Eljött ismét Advent, s vele várakozás ideje.

24 számomra kedves történetet, népmesét, mítoszt,

legendát szedtem egy csokorba, szerte a nagyvilágból.

Ha a meséket kinyomtatjátok igazi szívből jövő

ajándék tud kerülni estéről estére az adventi
mesenaptárba.
Ha szeretnétek a történeteket közösen meghallgatni,
akkor iratkozzatok fel a youtube csatornámra, hogy
napról napra elvigyem hozzátok a mesét, így együtt
járjuk végig ezt a fénnyel és sötétséggel, reménnyel és
örömmel szegélyezett utat karácsonyig!

https://www.youtube.com/channel/UCBUkSAS-kFGu4RxMufc-LlQ
 1. MESE

A NÉGY GYERTYA TÖRTÉNETE

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük,
hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.
Azt mondta az első:
– ÉN VAGYOK A BÉKE!
De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni. Néhány pillanat
múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő
lángra.
A második azt mondta:
– ÉN VAGYOK A HIT!
Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A következő
pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
– ÉN A SZERETET VAGYOK!
Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy
milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk
gyújtani a többi gyertyát.
– ÉN VAGYOK A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette
a többit.
Kívánom, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény, ez segít megőrizni gyermekeink
szívében a hit, remény, szeretet és béke lángját! Akinek csak lehet, adjuk tovább! Én a
mesével teszem

(Veress Andrea Hajnalka meséje alapján)

 2. MESE

A JÓSZÍVŰ KIRÁLYFI

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Egyszer elszekerezett a szegény ember
háza előtt. Hát, csak elbámulta magát, amikor meglátta a sok gyermeket, és látta, hogy olyan
rongyosak, mint a koldusok. Rögtön megkérdezte: – Kié ez a sok gyermek, te szegény
ember?

– Mind az enyém – felelte a szegény ember.

Azt mondta erre a királyfi:

– Hallod-e, te szegény ember, gyere ide, adok neked pénzt, öltöztesd fel ezeket a
gyermekeket!

Csakugyan kapott a szegény ember egy zacskó pénzt. Azzal mindjárt elment, megvette a sok
ruhát. Először felöltöztette a legnagyobbikat, aztán a másodikat, aztán a következőt, és úgy
haladt lefelé: szép sorban mindenki kapott valamit, de a legkisebbiknek már nem jutott
semmi. Pár nap múlva megint arra járt a királyfi, hát a legkisebbik gyermek éppen akkor
fordult ki a kapun. Nézi a királyfi, látja ám, hogy erősen rongyos.

Előhívatja a szegény embert. Azt kérdezi:

– Hát, te szegény ember, nem vettél ruhát a gyermekeknek?

– Vettem én – azt mondja –, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi.

– Jól van – szólt a királyfi –, itt van ez a zacskó pénz, ez most már elég lesz.

A szegény ember megint elvette a pénzt, el is vásárolta az egészet. Amikor hazakerült,

összehívta a gyermekeket, hogy felöltöztesse őket. Most a legkisebbikkel kezdte az
öltöztetést, és így haladt felfelé. Öltözködtek, de a legnagyobbik fiú gúnya nélkül maradt:
nem volt elég a vásárolt ruha. Egy hónap múlva jött a királyfi harmadszor is, és látja ám,
hogy a legnagyobb fiú szinte rongyokban van.

– Ej, te szegény ember, hát mit csináltál azzal a pénzzel? – kérdezte mindjárt a királyfi.

– Ruhákat vettem, kedves királyfi, de most a legkisebbiken kezdtem el az öltöztetést, és csak

ennyire futotta. A legnagyobbnak már nem jutott.

Gondolkozott a királyfi, mit lehetne tenni. Egyszer csak magához intette a legnagyobbik
gyermeket.
– Állj mellém, hadd lássam, mekkora vagy!

Ott szépen egymás mellé álltak.

– Te mindjárt akkora leszel, mint én, a ruhám már éppen rád illene – mondta a királyfi.

Mindjárt nekifogott és levetette a ruháját. Szépen odaadta a fiúnak, vegye magára.

Így a szegény ember minden gyermeke fel volt öltöztetve. Urasan, jó ruhába valamennyi. Ha
a királyfi le nem vetkezett volna, az én mesém is tovább tartott volna, de a jószívű királyfi
levetkezett és a mesém bevégeztetett.

(Magyar legendamese, Bajzáth Mária gyűjteményéből)

 3. MESE

MEGTÖLTENI A TERMET

Volt egyszer, hol nem volt egy messzi-messzi ország s ebben a csodás, javakban bővelkedő
országban uralkodott egy nemes, bölcs és gazdag király. Pompás palotájában élt három
fiával nagy szeretetben, boldogságban. Akármilyen gazdag és boldog is volt ez a király,
sajnos az élete gyertyája igen csak leégett, élete a végéhez közeledett, el kellett döntenie,
hogy a három fia közül melyiknek adja át a koronát. Ki lesz a legjobb királya ennek,
országnak. Mindhárom fiát egyformán szerette, mindhárom fia jó eszű, jó érzésű legény volt,
így úgy döntött, hogy próbára teszi őket. Maga elé hívatta őket és így szólt:

– Kedves fiaim, én benneteket egyformán szeretlek, hogy melyikőtök legyen halálom után
az, aki az országot kormányozza, csak úgy tudom eldönteni, ha egy próba elé állítalak
benneteket. A feladat, amire kérlek, a következő: palotámnak a báltermét napkeltétől
napnyugtáig meg kell töltenetek színültig valamivel, akármivel, amivel csak akarjátok.
Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat. Kezdjed te, kedves
legidősebb fiam.

Nem volt egyszerű a feladat, mert az a bálterem akkora volt, hogy ha az ember belépett az
ajtaján, s elkiáltotta magát perceket kellett várni a visszhangra, míg visszaért. A terem
közepén, ha állt, s felnézett a tetejére, hát félúton elfáradt a nézésben.

A legidősebb fiú gondolkozott, s mivel a környéken jó sok homok volt, a palotát a

tengerpartra építették, azt gondolta ki, hogy majd színültig megtölti a termet homokkal.
Nosza, hozzá is látott, hívatta a szolgákat, a katonákat lapátolták, talicskázták a homokot,
hordták pihenés nélkül, szakadatlan dolgoztak napkeltétől napnyugtáig, ám hiába, a terem
még csak félig sem telt meg. Nem sikerült apjuk kérését teljesíteni.

A középső fiú következett. Gondolta magában, hogy azzal a kicsiny szemű homokkal nehéz
lenne megtölteni a báltermet, Ő majd, szalmával próbálkozik, hisz aratás volt, rengeteg a
szalma, hátha azzal sikerül megtöltenie a termet a padlótól a mennyezetig. Ő is hívatta a
szolgákat, a napszámosokat. Kocsiszám hordták, hányták, vasvillázták, cipeltél a szénát, de
hiába dolgoztak keményen napkeltétől napnyugtáig a terem még így is csak kétharmadáig
telt meg.

A király már csak a legkisebb fiában reménykedhetett. A legény napkeltekor leült a bálterem
közepére, a földre, és nem csinált semmit. Egész nap csak ült, ült és mosolygott. A testvérei
az ablakon át figyelték, elhűlve mondták egymásnak: mint akar a mi testvérünk, így hogy
tud megfelelni a próbán. Talán meg se próbálja? Még az apjuknak is jelentették, hogy a
legkisebb fia hozzá se kezd a feladathoz, csak mosolyogva üldögél a bálteremben. A király
nem akart hinni a fülének, sietett is megnézni, hogy igazat állítanak e a nagyobb fiai.
Szomorúan látta, hogy valóban üres a terem. Majd, amikor elérkezett a fiú a bálterem
közepén ülve elővett egy gyertyát és meggyújtotta. A gyertya fénye egy szempillantás alatt
betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig, a legtávolabbi sarkocskába és zugba is jutott
belőle.

A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt:

– Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved tele van szeretettel, alázattal és
bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt ez a Fény vezéreljen az uralkodásban. És a
legkisebb fiú igazán méltó, bölcs és nemes királya lett a virágzó országnak, olyan, akit
mindig a világosság vezetett.

Mai napig mesélnek róla!

(Ismeretlen eredetű karácsonyi legenda, számos olvasott és hallott változat alapján újramesélte
Zámborszky Eszter)
 4. MESE

A KÍVÁNCSI HÓPEHELY

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér
abrosznál esszük az egérpecsenyét.

Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.

- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart

meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.

A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.

- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan
fehérre meszeljük még a háztetőket is.

Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái
világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló test-
véreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a
terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások,

megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.

Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak,
locspocs lett a városi hóból, így járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava
pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

(Móra Ferenc meséje)

 5. MESE

TÉL APÓ

Egyszer volt, hol nem volt, sűrű erdő szélén volt egyszer egy házikó. Abban a házikóban élt
egy öregember meg egy öregasszony. Szegények voltak világéletükben, de szorgalmasan
dolgoztak, a pénzecskéjükkel takarékoskodtak, apóka harisnyaszárban rejtegette, hogy
legyen miből élniük, ha már dolgozni nem tudtak.

-Jól jön ez a kis pénz, ha majd bekopog a tél – ezt mondogatta mindig apóka, ha a
harisnyaszárra nézett.

Egyszer aztán elment az erdőbe fát vágni, s anyóka egyedül maradt. Kopogtattak a házikó
ajtaján. Anyóka kinézett, s meglátta, hogy egy vénséges vénember áll az ajtóban.

-Ki vagy, te vénséges vénember? Ki vagy, és mit akarsz? – kérdezte anyóka.

-Egy kis alamizsnát kérnék tőled, anyóka. Én vagyok a vénséges vén Tél apó.

-Te vagy az, Tél? Akkor hát kerülj beljebb, régóta gyűjtjük a pénzecskénket, hogy legyen,
mire eljössz!

Anyóka az öreg Tél kezébe nyomta a harisnyaszárat, benne a pénzecskével, amit keserves
munkával kuporgatott össze az ura.

Mikor aztán apóka hazaért, anyóka vidáman újságolta.

-Itt járt a Tél, s elvitte a pénzünket!

-Jaj…jaj! – siránkozott apóka. – Csak nem adtad oda valakinek a megtakarított

pénzecskénket?

-De bizony odaadtam én! – mondta anyóka. –Vénséges vénember kopogtatott be hozzám, s
azt mondta, Tél a neve, odaadtam hát neki! Te mondtad, hogy jól jön a pénz, ha majd
bekopogtat a Tél.

-Koldusbotra jutottunk – kesergett apóka. – Nincs más hátra, szedjük a sátorfánkat, megyünk
a nagyvilágba szerencsét próbálni.

(Cigány népmese)
 6. MESE

A SZEGÉNY EMBER HÁROM LÁNYA

Most üljetek le és jól figyeljetek, mert egy igaz történetet mondok el nektek.

Valamikor nagyon régen, sok száz évvel ezelőtt, élt Myra városában egy öreg pap.
Szálfatermete volt, kicsit kopaszodott, fehér szakálla göndörödött, és mindig mosolygott a
szeme. Földig érő piros ruhában járt, mert ő volt a város püspöke. Nagyon szeretett sétálni a
városban, ezért a piros ruháját mindig belepte a por. Csudás történeteket meséltek róla
mindenfelé, mindenki ismerte és nagyon tisztelte. Ha meglátták, még a kikötőben kártyázó
vén tengerészek is felálltak, és mélyen meghajoltak előtte.

- Halljátok-e barátaim – mesélte az egyik – én voltam az a tengerész, akit Miklós püspök

harminc esztendővel ezelőtt kimentett a háborgó tengerből. Utánam ugrott, pedig másik
hajón volt, s úgy emelt ki a hullámokból, mint a csepp gyermeket. Meg se kottyant neki...
Meg még a hajónk árbocát is megjavította egykettőre aztán. Én mondom nektek csoda volt
az, igazi csoda. Ember még olyan háborgó vízből elevenen ki nem jött, a hajó meg
máskülönben szétzúzódott volna a sziklákon, ha nincs ott Miklós pap – mer' akkor még az
volt, fiatal pap... no, hát, áldja meg az Isten érte...

Ilyeneket, meg még más csudákat is meséltek róla.

Egyszer Miklós püspök éppen esti sétájára indult. Így tette ezt már régóta, nap, mint nap. A
kolostor szomszédságában, az egyik szűk utcácskában állt egy szegényes házikó, ismerte is
az öreg pap a ház gazdáit. Három szép lányka lakott ott az édesapjával. Hát, ahogy a püspök
odaért ehhez a házhoz, nagy sírás-rívás, hangos vita zaja hallatszott ki az ablakon.
Meghökkenve állt meg, még sosem hallott innen ilyet.

– Istenem, bocsásd meg bűnömet, csúf dolog a hallgatózás, de csak meg kell, tudjam, mi a
baj! – gondolta magában, azzal megállt az ablak alatt, és erősen figyelt.

– Édesapám, adj el engem rabszolgának, dolgos, szorgalmas lány vagyok, ismernek az

emberek! Megvesznek majd jó pénzért, nem kell éheznetek a testvéreimmel – sírt a
legidősebb leány.

– Apám, ne hallgass rá! Vőlegénye van. Menjen férjhez a nővérem. Engem adj el, én is bírom
a munkát, hisz mindenki tudja! – zokogta a középső.

– Csend legyen! Apám, ne hallgass rájuk! Én vagyok a legfiatalabb. Értem adják a legtöbb
pénzt, engem adj el! Jó rabszolga leszek. Talán sok év múlva majd ki is válthatom magam.
Utánam nem sír senki – hallotta Miklós püspök a legfiatalabb leánykát.
Azt már nem hallotta az öreg püspök, mit mondott a lányok apja, mert nyakába szedte
hosszú lábait, s inalt vissza a kolostorba, ott gyorsan előkotort a padlódeszka alól egy
ládikát, és kinyitotta. A szegényeknek félrerakott pénzt gyűjtötte abban a ládikóban, azokat
az aranyakat, melyeket jólelkű adakozóktól kapott. Miklós püspök hosszan bámulta a
pénzkupacot, majd tologatni, rakosgatni kezdte az érméket. Remélte, elég lesz ahhoz, hogy
megmentse a három lányt a rabszolgaságtól. Végül három kupacba osztotta az aranyat, a
három lánynak, harisnyába csomagolta, a köpenye alá rejtette. Addigra leszállt az este, ezért
sietett vissza a házhoz. Az apa és a három lány már lefekvéshez készülődött, imádkoztak
éppen, az ablak még résnyire nyitva volt. Miklós püspök hozzálátott, hogy véghezvigye a
tervét. Kihúzta a harisnyákat a ruhája alól, majd az ablakon át Hopp! Bedobta a házba az
elsőt, aztán a másodikat, végül a harmadikat is. éppen a lányok lába elé pottyantak
Világéletében remekül célzott! Aztán gyorsan sietett vissza a kolostorba.

Mi ez? Ki hozta őket?- néztek riadtan a lányok.

Mikor azonban megnézték, s kibontották egyszerre kiáltottak fel– Dicsőség Istennek! Imáink
meghallgatásra találtak! Uramfia, arany! Valódi arany! - Sikkantottak a lányok boldogan.

– Csoda! Valódi csoda! Istenem, hála legyen neked, megmenekültünk!

Csak apjuk, az öreg tengerész csóválta a fejét. Futott ki gyorsan, lépett ki a házból. Nézett
körbe. Ni csak! Mintha a kolostor kapujában villant volna egy pillanatra valami piros
köpönyeg... Könnybe lábadt a vén hajós szeme.

A jó öreg Miklós püspök. Aki mindig csak ad. Ad az éhezőknek. Ad a szűkölködőknek. Ad a

bajban levőknek. Istenem, add áldásodat öreg szolgádra, mi pedig hálát adunk neked őérte!

A lányok mindenesetre szépen sorban férjhez mentek, éltek boldogan, lett sok gyerekük.
Sose éheztek többé, és még az unokáik is áldották Miklós püspököt. Ők mesélték nekem is,
hogy a jó püspök lelkét angyalok vitték a mennyországba. De Miklós püspök azóta sem
feledkezik meg senkiről. Gondoljátok csak el, hány ablakon röpíti be az ajándékait
esztendőről esztendőre!

(Szent Miklós püspök legendái nyomán újramesélte Zámborszky Eszter)

 7. MESE

A KISMALAC TÉLEN

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, és annak a nagy erdőnek a közepén
volt egy takaros kis ház. Abban a házban lakott egy öregember, egyetlen kis malacával. Úgy
szerette azt a kis malacot, mintha a saját gyermeke lett volna; úgy is beszélt hozzá, mintha
értené. A kismalac értette is.

Az öregember és a malac együtt jártak ki az erdőbe. Az öreg gombát, epret, bogyókat

szedett magának, és makkot gyűjtött a kis malacnak. A malac pedig, ha gombaillatot érzett,
kitúrta a gombát, és aztán megfogta a dohányzacskót, ami az öreg övéről csüngött, és annál
fogva húzta a gazdáját. Az öreg tudta, hogy ha rángatja a malac, akkor valamit mutatni akar.
Így éltek békességben nyáron is, ősszel is. Hanem amikor beköszöntött a tél, nem volt már se
gomba, se eper. Makk volt, mert az öreg jó sokat összegyűjtött, és eltett a malacnak télire, de
így is erősen szűkében voltak már az ennivalónak. A kismalac sajnálta nagyon a gazdáját,
hogy éheznie kell. Egy nap kora reggel elhatározta, hogy kimegy az erdőbe, hátha talál
valamit. Ment, ment a kismalac, döcögött a hóban, ami a hasáig ért. Ahogy így gázolt előre,
észrevette őt egy farkas. Nagyon megörült a farkas, hogy ilyen jó falatra akadt, mert bizony
akkor már napok óta kopogott a szeme az éhségtől. Rá is vetette volna magát, de a malac
még idejében meglátta, nagyot visított, és befúrta magát egy nagy kupac hóba, hogy még a
kunkori farka sem látszott ki. A farkas leült, hogy megvárja. Ki kell onnan bújni annak a
malacnak valamikor! Ahogy így várakozott, figyelte a hókupacot, hát egyszer arra járt egy
vadász, és puff, lelőtte a farkast. Hallotta a malac a kupacban. Amikor biztos volt benne,
hogy már nincs ott a farkas, előbújt, és egyenesen hazarohant.

Az történt ugyanis, hogy amíg a malac a hókupac alatt kuksolt, észrevette, hogy tele van a
kupac avarral, az avar alatt pedig hatalmas gombák lapulnak. Szaladt haza, és a
dohányzacskónál fogva rángatni kezdte a gazdáját kifelé az erdőbe.

- Mi lelte ezt a malacot? – csodálkozott az öregember – Akkor szokott így rángatni, ha

gombát talált!

Fogott is rögtön egy vasvillát, ment ki az erdőbe a malaccal. Amikor a kupachoz értek,
kifordított belőle néhány akkora gombát, mint egy-egy fél kalap! Meg is örült nagyon. Nem
csak ennivalójuk akadt így bőven, de már azt is tudta, a következő télre hogyan tud majd
gombafészket készíteni.

Teltek-múltak a napok. Ennivaló volt már, de víz az bizony nem. Az öregember havat
olvasztott, azt itta. Egy nap a kismalac elindult az erdőbe, hogy forrást találjon. Ahogy
döcögött a mély hóban, meglátta őt egy medve. Juj, megijedt a kismalac, visított egyet,
gyorsan elrejtőzött egy odvas fában. Ahogy a medve próbálta onnan kipiszkálni, egyszerre
csak kutyaugatás hallatszott. Vadászok jöttek. A medve ijedtében nekiszaladt a fának, ami
korhadt is volt, odvas is, hát kidőlt. A medve elmenekült, a vadászok utána. A kismalac
kikecmergett az odúból… és akkor vette észre, hogy ott, ahol a fa eltört, telis-tele volt lépes
mézzel!

A kismalac szaladt azonnal haza, és elkezdte rángatni az öregembert. Az meg ment utána,
kíváncsian, hogy ugyan most mit találhatott a malac. Csodálkozott is nagyon, amikor
meglátta a rengeteg lépes mézet! Alig bírta hazahordani. Olyan büszke volt a malacára, hogy
saját ágyában altatta, saját táljából etette.

Így élt a kismalac és a gazdája egész télen. Annyi ennivalójuk volt, hogy meg sem tudták
mind enni tavaszig.

(Pályuk Anna ruszin-magyar mesemondó népmeséje, Zalka Csenge gyűjteményéből)

 8. MESE

VISSZAJÖTT A RÉPA

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az
ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit.

Egyszer csak boldogan kiált fel a nyuszi:

— Hohó! Két répát találtam!

Megette az egyik répát. Maradt még egy. Azt gondolta a nyuszi: Nagy a hó, hideg az idő. A
csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!

Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s
otthagyta a csacsi házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált
is egy nagy, édes krumplit, örömmel hazavitte. Belépett a csacsi a házába, meglátta a répát,
csodálkozott nagyon:

— Hát ez, hogy kerül ide?

A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka
otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!

Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s
otthagyta a bárányka házában. Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után
járt. Talált is egy káposztát, örömmel hazavitte. Belépett a bárányka a házába, látta ám a
répát, csodálkozott nagyon:

— Hogy került ez ide?

A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike
otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!

Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s
otthagyta az őzike házában. Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt.
Talált is egy karalábét, örömmel hazavitte. Belépett az őzike a házába, látta a répát,
csodálkozott nagyon:

— Hát ez, hogy került ide?

Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon
van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt az őzike a nyuszi házához, hanem a nyuszi már jóllakott, és aludt édesen. Az őzike
nem akarta felébreszteni a nyuszit, letette hát a répát, s otthagyta. Felébredt a nyuszi, s
nagyra nyitotta a szemét csodálkozásában:

— Ejnye, visszajött a répa! Nohát! — gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta,
hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

(Kínai mese)
 9. MESE

A KISMALAC ÉS A FARKASOK

Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén.

Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas,
beszól az ajtón:

- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.

- Nem eresztelek biz én, mert megeszel.

- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék
vizet a tűzhöz.

Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:

- Ugyan, kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint
beszólt:

- Kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint
beszólt:

- Kedves malackám, ereszd be a két első lábam is.

A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:

- Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok
hozzád.

Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé,
egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette.

A farkas csakugyan a zsákba farolt be.

A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró
vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára.

A farkas egy darabig ordított, mert égette a forró víz, azután addig hányta-vetette magát,
míg utoljára kioldózott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza
is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték,
míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni,
hogy mitévők legyenek. Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott a fára
felmászni.

Nagy sokára azt határozták, hogy egymás hátára állnak mindannyian, úgy aztán a legfelső
majdcsak eléri.

El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így
hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már
mászni.

Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

- Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek
nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sohase látták többet.

A kismalac szépen leszállt a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a
farkasok.

(Magyar népmese)
 10. MESE

A BOLDOG EMBER INGE

Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe
országunkban, volt egy király, de nem akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is.
Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja,
hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég
puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.

Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta
neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó
bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:

– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!

Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az
öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt,
el is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták
mosolyogni a királyt.

– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?

A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király
már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.

Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se
talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy szegény
embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.

Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:

– Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e

nehéz nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.

Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagydolog. A király úgyis szeret az

országában járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.

Másnap el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette

tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.

Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy
se volt.

Ment tovább a király. Betért a városban több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz.
A katonáknak kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron
is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig
minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.

– Na, hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.

De ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként,
mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.

Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.

– Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik
házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy
boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.

A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat
ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem
állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu népét – mondta –, mert így kívánja a
király.

Meglátott akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman
hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.

Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen
megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen
belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek
beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na, hát, mégiscsak
meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.

Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.

– Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan

megvan. Boldogok vagytok, ugye?

– Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám,
kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.

Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.

– Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet,
hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy
boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget,
ne félj.

Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy
mondta szomorúan:

– Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs

ingem.

Avval kigombolta a csupa folt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király
majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen.

Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő

ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk,
ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak
szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.

(Magyar népmese)
 11. MESE

A CSILLAGTALLÉROK

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány. Ennek a kis leánynak nem volt sem apja, sem
anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon, akár csak a templom egere. Nem volt bár egy
házacskája, ahol lakjék, nem egy ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája,
annyi, amennyi a testén volt s csak egy darabka kenyere: egy könyörületes szívű ember adta
azt is.

Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka, hátha megsegíti a jó Isten. Amint ment,
mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember s kéri könyörögve:

- Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.

A kis lány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a szegény embernek.

- Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.

Ment a kis lány, s ím, szembe jő vele egy gyermek, sír keservesen s könyörögve kéri:

- Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!

A kis lány szó nélkül odaadta a kalapját.

Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele egy gyermek, akinek a testén egy szál ruha
sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen
esteledett alkonyodott s hát jő szembe vele egy gyermek s kérte, hogy adja neki az
ingecskéjét, mert különben megveszi az Isten hidege.

Mondta magában a kis lány:

- Úgy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.

Oda is adta.

Most már csakugyan semmije sem volt. Így állt, álldogált egy helyben, feltekintett a csillagos
égre, nagyot fohászkodott, s ím, halljatok csudát! Egymásután hullottak a csillagok, sűrűn,
mint a záporeső, s ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És lehullott az
égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan finom, hogy az csupa csuda. A tallérokat
szépen fölszedte s ettől fogva nem volt gondja többet: élt boldogan.

Holnap a kis lány legyen a vendégetek.

(Grimm fivére)
 12. MESE

A FAVÁGÓ KÍVÁNSÁGA

Egy favágó télen át kinn dolgozott az erdőn. Egyszer, amikor már ugyancsak elfáradt a
nehéz munkától, úgy beleszorult a fejszéje egy fatörzsbe, hogy meg se bírta mozdítani. Húzta
jobbra, vonta balra, feszegette, de a fejsze csak nem mozdult. Megdühödött a favágó, s úgy
ordított, hogy hangos lett tőle az erdő. Amint éppen így zúgolódott, egyszer csak előlépett
egy vén fa mögül egy töpörödött, ráncos képű anyóka, s így szólt:

- Miért szidod a fákat meg a fejszédet, amikor belőlük élsz? Talán bizony azt kívánnád, hogy
munka nélkül legyen meg a kenyered?

Rávágta erre a favágó:

- Igenis, hogy éppen azt kívánom magamnak! Azt, hogy ami fához csak hozzáérek, az tüstént
darabokra essen szét!

Az anyóka megcsóválta a fejét, de aztán rábólintott:

- Jól van, legyen úgy, ahogy kívánod! Én a manók öreganyja vagyok, és teljesítem a
kívánságodat. Hanem te lásd majd, hogy mennyi örömöd lesz benne!

Azzal visszalépett a vén fa mögé, s eltűnt. A favágó pedig odament ahhoz a fatörzshöz,
amelyikbe a fejszéje szorult, s próbaképpen óvatosan megérintette a kérgét. Hát, uramfia,
abban a pillanatban négyfelé esett a vastag törzs, a fejsze is kifordult belőle! Nagyot kacagott
a favágó, belerúgott a fejszébe, s vidáman indult hazafelé. Útközben mindjárt el is tervezte,
hogy vesz magának egy csilingelő szánt, egy pár jó lovat, s ezután minden nap kiszánkázik
az erdőbe, megérinti a fákat, s már rakja is a szánra, és viszi a városba eladni.

Hanem ahogy belépett a házába, s fáradtan lezöttyent egy székre - a szék reccsent egyet, s
összecsuklott alatta. Amikor meg fel akarta húzni az otthoni facipőjét - hát a cipő kettéhasadt
a kezében. Amikor meg benyúlt a szekrénybe tiszta harisnyáért - recsegve-ropogva összedőlt
a szekrény, csupa gyújtós lett belőle. Megszeppent erre egy kicsit a favágó, no, de sebaj -
gondolta, s kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a kenyeret. Akkor meg az asztal esett le
nyekkenve a négy lábáról. Ekkor már csak egy vágya volt: lefeküdni, kipihenni ezt a különös
napot - de az ágy deszkái is szétestek alatta, ő meg nekigurult a gerendából meg deszkából
ácsolt falnak, s úgy rádőlt az egész ház, hogy alig bírt alóla kikecmeregni. Ilyenformán háza
se volt már. Kiment az erdőbe, hogy ott háljon, de álmában nekidőlt egy hatalmas
bükkfának, s az is olyan iszonyú ropogással zuhant a földre, hogy a favágó halálosan
megrémülve ordított fel:

- De hiszen ne is tudjak én többé másképp fát vágni, mint a fényes fejszémmel meg a két
karom erejével!

A töpörödött, ráncos anyóka alighanem megszánhatta, mert az erdőkerülő másnap látta a

favágót, amint kinn dolgozott az irtásban, döntötte a fákat, vidáman forgatta a fejszéjét, és
fütyörészve rakta ölbe a széthasogatott tuskókat.

(Német népmese)
 13. MESE
A HÉT BOLDOG ESZTENDŐ

Egy gazdag embert annyi minden szerencsétlenség ért, hogy egyszer csak azon vette észre
magát, ha valami munkához nem kezd, ugyancsak felkopik neki is, meg a gyerekeinek is az
álla. Nem is sokat tépelődött, hanem elment egy reggel s napszámba állott. Egész nap
szorgalmasan szántogatott két ökröcskével. Mikor már közeledett az este, egyszer csak
megáll a szegény ember előtt egy ősz öregember, s megszólítja:

- Hallod-e te szegény ember, hét esztendeig nyugodtan s gazdagságban élhetsz megint, csak
mondd meg, most szeretnéd-e azt a hét esztendőt, vagy késő öregségedben?

- Bizonyosan boszorkánymester vagy te, s a lelkem üdvösségével fizetném meg azt a hét
esztendőt. Nem kell nekem olyan gazdagság, inkább kínlódom egész életemben az eke
mellett, - mondta a szegény ember.

Az öregember, aki nem volt más, mint Éliás próféta, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

De másnap, épen mikor be akarta fejezni a szegény ember a munkáját, ismét megjelent Éliás
próféta, s megint megkérdezte tőle, hogy mikor szeretné a hét boldog esztendőt. Alig
hallgatta végig a szegény ember, megint elutasította a prófétát.

Harmadnap ismét csak megjelent Éliás, de most már azt mondta: - Az Isten küldött engem
hozzád, te szegény ember, ne vonakodj hát, hanem mondd meg, mikor akarsz boldogul élni?

Hej, bezzeg most nem utasította el a prófétát a szegény ember, csak annyit kért tőle, hogy
haza szaladhasson s megbeszélhesse a feleségével a dolgot.

- Menj csak, fiam, - mondta a próféta - mire te visszatérsz, itt találsz engem is.

Szaladt haza a szegény ember a szélnél is sebesebben, elmondja az egész dolgot a feleségé-
nek, s tanácskoznak, suttognak sokáig, hogy mit határozzanak a dologban. Végre azt mondja
az asszony:

- Jobb lesz, édes uram, ha most mindjárt kérjük a hét esztendőt; majd ha öregek leszünk, csak
megélünk valahogy.

Az ember is így gondolkozott, s mindjárt szaladt is vissza a mezőre, s elmondta a prófétának,

hogy mit határoztak.

- No, ha így határoztatok, menj csak haza, az áldás már várni fog otthon, - monda Éliás.

S csakugyan, amíg a szegény ember oda járt, a gyerekei az udvaron egy akkora
gyémántkövet találtak, mint egy tyúktojás. Viszik be a fényes követ a szobába nagy
örömmel, bezzeg megösmerte a szegény asszony, s mutatja az urának nagy lelkendezéssel,
mikor hazajön:
- No, itt van a gazdagság, édes uram, ezután nem kell, hogy olyan keservesen kínlódj a
kenyérért.

Nagy volt a boldogság s az elégedettség a szegény ember háza táján ezután. Iskolába járatta a
növendék gyermekeit, s jól éltek, de a szegényekről sem feledkeztek ám meg! Nem jöhetett
oda szegény ember úgy, hogy üres kézzel eresztették volna tovább.

Egymásután teltek, múltak az esztendők, hát egy reggel arra ébredett a hajdani szegény
ember, hogy bizony vége a hét esztendőnek. No, ha vége, meg is jelent pontosan Éliás
próféta a gyémántkőért, hogy vigye magával. Bemegy az ember a feleségéhez, s mondja neki
nagy szomorúsággal:

- Na, édes feleségem, add ide a követ, mert eljött érte az az öregember, akitől kaptam!

Gondol valamit az asszony magában, s azt tanácsolja az urának:

- Mondjad annak az embernek, hogy jól van, vigye el a követ tőlünk, de csak akkor, ha olyan
emberekre talál, akik több jót tesznek a szegénnyel, mint amennyit mi tettünk ezalatt a hét
esztendő alatt!

Meg is mondta az ember Éliás prófétának, amire az asszony tanította, az meg felment Isten-
hez, hogy megkérdezze, mit csináljon. Isten pedig azt felelte neki, mikor elmondotta a
szegény ember kérését: - Hagyjad náluk a követ örökre, mert ilyen jólelkű házaspárt úgy sem
igen találnánk a földön.

Sokáig élt még gazdagságban, s boldogságban az egyszeri szegény ember, de a szegényekről

ezután sem feledkezett meg

(Zsidó mese.)
 14. MESE

A SZERENCSE VÁROSA

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legényecske, Róbert volt a neve. A falujától még
húsz mértföldnyire sem volt oly ügyes fiú, mint amilyen ő volt. Egy este Róbert a társaival
kiment az erdőbe, ott nagy tüzet gyújtottak, köréje telepedtek s hallgatták nagy csendben egy
öreg katona meséjét. Az öreg katona, akinek arcát beforradt sebek borították, a szerencse
városáról mondott mesét a fiúknak.

– Ez a város – mesélte a katona – olyan magas hegy tetején épült, hogy még a madár is
elfárad, mire odaér. S hej, mi tenger arany, ezüst, gyémánt van ott! Az ott lakó emberek azt
sem tudják, mit kezdjenek azzal a rettentő sok kinccsel. A házakat aranyból, a várakat
ezüstből építették, a hajókat pedig gyémántból faragták ki. Az utcák vert arannyal vannak
kikövezve. De van is ott tisztaság! Ha a kocsik felverik a port, az is csak aranypor,
összesöprik s beleöntik a csatornákba. De mit ér ez a rettentő nagy gazdagság, ha idegen
embernek nem lehet része abban! Nem ám, mert senki lélek még nem tudott eljutni abba a
városba, oly nehéz az útja. Hej, pedig de sokan próbáltak szerencsét! Róbert csupa szem és
fül volt, s mikor az öreg katona bevégezte a mesét, izgatottan kérdezte:

– Bácsi! Ismeri-e maga az utat, amelyik ahhoz a csuda városhoz visz?

– Azt hiszem, igen, – válaszolt az öreg – de nem tanácsolom neked, fiam, hogy szerencsét
próbálj.

– Miért?

– Azért, fiam, mert az az út hosszú is, sziklás is. Én is elindultam egyszer, de már az első nap
visszafordultam. De ha nem hallgatnál rám s megpróbálnád a szerencsét, két utat is
mutathatok, odavezetőt. Az egyik széles, sziklás út, tele kavicsokkal, mik véresre sebzik a
lábadat s halálra fárasztanak. Még ha ki is bírnád ezt az utat, oly hatalmas ellenségek
támadnak rád mindenfelől, hogy azokat ugyan soha le nem győzöd. S ha legyőznéd is, mit
érnél vele? Mire a szerencse városába érsz, olyan öregember leszel, hogy semmi örömed sem
lesz a tenger kincsben. A másik út keskeny és sima, de...

– Ne mondjon többet, bácsi, – szólt közbe Róbert – a másik úton indulok el, akármi vár reám
a végén!

– Jól van, jól, – mondta az öreg katona – adja Isten, hogy meg ne bánd az elhatározásodat. Én
megmutatom az utat.

Az öreg katona Róbertet beleállította az útba, ez meg vidáman elindult a szerencse városa
felé. Ment, mendegélt s két nap multán egy széles pataknak a partjához ért. A patak partján
egy csónak volt kikötve s abban egy fekete óriás ült.
– Ez az út visz a szerencse városába? – kérdezte Róbert.

– Ez, fiacskám, csak át kell ám jutnod ezen a patakon.

– Hát akkor légy olyan jó és vigy át engem.

– Szívesen, – mondta az óriás – de van-e öt aranyad?

– Öt arany? Sohasem is volt s nem is lesz talán soha. Bizony, ilyen szegény fiút ingyen is
átvihetnél.

– Sajnálom, fiacskám, de ingyen nem vihetlek át. Ha nincs pénzed, engedd meg, hogy a
szívedből vágjak, ki egy darabocskát s akkor átviszlek.

Róbert nem szólt semmit, csak szétnyitotta az ingét, intett a feketének, az meg kivágott egy
darabocskát a szívéből. Amikor átért a patak túlsó partjára, olyan boldog volt, hogy semmi
fájdalmat sem érzett. Látta messziről a szerencse városát, a szeme már most káprázott a
szertelen ragyogástól s észre sem vette, hogy az ingét a piros vér elborította. De mégis csak
nehezen vánszorgott tovább s még százat sem lépett, óriás nagy hegy ágaskodott elébe. A
hegy aljában egy másik fekete óriás állt őrt.

– Hová, hová, fiam? – állította meg a fekete.

Mondta Róbert, hogy hová.

– Ohó! Van-e pénzed? Nincs? Akkor engedd meg, hogy a szívedből vágjak le egy
darabocskát, különben nem engedlek tovább.

Róbert habozás nélkül nyitotta szét véres ingét, s a fekete levágott belőle egy darabocskát.
Tovább ment a fiú, bár alig állt a lábán. Már-már azt hitte, hogy elérkezett a ragyogó,
tündöklő városhoz, amikor egy rettentő mély sziklahasadék állta el az útját. Szegény fiú,
kétségbeesetten ült le egy kőre. Ebben a pillanatban egy saskeselyű szállt le mellé s mondta:

– Át akarsz jutni, ezen a sziklahasadékon? Átviszlek, ha adsz egy darabot a szívedből.

– Végy hát belőle, – mondta szomorúan a fiú.

A keselyű belevágta csőrét Róbert mellébe s lecsippentett egy darabot a szívéből. Aztán
belevágta a karmait Róbert vállába s átrepült vele a hasadékon. Most végre ott volt a
szerencse városának a kapuja előtt. Még csak egy lépést kell, lépnie s bent van a szerencse
városában! De ezt az egy lépést már nem tudta megtenni, a kapu előtt összerogyott. Amint
ott hevert, a földön egy acélszívet pillantott meg. Mohón nyúlt az acélszív után, betette a
mellé a darabocska vérző hús mellé, ami a szívéből megmaradt.

– Itt vagyok hát végre, – gondolta Róbert, de csak kíváncsiságot érzett, örömet, semmit.
Aztán felsóhajtott: Mit ér nekem a gazdagság, ha elvesztettem a szívemet?!

Bement a városba, s amerre ment, mindenütt rengeteg kincs hevert, csak ki kellett volna
nyújtani a kezét utána, de nem vágyott reá.– Semmi egyéb nincs ebben a városban, – jajdult
fel a szegény fiú – csak arany és drágakő, s ezért elcseréltem a szívemet! Istenem, ha még
egyszer visszakaphatnám!

Barátokat keresett, de egyet sem talált. Itt mindenkinek acélból volt a szíve s kinevették, mert
az ő szívének egy része még hús volt. Szeretett volna dolgozni valamit, de semmi munkája
nem akadt. Eszébe jutottak szülei, testvérei, akiktől el sem búcsúzott s úgy fájt az a
megmaradt darabocska szíve! Nem volt maradása a szerencse városában. Elhatározta hát,
hogy hazamegy egyszerű, fehér házikójukba s úgy él majd, ahogy a többi falusiak élnek. Hej,
de boldog volt, amint hazafelé mendegélt! Az a darabocska szív, ami az övé volt, boldogan
dobogott, de az acélszív szörnyű fájdalmat okozott neki. Amikor a kis faluba érkezett,
szegényebb volt, mint valaha, a teste hideg, mert az a kicsi szív már alig dobogott. A testvére
nyitott ajtót neki s boldogan szorította karjai közé, de Róbert nem bírta el ezt a nagy örömet.
Sápadt arcát elborították a könnyek, aztán összeesett, eszméletlen terült el a földön. Édesapja
ágyba fektette, édesanyja zokogva borult rá, s ím, halljátok! Az anyai könnyek csudát
műveltek: az acélszív megroppant, kiesett Róbert melléből s új szív lett a darabocska szívből!
Oh, de boldog volt most Róbert! Ha valaki gazdagságról beszélt neki ezután, ez volt rá a
szava:

– Ha Isten vagyont ad, örömmel fogadom, de a szívem árán sohasem vásárolnám meg!

(Spanyol mese Benedek Elek Ezüst mesekönyvéből)

 15. MESE

A TIZENKĖT HÓNAP

Volt egyszer három testvér. Az egyiket hívták Tövisnek, a másikat Csalánnak, a harmadikat
Ibolyának. Tövis és Csalán, nevéhez illően, szúrós és csípős volt, míg ellenben Ibolya szelíd
és kedves. Tövis már nagy leány volt s ő parancsolt a két kisebbnek, de amíg Csalánkát
kényeztette, Ibolykát gyötörte. Talán azért, mert Csalánka éppen olyan kegyetlen volt, mint
ö.

Egy zord téli napon Csalánnak nagyon rossz kedve volt.

- Mi bajod Csalánka? – kérdezte Tövis. – Kívánsz valamit?

- Szeretnék ibolya-bokrétát tűzni a keblemre, Töviském. – felelt Csalán.

No, ha ez a kívánságod, ezen segíthetünk, - mondta Tövis és gonoszul mosolygott.

Előkiáltotta Ibolyát.

- Mit parancsolsz, Tövis?

- Eredj az erdőbe és szedj egy bokrétára való Ibolyát!

- Most? Télen? - csudálkozott a kislány.

Most! És ne sokat beszélj, mert pórul jársz.

Ezzel megmutatta körmeit, melyek csakugyan hegyesek voltak, mint a tövis. Ment,
mendegélt bolya. Az erdő fehér volt a hótól. Fehér a fa, Fázott leányka, de nem mert
engedetlenkedni, mert félt testvéreitől. Egyszer egy tisztásra ért, melyen lobogó tűz körül
tizenkét öregember ült.

Ezek voltak a hónapok.

- Mit keresel, kis lányom, ilyenkor az erdőben? – kérdezte a leghosszabb és legfehérebb

szakállú. Ez volt a Január apó.

- Ibolyát.

– Télen? Mi jut eszedbe?

- Nem nekem jutott az eszembe, hanem a két testvéremnek. Ők parancsolták meg nekem,
hogy hozzak egy bokrétára valót.

Január apó most az egyik öreghez fordult.

- Ugyan, Május pajtás, adj ennek a kis leánynak egy kis ibolyát!
- Szívesen – felelt Május apó, s ezzel rálehelt a hóra. Hát egyszerre elolvadt a hó egy karikán
és egy bokrétára való kékszemű ibolya bújt ki a földből. No, bámult a két gonosz testvér,
mikor húguk beállított az ibolyával.

- Csalánkám, mi a bajod megint? – kérdezte Tövis másnap a húgától.

– Eperre éhezem. Nem lesz addig jó kedvem, amíg friss epret nem eszem.

Egyéb se kellett Tövisnek: tüstént küldte Ibolyát epret szedni az erdőbe. A szegény Ibolya
engedelmeskedett, noha tudta, hogy hiába megy. A tisztáson ismét ott találta az öregeket.

– Mit keresel az erdőben? – kérdezte tőle Január apó.

– Epret.

– Megint gonosz nénéid kergettek ki eperért a hóba? Június testvér fordult az apó egyik
társához – adj egy kis epret ennek a pöttöm kis lánynak.

Június nem kérette sokáig magát, rálehelt a hóra, hát mindjárt ott nevetett Ibolykára az érett
eper. Teli, de tele lett a lányka kosara.

– Én is kimegyek ibolyáért és eperért az erdőbe – mondotta Csalánka, mikor látta, hogy

Ibolyka milyen szerencsével járt.

Amint a hónapok meglátták Csalánkát, Január apó így szólt:

- No, December pajtás, eressz a nyakába egy kis havat ennek a gonosz teremtésnek!

December hamarjában úgy elkezdte ontani a havat és fújni a vihart, hogy Csalán se nem
látott, se nem hallott. Eltévedt, elfáradt és lerogyott

Odahaza nagyon aggódott Tövis, hogy Csalán estig sem tért haza. tehát húga keresésére.
Január apó azonban, láttára, így kiáltott fel

- November, December, Február, rajta, rajta, mind ontsuk a havat!

Itt az erdőben a legrosszabb testvér!

A négy hónap versengve hányta a havat Tövisre, még fényes szemű Március is hozzávágott
néhány hólabdát. Mikor Tövis ráakadt a hóval fedett Csalánra, maga is úgy kimerült, hogy
eszméletlenül hullott melléje.

A két testvér bizonyosan megfagy az erdőben, ha Ibolya lámpással a keresésükre nem indul.
Megtalálta összefagyott testvéreit, megmelengette és hazavitte őket.

Nem is bántotta ezentúl a két rossz testvér Ibolykát, hálásak voltak, hogy megmentette őket.

Azonban ők azóta is szórósak és csípősek maradtak.

(Cseh mese.)
 16. MESE

A KISBOJTÁR AJÁNDÉKA

Abban a régi időben a pásztorok kint legeltették a nyájakat a mezőkön, és maguk is ott
aludtak a szabad ég alatt az állatokkal. Egy szép csillagfényes éjszakán Betlehemtől nem
messze megfényesedett az ég, és a pásztoroknak megjelent egy ragyogó angyal. Annyira
megijedtek ezek a szegény pásztorok, hogy ijedtükben mind a földre borultak. De az angyal
vigasztalta őket, és így szólt hozzájuk: – Ne féljetek, nagy örömhírt hozok most nektek!
Megszületett az üdvözítő Úr, Krisztus! Menjetek Betlehem városába, ott találjátok egy
szegény istállóban, jászolban fekszik, barmok közt nyugszik.

Akkor nagyon megörültek a pásztorok, így hát mindjárt fölkerekedtek, hogy menjenek
imádni a kis Jézust. Volt köztük egy szegény kisbojtár. Gyerek volt még, nem volt semmije,
nemrég állott be a szolgálatba. Könyörgött a juhászgazdának:

– Gazduram, vigyél el engem is, nagyon szeretném látni a kis Jézust!

– Hát, jól van, gyere! De nem tudom, mit hozol magaddal, mert tenéked nincsen semmid.
No, nem baj, majd meghúzódsz hátul, azért lássad te is a Megváltónkat!

Azzal elindultak. Mikor elmentek, ki mit tudott, vitt magával ajándékot a kis Jézusnak.

Egyik egy báránykát, a másik egy gidácskát, a harmadik egy kerek sajtocskát. Volt, aki jó
meleg gyapjúcskát, volt, aki szép kis subácskát. Amije volt, azt. Csak a kisbojtár nem tudott
vinni semmit se.

Mikor odaértek, köszöntötték az Úrjézust:

– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás, hoztam felségednek egy báránykát!

Ment a másik pásztor:

– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás, hoztam felségednek egy fényes szőrű
gidácskát!

Ment a harmadik pásztor:

– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás, hoztam felségednek egy szép kerek sajtocskát!

Ment a negyedik pásztor:

– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás, hoztam felségednek egy kis meleg
gyapjúcskát!

Ment az ötödik pásztor:

– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás, hoztam felségednek egy cifrán hímzett
subácskát!

Mikor a kis bojtárgyerek köszöntötte az Úrjézust, így szólt:

– Hát én nem tudtam hozni neked ajándékot, nagyon szegény szolga vagyok. De ígérem,
édes Jézusom, hogy ezentúl a te szolgád leszek!

És a kis Jézus a két csöpp karját feléje tartotta, nevetett, olyan örömmel fogadta a bojtár
ajándékát.

Ez volt neki mind közül a legkedvesebb.

(Magyar legendamese)
 17. MESE

HOLLE ANYÓ

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik
csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt.
Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény
napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta
mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt,
hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy
megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:

- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!

Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó
után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes,
virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A
kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment,
mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!

A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az
utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.

Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki
barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az
öregasszony azonban utána kiáltott:

- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál,
jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd
szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a
dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól
fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.

De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett
neki.
- Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre
kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor
már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer
jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi
házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta
neki:

- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb
sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!

- Tetszik nekem, hogy hazavágysz - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges
teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.

Azzal kézen fogta, és egy nagykapuhoz vezette.

- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a
magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől
talpig.

- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját
is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a
falujuk határában, nem messze az anyja házától.

Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról
meglátta a kakas és nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen
fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a
nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje
akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta
az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn
tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez
ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

De a lusta lány azt felelte:

- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!

Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.

Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen
nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.

Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön
megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon
azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle
anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék
szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem
búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.

- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy
jókora üst szurok zúdult a nyakába.

- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.

A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról,
nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!

A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

(Grimm fivérek nyomán)

 18. MESE

A BOLDOGSÁG MADARA

Volt egyszer réges-régen egy nagyon szegény országrész Tibetben, ahol nem volt folyó, sem
jó termőföld, nem volt meleg, és nem teremtek színes virágok, nem voltak zöld fák, és nem
volt zöld fű sem. Az itt élő emberek sokat szenvedtek az éhségtől és az egész évben tartó
hidegtől, és már nem is emlékeztek rá, milyen a boldogság. A szívük mélyén azonban mégis
úgy hitték, hogy boldogságnak léteznie kell valahol a világban.

Az öreg emberek úgy tartották, a boldogság egy gyönyörű madár, amely messze-messze
Keleten, egy havas hegytetőn él. Amerre a madár repült, a boldogság is vele tartott. Minden
évben útra keltek az emberek, hogy megkeressék ezt a madarat, de soha senki nem tért
vissza közülük. Azt mondták, hogy a boldogság madara szigorú őrizet alatt állott, három
öreg szörnyeteg őrizte éjjel és nappal, akik minden halandót meg tudtak ölni egyszerűen
úgy, hogy megrázták a szakállukat.

Egy évben aztán egy nagyon okos és ügyes fiú, akit Wangjiának hívtak, elhatározta, hogy
elmegy és megkeresi a boldogság madarát. Mielőtt elindult volna, a falubéli lányok árpából
készült italt kínáltak neki, és az anyák a tibeti szokásoknak megfelelően árpaszemeket tettek
a hajára, úgy kívántak neki szerencsés utat.

Wangjia Kelet felé vette az útját, és hosszú napokon át gyalogolt, míg egy nagy hegy lábához
ért, melynek hóborította csúcsa ezüstként csillogott a tájban. Épp ebben a pillanatban egy
öreg, szörnyűséges tekintetű, fekete szakállú szörnyeteg lépett elé az ösvényen.

- Ki jár erre? - károgta, mint a varjú. - Hogy merészelsz erre jönni, mit keresel itt?

- Wangjia a nevem, és azért jöttem, hogy meglássam a boldogság madarát.

- Haha - nevetett az öreg szörnyeteg. - Hogy tud egy ilyen kisfiú, aki nem nagyobb, mint egy
tojás, ilyenre még gondolni is? De ha meg akarod találni a boldogság madarát, előbb meg
kell ölnöd Luosang anyját. Egyébként súlyosan megbüntetlek. Semmibe sem kerül nekem
megölni egy ilyen pöttömnyi teremtést, mint te vagy. Egyszerűen útnak engedlek, hogy
gyalogolj kilencszáz mérföldet, és közben úgyis elpusztulsz.

Wangija komolyan válaszolt:

- Én szeretem a saját édesanyámat, és soha nem ölném meg más ember anyját. Tégy, amit
akarsz.
Az öreg szörnyeteg felfújta magát dühében. Megrázta a szakállát, és a sima ösvény egy
szempillantás alatt köves-tüskés úttá változott. Minden kő olyan éles volt, mint a kés.

Az első száz mérföld után Wangija csizmáját lekoptatták a kövek, és mezítláb maradt. A
második száz mérföld után a lábát darabokra szaggatták a tüskék és kövek, és a harmadik
száz mérföld után a kezét is összehasogatták a kövek és a tüskék.

“Ez már túl kemény próba - mondta magának. - Kibírom-e az út végéig egyáltalán? Nem
lenne jobb, ha most térnék vissza? Nem, soha!” Nem tudta rászánni magát, hogy
visszatérjen. Tudta, hogy az emberek itthon visszavárják őt, a boldogságot hozó madárral.

Wangija hasra feküdt, és hason csúszva próbált tovább haladni. A ruhája is cafatokra
szakadt, a térde és a válla is csúnyán megsérült. Végül mégiscsak vége szakadt ennek a
szörnyű útnak, és egy másik öreg, szörnyű tekintetű, barna szakállú szörnyeteg toppant elé,
akinek a hangja olyan volt, mint a sivító szél.

- Ha meg akarod látni a boldogság madarát - sipította a szörnyeteg -, meg kell mérgezned az
öreg Silang apót elébb. Ha ezt nem teszed meg, halálra foglak éheztetni.

Wangija félelem nélkül nézett a szörnyeteg arcába, és azt mondta neki:

-Úgy kiabálsz és fütyülsz, ahogy te akarsz, de én szeretem a saját nagyapámat, és nem ölném
meg a más nagyapját.

Az öreg szörnyeteg ádáz tekintettel nézett Wangjiára, és megrázta hosszú szakállát. És

Wangjia kenyeres tarisznyája a szélbe repült. A kék hegyek és a zöld folyók egy pillanat alatt
végtelen homoksivataggá változtak, amiben nyomát sem lehetett találni növénynek vagy
állatnak.

Wangjia újból útnak indult. Az első száz mérföld után a gyomra háborgott az éhségtől. A
második száz mérföld után olyan éhes volt, hogy szédülni kezdett, és a szeme csillagokat
látott az éhségtől. A harmadik száz mérföld után olyan erős fájdalmat érzett a gyomrában,
mintha késsel vágtak volna bele. Mindenki, aki valaha is éhezett, tudhatja, hogy mennyit
szenvedett. Wangjia végül egy folyóhoz érkezett, teleitta magát jó hideg vízzel, és folytatta
az útját. Mire az út végéhez érkezett, olyan volt, mint a csontváz. Itt az út végén állt a
harmadik, legöregebb és legszörnyűségesebb fehér szakállú szörnyeteg.

- Milyen esztelen bolond merészelt idáig jönni? - villámlott.

- Az én nevem Wangjia, és azért jöttem ide, hogy megtaláljam a boldogság madarát.

- Ha a boldogság madarát meg akarod látni, akkor ki kell vájnod egy fiatal lány, Baima
szemét. Ha nem teszed meg, én rögtön kivájom a te szemedet.

Wangjia lehajtotta a fejét, és gondolkozott egy kicsit. Így válaszolt aztán:

- Te biztosan álmodsz, senkinek sincs joga kivájni egy lány szép szemét. Ezt én soha nem
fogom megtenni.
Az öreg szörnyeteg borzasztóan üvöltött haragjában. Megrázta a szakállát, ettől Wangjia
szemgolyói rögtön kirepültek, és így megvakult.

“Ez már az utolsó parancs volt - gondolta. - Nekem csak a felkelő napot kell követnem, és a
végén csak megtalálom a boldogság madarát.”

Vakon, kúszva tette meg Wangjia az utolsó kilencszáz mérföldet. Felmászott a hóval borított
hegy tetejére, és a távolból meghallotta a boldogság madarának hangját.

- Kedves gyermekem, azért jöttél, hogy megtalálj engem?

Wangjia túláradó boldogsággal válaszolta:

- Igen, érted jöttem. Az én népem éjjel és nappal rólad álmodozik. Kérlek, gyere velem
vissza.

A boldogság madara gyengéden megérintette szárnyával a fiút, és énekelni kezdett. A

szárny érintésére a fiú visszanyerte látását, és tisztábban látott, mint valaha. Összes sebe
begyógyult, és most erősebb volt, mint azelőtt. A boldogság madara szárított húst és ízes
gyümölcsöt kínált neki, a szárnyára véve visszaszállt vele a fiú falujához közel, és
letelepedtek a hegy csúcsára.

- Mi az, amit magadnak kívánsz? - kérdezte a boldogság madara. Wangjia így válaszolt:

- Mi mindannyian meleget kívánunk és boldogságot, erdőket és virágokat. Termőföldeket és

folyókat.

A hegytetőn állva, három hangosat kiáltott a boldogság madara. Az első kiáltásra aranyló
nap tört át a sűrű felhők mögül, és lágy szellő fújt az égből. A második kiáltásra fokról-fokra
erdő borította be a kopasz hegyeket, hegyi barack és más gyümölcsfák és gyönyörű virágok
virágoztak együtt, pacsirták és más madarak énekeltek. A harmadik kiáltásra zöld folyók és
fekete szántóföldek alakultak ki, és kis fehér nyulak táncoltak vidáman a zöld füvön.

Ettől a naptól kezdve a vidék gazdag lett, az emberek szorgalmasan dolgoztak, és soha többé
nem szenvedtek ínséget.

(tibeti népmese)
 19. MESE
A SUSZTER MANÓI

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a
végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre.
Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat
emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem
pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár
cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt,
alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon
semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter
keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra
való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania.
Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy
párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra,
hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes
jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán,
mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen

szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert
előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a
sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, igést-
mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se
szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához
láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak,
tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem
készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet
füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron
szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik
ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj
mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap e dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló,
készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a
kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az
ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és
kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni.
Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták,
mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis
ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni
kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

Többet bizony nem is suszterkodunk!

- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a

szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült
neki, amihez csak hozzákezdett.

(germán mese Grimm fivérek nyomán)

 20. MESE

AZ ELSŐ TEMPLOM

Volt egyszer két testvér. Az öregebbnek nem született gyereke, a feleségével élt, a fiatalabbik
meg a feleségével és a négy gyermekével. Közösen vásároltak földet, nehéz munkával
feltörték az ugart, hordták a köveket, elvetették, ápolgatták a búzát, együtt művelték a
birtokot.

Amikor eljött az aratás ideje, együtt arattak, majd elfelezték a termést. Mindketten
elégedetten mentek haza, amikor a teli zsákokat behordták a magtárakba. Azonban eljött az
éjszaka, és egyikük sem tudott aludni.

A fiatalabb azt gondolta:

– A bátyám meg a felesége idősek már. Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük nincsen.
Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, majd segítenek. Viszek nekik egy zsák búzát a
mienkből.

Az öregebb pedig így gondolkodott:

– Az öcsémnek négy gyermeke van. Több ennivalóra van szükségük, mint nekünk. Viszek
nekik egy zsákkal a magaméból.

Tervüket valóra is váltották, mind a ketten elvitték a zsák gabonát a másik kamrájába.
Reggel, amikor megszámolták a saját zsákjaikat, megdöbbenve látták, hogy egy sem
hiányzik. Elcsodálkoztak ugyan, de egy szót sem szóltak.

Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal, de másnap reggel megint ugyanannyi volt a
gabona. Így ment ez napról napra.

A hetedik napon nem volt sötét az éjjel, a telihold fényesen világított. Így történt, hogy amint
mentek egymás háza felé, vállukon a nehéz zsákkal, egyszer csak megpillantották a másikat.

Mindkettő letette a gabonát, és szívük csordultig telt szeretettel. Megölelték egymást, a hold
fénye beragyogta a völgyet, és körülölelte a két embert.

Azon a helyen, ahol vállaikon a nehéz zsákot cipelve találkoztak, templomot építettek.
Életükben, nagy tiszteletben és megbecsülésben részesültek, testvéri szeretetükről pedig
máig is beszélnek az emberek.

(Talmud-legenda, Bajzáth Mária válogatásából)

 21. MESE

A HÓ GYERMEKE

Volt egyszer egy öreg házaspár, mely egyedül lakott egy kis házban, a falu szélén. Boldogan
éltek, csak az szomorította őket, hogy nem volt gyermekük. Egy napon esett a hó és Iván
meg Mária – ez volt az öreg pár neve - az ablakból nézte a falusi gyerekeket, akik nagy vígan
hóembert állítottak.

- Gyere asszony – szólt Iván --- csináljunk mi is hóembert.

-- Gyerünk -- mondotta nevetve Mária, aki habár vén volt, szerette a vidámságot – de
hóember helyett csináljunk egy hógyereket. Talán ad a jó Isten igazándiban is nekünk olyan
csöpp babát.

Lementek a kertbe és elkezdtek a hóból gyúrni egy kis leányt. Lassacskán készen volt a
testecskéje, a fejecskéje, a két kis keze, meg a lába.

-- Egészen helyes kis jószág – mondotta Iván - csak még hiányzik az orra, a füle, meg a szája.

Csinált a kicsinek hóból orrot, fület és mikor a száját is kivájta, hát - a hógyerek elkezdett
lélegzeni. A szemét kinyitotta, a kezét megmozgatta s megigazította vele a fejét, a pici
lábával pedig úgy elkezdett rugdalózni, mint egy baba.

- Iván, Iván – kiáltott föl Mária – Isten adott nekünk végre is egy gyermeket!

S mikor fölkapta a megelevenedett hógyereket, a hó burok lehullott róla, akár a tojás héja és
egy szép leányka feküdt karjaiban.

Gyere kedves Hóvirág -- mondotta az öregasszony, szívéhez szorítva a leánykát - gyere a

házunkba.

Hóvirág nőtt, de nem úgy, mint, más közönséges gyerek. Három hónap alatt annyit nőtt,
mint egy tizenhárom éves leány. A falu leányai elmentek hozzá csevegni, szaladgálni,
játszani. A lányka vidám és értelmes volt a szeme kék és a haja aranyszínű; de úgy tetszett,
hogy egy csöpp vér sem kering az ereiben és az arcán a rózsaszínnek még a lehelete sem
látszott. A lányka nagyon szép és édes volt s mindenki szerette. A két öreg örvendezett s
egyre azt hajtogatta:

- Isten életünk alkonyán boldoggá tett bennünket.

A tél elmúlt; a nap melegebben sütött a földre. A fű zöld lepedia leterítette a rétre és a
pacsirta vígan fújta a levegőben az ő kis ezüst szájharmonikáját. Megjött a tavasz. Mindenki
örvendett, énekelt, csak Hóvirág kedvetlenedett el napról-napra.
– Beteg vagy, drága gyermekem? --- kérdezte egy napon ijedten Mária. - Nincs semmi bajom
--- felelt Hóvirág.

Amíg azonban a virág szétáradt a kertben és mezőn s a fülemilék úgy csattogtak, hogy szinte
elfulladt a lélegzetük, Hóvirág egyre jobban elszomorodott. Mindig az árnyékot kereste és
futott a napsugár elül. Csak akkor vidult föl, ha esett az eső vagy este, mikor a szellő
fölfrissítette a levegőt és az éjszaka tündére szétöntözte az ő kis arany kannájával a harmatot.
Különösen boldog volt, mikor egyszer jégeső esett, mert a jéggolyócskát szebbnek találta a
drágagyöngynél. De ha kisütött a tündöklő nap, elszomorodott szegényke.

Megérkezett Szent Iván napja. A falubeli lányok a városba készültek és magukkal akarták
vinni Hóvirágot is. Szülei nem jó szívvel bocsájtották el és ő maga is szívesebben maradt
volna otthon, de a leányok annyira kérték, hogy végre beleegyeztek az öregek is, Hóvirág is.

– Vigyázzatok a mi lánykánkra - kötötte a szívükre Iván – meg sehova se ment nélkülünk.

- Nyugodt lehet Iván apó, úgy vigyázunk rája, mint a szemünk fényére --- kiáltották a lányok
és víg zajjal vitték magukkal Hóvirágot.

Két felöl fogták a kezét s úgy mentek vele a városba. Így haladtak, virágot tépve, énekelve,
percre sem hagyva magára Hóvirágot. Hazamenet az erdőn mentek keresztül; a nap éppen
aludni tért és a lányok jókedvükben rőzsét szedtek, hogy tüzet gyújtsanak Szent Iván
tiszteletére. Aztán sorban állottak, Hóvirágot a sor végére állították és ezt mondták neki:

- Nézd csak, mi most átugrunk ezen a tűzön és aztán te ugord át.

Minden leány átugrott a lángon, de egyszerre fájdalmas sóhajtás hallatszott. A lányok

megdöbbenve néztek vissza: Hóvirág eltűnt!

Talán elbujt - mondotta az egyik s valamennyi szétfutott keresni

De hasztalan kiáltották a nevét, nem találták meg.

Alighanem egyedül hazament -- vélte egy másik lány.

Haza siettek a faluba, de bizony otthon sem volt. A megijedt öregek és a falusiak egy hétig
kutatták az erdőn, de a szegény lánynak lába nyomára sem leltek. Végre abban egyeztek
meg, hogy bizonyosan vad állatok ragadták el.

Pedig Hóvirág, abban a percben, mikor átugrott a Szentivánéji tűzön, aranyos kis
ködfelhőcskévé változott, a levegőbe emelkedett és eltűnt az ég magasságában.

Aztán mikor a tél beköszöntével leesett az első hó, bekopogtatott öreg szülei ablakán.

Gondolhatjátok mekkora volt az öröm.

Attól a naptól fogva, Hóvirág a tavasz hírnökét hagyta maga mögött és csak az első hóval
érkezett vissza.

(Orosz népmese Sebők Zsigmond válogatásából, újramesélte: Zámborszky Eszter)

 22. MESE

A KARÁCSONYFA ÉS A PÓKOK

Élt egyszer egy özvegyasszony a gyerekeivel egy szűkös, öreg házikóban. A ház mellett
magasodott egy fenyőfa, amiről egy nap lepottyant egy toboz. A szél meg az eső hamar
betakargatta földdel, a tobozban lakó egyik magocska pedig gyökeret eresztett, és növekedni
kezdett.

Amikor a gyerekek felfedezték a friss hajtást, igen megörültek neki, mert arra gondoltak,
most már nekik is lehet karácsonyfájuk. Locsolgatták, gondozgatták, hogy megerősödjön,
míg akkora nem lesz, hogy bevihetik a házikóba.

Így is lett. Teltek-múltak az évek, a fácska gyarapodott, egy karácsonyra pedig felállították a
ház közepére.

Csakhogy a család szegény volt, mint a templom egere, és hiába lett karácsonyfájuk, nem
tudták mivel feldíszíteni. Szenteste ezért szomorkodva tértek nyugovóra, tudva, hogy
csupasz fenyőfa várja őket az ünnep reggelén.

Csakhogy a kunyhó sarkaiban és gerendái közt lakó kis pókok észrevették a szegény család
bánatát, és úgy döntöttek, segítenek rajtuk.

Egész éjjel szorgoskodtak, reggelre pedig selyemfényű hálókkal szőttek tele az ágakat.

Amikor a gyerekek reggel felébredtek, és meglátták a fát, izgatottan kiugrottak az ágyból, és

noszogatták az anyjukat is:

– Anya, látnod kell a karácsonyfát! Olyan gyönyörű!

Az egyik gyerek kinyitotta a házikó ablakát, és ahogy a napsugár végigsimogatta a fát, a

hálók ezüst és arany színben kezdtek ragyogni. Az özvegyasszony elámult, mert sohasem
látott még ilyen varázslatos karácsonyfát.

Attól a naptól fogva az asszony és a gyerekek soha többé nem érezték magukat szegénynek,
hanem hálásan fogadták az élet minden szépségét.

(Ukrán népmese)
 23. MESE

A JÁTÉKOK MEG A CUKORKA

Elmondom nektek, hogy miért vannak játékok meg a cukorkák.

Amikor az Úr Jézus kisgyermek volt, az apja József, kint farigcsált a falu szélén egy bódéban,
mert ácsmester volt.

Minden nap Mária vitte neki az ebédet.

Mikor már az Úr Jézus azt gondolta, hogy ő elég nagy, megkérte az édesanyját, hogy
elvihesse az ebédet, gondolta ennyit ő is segíthet a ház körül.

Mária össze is készítette az ételt és a nagy csomagot Jézus kezébe nyomta.

Az úton egy csapat legény állt, bandába verődtek, szerették heccelni a kisebbeket.
Megérezték a finom étel illatát, gondolták elveszik tőle, és jól megverik Jézust. Neki is
iramodtak, kezükben botokkal, husángokkal volt náluk minden. A kis Jézus meg a nagy
edénnyel nem tudott futni, meg is rémült. Nem tudta mi tévő legyen, lehajolt a földre, fölvett
egy marék port és szétszórta köztük. Lássatok csudát, abból mindenféle játék meg cukor lett.

A legények megálltak a földről összeszedni a finomságokat, elkápráztatta őket a sok játék.

Azóta vannak játékok és cukorkák.

(Parasztbiblia nyomán újramesélte Zámborszky Eszter)

 24. MESE

A KOVÁCS LÁNYA

Volt egyszer a világon egy király. Nagyon kíváncsi király volt, hát tudni akarta, mennyien
laknak a birodalmában. Elhatározta, hogy minden embert lajstromba vesznek az írnokai,
aztán megszámolják hányan is vannak? Hírnökök vitték szét a parancsot, minden városba,
minden faluba: aki, ahol született, családjával együtt menjen oda, ott lesz az összeírás. Élt
akkoriban a birodalomban egy szegény ácsmester. Meghallotta ezt a parancsot, elment haza.
Így szólt áldott állapotban lévő feleségéhez:

- Kedves feleségem, Mária! Nézd, mit parancsolt a király! El kell mennünk Betlehembe. Mire
a kisbaba megérkezik, már ott leszünk, s jó emberektől majd szállást is kapunk. De nézzed
csak, vettem ezt a széles hátú szamarat, ezen majd kényelmesen ülhetsz. Lassú léptű, óvatos
járású, ne félj, biztonságban leszel. S hát jó az Isten, vigyáz ránk, hogy a gyermek békében
szülessen.

- Jól van kedves férjem, József. Ha úgy mondod, legyen úgy.

Azzal Mária felült a szamárra, és elindultak. Este volt, mire Betlehembe érkeztek. A város
szélén volt egy fogadó, József bekopogott.

- Jó emberek adjatok szállást. Nézzétek, a feleségem várandós, megpihennénk.

- Eredjetek innen Isten hírével, nincs nekünk helyünk egy embernek sem. Asszonynak,
szamárnak még úgy se. Van a városban más fogadó, keressetek ott helyet!

Mentek tovább. Találtak egy másik fogadót.

- Jó emberek! Adjatok szállást, legalább az asszonyomnak. Lássátok, kisbabát vár.

- Eredjetek innen! Mit képzeltek? Majd még itt születik meg, aztán sírásával felveri a fáradt
utasokat!

Mentek tovább. De ahány helyre bezörgettek, mindenünnen elzavarták őket.

Volt ebben a városban egy gazdag kovács. Volt mindene. Háza, barma, szolgája rengeteg. És
volt egy gyönyörű szép kislánykája is. Mégis szomorú volt a kovács, odaadta volna házát,
barmát, kincsét, gazdagságát, ha a kislányát valaki meg tudta volna gyógyítani. Mert ennek a
leánykának mindkét keze csuja volt. Bénán lógott az oldalán. Nem tudott vele, se ölelni, se
simogatni, se egy pohár vizet elvenni, se egy karéj kenyeret megkenni. Ennek a kovácsnak a
háza éppen a város legszélén állott, ez volt az utolsó ház. Ide is bezörgetett József.
- Kérlek, szánj meg minket, engedj a házadba!

- Jaj, jó ember. Nálam, még az ágyfiókban is szállóvendég van. Nincs hová tegyelek se téged,
se a feleséged. Eredj, keress magatoknak máshol helyet! – mondta a kovács.

Hát akkor előbújt a háta mögül a csujakezű kislánya. Odament Józsefhez.

- Bácsika! Bácsika! Figyelj rám. Gyere énmögöttem. Mutatok neked egy barlangocskát.
Édesapámé, itt van nem messze a város szélétől. Istállónak használjuk. Van benne tehénke,
bárányok, borjak… jó melegre belehelték, nem fogtok fázni. A széna friss, puha, illatos. Ma
hordta be édesapám. Jó lesz nektek, meg a kis babának is, ha megszületik.

Azzal a kislány előrement és mutatta az utat. Úgy volt, ahogy mondta. Az istálló meleg volt,
a széna friss és illatos.

József és Mária hálát adott Istennek a szállásért, megköszönték a kovács kislányának a

segítséget.

Eljött az éjszaka, és a szegény ácsmester felesége egy gyönyörű kisfiúnak adott életet.
Amikor megszületett, olyan fényesség támadt a sötét barlangban, mintha ezer misegyertyát
gyújtott volna valaki. De még a barlang fölött is megfényesedett az ég, mert egy ragyogó
csillag állt meg fölötte.

Másnap reggel a kovács csujakezű kislánya, hamar kiszökött az ágyból, szaladt egyenesen a
barlang felé. Ment be a barlangba, nézte a csepp babát a jászolban. Mária ott ült mellette.

- No, gyere ide kislány, nézd meg őt közelről is – hívta a leánykát. – Gyere kedvesem, vedd a
karjaidba, nézd, odaadom neked.

- Jaj, nénike! Nem tudom én a karjaimba venni, látod, csuja kezem van. Mind a két karom
lóg. Mióta megszülettem így van ez. Szeretném én ölelni magamhoz, de nem tudom.

- No, ne félj! Gyere kedvesem, ne törődj semmivel! Ülj ide mellém és vedd karjaidba Szent
Fiamat, kicsi Jézuskámat.

Azzal Mária maga mellé ültette a kovácsmester csujakezű kislányát, és karjaiba tette kicsi
fiát, Jézuskáját. S csudák csudájára a kislány ölelte a szép kicsi bubát, ringatta és énekelt neki.

- Nénike! Nénike, nézd, ringatom, ölelem a kis Jézuskát – potyogott a könnye, s nevetett
egyszerre.

Aztán megéhezett a Kisjézus, Mária vette ölébe a gyermeket, és megszoptatta.

A kislány, pedig futott, rohant haza.

- Édesapám! Nézze! Nem vagyok már csujakezű. Tudok, ölelni, simogatni, kenyeret kenni,
pohár vizet adni. Nézze édesapám! Szállnak a karjaim.
Elmesélte a kovácsmesternek mi történt. Akkor a kovácsmester nagyot sóhajtott és így szólt:

- Jaj, ha tudtam volna, hogy ő Mária, adtam volna szállást néki éjszakára! Inkább, én
feküdtem volna istállóba, nemhogy Szűz Mária s az ártatlan Jézuska.

Akkor aztán sajtot, vajat, meg egy kis túrócskát kötöttek batyuba. Egy kivajazott köcsögbe,
édes mézet tettek, és úgy mentek vissza a barlangba a Szent Családhoz. Mikor beléptek a
barlangba, letették ajándékaikat, és leborulva imádták a kicsi Jézust.

(Magyar legenda Luzsi Margó válogatásából)

Forrásjegyzék:

A mesék hosszú évek alatt gyűlnek az ember mesetarisznyájában. Olvassa, hallja, keresi, utána jár.
Ebben a válogatásba azokat tettem bele, amelyeket én is szívesen mesélek. Van olyan, amelyeket úgy
adok tovább, megtaláltam és van olyan, amelyek a sok mesélés után átíródtak a nyelvemen. Ahogy ez
az élőszóban elhangzó mesékkel lenni szokott. Összeszedtem, hogy én hol találtam meg őket.

https://nevedbenasorsod.hu/szeretet/a-negy-gyertya-meseje

https://www.3szek.ro/load/cikk/129200/a-joszivu-kiralyfi-magyar-legendamese

https://mese.mesepedagogia.hu/2015/11/29/advent-1-het/

http://pavogy.web.elte.hu/Vegyes/Konyvtar/Mora/Csicseri/57.html

https://gyerekmese.info/tel-apo/

https://www.noklapja.hu/hetilap/2020/05/13/karpataljai-mese-a-kismalac-telen/

https://mocsoladika.hu/wp-content/uploads/2016/01/Visszaj%C3%B6tt-a-r%C3%A9pa.pdf

https://www.nepmese.hu/mesetar/mesek/a-kis-malac-es-a-farkasok

https://ujhajtas.net.ua/mese-a-boldog-ember-inge/

https://www.grimmstories.com/hu/grimm_mesek/a_csillagtallerok

http://magyarutca.org/nyeomszsz/orszavak/pdf/Favago.pdf

http://mesebazis.com/het-boldog-esztendo-zsido-mese/

http://mesebazis.com/szerencse-varosa-spanyol-mese/

Sebők Zsigmond: Legszebb mesék 97. old

https://www.3szek.ro/load/cikk/119286/a-kisbojtar-ajandeka-adventi-mesek-iii-resz

https://nepmese.hu/mesetar/mesek/holle-anyo

Boldizsár Ildikó: Életválságok meséi – Mesekalauz útkeresőknek (2016) Magvető Könyvkiadó, Budapest 381-385. oldal

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/grimm/html/grimm17.htm

Bajzáth Mária: Adventi népmesék és legendák

Sebők Zsigmond: Legszebb mesék 239 old

https://hvg.hu/kultura/20191217_Adventi_mesenaptar__december_17_A_karacsonyfa_es_a_pokok

Lammel Annamária, Nagy Ilona . Parasztbiblia