REBECCA JAMES

Gyönyörű bajkeverő
 ATHENAEUM
A fordítás alapjául szolgáló mű
Rebecca James: Beautiful Malice
Copyright © Rebecca James, 2010
Hungarian translation © Zentai Éva, 2011 Minden jog fenntartva.
Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője
1086 Budapest, Dankó utca 4-8.
Szerkesztette: Tegyi Timea
Műszaki vezető: Rácz Julianna
A borítót tervezte: Németh Dóra
Nyomdai előkészítés: 9s Műhely
Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomdában, 2011-ben
Felelős vezető: Vágó Magdolna igazgató
ISBN 978 963 293 175 3
ELSŐ RÉSZ
 Nem mentem el Alice temetésére.
Terhes voltam, és szinte megőrjített a gyász vad fájdalma. De nem Alice-t
gyászoltam. Nem. Addigra már gyűlöltem Alice-t, és örültem, hogy meghalt.
Ő volt az oka mindennek, ő tette ezt velem, ő tette tönkre az életemet, ő vette
el tőlem s törte százmillió, soha többé össze nem rakható szilánkra a
legfontosabb dolgot, amim valaha volt. Ha sírtam, nem Alice-t sirattam,
hanem éppen őmiatta sírtam.
De azóta elmúlt négy év, és végre boldogabb vagyok, mint életemben
valaha. Nyugodt, kiegyensúlyozott életet élünk aranyos kislányommal, a
komoly, mégis szórakoztató Sarah-val, és ma már néha azt kívánom, bárcsak
mégis ott lettem volna a temetésen.
Az a helyzet, hogy mindenütt Alice-t látom. A szupermarketben, Sarah
óvodájának kapujánál, vagy a klubban, ahová olykor betérünk, hogy
bekapjunk valamit Sarah-val. Néha a szemem sarkából mintha Alice fényes,
aranyszőke haját látnám, hibátlan, karcsú alakját, feltűnő ruháját, aztán
elfordítom a szemem, de a szívem kalapál. Teljesen kivagyok, már-már a
hisztéria környékez, de arra kényszerítem magam, hogy közelebb lépjek és
meggyőződjek arról, hogy nem kísértetet látok; hogy ez nem Alice, csak egy
újabb hasonmása. Közelről nézve ezek a lányok néha nagyon hasonlítanak rá,
de soha, soha nem olyan szépek, mint ő. Aztán ha jobban megnézem őket,
többnyire kiderül, hogy egyáltalán nem is hasonlítanak rá.
Ilyenkor elfordulok, és folytatom, amivel előzőleg foglalatoskodtam, de az
arcom meg a szám közben teljesen kihűl, s az ujjaim hegye kellemetlenül
bizsereg. És az egész napomnak annyi.
Ha ott lettem volna a temetésen, akkor most Alice halálát tényleg
befejezettnek tekinthetném. És nem is kellett volna ott sírnom, vagy
tettetnem, hogy bánkódom miatta. Nem. Megtehettem volna, hogy keserűen
kacagok, akár le is köphettem volna a sírját. Senki nem szólt volna meg érte.
De ha látom, amint leeresztik a koporsóját a hat láb mély gödörbe, és
rálapátolják azt a súlyos, megmozdíthatatlan földtömeget, akkor sokkal
biztosabb lehetnék abban, hogy valóban meghalt és eltemették.
Akkor tudnám, hogy örökre elment.

Még nem kelt fel teljesen a nap, amikor felébredek. Sarah még alszik. Teát
főzök, és mivel majdnem nyár van és meleg a reggel, kiviszem a teraszra.
Ritkán engedem meg magamnak azt a lazaságot, hogy a múltra emlékezve
időrendben újra felidézzem az eseményeket. Fájdalmas és felesleges azokra a
kézenfekvő lehetőségekre gondolni, hogy mi lett volna, ha... Csak
megzavarná a lelki békémet. De néha, amikor egyedül vagyok és teljes a
nyugalom körülöttem, és éppen nem kezdünk fejvesztve rohanni valahová
Sarah-val, akkor elengedem magam, és emlékezem.
 1

− Van kedved eljönni? – kérdezi Alice Parrie, és mosolyogva néz rám. Én

egyedül ülök egy fa alatt, és az ebédemet eszem. Közben elmélyülten olvasok
egy könyvet, és fogalmam sincs róla, hogy Alice miről beszél. Felpillantok rá,
és kezemmel beárnyékolom a szemem.
– Bocs – mondom, és lenyelem a falatot, amit éppen rágok. – Hová? –
kérdezem.
Alice egy papírköteget tart a kezében, s odanyújt nekem egy lapot.
Fogom a papírt, és úgy teszek, mintha figyelmesen vizsgálgatnám. Színes
fénymásolat, meghívó Alice tizennyolcadik születésnapjára. Mindenkit
szeretettel várunk!!! – ez áll a papíron. Ingyenpezsgő! Ingyenkaja! Ilyen
meghívót csak egy olyan népszerű és magabiztos lány engedhet meg
magának, amilyen Alice. Mindenki más, egyszerű halandó attól tartana, hogy
azt hiszik róla: fél, hogy kevesen lesznek, és így próbál vendégeket felhajtani.
Egy tánchelyiségben lesz a buli egy étterem fölött. Ismerem Alice-t, hiszen
nincs olyan, aki ne ismerné, de még soha nem beszéltem vele. Alice az a lány,
akit nem lehet nem észrevenni. Gyönyörű és népszerű, mindig jókedve van,
mindig nevet, mintha állandó mulatság lenne az élete, és akik körülveszik,
azok pusztán attól, hogy a társaságában vannak, maguk is érdekesebbé és
vonzóbbá válnak, mint amilyenek valójában.
Kettőbe hajtom a meghívót, és bólintok. – Megpróbálok elmenni –
mondom, aztán felhúzom a vállamat és mosolyt erőltetek az arcomra. – Jó
bulinak ígérkezik – füllentem.
Alice néhány másodpercig figyelmesen néz. Aztán felsóhajt, és ledobja
magát mellém. Keresztbe rakott lábbal ül, de olyan közel, hogy az egyik térde
ránehezedik az enyémre.
− Te nem fogsz eljönni – pillant rám fanyar mosollyal.
Érzem, hogy elvörösödöm. Az életem egy merő hazugság, mégsem tudok
jól hazudni.
Magam elé nézek, és azt mondom: – Valószínűleg nem.
− Pedig nagyon szeretném, ha eljönnél, Katherine – mondja. – Nekem
nagyon fontos lenne.
Csodálkozom, hogy Alice egyáltalán tudja a nevemet, de az már fura és
hihetetlen, hogy annyira akarja, hogy elmenjek a bulijába. Itt Sydney-ben, a
Drummond Középiskolában szinte senki nem ismer, és nincsenek bizalmas
barátaim. Csendesen jövök-megyek, egyedül, és végzem a munkám, ahogy
kell. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet. Elég rendesen tanulok, de a
jegyeim nem kimagaslóan jók. Persze, ha akarnám, lehetnék jó tanuló is, nem
nagy ügy, de akkor jobban odafigyelnének rám, és attól irtózom. Bujkálok, ez
az igazság. Gyáva vagyok. Tudom, hogy ez nem mehet így a végtelenségig,
nem élhetem le az egész életemet láthatatlanul, de a célnak egyelőre megfelel.
Nincs rajtam semmi különös, és ez azt jelenti, hogy senkinek sem jut eszébe,
hogy kérdezgessen. Nem is kell megtudniuk, hogy valójában ki vagyok, vagy
hogy mi történt velem.
Így aztán arra a következtetésre jutok, hogy ez valami gonosz tréfa lesz,
bár el sem tudom képzelni, miért akarna Alice megbántani. Csak arra tudok
gondolni, hogy Dan Johnson uszította rám, vagy valamelyik haverja.
Kihúzom a térdemet Alice térde alól, és becsukom a könyvem. Hozzálátok,
hogy elcsomagoljam az ebédem maradványait.
− Várj egy kicsit – mondja Alice, és a térdemre teszi a kezét. Kimért
pillantást vetek rá, mire visszahúzza. – Komolyan mondom, Katherine.
Tényleg szeretném, ha eljönnél.
− Ugyan miért? – kérdezem felvont szemöldökkel.
− Csak mert tetszel nekem. Fantasztikus volt, ahogy a múlt héten
beolvastál Dannek. Bárcsak én is úgy meg tudnám mondani az embereknek a
magamét! De nekem soha nem sikerül. Nem elég gyors az észjárásom.
Tudod, soha nem lettem volna képes arra, hogy belegondoljak annak a nőnek
a lelkivilágába. Egészen addig eszembe sem jutott, amíg nem hallottam, amit
Dannek mondtál. Nagyon jó voltál. Amit mondtál, abban teljesen igazad volt,
Danről pedig bebizonyítottad, hogy egy tapló.
Két héttel korábban történt a dolog, amire Alice céloz. Már nem szokásom
nyíltan szembeszállni emberekkel. És itt, a Drummond hétköznapjaiban
különösen igyekszem elkerülni az ilyesmit.
De az, amit Dan meg a barátai aznap műveltek, annyira felháborított, hogy
képtelen voltam uralkodni magamon. Vendégelőadó jött az iskolába, aki a
pályaválasztásról meg az egyetemi felvételiről beszélt. Ezerszer hallottuk már
ezeket a dolgokat, és tagadhatatlan, hogy az előadás unalmas, az előadó
nőszemély pedig szánalmas volt. Idegességében dadogott, meg-megakadt, a
gondolatmenete folytonos ismétlésekben bicsaklott meg, úgyhogy a dolog
egyre rosszabbnak tűnt, a hallgatóság meg egyre zajosabbá és nyugtalanabba
vált. Dan
Johnson és a seggnyaló barátai pedig kihasználták a helyzetet: semmit sem
szerettek jobban, mint megkínozni egy sebezhető embert. Gúnyos
közbeszólásaikkal addig bomlasztották a hangulatot, hogy a nő végül
megalázva, könnyek között távozott. Amikor vége volt az egésznek, az
előcsarnokban odaléptem Dan mögé, és megérintettem a vállát. Én magam is
sírással küszködtem, és reszkettem a dühtől. Az a helyzet, hogy az előadó
sápadt arca, szőke haja és ideges félénksége Rachelre emlékeztetett.
Dan megfordult. Sunyi, önelégült kifejezés ült az arcán, felvonta a
szemöldökét és rám mosolygott, szemlátomást elismerésre számítva a gonosz
heccelődésért.
− Belegondolsz abba – kezdtem, s az indulattól meglepően határozott volt
a hangom, – hogy mennyire megbántottál valakit? Ennek a nőnek az életéről,
a munkájáról, a szakmai becsületéről van szó, nálad meg csak a feltűnési
viszketegség újabb, szánalmas megnyilvánulása volt ez az egész, csak hogy
szórakoztasd a hülye barátaidat. Ő most órákon keresztül ezen fog rágódni, és
amíg él, nem felejti el ezt a megaláztatást. És mégis te vagy az, akit sajnálok,
Dániel, de nagyon, mert legbelül egy szomorú, ócska kis senkinek érezheted
magad, ha arra van szükséged, hogy valakit így meggyötörj. Egy olyan
embert, akit még csak nem is ismersz.
− Elképesztő voltál – folytatja Alice. – És hogy őszinte legyek, teljesen
megdöbbentem. De azt hiszem, a többiek is így voltak ezzel. Dannel senki
nem beszélt még így. – Alice elégedetten kuncog. – Senki, de senki.
Hát én meg igen, gondolom magamban. Legalábbis az az ember, aki
valójában vagyok.
− Csodás volt. Nagy bátorság kellett hozzá.
Bátorság. Ez az a szó, amely végleg eldönti a kérdést. Annyira szeretnék
bátor lenni.
Annyira szeretném eltüntetni, szétzúzni, megsemmisíteni magamban a
gyávaságot, hogy nem tudok tovább ellenállni Alice-nek. Az a helyzet, hogy
nagyon nehéz, szinte lehetetlen csöndben meghúzódva élnie egy alapvetően
bulis lánynak, aki ahhoz volt szokva, hogy csodálják, szeretik és irigylik.
Nagyon nehéz örökké bujkálnia.

Alice mindenképpen azt akarja, hogy együtt készüljünk fel a bulira. Aznap
ebéd után értem jön az ütött-kopott, öreg Volkswagenjével, és elvisz
magához. Miközben vezet, vadul váltogatva a sávokat és sokkal gyorsabban,
mint ahogy egy T-jelzést viselő, kezdő vezetőnek hivatalosan engedélyezett,
elmeséli, hogy bent lakik a városban, egyedül él egy kis lakásban. Ez meglep,
mondhatni, megdöbbent. Azt képzeltem, hogy egy olyan lány, mint ő, valahol
a keleti zöldövezetben lakik egy nagy családi házban, gazdag és szerető szülei
körében. Azt képzeltem, hogy otthon őt is kiszolgálják, körülugrálják és
kényeztetik (ahogy az én szüleim velem tették), és most, hogy váratlanul
kiderült, hogy egyedül él, valahogy sokkal érdekesebbnek, bonyolultabbnak
tűnt, mint előtte. Mindketten függetlenebbek vagyunk, mint a legtöbb velünk
egyidős lány, hiszen egyikünk sem a szüleivel él.
Hirtelen ezer kérdésem támad, szeretném megkérdezni, hol van az anyja,
apja, hogy engedheti meg magának, hogy egy egész lakást béreljen, hogy
bírja az egyedüllétet, és nem szokott-e félni. De visszafogom magam, és
inkább hallgatok. Nekem is megvannak a titkaim, és már megtanultam, hogy
ha kérdezősködöm, azzal könnyen kiteszem magam annak, hogy engem is
kifaggassanak. Jobb nem kíváncsiskodni, és érdemes csínján bánni a
kérdésekkel.
Téglaépületekből álló, kopott háztömbben van Alice lakása. A lépcsőház
sötét, mocskos, és rothadt zöldség szagától bűzlik. Meglepőnek tartom, hogy
ilyen körülmények között éljen valaki, akinek olyan kifogástalan a
megjelenése, mint Alice-é. De miután lihegve megmásztuk a lépcsőt, és
feljutunk a második emeletre, Alice meleg színekben pompázó helyiségbe
kalauzol.
A falakat vérnarancs színűre festették, rajtuk nagyméretű, mozgalmas
absztrakt képek lógnak. A két jókora, borvörös textillel bevont, kényelmes
heverőt tarka, valószínűleg népművészeti eredetű párnák borítják. Alice
minden vízszintes felületet gyertyákkal pakolt tele.
− Befelé, befelé – sürget Alice, miközben a karomnál fogva húz, és
várakozón fürkészi az arcomat, mialatt körülnézek a szobában. – Mit szólsz
hozzá? – kérdi. – Itt minden az én művem. Látnod kellett volna, azelőtt
milyen elkeserítően szürke és piszkos volt ez a szoba. Fantasztikus, hogy a
színek milyen csodákra képesek. Csak neki kell veselkedni a mázolásnak,
ennyi az egész.
− Hát ez nagyon menő – mondom, és nem tehetek róla, de irigykedem egy
kicsit.
Alice lakása sokkal fiatalosabb, mint az a steril, józan ház, ahol én lakom.
Ez a szoba itt kifejezetten funky.
− Tényleg? Tényleg tetszik? – kérdezi Alice.
− Hát persze – mondom nevetve persze, hogy tetszik.
– Annyira örülök, Katherine. Azt szeretném, ha neked is éppen annyira
kedves volna ez a lakás, mint nekem, mert azt remélem, hogy rengeteg időt
fogunk itt együtt tölteni. Szinte már látom, ahogy vég nélkül beszélgetünk,
addig beszélünk, amíg be nem rekedünk. Beszélgetünk, bele az éjszakába, és
megosztjuk egymással a legféltettebb titkainkat.
 Alice olyan elragadó, és annyira kedves hozzám, hogy egyszerűen
ellenállhatatlannak találom. Azt mondják, vannak olyan vonzó, erős
egyéniségek, akik képesek azt éreztetni a beszélgetőpartnerükkel, hogy
számukra ő az egyetlen, a legfontosabb ember a világon. Hát én mostanáig
nem tudtam, hogy ez mit jelent. Fogalmam sincs róla, hogy Alice
tulajdonképpen mit csinál, vagy hogy csinálja; másoknál ez a viselkedés talán
túlbuzgónak, túljátszottnak tűnne, de én Alice figyelmességét élvezve úgy
érzem, mintha különleges aura venne körül, és biztos vagyok benne, hogy
engem most tökéletesen megértenek. Bizonyos mértékig minden ember úgy
érzi, hogy ő sokkal érdekesebb, sokkal egyedibb darab, mint ahogy azt a
külvilág látja, vagyis mindenki érezheti úgy, hogy némileg alábecsülik. Én
pedig különösen érzékeny vagyok erre, mivel igazi valómat nagyon régóta
rejtegetem. És az olyan elragadó embereknek, mint amilyen Alice, mágikus
képességük van arra, hogy felismerjék az emberben az elismerés iránt érzett
egyetemes vágyat. S ha figyelmük izzó reflektorfényében állunk, az a
legcsodálatosabb dolog a világon. Ebben a fénykörben az ember egyszeriben
érdekessé válik, egyszeriben kívánatossá válik, s minden, amit mond, csupa
szellemesség, a hallgatóság issza a szavát.
Szinte már látom, ahogy megnyílok Alice előtt. Egy rövid, esztelen
pillanatig átfut az agyamon, ahogy elmondom neki a titkomat. Világosan
látom a jelenetet. Itt ülünk ketten a borvörös heverőn; egy kicsit be vagyunk
csípve, jókedvűen kuncogunk, és van bennünk egy csipetnyi elfogódottság
arra a gondolatra, hogy új barátra, különleges jó barátra találtunk egymásban;
és egyszerre csak Alice térdére teszem a kezem, figyelmeztetőleg, hogy egy
kicsit maradjon csendben, és akkor ő elhallgat, mint aki tudja, hogy valami
fontosat fogok mondani. És akkor elmondom. Gyorsan túlesem rajta, nem
tartok szünetet, kerülöm a tekintetét. És amikor befejeztem, lesütöm a
szemem, magam elé nézek, és várom Alice ítéletét. De ahogyan reméltem,
Alice csupa kedvesség, csupa megbocsátás és megértés. Átölel. Minden
rendben van, és egészen megkönnyebbülök attól, hogy megosztottam
valakivel a titkomat. Szabad ember lettem.
De nem. Nem mondom el neki. Mégsem mondom el. Még nem.
A szokásos módon vagyok felöltözve: farmernadrág van rajtam, blúz,
csizma, és hoztam magammal ezt-azt, hogy kifessem magam, ha megyünk a
buliba, de Alice mindenáron azt akarja, hogy egy rendes ruhát vegyek fel. A
szekrényét majd szétvetik a különböző színű, hosszúságú és fazonú ruhák.
Van vagy többtucatnyi, némelyiken még az árcédula is ott lóg. El sem tudom
képzelni, honnét van ennyi pénze, s hogy engedheti meg magának ezt a
rengeteg holmit, és nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy megkérdezzem.
 − Mániám az öltözködés – feleli szégyenkezést imitáló grimasszal.
− Ne mondd – jegyzem meg tréfálkozva. – Ki hinné?
Alice benyúl a szekrénybe, egyik ruhát a másik után akasztja le, majd
odadobja a heverőre. – Tessék – mondja -, válassz egyet. – A legtöbb még
nem is volt rajtam. – Fölemel egy kék ruhát: – Ez tetszik?
A kék ruha csinos, de én már kinéztem magamnak azt, amelyiket tényleg
szívesen felvenném. Piros alapon törökmintás, derékban elvágott ruha,
szemlátomást valamilyen rugalmas anyagból. Anyám viselhetett ilyeneket a
hetvenes években. Jól fog menni a csizmámhoz.
Alice figyel. Aztán elneveti magát, és felkapja a piros ruhát. – Ezt akarod?
Bólintok.
− Ez csodaszép, mi? – Odaáll a tükör elé, és magához próbálja a ruhát. –
Az ára is szép. Ez egy Pakbell & Kanon kreáció. Jó ízlésed van.
− Gyönyörű – mondom -, te miért nem hordod? Ezen is rajta van még az
árcédula, fel sem vetted. Nyilván egy különleges alkalomra tartogattad.
− Á, most más lesz rajtam – mondja -, valami rendkívüli. – Odadobja elém
a ruhát az ágyra. – Próbáld fel!
A ruha tökéletesen áll rajtam, és ahogyan gyanítottam, állati jól fest a
csizmámmal. A sötét bőrömet és hajamat szépen kiemeli a piros szín. A
tükörben boldogan rámosolygok Alice-re. Nagyon izgatott vagyok, már
örülök, hogy igent mondtam a bulira. Olyan rég volt részem ilyen
szórakozásban.
Alice kimegy a konyhába, és egy üveg rózsaszín pezsgővel tér vissza.
Nagy cuppanással megcsókolja a palackot. – Ez az én igaz szerelmem –
mondja. – És jó, ha tudod, hogy tegnap óta nagykorú vagyok.
Kibontja a pezsgőt, a dugó nagy durranással repül a plafon felé, és Alice se
szó, se beszéd, tölt mindkettőnknek. Aztán fogja a poharát, és bevonul vele a
fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon és felöltözzön. Én meg kortyintok egy
keveset a pezsgőmből. Azon az éjszakán ittam utoljára alkoholt, amikor
Rachel meghalt. Azóta egy cseppet sem. De az is igaz, hogy mióta Rachel
meghalt, most érzem magam először ilyen jól, először van velem egy igazi
barátnő. így aztán újra belekortyolok a pezsgőbe, és élvezem, ahogy a
buborékok csiklandozzák a számat, a nyelvemet. Leeresztek a torkomon egy
újabb kortyocskát, és azt képzelem, hogy máris érzékelem a hatását, érzem,
ahogy az alkohol szétárad az ereimben; a szám bizsereg, a fejem könnyű lesz,
mint a léggömb. A pezsgő édes, és itatja magát, mint valami ártatlan, szomjat
oltó üdítőital, és vigyáznom kell, nehogy egyszerre lehúzzam az egészet.
Minden kortyot külön ízlelgetek, s miközben lassan nyelem, élvezem,
ahogy a testem egyre jobban ellazul. Mire a pohár kiürül, sokkal
felszabadultabb, könnyebb, gondtalanabb vagyok – mintha egy normális
tizenhét éves volnék -, ledobom magam Alice egyik színpompás
karosszékébe, és csak úgy belekuncogok a levegőbe. S még mindig ott ülök
mosolyogva, élvezve a süppedős karosszék kényelmét, amikor Alice
visszajön.
Nehéz leírni, milyen szép lány volt Alice. Magas volt, karcsú és izmos, de
mégis nőies. Telt, magasan elhelyezkedő melle olyan tökéletes, hogy az
ember kénytelen volt azt feltételezni, hogy ebben talán egy plasztikai sebész
is közreműködött. Az arca is maga a tökély, nagy, mandulavágású szeme
tengerkék. Magas pofacsontok, széles, káprázatos mosoly. A bőre fénylő,
mint az arany, más szavakkal nehéz lenne érzékeltetni a szépségét.
Sok emberről el lehet mondani, hogy vonzó, hogy gyönyörű, de Alice
szépsége olyan határtalan, olyan feltűnő volt, hogy az már szinte zavarta az
embert. Társaságban ezt a szépséget olyan jelenségként érzékeltük, amely
mintha magában véve is külön vendég volna: hívatlan, olykor nem szívesen
látott vendég, akit figyelmen kívül hagyni sosem lehetett.
Rólam is gyakran mondják, hogy szép vagyok, és a magam részéről én
mindig is jól éreztem magam a bőrömben. Az alakom arányos. Szép a
szemem, duzzadt az ajkam. A bőröm sima, és egykettőre aranybarnára sülök
le a napon. Ha mosolygok, előtűnik hibátlan, hófehér fogsorom. Göndör
hajam megzabolázhatatlan kuszaságban keretezi az arcom. Alice mellett
azonban mindig teljesen jelentéktelen lánynak éreztem magam.
– Nahát, Alice – mondom neki -, te egyszerűen, egyszerűen – felhúzom a
vállam, tanácstalanul keresgélem a megfelelő kifejezést -, te egyszerűen
lenyűgöző vagy.
Alice fölemeli a karját, és megpördül maga körül. – Ó, nagyon köszönöm,
Katherine kisasszony.
Amíg a taxira várunk, Alice kimegy a konyhába, és újra teletölti az üres
poharakat. S miközben fölállok, és megyek a pezsgőspoharamért, érzem,
hogy egy kicsit megszédülök. Nem kellemetlen érzés, tulajdonképpen jó a
közérzetem, lazának és nyugodtnak érzem magam, de már egyetlen pohár
után is az a benyomásom, hogy a gondolataim elkalandoznak és
bizonytalanok. És hirtelen nagyon ismerősnek tűnik ez az érzés, ez a felhőtlen
boldogság, ez a vak bizonyossága annak, hogy a világ egy jóságos és baráti
hely. Pontosan ezt éreztem Rachel halálának éjszakáján. És ezen a ponton
ráébredek, hogy mennyire megrémít ez az érzés. Az alkohol hatása az, ami
ijesztő számomra: az, hogy tőrbe csalja az ember józan eszét, s rábeszéli,
hogy nyugodtan elengedheti magát, semmi oka az elővigyázatosságra, bízhat
abban, hogy a világ majd vigyáz rá. Hát ez az, amitől megijedek. Mert tudom,
hogy ez a biztonságérzet hamis, pusztán veszedelmes illúzió. Az alkohol
olyan kalandokra veszi rá az embert, amit normális körülmények között
messze elkerülne. Az alkohol ostoba döntésekre sarkall bennünket. És ha
valaki, hát én tudom, hogy egyetlen rossz döntésnek milyen tragikus
következményei lehetnek. Én mindennap ezzel a tudattal kelek, és ezzel
fekszem.
Elfogadom a pezsgőt, és hozzáérintem a poharat a számhoz, de alig,
épphogy csak megnedvesedjen az ajkam, és amikor a taxi megérkezik,
kilöttyintem a pohár tartalmát a lefolyóba.
A születésnapi buli színhelye a bálterem a The Lion's Hotel legfelső
emeletén. Az óriási, impozáns helyiség gyönyörű faburkolattal körülvett,
hatalmas ablakaiból fenséges kilátás nyílik Sydney-re. Mindenfelé fehér
léggömbök csokrai, hófehér abroszok, élő zenekar. Poharakat fényesítő
pincérek, szemlátomást igen költséges hidegtálak. És mivel ez egy privát
rendezvény, senki nem kéri tőlünk a személyi igazolványunkat. Alice
mindkettőnknek hoz egy-egy pohár pezsgőt.
− Ez egyszerűen fantasztikus – jegyzem meg, és kíváncsian ránézek Alice-
re. – A szüleid rendezték ezt az egészet?
− Nem – mondja Alice kelletlenül. – Egy kerti grillpartit sem igen
engedhetnének meg maguknak, nemhogy ilyesmit.
− Sydney-ben laknak? – kérdezem.
− Kik? – kérdez vissza Alice és felvonja a szemöldökét.
− Hát a szüleid.
− Nem. Dehogy. Hála az égnek. Odafönt laknak, északon.
Azon tűnődöm, hogy engedheti meg magának Alice, hogy Sydney-ben
éljen. Miből fizeti a lakbért? Eddig azt képzeltem, hogy a szülei támogatják,
de ezek szerint ez nem valószínű. Talán örökölt egy rokonától, és
magánvagyona van. Most már nagyon kíváncsi vagyok, de nem kérdezek tőle
semmit.
− Mindenesetre igen nagyvonalú tőled, hogy ilyesmire költöd a pénzed –
mondom. – Hogy ekkora bulit rendezel a barátaid számára. Nem hiszem,
hogy én képes volnék ilyen nagyvonalúságra. Inkább magamra költeném a
pénzt. Elutaznék belőle külföldre, vagy valami hasonló.
− Örülök, hogy nagyvonalúnak találod – mondja Alice, és vállat von. – De
én imádom a bulikat. Különösen, ha rólam szól az egész. Ennél hasznosabban
nem is tudnám elkölteni a pénzemet. A külföldi utazás meg nem érdekel.
− Nem?
– Én senkit sem ismerek külföldön, engem sem ismer ott senki: mi értelme
volna az egésznek?
 − Nahát – mondom nevetve, és nem tudom, hogy most komolyan beszél-e,
vagy tréfál. – Én tudnék néhány jó okot arra, hogy miért megy az ember
külföldre. Megismerkedhet más kultúrákkal, hallhat idegen nyelven beszélő
embereket, megkóstolhatja más országok ételeit... Ha meg azt vesszük, hogy
az ember nem ismer ott senkit, az még külön előnye is a dolognak. Képzeld
csak, micsoda megkönnyebbülés. – Látom, hogy Alice kétkedő pillantást vet
rám. – Téged komolyan nem érdekel az utazás? – kérdezem.
− Egyáltalán nem. Jól érzem magam itt. Szeretem a barátaimat. Szeretem
az itteni életemet. Miért akarnék elmenni innen?
− Igen, csak... – és már mondanám, hogy én mennyire kíváncsi vagyok, mi
van az országhatáron túl, hogy mennyire érdekelnek az idegen nyelvek, meg
az, hogy más országokban hogy élnek az emberek, meg egyáltalán, az
emberiség története, de mindennek véget vet, hogy megérkeznek az első
vendégek.
Egyszeriben mindenhonnan Alice nevét kiáltják, az ünnepeltet körülveszik
a meghívottak, akik között van, akit ismerek az iskolából, de vannak
idősebbek is, akiket még soha nem láttam. Néhányan igen elegánsan öltöztek
fel, hosszú ruhában a nők, öltönyben, nyakkendőben a férfiak. De vannak
olyanok is, akik csak úgy jöttek, farmerban meg pólóban. Egyvalami azonban
közös bennük. Mindannyian részesülni akarnak Alice-ből, szeretnének
néhány másodpercet az idejéből, a figyelméből, szeretnének elég érdekesnek
lenni ahhoz, hogy megnevettessék. Kivétel nélkül mindannyian azt akarják,
hogy észrevegye és rokonszenvesnek találja őket.
Alice pedig rendelkezésükre áll, mindenkivel szóba elegyedik, gondja van
rá, hogy mindenki élvezze a vendégszeretetét, mindenki jól érezze magát, de
valahogy mégis úgy tűnik, mintha az este nagy részét kifejezetten velem
akarná tölteni. Belém karol, egyik beszélgető társaságtól a másikhoz visz, és
bevon minden beszélgetésbe. Még táncolunk is együtt, és megtárgyaljuk a
vendégek ruháját, meg hogy milyen flörtök vannak alakulóban, ki tetszik
kinek. Nagyszerűen szórakozom. Évek óta nem volt részem ilyen
mulatságban, de kiváltképp azóta nem, hogy Rachel meghalt. És egész este
eszembe sem jut Rachel, meg az én gyászoló, összetört szüleim. Csak
táncolok meg nevetgélek, illegek-billegek, és átmenetileg megfeledkezem
arról az éjszakáról, amikor Rachelt meggyilkolták, és amikor kiderült rólam a
szörnyű igazság. Teljesen megfeledkezem arról az éjszakáról, amikor rá
kellett jönnöm, hogy a lelkem mélyén gyalázatosan önző és gyáva alak
vagyok.
 3

Rachel kijött a színpadra, és a hallgatóság azonnal elcsöndesedett.

Gyönyörű volt, magas és elragadó, nyúlánk termetét még hangsúlyozta is a
piros bársonyruha, amelyért a szüleink egy kisebb vagyont fizettek. Még csak
tizennégy éves volt, de a színpadon olyan magabiztosan mozgott, mintha a
húszas éveiben járna.
Anya izgatottan megszorította a kezem, én meg odafordultam, hogy
rámosolyogjak. De anya minden másról megfeledkezve csak Rachelt nézte a
színpadon, szemében a szeretet és az öröm könnyei gyülekeztek, a száját
pedig azzal a fura kis grimasszal szorította össze, amellyel a túláradó, széles
mosolyát szokta elfojtani. A másik oldalán apa is éppen feléje fordult, hogy
elkapja a pillantását, így aztán mi ketten néztünk össze, mulatva anya
arckifejezésén, miközben minket is dagasztott a családi büszkeség.
Rachel leült a zongorához, a térdén finoman eligazította a ruhája redőit,
aztán játszani kezdett. Egy Mozart-szonáta volt az első szám, amelynek a
dallamát olyan jól ismertem, hogy előre tudtam minden fordulatát, minden
fortissimóját és minden crescendóját. Figyeltem Rachelt, szokás szerint
csodálva a zongorajátékát, s ugyanakkor bámulva azt a változást, amely a
színpadon egész lényét átjárta. A színpadon eltűnt belőle minden
elfogódottság és sutaság. A zongora mellett öntudatos volt és tekintélyt
parancsoló, és annyira lefoglalta a zene, hogy teljesen elfeledkezett
önmagáról. Amikor zongorázott, nem érződött rajta, hogy amúgy elfogódott
és bizonytalan teremtés, s hogy még csak egy gyerek.
A hangverseny több mint egy óráig tartott, de anya ezalatt le sem vette róla
a szemét. Ez mindig így volt, valahányszor Rachel zongorajátékát hallgatta:
megfeledkezett térről és időről, megfeledkezett arról, hogy ki ül mellette,
mintha transzba esett volna.
Én is tanultam zongorázni. Elméletileg képzettséget is szereztem belőle,
előző évben tettem le a hetedikes vizsgát zongorából, és gyakran nyertem
díjakat az iskolában meg helyi zenei versenyeken. De Rachel volt kettőnk
közül az igazi tehetség, és három ösztöndíjajánlatot is kapott külföldre.
Otthon heteken át másról sem beszéltünk, csak arról, hol tanuljon tovább, hol
tegye meg a következő lépést, hogy álmát, hogy koncertpianista legyen,
valóra válthassa: Berlinben, Londonban vagy Bostonban? Nekem puszta
kikapcsolódás volt a zongorázás. Szerettem játszani, élveztem ezt a hobbimat,
de eszem ágában sem volt, hogy mindennap és egész nap csak gyakoroljak.
Rachelnek pedig szenvedélye volt a zongora, és képes volt kizárólag azzal
foglalkozni.
 Rachel másfél évvel fiatalabb volt nálam, és a mi családunkban a köznapi
bölcsességnek – miszerint a legidősebb gyerek a legeredményesebb – az
ellenkezője volt igaz. No persze sikeresek voltunk mindketten; jó jegyeink
voltak az iskolában, és bármibe kezdtünk, kitettünk magunkért, akár zene volt
az, akár sport, akár a tanulmányaink, de Rachel – velem ellentétben –
megszállott volt. Engem nagyon érdekeltek a fiúk meg a bulizás, szívesen
lógtam a barátaimmal, és a nagy társasélet megakadályozott abban, hogy
valóban kibontakoztathassam a képességeimet. De ez nem izgatott. Soha nem
irigyeltem Rachel eredményeit, nekem elég volt az, hogy rengeteg barátom
van, akikkel egyik buliból a másikba mászkálok. És ezt az életformát eszem
ágában sem volt feláldozni azért, hogy a zenében vagy valamelyik
szaktárgyban rendkívüli teljesítményt érjek el. Meg voltam győződve arról,
hogy az én életem sokkal élvezetesebb, mint Rachelé. Apa meg anya viszont
csak érte élt. Másra sem tudtak gondolni, mint az ő zongorista-jövőjére, akár
velem beszélgettek, akár a barátaikkal, akár egymás között, akár Rachellel.
Teljes mértékben Rachel jövőjének és pályafutásának szentelték a
figyelmüket. És ahogy Rachelt elsősorban és kizárólag csak a zene érdekelte,
őket sem érdekelte más, csak – elsősorban és kizárólag – Rachel.
Tudom, az emberek megbotránkoztak anyáék elfogultságán: úgy érezték, a
szüleink kivételeznek Rachellel, s miközben őt bálványozzák, engem
elhanyagolnak. Mindenki sajnált, abban a téves meggyőződésben, hogy én
mellőzöttnek érzem magam. De az az igazság, hogy én megértettem anyáék
elragadtatását, és osztoztam abban a hitükben, hogy azon a napon, amikor
Rachel megszületett, áldás szállt az egész családra. Tisztán és önzetlenül
szerettem őt. A legjobbakat kívántam neki, és izgatottan vártam ragyogó
pályafutásának alakulását. Őszintén állíthatom, hogy nem versengtünk
egymással, egyszerűen csak más célokat tűztünk ki magunk elé, és én
kifejezetten örültem annak, hogy kettőnk közül Rachel a zseni. Jól tudtam,
mennyi munkája fekszik a csodagyerekségben, és nekem ahhoz nem fűlött a
fogam. Számomra dicsőségnek elég volt annyi, hogy a testvére lehetek.
S bármit is írtak a lapok a kapcsolatunkról a meggyilkolása után, a
sajtóban bármilyen fájó találgatások és téves spekulációk láttak napvilágot, s
a bulvárlapokban publikáló, úgynevezett pszichológus szakértők hiába
jutottak egyhangúan arra a következtetésre, hogy én óhatatlanul féltékeny
voltam Rachelre, hiszen ez szükségszerűen így van minden családban, ahol
két gyerek közül az egyik átlagos, a másik meg csodagyerek: én mindettől
függetlenül mindig pontosan a tudatában voltam annak, hogy a valóságban
hogyan éltem át a testvéremmel való kapcsolatomat.
 Imádtam Rachelt, amíg élt, és imádtam a halála után is. Én voltam az első
számú rajongója, és mindig az is maradok.
Alice születésnapi bulija óta az iskolatársaim érezhetően barátságosabbak
velem. A folyosón ismeretlenek mosolyognak rám vagy legalábbis felém
biccentenek, néhányan még rám is köszönnek, hogy „Helló, Katherine!" Csak
bámulok azon, hogy tudják a nevemet. Alice pedig mindennap odajön
hozzám az ebédszünetben. Leül mellém, és mulatságos pletykákkal traktál
olyan emberekről, akiket nem ismerek, és akik nem is nagyon érdekelnek.
Mindenesetre jólesik a dolog, és örülök a társaságának, örülök, hogy már nem
vagyok egyedül. Az ebédszünetet azelőtt szükségtelenül hosszúnak találtam,
most meg Alice társaságában egykettőre elröppen az idő.
És eszembe sem jut elgondolkodni azon, hogy tulajdonképpen miért fordul
felém figyelemmel, hiszen azelőtt hozzá voltam szokva a népszerűséghez.
Alice a barátnőm akar lenni, szemlátomást arra vágyik, hogy én is
viszonozzam az igyekezetét, és szívesen tölti velem az idejét. Figyelmesen
hallgatja, amikor beszélek. S bár nincs olyan sok közös témánk, és tudatában
vagyok annak, hogy régen eszembe sem jutott volna, hogy vele barátkozzam,
most nagyon is szükségem van a barátságára. Váratlanul ért, hálás vagyok
érte, és hízelgőnek találom. És hosszú idő óta először valami boldogságfélét
érzek.
A születésnapi bulija utáni csütörtökön felhívom Alice-t, és meghívom
vacsorázni szombat estére. Vivien nagynénikémnél lakom, apám húgánál, és
nagyon örülök ennek a helyzetnek. Vivien kedves, jó természetű nő,
számtalanszor elmondja, mennyire örül a társaságomnak, én pedig hálás
vagyok azért, hogy eljöhettem Melbourne-ből, és olyan helyen végezhetem el
a középiskolát, ahol még senki sem hallott a Boydell nővérekről, Rachelről
meg rólam. A hét végén
Gyakran magam vagyok, mert Vivien a barátaival eljár víkendezni, én meg
hozzászoktam már az egyedülléthez, és élvezem, hogy eldönthetem, mit
egyek, mit nézzek a tévében, milyen zenét hallgassak. Amikor odaköltöztem
hozzá, eleinte hívott, hogy én is menjek velük – tartott tőle, hogy nagyon
magányos leszek, vagy félni fogok egyedül -, és egyszer el is mentem, de a
barátai mind a harmincas éveik végén járnak, és úgy éreztem, nevetségesen
kilógok a társaságból. Sokkal jobb, ha itthon maradok.
Vivien ezen a hétvégén is vidékre utazik, és biztos vagyok benne, hogy
örülni fog, ha meghallja, hogy eljön hozzám egy iskolatársam. Amúgy is
mindig biztat, hogy hívjak vendégeket, és nagyon furcsának találja, hogy
nincs társaságom.
− Vacsorát főzök – közlöm Alice-szel.
 − Ez elég aggasztó – mondja ő. – Remélem, tudsz főzni.
− De még mennyire, hogy tudok – mondom nevetve. – Ez az egyik titkos
képességem.
− Titkos? Hm. – Alice egy másodpercnyi szünetet tart, aztán megkérdezi: –
Sok titkod van még ezen kívül?
Csak nevetek, mintha ennek még a gondolata is képtelenség volna.
Szombaton elmegyek a piacra bevásárolni. Mielőtt Rachelt meggyilkolták,
és még családnak számítottunk, gyakran főztem négyünknek, úgyhogy
tudom, mit fogok főzni, és mire van hozzá szükségem. Csirkecombot, friss,
kifejtetlen kardamómot, joghurtot, köménymagot, őrölt koriandert és basmati
rizst vásárolok. Az egyik kedvenc currymet fogom elkészíteni, azt előre is
meg lehet csinálni, aztán mikor Alice megérkezik, fölteszem, hogy tovább
párolódjon, és egyre jobban összeérjenek benne az ízek, miközben mi
beszélgetünk, nevetgélünk, és tovább barátkozunk.
A piacról hazaérve elkészítem a curryt. Aztán lezuhanyzom és felöltözöm.
Még van egy órám Alice érkezéséig, felhívom hát a szüleimet. Egy évvel
Rachel halála után mind a hárman elköltöztünk Melbourne-ből. Ott
túlságosan sokan ismertek bennünket, és túl sokan tudták, hogy mi történt
Rachellel. Bármerre jártunk, összesúgtak az emberek, és szánakozó vagy
legalábbis kíváncsi pillantásokat vetettek ránk, és ezt nehéz volt elviselni. Én
Vivien nénikémhez költöztem Sydney-be, és beiratkoztam a Drummondba, az
állam egyik legnagyobb középiskolájába, ahol, azt reméltem, meghúzhatom
magam, és senki nem tudja rólam, hogy ki vagyok. A szüleim Newcastle-ban
vettek egy házat, vagy kétórányi autóúttal északabbra, közel a tengerparthoz.
Azt akarták, hogy én is velük menjek, mert még túlságosan fiatal vagyok
ahhoz, hogy önálló életet éljek. De én már nyomasztónak éreztem a szülői
házat, és elviselhetetlennek anyámék örökös szomorúságát, s végül sikerült
meggyőznöm őket arról, hogy számomra a Drummond a legmegfelelőbb
iskola, és hogy a jövőm múlik ezen. Úgyhogy beadták a derekukat.
− Boydell lakás – szól bele anyám a telefonba. Én megváltoztattam a
vezetéknevemet, miután szétköltöztünk, és azóta az apai nagyanyám lánykori
nevét használom: meglepően gyorsan hozzászoktam, hogy Katie Boydell
helyett most Katherine Pattersonnak hívnak, és úgy tűnik, pofonegyszerű
dolog személyazonosságot változtatni. Legalábbis papíron. Valójában
hiányzik a régi nevem, de az amúgy is odalett a régi jókedvű, gondtalan,
könnyen barátkozó önmagammal. Az új, csendesebb személyiségemhez
jobban illik a Katherine név. Katie Boydell megszűnt létezni. Rachel és Katie
Boydell, a hírhedt Boydell nővérek nincsenek többé.
− Szia, anya – mondom.
 – Édesem, éppen fel akartalak hívni. A kocsidról beszélgettünk apáddal.
− Jaj, ne!
De igen, ne is ellenkezz, kérlek. Elhatároztuk, hogy veszünk neked egy új
kocsit. Manapság sokkal biztonságosabb autókat gyártanak, van bennük
légzsák, meg minden. Van rá pénzünk, és rossz rágondolni, hogy te azzal az
öreg tragaccsal járkálsz.
− Hát öreg tragacsnak aligha lehet nevezni – tiltakozom. – Még csak
nyolcéves. – Anya régi Volvóját használom, amely, figyelembe véve a
koromat, nagyon is újnak és biztonságosnak tűnik.
Anyám azonban elengedi a füle mellett, amit mondok, és folytatja: –
Találtunk egy szép kis Peugeot-t, amely mindent tud és aranyos, ráadásul,
ami a legfontosabb, minden biztonsági teszten rendkívül jól szerepelt.
Tökéletes lesz neked ott a városban.
Nincs sok értelme a vitának, és nem akarok cirkuszt, nehogy anyám
felizgassa magát. Rachel halála óta örülök, ha legalább ezzel a kedvében
járhatok a szüleimnek. Állandóan a biztonságom miatt aggódnak, minden
emberileg lehetőt megtesznek annak érdekében, hogy életben maradjak, és
nem kerül nagy erőfeszítésembe örülni az igyekezetüknek és jó képet vágni
az ajándékaikhoz, ha ez valamelyest enyhíti a fájdalmukat.
− Ez tényleg nagyszerű, anya – mondom -, köszönöm szépen.
− Mi újság az iskolában? Milyenek a jegyeid? Javítottál?
− Persze – füllentem. – Sokat javítottam.
− Tudod – mondja anya -, tájékozódtam a newcastle-i egyetem orvosi
karával kapcsolatban. Rendkívül korszerű helynek látszik, és állítólag azonos
színvonalon áll a sydney-i orvosi fakultással. Úgy tűnik, manapság ezen az
egyetemen érdemes leginkább orvosnak tanulni. S egy egész sor híres
szakember tanít Newcastle-ban. Szeretném, ha ezt fontolóra vennéd, édesem.
A kedvemért! Velünk lakhatnál itthon, és tudod, ezzel mekkora örömet
szereznél apának. Semmi más dolgod nem volna, mint a tanulmányaidra
koncentrálni: az albérlet, a számlák, az ellátásod nem jelentene problémát.
Sokkal könnyebb lenne minden, ha mi viselhetnénk gondodat.
− Nem is tudom, anya, igazán nem tudom – próbálok szabadkozni. – Egyre
jobban élvezem az angol irodalmat meg a történelmet... a
természettudományok valahogy már nem vonzanak annyira. Tulajdonképpen
még a művészettörténetre is gondoltam. És van még valami, anya! Én tényleg
nagyon jól érzem magam itt, Sydney-ben.
− Hát persze, tudom, hogy jól érzed magad. Vivien lakása igazán tökéletes,
és tudom, hogy ő is nagyon örülne, ha nála maradnál. És egy
művészettörténeti diploma igazán csodálatos volna kezdetnek. De csak
kezdetnek, édesem, az egyetemi tanulmányaid kezdetének! Egyszer csak
vissza kell zökkenned a régi kerékvágásba. Előbb vagy utóbb. Amikor készen
állsz rá.
A régi kerékvágásba. Amikor készen állok rá. Anya többnyire ilyen ködös
kifejezésekkel utal arra, ami Rachellel történt, a veszteségre, amely
bennünket ért, és persze a régi életünkre. Ódzkodik attól, hogy ennél
konkrétabban fogalmazzon.
A régi kerékvágás a tizedik osztályt jelenti, amikor nagyon jól tanultam,
osztályelső voltam, és azt reméltem, hogy az érettségin képes leszek olyan
eredményt produkálni, amivel felvesznek az egyetem orvosi karára. Már
mindent elterveztem: szülészorvos szerettem volna lenni. De amikor Rachelt
megölték, a terveim dugába dőltek, ahogy az egész életem is kisiklott. Még a
sínek is kiszakadtak a helyükből, a pálya elroncsolódott, a régi útirány
nyomtalanul eltűnt. És abban a borzasztó időszakban rájöttem, hogy a
természettudományos tárgyak, a matematika, az egzakt tudományok,
melyeket azelőtt annyira szerettem, a legkisebb mértékben sem segítettek
abban, hogy könnyebben megértsem és feldolgozzam, ami Rachellel történt.
Nem létezik matematikai megoldóképlet az átláthatatlanul kusza érzelmek
kibogozására, melyeket egy gyilkosság hagy maga után: a tudomány
tehetetlen az emberi szív gyötrelmeinek megértésében. Ha vigaszt keresünk,
azt csak az irodalomban, a történelemben, a képzőművészetben és a zenében
találhatunk, amelyet olyan emberek hoztak létre, akik átérzik a szenvedést.
És ma már komolyan kételkedem abban, hogy valaha képes leszek
visszazökkenni a régi kerékvágásba. Más úton járok, lassan kezdenek egyre
határozottabbá válni a lépéseim, és már nem hiszem, hogy képes lennék, vagy
hogy egyáltalán szeretnék letérni róla.
− Majd gondolkodom rajta, anya – mondom kitérően.
− Helyes. Én meg elküldök neked néhány egyetemi eligazítót. – Anya
felnevet, de hallom a hangján, hogy elszorul a torka, hogy ez a beszélgetés
megviseli, és mindjárt elsírja magát. – Egész halommal összegyűjtöttem.
A bal kezemmel megsimogatom a telefonkagylót, mintha ezzel meg
tudnám őt vigasztalni. De hát anya vigasztalhatatlan. Csak átmeneti
fájdalomcsillapításról lehet szó.
− Azt el tudom képzelni – mondom szeretettel -, amilyen alapos vagy.
− Jaj, ne haragudj, hogy ennyit beszéltem – mondja ő, és már újra friss és
fegyelmezett a hangja, sikerül úrrá lennie az érzelmein. – Biztos akarsz
beszélni apáddal is. Most nincs itt, édesem, de megmondom neki, hogy
később hívjon fel.
 – Ma inkább ne – mondom. – Az a helyzet, hogy meghívtam vacsorára az
egyik iskolatársamat. Majd holnap újra telefonálok.
Amikor leteszem a kagylót, kimerültnek érzem magam, az előttem álló
estének minden izgalma elszállt belőlem. Már bánom, hogy felhívtam
anyáékat. Én sem lettem tőle boldogabb, és tudom, hogy anyát is felzaklatta a
beszélgetés. Mostanában ez mindig így van. Állandóan beszél, tervez, tele
van ötletekkel, csupa gyakorlatiasság. Mintha nem tudna nyugton maradni,
engedélyezni magának akár egyetlen percnyi ellazulást. Így küszöböli ki azt,
hogy emlékeznie kelljen, s kénytelen legyen arra gondolni, amit elveszített.
Ezzel persze elejét veszi annak is, hogy a beszélgetőpartnere szóhoz jusson,
és olyasmit mondjon, amit ő nem szívesen hallana; például hogy szóba hozza
Rachelt.
A gyász modern formája, sőt állítólag az egyetlen helyes módja az, ha
beszélünk róla, ha elengedjük magunkat és sírunk, sikoltozunk,
jajveszékelünk. A pszichiáterem szerint ilyenkor beszélnünk kell. És én
megpróbáltam, abban a véget érni nem akaró első évben, miután Rachelt
meggyilkolták, próbáltam beszélni arról, ami történt, próbáltam kifejezni a
bánatomat, megfogalmazni a veszteségünket, beismerni a kétségbeesésemet.
De apa nem volt hajlandó meghallgatni, anya belevágott a szavamba és másra
terelte a beszélgetést, és ha ragaszkodtam hozzá, hogy végigmondjam, amit
akarok, akkor sírva fakadt, és kiment a szobából.
Végül feladtam a dolgot. Úgy éreztem, mintha kínoznám őt, és szinte
megutáltam magamat és a szenvedésemet. Mert azzal, hogy mindenáron
beszélni akartam a történtekről, mintegy kioldozásért rimánkodtam, annak a
bizonyosságára vágytam, hogy anyáék nem gyűlölnek azért, ami történt, s
hogy nem bánják, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki életben maradt. De
hamar rájöttem, hogy lehetetlent kérek. Hát persze, hogy gyűlöltek a
történtekért, gyűlöltek a gyávaságomért, gyűlöltek azért, hogy én
megmenekültem, és élek. Ha valamelyik lányuknak muszáj volt meghalnia,
nekem kellett volna meghalnom. Világos.
Már nem hiszek abban, hogy a gyász kezelésének volnának helyes
módozatai. Aki gyászol, annak egy nagy zsák fájdalmat kell cipelnie a hátán
– állandó és iszonyatos terhet és ha beszél a dologról, az nem veszi le a súlyt
a hátáról, de még csak könnyebbé sem teszi. Rachelt a létező legrémesebb
módon meggyilkolták. Ezt a kegyetlen igazságot szavakkal nem lehet meg
nem történtté tenni. Rachel meghalt. Örökre elment, és soha többé nem
láthatjuk szép arcát, nem hallhatjuk a zongorajátékát. Meghalt.
Föl nem foghatom, miért kellene ezt a tényt örökké csócsálnunk, miért
kellene újra meg újra átvennünk, kutatnunk, boncolgatnunk, vizsgálnunk, míg
csak véres könnyek nem csordulnak a szemünkből, és a szívünk meg nem
hasad a döbbenettől és a szomorúságtól. Az elemző vizsgálódás nem segíthet.
Semmi sem segíthet. Ha anyának meg kell játszania, hogy mindebbe
beletörődött, hogy jól van, ha a gyakorlati teendők és a tárgyilagos hangvételű
társalgás átlátszó függönye mögé kell rejtenie a keserűségét, ám legyen. Ez is
van annyira jó módszer arra, hogy folytatni tudja beszűkült életét, mint bármi
más.
A mutatóujj am hegyét a térdem fölötti kis, kerek sebhelyre illesztem. Ez
az egyetlen tárgyi bizonyítéka annak az éjszakának, amelyen Rachelt
meggyilkolták, az egyetlen sérülés, amelyet elszenvedtem. Tévedés történt,
nem a megfelelő lányt gyilkolták meg Melbourne-ben aznap éjjel. És noha
nem állítom, hogy azt szeretném, bárcsak én haltam volna meg Rachel helyett
– hiszen a mártíromsághoz azért mégsem vagyok elég bátor, mert még
mindig riaszt a halál, és annál kedvesebb az életem -, de annak tökéletesen a
tudatában vagyok, hogy kettőnk közül a jobbik halt meg.

Alice időben érkezik, jókedvű és csinos, tele energiával, s amint belép,

kezdi is véget nem érő szóáradatát, én meg rögtön jobban érzem magamat.
− Istenkém – suttogja, ahogy körülnéz a lakásban. – Ez pazar. A szüleid
ugyancsak nagymenők lehetnek.
− Nem – megrázom a fejemet. – Ez nem a szüleim lakása. A
nagynénémmel, Viviennel élek. Most éppen elutazott a hétvégére északra.
− Ezek szerint csak ketten vagyunk?
Bólintok, mire Alice örömében nagyon ugrik, és ujjongani kezd.
− Ó istenkém, milyen boldog vagyok. Azt hittem, itt lesznek a szüleid is, és
afféle nagyszabású bemutatkozás következik, mondjuk, mintha
összeházasodni készülnénk. De csak ketten vagyunk. Szülők sehol, tiszta a
levegő. Hála az égnek. – Alice lerúgja a lábáról a cipőjét és körbejár a
szobában, szemügyre veszi a tárgyakat, majd kinéz az ablakon.
Már készülök arra, hogy megválaszoljam a kérdést, miért a nagynénémnél
lakom, és miért nem a szüleimnél. A Drummond Középiskola hírnevére
szeretnék hivatkozni, hogy mellette elbújhatnak a newcastle-i iskolák, s ez
tulajdonképpen nem is áll messze a valóságtól. De Alice-t sokkal jobban
érdekli a lakás, mint az, hogy miért lakom benne.
− Milyen jó lehet, ha ilyen gazdag családja van az embernek jegyzi meg,
miközben végigmegy a halion, és bekukucskál a szobákba. – Szoktál itt
bulikat rendezni? – kérdezi. – Lefogadom, hogy nem. Rendezzünk bulit!
Szörnyű jó bulit lehetne itt tartani. Rengeteg embert ismerek, akiket
meghívhatnánk.
− Hú – kiált fel hirtelen. – Nézd, mit találtam – mondja, és Vivien egyik
polcáról levesz egy díszes üveget. – ír whisky. Jaj, de imádom! Kóstoljuk
meg!
− Ez nem az enyém – mondom. – A nagynénémé.
− Sebaj. Majd segítünk a dolgon. A nagynénéd észre sem fogja venni. –
Alice egyenesen kiviszi a palackot a konyhába, poharakat vesz elő, és jócskán
tölt mindkettőnknek.
− Van egy kis kólád? – kérdezi.
− Sajnos nincs – mondom, és megrázom a fejemet.
− Víz is jó lesz. – Alice odamegy a csaphoz, teletölti a poharakat, és az
egyiket odaadja nekem. Iszom belőle egy csöppet. A whiskynek undok szaga
van, és az íze még rosszabb: keserű, száraz és nagyon erős. Előre tudom,
hogy úgysem leszek képes az egészet meginni.
Alkohol nem szerepelt az esti programomban. Eszembe sem jutott.
Viszont az, hogy Alice milyen magától értetődően iszik, ráébreszt, hogy
mennyire el vagyok szakadva a valóságtól. Alice elmúlt tizennyolc, így
törvényesen fogyaszthat alkoholt. Semmi rendkívüli nincs abban, ha inni
akar; teljesen hétköznapi dolog. Nem mindenki retteg úgy a világtól, mint én.
Nem mindenki égette meg magát ennyire fiatalon.
Kivisszük a poharainkat a teraszra, és gyönyörködünk a város
panorámájában. Főleg Alice beszél, én meg beérem azzal, hogy hallgatom, és
élvezem az energiáját, az életkedvét. S közben felidézem magamban, hogy
ilyen volt régen, amikor velem egykorúakkal barátkoztam, és magam elé
képzelem Katie Boydellt, a mostani énem fiatalabb, boldogabb megfelelőjét,
azt a lányt, aki magától értetődőnek találta, hogy az élet ilyen is lehet, szabad,
egyszerű és csupa öröm, sőt, hogy ilyennek kell lennie. És miközben Alice
történetein nevetgélek, hosszú idő óta először úgy érzem, hogy most tényleg
boldog vagyok.
Alice pontosan az a lány, akivel azért szeretnék barátkozni, mert mellette
könnyen feloldódom. Alice jókedvű és egyszerű, és ami a legfontosabb,
szereti élni az életét. A jelennek él, és a múlttal kapcsolatosan meglepően
kevés kíváncsiság van benne, ami nagyon is célszerű.
Miután több pohár whiskyt elfogyasztott – én pedig még mindig az elsőt
szopogatom -, közli, hogy olyan éhes, mint a farkas, ezért bemegyünk a
lakásba. Alice tölt magának még egy pohárral, nekem is kínálja, én pedig
felmutatom a tele poharamat, mire ő elhúzza a száját.
− Neked nem ízlik? – kérdezi.
 − Azt hiszem, nekem elég ennyi – felelem mosolyogva, picit
belekortyolok, és elfojtom a grimaszt, ami kikívánkozik belőlem.
Elmagyarázhatnám neki, hogy nagyon tartok az alkoholtól, merthogy az igen
veszélyes lehet, de ez úgy hangzana a számból, mint egy aggodalmas
szülőnek vagy egy fontoskodó puritánnak az okoskodása. Különben is
ismerem már annyira Alice-t, hogy tudjam, nemigen fog faggatni akkor sem,
ha nem iszom. Nem érdekli. Nem az ő stílusa.
Alice egy pillanatra elgondolkozva rám néz, aztán leteszi az üveget, és
vállat von.
− Több marad nekem – mondja.
Nagy adag curryt szedünk magunknak, és a tányérunkkal leülünk a
konyhaasztalhoz. Alice-nek annyira ízlik az étel, hogy nem győzi dicsérni.
− Fenséges – mondja, és hitetlenkedve csóválja a fejét. – Elképesztő, hogy
milyen jól főzöl. Nyithatnál egy indiai vendéglőt. – Én meg csak nevetek és
szerényen csóválom a fejem, de közben jólesik a dicséret, és mosolyogva
hallgatom Alice-t. A hangulatom nagyon megváltozott: nyoma sincs már
bennem annak a levertségnek, amely a telefonbeszélgetés hatására támadt
bennem. Alice jókedve és energiája ragályos.
− Akkor ez megvolt – mondja Alice, és a villája domborulatával
odakoppint az üres tányérra. – És most mit csinálunk?
− Játszhatnánk társasjátékot – javaslom. – Van itthon Scrabble. Meg
Trivial Pursuit.
− Az nagyon unalmas – mondja Alice, és megrázza a fejét. – Képtelen
vagyok egy másodpercnél tovább a Scrabble-re koncentrálni. Folyton az
iskolára emlékeztet. Mi a helyzet a Pictionaryvel vagy a Charades-zel? Azok
érdekesebbek.
− De több játékossal lehet csak játszani őket.
Alice egy darabig hallgat, gondolkodik, aztán mosolyogva rám néz: –
Ismerek valakit, aki ide tudna jönni, és kicsit feldobná a bulit.
− Tényleg? – kérdezem, mosolyt erőltetve magamra, de valójában csalódott
vagyok. Én egy csendes estét képzeltem el, kettesben Alice-szel. Azt
képzeltem, hogy késő éjszakáig beszélgetünk, közben esetleg felteszünk
valami zenét, és táncolunk egy kicsit. Vagyis egy olyan igazi, barátnős estére
gondoltam, amilyenben az elmúlt két évben egyáltalán nem volt részem. Én
mostanáig nagyon élveztem ezt az estét, és nem hiszem, hogy szükség volna
bárkire, aki feldobná a bulit. Attól tartok, Alice azért akar meghívni még
valakit, mert unalmasnak talál. – Ilyen későn? – kérdezem.
− Kilenc óra van, és szombat este – mondja Alice. – Az éjszakai mulatók
még ki sem nyitottak.
 Vállat vonok. – És ki az illető? – kérdezem.
− Robbie.
− És ki ez a Robbie?
− Egy barátom – közli Alice. – Pincér egy fantasztikus étteremben.
Belevaló alak. Tetszeni fog neked.
Alice előveszi a mobilját, és még mielőtt további kérdéseket tehetnék fel,
már hívja is Robbie-t. Hallgatom, ahogy meghívja a srácot – mélyen búgó,
bizalmas, incselkedő hangon -, és eltűnődöm, hogy vajon előfordulhat-e vele,
hogy elfogódottan vagy bizonytalanul szólal meg. Nehéz lenne elképzelni,
hogy Alice bármilyen helyzetben bizonytalan.
− Mindjárt itt lesz – közli hirtelen, aztán feláll, és elégedetten meglapogatja
a hasát. – Ez remek ötlet volt, Katie. Pompás vacsora, jó társaság, és további
vidám kilátások.
− Katherine – javítom ki. – Katherine a nevem. Nem Katie.
Alice oldalra billenti a fejét, és tűnődve néz rám. – Pedig teljesen úgy
nézel ki, mint egy Katie – mondja. – Komolyan. Nem voltál te mindig
Katherine, igaz? Fiatalabb korodban biztosan nem. Nem is illene ez a
komoly, érett név egy kislányhoz. A Katie sokkal aranyosabb. Vicces. Az
illik hozzád.
− Nem – mondom makacsul. – A nevem Katherine. Katherine, és kész. –
Könnyed, barátságos hangon igyekszem mondani mindezt, de valahogy
nagyon nyomatékosra sikerül, túlreagálom a dolgot. Fontoskodónak érzem
magam. Azelőtt mindegy volt, minek szólítanak, Kat, Katie, Kathy, Kate –
egyre ment, de ma már nem tudom elviselni a nevem egyetlen kicsinyített
változatát sem. A gondtalan kislány a múlté. Jelenleg Katherine Patterson
vagyok, és ebből nem engedek.
Alice szemöldöke kissé megemelkedik, szinte hideg tekintettel néz rám, de
a következő pillanatban megváltozik az arckifejezése, vállat von, és
beleegyezőleg bólint: – Helyes. A Katherine egyébként is sokkal előkelőbb.
Lásd Katherine Hepburn. És a hosszabb név jobban illik a
titokzatosságodhoz.
− A titokzatosságomhoz? – robban ki belőlem, és örülök, hogy a nevetéssel
élét vehetem ennek a kellemetlen szóváltásnak. – A titokzatosságomhoz, ami
nem létezik.
− Már hogyne létezne – mondja Alice, és előrehajol. – Az iskolában
mindenki rólad beszél. Hogy milyen szép vagy és rendezett. Milyen csöndes
vagy, magadnak való és zárkózott, de nem úgy, mintha félszeg volnál vagy
félénk, vagy bármi ilyesmi. Nem. Úgy tűnik, a te választásod, hogy nem
vegyülsz el a többiekkel. Mintha, nem is tudom, volna egy nagy, sötét titkod,
és azért nem barátkozol senkivel, nehogy kitudódjon. Mindenkit kíváncsivá
teszel, sőt, megfélemlítesz. Van, aki azt mondja rólad, hogy egyszerűen sznob
vagy.
− Sznob? Tényleg? Hát nagyon tévednek – mondom. – Nem vagyok sznob.
– Felállok, hogy leszedjem az asztalt, és kerülöm Alice tekintetét. Kezd kínos
lenni számomra a beszélgetés. Túlságosan közel jár az igazsághoz.
Csakugyan van titkolni– valóm. Ahogy Alice fogalmaz, van egy nagy, sötét
titkom. És bár sznob nem vagyok, való igaz, hogy a titkom miatt nem akarok
a társaimmal elvegyülni, és nem barátkozom senkivel. És az iskolában
tényleg pletykálnak rólam, találgatásokba bocsátkoznak. Nem sikerült olyan
észrevétlennek maradnom, amilyennek szerettem volna.
− Alice azonban elneveti magát. – Hé – mondja -, ne kapd föl a vizet! Csak
hülyéskedtem. Nagyon menő, ha valaki ilyen titokzatos. Nekem tetszik.
Hűvösen előkelő vagy. És ez nagyon-nagyon menő. Nyilván csak irigy
vagyok rád. Ha ebben legalább egy kicsit hasonlítanék rád – mondja, aztán
keresztbe fonja a mellén a karját, és lehunyja a szemét: – Titokzatos hölgy,
tragikus múlttal.
Megrökönyödöm azon, hogy Alice milyen közel jár az igazsághoz.
Kényelmetlen helyzetbe kerültem, és védtelennek érzem magam. Le kell
gyűrnöm a késztetést, hogy elszaladjak, és elbújjak valahová. Meg akarom
őrizni a titkomat. Félek, hogy Alice nem tágít ettől a témától, és addig fog
kérdezősködni, amíg ki nem derít mindent. De nem így történik. Vállat von,
körülnéz a konyhában, és megcsóválja a fejét.
– Atyaég! Ez a lakás lenyűgöző. Okvetlenül rendeznünk kell egy nagy
bulit. – Feláll, és kiveszi a kezemből a tányérokat. – Te főztél, én meg
elmosogatok. Ülj csak le, és – a poharamra pillantva újra megcsóválja a fejét
– igyál még egy parányit a whiskydből.
Már volt alkalmam rájönni, hogy Alice szeret a figyelem középpontjában
állni. Vagyis nem tart nála sokáig, hogy másvalakiről beszéljen. Arra is
rájöttem, hogy szereti provokálni az embereket. Kissé felhúzza őket, tesz
néhány enyhén sértő megjegyzést, aztán visszatáncol attól, amit mondott, és
máris olyan kedvesen és hízelgően viselkedik, hogy képtelenség haragudni rá.
Ez a felfedezés nem okoz számomra csalódást, ellenkezőleg. Örülök, hogy
kiderült róla, mégsem olyan tökéletes, amilyennek első pillantásra látszik.
Magammal egyáltalán nem vagyok elégedett, így direkt jól jön, hogy a
barátnőm sem kifogástalan.
Alice-nek nem sikerül befejeznie a mosogatást. Belekezd, megtölti a
mosogatót habzó, forró vízzel, közben beszél, visszajön az asztalhoz, hogy
nyomatékosabbá tegyen egy csattanót, közben megfeledkezik a vízről. Aztán
kopognak a bejárati ajtón.
– Ez Robbie lesz – mondja Alice, és boldogan összecsapja a kezét. Aztán
sarkon fordul, és a halion át gyorsan kimegy ajtót nyitni. Hallom, hogy
üdvözli az érkezőt, kuncog, és izgatottan mond valamit. És hallom, ahogy a
srác mély férfihangon válaszol. Aztán a hang gazdája belép a konyhába.
Magas, szőke srác, rendkívül jóképű, az a kívül-belül csupa egészség típus.
Rám mosolyog és kezet nyújt.
− Helló, Katherine. Robbie vagyok.
− Helló.
A kézfogása erős, meleg és száraz. Szélesen mosolyog, és ezt a szép, nyílt
mosolyt látva olyan enyhe, ám félreismerhetetetlen vonzalmat érzek iránta,
amilyet már nagyon régóta nem tapasztaltam. Ez a srác gyönyörű, gondolom
magamban, és érzem, hogy elpirulok. Pislogva odafordulok a mosogatóhoz,
és rakosgatni kezdem a tányérokat.
− Befejezem a mosogatást – mondom egy perc az egész.
− Jaj, ne! – Alice a vállamnál fogva gyengéden elrángat a mosogatótól. –
Azt én majd később elintézem. Becsszó. Most ne dolgozzunk!
Rengeteg curry megmaradt, és Alice biztatja Robbie-t, hogy egyen.
− Megengeded? – kérdezi mentegetőzve Robbie, miközben Alice hatalmas
adagot szed neki egy tányérra.
− Persze. De még mennyire! – felelem. Túl sokat főztem, tíz embernek is
elég lenne.
− Alice megkérdezi Robbie-t, hogy nem kér-e valami keményebbet inni, de
Robbie megrázza a fejét, a másnapi futballedzésére hivatkozik, és tölt
magának egy pohár vizet. Közben nézi, ahogy Alice whiskyzik.
− Nem lesz az egy kicsit erős? – kérdezi.
− Dehogynem – mondja Alice kacsintva. – Erősét az erősnek.
Kivonulunk a teraszra, és Robbie lelkesen tömi magába a curryt. Eleinte
érzek vele kapcsolatosan némi féltékenységet, sőt, enyhe bosszúságot is
amiatt, hogy egyáltalán itt van, de annyira jó fej, úgy dicséri a currymet, és
olyan mulatságos a szövege, hogy hamar megbékélek vele. Robbie húszéves,
pincér egy belvárosi étteremben, és miközben nagyszerű paródiát rögtönöz a
csodabogarakról, akiket kiszolgál, hangosan nevetek.
Amikor hűvösebbre fordul az idő, bemegyünk a nappaliba, és leülünk a
padlóra. Alice-en lassan meglátszik a rengeteg magába döntött whisky.
Kipirult az arca, és véreres a szeme. Érezhetően vontatottabb a beszéde,
nagyon hangos, és állandóan félbeszakítja Robbie történeteit, azzal, hogy ezt
ő jobban el tudja mondani. Robbie azonban nem sértődik meg, elnézően
mosolyog, és hagyja beszélni.
Ez a srác szereti Alice-t, állapítom meg magamban. Az alapján, ahogy
ránéz, vagy hogy azonnal ugrik egy telefonhívására szombat este. Teljesen
odavan érte.
Alice föláll, és odamegy a polchoz, hogy megtekintse Vivien CD-
gyűjteményét. Nagyokat nevet Vivien zenei ízlésén.
− Te jó ég! – szörnyülködik Alice. – El kellett volna hoznom az iPodomat.
Ez itt csupa régi vacak a nyolcvanas évekből. – De végül is kiválaszt egy
Prince-albumot, és fölteszi a CD-t a lemezjátszóra.
− A mamám imádja ezt a számot – mondja. – Mindig táncol rá, amikor
hallja. Látnod kellene őt táncolni, Katherine. Egyszerűen hihetetlen. Olyan,
mint egy filmsztár. – Felhangosítja a zenét, és érzékien ringatni kezdi a
csípőjét.
Alice lehunyt szemmel, mosolyogva táncol, én pedig eltűnődöm az
érzelmei váratlan megnyilvánulásain. Azon, hogy most mekkora szeretettel és
csodálattal beszél az anyjáról. Azelőtt, ha néhányszor megemlítette a szüleit,
annak mindig elítélő, kritikus éle volt. Úgy éreztem, szinte gyűlöli őket.
Robbie-val csak ülünk, és nézzük. Jól csinálja, lazán, de érzékien táncol,
Robbie meg csak bámulja, és mosolyog. Szemlátomást teljesen bele van
zúgva, én meg arra gondolok, milyen jó lenne, ha engem is így szeretne
valaki, hogy milyen izgalmas lenne, ha valaki tisztán romantikus alapon
érdekelt lenne abban, hogy rám figyeljen. És először Rachel halála óta – és
Will óta – veszem a bátorságot, és elképzelem, hogy egyszer majd én is
találok magamnak egy olyan fiút, mint Robbie, egy olyan srácot, akit
szerethetek. Valakit, aki gyönyörű, és kedves, és okos. Valakit, aki
viszontszeret, nem törődve azzal, hogy ki vagyok és mit tettem.
Miután az első szám véget ér, egy gyorsabb ritmusú következik, Robbie
pedig felugrik, a kezemért nyúl, és felállít engem is. Hármasban táncolunk,
egymáshoz lazán, könnyedén kapcsolódva. Aztán fogy a távolság, a testünk
érintkezik, a csípőnk meg a combunk puhán össze-összeütközik, a karunk is
megtalálja, amire ráfonódhat. Robbie megöleli Alice-t, magához szorítja és
megcsókolja. Nézem őket. Mindketten gyönyörűek, és tökéletesen
összeillenek. Alice észreveszi, hogy figyelem, és Robbie fülébe súg valamit.
Erre Robbie elengedi Alice-t, átkarol engem, szorosan magához húz, az
arcomat a két kezébe fogja, lehajol hozzám, és szájon csókol. Teljesen
ártatlan ez a csók, szinte testvéri, mégis nagyon izgató. Alice mosolyog,
megbökdös, kuncog. Aztán hármasban összeölelkezünk, nagyot nevetünk, és
én szinte önkívületben vagyok a boldogságtól. Érzem, hogy szeretnek. Érzem,
hogy vonzó vagyok. Érzem, hogy fiatal vagyok.
És amikor megszólal a fejemben a kis hang, és figyelmeztet, hogy én nem
érdemlem meg ezt a boldogságot, és én sem élvezhetem azt, amit Rachel nem
élvezhet, akkor elhatározom, hogy nem hallgatok rá. Elhatározom, hogy
legalább egyetlen éjszakára nem veszek tudomást arról a belső hangról, amely
mindent helytelenít, amit én szeretnék. Ma éjszaka meggondolatlan leszek és
féktelen. Ma éjszaka Katie Boydell vagyok. Csak egyetlen éjszakára. Fiatal
vagyok, boldog vagyok és zabolátlan. Katie vagyok. Erre az egy éjszakára
menesztem Katherine-t, és Katie leszek. Önmagam.
Így aztán táncolunk, egyik lemezre a másik után, nevetgélünk, össze-
összeölelkezünk, az arcunk fénylik a verejtéktől, s amikor megszomjazunk,
kimegyünk a konyhába vizet inni. Aztán véget vetünk a táncnak, a heverőről
leszedjük a párnákat, takarókat, fekhelyet rögtönzünk belőlük a földön, és
leroskadunk. Aztán csak beszélgetünk, és van már hajnali három is, amikor
kimerülten elalszunk. Mély és súlyos álom borul ránk, ahogy ott fekszünk
izzadtan mind a hárman egy kupacban, végtagok összevisszaságában, arccal a
földnek.
Amikor felébredek, látom, hogy Alice ott fekszik mellettem
összekucorodva, s a kezét ökölbe szorítva az arca elé tartja. Ügy néz ki, mint
egy verekedésre kész, alvó angyal, egy furcsán ártatlan külsejű bokszoló.
Szaporán, aprókat lélegzik, s hallom a szuszogását, ahogy az orrán át behatol,
majd kiáramlik a levegő. A szempillája remeg, és látom, ahogy a szemhéja
alatt forog a szemgolyója. Álmodik.
Olyan óvatosan szabadítom ki magamat, ahogyan csak tudom. Még az
előző napi ruhám van rajtam, szoknya meg póló. Bemegyek a fürdőszobába,
levetkőzöm, és beállok a zuhany alá.
Csukva a szemem, éppen a sampont öblítem ki a hajamból, miikor
meghallom Robbie hangját:
− Jó reggelt! – Összerezzenek és sikkantok egyet, s a kezemet ösztönösen
magam elé emelem.
Kinézek a függöny mögül.
− Bocsánat – mondja mosolyogva Robbie, ahogy ott áll a mosdónak
támaszkodva. Törülközőt tekert a csípője köré, a melle mezítelen, és attól
eltekintve, hogy a szeme enyhén véreres, hihetetlenül jól néz ki. –
Beugorhatnék a zuhany alá? – kérdezi.
− Persze – bólintok, és eligazítom a függönyt. – Csak egy perc, és kész
vagyok.
 De Robbie elhúzza a függönyt, és belép a zuhanyzófülkébe. Ugyan –
mondja -, menj egy kicsit odébb. Én egykettőre végzek, és már itt sem
vagyok.
Nekilát, zavartalanul beszappanozza magát, a lábát, a péniszét, a hátsó
felét, a hóna alját. S a meztelen jelenléte a közvetlen közelemben egyáltalán
nem erotikus hatású, hanem baráti, testvéries, s ettől teljesen megnyugszom.
Még a keresztbe rakott karomat is leeresztem.
Robbie leöblíti magát, aztán megkönnyebbülten felsóhajt.
– Ez jólesett.
Újra elmosolyodik, lehajol hozzám, egy futó csókot helyez el az arcomon,
aztán kilép a zuhanyozóból. Nézem, ahogy a tenyerével lesöpri magáról a
vizet, és úgy, nedvesen belelép a farmerjába, és kimegy a fürdőszobából.
Én is befejezem a zuhanyozást, felöltözöm, és kimegyek a konyhába.
Robbie közben elmosogatja az előző este ott felejtett edényeket, amit
eredetileg Alice szeretett volna megcsinálni.
− Köszönöm, Robbie – mondom. – Igazán nem kellett volna. Még nem is
reggeliztél.
− Robbie vállat von. – Feltettem a teavizet. Te is iszol?
− De még mennyire! Csak én inkább magam csinálom meg, mert szeretem
megadni a módját. Tudod, plusz egy kanál tealevél a kannának, meg a többi.
Mindenki hülyének néz a sok faxnimért, úgyhogy az a legegyszerűbb, ha szép
csendben elkészítem magamnak.
− Tiszta sor, én semmiképp nem szólnék ebbe bele. Én is jobb szeretem a
tealevelet, mint a filtert. Úgy sokkal gazdagabb az íze. Anyám is csak igazi
teát ivott.
− Ivott? – kérdezek rá a múlt időre.
− Igen. Mielőtt meghalt.
− Meghalt? Nagyon sajnálom, Robbie. Ez nagyon szomorú. Mikor? –
kérdezem.
− Robbie keze még mindig a mosogatóvízben van, s a fiú meredten nézi.
Most felpillant, a szeme könnyes. – Most volt egy éve – mondja.
− Jaj istenem, te szegény! – mondom. – Ilyenkor a legrosszabb. Gondolom,
csak most jössz rá igazán, hogy nincs többé. Nyilván nagyon hiányzik.
− Hát igen – mondja Robbie, és újra a vízben ázó kezére mered.
Itt akár abba is hagyhatnám, másra terelhetném a szót, s találhatnék valami
vidámabb, kevésbé veszélyes témát, de még emlékszem arra, milyen volt,
mikor Rachel halála után ezt tették az emberek, és kifejezetten bizarrnak tűnt,
hogy ennyire könnyedén kezelik a halál témáját, s hogy lazán átlépnek rajta
és letudják, mintha az időjárásról folytatott társalgásnál nem volna nagyobb
jelentősége. Persze tudom én, hogy az emberek egyszerűen nem tudták, hogy
mit mondjanak, és valószínűleg úgy gondolták, hogy számomra még nagyon
fájdalmas, ha beszélnem kell róla, és különben sem szerettek volna
kíváncsiskodni. Rachel halála borzalmas volt ós megdöbbentő, annyira, hogy
erről beszélni sokak számára ízléstelen és morbid lett volna. Ugyanakkor az is
bántotta az embert, ha minden alkalommal csak úgy átsiklottak fölötte.
Így hát nem váltottam témát. – És az édesapád? Ő hogy van?
− Jól, amennyire tudom. De ebben nem vagyok biztos. Mert persze nem
tehetem fel neki egyenesen ezt a kérdést.
− Miért nem?
− Mert mi van akkor, ha nincs jól? Mi van akkor? Mit tudok tenni?
Annyi eszem van, hogy kerülöm az üres közhelyeket. Nem válaszolom azt,
hogy mindenképpen kommunikálnia kéne, igyekeznie szót érteni az apjával,
nem hivatkozom arra a hazugságra, hogy a szavaknak gyógyító erejük van,
mert tudom, hogy nincs, s hogy nem érnek semmit. A szenvedéssel, a
fájdalommal szemben a szavak csak szavak, jelek értelmetlenül hangzó
kombinációi.
− Semmit – felelem. – Semmit sem tudsz tenni. Ez az igazság.
− Na ugye. Azt kell mondanom neki, hogy én jól vagyok, ő meg csak azt
mondhatja nekem, hogy ő is jól van. És ez egy parányit javít a dolgokon, mert
így, hogy neked is megvan a magad baja, legalább a másik szerencsétlennek a
problémájával nem kell foglalkoznod.
− Igen – mondom, és bólogatok. – Mindenki a maga módján kezeli a
bánatát. Amely idővel valószínűleg valamelyest enyhül. Már nem ez jár a
fejünkben a nap minden órájában.
− Így van – mondja Robbie. Hallgatunk egy sort. Várok, megadom neki a
választás lehetőségét, akar-e még beszélni erről, vagy témát vált. Szívesen
folytatja, úgy látszik, még sok mondanivalója van. – Éppen el akartam
költözni otthonról, amikor anya komolyan megbetegedett, úgyhogy
maradtam, mert kéznél akartam lenni, hogy segítsek, meg szerettem volna
minél több időt együtt tölteni vele, mert akkor már világos volt, hogy nincs
mentség, mindenképpen elmegy, csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor. De
hát ennek már két éve, és én még mindig otthon lakom. Húszéves vagyok, és
még mindig az öregemmel élek otthon, mert sajnálom, és nem merem
egyedül hagyni. És az a bajom az egésszel, hogy tulajdonképpen nem tudom,
neki tényleg megfelel-e ez a helyzet. Mert az is lehet, hogy már alig várja,
hogy elhurcolkodjam, ő végre egyedül maradjon, és a maga életét élhesse.
Lehet, hogy azt képzeli, nekem van szükségem az ő társaságára. Tiszta
zűrzavar az egész.
 − Ezek szerint édesapád elég rossz állapotban van?
− Általában rendben van. Vagy legalábbis úgy viselkedik, mintha rendben
volna. Jó erőben van, végzi a dolgát, gondja van rá, hogy a ház tisztán
ragyogjon, meg bőven legyen ennivaló, effélék. Aztán rendszeresen járnak
hozzá a barátai, söröznek, pizzát hozatnak, és nagyon vidáman eltöltik az
időt. Mintha mit sem változtatna az életen, hogy nincs asszony a háznál. De
aztán a múltkor egy este be akartam menni hozzá a szobájába, hogy mondjak
neki valamit, és egy pillanatra, nem is tudom miért, megtorpantam az ajtaja
előtt. És akkor hallottam, hogy sír. De valóban sírt, hangosan, hüppögve sírt.
Hát az rettenetes volt. Mert hát azt tudtam, hogy tényleg szerette anyát, meg
minden, és tudtam, hogy hiányzik neki, de ezt el sem tudtam volna képzelni...
Olyan tehetetlenül sírt, mint egy gyerek. Mint aki képtelen uralkodni magán.
Vagyis kiderült, hogy ezek a pizzás vacsorák, a sörözések meg a jókedv egy
nagy túró. Merő színlelés, az én érdekemben. Sejtelmem sem volt róla, hogy
mit csináljak, csak álltam ott az ajtó előtt egy ideig, és vártam, hogy végre
abbahagyja, és befogja a száját. Fura helyzet volt. Az egészben az volt a
legrosszabb, hogy semmi együttérzés nem volt bennem iránta, sőt,
kifejezetten gyűlöltem, amiért hallanom kellett a sírását, gyűlöltem, amiért
nem képes fenntartani a látszatot, hogy igenis jól van.
− Megértelek – mondom, és dőlni kezdenek belőlem a szavak, s fel sem
fogom, hogy miközben beszélek, mit árulok el magamról. – Az ember egyből
felnőtt lesz, ha ilyen helyzetben látja a szüleit. Hirtelen rá kell jönnie, hogy a
világ egy nagy, félelmetes hely, amely fölött a felnőtteknek nincs uralmuk. És
ha a felnőttek nem tudják irányítani a dolgokat, ha őrajtuk is ilyen sebeket
lehet ütni, akkor miben reménykedhet egy gyerek?
− Pontosan – mondja Robbie, aztán rám néz, és a tekintete csupa riadalom.
– A fenébe. Csak nem halt meg neked is a mamád?
− Jaj, dehogy – mondom nevetve, mintha még a gondolata is képtelenség
volna annak, hogy közvetlen kapcsolatom legyen a halállal. – A mamám él és
virul. Csak sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon. Meg apámnak van
néhány könyve a gyászról, arról, hogy különböző családok hogy birkóznak
meg ezzel a problémával, és elolvastam egyiket-másikat. Amilyen bolondos
könyvmoly vagyok.
− Pedig nagyon érdekes, amit mondtál. A legtöbben kiborulnak, ha szóba
hozom, hogy meghalt az anyám. Mások meg zavarba jönnek, nem tudják, mit
mondjanak, és másra terelik a szót. Veled beszélgetni viszont jobb, mint ha a
pszichológusommal beszélgetnék a tanácsadáson. Ez a pszichológus egy
unalmas nőszemély, aki állandóan ugyanazt a szöveget ismételgeti, és csak
azért járok hozzá, mert apám meg van győződve arról, hogy szükségem van
rá. Ez a nő csak arra képes, hogy minden alkalommal megkérdezze, hogy mit
érzek, és hogy mit érzek azzal kapcsolatban, amit érzek. Aztán meg biztosít
arról, hogy amit érzek, az tökéletesen helyénvaló, miközben nekem állandóan
az a gyanúm, hogy igyekeznem kellene gyökeresen mást érezni.
Időpocsékolás az egész. Tökéletes baromság. Semmivel nem leszek tőle
okosabb, ennyi erővel egy tekercs klozetpapírral is beszélgethetnék.
Már éppen belekezdenék abba, hogy én is kétlem, hogy sok értelme volna
a gyászügyi tanácsadásnak; alapvetően kételkedem abban az feltételezésben,
hogy a gyász feldolgozásának vannak jobb, hatásosabb módjai; kételkedem
abban az embertelen elképzelésben, hogy egy hozzátartozó borzalmas, korai
halálán egykönnyen túl tudja tenni magát az ember. Már éppen belekezdenék,
amikor Alice kiszól a másik szobából.
– Jó reggelt – mondja. A hangja mély és reszelős az éjszakázástól. –
Emberek! Hol vagytok? Én itt teljesen egyedül vagyok.
Robbie-val összemosolygunk, vállat vonunk, és ezzel véget ér a
beszélgetés. Tálcára tesszük a teáskannát, a csészéket, a tejet, a cukrot, és
bevisszük a nappaliba Alice-hez.

A szokásosnál korábban megyek Sarah-ért az óvodába. Figyelem az

ablakon keresztül, még mielőtt észrevenne, és örömmel látom, hogy teljesen
rendben van, tökéletesen elégedett. A gyurmázásba teljesen belefeledkezik,
visszataszító tarkaságba gyúr és gyömöszöl különböző színeket. Magányos
kislány, nehezen barátkozik – éppen úgy, mint egykor Rachel -, és egyrészt
örülök, hogy óvatos és természeténél fogva bizalmatlan az idegenekkel,
másrészt aggódom, hogy ez később majd megnehezíti számára a
kapcsolatteremtést. Végül is nemsokára iskolába kell mennie, és ott kénytelen
lesz elvegyülni a többiekkel, akár akarja, akár nem.
Furcsa, de Rachel félénkségét soha nem tartottam hátránynak. Sőt,
kifejezetten pozitív, szeretetre méltó vonásként értékeltem. De ami a
kislányomat illeti, azt szeretném, ha tökéletes lenne. Azt akarom, hogy
mindenki szeresse. Azt akarom, hogy boldog gyerek legyen, és számára
minden könnyen és simán menjen, már amennyire ez lehetséges.
Az ismerősök túlzásnak tartják, hogy annyira óvom Sarah-t. Hogy a széltől
is védem. Azt mondják, több döntési lehetőséget kellene adnom neki, és rá
kellene bíznom, hogy miként igazodik el a világban. De szerintem ebben a
kérdésben nincs olyan, hogy túlzás, nincs olyan, hogy túlságosan vigyázunk
valakire, akit szeretünk. A legszívesebben jól megráznám azokat, akik ilyen
könnyedén veszik ezt a dolgot, és a fülükbe ordítanám, hogy hülyék vagytok,
ha nem veszitek észre, hogy mindenfelől veszély leselkedik ránk. Azt
képzelitek, hogy biztonságban vagytok, hogy az emberek kedvesek és
szavahihetők? Hát nyissátok ki a szemeteket, és nézzetek körül! De persze
hiába ordítanék, csak azt hinnék, hogy megőrültem. Az emberek naivak,
tudatlanok, és fogalmuk sincs arról, hogy a világ tele van rossz szándékú
alakokkal, akik ártani akarnak. És csak bámulok, hogy a normális emberek
mennyire vakok erre.
Nehéz, dolog anyának lenni: szinte lehetetlen egymásnak ellentmondó
feladatainak eleget tenni. Egyfelől azt szeretném, hogy Sarah a társaival
barátkozzon, nevetgéljen és jókedvű legyen. Nem akarom, hogy megismerje
azt a bénító félelmet, amelyet mindennap megélek. Másfelől fontosnak
tartom, hogy legyen óvatos. Hogy nyitott szemmel járjon ebben a
veszélyekkel teli világban.
Belépek a játszószobába, megállok Sarah mögött, és várom, hogy
megérezze a jelenlétemet, és megforduljon. Szeretem azt a pillanatot, amikor
meglát, elönti az arcát az elragadtatás, s azonnal elfeledkezve arról, amit
éppen csinál, a karomba repül. Én meg leguggolok, átölelem, magamhoz
szorítom. Hetente csak kétszer jön óvodába, szerdán és pénteken, de ezek
fájdalmasan hosszú, unalmas délutánok számomra. Nagy megkönnyebbülés,
amikor pénteken érte mehetek, örülök, hogy vége a hétnek, és négy egymást
követő napon együtt lehetünk, míg majd újra el kell hoznom.
Tulajdonképpen egyáltalán nem volna muszáj neki óvodába járnia, csak
azért írattam be, mert tudom, hogy szüksége van a gyerekek társaságára. Én
nem dolgozom, mert nem tudnék egy héten ötször egész napra elszakadni
tőle. Otthon lakunk, a szüleim házában, egy különálló kis lakásban a
földszinten. Gyönyörű, napfényes lakásunk van. Mielőtt beköltöztünk, anyáék
új padlószőnyeget rakattak le, és barátságos sárgára festették a falakat. Új,
modern beépített konyhát is kaptunk, csupa fehér meg sárga színekkel; a
nappaliba nyílik, ami tele van könyvekkel, játékokkal, és egy kényelmes
kanapé meg egy tévékészülék is van benne. Tolóajtók nyílnak a téglaborítású
udvarra, ahol apa homokozót épített, és ahol Sarah nyugodtan körözhet a
triciklijén, állandóan a szemem előtt, biztonságban. Két külön hálószobánk
van, bár Sarah éjszaka többnyire beoson hozzám, hogy velem aludjon. És van
még egy kicsiny fürdőszobánk is, káddal, zuhanyozó nélkül.
Ezúttal korán jöttem érte, mert mára egy fontos kirándulást terveztünk.
Ilyenkor elviszem őt Jindabyne-ba, hogy megnézzük a havat, és már alig
várom, hogy lássam Sarah elragadtatását, amikor megpillantja. Már itt a
tavasz, a nagy hó ilyenkorra jórészt elolvadt, és vége a téli turistarohamnak is.
Mi persze nem síelni megyünk. Én elég rosszul síelek, és nem vágyom rá,
hogy Sarah síelni tanuljon, legalábbis egyelőre semmiképp. Viszont
építhetünk hóembert, hógolyózhatunk, talán még ródlizhatunk is. Forró
csokoládét ihatunk a kandallótűz mellett, élvezhetjük a hideget, ráadásul azt
is kiélvezhetjük, hogy egy kicsit kettesben lehetünk, távol a szüleimtől.
− Anyu – kiáltja Sarah, amikor meglát. Feláll, mozdulatával felborítja a
széket, odarohan hozzám, és a nyakamba kapaszkodik. – Felkészültél az
utazásra?
− Én igen – mondom -, hát te?
− Az én holmimat is becsomagoltad?
− Be bizony.
− A Sally mackómat is?
− Hát persze.
− De mi lesz a mamával meg a papával? – Sarah tudja, hogy mennyire
fontos a szüleimnek, és elszomorít, hogy négyéves létére máris aggódik
másokért.
− Ők is jól fognak szórakozni holnap. Vacsoravendégeik lesznek.
− Tényleg? – kérdezi, és felderül az arca. – És izgatottan várják?
− De még mennyire! – mondom. – Legalább annyira izgatottak, mint mi.
Lehajolok érte, felnyalábolom a kis hátizsákjával együtt, elbúcsúzom az
óvó nénitől, és kimegyünk a kocsihoz. Gond nélkül, gyorsan kijutunk
Sydney-ből, jócskán megelőzve a péntek esti csúcsforgalmat. Sarah csöndben
van, kényelmesen elterpeszkedik a gyerekülésben, szopja az ujját, és
átszellemülten néz kifelé az ablakon. Mindig így viselkedik a kocsiban.
Kisbaba korában az autózás volt a leghatékonyabb módja annak, hogy
elaltassuk, vagy ha sírt, megnyugodjon.
A nyílt országúton óvatosan vezetek, igyekszem akkora távolságot tartani
a többi kocsitól, amekkorát csak lehet, s nem felejtem el apám intelmeit,
melyeket a defenzív vezetéssel kapcsolatosan osztott meg velem. Apa erről a
kirándulásról is le akart beszélni. Borzalmas lesz az országúton, mondta, most
mind ott lesznek a legveszélyesebb útonállók, a hétvégi autós mazsolák, de a
mániákus száguldozok is, te pedig nem vagy hozzászokva, hogy ilyen
körülmények között vezess. Apa tárgyilagosan érvel, de látom, hogy nedves a
szeme, és a keze reszket.
Megértem a rettegését. Naponta halnak meg emberek az országutakon.
Elég egyetlen kis hiba, rosszul megítélt távolság, apró figyelmetlenség, és
áldozatul esünk az utakat ellepő kamionoknak. Egyetlen pillanat két újabb
életet kiolthat. Végleg megsemmisülne egy már amúgy is csonka család.
Anyáék életének nem volna tovább értelme. Azt már nem tudnák elviselni,
hogy még egy gyermeküket és az egyetlen unokájukat is elveszítsék. És ha
valaki, hát ők tudják, hogy a legelképzelhetetlenebb is megtörténhet. Tudják,
hogy amitől retteg az ember, az valóra válhat, és ami valóra válhat, az valóra
is válik.
Tehát a szüleimre is gondolok, amikor a tekintetemet az útra szegezem,
határozottan a kormányba kapaszkodom, és csakis a vezetésen jár az eszem.
És számomra az apám félelme a mértéke annak, hogy mennyire taposok bele
a gázba.

− Jaj, csak nehogy Coffs Harbourba menjünk! Oda semmiképp – mondja

Alice, és ingatja a fejét. – Az egy szörnyű hely, tele kövér emberekkel. És ott
nem találunk egyetlen jó vendéglőt sem.
Tele van kövér emberekkel? – visszhangozza Robbie fejcsóválva. – Alice,
hogy te milyen tenyérbemászó kis sznob tudsz lenni néha.
– Pedig úgy van, ahogy mondom. Coff egy vacak porfészek. Egyébként
sem tengerparti üdülésre való. Közvetlenül a tengerparton az égvilágon
semmi érdekeset nem találunk Coffs Harbourban. A tengerpart és a házak
között megy a vonat, a vasútvonal kettévágja az egészet. Szar hely, nekem
elhihetitek. A szüleim imádtak ott nyaralni. És ennél rosszabbat elképzelni
sem lehet Coffs Harbourről.
Alice semmi lényegeset nem mesélt nekem a szüleiről, és nem tudom
pontosan, hogy milyen kapcsolat lehet közöttük. Néha úgy látszik, hogy
gyűlöli őket, gúnyolódik a szegénységükön, a rossz ízlésükön, a
tanulatlanságukon. Én egészen megbotránkozom ezen, nem tudom felfogni,
hogy lehet ilyen szívtelen azokkal szemben, akiknek vér a véréből, akik
fölnevelték, és akik bizonyára szeretik őt. Néha meg csupa szeretet és
csodálat, amikor az anyjáról beszél. Az jár az fejemben, hogy egyszer
kikérdezem erről. Sőt remélem, egyszer majd megismerhetem a szüleit. Egy
tengerparti hétvégét szeretnénk összehozni hármasban. Alig várom már a
gyönyörű víkendet, a sok úszást, a jóízű lakomákat meg a vidám
beszélgetéseket. De nehezen tudjuk eldönteni, hogy hova menjünk, mert
nincs sok pénzünk, Alice meg nagyon válogatós. Van egy kis bűntudatom,
mert a szüleimnek van egy házuk a hegyekben, ahová néha elmennek a
hétvégére. Gyönyörű, egyterű modern ház, elsőrangú faanyagból és
krómacélból, csodaszép kilátással a környékre. Apám tervezte, és beleadott
mindent, amit fontosnak tart egy ház megépítésénél: kényelmet és stílust,
tiszta, egyenes vonalakat, de főként légiességet és rengeteg fényt. Odakint
van egy úszómedence meg egy teniszpálya is, úgyhogy van lehetőség a
testmozgásra is. Négyhektárnyi terület közepén helyezkedik el a
birodalmunk, egy sűrű fenyves oltalmában húzódik meg diszkréten.
A szüleim örülnének, ha hasznát venném, és gyakran biztatnak, hogy
vigyem oda a barátaimat egy-egy hétvégére, s tudom, szívesen gondolnának
arra, hogy ott vagyok, és jól érzem magam. De nem hiszem, hogy el tudnám
viselni. Rachel halála óta csak egyszer voltam ott, néhány hónappal a tragédia
után, amikor még mind a hárman sokkos állapotban voltunk, és céltalanul
őgyelegtünk a házban, mint az elveszett lelkek. És hihetetlenül fájdalmas volt
ott lenni Rachel nélkül – a távolléte mintha megátkozta volna az egész helyet,
mintha kiszívott volna belőle minden szépséget és örömöt – úgyhogy azóta
sem utaztam el oda.
Az iskolai szünetekben mindig ott töltöttünk egy hetet, néha kettőt is. Ezen
a csöndes, nyugodt helyen Rachel jól tudott gyakorolni. A nagy zongorája ott
állt a lakótér közepén, mi meg anyával és apával kint ültünk a teraszon,
teáztunk, és hallgattuk Rachel játékát. Estéről estére ott üldögéltünk,
megigézve a zene erejétől meg a környező hegyek látványától, alig szóltunk
valamit, csak összenéztünk néha és elmosolyodtunk. Jó dolgunk volt,
gyönyörű, gazdag, könnyű életünk.
Televízió meg rádió nem volt a házban, nem volt semmiféle szórakoztató
segédeszköz, amely összekötött volna bennünket a külvilággal, csak
társasjátékokat játszottunk: Scrabble-t, sakkot, Articulate-et, és nagyméretű
puzzle-kat rakosgattunk ki. Lassan teltek itt a napjaink, de az időnek nem is
volt jelentősége, távol a mindennapi élet feladataitól, itt egyszerűen csak
elengedtük magunkat, és élveztük egymás társaságát. Nem volt ez
beszédtéma közöttünk, csak a viselkedésünk lette egyértelművé – a vad
teniszjátszmáink, annak aprólékos megtervezése, hogy ki főz aznap és mit
főz, az étkezések vidám szertartása, hosszú délutáni sétáink, melyek során
összekapaszkodtunk, régi emlékeket felidézve mosolyogtunk és nevetgéltünk
– anélkül, hogy kimondtuk volna: mi négyen egy boldog, összetartó, kivételes
család tagjai vagyunk, és nagyon szeretjük egymást.
A hegyi ház tehát kitűnő úti cél lehetne számunkra, mégsem hozhatom
szóba. Inkább azt javaslom, hogy utazzunk valahova délre.
− De délen a víz még hideg. Északra akarok menni, ahol már felmelegedett
– nyafog Alice.
 − Észre sem fogod venni a különbséget. És délen még nincs olyan nagy
forgalom. Ráadásul olcsóbb is.
− Nagyszerű ötlet, Katherine – mondja Robbie, rám mosolyog, miközben
látom, hogy elnézően ráncolja a szemöldökét Alice szeszélyeskedése miatt.
− Hé – mondja Alice, és kemény pillantást vet rám, majd Robbie-ra. –
Láttam, ahogy összenéztetek. Jeleket adtok egymásnak, igaz? A hátam
mögött. – Mosolyog, de a hangja éles, és a szeme hidegen csillog. – Jó lenne,
ha nem felejtenétek el, hogy ez a történet rólam szól. Ti kettesben fel sem
merültök. Nem is ismernétek egymást, ha én nem lennék.
− Fogd már be a szádat, Alice – mondja Robbie a plafonra emelve a
szemét, és odanyújtja az üres kávéscsészéjét. – Kávét szeretnék. Kérlek, légy
olyan jó, és hozzál még egy kicsit.
Alice odahajol Robbie-hoz, az arcuk majdnem összeér, és egy pillanatig
fogalmam sincs arról, hogy mi fog történni. Alice dühösnek látszik, és nem
tudom, hogy sikítani készül, vagy ráripakodik, hogy kifelé, de az is megfordul
a fejemben, hogy meg fogja harapni. De nem. Még közelebb hajol, a száját
kinyitva rátapasztja Robbie szájára, és a nyelvével keményen beléhatol. És
ugyanazzal a lendülettel, azonnal visszahúzódik, összeszedi az üres csészéket,
és feláll.
− Kérsz még egy kávét, Katherine? Vagy teát? – kérdezi vidáman, és
odamosolyog ránk.
− Jó ötlet – mondom. – Köszönöm.
Robbie utána néz, ahogy kimegy a szobából, és a csodálattal teli, tűnődő
arckifejezéséből ismét nyilvánvaló, hogy odavan Alice-ért.
− Ezt komolyan gondolja? – kérdezem.
Robbie meglepődve fordul felém, mintha meg is feledkezett volna arról,
hogy én is ott vagyok. – Hogy komolyan gondolja-e? – Bólint egyet. – Ja,
hogy azt komolyan gondolja-e, hogy az egész történet róla szól? Igen.
Nagyon komolyan gondolja. Tudod, Alice százszázalékosan nárcisztikus
személyiség. A velejéig az. Kizárólag csak saját maga érdekli.
Akkor, és ott, úgy fogom fel, hogy Robbie részéről ez csak egy felületes,
komolytalan megjegyzés. Hiszen Robbie szerelmes Alice-be, tehát ezt nem
gondolhatja túlságosan komolyan. De azt én magam is tapasztalom, hogy
Alice kissé önző, s hogy túlságosan el van foglalva magával. Na és? Tud ő
nagylelkű és kedves is lenni. Képes arra, hogy odafigyeljen a másik emberre,
és éreztesse vele, hogy fontosnak tartja.
− De azért szereted – mondom nevetve.
− Olyan számomra, mint a drog – mondja Robbie. – Nem tudok betelni
vele. – Szomorúnak látszik, és egészen meglep, hogy hirtelen úgy
elkomorodott. – Mint a drog – ismételgeti. – Tudom, hogy árt nekem. Tudom,
hogy soha nem lehetek vele boldog, de nem tudok megálljt parancsolni
magamnak. Nem számít, hogy milyen hatással van rám, újra meg újra
visszajövök egy újabb és újabb adagért. – Robbie vállat von és leveszi rólam
a tekintetét. – Ez nálam amolyan függőség. Alice-függőség.
És miből gondolod... – fogok bele a kérdésbe, hogy megtudjam: mit vétett
Alice, mennyiben árthat neki, mikor Alice visszaérkezik egy tálcával, rajta a
gőzölgő kávéscsészékkel.
Tovább tervezgetjük a hétvégét, nagyokat nevetünk, és teljesen elfelejtjük
a korábbi összezördülést. Robbie megjegyzése is kimegy a fejemből, nemigen
fogok rákérdezni még egyszer. Alice-nek tehát van néhány apró jellemhibája.
És melyikünknek nincs? Olyan jól érzem magam, s nem hagyom, hogy ezt
bármi megzavarja. Örülök a baráti társaságnak, és fütyülök arra a halk
figyelmeztető hangra, amely megszólal a fejemben.

– És aztán mi történt? – Carly érdeklődve előrehajol, tágra nyitja a szemét.

– Ne hülyéskedj már! Itt nem hagyhatod abba.
De ott áll az ajtóban Rachel. A pizsamája gyűrött, az arca vörös. Látom
rajta, hogy sírt.
− Rachel? – kinyújtom feléje a kezem. – Mi van veled?
− Megint rosszat álmodtam.
− Gyere ide, ülj le közénk – mondom, és mentegetőzve Carlyra
mosolygok. Az előző estéről számoltam be neki. A barátommal eleinte csak
csókolóztunk, aztán olyan komoly ölelkezések következtek, hogy nem sok
kellett volna, hogy eljussunk a szabályos szexig. Carlyt nagyon érdekli a
dolog, és hallani akarja minden részletét.
Carly a legjobb barátnőm... Nagyszájú, szókimondó lány, aki elsősorban
nem a jeles tanulmányi előmeneteléről, hanem a jó bemondásairól és a vaskos
humoráról híres. Amikor odakerült az osztályba, első látásra nagyon
ellenszenvesek voltunk egymásnak. Én visszataszítóan közönségesnek
találtam Carlyt, neki pedig rólam az volt a véleménye, hogy beképzelt gazdag
kis ribanc vagyok. Gondolom, a lelkünk mélyén mindkettőnket az félemlített
meg, hogy azt képzeltük, óriási különbségek vannak közöttünk.
Hetedikben barátkoztunk össze, az iskolai táborban, ami direkt úgy volt
kitalálva, hogy hideg, rossz idő, éhezés és más kényelmetlen körülmények
segítsenek nekünk abban, hogy „megtaláljuk önmagunkat". Carlyt és engem
jelöltek ki tábori szakácsnak (ez a tanárok műve volt, szántszándékkal
osztottak be minket egymás mellé; azt akarták, hogy a táborozás alatt
mindenki rendezze a kapcsolatát az ellenségeivel). Nagyon jó barátnők
lettünk, miközben minden este gigászi erőfeszítéseket tettünk, hogy a
rendelkezésünkre álló kevés hozzávalóból ehető ételt kotyvasszunk – az
osztálytársaink zajos nemtetszés-nyilvánítása ellenére. Én csak bámultam,
hogy Carly milyen tehetséges abban, hogy bármit poénra vegyen, és milyen
csodálatra méltó humorral viseli el a szidalmakat. Ő meg, ahogy azt később
bevallotta, a kitartásomat és az eltökéltségemet értékelte, azt, hogy soha nem
csüggedtem, hogy minden este megpróbáltam tisztességes ennivalót
előállítani ilyen lehetetlen körülmények között.
Rachel leül mellém a földre, én meg átölelem a vállát.
– Ugyanaz a rossz álom? – érdeklődöm.
– Igen.
– Rachel mostanában rosszakat álmodik – magyaráztam Carlynak. –
Álmában egy ismerősnek tűnő lányt lát, akihez oda is megy.
– Igen – folytatja Rachel. – És minél közelebb érek hozzá, innál inkább
ismerősnek látszik. Eleinte nagyon megörülök neki, és alig várom, hogy
találkozzunk. Mintha valahonnan ismerném, és nagyon szeretném. De mikor
már egészen közel vagyok hozzá, úgy érzem, hogy ez a lány talán nem is
olyan barátságos, amilyennek látszik, sőt, mintha valami kifejezetten baljós
dolgot üzenne. És amikor már közvetlenül előtte állok, akkor látom, hogy ez a
lány voltaképpen én vagyok, és hirtelen rájövök, hogy mit is jelent az, hogy
látom a saját arcomat. Azt jelenti, gondolom álmomban, hogy meg fogok
halni, és hirtelen nagyon megijedek, és elfordulok, hogy otthagyjam a lányt...
de akkor ő elmosolyodik, és a mosolya rettenetes. Csupa gonoszság. El
akarok szaladni, ő meg csak nevet, nevet, és én mozdulni sem tudok. És ezen
a ponton fölébredek. – Rachel felnéz Carlyra, aztán vállat von. – Tényleg
nagyon félelmetes ez az álom. Gondolom, talán másnak nem tűnik olyan
rettenetesnek, nekem is csak azért, mert álmomban annyira biztos vagyok
benne, hogy meg fogok halni. De mintha ez a lány, aki tulajdonképpen én
vagyok, egyben a halál hírnöke volna.
− Nem, ez tényleg félelmetes – mondja Carly, és megborzong. – Nem
csoda, hogy kitör tőle a frász.
− Feküdj be az én ágyamba – biztatom Rachelt. – Próbálj meg elaludni.
Holnap fontos próbád lesz. Szükséged van a pihenésre.
Rachel bebújik az ágyamba. Betakargatom, és visszaülök Carly mellé a
földre.
 − És aztán? – bök meg a könyökével Carly. – Folytasd.
− Nem lehet – súgom, és megrázom a fejem. – Megvárom, amíg Rachel
elalszik.
− Úgyis tudom, miről van szó – szólal meg Rachel csendesen az
ágyamban. – Tudom, hogy fiúkról beszélgettek. Hallottam, amikor bejöttem.
Miattam nem kell abbahagynotok. Engem nem zavar. Becsszó. Nem fogok
hallgatózni.
Carly felvonja a szemöldökét, mintha azt mondaná: Na látod? Minek
izgulni?
− Megígéred? – kérdezem. – Megígéred, hogy nem hallgatózol, Rachel?
− Majd leragad a szemem – feleli. – Még annyit se mondasz, hogy
naésakkor, és én már alszom. Különben sem érdekel, amit Willel műveltek,
elhiheted. Szerintem hülyeség az egész.
Így aztán részletesen elmeséltem Carlynak mindent, ami köztem és Will
között történt. Legalábbis majdnem mindent elmeséltem, csendesen, hogy
Rachel ne hallja. A testi részletekről beszámoltam, de azt kihagytam, hogy
közben miket mondtunk egymásnak. Nem meséltem el azt sem, hogy mennyit
nevettünk, és mennyire élveztük a felfedezéseinket, meg hogy milyen
gyengéd szavakat használtunk, és hogy fogadkoztunk, hogy hűségesek
leszünk egymáshoz. A dolog testi részénél sokkal fontosabbnak éreztem a
vallomásainkat; ez szent volt a számomra, ezért megtartottam magamnak.

Másnap, Rachel zongorapróbája után találkoztunk Carlyval. Nemrégiben

kaptunk rá a kávézgatásra, s nagyon szerettünk beülni kávézókba, hogy egy
kapucsínó mellett hosszasan nézegessük a többi vendéget, meg kitárgyaljuk a
barátainkat. Ez számunkra olyan felnőttes dolognak tűnt, és ellentétben a
többi felnőttes dologgal, amire kezdtünk rászokni – mint például a bulizás, a
szeszes ital meg a fiúk ez legalább biztonságos volt és kényelmes. Titkolnunk
sem kellett, nem akartunk vele se felvágni, se nagyzolni, egyszerűen
önmagunk lehettünk.
Magunkkal vittük Rachelt is, aki izgatottan mesélt a közelgő
hangversenyéről. Hogy a zenekar fantasztikus, és hogy teljesen egyetértenek
vele a darab értelmezését illetően. Én nagyon szívesen beszélgettem volna a
hangversenyről, mert érdekelt, és mert szerettem és értettem a zenét, és
mindig örültem, amikor Rachelt ilyen elevennek és beszédesnek láttam. De
egy idő után észrevettem, hogy Carly unatkozik, dobol az ujjaival, és a
tekintete elkalandozik.
− Carly – mondtam. – Ébresztő! Elaludtál az unalomtól?
 − Jaj istenem, ne haragudj – Rachel egészen elpirult, és odakapta a kezét az
arcához. – Nem tudom abbahagyni, ha egyszer belekezdek. De ez számomra
annyira izgalmas. Elnézést. Beszélgessünk valami másról.
Carly kurta fejmozdulattal elhessegette Rachel mentegetőzését. – Nektek
hányra kell hazamennetek? – kérdezte.
− Nem beszéltünk meg időpontot – válaszoltam, aztán Rachelre
pillantottam, és vállat vontam. – De neked gyakorolnod kell, igaz?
Rachel megnézte az óráját. – Igen – mondta, – de még csak négy óra múlt.
Bőven van időnk.
− Ismeritek Jake-et, Rosst meg a többieket? – kérdezte Carly, és a
mosolyából láttam, hogy olyan tervet forgat a fejében, amiből Rachelt inkább
kihagynám.
− Igen. – Látásból ismertem őket. A fiúiskolába jártak, egy osztállyal
feljebb, mint Carly és én. Egy kedvelt együttesben játszottak, balhés srácok
hírében álltak, és nagyon népszerűek voltak.
− Hát ezeknek ma délután próbájuk van A Régi Csűrben. Eredetileg úgy
volt beharangozva, hogy próbálnak, de attól tartok, inkább buli lesz belőle.
Rengetegen készülnek oda, a tizenegyedik meg a tizenkettedik osztályból
szinte mindenki. Tudjátok, zene lesz, egy-két üveg sör és hasonlók...
Szerintem érdemes odamenni.
− Nem hinném, hogy mi megyünk – mondtam, és megráztam a fejemet. –
Ma semmiképp.
− De miért nem? – szólalt meg Rachel. – Én nagyon szeretném
meghallgatni őket.
− Rachel, ezek felsősök – mondtam. – Inni fognak, meg minden. Nem
éreznéd jól magad.
− Miért ne? Ha zene van, akkor igenis jól fogom érezni magam.
− Nem. Menjünk szépen haza.
− Katie, ne legyél ilyen, kérlek! Éppen csak beugrunk, hallgatjuk egy kicsit
a zenét, és már indulunk is haza. Tudom, hogy te azt képzeled rólam, hogy én
egy nagyra nőtt kisgyerek vagyok, pedig nem. Nekem is kell egy kis
szórakozás. A következő két hétben mindennap reggeltől estig gyakorolnom
kell. Ez a kis mulatság legalább majd ihletet ad. Kérlek szépen!
Rachel egészen más volt, mint a vele egykorú lányok. Úgy tűnt, hogy a
többi tizenévessel ellentétben neki nincs szüksége barátnőkre. Nem mintha
érzéketlen lett volna, vagy nem szerette volna az embereket. Korántsem.
Nagyon tudott szeretni, jószívű volt, és bátran kiállt mindenki mellett, akit
szeretett. De ami a viselkedését illeti, szörnyen félszeg volt, különösen egy
nagyobb társaságban. Mások előtt zavarban volt, csetlett-botlott, és képtelen
volt fesztelenül beszélgetni. Ha szóltak hozzá, elpirult és dadogni kezdett,
aztán egyetlen hosszú hadarással válaszolt, majd magába zárkózott,
félreérthetetlenül jelezve, hogy nem igényli, hogy még egyszer
megkíséreljenek vele kapcsolatot teremteni. Csöndes volt és hallgatag, ebből
pedig aki nem ismerte, arra következtethetett, hogy gőgös és nem érdekli
senki. De amikor mégis sikerült őt bevonni a beszélgetésbe, és elterelni a
figyelmét a szorongásáról, akkor mindenki elképedt, hogy mennyire tisztában
van azzal, ami körülötte történik. Meglepő éleslátással és korát meghazudtoló
empatikus bölcsességgel rendelkezett. És nagyon-nagyon megszerette szinte
mindenki, aki vette a fáradságot, hogy megismerje. Az egyetlen ember volt,
akit ismerve biztos voltam abban, hogy távol áll tőle minden rosszindulat,
irigység és kapzsiság. Az egyetlen, aki szerintem nem is ember volt, hanem
angyal.
És annyira nem volt jellemző rá, hogy el akarjon menni egy ilyen buliba,
hogy nem tudtam, hová legyek a meglepetéstől. Még örültem is, hogy Carly
társaságában ilyen felszabadult és beszédes, ráadásul még buliba is akar
menni. Azt képzeltem, ez annak a jele, hogy kezd előbújni a csigaházából, és
ettől egészen el voltam ragadtatva. Gondoltam, hát legyen, hadd szórakozzon
egy kicsit. Amilyen tartózkodó lány volt, attól nem kellett tartanom, hogy
bármilyen balhéba keveredne, így hát semmi értelme nem volt annak, hogy
makacsul nemet mondjak. Szeretne elmenni, szeretne zenét hallgatni, és
ebben igazán nem lehet semmi rossz.
Mit tudhattam én akkor, hogy hová vezet ez a jelentéktelennek látszó
döntés. Mikor megtörténik a baj, mikor bekövetkeznek a tragédiák,
megpróbálunk visszaemlékezni és megtalálni a múltban azt a fordulópontot,
amely elindította a sorsdöntő eseményeket. Néha nehéz pontosan
meghatározni azt a mozzanatot, időpontot vagy helyzetet, amelyben jó
döntést hozva még elejét lehetett volna venni a tragédiának. De ami Rachel
életét vagy halálát illeti, tudom, hogy pontosan itt és ekkor, az én
engedékenységem határozta meg a testvérem sorsát.
– Hát jó – mondtam, vállat vonva. – Tulajdonképpen miért ne mehetnénk?

Vivien megpróbálja leplezni, de látom rajta, hogy meglepődik, amikor

közlöm vele, hogy Alice-szel és Robbie-val víkendezni megyünk.
Mindenesetre szorosan magához ölel, mielőtt munkába indul.
 – Akkor mulass jól, ifjú hölgy – mondja búcsúzóul.
Úgy döntöttünk, hogy délre megyünk, méghozzá az én kocsimmal, az új
Peugeot-val, mert az a leggyorsabb és a legkényelmesebb. Péntek reggel
indulunk Sydney-ből. Alice-nek és nekem ma még az iskolában lenne a
helyünk, de a tanárok elnézőek a tizenkettedikesekkel, és valószínűleg utólag
sem fogják számon kérni rajtunk a hiányzást. Én mindenesetre magammal
hoztam a Hamletet, és azt tervezem, hogy átolvasom napozás közben a
tengerparton. Már ahogy a Hamlettel az történni szokott. Robbie kivételesen
szabadságot kapott a vendéglőben, és ő ül a volánnál, mert közöttünk ő az
egyetlen, aki 80 kilométert meghaladó sebességgel is vezethet. Mindhárman
kicsattanóan jókedvűek vagyunk, tele izgalommal, nagyokat viccelődünk és
nevetünk a Merimbulába vezető négyórás úton.
A tengerparton bérlünk egy régi nyaralót két hálószobával. Az interneten
fedeztük fel, ahol a konyháról meg az étkezőről láttunk néhány fotót -, de
azért nem tudhattuk pontosan, hogy néz ki az egész. így hát kellemes
meglepetésben van részünk, amikor meglátjuk a szép fehérre meszelt házikót
és a tengerre néző deszkateraszt.
Berohanunk a házba, körbejárjuk, és nem győzünk örvendezni:
− Hát ez tökéletes.
− Te jó ég! Nézzétek ezt a hatalmas fürdőkádat!
− És a kilátás! Minden szobában hallani az óceánt. Ez egyszerűen pompás.
− Ide gyertek! Nézzétek a hálószobákat! Micsoda ágyak vannak bennük!
Hihetetlen!
Fürdőruhába bújunk, és leszaladunk a partra. Meg sem állunk, anélkül,
hogy szondázgatnánk a hőmérsékletét, egyenesen berohanunk a vízbe, s
belevetjük magunkat a hullámokba. A víz bizony jéghideg, de ez engem egy
csöppet sem izgat, annyira boldog vagyok, annyira örülök az életnek, a
fiatalságnak, a barátaimnak, meg annak, hogy három nap önfeledt élvezet vár
ránk. Alice meg Robbie lefröcskölik egymást, aztán nevetve összeölelkeznek.
Alice tovább akar szaladni, de megbotlik, Robbie elkapja, aztán Alice újra
nekilódul, amitől egyik melltartópántja lecsúszik a válláról, és a fél melle
kiszabadul. Alice ettől csak még jobban nevet, visítva, mint egy gyerek, és
megfordul, kibújik a másik melltartópántból is, és ott áll, meztelen
felsőtesttel. Aztán két kézzel a melle alá nyúl, megemeli, s a mellbimbóját
összecsippentve megcélozza vele Robbie-t.
− Bang, bang, meghaltál – mondja.
− Jaj nekem – nyögi Robbie, majd a melléhez kap, és hanyatt veti magát a
vízbe.
Alice most felém fordul, és engem is megcéloz a mellbimbójával.
 − Jaj,ne, kérlek – mondom nevetve. – Kegyelmezz szegény fejemnek!
A szemem sarkából mozgást észlelek a parton, odafordulok, és látom,
hogy egy középkorú házaspár sétál arra, és Alice-t nézik, helytelenítő és
megbotránkozó arckifejezéssel.
Alice követi a pillantásomat, és látom, hogy az arcán a jókedvű nevetést
harag váltja fel. Hirtelen megfordul, szembe áll a házaspárral, hátranyúl,
félkézzel teljesen leoldja magáról a bikinije felsőrészét, aztán a másik kezével
letolja magáról a bikinialsót, kilép belőle, és fölegyenesedik. Ott áll kihívóan,
meztelenül, és hidegen mosolyog a parton állókra.
A férfi meg a nő elvörösödik, fejcsóválva motyognak valamit, aztán
rohanva távoznak.
Alice gúnyosan nézi, ahogy menekülnek, aztán a fejét hátravetve felnevet.
Aznap este vacsorára sült halat és hasábkrumplit viszünk haza egy helyi
halsütödéből. A krumpli ropogós, a hal friss és jóízű, mind a hárman
teletömjük a hasunkat, aztán levetjük magunkat a nappaliban a heverőkre, és
lustálkodunk.
− Te jó ég, mennyire gyűlölöm az ilyen embereket – jegyzi meg hirtelen
Alice, csak úgy, bele a levegőbe.
− Milyen embereket? – kérdezi Robbie.
− Mint azok a szűkagyú, konzervatív, kisvárosi csórók, akiket a parton
láttunk délelőtt.
− Szűkagyúak? Ne mondd! így kiismerted őket öt másodperc alatt? –
Robbie kíváncsian néz Alice-re.
− Igen, azt hiszem, ismerem őket. Az életük egy nagy nulla, szörnyű
ruhákat viselnek, és rosszul van levágva a hajuk. Ráadásul kövérek és rondák.
Konzervatív politikusokra szavaznak, és gyűlölik a melegeket. És olyanokat
szoktak mondani, hogy – Alice most vastag ausztráliai kiejtéssel folytatja: –
Egész rendes lány, attól eltekintve, hogy fekete. De persze annyira azért nem
rendes lány, hogy meghívjam magunkhoz vacsorára.
Nevetek Alice gonoszságán, azt feltételezve, hogy tréfál. De Robbie nem
nevet. Komoly arckifejezéssel nézi Alice-t, és megcsóválja a fejét. – Olyan
piszok alak tudsz lenni néha. – mondja.
− Az lehet. De attól még valószínűleg igazam van – veti oda Alice, és
rászegezi a mutatóujját. – Te viszont túlzottan jóságos vagy, annyira, hogy
egyszer még megárt az egészségednek.
− Nem én vagyok túlzottan jóságos – mondja Robbie -, hanem te vagy
igazságtalan. De annyira...
Alice hatalmasat ásít, belefojtva Robbie-ba a szót, és nyújtózik egyet. –
Lehetséges, hogy igazságtalan vagyok – válaszolja. – De kit érdekel? Az
egész világ igazságtalan, Robbie. És elhiheted, hogy jól ismerem ezeket az
embereket. Ismerem a fajtájukat. Pontosan olyanok, mint a szüleim.
Szomorúak. Keserűek. Csúnyák. Vaj helyett margarint vásárolnak, és szünet
nélkül vasalgatják a szerencsétlen ruháikat. És mindig azt figyelik, hogy a
többiek mit csinálnak, mert a maguk szánalmas kis élete dögunalmas. Látom
a szemükben. Száz mérföldről is megérzem a szagukat – Alice
feltápászkodik, újra nyújtózik egyet, s ahogy a mozdulattól felcsúszik a
pólója, elővillan a lebarnult dereka meg a köldöke. – Most pedig megyek
lefeküdni. Hirtelen nagyon-nagyon elfáradtam. – mondja, aztán
mindkettőnknek odafúj egy-egy csókot a tenyeréről, és kimegy a nappaliból.
Robbie-val mosolyogva hallgatjuk, ahogy a szomszéd szobában Alice
vetkőzés közben magában motyog, majd megnyikordul alatta az ágy, ahogy
belebújik.
− Aztán nehogy valami csintalanságot kövessetek el, míg alszom – szólal
meg hirtelen. – Jó éjszakát, gyerekek. Jók legyetek.
− Jó éjszakát, Alice.
− Talán jobb volna kint a teraszon – mondja egy kis idő múlva Robbie. –
Ne menjünk ki?
− Dehogynem – válaszolom.
Ahogy a székeket rendezgeti odakint, és várja, hogy én is leüljek, látom az
arckifejezéséből, hogy valami nyomja a lelkét.
− Szeretnék kérdezni tőled valamit – kezd bele.
− Hallgatlak.
Robbie felsóhajt. – Nem szeretem, ha valaki ilyesmiről kérdezősködik –
mondja. – És megértem, ha nem akarsz válaszolni. Nyugodtan
megmondhatod nekem, hogy menjek a francba.
− Helyes – mondom mosolyogva. – Menj a francba.
− De még nem is kérdeztem.
− Ja, bocs. Akkor kérdezz.
Robbie a válla fölött visszapillant a ház felé. – Azt szeretném tudni, hogy
szokott-e Alice bizalmasan beszélgetni veled. Mármint hogy mondott-e
valamit arról, hogy mit érez irántam.
− Nem. Nem igazán.
− Nem igazán? – Robbie várakozással néz rám, azt remélve, hogy ezt
bővebben is kifejtem.
De az igazság az, hogy amikor kettesben vagyunk, Alice alig beszél
Robbie-ról. Persze amikor közös programot tervezünk, akkor gyakorlati
okokból gyakran szóba kerül, de a hozzá fűződő érzelmeiről tulajdonképpen
még soha nem beszélt. Egyszer kérdeztem tőle, hogy szereti-e, és úgy tekint-e
rá, mint a fiújára, mint kizárólagos partnerére, ám erre Alice csak kitérően
nevetett, megrázta a fejét, és azt felelte, hogy ő nem az a típus, aki képes
lenne monogám kapcsolatban részt venni. Az persze mindig is nyilvánvaló
volt, hogy Robbie nem ennyire lazán fogja fel a kapcsolatukat, hogy teljesen
bele van esve Alice-be, de azt hittem, hogy azért egymás között tisztázták a
helyzetet.
Csakhogy Robbie nem tenne fel nekem ilyen kérdéseket, ha tudná, hogy
valójában hányadán is állnak Alice-szel. Nyilvánvaló, hogy ö többet vár ettől
a kapcsolattól, mint amennyit Alice hajlandó adni. Hirtelen erős késztetést
érzek, hogy figyelmeztessem. Szívesen szólnék neki, hogy védekezzen, hogy
vegyen erőt magán, és ő is csak annyit adjon Alice-nek, amennyit tőle kap, és
ha komolyabb kapcsolatra vágyik, akkor keressen magának egy másik lányt.
De nem vagyok erre képes, ellenállok a késztetésnek. Tényleg fogalmam
sincs arról, hogy Alice valójában hogy kezeli a kapcsolatukat. Talán szereti
Robbie-t, de nem szívesen mondja ki, méghozzá önvédelemből, mert nem
akar sebeket szerezni. És hogy inthetném óvatosságra Robbie-t, hogy
adhatnék neki tanácsokat, amikor én éppen olyan keveset tudok az egészről,
mint ő?
− Még csak három hónapja ismerem – mentegetőzöm.
− De hát olyan sokat vagytok együtt – mondja Robbie -, csak közel
kerültetek valamennyire egymáshoz. És nyilván sejted, hogy mit gondol. Még
ha nem beszél is róla nyíltan.
− De ha egyszer semmit, de semmit nem mond! Nem tudok többet, mint te,
becsszó. Egyébként pedig – és tűnődve nézek rá, – úgy emlékszem, a múltkor
azt mondtad, hogy Alice rossz hatással van rád. Hogy olyan, mint valami
ártalmas függőség. Azt képzeltem, hogy..., nem is tudom, hogy
fogalmazzak... hogy nyitott szemmel jársz-kelsz ebben a kapcsolatban.
− Inkább nyitott szívvel – mondja Robbie szomorú mosollyal, – tágra
nyitott szívvel. Néha józanul látom a dolgot, és beérem azzal, amit magától
ad. Néha csak a rengeteg csalódásra gondolok, amit ebben a kapcsolatban
átélek, és meggyőzöm magam arról, hogy Alice-től semmi jóra nem
számíthatok. De ez is csak önámítás, mert az az igazság, hogy valójában
többet akarok, és állandóan reménykedem. – Robbie nagyot sóhajt. – Ne
haragudj, hogy ennyit faggatlak – mondja. – Borzasztóan unalmas tud lenni,
ha az ember egy kívülállót gyötör a szerelmi ügyei boncolgatásával. Nagyon
utálom, ha velem csinálják ezt.
− Nem kell mentegetőznöd – mondom -, engem nem untatsz. Egyáltalán
nem. Csak éppen nem tudok mit válaszolni.
 − Talán egy jósnővel kellene jövendőt mondatnom – jegyzi meg keserűen
Robbie.
− De miért nem kérdezed meg Alice-t? – vetem föl. – Beszélj vele
komolyan, és kérdezd meg, hogy ő mit szeretne.
− Azt hiszed, nem próbáltam meg? Állandóan azt kérdezgetem tőle, hogy
mit érez, és mit akar. Csak hát ő mesterien tudja leszerelni az embert egy
ilyen beszélgetésben, ezt már te is észrevehetted. Azt mondom neki, hogy
szeretem, mire ő csak nevet, és másra tereli a szót. Ha meg komolyan akarok
beszélgetni vele, dühbe gurul, és rám förmed, hogy fogjam már be a szám.
− Talán egyértelműbben kellene állást foglalnod – mondom mosolyogva,
és barátságosan Robbie térdére teszem a kezem. – Szabályosan meg kellene
kérned a kezét, felkérned, hogy legyen a feleséged, legyen a gyermekeid
anyja, és éljen veled boldogan, míg meg nem haltok.
De Robbie nem veszi tréfára a dolgot.
− Azt hiszed, nem tenném meg ezer örömmel? Hát éppen ez benne az
elkeserítő. Boldogan feleségül venném, csinálnánk hat gyereket, részletre
vennék házat, robotolnék a legunalmasabb munkahelyeken, hogy eltartsam a
családomat. Bármire képes lennék érte. Egy szavába kerülne, s bármit
megtennék. Hiszen szeretem. – Robbie újra felsóhajt. – Hiszen senki nincs a
világon, aki hozzá fogható. Gyönyörű, okos, szórakoztató, tele szétrobbanó
energiákkal. Elsodró lelkesedéssel. A legunalmasabb dolgot is mulatságossá
tudja tenni, bármelyik közönséges hétköznapot képes ünnepnappá varázsolni.
Hozzá képest mindenki üresnek és unalmasnak látszik.
− Nahát, köszönöm szépen.
− A francba, ne haragudj – mentegetőzik Robbie. – Nem rád gondoltam.
− Csak hülyéskedek – mondom nevetve. – Ami azt illeti, úgy néz ki, hogy
te tényleg szerelmes vagy.
− Az. Szánalmasan és nevetségesen szerelmes egy lányba, aki fél
elkötelezni magát.
Elgondolkodom, hogy igaza van-e ebben. Mindig úgy éreztem, hogy ha
valaki azt állítja, hogy fél elkötelezni magát, az csak kényelmes kifogás annak
érdekében, hogy könnyen kibújhasson egy nem kívánt kapcsolatból. Ahelyett,
hogy egyszerűen ejtené az illetőt, inkább úgy tesz, mintha önmagát
hibáztatná. Nem rajtad múlik, hanem bennem van a hiba: képtelen vagyok
elkötelezni magam – ez a pirula kevésbé keserű, mint mikor ezt kell
lenyelnünk: Az a helyzet, hogy nem szeretlek eléggé, Isten áldjon! De Alice
esetében talán tényleg igaza van Robbie-nak. Van Alice-nek egy rejtett, titkos
oldala, és minden barátságossága, nyitottsága ellenére ez a rejtekhely titkos és
hozzáférhetetlen marad.
 − Ezt ő mondta neked? – kérdezem.
Robbie csak bámul maga elé, és belemerül a gondolataiba.
− Robbie – szólok hozzá újra -, ezt Alice maga mondta neked?
− Mit? – kérdezi Robbie felriadva.
− Ő mondta neked, hogy fél elkötelezni magát? Vagy ezt te feltételezed
róla?
− Dehogy mondta. El tudod képzelni, hogy ő ilyet mondjon? Nem. Nem
mondta, de ez teljesen nyilvánvaló.
− Nem értem. Nem értem, hogy ezt te honnan veszed.
− Hát ott az anyja – mondja Robbie. – Az igazi anyja. Meg az egész
történet, hogy nem kellett az anyjának. Nem csoda, ha a szeretet dolgában
óvatos szegény.
− Az igazi anyja? – kérdezem elcsodálkozva. – Hogy érted ezt?
− Ó, a francba – mondja Robbie, és döbbenten néz rám. – Neked nem
mesélte el?
− Nem – válaszolom, és megrázom a fejem. – Miért? Talán örökbe adták?
− Igen – feleli Robbie. – Hát ezt jól elszúrtam. Jobb, ha meg se szólalok
többé. Várjuk meg, amíg magától elmondja neked.
− Most már gyakorlatilag úgyis elmondtad az egészet. Szóval a vér szerinti
anyjának nem kellett, és örökbe fogadták. Azt már tudom, hogy a
nevelőszüleit nem szereti. Legalábbis, azt gondolom, őket nevezi szüleinek.
− Igen. A vér szerinti anyját Jo-Jónak hívják.
− Jo-Jo?
− Az. Ez a Joanne hippi megfelelője. Nála önzőbb, lelkiismeretlenebb
nőszemélyt nem hordott hátán a föld. Ennek ellenére Alice nagyon szereti.
így is, hogy a nagy zűrzavarban arra bizony nem jutott ideje a kedves Jo-
Jónak, hogy gondoskodjon a gyerekeiről. Alice-ről meg az öccséről.
− Az öccséről? Alice-nek testvére is van?
− Igen.
− Van egy öccse – mondom elképedve. – Hát ezt nem tudtam. Nekem
egyetlenegyszer sem említette. Hogy hívják?
Robbie felvonja a szemöldökét, és megrázza a fejét. – Nem is tudom –
mondja. – Alice teljesen kifordul magából, amikor róla beszél. A kisöccséről,
ahogy ő emlegeti. Annyit tudok, hogy a srácnak volt már összeütközése a
törvénnyel, méghozzá eléggé komoly volt az ügy, de nem tudom, hogy
pontosan mi történt. Nyilván drogról volt szó, akárcsak az anyja esetében.
Megrökönyödve hallom, hogy Alice-nek van egy öccse, hogy
nevelőszülők mellett nőtt fel, tehát hogy majdnem olyan nyomasztó titkai
vannak, mint nekem. Sokkal több a közös bennünk, mint ahogy képzeltem.
Mindkettőnknek olyan múltja van, amit a legszívesebben elfelejtene. És
hirtelen bizonyossá válik számomra, hogy ezek olyan különleges
egybeesések, melyeket egyfajta jelként kell felfognunk. Sorsszerű, hogy
Alice-szel találkoztunk, és rendeltetésszerű, hogy barátnők legyünk.
− Micsoda zűrzavar – mondom.
− Az – hagyja rám Robbie.
− Az élet néha nagyon meg tudja kavarni a dolgokat. Szegény Alice! –
mondom. De valójában mindhármunkra gondolok. Mind a hármunknak
kijutott a borzalmakból: gyilkosság, rákbetegség, újszülöttjét magára hagyó
anya... Először érzek kísértést arra, hogy Rachelről beszéljek valakinek. Nem
együttérzésre vágyom. A barátaim szemében szeretnék hiteles emberré válni
azáltal, hogy felfedem: magam is részese és elszenvedője voltam egy tragikus
eseménynek. Hiába mondom, hogy megértem őket, Robbie meg Alice, akik
mit sem tudnak a múltamról, azt gondolhatják, hogy ezek csak üres szavak. A
szerencsés kívülálló vigasztaló, de minden tapasztalatot nélkülöző szavai.
Már majdnem szóba hozom Rachelt, de nem tudom, másnap reggelre nem
bánnám-e meg a nagy őszinteséget. Úgyhogy inkább nem szólok semmit.

Másnap reggel későn ébredek, a hosszú éjszakázás ellenére frissen és

jókedvűen. Csak úgy árad be a napfény az ablakon, végigömlik az ágyamon.
Egy darabig csak fekszem mozdulatlanul a vékony takaró alatt és élvezem a
napsütés melegét. Odakintről behallatszik az óceán mély moraja, és hallom,
ahogy Robbie és Alice halkan beszélget és nevetgél a másik szobában.
Felkelek, magamra veszem a köntösömet, és kimegyek a konyhába. Az
egész ház csupa napfény, egy pillanatra el is kápráztat a ragyogás, szaporán
pislogok, és néhány másodpercig várom, hogy a szemem hozzászokjon a
világossághoz.
Készítek magamnak egy csésze teát, és kiviszem a verandára.
Nekitámaszkodom a korlátnak, és figyelem a hullámverést. A víz gyönyörű
világos türkizzöld, a hullámok fodrozódva futnak ki a fövenyre. A teáscsészét
a tenyeremben tartva lemegyek a veranda lépcsőjén, és megindulok a víz felé.
Aztán megiszom a teámat, a csészét leteszem a földre. Hátrapillantok a ház
felé, végignézek a parton, és amikor látom, hogy senki sem figyel, leveszem a
köntösömet, és a földre dobom... Aztán nekiiramodom a víznek, és ahol már
megfelelően mély, lebukom.
A víz olyan nyugodt, hogy kényelmesen lebeghetek háton, aztán
megfordulok, és a szokásos stílusban úszom néhány hosszt a part mentén.
Amikor eléggé kifáradtam az úszástól és felfrissültem a víztől, kimegyek a
partra, felveszem a köntösömet és megindulok a ház felé.
– Katherine – szól ki Alice a szobájukból, amikor beérek. – Te mit
csinálsz?
Odamegyek a szobájukhoz, és megállok az ajtóban. Robbie és Alice az
ágyban ülnek, csak a lábuk lóg ki a takaró alól. Robbie, amikor meglát,
eligazítja magán a takarót, és pironkodva mosolyog. Én meg vállat vonok, és
jókedvűen közlöm velük, hogy odakint gyönyörű reggel van, és én már meg
is fürödtem.
− A víz tökéletes – mondom ti is menjetek egyet úszni, én meg addig
elkészítem a reggelit. Tojást Benedict módra, ha szeretitek.
− Teljesen meghízom a kitűnő konyhádon – mondja Alice, aztán nagyot
ásít, és nyújtózik egyet. – Olyan kövér leszek, mint a szörnyeteg
nevelőszüleim. – Itt rám néz, és összeráncolja a homlokát. – Erről jut
eszembe...
− Igen – mondom, és érdekes módon zavarban vagyok, mintha rossz fát
tettem volna a tűzre. Ez valószínűleg attól van, hogy Alice úgy néz rám, mint
egy szigorú anya, aki arra vár, hogy a gyereke bevallja bűnét, amiről ő már
régen tud.
− Igen, Robbie említette, hogy örökbe fogadtak. Meg hogy van egy öcséd.
Remélem, nem haragszol, hogy megtudtam.
De a kimért neheztelésnek már nyoma sincs az arcán, és arra gondolok,
hogy csak képzeltem az egészet. Alice egykedvűen vállat von, és újra ásít. –
Nem mintha olyan nagy titok volna. Egyszerűen csak nem volt még alkalom
arra, hogy elmondjam. Egyébként sincs benne semmi érdekes. Nem is
érdemes róla beszélni.
Látom, hogy Robbie arcán grimasz fut át, alig észrevehetően elhúzza a
száját. Felsóhajt, és égnek emeli a tekintetét.
− Hát persze, semmi érdekes nincs benne. Neked semmi sem érdekes,
Alice. Ez a kedvenc szavad. Semmi, semmi, semmi.
− Ide figyelj, Robbie – mondja erre Alice, és most már tényleg dühös az
arca, és kemény, hideg a hangja. – Ha neked nem tetszik, ahogy az életemet
látom, és helyteleníted azt, ahogyan a világról gondolkodom, akkor mit
keresel itt? Erre felelj, légy szíves. Akkor egész pontosan mit is keresel itt?
− Én nem helytelenítem a gondolkodásmódodat – vág vissza Robbie. –
Ilyet én nem mondtam. Csak azt rühellem, ahogy félresöpörsz mindent,
aminek érzelmi tartalma van. Ahogy félresöpröd, azzal, hogy semmi
jelentősége. Ez szerintem egyszerűen csak kekeckedés... vagy egyfajta
védekezés... mindenesetre beteges dolog.
 − Micsoda? – Alice hitetlenkedve mered Robbie-ra, aztán lecsusszan az
ágyról, és megáll mellette. Csípőre teszi a kezét. Helyes kis fehér hálóing van
rajta, a fazonja szinte kislányos. Azonban az arcán két piros folt jelenik meg,
és a szeme szinte szikrázik a dühtől. Egyszerre látszik ártatlannak és
gyönyörűnek, ugyanakkor veszedelmesnek. Nem tudom levenni róla a
szemem. Alice megrázza a fejét, és keserűen elmosolyodik. – Mire akarsz
kilyukadni? – kérdezi. – Tulajdonképpen miről beszélsz?
− Rólad beszélek, Alice – mondja Robbie. – Rólad meg a családodról. Az
anyádról meg az öcsédről. Én például nem tudom az öcséd nevét. De
Katherine még azt sem tudta, hogy egyáltalán van öcséd. Nem gondolod,
hogy ez egy kicsit furcsa? Soha nem beszélsz róla. Soha nem beszélsz a
szüléidről. Sem a gyerekkorodról. Soha nem beszélsz semmiről.
− És meg tudnád mondani, Robbie, hogy mégis miért kéne beszélnem
róluk? Azért, mert te úgy tartod helyesnek? És különben is, mi az, amit
mindenáron tudni szeretnél? Melyik mocskos kis részlet érdekelne téged? Az
anyámról már tudod, hogy heroinfüggő. Rólam tudod, hogy örökbe fogadtak.
Az öcsémről azért nem beszélek, mert szinte sose látom. Mert, ugyebár,
egykönnyen nem lehet megtalálni. Azért nem beszélek róla, mert nem együtt
nőttünk fel, mert őt más fogadta örökbe, valami hülye szemét seggfej, és szar
élete volt szegény kölyöknek, és jelenleg börtönben van, világos? Azért nem
beszélek róla, mert az olyan fafejek, amilyen te vagy, egykönnyen nem
képesek felfogni, hogy min ment keresztül.
Én meg csak döbbenten állok, és figyelem őket. Nem tudok megmozdulni,
mintha oda lennék szegezve, képtelen vagyok nem odahallgatni arra, amit
beszélnek. Alice-nek titkai vannak. Nekem is vannak titkaim. És Robbie-val
ellentétben én örülök, ha a dolgok pontosan úgy maradnak, ahogy jelenleg
vannak. Ezt szeretném neki megmondani. Hogy hagyja az egész ügyet
annyiban, Alice pedig hadd tartsa meg magának a titkait, ha ezt akarja, de hát
ez nem az én háborúm.
Megfordulok, hogy kioldalogjak a konyhába, de Alice utánam kiált.
− Te csak ne szaladj el – mondja.
Hideg és parancsoló a hangja, és ez bosszant. Én is ugyanolyan hideg
hangon válaszolok neki: – Nem szaladok el – mondom. – Csak reggelit
akarok csinálni. Tudniillik éhes vagyok.
De Alice, mintha nem is hallaná, amit mondok, folytatja: – Kíváncsi
vagyok a véleményedre. Mit gondolsz, jogomban áll eldönteni, hogy miről
szeretnék másoknak beszélni, és miről nem akarok? Avagy helytelen, ha
vannak dolgok, amelyekről nem beszélek. – Dühös pillantást vet Robbie-ra,
aztán visszafordul felém, és összeráncolja a homlokát: – Vagy a barátoknak
tényleg mindenről be kell számolniuk egymásnak? Mindenről, ami valaha
megtörtént?
− Dehogyis – mondom csendesen. – Egyáltalán nem. – Hát persze, hogy
vannak titkaid, gondolom, hiszen nekem is vannak. Én csak örülök, ha
megtartod magadnak a titkaidat, és én is megtarthatom magamnak az
enyémeket. Temessük el őket jó mélyre, próbáljuk elfelejteni, és többé ne is
beszéljünk róluk. Soha, de soha.
De többet nem jutok szóhoz, mert Robbie közbevág. – Katherine-t hagyjuk
ki ebből – mondja. – Ez nem tartozik rá.
− Ne mondd! Pedig szerintem, ahogy ott áll és hallgat minket, teljesen úgy
fest, mintha rá tartozna.
− Nem is igaz – mondom védekezőleg. Egészen zavarba jövök. – Én el
akartam menni. Te voltál kíváncsi a véleményemre. – De nem folytatom,
mert nem szeretnék úgy viselkedni, mint egy nyafogó gyerek. – Különben is
éhes vagyok – mondom, és vállat vonok. – Megyek, elkészítem a reggelit.
Megfordulok és kimegyek a konyhába, de összerezzenek, mikor hallom,
hogy mögöttem nagy durranással bevágják az ajtót. Hallom, hogy Robbie
rárivall Alice-re, ő pedig dühösen visszafelesel. Bánt, hogy Alice olyan undok
volt velem, és kissé megalázó, hogy a jelenlétemet úgy fogta fel, mintha
hallgatóznék. A hűtőszekrényből előveszem, amire szükségem lesz, tojást,
szalonnát, citromot, metélőhagymát, vajat. Lerakom az egészet a pultra, és
dühösen bevágom a hűtő ajtaját.
Először is elkészítem a hollandi mártást. Aztán óvatosan feltöröm a
tojásokat, és külön csészékben előkészítem őket. Még mindig kihallatszik
Alice és Robbie hangja a szobából.
Most már sokkal csendesebbek, és higgadtabbnak tűnnek; mintha
kezdenének kibékülni. Miközben odateszem a vizet forrni, és várom, hogy
beleereszthessem a tojásokat, azon veszem észre magam, hogy mosolygok.
Veszekedtünk, gondolom. Ez egy igazi veszekedés volt. Az első
veszekedésünk. Annak rendje és módja szerint.
Ahogyan az barátok között lenni szokott.

Még nincs öt óra, amikor megérkezünk Jindabyne-ba. Nagyon szeretem

ezt a helyet, a hűvösen friss levegőjével, a nyugodt, lassú életritmusával meg
a szép mesterséges tóval. Az utóbbi időben sokat városiasodott; azóta, hogy
gyerekkoromban ide jártunk, a főutcán megszaporodtak a kávézók meg a
modern éttermek, de azért megmaradt az álmos, vidékies jellege. Gondolom,
a széles utcák teszik, a lassú forgalom, meg a városka téli csúcsszezon utáni,
némileg elhagyatottnak tűnő képe.
Egy faházat béreltem ki az egyik üdülőtelepen, amely a fantáziátlan Laké
Cabins nevet viseli, és meg vagyok elégedve a házikónkkal, amikor
körülnézek benne. Már meleg van, a tulajdonos volt olyan figyelmes, és még
az érkezésünk előtt bekapcsolta a fűtést; a tóra néz deszkából ácsolt kis
terasza, ahová – úgy tervezem – kiülhetünk majd reggelizni, ha elég enyhe
lesz ehhez az idő. A konyha tiszta, sütővel kombinált tűzhely áll benne, a
szobában az ágyak kényelmesek.
− De hol a hó? – kérdezi Sarah, mikor odaszalad az ablakhoz, és kinéz
rajta.
− Itt már nincs, édesem – mondom neki. – De holnap felülünk a
hegyivasútra, és odafent rengeteg havat fogunk majd látni.
− Az egy mesevonat? – érdeklődik Sarah.
− Lehetséges – felelem.
− Havas mesevonat?
− Pontosan – bólogatok.
− És most játszhatok odakint?
− Egy kicsit – mondom neki. – Lassan sötétedik.
Ráadom az irhával bélelt kabátját meg a gumicsizmáját, és
Sarah már izgatottan szalad is ki, élvezve a hely újdonságát.
− Nélkülem ne menj a víz közelébe – figyelmeztetem.
A kocsi csomagtartójából kiszedem az élelmiszert: tejet, teát, cukrot,
kekszfélét, és beviszem a konyhába. Az ablakból jól látom Sarah-t, és
miközben kicsomagolok és hozzákezdek a vacsorafőzéshez, nézem, ahogy
egy bottal kapirgálja a földet, és kántáló, dallamos gyereknyelven magyaráz
magának valamit. Hoztam magammal bazsalikomot, fokhagymát és
fenyőmagot, mindazt, ami szükséges a vacsorára tervezett genovai pestóhoz.
Hoztam egy fejes salátát meg egy avokádót és rá balzsamecetet, hogy együnk
valami friss zöldet is.
Soha nem főzök Sarah-nak külön, mindig ugyanazt eszi, amit én, úgyhogy
igen választékos ízlése alakult ki, és élvezi a fűszereket. Mindig együtt
fogyasztjuk el az ételt.
Mihelyt összekevertem a pestót és elkészítettem a salátát is, felteszem a
vizet spagettinek, aztán felveszem a kabátomat, és kimegyek. A verandán
leülök, és figyelem Sarah-t.
− Anyu – szólít egy kis idő után, anélkül, hogy fölpillantana a játékból.
 − Tessék, édesem.
− Anyu, te boldog vagy? – kérdezi.
− Persze, hogy boldog vagyok – mondom. Egészen meglep a hangja
komolysága. – Tudod, hogy itt vagy nekem te, és én nagyon-nagyon boldog
vagyok. Én vagyok a legszerencsésebb anyuka a világon. Tudhatod.
− Ezt tudom – mondja, és komolyan rábólint. – Tudom, hogy emiatt
boldog vagy. De amiatt nem vagy szomorú, hogy nincsen apukád?
− Dehogy nincs apukám – mondom. – Nagyapa az én apukám.
Sarah gondolkodik egy pillanatig, aztán felpillant rám. Az arckifejezése
komoly, a homlokát is összeráncolja a nagy gondolkodásban. – Úgy
gondolom, hogy számomra nincs apukád, erre gondolok. Amiatt nem vagy
szomorú, hogy nincs apukád énnekem?
– Egy kicsit szomorú vagyok. – Az ösztöneim azt diktálják, hogy azonnal
odamenjek a kislányomhoz, felkapjam, agyoncsiklandozzam,
megpuszilgassam, és gyengéden belé fojtsam a kérdéseit. A legszívesebben
elkerülném ezeket a szomorú beszélgetéseket, azt gondolom, ezek túlságosan
mélyek és fájdalmasak egy ilyen kisgyereknek. De tapasztalatból tudom,
hogy Sarah választ vár a kérdéseire, és úgysem nyugszik, addig fog kérdezni,
amíg meg nem kapja. – Nagyon hiányzik az apukád – mondom neki -, és
nagyon jó lenne, ha nem halt volna meg. De te engem annyira boldoggá
teszel, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint amennyire szomorú.
− Tényleg? – kérdezi Sarah, és már szinte mosolyog, mintha a
megkönnyebbülés mosolyával kísérletezne az arca.
− Igen. Tényleg. Hát persze.
És eltűnődöm, hogy ez így van-e. A boldogságot nagyon nehéz
meghatározni. Vannak pillanatok, amikor boldog vagyok Sarah társaságában,
olyan pillanatok, amikor elfelejtem, hogy ki vagyok, és mi történt velem,
amikor teljesen meg tudok feledkezni a múltról, és élvezem a jelent. De nagy
súlyt cipelek, különösen mély szomorúságot, egyfajta csalódottságot az élet
esetlegessége miatt, amitől nehéz megszabadulni, vagy tudomást sem venni
róla. Néha napok, sőt hetek múlnak el úgy, hogy nem érzem ezt a fájdalmat,
mintha nem is volnék jelen, mintha robotpilóta irányítaná az életemet. Néha
úgy érzem, hogy magam vagyok egy robot, amely kizárólag arra van
beprogramozva, hogy Sarah-ra felügyeljen, biztosítsa az ő életének
zavartalanságát, de önálló vágyai nincsenek. Ha Sarah-val minden rendben
van, ha az ő életében nem következik be semmi baj, semmi búbánat, akkor
elégedettnek érzem magam. És jelenleg ez a legtöbb, amire igényt tartok;
Sarah elégedettsége az egyetlen érzelmi beruházás az életemben, amelyet
megengedek magamnak.
 10

− Akkor tehát péntek este találkozunk – mondja anyám.

− Igen.
Már majdnem elköszönök tőle, és épp letenném a kagylót, amikor
megszólal: – Miért nem hozod magaddal az új barátnődet? Igazán
elhozhatnád Alice-t. Örömmel látnánk.
Kétlem, hogy anya meg apa tényleg örülne Alice látogatásának, hiszen
már régen nem élvezik a társasági élet egyetlen formáját sem. Igen
megterhelő mosolyogni, nevetgélni és csevegni egy olyan helyzetben, amikor
valakit egyetlen téma foglalkoztat: a gyerekének a halála; egy olyan téma,
amely a legelszántabb látogatót is elijeszti. De nagyra értékelem, hogy
megpróbál erőfeszítéseket tenni a kedvemért, hogy azt szeretné, hogy én a
lehetőségekhez mérten normális életet éljek, és maga is hozzá akar járulni
ennek a kialakításához.
Már fölmerült bennem, hogy meghívom Alice-t és bemutatom a
szüleimnek, de mindig meggondoltam magam. Anyáék annyira szomorúak,
annyira csendesek, hogy az emberek egyszerűen nem tudják, hogy a
társaságukban hogy viselkedjenek. És egyébként sem beszéltem még Alice-
nek Rachelről. Még semmiről nem tud. Úgyhogy teljesen zavarba ejtő volna
számára anyáék átható, néma komolysága, és az, hogy nem egykönnyen
nevetik el magukat.
− Nem tudom, anya – mondom. – Valószínűleg nem is ér rá.
− Próbáld meg, édesem, kérlek. Legalább kérdezd meg, hogy ráér-e.
Tudom, hogy unalmasak vagyunk, tudom, hogy valószínűleg túl sokat kérek,
de olyan jó volna megismerni egy új barátot. És apádnak nagyon sokat
jelentene, ha látná, hogy egy veled egykorú lány társaságában szórakozol, és
jókedvű vagy.
Anya ritkán kér tőlem valamit, és hallom a hangján, hogy nagyon szeretné,
hogy magammal vigyem Alice-t. Úgyhogy megígérem neki, hogy
megkérdezem. Azt is megígérem, hogy még másnap telefonálok, jön-e vagy
sem. Hogy anya még be tudjon vásárolni, ha szükséges.
Alice igent mond, közli, hogy nagyon boldogan jön, és nevetgélve
megemlíti, hogy már alig várta, hogy meghívjam.
És ahogy arra számítani lehetett, Rachel neve már az első este elhangzik.
De sikerül gyorsan másra terelnem a beszélgetést, legalább azt a kínos
helyzetet elkerülve, hogy anyáék csodálkozó tekintetének kereszttüzében
kelljen elmondanom Alice-nek, hogy mi történt. Mert nyilván nem értenék,
hogy miért nem meséltem el neki korábban.
 De most már kénytelen vagyok beavatni. Hiszen semmiképp nem lehet
úgy eltölteni egy egész hétvégét, hogy Rachelt ne emlegetnénk újra. Így hát
mikor jóéjszakát kívánunk a szüleimnek, és fölmegyünk az emeletre, hogy
lefeküdjünk, szólok Alice-nek, hogy jöjjön be hozzám egy percre.
− Miért? – súgja vihorászva. – Csak nem drogot rejtegetsz a szobádban?
− Mondani szeretnék valamit.
Alice elkerekedett szemmel néz rám, meglepődik a hangom komolyságán.
− Helyes – mondja. – Csak előbb elmegyek pisilni. Azonnal jövök.
Amikor visszajön, egymással szemközt, törökülésben leülünk az ágyamra.
− Tudnod kell – mondom szárazon -, hogy volt egy húgom. Rachel. Akit
meggyilkoltak.
− Micsoda? – kérdezi összeszűkült szemmel, és előrehajol.
Nem válaszolok neki. Tudom, hogy jól hallotta, amit mondok, csak időre
van szüksége, hogy megeméssze az információt. Mindig ez történik, ha
valakinek először mesélem el.
Első hallásra el sem hiszik.
− Meséld el – mondja végül Alice.
És kezdem mesélni, és közben csöndesen hüppögök. Mindent elmondok
Alice-nek. Az egész történetet, attól kezdve, hogy Carlyval meg Rachellel ott
ültünk a kávézóban, és én úgy határoztam, hogy Rachel eljöhet a buliba. És
közben nemcsak az újragondolt szörnyűségek hatása alatt sírok, hanem a
megkönnyebbüléstől is, hogy végre elmondhatom valakinek az egészet, és
csak beszélek, beszélek, és közben sírok. Alice pedig kivételesen csak hallgat.
Nem szól egy szót sem, nem is kérdez semmit, de a kezét egész idő alatt a
térdemen tartja.
− Ó, te jó ég – mondja, amikor végül befejezem. – Te szegény! Meg a
szegény családod! Miért nem mesélted el ezt hamarabb? Te jó ég! Szegény
Rachel!
− Igen – mondom szegény Rachel. Szegény anya meg apa. Ez nagy csapás
volt. Mindent tönkretett.
Alice átölel és magához szorít, miközben sírok. Hajnali kettőt mutat az
óra, s én már annyira kimerültem a sírástól, hogy még a fejem is belefájdul.
Alice lefektet, ő is mellém fekszik, és simogatja a hajamat, míg el nem
alszom.
Másnap reggel arra ébredek, hogy Alice az ágyam mellett áll, kezében egy
csésze gőzölgő teával.
− Ezt neked hoztam – mondja, leteszi a csészét az éjjeli szekrényemre, és
leül mellém az ágy szélére. – Kialudtad magad? – kérdezi.
 Ő már felöltözött. A hajvégei nedvesek, érzem a samponja citrusillatát,
látom, hogy hajat mosott. Felülök, gyűröttnek és fáradtnak érzem magam, de
bólintok. Fogom a teáscsészét, és iszom egy kortyot. A tea forró, erős és édes,
csuda jólesik a kiszáradt számnak.
– Hogy vagy? – kérdezem, mikor megittam egy fél csészével, és kitisztult
annyira a fejem, hogy beszélni tudjak. – Mikor keltél fel? Kimerült lehetsz.
− Nem én. Remekül érzem magam. Korán keltem, és kint a teraszon
megreggeliztem Helennel.
Csak nézek, hogy Alice a keresztnevén emlegeti anyámat. A szüleim
kifejezetten olyan emberek, akiket csakis Mr és Mrs Boydell néven szoktak
emlegetni.
− Rachelről beszélgettünk – mondja Alice.
− Igen? – Egészen meg vagyok döbbenve. Elképzelni sem tudom, hogy
miről tudtak egymással beszélgetni. Anya általában nem beszél idegeneknek
Rachelről, már csak azért sem, mert nem szeretné puszta sztorivá degradálni
Rachel életét és halálát. – És... anya hogy viszonyult ehhez? Ő... mondott
egyáltalán valamit?
− Hogy mondott-e valamit? Te jó ég! Egyszerűen be nem állt a szája. Azt
hiszem, pontosan erre volt szüksége. Ez olyan... hogy is mondják... katartikus
volt számára. Helen egy csodálatos, bátor, erős asszony... de szüksége van...
nem is tudom, hogy mondjam, mindenképpen szüksége van valamilyen
szelepre, hogy mindezt kieressze magából. Nyilvánvaló, hogy mostanáig
visszatartotta az egészet, és túlságosan sokáig elnyomta magában a dühöt meg
a keserűséget. Persze félre ne érts, ez a reggel mindkettőnk számára teljesen
kimerítő volt. Érzelmileg kimerítő. Sírtunk és nevettünk, ölelgettük egymást,
még egy adag rumot is öntöttünk a kávénkba a nagy felindulásban. Hihetetlen
volt, ahogy teljesen megnyílt nekem ma reggel, és elmondta az egész
történetet, olyan dolgokat, amiket nem hiszem, hogy valaha is bárkinek
elmondott volna. – Alice félrehajtja a fejét, és ábrándosan elmosolyodik. – De
én is adtam neki új nézőpontokat – mondja. – Ráébresztettem, hogy más
perspektívából is nézheti a dolgokat. Empatikusabban és toleránsabban is
kezelheti az egész helyzetet. Azt hiszem, sokat segítettem neki.
Hozzásegítettem, hogy megszabaduljon a sok szartól, amit elraktározott
magában.
− Szartól? – kérdezem. Valami nagyon bosszant, de nem tudom pontosan,
hogy micsoda. – Tulajdonképpen milyen szarról van szó?
− Ó – mondja Alice és pislog néhányszor, aztán kissé aggodalmasan rám
néz: – Jól vagy? Ugye, nem haragszol, vagy igen? Tudod, ez az egész csak
úgy magától jött. Azt sem tudom már, hogy melyikünk hozta szóba Rachelt.
Nem is tudom, azt hiszem, először talán én... De hát nem ülhettem ott Helen
mellett kukán... hogy egy szót se szóljak róla... azt valahogy hamisnak vagy
hazugnak éreztem volna. De amint egyszer kiejtettem Rachel nevét, Helenből
hirtelen dőlni kezdett a szó, és egyszerűen nem tudta abbahagyni.
Dühítő, ahogy Alice Helenként emlegeti anyámat. Van valami kisajátító,
túlságosan bizalmas jellege, amitől úgy érzem: engem kihagytak valamiből.
− Megyek, megnézem, hogy tényleg jól van-e – mondom sóhajtva,
lerúgom a lábamról a takarót és felkelek, s kerülöm Alice pillantását,
miközben felkapom a köntösömet. – Mióta Rachel meghalt, anya nagyon jól
megtanulta, hogyan leplezze az érzéseit. Az ember nem tudhatja, hogy
valójában mit gondol, hacsak nem ismeri őt egészen jól. Mellesleg pedig néha
nevetségesen udvarias tud lenni, az önpusztításig menően udvarias.
Úgy megyek ki a szobából, hogy Alice-t többet szóhoz sem hagyom jutni.
Tudom, goromba vagyok és valószínűleg túlságosán teátrális, de biztosra
veszem, hogy Alice mindent félreértett. Ha Rachelről beszélgettek, akkor
egészen biztos, hogy anya meg van bántódva, és felizgatta magát. Pedig
ahogy Alice-t elnézem, mintha még büszke is volna a teljesítményére, és
valahogy nem tűnik őszintének ez a túlzott bizalmasság, s az, hogy annyira
otthonosan mozog nálunk.
Anyát a konyhában találom. A középső pultnál áll és tésztát gyúr, mindent
liszt borít, még az arcára is jut belőle. Magában dudorászik.
− Jaj, édesem, úgy megijesztettél – mondja, amikor meglát, és lisztes kezét
a mellére szorítja.
− Hogy vagy? – kérdezem óvatosan.
− Hát, meglehetősen... – kezdi, és a keze följebb vándorol, a szájához, és
ott is hagy egy lisztes nyomot. A szemét elfutja a könny, azt hiszem, elsírja
magát, de nem. Elmosolyodik. – Tulajdonképpen igazán jól vagyok. Alice
meg én reggel nagyon jót beszélgettünk. Rachelről volt szó, és egy igazi,
komoly beszélgetés zajlott le közöttünk. Egyszerűen felszabadító érzés volt,
hogy mindent kiadhattam magamból. – Anya elneveti magát, aztán
megcsóválja a fejét. – Képzeld csak, még káromkodtam is. Azt hallanod
kellett volna, édesem. Úgy káromkodtam, mint egy matróz. Sőt, rumot is
ittam, mint a matrózok. Azok a szegény emberek meg még most is csuklanak,
annyit emlegettem őket.
− Szegény emberek? Miféle szegény emberek? – kérdezem.
− Hát valójában inkább srácok még, nem felnőtt emberek. A srácok, akik
meggyilkolták Rachelt. Nem akarom név szerint megnevezni őket. Annyira
azért nem tudok megbocsájtani. De Alice elmagyarázta nekem, hogy ezeknek
a srácoknak valószínűleg nagyon rossz életük volt, olyan, amit mi el sem
tudunk képzelni. Hátrányos helyzetű gyerekek lehettek. Teljesen
összezavarodottak. Keserűek, és dühösek az egész világra. Soha nem voltak
esélyeik. Lehetőségeik. Verték őket. Elhanyagolták őket. Alice azt külön
kiemelte, hogy akik ilyen szörnyű tetteket követnek el, azok valószínűleg
maguk is áldozatai ehhez hasonló embertelenségnek. – Anyám itt vállat von.
– Nem is tudom, miért, de attól, hogy így közelítem meg a dolgot, egy kicsit
mintha jobban érezném magam. Hogy most már látom, nem gonoszságból
ölték meg Rachelt, nem azért, mert szadista disznók, hanem mert
összezavarodott és megsebzett srácok. Mert ők maguk is áldozatok. Bizonyos
értelemben a társadalom áldozatai.
– És te jól vagy? – kérdezem nyomatékosan. Nem tudom, miért, de nem
nyugtat meg, amit mond. Mintha valami furcsa és hálátlan csalódottság volna
bennem, hogy ilyen jókedvűnek látom az anyámat. Gondolom, kissé
féltékeny vagyok, amiért nem nekem köszönheti a jókedvét, hanem az Alice-
szel folytatott beszélgetésnek. Egyébként azzal nem feltétlenül értek egyet,
hogy empátiával kellene kezelnie azokat a srácokat. Ami engem illet,
szerintem igenis szadista disznók, velejükig romlott állatok. Tőlem az idők
végezetéig ott rohadhatnak a börtönben. – Nem izgattad fel magad
túlságosan?
– Már hogyne izgattam volna fel magam, édesem. A lányomat
meggyilkolták. Emiatt hosszú időn keresztül tele voltam dühvel. De olyan jó
érzés kiereszteni egy kicsit ebből az indulatból. – Vállat von, és vadul
folytatja a tésztagyúrást. – Nagyszerű érzés, hogy kidühönghettem magamat.
− Akkor jó – mondom, és elfordulok, hogy feltegyem a tűzre a teavizet.
Előveszem a cukrot meg a teáscsészét, és belekészítem a kannába a tealevelet.
Soha nem hallottam, hogy az anyám káromkodott volna. Soha. Pedig
majdnem tizennyolc évre visszatekintve mondom ezt. És én bizony nem
örülök, hogy végre felszabadultak benne a lefojtott indulatok és egy kicsit
elengedte magát, hanem a sírás fojtogat. Meg vagyok bántva. Annyiszor
megpróbáltam rávenni, hogy beszéljen Rachelről, hogy engedjen utat a
haragjának, sikoltozzon, sírjon, háborogjon a dolog igazságtalanságán. De
nem, ő mindig hozzáférhetetlen volt, keményen összezárta a száját, és nem
hagyta, hogy az érzései erőt vegyenek rajta.
És kudarcot vallottam, Alice pedig győzött. Gyorsan és könnyedén.
Szótlanul elkészítem magamnak a teát, és indulok, hogy felvigyem a
szobámba, és ott igyam meg sértődött magányomban, amikor odalép hozzám
az anyám. Megáll előttem, és a vállamra teszi mindkét kezét. – Nagyszerű
lány ez a te Alice-ed – mondja, és megszorítja a vállamat. – Nagyon örülök,
hogy magaddal hoztad a hétvégére.
 − Igen – mondom. – Nagyszerű.
− És nagyon nagyra tart téged. Szinte dicshimnuszokat zengett rólad.
Örülök, hogy összebarátkoztatok – mondja anyám, majd előrehajol,
megcsókol, és mosolyog. Ez a legboldogabb, legőszintébb mosoly az arcán,
amit Rachel halála óta láttam rajta. Kitárja a karját, én meg leteszem a
teáscsészét, és megölelem őt. Hosszasan szorongatjuk egymást, és mire a
hosszú ölelkezésnek vége, belőlem is elszivárog az Alice iránt érzett harag.
Hiszen boldoggá tette az anyámat, és nem gyerekes féltékenységet kellene
éreznem iránta, hanem hálát. Csak valami esztelen önzés és kicsinyesség
működhetett bennem.
És ahogy felfelé lépegetek a lépcsőn, megfogadom, hogy a jövőben sokkal
megértőbb és nagyvonalúbb leszek Alice-szel. Hiszen mindig tele van
jószándékkal. Jó barátnő, kedves és önzetlen barátnő, és mindig helyén van a
szíve.

11

A buliba menet Rachellel meg Carlyval felugrottunk Carlyék lakására.

Carly levetette az iskolai egyenruháját és belebújt egy trapézfarmerbe,
rózsaszín pántos topot húzott, és lapos sarkú arany szandált. Felajánlotta,
hogy nekünk is ad valamit, amit felvehetünk, de mi Rachellel inkább az
egyenruhánkban maradtunk.
− Úgysem leszünk ott sokáig – emlékeztettem őket, és nyomatékosan
Rachelre néztem. – Egy óránk van, de a legjobb esetben is csak másfél.
− Persze – bólogatott Rachel. – Éppen csak beköszönünk. Kicsit
belehallgatunk a zenébe, és már ott sem vagyunk.
Rachellel mindketten kibontottuk a lófarkunkat, és leeresztettük a
hajunkat. Rachel haja hosszú volt, szőke és egyenes, az enyém sötét és
összevissza göndörödő. Zsebre vágtuk az iskolai nyakkendőt, és kihúzkodtuk
a blúzunkat a szoknyánkból, hogy az összhatás, amennyire lehet, mégis
oldottabb legyen. Csak a szoknyánkkal nem tudtunk mit kezdeni.
Lábszárközépig ért a hosszú, sötétzöld, skót kockás alj, nyilvánvaló jeleként
annak, hogy előkelő magán-lányiskolába járunk.
Carly rúzskészletét viszont nem kíméltük. Én egy mély tónusú, borvörös
rúzst választottam, melyet kiemelt a sötét hajam és bőröm, Rachel a szőke
hajához és világos bőréhez illő halvány rózsaszínűt keresett, Carly meg egy
sötétebb rózsaszínű árnyalatot használt, ami jól ment a topjához.
 Carly elővette az iskolatáskájából a mobiltelefonját, kikapcsolta és az
ágyára dobta.
− Ha nem akarjátok, hogy a szüleitek felhívjanak, ti is hagyjátok itt a
magatokét – mondta a vállát vonogatva. – Holnap az iskolában majd
visszaadom.
Mi is elővettük a mobilunkat, kikapcsoltuk és gyorsan megszabadultunk
tőlük.
Még megálltunk Carly anyjának fésülködőasztalánál, amelyet szinte
elborítottak a méregdrága parfümök; bepermeteztük magunkat, aztán
elindultunk. Nem volt messze Carlyék lakásától a buli színhelye, A Régi
Csűr, így hát gyalog mentünk. Közben a házakat gusztáltuk, melyik tetszik,
melyik nem. Legfeljebb öt perce lehettünk úton, amikor Carly benyúlt a
válltáskájába, és egy kis palackot vett elő.
− Álljunk meg egy pillanatra – mondta, miközben gyorsan letekerte a
kupakját, a szájához emelte, és jó nagyot kortyolt belőle. Abból, ahogy a
szemét elfutotta a könny, és miközben az üveget leeresztette, levegő után
kapkodott, világos volt, hogy nem vizet ivott.
− Vodka limonádéval – felelte Carly, és felém nyújtotta. – Akarsz egy
kicsit?
Hitetlenkedve megráztam a fejem, de azért átvettem tőle az üveget.
Tudnom kellett volna, hogy Carly nem megy buliba szeszes ital nélkül. Ő volt
az első lány az iskolában, aki inni kezdett. Akinek mindig gondja volt rá,
hogy legyen kéznél alkohol, és aki elintézte, hogy egy idősebb lány
megvegye nekünk, ha szükség volt rá.
A számhoz emeltem az üveget, és belekóstoltam. Erős volt. Jóval több volt
benne a vodka, mint a limonádé. – Szent ég, Carly, ez ölni tud – mondtam, és
visszaadtam neki.
− Rachel, te nem kérsz? – kérdezte a húgomat, és kérdő tekintettel
odanyújtotta neki az üveget. Rachel bizonytalanul rám nézett.
− Tőlem – engedtem neki vállat vonva. – De nem fog ízleni. Elsőre olyan,
mintha benzint inna az ember.
Rachel ivott egy kis kortyot, aztán, ahogy előre sejtettem,
összecsücsörítette a száját és keserű grimaszt vágott.
− Hú, ez valami undorító – mondta.
− A cél szentesíti az eszközt – jegyezte meg Carly, és amikor Rachel vissza
akarta adni neki a palackot, eltolta a kezét. – Próbáld meg még egyszer. Minél
többet iszol, annál jobban fog csúszni. Hozzásegít, hogy ellazulj és igazán jól
érezd magad.
Rachel szót fogadott, és ivott még egy kortyot.
 − Nem is olyan rossz – mondta, elhúzva a száját. – De még mindig az a
véleményem, hogy azért a szimpla limonádé jobb.
Carly elnevette magát: – Csakhogy a szimpla limonádé nem volna rád
olyan áldásos hatással, mint ez.
Nem egészen értem, miért nem figyeltem oda jobban, látva, hogy Rachel
iszik. Nem tudom, miért nem vigyáztam rá, miért nem ügyeltem, hogy ne
igyon annyit, és hogy legalább viszonylag józan maradjon. Azt hiszem,
azonnal megéreztem a vodka hatását, ahogy a többiek is. Kézről kézre járt a
palack, bele-belekortyoltunk, és ahogy a szervezetünk ráhangolódott az
alkoholra, egyre jobban ízlett, és egyre többet ittunk.
Amikor az üveg kiürült, Carly megállt.
− Várjatok csak – mondta, letette a táskáját a földre és leguggolt mellé.
Előszedett belőle egy újabb, nagyobb palackot, és felénk fordította a
címkéjét: Sztolicsnaja vodka. – Ugye, nem képzelitek, hogy hagyom, hogy
készületlenül érjünk a buliba? – szólalt meg, és elvigyorodott. – Azonnal
hozzá kell látnunk. De most nem lesz limonádé. – Ezzel fogta a két palackot,
a nagyobbikból feltöltötte a kiürült kisebbiket, aztán felállt, és odanyújtotta
Rachelnek: – Te kezded. Ez is olyan lesz, mintha tüzet nyelnél. De ne félj,
hamar megszokod.
Rachel fogta az üveget, és nagyot húzott belőle. És miközben nyelt, olyan
képet vágott, hogy Carlyval nevetnünk kellett rajta.
Az út majdnem negyven percig tartott, és mire odaértünk, mind a hárman
alaposan be voltunk állítva. Rachel arcának mindkét oldalán szabályos piros
kör díszelgett, és egyik fülétől a másikig ért a szája, ahogy vigyorgott.
Nagyon szép volt és nagyon fiatal, és sugárzott róla az ártatlansága.
− Hogy érzed magad? – kérdeztem, és megfogtam a kezét. – Jól vagy?
Még be se léptünk A Régi Csűrbe, máris kihallatszott a zene, a
basszuskíséret dörmögése, meg a benti ricsaj és nevetgélés. Hallani lehetett,
hogy itt fiatalok buliznak, csupa fiatal fiú és lány, felnőttek jelenléte nélkül.
Rachel csak nézett rám, még mindig mosolygott, és odabólintott. Kezdett
együtt mozogni a zenével, a csípője ide– oda ringott. Felvonta a szemöldökét,
és félrebillentette a fejét, mintha jobban akarná hallani a zenét.
− Gyertek! – Carly most előretaszigált bennünket. – Nem fogunk itt kint
állni egész délután. Bármennyire szeretlek benneteket, nem azért gyalogoltam
ennyit, hogy itt ácsorogjunk hármasban.
Miközben megindultunk a bejárat felé, eszembe jutott, hogy
tulajdonképpen én ezt az egészet nem gondoltam át alaposan. Az volt a terv,
hogy csak egy órácskát, másfelet maradunk.
 Hogy Rachelt fél hatra hazaviszem, hogy bőven legyen ideje zongorát
gyakorolni. Ehhez képest Carlynál eltöltöttünk jó tíz percet, aztán további
negyvenet gyalogoltunk. És ahogy figyeltem Rachelt, ahogy nekivág a
bulinak, arcán a várakozás örömével, egy ütemre lépdelve a zenével,
ráébredtem, hogy ennek csak az lehet a vége, hogy későn érünk haza.
Azt is tudtam, hogy anya és apa hamarabb otthon lesz, mint mi, és majd
magyarázkodhatunk, ha hazaérünk, és akkor baj lesz. Nagy baj.
De hát fiatal voltam és ittam, hallottam a zenét, láttam, hogy a velem
egykorú fiatalok táncolnak, és igen jó a kedvük, és abban a pillanatban
valahogy semmi más nem érdekelt.

12

Alice előttünk megy. Csak egy kis előnye van, legföljebb kétlépésnyi, de
ahhoz elég, hogy ne tudjuk őt is bevonni a beszélgetésbe. Ezzel adja
tudtunkra, hogy nincs kedve beszélgetni. Nem hiszem, hogy rossz
hangulatban van, vagy bántja valami, sőt, jókedvű, sugárzik belőle az energia,
a szépség és a fiatalság, és szemlátomást örül, hogy esti programunk van egy
ilyen szép őszi napon, és amíg teheti, élvezi a meleg évszak végét.
Néha van ilyen hangulata; a gondolataiba merül és zárkózott. Robbie-val
eléggé ismerjük ahhoz, hogy tudjuk, nem kell aggódnunk, ilyenkor nem
nyugtalanítja semmi, és nem is sértettük meg, egyszerűen csak szívesen veszi,
ha magára hagyjuk. Egyszer még az is megtörtént, hogy elaludt a kanapén,
miközben mi Robbie-val szenvedélyesen kitárgyaltuk a popzenétől az operáig
terjedően mindent magába foglaló, kölcsönös zeneimádatunkat. Fogalmunk
sem volt róla, hogy mióta alszik. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe,
hogy akár órák is eltelhettek. Azt hiszem, Katherine, belefáradt az örökös
szövegelésünkbe, mondta Robbie nevetve, amikor fölfedeztük, hogy elaludt.
Azt hiszem, túl sokat beszélünk. Halálra untatjuk. És Robbie-nak valószínűleg
igaza van. Soha nem fogyunk ki a témából, könyvekről, sportról,
környezetvédelemről és politikáról beszélgetünk, és néha órákig abba se
hagyjuk.
Tény, hogy sokat beszélgetünk, és nagyon jól kijövünk egymással, és már
kezdtem aggódni, hogy ez zavarja Alice-t. Hogy netán féltékeny. De amikor
megkérdeztem, hogy nem neheztel-e rám amiatt, hogy ennyit beszélek
Robbie-val, és nem akarja-e, hogy kissé visszavegyek a dologból, akkor
megrázta a fejét, és fürkészőn rám nézett.
 − Miért? – kérdezte. – Imádom, hogy olyan jól megvagytok egymással. Két
ember, aki nekem a legkedvesebb a világon. El vagyok ragadtatva, hogy
annyi mondanivalótok van egymás számára. így legalább nekem nem kell
beszélnem. Kész haszon.
− Akkor jó – mondtam. – Már féltem, hogy túlzásba viszem a dolgot...
vagy hogy esetleg féltékeny vagy.
− Féltékeny? – kérdezte Alice, és eltűnődött. – Soha nem vagyok féltékeny.
Senkire és semmire. Nyugodtan állíthatom, hogy a féltékenység nem az az
érzés, amellyel ismeretségben volnék. És ha kíváncsi vagy a véleményemre –
tette hozzá vállat vonva -, nagyon ostoba és vacak érzeménynek tartom.
Péntek este van, és néhány hét múlva kezdődik a záróvizsgám, úgyhogy
helyesebb volna, ha otthon ülnék, és tanulnék, de éppen eleget tanultam egész
héten, és Alice meg Robbie kuncsorogtak, hogy velük menjek. A záróvizsga
fontos dolog, de a hármunk barátsága jelenleg számomra sokkal fontosabb.
Sőt most, hogy a hosszú önmegtartóztatás után végre újra élek, és élvezem
az életet, ez a legfontosabb.
Robbie-val a síelésről beszélgetünk. Robbie nagyon szeret síelni, és azt
javasolja, hogy amint megérkezik a tél, menjünk el valahová, ahol hó van.
− Nem nagyon tudok síelni – mondom. – Csak akadályoználak benneteket,
és elrontanám az egészet.
− Majd én megtanítlak – mondja Robbie. – Mire visszajövünk, jól fogsz
síelni.
− Milyen beképzelt vagy – mondom nevetve. – Fogalmad sincs róla, hogy
mennyire nem tudok. Valóságos csoda volna, ha engem valaki megtanítana
jól síelni.
− Engem is ő tanított – mondja hátrafordulva Alice, és lelassítja a lépteit,
hogy hozzánk igazodjon. Belép kettőnk közé, úgyhogy Robbie-val
távolodnunk kell egymástól, hogy helyet adjunk neki középen. – Tavaly,
amikor odamentünk, még megállni sem tudtam a síléceimen, és egy héttel
később már úgy síeltem, mint egy bajnok. – Belekarol Robbie-ba, és
rámosolyog. – És olyan veszettül szexis vagy, amikor síelsz. – mondja, majd
hozzám fordul: – Amikor síel, elképesztően magabiztos, és ura a helyzetnek.
Kifejezetten szeretnivaló.
Robbie hirtelen megáll, összeráncolja a homlokát, és lepillant Alice-re: –
Szeretnivaló? – kérdezi. – Akkor úgy látszik, csalt a szemem. Annak idején
nem úgy nézett ki, hogy szeretnivalónak találsz.
Alice közelebb bújik Robbie-hoz, és elneveti magát: – Te buta! Akkor te
engem nyilván félreértesz.
 Robbie kivételesen nem viszonozza Alice szeretet megnyilvánulását.
Ahogy röviden megcsóválja a fejét, az egyértelműen a bosszúság jele. –
Megérkeztünk – mondja, kihúzza a karját Alice karolásából, és előrelép.
Rámutat egy étterem bejáratára, amely fölött ez áll: Out of Africa. – Ez az a
hely.
Kinyitja az ajtót és félreáll, hogy Alice-szel bemehessünk. Ahogy
elmegyek mellette, rámosolygok, ő pedig viszonozza, de a szeme nem vesz
részt ebben a gesztusban. És a merev tartásáról látom, hogy feldúlt vagy
dühös, vagy mind a kettő.
Odabent sötét van, csak kis falilámpák világítanak, illetve gyertyák
pislákolnak az asztalokon. Beletelik egy kis időbe, amíg a szemem
hozzászokik a sötétséghez, és akkor látom, hogy a falak sötétvörösre vannak
festve, a székeken pedig tarkabarka marokkói párnák vannak.
Egy pincérnő odakísér bennünket az egyik sarokasztalhoz.
− Megyek, és hozok valami innivalót – mondja Robbie.
− Ez jó ötlet – jegyzi meg Alice. – Én egy üveg pezsgőt kérek.
− Egy egész üveggel? – kérdezi Robbie, és ránéz. – Nem gondolod, hogy
az egy kicsit sok?
− Nem. Szerintem éppen megfelelő – mondja Alice. – Egy üveggel.
Köszönöm.
Robbie megcsóválja a fejét, és engem kérdez: – Hát te, Katherine?
− Szódavizet kérek citrommal és lime-mal, köszönöm.
Alice fölveti a tekintetét a mennyezetre, és magas, gúnyos hangon utánoz.
Szódavizet kérek citrommal és lime-mal, köszönöm. A jó kislányok nem
isznak alkoholt.
− Nem ihatok, Alice – mondom. – Nem vagyok még tizennyolc. Nincs
személyi igazolványom.
− Nem kell magyarázkodnod, Katherine – mondja Robbie. – Én is
alkoholmentest iszom, holnap fociedzésem van. Alice majd egyedül iszik.
− Nagyon viccesek vagytok. Hogy milyen jól fogunk mulatni! – jegyzi
meg Alice sóhajtva.
Robbie keményen beharapja a száját, a szeme hideg, sötét pillantást vet
Alice-re, mielőtt sarkon fordul, és megindul a bárpult felé.
Alice nézi a fiút, miközben elmegy. – Úgy látszik, dühös rám – mondja,
miközben megvonja a vállát. Aztán körülnéz a helyiségben, és zavartalanul
szemügyre veszi a többi vendéget. Derűsnek és fesztelennek tűnik, mintha a
legcsekélyebb mértékben sem érintené Robbie nyilvánvaló rosszkedve.
Robbie-ra pillantok, aki ott áll a bárpultnál, az italokra várva. Üres
arckifejezéssel néz maga elé. Látszik, hogy el van keseredve.
 − De mi történt? – kérdezem. – Mitől lett hirtelen ilyen dühös?
− Ó, gondolom, eszébe juttattam valamit, amikor az előbb a
síkirándulásunkat emlegettem. Akkor nagyon felhúzta magát. Ugyanis az
egyik síoktatóval töltöttem el egy kis időt. Mindössze egyetlen éjszakát. És ez
neki nem tetszett.
− Egy kis időt? Egy éjszakát? – kérdezem döbbenten. – Ezt hogy érted?
Alice rám sem néz. Egy fiatal párt figyel a szomszéd asztalnál. – Pontosan
úgy értem, ahogy mondom. – Hideg hangon, tisztán, tagoltan beszél, mintha
hallási vagy megértési nehézségeim volnának. – Egy másik férfival töltöttem
egy éjszakát az illetőnek a szobájában. Gondolom, a részletekre nem vagy
kíváncsi. És Robbie ennek nem örült. Úgy látszik, sajátos tévhitben él, és
kizárólagos birtokjogot formál velem kapcsolatosan.
Meg vagyok botránkozva, nem tudom, mit mondjak erre. Egy pillanatig
csak ülök hülyén, kezemet a számra tapasztva. Azt már felfogtam, hogy Alice
sokkal lazábban értelmezi a kapcsolatukat, azt is tudtam, hogy jóval
felszínesebbek az érzései, mint Robbie-éi. De hogy együtt töltsön egy
éjszakát egy másik férfival egy olyan kiránduláson, amire Robbie-val
kettesben mentek el, ez megdöbbent. Ez Alice részéről vagy elképesztő és
tudatos gonoszság, vagy ha lehet, még rosszabb: azt bizonyítja, hogy
valamilyen beteges érzéketlenség folytán képtelen felfogni, hogy a
viselkedése Robbie-nak mennyire fáj.
De még mielőtt összeszedhetném a gondolataimat, hogy értelmesen
reagáljak a szavaira, Alice hirtelen felugrik, és hevesen integetni kezd
valakinek.
– Ben! – kiáltja, és megindul az egyik asztalhoz, amelyet előzőleg
perceken át figyelt. Egy fiatal pár ül az asztal mellett. – Ben Dewberry –
kiáltja Alice. – Hát tényleg te vagy az? Ismerősnek látszottál, aztán csak
figyeltelek, figyeltelek, és amikor hallottalak beszélni, és meghallottam az
akcentusodat, akkor biztosan tudtam, hogy te vagy az.
Alice olyan hangosan beszél, hogy hirtelen elcsöndesedik az étterem, az
emberek elhallgatnak, és a jelenetet figyelik. Ben meg a vele szemközt ülő
barátnője – magas, vékony, fehér bőrű lány, hosszú vörös hajjal – némán
bámulják Alice-t, amint közeledik. Ben döbbentnek, szinte ijedtnek látszik.
− Alice – mondja végül, feláll és kézfogásra nyújtja a kezét, de Alice ügyet
sem vet a mozdulatára, hanem egészen közel lép hozzá, és megöleli, aztán
hosszan, keményen szájon csókolja. S amikor végre hátralép az ölelésből,
Ben csak áll, elvörösödik, zavarban van, szemlátomást nem tudja, hogy mihez
kezdjen. – Nahát – mondja. – Te hogy kerülsz ide?
 − Ahogy te. Butus. Vacsorázni jöttem – feleli Alice, megfogja Ben kezét,
és az asztalunk felé fordul, épp amikor Robbie visszaér az italainkkal. –
Robbie, Katherine – mondja – bemutatom nektek Bent. Ben Dewburry volt
életem első, igazi nagy szerelme.
Ben Alice válla fölött aggódva néz az asztalnál ülő lányra, mondani kezd
neki valamit, de Alice, aki háttal áll a lánynak, belekapaszkodik a karjába.
− Gyertek, üljetek át hozzánk! – mondja Alice. Gyertek csak, elférünk egy
asztalnál.
− Nem is tudom – mondja Ben és a lányra néz. – Phillipával mi ugyanis...
Alice megpördül, szembefordul a lánnyal: – Helló, Alice vagyok –
mondja, elengedi Bent, és Phillipa felé nyújtja a kezét. Kezet fognak, közben
Alice barátságosan mosolyog. Phillipa bólint, mosolyog ő is, de csak
amennyire nagyon muszáj.
− Gyertek, üljetek át hozzánk, nincs kedvetek? – mondja Alice. – Legalább
egy kis időre. Bennel évek óta nem találkoztunk. Rengeteg mondanivalónk
van egymásnak.
Phillipa és Ben belemegy, hogy átköltözzenek hozzánk, összeszedik a
holmijukat, miközben Robbie rám néz, a tekintetében hitetlenkedés és
bosszúság, s a szemét az égre emeli. A felszolgálónő segít nekünk összetolni
két asztalt, hogy mind az öten elférjünk.
Úgy látszik, csak Alice nem érzékeli a többiek feszélyezettségét, ő
vidáman csicsereg, miközben mi néma hallgatásba merülve iszogatunk. Alice
arról a nyárról beszél, amikor együtt jártak Bennel. Ben pedig szemlátomást
zavarban van és kényelmetlenül érzi magát, és mentegetőző pillantást vet
Phillipára, valahányszor Alice megemlíti, hogy mennyire élvezte, hogy van
egy amerikai barátja, és mennyire szerette hallani az amerikai akcentusát.
− Rendeljünk valamit enni – mondja hirtelen Alice. – Én majd' éhen halok.
– Mosolyogva Robbie-ra néz. – Ugye, rendelsz nekünk, Robbie? Te már
voltál itt, s tudod, hogy mit érdemes enni.
− Ó, nem – szólal meg Phillipa, megrázza a fejét, és rémülten néz Benre. –
Jobb lesz, ha mi most visszamegyünk az asztalunkhoz.
− Ne butáskodj – Alice átnyúl az asztalon, és megfogja Phillipa kezét. –
Annyira örülünk a társaságotoknak. Kérlek, maradjatok, és vacsorázzunk
együtt. Tudod, mielőtt észrevettelek benneteket, mi hárman már éppen
nagyon unatkoztunk, annyira, hogy szinte látni se bírtuk egymást. – Alice
hátraveti a fejét és nagyot nevet. – Az utóbbi időben olyan sokat voltunk
együtt, hogy már nagyon elegünk van egymás társaságából.
Alice tovább nevet, de mindenki más hallgat. Én lehajtott fejjel az ölembe
terített asztalkendőt nézem, hogy ne lássák, hogy csak úgy ég az arcom.
Megalázva érzem magam és fel vagyok dúlva. Nem tudom, hogy Alice
komolyan beszél-e vagy csak vicces akar lenni, de amit mondott, az
mindenképpen bántó. Én annyira élveztem Alice meg Robbie társaságát,
annyira örültem, hogy meghitt és bonyolult barátság szövődik közöttünk,
hogy most kifejezetten nevetségesnek érzem magam Alice sértő
kijelentésétől, illetve főként attól, hogy ezek szerint lenézi és semmibe veszi
mindazt, ami nekem annyira kedves volt.
Biztos vagyok benne, hogy Robbie-t is megbántotta, és éppen ezért nem is
merek ránézni. Elviselhetetlen lenne, ha az ő szemében is látnom kellene
ugyanazt a fájdalmat és megaláztatást, amit én érzek.
− Persze, hogy veletek vacsorázunk – mondja Ben. – Nagyszerűen érezzük
magunkat, igaz, Phillipa?
− Remek, hála az égnek – Alice az asztalra csapja a két tenyerét, és nevet.
Az arca pirospozsgás, ragyog a szeme, némileg ittasnak látszik, és a legkisebb
mértékben sem hajlandó észrevenni, hogy milyen feszültséget keltett köztünk.
– Rendeljünk újabb innivalót – mondja Alice. – Robbie, szomjan halunk. Mit
tudsz ajánlani?
− Hogy mit?– Robbie a torkát köszörüli. – Én mindenesetre iszom még egy
kólát. – Hát ti, jóemberek? – Erőltetett, természetellenes mosolyt vet
Phillipára és Benre.
− Én vizet kérnék még, ha lehet – mondja Phillipa, és felemeli az üres
kancsót.
− Ben egy sört kér – vihog Alice, és oldalba böki. – Igaz, Ben? He? Ugye,
te nem vagy ünneprontó?
− Nem én – mondja Ben. – Egy sört kérek. Miért is ne? – És bólint.
− Én pedig még egy pezsgőt – mondja Alice, és közben oda se néz. – Egy
üveggel.
− Segítenél nekem, Katherine? Légy szíves, gyere velem – szólal meg
Robbie, miközben feláll.
− Jövök – mondom, és közben Alice-re nézek. Mióta csak megérkeztünk,
olyan furcsán kötözködő egész este, hogy arra gondolok, újabb agresszív
megjegyzést vált majd ki belőle az, hogy Robbie-val odamegyek a
bárpulthoz. De Alice felvont szemöldökkel éppen Phillipához hajol, és nem
törődik velünk.
Szótlanul vonulunk a bárpulthoz, és amikor odaérünk, Robbie háttal
nekitámaszkodik, és az asztalunkat nézi.
− A nyomorult Alice – mondja, és még mindig oda néz. – Szép kis
műsorral készült ma estére. Már előre látom, hogy ennek a napnak sírás lesz a
vége.
 − Mire gondolsz? – kérdezem, és összeszorul a gyomrom. Nem szeretnék
semmiféle kellemetlenséget. Nem akarom, hogy Alice lehetetlenül
viselkedjen, hogy gonosz legyen. Nem akarom, hogy szakítsanak Robbie-val,
vagy hogy olyan rémséget csináljon, ami miatt a barátságunknak vége lesz.
Még rágondolni is rossz. Alig tudok erőt venni a bennem növekvő pánikon,
hogy milyen lenne a jövő a barátságunk nélkül, Robbie meg Alice nélkül,
mert azt a jövőt olyan magányosnak és szürkének látom, hogy már a
gondolatát sem lehet elviselni. – Gyorsan vacsorázzunk meg – mondom, –
aztán vigyük haza és dugjuk ágyba.
− Te még nem láttad ilyennek, ugye? – kérdezi Robbie.
− Ilyennek? Nem is tudom. Ilyen undoknak, mint ma, még sose láttam, ha
arra gondolsz. Hogy szántszándékkal szemétkedik.
Robbie megrázza a fejét. – Nemcsak ettől tartok – mondja.
− Másról van szó. Én már láttam egypárszor ilyennek. Mintha valami
önpusztító akcióra készülne. Egészen furcsa ilyenkor. És félelmetes. Ma már
nem fogunk tudni szót érteni vele. Olyan isten nincs. Senkire sem fog
hallgatni. Se rád, se rám, se Benre, se Phillipára. Pedig akármibe fogadnék,
hogy nagy éjszakai murira készül. És nem fogja kihagyni belőle Phillipát és
Bent se. Úgy fognak táncolni, ahogy ő fütyül, majd meglátod. – Robbie
keserűen fölnevet. – Különleges rábeszélő erővel rendelkezik, amikor ilyen.
Nem egészen világos számomra, hogy Robbie mitől tart, nem értem a
szavait, mindenesetre megijeszt azzal, amit mond.
− Hát akkor legfeljebb majd mászkálunk, elmegyünk valahová táncolni...
Csak tudunk rá vigyázni, nem? – vetem fel. – Csak tudunk ügyelni arra, hogy
ne történjen semmi baj.
− Ha a helyedben lennék – mondja Robbie -, egyszerűen kiszállnék a
dologból, amíg még lehet. A legszívesebben én is hazamennék, de valakinek
biztosítania kell, hogy élve megússza. Úgy látszik, befüvezett vagy berúgott,
nem tudom. – Újra az asztalunk felé néz. – Vagy valami pszichotikus zavar
állt elő nála.
Alice az asztalra könyököl, és élénken magyaráz Phillipának. Phillipa
védekezőn összefonja a karját a mellén, és hátradől, minél távolabb Alice-től.
És egyáltalán nem mosolyog.
Fogjuk az italokat, és visszamegyünk az asztalunkhoz, ahol Phillipa éppen
felugrik, és leszegett fejjel, gyors léptekkel a WC felé indul.
− Mi van Phillipával? – kérdezem Bent, miközben lerakom az italokat.
− Azt hiszem – mondja tétován Ben Alice említett valami...
 − Igen, meséltem neki valamit Benről meg rólam, mire ő elrohant –
mondja Alice nevetve. – Te jó ég, Ben, ezzel a prűd csajjal jól bevásároltál.
Ha olyat kerestél, aki nekem szöges ellentétem, akkor megtaláltad az igazit.
Ben bizonytalanul elneveti magát. El vagyok képedve, hogy csak ott ül, és
nem megy Phillipa után, hogy megnézze, jól van-e, és már meg akarom
kérdezni, hogy ne menjek-e én, amikor Robbie hirtelen felpattan.
− Megfeledkeztem a vízről – mondja, és visszamegy a bárpulthoz.
Akkor veszem észre, hogy Ben miért nem siet Phillipa után. Ahogy
Robbie elmegy, Alice az asztal alá nyúl, ráteszi a kezét Ben combjára, még
följebb csúsztatja, aztán masszírozni kezdi Bent.
Azonnal felállok. Alice rám mosolyog, de ez a mosoly nélkülöz minden
kedvességet. El van foglalva. És biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy
láttam, amit csinált, sőt örül neki.
− Kimegyek a vécébe – közlöm, és ügyetlen mozdulatomtól majdnem
felborul mögöttem a szék. – A fenébe – mondom, de sikerül elkapnom a szék
támláját, még mielőtt hanyatt esne. – A fenébe – mondom másodszor is.
− Nyugalom, Katherine – szól Alice. – Mi van veled? Úgy nézel ki, mint
aki kísértetet látott.
Összeszedem magam, és dühösen belenézek Alice szemébe, aztán Benre
nézek, és benne legalább van annyi tisztesség, hogy zavarba jön, és elfordítja
a tekintetét. – Kimegyek a vécére – mondom olyan fagyosan és higgadtan,
ahogy csak tőlem telik. – Megnézem, hogy Phillipa rendben van-e.
Alice felvont szemöldökével jelzi, hogy tőle ugyan mehetek. Közben azon
gondolkodom, hogy ha Robbie visszatér az asztalhoz, vajon észreveszi-e
majd, amit én láttam, vagy ha nem is veszi észre, nem fogja-e sejteni, hogy
valami furcsa dolog történik. Igazán nem szeretném, hogy Robbie meglássa
az aktus közben Alice kezét Ben ölében, szívesen megkímélném ettől, el
tudom képzelni, milyen megalázó és fájdalmas volna számára, és nem
akarom, hogy jelenetekkel meg számonkéréssel végződjön az este. De Alice
mégiscsak elárulja Robbie-t, aki ennél jobbat érdemelne, és valahol azt
szeretném, ha megbűnhődne érte. Boldogan végignézném, hogy Robbie jól
felpofozza, és kiteszi a szűrét, de örökre. Ugyanakkor bármilyen nevetséges,
de makacsul bízom abban, hogy mégiscsak jóra fordul minden. Hogy Alice
végre magához tér, abbahagyja a hülyeségeit, és bocsánatot kér. És akkor
mind a hárman elégedetten és kacarászva hazamehetünk, és minden
visszazökken a rendes kerékvágásba.
De ha Robbie mégis észreveszi, hogy mit művel Alice Ben-nel, az sem
jelenti okvetlenül a kapcsolatuk végét. Hiszen csak az imént tudtam meg,
hogy Alice lefeküdt valakivel azon a síkiránduláson, és ennek ellenére még
mindig együtt vannak. Fogalmam sincs róla, Robbie mennyit képes eltűrni
Alice-től, de engem bánt a dolog, és szomorúan gondolok arra, hogy az én
barátságom Alice-szel talán visszavonhatatlanul megváltozott. Ma este
szántszándékkal olyan szívtelen és goromba volt velem, Robbie-val, sőt még
Phillipával is, hogy nem hiszem, hogy újra bízni tudnék benne. Legalábbis
nem olyan vakon, és nem olyan odaadóan. Pillanatnyilag nem is tudom, hogy
kedvelem-e még egyáltalán.
A WC-ben az egyik fülke ajtaja zárva van, úgy gondolom, Phillipa oda
rejtőzött.
− Phillipa – szólítom, és halkan kopogok.
Nem érkezik válasz, de érzem, hogy aki bent van, még jobban meglapul.
− Phillipa, Katherine vagyok. Csak azt szeretném tudni, hogy jól vagy-e.
− Katherine? – Látom, hogy az ajtó alatt megmozdul az árnyék, aztán
kattan a zár, és kinyílik az ajtó. – Hála istennek, hogy te vagy az – mondja. –
Azt hittem, Alice jött utánam.
A szeme vörös és az arcán is piros foltok vannak. Mintha sírt volna.
− Jó vagy? – kérdezem.
− Igen – mondja, de a kezébe temeti az arcát, és lesüti a szemét. Aztán
lassan összeszedi magát, felnéz rám, és elmosolyodik. – Igen. Köszönöm, jól
vagyok.
Odamegy a mosdóhoz, megmossa a kezét, és a tükörből rám pillant.
− Szóval... mit keresel itt? – kérdezi.
− Én... – mondom, és félrefordítom a fejemet. – Csak várom, hogy
kivigyék a vacsorát. És gondoltam, megnézem, mi van veled. Minden
rendben?
Nem tudhatom, mit látott, mi zaklatta fel ennyire. De mintha nem is
hallotta volna meg a kérdésemet.
− Akkor mire számítsak? – kérdezi mosolyogva. – Lehet, hogy Alice meg
Ben éppen szexbemutatót tart az asztal tetején?
− Micsoda?
Phillipa keserűen fölnevet, aztán elfordul, az arcát vizsgálgatja a tükörben,
és megigazítja a haját. – Nem mintha érdekelne. Tőlem azt csinálnak, amit
akarnak. Ben elég rémes alak. Alig ismerem. Most randevúzom vele
másodszor.
− Tényleg? – kérdezem. – Szóval nem is az állandó barátod?
− Jaj, dehogy – mondja Phillipa, és megrázza a fejét. – Ne becsülj le
ennyire.
Most már én is elnevetem magam. Egészen megkönnyebbültem. Így
mindjárt más.
 Phillipa szabályosan rám vigyorog, aztán hátraveti a fejét, és hangosan,
jókedvűen nevet. Ő is szemlátomást megkönnyebbült, és most már látom,
hogy nem azért zárta magára az ajtót, hogy kisírja magát valahol. – Alice
birtokba vette Ben nemi szervét – közli tárgyilagosan Phillipa. – Ben azt hitte,
nem látom, mit művelnek. Alice viszont jól tudta, hogy látom. El sem tudom
mondani, mennyire bosszantó volt ott ülnöm ezzel a tudattal, és asszisztálnom
Alice aberrált kis játékához. Szürreális jelenet volt. És ha legalább tudtam
volna mondani valamit. Valami csípősen szellemeset... de soha nem voltam jó
az ilyesmiben. Ahhoz nem jár elég gyorsan az agyam, hogy ilyen esetekben
megfelelően reagáljak. Ahhoz egész másmilyennek kellene lennem.
Rendelkeznem kellene a gyors szellemi ütésváltás képességével. Amivel,
ugye, nem rendelkezem. De mi a helyzet ezzel az Alice-szel? – kérdezi egy
kis szünet után, és figyelmesen rám néz. – Ne is haragudj, annyit már tudok
róla, hogy a barátnőd, de mégis, mit keres egy pasas nadrágjában, amikor az
illető éppen randevúzik egy másik lánnyal? Ráadásul mit akar egy olyan
rémes pasastól, mint Ben, amikor ott van neki ez a gyönyörű Robbie? Mert,
gondolom, együtt vannak, nem? Ezt persze nehéz megállapítani, kiváltképp,
hogy olyan buzgón flörtöl Bennel. Olyan helyes srác! Mármint Robbie. Ami
Bent illeti, ő körülbelül annyira helyes, mint egy fürdőkádnyi nyálkás
varangyos béka.
− Ó, Robbie nagyon helyes. És tényleg gyönyörű – vágom rá gyorsan. –
Azt meg nem tudom pontosan, hogy mi a helyzet Alice-szel. Fogalmam sincs
róla, hogy mi van vele ma este. De az biztos, hogy normális körülmények
között nem ilyen. Általában nem szokott ilyen rémesen viselkedni. – De
ahogy ezt kimondom, rájövök, hogy a szavaim üresek, és valótlant állítok. Az
igaz, hogy ilyen lehetetlenül viselkedni még nem láttam, viszont amióta csak
összebarátkoztunk, egyre utálatosabb. Minél többet vagyunk együtt, annál
jobban megismerem a rossz tulajdonságait. Vállat vonok. – Sajnálom. Ma
tényleg kellemetlenül viselkedik. Nincs rá mentség.
− Kellemetlenül viselkedik? – Phillipa hitetlenkedve bámul rám. –
Kellemetlenül? Ne is haragudj, Katherine, ez nem kellemetlen. Tudod, mi a
kellemetlen? Kellemetlen a forró nyugati szél. Vagy egy rosszkedvű ember.
A barátnőd esetében a kellemetlen nem a legmegfelelőbb kifejezés. Jobb
volna a gyűlölködő, az elvetemült, a gonosz. Vagy mind a három együtt.
És már-már azon kezdek tűnődni, hogy Phillipának talán igaza lehet Alice-
szel kapcsolatban, de azért némiképp felháborodom. Alice a barátnőm, és
hogy jön ahhoz Phillipa, hogy ennyire rövid idő alatt ilyen kemény ítéletet
alkosson róla.
 − Azért nem annyira rossz lány – mentegetem. – Fantasztikus tulajdonságai
is vannak. Hihetetlenül nagyvonalú és aranyos tud lenni, ha akarja. És
gyakran nagyon jópofa.
− Akárcsak Adolf Hitler – vág vissza Phillipa, és komolyan néz rám. –
Nem akarlak megsérteni. És tudom, nem kellene ezt mondanom, hiszen
mindig bajt okozok, ha kinyitom a számat. De lefogadom, hogy a
barátnődnek valamilyen pszichés problémája van. Gondolom, most az jár a
fejedben, hogy mi közöm hozzá, kinek képzelem én magam, de tudnod kell,
hogy pszichológiát tanulok az egyetemen, és a szüleim is pszichológusok,
úgyhogy valamit azért konyítok a dologhoz.
− Micsoda? – kérdezem meglepett és sértett hangon. – Hogy pszichés
problémája lenne? Hát azt nem hiszem.
– Csak azért szólok, mert te egy nagyon rendes lánynak látszol – mondja
Phillipa vállat vonva. – És látom, hogy még nem ismered alaposan a
barátnődet.
− Kétlem, hogy ötpercnyi ismeretség alapján fel lehet ismerni egy pszichés
problémát.
− Hát volt ez másfél óra is. – Phillipa odahajol a tükörhöz, és az arcát
nézegeti. – Sajnálom. Tudom, hogy valószínűleg idegesítelek. De ti Robbie-
val együtt nagyon rendes embereknek látszotok. Ennek az Alice-nek pedig,
attól tartok, valamilyen komoly mentális problémája van.
Tiltakozni akarok, meg akarom mondani Phillipának, hogy ez nevetséges,
hogy Alice talán rendhagyó ember, talán egy kicsit önző, de nem beteg. Nem
kóreset. Ahogy Robbie-val mi ketten meg nem vagyunk afféle rászedhető
balekok.
De közben megnyikordul a WC ajtaja, tágra nyílik, és ott áll előttünk
Alice.
− Hát ti meg mit csináltok itt? – kérdezi, és bemegy az egyik fülkébe. Az
ajtaját nyitva hagyja, felhúzza a szoknyáját, letolja a bugyiját, leül a vécére,
és nagy zajjal, zavartalanul pisil. Közben beszél: – Kezdik kihozni a vacsorát.
És olyan fenséges az étel, hogy ha nem siettek, minden elfogy, még mielőtt
odaértek. – Feláll, meghúzza az öblítőt, odamegy a mosdóhoz, megmossa a
kezét, és a tükörben megnézi előbb Phillipát, aztán engem. Elmosolyodik. –
És képzeljétek, megbeszéltük, hogy vacsora után felmegyünk hozzám, és
margarita koktélt keverünk. És mindenki inni fog egyet. Ezt már eldöntöttük.
Visszamegyünk az asztalhoz, nekilátunk a vacsorának, ami tényleg nagyon
finom, úgy, ahogy Alice is mondta. Alice most minden figyelmét Phillipának
szenteli, hirtelen nagy érdeklődést mutat iránta, és mindent tudni akar róla.
Phillipa udvarias, de a lehető legrövidebben válaszolgat, nem bocsájtkozik
részletekbe, és nem szorgalmazza a további beszélgetést, viszont olykor lapos
pillantásokat vet rám, arcán tűnődő kifejezéssel.
A vacsora minden további incidens nélkül, simán lezajlik, attól eltekintve,
hogy Phillipa leplezetlenül keresztülnéz Benen, és amikor elindulunk Alice
lakása felé, a legnagyobb meglepetésemre azt tapasztalom, hogy minden
szorongásom megszűnt. Sőt, kifejezetten ellazultam, és szinte jól érzem
magam. Sokan járnak az utcákon, körülöttünk hangosan társalognak,
nevetgélnek a járókelők, és ragályos zsibongást érzek a levegőben. Péntek
este van, mindenki tele izgatott várakozással, szép, fiatal embereket látni
mindenfelé, menő ruhákban, csupa lelkesedéssel van tele a város. Ami Alice-t
illeti, hát ivott, kissé be van állítva, és némiképp elvetette a sulykot. Na és?
Ennél rosszabb dolgok is megtörténnek. Ez még nem a világvége.
Útközben beugrunk egy italboltba, és tequilát vásárolunk a koktélhoz.
Aztán Alice utcájának a sarkán a kis boltban veszünk egy csomó citromot. És
amikor megérkezünk Alice lakásába, mindannyian jókedvűen elfoglaljuk
magunkat. Poharakat keresünk a koktélhoz, citromot préselünk, kikeverjük a
citromlében a cukrot. Alice zenét tesz fel, és a forró, zsúfolt kis konyhában
együtt énekelünk a zenével. Hirtelen kezdjük jól érezni magunkat és élvezzük
egymás társaságát, én meg elfelejtem Alice korábbi viselkedését, és
megfeledkezem attól való félelmemről, hogy az estének rossz vége lehet.
– Játsszunk valamit – javasolja Alice, amikor már mindenkinek a kezében
ott egy hatalmas pohár jeges koktél, fin nem szándékozom az enyémet
meginni, azt gondoltam, csak szopogatom, hogy Alice-t megnyugtassam, és
mikor nem látja, szépen kiöntöm. Színjózan akarok maradni. Őrködni
szeretnék.
− Helyes – mondom, és rámosolygok Robbie-ra, s a mosolyom azt jelenti:
Látod, minden rendben lesz. Nagyszerűen fogunk mulatni.
És Robbie viszonozza a mosolyomat, kissé tétován, még mindig
bizonytalanul.
− Igazmondás vagy büntetőfeladat – jelenti be Alice, és izgatottan
dörzsölgeti a tenyerét, ahogy megindul előttünk a nappaliba. – Imádom ezt a
játékot – mondja -, nincs jobb módszer az emberek megismerésére.
Betódulunk a nappaliba, és a dohányzóasztal körül törökülésben leülünk a
földre. Valaki kikapcsolja a CD-lejátszót.
− Én leszek az első – mondja Alice, és nyelvet nyúlt Robbie-ra. – És te
kérdezel. Mivel azt képzeled, hogy olyan jól ismersz. Csak vigyázz, nehogy
meglepetés érjen.
− Igazmondás vagy büntetőfeladat? – kezdi a játékot Robbie.
− Igazmondás.
 Robbie kortyol az italából, és egy pillanatig gondolkodik. Aztán komolyan
Alice-re néz. – Előfordul veled, hogy megbánsz valamit? Olyat, amit mondtál
vagy tettél?
Alice szörnyülködve rámered: – Te jó ég, Robbie! Hát játékról volt szó!
Mulatságról! – Nagyot sóhajt. – Hogy előfordul-e velem, hogy megbánok
valamit... Hm, hadd gondolkodjam egy kicsit. – Határozottan megrázza a
fejét. – Nem. Nem fordul elő velem. Soha semmit nem bánok meg. A
megbánás a tehetetlen és magukban bízni képtelen emberek szokása. És én
nem tartozom ezek közé. Erről ennyit, Robbie. Köszönet az unalmas
kérdésért. – Alice mosolyogva körülnéz. – Kit válasszak? Ki legyen a
következő? – És nyomatékosan Benre néz. – Kedves Ben! Segíthetnél nekem
sínen tartani ezt a játékot. Legyen minél szaftosabb és mulatságos, ahogy kell.
Szóval, igazmondás vagy büntetőfeladat? És szaporán válaszolj, mert
elalszom.
− Igazmondás – közli Ben.
− Helyes. Ez az, amit reméltem. És már kész is a kérdésem. – Alice
összeráncolja a homlokát, és előrehajol. – Tehát, kedves Ben, a kérdés a
következő: mi volt a legérdekesebb hely, ahol valaha szexeltél? És gyorsan
válaszolj, különben kapsz tőlem egy olyan büntetőfeladatot, hogy azt
megbánod.
Ben idegesen nevet, belenéz a poharába, és elkezdi: – Hát, mikor is volt?
Gondolkodnom kell. Néhány éve volt, akkor, amikor először jöttem
Ausztráliába. Találkoztam egy rendkívül rámenős lánnyal. Nem lehetett neki
ellenállni. Ennek a lánynak nem. Mellesleg olyan teste volt, hogy minek is
álltam volna neki ellen? Különben is, egyik este a barátainknál voltunk
vendégségben, és ez a lány egyszerre csak megfog, és bevonszol a szülők
hálószobájába. És ahogy ott a franciaágyon istenesen űzzük az ipart,
egyszerre csak hazajönnek a szülők. Mi meg usgyi, be a gardróbszekrénybe,
tudjátok, egy olyan belépős fülkébe, és ott folytatjuk, amit elkezdtünk. – Ben
itt megáll egy pillanatra, Alice-re néz és vigyorog, Alice pedig mosolyogva,
biztatón néz vissza rá, és hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy Ben Alice-ről
beszél. Robbie kifejezéstelen arccal nézi Bent, de látom az ökölbe szorított
kezét a földön, és rajta a bőre alatt kidagadó ereket. Újra elfog a pánik, majd a
vágy, hogy azonnal álljunk le ezzel. Hogy bárcsak visszatekercselhetnénk az
eseményeket az elejére. Mert úgy látszik, Robbie-nak mégiscsak igaza lesz.
Az este szörnyű véget fog érni.
De Ben ebből nem vesz észre semmit, és átfut az agyamon, hogy talán fel
sem fogta, hogy Alice meg Robbie összetartozik. Persze, ahogy Alice egész
este viselkedik, joggal gondolhatja róla, hogy szingli.
 − De ez még nem minden – folytatja Ben. – Az igazán firnyákos rész akkor
következett, amikor...
− Köszönjük, Ben – szakítja most félbe Robbie, éles, szarkasztikus hangon.
– Nagyon köszönjük. De azt hiszem, már eleget hallottunk belőle. És Alice-
nek is hálásan köszönjük, hogy ilyen kulturált kérdést tett fel. Eddig nem is
tudtam, de most már tudatában vagyok annak, hogy a mocskos történetektől
lesz mulatságos ez a játék. Nagyszerű. Még egyszer köszönöm, Ben, és ha
rám kerül a sor, nagyon igyekszem, hogy sikerüljön olyan trágár bugrisként
szerepelnem, amilyen te vagy.
Ben arca vérvörös lesz. Dühösen fogja a poharát, és nagyot kortyol belőle.
Phillipa a szája elé kapja a kezét, és elfojtja kitörő, döbbent nevetését.
− Én jövök, én jövök – kiáltom, hamis vidámságot erőltetve magamra.
Várakozóan Phillipára nézek, hátha segít elsimítani a dolgokat. – Phillipa –
mondom -, igazmondás vagy büntetőfeladat?
− Igazmondás – mondja Phillipa segítőkészen. – Imádom az igazmondást.
De a feltett kérdéseket is szeretem. Azok néha sokkal többet elárulnak az
emberről, mint a válaszok. Nem gondoljátok?
Hálásan mosolygok Phillipára, kapóra jön a fecsegése. Csak hirtelenjében
nehéz kitalálnom, hogy mit kérdezzek tőle, és egy pillanatig némán
gondolkodom.
Alice viszont hirtelen felnevet. – Katherine, nem jut az eszedbe semmi?
Hadd folytassam én. Gyerünk. Majd én kérdezlek téged.
− De te az előbb már kérdeztél – szól közbe Robbie. – Most Katherine a
soros.
− Úgysem szabályosan játszunk – mondja Alice. – Az előbb igazából Ben
következett volna. Akkor meg mindegy, nem? – Most már egyértelmű, hogy
Alice részeg. Lassan, óvatosan ejt ki minden szót, mégis kásás, összefolyó a
beszéde. – És azt mondd meg nekem, Robbie: ki kért meg téged arra, hogy
felügyeld a szabályok betartását? És mióta vagy ilyen unalmas, szemét
ünneprontó?
− Ünneprontó? – kérdezi Robbie nevetve. – Hol itt az ünnep, amit el
lehetne rontani?
Alice tudomást sem vesz róla, makacsul rám szegezi a tekintetét.
− Igazmondás vagy büntetőfeladat? – kérdezi.
− Igazmondás – felelem nevetve. – A legnagyobb mértékben. El tudom
képzelni, milyen büntetőfeladatokat tudsz kitalálni, és ma este nem szeretnék
meztelenül végigfutni az Oxford Streeten.
− Tehát igazmondás – ismétli Alice, szótagolva, mintha ízlelgetné a szót. –
Biztos vagy benne? Biztos vagy benne, hogy teljesen őszinte leszel?
 − Azt hiszem. Próbáljuk ki!
− Jó – feleli vontatottan Alice, és kíváncsian figyel. – Tehát. Örültél-e a
lelked mélyén, hogy megszabadultál tőle? Hogy megszabadultál a tökéletes
testvéredtől? Titokban örültél-e, amikor meggyilkolták?
Hirtelen úgy érzem, hogy sűrű ködön keresztül látok mindent, és hogy
körülöttem lassított mozgással zajlanak az események. Hallom, hogy Robbie
dühösen felsóhajt, és rászól Alice-re, hogy ne legyen már olyan hülye. Érzem,
hogy Phillipa figyelmesen néz, azon gondolkodik, hogy mi történik itt,
lehetséges-e, hogy Alice komolyan gondolta, amit kérdezett. Érzem, hogy
megfogja a karomat, és az érintésében érzékelem, hogy aggódik.
De én csak Alice-t látom. A szemét. Az pedig hideg és kutató, és a pupillái
olyan nagyok, hogy nem is látok mást, csak feketeséget. Kemény,
hajthatatlan, mély, könyörtelen sötétséget.

13

Korán ébredek, odakint még sötét van. Sarah otthagyta az ágyát, és bebújt
mellém, úgy, hogy közben fel sem ébredtem, és a meleg kis teste most
szorosan hozzám simul. A feje a párnámon, én meg egészen kiszorulok az
ágy szélére, így a túlsó oldalon az ágy másik fele üres marad.
Simán és lassan csusszanok ki az ágyból, hogy ne ébresszem fel Sarah-t, és
felkapom a vastag gyapjúpulóveremet a székből, ahová előző este dobtam.
Hideg van. Egyenesen a lakótérbe tartok, és bekapcsolom a gázkályhát.
Barátságos aranysárga fény árasztja el a szobát, és azonnal érezni lehet, hogy
melegebb lett. Főzök egy kanna teát, beviszem a nappaliba, és magam alá
húzott lábbal leülök a kanapé sarkára.
Akkor szoktam hozzá a korai keléshez, amikor Sarah még kicsi volt, és
azóta sem tudok tovább aludni. Míg ő alszik, néha arra használom ezt az időt,
hogy takarítok, vagy előkészítem a ruháit, amire aznap szükség lesz, vagy
megfőzöm az ebédet; vagy csak üldögélek, iszom a teámat, és élvezem ezt a
kis időt, amely csak az enyém. Semmi különösre nem gondolok ilyenkor,
sikerült jól kifejlesztenem magamban annak képességét, hogy ne gondoljak
semmire sem. Kerülöm a tervezgetést: egy bizonytalan jövőt elképzelni
némiképp értelmetlen lenne, de legfőképpen a múltra nem szeretnék
emlékezni. így aztán szinte meditációs állapotba kerülök, üres az agyam, a
gondolataim a tea ízére meg a szabályos légzésre korlátozódnak. És amikor
Sarah hét óra körül gyűrötten és álomszagúan előkerül, gyakran
elcsodálkozom, hogy milyen gyorsan eltelt két óra.
Ma reggel megiszom a teámat, és csak egy órácskát üldögélek. Izgatottan
várom az előttünk álló napot, várom, hogy Sarah mit fog szólni a hóhoz, és
hogy fog visongani örömében, amikor szánkózunk meg hóembert építünk. Fel
akarom ébreszteni, hogy ő is velem élvezze a várakozás örömét, így aztán
hatkor feltápászkodom, és elkészítem a kedvenc reggelijét, francia pirítóst
banánszeletekkel és juharsziruppal, meg egy nagy bögre forró csokoládét.
Tányérokat és bögréket teszek ki az asztalra, és megyek, hogy felébresszem a
kislányomat.
− Ma fogjuk megnézni a havat, anyu? – kérdezi Sarah, amint kinyitja a
szemét. Felül az ágyban, s máris éberen jár az esze. – Indulnunk kell?
− Még nem. – Leülök az ágy szélére, és magamhoz ölelem. – De már
csináltam egy nagy halom francia pirítóst, és kész a forró csokoládé.
Remélem, nagyon éhes vagy.
− Nyam, nyam – Sarah lerúgja a lábáról a takarót, fölkel, és kiszalad a
szobából, én meg ott maradok egyedül, mosolyogva.
Mikor utána megyek az étkezőbe, már a széken térdel, és javában
falatozik.
− Te is eszel, anyu? – kérdezi tele szájjal. – Van elég, neked is jut bőven.
− Remélem is – mondom, miközben leülök szemben Sarah-val, veszek egy
pirítóst az asztal közepére helyezett tálból, és a kistányéromra rakom. – Én
azt képzelem, ebből tízen is jóllaknak.
− Nem hiszem – mondja Sarah, és komolyan megrázza a fejét. – Nagyon
éhes vagyok, és ma tízet meg kell ennem. A francia pirítós a legkedvencebb
ételem.
Tényleg rengeteget megeszik, és közben kortyolgatja a csokoládét is. És
amint jóllakott, lemászik a székéről.
− Akkor most felöltözöm – mondja. – Azt hiszem, nagyon nagy nap áll
előttünk.
Elnevetem magam, ahogy visszahallom a szájából a saját szavaimat.
− Bizony, nagyon nagy nap. De még van időnk – jegyzem meg. – A nap is
csak most fog felkelni.
− Én akarok lenni az első – mondja Sarah. – Előbb akarok elkészülni, mint
a nap.
 14

Újra hallom a halk, ám kitartó kopogást. Bárki is az, már majdnem egy
negyedórája kopog, és belefáradtam, hogy nem veszek róla tudomást, és
utálom, hogy úgy csinálok, mintha nem lennék itthon.
Odamegyek az ajtóhoz, de nem nyitom ki.
− Menj innen – mondom. – Késő éjszaka van már. Menj innen.
− Katherine! Én vagyok az, Robbie. – És a hangja annyira ismerős és
vigasztaló, és annyira tele van aggodalommal, hogy majdnem újra elsírom
magam. – Phillipa is itt van. Kérlek, engedj be minket.
− Alice is itt van? – kérdezem.
− Nincs itt.
Sóhajtok egyet, és kinyitom a zárat. Aztán oda se nézek, sarkon fordulok,
és nekivágok a halinak, hagyom, hogy ők nyissák ki maguknak az ajtót.
Tudom, hogy jót akarnak, hogy aggódnak miattam, de teljesen kimerítettek az
este eseményei meg a sírás, és semmi mást nem szeretnék, csak egyedül
maradni. Nem azért, hogy alhassak, hiszen álom úgysem jön a szememre, de
egyedül akarok lenni a gondommal.
Bemegyek a nappaliba, és leülök a kanapéra, amelyen összekuporodva
töltöttem az előző órát. Phillipa és Robbie utánam jönnek, és leülnek a
szemközti kanapéra.
− Alice elmesélte – mondja Robbie gyengéden. – Elmondta, hogy mi
történt a húgoddal, Rachellel.
Bólintok. Újra elsírnám magam, ha megszólalnék, úgyhogy inkább
hallgatok.
− Jobb szeretnéd, ha elmennék? – Phillipa előbb Robbie-ra néz, aztán rám.
− Csak látni akartam, hogy rendben vagy-e, Katherine – mondja. – Tudni
akartam, hogy Robbie megtalált-e. De nem szeretnélek zavarni.
Rápillantok Phillipára, és vállat vonok. Rettenetesen néz ki, halálsápadt, és
mély árkok húzódnak a szeme alatt. És valahogy elővigyázatosnak látszik,
mintha az átélt események fokozottan a veszély lehetőségére irányítanák a
figyelmét.
Ismét vállat vonok. Nekem teljesen mindegy, hogy Phillipa itt van-e, de
hirtelen eszembe jut, hogy milyen jó, hogy Vivien elutazott a hétvégére, és
nem kell mindezt látnia.
− Főzzek teát? – kérdezi Phillipa, és szemlátomást örül, hogy hasznossá
teheti magát.
− Én kérek. – Robbie hálásan mosolyog Phillipára.
− Én is kérek – mondom, – de...
 − Katherine hagyományosan szereti – magyarázza Robbie Phillipának. – A
teáskanna meg a teásdoboz a vízforraló fölött van, a polcon.
− Jól vagy? – kérdez Robbie, és a térdemre teszi a kezét, amikor Phillipa
kimegy.
Bólintok, és megpróbálok mosolyogni. – Micsoda egy szar esténk volt.
Hallgatnom kellett volna rád. Időben haza kellett volna jönnöm, ahogy
tanácsoltad. – Előrehajolok, és suttogva folytatom: – Phillipa azt mondja,
Alice-nek valami baja van. Neked is említette? Valami pszichés problémája.
− Vagy igen, vagy nem – mondja Robbie, és felvonja a szemöldökét. – Ha
megnézi egy orvos, talán majd azt mondja, hogy személyiségzavarai vannak,
és a neveltetésére fogja az egészet. Na és akkor mi van? Ezeken a dolgokon
úgysem lehet segíteni. Különben is, lehet, hogy Alice egyszerűen csak egy
morálisan rothadt ember.
Robbie hátradől és felsóhajt. A térdét nézi, letép egy kifeslett szálat a
farmerjáról.
Fáradtnak látszik, legyőzöttnek, és nagyon szomorúnak.
− És te, Robbie? Te hogy vagy? – kérdezem. – Úgy látom, nem valami jól.
− Nem mondhatnám. – Robbie szeme amúgy is vörös, és most megtelik
könnyel. Bosszúsan megrázza a fejét, mintha meg akarna szabadulni tőlük. –
Ez a pocsék este mindannyiunknak betett – mondja, s közben keserűen nevet.
− Hát igen. – Erről többet nem is lehet mondani. Phillipa behozza a teát,
azzal mind a hárman elvagyunk, szótlanul, ki-ki a maga gondját-baját
latolgatva.
Hajnali négy óra van, mire megisszuk a teát, és rábeszélem Robbie-t meg
Phillipát, hogy amennyit még tudnak, aludjanak. Robbie-nak viszek takarót
meg párnát, így elalhat a kanapén, Phillipát pedig megkérdezem, esetleg nem
alhatnánk-e kivételesen egy ágyban. Olyan kimerítő volt az éjszaka, és
annyira elcsigázottak vagyunk mind a ketten, hogy minden feszélyezettség
nélkül megvagyunk egymás mellett, egyazon takaró alatt. Mielőtt lehunyom a
szemem, Phillipa még rám mosolyog. – Aludj jól – mondja.
− Köszönöm, így lesz.
S amikor legközelebb kinyitom a szemem, a szoba csupa napfény, és
Phillipa már nincs mellettem. De valamelyik szomszéd helyiségből hallom a
hangjukat. Csöndesen beszélgetnek Robbie-val. Örülök, hogy még itt vannak,
legalább nem leszek egyedül, amikor szembe kell néznem az új nappal.
Mindenesetre újra lehunyom a szemem, hogy még egy kicsit aludjak.
Amikor legközelebb felébredek, már nem süt be az ablakon a nap, és a
fényekből látom, hogy a délután közepén járunk. Nem hallom, hogy Phillipa
és Robbie beszélgetnének, de a tévéből nevetés meg zene szűrődik ki.
Felkelek és átmegyek a nappaliba.
Phillipa a kanapén ül, és egy régi fekete-fehér filmet néz. Felkapja a fejét,
amikor belépek. – Helló, Katherine – mondja. – Arra vártam, hogy felébredj.
Nem tudtuk eldönteni Robbie-val, hogy egyedül akarsz-e maradni vagy sem.
Neki el kellett mennie dolgozni, de azt mondta, később majd visszajön. Hogy
érzed magad?
− Jól vagyok – mondom mosolyogva, és leülök mellé a kanapéra. –
Köszönöm, hogy itt maradtál. Nagyon kedves tőled.
− Szívesen tettem. Nem vagy éhes?
− De – mondom. – Tulajdonképpen igen.
− Helyes. Összedobnék valamit. Délelőtt megvettem a hozzávalókat. Egy
kiadós salátára gondoltam, ami egytálételnek is megteszi. Kell hozzá
paradicsom és sonka, spárga, főtt tojás meg még néhány dolog. És hoztam
friss kenyeret is. Mit szólsz? Akár hozzá is kezdhetek.
− Az jó volna. De csak akkor, ha van rá időd. Miattam nem kell fáradnod,
mert már jól vagyok. De ha tényleg van hozzá kedved, akkor ez a saláta
csodás lenne.
− Akkor buzgón nekilátok – mondja Phillipa, és felugrik a kanapéról. – Én
majd' éhen halok.
Felajánlom, hogy segítek, de Phillipa elhárítja az ajánlkozásomat. Azt
mondja, olyan egyszerű lesz összerakni ezt a salátát, hogy fél kézzel is
megcsinálja. Így aztán felülök egy konyhaszékre, és figyelem az
eseményeket. Amikor a saláta elkészül, kivisszük a verandára, és
hozzálátunk. Gyorsan eszünk, kiéhezve vetjük rá magunkat a salátára. És
közben nem beszélünk sem Alice-ről, sem Rachelről, sem az előző este
eseményeiről. Phillipa azonban olyan beszédes természetű, hogy közben be
nem áll a szája. Megtudom tőle, hogy huszonhárom éves, és az egyetemen
most írja a kisdoktori disszertációját pszichológiából. Hogy milyen érdekes
terület az emberi gondolkodás kutatása, és hogy a tudomány még mennyi
mindennel nincs tisztában az emberi elmével kapcsolatban.
− Alig tudom elhinni – mondja – hogy még csak tizenhét éves vagy.
Idősebbnek látszol, és komolyabb vagy, mint a legtöbb tizenhét éves.
− Mindenki ezt mondja – jegyzem meg mosolyogva. De azt már nem
árulom el neki, hogy ez mitől van. Nem mesélem el, hogy mi kényszerített
arra, hogy ilyen gyorsan felnőjek. Az öccséről, Mickről is mesél, aki egy
olyan együttesben dobol, amelyik egyre ismertebb Sydney zenei életében.
 − A Pincében játszanak péntek este – mondja Phillipa. – Nincs kedved
meghallgatni őket? Eljöhetnél velem. Nagyon örülnék neki. Szeretek felvágni
velük, mert tényleg fantasztikusak.
De még mielőtt válaszolhatnék, s eldönthetném, hogy van-e kedvem
elmenni és ezt a zenekart meghallgatni a következő héten, kopognak az ajtón.
− Ez Robbie lesz – Phillipa leteszi a villáját, és a lakás felé néz.
Megyek, hogy kinyissam az ajtót, de amikor a zárra teszem a kezem, újra
kopognak. Hangosabban és erőszakosabban. És hirtelen rájövök, hogy ez nem
Robbie. Ő soha nem ilyen türelmetlen.
De már elkéstem, nem rejtőzhetek el, nem tehetek úgy, mintha nem volnék
itthon. Amint kinyitom a zárat, az ajtót kívülről benyomják, s Alice áll
előttem.
Hatalmas vörös rózsacsokor van a kezében, és tiszta fehér pólót meg
farmernadrágot visel. Az arcán nincs smink, a haját egyszerűen kifésülte az
arcából, és oldalt rögzítette. A szeme vörös és karikás, de ettől eltekintve
olyan fiatalnak, frissnek és ártatlannak látszik, mintha nem is a tegnap esti
lány volna. Ahogy most elnézem, szinte képtelenség elhinni róla, hogy
gonosz is tud lenni, és annyi baj okozója.
− Ne haragudj, Katherine – mondja, és az ajka reszket, a szeme megtelik
könnyel. – Ne haragudj, annyira, de annyira sajnálom. Egyszerűen nem
tudom, mi ütött belém.
Odaadja a rózsacsokrot, átveszem tőle, ám nem szólok egy szót sem.
− Csak az a helyzet, hogy néha... nem is tudom. – De most már zokog,
kezébe temeti az arcát, a válla rázkódik, a hangja vastag és rekedt. – Olyan
ez, mintha rám jönne valami... és elvesztem a... és tele vagyok haraggal. Úgy
érzem, mintha mindenki... nem is tudom, mintha mindenki elítélne... vagy
valami. De tudom, hogy ez őrültség, mert... azt hiszem, azért ítélnek el, amit
csak fogok tenni... amiről tudom, hogy meg fogom tenni... Elítélnek, még
mielőtt megtenném... és akkor úgy érzem, hogy meg kell tennem... hogy
kipróbáljam őket... Hogy tényleg törődnek-e velem... És tudom, hogy ez nincs
rendben... és hogy nem várhatom el az emberektől, hogy ezt eltűrjék... de nem
tudom... úgy értem, tudom, hogy meg fogok tenni valamit... vagy mondani
fogok valami borzalmas dolgot... de nem tudom leállítani magamat... Mintha
valami önpusztító késztetés működne bennem... hogy azokat bántsam... akik
szeretnek.
Érzem, ahogy a harag kemény burka olvadozni kezd bennem. – Ugyan
már – mondom, megfogom Alice karját, és gyengéden behúzom a hallba.
Őt is leültetem Phillipa társaságában a verandán, hozok még egy tányért,
és neki is szedünk a salátából. Phillipa eleinte óvatos, hűvösen viselkedik, és
gyanakodva figyeli Alice-t. Ő viszont a legjobb formájában van, nyílt, kedves
és barátságos, nem győz bocsánatot kérni az előző éjszakáért. Csupa önirónia,
és remek humorral figurázza ki önmagát – egyszerre tanúsít megbánást és
szégyent, s mutatja meg fergeteges komikusi vénáját – hogy képtelenség rá
haragudni. És egy idő után látom, hogy Phillipa is megenyhül iránta, és a
bizalmatlansága ellenére megadja magát Alice lehengerlő bájának. A salátát
már elfogyasztottuk, de olyan jó hangulatban beszélgetünk, hogy csak akkor
jut eszünkbe bevonulni a lakásba, amikor lemegy a nap, és a verandán
túlságosan hűvös lesz az idő.
− Kölcsönözzünk ki néhány filmet – javasolja Alice. – És hozassunk
pizzát.
− Nem is tudom – mondom. – Holnap hétfő, iskolába kell menni.
− Nem maradunk sokáig fent – mondja Alice. – Csak szeretném, ha még
nem volna vége ennek a napnak. Olyan jó itt a hangulat. Nem akarok még
hazamenni, és egyedül lenni. – Odamegy Phillipához, és megfogja mindkét
karját. – Kérlek szépen, Phillipa, hadd bizonyítsam be, hogy nem vagyok
olyan rémes ribanc, amilyennek tegnap láttál. Megyek, és hozok pár filmet.
Meg hozok thai kaját is, ha szeretitek. És nektek nem kell csinálnotok
semmit. És nektek semmibe nem kerül. Ezt én fizetem. Ugye, benne vagytok?
– Rimánkodva néz hol rám, hol Phillipára. – Tegyétek meg nekem!
Phillipa elmosolyodik, és rám néz: – Katherine-től függ. Ő van itthon. És
valószínűleg már elege van belőlünk.
− Én benne vagyok – mondom, és megvonom a vállam. – Tulajdonképpen
már megint éhes vagyok, ha ez egyáltalán lehetséges. És thai kaját enni
filmnézés közben igazán csábító.
Előkeressük az egyik helyi thai étterem étlapját, és összeválogatjuk, amit
enni szeretnénk. Mindketten felajánljuk, hogy elkísérjük Alice-t, és segítünk
neki cipekedni, meg hogy hozzájárulunk a költségekhez, de ő visszautasítja,
mindenáron azt akarja, hogy ez az ő traktája legyen, és már indul is.
Mi meg kimegyünk a konyhába, hogy elmossuk a salátás edényeket.
− Azért mégsem annyira bolond, mint gondoltad, igaz? – kérdezem.
Phillipa karja könyékig benne ázik a mosogatóvízben, nem néz fel, úgy
válaszol: – Valóban nagyon kedves tud lenni. És nagyon szeretetreméltó –
mondja.
− Így van – tréfásan megbököm a könyökömmel. – De a kérdésemre nem
válaszoltál. Én a „bolond" szót használtam.
Úgy érzem, nem egészen tisztességes, hogy Alice-t, akit nagyon kedves
barátnőmnek tekintek, kibeszéljem valakivel, akit csak egy napja ismerek.
Phillipa azonban annyira tárgyilagos és korrekt, annyira intelligens, és olyan
jó meglátásai vannak, hogy kifejezetten kíváncsi vagyok rá, mit gondol.
Tetszik nekem. Az biztos, hogy nagyon okos, ugyanakkor melegszívű is, és
cseles kis humora van. Nagyon remélem, hogy barátnők leszünk. Hiszen
máris megbízom az ítéletében, és adok a véleményére.
Phillipa nagyot sóhajt, kiveszi a kezét a vízből, beletörli a
farmernadrágjába, és vállat von. – Még mindig az a véleményem, hogy kissé
bolond. Excentrikus. Az a fajta ember, akire apám azt mondaná, hogy túl
sokat fogyaszt.
− Így beszél egy szülő – jegyzem meg, nevetve, hogy enyhítsem, amit
mondani készülök. – Ez a vélemény egyébként is kissé hűvös, távolságtartó,
nem gondolod? Hiszen Alice egy ember. És nem a tegnapi viselkedése
jellemző rá. Soha nem láttam még, hogy úgy viselkedett volna, mint tegnap.
És hát a barátnőm. Sok tekintetben nagyon jó barátnő. Te azt még nem láttad,
hogy milyen jószívű és kedves tud lenni. Tehát miért is kellene őt leráznom?
Leráznom és továbbállnom azért, mert túlságosan vesződséges ilyen barátot
tartani? Azt hiszem, kissé erős volna így bánni emberekkel.
− Ó! – mondja Phillipa. Csodálkozva néz rám, és mosolyog. Meglepettnek
s egyúttal szomorúnak látszik. – Valószínűleg igazad van. Bár szerintem ez
túlságosan nagylelkű nézőpont.
− Igen? – kérdezem. Kissé zavarba hoz Phillipa vesébe látó tekintete, és
inkább elfoglalom magam, s a helyükre rakosgatom az elmosott edényeket.
De aztán folytatom: – Csakhogy én tudom, milyen érzés az, amikor az
emberek menekülnek a társaságodból, mert túlságosan vesződséges dolog
barátkozni veled. Miután Rachel meghalt, gyakran volt alkalmam
megtapasztalni ezt az érzést. Még a legközelebbi barátaimtól is. Mind nagyon
aggódott értem, kedves volt, nagyon igyekezett... Csak rossz volt az időzítés.
Tizedikesek voltunk, év vége volt, ránk szakadt a vakáció, és mindenütt
bulikat meg bálokat tartottak. Mindenki éppen buliba ment. És senkinek nem
volt kedve velem üldögélni a szobámban, és együtt sírdogálni velem. A
bulijába pedig senki nem hívott meg, mert kénytelenek lettek volna velem
külön foglalkozni, rám külön tekintettel lenni, és ki kellett volna találniuk,
hogyan járhatnak a kedvemben. Nagy terhet róttam volna rájuk. És nem
hibáztathattam őket. Tudtam, hogy csak kolonc lennék a nyakukon. Tudtam,
hogy egyiküknek sincs kedve halállal, gyilkossággal, tragédiával foglalkozni.
Én viszont kénytelen voltam. Arról szólt az életem. – Vállat vonok, és magam
is elcsodálkozom a szavaimon. Még soha nem gondoltam így végig mindezt.
Ezek a gondolatok többé-kevésbé most alakultak ki bennem, beszéd közben.
De úgy érzem, hogy hitelesek. Úgy érzem, hogy helytállók. – Azt hiszem –
teszem még hozzá -, hogy egy igazi jó barát olyannak fogadja el az embert,
amilyen. Jónak is, meg rossznak is. Jóban is, meg rosszban is.
– Értem, amit mondasz – Phillipa kihúzza a dugót, és letörölgeti a
mosogatót. – De akkor sem hiszem, hogy muszáj olyanokkal barátkoznod,
akik egy csomó negatív elemet visznek bele az életedbe. Én ezt nem tenném.
– És érzem, hogy Phillipa nagyon igyekszik, hogy a hangja baráti maradjon,
és ellenségeskedéstől mentes. Ő is szeretné, ha barátok lennénk, éppen
annyira, mint én. – De egyelőre, azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy
bizonyos dolgokban nem értünk egyet.
Alice éppen visszaérkezik. Körülüljük a konyhaasztalt, és élvezettel
falatozunk. Éppen nagy nevetgélés közepette mosogatunk, amikor nyolc
körül megjön Robbie. Alice-szel eleinte kissé hűvösen és tartózkodóan
viselkedik, Phillipával meg velem pedig helytelenítően. De elétesszük a
megmaradt thai ételt, és addig fecserészünk körülötte, amíg feloldódik,
hagyja, hogy belevonjuk a beszélgetésbe, sőt még el is mosolyodik. Alice
pedig olyan kedves és figyelmes hozzá, hogy látom, Robbie nem tud sokáig
haragudni rá.
A félhomályos nappaliban kötünk ki, mind a négyen hallgatagok vagyunk,
ellazulunk a fáradtságtól és a sok evéstől. Alice kiválaszt egy DVD-t, és
beteszi a lejátszóba. De mielőtt lenyomná a gombot, felénk fordul, és
szégyenkezve elmosolyodik.
– Mondanék valamit, még mielőtt mindannyian elalszunk. Először is,
szeretném, ha tudnátok – és itt nyomatékosan Phillipára, majd Robbie-ra néz
-, hogy Ben között meg köztem semmi nem történt tegnap este. Kevéssel
utánatok ő is elment. És ez a színtiszta igazság. – Robbie lehajtja a fejét, hogy
magába fojtson egy mosolyt, de nyilvánvaló, hogy Alice bejelentése jólesik
neki.
Alice folytatja: – De ami a legfontosabb, tegnap este brutálisan
viselkedtem, és ezért szeretnék bocsánatot kérni. Mindhármótoktól, de
elsősorban tőled, Katherine. – Szünetet tart, és tágra nyitott szemmel kérlelő
pillantást vet rám. – Semmi jogom nem volt azt mondani, amit tegnap este
mondtam. Semmi, de semmi jogom. És egyébként sem, egy pillanatig sem
hiszem azt, amit mondtam. Az, hogy én a te helyedben, adott esetben ilyen
gondolatokat forgattam volna a fejemben, nem jelenti azt, hogy te is így
gondolkodtál volna. Hogy is mondják ezt? Transzponáltam. Önmagamat
vetítettem ki rád. Ami igazságtalan és nevetséges, és végtelenül sajnálom, és
el sem tudod képzelni, hogy mennyire gyűlölöm magamat, mert így
megbántottalak. Te mindig jó vagy velem, Katherine, és tudom, hogy nem
érdemlek tőled bocsánatot, de ha mégis megbocsájtanál, végtelenül hálás
volnék neked.
− Jaj, az isten szerelmére – mondom, és nagyon remélem, hogy a
félhomályban nem látszik, mennyire elvörösödtem -, ülj már le, és hallgass!
− Leülök – mondja Alice lehajtott fejjel. De a hangjában érződik valami kis
remegés, és nem tudom, nem sír-e. – Csak azt akartam, hogy tudd, milyen
nagyra becsülöm a barátságunkat. El sem tudod képzelni, hogy mennyire
fontos nekem. És hogy milyen különleges embernek tartalak. El sem tudod
képzelni.

15

Odabent sokkal sötétebb volt, mint kint. A Régi Csűrben nem volt igazi
világítás, csak apró égők füzérei lógtak le a mennyezetről, ami alig
mérsékelte a sötétséget. Az ember az orráig sem látott, a hatalmas hodály
bádogfalai rezegtek és visszhangosabbá tették a zajt, úgyhogy a zene, az
emberek nevetése meg a kiabálás vad kakofóniába olvadt. Közlekedni
nemigen lehetett, sőt kissé ijesztő volt. Rachellel szorosan egymás mellett
maradtunk, és fogtuk egymás karját.
Carly azonban elemében volt, magabiztosan haladt előre, mint aki ismeri a
járást. Mi meg csak mentünk utána, egyenesen egy nagy, régimódi fürdőkád
felé, amely tele volt jéggel, s a jégdarabok között sörös– meg kólásdobozok
úszkáltak. Carly kivett belőle három sört, és egyet-egyet odaadott nekünk.
– Ez kié? – kérdeztem.
Ő meg csak rázta a fejét, jelezve, hogy nem hallja, amit kérdezek.
– Csak úgy vehetünk belőle? – ordítottam a fülébe.
Carly vállat vont és körülnézett. – Miért? Látsz itt valakit, aki
megakadályozhatná? – ordította vissza vigyorogva. – Inkább menjünk
táncolni.
Ezzel otthagyott minket, befurakodott a színpad előtt táncoló tömegbe, és
elkezdett mozogni: a csípőjét riszálta, fejével meg a zene ritmusára
bólogatott. Jól táncolt, a teste könnyedén és természetesen hullámzott. Fél
kézzel felénk emelte a sörösdobozt, kacsintott egyet, aztán nagyot húzott a
sörből, majd fölemelte a másik kezét is, és intett, hogy menjünk oda és
csatlakozzunk hozzá.
Rachel kérdő pillantást vetett rám, de én megráztam a fejem. Még nem
akartam táncolni. Nagyon valószínű volt, hogy Will is eljön, és meg akartam
keresni. De Racheltől elvettem a sörösdobozt, hogy szabad legyen a keze, és
jeleztem, hogy ő mehet.
Rachel a táncot úgy élte át, mint ahogy a zongorázást: teljesen
belefeledkezett. Minden feszélyezettségét levetkőzte, a zenével tökéletes
összhangban, simán és ütemesen mozgott. Most rám nézett, széles, boldog
mosollyal az arcán, én meg elragadtatva nevettem vissza rá. Kellemesen be
voltam állva az alkoholtól, a tömeg és a zene is megszédített, és felajzott a
körülöttem zsibongó, ragályosan terjedő izgalom. Nagyon is lehetséges volt,
hogy Will ott van valahol. És biztos voltam benne, hogy ha találkozunk, ő is
éppen úgy örül majd nekem, mint ahogy én neki.
Háttal a falnak dőltem, sört iszogattam, ami most nem esett olyan jól, és
Rachelt meg Carlyt figyeltem, ahogy a tömegben táncolnak. És már éppen
nekiindultam volna, hogy körülnézzek a helyiségben, és megkeressem Willt,
amikor egyszerre csak ott állt, közvetlenül előttem.
Rám villantotta fogkrémreklámokat idéző, gyönyörű mosolyát, és mímelt
helytelenítéssel csóválta a fejét, játékosan rosszallva, hogy ilyen helyen
találkozunk. Visszamosolyogtam, és egyikünk sem szólt egy szót sem, csak
összeölelkeztünk, mígnem olyan szorosan tartottuk egymást, hogy tökéletesen
érezhettem az illatát, a fűszerekből, csokoládéízből és enyhe
verejtékemlékekből összetevődő illatot, majd az ajka megtalálta az enyémet, a
szánk kinyílt, és mohó felfedezőútra indult.
Csókolóztunk és ölelkeztünk, Will belemélyesztette a kezét a hajamba, és
az ujjaival megpróbálta kigereblyézni fürtjeimből a göndörséget. Kissé
szétváltunk, de csak annyira, hogy megnézhessük egymást, aztán nevetve újra
összeölelkeztünk. Mindketten annyira örültünk a találkozásnak, és annyira
felizgatott bennünket a hely hangulata meg a testi vágy, hogy képtelenek
voltunk abbahagyni a mosolygást. Még csók közben is éreztem, hogy Will
ajka őrzi a mosolya körvonalát.
És ahogy hozzám nyomódott, megéreztem, hogy merevedése van, és
egészen felvillanyozott az a tudat, hogy ez az én művem, ráadásul ilyen
hamar bekövetkezett: amint Will meglát és megérint, a teste így reagál.
Válaszképpen az ágyékomban megrezdült valami, és tudtam, hogy nem
akarok félúton megállni. Le akarok vele feküdni. Nem ma, de hamarosan.
Minél előbb. És az ágyékomat – választ és ígéretet sugallva – hozzányomtam
Will ágyékához.
És most, hogy együtt lehettem Willel, már ízlett a sör is, és hirtelen
megörültem a sötétségnek: megnyugtató volt és romantikus. Védelmezően
vett körül bennünket, és úgy éreztem, mintha a körülöttünk nyüzsgő tömeg
ellenére is kettesben volnánk.
 16

A pizzázással és filmnézéssel töltött este utáni napon tévét nézek,

összekucorodva, pizsamában fekszem a kanapén, és a távirányítóval
váltogatom a csatornákat, amikor kopogtatnak.
Az első gondolatom az, hogy Alice jött, és megfordul a fejemben, hogy
elbújok előle, kikapcsolom a tévét, fejemre húzom a takarót, és úgy teszek,
mintha nem volnék itthon. Nem azért, mintha még mindig haragudnék rá,
egyszerűen csak fáradt vagyok, és Alice túláradó energiáját önmagában is
kimerítőnek találom. De azért mégsem bújok el. Sóhajtva megnyomom a
kapcsolót, és megyek ajtót nyitni.
De nem Alice az, hanem Robbie. Vigyorogva mutatja, mit hozott: egy
doboz csokoládéfagylaltot, egy doboz csokoládéturmixot, és egy csomag
pralinét.
− Ajándék – közli. – Csokoládés csokoládé csokoládéval.
Mosolyogva kinyitom az ajtót, és félreállok, hogy beeresszem.
− Beszélni akartam veled – mondja mentegetőzve, és megáll az ajtóban. –
Remélem, nem zavarlak. Tegnap egyszerűen nem tudtunk kettesben maradni.
És annyi mindenről kellene beszélnünk. Az a helyzet, hogy szerettem volna a
testvéredről is többet megtudni. Aztán persze ott van Alice. – Megrázza a
fejét, és hadarva fejezi be a mondókáját. – De tudom, hogy nagyon kimerült
lehetsz, és szeretnél már ágyba kerülni, úgyhogy ha fáradt vagy már a
beszélgetéshez, akkor, gondoltam, csinálok neked egy forró csokoládét,
betakargatlak, és békén hagylak. Majd máskor visszajövök. – Észreveszi,
hogy pizsamában vagyok. – Te tényleg lefeküdni készültél, nem
megmondtam? Nagyon sajnálom. Már megyek is...
– Robbie – szakítom félbe. – Állj már le! Annyira azért nem vagyok
fáradt. Vagy úgy nézek ki, mint aki hirtelen megroppant öreg hölggyé
változott? Gyere be! Egyébként én is szerettem volna beszélni veled. –
Kiveszem a kezéből, amit hozott, megfordulok, és elindulok a hallban. – És
ezt is meg akarom kóstolni, most, azonnal.
Kimegyünk a konyhába, két jókora tálkát megtöltünk fagylalttal, és
bevisszük a nappaliba.
A fagylalt lenyűgöző. A sötét csokoládéban még sötétebb
csokoládétekervény pompázik. A vicc kedvéért az orromra kenek egy kicsit,
és bohócképet vágok.
Robbie méltányolja az igyekezetemet, de a mosoly hamar lehervad az
arcáról, és elkomorodva megszólal: – Katherine, te soha nem beszéltél a
testvéredről. Mindig olyan erős voltál. Én meg közben állandóan a lelki
problémáimmal zaklattalak. – Hirtelen harag és megbántottság látszik rajta. –
Mondd, miért nem szóltál nekem?
Leteszem a fagylaltot a dohányzóasztalkára, előrehajolok, és a térdére
fektetem a kezemet. – Nagyon sajnálom, Robbie. Tudom, hogy ezzel
megbántottalak. És azt is tudom, hogy esetleg annak a látszatát keltettem,
hogy nem bízom benned eléggé. De hidd el, hogy nem erről van szó.
Robbie hallgatagon figyel, és vár.
– Tudod, amikor Rachel meghalt, egyszerre csak elárasztott bennünket a
gyilkos médiaáradat. Mondhatni, vadásztak ránk az újságírók. Apára meg
anyára is. És borzalmas dolgokat találtak ki a családunkról meg rólam.
Mindent kiforgattak. Ha visszagondolok rá, most is tehetetlen düh önt el. A
legképtelenebb dolgokat agyalták ki, hogy minél több bőrt le tudjanak nyúzni
szegény Rachel tragédiájáról. A szüleimet becsvágyó sznoboknak állították
be, akik tőkét akartak kovácsolni a gyerekük tehetségéből, és még a családi
életünket is kipellengérezték, azt a hamis képet sugallva, hogy az volt az oka
mindennek. „Diszfunkcionális" család, ezt a címkét ragasztották ránk, pedig a
mi szeretetben élő családunknál boldogabbat elképzelni sem lehetett. – A
visszaemlékezéstől megerednek a könnyeim, törölgetem a szemem, és
igyekszem erőt venni magamon.
Robbie lecsusszan a földre, leül a lábam mellé, és átkarol. – Semmi baj –
mondja – nem kell sírnod. – Egészen kétségbe van esve, és tudom, hogy most
még azért is magát hibáztatja, hogy sírva fakadtam. – Inkább ne is beszélj
róla. Sejtelmem sem volt arról, hogy mindez ilyen hatással lesz rád. Hagyjuk
az egészet! Én egy idióta vagyok, hogy képtelen vagyok befogni a hülye
számat, és addig faggatlak, amíg egészen kiborulsz.
Muszáj nevetnem ezen a gigászi önostorozáson. – Nem miattad sírok –
mondom, és megtörlöm a szemem. – Mindig sírnom kell, ha eszembe jut ez
az egész. Márpedig gyakran eszembe jut. De azt meg akarom magyarázni,
hogy neked idáig miért nem szóltam róla.
− Köszönöm. De nem kötelező.
− Én akarom elmondani, és el is mondom, csak maradj már csendben!
Robbie engedelmesen a szájára teszi a kezét.
− A vezetéknevem valójában nem Patterson, hanem Boydell.
Robbie szeme elkerekedik. Emlékszik már. Ő is hallott rólunk. Most már
emlékszik a Boydell nővérekre.
− Látod? Te is tudsz rólunk. Legalábbis ismered azt a történetet, amit a
médiában összezagyváltak rólunk.
− A névre emlékszem– mondja Robbie, és megcsóválja a fejét. – Egyébre
nem nagyon. Kivéve, hogy a testvéred nagy zenei tehetség volt. Igaz?
 − Igen, az volt.
− Alig tudom elhinni. Még belegondolni sem könnyű! Hogy ő a testvéred
volt. És égbekiáltó, ami történt vele. A szemét csirkefogók!
− És ez még nem volt elég, a java utána jött – mondom keserűen. – Az
újságírók, mondhatni, híressé tettek bennünket. Persze megfelelőbb szó volna
rá a hírhedtté. Egyre elviselhetetlenebbé vált, ahogy zaklattak bennünket. És
ott voltak a pszichológusok is, akik fáradhatatlanul elemezték az esetet és a
családi életünket. Visszataszító volt. Úgy éreztük, teljesen be vagyunk
kerítve, és képtelenek vagyunk védekezni. így aztán én nevet változtattam, és
leköltöztem Melbourne-ből Sydney-be. Anyámék is szedték a sátorfájukat, de
ők nem akartak idejönni, hanem Newcastle-ban telepedtek le. Szóval, azért
nem akartam elmesélni neked mindezt, mert nem akartam többé Katie
Boydell lenni. Nem akartam, hogy tudjál rólam, még mielőtt megismertél
volna. Ez így már érthető?
Robbie bólint, és megszorítja a kezem.
− Pedig többször is szerettem volna neked elmondani. Különösen akkor,
amikor a mamád haláláról meséltél. Az annyira igaz történet volt, és olyan
megrendítő, hogy szerettem volna, ha tudod, hogy teljesen megértem, amit
érzel.
− Nekem feltűnt – mondja Robbie mosolyogva -, hogy nagyon bennfentes
vagy a témában. Hogy foglalkozhattál vele. Micsoda intelligencia, micsoda
beleérzés, gondoltam. És tessék, személyes tapasztalatról van szó.
Keményebb és gyötrelmesebb megpróbáltatásról, mint az enyém.
Végre megesszük a fagylaltot, amely időközben megolvadt és teljesen lágy
lett, és elmesélem Robbie-nak Rachel meggyilkolásának éjszakáját. És
közben csak zokogok, zokogok, és a tehetetlen dühtől az öklömmel verem
magam mellett a földet. Robbie átöleli a vállamat, figyelmesen hallgat, és
időnként döbbent hitetlenkedéssel csóválja a fejét. Aztán hoz még egy kis
fagylaltot, fogja a kezem, és gyöngéd kérdéseket tesz fel. És együtt sírunk,
törölgetjük egymás szemét, és a végén már nevetünk egymáson, ahogy ott
búsulunk, taknyos orral, vörös, karikás szemmel.
Éjfélkor már annyira kimerült vagyok, hogy muszáj lefeküdnöm aludni.
Robbie azonnal felajánlja, hogy akkor ő elmegy, de megkérem, hogy inkább
maradjon és aludjon velem. Jóbaráti minőségben, azért, mert nem akarok
egyedül lenni, és szükségem van valakinek a megnyugtató közelségére.
Robbie pedig igent mond, boldogan, mondja, és nagyon örül, hogy
megkértem.
Kap egy tartalék fogkefét, egymás mellett mosunk fogat a fürdőszobában,
és felváltva köpködünk a mosdóba. Nagyon közel hozott bennünket
egymáshoz ez az élmény, hogy együtt sírtunk, és annyi mindent elmondtunk
magunkról. Egészen családiasan mozgunk egymás közelében. Hanyatt
fekszünk egymás mellett a takaró alatt. A sötét hálószobában hallgatom
Robbie lélegzését, és élvezem az oldalamon a teste melegét.
– Normális körülmények között nem szoktam együtt aludni a barátnőm
fiújával – jegyzem meg. – Nem mintha bármi elítélendőt csinálnánk, de akkor
is furcsa egy kicsit... Bár a normális körülmények Alice-szel kapcsolatban
nem igazán jönnek szóba.
– Hát nem is, mivel Alice a maga részéről fütyül a mások által
normálisnak tartott élet szabályaira. És ha ő nem tart tiszteletben bizonyos
korlátokat, más miért tartaná ezeket tiszteletben? Ezt Alice-jelenségnek is
nevezhetnénk. És ha valaki elég sok időt tölt Alice közelében, maga is elkezd
abnormálisan viselkedni. Ami őt illeti, tegnapelőtt este igazán kitett magáért.
Először szétugrasztotta Bent meg Phillipát. Aztán flörtölt egyet Bennel.
Végül pedig kikezdett téged a testvéreddel kapcsolatban. Nincs ember, akinek
az érzékenységét tiszteletben tartaná. Akkor őt miért kímélnénk? Jogunk van
ahhoz, hogy egy kicsit rosszalkodjunk, nem?
− Nem is tudom – mondom elgondolkodva. – Egyébként nem hinném,
hogy mi most rosszalkodnánk. Mármint hogy most, együtt egy ágyban. Ha
nem bántunk meg vele senkit, akkor az egész nem számít. – Megrázom a
fejem a sötétben. – Nem számíthat. Barátok vagyunk, vigasztaljuk egymást,
és ezzel nem sértjük meg Alice-t. Gondolom, még ha tudna róla, se bánná.
– Dehogynem bánná – vágja rá Robbie. – És nem igazán elfogadható
megfontolásból. Nem azért, mert annyira szeret, hogy nem tudja elviselni a
gondolatát, hogy együtt vagyok valaki mással. Csak az bántaná, hogy ő
kimaradt a dologból. Az bántaná, hogy ezúttal nem ő a játékmester, aki a
bábfigurákat irányítja.
Nem válaszolok semmit, mert nincs ínyemre, hogy Robbie megjegyzése
alapján úgy tűnik, egy kalap alá vesz bennünket: mintha Alice engem éppúgy
a hatalmában tartana, mint őt. Azt meg tudom érteni, hogy Robbie úgy érzi,
hogy Alice uralkodik fölötte, hiszen ő szerelmes belé, és minden disznóságát
eltűri. Ugrik, valahányszor csak Alice füttyent neki. De nekem Alice a
barátnőm, én nem vagyok belé szerelmes, és a józan ítélőképességemet nem
torzítja el a vágy. De ezt most inkább nem fejtem ki. Nem akarom fokozni
Robbie keserűségét.
− Egyébként te nem először nevezel meg engem úgy, mintha Alice „fiúja"
volnék. – Robbie felnevet. Száraz, keserű és örömtelen a nevetése. – De
tényleg az vagyok? A fiúja? Akivel együtt jár? Nem, én csak egy srác
vagyok, akit előkap, amikor olyan a hangulata. A hűséges kutyája vagyok,
akit felhasznál és kihasznál, amikor és amire csak kedve tartja.
− De ha így érzed, Robbie... – mondanám, de Robbie félbeszakít.
− Igen, persze, hogy így érzem. Mert így van. – Elkeseredett és dühös a
hangja. – És számtalanszor elmondom magamban, hogy ő nem egy rendes
lány, s hogy jobb volna szakítanom vele. Aztán meghallom a hangját,
meglátom az arcát, és akkor... – Robbie hangja megtörik, egy darabig hallgat,
zihál, majd összeszedi magát. Aztán nagyot sóhajt, és suttogva megszólal. –
De van még valami. Valami, ami ebben az egészben különösen balsejtelmes.
− Micsoda?
− Az apám jár valakivel. Egy nővel, akit társaságban ismert meg. És... a
mindenit, nem fogod elhinni, de a neve Rachel.
− És ebben mi a balsejtelmes? A Rachel gyakori név. Számtalan Rachellel
találkoztam, mióta a testvérem meghalt.
− Nem ez a balsejtelmes – mondja Robbie. – Ez most csak úgy mellékesen
jutott eszembe. De az a helyzet, hogy mióta megismerkedett ezzel a nővel, az
apám boldog. Tényleg boldog. Olyan boldog, amilyen azelőtt volt, hogy
anyám megbetegedett.
− De hát ez nagyszerű, Robbie! Találkoztál már vele? Milyen?
− Nem, még nem találkoztunk. De nem is akarok találkozni vele. Nem
akarok vele megismerkedni.
− Ó – mondom és egy darabig hallgatok. – Csak nem arra gondolsz, hogy
apád elárulja anyád emlékét, vagy valami hasonlót?
− Dehogyis. Egyáltalán nem. Anya meghalt. És biztos azt akarná, hogy
apám boldog legyen.
− Hát akkor? – kérdezem értetlenül. – Miért nem örülsz neki? Mi a gond?
− Féltékeny vagyok – feleli Robbie, és a hangjából érezni, hogy ezért
mélyen megveti magát. – Bármennyire szánalmas, de irigy vagyok. Tudom,
hogy örülnöm kellene a boldogságának, ahogy ellenkező esetben ő is egész
biztosan örülne az enyémnek. Én meg csak arra tudok gondolni, hogy jön ő
ahhoz, hogy szerelmes legyen, hogy összejöjjön neki egy ilyen fantasztikus
kapcsolat, mikor az én szívemet közben darabokra tépi Alice. Hogy jön ő
ahhoz, hogy boldog legyen? Ő egy idős ember. Én vagyok az, akinek kijárna
a nagy szerelem. Ez megalázó. Egyszerűen nem bírok ránézni, nehogy
meglássam a képén azt a röhejes, báván szerelmes arckifejezést.
− Nahát, Robbie – mondom, és örülök, hogy a sötétben nem láthatja
rajtam, hogy mosolygok.
− Látod? Egy piszok alak vagyok. Egy nyomorult féreg. Megérdemlek
mindent, amit Alice-től kapok.
 Nem bírom tovább, kirobban belőlem a nevetés. Robbie csendben fülel. Én
meg még jobban röhögök annak tudatában, hogy ez most igazán nem
helyénvaló. Próbálom elfojtani, mind a két kezemet a számra szorítom, de a
dolog végül is tárgytalanná válik, mert Robbie is elneveti magát. És már
ketten röhögünk, de úgy, hogy rázkódik alattunk az ágy, megfájdul a
rekeszizmunk, és már nem kapunk levegőt, csak röhögünk és röhögünk.
Csupa könny az arcom, mire sikerül abbahagynunk.
− Egyébként pedig – suttogom, gondosan ejtve a szavakat, nehogy megint
kirobbanjon belőlem a nevetés -, aki időnként nem rossz, az jó sem tud lenni.
− Micsoda? Rossznak kell lenni ahhoz, hogy jó lehessen az ember? –
kérdezi Robbie. – Van ennek értelme? Szerintem nincs.
− Nincs? – csendben kuncogok. – Akkor mit tegyünk? Tulajdonképpen
arra gondoltam, hogy ha az ember tisztában van a benne lakozó rossz
szándékkal, és elutasítja azt, majd megpróbálja elhessegetni magától, akkor
máris jó. Az ember nem állhat csupa jó tulajdonságból. Legalábbis nem
hiszem. A legtöbb, amit elérhetünk, hogy megpróbálunk jók lenni, vagy
legalábbis megpróbáljuk, hogy ne legyünk rosszak.
− Lehet, hogy igazad van – mondja Robbie.
− Lehet – visszhangzóm.
Aztán hallgatunk. Csend van. Hallom, hogy Robbie lélegzése
egyenletesebbé válik. Behunyom a szemem.
− Rendes lány vagy, Katherine – szólal meg Robbie puha, álmos hangon.
− Te is rendes vagy, Robbie.
− Bárcsak előbb találkoztunk volna. Még mielőtt Alice-t megismertem –
mondja, és megfogja a kezemet a sötétben.
– Lehet, hogy... előfordulhatott volna, hogy... – de ezt a mondatot már nem
fejezi be.
− Igen – mondom álmosan. – Tudom.

17

– Fantasztikusak, igaz? – kérdezi Phillipa, miközben az öccse együttesét

figyeli. Sugárzik róla a büszkeség, a vállát a zene ütemére mozgatja. – Igen,
állati jók – mondom és mosolyogva bólogatok, olyan lelkesen, amennyire
csak tőlem telik. És csakugyan fantasztikusak. Mindannyian képzett
zenészek, a műsoruk remekül fel van építve, sima, zökkenőmentes. Ez az a
folk-elemeket is felvonultató rockzene, amit normális körülmények között
szívesen hallgatnék élőben, de most történetesen nagyon fáj a fejem, és
szívesebben lennék otthon, az ágyamban. Phillipa korábban beugrott értem,
és annyira izgatott volt, hogy nem volt szívem lemondani az esti programot.
Azt reméltem, hogy majd elmúlik a fejfájásom, de csak még rosszabb lett.
Ráadásul Phillipának gondja volt rá, hogy a színpadhoz legközelebbi asztalt
kapjuk, úgyhogy a zene túlságosan hangos, és szinte fájdalmasan fülhasogató.
Phillipa öccse, Mick dobol. Jóképű srác a laza, ugyanakkor tartózkodó
fajtából, egész este egyszer sem látom mosolyogni. Sápadt, mint Phillipa, és
meglehetősen hosszú fekete haja a szemébe lóg. Olykor tűnődve odanéz az
asztalunkhoz, miközben kétségkívül azon morfondírozik, hogy ki lehet ez az
idegen lány Phillipa társaságában.
Amikor az együttes szünetet tart, odajön és leül az asztalunkhoz.
− Helló, Pip – mondja, és a kezét Phillipa vállára teszi. Üres, barátságtalan
pillantást vet rám. Én rámosolygok, de Mick már Phillipa felé néz.
− Helló – Phillipa megfogja Mick kezét. – Bemutatom neked Katherine-t.
Már beszéltem róla, emlékszel?
− Ja – feleli Mick és bólint, aztán még mindig mosolytalan arckifejezéssel,
épp csak a pillanat töredékéig rám néz, és odamordul: – Helló.
Nem vagyok olyan hangulatban, hogy eltűrjem a barátságtalan
viselkedését, és eszemben sincs, hogy megpróbáljam bájolgással leszerelni –
Helló – válaszolok, ugyancsak hidegen. Aztán elfordulok, és egykedvűen
szemlélem a bárpultot.
− Katherine-nek fáj a feje – jegyzi meg Phillipa. Odafordulok hozzá, és a
meglepetéstől összeráncolom a homlokom. Nem mondtam neki, hogy fáj a
fejem, fogalmam sincs róla, honnan tudja, és különben is, kissé bosszant,
hogy úgy gondolja, hogy az én komorságom magyarázatra szorul. Az ő öccse
az, aki goromba volt. Én csak méltó válasszal szolgáltam. De Phillipa
előrehajol, ráteszi a kezét az enyémre, és kedvesen mosolyogva az mondja: –
Mick meg tudja szüntetni, ha akarod.
− Mit tud megszüntetni? – kérdezem.
− A fejfájásodat – mondja Mick és rám néz. – Ha akarod.
− Micsoda? – Megrázom a fejem, mert attól félek, hogy valami drogra
gondol. – Köszönöm, nem. – Felemelem a limonádés poharamat. – Holnap
tanulnom kell a záróvizsgára.
− Nem drogról van szó, te buta – mondja Phillipa nevetve, mint aki olvas a
gondolataimban. – Masszírozással tudja elmulasztani. De tényleg. Próbáld
csak ki. Csodálkozni fogsz.
Elképzelem, amint ez a barátságtalan srác hozzáér a bőrömhöz és
megmasszírozza a vállamat, s olyan abszurd a gondolat, hogy majdnem
elnevetem magam. Megrázom a fejem. – Inkább nem. Majdcsak megleszek
valahogy. Mindenesetre köszönöm.
De mire észbe kapok, hogy reagálhassak, Mick már le is ült a szemközti
székbe, és két kezébe fogja a kezem. Aztán, miközben félkézzel szilárdan
tartja a kezemet, a másik kezével lenyomja a hüvelykujjam meg a
mutatóujjam közötti lágy részt, és ujjával határozottan körözve masszírozza.
Aztán hüvelykujját a kezem fejére futtatva végigsimítja a mutatóujjamat.
Elhúznám a kezemet, és nevetni készülök, hogy a módszerrel kapcsolatos
kételyeimet kifejezzem, de Mick még szorosabban fogja a kezem, és
mosolyogva kéri: – Várj még! Adj nekem egy kis esélyt.
És a mosoly olyan változást generál, amilyet még sosem tapasztaltam.
Mick arca teljesen megelevenedik; a barátságtalan, sötét, zárkózott arc
egyszer csak kinyílik, meleg és kedves lesz. Mick hófehér fogsorral, szélesen
mosolyog, mélyen ülő, barna szemét elképesztően hosszú szempillák
keretezik. Egész jóképű srác. Rendkívül jóképű. És hirtelen ráébredek, hogy
ez a legszebb férfi, akit valaha láttam.
A halántékomra nehezedő nyomás furcsamód enyhülni kezd. Ahogy Mick
a kezemet masszírozza, a fejfájást egyre kevésbé érzem. Nézem az arcát,
miközben ő a terápiára koncentrál. Már nem néz rám, és nem mosolyog,
hanem a kezemet vizsgálja komolyan és figyelmesen.
Aztán egyszer csak nagyot csíp a hüvelykujjam és a mutatóujjam közötti
részbe, de akkorát, hogy az fáj.
− Hú – jajdulok föl, és elkapom a kezem, épp mikor Mick elengedi. – Ez
fájt. – Ő kíváncsian rám néz, és vár.
És akkor elmosolyodom. – Elmúlt – mondom, a halántékomat tapogatom,
s közben hitetlenkedve csóválom a fejem. – Teljesen elmúlt.
− Csodálatos, igaz? – Phillipa büszkén néz Mickre, ő azonban csak rám
koncentrál. Még mindig nem mosolyog, de egyértelmű kedvességet látok az
arckifejezésében, meg azt, hogy mulattatja valami. Olyan hosszan néz, hogy
kezdek zavarba jönni, érzem, hogy hevesebben ver a szívem, és az arcbőröm
átmelegedik.
− Tényleg csodálatos. Nagyon köszönöm – válaszolok hálálkodva, majd
elfordítom a fejem, és Phillipára pillantok. – Egészen megszomjaztam! –
Kiiszom a maradék limonádét, és felállók. – Hozok valamit inni. Még egyszer
ugyanezt? – kérdezem Phillipától. – Neked mit hozhatok, Mick?
− Köszönöm, én nem kérek – mondja Phillipa, és megrázza a fejét.
− Én egy sört kérek – mondja Mick.
− Helyes – mondom, és megindulok a bárpult felé.
 – Várj csak – szól utánam Mick. Odafordulok. Rám mosolyog, és örülök,
hogy nem állok túlságosan közel hozzá, így semmiképpen nem veheti észre,
hogy milyen hangosan ver a szívem, és hogy enyhén remeg a kezem. – Csak
annyit mondj, hogy az együttesnek lesz. Nem kell kifizetni.
− Helyes – mondom, és megfordulok.
− Várj csak – szól utánam, de most már nevet. Egy VB sört kérek, jó?
− Jó. Rendben. – És most már tényleg odamegyek a bárpulthoz. És nagyon
szedem a lábam, hogy minél távolabb legyek a figyelő szemektől.
Menet közben azért még hátrapillantok, s látom, hogy Phillipával
összedugják a fejüket, és beszélgetnek. Mick bólint, aztán széles gesztussal a
színpadra mutat, majd energikus mozdulatokkal a dobolást imitálja. Világos,
hogy a zenéről van szó, gondolom megkönnyebbülve, és nem az én bizarr
viselkedésemet tárgyalják ki.
Ismerem ezt az érzést a mellkasomban, meg azt is, amikor liftezni kezd a
gyomrom. Ismerem ezt az ideges felvillanyozottságot, amelyet akkor éreztem,
amikor Mick rám nézett. Nagyon régen nem éreztem semmit, ami ehhez
fogható lett volna. Will óta, Rachel halálának éjszakája óta nem engedtem
meg magamnak, hogy így gondoljak egy srácra. És nem győzök csodálkozni
azon, ahogyan erre a vonzódásra a testem válaszol: a heves szívverés, a
reszkető kéz, a felhevülő arc hamarabb elárulja az érzelmeimet, mintsem az
eszemmel tudomást szerezhetnék minderről. Mintha a testem jobban ismerne,
mint ahogyan én ismerem magam.
Még ott, a bárpultnál megiszom a limonádém felét, miután megkapom.
Jéghideg, és belefájdul a torkom, ahogy lehajtom, de nagyon szomjas vagyok.
Mély lélegzetet veszek, nyugalmat erőltetek magamra, nehogy remegni vagy
dadogni kezdjek, és nehogy elpiruljak. Aztán, amikor úgy-ahogy
összeszedtem magam, visszamegyek az asztalunkhoz.
− Zenéről beszélgetünk – mondja Phillipa mentegetőzve, miközben eléjük
teszem a poharaikat. – Elnézést.
− Az jó – mondom, miközben leülök. – Én is imádok zenéről beszélgetni.
Odahaza régen mi is állandóan a zenéről beszélgettünk. – És hirtelen
elhallgatok, mert cserbenhagynak a szavak. Rachel halála, vagyis az életem
története többé már nem titok, de szinte lehetetlen szóba hozni csak úgy,
társalgási szinten, például így: Ó, igen, a családom régen rengeteget
beszélgetett a zenéről. Legalábbis mielőtt a húgomat meggyilkolták. Aztán az
ő halála megváltoztatta a dolgokat, azóta alig ejtünk szót a zenéről. De
természetesen tisztában vagyok a nyelvezettel és magam is zenebarát vagyok.
Csak tessék! Beszélgessetek nyugodtan!
 Phillipa azonnal érzékeli, hogy kínos helyzetbe kerültünk, és igyekszik
másra terelni a szót. – Ó, még nem is említettem – mondja élénken, és Mick
karjára teszi a kezét -, nem fogod kitalálni, hogy kivel találkoztam valamelyik
nap.
Mick összeráncolja a homlokát, és a testvérére néz.
− Caroline-nal – mondja Phillipa. – Caroline Heinzcel.
Mick vállat von: – Ne mondd!
És bármit is tesz Phillipa – gondolom, az én érdekemben -, hogy felkeltse
Mick érdeklődését, a fiú megvárja ugyan, míg beszámol a Caroline nevű
leányzóval való találkozásáról, de utána ismét hozzám fordul: – Szóval,
odahaza régen szoktatok beszélgetni a zenéről. Mi az, hogy régen szoktatok?
Mi az, ami megváltozott?
− Mick! – szól rá Phillipa élesen. – Ne legyél már ilyen neveletlen! Hogy
kérdezhetsz ilyesmit?
− Milyesmit? – kérdezi Mick elképedve. – Miért? Mit kérdeztem?
Neveletlen voltam? Remélem, nem. Elnézést kérek, ha neveletlen lettem
volna – mondja, és fölemeli a sörösüveget. – Pedig épp csak egy kortyot
ittam.
− Ugyan már – mondom. – Phillipa, ne aggódj. Minden rendben. – És
ekkor hirtelen eldöntöm: elmesélem nekik, mi történt Rachellel. Lehet, hogy
ez éppenséggel nem a legmegfelelőbb hely, nem a megfelelő pillanat és nem
a megfelelő szituáció, de hát nincsenek ideális körülmények ahhoz, hogy a
halálról beszéljünk. És hát ez az életemnek olyan fejezete, meghatározója,
melynek árnyéka szinte mindenre rávetül. És ha nem beszélek róla, és nem
rakom a helyére, akkor mindig ott lesz mögöttem, és kísérteni fog. így hát,
amikor Mick és Phillipa beszélgetésében egy rövidebb csend áll be,
megszólalok: – A testvéremet meggyilkolták.
Phillipa bólint. Ő tudja.
− Úgy tűnhet, hogy nem helyénvaló itt most erről beszélnem – mondom.
Gyorsan beszélek, közben felemelem, majd újra leteszem a poharamat,
egymást metsző vizes köröket rajzolva az asztalra. – De hirtelen úgy érzem,
fontos számomra, hogy beszéljek róla valakinek. Az a helyzet, hogy mindenki
elől nagyon sokáig titkoltam a dolgot, miután eljöttem Melbourne-ből. És
most, hogy kitudódott, úgy érzem, beszélnem kell. – Phillipára nézek, és
elmosolyodom. – Mármint a barátaimnak. Úgy érzem, nekik el kell
mesélnem, hogy mi történt. Mert nemcsak arról van szó, hogy valami történt.
Hanem, hogy – és nem szeretnék tudálékosnak tűnni -, valami meghatározó
dolog történt. Az én szempontomból megkerülhetetlenül fontos esemény,
mely engem is teljesen megváltoztatott.
 Mickre nézek. – Megértem, ha te nem akarod hallani – mondom. –
Phillipának viszont el akarom mesélni. És te is meghallgathatod, ha úgy
gondolod.
Mick nem szól semmit, csak bólint.
– Elmentünk egy buliba. – Leteszem a poharam, az ölembe ejtem a kezem,
mély levegőt veszek és elkezdem.
És ezúttal nem sírok és nem nyöszörgők. A szemem könnyes, de
türelmetlenül megtörlöm. Phillipa és Mick csendben hallgatja, amit mondok,
és nem szól egy szót sem. És amikor befejezem, Phillipa feláll, odalép
hozzám, és megölel: – Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekünk.
Mickre pillantok. Csupa könny a szeme. Csak néz, majd elmosolyodik, az
arcán olyan kifejezéssel, amelyben egyszerre van együttérzés és szomorúság,
amely arról tanúskodik, hogy össze van zavarodva, határozatlan, és fogalma
sincs, hogy mit mondjon. És ez a tökéletes válasz. Én pedig hálásan
visszamosolygok.

18

– Állj – mondtam. – Hagyd abba! Ne most, és ne itt! Nem így akarom.

– Ó, istenem! – Will lecsusszant rólam és felült. – Én sem. Ne haragudj,
nagyon sajnálom! – Közben visszasimította a szoknyámat a combomra és a
térdemre, majd megigazította rajtam a pólót.
Én is felültem, átöleltem a nyakát, szájon csókoltam és elmosolyodtam. –
Nem kell sajnálnod, és nincs miért haragudnom. – Körülnéztem. Kint voltunk
a szabadban, egy fa alatt, és körülöttünk a fa előtüremkedő gyökerei között
apró kövek és szemét borította a földet. Piszkosnak éreztem magam, és
bágyadtnak a sok alkoholtól. – Csak, tudod, inkább ágyban szeretném
elveszíteni a szüzességemet. Egy szép, tiszta, puha ágyban. És lehetőleg józan
állapotban.
− Én is, Katie, hidd el – válaszolta mosolyogva Will, és a mellemre tette a
kezét. – Bármennyire szeretnélek azonnal letámadni, szerintem is jobb lenne
rendezett körülmények között szeretkezni. Én is azt szeretném, ha mindketten
józanok lennénk, hogy később mindenre emlékezzünk.
− A francba! Mennyi lehet az idő? – szólaltam meg hirtelen, és
megfordítottam Will csuklóját, hogy jobban lássam az óráját. De koromsötét
volt, nem lehetett látni semmit. – Van ezen világítás?
 − Igen – felelte Will, közelebb emelte az órát az arcához, és megnyomott
rajta valamit. – Nyolc óra múlt – mondta. – Már majdnem fél kilenc.
− Ó, a francba! – Felálltam, és lesöpörtem a ruhámat. – A francba! Nagyon
késő van. Úgy terveztük, hogy csak egy órát maradunk. Hogy mit fogunk
kapni otthon! Gyere! – Megfogtam Will kezét. – Meg kell keresnem Rachelt.
Indulnunk kell. Azonnal.
De odabent nem találtam meg. Kerestem a táncolók között, de nem volt
sehol. Végigjártam a csűr fala mentén álldogáló csoportokat. Carlyt
megtaláltam, és megkérdeztem, nem látta-e valahol Rachelt, de Carly
megrázta a fejét, vállat vont, és üres tekintettel nézett körül. Épp egy
ismeretlen sráccal ölelgették egymást. Egyértelmű volt, hogy részeg, és hogy
pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb annál, hogy Rachel merre lehet.
− Nézzük meg odakint – mondta Will, és megfogta a karomat. – A bejárat
körül. Ahol a kocsik parkolnak. Talán ott van.
− Helyes. Én megnézem a bejárat előtt, te meg az épület mögött. Úgy
gyorsabb lesz. Aztán itt találkozunk.
Kezdtem aggódni. Későre járt, és anyáék közben egész biztosan hazaértek.
Nem fogják tudni, hol vagyunk, és idegesek lesznek. És ebből nagy cirkusz
lesz. És ha Rachelen látszik, hogy ivott, és megérzik rajta az alkoholszagot,
vagy valahogy megtudják, hogy ivott, akkor éktelenül dühösek lesznek. Mind
a ketten nagyon le leszünk tolva.
A buli résztvevői között sokan voltak felsősök, akiknek már van
jogosítványuk, úgyhogy igen sok kocsi állt az épület előtt. Több sorban
parkoltak, úgyhogy az egész terület egy viszonylag rendezett parkolóhelynek
látszott.
Amikor kimentem, először nem láttam és nem is hallottam semmit. Aztán
fiúhangokat hallottam. Nevetést. Poharak összekoccanását. Elindultam a zaj
irányába, és odaértem egy kocsihoz, amelyet több ember vett körül. A
kocsinak minden ajtaja tárva volt, úgyhogy a belső világítás az autó közvetlen
környékét is megvilágította. Két srác a nyitott kocsiajtóknak támaszkodott.
Egy harmadik a vezetőülésen ült. Egy negyedik a hátsó ülésen. Rachel
társaságában.
Rachelnek egy pohár sör volt a kezében, de csuklóban ellazult kézzel, s
olyan bizonytalanul fogta a poharat, hogy bármelyik pillanatban elejthette. A
feje hátracsuklott az ülés támlájára, a szeme félig le volt hunyva. Mosolygott,
majd lustán felnevetett valamin, amit az egyik srác mondott.
− Helló – mondta az egyik fiú, ahogy közel értem hozzájuk. – Még egy
lány ugyanabból az iskolából.
 − Helló – mondtam mosolyogva. – A húgomért jöttem. – S behajoltam a
kocsiba, és rátettem a kezemet Rachel térdére. – Rachel, mennünk kell.
Nagyon késő van.
− Katie – Rachel kinyitotta a szemét, és szélesen elmosolyodott. A
mozdulatától kilöttyent a sör és végigfolyt a lábán. De úgy látszott, észre sem
veszi. – Nagyon jól szórakoztam. Meséltem a fiúknak a hangversenyemről.
Képzeld, mindannyian eljönnek meghallgatni.
Végignéztem a fiúkon. A ruhájuk alapján – az atlétatrikóval hordott
flaneling divatját a mi magániskolánkba járó lányok barlanglakó-módinak
nevezték – állami iskolások lehettek. Az egyetlen, aki a szemembe nézett, a
vezetőülésen ülő srác volt. Ő jóval idősebbnek látszott a többieknél. Lehetett
már húsz fölötti is. De egy pillanatig sem tudtam elképzelni, hogy közülük
bárkit érdekelne a klasszikus zene.
− Igen? – kivettem Rachel kezéből a söröspoharat. – Látod, éppen ezért
kell mennünk. Nem lesz hangverseny, ha nem indulunk el.
Megfogtam Rachel kezét, és megpróbáltam őt kihúzni a kocsiból. De ez
nagyon nehézkesnek bizonyult, Rachel teljesen magatehetetlen volt, és
éreztem, hogy ha még jobban erőltetem, a végén kizuhan a kocsiból, és holt
teherként csak vonszolni tudom majd.
− Hogy fogtok hazajutni? – kérdezte a srác a vezetőülésen. Kíváncsian
nézett rám, a szájában cigaretta lógott.
− Gyalog. Nem lakunk messze – hazudtam.
A srác nevetett. – Grantnek hívnak – mondta. – Nem lakhattok közel.
Innen minden messze van. Késő este. Sötétben.
Vállat vontam. – Rachel – kiáltottam rá. – Szedd össze magad! Mennünk
kell. Nagyon késő van.
De Rachel csak kuncogott, oldalvást csúszott egy kicsit, de igazi
erőfeszítést nem tett, hogy megmozduljon. Ábrándosan mosolygott, aztán
lehunyta a szemét, mint aki azonnal elalszik. Szemlátomást nagyon részeg
volt.
− Jaj nekem! – mondtam, és szemrehányó pillantást vetettem Grantre, bár
tudtam, hogy ha valakinek szemrehányást tehetek, az én vagyok. Először is
nem lett volna szabad ide hoznom Rachelt. Aztán meg nem lett volna szabad
magára hagynom. – Mennyi sört ivott? – kérdeztem reménykedve.
Grant megrázta a fejét, és felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy ő ártatlan
a dologban. – Fogalmam sincs róla. Én csak egy pohár sört láttam nála. De,
gondolom, nincs hozzászokva. Te Sean! – fordult oda most a kövérkés, rossz
arcú sráchoz, aki Rachel másik oldalán ült. – Nem láttad, mennyit ivott?
 − Nem én – felelte Sean csúnya vihogással, és le sem vette a szemét
Grantről. Az én tekintetemet kerülte. – Hogy a fenébe láthattam volna? Már
akkor be volt állva, amikor beszállt a kocsiba.
− Ez egy rémálom. – A kezembe temettem az arcomat. – Most hogy
viszem haza?
Ezt leginkább magamtól kérdeztem, de Grant készségesen válaszolt: –
Majd hazaviszünk benneteket.
Ránéztem, és közben járt az agyam. Hogy Rachellel hazagyalogoljak, az
most szóba sem jöhetett. Meg kellene várnom, amíg kijózanodik, ami órákig
is eltarthat, és anyáék ezalatt pánikba esnek. Valószínűleg telefonálnak a
rendőrségre is. Nem hagyhatom, hogy otthon üljenek kétségbeesetten, hanem
kölcsön kell kérnem egy mobiltelefont, és haza kell telefonálnom, hogy
tudják, biztonságban vagyunk. De akkor kikérdeznek, és ragaszkodnak hozzá,
hogy értünk jöjjenek. Azt pedig mindenképpen el akartam kerülni. Ha
meglátják, hogy hol vagyunk, ha meglátják a sok részeg gyereket, a csűr
állapotát, a sok alkoholt meg cigarettát, akkor egyszerűen dührohamot
kapnak. És valószínűleg valami végzetes dolgot művelnek, megpróbálnak
véget vetni a bulinak és hazazavarják az embereket, sőt, esetleg kihívják a
rendőrséget, s az szétveri az egészet.
És mivel tudtam, hogy az mindenképpen ki fog derülni, hogy ittunk, még
mindig sokkal jobb, ha otthon kell szembenéznünk a nagy leszámolással,
mint ha idejönnek, és itt csinálják a cirkuszt.
− Helyes – mondtam Grantnek -, és köszönöm. Nem kérnék tőletek ilyet,
de nincs más lehetőségem. Toorakban lakunk. Az nem esik nagyon ki nektek?
− Nem gond. Egyébként is indultunk volna. Nem igaz, Sean?
− De – mondta Sean, és újra nevetett, valami idióta, pukkadozó nevetéssel,
amitől rázkódni kezdett a hasa. – Már éppen készültünk elhúzni ebből a
szarpartiból.
− Helyes – mondtam, és támadt egy ötletem. – Visszaszaladhatok, hogy
szóljak a barátomnak? Esetleg ő is velünk jöhetne, ha nektek is jó. Csak addig
kellene őt is elvinnetek, ahol mi kiszállunk. Onnan már haza tud menni.
− Sajnálom, aranyom – mondta Grant, és megrázta a fejét. – Több ember
nem fér be a kocsiba. Itt vagyok én, Sean, Jerry meg Chris. Meg ti ketten, a
húgoddal. Az már három ember elöl, három hátul. Telt ház van.
− Hacsak nem akarja, hogy őt itt hagyjuk. Elvisszük a barátját meg a húgát,
ő meg itt marad – jegyezte meg Sean, és röhögött. Most sem nézett rám, s úgy
beszélt rólam, mintha ott se lennék.
− Kuss legyen, hájpacni. Francba a vicceiddel – szólt rá Grant olyan
gorombán, hogy komoly visszavágásra számítottam Sean részéről. Ő azonban
csak bután vigyorgott, és Grant vállára tette a kezét, egy furcsán érzelmes
mozdulattal.
− Adj egy cigit, haver – mondta.
Grant odadobott az ölébe egy csomag cigarettát.
− Rendben – mondtam én. – Akkor csak szólok a barátomnak, hogy mi
elmegyünk. Rögtön visszajövök. – Egyik kezemmel megráztam Rachel lábát.
– Rachel! Egy percen belül itt leszek. Ezek a fiúk hazavisznek bennünket.
Érted? Rachel!
− Hazavisznek? – kérdezte Rachel, és durcásan előrebiggyesztette az ajkát.
A beszéde egyre összemosódottabb lett, s miközben beszélt, a szemhéja
rezegni kezdett és lecsukódott.
– Máris mennünk kell? Milyen kár! Olyan jól érzem magam.
− Jó lesz így? – kérdeztem Granttől. – Egy percen belül visszajövök.
Visszafutottam az épülethez, és szinte azonnal megtaláltam Willt. A hátsó
kijárat mellett tárgyalt néhány emberrel.
− Nem volt szerencsém – mondta, amikor meglátott. – Épp most kérdeztem
meg ezeket a srácokat is, hogy nem látták-e Rachelt.
− Már minden rendben – újságoltam. – Megtaláltam. Nagyon, nagyon
részeg. Haza kell vinnem. Szerencsére van valaki, aki elvisz bennünket.
− Elvisz? Kicsoda?
− Egy Grant nevű srác. Ez így rendben lesz, komolyan. Rachel bent ül a
kocsijában, és nem tudtam őt kiszedni. Olyan részeg, hogy képtelen
megmozdulni.
Gyorsan búcsút intettem Willnek, megcsókoltam az arcán.
− Mennem kell – mondtam. Félek, hátha hányni fog, vagy elájul, vagy
ilyesmi.
− Jó, de azért odáig elkísérlek – mondta Will.
− Nem. Minden rendben. Maradj csak a barátaiddal – rámosolyogtam, és
megszorítottam a kezét. – És igyál egyet helyettem is.
Ezzel sarkon fordultam, és visszafutottam a kocsihoz.
A srácok már mind bent ültek, és rám vártak. Becsusszantam a hátsó
ülésre, Rachel mellé, és becsuktam az ajtót. Rachel teljesen hátrahajtotta a
fejét, a szemét lehunyta. A szája résnyire nyitva volt. Megsimogattam az
arcát, és visszacsuktam a száját.
− Rachel, most már hazamegyünk – mondtam átnyúlva előtte, és
bekapcsoltam a biztonsági övét.
A szemhéja egy pillanatra rezegve felnyílt, megpróbált mosolyogni. – Oké
– mondta.
 − Iszol egy sört? – kérdezte tőlem Sean, és Rachel előtt áthajolva
odanyújtott nekem egy nyitott doboz VB sört. De most is maga elé nézett, és
kerülte a pillantásomat.
− Ó, nem, köszönöm. Már eleget ittam.
− A francba – mondta, és közelebb lökte a sört. – Nesze, legalább fogd
meg. Miattad bontottam ki.
Átvettem a kezéből a sörösdobozt, óvatosan a számhoz emeltem, és
hagytam, hogy a hideg folyadék megnedvesítse az ajkamat, de a számba nem
engedtem belőle. Nem akartam több sört inni. Fáradt voltam és nagyon
szomjas, de egy pohár vízre vágytam, meg az ágyam kényelmére. –
Köszönöm – mondtam, és előrehajoltam, hogy rámosolyogjak Seanra, de ő
már elfordult.
− Mindent köszönök – mondtam Grantnek.
− Minden oké – felelte Grant. – Hogy is hívnak?
− Ó, te jó ég, el is felejtettem bemutatkozni. Ne haragudj. Katie vagyok.
Katie Boydell.
− Szóval Katie vagy. Helyes.
Nem mutatott be a többieknek, és egy pillanatig arra gondoltam, hogy
majd én bemutatkozom. Megkocogtatom a vállukat, helló, mondom, és kezet
nyújtok. De olyan felemás volt a hangulat, annyira nem is próbáltak
barátságosan viselkedni – feszesen ültek és mereven előre néztek -, hogy úgy
gondoltam, nincs értelme. Szemlátomást tőlem sem várták, hogy udvarias
legyek, sőt, úgy éreztem, az efféle formalitásokat furcsának és
szükségtelennek tartották volna.
Így hát csak néztem ki az ablakon, figyeltem, ahogy elmosódva elfut
mellettünk a táj, és nem szóltam semmit. Azon gondolkodtam, hogy mit
fogok mondani anyának meg apának. Őszintén el kell mondanom nekik az
igazságot. Azt nyilván rögtön észreveszik, hogy Rachel részeg, és
valószínűleg csak közös erővel tudjuk becipelni a házba. Hallani fogják a
kocsit, és meglátják, amint megállunk a ház előtt. Elképzeltem, ahogy
kiszaladnak, és anya arcán a kezdeti aggodalom kifejezése hirtelen éktelen
haragra vált át, de a hideg hallgatása lesújtóbb minden hegyibeszédnél;
miközben apán erőt vesz a csalódottság, és csak döbbenten csóválja a fejét.
De Katherine, hogy tehettél ilyet?, mondja majd. Mi feltétel nélkül
megbíztunk benned.
Rettenetes lesz az egész, keserves hétvége vár mindannyiunkra, és
Rachellel nyilván megbűnhődünk azért, amit tettünk. És mégsem bántam meg
ezt a mai estét. Még most, amikor a mulatságnak vége, és előttünk kizárólag
csak szemrehányások és hosszú leckéztetések sora áll, még így is megmaradt
bennem az örömnek egy kis szikrája, amit senki nem vehet el tőlem.
Szerelmes voltam Willbe. Ő is szerelmes volt belém. Csodálatos srác volt,
gyengéd és kedves. És úgy éreztem, ennek a tudata, ez a kicsi szikra meg fog
maradni nekem, boldoggá tesz majd és melegít, bármi történjen is. Amikor
majd egyedül leszek a szobámban – szobafogságra ítélve, semmi kétség -,
Willre gondolok, meg arra, ami ma este köztünk történt, és annak az ígérete,
ami még most következik, elegendő lesz ahhoz, hogy elviselhetővé tegyen
mindent, és hogy azt mondhassam, megérte.
Will teljesen lefoglalta a gondolataimat, visszagondoltam az érintésére,
végiggondoltam mindent, amit az este mondott, és időbe telt, amíg rájöttem,
hogy teljesen ismeretlen számomra a táj, amerre megyünk, s tulajdonképpen
fogalmam sincs, hogy hol vagyok.
− Figyelj csak, Grant – mondtam. – Ugye, nem felejtetted el, hogy
Toorakban lakunk? Nem tudom, jó irányban megyünk-e.
− Ugye, nem felejtetted el, hogy Toorakban lakunk?
Először le kellett ülepednie bennem a mondat értelmének, hogy rájöjjek,
Grant a hanghordozásomat utánozza. Hogy csúfolódik velem. És még meg
sem fogalmazódott bennem a kérdés, hogy egyszeriben miért lett velem
szemben ilyen ellenséges, amikor nevetve megismételte a mondatot.
Ugye, nem felejtetted el, hogy Toorakban lakunk?– komikusan magas
hangon beszélt, rövid magánhangzókkal, a kiejtésemen gúnyolódva. – Milyen
szerencsések egyesek. Miközben vagyunk egypáran, akik nem vitték olyan
sokra, hogy Toorakban lakhassanak. – Gyűlölködő hangon felnevetett. –
Akiknek be kell érniük olyan helyekkel, mint Sunshine vagy Werribee. Igaz,
Sean?
Sean nevetett. Kurta, ideges és mesterkélt nevetéssel. Odafordultam hozzá,
rá akartam mosolyogni, de nem volt hajlandó elkapni a pillantásomat.
Mereven előrenézett, és a szájához emelt egy sörösdobozt. És miközben
néztem őt, rájöttem, hogy a kövérsége mögött tulajdonképpen nagyon szép
arca van, szép kék szeme és hibátlan bőre. Egész csinos fiú lett volna, ha lead
a súlyából. Aztán arra gondoltam, milyen furcsa, hogy remeg a keze, annyira
remeg, hogy nem talál a sörösdobozzal a szájához, és a sör az állán folyik
végig. A homloka csupa verejték volt, és hirtelen rájöttem, hogy ez a srác fél
valamitől. Egy pillanatig még sajnáltam is, és azon tűnődtem, hogy ugyan
mitől félhet.
És akkor jöttem rá, hogy Rachel meg én veszélyben vagyunk.
Hirtelen belém vágott a félelem. A torkom úgy összeszorult, hogy alig
tudtam nyelni. Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, kalapál a szívem,
és reszket a kezem. A négy fiú ellenségessége, ahogy nem voltak hajlandóak
a szemembe nézni, vagy bármilyen módon reagálni a jelenlétemre,
egyszeriben szinte tapintható lett, és jelentést kapott. Nem is értettem, hogy
nem vettem ezt észre hamarabb. De annyira lefoglalt az igyekezet, hogy
Rachelt valahogy hazajuttassam, hogy teljesen elment az eszem. Azt
gondoltam ezekről a srácokról, hogy egyszerűen gorombák, talán
iskolázatlanok. De most rájöttem, hogy a hideg zárkózottságuk mögött sokkal
veszélyesebb dolog rejlik.
Ők tudták, hogy ez fog történni. Én nem tudtam, hogy mi a tervük, s hogy
hova visznek bennünket, de ők tudták. És mind a négyen benne vannak a
buliban. És azt csinálnak, amit akarnak. Megerőszakolhatnak, esetleg
meggyilkolhatnak bennünket.
Rachelt pedig nyilván bedrogozták. És ahogy felvillant bennem a
gondolat, már biztosan tudtam, hogy ez történt. És engem is be akartak
drogozni. Ezért kínáltak sörrel. A szer neve is eszembe jutott: Rohypnol. Egy
rendőr tartott erről előadást az iskolában, tőle tudom. Azt is kérte, hogy
vigyázzunk, mindig csak olyan üdítőt igyuk, amit magunk vásároltunk. Hogy
soha ne igyunk meg semmit, amiről nem tudhatjuk biztosan, hogy nem
pancsoltak-e bele valamit.
De Rachelnek, aki olyan naiv, és annyira megbízik mindenkiben, ilyesmi
soha nem jutott volna eszébe.
Ezek azért nem néznek rám, azért nem szólnak hozzám, mert nem akarnak
személyes kapcsolatot teremteni velem. Nem teszik ki magukat annak, hogy
esetleg megsajnáljanak.
− Én félek, Grant – mondtam hirtelen, de a félelem annyira összeszorította
a torkomat, hogy a hangom mintha másvalakié lett volna. – Kérlek szépen,
vigyél haza minket. Kérlek szépen.
− De hát azt csinálom. Hazaviszlek. Még ilyen hálátlanságot! Csak előbb
egy kis kitérőt teszek. Valamit még el kell intéznem. – Grant a válla fölött
hátranézett, és a megnyugtatás gonosz paródiájaképpen rám mosolygott és
kacsintott egyet.
Világossá vált, hogy Grant a bandavezér. Nyugodt volt és magabiztos,
vezetés közben dudorászott magában, könyökét a nyitott kocsiablakba
támasztotta. A többiek idegesnek, feszültnek látszottak, de ő nem. A többiek
nem beszélgettek, nem nézelődtek ide-oda, semmilyen módon nem vettek
rólam tudomást. Úgy láttam, nincs értelme, hogy Grant jóindulatára
számítsak. De a többiek nem voltak olyan határozottak, mint ő. Talán ők
tisztában vannak azzal, hogy amit tesznek, az nem helyes. Talán ők
megsajnálnak bennünket.
 Még abban reménykedhettem, hogy Grant szeret ráijeszteni az emberekre,
és hogy ez az utazás egyszerűen csak amolyan beugratás. És ha elege lesz a
gonosz tréfából, akkor tényleg hazavisz bennünket, vagy épségben és
biztonságban otthagy valahol. Ez volt a legjobb, amire számíthattunk, a
lehetséges legkedvezőbb forgatókönyv. De sok más lehetőség is megfordult a
fejemben, félelmetes, vérfagyasztó változatok: erőszak, kínzás, gyilkosság,
amelyek hirtelen olyan dermesztő közelségbe kerültek, hogy sírva fakadtam.
Hüppögő zokogásban törtem ki, amitől rázkódott a testem, és hangos,
reszelős zihálással szedtem a levegőt. A kezemet a számhoz szorítottam, hogy
ne legyek akkora zajjal, nehogy irritáljam őket, vagy ellenszenvet váltsak ki
belőlük. De Grant még így is odafordult, rám nézett, megcsóválta a fejét, és
cöcögött egyet, mint aki csalódott bennem.
− Mi a baj, hercegnő? – kérdezte – Nem a tervei szerint mennek a dolgok?
Apuci kicsi lánya nem kap meg azonnal mindent, amit akar?
− Elnézést kérek – motyogtam értelmetlenül, s még jobban rászorítottam a
kezem a számra, és néztem az ablakon át az ismeretlen tájat. – Elnézést kérek.
Grant gyűlölködően nevetett, és fél kézzel rácsapott a volánra. – Elnézést
kérek! – mondta hangosan és agresszíven. – Valódi úrilány. – Hátrafordult, és
rám vicsorgott: – Büszke lehet rád az anyukád.
Miközben újra a menetirányba fordult és hirtelen kormánymozdulatot tett,
a szembejövő autó egy pillanatra leszorult az útpadkára, és a reflektora
vakítóan végigszántott a szélvédőnkön. Hosszan és dühösen kürtölve ment el
mellettünk.
− Bazmeg – mondta Grant, és a középső ujjával fityiszt mutatott a
sötétségbe. – Bazmeg! – ordította.
Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak összeütköztünk volna – hiszen
elsősorban az elöl ülők lettek volna veszélyben -, aztán fontolóra vettem azt a
lehetőséget is, hogy megpróbálom elvonni Grant figyelmét, hogy tényleg
összeütközzünk valamivel. Frontálisan ütközzünk egy másik autóval, vagy
nekimenjünk egy fának. Jó esélyünk lett volna Rachellel, hogy túléljük. Még
mindig előnyösebb verzió lett volna, mint hogy Grant jóindulatára
számítsunk. Grantnek nyilván nincs rendben az agya.
De hát ezt nehéz lett volna végrehajtani. Nehéz és kockázatos, mert ha
nem sikerül, ami igen valószínű, akkor csak még rosszabb helyzetbe
kerülünk.
Egyetlen dolgot tehettem, azt, hogy várok. Várok, amíg meglátom, hogy
hova visznek, és mik a terveik. Aztán az első adandó alkalommal
megpróbálunk elszökni. És ez nem is látszott volna olyan nehéznek, olyan
borzasztóan lehetetlennek, ha Rachel magánál lett volna. De mélyen aludt,
vagy eszméletlen volt, lassan és nehezen lélegzett, és amikor a térdére tettem
a kezem, és megszorítottam, vagy olyan erővel, ahogyan csak bírtam,
megcsíptem, meg sem mozdult.

19

Mick megcsókol, mialatt Phillipa kint van a mosdóban. Ez meglepő és

váratlan, de egyszerűen csodálatos. Mick feláll, áthajol az asztalon, és a száját
rátapasztja a számra. Közben a szája csukva marad, ez nem egy szenvedélyes
csók, de gyengéd és lágy, és sokkal hosszabb egy testvéries puszinál. Ez a
csók egyértelművé teszi, hogy érdeklem, hogy éppen olyan vonzó vagyok
számára, mint amilyen vonzónak én érzem őt.
Mindazonáltal eléggé megdöbbentő, és amikor visszaül a helyére,
elképedve nézem, és a szám elé teszem a kezem, hogy magamba fojtsak egy
afféle lányos kuncogást.
– Egész este erre készültem – mondja, és ő is kitartóan néz engem. Az arca
nyugodt, figyelemről árulkodik, a szeme ide-oda jár az arcomon, mintha
mértéket venne a vonásaimról, mintha ellenőrizné a válaszokat, amelyeket
adok. És miközben tűnődőén komolynak látszik, a szeme sarkában, és abban,
ahogy a szája sarkai enyhén felfelé görbülnek, látom a nevetés nyomait.
− Haragszol? – kérdezi.
− Nem – válaszolom, és megrázom a fejem. – Nem haragszom.
És csak ülünk, és vigyorgunk egymásra, mikor Phillipa visszajön, ő
azonban szokás szerint lelkesen beszél és csak beszél, és nem vesz észre
semmit. Aztán amikor Mick visszamegy a színpadra, hogy egy újabb
produkcióban doboljon, én csak nézem. Nézem az izmok játékát a karjában,
ahogy felemeli és leereszti a dobverőt, nézem, ahogy a teste tökéletes
ritmusra mozdul a zenével. És nézem az arcát, és boldogan mosolygok, és
elpirulok, valahányszor találkozik a tekintetünk.

20

Grant lehajtott az országútról, és megállt egy bokros helyen.

– Nos – mondta mosolyogva, miután kikapcsolta a biztonsági övét, és
felém fordult. – Megérkeztünk. Ideje egy kis mulatságnak. Felkészültél,
Katie? Katie, Katie, Katie bébi.
 Nem válaszoltam, csak közönyösen néztem. Nem volt mit mondanom, és
időközben már olyan nagy volt bennem a félelem, és annyira gyűlöltem
Grantet, hogy egyszerűen meg sem tudtam szólalni. Mindenem reszketett, a
karom, a kezem, a lábam, sőt még a fejem is. Vacogtak a fogaim, és szorosra
kellett zárnom a számat, összeszorítanom a fogaimat, hogy legalább a
rettenetes vacogásukat ne lehessen hallani. De ez az erőfeszítés legalább célt
adott, amire koncentrálhattam, amire az energiámat összpontosíthattam,
ahelyett, hogy sikoltozva átugranék az első ülések támláján, és rátámadnék
Grantre, mert valójában erre ösztökélt a testemben működésbe lépő adrenalin,
miközben jól tudtam, hogy ez csak rontana a helyzeten. Azt azonban nem
akartam, hogy Grant hallja, hogy vacognak a fogaim, mert éreztem, hogy ha
tudná, mennyire félek, attól még rosszabbak lennének az esélyeim.
Rachel pedig, annak ellenére, hogy állandóan piszkáltam és csipkedtem,
nem mozdult, nem is pislogott, s amióta csak elindultunk, semmi jelét nem
mutatta annak, hogy él. Tulajdonképpen még irigyeltem is tőle ezt az
önkívületet.
− Menj már innen – Grant a könyökével oldalba vágta a mellette ülő srácot,
kiguvadt szemmel mímelte a kétségbeesést, majd áthajolt rajta, és ráordított
az ajtó mellett ülő srácra: – Tűnés kifelé! Hülyék vagytok? Itt ültök egész
este, és várjátok, hogy a szátokba rágjam, hogy mit csináljatok?
− Jó'van. – A srác kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt, a másik pedig
szorosan utána. A második becsukta maga mögött a kocsiajtót.
Grant kinyitotta az ajtaját, majd miután kiszállt, bevágta, de úgy, hogy a
kocsi belerázkódott. Aztán Sean következett, nehéz testével, idegesen, zihálva
ő is kiszállt, és becsapta az ajtót. Rachellel ketten maradtunk a kocsiban.
Csapdába ejtve.
– Rachel – mondtam, megmarkoltam a térdét, és olyan erősen megráztam,
ahogy csak bírtam. – Ébredj fel, Rachel! Ébredj fel! – Teljesen úrrá lett rajtam
a kétségbeesés. – Kérlek, Rachel, ébredj fel – mondtam most már
hangosabban, nem érdekelt, hogy meghallják. – Kérlek szépen.
Mellettem kinyílt a kocsiajtó, és éreztem, hogy beárad a hűvös esti levegő.
Aztán bekukucskált Grant, mosolyogva: – Kérheted – mondta. – Úgyse hallja,
pajtikám. Csak az idődet vesztegeted. – Maga elé tartotta a puszta csuklóját,
mintha az óráját nézné. – Beletelik még szerintem egy órába is, amíg felébred
– mondta, és a térdemre tette a kezét. A hamisan kedveskedő gesztustól
lúdbőrös lett a hátam, s olyan viszolygást éreztem, mintha egy mérges pókkal
lenne dolgom. Sikítani, csípni, rúgni tudtam volna ettől az érintéstől, de
beleharaptam az ajkamba, és kényszerítettem a kezem, hogy nyugton
maradjon.
 − Mi akarsz tőlünk, Grant? – kérdeztem csöndes és nyugodt hangon. – Mit
akarsz tőlünk?
Grant elgondolkodó pillantást vetett rám. Mélyet szippantott a
cigarettájából, és az arcomba fújta a füstöt. Elfordultam tőle, és beleköhögtem
a tenyerembe.
− Ó, bocsánat, pajtikám – mondta Grant. – Te nem dohányzol?
− Nem.
− Talán rá kellene szoknod. Szeretem, ha egy hölgy cigarettázik. Az olyan
szexis. Nem gondolod? Olyan szofisztikált.
Újra megszívta a cigarettáját, és a tüdejéből jövő undorító füstöt megint az
arcomba fújta.
Behunytam a szemem, és visszatartottam a lélegzetemet. De akkor
éreztem, hogy Grant ujjai megpróbálják a cigarettát durván beerőszakolni az
ajkaim közé. Elfordítottam a fejem.
Hirtelen metsző fájdalmat éreztem a fejbőrömön. Grant a hajamnál fogva
hátrarántotta a fejemet, úgyhogy szinte vízszintes helyzetből néztem fel rá. –
Idehallgass, te ribanc – mondta lágy, mély, gonoszsággal teli hangon, és az
arca olyan közel volt az arcomhoz, hogy éreztem a bőrömön a szúrós
borostát. – Ne merészeld elfordítani a fejed, értve vagyok? Mer azt nem
szeretem. Értve vagyok? – Eleresztette a hajam. Bólintottam. És elkezdtem
sírni.
− Na, ezt ne csináld – mondta sóhajtva. – Nézd csak! – Szélesebbre
nyitotta mellettem a kocsiajtót, s félig-meddig odaült mellém, fél lába bent a
kocsiban, a másik kint, a földön. – Minden könnyebben fog menni, ha
együttműködsz velem. Oké? Ha azt csinálod, amit mondok, és akkor
csinálod, amikor mondom. Oké-zsoké?
Nála volt az erőfölény meg a számbeli fölény, és nevetésre ingerelt, hogy
nagyképű szavaival a zsarnok hatalmát méltányos alkunak akarja feltüntetni.
Nevetni lett volna kedvem, meg szembeköpni őt.
De nem akartam, hogy megint bántson, és szerettem volna élve, épségben,
és lehetőleg sebesülések nélkül kikerülni ebből a csapdából, és ez a vágy
erősebb volt bennem, mint az, hogy fellázadjak.
− Oké – mondtam. – Oké.
− Jó kislány. Na, szívjál egy kicsit! Nem fog fájni. Nesze. – Megint a
számba erőszakolta a cigarettát. – Szívjad, rajta!
Belélegeztem, olyan gyengén, ahogyan csak tudtam, és megtelt a szám
füsttel, amitől azonnal köhögni és fuldokolni kezdtem. Grant elnevette magát,
megcsóválta a fejét, mintha egy gyerek makrancoskodásán mulatna, aztán
visszatette a cigarettát a szájába, és felállt.
 − Gyere! – mondta. – Ideje kiszállnod.
− Hova megyünk? – kérdeztem, és aggodalmasan visszapillantottam
Rachelre. – És mi lesz Rachellel? Nem akarom egyedül hagyni.
Grant visszalesett a kocsiba és sóhajtott, a cigarettát nagy gyakorlattal a
szája sarkában tartva, miközben megszólalt: – Mit mondtam neked, Katie? Te
nem figyelsz rám, pajtikám.
Azt teszed, amit mondok, és akkor, amikor mondom, és minden rendben
lesz. Erről volt szó, igaz? – És itt megállt, kivette a szájából, s a hüvelykujja
és a mutatóujja közé fogva maga felé fordította a cigarettát, és szemügyre
vette a parázsló végét.
Tudtam, mit fog csinálni, egy másodperccel hamarabb, mint ahogy
megtette. És már sikítottam, amikor a térdem fölött a bőr elkezdett égni.
Grant odaszorította a cigaretta parazsát a térdemhez, én meg sikítottam. És a
karom önkéntelenül megmozdult, hogy eltoljam magamtól, ütöttem, pofozni
próbáltam, kézzel-lábbal kapálóztam, ahogy csak bírtam.
Grant pedig két kézzel lefogta mindkét karomat, és úgy szorított, hogy az
fájt. Sokkal erősebb volt nálam, semmi módon nem tudtam ellenállni, nem
tudtam kitépni magam a kezéből, még megmozdítani is alig bírtam a karomat.
– Fogd be! – mondta, de olyan dühvel, hogy az ajkai közül nyál csapott az
arcomba. – Ne kérdezősködj többet! Ne kérdezz semmit, bazmeg. Csak tedd,
amit mondok, bazmeg.
Addigra már annyira gyűlöltem, hogy meg tudtam volna ölni. És a
félelmem, a gyűlöletem és a haragom annyira elfoglalt, hogy megfeledkeztem
az égő cigaretta okozta sebről a térdemen: alig éreztem. Üvölteni szerettem
volna, és éreztem, hogy a felső ajkamat alig bírom visszafogni attól, hogy
hangot adjon. Hogy merészelsz ilyesmit, te hülye, bunkó, tudatlan, ocsmány
fasz! Hogy merészelsz? Ezt még megkeserülöd. Ezért még megfizetsz. És ha
alkalmam lesz rá, ha hátat fordítasz, ha esélyét látom, akkor megöllek. Fogok
egy követ, és addig ütöm a fejed, amíg péppé nem verem az agyadat. Addig
verem a fejedet, amíg semmi nem marad a hülye, gyáva képedből, és a
szánalmas, gonosz, satnya kis elmédből.
– Gyere – kiáltott rám hirtelen, úgy, hogy összerezzentem, és a kezemet
védekezőn az arcom elé emeltem. – Szállj ki a kocsiból, bazmeg. Most!
Odébb csusszantam az ülésen, és kiszálltam.
Sean meg a többiek ott álltak, nem messze a kocsitól. Hallottam, hogy
halkan pusmognak és nevetgélnek. A nevetésük erőltetettnek tűnt. Érezni
lehetett, hogy idegesek, a hangjukból hamis hősködést lehetett kihallani.
Mindhárman cigarettáztak, s a sötétben a karmozdulataik nyomán fénylő
piros vonalakat húzott a cigarettaparázs.
 Grant szorosan fogta a karomat, és elvonszolt mellettük. Tiltakozni
akartam, szólni akartam, hogy nem hagyom magára Rachelt, meg akartam
kérdezni, hogy engem hová visz, de az égetett seb a térdemen bizonyította,
hogy milyen kíméletlen tud lenni, és nem akartam provokálni. Már így is
éppen eléggé fel volt húzva.
A sötétben minduntalan megbotlottam, és Grant minden alkalommal
rántott egyet rajtam, miközben dühösen felmordult. Próbáltam rendesen járni,
de a rémülettől reszketett a lábam, és képtelen voltam megtartani az
egyensúlyomat. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne essek össze sikoltozva,
csendesen sírtam, könnyek ömlöttek végig az arcomon, és belecsöpögtek a
blúzom nyakába.
Aztán egyszer csak egy épülethez értünk. Valami raktár lehetett. Grant
cigarettájának gyenge fénye hullámlemezből készült sufnit világított meg.
Grant kinyitotta a hangosan csikorgó ajtót, és belökött rajta. Aztán becsukta
mögöttem, és több retesszel is rám zárta.
Sötétség volt odabent, és dohos földszag, mint a nagyapám pincéjében,
ahol mindig nagyon féltem. Amint elhaltak Grant lépései, térdre estem, és
nyöszörögni kezdtem félelmemben.
Ó, istenem, suttogtam a sötétségben, kérlek, ne hagyj itt engem. Nagyon
kérlek.
Az ösztöneim azt diktálták, hogy sikoltozzak, kiabáljak olyan hangosan,
ahogyan csak bírok, és dörömböljek a sufni hullámlemez falain. De tudtam,
hogy ebből semmi jó nem származik, senki nem fog meghallani, Grant pedig
még jobban dühbe gurul, és újra bántalmazni fog. Vagy éppen Rachelt
bántalmazza. Minden energiámra és önfegyelmemre szükségem volt, hogy
visszafojtsam a sírásomat, és olyan csendben legyek, amennyire csak bírok.
Letenyereltem a földre, és éreztem, hogy a raktár alját erősen ledöngölték,
hideg és nyirkos talaj. Négykézlábra ereszkedtem, és egy percre lelógattam a
fejemet, kilélegeztem, belélegeztem, igyekeztem megnyugodni. Tiszta fejre
volt szükségem, gondolkodnom kellett. Hiszen még éltem, Rachel is élt, és
eddig nem történt semmi visszafordíthatatlan. És főként, pontosabban
egyedül csak az eszemben bízhattam. Grant meg a cimborái erősebbek voltak
nálam, de hinni akartam, hogy én meg ravaszabb vagyok, és ha képes vagyok
megőrizni a nyugalmam, akkor van esélyem arra, hogy kijátsszam őket, és
megtaláljam a menekülés módját.
Körbetapogatóztam, hogy felmérjem a raktár alaprajzát és méretét, és azt,
hogy hol húzódnak a falai. Meg akartam győződni arról, hogy nem találok-e
valami fényforrást, vagy olyan pontot, ahol ki lehet szabadulni innen.
 Fél kézzel a falat tapogattam, s közben a fal tövében kúsztam előre. Lassan
haladtam, attól félve, hogy a sötétben beverem a fejem, vagy beletérdelek egy
éles tárgyba. Mindenesetre jó érzés volt, hogy mozgok, és csinálok valamit. S
hogy tervem van, ha mégoly gyönge és a sikerét tekintve kétséges is.
A raktár belseje nagyobb volt, mint ahogy azt kívülről képzeltem. Amikor
végre elértem az első sarkot, és ki akartam tapogatni a következő falat, egy
puha, furcsa textúrájú dologhoz értem. Rémülten visszahőköltem és elkaptam
a kezem.
Először azt hittem, hogy egy állat, és ez óvatosságra intett, de nem éreztem
semmi mozgást, nem hallottam semmi zajt, még szuszogást sem. Lassan
kinyújtottam a kezem, és még egyszer megérintettem.
Rugalmas volt, de durva tapintású. Jutazsákok voltak, s bennük valamilyen
termény. Továbbkúsztam, és felfedeztem, hogy az egyik fal mentén végig
ilyen zsákok vannak egymásra halmozva.
A többi fal mellett is végighaladtam, de sehol nem találtam rést vagy
lyukat, ahol a menekülés elképzelhető lett volna. Leültem, hogy
gondolkozzak, és észrevettem, hogy a szemem közben teljesen hozzászokott a
sötétséghez. A zsákoktól eltekintve a raktár üres volt. Az ajtó körüli keskeny
hézagokat látni lehetett valamennyire, de tudtam, hogy az ajtó stabilan be van
zárva, hiszen Grant több súlyos retesszel is rögzítette, mielőtt elment.
Eszembe jutott, hogy meg kellene néznem, mi van a zsákok mögött. Kicsi
volt az esélye, de mégiscsak előfordulhatott, hogy éppen ott találok egy
lyukat a fal tövében. A hullámlemez meg éppenséggel hajlítható, és valahogy
csak ki tudok nyomakodni alatta.
A zsákoknak komoly súlyuk volt, és fogást is nehezen találtam rajtuk, de a
félelem és az indulat megsokszorozta a képességeimet. Akárhogy fájt a karom
és a hátam, a munkában segített az életösztön, és a tudat, hogy innen
mindenképpen muszáj kijutnom. Nem cipeltem a zsákokat nagyon messzire, a
fallal párhuzamosan, attól egy méternyire raktam le őket, szabályos sorban,
úgy, ahogy előzőleg is voltak. Szívem szerint szanaszét hánytam volna őket,
hogy gyorsabban haladjak, de azt akartam, hogy ha Grant visszatér, ne vegye
azonnal észre, hogy elmozdítottam őket a helyükről.
És nem volt hiába ez a sok erőfeszítés. Amikor a legbelső sorhoz értem, a
fal tövében gyenge, ezüstös világosságot vettem észre. Gyorsabban
mozogtam, mert hirtelen fokozódott bennem az aggodalom és a félelem. A
gyomrom görcsbe rándult, és felerősödött bennem a kétségbeesett vágy arra,
hogy mielőbb kijussak innen. Azzal, hogy megcsillant előttem a menekülés
lehetősége, erősödött bennem annak a tudata is, hogy mekkora veszélyben
vagyok, és mennyire rettegek. Összeszorítottam a záróizmaimat és
kitartottam, nem volt időm arra, hogy megállják.
Amikor elhordtam a fal mellől a zsákokat, letérdeltem, hogy jobban
megnézzem a rést. A hullámlemez széle legalul kifelé görbült, vagy egy
méter szélességben és egy arasznyi magasságban. Azt gondoltam, ha tágítani
tudnám azt az araszt, úgy, hogy kiférjen rajta a fejem, akkor már az egész
testem is kifér.
Fölálltam, fél lábamat a hullámlemez aljának feszítettem, és teljes erőmből
kifelé nyomtam. De a lemez meg se mozdult. A teljes testsúlyomat bele
kellett adnom. Hanyatt feküdtem a földre, fejjel a zsákok felé, mindkét
talpamat nekifeszítettem a lemeznek, s újra nyomtam, minden erőmmel. És a
lemez engedett egy kicsit.
Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem arra a gondolatra, hogy
mégiscsak sikerülhet megszöknöm innen. Elnyomtam magamban a kitörni
készülő zokogást, megráztam a fejemet, és a munkára összpontosítottam.
Nyomtam a lemezt. Aztán újra nyomtam, annyira, hogy az már fájt. És a
lemez ismét engedett, és a rés még magasabb lett.
A rés most már elég nagynak látszott ahhoz, hogy átférjek rajta. Hasra
feküdtem, és a fejemmel nyomakodni kezdtem: oldalra fordítottam, úgy
toltam ki a hullámlemez széle alatt, miközben az arcomat súrolta a talaj, és
karistolták az apró kövek. A vállamat már nehezebb volt keresztülerőltetni. A
megfeszített lábammal toltam magam, a kinti fűcsomókba kapaszkodó
kezemmel meg húztam, úgyhogy végül sikerült. A többi már könnyen ment.
A ruhámat ugyan megszaggatta, és a hátamba bele-belehasított a hullámlemez
fűrészes széle, de ezzel nem is törődtem, csak folyamatosan csúsztam előre,
míg kint nem voltam a szabadban. És akkor felálltam.
És most, hogy kiszabadultam, még nehezebben tudtam magamon
uralkodni. Szabad voltam, legalábbis egyelőre, ám annyira féltem attól, hogy
ezek a csirkefogók újra rám találnak, hogy egyszerűen megbénított a félelem.
De nagy lélegzetet vettem, ráparancsoltam a lábaimra, hogy vigyenek el az
épület sarkáig, és onnét kilestem.
És amit láttam, attól kis híján elszabadultak az indulataim. Szerettem volna
sikoltozni, odarohanni, és minden erőmmel ütni, verni, rúgni és harapni őket.
Szétkergetni az egész bandát.
Rachel a földön feküdt a kocsi mellett. A kocsiajtók nyitva voltak, és a
benti világítás kiszűrődött annyira, hogy világosan láthattam a borzalmas
jelenetet. Rachel lábai szét voltak feszítve. A zöld, skót kockás iskolai
szoknya rendetlenül fel volt gyűrve a derekára. Grant a lábai között térdelt. A
farmerja le volt tolva a combjáig. Ütemesen mozgott előre-hátra, lökte magát
befelé. Rachel erőtlenül nyögött minden lökésre, de a szeme csukva volt, és
nyilván még mindig a drog hatása alatt állt. A többi srác a kocsinak
támaszkodva nézte a jelenetet.
A csirkefogók megerőszakolják Rachelt. A kishúgomat.
Mélyen le kellett hajolnom, és befognom a szám, hogy elfojtsam a
sikoltásomat. Szerettem volna odaszaladni, széthasogatni és meggyilkolni
őket. De erőt kellett vennem magamon, csendben kellett maradnom,
gondolkodnom kellett. Csak még jobban elmérgesítem a helyzetet, ha nekik
megyek, hiszen úgyis alulmaradok. Semmit sem tehetek, csakis ronthatnék a
helyzetén.
Dühös gyűlölet jött föl a torkomon, éreztem a kesernyés ízét. Leguggoltam
és felvettem a földről egy kődarabot, és olyan erősen szorítottam, hogy
belevájt a tenyerembe. De valahogy hálás voltam ezért az éles fájdalomért.
Kétségbeesetten körülnéztem, nem is tudom, miben reménykedtem, mit
szerettem volna látni, de a fák mögött hirtelen világosságot vettem észre.
Visszafordultam Rachel irányába, s ebben a pillanatban Sean fölemelte a
fejét. Mintha egyenesen rám nézett volna. Nem tudom, hogy csakugyan
látott-e, és soha nem is fogom megtudni. Ahol én álltam, ott sokkal sötétebb
volt, úgyhogy talán nem is láthatott, mindenesetre nem akartam megvárni,
míg kiderül. Rettenetes félelem vett erőt rajtam.
Megfordultam és futni kezdtem. Futottam a világosság felé.

21

Mick megáll és megfogja a kezem. – Pip – szól Phillipa után, aki előttünk
gyalogol a kocsija felé. – Pip – mondja -, bennünket nem kell elvinned.
Katherine meg én még elmegyünk és eszünk valamit.
Phillipa megáll és hátrafordul. – Ezt hogy érted? – kérdezi, aztán kutató
pillantást vet ránk, s látja, hogy fogjuk egymás kezét, és miközben az
arckifejezésünket figyeli, elneveti magát.
Egészen megkönnyebbülök, mert ez a nevetés csupa öröm, s látom, hogy
Phillipa nem haragszik, nem bántottuk, nem sértettük meg. – Atyaisten –
mondja -, ez hamar ment. De én tudtam, hogy tetszeni fogtok egymásnak.
Tudtam.
Visszalép hozzánk, megöleli Micket, majd engem, és mielőtt elengedne,
engem még egyszer, szorosan magához ölel. Érzem, hogy nemcsak helyesli
az izgatottságomat, hanem osztozik is benne. Nagy gyöngédség áraszt el
iránta. Phillipa nagylelkű, kedves és őszinte ember. Igazi jó barát.
Mickkel lesétálunk a Circular Quayre, majd a Sziklákhoz. Csak megyünk
kézen fogva, alig beszélgetünk. Furcsa, hogy milyen jól érzem magam ezzel
az emberrel. Csak nemrég ismertem meg, de teljesen magától értetődő, hogy
fogjuk egymás kezét. Sőt, ez látszik az egyetlen helyes dolognak. A kezeink
tökéletesen összeillenek. Valami könnyed természetesség van közöttünk,
valami mágneses vonzás. Amikor Mick szemébe nézek, ismerősnek érzem,
amit látok, és biztonságban érzem magam. Ügy érzem, mintha hazaérkeztem
volna.
Egy kocsmába megyünk, ahol szerinte jól főznek. Farkaséhesek vagyunk,
hatalmas adagokat rendelünk – marhasültet, hasábburgonyát, salátát –
lelkesen falatozunk, és nagyokat mosolygunk, valahányszor találkozik a
tekintetünk.
− Miért néztél rám olyan csúnyán, amikor először megláttál? – kérdezem. –
Azt hittem, hogy nagyon utálsz. Én, a magam részéről, téged lehetetlen
srácnak találtalak. Barátságtalan és goromba alaknak.
− Tudod, nagyon furcsán éreztem magam, amikor megláttalak. Ahogy rád
néztem, tudtam, hogy valami történni fog kettőnk között. Azonnal tudtam. –
Mick elmosolyodik, és hirtelen valahogy elfogódottnak látszik. – Nyugtalan
lettem tőled.
Mindketten túláradóan boldogok vagyunk, meglepetés számunkra az
egymásra találás váratlan öröme, és mindketten izgatottan várjuk, ami az
éjszaka folyamán nyilván megtörténik közöttünk. Hogy meg fog történni, az
nem is kérdéses. Egy pillanatig sem kételkedem ebben.
Mick lakására megyünk. Egy Simon nevű egyetemistával közösen
bérelnek lakást, de Simon ma este nincs itthon. Mick bevisz a hálószobájába.
Az ágy tulajdonképpen csak egy matrac a földön, de rendesen be van
ágyazva, a párnák egy kupacban sorakoznak az ágy fejénél, a takarót szépen
kisimították. Az ágy mellett a falnál könyvek állnak halmokban, és egy gitár
árválkodik a falnak támasztva.
Lerúgjuk a cipőnket, és leheveredünk egymással szemközt. Mick az ujja
hegyével megérinti az arcomat, s folyamatos vonalat húz rajta, majd folytatja
az államon és a nyakamon.
− Gyönyörű vagy – mondja.
Megcsókoljuk egymást, s a szánk együtt is marad, miközben szorosan
ölelkezünk, és a testünk is tökéletesen összeülik, és ahogy hamarosan együtt
is mozdul, az csupa melegség és lágyság, lélegzetelállító és csodálatos.
 − Katherine – mondja Mick, amikor elpilledünk, és újra egymás mellett
fekszünk, oldalt fordított fejjel nézünk szembe egymással, és belélegezzük a
másik testét.
− Mick – mondom én.
− Szeretem a nevedet. Tökéletesen illik hozzád. Katherine. Katherine.
Katherine és Mick.
És amikor így mondja ki a nevemet, a sajátjával együtt, akkor hirtelen
minden megváltozik. Soha nem szerettem, hogy kényszerűségből Katherine
lett a nevem. Azt szerettem volna, hogy még mindig Katie-nek hívjanak. Azt
szerettem volna, hogy még mindig Katie lehessek.
De ennek vége. Többé már nem vagyok Katie. Katherine vagyok, és ma
éjszakától, életemben először nem is akarok más lenni, csak Katherine.

22

Futsz és futsz, és futsz. Gyorsabban futsz és keményebben, mint valaha.

Futsz és megbotlasz valamiben, csúnyán elesel, rá a térdedre, tenyeredre, de
azonnal felpattansz, és futsz tovább.
– Segítség – zokogod segítsen valaki, kérem! Kérem, segítsenek!
Attól rettegsz, hogy ott vannak mögötted, hogy üldöznek, és minden
lépéssel közelebb kerülnek hozzád. Ziháló lélegzetedet hallod a saját
füledben, ami egymagában is fülsiketítő, de azt képzeled, hogy azon túl is
hallod, hogy a sarkadban vannak az üldözőid, és még gyorsabban futsz. Nem
fordulsz hátra, hogy meggyőződj róla, követnek-e, semmi egyebet nem mersz
csinálni, csak futsz. Szúr az oldalad, fájnak a lábaid, teljesen kimerült vagy,
de kényszeríted magad, hogy ne lassíts, ne fordulj hátra, és ne ess össze.
És ahogy egyre közelebb érsz a világossághoz, kiderül, hogy egy házból
szűrődik ki, ahogy remélted. És ahogy még közelebb érsz, látod, hogy az
ablakok nyitva vannak, hogy ki-be járhasson az esti szellő, a verandán ég a
villany, és egy kocsi áll a felhajtón. Valaki itthon van.
Végigszaladsz a felhajtón, megbotlasz a veranda lépcsőjében, aztán
felállsz, és odaszaladsz az ajtóhoz. Ököllel vered. Dörömbölsz. Rugdosod.
Próbálsz kiáltozni.
Egy pillanat múlva az ajtó kinyílik. Egy nő áll a küszöbön, dühösnek
látszik, nyilván a goromba dörömbölés miatt haragszik. De amint végignéz
rajtad, és látja, hogy milyen állapotban vagy, hogy mennyire félsz, hogy
sürgős ügyről van szó, megváltozik az arckifejezése, riadtság és együttérzés
jelenik meg rajta. A szája kinyílik, egyik kezét a mellére szorítja, a másikkal
megfogja a karodat.
– Mi a baj? – kérdezi. – Mi történt?
Mire megérkezik a rendőrség, és átvizsgálják a terepet, a fiúk már
megléptek. Rachelt otthagyták. A hátán fekszik a földön, mint egy állat. Az
egyik rendőr azt bizonygatja, hogy békésnek látszik, hideg, halott arcán derű
és nyugalom tükröződik. Ami alapján azt lehet remélni, hogy tulajdonképpen
nem is tudta, hogy mi történik vele.
Azt sem tudta, hogy otthagytad. Otthagytad egyedül, velük.
MÁSODIK RÉSZ
 23

Alice már ott ül az asztalnál a kávézó sarkában, mire odaérek. Egy csésze
kávét iszogat.
− Helló – mondom mosolyogva, és leülök mellé.
Dühösen mereszti rám a szemét. – Egész hétvégén próbáltalak hívni. Miért
nem tartod magadnál a mobilodat? – Zaklatott hangulatban van, de az én
jókedvemet nem tudja elrontani. Semmi sem tudná elrontani, annyira boldog
vagyok.
− Miért kerestél? Mit akartál? – kérdezem kedvesen, figyelmen kívül
hagyva a kedélyállapotát. Nem szándékozom elmondani neki, hogy merre
jártam, és velem mi történt. Egy szót sem szólok Mickről. Még olyan új és
olyan szép az egész, hogy meg akarom tartani magamnak.
− Csak el akartam mesélni, hogy van egy új pasim – mondja előrehajolva,
felvont szemöldökkel. A zaklatott hangulata, úgy látszik, egy szempillantás
alatt elmúlt.
Az első gondolatom Robbie. Hogy ő mennyire el lesz keseredve.
− Ó – mondom, és fogom az étlapot, de nem is látom, hogy mi van a
fóliázott kartonon. – És komoly a dolog?
− Komoly a dolog? Azért megtehetnéd, hogy a kedvemért egy kicsit jobban
örülsz.
Leteszem az étlapot, és Alice-re nézek. – Ne haragudj. De mi van Robbie-
val? Ő már tud róla? Szerintem össze lesz törve.
− Hagyjál már békén Robbie-val! – csattan fel Alice. – Soha semmit nem
ígértem neki. Becsszóra, Katherine, soha, de soha. Sőt, határozottan
kijelentettem, hogy semmi komoly nincs közöttünk. Azt csak ő vette a fejébe,
hogy komolyabb kapcsolat van közöttünk. Egyébként pedig így is, úgy is bele
kell törődnie a helyzetbe. Nincs más választása. Nem vagyok a tulajdona.
− Hát úgy látom, tényleg nem – mondom, és közben rájövök, hogy hosszú
távon nézve ez valójában a lehető legjobb fejlemény. Robbie-nak is ez a
legjobb, mert így legalább kénytelen lesz szembenézni a valósággal. Alice-t ő
egyáltalán nem érdekli. Ez fájni fog, de előbb-utóbb talál majd valaki mást.
Olyan valakit, aki értékelni tudja, hogy ilyen nagyszerű srác.
− Szóval? – kérdezem. – Ki az illető? És hogy néz ki?
− Csodálatos. Gyönyörű, szexis. Mintha a mennyországban volnék. A nap
minden órájában rá gondolok – mondja Alice.
Elmosolyodom. Pontosan tudom, mit érez.
− És mi a neve?
 Alice erre nem válaszol. A szájához emeli a kávéscsészét, és a pereme
fölött néz rám. – Idősebb nálam – mondja.
− Idősebb?
− Igen. Sokkal idősebb.
− Mennyivel?
− Találd ki – mondja Alice. – Találd ki, mennyi idős.
− Harmincöt?
− Nem. Több.
− Negyvenöt?
− Annál is több.
Rábámulok: – Te viccelsz?
− Nem én. Folytasd csak! Már a közelében jársz.
− Ötven?
− Annyira azért nem idős. Negyvennyolc.
− Az ördögbe, Alice! Az óriási korkülönbség. És őt nem zavarja? Nem
zavarja, hogy te csak tizennyolc vagy?
− Alice elmosolyodik. – Talán azt hiszi, hogy már huszonhét vagyok.
− Hazudtál neki?
− Ó, csak rugalmasan kezeltem az igazságot.
− De hát majdnem harminc évvel idősebb nálad. Hozzád képest tényleg
nagyon idős. Nem találod furcsának?
− Nem, egyáltalán nem. Sőt. Meg lennél lepődve, hogy milyen nagyszerű.
Kifinomult. Hozzáértő. Tudod, Katherine, mintha csak egész életemben egy
nálam idősebb férfit kerestem volna. El sem lehet mondani, hogy mennyivel
jobb, mint a fiatalok. Érettebb, nyitottabb, magabiztosabb és függetlenebb. És
nem úgy mászkál az ember körül, mint egy szerelemtől sújtott kölyökkutya,
ami nagy megkönnyebbülés – és itt Alice fölnevet. – És hogy az ágyban
milyen kurva jó! Mennyire tapasztalt! Milyen hihetetlenül kiművelt!
Igyekszem az étlapra koncentrálni. Nemigen vagyok éhes – valahogy
csökkent az étvágyam az örökös izgatottságtól, mióta szerelmes vagyok – de
nem akarom, hogy Alice megérezze rajtam a helytelenítést, és hogy megvan a
dologról a véleményem. Újabban valahányszor találkozunk, úgy érzem
magam, mintha a nővére volnék, egy mindent helytelenítő, házsártos idősebb
testvér, amilyenné Rachel mellett soha nem kellett válnom.
Azt meg nem értem pontosan, hogy miért kellene problémáznom Alice új
kapcsolatán. Végül is mindketten felnőttek, és amíg senkinek nem ártanak
vele, a nagy korkülönbségnek tulajdonképpen nincs jelentősége. Csakhogy
Alice esetében a dolgok soha nem olyan egyszerűek, amilyennek első
pillantásra látszanak.
 − Nem nős az illető, ugye? – kérdezem, és a hangomból óhatatlanul
kiérződik a gyanakvás.
− Nem. Nem nős – mondja Alice, és nyelvet ölt rám. – Hogy te milyen
undok vagy!
− Elnézést. Szóval nem nős. Az jó. – És itt elvigyorodom. – Akkor mi a baj
vele? Hogy élhetett meg ilyen szép kort úgy, hogy meg se nősült?
− Nős volt – mondja Alice. – Csak meghalt a felesége.
− Ne mondd, tényleg? Jaj de rémes!
− Biztosan az – Alice vállat von. – Csak nem nekem.
Odajön a felszolgálónő, és rendelek nála egy kávét meg egy szendvicset.
Alice csak egy újabb kávét kér.
− Te nem eszel? – kérdezem.
− Nem. Nincs étvágyam. – Előrehajol, és ráteszi a tenyerét a kezemre. –
Azt hiszem – mondja -, szerelmes vagyok. Ilyet még soha nem éreztem. Soha.
Nem tudok enni. Nem tudok aludni. Fogalmam sincs róla, hogy ilyen
körülmények között hogy megyek át ezen a nyomorult érettségin. Még egy
képeslapot sem bírok elolvasni, nemhogy Shakespeare-t. Semmi mást nem
csinálok, csak várom, hogy telefonáljon. Amikor nem vagyok vele, az olyan,
mintha csak félig élnék, mintha valami furcsa, átmeneti világban élnék, a
pokol tornácán. Tudod, Katherine, én komolyan azt hiszem, lehet, hogy ő az
életem legnagyobb szerelme.
És bár Mickkel kapcsolatban én is szinte szóról szóra ugyanazt érzem,
mint Alice, magam is meglepődöm azon, hogy eszemben sincs megosztani
vele az élményeimet, egyáltalán nem vágyom rá, hogy elmondjam neki,
milyen csodálatos új érzések lüktetnek az ereimben, és hogy mennyire
megváltoztak a dolgok azóta, hogy utoljára találkoztunk. Az a helyzet, hogy
megütközve ébredek rá: kifejezetten el akarom titkolni előle a dolgot,
biztonságban akarom tudni, rejtegetni akarom, meg akarom magamnak
tartani.
Mosolyogva hallgatom, ahogy Alice beszámol nekem az élményeiről,
elmondja, hol ismerkedtek meg, és végül hogy jöttek össze. De Mickről
semmit nem mondok. Egy szót sem.

24

Az érettségi előtt tíz napot kizárólag az intenzív tanulásnak szentelek,

aztán jönnek a vizsgák. Ez újabb tíz nap, míg végleg megszabadulok a
középiskolától, de úgy érzem, hogy ez a húsz nap életem leghosszabb napjai
közé tartozik. És nem a vizsgák előtti izgalmat érzem olyan kellemetlennek,
még csak nem is magát a vizsgadrukkot, hanem a húsznapos teljes
elszigetelődést Micktől, amit önként vállaltam magamra. Ugyanis mikor
együtt vagyunk, egyáltalán nem tudok a tanulásra odafigyelni, így aztán
közösen megállapodtunk abban, hogy az lesz legjobb, ha most egyáltalán nem
találkozunk. Mindössze húsz napról van szó. Amikor ezt kigondoltuk, a
húsznapnyi megvonás elfogadhatónak tűnt, amit, úgy gondoltuk, könnyű lesz
átvészelni. De mint kiderült, Micktől távol lenni nehezebb, mint képzeltem,
és Mick annyira hiányzik, hogy azt már fizikai fájdalomként élem meg.
Kényelmesen készülődöm a tanuláshoz. Otthon, az íróasztalomon minden
könyvem, jegyzetem, papírom ott van körülöttem. Vivien hosszú szabadságot
vett ki, mert az érettségim után egyhónapos utazást tesz Európában, de
szándékosan úgy intézte, hogy már most is itthon legyen, amíg a vizsgákra
készülök. Segíteni akarok neked – mondja. – Meg akarom könnyíteni a
helyzetedet. Még jól emlékszem, milyen az érettségi. Milyen sűrű időszak, és
mennyire kimerítő. És ezért hálás vagyok Viviennek. Imádom őt. Csodálatos
dolgokat főz nekem, egészségesen táplál, és ragaszkodik ahhoz, hogy a
takarítást kizárólag ő végezze, hogy én egész nap nyugodtan tanulhassak. Öt
óra körül abbahagyom a tanulást, elmegyek és sétálok egyet, hogy
kiszellőztessem a fejem, aztán megvacsorázom, és visszamegyek a szobámba,
hogy még pár órát a munkának szenteljek.
Kilenc után aztán általában már nagyon fáradt vagyok és nem fog az
agyam, úgyhogy lezuhanyozom, felveszem a pizsamámat, bebújok az ágyba,
és a mobilomon felhívom Micket. Egy kicsit ideges vagyok előtte, attól félek,
megzavarom a munkában, bosszús lesz, barátságtalan, vagy valamiért
egyáltalán nem fog örülni a hívásomnak. De valahányszor beleszól a
telefonba, mindig a nevemmel kezdi: Katherine, mondja megkönnyebbülten
és boldogan, és érzem, hogy éppen olyan türelmetlenül várta, hogy hallja a
hangomat, mint én, hogy halljam az övét.
Minden este megkérdezi, hogy haladok a tanulással, mit tanultam aznap,
hogy érzem magam. Elmeséli, hogy ő mivel töltötte a napot, hogy ment a
gyakorlás a zenekarral. Ha fellépése van még az este folyamán, akkor egy
kissé elvont, szórakozott. Úgyhogy azok a kedvenc estéim, amikor ő is otthon
van, és lefeküdt, és ilyenkor legalább egy órát beszélgetünk, vagy még többet
is. Sokáig beszélünk, s amikor már a hangunkon is hallani, hogy
elálmosodtunk, Mick álmos, gyengéd jóéjszakátja az utolsó, amit hallok,
mielőtt behunyom a szemem.
 Legutolsó vizsgám az ókori történelem. Már délután van, amikor kilépek
az iskola épületéből, és Mick ott vár rám. Nem számítottam rá, és érzem,
hogy elvörösödöm. Hülyén érzem magam az iskolai egyenruhában,
jelentéktelennek és gyerekesnek; és kínosan a tudatában vagyok annak, hogy
egy csomó iskolatársam kíváncsian bámul minket. De Mick csak mosolyog,
megragadja a kezemet, szorosan magához húz, és körém fonja a karját. És
Mick karjában hirtelen elveszíti számomra minden jelentőségét, hogy mások
mit gondolnak. És nem érdekel, hogy nézek ki, milyen ruha van rajtam. Mick
szeret, és ez az egyetlen, ami számít.
Egyenesen Mick lakására megyünk, a hálószobájába, és amikor átölel és
megcsókol, érzem, végem van. Elvesztem.
Néhány órával később jóleső, mély álomból ébredek. Már besötétedett,
Mick odahoz az ágyba egy szendvicset meg egy csésze teát, és nézi, ahogy
eszem. Nagyon éhes vagyok, gyorsan felfalok mindent, és amikor végeztem,
Mick bebújik mellém az ágyba, és újra szeretkezünk. Aztán csak fekszünk
egymás mellett, félrefordított fejjel, egymást nézve, és sírni kezdek.
− Mi van?– kérdezi Mick, miközben a könyökére támasztja a fejét. – Mi a
baj?
Ez túlságosan jó – felelem -, túl sok. És túlságosan boldog vagyok. Ez
azért ijesztő.
Mick nevet, és megcsókol. – Ne bolondozz, Katherine. Szabad boldognak
lenned. Senki sem tiltja meg.
− Komolyan? Én nem vagyok benne biztos. Néha már azt gondolom...
– Ne – Mick megrázza a fejét, és szájon csókol, hogy ne tud jak beszélni. –
A hangja parancsoló, és szinte riadt: – Csitt! Ne mondj semmit! Bajt hozol
ránk. Te is boldog vagy, én is boldog vagyok. És ez nem „túl jó ahhoz, hogy
igaz legyen". Katherine, mindig, mindenütt vannak boldog emberek. Ez a
normális. Ez így jó. Ne is gondolj bajra. Egyszerűen ne gondolj rá!
– Jól van – mondom. – Jól van. – És látva, hogy Mick érzékeny az
ilyesmire, és hogy benne is szemlátomást vannak félelmek, megtartom
magamnak az aggályaimat, és úgy teszek, mintha hinnék abban, hogy
megérdemlem a boldogságot, éppúgy, mint bárki más.

Aznap este hazamegyek, mert Vivien másnap reggel indul Európába, és

vele akarok reggelizni, hogy elbúcsúzhassak tőle.
− Jót mulattál tegnap este? – kérdezi, miközben hozzákezd a rántottához,
amit én készítettem neki.
 − Igen. Nagyszerű volt – felelem, és úgy látszik, érez valamit a
hangomban, a boldogságnak vagy az izgalomnak a színezetét, mert felvonja a
szemöldökét, és kíváncsian néz rám: – Annyira jó volt?
− Ja – mondom, és belenézek a tányéromba, reménykedve, hogy az arcom
nem annyira rózsaszínű, amilyennek érzem.
– Remek, hogy vége van az iskolának. Remek, hogy végre szabad ember
vagyok. – Nem mesélek Viviennek Mickről. Nem tehetem. Nem akarom
elkiabálni a dolgot. És tudom, hogy Vivien soha nem adná tovább, amit
bizalmasan rábízok, de mégis, még nem állok készen arra, hogy a szüleim is
megtudják.
− Mostanában olyan boldognak látszol – mondja Vivien, és megölel,
amikor elbúcsúzunk egymástól. – Sokkal boldogabbnak, mint azelőtt.
− Tudom – mondom. – Az is vagyok.
Aznap este Micknek fellépése van. Az együttese este tíztől egyig játszik
egy közeli kocsmában. Együtt töltjük a napot a lakásában, majd Mick
nyolckor munkába indul. Én még maradok, hogy lezuhanyozzak, felöltözzem,
és megvárjam Phillipát. Fél kilenckor jön meg egy barátjával, Dannival az
egyetemről.
Nagy csokor virágot kapok tőlük az érettségim örömére.
− Bravó – mondja Phillipa, odahajol hozzám és arcon csókol. – Gratulálok,
hogy kibírtad tizenkét év szenvedéseit.
− De most nincs több iskola! Soha de soha. – Alig tudom elhinni.
− Na és – kérdezi Danni -, mit gondolsz, milyenek lesznek az
eredményeid?
− Gondolom, megjárja – válaszolom mosolyogva, és vállat vonok. – Az a
lényeg, hogy vége.
− Biztosan Mick is nagyon örül. – Phillipa oldalba bök a könyökével. –
Rettentően hiányoztál neki. Vigasztalhatatlan volt. Szavát se lehetett venni.
Mick eleget hangoztatta, hogy hiányzom, de valahogy valóságosabb,
hitelesebb Phillipától hallani ugyanezt. És most csak mosolygok, s mint egy
kincset, úgy dédelgetem a szívemben a jó hírt.
A zenekar már játszik, amikor odaérünk, és miközben az asztalunknál
ülök, kezemben egy pohár hideg üdítővel, szégyentelenül bámulom Micket.
Elmerülten dobol, az arca olyan komoly és zárkózott, mint amikor először
megláttam. Danni és Phillipa beszélgetnek, s engem is igyekeznek belevonni
a társalgásba, de én nem figyelek oda, csak azt várom, hogy
Mick észrevegyen. Danni és Phillipa nevetnek rajtam, Phillipa még a
lábamba is belecsíp, örül nekem, és örül a testvérének.
 Mick végül is felénk fordul. Szélesen elmosolyodik, mikor észrevesz. Ez
az a széles mosoly, amelytől teljesen átalakul az arca. A szerelemtől hálásan
kalapál a szívem. Legszívesebben felmennék a színpadra, szorosan
megölelném, és összevissza csókolnám. De az is majdnem olyan jó, hogy
láthatom dobolni, hogy tudom, hogy rám gondol, hogy miattam színesedik
meg az arca, és hogy hozzám rohan, amikor vége a zenének.
Miközben a zenekar az első blokk utolsó számát játssza, Mick le sem veszi
a szemét rólam, s amikor vége, felugrik, és csakugyan az asztalunkhoz rohan.
Odaköszön Phillipáéknak, aztán megfogja a kezem, és maga után húz, fel a
színpadra. Hátravisz, a színpad mögé, ahol sötét van.
Odanyom a falhoz, a testével szorosan hozzám tapad, majd a kezével két
oldalról megfogja a fejemet, s ujjaival a hajamba túr.
− Hát itt vagy – mondja.
− Igen – mondom, s a hangom puha, és szinte elfullad a szerelem iránti
vágytól és valami hihetetlen örömtől.
− Hiányoztál – mondja Mick, és az ő hangjában is érzem ugyanezt az őrült
boldogságot.
− Igen – mondom, és más mondanivalóm nem is igen van, csak hogy igen,
igen, igen.
Aztán a szája ott van a számon, a nyelve kutatóan elindul, az ajka lágy, a
lehelete tiszta és édes, és mindez már ismerős számomra. És érzem a testén,
hogy vágyik rám, és hozzásimulok, hogy érezhesse: én ugyanazt érzem. De
nem sürgős, hogy a vágyunk beteljesüljön. Tudom, hogy hosszú még az
éjszaka, és ki akarom élvezni minden percét, élvezni akarom a várakozást, és
annak tudatát, hogy később is együtt leszünk. Hogy hátravan, ami még ennél
is jobb.
Aztán a zenegépből ismerős szám csendül fel.
− Ez volt Rachel kedvence – mondom, hátralépek, és táncolni kezdek a dal
ütemére. Olyan boldog dal ez, amely nem hagyja nyugodni az embert. –
Imádta. Amint meghallotta, azonnal táncolni kezdett.
Mick megfogja a kezem, és az mondja: – Akkor gyere.
Visszamegyünk a színpadra, és leugrunk a táncparkettre, ahol időközben
nagy lett a tömeg. Összekulcsolt kézzel táncolunk, hol közelítünk egymáshoz,
hol eltávolodunk. A szánk néha találkozik, s ahogy ízlelgetjük egymást, hol
sós ízt érzünk, hol édeset. Egyszer szorosan összeölelkezünk, másszor Mick
kidob és forgat, hogy teljesen beleszédülök; úgy kell elkapnia.
Végigtáncolunk egy csomó számot, teljesen kimelegedünk, és ragad a
tenyerünk az izzadságtól. De nem akaródzik abbahagynunk. És csak nézzük
egymást, és mosolygunk.
 A zene olyan hangos, hogy nem hallom a mobiltelefonom csöngését, csak
a rezgését érzem a csípőmön. Üzenet jött. Nem nézem meg, gondolom, ráér
később. De öt perc múlva újra rezeg. Kiveszem a zsebemből, és odamutatom
Micknek. Megcsókol és elenged. Kimegyek a WC-be, hogy meghallgassam
az üzeneteket.
Alice az.
− Katherine, hívj vissza! – Olyan a hangja, mintha sírna. – Hol vagy?
Mostanában soha nem talállak meg. Kérlek, hívj vissza. Szépen kérlek.
Tényleg nagyon szeretnélek látni.
Felhívom a mobilján.
− Katherine, hála az égnek – szól bele azonnal.
− Mi van? – kérdezem. – Jól vagy?
− Nem. Nem igazán.
− Mi baj? Mi történt?
− Unatkozom. Nem tudok mit csinálni. A pasimnak dolga van, és ma este
nem tudunk találkozni.
Elhúzom a számat. Alice az egyetlen, aki képes az unalmat sürgető
körülményként feltüntetni. És bár nem szeretném itthagyni Micket,
megkérdezem: – Akarod, hogy odamenjek hozzád? Vigyek egy kis
csokoládét?
Nem tudom, hogy mit akarok – sóhajt Alice. Te hol vagy? Olyan fura
hangot hallok. Mi olyan visszhangos?
− Itt vagyok egy kocsmában – mondom. A neve The William Hotel. A
vécéből telefonálok. Odabent olyan nagy a zaj, hogy semmit sem lehet
hallani.
− Ó – mondja Alice, majd elhallgat. Aztán megkérdezi: – Kivel vagy ott?
Phillipával, meg az egyik barátnőjével. És Phillipa testvérével. –
Vigyázok, hogy ki ne mondjam Mick nevét. – De itthagyhatom őket, és
odamehetek hozzád. Viszek valamit, ami felvidít.
− Nem – mondja Alice. – Nem akarom tönkretenni az estédet. Inkább én
megyek oda. Ott találkozunk.
− De itt nagyon nagy a zaj. – És miközben beszélek, rájövök, hogy
mennyire nem akarom, hogy idejöjjön. Távol akarom tartani Alice-től Micket
meg Phillipát, az új barátaimat és az új szerelmemet. Félek, hogy ebben is
kárt tesz, hogy a végén még besározza. – Itt úgysem tudunk beszélgetni.
− Nem számít – mondja Alice. – Úgysem akarok beszélgetni. Szórakozni
akarok.
Visszamegyek a bárba az asztalunkhoz, Phillipa és Danni mellé. A zenekar
újra a helyén játszik, és amint leülök, Mick odakacsint rám a dob mögül.
Phillipa meg Danni a lábukkal a zene ütemére dobolnak, és rám
mosolyognak. Visszamosolygok rájuk, de időközben egészen megváltozott a
hangulatom. Eltűnt belőle a könnyű jókedv. Hirtelen fáradtnak érzem magam,
és szorongással tölt el a tudat, hogy hamarosan jön Alice.

Életemben nem láttam még olyan rövid ruhát, amilyenben Alice

megjelenik. Csupa ezüst strassz, és épphogy csak eltakarja a bugyiját. Térdig
érő csizmát visel hozzá. Fantasztikus, szexis, elképesztő jelenség. Látom,
hogy mindenki utánafordul, amerre csak jár.
Amikor odaér az asztalunkhoz, leül a mellettem lévő székre, ügyet sem vet
Phillipára és Dannire, hanem megfordul, és szembenéz velem.
− Helló – mondja, és közel hajol, hogy halljam. Gondosan ki van készítve
az arca. Gyönyörű. – Ez egy vacak csehó, nem gondolod? – mondja. –
Menjünk el valami rendes helyre. Csak te meg én.
De még mielőtt válaszolhatnék, Phillipa áthajol az asztalon, és
barátságosan megérinti Alice kezét. – Nekünk nem is köszönsz? – kérdezi
hangosan kiabálva, hogy hallani lehessen a zenétől.
− Helló, Phillipa – mondja Alice hidegen.
− Bemutatom neked Danni barátnőmet – mondja Phillipa.
− Helló – kiált oda Danni. – Imádom a ruhádat. Tisztára dögös vagy benne.
És a csizmád?! Honnan szeded a cuccaidat?
Danni dicsérete nyilván tetszik Alice-nek, mert a viselkedése teljesen
megváltozik. Odafordul Dannihez, és rámosolyog. És ahogy belemelegednek
a ruhákkal kapcsolatos bonyolult beszélgetésbe, szemlátomást megfeledkezik
arról, hogy máshová akart menni. Közelebb húzza a székét Danniéhez,
odahajol hozzá, és elmerülten, élénken tárgyalnak. Phillipa rám néz, és a
szemjátékával jelzi, hogy megvan a dologról a véleménye.
Alice és Danni beszélgetése egészen a szünetig eltart, mi meg csak ülünk
egymás mellett Phillipával, hallgatjuk a zenét, nem szólunk egy szót sem,
csak időnként összemosolygunk. Phillipa mosolyából süt a testvéri
büszkeség.
A szünetben Mick megint odarohan az asztalunkhoz. Megáll mögöttem,
lehajol, és megcsókolja a nyakamat.
− Innom kell valamit – mondja. – Gyere velem.
Megfogja a kezemet, s mikor felállók, hátrahúzza az útból a székem.
Látom, hogy Alice kíváncsian odanéz. Aztán abbahagyja a beszédet, és tágra
nyílt szemmel bámul, miközben én elindulok Mick után.
 Amikor visszaülünk az asztalhoz, látom, hogy Alice hátradől a székében, a
karját összefonja a mellén, és mosolyog.
− Szóval te meg Mick – mondja, és nyomatékosan rám néz. – Phillipa volt
olyan kedves, és engem is beavatott a dologba.
Igyekszem olyan természetesen viselkedni, amennyire csak lehet, bár
tudom, Alice közben rájött, hogy őt nem tájékoztattam az új fejleményekről,
és ezt valószínűleg zokon veszi, vagy haragszik, vagy meg van sértődve.
Érzem, hogy kezdek elpirulni. És hozzálátok, hogy bemutassam őket
egymásnak.
− Alice – mondom – ismerkedj meg Mickkel. Mick, ő Alice.
− Jó estét – mosolyog Mick.
− Te dobolsz? – kérdezi Alice.
− Ja – mondja Mick.
– Imádom a dobot – mondja Alice egyszerűen imádom. De a te
képességeidről, sajna, egyelőre nem tudok véleményt mondani. Az előbb nem
is vettelek észre. Elnézést. Senki nem mondta, hogy ismered Katherine-t. Azt
se tudtam, hogy Phillipa testvére vagy.
Mick nem szól semmit, csak rám néz, szemlátomást azon tűnődve, hogy ki
ez a furcsa nő, és miért ilyen ellenséges. Felveszi a poharát, és nagyot húz
belőle. Aztán a kezemért nyúl, felállít, és visz a táncparkett felé.
Közelebb von magához, és az arcát beletemeti a nyakamba. Csak
ringatózunk a zenére, a testünk pontosan követi a ritmust. Én magamba
szívom Micket, s engedem, hogy az illata, a testének érintése, a zene üteme
együtt hassanak az érzékeimre.
Táncolunk, amíg Micknek vissza nem kell mennie dobolni. Ez a fellépésük
utolsó része. Amikor visszaérek az asztalunkhoz, látom, hogy Alice közben
átült a mögöttünk lévő asztalhoz, két férfi társaságában beszél valamiről, s
közben hevesen gesztikulál. A két férfi el van ragadtatva tőle, odahajolnak
hozzá, és szemlátomást vetélkednek a figyelméért. Csodálkozva látom,
milyen könnyen el tudta felejteni élete nagy szerelmét, de jelenleg annyira
boldog vagyok, hogy nincs kedvem megítélni Alice-t, és csak mosolygok a
túlcsorduló energiáján és az állhatatlan természetén. Próbálom elkapni a
pillantását, de annyira lefoglalják legújabb hódításai, hogy nem néz felém, és
nem veszi észre az igyekezetemet.
Záróra után a közönség kitódul a helyiségből, és elindul a taxiállomás felé.
Alice előttünk megy, jobbról-balról belekarolva két új ismerősébe. Szünet
nélkül, fennhangon beszél, a hangja boldog. Egyszerre csak megfordul, és
rám néz.
 − Elmegyünk valahová mulatni Simonnal és Felixszel – mondja csengő
hangon.
− Helyes – válaszolok nevetve.
Addigra már mindannyian sorban állunk a drosztnál, arccal az úttest felé.
− Ó, nézzétek csak! Valóságos tánckar a kánkánhoz – jegyzi meg Alice.
Néhányan elnevetik magukat a sorban, de hallok egy fáradt, tiltakozó
felmordulást is: Ugyan, fogd már be a szád, az ég szerelmére!
De Alice már dúdolja is a híres kánkánt, és dobálja a lábát. A két férfi
tartja őt kétoldalt, miközben Alice rúgásai egyre magasabbak. És minden
rúgással többet lehet látni a szép combjából meg a bugyijából. Tatatata
tatatata tatatata tatatam, tatatata, tatatata, tatatata, tatatam – dúdolja Alice,
élvezve a figyelmet, és teljesen figyelmen kívül hagyva néhány – a sorban
felvillanó – bosszús és helytelenítő arckifejezést.
Közben megérkezik egy taxi, amelybe Alice és a kísérői soron kívül
beugranak.
− Viszlát mindenkinek! – integet Alice a kocsiból a csődületnek, miközben
a kocsi vezetője elkormányozza a járda szélétől a taxit. – Jó mulatást, viszlát!
− Ki a csuda ez a nő? – kérdezi a fejét csóválva, kérdő tekintettel Mick.
− Egy barátnőm – mondom. – És azon gondolkodom, miért érzem úgy,
hogy nem mondok igazat, sőt hazudok.

25

Sarah nem győz lelkendezni: – Olyan jó volt, anyu! Olyan nagyon jó volt.
– A hidegtől piros az orra meg az arca, de a szeme ragyog. – Lecsúszhatok
még egyszer? Lecsúszhatok egyedül is? – kérdezi reménykedve.
– Hát persze – mondom, aztán figyelem, ahogy fél kézzel húzva a szánkót,
lassan felbaktat a domb tetejére. Nem olyan meredek a domb, de a hosszú
lejtőn így is pillanatok alatt begyorsul a szánkó. Sikított is Sarah egész úton,
mikor először csúsztunk le, én meg attól tartottam, hogy fél, de kiderült, hogy
nagyon élvezte a dolgot.
Már el is felejtettem, hogy milyen nehéznek és lassúnak érzem magam,
amikor havas programokhoz öltözöm. Nem nagyon szeretem a hideget, sose
szerettem. A nyár könnyedségét élvezem, a szabadság érzését, s azt az
életkedvet, amit kivált belőlem. A tél mindig elszomorít, és a halálra
emlékeztet.
 De nem szeretném, ha Sarah-t befolyásolná az, hogy én mit szeretek, és
mit nem. Azt szeretném, ha átadná magát a saját impresszióinak, ha a maga
kedve szerint döntene, így rajta keresztül valamelyest én is átélem ennek a
hideg, fehér világnak a varázsát.
És amikor Sarah már negyedszer vagy ötödször csúszik le a domboldalon,
és az arcomat nagyon csípi a hideg, s már– már arra gondolok, hogy egy
csésze forró csokoládét ígérve ráveszem Sarah-t, hogy menjünk be és tartsunk
egy kis szünetet – akkor hirtelen meglátom őt.
Észreveszem Robbie-t.
A sípálya aljánál áll. Az oktatók világoskék dzsekijét viseli, és éppen a
megállás mozdulatát mutatja meg a körülötte állóknak. Semmit nem változott.
Éppen olyan fiatal és jóképű, mint öt évvel ezelőtt. Nevet, és félrebillenti a
fejét, ami fájdalmasan ismerős számomra.
Olyan közel van hozzánk, hogy látom a szájából kivirágzó leheletét,
amikor nevet. Látom, hogy milyen fehér a foga, és látom a keze fején
dudorodó ereket.
Nem léptem vele kapcsolatba, amikor Alice meghalt. Akkor még
Európában volt, és nem is tudom, hogy hazajött-e a temetésre. Ő sem keresett
engem, és mindig arra gondoltam, hogy ugyanazt érzi, amit én, hogy csak
feltépné a sebeket, ha találkoznánk. Egyikünknek sem hiányzott, hogy a
múltra emlékezzünk.
És annyira váratlan, hogy most viszontlátom, hogy egyelőre nem is jut
eszembe egyéb, csak ülök a havon, vadul ver a szívem, mereven nézek
magam elé, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Nem tudom, mit
csináljak. Kiáltsak oda? Integessek neki? Az is megfordul a fejemben, hogy
úgy teszek, mintha nem is vettem volna észre: egyszerűen odébb állunk, és
békén hagyom. Hiszen olyan elégedettnek látszik.
Végül úgy döntök, hogy én nem erőltetem a találkozást, de lehet, hogy újra
összefutunk, és ha meglát és felismer, akkor döntse el ő, hogy rám köszön-e
vagy sem. Mindenesetre felállók, és odahívom magamhoz Sarah-t. Ő pedig
kikunyerálja, hogy még egyszer lecsúszhasson, úgyhogy megfogom a kezét,
és nekiindulunk a domboldalnak. És akkor látom, hogy elkéstem azzal, hogy
odébbálljunk, mert Robbie észrevett bennünket. Mozdulatlanul áll és néz,
mintha megdermedt volna, mint akit ugyanolyan sokk ért, mint az előbb
engem.
 26

Mick megfogja a kezem, és visszahúz az ágyba. – Nem mehetsz el –

mondja. Mellette ülök a matrac szélén, és lehajolok, hogy megcsókoljam a
száját, a borostás arcát, a nyakát.
– Muszáj mennem – mondom. – Ma van Robbie születésnapja.
Megígértem neki, hogy elviszem vacsorázni, és különben is haza kell
mennem, hogy kitakarítsam Vivien lakását. Nagy felfordulást csináltam
benne, és nem hagyhatom így. Ha visszajön és meglátja, megöl.
− De ő jelenleg Európában van, nem? Honnét fogja tudni, hogy rend van-e
a lakásában?
− Ő nem fogja tudni, de én igen, és így nem érzem jól magam.
− És velem mi lesz nélküled? – kérdezi Mick, és mulatságos grimaszt vág.
– Aludni fogsz – mondom nevetve. – Rád fér az alvás. – Egyikünk sem
aludt valami sokat az előző éjszaka, és Micknek ma este is fellépése van.
− De én nélküled nem tudok aludni.
− Dehogynem tudsz. Azelőtt is nélkülem aludtál. Voltaképpen egész
életedben nélkülem aludtál.
− Tényleg? Már nem is emlékszem. Különben is, az akkor volt, amikor
még nem tudtam, mi a jó. Amikor még nem volt értelme az életemnek. –
Mick olyan erővel húz, hogy elveszítem az egyensúlyomat, és egyszerűen
ráesek.
− Légy szíves, ne csináld ezt – kérlelem. – Úgyis elég nehéz elmennem.
Majd a vacsora után találkozunk. Odamegyek érted.
− Becsszó?
− Becsszó.
− Akkor minden oké.
− Minden oké – mondom, de amikor lehajolok, hogy megcsókoljam, Mick
megölel, és olyan erősen tart, hogy nem tudok megmozdulni.
− Tudod, az tényleg igaz – mondja -, hogy nem is tudom, mit csináltam
azelőtt. Mielőtt téged megismertelek. Nem emlékszem, mi érdekelt, mire
vártam. De bármi is volt, ma már nyoma sincs. Ma már kizárólag csak te
érdekelsz. Biztos, hogy hülyén hangzik, de én ilyet még nem éreztem
egyetlen lánnyal való kapcsolatomban sem. Még csak hasonlót sem.
És szinte túlcsordul bennem az öröm, hallva, hogy minden bolond érzésem
viszonzásra talált. És beletemetem az arcom Mick nyakába, hogy elrejtsem a
könnyeket, amelyek kis híján potyognak a szememből. Én is – suttogom én is.
Hazamegyek, és nekiállok a takarításnak. Gyorsan haladok szobáról
szobára, elrakom az elöl hagyott tárgyakat, port törölgetek, porszívózok.
Amikor elkészülök, meghallgatom a telefonüzeneteket, és megtalálom
közöttük Vivienét is. Azt mondja, megérkezett Rómába, és remekül érzi
magát. Anyámtól is van egy üzenet, épp csak hallani akarta a hangomat. És
végül Robbie-tól is. Azt kérdezi, aktuális-e még a vacsora.
Először a szüleimet hívom fel. Az érettségi délutánján már telefonáltam
nekik, akkor gratuláltak nekem, de tudom, hogy kíváncsiak a részletekre, és
egy hosszabb beszélgetést is örömmel fogadnának. Először anyámmal
beszélek, aztán apával, és beletelik egy órába, amíg mindenről beszámolok.
Kérdezik, hogy mikor látnak hosszabb időre, én pedig megígérem nekik,
hogy hamarosan. Mickről nem teszek említést.
Amikor befejezem a beszélgetést, felhívom a mobilján Robbie-t.
− Persze, hogy aktuális a vacsorameghívás – mondom neki, mihelyt
jelentkezik. – Ezt kapod tőlem a születésnapodra, elfelejtetted?
− Dehogy felejtettem – válaszolja – csak valószínűleg kettesben leszünk,
mert Alice-ről mostanában nem hallottam.
− Akkor legalább csak az enyém leszel. Mekkora szerencsém van! – Nem
mondhatom meg neki, de örülök, hogy Alice nem lesz ott. Nem szívesen
látnám őket együtt, amikor tudom, hogy Alice valaki mással találkozgat.
Bűnrészesnek érezném magam. Tisztességtelen dolog volna részemről, és
még megalázóbb volna Robbie számára. Fontolgatom magamban, hogy nem
kellene-e felvilágosítanom Robbie-t a helyzetről. De annyi biztos, hogy ma
este ez szóba sem jöhet. A születésnapján semmiképpen sem.
− Egyébként apám szombat estére bulit szervez. Jó lenne, ha ti is
eljönnétek Mickkel – mondja Robbie.
− Az tényleg jó lenne. Csak mi egy kicsit el fogunk késni.
Micknek fellépése van szombaton, de utána ott leszünk. Legalább
megismeritek egymást.
− Alig várom – mondja Robbie, de a hangja nem tűnik igazán lelkesnek.
Kedvetlen. Boldogtalan. Valószínűleg Alice miatt, gondolom, és újra
megfordul a fejemben, hogy milyen jó volna, ha elfelejtené Alice-t, és találna
magának valaki mást.
Megbeszéljük, hogy hétkor találkozunk az étteremben, és elbúcsúzunk
egymástól. Előkészítem a ruhát, amit fel akarok venni – farmert és egy piros
blúzt, hozzá csizmát -, bemegyek a fürdőszobába, és teleeresztem a kádat
forró vízzel. Aztán hosszú ideig áztatom magam, és azon gondolkodom, hogy
milyen szerencsénk van Mickkel, hogy egyformán szeretjük egymást, és hogy
semmi, de semmi nincs egyikünkben sem, ami távolról is emlékeztetne Alice-
re.
 Amikor odaérek az étterembe, Robbie már ott ül az egyik bokszban, előtte
egy kiürült pohár. Elmerülten tanulmányozza az étlapot, és összerezzen,
amikor leülök vele szemben.
− Helló! – mondom. – Régóta vársz?
− Ja – mondja mosolyogva. – Nagyon éhes vagyok. És kissé türelmetlen.
Mindenesetre röviden beszámolok neki az elmúlt hetek eseményeiről,
hogy végre letettem az érettségit, hogy menynyire szeretjük egymást Mickkel,
és milyen jó barátnőm lett Phillipa. Robbie mosolyogva hallgatja, látszik
rajta, hogy tényleg örül a fejleményeknek, mondja is, hogy minden szépet és
jót megérdemlek. Ellazultnak és vidámnak tűnik, és átfut az agyamon, hogy
talán mégis simán fog menni a szakítás Alice-szel, ami pedig Alice-t illeti,
hátha neki meg jót tesz az új kapcsolata. Robbie-nak mindenesetre szembe
kell néznie végre az igazsággal.
Robbie megrendeli a vacsorát, és akkora adagok érkeznek, amekkorára
nem is számítottunk. Nagy lendülettel nekiveselkedünk, és csak eszünk, és
eszünk. Ügy tűnik, mintha tíz személyre tálaltak volna, és mikor Robbie
jóllakottan közli, hogy ő már egy falatot sem képes lenyelni, én még mindig
eszem.
− Ez elképesztő – mondom, miközben kézzel kiveszek a tálból egy újabb
csirkecombot -, úgy érzem, teljesen tele vagyok, de még mindig tudok enni.
Jó volna, ha elvinnék előlem, ami megmaradt, mielőtt még kipukkadok.
Órákig mozdulni sem tudok majd. Nem haragszol, ha itt kell ülnünk egész
éjszaka?
És Robbie-ra pillantok, arra számítva, hogy nevet, és bekapcsolódik a
viccesnek képzelt fecsegésembe, de ő a hátam mögött néz valamit vagy
valakit, és a szemében nyoma sincs a humornak, az arca megkeményedik:
zavarodottság és félelem tükröződik rajta.
Hátranézek, de úgy látom, az asztalok mellett csupa ismeretlen ül.
Visszafordulok, és megfogom Robbie kezét. – Mi az? – kérdezem. – Mi a
baj?
De Robbie nem törődik mindezzel. Kiszabadítja a kezét az enyémből, és
feláll. Ügyetlenül visszatolja a székét, aztán nehézkesen az asztalra
támaszkodik, mintha össze akarná szedni az erejét, majd megindul arrafelé,
ahol meglátta, ami ennyire nyugtalanítja.
− Robbie, mit csinálsz? – kérdezem, és felállók, megyek utána, bár elég
hülyén érzem magam a zsúfolt étteremben. Fogalmam sincs róla, mi történik,
Robbie mintha se nem látna, se nem hallana, és attól félek, hogy valami
rohama van, vagy hirtelen elment az esze.
 De végül is megáll a bárpultnál egy férfi előtt. Az illető mosolyog,
kellemes meglepődés látszik rajta, barátságosan nyújtja a kezét. Robbie
arckifejezése azonban hideg marad, a teste merev, a modora furcsán
agresszív.
− Mi a francot csinálsz te itt? – kérdezi Robbie dühösen, számonkérően. –
Hogy jössz te ahhoz, hogy ezt csináld velem? És egyáltalán, mit művelsz
vele? És hova lett? Hova ment?
Az idősebb férfi szeme elkerekedik a meglepődéstől, egy kicsit hátrébb
húzódik, és csóválja a fejét. – Kit keresel, Robbie? – kérdezi. – Mi bajod van?
Miről beszélsz?
− Láttalak benneteket együtt, apa – ordítja Robbie. És ahogy jobban
megnézem az idősebb férfit, felismerem rajta Robbie szemét, állkapcsát: ez
tehát Robbie apja. – Csókolóztatok – ordítja Robbie. – Az előbb még itt volt.
Láttam. Láttalak együtt benneteket, hogy a franc egyen meg.
− Robbie – mondom, és megfogom a karját, hogy lecsillapítsam őt. – Miről
beszélsz?
Ő azonban lerázza magáról a kezemet, és közelebb hajol az apjához. –
Láttalak vele. Láttalak benneteket. – Most már nem ordít, de a hangja tele van
dühvel, és annyira fel van dúlva, hogy szinte remeg, és a sírás kerülgeti.
Az apja azonban higgadt marad, és kedvesen beszél hozzá. – Nyugodj
meg, fiam. Csak kiment a vécére. Mindját találkozhatsz vele. Ez nem lehet
gond, fiam. És meglátod, tetszeni fog neked.
És most megértem, mi történt. Robbie meglátta az apját egy nő
társaságában, vagyis most látta először az apja barátnőjét. És ez a jelenet arról
szól, hogy kitört belőle valami rosszul értelmezett lojalitás a halott anyja
iránt, meg egyfajta féltékenység az apjával szemben.
Robbie keserűen nevet, ha nevetésnek nevezhető az a torz, elkeseredett
hang, ami a torka mélyéről feltör, és megvető pillantással azt kérdezi:
– Találkozhatok vele, apa?! Hogy érted azt, hogy találkozhatok vele? Ez
valami nyakatekert születésnapi ajándék akar lenni, vagy micsoda?
Robbie hátára teszem a kezem. – Gyere, Robbie! Ne csináld ezt, kérlek.
Menjünk vissza az asztalunkhoz, és hagyd békén az édesapádat. – Robbie
apja hálás mosolyt küld felém.
És akkor meglátom őt. Meglátom Alice-t. A toalett felől közeledik felénk.
Szaporán szedi a lábát, maga elé néz, és mosolyog. Egy rövid, boldog
pillanatig félreértem a helyzetet, és azt hiszem, hogy Robbie miatt van itt,
hogy úgy döntött, mégiscsak eljön megünnepelni Robbie születésnapját. Egy
másodpercig még örülök is neki, azt remélve, hogy a jelenléte majd
helyrezökkenti Robbie-t, és vége lesz az apjával közösen előadott, szörnyű
jelenetnek.
De ekkor Robbie és az apja megfordul, és ők is észreveszik Alice-t.
– Na de itt is van Rachel – mondja Robbie apja erőltetett lelkesedéssel. –
Mindjárt be is mutatom neked.
Rachel? – gondolom. – Rachel? – És a gondolataimat még nem tudom
kellőképpen rendezni, nem értem, mi történik körülöttem, de az intuícióim
már összekötötték a képrejtvény pontjait, és egy pillanat alatt rájövök, hogy
mit keres itt Alice, hogy voltaképpen ki is az ő titokzatos pasija, és hogy
egész pontosan mit is láthatott az előbb Robbie.
És Alice ebben a pillanatban felnéz. Megáll. Robbie-ról az apjára siklik a
tekintete. Eltűnik az arcáról a mosoly, és a másodperc töredékéig riadtnak
tűnik. Látszik, hogy fél, és azt fontolgatja, hogy sarkon fordul és elszalad. De
egy szempillantásnyi idő alatt összeszedi magát, a haját hátraveti a
homlokából, a száját átrendezi úgy, hogy akár mosolygásnak is elmenjen, és
megindul felénk.
Robbie apja megfogja Alice karját, és odahúzza őt maga mellé. Alice arca
teljesen kifürkészhetetlen, és míg az előbb megdöbbenés látszott rajta, most
már tökéletesen nyugodt, sőt, mintha valami enyhe bennfentesség ülne ki rá;
mintha ez az egész helyzet egyfajta játék volna, mi pedig bábuk lennénk a
kezében.
− Robbie, hadd mutassam be neked Rachelt. Rachel, ez a fiam, Robbie –
mondja Robbie apja, aki igyekszik úgy viselkedni, mintha minden rendben
volna, de látom rajta, hogy zavarja Robbie rendkívül furcsa viselkedése,
melyet nem is igazán ért meg. Egyértelmű, hogy fogalma sincs arról, Alice
mit művelt, sőt még azt sem tudja, hogy Alice egyáltalán kicsoda.
Robbie nem szól egy szót sem, semmi jele annak, hogy meghallotta az
apja szavait. Egyszerűen csak rámered Alice– re, és az arcát szinte
felismerhetetlenné változtatja a düh és az utálat.
− Ugyan már, Robbie – mondja Alice. – Ne légy már olyan komoly. Hova
lett a humorérzéked?
Robbie apja Alice-re néz, aztán Robbie-ra, aztán megint Alice-re. Az a
bizalmas hang, amelyet Alice használt, végképp összezavarja. – Nem értem.
Hát ti ketten...?
De arra már nincs ideje, hogy befejezze a kérdést. Robbie-ból kitör valami
szörnyű, zokogásszerű hang, megfordul, és kirohan az étteremből.
− Robbie, várj! – kiáltok utána, de azonnal rájövök, hogy úgysem érem
utol. Egyébként is, a táskám még ott van az asztalunknál, és nem fizettük ki a
számlát. Csak nézem, ahogy elmegy, aztán kelletlenül visszafordulok Alice
meg Robbie apja felé. Pedig nem óhajtok szereplője lenni ennek a borzalmas
jelenetnek. A legszívesebben fognám a táskámat, és egyenesen hazamennék
Mickhez. Nem akarok beszélni Alice-szel.
Nem akarom látni az arcát, nem akarom hallani a hangját, és nem akarom
hallani, amint Robbie apja Rachelnek szólítja.
Robbie apja össze van törve. Az arca sápadt, a szeme karikás és nedves.
− Mi volt ez az egész? – kérdezi, amikor odamegyek hozzájuk. – Van
valami fogalmad róla?
Nem szólok semmit. A csizmámat veszem szemügyre.
− Elnézést kérek – mondja sóhajtva, és van valami remegés a hangjában. –
Teljesen megfeledkeztem magamról. Még nem találkoztunk. Nyilván te vagy
Katherine. Robbie sokat beszélt rólad. Én Greg vagyok. Ő pedig Rachel.
Kezet fogunk Greggel, de Alice-ről nem veszek tudomást, rá se nézek. És
amikor megszólal, elfordulok.
− Azt hiszem, én el is mehetek – mondja Alice.
− Ó, istenem – mondja Greg. – Elnézésedet kérem, Rachel. Még ilyen
félresikerült estét! Robbie általában nagyszerű gyerek, de...
− Ne, kérlek, nem kell mentegetőznöd – mondja Alice, és egészen más a
hangja, mint normális körülmények között. Most mintha idősebb lenne,
tartózkodóbb, egészen meg vagyok lepődve, hogy milyen jó színésznő. De az
érett nő alakítása mellett érzékelem a hangjában a türelmetlenséget is: már
alig várja, hogy leléphessen innét. Ezt a disznóságot ő csinálta, és most le
akar lépni, és azt akarja, hogy én rakjak rendet utána. Nagy kedvem volna
kitálalni, még mielőtt szedhetné a sátorfáját, és kényszeríteni, hogy valljon
színt, és viselje a következményeket. Aztán arra gondolok, hogy úgysem
lenne őszinte és tisztességes Greghez, pedig ő aztán teljesen vétlen ebben az
egészben. Hazudtak neki és manipulálták. Az a legkevesebb, hogy
magyarázatot kapjon.
− Veled megyek – ajánlja Alice-nek.
De Alice nem akarja. – Ne, ne – mondja. – Őszintén szólva inkább
egymagam mennék. Szeretnék egy ideig egyedül maradni.
Muszáj elfordulnom, miközben búcsúzkodnak egymástól. Nem tudom
elviselni Greg ártatlan gyengédségét és bocsánatkéréseit. Attól meg
kifejezetten sikítani tudnék, hogy Alice-t folyton Rachelnek szólítja.
Amikor Alice végre elment, ráveszem Greget, hogy üljünk le egy kicsit és
beszélgessünk. Szemközt ülünk egymással. Egy darabig hallgatok, és csak
nézegetem a kezemet. Nem tudom, hogyan kezdjem, hogy szoktak belevágni,
ha muszáj összetörni valakinek a szívét.
 − Alig tudom elhinni – szólal meg végre. – Éppen amikor úgy nézett ki,
hogy a dolgok kezdenek jobbra fordulni. Robbie nem gondolhatta komolyan,
hogy én soha többé nem fogok... – Greg félbeszakítja a mondatot, és
vágyakozó pillantást vet az ajtóra, amelyen keresztül Alice távozott. –
Valószínűleg soha többé nem látom Rachelt – mondja sóhajtva. – Ezek után
szinte biztos.
Most már kénytelen vagyok ránézni. – A neve nem is Rachel – mondom, s
noha nagyon ideges vagyok, a hangom sokkal határozottabb és erősebb, mint
reméltem.
− Micsoda? – Greg hátradől a széken, és védekezően keresztbe rakja a
karját a mellén. – Hogyhogy... ?
Így hát elmondok neki annyit, amennyit jónak látok, olyan gyorsan és
olyan összefüggően, ahogyan csak tudom. Először el sem akarja hinni. Csak
csóválja a fejét, és azt mondogatja, hogy az nem létezik, az egyszerűen
lehetetlen, aztán idővel abbahagyja a tiltakozást, és elcsendesedik,
elszomorodik.
− Persze Alice-ről tudtam – mondja. – De nem sokat. Robbie soha nem
mutatta be nekem. Nyilvánvaló okokból. Mindig az volt az érzésem, hogy ez
egy bizonytalan kapcsolat, hol együtt járnak, hol nem. Bárcsak találkoztunk
volna! Erről is én tehetek. Jobban kellett volna erősködnöm, hogy mutassa be
a barátnőjét. Jobban kellett volna törődnöm vele. De azt hittem, hogy akkor
cselekszem helyesen, ha tiszteletben tartom a magánéletét. – Greg
kétségbeesetten a kezébe fogja a fejét. Ennek nem lett volna szabad
megtörténnie. Soha nem lett volna szabad megtörténnie.
– De miért? – kérdezi. – Miért?... Azt mondta, hogy huszonhét éves –
mondja csöndesen, szinte suttogva. – És én hittem neki. Hiszen annyira
magabiztos volt, olyan érettnek látszott. El sem tudom hinni, hogy csak
tizennyolc. Atyaisten! Hittem neki. Mindent elhittem neki. És persze fülig
beleszerettem.

27

Micknek nem számolok be azonnal Alice-ről. Nem akarom, hogy az együtt

töltött időnket beszennyezze az, hogy beszélek róla, vagy rágondolok, így hát
megvárom, amíg Mick másnap este elmegy munkába, csak akkor telefonálok
Robbie-nak. így legalább senki nem hallja a beszélgetésünket. Meg akarom
tudni, hogy jól van-e, és hogy meg lesz-e tartva szombaton a születésnapi
buli.
Greg veszi fel a telefont.
− Elutazott, Katherine – mondja fáradtan és törődötten.
− Elutazott? Hova utazott? – kérdezem.
− Európába. Svájcba. Délután szállt fel a repülőgépre. Ott akar munkát
keresni magának. Valamit, ami a síeléssel kapcsolatos. S élnek ott rokonaink.
– És mi lesz a bulival? – kérdezem bután, mintha számítana ilyenkor egy
buli. – És mi lesz a munkájával?
Greg elneveti magát. – Hát buli, az nem lesz, édesem. És gondolom,
valahogy az étterem is meglesz nélküle. Vannak ott elegen.
Greg megnyugtat, hogy Robbie-val nem lesz baj, erős srác, vannak
tartalékai, és feltalálja magát. Nekem meg azt tanácsolja, várjam meg, amíg
egy kicsit rendbe jön és begyógyulnak a sebei, aztán küldjek neki egy e-mailt.
És azzal búcsúzik el tőlem, hogy ne aggódjak, előbb-utóbb minden
megoldódik.
Még mindig el vagyok szörnyedve Alice viselkedésétől, és az előző este
gondolatára is görcsbe rándul a gyomrom, de nem tehetek róla, mégis örülök,
hogy Robbie végül kénytelen volt szembenézni az igazsággal. Most már
semmiképp nem fordulhat elő, hogy visszafogadja Alice-t. És messze van,
Európában, ezer mérföldnyire innen. Biztonságban van. És szabad.
Kikapcsolom a mobilom, és elhatározom, úgy is hagyom, hogy Alice
semmiképpen ne tudjon elérni. Még gondolni sem akarok rá, nemhogy
beszélni vele, hallgatni a magyarázkodását és a mentegetőzését.
Egy hétig ki van kapcsolva a telefon, és az idő felhőtlenül telik a boldog
éjszakai zenélések és a másnapi késői felkelések egymásutánjában. De a
gondolataim mélyén időről időre előbukkan Alice, és bármilyen kellemetlen
is, tudom, hogy egyszer csak beszélnem kell majd vele. Egyszerűbb volna
kerülni őt, amíg fel nem adja, egyszerűbb volna úgy dönteni, hogy soha többé
nem állok szóba vele. Csakhogy előbb meg akarom mondani neki a magamét,
ki kell adnom magamból a dühömet, és meg kell védenem Robbie-t. Arra
mindenesetre számíthatok, hogy keresni fog, és addig nem nyugszik, amíg fel
nem veszi velem a kapcsolatot, és azt gondolom, jobb lesz ezen túlesni.
Így aztán egyik délután, mikor Mick leugrik sörért, bekapcsolom a
mobilomat.
Egész héten nem hallgattam meg, és közben összegyűlt benne tizennégy
hangos üzenet, és számos SMS. Nem vagyok kíváncsi rájuk, úgyis tudom,
hogy nagyrészt Alice-től érkeztek, nyilván meg van sértődve és feldúlta, hogy
nem válaszoltam neki. De egy cseppet sem érdekel, mit szeretne. Csak azért
akarom felhívni még egyszer, utoljára, hogy megmondjam neki, mennyire
meg vagyok botránkozva. Gyorsan beütöm a számát, még mielőtt
meggondolnám magam.
Alice szinte azonnal beleszól a telefonba. – Nocsak, a titokzatos idegen!
Végre-valahára. Tudod, én téged soha nem tartottalak olyan csajnak, aki
lapátra teszi a barátait, mihelyt szert tesz egy pasasra. De szerény ibolyák
esetében sosem lehet tudni. Legalábbis azt mondják, nem igaz?
Égnek emelem a szemem. Csak Alice képes így kiforgatni a helyzetet. Ő
hibázott, de gátlástalanul rákeni a felelősséget másra.
− Sajnálom, Alice. Némileg fel voltam zaklatva miattad. Nem is tudtam
volna mit mondani neked.
− Fel voltál zaklatva? – kérdezi bosszús, megvető hangon. – Az isten
szerelmére! Csak nem Robbie meg az ő papája miatt?
− Ami Greget illeti, neki mindent megmagyaráztam, miután elmentél.
− Na persze. Ezt előre sejthettem.
− Jól sejtetted. Beszéltem vele.
− Beszéltél. Pompás. Nagyszerű. Akkor tehát ezt alaposan tisztáztuk. És
aztán?
− Amúgy miért kerestél? – Nem tudom, hogy most szándékosan játssza-e a
hülyét, mindenesetre kissé nevetségesnek érzem magam, és már nem vagyok
annyira biztos benne, hogy nekem kell itt igazságot tennem. – Elképesztően
embertelen dolgot műveltél, Alice – mondom sietve.
− Én? – csattan fel, mintha már elege lenne a témából. – Nekem fogalmam
sem volt arról, hogy ti Robbie-val ott lesztek, érted? Eszem ágában sem volt
elrontani Robbie születésnapi vacsoráját. – Türelmetlenül és nyersen beszél,
mint aki nagyon unja, hogy neki kell magyarázkodnia. – Honnét tudhattam
volna, hogy éppen mexikói kaját akartok enni?
− Nem a vacsoráról van szó, Alice. Ne légy nevetséges. Ugye, nem
gondolod komolyan, hogy ezzel tisztára mosod magad? Embertelen volt
részedről az egész játék, amit Greggel folytattál. Nem arról az egy estéről van
szó, és nem arról, hogy tetten értek. Mert azt azért nem hiszem, hogy
megrendezted volna az egészet. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire
szemét alak lennél. És éppen Robbie-val. Aki mindig jó volt hozzád.
Alice egy másodpercig hallgat. Aztán sóhajt egyet. – Oké – mondja aztán.
– Ami igaz, az igaz. Értem, miről beszélsz. De most már befejezted az
előadást?
− Nem – mondom harciasan. – Tulajdonképpen nem fejeztem be, de attól
tartok, nincs értelme folytatnom. Mintha egyszerűen nem fognád fel, hogy
miről beszélek. És ez az egész borzalmas. Ez felháborító.
 Alice nevet. És ez a nevetés gonosz, hideg, és nyoma sincs benne
humornak.
– Én ezt nem értem – mondja Alice. – Egyszerűen képtelen vagyok
felfogni, hogy mi közöd van neked mindehhez. Hogy az én kapcsolatom
Greggel, vagy éppenséggel Robbie-val miért háborít fel téged.
Egy rövidke pillanatra lépre megyek, arra gondolok, talán túlreagáltam az
ügyet, s jobban teszem, ha inkább a magam dolgával törődöm. De nem,
gondolom, nagyon is érthető, ha nem tűröm el szó nélkül az ilyen
minősíthetetlen viselkedést a barátaimtól.
− Azért háborít fel – válaszolom -, mert gonosz volt, amit tettél. Kártékony
és rettenetes. Robbie egészen össze van törve. Elutazott. Európáig meg sem
állt. Tudtad? És ezt mind miattad. És mellesleg tönkretetted a kapcsolatát az
apjával. Robbie az egyik legjobb barátom – mondom. – Csodálkozom, hogy
azt gondolod, nem kellene felháborodnom mindezen.
− Ugyan, menj a fenébe. Nem tettem tönkre a kapcsolatukat. Majd rendbe
hozzák. Egyáltalán nem tudtak egymásról, így tulajdonképpen egyikük sem
vétett semmit a másik ellen. Hosszú távon ez inkább majd összehozza őket.
Ami pedig Európát illeti, az utazás kifejezetten jót fog tenni Robbie-nak.
Úgyis ideje volt már, hogy rendezze a gondolatait. Rengeteg elfojtott harag
van abban a srácban. És nevetséges tulajdonlási igény. Egyébként pedig
mindketten örülhetnek, hogy megszabadultak tőlem, különösen, ha tényleg
olyan rosszféle vagyok, amilyennek – úgy látszik – te tartasz.
− Akármi történik is Greg meg Robbie között, az nem változtat azon, amit
tettél – vágok vissza. – Amit tettél, Alice, az nemcsak helytelen volt, hanem
kifejezetten gonosz dolog. És miért mondtad Gregnek, hogy Rachelnek
hívnak? Miért éppen ezt a nevet választottad? Alig tudom elhinni, hogy ez
egyszerű véletlen volt.
− Nem szeretem ezt a leckéztető hangnemet – mondja Alice. – Nem vagy
az anyám, nem vagy különb nálam, és nem érdekel, hogy jó véleménnyel
vagy-e rólam vagy sem. – A hangja hirtelen mély lett, hideg és komoly,
érzékelhető ellentétben azzal a hányaveti, egykedvű hangnemmel, amelyet
eddig használt. – És erről nem óhajtok többet beszélni, Katherine. Kezd
unalmas lenni. Nagyon unalmas. Egyvalami érdekel: szeretnél-e pénteken
este buliba jönni. Giovanninál foglaltam asztalt.
− Nem óhajtok – mondom, és ahhoz képest, hogy menynyire fel vagyok
dúlva amiatt, hogy Alice-ben nincs semmi megbánás, és ilyen arcátlanul
pimasz, a hangom meglepően normálisra sikerül: – Köszönöm, nem.
− És szombaton ráérsz? – kérdezi Alice. – Vagy van valami dolgod?
 − Nincs – mondom belezavarodva. – Illetve van. Úgy értem, nem érek rá,
Alice. És egyáltalán nem óhajtok veled programot szervezni. Haragszom.
Megbotránkoztattál azzal, amit műveltél. Nem fogod fel, hogy mennyire
komoly ez az egész? Tényleg nagyon fel vagyok háborodva, iszonyodom
ettől az ügytől. Kérlek, ne számíts rám, nem akarok találkozni veled.
− Szóval iszonyodsz ettől az ügytől? Iszonyatosnak tartod?
− Igen – mondom. – Őszintén szólva iszonyatosnak tartom, és szégyellem
magam.
− Ó – neveti el magát Alice. – Ráadásul még szégyelled is magad? Csak
nem helyettem szégyelled magad?
− Nem. Téged szégyellek – mondom elszoruló torokkal.
− Nem gondolod, Katherine, hogy neked bőven van okod a szégyenkezésre
amúgy is? Kifejezetten magadat illetően. – És pontosan tudom, hogy mit fog
mondani, még mielőtt kimondaná. De nem zárom el a mobilomat, a fülemhez
szorítom és hallgatom, úgy érzem, muszáj meghallgatnom, amit mondani
akar. – Lehetséges, hogy elkövettem egy-két meredek dolgot – mondja Alice
-, de az biztos, hogy én soha nem hagytam magára a testvéremet, hogy
megerőszakolják. Nemdebár? Az biztos, hogy nem én vagyok az a gyáva
görény, aki elszaladt, és hagyta, hogy a kishúgát meggyilkolják.
Aznap este, kicsit később pizzát hozatunk vacsorára. Phillipával meg
Mickkel éppen készülünk asztalhoz ülni, amikor Phillipa megkérdezi: –
Találkoztál mostanában Alice– szel?
− Nem. De éppen ma beszéltem vele telefonon.
− És mi újság?
Evés közben elmesélem nekik, hogy Alice mit művelt Robbie-val meg az
apjával, és beszámolok az utolsó telefonbeszélgetésünkről is.
− Ez szinte hihetetlen – mondja Mick, és leteszi a pizzadarabot, a kezét
meg beletörli a farmerjába. – Perverz történet. Milyen ember az, akinek
ilyesmi jut az eszébe?
− Beteg ember – mondja Phillipa. – Egy reménytelenül összezavarodott,
boldogtalan ember.
− És mi a helyzet ezzel a Robbie-val? Miért tartott ki Alice mellett? Ő is
bolond?
− Egyáltalán nem bolond – mondja Phillipa.
− Robbie csodálatos – mondom én. – Az egyik legrendesebb ember, akivel
valaha találkoztam. Igazi úriember és jó barát. Ráadásul gyönyörű.
− Akkor meg különösen nem értem, mi dolga volt ezzel az Alice-szel.
− Beleszeretett – vágom rá. – Mert te el sem tudod képzelni, mármint
addig, amíg alaposan meg nem ismered, hogy Alice milyen aranyos és jópofa
tud lenni. – Ezt már csak azért is hangsúlyozom, nehogy Mick engem is
bolondnak tartson, illetve nehogy rosszul ítélje meg Robbie-t. – Én magam is
kifejezetten örültem, hogy összebarátkozunk. Hízelgő volt számomra. Alice
nagyon népszerű volt, és annyira szép, hogy állandóan nyüzsögtek körülötte
az emberek. Bárki boldogan barátkozott volna vele. Én meg Rachel halála
után túl sokáig voltam egyedül. És, gondolom, hiányoztak a barátok. Alice
számomra friss levegőt jelentett. Szórakoztató társaság volt. Olyan volt, mint
egy szélfuvallat.
Mick és Phillipa együttérzően néznek rám, és egy kicsit elkésve, de
rájövök, hogy eltértem a tárgytól. Magamat próbálom igazolni ahelyett, hogy
Robbie meg Alice kapcsolatát magyaráznám. De tulajdonképpen mindegy,
hogy rólam van-e szó vagy Robbie-ról. Mind a ketten Alice hatása alá
kerültünk, és csúnyán rajtavesztettünk.
− De ezt miért nem mondtad el nekem? – Mick megbántottnak látszik. –
Amikor minderre rájöttél, miért nem szóltál egy szót sem?
− Nem tudom – mondom, és vállat vonok. – Mert nem akartam ezzel
foglalkozni. Mert boldogok voltunk, és nem akartam elrontani.
− Nem rontott volna el semmit. Hiszen még csak nem is ismerem ezeket az
embereket. – Mick összeráncolja a homlokát. Teljesen zaklatottnak látszik,
meg van sértve, amiért elhallgattam előle ezt a dolgot. Én meg nem győzök
magyarázkodni és mentegetőzni, de Phillipa közbelép.
− Ne légy már olyan fafejű – mondja, és a könyökével játékosan oldalba
böki a testvérét. – Hogy miért nem szólt? Hát éppen most szól. És igazad van,
nem is ismered ezeket az embereket, úgyhogy fogd már be a szád. – De aztán
rám néz, felvonja a szemöldökét, csípőre teszi a kezét, és neheztelést mímelve
így szól: – Én viszont ismerem őket. Nekem miért nem mondtad el a dolgot,
Katherine? Megfosztottál attól a lehetőségtől, hogy az orrod alá
dörgölhessem, hogy ugye, én előre megmondtam.
− Hát csakugyan – mondom mosolyogva. – De még nem késtél el vele. És
tényleg igazad volt. Tévedtem.
− Miben volt neked igazad? – néz Mick összezavarodva Phillipára.
− Alice-szel kapcsolatban – próbálom eligazítani. – Az okos nővéred már
hetekkel ezelőtt óva intett tőle. Azt mondta, hogy Alice igazi kóreset.
− Mellesleg én is találkoztam ezzel az Alice-szel – mondja Mick. – Ez az a
csaj a The William Hotelből, nem? A rövid ruhás.
− Az a bombázó – mondja Phillipa. – Igen.
− Én nem találom őt annyira bombázónak – mondja Mick savanyú képet
vágva, és megrázza a fejét, aminek én gyerekes módon megörülök. –
Egyáltalán nem. Szerintem túl hangos és túl beképzelt. Nem az én esetem. –
Mick rám vigyorog, és a kezemre teszi az övét, amely teljesen áthűlt a
poharától.
− Mindenesetre remélem – mondja Phillipa felém fordulva -, egyértelművé
tetted a számára, hogy részedről vége a barátságnak.
− Igen. Legalábbis megpróbáltam benne tudatosítani. De Alice nagyon ért
hozzá, hogy ne hallja meg, amit nem akar.
− A lényeg az, hogy megmondtad. így legalább tudja, hogy érzel iránta.
Őszintén szólva én örülök ennek. Nekem tényleg nagyon ellenszenves volt –
mondja Phillipa. – És remélem, nem bántad meg. Vagy gondolod, hogy azért
hiányozni fog?
− Nem. Egyáltalán nem – válaszolom, és a szemem elé teszem a kezemet.
– Már nagyon nehezen bírtam a drámai helyzeteket, amelyeket előidézett.
Nagyon kimerítő volt az utóbbi időben. Lehet, hogy nem szép tőlem, de
annak örülnék a legjobban, ha többé soha nem kellene találkoznunk.
Nem akarom látni, nem akarok beszélni vele, hallani sem szeretnék róla. A
mobilomat kikapcsoltam, így marad egy jó darabig. Nem tud velem
kapcsolatba lépni, még ha nagyon akar, akkor sem.
− Úgy nézem, igen undok lehetett a telefonban – jegyzi meg Mick. – Egy
gonosz vészmadár.
− Hát az – helyesel Phillipa, és kivesz még egy darab pizzát.
− Vészmadár. Pontosan úgy, ahogy mondod. – És a pillantása a tányéromra
esik, amelyen szinte érintetlenül ott búslakodik a pizzám. – Te nem eszel,
Katherine. Nem ízlik?
− Dehogynem – mondom. De érzem, hogy valahogy a gyomromra ment,
hogy Alice-t emlegettük, és a pizza sem tesz jót, túlságosan olajos meg
fűszeres. – Csak nem érzem magam egészen jól. Ha arra gondolok, hogy
Alice mit tett Robbie-val, elmegy az étvágyam. Látnotok kellett volna Robbie
arcát! Szinte hihetetlen volt. – Mick irányába tolom a tányéromat.
− Azt hiszem, inkább egy pohár vizet innék.
− Majd én hozok – mondja Mick, és már ugrik is aggódó arccal, de közben
még odaszól: – Nehogy kiborulj Alice miatt! Az a csaj nem ér annyit. Felejtsd
el! Nem tartozol neki semmivel.
Phillipa nézi Micket, ahogy kimegy a konyhába. Aztán felém fordul, és
mosolyogva odasúgja: – Ez a fiú tényleg nagyon szeret téged, Katherine.
− Tudom – mondom, és visszamosolygok rá, de hirtelen olyan fáradtságot
és émelygést érzek, hogy a legszívesebben lehajtanám a fejem az asztalra, és
behunynám a szemem.
 − Még soha nem viselkedett így egyetlen lánnyal sem. Soha. Általában
teljesen közönyös a nőkkel. Mindig udvarias, ugyanakkor közönyös. Van
ilyen szerinted?
Őszinte érdeklődéssel hallgatom Phillipa szavait, nem létezik téma, amely
ennél jobban érdekelne, de most valahogy nehéz odafigyelnem arra, amit
mond.
− Persze, hogy van – bólintok. De közben érzem, hogy jön föl a torkomban
a keserű epe.
− Jól érzed magad? – kérdezi Phillipa. – Falfehér vagy.
− Bocsánat – mondom, mert hirtelen muszáj felállnom az asztaltól, hogy
kirohanhassak a fürdőszobába, és kihányjam azt a keveset is, amit a pizzából
ettem.

29

Mick kap öt nap szabadságot, és a következő napokat együtt töltjük a

lakásában. Rendszeresen gyakorol, néha elmegyünk élelmiszert vásárolni,
egyébként meg csak ülünk és beszélgetünk. Mick a gyerekkoráról mesél, a
jövővel kapcsolatos terveiről, a zene iránti lelkesedéséről. Én is mesélek a
gyerekkoromról, a Rachel halála előtti életünkről, meg a halála utáni
időszakról. Mindketten tele vagyunk kíváncsisággal, érdeklődünk egymás
élete iránt, és bár alig mozdulok ki Mick szobájából, egyetlen perc sincs
ebben az öt napban, amikor unatkoznék, nyugtalan volnék, vagy szívesebben
lennék valahol máshol.
Mick utolsó szabadnapjának reggelére megbeszéljük Phillipával, hogy
együtt reggelizünk egy közeli kis kávéházban. Phillipa már ott ül az asztalnál,
mikor megérkezünk. Sárga ruhát visel, a haja lófarokba van fogva. Csinos és
üde, és el tudom képzelni, én hogy nézek ki hozzá képest a gyűrött pólómban
és a farmeromban.
Jókedvű és beszédes, és az energikus megjelenése engem ráébreszt arra,
hogy én viszont nem vagyok valami jól, és hogy már napok óta bizonytalan a
közérzetem. Normális körülmények között mindig élvezem Phillipa szapora
beszédét, és imádom a társaságát. Ma azonban minden energiámat fölemészti,
hogy odafigyeljek a szóáradatára, és hogy megfelelő színvonalon és
lelkesedéssel válaszolgassak. Titokban csak arra vágyom, hogy
visszamehessek Mick szobájába, és lefeküdjek aludni.
 Francia pirítóst rendelünk, s hozzá kapucsínót. Amikor kihozzák, érzem,
hogy a nyelőcsövemen megint jön föl az epe, ami mostanában gyakran
előfordul.
− Ó, te jó ég – mondom -, bocsánat, emberek – és fölállok, a kezemmel
befogom a számat, kirohanok a WC-be, a vécékagyló fölé hajolok, és hányok.
De még semmit nem ettem, úgyhogy nincs is mit kihánynom, csak az epe
zöldessárga csíkja kanyarog odalent.
− Katherine, jól vagy? – szólal meg mögöttem Phillipa. – Ó, te szegény –
mondja, és megsimogatja a hátamat.
Felállók, odamegyek a mosdóhoz, kiöblítem a számat, megmosom az
arcomat. Belenézek a tükörbe, és egészen megdöbbenek, hogy Phillipához
képest milyen sápadtnak és összetörtnek látszom, és egy pillanatra átfut az
agyamon, hogy talán gyógyíthatatlan betegségem van. Talán az van megírva
a sors könyvében, hogy én is fiatalon halok meg, mint Rachel.
− Valamelyik nap is hánytál – mondja Phillipa. – Ez nem ételmérgezés?
Vagy valami vírus?
− Fogalmam sincs – mondom és vállat vonok, aztán a két tenyeremből a
számba veszek egy kis vizet és lenyelem, reménykedve, hogy bennem marad.
− Orvoshoz kellene menned.
Bólintok.
− De az is lehet, hogy terhes vagy – mondja Phillipa, és nagyot nevet.
Terhes... Phillipa csak tréfál, de ahogy kimondja, hirtelen biztosan tudom,
hogy pontosan ez a helyzet. Ez sok mindent megmagyarázna. A gyakori
émelygésemet, hányingeremet, az ólmos fáradtságot, az érzékeny, duzzadt
mellemet. Ráadásul bárhogy igyekszem, sehogy sem tudok visszaemlékezni
arra, mikor menstruáltam utoljára.
− A fenébe – mondom.
− Hogy érted ezt? – érdeklődik Phillipa, de elkomorodik a szeme, ahogy a
tükörben találkozik a tekintetünk, és látja az arckifejezésemet. – Ó, istenem –
mondja -, lehetséges, hogy tényleg terhes vagy? Gondolod?
− A fenébe – mondom, és rázom a fejemet. – Nem tudom.
− Mikor menstruáltál utoljára?
− Hát ez az. Nem emlékszem. Ó, istenem! Nem emlékszem rá, hogy valaha
menstruáltam volna! Azóta legalábbis, hogy Mickkel együtt vagyunk. Már
úgy értem, hogy ő csak észrevette volna, hogy... és arra legalább emlékeznék.
Mert akkor, ugye, nem tudtunk volna... – Próbálok koncentrálni. Biztos
vagyok abban, hogy hónapok óta nem volt vérzésem. Az ágyban kínos lett
volna, meg kellett volna magyaráznom Micknek, hogy mi a helyzet, és arra
emlékeznék. – Hogy lehet, hogy fel sem figyeltem erre? – kérdezem Phillipát.
– Hogy lehettem ilyen reménytelenül hülye?
Phillipa magához húz és megölel. – Nem kell kétségbeesned. Meglátod,
minden rendbe jön. Egyébként is, lehet, hogy nem vagy terhes, és ez csak
téves riadó. Olvastam valahol, hogy a stressz is okozhatja a menstruáció
kimaradását.
− De hát engem különösebb stressz nem ért.
− Na és Alice? Meg az érettségi?
− Ó, bárcsak úgy lenne! De nem hinném. Egész idő alatt boldog voltam,
Phillipa, nem idegeskedtem én semmin! – De hirtelen eszembe jut, hogy
mennyi furcsaság történt velem az utóbbi időben, és milyen furán éreztem
magam. – Az igaz, hogy a melltartóim egyik napról a másikra túl kicsik
lettek. És a farmerjeim is mintha szorosabban feszülnének a testemen.
− Talán csak híztál – mondja Phillipa.
− Nemigen – válaszolom, és megrázom a fejemet. – Most mit csináljak?
Szegény Mick, mit fog gondolni rólam?
− Szegény Mick? Ne légy hülye! Mick nem kisgyerek. Tud már egyet s
mást a madarakról meg a méhecskékről. Szegény te! Te vagy az, akinek
görögdinnye-mellei lesznek. – Phillipa a mellemre néz, és elkerekedik a
szeme. A szája elé teszi a kezét, hogy eltakarja a vigyorgását. – Ahogy
elnézem, máris jókora nagyok.
Lepillantok magamra, aztán a kezembe fogom és megemelem a melleimet.
– Szent ég, ezek tényleg nagyok. Hogy a bánatba nem vettem eddig észre?
− Tán azzal voltatok elfoglalva, hogy szétkamatyoljátok egymás agyát,
mi?– jegyzi meg Phillipa.
− Az lehetséges – mondom, és rátámaszkodom a mosdóra. Nézem magam
a tükörben. A bőröm sápadt, de ettől eltekintve semmi nem változott az
arcomon vagy a szememben. Lehetetlennek tartom, hogy egy új élet
növekedjen bennem úgy, hogy az nem látszik az arcomon, és hogy még csak
nem is tudok róla. Ráadásul úgy, hogy nem adtam hozzá a beleegyezésemet.
− Egy gyerek, Phillipa! – mondom fejcsóválva -, hogy lehetséges ez? Még
tizennyolc éves sem vagyok.
− Még javában tizenéves vagy – mondja Phillipa.
− Mit csináljak?
− Nem tudom. – Phillipa felhúzza a vállát, gondolkodik, nagyon komoly
arcot vágva. – Nem tudom, Katherine.
Lenézek a hasamra, ráfektetem a két tenyerem, és széttárom az ujjaimat.
Alig tudom elképzelni, hogy egy új élet fejlődik bennem.
 Phillipa hirtelen izgatottan megragadja a karomat, és dőlni kezd belőle a
szó.
− Gondolod, hogy esetleg megtarthatnád? Mármint ha tényleg terhes vagy.
Hajói meggondoljuk, sok szempontból igazán klassz dolog volna. Nagyon
aranyos és nagyon okos kisbaba lenne! Mick pedig igazán tehetséges
édesapa... Én meg nagynéni lennék, és annyit vigyáznék arra a gyerekre, hogy
csak na. Becsszóra. És annyit segítenék neked, de annyit, hogy ha kell, még a
házat is eltolnám. Te meg nyugodtan járhatnál az egyetemre. És anya meg
apa is rengeteget segítene, ők is imádják a kisbabákat. És biztosan a te szüleid
is segítenének, vagy nem?
A szüleim említésére felnyögök, és a kezembe temetem az arcomat. –
Phillipa, hagyd már abba, könyörgök! Mit össze nem hordasz! Még nem is
biztos az egész. És először is meg kell mondanom Micknek. Hogy hozhatnék
meg egyedül egy ilyen döntést? Korai még erről beszélni.
− Hát persze. Ne haragudj – mondja Phillipa, aztán rövid hallgatás után így
szól:
− Legjobb lesz, ha azonnal veszünk egy terhességi tesztet. Van egy patika
útközben hazafelé menet.
Bólintok, és visszafordulok a mosdóhoz. Persze, Phillipának igaza van,
hazafelé vennem kell egy tesztet, hogy minél hamarabb megtudjam, hányadán
is állok, aztán beszélnem kell Mickkel. De mindezt egyedül akarom
végigcsinálni. Nem kell hozzá társaság, nem kell nézőközönség. Lassan
mosom a kezemet, és közben azon gondolkodom, hogy mondjam meg ezt
Phillipának úgy, hogy ne sértsem meg az érzékenységét. De amikor sóhajtva
felpillantok rá, látom: mintha csak olvasna a gondolataimban.
− Nézd – mondja -, nem az volna a legjobb, ha én most itt tartanám egy
kicsit Micket, és befejeznénk a reggelit, te meg hazamennél, s útközben
megvennéd a patikában a tesztet? Aztán otthon ki is próbálod, és mikor Mick
hazaér, megbeszélheted vele a dolgot. Mármint ha úgy adódik. Én nem
megyek vele. Nem hiszem, hogy ott szükség lenne rám.
− Helyes – mosolyodom el hálásan. – így nagyon jó lesz. Köszönöm.
− De ugye, nekem is megmondod majd, hogy mi az eredmény? Minél
hamarabb.
Visszamegyünk az asztalhoz, és megmondom Micknek, hogy rossz a
gyomrom, és egyenesen hazamegyek. Mick aggódva felugrik, mondván, hogy
ő is jön, de lebeszéljük róla. Maradjon csak, és nyugodtan fejezze be a
reggelit.
− Három perc séta az egész, te buta – mondom nevetve. – Azt valahogy
csak túlélem.
 Az ajtóból visszaintegetek még egyszer, és rámosolygok, mert Mick még
mindig aggódva néz utánam. Nagyon jólesik a szabad levegő a kávézó
zártsága után. Normális körülmények között a kávé és a sült szalonna erős
illata fokozni szokta az étvágyamat, ma azonban kifejezetten émelyítő.
Nem sok kétségem lehet, minden jel arra mutat, hogy terhes vagyok: a
hányingereim, a furcsa fáradtság, a duzzadt mellem. És abban már egészen
biztos vagyok, hogy nem menstruáltam azóta, hogy először lefeküdtem
Mickkel. Persze, mindig védekeztünk, a legtöbbször gumit használtunk, de
egyszer-kétszer előfordult, hogy lezserebbek voltunk, és úgy gondoltuk, kellő
biztonságot nyújt az is, ha Mick rajtam kívül ejakulál. De ebben szemlátomást
tévedtünk.
Bemegyek a patikába, és a polcokon keresem a terhességi tesztet. Eddig
soha nem volt szükségem rá, úgyhogy nem tudom, pontosan hol keressem,
sőt azt sem, hogy néz ki. Egy darabig tanácstalanul nézelődöm, aztán egy
fiatal eladó odalép hozzám, és megkérdezi, mit óhajtok.
Mondom neki.
Azonnal megmutatja, hol tartják, odakísér, és udvariasan elmagyarázza, mi
a különbség a különböző gyártmányok között. Semmilyen látható jelét nem
adja annak, hogy véleménye volna. Odakísér a kasszához, ahol egy barna
papírzacskóba helyezi a kis csomagot. De azért kíváncsi lennék, hogy mit
gondol magában. Nagyjából egykorúak lehetünk, és úgy képzelem, örül, hogy
nem ő van az én helyemben, örül, hogy neki nincs ilyen problémája, hogy
biztonságban érezheti magát, és fölényes önelégültséggel lejthet a fehér
köpenyében.
Alice-t nem is veszem észre, csak mikor már távozni készülök.
– Ejnye-bejnye, Katherine – szólal meg mögöttem, olyan közel és olyan
váratlanul, hogy összerándulok. – Mit fog ehhez szólni Helen?
Szembefordulok vele, és szorosan magamhoz szorítom a barna
papírzacskót, mintegy védekezésképpen. Érzem, hogy vadul kalapál a
szívem, és a vér kifut az arcomból. Furcsa, de megfélemlítve érzem magam,
és meg is vagyok ijedve, annyira, hogy a legszívesebben futásnak erednék.
Semmi kedvesség nincs Alice arcában, és ahogy szembenézek vele, nehéz
elhinni, hogy valaha barátnők voltunk.
Alice nézegeti a csomagot, és feléje biccent: – Rossz kislány voltál? Csak
nem?!
Először arra gondolok, hogy beszélni fogok. Hogy tagadok,
magyarázkodom vagy védekezem. Aztán úgy döntök, hogy mégsem.
Semmivel nem tartozom Alice-nek. A továbbiakban semmi köze a
magánéletemhez. Vállat vonok, és el akarok menni mellette, de mielőtt
mozdulhatnék, a vállamra teszi a kezét, és egészen közel hajol hozzám, az
arca csak néhány ujjnyira van az enyémtől.
− Nehogy azt hidd, hogy ezt megúszod – mondja gyűlölködő, mély
hangon. – Tudom, hogy a magadfajták azt képzelik, hogy a magamfajtát
tetszésük szerint eldobhatják. Tudom. De nehogy azt hidd, hogy olyan
könnyű lesz tőlem megszabadulnod.
− Hagyjál békén, Alice – mondom, és kényszerítem magam, hogy
egyenesen a szemébe nézzek. – Hagyjál békén, mert különben...
− Mert különben? – Alice felvonja a szemöldökét, és túlzott mimikával
színleli a meglepetést. – Mert különben rendőrt hívsz? Csak nem?
− Nos, akár ezt is megtehetem.
− Hát persze, hogy megteheted. Én ezt is tudom. Már ismerlek. Jobban
ismerlek, mint képzelnéd. Csakhogy én tulajdonképpen nem csináltam
semmit. Nincs mit mondanod a rendőrségnek. Ezúttal nem háríthatod másra a
felelősséget. – Alice édesen elmosolyodik, oldalra billenti a fejét, és
gunyorosan ártatlan hangra vált: – És különben is, barátnők vagyunk, nem
igaz? Örök jó barátnők.
Megrázom a fejem, és most már csakugyan elindulok. – Hagyjál békén,
Alice – mondom. – Menj a dolgodra. Fogalmam sincs róla, hogy miről
beszélsz. Neked orvosi segítségre volna szükséged. Sürgősen fordulj
orvoshoz, mert beteg vagy.
– Lehet, hogy beteg vagyok – mondja Alice, és hangosan nevet, miközben
én gyorsan továbbmegyek. – De lehet, hogy te vagy beteg, Katherine. Erre
még nem gondoltál? Lehet, hogy te vagy beteg.
Eltökélten megyek előre, és nem fordulok meg, amíg ott nem vagyok a
keresztutcánál, amelyben Mick lakik. Itt megállok és óvatosan hátranézek.
Először nem látom Alice-t, és megijedek, mert azt hiszem, elrejtőzött, és
lesből figyel. De aztán észreveszem, hogy még mindig ott van a patika
közelében, és egy magas, jóképű fiatalemberrel beszélget elmerülten. Nyilván
flörtöl.
Lehet, hogy a részemről nevetséges elővigyázatosság, de semmiképpen
nem akarom, hogy megtudja, hol lakom, ezért befordulok Mick utcájába, és
lélekszakadva futok a házig, reszkető kézzel babrálok a kulccsal, s miután
végre bent vagyok, bevágom magam mögött az ajtót. Odabent azonnal
megnyugszom, minden annyira ismerős és rendezett, otthonos és kényelmes.
Minden csupa világosság, és már csak nevetni tudok a rémületen, amely
néhány perccel ezelőtt úrrá lett rajtam. Mint gyerekkoromban, amikor féltem
egyedül a sötétben. Halálra váltan rohantam mindig a szüleimhez a
világosságba, a melegségbe, az együttlét biztonságába, és azonnal
megvigasztalódtam. És ahogy a sötétség nem fogott ki rajtam, nem tud igazán
bántani Alice sem. Ha nem hagyom, akkor nem tud bántani. Bár csupa
árnyék, titokzatosság, bár ártani akar, nincs igazi hatalma.
Bemegyek a fürdőszobába, és megállok a tükör előtt. Még mindig lihegek
a futástól, és falfehér az arcom. Rémesen nézek ki. Görcsbe szorul a
gyomrom az aggodalomtól, és időbe telik, amíg eszembe jut, hogy van nekem
nagyobb gondom is, mint amit Alice jelenthet. Igazi, komoly gond, amely az
egész életünkre hatással lehet. És aminek semmi köze Alice-hez.
Kibontom a kis csomagot, és a benne lévő használati utasítás szerint
vizeletbe mártom a tesztcsíkot, és leteszem a kád szélére, anélkül, hogy
megnézném. Aztán bemegyek a nappaliba, és addig járkálok, amíg úgy
gondolom, hogy elég idő eltelt. Visszamegyek a fürdőszobába, felemelem a
fehér plasztikcsíkot. Két jól látható, párhuzamos kékvonal van rajta.
Még egyszer ellenőrzöm a használati utasítást. A két kék vonal pozitív
eredményt jelent. Terhes vagyok.
Eldobom a tesztcsíkot – mintha tűzforró lenne, vagy mérgező – és nézem,
ahogy csattan egyet a kövön. A színével felfelé ér földet, és a két határozott
vonal mintha gúnyolódna velem. Egészen biztos voltam benne, hogy az
eredmény pozitív lesz, de a valóság mégis hihetetlen és rémisztő. A szívem
vadul ver, szinte érzem a számban a sokk és a félelem ízét. Nem tudok
megmozdulni, de állni sem tudok, így ülő helyzetben leroskadok a földre, s a
felhúzott térdemre hajtom a homlokom. És ott ülök mozdulatlanul, a fejem
tele az elrontott jövőm képeivel, míg meg nem hallom Mick kulcsának
zörgését a zárban, majd a lépéseit, és a hangját, amely engem szólít. Aztán
már bent is van a fürdőszobában, átölel, és kérdezi, hogy jól vagyok-e.
Nem nézek rá, nem szólok egy szót sem – nehéz volna most beszélnem,
vagy Mick szemébe néznem -, csak odamutatok a tesztcsíkra.
− Mi ez? – kérdezi, aztán hallom, hogy odamegy és felveszi. Visszajön, és
leül velem szemközt.
− Terhes vagy? – kérdezi, és noha meglepettnek, döbbentnek tűnik a
hangja, nincs úgy lesújtva, mint ahogy azt képzeltem. És nem haragszik.
Most már felnézek rá, és bólintok.
− Tyűha – mondja, és megdörgöli az arcát. Hallom, ahogy a borosta
súrlódik a tenyeréhez. – Ez nagy újság.
Egy pillanatig hallgat, nézi a tesztcsíkot. Aztán rám néz, és azt kérdezi: –
És ez most nagy baj?
− Persze, hogy nagy baj. Terhes vagyok tizenhét évesen. – Végre képes
vagyok rendesen felülni. Összeér a térdünk, nézzük egymást. – Tizenhét éves
vagyok, Mick. Tizenhét éves.
 A térdemre teszi a kezét, és óvatosan beszél, mintha attól tartana, hogy
felizgat.
− Igazad van. Ez nagy megrázkódtatás. De ettől azért még nincs vége a
világnak. Úgy értem, csak tudunk valamit csinálni. Vannak lehetőségeink. Ha
akarod.
− Tudom. Elvetethetem. Mondd csak ki ezt a ronda szót. Nem vagyok
teljesen hülye.
− Igen. Ez is egy lehetőség. Elvetethetjük, ha akarod.
− Bólogatok, megvonom a vállam, tanácstalanul nézek szét a
fürdőszobában, nézem a csempét a falon, a zuhanyozófüggönyt, mindenhová
nézek, csak Mick komoly, kedves arcát kerülöm.
− De ha nem akarod, akkor nem muszáj. – Mick előrehajol, úgyhogy
kénytelen vagyok ránézni. – Nem kell elvetetned, Katherine.
− Hanem? Tartsuk meg a gyereket? Most tréfálsz?
− Nem. Egyáltalán nem. Gondolom, nem először történne ilyesmi. Nem
egy hallatlan vagy egészen képtelen helyzetről van szó.
− Azt tudom. Nem vagyok hülye. De a magamfajta lányok nem szoktak
szülni. A magamfajta lányok egyetemre mennek, vagy igyekeznek
elhelyezkedni, és munkába állni. Azért gondold csak el. A szüleim
egyszerűen belepusztulnának.
− Ettől még járhatsz egyetemre. Mások is megteszik. A szüléidét meg
felejtsd el egy kicsit. És azt is felejtsd el, hogy mit gondolnak majd az
emberek. Ilyen alapon nem hozhatunk döntést. Nagy ostobaság volna.
És Micknek igaza van. Ha végigveszem magamban azokat az érveket,
amelyek a terhesség ellen szólnak, a legtöbb abból indul ki, hogy mit szólnak
majd az emberek. Mit szólnak majd a szüleim, az iskolatársaim, no meg a
tanáraim. És elképzelem magam nagy hassal, aztán meg egy ordító kölyökkel,
és az embereket, akik meresztik a szemüket, összesúgnak, vagy éppen
sajnálkoznak rajtam. Ha végiggondolja az ember ezt a sok feltételezett
helytelenítést, akkor a végén már nem is tudja, hogy valójában ő mit gondol,
és mit akar.
− Főzök egy teát – mondja Mick, aztán megfogja a kezem, feláll, és engem
is talpra állít. – Te meg addig ledőlhetnél egy kicsit.
Úgy is teszek, és a fejemben uralkodó zűrzavar ellenére sikerül mély
álomba merülnöm. Amikor felébredek, Mick mellettem ül az ágy szélén, és
egy zenei folyóiratot nézeget.
− Szia.
− Szia.
 − Jobban vagy valamivel? – Mick a homlokomra teszi a tenyerét, én meg
elnevetem magam.
− Nincs lázam, te bolondos.
− Tudom, tudom. De, gondolom, a mamád is ezt csinálta, ha beteg voltál.
És, ugye, milyen jó érzés volt? Ilyenkor mindig reménykedhettünk, hogy a
szüleink legalább egy heti betegszabadságot engedélyeznek nekünk, és nem
kell iskolába menni.
− De most nem vagyok beteg, csak terhes.
− Az igaz, de szomorú vagy.
− Szomorú vagyok? – kérdezem, és felülök.
− Nem is tudom. Az vagy?
− Nem tudom. Hát te?
Mick elneveti magát: – Szomorú vagyok, ha te is az vagy. De ha te nem
vagy szomorú, akkor én sem.
− Nem is tudom. Valamiért már nem látom olyan sötétnek a helyzetet –
mondom, és bizonytalanul elmosolyodom. – Persze lehet, hogy csak
álmodom... igaz?
Mick erősen belecsíp a karomba: – Ezt érzed? – kérdezi.
− Igen.
− Akkor nem álmodsz.
− De komolyan – mondom. – Mi a véleményed? Olyan rossz dolog az, ha
az ember gyereket vár?
− Nem is tudom, Katherine. Talán nem olyan rossz dolog – mondja Mick,
és kedvesen, elgondolkodva, lassan rám mosolyog, közben pedig az arcomat
fürkészi. – De az biztos, hogy nagy dolog.
− Hát az – mondom, és magam sem értem, de ez a néhány óra alvás
megváltoztatta az érzelmi álláspontomat, s így a babavárás lehetősége már
nem egy elkeserítő katasztrófának tűnik, hanem olyan lehetőségnek, amely
kifejezetten kívánatos lehet számomra. – Nagyon nagy dolog.
− Képzeld csak el – mondja Mick – Egy gyerek!
− Igen – mondom én. – Egy gyerek.
− Egy gyerek, aki a miénk.
− Igen.
− Hogy lehetne még csak elképzelni is, hogy megölünk valamit, amit
együtt hoztunk létre? Egy gyereket, aki a miénk. Belőled is egy kicsi, meg
belőlem is. El tudod képzelni?
− Nem – mondom én.
− Úgy értem – mondja Mick -, hacsak nem tényleg azt akarod. Azt akarod?
Elvetessük?
 − Nem. Dehogy akarom. – És engedélyezem magamnak, hogy
mosolyogjak, és hogy reménykedjem. – Sőt, el tudom már azt is képzelni,
hogy megtartjuk ezt a gyereket. Sőt, előfordulhat, hogy kifejezetten akarni
fogom.

A nap hátralévő részét mámoros állapotban töltjük. Másnap reggel

elmondjuk Phillipának, hogy mit határoztunk, ő pedig csupa izgalom és
lelkesedés, és annyira tele van ötletekkel és tervekkel, hogy nekünk más
dolgunk sincs, mint szerényen nevetgélni. Az émelygésem meg a
hányingerem nem múlt el, de most, hogy már tudom az okát, sokkal
könnyebben megbirkózom velük. És most, hogy biztosan nem vagyok beteg,
a végtelen kimerültségem meg az állandó aluszékonyságom csupán enyhe, sőt
furán kellemes tünete annak a körülménynek, hogy a testem azon fáradozik,
hogy létrehozzon egy vadonatúj emberi lényt.
Elmegyünk a könyvtárba, és kikölcsönzünk egy csomó, terhességgel
foglalkozó könyvet. A könyvekben nagy, színes képek vannak a magzatról,
melyek a fejlődése különböző stádiumait szemléltetik. Megpróbáljuk
kiszámítani, hogy hány hetes lehet a miénk, és megkeressük a megfelelő
képet. Csodálatos elképzelni, hogy valószínűleg már van karja és lába, szeme,
szája, orra. És ver a szíve.
Micknek az a véleménye, hogy keresnünk kell egy megfelelő lakást,
amelybe azonnal beköltözünk. Helyben vagyunk, mondja. Egész életemben
olyan lányról álmodoztam, amilyen te vagy. Nekem nincs szükségem
hosszabb időre. Nem kell, hogy jobban megismerjelek. Egyszerűen csak
veled kell lennem. És amikor én hangosan gondolkodva azon tűnődöm, hogy
nem túl nagy vállalkozás-e a részünkről, és hogy nem sietjük-e el a dolgot,
akkor ő csak nevet, és csóválja a fejét.
Gyerekünk lesz, Katherine. Ez csakugyan nagy vállalkozás, ennél nagyobb
nem is létezik, de arról most már lekéstünk, hogy lassan, ésszerűen rendezzük
be az életünket. – Átölel és megcsókol. – Egy kicsit se aggódj! Minden a
legnagyobb rendben lesz.
Éjnek évadján a fülembe suttogja: házasodjunk össze. Itt, a helyi
anyakönyvi hivatalban. Holnap. Én meg csak nevetek, és mondogatom, hogy
szó sem lehet róla, még csak tizenhét éves vagyok, ne légy már ilyen lökött,
de titokban el vagyok ragadtatva Mick romantikus ötletétől, attól, hogy éppen
annyira szerelmes, mint amennyire én, és hogy még feleségül is akar venni.
Az viszont nem bolondság, hogy béreljünk lakást, és költözzünk össze.
Nagyon is értelmes gondolat. Az mégiscsak lehetetlen, hogy Mick
odaköltözzön Vivienhez, Mick lakása meg nagyon kicsi. És a bérlőtársától
sem várhatjuk el, hogy egy fedél alatt lakjon egy csecsemővel.
Másnap reggel korán kelek, Mick még alszik. Főzök egy kanna teát, és az
előző napi újsággal együtt beviszem Mick szobájába. Visszabújok az ágyba,
és böngészni kezdem a lakáshirdetéseket.
– Ez nagyon jól hangzik – mondom egy idő múlva. – Nappali, hálószoba,
hajópadló, a bondi tengerpart közelében. Háromszázötven egy hétre.
Mick kinyitja a szemét. Lassan felfogja, hogy miről van szó, és
elmosolyodik.
− Olvasd el még egyszer – mondja. – Nem hallottam jól.
− Nappali, hálószoba, hajópadló, a bondi tengerpart közelében. De most
már igazán telefonálnom kell a szüleimnek, Mick. Nyilván meg szeretnének
ismerni. Ezt a lakásügyet nem szervezhetem meg addig, amíg nem számoltam
be rólad. Ők fizetik a lakbéremet, és egyáltalán, ők tartanak el.
− Hát persze – mondja Mick, felül, és a kezét a lábamra teszi. – De minden
rendben lesz. Még akkor is, ha esetleg nem akarják finanszírozni az
összeköltözésünket. Ezt én magamra tudom vállalni. Kijövünk a
keresetemből.
− Aranyos vagy. De nem hiszem, hogy ezzel gond lenne. Nem olyan
mumusok a szüleim. Tulajdonképpen nagyon sokat áldoznak rám. Többet,
mint a legtöbb szülő.
− Ez rendes tőlük.
− Szerintem is.
− De persze neked is találkoznod kell az én szüleimmel.
− Tudom – mondom, és szórakozottan böködöm az újságpapírt a
tollammal. – Nem vagy egy kicsit ideges ettől a találkozástól? Nem fogják azt
hinni, hogy megőrültünk? Gyerek, lakáskeresés, összeköltözés. Nem lesz ez
azért sok?
− Hát először talán megfordul majd a fejükben, hogy megőrültünk. De
majd bebizonyítjuk nekik, hogy tévedtek. És ha megismernek, nagyon fognak
szeretni.
Félredobom az újságot, és odabújok Mickhez, a takaró alá. – Az én
szüleim is szeretni fognak téged – mondom.
De közben az jár a fejemben, hogy nem vagyok én abban annyira biztos,
mint amennyire határozott most a hangom. Tulajdonképpen egyáltalán nem
hiszem, hogy anya és apa olyan nagyon örülnek majd ennek a helyzetnek. El
tudom képzelni, milyen arckifejezéssel fogadják majd a beszámolómat: anya
arcán csöndes helytelenítés tükröződik majd, apa arcán valóságos
megrázkódtatás. Nem fognak sokat beszélni, nem mutatják ki a haragjukat,
nem fognak kiabálni, de az biztos, hogy tragédiának, sorscsapásnak tekintik
majd a történteket, és a fájdalmas arckifejezésüket milliószor nehezebb lesz
elviselni, mint egy dühkitörést. Ha választhatnék, azt választanám, hogy
inkább sikoltozzanak és ordibáljanak.
Nem csak az aggaszt, hogy mit szólnak majd ahhoz, hogy terhes vagyok,
hanem újra bűntudatot érzek Rachel miatt is. Az én életem új és nem várt
színtereken folytatódik, bontakozik ki. Ahogy a tanácsadóm mondta volna,
helyeselve a döntésemet: én továbblépek. Rachel halála már nem az egyetlen,
kulcsfontosságú meghatározója az életemnek. Elkerülhetetlen, hogy minél
tovább élek, minél változatosabb események váltják egymást körülöttem,
annál kisebb jelentősége lesz számomra Rachel életének és halálának. El
fogom felejteni. Vége lesz annak, hogy minden nap minden percében
hiányzik. És valahogy ezt is árulásnak érzem, újabb bizonyítékát annak, hogy
elszaladok és otthagyom őt.
De ezzel bizonyára a szüleim is így vannak, s ez őket is bántja.
Valahányszor valami nagy dolog történik velem, mint például, hogy
leérettségizem, hogy beleszeretek valakibe, vagy hogy teherbe esem, az mind
keserűen emlékeztet bennünket arra, hogy Rachellel mindez soha nem
történhet meg.
Behunyom a szemem, és igyekszem nem gondolni sem Rachelre, sem a
szüleimre. Közelebb bújok Mickhez, beszívom a bőre – mostanra ismerős –
illatát. És bár még csak egy órát töltöttem ébren, máris fáradt vagyok, ezért
édes, mindent feledtető álomba merülök.

− Ez tökéletes – mondom, ahogy még egyszer körülnézek a nappaliban,

amelyet eláraszt a napsütés. – Pompás. Mick imádni fogja.
A lakás kicsi, de világos és patyolattiszta. Hajópadló van benne, a falakat
fehérre meszelték. A nappalin kívül van egy hálószoba, és ahhoz csatlakozik
még egy kicsi helyiség, melyet dolgozószobának hirdetnek, de nekünk épp jó
lesz a gyereknek. Phillipa mellettem áll, és átfogja a vállam.
− Hát ezt jól eltaláltad – mondja.
− Nagyszerű, ugye?
− Kitűnő.
− Mit gondolsz, Micknek is tetszeni fog?
− Szerintem igen.
− Kitöltsem az igénylési lapot?
− Mindenképpen. És kérdezd meg, hogy nem nézhetnétek-e meg még
egyszer holnap. Mickkel. Nem mintha nem lennék abban biztos, hogy neki is
tetszeni fog, ne aggódj. – Kitöltőm az igénylési lapot, és odaadom az
ingatlanügynöknek, aztán Phillipával lemegyünk a közös lépcsőn, ki az
utcára.
− Ebédeljünk meg valahol – javasolja Phillipa. – Te is éhes vagy?
− Én mindig. Csak hánynom kell egy csomó dologtól, amiket amúgy
szeretek.
És éppen azt tárgyaljuk Phillipával, hogy mit kellene ennünk ebédre,
amikor észreveszem Alice-t. Az utca másik oldalán áll, és nem bújhatok el
előle, nem léphetek be észrevétlenül a legközelebbi boltba, mert már észrevett
bennünket. Mozdulatlanul áll és mereven bámul, az arcán különös mosollyal.
− Mi az? Mi van? – kérdezi Phillipa, és megfordul, hogy megnézze, mit
köti le annyira a figyelmemet. – Ó, a francba! Alice.
És Alice már integet is. – Katherine! – kiáltja. – Várj egy kicsit! – És még
mielőtt odébbállhatnánk, elindul, és szaporán felénk tart.
− Hogy vagy? – kérdezi. – Hogy sikerült a teszted? Olyan eredményt
kaptál, amilyet vártál? – Kifejezetten hozzám intézi a szót, Phillipáról nem
vesz tudomást.
És tudom, hogy meg kellene mozdulnom, egyszerűen ott kellene hagynom,
de csak állok bénultan.
− Lefogadom, Helen el van ragadtatva, hogy nagymama lesz. – Keresztbe
fonja a karját a mellén, és csúfondárosan néz rám. – Persze valószínűleg még
nem is szóltál neki, mi? Szereted megtartani magadnak a mocskos kis
titkaidat, igaz, Katherine? Jómadár kisasszony! Egyébként pedig köszönöm
érdeklődésedet, nagyon jól vagyok, egyszerűen istenien. – Mintha
mosolyogna, keskenyre zárja a száját, majd ugyanazzal a mimikával grimaszt
vág. – Bár egy kicsit csalódott is vagyok valaki miatt, akiről azt hittem, hogy
a barátnőm.
− Sietünk, Alice – mondja Phillipa. – Mennünk kell.
De Alice keresztülnéz rajta, és folytatja, amit elkezdett. – Bár nem kellene
meglepődnöm. Hiszen tudom, amit tudok. A leopárd soha nem veszíti el a
foltjait. És aki gyáva, az gyáva. Nem igaz, Katherine? – Alice hátrahajtja a
fejét, és gyűlölködően nevet. De rögtön abba is hagyja, és belehajol az
arcomba: – De te nemcsak gyáva vagy, Katherine! Hiszen te elszaladtál, és
hagytad, hogy a húgodat meggyilkolják. Mert ha jobban megnézzük,
valószínűleg azért ölték meg, mert te elszaladtál. Erre még nem gondoltál?
Azok a fiúk bizonyára csak meg akartak erőszakolni benneteket.
Mindkettőtöket. Akkor borultak ki, mikor észrevették, hogy te megszöktél.
Kiborultak, és megölték szegény kis Rachelt. Te nemcsak gyáva vagy, hanem
bűnrészes is lettél. Tulajdonképpen a te bűnöd az, hogy a húgod meghalt. Te
a magad részéről mentetted a bőröd. Rachel rovására mentetted a drágalátos
életed.
− Kuss legyen már, Alice – vág közbe Phillipa, és a hangja mély, hideg és
komoly. Megfogja a karomat, és szorosan magához húz. – Kuss legyen már, a
picsába, te hülye ribanc, vagy úgy megütlek, hogy kómában leszel egy hétig.
− Ó, csak nem? – Alice végignéz Phillipán, és szinte vicsorog. De a
tartásából eltűnt a fölényes magabiztosság, és a hangja éléből kiérződik
valami fontolgató, új elem.
− Vagy úgy! Hát ilyen szemét alakokkal érintkezel újabban, Katherine?
Szemét a szeméttel. Ahogy a Drummondban tanultuk, ugyebár: Similis simile
gaudet.
Phillipa fél kézzel átöleli a vállamat és úgy terelget, hogy elforduljunk
Alice-től. Aztán szapora lépésekkel elindulunk az ellenkező irányba.
− Isten önökkel, hölgyeim – szól utánunk Alice gunyoros hangon. – Ez
igazán kellemes találkozás volt. Remélem, hamarosan újra látjuk egymást.
− Nem akartam hinni a fülemnek – mondom fejcsóválva, egyrészt a
döbbenettől, amit Alice jelenete váltott ki belőlem, másrészt Phillipa
kitörésétől és a hatására rajtam végighullámzó derűs meglepetéstől. – Te ilyen
szavakat is ismersz?
− Elnézést – mondja Phillipa – olyan dühös lettem, hogy ez csak úgy kitört
belőlem. Az anyukám persze nagyon szégyellte volna magát, ha hallja.
− Szerintem csodálatos volt. Mintha az angol királynő fenyegetett volna
meg valakit, hogy behúz neki egyet. Nagy voltál.
− Phillipa hátranéz. – Lassíthatunk – mondja. – Az ellenkező irányba
megy. Ez a csaj egy szörnyeteg. Igazi pszichopata. Kissé félelmetes, amit
csinál.
− Igen. Tudom.
Phillipa megáll, és odafordul hozzám: – De ugye, nem veszed a szívedre,
amit összevissza beszél? Ezeket a gonosz dolgokat Rachellel kapcsolatban.
Ugye tudod, hogy semmi igazságtartalma nincs annak, amit mond?
− Hát nehéz teljesen figyelmen kívül hagyni mindezt. – Csendesen
beszélek, lehajtott fejjel. A járdát nézem magam előtt. – Alice-nek ugyanis
igaza van. Én tényleg magára hagytam Rachelt. Tényleg elszaladtam. A
védelem is erre hivatkozott a tárgyaláson. Azt állították, hogy a fiúk
eredetileg nem szándékoztak megölni senkit. Hogy csak azért következett be
az egész, mert kiborultak. És attól estek pánikba, hogy én eltűntem.
− Világos, hogy a védelem ezt állítja. Csak nem fogják elismerni, hogy a
védenceik arra készültek, hogy megölik Rachelt? De ez nem jelenti azt, hogy
amit állítanak, az igaz is.
 Megfordulok, és elgondolkodva nézem Alice-t, amint egyenes tartással
lépdel az ellenkező irányba. – De honnan veszi ezeket a dolgokat? –
kérdezem. – Hogy lehet, hogy mindig rátapint a legérzékenyebb pontokra?
Hogy lehetséges, hogy ilyen jó meglátásai legyenek valakinek, aki kizárólag
csak saját magával van elfoglalva?
− Úgy, hogy a velejéig rothadt – vágja rá Phillipa. – Úgy, hogy magához
vonzza a világ minden ocsmányságát. Egyébként meg valószínűleg olvasta az
újságokat, odafigyelt az ügyre, érdekelte, s maga is utánanézett ennek-annak.
Egyáltalán nem csodálkozom ezen. És megtalálta a legjobb módját annak,
hogy téged piszkáljon.
− Az lehet. De ez nem változtat azon, hogy igaza is lehet. Talán csakugyan
én vagyok felelős azért, ami Rachellel történt. Ha ottmaradok abban a
raktárban, ha nem szököm meg, akkor talán egészen másképpen végződik az
ügy.
− Ne haragudj, Katherine, de hülyeség, amit mondasz – mondja Phillipa, és
toppant a lábával. – Nagy hülyeség. Amit csináltál, az a lehető leghelyesebb
dolog volt. A helyedben bármelyik épelméjű ember pontosan ezt csinálta
volna. Gondold csak el, hogy éreznék magukat a szüleid, ha mind a kettőtöket
meggyilkolják? Ha mindkét lányuk meghal. Az jobb lett volna? Mert az
történt volna, ha nem szaladsz el, hanem megpróbálsz szembeszállni velük.
Attól csak még rosszabb lenne a helyzet.
– Lehetséges – mondom a vállamat vonogatva. – De az is lehet, hogy nem.
– Belekarolok Phillipába, és szeretettel magamhoz szorítom a karját. Mindig
olyan kedves hozzám! – Ki tudhatja? Az is lehet, hogy ha ottmaradok
mukkanás nélkül, többé talán nem is látom őket, elmentek volna maguktól, és
szegény Rachelt is életben hagyják. Ha nem szaladok el, talán nem ölték
volna meg. Talán még mindig élne. Lehet, hogy tényleg Rachel élete árán
mentettem meg a saját életem. És ez még nem minden. Nem csak ebben áll a
felelősségem, hanem abban is, hogy Rachelt rám bízták a szüleink. Én
felügyeltem rá. És először is nem lett volna szabad elvinnem őt abba a buliba
A Régi Csűrbe. Nem lett volna szabad hagynom, hogy igyon. Haza kellett
volna vinnem, hogy gyakorolhasson, hiszen másnap hangversenye volt. Ha
jobban vigyázok rá, akkor minden rendben lett volna, és minden másképpen
történik.
Phillipa ezúttal nem vitatja, amit mondok, nem vágja rá, hogy nevetséges
vagyok. Csak a vállamra teszi a kezét, belenéz a szemembe, és így szól:
– Katherine, az embernek milliószám lehetnek ötletei azzal kapcsolatosan,
hogy a múltban ezt vagy azt az eseményt hogy lehetett volna elkerülni. De ha
így gondolkodunk, ha te mindenáron magadra akarod vállalni a felelősséget,
amiért elszaladtál, vagy amiért elvitted őt a buliba, akkor nézzük csak, mi a
helyzet a szüleid del. Ők hibáztathatják maguk azért, mert nem voltak otthon.
Hibáztathatják magukat azért, mert a te felügyeletedre bízták Rachelt,
ahelyett, hogy tanítás után felvették volna őt az iskolánál. És mi a helyzet
azzal a sráccal, Will barátoddal, aki hagyta, hogy idegenek mellé szálljatok be
egy idegen kocsiba? Ő is hibáztathatná magát. És így a felelősség
szerteágazik, és sokakra oszlik szét. Meglehet, hogy akik szereplői voltak
ennek a helyzetnek, valamelyest mind éreznek bűntudatot, és megfordul a
fejükben, hogy talán másképp alakulnak a dolgok, ha ezt csinálták volna,
vagy azt csinálták volna. De egy rossz döntéstől még nem lesz okvetlenül
gyilkos valakiből. Tizenöt éves lány voltál, és a szüleid tudta nélkül, a
húgoddal együtt elmentél egy buliba. Áthágtál egy szabályt. És? Semmi olyat
nem tettél, amit a világon bármelyik tizenöt éves lány meg ne tett volna.
Semmiképp nem tudhattad, hogy ennek mi lesz a következménye. Ezt verd ki
a fejedből. Ez esztelenség. Rachel megöléséért kizárólag csak a gyilkosai
felelősek, azok a srácok, akik megölték. Te áldozat voltál, Katherine. Ahogy
áldozatok voltatok mind a négyen: te meg Rachel és a szüleitek. Te váratlanul
belekeveredtél egy előre nem látható, rettenetes helyzetbe, és az adott
pillanatban a lehető legjobb megoldást választottad, amit ki tudtál találni.
Semmi olyat nem követtél el, ami helytelen lett volna. Amiért szégyenkezned
kellene. Semmit az égadta világon.
Amikor délután hazaérek, Mick már otthon vár. Szélesre tárja előttem az
ajtót, még mielőtt kopogni tudnék, és mosolyogva megölel, amint belépek. –
Az előbb telefonáltak – közli boldogan. – Megkaptuk a lakást, a jövő héten
költözhetünk.
Megfogja a kezem, behúz a konyhába, széket tesz alám, és a kezembe ad
egy pohár frissen kifacsart narancslevet. Főzéshez készül. Egy tányéron
felszeletelt zöldségek várnak a sorukra – paprika, gomba, zöldbab -, és a kicsi
konyha, amelyben általában rendetlenség és kosz honol, most ragyog a
tisztaságtól.
− Arra gondoltam, hogy megünnepeljük az új lakást egy wokban sült
zöldség-egyveleggel.
− Remek ötlet.
− Phillipa telefonált, és mesélte, hogy találkoztatok Alice– szel – mondja
Mick, és aggódó pillantást vet rám. – Jól vagy?
− Igen – válaszolom, és vállat vonok. – Jól vagyok.
Mick visszamegy a konyhapult mögé, és folytatja az előkészületeket. –
Csak mert Phillipa szerint Alice gonosz dolgokat mondott. És aggódik
miattad, hogy esetleg felizgattad magad.
 Belegondolok. Emlékszem, mit mondott Alice, de a szavai nem hagytak
bennem fájdalmas nyomokat. Mickkel együtt lenni olyan, mint valami
gyógybalzsam. Máris kutya bajom.
− Valójában semmi olyat nem mondott, amire én már ne gondoltam volna
magam is. De azért örülni fogok, ha végre beleun abba, hogy engem
gyötörjön. És előbb-utóbb bele fog unni. Semmi nem tudja sokáig lekötni a
figyelmét. – De Mick válaszát már nem hallom, mert valaki hirtelen
dörömbölni kezd a bejárati ajtón.
− Atya ég, ez meg ki a fene lehet?– néz rám fejcsóválva Mick.
− Katherine, Katherine! Itt vagy? – ordítja odakint egy férfihang, és olyan
erővel döngeti az ajtót, hogy reszketnek a falak.
− Édes istenem! – mondom, kiegyenesedem ültömben, s érzem, hogy az
arcomból kifut a vér. – Azt hiszem, ez apa.
− Micsoda? De hogy kerül ide? – kérdezi Mick.
− Fogalmam sincs róla – mondom, aztán felállók, odarohanok az ajtóhoz,
és kinyitom, éppen akkor, amikor apa újra elkezdené kiabálni a nevemet.
Apa és anya egymás mellett áll a külső verandán. Meglepettnek látszanak,
amikor meglátnak, mintha igazából nem is számítottak volna rám. Egymásra
néznek, aztán megint rám. Nagyon merev a tartásuk, és feszültnek tűnnek.
– Anya, apa – mondom -, mi a baj? Hogy kerültök ide?
− Ó, Katherine! – Anyám rám veti magát, és szorosan megölel. – Jól vagy?
– kérdezi. – Minden rendben van?
− Igen – viszonzom az ölelését, aztán kissé eltolom magamtól, hogy jobban
lássam, és szóhoz juthassak. – Én jól vagyok. Minden nagyszerű. De ti
hogyhogy itt vagytok? Mi történt?
Időközben apa is odalép mellém, az állam alatt van a keze, felemeli az
arcomat és fürkészőn néz a szemembe. – Biztos vagy benne, hogy minden
rendben van? – kérdezi. – Biztos vagy benne?
Most már hátralépek, és összeráncolom a homlokom.
– Mi a baj? – És apáról anyára nézek. – Egészen megijesztetek. Hogy
kerültök ide?
A következő pillanatban mellettem áll Mick, a bal kezével megfogja a
kezem, a jobbot üdvözlésképpen a szüleim felé nyújtja. – Helló, Mick
vagyok. Fáradjanak beljebb.
Apa ügyet sem vet Mick kinyújtott kezére, csak tetőtől talpig végigméri őt,
de olyan gorombán, amilyet még soha nem láttam tőle.
Anyám előrelép, mosolyog – bár ebben az erőltetett, természetellenes
mosolyban a szeme nem vesz részt -, és kezet szorít Mickkel. – Köszönöm,
Mick. Helen vagyok. Ez pedig a férjem, Richárd.
 Mickkel félreállunk, hogy anyáék bejöhessenek az ajtón. Utánuk
megyünk, és a hátuk mögött Mick kérdő pillantást vet rám. De csak vállat
vonok, hiszen a felbukkanásuk és a különös viselkedésük számomra is rejtély.
Bemegyünk a konyhába, amely barátságos, világos és tiszta, és a vacsora
bizalomgerjesztő előkészületeit mutatja. Észreveszem, hogy anya meg apa
összenéz, és éppen annyira zavarban vannak, mint én.
Anya végül felénk fordul.
− Legjobb, ha nyíltan beszélek – mondja. – Alice hívott fel bennünket.
− Ó – mondom, s érzem, hogy már a neve is rossz előjel, és azonnal halálos
fáradtság fog el. – Miért telefonált? – kérdezem. – Mit akart?
− Aggódott érted, édesem – mondja anyám, és folytatná, de apa nyers
hangon félbeszakítja.
− Azt mondta, hogy drogozol. És hogy együtt élsz valami... – és itt Mick
felé biccent a fejével – ... nos, Alice szavaival élve, valami elvadult, drogozó
zenésszel. – Aztán rám néz, és olyan kicsinek, szomorúnak és ijedtnek látszik,
hogy majd megszakad érte a szívem. – És még azt is mondta, hogy állapotos
vagy.
Könnyen védekezhetnék. Végtére is nem drogozom, Mick pedig nem
elvadult zenész. Elég bizonyíték van körülöttünk arra, hogy ez mind nem
igaz: tiszta lakás, egészséges étel, no meg a frissen facsart narancslé. De hogy
állapotos vagyok-e vagy sem, ez a kérdés a torkomra forrasztja a további
érveimet, így csak állok némán és szégyenkezve.
− Alice összevissza hazudik – mondja Mick, én pedig nagyon hálás vagyok
ezért. Ő csupa tisztelettudás, csupa józanész, csupa becsület. Ezt anyáméknak
is látniuk kell. – Katherine nem drogozik. Ez nevetséges. – Egyenesen apám
szemébe néz, rezzenéstelen, nyílt arckifejezéssel. – És nem drogozom én sem.
Egy pillanatig senki nem szól semmit, apám és anyám viszont összenéz, és
látszik rajtuk, hogy megkönnyebbülnek. Nyilvánvaló, hogy szívesen hisznek
Micknek.
− De miért hazudik Alice ilyen vad dolgokat? – kérdezi anya, ám hallom a
hangján, hogy ezt nem olyan gondként kezeli, amely minket érint.
− Mert problémái vannak – válaszolja Mick. – Komoly pszichiátriai
problémái.
− Tényleg? – Apa felvont szemöldökkel néz rám. Időközben eltűnt az
arcáról a feszültség, amely néhány perccel ezelőtt még olyan merevvé,
barátságtalanná és félelmetessé tette. – Ezek szerint, Katherine, te tényleg
nem szedsz drogokat?
− Dehogy szedek, apa – mondom, és mosolyogva megrázom a fejemet. –
És nagyon csodálkozom, hogy ezt elhitted Alice-nek.
 − Olyan hosszú ideig nem beszéltünk veled – mondja anya. – Nem vetted
fel a telefont Vivnél, a mobilod pedig nem válaszolt. Rengeteg üzenetet
hagytunk rajta, édesem. Legalább tízet. Már azelőtt is komolyan
nyugtalankodtunk, hogy Alice felhívott bennünket.
− Jaj, istenem, nagyon sajnálom. A mobilom ki van kapcsolva. Éppen azt
akartam elkerülni, hogy Alice zaklathasson. Micsoda zűrzavar! Nagyon
sajnálom. Én tehetek az egészről. Telefonálnom kellett volna. Meg kellett
volna mondanom nektek, hogy hol vagyok.
− Most már nem számít – mondja anya, és még mielőtt sűrű pislogásával
eltüntethetné, észreveszem a szemében a könnyeket. – Tudod, amíg épségben
megvagy, addig tulajdonképpen nincs semmi baj.
Aztán szinte egyszerre lépnek hozzám mind a ketten, megölelnek,
összevissza csókolnak, és a nevetésük csupa megkönnyebbülés és öröm.
Mick oldja fel az ölelkezés utáni téblábolásunk zavarát, székeket húz elő,
hellyel kínálja a szüleimet, és mindenkinek narancslét tölt.
− Olyan ostobának érzem magam – mondja anyám, és a kezemre teszi a
kezét, de Mickre pillant. – Lehetetlen szülőknek képzelhettek minket, amiért
így rátok törtünk ezzel az ostoba vádaskodással.
− Nem csoda, egy ilyen ijedség minden szülőt kiborított volna – jegyzi
meg Mick, miközben anyámra néz a csodálatos mosolyával, és látom, hogy
anyám teljesen el van tőle ragadtatva.
– Az meglehet – mondja anyám, és nevet, nem akarja elereszteni a kezem,
és nem tud betelni velem. – Úgy örülök, hogy rendben vagy, édesem. Nagyon
meg voltunk ijedve, és nagyon aggódtunk érted. El sem tudod képzelni, hogy
mennyire.
És bármilyen furcsa körülmények között verődött is össze a társaság, a
következő órának jókedvű, szinte ünnepi hangulata van. Mick főz, és
ragaszkodik hozzá, hogy anyáék nálunk maradjanak vacsorára. Körülüljük az
asztalt, esszük Mick wokban sült zöldség-egyvelegét. Apa közben beszámol
az Alice-szel folytatott telefonbeszélgetésről. Alig tudom elhinni, hogy Alice
képes volt összehordani ennyi hazugságot, kissé riasztónak találom, hogy
ennyire gyűlöl, mégis, bizonyos mértékig jóindulattal gondolok rá. A
mesterkedéseivel közelebb hozta egymáshoz a szüleimet, és bár soha nem
kételkedtem abban, hogy szeretnek, meg vagyok hatódva, hogy így izgultak,
és ennyire kétségbe voltak esve miattam. Érzem, hogy szeretnek. Érzem,
hogy fontos vagyok nekik.
Egyetlen dolgot nem kérdeznek meg tőlem. Azt, hogy akkor most
állapotos vagyok-e vagy sem. Vagy azt feltételezik, hogy Alice mindenben
hazudott, vagy félnek megkérdezni. Mi pedig Mickkel nem hozzuk szóba.
Miközben eszünk, beszélgetünk, nevetgélünk, azon gondolkodom, hogy
lehetne a tudtukra adni a dolgot. Ja, és képzeljétek csak, anya, apa, terhes
vagyok! Vagy: Mit szólsz hozzá, anya, nagymama leszel. Ami persze viccnek
is rossz. De hát hogy lehetne beleszőni a beszélgetésbe egy ilyen komoly és
sorsdöntő témát? Inkább nem szólok semmit. De valahányszor Mick
megszólal, mindig arra számítok, hogy majd ő szóba hozza, és ilyenkor
felgyorsul a szívverésem. De nem hozza szóba. Csak Alice-ről beszélgetünk,
a zenéről, meg arról, hogy mi hogy ismerkedtünk meg Mickkel.
Amikor befejeztük a vacsorát, Mick kijelenti, hogy szívesen elmosogat. És
a szüleim háta mögött hevesen integet, hogy vigyem őket a nappaliba.
Tudom, mire gondol. Azt szeretné, hogy egy kicsit magunkra maradhassunk,
és bejelenthessem nekik, hogy terhes vagyok. Ha akarom.
De amikor felajánlom nekik, hogy jöjjenek át velem a nappaliba, hogy
megmutassak egypár iskolai fényképet, amely még az érettségi előtt készült,
apa azt mondja, hogy ő inkább a konyhában marad és segít Micknek
elmosogatni. Anya vállat von, és megfogja a kezemet.
– Hadd maradjon – súgja. – Nyilván jobban meg szeretné ismerni a
barátodat.
Én pedig, noha elég sokat agyaltam azon, hogy milyen formában adjam ezt
a fontos hírt a tudtukra, most, hogy apa és Mick látótávolságon kívül kerültek,
én pedig kettesben maradok anyával, egyszerre csak minden előzmény nélkül
kibököm:
− Terhes vagyok.
Anya megáll, felém fordul, és mint aki nem értette, amit mondtam,
megkérdezi: – Tessék? Mit mondtál?
− Terhes vagyok.
− Te jó ég! Szóval terhes vagy. Tehát ennyi mindenesetre igaz volt. –
Elfordul, de szokás szerint a szemében megjelenő könnycseppet még
észreveszem, és azt is látom, hogy megremeg az álla.
− Anya, kérlek, ne haragudj. Tudom, hogy csalódott vagy – mondom. –
Tudom, hogy nem ezt vártad tőlem, és nem ezt remélted számomra. Tudom.
És én sem ezt terveztem, de meglátod, minden rendben lesz. ígérem neked.
Nem kell aggódnod, Mick csodálatos ember. Nem fog megszökni. Mindent
úgy fogunk csinálni, ahogy kell. Meg fogjátok látni. És az egyetemet is el
tudom majd végezni. ígérem neked, hogy azzal sem lesz gond. Minden a
legnagyobb rendben lesz.
− Terhes vagy – ismétli meg anya, mintha gondot okozna neki, hogy
felfogja a szó jelentését. Odamegy a kanapéhoz, és nehézkesen leül. – Terhes
vagy.
 Leülök mellé. Lesütöm a szemem, nézegetem a kezemet, és idegesen
piszkálom a farmerem oldalvarrását. – Csalódtál bennem, igaz?
− Nem – mondja anya. – Nem.
− Hanem szégyellsz?
− Nem – mondja -, nem én! – és most már egészen határozott a hangja. –
Katie, te nem értesz engem. Nem vagyok csalódott. Nem arról van szó.
Egyáltalán nem. És az a szó, hogy szégyellnétek, egyszerűen nem szerepel a
szótáramban. Persze, az egy kicsit felkavar, hogy tényleg terhes vagy, de az
ég szerelmére, néhány órával ezelőtt még azon aggódtunk, hogy drogozol.
Attól féltünk, hogy elveszítünk. – Felsóhajt, és megrázza a fejét. – És, tudod,
egy lányom már meghalt... Már egészen másképp gondolkodom.
Nézem az anyámat. Össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs, hogy mire
gondol.
− Katie, édesem – mondja, és elmosolyodik. – Valószínűleg nem szabadna
ezt mondanom, s még az sem igazán szerencsés, hogy így gondolkodom, és
biztos vagyok benne, hogy ezt sehol sem találnád meg a Hogyan legyünk jó
szülők? című kézikönyvben, de meg kell értened, hogy nekem nagyon nehéz,
hogy ezt a helyzetet katasztrófaként kezeljem.
− Miért? Mire gondolsz?
Anya a szája elé teszi az egyik ujját, tekintetét egy pillanatra a plafonra
függeszti, aztán huncut, kissé bűntudatos mosollyal néz vissza rám. – Tudod,
valójában izgatott vagyok, sőt tele vagyok elragadtatott várakozással.
Valószínűleg igen megrökönyödöttnek látszom, mert anya nagyot nevet,
közelebb fészkelődik hozzám, és fél kézzel magához ölel. Aztán csöndesen
így szól:
– Talán helytelen tőlem, sőt önzés, hogy csak arra tudok gondolni, hogy
milyen csodálatos ez az egész. Ezzel te kibővíted a családunkat, és létrehozol
egy új személyt, akit mindannyian szerethetünk. Életet hozol létre, és éled az
életet. Tényleg azt gondolom, hogy ez csodálatos. Unokám lesz, szeretni való
kis ember! Azt mondd meg, hogy merülhetne fel mindezzel kapcsolatban a
csalódottság meg a szégyen gondolata. És ez a Mick, a barátod tényleg
nagyszerű fiatalember, és kifogástalan úriember. És milyen jóképű. – Anya
előveszi a zsebkendőjét, megtörli a szemét és kifújja az orrát. – Jól
emlékszem még, amikor téged vártalak. Mennyi ártatlan reménykedés volt
bennünk, mennyi izgalom.
− Akkor nem vagy csalódott? Nem vagy kiborulva?
− Dehogy vagyok!
− Nem gondolod, hogy őrültség gyereket vállalni, amikor még alig
ismerjük egymást?
 − Azt hiszem, van annyi esélyetek arra, hogy együtt maradjatok, mint bárki
másnak. Mindketten jó emberek vagytok. Szépek, okosak; valószínűleg még
több esélyetek is van, mint sokaknak.
− De annyira fiatal vagyok még! – És hirtelen rájövök, hogy azokat a
kételyeimet, félelmeimet sorolom fel anyámnak, amelyekre magam sem
szívesen gondolok, és jólesik hallanom a megnyugtató válaszait. Tőle
szeretném hallani, hogy minden rendben lesz. – Egyáltalán nem ismerek
velem egykorú embert, akinek gyereke lenne.
− Nem gondoltam volna, hogy annyira érdekel, hogy mások mit csinálnak,
vagy mit nem csinálnak.
− Nem is. Nem arra gondolok, csak...
− Tudom, mire gondolsz, édesem. Hát igen, a gyerekvállalás komoly
dolog, és azzal jár, hogy le kell majd mondanod sok örömről, amely a veled
egykorúak számára lehetőség. És ez nehezebb lesz, mint gondolnád.
Ugyanakkor meg fog nyílni előtted egy új világ. Az anyaság jóvoltából az
életed egy varázslatos új dimenzióval gazdagodik. Aztán meg mi is ott
leszünk apáddal, hogy segítsünk. Annyit fogunk segíteni, amennyit csak
bírunk. És megtiszteltetésnek tekintjük ezt a lehetőséget.
− Annyira örülök, hogy nem haragszol, és nem vagy kiborulva!
− Kiborulva? Hogy lehetnék?– mondja anya, és egyfolytában mosolyog. –
Viszont nevetségesen izgatott vagyok. Izgulok mindannyiunkért, érted meg
Mickért, apádért meg magamért. Meg ideges vagyok, meg tele vagyok
várakozással. Mellesleg én akarom elmondani a nagy hírt apádnak. Jó?
− Hát persze.
Szokatlan számomra, hogy ilyennek látom anyát. Ilyen nyitottnak abban is,
ahogy az érzelmeit kifejezi. És úgy látszik, ez az arcomra is kiül.
− Mi van, édesem? – kérdezi anya. – Mi a baj? Olyan furcsának látszol.
− Ne haragudj, anya. Csak annyira megváltoztál. Olyan boldognak tűnsz.
Te is meg apa is. Ez nagyszerű, nem azért... Csak valahogy már elszoktam
ettől.
− Tudom, édesem – mondja anya, és magához húzza a fejemet, úgy, hogy
az arcom a melléhez simul, és miközben beszél, érzem a hangja megnyugtató
duruzsolását és a szabályos szívdobogását. – Tudom. Nem voltunk
igazságosak, ugye? És milyen érdekes. A buta kis barátnőd tulajdonképpen
nagy szívességet tett nekünk. Nagyon megijedtünk apáddal, amikor telefonált,
és elmondta rólad azokat az abszurd dolgokat. Tudod, nagyon megijedtünk,
és már attól féltünk, hogy elveszítünk. És amikor kiderült, hogy jól vagy –
anya itt mély lélegzetet vesz, nagyot sóhajt -, az olyan volt, mintha kaptunk
volna az élettől egy újabb esélyt. És azt is tudom, édesem, hogy mit éreztél
Rachellel kapcsolatban. Tudom, hogy örök bűntudatot éreztél a halála miatt.
Tudom, hogy bűntudatot éreztél azért, hogy te még mindig élsz, miközben
Rachel már rég meghalt. És remélem, meg tudod bocsájtani nekem, hogy
soha nem beszéltem erről, hogy soha nem tisztáztuk, hogy neked semmi okod
arra, hogy bármiért is bűntudatod legyen, és hogy a te életednek folytatódnia
kell. Mindennek van határa. Klotűr, lezárás – ezt a rémes francia szót
használják erre a pszichológusok: neked is le kell zárnod ezt az ügyet
Rachellel kapcsolatban. Végtére is neked csak a húgod volt, nem a gyereked.
Nem volna helyes, ha örökké szenvednél miatta. Nem volna helyes, ha ez
megmérgezné az egész életed.
− De én... – kezdeném mondani, de anyám belém fojtja a szót.
− Várj – mondja-, hallgass csak végig. Nem voltam veled méltányos.
Tudtam, hogy szenvedsz, de nem volt energiám ezzel foglalkozni, annyira
lefoglalt a saját fájdalmam. Már régen tudtam, hogy segíthetnék neked
feldogozni ezt az egészet, ha képes lennék erőt venni magamon, és néhány
egyszerű szóval elmagyaráznám neked. De nem voltam rá képes. És ezért
nagyon szégyellem magam. De most itt az ideje, hogy ezt tisztázzuk. Vésd az
eszedbe, hogy ami Rachellel történt, az nem a te bűnöd. Mi nem hibáztatunk
érte téged. Soha nem is tettük. És egy pillanatig se gondold, hogy valaha is
megfordult a fejünkben, hogy bárcsak veled történt volna, ami történt, és nem
ővele. Mindig is egyformán szerettünk benneteket.
Bólogatok, de megszólalni nem tudok, mert attól félek, hogy kitör belőlem
a sírás. Mint egy buta gyerekből.
− És mindennek a tetejébe – mondja anya – ezek után még én szeretnék
tőled kérni néhány szívességet.
− Persze, anya – motyogom.
− Először is azt kérem, hogy bocsáss meg nekem az önzésemért. Hogy az
elmúlt években nem tudtam igazán jó anyád lenni, és hagytam, hogy azzal a
gondolattal élj, hogy apáddal a legcsekélyebb mértékben is téged teszünk
felelőssé bármiért. Mert ez egyáltalán nem így volt. Soha, de soha nem
gondoltunk ilyet.
Ezen a ponton nem bírom tovább, és elsírom magam. Belekapaszkodom
anyába, és nagyokat hüppögve zokogok a mellén. Ő pedig magához szorít, de
mondja tovább a magáét.
– A másik dolog, amit kérek tőled, az az, hogy te nyugodtan éld a magad
életét. Éld a legjobb és legboldogabb életet, amit csak élni lehet. És soha, de
soha ne legyen bűntudatod amiatt, hogy boldog vagy. Ne merészelj
bűntudatot táplálni magadban. És ha ezt magadért nem tudnád megtenni,
akkor tedd meg értünk, értem meg apádért. Mert ha te nem vagy boldog, és ha
nem éled az életed annak rendje és módja szerint, akkor mi mindenünket
elveszítettük. Akkor mi két gyerekünket veszítettük el.

A szüleim úgy mennek el tőlünk, hogy apám még nem tudja, hogy
gyerekem lesz. Anya akarja elmondani neki, majd ha kettesben lesznek, hogy
legyen alkalma magában megemészteni a dolgot. Szerinte apát először
megrázkódtatásként éri majd a hír. De ez teljesen normális egy apánál,
végtére is én mindig az ő ártatlan kislánya leszek. De aztán majd összeszedi
magát, hozzászokik a gondolathoz, és ő is tele lesz izgatott várakozással.
Mickkel eloltjuk a lakásban a villanyokat, és lefekszünk aludni. Mick
ezúttal különösen gyengéd és kedves hozzám, többször is elmondja, hogy
szeret. Szorosan összebújunk, fejem a mellkasán pihen.
− Tudom, hogy Alice már a könyöködön jön ki – mondja. – De tényleg jól
vagy? Nem borított ki ez az újabb hátbatámadás?
− Nem. Mert visszafelé sült el. Alice ártani akart nekem, az világos, de
végül is egy gyönyörű estét köszönhetek neki. Egy szép estét, melyet a
szüleimmel töltöttünk el. Anya évek óta nem beszélgetett velem ilyen
bizalmasan és ennyi szeretettel. Sajnálom, hogy napokon keresztül aggódtak
értem mind a ketten, de nagyon megnyugtatott a váratlan és szokatlan
szeretetnyilvánításuk, és hálás vagyok érte. Az meg nyilvánvaló, hogy Alice
egy félnótás, és nem is értem, hogy lehettünk valaha is barátnők. És
végeredményben csak saját magának árt a hülye húzásaival. Tulajdonképpen
még sajnálom is.
− Ja – mondja ásítva Mick. – Én is. Szomorú egy eset.
− Az – mondom. – Egyébként az új címünket nem fogja megtudni. A
mobilszámomat meg kicseréltetem. Felhívni sem tud majd. Mit csinálhatna
még velem?
− Semmit – mondja Mick, aztán áthajol fölöttem, kikapcsolja az
éjjeliszekrény lámpáját is, és a sötétben szájon csókol. – Teljes biztonságban
vagy. Többé semmivel nem tud ártani neked.

31

A következő néhány napban, mialatt Mick dolgozik, néhány órát azzal

töltök, hogy a költözködésre készülök. Visszamegyek Vivien lakásába, és
összecsomagolom a holmimat. Már nem vagyok annyira fáradt, és még
élvezem is, hogy rendezgethetem a dolgaimat, és ábrándozom a Mickkel
tervezett új életünkről. Az a fejlemény, hogy a szüleimnek annyira tetszik
Mick, meg hogy anya olyan rendkívüli módon örül a gyereknek, eloszlatta a
kétségeim nagy részét. Helyesen tesszük, amit elhatároztunk. Szeretjük
egymást. Minden csodálatos lesz.
Viviennek küldök egy e-mailt, s tudatom vele, hogy kiköltözöm.
Megígérem, hogy összegyűjtöm a postáját, és szemmel tartom a lakást, míg
haza nem jön. Azzal fejezem be, hogy elnézést kérek, hogy ilyen hirtelen,
meg ilyen röviden. Vivien pedig a következőket válaszolja:
Ne mentegetőzz! Tudtam én, hogy oka van annak, hogy olyan boldognak
látszol, és nagyon szép dolognak találom, hogy megismerkedtél valakivel, aki
ilyen érzéseket váltott ki belőled. Alig várom már, hogy találkozzunk (veled
meg a te Mickeddel), amint hazaérek, jelentkezem.
Vigyázz magadra, sok szeretettel, Viv
Boldogabbá már nem is tehetne Vivien válasza. Nagyon örül az életem
alakulásának, s ez számomra további bizonyítéka annak, hogy Mickkel helyes
úton járunk. Hogy senkit nem bántunk meg, semmi rosszat nem teszünk, és
annak ellenére, hogy ilyen szokatlanul fiatalok vagyunk, meg hogy ennyire
hirtelen jöttek a dolgok, minden jól fog menni.
Három este elég ahhoz, hogy a holmimat összecsomagoljam, eltüntessek
magam után minden nyomot, és kitakarítsam a lakást. Azt akarom, hogy
minden csillogjon-villogjon, makulátlan legyen, köszönetnyilvánításként,
amiért itt lakhattam. Péntek este fél tizenegykor fejezem be a munkát, és azon
tűnődöm, van-e még annyi időm, hogy elmenjek, és meghallgassam Mick
fellépésének a végét. Azt beszéltük meg, hogy ha végzett, telefonál és utánam
jön Vivienhez, hogy segítsen, ha még dolgozom. De nem telefonált, amiből
arra következtetek, hogy népes közönségük volt, és még mindig játszanak.
Elhatározom, hogy meglepem őt, és elmegyek érte.
Odakint esik, az úttest vizes, úgyhogy lassan hajtok, tizenegy is van már,
mire odaérek. A kocsma csöndes és szinte üres, a színpadon minden össze
van pakolva.
Mick a bárban sincs, úgyhogy hátramegyek a színpad mögé.
Hallom a hangját, és elindulok a nyitott ajtó és a rajta kiszűrődő fény
irányába. Megállok, aztán hátrálok egy lépést, amikor odabent meglátom
Alice-t. Egy asztal szélén ül, hosszú lábát keresztbe téve mutogatja.
− Ó, az ég szerelmére – mondja, és a lassú beszédéből, összemosódó
hangzóiból észre lehet venni, hogy ivott. – Hogy bántódhatna meg bárki? Ki
bántódhatna meg? Egyáltalán, hogy tudná meg ezt bárki?
 Mick háttal áll neki. Elektromos kábeleket tekercsel. Megrázza a fejét.
− Te nem vagy normális – mondja Alice-nek. – És ebből a beszélgetésből
én nem kérek. Menj innen!
− Ugyan már – mondja Alice, és provokatívan hátradobja a haját. De kár a
fáradságért, Mick oda sem bagózik. – Díjmentes szex, ez az ajánlatom.
Gátlásoktól mentes, óriási szex. Hogy mondhatsz nemet? Milyen férfi vagy
te?
Mick elneveti magát. – Inkább az a kérdés, hogy te miféle ember vagy –
mondja. – És miféle barátnő? – Most szembefordul Alice-szel, meglát engem,
és elhallgat. – Katherine! – mondja.
Alice megfordul, és ott állunk szemben egymással. Egy pillanatig riadtnak
látszik, de nagyon gyorsan összeszedi magát, mosolyog, és kitárja a karját: –
Katherine!
Ott maradok az ajtó küszöbén, és kérdőn nézek rá: – Te mit keresel itt?
− Ó, láttam a zenekar hirdetését az újságban. Gondoltam, támogatom az
ügyet azzal, hogy eljövök és meghallgatom őket, pláne így, hogy egy barátom
is játszik az együttesben. – Mosolyogva Mick felé nyújtja a karját. – És
tulajdonképpen azt reméltem, te is itt leszel, Katherine, és újra felvehetjük a
kapcsolatot. Mostanában igen nehéz téged megtalálni.
Egy másodpercig azt fontolgatom, hogy számon kérem tőle, miért mondta
a szüleimnek, hogy drogozom, miért akarja elcsábítani a barátomat, és
egyáltalán, miért dolgozik olyan elszántan azon, hogy ártson nekem. De
meggondolom magam. Semmi értelme az egésznek. Nem vagyok kíváncsi a
magyarázatára, hiszen semmi épeszű vagy megbocsájtható mentség nincs
arra, amit tett, a hazug mentegetőzéseire pedig nem vagyok kíváncsi. Egy
ilyen beszélgetésnek még a gondolatát is visszataszítónak tartom. De
tulajdonképpen visszataszító már az is, hogy a közelében vagyok. A lényeg,
hogy minél hamarabb lelécelhessünk.
− Készen vagy? Mehetünk? – nézek Mickre.
− Ja – mondja Mick, és abbahagyja a kábel feltekerését, ledobja az egészet,
és egyszerűen odébb rúgja, hogy ne legyen láb alatt. Tudom, hogy ez nála
szokatlan, hiszen láttam őt már máskor is összepakolni, és mindig aprólékos
gonddal csinálja, de látnivaló, hogy most éppen annyira szeretne
megszabadulni Alice-től, mint én.
− Juj de jó! – mondja Alice, tapsikol hozzá, lecsusszan az asztal széléről, és
kissé tántorogva megáll. – Hová megyünk?
− Hogy te hová mész, azt nem tudom – mondja Mick fagyosan, és fél
kézzel átöleli a vállamat. – Mi ketten hazamegyünk.
 − Akkor veletek megyek – mondja Alice. – Az nagyon mulatságos lesz. Mi
hárman. – Szorosan mögöttünk jön, ahogy kilépünk a kocsmából, és velünk
tart egészen odáig, ahol Mick kocsija áll. – Végtére is hármasban jobb, mint
kettesben! Nem gondolod, Katherine?
Amikor odaérünk a kocsihoz, Mick kinyitja nekem az utasülés ajtaját, de
mielőtt beszállok, odafordulok Alice-hez. – Menj haza, Alice! Menj haza, és
pihend ki magad. Mostantól kezdve pedig hagyjál békében! Maradj ki az
életemből. Te beteg vagy. Nagyon sajnálom, de neked orvosi segítségre van
szükséged.
Alice megrázza a fejét, vicsorít, a felső ajka undorodást kifejezően
felgyűrődik. – Én vagyok beteg? – kérdezi. – Én? Hát ez különös. Azt hittem,
te vagy az, akinek orvosra van szüksége. Azt hittem, te vagy az, aki otthagyta
a húgát, hogy...
− Katherine – szól rám Mick határozott hangon. Már ott ül a vezetőülésen,
és beindította a motort. – Szállj be! És csukd be az ajtót!
Azt is teszem. Mick lenyomja a biztonsági gombot, indexel, belenéz a
visszapillantó tükörbe, hogy lássa, mikor húzódhat ki. Alice odakintről, a
szélvédőn keresztül mereven a szemembe néz, s a tekintete fogva tart, nem
tudok szabadulni tőle, nem tudom levenni róla a szemem. És abban a
pillanatban, amikor Mick elkormányozza a kocsit a járdától, Alice
elmosolyodik – az ajka hideg, elszánt vízszintes vonallá húzódik -, és a
járdaszélről egyenesen a kocsi elé lép.
− Állj meg, Mick, várj! – sikoltok. De már késő, nagy puffanás hallatszik,
ahogy Alice elesik.
− A kurva istenit – mordul fel Mick, miközben rátapos a fékre, és már
ugrik is ki a kocsiból.
Moccanni sem bírok. Nem tudok odanézni. Kalapál a szívem, kalapál,
miközben a szélvédőn keresztül tehetetlenül nézem a szembejövő forgalmat.
Vége, gondolom. Elérte, amit akart. Mindent összerombolt. Vége. Vége.
– Alice! – hallom Mick kiáltását, és hallom a hangjában a rémületet. – jól
vagy? Megsérültél? Alice!
És akkor fülsértően magas hangú nevetést hallok. Alice csúfondáros
nevetését.
Az új konyhánkban éppen a dobozokból pakolok ki, amikor érzem, hogy
nedvesség csorog végig a combomon. Először nem tudom, mi lehet az, és azt
gondolom, talán bepisiltem. Futok a fürdőszobába, hogy megnézzem, mi az,
és látom, hogy vér.
Amennyire lehet, letisztítom magam WC-papírral, és egyenesen
odamegyek Mickhez, aki a könyveinket rakosgatja be a rögtönzött
könyvespolcokra, dudorászik magában, és a dallam ütemére rázza magát.
Elmosolyodik, amikor meglát.
− Vérzek – mondom neki.
− Micsoda? – Felugrik. – Az ördögbe! Az rossz jel? Ugye, baj van?!
− Nem tudom.
− Beviszlek a kórházba.
Kitömöm magam egy régi törülközővel, Mick felkapja a kocsikulcsot, én
meg óvatosan odavánszorgok a kocsihoz.
A sürgősségi osztály tele van, és egy asszisztensnő közli velünk, hogy
sokat kell várnunk, amíg az orvoshoz bejutunk.
− De elveszítheti a gyereket – mondja Mick. – Azonnal meg kellene
vizsgálnia valakinek.
− Nagyon sajnálom. Mi itt fontossági sorrendet tartva dolgozunk. És attól
tartok, hogy ha ilyen korai stádiumban el akar menni a magzat, akkor semmit
sem tehetünk. Csak ellenőrizzük az állapotát. – Az asszisztensnő kedvesen
rám mosolyog. – De lehetséges, hogy nincs is szó vetélésről. Sok nő a
terhesség egész időszaka alatt vérzik, mégis tökéletesen egészséges lesz a
kisbaba. Foglaljon helyet, és próbáljon megnyugodni.
Mickkel odamegyünk az ülőhelyekhez. Nincs két szabad hely egymás
mellett, de egy magányos nő észreveszi, hogy gondban vagyunk, feláll, és
odébb ül, hogy együtt maradhassunk. Mick megköszöni, a nő meg
együttérzően rám mosolyog, de elkapom a tekintetem, mert nem kérek az
idegenek együttérzéséből. Ha gyászolnom kell, akkor majd egymagamban
fogok gyászolni.
Csak ülök, Mick vállára hajtom a fejem, és lehunyom a szememet.
Negyven perc is eltelik, mire az asszisztensnő szólít. Azt akarja, hogy
Mick kint maradjon, de sírva fakadok, és nem engedem el a kabátja ujját,
úgyhogy mégis velem jöhet. Az asszisztensnő odavezet egy ágyhoz, és
leültet.
− Mennyi volt az a vér? – kérdezi.
− Nem tudom – mondom nekem elég soknak tűnt.
− Mondjuk egy egészségügyi betétre való? Vagy annál több?
− Nem több. Körülbelül annyi.
Az asszisztensnő egy darab papírra jegyzetel. – És még mindig vérzik?
Most is?– kérdezi.
− Nem hiszem. Nem tudom. De nem érzek semmit.
− Helyes. Ha nem érzi, akkor valószínűleg nincs is vérzés.
Még valamit felír a papírra, aztán megméri a vérnyomásomat és a
hőmérsékletemet.
 − Eddig rendben vagyunk. Hamarosan jön az orvos is. Addig feküdjön le
és pihenjen.
Egy pléddel betakarja a lábamat, és összehúzza a függönyt, amikor
elmegy.
Mick leül az ágy melletti székre, és megfogja a kezem.
− Nem lett volna szabad hagynom, hogy a konyhában pakolássz, igaz? –
mondja leverten.
− Dehogyis. Nem attól van. Nem emeltem meg semmi nehezet. Nem kell
az állapotos nőket úgy kezelni, mintha nyomorékok volnának... –
Megszorítom a kezét. – Különben sem kell mindjárt a legrosszabbra
gondolni.
− Bocs. Hát persze, hogy nem. Csak annyira szeretném, ha minden rendben
lenne veletek. Rettegek attól, hogy...
− Én is – mondom, és a számba harapok. Nem akarok sírni.
Aztán szétnyílik a függöny, és belép egy magas, sovány nő.
Göndör, vörös haja van, és egy kicsit hasonlít Phillipára, amitől furcsa
módon azonnal jobban érzem magam. Nagy gépet tol be az ágy mellé. És
amikor észreveszi, hogy kíváncsian nézem, megáll az ágy mellett,
megpaskolja a lábamat, és közli velem, hogy ez egy ultrahang-készülék. –
King doktornőnek hívnak – mondja. – Megpróbáljuk megnézni a kisbabát,
jó?
Egészen meg vagyok rémülve, ahogy körbejáratja a hasam körül a
vizsgálófejet. Csak bámulom a képernyőn a felhőző szürke foltokat és
árnyékokat, és egy kukkot sem értek az egészből.
− No, lám! – King doktornő egyenesen tartja a vizsgálófejet. Odamutat a
monitorra, és mosolyog. – Szívverés – mondja. – Látják? Szép, erős
szívverés. És a magzat mérete tökéletesen megfelel a gesztációs korának.
Nézem a gyerekem lüktető szívét, és hallom, hogy furcsa, fuldokló hang
tör elő belőlem: félig nevetés, félig zokogás.
Mick megszorítja a kezem, és azt mondja: – Ez igen!
A doktornő úgy látja, hogy minden rendben van, és valószínűleg egy
jelentéktelenebb, rendkívüli vérzésről volt szó, aminek az okát nehéz lenne
pontosan meghatározni. Vannak ilyen furcsa dolgok. Micknek mindenesetre a
lelkére köti, hogy vigyen haza, néhány napon keresztül viselje gondomat, és
ha megismétlődne a vérzés, azonnal hozzon vissza.
− Próbáljon meg nem nyugtalankodni, nem hiszem, hogy megismétlődik a
dolog – mondja. – De néhány napig a biztonság kedvéért kímélje magát –
fejezi be mosolyogva.
 Három napot ágyban töltök. Mick elmegy a könyvtárba, és hoz egy újabb
rakás könyvet a terhességről, én meg elejétől a végéig kiolvasom őket.
Szerencsére az idő is nekünk kedvez, odakint viharos szél fúj és hideg van,
úgyhogy tökéletesen érzem magam az ágyban, a takaró alatt, a lehető
legnagyobb kényelemben és biztonságban. Mick digitálisan gyakorol, s ez a
technika a hangerőt annyira lecsökkenti, hogy alig hallom a zenét. Ágyba
kapom a reggelit, az ebédet és a vacsorát. És amikor belefáradok az
olvasásba, Mick beköltözteti a hálóba a tévét, és nappali sorozatokat nézünk,
jókat nevetve az abszurd cselekményen meg a dilettáns színészi játékon. A
vérzés teljesen megszűnt.
A negyedik nap jó hangulatban ébredek, tele energiával, mint már hetek
óta soha. Hagyom Micket aludni, felkelek, és teát főzök magamnak. Egy kis
kert van a ház mögött, amit közösen használnak a négy lakásban élő lakók.
Fogom a teámat és kiülök vele a kertbe vezető lépcsőre.
Még korán van, de már melegen süt a nap, és gyönyörű mélykék színe van
a hatalmas, magas égboltnak, amelyre mindig úgy gondolok, mint egy
kifejezetten ausztráliai sajátosságra, hiszen ilyen eget nem láttam sehol
Európában, még Görögországban vagy Indonéziában sem, semerre, ahol
megfordultunk a szüleimmel, mielőtt Rachel meghalt. És hirtelen akkora
boldogság, olyan hála fog el azért, mert élek, hogy akaratlanul is
elmosolyodom. Ösztönös, boldog mosoly terül szét az arcomon, s csak én
tudok róla, nem látja senki. A deszkalépcső meleg alattam, a tea édes és
finom aromájú, a napfény gyengéden nyaldossa a bőrömet, s a környezetemre
irányuló megélénkült figyelmem teljesen felébreszt.
Túlságosan hosszú ideig tagadtam meg magamtól ezt a fajta boldogságot,
annak az egyszerű, érzéki élvezetét, hogy élek. Úgy éreztem,
méltánytalanság, önző élvezkedés, egyfajta árulás volna Rachellel szemben,
aki ilyen pillanatokat többé soha nem élhet meg. De most azon gondolkodom,
amit anya mondott, hogy mennyire fontos, hogy éljem és élvezzem az életem,
és hirtelen elfog az a mindent átható bizonyosság, hogy Rachel azt szeretné,
hogy boldog legyek. Ő soha nem irigyelné tőlem a teljes és boldog életet. És
egyszeriben ráébredek arra, hogy magam dönthetem el, hogy milyen legyen
az életem, és ha úgy döntök, hogy megtagadom magamtól az örömöt, és
bűntudattal, önmagamat kínozva élek, akkor magam is áldozatul esek
azoknak, akik Rachelt meggyilkolták, akkor Rachel gyilkosai az én életemet
is elpusztítják.
Boldog vagyok, Rachel, mondom ki magamnak fennhangon. Igazán
boldog vagyok.
 De a napsütés nem tart sokáig, délre ismét gyülekeznek a viharfelhők, és
elsötétül az ég. Bent maradunk a házban, én olvasok, Mick gyakorol, így
estére ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy kimozduljunk végre.
− Menjünk el vacsorázni – mondom. – Van itt az úton egy thai étterem.
− Mit gondolsz, nem árt meg neked? Megkockáztathatjuk?– kérdezi Mick.
− Semmi baj nem lesz – mondom, gyorsan levetkőzöm, és indulok
zuhanyozni. – Pár napnyi pihenést rendelt el az orvos. Nem azt mondta, hogy
a következő hat hónapot ágyban kell töltenem. Napok óta nem mozogtam.
Megőrülök, ha rövid időn belül ki nem mozdulunk a lakásból.
− Akkor kocsival megyünk.
− Ne nevettesd ki magad. Úgysem találunk parkolóhelyet.
− Az igaz – sóhajt Mick. – De biztos, hogy nem lesz ettől bajod?
Odamehetnék egyedül is, hogy elhozzam a vacsorát.
− Ne aggódj, majd lassan ballagunk – mondom nevetve. – Mint az öregek.
Nincs messze az étterem, és a tengerparti sétaúton megyünk. Nem esik, de
sötét viharfelhők száguldoznak az égen, süvít a szél a parton, tajtékzó, vad
hullámok futnak ki a fövenyre. Gyönyörű látvány, karonfogva, ráérősen
cammogunk. Mindketten élvezzük, hogy végre a szabadban vagyunk,
élvezzük a friss levegőt meg a gyönyörű látványt.
Nem sietünk haza, ülünk az asztalnál, és beszélgetünk. Mick az együttesről
beszél, meg a zeneszerzéssel kapcsolatos terveiről. Elképzeljük, hogy egyszer
világ körüli turnéra megyünk, ami sok pénzt hoz, hírnevet, meg sikoltozó
fanok ezreit. Figyelmeztetem Micket, hogy a lányokat viszont elkergetem a
közeléből.
− Meg majd én leszek a gonosz, féltékeny, kövér feleség odahaza. Hat
gyerekkel.
− Hát ebben a szerepben nagyon jól el tudlak képzelni – ugrat Mick.
Hazafelé cseperészni kezd az eső, és először arra gondolunk, hogy hívunk
egy taxit. Aztán elvetjük az ötletet, mert jól érezzük magunkat a szabadban,
amúgy is csak egy rövidke séta az egész, egy kis eső nem árthat meg az
embernek.

33

Lépéseket hallunk a hátunk mögött, magas sarkú cipő sarkai kopognak az

aszfalton, de nem tulajdonítunk neki különösebb jelentőséget. Ahogy a
lépések zaja hangosabb lesz, és közelebbről hallatszik a kopogás, mindketten
félreállunk, hogy utat engedjünk a közeledő nőnek. De az illető megáll,
csípőre teszi a kezét, és szembefordul velünk. Már majdnem sötét van, így
beletelik néhány másodpercbe, mire rájövünk, hogy ki az. Alice.
Oldalra billenti a fejét, és elmosolyodik. – Katherine – mondja, és a lassú,
körülményeskedő beszédéből hallani lehet, hogy részeg. – Tudtam, hogy
megtalállak benneteket. Tudtam, hogy ha kivárom, csak belétek botlom.
Beléd meg a jó öreg Micky fiúba.
Mick szorosan megfogja a kezem, hogy elhúzzon onnan. Én meg csak
megyek utána.
− Gyönyörű, vad éjszaka van, jó ilyenkor idekinn, igaz? – Alice
közvetlenül mögöttünk megy, és mesterkélten barátságos hangon beszél
hozzánk. – Mennyire örülök, hogy összeakadtam veled. Illetve,
természetesen, veletek. Hiszen annyi beszélnivalónk van.
Gyorsabban megyünk, nem fordulunk meg. Nem válaszolunk.
− Ugyan már, ti ketten! Hát nem akartok cseverészni?
Mick megszorítja a kezem. És szótlanul követem.
− No, jó. Lehet, hogy ti nem akartok beszélgetni. Meg tudom érteni. Én
viszont szeretnék beszélgetni. Sőt muszáj beszélgetnem. Sok minden van
még, amiről nem beszéltünk, Katherine, sok minden, amit nem tudsz arról az
éjszakáról. – Alice gonoszul fölnevet. – És tudom, hogy tudod, melyik
éjszakáról van szó. Arról az éjszakáról.
Megállunk.
Alice nevet a hátunk mögött. – Ugye, ez már felkeltette az érdeklődésedet?
Hm. Az ember mégsem futhat megállás nélkül, örökkön-örökké, nem igaz,
Katie? Egyszer csak szembe kell néznie az igazsággal.
Sarkon fordulok és a szemébe nézek: – Miről beszélsz? Most meg min
lovagolsz?
Alice a csípőjére teszi a kezét, és tetőtől talpig végigmér. – Milyen az,
amikor az ember a kiváltságosok tökéletes életét éli? Amikor egy tökéletes
családban nő fel? Amikor annyira elkényeztetik, hogy süket és vak lesz
mások szenvedéseivel szemben?
− Tökéletes család? Süket és vak mások szenvedéseivel szemben? –
kérdezem tőle hitetlenkedve. – Te viccelsz, Alice? A húgomat meggyilkolták.
A családom minden, csak nem boldog, minden, csak nem tökéletes.
− De a szüleid szeretnek, nem? – vicsorog Alice. – Tudom, hogy szeretnek.
Láttam őket. Még a lábad nyomát is imádják. Azért vagy olyan önelégült
úrilány. Azért vagy olyan érzéketlen.
− Miért vagyok érzéketlen és mi iránt? – kérdezem. – Neked elment az
eszed, Alice. Rejtvényekben beszélsz.
 − A magunkfajtával szemben vagy érzéketlen. Mint amilyen én vagyok,
meg az öcsém.
Értetlenül megrázom a fejem. – Honnan a jóságos...
− Minden könnyű az olyan embereknek, amilyen te vagy, Katherine. A
világ téged kapásból szeret. Nem kell bizonyítanod soha, senkinek, semmit.
És ha a húgodat meggyilkolják, akkor mindenki kapásból a te pártodat fogja,
mindenki készpénznek veszi, hogy te ártatlan vagy, hogy nem a te hibádról
van szó.
− De ha tényleg nem az én hibám volt. – És annak ellenére, hogy kezd
felforrni bennem az indulat, hogy sikítani, ütni tudnék, a hangom nyugodt,
szinte köznapi. – Hogy mersz még csak célozni is ilyesmire? Egyébként is
tévedsz. Borzasztóak voltak azok az emberek, akik Rachelt megölték.
Borzasztó volt az egész. Mondtam neked.
− Borzasztó? Milyen szánalmas kis szó. Nem hiszem, hogy annyira
borzasztó lehetett, amilyennek mondod. Téged nem csuktak börtönbe, igaz?
Nem vádoltak gyilkossággal, igaz?
Mick a karomnál fogva húz maga után, s egyre hajtogatja, hogy hagyjam
az egészet, menjek már, de én rettenetesen dühös vagyok, és annyira
belelovaltam magam a vitába, hogy képtelen vagyok elindulni. Eltolom
magamtól Mick kezét, és csak állok megkövülten.
– Persze, hogy nem – mondom, nyilvánvaló dühvel a hangomban. – Mert
nem csináltam semmit.
− Ó, de csináltál, dehogynem csináltál! Nemdebár? – És Alice most már
mosolyog, a hangja hamisan bizalmas. – Gondolom, a felszínen úgy látszik,
ártatlan voltál. Olyan ember számára, aki nem ismeri a dolgot. De te meg én
jól tudjuk, vagy nem?
− Nem, Alice. Nem. – Persze, jól tudom, hogy ennek a vitának nincs
értelme, de úgy érzem, muszáj védekeznem Alice igazságtalan állításaival
szemben. – Tévedsz. Amit mondasz, az undorító. És valótlan. Halálra
rémültem. Láttam a világosságot, és odaszaladtam segítségért. Nagyon
megijedtem. Nem volt más választásom.
− Ó, de lehetett volna más választásod is, Katherine. Sok választásod
lehetett volna azon az éjszakán. És minden alkalommal rosszul választottál.
Minden egyes alkalommal.
− Nem! – Megrázom a fejem, nem akarok sírni. – Nem. Te tévedsz.
Alice közel hajol. Halkan beszél. – Nem lett volna muszáj elszaladnod,
Katherine.
− De igen – bizonygatom. – Nem volt más választásom.
 − Hát, nem egészen így fest a dolog. – Alice kihúzza magát, keresztbe
fonja a mellén a karját, és úgy szólal meg, mint aki tudja, mit beszél: – Te
elszaladtál, s ezért nekik nem volt más választásuk. Vagyis te kényszerítetted
bele abba a helyzetbe őket, hogy megtegyenek valamit, amit amúgy nem
akartak.
− Miért mondod ezt? – És most már dühösen ordítok. Elkapom a karját, és
szorosan tartom. – Miért? Miért mondod, hogy több választásom is lett volna?
Akaratunk ellenére vittek el bennünket. Csak nekik volt választásuk. Nekem
nem volt. A húgomnak sem. Mi áldozatok voltunk. Miért kell neked védened
ezeket az állatokat?
− Állatokat? – Alice megcsóválja a fejét. – Látod, hogy beszélsz róluk,
Katherine? Ez igazán nem szép. Igazán nem méltányos.
− Igenis állatok – szinte köpködöm a szavakat. – Megölték a húgomat.
Remélem, a pokolban fognak megrohadni.
− Az én öcsém nem állat – mondja Alice, és olyan keserű kifejezés ül ki az
arcára, hogy egy pillanatig szinte csúnyának látszik. – Nem állat.
− Az öcséd? – kérdezem, és felvonom a szemöldököm. – Miről beszélsz?
Alice arckifejezése meglágyul. Hirtelen elsírja magát, és magas, reszkető
hangon beszél tovább. – Őt senki sem szerette. Senki. Az igazi anyánk se.
Azok a szemetek sem, akik örökbe fogadtak, aztán szétválasztottak
bennünket. Senki sem szerette. És nem gondolod, hogy ez fáj az embernek?
Nem gondolod, hogy bepörög attól az ember, ha nem kell a saját anyjának
sem? És nem gondolod, hogy felhozhatták volna a mentségére, hogy labilis
vagy hogy személyiségzavarai vannak?
− Alice – szólok hozzá, és megfogom a karját. Kérlelem, hogy nézzen rám,
higgadjon le, és ne beszéljen már ennyi baromságot összevissza. Alice
viselkedése ijesztő, irracionális és megbomlott. Már azon gondolkodom, hogy
nem kellene-e orvost hívni. – Nem tudom, miről beszélsz. Nincs értelme
annak, amit mondasz.
Alice elhúzódik tőlem és rám néz. Az arcából süt a gyűlölet.
− Te csináltál gyilkost az öcsémből – mondja. – Te juttattad börtönbe.
− Miket beszélsz, az ég szerelmére!
− Te juttattad börtönbe – ismétli, minden szót lassan és pontosan ejtve.
Aztán elmosolyodik, hidegen, gyilkos indulattal, amitől megfagy a vér az
ereimben, és azt mondja: – Hogy fejezhetném ki magam világosabban?
Seanról beszélek. Az öcsémről. Akit te juttattál börtönbe.
− Nem ismerem az öcsédet, Alice. Honnan ismerném?
− Nem is ismerős neked az a név, hogy Sean Enright?
− De hát ő nem lehet a te öcséd...
 − De igen. Ő az öcsém.
És hirtelen megértem. Már mindent értek. Hogy miért akart
összebarátkozni velem. Hogy miért volt benne annyi elégedetlenség és
gyűlölet. Hát mindvégig ez volt a háttérben. Az ő öccse. Meg az én húgom.
Sean Enright. A srác a hátsó ülésen. A túlsúlyos fiú szép arccal. Aki
annyira ideges volt... És annyira meg volt ijedve.
De akkor is. Bántalmazta a húgomat. Készakarva és könyörtelenül.
Választott.
Én meg csak állok, mozdulatlanul és némán, és meredten nézem Alice-t.
Ellentétes indulatok küzdenek bennem, nem tudom, hogy megüssem, vagy
bocsánatot kérjek tőle. Ő pedig visszanéz rám, győzelemittasan,
kárörvendően. És már épp ütésre emelem a kezem, mikor Mick sürgetően
húzni kezd, hogy induljunk már.
− Katherine, gyere már! Induljunk hazafelé. – Átfogja a vállam, erőnek
erejével megfordít, a helyes irányba. Közben esni kezd az eső, veri az arcom,
a hajam. Csuromvizes leszek, mire hazaérünk, fut át az agyamon.
Alice is megindul mögöttünk. – Jó ötlet, Mick. Jócskán esik már. Jó lesz
nálatok. Legalább folytathatjuk a beszélgetést.
Mick megáll. Érzem a dühöt az érintésén, ahogy a vállamat átkarolja, és
hallom a hangjában is a fokozódó indulatot. – Menj innét, Alice – mondja -,
menj innét a pokolba. Hagyjál békén minket, vagy hívom a rendőrséget.
Komolyan beszélek. Indulás. Most rögtön.
− A rendőrséget? Az mire jó? Szegény öcsémnek sose szolgált javára, ha
velük volt dolga. – Alice félrebillenti a fejét, és lebiggyeszti az ajkát. – Ja
persze, veletek más a helyzet. Az ilyen középosztálybeli seggfejeket kedvelik.
Mindig a ti pártotokat fogják.
Miközben Alice a rendőrséget szidja, mi végre elindulunk hazafelé. Majd
Alice hirtelen hangnemet vált.
− De miért is veszekszünk? Mit szólnátok hozzá, ha inkább pucérra
vetkőznénk, és fürödnénk egyet? Ismerkedjünk meg egymással közelebbről.
És már fut is le előttünk a füves lejtőn, a parti homokra. Lehajol, leveszi a
cipőjét, aztán ledobja a kardigánját, és egy gyors mozdulattal kibújik a
ruhájából.
− Gyere, Katherine – kiáltja, miközben a szél vadul fújja a haját, bele az
arcába. – Ne legyél gyáva nyúl egész életedben! Itt az alkalom, hogy
megmutasd, milyen bátor vagy. Gyere!
Egyenesen belegázol a tengerbe. Átvág a partra csapó hullámok sávján,
míg már a combjáig ér a víz. Ott lebukik, és eltűnik a szemünk elől.
 Mick rám néz. Az arca csupa félelem. – A kurva életbe – mondja, és már
el is indul, szalad le a lejtőn, a homokra. Én meg utána.
Ott állunk egymás mellett a parton, és a nevét ordítozzuk. – Alice! Alice!
− Alice! Merre vagy? Alice! – Mick cipőstül és ruhástul belegázol a vízbe,
a két tenyerét a szájához illeszti, úgy ordít vissza: – Még majd megfullad a
hülye, a kurva életbe. Alice!
És aztán meghallom, hogy valaki segítségért kiált. Messziről jöhet a
kiáltás, szabadon tombol a szél itt lent a víznél, hideg van, az eső is esik. De
újra felhangzik: Segítség! És Mick futni kezd a part mentén. – Erre gyere,
Alice! Alice! Azt hiszem, látom őt – szól vissza nekem.
Aztán rám néz, odaszalad hozzám, és arcon csókol.
− Ne! – mondom neki. – Ne! – Csak ennyit. De már késő. Már gázol is be
a vízbe, cipőstül, ruhástul, és még mielőtt utánakiálthatnék, hogy vegye le a
farmerját, már el is tűnt a szemem elől.
Én meg ott állok a parton, és a nevét sikoltom. Aztán tovább sikoltozok a
nevét kiáltva. Zokogok. Jobbra-balra rohangálok a parton, de semmit nem
látok, csak fekete, fekete vizet.
De ezúttal nem leszek gyáva. Nem szaladok el. Megmutatom, hogy van
bennem is bátorság.
Begyalogolok a vízbe lassan, óvatosan, a nevét kiabálva újra meg újra,
mert nem tudhatom, hol találom, hogyan találom meg őt. Csak megyek és
megyek befelé, míg a víz már a combomat nyaldossa, és a sodrás olyan erős,
hogy érzem, befelé húz, le akar dönteni a lábamról. Már épp elmerülök, meg
akarom adni magam, el akarok menni, amikor kiáltozást hallok. Férfiak és
nők. Sikoltoznak.
Aztán valaki elkap, de visszamerülök. Valaki nagyon durván nyúl hozzám,
a hajamnál fogva húz. Miközben húz és vonszol, a víz belemegy a szemembe,
a számba. Még egy erőteljes rántás, és hanyatt fekszem kint, a homokon.

Megérintem az arcát, de rögtön vissza is húzom a kezem.

A halott bőrét az ember már nem érzi bőrnek. Nem is olyan, mintha egy
emberhez tartozna.
Túlságosan hideg, kemény és élettelen. Mick elment, és a merev,
mozdulatlan szürke dolog az ágyon csak egy üres tartály, egy kagyló, és nem
szeretném megcsókolni a lila ajkat, vagy megérinteni a fagyos arcot. Más
nincs számomra ebben a kopár kórházi helyiségben, csak egy hideg és üres
semmi, amely nem ad válaszokat, nem kínál békét, és nem nyújt vigasztalást
az élőnek.
 34

Anya, apa és Mick szülei összepakolják a lakást. Én otthon vagyok,

anyáéknál, ágyban fekszem, takarók alatt. Elképzelhetetlennek tartom, hogy
én is segítsek összepakolni a közös életünket, a jövőnket, az álmainkat, és
hálás vagyok érte, hogy ezt nem is várja el tőlem senki. Olyan hatékonyan
dolgoznak, hogy egy nap sem kell, máris végeznek. Amikor hazajönnek, anya
feljön a szobámba, és leül az ágy szélére.
– Elhoztuk neked Mick dobkészletét. Meg a lemezeit. A szülei arra
gondoltak, hogy esetleg szeretnéd megtartani őket.
Gondolni sem bírok Mick hallgatag dobjaira, néma lemezeire, de bólintok,
hogy köszönöm, aztán elfordulok, és a tenyeremet a számra szorítom.
Anya ráteszi a kezét a takaróra a combom fölött, és beszéd közben
nyugtatgatóan simogatja a lábamat. – És persze megemlítettük nekik a babát
is.
Igyekszem udvarias lenni, érdeklődést mutatni, pedig leginkább csak azt
szeretném, ha elmenne, és békén hagyna. Hadd sírjak magamban. Furcsa,
hogy néhány nappal ezelőtt még annyira érdekelt, hogy ki mit szól a babához.
Most pedig teljesen érdektelen számomra. A baba önmagában véve is
képtelenségnek tűnik.
– Először meg voltak döbbenve, ami persze teljesen érthető. De azt
hiszem, a végén már örültek neki. Hiszen Mick gyerekéről van szó, és az
mégis valami kis vigasz a fájdalmukra – mondja anya.
Mick temetésén találkozom velük először. Mick apja úgy néz ki, mint
Phillipa, az anyja pedig a megtévesztésig olyan, mint Mick, odahúz magához,
és szorosan átölel. Én meg belekapaszkodom, a nyakába temetem az arcomat,
és erőszakkal kell letépniük róla, hogy elengedjem.
A következő hat hónapban úgy élek, mint egy robot. Mindent előírás
szerint csinálok – megfelelően táplálkozom, és sokat mozgok, bejárom a
környéket, de úgy érzem, semmi kapcsolatom nincs azzal, ami történik
bennem. Egyáltalán nem érdekel a gyerek. Mick szülei meg Phillipa
meglátogatnak néha. Csak akkor érzem magam úgy, mintha élnék, amikor
velük vagyok, és közvetlen kapcsolatot érzek Mickkel. Különben olyan
vagyok, mint egy zombi. Mint egy élőhalott.
A kitűzött időpontnál két nappal hamarabb kezdek vajúdni, s eleinte
örülök a fájdalomnak – hiszen ez csak fizikai fájdalom, és sokkal könnyebb
elviselni, mint a lelki fájdalmat -, és valami perverz elégtételt érzek, ahogy
fokozódik, és egyre rosszabb és rosszabb lesz.
 De a fájdalom két napon és két éjszakán át tart, s idővel óriási és
megsemmisítő lesz, és már imádkozom, hogy vessen véget ennek az ég, és
sikoltozom és üvöltök a bábákkal, hogy segítsenek rajtam, de azok csak
bólogatnak és mosolyognak, és biztatnak, hogy guggoljak le, és végül
nyomok, nyomok, nyomom ki a mindenséget a lábam között, és végre ott van
ő, Sarah, Mick kislánya, az én kisbabám.
És nem tudom, mi okozza, talán a fájdalom megszűnésének mennyei
érzése, vagy valami hormonális roham, de mélységes szeretetet és hálát érzek.
Hálát a gyerekem iránt, anyám meg Phillipa meg a bábák iránt, akik a világra
segítették, és amúgy általában a világmindenség iránt. És nagy szó, hogy
egyáltalán érzéki Ahogy nem éreztem már Mick halála óta. És felemelem a
kislányomat, ahogy a világra jött, még maszatosan, és magamhoz szorítom, és
egy csendes fohászt suttogok Micknek, ünnepélyes fogadalmat, hogy a
gyerekünket örökké szeretni fogom.

35

Robbie mosolyog. Először bizonytalanul, szinte mintha félne, de amikor

visszamosolygok rá és bólintok, akkor csak úgy sugárzik az arca,
hitetlenkedve csóválja a fejét, és nevet. A következő pillanatban pedig már
odasiklik hozzám, és szorongatjuk egymás kezét.
– Édes istenem! Hát te vagy az? El se tudom hinni. Tényleg te vagy az.
Így, közelről idősebbnek látszik, de ez természetes, hiszen öt éve, hogy
utoljára láttam, és a kor jól áll neki. Az arca szögletesebb, valahogy
viharvertebb, férfiasabb.
− Anyu, anyu, ki ez az ember? – rángatja Sarah a nadrágomat kíváncsian.
Robbie leguggol, hogy az arcuk egy vonalban legyen.
− Helló, Robbie-nak hívnak. Az anyukádnak régi barátja vagyok.
− Tényleg? – Sarah félrebillenti a fejét, és kíváncsian vizsgálgatja Robbie-
t. – Pedig nem látszol öregnek. Nem olyan vagy, mint a nagymami meg a
nagypapi.
Robbie nevet, Sarah pedig, aki nem tud ellenállni a domb vonzásának,
mintegy kimentve magát int Robbie-nak, fogja a szánkóját és elkezdi húzni
felfelé.
Egymás mellett állunk, úgy figyeljük. – Gyönyörű kislány – mondja
Robbie. – Csodaszép.
− Igen, olyan, mint az apja.
 − Meg te.
Ezeregy mondanivalóm volna Robbie számára, órákon keresztül tudnék
beszélgetni vele, de itt és most semmi nem jut eszembe. Egyetlen szó sem.
Csak állunk, mind a ketten némán, míg végül Robbie megfogja a karomat.
− Mennem kell vissza dolgozni. Sajnos nem állhatok le. – Megfordul, és a
várakozók csoportja felé néz.
− Hát persze – mondom, és nem nézek a szemébe.
− Nagyszerű, hogy találkoztunk – mondja Robbie. – Derült égből
villámcsapás.
− Teljesen váratlan volt – és most, hogy tudom, hogy el fog menni, és
biztonságban érezhetem magam, már a szemébe tudok nézni. – Váratlan
villámcsapás. Tényleg nagyszerű, hogy találkoztunk.
Megszorítja a kezemet, bólint, és elindul. Én meg magam is indulnék
Sarah után, fel a dombra, amikor Robbie utánam kiált.
− Tessék... – fordulok oda.
− Később ráértek? – kérdezi. – Mondjuk ma este? Volna kedvetek velem
vacsorázni?
Megbeszéljük, hogy a legpraktikusabb az lesz, ha nálunk vacsorázunk a
bungalóban, így Sarah napirendjét sem borítjuk fel. Robbie fél hétkor érkezik,
a vacsorafőzéshez finomságokkal felszerelkezve. Sarah már evett és meg is
fürdött, most pizsamában ül a kanapén, és egy rajzfilmet néz videóról.
Robbie leül mellé, és a filmen látható figurákról beszélgetnek, míg én teát
főzök. Aztán leülünk a kis kerek étkezőasztalhoz, szemközt egymással.
Eleinte kissé félszeg, túlzottan udvarias, erőltetett a beszélgetésünk. Az
időjárásról, Robbie munkájáról, csupa olyasmiről, ami egyikünknek sem
fontos, de aztán Robbie egyszerre csak kimondja Alice nevét.
− Hiányzott, míg Európában voltál? Miután kimentél, vagy amikor
meghalt? – kérdezem.
− Igen, hiányzott – mondja elmosolyodva. – Mindannak ellenére, amit
művelt. Kezdetben legszívesebben visszajöttem volna, arra gondoltam,
akármit is csinált, szeretnék vele lenni. Aztán meghalt, és akkor már nem volt
semmi értelme az egésznek. Még a temetésre sem jöttem haza. Nem tudtam
volna mit kezdeni ott magammal.
− Megértelek. Én sem mentem el. – Nézem a kezemet, amely most is
szorosan össze van kulcsolva az ölemben. Restellem, hogy még most is ennyi
harag van bennem. – Akkor annyira gyűlöltem, hogy képmutatás lett volna ott
lennem a temetésén. Örültem, hogy odaveszett. Hát hogy gyászolhattam
volna? Gyűlöltem.
 − Persze, hogy gyűlölted őt, Katherine – mondja Robbie. – Mindenki tudta,
hogy ő tehet Mick haláláról. Gyereket vártál, és évek óta először végre
boldog voltál, és ezt is tönkretette. Hogyne gyűlölted volna! Több okod is
volt rá.
− És benned felmerült, hogy hazajössz a temetésére? – kérdezem.
− Tulajdonképpen nem. Apám telefonált, s elmondta, hogy belefulladt a
tengerbe, és persze azt is, hogy Mickkel mi történt. Meg aztán Alice öccséről,
Seanról is beszámolt, és arról, hogy Alice rajta keresztül kapcsolódott bele
Rachel halálának történetébe és a te életedbe. Megdöbbentő dolog volt.
Gyomorfelfordító. Nem tudtam volna szembenézni vele. Minden kérdésessé
vált, az egész kapcsolatom Alice-szel, és azok a hónapok is, amikor olyan jó
barátságban voltunk mi hárman. Akkor vajon őszinte volt? Vagy az is csak
valami beteges színjáték volt? Nagyon haragudtam rá, és elsősorban miattad.
− Én is gondolkodtam már ezen. Hogy mi volt ez az egész. Beszélhetünk-e
egyáltalán barátságról, vagy egész idő alatt gyűlölt, és csak az alkalmas
pillanatra várt, amikor bosszút állhat rajtam. – Keserűen megvonom a vállam.
– Rossz iskolát választottam. Hogy Sydney minden iskolája közül éppen a
Drummondot kellett kinéznem magamnak, ahová Alice járt!
− De honnan ismert téged? – kérdezi Robbie. – Honnan tudta egyáltalán,
hogy ki vagy?
− Valószínűleg felismert egy fotóról. A hozzátartozói jókora anyagot
találtak a lakásán, miután meghalt. Egész dosszié volt a perről.
Újságkivágások, jegyzőkönyv-másolatok, minden létező anyag, amire csak rá
tudta tenni a kezét. A sajtóból kigyűjtött fotók Rachelről meg rólam.
Valószínűleg meglátott a Drummondban, rám ismert, és azt gondolta, most
végre valóra válhatnak az álmai. Egész idő alatt tudta, hogy ki vagyok, és mi
történt velem.
− Nagyon ronda dolog. Hátborzongató – mondja Robbie, s hirtelen
előrehajol, és elgondolkodva rám néz. – Most már sajnálom, hogy nem jöttem
haza. Már csak azért is itthon kellett volna lennem, hogy segíthessek neked.
Ahogy egy baráttól elvárható.
− Nem – mondom, és megrázom a fejemet. – Semmit sem tudtál volna
tenni. Nem tudtál volna segíteni.
Robbie maga elé néz, és hallgat. Már kezdek aggódni, hogy esetleg
megbántottam.
− Robbie, minden rendben? – kérdezem.
− Igen – feleli. – Csak még mindig azon töprengek, mennyi időt
elfecséreltem Alice-re és a kapcsolatunkra. Mennyi időt elvesztegettem azzal,
hogy vártam, hiányoltam, vágyakoztam rá, miközben az egész egy nagy
hazugság volt. Ennyi erővel egy kősziklát is szerethettem volna. így igaz.
− Többre mentél volna vele – mondom nevetve. – Abban nem tudtál volna
ekkorát csalódni.
− Hát ez az – mondja, és mosolyog ugyan, de a szeme könnyes. – Aztán
meg ott az apám. Egy évig nem beszéltem vele Alice miatt. És ez tiszta
hülyeség volt, hiszen ő nem tehetett semmiről, őt is Alice ültette fel, mint
mindannyiunkat. És még azután is haragban voltam apámmal, hogy Alice
meghalt. Már nem is értem, miért. És ezt azóta is sajnálom. Az elvesztegetett
időt.
− Tudod, azért van az egészben valami furcsa – mondom -, miközben
Sarah-ra pillantok, aki ezalatt a hüvelyujját gondosan a szájába dugta, majd
elaludt a kanapén. – Én is sok mindent bánok, ami annak idején történt, és
szeretném, ha másképpen lett volna. De azt mégsem bánhatom meg soha,
hogy Alice-szel összehozott a sors, mert ha ő nincs, akkor nem ismerkedem
meg Phillipával és Mickkel, és akkor nem volna nekem itt Sarah. Különös.
− Alice-nek a legtöbb ügye különös – mondja Robbie. – De ez egészen más
tészta. És Sarah valóban hatalmas kincs.
Hallgatunk egy sort. Elgondolkozom. – Tudod – mondom egészen ma
estig nem is voltam tudatában annak, hogy menynyire hiányoztál nekem.
− Ez kölcsönös – jegyzi meg Robbie. – Azzal a különbséggel, hogy én
egész idő alatt tudtam, hogy mennyire hiányzol.
− És miért nem adtál hírt magadról?
− Ha tudnád, mennyi hosszú e-mailt írtam neked, amit aztán kitöröltem.
− Bárcsak elküldted volna őket – mondom mosolyogva.
− Most már én is sajnálom – mondja Robbie.
A teánkat közben megittuk. Robbie összeüt egy gyors vacsorát, utána
pedig még sokáig beszélgetünk, és úgy eljár az idő, hogy meghívom, aludjon
nálunk, a bungalóban. A nagy ágy túlsó oldalán alszik a pólójában és az
általam kölcsönzött pizsamaalsóban, én meg egy vastag téli hálóingben.
Semmi erotikus jellege nincs a dolognak, de az tagadhatatlan, hogy jólesik az
embernek, ha van mellette egy meleg felnőtt test az ágyban. Jó érzés, olyan,
mintha vigyáznának az emberre. És amikor Sarah az éjszaka közepén
megérkezik, nagy örömére szolgál, hogy Robbie-t ott találja, és jókedvűen
befészkeli magát közénk.
Látom, hogy Robbie – félig csukva a szeme – Sarah feje alá igazítja a
párnát, és betakargatja.
Reggelit is Robbie készít, rántottát pirítóssal, amit jókedvűen tömünk
magunkba a kerek asztalnál.
 − Te leszel az új apukám? – kérdezi váratlanul Sarah tele szájjal.
− Sarah, ne beszélj butaságokat – mondom, és igyekszem nevetéssel elütni
a dolgot.
De Robbie nem esik kétségbe, tagadó választ sem ad Sarah-nak, csak
mosolyog. Én pedig örülök, hogy nem néz rám, mert érzem, hogy égővörös
az arcom.
Kikísérem Robbie-t, amikor indulnia kell, de Sarah belekapaszkodik a
lábába, és marasztalja.
− Nem maradhatok – nevet Robbie. – Meg kell tanítanom síelni az
embereket. Tudod, hogy aztán biztonságban érezhessék magukat a hegyen.
− De mikor jössz vissza? – kérdezi Sarah. – Csak akkor engedlek el, ha
megmondod, mikor.
Robbie rám néz, és a tekintetében látom a kérdést. Válaszolnom kellene,
de én már megválaszoltam ezt a kérdést, még azon a napon, amikor Mick
meghalt: többé nem kockáztatom meg, hogy az élet újra megsebezzen.
Elfordulok, lehajolok Sarah-ért, felkapom őt és a hajába temetem az
arcom. így nem kell Robbie szemébe néznem. – Robbie nagyon elfoglalt
ember, édesem – mondom neki. – Nem lesz ideje arra, hogy újra eljöjjön.

− Pip néni, Pip néni – kiabál Sarah. Kinyitja az ajtót, és hagyja, hogy
becsapódjon utána, amint végigrohan a kerti úton Phillipa elé. Phillipa arca
örömtől ragyog, felnyalábolja Sarah-t, és összevissza ölelgeti.
− Piskóta – mondja neki. – Nagyon hiányoztál.
Phillipa egész napra elviszi Sarah-t az állatkertbe, hogy én nyugodtan
kitölthessem a jelentkezési lapokat az egyetemre. Sarah a következő évben
iskolába megy, és keresnem kell valami elfoglaltságot. Mert mit csinálok
annyi szabadidővel?
Phillipa feljön az úton, és egymás nyakába borulunk. Bemegyünk a
lakásba, és összeszedjük Sarah homiját. A vizesüvegjét, a kalapját, a kedvenc
babáját.
− Három körül hozom vissza – mondja Phillipa. – Lehet, hogy
megebédelünk a McDonald'snál, vagy valami hasonló helyen. Megadjuk a
módját.
− A McDonald'snál? – Sarah ugrál örömében. – Tényleg? Megengeded,
anyu? Tényleg megengeded?
− Milyen jó gondolat – mondom. – Neked nagy szerencséd van.
Kivisszük Sarah-t Phillipa kocsijához, és bekapcsoljuk a gyerekülésbe,
amit Phillipa kifejezetten Sarah kedvéért tart a kocsijában. Miután elbúcsúzok
Sarah-tól, és becsukom az ajtót, Phillipa kinyújtja a kezét, amiben egy kis
papírdarabka lapul.
− Ez Robbie-tól van – mondja. – A telefonszáma. Szeretné, ha felhívnád.
− Igen? – Nem veszem át tőle a papirost, sőt, bedugom a kezem a dzsekim
zsebébe. – Találkoztál vele?
− Felhívott. Látni szeretne. Tényleg találkozni szeretne veled, Katherine.
− Nem – mondom, és megrázom a fejem. – Én meg nem akarok. Nem
tehetem.
− Miért nem?
− Csak. Egyszerűen nem akarok, és kész.
− Nem akarsz? Vagy félsz a találkozástól?
− Nem is tudom. – Vállat vonok. – Félek, gondolom.
− Miért? – kérdezi Phillipa, és felvonja a szemöldökét. – Azért, mert
előfordulhat, hogy meghal?
− Dehogy. Ugyan már! – Megrázom a fejem. Megdörgölöm a szemem.
Már nagyon szeretném, ha végre elindulnának. Ha végre békén hagyna. –
Lehet, hogy azért. Na jó. Igen. Nem is tudom.
Phillipa most előrelép, megfogja a kezem, és csöndesen, kedvesen így
szól: – Gondoltál te már arra, hogy milyen példát mutatsz Sarah-nak?
− Mire gondolsz?
− Például hogy soha nem kockáztatsz. Hogy örökké óvatos vagy, és félsz.
− Félek? Tényleg? – Megfordulok, és benézek a kocsiba, hogy mit csinál
Sarah. Fésüli a babáját, és közben beszél hozzá.
− Gondolod, hogy ilyennek lát?
− Egyelőre még nem, de majd ha idősebb lesz, akkor igen, ilyennek fog
látni. – Phillipa megszorítja a kezemet, és barátságosan mosolyog. – Ilyennek
fog látni, ha nem próbálsz meg boldog lenni. Ha nem éled bátrabban az
életed.
És ez a szó eldönti a dolgot. Bátorság. Kiveszem a papírdarabkát Phillipa
kezéből, és belesüllyesztem a zsebembe. Lehajolok, s az ablaküvegen át
megcsókolom Sarah-t.
Bátorság.

− Halló – Robbie azonnal felveszi a telefont. Én viszont hirtelen úgy

érzem, hogy egyetlen szó sem jön ki a torkomon. Elfog a rémület. A
kezemmel befogom a telefonkagylót, és igyekszem levegőt venni.
− Halló – mondja újra Robbie. – Katherine? Te vagy az? Katherine?
 Helyeslő hangot próbálok kipréselni magamból. Nyekergést, nyögést, nem
is tudom, melyiket – erre hallom, hogy felsóhajt. A megkönnyebbülés és az
öröm sóhajtása ez, és hirtelen megértem, hogy milyen fontos volt számára,
hogy felhívjam.
− Át tudnál jönni hozzánk, Robbie? – kérdezem. És a hangom most már
sokkal összeszedettebb, sokkal elevenebb és határozottabb, mint amire
számítottam. Mondjuk, ma este? Vagy akár most rögtön?
− Igen – mondja. – Már megyek is. Olyan gyorsan, ahogyan csak bírok.
Mindjárt ott leszek. – És egy pillanatig sem játssza el, hogy kéreti magát, nem
rejti el a lelkesedését, és eszembe jut, mennyire szeretem; mennyire kedves,
jószívű és mulatságos srác. És kétséget kizáróan tudom, hogy helyesen
cselekedtem.

Vége