-
ről bámulta a hidat. Mivel ott volt minden reggel, az őrség kapitánya egyszer odament hozzá, hogy
megkérdezze, miért jár oda. Izsák rabbi igen szégyellte a dolgot, hogy álmát el kell mondania valakinek,
de mivel szimpatikus volt neki a jó természetű keresztény, ezért elmondott neki mindent.
A kapitány harsányan nevetett, és azt mondta:
- Uram Isten! Maga egy rabbi, és komolyan veszi az álmokat? Ha én is olyan buta volnék, hogy az
álmaim szerint cselekedjek, akkor ma valahol Lengyelországban kóborolnék. Hadd mondjam el, mit
álmodtam az éjjel, mert ez is rendszeresen visszatér. Álmomban egy hang azt súgja, hogy menjek el
Krakkóba, és ott egy bizonyos Ezekiel fiának, Izsáknak a konyhája sarkában ássam ki a kincset. Hát az
lenne a legbolondabb dolog a világon, ha én most Krakkóban egy Izsák meg egy Ezekiel nevű embert
keresnék, amikor az ottani férfi lakosság egyik felét valószínűleg Izsáknak, a másikat meg Ezekielnek
hívják.
A rabbi meghökkent. Megköszönte a kapitány tanácsát és hazasietett. Otthon elkezdett ásni a kony-
hasarokban, és annyi kincset talált, hogy abból haláláig kényelmesen megélt.
241
A lelki keresés távolság nélküli utazás. Elindulsz a pillanatnyi helyedtől oda, ahol mindig is voltál. A
tudatlanságtól a felébredésig, mert csak annyi történik, hogy életedben először megpillantod, amit
egész életedben láttál.
Ki hallott már arról az ösvényről, ami önmagadhoz vezet, vagy arról a módszerről, amely azzá tesz, ami
mindig is voltál? A lelkiség, végső soron, nem más, mint hogy azzá. válsz, ami valójában vagy.
Egy fiatalembert megszállt az Igazság keresésének a gondolata, ezért elhagyta családját és barátait,
elindult az Igazság keresésére. Keresztülutazott sok országon, átszelt sok óceánt, rengeteg hegyet meg-
mászott, és mindent összevetve sok nehézség és szenvedés érte.
Egy nap ráébredt, hogy már hetvenöt éves, és még mindig nem találta meg a keresett Igazságot. Szo-
morúan elhatározta hát, hogy felhagy a kereséssel, és hazamegy.
Hónapokba telt, mire szülővárosába ért, hiszen már idős volt. Amikor hazaért, kinyitotta a ház kapuját
- és ott találta az Igazságot, aki türelmesen várt rá annyi éven keresztül.
Kérdés: Segített-e neki az utazás, hogy megtalálja az Igazsá-

got? Válasz: Nem, de előkészítette, hogy felismerje azt.
Egy nyugati turistanő megcsodálta a bennszülött nyakláncát.

- Mibó1 készült? - kérdezte.
- Aligátorfogból, asszonyom - válaszolta a bennszülött.
- Értem. Gondolom maguknál ez ugyanannyit ér, mint nálunk a gyöngy.- Nem egészen. Egy
kagylót bárki ki tud nyitni.
A megvilágosult tudja, hogy a gyémánt mindaddig csak egy kő, amíg az ember fel nem ruházza értékkel.
És hogy a dolgok olyan nagyok vagy kicsik, amilyennek az emberi agy elgondolja őket.
Egy fiatal amerikai hivatalnoki állást kapott a Fehér Házban, és részt vett azon a fogadáson, amit az
elnök a Fehér Ház dolgozóinak adott. Azt gondolta, hogy édesanyja biztosan lelkesedne, ha felhívnák
a Fehér Házból, ezért aztán gyorsan fel is hívta a Fehér Ház telefonközpontjából.
- Mami - kezdte büszkén -, nagy ez a nap számomra. Tudod, hogy honnan hívlak? A Fehér
Házból! A válasz, amely a vonal túlsó végéről érkezett, nem volt éppen annyira izgatott, mint
amire számított A beszélgetés vége felé édesanyja azt mondta:
-Fiam, nagy nap ez számomra is. -Igazán? Mi történt?
-Végre sikerült kitakarítanom a padlásszobát.
242
Akik még nem nyerték el a megvilágosodást, nem látják, hogy minden szomorúságuknak ők az igazi
okai
Ebédidő volt az üzemben, és az egyik munkás szomorúan nyitotta ki élelmiszeres dobozát.

- Ó, ne! - mondta hangosan. - Már megint sajtos szendvics!
És ez így ment a második, a harmadik és a negyedik napon is. Az egyik munkatársa, aki hallotta, hogy
mit mond a férfi, végül így szólt hozzá:
-Ha ennyire utálod a sajtos szendvicset, miért nem mondod a feleségednek, hogy csináljon valami
mást?
- Mert nőtlen vagyok. Én magam csinálom a szendvicseket.
John és Mary késő éjjel ballagtak az úton.

- Borzasztóan félek, John - mondta Mary. - Ugyan mitől?- Hogy esetleg megcsókolsz.
- Es hogyan csókolnálak meg, amikor mindkét kezemben szakajtó van, a hónom alatt meg
egy-egy tyúk?- Attól félek, hogy a tyúkokra ráborítod a szakajtókat, és aztán megcsókolsz.
Gyakrabban, mint gondolnánk, azt teszik velünk az emberek, amit kérünk tőlük.
Észak-Indiában két katona hazafelé tartott egy riksában, amikor megláttak előttük egy másik riksát,
amelyben két tengerész ült. Perceken belül vetélkedés alakult ki az egységek között, amelyben a kato-
nák riksája szerezte meg igen gyorsan az elsőbbséget.
A katonák már éppen elengedték magukat, hogy élvezzék győzelmüket, amikor legnagyobb ámula-
tukra ellenfelük elhúzott mellettük. Még inkább elcsodálkoztak, amikor meglátták, hogy a riksás is az
üléshól bíztatja erősen az egyik tengerészt, aki átvette tőle a futást.
A megvilágosult inkább megelégedett, mintsem diadalmas.
Két vadnyugati pisztolyhős párbajozni szándékozott a szalonban. Az egyik egy jelentéktelennek tűnő
kis ember volt, de mesterlövész, a másik pedig egy megtermett, izmos fickó. Utóbbi tiltakozott:
- Álljunk meg egy percre! Ez igy nem igazságos, hisz ő nagyobb célra lőhet.
Erre a kis ember a szalon tulajdonosához fordult, és azt mondta neki:
- Krétával rajzoljatok rá egy akkora alakot, mint én. Az a golyó, amelyik a vonalon kívül találja
el, nem számít.
A megvilágosult az életet többre becsüli, mint a győzelmet.
Akik még nem nyerték el a megvilágosodást, a lelküket is eladnák, csak hogy igazukat bizo-
nyítsák. - Mielőtt elmegyek otthonról, fogadok a feleségemmel tíz dollárba, hogy éjfélre ott-
hon leszek. - Es aztán?
- Aztán hagyom, hogy ő nyerjen.
243
A megvilágosodás csalhatatlan jele: már nem törődünk azzal, hogy mások mint gondolnak vagy mon-
danak.
A bútorüzlet a következő üzenetet küldte egyik vevőjének:

Tisztelt Mr. Jones!
Mit gondolnának a szomszédai, ha egy nagy teherautó állna meg a háza előtt, és elvinnénk ve-le a
bútorokat, amit még nem fizetett ki?
A következő választ kapták:
Tisztelt Uram!
Megkérdeztem a szomszédaimat, hogy mit gondolnának. Mindegyik azt mondta, hogy az egy aljas,
becstelen vállalat piszkos trükkje lenne.
Egy férfi meg volt győződve arról, hogy ő mindenből csak a legjobbal elégedhet meg. Ez a meggyőző-
dése segítette hozzá, hogy nagyon gazdag és sikeres legyen, így aztán valóban megengedhette magá-
nak, hogy mindenből a legjobbat vegye magának.
Történt egyszer, hogy mandulagyulladást kapott, amelyet az ország bármelyik szakképzett sebésze
megműthetett volna. De a férfin már annyira eluralkodott saját fontosságának tudata, és abbéli meg-
győződése, hogy őt a világ orvosai közül csak a legjobb operálhatja meg, hogy ettől ösztökélve városról
városra, országról országra járva kereste a legjobb sebészt.
Ha valahol egy különösen jó sebészt ajánlottak neki, attól kezdett tartani, hogy valahol talán van még
valaki, aki még jobb.
Közben annyira leromlott az állapota, torka annyira megdagadt, hogy azonnal meg kellett műteni, mert
életveszélyes állapotba került. De az ember akkorra már félig kómában, egy istenháta mögötti kis fa-
luban feküdt, ahol az egyedüli személy, aki késsel nyúlt élőlényekhez, a falusi mészáros volt.
A mészáros azonban nagyon jó mester hírében állott, és segítőkészen munkához látott, de amikor az
ember manduláihoz ért, nem tudta egészen pontosan, hogy mit is kellene tennie. Es miközben mások-
kal tárgyalt, akik ugyanannyit értettek a dologhoz, mint ő maga, a szegény beteg, akinek mindenbő1
csak a legjobb volt a jó, elvérzett.
Egy oroszlán fogságba esett, és egy koncentrációs-táborba vetették. Ott aztán, meglepetésére, olyan
oroszlánokat is talált, amelyek már évek óta ott éltek, egyesek egész életükben, hiszen már ott szület-
tek. Hamarosan megismerkedett az oroszlánok társadalmi életével, mert az oroszlánok csoportokba
verődtek. Az egyik csoport a társadalmi életet élők csoportja volt, mások a szórakoztató iparhoz tar-
toztak, megint mások a kulturális csoportot alkották, mert az volt a céljuk, hogy pontosan megőrizzék
azoknak az időknek a szokásait, hagyományait és történelmét, amikor az oroszlánok még szabadok
voltak. Voltak vallásos csoportok is. Ezek leginkább azért jöttek össze, hogy lelkesítő dalokat énekelje-
nek egy jövőbeli dzsungelról, ahol már nem lesznek rácsok. Más csoportok az irodalmi és művészi ér-
deklődésűeket gyűjtötték össze. Voltak forradalmi csoportok is, ahol azért jöttek össze az oroszlánok,
hogy összeesküvést szőjenek más forradalmi csoportok vagy éppen fogvatartóik ellen. Alkalmanként
ki-kitört egy-egy forradalom, és olyankor kiirtották az egyik vagy a másik forradalmi csoportot, vagy
megölték az összes őrt, hogy aztán azokat új őrök váltsák fel. Ahogy az újonnan érkezett nézelődött,
244
meglátott egy mélyen a gondolataiba merülő magános oroszlánt, amelyik nem tartozott egyik csoport-
hoz sem. Volt benne valami furcsaság, ami mindenkiből tiszteletet, és egyidejűleg ellenkezést is kivál-
tott, mert a jelenléte félelmet keltett, és a magukba vetett bizalom megrendülését okozta. Ez az orosz-
lán azt mondta az újnak:
- Ne csatlakozz egyetlen csoporthoz sem! Ezek a szerencsétlen bolondok minden mással törőd-
nek, csak a legfontosabbal nem.
- Es mi a legfontosabb? - kérdezte az új oroszlán. - A kerítés természetének tanulmányozása.
Semmi, de semmi más nem számít!
Az emberi lét tökéletesen megtestesül abban a szerencsétlen részegben, aki éjjel kint áll az ut-
cán, veri a kerítést, és közben azt kiabálja: - Engedjenek ki!
Csak az illúzióid gátolnak meg abban, hogy meglásd, szabad vagy, és mindig is az voltál.
A szabadság elérésének egyik alapvető része az a szerencsétlenség, amely tudatosságot szül.
A sivatagban eltévedt utazó kétségbeesetten vizet keresett. Egyik dombtetőről a másikra mászott, ab-
ban a reményben, hogy valahol megpillant egy kis patakot. Nézelődött minden irányba, de eredmény-
telenül. Ahogy vánszorgott, a lába megakadt egy elszáradt bokorban, és elvágódott a földön. Ott is
maradt fekve, mert már jártányi ereje sem maradt, már nem volt kedve tovább küzdeni, feladta a re-
ményt, hogy valaha is kijut ebből a megpróbáltatásból.
Ahogy ott reménytelenül és leverten feküdt, hirtelen ráeszmélt, hogy milyen csend van a sivatagban.
Mindenütt fenséges csend uralkodott, amit még a legkisebb zaj sem zavart meg. Hirtelen felemelte a
fejét. Valamit hallott, egy hangot, amely olyan halk volt, hogy annak forrásához csak a legélesebb fül,
és csak a legmélyebb csend vezethet el: a folyó víz hangja.
A zaj által keltett reménytől nekilelkesedve feltápászkodott, és addig ment, amíg el nem ért egy kis
patak friss, hideg vizéhez.
Nincsen másik világ, csak ez az egy. Ezt viszont kétféleképp lehet szemlélni.
Élt egyszer az ősi Indiában egy bölcs király, akit Janakának hívtak. Egyszer ebéd után Janaka lepihent
virágos ágyába, miközben szolgái legyezgették, katonái pedig őrt álltak az ajtaja előtt. Miután elaludt,
azt álmodta, hogy a szomszédos király legyőzte őt egy csatában, foglyul ejtette, és kínozta. Ahogy a
kínzás elkezdődött, Janaka hirtelen felébredt, ott találta magát virágos ágyán, legyező szolgái körében,
katonái pedig ajtaja előtt őrködtek.
Így aztán ismét elaludt, és ugyanazt álmodta. Es ismét csak felébredt, biztonságban és épségben saját
kényelmes palotájában.
Janakát ekkor már több gondolat is foglalkoztatta. Miközben aludt, álmai világa tűnt valódinak. Mikor
pedig felébredt, az érzékek világa tűnt számára valódinak. Azt akarta tudni, hogy a kettő közül melyik
is a valódi. De akikkel erről beszélt, azok közül egyetlen filozófus, tudós, vagy látnok sem tudott neki
válaszolni. Éveken át hiába kereste a választ, mígnem egyszer Astavakra kopogtatott a palota ajtaján.
Astavakra annyit jelent, mint “teljesen eltorzult vagy nyomorék”, és azért hívták így azt az embert,
mert valóban az volt születése óta.
A király először nem akarta komolyan venni Astavakrát.
245
- Hogyan lehetne egy ilyen torz alak, mint te, olyan bölcsesség hordozója, amelynek az én lát-
nokaim és tudósaim sincsenek a birtokában? - kérdezte a király.
- Gyermekkoromtól fogva zárva volt előttem minden lehetőség, ezért aztán mohón kerestem a
bölcsesség ösvényét - válaszolta Astavakra.
- Beszélj hát! - mondta a király. Astavakra pedig ezt mondta:
- Ó, király, az ébrenléti állapot sem, és az álom sem valódi. Amikor ébren vagy, az álmok világa
nem létezik, és amikor álmodol, az érzékek világa megszűnik. Ezért egyik sem valódi.
- Ha az ébrenléti állapot és az álmok világa is valótlan, akkor milyen a valódi? - kérdezte a ki-
rály.- Van még egy állapot ezeken túl. Keresd azt! Csak az a valódi.
Akik még nem nyerték el a megvilágosodást, azt gondolják, hogy ébren vannak, ezért butaságukban
egyeseket jóknak, másokat rosszaknak, némely eseményeket örömtelinek, másokat szomorúaknak
tartanak. A megvilágosult már nincs kiszolgáltatva sem az életnek, sem a halálnak, sem a növekedés-
nek, sem pusztulásnak, sem a sikernek, sem a bukásnak, sem szegénységnek, sem gazdagságnak, sem
a dicsőségnek, sem a szégyennek. Az ilyenek nem őrzik meg az éhség, a szomjúság, a hőség nagy a
hideg csapásait, mert mindezt úgy érzékelik, mint futóvendégeket az életfolyóban. Rájöttek, hogy amit
látnak, abból semmit sem kell megváltoztatni, csak azt, ahogyan nézik a dolgokat.
Így aztán olyanok lettek, mint a víz, lágy és rugalmas, ugyanakkor ellenállhatatlan erejű, amely nem
hadakozik, melynek minden lény hasznát látja. Mindent átalakítanak én nélküli cselekedeteikkel; lelki
függetlenségük által az egész világ gyarapodik; és mivel nem vágyódnak semmi után sem, így mások is
romlatlanok maradnak.
A vizet kiveszik a folyóból, hogy megöntözhessék vele a földet. A víz számára teljesen mindegy, hogy a
folyóban van-e, vagy a földön. A megvilágosultak is így cselekszenek, így élnek kiegyensúlyozottan és
erőteljesen, a sorsukkal harmóniában.
Ezek azok, akik a társadalom esküdt ellenségeivé válnak, mert az gyűlöli a rugalmasságot, hisz a társa-
dalom a kiképzéstől, rendtől, gyakorlattól, ortodoxiától és az alkalmazkodástól növekszik.
Mamiya jól ismert Zen-mesterré vált, de a zent sok megpróbáltatáson keresztül kellett neki elsajátíta-
nia.
Még tanítvány volt, amikor mestere azt kérte tőle, hogy magyarázza el az egykezes taps hangját.
Mamiya mindent elkövetett, hogy megtalálja a helyes választ, kevesebbet evett, és még alvásra szánt
idejét is lerövidítette. Mestere azonban mindig elégedetlen maradt. Olyannyira, hogy egy nap így szólt
Mamiyához:
- Nem dolgozol elég keményen. Túlságosan szereted a kényelmet, túlságosan ragaszkodsz az
élet jó dolgaihoz, még ahhoz is, hogy megtaláld a választ, amilyen gyorsan csak lehet. Jobb lenne,
ha meghalnál. A következő alkalommal, amikor Mamiya a mester elé járult, valami drámai történt.
Amikor a mester azt kérte tőle, hogy magyarázza el az egykezes taps hangját, Mamiya összeesett,
és mozdulatlan maradt, mintha meghalt volna. Akkor a mester ezt mondta:
- Jól van, hát meghaltál. De még mindig nem tudom, hogy milyen az egykezes taps hangja. Ma-
miya pedig szemét kinyitva így válaszolt:
- Arra még nem jöttem rá.
Ekkor a mestere dühödten rákiáltott:
- Te bolond! A halottak nem beszélnek. Tűnj a szemem elől!
Te, ha. még nem nyerted is el a megvilágosodást, legalább légy következetes!
246
Anand volt Buddha legragaszkodóbb tanítványa. Évekkel Buddha halála után eltervezték, hogy létre-
hozzák a Megvilágosultak Nagy Tanácsát, és az egyik tanítvány elment Anandhoz, hogy erről értesítse.
Anand akkor még nem nyerte el a megvilágosodást, pedig évek óta megfeszítetten dolgozott rajta. Így
aztán nem is vehetett részt a tanács ülésén.
Még a gyűlés előtti este sem volt megvilágosult, ezért elhatározta, hogy egész éjjel keményen gya-
korol, és addig abba sem hagyja, amíg el nem éri célját. De csak annyit ért el, hogy jól kifárassza
magát. Minden erőfeszítése ellenére sem haladt egy hajszálnyit sem előre.
Hajnal felé aztán elhatározta, hogy feladja, és lepihen kissé. Ebben az állapotában, amikor minden kap-
zsiság eltűnt belőle, és még a megvilágosodás után sem vágyódott, párnára hajjtotta a fejét. Abban a
pillanatban elnyerte a megvilágosodást.
A folyó ezt mondta a keresőnek:

- Miért kell a megvilágosodás miatt izgulni? Bármerre is kanyarodom, mégis mindig hazafelé tartok.
247

Anthony de Mello PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Anthony de Mello PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Anthony de Mello

Egy perc bölcsesség

Eszközül való használat 56

Népszerűségének, művei sikerének titkát személyiségében, valamint elmélkedési és imamódszere-

Egy perc bölcsesség

Elképedt tanítványaihoz azután így szólt a Mester: – Hát akkor minek a

A lelki élet útja

– Gazdag leszek megint?

Egy másik alkalommal pedig ezt mondotta:

– Jól van. Hány állatotok van?

A tanítvány megrémült. De mivel megígérte a Mesternek, hogy engedelmeskedik, bevitte az álla-

– Hogyan lehetséges ez?

– Vegyük például az ugrást. A szakadékon nem juthatsz át kisszökkenésekkel.

– Igazán nem kellett volna, hogy zavartassátok magatokat a köszöntésemmel.

Aztán tudós tanítványaihoz fordult, s rosszmájúan hozzátette:

Később az elképedt tanítványainak azt mondta a Mester:

De megpirongatta őket, amikor lelkileg túlerőltették magukat a nagy igyekezettől. A versenyző

– Ha tekintélyül választasz magadnak – szólt egy csillogó szeműtanítványhoz a Mester –, akkor

Csendesen ülni, Semmit sem

– Ez a titka – válaszolta -: minden annyira jó vagy rossz, amennyire mi annak tartjuk.

Oktatás – mely nem az

A tanítványok mindmáig keresik azt, amit se megszerezni, se elveszteni nem. lehet.

Akik tudják, nem mondják; Akik mondják, nem

Élmény, ami nem élmény

– Nem. Az vagy, aminek magadat tartod. Amikor a gondolkodásod megváltozik, te is megválto-

Utógondolatként még hozzátette:

Eszközül való használat

Nem a tűz forró, hanem te, aki annak érzed.

Nem a szem lát, hanem te.

Kivirul, mert kivirul, a rózsa: Nem kérdezi,

– S mitől lesz valaki zseni?

– Közösségi szelleműt, de párthoz nem tartozót; haladót de adott

Elmélkedések rövid történetek alapján

Egy hászidik történet ........................................................................................................................... 67

Egy hászidik történet ........................................................................................................................... 70

Imádságok és imádkozók: ................................................................................................................... 74

És még több feltételezés: .................................................................................................................... 81

Sajnos, a szervezett vallásosságnak megvannak a maga korlátai. .................................................... 106

Újabb szervezési buktatók! ............................................................................................................... 107

KEGYELEM ......................................................................................................................................... 114

A „SZENTEK” ...................................................................................................................................... 120

Egy történet az Upaniszádokból ........................................................................................................ 141

SZERELEM ÉS SZERETET ..................................................................................................................... 142

AZ IGAZSÁG ....................................................................................................................................... 156

Megragadó történetei, melegsége és humora, meglátásai a boldogságról és igazi énünk felfedezéséről

– Légy fény saját magadnak!

J. FRANCIS STROUD S.J.

De Mello Lelkiségi Központ

Bronx, New York

– Nagyszerű prédikáció! – mondta az egyházközségi tag, miközben a prédikátor kezét szorongatta.

– Csendet! Éppen imádkozom.

Egy hászidik történet

– Bízom benne, hogy minden kérdésetekre válaszoltam.

Egy dervistől azt kérdezték, hogy miért tánccal imádja az Istent.

Egy hívő így imádkozott Visnuhoz:

A Sivatagi atyák élete című könyvből:

– Ezt: Változz teljesen tűzzé!

Egy suszter jött a Gerben élő Izsák rabbihoz, és ezt kérdezte:

– Eddig mit tettél? – kérdezte a rabbi.

Egy hászidik történet

– Uram, nagy butaságot csináltam. Imakönyvem nélkül indultam el otthonról, az emlékezetem

– Fontold meg, kedvesem, a következőket. Az én mesterségem a festés, és ezt tökélyre is vittem.

– Hányszor gondoltál rám, miközben megkerülted a várost? – kérdezte az Úr.