A Frank Birodalom

leckevázlat
A népvándorlásban részt vevő germán törzsek közül a frankok tartós államot építettek ki. Az első jelentősebb uralkodójuk
felvette a római katolikus vallást (Klodvig, 482–511), és a királyi címet is elnyerte (Meroving- dinasztia). A 6–7. században a
frank királyok hatalma meggyengült, a trónharcok és belviszályok az ország felosztásához vezettek. A birodalomrészekben a
királyok háttérbe szorultak, a tényleges irányítás a legnagyobb földbirtokkal rendelkező udvarnagyok kezébe került. Közülük
Martell Károlynak sikerült újra egységes birodalmat kialakítania (a 8. század első évtizedeiben).

Károly új típusú hadsereget szervezett (nehézlovasság), és a szabad frank harcosoknak a katonai szolgálatukért cserébe
birtokokat adományozott. Martell Károly legyőzte vetélytársait, és hadseregével 732-ben vereséget mért a Nyugat-Európát
veszélyeztető arab seregre. Martell Károly fia, Kis Pippin az utolsó Meroving-uralkodót is megfosztotta hatalmától (751), és
megalapította a Karoling-dinasztiát. Katonai segítségért cserébe a pápa elismerte Kis Pippin királyi címét.

Kis Pippin fia, Nagy Károly (768–814) hosszú uralkodása alatt Nyugat- és Közép-Európa katonai bekebelezésére törekedett. A
mintegy félszáz hadjárat során a birodalom határait kitolta az Elba folyóig (szászok leigázása) és a Dunáig (bajorok, illetve avarok
legyőzése). Az Ibériai-félszigeten az arabok kiszorítására vezetett hadjárata kudarcba fulladt, a később kialakított Spanyol
Őrgrófság a frank területek védelmét szolgálta. Észak-Itáliában végső vereséget mért a pápaságot fenyegető germán királyságra
(a longobárdokra), és az egyházi állammal megőrizte a jó kapcsolatot. Ennek csúcspontjaként 800-ban a pápa császárrá
koronázta Károlyt Rómában.

A Frank Birodalom sorsa

Nagy Károly uralkodása utolsó éveiben egy állandó központot létesített Aachen városában, és hatékony közigazgatási rendszert
épített ki. A birodalom irányítását ellátó hivatalszervezet, a királyi rendeleteket is megfogalmazó kancellária lett. A birodalom a
grófságok rendszerén alapult, a kinevezett gróf az adott területen a királyi jogkörök jelentős részét gyakorolta, és az adók
egyharmadával rendelkezett. A rendeletek végrehajtását és a grófságok ellenőrzését a királyi küldöttek látták el, akik
folyamatosan jelentést küldtek Aachenbe. A birodalom határain őrgrófságok létesültek; az őrgróf a bevétel egészét a védelemre
fordította. Nagy Károly halála után a birodalom egysége gyorsan megbomlott. Fia gyengekezű uralkodónak bizonyult, aki ellen
gyermekei többször fellázadtak. A Frank Birodalom belviszálya évtizedekig tartott, később már a testvérek is egymás ellen
fordultak. Az áldatlan állapotoknak végül 843-ban a verduni egyezmény vetett véget: a birodalmat három részre osztották. A
birodalom egykori vezető tisztségviselői (grófok, őrgrófok) időközben függetlenítették magukat a központi hatalomtól, és fontos
uralkodói jogköröket szereztek meg (például adóztatás, hadseregszervezés, bíráskodás).
 Az Arabok és az Iszlám

Arab-félsziget nomád állattartással foglalkozó törzsei nem hoztak létre egységes államot az ókorban, sőt kereskedelmi
érdekharcok (a Tömjénút ellenőrzése) miatt sokszor egymással háborúztak.
Mohamed fellépéséig az arab törzsek vallását a sokistenhit jellemezte, miközben Mekka a városban őrzött meteoritkő (Kába-kő)
miatt vallási központtá vált.
Az arabok törzsi széttagoltságát Mohamed (570–632) szüntette meg. Az iszlám hit szerint a mekkai kereskedő, Mohamed
látomásait az egyetlen Isten, Allah sugallta. Mohamed Allah igazságait és utasításait közvetítette utolsó prófétaként az
emberiségnek (kinyilatkoztatás).
A próféta először Mekka polgárait próbálta megtéríteni tanításaival, de a vagyonosabbak 622-ben a város elhagyására
kényszerítették. Ez az esemény a hidzsra (kivonulás), amely az iszlám időszámítás kezdetét jelenti. A Medinába átköltöző
próféta, az ottani törzseket vallási elképzelései mellé állította, majd fegyveres erővel tért vissza Mekkába. A Mohamed szavait,
utasításait tartalmazó Koránt – az iszlám szent könyvét – már életében elkezdték írni, és a halála utáni években fejezték be.
Az iszlám hit
Az iszlám belenyugvást jelent Allah akaratába. A Mohamed által kialakított hitrendszer igen sok gondolatot átvett a zsidó, illetve
a keresztény vallásból. Szigorú monoteizmust hirdetett, elvetette a pogány bálványimádást. Mohamed nem ismerte el Jézus
Krisztus isteni személyiségét (így a krisztusi megváltást sem), de Jézust Allah egyik prófétájának tartotta.
Az iszlámnak vallásnak öt alappillére van. 1. Allahban, az egy igaz istenben és prófétájában Mohamedben való hit. 2. Napi
ötszöri ima, Mekka felé fordulva, 3. Kötelező alamizsnaosztás a szegényeknek, 4. A Ramadán havi böjt betartása, 5. Zarándoklat
Mekkába.
Az iszlám vallásban rendkivül fontos előirás a hit terjesztése minden eszközzel, így erőszakkal is, ez a Szent Háború, a DZSIHÁD.
Az arab terjeszkedés

Az új vallásban egyesülő arab törzsek a 7. században nagyszabású terjeszkedő hadjáratokba kezdtek. Mohamed halála után a
hatalom a kalifák (utódok) kezébe került, a nagy hódítások az ő nevükhöz fűződtek. Hihetetlen gyorsasággal, alig egy évtized
leforgása alatt meghódították Szíriát (Damaszkusz bevétele, 636), Palesztinát (Jeruzsálem elfoglalása, 638), Egyiptomot és
Perzsiát. A következő időszakban Észak-Afrika és Közép-Ázsia is a fennhatóságuk alá került.

A meghódított területeken a lakosság tömegesen áttért az iszlámra, míg a hitüket megtartó keresztényekre – a kezdeti vallási
türelem után – egyre nagyobb nyomás nehezedett. Az arab csapatok 711-ben elérték a Gibraltári-szorost, és nemsokára
megszállták Hispániát, keleten pedig az Indus folyót is átlépték. Eközben Bizánc szinte végveszélybe került, többször évekig tartó
ostromot kellett kiállnia (717–718), de végül túlélte az arab támadást. Az éppen csak kialakuló nyugat-európai államokat is
fenyegető arab előrenyomulást a Frank Birodalom 732-ben Poitiers-nél állította meg.

A szunnita és a síita irányzat – az iszlám vallásszakadás. Az iszlám világon belüli vallásszakadásnak kezdetben politikai okai
voltak, később már hitelvi eltérések is megmutatkoztak. A harmadik kalifa meggyilkolása után (656) a próféta egykori veje, Ali
lett az új kalifa. Hatalmát azonban megkérdőjelezte a szíriai helytartó, a meggyilkolt kalifa nagybátyja, és lázadást indított Ali
ellen. A küzdelem Ali vereségével és megölésével végződött, a győztes helytartó pedig megalapította a prófétai hagyományra
(szunna) támaszkodó Omajjád- dinasztiát (661). A későbbiekben a kalifák mindenkori irányítását elismerő többséget szunnita
irányzatként említik. Az ellenpártot (síita; Ali pártja) Ali fia, Husszein vezette tovább, aki többször próbálkozott a hatalom
megszerzésével, míg végül egy csatában híveivel együtt lemészárolták (680). A megmaradt síita mozgalom soha nem fogadta el a
kalifátus hatalmát, hanem Ali soron következő leszármazottját, az imámot tekintette vezérének.