Professional Documents
Culture Documents
Mitchell, Margaret Nyomán2 Milland, Audrey3 - Ahonnan A Szél Fújt
Mitchell, Margaret Nyomán2 Milland, Audrey3 - Ahonnan A Szél Fújt
Scarlett sok ezer mérföldet utazik, hogy nagynénjei halála utánátvegye örökségét.
Ám a savannah-i "Rózsaszín kastély"-ba érvemeglepetés várja. Eulalie többek között
egy naplót hagyományoz rá,melyet Scarlett anyai nagyanyja, Solange Robilard írt, s
melyneklétezéséről eddig csak igen kevesen tudtak. Scarlett mindig iskíváncsi volt
annak a rejtélyes asszonynak az életére, akire annyirahasonlított, s akinek
fiatalkori képe előtt oly sokszor állt megtűnődve Tarán. Scarlett sejti, hogy a
szabályos sorok fényt derítenekSolange mozgalmas életére és arra, mily
megpróbáltatásokat kellettkiállnia a szerelméért és a boldogságáért.
Prológus
Scarlett Butler több ezer mérföld utazás után fá-radtan és fásultan tért meg a
nagyszülei egykoriotthonába, hogy átvegye örökségét.A ház, a "rózsaszín kastély",
ahogy a család-ban emlegették, az eltelt évek alatt szinte semmitsem változott;
Pierre Robilard halála után Scar-lett nagynénjei, Pauline és Eulalie
ugyanúgyrendben tartották, ahogy azt az apjuk rájukhagy-ta. Ugyanolyan rózsaszínűek
voltak a falak; éssehol sem mállott a festék, mint a környező há-zak legtöbbjén.
Azonban Pauline halála után kétévvel Eulalie is elhunyt, és a
végrendeletébenScarlettet jelölte meg egyetlen örököseként.Scarlett önmagában
pusztán ezért még nemtette volna meg ezt a hosszú és fárasztó utat, deez is
hozzájárult, hogy végül rászánta magát azutazásra. Voltaképpen több hónapot
szándéko-zott tölteni az Államokban, meglátogatni a test-véreit, a gyermekeit és a
rokonait. Ám ki tudja;mi okból, Afrikából egyenesen Savannah-bajött.Ahogy
felsietett a vaskorláttal szegélyezettlépcsőn, különös érzések kerítették
hatalmába,és nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért.Hiszen nem sok időt töltött
ebben a házban, s anagyapját, a fukar és undok Robilard-t sem sze-rette túlságosan.
Igaz, akadt életében egy idő-szak, amikor huzamosabb időt töltött itt, s
akkorPierre Robilard felajánlotta, hogy ráhagyja a há-zát és a pénzét, ha mellette
marad és gondozzaőt. Ám Scarlett nemet mondott, és a nagyapjavalósággal
kiutasította őt a házából. Azóta nemjárt itt, és most úgy térhet vissza, hogy
mindenaz övé lett.
Bekopogott a díszes ajtón, és türelmesen vára-kozott, amíg egy egyenes tartású, ősz
hajú, te-kintélyes külsejű, fekete szolga ajtót nem nyitott.Természetesen nem
Jerome volt az, és még csaknem is hasonlított rá.
ELSŐ RÉSZ
A FORRADALOM SZELE
Port-aux Crimes, Saint Domingue1791. augusztus
ELSŐ FEJEZET
Az estély
1.
Jean Baptiste de Lafergier, a Port-aux Crimes-ben állomásozó francia helyőrség
főhadnagyaösszegombolta a nyakán a mundért, megigazítot-ta a derékövét, és még egy
utolsó pillantást ve-tett saját tükörképére. Magas, barna férfi nézettvissza rá,
kackiás bajusszal, gondosan ápolt sza-kállkával az álla hegyén, és élénk, sötét
szemek-kel. A rizsporos parókát nem szenvedhette ezena trópusi éghajlaton, és
szolgálatban szinte soha-sem viselte, de jelentős társasági eseményeknélnem
bújhatott ki az etikett szabta szűk határok
közül.
Négy éve élt már Saint Domingue szigetén,ahogy az egykori Hispaniola nyugati részét
ne-vezték, ám lévén, hogy gyernekkorát és kora ifjúságát egy ködös és hűvös
normandia birtokontöltötte, úgy érezte, sohasem lesz képes meg-szokni ezt a párás
és forró éghajlatot. A decem-bertől márciusig tartó telet még csak-csak elvi-selte,
s nem szenvedett különösebben az április-tól júniusig és szeptembertől novemberig
elhú-zódó esős időszakoktól sem, viszont a nyáriforróság szinte az őrületbe
kergette. Ám katonavolt, és tűrnie kellett az áldatlan körülményeket.Még szerencse,
hogy az etikett - bár bizonyosdolgokat illetően hajlíthatatlan volt - az éghajlat-
hoz némileg alkalmazkodva tartalmazott némienyhítést. Például a háromszögletű
kalap, mely-nek viselése a kézben is illendő, s a fehér kesz-tyű, mely egyszerűen
elhanyagolható.Jean Baptiste még egyszer megigazította ma-gán a zubbonyát, és a
hóna alá fogta zsinóros ka-lapját. Újra megpödörte a bajuszát, s elmosolyo-dott.
Megelégedett a látvánnyal.Ha nem lenne már nős ember, szép sikereketarathatna a
társaság nő tagjai között. Ám ő sze-rette a feleségét, aki három hónappal
ezelőttpompás leánykával ajándékozta meg, s legfel-jebb csak huncut pillantásokig,
sokat rejtő bóko-kig merészkedett más hölgyek társaságában.Pedig...
Kora ifjúságától kedvelte a szemrevaló nőket,s mindahányszor megdobbant a szíve, ha
egy vé-kony derekú, üde arcú teremtést látott. Ez ké-sőbb, felnőtt korában sem
változott, és gálánskalandok egész sorát élte meg. Aztán amikor Pá-rizsban
állomásozott, Louis De Lambert estélyénmegismerkedett Antoinette-tel, egész
éjszakaegyütt táncoltak, bókokkal halmozta el a lánytés miközben búcsúzáskor kezet
csókolt neki,már tudta, hogy Antoinette a végzete. Az atyjaengedélyével udvarolni
kezdett a lánynak, bele-szeretett, majd amikor átvezényelték Lille-be,hűséget
esküdött neki. A többi fiatal katonatiszt-tel ellentétben Jean Baptiste később sem
feled-kezett meg az ígéretéről, s bár lett volna alkalmamás lányokkal is
ismeretséget kötni, hűségesenirkálta leveleit a kedvesének. Aztán amikor négyévvel
ezelőtt megtudta, hogy Saint Domingueszigetére vezénylik, azonnal hazatért a de
Lafer-gier család normandiai birtokára, és az apja elétárta az elképzelését,
miszerint hamarjában fe-leségül veszi a szerelmesét, és magával viszi atávoli
gyarmatra. Az apa beleegyezését adta, bárúgy vélte, Antoinette-nek és a szüleinek
bizo-nyára lesznek ezzel a tervvel szemben fenntartá-saik. Jean Baptiste erre azt
felelte, hogy mármindent megírt Antoinette-nek, és a lány mindennehézséget vállal.
Bár az idős de Lafergier ezt nem nagyon hitte,nem vitatkozott a fiával. Abban
biztos volt, hogyJean Baptiste mindent nagy körültekintéssel ésaprólékossággal
kigondolt, ám azt nem hitte,hogy mindezt egy tizenöt éves lány felnőtt fejjelképes
megérteni. Mindamellett nagyon valószí-nünek látta, hogy Antoinette szülei nem
fogjákhozzáadni a lányukat egy elszegényedett nemes-hez, egy egyszerű
hadnagyocskához, és nem en-gedik el ilyen messzire otthonról. Másrésztazonban arra
gondolt, hogy a lány nagyon fiatal,és ha szereti Jean Baptiste-et, ki fog tartani
mel-
lette.
A vérmes remények azonban nem teljesedtekbe. Antoinette szülei boldogan fogadták a
lehe-tőséget, hogy megszabadulhatnak hat lányukegyikétől, és hogy ilyen "könnyen és
olcsón túl-adhattak rajta". Biztosra vették, hogy Jean Bap-tiste rendesen el tudja
majd tartani a lányukatSaint Domingue-n; s éppen ezért Antoinette el-adósodott apja
"megfeledkezett" a leánya hozo-mányának kifizetéséről. Jean Baptiste azonbanezt sem
bánta. Annyira szerette Antoinette-et,hogy szemet hunyt ilyen apróságok fölött, és
asietős házasság végül minden további zökkenőnélkül folyt le.
Azonban nem sokkal ezt követően - amikor afiatalok már az indulásra készülődtek -
az idősde Lafergier váratlanul elköltözött az élők sorá-ból, és mivel Jean Baptiste
testvérbátyja már há-rom évvel korábban az életét vesztette egy kelle-metlen
balesetben, az újdonsült házas fiatal férfilett az örökös. Jean Baptiste hallgatott
a felesé-gére, aki rávette, hogy adjon el mindent, s őkketten kezdjenek új életet
azon a mesésnek mon-dott szigeten. Sietve pénzzé tette az ősi, családiudvarházat és
az évtizedek alatt egyre kisebbreapadt birtokot, és ennek révén jelentős summá-val
kelhettek útra a távoli gyarmatra, melynekészakon az Atlanti-óceán, délen pedig a
Karib-tenger mossa a partjait.
A pénz elegendőnek bizonyult. Jean Baptistevásárolt egy jókora házat, s hozzá egy
legalábbakkora birtokot, mint amekkorát Normandiábansietve eladott. Néger
rabszolgákat is vásárolt, smint a környéken a legtöbb földbírtokos, ő is cu-kornád
termesztésébe kezdett. Ez persze nemhozott azonnali gazdagságot, sőt, a birtok
inkábbnyelte a pénzt, semmint hozta volna, ám Jean-Baptiste okosan taktikázott, és
három év múltánmegtérült a befektetés. Mindemellett valame-lyest értett a joghoz
is, és ez alkalmanként, ami-kor kisegítőként behívták az ügyvédi kamará-hoz,
hozzájárult havi bevételeihez. Ez utóbbi te-vékenysége azonban mélyen
felháborította a fe-leségét, legalább annyira, mint az, hogy nemvolt hajlandó
kölcsönöket felvenni és adóssá-gokba verni magát. Minden nemesember na-gyobb lábon
él, mint amit megengedhet magá-nak, állította Antoinette szenvedélyesen, és pél-
dának a saját apját hozta fel, aki még mindig ha-talmas házat vezetett, fényűző
életet élt, hatal-mas estélyeket adott, pedig már évekkel ezelőttsúlyos adósságokba
verte magát.Nem illő és közönséges bárminek is az árátszámolgatni. Azonban még
ennél is közönsége-sebb, ha egy nemesember magára ölti az ügyvé-di talárt.
Eleinte Jean Baptiste tiltakozott, érvelt, kö-nyörgött és nem győzte magyarázni,
hogy kez-detben minden pénzre szükségük lehet; ha jó-módban akarnak élni, s majd
ráérnek később úri-zálni. A felesége azonban ezt nem értette meg,és dühösen vágta
minduntalan a férje szemébe,hogy miatta kell szégyenkeznie a társaságban.Ám ez az
összetűzés csak kezdete volt házas-ságuk rohamos megromlásának. Antoinette máraz
első évben teherbe esett, a forró éghajlaton el-képzelhetetlenül nyűgös lett, s bár
a férje mindenkivánságát azonnal teljesítette, a szerelem el-enyészett köztük. És
amikor a várva várt gyer-mek holtan jött a világra, vele együtt
eltemettékházaséletük maradékát is.
A tragédia végleges szakadáshoz vezetett Je-an-Baptiste és Antoinette között. A
férfi minden-képpen szeretett volna gyereket, és biztosra vet-te, hogy Isten nem
büntetheti őket másodjára is.Antoinette azonban hallani sem akart egy
újbóliterhességről. Eleve elzárkózott még a gondolat-tól is, és amikor a férje
rámenősebben próbálko-zott, a nő eszébe juttatta, milyen kegyetlenülrosszul volt a
terhessége hónapjai alatt. Gyűlölteazt az időszakot, gyűlölte testének
elformátlano-dását; gyűlölte a szülés fájdalmait és kellemet-lenségeit; s gyűlölte
a mozdulatlan, vörös arcú,maszatos kis lényt, akit halva hozott a világra.Erre
hivatkozva Antoinette másfél éven át a férjemindenféle közeledését elhárította. Nem
is pró-bált kifogásokat keresni, egyszerűen kulcsra zár-ta az orra előtt a
hálószobája ajtaját. És amikorJean Baptiste még ezután sem adta fel, azasszony az
arcába vágta, hogy ő már teljesítettea feleségi kötelességét, szült neki egy
gyereketés nem tehet arról, hogy ő nem vigyázott rá elég-gé . a terhesség időszaka
alatt. Amikor pedig aférfi könyörgésre fogta a dolgot, Antoinette ki-fejtette, hogy
különben is elege van már abból azaktusból, amit mindig is megalázónak
tartott.Azonban egy évvel ezelőtt valami csoda foly-tán megtört köztük a jég, és
Antoinette hálószo-bája ismét kitárult a férj előtt. De mivel az el-enyészett
szerelem nem lángolt fel ismét közöt-tük, Jean Baptiste számára ez inkább
büntetéstjelentett, mintsem megkönnyebbülést, mivel aházaséletük csak a
legszigorúbb aktusra korláto-zódott, s bármivel próbálkozott is a férfi, azasszonya
minden alkalommal az arcába vágta,hogy amit művel, az undorító.
Ettől függetlenül azonban Antoinette 1790őszén ismét állapotos lett, és a tavasz
végén,szinte már a nyár kezdetén erős, egészséges kis-lánynak adott életet. A
terhessége kellemetle-nebb időszaka ezúttal nem a forró nyárra esett,hanem az enyhe
tél végére, így valamivelkönnyebben viselte, mint korábban.A szülést követően a
hálószoba ajtaja ismétbezárult Jean Baptiste előtt, és nem is nyílt kiazóta egyszer
sem. Ám ennek ellenére a férfimég mindig szerette a feleségét, és
igyekezettmindenben a kedvében járni.
Csak az ehhez hasonló társas összejöveteleketnem nagyon szerette, mint amire épp
most ké-szülődtek...
2.
Amikor Jean Baptiste de Lafergier már nem bír-ta tovább a várakozást, bekopogtatott
a feleségeöltözőszobájába.
- Attól tartok, el kell vetnem a javaslatát, bará-tom. A smaragd zöld fénye éles
ellentétben áll abársony kékségével. Félő, hogy ha ezt a kettőtegyütt viselném,
megszólnának a stílustalansá-gom miatt, és félő, hogy jogosan.Jean Baptiste de
Lafergier visszafojtott türel-metlenséggel intett.
- A jövő héten - felelte a nő. - Kedves öntőlez az ajándék, és nem tétovázom élni
az oly ritkaalkalommal... Ám attól tartok, ez a mai estéremég semmit sem old meg.
Talán ha a barackszí-nű ruhát venném fel, az összhatás nem lenne olykíméletlenül
durva.
Jean Baptiste de Lafergier e pillanatban érezteúgy, hogy elveszíti a türelmét.
- Meglehet, hogy az öltözéke és az ékszerekösszhatását tekintve igaza van,
asszonyom, ámazt gyanítom, ha most a ruhaváltás mellett dönt,oly későn érünk az
estélyre, hogy senkit sem ta-lálunk, aki megcsodálhatná az ön stílusát.
- Úgy látom, ön igen türelmetlen, barátom.
- Ez sajnálatos módon öröklött jellemvoná-som. Ám jelen pillanatban,
megkockáztatom,egy nálam szelídebb vérmérsékletű ember iskezdené türelmét
veszíteni... Katona vagyok,pontossághoz, rendhez szoktam; és talán monda-nom sem
kell, gyűlölök elkésni bárhonnan is.Antoinette végzett az utolsó narancsfoszlá-
nyokkal is, és karcsú ujjait abba a kézmosó tál-kába mártotta, amit Panne nyújtott
eléje.
- Elkésni szerintem sem illendő - felelte azasszony, miközben az ujjait mártogatta.
- Ám el-sőnek érkezni egy estélyre véleményem szerinttöbb, mint illetlenség.
Jean Baptiste erőltetetten nevetett.
- Elsőnek? Asszonyom, ön tévedésben van!Az estély... legjobb tudomásom szerint
hatkorvette kezdetét, és az előbb, amikor az órámra pil-lantottam, azt
tapasztaltam, hogy már elmúltnyolc is...
3.
Antoinette de Lafergier semmit sem gyűlölt job-ban annál, mint amikor a férje
ittasan jelenikmeg egy bálon. Párizsban szinte egyáltalán nemivott, vagy ha igen,
azt ügyesen titkolta. Azon-ban az itteni forró klímát és a nagy páratartalmatelég
nehezen viselte, és amikor néha-néha hevesfejgörcsök támadták meg, konyakkal
enyhítetteaz állapotát. Szép fokozatosan úgy rászokott azitalra, hogy néha még
önmagát is sikerült meg-lepnie. Mivel alapvetően nem volt nagyivó típus,azon
emberek közé tartozott, akik képesek egy-két pohárka erős brandytől is
félrebeszélni,négy-öttől pedig egyensúlyérzéküket veszíteni,majd bódult álomba
zuhanni.
Ezért hát Antoinette sietve megoldotta a di-lemmáját, és a gyémántos nyakék mellett
dön-tött, kiegészítve a hozzá illő karkötővel és gyű-
rűkkel.
Valójában már hetekkel ezelőtt eldöntötte,hogy ezt az összeállítást ölti magára, és
az időtcsak azért húzta, hogy bosszantsa a férjét, akimostanában egyre kevesebbet
törődött vele, ésnéha keresztülnézett rajta, mintha nem is létezne.Túlzottan persze
nem akarta felmelegíteni a kap-csolatukat, mert tartott attól, hogy akkor
ismételőkerül az ágy, és még egy gyereket ki kell hor-dania. Jean Baptiste ugyanis
korábban egyfoly-tában fiú örökösről beszélt, s nem lehet tudni,megelégszik-e egy
leány sarjjal. Márpedig Anto-inette elhatározta, hogy még egyszer nem esikteherbe.
Elege volt a gyötrelmes, hevenyrosszullétekkel tarkított hónapokból és ha
csakrágondolt a vajúdással töltött órákra, a háta isborsódzott.
Azonban - bár az újabb terhességet, az újabbgyermeket szíve minden gyűlöletével
utasítottael - a kislányát, akit élve sikerült a világra hoz-nia, teljes szívéből
szerette, még ha a szeretetéttúlzottan nem is tartotta illendőnek kimutatni. Akis
Solange-ot nem ő szoptatta, mert nem akartatönkretenni pompás melleit, s nem is
babusgatta,mert bár negyedik leány volt a családjában, nemtudott volna mit kezdeni
egy csecsemővel. Shogy ebbéli tudatlanságát leplezze, a kicsit min-dig közönyös
arccal szemlélte, és úgy viselke-dett, mintha Solange csak egy szükséges
teherlenne, amit a családnak el kell viselnie.No persze, nem is volt szükség a
közreműkö-désére: Jinenda, az egyik rabszolgájuk egy hó-nappal korábban szült, és a
néger nőnek volt bő-ven teje, hogy mindkét gyereket szoptassa. És ezvolt a
szerencséje, hiszen ellenkező esetbenkénytelenek lettek volna eladni a néger
csecse-mőt, hogy jusson tej a kis Solange-nak. Ezt adrasztikus megoldást persze sem
Jean Baptiste,sem pedig Antoinette nem kedvelte volna, de haa helyzet úgy alakul -
mit számít egy rabszolgacsecsemő élete egy fehér gyermekéhez képest?Miközben
Antoinette elvégezte az utolsó iga-zításokat a kalapján és a ruhája fodrain, intett
azott lábatlankodó Pannénak.
- Jól van - mondta az asszony. - Csak azértkérdeztem, mert valahogy olyan érzésem
van,mintha valami... baj készülne.Jinenda komolyan megrázta fekete fejét.
- Teljesen normálisan viselkedik. Solange na-gyon nyugodt kislány, csak annyit sír,
amennyitillik is neki... hogy erősödjön a kis torka...Antoinette még egyszer
megsimogatta a gyer-mek arcát, és már el akart menni, de valami erővisszafordulásra
késztette. Mivel csak a négerlány volt jelen, nem tartotta vissza anyai érzel-meit.
Megfogta és megpuszilgatta Solange apróujjacskáit.
4.
Az egyik néger szolga már réges-régen előkészí-tette a könnyű, kétlovas kocsit. A
lovak egy kis-sé már valóban türelmetlenek voltak, ahogyanJean Baptiste megjósolta.
Az egyik nemes állatkülönösen idegesnek látszott. Kecses nyakátmegfeszítve időnként
felvetette a fejét, rángatta azablát és hangosan fújtatott.
Jean Baptiste de Lafergier kedvtelve nézett vé-gig felesége nádszálkarcsú alakján,
mielőtt felse-gítette volna a kocsira.
- Szomorúnak tartom, ha egy katona abrandyből merít bátorságot - jegyezte meg fity-
málva.
A férfi arca szinte eltorzult a visszafojtott düh-
től.
31
- Eszem ágában sincs félni, hiszen a félelem agyávák tulajdonsága. Ám akik tartanak
valami-től, azokat inkább az "előrelátó" jelzővel illet-
ném...
Már közeledtek a városhoz, feltűntek az elsófények, és kirajzolódtak a legszélső
viskók meg-roggyant árnyai. Az utat mindkét oldalon citrus-fák szegélyezték, és üde
íllatot sodort feléjük azenyhe nyáresti szél. Antoinette a haját, a ruhájafodrait
igazgatta. Máris megfeledkezett a férjebalsejtelmeiről és szemlátomást semmi más
nemjárt az eszében, csakis a mai estély.
- Saint Xulonge-ék bizonyára ezúttal is gon-doskodnak a fényűző szórakozásról, s ön
nagy-szerűen érzi majd magát ma este - jegyezte megJean Baptiste.
- Szent ég! - szólta meg éppen valaki a bájosRosamundot, aki táncolni indult egy
csinos, fia-tal tiszt karján. - Hogyan vehet fel sárga ruhátegy szőke nő?! Ráadásul
ez a világos szín ki-hangsúlyozza a széles csípőjét és szörnyen vas-tag benne a
dereka...
Antoinette titokban elmosolyodott. Mégis ér-demes volt olyan sokáig és annyira
gondosankészülődnie. Hiszen nem késtek le semmiről, haviszont elkapkodta volna a
dolgot, gonosz, gu-nyoros megjegyzéseikkel itt kíméletlenül dara-bokra szedik szét
a kedves barátnők.
5.
A mennyezetről függő hatalmas csillárokban ésa dúsan aranyozott falikarokban
lobogott a ter-mérdek gyertya. A hófehér falakat aranyfüzérekdíszítették. Párok
suhantak kecsesen a márvány-padlón, a tánctól felhevült arcok látványátvisszaverte
a sok csillogó tükör.Az emelvény az idősebb, jócskán elvirágzotthölgyek helye volt,
akik már csupán csak néztéka mulatságot. Ők bőszen csattogtatták a legye-zőiket és
csaknem olyan tempóban egyfolytábanjárt a szájuk is. A jelenlévő szép és fiatal nők
so-kasága elegendő beszédtémát szolgáltatott szá-mukra, így ők sem unatkoztak.
Fecseghettek gá-láns viszonyokról, suttoghattak gúnyosan ésirigykedve felszarvazott
férjekről és dicsőíthet-ték az erényt, amit a saját ifjúságukat felidézvemindnyájan
visszasírtak.
- Bizony, kedvesem, a kor nem múlik elnyomtalanul felettünk - szólt közbe finoman
aháziasszony. Anélkül, hogy megbántaná a ven-dégét, szerette volna óvatosan
figyelmeztetni.Susanne-t éppen táncra kérték, így már nemvolt ideje válaszolni.
Amikor azonban lovagjakarján nem sokkal később elsuhant Mireille mel-lett, odaszólt
neki.
- Tudom, hogy az előbb gonosz voltam. Na-gyon gonosz... de hát ők is azok mivelünk
szem-
ben!
Antoinette sohasem volt bőbeszédű a társaság-ban. Még otthon, Párizsban megtanulta
az anyjá-tól, hogy jobb, ha nem adja ki magát, mert eztkésőbb felhasználhatják
ellene. Ennek ellenéremégis számtalan irigye akadt. Színleg kedvesekvoltak hozzá,
de a nők többsége egyáltalán nemrajongott érte. Nem elég, hogy szép, de hozzámég
erényes is...
Mert Antoinette - bár bizonyos okokból zárvatartotta a férje előtt a hálószobáját -
hűséges volthozzá. Szeretett ugyan a társaságban tündökölni,imádta ha bókokkal
halmozzák el és udvarolnakneki, de ő mindig határozott és hűséges maradt.És ha
flörtölt egy-egy megnyerő külsejű fiatal-emberrel, sosem azért tette, hogy
meghódítsa.Most sem maradt hódolók nélkül; egy-egy tán-cos kedvű, fiatal tiszt
gyakran elragadta a hölgy-koszorúból, de aztán udvariasan vissza is kísértea
társasághoz. A férfiak tudták, hogy őt hiábahívnák ki a sötét teraszra, legfeljebb
a csillagokszépségéről társaloghatnának vele. Szép, demegközelíthetetlen -
tartották róla. Tánc közbenszívesen átölelték karcsú derekát, de egyik férfisem
vetemedett arra, hogy merészen közelebbszorítsa magához. Nem mintha nem támadt vol-
na rá kedvük, hogy Jean Baptiste Lafergier ifjúfeleségének hevesebben udvaroljanak
és a férjetfelszarvazzák. Csak éppen... Antoinette-nek volttartása.
Az estély már javában tartott, amikor ismét be-toppant egy kései vendég. A
házigazda a szoká-sosnál is barátságosabban fogadta atyaian át-ölelte a vállát, úgy
vezette be a terembe.Jacques Marchand amerikai kereskedő volt,ám polgári származása
ellenére az itteni arisz-tokrácia, a grands blanes befogadta. Hajójávalgyakran
kikötött a szigeten, s ha itt járt, közked-velt egyénisége lett a társaságnak. A
modora ki-fogástalan volt, és mellesleg elmondhatta magá-ról, hogy a hölgyek
kedvence.
Valójában egyáltalán nem volt szép férfi, desugárzott belőle a delejes férfiasság
és a határo-zott erő. Gáláns volt és szenvedélyes. Magas, iz-mos alakja, széles
válla, elbűvölő mosolya láttána legtöbb hölgy szívdobogást kapott. Markánsarca
értelmet sugárzott, feltűnően sűrű, koromfe-kete szemöldöke alól állandóan
fürkésző, élénkszempár mérte fel a lehetőségeket, és az a rakon-cátlan, fekete
hajtincs, mely folyton a homloká-ba lógott, minden nőben sürgető vágyat
keltett,hogy megigazítsa.
Marchand annyira más volt, mint az itteni fér-fiak, hogy össze sem lehetett
hasonlítani senki-vel. Tudta magáról, hogy ellenállhatatlan, és ki-mondottan,
pökhendien, fennhéjázóan viselkedettazokkal, akiket távol akart tartani magától,
ámugyanakkor tudott végtelenül kedves is lenni ah-hoz, akit ő szemelt ki magának.
Néha már-márkifejezetten udvariatlanul viselkedett a ráakasz-kodni próbáló nőkkel
szemben, s képes volt ar-cátlanul szemtelen és közömbös is lenni, ha abókokkal nem
jutott közelebb a hódításhoz. Alegtöbb asszonyt azonban a hízelgéssel hamar
éskönnyedén le lehetett venni a lábáról.Antoinette pillantása találkozott Jacques
Mar-chand-éval, és a férfi tekintete mágnesként von-zotta magához az övét.
Végül mégis eljött!
Marchand alig észrevehetően meghajolt felé,azonban - bár egyelőre az őt üdvözlők
miattnem közeledhetett - nem érte be ennyivel. Pi-masz, lehengerlő tekintetét nem
fordította el, ésfogva tartotta az asszony különleges metszésűszép sötét szemeit.
6.
- Ennek ellenére egész remekül táncolt azelőbb. Ilyen messziről nézve nem is
látszott,hogy esetleg gondjai lennének az egyensúllyal.Közelebbről érzékelve talán
más a helyzet?
- Minden bizonnyal - nevetett a férfi. - Ámezt a táncpartneremnek kell megítélnie.
- Tegyünk egy próbát! - indítványozta Susan-
ne.
7.
Jacques Marchand valóban értett az udvarláshoz.Antoinette-nek eddig sikerült
kikerülnie valaho-gyan, hogy tartósan kettesben maradjon a férfi-val. Ugyan nem ez
volt az első alkalom, hogyegyütt táncoltak, de korábban Jacques sohasemvolt ennyire
heves. Antoinette egészen belepirulta szenvedélyes bókokba, amelyekkel a férfi va-
lósággal elhalmozta.
- Gondolja, hogy mindez csupán tréfa? Hóna-pok óta figyelem már, mindenütt csak
magát ke-resem. Kimondhatatlanul vágytam rá, hogy vég-re újra találkozzunk, s még
inkább arra, hogykettesben lehessünk - vallotta meg Jacques.
- Maga túlságosan vakmerő, monsieur!
- Miért? Amiért kiöntöm önnek a szívemet?Nem hajlandó meghallgatni? Azt akarja,
hogytovább szenvedjek?
- Hát szenved?
- Rettenetesen.
- Hazudik!
Antoinette érezte, hogy a férfi egyre szorosab-ban vonja magához.
- Kérem, ne! - suttogta elhaló hangon.Jacques arcán újra megjelent az a kissé ke-
gyetlen, cinikus mosoly.
- Pedig egy ilyen gyönyörű teremtésre előbb-utóbb féltékeny lesz a férje. Mégpedig
nem isalaptalanul. És ez így van rendjén. Amelyikasszony ezt erőszakkal
megakadályozza, szerin-tem egészen egyszerűen ostoba.Antoinette megdöbbent, hogy ez
a férfi ilyenfaragatlanul és durván merészel beszélni vele.
- Szégyellje magát! - sziszegte.
- Miért? Az egészséges féltékenység még nemártott meg egyetlen férfinak sem -
szögezte leJacques Marchand. - Hiszen aki megnősül, nyil-ván tisztában van azzal,
hogy előbb-utóbb fel-szarvazzák. Aki ezt el akarja kerülni, csak egymódon védheti
ki: ha agglegény marad...Antoinette teljesen felhevült a forró lehelettől,az
érintéstől - és magától a pikáns témától. Me-nekülni szeretett volna ettől a
férfitól; jó messzi-re a delejes bűvkörétől. De tehetetlen volt, nemtudta, hogy mit
tegyen.
- Úgy vártam ezt a pillanatot, kedvesem -súgta a férfi, mintha már ezer éve
ismernék egy-mást, és erős karjaival magához húzta. Szorosanátölelte, annyira
szorosan, hogy Antoinette megsem bírt mozdulni. Vagy talán nem is nagyonakart...
Maga sem tudta, hogyan történt, de egy percmúlva ott érezte az ajkán Jacques
száját. A csókédes volt és forró, mégis szégyenteljes.
- Ne! - motyogta erőtlenül és el akarta tolnimagától a férfit. - Nem aka...Marchand
jóval erősebb volt nála. Szorosantartotta és újra fölébe hajolt. Csókolta. És
Antoi-nette habozva, szégyenkezve, megadóan vissza-csókolta...
Ebben a pillanatban azonban odabent hirtelenelhallgatott a zene és szokatlan zaj
szűrődött ki.Furcsa zörejek, hangzavar, elfojtott kiáltások.Antoinette elrántotta a
fejét, és mindkét kezét aférfi mellkasának feszítette.
- Ez nem lehet! - kiáltotta csaknem sírva. -Hogy tehetett ilyet, monsieur?A férfi
nevetett.
MÁSODIK FEJEZET
Kegyetlen éjszaka
1.
Az elegáns férfi vendégek és az egyenruhás kato-natisztek valamennyien egy újonnan
érkezettférfi körül tömörültek, aki valamit kiabált, hado-nászott, és a helyhez és
a körülményekhez ké-pest szokatlanul zaklatottan viselkedett. Szem-mel láthatóan
teljesen kivetkőzött magából. Ahaja egészen csapzott volt az izzadtságtól és anagy
sietségtől még mindig erősen líhegett.
- Szavamra mondom, mindez igaz! - kiáltotta.A táncteremben a tetőfokára hágott az
izga-lom; férfiak hadonásztak, az idősebb asszonyokközül pedig többen ájulást
színleltek.
- Micsoda? Ez hihetetlen! - hal-latszott innen-onnan és szinte egyszerre
beszéltmindenki. - Ezeknek elment az eszük!- Soha nem is volt nekik!
- Úgy hiszem, tisztelt házigazdánk messzeme-nően igazat szólt. Magam is úgy vélem,
hogykár lenne ezt a kedves mulatságot elrontani párkoszos fekete miatt. Ne is
foglalkozzanak vele,érezzék jól magukat... hiszen mi azért viselünkkardot az
oldalunkon, hogy rendbe szedjük arendetlenkedőket. - A többi tiszthez fordult.
-Amint hallották, uraim, nekünk viszont men-nünk kell, mivel Port-aux Crimesben a
hírekszerint lázadás tört ki. Azt javaslom, hogy nekeltsünk a társaságban pánikot,
de ne is késle-kedjünk! Induljunk azonnal! A hölgyek bizonyá-ra megbocsátják, hogy
az estély további részé-ben kénytelenek lesznek nélkülözni a társasá-gunkat -
mondta, majd röviden kiadta a paran-csot: - Uraim, kérem, kövessenek!A
katonatisztek gyors távozásával a terem fé-lig kiürült. Vendégei tanácstalanságát
és ijedel-mét látva Gerard Saint Xulonge igyekezett meg-menteni a helyzetet.
2.
Antoinette-nek folyton az a megjegyzés járt a fe-jében, amit az estélyre jövet ő
maga tett az úton,amikor a férje a kreolok és a rabszolgák nyugta-lankodását szóba
hozta. "Csak nem gondolja,hogy a birkák valaha is megharaphatják a far-kast?" -
mondta néhány órával ezelőtt. Akkormég mindennek egyáltalán nem tulajdonított je-
lentőséget, most azonban ezt az elejtett mondatotkülönösen találónak érezte.
Egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy a kre-olok komolyan fellázadjanak, az
apróbb elége-detlenkedéseket pedig mind ez ideig sikerültkönnyűszerrel elfojtani. A
rabszolgák pedig bé-ketűrő jámbor barmok, akik még azt sem tudják,hogy mi miatt
elégedetlenkedhetnének.Azonban Antoinette-et ezen gondolatok elle-nére is
nyugtalanította valami. Nem értette, hogyha most is csupán efféle, jelentéktelennek
mond-ható eseményről van szó, miért hívták olyan sür-gősen Port-aux Crimes-be
azokat a katonatiszte-ket is, akik jelenleg nincsenek szolgálatban?Ugyanakkor
persze, mint katonafeleség mársemmin sem csodálkozott. Máskor is megesett,hogy a
tiszteket váratlanul az állomáshelyre ve-zényelték holmi gyakorlat, katonai hóbort
ked-véért. Bizonyára most sincs igazán nyomós okaz alarmírozásra, csupán eltúlzott
és valószínű-leg felesleges óvatosságról van szó.Antoinette-nek valahogyan mégis
rossz előér-zete támadt. Nyugtalanította az is, hogy az es-télyről többen elmentek.
Nem kellene neki is tá-voznia? Hiszen a szórakozásnak ma estére márúgyis vége, a
hangulat visszafordíthatatlanul amélypontra zuhant...
Kutatóan körülnézett, hogy kihez csatlakoz-hatna, mert hirtelen az eszébe jutott,
hogy Jean-Baptiste valószínűleg elvitte a kocsit. Micsodakönnyelműség! Vagy talán
azt gondolta, hogymég ma este úgyis visszajön?
Nem vette észre, hogy Jacques Marchand ottáll a háta mögött, és összerezzent,
amikor a férfiegészen közelről, halkan megszólalt.
- Ha nem érez ellenállhatatlan vágyat, mada-me, hogy az elkövetkező órákat tánccal
töltse elezen a már amúgy is alaposan elrontott hangula-tú estélyen, azt tanácsolom
önnek, hogy sürgő-sen jöjjön velem. Attól tartok, hogy nagy hibavolna itt maradni.
Mi több, veszélyt szimatolok.Antoinette kérdőn nézett a férfira.
- Hová akar vinni? - csodálkozott.
- Megható ez a naiv ártatlanság - jegyeztemeg Jacques Marchand kissé cinikusan. -
Mostmondhatnám azt is, hogy kettesben óhajtok lenniönnel egy istentől és embertől
eldugott helyen,csakhogy ez a vágyam pillanatnyilag nem telje-sülhet. Nem áll
szándékomban megijeszteni önt,de azt ajánlom, hogy azonnal meneküljünk in-nen, amíg
még lehet. A hajóm ott horgonyoz akikötőben...
Az asszony megdöbbent.
- Maga megőrült! Hogyan mehetnék önnel?!Hiszen tudja jól, hogy férjes asszony
vagyok.Jacques Marchand hirtelen úgy megszorítottaa karját, hogy Antoinette a
fájdalomtól és a meg-lepetéstől felszisszent.
- Csak nem hiszi azt, hogy el akarom rabolni aférjétől? Értse meg, veszélyben
vagyunk, s mi-vel ön sajnálatos módon éppen egyedül van, úgyérzem, kötelességem
segíteni.
Antoinette megijedt.
3.
Már teljesen koromsötét volt, az orrukig alig lát-tak. Jacqes Marchand maga
hajtotta a könnyű,kétlovas kocsit. Kissé tartott attól, hogy a zavar-gások a
környékre is átterjedtek, de az út nyu-godt és csendes volt, nem észleltek
semmifélegyanús jelet.
Antoinette-nek nem múlt el egészen a rosszelőérzete, de hogy ezt mi okozta, azt
maga semtudta volna megmondani. Jacques Marchandugyan eléggé megijesztette, de még
mindig kép-telen volt igazán elhinni, hogy olyan nagy a ve-szély, mint azt a férfi
állította.Nem tudta mire vélni a férfi titokzatosságátsem, így az is megfordult a
fejében, hogy taláncsak csel az egész aggódás. Színjáték, hogy ez-zel az ürüggyel
kettesben maradjanak. Marchandigyekszik kihasználni, hogy Jean Baptiste távolvan, s
azért találta ki az egészet.Antoinette a kislányára gondolt. Solange márbizonyára
régen alszik, és nincs is semmi baj. Aszíve azonban olyan nyugtalanul dobogott,
mint-ha ki akarna ugrani a torkán. Lehet, hogy ez arossz előérzet valójában nem is
a zavargásoknakszól, hanem valami baja esett a gyermekének, sezt érzi meg anyai
ösztönével?Solange születése óta minden erejével igyeke-zett eltitkolni anyai
érzelmeit. Folyton úgy tett,mintha egy cseppet sem aggódna a gyermek mi-att, mintha
nem is érdekelné a létezése. Gyűlöltea terhességet és rettegett a szülés kínjaitól,
haazonban őszinte akart lenni önmagához, be kel-lett vallania; hogy ezért az
aranyos csöppségértérdemes volt megszenvedni.
Maga előtt látta a kicsike arcát, s eszébe jutott,hogy már akkor is rossz előérzete
volt, amikorJean Baptiste-tal elindultak az estélyre. Még adajkának is mondta, hogy
úgy érzi, mintha vala-mi baj készülődne és szokása ellenére csókokkalbúcsúzott el a
kislányától.
Jacques Marchand-t is nyugtalanság gyötörte.Csakhogy neki volt is oka rá!
Amikor hajóján jó pénzért fegyvert szállított akreoloknak, nem gondolt rá, hogy a
felkelésilyen hamar kitörhet. Természetesen számítottrá, hogy hamarosan
bekövetkezik valamiféleösszetűzés, de arra gondolt, hogy majd csak két-három hónap
múlva kerül rá sor, amikor ő márrégen messze jár. A cinizmusa azonban nemhagyta el
még ebben a veszélyes helyzetbensem. Ha elég ügyes lesz, két legyet üthet
egycsapásra. Tetemes összeget keresett a csempé-szett fegyvereken, s most ez az
este újabb jelen-tős bevétellel kecsegtet. A hajóját ugyanis mostfelajánlhatja a
menekülőknek. Természetesennem ingyen...
Kissé már bánta, hogy lovagiasan felajánlottaa segítségét és most mégis ezzel az
ostobaasszonnyal tölti az időt, ahelyett, hogy a hajójánvárná a busásan fizető
utasokat. Mert hát ezen aszigeten kitör valami igazán nagy csetepaté,rosszul
járhat, aki nem menekül. Hiszenaz alig húszezer fehérre ugyanilyen létszámúkreol
jut, a rabszolgák száma pedig a becslésekszerint a félmilliót is elérheti.Jacques
Marchand ugyan nem tartott attól,hogy a rabszolgák is beleszólnak a dolgokba,
degyakorlati ember lévén igyekezett mindenregondolni.
Amikor felajánlotta Antoinette-nek, még haj-totta zakatoló vére. Arra gondolt, hogy
ennél ro-mantikusabb és kínálkozóbb helyzetet nem is te-remthetett volna számára a
sors. Itt vannak édeskettesben, a csillagos ég alatt, ahol bármi meg-történhet.
Voltaképpen maga sem tudta eldönteni, hogymit akar ettől az asszonytól; csak vad
gyönyört,vagy valami többet is. Amikor hónapokkal ez-előtt kikezdett vele, még
semmi másra nem vá-gyott, csak egy újabb hódításra. Azóta azonbanrá kellett
döbbennie, hogy a mandulaszemű,édes mosolyú, ártatlan tekintetű Antoinette sok-kal
többet jelent számára egy szokványos hódí-
tásnál.
De vajon mennyivel többet?
Nem akart megválaszolni erre a kérdésre, ésmivel időközben már tudatosult benne,
hogyezen az éjszakán nagy baj történhet, hirtelen le-lohadtak férfiúi ambíciói.
Most már szidta ma-
gát.
Egy világtól távoli, elszigetelt birtokra kocsi-kázik békésen, amikor talán pár
mérföldnyire tő-lük kezdetét vette egy véres színjáték. És nekirég ott lenne a
helye a kikötőben; a Saint Pierrotfedélzetén. Ez a kitérő csak akkor érné meg,
haremélhetne is Antoinette de Lafergier-től vala-
mit.
És miért is ne?
Hirtelen hangulati váltással arra gondolt, hogynem ártana máris előkészíteni az
ügyet, kihasz-nálva a sötétséget és az egyedüllétüket. Még ak-kor is odaérhetnek a
kikötőbe, ha a kastélybanAntoinette megmutatja majd a hálószobáját, ésők közösen is
felavatják a hitvesi ágyat. És miértis ne lehetne így? Végtére is az asszony köszö-
nettel tartozik, amiért segít neki elmenekülni.Sőt, még a gyerekét is magukkal
viszik...Megfogta az asszony kezét, az ajkához vontaés gyengéden megcsókolta.
Antoinette ijedten felszisszent, és szinte dühö-sen húzta vissza a kezét.
- Kérem, hagyjon békén! Már az estélyen istúlságosan sokat engedett meg magának -
tiltakozott. - Ha nem tudná, én férjes asszony va-
gyok.
Jacques pimaszul felnevetett.
- Engem ez nem zavar; hiszen nem akarom fe-leségül venni. Beérem egy izgalmas,
romantikuskalanddal...
Antoinette felcsattant.
- Szégyellje magát! Mit merészel...A szó azonban a torkán akadt, mert abban
apercben megpillantotta a távoli lángnyelvet.
- Uramisten, ez mi?! - sikoltott fel, majd min-den jó modorról megfeledkezve
ráripakodottMarchand-ra. - Hajtson gyorsabban! Megértet-
te?!
Kisvártatva már mindketten érezték a fojtó,kesernyés füstszagot.
Az asszony teljesen kivetkőzve magából agyeplő után kapott.
- Adja ide! - parancsolta.
A férfinak nagy nehezen sikerült magánál tar-tani a gyeplőt és a hosszú ostorral a
lovak közécsapott.
4.
Jacques Marchand most már világosan látta,hogy óriási hibát követett el, amikor nem
egye-nesen a kikötőbe hajtott. A felgyújtott kastély aztjelezte, hogy sokkal
rosszabbul állnak a dolgok,mint gondolta.
Meredt szemmel nézett az asszony után, ésegy pillanatra megfordult a fejében, hogy
hagyjaaz egészet a fenébe, és azon nyomban elhajtPort-aux Crimes felé. Azonban
ugyanaz a bi-zonytalan érzés, amely korábban azt sugallta,hogy Antoinette sokkal
többet ér egy alkalmi hó-dításnál, most sem hagyta békén.
- A szentségit! - mordult fel indulatosan, ésleugrott a bakról.
Azonban nem szaladt azonnal Antoinette utána lángok közé. Előbb sietve kikötötte a
lovakat,nehogy a tűztől megriadva menekülni kezdje-nek. Sokat próbált kalandor
volt; egy pillanatalatt átlátta, hogy a ló és a kocsi a jelen helyzet-ben
iszonyatos érték.
Az életüket jelentheti!
Amikor már biztonságban tudta a lovakat, is-mét káromkodott egyet-kettőt, aztán
dühösenAntoinette után vetette magát. Még képes bero-hanni a lángok közé az az
őrült asszony!
- Antoinette! - bődült fel haragosan. - Hol apokolban van?!
Nem kapott választ.
Jacques Marchand sóhajtott, és berontott anyitott bejáraton. Szerencsére az épület
túlsószárnyának a teteje égett, így nem fenyegetteközvetlen veszély, hacsak a
füsttől nem. JacquesMarchand azonban számított rá, hogy a lángokgyorsan
továbbterjednek, és akkor mindkettenbenn szorulhatnak.
Az előtérben nem volt senki, nem hallatszottkiáltozás, és mozgásnak sem látszott
nyoma. Akastély szemmel láthatóan teljesen üres volt, azitt tartózkodóknak talán
sikerült elmenekülni,amikor a lángok fellobbantak. Vagy ott hever-nek valamelyik
szobában lemészárolva?Bárhogy legyen is, nekik nincs itt semmi ke-resnivalójuk!
Menekülniük kell, mégpedig na-gyon gyorsan!
- Antoinette! A pokolba!
Az asszony köhögve, támolyogva bukkant előaz egyik szobából.
- Csillapodjon már! - rántotta vissza. - El-ment az esze? Meg akarja ölni magát?
Antoinette félig kiszabadította a kezét a férfierős szorításából, és mindkét
öklével teljes erejé-ből ütni kezdte a mellkasát.
- Nem! Érti? Nem! Nem megyek sehová! -kiabálta feldúltan, mindenről megfeledkezve.
-A gyermekemet akarom, vagy meghalok én is!Sikerült kitépnie magát a megdöbbent
férfikeze közül, és mint egy eszeveszett őrült, belero-hant a füstbe, és rohant
tovább, szobáról szobá-ra. Üres volt minden helyiség, a gyermeknek aház népével
együtt egyszerűen nyoma veszett.A fejük felett ropogtak a gerendák, és
JacquesMarchand attól tartott, hogy már nem jutnak ki.
- Jöjjön már, mert itt veszünk mind a ketten! -próbálta kifelé rángatni az
asszonyt, de alig bírtvele. Antoinette már szinte teljesen magánkívülvolt. Egészen
berekedt, és egyfolytában köhö-gött az egyre fojtogatóbb füsttől. Már nem
tudottkiadni magából egy hangot sem, csak ment elő-re, zavaros tekintettel, szinte-
eszelősen. Meg-megbotlott, néhányszor térdre is esett, de mindezegyáltalán nem
érdekelte.
Aztán megbotlott valamiben, és felsikoltott aziszonyattól.
Armand, az egyik mulatt szolgájuk hevertszétlőtt koponyával a folyosón. Antoinette
lábamegroggyant. A temérdek vér és a kiloccsantagyvelő látványát már nem bírta
elviselni, éshang nélkül összeesett.
5.
Jacques Marchand az ülésről előrehajolva a balkezében szorosan tartotta a gyeplőt,
a jobbjábanlévő ostorral pedig teljes erejéből, szinte egy-folytában csépelte a
lovakat.
- Sírjon csak! - kiáltott rá dühösen a férfi. -Sírjon, ha jól esik, csak maradjon
nyugton!
- Biztos benne, hogy nem volt... igazán nemvolt már ott a házban az én Solange-om?
- Ahangos zokogástól alig lehetett hallani, hogy An-toinette mit mond, Jacques
Marchand azonbanmegértette.
- Senki más nem volt a házban, csak az a ha-lott szolga - szorította meg bátorítóan
azasszony karját.
Antoinette megpróbált hinni a férfinak, hiszenmég a gondolatát is szörnyűnek
találta volna, haa kislány mégis ott rekedt valahol, abban a rette-netes, égő
házban.
- De ha nem maradt ott, akkor hol van? - né-zett rá könyörögve Jacques Marchand-ra,
háthamégis tudja a választ. Pedig sejtette, hogy úgy-
sem...
A férfi megköszörülte a torkát, és a korábbi in-gerültsége után most megpróbált
teljesen hig-gadtnak látszani.
- Csak azt nem gondoltam, hogy ilyen hamarbe is következik - vallotta be, aztán
hozzátette. -Nézze, ebben a váratlan helyzetben mindenki el-menekül... vagy
legalábbis, aki teheti. Mivel akastélyukban azon a halott szolgán kívül ténylegnem
találtunk senkit, azt gondolom, hogy mégidőben el tudott menekülni mindenki, aki
ott tar-tózkodott.
6.
Az út mellett hirtelen néhány sötét árnyékot pil-lantottak meg. Jacques Marchand
rosszat sejtett,de felkészült rá, hogy esetleg útonállókkal is ta-lálkozhatnak. A
szemében elszánt fény villantfel és megtapogatta az oldalán a pisztolyt. Tudta,hogy
a fegyver meg van töltve, és mindenre el-szánta magát, hogy szükség esetén habozás
nél-kül használja.
Egyáltalán nem lassított a tempójukon, sőt, halehet, még jobban hajszolta a
lovakat.
- Kapaszkodjon! - szólt rá foghegyről a ré-mült Antoinette-re.
A következő pillanatban már egészen jól láttáka sötét alakok körvonalait, sőt,
tisztán ki lehetettvenni, hogy nyolc-tíz néger ólálkodik ott, a ke-zükben
mindenféle kezdetleges fegyver: nádvá-gó kés, cséphadaró, vagy éppen egy
egyszerű,vastag és göcsörtös bunkósbot.Két-három fekete vakmerően kiugrott az
útközepére. Bizonyára az volt a szándékuk, hogyfeltartóztassák a közeledő kocsit.
Jacques Mar-chand azonban nem lassított, tartotta az őrült ira-mot. Azok láthatták,
hogy a vágtatva közeledőkocsi nem lassít, de csak álltak az út közepén,dühösen
gesztikuláltak, és érthetetlen szavakatordítoztak feléjük.
- Gyerünk már! - morogta Jacques Marchand,és még jobban hajszolta a lovakat.Ez volt
az egyetlen esélyük. Amerre elszágul-dottak, mindenhonnan őrjöngő, ordítozó
sötétalakok hadonásztak feléjük vagy rohantak utá-nuk, de a bricska olyan őrült
tempóban vágtatott,hogy mire a támadók felocsúdtak, már el is ma-
radtak.
- Vissza! Vissza, ostoba barmok!Egy robosztus termetű néger egyenesen a ko-csi elé
ugrott, és a kezében villogó késsel vadulhadonászott. Megragadta az istrángot, s a
lovakfújtatva, habzó szájjal, nagyot hőkölve megáll-
tak.
7.
A városon áthaladó kocsi hol gyorsított, hol pe-dig újból lassítani kényszerült, és
természetesennem maradt észrevétlenül. A félelmetes feketeembertömegből időnként
kivált egy-egy kisebbcsoport és vészjóslóan feléjük rohant. Lövéseksüvítettek el a
fülük mellett. Kész csoda volt,hogy eddig még nem tépték őket is cafatokra
afeketék, és célt tévesztett valamennyi, nekikszánt golyó.
Ezer veszély leselkedett rájuk mindenütt.Egyik alkalommal alig tudtak az egyik
sötét ésnéptelen kis utcán át az utolsó pillanatban elme-nekülni, megtévesztve az
üldözőiket.Most már valóban nem tudták, hogy mi vár rá-juk a következő percben. A
kocsi kerekei nagyotdöccenve időnként a földön heverő halottakszétvetett lábán,
vagy karján is keresztülgázol-tak. A lemészárolt emberek sok helyen annyirasűrűn
feküdtek egymás hegyén, hátán, hogy aliglehetett haladni. Szörnyű látvány volt és
szintehihetetlen; hogy mindez csupán néhány rövidóra műve volt. Akkor mi lesz itt
még később?
- Mennyi szörnyűség... Ó, édes istenem! -nyögdécselte Antoinette. - Miért? Miért?
Jacques Marchand most már ügyet sem vetettrá, nem bátorította és nem is
vigasztalta. Mindenerejét megfeszítve hajtotta a kikötő felé az egyrefáradtabb
lovakat.
8.
A kikötőben négy hajó horgonyzott. Köztük aJacques Marchand-é, egy háromárbocos
vitorlás.Az emberei már felszedték a horgonyt, és éppkezdték visszahúzni a partra
vezető, keskenypallót is.
- Még arra is hajlandó vagyok... hogy felesé-gül vegyem... Na, hozzám jön?...
Jöjjön velemCharlestonba...
MÁSODIK RÉSZ
SOLANGE
Charleston, Dél-Carolina állam1806. augusztus 22.
ELSŐ FEJEZET
Vendég a múltból
1.
Jacques Marchand dolgozószobájának résnyirenyitott ajtaja mögött dühös ordítás
harsant.
- Micsoda?! Mit mondtál, ki keres?
- Antoinette de Montega, uram - rebegte meg-rettenve Palk, a néger szolga. És még
hozzátette:- Savannah-ból.
A név hallatán a reggelizőszalonban is der-medt csend támadt. Olívia, Jacques
Marchandédes bátyjának, Robertnek az özvegye riadtankapta fel a fejét, kék szemei
tágra nyíltak a vadharag hallatán. A ház urának öccse, Francois pe-dig csodálkozva
húzta fel vastag szemöldökét. Akis Philip, a néhai Robert Marchand és
Olíviaegyetlen gyermeke nagyot ugrott ijedtében anagybátyja ordítására.
- Nincs semmi különös, Philip, csak egyhölgy keresi a bácsikádat. Egy réges-régi
isme-
rőse.
- Alig hiszem, hogy öreg lenne. Bár én mégsohasem találkoztam vele, úgy gondolom,
ha-sonló korú lehet, mint édesanyád.Francois Marchand, jó képű, jó kötésű,
vállasfiatalember volt, a harmincas évei elején, és nap-cserzette, barna arca,
éles, fürkésző tekintete el-árulta, hogy élete java részét valószínűleg tenge-ren
tölti. Arca mintha csak a bátyja ábrázatátmintázta volna, csak éppen fiatalabb
kiadásban.Rendkívül hasonlított Jacques Marchand-ra, an-nak ellenére, hogy ő
tizenöt évvel később, másanyától született.
Hárman voltak testvérek. A két idősebb fiú,Robert és Jacques folytatták a tengeri
kereske-delmet, amit még az apjuk hagyott rájuk. Ké-sőbb persze a fiatal Francois
is tengerre szállt,sőt, Robert tragikus halála és Jacques megrokka-nása után ő
maradt a testvérek között az egyet-len, aki még mindig járta a tengereket.Róbert
Marchand halála után Jacques magá-hoz fogadta a bátyja özvegyét s annak gyerme-két,
és megfelelően gondoskodott róluk. És ez ahatalmas ház adott otthont Francois-nak
is, haegy-egy hosszú útjáról hazatérve pihenni akartegy-két hetet vagy hónapot.
Most épp egy ilyen pihenő időszak volt,Francois már három hete időzött Savannah-
ban,s úgy tervezte, pár hónapig még nem is száll is-mét hajóra. Volt valami, amit
szeretett volnaelintézni az újabb, hosszú út előtt.Megismert egy lányt, aki rabul
ejtette a szívét,és nem hagyta nyugodni a gondolatait.Margaret Allingham!
Bejáratos lett a protestáns Allingham-házba, ésmiután sir Lioneltől engedélyt
kapott, hogy ud-varoljon a szép Margaretnek, s a lány is szívesenfogadta őt, úgy
tűnt, semmi sem állhat a szerel-mük útjába, legfeljebb az idő. Mert a házassá-got
elkapkodni nem szabad, ebben mindkettenegyetértettek. Azonban azt tervezték, hogy
ha-marosan bejelentik az eljegyzésüket a társaság-ban, és pár hónapon belül
egybekelnek.És Francois sohasem volt türelmetlen alkat.Bár teljes szívéből imádta a
tengert, semmi más-sal nem tudta helyettesíteni azt az érzést, amikora csípős, sós,
tengeri szél hűs vízpermetet sodoraz arcába, ez alkalommal még örült is annak
anyugalomnak, ami ebben a hatalmas házban kö-rülvette. Merthogy Jacques Marchand
barátságosotthona szinte sugározta magából a békességet,ami annak köszönhető, hogy
a ház ura annyisok-sok kalandos év után visszahúzódott, sokatgondolkodott, és
ezalatt volt ideje kialakítanimagában egy nyugodt, kiegyensúlyozott termé-
szetet.
S ezt a higgadt, csendes embert csak ritkántudta felzaklatni valami annyira, hogy
kiáltson,vagy ne adj Isten, felordítson haragjában.A váratlan vendég látogatása
azonban a jelekszerint egy ilyen esemény lehetett.Palk vonult át a
reggelizőszalonon; hogy bekí-sérje a hallban várakozó vendéget, s arcvonásai-ról
lerítt, hogy őt is igen meglepte a ház uránakhangos reagálása. Aztán az inas
hamarosan egysötét ruhás asszonnyal tért vissza.Francois udvariasan felállt, és
lopva a dolgo-zószoba nyitva maradt ajtaja felé pillantott. Úgylett volna illendő,
hogy a házigazda eléje siet avendégének, ám Jacques Marchand ezt nem tettemeg. És
nyilván nem csak feledékenységből.Amikor az asszony odaért hozzá,
Francoismeghajolt, és kezet csókolt.
- Madame!
Az asszony kedvesen rámosolygott, ám a vo-násaira telepedett feszültséget nem tudta
feled-tetni. Őt is rendkívül felizgathatta valami hír, ésképtelen volt uralkodni a
türelmetlenségén. Ámamikor a fiatalemberre pillantott, mintha kissémegis ijedt
volna a látványtól.
- Ön ugyebár monsieur Marchand... testvér-öccse? Igen, csak az lehet... a
hasonlóság kísér-teties...
2.
Jacques Marchand a hatalmas mahagóni íróasz-tala mögött ült, és még csak mozdulatot
sem tett,hogy felemelkedjen a karosszékéből vagy kezetcsókoljon.
Szándékosan mutatkozott ilyen rossz házigaz-dának ezelőtt az asszony előtt, akire
nem tudottmáshogy gondolni, csak haraggal.
- Madame de Montega - szólalt meg a férfireszelős, ingerült hangon. - Nem hittem
volna,hogy valaha is beteszi a lábát ebbe a házba. Úgylátom, tévedtem.
- Nem, madame, megváltoztam. Nyugodt, bé-kés ember lettem, s súlyt helyezek arra,
hogy aházamban a vendégek semmiben sem szenvedje-nek hiányt. Önnel azonban e
tekintetben kivételtteszek. Ugye, megérti az indokaimat?Egy teljes percen át
mindketten hallgattak, az-tán Antoinette de Montega megigazította sötét-kék
ruháját, és kínálás nélkül helyet foglalt.
- Ezek szerint még most sem bocsátott megnekem? - kérdezte halkan.
A férfi idegesen megrezzent.
- Sok a dolgom, asszonyom. Kérem, mielőbbtérjen a lényegre! Hiszen nyilván oka van
annak,hogy tizenhárom év után váratlanul eljön a há-zamba... és hajlandó szóba
állni egy fegyverke-reskedővel... a férje gyilkosával!"Mindkét férjem gyilkosával!"
- gondolta An-toinette de Montega, ám ezt fölöslegesnek tartot-ta kihangsúlyozni.
Igyekezett keménynek és ha-tározottnak mutatkozni; úgy tenni, mintha a
férfiarrogáns szavai egyáltalán nem érdekelnék.
- Igaza van - jelentette ki. - Nem akarom ra-bolni az idejét, monsieur Marchand.
Máris ráté-rek jövetelem okára. Azért jöttem önhöz, hogy asegítségét kérjem.
Jacques Marchand idegesen nevetett.
- Segítséget? Tőlem? Maga? Képtelenség!
- Nem, nem az, monsieur. Tizenöt évvel ez-előtt maga erőnek erejével vonszolt el
Saint Do-mingue szigetéről és akaratom ellenére arrakényszerített, hogy sorsára
hagyjam a kislányo-mat! Istennek hála, hírt kaptam arról, hogy az éndrága Solange-
om csodával határos módon túlél-te a mészárlást, egy ismerős család vette pártfo-
gásába, és várja, hogy a szülei érte menjenek. Ésén azért jöttem önhöz, hogy
hajózzon el SaintDomingue-be, és tegye jóvá egykori bűnét! Önvolt az, aki egykor
elszakított a gyermekemtől,az ön úri kötelessége, hogy hazahozza őt nekem!Jacques
úgy érezte, hogy elborul az agya, ésakaratlanul is megkapaszkodott az íróasztal
szé-
lében.
3.
- Egy ilyen szép asszony... Hát, bizony egyál-talán nem úgy néz ki, mint egy
gondozatlan virá-goskert. Nekem inkább úgy tűnik, mintha igen-csak gondos kertész
munkálkodna a közelében.Olívia feddőn összevonta a szemöldökét.
- Ejnye, Francois... nem tetszik nekem, ahogyön egy úrihölgyről megnyilatkozik. Még
akkorsem, ha történetesen Antoinette de Montegórólszól is.
A fiatalember nevetett, aztán ismét a bezártajtó felé pillantott.
- Kit érdekel, hogy sérti, vagy nem sérti? Ezaz én házam, olyan hangon beszélek,
ahogy aka-rok! Ha nem tetszik, elmehet, hogy újabb tizen-három évig ne is lássam!
Fel is út, le is út, mada-
me!
Antoinette de Montego felállt, aztán dacosanvisszaült.
- Maradok - jelentette ki. - Addig nem moz-dulok innen, amíg meg nem hallgat. Vagy
haakar, kidobathat a szolgáival... hiszen ön a sajáterejéből már legfeljebb
kiabálásra képes!Jacques Marchand még mondani akart valamiindulatosat, de a nő
szavaitól a torkán akadt aszó. Úgy bámult erre az arcátlan nőszemélyre,mintha sosem
látta volna.
- Tehát elismeri? - hörrent fel a férfi. - Elis-meri hát, hogy kettőnk közül nem én
voltam az,aki nagyobb fájdalmat okozott a másiknak...nem én döftem mérgezett tőrrel
orvul hátba...Az asszony vállat vont.
- Csak azt kapta, amit megérdemelt. És igen,elismerem. Bántani akartam önt, mert
gyűlöltem.Gyűlöltem azért, amit velem tett. Gyűlöltemazért, mert hagyta meghalni az
első férjemet, ésmég inkább gyűlöltem azért, amiért megölte amásodikat.
- Egyiküket sem szerette.
- Ez valótlan állítás.
Jacques Marchand dühösen rázta a fejét.
- Az első férje elhanyagolta önt... emlékszem,ön saját maga mondta... Montego pedig
túl idősvolt önhöz. Nem szerethette.
Az asszony vállat vont.
- Miután Gaston megölése után maga arcátlanmódon ismét elém járult, és ocsmány
ajánlatottett? Emlékszik? A férjem még temetetlenül he-vert, maga pedig
szabályszerűen berontott hoz-zám, és azt követelte, hogy legyek a felesége...És
amikor elutasítottam, megesküdött Isten nevé-ben, hogy ha a magáé nem leszek,
másnak semenged át többé. Azt mondta, hogy ha újra férjhezmegyek majd, azt az
embert is kihívja párbajraés megöli. Emlékszik? Hát ezért nem mentemférjhez soha
többé, hogy ne kelljen több ember-nek meghalnia maga miatt.
Jacques Marchand zordan meredt az asszony-
ra.
- Pont olyan a kölyök, mint amilyen én vol-tam tizenöt évvel ezelőtt, igaz? Nem
dobbantmeg a szíve, amikor meglátta?
Antoinette szíve igenis megdobbant, amikor afiatalembert megpillantotta. Ám ezt
erősen tit-kolta. Igyekezett kitérni a közvetlen válaszadás
elől.
- Először is... - kezdte a nő, ösztönösen utá-nozva Jacques Marchand kimért, ráérős
stílusát.
- megteszi azt ön helyett, amit a becsület öntőlkövetelne meg. Másodszor pedig...
én úgy jöt-tem ide, hogy nem is reménykedtem abban,hogy ön ezt jószántából, puszta
szívességbőlvagy kötelességtudatból megteszi nekem. Éppenezért üzletet ajánlok,
monsieur. Tekintélyesösszeget kínálok önnek azért, hogy az egyik ha-jója elmenjen
Haitira, és elhozza a lányomat.Garantáltan megtérülnek a költségei.Jacques Marchand
gunyorosan mosolygott.
- Megtéríti a költségeket, asszonyom? És a ki-eső haszonnal mi lesz?
- Ön azt hiszi, alkudozok? Azt képzeli, hogypénzzel mindent megvehet? Nem, madame,
eznem alku kérdése.
- Nem, madame, döntöttem. Megfogadtam,hogy soha többé nem megyek Haitinak még
aközelébe sem, és a testvéröcsémet sem engedem
oda.
- Akad.
Antoinette de Montego a homlokát ráncolvafontolgatta a lehetőségeket.
- Élnek - erősítette meg a nő. - Tudom, hogyélnek. És arra várnak; hogy valaki
elhozza
őket...
Jacques Marchand elgondolkodva meredtmaga elé, és a levelet tanulmányozta.
- St. Jolineoux? - motyogta végül. - Igen, tu-dom, hol van. Jártam már ott egyszer.
Sőt, is-mertem is ott egy embert...
Antoinette de Montago csaknem felkiáltottörömében.
- Ezek szerint vállalja?
- Hát... nem nagyon tudakozódtam, de olyanhírek járják, hogy mostanra már Haitin is
kezde-nek elcsitulni a dolgok, és a kikötők fogadják abékés célú kereskedőhajókat.
Igaz, elsősorban aspanyolokkal üzletelnek, ám rémlik, minthaazt hallottam volna,
hogy a múlt hónapban Port-aux Crimes-ben horgonyt vetett egy savannah-iércszállító
is. De... azt mondja, hogy a kislányClaire de Choissant-nal együtt Haitin van?
- Igen. Legalábbis a levél írásakor St. Joline-ux-ban tartózkodtak, de nem kizárt,
hogy mos-tanra már a régi birtokukon találhatók Port-aux-Crimes közelében.
A férfi hümmögött.
- Ráadás? Nem tudok többet fizetni. Nekemnem marad semmim... Miféle ráadást kérhet
mégegymillió dolláron felül?
- Ahogy rád nézek, alig ismerlek meg. A reg-gelinél még egészen máshogy néztél ki.
Ésmost... úgy látom, itt valami komoly baj történ-hetett. Madame de Montego rossz
hírt hozott?Segíthetek valamiben? Szólalj már meg!
- Én nem is tudom... dehogynem; persze! -motyogta Jacques Marchand, aztán
megacéloztaa hangját. - Igen, segíthetsz. Pont te vagy az,Francois, akire szükségem
van. Tartod még akubai kapcsolataidat?
Francois meglepetten pillantott a bátyjára.
- Amennyiben senorita Mendezre gondolsz,tudnod kell, hogy hamarosan eljegyzem
Marga-ret Allinghamet, akit teljes szívemmel szeretek,és azok a hölgyek, akiket
Margaret előtt ismer-tem, számomra teljesen közömbösekké váltak,és nem szándékozom
tovább fenntartani velük akapcsolatot...
- Attól tartok, öcsém, még az eljegyzésre semlesz időd. Amint a Saint Simon befut
és kipakol-ja az árut, ismét tengerre száll... mégpedig veleda fedélzetén...
- Akkor most miért küldesz ilyen sietve márisegy újabb útra? Pár héttel ezelőtt,
amikor énakartam menni, épp te jegyezted meg, hogy Gor-messon kapitány kiválóan
boldogul az én jelen-létem nélkül is. Mi változott meg azóta? Miértvan szükség ily
hirtelen az én személyemre? Ésmi köze van ehhez az úthoz madame de Monte-go viharos
látogatásának?
- Én megértem, édes öcsém, de attól tartok, hate is megérted, hogy miről van szó,
megmásítoda véleményedet.
- Kizárt dolog.
Jacques Marchand vállat vont.
- Azt jelenti ez a két szó, hogy részedről adöntés végleges és valaki mást kell
küldenemerre a veszélyes és kalandos vállalkozásra, mely-re madame de Montego kért
fel?A fiatalember az utolsó szavak hallatán elbi-zonytalanodott, de aztán
megacélozta magát.Imádta a kalandokat, a kockázatos utakat, a ve-szélyes
helyzeteket, s a szép asszony neve is ser-kentette, de Margaretre gondolt, és nem
mond-hatott mást.
- Azért nem hittem volna, hogy ilyen könnyenlemondasz arról a pénzről, amit ezzel
az úttal ke-reshettél volna.
- Tudod nagyon jól, hogy nem szívesen mon-dok le egyetlen dollár profitról sem, ám
kár is azösszeget említened, az elhatározásom megingat-hatatlan. Nagyon sajnálom,
Jacques, az elkövet-kező három-négy hónapban nem áll szándékom-ban hajóra szállni.
- Halkabban! - intette a bátyja. - Nem kell eztaz utcán járkálók orrára kötni!
- Félmillió dollár? - kérdezte Francois valami-vel halkabban, de legalább
ugyanolyan hitetlen-kedve, mint az előbb. - Valódi félmillió...
- Madame de Montego voltaképpen egymilli-ót kínál, ám mivel a hajó az enyém és a
legény-séget én fizetem, jogosnak tartom, ha te csak afelét kapod a teljes
összegnek...Francois meg sem tudott szólalni. Ő nem voltolyan gazdag, mint a
bátyja, és bár sejtette, hogyJacques tehetős ember; fogalma sem volt a va-gyona
roppant méreteiről. Félmillió dollár olyansok pénz volt számára, amit egyben el sem
tu-dott képzelni. Ő egy hajóút alatt általában egy-.két ezer dollárt keresett, és
ezzel az összeggelmesszemenően elégedett volt. Amikor a félmilli-ót először
meghallotta a bátyja szájából, már ak-kor is elképedt, pedig akkor még úgy
gondolta,hogy ezen az összegen természetesen osztozniakell Jacques-sal, ami azt
jelenti, hogy ő legfel-jebb százezret kap... Azonban most, amikor rá-döbbent, hogy
félmillió kimondottan az ő része,csak hápogni tudott.
Jacques Marchand persze eleve tudta, hogy ezlesz a tiltakozás vége, és szórakozott
mosollyalélvezte ki a hatást, amit a bejelentése okozott.Sőt, hogy a maradék
bizonytalanságot is kiöljeaz öccséből, tovább folytatta az ajánlat elemez-getését.
- Jártam ott korábban is - felelte az idősebb fi-vér komor képpel. - Épp azon az
éjszakán, ami-kor megnyíltak a pokol kapui, és mindenhonnanördögök özönlöttek elő,
hogy gyilkoljanak, mé-szároljanak, s elemésszenek mindenkit, akinekfehér a bőre
színe. Haitin ma azt a napot forrada-lomnak hívják, de én ott voltam és láttam,
hogynem volt egyéb, mint egy szörnyű és kegyetlenmészárlás.
- Mikor volt ez?
- Akkoriban még nem. Tartózkodóan viselke-dett velem, ahogy egy férjes asszony
számára il-lendő idegen úriember társaságában. Ám a tartózkodása dacára a szeme
elárulta nekem, hogynem boldog a férje mellett, s bizonyos jelekbőlarra
következtettem, hogy nem vagyok teljesenközömbös a számára. Bár szerintem ezt
akkormég ő maga sem merte önmagának bevallani, devonzódott hozzám. Egyfajta
megfoghatatlan, fá-tyolszerű érzelem kötött össze bennünket, deugyanakkor ez a
fátyol ott lebegett közöttünk ésnem tette lehetővé az érintkezést. Azon az éjsza-
kán azonban már csaknem sikerült áttörni a köz-tünk lebegő fátylon, és csaknem
sikerült kipré-selnem magamból a szerelmi vallomást. Ám alázongások sokkal hamarabb
elkezdődtek, mintreméltem, és csaknem magam is nagy kutyaszorító-ba kerültem. Én
biztosra vettem, hogy a "forra-dalom" még várat magára két-három hónapot,
detévedtem. Antoinette férje katonatiszt volt, azon-nal mennie kellett szolgálatba,
amint a lázongá-sokról hírt kaptunk. Az egészet persze alig-aligvették komolyan; és
a bál nyugodtan folytatódotttovább. Én kihasználtam az alkalmat, és elmond-tam
Antoinette-nek, hogy a veszély nagyobbmint gondolná... Nem akarom túl hosszúra
nyúj-tani a részleteket, a lényeg az, hogy Antoinettekomolyan megrémült, és bár
arról hallani semakart, hogy velem együtt elhajózzon, ő magakért meg, hogy kísérjem
haza a birtokukra, ésmaradjak mellette. Megtettem. Azt hittem; hogyegyfajta női
praktika, és örültem, hogy ezáltalvégre kettesben lehetünk. Ám mekkorát
kellettcsalódnom, amikor a de Lafergier-udvarházhozérve csak füstölgő, feldúlt
romokat és meg-csonkított hullákat találtunk. Antoinette háromhónapos gyermeke
eltűnt, és nekünk is menekül-nünk kellett. Ő azt követelte, hogy járjam bevele a
környéket, a szomszédokat és kutassuk felgyermekét, ám én ekkorra már rádöbbentem
aveszély nagyságára, és erőnek erejével elragad-tam az összetört asszonyt, és a
kikötőbe cipel-tem, ahol a hajóm horgonyzott. Iszonyatos volt,ahogy vágtattunk az
éjszakában, és körülöttünksötét bőrű ördögök fehéreket mészároltak, gyúj-togattak,
pusztítottak és egymást is öldökölték.A legborzalmasabb az volt, amikor
áthajtottunka városon, Port-aux Crimes-en... Számos pokolijelenetnek voltam tanúja,
és mindketten láttuk,amint Jean Baptiste de Lafergier, Antoinette fér-je
elhanyatlik, és a fekete ördögök a szó szorosértelmében cafatokra tépik.
- Úristen!
- Száz fekete is jutott minden egyes katonára.Esélyük sem volt... Ám ezt hiába
próbáltam ma-gyarázni Antoinette-nek, nem hitt nekem. Egyrecsak azt hajtogatta,
hogy segíthettem volna... ésa férje miattam halt meg... és a gyermekét is mi-attam
nem tudta megtalálni. Az ő szemébenmindennek én voltam az oka, de nem álltam levele
vitatkozni. Úgy kellett felrángatnom a fe-délzetre, és épphogy fel tudtuk húzni a
horgonyt,mert a vértől megmámorosodott feketék már akikötőben őrjöngtek, és
felgyújtották azokat ahajókat, amelyek még ott vesztegeltek... Nekünkvégül is
sikerült megmenekülnünk, de aznap éj-szaka több ezren haltak meg ott, és az
elkövetke-ző napokban szinte minden fehér embert feldara-boltak, lefejeztek vagy
cafatokra téptek... Antoi-nette sohasem bocsátotta meg nekem azt, hogymegmentettem
az életét, a férjét és a gyermekétpedig veszni hagytam. Ám akkor én még
fiatalvoltam és őrült, fogalmam sem volt a női lélekrejtelmeiről. Csak azt láttam,
hogy az imádott nőt van velem, már nincs férfi, akihez tartozhatna,hogy az életét
köszönheti nekem. Nem akar-tam sürgetni a dolgokat, de félig-meddig beval-lottam
neki az érzelmeimet. Ám ez csak olaj volta tűzre. Antoinette még jobban meggyűlölt,
ésamikor az egyik ostoba matrózom elszólásábólrádöbbent, hogy én fegyvereket
szállítottam aszigetre, végképp mindennek vége lett. Elhoz-tam Charlestonba, de ő
egy percig sem maradtvelem. Azonnal tovább utazott Savannah-ba, segy másik Haitiből
menekült család rokonainállakott. És amikor én egy évvel később
ismétmegpróbálkoztam nála, olyan elutasításban ré-szesültem, ami a legrosszabb
sejtelmeimet is fe-lülmúlta... Antoinette kirúgott, mindenki előttmegvádolt szörnyű
bűnökkel, és ráadásul hozzá-ment egy nála jóval idősebb, savannah-i nemes-enberhez,
Gaston de Montegóhoz.
- Te pedig kihívtad párbajra ezt az embert, ésmegölted őt.
Jacques Marchand komoran meredt maga elé.
- Miután nyilvánosan becsmérelt a társaságelőtt, nem tehettem mást. Voltaképpen
magánakköszönheti a bajt. Akkor sem térhettem volna kia sértések elől, ha ez a
szándékom. Ám az énszememet akkor annyira elvakította a gyűlölet ésa hiábavaló
szerelem, hogy valószínűleg a sérté-sek nélkül is párbajra hívtam volna az illető
urat.Mindamellett Gaston de Montego nem véletle-nül sértegetett. Mint később
megtudtam, kiválócéllövőnek számított, és mielőtt Antoinette-et fe-leségül vette,
három asszonyt is özveggyé tett;akikkel a szóbeszéd szerint korábban erkölcste-len
viszonyt folytatott. A férjek rájöttek a kap-csolatra, ám az elégtétel helyett a
párbajban őkhúzták a rövidebbet... Montego kiváló céllövővolt, engem azonban a
párbaj napján pártolt aszerencse. Az ő golyója a fülem mellett fütyöltel, az enyém
viszont épp szíven találta...Francois elhúzta a szája szélét.
- És te, miután lelőtted a férjet, azonnal rohan-tál az özvegyhez, hogy feleségül
kérd...Jacques Marchand a homlokát ráncolta.
- Mint mondtam, akkoriban a hiábavaló szere-lem és a féltékenység elhomályosította
a gondo-lataimat. Ezt tettem, amit említettél... ha nem isépp szó szerint. Mindegy.
Ez volt az a pont, ami-kor azt hittem, örökre szakítottam Antoinette-tel.Savannah-
ból el kellett jönnöm, mert minden-honnan kiutáltak, és az emberek elfordították
afejüket, ha szembe jöttem. Akkor láttam utoljáraAntoinette-et, és lassacskán
sikerült elfelejtenemés az emlékét is elpusztítanom a lelkemben. Ámma, annyi
gyötrelmes év után váratlanul megje-lent a házamban, és mindent felkavart
bennem.Eleinte hallani sem akartam arról, hogy az őkedvéért bármit is megtegyek, de
aztán mégisképtelen voltam nemet mondani neki...- Egymillió dollárért...
- Ebből a levélből semmi sem derül ki. Ám énúgy hallottam, elcsitult a lárma
Haitin, és esetlegmeg lehet próbálkozni. Mindezt persze nekedkell kiderítened. Az
elképzelésem a következő.Először kikötsz Kubán, és megpróbálsz informá-ciókhoz
jutni valamelyik régi üzletfelünktől...Raul Scortiától vagy Damiano Correanzától.Ők
közelebb vannak a tűzhöz, nyilván jobbantudják, hogy mi történik pár száz
mérfölddel dé-lebbre, mint mi. Ha arról értesülsz, hogy St. Joli-neoux-ban nem
gyújtják fel és nem fosztják kiaz idegen hajókat, valamilyen
szállítmánnyal...például élelmiszerrel odahajózol, és miközben azárut értékesíted,
óvatosan tudakozódsz egy bizo-nyos Louis de Choissant családja felől. Nálukvan a
kislány. Louis és Claire de Choissant. Aleányt Solange de Lafergier-nek hívják,
mostan-ra... tizenhat éves lehet. Fogalmam sincs, hogynéz ki, s ezt még az anyja
sem tudja, hiszen há-rom hónapos korában látta utoljára... és erre vo-natkozólag a
levél írója sem tér ki részletesen.Csak annyit tudunk, hogy a lány ép és egészsé-
ges, vagyis nyilván nem féllábú és nem hiányzikegyik karja sem... Ha megtalálod a
de Choissantcsaládot, elhozod tőlük a lányt, és már itthon isvagy. Ennyi az
egész...
Jacques Marchand gondosan vigyázott rá,hogy arca semmiféle érzelmet ne áruljon
el.Francois megvonta a vállát és egy pillanatramegragadta a bátyja karját. Ezelőtt
soha nem be-szélgettek még Antoinette-ről, és a fiatalabb test-vér érezte, hogy a
nő még mindig nagy hatássalvan a bátyjára. Ugyanakkor azt is érezte, hogyaz érett
asszony elbűvölő pillantása az ő szívét ismegbizsergette. De hát ez olyasmi, amiről
nemlehet beszélni - még testvérek között sem. Ésegyébként is, Antoinette de Montego
nem tűntolyan asszonynak, aki kapható lenne könnyű kiskalandokra. És ráadásul neki
ott van MargaretAllingham, aki nyilván fel fogja húzni a piszeorrocskáját, ha
meghallja, hogy a leendő vőlegé-nye ismét tengerre szállni készül.Francois fancsali
képet vágott; nem szerettetúlzottan a hisztériázó nőket. És Margaret, bárszinte
minden más tekintetben tökéletesnek tűnt,néha bizony meg-megfeledkezett
magáról.Jacques megveregette az öccse vállát, és mint-ha csak kitalálta volna, mire
gondol, elmosolyo-
dott.
6.
Francois Marchand sohasem említette Margaret-nek, hogy hosszú hajóútjain
voltaképpen rab-szolgákat szállít, mert nem tudta, hogy az érzé-keny lelkű lány
erre miként reagálna. ÉsFrancois a jól jövedelmező karrierje kezdeteitsem hozta
szóba, amikor a rabszolga-kereskede-lem nem volt legális Dél-Carolinában és ő csem-
pészettel foglalkozott. Akkoriban ez rendkívülveszélyes volt, hiszen nemcsak a
rabszolgák be-szerzése ütközött törvénybe, de az értékesítésükis külön fejezetet
érdemelne a kockázatos vállal-kozások könyvében. És Francois sohasem sze-rette, ha
aggódnak miatta.
Most, miközben Mr. Allingham hatalmas há-zának szalonjában várakozott, arra
gondolt, va-lyon hogyan fogadja majd Margaret a tervezettutazás hírét. Biztosra
vette, hogy nem leszkönnyű dolga, és legszívesebben úgy utazottvolna el, hogy nem
beszél a lánnyal. Ám tudta,hogy ez olyan sértés lenne, amit Margaret soha-nem
bocsátana meg neki.
Sóhajtott, és miközben várakozott, a díszes fa-liszőnyegeket szemlélte az ettől
eltekintve puri-tán egyszerűséggel berendezett szalonban.Jonathan Allingham
harmadik generációsamerikai volt; protestáns nagyszülei a yorkshire-iheffieldből
vándoroltak ki az Új Világba, sCharlestonban telepedtek meg. Több rokonukkalközösen
bankot alapítottak, s a város egyik leg-tekintélyesebb és leggazdagabb családjának
szá-mítottak. Ennek ellenére híresek voltak szigorúerkölcseikről és puritán
szokásaikról. Hithű pro-testánsok voltak, s Mr. Allingham nem nézte jószemmel, hogy
a lányának egy katolikus fiatal-ember udvarol. Ám hite és meggyőződése elle-nére
olyan ember volt, aki tiszteletben tartotta alánya érzéseit, és nem vetett gátat a
szerelme-útjába, bár nem kellett volna különösebbenkeresgélnie, ha a lányának
protestáns kérőt akartvolna, hiszen Margaret leendő férje tekintélyeshozományra
számíthatott.
Azonban Francois Marchand nem a hozománymiatt udvarolt a lánynak. Bár ő személy
szerintnem mondhatott a magáénak jelentős vagyont,tudta, hogy nyugodt lélekkel
járulhat az angolapa elé, hiszen a Marchand-ok is a város leggaz-dagabb családjai
közé tartoztak, és a házukkalsemmi okuk nem volt a szégyenkezésre.Miközben Francois
azon töprengett, vajon ho-gyan eshetett meg az, hogy ő és Margaret szinteelső
pillantásra egymásba szerettek, Joline, azidős, néger inas visszatért.
- Margaret kisasszony arra kéri önt, uram -kezdte az ősz hajú szolga - hogy legyen
szíveskifáradni a kertbe.
Francois keresztülment a hallon, és hamarosanmár a gondozott angolkertben járt,
magas platá-nok és szögletesre nyírt sövények között. A ten-geri kaviccsal
végigszórt ösvény végén, a vidá-man csobogó szökőkútnál egy fehér ruhás alakült a
padon napernyővel a kezében, s egy bőrkö-tésű könyvvel maga mellett.
A vendég közeledtére felállt, és felé nyújtottamindkét kezét.
- Jaj, dehogy! - mondta. - Ön most azt képze-li, igaz, hogy ilyen lassan olvasok?
Amikor elő-ször járt a házunkban, akkor is ezt a könyvet ol-vastam, és most azt
hiszi, hogy azóta sem jutot-tam a végére?
- Óh, értem. Újra olvassa.
- Megígérem. Visszajövők, amint tudok, ésakkor valóban nem szállok tengerre hosszú
hó-napokig!
A kisasszony elmosolyodott, és a tekintetükösszekapcsolódott.
- Mert akkor még nem tudtam, miféle őrültsé-get forgat a fejében. Nem hagyom, hogy
a vesz-tébe rohanjon. Visszavonom a szavam! Itt kellmaradnia, nem mehet oda! Még
félmillióért sem!Francois szomorkásan rázta a fejét.
- Nem a pénz a legfontosabb. A bátyám mi-att... meg kell tennem. De ne féltsen, ne
aggód-jon miattam, Margaret! Megígérem, hogy na-gyon fogok vigyázni magamra; és
épségben té-rek k haza két-három héten belül. És azt is meg-ígérem, hogy akkor már
nem lesz semmi akadá-lya annak, hogy egybekeljünk. Ha akarja, erremeg is esküszöm.
- Esküdjön! - kapott a szón a lány. - Esküd-jön meg, hogy épségben hazajön és hogy
aztánmindaddig nem száll tengerre, amíg össze nemházasodunk.
Francois nevetett.
MÁSODIK FEJEZET
Solange
1.
Solange de Lafergier úgy meredt a cellájamasszív faajtajára, s az előtte lévő
rácsra, minthaa tekintete puszta erejével kinyílásra kényszerít-hetné. Ám
természetesen az ajtó meg sem moc-cant, mint ahogy nem tárult fel az ő akaratára
azelmúlt két és fél hétben egyszer sem. Az ajtócsak akkor nyikordult meg, ha a
foglárok az ételthozták, vagy Caire nénit vitték el valahová.Két és fél hete
raboskodott már ebben a kiet-len, rovaroktól nyüzsgő, rossz szagú cellában, ésnéha
már azt képzelte, soha többé nem fogjameglátni a napvilágot. Azt képzelte, hogy
egy-szer majd az őreik elfelejtkeznek róluk, nemhozzák a poshadt vizet és azt az
undorító förtel-met, amit ők ételnek neveznek. És akkor széplassan minden véget
ér...
Nem halhatok meg ilyen fiatalon!Ez a gondolat újra és újra visszatért az elméjé-be.
Hiszen még tizenhat éves is alig múlt, azéletnek csak egy töredékét ismerte, és a
fiatalokörök optimizmusával nem tudta elképzelni, hogyígy érne véget az élete.
De akkor mi lesz?
Meg fog szökni. Vissza fog menekülni KubábaRodolfo bácsihoz, Amanda nénihez és
Joséhozmeg Pedróhoz.
Miért is jöttek egyáltalán ide? Hiszen Rodolfobácsi birtokán olyan gondtalanul
éltek! De ami-kor meghallották, hogy francia katonák szálltakpartra Haitin és
visszafoglalják a négerektől aszigetet, Louis bácsival nem lehetett bírni. Valami
megmagyarázhatatlan erő vonzotta haza, ésmagával hozta a családját. És magával
hozta őt,Solange-t is, aki azóta a de Choissant családhoztartozott, amióta
elvesztette az anyját és az apját.Solange voltaképpen nem sokat tudott a szüle-
iről, csak azt, hogy amikor az ő születését köve-tően pár hónapra zavargások
robbantak ki a szi-geten és de Choissant-ék Kubára menekültek,valami okból
kifolyólag őt is magukkal vitték.Állítólag azért, mert az édesapja meghalt
azösszecsapásokban, az édesanyját pedig nem si-került időben megtalálniuk. Hogy hol
volt akko-riban az édesanyja és ő miként került a de Chois-sant-birtokra, arról nem
sokat tudott, de nem isnagyon kérdezősködött. Csecsemő volt még ak-kor, amikor az
események történtek, és az igaziszüleire nem emlékezett, nem is emlékezhetett.Az ő
számára az anya és apa szerepét Claire néniés Louis bácsi töltötték be, akik
ugyanolyan sze-rető gondoskodással nevelték és taníttatták,mintha a saját gyermekük
lenne. Talán azért isragaszkodtak annyira hozzá, mert nekik nemszületett gyermekük,
bárhogy szerettek volnaegy fiú örököst. És mivel a gyermek csak nemakart
megfoganni, a szülői szeretetüket a "foga-dott kislányukra" ruházták át.Claire néni
gyakran beszélt arról, hogy ő szá-mos levelet írt és megpróbálta felkutatni az
igaziédesanyját, Antoinette de Lafergier-t, ám a pró-bálkozásaira nem érkezett
válasz, ami vagy aztjelentette, hogy a levelek nem jutottakel a cím-zetthez, vagy
pedig azt, hogy az anyja nemakarja visszakapni őt.
Volt idő, amikor kislányként Solange ez utób-bi lehetőségre gondolt, és durcásan
megtagadtaaz anyját. Elhatározta, hogy ha netán Antoinettede Lafergier egy szép
napon mégiscsak felbuk-kan, akkor ő majd sértődötten elfordul tőle, és-nem fog
szólni hozzá. Hiszen az az anya, akiennyi időn át nem találja meg a gyermekét,
azmár nem is érdemes a szeretetre. De aztán ahogynagyobb lett, felfogta, hogy
Antoinette de Lafer-gier talán nem is sejti, hogy ő életben maradt ésa világ
valamely távoli táján mit sem tud róla.Lehet, hogy próbálta keresni őt, ám csakúgy
ku-darcot vallott, mint ahogy Claire néni is hiába ir-kálta a leveleit
Franciaországba.Aztán ahogy Solange serdülőkorba ért, a dacvisszatért, és most már
egyáltalán nem akart tud-ni a szülőanyjáról. Claire nénit minduntalan"mama"-nak
szólította, és nem akarta tudomásulvenni, hogy neki más az anyja. Aztán már ké-sőbb
valóban megfeledkezett az édesanyjáról, ésannak rejtélyes holléte már egyáltalán
nemnyugtalanította a gondolatait. Rodolfo bácsiékkubai birtokán jó nevelést kapott,
és a vendéglá-tójuk két fiával, Pedróval és Joséval, valamint,három unokahúgukkal
együtt élték a gazdagföldbirtokos csemeték mindennapjait. Igaz, őnem volt gazdag és
Kubán Claire néniék semvoltak azok, ám Rodolfo bácsi szívélyes vendég-látónak
bizonyult, s ha pénzről esett szó, vagy ade Choissant-ok hálálkodtak, a házigazda
általá-ban elintézte azzal, hogy "majd visszafizeted, hahozzájutsz a vagyonodhoz".
Solange ezt eleinte nem értette, de aztán szép-lassan összerakta magában az
elhangzott félsza-vakból, utalásokból, hogy Haitiban a régi deChoissant-birtokon,
elrejtve egy titkos helyenLouis bácsinak és Claire néninek rengeteg kin-cse van.
Egy egész vagyon! Ám olyan hirtelenkellett Haitiről elmenekülniük, hogy ezt a kin-
cset nem tudták magukkal vinni. Azonban abbanreménykedtek, hogy az aranypénzeket és
az ék-szereket nem találták meg a házat feldúló nége-rek, s az még mindig ott várja
őket a rejtekhe-lyen, amikor majd egyszer hazatérnek.Hát ezért volt Louis bácsinak
annyira sürgőshazajutni a régi birtokára, amikor a francia kato-nák ismét
elfoglalták a szigetet.Solange sóhajtott, és azt kívánta, bár maradtakvolna Kubán.
Ő soha semmit nem érzett Haitiiránt. Hiába született itt, ő a Havanna
környékibirtokot tekintette az otthonának, a rengő törzsűpálmafákat, a sűrű
cukornád-ültetvényeket.Mindennek Louis bácsi, meg a kincse az oka!mikor ezt
végiggondolta, valóban így érezte.Ám a gondolat jóformán még véget sem ért,
hirtelen máris bűntudathullám söpört át a szívén.Nem hibáztathatja a nevelőszüleit,
hiszen annyimindent megtettek érte, többet, mint az igaziszülei. Solange tudta,
hogy ha azzal, hogy bör-tönben ül, megmenthetné Claire nénit és Louisbácsit,
boldogan maradna rab örökre. Louis bá-csit azonban kivégezték, és őt már semmi
semhozhatja vissza. És ha nem szöknek meg hama-rosan, Claire néni is meghal.
Meg kell szökni! De hogyan?
Túl sok a "hogyan". Nemcsak az a kérdés, ho-gyan kerüljenek ki ebből a cellából,
hanem az is,miként verjen annyi lelket Claire nénibe, hogy őszökni akarjon?
Claire de Choissant ugyanis teljesen összerop-pant a férje kivégzésekor, és
jóformán még azótasem tért magához. Csak árnyéka volt annak azörökké derűs és
magabiztos asszonynak, akinekSolange ismerte. Mióta a férjét elvesztette, jó-
szerivel a hangját sem lehetett hallani, és olyas-miket művelt, amit Solange
gondolni sem sze-
retett.
Hogyan vegye rá a nevelőanyját, hogy próbál-janak szökni? Hogyan jussanak ki a
cellából? Ésha az sikerül, hogyan szökjenek meg ebből a vá-rosból és azután
Haitiből?
Hogyan, hogyan, hogyan - milliónyi hogyan,amelyek egyikére sincs válasz!Ezen a
gondolaton elidőzött egy pillanatig. Hasikerülne valahogy kijutniuk, talán lenne
hovamenekülniük. Van St. Jolineoux-ban az a kedvesmulatt család, ők biztosan
segítenének, mintahogy elbújtatták őket már korábban is! St. Joli-neoux-ban
elrejtőzhetnének egy darabig, és az-tán, ha kiköt egy kubai vagy egy spanyol
hajó,valahogy felkéredzkedhetnének rá. Meg tudnákfizetni az utat; van elég pénzük.
Hiszen ott a deChoissant-ok kincse a rejtekhelyen, csak elő kellkaparni. Ott az
elátkozott kincs, ami Louis bácsihalálát okozta. Louis bácsi azonban inkább meg-
halt, de nem árulta el a kínzóinak, hogy mit ke-resett a régi birtokán.
Mert amikor a francia katonák kivonultak ta-valyelőtt novemberben, Louis bácsi nem
akartvelük tartani. Nem akarta még egyszer elhagynia birtokát. Hogy a csodában
reménykedett, vagya de Choissant-ok hagyományos jó szerencséjé-ben, nem lehet
tudni. Louis bácsi azonban min-denkinél okosabbnak képzelte magát.
MagávalDessalinesszel, a híres-hírhedt Francois Domini-que Toussaint Ouverture
egykori harcostársá-val kötött egy írásos szerződést, melynek értel-mében az első
független néger köztársaság veze-tőjének gazdasági és politikai tanácsadója
lesz,ennek fejében megtarthatja a birtokát. Mert Lou-is bácsi úgy gondolkodott,
hogy tudatlan mulat-tok és egykori néger rabszolgák maguktól nemtudnak kormányozni
egy országot, s nyilvánszükség lesz segítőkre is, akik rendelkeznek meg-felelő
kereskedelmi kapcsolatokkal és politi-kai összeköttetésekkel. A számításaiban
Louiseleinte nem is csalódott. Igaz, hivatalosannem rendelkezett semmiféle
státusszal a Dessali-nessel vezette, hatalomra került katonai triumvirá-tus
mellett; ám hallgatólagosan megtűrték, és jó-szerivel egész Haitiben ő volt az
egyetlen fehérember, aki megtarthatta birtokait. Ha nem isvolt ragyogó életük,
Louis bácsi legalább meg-tarthatta a birtokát, nem kellett nélkülözniük, ésLouis
bácsi reménykedett abban, hogy amikorvégre rendeződnek az országban a hatalmi vi-
szonyok, fehér bőrű nemesember létére ő is je-lentős szerepet kaphat a
kormányzásban. ÉsDessalines még biztatta is e tekintetben. Louisbácsi akkor ijedt
meg először, amikor 1804 ápri-lisában Dessalines sorra kivégeztette a
szigetenmaradt franciákat, s csak egy maroknyi családothagyott életben Haitin;
azokat, akiktől hasznot
remélt.
A mészárlások idején őket is őrizetbe vették,ekkor még elkerülte őket a vég.
Dessalines azutolsó pillanatban értesült arról, hogy egy túl-buzgó embere a
tanácsadója családját is ki akarjavégeztetni, és még időben megküldte az
írásosfegyelmi parancsot. A túlbuzgó területi parancs-nok, egy Alexandre Pétion
nevű mulatt földbirtokos, aki a kezdetektől fogva ferde szemmel né-zett a francia
nemesre és féltékenységet tápláltiránta, nem nagy örömmel vette tudomásul,hogy a
terve meghiúsult - ráadásul ő kapott ala-pos fejmosást, és ettől kezdve
egyfolytábanleste az alkalmat, hogy borsot törhessen a dehoissant-család orra alá.
Így ott sújtotta őket azintézkedéseivel, ahol csak tudta. Folyamatosanlázította,
hergelte a francia nemes ellen a négere-ket, és a közhangulat egyre rosszabb lett.
Dessa-lines hatalma egyelőre még védte a fehér csalá-dot, ám ő sem tarthatta rajtuk
örökké a szemét,és az új kormányzás kialakítása, a hatalom meg-szilárdítása, a
felmerülő problémák megoldásaszinte minden idejét lefoglalta.Pétion - akinek épp a
de Choissant-birtokrafájt a foga - pedig egyre leste az alkalmat, ésegyre inkább
kikezdte Louis bácsi pozícióját azúj kormányfő mellett.
A helyzet egyre rosszabb lett, és még akkorsem javult, amikor Jean Jacques
Dessalines1804. október 8-án I. Jakab néven császárrá ko-ronáztatta magát. Ezáltal
Louis bácsi helyzete isszilárdult valamelyest, ám amikor épp örülnikezdhetett
volna, megalkották az új alkotmányt,mely megtiltotta minden fehérnek, hogy
Haitinfölddel rendelkezzenek.
Amikor a rendelet napvilágot látott, Louis bá-csi teljesen kétségbeesett, és már
érezte, hogynagy hibát követett el, amikor Haitin maradt. Abirtokait minden
igyekezete ellenére mégis el--vesztette, és immár a saját és a családja
életéértkellett aggódnia. Igaz, az újdonsült császár ke-gyéből nem hivatalosan
továbbra is a saját ud-varházában élhetett, de nem tudhatta, mikor érvéget ez a
megkülönböztető kegy. És hamarosanarra is fény derült, hogy nem mindenki boldogaz
önkényes császár tevékenységétől, és egyescsoportok immár ellene kezdtek
szervezkedni.És Louis bácsi tudta, hogy ha Dessalinest meg-ölik, vagy a trónját
megdöntik, fabatkát sem éraz életük.
Hosszú hónapokon át tervezgette a szökést aszigetről. Egy gazdasági felmérés
ürügyén StJolineoux-ba utazott, ahol egy régi ismerősénél,egy kedves mulatt
családnál szálltak meg. Egyspanyol hajónak kellett volna ott kikötnie
búzarakománnyal pár napon belül. Louis bácsi nemhozta magával a kincsét, mert
tudta, hogy figye-lik, és nem akart azzal gyanút kelteni, hogy uta-zóládákat cipel
magával. Egyelőre csak megakart alkudni a hajó kapitányával; a
családjátbiztonságban tudni; aztán amikor a hajómár indulásra kész, el tudott volna
menni páremberrel a holmijaiért, és két órán belül vissza-érni. Ám amikor ők már a
hajó indulására vár-tak, és Louis bácsi éjszaka visszatért a birtokáraAlexandre
Pétion egyik kéme meglátta és meg-sejtette, hogy mi történik. Louis bácsit és két
se-gédjét elfogták, őket pedig lerángatták a spanyolhajóról. Igaz, akkor még
Dessalines egyik embe-re segítségével sikerült megszökniük, de hiá-ba tértek vissza
St. Jolineoux-ba, a hajó már régfelszedte a horgonyát. Akkor néhány napig aIves
mulatt családnál bujkáltak, ám Pétionemberei végül rájuk találtak, és börtönbe
vetet-ték őket.
Mivel bebizonyosodott, hogy Louis de Chois-sant titokban el akarta hagyni a
szigetet, a Csá-szárság árulójának bélyegezték, és immár Dessa-lines hatalma is
kevés volt ahhoz, hogy meg-mentse a volt tanácsadója életét. Ha kiállt
volnamellette, saját helyzetét ássa alá.sajnos, Claire néni azt hitte; hogy
megmenthe-ti férje életét, ha szól a kincsről. Azt remélte,hogy a rejtegetett
aranyak és ékszerek fejébenghagyják az életüket és szabadon elmehetnek.Azonban
sajnos, túlságosan félreismerte Ale-xandre Pétiont. A mulatt földbirtokos, aki
szintetejhatalommal rendelkezett Port-aux Crimeskörzetében, színte megvadult,
amikor a kincs lé-tezéséről értesült. Mivel a rejtekhely titkát minden-képpen ki
akarta szedni a francia nemesből, ke-gyetlenül megkínoztatta. Louis bácsi
azonbanegy szót sem árult el, és végül sírba vitte a titkát.Már amúgy is szinte a
halálán volt, amikor Péti-on bosszúsan végrehajtatta a kivégzést.Ezután Claire néni
következett. Pétion min-denáron ki akarta belőle szedni a titkot, ám a fér-je
halálakor magába roskadt nemesasszony egy-re csak azt hajtogatta, hogy ő nem tudja,
hol vana kincs, sőt, már azt sem tudja, létezik-e kincsegyáltalán, vagy csak a
férje fantáziált róla. Eztpersze Pétion nem nagyon hitte, és már követke-zett volna
a kínvallatás, de Dessalines az egyikőrtől értesült arról, hogy mi folyik itt, és
szigorú-an megtiltotta, hogy a kegyetlenkedés folytatód-
jon.
Így hát patthelyzet alakult ki. Dessalines egye-lőre nem engedhette szabadon az
áruló francianemes családját, Alexandre Pétion viszont gya-korlatilag nem
nyúlhatott hozzájuk, ha nem akartellenszegülni a császári parancsnak.A pincebeli,
nyirkos, hideg tömlöcből felhoz-ták őket egy tisztességesebb szobába, ahol márkét
és fél héten keresztül tartották őket fogva.És csak a csodában reménykedhettek...
2.
Solange szemét hirtelen ellepték a könnyek, degyorsan visszapislogta őket. Nincs
értelme "mitörtént volna, ha" dolgokon rágódni. Tekintetét anevelőanyjára emelte,
és megnyugodva látta,hogy Claire néni időközben felült a keménypriccsen. Igaz,
kínozni nem kínozhatták Dessali-nes parancsa miatt, de néha érte jöttek, s
csakmásfél-két óra múltán hozták vissza. Hogy mitműveltek vele ilyenkor, azt
Solange még talál-gatni sem merte, de a tudata mélyén gyanította azigazságot.
Amikor egy-egy ilyen távollétután visszahozták, Claire néni gyakran órákig fe-küdt
mozdulatlanul, mint egy halott, vagy éppenkeservesen sírdogált és Istenhez
könyörgött,hogy bocsássa meg a bűneit. Solange eleintepróbálta faggatni arról, hogy
mi történt vele, deaz asszony ilyenkor dacosan összeszorította aszáját, és
kétségbeesetten bámult maga elé. Arraa kérdésre, hogy bántották-e; többnyire csak
afejét rázta, és egyszer azt felelte, hogy ami történt, az részben az ő szabad
akaratából történt.De hogy "mi történt", azt semmiféle nógatásranem fejtette ki.
És most, ha lehet, még bódultabbnak, zavar-tabbnak tűnt, mint bármikor eddig.-
Claire néni!
Az asszony sóhajtott, és ránézett bánatos, bar-na szemével, de nem szólt egy szót
sem. Magavolt a megtestesült szomorúság, a megtestesültkétségbeesés, és úgy nézett
ki, mint akibe márcsak hálni jár a lélek. Mivel az elmúlt két hétbenalig-alig
evett, szinte csontig lesoványodott, azarca beesett és a haja - az egykor
csodálatos, vö-rösesbarna hajkorona - most csatakosan lógottaz arcába.
Solange csaknem elsírta magát az egykor bá-lyos arcú nő kifejezéstelen, tompa
tekintete láttán.Inkább félrefordította a tekintetét, és oda semnézve tolta
közelebb az egyik fatányért.- Egyen, Claire néni! Egyen!
Az asszony közönyös, nehézkes mozdulattalbeletúrta az ujjait a ragacsos pépbe, és
pár falatota szájába rakott. Ráérősen, kimérten rágta, mint-ha valójában itt sem
lenne, s a teste csak magátólmozdulna.
Solange bizakodva nézte. Legalább eszik. Ta-lán mégsem lesz nehéz rábeszélni a
szökésre.Claire nénivel az a baj, hogy mindenért magátokolja, gondolta Solange.
Felállt és egyenletesléptekkel róni kezdte a cella kövét, hogy leg-alább ennyit
mozogjon. Claire néni minden ször--nyű dologért magát hibáztatja, ami a
családdaltörtént. Mert le kellett volna beszélnie a férjét ar-ról, hogy valaha is
visszatérjenek Haitire, nemlett volna szabad hagynia, hogy megkösse azt azesztelen
egyességet Dessalinesszel, el kellettvolna menniük innen örökre, amikor kivonultaka
francia katonák. És ha már maradtak, el kellettvolna hagyniuk a szigetet a spanyol
hajóval;nem lett volna szabad engednie a férjének, hogyolyan ostoba módon
visszajöjjön a kincsért. Akincs több mint tíz évig hevert érintetlenül a rej-
tekhelyén; maradhatott volna ott még legalábbtíz évig. Majd érte jöttek volna
akkor, ha márnem olyan veszélyes a helyzet. De a legnagyobbbaj az volt, hogy
elárulta a kíncs létezését Ale-xandre Pétionnak. Ez volt a legvégzetesebbhiba!
Emiatt kínozták halálra szegény Louist.Claire néni magát okolta mindenért. Mert ha
őerőszakosabban próbál hatni a férjére, és nemengedi menni őt a saját feje után, ma
talán bol-dogan élhetnének Franciaországban vagy Ku-bában, vagy a világ más
tájékán...Pedig ennek nincs értelme. Senki sem láthatjaa jövőt. Mindenki úgy
cselekszik, ahogy az azadott pillanatban a leghelyesebbnek látszik, ésha idővel
kiderül, hogy helytelen dolgot művelt,azon már nem lehet változtatni sem
önváddal,sem siránkozással.
Ennek ellenére Solange akaratlanul is elmerülta múltban, és azon tűnődött, vajon
melyik voltaz a pont, ahol - ha Louis bácsi másként cselek-szik - eldőlt a sorsuk.
Egy pillanatra megtorpant járkálás közben.Az akincs! Mindennek az oka az az
átkozottarany és az ékszerek, melyek ott lapulnak vala-hol a borospincében egy
elrejtett, titkos rekesz-ben. A kincs az oka mindennek meg a birtok, ésaz aki
korábban meg akarta szerezni a birto-kot, és amikor az sikerült neki, a kincset is
akar-ta. Solange lepillantott a kezeire, amelyeket a ha-rag szinte karmokká
görbített. Teljes szívébőlgyűlölte a mulatt földbirtokost, aki úgy rendel-kezett
fölöttük, mintha a rabszolgái lennének.sóhajtott egyet, és kinyújtotta az ujjait. A
gyű-lölet eddig szinte ismeretlen volt számára; Clairenéni természetét örökölte -
kiegyensúlyozott ésnyugodt volt. Azonban ahogy Pétionra gondolt,most szó szerint
rosszul lett a gyűlölettől, deegyszerűen képtelen volt másképpen reagálni abenne
feltámadt emlékekre.
Amióta csak Louis bácsi megkötötte a szerző-dést Dessalinesszel; Alexandre Pétion
volt akezdete, a folytatása és a vége minden bajnak. Agőgös és hatalomra éhes
mulatt képtelen volt el-néznii, hogy akad fehér ember, akivel kivételez-nek, és
mindvégig a de Choissant család vesztétkívánta. És most elérte, amit akart.Solange
ismét felugrott és gyorsan kapkodta alevegőt. Az az álnok alak... akiből csak úgy
dől-nek a nagy szavak az egyenlőségről és igazsá-gosságról, és aki titokban mégis a
saját malmára hajtotta a vizet... A lány próbálta másfelé te-relni a gondolatait,
de sikertelenül. Újra és újrajátszódtak a szemei előtt a történtek.Solange
megborzongott és a tenyerébe temettearcát, próbálva elfelejteni annak az éjszaká-
nak az emlékét, amikor Claire néni és ő ott álltaka fal mellett, többen fogták
őket, és miközbenLouis bácsit verték, nekik nézniük kellett.Alexandre Pétion egy
lovaglóostorral ütötte amegkötözött Louis bácsit. Jóformán rá sem né-zett, csak
ütötte-verte, az arcába röhögött, és gú-nyosan emlékeztette arra, hogy a francia
nemes-urak is épp így bántak a rabszolgáikkal.Solange most, két és fél hét
elteltével már nemborzongott meg annyira, mint az első alkalmakkor, amikor
visszagondolt erre a kegyetlen ve-résre. Furcsa, de az a borzalom ennyi nap
távlatából már nem is tűnt olyan hihetőnek. Minthamindez igazából meg sem történt
volna, és a kín-zókamrában látott véres szörnyűségek is olyanokvoltak, mintha egy
festményt nézne - hátborzon-gatóak, de semmi közük hozzá.
Csak annyit tudott, hogy azon az éjszakán,amikor látta, mint veri véresre Alexandre
PétionLouis bácsit, őbenne valami végérvényesenmegváltozott. Addig csak egy
világtól elszige-telt, jó nevelést kapott úrilány volt, aki nem na-gyon törődött
azzal, hogy mi történik körülötte.Egy kedves, jó lelkű teremtés, aki
egykedvűnyugalommal fogadta és viszonozta nevelőszüleiszeretetét, az állandó
kényelmet, mindenki kedvességét. Igaz, néha gyötörték kellemetlen gon-dolatok és
érzések az igazi szüleivel kapcsolat-ban, de ez idáig nem ismerte sem a
gyűlöletet,sem a szeretetet.
Azonban azóta mindkettőt megismerte. Fur-csamód a szeretet először óriási
fellángolássalérkezett, amely kiszorított minden más érzést alelkéből. Amikor
Alexandre Pétion és bérenceibevezették őket a cellába Louis bácsi kivégzéseután, ő
hisztérikusan zokogott, és levegőt is aligkapott. És ekkor Claire néni, aki olyan
sápadtvolt, mint a fal, odamászott hozzá és a kariaibazárta. A homlokát
csókolgatta, ringatta, mint egykisbabát, és miközben az ő szeméből is potyog-tak a
könnyek, vigasztalni próbálta. És ekkorSolange megértette, hogy mit érez ez iránt
azasszony iránt, aki anyja helyett anyjaként nevelteőt. Rádöbbent, hogy Claire de
Choissant a vi-lágon az egyetlen ember, aki aggódik miatta, akitörődik vele, és a
szívét ekkor olyan mély hálaés szeretet töltötte el, amilyet eddig még sohaAki
iránt
nem érzett. Eddig is kedvelte Clairenénit, és talán egy kicsit még szerette is. Ám
et-től a pillanattól a legfontosabb és a legkedvesebbszemély lett a számára.
Claire néni társaságában már a börtön sem voltolyan rideg és iszonyatos, egész
elviselhetőnektűnt. Talán azért, mert nem volt egyedül, mertClaire néni - aki
ugyanazon a borzalmon mentkeresztül - mégis képes volt őt vigasztalni. Ta-lán mert
a történtek annyira megrázták, hogycsak tompán érzékelte a körülötte lévő
világot.Szó sincs róla, nem felejtette el, mi történt, dea borzalom már sokkal
kevésbé volt fontos, mintClaire néni gyengédsége és csendes gyásza.Csak ekkor
döbbent rá, hogy mennyire szerettemindkettejüket azért, amit kapott tőlük!
Életébenelőször szeretett.
A gyűlölet csak később jött, akkor, amikor va-lójában elkezdte felfogni, mi is
történt, amikorrádöbbent, hogy őt nem ölik meg, mint Louisbácsit, az ő fejét nem
tűzik póznára, és nem vo-nulnak fel vele az utcákon. Teljes szívéből gyű-lölte
Alexandre Pétiont, és ha a pillantásával ölnitudott volna, a mulatt egy
szemvillanás alatt ezerhaalált hal egyszerre.
Talán ez volt a legfurcsább az egészben, hogyszeretet és gyűlölet egymás mellett
fejlődött ki
benne.
Alexandre Pétion a kivégzést követő naponbejött a cellájukba, és bosszúsan közölte
velük;hogy egyelőre nem fogják lefejezni őket, mert,egyrészt a császár nem járult
hozzá, másrészt alefejezés amúgy is túl könnyű büntetés lenneszámukra. Majd
megtanulják azt, milyen a lassú
halál.
Kétség sem fért hozzá, Alexandre Pétion min-dent megtett, hogy beváltsa
fenyegetését és acsászár parancsa ellenére megnehezítse a sorsu-kat, ám a lassú
haldoklás helyett Solange azt ta-nulta meg, mi az öröm. Amit felszínes úrilány-ként
nem ismert, amiről nem vett tudomást; mostmás jelentőséggel bírt számára. Mindazok
a dol-gok, amelyeket addig annyira természetesnektartott, hogy észre sem vette,
most kimondhatat-lan öröm forrásává váltak számára; egy lélegzet-vételnyi friss
levegő és egy falat, büdös sajt sok-kal csodálatosabbnak tűnt, mint régen a legpom-
pásabb vacsora.
Sajnos, mindazok a dolgok, amelyek Solange-nak erőt adtak, Claire nénin úgy
teljesedtek be;ahogyan Alexandre Pétion eltervezte. A sötétség,és a kosz, az állott
víz, a ragacsos, felismerhetet-len, undorító ízű táplálék, a cella nyirkos
hidegeminden erőt kivettek az amúgy is összetört, el-gyötört asszonyból. Claire
néni erősnek bizo-nyult mindaddig, amíg nevelt lányát vigasztalnikellett, ám amint
Solange erőre kapott és megta-lálta önmagát, az asszony egyik pillanatról a má-
sikra apátiába zuhant.
Fizikailag éslelkileg egyaránt megbetegedett.Solange mindent megtett, hogy
kizökkentse ne-velőanyját ebből a félhalott állapotból, története-ket és játékokat
talált ki, próbálta megnevettetni,visszaadni az életerejét; de többé nem
sikerültfelderítenie. Claire de Choissant testében mégpislákolt az élet, de már
olyan volt, mint egy lé-lektelen porhüvely.
- Solange...
A lány azonnal felpattant; ahogy meghallottaaz asszony nyekergő hívását.
- Igen, madame?
Az egykor szép arcú, elegáns, francia dáma aföldön ült, már eltolta magától az
ételt; amibepcsak beletúrt, és a kezét nyújtotta. A lány le-térdelt mellé, és
megfogta a sovány ujjakat.természetellenesen hidegnek érezte azokat,és két
tenyerébe fogva próbálta felmelegíteni.Az asszony sápadt, merev arcán halovány
pírjelent meg, és a másik kezével lassan, erőlködvemegcirógatta Solange arcát.
- Nem... te buta. Ahová én hamarosan elindu-lok, onnan nem tarthatnak vissza sem a
rácsok,sem a bezárt ajtók. Érzem, hogy közel a vég.Meg fogok halni, kicsim...
Solange úgy megrémült, hogy hirtelen egészé-ben reszketni kezdett.
Nem! - kiáltotta. - Nem teheti! Nem hagy-hat itt egyedül!
HARMADIK FEJEZET
Az előkészületek
1.
Az emelkedett hangulat, amelyben FrancoisMarchand elhagyta a bátyja házát, csak
fokozó-dott, amikor a Saint Simon kifutott Charleston-ból, és az Atlanti-óceán
élénk szele belekapott avitorlákba. Ki tudja, miért, különös izgalom da-gasztotta a
fiatalember keblét, és már alig várta;hogy horgonyt vessen első állomásán, a
kubaiCaymaneránál. Remélte, hogy régi üzlettársa,Raoul Scortia ugyanolyan
barátságosan fogadjamajd, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor háromnapot töltött a
házában. Akkor sok mindenrőlbeszélgettek, s egyfajta kimondatlan barátság
féleszövődött közöttük. Mindamellett Francois tud-ta, hogy ez a barátság
meglehetősen törékenyalapokon nyugszik; valószínűleg csak addig tart;amíg üzleti
érdekek kötik össze őket. És nyolcév nagy idő; talán senor Scortia már nem is
emlékszik rá, és lehet, hogy már nem is él...Amíg a hajó jó széllel haladt délnek a
floridaipart mentén, Francois többnyire a kabinjábantartózkodott, és a bátyja
térképvázlatait memori-zálta. Mindössze egyszer járt Haitin - akkor iscsak St.
Jolineoux-ban, s annak környékén - ámmostanra már úgy érezte, hogy ismeri a
szigetet;mint a tenyerét.
Azonban ahhoz, hogy kikössön ott, először in-formálódnia kell, és ezért akart
beszélni RaoulScortiával vagy valaki mással.Kedvező széljárással végigvitorláztak a
flori-dai félsziget mentén, átkeltek a Floridai-szoro-son, és Bahama veszedelmes
zátonyaitól távolaradva Kuba partjaitól nem messze haladtakkelet-délkeleti irányba,
hogy aztán horgonytvessenek Caymanera kikötőjében. Jelenleg kéthatalmas amerikai,
meg egy közepes spanyol ésegy kubai hajó horgonyzott ott, s a Saint Simon,kilencven
tonnás szkúne úgy siklott be közé-jük, mintha a testvérük lenne.Miután Francois
túljutott a hivatalos formasá-gokon, Gormesson kapitánnyal felsorakoztatta
alegénységet, és ő is felsétált a fedélzetre.
- Emberek! - kezdte. - Mivel Charlestonbannem sok időt pihenhettek, most
bepótolhatják.Három-négy napig biztosan nem megyünk to-vább, úgyhogy addig mindenki
szabadságotkap... Csak a minimális személyzetnek kell a fe-délzeten tartózkodnia. -
Megvárta, amíg a mat-rózok befejezik a tetszésnyilvánítást, aztán fel-enelte a
kezét. - Gormesson kapitány majd be-osztja az őrséget, és ő gondoskodik a hajóról.
Akijelölt személyek kivételével mindenki odamegy; ahová akar. Azonban már most
felhívoma figyelmet arra, hogy úti célunk valószínűlegHaiti lesz, de mivel az
ottani állapotokról mosta-nában alig hallani, mindenki nyissa ki a fülét!Ne
kérdezősködjenek feltűnően, de figyeljenekaz elhangzott szóbeszédekre, minden apró-
ság érdekel! Aki megtud valami lényeges infor-mációt, ami a hasznunkra lehet, tíz
dollár jutal-mat kap.
Miután a legénység letódult a kikötőbe,Francois Marchand is felszedelőzködött,
fogottegy bérkocsit, és elvitette magát Raoul Scortiabirtokára, mely a várostól
négy mérföldnyire te-rült el sűrű cukornád-ültetvényektől körülvéve.Kuba
gyakorlatilag az 1791-es haitibeli esemé-nyeknek köszönhette, hogy jelentős
cukornádtermelő lett; no meg annak is, hogy Haitin mos-tanra a cukornád már szinte
teljesen kimerítettea földeket, s nem tudtak eleget termelni.Francois Marchand nem
nagyon szeretett beje-lentés nélkül érkezni, de egyúttal nem akart elve-szíteni egy
napot, mire választ kap a gazdag ül-tetvényestől. Meg aztán úgy ítélte meg, hogy
arégi üzleti kapcsolatuk feljogosítja arra, hogymegkockáztasson ilyen
udvariatlanságot.Azonban amikor a bricska begördült vele a fe-hérre meszelt falú,
hatalmas ház udvarára, kelle-mes meglepetés érte. Amikor a néger szolga be-
jelentette, Raoul Abelardo Scortia de VillaMaceda személyesen sietett elé, és úgy
üdvözöl-te, mint egy igen kedves barátját.
- Monsieur Marchand! Micsoda örömtelimeglepetés! El sem hiszi, hogy épp tegnap gon-
doltam önre... hogy milyen régen nem láttam!Jöjjön, jöjjön, helyezze magát
kényelembe,igyon valami frissítőt!
Barátságosan kezet szorítottak, és a ház tormá-cán telepedtek le.
Raoul Scortia hatvan körüli, hihetetlenül ma-gas, ösztövér fickó volt, aki spanyol
módra fé-sülte a haját, az álla hegyén aprócska szakállatviselt; a bajuszát pedig
felfelé pödörte. Keskeny;arisztokratikus vonásai a kubai nemesség jelleg-zetes
magabiztosságát, önhittségét tükrözték, da-cára annak, hogy Scortia meglehetősen
kifino-mult ízlésű, olvasott, művelt férfi volt.
- Voltaképpen nem csupán baráti látogatásrajöttem, senor Scortia - kezdte Francois.
- A se-gítségét szeretném kérni egy igen kényes ügy-
ben.
A kubai nevetett, és cinkosan rákacsintott.
- Talán ismét tilalmi törvényt hoztak az ön or-szágában a rabszolgák behozataláról,
monsieur?vissza kell térnünk a régi; jól bevált üzlet-
módra!
Francois is nevetett.
- Én magam nem jártam odaát az elmúlt öt év-ben, de magam is azt hiszem, hogy Haiti
kimon-dottan a négerek és a mulattok országa lett. Ésnem nagyon tanácsos köztük
fehér embereknekmutatkozni... ámbár mintha enyhült volna vala-mit a helyzet, mióta
Dessalines császárrá koro-náztatta magát. De hogy akadnak-e odaát fehé-rek; azt
bizony igencsak kétlem. A nagy mészár-lások után aki még életben maradt, bizonyára
el-távozott... ha volt egy csöpp esze.Francois sóhajtott.
- Ez bizony baj. Nagy baj. Mert ha nincsenekfehérek, enyhén szólva feltűnő jelenség
leszek...Most Raoul Scortián volt a meglepetés sora.
- Ennek ellenére képes lenne odamenni?
- Nem tehetek mást, senor. Becsületbeli ügy,hogy megpróbáljak a gyermek nyomára
bukkan-ni és legjobb tehetségem szerint megkíséreljemfelkutatni. Ha csak annyit
állapítok meg, hogy akislány meghalt... vagy már nincs a szigeten, azis nagy
eredmény.
- Mivel úgy látom, fiatal barátom, hogy önt azelhatározásától el nem tántoríthatom,
megpróbá-lok a segítségére lenni. Ha megfelel önnek, meg-kérem azt az úriembert;
hogy ma este tegye tisz-teletét a házamban, és akkor nyugodtan elbeszél-gethetnek
az ottani körülményekről.Francois teljesen felvillanyozódott.- Megtenné, senor?
- Nem fogom megzsarolni vele monsieur Pa-lantint, ha arra gondol; senor!A kubai
fekete szeme derűsen csillogott.
- Ugyan, ugyan, kedves barátom, ily nagyfo-kú durvaságot nem is feltételeznék
önről. -nagystílűen intett. - Vigye hát a levelet, ha úgyvéli, hogy a szóban forgó
úr a segítségére lehet!De még egyszer megkérdezem... jól meggondol-
ta?
Francois sóhajtott.
- Ön még nem tudja... de négy évvel ezelőttRobert bátyám az életét vesztette egy
végzetesrobbanásban, míg Jacques székhez kötött nyo-morék lett. Az e ik lábát
elvesztette, és a gerin-ce is megsérült. maga már nem járhat a végéreennek az
ügynek...
- Nem - vágott a szavába Francois határozot-tan. - Én megyek, nem pedig valaki más.
Vagytalán tud valakit az emberei közül, aki kifogásta-lanul beszél franciául és
ismeri Haitit mint a te-nyerét? Nem, senor, vannak dolgok, amelyeketnem mondhatok
el senkinek ezzel az üggyelkapcsolatban, és a részletek ismerete nélkül bár-kit
küldenénk is, minden bizonnyal kudarcot val-lana. Nagyon megköszönöm a segíteni
akarását,de már azzal is rendkívüli segítségemre lesz, haösszeismertet azzal az
emberrel, akit említett...
- Ettől tartottam - sóhajtotta Raoul Scortia ke-serűen, majd elmusolyodott és
atyáskodó gesz-tussal megpaskolta a fiatalember vállát. - Monsi-eur Marchand, ön
egy konok és önfejű fiatalem-ber... ám éppen emiatt minden bizonnyal sikerövezi az
útját. És ezért én nagyra becsülöm önt.viszont nem titkolom, hogy amit tenni
akar,szerintem egyáltalán nem okos dolog, sőt, na-gyon is veszélyes. Azt azonban
látom, hogymit sem tehetek ennek megakadályozására.ha már nem téríthetem el attól a
szándékától,hogy ilyen nagy kockázatot vállaljon, akkor leg-alább legjobb tudásom
szerint segíteni fogom...
2.
Odakinn kulcsok zörögtek, és a zárka vaskos aj-taja nyikorogva kitárult. A
félhomályban Cha-mot vállas, tohonya alakja bontakozott ki.Solange csaknem
felsikkantott ijedtében, mertnem jutott eszébe, amit Claire néni mondott nekipár
órával ezelőtt: hogy Chamot segít neki meg-szökni... És most...
- Máris? - lehelte.
A néger lapos képén értetlen ráncok jelentek meg.
- Mi? - morogta ingerülten. - Mit máris?Solange halkan, hisztérikusan felnevetett,
mertrájött, hogy milyen butaságokat gondolt. Chamotegyáltalán nem azért jött, hogy
megszöktesse őt.Csak egy vastag szelet kenyeret hozott. Sietvenyújtotta oda a
lánynak.
- Fogd már! - parancsolta dühösen, minthaegy kutyára reccsent volna rá, hogy
"hozdvissza".
Solange elvette a kenyeret, és képtelen volturalkodni magán; máris beleharapott.
Még arrasem gondolt, hogy a sarokban heverő asszonyt ismegkínálja. Ő csak azt
tudta, hogy hetek ótanem evett már friss kenyeret, sőt, egyáltalánsemmi mást nem
kapott, csak azt a rossz ízű, penészes ragacsot, amit kásának neveztek.A férfi őt
nézte, és őt bámulta véreres szemeivel. Solange nem tudta, mit néz rajta a férfi
ilyermegszállott tekintettel, de nem is érdekelte. Akenyér finom volt és puha - a
legcsodálatosabbétel, amit valaha is evett.
Most legalábbis így gondolta.
- Na és ha késtem egy kicsit? Az még nemnagy bűn. Közel sem akkora, mintha nőket
hoz-nék be ide... ugye, Chamot?
- Mentségemül csak az szolgál - folytatta azasszony - hogy nem magam miatt teszem,
ha-nem azért... hogy te megmenekülhess...
3.
Raoul Scortia váltig marasztalta, hogy pihenjena házában, amíg az esti vendég
megérkezik,Francois azonban kimentette magát azzal, hogymég rengeteg
elintéznivalója van. Megegyeztekabban, hogy alkonyatra visszatér, és ezzel a kel-
lemes végszóval el is váltak.
Francois a bérkocsissal visszavitette magát avárosba, aztán két markos matróz
segítségével ahajó széfjéből elszállította a pénzét tartalmazóegyik ládikát a
bankba. A bankár igencsak meg-lepődött a negyvenezer dolláros letéten, és azon,hogy
további tízezer dollárt Francois apró címle-tű francia frankra és soura kívánt
beváltani, denem nagyon kérdezősködött. Francois eközbendiszkréten érdeklődött,
mibe lenne érdemes be-fektetnie a pénzét, ha szándékában állna itt lete-lepedni, és
mondjuk, Haitival kereskedni.A bankár eleinte csak a vállát vonogatta, ámamikor
Francois célzott arra, hogy ha az üzletbeindulna, ideköltözne charlestoni házából
és ateljes vagyonát itt próbálná kamatoztatni, a férfinyelve megeredt.
4.
Solange ajka megvető mosolyra görbült, amintismét leült a földre, és felhúzott
térdeire támasz-totta az állát.
- Nem. Most egy jó darabig nem lehet. Valakibeárult Alexandre-nak, és bár valahogy
kimen-tettem magam, most gyanakodva néznek rám.
- Ezért nem láttuk két napig? - kérdezte So-
lange.
A férfi rápillantott, és fekete arcára sanda mosoly telepedett.
- Talán hiányoztam valakinek?
Solange bosszúsan húzódott hátrébb.
- Nekem ugyan nem. Csak mivel azt ígérte,hogy segít kijutni innen...
A férfi arcán rémület villant.
- Megőrültél, kislány? - vicsorogta ingerülten.
- Ilyet mondani! Itt a falnak is füle van! Ha vala-ki meghallja, nekem végem! Engem
nem védel-mez a császár parancsa. Egy pillanat alatt le-nyisszantják a fejem.
Claire de Choissant fátyolos pillantással mére-gette a fekete férfit.
- Van neki épp elég baja - suttogta lehalkítotthangon. - Dessalines hatalma, mióta
császár lett,már nem olyan nagy, mint amikor először ragad-ta magához az
irányítást. A dolgok egyrerosszabbra fordulnak, mindenhol fokozódik
azelégedetlenség. Komoly zavargások voltak a fő-városban, amit mind erősebb és
erősebb elnyo-mással próbált visszaszorítani. Nagyon sokan arról suttognak, hogy
Dessalines napjai már megvannak számlálva. Az új földtörvénnyel hatal-mas bakot
lőtt; a leghűségesebb támogatói is el-pártolnak tőle. Alexandra Pétion befolyása
egyrenagyobb, és hamarosan eljön az az idő, amikormajd nyíltan is dacolni mer a
császár parancsá-val. Attól tartok, hogy hamarosan ismét szemé-lyesen foglalkozik
veletek.
Claire de Choissant sóhajtott.
- Nekem oly mindegy, hogy kivégeznek, vagyitt emésztenek el ebben a bűzös
zárkában... Csaka kislányom, csak ő meneküljön meg!
- Megteszem, amit tudok - morogta Chamot,s baljós pillantást vetett Solange-ra. -
Ám mégnincs itt az ideje.
A folyosó külső ajtaja megnyikordult, és Cha-mot sietve távozott.
Claire de Choissant csüggedten nézett a darabsajtra, amit a fogláruk hozott.
- Nem fog segíteni - motyogta. - Átvert aszurtos képű ördög!
5.
- Domenico Lacosta!
Francois boldogan ölelte magához a rég látottbarátot. Domenico jellegzetes félvér
volt; szoká-sosnál sötétebb bőre, széles orra és duzzadt ajkaielárulták, hogy néger
vér is csörgedezhet az erei-ben, azonban mindennek ellenére mégis olybüszkén és
gőgösen tartotta magát, mintha a spa-lyol uralkodóházban látta volna meg a napvilá-
got. Tehette is, hiszen életének utolsó tizenöt évealatt nincstelen senkiből
küzdötte fel magát tehe-tős és tekintélyes kereskedővé. Igaz, az út, ame-lyet be
kellett járnia, nem volt könnyű és Lacos-ta többet kockáztatta az életét, mint az
átlagoshalandók, de végül is a ténykedését siker koro-názta, és most már nem is
egy, de két saját hajó-val is rendelkezett. Ezt azonban Francois termé-szetesen nem
tudhatta.
- Megvan már nyolc éve is annak, hogy utol-jára találkoztunk - nevetett a kubai, és
megdön-gette Francois vállát. - Te semmit sem öreged-tél... csak kissé puhányabbnak
látszol, fiú!Francois is nevetett.
- Majd lesz még alkalmuk beszélgetni, monsi-eur Marchand - mondta Raoul Scortia. -
Nagymeglepetés számomra, hogy önök ismerik egy-mást, de ennek nagyon örülök, hiszen
épp senorLacosta az a bizonyos úriember, akiről beszél-tem önnek. Hamarosan
alkalmuk lesz megvitatnia kérdéses témát, de most engedje meg, hogy be-mutassam a
vendégeimnek. A feleségemet és aleányaimat már ismeri...
Amikor a kölcsönös udvariasságokon túljutot-tak, és a gazdag vacsora is véget ért,
senor Scor-tia egy kisebb szalont mutatott Francois-nak és akreol hajósnak.
- lévén hogy családot alapítani még nem voltidőm, de hamarosan annak is eljön az
ideje.- Megnősülsz?
- Te?
Domenico még fanyarabbul mosolygott.
- Ja persze. Te azt hiszed, hogy még mindigegyszerű hajós vagyok...
- Akkor miért veszed el? Hiszen te mindig isolyan válogatós voltál a nők terén,
barátom!Hát ennyire megváltoztál, vagy ilyen nagy a szere-
lem?
A kreol nevetett.
- Én sem vagyok arisztokrata, de azért nem ál-doznám fel a boldogságomat egy nemesi
névért.
- Ha! - nevetett a mulatt. - Boldogság? Felvi-lágosítalak, barátom! Egy férfi a
boldogságotnem mindig az asszonya szoknyája alatt találjameg... vannak e célra
ilyen jellegű házak... éspersze unatkozó feleségek is mindig akadnak, ésanyit
mondhatok, más asszonyai mindig izgal-masabbak.
Francois nem erőltette tovább a témát. Ismerteannyira a régi barátját, hogy
megrögzött nőfaló;aki csak a testi örömökre gondol.
- Sokat vagy úton? - kérdezte.
- Á, nem. Én már nem nagyon járok ezekre azafrikai kirándulásokra - magyarázta
Domenico.
- Van egy megbízható emberem, aki átverugyan egy kicsit... mint ahogy én is
kijátszottama régi főnökömet... de nekem még így is megéri.Én megközelítőleg fél
éve kezdtem kialakítaniegy üzleti kapcsolatot Haitiban. Mivel én ma-gam mulatt
vagyok és nem fehér, szívesebbenfogadnak, mint más hajókat. Rendszeresen járokát
egy-egy szállítmány gabonával, gyapottal;kelmékkel, borokkal... amihez éppen hozzá
tu-dok jutni olcsón. Ezek mindent megvesznek. Ésáltalában jó árat tudok kapni az
árumért, még hakissé nehézkes is ott az ügyintézés... De senorScortiától hallom,
hogy téged épp ez érdekel...Francois sóhajtott, és mindent elmesélt.
MivelDomenicóban feltétel nélkül megbízott, mindenrészletről beszámolt neki.
- Hát, azt nem mondanám, de hogy nem ölel-nek a keblükre, abban biztos lehetsz.
Arra pediga fejemet merném tenni, hogy nem hagynakmajd kedvedre szaglászni eltűnt
francia nemesek
után.
- Nem sokat - tért ki a közvetlen válasz elől akreol. - Ám annál jóval többet,
mintha a hajó akikötőben vesztegelne. Az út haszna bőségesenfedezi az emberek
fizetését, és még nekem ismarad egy kevés.
- Nem. Azt gondolom rólad, hogy őrültvagy... Vagy pedig túlságosan fontos neked ez
amegbizatás.
NEGYEDIK FEJEZET
Fekete ország, fekete lelkek
1.
Ugyanaznap este, amikor Francois Marchandpartra szállt Haitiben, Solange de
Lafergier neki-látott, hogy kizökkentse Claire nénit abból a te-hetetlen
kétségbeesésből, amelybe a férje halálaután zuhant, és amelyből csak néha kapott
erőre.
- Claire néni, imádkozzunk! Gyónjunk megegymásnak, mert biztosra veszem, hogy
márnem élünk sokáig!
Az asszony zavaros tekintettel meredt rá, majdlassan forgó nyelvvel szavakat
formált.- Mit... beszélsz, kislányom?
- Tudja nagyon jól, hogy ez nem így van - til-takozott Solange. - Alexandre Pétion
sohasemengedne el engem... Hiszen talán azt remélihogy Claire néni elárulja nekem a
kincs rejtek-helyét és akkor majd tőlem megtudhatja. De aztnem fogja megengedni,
hogy világgá kürtöljemezt a rengeteg borzalmat, amit Louis bácsival ésvelünk
elkövetett. Ami pedig Chamot-ot illeti, rámár nem számíthatunk. Ő maga mondta,
hogygyanakodnak rá, és ha mi megszöknénk a segít-ségével; az ugyanúgy az ő halálát
is jelentené,mint az enyémet, még meg sem szöktethetne.Hová mehetnénk, ahol
Alexandre Pétion nem ta-lálna ránk? Tudom én jól, hogy meg kell halnom. -Solange
hangja itt megremegett - de nem eb-ben a koszos börtönben akarok elpusztulni. Ké-
rem, Claire néni, ne gondoljon a halálra, ne akar-jon elszökni a felelősség elől.
Ha ön meghal, ak-kor ki törődik velem? Egyedül éljek tovább ésutána egyedül haljak
meg? Nekem nincs egyet-len ismerősöm sem ebben az országban, és olyankeveset tudok
arról a világról, ami körülvesz en-gem. Szükségem van a segítségére, a támogatá-
sára, Claire néni... még mindig szükségem vanegy anyára, aki gondoskodik rólam!
- Ó, kislányom, de hát én nem bírok... Olyangyenge vagyok!
Solange nagy megkönnyebbülésére Clairenéni szeméből eltűnt a közöny, az apátia;
mostmár szinte riadtan nézett rá. Az agya hirtelen ki-zökkent addigi halálos
bénultságából és neveltlánya könyörgésével kezdett foglalkozni. A fá-sult
kétségbeesést hirtelen harag váltotta fel ben-ne. Hogy Solange is meghaljon? Az már
nem!Legalábbis harc nélkül semmiképpen! Claire deChoissant korábban soha nem
gondolt a szökés-re, legfeljebb csak elméletileg; a gyakorlati meg-valósítást
kivihetetlennek és értelmetlennek tar-totta. Hiszen hová is szökhetnének? Még ha
si-kerülne is kijutniuk a börtönükből Chamot segít-ségével, bárhová is
menekülnének, a fehér bőr-színük árulkodón kiáltaná világgá, hogy ők a ke-resett
szökevények. És vajon miféle hajó meré-szelné őket a fedélzetére venni?És
egyáltalán, miként lenne ő képes eljutni alegközelebbi kikötőig is ilyen gyengén és
elcsi-gázottan?
Azonban most annyira megrázták a lány sza-vai, hogy valami mentsvárat próbált
találni a fél-tett gyermek számára. Mert Solange-t úgy sze-rette, mintha saját édes
gyermeke lenne, s néhamár gondolatban is megfeledkezett arról, hogyezt a gyermeket
egy másik anya szülte. Anyaifelelősséget érzett Solange iránt, és most a féltésmég
meghalni sem hagyta.
Nem, ő képtelen lenne megszökni, ám abbantalán segíthetne, hogy a leány
megmenekülhes-sen. Egy személynek könnyebb lesz szöknie,mint kettőnek, és senki sem
marad, akin Alexand-re Pétion bosszút állhatna - mert Claire de Cho-issant e
pillanatban határozottan eldöntötte, hogymeghal a nevelt lánya megmentéséért.
Segítimegszökni, de nem fogja hátráltatni a menekü-lésben és a bujkálásban. És
talán Solange elégtalpraesett lesz ahhoz, hogy sikerüljön neki...jóformán még
szavakba sem öntötte ezt aszándékát, a következő pillanatban mármeg is kellett
változtatnia. Ugyanis Solange rá-mutatott a probléma lényegére, amikor megkér-
dezte, hogy ő vajon hová mehetne egyedül, hatalántán sikerülne megszöknie. És ami
mégennél is rosszabb, egy tizenhat éves lány család,barátok nélkül hogyan
maradhatna életbenabban a Haitiben, ahol gyűlölik a fehéreket?Chamot segít -
lehelte az asszony.
- Chamot nem segít - ellenkezett Solange. -de még ha segítene is kijutnom innen, én
nemmernék egyedül maradni vele. Láttam már, ho-gyan néz rám, és attól félek, hogy
két lépést semtennék, máris megpróbálna leteperni és erősza-kot tenni rajtam... És
akkor már inkább a halál.Claire de Choissant megborzongott. Solange-nek igaza van.
Chamot valóban egy gusztusta-lan, erőszakos fráter, aki nem átallana
erőszakotelkövetni egy ilyen szűziesen tiszta kislányon. Nem,nem engedheti meg,
hogy ez bekövetkezzen.Mást kell kitalálniuk. És Solange-nak abban isigaza van, hogy
Alexandre Pétion soha nem en-gedné el jószántából. Bárhogy legyen is, egyanyának
mindig vigyáznia kell a lányára; ez sok-kal fontosabb, mint a halálvágy. Az lesz a
bünte-tése, amiért a férjét nem tudta lebeszélni időbena Haitin maradásról, hogy
nem pihenhet Louismellett, ha meghal.
- Egyedül végem van - bizonygatta Solange. -Szükségem van önre, Claire néni.
- Nem - mondta határozottan az asszony alány nagy örömére. - Nem fogsz meghalni,
eztmegi érem. Neked élned kell, kislányom!
- Claire néni - kezdte a lány, de az asszonyközbevágott.
- De Claire néni, hiszen ön a kocsit fogja a lo-vak elé. Mit számít az, hogy van
hová mennem;ha ki sem tudok jutni innen?
Solange tisztán, folyékonyan és jól beszélte aspanyol nyelvet. Éppen csak egy alig
észrevehe-tő, halvány akcentus jelezte, hogy nem ez azanyanyelve. Claire néni
mindig franciául beszélthozzá Kubában is, és ezt tanította meg anyanyelve-ként, ám
Rodolfo Chavez birtokán mindenkispanyolul beszélt, így a lánynak ezt a nyelvet isel
kellett sajátítania. És hogy a tudása meg bizto-sabb legyen, egy házi tanító
rendszeresen oktattaőt és a többi gyereket az angol nyelv ismeretére.Solange arra
gondolt, hogy az asszony nemtud majd megoldást a kijutásra és akkor ő előho-
zakodhat a saját tervével. Legnagyobb meglepe-tésére azonban Claire néni
rámosolygott.
- A kiút roppant egyszerű, gyermekem. Ami-kor Chamot ennivalót hoz nekünk... ő
mindigegyedül jön... én ráugrom hátulról, az ajtó mö-gül. Igaz, már nem vagyok
olyan erős, mint ré-gen, de ha sikerül meglepni; kibillentem azegyensúlyából, és
amíg velem huzakodik, te ki-szaladsz a nyitott ajtón. Chamot mindig a zárbanhagyja
a kulcsait. És azok a kulcsok nyitják a fo-lyosó végén lévő ajtót is... Talán fel
tudom tarta-ni Chamot-ot addig, amíg te kijutsz a házból.Nem lesz nehéz, hiszen ez
nem igazi börtön,csak egy nagy ház, amit nem védenek vaskos fa-
lak...
Solange merőn nézte az asszonyt. Egyáltalánnem volt biztos abban, hogy Claire néni
a jelen-legi legyengült állapotában képes lesz-e nemhogy fellökni a tohonya Chamot-
ot, de megbillen-teni is. Chamot hatalmas testének minden izmaacélkeménynek és
kidolgozottnak tűnt a ruhaalatt, ellentétben Claire néni éhezéstől és
szintemozdulatlanságtól elgyengült, elpuhult izmaival,melyek sohasem voltak valami
fejlettek.Ezt a kétkedését azonban nem mondta ki han-gosan. Ha Claire néni
megpróbálja elvonni Cha-mot figyelmét, neki több esélye lesz, hogy vég-rehajtsa a
saját tervét. A poshadt vizet a férfi ké-pébe löttyinti, hogy az egy pillanatra
elvakuljon,aztán felkapja azt a kisszéket, amin üldögélniszokott, és addig veri
vele Chamot fejét, amigössze nem roskad. A szék elég súlyos, és bárő sem túlságosan
erős, a legyengült Claire néninélbizonyára sokkal erősebb. És ha Chamot
máreszméletlen, el lehet venni a kulcsát, és...Egészen jó esély van rá, hogy
sikerül, gondolta Solange. A férje megkínzása és kivégzéseamit a szeme láttára
hajtottak végre, megtanították félni Claire nénit. És ugyanakkor megfosztották az
életkedvétől is. Nem lehetett ráismerniLouis bácsi halála óta, alig több, mint egy
bénatest. Ezért csodálkozott Solange most annyira,hogy nevelőanyja ilyen élénken
reagált az ötletére. Eddig attól tartott, hogy semmivel nem leszképes felrázni, még
akkor sem, ha tegnap ótamagától evett és felült, anélkül, hogy erre felkellett
volna szólítani.
- De Claire néni! - tiltakozott Solange. - Énmég fára sem másztam soha. És mi van
akkor,ha őrök vannak a falnál? És mi van azokkal,akik a környező házakban laknak?
Mit fognakgondolni, ha meglátnak engem ott mászkálni afal tetején? Nem fogják azt
hinni, hogy tolvaj
vagyok?
- Nincsenek őrök a falnál. Miért lennének? Eznem börtön, amit őrizni kell, hanem
egy régi vil-la. Chamot-otól tudom, hogy Pétion csak bennün-ket őriz itt, más
foglyot nem. És napközben ezaz épület a hivatalos ügyek intézésére szolgál,Éjszaka
általában csak az az egy ember őrzi, akiránk is vigyáz. Nem félnek attól, hogy
szöknipróbálunk... - Elmosolyodott. - Egy gyenge,kétségbeesett asszony és egy
tapasztalatlan úrileány...
Solange sokkal kevésbé bízott ebben a falmá-szó akcióban, mint azt kimutatta. Arra
gondolt,hogy jobb lenne inkább meglapulni valahol aházban és csak napközben
kisurranni, amikor akapuk már nyitva vannak, ám azt azonnal bekellett látnia, hogy
ez egy igen gyermeteg ésnaiv elgondolás. Hiszen Chamot - még ha sike-rül is úgy
leütni, hogy eszméletét veszítse - min-den bizonnyal hamarosan magához tér, és ki
tud-ja, mit cselekszik. Meglapulni tehát nem érde-mes, de lenni kell egy jobb
megoldásnak is, mintmegmászni a falat.
- Pénzünk, Claire néni? Hiszen éppen az abaj, hogy egy árva vasunk sincs!
- Rengeteg pénzünk van. A kastélyban.Solange egy pillanatig nem kapott levegőt
ameglepetéstől. Az elrejtett kincs! De a kastély-
ban...
Claire néni talán azt hiszi, hogy a kastélyugyanúgy áll; ahogy hagyták? Talán azt
hiszi,hogy Alexandre Pétion nem romboltatta le föl-dig és nem túrta át minden zugát
az elrejtettkincs reményében? És lehet, hogy Pétion a föld-del tette egyenlővé és
még a maradványait is fel-gyújtotta, hogy ha a kincs nem lehet az övé, nejuthasson
hozzá más sem.
2.
A kikötés és az azt követő események jóval egy-szerűbbnek és könnyebbnek
bizonyultak, mintazt Francois Marchand remélni merte. Nem sok-kal a lehorgonyzás
után Domenico és ő partraszálltak, felkeresték a St. Jolineoux-i elöljáróságot, és
hivatalos árusítási engedélyért folyamod-tak. Domenico a saját nevét használta,
Francoispedig úgyszintén kubainak mondta magát, spa-nyolos öltözéket viselt, s
Francisco Garcia névenmutatkozott be. Legnagyobb meglepetésükre azelöljáró
semmiféle akadályt nem támasztott a ké-résük útjába. Miután tisztázta, hogy a
kubaifennhatóságú hajó miféle árut hozott, s hogy mi-lyen áron kívánják
értékesíteni a portékájukat,már csak az adó kiszabása maradt hátra. Az adójelentős
volt ugyan, de alulmaradt azon az össze-gen, amire Francois számított, és az
elöljáró tel-jes megelégedésére ott helyben le is rótták.Az elöljáró, egy pocakos,
mulatt öregúr mel-lesleg kifejtette, hogy a tévhírek ellenére Haiti-nem kíván
elzárkózni a külhoni kereskedők előtt.A kikötőik nyitva állnak minden
becsületesszándékkal érkező hajó számára.Az öregúr rendkívül barátságos volt, és
amikorDomenico arról kérdezett, hogy kaphatnának-eengedélyt a városon kívüli
árusításra, és a kör-nyékbéli falvakban az igény felmérésére, csakegy pillanatig
habozott. Kiszabott még egy aligjelentős kétezer frankos adót, és miután Domeni-co
azt is helyben kifizette, az elöljáró kiállítottkét menlevelet, mely szerint a két
kubai kereske-dő tisztességgel lerótta az ország iránti adóköte-lezettségeit, és
egy hónap időtartamra szabadonmozoghat St. Jolineoux és Port-aux Crimes kör-
nyezetében. A hajójuk, nevezett La Dorada mindSt. Jolineoux-ban, mind pedig Port-
aux Crimes-ben bántatlanul horgonyozhat.
Miután távoztak az elöljáróságról, Francoisolyan boldog volt, hogy madarat lehetett
volnafogatni vele.
- Azért még ne igyál előre a medve bőrére.Meglehet, hogy akadnak olyanok, akik
fittyethánynak a St. Jolineoux-i elöljáró engedélyére.Lehet, hogy még vagy ötször
megfizettetik ve-lünk az adót különböző jogcímeken.Francois nevetett.
- Mindez nem ilyen egyszerű. Nem mehetünktovább búcsú nélkül. Engedélyt kell
kérnünk azelöljáróságon.
- Akkor... kérjünk!
- Ugye, monsieur, ez nem jelenti azt, hogyazon engedélyeket is vissza kell adnunk,
amikértaz adót egy nappal ezelőtt lefizettük?A mulatt öregúr kényelmetlenül
megrázta a fe-jét. - Az engedély természetesen érvényes. Ám,az magától értetődik,
hogy egyiküknekmindvégig a Hajón kell maradnia, amíg a bizott-ság nem végez a
vizsgálattal... csak a másikukvégezhet igényfelmérést a környéken.Amikor némi
udvariaskodás után elbúcsúztakaz elöljárótól, Domenico idegesen pillantott
abarátjára.
- Ugyan már! Csak pár napról van szó, vagymég annyiról sem. Holnapra itt az ígért
bizott-ság, eladsz egy-két árut, aztán felszeded a hor-gonyt, és jössz utánam.
Lehet, hogy mire megér-kezem a fővárosba, a La Dorada már ott foghorgonyozni.
3.
Mire beköltözött a La Guardiolába, egy szerény,de tiszta vendégfogadóba a város
belső peremén,már csaknem beesteledett, és fáradt volt ahhoz,hogy azonnal a St.
Jolineoux-i kereskedő irántkezdjen érdeklődni.
A fogadó tulajdonosa egy szurokfeketeférfi volt, és a vendégei is többnyire
feketékbőltevődtek össze; csak elvétve akadt egy-egymulatt. Francois volt köztük az
egyetlen fehérember, és a bőre színe miatt alaposan megbámulták.Ő azonban a
lehetőségekhez képest természete-sen viselkedett. Kérésre bemutatta a St.
Jolineaux-i elöljáró menlevelét, és igen készségesnekmutatkozott, amikor hivatalos
személyek érkez-tek, és töviről-hegyire kikérdezték.Francois mindent őszintén
elmondott, leg-alábbis amit el lehetett. Szándékosan tört franci-asággal előadta,
hogy ő Francisco Garcia, kubaispanyol kereskedő, aki áruval megrakodva érke-zett
St. Jolineoux-ba, és amíg a társa, DomenicoLacosta - akit az urak bizonyára
ismernek márhírből, hiszen gyakorta jár Haitin - a rakományegy részét értékesíti
St. Jolineoux-ban, ő az otta-ni elöljáró írásos engedélyével előrejött a fővá-
rosba, hogy tájékozódjon, miféle árut vásárolhat-nának a visszafelé útra.
A meséjét olyan hitelesen adta elő és olyanmaagabiztosan válaszolgatott a
kérdésekre, hogya fekete hivatalnokokat teljesen sikerültmeggyőznie. Azok csak
annyit füztek hozzá atörténtekhez, hogy igen, ismerik Domenico La-costát, ám ennek
ellenére, amikor La Doradabefut a kikötőbe, itt is el kell menniük az elöljá-
róságra különböző engedélyek kérése és külön-böző adók megfizetése végett.
Francois pusztán a hitelesség kedvéért hábor-gott egy keveset azon, hogy ő egyszer
már meg-fizetett minden adót, de aztán elismerte, hogy ahivatalnok urak valóban nem
tehetnek a törvényszigoráról, és megígérte, hogy amint a hajó be-fut, ellátogat az
elöljáróságra, melyről a hivatal-nokok csak annyit mondtak, hogy a Villa de Li-
Bertét kell felkeresnie:
Miután a hivatalnokok távoztak, Francois vég-re nyugodtan elkölthette szegényes
vacsoráját,s utána rágyújthatott egy szivarra a társalgóban.Aztán, mivel a többi
vendég kíváncsian bámulta,mindenkinek bemutatkozott, és elismételtemindazt, amit
korábban a hivatalnokoknak mon-
dott.
- Miféle árut kíván vásárolni, senor Garcia?kérdezte az a jól öltözött mulatt, aki
az összeslenlévő közül (beleértve Francois-t is) a legdrá-gább öltözéket viselte.
- Egyelőre fogalmam sincs, uram - felelte ki-térően Francois. - Azért vagyok itt,
hogy meg-tudjam, mivel érdemes foglalkozni.- Cukornád?
Francois diszkréten nevetett.
- Kubai vagyok, monsieur - jegyezte meg.Önöknek köszönhetően ebben az árucikkben
othon sem szenvedünk hiányt. Engem valami egé-szen más érdekel... valami olyan, ami
az önökspecialitása, és máshol nem beszerezhető...
- Akkor a senor nyilván éhező szájakat akarvásárolni - nevetett keserűen az egyik
fekete -mert hogy nekünk ebből van a legtöbb...Valamennyien derültek ezen, de
leginkábbFrancois. A közbeszóló nyilván nem is sejtettevolna, hogy mennyire közel
jár az igazsághoz. Hiszen a Marchand-ok voltaképpen épp a rabszolga-üzleten
gazdagodtak meg.
- Nem, uraim, köszönöm, ilyen árut nem-kívánok szállítani. Én inkább azon vagyok,
hogy;ezeket az éhes szájakat tisztes haszonért betömjem. Élelmiszert szállítok
önöknek...
- Nyilván nem puszta barátságból.
- Mindamellett, hogy mélységesen szimpatizálok önökkel... valóban nem. Bevallom,
nemönzetlenül segítek. Igaz, nem is kívánok önökönmeggazdagodni. Legalábbis
egyelőre nem.- Hogy érti ezt?
Francois nevetett. Nem akart a körülötte ülők-kel politikaivitába bonyolódni, ezért
megpróbál-ta a lehető legegyszerűbben elintézni az ügyet.
- Régi kereskedő családból származom, ura-im. A mesterség nálunk már generációk óta
apá-ról fiúra száll. És mi megtanultuk nagyon jól,hogy azok, akik hirtelen akarnak
meggazdagod-ni, többnyire elbuknak. Míg a lassú, fokozatoselőmenetel többnyire
kifizetődőbb hosszú távon.Vagyis... azt akarom mondani, hogy én az ilyenlassú
előmenetelnek vagyok a híve. Önök... nos,hogy is mondjam, a forradalmuk után
mindenkapcsolatot megszakítottak az egykori elnyomó-ikkal, a franciákkal, akik
önökön élősködtek. Éssajnálatos módon nem sikerült egyhamar jó vi-szonyt
kialakítaniuk sem velünk, sem az ango-lokkal. Most azonban az a hír járja, hogy a
csá-száruk... akit mellesleg én személy szerint igennagyra becsülök... rájött, hogy
nem zárkózhat-nak el a külvilágtól, és megnyitotta a kikötőket akülföldi hajók
előtt. És biztos vagyok benne,hogy ez a folyamat egyre csak fokozódik, ésegyre több
spanyol hajó engedi le itt a horgo-nyát, mint ahogy hamarosan más nemzetek
isnegjelennek. Én igyekszem az elsők közöttmegvetni a lábam az önök hazájában, és
próbá-lok mielőbb jó kapcsolatokat kiépíteni... hiszen atapasztalat azt mutatja,
hogy mindig azok jutnaka legtöbbre, akik az elsők között indulnak...
- De hát mégis, senor, mit kíván nálunk vásá-
rolni?
Francois vállat vont.
- Egyelőre azt, amiből bőven van önöknek. -hírtelen visszafogta a hangját. - Már
megbo-csássanak, ha olyasmiről beszélek, ami esetlegkellemetlen emlékeket
ébreszthet önökben...- Mondja csak nyugodtan!
Francois megköszörülte a torkát.
- Azt gyanítom, önök számos olyan értékesműkinccsel rendelkeznek... melyeket én jó
pén-zért tudnék eladni Kubában, de minden bizonnyalszámos más helyen is.
- Port-aux Crimes nagyon jó hely egy ilyenjellegű bolt nyitására - mondta néhány
torokkö-szörülés után. - És mellesleg minden szempont-ból a legjobb hely. Közel van
a hegyekhez, ésvédve van általuk, így nagyon kellemes a klíma.Itt élt régen a
francia arisztokrácia krémje, és akörnyékbeliek közül nyilván sokan
rendelkeznekolyasféle holmikkal, amiket a senor keres.
- Ó, igen - nevetett Francois erőltetetten. - Hafolytatja, még rávesz, hogy végleg
letele-pedjek itt, pedig én sehol nem tudok sokáigmegmaradni, főleg ha máshol jobb
üzlet kínál-kozik. Na, mindegy; egyszerre csak egy dolog-gal foglalkozzunk.
Találnom kell egy helyet, haegyáltalán maradni akarok, mert egy olyan em-bernek,
mint én, nagyon kevés tartalékja van,Éppen csak néhány hétre elég.
Ismét kínos pillantások következtek, míg vé-gül a mulatt férfi szólalt meg.
- Mielőtt konkrét lépéseket tesz, senor, javas-lom, hogy látogasson el a Villa de
Libertébe; ésbeszélgessen el monsieur Pétionnal.
- Ez a bizonyos... monsieur Pétion...
- Alexandre Pétion, és Port-aux Crimes jelölőbírója, minden ügyben ő dönt, ami a
várost érinti,Ahhoz, hogy ön boltot nyithasson vagy egyálta-lán kereskedelmi
tevékenységet űzhessen, az őengedélye szükséges.
Francois bólogatott.
- Abból, amit elmondott, nekem úgy tűnik,hogy ennek a Pétionnak valami személyes
ellen-téte is van velük.
- Akkor? - kapta fel Francois a fejét a szón. -miért, most talán másképpen van?
Henri Palantiin visszahúzódott, és gyanakvófény villant a szemében. Francois
megrázta a fe-jét és védekezően intett.
- Nem, én nem kérem, hogy bármi olyatmondjon, ami valakinek a kárára lehet,
vagymeghiúsíthat bármilyen tervet. Semmivel semakarok többet tudni, mint amennyit
bárki tudhat.Ne felejtse el, én idegen vagyok ebben az or-szágban. Semmit sem
tudok.
Henri Palantin ekkorra maga is rájött, hogyFrancois ha kém lenne, már rég
lebuktathattavolna őt, és megenyhült. Boldogan szolgált ilyeninformációkkal.
Részletesen elmagyarázta a Pé-tion követői közötti ellentéteket, és azt semhagyta
ki, hogy újabban a négerek és a mulattokközött egyre inkább nő a feszültség, és már
ki-robbanóban van egy újabb, véres összecsapás.Palantin homályosan még arra is
célzott, hogy őés néhány hasonlóan gondolkodó alapítottakegy titkos szervezetet,
mely csak a megfelelőhelyzetre vár. De hogy kik ők, és mi ennek aszervezetnek a
célkitűzése, arról a mulatt keres-kedő mélyen hallgatott. Azonban Francois-
nakeszébe jutott tegnap este az a gazdag öltözékűmulatt, aki olyan furcsán kezdett
viselkedni Pa-lantin nevének említésekor. Lehet, hogy ő isbenne van abban a
szervezetben, amire a keres-kedő utalt.
Francois elgondolkodott. Lehet, hogy ez abizonyos titkos szervezet jó pénzért vagy
más jel-legű viszonzásért a hasznára lehetne?Az ilyen titkos szervezetek által
tervezett akci-ókkal általában az a baj, hogy csak tervezik, ter-vezik, tervezik.
Ezzel szemben az ilyen akcióknagyon ritkán kerülnek valóban megvalósításra,vagy a
sok megbeszélés eredményeképpen végülaz ellenség fülébe is eljut a híre. Ha pedig
mégissikerül megtartani a titkot, akkor is ott a vereséglehetősége.
Neki pedig akkor régen rossz lenne, gondoltaFrancois. Minden kétséget kizáróan
véres meg-torlás lenne, a következménye és Solange - hamég él egyáltalán - az elsők
között lenne, akitkivégeznének.
Francois, miközben Henri Palantin elbeszélé-sét hallgatta, arra a következtetésre
jutott, hogy alegjobb lesz Pétion parancs-láncában egy gyenge láncszemet találni.
Talán meg lehetne veszte-getni a börtönőrt...
- Hol van a börtön, ahol fogva tartják azasszonyt és a leányt? - kérdezte Francois
várat-lanul. - És mit gondol... meg lehetne vesztegetnia börtönőröket?
A mulatt kereskedő csak most vette észre;hogy a vendége nem figyelt oda a politikai
fejte-getéseire.
- Nagyon helyes - jegyezte meg Francoisörömmel. - Akkor ön szerint sem lenne veszé-
lyes rám nézve, ha odamennék a Villa de Liber-tébe és engedélyt kérnék, hogy
nyithassakegy boltot? Saját szememmel szeretném látni aztaz épületet, és szeretnék
beszélni néhánnyal pé-tion emberei közül.
Palantin újjáéledt gyanakvással tanulmányoztavendége arcát. Magában gyorsan
összegezte azelhangzottakat, és arra a következtetésre jutott,hogy mivel nem sokat
beszélt a titkos szervezet-ről, rajta kívül senki más nem kerülhet veszéj-be, még
ha Francois Pétion szövetségese is.
- Szerintem megpróbálhatja. A legnagyobbbaja az lehet, hogy Pétion emberei
elkobozzákaz árukészletét, anélkül, hogy a főnöküknekszólnának. Az nem valószínű,
hogy Pétion ilyettenne. Ő ravaszabb annál, hogy ilyen durva mó-don elriassza a
betelepülni szándékozó kereske-dőket. Ő akkor fog lecsapni rájuk, ha már
sokkalnagyobb vagyont lehet tőlük elvenni...
4.
A remények, amelyeket Claire de Choissant ésSolange a szökésről dédelgettek
magukban, abeszélgetést követő héten lassan elhalványultak.egyik tervük
megvalósítására sem adódott lehe-tőség. Chamot egyre ritkábban volt
szolgálatban,többé nem vitte el Claire nénit az ágyába, és amimég ennél is rosszabb
volt, Solange még arrasem tudta rávenni, hogy belépjen a cellába, ami-kor a
vacsorájukat hozza.
Először, amikor a lehető legszűkebb résen ke-resztül lökte a kezükbe a levest és a
kenyeret,Solange nem is figyelt fel rá; Chamot már más-kor is viselkedett ilyen
gorombán. Főképpen ak-kor, ha valamelyik társa a közelben lebzselt.Solange eleinte
csak meglepődött, és akkormég kísérletet sem tett, hogy becsalja a cellába.Bár
Claire néni ott állt az ajtó mögött tettre ké-szen, arra az esetre, ha Chamot mégis
belépne,Solange-nak semmi kedve sem volt valami ve-szélyes akcióhoz. Az ő saját
tervétöl nem szá-molt be Claire néninek.
Mindamellett; miközben egyre teltek a napok,Solange felvetette Claire néninek, hogy
szerintenagyon legyengült a hosszú tétlenségtől. Néhánynapos gyakorlatozás ezt
ugyan nem hozhatja tel-jesen helyre, mondta, de sokat segítene.Claire de Choissant
egyetértett ezzel és vad el-szántsággal megpróbált megerősödni, és hosszúidő után
végre az utolsó falatig megevett mindenételt, amit elé tettek, még a gusztustalan
külsejűkását is. Az állapota, elsősorban a közérzete egy-re inkább javult, és egyre
bizakodóbb lett. Már őmaga is egyre többet foglalkozott gondolatban aszökéssel, és
a halálvágya egyre távolibb, egyrehaloványabb lett.
Solange egyelőre elégedett volt ezzel a hely-zettel. Igaz, hogy Claire néni ereje
önmagábankevés lenne a sikerhez, de legalább az elszántsá-ga növekedett, és most
már úgy érzi, hogy tehetValamit.
Azonban elmúlt a két nap, majd elmúlt a har-madik is, de Chamot nem jelentkezett. A
negye-dik napon Chamot hozta az ételt, de csak beadtaa rácson, és még köszönni sem
köszönt. Aztánaz ötödik napon, amikor ismét a tohonya férfihozta a vacsorájukat és
megint csak a rácsok kö-zött nyújtotta be az ételt, Solange halkan meg-szólította.
- Talán haragszik ránk... - kezdte.A férfi azonban nem hagyta, hogy végigmond-ja a
mondatot, csak gyorsan megrázta a fejét,majd visszahúzódott és bevágta a rácsokon
túli
ajtót.
Solange torkát iszonyú félelem szorítottaössze. Vajon miért viselkedik velük az
eddig se-gítőkész Chamot ilyen kimérten? Talán már el-ítélték őket? Vagy talán
valaki meghallotta, ami-kor Claire nénivel a szökést tervezgették?Nem, az nem
lehet, hiszen mindig spanyolulbeszéltek és a lehető leghalkabban suttogtak.Ámbár ez
már önmagában is arról árulkodhatott,hogy terveznek valamit.
Solange próbált visszaemlékezni, hogy nemvolt-e olyan alkalom, amikor úgy érezhette
vol-na, hogy valaki hallgatózott az apró ablaknál,de semmi ilyesmire nem
emlékezett.Vagy talán valamivel elárulta magát Chamotelőtt, és a néger férfi fogott
gyanút?De nem, ez sem lehet, mert Chamot mostaná-ban jóformán feléjük sem néz, és
ha mé is ő vanszolgálatban, még arra sem figyel fel, ha ő szán-dékosan próbálja
magára terelni a figyelmét.Sokkal valószínűbb az, hogy Chamot úgy érzi,maga van
bajban. Lehet, hogy valaki rájött,hogy titokban kenyeret és sajtot dugdosott ne-
kik? Vagy valaki megsejtette; hogy miféle bűnösdolgot művelt esténként Claire
nénivel? Lehethogy Alexandre Pétion fülébe jutott a dolog, és azkegyetlen mulatt
szigorúan megrótta hűségesemberét a szertelen magatartásáért.Ha pedig így van,
Chamot reagálása egyértel-műen az lenne, hogy szigorúbb bánásmódot ta-núsítson a
rabokkal szemben. Vagy csak megját-sza a szigorúságot, vagy komolyan úgy gondol-
ja,hogy így kell viselkednie velük.Solange-ot hirtelen pánik kerítette
hatalmába,mikor leült Claire néni mellé az ágyra és ketté-törte a kenyeret. Aztán
csodálkozva meredt a ke-zében tartott kenyérre.
Egészen friss volt és puha!
A lány lehajolt és megszagolta a levest. Ezt ál-talában nem szokta megtenni, mert
tudta, hamegérzi a híg kotyvalék bűzét, képtelen enni be-lőle. Azonban a levesnek
most nem csak az illatavolt étvágygerjesztő, de az óntányérban gőzölgőételben
húsdarabok úszkáltak, és ez mostsokkal inkább hasonlított egy raguhoz, mint va-lami
híg löttyhöz.
Solange szívét ismét pánik szorította össze.Talán ez lesz az utolsó vacsorájuk?A
következő pillanatban azonban Solangecsaknem felnevetett ezen a képtelen ötleten.
Az,hogy Alexandre Pétion ilyen figyelmes legyenvelük szemben; lehetetlennek tűnt
számára. Az akegyetlen mulatt valószínűleg inkább még az ed-digi gusztustalan
táplálékot is megvonná tőlük,nem hogy ilyen pazar étellel szolgálna.Az a lehetőség
azonban ugyanilyen lehetetlen-nek tűnt, hogy Chamot a jótevőjük. Egy héttelezelőtt
még nem lett volna az, ám az elmúltnapokban a tohonya néger olyan goromba és barát-
ságtalan volt velük, mint még senki más. Hiszszóba sem hajlandó állni velük, miért
hoznanekik ilyen ínycsiklandozó ételt?
- Hogy ez milyen finom, Claire néni! -jegyezte meg Solange. szerette volna
hallaniaz asszony véleményét e meglepő fejleményről,azonban nem akarta befolyásolni
a kétségeivelés a félelmeivel.
- Ja, most már emlékszem. Tegnap evés köz-ben éppen másra gondoltam.
Persze, hiszen a tegnapi nap volt, az a nap,amikor Solange biztos volt benne, hogy
Chamoteste be fog lépni a cellájukba, hogy magávalvigye Claire nénit. Vagy talán
őt?Solange olyan feszült és izgatott volt emiatt,hogy akár a legpompásabb sültet is
ehette volna,azt sem veszi észre. Arra most már emlékezett,hogy Claire néni beszélt
hozzá vacsora közben,de hogy miket említett a nevelőanyja és hogymiket válaszolt;
arra már nem. Hanem, ha avacsora tegnap este is jó volt...
- Vajon miért? - suttogta Solange.
- Valószínűleg azért goromba velünk, mertfél, hogy valaki felfigyelhet a
kedvességére. Áma látszólagos durvasága ellenére ez a rendes embermindent megtesz,
hogy ehető ennivalót hoz-zon nekünk, amikor csak tud - magyaráztaClaire de
Choissant.
Solange nem akart vitába szállni a nevelőany-jával, noha a lelke mélyén nem nagyon
hitte ezta magyarázatot.
- Arra gondoltam, hogy talán Louis mulatt ba-rátai vannak a dologban. Lehet, hogy
lefizettékhamot-ot, és adnak neki pénzt arra is, hogy jobbételt tudjon nekünk
szerezni. Talán korábban fél-tek megkörnyékezni, vagy Chamot húzódozott
amegvesztegetéstől. Vagy az is lehet, hogy nem istudták, hogy segítségre van
szükségünk...Solange ismét beleharapott a szája szélébe.Azt akarta mondani, hogy
szerinte, ha bárkipénzt adna Chamot-nak, a férfi azt gondolkodásnélkül zsebre vágta
volna. Hiszen miért kockáz-tatna? A kintiek úgysem ellenőrizhetik semmimódon, hogy
ők milyen ételt kapnak...Lennie kell valami magyarázatnak! Ha másnem, gondolta,
miközben kitörölte a tányért azutolsó darabka kenyérrel, amiatt nem kell aggód-nia,
hogy ez volt az "utolsó" vacsorájuk. Cha-mot nyilvánvalóan nem adna egymás után
kétutolsó vacsorát.
Claire de Choissant azonban közelebb járt azigazsághoz, mint Solange. Chamot-ot
valóban le-fizették, hogy jól tartsa őket. És a néger férfiazért nem tette zsebre a
pénzt, mert gondoskodniakart arról, hogy a foglyok elég erősek legyenekamikor majd
szükségük lesz az erejükre.Annyira azért nem volt szőrös szívű, mint azSolange
keserűségében gondolta. Abban viszontnem tévedett, hogy a tohonya alak
semmiképpennem tette volna ki magát semmiféle veszélynekértük, és egyetlen
pillanatig sem tétovázott vol-na, ha esetleg fel kell áldoznia Solange-t a
sajátérdekeiért. Amikor azonban olyan helyzetbe ke-rült, hogy kevés kockázattal jól
járjon, nem této-vázott. Solange-t és Claire de Choissant-ot azértetette, hogy elég
erősek legyenek a szökéshez.Mert Chamot tudta, hogy azt a felelőtlen ígére-tét,
melyet Claire néninek tett, meg fogja tartani.Segít nekik a szökésben, és látszólag
hagyja őket
futni.
Mindezt Alexandre Pétion határozott utasításá-ra. Chamot először nem értette, hogy
mire megyki a játék, de mivel nem volt olyan ostoba em-ber, mint azt az ábrázata
sugallta, rájött a megol-dásra. Pétionnak mé mindig a de Choissant-okkincsére fáj a
foga. És bár biztos abban, hogy azasszony tudja a titkot, nem szedheti ki
belőlekínvallatással, mert az ellenkezne a császár szi-gorú parancsával.
Ha viszont az asszony és a lány valamiképpenmegszöknek, esetleg egyenesen a kincs
rejtekhe-lyére mennek. Csak követni kell őket...És még ha a kincset nem is találják
meg, kilesznek szolgálva Pétion bosszújának. Mert arrabizony nem vonatkozik a
császár védelmező pa-rancsa, hogy nem lőhetik le azokat a foglyokat,akik szökni
próbálnak...
Chamot azonban nem csak a főnöke megbízá-sából tervezte meg a foglyok szökését. Ő
soha-nem volt elveszett ember, mert mindig olyanhelyzeteket keresett és talált,
amelyeket a sajáthasznára fordíthatott. És most úgy érezte, harendesen forgatja a
köpönyeget, többszörös ha-szonra tehet szert.
Egyrészt felmarkolhatja annak a titokzatos ide-gennek a pénzét; másrészt
megszerezheti a kin-cset, megszerezheti magának a fiatal kisasszonyt is,és ha jól
mennek a dolgok, Pétionnal is elbán-hat és átveheti a helyét...
5.
A Henri Palantinnal folytatott beszélgetés utánFrancois Marchand a kikötőbe
sietett, és csaló-dottan látta, hogy a La Dorada még mindig nemérkezett meg. Pedig
St. Jolineoux és Port-aux-rimes között alig pár óra az út, szinte még a vi-torlákat
kifeszíteni sincs idő, máris be lehet von-ni őket.
Vajon hol késlekedik Domenico Lacosta? Va-lyon mi baj történt? Vagy az ígért
bizottság nem ér-kezett meg időben és még mindig őrájuk kellvárni? Vagy...
Francois nem ért rá a "vagy"-okon töprengeni.Fizetett pár frankot egy kikötői
embernek, és alelkére kötötte, hogy ha a La Dorada befut, kö-zölje a kapitánnyal,
hogy a társa a La Guardiolanevű hotelben bérel szobát a belváros szélén.Miután
józan meggyőződése ellenére még egyórán keresztül várakozott a kikötőben és a lát-
óhatárt leste, idegesen elsietett a belváros irányá-ba. Először is elment a Villa
de Libertébe, és meg-tette az üzlet megnyitásához szükséges előkészü-leteket.
Kérését a többségében mulatt hivatalno-kok csodálkozással vegyes gyanakvással
fogadták, és az egyik embertől a másikig küldték. Eztpersze Francois egyáltalán nem
bánta, mert ígyalaposan körülnézhetett a masszív falú, hatalmasépületben.
Azonban az idő egyre csak telt, és semmieredményre nem jutott. Minden hivatalnok
féltelismerni, hogy fogalma sincs, vajon miféle en-gedély szükséges, és milyen
jogcímen kell be fi-zetni az adót; és senki sem akarta magára vállal-ni az engedély
kiadásának felelősségét.A megbeszélés és az ide-oda járkálás annyiidőt vett
igénybe, hogy Chamot, aki a hivatalt el-lenőrizni és bezárni jött, még mindenkit
ott ta-lált. Mivel közismert volt, hogy ő Alexandra Pé-tion egyik legfontosabb
embere, az ő véleményétis kikérték Francois ügyében.
Francois félig leeresztett pillái mögül alaposanszemügyre vette a jámbor képű,
tenyeres-talpas,pocakos négert, és alig tudta elrejteni a csodál-kozását. A
kicsinyes és önhitt mulatt hivatalno-kok általában nem szokták egy néger
"éjjeliőr"véleményét kikérni olyan ügyekben, amikbennem tudnak döntésre jutni.
Ebből tehát Francoisazt a következtetést vonta le, hogy Chamot több,mint aminek
látszik, és Pétion nevének többszörielhangzása után már teljesen biztos volt
benne,hogy Chamot a város elöljárójának embere.Chamot úgy tett, mintha semmiről sem
tudna.Francois nagy, kék szemeit végig a férfi arcántartotta, amíg az az egyik
hivatalnokkal beszél-getett. Ez a férfi hatalmas méretei ellenére túl fi-atalnak
tűnt ahhoz, hogy valós hatalma legyen.De nem! A szeme sarkában ülő ráncok és a
szájvonala elárulta, hogy ez a jámbor képű fickó kö-zelebb lehet a negyvenhez, mint
a harminchoz,éppen az arcvonásai olyan megtévesztőenfiatalosak.
Francois ezen véleményét alátámasztottaChamot határozott viselkedése. Nem volt
bennesemmi arrogancia, kedves volt és szívélyes méga legutolsó kis hivatalnokkal
is.Okos, nagyon okos, gondolta Francois. Többkövetkeztetést is le lehetett vonni a
hivatalnokokviselkedéséből. Alexandre Pétiontól félnek, eztegyértelműen elárulta a
bizonytalanságuk, Cha-mot-ot azonban a jelek szerint kedvelték.Chamot egyáltalán
nem úgy viselkedett, mintaki egy hatalmas ember jobb keze. Nem paran-csolgatott,
nem nézett el gőgösen mások feje fe-lett, egyszerűen és természetesen
viselkedett.Francois problémájára jelenleg ő sem tudott vá-laszt adni, ám
udvariasan megígérte, hogy hol-napra esetleg megpróbál utánajárni az
ügynek.Francois a dolgoknak ilyetén kimenetelévelmaximálisan elégedett volt. Fel
tudta mérni a te-repet anélkül, hogy gyanút keltett volna, és találtvalakit, akire
fontos szerepet oszthatna a tervei-ben. Most már csak annyit kellett volna megtud-
nia, hogy ez a Chamot hűséges, őszinte imádója-e vezérének, vagy pedig egy okos,
ambíciózusférfi, aki jobb szereti saját malmára hajtani a vi-
zet.
Másnap délután, mikor Francois visszatért aVilla de Libertébe, azzal az örömhírrel
fogadták,hogy a problémájával személyesen AlexandrePétion foglalkozott. És azt
mondta, hogy egy be-csületes kereskedőt mindig szívesen látnak Port-aux Crimes-ben.
Már csak azért is, mert Haiticsászára úgy határozott, hogy szorosabbra fűzika
kapcsolatot a külföldi kereskedőkkel. Ebből ki-folyólag semmiféle plusz adóval nem
sújtjákőket, pusztán csak annyi illetéket kell lefizetnie,mint bármelyik helybéli
kereskedőnek, és ottnyit boltot, ahol akar.
Francois nagyon megköszönte, és egy haitibeliutalvánnyal fizette ki az illetéket.
Bár elfogadtáktőle a császári papírt, de nem túl nagy örömmel;ami azt mutatta, hogy
az emberek valójában nemigazán bíznak saját országuk pénzében. Szívesebben vették
volna, ha francia frankban fizet.Francois magában jót mosolygott ezen, de úgytett,
mint aki nem érti a célzásokat. Hiszen hasz-nosabb dolgokra is tudja fordítani az
aranyait ésaz ezüstjeit, mint az adó megfizetésére.Chamot épp végszóra érkezett.
Francois na-gyon udvariasan megköszönte a közbenjárását;és megkérdezte, hogy nem
inna-e vele egy pohár
italt.
A hatalmas termetű néger eleinte az elfoglalt-ságára hivatkozva udvariasan
elutasította, dehozzátette, hogy ha legközelebb találkoznak, kö-szönettel elfogadja
a meghívást. Azonban ami-kor Francois kilépett a vaskos falakkal körülvettépület
kapuján, Chamot utána kiáltott, és mégis-csak elfogadta a meghívást.
Egy közeli tavemába mentek, ahol tízszerannyi légy tartózkodott, mint vendég, és a
füstös; áporodott levegőben különös büzök szál-longtak. ők azonban nem zavartatták
magukat;leültek az egyik sarokba, és nyugodtan társalogva megiszogattak egy kancsó
bort.Francois rendkívül óvatos volt. Érezte, hogyminden szavára vigyázni kell, és a
lehető leg-gondosabban állította össze a mondandóját. Be-vezetésképpen előadta a
terveit, s ugyanazon vé-leményét, amit két nappal ezelőtt a fogadóban is-mertetett
a terveivel kapcsolatban.Chamot csak néha kérdezett közbe, de ártatlanképén nem
látszott sem gyanakvás, sem rosszin-
dulat.
Amikor a kancsó már csaknem kiürült,Francois végre rátérhetett a lényeges
kérdésekre is,mert a tohonya néger minden kérdezés nélkül ar-ról kezdett beszélni,
hogy ő személy szerintmennyire ellenezte Haitin a fehérek lemészárlá-
sát.
- Hát, az igazat megvallva nem sok fehér em-berrel találkoztam, mióta itt vagyok -
vetetteközbe Francois tréfás hangszínnel. - Már-már azaz érzésem, hogy én vagyok a
legvilágosabbbőrszínű az egész szigeten.
Chamot nevetett.
- Azért élnek Port-aux Crimes-ben szép szám-mal fehér családok - felelte. - Ámbár
már ko-rántsem olyan jómódban, mint húsz évvel ez-
előtt.
- Sőt, úgy hallottam, hogy egy ismerősöm tá-voli rokona igen magas pozíciót tölt be
a császárudvarában.
Francois várt egy kicsit, és közben a beszélge-tőtársát szemlélte. Arra számított,
hogy Chamotösszerezzen erre a megjegyzésre, vagy kellemet-len árnyék suhan végig az
arcán. Ám semmiilyesmi nem történt. A néger vagy nem figyeltfel a kérdésben rejlő
másodlagos kérdésre, vagynem tulajdonított jelentőséget a témának.
- Louis de Choissant-ra gondolok - folytattaFrancois. - Nem tudja, hol
találkozhatnék vele?Chamot arca még mindig nem árult el megle-
petést.
6.
Francois pár óra múltán kellőképpen felfegyver-kezett, és a mulatt kereskedő
útmutatásai alapjánelindult a Kék Lótuszba, a városnak egy olyankülső negyedébe,
amit egy becsületes polgárnaknem is illett volna ismernie. Francois a Domeni-cótól
kapott spanyol öltönyt viselte, s a zakójá-nak egyik belső zsebét egy zacskó arany,
a mási-kat pedig egy gyöngyház markolatú pisztolyhúzta le. A másik pisztolyt a
csizmaszárban rej-tette el, a derékövén pedig egy használtságrólárulkodó, kopott
nyelű kard lógott.Szerencsére a Kék Lótuszt könnyen megtalál-ta, és a sötét
sikátorokban egyik fegyverét semkellett használnia. A helyiség bűzlött a pálinká-
tól, az áporodott testek szagától és a pipafüsttől.A vendégek nagy része néger
volt, akik a helyi-ség közepén elhelyezett nagy asztalon valamifé-le
szerencsejátékot játszottak csontkockákkal ésapró pálcikákkal, de akadt köztük
néhány kreol
is.
Francois rendelt egy kancsóval a taverna "leg-jobb" borából, de szerencséjére nem
kelletthosszan iszogatnia az ócska, savanyú lőréből.Jóformán alig fintorodott el az
első kortytól,máris csatlakozott az asztalához egy ősz hajúmulatt, aki kifogástalan
eleganciájával erősenelütött a helyiségben tartózkodó többi vendégtől.Ennek a
férfinak olyan szigorú volt a tekintete,amilyet Francois még soha nem látott.
Néhánypillanatig azon tűnődött; amit Henri Palantinmondott; ez az ember elvégzi,
amiért megfizetik,de jó lesz vigyázni vele.
Nos, igen. Ez a mulatt az elegáns ruhák dacáraúgy nézett ki, mint aki puszta kézzel
legalábbegy tucat embert ölt meg, és még örömét is leltea halálukban.
Francois megborzongott. Jó ötlet a két nemes-hölgy kiszabadítását egy ilyen
kegyetlen gyil-kosra bízni? Hiszen lehet, hogy a művelet köz-ben tucatnyian fogják
az életüket veszteni. ÁmFrancois tudta; hogy nincs más választása, megkell alkudnia
ezzel az emberrel. És ha egyszerelkezdődik a terv megvalósítása, többé már nemlehet
megállítani.
Sok ideje azonban nem maradt a döntésre. Aférfi, aki leült vele szemben, nem félt
attól, hogykémek lebzselhetnek a közelükben.
- Ha a hatóságoknak elég hatalmuk lenne, márrégen letartóztathattak volna - vetette
oda Ge-rard. - Én nem izgulok. Megvannak a saját mód-szereim magam bebiztosítására.
Éppen ezértnincs is szükség köntörfalazásra, térjünk a lé-nyegre. Ön ugyebár
Francisco Garcia?- Ön pedig...
- Van azonban még valami. A foglyokat a vá-roson kívül akarom átvenni. Engem nem
érde-kel, hogyan juttatja ki őket. Ha azonban meg le-hetne oldani a dolgot vér
nélkül, annak én isörülnék. Másrészt, ha a fizetségre kerül a sor,ugyanannyit fogok
fizetni, akárhány ember veszis részt az akcióban.
A Francois-ra meredő könyörtelen szemekbenkapzsiság villant. Végül Gerard megrázta
a fejét,de ismét elmosolyodott, ez alkalommal egy okostárgyalópartnernek kijáró
tisztelettel.Értem. Szóval hozzam ki a foglyokat a Villade Libertéből, és vigyem
őket a városon kívülre.Ezt meg lehetne oldani a csőcselék részvételenélkül is, a
szöktetéssel egymagam is boldogul-nék, de nekem ezután is ebben a városban
kellélnem. Biztos vagyok benne, hogy Pétion körül-vetetné ezt az egész negyedet, és
kifüstölne min-ket innen, ha valaki kinyitná a börtön ajtaját ésminden rab
megszökne.
Francois megvonta a vállát.
- Ahogy akarja. Csak azt ne felejtse el, hogy-én itt idegen vagyok és nincsenek
utánpótlásaim.Annyim van, amennyit magammal hoztam. Hameg tudunk egyezni... jó. Ha
nem, akkor sajná-lom. Nem tudok több pénzt szerezni. Én egymegbizatást teljesítek
és csak a dolgomat vég-
zem.
- Nem vagyok őrült - mondta lágyan. - Apisztolyom csöve az asztal alatt éppen a
magahasának van irányítva, Gerard. És a pénzt nem aszállásomon tartom. Sőt, nincs
is a városban. -Ez természetesen óriási hazugság volt. A pénzott volt, ahol eddig
is: a rozoga kocsi ülése alattalakított ki egy rejtekhelyet. Francois nem habo-zott
hazudni, ha jó ügyről volt szó. - Sokkalkönnyebben és gyorsabban szerezheti meg,
habecsületesen elvégzi a feladatát.A hideg szemek pislogtak. Lassan, elmúlt a fe-
szültség. Elhangzott az összeg.Francois megrázta a fejét, annak ellenére,hogy
bizonyos megkönnyebbülést is érzett. igennagy összegű készpénzt hozott magával,
azon-ban ő megvesztegetésre számított, nem lázadás-ra. A kért ár több volt, mint
amit ki tudott volnafizetni, de nem sokkal több. Lázas alkudozás kö-vetkezett.
Ebben azonban Francois kevesebb si-kerrel járt, mint várta. Az ár lejjebb ment egy
ki-csivel, de nemannyival, mint ő szerette volna.
- Ha nincs ennyi pénze - szólalt meg végülGerard türelmetlenül - mindketten csak az
időn-ket vesztegetjük. Kevesebbért nem vagyok haj-landó vállalni a dolgot.
- Van ennyi pénzem - sóhajtott Francois. -De csak ennyi. És nekem a megszöktetett
fog-lyokat valahogy el is kell juttatnom Kubára, ésonnan még tovább. Ennünk kell és
neg kellszállnunk több alkalommal.
- Azt hiszi, hogy csupán a maga szava alapjánbelefogok egy ilyen rázós
vállalkozásba? - kér-dezte az öregember, arcán undok kifejezéssel. -Mi ez, valami
vicc?
- Egyetlen sou-val sem kap több előleget -dörmögte Francois. Kinyújtotta a kezét az
aranyután. - Adja vissza, és hagyjuk békén egymást!Nem vagyok hajlandó tovább
alkudozni magá-val, többet pedig semmi esetre sem adok. A fog-lyok a maga kezében
lesznek. Akkor fizetek,amikor élve megkapom őket. És korábbi meg-egyezésünk szerint
csak két ember kísérhetiőket. Ha többen jönnek a megbeszélt helyre,soha nem fogja
megkapni a pénzét.
- És ha én odaviszem a foglyokat két ember-rel, mi a biztosíték arra, hogy maga nem
fogegyszerűen lepuffantani minket, vagy nem ad áta hatóságoknak? Több előleget
akarok.Francois erre felállt. Ismét verejtékezni kez-dett, és nagy erőfeszítésébe
került, hogy ne re-megjen a bal keze. A másik keze a zsebében, apisztolyon
nyugodott.
- Én vállalkozó vagyok, nem gyilkos - mond-ta mérgesen; azon tűnődve, vajon mit
mondhat-na, ami meggyőzné ezt az embert. - Nekem azaz érdekem, hogy épen és
egészségesen elvi-gyem a hölgyeket Haitiről, mert csak akkor ka-pom meg a megígért
összeget. Sőt, ez, ami mostitt van velem, nem is az én pénzem. Nekem tel-jesen
mindegy, hogy hazaviszem, vagy odaadommagának. De ha egyszer kifizettem a pénzt,
azén nyakam kerül veszélybe. Vagy a foglyokra;vagy a pénzre mindenképpen szükségem
van ah-hoz, hogy visszatérhessek Kubára... és nekem ottcsaládom van. Ebben nem
vállalok kockázatot.Ennyi pénz elvesztését, amit most odaadtam ma-gának, még meg
tudok magyarázni, többet azon-ban nem. Úgyhogy be kell érnie ennyivel! Vagyennyi,
vagy semmi!
7.
Mire a hétvége elérkezett, Solange és Claire deChóissant zavarodottsága és félelme
szinte ha-tártalanná fokozódott.
Bármit tett is Solange, képtelen volt Chamot-otbecsalni a cellába, és a férfi az
asszonyt sem vit-te ki. Továbbra is kitűnő ételeket kaptak, sőt, atartalmas leves
mellett még bizonyos luxuscik-kek is megjelentek: fél üveg bor, gyümölcsök,egy
csomag mazsola.
- Én inkább azt hiszem, hogy pénzért teszi -vitatkozott Solange. - Valaki fizet
neki, hogy jóltartson bennünket. De vajon kicsoda? Louis bá-csi valamelyik mulatt
barátja?
- Vagy talán maga a császár parancsolta így -sóhajtott Claire néni. - Hiszen a
férjem sokat se-gített neki. Így próbálja meghálálni.
- Ha a császár segíteniakarna rajtunk, egysze-rűen csak parancsot kellene adnia,
hogy enged-jenek szabadon bennünket - motyogta Solange.
- Hiszen azért császár, hogy parancsokat adjonés az emberek engedelmeskedjenek
neki.Claire de Choissant sóhajtott.
- Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű, gyerme-
kem.
Végül is, bármire gondoltak, bármin vitatkoz-tak, nem kaptak magyarázatot, és egyre
ingerül-tebbek, idegesebbek lettek. A feszültség lassanelviselhetetlenné vált, és
Solange elhatározta,hogy ezen az estén mindenképpen választ talál akérdéseire. Ha
Chamot nem akarja kivinni ma-gához Claire nénit, hát majd felkínálkozik őmaga.
Hátha a kéjvágyó férfi nem tud ellenállnia kísértésnek. És bár lehet, hogy nagy
árat kellfizetnie érte, de talán ki tudja használni a helyze-tet, és valahogy módot
talál a férfi leütésére.Azonban ahogy ő egyre türelmetlenebb lett,Chamot egyre
óvatosabb. Most már a kezét semnyújtotta be az ajtón, csak a tálat és a
kenyeret.Solange-nak nagyon kellett figyelnie, mert ha elnem kapja időben a tálat,
minden kiömlött volnaa földre.
Solange elhatározta, hogy amikor a férfi leg-közelebb jön, megpróbál felkínálkozni
neki.Amikor elmondta a nevelőanyjának, hogy mirekészül, az asszony teljesen
kétségbeesett, és úgynézett rá, mintha azt mondta volna, hogy a kútbaakar ugrani.
- Ó, nem, nem! Nem tudod megtenni! Chamotszámítani fog rá, hogy tervezel valamit,
és ő sok-kal erősebb nálad. Maga alá teper, és... Úristen,még rágondolni is
szörnyű!
- Ezt nézze! - Solange odaadta a kolbászt Cla-ire néninek. - Ez arra van, hogy
legyen mit en-nünk, amíg rejtőzködünk. Claire néni... ön mit
gondol?
- Talán tényleg csapda. Chamot és Pétion ter-velték ki, hogy szökés közben
elfoghassanak; ésezért az újabb vétségért a császár parancsa elle-nére is halálra
ítélhessenek és kivégezhessenek.Pétion gyűlöl minket, és a vesztünket kívánja,
deamíg a császár él, nem nyúlhat hozzánk. Csakúgy, ha elkap minket szökés
közben...Solange lepillantott a kezében tartott kolbász-ra, és csaknem eldobta.
Pétion adta volna? Ez iscsak egy furfangos húzás, amivel le akarja győz-ni őket?
Solange reszketni kezdett.
- Ki kellett volna irtani őket is, mint a fehére-ket - kiáltotta egy harmadik -
hogy Haiti való-ban a négerek szabad országa legyen!Egyre feszültebb lett a
hangulat, és mindenki amulattokat szidta. Francois jelenlétét már annyi-ra
megszokták a fogadóban, hogy jószerivel felsem tűnt nekik, hogy fehér. Az volt a
lényeg,hogy nem mulatt, mert úgy tűnt, a jelenlévők kö-zül a mulattokat mindenki
utálja.Mondani sem kell, hogy kizárólag egykori né-ger rabszolgák voltak jelen; az
a gazdag öltözé-kű mulatt kereskedő, akivel Francois az első na-pon beszélgetett,
már másnap tovább utazott.
- Amikor kijött a rendelet a földosztásról,hogy morogtak, amikor az ő földjeikre is
sor ke-
rült...
- Különbnek hiszik nálunk magukat, csakazért mert a bőrük egy árnyalatnyival
világo-sabb, mint a miénk...
- Ostoba korcsok!
Francois döbbenten hallgatta az elharapódzóindulatokat. Legfőképpen az nem tetszett
neki,amit a merényletről hallott. Lesből rálőttek acsászár kocsijára, és a golyó I.
Jakab feje mellettfúródott a kárpitba.
- Pétion kutyái! - tette hozzá egy másik.Francois még most sem akarta elhinni,
hogymindez megtörténhetett. És épp ma, ezen a fon-tos napon. Ha a császár katonái
és ügynökei el-lepik a várost, veszélybe kerülhet az akció.
- Elfogták a merénylőt? - kérdezte.- Elmenekült az aljas!
Francois csodálkozott.
- Ha Port-aux Crimes-ben ilyen feszült a hely-zet, vajon van Haitiben olyan hely,
amely biz-tonságos?
- Ha ennyire fél - vetette oda az a vendég, akiaz előbb megszólította - talán jobb
lenne, havisszamenne Kubába.
Francois először úgy nézett a férfira, mintha azhirtelen zöldre változott volna,
majd lassanhagyta, hogy megváltozzon az arckifejezése.
- Erre még nem is gondoltam - kiáltott fel hir-telen. - Hogy én milyen ostoba
vagyok! Az em-ber rááll egy bizonyos gondolkodásmódra, aztánpedig már azt sem veszi
észre, ami majdnem ki-böki a szemét. Monsieur, maga óriási szolgálatottett nekem!
Hadd hívjam meg egy italra! Való-ban, milyen igaza van! Pontosan ezt fogom tenni.
Visszamegyek Kubára, ott legalább bizton-ságban leszek.
Ennek a bejelentésnek felettébb komikus hatá-sa volt. Francois csak nagy nehézségek
árán tud-ta megtartani a komolyságát, és tudott értetlensértettséget varázsolni az
arcára. A férfi, akinekaz italmeghívást ajánlotta fel, kurtán visszautasí-totta. A
társaság többi tagja is azonnal elhúzó-dott tőle. Még a fogadós is, aki eddig
nagyonkedves volt a jól fizető, nem panaszkodó ven-déggel, hideggé és kimértté
változott.Francois eleinte tett néhány kísérletet, hogy is-mét bekapcsolódjon a
vendégek társalgásába,akik addigra messze húzódtak a saját bevallásaszerint is
"gyáva féreg"-től, majd lassan a haragegyre nyilvánvalóbb jelei kezdtek
mutatkoznirajta. Végül, miután azzal próbálta magát vissza-fogadtatni, hogy
meghívta az egész társaságotvacsorára és ezt is visszautasították,
mérgesenodarobogott a fogadóshoz.
- Úgy látom, engem itt már nem látnak szíve-sen - kiabálta. - Így is jó! Értem én a
célzást.Mert fehér a bőröm, igaz!? - gyors mozdulattalelőkapta az erszényét. - Már
ma este elmennék,csak sajnos voltam olyan bolond, hogy a kocsi-mat kölcsönadtam a
városuk egyik polgárának.Legyen szíves, mondja meg, mennyivel tarto-zom! Most
elmegyek. A reggelivel sem fogomzavarni.
Ha rajta múlik, a fogadós minden bizonnyalhangot változtatott volna és próbálta
volna meg-békíteni a jó kuncsaftot, de minden vendég-sze-me rászegeződött. Azzal
próbálta vigasztalnimagát, hogy Francois néhány napon belülamúgy is elköltözött
volna, ha megnyitja a bolt-ját, ezért foghegyről odavetette az összeget.Francois
fizetett, és mérgesen kiviharzott a te-remből. Míg felért a szobájába, szinte
fulladozotta nevetéstől. Azonban fent is csak halkan neve-tett, mert nem szerette
volna, ha a társaság rájön;mennyire kijátszotta őket.
Lehet, hogy ez a trükk nem menti meg attól,hogy kapcsolatba hozzák a Villa de
Liberté elle-ni támadással, de az is lehet, hogy igen. Minda-zok után, amiket ma
este mondott, senki sem fogcsodálkozni, ha eltűnik, főleg azután, ha a cső-cselék
megtámadja a városi elöljáróságot. És mi-vel a számláját kifizette, a fogadós sem
fog rápanaszkodni, és nem fogja kerestetni. Szükségesetén akár vissza is térhet
Port-aux Crimes-be.Csak a fogadót és annak környékét kell elkerül-nie. Ennek
azonban előfeltétele, hogy senki neismerje fel a "lázongó csőcselék"
között.Márpedig a fehér arc igazán feltűnő lehet!
ÖTÖDIK FEJEZET
A Villa de Liberté megtámadása
1.
A következő néhány óra iszonyú feszültségbentelt Francois számára. Úgy kellett
tennie, minthalefeküdt volna. Elfújta a lámpát és csak üldögélta sötétben, amíg a
társaság szét nem oszlott; és afogadós be nem zárta az épületet. Újabb órába
isbeletelt, mire a fogadós, a felesége és a szolgá-lók kitakarítottak és elmentek
lefeküdni. AkkorFrancois a kezébe fogta a csizmáját, és leosont alépcsőn, közben
próbált mindarra visszaemlé-kezni, amire Domenico tanította. Olyan közelment a
falhoz, amennyire csak tudott, hátha ottnem nyikorog annyira a lépcső. Kimászott a
tár-salgó ablakán, majd gondosan behúzta magamögött az ablakszárnyakat, és még egy
kis éketis dugott közéjük. Nem mintha attól félt volna,hogy kirabolják a fogadót.
Ma éjjel a tolvajok-nak más dolguk lesz. Francois azonban nemakarta, hogy a huzat
kivágja az ablakot és feléb-ressze a fogadóst. Egyáltalán nem bánta volna,ha
reggelig nem fedezik fel az eltűnését.A borospincék azon a környéken, ahol Gerard-
dal találkozott, természetesen nem zártak beolyan korán, mint a keményen dolgozó,
koránkelő törzsvendégekkel rendelkező helyek. Akörnyék kocsmái most mind dugig
voltak, Ge-rard emberei fizettek mindenkinek egy-egy italt,és fennhangon kértek
mindenkit, hogy maradjonmég. Erre a kérésre egyáltalán nem volt szükség,hiszen
eleve azért gyültek itt össze az emberek,mert egész nap az szállt szájról szájra,
hogy va-lami "jó" és "nagy dolog" van készülőben.Mialatt Francois a kocsma egyik
sötét zugábanüldögélt és számolta a lassan múló perceket, né-ger szónokok jelentek
meg. Keserűen panasz-kodtak az elmúlt években bekövetkezett változá-sok miatt,
különösen azokat emelték ki, amikPort-aux Crimes-ben történtek.Bár Gerard is mulatt
volt, ő is szidta a kreolo-kat. Egészen pontosan azokat, akik hatalomratörtek, és
ugyanúgy sanyargatták a népet, mintkorábban a francia uraságok.
Többen vad pillantásokat vetettek a nyugodtaniszogató Francois felé, de a szónokok
leintettékőket. Nem a fehérek számítanak fő ellenségnek;mondták, hanem azok a
hivatalnokok, akik túlnagy hatalomra tettek szert, és kényükre-ked-vükre uralkodnak
a szegények fölött.
- Miért, talán nem mi vagyunk Haiti népe? -ordították az agitátorok. - Talán nem mi
va-gyunk azok, akik megvívtuk az ő forradalmukattizenhat évvel ezelőtt? Talán nem
nekünk kö-szönhetik a hatalmukat és a gazdagságukat?- De igen!
2.
Mire odaértek a Villa de Libertéhez, Francoiscsaknem a tömeg élén haladt. Szinte
teljesen biz-tos volt benne, hogy Gerard nem teszi ki magáta veszélynek azzal, hogy
megjelenik a helyszínen,és Gerard volt az egyetlen, aki felismerhette vol-na. Ugyan
az is előfordulhatott, hogy valaki, akiott volt a kocsmában, ráismer, de Francois
eztegyáltalán nem tartotta valószínűnek. Akkor egyfehér embert láttak, most pedig a
sötétben, acsuklyával árnyékolt, bekormozott arc ugyan-olyan fekete, mint bármelyik
hőzöngőé.Viszonylagos biztonságban érezte magát a tö-megben, bár valószínűleg azzal
sem törődöttvolna, ha konkrét veszély fenyegeti. Elhatározta,hogy mindenképpen ott
lesz, amikor Claire deChoissant-ot és a nevelt lányát kiszabadítják acellájukból.
Nem akarta megkockáztatni, hogyGerard két "hamisítványt" tukmáljon rá, az iga-
ziakért pedig később jókora váltságdíjat kérjen.Francois-ban néhány percre ismét
feltámadt azidegesség, amikor a tömeg odaért a Villa de Li-berté óriási,
keresztpántos kapuja elé. A tömegtulajdonképpen a város söpredéke volt - tolva-jok,
rablók, utcanők és csavargók. Számukra aVilla de Libertének volt egy bizonyos
félelmeteslégköre; ez volt az a hely, ahová behurcoltákőket, és itt tudták meg,
hogy milyen büntetés járaz általuk elkövetett tettekért. Így aztán nem islehetett
csodálkozni rajta, hogy megtorpantak akapu előtt. Francois felkészült rá, hogy
előrerontés nekiveti magát a kapunak, mielőtt mindenkimeggondolja magát és csendben
felszívódik.Azonban alábecsülte Gerardot. Mielőtt még tel-jesen feleslegesen
felhívta volna magára a fi-gyelmet, az egyik agitátor felragadott egy nehézpadot,
amely a kapu közelében állt.
- Itt van! - kiáltotta nevetve - Itt van a kulcs!Erre fél tucat férfi előreugrott
és megragadta apadot. Francois azt hitte, hogy a hatalmas kapumeg sem fog rezdülni,
de ezúttal is tévedett. Im-pozáns mérete, magassága, díszes faragásai elle-nére a
Villa de Libertét nem védekezésre tervez-ték. Az épület nem a város erődítménye
volt; ha-nem egy gazdag, francia nemesúr villája, amit1791-ben, a forradalom idején
Moussaint Ou-verture és társai kisajátítottak, és mely épületazóta is megmaradt
elöljáróságnak. Senki nemgondolta, hogy a Villa de Libertének egyszermajd ilyen
indulatokkal kell dacolnia. Az elsőlökésre a kapu megremegett, a másodikra a
zárkiszakadt a fából. Még három erőteljes roham, akapuszárnyak kitárultak, és a
tömeg diadalmasordítással beözönlött. Fáklyák fénye villant fel.Francois ismét
elismeréssel adózott magábanGerardnak. Mindent előre elterveztek, méghozzánagyon
jól. Azonban azt még nem tudta, mikéntfogja megtalálni Solange-t és a
nevelőanyját.Amikor bejutott az előtérbe, kétségbeesettenkörbepásztázta a helyet,
és a folyosó végén egyapró alakot látott álldogálni egy ajtó előtt. A fér-fi, aki a
padot, mint "kulcsot" ajánlotta,most di-adalmasan felordított, és biztatni kezdte
az em-bereket, hogy törjék fel a hivatalok ajtajait.
- Az egyikben biztos megtaláljuk, amit kere-sünk. Aki megtalálja, ordítson! A pénzt
el kellosztanunk egymás között! Mert mi nem rablókvagyunk, hanem forradalmárok!
Tovább folytatta a szónoklatot, az emberek pe-dig közelebb nyomultak hozzá, hogy
jobbanhallják a szavait, megint mások pedig már az aj-tókat feszegették.
Francois azonban egészen másra figyelt. Látta,amint két férfi csendben kivált a
tömegből és afolyosó végén álldogáló alak felé indult. Ami-lyen gyorsan csak
tudott, Francois is megindultutánuk. Még éppen időben érkezett ahhoz, hogya
várakozó alakban felismerje Chamot-ot Azon-ban csak a tohonya alakjáról ismerte
fel, nem azarcáról. Chamot haja és arca ugyanis csurom vérvolt, a köpenye
elszakadt, az inge cafatokban ló-
gott.
Francois azonnal rájött, hogy Gerard nyilvánChamot-ot is beszervezte és lefizette,
és hogy ké-sőbb Pétion semmit ne kérhessen rajta számon,úgy intézték, mintha
összeverték volna.De vajon hol van Pétion, és mikor fog rájönni,hogy mi folyik az
elöljáróságon? Mikor ésmennyi katonával érkezik ide?
Azonban most nem volt idő ezzel foglalkozni:Francois látta, hogy Chamot átad egy
nagykulcscsomót a két férfi egyikének, majd árnyék-ként felszívódik. A vaskos ajtó
kinyílt, és a kétalak elindult lefelé a meredek, végeláthatatlanlépcsősoron.
Francois nesztelenül követte őket,és a mutatóujját a pisztolya ravaszán tartotta
azsebében. Amikor már mélyen lent jártak, azegyik férfi meggyújtotta a magával
hozott fák-
lyát.
Francois azonnal megtorpant, és a falhoz la-pult, de szerencséjére egyik férfi sem
nézett
vissza.
Amikor leértek a lépcsőn, a két férfi megindultegy hosszú folyosón. Francois alig
néhány lé-péssel mögöttük haladt, épphogy a fáklya fény-körén kívül. Rájött, hogy
ha leguggol, mindentlát, ami történik. A folyosón távolabb volt egyajtó, amin
súlyos lakat lógott. Az egyik férfi per-cekig küszködött vele, amíg ki tudta
nyitni.Francois nem hallotta a zár kattanását a fentrőlleszűrődő zajban, de
hallotta egy lány félelemtőlmagas hangját, amint azt kiáltja:- Claire néni!
4.
Azok ketten, akik kihozták a nőket a cellábólcsak most ocsúdtak fel. Az egyik a
fejét fogvatápászkodott fel a lépcsőről, míg a másik, akiSólange lökésétől legurult
a lépcsőn, eltorzultképpel tapogatta kificamodott bokáját.- Utánuk!
Francois előugrott a rejtekéből, és egy jólirányzott ütéssel belevágott a fejét
fájlaló fickóképébe. Az annyira meglepődött a váratlan tá-madó láttán, hogy
jóformán még a kezét semtudta védekezésre emelni. Csak a fejét kapta fél-re, így
Francois ütése elcsúszott egy kicsit, denem nagyon. Az ütés lendületétől a férfi
megtán-torodott, és egyensúlyát vesztve hanyatt esett. Afeje nagyot csattant a
kőlépcsőn, ahogy eldőlt, ésaztán ordítva legurult a társához. A kificamodottbokájú
férfi pisztolyt rántott.Francois azonban nem várta be, amíg célbaveszik. A rácsos
ajtóhoz ugrott, felrántotta, és ki-ugrott az előtérbe. Hallotta a koppanást, ahogy
ateste mellett elsüvítő golyó a falba fúródik, ésszinte ezzel egy időben hallotta
meg a durranást
is.
Elhibázták!
Francois nem nézett vissza, hanem ő is beleve-tette magát a tömegbe. Biztos volt
benne, hogy ahomályban a meglepett fickók nem látták az ar-cát, és nem tudják
később elmesélni Gerardnak,hogy ki bánt el velük.
Francois összevissza forgolódott, és a menekü-lőket kereste. Hirtelen
megpillantotta Solangenyúlánk alakját a kavargó tömegben, és a lánymellett a
valamivel alacsonyabb nőt is látni vél-te. Azonban mivel legalább két tucat
idegesentolongó rongyos férfi és nő választotta el őt aszabaduló foglyoktól, csak
annyit tehetett, hogymegpróbált minél közelebb kerülni hozzájuk.Nem tévesztette
őket szem elől, és nem is volttúl nehéz dolga. Bár Solange és a nevelőanyja
ispiszkosak és rongyosak voltak, mint a többiek,Claire de Choissant őszes szőke
haja, és Solangefehér bőre lámpásként világított a sötét hajú, sö-tét bőrű
tömegben.
Többen is kíváncsian megbámulták őket, sze-rencsére azonban senki sem foglalkozott
velük.Francois mindent megtett, hogy a közelükbekerüljön, de kiáltani nem akart.
Egyrészt azért,mert nem is nagyon hitte, hogy meghallják, más-részt pedig mert félt
spanyolul megszólalni.Néhány perc múlva kiderült, hogy nem isolyan nehéz Claire de
Choissant és Solange kö-zelébe férkőzni, mint ahogyan először hitte, mi-vel a tömeg
megtorpant. A pánik és a menekü-lésvágy a szokásos módon működött; agyatlanmasszává
változtatva a tömeget, amely lökdöső-dött és tolakodott, egyre jobban
összetömörült,míg végül szabályos dugó keletkezett a kijárat-nál. Ráadásul azok,
akik a félig nyitott ajtókmögé szorultak, még kétségbeesettebben próbál-tak kitörni
onnan.
Egy idő múlva a nyomás olyan erőssé vált,hogy a kapüszárnyak egyszerűen kirobbantak
ahelyükről. A középen álló emberek szinte lere-pültek a lépcsőn, egy asszonynak
pedig, akithozzányomtak az ajtókerethez, csaknem letéptéka karját a testéről. A
szerencsétlenül járt nő si-koltozva tántorgott néhány lépést, majd lerogyotta
lépcsőre. Akik utána nyomultak, megbotlottakbenne és egymásra zuhantak. Újabb
tizenöt,húsz ember esett el ugyanígy, és a zűrzavar csakmég inkább fokozódott. Így
aztán a csőcselék,amely alig félórája könnyedén behatolt a Villade Libertébe, most
alig-alig tudott kitörni onnan.Claire de Choissant, Solange és Francois mostvalahol
hátul igyekeztek kijutni. Itt sokkal ke-vésbé fenyegette őket az eltapostatás
veszélye,azonban mire ők kijutottak az utcára, a városőr-ség is megérkezett, és
habozás nélkül lőni kezd-ték a tömeget. Teljesen nyilvánvaló volt, hogymeg sem
próbálják bekeríteni őket és a lövéseksem a szétoszlatásra szolgáltak, hiszen már
így isolyan gyorsan oszlottak, ahogy csak tudtak. Aparancs minden valószínűség
szerint az volt,hogy annyit öljenek meg közülük, ahányat csaktudnak, mintegy
elrettentésül a későbbiekre néz-ve. Francois végre utolérte a menekülőket, oda-
ugrott, megragadta Solange-t, a háta mögé lökteés a testével védte a lányt a
lövésektől.Solange először hatalmasat sikított, majd esze-lős mozdulattal Francois
felé vágott az öklével,amit a férfi éppen csak hogy el tudott kerülni. Asikítás
hallatán Clairé de Choissant is megpör-dült, és amikor meglátta, hogy a nevelt
lányátveszély fenyegeti, ujjait begörbítve, tíz köröm-mel esett neki a férfinak.
Francois azt sem tudta, a két nő közül melyikellen védekezzen.
5.
Chamot mindent gondosan előkészített, és eddigminden a megbeszélt tervek szerint
haladt. Ami-kor a tömeg döngetni kezdte a Villa de Libertékapuit, és már biztosra
vette a behatolást, egykéssel összeszaggatta köpenyét, az ingét, és jónéhány helyen
meg is karcolta a bőrét, hogy szi-várogjon a vér. Ám ennyivel még nem elégedettmeg.
Összeszorította a fogát, és a homlokávalnéhányszor belefejelt a kemény kőfalba. A
sze-möldöke felrepedt, és vér csorgott a szemébe.Chamot szétkente az arcán a
langyos folyadékot,és egy fadarabbal többször is állon, orron vágta
magát.
Nem volt tükör, amiben megnézhette volnamagát, ám ettől függetlenül látatlanban is
elége-dett volt az eredménnyel. Nyilvánvalóan sikerültazt a látszatot keltenie,
hogy alaposan megtéptékés összeverték. Őt nem hibáztatja majd senki.Amikor az
előkészületekkel végzett, azonnalPétion szobájába sietett, felfeszítette az ajtót,
ésa páncélszekrényhez lépett. Hónapokkal ezelőttvéletlenül sikerült kilesnie, hogy
hová dugja Pé-tion a tartalék kulcsot, és sietve előkaparta azíróasztal titkos
rekeszéből. A páncélszekrény ki-nyitása még így is perceket vett igénybe, mert
azárat olyan ravaszul képezték ki, hogy a kulcsotmilliméterre pontosan kellett a
lyukba illeszteni,hogy elfordulhasson.
De aztán végül elfordult a kulcs, és a vaskosfémajtó nyikorogva tárult ki. Chamot
pillanatnyihabozás nélkül elkezdte kipakolni a csillogó ara-nyakat és a ropogós
bankókat a magával hozott
zsákba.
Épp akkor végzett, amikor hallotta, hogy acsőcselék diadalmas ordítással beözönlik
az ud-
varra.
Chamot elmosolyodott, a zsákkal a vállán le-szaladt a villa alagsorába, és a
kincsét gyorsanbelecsúsztatta az egyik olajos hordó mögé abbaa résbe, amit
kimondottan erre a célra hozott létre.Aztán a résbe beleillesztette a zárókövet, és
egé-szen a falig tolta a hordót.
Majd pár nap múlva, ha elcsitulnak az esemé-nyek és egyedül tartózkodik benn, érte
jön apénzért, és még nagyobb biztonságba helyeziegy másik rejtekhelyen.
Amikor felért, a tömeg már az előtérben zajon-gott, és fizetett szónokok
bujtogatták őket.Chamot megállt az ajtón túl, és intett annak akét fickónak, akik
kiváltak a tömegből. Átadtanekik Claire de Choissant és Solange börtönénekkulcsát,
majd ő maga azonnal felszívódott. Hi-szen akadt még tennivalója elég.
Gyanította,hogy így összeverve, véresen, rongyosan nemnagyon fognak ráismerni, és
akik látják, őt is abehatolók közül valónak tartják, így nyugodtanés szabadon
mozoghatott.
Először is felfeszítette a fegyverraktárat, szét-szórta a puskákat, pisztolyokat,
és két zsákocskapuskaport vitt magával. Visszatért Pétion szobá-jába, az egyik
csomag puskaporból hosszú csí-kot szórt fel egészen a páncélszekrényig, majd
amaradékot és a másik zsák lőport belehelyezte apáncélszekrénybe. A kulcsot
visszadugta az író-asztal titkos rekeszébe.
Fel akarta robbantani a páncélszekrényt, azt alátszatot kívánva kelteni, hogy nem
kulccsal nyi-tották ki. Bízott abban, hogy a robbanás annyiramegrongálja a jókora
vaskazettát; hogy senkisem tudja majd kideríteni, hogy nem csukott, ha-nem nyitott
állapotban robbantották fel az ajtaját.Ezzel azt akarta elérni, hogy Pétionnak
mégvéletlenül se jusson eszébe az, hogy a páncél-szekrényt kulccsal nyitották
ki.Amikor végzett az előkészületekkel, átvágottaz ajtókat feszegető, fosztogató
csőcseléken, ésamikor senki sem figyelt rá, megkongatta a vész-harangot. Tudta,
hogy öt percbe is beletelik,mire a városőrség ideér, és sietett biztonságbahúzódni,
nehogy a csőcselék meglássa.Amikor a vészharang hangjára a rongyos em-berek
felhagytak a fosztogatással és menekülésrefogták a dolgot, Chamot visszasietett a
fegyver-raktárba, és magához vett egy puskát meg kétpisztolyt. Volt ideje
mindhármat megtölteni.Aztán amikor a zűrzavar a tetőfokára hágott,Pétion szobájában
meggyújtotta a lőport, és a faltakarásába húzódott. A robbanás szinte egyidő-ben
következett be az első sortűzzel, és csakmég inkább növelte a rémületet, a
zűrzavart és ariadalmat.
Miután Chamot meggyőződött arról, hogy arobbanás alaposan elgörbítette és szinte
letépteaz ajtót a páncélszekrényről, hozzálátott a terveutolsó pontjának
megvalósításához.Megfigyelőállást foglalt el az egyik ablaknál afüggöny
takarásában, és a puska csövét úgy dug-ta ki, hogy kintről ne lehessen
észrevenni.Óvatosan kilesett, és a Villa de Liberté előttitágas teret szemlélte. A
városőrség nyugatról ér-kezett, és szabályos harci rendbe állva egymásután adta le
a sortüzeket az összevissza rohangá-ló, tébolyodott tömegre.
Chamot összehúzott szemmel Alexandre Péti-on keshedt alakját kereste a sápadt
holdfényben.Biztosra vette, hogy a zavargásokról értesülvePétion csaknem olyan
hamar itt lesz, mint a vá-rosőrség.
És a várakozásában nem is kellett csalatkoz-
nia.
A városőrök két sorba rendeződtek; az első sortérdelt, mögöttük a hátsók vállhoz
szorított pus-kával álltak. A térdelők elsütötték a puskáikat, ésamíg
újratöltöttek, a kapitányuk az álló sornakvezényelt tüzet.
A puskák egyszerre dörrentek, és a menekülőkhátsó soraiban tucarnyian buktak fel.És
a kapitány mögött lóháton egy vékony, sá-padt képű férfi osztogatta a
parancsokat.Chamot-nak elég volt egy pillantás, hogy felis-merje Alexandre Pétiont,
és azonnal célba vette.Voltaképpen nem gyűlölte mulatt főnökét, deChamot olyan
ember volt, aki mindig igyekezettmegragadni a kínálkozó lehetőséget. A
nagyzűrzavarban senki sem fogja meglátni a torkolat-tűz villanását a Villa
ablakában, és senki semfogja tudni, hogy honnan jött a lövés, mely kiol-totta az
elöljáró életét.
És ha Pétion meghal, Chamot számára szinteegyenes út vezet az álmai
megvalósításához...Erősen a vállához szorította a puskát, gondo-san, minden
eddiginél gondosabban célzott, és
lőtt.
Kiváló céllövőnek számított, és tudta, hogy acélpontot még ebből a távolságból sem
hibázza
el.
Nem hibázhatja el!
Meghúzta a ravaszt, és a puska visszarúgott,amikor a lövés eldörrent.
Chamot tudta, hogy a lövése talál, és azonnyomban visszahúzódott, amint a golyó
kirepült.Nehogy meglássa valaki, aki véletlenül felpillantaz emeleti ablakra.
Csak jó két perc múltán mert óvatosan kilesni,és attól, amit látott, meghült az
ereiben a vér.Alexandre Pétion a lova mellett állt, és miköz-ben a városőrök
szuronyt tűzve üldözőbe vettéka menekülőket, az elöljáró több katonától körül-véve
a bal karját szorongatta.Chamot egy pillanatig dernedten állt, de aztána puskát
magával hurcolva elrohant az ablaktól.Tudta, hogy még egy lövésre már nincs lehető-
sége.
Hogy ez alkalommal ő hibázta-e el a célpon-tot, vagy Pétiont valamiféle kisebb
csoda men-tette meg a haláltól, azt nem lehetett tudni. Le-het, hogy a megriadt ló
ágaskodott fel a lövéspillanatában, vagy a lovas fordult el valami félel-metes
ösztöntől vezérelve, és a pontos lövéscsak a karján sebezte meg.
És ez nem halálos seb!
Chamot nem olyan ember volt, aki sok időtveszteget a sajnálkozásra. Ha nem
sikerült, hátnem sikerült. Majd legközelebb nagyobb szeren-cséje lesz.
Most csak az a fontos, hogy hitelesen el tudjajátszani Pétionnak, hogy őt
megverték, rugdos-ták, kényszerítették, ám az utolsó erejével őmégis a
vészharanghoz vonszolta magát, és vala-hogy sikerült megkondítania azt...
HATODIK FEJEZET
Menekülés az éjszakában
1.
Rohantak. Solange-nak egyáltalán nem voltszüksége ösztönzésre. A puskadurranások, a
fé-lelem és a fájdalom sikolyai szinte szárnyakatadtak alá.
Már egy kis utcában futottak, amikor Claire deChoissant hirtelen megtorpant, és
felkiáltott.Francois azonnal megfordult, hogy megnézze,mi történt, de az asszonyon
nem látszott sérülés,és máris ismét ott haladt a lánya sarkában.Végigrohantak a
sikátoron, majd befordultakegy másikba, és most már a lövöldözések hangjaegyre
távolabbról hallatszott. A második sikátorközepén Claire de Choissant ismét
megtorpantés elhaló hangon csak ennyit mondott:- Solange... sikerült!
A lány megállt és amikor megfordult, csakannyit látott, hogy Francois odaugrik és
elkapjaaz összeesni készülő, megingó Claire nénit.
- Vadállat! - sikoltotta a lány, és ökölbe szorí-tott kezekkel esett neki Francois-
nak. - Mit mű-velt vele? Mit csinált?
- Akkor most segítsen Claire néninek! - sut-togta Solange, aki az ijedtségtől már
sírni semtudott. - Ne hagyja, hogy meghaljon!Francois gyengéden leengedte az
asszonyt aföldre. Éles sóhajtás szakadt ki a melléből, ami-kor ránézett a
tehetetlen testre. A holdfénybenClaire de Choissant testének egész jobb
oldalavértől csillogott.
2.
Francois gyorsan levette a kabátját és az ingét.Ezalatt Solange is lerázta magáról
az ijedtségokozta bénultságot, és elkezdte lerángatni Clairenéniről a testét
burkoló rongyokat, meglazítottaa véres inget a hasán. Amikor meglátta a sebet ahas
jobb oldalán, amelyből még mindig vastagsugárban dőlt a vér, rekedt kiáltás szakadt
ki atorkából. Francois letépte a levetett inge egyikujját és az asszony hasán
tátongó sebre nyomta.
- Ezt tartsa szorosan! - mondta Solange-nak.
- Én addig csíkokra tépem az inget.Remélte, hogy határozottsága bátorságot önt
alányba, de még így is attól félt, hogy Solangeájultan esik össze. Bár a lány
zokogni kezdett, akeze öntudatlanul is engedelmeskedett és oda-nyomta a már most is
vértől teljesen átitatottanyagot a sebhez.
Claire néni meg sem mozdult. Francois úgylátta, hogy már most mély öntudatlanságba
zu-hant, amelyből talán soha többé nem fog magá-hoz térni. Képtelen volt felnézni,
mert félt, hogytekintete találkozik Solange-éval, és nem tudottvolna biztató
hazugságokat mondani. Biztos voltbenne, hogy Claire de Choissant meg fog
halni.Semmit sem tehetett, amivel elállíthatná a vér-zést, és abból; ahogyan
vérzett a seb, biztos voltbenne, hogy valami létfontosságú szerv sérültmeg. Gyorsan
csíkokra tépkedte az ingét, össze-kötözte a csíkokat és szorosan az asszony
testeköré csavarta. Mire befejezte a kötözést, azanyagot teljesen eláztatta a
vér.Francois kétségbeesetten törte a fejét, hogyanmondja meg Solange-nak, hogy
Claire néni hal-doklik, amikor legnagyobb meglepetésére azasszony szemei
felnyíltak.
- Menj, Solange! - Csupán halk suttogás jöttki a torkán, mégis erő és határozottság
sugárzottbelőle. - Én haldoklok, már Semmi nem segíthetrajtam, de ez így van jól...
Boldogan és elégedet-ten halok meg, mert te szabad vagy. Menj, me-nekülj ezzel a
fiatalemberrel, és mondd el Antoi-nette-nek, hogy mindvégig kitartó és gondosko-dó
pótanyád voltam. Menj, menj kislány!... Nehagyd, hogy azzal a tudattal haljak meg,
hogytéged is megöltelek. Menj!
- Vár ránk egy kocsi - dörmögte Francois. -Körülbelül negyed mérföldre innen. Majd
én ví-szem Claire nénit. Nem hiszem, hogy ő már...bármiféle fájdalmat is érezne.A
nagy szemek, amelyek a sápadt fényben fe-ketének látszottak, először őrá, majd
mögéjenéztek. Francois azért imádkozott, hogy a lánynehogy elájuljon, vagy
sikoltozni kezdjen.Könnyek csorogtak le az arcán, de ezenkívül agyengeségnek semmi
jelét nem mutatta.Solange lehajolt, és gyengéden megveregetteClaire néni fehér,
vértelen arcát.
- Nem akart tovább élni - suttogta. - Már ré-gen meg akart halni, hogy Louis
bácsival lehes-sen. Csak azért próbált élni, mert nem akart en-gem egyedül és
védtelenül hagyni. - IsmétFrancois-ra pillantott. - Hogyan fogunk eljutni akapuig?
Van valami, amiben segíthetnék?Mihelyt kiderült, hogy Solange nem fél meg-fogni és
elsütni Francois pisztolyát, a férfi a lánykezébe nyomta a fegyvert.
- Ha valaki ránk támad, ne habozzon lőni! Decsak akkor lőjön, ha én szólok, mert
lehet, hogybarát az illető!
Solange elszánt arccal bólintott, és Francoisbiztosra vette, hogy a lány pontosan
úgy fog cse-lekedni, ahogy mondja neki.
Azonban szerencsére nem volt szükségük afegyverre.
Francois felvette az asszony ernyedt testét avállára, és határozott léptekkel
indult meg a dél-kelet felé vezető úton. Bár sebek dolgában nemvolt valami nagy
gyakorlata, a halálban pedigszinte semmi, valami mégis azt súgta neki, hogyClaire
de Choissant már meghalt. Az idő azon-ban nem volt alkalmas arra, hogy effelöl
megbi-zonyosodjon. Kissé tántorogva a test súlya alatt,Solange-val szorosan a
sarkában hagyták el alegszélső nyomorúságos viskókat, és hamarosanegy manióka-
ültetvényen is túljutottak. Pár lépésután már a buja erdő kezdődött, s nem sokkal
azerdő szegélye előtt egy kis patak húzódott, me-lyen az út folytatásában rozoga
fahíd ívelt át.Francois mostanra már nehezen szedte a leve-gőt, és megállt
szusszanni egyet, mielőtt a hídralépett volna. Mivel ez idáig nem tértek le a dél-
keleti szekérútról, el nem tévedhettek, ámFrancois nem tudta, mekkora távolságot
kellmég megtennie a találkozási pontig. És észak fe-lől érkezett a városba, így ezt
a környéket egyál-talán nem ismerte, csak homályosan derengettfel benne az a
vázlat, amit Jacques rajzolt szá-
mára.
Ám hiába memorizálta gondosan azt a vázlatrajzot, a valóság annyira más tud lenni,
mint apapírra vetett vonalak és jelölések.Átkeltek a fahídon, és rendületlenül
haladtaktovább délkeletnek az erdő peremén. Az utatnem lehetett eltéveszteni;
szélesebb és kitaposot-tabb volt, mint az, amin Francois érkezett. Sá-padtan
derengett a holdfényben, de így is határo-zottan elütött az azt szegélyező fűtől.
Francois-már erősen elfáradt a szokatlan teher alatt, denem adta fel; a testét
harag és tehetetlenségárasztotta el. Claire de Choissant-ot akkor semhagyhatják
itt, ha meghalt. De hogyan menekül-jenek egy mozdulatlan testtel együtt? Ez egysze-
rűen lehetetlen...
Mielőtt azonban végiggondolhatta volna a dol-got, Solange megrángatta a kezét.
- Két kocsi áll azon a tisztáson - súgta feszül-
ten.
3.
Francois megfordult; és tekintete követte a lánykinyújtott karját. Az útból egy
keskeny ösvényágazott le az erdőbe, és a fák között egy tágastisztás látszott. Ott
állt a kocsija és alig néhányméterrel mögötte egy másik, sokkal fényesebbés
elegánsabb.
- Az első kocsi az enyém - közölte Francoishalkan. - Aki benne ül, Henri Palantin
segédje.Tudja, ki az a Palantin?
- Igen.
- Nem tudom - válaszolta Francois kurtán,mivel nem érzett kedvet arra, hogy
elmesélje ateljes történetet.
- Nem tudom, hova tűntek - ismételte. - Debiztosíthatom, hogy egyáltalán nem áll
szándé-komban becsapni magát. Már mondtam a múlt-kor, nem vagyok bolond.
- Úgy fel vannak fegyverkezve, hogy egyegész hadsereget vissza tudnának vetni -
jegyez-te meg Gerard, de hangjából a halálos lágysághelyett csodálkozó tisztelet
csengett.
- Igen, és így is maradunk. A kocsiban mégezeken kívül is vannak fegyvereim.
Pusztán abiztonság kedvéért. Ezzel azonban nem fenye-getni akarom, csak biztosítani
magamat.
- Már biztosította. És épp itt az ideje, hogy el-menjünk a pénzért.
- Hová megyünk, senor? - kérdezte a melletteülő néger segéd suttogva, aztán még
halkabbanhozzátette: - Tudja, hogy madame de Choissantmeghalt?
Francois bólintott a második kérdésre. Eköz-ben eszébe jutott, hogy az elsőre is
tud válaszol-
ni.
- Van itt valami ösvény, egy kis erdő, vagy.bármi, ahol néhány percre
megállhatnánk? Ad-dig nem fogok megszabadulni ezektől, amíg odanem adom, amit
megígértem.
- Aha, igen. Adja ide a gyeplőt, senor.Most, hogy már nem kellett hajtania,
Francoishátrafordult Solange felé, de nem látott semmit;a kocsi belsejében teljes
sötétség uralkodott. Aző arcát azonban a hold fénye erősen megvilágí-totta, látni
engedte a vonásain ülő mély fájdal-mat és gyászt. Egy hosszú perc elteltével a
kocsibelsejébe fáradt, megtört suttogás hallatszott.- Tudom.
- Nincs erőm sajnálni, annyira félek - lehelteSolange. - És... ő akarta így. Már a
börtönbenmeg akart halni... csak azért maradt életben,hogy mellettem legyen... hogy
engem segítsen...
- Ne féljen, mademoiselle! - vigasztaltaFrancois. - Vigyázok magára. Madame de Cho-
issant-nak meg az ön édesanyjának is megígér-tem, hogy hazaviszem... és így is
lesz!Nem volt többet mit mondani. Francois szeret-te volna, ha Solange-nak nem kell
Claire néniholtteste mellett utaznia, de semmit sem tehetett.Nagy durvaság lett
volna a halottat egyszerűenkitenni útközben és temetetlenül hagyni. Próbáltújabb
vigasztaló szavakat kipréselni magából, desikertelenül. Egy újabb perc múlva
Solangemegszólalt.
- Én nem Claire nénitől félek - suttogta So-lange. - Hanem attól, hogy nélküle
teljesenegyedül maradtam...
Mielőtt Francois válaszolhatott volna, Palantinsegéde egy éles kanyarral befordult
egy kes-keny, sötét ösvényre. Francois kutató pillantástvetett a sötétbe.
- Akkor álljon meg, amikor jónak látja...A segéd azonban még további öt percig
rendü-letlenül hajtott tovább.
Amikor megálltak, Francois egy könnyedmozdulattal félrehúzta a kocsi egyik
padlólapját.Solange-nak félre kellett húzódnia, de Francois-nak sikerült úgy
elővenni a két kis ládát, hogyClaire testét sem kellett megmozgatni. EzutánFrancois
leszállt és megkérte a segédet, hogyadja le neki a ládákat. A másik kocsi ekkor
álltmeg tíz méterre mögöttük. Francois lerakta a kétládát a földre, majd megállt a
kocsi mellett, deegyelőre nem szállt be. A segéd a megbeszéltekszerint egy muskéta
hosszú csövét irányozta arraa férfira, aki kiszállt Gerard kocsijából. Miköz-ben a
sötét képű alak néhány lépést tett előre, te-kintete idegesen hol a rá meredő
muskéta csövé-re, hol a Francois kezében tartott pisztolyra reb-bent. Így észre sem
vette a két ládát, és csaknemátesett rajtuk. Hirtelen Gerard hangja csattant fela
másik kocsi belsejéből.
- Ön túlságosan gyanakvó!
A hangsúly azt sugallta; hogy Francois nagynyereségre tehetne szert, ha odamenne és
négy-szemközt elbeszélgetne Gerarddal. A feszültségés a veszélyes helyzet ellenére
Francois elmoso-lyodott. Gerard képtelen megérteni, hogy ő mármegkapta; amit akart,
és többet nem is akar kap-ni, csak biztonságos, szabad utat. A mosolyazonban
hirtelen elhalt Francois ajkán; amikoreszébe jutott, hogy Claire de Choissant
holtanhever a kocsi belsejében. Ez nem szerepelt a ter-vében, de ez olyasmi, amin
már nem lehetségesváltoztatni.
5.
Francois leengedte a pisztolyát, nekidőlt a kocsioldalának és nagyot sóhajtott. Úgy
tűnt számára,hogy most vett először levegőt azóta, hogy elin-dult lefele a Villa de
Liberté börtöncellák felévezető lépcsőjén.
Megfordult, hogy megköszönje Palantin se-gédjének, amiért ilyen ügyesen fedezte a
puská-val, azonban tekintete Solange megviselt arcáraesett. A lány tartotta a
puskát, melynek a csövemost leereszkedett.
- Remélem - sóhajtott Francois. - Attól tartok, nem hitték el, hogy nincs több
pénzem. Pe-dig én készséggel megengedtem volna, hogy átkutassa az egész kocsit, de
gyanítom, még azsem győzte volna meg őket. A kapzsi embereksoha nem hiszik el, hogy
nincsen több.Néhány pillanatnyi csend támadt. Francois fe-szülten figyelt, de a
trópusi éjszaka megszokott;apró zajain kívül semmi nem hallatszott. Solan-ge nézte
a férfi jóvágású arcát, és azon tűnődött,vajon minden amerikai fiatalember ilyen
jóképű?Kubán szinte kizárólag csak spanyolokkal ta-lálkozott, Louis bácsi volt az
egyetlen francia.És amikor két évvel ezelőtt visszatértek Haitire,nem látott
úriembereket, csak megviselt, éhező,betegségtől kínzott katonákat.
- Monsieur Marchand - szólalt meg idegesen
- most, hogy van néhány percünk, szeretnémmegköszönni, hogy megkönnyítette nevelő-
anyám utolsó perceit. Nagyon nagylelkű volt ön-től, amit tett. Tudom, hogy ez... ez
most nem...nem a megfelelő... úgy értem...
- Nem megfelelő... Solange! Ó, bocsánat, ma-demoiselle de Choissant, nem állt
szándékom-ban túlzottan bizalmaskodónak mutatkozni!Félelme és gyásza ellenére
Solange hangosanfelnevetett. Csak egy vérbeli úriembernek juthateszébe bocsánatot
kérni ilyen apróság miatt, egyilyen nehéz percben. És ő az utóbbi években jó-formán
már azt sem tudta, milyenek az igazi úri-emberek.
- Igen, köszönöm Talán valóban igaza van -tűnődött a férfi. - Úgyis huzamosabb időt
töl-tünk most együtt, és együtt fogunk elhajózni.Igen, tényleg. És talán valóban
praktikus lenne,ha... Mondja, Solange, tudna ön engemFrancois-nak szólítani, vagy
ez túl bizalmasko-
dó?
- Igaz volt, Solange, az utolsó szóig. Én kizá-rólag azért jöttem Haitibe, hogy
megtaláljam önt,és segítsek hazajutni az édesanyjához, ha elfo-gadja a
segítségemet.
Solange a homlokát ráncolta.
- És... és hogyan lehet, hogy ön... hogy ön...Francois bólintott; nem szükséges
befejezni akérdést.
- Bár már nem fiatal, még mindig nagyongyönyörű asszony - felelte Francois. -
Határo-zott tartású, elegáns és szép arcú... csak a szemeszomorú...
- Hasonlítok rá egy kicsit?
6.
Zörrent a bokor, de csak Palantin segédje tértvissza a felderítő útjáról.
- Arra azért nem vehetünk mérget, hogy lej-jebb az úton nem álltak meg, de erről
nem is le-het megbizonyosodni. Azt tanácsolnám, hogyfordítsuk meg a lovat, menjünk
vissza az útra, ésha Gerard kocsija nincs a környéken, menjünk adolgunkra!
Hamarosan visszafelé baktattak Port-aux Cri-mes felé a délkeleti úton. Francois
mindkét pisz-tolyát készenlétben tartotta, és minden bokorzör-renésre idegesen
megrezdült, de bántatlanul elér-ték a legszélső viskókat, Gerard nem állított ne-
kik csapdát.
Palantin segédje a város szélén megállította alovakat. Hallgatóztak.
- Lehet, hogy a lázadókat már szétverték -vélte. - Ám attól tartok, hogy a ma esti
esemé-nyek után számos őrjáratba botolhatunk... ésnem tudom, miféle magyarázattal
szolgálok So-lange és a halott fehér hölgy jelenlétére.
- Nem kell keresztülmennie a városon - ma-gyarázta a segéd. - Ha folyamatosan
követik aszélső házak vonalát, a kikötő szélén jutnak ki atengerhez. Ott van egy
magaslat... a kocsit ott-hagyhatják, és onnan láthatják, hogy megérke-zett-e a
hajó, vagy sem...
Francois sóhajtott.
- Igen, de kérem, hogy csak suttogva beszél-jen! Ne feledje, hogy nagy veszélyben
vagyunk!
- Miféle hajó vár ránk? - kérdezte a lány en-gedelmesen lehalkítva a hangját. - A
magáé?Vagy a bátyjáé?
Francois a fejét rázta.
- Francia és amerikai hajónak nem sok esélyelenne Haitiben. Egy kubai barátom
hajójával jöt-tem, spanyol felségjelzés alatt.
- És miért ideges? Attól tart, hogy a barátjanem vár meg minket és elhajózott
nélkülünk?
- Nem - magyarázta a fiatalember. - Domeni-co nem tenne ilyet.
- Hát akkor?
- Mivel madame de Choíssant St. Jolineoux-ból írta azt a levelet, melynek alapján
az ön kere-sésére indultam, abban az északi kikötőben kö-töttünk ki, és ott kezdtem
meg a diszkrét tudako-zódást. Aztán én ezzel a kocsival a szárazföldönjöttem ide,
és úgy beszéltük meg, hogy Domeni-co amint tud, jön utánam a hajóval... de
eddigvalamiért késlekedett. Tegnap üzentem neki. Tu-dattam vele, hogy ma estére itt
kell lennie. És re-mélem, hogy bármi késleltette is... mostanra máritt horgonyoz.
Miközben beszélt, egyre kapaszkodtak feljebbaz egymásra halmozott, hatalmas
köveken, ésFrancois a kezét nyújtva segítette a lányt.
- Csak óvatosan! - suttogta. - Mert ha a lábabecsúszik két kő közé, könnyen
eltörhet a boká-ja... és akkor még a mostaninál is nagyobb baj-ban leszünk!
Amikor felértek a védőgát legtetejére, azonnala kikötőt kémlelték. A hold sárga
fénye tisztánbevilágította a környéket, és a legapróbb halász-bárka körvonalait is
ki tudták venni, amint a víz-tükrön ringatózik.
Azonban a La Dorada impozáns árbocait éskarcsú törzsét nem látták sehol! Sőt,
mostanramár az a spanyol szkúner is elvitorlázott, melyaz előző napon még békésen
horgonyzott Port-aux Crimes kikötőjében.
HETEDIK FEJEZET
Nagy bajban
1.
Percekbe telt, mire Francois magához tudott tér-ni a megdöbbenéstől. A barátja
késlekedése ed-dig csak bosszantotta, de az a tény, hogy a LaDorada még mindig
nincs itt most már határo-zottan idegesítette és aggódással töltötte el. Ésnem csak
maga miatt és Solange miatt aggódott,hanem legfőképpen Domenico Lacosta és embe-rei
miatt. Mert az, hogy a kubai kalandor a hatá-rozott felszólításra sem érkezett meg,
csak egyetjelenthet: bajba kerülhettek.
Azt el sem tudta képzelni, hogy Domenicoegyszerűen felszedte volna a horgonyt és
itt-hagyva őt hazatér Kubára. Egyrészt el sem tudtaképzelni, hogy a régi barát
ilyen aljasságot csele-kedjen, másrészt pedig azt a pénzösszeget, amita
segítségéért ajánlott fel neki, nem fizette kielőre. Domenico csak akkor juthat
hozzá, havele együtt tér vissza Kubára.Nem, Domenico a pénztől függetlenül
semhagyná cserben, de a várható nyereséget semszívesen hagyná veszni.
De akkor mi történhetett?
Vajon a La Dorada még mindig St. Jolineoux-ban vesztegel és arra a bizonyos
bizottságravagy másféle engedélyre vár?
Ez elképzelhető lenne, de csak egy korlátozotttekintetben. Mert Domenico addig
nyilván kény-telen türelmesen várakozni, amíg tartósabban kí-ván Haitin időzni.
Hiszen ha engedély nélkülszedné fel a horgonyt és úgy hajózna át Port-a-ux
Crimesbe, annak nyilván egy napon belülhíre menne, és az itteni hivatalnokok
valószínű-leg azonnal lefogatnák.
Csakhogy ő - igaz, burkolt formában - határo-zottan megüzente, hogy ma este lesz az
akció, ésa hajót feltétlen idevárja. Márpedig ebben azesetben Domenicónak nem lenne
mitől tartania.Egyszerűen faképnél hagyhatná a St. Jolineoux-iakat, a fedélzetre
telepített hivatalnokokat simána tengerbe dobathatná, és pár órán belül itt lehet-
ne. Mire St. Jolineoux-ból megérkeznének a fu-tárok, hogy jelentsék az atrocitást,
a La DoradaSolange-al és vele a fedélzetén már rég Kubafelé vitorlázhatna.
Francois bosszankodva gondolt arra, hogy mi-lyen egyszerű lett volna ez esetben a
dolguk.De nem! A La Dorada nincs itt, és ők most aztsem tudják, mit tegyenek! Nem
lapulhatnak ezena magaslaton napokig, várva a csodát, várva ahajó befutását.
s most már nemcsak maga és a lány miatt ag-gódhat, hanem a barátaiért is!Mi
történhetett?
Francois hirtelen lerázta magáról az aggodal-mait és a hiábavaló kérdéseket. Kár
azon rágód-ni, ami nem történt meg, inkább azon kell eltöp-rengeni, hogy mi legyen
a további teendő.
- Itt nem maradhatunk - jelentette ki, inkábbcsak magának, mint a lánynak. - Ha
minden kö-tél szakad, Henri Palantinnál elrejtőzhetünk...bár ez igen veszélyes,
hiszen ha megsejtik, hogynekem közöm van a tegnap esti fogolyszöktetés-hez, először
nála fognak keresni...Solange érezte, hogy a férfi ideges, és ösztö-nösen is
közelebb húzódott hozzá.
- Van hová mennünk - szólalt meg hirtelen. -Tudok egy helyet, ahol
elrejtőzhetünk.Francois a homlokát ráncolva pillantott rá.
- Remélem, hogy valóban úgy van, ahogymondta - jegyezte meg a lány felé fordulva.
-Ugyanis nekem fogalmam sincs, hogy hovámenjünk, és ezt rettenetesen szégyellem.
Sajná-lom, hogy ilyen gyatra megmentője akadt...Solange a fejét rázta, és
megállapította, hogy ajóképű fiatalember egyvalamiben nagyon hason-lit Claire
nénire: állandóan felelősnek érzi magátmindenért és szégyenkezik, ha nem tudja a
he-lyes megoldást.
- A kastély! - kiáltott fel Francois rémülten. -Solange, csak nem azt akarja
mondani, hogymost a de Choissant-birtok felé tartunk?
- De igen. Ennél jobb helyet nem tudok. Ésegyébként is van ott valami, amit el kell
hoz-nunk onnan! És ott... eltemethetjük Claire nénit.Francois még mindig nem tudta
elhinni.
- Jézus, Mária! Ön valóban a de Choissant-kastélyhoz akar jutni? Ha Pétion
keresteti ma-gukat, elsősorban ott leszünk a legnagyobb ve-szélyben!
- Maga fázik - mondta. - Tartsa csak meg agyeplőt egy pillanatra... Odaadom a
kabátomat.
- De akkor teljesen meztelen lesz - motyogtaSolange.
2.
3.
Ez a gondolat kizökkentette a fájdalomból, ésészhez térítette. Nem szabad ilyen
butaságokragondolnia. Ő még él. És nem is akar meghalni.Nem ment tönkre az egész
élete! Sőt, lehet, hogyabban a Savannah nevű városban egy sokkaljobb és boldogabb
élet vár rá. Monsieur Marchand is megmondta, hogy az édesanyja - azigazi édesanyja
- szereti és nagyon várja őt.Most magányos és megfélemlített? Igen, So-lange
elismerte, hogy magányos és megfélemlí-tett. Szerette volna, ha Louis bácsi és
Claire néniélnének és mellette lennének. Visszahozni azon-ban nem tudja őket. Tehát
vagy feladja a küzdel-met, lefekszik és meghal, vagy félreteszi agyászt és az új
élet felé tekint. Francois segítenifogja, és megvédelmezi.
Amikor erre gondolt, a torkában feloldódott afájdalom okozta gombóc. Hiszen nincs
egyedül.Mialatt Francois rejtőzködő kémek és csapdákután kutatott, Solange
tisztázta magában a tör-ténteket. Kicsit bűnösnek érezte magát, amiértnem gyászol
jobban; de tudta, ez azért van, mertszinte nem maradt a lelkében hely a
gyászra.Amikor börtönbe kerültek és nem sokkal későbbLouis bácsit kivégezték, a
gyásza és a dühe ha-tártalan volt. Most azonban már nincs értelmeClaire néni miatt
gyászolni, csak a düh maradt.És már az sem lüktetett benne olyan hevesenmint
eleinte. Ő már nem érez több fájdalmat.már megtalálta a békességet.
Bárcsak Louis bácsi mellé temethetné szegényClaire nénit - annyira szerette volna!
Valami megmoccant az úton, de mielőtt a lánymegrémülhetett volna, felhangzott
Francoismegnyugtató hangja.
4.
Már csaknem reggel lett, és Francois nem tudtaelképzelni, hogy még aznap éjjel
sikerül eltemet-nie az asszony holttestét. De még ha sikerülne isidőben elvégeznie
a munkát, nagyon veszélyeslenne, mert bárki felfedezhetné az új sírt ésazonnal
gyanút foghatna.
Nem, a temetéssel várni kell az utolsó pillana-tig, és utána minél messzebbre
nenekülni innen!Az ösvény a ház mögé vezetett, az istállóhoz.Francois a hátsó
bejáratnál állította meg a kocsit.Ismét megvillant valami a fal tövében, és surro-
gás hallatszott. Francois idegesen Solange-ra pil-lantott, remélve, hogy a lány nem
vette észre. Alegtöbb nő halálosan fél a patkányoktól. Nem, alány nem látta a
patkányt, szótlanul meredt magaelé, és az arcáról lerítt, mire gondol.Francois
szíve csaknem megszakadt a lány ar-cán ülő fájdalom láttán. Tudni, hogy mi lett
aházzal, az egy dolog; saját szemével látni a pusz-tulást azonban egészen más.
Solange tágra nyíltszemekkel meredt a ház maradványaira, s szabályos arcán hatalmas
könnycseppek csorogtak le-
felé.
5.
Megtették a rejtőzködéshez szükséges előkészü-leteket. Francois betolta a kocsit a
színbe a többironcs közé, betakargatta szalmával, majd az ol-dalához egy törött
kereket támasztott, és ezzelaz ép kereket elfedte a kútató szemek elől.Ezalatt
Solange szakavatott módon leszerszá-mozta és elvitte a lovat a ház mögötti
bozótosba.Volt egy kis tisztás a bozót közepén, ahovátávolról nem lehetett belátni,
és a bozót teljesen el-rejtette az állatot a fürkésző szemek elől. Csakaz láthatta
volna meg, aki kimondottan azért ha-tol be a bokrok közé, hogy rejtőzködők után ku-
tasson. A kis tisztáson üde, zöld fű nőtt, amit azállat legelhetett, sőt még egy
dekoratív tavacskais volt ott, amiből ihatott.
Francois ámulva nézte a lány módszerességétés magabiztosságát. Néha, amikor valami
várat-lan forróság tört rá, legszívesebben a földetmegcsókolta volna, amin Solange
járt. Csodáltaa lányt az önuralmáért, ahogyan alkalmazkodotta körülményekhez, és
ahogyan még a gyászát ésa rémületét is félretette, hogy mindenben segít-sen neki.
Francois még egy másik okból is örült, hogy alány a lóval foglalkozott. Ugyanis
ClaireChoissant testét képtelenség volt óvatosan és fi-noman kezelni. Solange
számára nyilván bor-zasztó fájdalmas lett volna látni, amint Francoisúgy vonszolja
ide-oda az asszony testét, mint va-lami liszteszsákot. Francois is sajnálta, hogy
eztkell csinálnia, de másképp nem boldogult volna.Így aztán mire Solange
visszatért, Francoismár lefektette a testet egy feltépett, kibelezettkanapéra. Még
egy jókora függönyt is talált,amelyet annyira megrongált a tűz és az esővíz,hogy
senkinek sem kellett. Ezzel takarta be a
testet.
Később egyesült erővel lecipelték a holttestet apincébe, és egy olyan helyre
fektették a megma-radt hordók és dézsák roncsai között, ahol vi-szonylag kicsi volt
az esélye, hogy megtalálják,mivel sem mozgással, sem lélegzéssel nem hívtafel
magára a figyelmet.
Aztán a romos lépcsőkön felmentek az egykorikönyvtárszobába, és megtalálták a
kandallón azta faragást, amit lehetett mozdítani. Solange ala-posan megjegyezte
Claire néni utasítását, és ak-ként cselekedett. Először befelé tolta, amíg
halkkattanást nem hallott, utána maga felé húztaújabb kattanásig, majd pedig ismét
befelé tolta,amíg csak lehetett.
A faragott elem viszonylag könnyedén moz-gott, amíg csak kattanásig kellett
taszítani éshúzni, de amikor előrefelé kellett tolni, márFrancois erejére is
szükség volt, Solange magá-ban nem boldogult.
Aztán amikor mindketten nekifeküdtek, azegyik félig leomlott könyvespolc elfordult
a fal-lal együtt, és mögötte egy sötét és dohos rés tá-rult fel: a titkos lejárat.
Időközben felkelt a nap, és az egyik ablakonbeszűrődő halvány fényben látták, hogy
egyszűk csigalépcső vezet lefelé. Ha valaki tudta atitkot, feltűnhetett volna neki,
hogy a ház köze-pén szokatlanul vastagok a falak, azonban So-lange csaknem két évet
töltött a házban úgy,hogy nem is gyanította e titkos járat létezését.Amikor
beléptek, maguk után bezárták a nehe-zen mozgó ajtót, és hallották, ahogy a
kandallótitkos rekesze egy kattanással visszaugrik a he-
lyére.
Bent olyan sötét volt, amilyen még a legsöté-tebb éjszaka sem lehetett. Csend
fogadta őket.Francois belülről nekitámaszkodott az ajtónak,és a szívét iszonyú
félelem szorította össze.- Hogy tudunk kijutni innen?
6.
Idegesen kaparászott, amíg az ujjai rá nem talál-tak egy fémkampóra. Megragadta, és
előszörösztönösen tolni próbálta, majd fordított a dol-gon, és teljes erejéből
húzni kezdte. Kattanáshallatszott, a vaskampó engedett a férfi erejének,és keskeny
fénypászma vetődött be, ahogy a tit-kos ajtó nyikorogva, csikorogva
kitárult.Mindketten megkönnyebbültek, és Francoismár épp vissza akarta zárni a
titkos ajtót, amikorhirtelen ismét rémület nyilallt a szívébe. Koráb-ban is érezte
már ezt a rémületet, és tudta, hogyminek szól: valamiről megfeledkezett, valamiigen
fontos dologról. Most azonban a rémületannak szólt, hogy rájött, mi az, ami
nyugtalaní-totta és attól rémült meg, mi lett volna, ha errőlmegfeledkezik.
Az egyre magasabbra kúszó nap reggeli fényé-ben jól látszott, ahogy a lépcső felől
két határo-zott nyomsáv vezet a kandallóhoz, és azon a he-lyen, ahol a rejtekajtó
elfordult, a törmeléket ol-dalra sodorta.
Ha ők magukra zárva az ajtót nem próbáltákvolna kinyitni, mindez így marad. Ha
idejött vol-na valaki kutatni, csak akkor nem szúrták volnaki a szemét a feltűnő
nyomok, ha az illető vakvagy hülye. Minden más esetben nem maradtvolna titok, hogy
valakik ott rejtőzhetnek a falmögött. Meglehet, hogy a kandalló mozgathatórészét és
a nyitás technikáját nem találták volnameg, ám ha néhány súlyos kalapáccsal nekies-
nek, percek alatt beomlasztják a falat és megta-lálják a járatot. Ők pedig ott
lapulnak bent vég-képp csapdába esve.
Francois szó nélkül kiugrott, jobb híján egy ki-tépkedett lapú, rongyos bőrkötésű
könyv marad-ványait ragadta fel, és áldozatos aprólékossággalmegpróbálta
"elgereblyézni" azzal a kőtörmelé-keket, hogy ne látszodjanak a nyomok. Aztánamikor
rájött, hogy ez a módszer nem vezeteredményre, valami egészen mást talált ki;
egysokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldást.Mivel a törmelékeken az ő határozott
nyom-sávjuk mellett számos régebbi lábnyom is lát-szott, a következőt művelték: ő
és Solange fel-alá járkáltak a helyiségben, és annyi nyomothagytak, amennyit csak
tudtak. A nagy össze-visszaságban még egy vérbeli nyomkövető semtudta volna
megállapítani, hogy melyek a friss ésmelyek a régi nyomok. És így már a
nyomaikabszolút nem vezettek sehová. Olyan hatást kel-tettek; mintha ezt a számos
nyomot azok hagy-ták volna, akik hetekkel ezelőtt az egész házatfeldúlták.
Miután a járkálás után megszemlélték a művü-ket, Francois igyekezett az elforduló
ajtó hagytanyomokat is eltüntetni. Ám attól tartott, hogymivel a záródás után nem
tudja kívülről ellenő-rizni az eredményt, nem jár maximális sikerrel.Azonban amikor
bezárta, majd ismét kinyitotta arejtekajtót, elégedetten látta, hogy az alig észre-
vehető, íves nyomsávot csak az fedezheti fel, akitüzetesen átvizsgálja ezt a részt
és pontosan tud-ja, miféle nyomokat keressen.
Miután nagyon óvatosan ismét bezárták ma-guk mögött az ajtót, újra teljes
sötétségbe borul-
tak.
- Solange!
A szó üresen és félelmetesen csengett, egy-szerre visszhangzott mindenfelől, mintha
mögöt-tük és alattuk a végtelen fekete űr tátongana.Francois kinyújtotta a kezét és
próbált valamitámpontban megkapaszkodni. Bármiben, ami el-tünteti ezt az űrt,
aminek az érintésétől megszű-nik az az érzése, hogy egy feneketlen szakadékszélén
imbolyog.
Ujjai Solange karját érintették, megragadta avékony tagot, és akaratlanul is
magához húzta alányt. Solange egész teste remegett, mint egy ra-bul ejtett madáré,
de most már csendben maradt.Francois hirtelen rádöbbent, hogy mit cseleke-dett, és
érezte, amint a lány remeg a karjaiban.Te jó ég! Vajon mit gondolhat magában sze-
gény kislány? Hogy ő a sötétség örve alatt erő-szakoskodni akar vele? Csak remeg és
mukkannisem mer!
Francois lazított a szorításán, és igyekezett ha-tározottságot erőltetni magára,
hogy a hangja neremegjen. Egy kissé el is tolta magától a lányt,hogy éreztesse
vele: nem akar semmi gonoszsá-got cselekedni.
- Maga pont olyan, mint Claire néni volt - je-gyezte meg még mindig
kuncogva.Francois hirtelen rádöbbent, hogy a nevetésőszinte jókedvből fakadt, nem
hisztériából.
- Amikor féltem valamitől... például a sötét-től... Claire néni mindig hosszasan
elmagyaráztanekem, hogy mi okozza ezt a félelmet. Ilyenkormindig nagyon mérges
voltam rá. Ott álltam he-vesen dobogó szívvel, majd meghaltam a féle-lemtől, ő
pedig mindenféle kézzelfogható dol-gokról beszélt. Ettől függetlenül, a módszer
min-dig bevált. Mire befejezte, már nem is féltem.Francois nem válaszolt. Örülnie
kellett volnaés megkönnyebbülést éreznie, hogy Solangeilyen nyugodt. Azonban nem
érzett mást, csakkeserű csalódást. A lány úgy gondol rá, mintClaire nénire. De
miért is ne? Hiszen most ő vet-te át a halott asszony szerepét, ő gondoskodik
avédtelen lányról.
Képtelen volt bármit is kinyögni, és akaratlanul is még inkább meglazította
szorítását a lánykarján. Solange azonban, úgy látszott, semmitsem vett észre ebből.
7.
Francois megfordult, és vigyázva, hogy ne lép-jen el az ajtótól, meghúzta a
vaskampót. Az ajtóminden nehézség nélkül félrecsúszott, és kilép-tek a sírontúli
sötétség után szinte szembántófénybe. Kinéztek az ablakon; de mivel a környékmég
mindig olyan csendesnek tűnt, mint amikorideérkeztek, habozás nélkül lesiettek a
földszint-
re.
Francois az elülső udvar felé indult, Solangepedig arrafelé, ami régen a raktárnak
szolgálókamra volt, hátha ott talál néhány gyertyacson-
kot.
Francois pár lépés után talált a földön egy ócska cserépkancsót. Igaz, a füle
hiányzott és a szá-jánál is letört egy gyerektenyérnyi darab, de azalja épségber
maradt. Ha mást nem talál, ez ismegteszi vizesedénynek.
A pompás reggeli fényben hamar kiderült,hogy Francois igencsak szerencsés volt,
hogyegyáltalán talált valami edényfélét. A földszintenegyetlen használható tárgy
sem maradt. A fosz-togatók feltehetően hullámokban özönlötték el akastélyt, egyre
kevésbé és kevésbé értékesebbtárgyakat zsákmányolva, míg végül semmit semhagytak.
Aztán pedig gyűlöletből, vagy egyszerűrosszindulatból, mindent összetörtek, amit
nemtudtak elvinni.
Amikor az udvarra ért, Francois mérgesen fel-kiáltott. Még a vízpumpa karját is
letörték.Rövid vizsgálódás azonban megoldotta a prob-lémát. Egy szétvert szék
göcsörtös lába éppenbeleillett a pumpába, így Francois azzal helyette-síthette a
letört kart. Sietve pumpálni kezdte a vi-zet, és buzgón remélte, hogy magát a
szerkezetetnem tették tönkre. Szerencsére azonban hamaro-san folyni kezdett a
csőből a víz.Francois alaposan kiöblítette a törött kancsót,majd a vízsugár alá
tartotta, és megtöltötte.Aztán amikor már befelé indult volna a házba,a keze
hirtelen megdermedt a pumpán.A ház félig leszakított kapuszárnyain valami-vel kívül
fegyveres emberek közeledtek a bejárat
felé!
NYOLCADIK FEJEZET
Csapdában
1.
Mivel Francois eddigi élete során nem szokotthozzá az üldöztetéshez, eddig teljesen
megfeled-kezett arról, hogy figyelnie kell. Most azonbanhirtelen rádöbbent, hogy
milyen kutyaszorítóbakerülhettek volna, ha egy perccel később vesziészre a
közeledőket, visszafojtotta a lélegzetét,figyelt és hallgatózott. Azonban a
közeledők ajelek szerint még nem fogtak gyanút, és a moz-dulataik egyáltalán nem
voltak sietősek. Semmijelét nem adták, hogy egy előző csapat már elér-te volna a
házat. Még csak most váltak ket-té, hogy bekerítsék a kastélyt és az azt
körülvevőépületeket.
Francois egy hirtelen rántással kitépte a szék-lábat a pumpából. Egyik kezében az
edénnyel,másikban a fadarabbal a kamra felé rohant.
- Solange, siessen! - mondta halkan. - Embe-rek jönnek...
A lányt nem kellett biztatni, máris melléje per-dült, és a melléképületek
takarásában a hátsó be-járathoz osontak. Mielőtt beléptek volna,Francois egy
pillanatra megállt hallgatózni, desemmi gyanúsat sem hallott. Lassan
kiengedtetüdejéből a levegőt, és tovább indult. A felsőszintre vivő lépcső aljában
azonban ismét megkellett állnia, mert mintha motoszkálást hallottvolna felülről.
2.
Francois szinte kényszert érzett, hogy hangosanfelnevessen. A léptek elérték azt a
pontot, aholők rejtőzhettek, s ettől kezdve fokozatosan távo-lodtak. Francois
azonban még nem húzta el a ke-zét a lány karjáról, annak ellenére, hogy márnem
hallatszott a ritmikus kopogás.
- A lépcső véget ért - suttogta Solange, ésmost ő fogta meg a férfi kezét. -
Jöjjön, veze-tem... nekem van szabad kezem...Három lépcsőfok után Francois lába
alatt isvízszintes lett a talaj, és engedelmesen követte alányt, aki jobb felé
húzta a fal mentén.
- A kezem falba ütközött - közölte Solange,és megtorpant.
3.
Francois már egyáltalán nem bánta a sötétséget.Egyre csak az járt a fejében, hogy
Solange mi-lyen csodálatos teremtés. Claire de Choissant ne-velt lánya minden
bizonnyal a legjobb nevelte-tésben részesült Kubán, azonban úgy látszik,mégsem egy
elkényeztetett úrileányka. A jelekszerint semmi sem tudja megtörni. Erőszakot, fá-
radtságot, félelmet, gyászt kellett átélnie - mostis állandó veszély veszi körül -
és mégis képesnevetni. Felrémlett előtte Olívia asszony képe,aki a legnagyobb
kényelem és luxus közepén isfolyton siránkozott és nyavalygott, csak
akkorkeményedett meg, amikor a férje meghalt és Jac-ques a házába fogadta a
gyermekével együtt. Asok keserűség átformálta az asszony jellemét, ésvégül ő is meg
tudott váltózni.És vajon Solange milyen lenne valójában, hanem kellett volna ezt a
sok borzalmat átélnie?Most a lehető legideálisabb társnak tűnik a ve-szélyben, nem
lehet rá panasz. De vajon ha biz-tonságban lesznek, és gazdagság veszi majd kö-rül,
ő is gőgössé és kényessé változik?Biztosan.
És egyébként is, őrültség olyanra vágyni, amitúgysem kaphat meg!
4.
Valamivel később a fiatalember Solange mocor-gására ébredt. A lány álmában
megpróbált köze-lebb bújni hozzá, ám ennél közelebb már nemlehetett. Francois
félálomban úgy reagált a hoz-zásimuló test érintésére, hogy ösztönösen meg-csókolta
az arcát. Miközben ajka Solange pisz-kos bőréhez-ért, kábán azon tűnődött, vajon
mi-ért ilyen kemény és hideg az ágy. Aztán hirtelenrádöbbent, hogy nem ágyban
fekszik.A döbbenet hatására azonnal magához tért éseszébe jutott, hogy hol van és
miért. Álmábanvalószínűleg elengedte a kabátot és Solange-t, sa lány pedig a
meleget keresve próbált még in-kább hozzásimulni.
Francois teste azonban nem tudott lépést tarta-ni az eszével. Amióta Margaret
Allinhamnek ud-varolni kezdett, nem járt egyetlen örömtanyánsem, és a régi kubai
szeretőjét sem kereste többé.Azonban ez túl hosszú idő volt számára, Solangepedig
most a combjai közé dugta a lábát...Francois teste hevesen reagált, és mivel elszé-
gyellte magát, kétségbeesetten próbálta hátrarán-tani a csípőjét, el a lánytól. A
mozdulat hevesvolt és Solange felriadt.
- Nem bántott meg - motyogta Solange. - Ésaz én hibám. Nem lett volna szabad
magáhozbújnom... de álmomban annyira fáztam.
- Nem a maga hibája - tiltakozott Francoismereven. - De nagyon remélem, hogy nem
ér-tette félre az esetet és nem fog félni tőlem. Halenne valaki, akinél
otthagyhatnám, akkor...
- NEM! - sikoltott fel Solange megrettenve.Annyira megrémült a gondolattól, hogy
esetleg aférfi magára akarja hagyni, hogy megfeledkezetta veszélyes helyzetükről.
Francois rémülten tapasztotta a tenyerét a lányszájára.
Mindketten visszafojtott lélegzettel hallgatták,amint Solange kiáltása oda-vissza
verődik a fa-lakról, több másodpercen keresztül, üresenkongva, míg végül már nem is
hasonlított az em-beri hangra. Semmi mást nem hallottak. Többlábnyi föld és régi
gerenda volt az alagút és akastély szobái között. Távolabb azonban, azon akanyaron
túl, ahol a csigalépcső felfelé vezetett,egy keskeny szellőzőkürtő nyílt a kastély
egyikkéményébe.
Fent a házban, a kürtőből, amely a kéménybecsatlakozott, elhaló földöntúli hörgések
hallat-szottak, amelyek csak lassan olvadtak bele acsendbe.
5.
A kastély két szobájában a keresést végző férfi-ak idegesen felkapták a fejüket és
gyorsam kör-bepillantottak. Bár világos nappal volt, a kastélyromos állapota és
elhagyatottsága igen nagy ha-tással volt a vudu rémségeitől átitatott,
babonáslelkükre. A berendezés maradványaiból és a csu-pasz falakból tömény gyűlölet
sugárzott. Azok,akik romboltak, gyűlöltek, a romok pedig mostvisszasugározták ezt a
gyűlöletet. A két férfi is-mét körbepillantott, majd gyorsan csatlakoztak
atársaikhoz, hogy megkérdezzék, vajon ők is hal-lották-e, vagy egyáltalán
hallottak-e valamit.Hacsak egy ember lett volna, aki hallja, a töb-biek egészen
biztosan kinevetik, azonban párok-ban folytatták a keresést, hogy a két
szökevénymég véletlenül se tudja őket átverni. A négy férfimost szenvedélyesen
bátorítgatta egymást, s ez-zel öntudatlanul is fokozták egymás ijedelmét.
- A szél fütyül a kéményben - morogta Ale-xandre Pétion mérgesen, amikor
jelentették neki,hogy valami "rémes hörgést" hallottak. - Szerin-tem vagy senki
sincs ebben a házban, vagy deChoissant ringyó asszonya és a lánya szándéko-san
próbálnak titeket megfélemlítení.
- Miféle szél? Nem is fúj a szél - vetette odaaz egyik férfi mérgesen.
6.
A lány hangos kiáltása után Solange és Francoislélegezni sem mertek, csak
hallgatóztak.Francois végül elvette a kezét Solange szájáról,és a lány halkan
felzokogott.
- Talán nem hallották meg - vélte Francois,miközben azon igyekezett, hogy a fogai
ne ko-cogjanak a hidegtől: A váratlan ijedtség hatásáramég jobban fázott.
- Igen, tudom, talán nem... De... monsieurMarchand... kérem... én... én... Nem kell
engemannyira félteni; mint azt ön gondolja. Egyáltalánnem bántott meg, és én sokkal
szívesebben ma-radnék magával. Még akkor is... - Solangemajdnem kimondta, hogy "még
akkor is, ha aszeretőjévé tesz". Azonban a mondat közepénrádöbbent, hogy Francois
számára ez sokkal na-gyobb sértés lenne, mint őrá nézve.A lány hangja lassan
elhalt. Francois alig tudtamagát visszafogni, hogy át ne ölelje ismét.
- Úristen - lehelte - most nem tudom, miketgondolhat rólam, de biztosíthatom, hogy
énsoha... Gyermekem, én...
KILENCEDIK FEJEZET
A temetés
1.
Alexandre Pétion addig nem hagyta békén azembereit, amíg azok minden zugot többször
is átnem kutattak a kastélyban. A furcsa hang nemismétlődött meg, de egy kutya
szánalmas vonyí-tása, amely végighullámzott a törött ajtók és ab-lakok között, még
félelmetesebbé tette a romosépület hangulatát - különösen, amikor a nap iselbújt,
sötét felhők borították el az eget és esnikezdett az eső. Így aztán a nyirkos és
homályospince átvizsgálása Pétion ügybuzgósága ellenéresem tartott néhány percnél
tovább. Igaz, mindenlehetséges búvóhelyet átvizsgáltak, de az embe-reknek nem volt
kedvük a törmelék- és rongy-halmokat feltúrni, így Claire de Choissant testétsem
találták meg.
Bár kénytelen volt belátni, hogy akiket keres,nincsenek a házban, Pétion mégsem
volt elége-dett. Két embernek megparancsolta, hogy ma-radjanak a helyszínen és
figyeljenek. Parancsaazonnali nemtetszésre talált. A feladatra kijelöltkét férfi
mérgesen azt morogta, hogy el sem tud-ják képzelni, miért kell ennyire törniük
magukatkét kiéhezett, fehér nő miatt. Hiszen Louis deChoissant már megkapta, amit
megérdemelt, azasszonyoknak pedig semmi hatalmuk és befolyá-suk nem maradt. Hagyják
őket inkább futni, hi-szen rájuk nézve már semmi veszélyt nem jelen-
tenek.
Pétion azonban erre dühbe gurult, és mérgesenfenyegetőzni kezdett. Azt kiabálta,
hogy aki megmeri tagadni az ő parancsát, könnyen a börtön-ben találja magát vagy
megrövidülhet egy fejjel.Ez természetesen azonnal elhallgattatta a morgo-lódókat. A
két kijelölt katona duzzogva nézett atávozók után.
Ahogy a nappal lassan estébe hajlott, a kutyavalahol ismét vonyítani kezdett, és a
ház hatal-mas sötét árnyéka közöttük - az egyikük elöl, amásik hátul őrködött -
egyre fenyegetőbbé vált.Végül az elöl álló, fekete férfi szitkozódni kez-dett,
elmondta Pétiont mindenféle bolondnak, ésúgy vélte, hogy ha a de Choissant-ek eddig
nemjöttek, ezután már biztosan nem is fognak. Miu-tán erről meggyőzte magát,
határozott léptekkelhátrament a társához, és vele is közölte a véle-ményét.
Azonnali helyeslésre és egyetértésre ta-lált. A másik még azt is felvetette, hogy
sokkaljobban szemmel tudnák tartani a kastélyt a kapusházikójából. Bár ez az épület
is igen romos álla-potban volt, de viszonylag épségben megmaradt.És volt egy nagy
előnye: innen szemmel lehettartani a falu felől kanyargó utat, és sietve elfog-
lalhatják az eredeti posztjukat, ha úgy látják,hogy a mérges mulatt elöljáró
közeledik ellenő-rizni őket.
Mire az éjszaka leereszkedett a határra, Pétionnem túl lelkes emberei kényelmesen
elhelyez-kedtek a kapusházban, és törött bútorokból ra-kott tűz mellett melengették
szívüket és testüket.
2.
Lent a titkos alagútban, Francois újra és újra fel-ébredt, ugyanis nagyon fázott és
a végtagjai iselgémberedtek. Solange, aki a börtönben hozzá-szokott az ilyen
körülményekhez, mélyen aludtmellette. Francois eleinte félt megmozdulni,mert attól
tartott, hogy felébreszti Solange-t, deminden egyes ébredés maga volt a pokol.
Olyansokáig feküdt mozdulatlanul, ameddig csak tu-dott, később azonban mégis meg
kellett mozdul-nia, és Solange is vele mozdult, követve a mele-get. Ez ismét
beindította a férfi fantáziáját ésolyan vágyakat ébresztett benne, amelyek
nemnyerhettek kielégülést.
A harmadik ilyen alkalommal Francois nembírta tovább. Lassan kicsúszott Solange
karjaiközül, levette a kabátját és a lányra terítette.Nesztelen, tapogatózó
léptekkel felosont a szűkcsigalépcsőn, kitapogatta a könyvtárszobába nyí-ló
rejtekajtót, egy ideig a fülét az elforduló fal-hoz tapasztva álldogált, majd
óvatosan meghúztaa vaskallantyút.
A könyvtárszoba viszonylag világosnak tűnt aszemének, tehát még nem volt elég késő
a cse-lekvésre. Ismét hallgatózott, majd levette a csiz-máját, kezébe vette a
szárából az egyik piszto-lyát, és készenlétben tartva a fegyvert,
mezítlábnesztelenül leosont a lépcsőn a földszintre. Majdpedig lesurrant a pincébe,
és egyenesen odaóva-kodott, ahol Claire de Choissant teste feküdt el-rejtve.
Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor lát-ta, hogy nem háborgatták a holttestet.
Következőlépésként keresett egy távoli sarkot és kiürítettemegtelt hólyagját. Ismét
hallgatózott, de nemhallott semmit. Lassan visszaosont a lépcső öz,és felment.
Francois úgy ítélte meg a fényből, hogy estevan, de aztán meglátta az eső okozta
nedves fol-tokat és úgy döntött, hogy inkább késő délutánlehet. Lélegzetét
visszatartva végigosont a folyo-són a személyzeti lépcsőhöz. Mivel semmit
semhallott, reménykedett benne, hogy már senkisincs a házban. Remélve, hogy nem
tévedett,Francois továbbhaladt a lépcső mellett és belé-pett az egykori
reggelizőterembe. Célja az a te-rem volt, ahol a függönyt találta, amivel letakarta
a holttestet. Emlékezett rá, hogy volt ott mel-lette egy másik függöny is, és most
ezt akarta el-vinni. A vastag brokátanyag tökéletesen megfe-lelne Solange számára
takarónak.Arra gondolt, hogy elhozza azt a függönyt, haaz életébe kerül is, de
semmiképpen sem fogjakitenni magát tovább a Solange ölelése okoztaszörnyű kínnak.
A kaland ugyan nem került az életébe, decsaknem rajta vesztett.
Pár másodperc alatt sikerült letépníe a több he-lyen lyukas, megszaggatott
függönyt, és márisvisszafelé indult a könyvtárszobabeli rejtekajtó-hoz. Azonban
amikor éppen be akart lépni azelőcsarnokba, hogy felosonjon a lépcsőn azemeletre,
valahol megreccsent a padló.Francois nem ugrott azonnal fedezékbe, leve-gőt sem
vett és nem is pislogott. Várt, mint egyvadnyúl, amely a mozdulatlanságával
próbálmegmenekülni a vadász elől. A padló ismétmegreccsent és egy csizmasarok
koppant a te-raszlépcső kövén; újabb koppanás, az ajtó sarok-vasa azonban nem
nyikordult. -Francois óvatosan levegőt vett, a függönyt át-emelte a bal karjára, és
előhúzta a nadrágövébőla pisztolyát, melyet munka közben oda dugott.Elhatározta,
hogy megpróbálja meglepni és leüt-ni vagy lelőni a fickót. A következő
pillanatbanazonban rájött, hogy bárki legyen is a teraszon,nem támadhatja meg.
Nincs rá semmi garancia,hogy az illető egyedül van. És ha meghallják alövést...
Lassan, óvatosan, szinte lélegzetvétel nélkülFrancois felfelé araszolt a lépcsőn.
Magában for-ró hálát rebegett az isteni sugallatért, mely arrakésztette, hogy
levegye a csizmáját.A ház emeleti folyosója sokkal biztonságosabbvolt, de Francois
nem követett el újabb hibát.Végigsurrant a fal mentén, be a könyvtárszobá-ba, oda a
titkos ajtóhoz, és máris belépett az ajtómögötti, megváltó sötétségbe.
Újabb jó néhány percbe beletelt, mire felhúztaa csizmáját, és leóvakodott a
csigalépcsőn. Siet-ve felvette magára a kabátját, a függönyt pedigráterítette a
máris fázósan, összekuporodó lányra.Nagy örömére a vastag brokát olyan
hatalmasvolt, hogy még ő is betakarózhatott vele, anél-kül, hogy hozzá kellett
volna érnie Solange-hoz.Bár így már nem fázott és a lány közelségesem zaklatta fel,
egyelőre nem tudott visszaalud-ni. Nyugtalanította a tény, hogy őröket hagytakhátra
a házban, annak ellenére, hogy Claire testétnem találták meg.
Talán felfedezték a lovat, vagy rájöttek, hogya rozoga kocsi nem tartozik a
kocsiszínhez?Próbálta kitalálni, hogy meddig maradnak azőrök, de hamar rájött, hogy
ennek a találgatás-nak semmi értelme sincs. Végül arra az elhatáro-zásra jutott,
hogy szabályos időközönként ki fogmenni körülnézni. Jelen pillanatban azonban
jómeleg burkolta be testét, és biztos volt benne,hogy órák vannak még a teljes
sötétedésig. Las-san mély álomba merült.
A körülnézés gondolata még akkor is a fejébenmotoszkált, amikor felébredt és halkan
elkárom-kodta magát, mert fogalma sem volt arról, vajonmennyi idő telhetett el
legutóbbi kintjárta óta.Órák? Vagy csak perceket aludt?- Ébren van, Francois?
3.
A halk suttogás hallatán a férfi hátrafordította a
fejét.
- Francois! Már biztosan este vagy éjszakavan... mert nagyon éhes vagyok!Francois
kurta nevetést hallatott.
- Ez nem túl megbízható időforrás. Én már ak-kor is majdnem éhen haltam, amikor
felébred-tem, pedig akkor még vacsoraidő sem volt. Gya-korlatilag egyikünk sem
evett tegnap óta.
- Igen, és teljesen érthető ha maga éhes. Magahozzászokott, hogy reggelizik, talán
még uzson-názik is ebéd és vacsora között; én azonbannem. Mi hónapok óta naponta
csak egyszer kap-tunk enni, és én hozzászoktam a kevés ételhez.Francois belebámult
a sötétbe. Nem láthattaSolange arcát, de a hangja... Szinte nem hitt a fü-lének. A
lány hangjából vidámság csengett;mintha örülne, hogy nélkülözése valami olyas-mit
eredményezett; ami a segítségükre lehet.
- Kedvesem - szólalt meg, miközben a szíveelfacsarodott a lány szenvedésének
gondolatára- Egyen egy kis kolbászt.
A lány felnevetett.
- De...
- Ne legyen bolond - motyogta. - Egy teligyomor nem ér annyit, mint egy ember
élete, ésami ennél is fontosabb, nem éri meg a veszélyt;aminek ezzel kitenné magát.
Különben is vanmég ennivalónk.
A lány végül nekilátott enni, mert rájött, hogycsak ezzel nyugtathatja meg a
férfit.És ezt jól gondolta. Amikor Francois meghal-lotta, hogy a lány rág és nyel,
lecsillapodott. Ámígy, utólag megdöbbentette a reakciója hevessé-ge. Az
természetes, hogy nem tűri, hogy egy úri-nő éhezzen mellette, ha segíteni is tud
rajta, deaz a csaknem hisztérikus erőszakosság, amivelbelediktálta Solange-ba az
ételt, mindenképpentúlzottnak tűnt.
- Nincs arra szükség, hogy a gyomrunk utánítéljük meg az idő múlását - mondta
Francoishirtelen, megrázva fejét saját lassúsága miatt,amiért korábban nem jött rá
erre a teljesen nyil-vánvaló dologra. - Csak ki kell nyitní a fenti aj-tót egy
kicsit. A szemünk annyira hozzászokott asötétséghez, hogy a legkisebb fény is
ragyogó-nak fog tűnni. Amikor kimentem, nekem úgytűnt, hogy nappal van, a fenti
fény pedig majd-nem megvakított.
Az ötlet tökéletesen bevált. Amikor Francoishosszas hallgatózás után kinyitotta az
ajtót, akönyvtárszobában még mindig szürkés derengésuralkodott, így gyorsan vissza
is zárta.Nem tudta, hogy tulajdonképpen mára nyugod-tan kimerészkedhettek volna,
mert Pétion embe-rei ekkor már javában a kapusházban meleged-tek. Második
alkalommal a szoba már csaknemolyan sötét volt, mint maga a titkos járat.Francois
próbálta meggyőzni Solange-t, hogymaradjon az alagút biztonságában, amíg ő ki-megy
és körülnéz, de a lány nem állt kötélnek.Csaknem egy órányi bujkálásba,
hallgatózásbaés figyelésbe került, amíg meggyőződtek arról,hogy a ház üres és a
közvetlen szomszédságbansincs senki.
- Talán a füves terület mögötti erdőben lapul-nak - vélte Francois. - Vagy a kapu
közelében.Ne legyünk óvatlanok!
Pisztollyal a kezében elment, hogy körülnéz-zen és ez alkalommal Solange nem
vitatkozottvele. A házban tudott volna segíteni Francois-nak egy esetleges támadás
esetén. Leüthette vol-na a támadót egy törött bútordarabbal, vagy sze-metet
szórhatott volna a szemébe. A nyílt tere-pen azonban csak még nagyobb veszélybe so-
dorná a férfit.
Tulajdonképpen nem is volt veszély, annak el-lenére, hogy Francois két alkalommal
is azt hitteegy-egy suhanó árnyra, hogy őt követi.Francois bejárta az egész parkot;
és senkit semtalált. Annak nem lett volna értelme, hogy azőrök távolabb legyenek,
hiszen onnan már nemláthatták volna a házat. Francois visszatért ésmegpróbálta
kíméletesen felkészíteni a lányt akövetkező feladatukra.
4.
Rövid csend következett, Solange arca megrán-dult a felkelő hold fényében. Aztán
nagyot só-hajtott.
- Igen, de... de hogyan?
- Erre nincs is szükség. Van saját családi sírkertünk. Itt van a közelben. A kocsi
mindig vé-gigment a felhajtón, ki a főútra...Francois horkantással szakította félbe
a lányt,amit aztán köhögéssel próbált leplezni.
- Ehhez azonban kocsi kellene és lovak - só-hajtotta. - Hát...
- Nem, nem - sietett Solange megnyugtatni. -Van egy kis ösvény a háztól nyugatra.
Nem lát-szik, mert eltakarja a bozót, de Claire néni min-dig ezt használta, mert
gyönyörű sétaút, ő pedigszerette gondozni a sírokat. Egy apró kápolna isvan ott.
Oda betehetjük Claire nénit, amíg ön...Itt elcsuklott a hangja, de gyorsan
összeszedtemagát. - Amíg ön... mindent előkészít.
- Kedvesem... szegény gyermekem - dörmög-te Francois lágyan. - Mi lenne, ha már itt
a ház-ban elbúcsúzna Claire nénitől? Elintézem a dol-got olyan gyorsan, ahogy csak
tudom, aztán pe-dig elmegyünk innen. Csak meg akarom kímélniönt a fájdalomtól,
Solange, de már magam semtudom, melyik lenne jobb magának. Ha itt ma-radna és
imádkozna, amíg én nyugalomba he-lyezném Claire nénit, talán kevésbé
fájdalmas.emlékei maradnának.
Solange mérlegelte a dolgot, de néhány má-sodperc múlva megrázta a fejét.
- Magával kell mennem. Az ösvény miatt.Maga nem találná meg. - Ismét sóhajtott.
-Úgyis nagyon messze kell visszanyúlnom, hakellemes emléket akarok találni.
- De kedvesem, én nem... sajnálom... nincsmódomban a kellő méltóságot
megadni.Solange felemelte a fejét. Szeméből könnyekcsorogtak végig portól szürke
arcán.
- Nem számít - suttogta. - Claire néni nagy-szerű ember volt, nagyon jó ember. A
méltóságott lakozik az ő lelkében... nem pedig egy se-lyembélésű ébenkoporsóban,
vagy a kocsit húzó,fekete bóbitás lovakban.
Mivel semmi mást nem tehetett érte, Francoismagához ölelte a lányt.
6.
Pétion haladéktalanul útnak indult. Bár a szolga,akinek megparancsolta, hogy
nyergeljen fel szá-mára, igen furcsán nézett rá, és a Villa de Liber-té kapuőre is,
egyikük sem mert szólni semmit.Az elöljáró arra gondolt, hogy mégsem egye-dül
kellene menni; jól jöhet egy hűséges segítő,ha esetleg kínzással kell kiszedni
Claire de Cho-issant-ből a titkot.
- Hol van Chamot? - kérdezte.
A kapuőr a homlokát ráncolta.
7.
A kutya vonítása jobban zavarta Solange-t, mintazt először gondolta volna. Igazat
mondottFrancois-nak; valóban nem félt, de a kutya hang-ja egészen felkavarta a
lelkét.Neki is volt egy kiskutyája, egy farkaskeverék,amit még Kubáról hozott
magával a Chavez-bir-tokról. A huncut szemű Pedro Chavez ajándé-kozta neki a pár
napos, vinnyogó kis jószágot,engesztelésül, mert ő nagyon zokon vette, ami-kor a
fiú búcsúzásképpen meg akarta csókolni.La Tulipe-nek nevezte el, mivel ez volt a
leg-butább név, amit Solange ki tudott találni. Hi-szen egy kutyát bármiféle
virágról elnevezniolyan mókás és ugyanakkor olyan buta dolog.Az állat selymes,
fekete szőrű, vékony hangonvinnyogó kis jószág volt, amikor kapta, és kö-lyökkutya
korában éppen belefért Solange kezé-
be.
Azonban egy fél évvel késő b csaknem akko-rára nőtt, mint egy kifejlett farkas. Ha
Solangemagával vitte sétálni a közeli rétre, a fekete bőrűparasztok, akik általában
rossz szemmel néztekrá - akárcsak bármelyik fehérre - kitértek az út-
jából.
Nagyon szerette azt a hűséges és okos állatot,és sírt, amikor Louis bácsi közölte,
hogy miveltitokban kell szökniük, a kutyát nem vihetik ma-
gukkal.
Most, hogy hallotta a vonyítást, egyszerűen aza kényszerképzete támadt, hogy La
Tulipe az. Éslehet, hogy La Tulipe volt az a fekete kutya, amia sírnál
megijesztette őket?
Nem, nem fogok semmi őrültségre gondolni;döntötte el Solange, és szemét a földre
szegezvelépkedett a ház felé.
így aztán Solange az istállók mellett surranóárnyat sem láthatta, és amikor egy
hatalmas árnyék vetült elé a hold fényében, csaknem felsi-koltott ijedtében.
Aztán amikor meglátta, hogy ki az a hatalmastermetű, fekete bőrű férfi, aki oly
váratlanul kilé-pett eléje, a torkában lüktető sikolyból csak egyhalk nyögés lett.
- Chamot, ön...
A tohonya néger meglódult, a karjánál fogvamegperdítette a lányt, és hátulról
megragadta;jobb karját Solange dereka köré fonta, hatalmasbal mancsával pedig a
torkát markolta meg,mintha meg akarná fojtani.
TIZEDIK FEJEZET
Küzdelem az éjszakában
1.
Amikor Pétíon megpillantott Solange de Lafer-gier nyúlánk alakját a holdfényben,
csaknem fel-kiáltott örömében.
Hát mégis van Isten!
Ha a lány itt van, a közelben lesz Claire deChoissant is! Isteni sugallat volt,
hogy nem bíztaa dolgot a lusta és minden bizonnyal kabzsi em-bereire, hanem
személyesen jött ide éjszakának
idején!
Egyenesen zseniális!
Ez a találkozás és az ő győzelme elrendeltetett.Alexandre Pétion lelki szemei előtt
máris lepe-regtek, hogy mit fog művelni a lánnyal és azasszonnyal, ha nem akarják
elárulni neki a titkot.Ha madame de Choissant nem beszél jószántá-ból és a
kínzásokkal dacolni próbál, akkor a ne-velt lányán keresztül fogja szóra
bírni.Claire de Choissant nyilván képtelen lesz majduralkodni magán, ha azt látja,
hogy a nevelt lá-nyát megerőszakolják! Egész biztosan elárulja atitkot, hogy a lány
megmeneküljön a megbecste-lenítéstől.
Pétion gonoszul elmosolyodott.Azért ha megvan a kincs, nem kizárt, hogy akis fehér
lány úgysem ússza meg!
- Miért is ne? - motyogta Pétion. - Hadd is-merje csak meg a csinos kis Solange azt
az ér-zést, amit az én anyám érzett harmincnyolc év-vel ezelőtt... amikor a gazdája
leteperte és a ked-vét lelte benne...
Azonban amikor kilépett volna a ház árnyéká-ból, hogy a közeledő lányra rontson,
olyasmitörtént, hogy még a sokat próbált Pétionnak isföldbe gyökerezett a lába a
meglepetéstől.Az istálló mögül egy hatalmas, sötét árnyékugrott a lány elé, és a
következő pillanatbanme gragadta, és magához szorította.Pétion legalább ötven
lépésre lehetett azesettől, a csendes éjszakában tisztán felismerte afickó
mordulását.
- Hol van a kincs?
És Pétion ökle összeszorult, mert e pillanatbandöbbent rá, hogy hová lovagolhatott
el Chamotváratlanul a Villa de Libertéből éjszakának ide-
jén...
2.
Mihelyt Solange néhány lépésre eltávolodott asírtól, Francois minden figyelmét a
feladatárafordította; próbálta olyan gyorsan megtölteni asírt földdel, ahogy csak
tudta.A halottak iránti tisztelet nagyon szép dolog,gondolta, de az é őkről való
gondoskodás mégszebb. Francois biztos volt benne, hogy ha Clai-re de Choissant
tudná, mi történik a porhüvelyé-vel, valószínűleg sokkal jobban szeretné, hogy
anevelt lánya biztonságban legyen, mintsem hogya testét lassan és méltóságteljesen
fedjék be föld-
del.
Szerencsére Solange lassan sétál, gondoltaFrancois, mialatt széles mozdulatokkal a
földetlapátolta. Ha sietve befejezi a munkát, még utol-érheti a lányt, mielőtt beér
a házba.Valóban, Solange csak akkor érte el a bozótosszélét, amikor Francois éppen
az utolsó lapát föl-det dobta a sírhalomra. A férfi megkönnyebbültsóhajjal
visszavitte a lapátot és az ásót a kamrá-ba, bezárta az ajtót, és sietve megindult
a ház
felé.
Már szinte félúton járt, amikor elfojtott nyö-gést hallott és ugyanakkor egy mély
hangú dör
mögést.
Egy idegen férfi hangját!
Mielőtt teljesen felfoghatta, hogy mi is történ-hetett, Francois már lélekszakadva
rohant végigaz ösvényen. Teste ösztönösen reagált a veszély-re, annak ellenére,
hogy még fogalma sem volt,mit fog tenni, ha odaér.
Az agyában csak egyetlen kétségbeesett kér-dés ismétlődött:
- Merre? Merre? Merre van?
Hirtelen éles sikoly hallatszott a ház hátsó be-járata felől, és Francois
önkéntelenül arra rohant.A következő pillanatban meglátta Solange-t,amint egy
hatalmas termetű néger férfi szorításá-ban vergődik.
Francois-nak eszébe sem jutott, hogy pisztolyis van nála, csak rohant, ahogy
tudott.Azonban ő még legalább száz méterre járt,amikor az istállók mögötti erdőből
egy nagy tes-tű, fekete fenevad rontott ki, nagyot ugrott, ésahogy leérkezett,
villogó agyarait összecsattan-totta a férfi lábában, a csizma fölött. Chamot fáj-
dalmas ordítást hallatott, és nagyot rúgott a lábá-val, de a dühösen morgó állatot
nem tudta leráz-ni. A farkasszerű fenevad állkapcsai bezárultak,és olyan kitartóan
marcangolta a lábat, mint egybulldog.
3.
Francois Marchand nem volt gyenge ember, és atengeren töltött évek megedzették a
karizmait,ám mindezek ellenére mégiscsak egy kereskedővolt, egy békés úriember, aki
ritkán kényszerültarra, hogy ökölharcot vívjon egy megveszeke-dett ellenféllel.
Ráadásul két napja nem evettszinte semmit, és a temetés is nagyon
elfárasztotta.Chamot viszont rabszolgának született, az ekeszarvánál combosodott,
és miután a forradalom"előestéjén" több társával együtt megszökött agazdájától, a
Montre entre los Rios csúcsa tövé-ben a vad hegyek között a saját keze
munkájávalkellett megteremtenie a mindennapi betevőrevaló pénzt. És ekkoriban még a
rablástól sem ri-adt vissza. Egész élete a vadságról és az erőszak-ról szólt, és
nem egyszer a puszta öklével kellettmegvédenie az életét.
Most hamar úrrá lett a meglepetésén és a fáj-dalmán, és pillanatokon belül maga alá
gyűrte azellenfelét. S ahogy Francois hanyatt fekve he-vert, ő szétvetett lábakkal
ráült a derekára, és kéthatalmas öklével úgy ütötte-verte a kiszolgáltatott férfit,
mint egy cséphadaró.Solange iszonyodva hátrált, és már sikoltanisem tudott.
Nem! Még ha meg is kell halnia, nem hagy-hatja, hogy Chamot megölje azt a
fiatalembert;aki az életét kockáztatja miatta!Solange egy pillanat alatt tudta,
hogy mit kelltennie. Berohant az istállóba, felragadott egy tö-rött kerékkötő
rudat, és vissza akart rohanni;hogy hátulról fejbe vágja alkalmi fegyverével
ahatalmas feketét.
Máris meglódult a verekedők felé, ám mielőttegy újabb lépést tehetett volna, rá
kellett döb-bennie; hogy mégiscsak tud sikoltani!Mert az istálló árnyékából
Alexandre Pétionbukkant elő...
Az elmúlt napok feszültsége, a félelem, a me-nekülés izgalma, a gyász, a fájdalom,
a kiszol-gáltatottság, és mindazok az érzések, melyeknekeddig erős lélekkel ellen
tudott állni, most mindegyetlen dologban koncentrálódtak: AlexandrePétion diadalmas
alakjában.
Solange nem tehetett róla, de nem bírta to-vább. Ahelyett, hogy a súlyos kerékkötő
rúddalPétionra támadt volna - egyszerűen elájult.
4.
Chamot az első alkalomtól eltekintve, amikor LaTulipe beleharapott a lábába, hang
nélkül küz-dött, és most már nem csépelte az ellenfelét, ha-nem a nyakát
szorongatta. Francois még mindignem tudott szabadulni kiszolgáltatott helyzeté-ből,
de egykönnyen nem adta fel a küzdelmet.Egy jól irányzott csapással erősen megütötte
avicsorgó feketét, és Chamot szája felrepedt, mintegy érett paradicsom, egy másik
sikeres ütés pe-dig a szeme alját érte. Azonban a fekete márnem figyelt másra, csak
a saját két kezére, ame-lyek Francois-ból próbálták kiszorítani a levegőt,és a
lábaira, amelyekkel teljesen leszorította aföldre ellenfele testét.
Amikor Francois észrevette, hogy hiába üti azellenfelét, a kezeit megpróbálta
Chamot keze alácsúsztatni, hogy lazítson a szorításon a torkán.Ugyanakkor
megkísérelt kibújni a hatalmas súlyalól, hogy kezdeti előnyét visszaszerezze. Azon-
ban már szinte azt sem tudta, merre van a föld ésmerre kellene kibújni, a karjai
pedig gyengék ésernyedtek voltak. A fülében dübörgő vér hang-ján és mellkasában
egyre növekvő fájdalmon ke-resztül megállapította magában, hogy a hold na-gyon
gyorsan lenyugodott, mert már majdnemolyan sötét volt körülötte, mint a titkos
alagút-ban. A következő pillanatban azt érezte, hogyzuhan, de hogy a földre, vagy a
halál feneketlenszakadékába, azt már nem tudta eldönteni.
5.
Alexandre Pétion egészen addig bénultan álltamíg a lány be nem szaladt mellette az
istállóba.Ám amikor Solange ismét megjelent egy töröttrúddal a kezében, a mulatt
elöljáró észbe kapott.Még a pisztolyát sem kellett előhúznia, a lány apuszta
látványától elájult.
A mulatt döbbenten meredt először a lehanyatló lányra, aztán vissza a
küzdelemre.Egymás után érték a meglepetések. Először isaz, hogy Claire de Choissant
nevelt lánya egye-dül sétálgat az éjszakában. Másodszor Chamotváratlan megjelenése.
Aztán a kutya, majd pedigaz idegen férfi, aki hiába kente be az arcát ko-rommal, a
holdfény látni engedi, hogy valójábannem néger, hanem fehér ember.
Mi történik itt?
Pétion fejében dühösen kavarogtak a gondola-tok, csaknem olyan dühösen, mint a
lelkében azindulatok.
Csak nézte, nézte Chamót és az idegen fehérember küzdelmét, és hirtelen
megvilágosodottelőtte minden.
Az idegen férfi nyilván annak a "titkos szerve-zetnek" a tagja, amely a lázadást és
a foglyok ki-szabadítását intézte.
Chamot pedig...
Pétion úgy érezte, fel kell robbannia a dühtől.Mert e pillanatban megértette, hogy
mit keresitt Chamot, és még sok más dolgot is megértett.Chamot, akit ő emelt ki a
koszból és a mo-csokból és akire úgy gondolt, mint a leghűsége-sebb,
legmegbízhatóbb emberére, csúfosan be-csapta és kijátszotta őt. A lányhoz intézett
kérdé-séből egyértelműen kiderül, hogy mit keres itt. Őis meg akarja szerezni a
kincset. Méghozzá ön-magának!
6.
A kapu melletti őrbódéban a két őr békésen dur-molt, amikor Chamot megérkezett, és
még arrasem ébredtek fel, amikor percekkel később Péti-on is belovagolt a kapun.
Igazán békésen szunnyadtak, és ehhez hozzá-járult az a kancsó bor is, amit az
egyikük hozotta közeli faluból sötétedés után.Solange első sikolya ébresztette
őket, és úgyugrottak fel mindketten, mintha kígyó mart vol-na beléjük.
- Mi volt ez? - morogta idegesen az egyik. -Egy női sikoly... Micsoda kísértetjárta
hely!A társa megborzongott.
- Biztosan csak a szél süvített a kéményben -rebegte, amit órákkal ezelőtt Pétion
mondott.- Az eszed tokja!
Mindketten feszülten hallgatóztak, majd mind-ketten megrezzentek, amikor valahol a
közelbenlövés dörrent. Ekkor lőtte le Chamot a kutyát.- Mi a fene...
- Ez... egy lövés volt.
7.
Amikor Pétion a földön küzdők mögé ért, Cha-mot még mindig az ellenfele hasán
lovagolt, ésahogy kidagadó izmokkal előrehajolt, széles ke-zeit még mindig a férfi
torkán tartotta. Az arcána vér feketén csillogott a halvány holdfényben,és a szemei
őrült fénnyel lobogtak - olyan volt,mint valami groteszk maszk. Francois kezei a
fe-kete csuklókat markolták, de ahogy a férfi lassanöntudatlanságba süllyedt, az
ujjai is szétnyíltak.Szája kétségbeesetten kapkodott levegő után.
- Chamot! - hörögte Pétion, és megcélozta agyapjas fejet a rúddal. - Most
megdöglesz, te fe-kete kutya!
Chamot oldalra kapta a fejét, és a szeme fehér-je szinte vakítóan villant az
éjszakában. Azon-ban mire szólhatott vagy védekezhetett volna, akegyetlen ütés már
a fején csattant. Pétion csakannyit várt ki, hogy Chamot felismerhesse őt;hogy
tudja, ki lesz a gyilkosa.Iszonyatos ütés volt, mely messze meghaladtaPétion
normális erejét. Szinte nem is ő ütött, ha-nem az a démon, mely megszállta a
testét, ami-kor rádöbbent az igazságra. Iszonyú gyűlöletetérzett az ellen, akit ő
tett gazdaggá, akit ő emeltki szinte az állati sorból, és aki képes volt kiját-
szani őt és lesből az életére törni.Lassan, több ütéssel akarta péppé verni a
fickófejét, hogy ne haljon meg egyből, hogy a halál-tusájában legyen ideje
rádöbbenni, hogy milyenhelytelen dolgot cselekedett, hogy legyen idejemegérteni,
milyen ostoba volt, amikor ki mertehívni maga ellen a sorsot Alexandre Pétion sze-
mélyében.
A gyűlölet azonban annyira elvakította Péti-ont, hogy elvétette a célt. Az ütés
Chamot kopo-nyaalapját érte, lecsúszott a nyakára, eltörte acsontot; és
kettészakította a gernicvelőt. Chamotfeje azonnal hátracsuklott valami lehetetlen
hely-zetbe, szája csodálkozva kinyílt, de ez inkábbnevetséges volt, mintsem
félelmetes. Halála pil-lanatában elengedte Francois nyakát, és hatal-mas teste
rángatózva hanyatlott a földre.Pétion felordított diadalában és vad haragjá-ban,
amiért Chamot ilyen könnyen és gyorsanbevégezte.
És e pillanatban lövés dörrent. A golyó szintesúroltá Pétion nyakát, de végül is
elhibázta. Akapu felől két futó alak közeledett.
- Monsieaur Pétion! - sikoltotta az egyik alakhalálra rémülten. - De jó, hogy nem
találtam el...Mit csinál ön itt ebben az órában?Pétion eldobta a rudat, és mindkét
kezévelmáris a pisztolyai után kapott.
- Átkozott négerek! - motyogta. - Le akarta-tok lőni, mi? Védelmezitek a
vezéreteket?
- Véletlen volt! - kiáltotta a magasabbik fic-kó, és megtorpant. - Mi vagyunk
azok... Gastonés Jean-Pierre! Nem lőttünk volna önre, ha lát-juk, hogy ön az,
monsieur Pétion!A mulatton azonban már annyira elhatalmaso-dott a feketék iránti
düh és gyűlölet, hogy nemlehetett józanságra bírni.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Patthelyzet
1.
Pétion megvizsgálta a mozdulatlanul heverőfranciát, látta a nyakán a vörös
foltokat, amitChamot fojtogatása eredményezett. Az illetőnem mozdult, nem is
lélegzett.Pétion megbökte az egyik pisztolya csövével;semmi reakció.
A mulatt dörmögve otthagyta, és a lányhoz in-dult, hogy felpofozza az ájulásból, és
közben in-gerülten nézelődött. Claire de Choissant-ot seholsem látta. Az a gyáva
asszony nyilván elbújt va-lahol, amikor a sikoltásokat és a lövést meghal-lotta. De
majd előkerül, ha meghallja a kedveskis Solange agonizáló sikolyait és
rimánkodását.Francois úgy érezte, mintha órákon keresztülzuhant volna egy mély,
soha véget érni nem aka-ró szakadékba. Ám egyszerre csak úgy érezte,hogy a zuhanása
véget ért, lehullott a szakadékaljára, és bár az ütközés erejét nem érezte, min-den
porcikája úgy sajgott, mintha valóban nagymagasságból leesve ütötte volna meg
magát.Francois lassan ocsúdott, és bár a látása nemakart kitisztulni, fájdalmas
lélegzetvételekkelszedte a levegőt. Valami súlyt érzett a mellén, ésamikor
odanyúlt, Chamot tohonya testét tapin-totta ki, és az ujjai ragacsosak lettek a
vértől.Hirtelen rádöbbent, hogy hol van és mi történtvele. A hatalmas négerrel
verekedett, és veszí-
tett...
De mégsem halt meg, mint ahogy azt előszörképzelte.
Hirtelen rémület markolt a szívébe. Nagy len-dülettel felült.
2.
- Nem én húzom! - háborodott fel Pétion. -Én már rég feltettem volna a kérdéseimet,
hamaga értelmesen viselkedik.
- Kérdezzen!
A mulatt nem habozott.
3.
- Ó, hát ön sem tudja? Itt valahol, benn a ház-ban vagy a ház környékén rejtette el
Louis deChoíssant azt a kincset, amit az én őseim véresverítékükkel szereztek
számára. Az a kincs en-gem illet. Szükségem van rá. Louis de Choissantmeghalt
anélkül, hogy elárulta volna a rejtekhe-lyet, és sajnálatos módon madame de
Choissantsem lehet már a szolgálatunkra. Ám én mégmindig a kincset akarom, és azt
gyanítom, hogymademoiselle de Lafergier is ismeri a titkot...Francois a fejét
rázta.
4.
Francois idegesen fontolgatta a lehetőségeket.Sajnos a mulattnak mindenben igaza
van.
- És ön azt ígéri, hogy a kincsért cserébe segítkijutni az országból? De mi van, ha
ezek pusztáncsak szavak és miután kiszolgáltattuk önnek atitkot, ön mégis elfogat
és börtönbe vettet mind-kettőnket?
Pétion elmosolyodott.
- Amely parancs csakis akkor lép életbe, ami-kor én jónak látom. Ezt a parancsot
még nemlátta senki, és ameddig önöknél nincs, addig ma-damoise de Lafergier csak
egy szökött bűnö-ző, akinek semmit sem ér az élete...
- Magánál van ez az irat? - kérdezte mohónFrancois.
Pétion farkasszerűen nevetett.
- Ott van, ahol van! Ha megegyeztünk, át fo-gom adni, erre a szavamat adom... akár
megbízikabban, akár nem. Nos, áll az alku?Francois a lányra nézett, mintha tőle
várna vá-laszt. Szegény Solange, annyit szenvedett, és ezmost egy jó lehetőség,
hogy kijussanak ebből apokolból. Viszont az a kincs - a nevelőszülei ha-lála után -
az ő öröksége. Nem dobhatják el csakúgy, egykönnyen maguktól.
- Mi? Mit beszél? Solange! Hiszen az a pénzönt illetné! Legalább egy részét
próbáljuk...A lány azonban a fejét rázta.
- Nekem nem kell az az átkozott kincs! Vértapad hozzá. Amiatt halt meg Louis bácsi,
Clairenéni pedig... - Nem bírta tovább, ismét könnyekcsordultak ki a szeméből, és
szipogni kezdett. -Nem kell az az átkozott kincs! Adjuk oda neki!Francois
sóhajtott, és a higgadtan várakozómulatthoz fordult.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
A de Chaissant-ek kincse
1.
Miután Francois is elrakta a fegyverét, talpra se-gítette Solange-t, és Pétionnal
hármasban fel-mentek az emeleti könyvtárszobába. A fiatalem-ber rövid habozás után
elmozdította a kandallófaragását, és a rejtekajtó csikorogva kitárult. Atöbbszöri
használattól már sokkal könnyebbenmozgott, mint első alkalommal.Francois Pétionra
pillantott, de a mulatt rezze-néstelen arcáról semmit sem tudott leolvasni.- Menjek
előre? - kérdezte.
A mulatt vállat vont.
- Nézze, monsieur, ön okos embernek látszik,és buzgón remélem, hogy az is. Márpedig
haokos ember, nem tervez semmi őrültséget, hi-szen tudja jól, hogy csak az én
segítségemmelúszhatja meg élve ezt a kalandot. Ezért hát...hogy mutassam, mennyire
megbízok önben, ésönnek se kelljen attól tartania, hogy én esetleg kiakarom
játszani... én megyek előre. Ha ön leszolyan botor, hogy hátulról nekem támad, hát
alelke rajta!
2.
Az ajtó befelé nyílt. Pétion állt legelöl, és amikormegtaszította, az ajtó néhány
centit mozdult be-felé, majd rnegakadt vagy megszorult. Francoiselőrelépett és nagy
levegőt vett. Egyesült erővelmegtaszították az ajtót, majd döbbent felkiáltás-sal
hátratántorodtak. Bár nem sikerült teljesenkinyitniuk, a kitóduló bűzből nem volt
nehéz ki-találni, hogy mi lehet bent.
- Menjen hátrébb! - szólalt meg Pétion is. -Ez nem magának való látvány!
Solange megremegett, és öklendezve elszaladt.Egy szempillantás alatt megszűnt benne
mindenvágy, hogy lássa azt a kincset, amely annyi bajthozott a de Choissant-
családra. Maga a kastélyvisszataszítóvá vált számára; az elmúlás megfe-ketedett
romja, amelyet félelem és pusztulás len-gett körül. Nem akart mást, csak minél
messzebblenni ettől a helytől, ettől az országtól és új életetkezdeni.
Miután a lány felszaladt a lépcsőn, Pétion ahulla felé intett.
- Tegyük arrébb!
Francois ismét nekiveselkedett, próbálva olyanritkán levegőt venni, amilyen ritkán
csak lehe-tett. Undorral taszította arrébb a testet, és szem-mel láthatóan Pétion
sem szívesen érintette meg.Az ajtó most már teljesen kinyílt, és mindkét fér-fi
belépett.
Francois az első pillanatban látta, hogy a nagyutazóládákat felfeszítették. Már
éppen meg akartfordulni, hogy kimenjen, de Pétion még bizako-dott. És neki lett
igaza.
Amikor a legközelebbi láda fedelét felemelte,még a gyertya bizonytalan fényében is
szikráznilátszott az a rakás nemesfém, mellyel csaknemszínültig volt. Jobbára
teljesen kerek vagy sok-szögletű aranypénzek - különböző címletű livreés ötven-
százfrankosok vegyesen - voltak, deakadtak vaskos aranyrudak és finoman megmun-kált
ékszerek is.
Pétion felnyögött, és olyan mohón túrt bele aládába, mintha attól félne, hogy
minden eltűnik,mielőtt megérinthetné.
3.
Francois ernyedten emelte fel mindkét kezét.Nem lett volna ideje előhúzni a
pisztolyát.
- Igen - motyogta. - Mindez az öné...Pétion egy hosszú pillanatig kegyetlen tekin-
tettel meredt rá, aztán megenyhült az arca, és avonásai megrándultak.
Miközben jobbjával továbbra is Francois hasá-nak nyomva tartotta a pisztolyát, a
baljával bele-kotort az aranyak közé, és egy maréknyit a fia-talember felé
nyújtott.
4.
Francois azt gondolta, hogy még javában éjsza-ka van, ám amikor kilépett a
rejtekajtón át akönyvtárszobába, látta, hogy ha még nincs is fé-nyes nappal, már
bíbor sávok ívelték át az éjsza-kát; hajnalodott. A férfi gondosan bezárta
magamögött a rejtekajtót, és igyekezett eltüntetni min-den nyomot, ami arra
utalhat, hogy a töröttkönyvespolc mögött nem normális fal húzódik.Solange
kikerekedett szemmel, félelemtől va-cogó ajkakkal meredt rá. Nem tudott kinyögniegy
értelmes szót sem, csak hebegett.- Mi... mi... mi...
Francois hevesen magához ölelte a lányt, ésúgy szorította, mintha nemcsak
megnyugtatástadni akarna, de maga is megnyugtatást keresne.Érezte, hogy a lánynak
potyognak a könnyei,és az ő torka is összeszorult.
- Jöjjön! - hörögte. - Jöjjön innen!Kézen fogta a lányt, és valósággal
vonszoltamagával lefelé a lépcsőn.
- Bezártam. Rázártam az ajtót. Nem tud kisza-badulni. Hosszan, nagyon hosszan fog
haldokla-ni, és kegyetlen lesz a halála...Azt várta, hogy Solange ugyanúgy
elszörnyed,mint ahogy ő, ám egészen más történt. A lányelőször csak meglepődött,
aztán hátravetette afejét, és úgy nevetett, olyan megállíthatatlanul
ésfelszabadultan nevetett, hogy Francois már azthitte, hogy a szerencsétlen az
eszét vesztette.
- A kincset akarta - suttogta aztán Solange,amikor magához tért az eszelős
nevetésből. -Most megkapta. Az övé lehet! Élete végéig...Remélem, kiélvezi a
gazdagságát!
TIZENHARMADIK FEJEZET
A szabadság szárnyain
1.
Francois eleinte nem értette, hogy beszélhet er-ről a borzalomról ilyen gúnyos,
fekete humorralez a jól nevelt úrilány, de aztán amikor Solangepercek múltán is
kuncogott és gúnyolódott Péti-onon, rádöbbent, hogy így reagál a
rengetegmegrázkódtatásra.
Aztán Solange őrült vidámsága, amilyen hirte-len jött, hirtelen el is múlt.A
nevetésből szinte minden átmenet nélkül sír-ni kezdett, a férfi karjaiba vetette
magát, és avállára hajolva zokogott.
Francois érezte, hogy nem lenne szabad ilyenbizalmasan összesimulniuk, ám ez
alkalommalsemmi olyasmit nem érzett sem a szívében, sempedig a kontrollálhatatlan
testrészeiben, ami il-letlen lett volna. Most valóban úgy szorítottamagához ezt a
törékeny teremtést, mint egy vé-delemre és megnyugtatásra vágyó gyermeket.
- Ne sírjon, Solange! - simogatta meg a barnahajat. - Most már minden rendben lesz.
Ön sza-bad. Már csak annyi a dolgunk, hogy elhajóz-zunk Haitirol!
A lány hirtelen kibontakozott a férfi ölelésé-ből, és gyönyörű arcát ijedtség
torzította el.
- A kegyelmi parancs! - sikkantotta. - Anél-kül nem jutunk messzire...!
Francois diadalmasan húzta elő a papírt, és alánynak nyújtotta.
- Meghalt... amiatt az átkozott kincs miatt! Ésmégsem lehetett sem az övé, sem a
miénk!Francois elő húzta az igazgyöngy fejpántot, ésa lány felé tartotta.
- Ennyit sikerült megmentenem belőle... megnéhány aranyat, ami bőségesen elég lesz
min-denre. Tessék, Solange, ez az ékszer az öné.A lány azonban rá sem pillantott a
gyöngyök-re, szinte hisztérikusan tolta el magától Francois
kezét.
- Nem, nem! Vigye innen! Érinteni sem aka-rom! Ez egy elátkozott kincs! Nekem nem
kell!Hajítsa el! Dobja el, ne is lássam!Francois nem dobta el a fejpántot,
inkábbzsebre vágta, és felpillantott. Az ég alja már fo-kozatosan világosodott.
2.
Eredetileg úgy tervezte, hogy Claire de Chois-sant eltemetése után Solange-t
visszaviszi a biz-tonságos rejtekhelyre, ő pedig lóháton vissza-oson Port-aux
Crimes-be, hátha megérkezettidőközben a La Dorada, ha pedig még nem, ak-kor
felzörgeti Henri Palantint, hátha a mulatt ke-reskedő tud valami jobb rejtekhelyet.
Azonban akörülmények másképp alakultak, és már nemkell bujkálniuk.
Most azonban nem kell éjszaka osonniuk; acsászári kegyelmi papír birtokában
utazhatnaknapközben is. Csak egy a lényeg, hogy eltűnje-nek a környékről, mielőtt
valaki meglátja őket,nehogy összefüggésbe hozzák a két fehér embertaz elhagyatott
de Choissant-kastélyban találthullákkal.
Erről ismét eszébe jutott valami. Minél későbbtalálják meg a holttesteket, ők annál
messzebbre
jutnak.
Bár rendkívül kimerült és gyenge volt, előszöraz egyik négert vonszolta le a
lábánál fogva apincébe, utána pedig a másikat. Ugyanoda rejtet-te őket, ahol
korábban Claire de Choissant holt-testét sem fedezték fel, csak éppen őket nem
voltmivel letakarni. Az egyik függönyt eltemette azasszonnyal, a másik pedig lent
volt a titkos he-lyiségben - és -oda Francois most a világ mindenkincséért sem ment
volna le még egyszer.Már éppen megragadta Chamot lábát is, ami-kor a kapu közelében
egy legelésző lovat pillan-tott meg. Hogy Pétion vagy Chamot hátasa-e, aztnem
tudta, de biztosra vette, hogy kettejük közülvalamelyiké. Elment a lóért, és az
állat engedel-mesen tűrte, hogy megragadja a kötőfékét, és an-nál fogva az udvarra
vezesse.
Francois-nak új ötlete támadt. Minden erejétösszeszedve felnyalábolta Chamot
tohonya testéta vállára, és nagy küszködés közepette valahogysikerült keresztbe
fektetnie a ló hátán a nyereg-ben. Az egyik oldalon a halott férfi kezét dugtabele
a kengyelbe, a másikon pedig a lábát.Aztán nagyot rikkantott, a ló farára csapott,
ésaz állat eliramodott, ügetni kezdett.Solange épp ekkor ért oda az ő lovukkal,
melyaz elriasztott állathoz képest gyengének és cse-nevésznek tűnt. A lány
sajnálkozva nézett a hul-lával a hátán elügető ló után.- Mit csinált? - kérdezte.
- A másik kettőt levittem a pincébe - dörmög-te Francois. - Ezt meg úgy gondoltam,
ne itt ta-lálják meg. Azt hiszem, ez az ő lova lehetett... ésremélem, hogy jó
messzire elviszi innen azt atestet. Ha szerencsénk van, egyenesen vissza-megy az
istállójába, és akkor aztán nem tudjákmegállapítani, hogy a gazdája hol halt meg.
Nemgyanakodhatnak ránk.
Solange a homlokát ráncolta.
- Sokkal jobb ló, mint a mienk - jegyeztemeg. - És két ló amúgy is könnyebben húzná
akocsit, mint ez az egy.
3.
Csaknem fél órába tellett, mire a kocsit indulásrakész állapotba hozták, és
befogták eléje a lovat
is.
- így - mondta a lány. - Most már fehér em-bemek néz ki, de azt azért nem mondanám,
hogyúriembernek. A ruhánk kissé megviselt. Nem tu-dom, mit gondolnak majd rólunk,
ha beérünk avárosba...
Ezt Francois sem tudta, de úgy döntött, hogyezzel a problémával ráérnek majd később
foglal-
kozni.
Még mindig ő irányította a lovat, de márannyira fáradt volt, hogy minduntalan
lecsukó-dott a szeme. És egy alkalommal, amikor a kocsiegy vastag ágon nagyot
döccent, Francois márcsaknem aludt, és lezuhant volna a bakról, ha alány el nem
kapja.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Viharos szenvedély
1.
Már esteledett; amikor az első házak feltűntek.Francois először azt hitte, hogy
Port-aux Cri-mes-hez közelednek, de aztán csalódottan látta,hogy csak néhány
nagyobb faház és azok körülkét tucatnyi nyomorúságos viskóból álló
faluhozközelednek.
- Ez nem Port-aux Crimes!
Solange a fejét rázta.
- Ha jól sejtem, ez a falu Gaumin la Bec lehet.Innen ebben a tempóban még négy-öt
óra út afővárosig.
2.
Amikor a "vendégek" a vacsora után eltávoztak,a ház és a környéke teljesen
elcsendesedett.Francois kiment az udvarra, és kivette a kocsibólaz utazótáskáját.
Visszament a konyhába, és együtött-kopott réztál fölött jó alaposan lemosdott
ésúgy-ahogy megborotválkozott. Jobban örült vól-na egy kis forró víznek és egy
élesebb pengének,de a tisztaság érzése így is megérte ezt a kis bor-zongást. A ruha
azonban még továbbra is prob-lémás maradt. Igaz, hogy Solange és ő is
tudtakvásárolni egy-egy tiszta inget, de a kabátján ék-telenkedő vérfoltok
félreismerhetetlenül meglát-szottak. Éppen neki akart látni kimosni a folto-kat,
amikor az ajtó felől Solange nevetős hangjacsendült fel.
- Ó, Francois... ne!
- Mit ne?
- De akkor legalább vegyen fel nyakkendőt -mondta, majd lágyabb hangon folytatta. -
Hi-szen a nyakán azok a csúnya, lila foltok elárul-ják, hogy verekedett.
Francois a homlokát ráncolta, és megtapogattaa nyakát.
3.
Alexandre Pétion nem tudta, hogy meddig dü-höngött az öklével a vasajtót
döngetve.Órákig? Vagy egy,egész napon át?Amikor a becsukódó ajtó támasztotta
léghúzateloltotta a gyertyáját, sírontúli sötétség borult rá,és ez nem tett jót a
babonás mulatt lelkivilágá-nak. Csak azért is ordítozott és dühöngött, hogya
félelmét leküzdje.
Amikor azonban végül is abbahagyta az őrjön-gést; sírni tudott volna tehetetlen
dühében. Lekellett volna lőnie azt az átkozott fehér disznót,mint egy kutyát!, Nem,
még annyit sem lett volnaszabad gondolkodnia, mint egy kutya esetében!Hiszen amikor
a kincseskamrában a hasánaknyomta a pisztolyát, könnyedén lepuffanthattavolna! És
aztán a lányt is! Nem maradtak volna
tanúk!
Ám ő ostoba módon nagylelkű akart lenni!És most az egyszer; amikor életében
előszörvolt nagylelkű és úri módon betartotta a szavát,csúful rászedték és
kijátszották!Alexandre Pétion a fogát csikorgatta, az ajtótkarmolta mind a tíz
körmével, és amikor arragondolt, hogy milyen ostobán csapdába esett,fennhangon
zokogott, és átkozódott.
- Az nem lehet, hogy én is úgy dögöljek megebben a koszos lyukban, mint ez a fekete
kutya!
- ordította, és belerúgott a bűzlő tetembe.Még átkozódott, százszor is elképzelte
magá-ban, hogy mint fogja majd kínozni a férfithosszú hónapokon át, ha kiszabadul.
És azt azálnok lányt annyiszor erőszakolja meg, ahány-szor csak kedve telik rá.
Ha kiszabadul...
Alexandre Pétion egy idő múlva kifogyott azátkokból, és a figyelmét az előtte álló
feladatraösszpontosította. Nem állt szándékában éhenhalni vagy levegő nélkül
megfulladni épp most,amikor végre a vágyott kincsek birtokosa lett.
- Nem dögölhetek meg, amíg az a fehér disz-nó röhög a markába!
Igaz, a négernek nem sikerült innen kijutnia,de neki menni fog!
Nyilván ez a fickó is megpróbált mindent, ésmégis kudarcot vallott. De nézzük csak:
mijevan neki, ami ennek a fickónak nem volt?
Esze!
Igen, az ész nagyon fontos.
s még?
Hangosan válaszolt a saját kérdésére.
- Pisztolyom... - Felordított örömében. - Ne-kem van pisztolyom! És van puskaporöm
és töl-tényem is! Szétlövöm a zárat!
Azonban kitervezni ezt könnyebb volt, mintmegvalósítani. Igaz, három pisztoly is
volt nála,de a gond ott kezdődött, hogy korábban mind-hármat kilőtte. És a teljes
sötétségben a pisztolytmegtölteni sem volt könnyű.
Ennek ellenére Pétion mindhárom fegyverétmegtöltötte, kitapogatta a zárat, és
közvetlen kö-zelről belelőtt.
A hatalmas dörrenés valósággal megsiketítette,és szinte azonnal éles fájdalom
nyilallt a lábába.A vasajtón gellert kapott golyó találta el.Pétion felüvöltött
kínjában, megtántorodott, alegnagyobb ládának esett, onnan pedig lecsú-szott -
egyenesen rá a hullára.És az megmozdult alatta!
Pétion úgy üvöltött, mintha nyúznák, de aztánrádöbbent, hogy a hulla nem mozog,
csak babo-nás félelme hitette azt vele, hogy az bűzlő zom-bivá változott és meg
akarja fojtani őt.A lába azonban rettenetesen fájt, és amikorodanyúlt, ujjai
langyos nedvet tapintottak. Vér-zett, de szerencsére nem nagyon. Még rá
tudottállni, megállapította, hogy a golyó valószínűlegnem ért csontot, csak a húst
és az izmokat tépte
fel.
Ezután már a láda mögül lövöldözött, és óva-tosabban próbálkozott. Szerette volna,
ha megtudja gyújtani a gyertyát, és pontosan célozhat,de nem volt mivel. A kova és
a tapló odafönt
maradt.
Alexandre Pétion ennek ellenére megszállottanlövöldözött.
Amikor az összes töltényét kilőtte, némi öröm-mel tapasztalta, hogy a golyók
behorpasztották,megrongálták a zárszerkezetet védő rozsdás vas-burkot és itt-ott ki
is lyukasztották. Azonban azajtó még így sem engedett.
Pétion ekkor újra leült gondolkodni. Aztánmegint kitalált valamit. A kincsesládából
kiemeltegy súlyos aranytömböt, amit fél kézzel alig bírtmegtartani. Két kézre
fogta, és teljes dühével üt-ni-verni kezdte vele a rozsdás vasburkot.És egyszer
csak olyasmi kattanás hallatszott,mint amikor egy fém kettétörik. Pétion félve csa-
pott oda még egyszer, a reményei beigazolódtak.Nyikordulás hallatszott, és az ajtó
megmoccant.Ám nem nyílt ki.
Pétion felordított éktelen haragjában, és ismétnekiesett a zárszerkezetnek, ám
bárhogy püfölteis, semmiféle eredményre nem jutott.Amikor már az összes ujjáról
leverte a bőrt, ésmindkét keze elzsibbadt, még egyszer megpró-bálta megtaszítani az
ajtót, de az nem nyílt.Pétion ekkor feladta. Leült a ládára, és keservesen sírni
kezdett, és motyogva, zokogta káro-molta istent.
Töprengett; közben talán még aludt is egy ke-
veset.
Aztán egyszer csak felkapta a fejét, és fel-vinnyogott, mint egy kutya, amelyiknek
a farká-ra léptek. Fájós lába dacára az ajtóhoz ugrott, ésmegrántotta.
Engedett.
4.
Francois szeretett volna lefeküdni, a lány azon-ban nem akart tágítani a konyhából.
A háncsramutatott.
- Ezen fog aludni?
- ígérem, hamarosan már Kuba felé vitorlá-zunk, és ha megérzi majd a friss tengeri
szél illa-tát, örökre elfelejti az elmúlt hetek szenvedéseit.
- Ó, a tenger! Annyira imádom!Francois sóhajtott.
- Nem olyan ember, akinek baja szokott esni...de nem is olyan, aki lekési a
megbeszélt találko-zót... De ne aggódjunk előre! Érzem, hogy a LaDorada már ott
horgonyoz Port-aux Crimes-
ben!
- Biztosan!
Francois egy pillanatra elmerengett a lány aj-kainak utánozhatatlan ívén, és hogy
lássa mo-zogni ezeket az ajkakat, ahelyett, hogy aludniküldte volna Solange-t,
tovább beszéltette.
- Ugye, szeretne rendes ruhákat, mielőtt hajó-ra szállunk?
Solange egy hosszú percig semmit sem szólt,saját magával küzdött. Próbálta magának
meg-magyarázni, hogy a vágy, ami egy rendes ruhaés a tisztaság után él benne,
teljesen normális. Abörtönben eltöltött keserű hónapok alatt megta-nulta, hogy mik
a fontos dolgok és a szép ruhasemmiképpen nem tartozott ezek közé. De mégígy is a
szája szélébe kellett harapnia, hogy felne kiáltson.
- Ó igen!
5.
- A lánya?! - kiáltott fel dühösen Solange. -Csak akkor fognak igazán megnézni
bennünket,ha azt állítja, hogy maga az apám!
- Hát, ami azt illeti, valóban nem hasonlítunkegymásra, de ez néha előfordul. Én
sem hasonlí-tok az apámra...
- Úristen! - kiáltott fel Francois. - Erre nem isgondoltam. Igaza van. Hogy is
lehettem ilyenhülye? Persze, hogy azt fogom mondani, hogy afeleségem. A lehető
legkevesebbet szabad csakbeszélnie, nehogy a kiejtése elárulja.Solange leeresztett
szempillái elrejtették azelégedettségét. Tulajdonképpen nem hazudott,csak egy
kicsit eltúlozta a félelmét. Így aztán si-került Francois figyelmét a veszélyre
terelnie.
- Szeretném, ha most is egy szobában aludnavelem - mondta a lány halkan. - Ugye,
megérti?Nagyon kedveseknek tűntek a falusiak, de so-sem lehet tudni, mire
gondoltak, amikor meglát-ták a csillogó aranyakat.
Francois sóhajtott.
- Igaza van.
6.
A szoba nagyon kicsi volt, de meglepően tiszta.Francois azt hitte, ez a szoba is
olyan lesz, mintamelyben a La Guardiola fogadóban lakott.Azokban a szobákban mindig
akadt egy kényel-mes fotel, vagy párnázott pad. Ebben a szobábanazonban a szalmával
kibélelt ágyon és a mosdó-állványon kívül semmi sem volt.Francois fogta a háncsot,
és nézte, hogy hovarakja le. A lány biztonsága érdekében közvetle-nül az ágy
közelében kellene aludnia, de ha hall-ja a lány szuszogását, valószínűleg képtelen
len-ne aludni és reggelre megőrülne a vágyakozás-
tól.
Igaz, az alagútban is kettesben aludtak, de ab-ban, hogy most egy hálószobában
alszanakegyütt, volt valami kihívó.
Francois végül is a bejárati ajtó elé helyezte aháncsot. Csak a testén keresztül
hatolhat be bár-
ki is.
7.
Solange lassan elhátrált. Ismét ugyanazt a furcsakettősséget érezte, amit lent az
alagútban. Kíván-ta Francois-t, de nem ajánlhatta fel magát, és an-nak a gondolatát
sem bírta elviselni, hogy a férfiesetleg elutasítja, ha felajánlkozik.Francois
érezte, hogy a lány elengedi a vállát,majd hallotta a vonakodó léptek koppanását
apadlón. Nem tudta, hogy a lány azért indult elilyen lassan, mert szerette volna
nem teljesíteni aparancsot. Francois számára ez a lassú, tétovavisszavonulás
olyannak tűnt, mint egy vadé, akiaz erdő szélén csapdába kerül és csak aprókat lé-
peget, nehogy a vadász lőjön a végső, nagy ug-rás előtt.
Francois megfordult.
- Nem először fordul elő velem, de nem kellaggódnia - motyogta. - Tudok uralkodni
maga-mon. És lassan már kezdek hozzászokni ahhoz,hogy én mindig olyat akarok, amit
nem kapha-tok meg.
Rövid csönd következett. A férfi elfordult,mert nem bírta elviselni a lány vádló
pillantását.
- Nem biztos, hogy nem kaphatja meg - sut-togta Solange végül. - Nekem nincs
veszteniva-lóm, és én... én... nem tiltakoznék.
- Solange! - kiáltott fel Francois. Ő maga ismeglepődött előző önsajnálattól
csöpögő kijelen-tésén. - Solange!
A lány arca piros volt, ahogy a férfi tekintetétkereste. A megvetésnek, amitől a
legjobban félt,nyoma sem volt a férfi arcán, csak csodálat.
- Lehet, hogy ön nem szeret engem,Francois... de én azt hiszem... - Nem tudta befe-
jezni.
Francois elkeseredetten rázta a fejét.
- Maga a legédesebb, legnagylelkűbb... leg...
- Francois nem tudta folytatni, és úgy érezte,megfullad. - De kérem, könyörgöm
magának,ne tegyen ilyen ajánlatokat, mert ez lehetetlenközöttünk!
- Ami eddig történt, már azzal is kompromit-tált... vagy talán elfelejti, hogy
összebújva alud-tunk a sötétben? És ön...
- Solange! Hagyja abba!
8.
A férfi ismét visszafordult az ablakhoz, és So-lange még mindig képtelen volt
kinyögni bármit
is.
- Szép?
- Gyönyörű.
Solange-nak rosszul esett ez a válasz. Valamiolyasmit szeretett volna hallani, hogy
az a bizo-nyos Margaret igenis csúnya, undorító szipirtyó,és hogy Francois csak a
pénzéért vagy valamimás miatt szereti. Ám Margaret "gyönyörű"!Azonban még most sem
tudott nyugodni.- Szebb, mint én?
Francois elkeseredetten rázta a fejét.- Nem tudom. Nem tudom.
- Szebb, vagy nem szebb?
- Most már aztán elég! Mit képzel magáról,kisasszony? Hogy veszi magának a
bátorságot,hogy véleményt alkosson az én legszentebb ér-zelmemről és azt fennhangon
ki is mondja? Hatudni akarja, nagyon szeretem Margaretet, imá-dom, és ha hazatérek,
feleségül fogom venni!Megértette végre?
- El tud majd aludni? - kérdezte Francois.Ez volt a leghülyébb kérdés, amit csak
jelenhelyzetben kérdezhetett. Francois abban a pilla-natban, ahogy kimondta,
azonnal megbánta.
- Arra mérget vehet! - vetette vissza a lány ki-
mérten.
Francois összeszorította a száját. Mi más vá-laszra számított? Arra, hogy Solange
rimánkodnikezd, és még egyszer felkínálkozik neki? És haigen, akkor mi történne?
Hűtlen lenne Margaret-hez, vagy ismételten megalázná Solange-t?A lány az ágyhoz
sietett, és nem zavartatta ma-gát, vetkőzni kezdett. Francois az ablaknál állt,az
üveg visszatükrözte a látványt, és ő képtelenvolt levenni a szemét erről a
tükörképről, bár-hogy is szerette volna. És ahhoz, hogy kimenjen,meg kellett volna
fordulnia. Így hát most végigkell hallgatnia a lány neszezését, a levetett
ruháksuhogását, a két halk koppanást, ahogy a cípőitleteszi az ágy elé. És miközben
az ablakban tük-röződő, homályos látványt nézte, minden egyeskép élesen
kirajzolódott a lelki szemei előtt.Anélkül, hogy szándékosan provokálni akartavolna
a férfit, Solange sokkal lassabban vetkő-zött, mint szokott, mert a gondolatai
messze ka-landoztak. Amiatt láthatóan nem kell aggódnia,gondolta, hogy Francois
testi fizetséget kér aszolgálataiért, sőt... Ez a kérdés egyszer s min-denkorra
megoldódott. Ő felajánlotta magát,Francois pedig visszautasította, mégpedig
úgy,hogy nem is próbálta finomítani a dolgot.Most már csak a probléma másik része
maradt.Ha Francois nem akarja őt, akkor hogyan leszképes mégis megszerezni ezt a
férfit magánakanélkül, hogy az szajhának nézné?Solange nagyot sóhajtott, és bebújt
a takaróalá. Francois hallotta az ágy reccsenését ésösszeszorította a száját. A
következő pillanatbanSolange pajkos hangon megszólalt.
- Elfelejtettem elfújni a gyertyát.Francois nem szólt semmit, csak
megfordult,közelebb lépett, és remegő ajkakkal ráfújt alángra. Aztán a sötétben
levette a kabátját és acsizmáját, felvette a háncsot a padlóról, és kiakart lépni
az ajtón.
- Odaadok egy párnát - szólalt meg Solangefojtott hangon. - Nekem egy is elég.
9.
Amikor Francois elvette az odanyújtott párnát, akezük egy pillanatra összeért, és
Solange testénóriási vágy hullámzott át. A férfi ujjai ráfonód-tak a kezére, vagy
legalábbis Solange ezt szerette volna hinni. Hirtelen iszonyú félelmet érzett,hogy
ha a férfi ezen az éjszakán nem lesz azövé, akkor már örökre elveszíti. Márpedig
őakarta Francois Marchand-t, jobban, mint bármiteddigi életében. Ha ők ketten most
együtt hálná-nak, akkor Francois-nak már nem lenne válasz-tási lehetősége. El
kellene vennie feleségül. Hi-szen komprommittálja.
És ha ma este ez nem történik meg, holnap ta-lán már felveszi őket a hajó; és
Francois ahogyegyre közelebb kerül majd az otthonához, annáltöbbet fog arra a
lányra gondolni, aki otthon vár-ja. És akkor vége! Akkor mindennek vége!Francois
végül is az ajtó innenső oldalán"ágyazott meg" magának. Solange hallotta,amint nagy
sóhajtással lefekszik a földre, köz-vetlenül az ajtó közelében.
Solange a hirtelen rátört magánytól elsírta ma-
gát.
- Mi a baj, Solange?
- Nem tudom - zokogta a lány. - Nem bíromelviselni, hogy maga a földön fekszik, míg
én itt,kényelmesen...
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Port-aux Crimes
1.
Reggel korán indultak. Szárított birkahúst vásá-roltak és száraz, fekete kenyeret.
Reggelijüketútközben költötték el néma csendben, s egészúton nem beszéltek, még
csak nem is szóltakegymáshoz.
Nem sokkal Port-aux Crimes határa előtt alány megpróbálkozott a társalgással.
- Haragszik rám? - kérdezte ártatlanul.A férfi csak a fejét rázta, de most sem
szólalt
meg.
2.
Az őrmester visszatért a császári paranccsal, demég nem adta azt vissza Francois-
nak.- A hölgy önnel utazik?
- Ámbár ezt még lehet, hogy meggondolom -vette közbe durcásan Solange. - Az úr
ugyanisházasságot ígért, most meg nem akarja betartania szavát... Lehet, hogy
inkább itt maradok a szi-geten, az önök népe megbízhatóbb.Francois idegesen
pillantott a lányra. Miértmondja ezt?
Solange azonban még nem fejezte be.
- Kérem, kapitány úr - léptette elő hirtelen azőrmestert - legyen szíves, sehová se
engedje ad-dig ezt az úriembert, amíg nem találunk egytemplomot és meg nem ejtjük
az esküvőt! Önöktalán rá tudják kényszeríteni, hogy úriemberkéntviselkedjen és
bertartsa az ígéretét, de ha spa-nyol földre lépünk... találni fog magának más lá-
nyokat!
- De Solange!
- Miért? - csattant fel a lány. - Talán nemígért házasságot?
- Én? Egy árva szóval sem!
- Nem tudja, monsieur, befutott a hajóm, amíga környéken jártam árut felvásárolni?
St. Joline-aux-ból jött, egy szkúner...
A fickó a homlokát ráncolta.
- Befutott két nappal ezelőtt egy spanyol hajó,de a nevét azt én nem tudtam
megjegyezni, mi-vel az én fejem sem káptalan. És spanyolul senagyon tudok, de az
egyik halász mondta, hogya neve valami halfélét jelent...
- La Dorada! - kiáltotta örömmel Francois. -Biztosan ez az!
Az őrmester vállat vont.
3.
A magas, vállas, markáns arcú, kreol bőrű férfimegfordult a neve hallatán, és a
kezét úgy emel-te az ég felé, mintha hálát akarna adni az ottani-
aknak.
- Csak egy fél napot? - jajdult fel Francois. -Meg kellett volna lapulnunk a
védőgátnál és vár-ni rátok!
Solange, aki időközben lekászálódott a bakról,már meg sem sértődött azon, hogy
senki semnyújtotta a kezét, hogy lesegítse. Azonban a be-szélgetést igencsak unta,
és rettenetes haragot ér-zett Francois Marchand iránt.
És ez a harag gőgös kimértségben nyilvánult
meg.
- Jól mondta, senor, én még hajadon vagyok,és gyanítom, hogy egy ideig az is
maradok.Domenico sajnálkozást tettetett, és még min-dig nem engedte el Solange
ujjait.
- Ó, ha remélhetném, hogy ad nekem lehető-séget arra, hogy egy káprázatos,
csillagos éjsza-kán megvallhassam önnek, hogy a szépsége mi-lyen költői képekre
ragadtatott!Solange elmosolyodott, de azért elhúzta a ke-
zét.
4.
Pétion három mérföldet sántikált, mire sikerültelkoboznia egy szegény paraszt
szamarát. Ez-után már gyorsabban haladt, de nem annyiragyorsan, mint azt szerette
volna. Ráadásul az ál-lat egy rozoga fahídnál megmakacsolta magát,és sehogy sem
akart átmenni, pedig Pétion márkérlelte, átkozta, és ütötte is. Sőt, ha nem lövi
kia kincseskamra zárjára az összes töltényét, otthelyben valószínűleg ki is végzi a
csacsit pa-rancsmegtagadásért.
Ám félórás rimánkodás után mégis sikerült va-lahogy átvonszolnia az állatot a
hídon, és innenmár hamar beért Port-aux Crimes-be. Ám így isdélre járt az idő, és
Pétion attól félt; hogy elsza-lasztja a szökevényeket.
Amúgy is a kikötőbe akart szamaragolni, deamikor találkozott az őrjárattal és azok
elmond-ták neki, hogy látták a fehér férfit és a nőt a ki-kötőbe tartani, Pétion
még hevesebben hajszoltaaz állatot.
És amikor előbukkant az utolsó sarok mögül,ott látta az árulót, amint a nővel és
egy spanyolöltözékű kreollal beszélgetett.
- Ott vannak! - ordította. - Halál az árulókra!Vad felindulásában lőni akart az
üres piszto-lyával, és ordítva átkozódott, amikor csak egykattanás hallatszott.
5.
Francois az ordításra megriadt ugyan, és márisSolange felé ugrott volna, hogy
menekítse, dePétion láttán a földbe gyökerezett a lába; ésmozdulni sem tudott.
- Ez nem lehet!
Ekkor dördültek el az első lövések, és golyókfütyöltek a közelükben. Francois
szinte mintegyálmában látta, ahogy az egyik fekete halászmellkasán apró lyuk
keletkezik, s mintha kivirá-gozna, vér fröccsen szerte. A fickó olyan
lassanhanyatlik le; mintha gondolkodna közben.És a többiek szerte spriccelnek.És
látta, amint Pétion kikapja a puskát az őr-mester kezéből; mielőtt az lőhetne; és
őt veszicélba. Aztán a puska csöve tovább vándorol.Solange-ra!
Francois tudja, hogy most már meg kellenemozdulnia, félrerántani a lányt, vagy az
ölébekapni és felrohanni vele a keskeny pallón a fe-délzetre, de még mindig
képtelen mozdulni.Egyfolytában annak a szerencsétlennek a vicsor-gó, eltorzult képe
lebeg a szeme előtt, akit féligelrohadva a kincseskamrában talált. Pétion is ígynéz
ki és ez itt csak a kísértete?Hogy szabadulhatott ki?
Domenico Lacosta, aki a veszély első pillana-taiban a hajója felé iramodott,
felfedezte, hogy abarátja és a lány bénultan állnak, és a fogai kö-zött
káromlatokat sziszegve fordult vissza.Ő is pontosan látta, hogy a szamáron ülő mu-
latt a lányt veszi célba.
6.
Francois épp időben kapta el, mielőtt végigterültvolna a fedélzeten.
7.
Mivel Francois rádöbbent, hogy valószínűlegmindenkinek akad dolga az induláskor,
rájött,hogy neki magának kell vizet hoznia.Mire a kezében a kancsóval visszarohant
a fül-kébe, a hajó már mozgásba lendült, de Francoisnem ért rá azzal foglalkozni,
hogy megnézze, mitörténik.
Legnagyobb meglepetésére az ájultnak hittlány az ágy szélén ült, és dermedten
meredtmaga elé.
- Ha ennyire aggódik a jó hírem miatt, miértnem akar feleségül venni? Azzal elejét
vennéminden szóbeszédnek.
Francois csalódottan nézett a lányra.
- Ön tényleg a fejébe vette ezt a butaságot?
- Nem - felelte Solange. - Ha térden állvakérne; akkor sem mennék önhöz. És most
hagy-jon magamra, kérem! Át akarok öltözni, és eh-hez nem szükséges az ön
jelenléte. Igaz, hogy afrissen vásárolt holmink a kocsiban maradt aparton, de mivel
ön szaggatta szét az egyetleningemet, kénytelen lesz az út folyamán a sajátjaiközül
kölcsönözni egyet...
HARMADIK RÉSZ
OTTHON, ÉDES OTTHON
ELSÖ FEJEZET
Hazafelé
1.
Solange nagy meglepetésére akadt női ruha a ha-jón, még ha nem is pont az ő mérete,
de sokkaldíszesebb és csinosabb szabású, mint az, amitHaitiban vásároltak. Most
ebben a fehér csipkés,türkizkék bársony ruhában ült a kapitányi kabin-ban az ágy
mellé tolt széken, és igyekezett nemtudomást venni Francois lopva feléje vetett
pil-lantásairól.
A fiatalember egy lépéssel a háta mögött ajobb kezénél állt, és egyfolytában őt
leste a sze-me sarkából. Solange azonban - miután alapo-san kisírta magát -
megfogadta, hogy többé nemkerül olyan megalázó helyzetbe, mint amilyen-ben már
része volt Francois társaságában. Őegyszer már felajánlkozott, olyat tett, ami min-
den tisztes társaságban megbotránkozást keltene,szerelmet vallott, és
elutasították. Nem, ő nemfog még egyszer megalázkodni egyetlen férfielőtt sem.
Kiváltképp pedig nem Francois Mar-chand előtt.
Mindketten Domenico kabinjában tartózkod-tak; ő a beteg ágya szélénél ülve,
Francois pedigállva várta, hogy Pietro atya megigazgassa a kö-tést a kreol férfi
bal válla alatt. A vastag fehérszövet átvérzett, barnállott rajta a megszáradtvér,
de az idős, joviális arcú pap nem látta szük-ségesnek, hogy kötést cseréljen.Erős a
szervezeted, fiam - mondta Pietroatya. - Biztosra veszem, hogy le fogja győzni
asérülésed. Hamarosan meggyógyulsz.A kerek képű, ősz pap idefelé jövet még nemvolt
a hajón. St. Jolineoux-ban kéredzkedett a fe-délzetre, és mivel Domenico Lacosta
hithű kato-likus volt, jó előjelnek tartotta, ha Isten egyikszolgája hajózik velük,
készséggel elvállalta,hogy Kubára szállítja. Pietro atya, miközben akreol kapitányt
ápolta, már elmesélte, hogy 1802februárjában érkezett a szigetre Ostin
Leclerhúszezer fős csapatának egyik tábori lelkésze-ként, ám amikor több mint
másfél év múltán amaláriától megtizedelt franciák elhagyták a szi-getet, ő isteni
sugallatra Haitin maradt. Úgyérezte, kötelessége terjeszteni Isten igéit a hitet-
len, vuduimádó feketék között, és vállalta a ve-szélyt. Amikor jövő év áprilisában
Dessalinesparancsára szinte minden fehér embert kiirtottak,őt is lefogták, de aztán
szabadon engedték. St.Jolineux-tól keletre, a hegyek között, dzsungelmélyén egy
missziós házban ismertette meg Is-tent az ottaniakkal, és mivel orvos ott nem tevé-
kenykedett, kénytelen volt ő maga megtenni azt,amit tehetett. Mivel korábban tábori
lelkész volt,kitűnően értette a lőtt és szúrt sebek ellátását, ésDomenico sebét is
be tudta kötözni.Domenico hanyatt feküdt az ágyban, és bár anagy vérveszteségtől
sápadtabb volt, mint általá-ban, derűsnek tűnt.
- De a golyó nem ment lejjebb, atyám, így kárlenne elsiratni engem! Ezért hát
minden tisztele-tem ellenére csak annyit tudok mondani, hogyholnap a felkelő nap
engem már talpon talál.
- Talán jobb lenne, ha mégsem - szólt közbeFrancois. - Elég rossz bőrben vagy,
cimbora.
- Mi az? - nevetett fel erőltetetten a félvér. -Hát már mindenki el akar temetni? -
Solange-rapillantott. - Ugye, ön nem, drága senorita?Ugye, ön szerint még nem
vagyok a halálomon?Solange nevetett.
- Hagyjuk most monsieur Marchand házasságiterveit! - vetette oda. - Hiszen még nem
köszön-tem meg önnek azt, amit értem tett. A lekötele-zettje vagyok, senor Lacosta.
Hogyan hálálhat-nám meg, hogy megmentette az életemet?
- Csakis azzal, ha nekem adja - nevetett Do-menico tréfálkozva.
- Mit? - lepődött meg Solange. - Mit adjakmagának?
2.
Solange még a száját is eltátotta hatalmas megle-petésében. Francois pedig
bosszúsan köszörültemeg a torkát.
- Nem izgatom magam! - vetette oda Dome-nico. - De azt akkor is el kell mondanom,
hogyéletemben nem láttam még ilyen virágszálat,mint ön, senorita, és abból, amit a
kalandjukrólelmeséltek, biztosra veszem, hogy soha de sohanem találkozok olyan
bátor és talpraesett nővel,mint ön! Bocsássa meg nekem, ha ön is durvá-nak találja
az előbbi "tréfámat", de én magam isdurva és faragatlan ember vagyok, aki nem
tudjól bánni a szavakkal, de higgye el a szívem ahelyén van, szenvedélyes és én
mindig hallgatoka megérzéseimre. Ön az első pillanattól kezdveelbűvölt, és amikor
megláttam, lélegzetet is aligkaptam! Nem akarom én lerohanni önt a házas-sági
ajánlattal, hiszen számomra már az is ün-nep, ha az ön közelében lehetek...Francois
idegességében megragadta annak aszéknek a karját, amin Solange ült.
- Domenico, kérlek, türtőztesd magad!
- Ugyan, miért? - nevetett a kreol. - Ez az énhajóm, és ezen a fedélzeten annak a
hölgynek tá-rom fel a szívem mélyén táplált érzéseket, aki-nek akarom! És
ugyanakkor sebesült vagyok, ál-lítólag fél lábbal a sír szélén... Akkor meg miértne
vallhatnék még életemben utoljára szerelmeta legcsodálatosabb hölgynek, akivel
összehozott
a sors?
Francois még mondani akart valamit, de So-lange megelőzte.
- Higgye el, senor Lacosta, jólesnek a bókjaiés hálás vagyok értük... de attól
tartok, az iménti"tréfája" egy kissé valóban erős... Ámbár lehet,ha valóban
megkérne, fontolóra venném...Solange voltaképpen csak azért mondta ezt,hogy a
folyamatosanfészkelődő Francois-tbosszantsa, legnagyobb meglepetésére azonbana
beteg megragadta az ujjait, és két kezébe fogta.
- Valóban? - suttogta kiszáradt torokkal. -Valóban fontolóra venné?
Solange Francois-ra pillantott, és kellő elégté-telt érzett a férfi idegessége
láttán. Csak azért istovább ütötte a vasat.
- Komoly a szándéka, senor?
Tréfásan csengett a hangja, ám a jelek szerintDomenico teljesen tűzbe jött a
lehetőségtől. Avállát hasogató fájdalommal mit sem törődveelőrehajolt, és lázas,
szenvedélytől lobogó tekin-tetét a lány szemébe mélyesztette.
- Senorita de Lafergier - suttogta - a legna-gyobb tisztelettel és szeretettel
feleségül kéremönt. Hozzám jön?
Solange csak most döbbent rá, hogy túlmesszire ment a tréfálkozásban. Ez itt már
vére-sen komoly. De hogyan kérheti meg ez az em-ber, hiszen alig ismeri?
- Ez csak tréfa? - kérdezte meglepetten.A barna bőrű arcon enyhe megbántottság su-
hant át.
- Én...
- Hogy-hogy mi? - lepődött meg Domenico. -Talán nem hallottad? Épp az imént kértem
meg asenorita kezét, és most izgatottan várom a vála-
szát.
- Nem mehet hozzá feleségül - kezdte zordelégtétellel - mert Domenicót várja egy
hölgyKubán, akinek már megkérte a kezét.
3.
Solange nem döbbent meg Francois Marchandgunyoros kijelentésén.
- Igaz ez? - kérdezte halkan.
Domenico Lacosta keményen bólintott, demég mindig nem engedte el a lány kezét.
- Való igaz, hogy Kubán van egy úrilány;akivel terveim voltak. Ám most már
nincsenek!Elég volt önnel találkoznom, hogy megmásítsama döntésemet. Én önt kívánom
elvenni feleségül!Solange olyan elégtételt érzett Francois döb-bent arcán, amiről
nem is áhítozott. Diadalmasannézett az amerikai fiatalemberre, és szerette vol-na
azt mondani; hogy "na, látod, ő bárkit képesfélretenni miattam", azonban nem szólt
egy szótsem, csak dacosan szorította össze az ajkait.
- Még egyszer kérem, senorita... legyen a fe-leségem! Megfontolja a kérdésemet?
Legalábbelgondolkodik rajta?
Solange még egy pillanatot kivárt, hogy alkal-mat adjon Francois-nak a
közbeszólásra, de mi-vel a fiatalember komoran hallgatott; ő elszánta
magát.
- Ugye, jó lesz így? Ugye, hozzám jön márholnap? Ugye, nem túl korai ez?Solange
megrémült; csak most döbbent rá, mitcselekedett. Azonban most már nem volt vissza-
út. És Francois gyötrődő tekintetét látva talánnem is akart volna visszakozni. És
holnap vagypár nap múltán Kubán - végül is oly mindegy.Csak az a lényeg, hogy
Francois-nak minél na-gyobb fájdalmat okozzon!
- Ha! Domenico Lacosta ennél különb viha-rokban is fennen nevetett már! Ez csak pár
cseppeső! Folytassuk!
Pietro atya ennek ellenére kurtábbra fogta aprédikációit.
5.
Az esküvői ebéd szerény volt, de a lehetőségek-hez képest mégis gazdag. A hajó
szakácsa min-dent megtett, hogy kedveskedjen az ifjú párnak,Solange azonban nem
evett. Még az érett naran-csot is keserűnek érezte a szájában.Ahogy közeledett az
este, Solange egyre hatá-rozottabban döbbent rá, hogy milyen ostobasá-got csinált.
Rettegett a nászéjszakától, pedig Do-menico többször is a fülébe súgta
sokatmondómosollyal, hogy ma este boldoggá teszi.Solange próbált kitalálni valamit,
hogy milyenindokkal húzza ki magát a kötelező aktus alól.Azonban nem volt szüksége
semmiféle mentség-re. Domenico Lacosta még az ünnepi ebéd köz-ben belázasodott,
szédelgett, és amikor Pietroatya utasítására erővel ágyba dugták, vörös volt,mint a
rózsa és félrebeszélt.
És hajnalban, éppen akkor, amikor kikötöttekvolna Caymanera kikötőjében, Domenico
La-costa eltávozott az élők sorából. A sebláza vitte
el.
Egy hetet töltöttek Kubán. Eltemették a halot-tat, aztán Francois Marchand és
Solange de La-fergier Lacosta a Saint Simon fedélzetén elha-józtak Charlestonba. Az
út során a fiatal özvegybezárkózott a kabinjába, és nem érintkezett sen-kivel, csak
a hajósinassal, aki az ételeit hozta ésvitte. Francois Marchand az első napon
bekopo-gott hozzá, de miután határozott elutasítással ta-lálkozott, többször nem
próbálkozott.Amikor a Saint Simon befutott Charlestonba,üzentek Antoinette de
Montegának, hogy a lá-nya megérkezett, és Solange Jacques Marchandcharlestoni
házában kapott szállást. Ott is bezár-kózott a szobájába, és nem állt szóba
senkivel.Kubán vásárolt a temetésre egy fekete ruhát,és állandóan ezt viselte. De
valójában nem Do-menicót, az elvesztett férjet gyászolta, hanemönmagát.
Még tizenhatéves alig múlt; mégis özvegy,boldogtalan és - érintetlen.
MÁSODIK FEJEZET
Anya és leánya
1.
Antoinette de Montega az első hírre azonnal ko-csira kapott, és még az érkezés
estéjén Charles-tonba hajtatott. A Marchand Villában Francoisfogadta.
- Elnézését kérem, madame, hogy az útját ál-lom, ígérem, nem tartom fel sokáig és
nem állszándékomban késleltetni önt abban, hogy láthas-sa megkerült gyermekét, de
úgy érzem, infor-málnom kell önt némely dologról, mielőtt...Az asszony
türelmetlenül és aggódva nézett ajóképű fiatalemberre.
- Azt hiszem, tudnia kell, hogy Solange kis-asszony időközben férjhez ment és még
aznapmegözvegyült...
Antoinette csaknem elájult, le kellett ülnie.Aztán elmeséltette Francois-sal a
történteket. Afiatalember igyekezett mindent tömören össze-foglalni és kihagyni
bizonyos részleteket. MajdSolange úgyis mindent elmesél, ha akar.
- Az ön leánya a szobájában tartózkodik - fe-jezte be az elbeszélését. - Alig eszik
és nem szólsenkihez. Attól tartok, túl sok volt neki ennyimegrázkódtatás és orvosi
kezelésre szorul...Anya és leánya találkozása nem volt túl meg-ható. Egy darabig
csak nézték egymást, aztánAntoinette kitárta a karjait, és könnyes szemmelsuttogta.
- Kislányom! Ó drágaságom...
Azt várta, hogy Solange a karjaiba veti magátés együtt zokognak hosszú percekig. Ám
a lánynem mozdult, csak nézte az anyját, és nem szóltegy szót sem. Még annyit sem
mondott, hogy
"mama".
2.
Jacques Marchand a dolgozószobájában fogadtaAntoinette de Montegát. Francois neki
minden-ről beszámolt szinte a legapróbb részletekig, ésaz idős férfi mély szánalmat
érzett a fiatal öz-vegy iránt.
És amíg az öccse távol járt Haitin, JacquesMarchand is számot vetett magával, sok
mindenthelyretett a lelkében és letisztázta az életét.
- Elhozta a pénzt, madame? - kérdezte kimér-
ten.
Antoinette még mindig a lányával való talál-kozás döbbenetes hatása alatt állt, és
először felsem fogta a kérdés lényegét. Aztán idegesen atáskájához kapott, alig
tudta kinyitni, aztán eny-hén remegő kézzel egy csekket húzott elő.
- Egymillió dollárról szól - suttogta csügged-ten. - A Savannah-i Városi Bankban
váltható be.Összeszedtem a fedezetül szolgáló összeget, ésönre vár. Parancsoljon!
Jacques Marchand csak egy pillantást vetett acsekkre, aztán rezzenéstelen arccal
apró cafatok-ra tépte azt.
Antoinette de Montega felkiáltott meglepetésé-
ben.
- Mit csinál?
- Nos, ezek után, madame, nekem nincs többmondanivalóm. Ha azonnal indulni kíván
Savan-nah-ba, máris intézkedem. Ha itt kíván maradni,a házam a rendelkezésére áll,
készséggel kinyit--tatok önnek is egy vendégszobát...Antoinette de Montega zavartan
tapogatta megaz állát. Általában csak akkor csinált ilyet, ha ké-nyelmetlen
helyzetbe került és nem tudott mitmondani.
3.
Doktor Renoir nem túlzott, amikor azt mondta,hogy Solange-nak hosszú időn át kell
pihennie.Három hónapba telt, amikorra a lány megbékélta sorsával, és képes volt
elfogadni új környeze-tét. A gyászruhát továbbra is viselte; és csak akkorhagyta el
a szobáját, ha valamelyik szolga kísé-retében hosszú sétákat tett a ház mögötti
liget-ben. Bár egy idő után hajlandó volt szóba állniaz anyjával is és készen állt
elfogadni a szerete-tét, a kettejük közötti távolság csak fokozatosancsökkent.
Bár anyjának szólította, és gyakorta úgy isgondolt rá, mint arra a nőre, aki
megszülte őt,valójában Antoinette csak olyasféle helyet kap-hatott a szívében, mint
egy kedves nagynénivagy egy nevelőanya. Az édesanya szerepét vi-szont Solange
lelkében továbbra is Claire deChoissant töltötte be.
Solange még mindig gyászolt, és akkor semakart volna emberek közé, társaságba
menni, haez a gyász miatt nem lett volna illetlenség. Hoz-zájuk gyakorta érkeztek
vendégek, őt sok min-denkinek bemutatták, de ő jószerivel még a ne-vüket sem
jegyezte meg.
Nem unatkozott. A szobájában varrni tanult,rajzolgatott és gyakorolta az angol
nyelvet, mi-vel Savannah-ban csak igen kevesen beszéltekfranciául.
Aztán egy napon kért magának egy üres la-pokkal teli, bőrkötésű könyvecskét, és
angolulbeleírta az első bejegyzéseit:A mai napon elhatároztam, hogy naplót veze-
tek. Ezzel is gyakorlom az angol nyelvet. Leírom,mert nem akarom tovább magamban
tartani azta sok szörnyűséget, amin keresztülmentem. Ésnem bírom tovább titkolni,
hogy halálosan sze-relmes vagyok. Szerelmes vagyok Francois Mar-chand-ba, és tudom,
hogy egy napon ő is be fog-ja látni, hogy mi ketten egymásnak teremtet-tünk, és
akkor eljön értem, hogy magával vi-
gyen...
################
Processed with TXTAntiEnter 2.1.1