1.

Historizmustól a posztmodernig
F. Ankersmit "Historizmus. Szintézis-kísérlet": A historizmus mind a mai napig rejtély. A
német történészek és teoretikusok - mint Karl Mannheim és Friedrich Meinecke - az utóbbi
kétszáz év legnagyobb szellemi forradalmát látták benne. Ezzel szemben az angolszászok
inkább közömbösek iránta, vagy egyenesen a létéről sem vesznek tudomást, akiket pedig
mégis foglalkoztat, azok a „historicizmus" Popper-féle fogalmára asszociálnak. Amennyiben
egy nemzet, nép, intézmény vagy eszme természetét kívánjuk megragadni, a historista
álláspont szerint annak fejlődéstörténetét kell megvizsgálnunk.

Erre reagált Georg Iggers: Ellenvetéseim sorában első helyen az az éles distinkció áll,
melyet Ankersmit a felvilágosodás kori történetírás és a historizmus közé tesz. Végül ő maga
is elismeri a kettő közti közeli rokonságot. Elfogadhatónak tartom azt a meghatározását, hogy
"a historizmus szerint egy dolog természete annak történetében rejlik". Nem szabad azonban
felszínes módon elfogadnunk azokat a kijelentéseket, melyeket a historisták és a
historizmusról író szerzők - mint Friedrich Meinecke221 és Jörn Rüsen222 - tettek a
felvilágosodásról és a historizmusról. A historizmus állítólag úgy akarta elfogadni a múltat,
ahogy van, elismerve - Ranke szavaival -, hogy "minden korszak egyformán közel van
Istenhez",226 és felhagyva az erkölcsi ítélkezéssel. Ám valójában - miként azt az egész német
iskola demonstrálja - a 19. századi jelen nézeteit és értékeit vetítették vissza a középkori
múltba. A felvilágosodás és a historizmus közti különbség inkább politikai jellegű. Ám
valójában - mint láttuk - a historizmus épp annyira elkötelezett volt az állítás ontológiája iránt,
mint az aufklérista történetírás, és nem volt kevésbé retorikus sem. Valójában azonban a 19.
századi historista hagyomány összes kiemelkedő szerzője, Rankétól Mommsenig, kifejezetten
és tudatosan élt egy olyan diskurzussal, ami az irodalmi és tudományos minőséget ötvözte;
kultúrált közegnek kívántak megfelelni, ami eltért ugyan, de nem különbözött végletesen a
Gibbon által megcélzott közönségtől. A felvilágosodás kori történészekben és a historistákban
sok volt a közös vonás. Osztoztak abban a nézetben, hogy a történelmet alapvetően a
kontinuitás és a linearitás jellemzi. Anélkül, hogy a fejlődés eszméjét magukévá tették volna,
meg voltak győződve (Rankéval együtt) a modern kultúra szilárdságáról, és - Rankéhoz
hasonlóan - amellett érveltek, hogy a végső pillanatban nem minden korszak áll egyformán
közel Istenhez, mivel az Európán kívüli népeknek (mint a kínaiaknak és indiaiaknak) nem
történelmük, csak egyfajta "természetes történetük" van. Mindannyian ragaszkodtak az
objektivitás egy bizonyos formájához. Droysen felismerte, hogy minden tudás történelmileg
meghatározott, ám ugyanakkor arról is meg volt győződve, hogy alapvető harmónia áll fenn
szubjektum és objektum között, ami szilárd történelmi tudást tesz lehetővé. Ankersmit szerint
az új kulturalista történetírás (new cultural history) jelenti a historizmus azon formáját, mely a
legtökéletesebben illeszkedik korunk szellemi állapotához. Ez az új realizmus azonban
elsiklik afelett, hogy mennyire politikus és nyíltan emancipatorikus az az új kulturalista
történetírás, melyet Ankersmit oly sokra tart, ahogy afelett is, hogy milyen központi szerepet
tölt be benne az identitás keresése. (Olyan, egymástól igen távoli szerzőkről beszélek itt, mint
Carlo Ginzburg, Hans Medick és Natalie Davis.) Az új kulturalista történetírás, melyre
Ankersmit itt gondol, annak a mindennapi életnek a jelenségei iránt tanúsít érdeklődést,
melyet korábban igen sokáig negligáltak. Ez tehát a régiek mellé új perspektívákat nyit
anélkül, hogy az előbbieket hatályon kívül helyezné. Ám a kultúra geertz-i "sűrű
leírással"234 való értelmezése - ami Ankersmit szeme előtt lebeg - sem tud több koherenciát és
jelentést nyújtani számunkra, mint a források közt alámerülő Ranke és Droysen. Az utóbbi
idők összes mikrotörténeti és történeti antropológiai műve - gondolok itt Geertz,
Sahlins,235 Bourdieu,236 Ginzburg,237 Sabean,238 Medick,239 Darnton240 és mások írásaira -
tudatosan vagy tudattalanul, olyan kulturális koherenciát tételeznek, mely az általuk
megfigyelt "kis, jelentéktelen részleteknek" értelmet ad. Sokuk összekötötte ezt valamilyen
politikai programmal, legyen az kommunarista, populista vagy feminista. És a mikrovilágokat
csaknem mindenütt olyan makrotörténeti erők kontextusában ábrázolták, melyek úgymond a -
friuli,241 netán montaillou-i242 - népi kultúra szétzúzására törekedtek. Végső soron Weberrel
értek egyet, aki szerint a történelem Wirklichkeitswissenschaft [valóságtudomány], ám ehhez
a valósághoz nehéz hozzáférni, az komplex módszertani stratégiát igényel.

A történetírás ebben az értelemben nyilvánvalóan nem tudomány. Az angol szóhasználatban

jó okkal kerülik általában a történettudomány kifejezést, ami a legtöbb más nyelvben
szokásos, ehelyett inkább beszélnek történelemkutatásról. A történetírásnak túl sok változata
van ahhoz, hogy paradigmáról lehessen beszélni, bár van a történeti módszernek egy olyan
magva, ami széles körben elfogadott a történészek körében – Iggers reagál Kuhn paradigma
elméletére. Ugyanakkor vannak olyan történeti gondolkodásmódok, amelyek egy adott
időszakban fontos szerepet játszanak, sőt, dominánsak a történelemkutatásban. Három ilyen
gondolkodásmódot jelölnék meg a 20. században. Az első, amely a történelem 19. század
közepén végbement professzionalizálódásától a 20. század közepéig uralkodott a
történelemkutatásban és történetírásban, a történeti módszer lényegét a források kritikai
vizsgálatában látta. A történelem tudományos jellegét a metodológia adta. A történelem
kutatásának tehát egyetlen módja volt. Ez a felfogás került a legközelebb ahhoz, hogy egy
paradigma jellegét öltse. A történészek világszerte, Berlinben, Párizsban, Tokióban vagy
Delhiben egyaránt egyetértettek ebben. Az írott forrásokat részesítették előnyben, különösen a
hivatalos iratokat. Dokumentumok nélkül nem létezhetett a történelem. Ezek a források
feltárták a többnyire férfi (sokkal kévésbé női) politikai döntéshozó helyzetben lévő
történelmi szereplők szándékait, egy elitista történelmet fölülről nézve, és egy folytonos
narratíva megalkotására kínáltak lehetőséget ezekre a szándékokra alapozva. A 20. század
utolsó harmadára ezt a történetírói módszert két másik különböző módszer kezdte ki, amelyek
most azért fontosak a számunkra, mert ezek uralkodtak a történelmi gondolkodás és
történetírás nagyrészében a minket érdeklő 1989 utáni időszak elején, röviden
társadalomtudományi és kulturalista modellnek fogom ezeket nevezni.
A XIX. századi német historizmus jelentősége az, hogy megteremtette az ú.n. professzionális,
vagy szakszerű történetírás alapjait. A XIX. századi német historizmus elméleti alapvetői
közül mindenekelőtt Hegelt kellene kiemelni, aki köztudottan filozófiai rendszerének
középpontjába állította a történelmet, a dolgok történelmi szempontú megközelítését. A
természet lényege ugyanis az állandóság, az ismétlődés (ezen alapul megismerhetősége is), a
kész, a befejezett lét (németül sein). A történelem, a szellem, a kultúra terrénuma ezzel
szemben a változásnak (a szent ágostoni civitas terrena-nak) a világa, az időbeliségnek, az
egyediségnek, a levének (németül werden) birodalma.

Carr: Mi a történelem?
Míg Bloch „prakticista" oldalról közelít, azt vizsgálva, hogy mi a történelem ismeretének
jelentősége a mindenkori jelen szempontjából, és ezután építi fel érvelését a megfigyeléstől a
történeti kritikán és elemzésen át az oksági magyarázatig, addig Carr kezdettől célratörőbb
teoretikus hajlamról és szigorúbb logikájú érvelésről tesz tanúságot. A történeti tény mint a
történész munkájának legkisebb egysége sajátos (összetett) természettel bír, és eredetének
komplexitása kihat a kutatás minden általa említett lehetséges fázisára: az elemzésre, az
oksági összefüggések megállapítására és a haladás kontextusában értelmezett magyarázatra is.
Azt feszegetve, hogy a múlt eseményei közül melyek „válnak történelemmé", elutasítja a
történeti tény abszolút voltának eszméjét. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az „újabb tények"
általában úgy „születnek", hogy egyes eseményeket a történészek történeti tényként
elfogadnak, az ilyen felértékelődés ütemét pedig a jelen változásai diktálják és nem az egyszer
már lezárult múlté. Az tehát, hogy az emberi múlt mely jelenségei méltók a „történelmi"
címre, eleve a történész döntésének nyomát viseli magán, aki így még az elemzés és értékelés
előtt, puszta témaválasztásával saját szubjektív ítéletét viszi bele anyagába. Megjegyzendő,
hogy nála szerencsésebben érvel Gurevics a relativista irányzat egy csoportja, az amerikai
„prezentisták" megközelítésével szemben, amikor arra hivatkozik, hogy a történész hiába
rendelkezik döntő befolyással és több lépcsőben is anyaga strukturálására, ennek ellenére sem
mondhat, ill. olvashat ki abból „bármit", ugyanis a jelenben sem „magányosan", hanem a
kontrollt jelentő szakmai közösség megmérettetése közepette dolgozik. A jelen nemcsak
felszabadítja tehát a történészt, de egyúttal gátat is szab értelmezéseinek, következtetéseinek.
A történeti tény kettős gyökerét szemléletes példákkal illusztrálja, ami üdvös megoldás,
hiszen álláspontját a történetelméletet tárgyaló munkák két hagyománya között középre
helyezi. Egyfelől különbözik Bloch szigorú logikai-elméleti rendet és kifejtést nélkülöző,
noha igen tanulságos példatárától, másrészt viszont eltér a gyakran nem történészek által írt,
pusztán teorizáló tanulmányoktól is. néha nem látni, hogy mennyiben tesz egyenlőségjelet a
„bélyeggyűjtő" pozitivisták, a történelem ciklikusságát valló történetfilozófiák (pl. Toynbee
elmélete) követői között, akik szerint a történelemben a haladás és a hanyatlás váltogatja
egymást, illetve azok között, akik a történettudományból az értékítéletet kihagyni
törekszenek, de az elemzés és az értelmezés igényéről nem kívánnak lemondani. Carr szerint
a haladás olyan folyamat, melyet „az egymást követő korszakok szükségletei és viszonyai
mindig valamilyen sajátos, rájuk jellemző tartalommal gazdagítanak." - provokatív,
szarkasztikus kijelentések, pl. ókortörténészekről és a szakkifejezéseikről; hiányzik az
interdiszciplináris szemlélet (az utált relativizmusra jellemző, lehet ezért negligálta);
politikatörténész, nem foglalkozik a tdtörténeti vizsgálatokkal.
A történész tényei nem csak afféle adottságok, melyek közvetlenül a források adataiból fakadnak. A tény, véli
Carr, lényegében maga is konstrukció, amely a történetíró saját alkotása. A történetírás nem törvényeket állapít
meg, hanem pusztán hipotéziseket állít elő, melyeket azután igyekszik igazolni. A történetírás olyan szellemi
művelet tehát, melynek folyamán a „tényeket értelmezéseik hálóján szűrik át, értelmezéseiket pedig a tények
próbájának vetik alá. Innen ered, hogy mivel Carr a történészt nem tekinti többé történelmen kívüli, vagy
történelem feletti megismerőnek, úgy határozza meg tehát, mint aki nyakig benne van saját kora társadalmi és
szellemi világában. A jelen, helyesebben a jövő felől feltárulkozó múlt ugyanis, Carr szerint, a múlt egyre
igazabb megismerését eredményezi. A történész annál jobban tudatában van annak, hogy mi is történt valójában
a múltban, minél tisztábban maga előtt látja a múlt kései következményeit, azt, mellyel éppen a maga jelenében
szembesül. A történelem, amely szüntelen változás, lényegénél fogva kumulatív folyamat, tehát haladás és
fejlődés. A történetírás tehát Carr szerint kétségkívül tudomány, ha nem is felel meg maradéktalanul a
természettudományoknak. Tudomány voltát bizonyítja, hogy képes és alkalmas a tudás általános fogalmának a
megalkotására. Bár nem feladata a történésznek, hogy erkölcsi ítéletet mondjon elmúlt korok egyéneiről, teljesen
azonban nem kerülheti el azt, mivel éppen „ezek az ítéletek teszik a történészt azzá, ami”. Az okok
hierarchiájában különbséget lát a racionális és a véletlenszerű okok között. A történész azt az okot fogadja el
racionálisnak, amely hézagmentesen illeszkedik a racionális magyarázat és értelmezés általa alkalmazott
rendszerébe -klauzalitás elve.
Az összehasonlító módszer kétféleképpen is szolgálja a történészt: egyrészt megkönnyíti számára, hogy
rendszerezni és osztályozni tudja összegyűjtött anyagát. Bloch foglalkozott a történészek közül elsőként igazán
behatóan az összehasonlító történetírás elvi és módszertani kérdéseivel Az európai társadalmak összehasonlító
történelméről című, 1928-ban közzétett tanulmányában. Az összehasonlítás lényege Bloch szerint az, hogy:
„eltérő társadalmi környezetekből kiválasztunk két vagy több jelenséget, amelyek között első pillantásra
bizonyos analógiák látszanak, leírjuk fejlődésük görbéit, megállapítjuk a hasonlóságokat és a különbségeket, és
lehetőség szerint megmagyarázzuk ezeket is, azokat is. Tehát történelmi szempontból az összehasonlításnak két
szükséges feltétele van: a megfigyelt tények bizonyos fokú hasonlósága – ez magától értetődik –, és környezetük
bizonyos fokú különbözősége”.

Marc Bloch: A történész mestersége

A történész mestersége tehát nemcsak Bloch történelemfelfogásának ösz-szegezése, hanem egy

sikerrel megvalósított szakmai-politikai vállalkozás ars poeticája is.   Kezdetben, az 1929-es
alapításkor persze még nem minden volt olyan nyilvánvaló, mint a negyvenes években. Az új
folyóiratnak az első tíz évben csupán néhány száz olvasója volt, s a vetélytársak, a Revue Historique,
a Vierteljahrschrift für Wirtschaftsgeschichte (VSWG) olvasottabbak voltak. Mindenesetre 1929-ben
Febvre és Bloch érett és elismert történésznek számított. A gyakorlatban, az első időkben főleg a
VSWG-től akartak elhatárolódni. Nem a történelem gazdasági jellegére összpontosítottak, hanem a
társadalmira. Bloch és Febvre felfogása szerint a történelem csak a maga egységében létezik, ezért
nincs, nem is lehetséges külön gazdaság- vagy társadalomtörténet. A program szempontjából
azonban ugyanilyen fontos volt az az újból és újból kinyilvánított meggyőződés is, miszerint a
társadalmi mozzanat kutatása nem egyszerűen történészi feladat, hanem ez teremti meg a hidat más
tudományok felé.