SZAKÁCS ESZTER

A SZELEK TORNYA

Pozsonyi Pagony Kft.

2016
 1. fejezet

A daru

…a hátam nekivágódott az építkezési területet elkerítő dróthálónak, pont a

Portál Holding nevű cég táblája mellett. Hajszálnyival kerültem el, hogy a
fémlap hegyes sarka felhasítsa a karom. A fémháló ruganyosan behorpadt
mögöttem, mint egy függőlegesen álló trambulin, majd visszalökött Viktor és
bandája elé.
A verejték végigcsorgott a halántékomon és a nyakamon. Még a
szemhéjam is izzadt. Őrjítően meleg volt, de a fejünk felett az égen sötét
felhők gyülekeztek. Beigazolódni látszott a meteorológusok jóslata: nagy
vihart ígértek a szünidő utolsó napjára.
– Nézzétek, mindjárt bőg a kiscsaj! – harsogta Viktor, és gúnyosan
felröhögött.
A szeme olyan keskeny réssé szűkült, mint egyenes vonalú, vékony
szemöldöke. Az egész fiú mintha másból sem állt volna, mint vonalakból:
pálcikakezek és -lábak, egyenes, lógó orr, vonásnyi száj. Bármelyik óvodás
könnyedén lerajzolta volna. Zselével rögzített haja tüskés csomókban,
dühösen meredt az ég felé. Régimódi, domború lángokkal díszített fém
öngyújtója szokás szerint ott csattogott a kezében. Talán már észre sem vette,
ahogy a lélegzetére sem figyel az ember: Viktor, mondhatni, öngyújtófüggő
volt. Akár a dohányosok cigi nélkül, fél óránál tovább nem bírta ki
csattogtatás nélkül.
Tavaly felgyújtott egy kukát az iskolaudvaron. Nagy botrány lett belőle.
Az anyja elvitte pszichológushoz, aki megállapította, hogy piromániás.
Teletömték gyógyszerekkel – fölöslegesen, mert semmi sem változott tőlük
–, és a kezelés részét képezte az öngyújtó is. A segítségével állítólag
kordában tartható a szenvedélye.
A mellette álló, majd száznyolcvan centi magas, megtermett Ulin nem
látszott, hogy élvezné a helyzetet. Egészen világosbarna, szinte sárga
szemével szokás szerint úgy bámult, mint valami pártatlan ENSZ-
megfigyelő, de Uli már csak ilyen volt. Szinte kelletlenül vett részt minden
balhéban, amit Viktor kitalált. Kizárólag Konrád miatt lógott velük ma is.
Kovács Ulisszesz tavalyelőtt érkezett az osztályunkba, és azonnal
összebarátkozott Konráddal, aki mellé Böbe néni leültette. Már megszoktuk,
hogy minden matekpéldát ő old meg legelőször. Böbe néni, a matektanárnő,
aki egyben az osztályfőnökünk is, az elmúlt két évben benevezte minden
országos versenyre, és Uli sorban meg is nyerte őket. A Mátyás Király
Gimnázium – ahova mind jártunk – egyik büszkeségének számított.
A kvartett harmadik tagja a százkilós Troll volt. Tésztás arc, mazsolaszem,
gyűrűs, szőke, angyalkákhoz illő haj. Mindehhez jellegzetes, riszáló járás
párosult. Egyszer egy osztálytársunk félhangosan lebuzizta, de Troll elkapta a
szünetben, és alaposan elintézte. A srác visított, mint akit nyúznak, Trollt
meg majdnem kicsapták, de azóta senki nem mer belekötni.
Szerintem amúgy nem is meleg. Állandóan a mellemet bámulja. Mármint
tavaly óta. Amióta a melleim kegyeskedtek végre kinőni, a lányok közül
utolsóként az osztályban.
Másfél éve lehetett, hogy Viktor és Troll először elkapott órák után –
Konrád akkor valamiért nem volt jelen. Talán ha ott van, nem is tudom…
Néha az az érzésem, hogy próbálja visszafogni a másik kettőt. Ami persze
hülyeség. Elég a vigyorgó képére nézni: épp olyan szemét, mint a többiek.
Amikor bevonszoltak a fiúvécébe, Troll a karomat a testemhez szorítva
hátulról lefogott, Viktor pedig az otthonról elemelt nullásgéppel lenyírta a
hajam. Tök kopaszra. Uli akkor is a háttérből figyelt, hanyagul a repedezett
csempéjű falnak támaszkodva, és csak akkor tett habozva egy lépést előre,
amikor Viktor véletlenül megvágta a fülemet.
Troll legalább kétszer akkora, mint én, az esze viszont feleannyi. Nem
mintha zseninek tartanám magam, de Troll nem kizárólag a cuki pofija miatt
kapta a csúfnevét. Az igazira szerintem már a tanárok sem emlékeznek,
egyszerűen csak Troll fiamnak szólítják, ha kihívják felelni. Az öreg
Bogárdinak meg is kellett kérdeznie, kinek a nevére írhatja be azt a szép,
karcsú egyest, amit azzal érdemelt ki, hogy a moszatokat a zárvatermők
osztályába sorolta.
A kopaszra borotválás után Viktor meggyújtotta a levágott hajamat a
mosdóban, és eszelős vihogással nézte, ahogy elhamvad. Ha még nem
mondtam volna, nemcsak piromániás, hanem komplett őrült is a srác. Fel
akarta venni a mobiljával, ahogy Troll szorításában vergődöm, hogy
felnyomja a videót a YouTube-ra. Csak akkor állt el a tervétől, amikor Uli
figyelmeztette, hogy a film alapján könnyen elkaphatják.
Anyu teljesen kiborult, amikor kopaszon, vérző füllel hazaállítottam.
Szabályos sírógörcsöt kapott. Nem csodálom. Láttam magam a tükörben: úgy
néztem ki, mint az auschwitzi foglyok a történelemkönyvben.
Anyu nagyon büszke volt a hajamra, ami épp olyan sűrű, enyhén hullámos
és csillogó fekete, amilyen az övé volt. Mellesleg a hajam cigány
származásom egyetlen jele, mert amúgy inkább az apámra ütök. Nikoszra,
ahogy „apa” helyett többnyire hívom. Tőle örököltem a szememet is,
kiskoromban tréfálkozva mondogatta, hogy olyan, mint két egymás mellé
állított, forró csokival teli bögre, ha felülről beléjük nézünk. Anyu szerint
viszont őzikeszemem van, és egy színésznőre, Audrey Hepburnre hasonlítok.
Rákerestem a neten, de én közel sem vagyok olyan szép, mint ő azokon a régi
fotókon.
Nikosz félig magyar, félig görög. Vegyük még ehhez anyu roma
származását, és voilà! Kész a játszótéri keverék, vagyis én. Bár azt mondják,
a keverékek életrevalóbbak, mint a fajkutyák. Ráadásul Böbe néni szerint a
Kárpát-medence a népek olvasztótégelye, és nincs is olyan, hogy valaki
„tiszta” magyar, annyira összekeveredtek egymással a történelem során az itt
élők.
Visszatérve a hajvágós incidensre: Viktorék csak az én makacsságomnak
köszönhették, hogy nem lett belőle eltanácsolás vagy igazgatói intő. Sem a
tanároknak, sem a szüleimnek nem voltam hajlandó elárulni, kik bántak így
el velem. Anyunak nem hiányzott, hogy miattam is aggódnia kelljen.
Megvolt neki a saját harca a betegséggel, Viktorral és bandájával nekem
kellett megküzdenem.
Hetedikes korunk óta Viktor kifejezetten utazik rám. Pénzt egy idő után
direkt nem hordtam magamnál, a mobilom is régi vacak, de így is majdnem
mindennap elvette a tízóraimat, aminek az elkészítésére anyu mindig szakított
időt a reggeli kapkodásban, amikor még élt.
Elhomályosult a szemem, mint mindig, amikor eszembe jutott. A francba!
Ezek a szemetek még azt hiszik, a félelemtől sírok. Gyorsan letöröltem a
könnyeimet. Mondják, az idő enyhít a fájdalmon, de én egyáltalán nem
éreztem, hogy kevésbé fájna, ha anyura gondolok, hiába telt el egy év a
temetés óta.
Gyorsan elhessegettem magamtól a képét, hogy farkasszemet nézhessek
Viktorral. Úgy éreztem, valami szörnyűség fog történni, ha egy pillanatra
elengedem a tekintetét. Azt kívántam, bárcsak varázserő rejtőzne a
pillantásomban, és képes lennék őt márványszoborrá változtatni. Mint a
Medúza a görög mitológiában. Amíg meg nem tanultam olvasni, Nikosz
minden este mesélt egy történetet a mítoszokból.
Fura, de Viktort és Trollt sokkal kevésbé gyűlöltem, mint Konrádot. Pedig
attól a rohadék Viktortól néha a hideg kirázott. Troll ezzel szemben csak
simán buta volt. Kellett neki valaki, akihez hozzácsapódott, akihez igazodott.
Ha nem Viktor lett volna az a valaki, talán egész normális srác válik belőle.
Nem vettem észre, amikor Troll a hátam mögé került, és megfogta a
fenekem. Helyben vagyunk. Ez a legújabb. Az idiótája csipkedés és
hajhúzogatás helyett mostanában inkább fogdosni szeretett.
– Szépen gömbölyödik a kicsike, aktuális lenne egy orvosi vizsgálat, hogy
megvan-e mindene – vetette oda a többieknek.
Nem kellett látnom az arcát, tudtam, hogy ocsmányul vigyorog.
Villámgyorsan szembefordultam vele, majd ugyanazzal a mozdulattal
felrántottam a térdem, pont, ahogy az apám tanította.
– Áááááá!
A kövérkés fiú a lába közé kapta a kezét, aztán összegörnyedt, és a földre
zuhant. Pontosan tudom, hová kell rúgni, ha úgy közelítenek hozzám. Nikosz,
aki fiatalon krav magát is tanult, begyakoroltatott velem néhány fogást, hogy
meg tudjam védeni magam. Persze túlerő ellen nem sokat ér némi
harcművészet. Nehéz úgy ütni vagy rúgni, ha minden végtagját lefogják az
embernek, de ezúttal szerencsém volt. Troll nem az óvatosságáról híres,
holott néhányszor megjárta már velem. Tudhatná, ha sarokba szorítanak, úgy
küzdök, mint egy gladiátor.
Kihasználtam, hogy mindenki a nyögdécselő, földön fetrengő Trollt
bámulja, és rohanni kezdtem a kerítés mellett. Az egyik helyen, a keleti
oldalon át lehetett mászni a drótháló alatt. Talán bent, az építkezési területen
le tudom rázni őket, hiszen ismertem a terepet, akár a tenyeremet. Anyu
halála óta oda jártam, ha egy kis magányra vágytam. Jól lehetett ott
gondolkodni. A toronydaru betoncsizmájára felkapaszkodva, a napon
sütkérezve még olvasgatni is szoktam. Ott végeztem múlt héten Az éhezők
viadala utolsó hetven oldalával.
Nem tudom pontosan, hogy az építtető cég ment csődbe, vagy valami
önkormányzati engedély nélkül vágtak bele az építkezésbe, de a terület két
éve elhagyatva áll, még az egyik hatalmas, sárga toronydarut sem vitték el.
Úgy magasodik a vasbeton alapozás szürke csíkja fölé, mint halra leső gém a
víztükör fölé. Szinte vártam, hogy lecsap rám, a csőrébe kap, és elrepül
velem, akár az a sasszerű, óriási madár abban a visszatérő álomban, ami már
egy ideje kitöltötte az éjszakáimat. Persze a sasnak nem a csőrében lógtam,
hanem a hátán ülve utaztam, mint Nils Holgersson. Kiskoromban az volt a
kedvenc rajzfilmem, akár órákig elnéztem volna. A korombéli kislányok
mind hercegnőnek öltöztek farsangkor az óvodában, én meg Nils
Holgerssonnak. Kölcsönkért fapapucsban, bojtos végű, piros sapkával, amit
anyu varrt nekem.
A repülős álom volt a legjobb, ami történt velem az utóbbi másfél évben.
Valami eszelős boldogság fogott el, ahogy annak az óriási madárnak a hátán
suhantam a magasban, miközben alattunk egymást váltogatták az erdős
ligetek, barna szántások, sárga repceföldek és zöldellő, vadvirágos rétek
négyszögei. Pont, mint a foltok azon a horgolt ágytakarón, amit anyu
készített nekem. Amikor először meséltem neki az álmomról, megígérte,
hogy horgol egy színes kockákból álló takarót, amin ha végigpillantok, úgy
érzem, mintha a magasban repülnék. Utolsó heteiben még a kórházban is
azon dolgozott. Mindenképpen be akarta fejezni, mielőtt meghal.
Rohanás közben már messziről észrevettem a kerítés felkunkorodó
drótszegélyét. Hasra vágtam magam a göröngyös földön, és átmásztam alatta.
Az utolsó pillanatban. Konrád, aki négyük közül a leggyorsabb volt, épp
akkor ért oda. Tétovázása, hogy összekoszolja-e a ruháját, elég előnyt adott.
Félig beleugrottam, félig beleestem az alapozás melletti keskeny árokba.
Átszökkentem egy tócsán, és tovább futottam. Nem haladtam túl gyorsan,
mert egy csomó rozsdás vasrúd nyúlt ki vízszintesen a betonból, és a szűk
helyen, ahol nem tudtam kikerülni őket, át kellett bújnom alattuk. Valami
idióta izomember azzal szórakozhatott szabad idejében, hogy az alapozás
széléből függőlegesen kiálló vasrudakat kilencven fokban lehajlítsa.
A szemem sarkából láttam, hogy Uli felfeszíti a dróthálót, és a többiek
lökdösődve és kiáltozva átbújnak a résen.
– Kapjátok el!
Viktor felülről, a dudvával benőtt földhalmok tetején ugrálva próbált elém
vágni, de viszonylag lassan haladt, mert a lejtős talaj az éjszakai eső miatt
elég omladékonynak bizonyult. Hallottam, ahogy kedvenc osztálytársaim a
hátam mögött lihegve beletrappolnak a tócsába. Úgy tippeltem, húsz–
huszonöt méter előnyöm lehet.
Elértem az alapozást körülvevő árok sarkában felejtett, rozsdásodó létrát,
és gyorsan felmásztam rajta. Sikerült egérutat nyernem a fentről közelítő
Viktorral szemben, de akkor vettem észre, hogy mindössze hárman üldöznek.
Uli ott maradt, ahol átmásztunk a kerítés alatt, hogy őrizze a kijáratot. Okos.
Máshol nehezen juthattam ki az építkezési területről, mert a drótkerítés
egyrészt magas, másrészt ingatag volt. Mire átkecmergek rajta, az üldözőim
biztosan utolérnek.
– Hát ez remek! – nyögtem fel.
Egyetlen dobásom maradt. Fel kell másznom a toronydarura, hogy
megvárjam, míg elunják magukat, és hazamennek. Ulit leszámítva egyik fiú
sem rajongott tornaórán a mászásért. Trollt visszahúzta terjedelmes hátsó
része, Viktor piszkafa karjai és lábai soha nem voltak képesek a gazdájukat
felvinni a kötélen a mennyezetig, Konrádnak pedig köztudottan tériszonya
van. A közelébe nem ment a harmadik emeleti biológiaterem ablakának.
Biztosra vettem, hogy egyikük sem követne.
Ja, és hogy miért gyűlölöm az egész bandából leginkább Konrádot?
Egyszerű. Régen ő volt a legjobb barátom. Egészen ötödikig. Nikosz szerint
le sem lehetett minket vakarni egymásról. Egy padban ültünk az osztályban,
együtt ebédeltünk a menzán, együtt fociztunk a napköziben az udvaron. Én
valahogy soha nem szerettem a lányos játékokat. Babázás és társai? Brrr!
Dögunalom.
Amikor Konrád anyja lelépett, ő az öccsével együtt az apjánál maradt, és
egyre többször jelent meg az iskolában véraláfutásokkal az arcán és a karján.
Mindig azt állította, hogy elesett, vagy nekiment valaminek, amit furcsa
módon mindenki elhitt. Talán mert így volt kényelmesebb. A tanároknak is.
Én viszont nem vagyok hülye, össze tudok adni kettőt meg kettőt.
Ráadásul hallottam egyszer otthon, hogy a másik szobában a szüleim róluk
beszélnek.
– Mióta elhagyta a felesége, Konrád apja még többet iszik – mondta
Nikosz komoran. – Ennek persze főleg az a szegény kölyök issza meg a levét.
Iszonyú dühös lettem. Nem értettem, hogy bánhat így valaki a gyerekével.
Az én apám soha egy ujjal sem nyúlt hozzám.
Attól kezdve sajnáltam Konrádot, és igyekeztem a kedvében járni.
Hagytam nyerni csocsóban, neki adtam a banánomat a menzán, meg ilyesmi.
De minél figyelmesebben bántam vele, ő annál dühösebbnek tűnt, és annál
jobban magába fordult. Egyik nap, egy bedagadt szemmel járó „esés” után
kiverte a kezemből a süteményt, amit anyuval sütöttem neki, és eltorzult
arccal a képembe vágta, hogy nem képzelem, hogy megeszi azt, amihez egy
mocskos kezű cigány hozzáért. Viktor, aki kárörvendve figyelt minket a
háttérből, persze rögtön csatlakozott hozzá, amitől Konrádnak még jobban
eldurrant az agya, és tovább üvöltözött velem. Úgy álltam ott, mint akibe
villám csapott. Addig a napig soha senki nem cigányozott le.
Hopsz! Épphogy sikerült kikerülnöm Viktor felém nyúló pókkarját, aki
oldalról, az egyik földhalomról ugrott elém. Tovább vágtattam a daru felé.
Fent több előnyre tudtam szert tenni, mert nem akadályoztak a kiálló
vasrudak. Tornaórán is a futást élvezem legjobban, ahogy lobog a hajam a
szélben, mintha repülnék. Vagyis csak lobogott, amíg le nem nyírták. Miután
ismét kinőtt, úgy döntöttem, maradok a rövidebb frizuránál.
Meglepett kiáltás szakadt fel mögöttem. Biztosan Uli az. Ő a leggyorsabb
felfogású, nyilván rájött, mi a szándékom.
Elértem a daru lábát. Tudtam, hogy találok egy magasba vezető, hámló
festékű fémlétrát a traverz belsejében. Körben ráhegesztett fémkarikák
övezték, hogy valamennyire biztonságot nyújtson a darukezelőnek, amikor
felmászik az irányítófülkébe. Kapaszkodni kezdtem felfelé.
– Mira, állj meg!
Az időközben szintén befutó Uli kiáltott utánam. Ezúttal kifejezetten
aggódónak tűnt a hangja, akárcsak felfelé fordított arca. Konrád mintha kicsit
ijedtnek látszott volna, de Viktor és az épp akkor odaérkező Troll ostoba,
tátott szájú arcán izgalom tükröződött. Talán arra vártak, hogy leesek és
szörnyethalok. Az milyen szenzáció lenne! Napokig csámcsoghatnának rajta
a suliban.
Uli odavetett néhány dühös szót Viktornak, aki kelletlenül biccentett, és
félreállt. Alig hittem a szememnek. A magasabbik fiú elkapta a létrát, és
megindult felfelé. Nem csodálkoztam. Egyedül benne van elég kurázsi, a
többiek túl beszariak. Csak a gyengébbekkel tudnak keménykedni. Meg a
cigányokkal.
Megint tiszta könny lett a szemem. Talán azért is fájt annyira, amit Konrád
a képembe vágott, mert én vagyok az egyetlen cigány származású az
osztályban. Jó, csak félig cigány, hiszen Nikosz nem az. Minden azon a
nyomorult napon romlott el az életemben. Konrád többé szóba sem állt
velem, este pedig megtudtam, hogy anyu rákos.
Régen eszembe sem jutott a származásom. Igazság szerint nem is sokat
tudtam róla, mivel anyu szülei a születésem előtt meghaltak, testvére nem
volt, az unokatestvéreivel pedig nem tartotta a kapcsolatot. Azt mondta, nem
igazán jó emberek, és irigyek rá, amiért az ő szüleinek sikerült kitörni a
nyomorból. Ráadásul mi soha nem éltünk olyan borzalmas körülmények
közt, mint a legtöbb cigány család, akiket a tévében látni.
Amikor megkérdeztem anyut, hogy ő is olyan szegénységben nőtt-e fel,
mint azok, akik a híradóban szoktak szerepelni, elmagyarázta, hogy a
nagyapám zenészként sokat dolgozott külföldön, és mindig keresett annyit,
hogy tisztességesen el tudja tartani őket. Sőt, anyu elsőként a családban
nemcsak leérettségizett, de diplomát is szerzett a dzsessz tanszakon, amivel
szörnyen büszkévé tette a nagyszüleimet. Miután iskolás lettem, anyu
esténként évekig bárokban lépett fel. Énekesként már éppen kezdtek
felfigyelni rá, és egy lemezszerződés is kinézett neki, amikor közbeszólt a
betegség.
Megcsúszott a létrafokon a szandálom talpa. Megálltam, és beletöröltem
könnyes szemem a póló ujjába. Jó lesz inkább a mászásra koncentrálni. Uli
barna feje egyre közelebb billegett alattam. Már félúton jártunk, a többiek
műanyag bábunak látszottak alattunk. Arra gondoltam, ha tényleg azok
lennének, a kezem egyetlen suhintásával lesodorhatnám őket a tábláról.
A lent még csak fuvallatnak érződő szél egyre hangosabban dudorászott a
fülem mellett. Szellő a szélben. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Mindig
szerettem a nevem: Szellő Miranda. A nevem is a repülést idézte bennem.
– Mira! Ne csináld!
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Akkor sem torpantam meg,
amikor egy sárga festékpikkely a körmöm alá fúródott. A fájdalomküszöböm
mindig is magas volt. Anyu mesélte, hogy a csecsemőkori kötelező
oltásoknál sem sírtam. Tele volt a váróterem bömbölő kisbabákkal, de nekem
épp csak egy pillanatra görbült le a szám, szinte rögtön utána ismét száz
wattal mosolyogtam a nővérre, aki beadta az injekciót.
– Mira, kérlek! Le kell jönnöd, ez nagyon veszélyes! Viktor megígérte az
előbb, hogy nem fognak bántani – kiáltotta Uli.
– És te? – vetettem oda dühösen. – Tőled talán nem kell tartanom?
Rövid szünet.
– Én soha nem bántottalak.
Mintha szégyenkezés szüremlett volna át a hangján.
– De nem is léptél közbe.
Mérges voltam magamra, mert elfulladt a hangom. Mit számít nekem,
hogy ez a nagy melák nem védett meg a többiektől?
– Nem tehettem. Megvolt rá az okom – jött a válasz némi tétovázás után.
– Csakugyan? És mi az az ok? Talán a gyávaság? Vagy szereted nézni, ha
engem ütnek?
Tudtam, hogy igazságtalan vagyok vele, mert sem gyávának, sem
kegyetlennek nem bizonyult soha, amióta csak ismertem. Két évvel korábban
költözött a városba a nagybátyjához, aki a gyámja volt. A szülei állítólag a
tengerentúl melóztak, és sokat kellett utazniuk a munkájuk kapcsán. Meglepő
módon ő is részben görög származású volt, akárcsak én, nyilván ezért
aggattak rá ilyen homéroszi nevet.
– Soha nem kellett volna idáig fajulniuk a dolgoknak – sóhajtott fel Uli. –
Bárcsak megtagadtam volna, hogy…
Elhallgatott.
Kezdtem elfáradni mászás közben. Szinte gépiesen rakosgattam a kezem és
a lábam a végtelenbe nyúló létrafokokon. Az irányítókabinnál a felettünk
gomolygó lilás felhők sem tűntek távolibbnak.
– Mit kellett volna megtagadnod? – lihegtem. – És miért?
Abban a percben megint megcsúszott a lábam. Kiszaladt alóla a létrafok.
Egy hosszú pillanatig csak a két kezem tartott a mélység felett. Amíg a
létrafokba kapaszkodva kalimpáltam a levegőben, hallottam, hogy Uli
rémülten felszisszen.
Fura. Én bezzeg meg sem ijedtem. Mintha a szívem mélyén biztos lettem
volna abban, hogy nem zuhanhatok le. Bárki más igen, de én nem. Talán az
álmom miatt, amiben a sasszerű madár hátán repültem. Amint a létrafok után
tapogatózó lábam ismét támaszra talált, tovább másztam.
– Ne legyél őrült! – próbálkozott megint a fiú, akitől már csak egy-két
méter választott el. – Ha ebből a magasságból lezuhansz, egész biztosan
szörnyethalsz.
Atyaég, még csak nem is liheg, gondoltam. Akár egy robot, rendületlenül
mászott egyre följebb és följebb a pergő festékű, sárga fémfokokon. Én
bezzeg ziháltam, és kezdett begörcsölni a combom, a vádlim. Megpróbáltam
rákapcsolni, hogy legalább tartsam a távolságot.
– Gyerünk, Mira, nem olyan nehéz, meg tudod csinálni! – biztattam
magam. – Már majdnem fent vagy. Még nyolc fok… hat… négy… kettő…
Utolsó erőmmel kinyitottam az ajtót, és bemásztam a kabinba. Annyira
kapkodtam levegő után, hogy csak némi késéssel esett le a hely ijesztő
furcsasága. Az egyszemélyes, pici irányítófülke helyett egy nagyjából
négyszer öt méteres szoba padlóján feküdtem. Látszottak ugyan a csavarok
helyei a fémpadlón, ahová egykor a darukezelő székét rögzítették, de a fülke
üvegablakos falait mintha jóval arrább tolták volna. Ahogy őrülten lihegve
feljebb siklott a tekintetem, észrevettem az irányítópultot. Hipermodern
kijelzők, karok és gombok egyvelege. Mintha egy repülőgép pilótafülkéjébe
zuhantam volna be. Vagy az Enterprise űrhajó parancsnoki hídjára. Nagyon
nem illettek az ócska, öreg daruhoz.
Annyi erőm sem maradt, hogy felálljak. Összegörnyedve térdeltem a
hideg, kemény fémpadlón, és megpróbáltam nem kiköpni a tüdőmet,
miközben levegő után kapkodok. Nem láttam, csak hallottam Ulit
megérkezni. Leguggolt a hátam mögé, és megfogta a vállam.
– Jól vagy?
Megint az az aggódó felhang, amit nem tudtam hova tenni.
Pár pillanat múlva nagy nehezen felnyomtam magam. A nyitott ajtón át
messzire elláttam az építkezés és a környező lakótelep színesre festett
panelházai fölött. A mi frissen mázolt, fehér tízemeletesünk a telep szélén
emelkedett, mögötte családi házak sorjáztak a város széléig. Nikosszal a
lapos tetőre telepített műteremlakásban éltünk. Az eredetileg egy légterű
szolgálati lakás az egyetem tulajdona, ahol az apám dolgozik. Miután az idős
festőtanár, aki ott lakott, meghalt, a szüleimnek utalták ki. A tágas
műteremből Nikosz egy haverja segítségével gipszkartonnal leválasztott két
apró hálószobát. A maradék hely épp elég volt egy kicsi, de otthonos,
amerikai konyhás nappalira.
A házunk és az iskola közt elterülő park lombkoronás fái a gyülekező,
véraláfutás-színű viharfelhőket bámulták a magasban. Átcikázott egy villám a
láthatáron. Azután még egy és még egy. Az egymásba olvadó dörgések
hangja másodpercnyi késéssel ért hozzánk.
– Ha kipihented magad, együtt lemászunk. Lefelé mindig nehezebb, de én
majd szorosan előtted megyek, hogy segíteni tudjak, ha megcsúszol.
– Mi vagy te, ipari alpinista? És miből gondolod, hogy rászorulok a
segítségedre? – csattantam fel.
Az erőmmel együtt a haragom is visszatért.
– Tudom, hogy nem szorulsz rá, de azért ártani nem árt, ha van valaki
melletted – válaszolta Uli higgadtan. – Veled ellentétben én gyakran szoktam
túrázni. Jártam már a Tátrában, a Bükkben. Néhány kisebb sziklát is
megmásztam, szóval van tapasztalatom. Ez a daru elég veszélyes annak, aki
nem szokott hozzá a magassághoz.
– Egyedül is le tudok menni. Majd, ha akarok.
– Nincs sok időnk – mutatott Uli a felhőkre. – Nyakunkon a vihar, és
esőben százszor veszélyesebb lemászni. A villám is belénk csaphat.
 Se szó, se beszéd, a hónom alá nyúlt és felhúzott. Egy tizenöt éves fiúhoz
képest szokatlanul széles mellkasa eltakarta a fülke hátsó, legkisebb ablakát,
ami a többivel ellentétben megőrizte eredeti méretét. Éppen érdeklődni
akartam, hogyhogy nem tartja különösnek, hogy az elvileg egérfingnyi
kabinban ennyi hely van, amikor határozott mozdulattal az ajtó felé fordított,
majd kimászott előttem a létrára.
– Rendben, akkor induljunk! – nézett rám kintről.
A feje most egy szintben volt az enyémmel. Alig néhány centire álltam
tőle. Uli tett egy lépést lefelé, de mindkét tenyere még a fülke padlójára
tapadt, amikor vetett egy önkéntelen, szinte ellenőrző pillantást a hátsó
ablakocska felé, én pedig tágra nyílt, aranyszínű szemében észrevettem
valami nagyon különöset. Egy tükörképet. Olyasvalaminek a tükröződését,
ami egész egyszerűen nem lehetett ott. Uli leolvasta az elképedést az
arcomról, és tétován felemelte a kezét, hogy megállítson. Elkésett, mert
addigra megfordultam.
Egy pillanatig fel sem fogtam, mit látok. Minden valószerűtlennek és
távolinak tűnt, mintha kirántottak volna a testemből, és most valahonnan
messziről nézném magam, ahogy kibámulok a negyedik ablakot betöltő,
éjszakai égboltra. Kósza felhőfoszlány úszott át a szokatlanul nagynak tűnő,
kékes fényű hold előtt. Először nem értettem, a holdat leszámítva miért olyan
különös az idegen égbolt, azután rájöttem: egyetlen csillag sem ragyog rajta.
A kék hold alatt hullámzó, füves síkság terült el, ameddig a szem ellátott.
A síkságot csillámló vizű folyó szelte ketté. A folyó túlsó oldalán épült
település cseppet sem hasonlított arra a városra, amiben felnőttem. A fekete
palatetővel fedett, két-, legfeljebb háromszintes házak meglehetősen réginek
tűntek. Ugyanabból az egészen halvány, rózsaszínes kőből épült az összes, és
a falakból derengő fény áradt, mint a szentjánosbogarakból. Fényük
bevilágította a várost, nem volt szükség utcai lámpákra. A házak közt
egyenesen vezető utcák mind a város közepén emelkedő dombra futottak fel,
ahol a tágas tér közepén egy leginkább gigantikus világítótoronyra hasonlító
építmény meredt az ég felé. Úgy saccoltam, két tízemeletes házét is
meghaladta a magassága. A torony ugyanabból a kőből épült, mint a házak,
és rengeteg különféle méretű és alaprajzú, korlát nélküli erkély állt ki a
falából különböző magasságokban, látszólag minden rendszert nélkülözve. A
torony aljához elnyújtott négyzet alakú, lekerekített szögben végződő,
viszonylag széles földszintes épületek csatlakoztak. Egy-egy mindegyik égtáj
irányában. A magasból úgy nézhettek ki, mint egy iránytű észak, kelet, dél és
nyugat felé mutató, tömzsi nyilai.
Egyszer csak észrevettem a kék hold előtt egy elsuhanó árnyat. Egy óriási
madárfélét. De valami nem stimmelt a körvonalával. A teste inkább
hasonlított macskára, mint madárra. Vagy még inkább egy hatalmas
oroszlánra. Tulajdonképpen teljesen úgy nézett ki, mint Nikosz könyveinek
görög vázaképein a griffek, csak egy dologban különbözött tőlük. Az
árnyképnek furcsa ívben domborodott a háta, mintha púpos lett volna. A griff
hirtelen kirepült a képből.
Úgy látszik, sokkot kaptam, mert moccanni sem tudtam. Lehet, hogy
cserben hagyott a józan eszem, és összevissza hallucinálok? De mielőtt
magamhoz térhettem volna, a lény újból megjelent. Nyilván leírt egy félkört,
ami ezúttal egész közel hozta az ablakhoz, mert most jobban szemügyre
vehettem. A púpot is. Ami, mint kiderült, nem is púp, hanem egy gyerek, aki
szorosan hozzásimult a sasfejű, szárnyas oroszlán hátához. Felemelte a fejét.
Az arcán ugyanazt az élvezetet láttam, amit én is éreztem álmomban, amikor
madárháton szeltem a levegőt. A kölyök egyenesen a szemembe nézett, és
elmosolyodott. Intett a karjával, aztán megint kirepült a képből. Ezúttal
végleg.
Rájöttem, hogy a fiú hátasa majdnem úgy nézett ki, mint az én álombeli
madaram. Vagyis, amiről azt hittem, hogy madár, mert repülés közben
mindig csak a fejét láttam magam előtt. Mindössze a tolluk színe
különbözött: az én griffemé barna volt, mint egy igazi sasé, a másiké viszont,
amennyire a gyenge fényben kivehettem, ezüstfehér.
Felocsúdva hátrahőköltem. Megfordultam. Az elülső ablakokon át
változatlanul az otthonomra láttam, azzal a különbséggel, hogy a viharfelhők
már közvetlenül a daru fölött kavarogtak. Azután a lélegzetét visszatartva
figyelő Ulira tévedt a tekintetem. Az arcáról egyszerre olvastam le
óvatosságot és megkönnyebbülést.
– Mindent meg fogok magyarázni. Csak érjünk le biztonságban!
A felettünk viaskodó felhőkből újabb villám csapott ki, amit szinte azonnal
fülsiketítő mennydörgés követett.
– Ezúttal egészen a közelben csapott le – kiáltotta Uli fél testtel még
mindig a fülkében, majd megindult lefelé. – Gyerünk, nincs vesztegetni való
időnk!
Szuper. Nincs is hatásosabb gyógymód a sokkhatásra, mint egy jó kis
mászás. Az orvosok is ezt ajánlják.
Összeszedtem magam, és gyorsan én is ereszkedni kezdtem. Az út
negyedénél járhattunk, amikor ömleni kezdett az eső. Sűrű vízfüggöny
takarta el a környező házakat. Elég szélesek és recézettek voltak a létrafokok,
talán nem történt volna baj, ha nem esik. Harmadszor kísértettem meg a
sorsot aznap, és ezúttal nem volt szerencsém. Előbb egyik, majd másik
nedves kezem csúszott le a kapaszkodóról. Egy végtelennek tűnő,
kimerevített pillanatig kitárt karral, szinte hanyatt dőlve próbáltam
visszaszerezni az egyensúlyomat. A szél mintha alulról megpróbált volna
megtámasztani, majdhogynem lebegtem.
Mondják, halála előtt mindenkinek lepereg az élete, de én nem láttam mást,
csak a viharfelhőket felettem, és nem éreztem mást, csak az esőt és a szelet az
arcomon. Hihetetlen nyugalom áradt szét bennem a fejem búbjától egészen a
lábujjam hegyéig. Kizárt, hogy normális legyek, futott át rajtam, aztán a
lábam is lecsúszott a létrafokról, a szél már nem tudott megtámasztani többé,
és én zuhantam, és zuhantam, és zuhantam…

…de végül mégsem csapódtam a földbe. Nem lapultam szét palacsintaként a

daru betontalpazatán. Nem kellett kiskanállal összeszedni a darabkáimat.
Nem keltem át Kharón ladikján az Alvilágba.
Nagyjából négy méterre jártam attól, hogy szétkenődjek a földön, amikor
fentről dühös vijjogás kíséretében bevágódott alám egy nagy, izmos test, és
én hirtelen valaminek a hátán landoltam akkora zökkenéssel, hogy a lélek is
majd kiszakadt belőlem. Olyan közel suhantunk el a halálra vált arcú
Konrádék mellett, hogy a lábam szinte súrolta a fejüket. Nem értem rá
foglalkozni velük, mert teljesen lekötött, hogy ne potyogjak le arról a
valamiről, aminek a hátán kikötöttem. Ha képes lettem volna elengedni a
tollakat, amikbe görcsösen kapaszkodtam, megcsípem magam, hogy ezúttal
ébren vagyok-e, ugyanis konstatáltam, hogy az álombeli griffem hátán ülök.
Pontosabban félig ültem, félig feküdtem, mint az a kölyök az előbb az
ablakban. Ösztönösen ezt a pozitúrát éreztem helyesnek. Behajlítottam a
térdem, így alsó lábszáram épp a hatalmas szárnyak alá került, nem
akadályozva azokat repülés közben.
– Hálás lennék, ha szíveskednél végre rendesen átölelni a nyakamat, és
nem tépnéd ki a tollaimat! – mondta a griff Uli hangján. – Nem szeretném, ha
úgy néznék ki, mint egy csupasz nyakú pulykakakas.
Hátrafordította ragadozó madár fejét, és vetett rám egy hűvös pillantást.
Aranyszínű szemek. Nyugodt, mérlegelő, intelligenciát sugárzó tekintet.
Miért nem lepődtem meg jobban? A tudatalattim pár másodperccel előttem
már valószínűleg összerakosgatta a kirakós darabkáit.
Szófogadóan átöleltem a nyakát ott, ahol az amúgy sötét tollak
kifehéredtek. Akár egy bohém operaénekes, aki a hangszálai védelmében
fehér selyemsálat tekert a torka köré. Felkuncogtam, olyan abszurd volt a
párhuzam. Sem a griff, sem az ember Uliba nem szorult csipetnyi bohémság
sem. Inkább valami megnyugtató erő áradt belőle, és ezen nem a fizikai erőt
értettem, bár kétségkívül azzal is rendelkezett. Tényleg valami baj lehetett
velem, mert nem tudtam abbahagyni a vihogást, miközben egy mesebeli lény
hátán repültem a tomboló viharban, és letépett ágak és levelek húztak el a
fülem mellett.
Átrepültünk a lakótelep házai és az iskola fölött, át a kosárpálya és a
játszótér fölött, de az út nem tartott sokáig. Alig néhány utcányira laktunk
csak a darutól, és Uli egyenesen hazavitt. A lakásunk tetőteraszán tett le,
néhány széltől felborult virágcserép között. A nyavalyásnak, úgy látszik, meg
sem kottyant emberrel a hátán repkedni a viharban, mert olyan elegánsan ért
földet a terrakottalapokkal kirakott teraszon, mint szertornász a gyakorlata
befejeztével.
Nem változott vissza emberré, amikor lemásztam a hátáról. Egy darabig
némán, szinte ünnepélyesen álltunk egymással szemben, miközben az erős
szél felborzolta a tollait. Most jobban szemügyre tudtam venni. A testét
aranyszínű szőr fedte, ami nagyjából onnan, ahol az oroszlán sörénye
kezdődik, átváltott barna tollakra. A feje egyértelműen sasfej, sárga
ragadozómadár-tekintettel és veszedelmes kinézetű, horgas csőrrel. Hátához
simuló szárnya szintén barna tollakkal fedett. Magamba szívtam a szagát, ami
nem annyira a vadállatok szúrós szagához hasonlított, inkább az erdő
illatához. Ismerős volt. Otthonos. Megnyugtató. Mohos fák, páfrányok és
völgyek mélyén csörgedező patakok jutottak róla eszembe. Anyu halála előtt
sokat jártuk a szüleimmel a város fölé magasodó hegy erdeit. Az elmúlt egy
évben Nikosszal egyszer sem mentünk el kirándulni.
A griff mintha zavarba jött volna kutató tekintetemtől, kissé félrefordult, és
csöndesen azt mondta:
– Most elrendezem a dolgot Viktorékkal, de este visszajövök. Muszáj lesz
beszélnünk. Hármasban, apáddal együtt.
Ostobán bólogattam. Naná, hogy beszélnünk kell! Végül is nem
mindennap ragadják el az ember lányát holmi mitológiai teremtmények, akik
két éven keresztül az osztálytársának álcázták magukat. Hogy Nikosz mit
szól majd mindehhez, el nem tudtam képzelni. Szerintem simán buggyantnak
hisz mindkettőnket. Vagy azt gondolja, még mindig olyan élénk a
képzeletem, mint ötéves koromban, amikor meg voltam győződve arról, hogy
beszél hozzám a szél, és két szárnyas kisfiú rendszeresen meglátogat, hogy
játsszon velem. Az én kis láthatatlan barátaim – anyu így nevezte őket.
Ráadásul a fantáziavilágomba a jelek szerint most már másokat is be tudok
vonni.
Eszembe jutott Konrád, Viktor és Troll. Fogalmam sem volt, Uli hogyan
fogja megmagyarázni nekik, hogy bármikor képes griffé változni, és
tinédzser lányokkal a hátán elröpülni.
Kovács Ulisszesz ruganyos oroszlánteste néhány szökelléssel átszelte a
tetőteraszt, és a levegőbe vetette magát. Még jó, hogy szinte senki nem járt
kint abban a viharban. Meglehetősen szokatlannak számítanak mifelénk a
lakótelep fölött repkedő óriási griffek.

2. fejezet

Születésnap

Nikosz még javában dolgozott, úgyhogy miután száraz ruhát húztam,

előszedtem a hegedűmet. Egészen kicsi korom óta a zene tud legjobban
megnyugtatni, ha nagyon kiborulok. Nem jártam soha zeneiskolába, anyu
tanított szolfézsra és hegedülni, amikor kiderült, hogy abszolút hallásom van.
Idegnyugtatóként mellesleg Vivaldi Négy évszakja mindig bejön. Tudom,
nem túl eredeti, de a Tavasz a kedvencem. Rögtön elfelejtek mindent, ha az
első tétel szenvedélyesen áradó hullámai elöntenek. Mintha kimosnának
belőlem minden feszültséget.
Anyu mesélte, hogy négyéves koromban karmesternek készültem. Ha
komolyzenei adás ment a tévében, ünnepélyesen behoztam a szobába a
műanyag lavórt, felfordítottam, és a rögtönzött dobogóra állva vezényeltem a
képernyőn a zenekart.
Nikoszt sokkal prózaibb dolgok nyugtatják meg. Esténként, ha nem tud
elaludni, indiai borbélyüzletekről szóló videókat szokott nézni a YouTube-
on. Azt állítja, borotválást és fejmasszázst nézni többet ér, mint bedobni két
Xanaxot. Tíz percen belül holtbiztosan leragad tőle a szeme.
Fél óra múlva visszatettem a hegedűtokot az ágyam alá, és előkotortam a
Nikosszal közösen használt laptopunkat. Rágugliztam a neten a griffekre, és
találtam néhány érdekes adatot.
Először is, griffek nemcsak a görög mitológiában, hanem a különféle
belső-ázsiai népek mellett az ősmagyarok hitvilágában is szerepelnek. Sőt,
már az ókori mezopotámiaiak is hittek bennük. A külsejüket illető leírások
nem teljesen egyértelműek, de általában úgy néznek ki, mint Uli: a testük
félig sas, félig oroszlán. Többnyire bölcs és oltalmazó lényekként ábrázolják
őket, akik gyakran segítenek a hősöknek feladataik végrehajtásában.
Ezenkívül képesek átrepíteni az embert más világokba. A kérdés most már
csak az, hogy vajon mit akarhat egy griff tőlem, Szellő Miranda 9. osztályos
tanulótól?
Ezen töprengtem vacsorakészítés közben. A mosogatásnál ugyan kevés
dolgot rühellek jobban, de a főzés terén egész jó vagyok. Úgy döntöttem,
mindkettőnk kedvencét készítem el. A bolognai spagetti finom, és hamar
kész van. A hozzávalókat szerencsére megtaláltam a hűtőben és a
konyhaszekrényben. Remélhetőleg a griffek is szeretik. Mással nem tudok
szolgálni, mivel ma elfelejtettem bevásárolni, ami talán megbocsátható egy
halálközeli élmény és némi griffháton való röpködés után. Anyu halála óta
jobban be kellett dobnom magam az otthoni munkákba, mert apám sokszor
estig bent marad a tanszéken, hogy tudományos kiadványokkal
foglalatoskodjon. A szerkesztői feladatok a másodállása, nem jönnénk ki csak
az oktatói fizetéséből. A házimunkán testvériesen megosztoztunk; enyém a
bevásárlás és a főzés, övé a mosogatás és a takarítás.
Nikosz este fél hétkor ért haza. Talán valamivel kevésbé fásultnak és
melankolikusnak látszott, mint az eltelt egy év során bármikor. Én ismét a
laptop előtt ülve próbáltam további ismereteket begyűjteni a griffekről.
– Mi a manó! Internetezel? Felírjuk a kéménybe! – akasztotta Nikosz a
fogasra az ernyőjét.
Szeretek ugyan azzal hízelegni magamnak, hogy nem vagyok tipikus
tinédzser, de ez azért túlzás. Elismerem, jobban kedvelem a könyveket, és
nem vagyok fenn a Facebookon és a Twitteren sem – leginkább azért, mert
senkit nem érdekel, mit csinálok éppen –, de internetezni azért szoktam.
Amikor nem válaszoltam, csak a körmömet rágva meredtem magam elé,
Nikosz odalépett hozzám.
– Melyik szoftver dolgozik épp odabenn? – kopogtatta meg játékosan a
homlokomat.
– Képzeletnek hívják – nevettem el magam. – Minden emberbe gyárilag
programozzák bele.
Már el is felejtettem, hogy az apámnak humora is van. Örültem, hogy jobb
a kedve, mint a temetés óta eltelt legtöbb napon. Szerettem volna hozzábújni,
mint néhány évvel ezelőtt, de végül is már nem vagyok kisgyerek, és mi,
Szellők nem szoktunk gyakran ölelkezni. Azt hiszem, ez apám családjában is
így volt. Mindig az volt az érzésem, hogy – Böbe néni szavajárása szerint –
kicsit „ridegtartásban” nőtt fel. A nagyszüleim velem sem törődtek soha,
talán tipegőkoromban jártak nálunk utoljára. Ha nem találják fel a
fényképezést, gőzöm sem lenne, hogy néznek ki. Még anyu temetésére sem
utaztak ide.
– Vendégünk lesz? – kérdezte Nikosz, amikor észrevette, hogy három
terítéket tettem az asztalra.
A mályvaszín virágos Rosenthal tányérokat vettem elő, amiket általában
csak ünnepnapokon használtunk. Családi örökség. Néhány kifakult fotón
kívül ennyi maradt anyai nagyszüleimtől emlékbe.
– Igen, meghívtam egy… barátomat.
Nem is olyan nagy hazugság. Még akár azok is lehetünk. Az életmentés
határozottan jó alapnak tűnik egy barátság megkötéséhez.
Nikoszban feléledt a kíváncsiság, ugyanis nem szoktam a haverjaimat
hazacipelni. Leginkább azért, mert egy sincs. Amióta ötödikben Konrád
lecigányozott az osztály előtt, mindenki tartotta tőlem a két lépés távolságot.
De olyan is akadt, aki attól kezdve nem volt hajlandó mellém ülni.
– És vajon ki az a szerencsés földi halandó, akinek olyannyira sikerült
felkeltenie a világ legcsodálatosabb ifjú hölgyének a figyelmét, hogy az
elkészítse neki a mesés Itália legpompásabb ínyencségét, mely vetekszik az
istenek eledelével?
Mármint az ambróziával. Ebből a csodálatosan cirkalmas körmondatból
egyébként bárki megállapította volna, mi az apám foglalkozása. Nem sok
ember képes ilyen ódivatú és fárasztó iróniára, de a filológusok biztosan a
lehetséges jelöltek közt vannak. Nikosz az egyetemen tanít latin és ógörög
nyelvet, irodalmat és mitológiát, ám – mivel a klasszika-filológia sajnos már
közel sem olyan népszerű, mint, mondjuk, száz évvel ezelőtt – meglehetősen
kevés diákja van. Momentán csak tizenhárom, az összes évfolyamot
beleszámítva.
– Tényleg csak egy barátom – mosolyodtam el. – Ugyanabba az osztályba
járunk.
Örültem, hogy kicsit felélénkült. A temetés óta most először volt kedve
viccelődni.
– Hm, szóval egy barátod? – nyomta meg a szót sokat sejtetően, miközben
felhúzta az egyik szemöldökét. Ezzel a csálé képpel mindig meg tudott
nevettetni, most sem bírtam ki, kirobbant belőlem a kacagás.
– Nem járunk, szóval ne kezdjél el kombinálni, oké? Egyébként Kovács
Ulisszesznek hívják, és…
Uli nevét hallva megváltozott az ábrázata. Mintha meglepődést, majd
rögtön rá egy másik érzelmet láttam volna átsuhanni rajta, amit nem tudtam
beazonosítani, de olyan hamar szenvtelenné vált megint az arca, hogy nem
voltam biztos abban, nem csalta-e meg érzékeimet a konyhafülke gyér
világítása.

Uli valamivel hét után érkezett. Nem a tetőteraszon át, hanem a lépcsőház
felől, ahol a normális emberek szoktak közlekedni, akik véletlenül sem
változnak át griffekké. Épp akkor csöngetett, amikor a fürdőszobában
megpróbáltam megzabolázni a hajamat. Mióta rövidebb frizurát viselek, a
fürtjeim esős időben egyszerűen megvadulnak.
Amikor beléptem a nappaliba, fojtott hangú, ingerült beszéd szűrődött be
az előszobából. Az apám hangja volt. Meghökkentem. Mi a csoda üthetett a
mindig végtelenül udvarias és türelmes Nikoszba? Talán udvarlónak gondolja
Ulit? Mivel még sose jártam senkivel, fogalmam sem volt, hogy reagálna a
dologra. De az aggódó mediterrán atya szerepe nem vallott rá. Anyuval, a
tökéletes tyúkanyóval ellentétben Nikosz soha nem szólt bele a dolgaimba.
Mindig azt mondogatta, az életben magamnak kell megoldani a felmerülő
problémákat, az új helyzeteket, ő maximum tanácsokat adhat, amit aztán
vagy megfogadok, vagy nem.
A nappali ajtajából ráláttam mindkettőjükre. Nikosz arca alig húsz centire
volt Uliétól, aki meg sem próbált közbevágni, tehetetlenül, felvont vállal
hallgatta a görög szóáradatot. Alig értettem belőle valamit, mert csak egy
kicsit tudok görögül. Az iskola és a kapu szavakat mindenesetre sikerült
elcsípnem.
Amikor észrevette, hogy figyelem őket, Nikosz úgy tett, mint aki csak
lesegíti az esőkabátot a vendégünkről. Uli felém villantott egy mosolyt,
amitől furán idegenné vált az arca. Talán mert még soha nem láttam
mosolyogni.
– Ti ismeritek egymást? – kérdeztem csodálkozva.
Az előbbi jelenetből nyugodtan gondolhattam volna, hogy nem ez az első
találkozásuk, mégis mindketten tagadóan rázták a fejüket. Uliban nem
lehettem biztos, de az apám még egyszer sem hazudott nekem, úgyhogy
hittem nekik.
– Miért ácsorgunk itt? Kerülj beljebb! – váltott át hirtelen szívélyes
házigazdába Nikosz.
Hm. Mi ez a Janus-arc? Határozottan gyanús. Eddig még soha nem próbált
eltitkolni előlem semmit.
A vacsora látszólag barátságos hangulatban zajlott. Ők ketten fesztelenül
eldumálgattak fociról, autókról és filmekről, vagyis csupa közömbös témáról,
de apám egyetlen szóval sem érdeklődött Uli családjáról, vagy hogy hol
szeretne továbbtanulni. Egyetlen olyan kérdést nem tett fel, amivel normális
szülők tesztelni szokták a gyerekeik új barátait.
Ami azt illeti, én sem tudtam róla semmit. Kivéve, hogy mindig jelen volt,
amikor Viktorék szívattak.
Alig vettem részt a beszélgetésben, és enni sem ettem sokat. Szórakozottan
taszigáltam a villámmal a csúszós spagettiszálakat ide-oda, akár egy óvodás,
mert egyfolytában azon törtem a fejem, hogyan fogom elmondani Nikosznak
a mai nap történéseit. Úgy véltem, az én számból kell hallania, de végül Uli
megelőzött.
Éppen le akartam szedni az asztalt, amikor egy mozdulattal megállított, és
megkért, hogy üljek vissza. Kezdtem kicsit bepöccenni attól, hogy azt hiszi,
mindent neki kell irányítania, úgyhogy némán rámeredtem, de azért
visszaültem a helyemre. Legjobb túlesni a dolgon. A gyomrom amúgy is fel-
alá liftezett az idegességtől egész este.
Kovács Ulisszesz pedig vett egy mély levegőt, és mindenről beszámolt.
Pontosan és tömören, majdhogynem idegesítően takarékoskodva a szavakkal
elmesélte, mi történt ma velem. Nem hallgatott el semmit, de nem is színezte
ki az eseményeket. Csak a puszta tényeket közölte. Én közben végig Nikosz
arcát néztem, aki figyelmesen hallgatta Uli előadását. Váltakozott rajta a düh
(az üldözésnél) és az ijedtség (a darunál), de számomra érthetetlen módon
megdöbbenést egyáltalán nem láttam rajta. Akkor sem, amikor a történet
mesés elemei kerültek fókuszba, és Uli elmondta, hogyan mentette meg az
életemet, és hozott haza a viharban.
Ó, én nagyon hülye! Hirtelen leesett a tantusz. Mindössze egyetlen
magyarázat lehetséges: Nikosz nemcsak elhitte, hogy az osztálytársam egy
griff, hanem mindvégig tisztában volt vele.
Hitetlenkedve bámultam rá. Úgy éreztem, mintha egy idegen ülne az asztal
másik oldalán, és nem az én mindig őszinte és egyenes apám. Olyan hevesen
pattantam fel a székről, hogy az felborult.
– Te tudtad, ugye? – károgtam. – Hogy griffek nem csak a mesékben
léteznek, ráadásul az egyikkel nap mint nap találkozom a suliban. Mit
hallgatsz még el előlem? Minden reggel a Pegazuson repülsz az egyetemre,
ahol a botanikus kertben nimfák táncolnak faunok pánsípjának dallamára? A
rektor pedig… Ne is mondd, kitalálom! Nyilván Zeusz, az istenek királya!
Nikosz némán hallgatta a sok zöldséget, amit összehordtam, majd lassan
rám emelte elgyötört pillantását.
– Nem. Nem egészen így van – motyogta.
– Mi az, hogy nem egészen?! Talán nem Zeusz a főnököd? Várj! Akkor
biztosan Pallasz Athéné! Jobban is passzol neki az állás, hiszen ő az egyetlen
tudós alkat a görög istenek között.
Ha nagyon pipa vagyok, rendszerint csúnyán szarkasztikus leszek. Böbe
néni szerint ez a védekező mechanizmusom, és most tényleg bitang mérges
voltam. Nem csak az apám miatt. Viktorék támadása, a menekülés, a
darumászás, meg egyáltalán az egész őrült, álomszerűen szürreális nap
kivágta a biztosítékot.
Úgy álltam ott, égnek meredő hajjal, fejhangon ordibálva, mint valami
rusnya hárpia, amikor Uliból váratlanul kibugygyant a nevetés. Jókedvűen,
fejét hátrahajtva hahotázott, én pedig éreztem, ahogy a belőle áradó
megnyugtató vidámság lassan átszivárog belém, amíg teljesen ki nem tölt,
mint egy belső tenger. Tutajként ringatóztam a hullámain, és már egyáltalán
nem volt kedvem kiabálni. Ökölbe szorított kezem kinyílt, összeráncolt
homlokom kisimult, a haragom elillant.
A lelkiállapotom hirtelen változása megdöbbentette Nikoszt.
– Máris él a szündeszmosz? Hogy lehet az? Hiszen Mira még nem töltötte
be a tizenötöt – meredt rám hitetlenkedve. – Várjunk csak! Hányadika van? –
kapott a fejéhez.
 Klasszikus szórakozott professzor lévén soha nem tudta, milyen napot
írunk. Néha az évet sem.
– Augusztus 31-e – mondta Uli, és felemelte a kezét, hogy megnézze azt a
fura, többfunkciós órát, amit mindig viselt. – Nyolc óra harminchét perc.
Isten éltessen, Mira! Pontosan öt perccel ezelőtt töltötted be a tizenötödik
évedet.
– Honnan tudod percre pontosan, mikor születtem? – kérdeztem.
Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem megkérdezni, mit jelent a
szündeszmosz szó.
– Mert én is akkor jöttem a világra. Mindketten ugyanazon a napon
születtünk. Még az óra és a perc is stimmel.
Átfutott az agyamon az a szappanoperás ötlet, hogy Uli az én eltitkolt
ikertestvérem, de aztán eszembe jutott, hogy egyrészt ő nem emberi lény,
másrészt pedig hogy még az ikrek születése között is el szokott telni néhány
perc. Ráadásul nekem már volt ikertestvérem. Líviának hívták, és a világra
jötte után nem sokkal meghalt. Szóval a dolog matematikai esélye a nullához
közelített.
– Ez hogyan lehetséges? – erőltettem magamra némi önuralmat.
Nikosz, aki még mindig magába roskadva ült, mintegy beletörődve
biccentett Uli felé, aki folytatta.
– Mivel mi ketten lélekikrek vagyunk. Így hívják azt a griffet és azt az
embert, akik ugyanakkor jönnek a világra.
Úgy látszik, nagyon bután bámulhattam rájuk, mert apám gyengéden
lenyomott egy székre, majd mellém telepedett, és két keze közé fogta az
enyémet.
– Mira, mit tudsz a gyökereidről? – kérdezte.
– Úgy érted, a családunkról?
– Igen.
– Tudom, hogy a te édesapád magyar, édesanyád viszont görög
származású – mondtam fel a leckét. – Az ő szülei, vagyis az én dédszüleim
1948-ban jöttek vele és a többi politikai üldözöttel együtt Magyarországra. A
hazájukban dúló polgárháború miatt menekültek el. Szellő nagyszüleim
nyugdíjas éveikre elköltöztek Kréta szigetére, ahonnan édesanyád családja
származik. Azóta nem nagyon törődnek velünk, csak hébe-hóba küldenek egy
lapot. Anyu meg… hiszen tudod. Cigány volt, és a szülei a születésemkor
meghaltak autóbalesetben.
– Stimmel. De ki kell egészítenünk még néhány fontos részlettel.
 – Néhány fontos részlettel?
– A származásoddal kapcsolatban. Hogy ki is vagy valójában.
Megállt bennem az ütő. Hirtelen fojtogatóan sűrűvé vált a levegő.
– Talán örökbe fogadtatok? – leheltem. – Vagy elcseréltek a kórházban?
– Nem, nem, dehogy! – nyugtatott meg gyorsan Nikosz. – Te minden
kétséget kizáróan a mi gyerekünk vagy.
Nagy kő esett le a szívemről. Nem kellene annyi filmet néznem.
– Anyáddal meg akartuk várni a tizenötödik születésnapodat, mielőtt
elmondjuk az igazat. Talán önzés volt a részünkről, de ki akartuk élvezni,
hogy életed első éveiben csak a miénk vagy. Szerettük volna, hogy normális
gyerekkorod legyen, mielőtt el kell menned.
– El kell mennem?
Megint kérdezőgép üzemmódba kapcsoltam. Ráadásul ismét elment a
hangom, csak valamiféle rekedt nyöszörgés tört elő a torkomból, a gyomrom
pedig radírgumi méretűvé zsugorodott. Miről beszél az apám? Ugyan miért
kell elmennem otthonról? És hogyhogy ő azt csak úgy hagyná?
Uli pupillája kitágult, és én megint azt éreztem, hogy a nyugalom tengerén
ringatózom. Képes voltam eltolni magamtól a félelmet, hogy minden
figyelmemet Nikoszra fordítsam.
– Rosszul fogalmaztam, bocsáss meg! – folytatta apám, és megpaskolta a
kezem. – Nem végleg mész el, csak a nap, vagyis inkább az éjszaka egy
részében. Nappal ugyanúgy jársz majd iskolába, mint eddig. Éjszakánként
viszont egy másik helyen fogsz tanulni.
Úgy néztem rá, mintha azt jelentette volna be, hogy holnap csinos kis fehér
tütüben eltáncolja A hattyúk tava főszerepét az Operában.
– És mikor fogok aludni, nem mondanád meg? Ha nem tudnád, a
tinédzsereknek sok alvásra van szükségük.
– Ne izgulj! – vágott közbe Uli. – Megígérem, lesz idő a pihenésre.
Megvan annak a jól bevált módja mifelénk.
– Mifelénk?
Kezdtem unni, hogy a nemtudomka szerepe jutott nekem.
– Az Olümposzon.
Talán attól félt, túlságosan szószátyárnak vélem, ha nem egyszavas vagy
tőmondatokban adagolja az információt.
– Mármint az Olümposz hegyén? Az ókori görög istenek lakhelyén?
– Az istenek és a lakhely stimmel, de már elég régóta nem egy hegyről van
szó. Az Olümposz bolygón található az Aiolosz Akadémia, a griffek és a
grifflovasok kiképző iskolája, ahová pár nap múlva mindketten beiratkozunk.
Vettem egy nagy levegőt, aztán lassan kifújtam. A helyes légzéstechnika
igen fontos, ha az embernek folyamatosan sokkoló újdonságokat kell
befogadnia.
Megint Nikosz vette át a szót.
– Amit még nem tudsz, hogy a görög származásod miatt lehettél grifflovas.
Anyám ágán mi mindketten Aiolosznak, a legfőbb szélistennek, a szelek
királyának távoli utódai vagyunk. A Moirák, a sorsistennők döntése szerint
földi grifflovas kizárólag az ő vérvonalából kerülhet ki.
– Leginkább abban nyilvánul meg, ha valakinek a szélisten az őse –
folytatta Uli –, hogy kedveli a magasságot, a repülést. A szél süvítését a feje
körül. Sokan úgy hiszik, a szél beszél hozzájuk. A legtöbb pilóta és
hegymászó, bár nincs tudatában, egyenesen Aioloszig vezetheti vissza a
családfáját.
Eszembe jutott a daru, és hogy egyáltalán nem féltem felmászni rá. A szél
pedig mintha megpróbált volna megtartani, mielőtt lezuhantam. Abban sem
voltam már biztos, hogy gyerekkoromban csak képzeltem, hogy a szél a
fülembe suttog.
– Aiolosz minden utódja grifflovas? – kérdeztem elbizonytalanodva,
hiszen apám sem volt az.
Vagy mégis? A mai nap rávilágított, milyen keveset tudok a saját
családomról.
Nikosz elértette a ki nem mondott kérdést.
– Nem mindenkiből lehet grifflovas – rázta a fejét szomorkásan. – Sokkal
kevesebb griff-fióka kel ki a tojásból, mint ahány leszármazott él manapság
szerte a világon. A Moirák döntik el griffek és lovasaik sorsát, ők határozzák
meg, melyik griff és melyik ember szülessen ugyanabban a percben.
Elképzeltem, ahogy az aprócska Uli kimászik a széttört tojásból. Biztosan
olyan idétlenül nézett ki, mint a madárfiókák a természetfilmekben. Csupasz,
vékony, libabőrös nyak, imbolygó fej, hatalmas szem és csőr. A teste meg
mint az újszülött kismacskáé: szétterpesztett, pici lábak és hegyes farkinca.
– Ezek szerint te tojásból keltél ki? – fordultam Ulihoz, és igyekeztem
visszanyelni a nevetést.
– Mi abban a különös? – nézett rám sértődötten. – Azt hiszed talán, az
emberek születése olyan felemelő látvány?
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Jó lesz vigyáznom vele.
Sokkal érzékenyebb, mint amilyennek látszik, viszont a humorérzéke hagy
némi kívánnivalót maga után.
– Van még valami – folytatta az apám. – Szellő nagyapád révén Fehérlófia
is a távoli őseid közé tartozik. A mondák szerint ő volt az első ember, aki
megült egy griffet. Bár a Moirák a Földön manapság már mindig az Aiolosz-
származást veszik figyelembe, amikor kiválasztanak egy újszülöttet, a
nagyapád a kivétel, aki erősíti a szabályt. Ő az egyetlen földi származású
lovas, akinek nem a szélisten az őse. Azt gondoljuk, a Moiráknak céljuk volt
ezzel. Nem lehet véletlen, hogy a nagyszüleid egymásba szerettek, és
összeházasodtak. Elég ritka a grifflovasok közt, hogy valakiben két vérvonal
egyesüljön.
Anyám, borogass! Ezek szerint a családfám tele van mitikus alakokkal. A
származásom per pillanat előkelőbbnek tűnt, mint az angol uralkodócsalád
tagjaié. Ezt emésztenem kellett néhány másodpercig.
– Mi szükség van egyáltalán grifflovasokra? – kanyarodtam vissza a
lényeghez.
Nikosz láthatóan óvatosan fogalmazott:
– Tudod, Mira, az emberiség valódi őstörténetét nem találod meg a
történelemkönyvekben. A régi időkben még sokkal többféle teremtmény élt a
Földön, mint ma. Jó részük ugyanannyi értelemmel, de jóval nagyobb
hatalommal bírt, mint a Homo sapiens. A különféle mitológiák megőrizték
ezeknek a lényeknek az emlékezetét.
– Mint például a griffekét?
– Pontosan. Vagy a kentaurokét és a faunokét. Ami azt illeti, Pallasz
Athéné is létezik, bár legnagyobb sajnálatomra nem ő a főnököm az
egyetemen – vigyorodott el.
– Azt mondtad, éltek. Mi történt velük?
– Ahogy nőtt az emberiség lélekszáma, egyre kevesebb hely maradt a többi
lénynek, az élettér beszűkülése viszont a történelem tanúsága szerint mindig
háborúhoz vezet. Egy fajok közti háború egészen biztosan az emberiség
pusztulásával járt volna, amit a Moirák mindenképpen el akartak kerülni,
ezért tanácskozást hívtak össze a különböző népek isteneivel. Egyfajta
világméretű konferenciát tartottak. A griffek képviselői is hivatalosak voltak,
mert mindenki nagyra becsülte a bölcsességüket és segítőkészségüket.
Eldöntötték, hogy létrehoznak más világokat, úgynevezett
zsebuniverzumokat az isteneknek és egyéb mitológiai teremtményeknek, a
Földet pedig meghagyják az emberiségnek.
Elkerekedett szemmel hallgattam Nikosz elbeszélését. A világegyetem
milliószor érdekesebb helynek bizonyult, mint valaha gondoltam. Hirtelen
elfogott a vágy, hogy lássam ezeket az idegen világokat és teremtményeket,
úgyhogy feszült figyelemmel követtem apám szavait.
– A legtöbb nép úgy hiszi, istenek teremtették őket, de végül is ki tudja,
nem az emberek teremtik-e az isteneket, akik ha hisznek bennük, valódivá
válnak? A bibi csak az, hogy azért, mert az emberek megfeledkeznek régi
isteneikről, azok még nem szűnnek meg létezni. Vagy legalábbis nem
azonnal. Ezért a zsebuniverzumok létrehozása valójában nem csak az
emberiség érdekeit szolgálta.
– Ezek a zsebuniverzumok tulajdonképpen micsodák?
– Mondjuk úgy, hogy egyfajta „zsebek”, kinövések a mi univerzumunk
testéből – szólt közbe Uli. – De elképzelheted őket úgy is, mint egy gigászi
szappanbuborékra tapadó számtalan icipici buborékot. A méretük igen
változó, szobányitól a naprendszerig terjed. Az Olümposz az egyik ilyen
zsebuniverzum bolygója. A Földön és a többi világon lévő Kapukat őrzik a
griffek és lovasaik. Ezenkívül egy esetleges zsebuniverzumok közti
háborúban az ő feladatuk megvédeni az Olümposzt és a Földet. Erre a
feladatra választottak ki kettőnket is.
– Tehát egyfajta határőrök leszünk. És katonák.
Nikosz bólintott.
– De másfajta veszélyek is leselkednek rátok. Az istenekkel néha nehéz
bánni, megvannak a saját céljaik, és kifejezetten bosszúállók tudnak lenni. A
jó diplomáciai érzék elengedhetetlen a velük való kapcsolattartásban. A
griffek ebben is nagyszerűek, biztosra veszem, hogy Ulival az oldaladon
boldogulni fogsz.
– Talán inkább Ulival a fenekem alatt – csúszott ki a számon, de mindjárt
meg is bántam könnyed megjegyzésemet.
Nikosz ugyan halvány mosollyal díjazta a poént, de újdonsült hátasom és
lélekikrem olyan megrovóan meredt rám, mintha legalábbis Mary Poppins
reinkarnációja lenne.
Ha sokat leszünk együtt, a humorérzékén még lesz mit dolgoznom.

3. fejezet
 Térillosz Könyve

Miután Uli elment, apám átadta a születésnapi ajándékomat. Egy ősrégi,

kézzel írott könyvecske volt, lapjain erősen kifakult tintával. Valamilyen
puha, mégis erős, kék színű bőrbe kötötték, ami megőrizte a pikkelyek
körvonalainak nyomát. Nikosz azt mondta, a karcsú kis kötet nemzedékről
nemzedékre öröklődik a famíliánkban. A Moirák az évszázadok során, ki
tudja, miért, mindig kivételeztek a családunkkal. Majdnem minden
nemzedékben született grifflovas, ami elég szokatlannak számított, még az
ismert grifflovascsaládokban is.
– Ebből az írásból megtudhatsz pár dolgot az egyik ősödről és a lovasok
életéről – mondta Nikosz. – Nem árt, ha tisztában vagy néhány dologgal,
mielőtt elmész az Akadémiára. A többiek így is előnyben lesznek veled
szemben. Ők már évek óta ismerik a griffjeiket. Sokat hallottak tőlük az
Olümposzról.
Az első oldalon gondosan formált, kalligrafikus kézírással ez állt: Térillosz
Könyve. A tinta nem tűnt olyan halványnak, mint a többi oldalon, látszott,
hogy később jegyezték bele. Átpörgettem a lapokat; a takaros kézírás csak a
füzetecske háromnegyedéig tartott, azután valamiféle névjegyzék következett
több oldalon keresztül. A lap tetején, az első név fölött mindig egy ember
piktogramja szerepelt, a második név fölött egy griffé. Hébe-hóba valamelyik
név mellé vörössel egy különös jelet is rajzoltak. Nem tudom, honnan, de
tudtam, mit jelent. Erőszakos halált. Uli és az én nevem volt az utolsó a
sorban. A közvetlenül az enyém előtt álló név mellett is ott virított a vörös jel.
Akkor vettem csak észre, hogy a könyvet ógörögül írták, mégis el tudom
olvasni. Nem értettem, ez miként lehetséges, hiszen újgörögül is csak néhány
szót ismertem. Kiszaladtam Nikoszhoz a nappaliba, ahol a vacsora utáni
romokat takarította el, és elújságoltam neki a dolgot.
– Ez a másik születésnapi ajándékod, bár nem tőlem származik – mondta.
– Ha egy grifflovas betölti a tizenötödik évét, automatikusan beszélni kezdi
az olümposziak nyelvét. A Moirák számítottak rá, hogy Aiolosz vérvonala az
idő múlásával szétterjed a világon. Mivel minden grifflovasnak más az
anyanyelve, ezért az ógörög nyelv ismeretével születik, de a tudása csak a
tizenötödik születésnapján aktiválódik. Szerencséd van, kicsim, nekem
bizony kemény munkába került megtanulni ógörögül.
Visszafordult a tányérok felé, hogy eltörölgesse őket. Én viszont meg
akartam még valamit kérdezni tőle. Azóta fúrta az oldalamat, mióta
megéreztem a sóvárgást a hangjában, amikor közölte velem, hogy mire
születtem.
– Apa, te is szerettél volna grifflovas lenni?
Megállt a keze a tányérok fölött.
– Mindennél jobban! – mondta halvány szomorúsággal a hangjában. – De
a Moirák a bátyámat választották a mi nemzedékünkből, nekem pedig bele
kellett nyugodnom a döntésükbe.
– Van egy nagybátyám?
A mai nap eseményei után már meg sem tudtam rökönyödni úgy
istenigazából.
Megtörölte a kezét a kockás konyharuhában.
– Gyere, mutatok valamit! – karolta át a vállam.
A szobámban felütötte a tőle kapott könyvet a névsornál.
– Minden lovas, aki a családunkban született, szerepel a könyvben. Az
elsőt Térillosznak hívták – mutatott a legelső névre a stilizált emberalak jele
alatt. – Ő írta ezt a könyvet, hogy átadja a tapasztalatait az egyik
unokaöccsének, akit szintén kiválasztottak a feladatra. Azóta hagyomány,
hogy minden lovas nevét bejegyezzük az üresen maradt lapokra. S mivel griff
és lovasa között, bár másmilyen jellegű, de legalább olyan erős a kötelék,
mint a házastársak között, őket is a család részének tekintjük, ezért a nevük
szintén bekerül a könyvbe.
Rábökött az utolsó előtti névpárra. A lovas neve után ott vöröslött a jel.
Dimitrosz – Alea állt a papíron.
– Tehát csak volt egy nagybátyám – állapítottam meg szomorúan.
Mindig sajnáltam, hogy másokkal ellentétben nem vesz körbe nagyobb
család. Nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek. Ráadásul egy
szem gyerek maradtam Lívia halála után, pedig mindig szerettem volna
testvért. Akkor is, ha egész nap csak veszekednénk.
Nikosz végigsimított a bátyja nevén, majd becsukta a könyvet.
– Bárcsak ismerhetted volna! – sóhajtott fel. – Sok mindenben hasonlítasz
rá. A humorérzéked, az empátiád, a bátorságod. Mintha őt látnám magam
előtt. A forrófejűséged is rá emlékeztet. Talán az volt a legnagyobb hibája,
ami végül…
– Ami végül?
De nem árulta el, hogyan halt meg a bátyja. Láttam, hogy még mindig
felkavarja a múlt.
– Talán majd máskor, Mira – simogatta meg a fejem. – Több időt vesz
igénybe néhány percnél, és ez a nap már így is hosszúra nyúlt. Holnap
kezdődik az iskola. Feküdj le, én majd elpakolok.
Amikor a kilincsért nyúlt, még megkérdeztem, mikor kell elmennem az
Akadémiára, és megtudtam, hogy egy hét múlva. Az iskola szabályzata
szerint minden tanuló a tizenötödik születésnapja betöltése után hét nappal
kezdi el tanulmányait. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, hiszen minden
griff és grifflovas máskor született. Elképzelhető, hogy az új suliban
hagyományos értelemben vett osztályok sincsenek? Érdekes helynek tűnt az
Akadémia.
De nem akartam tovább agyalni rajta, úgyhogy bármilyen későre is járt,
gyorsan belelapoztam az ajándékomba. Igazi könyvmolyként egy napom sem
lehetett teljes olvasás nélkül. Végigjárattam a szemem a határozott kézzel
papírra vetett, szálkás, enyhén jobbra dőlő betűkön, majd jóleső izgalommal
belemerültem a szövegbe.

Nem emlékszem, pontosan milyen idős voltam, amikor először

találkoztam Glaukéval, de nem lehettem sokkal több kilencévesnél. Egy
szárnyas sarut és kalapot viselő férfi hozta el hozzánk. Miközben holtra
vált szüleim térdet hajtottak előtte, anyám remegő hangon odasúgta
nekem, hogy a férfi maga a nagy Hermész, az istenek követe.
Köszöntsem a legmélyebb tisztelettel.
Hermész keze a mellette álló griffkölyök fején nyugodott. Azért
tudtam, hogy ő egy griff, mert a szüleim nagy súlyt fektettek rá, hogy a
házi tanítónk kimerítő leckéket adjon mitológiából. Teljesen elbűvölt a
kölyök merész tekintete, tollainak tengerzöld ragyogása, fehér
oroszlánteste és teste sós szelet idéző kipárolgása.

Tehát nemcsak a griffek színe, de az illatuk is egyedi, emeltem fel a fejem a

könyvből. Ezt jó tudni! Ha bármikor a jövőben csukott szemmel kellene
kiválasztanom Ulit a többi griff közül, tutira menni fog, mosolyodtam el.

Akkor láttam először a fajtáját emberré változni. Fentről lefelé

 végigszaladt a testén egy izzó tűzgyűrűszerűség, és két másodperc múlva
már egy tejfölszőke hajú, zöld szemű, mosolygó kislány állt előttem.
Anyám kézen fogva hozzá vezetett, komolyan a szemembe nézett, és
azt mondta, bemutatja a legjobb barátomat. Nem értettem, honnan veszi,
hogy barátok leszünk, hiszen akkor találkoztunk először, de anyám soha
nem tévedett. Mire elértem azt a kort, hogy beiratkozzam az
Akadémiára, valóban Glauké lett a legfontosabb lény az életemben,
fontosabb bárki másnál, beleértve a családomat is. Anyám tudta, hogy a
második helyre szorul a szívemben, mégse tehetett semmit. A Moirák
akaratával sem az emberek, sem az istenek nem szegülhetnek szembe.
Elmondta, hogy Glauké azért költözik hozzánk, hogy közelebbről
megismerje az emberek világát, valamint, hogy legyen időnk alaposan
összebarátkozni, mielőtt beiratkozunk az Akadémiára. A szüleim sose
hallgatták el előlem, milyen sorsot szántak nekem a Moirák, így nem
lepődtem meg. Természetesnek tartottam, hogy attól kezdve Glauké
nálunk lakik. Apám fűzfaágakból font egy nagy madárfészek-szerűséget,
és az ágyam mellé állította. Glauké abban aludt éjszakánként griff
alakjában.
Nappal viszont kislányként velem és a húgommal együtt hallgatta a
házi tanítónk fejtegetéseit matematikából, földrajzból, történelemből és
poétikából, míg anyánk az újszülött kisöcsénkkel foglalkozott. Mindenből
jobb volt, mint én vagy Melissza, mert a tanárunk minden egyes szavára
emlékezett. Glauké azt állította, erre azért van szükség, mert a
varázsigék, amivel a griffek át tudnak kelni egyik világból a másikba,
olyan hosszan kígyózó szavakból állnak, mint a tengeri angolna. Én
mindenesetre örültem, hogy nem nekem kell megtanulnom azokat a
rettenetes szavakat!
Mindketten körülbelül tízévesek lehettünk, amikor elkezdtünk együtt
repülni. A griffek ennyi idősen lesznek képesek egy gyerek súlyával a
hátukon felemelkedni a földről. A szüleim megtiltották, hogy nappal,
mindenki szeme láttára repüljünk. Az emberek már hosszú évszázadok
óta nem hisznek a régi istenekben és mitológiai lényekben, ezért attól
féltek, hogy Glaukét démonnak nézik, engem meg boszorkánymesternek,
és mindkettőnket máglyán égetnek el. Így maradtak az éjszakák.

Ezek szerint Térillosz jó néhány száz évvel ezelőtt, valamikor a középkorban

született, gondoltam. A legvadabb boszorkányüldözések idején.
 A repülésről nincs mit mondanom. Most már te is ismered az érzést,
kedves öcsém, ami egykor engem is gyermekkorom legboldogabb
óráival ajándékozott meg. Bár már elmúltam ötven, ha becsukom a
szemem, most is látom magunkat, ahogy végigsuhanunk a holdfényben
alvó kis adriai város piros cseréptetői fölött. Babonából mindig
megkerültük a főtéren a templomtornyot, hogy ráüthessek a súlyos
bronzharangra. A hazafelé botorkáló templomszolga másnap aszerint
beszélt harangozó angyalokról vagy ördögökről, hogy hány pohár bort
döntött magába a kocsmában. Azután felrepültünk a Kakukk-hegy
tetejére, ahol rajtam kívül ember még nem járt, olyan meredek az
oldala. Ott leültünk a sziklafal peremére, ahonnan egyenesen a tengerig
ellátni. Én lóbáltam a lábam a mélység fölött, miközben átöleltem a
mellettem heverő Glauké tollas nyakát, és mindenféléről beszélgettünk,
ami csak eszünkbe jutott. Ha a gyerekkoromra gondolok, mindig ezek a
képek ugranak be először.
A tizenötödik születésnapom előtt néhány nappal megváltozott
minden. Melissza mindig is féltékenyen szemlélte a kapcsolatomat
Glaukéval, különösen azután, hogy a griffem, aki belelátott a szívébe,
visszautasította, hogy őt is elvigye repülni. Hiába magyaráztam neki,
hogy a Moirák döntöttek így, nem tehetek róla, hogy engem választottak,
a húgomban nem csitult az irigység. Minden áron grifflovas akart lenni,
és úgy gondolta, csak én állok az útjában.
Mindent pontosan kitervelt. Ellopta a griffem néhány szál kihullott,
tengerzöld tollát, és elvitte a paphoz. Azt állította, hogy látta, amikor
éjszaka tollas démonná változtam, és kirepültem az ablakon, hogy
csatlakozzam a boszorkányok seregéhez, akik a nyári napforduló idején
seprűn lovagolva jutnak fel a Kakukk-hegyre, hogy ott mindenféle
gonosz varázslatokat űzzenek. A dajkája szokta teletömni a fejét ilyen
ostoba mesékkel. Nem hiszem, hogy a húgom a halálomat kívánta volna,
hiszen még tizenkét éves sem volt. Talán azt gondolta, ha engem
bezárnak valahová, Glauké majd őt viszi el repülni.
Sötétedés után jött el értem az inkvizíció embere és a városi őrség két
tagja. Felolvasták a vádat a szüleimnek. Apám hamuszürkén, üres
tekintettel meredt maga elé, anyám sikoltozott, és belém kapaszkodott,
de kitéptek a karjaiból. Melissza akkor fogta fel, mit tett. A szájára
szorította a kezét, és rémülettől kitágult szemmel nézte, ahogy elvisznek.
Soha többé nem találkoztam vele.
 Különös módon cseppnyi félelmet sem éreztem, amíg végiglökdöstek a
városon, ahogy akkor sem, amikor behajítottak a börtön egyik dohos
cellájába. Biztosra vettem, hogy Glauké eljön értem, és kiszabadít. Nem
tudom, honnan merítettem a hitet, de nem éreztem kételyt vele
kapcsolatban.
Az a hosszú éjszaka elég időt adott, hogy alaposan átgondoljam a
történteket. Arra jutottam, hogy soha többé nem térhetek haza, mert
szörnyű bajba sodornám a családomat. Apám jómódú, idegen országból
betelepült kereskedő volt. Ha valaki megkívánja a vagyonát, könnyen
feljelenthetik megint, és az egész családom máglyán végzi. Lehetett
ilyesféle esetekről hallani akkoriban. Mivel néhány nap múlva úgyis
elmentem volna az Akadémiára, egyedül az tűnt járható útnak, hogy
amikor a griffem kiszabadít, egyenesen oda repülünk.
Glauké hajnalban szállt le a börtön előtt. Sokkal nagyobb és erősebb
volt már, mint amikor megismertem, így a mellső lábával könnyűszerrel
szétfeszítette a tömlöc ablakának vasrúdjait. Mire a börtönőr kinyitotta
a cellám ajtaját, hogy megnézze, mi okozta a zajt, mi már úton voltunk a
Kakukk-hegy felé, ahol Glauké kimondta azt a kígyózó varázsigét, amit
csak a griffek memóriája képes rögzíteni, és mi átkeltünk az istenek
földjére, az új életbe, ami nekünk rendeltetett.

Az izgalmas történet ellenére már majd leragadt a szemem, úgyhogy

becsuktam a könyvet, és a párnám alá dugtam. Pizsamába bújtam, bemásztam
az ágyba, és magamra húztam az anyu által horgolt folttakarót. Rengeteg
megválaszolatlan kérdés fogalmazódott meg bennem, úgyhogy alig vártam a
másnapot, hogy találkozzam a griffemmel.

Az első tanítási napon fél órával becsöngetés előtt már az udvaron

toporogtam.
A Mátyás Király Tizenkét Osztályos Gimnázium egykor szebb napokat
látott, tipikus lakótelepi iskola volt. Még a hetvenes években épült, és azóta
nem esett át nagyobb felújításon. A kinézete is ennek megfelelően alakult.
Töredezett betonlapokkal kirakott gyülekezőudvar, összegraffitizett, szürke
betonfalak, a telket keretező, dülöngélő drótkerítés. Egyedül az északi oldal
új, műanyag ablakainak természetellenes fehérsége ütött el a lerobbant
épülettől: akár egy vadonatúj protkó egy ráncok szabdalta öregember
szájában.
Szemmel tartottam a bejáratot, hogy azonnal észrevegyem, ha Uli
megérkezik. Láttam befutni Trollt és Viktort, de épp csak átsiklott rajtam a
tekintetük, mintha én lennék a láthatatlan ember. Ezt elég különösnek
találtam. Máskor már biztosan elmarták volna a hátizsákomat, hogy
kiborítsák a tartalmát a betonra, aztán röhögve elszaladjanak. Vajon mit
csinált velük tegnap Uli?
Pár perccel később Konrád is megérkezett. Az elsős kisöccse táskáját
cipelte, aki ugrándozva haladt mellette. Aranyos kölyöknek látszott,
leszámítva, hogy kiköpött mása volt a genyó bátyjának: világosbarna
kefefrizura, kék szem, szeplős arc.
Az osztálytársam ezúttal csinos monoklit viselt, és elég csüggedten lógatta
a fejét. Biztos megint nekiment az „ajtónak”. Amikor észrevette, hogy a
testvérének kioldódott a cipőfűzője, leguggolt elé megkötni. Közben mondott
valamit, mire a kissrác elmosolyodott. Buzgón bólogatva támaszkodott
Konrád vállára, amíg a levegőbe emelte kioldódott fűzőjű lábát, hogy a bátyja
könnyebben elérje. Meglepődve figyeltem a jelenetet. Nem néztem ki
Konrádból ennyi gondoskodást és gyengédséget.
Megérezhette, hogy nézem őket, mert felém pillantott, majd mogorván
összehúzta a szemöldökét, és a bejárat felé irányítva öccsét szótlanul
továbbment. Talán nem akart a gyerek előtt belém kötni. Vagy Uli műve volt
ez is. Egyre előnyösebbnek találtam, hogy külön bejáratú őrző-védő griffel
rendelkezem.
Becsöngetés előtt két perccel feladtam. Úgy látszik, Uli ma nem jön
iskolába. Felszaladtam az emeletre, és hajszállal Böbe néni előtt sikerült
beslisszolnom a terembe. Az osztályfőnököm metsző pillantását ezúttal
leráztam magamról, és a helyemre siettem. Komolyabb dolgok miatt kellett
aggódnom, mint egy rosszalló tekintet. Vajon hol van Uli? Talán
megbetegedett? Szoktak egyáltalán a griffek betegek lenni?
Fogalmam nem volt, mi lehet vele, és azt sem tudtam, hogy érhetném el. A
tegnapiak után különösen furcsán venné ki magát, ha elkérném a
telefonszámát a haverjaitól. Amúgy sem adnák oda. A címét sem tudtam,
hogy órák után elmenjek hozzájuk.
Délelőtt többször magamon éreztem Konrád gyanakvó tekintetét, Troll-lal
és Viktorral ellentétben, akik kutyába sem vettek. Nem mintha hiányzott
volna a szekálásuk, de merőben szokatlannak találtam, hogy ma úgy
viselkednek velem, az osztály páriájával, mint bárki mással. Bunkón, de nem
erőszakosan.
Informatikaóra volt az utolsó aznap. Szórólapot kellett készíteni egy
elveszett macskáról. Jocó bácsi, az informatikatanárunk nagydarab, tetkós
férfi volt, aki kinézetre inkább illett volna egy motorosbandába, és
egyszerűen rajongott a macskákért. Hármat is örökbe fogadott már a
menhelyről, és a szövegszerkesztős feladataink általában macskákról szóltak.
Éppen fekete-fehér foltos cicák képe után kutattam a neten, amikor
megéreztem, hogy rezeg a mobilom a zsebemben. Elvileg csak kikapcsolt
állapotban lehetett behozni órára, de ezúttal megszegtem a szabályt, és rezgő
módra állítottam be, hátha Uli tudja a számom, és jelentkezik. A pad alatt
óvatosan elővettem. Ha Jocó bácsi észreveszi, hogy használom, rögtön bevési
a karót a naplóba. Allergiás volt az óráján megcsörrenő telefonokra.
A kijelzőn új ikon villogott. Egy griffet ábrázolt. Ez Uli lesz! De hogyan
sikerült bármit is rátelepítenie a mobilomra?
Kikéredzkedtem gyorsan a vécére. Az egyik fülkében lehajtottam az ülőke
tetejét, ráültem, és megérintettem az ikont. Abban a percben megjelent a
kijelzőn egy videoüzenet. Ami elég különös, mert az én ősrégi, olcsó kis
telefonom videoüzenetet nem is képes fogadni. Úgy látszik, a griffem valami
számítógépes zseni, aki a távolból is képes feljavítani a kütyüket.
– Mira, ha vége az órának, gyere a daruhoz! – mondta komolyan a
kamerába. – Ott várok rád.
Ennyi volt. Uli nem az a szószátyár típus.
Mire visszaértem az osztályba, éppen kicsöngettek. Elmentettem a félkész
szórólapot, gyorsan összekapkodtam a cuccomat, és az ebédet kihagyva
elrobogtam az építkezés felé.
Hajtott a kíváncsiság, úgy éreztem, bekattanok, ha nem kapok mielőbb
választ a legfontosabb kérdéseimre. Szinte semmit nem tudtam még arról az
életről, amibe beleszülettem, a sorsomról, amit a Moirák születésem előtt
kijelöltek számomra. Hol úgy éreztem, hogy tiszta kiszúrás az egész, hol meg
azt, hogy életem legizgalmasabb kalandja most veszi kezdetét. Egyrészt elég
mellbevágónak találtam, hogy talán semmiben sem dönthetek ezután
magamtól, hiszen a sorsistennők akarata irányít majd, másrészt viszont
hihetetlenül kitágult a jövőm.
Egészen addig halvány elképzelésem sem volt, mi szeretnék lenni. Egyedül
a könyvekért voltam oda. Elolvasni egy verset vagy történetet éppen olyan
volt, mint az az ablak a daru tetején: pillantás egy másik világba. De úgy
éreztem, ha, mondjuk, irodalmat kellene tanítanom nap mint nap – amit
Nikosz néha pedzegetett –, a könyvek előbb-utóbb elvesztenék varázsukat.
Rádöbbentem, hogy mind az álombeli, mind a valódi repülés az addig csak
az olvasásban megismert szabadság élményével ajándékozott meg. S bár a
jövőmről nem sokat tudtam, azt igen, hogy ezt az érzést minden hátralévő
napomon át szeretném élni.

Uli a daru tövében várt rám. Mosolyogva. A vonásai átrendeződésével még

mindig úgy éreztem, mintha darabokra esne az arca, bár már kezdtem
megszokni, hogy nemcsak a szokásos fapofát tudja magára ölteni.
Felmásztunk a betoncsizmára, a saját, külön bejáratú kis napozóteraszomra.
– Nemrég értem vissza az Olümposzról – kezdte. – Be kellett számolnom a
történtekről, hiszen három halandó életébe is beavatkoztam, hogy bizonyos
nemkívánatos fejleményeket korrigáljak. Ezt pedig csak vészhelyzetben
engedélyezik.
– Kitalálom. Konrádról, Viktorról és Trollról van szó – ironizáltam.
– Pontosan – bólintott komolyan. – Tegnap, miután hazavittelek,
visszarepültem az építkezésre. Nem hiszem, hogy tíz percnél tovább tartott az
út oda-vissza. Azok hárman éppen azon vitatkoztak a szakadó esőben, hogy
pontosan mit is láttak.
– Szerintem én is azt hinném, hallucinálok, ha, mondjuk, Troll-lal a
hátadon támadna kedved röpködni felettem – vigyorodtam el.
Jó pont: újra elmosolyodott.
– Tudod, a griffeknek van egyfajta mentális képességük, aminek része,
hogy befolyásolni tudják az emberek elméjét.
– Úgy, mint a vámpírok? – kotyogtam közbe.
– Ja. Leszámítva, hogy a vámpírok nem léteznek.
Gyanakodva néztem rá. Ez most szarkazmus akart lenni?
– Szerencsére tegnap a vihar miatt kevesen jártak az utcán. Az ő tudatukat
elhomályosítottam, így nem vették észre, amikor elrepültünk fölöttük. Az
osztálytársainkkal más a helyzet. Amikor visszaértem, megpróbáltam
kitörölni mindhármukból az emléket – folytatta –, de csak kettőjüknél jártam
sikerrel. Troll és Viktor elfelejtettek mindent, de Konrád elméje ellenállt.
Képtelen voltam hatni rá. Ez pedig megerősítette a gyanúnkat – hallgatott el
habozva.
 – Csupa fül vagyok! – biztattam.
– A helyzet az, hogy nem csak miattad jöttem két éve a Földre.
Meg kellett volna sértődnöm. Úgy tudtam, egy griffnek a lovasa az első.
– A Moirák fontos feladatot bíztak rám. Észleltek valami szokatlant
Konrád sorsvonalában. Mintha finoman kitért volna mindenféle irányítási
kísérlet elől. Nem tudták mire vélni a dolgot, úgyhogy valakinek rajta kellett
tartania a szemét a fiún. Logikus választás volt, hogy én legyek a megfigyelő.
– Ezért barátkoztál össze vele?
– Mondhatni. Később viszont megsajnáltam. Miután téged ellökött
magától, nagy szüksége volt egy barátra.
– Az apja miatt?
– Van, akire nehéz sorsot vetnek ki a Moirák. Én igazán tisztelem az
istennőket, de néha nem értem a döntéseiket. Bár Konrád esetében nem ők a
felelősek.
– Ezt hogy érted? Hát nem a Moirák irányítják az életünket itt a Földön?
– De igen. A zsebuniverzumok létrehozása és a régi istenek Exodusa óta
kizárólag ők. Azelőtt léteztek a Földön más sorsistennők és sorsistenek is, és
mindenkinek csak a saját népe felett volt hatalma. Az elmúlt évezredekben
viszont a különböző népek úgy összekeveredtek egymással, hogy bármelyik
halandó több nemzetből is származhat. Hallottál már a Nornákról?
Nyilván költői kérdésnek szánta, mert meg sem várta a válaszomat, rögtön
folytatta.
– A három Norna a germán mitológia sorsistennője, a Moirák örök
vetélytársai, a rossz nyelvek szerint pusztán halványabb kópiái. Amikor még
a Földön éltek, többször összeütközésbe kerültek a Moirákkal bizonyos
emberek életének irányítása miatt. Ezért gyanakszunk rájuk. Feltételezzük,
hogy Konrádnak germán származású felmenői is vannak, ezért a Nornák
befolyással bírhatnak felette, sőt, talán valamilyen cél szolgálatába állították a
srácot. Ha így van, megszegték az Egyezményt, ami meglehetősen rossz hír.
– Miféle Egyezményt?
– A Kapu-háború utáni békeszerződést, aminek értelmében az Azgardról, a
germán istenek világáról többé senki sem jöhet át a Földre. Nem
használhatják az itteni Kapukat, ahogyan nem avatkozhatnak be az itteni
emberek életébe sem.
Zsongott a fejem a sok információtól. Tehát a Kapuk egyfajta gépek, amik
továbbítják az embert az univerzum egy másik pontjára. Nyilván azért nézett
ki olyan bonyolultan a daru irányítópultja.
 Felnéztem a magasba, a fülke felé.
– Ez az egyik a földi átjárók közül – felelte a ki nem mondott kérdésemre
Uli. – A Földön van a legtöbb Kapu, az itteni lovasok magas száma miatt. A
legtöbb persze ideiglenes, mint ez is. Gyere, megmutatom, hogy működik.
– Megőrültél? Fényes nappal akarsz rá felmászni? – néztem körül. – Nem
látod, mennyien vannak a közelben?
Az építkezési terület egyik oldalát az utca, a másik oldalát egy kis park,
igazából csak kutyafuttató határolta. A füvön gyerekek fociztak, kutyák
hancúroztak, mellettük a gazdáik beszélgettek. Ha észrevesznek két tinédzsert
felmászni a toronydarura, egész biztosan kihívják a tűzoltókat. Talán a
rendőrséget is.
Uli elmosolyodott, és felemelte a bal karját. A fura, többfunkciós órának
látszó szerkentyűn, amit a csuklóján viselt, elforgatott valamit, mire a
közelünkben mindenki megmerevedett mozgás közben. Az egyik kutya épp a
frizbije után ugrott a magasba, ő egyszerűen függve maradt a levegőben.
– A kronoszkóppal – mutatta Uli – pár percre meg lehet állítani az időt, így
senki sem veszi észre, amikor felmászunk. Vagyis felrepülünk. A
hatótávolsága egy nagyjából húsz méter sugarú körön kívül érvényesül csak.
Tényleg, az építkezés körül az emberek belefagytak az időbe, tőlünk öt
méterre viszont egy feketerigó továbbra is vidáman ugrándozott a göröngyök
közt, giliszták után kutatva.
– Mi ez, valamiféle varázslat? Vagy az istenek világában ilyen fejlett a
tudomány és a technika?
– A tudomány és a mágia nem is különbözik olyan nagyon egymástól.
Mindkettőnek megvannak a maga szabályai. A kronoszkóp valójában a kettő
szerelemgyereke. Az utóbbi évszázadokban az Olümposzon sikerült
vegyíteni az emberi tudományt az isteni eredetű mágiával, ezért jó néhány
olyan eszközünk van, amiről ti még hírből sem hallottatok.
Felállt, és engem is felhúzott.
Akkor figyelhettem meg először, hogyan alakul át. Ahogy Térillosz is
leírta, a feje búbjánál kezdődött a változás. Mintha egy gyors, fénylő és
vibráló hullám futott volna végig a testén; a hullám mögött már griff volt,
előtte még ember. Nem tartott tovább az egész két másodpercnél.
Uli kitárta a szárnyát, és megkönnyebbülve megrázta magát.
– Kicsit kellemetlen érzés, ha túlságosan hosszú időn keresztül
emberalakot öltünk, mivel az emberi test tömege kisebb, mint a griffeké.
Olyan, mintha egy számmal kisebb ruhát kellene viselned egész nap. Persze
hozzá lehet szokni.
Felmásztam a hátára, és orromban a most már ismerős erdőillattal
átöleltem a nyakát, olyan természetességgel, mintha már kismilliószor
megtettem volna. Elrugaszkodott a betonkockától, és spirál alakban elkezdett
körözni a daru körül. Minden körrel egyre feljebb jutottunk.
– Muszáj ilyen szűk körökben repülnöm, mert ha valaki a húsz méter
sugarán belülre kerül, újra elindul számára az idő – kiáltotta hátra. – Akkor
pedig be kellene lépnem a tudatába, mint tegnap Viktorék esetében.
Én ugyan nem bántam, bármennyi ideig tart feljutni a fülkéhez, csak
nevettem, mint a fakutya. Juhé, repülünk! Legmélyebb sajnálatomra így is
túlságosan hamar feljutottunk. Ulinak sikerült valahogy a szűk ajtón át velem
együtt bepréselnie magát a fülkébe, majd rögtön visszaváltozott emberré.
Amikor a vibráló mini cunami átfutott rajta, úgy éreztem, mintha enyhe
áramütés ért volna. Gyorsan elengedtem a nyakát, és lehuppantam padlóra.
Azonnal a hátsó ablak felé fordultam. Az idegen világban ezúttal
alkonyodott. A folyó túloldalán elterülő városka utcáin hangyányi emberkék
járkáltak, a fura torony egyik fura erkélyéről épp akkor szállt fel egy griff,
lovassal a hátán. A lemenő nap előtt elrepülve úgy tűnt, mintha fekete
kartonpapírból vágták volna ki őket.
– Ez az Olümposz, ugye? – kérdeztem elvarázsolva, orromat az üvegnek
nyomva. – A torony pedig az Aiolosz Akadémia, ha nem tévedek. Most mi
van? – kérdeztem, amikor észrevettem, hogy Uli elnéző mosollyal figyel.
– Olyan vagy, mint egy óvodás a játékbolt kirakata előtt.
Kicsit elpirultam. Nem szerettem, ha valaki atyáskodik felettem. Pláne, ha
egy perccel sem idősebb, mint én.
– Talán baj, ha érdekel, hol fogom leélni a hátralévő életem jó részét? –
vágtam oda tüskésen.
Megint érzékeltem azt az Uliból áradó megnyugtató érzést, amit tegnap a
vacsoránál, de ezúttal csipetnyi jókedv is keveredett bele. Mintha belelátott
volna a fejembe.
– Magyarázd el, mi az a szündeszmosz! – kértem lecsillapodva.
– Egyfajta különleges mentális kapcsolat griff és lovasa között – felelte
készségesen. – A tizenötödik születésnapon jelentkezik először, de csak
akkor működik igazán, ha a két fél már valamennyire összehangolódott, ami
beletelik néhány napba. A tökéletes egymásra hangolódáshoz viszont hosszú
hónapok kellenek. A szündeszmoszon keresztül mindig tudjuk, a társunk
milyen hangulatban van.
 – Pusztán csak hangulatról van szó?
– Nem egészen. Idővel képesek leszünk egymással mentálisan
kommunikálni. Képekkel és szavakkal. Az emberek telepátiának hívják ezt a
képességet, de a szündeszmosz jóval több, mint telepátia.
– Tudsz olvasni a gondolataimban? – rémültem meg.
– Még nem. Vagyis – habozott – csak villanásnyi időre.
Ez azt jelenti, hogy nemcsak az életem irányítását vették ki a kezemből, de
a jövőben már a gondolataim sem lesznek kizárólag az enyémek? Mi marad
egyáltalán, amit magaménak mondhatok?
Uli látta rajtam, hogy megijedtem, de ezúttal meg sem próbált a
szündeszmoszon keresztül megnyugtatni.
– Mira, meg kell értened, hogy ez egy kétirányú utca. Nem elvétel, hanem
megosztás. És ne hidd, hogy a griffeknek könnyebb, mint az embereknek!
Meg kell tanulnunk tökéletesen megbízni egymásban. A szündeszmosz
egyébként sem jelent folyamatos kapcsolatot. Nem tölti ki a nap huszonnégy
óráját. Ráadásul létezik egyfajta blokk, amivel bizonyos helyzetekben
élhetünk. Ilyenkor képesek vagyunk elzárni a gondolatainkat a másik elől.
– Milyen helyzetekben?
– Például ha szerelmesek leszünk, és a párunkkal kettesben akarunk
maradni – mondta nyugodtan.
Óriási! Ezek szerint, ha valaha is csókolózni támad kedvem, legalább nem
édes hármasban kell csinálnom. Nem mintha a rám váró feladatok tükrében
lenne időm a csókolózásra. Vagy lenne rá jelentkező, merthogy két ember
kell hozzá. Egyébként meg mi van, ha a griffem miatt soha nem lesz senkim?
Vagy ha lesz is, de Ulit mindig elé fogom helyezni, ahogy Térillosz tette
Glaukéval?
Ez ki is csúszott a számon.
– A grifflovasoknak épp úgy lehet barátjuk, barátnőjük vagy éppen
családjuk, mint bárki másnak – magyarázta Uli. – A szündeszmosz miatt talán
nehezebben alakítanak ki kapcsolatot, mivel a griffjükhöz való kötődés során
nemcsak hozzászoknak a leplezetlen őszinteséghez, hanem igénylik is azt,
erre pedig a legtöbb ember nem képes, de azért nem lehetetlen a dolog. Bár
az is igaz, hogy a legstabilabb párkapcsolatra egy másik grifflovassal van
esélyük, hiszen mindketten ugyanabban a cipőben járnak.
Amíg az elhangzottakat emésztettem, Uli türelmesen várt. Végül arra
jutottam, hogy ezen a hídon majd akkor kelek át, ha odaértem. Zen
bölcsességnek hangzik, de igazából egy sorozatban hallottam a tévében.
Mindenesetre passzolt a helyzethez.
Uli megmutatta a Kapu irányítópultját. Elég bonyolultnak látszott, és
komoly informatikai tudást igényelt a kezelése. Nem véletlenül volt ő az
országos matematikaversenyek hőse. Elmagyarázta, hogy a hátsó ablak
mindig azt a világot mutatja, ahonnan utoljára átjött valaki.
– A Kapukat ezek szerint nem pusztán mágia működteti?
– Régen valóban így volt, de a mágia ma már jobbára csak az energiát
adja. A Földön nem létezik olyan energiaforrás, ami biztosítaná a teleportáció
és a féreglyukak egyesített elméletén alapuló Kapuk működését. Az
irányítópultot a legújabb űrtechnikai eredmények birtokában a Daidalosz
Intézet munkatársai dolgozták ki. A földi technológia vegyítése a mágiával
biztonságosabbá teszi az átkelést.
– Nem gondoltam, hogy léteznek az Olümposzon tudományos
kutatóintézetek.
– Az élet ott sem állt meg, Mira. Az elmúlt évszázadokban az istenek
figyelemmel kísérték az emberiség fejlődését, és felhasználták tudományos
eredményeiket. Ahogy mondtam már, a varázslat és a technika ötvözhető.
Pallasz Athéné védnöksége alatt virágzik nálunk a mágikus-tudományos élet.
Belefáradtam a sok új információba. Szerettem volna ismét repülni, de
ezúttal az Olümposzon. Amikor viszont megkértem Ulit, hogy vigyen át egy
rövid sétarepülésre, nemet mondott. Azt állította, a mágiának, ami a Kaput
működteti, ára van; minden átkelés energiát vagy életerőt von el valahonnan.
Puszta szórakozásból nem szabad átkelni a Kapukon. Az én kis
sétarepülésem miatt lehet, hogy csak egy villanykörte ég ki egy alagsorban,
vagy valaki kertjében elalszik a meggyújtott avar, de akár egy rózsabokor,
egy egér vagy egy hangyaboly pusztulásába is kerülhet. A mágikus energia
megmaradásának törvénye, vagy mi a szösz. Nagyszerű. Tehát az átkelés a
Kapun nem igazán zöld dolog, és rengeteg villanykörtébe, növénybe és
állatba fog kerülni, ha naponta járok át iskolába.
– Igazságtalan vagy! – tiltakozott Uli, amikor kifejtettem neki, hogy az
isteneknek a környezetvédelem mintha nem lenne erősségük. – Figyelembe
véve a földi akadémisták számát, napi átlagban maximum negyven-ötven
átkeléssel számolhatunk, az pedig jelentéktelen károkat okoz a Föld
ökoszisztémájában.
Halk zajt hallottam kívülről. Mintha valami apró tárgy, mondjuk, egy
gomb a fémlétrához ütődött volna. Egyszerre mozdultunk az ajtó felé. Valaki
óvatosan araszolt felfelé a létrán. A rémülettől falfehér arcban Konrádra
ismertem. Hogy kerül ez ide? Egyáltalán hogy jutott át a kronoszkóp
hatósugarán?
Uli kihajolt az ajtón, megragadta Konrád kezét, és a karjánál fogva
könnyedén beemelte kettőnk közé a kabinba. A griffek tényleg baromi
erősek. Egy korunkbeli fiú ezt biztosan nem tudta volna utánacsinálni.
Konrád kegyetlenül izzadt és zihált. Nem is értettem, a tériszonya miatt
hogy volt egyáltalán képes megmászni a darut. Amikor kicsit csillapodott a
lihegése, még mindig sápadt arcát Uli felé fordította.
– Ki vagy te? – kérdezte ellenségesen.
– A barátod. Ahogyan eddig is – válaszolta Uli nyugodtan.
Csodáltam az önuralmát. Vajon minden griff ilyen?
– Totál hülyének nézel?!
Konrád most már kiabált.
– Láttam, ahogy vele a hátadon – bökött megvetően felém – felrepültél ide.
Ahogy tegnap is elrepültetek a viharban. Miután valami szárnyas
oroszlánfélévé változtál. Az a hülye Viktor és Troll semmire sem emlékszik,
úgyhogy idáig követtem Mirát az iskolából. Az egyik földhalom mögül
lestelek titeket. Gondoltam, egyenesen hozzád szalad, és nem is tévedtem –
mondta gúnyosan.
Csak nem féltékeny rám? Lehetséges, hiszen Uli az egyetlen igazi barátja,
Viktor és Troll csak a balhékban cimborák. Talán fél, hogy elveszem tőle.
– Szóval, ki is vagy te tulajdonképpen? – tette fel újból a kérdést.
Uli magában mérlegelt, aztán összevonta a szemöldökét, és felsóhajtott.
– Rendben van, mindenre megkapod a választ. De nem tőlem.
Átfurakodott kettőnk között az irányítópulthoz. A keze vad táncba kezdett
az érintőképernyő fölött. Az arcán feszült összpontosítás tükröződött,
miközben sorra gyulladtak ki a különféle műszerek jelzőfényei. A
legnagyobb kijelzőn egyenletek villantak fel egymás után, hogy rögtön el is
tűnjenek a semmiben.
Nagyot dobbant a szívem. Mégiscsak átmegyünk az Olümposzra! Gyorsan
behúztam a nyitott ajtót. Valószínűleg ártalmas lenne az egészségünkre, ha
átkelés közben kiszédülnénk rajta. Amikor visszafordultam, észrevettem a
vállam fölött bámuló Konrádot. Nem tudta elszakítani a tekintetét a hátsó
ablaktól, ahogy én sem, amikor először megpillantottam az Olümposzt.
Pontosan tudtam, mit érez. Kisgyerek a játékbolt előtt, ahogy a griffem
mondta.
Addig fel sem tűnt, hogy tegnap óta Ulira mindig ilyen birtoklóan
gondolok, ahogy az sem, hogy nincs már bennem harag iránta. Alig egy nap
alatt gyökeresen megváltozott a kettőnk viszonya.
Egy pillanatra elöntött a félelem, amiért az életem, ha nem is mindig
biztonságos, de legalább ismerős és rögzült keretei így átalakultak, majd
rögtön el is feledkeztem róla, mert az ablakok hirtelen mintha tejüveggé
változtak volna, nem láttam többé semmit a külvilágból. A fülke finoman
rándult egyet, aztán a falai eltűntek körülöttünk, és a késő délutáni nap
sugarai pont a szemünkbe világítottak.
– Ahogy említettem, megkapod a válaszokat – fordult Uli Konrádhoz. –
Szellő Eufrozina, az Akadémia vezetője majd mindent elmagyaráz.
Leesett az állam. Hogy kicsoda? Ezek szerint a nagyszüleim évekkel
ezelőtt nem Krétára költöztek, hanem az Olümposzra. Én pedig végre
találkozom velük!

4. fejezet

Vérvonal

Az olümposzi Kapu egy ókori szentélyhez hasonlító építmény volt néhány

kilométerre a várostól, egy meredek hegy tetején. A fehér márványkövekből
emelt, négyzet alapú épület hosszúsága húsz méter lehetett, tehát még a
mágiával megnövelt alapterületű darufülkéhez képest is jóval tágasabbnak
bizonyult. A falakat díszítő domborművek grifflovasok és nyolclábú lovakon
ülő harcosnők küzdelmét ábrázolták. A két korinthoszi oszlop közt a
szabadba vezető, több méter magas nyílást ajtószárnyak helyett valamilyen
átlátszó, csillogó membrán fedte. Olyan volt, mint valami vékony vízfátyol,
de tapintásra meglepően száraznak tűnt. Amikor megérintettem, az ujjaim
áthatoltak rajta, de ahogy visszahúztam a kezem, a hártya megint összezárult.
Kifejezetten praktikusnak találtam. Nem törik, mint az üveg, és ajtóval sem
kell bajlódni. Biztosan ez is a Daidalosz Intézet találmánya. A falak
márványakasztóin néhány ruhadarabot láttam lógni. Dzsekit, kabátot, színes
sapkát, sálat.
– A hűvösebb klímájú helyekről érkezők itt szokták hagyni a melegebb
öltözéket, mert az Olümposzon nincs rájuk szükség – mondta Uli.
Az épületen kívül ugyanaz a látvány fogadott, mint amit először láttam a
darufülke ablakában. Hullámzó fűvel borított dimbes-dombos vidék
nyújtózott előttem lustán, mint alvó óriás a takaró alatt: itt a váll, ott egy térd,
amott egy domborodó csípő. A horizont vonalán duci kötéltáncosként a
lemenő nap korongja egyensúlyozott. A láthatár ívéből ítélve ez a bolygó
jóval kisebb volt, mint a Föld. A torony fölött griffek köröztek lovasokkal a
hátukon, a felkelő hold már halványan kirajzolódott az aranysárga égen.
Uli megveregette az istenek földjét dermedten bámuló Konrád vállát.
– Ide leginkább csak griffháton lehet fel- és lejutni, úgyhogy kénytelen
leszel a hátamra ülni Mirával.
Konrád megfordult. Letörölte az arcáról az érzelmeket, és mogorván rám
sandított, hogy utána rögtön megint leessen az álla Uli átalakulásától. Egy
pillanatra egészen úgy nézett ki, mint a kisöccse – eltűnt az arcáról minden
ellenségesség, csak a gyerekes ámulat maradt.
Felmásztam a griffem hátára. Konrád követte a példám, de igyekezett
minél távolabb húzódni tőlem. Nem mintha én arra vágytam volna, hogy
szorosan a hátamhoz simuljon, de azért kicsit zabos lettem, elvégre sem
herpeszem nincs, sem ebolám. Uli átlépett az ajtót és ablakot egyaránt
helyettesítő membránon, ami cuppanva zárult össze mögöttünk.
Az épület előtti sziklateraszon már várt ránk két kapuőr a griffjeikkel
együtt. A hatvan körülinek látszó férfi fekete, koptatott farmert viselt, és
szintén fekete, Rolling Stones-emblémás izompólót. Csupasz karja és rövid,
deres szakálla felett az arca barnára sült, látszott, hogy sokat tartózkodik a
szabadban. Kopaszra borotvált fejét piros kalózkendő takarta. A kőkemény
rocker külsőnek kissé ellentmondott nevetőráncokkal övezett, elképesztően
kék szeme, ami érdeklődve pásztázott végig rajtunk. Rozsdavörös tollú
griffen ült, aki felől égő avar alig érzékelhető, kellemes szaga csapta meg az
orrom. A férfi a hátára csatolt tokban egy szokatlan kinézetű, csőszerű
eszközt viselt. Leginkább lőfegyverre hasonlított. A markolatán szürke DI
logó jelezte a gyártót. A férfi nagyon menőnek látszott tőle. Mindjárt
eldöntöttem, hogy ha kapuőrként én is kapok olyan izét, ugyanígy fogom
viselni.
A másik kapuőr nem lehetett sokkal idősebb nálunk. Nyilván ő is az
Akadémiára járt. A finom arcvonású, klasszikusan görögös arcélű lány térdig
érő, ujjatlan fehér ruháját öv fogta össze a derekán. Mivel szőke haja és a
bőre majdnem olyan világos volt, mint a ruhája, úgy nézett ki, mint egy
múzeum életre kelt, antik márványszobra. Nikosz könyveiben láttam már
hasonló öltözetet, úgyhogy rögtön felismertem: khitónnak hívták. A lány
könnyedén, látszólag gondtalanul üldögélt kendermagos, enyhe fahéjillatot
árasztó griffje hátán.
– Az istenek hoztak itthon, Ulisszesz! Üdv, srácok! – köszöntött minket a
férfi.
A két griff fejet hajtott, a khitónos lány bólintott.
– Üdv neked is! Gamélia! Daphné! Kilix! – biccentette meg a fejét
szertartásosan Uli a rozsdavörös tollú griff, a lány és a kendermagos griff
felé.
Habozva én is megeresztettem egy üdvöt, Konrád viszont udvariatlanul
hallgatott, amit először nem tudtam mire vélni, de aztán eszembe jutott, hogy
ő nem beszéli az ógörögöt, tehát egy mukkot sem ért.
A rocker külsejű fickó leugrott a földre, mellénk lépett, aztán se szó, se
beszéd, lekapott Uli hátáról, szorosan magához ölelt, és szúrós-borostás
csókot nyomott az arcomra. Úgy meglepődtem, hogy ellenkezni sem tudtam,
pedig világéletemben utáltam, ha a felnőttek összecsókolgatnak. A kapuőr a
vállamnál fogva eltartott magától, és a szemembe nézett.
– Már vártam a napot, hogy megismerjelek, Mira! – mondta boldogan,
ezúttal magyarul. – Nézzenek oda, micsoda nagylány lett a kisunokámból!
Szólíts csak Janónak, ahogy a többiek, de Janó papának is hívhatsz, ha úgy
tetszik.
Köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam rá, mint egy idióta, de a
nagyapámat ez látszólag nem zavarta. Továbbra is egy kemence melegével
mosolygott rám, mintha én lennék a megtestesült álma a világ legklasszabb
unokájáról. Nem csoda, hogy nem ismertem fel, a régi családi fotókon a
mostani szakállnak még híre-hamva sem volt, hosszú haját pedig akkoriban
lófarokban viselte.
Pipa lettem Nikoszra, amiért olyan tudatlanságban tartott a családját
illetőleg, hogy most tiszta hülyének tűnök a nagyapám előtt, ugyanakkor
belém hasított a felismerés, hogy milyen lehetett neki felnőni egy olyan
famíliában, ahol rajta kívül mindenki grifflovas. Magányosnak és
kirekesztettnek érezhette magát, csoda, hogy az irigység nem torzította el a
személyiségét, mint Térillosz húgának. Hiszen még most, annyi év után is
mélységesen szereti Dimitroszt. Úgy látszik, sem az idő, sem a halál nem
képes kitörölni belőlünk a legerősebb érzelmeket. Ennek örültem, mert már
nem tudtam hajszálpontosan felidézni anyu arcát, és nem akartam, hogy
egyszer azt is elfelejtsem, mennyire szerettem.
– Amikor utoljára láttalak, a bilin ültél, és azon voltál, hogy lecsavard a
babád karját – folytatta Janó papa, miután elengedett.
A nevetőráncok a szeme körül elmélyültek.
Konrád elvigyorodott, én meg vérvörösen álldogáltam. Részben a bili,
részben a baba miatt. Még azt hiszik, valami pszichopata vagyok, aki már
totyogós korában játék babákat belez ki.
– Ő kicsoda? – terelődött a nagyapám figyelme Konrádra. – Azt látom,
hogy nem növendék, mivel nem a saját griffjén érkezett, de akkor miért
hoztátok magatokkal?
Gamélia közelebb lépett.
– Az agyhullámai hasonlítanak az itteni lovasokéira, mégsem egészen
olyanok – mondta. – A más zsebuniverzumokból származó lovasokéitól is
eltérnek valamelyest, akárcsak a közönséges halandókétól. Még nem
találkoztam senkivel, akinek hasonló agyhullámai lettek volna.
Ezek szerint a griffek úgy érzékelik az agyhullámokat, akár az EEG-k,
futott át rajtam. Miféle rejtett képességeik lehetnek még, amikről én nem
tudok?
– Miatta kellett előbb átjönnünk – vágott közbe komoran Uli. – Az
igazgatónő majd eldönti, mi legyen vele.
A hátán ülő Konrád mintha összezsugorodott volna a szavaitól. Addig
eszébe sem jutott, hogy kellemetlen véget is érhet a dolog. Mondjuk, nekem
sem. Nem tudtam, hogy a nagyanyámnak hatalmában áll dönteni róla.
Janó papa nem kérdezősködött tovább, csak feltett megint a griffem hátára,
és a lelkemre kötötte, hogy a megbeszélés után feltétlenül vacsorázzak vele és
a nagyanyámmal. Daphné most sem szólalt meg, de figyelmes tekintetét
végig magamon éreztem.
Uli a sziklaterasz szélére lépett, és kitárta a szárnyát. Felrikoltott, élesen,
akár a ragadozó madarak, és az Akadémia felett köröző társai válaszoltak
neki. Puhán a levegőbe dobta magát, és siklani kezdett a folyó felé.
Könnyedén elbírt mindkettőnket.
Konrád, megfeledkezve arról, hogy tartsa a távolságot, görcsösen
megragadta a vállam, én meg elégedetten vigyorogtam a bajszom alatt, hogy
így tele a gatyája egy kis röpködéstől. Aztán eszembe jutott a tériszonya, és
hogy inkább bátorságra utal, hogy egyáltalán fel mer ülni egy griff hátára.
 Mélyen beszívtam a levegő titokzatos, fűszeres illatát, ittam magamba a
lenyugvó nap által megvilágított, idegen táj látványát, élveztem az arcomat
simogató szelet. Még Konrád vállamba vájó ujjai sem zavartak. Boldog
voltam. Boldogabb, mint bármikor anyu halála óta. Úgy éreztem, végre
megtaláltam a helyemet. A helyemet, ami egész pontosan egy magasban
szárnyaló griff hátán található.
Annyira elmerültem az érzéseimben, hogy percekig eltartott, mire
kapcsoltam, hogy a nevemen szólítanak. Körülnéztem. Először nem láttam
senkit, azután megpillantottam két távoli, apró alakot a levegőben. Sebesen
közeledtek a város felől, nevetségesen apró szárnyakkal a hátukon.
Aerodinamikailag kizártnak tartottam, hogy azok a szárnyak képesek
legyenek a levegőben tartani őket, csakis a mágia jöhetett szóba
magyarázatként.
A szárnyakat leszámítva amúgy teljesen hétköznapi külsejű és csak a
szemük színében különböző ikrek kacagva körözni kezdtek körülöttünk.
Valahonnan ismerősnek tűntek. Khitónjuk színe illett a szemükhöz: az egyiké
zöld volt, a másiké kék. Mindketten barátságosan lepacsiztak Konráddal.
Mivel az osztálytársam hajlandó volt egyik kezével legalább a pacsizás
erejéig elengedni a vállamat, talán már nem rettegett annyira a magasban.
– Üdv, kedves rokon! – kiáltották felém. – Évek óta nem találkoztunk.
Régóta vártuk már, hogy ellátogass hozzánk.
Hirtelen rájuk ismertem. Ötéves koromban nem csak kitaláltam azt a két
kisfiút; ők voltak azok. Gyakran meglátogattak, ha kint játszadoztam a kertes
ház udvarán, ahol akkortájt laktunk. Abban az évben sokat betegeskedtem, és
nem nagyon jártam óvodába. Amikor elkezdődött az iskola, előbb csak
megritkultak a látogatásaik, majd teljesen abbamaradtak. Eszembe jutott a
nevük is: Zefír és Azúr.
Én is köszöntöttem őket, majd miután elkanyarodtak a hegy felé,
megkérdeztem Ulitól, miért neveztek a rokonuknak.
– Zefír és Azúr Aiolosz legfiatalabb unokái, úgyhogy ha nagyon távolról
is, de a rokonaid – mondta. – Ők is most kezdik az Akadémiát. Az
évfolyamtársaink lesznek.
– Hát nem kizárólag griffek és a lovasaik tanulnak az iskolában?
– Nem. Az Olümposzon élő istenek és értelmes mitológiai lények gyerekei
is ott tanulnak, ha elérik a megfelelő kort. Mivel nagy részük halhatatlan
vagy igen hosszú életű, ritkán születik a körükben gyerek, úgyhogy
nincsenek sokan. Nekik persze kicsit más az órarendjük, mint nekünk, de ne
csodálkozz, ha mitológiaórán egy faun ül majd melletted!
– És a városlakók gyerekei? – mutattam a folyón túl elterülő fekete tetős
házakra.
– Nekik külön középiskolájuk van. A Pallasz Gimnázium és Szakiskola.
Évente egyszer, tanulmányi versenyen szokták összemérni a tudásukat a mi
iskolánk diákjaival. Maga Athéné istennő a vetélkedő védnöke.
Átkeltünk a folyón. Uli egyenesen a város szívében álló torony felé
igyekezett.
– Az Aiolosz Akadémia épületét a Szelek Tornyának is hívják a városban
– folytatta az okításunkat –, ugyanis a Toronyhoz kapcsolódó négy
osztálytermet a négy legfontosabb szélistenről nevezték el. Az elsőévesek a
nyugati szél istenéről, Zephüroszról elnevezett szárnyban kezdik el
tanulmányaikat.
Közben számos másik lovas húzott el mellettünk. Kíváncsi pillantásuk
kereszttüzében megfigyelhettem, milyen változatos színösszetételben
pompáznak griffjeik. Akadt ott a galambszürkétől a narancssárgán,
türkizkéken át a feketéig mindenféle szín. A sasfejekhez tartozó
oroszlántestek szőrének színét szűkebb palettából választották, de akárcsak a
földi oroszlánoknál, előfordult köztük a fehértől az aranybarnáig mindenféle
árnyalat.
A lovasok – és természetesen a griffjeik – nagyjából velünk egyidősek
vagy csak néhány évvel idősebbek voltak. Különféle öltözéket viseltek: a
farmertól a khitónon át a szoknyaszerű vászon ágyékkötőkig mindenfélét
láttam. Feltűnt, hogy a hímnemű griffek lovasa mindig lány, a nőneműeké
fiú. Szóvá is tettem.
– Amikor a Moirák létrehozták a Kapukat, és velük együtt a mi rendünket,
úgy döntöttek, hogy griff és lovasa mindig ellentétes nemű és eltérő
természetű legyen – válaszolta Uli. – Ez biztosítja a legerősebb köteléket
kettőjük között. A ti világotokban a jin és jang szimbóluma fejezi ki azokat
az egymást kiegészítő kozmikus erőket, amelyek megtalálhatóak a
világegyetem összes jelenségében, tehát a griffek és lovasaik közti
kapcsolatban is.
Egyszer csak elfogyott a palatető alólunk, és a tér fölé értünk, aminek a
közepén a Szelek Tornya állt. Közelről még hatalmasabbnak tűnt
megszámlálhatatlanul sok szintjével. Nagyjából másfél méter széles, és
magas, súlyos, faragott kőkockákból épült. Habarcs nélkül illesztették őket
össze. A Torony akár egy építész lidérces álma is lehetett volna ormótlan
méretével, és véletlenszerűen elszórt, egymástól eltérő stílusú ablakaival és
erkélyeivel, mégis annyi könnyedséget és bohókás bájt sugárzott, hogy
rögtön beleszerettem.
Uli az építmény egyik felsőbb emeletét vette célba, és egy korlát nélküli,
sárga és vörös csempével kirakott, félkör alakú erkélyen landolt. Miután
leszálltunk a hátáról, megint emberré változott. A vezetésével beléptünk az
erkély felé nyitott terembe. Egyfajta előtérként szolgált, ahonnan a Torony
szíve felé vezető folyosó és két ajtó nyílt.
Uli bekopogott a bal oldali ajtón. A felhangzó kurta igenre benyitott.
Szorosan a nyomában Konráddal mi is beügettünk.
Tágas, modern dolgozószobába jutottunk. Az egyetlen ablak előtt széles,
minimalista stílusú íróasztal terpeszkedett, amihez L alakban egy másik,
keskenyebb asztalt illesztettek. Közönséges földi nyomtató és szkenner állt
rajta. Hátul a falat teljesen szokványos polcrendszer borította, amin könyvek
és iratrendező dobozok sorakoztak. Az íróasztal mögötti sötétzöld
forgószékben egészen rövidre nyírt hajú, fiatalos külsejű nő ült. Felismertem
fotóról a nagyanyámat, bár az a kép jó néhány éve készülhetett.
Alaposan szemügyre vettem. Egyáltalán nem olyan volt, amilyennek az
ember egy nagymamát elképzel. Sem pufók, almaszerűen ráncos arc, sem
kötőtű és gombolyag. Nem néztem ki belőle, hogy tortát sütne a
szülinapomra. Viszont tetszett sűrű, kurta haja alatt kirajzolódó finom
csontozatú fejformája, ami annyira hasonlított az enyémhez. Ezek szerint a
fejformámat tőle örököltem. Talán nekem is ki kellene próbálnom ezt a
frizurát! Bár már a hetvenes éveiben járhatott, jóval fiatalabbnak tűnt,
akárcsak a nagyapám. Valódi koráról csak hamuszínbe hajló haja és hűvösen
mérlegelő, sokat látott tekintete árulkodott. Az öltözködését sem neveztem
volna tipikusan nagymamásnak. Military stílusú, terepszínű vászonnadrágot,
szürke pólót és fekete Nike sportcipőt viselt.
Egy áttetsző képernyőszerűség lebegett előtte a levegőben, azon olvasott
valamit. Meglepődve pillantott fel, de amikor Uliról rám vándorolt a
tekintete, sugárzó mosoly öntötte el az arcát. Felállt, és hozzánk lépett.
– Az istenek hoztak Poliszban, Mira! Hívjál csak Zinának! Az Eufrozinát
mindig is utáltam.
Magyarul beszélt. Janó papával ellentétben nem ölelt meg, csak melegen
végigsimított a karomon.
– Nem túl eredeti ötlet Városnak hívni egy várost – böktem ki zavaromban.
– Ezen a bolygón nincs másik város, így kézenfekvő az elnevezés –
válaszolta még mindig mosolyogva, és le nem vette rólam a szemét.
Gyönyörködve bámult, mint egy reneszánsz festményt a múzeum falán.
Lesütöttem a szemem. Tehát nem azért nem látogatott meg a nagyapámmal,
mert nem voltak rám kíváncsiak. Vagy mert félig cigány vagyok. Konrádnak
köszönhetően még ez is felmerült bennem az elmúlt években.
Mire el tudtam szakítani a tekintetem a cipőm orráról, Zina nagyi már az
osztálytársam felé fordult. Egyszeriben sokkal hűvösebbé vált az arca.
– És a fiatalemberben kit tisztelhetek?
– Csókolom… izé… Kolonics Konrádnak hívnak.
Némi kárörömmel figyeltem, ahogy Konrád összevissza hebeg Zina nagyi
megsemmisítő pillantása alatt. Láttam, hogy nagyanyám a szíve mélyén
megbúvó kedvességet jókora adag szigorúsággal takarja el.
– A barátod? – kérdezte tőlem.
– Nem – szögeztem le gyorsan. – Semmilyen értelemben nem a barátom.
Legjobb az elején tisztázni a dolgokat.
Konrád arca rózsaszínűre váltott, a nagyanyám meg vesébe látó tekintettel
vizslatott minket, de aztán nagy megkönnyebbülésemre nem firtatta tovább a
dolgot. Ezek szerint ő sem tud mindenről. Uli kihagyhatott ezt-azt a
jelentéseiből.
– Ulisszesz, várom az ésszerű magyarázatot, hogy miért jöttetek át a
kelleténél előbb, és miért hoztad magaddal őt is! – parancsolta pattogósan a
nagyanyám, és Konrádra mutatott.
– Látott a valódi alakomban, és nem tudtam kitörölni az emlékeit – vágta
rá katonás tömörséggel, szinte vigyázzban állva Uli.
Elképzeltem, ahogy még a sarkát is összevágja, miközben jelent. Kovács
Ulisszesz kadét, parancsára! A helyzet kínossága ellenére alig tudtam
elfojtani a kuncogásomat. Zina nagyi nem véletlenül került az Akadémia
élére.
– Hm, ez tényleg gondot okozhat – mondta tűnődve a nagyanyám. –
Először a sorsvonala körüli furcsaságok, most pedig ez. De talán előnyünkre
fordíthatjuk a történteket. Te aztán titokzatos fiatalember vagy, hallod-e! –
fordult Konrád felé, aki mostanra kicsit összeszedte magát, és megint képes
volt teljes mondatokban beszélni.
– Válaszokat szeretnék kapni! – jelentette ki dacosan. – Tudni akarom,
hogy mi a csoda ez – mutatott vádlón Ulira –, merthogy nem ember, az fix!
És mi ez a hely? Hol vagyunk pontosan?
– Először is nem ez, hanem ő – javította ki a nagyanyám pedánsan, mint
egy magyartanár. – És amint Mira kimulatta magát, meg is kapod a
válaszaidat.
Zina nagyinak a tarkóján is szeme van. Elment a kedvem a nevetéstől.
– Cserébe kérek valamit. Szeretném, ha alávetnéd magad egy szimpla
vizsgálatnak. Mindössze néhány percet vesz igénybe.
– Miféle vizsgálatról van szó? – kérdezte gyanakodva Konrád.
– Egyszerű analízis, ami talán igazolja a gyanúnkat. Teográffal fényt
derítünk a származásodra.
– Olyasmi, mint a DNS-teszt?
– A végeredményt tekintve hasonló, de a DNS-teszt az emberi géneket
mutatja ki, a teográf pedig az isteni eredetűeket. Kiderül, melyik isten a
felmenőd. Ha van egyáltalán ilyen.
– Ha van isten az őseim közt, kaphatok én is egy griffet? – kérdezte
Konrád izgatottan.
– A griffek nem kiskutyák, hogy valaki ajándékba kapja őket – pirított rá
Zina nagyi. – Intelligens és érző lények, mint te vagy én. Ezt tudnod kellene,
hiszen az egyiküket jó ideje a barátodként tartod számon.
Konrád szégyenkezve lehajtotta a fejét.
– Elnézést kérek! – motyogta a padlónak. – Azt hiszem, rosszul
fogalmaztam.
Utoljára alsóban hallottam őt bocsánatot kérni. Csupa meglepetés a nap!
– Egyébként is csak akkor lehet bárkiből lovas – folytatta az Akadémia
igazgatónője –, ha egy bizonyos isten az őse, mégpedig iskolánk névadója,
Aiolosz szélisten.
Konrád kicsit lelombozódott.
– És ha valamelyik másik isten az ősöm? Járhatok én is ebbe az iskolába?
– kérdezte szinte könyörögve.
– Várjuk meg a végeredményt! – zárta le a nagyanyám. – Addig
megválaszolom a többi kérdésedet.

Az Akadémia igazgatónője nemcsak szigorúnak, hanem kifejezetten

türelmesnek is bizonyult. Kötélidegekkel viselte Konrád csapongó kérdéseit,
és a rájuk adott válaszokból én is sokat tanultam. Kiderült például, hogy a
sors a közhiedelemmel ellentétben nem születéskor dől el, valamint, hogy ha
griff és lovasa közül az egyik idő előtt meghal, az súlyos következményekkel
járhat a másikra nézve. Ha a halál pillanatában fennáll köztük a szündeszmosz
köteléke, az életben maradó, mivel mentálisan ő is átéli a lélekikre halálát,
többnyire megőrül vagy kómába esik.
Kicsit megrendültem. Ezek szerint elég veszélyes foglalkozás kapuőrnek
lenni.
Remélem, adnak veszélyességi pótlékot vagy legalább korkedvezményes
nyugdíjat, gondoltam morózusan. Ulira néztem, aki megrázta a fejét, mintha
csak a ki nem mondott gondolatomra válaszolna. Szóval pótlék és nyugdíj
nuku! Uli alig észrevehetően elmosolyodott. Lehet, hogy egy pillanatra
megint képes volt olvasni a gondolataimban? Akkor én mért nem látok az ő
fejébe?
Váratlanul elsötétült előttem minden. A sötétségben szikrák villantak fel,
egyik a másik után, gyorsuló ütemben. Olyanféle statikus zörejt hallottam,
amilyen a tévéadók hangolása közben szól, majd hirtelen megéreztem.
Mintha kinőtt volna a mellkasomból egy inda vagy kábel, ami Uli felé
törekedett, hogy behatoljon az ő mellkasába. Elakadt a lélegzetem a
fájdalomtól. Észrevettem azt is, hogy egy másik inda, ami a griffemből indult
ki, már összekötött minket, csak addig nem érzékeltem. A két inda most
szorosan egymásba fonódott, mint Hermész botján a kígyók. Halványan
világítottak. A belőlem kiinduló vörös fénnyel, a másik kékkel. Zihálva
kapkodtam levegő után.
Nem tudom szavakkal jól visszaadni, de mintha egyetlen másodperc alatt
egész lettem volna, ami persze hülyeség, hiszen addig sem éreztem magam
félembernek, de nem jut eszembe arra az érzésre jobb kifejezés. Valahogy
több lettem, mint addig, annak ellenére, hogy továbbra is önálló
személyiségként érzékeltem magamat. Uli elméje az enyém része lett, és az
enyém az övé. Cseppet sem volt idegen érzés, inkább természetes.
Amikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy mindenki engem néz.
Biztosan felnyögtem a fájdalomtól.
– Mira, jól vagy? – kérdezte a nagyanyám.
Uli válaszolt helyettem, de akár én is lehettem volna, mert most már
ugyanazt gondoltuk. A griffem minden tudása átáramlott belém, mint egy
hatalmas folyam, az én tapasztalataim és emlékeim pedig Uliba ömlöttek át.
Felriasztott madárrajként köröztek a fejemben a tőle származó, helyüket
kereső új gondolatok és emlékképek, majd lassan leszálltak, és elvegyültek az
enyéimmel.
– Most jött létre a kettős kötés. Teljessé vált köztünk a szündeszmosz –
mondta rekedten Uli.
Úgy látszik, őt is megviselte a kapcsolat. Mint egy második születés,
amiben valódi ikrekként, kéz a kézben jöttünk világra.
Konrád szeme összeszűkült. Féltékenység vagy irigység villant meg
benne? Ott és akkor nem érdekelt a válasz.
– Nagyszerű! – válaszolta felvillanyozva Zina nagyi. – Alig egy nappal a
születésnapotok után. Általában több napba is beletelik, mire a szündeszmosz
kialakul, mert a griffekével ellentétben az emberi elme ösztönösen ellenáll
minden behatásnak. Ulisszesz, most jobb, ha megszakítod mára a köteléket,
hogy magatokhoz térjetek. Az első alkalom eléggé meg szokta terhelni az
emberi idegrendszert.
Az Ulival összekötő kettős inda eltűnt, furcsán sajgó hiányérzetet hagyva
maga után. Viszont megint rendesen kaptam levegőt.
Kopogtak az ajtón, és egy kis bronzszínű műszerrel a kezében belépett egy
Zina nagyi korabeli férfi. Vagyis griff, jöttem rá, amikor észrevettem Uliéhoz
hasonlító, sárgás szemét, ami hamiskásan csillogott. Göndör, halántékánál
őszülő fekete haja félhosszúra vágva simult a koponyájához. Olyan
mediterrán típusú férfinak látszott, aki kétszer borotválkozik naponta, a
borostája mégis árnyékként üt át olajbarna bőrén. Világos vászonnadrágot és
bordó kockás nyári inget viselt.
– Arión drágám, tedd csak le a teográfot az asztalra! Mindjárt
megvizsgáljuk a fiatalembert – mondta a nagyanyám. – Bemutatom az
unokámat, Mirát! – mutatott rám büszkén.
Arión barátságosan köszöntött. Feltételeztem, hogy ő Zina nagyi griffje,
különben nem szólítaná drágámnak. Kíváncsi lettem volna, a nagyapámat
vagy a fiait hívta-e így valaha.
Zina nagyi nyilván telepatikusan kérte meg a griffjét, hogy hozza az
irodába a kis műszert, ami elég egyszerű szerkezetnek bizonyult: négyzet
alakú dobozka kör alakú mélyedéssel, fölötte kijelzővel. Az oldalán
ugyanolyan DI logó jelezte, hogy a Daidalosz Intézet terméke, mint amilyent
a nagyapám fegyverén láttam.
– Tedd az ujjad a mélyedésbe! – mondta Arión a bizalmatlan képet vágó
Konrádnak.
Konrád gyanakodva követte az utasítást. A mutatóujja az első ujjpercig
eltűnt a teográfban. Néhány másodperc múlva feljajdult, kirántotta belőle az
ujját, és dühödten szopogatni kezdte.
–Hogy félhet egy ekkora fiú egy indurka-pindurka tűszúrástól? – kérdezte
Arión csúfolódva.
– Nem félek, csak váratlanul ért – dohogott az osztálytársam, majd
elhallgatott, amikor a kijelzőn néhány betű és egy szám tűnt fel.
Njörd 1. Nyilván egy isten neve, akiről még soha nem hallottam. Nem
hangzott túl görögösen.
Konrád még nálam is értetlenebb arcot vágott, mivel nem tudta a görög
írást kibetűzni. A többiek döbbent tekintetén viszont láttam, hogy tudják,
kiről van szó. Ha nem szakadt volna meg a griffem és köztem a kötelék, én is
képben lettem volna, de sajnos csak akkor osztoztam Uli tudásán, amikor
összekötött minket a szündeszmosz.
– Nos, félig-meddig valami ilyesmire számítottam, de azért mégis
meglepett a dolog – ejtette ki a száján vonakodva a szavakat a nagyanyám. –
Valóban megszegték az Egyezményt.
– Kik? Miről tetszik beszélni? – kérdezte Konrád. – És kiderült végre,
melyik isten az ősöm? Nem lehet, hogy mégis Aiolosz az? – fűzte hozzá
reménykedve.
– Nem. Nagyon sajnálom. Viszont az eredmény megmagyaráz néhány
dolgot veled kapcsolatban.
– Milyen dolgot?
Meglehetősen csalódottnak tűnt, amiért nincs a felmenői közt Aiolosz.
– Njörd, a germán szélisten a rokonod – magyarázta Arión. – A név utáni
szám jelzi a rokonsági fokot. Minél kisebb a szám, annál közelebbi rokonok
vagytok. Az egyes szám szerint ő a vér szerinti apád. Ami azt jelenti, hogy át
kellett jönnie az Azgardról tizenhat évvel ezelőtt. Csakhogy az Egyezmény
óta tilos, hogy onnan bárki a Földre látogasson.
Konrádot nem érdekelte az Egyezmény. Szemmel láthatóan nem okozott
neki nagyobb megrázkódtatást az sem, hogy kiderült, nem az a férfi az apja,
akit egészen addig annak tartott. Bár a helyében, azt hiszem, én sem bántam
volna.
– De ha egy szélisten az igazi apám, még ha nem is Aiolosz az, nem
lehetne belőlem mégis grifflovas? – kérdezte szinte könyörögve.
Mindenki hallgatott. Konrádnak egyre jobban megnyúlt a képe. Végül a
nagyanyám törte meg a csendet.
– A Kapu-háború óta nem volt erre példa. Azelőtt Njörd leszármazottai is
az iskolában tanultak, hiszen az azgardiak közül is kerültek ki kapuőrök, de a
háború mindent megváltoztatott. Ráadásul lélekikred sincs. Ahhoz a
Moiráknak ki kellett volna választaniuk téged születésedkor – magyarázta. –
De talán mégis felkínálhatok neked egy helyet az Akadémián. A Nagytanács
elé terjesztem a kérdést, addig várnod kell a válaszra.
Konrádot láthatólag már az is boldoggá tette, hogy nem utasították el
végleg. Fülig ért a szája.
– Most nézzetek körül a Toronyban! Nekem még dolgom van – ült vissza
Zina nagyi az íróasztala mögé. – Uli majd kalauzol titeket. Ó, majdnem
elfelejtettem!
Elővett egy súlyos bronzpecsétet az íróasztal fiókjából.
– Nyújtsátok ki a kezeteket! – parancsolt Konrádra és rám.
Szófogadóan kinyújtottuk a karunkat. Azt hiszem, a nagyanyám ilyen
hatással van mindenkire. Fel sem merül az emberben, hogy ne hajtsa végre
gondolkodás nélkül az utasításait. Zina nagyi mindkettőnk kézfejére
rápecsételt egy kék-piros jelet, amiben felismertem a szündeszmosz stilizált
ábráját, a kettős fonatot.
– Látogatói pecsét. A mai nap folyamán be tudtok jutni vele bárhová a
Szelek Tornyában, ahová diákok beléphetnek, te pedig, fiatalember, a
segítségével átmenetileg beszélni fogod az itteni nyelvet. Hétkor várlak
mindhármatokat vacsorára. Természetesen téged is, Arión drágám! – tette
hozzá szórakozottan, nem is fordulva a griffje felé, majd beletemetkezett
újból a munkába.

5. fejezet

Az Akadémia

A nagyanyám szobája előtt az előtérben ezúttal a folyosót választottuk, ami a

Torony középpontjába vezetett. Itt-ott ajtókat láttam. Azt hittem, csak
olyasféle ablaktalan helyiségek bújnak meg mögöttük, mint egy fürdőszoba
vagy raktárhelyiség, de Uli cáfolta a feltételezésemet:
– A folyosókról nyílnak a diákok szobái. Majd neked is kiutalnak egy ilyen
kis kuckót, Mira. Ha több napig tartózkodunk itt, szükséged lesz rá. Tágas,
ablakkal rendelkező szoba csak tanároknak és vendégoktatóknak jár.
– Te hol fogsz aludni? – kérdezte Konrád.
– Az egyedülálló griffek hálóhelyei feljebb helyezkednek el. Mi csak a
valódi alakunkban tudunk aludni, ezért a legkényelmesebb pihenőhely
számunkra a fészek. És nem kedveljük a magányt. Nincs szükségünk külön
szobára.
A halvány rózsaszínű kövekből egyenletes eloszlású, szórt fény áradt,
szükségtelenné téve minden más világítást. A folyosó vége egy tágas aknába
torkollt. Mintha a Szelek Tornya egy irdatlan nagy kút köré épült volna,
amibe számtalan nyitott végű folyosó futott bele. Az aknából áradó erőteljes
légáramlat meglebegtette a hajam. A kör alakú falat mindenhol
domborművek szalagjai borították. Amennyire meg tudtam állapítani,
mitológiai jeleneteket ábrázoltak.
Nem értettem, innen hogy jutunk le. Kérdőn Ulira néztem, de ő fapofával
lépett be az aknába. Rögtön eltűnt a szemünk elől. Megrémülni sem volt
időnk, mert álló helyzetben, karba font kézzel, mint egy dzsinn, kiemelkedett
a mélyből, és egy helyben lebegve megállt előttünk.
– Mire vártok? Ugrás! A Toronyban csak léglifttel lehet közlekedni.
Konrád a meredély széléről lepillantva nyelt egy nagyot, majd behunyt
szemmel lépett egyet előre. Még mindig meglepett, hogy képes sorozatosan
legyőzni a tériszonyát. Én sem akartam gyávábbnak mutatkozni, úgyhogy
követtem.
Néhány centiméternyi lágy süllyedés után megálltam a levegőben. Uli
közölte velünk, hogy a mozgásunk irányát és sebességét mi választjuk meg: a
léglift mágiája képes olvasni az elménkből. Mivel még nem tudtuk, hová
megyünk, ezért egy helyben lebegtünk a semmi felett. Konrád hitetlenkedve
nézegetett maga körül, majd vetett egy óvatos bukfencet. Felnevettem, és
követtem a példáját. A griffem elnézően figyelte, ahogy kacagva és kiáltozva
cigánykereket hányunk meg bukfencezünk, mint űrhajósok a
súlytalanságban. Csak akkor hagytuk abba, amikor felfelé tartva
méltóságteljesen elhúzott mellettünk egy szigorú arcú, idősebb lány, aki
szúrós pillantást vetett ránk.
Amint néhány méterre eltávolodott tőlünk, Konráddal egymásra néztünk,
és mindkettőnkből kitört a nevetés. A pillanat hevében eszembe sem jutott,
hogy addigi kínzóim egyikével vihorászok, és szemmel láthatóan ő is
elfeledkezhetett az utálatáról. Egy percig megint olyan volt, mintha barátok
lennénk, mintha a sok szemétség, amit velem tett, meg sem történt volna.
 A léglifttel lementünk a földszintre. Olyasféle, felfelé nyitott átriumnak
bizonyult, amilyet bármelyik bevásárlóközpontban találni. A plázához való
hasonlóságot erősítette, hogy a földszinten, a léglift körül kör alakban, mint a
Szaturnusz gyűrűje, asztalokat és székeket helyeztek el. Némelyik asztalnál
diákok ültek, és ettek vagy ittak valamit. Az asztalokat viszonylag tágas hely
választotta el a Torony külső falától, ahonnan négy nagy, fából faragott ajtó
nyílt a négy égtáj irányába. Nyilvánvalóan a Torony aljához illeszkedő, a
levegőből látott épületekbe vezettek. Mindegyik kapu fölött kariatida tartott
egy-egy pajzs alakú címert, amin a görög ábécé egyes betűi szerepeltek. A
szobrok másik kezében hosszú kődárda díszelgett.
A griffem észrevette, hogy mit nézek.
– A négy fő szélisten nevének kezdőbetűi; az epszilon, a béta, a dzéta és a
nű – közölte. – A másodévesek terme a Boreasz-szárny. Az északi szél
istenéről nevezték el. Bétának hívják a kariatidájukat. Az E betű Euroszt, a
keleti szél istenét jelenti, az a szoba a harmadéveseké. A kapuőr neve
Epszilon. A Nótoszról, a déli szél istenéről elnevezett negyedéves termet
természetesen az N betűs címer jelöli, a kariatidájuk neve Nű. A miénk a
nyugati Zephürosz-szárny, az ajtaját Dzéta őrzi.
Az osztálytermekbe nyíló, égtájakat is jelölő ajtók között négy, egyenesen
a Homérosz térre vezető, áttetsző membránnal fedett nyílás helyezkedett el.
Mellettük néhány embermagasságú, feliratos bronzlapocskákkal borított,
szekrényhez hasonlító tárgy állt, elöl egy-egy bemélyedéssel. Különös,
szögletes őshüllőknek néztek ki a pikkelyszerű bronzlapokkal.
– Étel- és italautomaták? – nézte érdeklődéssel Konrád, ahogy az egyik
diák kivesz az egyikből egy pohár pezsgő, aranyszínű italt.
– Hasonló célt szolgálnak – mondta Uli. – Anyagátalakítók. Ezeket itt
kizárólag étel és ital kérésére lehet használni.
– Olyanok, mint a replikátorok a Star Trekben?
Meglepődve pillantottam Konrádra. Lehet, hogy ő is úgy odavan ezekért a
sorozatokért, mint én és Nikosz? Esős hétvégéken néha Star Trek-maratont
szoktunk rendezni. Annyiszor láttunk már minden epizódot, hogy miközben
marokszámra tömjük magunkba a pattogatott kukoricát, a szereplőkkel együtt
harsogjuk, hogy Impulzushajtóművet bekapcsolni! vagy Fézerpisztolyokat
kábító fokozatra!
– Nagyjából olyanok. Metamorfonoknak hívják őket. De ne felejtsétek el,
itt az Olümposzon a technológiához mindig tartozik mágia is. Kértek egy
pohár nektárt?
 – Mármint valódi nektárt, az istenek italát? – villanyozódtam fel.
– Mi mást? Ez a legnépszerűbb innivaló az Olümposzon. Ütősebb, mint
bármelyik földi vitaminkeverék. Ha beteg vagy, felgyorsítja a gyógyulásodat.
Odalépett a metamorfonhoz. Megérintette az egyik bronzlapocskát, amire a
nektár szót írták. A bemélyedésben megjelent egy pohár ugyanolyan ital,
amilyent az előbb elvett a fiú. Nemsokára ott álltunk mindhárman nektárt
szopogatva, amihez hasonló frissítő finomságot még soha életemben nem
ittam. Mintha a folyékony nyár perdült volna táncra a nyelvemen; egyszerre
éreztem az alma, az eper, a barack, a szőlő és még megszámlálhatatlan másik
gyümölcs ízét, de nem egymással összekeveredve, mint egy multivitaminos
gyümölcslében, hanem mindegyiket külön-külön. Konrádot is szemmel
láthatóan elbűvölte az istenek itala, mert a szemét is behunyta a
gyönyörűségtől, amíg apránként, mint egy ínyenc borkóstoló, elkortyolgatta a
pohara tartalmát.
– Az Akadémián nem kell fizetni az italért?
Nem láttam pénzbedobó nyílást a metamorfonokon.
– Ahogyan másért sem. A Daidalosz Intézet találmányainak köszönhetően
minden szükségletet ki tudunk elégíteni a bolygón, ezért valójában nem
szorulunk rá a gazdaságra. Sem a pénzre.
– Ezek szerint nem is kell dolgozniuk az embereknek? – szólt közbe
Konrád.
Aranyszínű nektárbajusz csillogott a szája fölött. Gonosz módon nem
szóltam neki, hogy törölje le.
– Napi néhány óra könnyű munkát mindenkitől elvárnak. Az itteniek
főként az Akadémián dolgoznak, a különféle szolgáltatásokban vagy a
templomokban. A legjobb koponyákat rendszerint elszippantja a Daidalosz
Intézet, és nagyra becsüljük a művészeket is.
– Templomokban?
El is felejtettem, hogy ez az istenek földje, az istenek pedig általában hiú
módon el szokták várni, hogy templomokat építsenek nekik.
– Eredendően ezért kerültek a poliszi lakosok ősei az Olümposzra. Az
istenek az Exodus során magukkal hozták papjaikat és papnőiket, hogy
legyen, aki áldozatot mutat be értük.
– Hűha! Emberáldozatot? – kérdezte borzongó kíváncsisággal Konrád.
– Dehogyis – nevetett Uli. – Füstáldozatot. A füstszagot nagyon szeretik az
istenek.
Miután megittuk a nektárunkat, visszatettük a poharakat az ablak mögé,
mire azok egyszerűen eltűntek. Valószínűleg atomjaikra bomlottak.
A metamorfonok közelében néhány múzeumi tárlót is elhelyeztek.
Különféle fegyvereket láttam bennük. Kérdő pillantásomra Uli felvilágosított
minket, hogy itt őrzik a leghíresebb héroszok fegyvereit. Szinte mindegyik
bírt valamilyen mágikus tulajdonsággal. Láttuk például Akhilleusz gerelyét,
amit maga Héphaisztosz készített, Héraklész buzogányát, valamint Perszeusz
kardját, amivel levágta az egyik Gorgó fejét. Konrád csillogó szemmel
bámulta az antik fegyvereket. Biztosan látta már magát, ahogy, mondjuk,
Perszeusz kardjával megküzd egy szörnnyel.
A griffem, mint kislibákat az anyjuk, a Z betűt tartó, majdnem pucér
kariatidához vezetett minket. A férfi ágyéka előtt némi ruhanemű hullámzott
illedelmesen. Az anyagot valami varázslat tarthatta fenn, mert Zeusznak hála,
egyszer sem csúszott félre. Az addig aludni látszó szobor kinyitotta a szemét.
A rózsaszínű márvány szemhéjakba ágyazva hátborzongatóan valódinak tűnő
zöld szem meredt ránk. Rövid fókuszálás után a tekintete megállapodott
Konrádon és rajtam. A keze tiltón emelkedett a magasba.
– Nem-i-de-va-ló-si-ak! – mondta szaggatottan, mint egy robot. – Ké-rem-
a-lá-to-ga-tó-a-zo-no-sí-tó-ju-kat!
– Nyugi, Dzéta, velem vannak! – mondta csillapítóan Uli. – Mutassátok a
pecsétet! – fordult felénk. Odatartottuk a karunkon a jelet, amit Zina nagyi
ütött rá. A kariatida palackzöld szemével gondosan megvizsgálta őket. Kicsit
lassúnak tűnt a lelkem, de hát idegpályák nélkül, azt hiszem, ez is szép
teljesítménynek számított.
– Ő micsoda? – tátottuk a szánkat Konráddal.
– Egy hibrid. Szobor, amibe néhány százalék emberi gént oltottak. A
Pügmalión-ház terméke. Nem túl intelligens, de a bejáratok őrzését rá lehet
bízni.
– Pügmalión-ház? Mármint a mitológiai Pügmalión háza? – puhatolóztam.
– A leszármazottait hívják Pügmalión-háznak. Ez a klán neve. Majd
megtudsz róluk többet is. Az egyikükkel, Daphnéval már találkoztatok,
amikor átjöttünk. Ő is az Akadémiára jár. Szomorú história. Kicsit
kiközösítik itt az iskolában.
– Miért? – döbbentem meg.
Daphné kifejezetten helyesnek és értelmesnek tűnt. Uli habozott.
– Részben, mert különbözik másoktól. Az emberek nem szeretik azt, aki
különbözik tőlük. Ez főleg a Földről származó diákokra jellemző. Az
olümposziak jóval toleránsabbak. Mivel több értelmes faj osztozik a bolygón,
mi megszoktuk a másságot.
Konrád feszengve félrenézett.
– Ugye, ismeritek Pügmalión és Galateia történetét?
Mivel Konrádon látszott, hogy sose hallott róluk, én válaszoltam.
– Pügmalión híres szobrász volt, aki beleszeretett az egyik alkotásába.
Imádkozott az istenekhez, akik életre keltették a szobrot, így el tudta venni
feleségül.
– Azt akarod mondani, hogy Daphné is egy élő szobor? – hitetlenkedett
Konrád. – Ugyan már! Akkor hogy lehet belőle grifflovas?
– Úgy, hogy Pügmalión és Galateia fia a szélisten egyik, halandó nőtől
született lányát vette feleségül. A Pügmalión-ház leszármazottai esetében
emberi és isteni gének vegyülnek az eleven márványtestben.
Ez megmagyarázza, miért nézett ki Daphné úgy, mint valami antik szobor.
– Soha – emelte fel az ujját nyomatékosan Uli –, ismétlem, soha ne
keverjétek össze a klán tagjait a hibridekkel! Nagyon kényesek a
származásukra.
Dzéta, lehunyva zavaróan emberi szemét, ismét mozdulatlanná vált. Újból
közönséges szobornak tűnt. Az ajtó kitárult előttünk, és én elfelejtettem
megkérdezni, mi a másik ok, ami miatt nem szeretik a Pügmalión-ház tagjait
itt az Akadémián.
– Íme, a Zephürosz-szárny, az elsőévesek osztályterme! – közölte Uli.
Téglalap alakú, tágas terem végében álltunk. A padlót valamilyen
áttetszően zöld, rugalmas anyaggal burkolták. Üvegkazettás dongaboltozat
borult fölénk, amin áttörtek a lenyugvó nap sugarai. A néptelen terem első
felében a már jól ismert rózsaszínű falak előtt iglukhoz hasonló, hártyával
borított kis kuckók domborodtak, a belsejükben néhány asztallal és székkel.
– Ott tartják a kiscsoportos foglalkozásokat, és tanulószobáknak is
kiválóan megfelelnek – mutatott rájuk a griffem. – A membrán jó
hangszigetelő, de a levegőt átereszti.
– És az a nagy, nyílt tér a terem végében mire szolgál?
– Testedzésre. Gyakorlásra. Fontos, hogy a kapuőrök – mind a griffek,
mind a lovasok – a lehető legjobb formában legyenek. Van néhány speciális
sporteszközünk, mint például a légbokszzsák – mutatott néhány hurkaszerű, a
padlóburkolathoz hasonló anyagból készült tárgyra.
Szemmagasságban lebegtek a terem hátsó részében.
– A többi sporteszközhöz hasonlóan azok is Aiolosz és a Daidalosz Intézet
közös ajándékai. Ők az iskolánk legfőbb patrónusai. A légbokszzsákok a
tanulók szintjének megfelelően változtatják a sűrűségüket, ráadásul vissza is
tudnak ütni. Akarjátok kipróbálni?
Naná, hogy Konrád akarta. Én köszönettel passzoltam a bunyót. Bár
megvédtem magam, ha kellett, nem rajongtam túlzottan a fizikai erőszakért.
Ahhoz túlságosan sokszor volt részem benne.
Uli füttyentett, mire az egyik hosszúkás légbokszzsák odarepült hozzánk.
Ide-oda imbolygott előttünk a levegőben. Most már láttam, hogy
összetömörült levegőből áll.
Konrád azonnal lelkesen püfölni kezdte, de a légbokszzsák cselesen
jobbra-balra hajladozott. Konrád már kezdett kifulladni, amikor végre sikerült
behúznia egyet. Az ökle belemélyedt a rugalmas anyagba, ami egyre jobban
összesűrűsödött, így fokozatosan megállította lendületben lévő kezét. Ezen
úgy meglepődött, hogy megmerevedett. A légbokszzsákból váratlanul kinőtt
két kar, és mint a cintányér, összeverődött két tenyér. Konrád feje sajnálatos
módon éppen a cintányérok között helyezkedett el.
– Fürgébben! – harsogta a levegőből készült sporteszköz. – Mozogj
fürgébben, ifjú padawan!
Elnevettem magam. Úgy látszik, a Csillagok háborújának még a Daidalosz
Intézetben is akadtak rajongói.
Konrád dühösen kapott csengő füléhez. Velem ellentétben nem értékelte a
helyzet humorát. Bosszúszomjasan újabb menetre vágyott, de Uli hívogatóan
intett, hogy menjünk utána. A terem végében található tolóajtóra mutatott,
ami az épület nyílhegy alakú végét zárta el tőlünk.
– Az a szertár. Az edzésekhez használatos legtöbb felszerelést ott tároljuk.
Mióta beléptünk a légliftbe, mocorgott bennem egy kérdés.
– Honnan ismered ilyen jól az Akadémiát? Hiszen velem együtt te is csak
most fogsz beiratkozni.
Uli egyetlen lendülettel elhúzta a tolóajtó egyik felét.
– Két évvel ezelőttig itt éltem a szüleimmel. Apám a városi kórház orvosa,
anyám pedig a Daidalosz Intézetben végzett munkája mellett az Akadémián
is tanít, úgyhogy itt laktunk. A szüleim ma nem érnek rá, de ha visszajövünk
pár nap múlva, bemutatlak nekik. Sokat meséltem már rólad, nagyon
kíváncsiak rád.
Én is kíváncsi voltam, mit mesélt rólam, amikor egészen tegnapig csak
akkor látszott észrevenni, ha Konrád a szemét haverjaival belém kötött, de
szerencsére sikerült elharapnom a feltoluló epés megjegyzést. Semmi értelme
nem lett volna felhánytorgatni a múltat. Mióta összekapcsolódtunk a
szündeszmosszal, tudtam, hogy szikrányi gonoszság sem rejtőzik benne.
A szertárban egész csomó sűrített levegőből készített sporteszközt
találtunk. Voltak ott cipőre erősíthető rugólábak, mindenféle expanderek és
súlyzók, gerelyek, labdák, valamint falra akasztva néhány összetekert, vastag
kötél. Meglehetősen súlyosnak néztek ki, de Uli könnyedén felkapott közülük
kettőt, és a levegőbe dobta őket. A levegőkötelek egymástól másfél méterre
kibomlottak, és függőlegesen megálltak a levegőben.
– Fontos, hogy a leendő kapuőrök minél nagyobb biztonsággal
mozogjanak a magasban, ezért az Akadémián folyamatosan fejlesztik ez
irányú készségeiket. Kipróbáljátok?
Nekem nem okozott nehézséget felmásznom a hűvös tapintású és a
várakozással ellentétben cseppet sem csúszós kötél végére, de Konrád
vonakodott megérinteni az övét. Végül rászánta magát, és amire az otthoni
tornaórákon soha nem volt képes: óvatosan araszolva, de sikeresen feljutott a
kötél tetejére. Amikor mindketten újból földet értünk, a kötelek maguktól
összetekeredtek, csak vissza kellett akasztani őket a helyükre.
Miután mindhárman kiugráltuk magunkat a rugólábakkal, amit a
legviccesebb sporteszköznek találtam, a griffem minden erőlködés nélkül
kihozott a szertárból egy hatalmas, felcsavart szőnyegfélét. Most már biztosra
vettem, hogy a sűrített levegőből készült tárgyaknak minimális lehet a
súlyuk. Uli letette a szőnyeget a fal mellé. Az magától kitekeredett, és
felkúszva a falra, szorosan rátapadt. Egy igazi mászófal volt. A kékeszöld
alapból különféle színű és formájú kapaszkodók domborodtak ki.
– A légbokszzsákokhoz hasonlóan a mászófal is alkalmazkodik a tanulók
tudásához. Ez az alapszint kezdőknek.
– Nem látok biztosítókötelet.
– Nincs rá szükség. A padló ugyanabból az anyagból készült, mint a
sportszerek. Vagyis sűrített levegőből. Minél nagyobb erővel ütöd meg, annál
ruganyosabban viselkedik.
Hogy szemléltesse a dolgot, elővett a zsebéből egy százforintost, és
leejtette. A pénzdarab a dereka magasságáig pattant vissza a földről.
– Látjátok? A padlóburkolat olyan, mint a trambulin. Bármilyen magasból
estek le, hajatok szála sem görbül.
Odalépett a falhoz, és könnyedén mászni kezdett. Megfigyeltem, miként
használja a különféle kapaszkodókat, majd én is megpróbáltam. Nem volt
olyan nehéz, amilyennek elsőre látszott. Már több méter magasan jártam,
amikor lepillantottam. Konrád a fal aljában álldogált, és vágyakozva bámult
utánunk. Amikor észrevette, hogy nézem, összeszorította a száját, és
eltökélten az első kapaszkodó után nyúlt.
Bár viszonylag könnyen ráéreztem a mászás technikájára, a fal tartogatott
néhány meglepetést. Helyenként rejtett szelepek bújtak meg benne, amik
időnként kinyíltak, és őrült erővel levegőt fújtak magukból. Az egyik ilyen
légáramlat majdnem lesodort a falról. Alig tudtam megkapaszkodni: úgy
lobogtam, közel vízszintesen, mint a győzelmi zászló, amíg el nem zárult a
szelep. Néha meg a kapaszkodók megváltoztatták a helyüket, és arrább
másztak nyújtózkodó karom, támaszt kereső lábam elől. Mindezek ellenére
viszonylag hamar felértem a fal tetejére, ahol a terem fölé visszahajló
peremen üldögélve már várt rám Uli.
Az alattunk küszködő Konrád felé intett a fejével.
– Nagyon be akarja bizonyítani, hogy neki is itt a helye. Óriási akaraterő
kell ahhoz, hogy valaki újra és újra legyőzze a tériszonyát. Ha így állna a
gimihez is, a legjobbak közt lehetne.
– Böbe néni szokta korholni, hogy észből nincs nála hiány, inkább a
szorgalommal vannak gondok – értettem egyet.
Csak üldögéltünk ott a lemenő nap utolsó sugaraiban fürdetve arcunk,
harangoztunk a lábunkkal, és néztük, hogy küszködik alattunk Konrád. Néha
felkuncogtam, amikor mászás közben elakadt, vagy lesodorta az egyik lábát a
kapaszkodóról a szelepek által támasztott szél, és kicsúszott a száján valami
cifra. Arra gondoltam, hogy még soha senkivel nem éreztem magam ilyen
meghitten, mint Ulival, leszámítva persze a szüleimet. Ha lett volna egy
bátyám, talán iránta éreznék hasonlóan. Reméltem, hogy Uli is egy szem
gyerek, és ő is mindig éppen annyira vágyott testvérre, mint én.
Hihetetlen, de Konrádnak végül sikerült megmásznia a falat. Amikor már
majdnem felért, Uli lehajolt, és a kezénél fogva felhúzta, ahogy a
darufülkében.
– Szép munka! – mondta neki elismerőleg.
– No persze! – horkant fel a másik, és lerogyott közénk. – Mert mindenki
az utolsó helyre vágyik.
– Miért állsz úgy hozzá, mintha verseny lenne? – kérdezte a griffem
szelíden. – Ráadásul nekünk kettőnknek nincs tériszonyunk. Ez hatalmas
előny, nem gondolod?
Aranysárga szeme éppen olyan árnyalatúnak tűnt, mint az alkonyat
fényével megfestett üvegkazetták a fölöttünk domborodó dongaboltozatban.
Konrád kicsit megenyhült.
 – Ami azt illeti, nem voltam mindig ilyen – bökte ki. – Mármint
tériszonyos. Amikor anyám elhagyott minket, a hullarészeg faterom
kilógatott az erkélyről. Azóta nem rajongok a magasságért. Az eset után
gyerekotthonba vittek, de később apám elérte, hogy hazakerüljek. Nem azért,
mert annyira ragaszkodott hozzám, csak nem akart az emberek szájára
kerülni. A látszatra, arra mindig adott! Szerintetek azért utál, mert tudja, hogy
nem az ő fia vagyok? – kérdezte váratlanul.
A válaszon gondolkodva hallgattunk egy sort, majd Uli megtörte a csendet.
– Nem biztos, hogy tisztában van vele. Nem tudjuk, a mamád elmondta-e
neki az igazat. Az is lehet, hogy ő maga sem tudja. Az istenek képesek
megváltoztatni a halandók emlékeit. De még ha apád tudja is, hogy más fia
vagy, az nem ad felmentést a tetteire. A szeretet nem a genetikától függ.
Rengeteg férfi él a világon, aki más gyerekét neveli, mégis mindent megtesz
érte.
– És az öcséd? – jutott eszembe a reggeli kis jelenet, aminek tanúja voltam.
– Vele hogy bánik az apátok?
– Hozzá nem nyúlhat. Arról gondoskodtam – felelte keményen. –
Megmondtam neki, hogy engem megverhet, de ha Zsigához hozzáér,
megölöm.
Megijesztett a gyűlölet, ami átitatta a hangját, de kezdtem megérteni, miért
van benne annyi harag mindenkivel szemben. Eltűnődtem, mi minden lehet
még Konrád múltjában, amiről nem tudok. El sem tudtam képzelni, hogy én
így érezzek a szüleim iránt. Hálát kellett adnom az életemért a Moiráknak,
bár egy éve még nem így gondoltam volna. Ha el is vették tőlem, tizennégy
évig mégiscsak volt anyám, aki szeretett, és soha el nem hagyott volna, ha
rajta múlik. Nikoszról nem is beszélve. Ő a legszuperebb apa a világon.
Konrádnak finoman szólva nem volt ilyen szerencséje.
Még sokáig elücsörögtünk a magasban, miután lement a nap.
Gubbasztottunk a fal peremén, mint verebek a villanydróton, és dumáltunk. A
rózsaszínű kövekből egyenletesen áradó fényben biztonságosnak és
otthonosnak tűnt a tágas terem, amit csak mi hárman népesítettünk be. Bár
akkor nem tudatosult bennem, de tökéletesen oldottnak és elégedettnek
éreztem magam, és biztosra veszem, hogy a többiek is ugyanígy éreztek.
Mire észbe kaptunk, elszaladt az idő, és indulnunk kellett a nagyanyámhoz
vacsorázni. Nem vesződtünk a lemászással, egyszerűen leugrottunk a fal
tetejéről a rugalmas padlóra. Uli megnyomta a mászófal jobb alsó sarkában a
szürke DI logót, mire a sűrített levegő szőnyege elvált a faltól, lecsusszant a
földre, és magától összetekeredett.
Amíg visszavittem a szertárba, Konrád félrevonta Ulit. Nem szándékoztam
hallgatózni, de néhány szó így is eljutott a fülemig. Konrád könyörgött a
griffemnek, hogy segítsen neki bekerülni az Akadémiára. Uli válaszát is
pontosan tudtam, a testbeszéde mindent elárult: az osztálytársunk sorsáról
kizárólag a Moirák dönthetnek. Amikor sajnálkozva széttárta a karját, Konrád
csalódottan lehajtotta fejét. Megesküdnék, hogy még a szeme is könnybe
lábadt.

A nagyszüleim a griffjeik társaságában már vártak minket. A nagyanyám

csak kedvesen végigsimított a hátamon, de Janó papa felkapott, mint egy
tollpihét, hogy újabb szúrós csókot adjon.
A nagyszüleim lakrésze egy, az itteni viszonyok szerint tágasnak
mondható nappali-étkezőből, valamint egy üvegtéglákkal leválasztott
hálóhelyiségből állt. Az asztalt szépen megterítették hét személyre, és zöld
eozinvázában néhány szál fehér kámeát helyeztek a közepére. A komornyik
éppen néhány, előételeket tartalmazó tálat vett ki a régimódi ételliftből, és a
patinás, masszív faasztalra tette őket két nektároskancsó mellé. A fickó
leginkább a kariatidákhoz hasonlított, bár a bőre nem halvány rózsaszín,
hanem szürkés színben játszott, és uniformist viselt.
– Ő is hibrid, ugye? – súgtam oda Ulinak.
– Aha. A kiszolgáló személyzetet hosszú évek óta a Pügmalión-háztól
vásárolja az iskola. Egy kicsit értelmesebbek, mint a kariatidák, akikre csak
egy feladatot lehet bízni, de ők sem túl okosak. Próbálj meg egyszerűen
fogalmazni, ha beszélsz hozzá. És nagyon vigyázz az olajbogyóval! – tette
hozzá vészjóslóan.
Nem tudtam megkérdezni, az utolsó mondaton mit értett, mert a
nagyanyám leültetett minket az asztal köré. Ő az asztalfőre telepedett,
szemközt vele Janó papa zökkent le egy masszív, támlás székre. Mi hárman
egymás mellett ültünk: én a nagyanyám jobbján, mellettem Uli, utána
Konrád. Velünk szemben Gamélia és Arión foglalt helyet.
Kasztór, a komornyik körbekínálta a hamisítatlan görög előételeket. Én
szeretem a paradicsomos lóbabot és a tzatzikit, vagyis a fokhagymás, uborkás
joghurtot is, de a kedvencem egyértelműen a fűszeres rizzsel töltött
szőlőlevél. Tavasszal, ha Nikosznak sikerül szereznie néhány zsenge
szőlőlevelet a piacon, a régi, krétai családi recept alapján gyakran készít egy
hatalmas tálra való dolmadakiát, amit egymással versenyezve tömünk
magunkba a teraszon.
Megkordult a gyomrom. Addig észre sem vettem, milyen éhes vagyok, ami
nem csoda, hiszen aznap kihagytam az ebédet. Mindenből szedtem egy
keveset, de töltött szőlőlevélből hármat is tettem a tányéromra.
– Azt hittem, az olümposziak inkább részesítik előnyben az ambróziát és a
nektárt – jegyeztem meg csodálkozva, amikor észrevettem, hogy a griffek is
vesznek az ételből.
– Csak az istenek – harsogta az asztal végéről a nagyapám. – Ezenkívül
még áldozati füsttel táplálkoznak. Szeretik a különféle illatokat, ezért van
minden griffnek más szaga. A Moirák egyik apró hóbortja. A füstszag a
kedvencük, legyen az kőrisfa füstje, olajfa füstje, szőlővenyige füstje, vagy
bármi másféle füst.
A komornyik nagy szemű, paprikával töltött, fekete olajbogyót kínált
körbe. Eszembe jutott, mit mondott Uli, úgyhogy köszönettel
visszautasítottam, Konrádnak viszont felcsillant a szeme, amikor meglátta a
tálat.
A hibrid óriási koncentrációval az arcán megfogott az ételcsipesszel egy
olajbogyót, és lassan felemelte, de nyilván túlságosan erősen szorította, mert
az olajbogyó kilőtt Arión felé. A griff rutinosan félrehajolt, így az a háta
mögötti falat találta el, ami már jó néhány társa nyomát őrizhette, mert tele
volt halvány foltokkal. Belemosolyogtam a tányéromba.
Kasztór szégyenkezve motyogott valamit, és megint megpróbálkozott. A
következő néhány szem kicsúszott a csipesz két kanala közül, és Konrád
ölében kötött ki. Ekkor már alig tudtam visszafojtani a vihogást.
– Fejébe vette, hogy kizárólag ételcsipesszel szolgálhatja fel az olajbogyót.
Azt hiszem, valami flancos gasztronómiai magazinban látott ilyent – súgta,
vagyis inkább süvítette felém Janó papa, és ezer ráncba futott a képe.
Az arcát lemondóan a tenyerébe temető nagyanyám akkor rekesztette be a
kísérleteket, amikor Kasztórnak sikerült homlokon találnia Gaméliát egy
különösen nagyra nőtt példánnyal. Megparancsolta neki, hogy használjon
inkább kanalat.
A főétel finom, kapros szósszal körített halból és krumpliból állt, és nekem
majdnem sikerült überelnem Kasztór mutatványát. Zseniális módon képes
vagyok néhány másodperc alatt három csepp szósszal öt tárgyat összekenni.
Világrekord.
 Desszertnek a komornyik egy tál apró, kerek ostyához hasonló ambróziát
tett az asztalra. Kíváncsian nyúltam az egyik korongocska után. A nektárhoz
hasonló ízharmóniát vártam, de az istenek eledelének tisztára papíríze volt. A
velem szemben ülő Arión észrevette az arckifejezésemet, és felvilágosított,
hogy előbb fel kell idéznem magamban egy étel ízét, amit az ambrózia
átvesz. Miután anyu hagyományos szülinapi csokitortájára gondoltam, már
alig tudtam leállítani magam a zabálással. Azt hiszem, legalább húsz
ambróziatallért befaltam.
Az eleinte kissé merevnek tűnő Gamélia két pohár mély tüzű mazsolabor
után annyira feloldódott, hogy nekilátott feleleveníteni néhány viccesen kínos
történetet Janó papa ifjúkorából, amin legjobban maga a főszereplő nevetett.
Arión igyekezett a feszengő Konrádot bevonni a társalgásba, és mesélt neki
az Azgardról. Az osztálytársamat érdekelhette az igazi apja otthona, mert
sokat kérdezgetett.
Amikor elmacskásodtak a lábaim, felálltam, és körbejártam a lakást. A
nyitott ablakból gyönyörű kilátás nyílt a fénybe burkolózó városra. A
párkányon néhány családi fotó állt. Meglepődve fedeztem fel gyűrűs hajú,
kétéves kori önmagamat anyám karján ülve. Egy másik, erősen kifakult kép
még régebbi volt. Két egymásra nagyon hasonlító, a nyolcvanas évek divatja
szerinti Bundesliga-frizurát viselő fiú vigyorgott egy fiatal griff társaságában.
Az idősebbik – nyilvánvalóan Janó papa világító kék szemét öröklő – srác
oltalmazóan átkarolta a kisebbik vállát. Olyan jóképű volt, hogy még a
röhejes hajviselet sem ártott neki. A fiatalabb kölyökben felismertem Nikoszt
a csálé mosolyával. A kép mögött megbújva észrevettem egy kisebb, fekete-
fehér fotót is egy néhány hónapos csecsemőről.
– Ő Dimitrosz. Három évvel korábban született, mint az apád – szólalt meg
mögöttem a nagyanyám. – Emlékszem, milyen gyönyörű, verőfényes májusi
reggel volt, amikor világra jött!
Puhán megsimogatta a csecsemő képét, ahogy az én karomat is, amikor
megismerkedtünk. Alig éreztem szomorúságot a mozdulatban, inkább csak
szeretetet.
– Sokszor eszedbe jut még?
– Minden áldott nap.
– Én nem szeretek anyura gondolni, mert akkor… ez történik.
Dühösen letöröltem a kibuggyanó könnycseppet, mielőtt végiggördült
volna az arcomon.
– Ne félj a fájdalomtól, Mira! – emelte fel az állam a nagyanyám.
 Mélyen a szemembe nézett.
– Ez az ára annak, hogy legalább az emlékeinkben éljenek a szeretteink.
Ennyit meg kell tennünk értük. A fájdalom soha nem tűnik el, de hogy is
mondjam… Idővel halkabb lesz. Mint egy vízesés hangja, amitől az évek
során lassan eltávolodsz.
Értettem, mit akar mondani, bár az én vízesésem dübörgő zaja még
betöltötte a fülemet.
– Aleával mi történt?
Zina nagyi felsóhajtott.
– Valami még rosszabb, mintha meghalt volna. Dimitrosz halála
pillanatában is össze voltak kapcsolódva. Alea, mondjuk úgy, hogy kómába
esett.
Legyintett.
– Tudnod kell, hogy a griffek még rosszabbul viselik, ha elveszítik a
lovasukat, mint fordítva. Ők mindenben rendkívül monogámok: élethosszig
tartó hűséggel viseltetnek mind a párjuk, mind a lovasuk iránt. Nem is
emlékszem, hogy az elmúlt ötven évben élt-e griff, aki olyan fiatalon
veszítette el a lovasát, mint Alea. Alig múltak tizenhét évesek, amikor
Dimitrosz meghalt.
Abban a percben nem éreztem illőnek, hogy nekiszögezzem a kérdést, mi
történt pontosan a nagybátyámmal, úgyhogy inkább arról érdeklődtem,
nagyon leköti-e az Akadémia vezetése. Zina nagyi rögtön elértette, mit
szeretnék megtudni, és elmondta, hogy a szüleim kérésére nem tartották
velem a kapcsolatot. Anyu és Nikosz féltek, hogy ha megismerem őket,
kérdéseim lesznek, és előbb-utóbb rájövök az igazságra, amitől a tizenötödik
születésnapomig mindenképpen távol akartak tartani. A nagyszüleim fájó
szívvel, de tiszteletben tartották a döntésüket. Ezért találták ki a külföldre
költözést, meg azt, hogy nem értenek a számítógépekhez, és ezért nem tartják
velünk e-mailen vagy Skype-on a kapcsolatot. Kiderült az is, hogy ott voltak
anyu temetésén, megbújva a barátok és ismerősök háta mögött, hogy ne
vegyem őket észre. Még Nikosszal is csak késő este találkoztak, miután én
álomba sírtam magam.
A felkavaró beszélgetés dacára, és annak ellenére, hogy a jelenlévők
többségét csak aznap ismertem meg, rájöttem, hogy egész addigi életemben
ritkán éreztem olyan boldognak és kiegyensúlyozottnak magam, mint ezen az
estén. A tökéletes boldogságomhoz csak Nikosz hiányzott. Ismét elöntött az a
fajta nyugalom és elégedettség, amit a levegőben éreztem Uli hátán, meg ma
délután a mászófal peremén üldögélve. Úgy éreztem, hogy minden rendben
van a világban, és én pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Valahogy
minden illeszkedett mindenhez: Janó papa fel-felcsattanó nevetése, a Konrád
és Arión közt folyó érdekes beszélgetés az Azgardról, Uli megnyugtató
hallgatása. Még az olajbogyós incidens után az étellift mellett sírdogáló
Kasztór is beleillett a képbe, akit egymással versengve próbáltunk
megvigasztalni.
Igyekeztem kiélvezni az érzést, mert tudtam, nem tart örökké. Merthogy
semmi sem tart örökké, az anyu halálával visszavonhatatlanul belém
vésődött.

6. fejezet

Az új fiú

Mire visszatértünk a Földre, már ott is alkonyodott, így aznap a második

naplementémben gyönyörködhettem, amit nem sokan mondhatnak el
magukról a mi bolygónkon.
Uli bekapcsolta néhány percre a kronoszkópot, és leszállt velünk a daru
tövébe.
– Ugye, nem kell hangsúlyoznom, hogy senkinek se beszélj arról, ami ma
történt? – kérdezte Konrádtól, miután ismét átváltozott.
– Nem állt szándékomban – felelte ő sértődötten. – Amúgy sem hinnék el.
Hamar egy kellemes, párnázott falú szobában találnám magam, ha
ragaszkodnék a történetemhez.
Biccentett nekünk, és elindult a felfeszített kerítésszakasz felé, de néhány
lépés után habozva visszafordult.
– Uli, mikor dől el, hogy járhatok-e én is az Akadémiára?
– Zina valószínűleg utánajár a dolognak, mire mi Mirával elkezdjük a
tanulmányainkat. Vagyis öt napon belül.
Miután Konrád lelépett, a lélekikrem kijelentette, hogy a héten feltétlenül
gyakorolnunk kell a repülést és a szündeszmoszt. Lelkesen egyetértettem.
Alig vártam, hogy visszatérjünk a Szelek Tornyába, és elkezdődjön az új,
izgalmas életem – addig meg a napi repülésekkel fél lábon is kibírom. Az új
iskolában ráadásul tiszta lappal indulok. Ulin kívül szert tehetek még néhány
barátra, és végre nem én leszek az osztály páriája.
Zavart egy kicsit, hogy esetleg ott sem szabadulok Konrádtól, de miután
eszembe jutott sóvár tekintete, meggyőztem magam, hogy ha velünk is jön,
ezúttal minden másképp lesz. Túl fontos neki ez az egész, hogy piszkálni
merjen. Uli sem hagyná többé. A mai nap ráadásul ékes példa rá, hogy az
emberek képesek a változásra. Ha megkapja, amit akar, talán engem sem fog
utálni annyira.
Otthon Nikosz már várt rám. Elfelejtettem, hogy hétfőn korábban jön haza.
Ilyenkor közösen szoktunk főzni, miközben Tankcsapdát hallgatunk, és
üvöltve együtt énekeljük a szöveget Lukács Lacival. A Janó papával történt
találkozás után már azt is tudtam, honnan ered az apám rockzene iránti
imádata.
Nikosz a késésem miatt aggódva összeráncolta a homlokát, amikor
megpillantott. Odaszaladtam hozzá, és hevesen átöleltem. Meglepődve
szorított magához.
– Most nyugtalankodnom kéne? – kérdezte.
Mosolyogva megráztam a fejem, azután elengedtem, és ömleni kezdett
belőlem a szó. Csapongva mindent elmeséltem neki a kronoszkóptól a
kariatidákon át egészen a nagyszüleimmel elköltött vacsoráig. Több mint egy
órán át csak beszéltem és beszéltem, ő pedig a kanapén ülve itta minden
szavamat. Csillogott a szeme, amikor Poliszt és a Szelek Tornyát írtam le,
élvezettel ugrált velem a Zephürosz-szárny osztálytermében a rugólábakon,
és együtt nevettünk Kasztór közveszélyes tálalási kísérletein.
Ideális hallgatóságnak bizonyult, mint mindig. Az elmúlt egy évben talán
még inkább azzá vált. Pedig neki semmivel sem lehetett könnyebb ez az
időszak, mint nekem.
Mire befejeztem a mesélést, teljesen kimerültem. Egyik percről a másikra
leengedtem, mint a lufi. Nem csodálkoztam rajta, hiszen az Olümposzon
eltöltött mozgalmas órákat nyugodtan beszámíthattam duplán. Az agyam
viszont még mindig pörgött annyira, hogy ne legyek képes elaludni. Amíg
Nikosz összedobott egy rántottát, én végighasaltam a kanapén, és felütöttem
megint Térillosz Könyvét.
 Az Akadémia már az első nap teljesen elvarázsolt. Lenyűgözött az ottani
élet szabadsága, sokszínűsége. Az órákon persze részt kellett vennünk,
de utána azt csinálhattunk Glaukéval, amit akartunk. Az első néhány
hónapban számtalan alkalommal hagytuk el Poliszt, hogy felderítsük az
Olümposzt. Meglátogattuk a szirének szigetét, barátságot kötöttünk
faunokkal és nimfákkal, együtt repültünk a Múzsák híres Pegazus-
ménesével, és ellátogattunk Héphaisztosz műhelyébe, ahol az
irányításával küklopszok kovácsolják az istenek és a grifflovasok
fegyvereit.
A társaim többsége a Földről érkezett, de akadtak, akik az Azgardról,
a Babilonról vagy az Uaszetről, hogy a többi világról ne is beszéljek.
Érdeklődve hallgattam elbeszéléseiket az otthonukról, ami gyökeresen
különbözött az enyémtől. Nem mindegyiket találtam szimpatikus
társadalmi berendezkedésűnek, de a másságukkal azok is elbűvöltek.
Addigi életem során semmit sem tudtam a különféle kultúrákról, és hogy
az emberek milyen sokféle módon élhetnek ezekben a kultúrákban.
Rájöttem, hogy a gondolkodásomat megbéklyózta a kor és a környezet,
amiben nevelkedtem. Mindez felszabadító erővel hatott rám, és tanáraim
kezdtek nagy jövőt jósolni nekem a társadalomfilozófia területén.
Azután megismertem Minkát, az azgardi szélisten unokáját. Egy évvel
járt felettem. Talán nem ő volt a legszebb lány az Akadémián, de én
azonnal elvesztem, amint megpillantottam. Évfolyamtársai gyűrűjében
diskurált a Boreasz-szárny bejárata előtt, és éppen elmosolyodott az
egyik fiú szavain, aki öltözéke alapján a Meótiszról származott.

Meótisz? Csodálkozva felkaptam a fejem. Ismerős volt a név az iskolából.

Ötödikben tanultunk róla. A magyar őshazát nevezik így, ahol Hunor és
Magor űzte a csodaszarvast. Lehet, hogy a magyarok őseinek istenei most is
élnek az egyik zsebuniverzumban? Mohón visszatértem a naplóhoz.

Az a varázslatos mosoly rögtön rabul ejtett. Egyszerre sugárzott

gyengédséget, huncutságot és csipetnyi bánatot. Az azgardi nők
hagyományos öltözékét viselte: bokáig érő, lenből szőtt ruhát, amit Thor
kalapácsával díszített öv fogott össze karcsú derekán.
Én csak álltam vele szemben izzadó tenyérrel, és képtelen voltam
kinyögni, hogy szívesen meginnék vele valamikor egy pohár nektárt, de
ő elmosolyodott, és elbűvölő azgardi akcentusával mindössze annyit
 mondott, hogy szívesen. Mintha éppúgy képes lett volna olvasni a
gondolataimban, mint a griffem.
Attól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Azt hiszem, Glauké nehezen
viselte azt az időszakot. Minden alkalommal megszakítottam a
szündeszmoszt, amikor Minkával töltöttem az időt. Ő ugyanígy tett a
griffjével. A tanulmányi eredményem lassú, de biztos romlásnak indult,
sőt ami előtte elképzelhetetlennek tűnt, bukásra álltam néhány tárgyból.
Az óráim egy részét elblicceltem, és kerültem a szekundánsom
társaságát, mert folyamatosan a rossz jegyeimet hánytorgatta fel,
akárcsak…

Összefolytak a szemem előtt a betűk, és kiesett a kezemből a könyv. A

szerelem öl, butít és nyomorba dönt, állapítottam meg ásítva, és eldöntöttem,
hogy még ha bele is szeretnék valakibe, én soha nem fogok olyan idiótán
viselkedni, mint Térillosz. Ha ugyan valaha is szerelmes leszek. Az utolsó
homályos gondolatom a rejtélyes szekundánsok kiléte körül forgott. Letettem
a fejem a párnára, és behunytam a szemem. Épp csak egy percre, hogy kicsit
pihentessem…

Másnap délelőtt ébredtem fel. Az ágyamban feküdtem, a reluxa résein át

betűző napfény pont a szemembe világított. Az előző napi ruha volt rajtam.
Úgy látszik, miután este kidőltem, Nikosz áthozott, és betakargatott.
Megnéztem az ébresztőórát. Tíz óra. Ajaj! Így még soha nem aludtam el hét
közben.
Merev tagokkal kitámolyogtam a nappaliba, mint valami gólem. Az agyam
zokni, a szám száraz, mint a Szahara. A túl sok alvás ára.
– Jó reggelt, álomszuszék! – köszöntött az apám, és a kezembe nyomott
egy bögre tejet.
Félelmetes hatodik érzékkel mindig pontosan tudta, mire van a legnagyobb
szükségem.
– Tisztában vagy vele, hogy megdöntötted a saját rekordodat? Tizenhárom
órát durmoltál egyhuzamban.
Hálásan belekortyoltam a hideg tejbe. Nagy zajjal kiugrott a
kenyérpirítóból két szelet kenyér. Nikosz felvette az egyiket, és a lekvár után
nyúlt. Az utolsó szilvalekvár anyu befőzéséből. Már eléggé beszáradt, Nikosz
alig tudta kikapargatni az üvegből.
– Menj, zuhanyozz le! Addig készítek neked is reggelit. Ma kivételesen
nem kell iskolába menned, írok igazolást.
Zuhany és fogmosás után ismét embernek éreztem magam. Éppen tiszta
zokni után kotorásztam a komódban, amikor megéreztem Uli jelenlétét. A
szündeszmosz. Soha jobbkor, meg kellett beszélnünk, hol találkozzunk.
Boldogan elmosolyodtam, amikor arra gondoltam, hogy ezután mindig így
lesz. Mindennap erre ébredek majd. Soha többé nem leszek magányos.
Még ha úgy alakul is, hogy nem lesz családom, a griffem egész életemben
velem lesz.
A kapcsolat kialakulását ezúttal nem kísérte hasogató fájdalom, csak
néhány másodperces enyhe lüktetés, mint egy migrén utóhatása, és Uli már
ott is volt a fejemben. Egy hópihe hűvös, mértani szépsége – ezt idézte fel
bennem az elméje érintése. Láttam is a csipkeszerűen törékeny hópehely
minden részletét. A gondolataim varázsütésre rendeződtek, már nem
kóvályogtak összevissza, mint egy alom kölyökkutya az etetőtálka körül.
Minden világos és áttekinthető lett. Uli jelenléte egyáltalán nem volt
tolakodó, inkább csak valami halk háttérzajra emlékeztetett, amire nem is
figyel az ember. Megint azt éreztem, hogy több vagyok, mint addig. Hogy
valamiképpen kiteljesedem.
Ezúttal nem statikus zajokat hallottam kíséretként, hanem egy tisztán
kivehető dallamot, pontosabban néhány ismétlődő taktust. Azután egy képet
láttam, amit Uli küldött. Felismertem a buszvégállomás egyik megállóhelyét,
ahonnan a kilátóhoz indultak a járatok, meg a várótermi órát, ami 14:15-öt
mutatott.
Visszamentem az étkezőbe, és leültem az asztalhoz. Nikosz elém tette a
reggelit.
– Ulival kora délután találkozom. Felmegyünk a hegyre – közöltem vele,
és beleharaptam a pirítósba. – Mmm, ez nagyon finom!
Észre sem vettem, milyen éhes vagyok. Éreztem, hogy a griffemnek is
ízlik a reggelim. Elmosolyodtam. Hurrá! Ezután mindent duplán élvezhetünk
ki. Ha én, mondjuk, eper- és vaníliafagylaltot kérek, ő pedig citrom-csokit,
olyan lesz, mintha mindketten négygombócosat rendeltünk volna.
– Éf te mit finálsz ma? – érdeklődtem teli szájjal.
Nikosz kicsit szomorkásan megkavarta a kávéját.
– Szerettem volna, ha a mai napot együtt töltjük. Annyi minden történt
veled az elmúlt negyvennyolc órában! Jó lenne még beszélgetni róla. De az
előbb hívtak az egyetemről, hogy be kell mennem egy megbeszélésre. Utána
meg te nem leszel itthon.
– Majd este beszélünk – ígértem némi bűntudattal, ami viszont nem
akadályozott meg az újabb szelet pirítós eltüntetésében.
– Nos, ez esetben ma dolgozom egy kicsit az új cikkemen az Acta
Philologicába. Mit gondolsz, rendeljünk pizzát vacsorára? – borzolta össze a
hajam.
Az ötödik pirítós és némi alkudozás után hawaii pizzában maradtunk. Azt
mindketten egyformán szerettük.
Mielőtt elindult volna, Nikosz még gyorsan a kezembe nyomott egy kis
csomagot.
– Majdnem elfelejtettem. A nagyszüleid ajándéka. A temetéskor bízták
rám. A lelkemre kötötték, hogy a születésnapodon adjam át, de tudod, milyen
vagyok, aznap kiment a fejemből.
Kibontottam az ajándékot. A vajszínű csomagolópapírt vízjelszerűen a
tizenkét olümposzi isten jelképei díszítették. Felismertem többek között
Zeusz villámait, Poszeidón háromágú szigonyát, Apollón lantját és Démétér
búzakalászát. A csomagolás egy összehajtogatott szalagot rejtett. A keskeny
vászondarab nagyon réginek látszott. Nem gyári termékre, inkább
háziszőttesre hasonlított. A szalagon egymás alatt két ógörög nyelvű mondat
futott körbe. A világosabb betűket beleszőtték a vörös színű anyagba.
– Ez micsoda?
– Egy periammata, vagyis szalagamulett. Megóvja a viselőjét a veszélytől.
Látod, kikhez szól a fohászkodás? – mutatott az írásra.
– Hermészhez és Hekatéhoz – silabizáltam ki a betűket. – Az utazók
istenéhez és az utak és kapuk istennőjéhez.
– Az ő védelmükre egy grifflovasnak nagy szüksége van. Egykor Térillosz
számára készítette az édesanyja, azóta a könyvhöz hasonlóan ez is öröklődik
a családban. Közvetlenül előtted Dimitroszé volt. Sajnos, a halálakor nem
viselte. Ígérd meg nekem, hogy te soha nem veszed le!
Amikor megígértem, megkönnyebbülve felkötötte a szalagot a csuklómra,
majd elindult az egyetemre.

Uli kettőkor a megállóban már várt rám. A busz néhány perccel később
megérkezett.
 – Ismerek az erdőben egy alkalmas helyet. Egy kis tisztást. Nehéz
megközelíteni, mert nem vezet arra ösvény. Ott nyugodtan gyakorolhatunk,
nem vesz észre senki.
A végállomáson szálltunk le, a kilátó tövében elterülő betonozott
parkolóban. Két kisgyerekes család piknikkosarakkal, egy idős, túracipőt
viselő házaspár és egy korunkbeli fiú is addig utazott. Feltűnt a srác drága
futócipője és zöld-sárga csíkos, kötött sapkája. Én biztosan nem tudtam volna
elviselni a fejemen: hét ágra sütött a nap. A fiú arcát félig eltakarta a divatos,
fekete napszemüveg. Amilyen ragyogó idő van, nem csoda, hogy másoknak
is kedve támadt a kiránduláshoz és a sportoláshoz, jutott eszembe. Vagyis
inkább eszünkbe, hiszen folyamatosan összekötött Ulival a szündeszmosz.
Visszafelé gyalogoltunk a szerpentinen néhány száz métert, majd rátértünk
egy alig látható vadcsapásra, ami bevezetett a fák közé. Nem volt szükségünk
beszédre. Ugyanazt éreztük, és ugyanarra az ütemre mozogtunk, olyan
összhangban kerülgetve a fákat és bokrokat, mint két balett-táncos.
Telepatikusan, szabatosan megfogalmazott mondatokkal kommunikálni
persze még nem tudtunk. Uli a buszon azt állította, ez a képesség alakul ki
legkésőbb griff és lovasa között. Néha fél évbe is beletelik. Az érzéseink és
emlékképeink viszont minden nehézség nélkül áramlottak köztünk.
A tisztás, amit a griffem kinézett, messze volt, de tényleg ideálisnak
bizonyult. Elég hely volt a felszálláshoz és leszálláshoz, és egy völgyben
terült el, amit szinte járhatatlan, gubancos aljnövényzetű, hatalmas fák
öveztek.
Aznap vég nélkül gyakoroltuk a fel- és a leszállást, a szlalomozást a vastag
fatörzsek közt, valamint a terepviszonyoknak megfelelő, gyors
helyváltoztatásokat. A lombkoronaszint fölé nem merészkedtünk, nehogy
észrevegyenek egy távoli hegycsúcsról a kirándulók. Meglepetésemre
kiderült, hogy ha akarnak, a griffek képesek a kolibrikhez hasonló,
villámgyors szárnycsapásokkal akár egy helyben is lebegni.
Bármennyit gyakoroltunk, én nem tudtam ráunni. Néhány óra alatt sikerült
elég jól összehangolódnunk repülés közben. Behajlított lábam már magától
talált rá a megfelelő szögre a szárny alatt, hogy ne akadályozza Ulit a
mozgásban. Az orrom tele volt az immár ismerős kipárolgással, amiről néha
nem is tudtam, hogy a környező erdőből vagy a griffem tollaiból árad.
Egyetlen dolog zavart: időnként nem tudtam elhessegetni magamtól az érzést,
hogy valaki figyel minket. Uli szerint csak túlságosan felpörögtem, és az
idegeim játszanak velem, így egy idő után sikerült meggyőzni magam, hogy
tévedek. A griffek érzékei végül is sokkal kifinomultabbak, mint az
emberekéi, ha bujkálna valaki a fák között, ő hótziher kiszúrná.
A délután végén kimelegedve, de elégedetten telepedtünk le pihenni egy
kidőlt, mohos fatörzsre a tisztás közepén. Kikerültem egy csalánbokor
csípését, arrébb tessékeltem egy óriási szarvasbogarat, és leültem az ismét
emberalakot öltött Uli mellé. Egy ágon galamb burukkolt, a távolból kitartó
harkálykopácsolást sodort felénk a szél.
– Hogy csinálod, hogy griffként is a mellső lábadon van? – intettem a
gumiszíjas kronoszkóp felé a csuklóján.
– Azt hittem, inkább az érdekel, hogy a ruhámmal mi történik, amikor
átváltozom!
Ha nem Uliról van szó, megesküdtem volna, hogy ugratni próbál.
– Tényleg, mi történik velük?
– Igazából az öltözékem is a testem része. Az átváltozás során a tollaim és
a bundám alakulnak át ruhává. Azzal a különbséggel, hogy emberalakomban
a ruháimat le tudom venni. Ez a válasz a kronoszkópra is.
Megmutattam Ulinak a periammatámat.
– Jó erős amulettnek tűnik – forgatta kíváncsian a kezében. – Tudod, egy
amulett általában annál értékesebb, minél régebbi. Minden rontás, amit az
idők során elhárít, növeli az erejét. Ez pedig – szakértőn morzsolgatta az
anyagot, mint valami keleti kelmekereskedő a selymet Az Ezeregy éjszaka
meséiben – igen sok átkot elhárított már.
– Honnan tudod?
– Érzem a kisugárzásán. Minden mágikus tárgynak van kisugárzása, amit a
griffek képesek érzékelni. Ebből a periammatából szokatlanul erős védelem
árad. Azt javaslom, hallgass az apádra! Viseld éjjel-nappal, rendicsek?
Némán bólintottam, és hagytam, hogy visszakösse a kezemre. Közben
elmeséltem neki, hogy amikor összekapcsolódunk, szállingózó hópiheként
érzékelem az elméje érintését, és valamilyen zenét is hallok.
– Én a tiédet lobogó lángnak látom. Tehát hó és tűz. Tökéletes – válaszolta
elégedetten. – A griff és lovasa közti kapocs annál erősebb, minél
ellentétesebb a személyiségük, aminek a lenyomata a bejelentkezési kép.
Olyan, mint egy egyedi azonosító jel, a kísérő dallam pedig a szignál. Nem
lehet őket meghamisítani. Mindig ezt fogjuk látni és hallani, ha
összekapcsolódunk, akár több kilométer távolságból is.
– Miért van erre szükség? Hiszen úgysem vagyunk képesek mással a
szündeszmoszra, nem igaz?
 Uli kicsit habozott.
– Elvileg tényleg így van, de az Olümposzon létezik egy nagyon régi
jóslat, mi szerint egyszer el fog jönni az idő, amikor egyszerre több griff és
grifflovas is képes lesz összekapcsolódni. Egy eljövendő, nagy veszély
idején. De mivel Dódónából származik a jóslat, és az ottani jósok
fogalmaznak a leghomályosabban, létezik más, ettől eltérő értelmezése is a
szövegnek.
Bizseregni kezdett a hátam a lapockáim között. Mintha élénk, sárga
villanást érzékeltem volna a szemem sarkából az egyik bokor közelében, de
amikor odafordultam, nem láttam semmit a leveleken kívül.
Nagy, sötét tollú madár szökkent a fatörzs fehér gyökércsonkjára, és
félrebillent fejjel kíváncsian szemügyre vett minket. A griffem tudásából
merítve azonnal tudtam, hogy nem varjú, hanem holló. A csőre hegyéből
letört egy darabka. Talán verekedés közben sérült meg. Éjfekete, pupilla
nélküli szeme szinte emberien értelmesnek tűnt.
Vettem egy nagy levegőt.
– Miért hagytad, hogy Konrádék bántsanak? – kérdeztem halkan.
Muszáj volt végre megkérdeznem, mert úgy éreztem, ez az egyetlen dolog,
ami közénk áll. Elöntött a szégyen és a megbánás, aminek forrása nem
belőlem eredt.
– Két okból is – mondta Uli, és ezúttal nem nézett a szemembe. – Egyrészt,
ugye, meg kellett figyelnem Konrádot, de nem avatkozhattam a
cselekedeteibe, bármennyire is szerettem volna. Feladatom szerint
bizonyítékot kellett szereznem, hogy az azgardiak irányítják. Egész pontosan
a Nornák.
– Sikerült bizonyítékot szerezned?
– Nem. Amennyire meg tudom ítélni, senkinek a befolyása alatt nem áll.
Érthetetlen okból csalódottságot éreztem. Talán azért, mert a távirányítású
Konrádról még kiderülhetne, hogy a szíve mélyén nem is utál engem?
– És a másik ok?
– Nagyanyád kívánsága szerint jártam el.
– Hogyhogy?
– Szerette volna, ha megtanulod egyedül megoldani a problémáidat.
Mintha Nikoszt hallottam volna! Nyilván őt is így nevelte önállóságra Zina
nagyi.
– De szerintem hibát követett el – folytatta Uli, miközben egy
szerencsétlen levelet tépdesett apró darabokra.
 Ha nem érzékelem a szündeszmoszon keresztül, akkor is megéreztem volna
a neheztelést a hangjában.
– Vannak helyzetek, amiket nem lehet egyedül megoldani. Van, amikor
nem szégyen segítséget kérni. Hála a Moiráknak, hogy nem végződött
tragédiával a tegnapelőtti nap!
– Gondolod? Ha a sorsistennők el akarták volna vágni az életem fonalát,
megteszik. Tehát nem voltam valódi veszélyben.
– Rosszul hiszed, Mira! – tiltakozott a griffem. – Ők nem úgy irányítják a
sorsunkat, ahogyan azt régen képzelték az emberek. Nem közvetlenül. Nem
háríthatjuk rájuk a felelősséget a tetteinkért!
– Tehát nem igaz, hogy három vénasszony fonja, kiméri, majd elvágja az
életünk fonalát?
– Ez mindig is pusztán egy kép volt, hogy könnyebb legyen őket
elképzelni. Fogd fel inkább úgy, hogy születésünkkor egy lehetőséget kapunk
tőlük. Saját választásaink aztán vagy eltávolítanak a felkínált lehetőségtől, ha
úgy tetszik, sorstól, vagy segítenek beteljesíteni. A választásaink határozzák
meg a valódi sorsunkat, és alakítják a jellemünket.
– Tehát az Olümposzon is eljutottak a szabad akarat kérdéséig –
állapítottam meg.
– Tudod, a Moirák egészen mások, mint a többi görög isten. Nem
hasonlítanak annyira az emberekre. Azt hiszem, manapság már nem is az
emberalakot választják a manifesztálódáshoz.
– Te már láttad őket?
– Nem – rázta a fejét. – És senkit sem ismerek, aki beszélt volna velük. A
többi istentől eltérően évszázadok óta nem mutatkoznak előttünk.
A holló mellé leszállt egy másik. Elég viharvert jószágnak látszott ez is:
hiányzott a fél szeme. Mindketten kíváncsian forgatták a fejüket, mintha őket
is érdekelné a beszélgetésünk. Akkor sem röppentek fel, amikor felálltunk
folytatni a gyakorlatozást. Végül Uli átváltozása késztette őket lomhán a
magasba emelkedni. Pimasz madarak! Még csak meg sem ijednek egy igazi
grifftől!

A keddi kimerítő gyakorlatozásunk után megint elaludtam kicsit, úgyhogy

másnap sikerült néhány percet késnem a suliból. Böbe néni éppen új tanulót
mutatott be az osztálynak. Tudom, hogy nem szép dolog megbámulni valakit,
de ezúttal csak némi késéssel tudtam becsukni a számat. A fiú magas volt,
izmos, széles vállú, rasztahajú. Jóképű, mint egy amerikai tinisorozat sztárja.
Egyszóval a lányok megtestesült álma, ha nem vesszük számításba a tényt,
hogy albínó. Fehér haj és hullasápadt bőr – egyedül a szeme színe tért el a
nagykönyvben megírtaktól, mert nem piros volt, hanem halványkék, mint egy
huskyé. Feltehetően az albínóságban is vannak fokozatok.
A jelek szerint Halász Erik cseppet sem érezte kényelmetlenül magát a
figyelem középpontjában. Abszolút nem tűnt komplexusosnak a genetikai
rendellenessége miatt, sőt mintha egyenesen kérkedett volna vele, olyan
önhitten mosolygott körbe. Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok, és simán
csak megszokta már, hogy mindenhol megnézik. Vagy így kompenzált; nem
akarta kimutatni, mennyire zavarja, ha megbámulják. Amikor az osztályterem
végébe indult, ahol rendszerint a magasabb srácok ültek, feltűnt valami
ismerős a járásában. Mintha láttam volna már valahol. Elhessegettem a
gondolatot. Kizárt, hogy ne emlékeznék egy albínóra. Az emberek többsége
soha nem találkozik eggyel sem egész életében.
Uli mellett sajnos Emese ült, aki már tavaly is hajtott rá, úgyhogy
lezuttyantam az első szabad székre. Későn vettem észre, hogy Konrád mellett
kötöttem ki. Másik helyet nem mertem keresni Böbe néni neheztelő
tekintetének súlya alatt. Konrád vetett rám egy megfejthetetlen pillantást,
majd figyelme a nyitott tankönyv felé fordult. Halmazok. Felnyögtem. Pazar.
Tegnap elfelejtettem megírni a házit. Hogy még teljesebb legyen az örömöm,
Böbe néni engem hívott ki a táblához, pedig a tanév első hetében soha nem
szokott feleltetni. Persze számíthattam rá, hogy nem úszom meg a késést. Az
osztályfőnökünk kínosan ügyelt a pontosságra.
Nincs mit szépítenem, a tábla előtt csak nyökögtem. Voltak ugyan halvány
emlékeim az előző óráról, így szövegeltem valamit, de a tudásom kevés volt
még a ketteshez is. Soha nem voltam jó matekból, de azért némi tanulással
elfogadható jegyeket sikerült összehoznom, úgyhogy kicsit égőnek találtam a
helyzetet. Már felkészültem rá, hogy a helyemre küldenek, amikor
megéreztem a szündeszmoszt, és hirtelen… A kréta után nyúltam, és írni
kezdtem.
– Az elején azt hittem, elégtelent kell adnom, Mira! – mondta öt perccel
később Böbe néni. – De talán csak a kamaszkori dekoncentrációs zavar szép
példájának lehettünk tanúi – csóválta némileg hitetlenkedve a fejét –, hiszen a
végére szinte megtáltosodtál. Egyezzünk ki egy négyesben, rendben?
Amikor a helyemre mentem, hálásan rámosolyogtam Ulira. Konrád
megvető pillantással sújtott mindkettőnket. Már kiskorunkban sem szívelte a
csalást, és persze ő volt az egyetlen az osztályban, aki tudta, ki felelt
helyettem.
Füstölögve ültem vissza a padba. Fene essen Konrádba! Neki aztán nulla
erkölcsi alapja van a megvetésre. Tudhatná, hogy még soha nem csaltam,
ahogyan azt is, ezúttal miért ment ki a fejemből a lecke. Annyira mérges
voltam rá, hogy nem vettem tudomást a néhány másodpercig tartó
bizsergésről a lapockáim között, amit már az erdőben is éreztem.
Az óra további részében sem nagyon tudtam folyton elkalandozó
figyelmemet a halmazok szépségeire irányítani, csak akkor eszméltem fel,
amikor kiderült, hogy az új fiú majdnem olyan jó matekból, mint Uli, akinek
addig nem akadt vetélytársa az egész iskolában. A fellelkesült Böbe néni
szemmel láthatóan máris az újabb iskolai bajnokot látta Erikben, és rögtön
meginvitálta a matekszakkörbe, amit szerda délutánonként tartott.
A szünetben megkértem Ulit, hogy hozzon nekem narancslevet a büféből,
mert gyorsan át akartam futni a földrajzházin, ami szintén kimaradt tegnap.
Amíg a griffem távol volt, megtörtént a baj. Az a barom Viktor és Troll
megint szórakozni akartak velem. A mentális beavatkozás hatása tehát nem
bizonyult tartósnak. Felkapták a mobilomat, amit a földrajzkönyv keresése
közben kitettem a táskámból a padra, és vigyorogva passzolgatták a fejem
fölött.
Az új fiú szemmel láthatólag jól mulatott rajtunk. A hátsó padból
kísérteties, halványkék szemével érdeklődve méregetett. Amikor a mobilom
után nyúltam, Troll átölelt hátulról, és azon a címen, hogy lefog, tapizni
kezdett. Ez az idióta, úgy látszik, semmiből sem tanul. Erőteljesen rátapostam
a lábára, mire elengedett, hogy helyette fél lábon ugráljon egy kicsit. Viktor
jót röhögött rajta. Ahogy mindig mindenen. Egészen addig, amíg ő nem válik
szenvedő alannyá.
A folyosóról visszatérő Konrád akadályozta meg Trollt a bosszúban,
amivel sikerült teljesen meghökkentenie a haverjait.
– Mi van? Csak nem lettél a csaj pincsi kutyája? – kérdezte Viktor.
– Ja. Meghülyültél? – emígy az ékes fogalmazású Troll.
– Törődjetek a magatok dolgával! – vetette oda Konrád, és elvörösödött.
– Hűha! Valaki belezúgott valakibe – csúfolódott Viktor. – Mindig is
tetszett neked Mira, valld be! Emlékszem, egyszer azt mondtad, olyan a
szeme, mint a…
– Fogd be! – üvöltött rá Konrád eltorzult arccal.
 Már majdnem egymásnak ugrottak, amikor Uli visszatért a büféből.
– Sajnos narancslevet nem kaptam – nyomott a kezembe egy kis doboz
almalét, és figyelmeztető pillantást vetett a két fiúra, amivel sikerült
valamennyire lecsillapítania a kedélyeket. Lehet, hogy mentálisan is
beavatkozott, fene tudja. Nem kárhoztattam volna érte, mert már az egész
osztály minket bámult, élükön a változatlan érdeklődést tanúsító Erikkel.
Beledöftem a szívószálat a dobozba, és nagyot kortyoltam. Még mindig
rettentő szomjasnak éreztem magam, hiába ittam már vagy egy hektó
folyadékot reggel óta.
– Várjunk csak… – mondta lassan Troll.
Szemmel láthatóan nehezen forogtak a kerekek az agyában. Szinte
hallottam a csikorgásukat.
– Hiszen nem is kért, hogy hozzál neki innivalót – fordult gyanakvó
arckifejezéssel Uli felé. – Amint kicsöngettek, te azonnal kimentél a
teremből. Egy szót sem váltottatok.
Francba! Persze, hiszen a szündeszmoszon keresztül kértem meg Ulit.
Ezután erre is figyelnem kell.
– Dehogynem. Rosszul emlékszel.
A griffem jelentőségteljesen Konrádra nézett, aki megerősítette a szavait:
– Én is hallottam. Tutira almalét kért.
– Narancsot – szálltam be én is a komédiába.
– Vagyis narancsot.
– Ezt nem hiszem el! – vágott közbe hitetlenkedve Viktor. – Tök mindegy,
hogy mit kért, a kérdés az, hogy ti ketten miért mentetek át hirtelen pincsi
kutyába. Hiszen múlt héten még… Eh, nem is értem! Mitől találjátok őt most
hirtelen ellenállhatatlannak? Nézzetek rá! Szürke kisegér, akiből tizenkettő
egy tucat.
Tudom, hogy nem vagyok lélegzetelállító szépség, de ez azért fájt egy
kicsit. Még akkor is, ha olyasvalaki szájából hangzott el, akihez bottal sem
érnék soha.
– Egy közönséges kis cigány kurva, akire két éven belül rámászik valaki,
és elkezdi potyogtatni a kölyköket – fröcsögött tovább gyűlölettől eltorzult
arccal Viktor, amikor Konrád hirtelen bemosott neki egyet.
Viktor hátratántorodott. Konrád még folytatta volna, ha Uli nem fogja le a
kezét.
– Hagyd! Hidd el, nem éri meg! – csitította, azután Viktor felé fordult. –
Azt ajánlom, mosd ki a szád, mielőtt beszélni kezdesz – szűrte ijesztő
lassúsággal a szót a fogai között –, vagy én mosom ki, de abban nem lesz
köszönet!
Ha nem osztozunk a közös tudaton, talán meg is ijedtem volna tőle, így
viszont tisztában voltam vele, hogy csak eljátssza a fenyegető fellépést. Az én
griffem egy légynek sem tudott volna ártani.
Viktor az állát tapogatva hitetlenkedve meredt rájuk.
– Végeztünk! Nem vagytok többé a barátaim! – visította.
Nyálcseppek fröccsentek a szájából szerteszét.
– Ja! – csatlakozott Troll, akinek most estek le a történtek. – Az enyéim se.
Finito!
Átkarolta Viktor vállát, akinek ezúttal nem volt kedve röhögni, és a helyére
kísérte.
Bejött a földrajztanár, aki csodálkozva nézte az időközben körénk gyűlt
csődületet. Mindenki gyorsan szétszóródott.
Miközben megint elfoglaltam a helyem Konrád mellett, aki mereven
bámult maga elé, észrevettem, hogy a szomszéd padsorból Réka és Emese, az
osztály hangadói fagyos megvetéssel merednek rám. Ez, mondjuk, nem volt
szokatlan. Szerintem már ezzel az arckifejezéssel születtek, ráadásul ötödik
óta ki nem állhattak. Régen szerettem volna a barátnőjük lenni. Nagyon,
nagyon régen. Tudtam azt is, hogy Uli és Konrád tetszik nekik. A magas
fiúkat szerették, és Konrád a nyáron sokat nőtt. Már majdnem egy fejjel
magasabb volt nálam.
Körbenéztem. A többi lány tüntetően tudomást sem vett rólam.
Pfff! Ezt is megértem. Én lettem a végzet asszonya a 9. b-ben.

A hét többi része hamar eltelt. Suli után rendszerint először a leckémet
csináltam meg, azután Nikosszal vacsora közben hosszasan eldumáltunk. Az
Olümposzról, a repülésről, a szündeszmoszról, az iskoláról. Minden érdekelte,
ami a nap során történt velem. Amikor elmeséltem neki Viktor és Troll
legutóbbi akcióját, egyszer csak megkérdezte:
– Nem lehet, hogy tényleg tetszel annak a Konrád gyereknek?
– De apa! – méltatlankodtam. – Hiszen utál. Mostanában csak azért
viselkedik rendesen, mert abban reménykedik, hogy ő is bekerülhet az
Akadémiára.
– Tudod, kicsim, a kamasz fiúk ebben a korban néha nagyon idiótán
viselkednek. Lehet, hogy valójában azért piszkál, mert bejössz neki. Nem tud
mit kezdeni az érzéseivel. Mint amikor egy kisfiú meghúzza annak a
kislánynak a haját, aki tetszik neki.
– Te most kinek a pártján állsz? – háborodtam fel.
– Csakis a te oldaladon. Mindig. Nem is tehetek másként, hiszen én
vagyok az apád. De próbáld meg kicsit kizárni az indulataidat, és gondold
végig hideg fejjel a dolgot! Bántott már komolyabban?
Eltűnődtem.
– Nem, soha. Fogdosni sem szokott, mint az a bunkó Troll. A kopaszra
nyírásnál pedig ott sem volt – csúszott ki véletlenül a számon.
Nikosz kissé összehúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, úgyhogy
folytattam.
– Azt Viktor egyedül találta ki. Konrád inkább az a passzív agresszív fajta.
Többnyire csak szavakkal bánt.
Tagadóan megráztam a fejem.
– Mégis, azt hiszem, tévedsz. Látom az arcán az utálatot, ha rám néz.
– Nem állítom, hogy nincs igazad, de lehet más magyarázata is a dolognak
– mutatott rá Nikosz. – Talán az önutálat tükröződik rajta. Tudja, hogy nem
helyes, amit tett. Ne felejtsd el, Mira, az a fiú érzelmileg sérült. Az apja veri,
az anyja elhagyta. Lehet, hogy úgy érzi, őt nem is lehet szeretni. Lehet, hogy
saját magát is megveti, azért barátkozik a Viktorhoz és Trollhoz hasonló
alakokkal. Azt gondolja, nem érdemel jobbat.
– De ott van Uli is – ellenkeztem. – Ő épp az ellentétük.
– Ami jelezheti, hogy legbelül még mindig vágyik az értékesebb
személyek barátságára. Valószínűleg azért szeretne annyira bekerülni az
Akadémiára is. Az új élet reményében.
Ezen elfilóztam. Hogy talán ugyanazt akarja, mint én.
– És gondolod, hogy féltékeny rám, mert tart Uli elvesztésétől? Hiszen ő
az egyetlen igazi barátja. Ezért kémkedett utánunk, és ezért mászott fel ő is a
darura, ami az olümposzi átkeléshez vezetett?
Nikosz az ördög ügyvédjének szerepében elegánsan visszapasszolta a
labdát. Ebben nagyon jó volt. Mármint a különböző nézőpontok
megvilágításában.
– Miből gondolod, hogy nem Ulira volt féltékeny? Miattad?
Sehogy sem tudtunk megegyezni Konráddal kapcsolatban, úgyhogy
jegeltük a témát, de a beszélgetésünk még sokáig visszhangzott a fejemben.
Azon a héten esténként korán lefeküdtem, hogy a hajnali sötétben, amíg el
nem kezdett ébredezni a város, még repülhessek egy-két órát Ulival. A
repülések eszembe juttatták Térilloszt, és úgy találtam, hogy mindenben
igaza volt. Soha nem éreztem magam olyan boldognak, mint a levegőben, a
griffem társaságában, miközben süvített a szél a fülem mellett.
A közös tudat bizonyos értelemben különös érzés volt, másrészt pedig
cseppet sem az. Úgy passzoltunk egymáshoz, mint a cikcakkollóval
kettévágott papírlap két fele: együtt voltunk egyek. Uli a maga hűvös,
visszafogott, mindig mérlegelő lényével tökéletesen ellensúlyozta az én
lobbanékonyabb természetemet. Tudtam, hogy rá is hatással van a humorom.
Azelőtt soha nem láttam nevetni, most viszont úgy vettem észre, kezdi
élvezni az ironikus megjegyzéseimet, és a vicces képeket is, amiket küldtem
neki.
Amikor összekapcsolódtunk, hozzáférhettem Uli minden emlékéhez, de
nem teljesen úgy, mint a sajátjaimhoz. Az övéit barnás árnyalatúnak láttam,
mint a régi fényképeket, míg az enyéimet színesnek, így mindig azonnal meg
tudtam különböztetni őket egymástól.
Rengeteg apró dolgot megtudtam az Olümposzról és az Akadémiáról, ami
szinte mellékesen szivárgott át az elmémbe repülés közben. Például, hogy az
ambróziának is vannak évjáratai, akár a bornak, és a legfinomabbat Polisz
egyik kis mellékutcájában, a Trójai faló nevezetű diáktanyán szolgálják fel.
Rájöttem arra is, hogy azokat a másodéveseket nevezik szekundánsoknak,
akik segítenek az elsőéveseknek beilleszkedni az új iskolába, és közös szobán
osztoznak velük egy éven keresztül. Örültem, mert így mindjárt az elején
szert tehetek egy új barátra.
Az Akadémia előtti utolsó napok ráérősen csordogáltak. Megszoktam,
hogy az iskolában Konrád mellett ülök, aki ez ellen nem tiltakozott, sőt
időnként még beszélgetni is hajlandó volt velem. Láttam a szorongást az
arcán, amikor reggelente Ulira nézett, hogy nem kapott-e hírt a
nagyanyámtól, majd a csalódottsággal vegyes megkönnyebbülést, amikor Uli
megrázta a fejét. Ha nem is szűnt meg a bizonytalanság, legalább még egy
napot reménykedhetett.
Viktor és Troll nem mertek többet zaklatni, viszont feltűnően sokat lógtak
Erikkel. Annak ellenére, hogy az új fiú alig néhány napja járt az iskolánkba,
máris nagy spanok lettek.
Az egyetlen szokatlan dolognak azt találtam, hogy a lakótelepünkön
mintha elszaporodtak volna a hollók. De az is lehet, hogy mindig ugyanazt a
két példányt láttam. Ha közelebb jöttek, néha felismertem a törött csőrűt és a
félszeműt az erdei rétről. Nyilván egy pár voltak. Egyszer még a teraszunkról
is elkergettem az egyiket. Mintha csak a szobából kiszűrődő beszélgetésünket
hallgatta volna. Furcsálltam a dolgot, de aztán elfeledkeztem róla, ahogy
közeledtünk olümposzi iskolakezdésem izgalmas dátumához.
 7. fejezet

Szirénének

Pénteken tudtuk meg, hogy a Nagytanács engedélye szerint Konrád is

elkezdheti velünk az Akadémiát. Úgy sejtettem, nem pusztán jófejségből
döntöttek így, hanem hogy jobban szemmel tarthassák Njörd fiát. Amikor a
kémia- és énekóra közti szünetben Uli elárulta neki az e-mailen keresztül
érkezett jó hírt, Konrád ledobta a földre a hátizsákját, és átölelte a vállunkat.
– Sikerült! Hurrá! – ujjongott. – Én is veletek fogok tanulni a Szelek
Tornyában!
Viktor és Troll hitetlenkedve nézték a mi kis triumvirátusunkat a folyosó
másik végéből, ahol Erik poénjain nevetgéltek. A velük együtt vihogó Réka
elsavanyodó arca láttán rögtön előbukkant a démoni énem, ezért, miután
kihívó pillantást vetettem rá, birtoklóan én is átkaroltam Konrádot, aki ezt a
nagy öröm közepette észre sem vette.
– Tehát lehetséges e-mailt küldeni egyik zsebuniverzumból a másikba!
Ez az infó újdonság volt a számomra. Nikosz sem mesélt róla, pedig ő
meglepően sokat tudott az Olümposzról. Bár fogalmam sincs, miért tartottam
meglepőnek a tudását, hiszen az egész családja grifflovasokból állt. Inkább
azon csodálkoztam, hogy még soha nem járt az istenek földjén, mire Uli
felvilágosított arról, hogy akadémisták és vendégoktatók kivételével
halandók szinte soha nem léphetnek át a Kapun.
– Apád pedig azért nem tudott róla, mert alig két hete fejezték be a
rendszer kiépítését. Időre volt szükségük a tudósainknak, hogy a legújabb
földi számítástechnikai eredmények figyelembevételével létrehozzák a
Kozmonetet.
– A micsodát? – kérdezte Konrád vidoran.
Még mindig nem tudta abbahagyni a mosolygást.
– Kozmonetet. Egyfajta vezeték nélküli internetet, ami összeköti a Földet
és a zsebuniverzumokat. Anyám is dolgozott az egyik részfeladaton.
– Tessék. Ezt nektek hoztam. Szükségetek lesz rá! – nyomott Uli
mindkettőnk kezébe egy-egy kronoszkópot.
Megmutatta a használatukat. Kiderült, hogy rendkívül sokoldalú kis
szerkezetek, többek között egyszerre mutatták a magyarországi és a poliszi
időt. A kronoszkóp ezenkívül nemcsak meg tudta állítani az időt, de a
sebességét is beállíthattuk rajta. Utóbbi funkció csak a szerkezet viselője
számára fejtett ki hatást.
Fény derült végre a rejtélyre, hogyan leszünk képesek párhuzamosan
tanulni a Mátyás Királyban és az Akadémián. Uli elmagyarázta, hogy ezután
az éjszaka számunkra három részre fog oszlani. Este tízkor lefekszünk, és a
kronoszkóppal felgyorsítjuk a saját, szubjektív időnket. Amíg a valóságban
három óra telik el, addig a mi számunkra, amíg alszunk, a háromszorosa.
Ezalatt kipihenjük magunkat. Éjjel egykor Uli felvesz minket, és átkelünk az
Olümposzra, ahol maximum tizenöt órát tölthetünk el egyhuzamban,
miközben a Földön három óra telik el. Ha pedig visszatérünk, hajnali négytől
hétig még mindig marad három óránk aludni, amit a kronoszkóppal a
háromszorosára nyújthatunk.
– Ezt nem értem – zavarodtam össze. – Hogy jön össze tizenöt óra az
Olümposzon, amíg itthon mindössze három telik el? Ott is felgyorsítjuk a
szubjektív időnket? Az ötszörösére?
Ennek semmi értelmét sem láttam. Ha ébren, felgyorsított időben kellene
léteznünk az Akadémián, olyan lenne a világ körülöttünk, mint egy lassított
film. Csigatempóban mozgó emberek és griffek közt cikáznánk, mint a
szitakötők.
– Dehogy! – mondta Uli türelmesen.
Mivel nemcsak nekem, de Konrádnak is el kellett mindent magyaráznia,
nem használhatta a szündeszmoszt, hogy az ő tudására támaszkodva értsem
meg a dolgot. Pedig jobb lett volna. Sík hülye vagyok a matekhoz és a
fizikához. Ezt is Nikosztól örököltem. Már évekkel ezelőtt is vért izzadt a
házijaim felett, amikor megpróbált segíteni. Néha nem is tudtam, melyikünk
szenved jobban.
– Az olümposzi tizenöt órát nem a kronoszkópnak, hanem a Kapunak
köszönhetjük. A Kapuk használatakor mindig meg kell adnunk az érkezési
hely téridő-koordinátáit. Tudjátok, mik azok a téridő-koordináták?
Ismerős volt a kifejezés. Biztosan valamelyik sci-fi sorozatból.
– A térbeli koordinátáknál, gondolom, három adatot kell megadni a
háromdimenziós koordináta-rendszer szerint – mondtam bizonytalanul. – A
három adattal bármely helyet be lehet azonosítani a térben. Akár egy űrben
keringő bolygó felszínének adott pontját is.
– Helyes – bólintott Uli. – Csakhogy szükségünk van egy negyedik adatra
is, a pontos időpontra. Vagyis ne három-, hanem négydimenziós koordináta-
rendszert képzeljetek el, amiben az idő a negyedik dimenzió! A Kapukkal
ugyanis nemcsak a teret hidalhatjuk át, ahogy az első átkelésünkkor tettük,
hanem az időben is utazhatunk.
Kezdtem kapiskálni.
– Tehát amikor majd visszatérünk a Földre, nem a közben számunkra
ténylegesen eltelt idő, vagyis a tizenöt óra elteltével az űrben elfoglalt helyét
adjuk meg – próbáltam összefoglalni –, hanem azt a pozíciót, ahol a
bolygónk Nap körüli pályáján az indulásunk után úgy három órával járt,
vagyis hajnali négykor.
– Ergo az időben is visszamegyünk azzal, hogy a számunkra ténylegesen
eltelt időhöz képest a Föld tizenkét órával korábbi téridő-koordinátáit adjuk
meg – fejezte be a gondolatmenetemet Konrád. – Király! – lelkesedett. –
Ezek szerint a Kapuk egyfajta időgépek is? Visszamehetnénk akár a
dinoszauruszok korába? Légysziiiiiii! – tette össze könyörögve a kezét.
Most megint úgy nézett ki, mint a saját kisöccse. Aranyosnak találtam,
hogy még mindig bolondul a dinoszauruszokért. Amikor alsósok voltunk,
mindig telepakolta az iskolatáskáját műanyag dinókkal, amikkel vérre menő
csatákat vívtunk délután a napköziben. Tyrannosaurus rex a Triceratops ellen,
meg hasonlók.
– Az kizárt – mosolyodott el Uli. – Kronosz gondoskodott róla, hogy az
univerzum törvényei ne szenvedjenek túl nagy csorbát. Maximum fél évet
lehet utazni a Kapukkal az időben előre-hátra. Ezt is kizárólag az Akadémián
tanuló lovasok miatt engedélyezte. Így lehetséges, hogy minden grifflovas
pontosan a tizenötödik születésnapja után egy héttel kezdi az iskolát, amikor
már működik a szündeszmosz közte és a lélekikre között. A tanulók a
Kapukon át vagy a saját idejükhöz képest jövőbeli Olümposzra érkeznek,
vagy a múltbelire. Az iskolakezdés dátuma az origó, ahhoz képest térhet el
maximum félévnyire a többi zsebuniverzumból származó tanuló valódi ideje.
A helyi, nem grifflovas tanulók számára persze nincs ilyen korlátozás. Náluk
az iskolakezdéshez elég, ha betöltötték a tizenötödik évet.
– Mi van az időparadoxonnal? – kérdezte Konrád. – Vagy mondjuk… Ha
valaki a jövőbeli Olümposzon a Kozmonet segítségével megnézi a saját
jelenében nyertes lottószámokat? – villanyozódott fel.
– Kronosz varázslata kitöröl minden, a valóságot megváltoztatni akaró
szándékot a Kapukon átkelők fejéből – rázta a fejét Uli. – A mágia
gondoskodik az időparadoxonok megelőzéséről is.
Eszembe jutott még valami.
– Ezek szerint a lovasok kétszer olyan gyorsan öregszenek? Hiszen
huszonnégy óra alatt, ha jól számolom, a mi számunkra valójában kétszer
annyi idő telik el.
Ha így van, huszonhárom leszek, mire befejezem az Akadémiát, harminc
év alatt meg lekörözöm az apámat. Nem túl nyerő. Sose gondoltam volna,
hogy egyszerre fogunk megöregedni.
– Nem olyan vészes a dolog, ahogy elsőre látszik – ingatta a fejét a
griffem. – Talán aggastyánnak találtad a nagyszüleidet?
Igaza volt. Zina nagyi és Janó papa mindketten inkább fiatalabbnak
látszottak a koruknál. Tíz-tizenöt évet biztosan letagadhattak volna.
– Egyrészt az Akadémia elvégzése után elhagyjuk a Földet, így egy ideig
biztosan nem fogunk két életet élni párhuzamosan. Különböző
zsebuniverzumokban kell szolgálatot teljesítenünk tíz éven keresztül.
Másrészt meg a szündeszmosz lelassítja a testi öregedést.
– Hajaj! – kaptam a fejemhez színpadiasan. – Ha ezt megtudják
Hollywoodban!
– Minden celeb kapuőr akar majd lenni – kontrázott Konrád vigyorogva.
– Pszichológiai szempontból persze mindenképp cirka négy évvel idősebb
leszel a korodnál, mire befejezzük az Akadémiát – tette hozzá Uli. –
Konrádon valószínűleg meg is fognak látszani a pluszévek. Szerencsére
ebben az életkorban külsőleg nem különbözik nagyon egy tizenkilenc és egy
huszonhárom éves srác.
Kivett a zsebéből egy kék színű tablettát, és átnyújtotta Konrádnak.
Teljesen közönséges gyógyszernek tűnt, leszámítva, hogy hatszög alakú volt,
és a görög epszilon betűt nyomták a közepébe.
– Az igazgatónő küldi. Vedd be!
– Mi ez?
– Memotabletta. A segítségével holnapra beszélni fogsz ógörögül. A
látogatói pecsét hatása csak egy napig tart. A tablettáé maradandó.
– Az ε betű nyilván azt jelenti, hogy elleniki. Vagyis görög – nézegettem
érdeklődve a tablettát. – Más nyelveket is el lehet sajátítani ilyen módon?
– Nem csak nyelveket. Bármilyen tudományt.
 – Hűha! Ezek szerint így fogunk tanulni az Akadémián? – csillant fel a
szemem. – Bekapunk néhány bogyót, és mindent tudunk?
– A tablettát csak különleges és indokolt esetekben használjuk – állította le
elszabadult fantáziámat Uli. – Túlságosan igénybe veszi a szervezetet, hogy
néhány óra alatt beépítse az agyba az új információhalmazt. Ráadásul a
fizikai ügyességhez kapcsolódó tantárgyaknál nem sokat ér. A kellő
tapasztalatot leginkább gyakorlás útján lehet elsajátítani.
– Mit jelent az, hogy túlságosan igénybe veszi a szervezetet? – érdeklődött
Konrád.
– Hát, előfordulhatnak például memóriazavarok. Ideiglenesen elfelejthetsz
dolgokat. Néhányan visszafelé kezdenek el beszélni. Vagy kihagy az agyuk,
és pár percig csak állnak maguk elé meredve.
– Mint valami dilinyós? – rémült meg Konrád. – Hát ez nagyszerű! Kiváló
belépőm lesz!
– Csak átmeneti mellékhatások – nyugtatta meg Uli. – Különben sincs más
mód, hogy megtanulj ógörögül. Hacsak nem akarsz órákat venni Mira
apjától.
– Talán mire leérettségizel, tudsz annyit, hogy beiratkozz az Akadémiára –
biztattam álszenten.
Erre elhallgatott, és ellenkezés nélkül lenyelte a tablettát.

Az első átkelésünk után egy héttel, az első ottani tanítási napon tértünk vissza
az Olümposzra. Az Akadémián nem tartottak tanévnyitót, és beiratkozni sem
kellett, hiszen minden hallgatót születése óta nyilvántartottak. Ez alól egyedül
Konrád képezett kivételt, de az ő dolgát Zina nagyi már elrendezte.
Uli először Konrádot vette fel. Nem messze tőlünk, a lakótelep szélén
kezdődő kertvárosi övezetben lakott. Szerencsére. A griffem a több mint
háromméteres szárnyfesztávolságával nem tudom, hogy szállt volna le egy
panelház keskeny erkélyére. Zsiga a bátyja szerint mindig átaludta az
éjszakát, az apját meg vagy kiütötte a pia, vagy altatót vett be. Uli azért
biztos, ami biztos alapon mindkettőjük álmát befolyásolta, hogy az éjszaka
következő három órájában garantáltan ne ébredjenek fel, és ne vegyék észre
Konrád hiányát.
Én már a tetőteraszon vártam rájuk. A periammatát nem felejtettem el a
csuklómra kötni. Az első napomon Nikosz is fel akart kelni velem, de
titokban lenyomtam az ébresztőóra gombját. Hadd aludjon szegény, végül is
nem vagyok már hatéves, aki életében először megy iskolába. Épp eleget
aggódik értem.
Dideregtem a hűvös, éjszakai szélben, de vékony kardigánon kívül nem
akartam mást felvenni, mert az Olümposzon egyetlen évszak uralkodott, a
nyár. Nem az a dögletes, júliusban és augusztusban szokásos kánikula, hanem
a június elejei kora nyár, verőfénnyel és kellemes, huszonöt fok körüli
hőmérséklettel.
Amikor leszálltak mellém, Konrád rám vigyorgott, és a kezét nyújtva
felhúzott Uli hátára. Ezúttal nem húzódott el tőlem görcsösen, mint első
alkalommal: repülés közben végig könnyedén kapaszkodott a derekamba.
Már nem találtam olyan kellemetlennek vele az utazást, mint először.
Az olümposzi oldalon ezúttal nem a nagyapám és Daphné fogadott minket.
Egy mézszín tollú és határozottan mézespuszedli-illatú griffen ülő, rojtos
szoknyát viselő fiatal férfi köszöntött minket. Izmos felsőtestét semmi sem
takarta. Fekete haja és ápolt szakálla apró csigákba göndörödött, és a szemét
erősen kihúzta. Még sose láttam festett szemű férfit. A vonásai alapján közel-
keletinek látszott.
– Melyik zsebuniverzumból származik? – súgtam Uli fülébe.
Megállapodtunk, hogy ha hármasban vagyunk, nem használjuk a
szündeszmoszt kommunikációra. Konrádnak biztosan rosszulesett volna. Az
igazsághoz persze hozzátartozik, hogy mivel nem tudtunk még tökéletesen
kommunikálni, sokszor egyszerűbbnek bizonyult a beszéd.
– A Babilon a szülőföldje. Majd tanulunk róla társadalomismeretből.
A másik kapuőr ezúttal is korunkbeli kamasz volt, egy földinek látszó fiú.
Egyszerű farmert és pólót viselt, mint mi, de hátrasimított haja zselétől
ragadt, és drága parfüm illata áradt belőle. Társaimra ügyet sem vetve
azonnal behízelgően rám mosolygott. Szemmel láthatólag meg volt győződve
végzetes vonzerejéről. Sose kedveltem az ilyen bájgúnárokat. Konrád tartása
merevebbé vált mögöttem, és éreztem, hogy Uli sem szimpatizál vele.
– Üdv, Narám-Szín! Üdv, Merszija! – hajtott fejet szertartásosan Uli a
szoknyás férfi és griffje előtt.
– Jean-Luc és Chloé, üdv mindkettőtöknek! – fordult most a fiú és a
mellette álló, selymes tollú griff felé.
Követtük a példáját, és mi is köszöntöttük őket Konráddal, aki már
tökéletesen beszélt ógörögül. Tényleg klassz dolog ez a memóriatabletta!
– Nem ti vagytok ám ma reggel az elsők! – mondta Narám-Szín
barátságosan. – Néhányan megelőztek benneteket. A többségük
természetesen a Földről jött.
Merszijával együtt kíváncsian fürkésztek mindhármunkat. Gondolom, nem
értették, hogy miért jöttünk ketten egy griff hátán.
– Miért földi a legtöbb grifflovas? – kérdeztem Narám-Színt.
Tetszett vidáman csillogó szeme a dús szakáll fölött. Nem gondoltam
volna, hogy valaha ilyent mondok egy férfiról, de jól állt neki a smink.
– Hát nem tudod? – kacagott fel. – Az ősapád igen termékeny istenség, és
nagy hódolója a női nemnek, akárcsak Zeusz. Ez sokat nyom a latban, ha
több ezer évről van szó. Ráadásul a Föld manapság is a legnépesebb bolygó.
Ami természetes, hiszen az anyabolygónk. A zsebuniverzumokba csak az
istenek papjai költöztek át a családjukkal és a szolgáikkal. Bármilyen sok idő
telt is el azóta, a lakosság száma csak a töredéke a földinek. Az én egyik
ősöm például Szín holdisten főpapjaként érkezett a Babilonra. A nevem is azt
jelenti: ’Szín kedveltje’.
– A te neved is jelent valamit? – kérdeztem kíváncsian Merszijától.
A griff szégyenlősen pillogott.
– Hát nem érzed a mézes sütemény illatát? Merszija akkádul azt jelenti,
’apró sütemény’ – mondta.
– Mert olyan édes, mint a süti – simított végig szeretettel Narám-Szín a
griffje fején. – Tudjátok, a Babilonon minden névnek van jelentése. Amikor
évekkel ezelőtt elkezdtem az Akadémiát, különösnek találtam, hogy a földiek
általában nem is sejtik, mit jelent a nevük.
– Ami azt illeti, én is közéjük tartozom – szólt közbe Konrád. – Csak
annyit tudok, hogy német eredetű. Anyám kedvelte a német eredetű neveket.
Most már azt is sejtem, miért… – halt el a hangja.
– Mielőbb nézz utána a neved jelentésének, barátom! – mondta derűsen a
babiloni. – Mi a régi rómaiakkal együtt valljuk: Nomen est omen. Vagyis:
’nevében a sorsa’. Talán megtudhatsz magadról valami újat, ha tisztába jössz
a jelentésével.
– Hogyhogy Merszijának akkád neve van? – kotyogtam közbe. – Azt
hittem, minden griff görög nevet visel. Vagy latint – néztem Ulira.
– A griffek hazája természetesen az Olümposz – mondta Narám-Szín
vidáman –, így általában görög vagy latin nevet kapnak születésükkor.
Kivéve, ha a leendő lovasuk nem innen vagy a Földről származik, hanem egy
másik zsebuniverzumból. Olyankor mindig abból a világból választanak neki
nevet a szülei. Ez is erősíti a lovasa és közte kialakuló kapcsolatot.
 Megszólalt egy jelzőcsengő a Kapu felől.
– Mindjárt itt vannak az újabb átkelők – közölte velünk Narám-Szín –,
úgyhogy, ha megbocsátotok, fogadnunk kell őket. Jó repülést és izgalmas
első napot! – kacsintott ránk.
Miközben Uli átvágott a kapuőrök között, hogy a meredély széléről
rugaszkodjon el, én végig magamon éreztem Jean-Luc tolakodó tekintetét.
Bosszúsan elpirultam. Nem tudtam, hogy egy lovas ilyen tahó is lehet. Miért
nem tud hatni rá a griffje? Visszanéztem Chloéra, de a vaníliaillatú griff a
csőrével éppen a tollait rendezgette. Épp olyan hiúnak tűnt, mint a lovasa.
Nem értettem az egészet, hiszen Uli szerint a párok pszichológiai
szempontból nem egymás tükörképei, hanem az ellentétei. Mint a laza,
harsány Janó papa és a kissé merev Gamélia. Vagy a szigorú Zina nagyi és a
vidám Arión. A barátságos Narám-Szín és a félénk Merszija. De nem értem
rá tovább töprengeni, mivel Uli a levegőbe vetette magát, én pedig a
magasból szinte ittam magamba a gyönyörű és immár ismerősnek mondható
olümposzi táj látványát, miközben a kora reggeli nap sugaraiban fürdő Szelek
Tornya felé vettük az irányt.

Az elsősök a Zephürosz-szárny bejárata előtt gyülekeztek. Két,

kecskegidákéhoz hasonló szarvat viselő, öklelődzős játékot játszó faunból,
egy morcos képű kentaurból, egy zöld hajú vízi nimfából, valamint néhány
griffből és Homo sapiensből állt az évfolyamunk. Az iskolában természetesen
a griffek is emberalakot öltöttek. Örömmel fedeztem fel Zefírt és Azúrt, akik
közvetlenül utánunk érkeztek, és túláradó lelkesedéssel köszöntöttek
mindenkit. Arra gondoltam, hogy ha minden jelen lévő földi tinédzser őse
Aiolosz, akkor az ikreken kívül van még néhány nagyon távoli rokonom a
csoportban. Velem és Konráddal együtt tizenöt-húszan tolongtunk a
kifejezéstelen arcú Dzéta előtt.
A többi kariatidánál is jó néhány felsőbb éves lebzselt. Minden osztály
totál multikulti volt. Faunokon, nimfákon és kentaurokon kívül észrevettem
köztük pár lólábú szilént, egy küklopszot és egy tritónt is. Utóbbi egy
régimódi, oroszlánlábas, lebegő kádban üldögélt. Deréktól lefelé csillogó
pikkelyek borították, akár a kis hableányt, de ő fiú volt.
A szilének és a faunok – a régi görög vázaképek ábrázolásaival ellentétben
– és a faunok kurta mellényt és lábszárközépig érő nadrágot viseltek, és bár
elég viccesen néztek ki, örültem neki, hogy van rajtuk ruha. A mitológiai
lények közül mégiscsak ők hasonlítanak talán leginkább az emberekhez.
Mármint a férfiakhoz. Engem már a griffek – hogy is mondjam – tisztán
felismerhető nemi jellege is zavarba hozott. Uli, aki a szündeszmoszon
keresztül ugyanazt érezte, amit én, a szégyent a maga számára kellemesen
újszerű élményként írta le, de szerintem csak szórakozott rajtam. A griffek
nem éreznek szégyent a testükkel kapcsolatban.
Az egyértelműen az emberi fajba sorolható diákok megjelenése is
meglehetősen eltért egymástól. Láttam például egy térdig érő, bonyolultan
megkötött fehér ágyékkötőt és díszes, fémlapocskákkal televarrt körgallért
viselő fiút, aki az egyiptomi falfestmények szereplőire emlékeztetett. Uli azt
mondta, nem véletlenül. A srác az Uaszetről, az egyiptomi istenek
bolygójáról származott. Egy indián lány otthonaként a Cuzcót nevezte meg.
Azt állította, az összes régi közép- és dél-amerikai vallás istene oda költözött
az Exodus során.
A mi csoportunkban egy hosszú, rojtos ruhát viselő, telt alkatú lány
egzotikus vonásai meglehetősen hasonlítottak Narám-Színére. Feltételeztem,
ő is babiloni lehet.
Észrevettem azt a fiút is, akit legelőször láttam a daru ablakából. Egyszerű,
vászonból készült, nyers színű inget viselt zöld nadrággal, valamint
bőrszandált. Pirospozsgás arca és mandulavágású szeme alapján a
családjában egyaránt előfordulhattak ázsiai és európai felmenők. Kábé négy-
öt évvel fiatalabbnak tűnt nálunk, akárcsak a griffje, egy törékeny külsejű,
ezüstszőke, selymes hajú kislány, aki aggódva figyelte, ahogy a lélekikre
három sötétbarna golyócskát csempész egy mulatt srác zsebébe, aki a zöld
hajú nimfával csevegett. Ha engem kérdeznek, nem csokidrazsénak tűntek.
Inkább nyúlbogyóra tippelnék.
– Az a kölyök is elsős? Nem hiszem, hogy egyidős lenne velünk – löktem
oldalba Ulit, aki a babiloni lány griffjével beszélgetett.
Uli megfordult, és szemügyre vette a kis csirkefogót.
– Ó, hiszen az Nimród! A szüleink jóban vannak. A Meótiszról jöttek, de
már évek óta itt élnek. Ők is a Toronyban laknak. Az anyja meótiszi stílusú
ruhákat árul a városban, az apja pedig harcművészeteket tanít a
grifflovasoknak. Fogalmam sincs, mit keres köztünk a gyerek. Még csak
tízéves.
Az egyik srác elunta a várakozást.
– Nyisd ki az ajtót, Madárijesztő! – szólt oda nyeglén a kariatidának. – Már
nagyon unom a banánt. Bent legalább elszórakozhatunk valamivel, amíg a
tanár ideér.
A kariatida az ajtó előtt átlósan átvetette a kezében tartott, hosszú kődárdát.
– Még-nem-me-het-tek-be! – mondta. – Ez-az-u-ta-sí-tás. A-ne-vem-pe-
dig-Dzé-ta-és-nem-Ma-dár-i-jesz-tő!
A mellette álló lány, valószínűleg a griffje, megpróbálta csitítani a Mitchell
Lowry nevű fiút, aki tovább pimaszkodott:
– Pedig épp olyan okos vagy, mint ő. Talán téged is el kellene küldeni Óz
birodalmába egy kis észért – röhögött fel.
Sajnáltam a griffjét, aki szemmel láthatólag szégyellte magát lovasa
viselkedése miatt. Különös, hogy a Moirák mintha nem törődnének a
kiválasztottak jellemével. Először Jean-Luc, most meg Mitchell. Ezeknél még
Konrád is jobb. Legalábbis az elmúlt heti, 2.0-s verziója.
A Homérosz térről a Béta melletti membránajtón át egy egyszerű,
világosbarna khitónt és hosszú szíjakkal a lábszárához erősített sarut viselő
férfi lépett be. Átlagos termetéhez rendkívül széles vállak tartoztak. Sötét,
göndör haja, markáns arcvonásai és intelligens tekintete volt. Addigi
életemben még nem találkoztam senkivel, akiből olyan karizmatikus erő áradt
volna, mint belőle. Nem csak én érezhettem a férfiból áradó kisugárzást, mert
ahogy átvágott a gyülekezőkön, mindenki elhallgatott, és tiszteletteljesen
félrehúzódott. Ő megállt a mi csoportunk előtt, és barátságosan
elmosolyodott. A tekintetéből bölcsesség és humorérzék sugárzott.
– Üdv, elsőévesek! Vagy ahogy a Földön hívnának titeket, gólyák! –
hordozta körbe rajtunk a tekintetét. – Én leszek a vezető tanárotok, aki négy
éven keresztül gondotokat viseli majd. A nevem Odüsszeusz.
Izgatott zsivaj támadt. Elakadt a lélegzetem. Megéreztem, hogy Uli is
meglepődött.
– Odüsszeusz? – súgta a fülünkbe Konrád. – Mármint az Odüsszeia
főszereplője? De hát ő már évezredekkel ezelőtt meghalt.
– Szokás az Akadémián, hogy a leghíresebb héroszokat időről időre
kikérik az Alvilágból, hogy tanítsák a diákokat. Az elíziumi mezők bizonyos
lakóinak Hadész megadja ezt a privilégiumot – mondta visszafogott örömmel
Uli. – A tavalyi végzősök vezető tanára Bellerophón volt, az első Pegazus
lovasa. Úgy látszik, ő visszatért az Alvilágba. Sejtettem, hogy idén valaki
más jön helyette, de Odüsszeuszra nem számítottam. Ő legjobb. A
legeslegjobb. A szüleim nagy tisztelői, mindkettőjüket tanította
diákkorukban. Engem is róla neveztek el. A neve latin változatát kaptam.
 – Én kértem meg Dzétát, hogy tartsa zárva az ajtót, amíg meg nem
érkezem – vetett Odüsszeusz szigorú pillantást Mitchellre.
A fiú elvörösödött, és hátrébb húzódott. Hogyan hallhatta meg a tanárunk,
mit mondott a kariatidának, amikor még jelen sem volt? Rejtély.
– Tegnap este előkészítettem a Zephürosz-szárnyat egy feladat számára.
Egyfajta gyorsteszt, hogy felmérjem a képességeiteket, tulajdonságaitokat.
Dzéta, kérlek, engedj be minket! – utasította Odüsszeusz a kariatidát, aki
méltóságteljesen bólintott, és felemelte a lándzsáját.
A fafaragású, súlyos ajtószárnyak kitárultak előttünk.
A kíváncsi tömeg betódult az osztályterembe. Uli eltakarta előlem a
látványt, úgyhogy csak akkor vettem észre, mit bámulnak a megtorpanó
többiek, amikor már a szoba harmadánál jártunk.
Egy szirén ült a terem közepén felhalmozott szikladarabokon. Nagy,
opálosan irizáló tojást őrzött. A pici szigetet várárokszerűen ölelte körbe a
sűrített levegőből készült gátakkal elkerített víz. A szirén száját celluxszal
ragasztották le, nehogy énekelni tudjon. Dühösen csapkodott a szárnyával, de
nem tudta letépni a ragasztószalagot. A tekintetében nyoma sem volt
értelemnek, bár madárszerű testével ellentétben az arca tökéletesen
emberinek látszott.
– A feladat az, hogy elvegyétek tőle a tojást, miután énekelni kezd –
közölte Odüsszeusz. – Lehet párban próbálkozni, és lehet csoportosan.
Figyelmeztetek mindenkit, hogy minél közelebb ér a szirénhez, az éneke
annál kábítóbb hatású. Akár el is ájulhattok. Ezért ha valaki vízbe esik, a
többiek rögtön húzzák ki, nehogy megfulladjon!
– Tanár úr, kérem, az miért van itt? – kérdezte a babiloni lány, és a fal
mellett álló anyagátalakítóra mutatott.
Hasonlított a kinti metamorfonokra, de nem bronzlapocskák borították,
hanem billentyűzettel rendelkezett, akár a földi számítógépek. Megesküdtem
volna, hogy amikor először jártunk itt, még nem volt a Zephürosz-szárnyban.
Feltűnt, hogy a feladaton izgatottan vitatkozó többséggel ellentétben a lány
csillogó szemű griffjével együtt alaposan felmért mindent a teremben.
Odüsszeusz elégedetten nézett rá.
– A feladat végrehajtásához bármilyen segédeszközt igénybe vehettek.
Használjátok az anyagátalakítót! A füldugó természetesen tilos.
Néhányan csalódottan felhördültek. Nyilván ők is olvasták az Odüsszeiát.
– Annak a megoldásnak a copyrightja az enyém – mosolyodott el
Odüsszeusz. – Eredeti ötleteket várok.
 Némi tanakodás után megkezdődött a tülekedés a metamorfon előtt.
Mitchell pötyögte be először a „lasszó” szót. Kiderült, hogy egy kanadai
marhatenyésztő farmon nőtt fel, valahol a Sziklás-hegység lábánál, és
gyakran segített az apjának a fiatal borjak befogásánál. Új lasszóját
magabiztosan pörgette a feje fölött, amikor a tanárunk intésére a szirén száját
eltakaró ragasztószalag összepöndörödött, és a földre hullt.
A szirén mérgesen rikácsolt, és csapott néhányat a szárnyával, de csak
néhány centire tudott a magasba emelkedni. A lábát sűrített levegőből készült
kötelek rögzítették a sziklához. Amikor visszaereszkedett a földre, kitátotta a
száját, és énekelni kezdett.
Odüsszeuszt kivéve mindenki megmerevedett a teremben. Szívszorítóan
szép volt a dal, tele éteri tisztasággal, vágyakozással és végtelen fájdalommal.
Lassan indult, egészen mélyről, azután egyre följebb emelkedett, és magával
ragadott, mint szél a falevelet. Úgy éreztem, lebegek a magasban, és valami
ellenállhatatlan erő egyre följebb és följebb sodor, egyenesen a fekete űrbe.
Még az Ulival összekapcsoló szündeszmosz kettős köteléke sem gátolt meg
benne. Kezemmel érinthettem volna a csillagokat, ahogy elúsztam mellettük.
Végre nem kellett gondolnom semmire – az örökkévalóság karnyújtásnyinak
tűnt. Kiléptem a testemből, láttam magam, ahogy a terem padlóján fekszem,
akárcsak a többi grifflovas.
Éreztem, hogy Uli tudata óvón körbeöleli az enyémet, majd megszakítja
köztünk a kapcsolatot. Visszazuhantam a testembe. Kezek támogattak:
kábultan felültem. Konrád szeplős arca teleholdként lebegett előttem. A dalt
most is hallottam, de jóval halkabban. Elvesztette a hatalmát felettem. A
többiek is lassan magukhoz tértek. Uli példáját követték az ő griffjeik is.
– Nos, nem említettem, hogy a szündeszmosz felerősíti a szirén énekének
hatását, amire így a lovasok jóval érzékenyebbé válnak – jegyezte meg
hanyagul Odüsszeusz. – Szerettem volna, ha ezt az élményt soha nem
felejtitek el, ezért nem szóltam előre. A többiekre jóval gyengébb erővel hat
az ének. Ők nem ájulnak el, és tudnak gondolkodni – bár a reakcióidejük
lelassul.
Miután mindenki talpra állt, elkezdődött a show. A szirén éneke kicsit
kábává tett, de nem ütött ki senkit.
Megint Mitchell lépett akcióba. Feltűnt, hogy nem kéri a lélekikre,
Larissza segítségét, aki szomorúan húzódott a háttérbe. Odüsszeusz
rosszallóan ráncolta a szemöldökét. Én is ritka önző alaknak tartottam a
kanadai fiút, amiért egyedül akarja learatni a babért. Ráadásul ostobának is:
megtanulhatta volna, hogy minden lovas kétszer annyit ér a griffjével együtt
– még a szündeszmosz nélkül is.
Mitchell biztonságos távolságból pörgetni kezdte a lasszóját a feje fölött,
majd elhajította. Az ártalmatlanul hullt földre a tojás mellett. Második
próbálkozásra sikerült egy jókora szikladarabot elkapnia. Mindenki nevetett.
Mitchell mérgesen összehajtogatta a lasszót, majd, miután hosszan pörgette a
feje felett, megint eldobta. Ezúttal sikerült a dolog. A kötél megszorult a tojás
dereka körül. A szirén tyúkagyáig nem jutott el, hogy ez mit jelent, csak
énekelt tovább. Mitchell megpróbálta nagyon óvatosan és nagyon lassan
magához húzni a tojást, de a sziklás terep miatt totálisan kilátástalannak tűnt
a művelet. Ha a srácnak csepp esze van, előre láthatta volna a végkifejletet.
Némi bukdácsolás után a tojás megadta magát Newton törvényének, és
lebukfencezett a szikláról. Kettéhasadt, a tartalma a földre folyt. A szirén
dühösen felrikoltott, és csak akkor nyugodott meg, amikor a semmiből egy
másik tojás termett a fészkében.
– Kérem a következőt! – mondta Odüsszeusz, és biccentett Nimródnak és
Pitypang nevű griffjének.
Nem kommentálta Mitchell próbálkozását, aki megszégyenülve húzódott
hátra.
Nimród taktikája hasonló volt, de ő nem lasszót, hanem tapadókorongos
végű nyilat és íjat használt. Kötelet kötött a nyíl végére, és Pitypang hátán a
szirén fölé repült. Ügyes kölyöknek tűnt, a kábító hatású szirénének ellenére
elsőre eltalálta a nyíllal a tojást. Ám amikor a kötéllel magához akarta húzni,
a tapadókorong szívóhatása elégtelennek bizonyult, és ez a tojás is úgy
végezte, mint az előző – összetörve a sziklán.
– Egészen jó ötlet volt! Korodhoz képest figyelemre méltóan nyilazol –
tapsolt elismerően a tanárunk. – Talán ha nagyobb szívókorongot használtál
volna, sikerül megszerezned a tojást.
Egy négyes fogat következett: Alejandro García Rojas, a dél-amerikai
mulatt fiú és Xanthippé nevű griffje összefogott az ikrekkel. Zefír és Azúr
egy hatalmas, fűzfaágakból font madárkalickát tartott kétfelől, azzal repültek
a szirén fölé. Sikerült is ráborítaniuk, de mire a Xanthippén lovagló
Alejandro odaért a kezében tartott fekete kelmével, hogy letakarja a kalickát,
a feldühödött szirén a karmaival már gyújtóssá hasogatta.
– Határozottan elmés próbálkozás – biccentett nekik elismerően
Odüsszeusz. – A madarakhoz hasonlóan a szirének is elcsöndesednek a
sötétben, mert azt hiszik, leszállt az éj. Sikerülhetett volna, ha drótkalickát
választotok. A szirének karma borotvaéles.
A négyes fogat izgatottan beszélgetve, nevetgélve húzódott hátrább, hogy
átadják a terepet a morcos kentaurlánynak, Kasszandrának, Maiának, a kis
vízi nimfának és a két faunnak. Úgy tűnt, nem zavarja őket a kudarc, a helyén
kezelik a dolgot.
A helyiek csapata roppant egyszerű taktikát választott. A szigetecske előtt
Boglyas és Füttyös, a két faun ugrándozva csúfolódni kezdtek. Kasszandra a
hátuk mögött fel-alá vágtatva követte a példájukat. Mindhárman elég erős
sértéseket vágtak a szirén fejéhez. Különösen Boglyas és Füttyös brillírozott.
Nem tehettem róla, de elpirultam. A faunok tényleg mocskos szájú egy
népség! A szirén abbahagyta az éneket, és dühödten rikácsolni kezdett.
Szerintem szirénnyelven ő is válogatott csúfságokat szórt rájuk. Eközben
Maia a háta mögött átkelt a vizesárkon, és már egész közel jutott a tojáshoz,
amikor a szirén meghallotta, hogy egy apró kődarab a vízbe hull a nimfalány
könnyű lépte nyomán. Megfordult, és felborzolt tollakkal a betolakodónak
ugrott, mint valami harci kakas. Maia ijedten felkiáltott, és vérző karját
szorongatva visszamenekült a vízbe. A seb a karján azonnal összeforrt, amint
lemerült éltető eleme, a víz alá.
– Ez sem volt rossz ötlet – ismerte el jóindulatúan Odüsszeusz. –
Kihasználtátok a szirének közismert ingerlékenységét. Ha kellőképpen
felbosszantják őket, elfeledkeznek az éneklésről. Kár azért a lehulló
kavicsért, de a sikerhez rendszerint jó adag szerencsére is szükség van.
Ajánlom, a jövőben mutassatok be rendszeres füstáldozatot Tükhé
istennőnek!
Intett a következő csoportnak, akik Niburuból, a babiloni lányból,
Zarriqumból, a griffjéből, az új-zélandi Enid Leonidzéből és Zénón nevű
griffjéből állt. Niburu és az emberi alakját viselő Zarriqum egy-egy hosszú
szárú, sárgaréz trombitát emelt a magasba. Egyszerre kezdték el fújni.
– Babiloni álomtrombiták! – kiáltotta Uli a fülembe. – Mitológiai
fenevadak befogásához használják Niburu otthonában. Ugyanolyan
hipnotikus hatással bír, akárcsak a szirénének.
Hipnózissal a hipnózis ellen? Ez zseniális!
A trombiták egészen mély, zsongító hangon szóltak. Szinte az egész
testemben éreztem a hanghullámok rezgését. Néhány pillanat múlva
észrevettem, hogy kezdek elálmosodni. A szirénre ennél is erősebben
hatottak a trombiták. A hangja először csak félrebicsaklott, azután egészen
elhalt az éneke. A Zénón hátán ülő Enidnek ekkor már nyert ügye volt.
Repülés közben félrehajolt a csőrével bágyadt lassúsággal felé sújtó szirén
elől, és fél kézzel felkapta a tojást. Diadalmasan a magasba emelte, miközben
átrepültek a vizesárok felett. Mindenki megtapsolta őket, csak Mitchell vágott
olyan pofát, mintha tehénlepényt szagolgatna a farmjukon.
– Bravó! – kiáltotta őszinte örömmel Odüsszeusz, és összeütötte ő is a
tenyerét. – Kreativitás és jó szerencse, e kettő nélkül nincs győzelem.
Gratulálok mind a négyeteknek a kiváló munkához!
Utolsóként mi következtünk. Ezúttal Konrád játszotta a mestertolvaj
szerepét. Az anyagátalakítóból kivettem három fejhallgatós MP4 lejátszót.
– Fogjátok! – nyomtam a társaim kezébe. – Metallica szól belőle.
Kizárt, hogy a heavy metal ne lenne képes elnyomni holmi szirénéneket.
Állítólag kínzásra is használják. Feltettem a fülhallgatót az átváltozott Uli
fejére is, és a lejátszóval együtt szigszalaggal hozzárögzítettem, nehogy
lecsússzon. Nem kifejezetten griffekre tervezték.
Felcsavartuk maximumra a hangerőt, és támadásba indultunk. Az ötletem
bevált. A dobtól semmit sem hallottunk a szirén énekéből.
Zuhanóbombázóként megközelítettük a fészket, és a mögöttem ülő Konrád
lecsúszott Uli hátáról. Mi a terv szerint rögtön megfordultunk, hogy egy
szembetámadással eltereljük a szirén figyelmét a tojástolvajról, de sajnos hiba
csúszott a számításba. Konrád hirtelen megmerevedett, és ahelyett, hogy a
szirén háta mögött a tojáshoz lopózott volna, csak bámult maga elé a
levegőbe. Először azt hittem, hogy a lejátszója romlott el, és a szirénének
mégiscsak hat rá, de aztán bevillant, mit mondott Uli a memóriatabletta
mellékhatásáról. Soha jobbkor! A lélekikrem is rájött, mi a helyzet, mert
igyekezett minél előbb odanavigálni magát, de elkéstünk. A szirén észrevette
a rablót. Rögtön nekiugrott, ahogy korábban Maiának is, és sikerült hanyatt
löknie. Konrád legurult a kis lejtőn, a fejhallgatója félrecsúszott. Közelről a
szirén énekének hatása tényleg sokkal kábítóbb lehetett: Konrád üdvözült
arccal, semmit sem látó, tágra nyílt szemmel merült el az árok vizében.
Uli azonnal fölé siklott a levegőben, én meg leugrottam a hátáról, hogy a
vízbe csobbanjak, ami nem volt mély, csak zavaros. Épp az orromig ért.
Egyre nagyobb pánikban tapogatóztam magam körül, amikor végre beleakadt
a kezem Konrád ruhájába. Megkönnyebbülve húztam a felszínre, hogy aztán
a fölöttünk lebegő Zefír és Azúr kétfelől megragadja a karját, és a szárazra
vigye. Utána engem is kiemeltek.
Ott térdeltem a padlón, csöpögő ruhával, cuppogó cipővel, és néztem,
ahogy Uli és Odüsszeusz életet lehel az elkékült szájú, eszméletlen Konrádba.
Miután elhallgatott a szirén, viszonylag gyorsan magához tért. Bár úgy tűnt,
csak azért, hogy mindjárt fel is húzza magát, amiért nem sikerült nekünk is
megszereznünk a tojást.
– Ezt a pechet! – kiáltotta rögtön azután, hogy felült, és kihányt egy hektó
árokvizet.
Nem emlékezett rá, hogy mi történt vele, és az sem érdekelte, hogy félig
vízbe fulladt.
Miközben elnéztem még mindig sápadt és a vizes haj miatt a szokásosnál
is kisfiúsabb arcát, egyszerre éreztem magam dühösnek és
megkönnyebbültnek. Megfogadtam magamban, hogy ezután mindhárman
rendszeresen bemutatunk füstáldozatot a szerencse istennőjének. A jelek
szerint az Akadémia hallgatóiként a jövőben nagy szükségünk lesz a
segítségére. A pletykák alapján Tükhé legjobban az Afrikában honos vasfa
füstjét szereti.
Csak tudnám, hol lehet az Olümposzon afrikai vasfát szerezni?

8. fejezet

Gólyák és szekundánsok

A délelőtt elég gyorsan elszaladt. Odüsszeusz értett a csapatépítéshez:

valamilyen játékos feladat kapcsán előbb-utóbb mindenki mindenkivel párba
került.
Maiát, a vízi nimfát aranyos, ám kissé egyszerű léleknek találtam.
Leginkább a fiúk kötötték le az érdeklődését. Állandó kísérői, Boglyas és
Füttyös eleinte elég fegyelmezetlennek voltak, de Odüsszeusz egyetlen
pillantására megjuhászodtak. A tanárunk karizmatikus erejének még a
fékezhetetlen faunok sem tudtak ellenállni.
Kasszandrát, a kissé nyers modorú kentaurlányt első blikkre amolyan
magányos farkasnak lőttem be, de amikor elejtett Mitchell-lel kapcsolatban
néhány ironikus megjegyzést, amire sikerült csípőből kontráznom, elnevette
magát. Úgy sejtettem, jól ki fogunk jönni egymással.
A derűs természetű Alejandro elbűvölően udvariasan viselkedett a
lányokkal. Azt hiszem, a spanyolos neveltetés volt az oka. Gyanítottam, hogy
a félig ír, félig grúz származású, vörös hajú, álmodozó tekintetű Enid rögtön
belezúgott, mert a statisztikai átlagnál sűrűbben tévedt a dél-amerikai srácra
az az álmodozó tekintete. Enid griffjét, Zénónt kifejezetten gyakorlatias
természetűnek találtam, ami a szétszórt új-zélandi lány mellett nem számított
hátránynak. A kókuszolaj-illatú Xanthippé imádta a dél-amerikai zenét és
táncot, és griffhez képest meglehetősen sokat beszélt, ahogy nevetve meg is
jegyezte.
Zefírt és Azúrt mindenki rögtön megkedvelte, de nem is lehetett nem
kedvelni őket. Azt hittem, az istenek sokkal gőgösebbek és távolságtartóbbak
a halandókkal, de ők rácáfoltak az előítéletemre. Vidámak voltak és
előzékenyek, minden földi gyereket kedves rokonnak szólítottak, és úgy
bántak velünk, mint a kedvenc unokatestvéreikkel, akikkel együtt nőttek fel.
Nedves ruháimat Konrádéval együtt pillanatok alatt megszárították egy kis
mágikus, meleg szél segítségével.
A törékeny kis Pitypangot az összes lány – legyen ember, nimfa vagy griff
– nagyon édesnek találta. A szünetben szépen befonták röppenő, puha kis
haját, és egyfolytában a metamorfonból származó nyalánkságokkal tömték,
mondván, hogy olyan vékonyka, hogy mindjárt elfújja a szél. Ami persze
csak a látszat, hiszen a griffek jóval erősebbek az embereknél.
Nimródról csöppet sem bizonyult tévesnek az első benyomásom. Született
lókötő volt a kissrác, de abból a fajtából, akire akkor sem tudsz sokáig
haragudni, ha a kedvenc ruhádba éget lyukat pusztán azért, mert kíváncsi rá,
hogy a nagyító lencséjével tényleg meg lehet-e gyújtani valamit. Ráadásul,
mióta csak megpillantottam a daru ablakából, éreztem valami különöset vele
kapcsolatban. Mintha már ismertem volna valahonnan. Nem tudtam hová
tenni az érzést, és amikor megosztottam Ulival, ő sem talált rá magyarázatot,
így hamarosan elfeledkeztem róla.
A csillogó, fekete szemű Zarriqumnál hallgatagabb alakot még életemben
nem láttam. Kenterben verte Ulit. Nem bonyolódott beszélgetésbe senkivel,
bár udvariasan válaszolt, ha kérdezték. Az volt az érzésem, hogy kizárólag a
lovasára koncentrál, és egy percre sem szakítja meg a kettőjüket összekötő
szündeszmoszt. Ha sötét öltönyt és napszemüveget adnának rá, semmi nem
különböztetné meg az amerikai elnök testőreitől.
Egyedül Niburut nem tudtam megfejteni. Hűvös távolságtartást érzékeltem
halvány mosolyában. Ráadásul egyáltalán nem igyekezett magát
megkedveltetni, inkább megpróbált minél jobban beolvadni a háttérbe.
Szerény volt és okos, minden játékos feladat megoldásában élen járt, de
mintha nem érdekelte volna a siker. Odüsszeusz dicsérő szavai úgy suhantak
át rajta, mint huzat a házon – közömbös arcán a legcsekélyebb öröm sem
tükröződött.
Az első szünetben megtudtuk (vagy inkább nem), miként lehetséges, hogy
Nimród és Pitypang máris elkezdhették az iskolát. A kíváncsi Alejandro
kérdezett rá, miközben mindannyian nektárért álltunk sorban a kinti
metamorfon előtt.
– Egyszerűen csak megtörtént – állította Nimród. – A tizedik
születésnapunkon életbe lépett a szündeszmosz, és azóta is működik.
– Megesett ez már máskor is? – érdeklődtünk a tanárunknál.
– Tudomásom szerint soha – rázta a fejét a férfi. – Az első
összekapcsolódásra mindig a tizenötödik születésnap után kerül sor. De nem
ismerjük a Moirák szándékát. Nyilván nem véletlenül történt így. Az is lehet,
hogy Nimród és Pitypang a kivétel, akik erősítik a szabályt.
Aznap délelőtt Konrád még kétszer lefagyott. Első alkalommal sikerült
rajta tartanom a szemem Nimródon, mert sejtettem, hogy valami galádságon
töri a fejét, de amikor újból megesett a baj, éppen Kasszandrával
beszélgettem, így nem figyeltem rá.
Mire észrevettem, a kis nyavalyásnak egy fekete filctoll segítségével
sikerült kidekorálnia a kővé dermedt Konrádot. Vastag szájat és pikkelyeket
rajzolt az arcára, meg néhány hosszú szál bajuszt. Úgy nézett ki, mint valami
mutáns harcsa.
Enid és Maia kuncogva sugdolóztak, amikor Konrád magához tért.
– Miért bámulnak a lányok? – kérdezte tőlem.
– Biztosan tetszel nekik – nyugtattam meg kajánul. – Enid szerint elég
jóképű vagy.
– Tényleg? – nézett rám gyanakodva.
Jean-Luc bezzeg simán bevette volna.
Később alig tudtam megakadályozni, hogy elkalapálja a gyereket. Csak Uli
közbelépésére csillapodott le kissé, én meg szóltam Pitypangnak, hogy aznap
tartsa tőle távol a lovasát, ha nem akarja, hogy Nimród sajgó fenékkel üljön a
hátára.
Ebédre természetesen mindannyian ambróziát ettünk és nektárt ittunk –
egyelőre egyikünk sem tudott betelni velük. Ha így folytatjuk, Niburunál is
ducibbak leszünk a tanév végére! Bár elképzelhető, hogy az ambrózia nem is
hizlal. Elvégre egyetlen kövér istenről vagy istennőről sem beszélnek a
mitológiában.
Odüsszeusz aznap hármunk mellé ült le az aulában. Az osztálytársaink
irigykedve bámultak, ami szokatlan, de annál kellemesebb érzéssel töltött el.
Akkor még nem tudtam, hogy a többi tanárral ellentétben Odüsszeusznak
az a szokása, hogy minden alkalommal más diákjaival tölti az ebédidőt.
Otthon cseppet sem örültem volna, ha egy tanár csatlakozik hozzám a
menzán, de ezúttal más volt a helyzet. Az ő társaságának kifejezetten
örültem, és a legjobb értelemben véve megtisztelve éreztem magam, hogy
beszélgethetek vele.Tudtam, hogy Uli ugyanezt gondolja, és Konrád rajongó
arcáról is ugyanezt olvastam le.
Sokat kérdeztük a kalandjairól, ő pedig egy csomó mindent elmesélt,
amiről Homérosz nem írt, vagy egyenesen mást állított. Megtudtuk, hogy
Kirké nem is disznóvá változtatta Odüsszeusz társait, hanem tengelicékké,
ami szerintem sokkal érthetőbb. Ugyan ki akarná egész nap disznók röfögését
hallgatni, amikor tengelicék énekében is gyönyörködhet? A szagról nem is
beszélve.
A tanárunk azt is elmondta, hogy miközben a trójai faló hasában
várakoztak egész nap, kénytelenek voltak az egyik fémsisakba pisilni.
– Melyik szerencsés harcosé volt a sisak? És később anélkül harcolt,
vagy… – robbant ki belőlem a kacagás.
– Sorsot húztunk, és Diomédész barátomra esett a választás.
Odüsszeusz szeme jókedvtől csillogott.
– Megesküdött, hogy a falóban hagyja a sisakot, és anélkül küzd, de azután
meggondolta magát. Kis Aiasz később mindenfelé azt terjesztette, hogy a
trójaiak a sisak szagától estek össze, Diomédésznek valójában harcolnia sem
kellett.
– A tanár úr ugyebár rengeteg trójaival megvívott a háborúban? – kérdezte
Konrád lelkesen. – Emlékszik rá, hány ellenséges harcost, hm… győzött le?
Odüsszeusz derűs arca alig észrevehetően megváltozott.
– Vagyis arra vagy kíváncsi, hány embert gyilkoltam meg? – kérdezte
szelíden. – Hány embernek ontottam ki a belét? Hánynak vágtam el a torkát,
szúrtam át a tüdejét, hogy a saját vérében fulladjon meg?
Megállt a kezemben a szívószál, amivel a nektárt szürcsöltem.
Odüsszeusz lehajtotta a fejét.
– A válaszom, hogy soknak. Túlságosan is soknak. Ha manapság a Földön
valaki ennyi embert megöl, valószínűleg sorozatgyilkosként tartják számon,
és életfogytiglani börtönt vagy halálbüntetést kap.
Konrád arcából kifutott a vér.
– Izé… Nem így értettem – dadogta.
– Én viszont ma már így gondolok a tetteimre – nézett a tanárunk nyíltan a
szemünkbe. – De tudjátok, akkoriban mások voltak az erkölcsök és az
elvárások mind az emberek, mind az istenek körében. Nem pusztán a jótettek
döntötték el, hogy holta után ki hová kerül az Alvilágban. A halhatatlanság
egyik előnye – és az elíziumi élet is egyfajta halhatatlanságnak számít –,
hogy rengeteg idő áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy megértsük
önmagunkat. Minél inkább megértjük önmagunkat, annál inkább megértünk
másokat is. Ha pedig tényleg olyan tisztán megértjük egy másik ember
indítékait, mint a sajátjainkat, nem leszünk képesek többé szánt szándékkal
ártani neki.
– Mi úgy tanultuk, a tanár úr nem is akart elmenni a háborúba –
kottyantottam közbe, hogy oldjam a még mindig érzékelhető feszültséget. –
Nem akart harcolni. Ellentétben Akhilleusszal.
– Nos, igen. Akhilleusz. Ő tényleg élvezte a küzdelmet. Én inkább
kötelességből tettem, de mi tagadás, a kihívás is vonzott – mosolyodott el. –
Hogy túljárjak az ellenfél eszén. De még Akhilleusz is változott az eltelt
évezredek alatt. Az erőszak mámora amúgy is inkább a fiatal férfiakra
jellemző. És persze a kamaszokra – tette hozzá, Konrádra nézve. – A korral
szinte minden férfi szelídül, még ha nincs is rá háromezer éve, mint nekünk.
Te is kinövöd majd, fiam, biztos vagyok benne!
Azzal barátságosan összeborzolta lesütött szemű osztálytársam haját.

Aznap már nem volt több óránk, így ebéd után megjelentek a szekundánsok,
hogy a szárnyaik alá vegyenek, és bevezessenek az itteni életbe. Különösen a
földi származású diákoknak volt erre nagy szükségük – az én esetemben még
a szokásosnál is nagyobb, hiszen egy héttel korábban nem is sejtettem, hogy
létezik az Olümposz és az Akadémia.
– A szekundáns latin szó? – kérdeztem Ulit.
– Igen. Miből gondolod?
– Mert ha görög lenne, tudnám, mit jelent.
– Segítőt vagy tanácsadót jelent. Tudod, az Olümposz második nyelve a
latin. A poliszi lakosok ősei közt szerepel számos római is. Mármint az
egykori Római Birodalomból származó ember.
– Persze, hiszen a rómaiak a vallásukat gyakorlatilag lenyúlták a
görögöktől – jutott eszembe. – Csak éppen más neveket adtak az isteneknek.
– Többé-kevésbé – mosolyodott el Uli.
Majd habozva hozzátette:
– Figyelj, Mira, most magadra hagylak. Nem gond, ugye? A griffek
kimenőt kaptak, amíg ti a szekundánsaitokkal ismerkedtek. Találkám van
anyámmal. Két óra múlva itt várok rád, rendben? Konrádnak is szóltam.
Megmutatom nektek kicsit közelebbről a várost.
Amikor megnyugtattam, hogy nélküle is túlélek egy-két órát, elköszönt, és
elindult a léglift felé. Eszembe jutott, hogy a szülei valamelyik felsőbb
szinten laknak.
– Engem mikor mutatsz be nekik? – kiáltottam utána.
– Apámhoz bemegyünk délután a kórházba. Anyámmal majd holnap
találkozol – szólt vissza, majd belépett a légliftbe, és a magasba emelkedett.
Elsőként Alejandróért és Enidért érkeztek meg a szekundánsok, majd
Nimródot vitte el egy búbánatos képű, colos szőke srác. Kiderült, hogy ő is
magyar, csak éppen Erdélyből származik. Hevér Aladárnak hívták.
Szórakoztató lett volna megfigyelni, hogy boldogul a csínyek nagy
mesterével, aki – alamuszi képét elnézve – gondolatban már keresgélte is
szegény Aladáron a fogást.
Konrádnak alkalma nyílt az önuralmat gyakorolni, amikor kiderült, hogy
az ő szekundánsa nem más, mint a pacsuliszagú Jean-Luc. Alig tudtam a
nevetésemet elfojtani, amikor tragikus arccal visszanézett rám, miközben a
másodéves fiú atyáskodóan átkarolva a vállát elvezette, hogy megmutassa
neki közös szobájukat.
Niburu szekundánsa egy Octavia nevezetű copfos kis sajtkukac volt. A
nevéből ítélve ő biztosan dicsekedhetett egy-két római származású őssel.
Már mindenki elkelt, csak én álldogáltam az álmosan pislogó Dzéta előtt
kissé elveszetten, mint egy gyerek, akire a táborból hazatérve nem várnak a
pályaudvaron, amikor sűrű bocsánatkérések közepette befutott Daphné.
A kariatida rögtön felélénkült, amikor észrevette. Daphné kedvesen
rámosolygott a szoborra, és én megesküdtem volna, hogy Dzéta megpróbál rá
visszamosolyogni.
– Bocs, hogy késtem! – lihegte a lány. – Segítenem kellett Flammarion
tanárnőnek elpakolni a szemléltető eszközöket óra után. Tudod, Minótaurosz-
szarv, a nemeai oroszlán bőre, sárkányfogak meg ilyesmi. Különösen a
sárkányfogakkal kell vigyázni. Elég, ha egyetlen csepp víz éri őket, és rögtön
óriások kelnek ki belőlük – hadarta. – A tanárnő rendszerint engem kér meg,
hogy segítsek visszatenni mindent a helyére. Bár lehet, hogy csak azért, mert
egyedül az én nevemet jegyezte meg az osztályból. Elég jó vagyok a
mitológiai lények terén, úgyhogy gyakran jelentkezem, ráadásul a kinézetem
is eléggé… egyedi.
Megkönnyebbülve elmosolyodtam. Örültem, hogy ő lesz a szekundánsom.
Már akkor is szimpatikusnak találtam, amikor először jöttünk át a kapun, bár
most jóval bőbeszédűbb volt.
– Gyere, megmutatom a szobánkat! – fogott karon. – Bár nem sok időt
fogunk ott tölteni, hiszen ti földiek minden este hazatértek, és mi,
olümposziak is általában otthon alszunk.
– Ezek szerint Poliszban lakik a családod?
– Nem, egy kicsit messzebb a várostól. Polisz az akadémistáké, és az
emberek nagy része is itt él, de sok olümposzi, mint például a kentaurok,
faunok vagy az én családom, szívesebben él vidéken. Gyönyörű ez a bolygó,
majd meglátod! – tette hozzá lelkesen.
A léglifttel felmentünk az utolsó előtti emeletre.
– Fölöttünk már csak a griffhálók szintje van, ugye? – érdeklődtem.
– A griffek a tetőtérben építenek fészkeket maguknak – mondta a
szekundánsom. – És kívülről közelítik meg a szállásukat.
Felfelé néztem a léglift aknájában. Határozottan láttam még egy emeletet,
de a léglift felé vezető folyosók nélkül. Csak a nagy tömbökből épített
csupasz kőfal futott körbe, mindenféle bejárat nélkül. Úgy emlékeztem rá, a
Torony legfelső szintjén ablakok és erkélyek sem szakították meg kívülről a
falat.
– Akkor miért építették azt az emeletet? – kíváncsiskodtam tovább.
– Nem kötik az akadémisták orrára. Lezárt terület, és kész. Állítólag az
avatásunkkor tudjuk meg, mi célt szolgál.
A szobánkban csak két fenyőfa ágy, egy asztal két székkel és egy keskeny
szekrény fért el. A bútorok úgy néztek ki, mintha most hozták volna őket az
IKEA-ból. A kövekből áradó fény elég világosságot adott az olvasáshoz. A
fal síkját csak egy szellőzőakna kovácsoltvas ráccsal fedett nyílása törte meg
a fejünk felett.
– Itt éjszaka is világos van? – mutattam a világító kövekre. – Hogy lehet
így aludni?
 Daphné mosolyogva hármat koppantott a falra. Minden koppintásra
csökkent a fényerő, végül csak egy kis halvány derengés maradt.
– Aha, értem! – kopogtattam meg párszor én is falat, mire a fény
fokozatosan megint felerősödött.
A mágikus-tudományos technológiát egyre menőbbnek találtam.
Daphné ledobta magát az egyik ágyra.
– Gyere, ülj le te is! – paskolta meg a másikat. – Kérdezz nyugodtan
bármiről! Odüsszeusz azt állította, csak néhány napja mondták meg neked,
hogy lovas vagy. Ez elég szokatlannak számít, szóval biztosan sok kérdés
fogalmazódott meg benned. Valószínűleg még nem volt elég időd, hogy a
griffedtől megtudjál mindent, ami érdekel.
– Te mikor szereztél tudomást róla, hogy kiválasztottak a Moirák? –
kérdeztem kíváncsian.
– Amennyire emlékszem, mindig is tisztában voltam vele.
– Csakugyan?
Arra számítottam, hogy ő is már nagyobbacska volt, mint Térillosz, amikor
a szülei közölték vele az igazat.
– Nálunk amint egy lovas járni és beszélni tud, megismertetik a griffjével,
hiszen itt nem kell titkolózni. A Földön a gyerekek akkor hallanak először a
lélekikrükről, amikor már képesek tartani a szájukat, de a te eseted, ahogy
mondtam, így is szokatlannak számít. A szülők általában nem várják meg a
tizenötödik születésnapot, hogy az Akadémia kezdete előtt legyen elég idő
összeszokni griffnek és lovasának. Természetesen mi, olümposzi lovasok,
jóval kevesebben vagyunk, mint ti, földiek. Én a családomban például
mindössze a második kiválasztott vagyok – tette hozzá.
– Úgy hallottam, a Pügmalión-ház különbözik más családoktól –
próbáltam diplomatikusan fogalmazni.
Életteli arca kicsit zárkózottabb lett.
– Mondhatni. De az Olümposzon nem annyira furcsa a másság, hiszen
többféle értelmes lény él egymás mellett.
Éreztem, hogy valamit elhallgat.
– Ó, nekem semmi bajom ezzel – biztosítottam sietve. – Inkább tök
izgalmasnak tartom. Szívesen megtudnék többet a Pügmalión-házról.
– Tényleg? – nézett rám Daphné kutatóan, aztán felderült az arca. – Ha
komolyan gondolod, egyszer majd hazaviszlek magammal az egyik hétvégén.
Minden hónap utolsó hétvégéjét az Olümposzon tölthetik a diákok, hogy
jobban megismerjék az itteni életet.
 – Aminek nem is tudom jobb módját, mint hogy pár napot egy olümposzi
család körében töltsek el – vigyorogtam vissza.
Még rengeteg dologról beszélgettünk abban a két órában. Daphnét
kifejezetten intelligens, szellemes és mély érzésű lánynak találtam, az
enyémtől üdítően eltérő tapasztalatokkal. Egészen másként gondolkodott a
világról, mint én, aki racionális neveltetésben részesültem. Úgy tartotta, nincs
olyan éles határvonal képzelet és valóság, álom és ébrenlét, élet és halál
között, mint ahogy a földi emberek gondolják.
Mesélt néhány vicces történetet a tanárokról, és beszélt Polisz város
szórakozási lehetőségeiről. Megígérte, hogy valamelyik nap elvisz a Trójai
Faló nevezetű híres diáktanyára, ahol a városka két középiskolájának tanulói
elvegyülhetnek egymással. Érdeklődött Konrád felől is. Hogy vajon járunk-
e? Mert szerinte helyes srác. Heves tiltakozásomra csodálkozva felvonta a
szemöldökét, de nem kérdezősködött tovább.
Amikor Odüsszeusz kapcsán kissé komorabb témára terelődött a szó,
megkérdeztem tőle, hogy ha a földi lovasok meghalnak, ők is a Hadészba
kerülnek-e? Hiszen a legtöbbünk más vallás szerint nevelkedett – vagy
esetleg semmilyenben.
– Tudod, mindenki abba a másvilágba kerül, amiben hisz. Az itteniek
természetesen Hadész birodalmának lakói lesznek, a babiloniak pedig
holtukban Nergalt, az ottani Alvilág urát fogják szolgálni. De például a
Meótiszról fogalmam sincs. Ők egészen új utakon járnak. Az Exodus óta
átalakult az egész hitviláguk. Nem sokat árulnak el róla.
Nagyot néztem.
– Ezek szerint pusztán választás kérdése, hová kerül az ember a halála
után?
– Természetesen. De valójában a legtöbb ember számára olyan sok
választási lehetőség nincs. A neveltetés általában meghatározza, miben
hiszünk. Felnőttként viszonylag kevesen ismernek meg olyan mélyen egy
idegen vallást, hogy higgyenek is benne. Ti, földiek, akik két világ közt éltek,
a halálotok percében választhattok valamelyik földi túlvilág és az olümposzi
között. És persze ott vannak még a művészek is… Az a harmadik út. Ha
valaki képes arra, hogy teremtsen egy új, saját törvényei szerint működő
világot, megesik, hogy abban kíván halála után élni. Sok költő és író
valamelyik versébe vagy történetébe költözik, miután a teste megszűnik
létezni. Rengeteg egyszemélyes túlvilág van, ami a puszta képzeletből
született.
 – És mi lesz az ateistákkal?
– Ők végérvényesen megszűnnek létezni a haláluk után. Hiszen ők ebben
hisznek.
Nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, miért, de a szavaitól
megkönnyebbültem. Jó, hogy van választási lehetőségem, hová kerüljek a
halálom után.
Daphné a kezembe nyomott négy darab egymás fölött lebegő, mattszürke
lapocskát. Pontosabban valamit, ami úgy nézett ki, mint négy, egymástól egy
milliméternyire lebegő kártyalap. A tapintásuk selymesen sima és hűvös volt,
és hihetetlenül vékonynak tűntek. Semmilyen általam ismert anyaghoz nem
hasonlítottak.
– Parancsolj! Ez a személyi KK-d. A KK a Komputer és Kommunikátor
rövidítése – közölte.
– Olyasmi, mint otthon az okostelefon vagy a tablet? – örültem meg.
– Ugyanaz a funkciója. Csak más a dizájn, és részben mágikus alapon
működik. A segítségével bárkivel kapcsolatba tudsz lépni szóban és írásban
itt az Olümposzon, és küldhetsz haza üzenetet a Kozmoneten keresztül. A
Föld és az összes zsebuniverzum írásbeli, képi és hangdokumentumai
elérhetők rajta keresztül. Az Olümposzi Enciklopédiából – röviden
Olümpédiából – mindent megtudhatsz a bolygónkról és a többi világról.
Nálunk már régóta nincsenek tankönyvek és füzetek. Az írásbeli vizsgáidat is
a KK-n kell majd megírnod, és elküldened a tanárnak. Ez a kisebb forma a
kommunikátor – mutatott rá a kezemben forgatott KK-ra. – Csak bemondod
annak a nevét, akivel beszélni akarsz, és ha megjelenik a képe a kijelzőn, már
beszélhetsz is vele.
Miután kipróbáltam a kommunikátort, és felhívtam a szomszédos szobában
a szenvedő képű Konrádot, aki addigra már a háta közepére kívánta a
szekundánsát, Daphné bemutatta a komputer működését is. Szétnyitotta a
KK-mat, mintha egy négyrét hajtogatott papír lenne, mire az életre kelt. A
kártyalapocskák szélei illeszték nélkül egymáshoz forrtak, és megjelent egy
üres képernyőféle. Olyan, amilyenen a nagyanyám olvasott valamit, amikor
először találkoztam vele. Daphné megérintett egy kis fehér pöttyöt a jobb
felső sarkában, mire a képernyő abban a helyzetben rögzült előttünk a
levegőben, ahogy a szekundánsom beállította. Kellemes női hang köszöntött,
és megtudakolta, miben lehet a szolgálatomra. A nevemen szólított.
Tanácstalanul pillantottam Daphnéra, mire ő azt javasolta, kérjem le az
Olümpédia Poliszról szóló szócikkét. A KK-kat mágikusan úgy
programozták, hogy csak a tulajdonosaik utasításait hajtsák végre.
– Úgyis el akartam olvasni valami anyagot a városról, hogy képben legyek
kicsit – helyeseltem.
A KK a képernyőre varázsolt egy tömör ismertetőt számos színes,
térhatású képpel.

Polisz Olümposz fővárosa, a legrégebbi és egyben az egyetlen városias

jellegű település a bolygón. Az állandó lakosság száma manapság 20
000 fő körül van. A több száz éves múlttal büszkélkedő, patinás Aiolosz
Akadémia székhelye.

FÖLDRAJZ ÉS ÉGHAJLAT
Polisz az északi félteke mérsékelt övében fekszik, a nagyobbik
szigetkontinens, az Attika déli partvidékétől nagyjából 200
kilométerre északra, az Éridanosz folyó partján, a Kapu-hegy
közelében. Éghajlata a mediterrán típus hűvösebb változata. A
nappali hőmérséklet ritkán haladja meg a 27 fokot, és sosem
süllyed 20 fok alá – köszönhetően a szélistenek mikroklíma-
irányító tevékenységének. Szintén az ő beavatkozásuk
eredményeképpen a páratartalom viszonylag alacsony, az enyhe
légmozgások gyakoriak, ami Polisz éghajlatát kellemesen
kiegyenlítetté teszi. Egyetlen évszaka a nyár.

NÖVÉNYZET ÉS TALAJ
A nagy kiterjedésű városi parkokban barna erdőtalaj, az Éridanosz
folyó túloldalán elterülő, az amerikai prérihez hasonló füves
síkságon a magas humusztartalmú csernozjom jellemző. Polisz
nagy területű parkjainak növényzete rendkívül változatos, a
tölgytől az olajfán át a fekete ciprusig sokféle fafajtát
megtalálhatunk benne. Az aljnövényzet cserjeszintjére jellemző
például a közkedvelt leander és mirtusz, a gyepszintre pedig a
liliomfélék és a kakukkfű.

TÖRTÉNELEM, GAZDASÁG, TÁRSADALOM

Polisz több mint ezerhatszáz éves története, a földi városokkal
ellentétben, a Kapu-háború időszakát leszámítva viszonylag
békésnek mondható. A várost közvetlenül az Exodus után (röviden
 E. u.), vagyis a földi 380. évnek megfelelő olümposzi első évben
alapították az istenekkel együtt a Földről áttelepült görög és római
papok és papnők, valamint a hozzátartozóik – beleértve az egykori
szolgálókat is. Bár az olümposzi hivatalos nyelv az ógörög,
Poliszban a latint is sokan beszélik az egykori rómaiak
leszármazottainak köszönhetően.
A város központját a Homérosz térrel és a Szelek Tornyával maga
Daidalosz tervezte. A későbbi népszaporulatra számítva úgy alakította
az alaprajzot, hogy a település körkörösen minden irányban terjeszkedni
tudjon. Polisz jelenlegi arculatát 311-ben nyerte el a Héraklész Sztadion
építésével, melyben azóta négyévente megrendezik a fajok közti
olimpiát.
A város első arkhónjának Damasztészt nevezték ki, aki harminc éven
át sikeresen kormányozta a növekvő Poliszt. A későbbi neves arkhónok
közé tartozott még Timón – ő törölte el 1409-ben a különféle társadalmi
osztályokat, melyek csúcsán addig az egykori papok és papnők
leszármazottai álltak. A két évvel későbbi, hírhedt kentaurlázadás után –
ami számos áldozatot követelt mind a kentaurok, mind az emberek
részéről – a törvény szigorával sújtotta a bolygón élő értelmes lények
közti megkülönböztetést. Azóta az Olümposz társadalmi formája a
demokratikus meritokrácia, mely a valaha ismert legnagyobb
szabadságot biztosítja minden polgára számára. A teljes bolygó
legfelsőbb kormányzati szerve a Moirák által irányított Nagytanács,
melyben a mindenkori poliszi arkhón képviseli a várost és az emberi
fajt.
Polisz gazdasága a kezdetektől az itt élők igényeit szolgálja. A
fölösleget elcserélték a más fajok által előállított termékekre. A színes
kentaurtakarók és a díszesen faragott, faun mesterek által készített
furulyák, tálak és kupák például a korai időkben közkedvelt
cserecikknek számítottak Olümposzon. A gazdasági fejlettség szintje
többnyire megfelelt a korabeli Földön uralkodó gazdasági
viszonyoknak. Nagyobb átalakulás 1532-ben a Daidalosz Intézetnek
köszönhető metamorfonok elterjedésével történt, ami gyakorlatilag
szükségtelenné tette az addigi kétkezi munkát. Rövid időre kaotikus
állapotok uralkodtak a városban. Az emberek nem tudtak mit kezdeni
hirtelen korlátlanná váló szabad idejükkel, és a könnyen jött javaktól
megrészegülve kizárólag az élvezeteknek éltek.
 Egy évvel később a város élére frissen kinevezett Septimus
Tarquinius Naso törvényeinek köszönhetően állt helyre a rend. Ezek a
törvények ma is élnek, melyek szerint minden felnőtt köteles
munkájával a közösséget szolgálni legalább napi négy órában. A
Pügmalión-ház akkortájt piacra dobott hibridjeinek köszönhetően
szükségtelenné váltak a társadalom működtetése szempontjából
létfontosságú, ámde monoton, illetve kevésbé népszerű munkák (mint
például a szemétszállítás), és az emberek kreatívabb foglalkozásokat
választhattak. A tudományos élet és a művészetek soha nem látott
virágzásnak indultak. Innen számítjuk Polisz város virágkorát, mely
jelenleg is tart.

Daphné szórakoztató kommentárjaival fűszerezve az órarendemet is

átnéztem, amit szintén feltettek a KK-ra. Lelkendezve böngésztem át, milyen
óráim lesznek másnaptól.

Héroszok és háborúk: taktikai alapismeretek – Odüsszeusz

Az aerodinamika alapjai a gyakorlatban (repüléstechnikai óra) – Amelia
Earhart
A szündeszmosz kapcsolatpszichológiája – Carl Gustav Jung
Mitológiai lények ismerete – Mignon Flammarion
Az Olümposz természet- és etnikai földrajza – idősebb Plinius
Bevezetés az összehasonlító mitológiába – Kerényi Károly
Mágikus-tudományos technológia – Amphirtia
A leghíresebb zsebuniverzumok – Carl Sagan
Az olümposzi istenek részletes családtörténete – Rhonda Shimes
A meótiszi és az azgardi Világfa összehasonlító anatómiája – Carl von Linné
Harcművészet (gyakorlati óra) – Becse fia Kara

Meglepődve fedeztem fel több ismerős nevet is, köztük a

mitológiatanárunkét. Vele már találkoztam Nikosz néhány könyvének
borítóján.
– Pliniust még értem, de Kerényi egy híres magyar klasszika-filológus volt
– mutattam Daphnénak. – És a hangsúly a volton van. Hogyan taníthat az
Akadémián, ha egyszer meghalt? Tudomásom szerint kereszténynek
született, szóval nem hiszem, hogy a Hadészba került volna a halála után,
hogy kikérjék, mint Odüsszeuszt. De mások is vannak még, a pszichológus
Junggal és Amelia Earharttal, a híres pilótával dettó ez a helyzet.
– Nem is sejted a magyarázatot? Pedig elég kézenfekvő – incselkedett a
szekundánsom.
Eszembe jutott, mit mondott a választási lehetőségekről a túlvilággal
kapcsolatban.
– Talán ők is grifflovasok voltak?
– Csak Amelia Earhart. Viszont Jung is szegről-végről a szélisten utóda,
Kerényi professzornak pedig az egyik dédnagyapja volt lovas, tehát ő is
Aiolosz-leszármazott. Emiatt fordult az érdeklődése már fiatalon a klasszikus
görög kultúra felé.
– Pont, mint Nikosznak.
– Kinek?
– Az apámnak.
– Ó, persze! Majd elfelejtettem, milyen régi, neves grifflovas-famíliából
származol.
– Neves?
– Naná! Nemcsak hogy a nagyanyád az Akadémia jelenlegi vezetője, de a
híres Térillosz családjából származol.
– Hogyhogy híres?
– Hát nem tudod?
– Ha tudnám, nem kérdezgetnélek! – váltam türelmetlenné.
– Bocs – nézett rám bűnbánóan Daphné. – Rossz szokásom, hogy mindig
visszakérdezek. Térilloszról minden gyerek tanul általános iskolában ezen a
bolygón. Az ő társadalomfilozófiai munkásságának hatására kezdődött el a
változás az istenek és emberek közti viszonyban. Ma már nem pusztán az
istenek szolgái vagyunk itt az Olümposzon, inkább mondjuk úgy, hogy a
partnerei. Eltörölték például a hübrisz vétségét, ráadásul egy isten sem ölhet
meg minket csak úgy, ha dühbe gurul. Mostanra pártatlan bíróság dönt a vitás
ügyekben.
Az istenek ezek szerint képesek a változásra, vagy legalábbis képesek
alkalmazkodni az emberi gondolkodás változásához, gondoltam. Lehetséges,
hogy tényleg mi teremtettük az isteneket, nem pedig fordítva történt, ahogy
évezredeken át hittük?

9. fejezet
 Aszklépiosz tér 3.

Miután Daphné elszaladt az órájára, visszamentem a Zephürosz-szárny

bejárata elé. A nyitott ajtón át láttam, hogy a teremben Alejandro, Mitchell és
a griffjeik nagy nevetések közepette versenyt ugrálnak a rugólábakon.
Az ajtó előtt Uli és Konrád már vártak rám. Utóbbinak majd szétrobbant a
feje.
– Nem hiszed el, de az az idióta Jean-Luc egész idő alatt a büdös pacsulija
használatára akart rábeszélni – közölte velem, amint meglátott. – Ezenkívül
egyfolytában a hódításait ecsetelte. Bigének hívja a csajokat. Könyörgök, ki
hív manapság így egy lányt?! Tudod, mi a kedvenc csajozós dumája?
Várakozóan elmosolyodtam.
– „Szívesen megismerkednék közelebbről a bacijaiddal!” – utánozta a
szekundánsa franciás raccsolását. – Ráadásul – folytatta –, ki nem találnátok,
mi a családneve! Amoroso! A-mo-ró-zó! – szótagolta.
Kitört belőlem a nevetés. Éreztem, hogy Uli is elmosolyodik –
gondolatban.
– Ahogy Narám-Szín mondaná, nomen est omen – jelentettem ki vígan.
– Az biztos, hogy az elkövetkezendő egy évben nem szándékozom túl sok
időt tölteni azzal a kreténnel! – füstölgött Konrád.
Piszkosul örültem, hogy nekem Daphné jutott.
De amint kiléptünk a Toronyból a délutáni nap fényében fürdő Homérosz
térre, Konrádból rögtön elpárolgott a bosszúság. Engem is elöntött a
szabadság és a kalandvágy mámorító érzése, ahogy körülnéztem a nyüzsgő,
leanderekkel és hibiszkuszokkal teleültetett, virágillatú téren.
Egyrészt nagyon hasonlított a mediterrán kisvárosok kővel kirakott
főtereire, ugyanakkor mégis összetéveszthetetlenül különbözött tőlük, amit
leginkább a járókelők kinézetének tudtam be. A többnyire khitónt viselő
helyiek mellett szép számmal láthattunk nimfákat, faunokat, sziléneket és
kentaurokat is. Egy kávézó melletti fa árnyékában két pegazus várakozott. Uli
szerint félisten gazdáik a kávézó teraszán nektároztak. Még egy döngő léptű,
közel négy méter magas küklopszot is láttunk, akinek a feje egy szintben volt
a tért övező emeletes házak erkélyével. Mindenki sietve félrehúzódott előle,
amin cseppet sem csodálkoztam. Mi van, ha nem veszi észre azzal az egy
szemével a hozzánk hasonló apró halandókat, és merő véletlenségből rátapos
valakire?
Uli megkerülte velünk a Szelek Tornyát. A tér másik oldalán, egy
beugróban néhány szokatlan külsejű, színes jármű várakozott. Az egy- és
kétszemélyes járgányok leginkább a mopedekhez hasonlítottak, csak éppen
nem volt kerekük. Úgy húsz centire a talaj fölött lebegtek. A könnyű szélben
finoman jobbra-balra ringatóztak. A többszemélyesek úgy néztek ki, mint egy
legömbölyített élű motorcsónak, de nem padok, hanem kényelmes ülések
voltak bennük. Felülről a már jól ismert, átlátszó hártya borult rájuk, ezzel
téve tökéletesen áramvonalassá a járművet.
– Ez az egyik légjáróállomás – közölte velünk Uli. – A légjáró a fő
közlekedési eszköz a városban. Halk és környezetbarát – nem is lehet más,
mivel a hajtóereje mágikus. A kisebbek kizárólag helyben használatosak. A
nagyobbak jó szolgálatot tesznek a kisgyerekes családok számára, illetve a
városon kívül lehet velük közlekedni. Utóbbiak nagy sebességre képesek,
1500 sztadiont is megtesznek óránként, ami majdnem 300 kilométernek felel
meg. Teljesen automata üzemmódban is működnek: a KK-val a bolygó
bármely pontjára oda lehet őket hívni.
– Hadd találjam ki, nyilván ezek is a Daidalosz Intézet termékei.
– Természetesen – siklott át Uli az irónián. – A használatuk ingyenes,
ahogy minden másé is az Olümposzon. Válasszatok egyet!
– Hű, de pöpec! – csillant fel Konrád szeme. – Hogy működik a kicsike? –
pattant fel rögtön egy kék színű járgány ülésére.
Miután én is kiválasztottam egy halvány olívazöldet, Uli megmutatta a
használatát. Roppant egyszerűnek találtam: csak a gázzal és a fékkel kellett
törődni. Na, meg a kormányzással.
– Mennyivel megy? – kérdezte mohón Konrád.
– A száguldozást felejtsd el! A kisebbek maximum 150 sztadionnal
mennek óránként. Ennyi untig elég a városban.
De nem tudta letörni Konrád lelkesedését, aki alig várta, hogy
kipróbálhassa a légjáróját.
Uli napsárga járművét követve néhány óra alatt bejártuk az egész várost.
Nem foglalt el túl nagy területet, és az alaprajza könnyen áttekinthető volt.
Úgy nézett ki, mint egy pókháló. A nyolc sugárút egyenesen a Homérosz
térre futott, a sugárutakat pedig néhány koncentrikus kört alkotó körút kötötte
össze. A négy fő városnegyed közepén egy-egy kellemes méretű park terült
el, vagyis az alig húszezer lakosú Polisz sokkal nagyobb zöld területtel
büszkélkedhetett, mint az én jóval népesebb szülővárosom, ahol még a főtér
öreg hársfáit is kivágták néhány éve városrendezés ürügyén.
A halvány rózsaszínű kőből épült házak földszintjén itt is hasonló boltokat
és éttermeket lehetett találni, mint bármelyik földi városban, de a kínálatuk
kissé eltért a megszokottól. A hazai márkák közül egyedül a Nike-t tudtam
beazonosítani. Végül is, ha már árulnak földi sportcipőt az Olümposzon,
ugyan mi más lehetne az, mint a győzelem istennőjéről elnevezett?
Érdeklődve olvasgattam a feliratokat a kirakatokban:

A legjobb házi sütésű ambróziaostya!

Házhoz szállítást vállalunk!

Füstáldozathoz fahasábok mindenféle méretben!

Eukaliptusz kapható!

Divatos kimérabőr saruk több színben,

35-től 46-os méretig!

Kritón khitón
– Az istenek is ebben járnak!

Egzotikus földi ételek a hét minden napján!

A konyhafőnök mai ajánlata:
Szicíliai tagliatelle!

A legkiválóbb évjáratú nektárok nagy választéka!

Az 1607-es évjáratból új készlet érkezett!

Babiloni olajjóslás kizárólag

a legfinomabb minőségű szezámolajból!

– Miért van egyáltalán szükség üzletekre és éttermekre, amikor ott vannak a

metamorfonok? – ütött szöget a fejembe.
– Az éttermek és kávézók esetében egyértelmű a válasz – mondta
szórakozottan Konrád, miközben kíváncsian nézegetett jobbra-balra. –
Társasági élet. Az itteniek ott találkoznak a barátaikkal. Nézd, milyen kicsik a
házak! – mutatott körbe. – Lefogadom, a lakások is elég szűkös
alapterületűek.
Uli helyeselt.
– Mi itt az Olümposzon a kellemes klíma miatt szeretjük inkább a
szabadban élni az életünket. Mint a mediterrán népek a Földön.
– És a boltok? – kérdeztem. – Mi szükség rájuk?
– Az emberek szeretik megtekinteni, kézbe venni a termékeket, hogy
eldöntsék, szükségük van-e rá. A ruhákat, cipőket fel is kell próbálni. Az
itteni üzletek tulajdonképpen bemutatótermek. Ha valami megtetszik, utána
beszerezheted az anyagátalakítóból. Ezenkívül vannak kézzel készített,
egyedi tárgyak és ruhák, valamint titkos családi receptek, amik nincsenek
betáplálva a metamorfonokba. Az itteniek nagy hívei a gasztronómiai
élvezeteknek, és szeretik a változatosságot.
Ahogy a városka fő bevásárlóutcáján lustán szlalomoztunk a járókelők
közt a légjárókkal, ismerős arcot vettem észre. Az egyik üzlet ajtajából
Nimród integetett.
– Sziasztok! – köszöntött minket lelkesen. – Ez itt az anyukám boltja.
Minden ruhát ő készített, amit itt láttok. Nem nézitek meg őket?
Nem akartuk megbántani, úgyhogy leparkoltuk a járműveinket az ajtó
mellé, és beléptünk az üzletbe. A pici helyiségben vállfákon csupa
természetes anyagból készült ruhadarab lógott. Egyszerű szabásukat minden
esetben sikerült valami egyedi megoldással feldobni: visszafogott hímzéssel,
csodaszép gombokkal, batikolt mintával. Valószínűleg a meótiszi divatot
képviselték, mert az olümposziak többsége khitónt hordott. Csodálkozva
állapítottam meg, hogy a ruhákon nem látni varrást. Valamilyen számomra
ismeretlen technikával készítették őket.
Nimród anyját Csendes Esőnek hívták. Uli már felvilágosított róla, hogy a
Meótiszon az ősmagyarokén kívül más sámánhitű népek istenei és szellemei
is otthonra találtak, köztük néhány indián törzsé, így nem csodálkoztam a
nevén. Az alacsony, gömbölyű asszonynak ugyanolyan mandulavágású,
mosolygós szeme volt, mint a fiának.
– Szóval ti vagytok az én Nimródom új osztálytársai. Szólítsatok csak
Esőnek! – töltött mindenkinek limonádét egy gyöngyöző falú kancsóból. –
Biztosan megszomjaztatok ebben a melegben, hajtsátok csak fel! Meótiszi
selyemfűmézzel édesítettem. Az a legfinomabb méz a világon.
A limonádé tényleg világbajnok volt. Soha nem ittam még ilyen finomat,
leszámítva az istenek italát. Konrád bevetette a szokásos borjúszemeket,
amivel repetát szokott kuncsorogni a menzán a konyhás néniktől, Eső pedig
anyás mosollyal töltött neki még egy adagot.
Amikor visszaadtam a poharat, hozzáért a kezem a kezéhez. Mintha
villámcsapás futott volna rajta át, megrázkódott, és hirtelen megváltozott az
arca. Azután csinált valami nagyon különöset. A mutatóujját lehunyt
szemmel a homlokom közepéhez érintette, és rajzolt vele egy kört, abba
pedig valamilyen ábrát. Csendes Eső félrebillentette a fejét. Az arcán feszült
figyelem tükröződött, mintha hallgatózna. Majd sóhajtva leengedte a kezét.
Megrökönyödve bámultam rá, akárcsak Konrád. Uli nyugalmát még ez a
kis közjáték sem tudta kikezdeni.
– Ne ijedj meg, drágám, nem bolondultam meg! – mosolyodott el Nimród
mamája. – Az őseim szellemei akartak valamit mondani rólad. Valami
fontosat, amihez a fiamnak is köze van.
– Anyából majdnem sámán lett – mondta büszkén Nimród. – Gyakran
beszélget az őseinkkel.
– De nem ma, kisfiam – sóhajtott fel Eső. – Nem ma. Tudjátok, itt az
Olümposzon nagyon nehéz kapcsolatot teremteni velük. Talán az itteni
istenek lényének erős kisugárzása nyomja el az övékét. A Meótiszon sokkal
tisztábban szoktam érzékelni a kontaktust.
Csipetnyi csalódottság szüremlett át a hangján.
– De ne is törődj vele, drágám! Menj, válassz magadnak valamit a boltból!
Nem szándékoztam eddig meótiszi stílusú ruhadarabot beszerezni, de
megakadt a szemem egy borvörös színű, ujjatlan blúzon. Kellemes viseletnek
tűnt az itteni melegben. Egészen finom, szinte jelzésszerű hímzés díszítette a
mellrészén. Választottam mellé egy halványszürke, buggyos, oldalt felhasított
nadrágot is. Megnéztem magam a próbafülke előtt a tükörben. Klasszul
álltak. A nadrág előnyösen kiemelte a derekamat. Sőt, nem csak a derekamat.
Szinte felnőtt nőnek néztem ki benne.
A tükörben észrevettem, hogy Konrád a hátam mögül tágra nyílt szemmel
les. Amikor a szemébe néztem, elvörösödött, és valamit motyogva az orra
alatt holmi gazdátlanul hagyott légjárókról, kisietett a boltból.
Eső Világfa-emblémás papírba csomagolta a két ruhadarabot, én meg
beletettem őket a hátizsákomba. Búcsúzóul ránk tukmált még egy pohárka
limonádét. Megígértette velem, hogy egyik nap visszajövök, hogy megint
megkérdezze az ősöket, mit akarnak mondani velem kapcsolatban, majd
elbúcsúztunk tőle és a fiától.
A búcsú kissé nehézkesre sikeredett, mert amíg beszélgettünk, Nimród
hozzákötötte Uli cipőfűzőjét az egyik gurulós ruhaállványhoz, így a griffem a
fél boltot magával akarta vinni távozóban. Amit nemcsak a kis csirkefogó, de
az utcáról bekandikáló Konrád is rendkívül viccesnek talált. A harcsaszáj és a
halpikkelyek bezzeg nem jöttek be neki ennyire!
Uli elmosolyodott, és leoldozta magát az állványról, majd elismerően hátba
veregette az ártatlan képpel mosolygó Nimródot. El kellett ismernem,
kifejezetten találékony a gyerek.
Két háztömbbel odább letettük a légjárókat az Aszklépiosz tér 3-as számú
háza előtt. Ott dolgozott Uli apja, a városi kórházban.
A kórház kétszintes, többszárnyú épület volt. A főbejárat a térről nyílt.
Néhány széles lépcsőn kellett felsétálnunk, hogy a dór stílusú oszlopok közt
beléphessünk az előcsarnokba. A bejárat fölötti timpanon domborműve azt
ábrázolta, hogyan tanítja Kheirón, a híres kentaur a fiatal Aszklépiosznak, a
gyógyítás istenének a gyógynövények használatát.
A kórház egyes osztályait a földiekkel ellentétben nem a betegségek,
hanem az Olümposzon élő lények szerint különítették el. Külön osztályt
kaptak az emberek, a griffek és az összes többi értelmes lény, kivéve az
isteneket, akiknek persze semmi szükségük orvostudományra.
Uli apja volt a griff osztály vezetője és jelenleg egyetlen orvosa is, mert a
társa éppen szabadságát töltötte. Túl sok betegről nem kellett gondoskodniuk,
mivel a griffek száma alapvetően nem túl magas, ráadásul egy részük más
zsebuniverzumokban él.
– Mira! Az istenek hoztak nálunk!
Paxosz doktor melegen a két keze közé fogta a kezem.
Ember alakjában negyvenes, inkább amolyan masszívan nagydarab, mint
mackós fajta férfinak látszott. Megesküdtem volna rá, hogy jó néhány év
múlva Uli is pont így fog kinézni. Kifejezetten érdekesnek találtam, hogy a
fajtájuknál az emberalak kinézete is öröklődik.
– Annyira szerettünk volna már megismerni a feleségemmel, csak hát,
tudod… A szüleid óhaja szerint jártunk el. De figyelemmel kísértük az
életedet. Uli sokat mesélt rólad, mióta a Földön él.
Nem kellett a griffem szemébe nézni, mert a szündeszmoszon keresztül
éreztem, hogy zavarba jött. A nagyanyám utasítására a teljes igazságot nem
árulhatta el rólam még a szüleinek sem. Paxosz doktornak fogalma sem volt
róla, hogy alig egy héttel korábban még nem neveztem volna barátinak a
viszonyomat a fiával és Konráddal.
– Ha máshogy állnak a dolgok, édesanyád halála után talán segíthettem
volna.
Értetlenül pillantottam rá.
– Tudod, Mira, a griffek mentális erejével fel lehet gyorsítani a lelki
traumákból való gyógyulást. Talán picit könnyebben túljutottál volna ezen a
nehéz időszakon – tette a vállamra részvevően a kezét.
Hálásan és kissé hitetlenül elmosolyodtam. A hitetlenség persze nem neki
szólt. Egyszerűen fel sem tudtam fogni, hogy az elmúlt egy évben annyian
gondoltak rám, aggódtak értem, még ha csak a távolból is. Egészen addig
abban a tudatban éltem, hogy Nikosszal csak mi ketten vagyunk egymásnak,
most meg hirtelen nemcsak határozottan kirajzolódó jövőm lett, de a
családom is kibővült a nagyszüleimmel és Uli famíliájával.
Paxosz doktor bemutatta az osztályát. Pillanatnyilag csak három beteget
láttak el. Ketten közülük egészen fiatalok voltak. A kisebbik fióka még
emberi alakot sem tudott ölteni, hajszállal idősebb társa most tanulta, bár még
nem tudta irányítani a folyamatot. Éppen átestek egy fertőző betegségen, amit
minden griff elkap legkésőbb kétéves koráig. Még soha nem láttam ilyen
fiatal griffeket, úgyhogy elbűvölve hajoltam a fonott kosár fölé, amiben a
kicsik kúsztak-másztak.
Akkorák voltak, mint egy macska, és szerencsére már kinőtt a tolluk. A
fiatalabbiké sötét téglavörös volt, és narancsillatot árasztott, a nagyobbiké
szalmasárga, akácfa füstjének szagával. Az akácfát Uli mondta, mert én meg
nem különböztetem a különféle fák füstjét.
A kisebbik panaszosan rám csipogott, és megpróbált kimászni hozzám a
kosárból. Képtelen voltam ellenállni neki, és a karomba vettem. Szegényke
nagyon elesettnek látszott.
– Még nem tudnak beszélni – közölte Paxosz doktor. – És ne aggódjatok, a
betegségük nem veszélyes az emberekre!
Az idősebbik kölyök már teljesen egészségesnek látszott. Konrádnál talált
menedéket, aki rutinosan ringatta. A kis griff egyszer csak egy év körüli
kislánnyá változott. Hangosan visongott, amikor Konrád elkezdte játékosan a
levegőbe dobálni.
– Sokat vigyáztam az öcsémre – dünnyögte Konrád, válaszul csodálkozó
pillantásomra. – Ő is nagyon szerette ezt játszani.
Megjött a nővér, hogy megetesse a kis betegeket. Mindketten sajnálkozva
tettük vissza őket a kosárba. Mint kiderült, a nővért Szásának hívják, és ő
Paxosz doktor orosz származású lovasa.
– Milyen helyes fiú a barátod – mondta, amikor Konrád ott hagyott minket,
hogy megkeresse a mosdót. – Az ilyen korú srácok általában nem szeretik a
kicsiket.
– Nem a barátom – tiltakoztam. – Vagyis… nem úgy. Illetve sehogy.
Nem értettem, miért hiszi mindenki, hogy van köztünk valami?
Amikor Szása nővér elvitte a fiókákat, és Konrád visszatért, a doki a
harmadik betegéről kezdett el beszélni.
– Róla már bizonyára hallottál – fordult felém. – Hiszen tulajdonképpen
családtag.
Értetlen arcom láttán hozzátette:
– Alea az, a nagybátyád griffje. Ő az egyetlen akut ellátást igénylő
betegünk.
Megdöbbentem. Egészen addig eszembe sem jutott, hogy Alea még
életben lehet.
– Harminc éve kómában van? – kérdeztem hitetlenül.
– Nem egészen kómában – felelte Paxosz doktor. – De egyszerűbb, ha
megmutatom.
Azzal beinvitált minket egy tágas szobába a folyosó elején.
A szoba teljesen üres volt. Sem kórházi ágy, sem ágyban fekvő páciens
kilógó csövekkel – ahogy egy kómás beteget elképzel az ember. Egyedül egy
nagy üvegkocka-szerűség állt a szoba közepén, amit kavargó köd töltött ki.
Paxosz doktor odavezetett minket hozzá. Amikor a köd kissé megritkult a
kocka belsejében, megpillantottam egy kecses alkatú, borostyánszín tollazatú
griffet. Gyönyörűnek találtam volna, ha a szemében nem tükröződik
iszonyatos szenvedés. Nem mozdult. Talán tollának színe miatt jutottak róla
eszembe az évmilliókkal ezelőtt borostyánba ragadt rovarok.
Elöntött a szánalom, ahogy Ulit is. A mögöttem álló Konrád arcát nem
láttam, de kapkodó légzéséből tudtam, hogy őt is felkavarta Alea látványa.
A kavargó köd megint összesűrűsödött, hogy eltakarja előlünk Dimitrosz
griffjét.
– Mi ez? – kérdeztem a kockára mutatva.
– Egyfajta mini zsebuniverzum, ahol mások a fizika törvényei.
Tulajdonképpen egy időzárvány, amiben olyan lassan telik az idő, hogy
hozzánk képest szinte áll – magyarázta Uli apja. – Alea számára az elmúlt
harminc év nem volt több mint egy másodperc. Nem öregedett semmit.
– Miért kellett őt az időzárványba tenni?
– Mert reméltük, hogy az évek során az orvostudomány fejlődésével meg
tudjuk majd menteni az életét, ezért befagyasztottuk az időbe, mint egy
jégkockába – mondta Paxosz doktor lágyan. – Sajnos nem váltak valóra a
reményeink. Ha kivesszük onnan, beleőrül a fájdalomba, amit a lovasa
elvesztése okozott, és rövidesen meghal.
– Ez olyan… – fulladt el a hangom – igazságtalan.
Nem ez volt a megfelelő kifejezés arra, amit éreztem, de nem találtam
hirtelen jobb szót.
– Mi fog történni vele? – szólalt meg a hátam mögött Konrád.
Az ő hangja is rekedtnek tűnt.
– Pillanatnyilag patthelyzetben vagyunk – felelte Paxosz doktor. – Nem
tudjuk, mit tegyünk. A családja feladta. Szeretnék eltemetni a lányukat.
Hiszen az ő számukra már harminc éve halott. Pár hónappal ezelőtt kaptunk
még egy év haladékot, hátha történik valami csoda. Végül is ez az Olümposz,
az istenek földje.
Ám szavaival ellentétben az arcán nem sok remény tükröződött.
Konrád előlépett a hátam mögül, és odasétált a kockához. Volt valami
különös darabosság a mozgásában. Mindkét kezét lassan felemelte, és az
időzárvány falához tapasztotta. Mereven bámult a gomolygó köd mélyére.
– Érzek… valamit – mondta.
A beszéde is szaggatottnak tűnt.
– Mintha… érezném őt – folytatta.
Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Az arca eltorzult az
összpontosítástól. A köd egy pillanatra megint szétoszlott, és megpillantottuk
a szoborként álló Aleát. Úgy tűnt, egyenesen az előtte álló Konrád szemébe
néz, ami persze képtelenség, hiszen az időbe fagyva nem is láthatott minket.
– Fáj! – zihálta Konrád. – Nagyon fáj.
Egyszer csak reszketni kezdett. Szinte rázta a visszatérő hullámokban
érkező remegés. A teste ívben megfeszült, de a tenyere továbbra is az
időzárványhoz tapadt, mint aki nem tudja elengedni. Mintha tényleg egy
óriási jégkocka lenne, amihez hozzáfagytak az ujjai.
Amikor a szeme fennakadt, legyűrtem a döbbenetet, és egyszerre
mozdultam Ulival. Én lefeszítettem a kezét a kocka faláról, ő pedig elkapta az
összecsukló testet. Paxosz doktor is magához tért, és odaugrott a fia mellé.
Megfogta Konrád lábát, és kettesben kivitték a betegszobából.

Konrád néhány perc múlva szerencsére jobban lett. A nővér megpofozgatta

az arcát, ami gyorsan hatott. Szása nővér izmos karját, kemény tenyerét
elnézve még a halottak is feltámadtak volna az ő gyengéd pofozgatásától.
Paxosz doktor meghallgatta Konrád szívét, és megmérte a vérnyomását, de
mindent rendben talált.
– Most pedig meséld el, mi is történt! – utasította, miközben egymás után
Konrád mindkét szemébe belevilágított. – Minden apró részletet. Miért
fogtad meg az üveget, mit éreztél közben, satöbbi.
Konrád elvakítva pislogott néhányat.
– Nem emlékszem pontosan, miért tettem a kezem az üvegre – mondta
nagyot nyelve –, de egyszerűen muszáj volt. Valahogy szükségesnek
éreztem. Amikor már mindkét kezem az időzárvány falán volt, megéreztem
Alea tudatát. Pontosabban a fájdalmát. Olyan volt, mint egy… – keresgélte a
szót –, nem is tudom… üvöltés! Igen, mintha a fájdalom egy folyamatosan
kitartott, iszonyúan hangos sikoltás lett volna. Aztán összeolvadtunk: én
voltam ő, és ő volt én. Bennem üvöltött az ő fájdalma. Megsüketített. Fájt.
– Láttál az összeolvadás előtt valamilyen képet? – puhatolózott Uli. –
Például egy madártollat, csillagot, fát vagy bármi egyebet?
– Hullámokat. Tajtékos, szürke hullámokat láttam. És zajt is hallottam.
Olyan sistergésfélét.
Ulival összenéztünk.
– A szündeszmosz! – mondtuk ki egyszerre.
Paxosz doktor és Szása nővér egyetértően bólintott.
– Alea bejelentkezési képe a feljegyzések szerint hullámzó víz volt. Nem
értem, miként lehetséges, hogy láttad – mondta a doktor –, hiszen nem
vagytok lélekikrek. Több mint harminc év választja el egymástól a
születéseteket. Ráadásul Aleának már volt lovasa. Nem tudok olyan griffről,
akinek egynél több lovasa lett volna.
– Azt én sem tudom, miként jöhetett létre köztük a kapcsolat, de Konrád
talán éppen azért viselte a szokásosnál is rosszabbul a szündeszmosz
létrejöttét, mivel ők ketten nem lélekikrek – vetette fel Uli. – Hiszen még
griff és lovasa is érez némi fájdalmat első alkalommal. Ő viszont, ha Mira
nem feszíti le a kezét az időzárvány faláról, talán…
Nem fejezte be a mondatot.
Nyeltem egyet. Konrádot aznap már másodszor suhintotta meg a halál
szele. Olümposzi akadémistának lenni határozottan veszélyesebbnek látszott,
mint Mátyás király utcai gimnazistának.
– Lehetséges, hogy igazad van, fiam, lehetséges – dörzsölte meg tűnődve
az állát a doktor. – Attól tartok, teljesen ismeretlen területen tapogatózunk.
Tudomásom szerint még Jung professzor sem tesz említést hasonló esetről a
halála után írt műveiben. Márpedig ő a téma legnagyobb szakértője. Mindent
elolvastam tőle. Neked mindenesetre mától tilos Alea szobájába egyedül
belépned! – fordult szigorú arccal Konrád felé. – Ha mégis bemész oda
valakivel, semmiképp se érintsd meg az időzárványt! Túlságosan veszélyes
lenne megkockáztatni egy második összekapcsolódást. Akár bele is halhatsz.

10. fejezet

Változó viszonyok

Reggel elvacakoltam az időt a fürdőszobában, úgyhogy amikor kijöttem, csak

röviden tudtam beszámolni az izgatottan kérdezősködő Nikosznak az első
napomról, és már rohannom is kellett az iskolába.
– Ugye, nem felejtetted el, hogy délután a temetőbe megyünk? – kiáltott
utánam apám az ajtóból, miközben kettesével véve a lépcsőfokokat szaladtam
lefelé, mert nem volt türelmem kivárni a liftet.
– Ma van anyád halálának évfordulója. Négykor találkozunk az északi
kapu előtt!
Csak intettem, hogy jól van, és vágtattam tovább. Bár abban a percben
megláttam az Ulit jelképező hópihét, ahogy felébredtem, alig vártam, hogy
találkozzam vele. Azt sem bántam már annyira, hogy Konrád is ott lesz.
A fiúk a suli bejárata előtt vártak rám. Konrád elég feldúltnak tűnt. Akkor
fejezte be a telefonálást. Uli megpróbált figyelmeztetni a szündeszmoszon
keresztül, de nem értettem tisztán, mit akar közölni, csak abban voltam
biztos, hogy valamiféle erőszakos esemény történt, ami Konrád apjával
kapcsolatos. Bíztam benne, hogy néhány hónapon belül már tökéletes lesz
köztünk a kapcsolat, és nemcsak érzéseket és képeket tudunk egymásnak
közvetíteni, hanem pontosan megfogalmazott mondatokat is.
– Mi történt? – néztem rájuk.
 – Apám éjjel bekerült a kórházba – mondta Konrád komoran. – Megint
részegen verekedett, és ezúttal emberére akadt. Alaposan ellátták a baját.
Eltört a keze, megrepedt egy bordája, és még agyrázkódása is van. Pár napig
bent akarják tartani a kórházban. Este be kell vinnem neki néhány cuccot.
– Mi meg addig vigyázhatnánk Zsigára – vette át a szót Uli. – Jobb, ha
nem látja így az apját. Egyedül sem lehet hagyni, nincs még hétéves.
– Oké, nem probléma – mondtam. – Délután dolgom van, de hat körül már
ráérek. Jó lesz akkor?
Konrád arca felragyogott, és úgy nézett rám, hogy hirtelen mélyen
érdekelni kezdett a bejárat mellé ragasztott, szelektív szemétgyűjtésre
felszólító plakát szövege, ezért nem vettem észre, amikor a befelé igyekvő
diákok közül valaki meglökte. A telefonja a földre esett. A kijelző üvege
egyből végigrepedt.
– Hoppá! – mondta gúnyosan egy ismerős, alattomos hang. – Így jár az,
aki pont az ajtóban édeleg a csajával.
Viktor volt az. Sütött róla a káröröm.
– A jelek szerint inkább szeretik hármasban nyomni – kontrázott valaki a
hátam mögül.
Megfordultam. Erik volt a kígyónyelvű beszólás gazdája. Mellette Troll
vigyorgott a szokásos bárgyúsággal.
Az én indulataimat Ulinak ugyan sikerült mentálisan lecsillapítania, de
láttam, hogy Konrádnak elborul az agya. Az apja és a telefonja után ez a
mocskos megjegyzés már sok volt neki. Ököllel esett az új fiúnak.
Erik lazán meglendítette a kezét, azután nem láttam pontosan, mi történt,
mert a többiek eltakarták őket, de Konrád egyszer csak a földön feküdt, és
vérzett az orra. Pillanatok alatt durva verekedés bontakozott ki. Miközben Uli
Eriket próbálta lefogni, a fekvő Konrád pedig elkapta az őt oldalba rúgni
szándékozó Viktor lábát, én is belevetettem magam a küzdelembe, és
ráugrottam Troll hátára. Hátha sikerül legalább lelassítanom.

Tíz perc múlva mindannyian az igazgatói szobában álltunk a roppant

szomorú Böbe nénivel egyetemben, aki szétválasztott minket.
Jól festettünk, meg kell hagyni. Konrád még mindig vérző orrát törölgette
egy papírzsepivel, Ulinak felhasadt a szája, Trollnak lehorzsolódott a kézfeje,
amikor az ajtófélfát találta el helyettem, Erik is beszerzett egy csúnya
zúzódást az állára, nekem pedig elbűvölően állhatott életem első monoklija.
Csak az a görény Viktor, minden baj elindítója úszta meg számottevő sérülés
nélkül.
– Te is lányom, Mira? – sóhajtott fel szemrehányóan Ilonka néni, az
igazgatónő, aki mellesleg a történelemtanárunk volt, és az ókori Róma nagy
rajongója, ha a parafrázisból nem derült volna ki. – A fiúk csak fiúk, de rád
álmomban sem gondoltam volna. Mi történt? Utánad a többieket is
meghallgatom.
Természetesen mindkét fél mást állított. A mi hármunk története, lévén az
igazság, egybevágott, de a másik brancsban Troll gyenge pontnak bizonyult.
Ilonka néni megpróbálta néhány ravasz keresztkérdéssel tőrbe csalni, és a
lomha észjárású fiú össze is zavarodott, de végül Erik alamuszi, „segítő”
közbeszólásába kapaszkodva kikeveredett az önellentmondásból. Ilonka
néninek fel kellett adnia az inkvizítor szerepét.
Mire vert seregeink elhagyták a szobát, mindannyian gazdagabbak lettünk
egy-egy igazgatói intővel, ami új élmény volt a számomra. Végzet asszonya
és kemény csaj egyben – ez vagyok én! Vadul vigyorogtam magam elé,
miközben Böbe néni felügyelete alatt végigmasíroztunk a kihalt folyosón az
osztályterem felé. Uli ugyan nem osztotta a jókedvemet, de azért értékelte a
képet, amit magamról küldtem bokszolóállásba merevedett Starbuckként a
Battlestar Galacticából.
A lányok az osztályban, ha lehet, még inkább levegőnek néztek, mint a
múlt héten. Réka és Emese rögtön összedugták a fejüket, és sutyorogni
kezdtek, amint beléptünk a terembe. Azt hitték, megint miattam tört ki a
verekedés, ráadásul most már Eriket is besoroltam a „háremem” tagjai közé.
Én, a férfifaló! Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Az nyilván eszükbe
sem jutott, hogy ez esetben valószínűleg nem díszelegne a szemem körül a
szép, lila monokli. Melyik hülye akar úgy meghódítani egy lányt, hogy
bepancsol neki egyet?
De már nem érdekelt, hogy a többi lány ki nem állhat. Ha féltékenyek, az
az ő bajuk, nem az enyém. Uli miatt valahogy sokkal jobban tudtam kezelni a
dolgokat. Éreztem, mennyivel kiegyensúlyozottabb vagyok, mióta a
szündeszmosz összekötött minket. Plusz ott volt még Konrád. Abban már
biztos voltam, hogy nem utál, de hogy kedvelne is? Mindenesetre
kihúzhattam az ellenségeim listájáról, és ennek örültem. Az ellenségek száma
Erik színre lépésével így legalább nem nőtt három fölé.
Aznap csak öt óránk volt, a délutáni dupla irodalomszakkör elmaradt. Ebéd
után siettem haza, hogy megcsináljam a házit. Hamar végeztem vele,
úgyhogy maradt még egy kis időm indulásig. Előkotortam Térillosz Könyvét,
és felütöttem ott, ahol múltkor abbahagytam.

…és kerültem a szekundánsom társaságát, mert folyamatosan a rossz

jegyeimet hánytorgatta fel, akárcsak Perszeusz, a vezető tanárom.
Egy nap Minka kisírt szemekkel jelent meg a találkánkon. Először
hiába faggattam, mi a baj, nem akarta elárulni. Végül hosszas
unszolásra bevallotta, hogy fogadásból elvállalta, hogy elemel az
Akadémia térképtárából egy tekercset, ami a Szelek Tornya részletes
építészeti rajzát ábrázolja. Ha nem teszi meg, elveszti a kedvenc brossát,
amit tőlem kapott. Ingo, a griffje nem volt hajlandó segíteni neki.
Szerinte nemcsak maga a lopás bűn, de még veszélyeket is rejthet
magában, ha a térkép netán rossz kezekbe kerül. Össze is vesztek. Minka
azt állította, hogy nem ellopnák a térképet, csak kölcsönvennék. Elég
megmutatni a barátainak, hogy megnyerje a fogadást, majd rögtön
vissza is tenné a helyére. Soha nem derülne ki. Ingo nélkül persze nincs
esélye, mivel a térképtár ajtaját varázslat védi, így csak az ablakon át
lehet bejutni a szobába.
Az Akadémián az ablakokat nem kell védővarázslattal ellátni, hiszen
azokon keresztül halandó ember csak griffháton tud bejutni, egy griffről
pedig senki sem feltételezi, hogy betör valahová.
Nem bírtam elviselni Minka könnyeit, úgyhogy magamra vállaltam a
feladatot. Kemény munka volt meggyőznöm Glaukét, hogy emeljük el a
térképet, mert a griffek erkölcsi érzéke jóval szilárdabb az emberekénél.
Ő azt akarta, hogy azonnal szóljunk az igazgatónak, amibe semmiképp
sem mehettem bele. A barátnőmnek komoly baja származott volna
belőle.
Azt hiszem, végül a Minka iránt érzett szenvedélyem és Glauké
irántam érzett szeretete együtt döntötte el a dolgot. A griffem nem tudott
ellenállni az érzelmeim erősségének, és vonakodva bár, de beadta a
derekát. Még hosszú évekkel később is elönt a szégyen, ha
visszagondolok arra a napra. Visszaéltem a szündeszmosz erejével, és
rákényszerítettem az akaratomat a legjobb barátomra.
 Aznap éjjel a felfeszített ablakon át bejutottam a térképtárba, és
elvettem, amit akartam. De a megbeszélt helyen, a kihalt parkban nem a
barátnőm és az osztálytársai vártak ránk a fák árnyékában, hanem négy
tagbaszakadt viking harcos. Az ötödik férfit csak akkor vettem észre,
amikor előlépett Poszeidón hatalmas szobra mögül. Egy azgardi isten
volt. Loki, a cselszövő. Abban a percben rájöttem, hogy baj van, de már
késő volt. A négy harcos hálót dobott ránk, aztán megkötöztek minket.
Résen álltak, és amikor a griffem emberré változott, hogy így bújjon ki a
kötelékből, még szorosabban gúzsba kötötték.
Minden erő kiszaladt a tagjaimból, amikor megláttam Minkát
közeledni a fák alatt. Talán észleltem a sajnálkozást a szemében, de már
az sem érdekelt. Sírni kezdtem. Iszonyatosan fájt az árulása, jobban,
mint egykor a húgomé. A testvéremmel ellentétben Minka nem volt már
gyerek. Pontosan tudta, mit cselekszik. Olyan erősen törtek elő az
érzelmeim, hogy Glauké képtelen volt csillapítani őket. A férfiak elvették
tőlem a térképet, azután ujjukat a szájukba téve füttyentettek.
Pár pillanat múlva néhány nyolclábú azgardi paripa ért mellettünk
földet. Közrefogták a nyugtalan Ingót, aki csak akkor könnyebbült meg,
amikor észrevette Minkát. Glauké szerint a lovasával zsarolták meg. A
harcosok és Loki felültek a szleipnirekre, Minka pedig a griffre, és a
magasba emelkedtek. A kis csapat a Kapu irányában tűnt el a szemünk
elől.
Hajnalban találtak ránk a járókelők, és szabadítottak ki kötelékeink
közül. Addigra felszáradtak a könnyeim: az volt az utolsó alkalom az
életemben, hogy sírtam.
A griffemmel egyenesen a Kapuhoz siettünk, de természetesen
elkéstünk. Négy holttest feküdt a földön. A négy kapuőré. A véráztatta
tollú, haldokló Ingo mellettük hevert. Utolsó gondolata a lovasa felé
szállt. Azt mondta, Loki Minkát is megtévesztette, aki blokkolta a
gondolatai egy részét a griffje előtt. Az azgardiaknak Ingóra csak addig
volt szükségük, amíg megnyitotta nekik a Kaput. Amikor utolsó,
kétségbeesett kísérletével megpróbálta kiragadni közülük a lovasát,
átdöfték a testét egy karddal, majd a sikoltozó Minkát magukkal vitték az
Azgardra.
Ez volt a Földért folyó háború kezdete, és én voltam az az emberi
lény, aki meggondolatlan tettével elindította az eseményeket.
Meglepődve felkaptam a fejem. Az ősöm mint háborús bűnös? Ez nem vágott
egybe a róla kialakított képemmel. Daphné is inkább csodálattal beszélt róla,
mint megvetéssel.

Minkáról többé nem hallottam. Meglehet, Ingo halála után életben

maradt, hiszen a Kapun való átkeléssel megszakadt köztük a
szündeszmosz. Az azgardiak az eset után magyarázat nélkül lezárták a
Kapujukat az Olümposz és a többi zsebuniverzum előtt, csak a
hadseregük útnak indításakor nyitották meg ismét. Néhány lovas náluk
rekedt a griffjeikkel együtt. Soha nem derült ki, mi történt velük.
Számomra az volt a legnagyobb büntetés, hogy nem büntettek meg. A
súlyos helyzetre való tekintettel azonnal összehívták a Nagytanácsot, és
számos sürgető fontosságú ügy megszavazása után így döntöttek rólam.
Nem értettem, miért, hiszen bűnösnek tartottam magamat. Ha nem
hagyom figyelmen kívül Glauké véleményét, ha önnön szenvedélyemtől
elvakítva nem erőltetem rá az akaratomat, minden másként alakul, és
időben lelepleződik a cselszövés. A koromra való tekintettel azt sem
engedték meg, hogy részt vegyek a hamarosan kibontakozó harcokban,
így e formában sem tudtam vezekelni. Ha nem lett volna Glauké,
eldobom az életemet, de miatta nem tehettem meg.
Az ő segítségével végül kilábaltam a letargiából. Visszatértem a
tanuláshoz, és eldöntöttem, hogy az életemet a társadalomfilozófiának
szentelem. A kapuőrség mellett a képességeim kibontakoztatásával
szolgálhattam legjobban az Olümposzt. Ezt az utat választottam, hogy
jóvá tegyem a hibámat, ami számtalan értelmes lény halálához vezetett,
és ami az azgardiak győzelme esetén eltérítette volna az emberiség
fejlődését attól az úttól, amit a Moirák szántak nekünk. Biztosra veszem,
hogy a jelenleginél sokkal siralmasabb jövő várt volna ránk a Loki és a
Nornák által irányított Földön.
Soha többé nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy
szerelmes legyek.

Ezek voltak az utolsó szavak Térillosz Könyvében. Megrendülten csuktam be

a karcsú kis kötetet. Az utolsó elkülönült, a tinta színéből ítélve később a
füzetbe írt mondat ütött a legjobban szíven.
Rápillantottam az órára a falon. Ideje volt indulnom, hogy odaérjek négyre
a temetőhöz. Amikor leszálltam a buszról a megállóban, bár még mindig
Térillosz és szerencsétlen döntésének következményei jártak a fejemben,
összeszorult a torkom az előttem mindkét irányban elnyúló, szürke kőfalak és
a kovácsoltvas kapu láttán. Mint anyu halála óta mindig.
Nikosz a temető előtti árusoknál éppen virágot válogatott.
– Narancsszínű gerbera vagy fehér kála? – mutatott fel gondterhelten
néhány szálat, amikor meglátott.
Átláttam rajta. Mindig valamilyen fontoskodó látszattevékenységbe
menekült, ha álcázni akarta az érzéseit. Tudtam, hogy őt is megviselik ezek a
látogatások. Mindössze harmadszor jártunk itt anyu temetése óta.
– Vigyünk mindkettőből! A kálát jobban szerette anyu, a gerberák meg jól
mutatnak majd a nagyszüleim sírján – válaszoltam. – Kérnénk még abból a
sárga rózsából is három szálat – mutattam az árusnak az egyik vödörben
összezsúfolt virágokra. – És négy mécsest.
Nikosz akkor vette észre a monoklimat, amikor levettem a napszemüveget.
Felhúzta a fél szemöldökét, de nem szólt semmit. Ezt értékeltem. Hogy soha
nem siettetett. Tudta, hogy úgyis elmondok neki mindent.
Apám kifizette, amit vettünk, és elindultunk anyu sírja felé. A temető
egyik távoli zugában, a nagyszüleim mellett pihent. Nem siettünk, ráérősen
bandukoltunk a virágokkal a kezünkben. Alig néhány embert láttunk, csak
néhány öregasszony hajladozott a szerettei sírja fölött. Elmeséltem Nikosznak
az újabb verekedést meg az intőt, és felkészítettem, hogy a legközelebbi
szülői értekezleten Böbe néni mindenképpen beszélni akar vele.
– Mostanában eléggé zajlanak az események körülötted – jegyezte meg
Nikosz. – Mióta grifflovas lettél, mintha mágnesként vonzanád a bajt.
– Nem tehetek róla – védekeztem. – Mit kellett volna tennem? Ha nem
szállok be, hárman vannak kettő ellen, ráadásul Konrádot már földre vitték.
Még Uli sem bírt volna Erikkel és Troll-lal egyszerre.
Mivel apám továbbra is ráncolta a homlokát, a szívemre szorítottam a
kezem.
– Ezennel megígérem, hogy nem lesz belőlem kocsmai verekedő, ha nagy
leszek! – szavaltam ünnepélyesen.
Nikosz elmosolyodott.
– Én csak attól félek, kicsim, hogy a hirtelen természeted egyszer még
komoly bajba sodor. Ahogy a nagybátyádat. Azt hittem, a griffed jó hatással
lesz rád, de mintha az ellenkezője történne. És ezzel egyáltalán nem Ulit
akarom hibáztatni, csak hát…
Meg akartam kérdezni végre, pontosan mi is történt Dimitrosszal, amikor
észrevettem egy hollót az egyik temetői pad támláján gubbasztva. Mintha
csak ránk várt volna. Megtorpantam. A törött csőrű volt, amelyiket
elkergettem a teraszunkról néhány napja.
– Van a hollóknak valami jelentősége a mitológiában? – kérdeztem
Nikosztól.
– Nos, fecsegő természetük miatt nem örvendenek túl nagy
népszerűségnek a görögöknél. Ezért választotta helyettük állandó kísérőjéül a
baglyot Athéné istennő. A hollók amúgy Apollón isten küldöttei – melegedett
bele kedvenc témájába, a mitológiába –, de egy legenda szerint ő is
megbüntette őket a pletykás természetük miatt, és a tollukat az eredeti
fehérről feketére változtatta. Miért?
– Nem fontos. Csak úgy eszembe jutott.
Nem tartottam túl valószínűnek, hogy a nagy Apollón isten hollókkal
akarna üzenetet küldeni nekem. Végül is a huszonegyedik században élünk!
Ráadásul, mint kiderült, feltalálták a Kozmonetet. Nyilván csak véletlen,
hogy mindenhol hollókba botlok. Végül is kisvárosban élek, kevés a
zöldterület. A temető árnyas fái alatt és a lakótelep szemeteskonténerei körül
a hollók találnak maguknak ennivalót.
A kútnál Nikosz vizet töltött egy üres, kétliteres pillepalackba. Amikor
odaértünk a sírokhoz, a kővázákból kivettük az elszáradt virágokat, és miután
friss vízzel töltöttük tele őket, elrendeztük bennük a kálákat, gerberákat és
rózsákat. Azután meggyújtottuk a mécseseket. Az elsőt anyuért, a másodikat
és harmadikat a nagyszüleimért, a negyediket pedig az ikertestvéremért,
Líviáért. Most közös sírban feküdt anyuval.
Bár szomorú voltam, mint mindig, ha anyu járt a fejemben, már nem
sírtam, mint legutóbb, amikor itt jártunk. Éreztem Uli szelíd együttérzését az
agyam hátsó szegletében, ami segített egy kicsit.
Miközben Nikosz elkezdte kihúzkodni a gyomnövényeket a sírokat fedő
kőlapok mellett, én letelepedtem a szomszédos sírhely márványkövére.
Reméltem, a halott nem veszi tiszteletlenségnek, hogy ráültem. Azelőtt ez
eszembe sem jutott volna, de most már tudtam, hogy valamiféle élet
mégiscsak van a halál után. Méghozzá elég változatos, ami azt illeti.
– Elmondod megint, mi történt aznap, amikor megszülettem? – kértem
apámat.
Ez volt a mi kis közös rituálénk, mióta az eszemet tudom. Már anyu halála
előtt is évente egyszer kijöttünk mindhárman a húgomhoz és a
nagyszüleimhez a temetőbe, és olyankor a szüleim felidézték azt a napot,
amikor elvesztettük őket.
– Nos, meglehetősen viharos volt aznap az időjárás. Esett az eső, tombolt a
szél – talán ezért indult be a kelleténél korábban a szülés. Nekem egy
konferenciára kellett utaznom reggel, úgyhogy a nagyszüleid vitték be
anyádat a kórházba.
Nikosz kiráncigált néhány szál kalászos fejű fűszálat a sírkő oldala mellől.
– Nem sok autó járt az utcákon abban az időben. Esteledett, és a kórházhoz
vezető emelkedőn csak anyádék tartottak felfelé, amikor – az ő szavaival élve
– fentről, a semmiből előbukkant egy fekete terepjáró. Túlságosan gyorsan
vezetett a sofőrje. Csak úgy száguldott lefelé a kanyarban. A nagyapádat
elvakította a szembejövő kocsi reflektorának fénye. Félrerántotta a kormányt,
a kocsi megcsúszott a nedves úton…
– …és a nagyszüleim a helyszínen meghaltak – vettem át a szót.
Már minden részletet kívülről tudtam.
– Anyut a mentősök azonnal bevitték a kórházba – meséltem tovább. – Fél
óra múlva megszülettem én, azután a húgom. Az orvos, aki világra segített
minket, rögtön észrevette, hogy mindkettőnknek ugyanolyan anyajegy
díszeleg az alkarján – húztam fel a dzsekim ujját, hogy megmutassam a szelet
szimbolizáló, elnyújtott, szinte karcsú S alakú jelet, amivel minden újszülött
grifflovas rendelkezik. – Engem még meg tudtak menteni az orvosok –
folytattam –, de a húgomért már nem tehettek semmit. A világra jötte után
nem sokkal meghalt. Anyunak pedig soha többé nem lehetett kisbabája.
Nem tudom, miért, de fontosnak éreztem, hogy én is kimondjam a
szavakat. Nem azért, hogy memorizáljam a történteket, hogy soha ne
felejtsem el, mi történt velük, csak azt hiszem, így közelebb éreztem magam
a testvéremhez és a halott nagyszüleimhez, akiket soha nem ismerhettem
meg.
Eltűnődtem, milyen lett volna az életem, ha mindhárman életben
maradnak. Talán én is egészen másmilyen lennék, mint most, hiszen a
körülöttünk élők vannak ránk a legnagyobb hatással. Enyhe bűntudatot
éreztem, mert bármennyire is szerettem volna testvért egész életemben, nem
voltam biztos abban, hogy szeretnék más lenni, mint aki vagyok.
– Anyu hogyan viselte a tudatot, hogy meg kell halnia? – böktem ki.
Ezt még soha nem kérdeztem meg. Nem nagyon beszéltünk a betegségéről
és a haláláról az elmúlt egy évben.
– Hát – válaszolta vonakodva az apám –, eleinte nagyon nehezen.
Igazságtalannak érezte, hogy olyan fiatalon kell eltávoznia. Úgy érezte, még
rengeteg feladat vár rá az életben. A végén viszont már csak miattad
aggódott. De tudta, hogy erős lány vagy, és bármi történjen, én ott leszek
melletted. Azt hiszem, ez kicsit megnyugtatta. Ahogyan a hite is, miszerint
ismét találkozik a nagyszüleiddel.
– Szerinted anyu hová került? Melyik másvilágra?
Egy idézettel válaszolt:
– „Az ébren lévőknek egy és közös a világuk, az alvóknak mindegyike
pedig külön világba lép.”
Felsóhajtottam, és égnek emelt szemmel szenvedő arckifejezést mímeltem.
Naná, hogy Hérakleitosz! Ő mondta azt is, hogy nem léphetünk kétszer
ugyanabba a folyóba. Hérakleitosz volt Nikosz kedvenc filozófusa, szinte
naponta traktált valamelyik magvas gondolatával. Az idézet ettől függetlenül
tetszett, de nem mutattam, nehogy vérszemet kapjon.
– Tudtad, hogy a mitológiában Hüpnosz, az álom istene, és Thanatosz, az
örök álom, vagyis a halál istene ikertestvérek? – folytatta az apám. – Tehát az
ókori görögök az álom és a halál között nem tettek lényegi különbséget,
inkább csak az időtartamuk szerint differenciálták őket. Anyádat ugyebár
megkeresztelték. Ugyanakkor – hajolt le megint, hogy megküzdjön a
következő szál dudvával –, mint a legtöbb művésznek, neki is volt egy titkos,
belső világa. Egy olyan hely, amit nem osztott meg senkivel. Még velem
sem. Lehet, hogy halála pillanatában inkább azt a helyet választotta.
– És a testvérem? Lívia?
– A kisbabák lelke visszakerül a monádok tavába. Ott várják, hogy újból
megszülessenek.
Nikosz kiegyenesedve elégedetten végignézett a két rendbe tett síron.
Sokkal csinosabban néztek ki így, gyomtalanítva, a virágcsokrok és égő
mécsesek társaságában, mint fél órával ezelőtt.
– Mi az a monádok tava? – élénkültem fel.
– Leegyszerűsítve: a születésre váró lelkek tava. Sok vallás tanítása szerint
minden emberben ott rejlik az isteni szikra, amit a lélek hordoz, ezt a szikrát
hívják monádnak.
– Hol van az a tó?
– Senki sem tudja. De nem a Földön. Anyám egyszer említette, hogy az
Exodus során a Moirák áttelepítették valamelyik zsebuniverzumba.
– Jó lenne tudni, újjászületett-e valaki másban Lívia monádja – mondtam
vágyakozva. – Jó lenne megismerkedni vele. Talán még barátok is lehetnénk.
Nikosz leült mellém a kőre, és én nekidőltem. A vállára hajtottam a fejem.
A feltámadó szélben a fűzfa levelei zizegni kezdtek. Sokáig néztük a piros
mécsesekben táncoló lángot.

Zsiga tüneményes volt. Amikor Konrád ajtót nyitott nekünk, a bátyja háta
mögé bújva nagy, kék szemével először óvatosan felmért minket Ulival, de
hamar sikerült elnyernünk a bizalmát azzal, hogy hálás nézőközönségként
végigtapsoltuk a bűvészmutatványait. Hihetetlenül cuki volt, ahogy kis
cilinderében, vörös selyemköpenyében egyik „világszámot” a másik után
adta elő a „mélyen tisztelt publikumnak”.
A bűvészmutatványok után Uli leült vele legózni, én meg kimentem a
konyhába, hogy összeüssek valami vacsorát. Valamiért ellenállhatatlan
késztetést éreztem, hogy jól megetessem a kis termetű, vékonyka Zsigát, amit
a griffem nagyon viccesnek talált. Bimbózó humorérzéke mostanában
bámulatos módon szökkent szárba, ha az én rovásomra mulathatott.
Bosszúból elküldtem neki egy foszló húsú zombi képét. Uli amúgy nem félt
semmitől, de a zombikkal szemben hihetetlenül nyuszi volt. Minden zombis
film emlékét blokkolnom kellett a memóriámba, nehogy véletlenül frászt
kapjon tőlük, ha összekapcsolódva beléjük botlik.
Konrádék kétszintes házában minden régi és ütött-kopott volt. A beépített
bútorok még a nyolcvanas évekből származhattak, a hűtő és a mosógép is rég
elérte a nyugdíjas kort. A régóta esedékes festés ára valószínűleg a közeli
Virág presszóban landolt, ahol Kolonics úr a haverjaival iszogatni szokott. A
kézzel fogható szegénység ellenére mindenhol tisztaság uralkodott.
Bepillantottam a konyhaszekrénybe. Konzervek, száraztészták, fűszerek,
lekvárok, müzlisdoboz, mustár és ketchup. Minden meglepően katonás
rendben sorakozott a polcokon. Az átlátható rend nem egy alkoholista keze
nyomáról árulkodott. Konrád vállára otthon több teher nehezedett, mint addig
gondoltam. A szintén rendszerezett tartalmú, öreg hűtőben találtam tojást,
tejet és zöldséget, úgyhogy a zöldborsós omlett mellett döntöttem. Amikor
elkészült az étel, egy műanyag dobozban félretettem egy adagot Konrádnak
is. Biztosan éhes lesz, ha hazaér.
Mindkét fiúnak nagyon ízlett az omlett, Uli persze le sem tudta volna
tagadni. Zsiga még repetát is kért, mint egy kis Twist Olivér. Töltöttem neki
egy pohár tejet, majd letöröltem a tejbajuszt egy szalvétával a szája fölül.
Evés közben végig fogta a kezemet, és rajongó pillantásokat vetett rám.
Vacsora után, amíg én elmosogattam, segített törölgetni. Mire végeztünk a
tányérokkal, gyakorlatilag szerelmet vallott. Hát, nem kispályás a kiskrapek!
Remélhetőleg a lánykérést nem csak a főztömnek köszönhettem.
Éppen tini nindzsa teknőcös kártyával játszottunk, amikor Konrád hazaért.
Feszültnek és ingerültnek látszott, amikor belépett az ajtón, de feltűnt,
mennyire igyekszik nem kimutatni az érzéseit az öccse jelenlétében. Ezt
imponálóan érettnek találtam benne. Én nem tudom, képes lennék-e ilyen
fokú önuralomra.
Konrád elküldte Zsigát zuhanyozni, ő meg szótlanul kiment a konyhába.
Követtem, és betettem az omlettet a mikróba. Fáradtan, mint aki egész nap
követ tört, lezöttyent a székre. Az arca merev volt, mint egy maszk.
– Az öcséd megkérte a kezemet! – indítottam, hogy felvidítsam.
Bingó! Halványan elmosolyodott.
– És mikor tervezitek az esküvőt? – vett ki egy villát a fiókból.
– Ne aggódj, van realitásérzéke a kölyöknek! Csak akkor házasodunk
össze, ha „nagy lesz és híres bűvész”. Én leszek a „gyönyörű segédje”, és az
esküvő után rögtön világ körüli turnéra indulunk. Ami kifejezetten praktikus,
mert így egy csapásra a nászút is megoldódik. Nincs bennetek véletlenül egy
kis skót vér?
Ezen elviccelődtünk egy darabig.
– Nem szeretnélek letörni, de Zsiga meglehetősen szerelmes természetű –
törölte meg Konrád a száját a szalvétával, miután bekapta az utolsó falat
tojást. – Gyakorlatilag minden nőnemű lénybe beleszeret, aki egy kicsit is
kedves vele. Múlt héten meglátogatott minket egy nő a családgondozóból.
Neki is megkérte a kezét, pedig már nagymamakorban volt.
– Ó! – kaptam a szívemhez színpadiasan. – A kis bigámista!
– Azt hiszem, az anyánk miatt van – tette hozzá Konrád elkomorodva. –
Tudod, Zsiga nagyon érzékeny gyerek. Csak hároméves volt, amikor anyánk
elment. Hónapokig várta, hogy hazajöjjön. Esténként úgy sírta álomba magát.
Alig tudtam megvigasztalni.
Arra gondoltam, hogy senki sem volt, aki Konrádot is megvigasztalta
volna, és nyeltem egyet.
Azért sikerült elérnem a célomat, mert mire végzett a vacsorával, teljesen
ellazult. Evés után lefektette Zsigát, aki Ulitól férfias kézfogással, tőlem
pedig egy cuppanós, és meglehetősen nedves puszival búcsúzott el. Meg
kellett ígérnünk, hogy máskor is eljövünk, ami egyáltalán nem esett
nehezemre. Csoda aranyos kis kölyök volt, én is szívesen elfogadtam volna
öcsikének. Amint a bátyja betakargatta, szinte rögtön el is aludt.
Konrád kikísért minket a ház elé. Uli a kapuban elköszönt tőlünk, és
hazasietett leckét írni. Még a griffek fejébe sem szivárog bele magától a
tudás. Amikor elment, megszakítottam a szündeszmoszt. Amennyire
szerettem összeolvadni az elméjével, annyira ki is fárasztott néha a kapcsolat.
Egyelőre legalábbis. Daphné szerint később majd inkább feltöltődöm tőle.
Nem akarózott még hazamennem. Most, hogy lement a nap, kellemes
szellő fújdogált, ami virágillatot sodort magával. Valahol egy magányos
tücsök ciripelt. Az utca túloldalán az egyik lakás nyitott ablakából
edénycsörömpölés zaja szűrődött ki. Vacsoraidő a lakótelepen.
Konráddal leültünk a pár méterre lévő, elnéptelenedett játszótér hintáira,
ahonnan szemmel tarthattuk a házat. Két kézzel a láncba kapaszkodva lustán
ringatóztunk előre-hátra, a lábunk a földön.
– Én sem vagyok jobb nála – mondta Konrád halkan, a kavicsokat
rugdosva.
– Kinél?
– Az apámnál. Mármint… a nevelőapámnál. Elborul az agyam, és ütök.
Pont, mint ő. Ezt vágta az arcomba, amikor ma meglátta a feldagadt orromat.
Talán igaza is van.
– Azért akad némi különbség – jegyeztem meg szelíden. – Az apád már
felnőtt, és pontosan tudja, mi történik, ha iszik. Ráadásul Viktor és Erik ma
provokáltak téged. Plusz hozzátenném, ha nem emlékeznél, hogy én is
beszálltam a bunyóba, mégse hiszem, hogy olyan lennék, mint az apád!
Tudomásom szerint nem árad belőlem piaszag, és a borostám sem nőtt ki –
tapogattam meg látványosan az állam.
Konrád elvigyorodott. Oldalról vetett rám egy félénk pillantást, amitől
nagyon emlékeztetett az öccsére, de nem tudtam elkapni a tekintetét, ismét a
cipője orrát fixírozta.
– Köszönöm! – nyögte ki rekedten.
– Mit?
Felemelte a fejét, és ezúttal nyíltan a szemembe nézett.
– Tudod jól. Hogy segítettél. Hogy megbocsátottál.
– Honnan veszed, hogy megbocsátottam? – szaladt ki a számon, elég
nyersen.
Azt hiszem, a szívem mélyén még akkor is dühös voltam rá. Talán nem is
annyira a sorozatos zaklatásokért, amiket el kellett szenvednem a haverjaitól
és tőle, inkább az arcát nem tudtam elfelejteni, amikor évekkel ezelőtt kiverte
a kezemből a neki sütött süteményt. Az volt az első és utolsó sütemény, amit
életemben sütöttem. Anyu soha többé nem tudott rávenni, hogy segítsek neki,
pedig meg akart tanítani a családi receptekre.
Konrád vett egy nagy levegőt.
– Akkor remélem, egyszer majd meg tudsz bocsátani – mondta. –
Rettenetesen sajnálom, ami köztünk történt. Nincs mentség arra, amit tettem.
Nem tudom, hogyan fajulhattak odáig a dolgok, hogy… – akadt el a szava.
Tudtam, hogy minden egyes szót őszintén gondol. Láttam a gyötrődést a
szemében.
– Talán nem bocsátottam meg teljesen, de értékelem a bocsánatkérést –
feleltem lassan, megfontoltan. – Magamról tudom, milyen nehéz beismerni,
hogy hibáztunk. Hát még bocsánatot kérni érte.
Konrád bólintott.
– Az apám soha nem kért tőlem bocsánatot, miután részegen megvert. De
én nem akarok olyan lenni, mint ő! – fogta meg hirtelen a kezem. – Valaha jó
barátok voltunk, Mira, és nagyon szeretném, ha megint azok lennénk! –
mondta szinte könyörögve.
Lepillantottam a kezére az enyémen. Rövidre vágott körmök keskeny,
fehér félholdakkal, szép formájú, erős ujjak. Az érintése egészen más volt,
mint Szabó Bencéé, akinek, azt hiszem, tetszettem egy kicsit, mert egyszer
megpróbálta megfogni a kezem. Az ő keze puha és nedves volt, mintha egy
nedves szivacs nőtt volna ki a csuklójából. Konrád tenyere szárazon és
melegen simult a kézfejemre. Először az jutott eszembe, hogy ezzel a szépen
formált kézzel pakolta be olyan akkurátusan a konzerveket a
konyhaszekrényükbe, hogy azután meglehetősen zavaró módon egy virág
egymáshoz simuló két szirmára asszociáljak. Konrád elvörösödve elengedett,
mintha olvasott volna a gondolataimban. Rejtett paranormális képességek
esetén remélhetőleg csak a konzervekig vette az adást.
Tartózkodóan lesütöttem a szemem, mire ő folytatta:
– Tudod, az elmúlt napokban sokat beszélgettem Ulival.
Nocsak. A fiúk is lelkiznek?
– Rájöttem, hogy soha nem volt meg bennem a kellő bátorság
megvizsgálni magamban, miért voltam olyan ellenséges pont veled szemben,
aki az egyetlen igazi barátom voltál évekkel ezelőtt. Ha időben megteszem,
rájövök, hogy valójában nem is téged akartalak bántani, csak… egyszerűen te
voltál kéznél. Amikor a mamám elment, és egyedül hagyott minket az
apámmal, olyan dühös voltam rá, hogy… Eh! – legyintett. – Bárcsak lenne
egy időgépem, hogy visszamehessek az időben! – kiáltott fel tehetetlenül. –
Mindenesetre elhatároztam, hogy megváltozom. És soha többé nem ütök meg
senkit! – fogadkozott hevesen.
Az utolsó mondatnál kétkedve néztem rá.
– Persze az önvédelem kivétel. Meg Monsieur Amoroso – tette hozzá
vigyorogva. – Annak az önelégült majomnak bármikor szívesen behúzok
egyet.
Felnevettem, majd ellöktem magam a földtől, és ő követte a példámat.
A hintázásban az elérhető legmagasabb pontot szeretem a legjobban, a
pillanatnyi súlytalanságot, mielőtt megcsörren a lánc, és a gravitáció
visszahúz. Mintha az űrben lennék, és minden gondot hátrahagyva lebegnék a
világ fölött. Szuper lenne, ha létezne olyan hosszú láncú hinta, amivel olyan
magasra lendülhetnék, ahol a műholdak keringenek, és úgy látnám a Földet,
ahogy az űrhajósok.
Aznap este Konráddal nem beszéltünk többet, csak lustán hajtottuk
magunkat a lábunkkal. Föl-le, föl-le. Elzsongított és kiüresített a monoton
ritmus. A csönd lassan belém szivárgott, hogy bebugyolálja és elszigetelje
egymástól a felkavart emlékeket, mint a vatta.
Feljött a hold, és beezüstözött mindent. Mintha leheletvékony alufóliával
burkolta volna be a lepukkant játszóteret, ezüstösen ragyogtak a panelházak
előtt futó járdák töredezett betonlapjai, a támláját vesztett pad, a kopott
festékű mászóka, a mérleghinta. A virágillat felerősödött. Könnyűnek
találtam magam, akár a tollpihe, ahogy felfelé lendültem a hintán. Vajon
érezhet boldogságot egy tollpihe, amikor lebegve száll?
Konrádra sandítottam, és láttam, hogy ő is élvezi a repülést. Kisimult arca
békét és megkönnyebbülést tükrözött. Eltűnt róla minden harag.

11. fejezet

Álomláz
Észre sem vettem, az első hetek milyen gyorsan elrepültek. Hamar
megszoktam az újfajta időbeosztást, mi szerint egyszerre élek két életet, és
lassan természetessé váltak az éjszakai átkelések a Kapun.
A tantárgyaink kivétel nélkül érdekesek és izgalmasak voltak, a tanárok
többségét pedig – legyen élő vagy holt – elég jó fejnek találtam sőt,
néhányukat kifejezetten szórakoztatónak.
Az idős Flammarion tanárnő óráin például majdnem mindig történt valami
szokatlan. A harmadik óráján szemléltetni szerette volna, hogyan lehet
varázsolni a nemeai oroszlán bőrével. Kihívta Enidet, hogy rajta mutassa be a
műveletet.
– Lássuk csak! – mondta szórakozottan.
A Héraklész által megölt oroszlán bundáját Enid fejére és vállára terítette,
és elkezdte igazgatni. Amikor elöl egymáshoz érintette a két szélét, az irha
egyszer csak életre kelt. Körbeölelte Enidet, majd összezárult körülötte. Ahol
nem érte körbe, ott megnyúlt, ahol túl bő volt, ott összezsugorodott: a szélei
egymáshoz forrtak. Légmentesen. A végén Enid úgy nézett ki benne, mintha
egy hatalmas, izgő-mozgó, szőrös hernyó nyelte volna el.
– Na most, ha megérintem itt – mondta a tanárnő bizonytalanul, és
megtapintotta a gubót nagyjából ott, ahol az új-zélandi lány bal válla lehetett
–, akkor lehull róla.
Nem történt semmi. Enid egyre jobban mocorgott a bőr alatt. Zénón, a
griffje aggodalmasan figyelte.
– Valószínűleg rossz helyen próbálkoztam. Attól félek, nem látok már
olyan jól, mint fiatal koromban – motyogta a tanárnő, és hunyorogva
méregette a néhai oroszlán irháját. – Szükségem lesz a szemüvegemre.
Alejandro fiam, szaladj el érte! A táskámban találod, azon az asztalon –
mutatott a terem másik végében az egyik buborék alakú tanulókuckóra.
Alejandro elszáguldott a szemüvegért. Enid egyre kétségbeesetten
vonaglott a bőrgubóban. Fogyóban volt a levegője. A nyugtalan Zénón
hirtelen talpra szökkent, és griffé változott. Kimeresztette borotvaéles
karmait, és a lovasához lépett, hogy felhasítsa a gubó oldalát, de a tanárnő
megállította.
– Ne tedd! Ha megsérül a bunda, elveszti a varázserejét – mondta. – Csak
egy percet várj még, és kiszabadítom a lovasodat. Nem lesz semmi baja,
megígérem!
Zénón habozott, és ez elég volt ahhoz, hogy Alejandro visszaérjen a
szemüveggel. Valószínűleg világrekordot állított fel kétszer ötven méteren.
Flammarion tanárnő az orrára biggyesztette a szemüveget, és ezúttal
meglepően gyorsan sikerült megtalálnia azt az alig látható, halvány foltot a
fakó szőr alatt, amit meg kellett érinteni ahhoz, hogy az oroszlánbőr
szétváljon. Az irha lehullt, és Enid végre kiszabadult. Egészen elkékült az
arca. Alig állt a lábán, és fuldokolva kapkodott levegő után.
– Jól van, kedvesem, csak lélegezz mélyeket! – nyugtatgatta a tanárnő. –
Ülj le szépen ide! – tolt alá egy széket.
Úgy tűnt, vészhelyzetben semmivé foszlik a Flammarion tanárnőt
körüllengő szórakozottsággal elegyes bizonytalanság légköre, és az idős
hölgy kifejezetten határozottnak és hatékonynak mutatkozott.
– Belélegez, kifúj! Belélegez, kifúj! – dirigálta. – Nagyszerű! Nincs itt
semmi baj! Látod, máris jobban vagy!
Megpaskolta Enid arcát, amibe lassan visszatért a szín. A vörös hajú lány
imbolyogva felegyenesedett, Alejandro és Zénón ugrásra készen álltak, hogy
elkapják, ha kell.
– Csak egy pillanat, kedvesem, csak egy pillanat! – emelte fel a kezét a
tanárnő. – Ne feledkezzünk meg a lényegről! Fejezzük be, amit elkezdtünk!
Felvett egy sarokba támasztott, antiknak látszó, kurta bronzkardot, és a
magasba emelte. Enid ijedten meredt rá. Azt hiszem, a történtek után a
helyében én is fenyegetőnek találtam volna a mozdulatot. Egy napra egy
megrázkódtatás untig elég bárkinek.
Flammarion tanárnő gyakorlottan megsuhogtatta a levegőben a kardot,
majd a korához képest meglepő fürgeséggel előreugrott, és a tanítványa felé
döfött. Egyenesen a gyomrát célozta meg. A teremben minden földi gyerek
felhördült, az olümposziak viszont csak várakozásteljesen vigyorogtak. Ők
már sejtették, mi következik, akárcsak én. A klasszika-filológus apáknak is
megvannak a maguk előnyei.
A penge átvágta a ruha szövetét. Enid rémülten felsikoltott, de ahogy
vártam, a kard lepattant róla, mintha egy fóliavékonyságú, láthatatlan páncélt
viselt volna a bőre fölött.
Flammarion tanárnő az ókori fegyvert magasba emelve diadalmasan
körbepillantott, mint Niké, a győzelem istennője. A hatást kissé lerontotta
félrecsúszott szemüvege, ritkuló, ősz haja és finoman szólva cseppet sem
istennőhöz méltó, vézna alkata.
– Voilá! – kiáltotta. – Mint láthattátok, a nemeai oroszlán bőre
sebezhetetlenné teszi az embert.
A tanárnő ezután egy speciális, kék fényt kibocsátó eszközt, egy
varázstalanító zseblámpát irányított Enidre. Gondosan, tetőtől talpig
végigpásztázott rajta a kék fénnyel, ezzel semlegesítve a mágiát. Miután
elkészült, Alejandro és Zénón a helyére támogatták a még mindig remegő
lábú lányt.
Ha engem kérdeznek, egy életre elege lett a mágikus tárgyakkal végzett
bemutatókból.
Az óráink többségét, ha ennyire izgalmasnak nem is, de azért elég
érdekesnek találtam. Idősebb Plinius száraz humorú, végtelen tudású férfinak
bizonyult. Igazi tudós alkat volt, akinek a tanulás a szenvedélye. Mint
kiderült, a halála óta eltelt közel kétezer évet is tanulással töltötte Pluto
birodalmában – ahogy ő nevezte a Hadészt –, hogy lépést tartson az emberi
tudomány fejlődésével. Ezenkívül mindent tudott az Olümposz bolygó
földrajzáról és népeiről. Az előadásait vicces anekdotákkal színesítette,
sokszor az egész osztály dőlt a kacagástól.
A lendületes és szuggesztív Sagan professzor óráit mindig nagyon vártam.
Ilyenkor általában filmeket néztünk a különféle zsebuniverzumokról. Ekkor
tudtam meg, hogy a létrehozott világokat nem kizárólag bolygók és kísérő
holdjaik alkothatják. Létezett például olyan zsebuniverzum, ami mindössze
egy darabka füves földterületből állt, amin néhány bőrsátrat vertek fel: egy
évezredekkel ezelőtt élt nomád törzs istenei érték be ezzel a szerény
lakhellyel. Kiderült az is, hogy a Babilon valójában egy óriási, a Nap körül
keringő zikkurat, vagyis lépcsős piramis, az Azgard és a Meótisz pedig egy-
egy bolygó nagyságú fa, ugyanis így képzelték el világukat mind a régi
germán népek, mind az ősmagyarok. Az emberek a vízszintesen elterülő,
összefüggő lombozaton éltek.
A legkülönösebb zsebuniverzumnak egy fűkunyhót találtam, aminek a
mennyezetéről egy csomó különböző méretű és formájú, bambuszból
készített madárkalitka lógott. A kalitkákban aludtak és álmodtak azok a
láthatatlan törzsi szellemek, akikben egy ma már kihalt trópusi népcsoport
hitt.
A filmek után mindig izgalmas, vérre menő tudományos és filozófiai
vitákat folytattunk a látottakról. Megvitattuk például, hogy miként lehetett
megoldani a Babilon légkörének kialakítását, vagy hogy mi látja el
tápanyaggal a meótiszi és azgardi világfákat. Akkor szereztem tudomást arról
is, hogy az Exodus után létrejött világok közül sokan teljes elzárkózásban
élnek. Főként a különféle, rég kihalt, primitív népek isteneinek otthont adó
kisebb zsebuniverzumok tartoztak ide, amikből rengeteg létezett. Megtudtam,
hogy azok a régi istenek és szellemek, akik nem voltak hajlandóak elhagyni
az otthonukat a Földön, idővel, miután nem táplálta őket az emberek hite,
örök álomba merültek, vagy feloldódtak más népek hitvilágában.
A rendkívül energikus, mindig pörgő Rhonda Shimes tanárnő, mint
kiderült, jelenleg az egyik legkeresettebb amerikai forgatókönyvíró és
producer. Gőzöm sincs, mivel vették rá, hogy az Akadémián tanítson. Nem
született grifflovascsaládban, ahogy tanáraink közül a legtöbb, ráadásul
anyagilag sem szorult rá a munkára, hiszen híres volt és gazdag. Hacsak nem
ötleteket gyűjteni jött az Olümposzra. Kifejezetten testhezálló feladat lehetett
számára az istenek családfájának bemutatása, ami amúgy is olyan, mint
valami végtelen szappanopera. Ráadásul történt az istenekkel és istennőkkel
néhány újabb szaftos eset azóta, hogy Homérosz és a többi ókori szerző
lejegyezte a viselt dolgaikat.
– Szerinted hogy fogadna Zeusz egy róla mintázott nőcsábász karaktert
valamelyik amcsi sorozatban? – súgtam oda Kasszandrának az egyik órán.
– Biztos, hogy jobban, mint Héra, a felesége – vigyorgott csúfondárosan. –
Azúr mesélte, hogy múlt héten megint állt náluk a bál egy erdei nimfa miatt.
A kedvenc tantárgyam egyértelműen Az aerodinamika alapjai a
gyakorlatban volt. Amelia Earhartot a legtöbben határozott, merész,
közvetlen stílusú nőnek írnák le, olyannak, aki megküzdött mindenért az
életben, ami teljesen érthető, hiszen a huszadik század húszas és harmincas
éveiben kevés női pilóta szaladgált a Földön. Nem mindenkinek lett a szíve
csücske, de én nagyon bírtam, az óráit meg egyszerűen imádtam!
Amelia megtiltotta, hogy tanárnőnek szólítsuk és magázzuk. Ütött-kopott
bőrkabátot és a feje búbjára tolt, régimódi motorosszemüveget viselt, és ha ez
nem lenne elég menő, még szivarozott is! Annyira elbűvölt a stílusa, hogy
komolyan fontolóra vettem egy bőrdzseki és egy motorosszemüveg
beszerzését, amit Uli rettentően mulatságosnak talált. Amikor küldött egy
képet, amelyen Amelia Earhart és Winston Churchill keverékeként, füstölgő
szivarral a számban lépek be Böbe néni órájára, fájó szívvel be kellett látnom,
hogy igaza van. Ráadásul kétlem, hogy Nikosz támogatta volna az új
imázsomat.
Amelia az óráin kivitt minket a város határain túl elterülő gyakorlópályára.
Aiolosz parancsára kifejezetten az akadémisták számára hozták létre a
szélistenek a Daidalosz Intézet mérnökeivel karöltve, akik szélgépeket,
valamint köd- és esőszimulátorokat rejtettek el a pálya területén. Itt a
legváltozatosabb légköri viszonyok között tudtuk végrehajtani a különféle
repülési gyakorlatokat. Csak az szomorított el, amikor órák előtt a lógó orrú
Konrádra néztem, aki természetesen nem vehetett részt ezeken a
foglalkozásokon.
– Mivel ütöd el ilyenkor az időt? – kérdeztem.
– Hol ezzel, hol azzal – tért ki a válasz elől. – Sokszor csak úgy kószálok a
városban.
Hamarosan rájöttem, hogy bár a többiekkel ellentétben mi Ulival alig pár
hete repülünk együtt, a legjobbak vagyunk a csoportban. Valószínűleg a
tökéletesen ellentétes személyiségünk miatt egészítettük ki egymást olyan jól,
hogy amikor összekapcsolódtunk, néha nem tudtam, hogy melyikünk elméje
melyikünket irányítja. Úgy mozogtunk együtt a levegőben, mint valami
különös, kétfejű, hatlábú lény. Éreztem minden kis fuvallatot, minden
légáramlatot, amit Uli érzékelt, úgyhogy nemsokára megtanultam, melyiknek
milyen hasznát lehet venni emelkedés, süllyedés vagy gyorsulás közben, és
ösztönösen úgy helyezkedtem a griff hátán, ami leginkább elősegítette a
repülést. Amelia nem tudott olyan feladatot kitalálni, amit ne mi oldottunk
volna meg elsőként a csoportból. Egyedül Niburu és Zarriqum kettőse ért a
nyomunkba. Mitchell és Larissza lettek a sereghajtók, amin nem
csodálkoztam, tekintve, hogy a kanadai fiú mennyire nem becsülte meg a
griffjét. Talán soha nem lesz köztük olyan egyenrangú és szilárd kapcsolat,
mint köztem és Uli között. Volt egy olyan érzésem, hogy Mitchell képes
elnyomni Larissza akaratát – ahogy a térképlopáskor Térillosz is megtette
Glaukéval.
A második tanítási napon kiderült, hogy a mágikus-tudományos
technológiát oktató Amphirtia nem más, mint Uli anyja, a Daidalosz Intézetet
vezető Pallasz Athéné jobbkeze, aki a kutatói munkája mellett hetente néhány
órát a tanításnak is szentelt. A nyavalyás griffemnek ezt az aprócska
információt sikerült előttem egészen addig titokban tartania. Bár a szokásos
pléhpofával nézte végig, ahogy az első MTT-óránk előtt egy számomra
vadidegen nő lelkesen ölelgeti meglepetéstől sóbálvánnyá merevedett lovasát,
éreztem, hogy igazából jól szórakozik. Kifejezetten bosszantott, hogy fejlődő
humorérzékét kizárólag rajtam gyakorolja, de ő ettől még viccesebbnek
találta a helyzetet. Csak akkor hervadt le a mosoly az arcáról, amikor
elküldtem neki Troll fingszagának emlékét. Az istenekhez hasonlóan a
griffek is rendkívül kényesek a szagokra, és Troll fingjánál iszonyúbbat
szerintem még senki sem szagolt a Föld nevű bolygón. (Az Olümposzról még
nem volt elég tapasztalatom.)
 Amphirtia emberként azokra a nőkre hasonlított, akikből ösztönösen árad
az anyai érzés. Magas, szögletes és szikár testalkata ellenére valahogy mégis
a „lágy”, a „kedves” és a „gondoskodó” jelzők jutottak róla rögtön az
eszembe. Az ilyenfajta nők szokták azonnal meginvitálni ebédre a
gyerekeikkel váratlanul beállító barátokat, és elégedett mosollyal végignézni,
ahogy a zajos gyerekhad pillanatok alatt elpusztít mindent az asztalról.
Azt hiszem, ez az anyáskodó hajlam Démétér hatásának tudható be. Ulitól
tudtam, hogy újszülöttként minden leendő kapuőr egy-egy itteni isten vagy
istennő pártfogásába kerül. Ez persze nem azt jelenti, hogy kapnak egyfajta
tündérkeresztapát vagy -keresztanyát. Személyes kapcsolat csak ritkán alakul
ki köztük, de az isten vagy istennő szemmel tartja őt, és a személyiségének
lenyomata valamilyen formában tükröződik az illető jellemvonásaiban.
Miután a lovas vagy a griff eléri a tizenöt éves kort, a pártfogója jelet küld
neki. Például egy visszatérő álmot, amiben szerepel a jelképe. Ráadásul nagy
baj esetén kérhetik a segítségét.
Amikor a griffem megtudta, hogy pár napja van egy ismétlődő álmom,
amiben nyíllal célzok egy gabonamező közepéből felrebbenő fácánkakasra,
azt mondta, hogy én egész biztosan Artemisz, a vadászat istennőjének
oltalmát élvezem. Fiús természetem is erre utal. Ennek nagyon megörültem.
Mindig csíptem Artemiszt. Tetszett, hogy olyan magabiztos és önálló, hogy
egy férfitól sem függ, nem úgy, mint például Héra, Zeusz felesége. Az a nő
szerintem egész nap csak azon eszi magát, merre jár a férje. Bár Zeusz
közismert nőügyeit tekintve ezt nem is csodálom.
Uli elmesélte, hogy az ő védnöke Calculus, a matematika és
számítástechnika istene. Akkor hallottam róla először. Egészen fiatal isten
volt: alig több, mint hetvenéves. Már az Olümposzon született, Apollón és a
Múzsák egyikének fiaként. Latin nevet kapott, mint a legfiatalabb
generációjú istenek közül sokan. Az ő pártfogásának köszönhette Uli a még a
griffek között is kiemelkedőnek számító matematikai képességeit.
– Végre, végre, végre! – kiáltotta Amphirtia, és rajongva bámult az
arcomba, amitől totál zavarba jöttem. – Annyira vártam, hogy találkozzam
veled, Mira drágám! A hatásodat persze észrevettem már a fiamon. Tudod,
Uli mindig nagyon jó gyerek volt, csak túlságosan komoly. Mostanában
mintha jobban értékelné az élet apró, humoros mozzanatait. Biztosra veszem,
hogy ezt tőled tanulta. Uli rengeteget mesélt rólad, és a találkozásotok után
természetesen Paxosz is beszámolt, de persze én vagyok az utolsó a
családból, aki találkozik veled – nézett szemrehányóan a fiára.
 A griffem tehetetlenül felvonta a vállát. Elégedetten nyugtáztam, hogy az
anyja előtt közel sem az a szenvtelen, laza fickó, akinek rendszerint mutatja
magát.
– De anya, tudod, hogy…
– Tudom, kisfiam, tudom! – sóhajtott fel Amphirtia. – Rengeteg
elfoglaltság adódik az akadémisták életében, különösen az első hetekben,
hónapokban. És persze nekem is tömérdek a dolgom, néha azt sem tudom,
hol áll a fejem. Per pillanat egyszerre két fejlesztésen is dolgozom, és azok a
határidők! Nem is értem, hogy képzelte Athéné, hogy elkészülünk addigra.
– Biztosan nehéz lehet összeegyeztetni a családot és a hivatást – szúrtam
közbe zavaromban az ordas közhelyet.
– Ami azt illeti, a munkám tényleg eléggé kitölti az életem, ahogy a
férjemnek is. A fiunkat pedig sajnos ritkán látjuk – simított végig szeretettel
Uli kurta haján az anyja. – A griffek jóval hamarabb elszakadnak a
családjuktól, mint az emberek utódai. Pszichológiai szempontból előbb érnek.
Másik gyerekünk meg nincs.
Észrevettem a fájdalom villanását Amphirtia szemében.
– Tudod, Mira, a griffek meglehetősen lassan szaporodnak – nézett rám
Uli, és vigasztalóan átölelte az anyja vállát. – Egész életük folyamán
általában csak két-három tojást raknak le, néha azt is egy fészekaljban. Az
öcsém tojása rejtélyes módon eltűnt a keltetőből, nem sokkal azelőtt, hogy én
világra jöttem. Soha nem sikerült a nyomára bukkanni.
Megdöbbentem. Egyrészt, hogy még az Olümposzon is előfordulhat
ilyesmi. A tojáslopás lehetséges célját nem éreztem illendőnek firtatni.
Látszott, hogy Amphirtiát fájdalmasan érinti a téma, ami teljesen érthető,
végül is a gyerekét veszítette el. Másrészt azon is meglepődtem, hogy Uli
hozzám hasonlóan iker. Feltételeztem legalábbis, hogy a griffeknél a közös
fészekalj ezt jelenti. Hogyhogy ez eddig nem került szóba köztünk?
Lehetséges, hogy az ő testvérét szánták a Moirák Líviának, a húgomnak, és
ha nem történik velük semmi, most ők is az Akadémiára járnak? Éreztem,
hogy a gondolatmenetemen Uli is meglepődik. Egymásra néztünk. Jeleztem
neki, hogy hallgasson.
Amphirtia erőt vett magán, és az arca ismét derűsebbé vált.
– Mit szólnátok hozzá, ha holnapután együtt vacsoráznánk mindannyian?
Hiszen Mira nagyszüleinél már kétszer is jártatok – mondta némi
féltékenységgel a hangjában. – Bár ahogy hallottam, Zina mindent a
metamorfonból szokott beszerezni – tette hozzá lekicsinylően. – Én kizárólag
eredeti olümposzi receptekből, helyben termesztett alapanyagokból főzök.
Gyorsan megígértük neki, hogy elmegyünk vacsorára.
– Mondd csak, drágám, milyen ételeket szeretsz? Mit főzzek? Halat?
Csirkét? Valami tésztát?
Miután biztosítottam róla, hogy a csirkét imádom, szóltam, hogy
valószínűleg Konrád is velünk tart, amitől Amphirtia még boldogabb lett.
Jól tippeltem. Tutira Démétér a pártfogója!

Daphnéval a kölcsönös rokonszenvünk viharos gyorsasággal fejlődött

barátsággá. Gyakran beültünk órák után egy-egy pohár nektárra a közeli
Trójai Falóba egy jót csevegni, és szívesen kalauzolt felfedező útjaimon a
városban. Néha nem is bántam, hogy elszakadhatok egy időre Ulitól és
Konrádtól, akikkel a legtöbb időt töltöttem együtt.
Teljesen lenyűgözött a számomra újfajta kapcsolat, mivel még soha nem
volt bizalmas barátnőm. Barátom is alig, szinte csak Konrád, évekkel ezelőtt.
A szekundánsom semmiben sem hasonlított Rékára, Emesére vagy a többi
lányra az osztályban, akiket leginkább a fiúk, a trendi cuccok, valamint a
legmenőbb slágerek és énekesek érdekeltek. Nem feltétlenül ebben a
sorrendben.
Ami azt illeti, Daphné senkire sem hasonlított, akit ismertem. Épp olyan
meghitten éreztem magam vele, mint Ulival – hab a tortán, hogy ő ráadásul
lány volt. Ha összekötött a griffemmel a szündeszmosz, bizonyos dolgokat
megpróbáltam kizárni a gondolataim közül. Bár Uli biztosított róla, hogy
nem zavarja, ha a „nehéz napok” előtt idegesebb vagyok a szokottnál, és le
akarom harapni a fejét valami apróság miatt, én nem örültem annyira a testi
funkcióim megosztásának egy fiúval. Aki persze valójában griff, de mivel
többnyire emberalakban láttam, inkább fiúként gondoltam rá. Az ember
elvégre a bátyjával sem tárgyalja ki a menzeszét.
Ez persze nem azt jelentette, hogy Daphnéval kizárólag csajos témákról
beszélgettünk, sőt! Vele bármiről, de tényleg bármiről tudtam társalogni, és
akkor sem éreztem kínosan magam, ha néha hallgattunk. Egyformán
érdekelte az etológia, az irodalom és a főzés, hogy csak néhány közös témát
említsek a sok közül, de legfőképpen a morfeológiára és a tanatológiára
irányult a tudásszomja.
– Még soha nem hallottam ezekről – vallottam be neki, miközben a
légjáróinkkal átvágtunk a városon, hogy vasfát szerezzünk be a délutáni
füstáldozathoz.
A sziréntojásos eset óta nem felejtettem el hetente áldozni Tükhé
istennőnek.
– Azért, mert ezek a tudományágak a Földön nem léteznek – jelentette ki a
szekundánsom, és ügyesen kikerült egy úttest közepén bámészkodó szilént. –
Illetve tanatológia létezik, de egészen mást jelent, mint nálunk.
– Gondolom, az álommal és a halállal kapcsolatos tudományokról van szó.
– Pontosan. A morfeológia kifejezés Morpheusznak, az álom istenének
nevéből származik, a tanatológia pedig Thanatosz, a halál istenének nevéhez
köthető. A morfeológia az álmokkal foglalkozik, a tanatológia pedig a halál
utáni élettel, valamint a különféle túlvilágokkal, legyenek azok olyan
népesek, mint a Hadész, vagy egyszemélyesek, mint a művészeké.
– A tanatológiát még értem, de miről szól a morfeológia? Hiszen mások
álmaiba nem léphetünk be, hogy megvizsgáljuk őket!
– Az Olümposzon igen. A Daidalosz Intézetben kifejlesztettek egy eszközt,
amivel elsősorban terápiás céllal végignézhetjük mások álmait. Uli szülei
sokat dolgoztak rajta. Paxosz doktor az álomláz specialistája, Amphirtia
pedig az egyik legjobb fejlesztőmérnökünk.
– Álomláz?
– Egy itteni fertőző betegség. Időnként felüti a fejét. Bárki elkaphatja. Elég
súlyos lefolyása lehet, néha nem is éli túl a páciens. Állítólag éppen tegnap
vittek be két faunt a szokásos tünetekkel a kórházba.
Felhorkantam. Daphné néha egyik percről a másikra elfelejtette, hogy nem
itt nőttem fel.
– Jaj, bocs! – kapcsolt a barátnőm. – Szóval, a legfontosabb tünet, hogy a
beteg nem képes felébredni az álmaiból. Ezek az álmok pedig ragályosak.
– Ragályos? Egy álom?
– Aha. A fertőzés következtében többen is álmodhatják ugyanazt. Egyszer
előfordult, hogy egy egész kórteremnyi ember ugyanannak a rémálomnak
került a fogságába, az őket ápoló nővérekkel egyetemben. Az orvosoknak
nyugtatót kellett beadniuk nekik. Féltek, hogy szívrohamot kapnak egy
napokon át tartó közös rémálomtól. Akkor jöttek rá, hogy az álomláz érintés
útján rekordgyorsasággal terjed. Azóta minden beteget elkülönítenek, és az
orvosok meg az ápolók nemcsak maszkot, hanem légkesztyűt is viselnek.
Azon nem jut át, és nem tapad meg kórokozó.
Meg sem kérdeztem, mi az a légkesztyű. Tuti, hogy az itteni gumikesztyű,
és Aiolosz ajándékozta őket a kórháznak.

Az álomláz az első eset után két nap leforgása alatt villámgyorsan

elharapózott Poliszban, de vidékről is hoztak be betegeket. A kórtermek
megteltek. Paxosz doktor, akárcsak a többi orvos, el sem hagyta a kórházat,
és szinte nem is aludt. Amphirtia és Uli aggódtak érte.
Az első közös vacsoránkat is nélküle kellett elköltenünk, melynek során
szemérmetlen mennyiséget pusztítottam el Amphirtia pikáns szósszal
leöntött, mennyei ízű csirkéjéből, falánkságommal végtelenül boldoggá téve
Uli mamáját.
Titus Aemilius, a jelenlegi arkhón, aki már második ciklusát töltötte a
város vezetőjeként, másnap délben karantén alá vonta Poliszt, Zina nagyi
pedig gyakorlatilag lezárta a Kaput. Csak az istenek kelhettek át szabadon:
rájuk persze semmilyen hatással nem volt a vírus. Az összes akadémista az
Olümposzon rekedt egy hétre, amit én cseppet sem bántam. Több időt
tölthettem el Daphnéval, mert természetesen ő sem térhetett haza esténként a
birtokukra, nehogy megfertőzze a rokonait. A családjában – a különleges
genetikai háttér miatt – a kisgyerekekre és az idősekre különösen súlyos
hatással lehetett a betegség.
Zeusz kérésére Kronosz úgy manipulálta az időt, hogy amíg az
Olümposzon egy hét, a többi világban mindössze néhány óra teljen el, így
nem okozott gondot a hiányzásunk otthon.
– Hogyhogy Zeusz ilyen jóban van az apjával? – tudakoltam Daphnétól. –
Azt hittem, miután letaszította a trónról, a többi titánnal együtt a Tartaroszba
zárta.
– Azóta sok víz lefolyt az Éridanoszon! – legyintett ő. – Rég kibékültek.
Valószínűleg a Moirák simították el a dolgot. Szükség volt Kronosz
segítségére a Kapuk működtetéséhez.
Az akadémisták közül Konrád betegedett meg elsőként. Mint kiderült, nem
véletlenül. Amíg mi Ulival Amelia óráin vettünk részt, ő rendszeresen
látogatta Aleát a kórházban. Nyilván ott kapta el a betegséget. Egyik reggel
Jean-Luc sehogy sem tudta felébreszteni, úgyhogy átszaladt szólni nekem. A
Szelek Tornyában ugyanazon a folyosón voltak a szobáink.
Összeszorult a szívem az ágyban fekvő, hánykolódó Konrád láttán,
ugyanakkor fura mód mérges is voltam rá. Most már örökké aggódnom kell
érte?
– Ne érj hozzá! – kiáltott fel rémülten Jean-Luc, ahogy az éppen
bejelentkező Uli is a fejemben, de már későn.
Ösztönösen Konrád homlokára tettem a kezem, hogy kitapintsam a lázát,
ahogy anyu szokta az enyémet. A homloka tűzforró volt. Én meg persze sík
hülye. Uli gyorsan közölte velem, hogy egy percen belül elalszom, úgyhogy
feküdjek le azonnal, azután kilépett. Nem akart ő is bent ragadni az
álmomban, merthogy ez történt volna, ha nem szakítja meg a szündeszmoszt
időben. Éreztem, hogy ólomnehéz lesz a szemhéjam, az elmém pedig
elzsibbad, mint egy elfeküdt kéz. Csak annyi telt tőlem, hogy Jean-Luc
ágyához botorkáljak, és végigdőljek a kölniszagú, gyűrött ágyneműn, azután
jött a filmszakadás.

Valaki fölém tornyosul. Csúnya, vörös az arca. Mond valamit, de nem

értem, mit, mert csak azt látom, hogy fröcsög a szájából a nyál. Azt
képzelem, hogy a nyálcsöppek kis emberek, akik az óriás szájából
menekülnek, hogy ne tudja lenyelni őket. Mami! Mami! A mamit
akarom! Félek. A mami sehol. Elment a boltba, engem pedig a vörös
arcúra bízott. Ő az apám. Nem szeret. Mindig kiabál velem. Néha meg is
üt. Most is, amikor összepisilem magam. Mindig bepisilek, ha kiabál,
pedig már négyéves is elmúltam. A vörös arc hirtelen kitágul, szétfolyik,
mint a vízfesték, ha jó nedves a papír. Hatalmasra nő, és mindenhol
dühös szemek és ordítozó szájak nőnek rajta. Sikítok, mire a sokszemű és
sokszájú óriás felkap, és jól megráz. A fejem összevissza nyaklik.
Feketeség.

A lábamnál fogva lógok az erkélyről. A lábamat az apám fogja. A

zsebemből kipotyog a Verdás PEZ-adagolóm meg kétezer forint, amit
tegnap a kórházban fekvő nagymamámtól kaptam a hatodik
születésnapomra. A barna papírpénz lassan szállingózik lefelé, mint egy
száraz falevél. A kezemmel rémülten kapdosok a korlát rácsa után.
Igyekszem megkapaszkodni benne, de nem tudok, mert az apám jó
messzire eltart. Ő nagyon erős, én meg kicsi vagyok. Látom magam alatt
a terasz kőlapjain az oldalára dőlt biciklimet. Azért dühös rám az apám,
mert kint felejtettem. Mert mindent szanaszét hagyok. Tudom, hogy
megérdemlem a büntetést. Próbálok megjavulni, de valahogy nem megy.
Mindent elfelejtek. „Pont olyan vagy, mint az anyád! De majd
megtanítlak a rendre! Meg a tiszteletre!” – ordít az apám, én meg egyre
jobban kilengek, ahogy ráz. Felkavarodik a gyomrom. Kihányom az
ebédemet. Nézem a sárga hányásfoltot a szürke kövön. Észreveszem,
hogy a szomszéd néni szájára szorított kézzel bámul minket az ablakból.
Elájulok.

Az öcsém nagyon kicsi. Még nem tud beszélni, csak totyogni, de rám és
mamira mindig mosolyog, csak az apánk láttán szorítja össze a száját, és
fordítja el a fejét. Azt hiszem, amiatt a savanyú, rossz szag miatt, ami
árad belőle, amikor este hazajön. Ez persze nem tetszik az apánknak.
Többnyire rajtam tölti ki a mérgét. Egy fakanalat is eltört a fenekemen.
Utána alig tudtam ülni a suliban, és a tanító néni fekete pontot adott,
mert nem figyeltem.
Gyűlölöm! Gyűlölöm! Egyszer úgyis meg fogom ölni! Miért nem
költözünk el tőle a mamival? De amikor ezt mondom neki, ő csak elsírja
magát, és csitítgat. Hogy türelmesnek kell lennünk, majd megváltozik.
Hiszen két napja is megígérte, hogy nem iszik többet. Mami mindent
elhisz, amit az apám mond neki. Reggel általában sokkal kedvesebb
szokott lenni hozzá. Olyankor a csillagokat is lehozná neki az égről,
ahogy mami mondogatja. De minden este szörnyeteggé változik, egy
sokszemű, sokszájú emberevő szörnyeteggé. Nem tudom, miért ez jut
mindig az eszembe, ha rá gondolok.
Most ért haza. Hallom a kulcscsörgést a zárban. Sokáig tart neki
kinyitni az ajtót. Biztosan megint részeg. Bejön a konyhába, és ránk néz
a véreres szemével. Zsiga elsírja magát, amikor meglátja, és
kétségbeesetten belém kapaszkodik. Apánk szeméből tudom, hogy baj
lesz. De nem engedem, hogy Zsigát bántsa. A múlt hónapban, amikor
ellökte, felhasadt a szemöldöke, úgy kellett összevarrni. A mami azt
hazudta a kórházban, hogy leesett a lépcsőn.
Felkapom az asztalról a kést, és az apám felé szúrok. Nem találom el,
de ő meglepődik. A szemembe néz, és láthat benne valamit, amitől
meggondolja magát. Megfordul, és kimegy a konyhából. Ma nem ver
meg minket. Izgatott vagyok, de ez valahogy jóféle izgalom. Nem olyan,
mint amikor félek. Inkább olyan, mint amikor az ember megtud valami
fontosat. Csak még nem jöttem rá, hogy mi az, amit megtudtam.

Vasárnap este a mami elment. Itt hagyott engem és Zsigát. Azt mondta,
 hogy nem bírja tovább, muszáj elmennie. Próbáljak megbocsátani neki.
Pedig már azt hittem, sikerült rávennem, hogy mind a hárman
költözzünk el. Mami félre akart tenni egy kis pénzt a következő
hónapokban, és azt állította, kapott néhány címet, ahol a hozzánk
hasonlókat befogadják egy időre. Ahol az apám nem találhat ránk. Úgy
volt, hogy nyáron elmegyünk. Nem tudom elhinni, hogy a mami itt
hagyott minket. Azt mondta, ő tehet arról, hogy az apám iszik. Hogy
megromlott a kapcsolatuk a születésem után. Majd ha nagyobb leszek,
elmagyarázza. És hogy nemrég találkozott egy férfival, aki szereti. Talán
később mi is csatlakozhatunk hozzájuk. Legyek türelmes.
Láttam azt a férfit, mielőtt elment. Az utcán várt rá, amíg a mami
sírva puszilgatta az előszobában Zsigát. Én elfordítottam az arcom,
hogy ne tudjon megcsókolni. Száraz szemmel bámultam a falat. Mintha
valaki arra írt volna utasításokat direkt nekem, hogy mit csináljak a
mami nélkül. A férfi egy fa alatt állt, messze az utcai lámpától. Sötét
alak, fekete dzsekiben. Nem tudtam kivenni az arcát. Mintha egy
tűzlabdát pattogtatott volna a tenyerén. Biztosan nem jól láttam.
Forrt bennem a harag egész héten. Ma reggel Mira, a legjobb
barátom hozott nekem süteményt. Mézes puszedlit, a kedvencemet. Mira
azt mondta, hogy ő sütötte, az anyukája csak egy kicsit segített neki.
Nem tudtam elviselni, hogy annyira sajnál. Engem ne sajnáljon senki!
Kiütöttem a kezéből a sütiket, amik szétgurultak a folyóson, hiába
szűkölt bennem egy hang, hogy ne, ne, ne! Azután mindenféle
ocsmányságot ordítoztam, amiket az apám szokott mondogatni, amikor
nagyon részeg.
Most meg nem tudok elaludni. Egyfolytában Mira szemét látom,
ahogy elönti a könny. A fájdalmat az arcán. Mintha megütöttem volna,
ahogy az apám megüt engem. Nem tudom, miért tettem, amit tettem.
Nem tudom.
Soha többé nem lesz a barátom.

Könnyű, susogó hangra tértem magamhoz. Egy fehérre festett falú szobában
feküdtem a nyitott ablak előtt, amin beáradt a napfény. Könnyű szellő járta át
az ablak előtt nyújtózkodó hársfa lombját, onnan eredt a susogás. Úgy
éreztem, rettenetesen gyenge vagyok, és olyan szomjas, mintha napok óta
nem ittam volna. A szám száraz volt, akár a papír, az ajkaim összeragadtak,
mintha ragasztóval kente volna be őket Nimród, amíg aludtam.
 Szédelegve felültem. Gőzöm sem volt, hogy kerültem ide. A karomban tű,
az infúziós palack fölöttem lebegett a levegőben, és követte minden
mozdulatomat. Nyílt az ajtó, és belépett Szása nővér, Paxosz doktor lovasa.
– Jó reggelt, galambocskám! – köszöntött vidáman a nővér, és a kezembe
nyomott egy nagy pohár vizet.
Jól tette, mert beszéd helyett csak krákogás jött ki a számon, mint egy
százéves apókának.
– Csak óvatosan, csak óvatosan! Ne próbálj még beszélni! Biztosan
kiszáradt a torkod. Nem csoda, hiszen három napig nem voltál magadnál –
csacsogta meglepően kislányos hangon, és fürgén megpaskolta a párnát a
hátam mögött.
Hálásan belekortyoltam a jéghideg, gyöngyöző ásványvízbe. Jobban esett,
mint a legjobb évjáratú nektár, amit a Trójai Falóban kapni.
Mielőtt megkérdezhettem volna, mi történt, észrevettem Uli hópelyhét
(ahányszor csak bejelentkezett, mindig más szerkezetű hókristályt láttam), és
belém áramlott a tudata, ami egyetlen pillanat alatt robbanásszerűen felszínre
hozta a filmszakadás előtti emlékeimet. Azt is, amit utána Konrád álmaiban
éltem át. A visszacsatolás miatt rögtön megosztottam minden új élményemet
a griffemmel, aki már úton volt a kórház felé. Úgy vettem észre, nem
okoznak neki meglepetést Konrád emlékképei. Az összekapcsolódásunkat
követően biztosan kiült az arcomra a megnyugvás, mert Szása nővér azt
mondta:
– Látom, Ulitól már mindent megtudtál, amit kellett. Az álomláz után,
amikor a betegek magukhoz térnek, általában nem emlékeznek semmire. A
lovasoknak és a griffeknek viszont a szündeszmosznak köszönhetően rögtön
visszatér a memóriája. Most pihenj egy kicsit, mindjárt hozok neked valami
könnyű ételt. Először csak keveset ehetsz. Teljesen beesett az arcod,
galambocskám, fel foglak hizlalni, amíg itt vagy, különben Paxosz leordítja a
hajat a fejemről.
Nem tudtam elképzelni Uli nyugodt, kiegyensúlyozott apját, ahogy
leordítja bárkinek is a haját, pláne a lovasáét, úgyhogy halványan
elmosolyodtam, a nővér pedig gyorsan elsietett az ételért.
Mire befejeztem a sajnálatosan kevéske főtt hússal és sárgarépával dúsított
húslevest, ami mellesleg borzasztóan ízlett, Uli is befutott. Pontosabban
leszállt a széles ablakpárkányra. Miután felvette emberi alakját, letelepedett
az ágyam szélére.
Tisztában voltam vele, hogy amíg eszméletlenül feküdtem, a nap nagy
részét az ágyam mellett töltötte. Régen, amikor még nem kapcsolt össze
minket a szündeszmosz, el sem tudtam volna képzelni, hogy a lezser, nyugis
külső alatt egy aggodalmas tyúkanyó természete rejtőzik. Elküldtem neki a
kotyogó kendermagos képét, mire megkönnyebbülten elmosolyodott. Ha
visszatért a humorom, nagy baj már nem lehet!
– Hogy van Konrád? – tudakoltam.
Szása nővértől nem akartam kérdezősködni, mert mindent tudó mosolyával
megint azzal jött volna, hogy Konrád biztosan a barátom.
– Más nem betegedett meg? – tettem hozzá.
– Jean-Luc természetesen elkapta a szobatársától. Azonkívül Larisszát is
behozták nem sokkal utánad. Most már mindketten jól vannak. Esetükben
enyhe lefolyású volt a betegség, huszonnégy óra alatt jobban lettek. Te és
Konrád tartjátok a rekordot három nappal. De hogy visszatérjek az első
kérdésedhez, itt voltam reggel, amikor a srác magához tért. Azonnal felőled
kérdezősködött ő is – somolygott azon az idegesítő módon, amit kizárólag
nekem tartogatott.
– Én nem felőle érdeklődtem először! – tiltakoztam hűvös kimértséggel,
mint egy Jane Austen-regény hősnője, de rögtön utána eszembe jutott, hogy
tényleg ezek voltak az első szavaim. A mentális adatcsere végül is nem
beszéd.
Uli, ha lehet, még szélesebben vigyorgott, hiába vetettem rá egy
megsemmisítőnek szánt pillantást.
Végül is minek erőlködöm? Mindketten tudjuk, hogy csak a zavaromat
leplezem. Az álomláz ideje alatt nemcsak Konrád emlékeiről szereztem
tudomást, hanem az irántam táplált érzelmeiről is. Úgy látszik, Nikosznak
végig igaza volt. Nem hittem el, pedig megpróbált rávezetni. Hogy lehet,
hogy ő előbb és tisztábban látta, mint én, hogy Konrád valójában soha nem
utált? Sőt.
És hogy én mit éreztem igazából iránta? Bevallom, nem tudtam. Olyan
sokféle új és összetett érzés kavargott bennem, hogy némelyiknek nevet sem
tudtam adni. Egyetlen érzelmi masszába tömörült a gyerekkori barátságunk, a
hintázás a játszótéren, az érintése a kezemen, meg azok az istenek verte,
szívszaggató emlékképei, mégsem tudtam túllépni a tényen, hogy a
haverjaival együtt évekig megkeserítette az életemet. Még nem.
– Te már láttad az emlékeit, ugye? – kérdeztem, miközben megpróbáltam
megőrizni a maradék méltóságomat. – Képes vagy olvasni az emberek
elméjében, akárcsak Gamélia.
 – Valamennyire igen – komorodott el a griff. – Amit tudok Konrádról, azt
én is az emlékképeiből tudom. Ő soha nem beszél senkinek a családjáról.
Veled együtt én is akkor jártam náluk először, amikor Zsigára vigyáztunk.
Amit átéltél, az a többi beteggel ellentétben nem rémálom volt, hanem a
múltja. Konrádnak nincs szüksége rémálmokra, elég, ha az emlékeit felidézi.
– Ezért álltál mellette még akkor is, amikor Viktorral és Troll-lal
bandázott. Mindannak dacára, ahogy velem bánt. Hittél benne, hogy maradt
benne jóság. Hogy még megmenthető.
Bólintania sem kellett.
– Viktor egészen más eset – fűzte hozzá. – Tele van kegyetlenséggel. Troll
meg egyszerűen csak ostoba. A legprimitívebb ösztönök irányítják. Márpedig
nem nevezhető értelmes lénynek az az ember, aki soha nem gondolkodik el a
tettei mozgatórugóján.
Visszatértek a gondolataim Konrádhoz, és elfutotta a szemem a könny,
amikor eszembe jutott az a rettegő kisgyerek, aki álmomban voltam. Aki ő
volt. Visszaemlékeztem a hideg félelemre, az állandó gyomorgörcsre, amit
érzett. A szemem előtt lepergett újra az összes kép, amit láttam. A sokszemű,
sokszájú óriás, a lefelé szállingózó papírpénz, a kés, a férfi a tűzgolyóval…
Várjunk csak! Tűzgolyó?
Döbbenten összenéztünk Ulival. Loki? Lehetséges, hogy maga a cselszövő
isten csábította el Konrád mamáját? Egy isten végül is hatalommal bír a
halandók felett. Akár egy olyan anyát is rávehet, hogy hagyja el a fiait, aki
imádja őket. Márpedig Konrád álmában világosan éreztem, hogy a mamája
mennyire szereti őt. Az ilyen anyák soha nem helyeznék az új szerelmüket a
gyerekeik elé.
Uli dühösen összeszorította a száját.
– Ezt azonnal jelentenem kell a nagyanyádnak! – kapcsolt ügynök
üzemmódba. – Rábukkantunk végre egy nyomra az azgardiakkal
kapcsolatban. Azt hiszem, Konrádot fel akarják használni valamire.
Szükségük volt egy héroszra, ezért először Njörd csábította el az anyját, hogy
teherbe ejtse, azután meg Loki, hogy rávegye a fiai elhagyására. De miért
tették ezt velük?
– Talán mert fontos volt, hogy Konrád az anyja nélkül nőjön fel – cikázott
át az agyamon. – Hogy szeretet nélkül nőjön fel, mert…
– …el akarták torzítani a személyiségét… – vette ki a számból a szót.
– …hogy irányítani tudják… hogy felhasználják valamire…
– …mert a Nornák a Földön már csak olyan ember felett bírnak
befolyással, aki legalább félig azgardi származású – vágta rá Uli. – Szegény
kis Zsiga a járulékos veszteség.
Döbbenten néztünk össze. Mindkettőnket letaglózott az a kegyetlenség,
amivel a germán istenek végrehajtották a tervüket. Egy egész családon
átgázoltak a céljaik érdekében.
– Vajon mi lehet a szándékuk Konráddal?
Uli nem válaszolt. Őt még nálam is rosszabbul érintette az egész. Éreztem
az émelygését. A griffek alapvetően jóakaratúak és segítőkészek, távol áll
tőlük az ilyesfajta személytelen és körmönfont gonoszság.
Jeges félelem öntött el megint, mint Konrád lázálmának átélése közben.
– Ugye, az olümposzi istenek nem ilyen kegyetlenek?
A hangom alig volt több suttogásnál.
Uli pillanatnyi habozás után megrázta a fejét.
– Ők már megváltoztak. A Moirák gondoskodtak róla.
De nem tudott százszázalékosan megnyugtatni a szavaival. Éreztem, hogy
benne is maradt egy csipetnyi kétely.

12. fejezet

Osztálykirándulás

Ámulva tekintettem szét magam körül. Ameddig a szem ellátott, harsogó

zöld pázsittal borított dimbes-dombos táj terült el minden irányban. Amikor
lepillantottam a lábam elé, észrevettem, hogy nem is igazi fű, hanem karcsú
levelek tömött szőnyege borít be mindent a talpunk alatt. A bokrok és a fák
sem valódi bokrok és fák voltak, hanem az eleven levélszőnyegből kiálló
kisebb-nagyobb, lombos ágak. Fehér virágok nőttek rajtuk.
Emberi jelenlétre egyedül a néhány méterre álló buboréksátor utalt. Ebben
a zsebuniverzumban az irányítópult fölé nem emeltek tetőt, és nem építettek
köré falakat, szabadon állt a végtelen tér közepén. Csak egy farönkökből
rakott, tágas kör jelölte a Kapu hatókörét. A buboréksátor mögül néhány
mokány, kócos lovacska bámulta kíváncsian a feltűnésünket a semmiből.
Különösen Kasszandra keltette fel a figyelmüket, mivel félig rájuk
hasonlított. Felhúzott ajkakkal, érdeklődve emelgették a fejüket. Igyekeztek
elfogni a számukra újszerű, érdekes szagot.
Hosszú idő óta hagyománynak számított, hogy az Akadémia tanulói évente
kétszer osztálykirándulást tesznek valamelyik zsebuniverzumba. A több tíz
évre visszanyúló iskolai reformok sorában ez volt az első, amit az akkori
igazgató bevezetett, aki úgy vélte, a különféle kultúrák korai megismerése
tágítja a látókört, és toleranciára tanít.
Szerintem tökéletesen igaza volt. Egy bizonyos osztálytársamra
kifejezetten ráfért volna némi tolerancia. Seggfej Mitchellre nem véletlenül
ragadt rá a homéroszi jelző az iskolakezdés óta. Számos egyéb idegesítő
vonása mellett mindenkit lenézett, aki nem volt száz százalékig Homo
sapiens. Mint például Daphné. Nem értettem, hogy képes ezt a fajta
gondolkodást a griffje, Larissza elviselni. Vajon őt is megveti Mitchell?
Hiszen ő sem ember.
Én mindenesetre örültem a kirándulásnak, mint majom a farkának. A
gólyák az első szemeszterben mindig a Meótiszra látogattak el. Nagyon
kíváncsi voltam arra a világra, ami az ősmagyarok istenei mellett több másik,
sámánhitet követő nomád nép szellemeinek is otthonául szolgált. Az
Olümpédia meótiszi szócikke szerint Öregisten szokatlanul nyitott
gondolkodásúnak számított a zsebuniverzumok főistenei között, szíves-
örömest befogadott másokat. Nimród anyja, Csendes Eső például egy, a
Földön rég kihaltnak számító indián törzs leszármazottja volt. Népének
utolsó tagjai keltek át az Exodus során a Kapun, és magukkal vitték őseik
szellemeit.
Odüsszeusz Esőt kérte fel kalauzunknak a Meótiszon. Örültem, hogy ismét
találkozom vele. Időnként benéztem hozzá az üzletbe. Amikor nagyon
hiányzott anyu, jólesett egy idősebb nő gondoskodása.
A zsibongásunkra előjöttek a kapuőrök a sátorból. A griffjeiknek tej- és
pipafüstillatuk volt. A Dusán nevezetű lovas ruhája alapján egyértelműen
földi származásúnak látszott. A még nálam is alacsonyabb, kortalan arcú férfi
nem nőtt nagyobbra, mint egy negyedikes. Arról, hogy akár az apám is
lehetne, egyedül szemmel látható büszkesége, a monumentális méretű,
lecsüngő, deresedő bajusz árulkodott. Csodáltam, hogy a fickó nem borul fel
a súlya alatt.
Társa, egy fiatal, dögös külsejű uaszeti nő hagyományos egyiptomi
öltözéket viselt. Bokáig érő, dúsan redőzött fehér szoknyája és a mellét is
eltakaró, könyékig érő, aranylapocskákkal kivarrt gallérja közt pucéran
villogott lapos, barna hasa.
Elkaptam Maia tekintetét, amit a kocsányon lógó szemű fiúkra vetett. A kis
vízi nimfa szerette, ha ő áll minden körülötte élő hímnemű egyed
csodálatának középpontjában, és cseppet sem tetszett neki, hogy vetélytársa
akad.
Miután váltott néhány szót Esővel, Odüsszeusz kiállt elénk, és tapsolt
egyet.
– Figyelem, srácok! – kiáltotta.
A duruzsolás abbamaradt.
– A mai napról röviden. Ahogy már említettem, azért jöttünk, hogy részt
vegyünk a nem messze innen táborozó magor, vagyis magyar törzs
Tavaszünnepén – közölte a férfi. – Lesz hagyományos íjászverseny,
birkózóverseny, páros futás és még számos érdekes program. Bárki
benevezhet bármelyik versenyre. A díjakat a zsűri tagjai, Öregisten és
Boldogasszony adják át. Csak este térünk vissza az Olümposzra, illetve a
Földre.
Újból izgatott zsongás kélt.
– Itt nem ciki magának a főistennek és feleségének elvállalni egy kis
vidéki verseny zsűrijének elnöki tisztét? – fordultam Esőhöz.
– A Meótisz nem olyan hely, mint a Föld, vagy akár az Olümposz –
mosolygott rám Nimród mamája. – Sokkal családiasabb, majd meglátod. A
Világfa ökoszisztémájában mindenkinek megvan a maga módján egyformán
fontos helye, legyen isten, ember, állat vagy növény.
Bármennyire is felkeltették az érdeklődésemet Eső szavai, abba kellett
hagynunk a társalgást, mert Odüsszeusz füttyentett egy nagyot. A lovacskák
engedelmesen előkocogtak a buboréksátor mögül. Odüsszeusz gyakorlottan
felpattant a vezércsődör hátára. Boglyasnak és Füttyösnek nem volt
szükségük hátasra. A faunok erős kecskelábaik segítségével tökéletesen
képesek voltak lépést tartani az ügető lovakkal. Dusán felsegítette Esőt és
Maiát a két kanca nyergébe, és a mi kis csapatunk földön és levegőben
elindult a nomád magyarok nyári szállása felé.

Nevetséges módon kis csalódottságot éreztem, amikor megpillantottam a

tábort. Azt hiszem, a szívem mélyén igazi jurtákra számítottam, és nem a már
az Olümposzról is ismert hártyafalú, de ezúttal nem átlátszó buboréksátrakra.
A különféle méretű, fehér félgömbök egy csörgedező patak melletti mezőn,
szellős távolságban helyezkedtek el egymástól.
Ahogy elhaladtunk előttük, a félrevont membránon át beláttam az egyik
tágasabb sátor nappalijába. Meglepően kényelmesnek tűnt a berendezés
alapján. Gyönyörű mézszínű, organikus stílusú székek vettek körbe egy
hasonló kivitelezésű asztalt, a fal mellett babzsák foteleket és egy
tálalószekrényt helyeztek el. Az asztalon egy tálka tejszínes áfonya felett egy
bekapcsolt KK lebegett. A tulajdonosa csak néhány percre ugorhatott el
valahová. Itt-ott légjárók parkoltak a sátrak között. Láttam közöttük sík
platójú teherszállítót és kisebb, személyszállító járműveket is. Még a
Meótiszon sem közlekedett mindenki lovon.
A sátrak mögött a versenyek helyszínét kordonnal kerítették el a
kirakodóvásártól. Egy alacsony dobogón asztal és három szék állt: ott foglal
majd helyet a zsűri. Akármerre néztem, lovakat, kecskéket, kutyákat és
gyerekeket láttam szaladgálni. Még soha nem láttam ilyen szelíd állatokat.
Békésen tűrték, hogy a totyogó kölykök a farkukba kapaszkodjanak vagy a
hasuk alatt mászkáljanak. A Földön egy szülő rég sikítófrászt kapott volna a
lovak patái között csúszó-mászó kicsik láttán, de az itteniek rájuk sem
hederítettek. Amikor megkérdeztem Esőt, a nő csak titokzatosan
elmosolyodott, és azt mondta, ne aggódjam miattuk. Tökéletes biztonságban
vannak a lovak és a kecskék között.
Letáboroztunk a levélszőnyegen a versenyek kezdetéig. Még volt vagy fél
óránk. A meótiszi gyerekek rögtön körbevettek minket, és mindenfélét
kérdezgettek az Akadémiáról. Elbűvölve bámulták, ahogy Alejandro és Enid
griffjei, Xanthippé és Zénón a szórakoztatásukra többször egymás után alakot
váltott. A fölöttünk röpködő Zefír és Azúr is lenyűgözte őket. Szerintem még
soha nem láttak olümposzi szélisteneket. Vagy bármilyen olümposzi istent.
Nimród odament néhány idősebb fiúhoz, és vagányul lepacsizott velük.
Biztosan régebbről ismerte őket, még mielőtt elköltözött a szüleivel a
Meótiszról.
Miközben várakoztunk, egy békés mosolyú nő egyszerű lenvászon ingben
és nadrágban körbekínálta a frissítőt: a már Eső boltjából ismert extra finom
limonádét. Néhány pohár tejszerű italt is láttam a tálcán, de azokból kizárólag
Odüsszeusz és Eső vehetett. Mint kiderült, alkoholtartalmú kumisz volt.
Kasszandra utálkozva fordult el a kancatejből erjesztett ital láttán.
 Odüsszeusz néhány perc múlva magunkra hagyott minket.
– Engem is felkértek zsűritagnak – mondta –, úgyhogy magatokra hagylak
titeket. Szórakozzatok jól, és ne keveredjetek semmi galibába!
A galibánál nyomatékosan Nimródra nézett, aki a ma született bárány
ártatlanságával pislogott rá a mamája mellől.
Szétszéledtünk. Eső magával vitte Enidet és Maiát, hogy hagyományos
meótiszi tejfürdőt vegyenek. A kancatej a helyi szépségápolás legfontosabb
része. Állítólag teljesen bársonyossá teszi a bőrt, aminek hallatán a két lány
szeme rögtön felcsillant. A griffeknek ugyan semmi szükségük kozmetikai
kezelésekre, de mivel minden szépészeti beavatkozás érdekelte, Xanthippé is
velük tartott.
Én, köszi szépen, nem kértem belőle. Soha nem érdekelt a külsőm. Na jó,
ez így nem igaz. Érdekelt. De nem annyira, mint a többi lányt. És egy idegen
zsebuniverzumban számos jóval izgalmasabb tevékenységet is el tudtam
képzelni annál, hogy egy kád kancatejes vízben heverésszek.
Nimród Pitypanggal együtt úgy döntött, hogy a régi barátaikkal tartanak
törökmézbeszerző körútjukon. Állítólag a vásársor végén láttak néhány
tömböt az asztalon. Zefír és Azúr meg akarták látogatni Öregisten fiait, az
itteni szélisteneket, és a többiek is lassan felszívódtak. Én is elváltam Ulitól
és Konrádtól. Úgy éreztem, szükségem van egy kis magányra.
Mint kiderült, a Tavaszünnep mindenki számára jó szórakozás. Több díjat
is elvittünk a helyiek orra elől. Azt hiszem, a meótisziak erősen megbánták,
hogy megengedték Kasszandrát benevezni a lovas versenyszámokba, mert a
kentaurlány fölényesen megnyerte mindegyiket. Kapott egy csodaszép
erezetű fadobozkát, amit akárhányszor kinyitott, mindig talált benne valami
finomságot: aszalt gyümölcsöt, pörkölt mogyorót vagy egy szem bonbont.
Távolról figyeltem, ahogy Kasszandra átveszi a díjat a zsűri elnökétől.
Nagy meglepetésemre Öregistenben és Boldogasszonyban semmiféle isteni
vonást nem találtam. Egyáltalán nem úgy néztek ki, mint a mindig vonzó
külsejű olümposzi istenek és istennők. Persze furcsa is lett volna, ha egy
Öregisten nevű isten jóképű, fiatal férfi alakját ölti magára. Az ő esetükben
valahogy rendjén valónak tűnt, hogy egyszerű, idős házaspárként
mutatkoznak mindenki előtt. Még hétköznapi ruhájuk sem ütött el semmiben
az itteniek viseletétől.
Öregisten hófehér haja kissé ritkult a feje búbján, jóindulatú, barnára sült
arcát millió ránc szabdalta darabokra, akár egy öreg parasztembernek, aki
minden napját a szabadban tölti. A ráncai alapján valószínűleg gyakran
nevetett. A bogárszemű Boldogasszony az egyes versenyszámok közti
szünetekben békésen kötögetett, és időnként egy-egy kisgyereket is az ölébe
vett. Csöpögő orrokat törölgetett, bömbölő sírást csitított, lehorzsolt térdekre
és könyökökre nyomott a szó szoros értelmében gyógyító puszikat. Mintha
csak mindenki nagymamája lett volna. A meótisziak sem bántak az
isteneikkel másként, mint bármelyik társukkal. A feléjük irányuló tiszteletet
érzékeltem ugyan, de ez a tisztelet inkább szeretettel keveredett, mint
óvatossággal, ahogyan azt az Olümposzon tapasztaltam.
A következő versenyszám a páros futás volt. A két versenyzőnek
összekötötték a jobb, illetve bal lábát, úgy kellett lefutniuk a távot. Niburu és
Zarriqum lett az első. Díjként kaptak egy-egy pár helyben készült, a
lábmérethez automatikusan igazodó futósarut.
– Nagyon jól néznek ki! – nézegette Mitchell irigykedve a szép
bőrszandálokat. – Igaz, hogy ötven százalékkal gyorsabban lehet bennük
szaladni, mint a legprofibb földi edzőcipőkben? Biztosan valami helyi
mágiával készültek. Legalábbis ezt rebesgetik.
Ő és Larissza is indultak, de már az első pár méteren felbuktak, amin nem
csodálkoztam. Ez a versenyszám összhangot igényelt a párosok tagjai között.
Amikor a verseny után észrevettem a könnyes szemű Larisszát a
buboréksátrak irányában elszaladni, nagyon pipa lettem. Az a piszok Mitchell
biztosan őt hibáztatta a kudarcért. A tér másik oldalán lévő Ulinak kellett
lecsillapítania a szündeszmoszon keresztül. A végén én is beláttam, hogy nem
tehetek semmit. A hagyomány szerint senki sem szólhat bele griff és lovasa
viszonyába.
A birkózásba Alejandro és Konrád is benevezett. Alejandrón nem
csodálkoztam. A dél-amerikai fiú nagyon keménykötésű volt.
Meglepetésemre mégsem ő, hanem Konrád ért el jobb eredményt.
Beolajozott felsőtesttel kellett megküzdenie a nála kicsit alacsonyabb, de
erőteljesebb testalkatú, nehézkes mozgású helyi ifjúsági bajnokkal úgy, hogy
egyetlen testrészük se lógjon ki a kör alakú küzdőtérből. A jóval fürgébb, az
olaj miatt csúszós fogású Konrádnak sikerült minden alkalommal kisiklania a
másik medveöleléséből, és öt percen belül földre vinnie a másikat.
Én az íjászversenyre neveztem be. Ne kérdezze senki, miért! Egyszerűen
ellenállhatatlan késztetést éreztem kipróbálni a célba lövést. Uli azt állította,
nyilván Artemisz hatása jelentkezett nálam. A kérésemre Nimród
megmutatta, hogyan kell az itteniek reflexíját felajzani. Elég nehéznek
találtam, pedig nekünk a felnőttméretnél kisebb fegyvereket osztottak ki.
 Érdeklődve forgattam a gyönyörű íjat a kezemben. Mestermunkának tűnt.
Fából és szaruból készült. A két anyag szinte szerves egységet alkotott: sehol
sem láttam éles határvonalat, ami elválasztotta volna őket egymástól.
– Hogyan készítik ezeket az íjakat? Gondolom, rengeteg a munka velük.
– Munka? Én nem nevezném annak – vigyorgott kajánul Nimród.
Bosszús homlokráncolásomra megkönyörült rajtam.
– Régen, még a Földön, tényleg nagyon bonyolult volt elkészíteni az ilyen
íjakat. Egy évig is eltartott a teljes folyamat. Itt a Meótiszon viszont a
regösök úgy éneklik őket elő a fából és a szaruból.
– Előéneklik?
– Ugye, nem sokat tudsz erről a helyről? Pedig a többi lovassal ellentétben
neked magyar gyökereid vannak.
Éreztem a szemrehányást a hangjában. Igaza volt. Jobban is érdekelhetne
távoli rokonaim világa. Hát még ha Nimród tudná, hogy hozzá hasonlóan én
is az őseim közé sorolhatom Fehérlófiát!
– Az Olümpédián rákerestem a Meótiszra, amikor megtudtam, hogy ide
jövünk, és a szövegben az előéneklésről nem írtak – védekeztem.
– De a biomágikus technológiáról biztosan esett szó!
Bólintottam, majd hozzátettem:
– Bár azt nem magyarázta meg a szócikk, mit is jelent pontosan.
– Nos, mi úgy énekeljük elő a tárgyakat az anyagokból – magyarázta
Nimród. – Persze csak természetes anyagokkal lehet ilyen módon varázsolni,
mint például a szaru és a fa. Vagy a len – mutatott a ruhájára. – Az anyukám
például nagyon jó a ruhák előéneklésében. Csak el kell képzelnie, milyen
ruhára van szüksége, azután leül egy kupac len, gyapjú vagy hernyóselyem
mellé, és énekelni kezd. Egy blúz nagyjából tizenöt perc éneklésbe kerül. Egy
kabát a duplája. Az íjak rendszerint egy órába is beletelnek. Bár a leghíresebb
regösök állítólag tíz perc alatt is képesek előénekelni egy íjat.
– Miért csak természetes anyagokkal működik a mágia?
– Mert azok a Meótisz részei. Akárcsak mi, emberek.
Szöget ütött valami a fejemben.
– Ezek szerint csak az itteniek képesek előénekelni a dolgokat?
– Így van. Ezt a mágiát csak olyan tudja használni, akiben folyik legalább
néhány csepp meótiszi vér.
– Tehát itt mindenki tud varázsolni? Mármint előénekelni?
– Á, dehogy! A származás nem elég. Tehetség is kell hozzá. Nem
mindenkiből lehet regös. Ráadásul a regösök nagyobbik része csak egyféle
anyaghoz ért. Ki fához, ki csonthoz, ki lenhez, gyapjúhoz, selyemhez. Mások
az élő növényeket képesek gyors növekedésre serkenteni.

A versenyhez végül heten álltunk fel. Öt meótiszi fiú és lány, valamint

Nimród és én. Mindegyikünk hét nyílvesszőt kapott, és céltáblaként egy
nagy, négyzet alakú falapot. Piszok nehéznek találtam a feladatot. Úgy kellett
eltalálnunk a deszkát, hogy a nyílvesszőinkből kirajzolódjon a Göncölszekér.
Ráadásul hihetetlenül messze állították fel a céltáblákat. Több mint száz
méter volt a távolság. Kizártnak tartottam, hogy ne hulljanak földre
idejekorán a nyílvesszőim.
Hirtelen már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek az íjászverseny. Biztosra
vettem, hogy csúnyán le fogok bőgni. Még soha nem lőttem nyíllal, az itteni
srácok meg születésük óta ezt gyakorolják, hiszen az íjászat a nemzeti
sportjuk a lovaglással együtt.
– Még csak be sem jelölték a csillagok helyét a deszkán – panaszkodtam a
mellettem álló Nimródnak. – Nem emlékszem pontosan az
elhelyezkedésükre, és…
– Ne parázz annyit, Mira – vágott közbe magabiztosan a kölyök –, csak
figyelj!
Éppen meg akartam kérdezni, hogy mire figyeljek, amikor felettünk az
égen hirtelen felragyogott a Göncölszekér. Az egyes csillagok sokkal
erősebben fénylettek, mint otthon, így a nappali égen is jól kivehetőek voltak.
Megnyugodtam. Mintát legalább kaptunk a feladathoz. A zsűri emelvényén
az Öregisten és Boldogasszony közt üldögélő Odüsszeusz biztatóan rám
mosolygott.
Amikor a tegez felé nyúltam, észrevettem, hogy valaki kicserélte a
nyílvesszőimet. Összeráncoltam a szemöldökömet. Biztosra vettem, hogy
amikor megkaptam, még hét darab fehér tollú nyílvessző sorakozott a szépen
megmunkált bőrtokban, a mostaniak viszont mind halvány, ezüstszínű
tollakkal ékeskedtek. De nem értem rá tovább foglalkozni velük. Felharsant a
kezdést jelző sípszó.
Gyorsan felajzottam az íjamat, ami ezúttal meglepő módon sokkal
könnyebben ment, mint fél órával ezelőtt, pedig fikarcnyival sem lettem
izmosabb az eltelt időben. Felnéztem az égre, eszembe véstem a
Göncölszekér csillagainak egymáshoz viszonyított helyzetét, majd
könnyedén eleresztettem az első nyílvesszőt, akárcsak Katniss Everdeen Az
éhezők viadalában. Nem gondolkodtam. Csak élveztem a pontos és takarékos
mozdulat szépségét. A nyílvesszőnek persze esze ágában sem volt félúton
földre hullani. Szélsebesen végigsüvített a távon, és rezegve beleállt a
céltáblámba. Még hatszor ismételtem meg a lövést. Mind a hét ezüsttollú
nyilam pontosan oda került, ahová szántam őket.
Vettem egy mély levegőt, és megdörgöltem a homlokom. Hát ez fura volt.
Mintha nem is én irányítottam volna a testem. Mintha a nyílvesszők akarata
irányította volna. Még furábbnak találtam, hogy kiürült tegezemben újabb
ezüsttollú nyilak jelentek meg.
Amikor a versenybíróra várva a táblánk mellé álltunk, a pillantásom
beleütközött Nimród tekintetébe.
– Hűha! – suttogta áhítatosan. – Hét hajszálpontos találatot értél el. Senki
másnak nem sikerült, csak neked. Pedig először használtál íjat életedben.
Nem éreztem irigységet a hangjában, csak ámulatot. Ránéztem az ő
céltáblájára.
– Hiszen neked is sikerült.
– Nem egészen – rázta meg a fejét. – Az utolsó vesszőm kicsit félrement,
látod? Egy pont levonás.
Valóban. A találataiból kirajzolódó szekér rúdja nem töröttnek, hanem
közel egyenesnek tűnt.
Odaért hozzám a pontozó. Először elismerést láttam átsuhanni az arcán,
azután elkomorodott, amikor észrevette az ezüsttollakat a nyílvesszőim
végén.
– Ezeket honnan szerezted? – kérdezte.
– Sehonnan – mondtam szerencsétlenül. – Egyszer csak ott voltak a
tegezben. Épp, mielőtt elkezdődött a verseny.
A férfi meg sem hallotta a válaszomat. Kissé türelmetlen típusnak látszott.
– Ezek nem meótiszi nyílvesszők – monda szigorúan. – Kicserélted rájuk a
mieinket. Mi nem tűrjük a csalást! – emelte fel az ujját. – Száz éve senki sem
próbált csalni a versenyeinken. Alapszabály, hogy minden versenyzőnek
ugyanolyan íjat és nyílvesszőt kell használnia. A zsűri fog dönteni felőled.
Azzal kirántott egy nyílvesszőt a táblámból, és magával vonszolt
Öregistenék emelvénye felé.
Odüsszeusz, mondanom sem kell, azonnal a védelmébe vett. Kizártnak
tartotta, hogy csalásra vetemedjek. Átmelegedett a szívem. Jólesett, hogy a
tanárom fikarcnyi kétely nélkül megbízik bennem, de igazából nem volt
szükségem a pártfogására. Amint Boldogasszony megérintette ráncos ujjaival
az ezüsttollakat, rögtön kijelentette, amit már én is sejtettem, hogy azok
Artemisz nyilai. Öregisten türelemre intette a topogó, ideges versenybírót, és
szépen kikérdezett. Miután megbizonyosodott arról, hogy az istennő a
védnököm, nagyot nevetett.
– Ó, azok a cseles olümposzi istenek! Hát mégsem fejlődött annyit az
erkölcsi érzékük az elmúlt években, mint ahogyan azt a Moirák állítják.
Mindig is szerettek beavatkozni a halandók életébe, és nem tűrik a vereséget,
nem bizony! Ha csalással is, de győzni akarnak mindenáron. Ugye, megérted,
hogy ki kell zárnunk a versenyből? Nem lenne tisztességes a többiekkel
szemben, ha téged hirdetnénk ki nyertesnek. Köztudott, hogy az istennő
nyilai mindig célba találnak.
Mivel mindenki, engem is beleértve, egyetértett a döntéssel, rövid úton
diszkvalifikáltak, és Nimródot kiáltották ki első helyezettnek. Az Artemisz
nyilaival teli, gyönyörű kidolgozású tegezt viszont megkaptam kárpótlásul,
hiszen én nem tehettem semmiről.
Trónfosztásom után Öregisten leültetett maga mellé. Szeretett a Föld vagy
más zsebuniverzumok lakóival elbeszélgetni. A következő versenyszám
amúgy is csak negyedóra múlva kezdődött.
– Mit gondolsz a Meótiszról, kis grifflovas? – szegezte nekem azonnal a
kérdést. – Összehasonlítva a Földdel és az Olümposszal, milyenek az első
benyomásaid erről a világról? Csak őszintén! Nem sértődöm meg a kritikától.
Göcögve elnevette magát.
– Öööö… Amit eddig láttam belőle, az kifejezetten érdekes – nyögtem ki.
Nikosz nem győzte hangoztatni, hogy legyek nagyon óvatos, ha istenekkel
beszélgetek. Öregistenről ráadásul semmiféle információval nem
rendelkeztem, mert a görögökével ellentétben a magyar mitológia nagy része
elveszett.
– Amilyen kurta, olyan diplomatikus válasz – somolygott Öregisten. – De
én a valódi véleményedre vagyok kíváncsi, Mira. Boldogasszonnyal együtt ki
szoktuk kérdezni az idelátogatókat. Számunkra fontos a kívülállók
nézőpontja. Segít, hogy – kiküszöbölve az esetleges hibákat – jobbá tegyük a
meótisziak életét. Ez létezésünk legfőbb célja.
Segélykérően Odüsszeuszra néztem, és amikor ő biztatóan hunyorított,
megpróbáltam összefoglalni a gondolataimat, mintha csak kisesszét kellene
írnom társadalomismeretből.
– Hát – köhintettem –, amennyire látom, az itteni civilizáció teljesen más
alapokon nyugszik, mint a földi vagy akár az olümposzi. Nincsenek városok,
ipar és környezetszennyezés az ősi, nomád életmód miatt. Mégse mondanám
elmaradottnak ezt a világot. Megvan minden, ami a kényelmes, modern
élethez szükséges. Feltételezem, hogy amit nem tudnak az itt élők, hm…
előénekelni, ahhoz cserekereskedelemmel jutnak hozzá. Mint például az
olümposzi buboréksátrakhoz, légjárókhoz vagy KK-khoz.
Öregisten helyeslően bólintott, én meg felbátorodva folytattam.
– Úgy vettem észre, a Meótiszon nem léteznek gazdagok és szegények
sem. Mindenki egyformán részesül a szükséges dolgokból, de csak a tényleg
szükségesekből. Semmiféle luxust nem tapasztaltam, mióta ide érkeztünk,
tehát pazarlás sem létezik.
– A földi társadalmakban a legnagyobb pazarlás talán az emberekkel
kapcsolatban folyik – vetette közbe Boldogasszony.
– Ezt hogy tetszik érteni?
– Úgy, hogy rengeteg tehetség elvész például a szegénység miatt. Sok
gyerek soha nem részesül megfelelő oktatásban, ösztönző családi
támogatásban, pedig lehet, hogy közülük kerülne ki az új Shakespeare vagy
Stephen Hawking – hogy csak két földi hírességet említsek.
Eszembe jutott anyu, és el kellett ismernem az igazát. Valószínűleg én sem
születtem volna meg soha, ha cigány nagyszüleimnek nem sikerül kitörniük a
nyomorból, ha anyu nem tud továbbtanulni, és nem válik azzá a tehetséges,
okos nővé, akibe Nikosz beleszeretett.
– Mindent összevetve, én az itteniek gondolkodását a hagyományos
életmód ellenére sokkal modernebbnek és jövőbe mutatóbbnak látom, mint
az otthonit. Az emberek közti egyenlőségről nem is beszélve.
– Néha a legkezdetlegesebb civilizációk változnak a leggyorsabban –
mondta Boldogasszony mosolyogva. – Ha képes vagy az előtted járóktól
tanulni – akár a kudarcaikból is –, megelőzheted őket.
– Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a Meótisz lakossága
nagyságrendekkel kisebb és homogénebb, mint a Földé – szólt közbe
Öregisten. – És tedd hozzá még a Világfa mágiáját is, ami átszövi az egész
életünket. A földi technológiával ellentétben teljesen környezetkímélő. Mi
képesek vagyunk a népességünket eltartani úgy, hogy ne menjen az élővilág
rovására.
– Talán egyetlen hátulütője van az itteni életnek – folytattam, hogy valami
negatívumot is említsek. – Túlságosan nyugodt. Túlságosan egyhangú és
biztonságos. Semmi sem ösztökéli az embereket a változásra, a fejlődésre.
 – Szemben az Olümposszal.
– Ó, igen! – vágtam rá lelkesen. – Imádom azt a helyet. Olyan izgalmas.
Eleven. Pörgős.
– A fiatalok általában jobban értékelik a pezsgést, mint a nyugalmat és
állandóságot – mosolygott jóindulatúan Öregisten. – Gyakran megesik, hogy
az itteniek egy ideig kipróbálják az életet egy másik világon, mint például
Nimród szülei, de végül mindig hazatérnek. Nem is tehetnek másként, hiszen
ők is a Meótisz részei.
Eszembe jutott, hogy Eső is valami ilyesmit emlegetett.
– Ezt szó szerint vagy átvitt értelemben értsem? – kérdeztem kíváncsian.
Öregisten barackot nyomott a fejemre. Azt hiszem, a Földön utoljára a
Légy jó mindhalálig idejében nyomtak barackot a gyerekek fejére.
– Okos kislány vagy, Mira – mondta jókedvűen. – A spirituális dolgainkat
általában nem szívesen osztjuk meg idegenekkel. De te kiérdemelted a
választ. Úgy igazságos, hogy adjak valamit cserébe az őszinte szavakért.
– Csendes Eső csak annyit mondott, hogy itt mindenki a Meótisz része,
beleértve a növényeket, állatokat és embereket is.
– Jól mondta. De nem csak az emberek, én és a feleségem is a Világfa
közös tudatának részei vagyunk. Egyfajta legfelsőbb irányító szervek – futott
szét megint millió ráncba az arca.
Bírom az olyan isteneket, akik szeretnek sokat nevetni. Főleg, ha saját
magukon is képesek mulatni.
– Közös tudat?
– Tudod, az itteni hitvilág – ha úgy tetszik, vallás – eléggé megváltozott az
Exodus óta. Nem sok köze van már az ősmagyar hitvilághoz. Nálunk nem
létezik Alvilág, mint az Olümposzon. A halottak szellemei is ebben a
világban élnek. A testük megsemmisül, de a tudatuk a haláluk pillanatában a
Világfa tudatának részévé válik. Összekapcsolódnak vele.
– A Világfa tehát intelligens? – csodálkoztam. – Egyfajta csoportlelket
képvisel?
– Bizonyos értelemben. Belőle táplálkozik a mágiánk is. A Világfa
gondoskodik a rajta élőkről. Azokat a tárgyakat, amikre az embereknek
szükségük van, az énekükkel kérik tőle. A táplálékul szolgáló növényeket is
csak elő kell énekelniük a földből. Húsra nincs szükségük, vegetáriánusok.
Tejet és tojást adnak az állatok, a vadméhek pedig önként átengedik nekik a
méz egy részét.
– Ezért nem féltik a szülők a lovaktól a gyerekeiket – döbbentem rá.
 – Miért féltenék? – nevetett a másik. – Hiszen az állatok éppúgy a Világfa
részei, mint ők. A kicsiknek nem eshet bajuk. A lovak vigyáznak rájuk.
Mellesleg, az nem tűnt fel, hogy amióta átkeltetek a Kapun, gond nélkül
megértitek az itteniek nyelvét?
Akkor esett le, hogy igaza van. Észre sem vettem, hogy nem ógörögül
beszélek.
– Ez is a Világfa miatt van. Ő mindenkit befogad. Amíg itt tartózkodtok,
rajta keresztül képesek vagytok beszélni a nyelvünket. De visszatérve a
kritikádra – folytatta –, mit látsz, ha rám nézel?
– Hogy vén vagy, akár az országút – vágtam rá önkéntelenül.
Öregisten nem sértődött meg.
– És az utak mindig vezetnek valahová – mondta derűsen. – Egy hozzád
hasonló fiatal tényleg unalmasnak tarthatja az itteni életet, de ne felejtsd el, a
Meótisz fejlődése a Földhöz és az Olümposzhoz hasonlóan még közel sem
zárult le. Az én mértékemmel mérve apró lépésekkel ugyan, de folyamatosan
változik az itteni civilizáció. Egyszer talán a fiatalok sem tartják majd
unalmasnak az életet nálunk.
Amikor kihirdették az újabb versenyszámot, Öregisten kedvesen
megköszönte a beszélgetésünket, és elbocsátott. De előbb még a fejemre tette
a kezét, és mormolt valamit. Odüsszeusz örült neki. Szerinte megáldott. Azt
mondta, hogy Öregisten ritkán áld meg valakit személyesen, és az áldása
oltalmazó erővel bír. Akárcsak a periammatámé.
Elköszöntem tőlük, majd Uli és Konrád keresésére indultam. Miközben
átvágtam a mezőn, a társalgásunk járt a fejemben. Egészen addig abban a
hitben ringattam magam, hogy nincs nagyszerűbb világ az Olümposznál.
Virágzik a tudomány és a kultúra, és a Moirák rendkívül sokat tettek a
társadalmi igazságosságért. Most rá kellett döbbennem, hogy többféle út
létezik az emberiség számára. Vannak köztük jobbak és rosszabbak.
Ígéretesek és csalódást keltők. A meótiszit mindenképpen az előbbiek közé
tartozónak tekintettem.
A kirakodóvásárhoz érve énekszó ütötte meg a fülemet. Egy szavak
nélküli, különös ének hangjai. Még soha nem hallottam a dallamot, mégis
nyugtalanul ismerősnek találtam. Hasonlított a legrégebbi magyar népdalok
pentaton hangzására. Anyu sokat megtanított közülük kiskoromban. A dallam
állandóan ismétlődött, mégsem vált monotonná, mert az énekesnek sikerült
mindig valami újabb apró variációt belecsempésznie.
Mentem a fülem után. Az asztalsor végén kisebb csődület állt. Az emberek
a földön ülő énekest vették körül. Konrád is ott tolongott Boglyas és Füttyös
társaságában. Az időnként meglehetősen rakoncátlan természetű, folyton
ugrabugráló faunok ezúttal áhítatos csendben hallgatták a dalt. Teljesen
elbűvölte őket, ami nem lepett meg. Szakmai kíváncsiság. A fajuk
köztudottan nagy zenerajongó. Különösen a furulyával és a pánsíppal bánnak
mesterien.
Átnyúltam egy nő könyöke alatt, és meglöktem Konrádot. Bosszúsan
fordult hátra, de amikor észrevett, őszinte öröm öntötte el az arcát.
Lovagiasan maga elé engedett, úgyhogy ráláttam végre az énekesre. Kerek,
kék nemezsapkában egy igazi meótiszi regös ült a füvön törökülésben. Épp
egy tálat énekelt elő az előtte álló fatömbből. A tál félig már kiemelkedett a
vastag deszkából, mint valami sűrű folyadékkockából. Mintha maga a fa vált
volna folyékonnyá az éneklés hatására, hogy a belőle kiszakadó részt önként
átengedje a regös bűbájának, aki énekével új formát adott neki.
Hallgattam a dalt, és néhány perc múlva úgy éreztem, hogy a hangok
elárasztják minden porcikámat. Mintha a testemet úgy töltené ki a zene, mint
ablakon át besütő napfény a szobát. Éreztem, ahogyan a tál az ének hatására
ki akar szakadni a fából, és előre megéreztem azt is, merre fogja kerekíteni a
dallamot a férfi. Behunytam a szemem, és halkan dúdolni kezdtem, egy fél
másodperccel előbb énekelve ki minden hangot, mint a regös. Arra nyitottam
ki a szemem, hogy a dal véget ért, és mindenki engem bámul. A regös is.
Elpirultam. Nem tudtam, mi ütött belém, hogy nekiállok mások előtt
dudorászni, amikor mindig is utáltam a figyelem középpontjába kerülni.
A férfi felállt, és a sokadalom szétnyílt, hogy átengedje. A regös megállt
előttem, és kutatóan a szemembe nézett.
– Tudod, hogy igazi őstehetség vagy? – kérdezte.
Hangján átszűrődött a visszafojtott izgalom.
– Csak minden száz évben egyszer születik olyan ember, aki tanulás
nélkül, ösztönösen képes erre a bűbájra. Ki vagy te? Honnan jöttél? Mert azt
látom, hogy nem ide tartozol.
Amikor megtudta, hogy akadémista vagyok, földi és magyar származású,
felsóhajtott.
– A származásod mindent megmagyaráz. Nyilván a meótisziakkal közös
véred miatt vagy képes az előéneklésre. Fel akartam ajánlani, hogy legyél a
tanítványom. A tehetségeddel rövid idő alatt híres regös válhatna belőled. De
grifflovasok természetesen nem állhatnak be regöstanulónak – mondta
lemondóan. – A Moirák már megszabták a feladatodat az életben.
 – Azért nem bánja, ha kipróbálom? – kockáztattam meg a kérdést.
Vágytam újra átélni azt a tiszta örömöt, ami elöntött regölés közben.
Ahogy mindenről megfeledkezve eggyé válok a dallal. Ezenkívül támadt egy
ötletem. Szerettem volna szert tenni valamire, amihez csak előénekléssel
juthatok hozzá.
A férfi boldogan biztosította a kért anyagokat. Mint mondta, mindig is
szeretett volna látni egy ősi, pallérozatlan tehetséget – ahogy engem nevezett
– éneklés közben. Minden regösnek más a hangképzése, az énekstílusa,
magyarázta, amire erőteljesen rányomja bélyegét mesterének hatása. Mivel
nekem soha nem volt mesterem, érdekelte, hogyan alakítom ösztönösen az
előéneklő dallamot.
Kicsit feszélyezett a kíváncsi tömeg, ezért összekapcsolódtam a mező
másik végében tartózkodó Ulival. Szükségem volt egy kis extra nyugtatásra,
és amúgy is meg akartam osztani vele a regölés gyönyörűségét.
Leültem a földre törökülésben. Az elém tett anyagokra néztem, azután
elképzeltem magam előtt a tárgyat, amit létre akartam hozni, minden apró
részletével egyetemben, és behunytam a szemem. Vártam, hogy meghalljam
az első hangot. Tudtam, hogy jönni fog. Úgy is történt. Felmerült a csendből,
ahogyan egy felröppenő madár bukkan ki a hajnali mező felett terjengő
párából. Mire kiénekeltem a hangot, követte a társa. Majd az összes többi,
egymás után. Mint vonuló madárcsapat, szálltak egymás után a hangok a
semmiből a semmibe.
Nem tudom, mennyi ideig tartott a dalom. Egyszerre tűnt könyörtelenül
rövidnek és egyben örökkévalóságnak az idő, amíg énekeltem. Később
kiderült, hogy mindössze tíz perc telt el. Amikor végeztem, kinyitottam a
szemem. Egy ugyanolyan íj feküdt előttem a füvön, mint amilyennel nemrég
célba lőttem. Csak még szebb. Még kecsesebb.
– Egészen bámulatos! – suttogta a regös, aki szemben ült velem a földön,
és le nem vette rólam a szemét. – Még a leghíresebb regösök sem voltak
képesek a legelső próbálkozásra előénekelni egy olyan bonyolult, több
anyagból álló tárgyat, mint az íj, ráadásul ilyen rövid idő alatt.
Kimondhatatlan veszteségnek számítasz a Meótisz számára, kicsi Mira! –
sóhajtott szomorúan, és feltápászkodott a földről. – Nem is értem a Moirákat!
Micsoda pazarlás, micsoda pazarlás!
Konrád a kezemnél fogva engem is felhúzott, és otthagytuk az ámuldozó
tömeget. Az új íjamat bedugtam a nyílvesszők mellé a tegezbe. El akartam
dicsekedni vele Ulinak.
 – Tudod, hogy egészen megváltoztál éneklés közben? – kérdezte Konrád
kisvártatva.
– Ezt hogy érted? – torpantam meg.
– Nem is tudom, csak olyan más lettél. Valahogy… sokkal szebb. Már nem
úgy értem, hogy most ronda vagy, sőt! – sietett biztosítani esztétikailag
elfogadható külsőmről. – Nem, egyáltalán nem vagy ronda. Novák Vivi a 9.
a-ból, na ő aztán tényleg elég csúnya szegény! Kancsal is, meg ott az a
szörnyű sok pattanás!
Elfojtottam a nevetésem. Novák Vivien, ahogy mondani szokás, tényleg
kihívásokkal küszködött a külsejét illetően. Hogy hozzá képest Konrád
szépnek talált, nem kellett volna, hogy feldobjon, nekem mégis jó kedvem
kerekedett. Gonoszul meg sem próbáltam rövidre zárni a vergődését.
Hagytam, hogy továbbra is rémülten győzködjön a saját – Novák Viviét
mindenféleképpen meghaladó – vonzerőmről. Elég volt sértődötten felhúzni
az orromat, hogy még jobban belezavarodjon a mondanivalójába.
Egyszerre találtam viccesnek és aranyosnak, ahogy ott lohol mellettem.
Még a füle is kivörösödött a nagy igyekezetben, és tudtam, hogy Konrád füle
csak akkor kezd el lángolni, ha tényleg nagyon zavarba jön.

Ulit a helyi sámánnál találtuk meg Nimród, Pitypang és Csendes Eső

társaságában. Az asztal körül ülve éppen teáztak. Eső egyszerűen mesésen
nézett ki. Az arcát üdének és selymesen simának találtam: a tejes fürdő, úgy
látszik, tényleg csodákra képes. A sámánt, aki az apósa volt, Becsének
hívták, és szigorú lóképét szinte kettévágta a középen összenőtt, vastag,
fekete szemöldök, ami különös kontrasztot képezett szinte teljesen ősz
hajával. A regöséhez hasonló, csak éppen piros nemezsipkát viselt.
Ugyanolyan buboréksátorban lakott, mint a törzs többi tagja, de a sátor
fehér falát kívül-belül különféle okkersárga és vörös szimbólumokkal
festették tele. Nimród meglepően illedelmesen üldögélt mellette, csendben
hallgatva a nagyapja szavait, aki a kezében tartott régi, középen kifényesedett
bőrrel borított sámándobról magyarázott. Valamilyen ragadozó madár képét
festették a dob feszes bőrére.
A lakótér belseje egyáltalán nem hasonlított egy sámán sátrára, legalábbis
ahogy én azt elképzeltem. Nem lógtak maszkok, fejdíszek, tollköpenyek vagy
állati csontok a mennyezetről, semmi nem utalt arra, ki lakik itt, a festett
ábrákon és a múzeumba illő sámándobon kívül. Organikus bútorokkal
berendezett, kör alakú sátorban álltam, ami pontosan úgy nézett ki, mint a
többi meótiszi szálláshely, de az asztalon gőzölgő színes, csíkos bögréket
akár otthon is megvásárolhattam volna.
Eső arca felragyogott, amikor meglátott.
– Ő az a kislány, akiről beszéltem neked – mondta Becsének. – Gyertek
csak be, srácok! Konrád, légy szíves, tölts csipkebogyóteát Mirának és
magadnak is! Selyemfűmézzel ízesítettem. Tudom, hogy szereted.
Konrád lelkesen indult a tálalószekrényen álló teáskanna felé. Odáig volt a
meótiszi selyemfűmézért.
Leültem Pitypang és Eső közé, szemközt a sámánnal. Kérdőn a griffemre
pillantottam. Vajon miért csevegett rólam Eső az apósával? Uli a
szündeszmoszon át gyorsan megosztotta velem az eddigi beszélgetést.
– Ó! Tehát megint a szellemekről lesz szó, akik valamit közölni akarnak
rólam – mondtam nem túl lelkesen. – Ahogyan azt már az első
találkozásunkkor is említetted. Meg még utána párszor.
– Nem pusztán valamit akarnak közölni, hanem valami fontosat – emelte
fel ujját komolyan Becse. – A szellemek belelátnak a múltba és a jövőbe.
Kizárólag akkor keresik az élőkkel a kapcsolatot, ha fontos számunkra a
mondanivalójuk.
Átnyúlt az asztal fölött.
– Add a kezed, lányom! – parancsolta.
Kelletlenül odanyújtottam. Becse inas, gyökérszerű kezével megragadta.
Megborzongott a hátam a hideg érintéstől. Biztosan rossz a vérkeringése. Az
öregeknek gyakran az. A sámán behunyta a szemét, és zümmögni kezdett.
– Nem kellene használnia a sámándobot? Azt hittem, a doboláson keresztül
lehet kapcsolatba kerülni a szellemekkel – leheltem oda Esőnek.
– Arra semmi szükség – súgta vissza Nimród anyja. – A dobok már csak a
régmúlt emlékei.
A zümmögés lassan énekké erősödött. Hasonlított a regös énekére, de
egészen más volt a dallama.
– Csak nem előénekli őket? – nyilallt belém a felismerés.
Eső bólintott.
– Mi az énekléssel kommunikálunk a Világfával. Ő köt össze minden élőt
és holtat a Meótiszon. Becse a legerősebb szellemidéző a törzsben. Az én
képességem az övének a nyomába sem ér. Biztosan sikert ér el ott, ahol én
kudarcot vallottam, és szóra tudja bírni a szellemeket.
 Becse arca hirtelen megváltozott. A szeme keskenyebbé vált, az arca
kikerekedett. Egy fiatal nő vonásait vette fel.
– Ő az édesanyja – suttogta Eső. – Alig harmincévesen halt meg szegény.
A sámán vonásai megint átrendeződtek. Ezúttal egy idősebb asszony nézett
rám az asztal túloldaláról. A nagyanyja. Azután egy deres fejű férfi. A
dédapja. Egy, a sámánnál is öregebb aggastyán. Egy másik öregasszony.
Egyre gyorsabban váltakoztak az arcok, amíg szinte egymásba folytak, én
pedig rájöttem, hogy ezúttal Becse teste az anyag, amiből előénekli az őseit.
Pontosabban, az ősök egymást követő láncolatát.
Csattanás hallatszott a tálalószekrény felől. Egy elejtett bögre tört össze, de
én akkor sem tudtam volna elszakítani Nimród nagyapjáról a tekintetem, ha
Niburu és Zarriqum a fülem mellett fújják meg a babiloni álomtrombitákat.
Becse keze addigra már forró volt, mint a lázas betegeké. Szinte égette az
enyémet.
Majd a folyamatosan egymásba mosódó arcok szólásra nyitották a
szájukat, és én megtudtam végre, mit akarnak mondani a meótiszi szellemek
nekem, Szellő Mirának a Föld nevű bolygóról.
 13. fejezet

Átoktábla és füstáldozat

Aznap éjjel otthon nem sokat tudtam aludni, úgyhogy ki is kapcsoltam a

kronoszkópot. Minek forgolódjak kilenc órán át álmatlanul, ha hárommal is
beérhetem? Amint meghallottam, hogy a másik szobában Nikosz mocorogni
kezd – a gipszkarton falon át még az ásítást is simán lehetett hallani –,
átmentem hozzá, és felkapcsoltam az éjjeliszekrényén a lámpát. Leültem az
ágya szélére. Felkészültem egy üdítő adag kora reggeli Nikoszra.
– Jó reggelt, napsugaram! – köszöntöttem.
Elfordult a fénytől, és elfintorodott. Gyűrött arc, sötét borosta, öklömnyire
dagadt szem, harapós kedv. Ez Nikosz, közvetlenül ébredés után. Tiszta
horror. Csoda, hogy anyu nem rohant ki sikítozva a szobájukból minden
áldott nap.
A „Ki tud tovább hallgatni” nevű játék keretében egy ideig némán
bámultuk egymást. Én törtem meg előbb.
– Megtudtam valamit tegnap a Meótiszon – böktem ki.
– Ühüm?
Foghegyről. Halleluja, morcos hangulat kipipálva!
– Pontosabban több mindent is megtudtam. Ami azt illeti, meglehetősen
eseménydús kirándulásban volt részem tegnap. De a legfontosabb hírem
Líviához kapcsolódik.
Ez végre felkeltette az érdeklődését.
– Hallottál már a monádkötésről?
Megrázta a fejét.
– Két dolgot kell tudni róla – idéztem fel Becse szavait. – Egyrészt, hogy
nagyon ritka. Ami azt illeti, olyan ritka, hogy a Meótiszon eddig még soha
nem találkoztak vele. A monádkötés kizárólag akkor jön létre, ha egy
egypetéjű ikerpár egyik tagja meghal a születésük során, és az újjászületésére
még a testvére életében kerül sor. Mivel a monádok számára nem létezik idő,
egyfajta időn kívüliségben léteznek, elég szokatlan, hogy egy emberöltőn
belül egy lélek újjászülessen. De ezúttal megtörtént. Lívia annak az
égetnivaló Nimródnak a testében született újjá.
Nikosz hirtelen felült.
– Hogyan?
– Én is alig tudom elhinni.
Apám arcán a döbbenetet lassan átírta az öröm.
– Igazán kihívás lett volna egy ilyen gyereket felnevelni. Kár, hogy
lemaradtam róla – mondta, ezúttal minden szomorúság nélkül.
– Talán egyszer Nimród kap engedélyt, hogy a Földre látogasson. Akkor
elhozom hozzád – ígértem.
– Ki nem hagynám az élményt! – húzta a megszokott féloldalas vigyorra a
száját.– És mi a másik dolog, amit tudni kell a monádkötésről?
– A sámán szerint lesz közöttünk egyfajta különleges kapcsolat.
– Mint griff és lovasa között?
– Nem igazán. Nem mentális jellegű. Sőt, én nem is nevezném
kapcsolatnak, inkább képességnek. Becse azt állította, hogy a monádjaink
emlékeznek egymásra, és arra, hogy egykor ugyanazon a zigótán – vagyis
testen – osztoztak, ezért szükség esetén testet tudunk majd cserélni.
Nikoszt nem rendítette meg különösebben a tény.
– Hahó! Testcserés filmek, emlékszel? – kopogtattam meg a homlokát. –
Kíváncsi vagyok, milyen lesz, ha megtörténik.
– Én inkább arra lennék kíváncsi, mit jelent az a bizonyos szükség –
mondta az apám.
Hangyányi aggódást érzékeltem a hangjában.
– Nimród szerint a jövő heti tesztet. Erősen próbált rávenni, hogy írjam
meg helyette. Mint mondta, ennél nagyobb szükséghelyzettel még nem
találkozott, mert az olümposzi istenek családfájánál utálatosabb tanulnivalót
el sem tud képzelni, és fogalma sincs, hogy magolja be az anyagot a vizsgáig.
Nevettünk. Majd Nikosz kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcom.
– És te hogy fogadtad ezt az egészet, kicsim? – kérdezte gyengéden.
– Hát, először kicsit kiakadtam – vallottam be. – Egyszerűen lefagytam,
semmi sem jutott az eszembe. Amikor aztán Pitypang azon a vékonyka
hangján megkérdezte, hogy, ugye, ez jó hír, nekem az volt az első
gondolatom, hogy tulajdonképpen igaza van. Tudod, hogy mindig szerettem
volna testvért. Ez végül is majdnem olyan. Láttam, hogy Nimród és Eső is
boldog, Uli meg bevillantott egy nagytestvér kistestvért kap témájú vicces
üdvözlőlapot, mire elnevettem magam, és akkor rájöttem, hogy tényleg
örülök. Nagyon is.
– Élvezd ki az érzést! Lehet, hogy csak addig tart, amíg először testet nem
cseréltek. Reménykedj, hogy a testednek nem kell majd pisilnie, amíg
Nimród birtokolja! – jegyezte meg Nikosz, és kikászálódott az ágyból.
Ó! Ez addig eszembe sem jutott. Rémülten néztem utána, ahogy kockás
bokszeralsójában és kopott, egyetemi emblémás pólójában eltámolyog a
kávéfőző irányába.

A suliban egész délelőtt csak kóvályogtam, amit szimplán a kialvatlanság

hatásának tudtam be. Szinte félálomban írtam meg második órán a
töridolgozatot, el is szúrtam egy-két évszámot. Konrád, aki a verekedés óta
mindig mellettem ült, oldalba bökött, hogy figyelmeztessen a hibákra. A
történelmet tényleg szerette és tudta is, főleg a hadtörténeti részét. A többi
tantárgyból nagyjából közepes eredményt ért el, de ez is csoda, ha tekintetbe
vesszük az otthoni körülményeit.
Bágyadt állapotom ellenére is észrevettem, hogy Erik milyen tökéletesen
beilleszkedett az osztályunkba. A lányok többsége körbedongta, és a fiúkkal
is hamar megtalálta a hangot. Legtöbbször Viktorral és Troll-lal lógott.
Szegény hülye Troll észre sem vette, hogy a másik kettő folyton
csicskáztatja, és a háta mögött jókat röhög rajta.
Az ominózus verekedés óta a rivális trió tüntetően ügyet sem vetett
hármunkra. Átnéztek rajtunk, mint az üvegajtón. Nem panaszkodtam miatta.
Jobb, mint mindennap monoklival térni haza. A napszemüveg így november
végén kissé elhomályosítja a látást.
Néha mégis éreztem a bizsergést a lapockáim között, ami azt jelentette,
hogy valaki figyel. Szerintem Erik volt az. Pont rám látott az ablak melletti
leghátsó padból. De hozzászoktam. Ahogy ahhoz is, hogy Viktor időről időre
gyűlölködő pillantásokat vet rám, Réka és Emese pedig továbbra is
levegőnek néz. Mintha tényleg elhappoltam volna a fiúikat. Leszámítva, hogy
senkit sem happoltam el, és Uli meg Konrád nem voltak a fiúik.
Az utolsó órát Böbe néni tartotta. Miközben a táblánál Szabó Bence
kínlódott a függvényekkel, kinéztem az ablakon. Az udvaron lassan fehérbe
öltözött a focipálya és a kerítés menti fák; az idei első hópihék szállingóztak
lefelé. Milyen szépen csillognak a fényben! Mintha csak táncolnának.
Megbűvölve bámultam őket. A hópelyhek hirtelen párokba rendeződtek, és
keringőzni kezdtek. Nem csodálkoztam rajtuk. Én is szívesebben
keringőztem volna matekóra helyett. Éreztem, hogy a gondolatmenetemre Uli
kissé nyugtalan lesz, de valahogy nem volt kedvem foglalkozni vele. Teljesen
lekötött a hópihék tánca.
– Mira! Miraaa!
Éppen azon morfondíroztam, hogy a hópihék vajon tangózni is tudnak-e,
amikor Konrád finoman meglökött.
Böbe néni megcsóválta a fejét.
– Mi van veled ma, te gyerek? – jött oda hozzám. – Olyan kábult a
tekinteted.
Megérintette a homlokom.
– Hm! Lázad mindenesetre nincs. Pedig azt hittem, kitört rajtad az
influenza. A 8. a-ban mára ketten is megbetegedtek. Talán ettél valami
rosszat? Fáj a hasad?
Tagadóan megráztam a fejem.
– Ugye, nem szedtél be semmilyen drogot? – nézett gyanakodva a
szemembe, hogy lecsekkolja a pupillámat.
Miután az osztályfőnökünk megnyugodott, hogy nem vagyok végső
stádiumú heroinista, Uli felpattant a szomszédos padban.
– Tanárnő, én majd lekísérem az iskolaorvoshoz! – ajánlkozott.
Amikor felállva kicsit megszédültem, Böbe néni Konrádot is mellém
rendelte, hogy a fiúk két oldalról támogassanak, én meg a testőrségem
kíséretében méltóságteljesen felszegett fejjel és rogyadozó lábakkal
elhagytam az osztálytermet.
Az ajtóból visszapillantva még sikerült elkapnom, ahogy Erik elégedetten
összenéz Viktorral. Micsoda rohadékok! Örülnek, hogy bekaptam valami
vírust.
A folyosón Uli megállított.
– Mégsem megyünk az iskolaorvoshoz? – torpantam meg.
A hirtelen mozdulattól elvágódtam volna, ha Konrád nem tart erősen.
– De, muszáj lesz – felelte a griff. – Böbe néni biztos ellenőrzi. Viszont
nem hiszem, hogy a doki segíthetne rajtad.
– Miért?
Félig lehunytam a szemem, mert bántotta a mennyezeti világítás erős
neonfénye, a számat viszont elfelejtettem becsukni. Elragadó látványt
nyújthattam, akár egy eszelős.
Uli megfogta a karom, és felemelte. Megérintette a nagyszüleim szülinapi
ajándékát, és összerezzent, mint akit apró áramütés ért.
– Sejtettem. A szalagamulett – mondta komoran.
– Mi van vele? – kérdezte Konrád.
– Mondjuk úgy, hogy per pillanat száz százalékon teljesít.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem bádoghangon.
Helyes kis kesztyűbábnak éreztem magam, aki helyett valaki más beszél.
– Úgy, hogy a létező legerősebb rontás hatása alatt állsz. Hogy nem
haldokolsz éppen, azt egyedül a periammatának köszönheted.
Konrád aggódó pillantást vetett rám. Talán azt hitte, azon nyomban
szörnyethalok, amint leveszem a periammatámat. Felkuncogtam. Aztán
eszembe jutott, hogy valószínűleg nem is téved akkorát. Ettől a
gondolatmenettől, ha lehet, még jobb kedvű lettem.
– A szalagamuletted próbálja leküzdeni az átkot. Az a mellékhatása, hogy
ilyen kótyagos vagy, és ezért vihorászol annyit. Mintha csak becsíptél volna –
magyarázta a griffem, és a hónom alá nyúlt, mielőtt összecsuklottam volna.
– Mit tegyünk most? – firtatta izgatottan Konrád. – Egyáltalán, ki
akarhatná megölni Mirát? És miért? Hiszen a légynek sem ártott. Tiszta
őrület!
Egészen kiborult. Meghatódtam, hogy milyen jólelkű gyerek. Hiszen az
öccsének is apja helyett anyja. Vagy fordítva? De nem értem rá kibogozni a
Konrád és Zsiga közti homályos rokoni kapcsolatot, mert Uli kijelentette:
– A legfontosabb most, hogy nyomára bukkanjunk az átok forrásának, és
elpusztítsuk. Utána ráérünk megtalálni a merénylőt, és megtudni tettének az
okát. De először menjünk le a dokihoz! Rábírom, hogy kettőnk kíséretében
sürgősen küldjön haza.

Otthon Konrád és Uli mindent átkutattak. A lélekikrem szerint egy átoktábla

lehetett a háttérben, és az átoktáblák hatása akkor a legerősebb, ha a
megátkozott személy közvetlen közelében rejtik el.
Én, ahhoz képest, hogy éppen haldokolnom kellett volna, elég virgoncan
éreztem magam. Még dalolni is kedvem támadt. Sajnos kizárólag egyetlen
bordalt találtam kellőképpen vonzónak ahhoz, hogy megcsillogtassam az
énektudásomat. Azt hiszem, kicsit próbára tettem a srácok idegeit, akik,
miközben századszor is elkornyikáltam az Ó, mely sok hal terem az nagy
Balatonban kezdetű népdalt, tűvé tették a lakást az átoktábláért.
– Mira, van itthon egy kis ásványvizetek? – kérdezte Konrád elkínzottan,
és megtörölte a homlokát.
Szegény fiú, annyira kimelegedett a nagy kutatásban, hogy még holmi
vacak vizecskére is ráfanyalodna, gondoltam. Holott már a népdalokban
megmutatkozó ősi bölcsesség is a bor mellett tette le a garast.
– Nehem tuhudohom… bahha rahha rahaha! – énekeltem.
Konrád sebzett pillantást vetett rám, és tovább keresgélt a kanapé párnái
alatt.
Eszembe jutott, hogy van nekünk a hűtőben egy megkezdett üveg villányi
kékfrankosunk. Nikosz néha szeretett elkortyolgatni egy pohárka vörösbort
vacsora után. Még mindig danolászva kimentem a konyhába, kivettem az
üveget a hűtőből, és töltöttem egy aprócska pohárral. Úgy három decit.
Tálcára tettem a poharat, és ügyesen egyensúlyozva bevittem. Talán
felszolgálónak kellene állnom, tűnődtem. Én leszek a daloló pincér. Igazi
unikum. Munka és szórakozás: two in one.
A pohár a tálca pereme felé szánkázott, de sikerült kiegyensúlyoznom,
mire Konrádhoz értem. Amikor pedig ő meghökkenve visszautasította a
frissítő itókát, egészen elérzékenyültem. Milyen rendes ez a fiú, inkább inna
vizet, csak hogy megmaradjon nekem a finom borocska. Nem is érdemlem
meg az ilyen jó barátot! Potyogni kezdtek a könnyeim.
A hálószobából rohanva érkező Ulinak az utolsó percben sikerült kikapni a
kezemből a poharat, mert nagy bánatomban egy slukkra fel akartam hajtani a
tartalmát.
Leültetett a kanapéra, és Konrád lelkére kötötte, hogy egy percre se
tévesszen szem elől, majd folytatta a keresést, miközben én az énekemmel
szórakoztattam őket.
Az átoktábla nyomára viszont további egy óra múlva sem sikerült
rábukkanniuk.
– Nem értem – mondta Uli, és fáradtan mellém rogyott a kanapéra. –
Minden négyzetcentimétert tüzetesen átvizsgáltunk. Még a szekrényben a
ruháidat is. Pedig valahol itt kell lennie.
Kétségbeesetten körbenézett. Ráhajtottam a fejemet a hátizsákomra.
Nagyon kimerített a folyamatos bahharahhahahaházás. Nem kellene a magyar
népnek ilyen kemény munkával előadható dalokat komponálnia. Épp
pihentetni akartam egy csöppecskét a szememet, amikor Uli diadalmasan
felkiáltott. Fölém hajolt, és egyetlen mozdulattal kirántotta alólam a
hátizsákot. A fejem a karfán koppant.
– Naaaa! – tiltakoztam.
– Egyedül ezt nem néztük még át – mondta bocsánatkérően Uli, és
felpattant.
Konrád izgatottan helyeselt.
Kiborították a táskámat az asztalra. Könyvek, füzetek, toll, ceruza, radír,
papírzsepi, mobiltelefon. Megkezdett szendvics, fél csomag rágó, egy doboz
Tic-Tac, öntapadós jegyzetfüzet, kevéske apró. Átoktábla sehol.
Aztán Uli végigtapogatta belül a hátizsákot, és egyszer csak megtalálta.
Becsúszott a bélés mögé ott, ahol felfeslett a varrás. Egyszerre hárman
hajoltunk fölé.
– Ez a kis vacak képes akár ölni is? – hitetlenkedett Konrád.
Szótlanul bámultuk a vékony, kábé nyolcszor tíz centiméteres
ólomlapocskát. A puha fémbe ógörögül karcolta bele valaki, hogy három
napon belül vigyen el a sorvadás. Akármi is legyen az. Kedves jóakaróm
egyenesen Aphroditéhoz fohászkodott, hogy hajtsa végre a kérését.
– Miért pont Aphrodité? – háborodtam fel. – Hiszen még csak nem is
találkoztam vele. Tudomásom szerint tiszteletlenül sem beszéltem róla soha.
Egyébként is, a Moirák betiltották a fekete mágiát, nem?
– Az Olümposzon igen. De ezt az átoktáblát a Földön készítették – vágta rá
a griffem. – Ami pedig Aphroditét illeti… Az a személy, aki megátkozott,
tisztában volt vele, hogy az istennő nem kedveli a családodat, ezért joggal
bízhatott benne, hogy teljesíti a kérését.
– Micsoda? Miért nem kedveli a családomat?
– A nagybátyád, Dimitrosz miatt. Apád még nem mesélt róla?
Megráztam a fejem. Olyan keveset tartózkodtam otthon, és annyi minden
történt velem mostanában, amit esténként meg kellett beszélnem Nikosszal,
hogy valahogy soha nem került rá sor, hogy szóba hozzam a nagybátyámat.
Pedig mióta csak tudomást szereztem róla, szerettem volna megtudni, mi
történt vele. A nagyszüleimnek sem volt még alkalmam megemlíteni a
fájdalmas témát. Mindig kiment a fejemből, ha találkoztunk.
– Talán inkább apádtól kellene hallanod a történetét. Ez leginkább a
családra tartozik.
– Te is a családom része vagy – érveltem. – Éppen ideje, hogy halljam az
igazságot.
– Rendben van – egyezett bele Uli. – De előbb semmisítsük meg az
átoktáblát!
Szerencsére Nikosz mosogató alatt tartott szerszámosládájában találtunk
egy lombfűrészt, amivel a fiúk kisebb négyzetekre fűrészelték az
ólomlapocskát. Amint Uli az átoktábla egyik írásmentes sarkát félretéve a
többi darabot egy ócska fém merőkanálban a gáztűzhely fölött
megolvasztotta, varázsütésszerűen kijózanodtam.
Visszaültünk mindhárman a kanapéra. Konrádon látszott, hogy szétveti a
kíváncsiság, akárcsak engem. A kezébe nyomtam egy doboz elgurult Fantát,
amit a dohányzóasztal alatt találtam. Hálás mosollyal kinyitotta, és mindjárt
lehúzta a felét.
– Nos – kezdte a griffem habozva –, ez egy szomorú történet.
Elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen Dimitrosz halála vezette rá a Moirákat,
hogy megreformálják az istenek és az emberek közti viszonyt, aminek
részeként megtiltották az isteneknek, hogy kiskorú halandóval szexuális
viszonyba keveredjenek.
Konrád félrenyelte az üdítőt. Gyorsan hátba ütögettem.
– Még… Még Zeusznak is megtiltották? – krahácsolta. – Hogyan voltak
képesek erre rávenni őket?
– Az istenek királya Zeusz ugyan, de a Moirákkal ő sem merne ujjat húzni
– felelte nyugodtan Uli. – Ahogyan a többi isten sem. Hiszen a halhatatlanok
életének fonalát is a sorsistennők alakítják, akárcsak az emberekét vagy a
griffekét. Az ókor óta teljesen megszokott dolognak számított, hogy az
istenek és istennők kamaszokat csábítsanak el. Aphrodité különösen kedvelte
a fiatal fiúkat. Dimitrosz alig töltötte be a tizenhetedik évét, rá is szemet
vetett.
– Láttam a fotóját – szúrtam közbe. – Jóképű srác volt.
– Anyám szerint is – értett egyet Uli. – Tőle tudom a teljes történetet.
Végzősként akkoriban járt az Akadémiára. Látta, hogy a nagybátyádra
ragadnak a lányok, de őt kizárólag egyvalaki érdekelte.
– Kicsoda?
– Az egyik osztálytársa. Egy Viracocha nevezetű cuzcói fiú.
– Dimitrosz meleg volt?!
Ezt addig senki sem említette nekem. Csak nem szégyellik a családban?
Talán ezért nem beszélt Nikosz róla? De azonnal el is vetettem az ötletet. Már
csak anyu miatt is kizártnak tartottam, hogy apámnak bármiféle előítéletei
lennének. Ráadásul soha nem szűnt meg szeretni a bátyját, harminc év után is
fájdalmat okozott neki az emléke. És a nagyszüleimet sem olyannak
ismertem meg, akik ne tudnák elfogadni a helyzetet. Az olümposziak minden
téren megmutatkozó toleranciája kifejezetten jótékony hatással bírt a földi
grifflovasok előítéleteire – már akinek egyáltalán voltak előítéletei.
– Melegebb már nem is lehetett volna – válaszolta Uli. – Aphrodité
kizárólag Vira alakját felvéve volt képes elcsábítani Dimitroszt.
– Mi vezetett végül a halálához? – tudakolta Konrád.
Vetettem rá egy gyors oldalpillantást. Nem vettem észre rajta a homofóbia
jeleit, szimplán csak érdekelte a sztori. Ezt értékeltem.
– Az istennő hiúságát bántotta, hogy fiúként tudja csak az ágyába
csalogatni, úgyhogy a következő randevújuk alkalmával felfedte magát előtte.
Azt hitte, az átélt örömök hatására Dimitrosz képes lesz őt nőként szeretni, de
tévedett. A nagybátyád teljesen kiborult, és elküldte Aphroditét a Hadészba.
Talán ha éppen akkor kapcsolatban áll Aleával, a griffje képes lett volna
lecsillapítani az érzelmeit, így viszont indulatos szavaival vérig sértette a
szerelem istennőjét, mire Aphrodité dühtől fortyogva elviharzott. Márpedig
egy sértett istennőnél veszélyesebb nem létezik.
– Gondolom, nem hagyta annyiban a dolgot – mondtam.
– Nem bizony. A mi isteneink néha elég bosszúálló természetűek,
Dimitrosz pedig átlépett egy határt. Aphrodité válasza nem késett sokáig.
– Mit talált ki?
– Tudta, hogy a férje, Héphaisztosz milyen féltékeny, és hogy minden
alkalommal, amikor tudomására jut a felesége egy-egy szeretőjének kiléte,
igyekszik elégtételt venni rajtuk. Otthon Aphrodité szándékosan elejtett
néhány megjegyzést, amiből Héphaisztosz levonhatta a következtetést, hogy
ezúttal Dimitrosz az aktuális szerető.
Visszafojtottam a lélegzetem.
– Héphaisztosz az egyik aerodinamika-óra előtt megbabrálta a mágikus
szélgépeket a gyakorlópályán. Amikor Dimitroszra és a griffjére került a sor,
a várt enyhe passzátszél helyett tomboló hurrikán tört rájuk. Aleát a vihar a
földhöz vágta, a lovasát pedig letépte a hátáról, és magával ragadta a felhők
fölé. A félőrült Aleát elhelyezték az orvosok abban az időzárványban, amit a
kórházban láthattatok. Dimitrosz holttestére soha nem találtak rá. A hurrikán
valószínűleg a tenger fölé sodorta.
Néhány másodpercig hallgattunk. Aztán Konrád azt mondta:
– A legrosszabbul nem is Dimitrosz járt, hanem Alea. Pedig ő aztán nem
tehetett semmiről!
Éreztem a dühöt a hangjában. Reméltem, a haragja még részben sem a
nagybátyámra irányul. Aphrodité csúnyán átverte Dimitroszt, akit igazából
nem tudtam felelősnek tartani, hiszen csak egy indulatos, hormonok által
irányított kamasz volt. Akár én is kerülhetnék hasonló helyzetbe.
– Gondolom, fel sem merült, hogy Héphaisztoszt és Aphroditét
megbüntessék – mondtam lemondóan. – Velük nyilván semmi sem történt.
– Tévedsz. Történt – mondta szelíden Uli. – Viszont az isteneket nem lehet
megbüntetni, csak ha a saját maguk által felállított törvényeket szegik meg.
Aphrodité pusztán a saját természete szerint cselekedett, amivel mellesleg az
emberek ruházták fel. A szerelemnek mindig van egy pusztító oldala is. A
Moirák az eset után átírták a törvényeket, és kötelezték az isteneket az
elfogadásukra. Ma már nem ölhetik meg akár vélt, akár valós sérelmükben az
embereket. Minden vitás ügy felett a Nagytanács dönt, amiben nekik éppúgy
szavazatuk van, mint az embereknek vagy más olümposzi lényeknek.
Elővette a zsebéből az átoktábla sarkát.
– Ezt a darabot miért nem olvasztottad be? – érdeklődött Konrád.
– Mert a segítségével talán rá tudok jönni, ki idézte meg az átkot.
– Hogyan? – kíváncsiskodtam én is. – Van erre is valami mágikus
olümposzi kütyü?
– Nincs szükségem semmiféle kütyüre, elég ha erősen koncentrálok. Képes
vagyok észlelni annak a személynek a mentális mintázatát, aki az átkot az
ólomlapra írta. Minden elmének egyedi a mintázata. Ha találkoztam már az
illetővel, felismerem.
– És ha nem ismered fel?
– Akkor átadom ezt az ólomdarabkát a nagyanyádnak. Élnek az
Olümposzon olyan öreg, tapasztalt griffek, akik akkor is be tudják
azonosítani az átok előidézőjét, ha még soha nem találkoztak vele.
Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a fémdarabkát, és szemét
behunyva összpontosított. Eltelt egy perc. Még egy. Hallgattunk. Uli
állkapcsán ugrálni kezdett egy izom. Kinyitotta a szemét. Halvány hitetlenség
tükröződött aranysárga szemében.
– Valami nem stimmel. Talán egyfajta interferencia – mondta
bizonytalanul. – Konrád, megkérhetnélek, hogy menj távolabb tőlünk?
Konrád készségesen felállt, és kiment az előszobába.
Uli megint összpontosított. Verejtékcseppek ütöttek ki a homlokán.
Segíteni akartam neki, úgyhogy létrehoztam a szündeszmoszt kettőnk között.
Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha alaposan gyomorszájon vágtak
volna.
 Rémülten szorítottam a számra a tenyerem. Ulival együtt rájöttem, ki
akarja a halálomat. Rájöttem, de nem tudtam elhinni.

Ami azt illeti, először Konrád sem hitte el. Kísértetiesen elsápadt, amikor
visszahívtuk, és elmondtuk neki, mire jutottunk.
– De srácok, csak nem hiszitek, hogy… – bicsaklott meg a hangja. –
Higgyétek el, én soha, de soha… Uli, te belelátsz a gondolataimba! – fordult
könyörögve a griffemhez, aki kimerülten dőlt hátra a kanapén.
Közbevágtam.
– Nyugi, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy tudatosan nem ártanál
nekem! Pláne nem kívánnád a halálom.
Konrád kicsit megkönnyebbült. Én nem.
– Ulival azt gyanítjuk, hogy a tudtod nélkül bizonyos személyek
eszközként használtak téged. Méghozzá gyilkos eszközként.
– De hát kik? Hogyan? És miért?
Még mindig elég feldúltnak látszott.
– Szerintünk Loki és a Nornák keze van a dologban. Bár az okát még nem
tudjuk, a kép kezd összeállni.
Konrád arca elkomorult. Előredőlt.
– Mondjátok el! – követelte. – Tudnom kell róla!
Egyetértettem. Az ő életéről is szó volt, nem csak az enyémről. S bár a
helyében én sem szívesen hallottam volna, el kellett mondanom neki, hogy
születésének egyetlen oka, hogy az azgardi istenek szert akartak tenni egy
földi „alvó ügynökre”. Egy közülük származó héroszra, akinek a sorsát nem a
Moirák irányítják, hanem a Nornák. Nem tudni, hogyan, de egyszerűen
átvették az elméje felett az irányítást, majd kitörölték a saját tettével
kapcsolatos emlékeit, hogy Uli véletlenül se olvashasson benne.
Egyet nem tudtam neki elmagyarázni; hogy miért tették az azgardiak
mindezt. Miért próbáltak rajta keresztül elpusztítani engem? Honnan tudták
már jóval a születésem előtt, hogy egyszer majd valamiféle veszélyt jelentek
rájuk nézve? Hiszen a baleset miatt nyolc hónapra születtem, és Konrád csak
két hónappal fiatalabb nálam, ami azt jelenti, hogy mivel ő normál időben jött
világra, az anyja négy héttel anyu után már meg is fogant. Egyáltalán, miért
olyan fontos az én életem vagy halálom, hogy két világ sorsistennői
harcoljanak érte?
 Utóbbira sehogy sem találtunk magyarázatot, hiába vitatkoztunk hosszan.
Később kimentünk a tetőteraszra, hogy füstáldozatot mutassunk be a
Moiráknak. A három istennőnek három különböző fából készült fakanalat
áldoztam fel a cél érdekében. Az egyiket olajfából faragták, és anyu vette
még az Adrián, ahol tízéves koromban nyaraltunk, amikor Nikosz kapott
némi pénzt egy tanulmánykötet szerkesztése után. A másik két fakanalat nem
tudtam, milyen fából készítették, de reméltem, a Moirák kedvüket lelik majd
a füstjük illatában. Így vagy úgy, de sikerült felülkerekedniük azgardi
vetélytársaikon, és megmentették az életemet – akárcsak Uliét. Hiszen életem
és halálom most már örökre összefonódott a griffemével. Ezenkívül nekik
köszönhető, hogy Konrád nem vált akaratlanul is a gyilkosommá.
Mindhármunknak volt oka hálát adni nekik.
Aznap éjjel az Olümposzon első utunk természetesen az Akadémia
igazgatónőjéhez vezetett, akinek egymás szavába vágva számoltunk be a
történtekről. A nagyanyám látszólag teljesen higgadtan fogadta a gyilkossági
kísérlet hírét.
– Azonnal tájékoztatom a Nagytanácsot – közölte velünk.
Aggodalmának egyetlen jeleként háromszor is leellenőrizte a
szalagamulettemet, nehogy véletlenül kioldódjon és elveszítsem.
A következő hetekben mindhárman rengeteget agyaltunk, meghánytuk-
vetettük jó alaposan a történteket, de továbbra sem lettünk okosabbak. Zina
nagyi szerint a Nagytanács malmai lassan őrölnek, és jobb, ha a félévi
vizsgáinkra koncentrálunk, és nem foglalkozunk tovább az üggyel, a
felnőttek majd megteszik helyettünk. Nem értettünk vele egyet, hiszen a mi
életünk volt a tét, de mit tehettünk volna? Ha rendelkeztek is további
információkkal, a Nagytanács tagjai megtartották maguknak. Nagyanyám azt
állította, a biztonságom érdekében tettek bizonyos óvintézkedéseket, de
amikor megkérdeztem, hogy pontosan mit is, nem volt hajlandó az orromra
kötni.
Közben próbáltam elfelejteni, milyen hülyét csináltam magamból a
periammata mellékhatása miatt. Nem könnyítette meg a dolgom, hogy bár
Konrád meglepően tapintatosan viselkedett, és egy percig sem zrikált vele,
Uli hosszú ideig minden reggel harsány bordalokkal ébresztett. Különösen a
kelet-boiótiai bakkhánsnők helyi nyelvjárásban előadott, pánsíppal kísért
énekei mentek az agyamra.
Hiába, a szündeszmosznak is megvannak a maga hátrányai! Meg annak, ha
az ember griffje lassan igazi mókamesterré válik.
 14. fejezet

Félévi vakáció

Feladó: Szellő Mira <mira@hermeszmail.ol>

Címzett: Szellő Nikosz <nikosz.szello@gmail.com>
Elküldve: E. u. az 1634. évben, Démétér havának 17. napján, az este 3.
órájának 55. percében
Tárgy: Daidalosz Intézet

Legdrágább Nikoszom!
Biztosan nem hiszel a szemednek az e-mailem tárgyát olvasva, de
biztosíthatlak, hogy igenis jól látod: a nagyszüleim ma, a félévi szünet első
napján elvittek a híres-neves Daidalosz Intézetbe. Janó papa és Zina nagyi a
hirtelen jött néhány napos utazást kárpótlásnak szánta a sok elmaradt
nagyszülő-unoka programért cserébe. Végre láthatok az Olümposzból mást
is, mint Poliszt! Bármennyire imádom a várost, izgalmas lesz ezúttal bejárni a
távolabbi vidéket. Még a Thétisz-tengerhez is eljutok, ami régóta nagy
vágyam.
Visszatérve a levelem tárgyára; a Daidalosz Intézet Polisztól cirka 150
sztadionnyira található, egy zöldellő dombocska tetején. Állítólag a lakosság
védelmének érdekében építették ilyen messzire a várostól, ha valami baj
történne, mint például egy robbanás. Ebből látszik, hogy a mágikus-
tudományos technológia sem egészen veszélytelen.
Az Intézet szerintem neked is tetszene: a kétszintes, fehérre festett, modern
épületet mindenféle egzotikus növényekkel teleültetett, káprázatosan szép
kert veszi körbe. Az egzotikuson ezúttal ne trópusi növényeket érts, hanem a
Földön teljesen ismeretlen fákat és virágokat. A DI kertészetében komoly
növénynemesítő munka folyik. Az egyik bokron például vanília- és
csokikrémízű gyümölcsök teremnek, a különféle színű, bolyhos golyókhoz
hasonló, földön guruló simivirágok pedig nevükhöz híven állandóan a faun
kertészek és az Intézet többi dolgozója körül sündörögnek egy kis
simogatásért kuncsorogva. Az egyikük rém aranyosan egészen a bejáratig
követett. Bárcsak hazavihetném! Jobb, mint egy kiskutya, mert nem pisil oda
mindenhová.
A ház földszintjét teljes egészében elfoglalja Héphaisztosz műhelye.
Pontosabban műhelyei, mert ez a szint egy csomó nagyobb teremre oszlik,
ahol Héphaisztosz vezetésével a küklopszok a legújabb fejlesztések
prototípusait készítik el. Itt történik a modellek sorozatgyártása is.
Héphaisztosz ma szerencsére nem tartózkodott az Intézetben: Zina nagyi jó
előre tájékozódott a szabadnapjai felől. A nagyszüleim a Dimitrosz halálában
játszott szerepe miatt érthető módon igyekeznek kerülni a találkozást vele.
Zina nagyi a prototípusműhely vezetőjével, egy Márga nevű küklopsszal
zsírozta le a látogatásunkat. Tudtad, hogy a küklopszokat mindig valamilyen
kőzetről nevezik el? Azt hiszem, ez valamiféle újabb kori névadási divat lehet
náluk, mert az Odüsszeiában még egy Gránit vagy Csillámpala nevet viselő
küklopszról sem olvastam.
A prototípusműhelyben egészen elképesztő cuccokon dolgoznak a
munkások. Jelenleg egy új fegyvert próbálnak ki – Amphirtia ötlete nyomán
készült. Az egyik kísérleti példányt magánál tartja a Szelek Tornyában, hogy
otthon is tudjon vele foglalkozni, a másikat itt tesztelgetik a műhelyben.
Az imágópisztoly neked is tutira tetszene! A fegyverrel bárkit
ártalmatlanítani lehet anélkül, hogy az illető megsebesülne. Azt hiszem, a
működési elve kapcsolódik a zsebuniverzumok elméletéhez. Na meg persze a
mágiához. Állítólag a poliszi városi őröket is fel fogják fegyverezni vele. Jól
jöhet nekik, mondjuk, egy betintázott, hőzöngő küklopsszal szemben. A
pisztoly a célpont körül kihasít a térből egy tömböt, és egyfajta rövid
időhurkot hoz létre benne. Márga be is mutatta a működését. Rálőtt az egyik
munkására, mire az olyan lett, mint egy térbeli animgif: folyton ugyanazt a
rövid mozdulatot ismételgette. Az imágópisztoly mindenesetre elnyerte
nálam a világegyetem legbékésebb és legviccesebb lőfegyvere címet. Tetszik,
hogy itt az Olümposzon elsősorban az ilyesféle humánus harceszközökre
összpontosítanak. Bevallom, egyre rokonszenvesebb nekem a Moirák
gondolkodásmódja, hiszen nyilván ők állnak a mágikus-tudományos
technológia fejlesztésének hátterében.
Képzeld, a nagyszüleimtől kaptam még egy pazar ajándékot az utazáson
felül! Most kezdték el a sorozatgyártását az Intézetben, és az egyik első
darabot megszerezték nekem. Azt hiszem, az átoktábla óta nagyon aggódnak
a biztonságom miatt. Az ajándék egy intelligens ruha, ami a külső időjárási
viszonyokhoz alkalmazkodva képes tökéletesen szabályozni a
testhőmérsékletemet, megvéd a fertőzésektől, és bizonyos fizikai
behatásoknak egyfajta páncélként ellen is áll. A fazont, anyagot, színt tetszés
szerint változtathatom, szóval a farmer-póló összeállítástól a kisestélyiig
komplett ruhatárat jelent. Az öltözködésemre egy ideig nem kell költened!
Ráadásul a ruha öntisztító, mi több, a testemet is tisztán tartja. Azért ne ijedj
meg, nem fogok leszokni a fürdésről! De kifejezetten praktikus lesz, ha
elmegyünk arra a kétnapos túrára a vadonba, amit a közös vakációnk
zárásaként Janó papáék beterveztek.
Az Intézet épületének emeletén a kutatók irodái helyezkednek el.
Amphirtiának is van ott szobája, de vele persze nem futottunk össze, hiszen
Uli a szüleivel a szünidőben hazalátogatott a Griff-hegységbe, ahol a
nagyszülei élnek. Tudtad, hogy az idős griffek, akik a lovasukkal együtt már
nem vesznek részt a kapuőrszolgálatban, ott felügyelik a keltetőt, és
nevelgetik a legkisebb fiókákat? Egyfajta bentlakásos bölcsis csoportban. A
griffeknél ez a szokás. Uli szerint létfontosságú a fejlődésükben, mert a
háromévesnél fiatalabb griffeknek még csak csoporttudatuk van, az önálló
személyiségük később alakul ki.
Hű, ez szerintem tetszeni fog! Zina nagyi ebéd után bemutatott az Intézetet
vezető Pallasz Athénének. Daphné szerint ő a legkirályabb istennő az egész
Olümposzon. Szuperintelligens, és a Moirákhoz hasonlóan nagy barátja az
emberiségnek. Velem mindenesetre nagyon kedvesen viselkedett. Te is
meglepődtél volna, ha látod, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogyan
ábrázolni szokták, sisakban meg dárdával a kezében. Ami azt illeti, a pepita
mintás kiskosztümjében inkább tűnt komoly üzletasszonynak, mint
istennőnek. A keskeny, bordó keretes szemüveget pedig szerintem csak
divatból hordja, mert kizárt, hogy egy istennőnek rossz legyen a szeme.
Ma éjszakára az Intézet vendéglakosztályában szálltunk meg, holnap
reggel indulunk tovább. A Szfinx Park lesz a következő úti célunk. Alig
várom, hogy testközelből lássak egy igazi szfinxet. Állítólag már nem tépik
szét az embereket, ha nem tudnak válaszolni nekik. Ez megnyugtató, mivel
soha nem voltam túl jó a találós kérdések megoldásában.
Csókol lányod:
Mira

Feladó: Szellő Mira <mira@hermeszmail.ol>

Címzett: Kolonics Konrád <kolonicsko@freemail.hu>
Másolatot kap: Kara fia Nimród <nimrod@hermeszmail.ol>
Elküldve: E. u. az 1634. évben, Démétér havának 18. napján, az este 4.
órájának 12. percében
Tárgy: Szfinx Park

Kedves Konrád és Nimród!

Soha nem találnátok ki, hogy jutottunk el a parkba! Nem, nem azzal a
légjáróval, amivel tegnap az Intézetbe repültünk! Légjáróval túl sokáig
tartana az út a Boiótia kontinensre, ahol többek között a Szfinx Park is
található.
Számomra meglepő módon kiderült, hogy a Polisz melletti Kapun kívül a
helyi távolságok áthidalására léteznek kisebb Kapuk is az Olümposzon. Ezek
használatához nincs szükség a griffek szuperszámítógépekéhez hasonlító
agyára, mivel egymáshoz képest fix helyzetben helyezkednek el a térben, így
előre beléjük tudták táplálni az összes többi helyi Kapu térbeli koordinátáját a
bolygó felszínén.
A Szfinx Park elnevezése amúgy elég megtévesztő, mivel nemcsak
szfinxeket, hanem többféle állatokhoz hasonló értelmű vagy legfeljebb félig
értelmes mitológiai lényt őriznek a rezervátumban. Némelyek veszélyesek,
mint a például a százfejű hidrák, a kimérák vagy a sárkányok. Az ő
területeiket légrácsok különítik el a többi lénytől. Valaha a szfinxek is
veszélyesek voltak, amíg nem módosították a génállományukat. Most már
nem ölik meg az embereket, ha nem tudnak felelni az agyafúrt találós
kérdéseikre, és nem is vetik le magukat bánatukban egy szikláról, ha valaki
mégis rájön a válaszra, mint egykor Oidipusz.
Mint tudjátok, a szfinxeknek éppen olyan szárnyas oroszlánteste van, mint
a griffeknek, de velük ellentétben a fejük teljesen emberi. Ami elég különös,
nem gondoljátok? Mármint hogy a sasfejű griffek az értelmesek, az
emberfejű szfinxek meg inkább csak beszélő állatok. Gaia minden jel szerint
tesz az emberi faj vélt felsőbbrendűségére! Janó papa azt állítja, hogy
rendszertani szempontból a szfinxek a griffek unokatestvérei, valahogy úgy,
mint nekünk a csimpánzok.
A legfiatalabb szfinxkölykök a park bejáratánál rendszerint megrohanják a
látogatókat, hogy feltegyék nekik a találós kérdéseiket, de mivel még elég
egyszerű a repertoárjuk, az emberek gyakran kitalálják a választ. A kölykök
elég rosszul viselik a kudarcot. Az egyik hanyatt vágta magát a lábunk előtt,
és szabályos hisztirohamot kapott, amikor a feltett találós kérdést a rutinos
Zina nagyi rögtön megfejtette! Én persze felsültem a válasszal, mire a
kérdezőm minimum olyan önelégült képet vágott, mint Jean-Luc, amikor
tükörbe néz.
Elég vicces volt egyébként végigsétálni a park állatkerthez hasonlító részén
úgy, hogy a veszélyesebb állatokat elválasztó légrácsokra mindenhol A
szörnyeket etetni tilos! táblákat erősítettek. Ha itt lettetek volna, biztosan ti is
jót szórakoztok rajta!
Az én kedvencem egyértelműen a Pegazus-istálló vot. Itt tartják és
tenyésztik a héroszok hátasait. Láttam két nyakigláb kiscsikót, még nem nőtt
ki teljesen a szárnyuk. Az egyik percben még úgy ficánkoltak és vágtáztak az
anyjuk körül, mint bármelyik közönséges csikó egy otthoni lovastanyán, a
következőben meg már úgy próbálgatták a szárnyaikat, mint a madárfiókák,
ha ki akarnak repülni a fészekből. Nem is tudom, hogy a cukiságverseny
fődíját nekik adjam, vagy a hisztis kis szfinxnek.
Most indulunk a park éttermébe vacsorázni. Janó papa már előre feni a
fogát a sárkánypikkely-kocsonyára, amit állítólag az egész Olümposzon csak
itt lehet kapni. Hát, nem is tudom… Ez még nekem is túl egzotikusnak
hangzik. Szívesebben ennék egy jó rakott krumplit.
A többit majd szóban!
Sziasztok!
Mira
Ui.
Konrád, mit gondolsz, Zsiga örülne egy kis kimérafigurának? Nagyon
jópofákat láttam a park ajándékboltjában. Külön mozgatható mind a három
fej. Lángot lövellni persze nem tud, szóval ne izgulj, nem fogja vele
felgyújtani a házat!
Nyugi, Nimród, téged soha nem sértenélek meg ilyen dedósoknak való
játékszerrel! Valami mást néztem ki a számodra. Remélem, esz a kíváncsiság,
hogy mi lehet az!

Feladó: Szellő Mira <mira@hermeszmail.ol>

Címzett: Daphné PÜG <daphne03@hermeszmail.ol>
Elküldve: E. u. az 1634. évben, Démétér havának 21. napján, az este 4.
órájának 27. percében
Tárgy: Ez meg az
Szia, Daphné!
Ígéretemhez híven küldök gyorsan egy kis beszámolót az elmúlt három nap
legfontosabb eseményeiről. Nem is tudom, hol kezdjem el, annyi minden
történt az első levelem óta. Legjobb, ha időrendbe szedem az eseményeket.
A Szfinx Parkból másnap reggel az ottani Kapun keresztül visszatértünk az
Attika kontinensre, de ezúttal a déli partja előtt húzódó szigetcsoport volt a
cél. Az Akadémiának az egyik ottani szigeten van egy kellemes kis bungalója
festői kilátással a tengerre, úgyhogy lazítottunk néhány napot. Napoztunk,
fürödtünk, és valami iszonyú, milyen sokat beszélgettünk! Tudod,
Dimitroszról és más családi dolgokról, amikről addig lövésem sem volt.
Megtudtam pár kínosabb gyerekkori történetet is az apámról. Lesz mivel
heccelnem, ha hazatérek.
Úgy érzem, egyre közelebb kerülök a nagyszüleimhez. A maguk módján
mindketten szuperek, még ha van is nekik néhány olyan vonásuk, amit más
esetleg nem tart szimpatikusnak. Na, de kinek nincs olyan? Én például totál
hörcsögtermészetű vagyok, secperc alatt fel tudom húzni magam bármin.
Vagyis inkább ilyen voltam. Uli sokat javított rajtam. Most inkább a régi
Mira jóval bölcsebb és türelmesebb verziójának érzem magam.
Janó papáról sokan talán azt gondolják, hogy túlságosan harsány
személyiség, de én imádom! Arany szíve van, és rengeteget tud az állatokról.
Tőle örökölhettem a biológia iránti érdeklődésemet. Fiatal korában, mielőtt
úgy döntött, vezető tisztséget vállal a grifflovasok rendjében, zoológusnak
készült, és ma is mindene az állattan – beleértve a teljes olümposzi faunát.
Tiszta Gerald Durrell (tudod, az a földi író, akinek egyszer megmutattam a
KK-n az egyik ógörögre fordított könyvét), leszámítva a babos kendőt,
amivel a kopasz fejét szokta eltakarni, nehogy leégjen a tűző napon.
Tanultam tőle egy-két szakkifejezést, csak hogy felvághassak előtted, mint
például a konvergens evolúció. Amíg Zina nagyi az árnyékban olvasgatott,
mi a sziget körüli sekély vizekben búvárkodtunk, és észbontóan szép
kagylóhéjakat és kavicsokat gyűjtöttünk a fenéken. Majd neked is viszek
belőlük néhányat!
Zina nagyi egészen más tészta, mint a nagyapám. A legtöbb itteni diák
ridegnek és szigorúnak tartja, pedig nem az, csak nehezen tudja kifejezni az
érzéseit. Ugyanakkor nagyon okos, és a szervezőkészsége kiváló. Az Aiolosz
Akadémia igazgatónőjeként erre szüksége is van. Ezenkívül a Nagytanács
tagja, szóval elég sok felelősség nyugszik a vállán. Csoda, ha soha semmire
nincs ideje? Baromira értékelem, hogy ezúttal a kedvemért egy teljes hétre el
tudott szakadni szeretett Akadémiájától. Egyébként istenieket főzött nekünk a
Janó papa által fogott halakból és a ház körüli konyhakert zöldségeiből – a
bungalóban ugyanis nincs metamorfon. Gyümölcs terem bőven a kertben, de
kenyeret, sajtot, egyebeket a szárazföldről, a kentauroktól kellett
beszereznünk.
Apropó, kentaurok! Találkoztam Kasszandrával, és nagyon megörültünk
egymásnak. Tisztában vagy vele, hogy csípem a csajt, és nyilván ő is engem,
mert meghívott magukhoz vacsorára. Te tudtad, hogy az osztálytársam a
nagy Kheirón ük-ük-ükunokája? Az apja híres botanikus, szinte vérre menő
vitába keveredett Janó papával az endemikus olümposzi fajokról. (Még egy
szakkifejezés, amit most tanultam, haha!)
Elhoztam magammal a vakációra a meótiszi íjamat. Nem mintha
gyakorolnom kellene a célba lövést – a pontosságról Artemisz nyílvesszői
gondoskodnak –, de újabban kifejezetten szeretek nyilazni. Kasszandra
bátyja, Mésztór észrevette a hátamon az íjat, és elhívott a másnapi
gazellavadászatra. A kentaurok épp olyan nomád életet élnek, mint a
meótisziak, de velük ellentétben nagy vadászok. Úgy élnek kábé, mint a
Földön a tizenkilencedik században az indiánok, akikről már meséltem
neked.
Én persze soha nem tudnék egy állatot megölni, úgyhogy nem akartam
velük tartani, de Mésztór mérges arca láttán Kasszandra odasúgta, hogy a
kentaurok szokásai szerint a vendégbarátság megsértésének számít egy ilyen
invitálás visszautasítása, ezért aztán igent kellett mondanom.
Nem fogod elhinni, végül hogyan másztam ki a slamasztikából! A mágikus
nyilaim, úgy látszik, valamiképpen engedelmeskednek a tudatalattimnak,
mert amikor a vadászaton nagy kelletlenül kilőttem az első nyílvesszőt, az
szabályosan kikerülte a célba vett gazellát, majd mint a bumeráng, visszatért
hozzám, és visszaugrott a tegezbe, a társai közé. A második nyilam megállt a
levegőben a célpont előtt, és a földre hullt. De a harmadik volt a legjobb.
Amikor Kasszandra bátyja kinevetett, egyszerűen megváltoztatta a
röppályáját, és üldözőbe vette Mésztór aprónak csöppet sem mondható hátsó
felét. Ő persze eszeveszett vágtába kezdett, jobbra-balra szökellt, hogy
kicselezze a szokatlanul lassan röpülő nyilat, és közben olyan rémült
pillantásokat vetett hátra, hogy a társai velem együtt szó szerint fetrengtek a
földön a nevetéstől. Nem tudom, láttál-e már kentaurt fetrengeni a földön, de
elég mókás látványt nyújtanak.
Azt hiszem, Mésztór kicsit megharagudott rám, de szerintem nem én
tehetek a dologról, hanem Artemisz. Ráadásul Mésztór erőltette, hogy tartsak
velük. Kasszandra mondta, hogy ne törődjek vele, a bátyjának mostanában
amúgy is túl nagy az arca.
Hát, körülbelül ennyi az elmúlt napok krónikája. Holnap korán indulunk a
túrára, úgyhogy befejezem. Ha nem lesz időm írni többet, viszlát a második
félévben!
(Remélhetőleg) legkedvesebb barátnőd:
Mira

Feladó: Szellő Mira <mira@hermeszmail.ol>

Címzett: Ulisszesz GRI <uli@hermeszmail.ol>
Elküldve: E. u. az 1634. évben, Démétér havának 23. napján, az éjszaka 2.
órájának 48. percében
Tárgy: Szellemnomádok

Uli,
remélem, hogy mióta a távolság miatt annyira nehézkes, ha nem lehetetlen a
kapcsolattartás a szündeszmoszon keresztül, naponta többször is ránézel a
KK-dra, mert bitang nagy hírem van! Csak azért nem hívtalak inkább, mert
említetted, hogy a nagyszüleid nem rajonganak a kommunikátorokért (hiába,
az öreg griffek az Olümposz legkonzervatívabb lényei!), ráadásul elvárják,
hogy ha velük vagy, ne ölts emberi alakot, a kezek hiánya pedig, ugye,
kizárja a KK használatát.
Lényeg a lényeg: rájöttem, miért akarnak ártani nekem az azgardiak! De
legjobb talán ott folytatnom, ahol múltkor abbahagytam. Azaz a kétnapos
hegyi túránkkal.
A Parnasszosz-hegy természetvédelmi terület – nem mintha ennek sok
értelme lenne az Olümposzon, ahol szinte minden az. A hegy lábánál elterülő
erdőben él Zina nagyi régi évfolyamtársa, egy fanimfa. Zeuxó a nagyanyám
legjobb barátnője – még akadémista korukból. Mint tudod, a fanimfák
egészen mások, mint a csapodár természetű vízi nimfák. Sokkal
komolyabbak és felelősségteljesebbek. Zeuxó életcélja társaihoz hasonlóan
szeretett fái megóvása. Egész nap az erdőt járja, és a növényeket gondozza.
Egyetlen intésével el tudja mulasztani például a lisztharmatot a levelekről.
Nem tudom, jártál-e már fanimfa otthonában, de egyáltalán nem olyan,
mint képzeltem. Sokkal, de sokkal klasszabb, nem ám holmi ócska faodú!
Zeuxó egy hatalmas, ősöreg tölgyfában lakik, aminek a törzsében valami
varázslattal hangulatos kis lakást alakított ki magának. Nála szálltunk meg
két éjszakára.
Tegnap kora reggel indultunk a hegyre. A Parnasszosz csúcsán jól jött a
Zephürosz-szárny mászófalán szerzett sok-sok tapasztalat. Már alkonyodott,
amikor visszaértünk a hegy lábához, úgyhogy messziről észrevettük a tűz
fényét. Néhány vándor tábort ütött az erdő szélén. Zina nagyi azt állította, ők
a szellemnomádok. Na, ettől teljesen kifeküdtem. Te már hallottál
szellemnomádokról? Mert én soha.
Janó papa a vállamra tette a kezét, és közölte velem, hogy tulajdonképpen
ők is cigányok, akárcsak anyu. Pontosabban, ők a cigány nép egykori segítő
szellemei, akikről már elfeledkeztek. A cigányoknak ugyanis nem volt külön
hitviláguk, sem isteneik, sem túlviláguk, csak egyfajta segítő szellemeik, akik
a Moiráktól nem saját otthont kértek az Exodus során, hanem azt, hogy
szabadon vándorolhassanak egyik zsebuniverzumból a másikba, ahogyan a
népük vándorolt évszázadokon keresztül a Földön. Szerettem volna
megismerni őket, úgyhogy, bár a nagyszüleim szerint a szellemnomádok nem
beszélnek ógörögül, odamentünk hozzájuk.
Hát én még ilyen különös lényeket nem láttam! Először is, Janó papa
szerint ragyogó színekben játszó, Zina nagyi szerint pedig iszonyúan rikító,
bő szabású selyem- és brokátruhákat viseltek, de az még hagyján, ugyanis
úgy néztek ki, mint valami atomkatasztrófa mutáns túlélői. Láttam például
egy fickót, akinek kifejezetten kékes árnyalatú volt a bőre. Egy másik testén
elefántfej ült. Az ormányával tartotta a bögrét. A harmadiknak több pár kéz
nőtt ki a törzséből. Eleinte nem tudtam, miért találom őket olyan ismerősnek,
de aztán Kerényi tanár úr órájáról beugrott, kikre is hasonlítanak. Három
hindu istenre; Krisnára, Ganésára és Sivára. De ők persze nem lehettek,
hiszen az élő vallások istenei még mindig a Földön élnek.
Kérdő arckifejezésem láttán Zina nagyi odasúgta, hogy azért a hasonlóság,
mert a cigányok egykor Indiából vándoroltak ki, és bár őseik vallását
útközben elvesztették, a szájhagyományaikban megőrzött hindu istenek
külseje nyomot hagyott némely szellemükön.
A tűz által vetett fénykör széléhez érve a nagyszüleim összetették a
kezüket, és mélyen meghajoltak. Követtem a példájukat. A kék színű fickó
elénk jött, és szótlanul, összetett kézzel ő is meghajolt. Figyelmesen
szemügyre vette Janó papát és Zina nagyit. Amikor az én arcomba nézett,
hirtelen elmosolyodott, és még egyszer meghajolt. Majd mélyen zengő,
meleg hangján üdvözölt, és kijelentette, hogy őt Vándunak hívják, és
társaival együtt szívesen lát a tüzüknél a rokonaimmal együtt. Ja, és
Háromszor Érintettnek nevezett!
Én értetlenül pillantottam a nagyszüleimre, és megkérdeztem, mit jelent az,
hogy Háromszor Érintett. Na, erre meg ők döbbentek le! Hogy értettem, mit
mond a szellem. Állítólag még soha senki nem beszélt velük, amióta csak
vándorolnak a különböző világok között. Zina nagyi kicsit el is fehéredett a
megszólításom hallatán.
Mondtam Vándunak, hogy engem Mirának hívnak, nem Háromszor
Érintettnek, mire ő felnevetett, mintha valami viccet meséltem volna neki. A
háta mögött a többiek is kuncogni kezdtek. A Ganésához hasonlító
elefántfejű, akinek, mint kiderült, Bjásza a neve, még jókedvűen trombitált is
egyet.
Amikor visszafordultam a nagyszüleimhez, észrevettem, hogy furán
bámulnak rám. Janó papa megköszörülte a torkát, és elmagyarázta, hogy
folyékony szanszkritsággal csevegtem Vánduval. Legalábbis ezt feltételezi.
Mivel ő nem tud szanszkritul. És hogy minderre összevissza egy magyarázat
lehet: az őseim között kell, hogy egy hindu isten is szerepeljen. Ezért hívott
Vándu Háromszor Érintettnek. Az istenek és mitikus hősök leszármazottait a
szellemnomádok Érintettnek nevezik, nekem pedig minden jel szerint a világ
első grifflovasa mellett két isten is a felmenőim közé tartozik, ami rém ritka.
Annyira, hogy még senki sem született ilyen családfával az elmúlt ezer
évben. Kizárt, hogy véletlen legyen. Nyilván a Moirák alakították úgy az
előttem járó generációk sorsvonalát, hogy én megszülethessek.
Megkérdeztem a szellemnomádokat, hogy a hindu szélisten-e a harmadik
ősöm, de Bjásza megrázta a fejét. Csak úgy himbálózott az ormánya.
Kijelentette, hogy az ő távoli rokona, a szintén elefántfejű Ganésa, a
tudományok és művészetek (mint például a zene) pártfogója az ősapám.
Uli, te érted ezt? Bár a hindu vérvonalam megmagyarázza az abszolút
hallásomat meg az előéneklésben megnyilvánuló tehetségemet, de mi
szükségük lehet a zenei adottságaimra a Moiráknak?
A szellemnomádok egyébként igazán kellemes társaságnak bizonyultak.
Finom vacsorával vendégeltek meg minket, majd egy háromszemű nő
valamiféle pengetős hangszer kíséretében gyönyörű dalokat énekelt végtelen
vándorlásról, felhőkbe burkolózó hegyekről és széljárta, magányos
pusztaságokról. Az érzelmes Janó papa még néhány könnycseppet is
elmorzsolt annak ellenére, hogy a szövegből nem értett semmit.
 Amikor néhány órával később elköszöntünk tőlük, hogy visszatérjünk
Zeuxó otthonába, Zina nagyit ritka gondterheltnek láttam. Nem tudta tovább
leplezni előttem az aggodalmát. Addig nyaggattam, amíg el nem mondta,
miért van jelentősége a háromszoros érintésnek. Egy régi prófécia szerint,
amit a dódónai jósdában őriznek, a meg nem nevezett jövőben a második
Kapu-háború során az Olümposz bukása vagy megmenekülése egy olyan
lovastól fog függeni, akit a szellemnomádok Háromszor Érintettnek
neveztek.
Na, ettől teljesen paff lettem! Mondd, hogy nem is nagyok velem szemben
az elvárások! Megvan tehát az oka, miért akartak még időben kiiktatni az
azgardi istenek. Jó régóta tervezhetik már a támadást az Olümposz ellen.
Tudniuk kellett a jóslatról már a fogantatásomkor, azért csábította el Konrád
anyját Njörd olyan hipersebességgel. És valószínűleg azért fogant ikreket
anyu, mert a Moirák be akarták biztosítani magukat az azgardiak minden
lépése ellen. Az előrelátásuk meghozta gyümölcsét, mert Lívia halálával én
még mindig megmaradtam nekik.
Mindennek tetejébe, ahogy gondolatainkba temetkezve botorkáltunk
visszafelé a sötét erdei ösvényen, sikerült beleesnem valami szúrós bokorba.
Teljesen összeszurkálták a tüskék a fenekemet. Fáj, mint a rosseb, aludni sem
tudok tőle. Ráadásul Janó papa úgy horkol, mint egy orrszarvú, úgyhogy
inkább felkeltem, hogy gyorsan megírjam neked a történteket.
Ha holnap – pontosabban, az órát elnézve még ma – találkozunk, azt
hiszem, lesz mit megbeszélnünk. A közös repülést a sérüléseim jellege miatt
egy-két napig amúgy is hanyagolnunk kell. Most léptem aludni. Iszonyúan
elfáradtam a hegymászástól meg az egész hosszú naptól. Azt hiszem, jó kis
izomlázam lesz reggelre.
Ölel (összeszurkált fenekű) lovasod:
Mira

15. fejezet

A beszélő hajó
Az első szemeszter végén két tantárgytól és velük együtt két tanártól is
elbúcsúztunk, de a második félévben kaptunk helyettük újakat. Linné tanár úr
helyébe Hérodotosz lépett, aki a Kapu-háborúhoz vezető okok című kurzust
tartotta, idősebb Pliniust pedig Aronson professzor váltotta fel, aki a Babilon
rövid társadalomismerete című tantárgyat oktatta. Niburu és Zarriqum
természetesen felmentést kaptak utóbbi óra látogatása alól, aminek, úgy
vettem észre, mindketten örülnek. Mindig is úgy éreztem, hogy nem szerettek
a Babilonon élni.
A hónap meglepetése Aronson professzor első óráján ért. Kiderült, hogy az
istenek Exodusa nem egyszeri esemény volt, ahogy addig hittem, hanem egy
hosszú évszázadokon keresztül húzódó folyamat. A Babilon volt az első
zsebuniverzum, amit létrehoztak, még időszámításunk előtt, az ókorban. A
többi zsebuniverzum legalább száz, de akár kétezer évvel is fiatalabb nála.
Minden világ hivatalos időszámítása az ottani istenek Exodusával kezdődik,
tehát az olümposzi első év a földi 380. évvel egyezik meg. A legrégebbi
időkben csak a halhatatlanok voltak képesek közlekedni a zsebuniverzumok
között. Akkoriban Hermész feladata volt a személyszállítás és az üzenetek
kézbesítése a világok között, de annyira jajgatott a temérdek egyéb munkája
miatt, hogy Zeusz szerette volna tehermentesíteni. Az ő parancsára
alapították meg az Akadémiát, és hozta létre Hekaté az első néhány, tisztán
mágikus, ezért kissé kiszámíthatatlan Kaput. Állítólag már a Kapuk
felállításának első évében elveszítettek két diákot. Mivel minden átkelés járt
némi veszéllyel, a tanulóknak attól kezdve az egész tanévet az Olümposzon
kellett tölteniük, hogy minimalizálják a kockázatot. Megtudtam azt is, hogy a
mai, a mágiát a földi technikával ötvöző, teljesen biztonságos Kapukat alig
hetven éve fejlesztették ki a Daidalosz Intézetben.
Héra hava (és a földi január) jött és ment, észre sem vettük, és már véget is
ért. Az Aiolosz Akadémia legrégibb hagyományai közé tartozott, hogy a
második félév második hónapjának második hétvégéjén a szekundánsok
osztálya meginvitálja az elsőéveseket egy közös programra. Mivel Daphnéék
tavaly Iaszónt, az Argonauták egykori vezérét kapták vezető tanárnak,
mákunkra kifogtunk egy jó kis hajókirándulást az Éridanosz folyón.
A barátnőm szerint nem csupán egy szórakoztató pikniken veszünk majd
részt. Iaszón mindig összekötötte a kellemest a hasznossal, úgyhogy biztosan
számíthatunk valami meglepetésre. Amikor elmesélte, hogy tavaly az akkori
másodévesek, akiknek Thészeusz volt a vezető tanára, bikatáncos bemutatót
és oktatást szerveztek nekik, úgy döntöttem, hogy a magam részéről
bármilyen meglepetésnek jobban örülnék, mint néhány vad bika fölötti
ugrálásnak.
Poliszban a Néreidák sugárút egyenesen a kikötőbe vezet. Ott találkoztunk
kora reggel a vendéglátóinkkal. Az Argó néhány halászbárka és egy sétahajó
között az egyik kikötőbakhoz kötve ringatózott. Több mint tizenöt méter
hosszú vitorlás hajó volt, felkunkorodó orral, ami alá meglehetősen élethű,
lehunyt szemet festettek. Még a szempillák is jól látszottak rajta. A kormány
fölé az árbócra piros ködkürtöt erősítettek. Éppen meg akartam tudakolni
Ulitól, hogy miért lehunyt szemet festettek a hajóorra, amikor a szem kinyílt,
és ránk nézett.
– Jó reggelt, kedves első- és másodévesek! – zengte a kürt.
Behízelgően dallamos, férfias orgánuma akár a tévébemondóké. A hajó
oldaláról leereszkedett egy kötéllétra.
– Üdvözlök mindenkit a fedélzetemen! Csak óvatosan, óvatosan! Ne
siessetek! – mondta az Argó, miközben mi izgatottan lökdösődve
felmásztunk a hágcsón.
Boglyas és Füttyös mindenkit megelőztek. Egyszerűen elrugaszkodtak a
kőből készült kikötőbakról, mint a kőszáli kecskék, és már a fedélzeten is
voltak. Mitchell mások elé vágott a sorban, és fürgén felmászott a létrán. Fent
a korlátnak dőlve kihívóan vigyorgott, és bekapta a csokija utolsó darabkáját.
Hanyagul a háta mögé dobta a papírt.
Hirtelen sztentori hang hasított a kikötő álmos csöndjébe. A vitorlarúdon
tollászkodó sirályok rémülten felrebbentek, és az ereimben is megfagyott a
vér.
– HÉ, TE OTT! VESZED FÖL AZONNAL A SZEMETET!
Mitchell összerezzent, és tétován a ködkürtre nézett.
– IGEN, NEKED BESZÉLEK, LAPÁTFÜLŰ!
A kürt hangja már egyáltalán nem tűnt behízelgőnek.
– MIT SZÓLNÁL HOZZÁ, HA ÉN HAJIGÁLNÁLAK MEG
SZEMÉTTEL? AZONNAL TEDD AZT A PAPÍRT A KORLÁT
MELLETTI KUKÁBA!
Mitchell, akinek egy kicsit tényleg elálltak a fülei, és most még ráadásul el
is vörösödtek, felemelte az összegyűrt csokipapírt. Messzire eltartva magától,
mintha egy kibiztosított kézigránát lenne, óvatosan elsétált vele a szemetesig,
és beledobta. Szerintem azon sem csodálkozott volna, ha a csokipapír kezd el
beszélni hozzá.
Többen vihogni kezdtek. Seggfej Mitchell nem örvendett túl nagy
népszerűségnek. Uli tudatta velem, hogy az Argó a Hangot használta, hogy
megfegyelmezze az osztálytársunkat. Ezzel az egyetlen fegyverrel ruházták
fel az istenek. Hipnotikusan kényszerítő erővel bírt az utasai fölött.
Zefír és Azúr az imbolygó kötélhágcsó mellett lebegve segítettek nekünk
feljutni a fedélzetre. Különösen a lányokkal voltak nagyon udvariasak.
Amikor először találkoztam velük az Olümposzon, különlegesnek éreztem a
köztünk lévő kapcsolatot, mivel kiskoromban gyakran meglátogattak, de az
elmúlt hónapokban rájöttem, hogy ők mindenkivel egyformán kedvesek.
Kicsit olyannak láttam őket, mint két kutyakölyköt, akik mindenkire lelkesen
felugrálnak az utcán. Egyenlően osztották meg a rokonaik közt a
figyelmüket. Talán az isteni származásukból adódott mindez. Lehet, hogy
nem akartak érzelmileg erősebben kötődni egyetlen halandóhoz sem, mivel
az emberek élete az övékéhez mérve annyira rövid.
Miután mindenki talált magának helyet a korlát mellett körbefutó padokon,
a távolban feltűnt két sötét pötty az égen. Amikor közelebb értek, kiderült,
hogy két pegazus az. Odüsszeusz és Iaszón ült a hátukon. A szárnyas paripák
egyenesen a fedélzeten szálltak le. Büszkén fújtattak és dobrokoltak, amíg a
két férfi lecsúszott nyereg nélküli hátukról, majd fejüket köszönésképpen
meghajtva ismét a levegőbe emelkedtek. A héroszoknak nem kellett
közönséges légjárón közlekedniük, elég volt füttyenteniük, és máris
szolgálatukra állt egy pegazus.
A Thesszalosz nevezetű másodéves tritónt kivéve, aki a hajó mellett
úszkált, mindenki a fedélzetre lépett. Az Argó eloldotta magát a baktól, és
minden felhajtás nélkül kihajózott. Nem volt szüksége matrózokra és
kapitányra. A varázslat miatt képes volt tökéletesen irányítani magát. Ha
engem kérdeznek, nem is tűrt volna el senkit maga felett. Kivéve persze
Iaszónt, a régi kapitányát, akihez több ezer éves barátság fűzte. Kizárólag az
ő utasításait volt hajlandó teljesíteni.
Ahogy magunk mögött hagytuk Polisz házait, a másodévesek magas,
vörösesszőke tanára a fedélzet közepére állt, és előadta a szokásos üdvözlő
szöveget. Amikor odasúgtam a mellettem ülő Daphnénak, hogy kíváncsi
lennék, hol szerezte Iaszón a szemöldökét kettévágó heget, a hérosz
bejelentette a meglepetést. Miszerint a hétvégi hajókázás keretében
kirándulást teszünk az Alvilágban is.
Az Éridanosz utolsó szakasza ugyanis az Alvilágba vezet. A folyó
tulajdonképpen beletorkollik a Hadész palotáját övező mocsárba. Ne
kérdezze senki, mi történik azzal a rengeteg vízzel, ami oda folyik, mert
gőzöm sincs róla. A földi vízrajz törvényei nyilván nem érvényesek
mindenhol az istenek világában.
Nyugtalan morajlás kélt a fedélzeten a hír hallatán. Legjobban Maia ijedt
meg attól, hogy az Alvilágba tartunk. Sírva fakadt. Zefír és Azúr felváltva
vigasztalgatták, és megígérték neki, hogy ha bármi probléma adódna, a
levegőn át őt menekítik ki legelőször. Niburu is elég sápadtnak tűnt, amit
szokatlannak találtam. Eddig az a benyomásom alakult ki róla, hogy
semmitől sem retten vissza. Zarriqum nyugtatóan a lovasa vállára tette a
kezét. Biztosra vettem, hogy izzik köztük a szündeszmosz kettős fonata.
Egyedül Daphné örült őszintén az úti célunknak. Tanatológiai érdeklődése
miatt mindig is szeretett volna első kézből származó információkhoz jutni az
Alvilágról.
– Találkozunk magával Hadésszal is? – tudakolta izgatottan Nimród.
Valószínűleg máris azon agyalt, hogyan törjön borsot az Alvilág
királyának orra alá.
– Természetesen nem. Hadésznak nincs ideje iskolás csoportok fogadására
– törte le a lelkesedését Iaszón. – Amúgy is csak birodalmának a határáig
hajózunk. Élőknek tilos tovább menniük. Néhány hős ugyan sikeresen
visszatért onnan, mint például a barátom – biccentett Odüsszeusz felé –, aki
egykor egy jóslatért szállt alá Hadész birodalmába, de nektek nem ajánlom,
hogy megpróbáljátok. Kharón nem kedveli a jogtalan behatolókat.
Úgy mondta, mintha bárkinek is megfordulna a fejében a határátlépés az
Alvilágba.
Miután lenyugodtak a kedélyek, mindenki élvezni kezdte az utazást. Uli és
Konrád a hajó másik oldalán beszélgetett Kilixszel, a szekundánsom
életvidám griffjével. Konrád igyekezett elkerülni Jean-Luc társaságát. Lesz
még belőle része úgyis, hiszen közös kabinon kell osztozniuk éjszaka.
Enid és Alejandro néhány nappal korábban összejöttek. Ideje volt már.
Boglyas és Füttyös egy hónapja fogadásokat kötöttek, hogy mikor következik
be a nagy esemény. Enid taktikája végül bevált: Alejandro nem tudott
ellenállni az „Én csak egy törékeny nő vagyok, aki erős férfira vágyik”
nevezetű klasszikus játszmának, és elhívta az új-zélandi lányt egy randevúra.
Azóta sülve-főve együtt voltak. Most is összebújva csókolóztak a
mentőcsónak mögött.
Én Daphné és Kasszandra mellett álltam a korlátnál, és némán
gyönyörködtem az elsuhanó tájban. Néha felnevettem, mert a kentaurlány
szinte minden sziklához és fához tudott valami szellemesen csípős
megjegyzést fűzni, de szó szerint, mert az Olümposzon még a sziklákban és
fákban is rejtőztek nimfák, akik közül sokan meglehetősen szabados életet
éltek. Elég, ha annyit mondok, hogy a faunokkal nem csak táncikálni szoktak.
Kasszandrát kedveltem meg legjobban az új osztálytársaim közül, talán mert
a humorérzéke hasonlított az enyémhez. Leszámítva, hogy én azért ennyire
nem vagyok pikírt.
Körülbelül három óra vitorlázás után kikötöttünk az egyik folyókanyarulat
fövenyes partján.
– Kedves utasaim! Most strandidő következik! – jelentette be az Argó.
Kitört az üdvrivalgás. Legjobban Nimród örült, aki csodák csodájára
indulás óta kibírta rosszalkodás nélkül, bár talán csak azért, mert Odüsszeusz
állandóan szorosan maga mellett tartotta. A tanárunk orra előtt még ő sem
mert megkockáztatni bármiféle akciót. A hiperaktív Nimród most végre-
valahára kiélhette minden mozgásigényét. Felmászott az Argó visszahajló
orrdíszére, és onnan ugrált csukafejeseket a vízbe, hiába méltatlankodott a
hajó, hogy viszket tőle az orra, és a víz is a szemébe megy. De észrevettem,
hogy esze ágában sincs használni ellene a Hangot, amitől reggel majdnem
összepisiltem magam. Egyszer hallottam, amint elérzékenyülten megemlíti
Iaszónnak, hogy a fiú kicsit Hülaszra hasonlít, az Argonauták
legfiatalabbjára.
Az Argó minden utasának biztosított fürdőruhát (kivéve persze a tritónt, a
griffeket, valamint Kasszandrát és egy másodéves kentaursrácot), és az a
furcsa, hogy nemcsak a méretet találta el hajszálpontosan, hanem a tulajdonos
ízlését is. Én például egy pontosan olyan pöttyös bikinit kaptam, amilyent
kinéztem magamnak otthon az egyik kirakatban. Strandlabdákat és
búvárszemüvegeket is kiosztott annak, aki kért. A griffjeink valami vad,
griffes játékba bonyolódtak, aminek a lényege, úgy tűnt, a villámgyors
átalakulás. Emberként ugráltak a hajóról a mélybe, hogy azután griffként
lőjenek ki a víz alól, így próbálva elkapni egymást. Maia kivételével, aki
rövid időre magunkra hagyott minket, hogy meglátogassa az Éridanosz
folyóban élő rokonait, nemsokára mindenki a hajó melletti kristálytiszta,
palackzöld vízben lubickolt.
Daphnéval, Konráddal, Eniddel, Alejandróval és Nimród szekundánsával,
Hevér Alival, aki szerintem a pártfogoltja elől akart elszökni, kiúsztunk a
folyó közepén található keskeny homokpadra napozni. A víz hihetetlenül
tisztának tűnt, egészen a fenékig leláttunk. Nem tudom, hogy a Földön
létezik-e még ennyire tiszta folyó.
– Mmm! De finom! – dőltem le Daphné és Enid között a kellemesen
meleg, mégse forró homokra, és behunytam a szemem.
A barátnőmnek és a szintén nagyon fehér bőrű Enidnek vigyáznia kellett a
napon, de az Argó ellátta őket extra védelmet nyújtó naptejjel. Lehetett
bárkinek bármire szüksége a zsebkendőtől a függőágyig, a beszélő hajó
készségesen elővarázsolta az ülések alatti tárolók egyikéből. Egyedül
Mitchellre pikkelt a csokipapíros incidens óta. A neki felszolgált nektár a
többiekével ellentétben langyos volt és állott, ahogy az a nyafogásából
mindenki számára kiderült, és a fürdőnadrágját is olyan bőre szabták, hogy
egy küklopsz is bátran viselhette volna. Azt hiszem, egyszer el is vesztette a
víz alatt, mert a hínáros részben sokáig mintha vacogó szájjal kotorászott
volna maga körül.
A nap kellemesen melengette a bőrömet, a hullámok szelíden nyaldosták a
bokámat – remekül éreztem magam. Félig behunytam a szemem. A
szempillámon át észrevettem, hogy az Alejandro jobbján üldögélő Konrád,
aki addig apró kavicsokat dobált a vízbe, most engem bámul. Örültem, hogy
a nap megkapta kicsit az arcom, mert elpirultam. Bár furcsa módon az
érdeklődése közel sem esett olyan rosszul, mint Jean-Luc pofátlan stírölése.
Amikor elfordult, én is alaposabban szemügyre vettem. Úgy néztem rá,
mintha még soha nem láttam volna. Mondjuk, félig pucéran nem is. Meg
kellett állapítanom, hogy feltűnően jól néz ki a combközépig érő szárú, fekete
fürdőgatyában. Szeptember óta még egy kicsit nőtt, és egészen
megférfiasodott. Nem csoda, hogy Maia alig tudta levenni róla a szemét,
amikor átöltözés után feljött a fedélzetre. Nem volt annyira izmos, mint a
keménykötésű Alejandro, de olyan horpadt mellű botsáska se, mint a bánatos
képű Aladár. Inkább a klasszikusan arányos, atlétaalkatú Nikoszéhoz
hasonlított a felépítése. A szeplői közül alig maradt néhány, és az arca is
kezdte elveszíteni kisfiús jellegét, amire csak ráerősített az FBI-ügynökös
kefefrizura. Amikor ilyen rövidre vágatta a haját, a homloka fölött a
hajvonalon előbukkant egy forgó, ami olyan volt, mint egy mini tornádó.
Daphné egyszer cukinak titulálta a frizuráját.
Konrád észrevette, hogy nézem, és rám mosolygott. Őrült zakatolásba
kezdett a szívem, és ettől piszkosul zavarba jöttem, amitől viszont mérges
lettem. Leginkább magamra. Hűvösen elfordultam, és megint behunytam a
szemem. A szempillám résén át láttam, ahogy Konrád elkomorodva újabb
kavicsokért nyúl. Az állán megfeszültek az izmok. Azt hiszem, erre mondják,
hogy sikerült ellentétes jeleket adnom neki.
Az istennők (és ami azt illeti, néha az istenek is) a mitológia szerint a
Konrádhoz hasonló fiúkat szokták nagy előszeretettel elcsábítani. Legalábbis
régebben. Egészen Dimitrosz haláláig.
Nem értem rá megdöbbenni a Konráddal kapcsolatos új és eléggé
ellentmondásos érzelmeimen, mert hirtelen nagy adag hideg víz loccsant a
képembe. Daphné, Enid és én sikítva és levegő után kapkodva egyszerre
ültünk fel.
– Vigyázunk az egészségetekre, lányok! Nehogy hőgutát kapjatok a napon!
– vigyorgott ránk pimaszul a folyóban úszkáló Nimród és Thesszalosz.
A meótiszi kölyök egy piros vödröt tartott a kezében. Nyilván az Argótól
kérte. Poszeidón dédunokájának nem volt szüksége vödörre, egyetlen
farkcsapásával özönvizet zúdított ránk ismét.
– Na, várjatok csak!
Konrád és Alejandro utánuk vetették magukat, hogy megleckéztessék őket.
Alival együtt nemsokára mi, lányok is a nyomukba eredtünk, mert az Argó a
Hangot használva belebúgta a hangszóróba, hogy:
– Kérem minden kedves utasomat, fáradjon vissza a fedélzetre! Az ebéd
tálalva!
Bármilyen udvariasan hangzott a kérés, senki sem volt képes ellenállni.
Mindenhol karok hasították a vizet, hogy visszavigyék gazdáikat a hajóhoz.
Még a lagymatag Aladár is mintha fürgébben kanalazott volna.
Az ebédet nagyon finomnak találtam, pedig az Olümposzon hozzászoktam
már az ötcsillagos konyhához. Az Argó párolgó leveses- és sültestálak
sokaságát, valamint számos köretet rejtő edényt varázsolt a semmiből
előttünk termő asztalokra. És a varázsolt szót ezúttal nem átvitt értelemben
használtam. Délelőtt lent jártam a hajótestben, és meggyőződésem szerint a
szűk kis konyhában egyszerűen nem férhetett el ennyi étel. A Tróját ostromló
teljes görög hadseregnek is elég lett volna, ahogy Odüsszeusz megállapította.
Metamorfont pedig sehol sem láttam.
Hosszú időn keresztül csak a kanalak, villák és kések csörömpölését
lehetett hallani a fedélzeten némi jóízű csámcsogással és gyönyörteljes
nyögdécseléssel körítve. Meg mertem volna esküdni, hogy az Argó olyan
elégedetten fülelte a kiadott hangokat, mint valami mesterszakács egy drága
étteremben. A kedvence vitathatatlanul Kilix lett, aki irgalmatlan mennyiségű
ételt lapátolt magába igen rövid idő leforgása alatt. Daphnénak meg is kellett
szakítania a szündeszmoszt, mert majdnem kidőlt Kilix negyedik gírosza után,
amihez egy vájdlingra való salátát is elfogyasztott a zabagép griff.
– Most két óra csendes pihenő következik! – rendelkezett Odüsszeusz ebéd
után. – Hohó, ez rád is vonatkozik, fiam! – kapta el a háta mögött elosonni
készülő Nimród kezét.
Furcsamód senkinek sem támadt kedve tiltakozni a dedósokhoz illő
bánásmód miatt, még a kölyök is beletörődött a sziesztába. Elterültünk a
parton, mint a békák, miközben a semmiből ott termett napernyők nyíltak ki a
fejünk felett. Negyedóra múlva mindenki húzta a lóbőrt, engem is beleértve.
Délután folytattuk az utunkat. Hogy ne unatkozzunk nagyon, a tanáraink
egy stopper és egy pakli kérdezőkártya segítségével mitológiai vetélkedőt
rendeztek a fedélzeten. Azt hittem, hogy mindenképpen egy bennszülött
olümposzi lesz a befutó, de legnagyobb meglepetésemre Niburu nyerte meg a
versenyt. Két ponttal előzte meg Octaviát, a szekundánsát és az egyik
másodéves griffet. Mint mindig, a babiloni lány most is rezzenéstelen arccal
fogadta az elismerést és az egyik hajóládából előkerülő, lantot pengető
Homéroszt ábrázoló aranyérmet.
Aznap már csak egyetlen esemény szakította félbe a békés tereferével telő
hajókázást. Nimród kihasználta az időt, amíg Iaszón és Odüsszeusz lement
egy percre a hajófenékbe, és felmászott az árbóc csúcsára. A fenyőrúd
annyira imbolygott, hogy komolyan attól féltem, lepotyog onnan. Az Argó
fedélzete meglehetősen keménynek látszott, tele mindenféle hegyes sarkokkal
és kiálló fémtárgyakkal. A Nimród körül köröző Pitypang hasztalanul
könyörgött neki, hogy ugorjon át a hátára, majd ő leviszi a fedélzetre, a
kölyök nem hallgatott rá. Csak akkor volt hajlandó lemászni, amikor a
visszatérő Odüsszeusz keményen ráparancsolt. Akkor viszont le akart csúszni
a rúdon, mint a tűzoltók, és durván lehorzsolta a tenyerét. A tanárunk kért az
Argótól fertőtlenítőszert. Jó csípőset. Engem bízott meg, hogy lekezeljem a
sebet.
– Most aztán nem vagy olyan nagy legény, igaz? – kérdeztem szigorúan,
úgy is, mint idősebb testvér.
A kölyök jajgatva rázta a fertőtlenítő csípésétől sajgó kezét, én meg rögtön
ellágyultam.
– Jó lenne, ha megtanulnád, hogy néha az eszedre is hallgass! – korholtam
tovább immár gyengédebben. – Vagy ha az nincs, akkor a griffedre.
 Mióta megtudtam, hogy ő a húgom reinkarnációja, igyekeztem gyakrabban
beszélgetni vele, és megvédtem, ha valamelyik túlságosan felbőszített
áldozata bosszút akart állni rajta. Úgy vettem észre, Nimród örül a testvéri
törődésnek. Nekem legalábbis soha nem próbált meg borsot törni az orrom
alá.
– De Pitypang olyan gyáva – panaszkodott Nimród. – Semmilyen mókában
nincs benne. Ha rajta múlna, belehalnék az unalomba.
– Pitypang egyáltalán nem gyáva, csak megvan benne mindaz, ami belőled
szemmel láthatóan hiányzik. Egészséges óvatosság, józan ész és némi
felelősségérzet. Pontosan ezért lett ő a griffed. Fogadni mernék, párszor
megmentette az irhádat.
– Hát… Előfordult már – ismerte be.
Mire alkonyodni kezdett, elhagytuk a folyó menti ligetekkel tarkított
vidéket, és egy sziklás területre értünk. A hajónk megint kikötött egy apró
öbölben. Iaszón közölte velünk, hogy csak holnap vágunk neki az Éridanosz
Alvilágba vezető utolsó, föld alatti szakaszának.
Thesszalosz kivételével mindenkit elzavartak fát gyűjteni az esti
tábortűzhöz. Én Ulival párban indultam útnak. Egész nap a többi griffel
lebzselt, és bár nekem is jólesett néha a mások társasága, hiányzott már a vele
való együttlét a kettőnket a nap nagyobbik részében összekötő szündeszmosz
ellenére.
Visszanéztem a fák közül a part mellett ringatózó Argóra. Elég szűkösnek
találtam a hajótestet két iskolai osztály számára.
– Szerinted el tud szállásolni minket éjszakára? – kérdeztem kétkedően. –
Maximum négy kabint láttam lent. Az egyik ráadásul biztosan a tanárainké.
– Még mindig a racionális földi agyaddal gondolkozol, Mira! – rótt meg a
griffem. – Ideje átállítani a vágányokat. Nem emlékszel a darufülkére? És
Zeuxó nimfa lakására?
– Tehát valamilyen tértágító varázslatról van szó?
– Olyasmiről. Az egyik kabin tényleg Iaszóné és Odüsszeuszé lesz. Kettőt
átalakít a hajó a griffek számára, a negyedikből pedig újabb kabinok fognak
nyílni, így lesz elég hely mindenkinek. Kilix mesélte fürdés közben. A
másodévesek már többször kirándultak az Argóval.
– Király! – ismertem el. – Ami azt illeti, a tértágítás otthon is jól jönne. A
szobám alig nagyobb, mint egy kutyaól. Néha kifejezetten klausztrofóbiásnak
érzem magam benne. A többi helyiség is nagyon apró. A nappaliban mindig
beverem a térdem a dohányzóasztalba az ajtó felé menet.
 – Simán meg lehet oldani – biztosított Uli. – Szerezz be a metamorfonból
néhány Khaosz-éket, és tedd őket a szobák négy sarkába. Be lehet állítani,
hány centivel tolják arrébb a falakat. De ne ess túlzásba! Ha látogatótok jön,
feltűnhet neki, hogy valami nem stimmel a lakással.
Már elég mélyen jártunk a fák között. Lehajoltam néhány száraz ágért. Bár
számítottam rá, hiszen nem tudtunk semmit eltitkolni egymás elől, mégis
váratlanul ért a kérdés.
– Hogyan állsz Konráddal?
Az árnyékban is meleg volt. Megtöröltem verejtékes homlokom.
– Mire gondolsz?
Szándékosan közömbösnek szántam a hangom, de természetesen nem
voltam képes átverni, még a szündeszmosz szüneteltetésekor sem. Uli
megfogta a vállam, és maga felé fordított.
– Mira, az álomláz óta tisztában vagy vele, hogy gondol rád Konrád. Nem
hiányzik a srácnak újabb szívfájdalom. Van éppen elég baja az életben.
Felkaptam a vizet.
– És arról talán én tehetek? – fakadt ki belőlem. – Egyébként meg, kinek
az érdekeit is kellene nézned? Az övét vagy az enyémet? – kérdeztem
undokul.
– Természetesen elsősorban a tiédet – válaszolta türelmesen. – Ami ezúttal
valószínűleg egybeesik Konrádéval. Ne felejtsd el, össze voltunk
kapcsolódva, amikor a homokpadon napoztatok, és tudom, mit érzel iránta.
– Akkor többet tudsz, mint én!
Uli elhallgatott. Néhány percig szótlanul szedegettük az ágakat.
Megbántam az indulatosságomat. Még soha nem veszekedtünk.
– Úgy ismersz, mint senki más a világon – mondtam. – Tisztában kell
lenned vele, hogy én soha nem viselkednék úgy, mint Maia. Olyan kihívóan.
Állandóan csak a fiúkon jár az esze. Egyik nap még Boglyassal flörtöl, másik
nap már Zefír tetszik neki, legközelebb ismét valaki másra vet szemet.
– Persze – ölelte át a vállam. – Nem is erről van szó.
Mint mindig, most is roppant megnyugtatónak találtam a belőle áradó
halvány erdőillatot.
– És ne ítéld meg túl szigorúan Maiát! A vízi nimfák lényének része némi
csalfaság.
– Igazából nem tudom, mit érzek – vallottam be. – Minden olyan zavaros.
Van, hogy még mindig gyűlölöm azért, amit velem tett, máskor meg
kedvesnek és viccesnek találom. Néha megsajnálom, néha meg… –
tehetetlenül legyintettem. – Mocskosul idegesít, hogy folyton változnak a
vele kapcsolatos érzelmeim.
– „Semmi sem állandó, csak a változás maga” – idézte a griffem.
Felismertem Hérakleitoszt, de aznap semmi hangulatom nem volt a
bölcselkedéshez.
– Csak arra kérlek, legyél óvatos! Mindkettőtöknek az a legjobb, ha minél
előbb tisztázod magadban, mit érzel iránta – tanácsolta Uli. – Úgy sérülhettek
a legkevésbé.
Bosszantó, ha az embernek van egy valódi két (időnként négy) lábon járó
lelkiismerete. Főleg, ha mindig igaza van. Jobb lesz, ha ezután elzárom előle
a Konráddal kapcsolatos érzéseket. A szekundánsom tanított nemrég egy
pszichotrükköt. Csak el kell képzelnem, hogy az elmém egy hatalmas komód,
tele apró fiókokkal…
A visszautat a hajóig az ágakkal némán tettük meg.

Másnap pitymallatkor a hajó a nyavalyás Hanggal ébresztett bennünket. Én

Daphnéval, Eniddel, valamint Octaviával, az új-zélandi lány szekundánsával
kerültem egy kabinba. A Khaosz-ékekkel éppen annyi helyet csinált nekünk
az Argó, hogy kényelmesen elférjünk az emeletes ágyakon. Thesszaloszhoz
hasonlóan Kasszandrának és másodéves társának nem volt szüksége
fekvőhelyre: míg Poszeidón utóda a hajó mellett lebegve, a kentaurok a
fedélzeten állva aludtak éjjel.
A Hang hatására percek alatt rendbe szedtük magunkat, és
feltámolyogtunk a lépcsőn a szabadba. Tisztára, mint a katonaság! Nem
szerettem volna hajósinas lenni azon a hajón.
A futtában bekapott reggeli után hamarosan elindultunk a két felmagasodó
szikla közti harapófogóban összeszűkülő, gyorsuló sodrású folyón. Miközben
kanyarogtunk a kanyonban, az Argó leültetett minket a padokra, amikből
hirtelen biztonsági övek bújtak ki, hogy szorosan átöleljék a felsőtestünket. A
kentaurokat az árbóchoz és a fedélzethez rögzítették az öveik. Miután
elhagytuk a szorost, mély hangú morajlást hallottam. Mint amikor víz forr
egy hatalmas kondérban. Ködpára terjengett a levegőben. A hajó mellett
örvények nyíltak, majd a morajlás fülsüketítő dörgéssé erősödött, és előttünk
hirtelen eltűnt a folyó.
Maia felkiáltott félelmében, és szorosan belekapaszkodott Zefírbe és
Azúrba. Szégyenszemre én is megragadtam a két oldalamon ülők kezét. A
szündeszmoszon át megéreztem, hogy egy percre még Uli kősziklanyugalma
is megingott. Konrád arca elég sápadt volt, de azért biztatóan szorongatta a
kezem. Még Nimród sem bánta, hogy Odüsszeusz bátorítóan magához vonja
őt és Pitypangot, a két legkisebbet. Az Argó orra lebukott, és akkor már
mindenki sikoltozott. Mintha hullámvasúton ültünk volna, megállíthatatlanul
zuhantunk a mélybe.
A vízesés alján belecsobbantunk megint a folyóba. A teljes elsüllyedés
helyett a hajó csak a pereméig merült el, majd a felszínre ugrott megint, mint
a sárga gumikacsa, amivel a kádban játszottam kiskoromban. A víz sodrása
lassan csillapodni látszott. A nap eltűnt a fejünk fölül. Az Argó besiklott egy
föld alatti barlangrendszerbe.
A hatalmas üregben, aminek az alján az Éridanosz kivájta medrét, nem volt
teljesen sötét. A cseppkövek között a falakon geometrikus mintájú
intarziaként olyan halvány rózsaszínű kőkockákat láttam derengeni,
amilyenekből Poliszt építették. Épp csak annyi fényt adtak, hogy lássunk
valamit magunk körül. A hajó orrán kigyulladt egy reflektor, megvilágítva
maga előtt a vizet.
Fojtott csend telepedett a fedélzetre. Nem volt kedvünk megszólalni,
mintha attól tartanánk, hogy felriasztunk valami barlangi szörnyet a
szendergéséből. Ami mellesleg teljesen elképzelhetőnek tűnt. Még Mitchell
sem folytatta tovább az indulásunk óta tartó panaszáradatát, amit csak a
vízesés szakított félbe. (Bár igaz, ami igaz, az Argó reggelire tényleg
kizárólag neki tálalt fel szénné égetett pirítóst és odakozmált rántottát.)
A tágas barlangból alacsony zúgókkal tarkított vizű alagút nyílt. Azon
hajóztunk tovább. Egyre mélyebbre hatoltunk a föld alá. Körülöttünk fehér,
szem nélküli halak, békák és rákok úszkáltak. A pisszenés nélküli csendben
Iaszón kurta állattani előadást tartott róluk, feltehetően azért, hogy oldja a
feszültséget. Iskolai osztály még nem figyelt úgy tanárára, mint akkor és ott
mi. Majd az alagút kiöblösödött, a sodrás elcsendesült, és megint egy
barlangtavon ringatózott a hajónk. Kintről halvány fény derengett.
Kisiklottunk az üreg száján át a szabadba.
– Hé! Látjátok ezt? Az Alvilág nem is annyira nyomasztó hely! – néztem
körül csodálkozva.
– Megvannak a maga szépségei – ismerte el Uli.
Az Éridanoszt cédrusfákkal tarkított virágmező vette körül mindkét
oldalról. Sárga nárciszok borították a földet, amerre néztünk. Az erős
virágillat átitatta a levegőt. Naptejre nem állítom, hogy bárkinek is szüksége
lett volna, de a fényviszonyok alig tűntek gyengébbnek, mint otthon a Földön
egy borús napon. Semmi sem vetett árnyékot; az egyenletes, szórt fény
mintha mindenhonnan áradt volna.
Hirtelen felélénkültünk. A biztonsági övek visszahúzódtak a padokba, és
mi ismét szabadok voltunk. Megkönnyebbülve elengedtem a mellettem ülők
kezét, amit úgy vettem észre, Konrád kicsit sajnál. Iaszón felállt, és
megköszörülte a torkát.
– Az Éridanosz nemsokára eléri a Sztüxöt, ami az Alvilág határfolyója –
mondta. – Azon kell átkelniük a holtak lelkeinek. Figyelmeztetek mindenkit,
legyen nagyon óvatos! Kerberoszt tilos etetni, és ha lehet, senki se pottyanjon
bele a Sztüx vizébe – nézett nyomatékosan Nimródra –, de ha mégis
megtörténne a baj, semmiképpen ne az alvilági oldalon másszon ki a partra!
Ha így történik, soha többé nem térhet vissza az élők közé. Ez az Alvilág
törvénye.
A baljós figyelmeztetés hatására Maia szája megint legörbült, pedig csak
az előbb hagyta abba a sírást, és még az Odüsszeusz mellett ülő Nimród is
elgondolkodni látszott.
Az illatozó nárciszmezőt egy közönséges rét követte. Akár otthon is
lehetett volna, leszámítva, hogy a fű zöldje kissé szürkés árnyalatba hajlott –
de ezt akár a kevés fénynek is betudhattuk. Csupa fekete juh és marha
legelészett a mezőn.
– A HAJÓ JOBB OLDALÁN LÁTHATJÁK KEDVES UTASAIM
HADÉSZ BIRKANYÁJÁT ÉS MARHACSORDÁJÁT! – bődült el
váratlanul a fejünk felett a piros hangszóró. – EZEKET AZ ÁLLATOKAT
VALAHA RÉGEN FELÁLDOZTÁK AZ ALVILÁG KIRÁLYÁNAK! A
HÚSUKAT ÜNNEPI ALKALMAKKOR SZOLGÁLJÁK FEL HADÉSZ
HÁZA NÉPÉNEK! – folytatta az idegenvezetést az Argó. – BÁR A
MOIRÁK RÉG BETILTOTTÁK AZ ÁLLATÁLDOZATOKAT, A
LÉTSZÁMUK MÉGSEM CSÖKKEN, HISZEN MÁR HALOTTAK!
AMELYIKET LEVÁGJÁK KÖZÜLÜK, MÁSNAP ISMÉT A TÁRSAI
KÖZT LEGELÉSZIK!
– Ezek szerint a halottak is esznek? – kérdeztem a korlátra dőlve
Daphnétól.
– Persze. Csak éppen halott növényeket és állatokat – felelte a hajó
egyetlen tanatológiai szakértője. – De felállítottak nemrég egy metamorfont is
a palotában. Szükség esetére. Bár ritkán fordul elő, hogy élők forduljanak
meg ott. Az elmúlt két-három ezer évben nem is volt rá példa.
A legelőt kisebb sziklák sorozata váltotta fel a folyó mindkét partján. A
szürke kőzetet sűrűn átszőtték a különféle fémek színes telérjei.
– Az ott arany, ugye? – mutattam az egyik repedést kitöltő sárga
csillogásra.
– Naná, hogy az! – helyeselt Kilix, aki a lovasa mellett állt. – Amott pedig
nyersgyémántokat láthatsz – mutatott egy helyen a kőfalba ágyazott, áttetsző,
cseresznye nagyságú kis tömbökre. – Hadész a föld alatti kincsek, a bányák
istene is egyben. A halottak hozzátartozóinak fájdalomkönnyeiből és
sóhajaiból alkotta meg a föld drágaköveit és teléreit.
– Hűha! Akkor nagyon gazdag lehet – jegyezte meg tiszteletteljes
ámulattal a hangjában Konrád.
– Egy istennek ugyan mit ér a gazdagság? – vonta meg a vállát Kilix. –
Csekély kárpótlás ez azért, hogy az osztozkodásnál neki csak az Alvilág
jutott.
– Osztozkodás? – értetlenkedett a hátunk mögött fülelő Mitchell.
– Nem emlékszel? – fordult felé Uli. – A nagy triász, vagyis Zeusz,
Poszeidón és Hadész, miután legyőzték a titánokat, sorshúzással felosztották
maguk között a világot. Zeusz lett az istenek királya, övé az ég birodalma.
Poszeidón kapta a tengereket, Hadész pedig az Alvilágot.
Nem lepődtem meg, hogy Mitchell még ennyit sem tud, hiszen
mitológiaórán mindig aludt. A titánokkal folytatott háborút még a múlt
félévben vettük.
A sziklák után egy sík lapályra értünk. Az Éridanosz itt keresztezte a
Sztüxöt, ahogyan két út keresztezi egymást. Nem tudom, hogy lehetséges, de
a két folyó vize egyáltalán nem keveredett egymással.
A parton lapos tetejű, szürke kövekből épült ház állt. Egy feketére festett
komp lebegett előtte a Sztüx vizén.
A ház előtt észrevettünk egy szárnyas sportcipőt és szárnyas baseballsapkát
viselő fiatal férfit. Felismertem a leírásokból: Hermész volt az. Több más,
fontos feladata mellett őrá bízták a holt lelkek lekísérését az Alvilágba. Egy
csomó madár nagyságú, szárnyas, folyton változó körvonalú valami repkedett
körülötte. Az egyik éppen a fején pihent meg. A valamik mind irizáló
fényburokkal rendelkeztek, de a színeik eltérőek voltak.
– Azok a halottak lelkei, ugye? – böktem oldalba Daphnét, aki lenyűgözve
bámulta őket.
– Aha. Pszükhéknek hívják őket – mondta szórakozottan, és nem tudta
elszakítani a szemét a látványtól.
– És mik azok a fénykörök körülöttük?
– Te látod az aurájukat? – fordult felém meghökkenve.
– Naná! – mondtam csodálkozva. – Miért, te nem?
A látásommal semmi baj sem volt.
– Nagyon kevesen észlelik csak az aurát – válaszolta a szekundánsom. –
Kétlem, hogy ezen a hajón rajtad és rajtam kívül más is látná még őket.
– Jelent valamit a színük? – kérdeztem kíváncsian.
– Természetesen. Minél világosabbak, élénkebbek az aura színei, annál
jobb ember volt életében a gazdájuk. Látod ott azt a majdnem feketét? –
mutatott az egyik pszükhére, ami mellől még a társai is elhúzódtak.
Sötét aurájába alig keveredett egy kevés szürke és vörös.
– Az az ember egész életében gonosz volt. Szerette kínozni az állatokat, és
bántotta a feleségét meg a gyerekeit. Még gyilkolt is. Ráadásul soha nem
érzett megbánást sem a tettei miatt. Most számot kell adnia mindenről a bírák
ítélőszéke előtt.
– Milyen bírák?
– Minósz, Rhadamanthüsz és Aiakosz. Mindhárman Zeusz fiai. Életükben
híresek voltak igazságszeretetükről és bölcsességükről. Az istenek királya
őket tette meg döntőbírónak az Alvilágban. A jókra az elíziumi mezők
várnak, a gonoszakra a Tartarosz mélye. Akik egyenlő arányban követtek el
jó és rossz tetteket, a Könnyek Mezején bolyonganak örökre.
Kikötöttünk a komp mellett.
Hermész bedörömbölt a házikó ajtaján. Nem sokat foglalkozott velünk,
nagyon sietett.
– Kharón! Nyisd ki! – kiáltotta bosszúsan. – Még rengeteg dolgom van ma.
Vedd át a legfrissebb lelkeket, hadd menjek utamra!
Egy ködös tekintetű, borvirágos orrú, idősebb férfi nyitott ajtót. Mély
hangú, dörgő kutyaugatás hallatszott a háta mögül. Több torokból
származhatott, úgyhogy a háromfejű Kerberoszra tippeltem. A révésznek
nagy nehezen sikerült Hermészre fókuszálni a tekintetét.
– Te megint ittál? – kérdezte gyanakodva az isten.
– Micsoda? Dehogyugyammá! – tiltakozott összeakadó nyelvvel Kharón.
Hermész undorodva az orra alá dugott egy KK-t.
– Csak vedd át őket, és már itt sem vagyok! – mondta.
Kharón bizonytalanul rászorította a hüvelykujját a KK kijelzőjére.
Ujjlenyomattal kellett szignóznia a listát.
 – Ha Hadész rájön, hogy munkaidőben iszol, röpülsz az állásodból –
mondta neki Hermész szigorúan.
– Deja kiskutyák! – vonította el magát Kharón. – Kerberosz kölykeji…
Reggelre elpusztultak mind.
Szétmázolta a könnyeket az arcán.
– És akkor mi van? Zeusz szakállára, ember! Hiszen az Alvilágban élsz!
Holnap majd megjelennek ismét.
– Jaja, milyen igaz! – hökkent meg egy pillanatra a révész, hogy szinte
rögtön el is feledkezzen az egészről, és megint siratni kezdje a kölyköket.
– Te mindig találsz okot az ivásra – mondta lemondóan Hermész. – Ne
mondd, hogy nem figyelmeztettelek!
A szárnyak a sapkáján és a cipőjén verdesni kezdtek, majd a magasba
emelték, és a holt lelkek kísérője a következő pillanatban már ott sem volt.
Kharón akkor vette észre az Argót.
– Hát ti? Kik vagytok? – kérdezte tőlünk továbbra is kásás hangon. –
Tégedet ismerlek, meg tégedet is! – bökött Odüsszeuszra és Iaszónra.
– Persze hogy ismersz – magyarázta a tanárunk türelmesen. – Sokszor
áthoztál már minket a folyón. Az Akadémián tanítunk mind a ketten.
– Mondasz valamit… – derengett a felismerés a révész arcán. – Milyen
helyes kis lelkecskék! – bökött ránk. – Átvegyem űket is? – kérdezte buzgón.
Odüsszeusz éppen tiltakozni akart, hogy a diákjai nem pszükhék, és csak
látogatóba jöttek az Alvilág határáig, amikor egyszer csak meglátta a komp
korlátján kötéltáncosként egyensúlyozó Nimródot. Pitypang mellette állt a
fedélzeten, és kérlelte, hogy ugorjon vissza a fedélzetre. Nimród szokás
szerint fittyet hányt a kérésre, széttárt karokkal tovább egyensúlyozott a
fémkorláton.
Kharón követte Odüsszeusz tekintetét. Eltorzult az arca a dühtől.
– Hé, te ott! – kiáltotta. – Jössz le azonnal a kompomról! Még legyön a
festék a korlátról!
Kiabálására felerősödött a kutyaugatás a házban, azután kivágódott az ajtó,
és a világ legocsmányabb bestiája vágtatott ki rajta. Szinte teljesen kopasz,
csokibarna testét csak néhány elszórt, szürke szőrpamacs tarkította.
Mindhárom fején irokéz taréjt viselt, és a két szélső fej nyelve, mivel nem
fért el belapított pofájában, oldalt kilógott a szájából. Nyáladzó szájaiból
hébe-hóba kikandikált egy elferdült agyar. Ja, és mindehhez volt vagy
harminc centi magas.
Az elfuserált kis zsebpiszok kilőtt a komp felé.
 – Kerberosz! Neee! – kiáltotta Kharón, de elkésett.
A háromfejű kutya felrohant a komp fedélzetére, majd egy olimpiai
aranyérmes ugrással a magasba szökkent, és mindhárom fejével rácuppant
Nimród bokájára. Vagyis csak cuppant volna, ha a kölyök el nem rántja a
lábát.
Mindenki dermedten, tátott szájjal nézte, ahogy az egyensúlyát vesztő,
rémülten kapálózó Nimród lassan oldalra dől, és belecsobban a Sztüx
habjaiba.
Pitypang és Uli reagáltak a leggyorsabban. Szinte egyszerre váltottak
alakot, hogy griffként a magasba emelkedjenek, majd bevágódjanak a vízbe.
Pitypang nagyjából ott, ahol a lovasa elmerült, de Uli jó néhány méterrel
távolabb, mivel számolt azzal, hogy a gyors folyású Sztüx néhány másodperc
alatt messzire sodorja a fiút, ami a pánikba esett Pitypangnak nyilván eszébe
sem jutott.
Odüsszeusz és Iaszón kivételével mindannyian felrohantunk a komp
fedélzetére, ahonnan jobban ráláttunk a folyóra. Amikor felsejlett előttem a
gyászoló Eső arca, én is utánuk akartam ugrani, de Konrád és Kilix lefogtak.
– Mira, nyugi! – kiáltott rám Daphné. – Ne félj, nem lesz semmi baja!
Iaszón parancsára az Argó leengedte a mentőcsónakot, amibe a tanáraink
gyorsan beszálltak. Evezőkre nem volt szükség, a csónakot ugyanolyan
varázslat hajtotta, mint a hajót.
A korlát mellől feszülten figyeltük a rohanó vizet. Eltelt fél perc. Azután
még egy. Először az ezüstfehér griff bukkant a felszínre, jó száz méterrel
messzebb tőlünk. Pitypang kétségbeesetten zihált. A bűvös csónak mellé
siklott, és a két férfi átemelte őt a peremen. Az átnedvesedett, súlyos
grifftollak miatt nehezen boldogultak.
Még néhány másodperc eltelt. Uli sehol. Nimród ennyi idő alatt akár bele
is fulladhat a vízbe. Vagy a másik oldalon sodródik partra.
Egyszerre szakadt ki belőlünk a megkönnyebbült sóhaj, amikor észrevettük
a távolban a felszínre bukkanó két fejet. A víz alatt visszaváltozott Uli
hátulról átkarolva tartotta az ájult gyereket. A csónak azonnal elindult feléjük.
Mindenki visszatért a partra, és Odüsszeusz megnyugtatott minket, hogy
Nimródnak nem esett baja, mert a Sztüxbe nem lehet belefulladni. Miután a
tanáraink kiemelték az ernyedt testet a csónakból, a kölyök elég hamar
magához is tért.
Kértem neki száraz ruhát az Argótól. Az egyik korlát melletti padhoz
irányított.
 Amikor visszafordultam a többiek felé, átható csendbe ütköztem. Háttal
álltak nekem, és valamit bámultak. Nem láttam tőlük semmit, hiába
ágaskodtam. Amikor végre szétvált előttem a tömeg, észrevettem, mit
néznek.
A griffemet aranyszínű dicsfény vette körbe, mint a középkori szenteket az
ikonokon.

16. fejezet

Az Alvilágban

– Tanár úr! – kiabálta Mitchell. – Mi történt velük?

Akkor már nemcsak Ulit, de Nimródot és Pitypangot is a pszükhék
aurájához hasonlító aranyszínű ragyogás burkolta be, ami a testükből áradt.
– Ó, hát persze! – csapott a homlokára Odüsszeusz. – Majdnem
elfelejtettem.
Kért egy olyan varázstalanító zseblámpát az Argótól, amilyent Flammarion
tanárnő használt Eniden a nemeai oroszlán bőrével végzett félresikerült
szemléltetés során. Pitypang és Nimród aurája a kék fény hatására rövidesen
eltűnt, de a művelet a griffemnél kudarcot vallott. Az aranyszínű ragyogás
ugyan lassacskán halványulni kezdett, de nem a lámpa miatt, hanem azért,
mert Daphné szerint amúgy is így történt volna.
Odüsszeusz kikapcsolta a lámpát.
– Nem tudom hatástalanítani a varázslatot, ezért feltételezem, ez a Moirák
akarata – mondta Ulinak. – A Sztüx vize sérthetetlenné tett téged is, mint
egykor Akhilleuszt. Azzal a különbséggel, hogy neked minden porcikád
elmerült a folyóban, így nincs Akhilleusz sarkához hasonló, sebezhető
pontod.
Éreztem, hogy Uli is meghökken, bár az arca szokás szerint szenvtelen
maradt. Miközben a többiek álmélkodva a griffem köré gyűltek, a tanárunk
Nimródhoz fordult, aki fejét lehorgasztva szokatlanul csendesen álldogált
Pitypang mellett.
– Veled muszáj lesz most azonnal elbeszélgetnem, fiatalúr! – mondta
szigorúan, azzal elterelte a közelünkből.
Senki nem hallotta, mit mond neki, de a kissrác megroggyanó vállából
ítélve elég súlyos dolgok lehettek. Attól kezdve estig szinte a szavát sem
hallottuk.
Iaszón megbeszélte Kharónnal, hogy engedjen fel minket a háza
tetőteraszára. A révész a hóna alá csapta Kerberoszt, akinek az egyik feje
elaludt, és elindult előttünk, hogy mutassa a járást. A ház hátsó falánál
vaslépcső vezetett fel a teraszra, ahol egy olyasféle távcső állt, mint a
turistahelyek kilátóhelyein.
– Innen végignézhetitek, hogyan viszem át a halottakat a Sztüxön –
mondta büszkén. – Az ítélkezést is tisztán láthatjátok.
Időközben valamennyire kijózanodott, mert ezúttal teljesen tisztán beszélt.
Előszedett a zsebéből egy töredezett sildes sapkát, és a fejébe nyomta. A
sapkára elöl fehér horgonyt hímeztek. Azután visszament a komphoz megint.
Felültem a terasz derékig érő, széles kőkorlátjára a barátaimmal. A
távcsövet természetesen Mitchell sajátította ki magának, de szabad szemmel
is tisztán láttunk mindent a túlsó parton. Bár a mellettem gubbasztó Uli
aranyszínű aurája már teljesen eltűnt, a Sztüx varázslata tényleg tartósnak
bizonyult. Megpróbálta néhányszor megszúrni magát egy szöggel, amit az
egyik sarokban talált, de sehol nem sikerült megsebeznie magát.
A kompnál Kharón érintésére a köré sereglő pszükhék ismét emberi alakot
öltöttek. A szárnyas forma, úgy látszik, csak azért kellett, hogy eljussanak az
Alvilág határáig. A halottak épp úgy néztek ki, mint amikor még éltek, csak
az arcszínük tűnt kissé szürkésnek.
– Mi az a kapu a túloldalon? – kérdezte Konrád Daphnétól.
Már én is észrevettem korábban a magas, kovácsoltvas kaput, ami falak
nélkül, egymagában állt a szemközti partot borító aszfodéloszmező előtt.
– Az Alvilág kapuja. Azon át lépnek be a holtak Hadész birodalmába. A
kapu túloldalán található a bírák palotája.
– Hol? – erőltette a szemét Konrád.
Én sem láttam semmiféle palotát, csak a szürkéslila virágok végtelen
mezejét.
– Csak akkor terem itt, ha újabb holt lelkek érkeznek. Amúgy ide-oda
vándorol az Alvilágban. Igazi mobil otthon. Mindjárt te is megláthatod.
Valóban, amint a Kharón kormányozta komp fedélzetén a bús képű
halottakkal kikötött a szemközti parton, a kapu mögött egy kisebb,
kétemeletes palota jelent meg a semmiből. Úgy nézett ki, mint otthon a
városháza. A bejárata előtt egy oszlop állt négy útjelző táblával. Nem tudtam
elolvasni, mi áll rajtuk, ezért megkértem Aladárt, aki szövetkezett
Alejandróval, és kiszorították Mitchellt a távcső mögül, hogy olvassa fel
nekem a feliratokat.
– A jobb oldali nyílra azt írták: Élüszión – mondta az erdélyi fiú, szemét a
távcső végére szorítva. – Ami latinul: Elízium. A bal oldali a Tartarosz, az
egyik középső pedig a Könnyek Mezeje felé mutat.
– És a másik, közvetlenül mellette? Az az apró betűs?
– Hadész palotája. Vigyázz, mocsár! – silabizálta Ali.
A kapu kinyílt, és egy jó hatvanas, a fején ezüstpántot viselő, fonott
szakállú férfi lépett ki rajta. Földig érő hamuszürke köntöst viselt. Négy
halott követte. Ketten egy súlyos, faragott ébenfa széket cipeltek. A harmadik
egy vastag keretű szemüveget tartott a kezében, a negyedik egy fehér
műanyag poharakkal telepakolt tálcát.
– Ki ő? – kérdeztem Daphnét.
– Az ezüst fejpántja alapján Minósz. Valószínűleg ma ő a soros. A másik
két bíró, Rhadamanthüsz és Aiakosz bronz-, illetve vaspántot viselnek.
– Minósz? Kréta királya? Aki labirintusba zárta a Minótauroszt?
– Igen. Halála után bízta rá Zeusz a bírói tisztséget.
A holt lelkek letették a széket, és Minósz király helyet foglalt rajta. A
többiek felsorakoztak mögötte.
Iaszón jött fel a lépcsőn.
– Mindjárt lesz képünk és hangunk! – jelentette ki magabiztosan.
Elhessegette Aladárékat, és egy hűtőmágneshez hasonlító műanyag
korongot tapasztott a távcsőre, aminek a lencséje előtt a levegőben megjelent
a túlparti látvány kinagyítva. Olyan volt, mint a filmvetítés a moziban, bár itt
nem volt vászon, és a kép kicsit vibrált.
A kinagyított képen Minósz elvette Kharóntól a KK-t, és unott képet vágva
azt kérdezte:
– Ki az első?
Egy idősebb nő lépett elő az újonnan érkezettek közül. Megmondta a
nevét, hogy a holtak bírája kipipálhassa a listán. Azután Minósz felvette a
szemüveget, aminek a szára egy vékony kábellel csatlakozott a KK-hoz.
– Lássuk azt a színképelemzést! Bár te az aurád alapján egyértelmű, hová
kerülsz, de követnem kell az előírásokat – mondta, majd a szemüvegen át
szemügyre vette a nő auráját, ami tetszetős halványzöld, rózsaszín és
narancssárga színekben játszott.
Minósz a KK-ra pillantott.
– Ahogy sejtettem. Elíziumi mezők – jelentette ki a döntést. – A bejárat
mögött fordulj jobbra!
A nő elvette az egyik kis poharat az elé tartott tálcáról, és felhajtva a
tartalmát belépett a kapun.
– Ki tudja, mit tartalmaznak a poharak? – szólalt meg a hátunk mögött
Iaszón.
Meglepetésemre nem a szekundánsom vagy a túlbuzgó Octavia, hanem
Niburu szólalt meg először.
– A Léthé vizét. Hatására a halottak elfelejtik a földi életüket. Könnyebb
lesz megszokniuk az új életet itt a másvilágon.
Iaszón elismerően biccentett.
– Elismerésem. Ez harmadéves tananyag.
– Hogy lehet, hogy a tanár úr és Odüsszeusz mindenre emlékeznek? –
szólalt meg váratlanul Konrád.
– Pompás kérdés! – nézett rá elégedetten Iaszón. – Nos? Tudja valaki a
választ? – fordult körbe.
Megint Niburu volt a leggyorsabb.
– Feltehetően megitatták őket az Emlékezet forrásának vizével. Attól tért
vissza az emlékezetük.
Csodálkozva pillantottam Niburura. Hogy lehet, hogy így ismeri az
Alvilágot? Egészen addig nem vettem észre, hogy érdeklődne Hadész
birodalma iránt. Bár igaz, ami igaz, szinte semmit sem tudtam róla. Az elmúlt
félévben egyáltalán nem szerzett barátokat az osztályban, mindenkitől tartotta
a két lépés távolságot. Kizárólag Zarriqumban bízott, bárki észlelhette a
köztük feszülő erős köteléket. Konrád a babiloni lányt egyszerűen
visszahúzódó és mogorva teremtésnek írta le, de én sejtettem, hogy nincs
igaza. Uli egyetértett velem, bár szokatlanul kevéssé tudott olvasni
Niburuban; mintha a zárkózottsága a gondolataira is kiterjedt volna. Mégis,
néha észrevettem valamit. Egy rebbenő tekintetet. Furcsa villanást a
szemében, amikor Kasszandrával nevetgéltem, vagy Nimródot próbáltam
megóvni önmagától. Figyelt engem. És vágyott arra, ami nekem megvan.
A következő lélek aurájának színképelemzése valamivel tovább tartott,
mint az idős nőé, ő Minósz döntése szerint a Könnyek Mezejére távozott.
A majdnem teljesen fekete színű aurával rendelkező halott következett. A
holt lelkek bírájának szeme összeszűkült a sunyi képű férfi láttán, aki
alázatosan hajlongott előtte.
– Szinte sajnálom rád pazarolni az időmet – mondta megvetően. –
Mindenki tudja, hová kerülnek a hozzád hasonló férgek. De a szabály az
szabály! Csak azt sajnálom, hogy a Moirák lágyszívűségükben eltörölték a
legjobb büntetéseket. Nincsenek már sem tantaloszi kínok, sem egy jó kis
tüzes kerék… Halotti jogokra vagy mi a csodára hivatkoznak. Olyan lesz
lassan az egész Tartarosz, mint valami flancos szanatórium!
A Tartarosz nevét meghallva a patkányképű fickó rémült jajveszékelésbe
kezdett. A hangerő alapján szerintem még éppen elég szenvedésre
számíthatott az Alvilág legmélyebb bugyrában. A férfi térdre roskadt a bíró
előtt, és a köntösébe kapaszkodott.
– Könyörgök, kegyelmezz! Hű szolgád leszek! Mindent megteszek, amit
csak kérsz! Nézd, ezt útközben szereztem! A tiéd!
Elővett a zsebéből egy dió nagyságú nyers gyémántot, amit nyilván idefelé
emelt el. Lövésem sem volt, pszükhé alakjában hová dughatta el.
Az Alvilág bírája undorodva intett a kezével, és a férfi hiába kapott utána,
a drágakő a magasba emelkedett. Visszarepült eredeti helyére, a szikla
oldalába. Hadésztól senki sem lophatott, pontosan számon tartotta a kincseit.
A fickó megpróbált elmenekülni. A Sztüx felé futott, hogy átússza a folyót.
Senki nem igyekezett a nyomába eredni. Minósszal együtt a szolgák is
nyugodtan várakoztak. Tudták, mi fog történni: nem ő volt az első, aki meg
akart szökni a büntetése elől.
Kerberosz kiugrott Kharón karjából, és vad ugatás közepette
utánaszáguldott. Minden egyes ugrással nagyobb lett, amíg el nem érte egy
medve méretét. Megkerülte a menekülőt, és megvetette a lábát a folyó
partján. Mindhárom feje vicsorogva meredt a fickóra, aki rémülten torpant
meg előtte. Amikor a kutya mély hangon morogni kezdett, a fickó sarkon
perdült, és félelmében ordítozva ismét rohanni kezdett. Ezúttal a helyes
irányba. Kerberosz áthajszolta az Alvilág kapuján, majd, mint aki jól végezte
dolgát, elégedetten visszaszökkent Kharón karjai közé, hogy bezsebelje a
gazdája dicséretét. Addigra persze már ismét akkorára zsugorodott, mint egy
csivavhhuhua.
Aznap több holt lélek nem került a Tartaroszba. Minósz még egy
aggastyánt és egy fiatal lányt küldött Élüsziónba, a többiekre az
aszfodéloszokkal borított Könnyek Mezeje várt. A lány kedves arca láttán
elszorult a szívem a szánalomtól, hogy ilyen fiatalon kellett meghalnia.
Lehetett volna akár az osztálytársunk is.
Miután a másik parton az Alvilág kapuja csattanva bezárult, és a bírák
palotája is eltűnt a szemünk elől, az Argó a Hanggal mindenkinek tudtára
adta, hogy a rövidre szabott ebédidő után nemsokára indulunk vissza a
felszínre. Lekászálódtunk a tetőterasz mellvédjéről. Konrád udvariasan a
kezét nyújtotta, hogy lesegítsen. Láttam, hogy Maia szeme féltékenyen
összeszűkül, pedig körülötte nemcsak a szélisten unokái, hanem Boglyas és
Füttyös is ott legyeskedtek.
Az ebédre végül nem került sor. Mielőtt Argó feltálalhatta volna a
fedélzeten, távoli mennydörgéshez hasonló hangot hallottunk. Ha nem az
Alvilágban vagyunk, közelgő viharra gondolok, de ott a föld alatt nem voltak
felhők és nagyobb légmozgások. A dörgés dübörgéssé erősödött, és
megpillantottunk egy gyorsan közelítő fekete füstfelhőt az aszfodéloszmezők
fölött. Amikor átkelt a folyón, nyihogást hallottunk a belsejéből. A füstfelhő
lefékezett az Argó előtt, és szétoszlott a levegőben. A helyén
megpillantottunk négy pompás, koromfekete lovat. Az orrlyukaikból még
mindig szivárgott a füst. A lovak egy kétkerekű kocsit húztak, ami egyáltalán
nem hasonlított az ókori fogatokra. Fényesre dukkózott, antracitszürke
karosszériája a legmodernebb földi autókét idézte, és ezüst dísztárcsás
kerekei is az otthoni járműveket juttatták eszembe. Egy hullámos hajú, szőke
fiú állt a fogaton, kemény kézzel tartva a toporzékoló lovakat. Alig néhány
évvel lehetett idősebb nálunk. Nem khitónt, hanem koptatott fekete farmert
viselt The Walking Dead feliratú fekete pólóval.
– Üdv mindenkinek! – kiáltotta hetykén. – A nevem Nephalión. Hadész fia
vagyok. Apám küldött, hogy meghívjalak titeket a palotájába ebédre. A
kedvetekért kivételt tesz az itteni törvények alól. Ebéd után természetesen
hazatérhettek a felszínre.
A meglepett Odüsszeusz előlépett, és megköszönte a diákjait ért
megtiszteltetést. Biztosította Nephaliónt, hogy az Argó a legnagyobb
sebességgel haladva az Éridanoszon fél órán belül odaér a palota előtti
mocsárhoz, amibe a folyó beletorkollt.
– Arra semmi szükség – mondta vígan Nephalión. – Van elég hely apám
kocsiján mindenkinek. Tíz perc alatt ott vagyunk.
Négy Khaosz-éket pattintott be a fogat négy sarkába, és akkorára tágította,
mint egy villamoskocsi belseje.
Az első- és másodéves srácok köré gyűltek.
– Nagyon király! – mondta Konrád lenyűgözve, és végigsimított a fogat
oldalán. – Milyen gyorsan tud menni?
Utálom, ha egy férfi csak a verdák iránt képes érdeklődést mutatni, de nála
valahogy aranyosnak találtam a mindenféle hiperszuper közlekedési
eszközök iránti teljes odaadást.
– Akár hangsebességgel is – hencegett Nephalión. – De apám nem szereti,
ha nagyon meghajtom a lovakat. Igaz, Alasztór? – paskolta meg az egyik
paripa nyakát.
A ló helyeslően fújtatott, ettől Nephalión néhány pillanatra fekete füstbe
burkolózott megint, mint valami rocksztár a színpadon.
– Úgy tudtam, Hadésznak és Perszephonénak nem született gyereke –
súgtam oda Daphnénak.
– Évezredeken át úgy is volt – válaszolta. – Egészen húsz évvel ezelőttig.
Nephalión tavaly végzett az Akadémián.
– Egyáltalán, miért kell az istenek gyerekeinek iskolába járniuk? Hiszen ők
is istenek, vagy nem? Vagyis alapból mindenhatóak és mindentudóak. Mi
szükségük tanulásra?
– Az Olümposzon a közelmúltban a tankötelezettség terén is változtak a
dolgok. A Moirák ragaszkodnak hozzá, hogy minden gyerek, legyen halandó
vagy halhatatlan, iskolába járjon tizenkilenc éves koráig. Az istenek esetében
– intett a fejével Nephalión felé – leginkább miattunk, emberek miatt.
– Egyfajta szocializálódási folyamat?
– Úgy valahogy. Így kevésbé éreznek minket alsóbb rendű lényeknek
magukhoz képest. Hiszen ha csak a személyiségünket nézzük, semmivel sem
érünk kevesebbet náluk, mindössze az életünk rövidebb, és a hatalmunk
kisebb az övékénél.
Minél többet tudtam meg a sorsistennőkről, annál nagyobb tiszteletet
éreztem irántuk. Amennyire láttam, az emberekkel kapcsolatos tetteiket
kizárólag a jó szándék vezérelte – ami nem mondható el minden istenről. Az
elmúlt évszázadokban a Moirák egy több ezer éves társadalmi szerkezetet
alakítottak át lépésről lépésre itt az Olümposzon, ami egyáltalán nsem lehetett
könnyű. Kizártnak tartottam, hogy minden halhatatlan tapsikolva figyelje a
cselekedeteiket. Még akkor is, ha igaz, amit Nikosz állított a születésükről, és
az isteneink sorsa összefonódott a miénkkel.
Mindannyian felszálltunk a fogat platójára. Amint Thesszalosz fehér
zománcos kádja is felkerült mellénk, Hadész fia csettintett, és a lovak
megugrottak. Kapaszkodóra a gyorsítás ellenére sem volt szükség: a kocsi
olyan egyenletes sebességgel suhant a felszín fölött, hogy szinte nem is
érzékeltük a mozgását. Miután átkeltünk a Sztüx örvénylő vize felett,
Nephalión egyenesen az Alvilág kapuja felé irányította Hadész kocsiját.
Átszáguldottunk a szétnyíló kapuszárnyak között, és kitágult előttünk az
aszfodéloszokkal borított, végtelen mező.
A látványt gyönyörűnek, ugyanakkor kicsit egyhangúnak találtam. A
virágok fölött rég halott madarak röpködtek, a földön rég halott állatok
mászkáltak. Az ő tolluk és bundájuk is alig észrevehető szürkés színben
játszott. Időnként néhány céltalanul kóválygó holt lelket is láttunk.
Kifejezéstelen arcuk nem tükrözött sem örömet, sem bánatot. Fogalmam sem
volt, mi járhat a fejükben. Vannak egyáltalán gondolataik? Megborzongtam.
Nem szerettem volna, ha halálom után ide kerülök. Vagy bárki más, akit
ismerek és szeretek.
Útközben semmi nem törte meg a virágokkal borított rét egyhangúságát
egy hatalmas, fém gabonasilóhoz hasonló, henger alakú építmény kivételével.
– Az Hüpnosz csarnoka. Az alvók lelkei ott élik át az álmaikat – szólalt
meg Odüsszeusz.
Senki nem kérdezte meg, hogyan fér el annyi álom helyszíne egyetlen
épületben, akármilyen nagy legyen is az. Az épület nyilván csak egy burok.
Végtelen kiterjedésű tér rejtőzhet a falai mögött.
– Gondolom, mindenki emlékszik rá, hogy Hüpnosz, az álom istene
ikertestvére Thanatosznak, a halál istenének – tette hozzá a másodévesek
tanára. – Az álom és a halál között valójában nagyon keskeny a határ, ezért
kapott helyet Hüpnosz is az Alvilágban.
Nephalión megpöckölt egy billentyűt az előtte lévő irányítópanelen, és
száguldás közben ugyanolyan kép rajzolódott ki előttünk a levegőben, mint
Minósz ítélkezésénél. Azzal a különbséggel, hogy ez osztott képernyős volt;
számtalan helyszínt mutatott egyszerre. Hadész fia rábökött az egyik pici
kockára, mire az elfoglalta az egész képernyőt.
– Ez az egyik alvó álma – mondta közönyösen.
Kismillió álomba belepillanthatott már.
A nő éppen azt álmodta, hogy a Hold a Földre zuhan. Egy dombtetőn állt
lobogó hajjal, szemközt a lassan növekvő, ezüstszínű golyóbissal. Olyan volt,
mintha egy katasztrófafilmet néztünk volna, mégse mondanám, hogy
rémálmot láttunk. Érzékeltük, hogy az álmodó nem félelmet, inkább egyfajta
kíváncsiságot él át, és egyben áhítatot a felé száguldó, kráterekkel borított
égitest szépsége láttán. Tisztában voltam azzal is, hogy a teste egy nyitott
ablakú szobában fekszik. Az elméje nyilván a huzatot fordította át a végítélet
szelére, ami körülötte süvített.
– Ezért a technikáért ölni tudnának Hollywoodban – sandított rám oldalról
Konrád. – Képzeld el, hogy filmnézés közben a főszereplő érzelmeit is
átélheted! – lelkesedett. – És érezheted a szelet, a napsütést magad körül.
– Vagy a trágyaszagot, ha istállóban forgattak – tettem hozzá fanyarul. –
Kíváncsi lennék, Rhonda Shimes tanárnő tud-e róla? Mielőtt szerződtették,
biztosan aláírt egy titoktartási nyilatkozatot. Ha bármilyen mágikus-
tudományos információt vagy eszközt kicsempészne az Olümposzról, Zeusz
egész biztosan utánaküldené a bosszúálló Erinnüszöket.
– Vagy Hadész ráeresztené Kerberoszt – kontrázott Konrád, és miközben
nevettünk, önkéntelenül a vállamra tette a kezét, mint kiskorunkban, ha
valamin viccelődtünk. – Elég meggyőző tud lenni az a kis dög.
Ijedten vettem észre, hogy az érintésétől remegni kezd a térdem.
Szerencsére ő nem figyelt fel rá. Visszafordult a képernyő felé, ami addigra
már valaki más álmát mutatta.
Néhány perccel és álomfilmmel később elértük a Hadész palotáját övező
mocsarat. Óriási, áttetsző szárnyú szitakötők röpködtek a náddal borított
mocsárban elszórtan fellelhető nyílt víztükrök felett, melyeken kacsák
úszkáltak. Átrepültünk az ingovány felett, és Nephalión a barokk kastélyhoz
hasonló épület két szárnya közötti belső udvar felé irányította a lovakat. Az
első emeleti tágas teraszra mindkét oldalról lépcső vezetett fel.
Amikor leszálltunk a fogatról, Odüsszeusz figyelmeztetett minket, hogy
kizárólag metamorfonból származó ételt és italt fogyasszunk, ugyanis aki az
Alvilág ételeiből eszik, az a holtak birodalmához lesz kötve mindörökre.
Mivel minden itteni élelmiszer rendelkezik egyfajta szürkés árnyalattal,
könnyen meg tudjuk különböztetni őket a valódi ételektől.
Nephalión egy elősiető lovászra bízta a paripákat, és felvezetett minket a
teraszra, ahonnan a nyitott franciaablakokon át egyenesen az Alvilág
királyának ebédlőtermébe jutottunk.
Hadész és a felesége, Perszephoné már a szépen megterített asztalnál ültek.
A galambszürke damasztabroszon ezüstperemű, aszfodéloszlila tányérok
trónoltak, ezüst evőeszközök és metszett kristálypoharak karéjában.
A holtak ura jó házigazdához méltón elénk sietett. Magas, szikár, barázdált
arcú férfi volt, égő fekete szemmel és kurta, deres hajjal. Fekete szmokingot
viselt.
– Barátaim! – üdvözölt minket nyájasan, meghazudtolva szigorú kinézetét.
– Örülök, hogy elfogadtátok a meghívásom.
 Mintha mert volna bárki is nemet mondani neki!
– Jómagam meglehetősen ritkán járok a felszínen – folytatta –, ezért, hogy
úgy mondjam, ki vagyok éhezve az élők társaságára.
Minden kedvessége ellenére kicsit megborzongtam. Elég vámpírosan
hangzott, ahogy megnyomta a szót.
– Ráadásul van köztetek valaki, akire különösen kíváncsi vagyok – mondta
Hadész, és a szeme elidőzött az arcokon.
Végül észrevette a hátunk mögött bujkáló Niburut. A babiloni lány
falfehérnek tűnt. Kétségbeesetten kapaszkodott Zarriqum kezébe. A griff
gyöngyöző homlokából ítélve minden erejét be kellett vetnie, hogy a
szündeszmoszon keresztül enyhítse a lovasa rettegését.
Nem értettem, Niburu miért fél ennyire. Olyan sokat tudott az Alvilágról,
hogy azt hittem, őszintén érdeklődik iránta. Daphné mellett neki kellene
legjobban élveznie ezt a kirándulást, hiszen most első kézből tapasztalhatja
meg mindazt, amiről eddig csak olvasott.
– Gyere közelebb, lányom, hadd lássalak! – parancsolta Hadész.
Niburu elengedte a griffje kezét, és kelletlenül elővánszorgott.
– Szóval te vagy az! – mondta elégedetten a holtak ura. – Az én kis
grifflovasom!
Kedvtelve megcirógatta az osztálytársam állát.
Nagyot néztem. Tehát annak köszönhetjük a szokatlan meghívást, hogy
Niburu pártfogója nem más, mint a holtak ura. Nem csoda, hogy a babiloni
lány annyit tudott az Alvilágról. Én is alaposan beleástam magam az
Artemisszel kapcsolatos történetekbe, mióta megtudtam, milyen kapcsolat
fűz hozzá.
– Tudod, hogy te vagy az első védencem? – érdeklődött Hadész.
Niburu még mindig sápadtan megrázta a fejét.
– Csak nem félsz tőlem, kedvesem? – kérdezte a férfi szomorúan. – Soha
nem értettem az embereket, miért rettegnek annyira tőlem. A többi istennek
és istennőnek szentélyeket emelnek a felszínen, nekem pedig a nevemet sem
szívesen ejtik ki.
Olyan őszinte bánat bujkált a hangjában, hogy megsajnáltam.
– Talán ezért nem kértek fel a Moirák védnöknek tizenöt évvel ezelőttig –
folytatta Hadész. – Nagyon megörültem, amikor végül engem választottak
pártfogódnak. Nekem sajnos nincsen lányom, úgyhogy kicsit úgy tekintek
rád, mintha az lennél. Persze, csak ha nem bánod, kedvesem!
Niburu némán intett. Kicsit felengedett; a szín mindenesetre visszatért az
arcába.
– No, de foglaljunk helyet! – karolt belé Hadész. – Téged természetesen
magam mellett tartalak. Szeretnélek megismerni.
Nephalión a kavarodás közepette mindenkit leültetett. Odüsszeusz és
Iaszón az asztal két végét elfoglaló házigazdáink jobbján kaptak helyet –
látszott, hogy nem először fordulnak meg a palotában Hadész vendégeiként.
A két kentaurnak természetesen nem volt szüksége székre, Thesszalosz
lebegő kádját pedig az asztal mellé tolták.
Én az Alvilág királynéjának baljára kerültem. Perszephoné fekete estélyi
ruhát viselt, ami kiemelte hátul feltűzött, búzaszőke hajának ragyogását.
Ametisztfüggőjének és nyakékének drágakövei nyilván az idefelé a folyó
mellett látott sziklákból származtak. Jóval fiatalabbnak látszott a férjénél –
bár természetesen a külsőnek és a kornak az isteneknél nincs semmi
jelentősége, hiszen a kinézetüket tetszés szerint változtathatják. A nő finom
arcvonásai felderültek a láttomra.
– Te vagy Mira, nem igaz? – tapadt rám érdeklődve nagy, nefelejcskék
szeme.
Elfogódottan bólintottam. Vajon mindegyik olümposzi istennő ilyen
gyönyörű?
– Olyan ritkán vannak a fenti világból látogatóink, hogy ki vagyok éhezve
az új arcokra. Főleg női társaságra vágyom. Kértem is a fiamat, hogy
feltétlenül egy földi kislányt ültessen mellém.
Kicsit letört, amikor megtudta, hogy nem igazán érdeklődöm a csajosabb
témák, így például az öltözködés iránt. Azért megtettem, ami tőlem telt, és
részletesen leírtam néhány otthoni kirakatban látott extravagáns ruhadarabot,
amivel sikerült jobb kedvre derítenem.
Az asztal túlsó végén Hadész felállt, és villájával megkocogtatott egy
kristálypoharat.
– Meglepetést szeretnék bejelenteni! Meghívtam egy nagy művészt, hogy
az előadásával gyönyörűséget szerezzen az én kedves vendégeimnek. Az
illető a hangszálaira való tekintettel sajnos csak egyetlen dalt tudott vállalni,
de kérlek, fogadjátok szeretettel… – az Alvilág ura itt hatásvadász szünetet
tartott – Freddie Mercuryt!
Majdnem félrenyeltem a rágcsálnivalóként kirakott pisztáciát. Nikosz
eldobja az agyát, ha elmesélem, hogy élőben (vagyis inkább holtában) láttam
fellépni a Queen együttes legendás énekesét. Muszáj szereznem tőle egy
dedikált szalvétát az apámnak!
 Amikor Mercury elkezdte énekelni a Who Wants to Live Forever? című
számot, Perszephoné odasúgta nekem:
– Ez a dal a férjem kedvence. Freddie-nek mindig sikerül
megkönnyeztetnie vele.
Valóban, Hadész teljesen elérzékenyült, mire a dal véget ért. Niburu adott
neki egy papírzsepit, hogy az Alvilág ura megtörölhesse a szemét.
– Csodálkozol, ugye, hogy Freddie miként lehet itt? – kérdezte tőlem
Perszephoné. – Hiszen ő indiai származású.
– Ráadásul művész – bólintottam. – Azt hittem, a művészeknek saját
másviláguk van.
– Úgy is van, úgy is van. Viszont gyakran meghívják őket vendégségbe
más alvilágokba. Freddie rendszeresen megfordul nálunk. Hadész igen
nagyra tartja. Állítólag több mint három oktávot ki tud énekelni. Bármit
jelentsen is ez – legyintett unottan ápolt körmű, fehér kezével.
Előadás után Mercury is elfoglalta a helyét az asztalnál, és a lila-sárga
színű uniformist viselő személyzet elkezdte kihordani a nehéz ezüsttálakat.
Olyan érzésem volt, mintha a Büszkeség és balítélet egyik fejezetébe
csöppentem volna bele. Pisztrángtól a vaddisznón át a fácánig mindenféle, az
én ízlelőbimbóim számára megrázóan egzotikusnak számító főúri
ételkülönlegesség került az asztalokra.
– Ne félj, a nektek felszolgált ételek a metamorfonból származnak – kapta
el pillantásomat a holtak királynéja. – Nem kell attól tartanod, hogy úgy jársz,
mint én.
Csak néztem rá kukán, mire hozzátette:
– Amikor Hadész a kocsiján először lehozott ide, megkínált egy
gránátalmával. Nem tudtam, hogy ha megeszem néhány magját, örökre az
Alvilághoz kötöm magam. Azóta csak az év egy részét tölthetem a felszínen,
anyám társaságában.
– Nem vagy rá mérges, amiért elrabolt?
– Tudod, drágám, abban az időben a nőrablás még egészen mást jelentett.
Mondhatni, bevett házassági szokásnak számított. Eleinte kicsit mérges
voltam rá, és anyám is hiányzott, de végül megszerettem őt. A férjem jó
ember, hidd el! Csak az bánt, hogy annyira fiatal voltam még… – sóhajtott
fel. – Túl sok minden kimaradt az életemből. A fiúk, a ruhák! Apropó, te
jársz valakivel? – élénkült fel ismét.
Elkínzottan felsóhajtottam. Azt hiszem, a holtak királynéja jobban járt
volna helyettem Rékával vagy Emesével. Velük aztán vég nélkül cseveghetett
volna fiúkról és ruhákról.
Perszephoné szerencsére hamar rám unt, és nemsokára már a velem
szemközt ülő Aladárral bonyolódott eszmecserébe. Valamilyen divatos
hajvágási módról beszélgettek. Az erdélyi fiú nagyon értett a frizurákhoz,
mert az anyja fodrász volt.
A másik oldalamon Zarriqum birkózott egy gombás mártással bőven
meglocsolt, hatalmas szelet szarvassülttel. Kicsit szórakozottnak látszott,
ahogy egymás után vagdosta apró falatkákra a húst, de azután rájöttem, hogy
valószínűleg most is minden idegszálával a lovasára koncentrál.
Átnéztem az asztal fölött. Az Alvilág királya élénken beszélgetett
Niburuval, aki szemmel láthatólag már nem félt tőle annyira. Néhányszor
még halványan el is mosolyodott.
– Hadész biztosan tud néhány haláli jó viccet – sütöttem el a
kihagyhatatlan poént, és rámosolyogtam Zarriqumra.
A komor arcú griff nem értékelte a humoromat, és ez a fél évvel korábbi
Ulira emlékeztetett.
– Van valami oka annak, hogy Niburu ennyire tartott a pártfogójától? –
kérdeztem. – Mármint tudom, ha nem vagy emós, elég baljós helynek számít
az Alvilág, de akkor is furcsa, hogy ennyire rettegett tőle.
Zarriqum néhány másodpercig habozott a válasszal.
– Nem annyira furcsa, ha már a születésed előtt halálra ítélnek – mondta
végül.
Meglepetésemben visszaköptem a poharamba a nektárt.
– Micsoda?!
– A Babilon egészen másmilyen világ, mint az Olümposz vagy a Föld –
folytatta higgadtan a griff. – Hallottad már azt a kifejezést, hogy teokrácia?
Ismerősnek tűnt a szó. Először nem tudtam hova tenni, aztán rájöttem,
hogy Aronson professzor említette a babiloni társadalomról szóló óráján.
– Úgy emlékszem, olyan államformát jelent, amiben a papság birtokolja a
hatalmat – feleltem.
– Mindent ők irányítanak – helyeselt Zarriqum. – Az emberek élete is az ő
kezükben van. Ez fokozottan igaz a Babilonra, ahol ráadásul a lakosság nagy
része rabszolga, és az ottani istenek kívánsága szerint előfordul néha az
emberáldozat.
– Ez egyszerűen borzalmas – döbbentem meg.
– Más istenek, más szokások.
A hűvös szavak önmagukban részvét nélkülinek tűnhettek volna, de
érzékeltem Zarriqum felindultságát. A griffeket még az embereknél is jobban
felkavarja a céltalan kegyetlenség és a gyilkosság.
– A lovasom apja tehetős embernek számított tizenhat évvel ezelőtt –
folytatta ő –, amikor Nergal egyik főpapja megkívánta a lányát, aki akkor alig
volt idősebb, mint most te. Sú-Amurrum az elsőszülött gyermeke érdekében
megpróbált szembeszegülni a főpappal, aki ezért az őt támogató isten
akaratára hivatkozva elvette mindenét, és rabszolgává tette a családjával
együtt. Majd az ágyasaként a házába vitette a lányt. De a bosszúja még akkor
sem ért véget. A fél évvel később született Niburut, ha nem választják ki a
Moirák, feláldozták volna Nergalnak, az ottani Alvilág urának. A babiloni
Alvilág pedig nem olyan barátságos hely, mint Hadész birodalma, nekem
elhiheted!
Összeszorult a szívem a szánalomtól.
– Szóval ezért félt Niburu annyira Hadésztól! Hiszen ő is az Alvilág istene.
Niburu azt gondolja, minden isten alapból rosszakaratú – csúszott ki a
számon percnyi döbbent csönd után.
Zarriqum némán bólintott.
– Mi történt a családjával?
– A nővére néhány évvel később öngyilkos lett, a szülei pedig belehaltak a
bánatba. Niburu sok ottani gyerekhez hasonlóan az utcán nőtt fel. Némi
menedékre lelt ugyan Ellilnek, a levegő istenének templomában, akinek az
ottani lovasok a leszármazottjai, de az nem pótolta a családot, a szeretetet. A
grifflovasok ugyan kaszton kívüliek, és érinthetetlenek még a király számára
is, de az emberek tudták, hogy Nergal főpapjának a keze messzire elér. Egyik
rokona sem merte befogadni a kislányt. Akkor fordult csak valamivel jobbra
az élete, amikor tízéves korunkban csatlakoztam hozzá. Végre volt valakije,
akiben feltétel nélkül megbízhatott.
– A griffek ilyen könnyen elengedik a gyerekeiket egy másik világba? Uli
két évvel ezelőtt jött át a Földre.
– Mi korábban érünk, mint az emberek. Ezenkívül minden griffnek a
lovasa áll első helyen az életében. A szüleink ezt pontosan tudják, hiszen ők
is kapuőrök. A leendő lovasomnak szüksége volt rám, úgyhogy el kellett
engedniük.
Most már nemcsak Niburu félelmét értettem meg, hanem a viselkedését is.
Azért mutatkozott olyan zárkózottnak az Akadémián, mert a Babilonon
megszokta, hogy az egész világon egyedül Zarriqumban bízhat meg. Talán
nem is tudta, hogyan kell barátkozni.
 – Miért mondtad ezt el nekem? – kérdeztem halkan. – Úgy értem, pont
most. És pont nekem.
– Figyellek az első óra óta – válaszolta a griff. – Nyitott vagy, melegszívű
és megbocsátó. Szeretnélek megkérni, hogy nyissál a lovasom felé. Szüksége
van néhány barátra rajtam kívül is. Hidd el, megéri! Niburu nagyszerű lány,
csak nagyon szenved. Reméltem, ha elkezdődik a képzésünk itt az
Olümposzon, sikerül lebontania a maga köré épített falakat, de nem így
történt. Talán most, hogy nem retteg már annyira a pártfogójától – intett a
Hadésszal beszélgető lovasa felé –, itt az alkalom a változásra.
Ha nem találom az első óra óta szimpatikusnak Niburut, akkor is
megígértem volna Zarriqumnak, hogy megteszek mindent leendő
barátságunk érdekében. Ha valaki, akkor én aztán pontosan tudtam, milyen
kitaszítottnak és magányosnak lenni. Szerettem volna, ha Niburu rájön arra,
hogy mások között is biztonságban érezheti magát. Olyanok között, akik
megértik. Akik kedvelik. Akik szeretik.
És hirtelen forró hullámként öntött el a hála, hogy a sorsistennők az elmúlt
hónapokban nekem pontosan ilyen személyeket vezéreltek az utamba.
 17. fejezet

A Pügmalión-ház

Az elsőhöz hasonlóan a második félév napjai is hihetetlenül gyorsan

tovasuhantak az Akadémián. Otthon a Földön beköszöntött a tavasz. A
lakótelep akácfái mind egyszerre zöldültek ki, és borultak virágba. Édes
illatukat még a mi tizenegyedik emeleti lakásunkban is érezni lehetett. A
hirtelen jött melegben a nyitott ablakon át a virágillat beszivárgott a
szobámba és az álmaimba, nyugtalanná téve éjszakáimat.
Az utolsó májusi pénteken Sagan professzor órája után Uliék nélkülem
indultak haza. A griffem megígérte Konrádnak, hogy hétvégén elviszi az
erdőben oda, ahol először repültünk együtt. A barátunk már hosszú idő óta
szerette volna kipróbálni vele kettesben a repülést. Érthetetlen módon még
mindig nem vesztette el a reményt, hogy egyszer grifflovas lehet. Különös,
de nem éreztem féltékenységet a kérése hallatán, pedig a lovasok általában ki
nem állhatják, ha más ül a griffjük hátára.
Én az Olümposzon maradtam, és élve Daphné meghívásával, másnap
reggel vele tartottam a családi birtokukra, ami jó néhány kilométerre északra
terült el Polisztól. Griffháton alig fél óra alatt megjártuk a távot. Daphné
állítása szerint kizárólag a dupla teher miatt tartott Kilixnek ennyi ideig az út,
máskor húsz perc alatt haza szoktak érni. A Csendes Esőtől kapott bő, szürke
nadrágot és hímzett, bordó blúzt viseltem. Nem vittem magammal semmit,
csak az összehajtogatott KK-mat a zsebemben, mert a barátnőm azt mondta,
ő majd mindennel ellát.
Daphné derekába kapaszkodva sokadszorra sem győztem ámulni az
alattunk elterülő olümposzi táj változatos szépségén. Erdős ligetek és mezők
váltakoztak kis tavakkal és folyókkal, és minden csak úgy hemzsegett az
élettől. A ligetekben erdei nimfák táncoltak faunok pánsípjának dallamára –
pont úgy, ahogy a mitológiakönyvekben olvastam róluk. A fák alatt szilének
hűsöltek, a tavakban és folyókban vízi nimfák úszkáltak.
Az egyik lankás domb oldalában észrevettem egy Kasszandráék táborához
hasonló kentaurtelepülést. A gyerekek a buboréksátrak között valamilyen
labdajátékot játszottak, de amikor észrevettek minket, jókedvűen kiáltozva
versenyt vágtattak földre vetülő árnyékunkkal. Integettem nekik, amíg Kilix
végleg le nem hagyta őket. Később felnőtt kentaurokat is láttunk, akik egy
kisebb gazellacsapatot üldöztek. Modern, irányzékkal felszerelt nyílpuskát
tartottak a kezükben.
– A kentaurok alapvetően nomád népek és vadászok, és mint minden más
lény is itt az Olümposzon, igencsak ragaszkodnak a hagyományaikhoz! –
szólt hátra Daphné.
Azért nem mindenben, gondoltam. Ha jól emlékszem, a görög
vázaképeken sehol sem találkoztam nyílpuskával és buboréksátorral.
Mivel a rengeteg érdekes látnivaló lekötötte a figyelmemet, eleinte nem is
tudatosult bennem az a nevenincs érzés, ami az indulásunk óta gyötört.
Mintha valami fontos dologról elfeledkeztem volna. Például elfelejtettem
bezárni az ajtót, vagy elzárni a gázt, amikor eljövök otthonról. Azután
rájöttem, hogy a fura érzést a szündeszmosz teljes hiánya okozza. A
zsebuniverzumok és a Föld között természetesen nem működött a kapcsolat
griff és lovasa között. Furcsán védtelennek, szinte csupasznak éreztem az
elmém Ulié nélkül, magamat pedig kifejezetten magányosnak, annak
ellenére, hogy rövid utazásunk során végig Daphné és Kilix szellemes
társaságát élveztem. Eltűnődtem: vajon ilyen érzés lehet szerelmesnek lenni?
Amikor így hiányzik a másik? Elhűltem a gondolatra. Csak nem vagyok
szerelmes a griffembe?!
Abban a percben leizzadtam. Hányingerem támadt, mintha elrontottam
volna a gyomromat, pedig tulajdonképpen logikusnak látszott a griffek és
lovasaik közti szoros lelki kapcsolat esetén, hogy néha egymásba
szeressenek. Feltételeztem, előfordult már ilyen eset a kapuőrök rendjének
létrehozása óta. Mégis, valahogy annyira helytelennek tűnt a dolog, hogy
ahányszor rágondoltam, a gyomrom émelygéssel reagált. Ezen rágódva egy
darabig nem vettem részt a csevegésben, ami egy idő után Daphnénak és
Kilixnek is feltűnt.
Muszáj volt megkérdeznem a szekundánsom véleményét akkor, amikor Uli
nem volt ott, mert vele a fejemben sokkal kínosabb lett volna az egész.
– Csak nem ezen paráztál az elmúlt percekben? – fordult hátra Daphné, és
elnevette magát.
 Szégyenkezve bólintottam. Szinte abnormálisnak éreztem magam, hogy
egyáltalán eszembe jutott a gondolat, ami a barátnőmben és a griffjében
szemmel láthatóan soha fel sem merült.
– Nyugi, nem vagy aberrált! – kiáltott hátra Kilix, aki valószínűleg olvasott
a gondolataimban. – Előbb vagy utóbb minden lovasban felmerül a kérdés.
Magyarázd el neki, Daphné!
Megesküdtem volna, hogy ő is vigyorog. Ha ugyan képes griff alakjában
vigyorogni.
– Mondd csak, mit éreztél, amikor úgy gondoltál Ulira! – kérdezte a
szekundánsom.
– Hát… Leginkább mintha bekaptam volna egy jó kis hasmenéses-hányós
vírust. Kifejezetten rosszul éreztem magam.
– Nem véletlenül. A Moirák gondoskodtak arról, hogy soha ne
történhessen meg, hogy griff és lovasa egymásba szeretnek. Beépítettek egy
ezzel kapcsolatos gátlást a szündeszmoszba. Egyrészt azért, mert egy
ilyesfajta vonzalom rengeteg pszichológiai problémát okozna mindkét fél
számára, másrészt meg azért, mert tökéletesen értelmetlen két különböző
fajból származó egyed szerelme. Csak szenvedéssel járna. Ne felejtsd el,
hogy a griffek valódi alakja ez! – mutatott Kilixre. – Az emberi alakjuk alig
több, mint illúzió.
Nagy kő esett le a szívemről. Hurrá, ezek szerint mégse vagyok perverz!
Egyszerűen csak hiányzik a lélekikrem. Azzal, hogy ezt tisztáztam
magamban, mintha már nem is hiányzott volna annyira. Végül is csak egy
hétvége, és megint együtt leszünk. Az előttem álló két nap pedig tele lesz új
élményekkel, amiket majd megoszthatok vele. És persze Konráddal. Szinte
láttam is már magam előtt kíváncsian kitáguló, kék szemét, ahogy hallgatja a
beszámolómat.
– Még nem említettem neked, hogy minden évben ezen a napon tartjuk a
családunk legnagyobb ünnepét, a szobrok éjszakáját – mondta Daphné. – A
Múzsák ajándékozták meg Pügmaliónt, az ősömet egykor azzal, hogy a
leszármazottai évente egy éjszakára életre kelnek. Szerettem volna, ha te is
részt veszel az ünnepségen, ezért vártam annyi ideig a meghívásoddal.
Felsejlettek előttem egy zombiapokalipszis képei, amelynek során egész
éjjel sírból kimászó, oszló hullák elől menekülök. Kicsit ideges lettem. Nem
így képzeltem el egy pihentető hétvégét az Olümposzon.
– Nyugi, ilyesmiről szó sincs! – nevette el magát a szekundánsom, amikor
megosztottam vele az aggodalmamat. – Hallod ezt, Kilix?
 Kilix természetesen hallotta, és természetesen ő is kifejezetten
mulatságosnak találta az elképzelésemet, ami miatt én úgy éreztem, meg
kellene sértődnöm.
– Még hogy zombik! Hahaha! Daphné nagyanyja biztosan kedvelni fog,
Mira! Szereti a vicces embereket. Mindjárt meg is érkezünk – vette az irányt
egy dombtetőn elterülő, zegzugos felépítésű épületkomplexum felé.
A ház felismerhetően legrégebbi magját egy négyzet alakú, mediterrán
stílusú villa alkotta, amihez az évek során feltehetően újabb és újabb
toldalékokat építettek, ahogy bővült a család. A különféle szárnyakra és
szintekre tagolt, emeletes házat tágas, kőfallal kerített park vette körül,
aminek egy részét veteményes foglalta el. A ház mögött kör alakú szökőkút
állt. A közepén zöld patinával bevont bronzdelfin lövellte az ég felé a vizet.
A szökőkút mellett szálltunk le.
Az első, ami feltűnt, hogy rengeteg életnagyságú, egész alakos szobrot
rejtenek a park árnyas helyei. Minden kis zugban, beszögellésben, minden
nagyobb fa alatt állt egy-egy fehér márványszobor vagy többalakos
szoborcsoport.
– Mi ez, valami szoborpark? Akadt még egy művész a családodban? –
mutattam körbe.
A szobrok némelyike elég réginek látszott, de mégsem annyira, hogy
feltételeztem volna, maga Pügmalión készítette őket több ezer évvel ezelőtt.
– Nem igazán – mosolygott rám Daphné, aztán elhallgatott, és várakozóan
rám nézett, mintha olyan pofonegyszerű lenne a válasz, hogy nem akar
megsérteni azzal, hogy kimondja.
A barátnőm egyetlen bosszantó tulajdonságának a talányos kijelentéseit
tartottam. Dühösen félrefújtam a szemembe lógó hajtincset, és
szemrehányóan rámeredtem.
– Ők a családom – könyörült meg rajtam. – Minden Galateiától származó
felmenőmet itt láthatod. Ma éjszaka találkozol velük.
– Úgy érted, az egész park egy családi kripta?
Daphné megvonta a vállát.
– Mi szükségünk lenne kriptára? Ha meghalunk, egyszerűen szoborrá
változunk. Az én családom tagjai nem a Hadészba kerülnek. Mi
márványalakban alusszuk át az évszázadokat, de egy évben egyszer, a
szobrok éjszakáján életre kelünk néhány órára. Ilyenkor eszünk, iszunk,
elcsevegünk a rokonainkkal, megszemléljük az újszülötteket… Ilyesmi. A
házastársak persze Hadész birodalmának lakói lesznek, de a szobrok
éjszakáján ők is csatlakozhatnak hozzánk.
Egész kellemesnek tűnt nekem a Pügmalión-ház tagjainak túlvilága.
Daphné és a továbbra is griff alakú Kilix oldalán megkerültem az épület
bal szárnyát. A főbejárat észak felé nézett. Ahogy beléptünk az ajtón, már a
tágas előtérben megcsapott a zsivaj. Gyerekvisítás, nevetés, beszélgetés,
edénycsörömpölés zaja szüremlett távolról hozzánk. Mintha kizárólag
hangok laktak volna a tágas házban. Az illúziót gyorsan megtörték a
közeledő léptek. Egy tipegő kisgyerek bukkant fel baloldalt a folyosó végén.
Az ujját szopta, és csak pelenkát viselt. Egy takarót vonszolt maga után.
Ugyanolyan tejfölszőke haja és fehér bőre volt, mint Daphnénak. Amikor
észrevett minket, kivette az ujját a szájából, és jókedvűen felrikkantott.
– Dada! Kilí!
Majd elhajítva a kék takarót, bizonytalanul elkezdett döcögni felénk
vaskos kis lábain. Daphné kitárta a karjait, és felkapta a kisfiút.
– Ő Péleusz, az öcsém – mondta büszkén, és megcsókolta a gyerek arcát. –
Három nap múlva lesz az első születésnapja. Ma fog először találkozni az
őseinkkel.
Ráültette Péleuszt a griffje hátára.
– Kilí! Gyí, pa! – kiáltotta az vígan, és belekapaszkodott Kilix fahéjillatú
tollaiba.
A kendermagos griff játékosan felprüszkölt, aztán lábát kényeskedőn
magasra emelve, mint egy lipicai mén, elügetett a göcögő kölyökkel a ház
hátsó fertálya felé, ahol a terjengő finom illatokból ítélve a konyha
helyezkedett el, és ahonnan a beszélgetés hangjai kiszüremlettek.
– Gyere, először Péró nagymamának mutatlak be! – húzott magával
Daphné a bejárattal szemközti széles lépcső felé. – A Pügmalión-házat
mindig a legidősebb tagja irányítja. Jelenleg a nagyanyám a mátriárka.
Fellépdeltünk a lépcsőn az emeletre. A lépcsőfordulóban is szobrok álltak,
és a folyosó beszögellései is tele voltak velük. Daphné bekopogott az első
ajtón. Egy érces „Szabad!” után beléptünk a tágas dolgozószobába. A
szemközti falat szinte teljesen elfoglalta két nagy ablak. A szökőkútra néztek
a parkban. Az oldalsó falak könyvespolcain temérdek régi, bőrkötéses könyv
szorongott. Az egyik sarokban keskeny, kopott kárpitú heverő állt, a
másikban egy ősöreg, repedezett bőrrel borított, fekete fotel. A szoba
meglehetősen férfiasnak hatott, és nem csak a levegőben lengedező pipafüst
finom illata miatt. Egy ősz hajú, törékeny kis öregasszony ült az íróasztalnál
egy nagy méretű, fehér lapokkal teli könyv fölött. Régimódi, vaskos
töltőtollal valami lajstromot írt bele. Cseresznyefa pipája előtte füstölgött az
asztalon.
Amikor meglátott minket, letette a tollat, és felállt. Furcsa, szaggatott
merevséggel mozgott, mint egy robot, akinek lemerülőben az energiacellája.
– Reuma? – súgtam oda a szekundánsomnak.
– Nem – rázta meg a fejét. – Márványkór, a családi betegség. Jelzi, hogy a
nagymamámnak nincs már túl sok ideje hátra. Nemsokára végleg szoborrá
válik.
– Nem zavarunk, nagyi? – nézett az idős asszonyra.
– Tudod, hogy te sosem zavarsz, édesem! – legyintett ő derűsen, és átölelte
az unokáját.
Törékeny alkatával ellentétben a hangja meglepően erősnek hatott.
– Te vagy a büszkeségem! A család grifflovasa! Ráadásul elhoztad
magaddal a híres Szellő Mirát! – fordult felém, és alaposan szemügyre vett. –
Tudod, hogy szinte csak rólad beszél az unokám, ha hazajön?
Daphné elfintorodott, és zavartan felvonta a vállát, amikor ránéztem.
– Ráadásul a nagy Térillosz távoli rokona vagy – folytatta Péró nagymama.
– Mindig is nagy becsben tartottam a munkásságát. Megvan minden műve a
könyvtárunkban – mutatott a két faltól falig könyvespolcra. – A Pügmalión-
ház sokkal tartozik neki.
Az utolsó mondatot nem értettem, de a mátriárka nem tért ki a dologra.
Felvette a pipáját, és nagyot szippantott belőle.
– Kérlek, nézd el nekem ezt a kis gyengeséget! – intett a pipával, amikor
észrevette csodálkozó tekintetemet. – A dohányfüst enyhíti a márványkór
miatt érzett gyötrelmeket.
Látható élvezettel fújt néhány füstkarikát a levegőbe.
– A magam részéről nagyon örülök, hogy Daphnénak ilyen jó barátnője
akadt – ült vissza az íróasztal mögé. – Eddig sajnos nem talált rokon lélekre
az Akadémián. Bár talán a családi bélyeg is közrejátszhatott… – hallgatott el
hirtelen.
Eszembe jutott, hogy amikor először jártunk a Szelek Tornyában, Uli is
elejtett valami homályos megjegyzést a klán tagjaival kapcsolatban, amire
elfelejtettem rákérdezni. Ez felcsigázta a kíváncsiságomat, de nem akartam
kérdezősködni. Majd később végzek egy kis kutatást az Olümpédián.
Úgy éreztem, Péró nagymama átható pillantása a vesémbe lát, és mérlegre
tesz. Apró termete ellenére olyasféle erő áradt belőle, mint Odüsszeuszból.
Intelligencia, emberismeret és a kor semmivel sem pótolható tapasztalata
csillogott szürke szemében. Álltam a tekintetét. Valószínűleg átmehettem a
vizsgán, mert hirtelen elmosolyodott.
– Üdvözöllek a Pügmalión-házban, Mira! – mondta barátságosan. – Érezd
magad otthon! Daphné biztosan nagyon megkedvelt, ha éppen a szobrok
éjszakáján hozott magával. A családtagokon kívül mást többnyire nem látunk
szívesen az évnek ezen a napján. Az unokám majd megmutatja a szobátokat.
Nekem sajnos még rengeteg dolgom van, de este találkozunk a kertben.
Akkor majd szeretnék egy kicsit beszélgetni veled.
Végigsimított az arcomon, és egy királynő határozottságával elbocsátott,
mégse találtam a gesztust megalázónak. Az érintése egyszerre volt gyengéd,
és hűvös, mint a márvány.
Miután Daphné megmutatta a szobáját, ahol aludni fogunk, és alaposan
kiviháncoltuk magunkat a hatalmas, nyikorgó, baldachinos ágyon, amit
mintha csak egy múzeumból kölcsönöztek volna, csatlakoztunk a rokonaihoz
a földszinten.
A barátnőm útban a konyha felé röviden bemutatta a családtagjait.
Megtudtam, hogy az apja, Quirinius Poliszból származik, az anyja, Meropé
pedig Péró nagymama egyetlen életben lévő gyermeke. A mátriárka
elsőszülött fia még ötven évvel ezelőtt meghalt bölcsőhalálban, Meropé
másik bátyja pedig kilenc évvel ezelőtt, egy hajóbalesetben hunyt el
(másodtisztként szolgált egy folyami sétahajón), két kisgyerekkel hagyva
hátra a feleségét. Az asszony, miután a gyerekei nagyobbak lettek,
hazaköltözött a szüleihez, mert tizenöt év alatt sem tudta megszokni az életet
az Olümposzon. Péró nagymama ragaszkodott hozzá, hogy mivel az unokái
vér szerinti Pügmalionidák, a birtokon kell felnőniük, úgyhogy Nofertiti és
Pepi itt maradtak. Mindketten a poliszi Pallasz Gimiben tanultak, és csak a
szünidőket töltötték az anyjukkal az Uaszeten. Péró nagymama
unokatestvére, Kallidiké néni szintén a családi birtokon élt az unokájával,
Atticusszal.
– Szóval két unokatestvéred félig uaszeti?
Daphné helyeselt.
– A nagynéném, Tiaa onnan származik. Akkor ismerkedett meg a
nagybátyámmal, Péleusszal – róla nevezték el a kisöcsémet –, amikor egyszer
meglátogatta a testvérét az Akadémián. Az öccse, Széthi szintén grifflovas.
Ma este ők ketten is itt lesznek a szobrok éjszakáján, hogy találkozzanak a
nagybátyámmal és az unokatestvéreimmel.
Nagy zsivaj közepette léptünk be az ódon stílusú, szürke kőpadlós
konyhába. Csak kapkodtam a fejem az óriási hangzavarban. Mintha egy olasz
családba csöppentem volna az ötvenes évek valamelyik fekete-fehér
filmjéből.

Listázva ezt láttam:

1. Péleusz dühösen sírva tiltakozik, hogy imádott Kilíjét otthagyva aludni
térjen.
2. Meropé, az anyja (nem lehetett más, mert épp olyan szőke volt, mint
Daphné és Péleusz), aki ismét várandós volt, szelíden elmagyarázza neki,
hogy Kilix akkor is itt lesz, ha felébred, és megpróbál a majdnem meztelen
kölyökre ráadni egy pici khitónt, amit persze Péleusz nem akar felvenni.
3. Kilix (ezúttal emberként) tömi a fejét: éppen egy óriásszendvicset tol be az
asztal mellett ülve – és ezzel minden lényegeset elmondtam Kilixről.
Szerintem az sem érdekelné, ha piros hó esne, amennyiben szendvicset tart
a kezében. Még senkit sem láttam, aki így rajongana a szendvicsekért,
legyenek azok szalámisak, sonkásak, sajtosak, rántott húsosak vagy
tonhalasak.
4. Egy idősebb asszony, aki hasonlított Péró nagymamára, az asztalt beborító,
hegy nagyságú krumplihalom mellett ül hámozókéssel a kezében,
miközben hiábavaló utasításokat osztogat, amikre senki sem figyel.
5. A feje fölött egy göndör hajú, tíz-tizenegy évesnek látszó kölyök, egy
tizenkét év körüli lány és egy korombeli fiú veszekednek, hogy kié legyen
az utolsó szelet sütemény.
6. Mindeközben egy zömök, szakállas férfi virágos kötényben (feltehetően
Daphné apja, Quirinius), végtelen nyugalommal kavargat a tűzhelyen
valami ragufélét egy hihetetlenül hatalmas lábosban. (A készülő ételből
szerintem egy komplett küklopszcsalád is jóllakott volna.)

A szakállas férfi (és persze Kilix) kivételével mindannyian olyan

márványfehér bőrrel dicsekedhettek, mint a barátnőm.
Amikor beléptünk a konyhába, varázsütésre mindenki elhallgatott.
Zavartan álltam a kíváncsi tekintetek kereszttüzében.
A legidősebb, fekete hajú srác hirtelen elkiáltotta magát:
– Friss hús!
A lány és a kisebb fiú pillanatnyi habozás után követte példáját, és friss
húst ordibálva és vadul hujjogatva körbetáncoltak.
– Micsoda kis vadállatok! – mondta Quirinius jókedvűen, és lerakta az
evező nagyságú fakanalat a pultra. – Viselkedjetek, srácok! Még azt hiszi a
vendégünk, hogy valami furcsa, barbár törzsbe csöppent bele. Mint azok az
in-di-á-nok – szótagolta gondosan. – Ugye, élt ilyen nép a Földön valaha? –
fordult felém.
– Még most is élnek a leszármazottaik – feleltem, és elég hülyén éreztem
magam, mert a kisebbik fiú négykézlábra állt, és eljátszotta, hogy kutyaként
lepisili a bokámat, amit a lány hihetetlenül humorosnak talált, mert
nevetőgörcsöt kapott.
– Atticus! – legyintette meg szelíden Kallidiké néni a gyerek fejét. – Állj
fel, fiam! Micsoda viselkedés ez? Mi, Pügmalionidák híresek vagyunk a
vendégszeretetünkről, és megtiszteljük azzal az idelátogatókat, hogy emberi
módon viselkedünk velük – korholta.
Atticus erre elszégyellte magát, és felállt. A másik két gyerek, Nofertiti és
Pepi is lecsillapodott, és elém járultak, hogy illedelmesen köszöntsenek.
Miután én is bemutatkoztam mindenkinek, és Meropé elvitte Péleuszt
lefektetni, Quirinius a krumplihalomra mutatott:
– Jókor érkeztetek, lányok! Szükség lesz még néhány fürge kézre, hogy
elkészüljön minden étel az esti partira. Titi, Daphné, Mira, ti ragadjatok kést!
Fiúk, irány a pince! Hozzatok fel hagymát, paradicsomot, uborkát! Pepi, a két
nagyobbik sonkát is akaszd le a kötélről, légy szíves! – szólt az elvágtató fiúk
után, aztán visszafordult felénk.
– Mint láthatod, imádok főzni. Egészen jó szakács vagyok, azt hiszem, és
ebben a házban nem tűröm meg a metamorfont. Megtermesztjük helyben,
amit lehet, a húsféléket meg környékbeli hobbigazdálkodóktól szerezzük be.
Kallidiké néni felkuncogott.
– Még mindig azt hiszed, hogy a „falusi” sonka és a „frissen vágott”
bárányhús nem az anyagátalakítóból van? – kérdezte, miközben gyors és
takarékos mozdulatokkal hámozott egy krumplit.
Quirinius fájdalmas arckifejezéssel, mint a nyilakkal teletűzdelt Szent
Sebestyén, égnek emelte a szemét. Látszott, hogy ezt a vitát néhányszor már
lefolytatták.
– Nesztór biztosított róla, hogy a bárányt ő maga vágta le hajnalban! –
mondta türelmesen.
– Poszeidón szigonyára! Az a fickó egy legyet sem tudna agyoncsapni,
nemhogy egy bárányt levágni! – legyintett Diké néni. – Áldott jó szíve van,
bárki megmondhatja! Kizárólag te hiszed el, hogy nem a metamorfonból
származik a hús, amit ad. Az ő állataival a végelgyengülés végez, nem a
böllérkés.
Quirinius a képtelen állítás hallatán hevesen tiltakozott.
– Tudod, Mira – fordult felém Kallidiké néni, miközben a keze fürgén
hámozta tovább a krumplit –, a metamorfonnak köszönhetően már nem
muszáj többé állatokat ölnünk a húsukért. Biztos forrásból tudom, hogy Gaia
ezért támogatta annak idején a projektet a Nagytanácsban. Nem szereti, ha
bármelyik gyermekét megölik. Ami ennek a nehézfejű rómainak – nyomta
meg a szót – csak nem akar a fejébe menni. Pedig kedveli az állatokat, hidd
el! Tavaly felnevelt egy fészekből kiesett bagolyfiókát. Roppant eredeti
módon Minervának nevezte el. Folyton tele van miatta bagolyköpettel a
terasz – tette hozzá bosszúsan.
Quirinius újabb heves vitába bonyolódott vele, hogy vajon az ő Minervája,
netán más, a parkot éjjel felhőként ellepő idegen baglyok köpködik-e tele a
teraszt, én meg élvezettel hallgattam őket, és időnként összevihogtam Titivel
és Daphnéval, amíg lassan, de biztosan zsugorodott előttünk az asztalon a
krumplihalom. Látszott, hogy mindkét résztvevő alaposan kiélvezi a
„veszekedés” minden egyes percét. Még én, a kibic is istenien éreztem
magam őket hallgatva. Észre sem vettem, mikor fogyott el a hámoznivaló az
orrunk elől.
Ebéd után a felnőttek folytatták az előkészületeket az esti találkozóra,
kivéve Meropét, aki ledőlt egy órácskára pihenni. Mivel a terhessége vége
felé járt, nagyon hamar elfáradt. Kilix magára vállalta Péleusz felügyeletét,
mi öten pedig kimentünk a parkba.
A gyerekeknek a fák közt volt egy játszóterük légtrambulinnal, faházzal és
mászókötelekkel, amikkel Tarzanként lendülhettek egyik fáról a másikra.
Komoly akadémistaként eleinte kicsit méltóságomon alulinak tartottam, hogy
úgy ugráljak, mint egy ötéves, de amikor láttam, hogy Daphné és Pepi is
csatlakozik a kisebbekhez, tojtam a méltóságra. Isteni érzés volt több méter
magasba felugrani a trambulinon, amit naná, hogy Aiolosz ajándékozott a
Pügmalión-háznak valamilyen szolgálatukért cserébe.
Amikor meguntuk az ugrándozást és a tarzankodást a fákon, vendéglátóim
meg akarták mutatni nekem az egész birtokot. Atticus és Titi előreszaladtak,
Daphné és Pepi pedig egymással vetélkedve hívták fel a figyelmemet egy-
egy ősük szobrára. Nemsokára úgy éreztem, mintha évek óta ismerném az
egész családot, Pügmaliónig és Galateiáig visszamenőleg.
Elértünk a park délnyugati oldalát elfoglaló veteményesig. Egy ismerős
alak hajladozott az eperágyások fölött.
 – Kasztór! – kiáltottam fel örömmel.
A hibrid csodálkozva felegyenesedett, és megfordult, nekem meg eszembe
jutott, hogy ugyan mit keresne itt a nagyanyámék komornyikja?
– A-ne-vem-Pol-lux-nem-Kasz-tór – mondta. – Se-gít-he-tek-va-la-mi-
ben?
– Nem, dehogy, ne haragudj! – szabadkoztam. – Összetévesztettelek
valakivel.
Pollux udvariasan bólintott, és megint a palánták fölé hajolt. Úgy láttam,
kedvét leli a munkájában.
Amikor eltávolodtunk tőle, Pepi, aki egykor a nagybátyja örökébe lép
majd, büszkén magyarázta, hogy Quirinius irányítja azt a kis műhelyt, ahol
előállítják a hibrideket, ellátva egész Olümposzt. Néhányat közülük persze
megtartanak, ahogy Polluxot is, hogy elvégezzék a birtok körüli teendőket.
Minden hibrid nagyon értékes, mert kifejezetten művészi munkának számít
egy-egy példány létrehozása, több hónapba is beletelik.
– Nem olyan egy kicsit ez, mint a rabszolgatartás? – szaladt ki óvatlanul a
számon.
Pepi sértődötten megmerevedett, Daphné pedig közbeszólt.
– A hibridek nem igazán értelmes lények, Mira. Az intelligenciaszintjük
körülbelül a kutyákéval egyezik meg. Nincsenek önálló gondolataik,
bonyolultabb témákról nem lehet beszélgetni velük. Ezenkívül szeretnek
dolgozni, direkt így alkotjuk meg őket. Hogy ez tegye őket boldoggá. A
tulajdonjoguk a miénk marad, a gazdáik csak kölcsönkapják őket az év 364
napjára, amit utána megújíthatnak.
– És a maradék évi egy nap?
– Az a kimenőjük napja, ami ma van. Este az összes hibrid hazalátogat.
Ilyenkor meg szoktuk köszönni nekik a munkájukat. Majd meglátod te is,
milyen elégedettek az életükkel.
Látszott, hogy hisz az igazában, akárcsak Pepi, aki lelkesen bólogatott. Ha
maradt is bennem kétely, inkább udvariasan hallgattam róla. Meglehet, túl
sok Pinokkió-komplexusos robotról szóló filmet láttam.
Amikor továbbsétáltunk, észrevettem a fal mellett egy lehajtott fejű
férfiszobrot a park legfélreesőbb helyén. Az egyik karja hiányzott.
Önkéntelenül is felkeltette a kíváncsiságomat a póz végtelen szomorúsága.
Megtorpantam.
– Ő kicsoda? – kérdeztem.
Daphné és Pepi kelletlenül összenéztek.
 – Róla nem szívesen beszélünk – mondta némi szünet után a barátnőm.
– Csak nem a család fekete báránya? Ugyan már, minden családban akad
egy ilyen figura! Piás, drogos, játékgépfüggő… Mit követett el a
szerencsétlen?
– Ez egészen más! – robbant ki Daphnéból. – Ne haragudj, Mira, te nem
értheted, mert nem vagy a Pügmalión-ház tagja!
Csodálkozva néztem rá. Amikor Daphné visszanyerte az önuralmát, azt
mondta:
– Theoloniusnak hívják. Ő volt az első grifflovas a családunkban.
– És az akkora szégyen?
– Az a szégyen, amit lovasként tett. Vagyis inkább nem tett. A Kapu-
háború idején. Jövőre tanultok róla Hérodotosz óráján.
Szagot fogtam. Ez lehet a homályos folt a klán megítélésével kapcsolatban,
amire elfelejtettem rákérdezni Ulitól tanév elején, és amire egy fél mondat
erejéig Péró nagymama is utalt reggel.
A szekundánsom bűnbánóan a karomra tette a kezét.
– Ne haragudj, kicsit kiborultam. Mindig kiborulok, ha Theolonius szóba
kerül. Talán azért, mert akkora terhet rakott a vállamra. A nagyanyám most
tőlem várja, hogy lemossam a családunk nevén ejtett foltot.
Pepi lovagiasan a karját nyújtva segített át egy kiásott árkon, amibe majd
vizet fognak vezetni a hibrid kertészek. Atticus és Titi megunta a
szaladgálást, és csatlakoztak hozzánk a villához visszavezető sétányon. A
delfines szökőkútnál Péleusz meregette a vizet kis vödrével a földre, de
közben nagyokat ásítozott.
– Nem épp az imént kelt fel? – kérdeztem a rá vigyázó Kilixet, aki már
megint szendvicset evett.
Ha jól láttam, ezúttal hamburgert. Csodáltam, hogy Daphnénak nem
émelyeg állandóan a gyomra a griffje miatt.
– A Pügmalionidák ötéves korukig többet alszanak, mint más gyerekek –
közölte velem Kilix, és bekapta az utolsó falatot. – Hetvenéves koruk felett
szintén sűrűn elbóbiskolnak. Így készül a testük a végső álomra. Ja, és ha
nem tudnád, alvás közben épp olyan élettelenek, akár az őseik szobrai a
kertben.
Lenyalt az ujjáról egy csöpp ketchupot, majd szomorúan megszemlélte a
hamburger hűlt helyét üres kezében, és azt mondta:
– Erről jut eszembe, srácok! Meropé azt üzeni, hogy ideje lefeküdnötök!
Hatig csendes pihenő az egész bagázsnak az éjszakai buli miatt.
 Csöppnyi önelégültséggel elvigyorodott, mert rá nem vonatkozott az
utasítás. A griffeknek kevés alvásra van szükségük. Atticus és Titi zúgolódni
kezdtek, de Daphné rájuk szólt, hogy ne sipákoljanak, ha bulizni akarnak a
felnőttekkel, azután felnyalábolta a nagyokat pillogó Péleuszt, és
mindannyian bementünk a házba.

18. fejezet

Szobrok éjszakája

Daphné hamar elaludt, de nekem nem jött álom a szememre, csak

forgolódtam mellette az öreg, nyikorgó ágyon a baldachin alatt. Egy idő után
feltűnt, hogy nem hallom a barátnőm lélegzetét. Ki akartam tapintani a
nyakán a pulzust, de amikor hozzáértem, mintha csiszolt márványt érintettem
volna. Nem érzékeltem a szívverését. Hideg és kemény volt a teste, akár a kő.
Kilixnek igaza volt. A család tagjai álmukban tényleg szoborrá változnak.
Lemásztam az ágyról, és leültem az ablak előtti asztalkához. Elővettem a
KK-mat, és lekértem az Olümpédiából Theolonius szócikkét.

Theolonius, a „Gyáva”, a Pügmalión-ház tagjaként született E. u. 1047-

ben. A Kapu-háború kitörésekor huszonkilenc éves volt, házasember és
apa. A férfi rendkívül erősen kötődött a családjához, az otthonához, ami
általában véve is jellemző a Pügmalionidákra. Kötelességszerűen ellátta
a grifflovasok mindenkori feladatát, de gyűlölt hosszabb ideig távol
lenni a feleségétől és csecsemő kisfiától.
A háború kitörése a Cuzcón érte. Több hétre az inka istenek
bolygóján ragadt, miközben semmit sem tudott róluk. Valószínűleg ez a
félelemmel teli időszak pecsételte meg a sorsát, járult hozzá későbbi
döntéséhez.
Amikor a tűzszünet következtében ideiglenesen ismét megnyíltak a
Kapuk, sietve hazatért, de mindössze egy nappal később, a Loki
 vezetésével váratlanul és hitszegő módon megindított támadás
következtében rögtön a frontvonalban találta magát. Mivel addigra a
rend vezetője és számos rangidős grifflovas is elesett, az elsőként a
helyszínre érkező Theolonius kulcspozícióba került. Ő vezette azt a
kentaur és küklopsz harcosokból álló csapatot, aminek az azgardiak fő
haderejét kellett volna megállítani a város falai előtt.
Amikor Theolonius életét csak az mentette meg, hogy a mellette
harcoló kentaur kardjával azonnal lecsapta a Loki tűzgolyójától lángba
borult karját, a férfi megtört, hiszen az Isteni Tűztől a testével együtt a
lelke is megsemmisült volna, és soha többé nem találkozik szeretett
családjával. Eldobva magától a felelősséget, megpróbálta menekülésre
kényszeríteni a griffjét, de Pompeiának sikerült időben megszakítania a
szündeszmoszt, így Theolonius gyalog menekült el a csatatérről.
Pompeia kivételes akaraterőről téve tanúságot leküzdötte erőszaktól
való ösztönös irtózását, és átvette a vezetőjük elvesztésétől
elbizonytalanodott kentaurok és küklopszok irányítását. Egy órán át
sikeresen tartotta a Theolonius távozása miatt majdnem összeomlott
harcvonalat, amíg meg nem érkezett az erősítés. Döntésével
valószínűleg megakadályozta Polisz teljes lerombolását és számos
lakosának elpusztítását. Pompeia a csata után belehalt súlyos
sérüléseibe. Emlékét szobor őrzi a róla elnevezett parkban.
Theolonius túlélte a griffje pusztulását néhány évvel. 1084-ben,
harminchét évesen hunyt el márványkórban. Állítólag a griffje halála,
valamint a tette miatt érzett szégyen következtében hatalmasodott el
rajta olyan fiatalon a családi betegség.
A Pügmalión-házat több száz év óta megvetés övezi az Olümposzon,
aminek egyik következményeként az egykor számos tagot számláló klán
közel került a kihaláshoz, mivel nehezen találnak maguknak házastársat.
Térillosz A társadalmi szégyen lélektani hatása a személyiség
alakulására című korai munkájában mélyrehatóan elemzi Theolonius
tettének indítékait, megpróbálva mintegy ezzel is kisebbíteni a
Pügmalión-házat szerinte méltánytalanul sújtó megvetést.

Elgondolkozva bámultam a szócikket.

Megértettem mind az olümposziak, mind Térillosz álláspontját
Theoloniusszal kapcsolatban. A magam részéről sajnáltam a szerencsétlent,
még ha végzetes hibát követett is el. De azt gondoltam, a Moirák is felelősek
a bukásáért. Nem mindenki alkalmas grifflovasnak. A személyiségvonásai
ismeretében talán nem kellett volna kiválasztaniuk az újszülött Theoloniust.
Azon is eltűnődtem Pompeiának a csatában játszott szerepe kapcsán, hogy
miért van egyáltalán szükség lovas és griff kettősére a Kapuk őrzése során.
Amikor kértem valami anyagot ezzel kapcsolatban a KK-mtól, több
tanulmányt is a figyelmembe ajánlott. A tanárom, Jung professzor egyik írása
megerősített a sejtéseimben.
Azzal már addig is tisztában voltam, hogy az átkelések matematikai
számításait csak a griffek agya képes elvégezni, de most megtudtam, hogy
mindez alig hetven éve van így. Akkor terjedtek el ugyanis az újfajta,
mágikus-tudományos technológián alapuló Kapuk, amiknek a kezeléséhez
magasabb szintű matematikai ismeretekre volt szükség. Addig a kiváló
memóriával rendelkező griffek feladata a mágikus Kapukat működtető
varázsigék fejben tartása volt. Az elmúlt hetven évben született griffek
Calculusnak köszönhetik a genetikai értelemben vadonatújnak számító
képességüket.
Új információ volt viszont a számomra, hogy fajuk 99 százaléka képtelen
az agresszióra. Nem úgy, mint mi, emberek. A szündeszmosz teszi lehetővé,
hogy lovasukból merítve az erőt, a griffek képesek legyenek harcolni, ha a
helyzet úgy hozza. Vagyis a békés természetű Uli csöppet sem számít
kivételesnek a fajtája körében, inkább átlagosnak – legalábbis ebből a
szempontból. Ráadásul egy összekapcsolódott páros igen hatékony
fegyvernek bizonyulhat vész esetén. Sokkal hatékonyabbnak, mint amilyenek
külön-külön.
Mindennek fényében még nagyobb tisztelettel tekintettem Pompeia párját
ritkító akaraterőről tanúskodó hőstettére.

Szieszta után mind a hatan segítettünk a felnőtteknek lampionokkal

feldíszíteni a park ház körüli részét. Kinyitható asztalokat és székeket
hoztunk fel az alagsori tárolóból, és elrendeztük őket a szökőkút körül, amíg
a hibridek Pollux vezetésével egymás után hordták ki a házból az ételekkel
megrakott tálcákat. Quirinius híres bárányraguja került a központi helyre, de
rengeteg fajta sült hús és fasírt, valamint hideg- és gyümölcstálak sokasága
borított be szinte minden négyzetcentimétert az asztalokon. Daphnéval és
Titivel vadvirágokból fontunk néhány koszorút asztaldísznek, és Meropé
virágoskertjében szedett, illatos rózsákkal töltöttük meg a vázákat.
Mire végeztünk, majdnem besötétedett. Megjelent a botra támaszkodó
Péró nagymama. Szemügyre vette a szerintem is takaros végeredményt, és
megdicsért minket. Azután percekig csak álldogált ott botjára támaszkodva,
várakozó mosollyal az arcán, ahogyan a többi felnőtt is.
Egyszer csak a szökőkút közelében álló háromalakos szoborcsoporton
remegés futott át. A hideg kő a szemem láttára változott át eleven hússá
egyetlen pillanat alatt. A csecsemőt tartó idős nő kinyitotta a szemét, és
álomittasan körülnézett. Amikor a tekintete megállapodott Péró nagymamán,
elmosolyodott. A néhány hónapos kicsi rugdalózni kezdett, és felsírt.
– Kislányom! – mondta gyöngéden a nő, és lelépett a talapzatról.
Vele egykorú párja követte. Péró nagymamához léptek, és átölelték.
– Anya! Apa!
Furcsa volt az idős mátriárka szájából hallani ezeket a szavakat, hiszen
öregebbnek tűnt, mint a szülei.
– Itt a fiad! Igazi sószsák! Egészen elgémberedett tőle a kezem. Nem is
csoda, hiszen kerek egy éven át tartottam a karomban – tette az édesanyja
Péró nagymama kezébe a rúgkapáló csecsemőt.
– Kicsikém! Annyira hiányoztál!
A ráncos arcon az öröm könnyei gördültek végig. Szorosan magához ölelte
elsőszülöttjét.
Egyre több szobor ébredt fel. Megtelt velük az összes ösvény, ami a park
távoli zugaiból ide vezetett. Mindannyian a szökőkút felé tartottak. Erősödő
zsivaj töltötte be a kertet. Péró nagymama másik fia, Péleusz boldogan
szorította magához Pepit és Titit. Nem sokkal később a felesége és a sógora is
befutott az Uaszetről. Széthi griffjével keltek át a Kapun. Lassan szállingózni
kezdtek a Hadészból érkező családtagok. Amerre a szem ellátott, szülők és
gyerekek, fivérek és nővérek, nagyszülők és unokák sétálgattak
finomságokkal teli tányérokkal a kezükben, boldogan beszélgetve.
A háttérben a leghíresebb helyi banda, a Mürmidónok számai szóltak. Sem
az együttes tagjait, sem a hangszórókat nem láttam sehol, tehát a zene
mágikus eredetű lehetett.
Legvégül a hibridek érkeztek meg. Sugárzó arccal köszöntötték a
klántagokat. A megszokottnál jóval élénkebbnek tűntek. Többszemélyes
légjáróikat a birtokon kívül parkolták le. A nagyszüleim komornyikját is
magukkal hozták.
– Kasztór! – integettem neki.
 Amikor észrevett, nehézkes léptekkel felém indult.
– Üdv, Mi-ra! – mondta, és azt hiszem, mosolyogni próbált, mert kicsit
eltorzult a képe.
– Üdv, Kasztór! Hogy érzed magad? Élvezed a partit?
– I-gen. Na-gyon-sze-re-tem-a-par-ti-kat. Há-lás-va-gyok-hogy-itt-le-he-
tek. Sze-re-tem-a-Püg-ma-li-ón-há-zat. Ne-kik-kö-szön-he-tem-hogy-é-lek.
Él-ni-jó.
Hűha! Milyen lelkes kis szónoklat! Ilyen hosszú, összefüggő beszédet még
egy hibridtől sem hallottam.
– Hogy haladsz az olajbogyó-tálalási kísérletekkel?
Mintha kissé borongósabbá vált volna a tekintete.
– Nem-a-dom-fel. Ja-nó-sze-rint-a-ki-tar-tás-min-dig-meg-hoz-za-gyü-
möl-csét.
Elképzeltem Janó papát, ahogy álszentül biztatja Kasztórt. A
nagyanyámmal ellentétben rendkívül szórakoztatónak találta a hibrid előkelő
modorra irányuló próbálkozásait. Még gasztronómiával és tálalással
foglalkozó magazinokat is rendelt neki. Legutóbb, amikor náluk vacsoráztam,
láttam Kasztórt, ahogy a teakonyhában áhítatos képpel nézegette az egyik
újságban az asztaldíszeket ábrázoló fotókat.
Ez szöget ütött a fejembe.
– Kasztór, van olyan munka, amit szívesebben csinálnál, mint a jelenlegit?
A hibrid habozott. Majd szégyenlősen kibökte:
– Es-kü-vő-i-ren-dez-vény-szer-ve-ző. Sze-re-tem-az-es-kü-vő-ket. Sze-re-
tem-a-szé-pet.
Megrendültem. Tisztán látszott a sóvárgás azon a merev, szürke kőarcon.
Ha Kasztór képes valami másra, valami többre vágyni, akkor talán mégsem
olyan elégedett az életével minden hibrid, mint ahogyan azt Daphné állította.
Ám akkor Péró nagymama, aki addig a fiával, Péleusszal beszélgetett,
odaintett magához, és megkért, hogy kísérjem el az esti egészségügyi sétáján.
Egy ideig szótlanul róttuk a kavicsos ösvényt a botra támaszkodó
öregasszony lassú ritmusában. Nem akartam megzavarni. Látszott, hogy
mélyen a gondolataiba merült. Daphné nagymamája hirtelen felemelte a fejét,
és rám nézett. Megint meglepett, hogy törékeny külsejének mennyire
ellentmond acélos, átható tekintete.
– Mit gondolsz az unokámról, Mira? – kérdezte nyíltan. – Az őszinte
véleményedre vagyok kíváncsi. Ne szépíts semmit!
Igyekeztem gondosan megválogatni a szavaimat.
 – Nincs szükség semmiféle szépítésre. Nem titkolom, nagyra becsülöm
Daphnét. Okos, jellemes, hűséges. Ráadásul egy csomó minden érdekli.
Mellette soha nem unatkozom. Mindenféléről tudok vele beszélgetni.
Péró nagymama megkönnyebbülve bólintott.
– Épp ilyennek látom én is. De ettől még lehet olyan vonása, amit csak egy
másik grifflovas vesz észre.
Megállított, és a vállamra tette a kezét. Csontos ujjai meglepő erővel
mélyedtek a húsomba.
– Mondd csak, nem vettél észre valami grifflovashoz nem illőt benne?
Értetlenül meredtem rá.
– Valamiféle gyengeséget? Gyávaságot?
Szinte kilökte magából az utolsó szót.
– Megpróbáltam egyszer Kilixet kifaggatni, de megtagadta a választ.
Ostobaság volt, amit tettem, hiszen a griffek soha nem adnák ki a lovasaikat,
de értsd meg, kétségbe voltam esve!
Meghökkenve néztem rá.
– Daphnéban nincs semmiféle gyengeség vagy gyávaság. Miért tetszik ezt
gondolni róla? Theolonius miatt?
Értettem, miért van tele kételyekkel, de biztosra vettem, hogy fölöslegesen
aggódik.
Péró nagymama megrázta a fejét.
– Nem. Vagyis, nem csak miatta. Tudod, gyermekem, az Olümposzon
megtiszteltetésnek számít az egész család számára, ha egy újszülöttet
kiválasztanak grifflovasnak. Sejtheted, hogy a mi családunkban ennek még
nagyobb a jelentősége. Nem lennének kétségeim az unokám jellemével
kapcsolatban, ha nem lenne az a jóslat! – felelte kétségbeesetten.
– Milyen jóslat?
– Amikor Daphné megszületett, és kiderült, hogy grifflovas lesz, elvittem a
delphoi jósdába. A férjem és a szülei ellenezték, de én úgy éreztem, muszáj
megtudnom valamit a sorsáról. Gondoltam, ha bármi esély van rá, hogy a
jövőben gyengének bizonyuljon, én mindent megteszek, hogy a neveltetése
során a káros jellemvonást kigyomláljam. Nem kockáztathattam meg, hogy
egy második Theoloniust neveljünk fel. A családunk azt már nem élné túl.
Láttad a házat: egykor annyian éltünk itt, hogy folyton bővíteni kellett az
eredeti épületet. Ma alig maroknyian maradtunk. Kivétel nélkül mindenkivel
találkoztál.
– Mit mondott a Szibülla Daphnéról?
 – Csak annyit, hogy kapuőrként egyszer az életében sorsdöntő pillanatot
fog átélni. A döntésétől függ, hogy életben marad vagy meghal.
– Ez nem jelent semmit! Pontosabban: bármit jelenthet! – fakadtam ki.
– A jóslatok általában homályos értelműek. Többféleképpen
értelmezhetőek.
– Ha engem kérdez, valószínűleg a férjének volt igaza – mondtam. –
Sokkal nyugodtabban alhatna most, ha nem firtatja az unokája jövőjét.
Megfogtam ráncos, öreg kezét.
– Ne tessék már annyira aggódni! Daphné egyáltalán nem olyan, mint
Theolonius. Ráadásul van még valami, amiről nem tetszik tudni. Válságos
helyzetben sokat nyomhat a latban.
Péró nagymama érdeklődése feléledt.
– Térillosz tanulmányából tudom, hogy Theolonius Hesztiát kapta
védnökének, aki a családi otthon őre. Ő nem segíthetett neki a csatában, még
ha fohászkodott is a segítségéért. A harc egyszerűen nem Hesztia asztala, sőt
a lehető legtávolabb áll tőle. Daphné elárulta nekem, hogy az ő pártfogója
Pallasz Athéné, aki többek között a bölcsesség istennője. Akkor jött rá,
amikor megjelent a háznál Minerva, a bagoly. Ha eljön az idő, hogy fontos
döntést kell hoznia, Daphné az ő segítségével biztosan a helyes utat választja.
Hiszen pont olyan, mint Athéné: okos és bátor.
Péró nagymama hosszan a szemembe nézett, azután hálásan
elmosolyodott. Ismét belém karolt, és mi távol a zsibongó tömegtől folytattuk
lassú sétánkat a kert lampionokkal ékesített fái alatt.

Éjfél után elkezdtek ropogni és sivítani a rakéták. Soha életemben nem láttam
még olyan káprázatosan szép tűzijátékot, mint azon az éjszakán. Az
Olümposz lakosai tényleg odáig voltak a mulatságokért: rendkívül nagy
becsben tartották a tűzmestereket. Talán azért, mert az ő egüket nem
világították be csillagképek. Quirinius az egyik leghíresebb tűzmestert,
Déionét fogadta fel. A nő valóságos művésze volt a szakmájának. Számos új
típusú rakéta fűződött a nevéhez. Az ő találmánya volt a Kaleidoszkópbomba
is, a legújabb őrület a poliszi szabadtéri ünnepségeken.
Déioné, mint festő a vásznat, telefestette az eget rakétáival. Színváltó
vízesések tövében fényorchideák nyíltak, katedrálisként az ég felé törő fák
boltozata alatt madarak röppentek fel, szétrebbenő halak között egy bálna lőtt
lassan szétomló vízsugarat a magasba. A felnőttekből ámuló sóhajok százai
törtek elő, a gyerekek visongva üdvözölték az újabb és újabb csodákat.
Mi hatan, Atticus, Titi, Pepi, Kilix, Daphné és én, mint a verebek, felültünk
egy öreg fa vastag, szinte vízszintesen kinyúló ágára, hogy páholyból
élvezhessük a látványt. Megtelt az orrom a parkban bőven termő kakukkfű
illatával. Talán még soha nem éreztem olyan jóleső izgalmat, mint akkor.
Igyekeztem minden képet, minden érzést elraktározni, hogy megoszthassam
Ulival, ha megint találkozunk.
Déioné a műsort a legújabb találmányával, a Fraktáltűzzel zárta. Először
mindenki azt hitte, hogy bedöglött a rakéta, mert csak egy apró fénypöttyöt
varázsolt a bársonyfekete égre, de aztán a fénypötty forogni kezdett maga
körül, egy csigaház szabálytalan és egyre növekvő alakját véve fel.
Lenyűgözött az az ismétlődő, mégis mindig változó minta, amiből felépítette
magát. A fénylő csigaház beterítette szinte az egész mennyboltot, majd egy
utolsó villanással felrobbant, mint valami távoli szupernóva. A maradványai
hullócsillagokként zuhantak alá és enyésztek el, mielőtt földet értek volna.
Amikor ismét elsötétedett felettünk az ég, mindenki kórusban kiabálni kezdte
Déioné nevét.
A nő előjött a tömegből, szembefordult a vendégekkel, és szívére szorított
kézzel mélyen meghajolt, miközben a társaság ütemes tapssal köszönte meg
neki az élményt. Mióta elterjedtek a metamorfonok, és a legtöbb munkára
nem volt többé szükség, a művészeti ágak szerepe erősen felértékelődött az
Olümposzon, és bár mindössze az elismerés volt a tűzmester honoráriuma,
ragyogó arcából ítélve több mint elegendőnek tartotta a fizetséget.
A tűzijáték után szétváltunk a többiekkel. Pepi és Titi a szüleikkel
beszélgettek, Daphné pedig néhány távolabbi ősével, köztük a híres
Galateiával. Kilix ifjabb Péleusz után szaladgált. Én igyekeztem elvegyülni a
tömegben, és szóba elegyedni a jelenlévőkkel; élőkkel, holtakkal vegyesen.
Többek között Széthivel, Tiaával, és a felnőtt Péleusszal beszélgettem.
Megpróbáltam megismerkedni Theoloniusszal is. Fájdalmas volt látnom a
riadalmat a férfi arcán, amikor észrevette, hogy felé tartok. Szinte bujkált
mindenki elől, nem is láttam mással beszélgetni, csak a feleségével és a
fiával, azt is egy félreeső helyen. A jöttömre egyszerűen elmenekült.
Szívszaggató, ha az embert a saját családja is kiközösíti.
Amikor visszatértem az asztalokhoz, hogy töltsek magamnak egy pohár
gránátalmalét, Quirinius szólított meg.
– Hogy tetszik a parti, Mira? A Pügmalión-ház tagjai számára mindig ez az
év legfontosabb eseménye. Rendszerint már hetekkel előbb elkezdjük a
szervezést.
– Pazarul érzem magam! – biztosítottam sietve. – Rég mulattam ilyen jól.
És az a tűzijáték! A Földön még nem láttam hozzá hasonlót.
Quirinius elégedetten kortyolt az italából.
– Déioné az én ötletem volt. Minden évben gondoskodunk valami
látványos műsorról az egybegyűltek számára. Tavaly a híres Szophoklész
Árnyszínház lépett itt fel. Nagyon népszerűek az egész Olümposzon. A
legtöbb előadásuk elérhető a KK-ról, ha érdekel. Még a hibridjeim is oda
voltak a műsorukért – tette hozzá büszkén. – Tudod, kicsit úgy tekintek rájuk,
mintha ők is gyerekeim lennének.
Kihasználtam az alkalmat, hogy megkérdezzek tőle valamit. Quirinius
biztosan tudja a választ, hiszen ő vezette a hibrideket előállító kis családi
üzemet.
– Daphné ma délelőtt azt állította, hogy a hibridek mind nagyon
elégedettek az életükkel. Így látod te is?
A férfi picit habozott.
– Nos, igen. Szerintem is mind boldogok. Vagyis majdnem biztos vagyok
benne.
– Majdnem?
Quirinius nagyot sóhajtott, és megvakarta a szakállát.
– Abban egészen biztos vagyok, hogy a fiatalabb hibridek boldogok. Az
idősebbekkel kapcsolatban viszont, akik már százévesek, mint például
Kasztór – intett a nagymamám komornyikja felé, aki éppen gyönyörködve
szemlélte az általunk font virágdíszeket –, nem vagyok erről száz százalékig
meggyőződve.
– Miért éppen az idősebbekről gondolod ezt?
– A munkám során kialakult bennem egyfajta érzék, amivel olvasni tudok
a hibridekben. Eleve úgy terveztük őket, hogy ne legyenek nagy igényeik és
erős érzelmeik, ahogy bonyolult gondolataik se. Kijelenthető, hogy valójában
nincs igazi személyiségük. Így biztosítottuk, hogy kielégítőnek találják
hosszú életüket, aminek célja az emberek szolgálata. Az idősebbeknél viszont
kicsit más a helyzet. A mögöttük álló hosszú évek, a tapasztalatok, az
emlékek mintha kialakították volna a személyiségüket. A hibridek fehér
lapok, amikor kikerülnek az üzemből, de a tapasztalataik – amik persze az
emberekéhez képest kifejezetten szűk körűek –, úgy tűnik, lassan teleírják ezt
a fehér lapot. Amennyiben elég magas kort érnek meg, egyfajta korlátozott
öntudatra ébredést tapasztalhatunk náluk. Ez persze csak hipotézis. Alig
néhány százévesnél idősebb hibrid él a bolygón, úgyhogy nem biztos, hogy
minden kétséget kizáróan igazolni lehetne a megfigyeléseimet – tette hozzá
sietve, és belekortyolt az italába.
Kelet felől lassan világosodni kezdett az ég alja. Amint felkel a nap, a
halottaknak vissza kell térniük oda, ahová tartoznak. Kinek az Alvilágba,
kinek a szoborálomba. Amikor csicseregni kezdtek a madarak, a Pügmalión-
klán egykori tagjai egymás után léptek fel a talapzatukra, és merevedtek meg
abban a pózban, amiben a nap első sugara érte őket.
A kimeríthetetlen energiával bíró Diké néni és Quirinius a hibridekkel
vállalták a romok eltakarítását, minket pedig elküldtek lefeküdni. Péró
nagymama, Meropé és a kis Péleusz már rég az ágyukban aludtak, amikor mi
hatan csordultig telve az éjszaka élményeivel, hullafáradtan felvánszorogtunk
a lépcsőn.

Feladó: Szellő Mira <mira@hermeszmail.ol>

Címzett: Szellő Nikosz <nikosz.szello@gmail.com>
Elküldve: E. u. az 1635. évben, Apollón havának 19. napján, a délután 3.
órájának 39. percében
Tárgy: Egyiptológia és Iaszón saruja

Drága Nikosz!
Alig két napja, hogy nem találkoztunk, és máris hiányzol. Akárcsak Uli.
Különös és magányos érzés volt ma reggel (pontosabban délben) a hópihéje
és a szignálja nélkül ébredni. Mintha mindig is az életem része lett volna.
Észbontó belegondolni, hogy cirka kilenc hónapja még nem ismertem.
Mármint a griffemként. Most meg melletted ő a legfontosabb személy az
életemben.
De hogy ne kalandozzak túlságosan el: nem tudod elképzelni, mennyi
érdekes és elgondolkodtató dolog történt velem péntek óta! Annyira
szeretnék már mindent részletesen elmesélni neked, de hiába, még egy napot
várnom kell…
Néhány apróságot azért megírok ízelítőnek, hogy addig is ébren tartsam a
kíváncsiságodat. Mint klasszika-filológia professzort, biztosan érdekel, hogy
az Uaszeten is két pontosan ugyanolyan szigetkontinens található, mint az
Olümposzon. (Azt hiszem, valami sablont használtak, amikor létrehozták a
zsebuniverzumok bolygóit.) Csak nem Attikának és Boiótiának hívják őket,
hanem Mennofernek és Ahet-Atonnak. A nagyobbikon, Mennoferen az
emberek Rét, Anubiszt, Íziszt és az összes többi régi egyiptomi istent és
istennőt szolgálják, az Ahet-Atonon pedig egyedül Atont. Nálam sokkal
jobban tudod, melyik fáraó alapozta meg az ő imádatát, de azért a zárójelben
visszafelé olvasva megtalálhatod a megfejtést (notanhE). Csak hogy villogjak
a frissen szerzett egyiptológiai tudásommal.
Egyébként alig két órája keltem fel, hogy mindjárt bele is csöppenjek
életem első pizsamapartijába. Rengeteget nevetünk mi hatan együtt! Nagyon
megkedveltem a Pügmalión-ház minden tagját, és Kilix is igazán jó fej, ha
néhány percre el tud szakadni a szendvicseitől. Gyorsan bemutatom őket.
A tizenegy éves Atticus még kicsit hebehurgya, és néha kifejezetten vadul
viselkedik, de az egy évvel idősebb, vihogós kis Titi nagyon aranyos a maga
módján. A bátyja, Pepi szörnyen udvarias a nőkkel, azt hiszem, ez Péró
nagymama hatásának tudható be. Ha kisebb lennék, biztosan engem is halálra
rémisztene, olyan szigorúan tud nézni. (Mármint Péró nagymama, nem Pepi.)
Daphné unokatestvére szerintem sok lánynak tetszhet, mert elég helyes fiú.
Gyanítom, hogy bejövök neki. Néha észreveszem, hogy bámul, amikor azt
hiszi, hogy nem figyelek.
A bandában egyértelműen Daphnénak van a legnagyobb tekintélye.
Részben azért, mert grifflovas, részben pedig azért, mert ő a legidősebb.
Néha épp olyan szúrósan mered a többiekre, mint a nagymamája. Szerintem
rá hasonlít leginkább a családból. Vicces, hogy ha összevitatkozik az
unokatestvéreivel, és azok nem hallgatnak az érveire, a barátnőm legvégső
tromfja az, hogy: De én vagyok a legidősebb! Ezzel mindig le tudja nyomni
őket. Pedig alig pár hónappal öregebb Pepinél, akivel szinte ikrekként nőttek
fel. Hiába, a Pügmalión-házban a kor a legfőbb tekintély!
Meropé, a mamája nagyon kedves nő, csak mindig fáradt. Mindenórás, és a
vasgyúró kis Péleusz ellátása alaposan igénybe veszi. Egy energiabomba az a
gyerek, már amikor ébren van, mert rengeteget alszik. Ha ébren van,
rendszerint Kilixet hajkurássza a házban. Egyszerűen imádja a nővére
griffjét, és Kilix is szívesen játszik vele. Tudtad, hogy a griffek milyen jól
bánnak a kisgyerekekkel? Ez valami örökletes dolog lehet, olyasmi, mint a
matekzseniségük.
Kallidiké néni a háztartást vezeti, és a gyerekeket dirigálja, többnyire
félsikerrel. Képzeld, az előbb jósolt nekem! Olümposzi jósport használt, ez
valami vadiúj jóstechnika, jócskán van benne mágia. Sokat nevettünk, mert
Diké néni szerint a színes porból kirajzolódó képen egy szimfonikus zenekart
vezénylek – karddal! Ha igaza van, vicces jövő áll előttem.
Lassan indulnom kell, megnézzük a hibrideket előállító üzemet. Quirinius
vezeti, aki nagyszerű, jó kedélyű férfi. Annyi idős lehet, mint te. Biztosan
megkedvelnéd, akárcsak Péró nagymamát. Az öreglánnyal sok közös témátok
lenne. Nagy tisztelője Térillosznak, és jól ismeri a mitológiát.
Erről jut eszembe! Van egy kis családi magángyűjtemény a villában, na,
attól biztos hanyatt dobnád magad! Láttam többek között a Minótaurosz
koponyáját és Perszeusz faládáját, amiben csecsemőkorában az anyjával
együtt vízre tették. Ma pedig a fürdőszobába menet majdnem átestem Iaszón
elveszített saruján. (Persze nem itt veszítette el, haha!) Daphné mérges lett,
mert Atticus már megint játszott vele, ráadásul nem tette vissza a helyére.
Péró nagymama alaposan leszidta Atticust, és azt mondta, hogy aki nem
becsüli a múltat, az nem érti meg (vagy nem éri meg?) a jövőt. Mindkét
verzió elég vészjóslóan hangzik.
Még valami. Hívd fel, légy szíves, Ulit, és nyugtasd meg, hogy jól vagyok!
Bár nem látszik rajta, ő az az aggódós fajta.
Csókol lányod:
Mira
P. S.
A Fraktáltűz egyszerűen csúcsszuper! Kár, hogy a Földön nincsenek olyan
tűzijátékok, mint itt. Lehet, hogy tűzmester leszek, ha nagy leszek? Menő
állásnak tűnik az Olümposzon.

19. fejezet

Az utolsó griff

Vasárnap este Janó papa Gamélia hátán átküldött a Kapun, így a vacsorát már
Nikosszal költhettem el az otthonunkban. Átadtam a nagyszüleim üzenetét is,
miszerint jövő héten valamelyik este „átugranak” hozzánk. Mióta akadémista
lettem, és nem kellett titkolózniuk előttem, két-három hetente meglátogattak
minket, hogy találkozzanak a fiukkal.
Készítettem a KK-val néhány fotót a Pügmalión-ház
magángyűjteményéről, amiket a beszámolóm közben megmutattam
Nikosznak. Vagyis valójában nem fotót, hanem téridőképet, ahogy az
Olümposzon nevezik. Ennek is a mágikus-tudományos technológia az alapja,
és a hologramhoz hasonlít leginkább, mert térhatású. Természetesen az apám
nem publikálhat tanulmányt, teszem azt, Perszeusz ládájának mitológiai
témájú faragásairól, hiszen az a láda a Földön nem létezik, de azért rém
boldognak tűnt, amíg végigbogarászta a képeket.
Lefekvés előtt még gyorsan írtam egy SMS-t Konrádnak. Kértem, hogy
hétfőn fél órával tanítás előtt találkozzunk az iskolaudvaron. Ulival persze,
amint visszaértem a Földre, megosztottam minden élményemet, de
Konrádnak is be akartam számolni a Daphnéék birtokán töltött hétvégémről.
Másnap reggel a szikrázó tavaszi napsütésben a fiúk az iskola előtt vártak
rám. Zsiga is velük volt. Sötétzöld baseballsapkát viselt, és egy számmal
nagyobb, kopott farmerdzsekit, amit néhány évvel ezelőtt még a bátyja
hordott. Amikor Zsiga meglátott, elém szaladt, és átölelte a derekamat.
Lepillantottam lelkes, csupa szeplő kis arcára.
– Mila! – kiáltotta drámaian és pöszén. – Képzeld, két fogam is kiesett!
Éppen elöl.
– Villants egyet, hadd lássam!
A kissrác elvigyorodott. Olyan volt a foghíjaival, mint egy kis hód, aki túl
sokat rágcsálta a fák tövét, és tövig kopott a két metszőfoga. Elővette a
zsebéből a két hiányzó fogát.
– Még vélesek – mutatta kéjes örömmel a gyökerek barnás elszíneződéseit.
– Konlád azt mondta, tegyem be őket a pálnám alá, és amikol a Fogtündél
elviszi őket, ott hagy cselében valami ajándékot. Például csokit. Kettőt is.
Melt egyszelle két fogam esett ki.
A bátyja bőszen bólogatott a háta mögött. Biztosítottam Zsigát, hogy
tényleg ez a dolgok menete. A Fogtündér már csak ilyen. Imádja a kiesett
fogakat. Különösen, ha véresek.
Lassan szállingózni kezdtek a diákok. Zsiga észrevette egyik osztálytársát
az udvaron, és hátán a zötyögő táskával odaszaladt hozzá.
Odaléptem a barátaimhoz.
 – Szóval… Az a Pepi tényleg annyira tetszett neked? – kérdezte Konrád
hanyagul, köszönés helyett.
Az arca kifejezéstelennek tűnt.
– Honnan tudod? – lepődtem meg, de aztán érzékeltem a szündeszmoszon
keresztül, hogy a griffem határozottan zavarba jön.
Szemrehányóan meredtem rá. Mikor lett belőle ilyen lepcses szájú?
Uli bűntudatosan megvonta a vállát.
– Meséltem neki ezt-azt a hétvégédről, amíg ideérsz. Vagy tíz perce
álldogálunk már itt.
Szerettem volna valami csípős megjegyzést odavágni némely griffek
pletykás természetéről, amikor a lecsúszni készülő hátizsákból, ahogy
mérgesen visszarántottam a vállamra, kiesett a KK-m. Biztosan elfelejtettem
becipzározni a zsebet. A KK esés közben valahogy széthajtogatta magát, és
rögtön életre is kelt. Jól hallhatóan érdeklődött, hogy miben segíthet nekem.
Gyorsan lehajoltam érte, de valaki megelőzött. Felkapta a földről.
– Nocsak, milyen menő cucc! Csúcstechnológia, mi? Még soha nem láttam
ilyet! Kitől kaptad? Biztosan nem az apádtól. A lúzer filoszok nem keresnek
annyit.
Önuralmat erőltettem magamra. Csoda, hogy ismeri a filosz szó jelentését
ez a kis köcsög.
Uli elfintorodott. Nem szerette, ha csúnyán beszélek, illetve gondolkodom.
Ilyenkor sár- vagy hamuízt érzett a szájában. Állítólag a szündeszmosz tehet
róla. A Moirák nevelő célzattal párosult humorérzékének apró
megnyilvánulása, hogy a griffek fizetnek a lovasuk rossz modoráért. Mint a
középkorban, amikor a királyi csemeték helyett az erre a célra kijelölt
szolgafiút verték el, ha valami rosszat tett. Nem mintha én hercegnő lennék.
Vagy Uli a szolgám. Bocsánatkérően a vállára tettem a kezem.
Viktor érdeklődve bámulta a KK-t, ami folyamatosan beszélt. Ógörögül,
így persze n sem értett belőle semmit.
– Érdekes technológia. Egészen újszerű. Japán, mi? Vagy tajvani?
– Nekem inkább görögnek tűnik a nyelv – jegyezte meg egy puha,
alattomos hang a hátam mögött.
Megpördültem. Természetesen Erik volt az. Fehér rasztafonatait kötött
sapkája alá gyömöszölte. Az arca egyik felét napszemüveg takarta, a másikat
egy tenyérbemászó mosoly.
– Honnan tudod, hogy görög? – csattantam fel ellenségesen.
Kitéptem Viktor kezéből a KK-t, és összehajtogattam. Ettől végre
elhallgatott.
Alig észrevehető habozás után érkezett a válasz.
– Nyaraltam már Görögországban a szüleimmel. Felismerem a nyelvet.
Nem győzött meg. Még hogy ő meg a napfényes nyaralás! Azzal a
krétafehér bőrével? Ha én lennék a szülei helyében, májustól szeptemberig a
pincébe zárnám egy zsák csírázó krumpli társaságában.
Uli felhúzta a szemöldökét. Éreztem, hogy a szündeszmoszon keresztül
homályos gyanakvás szivárog belém, amit egyikünk se tudott mihez kötni.
Ráadásul erős déjà vu érzés fogott el, ahogy elnéztem Eriket a zöld-sárga
csíkos sapkájában és menő napszemüvegében, de nem jöttem rá, miért. Uli
megpróbálta megszondázni Erik elméjét, de kudarcot vallott. Az égvilágon
semmit sem látott. Pontosabban, csak a semmit látta, ami több mint furcsa,
tekintve, hogy minden griff képes legalább egy keveset olvasni az emberek
fejében. Még ha Uli nem is érte utol a kiemelkedő képességű Gamélia
teljesítményét, néhány gondolattöredéket és érzelemfoszlányt el kellett volna
csípnie.
Erik vetett ránk egy utolsó, pökhendi mosolyt, majd átkarolta Viktor vállát,
és otthagyott minket. Nem tetszett, ahogy utoljára visszanézett rám a válla
fölött. Volt benne valami számító hűvösség, mint aki épp akkor döntött
rólam. Mérget vettem volna rá, hogy a döntése minden, csak nem kedvező
rám nézve.
– Mi volt ez? – kérdezte Konrád gyanakodva.
– Nem tudjuk – mondtam vontatottan. – Csak azt, hogy Erikkel valami
nem stimmel. Nagyon nem stimmel.
Amikor el akartam tenni a KK-t a hátizsákba, észrevettem két hollót a
kerítés tetején. A fejüket félrehajtva bámultak rám. Ugyanazok voltak, akiket
az erdőben és a temetőben is láttam. A törött csőrű és a félszemű.
Varázsütésre összeállt minden. Beugrott a déjà vu érzés magyarázata.
Hiszen láttam már azt a csíkos sapkát és a napszemüveget azelőtt is! Amikor
Ulival felmentünk a busszal a város fölött magasodó hegyre, Erik is a
leszállók közt volt. Később pedig gyakorlás közben végig az volt az érzésem,
hogy figyelnek. A zöldessárga villanás a fák között. A hollók a kidőlt
fatörzsön. A hollók!
Elnyílt a szám a meglepetéstől, mert Uli tudatába lemerülve hirtelen
válaszra leltem. Izgatottan megragadtam a karját.
– Hugin és Munin! – kiáltottuk kórusban.
– Mi van? – tátotta el Konrád a száját.
 – Erik az Azgardról jött – mondtam izgatottan. – A két hollót hívják
Huginnak és Muninnak – intettem a kerítésen gubbasztó madarak felé. – Ők
Odin madarai.
A hollópár gyűlölködő pillantást vetett rám, és elrepült. Méltatlankodó
károgásuk még sokáig a fülemben csengett. Nem tetszett nekik, hogy
rájöttünk a kilétükre.
– Ők az azgardi istenek királyának a segítői – folytatta Uli. – A Kapu-
háború közben vesztette el Hugin a fél szemét, és Muninnak is akkor tört le
egy darabka a csőréből. Odin valószínűleg kölcsönadta őket Eriknek. Rajtuk
keresztül tud üzenni, és a madarak tanácsokkal is ellátják. Nagyon okosak.
– A kérdés az, hogyan jöttek át a Kapun – vágtam közbe. – Hiszen csak a
griffek képesek megnyitni az utat a zsebuniverzumok között!
Döbbenten néztünk egymásra Ulival. Egyszerre jöttünk rá az igazságra.
Egyszerűen nem lehetett más a magyarázat. Miszerint Erik is griff!

– Fogalmam sincs, hogy nem vettem észre – mondta Uli a menzán, ahol
nyelvtanóra után hármasban ebédeltünk.
A kanalával zavartan tologatta a tányérján a maradék borsószemeket. Pedig
a menzai, rendszeresen odakozmált zöldborsófőzeléket nagyon szerette. Néha
fura ízlése volt ételek terén. Felfüggesztettem a szündeszmoszt kettőnk között.
Utáltam az odakozmált főzelék mentális ízét a fejemben. Én természetesen a
sajtos spagettit választottam.
– A griffek nagyon erősen érzékelik egymás tudatát. Erősebben, mint az
emberekét. Kivéve persze a lovasukét – vett a szájába egy kanál főzeléket.
Réka és Emese a megpakolt tálcájukkal elhaladtak mellettünk, hogy szabad
asztalt keressenek hátul. Lenéző pillantásukat kihívóan viszonoztam.
– Talán valami eszközt használt – mondta Konrád, és észre sem vette,
hogy Réka úgy bazsalyog rá menet közben, hogy majdnem átesik Szabó
Bence asztal alól kilógó, 44-es topánkáján. – Mint azok a gyagyások, akik
fóliasapkát hordanak, hogy az ufók ne tudjanak a gondolataikban olvasni.
Esetleg valami fejpántot visel. Vagy hálót. Most mi van? – nézett rám
védekezően. – Tele vannak ilyen kütyükkel a sci-fik.
Meglepődtem, hogy ő is szereti a science fiction filmeket. Engem Nikosz
kábé tizenkét éves koromban fertőzött meg a szeretetükkel. Anyu utált tévét
nézni, szóval a retró rockzene mellett ez olyan dolog volt, amiről úgy
éreztem, még jobban összeköt az apámmal.
– De Erik ma viselt sapkát először a suliban. Ha lenne is ilyen szerkezete,
észrevettük volna – mutattam rá.
– Nem feltétlenül – tiltakozott Uli. – Valószínűleg nem véletlenül van
rasztafrizurája. A mentális blokkolónak nem muszáj fejpántnak lennie.
Valami kisebb eszközt simán el tud rejteni a hajtincsei közt.
– Csak azt nem értem, hogy származhat az Azgardról? – vetette fel
Konrád. – Hiszen ott nem élnek griffek, nem igaz?
– Talán a Kapu lezárása után a bolygón ragadt griffek leszármazottja –
mondtam.
– Ez a legvalószínűbb magyarázat – válaszolta Uli. – A békekötéskor az
azgardiak azt állították, az ottani őrök meghaltak egy összecsapásban, mert
nem voltak hajlandóak megadni magukat, de lehet, hogy hazudtak, hogy ne
kelljen hazaküldeniük őket. Hogy nekik is legyenek griffjeik. Elképzelhető,
hogy Erik a beltenyészet miatt lett albínó – mondta, és bekapta végre az
utolsó pár szem nyomorult borsót. – De létezik még egy magyarázat.
– Éspedig? – kíváncsiskodott Konrád.
– Az, hogy Erik a testvérem.
– Micsoda?! – hördültünk fel mindketten.
– Állítólag a családomban egyszer régen született már albínó kölyök. És az
istenek a griffek segítsége nélkül is képesek közlekedni a zsebuniverzumok
közt. Talán maga Loki rabolta el az öcsémet a keltetőből.
Éreztem, mennyire nem tetszik neki ez a magyarázat. Nem lepődtem meg.
Én sem örültem volna, ha kiderül, hogy a testvérem… ilyen. Erik szemétsége
vetekedett Viktoréval. Még egyetlen hasonló lelki beállítottságú griffel sem
találkoztam. A róluk szóló értesüléseim birtokában felfoghatatlan volt
számomra, hogy a fajtájuk egyik tagja ennyire rosszindulatúvá válhat.
– Szerintetek miért lett ilyen gonosz? – kérdezte Konrád.
– Nem vagyok benne biztos – felelte Uli halkan –, de valószínűleg a
neveltetése miatt. Az is lehet, hogy nem voltak mellette más griffek, hogy
kompenzálják a káros befolyást. Tudjátok, a griffek tojásai közös keltetőbe
kerülnek, és a frissen kikelt fiókák egyfajta kommunában nevelkednek az
első években, amíg meg nem tanulnak repülni. Létfontosságú ingerek érik az
agyukat a közösségben az életüknek ebben a korai szakaszában. Amit akkor
megtanulnak, később nem pótolható. Hároméves korukban veszik csak át a
nevelésük irányítását a szüleik.
– Ezért loptak el egy tojást az azgardiak tizenöt éve? Hogy eltorzítsák egy
griff lelkét, és ezzel magukhoz tudják kötni? – kérdezte Konrád.
– Lehet. Ha nem személyesen Loki volt a tolvaj, akkor előfordulhat az is,
hogy a Kapu-háború után ott ragadt griffek utolsó leszármazottjával jöttek át
tojást szerezni. A beltenyészet miatt csoda, hogy egyáltalán képesek voltak
olyan sokáig szaporodni. Az azgardiak nyilván gondoskodni akartak róla,
hogy az utolsó griffjük halála után ismét legyen valaki, aki képes megnyitni a
féreglyukat, ha úgy hozza a szükség.
Megborzongtam. A másik bolygó istenei céljaik érdekében ugyanúgy
tönkretették Erik életét is, mint Konrádét. Váratlanul elöntött a részvét iránta.
Ha tényleg ő Uli testvére, nem tehet arról, hogy ilyennek nevelték. Ha nem
lopják el tojás korában, valószínűleg épp olyan kedves és önzetlen
személyiség válik belőle, mint a bátyjából.
Szerettünk volna megbizonyosodni a mentális blokkoló létezéséről,
úgyhogy abban maradtunk, majd csak akkor szólunk a nagyanyámnak, ha
beigazolódik a feltevésünk. Nem akartunk lyukra futni, vagy elriasztani
Eriket. Ki kellett derítenünk, milyen szándékkal küldték ide az Azgardról.
Kettő után nem volt több óránk. Összekötve a hasznosat a kellemessel,
megbeszéltük a fiúkkal, hogy elmegyünk fagyizni, és közben majd
kiagyalunk valamit. Úgy hallottam, a Janus Pannonius téren új olasz fagyizó
nyílt. Indulás előtt még gyorsan elszaladtam a mosdóba. Már a kezemet
szappanoztam, amikor hirtelen megint bejelentkezett a griffem. A hópihéje
hullámzott, a szignálja percegve szólt. Különös. A bejelentkezési képet és a
szignált tudomásom szerint semmi sem képes leárnyékolni. Uli tudatta velem,
hogy az alagsorban, a hátsó kijáratnál várnak rám, majd megszakadt a
kapcsolat.
Megvontam a vállam. Ugyan a főkaput beszéltük meg, de végül is
mindegy. A hátsó kapu épp úgy megteszi, mint a másik. Mindkettőtől
egyforma távolságra található a belváros, ahol a fagyizók teremnek.
Az öltözőkhöz vezető alagsori folyosón a világítást nagyon gyérnek
találtam. Két fénycső kiégett, a harmadik villódzva világított, mint egy Zs
kategóriás horrorfilmben. A tornateremből labdapattogás, kiabálás és sípszó
hallatszott. Kosárlabdáztak a tizedikesek. Az öltözőkből, mint mindig,
masszív oroszlánszag áradt. Átizzadt pólók és bűzlő tornacsukák évek óta a
falakba ivódott szaga.
Körülnéztem, hol lehetnek a srácok, de nem láttam őket. Talán kint várnak
rám. A kijárathoz léptem, és már nyúltam a kilincs után, amikor valaki, aki a
lépcsőforduló árnyékában bújt meg, hirtelen hátulról elkapott. Magához
szorított, és lefogta a karomat. Sokkal magasabb és erősebb volt nálam.
Nem értem rá megijedni, az ösztöneim azonnal átvették felettem az
irányítást. Kiléptem jobbra, és megpróbálkoztam a „törött szárnyú kacsa”
mozdulattal. Nimród apja, Kara tanár úr szerint van érzékem a meótiszi
harcművészetekhez. Talán a Fehérlófia-vérvonal tehet róla. Vagy Nikosz
krav maga leckéi.
A „törött szárnyú kacsa” nem jött be, támadómnak egy számomra
ismeretlen fogással sikerült semlegesítenie. A lehelete felborzolta a pihéket a
nyakamon. Fenyőillatú sampont használhatott, éreztem az illatát.
Megfeszítettem, majd elernyesztettem a testem a „hullámzó fű”
mozdulattal. Kara tanár úr szerint ez hatásos lehet, ha nálunk nagyobb testű
ellenféllel állunk szemben. Egy pillanatra enyhült támadóm szorítása, de
mielőtt ki tudtam volna csúszni az öleléséből, két másik alak lépett elém az
árnyékból. A vékonyabbik meglepő erővel gyomron vágott. Öklendezni
kezdtem. Az ebédem a bakancsán kötött ki.
– Ez a hülye kis ribanc lerókázott! – mondta ő elképedve, és megint
megütött.
Ezúttal feljebb célzott. Éles fájdalom hasított az orromba, és vér csöpögött
a pólómra. Azután ismét a hasam következett. A nagyszüleimtől kapott
intelligens ruha a gyomrosokat sajnos csak kismértékben tompította, mivel
ellenállási képessége a gyorsaság függvénye volt – elsősorban lövedékek, és
nem ütések ellen fejlesztették ki –, tehát magas fájdalomküszöb ide vagy oda,
megéreztem őket.
Kara tanár úr szerint a harcművészetek haszna, hogy megtanít ellenállni a
félelemnek, ami arra ösztönöz, hogy elmeneküljünk. A verés, a fájdalom
fölött nincs hatalmunk, de a testünk és a pszichénk fájdalomra adott válaszait
megtanulhatjuk, és ez önmagában elég erőt ad ahhoz, hogy el tudjuk viselni,
ami velünk történik.
Öngyújtó kattant a félhomályban, megvilágítva a keskeny szájat és szemet,
a bogáncs tüskéihez hasonlító frizurát. Viktor mellett Troll tátotta bárgyún a
száját. Mint aki megijedt véres arcom láttán. Ha nem róla lett volna szó, azt
mondanám, elgondolkodó képet vágott.
– Most megkapod végre, amit érdemelsz! – vigyorgott a képembe
kárörvendően Viktor.
Durván elfordította a fejem. Egy gömbölyű fejű, ezüstszínű, nagyobbacska
piercinghez hasonlító tárgyat nyomott közvetlenül a fülem mögé. Vékony,
menetes szárban végződött, mint egy mini fúrófej. Éles fájdalom hasított a
koponyámban, ahogy a valami villámsebesen forogva belefúrta magát a
csontba.
Szinte azon nyomban elernyedtem. Minden erő kiment a tagjaimból.
Kétségbeesetten próbáltam létrehozni a szündeszmoszt, hogy riasszam Ulit,
de képtelen voltam rá. Viktor valószínűleg olyan mentális blokkolót használt,
amilyet Erik viselt. A hátam mögött álló támadóm végre elengedett, de nem
értem vele semmit. Reszkető lábakkal, mozdulatlanul álltam. Még a fejemet
sem bírtam elfordítani, hogy a mögöttem állót szemügyre vegyem. Nem
mintha szükség lett volna rá. Tisztában voltam vele, ki az. Rájöttem, hogy az
Eriket állandóan körüllengő fenyőillat nem samponból származik.
– Épp időben. Kapcsolatba akart lépni a griffjével – monda hidegen Erik,
és Viktor mellé lépett, hogy az arcomba nézzen.
– Biztosan működik az a kis vacak? – idegeskedett Viktor.
– Halál biztosan. Leteszteltem. Uli sem volt képes áttörni rajta.
Erik megpöckölte véres orromat. Könnybe lábadt a szemem.
– Látod? Meg sem tud sem moccanni, nemhogy a griffjét riasztani. Vagy
bárki mást, mellesleg. Ráadásul az én piercingem segítségével
meghamisítottam a bejelentkezési képet és szignált. Igazi multifunkciós cucc.
Én találtam fel – vetett rám diadalmas mosolyt. – Az azgardiak sajnos
nincsenek oda a technikai fejlődésért. Az ottani Kapu irányítópultját nekem
kellett modernizálnom. Muszáj volt beújítanom hozzá pár alkatrészt a többi
zsebuniverzumból.
Erősen összpontosított, és a szemembe nézett. Újból éles fájdalom mart az
elmémbe. Mintha valami megfeszült és ellenállt volna bennem, hogy aztán
engedjen a kíméletlen erőszaknak. A fájdalom a tízszeresére nőtt, és Erik már
a fejemben is volt. Visszataszítónak éreztem, ahogy összekapcsolódtunk, a
szündeszmosz megcsúfolásának. Könnyek csorogtak végig az arcomon, és
folyamatosan rázott a remegés. Magamtól képtelen voltam a legapróbb
mozdulatra is. Erik átvette a testem felett az irányítást. Ha akarja, táncra is
perdülök.
Az albínó griff elégedetten felmordult.
– Most már indulhatunk. Azt teszi, amit kell.
Troll, aki addig idegesen topogva hallgatta társai beszélgetését,
közbevágott.
– Ti meg miről beszéltek? Nem értem. Azt mondtátok, kap tőlünk egy
csinos kis ajándékot. Egy piercinget a fülébe. Ennyi. Mi a franc az az izé? –
zavarodott össze.
 – Te csak csináld, amit mondunk! – ripakodott rá Viktor. – Kapd fel a
csajt, és gyerünk!
Először vettem észre, hogy Troll nem csak arra használja a fejét, hogy ne
essen az eső a nyakába.
– Nem! – hátrált meg. – Ebben nem veszek részt. Múltkor is balhézott
velem a fater. Az igazgatói intőnél. Ha megint bajba keveredek, nincs sem
zsebpénz, sem gépezés. Egy teljes hónapig. Vágod? Inkább kiszállok most! –
kiáltotta, azzal megfordult, és felszaladt a lépcsőn az emeletre.
– Micsoda egy beszari alak! – rázta a fejét Viktor megvetően. – Később
muszáj lesz elbeszélgetnünk vele. Nem szállhat ki, túl sokat tud.
Erikkel két oldalról belém karoltak. A lábam magától kezdett mozogni.
Kiléptünk a sötétből a májusi napsütésbe. A nagy fényesség elvakított, egy
pillanatra lehunytam a szemem. Kétségbeesetten gondolkodtam, mit tehetnék,
de Erik hangja a fejemben gúnyosan megnyugtatott, hogy semmit. Jobb, ha
beletörődök a megváltoztathatatlanba. Miután elhagytuk az iskolát, rátértünk
a daru felé vezető utcára. Már az építkezés mellett jártunk, amikor
észrevettem Erik csuklóján a kronoszkópomat. Észre sem vettem, mikor
szabadított meg tőle. Összeszorult a szívem, mert megértettem, mi a céljuk
velem. Át akarnak vinni az Azgardra. Örökre elszakítanak mindenkitől, akit
szeretek.
Minden erőmet összeszedve megpróbáltam ellenállni. Elképzeltem, hogy
az elmém a testem, és igyekeztem kibújni a mentális szorításból, ahogy
néhány perce az alagsorban fizikailag is tettem. „szélfútta levél”, „vízbe hulló
kő”, „megállított ököl”. Mindent kipróbáltam, amire Nimród apja tanított
minket, de a legtöbb, amit elértem, hogy néhány izzadságcsepp jelent meg
Erik felső ajka fölött.
– Fejezd be! – vicsorított rám. – És legyél hálás, hogy nem a hulládat
visszük át a Kapun. Lokinak az is megfelelne.
Megcsavarta a piercingemet. Mintha Déioné egyik rakétája robbant volna
fel a szemhéjam mögött. Iszonyatos fájdalmat éreztem, amihez képest az
eddigiek szúnyogcsípésnek tűntek, majd pörögve belezuhantam a
feketeségbe, mint valami liftaknába, ami egyenesen a Tartaroszba vezet.

Akkor tértem magamhoz, amikor áthúztak a drótkerítés alatt. A hegyes

drótvég felhasította a nadrágomat és megkarcolta a lábamat. A
nagyszüleimtől kapott ruha anyagának két széle rögtön összezárult, elrablóim
észre sem vették. A karcolás a lábamon sajnos nem forrt össze ilyen csodás
módon, összevérezte az anyagot.
Továbbra is képtelen voltam akaratlagosan mozogni. Először nem értettem,
hogy tudtak idáig elhozni úgy, hogy ne keltsék fel a járókelők gyanakvását,
de aztán eszembe jutott a kronoszkóp. Erik nyilván használta útközben.
Ulira és Konrádra gondoltam. Már biztosan égen-földön keresnek. Az nem
lehet, hogy ne lássam őket soha többé! Sem az apámat. Sem a nagyszüleimet.
Sem Daphnét, sem Kasszandrát, sem a rosszcsont Nimródot és a többieket.
Még Seggfej Mitchell is hiányzott volna.
A szememet elhomályosító könnyeken át észrevettem a korán feljövő
telehold alig észrevehető, halvány korongját a kék égen. Rájöttem, hogy mit
kell tennem. Hogy utolsó erőmmel kihez kell fohászkodnom. A fehér
holdkorongot bámulva szólítottam védelmezőmet, Artemiszt, a vadászat
istennőjét, aki a Hold istennője is volt egyben. Kértem, hogy tudassa Ulival,
hová visznek, és segítse őt az utánam folyó hajszában. A Hold mintha
válaszolt volna, elkezdett növekedni. Az utolsó emlékem, hogy felfúvódik,
mint a rágógumi buborékja, amíg ezüstös ragyogása ki nem tölti a
látóteremet, hogy eltakarja előlem a világot.
Amikor ismét feleszméltem, már mindhárman a daru irányítófülkéjében
voltunk. Én a hideg fémpadlón hevertem. Hugin és Munin is előkerült; Viktor
vállán ültek. Erik az irányítópult előtt állt. A keze a billentyűzet felett
zsonglőrködött.
– Ne felejtsd a jelszót! – mondta Viktor, és idegesen kattintgatta az
öngyújtóját. – Ha nem nyílik ki a mágikus zárópajzs, felkenődünk rá, mint
bogarak a szélvédőre.
Erik megsemmisítő pillantást vetett rá, és némán folytatta a számításokat.
Kinéztem a fülke ajtaján, hogy még egy pillantást vessek az otthonomra.
Lehet, hogy utoljára látom. Megpillantottam egy gyorsan növekvő alakot az
égen. Pontosabban kettőt. A griffem hátán Konrád ült. Hála Artemisznek!
Meghallgatta a kérésemet. Valószínűleg már az átoktábla óta rajtam tartotta a
szemét. Ő lehetett az a biztonsági óvintézkedés, amiről Zina nagyi beszélt.
Még soha nem láttam Ulit ilyen sebesen repülni. A járókelők az utcán
először megálltak, és hitetlenkedve bámultak utána, majd néhány perc múlva
közömbösen továbbsétáltak. Szerencsére nem a város legforgalmasabb része
terült el körülöttünk, így Uli képes volt néhány ember tudatát befolyásolni.
Viktor is észrevette a barátaimat. Felkiáltott, és rájuk mutatott. A hollók
károgva egyensúlyoztak a vállán. Erik vetett egy pillantást az ajtón túlra,
aztán még valamit bepötyögött a Kapu irányító rendszerébe. Viktor észbe
kapott, és odaugrott az ajtóhoz, hogy becsukja, de elkésett. A szárnyát az
utolsó percben összezáró griffem valósággal berobbant a szűk ajtókereten át a
fülkébe. Néhány elveszített tolla pörögve szállt a levegőben. Konrád
lecsúszott Uli hátáról, és nekitámadt Viktornak, miután vetett rám egy
pillantást. Aggodalmat és sötét dühöt láttam a szemében, amikor észrevette
véres arcomat és ruhámat.
A barátaim és az elrablóim éppen egymásnak estek, amikor az ajtó magától
becsapódott, és az ablak a szokásos módon tejüveggé változott. A jól ismert,
pillanatnyi émelygést követően mindannyian egy fából épített, tágas
csarnokban találtuk magunkat az Azgardon.
A két egykori haver a földön hempergett. Konrád éppen behúzott egyet
Viktornak. A lélekikrem szárnyát fenyegetően széttárva körözött hófehér
tollú társa körül. Erik még akkor változott át, amikor Uliék berobbantak a
fülkébe. Hugin és Munin kettőjük feje fölött röpködött, és a csőrükkel
időnként Uli felé csaptak.
Nagy csodálkozásomra fel tudtam ülni. A griffemmel folytatott harc miatt
Erik nem volt képes engem is irányítani. Körülnéztem. Az azgardi Kapu
épülete kicsit olyan volt, amilyennek egy hatvanas évekbeli hippikommuna
otthonát képzeltem. A csupasz deszkafalakra a szivárvány színeit utánozó,
színes kelmecsíkokat feszítettek ki; a germán mitológia szivárványhídjának
jelképét, ami összeköti az emberek világát az istenekével. A hodály egyik
végében egy szedett-vedett irányítópultot láttam, aminek mintha minden
darabkája máshonnan származott volna. Erik valószínűleg igazat mondott, és
ő lopkodta össze az alkatrészeket a többi zsebuniverzumból. Az irányítópult
mellett a legöregebb griff állt, akit valaha láttam, és minket bámult.
Felálltam.
– Kérlek, segíts! – könyörögtem. – Akaratom ellenére raboltak el. A
barátaim csak meg akarnak védeni. Muszáj eltávolítanom a blokkolót –
mutattam az ezüstpiercingre a fülem mögött.
– Akadémista vagy – mondta lassan a griff. – Az Olümposzról. Midgard
szülötte.
A hangja rozsdásan recsegett, mintha ritkán használta volna. A verekedők
nem figyeltek ránk. Csak az ellenfelükre koncentráltak.
– Tudod, honnan származom?
Nem érzékeltem, hogy a tudatomban tapogatózna.
 – A Földről – bólintott. – Ti így nevezitek. Már el is feledkeztem róla.
Egykor én is akadémista voltam – folytatta rezignáltan. – Még a háború előtt.
Mielőtt foglyul ejtettek a lovasommal együtt.
– Hol van a lovasod? – kérdeztem mohón. – Talán ő tud segíteni.
– Nem hiszem – válaszolta szomorúan. – Nagyon gyenge. Nincs sok ideje
hátra.
Akkor esett le, mit állított az imént. Hogy a háború előtt járt az
Akadémiára. A vénséges vén griff nem a Kapuk lezárásakor az Azgardon
ragadt őrök egyikének leszármazottja volt, hanem maga az egyik őr.
– Hogyan lehettek még mindig életben? – ámultam el.
– Odin parancsára az ifjúság istennője meghosszabbította az életünket.
Több száz évet éltünk le itt, az Azgardon. A lovasom és én, Broteasz voltunk
a legfiatalabb őrök. Végzősökként tanultunk az Akadémián, és
gyakornokként éppen itt teljesítettünk szolgálatot, amikor kitört a háború.
Már csak mi maradtunk életben az egykori hadifoglyok közül.
– Hát Erik? – intettem az albínó griff felé, aki éppen dühödten belevájta a
csőrét Uli nyakába.
Felszisszentem. A lélekikrem egyedül nem volt képes a vérre menő harcra.
Most is inkább csak védekezett. Sietnem kellett.
– Őt én hoztam el a keltetőből – hajtotta le a fejét szégyenkezve Broteasz.
– Sikerült megtévesztenem az olümposzi kapuőröket, mivel nem egyenesen
az Azgardról keltem át. Egy apró, őrizetlen zsebuniverzum kapuját érintve az
Uaszetről érkeztem, hogy ellopjak egy tojást. Megzsaroltak a lovasommal.
Muszáj volt teljesítenem a parancsukat.
– Hogyan tudom kivenni a szündeszmoszblokkolót? – kérdeztem
sürgetően. – Elég, ha egyszerűen kirántom?
– Abba belehalnál – rázta a fejét. – Vagy agykárosodást szenvednél.
Használd ezt! – vett elő az irányítópult alatti fiókból egy szárnyas
anyacsavarhoz hasonlító kis tárgyat.
Broteasz utasításait követve az eltávolítót a piercing cseresznye nagyságú
fejére helyeztem. Az anyacsavarféle rögzítette magát a fejbőrömhöz, majd
magától a fémgömb köré tekeredett. Forogni kezdett, és mint a dugóhúzó,
óvatosan kiemelte a piercinget a koponyámból.
Amint ismét szabad lettem, összekapcsolódtam a griffemmel. Frissítő
fuvallatként érzékeltem Uli gyógyító tudatát. Néhány pillanat alatt kisöpörte
belőle a fájdalom emlékét is. Együtt felülkerekedtünk a testvérén. Erik
dühösen felvijjogott, amikor rájött, hogy megváltoztak a dolgok, de addigra
már elvesztette a küzdelmet. Uli a támogatásommal erősebb lett nála.
Ledöntötte a lábáról, és a földhöz szorította. Erik hanyatt fekve bámult
legyőzője arcába kísértetiesen halvány szemével, amiből sütött a gyűlölet.
Konrád szintén felülkerekedett a vérző szájú Viktoron. A hátára térdelt, és
hátracsavarta a kezét.
– Áruló! – sziszegte Erik Broteasznak. – Ezért megfizetsz! Gondoskodom
róla!
– Ugyan, mit tudnának még elvenni tőlem, fiam? – kérdezte Broteasz
gyengéden. – Eurükleiával alig néhány napunk van hátra. Csak azt sajnálom,
amit veled tettem – hajtotta le a fejét. – Kiszakítottalak a fajtánk köréből.
Egyedül képtelen voltam formálni zsenge elméd, így az azgardiak tették meg
helyettem. Most azt hiszed, hozzájuk tartozol, pedig nem így van. Emlékezz
arra, ki vagy! Van választási lehetőséged.
– Ahogyan családod is. Én a testvéred vagyok – tette hozzá Uli. – Gyere
vissza velünk az Olümposzra, ahonnan származol!
Eriket mintha egy pillanatra elbizonytalanították volna az öreg griff és Uli
szavai, de azután magához tért, és egyfolytában átkokat köpködött ránk, amíg
meg nem kötöztük Viktorral együtt. A hollókat Uli kapta el, mielőtt el tudtak
volna repülni. Bezárta őket a szivárványcsíkos fal mellett álló hatalmas, poros
tetejű faládába, amiben az ördög tudja, mit tartottak.
Az immár emberalakot öltött Broteasz elvezetett minket a Kaputól nem
messze épült kőkunyhóhoz, ami mellett egyszerű kerekes kút állt. Sárban
caplattunk odáig. Örültem, hogy a nagyanyáméktól kapott ruha van rajtam,
ami alkalmazkodik a külső hőmérséklethez, mert az Azgardon elég hideg
volt. Az a fajta ólmos egű téli nap, amit úgy utálok. Az eső is szemerkélt. A
felhők mögött alig derengő nap állásából ítélve kora reggel vagy késő délután
lehetett.
Az azgardiak szemmel láthatóan nem törődtek a civilizáció fejlődésével.
Mind az egyetlen helyiségből álló házikó, mind a berendezése középkorian
nézett ki. Egy ágy, egy fészek, egy szekrény, egy asztal, két szék, néhány
fából faragott tányér és pohár, két öntöttvasból készült edény. Az agg
kapuőröknek nem sok kényelemben lehetett részük az eltelt évszázadok alatt.
Broteasz lovasa a kezdetleges, fából ácsolt ágyon feküdt. Hosszú, hófehér
hajának fonata a mellén pihent. Nagyon gyengének látszott. Ráncos arcát és
kezét ellepték a májfoltok, súlyos szemhéja elfedte a szemét. Broteasz
letérdelt mellé.
– Eurükleia! Ébredj! – szólogatta. – Látogatóink jöttek. Az igazi
otthonunkból.
Megtámasztotta a lovasa hátát, hogy fel tudjon ülni. Az idős nő szemügyre
vett minket.
– Mira, Ulisszesz és Konrád – mondta reszketegen, és sorra a szemünkbe
nézett. – Örül a szívem, hogy megértem az érkezéseteket.
– Honnan tetszik tudni, kik vagyunk? – lepődtem meg.
– Én mindent tudok, aminek köze van az Azgardhoz – felelte Eurükleia
fáradtan. – Láttátok a kutat a ház előtt, ugye? Halandó, ha iszik a vizéből,
belelát a múltba és a jövőbe. Hosszúra nyúlt életem mellett ez a másik
büntetésem. A mindent tudás megmérgezi az ember életét, nem talál többé
örömet semmiben, és ebben az érzésben a griffjének is osztoznia kell.
– Miért akartak megbüntetni titeket? – kérdezte Uli.
– Mert mi, foglyul ejtett griffek, megtagadtuk a párosodást – válaszolt
helyette Broteasz. – A lovasaink támogattak minket a döntésünkben. Nem
akartuk, hogy az utódaink osztozzanak velünk a rabságban, és
felhasználhassák őket az Olümposz elleni harcban. Fellázadtunk az istenek
ellen, habár semmi esélyünk sem volt. Inkább választottuk a halált, mint hogy
rabszolgaként éljük le az életünket.
– A többieket küzdelem közben Thor a villámaival agyonsújtotta, de Odin
megtiltotta neki, hogy velünk is végezzen – vette át a szót a lovasa. –
Helyette megtett minket Mimir kútja és a Kapu őreinek. Engem varázslattal a
kúthoz kötött, így nem tudunk megszökni.
– Ám kifelejtette a számításból – folytatta a vén griff –, hogy ha egy
halandó Mimir kútjának vizét issza nap mint nap, hosszú évszázadokon
keresztül, képes lesz olyan messzire látni a jövőbe, mint maguk a Nornák. A
lovasom tudta, hogy jönni fogtok. Vártunk rátok. Eurükleia minden
kívánsága az volt, hogy megérje még az érkezéseteket. Mondanivalója van
Njörd fiának. Mivel Konrád félig azgardi származású, a lovasom látja a
lehetséges sorsvonalait. Fontos szerepet játszhat az Olümposz jövőjének
alakulásában. Mind a hárman fontos szerepet játszotok majd. Pókháló
lesztek, amibe a darazsak beleragadnak. Úgy ám! – kuncogott, mint aki épp
egy jó viccet sütött el.
Az utolsó szavait nem értettem, de a figyelmemet addigra már más kötötte
le. Eurükleia odaintette magához Konrádot, aki letérdelt az alacsony ágy
mellé, hogy egy szintben legyen az arca az idős asszonyéval. Eurükleia
reszkető, öreg kezével megfogta a barátunk fejét, és magához húzta, amíg
majdnem össze nem ért a homlokuk.
 – Az anyád jól választott neked nevet – suttogta mélyen Konrád szemébe
nézve. – Két elemének jelentése: merész és tanács. Megvan benned a kellő
merészség, ami mellé idővel a bölcsesség is megérkezik, hogy jó tanácsokkal
szolgálhasd azokat, akiket szeretsz. Ám hogy azzá válhass, aki lenni
szeretnél, meg kell változtatnod azt a sorsot, ami a legerősebb vonzással bír
számodra. Igyekezetednek hála, a változás már elkezdődött. De van valami
fontos, amit még meg kell tenned. Ami nélkül nem léphetsz le a születésed
előtt kijelölt útról.
Konrád itta minden szavát.
– Grifflovassá kell válnod!
– De hát hogyan? – fakadt ki Konrád kétségbeesetten. – Ha tényleg
mindent tetszik tudni rólam, akkor nyilván azzal is tisztában tetszik lenni,
hogy ez minden vágyam. De mit tehetnék, ha a Moirák nem választottak ki?
Nincs lélekikrem.
– Ifjúság, türelmetlenség! – paskolta meg elnézően Eurükleia az arcát. –
Nem említettem talán, hogy képes vagy megváltoztatni a sorsodat? A
látomásomban láttam egy griffet is, aki már régóta Hüpnosz vendége.
– Alea! – suttogta Konrád. – A lovasa rég halott. Bevallom, már nekem is
eszembe jutott… De sajnos, lehetetlen! Hiszen nem ugyanazon a napon, nem
ugyanabban a percben születtünk.
– Talán mégis létezik megoldás. De mindennek megvan az ára –
mosolygott talányosan Eurükleia. – Kérdés, hogy hajlandó vagy-e
megfizetni?
Először nem értettem, mire céloz, és ahogy tanácstalan arcukat elnéztem, a
társaim sem voltak okosabbak. Egy percig mindhárman lázasan törtük a
fejünket. Végül én voltam az, aki elsőként jött rá a megfejtésre.
– Ugye, mindkettőjüknek meg kell halnia? – futott ki a vér az arcomból.
– Ez az ára – helyeselt Eurükleia.
– Ha sikerül őket ugyanabban a percben újjáéleszteni, akkor másodszor is
megszületnek. Lélekikrekké válnak – mondta Uli.
– Így Aleát is meg lehet menteni – tette hozzá Konrád.
– Tökéletes megoldás – mosolygott ránk Eurükleia. – Az egyetlen, ami
szóba jöhet.
– De nem túl veszélyes? Mi van, ha nem sikerül az újjáélesztésük? –
kérdeztem riadtan.
– Az életben az igazi téttel bíró döntések mindig kockázatosak. Ha a
Moirák nem támogatják őket, mindketten meg fognak halni.
 – Vállalom a rizikót – mondta elszántan Konrád. – Aleának meg úgysincs
más esélye. Hiszen a családja azt akarja, hogy vegyék ki őt az időzárványból.
– Most már tudjátok, mit kell tennetek – bocsátott el minket Eurükleia. –
Menjetek!
Konrád hálásan megszorította az öregasszony kezét, és felállt. Egyrészt
örültem, mert annyira boldognak tűnt, másrészt viszont rettegtem amiatt, amit
meg kell tennie.
Váratlanul berúgták a házikó rozoga ajtaját. A meglehetősen dühös Erik és
Viktor álltak odakint. Hugin és Munin besuhantak a szobába. Viktor csuklója
kicsit megpörkölődött és kormos is volt. Ezüst öngyújtóját a kezében tartotta.
Belém hasított, milyen ostobák voltunk. Az öngyújtóját elfelejtettük
elvenni tőle. Valahogy kiügyeskedte a farzsebéből, és elégette a kötelet,
amivel a háta mögött összekötöttük a kezét. Azután kiszabadította a társát és
a hollókat.
– Az én apám Loki! A tűz ura, a legkirályabb azgardi isten! – kiáltotta
őrjöngve. – Engem nem győzhet le csak úgy néhány béna akadémista!
Valószínűleg hozzáedződtem már a sokkoló hírekhez, mert a szemem sem
rebbent. Viktor származása sok mindent megmagyarázott vele kapcsolatban.
A piromániáját. Az erőszakos hajlamait. Abból, amit Kerényi professzor
Lokiról, a germán tűzistenről mesélt, biztosra vettem, hogy pszichopata.
Miért pont az istenek közt ne akadna egy példány belőlük?
Viktor felkattintotta az öngyújtó tetejét. Az apró láng átugrott a tenyerére,
és pingponglabda nagyságúra nőtt. A srác meglendítette a karját.
Az utolsó percben spricceltünk szét. A tűzgolyó helyettünk a gerendáról
lelógó szárított gyógynövényeket találta el.
Viktor tébolyultan vihogva meredt a fellobbanó, éhes lángokra. Még jó,
hogy nem szavalt közben verset, mint az égő Rómában gyönyörködő Nero.
Loki fia éppen olyan őrültnek nézett ki, amilyen az ókori császár lehetett.
Broteasz letépte az égő gyógynövényeket a kötélről, és eltaposta őket a
padlón. Viktor csak akkor tudta elszakítani róluk megbűvölt tekintetét,
amikor kialudt az utolsó tűznyelvecske is.
– Apám fiaként itt az Azgardon kicsivel több hatalmam van, mint a Földön
– hencegett. – Ezt nem is sejtettétek, nagyokosok, nem igaz?
Újabb tűzlabda termett a tenyerén.
– Most pedig jobb lesz, ha szépen engedelmeskedtek, és velünk jöttök az
apámhoz. Szüksége lesz tartalék griffre e helyett az áruló vénség helyett –
intett Broteasz felé. – Neki amúgy is kampec. A lovasa nemsokára feldobja a
talpát, akkor pedig ő is meghal. Vagy begolyózik. Neked megbocsát az apám,
ha mellénk állsz – fordult Konrád felé. – Njörd fiaként ugyan mi keresnivalód
az Olümposzon? Semmi szükséged egy olyan bolhafészekre – intett Uli felé.
– Hozzám hasonlóan ezen a világon neked is van hatalmad. Többet ér az a
grifflovasságnál. A kis ribanc pedig megkapja végre, amit érdemel – vetett
rám egy fenyegető pillantást. – Még hogy prófécia! Még hogy hadvezér!
Erik a bolhafészeknél abbahagyta az egyetértő bólogatást. Megütközve
meredt a társára, aki szemmel láthatólag átvette a vezető szerepet.
Nem értem rá az utolsó, nekem címzett szavakon törni a fejem.
Rásandítottam a mellettem álló Konrádra. Összeszorította a száját. A szeme
résnyire szűkült. Nem úgy nézett ki, mint akire hatással van Viktor beszéde.
Talán ha annak Loki helyett az ékesszóló Bragi lett volna az apja… A
költészet azgardi istene állítólag nagyon meggyőző tudott lenni.
– Ha nem teszitek, amit mondok, porrá égetem ezt az ócska kunyhót, és
vele titeket is! – fenyegetőzött Viktor. – Hugin! Munin! – szólt Odin
hírvivőihez. – Hozzatok erősítést! Jól jönne néhány valkűr a Valhallából.
A két holló helyeslően károgva szárnyra kapott, és kirepültek a kunyhóból.
Kihasználva, hogy egy pillanatra elterelődött rólunk a figyelem, Ulival
egyszerre akartuk rájuk vetni magunkat, de a köztünk álló Konrád váratlanul
megelőzött minket, és bebizonyította, hogy tényleg a germán szélisten az
apja. Két tenyerét maga elé emelte, és taszító mozdulatot tett, mint aki belök
egy nehezen nyíló ajtót. A kezéből légörvény tört elő, és lecsapott Viktorra és
Erikre. Hanyatt lökte őket. Mindketten nekivágódtak a kunyhó kőfalának,
majd elterültek a döngölt földpadlón. Konrád a tenyeréből kiáradó orkánerejű
széllel a padlóhoz szögezte az ellenfeleinket, mi meg a Broteasz által a
szekrényből előkotort kötéllel szorosan összekötöztük őket. Ezúttal nem
felejtettem el kivenni az öngyújtót az őrjöngő Viktor zsebéből. Erik több
méltósággal, némán viselte az újabb megaláztatást, de nem volt képes
viszonozni az őt bámuló, szomorú Eurükleia tekintetét. Lehajtotta a fejét.
– Ezt nem ússzátok meg!
Viktor szinte sikított, miközben hányta-vetette magát a földön.
– Jönni fogunk! Jönni fogunk, és eltöröljük az egész rühes Olümposzt!
Égni fogtok! Égni fogtok, mind egy szálig! Mi, azgardiak pedig
visszaszerezzük a Földet! Az én apámat illeti a legfőbb hatalom, és nem
azokat az agyalágyult nyanyákat a hülye gobelinjükkel!
A Moirákra célozhatott, bár a faliszőnyeget nem értettem. Nem gondoltam,
hogy a Moiráknak akad idejük kézimunkázni.
 Erik úgy nézett a magából kivetkőzött Viktorra, mint aki először látja.
Most jött csak rá, hogy a barátja komplett őrült?
– Mennetek kell! – sürgetett minket Broteasz. – Siessetek! A valkűrök
mindjárt ideérnek.
– Gyertek ti is velünk! – kiáltottam lázas izgalommal. – Uli majd hozza
Eurükleiát.
– Nem! – szakított félbe Broteasz váratlan eréllyel. – Nyerek egy kis időt
nektek, hogy biztosan átjussatok. A mi napjaink úgyis rég lejártak. Rátok
viszont Eurükleia szerint még fontos feladat vár.
Elöntött az elkeseredettség. Igazságtalannak tartottam, hogy az után az élet
után, ami nekik jutott, még az utolsó napjaikat sem tölthetik békében az
Olümposzon. Nem figyeltem fel rá, hogy Uli és Konrád összenéznek a hátam
mögött.
Éppen vitába akartam szállni Broteasszal, amikor Uli hirtelen elkapott, és
átdobott a vállán. Kiabálva és rúgkapálva próbáltam ellenállni, de a
bivalyerős griffem nem eresztett. Konráddal a nyomában eltökélten futni
kezdett a Kapu épülete felé.
– Még valami! – kiáltott utánunk Broteasz a ház ajtajából.
– Senki sem tudja, mi történt Odinnal – tette tölcsérként a szája mellé a
kezét, hogy túlharsogja a közelgő szleipnirek patadobogását. – Nem látták
már hosszú ideje. Amikor eltűnt a Valhallából, Loki foglalta el a trónját.
Azóta ő uralkodik az Azgardon. Hugin és Munin is őt szolgálják. Odinnal
ellentétben Lokinak esze ágában sincs betartani az Egyezményt! Tudassátok
az olümposziakkal a hírt! Készüljenek a második Kapu-háborúra!
Majd újból griffé változva a magasba emelkedett, hogy feltartóztassa a
levegőben közelgő valkűröket, akiket a tűz istene küldött az elfogásunkra.
 20. fejezet

Thanatosz kardja

Az Olümposzon a bánatos képű Hevér Ali és egy testes, közép-afrikai

vonásokat viselő nő, valamint a griffjeik teljesítettek szolgálatot. A nő
színjátszó anyagból készült, szögletes szabású ruhát viselt. A feje köré tekert
vászondarabot ugyanabból az anyagból szőtték. A csuklóján kagylóberakásos
ébenfa karkötőt viselt. Bizonyára egy kisebb zsebuniverzumból
származhatott, mert hasonló öltözékű lovassal még nem találkoztam.
– Gyorsan! – kiáltotta Uli a kapuőröknek. – Le kell zárnunk a Kaput!
Miután pár szóval tájékoztatta őket a helyzetről, a nő riadóztatta a várost –
még innen is lehetett hallani a Szelek Tornyában felbőgő mágikus szirénákat
–, olajzöld tollú griffje pedig azonnal nekilátott a Kapu blokkolásához
szükséges számításoknak. Erre évszázadok óta nem volt szükség az
Olümposzon, mert vereségük után maguk az azgardiak zárták le a Kapujukat,
azt pedig senki sem feltételezte, hogy egy ott szolgálatot teljesítő griff és
lovasa nemcsak hogy túlélte a háborút, de még mindig életben vannak. Úgy
vélték, hogy csak Loki és Njörd hagyta el az Azgardot az elmúlt
évtizedekben. Az isteneknek, bár Kapuk nélkül is szabadon közlekedhettek a
zsebuniverzumok között, tilos volt más személyeket – tehát hadsereget is –
magukkal vinniük. Erről még a Kapu-háború utáni békeegyezményben
állapodtak meg, és minden világ főistenének mágikus, megszeghetetlen esküt
kellett tennie, hogy betartja a szabályt. Loki valószínűleg azért tüntette el az
útból Odint, hogy megindíthassa az újabb háborút.
Aladár meghökkent tekintete láttán eszembe jutott, hogy még mindig
szivárog az orromból a vér. Megpróbáltam letörölni, de remegő kézzel csak
elmaszatolni sikerült. Konrád elővett egy papír zsebkendőt, gyengéden maga
felé fordította az arcom, és tisztogatni kezdte. Összekapcsolódott a
tekintetünk. Észre sem vettem addig, hogy a szeme kékjébe a pupilla körül
némi zöld is vegyül. Gyönyörűnek találtam az egymásba mosódó színeket. A
gyomrom fel-alá liftezett, és a változatosság kedvéért a kezem helyett ezúttal
a lábam remegett. Elfordítottam róla a tekintetem, majd kikaptam a kezéből a
zsepit, és dühödten dörgölni kezdtem vele az arcom.
Konrád megbántottan hátralépett. Nem sejtette, hogy nem rá, hanem
magamra vagyok mérges. Nem hagyhattam, hogy a háború küszöbén az
érzéseim elgyengítsenek. Mert abban a pillanatban, amikor hozzám ért azzal
a rohadt papírzsepivel, és a szemembe nézett, rájöttem végre, mit érzek
iránta. Hogy lehettem addig olyan vak?
Miután a rangidős griff végzett a blokkolással, a nyugtalanul kérdezősködő
kapuőröket lerázva mi hárman ismét a levegőbe emelkedtünk. Késedelem
nélkül értesítenünk kellett a nagyanyámat.
Uli nagyon szótlan lett, mióta tudja, hogy Erik a testvére. Megrázta a
dolog. Még soha életében nem találkozott olyan griffel, aki képes volt a
szándékos kegyetlenségre. A fajtája körében az ilyen cselekedet
abnormálisnak számított.
– Mennyi időt nyertünk az itteni Kapu lezárásával? – kérdeztem.
Tudtam, hogy a Kapukat véglegesen nem lehet lezárni. Erik
közreműködésével az azgardiak előbb vagy utóbb meghekkelik a miénket, és
megnyitják az utat a hadseregük előtt.
– Nem tudom megmondani. Talán fél napot, de lehet, hogy csak néhány
órát. Néhány órára mindenképpen szükségük van, hogy mozgósítsák a
seregüket. Akárcsak nekünk.
– Mivel az öcséd majdnem olyan jó matekból, mint te, számítsunk inkább
néhány órára! – szólt közbe sötéten Konrád.
– Az isteneink régóta készülnek a háborúra, de remélték, hogy lesz még
pár évünk felkészülni rá – mondta Uli.
– A szökésünkkel viszont idő előtt beindítottuk az eseményeket – tettem
hozzá.
– Ami részben szerencsés, mert így nem ér minket váratlanul a támadás.
Mozgósíthatjuk a többi zsebuniverzumban szolgálatot teljesítő kapuőröket is,
és figyelmeztethetjük a lakosságot, hogy az idősek és a gyerekek el tudják
hagyni a várost. A felnőttek nagy részére szükségünk lesz Polisz védelme
érdekében.
– És a többi faj? Csak embereknek és griffeknek kell megvívniuk ezt a
háborút?
– Természetesen számíthatunk a kentaurokra és küklopszokra – nyugtatott
meg –, ahogy a szilénekre és a faunokra is. Ne izguljatok, létezik háborús
forgatókönyv! Az Akadémia mindenkori vezetője veszi át a főparancsnoki
tisztet. A katonai képességek mindig fontos szerepet játszottak az igazgatók
kiválasztásánál. A nagyanyád az egyik legjobb stratéga az iskola
történetében.
– Azt tudom, hogy ha jönnek az azgardiak, én már grifflovasként akarok
szembeszállni velük – heveskedett Konrád.
– Akkor sietnünk kell! – válaszolta Uli. – Leteszlek titeket a kórháznál,
azután beszámolok mindenről a nagyanyádnak. Nyilván éppen most
riadóztatja az összes kapuőrt, aki csak él és mozog az Olümposzon.
Elértük az első házakat. Átrepültünk az Arész körút felett.
– És a többi zsebuniverzum? A Föld? – nyilallt belém a félelem.
– Ne aggódjatok, ők nincsenek egyelőre veszélyben! Az azgardiak Polisz
elestét akarják. Természetesen a Szelek Tornya lesz az elsődleges célpont.
– Miért?
– Mert ott található a Kárpit. A legfelső, mágiával megerősített szinten.
Ahová nem vezet ajtó, ahonnan nem nyílik ablak.
– Kárpit?
Soha nem hallottam róla.
– A Kárpit őrzi az emberiség múltját, és hordozza lehetséges jövőjét. Vagy
még inkább jövőit. A jövőnek mindig végtelen számú variációja létezik –
magyarázta Uli. – A Kárpitot akarják elpusztítani az azgardiak, higgyétek el!
Akkor a Nornák átvehetik a Földön a halandók életének irányítását. A Föld a
végső céljuk, de oda az Olümposzon keresztül vezet út. El kell pusztítaniuk
előbb a Kárpitot.
– Ezért hablatyolt Viktor holmi gobelinről – szúrta közbe Konrád. – Tudott
róla.
– És én? Én miért nem tudtam róla? – háborodtam fel. – Azt hittem,
nincsenek titkaid előttem.
– El kellett zárnom előled az elmémben a Kárpittal kapcsolatos infókat –
mondta a griffem bocsánatkérőn.
– Ahogy én zártam el a zombis filmeket? – hitetlenkedtem. – De hát miért?
– A nagyanyád parancsára. Az akadémisták csak az avatásuk napján
ismerik meg az igazat a Kárpitról, amikor leteszik az esküt. A többi
halandónak pedig egyáltalán nincsen róla tudomása.
– Neked hogyhogy van? – kérdezte Konrád. – Hiszen te is akadémista
vagy.
 – Plusz az igazgatónő és ezáltal a Moirák ügynöke. Emlékeztek? Zina
küldött át Konrád miatt a Földre. Szükségszerűen több információval
rendelkezem, mint más diákok, akik azt hiszik, csak a Kapuk őrzése lesz a
jövőben a feladatunk. Tévednek. Az eskü letételével egyben a Kárpit
védelmezését is vállalnunk kell. Akár az életünk árán is.
Leszálltunk az Aszklépiosz téren a kórház előtt. Konráddal leugrottunk Uli
hátáról.
– Mira! – szólt utánam a griffem. – Semmi mást nem titkolok előled. Hidd
el! Ez sem az én döntésem volt.
– Tudom – nyugtattam meg egy mosollyal, majd sarkon fordultam, és
Konrád nyomában felszaladtam a lépcsőn.

Paxosz doktorra Alea szobájában találtunk rá. Zsebre dugott kézzel,

szomorúan bámulta az időzárványba fagyott griffet.
– Á, ti vagytok azok, srácok… – fordult hátra az ajtó nyílására. – Jöttetek
elbúcsúzni Aleától?
– Hogyhogy elbúcsúzni? – kérdezte Konrád.
– A szülei végleg lemondtak róla. Az előbb szóltak ide. Kérték, hogy
vegyük ki a kockából. Ha meghal, el akarják temetni.
– Arra nem fog sor kerülni! – mondta Konrád röviden.
Uli apját megrendítették a híreink.
– Háború? Azt mondjátok elkezdődött a háború? – rogyott le kábultan egy
székre. – Sokan számítottunk rá, hogy egyszer majd bekövetkezik, de nem
hittem volna, hogy már most! Hogy már ma…
– Uli szerint jó esetben fél napunk van a felkészülésre – hadartam. – Per
pillanat a legfontosabb Alea és Konrád. Újjá tudja éleszteni őket? Van itt
defibrillátor? Vagy valami hasonló eszköz? És Konrád hogyan fog, izé…
meghalni?
Paxosz doktor sóhajtva felállt.
– Az Olümposzon csak Thanatosz veheti el az életet. Ide kell hívnom őt. A
sürgető helyzetre való tekintettel, remélem, meghallgatja a hívásomat. Az
Anteusz-ágy pedig sokkal hatékonyabb, mint a ti defibrillátorotok – mondta,
és kisietett az ajtón.
Thanatosz, a halál istene nem sokkal később megérkezett. Alea szobájában
jelent meg, ahová Szása nővér előzőleg beterelt két lebegő Anteusz-ágyat. A
matracokat olyan földdel töltötték meg, amit Gaia megáldott. Képesek voltak
feltámasztani a halottakat. A kórház orvosai természetesen csak a Moirák
engedélyével használhatták őket, ami elég ritkán esett meg. Az engedélyezést
az ágy végébe épített gomb zöld villogása jelezte.
Thanatosz komor, fiatal férfi képében jelent meg előttünk. Fekete khitónt
viselt, és kardot tartott a kezében. Nem szólt egy szót sem, csak biccentett
Paxosz doktor felé, majd minden teketória nélkül Konrádra mutatott, akin
látszott, hogy nagyon fél. Megfogtam a kezét. Meglepetten pillantott rám.
– Köszönöm – súgta rekedten. – Tudom, hogy az én döntésem, és hogy
remélhetőleg nem maradok halott, de ha mégis történne velem valami,
szeretném, ha Zsigát…
– Arra nem lesz szükség! – fojtottam belé a szavakat, melyeket nem
akartam hallani.
Örültem, hogy abban a percben mellette lehetek. Magamban imádkozni
kezdtem a Moirákhoz, és tudtam, hogy ő is azt teszi. Együtt léptünk
Thanatosz elé.
A halál istene mélyen Konrád szemébe nézett, majd a kardjával levágott
egy tincset a hajából. Amikor a levágott hajfürtöt a magasba emelte, a
barátom keze kicsúszott az enyémből, és egyszerűen eldőlt. Összeroskadó
testét Paxosz doktor fogta fel, és fektette gyengéden az egyik ágyra. Konrád
szeme lecsukódott, és nem lélegzett többé, én meg arra gondoltam, hogy:
mindössze ennyi? Egyetlen lélegzetvételen múlik, hogy átlépjünk az élők
világából a holtakéba?
Amikor Konrád pszükhéje kiemelkedett a testéből, ragyogó szépnek
láttam, sokkal szebbnek, mint a Sztüx partján sereglőket. A színe épp olyan
volt, mint a barátom szeme: zöldbe hajló kék. A fejem fölött lebegett.
Éreztem, hogy engem figyel. Az én pszükhémet, ami bennem lakozik.
Olvasott benne.
Thanatosz kardjával ezután a sikoltásba dermedt Aleára mutatott. Paxosz
doktor megnyomott egy kapcsolót a falra szerelt irányítópanelen, amit addig
észre sem vettem. Az időzárványban kavargó köd eloszlott, a kocka falai
eltűntek, és Alea kiszabadult.
A sikolyára, azt hiszem, mindig emlékezni fogok. Szása nővér és én kétrét
görnyedve a fülünkre tapasztottuk a kezünket, de a sikoltás a húsunkon és a
csontunkon átrágva magát belefúrta magát az agyunkba. Szerintem még a
kórház vastag falain is átjutott. Szinte láttam, ahogy a városban minden
ember megtorpan az utcán, hogy befogja a fülét. Paxosz doktornak könnyek
patakzottak végig az arcán. Nem tudom, mennyi ideig tartott az egész,
valószínűleg csak néhány másodpercig, de nekem örökkévalóságnak tűnt.
Thanatosz ismét suhintott a kardjával, hogy levágjon egy darabkát Alea
tollából, és a griff végre kiszenvedett. Testéből kiszabaduló pszükhéje
aranysárga, méz- és narancsszínben játszott. Segítettem Uli apjának és Szása
nővérnek felemelni őt, és a másik ágyra helyezni. A nemes sasfej lehunyt
szemmel, ernyedten hevert a párnán. Tollainak frissen kaszált fű illata
befurakodott az orromba.
Paxosz doktor az egyik, Szása nővér pedig a másik ágy elé állt. A gombok
még mindig fehér fénnyel világítottak. Az öklömet görcsösen
összeszorítottam, a körmeim belefúródtak a tenyerembe, és egyfolytában azt
ismételgettem magamban, hogy: Kérlek, kérlek, kérlek! Megígértem mindent
a Moiráknak, ami csak eszembe jutott, ha visszahozzák az életbe Konrádot.
Nem tudom, hogy a fogadkozásom hatására-e, de a két gomb fénye
hirtelen zöldre váltott. Villogásuk kísérteties lidércarccá varázsolta Paxosz
doktor és lovasa ábrázatát, akik ráhelyezték az ujjukat a gombokra. Nem volt
szükségük visszaszámolásra ahhoz, hogy egyazon pillanatban cselekedjenek,
a szündeszmosz gondoskodott róla. A két gomb hajszálpontosan egyszerre
kattant, majd zöld fényük lassan kihunyt.
A szemem aggódva tapadt Konrád arcára, aki hamuszürkén hevert az
ágyon. A pszükhéje továbbra is felette lebegett. A lelkem mélyén tudtam,
hogy irracionálisak a gondolataim, de folyamatosan az zakatolt a fejemben,
hogy mi van, ha valami mégis félresikerült? Ha nem hat a varázslat. Ha a
küszöbönálló háború miatt a Moirák az utolsó másodpercben úgy döntöttek,
hogy az azgardi szélisten fia többet ér nekik holtan, és visszavonták az
engedélyüket. Hiszen az isteneknek nem sokat jelent egy halandó élete,
ahogy azt már megtapasztaltam.
Szása nővér a vállamra tette a kezét.
– Ejnye, no! Nem szabad ennyire kétségbeesni! – duruzsolta. – Mindenhez
idő kell.
De nem tudott megnyugtatni.
És akkor, amikor már egészen belelovaltam magam a pánikba, a pszükhék
visszasüllyedtek a testekbe, ahonnan néhány perccel előbb kiemelkedtek,
Konrád pedig hirtelen levegőt vett, és kinyitotta a szemét. Pontosan egy
időben Aleával, aki mellett Paxosz doktor állt lélegzet-visszafojtva. Ahogy
azok ketten ámulva egymásra néztek, tudtam, hogy ott és akkor életükben
először valóban összekapcsolódtak, ezúttal fájdalom nélkül.
 A hála és a megkönnyebbülés könnyei csordultak végig az arcomon. A
kézfejemmel gyorsan letöröltem őket. Hogyan is kételkedhettem a
Moirákban? Hiszen ők egészen mások, mint a legtöbb isten. Először
életemben fenntartások nélkül tudtam hinni abban, hogy jót akarnak nekünk.
Az egész emberiségnek.
Észrevettem, hogy Thanatosz engem néz. Meglepő részvét és vigasztalás
tükröződött a pillantásban, amit rám vetett. Majd Konrád felé fordult a
figyelme.
– A sorsistennők meglehetős sietséggel kértek fel a védnöködnek, ifjú
lovas – mondta üresen kongó hangon, mint akinek nincs nagy gyakorlata a
beszédben.
Valószínűleg nem sok haldoklónak van kedve csevegni vele, futott át
rajtam. Fogadni mertem volna rá, hogy a halál istene legalább száz éve nem
dumált egy jót senkivel. Pedig egész rendes fickónak tűnt.
– Azzal érveltek, hogy annyiszor jártál már az elmúlt hónapokban a halál
közelében, hogy bármelyik újszülött lovasnál jobban rászorulsz, hogy
segítselek megóvni önmagamtól. A közelgő csatában úgy vélem, szükséged
lesz a támogatásomra – folytatta Thanatosz. – Bár tartok tőle, hogy jómagam
is igen elfoglalt leszek, ígérem, nem feledkezem meg rólad, és minden tőlem
telhető segítséget megadok. Hermész vezérelje lépteidet!
Azzal egyszerűen eltűnt.
Konrád és Alea nem szakították meg a szündeszmoszt rögtön az első
összekapcsolódásuk után, ahogy Uli és én tettük, mivel Alea már elég
tapasztalt volt ahhoz, hogy megkönnyítse a második lovasa számára a
kapcsolatot. Így szert tettek némi időre a támadás előtt, hogy megismerjék
egymást. Néhány óra leforgása alatt Alea minden tudása Konrádba áramlik
majd, Konrádé pedig Aleába, magyarázta nekem Paxosz doktor. Olyan lesz a
kapcsolatuk, mintha már hónapok óta együtt lennének. Ráadásul, mivel Alea
őrzi a nagybátyám emlékeit a közös repülésekről, Konrád aerodinamika-órák
nélkül is gyakorlott lovas lesz, aki nem esik le egy váratlan manőver során a
griffje hátáról.
Mielőtt Uli után indultam volna, Alea megszólított.
– Hasonlítasz az én Dimitroszomra – mondta szomorúan.
– Sajnálom – feleltem sután.
– Ne sajnáld! Én örülök neki. Jó tudni, hogy valakiben tovább él a lovasom
egy része. Vagyis az első lovasomé – nézett Konrádra, aki lehunyt szemmel
feküdt az ágyon.
 Alea képes volt arra, amire Konrád még nem; az információáramlást a
tudatalattijába száműzni, amíg mással foglalkozik.
– Nikosz örülni fog, ha elmondom, mi történt veled.
– Ó, a kis Nikosz!
Halványan elmosolyodott.
– Dimitrosz nagyon szerette őt, ahogyan én is. Furcsa belegondolni, hogy
hipp-hopp felnőtt férfi lett belőle, akinek majdnem annyi idős a gyereke, mint
én.
– Mármint neked hipp-hopp. Ő mindig panaszkodik, hogy egyre inkább
érzi az évek súlyát a vállán.
Alea megint mosolygott.
– Már gyerekként is szerette eltúlozni a dolgokat. A nagybátyád néha
drámakirálynőnek hívta.
Akárcsak Nikosz engem. Szóval ebben is az apámra hasonlítok.
Amikor elbúcsúztam Aleától, tudtam, hogy most már mindig olyan szelíd
fájdalommal fog emlékezni az első lovasára, ahogy én anyura. Mint egy
vízesés halkuló hangja a fülünkben – ehhez a képhez hasonlította a
nagyanyám a veszteség miatt érzett fájdalmat. Igaza volt. Jólesett arra
gondolnom, miközben leszaladtam a lépcsőn a kórház előtti
légjáróállomáshoz, hogy Konrád idővel képes lesz szinte teljesen betölteni az
Aleában keletkezett űrt, amit Dimitrosz halála okozott.

A nagyanyámat a dolgozószobájában találtam Janó papa, Uli, Arión,

Gamélia, Odüsszeusz és a poliszi arkhón társaságában. A jelenlegi
kormányzó rókaképű, kopaszodó, negyvenes férfi volt. Titus Aemiliusnak
hívták, és tógát viselt. Egyszer már találkoztam vele a nagyszüleim egyik
vacsoráján, ahová gyakran meghívták a barátaikat. Állítólag egészen Mucius
Scaevoláig vezette vissza a családfáját.
Amikor beléptem az ajtón, mind a heten az íróasztalon fekvő térképek fölé
hajoltak. Régimódi, kézzel rajzolt térképek voltak. A nagyobbik Polisz várost
és a Kapu-hegyet ábrázolta, a másik az olümposzi helyi Kapuk
elhelyezkedését mindkét kontinensen. Az első térképen apró,
háromdimenziós alakok mozogtak. Felismertem köztük küklopszokat,
faunokat és griffeket, az emberekről nem is beszélve.
– Mira drágám, csakhogy itt vagy! – nézett fel gondterhelten a nagyanyám.
– Ulisszesz már mindenről beszámolt. Titus szerencsére éppen nálam
tartózkodott, egy vitás ügyet rendeztünk az Akadémia és a város között.
Konrád és Alea jól vannak?
A bólintásomra megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ezek szerint minden a terv szerint halad.
– Terv?
– A Moirák számításba vettek mindent jó előre. Semmi sem történt
véletlenül. Számunkra talán hihetetlenül bonyolult és sokváltozós az a
játszma, amit életnek hívunk, de ők minden apró mozzanatát átlátják.
Rajtunk, embereken keresztül kell megvívniuk a háborút az azgardiakkal.
Konrádra és Aleára éppúgy fontos szerep hárul a nemsokára bekövetkező
csatában, mint rád és Ulira – pillantott ránk. – És persze másokra is.
– Ezek szerint a Moirák pusztán eszközökként tekintenek ránk? Akárcsak
az azgardi istenek? – kérdeztem indulatosan. – Valamiféle gigantikus
sakkjátszma zajlik éppen, és mi vagyunk a gyalogok a táblán?
Egyetlen pillanatra megint ott voltam, ahol akkor, amikor megtudtam, ki
vagyok. Úgy éreztem, csupán tehetetlen bábu vagyok nálam hatalmasabb
erők kezében, akik az emberiség jövőjét tették meg tétnek. A harag kiült az
arcomra.
– Csillapodj, lányom! – intett Zina nagyi. – Bízzál bennük! Legalább
annyira miattunk teszik ezt, mint önmagukért. Jobb sorsot szánnak az
emberiségnek, mint Loki. A tűzistennek a Ragnarök az igazi célja.
– Ragnarök?
A germán mitológiából még viszonylag keveset vettünk abban a tanévben.
– A hitük szerinti világvége. A végső háború, amiben nemcsak az istenek
pusztulnak el, hanem az általunk ismert világ is az emberiséggel együtt. Az
eredeti ógermán próféciák szerint az Odin vezette azgardi istenek küzdenének
meg a Loki irányítása alatt álló óriásokkal.
– Valójában azért munkálkodtak évszázadokig a Moirák az Exoduson,
hogy meggátolják a Ragnarök eljövetelét – vette át a szót Janó papa. – Sokáig
tartott, mire megegyeztek az összes nép isteneivel. Azokkal is, akik a Földön
maradtak. Az Exodus puszta tényével megváltoztatták a próféciák által jósolt
jövőt, és vele az emberiség sorsát. A Ragnarök immár nem a Földön fog
lezajlani, hanem az Olümposzon, és Loki ellenfelei nem az azgardi, hanem a
görög istenek lesznek.
– Mindez persze nem zárja ki, hogy az új felállásban néhány germán isten
az ő oldalára álljon – tette hozzá fanyarul Titus Aemilius, és megigazgatta a
tisztségét jelző borvörös szegélyű tógáját.
Ami szerintem abszolút nem praktikus viselet. Különösen egy háború
kitörésekor. Elhessegettem magamtól a csata közben saját tógájába
gabalyodó arkhón képét, és visszatereltem a figyelmem a mondandójára.
– Így történt az első Kapu-háborúban is – folytatta Titus Aemilius. – Loki
akkor kísérelte meg először elpusztítani a Kárpitot.
– Ha minden a Moirák terve szerint történik, ez a háború nem fog az
emberiség pusztulásával végződni – vetette közbe Odüsszeusz. – Bár maga a
háború persze elkerülhetetlen.
– Miért?
– Az univerzum, pontosabban az univerzumok törvényei miatt – vágta rá
Uli. – A griffek vénjei az emberek filozófusaihoz hasonlóan már évezredek
óta kutatják a világegyetem mozgatórugóit, de mindig ugyanoda jutnak
vissza. Fény és sötét. Élet és halál. Teremtés és pusztítás. Ormuzd és
Ahrimán – ahogyan a perzsák nevezték a két egymásnak szembefeszülő erőt.
– Ez a két oldal évmilliárdok óta harcol egymással, és bár egyik sem tudja
végleg legyőzni a másikat, a mindenség az ő örökös küzdelmükből nyeri az
energiát – mondta lassan Gamélia, aki Ariónnal ellentétben griff alakjában
volt jelen. – Most éppen a sötét erő, Ahrimán látszik felülkerekedni, ezt jelzi
a küszöbönálló támadás. Mi, olümposziak természetesen Ormuzd hívei
vagyunk. Még Hadész és Thanatosz is. Hiszen a mi világunkban a halál
többnyire nem jár együtt a teljes pusztulással, ahogyan te is tapasztalhattad.
Loki és néhány másik isten ezzel szemben a másik oldal szolgálatában áll.
– Az istenek is hisznek istenekben?
Bármilyen viccesnek találtam az ötletet, nem mertem nevetni.
– Nevezzük őket inkább ősi erőknek – mosolygott rám Arión, aki nyilván
elcsípett valamennyit a gondolataimból. – Hit nélkül nincs élet, a mi isteneink
viszont kétségkívül élnek. Nem muszáj persze istenekben hinni. Ma már nem
orrolnak meg ránk az égiek, ha helyettük a tudományban, a művészetben
vagy bizonyos eszmékben hisz valaki.
– Mint például abban, hogy létezik jó és létezik rossz – mondtam. –
Ahogyan a Moirák teszik.
– Látom, megértetted – helyeselt a nagyanyám griffje. – Zinából nem csak
a rokoni elfogultság beszélt; tényleg értelmes lány vagy. Ami nagy előny,
mivel a jelek szerint fiatal korod ellenére fontos szerepet játszol ebben a
háborúban.
Bólintottam. Már elmúlt belőlem minden keserűség. Valószínűleg amúgy
is csak a hormonjaim tehettek a bennem forrongó indulatról, hiszen a
tizenötödik születésnapom óta sikerült teljes mértékben elfogadnom a
sorsomat. Segített a döntésben, hogy tisztán láttam, mennyi mindent kaptam
az új életemben. Gazdagabb lettem egy varázslatos új világgal, két
nagyszülővel és számos jó baráttal. Nem is beszélve Uliról. Rá egyszerűen
nem voltak szavaim, hogy mi mindent jelent nekem.
Tisztában voltam azzal, hogy mindennek megvan az ára. Ideje
visszafizetnem valamit a sok jóért, amiben az elmúlt időszakban részesültem.
– Mi a haditerv? – léptem az asztal mellé.
Zina nagyi az Olümposz felszínét ábrázoló térképre mutatott. Több mint
két tucat pont fénylett fel rajtuk. Viszonylag egyenletesen szóródtak szét a két
kontinensen.
– Mint láthatod, a bolygónkon közel harminc, egész pontosan huszonnyolc
kisebb, helyi Kapu létezik. A Polisz melletti, a zsebuniverzumok közötti
közlekedést biztosító Főkaput már nem tudjuk használni, erről Erik
gondoskodott, ezért Uli a pártfogója, Calculus segítségét kérve meghekkeli a
kisebb Kapukat, hogy képesek legyenek fogadni a más világokon szolgálatot
teljesítő kapuőröket, akiket természetesen azonnal visszarendelek. Ez a
lehetőség az azgardiaknak valószínűleg eszébe sem jutott, hiszen nem értenek
a technikához, ezért csak az Olümposzon tartózkodó kapuőrökre számítanak.
Ezenkívül minden szolgálaton kívül helyezett griffet és lovast riadóztattam,
akárcsak a kentaurokat, küklopszokat és faunokat. A következő órákban
számos érkezőre kell számítanunk. Titus – biccentett az arkhón felé – majd
gondoskodik a különféle csapatok megszervezéséről. A légierő, vagyis a
kapuőrök csatasorba állítása a nagyapád feladata lesz.
– Tehát ez az első lépés – mondtam lassan. – És utána? Hogy szállunk
szembe velük?
– Ti sehogy. A harmad- és negyedévesek csatlakozhatnak a felnőttekhez,
de az első- és másodéves diákok a Szelek Tornyában maradnak.
– Micsoda?! – tiltakoztunk Ulival.
– Ne vitatkozzatok! – csattant fel ellentmondást nem tűrően a nagyanyám.
– Erre most nincs idő. Egyébként nektek is meglesz a feladatotok – enyhült
meg a hangja. – Ha netán néhány valkűrnek sikerül áttörnie a kapuőrökön,
nektek kell szembeszállnotok velük. Semmiképp sem juthatnak el a lezárt
szintig. A Nornák nyilván ellátták őket valamilyen mágikus eszközzel, hogy
bejussanak a Toronyba. Ezt meg kell akadályoznotok!
– Hogyan? – csillapodtam le. – Kapunk fegyvereket?
 – Természetesen.
Zina nagyi kihúzta az íróasztala fiókját, és a kezembe nyomta annak az
imágópisztolynak a mását, amit a Daidalosz Intézetben láttam. A kettes
számú prototípust. Biztosan Amphirtiától kérte el.
– Ezzel foglyul tudjátok ejteni őket. Ha pedig tényleg vészhelyzet adódik,
ott az íjad és Artemisz nyilai. Nem véletlenül jutottál hozzájuk, és Uli sem
véletlenül vált sebezhetetlenné az Alvilágban. Odüsszeusz majd ellátja
fegyverekkel a társaidat is.
– Remélhetőleg nem lesz szükségetek vérontásra, kisunokám – szorított
magához Janó papa szomorúan, és megcsókolta a fejem búbját. – Nem
szeretném, ha bármelyik hozzád hasonló korú gyerek ezzel a teherrel élné le
az életét.
– A gyilkosság mindig gyilkosság – mondta Odüsszeusz komoran –, akkor
is, ha önmagunk vagy mások védelme érdekében követjük el. De ha nincs
más mód megállítani őket, ne habozzatok cselekedni! Ne feledjétek, mi a tét!
Egyetlen pillanatra sem felejtettem el. Ahogyan azt sem, hogy ha az
azgardiak a véderőnkön áttörve eljutnak a Szelek Tornyáig, az bajt jelent.
Nagyon nagy bajt. Hiszen akkor közéjük és a Kárpit közé csak néhány
kamasz és a griffjeik állnak.

21. fejezet

Támadás

Egy órán belül felbolydult az egész város. Öt óra múlva teljesen a feje
tetejére állt.
A Torony legmagasabban elhelyezkedő, korlát nélküli erkélyének szélén
ültem Daphné, Niburu és Nimród társaságában. A lábam a mélység fölött
kalimpált. Mögöttünk a folyosón Jean-Luc és Mitchell beszélgetett. A
hátamon keresztbe vetve pihent az íjamat és Artemisz nyilait tartalmazó
tegez.
 Az első- és másodévesek közül néhányan az alattunk lévő erkélyen
szorongtak. A griffek idegesen köröztek fölöttünk. Egyfolytában a Kapu-
hegy felé kémleltek, s várták, nem bőgnek-e fel a fejünk felett a Kapu
működésbe lépését jelző mágikus vészjelzők. Az őröket visszarendelték a
városba. Bár néhányan – a Thermopülai-szorost tartó spártaiakhoz hasonlóan
– ideig-óráig fel tudták volna tartóztatni a féreglyukból kilépő azgardi
sereget, nem sok értelme lett volna a haláluknak. Ezt a csatát mindenképpen
meg kellett vívnunk. Felkészültünk rá, amennyire lehetett.
A többi akadémista lent az aulában gyűlt össze Odüsszeusz körül. A más
fajokhoz tartozó tanulókat és a tanárok többségét hazaküldték – utóbbiakat
általában az Alvilágba –, csak Kasszandra és a másodéves kentaur srác nem
volt hajlandó távozni. A kentaurok mindig is harcias népségnek számítottak.
A diákok azokból a muzeális értékű mágikus fegyverekből válogattak, amiket
lent állítottak ki a vitrinekben. Az Akadémia fegyvertárának modernebb
eszközeit már mind elszállították, hogy fel tudják szerelni velük a Poliszt
védő embereket. A harciasabb fajoknak megvoltak a saját, hagyományos
fegyvereik, amikhez ragaszkodtak: a küklopszok a pörölyöket és a
bunkósbotokat kedvelték, a kentaurok az íjakat és a gerelyeket. A faunok
bűvös furulyáikkal el tudták altatni az ellenfeleiket, a szilénekre pedig ezúttal
a vízágyúkat bízták.
Mivel antik fegyverismeret óra csak harmadik évtől szerepelt a tantervben,
Odüsszeusz megmutatta a társaimnak, hogyan használják a kiválasztott
kardokat, lándzsákat és buzogányokat. Nimród hozzám hasonlóan saját íját
szorongatta, Niburunak pedig odaadtam az imágópisztolyt, aki hálás
örömmel forgatta a kezében. A kapuőrök többfokozatú, bénító hatású
lőfegyverén kívül most látott először modern, olümposzi fegyvert.
Megmutattam neki a kioldógombot is a markolat alján. Daphnét értesítette a
nagyanyja, hogy küld majd neki valamit a családi ereklyék közül, úgyhogy ő
hanyagolta a fegyverosztást. Mivel saját szememmel láttam a Pügmalión-ház
leghíresebb héroszoktól származó magángyűjteményét, biztosra vettem, hogy
valami csúcsszuper cuccot kap Péró nagymamától. Talán olyasmit, amit
maga Héphaisztosz készített.
A szündeszmosz nélkül úgy éreztem, mintha lobotómiát hajtottak volna
végre rajtam, hiszen Uli elméjét már szinte a sajátomnak éreztem, és tartós
hiányát fájdalomként érzékeltem. A griffem a megbeszélés után rögtön
elrepült a legközelebbi Kapuhoz, és mivel cirka huszonöt kilométernél
nagyobb távolság esetén idegesítően szakadozottá és árnyékszerűvé válik a
mentális kapcsolat, inkább szüneteltettük. Miután Uli meghekkeli az első
Kaput, átkel rajta a következőhöz, és így tovább, amíg az összessel nem
végez. Janó papa, Gamélia, Narám-Szín és Merszija vele tartottak; az ő
feladatuk volt a többi zsebuniverzum riadóztatása a belföldi Kapuk
átalakítása után.
– Miért nem az istenek gondoskodnak a többi világ figyelmeztetéséről? –
kérdeztem Daphnét. – Sokkal gyorsabban menne a dolog.
– Az Egyezmény miatt. Abban lefektették, hogy az istenek személyesen
nem vehetnek részt a háborúkban. Kizárólag az embereken és a többi lényen
keresztül vívhatják meg a csatáikat.
– A nagyanyám is ilyesmit említett.
– El sem tudnám képzelni, hogy Öregisten és Boldogasszony háborúzzon –
kottyantott közbe a hátunk mögül Nimród.
A tesóm – mert most már csak így gondoltam rá – lazán a vállamra
könyökölt, úgy bámult le a városra. Pitypanggal együtt nem volt hajlandó
engedelmeskedni a mamájának, aki nálunk is fiatalabb koruk miatt el akarta
küldeni őket a városból. Csendes Eső és a férje, Kara tanár úr természetesen
jelentkeztek a városvédők közé.
Nimród meglepő módon már hetek óta nem rágta a fülemet, hogy
próbálkozzunk a testcserével, amivel mellesleg addig még mindig kudarcot
vallottunk. Úgy vettem észre, nekem sikerült, amiért Pitypang addig
eredménytelenül küzdött. Mármint hogy az idősebb testvér minden
tekintélyét latba vetve egy kevés józan észt csepegtessek belé, mert az
alvilági kiruccanás óta a kölyök jóval kevesebb galibába keveredett, mint azt
megelőzően.
– Ők mások, mint a többi isten – tette hozzá félig csodálóan, félig
sajnálkozva. – De ne mondjátok, hogy nem lenne klassz látvány, ahogy
Zeusz és Loki összecsap! Villámok és tűzgolyók mindenfelé. Fogadni
mernék, hogy egy szupercellás vihar a közelébe sem érne!
– No persze – mondta fanyarul Niburu. – Azt viszont kihagytad a
számításból, hogy ha az istenek személyesen háborúznának, az óriási
hatalmuk miatt a világaink nagyon hamar elpusztulnának. Részben ezért volt
szükség az Egyezményre.
Niburuval egész jól összebarátkoztam, mióta visszatértünk az Alvilágból.
Rajtam keresztül Daphnéval is jó viszonyba került. A saját szekundánsával
nem volt ilyen szerencséje, egyáltalán nem pendültek egy húron. Octaviát
mindenki egy idegesítő kis buzgómócsingnak tartotta.
 A babiloni lánynak egyetlen szóval sem árultam el az elmúlt három
hónapban, hogy Zarriqum közbenjárt nálam az érdekében. Nem akartam,
hogy azt higgye, kizárólag szánalomból közeledem felé. Bár az első naptól
fogva kedveltem őt, érzékeltem a maga köré felhúzott falakat is, és fogalmam
sem volt róla, hogy belül éppen úgy vágyik a barátságra, ahogyan én.
Szerintem ő sem tudta. Szerencse, hogy a griffjeink jobban ismernek minket,
mint mi magunkat.
Lent a Homérosz teret övező utcákon órák óta emberek rohangáltak, mint
az összezavarodott hangyák. Legtöbben a légjáróállomások felé tartottak. A
Toronyból láttuk az evakuáltakat több hullámban távozni Poliszból, majd
nem sokkal később délről és északról megérkezni az első kentaur- és
küklopszcsapatokat.
Utóbbiak a városon kívül táboroztak le. Ők képezték a véderő első vonalát.
A vízágyús szilénekkel együtt meg kellett állítaniuk az azgardi óriásokat. A
gyorsan mozgó kentaurokra a jobb- és balszárny védelmét bízták, őket a
harmad- és negyedévesek tanárai, a pegazusokon ülő Thészeusz és
Akhilleusz vezette. A harcot vállaló poliszi polgárokra és a faunokra Iaszón
irányításával a gyalogos haderő feltartóztatása hárult. A Janó papa által
vezényelt felnőtt kapuőrök és felsőbb éves diákok feladata volt támogatni
őket a levegőből, valamint felvenni a küzdelmet a szleipnireken lovagló
valkűrökkel – vagyis az ellenséges légierővel. Zina nagyi Odüsszeuszt
hátrahagyta a Szelek Tornyában, hogy szükség esetén irányítsa a védelmét,
amennyiben az ellenség egészen odáig eljutna. A nagyanyám döntése sokat
elárult arról, mennyire becsülte a tanáromat. Ő volt a vésztartaléka.
Első ránézésre nem tűnt túl bonyolultnak a haditerv, ezt még én is
megállapítottam, bár Odüsszeusz taktikai óráin soha nem jeleskedtem, nem
úgy, mint Konrád, akinek az volt a kedvenc tantárgya. De bíztam a
nagyanyámban. Nem véletlenül választották meg az Akadémia
igazgatónőjének, aki egyben a bolygó védelméért is felelt. Biztosan rejtőzik
még valami a tarsolyában.
Egyszer csak felfedeztem egy csapat hibridet, akik az Ovidius utcai légjáró
állomás felől közeledtek Daphné apjának vezetésével. Quirinius oldalát egy
kissé rozsdásnak látszó kard övezte. Reméltem, van valami mágikus ereje.
Péró nagymama valószínűleg nem engedte volna el a csatába egy ócska, régi
bökővel. A hibridek köteleket, hálókat és pörölyöket lóbáltak. Zöldes színük
alapján ugyanúgy sűrített levegőből készülhettek, mint a Zephürosz-szárny
bokszzsákjai és egyéb sporteszközei.
 Alattunk az egyik membránajtón át éppen akkor lépett ki a Toronyból
Kasztór, a nagyszüleim komornyikja. Egy jó nagy – feltehetően
metamorfonból beszerzett – csúzlit tartott a kezében, a vállán lógó
vászontáska pedig valamilyen ringló nagyságú tárgyaktól dudorodott. Csak
remélni tudtam, hogy nem tényleg szilvával akarja szétbombázni az
ellenséges hadsereget.
Felálltam, és megkértem Daphnét, szóljon Kilixnek, hogy vigyen le minket
a Torony aljába. Beszélni akartam Kasztórral, és biztosra vettem, hogy a
barátnőm is váltana pár szót az apjával. Megeshet, hogy utoljára látják
egymást.
A hibrid arcán halvány öröm tükröződött, amikor észrevett.
– Üdv, Kasztór! – köszöntöttem. – Mit csinálsz itt lenn?
– Csat-la-ko-zom-a-töb-bi-ek-hez! – mutatott közelgő társaira. – Mi-is-
meg-a-kar-juk-vé-de-ni-a-vá-rost! Az-em-be-re-ket.
– Harcolni akartok? – hitetlenkedtem. – De hát miért? Hiszen nem ez a
feladatotok! Nem ez a létezésetek célja.
– Ak-kor-mi? Mi-a-lé-te-zé-sem-cél-ja?
A tekintete várakozóan fúródott az enyémbe.
– Az emberek szolgálata. Nem a háborúzás.
Döbbenten álltam szemközt a durva vonású hibriddel. Kasztór sokkal
értelmesebb volt, mint feltételeztem. Lehet, hogy pusztán a magas kor, a több
tapasztalat tette Kasztórt okosabbá a társainál, de végül is nem mindegy, mi
váltotta ki az intelligencianövekedést? Már egyáltalán nem éreztem helyesnek
Daphné és Quirinius érvelését, miszerint a hibridek fejlett szóbeli
képességeik ellenére egy kutya értelmi szintjén állnak. Nem hiszem, hogy
létezett valaha olyan kutya, amelyik az élete értelmén töprengett.
– Rész-ben-e-gyet-ér-tek – helyeselt Kasztór. – So-kat-gon-dol-kod-tam-
er-ről-és-ar-ra-ju-tot-tam-hogy-ab-ban-ke-re-sek-célt-a-mi-ben-le-het. Vagy-
is-az-em-be-rek-szol-gá-la-tá-ban. Most-úgy-szol-gál-ha-tom-leg-job-ban-az-
em-be-re-ket-ha-meg-vé-dem-őket.
– És mivel akarod megvédeni őket? Mit tartogatsz abban? – mutattam a
tarisznyájára.
– Meg-le-pe-tés! A-nagy-a-nyád-bíz-ta-rám. Most-men-nem-kell! Az-is-te-
nek-le-gye-nek-ve-led-Mi-ra! – nézett pislogás nélkül a szemembe, majd
elvegyült érkező társai között.
Quirinius megölelte Daphnét, és gyorsan elújságolta nekünk, hogy mivel
annyi szabad szoba akad a villában, Péró nagymama felajánlotta az épületet a
kórház evakuálásához. Paxosz doktor és Szása nővér segítenek a betegek
átszállításában, de nemsokára visszatérnek a városba. Nem nélkülözhettünk
egy griffet és grifflovast sem, aki repülni és járni tudott. Átadott egy kocka
alakú táskaszerűséget a lányának. Egy ananász is belefért volna. Hosszú
szíjon lehetett nyakba akasztani, mint egy profi tükörreflexes
fényképezőgépet. A táska elején elhúzható lapocskát láttam. Quirinius
gyengéden súgott valamit Daphné fülébe, majd újból a hibridjei élére állt,
hogy csatlakozzanak a Iaszón irányítása alatt álló gyalogos hadtesthez.
Nem is kellett megkérdeznem, mit mondott a barátnőmnek, könnyek
felhőzte tekintete pontosan elárulta. A jelenlegi helyzetben az istenek
oltalmának kérésénél egy apa sem tehetett többet grifflovasnak született
gyermekéért.
– Mi van a táskában? – érdeklődtem. – Mit küldött neked Péró nagymama?
– Természetesen a Gorgófőt – közölte Daphné nemes egyszerűséggel. – Ez
a legnagyobb hatású fegyverünk. A Pügmalión-ház birtokában van már több
mint száz éve. A családi legendárium szerint az üknagyapám nyerte kártyán.
– De hát Medúza feje Athéné pajzsát, az Égiszt díszíti, vagy tévedek? –
értetlenkedtem.
– Az üknagyapám Tükhé istennő unokája volt. Azt mondják, bárkit rá
tudott venni a szerencsejátékra. Állítólag néha még az istenek is leültek vele
kártyázni vagy kockát dobni. A többit kitalálhatod.
Felnevettem. A maga nemében világraszóló tehetség lehetett az öreg, ha
még a mindig józan és észszerűen gondolkodó Athénét is sikerült rábeszélnie
egy pókerpartira.
– És hogy működik? Gondolom, ha elhúzod azt a lapkát a táska elején,
szabaddá válik az út Medúza tekintete előtt. Akire ránéz, azonnal kővé
változik.
Daphné helyeselt. Láttam rajta, milyen büszke arra, hogy a nagyanyja
rábízta a legértékesebb családi ereklyét. Éppen meg akartam kérdezni tőle,
hogy ha kiürítették a kórházat, akkor vajon Konrád és Alea hol lehet, amikor
valaki megkopogtatta a vállam. Hátrafordultam. Konrád állt mögöttem,
ember alakját viselő griffjével az oldalán. Alea ovális arcát hosszú,
gesztenyebarna haj keretezte, és nyúlánk termetével kis híján túlszárnyalta új
lovasa magasságát.
Konrád szó nélkül átölelt, és én nem tiltakoztam. Nem volt már mit
tagadnom sem magam, sem őelőtte, hiszen amikor holtan hevert, a pszükhéje
a szívembe látott. Nem volt szükségünk beszédre. Hozzábújtam, és a
vállgödrébe fúrtam az arcomat. Az ingéből Alea tollának illata áradt. Ez új
volt. Boldogan szívtam magamba. Szeretem a frissen kaszált fű szagát. Bár a
tarkómon nem volt szemem, biztosra vettem, hogy Daphné és Alea
összenéznek, de nem érdekelt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy a barátom
életben van, és együtt vagyunk megint.
– Tudod, hogy ott, ahol Thanatosz levágta a hajad, egy fehér tincs nőtt? –
motyogtam a vállába.
– Szása nővér említette. Szerinte szexis. Ami furán hangzik egy olyan nő
szájából, aki bőven az anyám lehetne.
Éreztem a hangján, hogy mosolyog.
– Szerintem is szexis.
– Akkor jó.
Az ajka majdnem a nyakamhoz ért. Libabőrös lettem a lélegzetétől.
– Nézd csak, mit szereztem még be, amíg távol voltam!
Lehúzta az ingét a válláról. A grifflovasok S alakú anyajegye virított a
bicepszén.
– Ettől szörnyen menőnek látszol! – mondtam boldogan, és megint
átöleltem a derekát.
– Szerintem is – helyeselt. – És az elhelyezkedésével is igazán elégedett
lehetek. Mitchell anyajegye a seggén van. Mit ne mondjak, illik hozzá!
Csak akkor engedtem el, amikor felcsendült Uli szignálja, és megjelent a
fejemben a hópihe képe. Segített utat vágni a rózsaszínű ködben, ami
kitöltötte az agyamat.
A lélekikrem végzett a munkával, és már a város közelében járt. Calculus
kifejezetten hasznos védnöknek bizonyult. A segítsége nélkül nem órákba,
hanem napokba telt volna a feladat még neki is. Nemsokára felfedeztem Uli
jól ismert alakját az égen, ahogy sebes szárnycsapásokkal közeledik. Néhány
felnőtt társa követte lovasaikkal a hátukon. Biztosan valamelyik
zsebuniverzumból tértek vissza. Nem ők voltak az elsők, mióta Janó papa
riadóztatta a Cuzcót, majd a többi világot is. Az egyik lovast felismertem,
amikor elhúztak fölöttünk a Poszeidón park felé, amit Zina nagyi a
grifflovasok gyülekezőhelyének jelölt ki. A férfi Széthi volt, Daphné
unokatestvéreinek nagybátyja.
Uli éppen leszállt mellénk a térre, amikor felbőgtek a mágikus szirénák,
jelezve, hogy működésbe lépett a Főkapu. Az erkélyeken üldögélő diákok
izgatottan felpattantak és kiabálni kezdtek. A gyomrom összerándult az
idegességtől. Konráddal és Daphnéval felültünk a griffjeink hátára, hogy a
magasból nézzük meg, mi történt.
A tér fölött körözve először csak annyit láttunk, hogy a Kapu előtti platón
egy gubószerű valami hever, kötelekkel szorosan átkötve, mint a húsvéti
sonka. Egy nagy, fehér csomag.
– A hangjelzés után egyszerűen csak kigurult a csarnokból – kiáltotta oda
nekem Zarriqum hátáról Niburu, aki mindent látott az erkélyről.
Néhány pillanat múlva a főhadiszállásnak helyet adó parkból két grifflovas
szállt fel. Biztosan a nagyanyám küldte őket a küldeményért, ami
remélhetőleg nem egy bomba vagy a trójai faló azgardi megfelelője. Bíztam
benne, az olümposzi főparancsnok tudja, mit csinál.
Mivel a griffek szeme a sasokhoz hasonlóan sokkal élesebb az
emberekénél, Uli szemén keresztül néztem végig, ahogy néhány perc múlva
az őrök leszállnak a sziklaplatón. Az egyikük leugrott a griffjéről, és a
gubóhoz lépett, hogy a kezében tartott műszerrel megvizsgálja, mit rejt a
belseje. Amikor fölé hajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye, elszörnyedve
hátralépett. Előkapta a kommunikátorát, és hadart bele valamit. A válasz után
visszaült a griffjére, és intett a másik őrnek. Kétfelől megfogták a gubót, és a
magasba emelkedtek megint, hogy a titokzatos tárggyal visszatérjenek a
városba.
Borsódzott a hátam. Baljós előérzet fogott el. Úgy éreztem, tudnom kell,
mi van a csomagban. Biztos voltam abban, hogy nem bomba lesz, hanem
valami más. Valami iszonyatos dolog.
– A nagyanyád utasítása világos volt – hangzott fel a fejemben Uli válasza
a ki nem mondott kérésemre. – Nem hagyhatjuk el a Tornyot.
– Csak a támadás időszakára értette – érveltem kétségbeesetten. – Az pedig
még nem kezdődött el.
Uli nem ellenkezett tovább, hiszen ő is ugyanúgy érezte a sürgető vágyat,
mint én.
– Kérlek, tartsd a szemed Nimródon! – kiáltottam hátra Konrádnak. –
Nehogy valami ostobaságot csináljon! Néhány perc, és itt vagyunk.
Konrád, aki sokkal megfontoltabbnak tűnt a szememben, mint akár néhány
órával ezelőtt, kérdezősködés nélkül bólintott. Alea hatása máris érződött a
viselkedésén.
A Poszeidón park úgy nézett ki, mint egy nyüzsgő kaszárnya. A polisziakat
– a felnőttek többsége önként jelentkezett – a vezetőik különféle DI logós,
számomra ismeretlen kinézetű fegyverrel szerelték fel. De láttam a kezükben
hagyományos kardokat, íjakat és dárdákat is – feltehetően mágiával átitatva.
Az embereket a légiós hadsereg mintájára kisebb, négyzet alakú falanxokba
rendezték. Hihetetlenül hatékonynak tűnt a szervezés, amit először
meglepőnek találtam, hiszen a lakosságnak nem lehetett harci tapasztalata, de
Ulitól megtudtam, hogy az Olümposzon minden évben szoktak
hadgyakorlatot tartani nekik. A Moirák tényleg régóta készülhettek erre a
napra.
A tenger istenének háromszoros életnagyságú szobra láttán rájöttem, hogy
ez volt az a hely, ahol a napló szerint Térillosztól és Glaukétól elvették az
azgardiak a térképet. A négy városi park közül ez terült el legközelebb a
Kapuhoz.
A park közepén, a szobor mellett nagy meglepetésemre észrevettem az
Argót. Nem volt szükség bakokra, hogy kitámasszák a hajótestet, mert a gyep
fölött lebegett. Repülni is tudott. A korláton átvetve kötélhágcsó csüngött le a
földig. Fedélzetén foglalt helyet a teljes olümposzi vezérkar, ami a
nagyanyámon kívül az ezúttal megnyugtató módon kizárólag térdig érő
tunikát viselő Titus Aemiliusból, Janó papából és Amphirtiából állt.
Utóbbinak a lovasa, egy köpcös kis férfi is jelen volt, akárcsak Arión és
Gamélia. A hajó fedélzetéről viszonylag jó rálátásuk nyílt a városra, és a
térképasztalnak is akadt elegendő hely. A visszaérkező két kapuőrrel egy
időben szálltunk le a tatfedélzeten, ezért senki sem ért rá foglalkozni velünk.
A lovasok letették a gubót Zina nagyi elé. Egy kötélhálóba csavart, kissé
amorf tojásra hasonlított. Közelről látszott, hogy tollak borítják. Fehérségét
itt-ott szabálytalan piros csíkok szakították meg, mintha valaki vörös festéket
csorgatott volna rá. Azt hiszem, az agyam először nem akarta értelmezni a
képet, ezért néhány másodpercbe beletelt, mire rájöttem, mit látok. Egy
nekünk címzett csomagot, aminek pontosan tudtam, mit rejt a belseje. A
rettegésem szétszálazhatatlanul összekeveredett Uliéval. A számra
szorítottam a kezem, hogy ne sikoltsak fel.
Az egyik griff a nagyanyám utasítására borotvaéles karmával átmetszette
néhány helyen az ujjnyi vastag kötelet. A csomag kibomlott. Iszonyodva
hördültek fel a felnőttek a fedélzeten. Saját, levágott szárnyai között a
magzatpózban kuporgó Erik hevert a földön emberi alakban, az inge vértől
tocsogott. A felhasított anyag alól kilátszottak a hát szétroncsolt izmai. A
felnőtteket megbénította a hihetetlen barbárság és kegyetlenség felett érzett
döbbenetük. Még soha senki nem bánt így egy griffel, akiket mindenhol
nagyra becsültek. Az azgardiak üzenete világos volt. Tudatták velünk, hogy
bármire képesek a győzelem érdekében, és hogy a legyőzöttek ne
számítsanak kegyelemre.
A nagyanyám döbbenetét legyűrve felkapta a kommunikátorát, és néhány
pattogós utasítást kiáltott bele. A helyi mentőket riasztotta.
Amphirtia feljajdult, és térdre esett Erik mellett. Zina nagyi a
megbeszélésünk után elmondta neki, hogy a másik gyermeke is életben van.
Gyengéden felemelte a fia fejét. Erik kinyitotta azt a kísérteties, halványkék
szemét, és ránézett. Könnyek csordultak végig az arcán. Kimondhatatlan
fájdalom ült a tekintetében, és tudtam, nem csak a megcsonkítása miatt.
– Sajnálom – suttogta. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom…
Egyfolytában csak ezt ismételgette, az anyja pedig zokogva ölelte
magához, és úgy ringatta, mint egy kisbabát. Ahogyan gyerekkorában soha
nem ringathatta.
Uli melléjük lépett, és lenézett az öccsére.
– De hát miért? – kérdezte feldúltan. – Miért csinálták ezt veled? Hiszen
hozzájuk tartozol.
Még soha nem éreztem a gondolatait ennyire zaklatottnak.
– Nem tartozom hozzájuk. Már nem. Amikor Viktor puszta élvezetből
halálra kínozta a sebesült Broteaszt és vele együtt a kunyhóban fekvő,
magatehetetlen Eurükleiát, rájöttem, hogy tévedtem. Hogy borzalmasat
tévedtem. Hiszen ők neveltek fel. Olyanok voltak, mint a szüleim. Szerettek
engem. A haláluk után át akartam szökni egy másik zsebuniverzumba, de a
valkűrök elkaptak, és Viktor… Ezt tette velem.
– Akkor hogyan tudták az előbb működésbe hozni a Kaput? Hiszen alig
vagy magadnál, és rajtad meg Broteaszon kívül nem él más griff az
Azgardon.
– Nem volt szükségük rám, és erről én tehetek. Nem a mentális blokkoló
az egyetlen találmányom. Beépítettem az azgardi Kapu irányítópultjába egy
szerkezetet, amivel bárki meg tudja nyitni a féregjáratot az Olümposzra
egyetlen gombnyomással.
– Miért vijjognak még mindig a szirénák? – kérdezte Zina nagyi merev
arccal. – Miért nem zárták le a másik oldalon a Kaput, ha még nem indítják
meg a támadást?
Tudtam, hogy nem a részvét hiánya tükröződik rajta, hanem a vállán
nyugvó felelősség nem engedi, hogy bármi is elterelje a figyelmét a
küszöbönálló támadásról.
– Csak egyetlen alkalommal működőképes a szerkezet, ezért a másik
oldalon folyamatosan nyitva kell tartaniuk a féreglyukat. Azt üzenik, ha fél
órán belül nem teszitek le a fegyvert, jönnek, és mindenkit lemészárolnak, aki
harcolni mer ellenük. A többieket pedig rabszolgává teszik.
Ezzel a szavai nélkül is tisztában voltunk. Minden szónál ékesebben
beszélt az azgardiak brutális tette.
Erik megtört tekintete rám tévedt. Magához intett. A tenyerembe ejtett egy
csomó apró fémtárgyat. Úgy néztek ki, mint a blokkoló, amit az
elrablásomkor a koponyámba szúrtak, csak ezek nem ezüst-, hanem
aranyszínűek voltak. Az egyik piercing feje a többitől eltérően Thor
kalapácsát formázta.
– A legújabb találmányom – súgta. – A Háló. Nem tudnak róla.
Használjátok fel ellenük!
– Ugyanúgy működnek, mint a blokkoló? – igyekeztem összeszedni a
gondolataimat.
– Az elv azonos, de a hatásuk fordított… Egyfajta szündeszmoszhálót lehet
létrehozni a segítségükkel… Több griff és grifflovas is össze tud
kapcsolódni… egymással – tartott egyre nagyobb szüneteket. – Minél több
személyt kötnek össze, annál nagyobb… a Hálót irányító személy ereje…
Elméletileg… Mert persze soha nem állt módomban kipróbálni, hogy…
tényleg… működik-e…
Fennakadt a szeme. Örültem, hogy elvesztette az eszméletét. Addig sem
érez fájdalmat.
A kórház felől feltűnt az égen egy gyorsan közeledő, speciálisan kiképzett
légjáró. Aszklépiosz kígyós botját festették az oldalára. Szorosan a hajó
korlátja mellé simult, és Paxosz doktor egyik kollégája az Argó fedélzetére
ugrott egy faun ápoló kíséretében. Felszisszent, amikor meglátta a
vértócsában fekvő Eriket. A két férfi minden mozdulata pontos és
összehangolt volt. A vérzés elállítása után betették az ájult testet a légjáróba,
és elviharzottak vele a kórház épülete felé.
Amphirtia nem tartott velük. Nem tehette meg. Az azgardiak által
megadott fél óra lassan letelt. Köpcös kis lovasa, gyöngyöző homlokából
ítélve, minden erejét latba vetve igyekezett megnyugtatni feldúlt griffjét.
Sikeresen. Amphirtia egy idő után már nem kapkodta úgy a levegőt, és a keze
remegése is lassan alábbhagyott. Harag és elszántság fénylett a tekintetében.
Azoknak az anyáknak az elszántsága, akik bármi áron, de meg akarják
oltalmazni a gyermekeiket. Biztosra vettem, hogy a védnöke, Démétér
istennő sietett a segítségére.
Zina nagyi szigorú pillantást vetett Ulira és rám.
 – Csak azért nem szidlak össze benneteket, amiért megszegtétek az
utasításomat, mivel nyilván a Moirák akaratából cselekedtetek – biccentett a
tenyeremen fekvő piercingek felé. – Azokra az apróságokra még szükség
lehet. De most azonnal térjetek vissza a Szelek Tornyába! A támadás
bármelyik pillanatban bekövetkezhet.
A térképasztal felé fordult, megérintette a kentaurokat jelképező ábrát, és
mintha egy ikont helyezne át a számítógép képernyőjének egyik sarkából a
másikba, arrább csúsztatta a térképen. A kentaurcsapatok hirtelen köddé
váltak a parkban, és megjelentek a folyó partján táborozó küklopszok két
oldalán. Zina nagyi megismételte a műveletet a falanxokat jelképező
négyzetekkel is, amiket a küklopszok mögé telepített. De nem értem rá
tovább ámuldozni a mágikus haditérkép csodáin, mert Uli felkapott a hátára,
és a magasba emelkedtünk az Argó fedélzetéről.
A nagyanyámnak igaza volt. Alighogy leszálltunk az erkélyünkön,
felharsant az érkezési csarnokból kilépő jégóriások harci éneke. Gondolom,
mindenféle válogatott fenyegetést tartalmazott, de közülünk csak Konrád
értette, miről szól, ő pedig nem volt hajlandó elárulni nekünk. Meg sem
lepődtem rajta, hogy folyékonyan beszél ógermánul.
Az óriások ledübörögtek a hegyről, mint a lavina, letaposva a bokrokat,
kidöntve a fákat, ezzel mintegy utat gyalulva a többi érkező számára.
Hatalmas léptekkel indultak meg Polisz felé. Mögöttük az azgardi emberek
jöttek, csupa nagydarab, viking sisakot viselő férfi, egy szakasz szekercével
fölfegyverkezett törpe harcos kíséretében. Legvégül a valkűrök vágtattak elő
a Kapu épületéből szleipnirjeik hátán, hogy a menetelő sereg fölött a
levegőben folytassák tovább útjukat. A mellvértjeiket és pajzsaikat iszonyúan
látványosnak találtam. Olyan élénk, váltakozó színekben villództak, mint a
sarki fény a messzi észak egén.
Az ellenséges haderő röpke fél óra alatt felsorakozott az Éridanosz folyó
másik oldalán, a mágikus térkép segítségével áthelyezett híd hűlt helyének
közelében, szemközt a küklopszokkal és a kentaurokkal. A jégóriások álltak
elöl, mögöttük az emberek és a törpék. A valkűrök fele jobb- és balszárnyat
képezve leszállt a földre a kentaurokkal szemben. A többiek a levegőben
maradtak, farkasszemet nézve a magasban köröző grifflovasokkal. Az
olümposzi vezérkarral a fedélzetén, fehéren dagadó vitorláival az Argó úszott
az égen.
– Oda nézzetek! – kiáltotta Konrád.
Egy összetéveszthetetlen, bogáncsfrizurás alakra mutatott a valkűrök
gyűrűjében. A tenyerén most is tűzgolyót táncoltatott.
– A szökésünk miatti kudarc ellenére az apja megtette fővezérnek –
állapítottam meg.
Tűzóriásokat szerencsére nem láttam előjönni a Kapuból. El tudtam
képzelni, hogy Viktor a konkurencia miatt nem tartott igényt rájuk. Egyedül
akarta learatni a dicsőséget a Kárpit lángba borításáért, amit kizárólag
mágikus tűzzel lehetett elpusztítani.
Megkönnyebbültem. Egy hiú őrült által vezetett hadsereget talán nem
olyan nagy kunszt megverni. Ha tudtam volna, mekkorát tévedek! Az
azgardiak háborúra születtek, náluk keményebb ellenfél nem él a
zsebuniverzumok.
A két haderőt már csak a folyó választotta el egymástól. Elég egyszerűnek
tűnt a felállás, de eszembe jutott, amit Odüsszeusz mondott az egyik órán:
„Egyetlen haditerv sem éli túl az első összecsapást.” A nagyanyámnak nem
volt szüksége különösebben ravasz stratégiára, hiszen hadászati tudása és a
mágikus térkép birtokában képes volt azonnal, rugalmasan reagálni az
ellenség bármilyen lépésére.
A jégóriások abbahagyták az éneket. Minden hang elhallgatott; kísérteties
csend telepedett a kihalt város utcáira. Azután az egyikük előrelépett,
nehézkesen előrehajolt, és megérintette az Éridanosz felszínét. Abban a
percben az érintés helyéből kiinduló, száguldó jégáradat indult el a folyón
felfelé és lefelé. Az Éridanoszt percek alatt vastag jégkéreg borította be. Az
ellenség most már át tudott kelni rajta.

Bár Uli szemén keresztül néztem végig, a támadás első hullámáról nem sok
összefüggő emlékem maradt, mégis jó néhány képet megőrzött a memóriám,
mintha csak időzárványba zárta volna őket.
Láttam, ahogy a Gamélia hátán harcoló Janó papa kardjával széthasítja az
egyik óriás fejét. A sziléneket, ahogy forró vizet tartalmazó vízágyúikkal
megolvasztanak egy másik jégóriást. A mindössze ellenfeleik derekáig érő
küklopszokat, köztük Márgát, ahogy bunkósbotjaikkal a lábakra céloznak,
hogy ledöntsék az óriásokat a földre. A kalapácsos törpe harcosok
előrenyomulását, akik sajnos ugyanezt a taktikát választották a mi
küklopszainkkal szemben. Thészeuszt a pegazusán, ahogy a jobb oldalon
rohamra vezényli a kentaurcsapatokat. A fogpiszkáló nagyságú
nyílvesszőfelhőket az égen. Egy ziháló, oldalán fekvő kentaurt, akinek
átvágták az inakat a hátsó lábain. A faunokat, ahogy furulyáikkal álomba
ringatják a vikingeket, és a hibrideket, ahogy összekötözik őket.
Láttam Narám-Színt, Szása nővért, Széthit és a többi lovast, beleértve
idősebb akadémista társainkat, ahogy griffjeiken ülve ádázul összecsapnak a
valkűrök seregével. Viktort, ahogyan gyönyörtől eltorzult arccal tűzgolyókat
dobál rájuk. Egy lángoló szárnyú griffet lovasával együtt aláhullani, és egy
másikat, aki halott társa felett állva a ködkockából kiszabadult Aleához
hasonlóan tébolyodottan sikoltozik. Kasztórt a csúzlijával, ahogy Gemini
bombákat lő az ellenségre: a találat helyétől függően az illető homlokából,
mellkasából kinőtt klónja sziámi ikerként hozzátapadva meggátolta a további
küzdelemben.
Végül láttam a nagyanyámat, ahogy Arión és Titus Aemilius társaságában
rendületlen hidegvérrel áll az Argó fedélzetén, és a küzdőkre meredve mindig
a pillanatnyi állás szerint rendezi át a védelem erőit a mágikus térképen.
Egész falanxok tűntek el az egyik helyről, hogy ott bukkanjanak fel, ahol
nagyobb szükség volt rájuk. Egy csapat küklopsz a jégóriások háta mögé
kerülve óriási pusztítást tudott végrehajtani, mire észrevették őket. Három
hibrid váratlan feltűnése annyira megzavart néhány törpét, hogy még a
Pügmalión-ház kissé lassú teremtményei is hálót tudtak dobni rájuk, ezzel
fogságba ejtve őket.
A mieink lassan kezdtek felülkerekedni az ellenségen. Mi, első- és
másodévesek mámorosan, kitágult szemmel néztük a csatát a Torony
erkélyeiről. Akkor, abban az órában Arész hatalmát éreztük eluralkodni
magunkon. Nem volt közülünk olyan, akit ne kapott volna el a harci láz, és az
érzést átadtuk a griffjeinknek is. A vér dobolt a halántékunkban, de a
vérzenén át is hallottuk a fegyverek csörgését, a csatazajt. Konráddal
görcsösen szorongattuk egymás kezét, de észre sem vettük.
És akkor, amikor már biztosra vettem, hogy a miénk lesz a győzelem,
egyszer csak minden megváltozott. Pajzsokat tartó valkűröktől övezve Viktor
tört át a grifflovasok falán, de nem a Szelek Tornya volt a célja, ahogy arra
mindenki számított, hanem az Argó. A nagyanyám hozzám hasonlóan
súlyosan lebecsülte az ellenség vezérét. Nem számolt sem az őrültségével,
sem azzal, hogy egy ilyen korú fiú egy élő tesztoszteronbomba, aki adott
esetben fittyet hány bármilyen veszélynek. A valkűrök, akik Viktort védték,
ráadásul a legjobb harcosai lehettek az azgardiaknak. A két grifflovasnak,
akikre a hajó védelmét bízták, amennyiben az ellenség valamelyik tagja
átjutna a véderőn, nem volt esélye, pillanatok alatt levágták őket. Egymás
után zuhantak a mélybe; a griffjeiken azonnal kitörő őrületet látva biztosra
vettem, hogy meghaltak.
– Az istenekre! – szisszent fel Niburu. – Az egyiküket ismertem. A
szekundánsom apja az.
– Szegény Octavia! – rendültem meg. – Élőben nézte végig a halálát a
másik erkélyről.
Titus Aemilius felemelt egy veszedelmesnek tűnő, súlyos lőfegyvert, és
habozva célba vette az ellenség vezérét. Azt hiszem, Viktor szokatlan
fiatalsága miatt tétovázott. A fegyverből végül villám csapott ki. Halálra
kellett volna sújtania Loki fiát, de mégse tette. A valkűrpajzsokat ismeretlen
védővarázslattal ruházhatták fel, mert a villám lepattant róluk, majd
visszafordult, mint a bumeráng, és belecsapott a csőbe, ami kibocsátotta. A
fegyver darabokra robbant Titus Aemilius kezében. Polisz arkhónja lassan
térdre roskadt, azután szelíden előredőlt. Szakadt, fehér tunikáján gyorsan
növekvő vérvirágok nyíltak. Biztosra vettem, hogy már halott volt, amikor a
feje a hajó fedélzetén koppant.
Zina nagyinak már nem maradt ideje, hogy a térkép segítségével
megakadályozza Viktort abban, amit az tenni akart. A valkűrök leengedték
pajzsaikat, és Viktor egy hatalmas tűzgolyót hajított az Argó vitorlájára. A
hajó szinte emberi kínnal a hangjában kiáltott fel. Iaszón a sikoly hallatán
küzdelem közben egy pillanatra megmerevedett, amit rögtön kihasznált két
ellenséges harcos, és lerántották a lova hátáról. Eltűntek a szemem elől a
kentaurok patái alatt.
Az Argó azonnal lángra lobbant. Az égő vitorláról átterjedt a tűz az
árbócra és a fedélzetre is. A varázserejű térkép pillanatok alatt tüzet fogott, és
egyetlen perc alatt elhamvadt, szállongó, fekete pernyét hagyva maga után. A
vízágyúkkal odaérkező szilének elkéstek. Nem tudom, hogy a nagyanyám
végül kiesett vagy kiugrott az égő hajóból, de láttam lezuhanni, azt viszont
már nem, hogy Arión, aki rögtön utánavetette magát, meg tudta-e menteni.
A térkép pusztulásával a csata alighogy elkezdődött, szinte véget is ért.
Mágikus irányítás nélkül az olümposzi sereg arcvonala lassan megbomlott, és
magányosan küzdő párokra esett szét. Valódi, véres küzdelemhez nem
szokott, nagyrészt békés poliszi lakosokból álló harcosaink menekülni
kezdtek, csak a kétségbeesett grifflovasok és a kentaurok küzdöttek tovább a
rendíthetetlen nyugalmú hibridek társaságában.
A jégóriások egyike irdatlan nagy jégöklével néhány csapással
behorpasztotta a város keleti kapuját, amit egykor a küklopszok kovácsoltak,
majd a zsanérról letépve a földre hajította. Társai kíséretében döngő léptekkel
megindult a néptelen Arkhimédész sugárúton az Aiolosz Akadémia felé.
Valamennyire lelassította őket a pusztítás felett érzett örömük. Öklükkel
tömör kőfalakba ütöttek tátongó lyukakat, hatalmas, több száz éves fákat
törtek félbe, szobrokat téptek ki a szökőkutakból, légjárókat hajigáltak a
háztetőkre. Fekete könnycseppekként palacserepek záporoztak mögöttük a
földre, amerre jártak.
– Futás! Be a Toronyba! – kiáltoztak az erkélyeken lógó első- és
másodévesek, és a hangjukban tükröződő rémület engem is magával ragadott.
Bemenekültünk az épületbe. Daphné arca a szokásosnál is fehérebbnek
tűnt. Mitchell rohanás közben könnyes szemmel kapaszkodott Larisszába.
Először érezhette úgy életében, hogy bármi történjen, ő és a griffje
összetartoznak. Jean-Luc fejében talán először szorult háttérbe az a kölnik,
hajzselék és lányok alkotta színes egyveleg, ami kitöltötte a gondolatait.
Nimród gyermeki arcán szokatlan félelem ült, ahogy Pitypangja hátán ülve
átölelte a griff nyakát. Mi is ott szaladtunk a többiekkel a léglift felé. Konrád
még mindig fogta a kezem. Mindannyian az aulába tartottunk
Odüsszeuszhoz, akit a nagyanyám távolléte idejére kijelölt a Szelek Tornya
védelmezőjének.
És akkor, mielőtt igazán felfoghattam volna, hogy valószínűleg éppen most
vesztettük el a második Kapu-háborút, és vele az emberiség jövőjét, egy
szemkápráztató pillanatra kifehéredett az egész világ, mint egy atomrobbanás
epicentrumában. Minden zaj elhallgatott, csak a vér zúgását hallottam a
fülemben. A kezemből kicsúsztak Konrád ujjai, és Uli is eltűnt az elmémből.
Minden és mindenki semmivé vált körülöttem, csak az erős fény maradt, ami
ellen védekezésül lehunytam a szemem, de azon is áthatolt, és nekem
fogalmam sem volt, mi történik velem.
Hacsak nem éppen haldoklom.

22. fejezet

A Moirák színe előtt

A következő pillanatban egy feneketlenül sötét helyen találtam magam.
Tökéletes kontrasztként az abszolút fehéret felváltotta az abszolút fekete.
Hiába meresztettem a szemem, nem láttam semmit. Onnan tudtam csak, hogy
egy épületben vagyok, hogy a cipőm talpának súrlódó zaja visszaverődött bal
kéz felől a falról.
– Hahó! Van itt valaki? – kiáltottam, de csak a visszhang válaszolt.
Miután a szemem alkalmazkodott a sötétséghez, észrevettem egy rettentő
halvány, gombostűfejnyi fényforrást a távolban. Haraggal és keserűséggel a
szívemben elindultam feléje, mert nem akartam, hogy ez legyen a vég; nem
akartam abban a bizonyos alagútban állni, amiről a klinikai halálból
visszatérők beszélnek.
Mentem és mentem, de a világosság nem látszott közeledni. Abból vettem
csak észre, hogy haladok, hogy érzékelni kezdtem baloldalt az alig
észrevehető ívben görbülő falat. Valami beborította padlótól a mennyezetig.
Megtapintottam. Puhának és selymesnek találtam, mint egy prémes állat, egy
nyérc vagy egy hermelin bundáját, és talán ettől volt olyan érzésem, hogy él.
Tovább mentem. A fény lassan nőni kezdett, míg végül odaértem mellé.
Egyetlen, lecsorgó viaszával a padlóhoz ragasztott gyertya lángja világította
meg maga körül a teret. A félhomályban észrevettem, mi fedi a falat. A hátam
mögötti sötétségből egy befejezetlen faliszőnyeg törekedett a fény felé. A
szőnyeg hossza aközben is, hogy néztem, végtelen lassúsággal gyarapodott,
mintha láthatatlan kezek szőtték volna egy láthatatlan szövőszéken. A
mintáját nem tudtam kivenni, nem volt hozzá elég világos.
Hirtelen rájöttem, hol vagyok, rájöttem, mit látok. Megkönnyebbültem.
Mégsem haltam meg. Azután megpillantottam őket. A gyertyalángból
előgomolygó szürke füstöt, ami háromfelé oszlott, hogy három imbolygó
nőalak formálódjon belőle a Kárpit előtt. Lassan megszilárdultak a
körvonalaik. A mitológiai leírásokkal ellentétben a Moirák nem látszottak
öregnek, inkább egyfajta kortalanság tükröződött az arcukon. Egyszerre
nyitották szóra a szájukat, de én megelőztem őket.
– Mi a vihar van itt? – robbant ki belőlem. – Megmondaná végre valaki?
A füstasszonyok elmosolyodtak. Sem nem gyöngéd szigorral, sem nem
elnézően, mégis tudtam, hogy megértik a felindultságomat. Minden érzelmet
megértettek, ami csak a halandók tetteit vezérli, hiszen az évezredek során
sok milliárd embert kísértek végig azon az úton, amit életnek nevezünk.
– Csillapodj, gyermek! Azért hoztunk ide, mert szükségünk van a
segítségedre – visszhangzott kórusban a hangjuk a mágikusan megnövelt
térben.
Még mindig munkálhatott bennem a harag, mert nem fogtam fel a második
mondat abszurditását, miszerint nekik van szükségük rám. Váratlanul
felszínre tört minden velük szemben érzett, elfojtott indulat, ami a családomat
ért tragédiák miatt halmozódott fel bennem annyi hónapon át. Nekik
szegeztem a kérdést:
– Van szerepetek Lívia és a nagyszüleim halálában?
– Nincs. De nem is avatkoztunk Loki tervébe.
Felsírtam a csalódottságtól.
– Akkor részben miattatok haltak meg.
– Bűnösek vagyunk. És ártatlanok – zengték.
– Legalább anyut megmenthettétek volna!
– De nem tettük. Nem tehettük. Részben az ő halála formált azzá, aki most
vagy.
– Miért? Miért tettétek ezt?
– Meg kellett értened, hogy mit jelent a veszteség. Mit a fény és a sötétség.
Hogy egyik sincs a másik nélkül. Mi percenként milliószor átéljük mind a
kettőt. Minden emberrel együtt meghalunk, és minden újszülöttel új életet
nyerünk. Ott voltunk az emberiség felemelkedésénél, és végigkísértük az
útján évezredeken keresztül. Ezúttal fontos elágazáshoz érkeztetek. Ezért
állsz most a színünk előtt.
Megtöröltem a szemem, és önuralmat erőltettem magamra.
– Miért van rám szükségetek? – kérdeztem tompán.
– Nem pusztán nekünk. Sokkal inkább az emberiségnek. A Kárpit
pusztulása valójában nem az emberek, hanem az istenek pusztulásával jár
együtt. Ez a valódi Ragnarök, amivel még Loki sincs tisztában, aki egy nála
is hatalmasabb erő eszköze.
– Ahrimán – suttogtam. – A sötétség ereje.
A sorsistennők helyeseltek.
– Ne felejtsd el, mi, istenek az emberek szívében megtalálható fényből és
árnyékból jöttünk létre! Az emberi szellem kivetülései vagyunk. A Kárpit
nektek csak a múltatokat őrzi, a jövőtök felett nincs hatalma. A mi életünk
viszont teljes egészében tőle függ. Ha megsemmisítik, megsemmisülünk mi
is, és az emberiség magára marad. Nélkülünk és a múltja nélkül. Lehet, hogy
jobb lesz nektek istenek nélkül, lehet, hogy nem. Nem látunk bele abba a
jövőbe, hiszen mi akkor már nem létezünk. Ezért nem nekünk, hanem egy
halandónak kell meghoznia a döntést. Neked!
– Hogy dönthetnék én egyedül? – rémültem meg. – Hiszen csak egyetlen
ember vagyok a több milliárdból! Nem a Föld kormányainak kellene dönteni
inkább?
– Te az emberiség polgára vagy. Nem az országodé, nem a Földé, és nem a
huszonegyedik századé: minden valaha élt és a jövőben megszületendő
emberi lény nevében kell most határoznod – zúgta a kórus. – Véletlenszerűen
lettél kiválasztva jóval születésed előtt. Lakheszisz – a két szélső alak a
középsőre mutatott – a mi véletlengenerátorunk. Sok-sok évvel ezelőtt,
amikor világossá vált számunkra, hogy közeleg a második Kapu-háború, amit
ezúttal nem biztos, hogy meg tudunk nyerni, Lakheszisz elméje a te és a
húgod nevét dobta ki a jelenleg élő hétmilliárd ember közül, és mi azt az
idővonalat választottuk, amiben ti megszülethettek. Líviát Loki mesterkedése
miatt sajnos elvesztettük, de te életben maradtál.
– Csak tizenöt éves vagyok. Egy átlagos tinédzser – védekeztem.
– Nem vagy átlagos. Senki sem az. A Kárpit minden szála különbözik a
többitől – szóltak ők. – Ám azt megtehetjük, hogy segítünk döntésre jutni –
tették hozzá. – Csak kérdezned kell, és mi megosztunk veled a tudásunkból
annyit, amennyit lehet.
– Nem futunk ki az időből? A jégóriások talán már el is érték a Szelek
Tornyát.
– Itt, ahol vagyunk, nincs idő, ergo végtelen idő áll rendelkezésünkre.
Értékelve az állítás két felében rejlő kellemes kis ellentmondást,
törökülésben letelepedtem előttük a földre.
– Rendben – válaszoltam. – Akkor hát beszélgessünk! Rólatok és az
emberiségről.
A gyertya lángja helyeslően lobbant egyet.

A következő órákban sok mindent megtudtam arról, hogyan figyelték és

egyengették a Moirák egészen napjainkig a sorsunkat, megpróbálva a
legkedvezőbb jövő felé terelni a Föld népeit, bár nem árulták el, mi az a jövő.
A zsebuniverzumok is szóba kerültek, és én örültem, hogy a Moirák olyan
jó véleménnyel vannak a Meótiszról, aminek népéhez rokoni szálak fűztek.
– Mit gondoltok a Babilonról? – jutott eszembe Niburu története.
– A megmerevedett társadalmak mindig kudarcot jelentenek – jelentették
ki. – A kasztrendszerben elpazarlódnak a tehetségek. Minden olyan
társadalomban elpazarlódnak, amelyikben az anyagi javak csak kevesek
kezében összpontosulnak, és a többség nyomorban él. A kiemelkedő
képességű emberek hozták létre az emberi civilizációt, az ő kezükben van
jövőtök kulcsa. Sajnos a tehetségek elpazarlása nemcsak a Babilonra, hanem
kisebb mértékben a Földre is igaz.
– Ezt hogy értitek?
– Hallottál már a Pareto-elvről?
Tagadóan megráztam a fejem.
– A Pareto-elv, más néven 80-20 szabály egy matematikai képlet, ami az
egyenlőtlen vagyoneloszlást írja le a Földön. Kimondja, hogy a társadalom
felső 20 százaléka birtokolja az anyagi források 80 százalékát, vagyis a
népesség 80 százalékának kell osztoznia a javak mindössze 20 százalékán.
Ami azt jelenti, hogy az emberek nagyobbik része szegénységben vagy
kifejezetten nyomorban él. A közéjük születő tehetséges gyerekek pedig
többnyire elvesznek. Ha nem lenne ez a pazarlás, ki tudja, hol járna már a
civilizációtok?
Ugyanerről beszélt Boldogasszony is a Meótiszon, és én nem tagadhattam
állításaik igazát.
– Leszámítva, hogy az életetek tulajdonképpen tőlünk függ, van még
valami célotok a mi megsegítésünkkel? – tettem fel újabb kérdést.
– Mint mondtuk, mi az emberi faj szellemének kivetülései vagyunk. Az
összes isten közül mi, olümposziak hasonlítunk hozzátok legjobban, minket
formáltatok leginkább a saját hasonlatosságotokra. Tőletek kaptuk a tudás
szeretetét, és a vágyat, hogy jobbá váljunk. De mivel csak rajtatok keresztül
fejlődhetünk, a Homo sapienset ki kell emelnünk az állatvilágból, és értelmes
fajjá tennünk. Ezen munkálkodunk hosszú idő óta.
– Nem tartjátok értelmes fajnak az embert? – hökkentem meg. –
Mindannak ellenére, amit elmondtatok?
– Egy faj sem számít igazán értelmesnek, amíg nem tudja legyőzni a
biológiai programozását. A tiétek a hatalomról, a hierarchiáról és a
szaporodásról szól, ami az állatvilágban gyökerező ősi késztetés.
Legközelebbi rokonaitok, a csimpánzok viselkedésében mindez jól
megfigyelhető.
 Eszembe jutott az a Jane Goodall-kötet, amit a biosztanárom adott kölcsön,
amikor észrevette etológia iránti érdeklődésemet. Az ember árnyékában volt a
címe. Bár a könyv csimpánzokról szólt, sok mindent megértettem belőle az
emberi természetről és társadalomról.
Elszégyelltem magam, úgy is, mint az emberiség képviselője, és
lehajtottam a fejem. Rengeteg igazságot találtam a Moirák szavaiban, és ettől
nem éreztem magam jobban. Zavartan áthúztam néhányszor az ujjamat a
gyertya lángján. Megállapítottam, hogy varázslattal hozhatták létre, mert nem
éreztem a forróságot az ujjbegyemen.
A füstasszonyok folytatták:
– Amellett, hogy a hatalomvágy és a hierarchia következtében előálló
társadalmi egyenlőtlenségek miatt elpazaroljátok a tehetségeitek nagy részét,
nem tudjátok szabályozni a népesség számát sem, még ha ez a Föld
tönkretételéhez, a kipusztulásotokhoz is vezet. Ahogy mondtuk, csak az a faj
tekinthető értelmesnek, amelyik képes átlépni genetikai programozásának
korlátait. A baktériumok kontrollálatlan szaporodásukkal végül elpusztítják a
gazdatestüket, vagyis a környezetüket. Az emberiség gazdateste a Föld, és mi
meg akarjuk akadályozni a pusztulását.
– Nem vagyunk tökéletesek. Van hová fejlődnünk – ismertem el. – De mi a
véleményetek a filozófiánkról? Annyi nagyszerű eszme született már a
történelem során! – érveltem. – Ott van Platón, Arisztotelész és Hérakleitosz,
hogy csak az ókori görögök legcsúcsabb koponyái közül említsek néhányat.
Ők sem tesznek minket elég értelmessé a szemetekben?
– „Az ideák és az emberi természet párharcából végül mindig az utóbbi
kerül ki győztesen” – szavalták, és először éreztem ki szarkazmust a
hangjukból.
Felismertem az idézetet. Térillosz írta a Theoloniusról szóló munkájában.
Elzsibbadt a lábam a sok üléstől. Felálltam, és felvettem a gyertyát a
földről. Rám fért egy kis szünet. A Kárpithoz léptem, hogy közelebbről is
megvizsgáljam. A felülete selymes volt, de egyenetlen. Minden szál, ami
alkotta, tényleg különbözött egymástól. A hosszuk, a színük, a vastagságuk
és az anyaguk állandóan változott, ahogy növekedett a szőnyeg, és én hiába
hunyorítottam, a folyamatos változások miatt képtelen voltam kivenni a
mintát, míg végül rájöttem, hogy nincs is minta. Illetve van, de olyan
bonyolult és változékony, hogy az agyam nem képes felismerni a rendszert,
ami szerint a szőttes szálai szerveződnek. A folyamatos, szemmel
követhetetlen mozgás miatt szédülni kezdtem, és úgy éreztem, mintha
összezsugorodnék, és belezuhannék a Kárpitba, hogy belevesszek mintátlan
mintájába.
Erőszakkal elszakítottam a szemem a látványtól, és hátraléptem. A
szédülés megszűnt.
– Megérezted a Kárpit vonzását – mondták a füstasszonyok a padló felett
imbolyogva. – A monádod a mintában elfoglalt helyére vágyik vissza,
ahonnan kiemeltünk, hogy meghozhasd a döntésedet.
– A Kárpiton keresztül irányítjátok az emberek életét, nem igaz? –
fordultam feléjük. – Mármint ezek a szálacskák élnek. Mindegyik egy embert
jelképez.
– Valóban. De csak azok életébe avatkozunk be, akiknek valódi sorsa van.
Ők képesek változtatni a mintán.
– Mint például én?
– Igen. Ma már túlságosan sokan vagytok. Még mi sem tudjuk percről
percre figyelni hétmilliárd ember életét, csak azokét, akiknek sorsa van.
Rajtuk keresztül próbáljuk irányítani az egész emberiséget. Mi ösztönöztük a
számítástechnika fejlődését. Mi sugalltuk az internetet. Szükségünk volt egy
korlátlan adatbázisra a feladatunkhoz. Még a mi elménk sem képes minden
tudást befogadni.
– Olyanok vagytok, mint Daneel Olivaw, a robot Isaac Asimov
regényeiben – mondtam.
A lények, akiket Moiráknak hívtak, elhallgattak. Azt hiszem, Asimov után
kutattak a neten.
– Valahogy úgy – helyeseltek némi szünet után.
Elmosolyodtam. Mindig is kedveltem Daneel Olivaw karakterét. Az
emberiség titkos, bölcs barátja hosszú évezredeken keresztül.
– Hogy lehet, hogy pszichológiai értelemben annyira hasonlítotok ránk? –
váltottam megint témát.
A Moirák kuncogtak.
– Ne felejtsd el, hogy ti teremtettetek minket! Senki sem tud elképzelni
olyan lényt, aki gyökeresen másként gondolkodik és érez, mint ő.
– És mi van más istenekkel? Az azgardiakkal?
– Egykor olyanok voltunk, mint ők. Tetteinket, akárcsak az ókori
emberekét, a puszta érzelem vezérelte. Ám a germán istenek többségével
ellentétben az emberi szellem változása rajtunk nyomot hagyott. Az
azgardiak tagadják a változást. Félnek tőle. Dicső múltjukban kívánnak élni,
amikor még ők uralkodtak a népük felett. Ezért szándékoznak elpusztítani a
Kárpitot: ki akarják törölni az emberiség múltját, hogy elvehessék a jövőjét.
Azt gondolják, ha elérik a céljukat, örök középkor köszönt a Földre, és övék
lesz a teljes hatalom. Nem tudják, hogy tévednek. Ahrimán megtévesztette
őket. A Kárpit pusztulásával ők is el fognak enyészni. Közülük egyedül Odin
lát tovább az orránál, de ő eltűnt.
– Ha per pillanat segítetek is nekünk legyőzni őket…
– …attól még Ahrimán újra meg újra próbálkozni fog. Nem ez a háború az
első, és nem is az utolsó. Mindegyiknek ugyanaz a tétje.
– Ők hogy akarnak irányítani minket? Mármint a Nornák.
– Ó, nekik is megvan a maguk Kárpitja. Az Exodus után fel kellett
hagyniuk a szövésével. Csak az azgardiak életét befolyásolhatták. Egyszer
már megszegték az esküjüket, és folytatták a munkát a saját Kárpitjukon, ami
az első Kapu-háborúhoz vezetett. Megkapták érte a büntetésüket. Elég
súlyosnak bizonyult ahhoz, hogy évszázadokon keresztül ne próbálkozzanak
újra. A mostani támadás a bizonyíték az újabb esküszegésre. Ezért jutott
elágazáshoz az emberiség jövőbe vezető útja. Mindkét Kárpit egyforma
erővel bír, de egyszerre csak az egyik irányíthat. Küzdenek egymással a
sorsotokért.
– Mi történik velem, ha a Kárpit megsemmisül? Velem és a társaimmal?
– Egyszerűen csak visszakerültök a korábbi életetekbe. Mi kitörlődünk az
emlékeitekből, és a zsebuniverzumok megsemmisülnek. Pontosabban, abban
a jelenben, amiben lesztek, soha nem is jöttek létre.
Megint rápillantottam a folyamatosan változó szőttesre. Ezúttal sem
tudtam sokáig rajta tartani a szememet.
– Melyik vagyok én? – kérdeztem kíváncsian? – Melyik szálacska?
– Számít az?
Igazuk volt. Egyetlen szál voltam a Kárpit végtelennek tűnő szövetében.
Talán rajtam múlik az emberiség sorsa, talán nem. Senki sem láthat annyira
előre az időben, még az istenek sem. De a távoli jövő már nem az én
gondom. A jövő háborúit a jövő embereinek kell megvívniuk.
Megkérdeztem még, hogy szerintük van-e esélyünk valóban értelmes fajjá
válni. Hogy bíznak-e bennünk.
– Természetesen – zúgták a Moirák. – Hiszen még nagyon fiatalok
vagytok. A történetetek alig néhány ezer évre nyúlik vissza. Nem léptetek túl
a gyerekkoron.
Azt hiszem, végül az utolsó szavaik miatt határoztam el magamat.
Megértettem, hogy az emberi civilizáció minden eredménye ellenére még
gyerekcipőben jár, és mi nem vagyunk érettebbek, mint az ötévesek, akik
egymásnak esnek az óvodában egy-egy játékszer birtoklásáért.
Nem sejtettem, mi vár ránk egy olyan univerzumban, ahol ők nem
léteznek, és hogy képesek vagyunk-e egyáltalán elviselni a világegyetem
valódi természetét, de abban a percben azt gondoltam, hogy nem. Még nem.
Hiszen olyan keveset tudunk róla. Csak a megismeréséhez vezető út elején
állunk. Szükségünk van az isteneinkre, ahogy a magányos kisgyerekeknek is
szükségük van láthatatlan barátokra, és úgy gondoltam, mi még nem nőttünk
ki abból a korból, hogy ne lenne szükségünk rájuk. Ez volt az ok, amiért
egykor megteremtettük őket, és én tudtam, hogy a világ, amiben élünk,
sokkal szegényebb és barátságtalanabb lenne nélkülük.
Meghoztam hát a döntésemet.
Erőteljes légáramlat söpört végig a folyosón, aminek csak egy fala volt, és
elfújta a füstöt. Az istennők szétoszlottak a levegőben.
– Most komolyan? – kiáltottam fel. – Itt hagytok egyedül? Hogyan jutok
vissza a Toronyba? Van még egy kis dolgom, ha nem tudnátok.
Nevetés szállt felém a messzeségből.
– Okos lány vagy, Szellő Mira! Pontosan tudod, mit kell csinálnod.
Nagyot sóhajtottam, és a Kárpithoz léptem. Amint ráemeltem a
pillantásom a gyertyaláng táncoló fényében, szédülni kezdtem ismét, de
ezúttal nem álltam ellen. Hagytam, hogy belezuhanjak a szőttes anyagába, és
beleolvadjak ismét a mintába, amihez tartozom.
 23. fejezet

Szimfónia

Azonnal lecsapott rám a zaj. Rémült kiáltozás, cipős és szandálos lábak

csattogása a kövön, az óriások tombolásának beszűrődő hangjai. Megint a
Toronyban szaladtam a többiek közt a léglift felé. Mi voltunk az utolsók a
folyosón. Azonnal létrehoztam a szündeszmoszt, hogy a Moirákkal
lefolytatott beszélgetést megosszam Ulival, de nem sikerült. Valami
meggátolta. Az emlékeim megvoltak ugyan, de képtelen voltam átadni őket.
Mintha áthatolhatatlan falakat húztak volna köréjük.
Megtorpantam. Fene a Moirákba! Igaz, hogy megtiltották, hogy bárkinek
is megemlítsem a beszélgetésünket, de azt nem mondták, hogy a tilalom a
griffemre is vonatkozik. Hiszen Uli elméjére már szinte a sajátomként
tekintettem, és tudtam, hogy ő is így van az enyémmel. De persze azonnal
rájöttem, hogy a sorsistennők nem cselekedhettek másként annak fényében,
amit tennem kell. Vagyis tennünk kell. Az Aiolosz Akadémián tartózkodó
összes griffnek és grifflovasnak.
Amint észrevették, hogy lemaradtam, Uli, Konrád és Alea megálltak, és
megfordultak.
– Mira, gyere már! – sürgetett Konrád. – Mindjárt leáll a léglift.
Tudtam, hogy igaza van. Olvastam valahol az iskola történetéről, hogy
vészhelyzetben a léglift maximumra tekert kapacitását át tudják irányítani a
folyosókba, hogy a nyitott erkélyeken kisüvítő szélvihar megakadályozza az
ellenség bejutását a Szelek Tornyába. A Homérosz térre nyíló lenti
membránajtók ugyanakkor mágikusan megszűrik a ki- és belépőket;
kizárólag az akadémisták és tanáraik juthatnak át rajtuk. Konrád imádta az
ilyen, és ehhez hasonló védelmi megoldásokat. Alaposan beleásta magát a
Torony építésének történetébe, az egyik taktikai órán kiselőadást is tartott
róla. Varázslattal persze a varázslat is kijátszható. Az azgardiaknak biztosan
rejtőzik valami a tarsolyában, hogy átjussanak a mágiával megerősített
membránajtókon.
– Azonnal beszélnem kell Odüsszeusszal! – lihegtem, és ismét futásnak
eredtem. – Tudom, hogyan védjük meg az Akadémiát.
Ezt már képes voltam továbbítani Ulinak.
Amint kiléptünk a légliftből az aulába, az őrület fogadott. Mindenki
egyszerre kiabált, egy lány a fal mellett zokogott, a griffje vigasztalgatta.
Hátulról is megismertem a copfjáról: Octavia volt az. Az édesapja halála
miatt omlott össze. Mitchell harciasan vagdalkozott a levegőben egy ósdi
bronzkarddal, majdnem levágta Larissza fülét. A vézna Aladár egy
bőrszíjakkal körbetekert nyelű lándzsát próbált idegesen kiegyensúlyozni a
kezében. Néhányan még mindig Odüsszeusz körül tolongtak, aki a múzeumi
tárlókból származó utolsó fegyvereket osztotta ki éppen.
Konrád segített felmásznom az egyik asztalra.
– Hé! – kiáltottam. – Hé, srácok! Egy kis figyelmet kérek!
Mivel a hangom elveszett a zsivajban, Uli rögtön átváltozott, és
felszökkent mellém az asztalra. Dühödt vijjogására végre mindenki
elhallgatott, és felénk fordult. Odüsszeusz is abbahagyta a fegyverosztogatást,
és rám nézett. Elbizonytalanodtam a várakozóan felém forduló arcok láttán.
Mindig feszélyezett, ha én álltam a figyelem középpontjában, de most
megéreztem Uli támogatását, úgyhogy kiegyenesedtem, és beszélni kezdtem.
– Figyeljetek ide! – kiáltottam. – Ezek a régi szablyák, tőrök és lándzsák,
még ha maradt is egy kis mágikus erejük, nem lesznek elegendőek, hogy
megvédjük az Akadémiát. Márpedig semmi sem fontosabb most, mint a
Szelek Tornyának védelme. Akár az életünk árán is.
– Miért? – kiáltotta néhány másodpercnyi dermedt csönd után Jean-Luc. –
Hiszen csak puszta kövek. Kövekből van elég ebben a városban. Ezért
haljunk meg? Fölöslegesen? A háború elveszett, mindenki látta.
– Tévedsz! A csatának még közel sincs vége. Bátraké a szerencse, ami
ugyebár forgandó. Ha valamit, hát ezt megtanultam életem során – mondta
higgadtan Odüsszeusz, és az utolsó kardot Kasszandra kezébe nyomta, aki
lelkesen suhintott vele néhányat maga körül.
Úgy rémlett, Héraklész azzal a görbe szablyával vágta le a lernai hidra
kilenc fejét. Héraklésznak egy egész csomó kardját, lándzsáját, íját és
buzogányát őrizték a múzeumban. Igazi fegyverőrült lehetett a fickó.
– Néhány év múlva az avatásunkkor amúgy is a Torony védelmére kell
majd felesküdnünk – érveltem. – Pontosabban, valaminek a védelmére, amit
itt őriznek.
– Mit? – érdeklődött izgatottan Nimród, aki még ebben a percben sem
veszítette el gyermeki kíváncsiságát. – Mit őriznek itt? Valamilyen értékes
kincset?
– Tök mindegy, hogy mi az! – torkolta le Jean-Luc. – Fölöslegesen halunk
meg, ha ellenállunk – ágált tovább. – Nem lehet itt semmi olyasmi, ami
értékesebb lenne az életünknél.
Remegett a hangja. Konrád indulatos arcáról leolvastam, hogy
legszívesebben lecsapná a szekundánsát, de én nem tudtam haragudni a
szerencsétlenre, mert látszott rajta, hogy mindjárt összecsinálja magát a
rémülettől. A mellette álló Chloén sem nagyon vettem észre, hogy harcolni
szeretne. Pedig állítólag Theolonius griffje, a hős Pompeia volt az egyik őse.
– Mostanra már az is lehet, hogy mi vagyunk az utolsó grifflovasok –
folytatta Jean-Luc, két másik másodéves tétova bólogatásából merítve erőt. –
Amondó vagyok, hogy meneküljünk, amíg tudunk! A többi Kapuhoz. Onnan
átkelhetünk a Földre vagy más zsebuniverzumokba.
– Jaj, fogd már be, te gyáva! – csattant fel Octavia.
Kivörösödött szeme szárazon fénylett, és dühödt elszántság lobogott a
szavaiban.
– Mirának igaza van. Egyedül az ellenállásban bízhatunk. Mi még
megfordíthatjuk a csatát.
Jean-Luc meglepetten tátogott. Nem számított a mindig vidám, jó kislány
Octaviától ilyen ledorongolásra.
– Ráadásul, ha most elmenekülsz, örökre száműznek az Olümposzról
Chloéval együtt – lépett előre Odüsszeusz, és lassan előresétált a kettéváló
diákok között. – Valódi vészhelyzet állt elő. Egyetlen akadémista sem számít
többé gyereknek – hordozta körbe tekintetét a sápadt arcokon. – Ezenkívül,
ha nem tévedek, Mirának van egy ötlete. Hallgassuk meg!
Megkönnyebbülten folytattam.
– Az egyik teendőnk kézenfekvő. Itt az ideje, hogy a védnökeink segítségét
kérjük.
Egyszerűen nem értettem, miért nem jutott még senkinek az eszébe isteni
pártfogója, de az izgatottan kitörő zsivajból ítélve nyilván így történt.
– Éppen javasolni akartam – bólintott Odüsszeusz. – A harc előtti lámpaláz
rovására írom, hogy egyvalaki kivételével kiment a fejetekből.
A következő néhány percben mindenki megkapta a kért támogatást. Volt,
akihez beszélt a védnöke, és volt, akinek kézzelfogható ajándékot küldött. Én
nem vártam és nem is kaptam semmit Artemisztől, hiszen nekem egyszer már
segített, bónuszként ráadásul nekem ajándékozta a nyilait. Nimródot maga a
nagy Zeusz patronálta: ő olyan elektromos lett, mint egy angolna. Mivel
egyfolytában szikrák és villámok pattogtak ki a kezéből, pillanatok alatt tágas
kör támadt körülötte, egyedül Pitypangra nem volt hatással az
elektromossága. Niburu megkapta Hadésztól a Sötétség Sisakját, ami
rettegést árasztott magából. Büszkén nyomta a fejébe. Bár Daphnénak nem
küldte el a pajzsát vagy a lándzsáját Pallasz Athéné, a barátnőm azt állította,
hogy megjelent előtte az istennő, és megcsókolta a homlokát, amitől elöntötte
a bátorság. Daphné szerint minden félelme elszállt, mintha elfújták volna, és
ez számára többet ért, mint bármilyen fegyver. Amúgy is ott volt neki a
Gorgófő. Alejandro izmos karjával könnyedén forgatta Héphaisztosz
pörölyét, Mitchell pedig elszántan szorongatta Poszeidón háromágú
szigonyát, amivel földrengést tudott támasztani. A griffek többsége
valamelyik kisebb vagy nagyobb szélisten támogatását bírta, kivéve
Xanthippét, akinek a Múzsák egyike, és a peches Chloét, akinek Aphrodité
volt a védnöke. Fogalmam sem volt róla, a szerelem istennője miben tudna
neki segíteni egy csata kellős közepén. Nem mintha Alejandro griffje jobban
járt volna Terpszikhoréval, a táncművészetek múzsájával. Egy tüzesen
előadott salsától még biztosan nem olvadnak el a jégóriások.
Konrádról sem feledkezett meg Thanatosz, mert a kezében hirtelen
megjelent egy égő fáklya.
– Mit kellene csinálnom vele? – kérdezte elképedve. – Világítsak nektek,
amíg ti az ellenséget kaszaboljátok?
– Ez Thanatosz fáklyája, te lüke! – mondta Alea izgatottan. – Aki előtt a
föld felé fordítod, annak kialszik élete lángja.
Konrád ezután nagyobb tisztelettel tekintett a fáklyára.
Megint felkapaszkodtam az asztalra, majd kiegyenesedtem.
– Van itt még valami! – kiáltottam.
Ezúttal mindenki azonnal elhallgatott, és felém fordította az arcát.
Elővettem a zsebemből Erik piercingjeit.
– Az istenek támogatásával és ezeknek az apróságoknak a segítségével az
abszolút túlerő ellenére sikeresen felvehetjük a harcot az azgardiakkal –
harsogtam színlelt magabiztossággal, hiszen tesztelés híján nem tudtam,
beválik-e Erik találmánya.
A magasba emeltem a piercingeket.
– A Hálóval képesek leszünk kialakítani egyfajta közös tudatot, a
megaszündeszmoszt, hogy késlekedés nélkül, egyetlen szervezetként
reagálhassunk az azgardiak bármilyen akciójára.
A többiek némán bámultak rám.

Odüsszeusz meglepő módon teljesen átengedte nekem az irányítást, és csak a

falat támasztotta Dzéta közelében.
– Tanár úr! – léptem hozzá. – Nem látok fegyvert a kezében.
– Mert nem lesz rá szükségem – mondta barátságosan. – Az én szerepem
itt véget ért. Nem hagyhatom el a Tornyot. Ez a nagyanyád utasítása.
– Hogyan? – döbbentem meg. – De hát akkor ki fog vezetni minket?
– Tudod a választ, Mira. Mindig is tudtad. Természetesen te fogod
irányítani a társaidat.
– De tanár úr! – ellenkeztem ijedten. – Hiszen soha nem voltam jó
taktikából és stratégiából. Konrád viszont annál inkább. Talán inkább neki
kellene vállalnia a vezető szerepét.
– A Moirák téged választottak a feladatra. Megkaptál hozzá minden
segítséget, a társaid tudását is beleértve. Támaszkodj rájuk! Fogadd el a
sorsod, mert fogytán az idő! Az ellenség mindjárt ideér.
Igaza volt. A közelgő jégóriások súlyos lépteitől egyre hangosabban
döngött a föld. Az egyik asztalon felejtett üvegpoharak falai finoman
rezonáltak rájuk. Az ajtó átlátszó membránján át észrevettem, hogy az első
óriás már majdnem elérte a Homérosz teret. Mögötte az égen feltűnt a
valkűrök serege. Nem maradt idő a vitatkozásra, hogy ki legyen a főnök, de
másra sem, és ezt szerencsére még Jean-Luc és az őt támogató két másodéves
is felfogta.
Egymás után mindenki elvette a tenyeremről az aranyszínű piercingeket.
Senki sem kérdezte, honnan szereztem őket, én pedig meg sem lepődtem,
hogy éppen annyi van belőlük, ahány griff és grifflovas. Igaz, hogy a háborút
nekünk kellett megvívnunk, de nem az isteneink segítsége nélkül.
Megmutattam, hogyan kell felhelyezni az apró eszközöket, és nemsokára
megtelt az aula vad sziszegésekkel és jajgatásokkal. Láttam, hogy Enid arcán
kövér könnycseppek csordulnak végig a fájdalomtól, de nem volt időm az
együttérzésre.
A fülem mögé illesztettem én is a Thor kalapácsát mintázó piercinget.
Buzgón belefúrta magát a koponyacsontomba. Robbanásszerűen szorult ki a
tüdőmből a levegő. Nem a fájdalom volt a legrosszabb: ijesztőnek találtam az
érzést, ahogy hemzsegő, zajos, idegen tudatok töltötték meg az elmém, ami
addig csak Uli hűvös érintéséhez szokott. Képek, szavak és érzések
áramlottak belém: egyszerre érzékeltem mindenkinek az izgatottságát,
feszültségét, félelmét és vívódását. Még az olyan jelentéktelen dolgokat is
észleltem, mint Enid elenyésző mértékű fájdalmát a sarkán található
vízhólyag miatt, vagy egy másodéves enyhe szomjúságát. Pánik fogott el,
úgy éreztem, hogy a földomlásszerűen rám zúduló idegen tudatok maguk alá
temetnek.
– Nyugi, Mira! – csendült fel a fejemben Uli hangja. – Itt vagyok veled.
Képzeld el, hogy az óceán fenekéről elrugaszkodva felfelé úszol!
– De merre? – szűköltem. – Merre van a fenn?
– Erre! Erre! – vezetett Uli hangja szállingózó buborékfonalként a sötét
víztömegen át.
A segítségével sikerült a zajongó tudatok fölé emelkednem, és
eltávolodnom tőlük épp annyira, hogy még mindig érzékeljem őket. Egyetlen
szempillantás alatt a helyére zökkent minden. Szálak indultak ki belőlem,
hogy hozzám és egymáshoz kössék őket. Úgy láttam a Háló minden egyes
tagját, mint pók a pókháló fonalainak találkozásánál megülő gyöngyharmatot.
Mindegyik apró, vízcseppecskényi elméhez egy-egy belőlem kiinduló vonal
vezetett, ami izzószál fehérségű fényben izzott; a megaszündeszmosz
fényében.
– A pókháló! Hát erre céloztak Broteasz rejtélyes szavai! – suttogtam
elképedve.
Első ámulatom után észrevettem a bejelentkezési képeket, és meghallottam
a szignálokat, köztük a saját griffem ismerős dallamát. A képek egymás mellé
rendeződtek, mint egy puzzle darabkái. Minden egyes darab a környező
társaiban nyert értelmet. Monumentális tájkép rajzolódott ki a szemem előtt,
ami mögött a dallamtöredékekből összeállva egy szimfónia fenséges hangjai
csendültek fel.
Téli tengerpart nyújtózott előttem, egészen a láthatárig. Az egyik dűne
tetején őrtűz lobogott. A tűz engem jelképezett. Először láttam a
bejelentkezési képemet Uli tekintetén keresztül. A levegőt finoman
szállingózó hópihék töltötték meg. Ugyanazon, egymástól tökéletesen
különböző hópelyhek összessége, amiket nap mint nap érzékeltem, amikor
kapcsolatba léptem a griffemmel. Tisztában voltam vele, hogy a szürke,
tajtékos hullámok Aleát jelentik, az emberi lábnyomok a fövenyen pedig
Konrádot. Megvilágosodásszerűen jöttem rá, hogy első alkalommal a
kórházban azért tudott majdnem összekapcsolódni Aleával, mert a potenciális
grifflovasoknak is van bejelentkezési képük, és az övé hasonlított leginkább
Dimitrosz madárlábnyomaihoz. Észleltem Alejandro sórajzos, víz áztatta
farönkjét és Xanthippé dekoratívan rátapadó, zöld hínárszálait. Szemügyre
vettem egy hullámoknak makacsul ellenálló sziklaszirtet, Mitchellt. Úgy
olvastam benne, ahogy addig csak Larissza tudott olvasni, akit a szikla
résében megbúvó kis madárfészek jelképezett. Megértettem, hogy Mitchellt a
három bátyjával való folyamatos versengés formálta olyanná, amilyen,
ahogyan a narcisztikus Jean-Lucöt majomszeretetű anyja mértéktelenül túlzó
dicséretei. Tudtam, hogy a távoli, fehér világítótorony a kis Pitypang, a
fölötte nyugtalanul köröző sirály pedig Nimród. Enidet a partra kimosott
törékeny kagylóhéjak jelképezték, Zénónt a dűnéről óvón föléjük hajló
fűcsomók. Zarriqum egy homokban félig elsüllyedt sárkánykoponya volt,
Niburu pedig óvatos kis rák, ami a koponya szemgödrén át ki-be szaladgál, és
így tovább… Minden griff és grifflovas bejelentkezési képe részét alkotta a
tájképnek.
Azután történt valami, ami messze túlmutatott Erik zsenialitásán. A Háló
csak számomra látható szálai nyújtózkodni kezdtek, túlléptek a jelenlévőkön,
áthatoltak a Szelek Tornya masszív kőfalain, mintha azok nem is léteztek
volna, és sebesen továbbfutottak a Kapu felé, a csata helyszínére. Elértek
minden griffet és grifflovast, aki csak létezett a bolygón, és összekapcsolták
őket velünk. Rádöbbentem, hogy nem kell értenem a háború művészetéhez,
hiszen egy személyben birtoklom a Háló minden tagjának ismeretét.
Támaszkodhattam Konrád ösztönös hadászati tehetségére ugyanúgy, ahogy a
nagyanyám taktikai és stratégiai ismereteire, bár tudtam, hogy utóbbira nem
lesz szükség. Taktikára igen, de stratégiára nem. Meg kellett állítanunk az
azgardiakat itt és most, nem fajulhatott elhúzódó háborúvá ez az ütközet.
Megkönnyebbülve nyugtáztam Zina nagyié mellett Janó papa, Narám-
Szín, Amphirtia és Paxosz doktor tudatát. Mindannyian életben voltak a
párjaikkal együtt, és még harcoltak, bár egyre fogyatkozó erővel. Észleltem
néhány számomra ismeretlen, a nagyszüleimnél is idősebb, régen
visszavonult kapuőrt, akiket kizárólag a végveszély kényszerített küzdelemre,
az ő tapasztalataik, ha lehet, még értékesebbnek bizonyultak számomra.
Minél több griff és grifflovas csatlakozott közös tudatunkhoz, a szemem előtt
lebegő kép annál gazdagabb lett részletekben, a szimfónia hangjai annál
fenségesebben zúgtak a fülemben, én pedig úgy vezényeltem a láthatatlan
zenekart, akár egy karmester. Zenei adottságaimnak köszönhetően képes
lettem úgy irányítani a Háló minden tagját, ahogyan a saját kezemet és
lábamat. Kallidiké néni jóslata, amin akkor csak nevettem, valóra vált.
– Térjetek vissza a Toronyhoz! – hívtam magamhoz őket.
Az összes, még harcoló kapuőrt és akadémistát visszarendeltem a
Homérosz térre, és ők gondolkodás nélkül cselekedtek. Félbehagyva a
küzdelmet a magasba emelkedtek, és sebesen közeledtek felém a levegőben.
A szemükön át láttam, a fülükön át hallottam. Az azgardi vikingek diadalmas
kiáltoztak. Azt hitték, hogy ellenfeleik végleg megfutamodtak, és
megindultak ők is az óriások nyomában.
Nem maradt bennem semmi kétely. Tudtam, mit kell tennem. Az ajtóhoz
léptem, és diáktársaimmal a nyomomban kiléptem a napfényben fürdő térre.

A végső összecsapás véres volt és kegyetlen. A megaszündeszmosz mindent

megvilágító fénye miatt sokkal világosabb emlékeket őrzök erről az
eseményről, mint az első ütközetről; minden apró momentumát fel tudom
idézni még ma is.
– Dzéta, Béta, Epszilon és Nű! Foglaljátok el az új helyeteket! – utasította
Odüsszeusz távozásunk előtt a kariatidákat.
– I-ge-nis-fő-nök! – engedelmeskedtek azonnal.
Dzéta és társai ugyan nem tudtak elszakadni a Torony köveitől, de át
tudták helyezni magukat a tantermek bejáratától a külső ajtók fölé.
Beleolvadtak a kőbe, amiből kifaragták őket, hogy kődárdáikkal a kezükben a
térre nyíló négy membránajtó felett bukkanjanak fel ismét.
Uli hátán ülve én vezettem az utolsó véderőt alkotó kis csapatunkat. A
Szelek Tornya előtt arccal a Kapu felé, félkör alakzatban álltunk fel: én a
félkör közepén helyezkedtem el, Konrád és Daphné a jobb és bal oldalamon
foglalt helyet, Niburu, Nimród, Mitchell, Alejandro, Enid, Octavia, Aladár és
a többiek pedig griffjeik hátán ülve őket követték sorban hátrafelé. A
folyamatosan érkező felnőtt grifflovasok és felsőbb évesek egymás után
csatlakoztak mindkét oldalon az arcvonalhoz, amíg teljesen körbe nem vettük
a Szelek Tornyát.
A közös tudat teljesen kitöltötte az elmém, mint víz a palackot. Ott és
akkor önálló lényként szinte megszűntem létezni, ahogyan velem együtt a
Háló minden egyes tagja is. Fel kellett adnunk önmagunk nagyobbik részét,
hogy egyetlen élőlényként, egyetlen organizmusként cselekedjünk, lényünk
magját, a személyiségünket háttérbe szorítva. Segítségünkre voltak ebben a
griffjeink, akik legfiatalabb korukban már átélték a csoporttudatot. Nélkülük
nem jöhetett volna létre a Háló áramköre: tulajdonképpen ők csatolták be
lovasaikat a megaszündeszmosz rendszerébe. Érzékeltem Octavia gyászból és
fájdalomból táplálkozó haragját és elszántságát, és felhasználtam, hogy
felszítsam vele a Háló tagjainak harci kedvét, hogy teljes mértékben
átengedjem magunkat Arész dühének – ami nélkül nem győzhettünk aznap.
Közösen ráadásul olyan dolgokra voltunk képesek, amikre egyedül nem.
Észleltük például a felettünk lebegő isteneket, az azgardiakat és az
olümposziakat egyaránt, akik a közönséges halandók számára láthatatlanok
voltak.
Az azgardiak közül a kalapácsos Thoron kívül egyedül a Konrád
emlékeiből ismerős Lokit tudtam beazonosítani. Hugin és Munin ott
repkedtek körülötte. A többi jelen lévő germán istenből csak egyről tudtam,
ki az. Biztosra vettem, hogy a nyúlánk, szőke, lobogó hajú férfi Loki oldalán
nem lehet más, mint Njörd, olyan aggódva tekingetett a fia felé. Odint nem
láttam.
Az olümposzi isteneket sem volt mindig könnyű felismerni, lévén, hogy
némelyikük átadta védencének az őt jelképező fegyvert, mint például Zeusz a
villámait, vagy Poszeidón a szigonyát. Aphroditét a szépségéről és rám vetett,
szúrós pillantásaiból ismertem fel, a térdig érő, hagyományos fehér khitónhoz
ezüstszínű Nike futócipőt viselő Artemiszt pedig az íjáról.
– Bátorság, Mira! – mosolygott rám biztatóan a vadászat istennője.
Pallasz Athéné ezúttal nem kiskosztümbe öltözött. Pont úgy nézett ki,
ahogy ábrázolni szokták: sisakkal a fején, hosszú dárdát szorongatva a
kezében. Másik karjával az Égiszt emelte maga elé. A Gorgófő egykori
helyét halvány elszíneződés jelezte a közepén. Még Uli pártfogóját, Calculust
is észrevettem egy szemüveges, Nephaliónhoz hasonlóan farmert és pólót
viselő, vékony srác alakjában. Úgy látszik, az istenek legfiatalabb nemzedéke
végleg szakított a hagyományos öltözködéssel. Calculus tipikusan kocka
külsejével meghökkentő kontrasztot alkotott a kezében szorongatott régimódi
abakusz, amin elmélyült figyelemmel tologatta ide-oda a színes golyókat.
Talán a győzelmünk esélyeit próbálta kiszámítani. Mindannyian éreztük az
isteneink támogatását.
Igyekeztem eltompítani a Háló néhány tagjában már előre felmerülő
bűntudatot az óhatatlanul bekövetkező halálesetek miatt, de azzal is tisztában
voltam, hogy az érzést csak ideiglenesen vagyok képes száműzni közös
tudatunk egyik szegletébe, és később majd mindenkinek egyedül kell
megbirkóznia vele. De megtettem, amit tudtam, azért, hogy legyen később.
Összehangolt támadással először mindannyian a jégóriások ellen
fordultunk.
– Mitchell, te jössz! – küldtem az első parancsot a Hálón át.
– Máris!
A kanadai fiú leugrott Larissza hátáról, és Poszeidón szigonyával szűk
hatókörű földrengést keltett a téren, amitől a hatalmas lények elvesztették az
egyensúlyukat. Az egyikük el is esett, vele Kasszandra és a másodéves
kentaur végzett mágikus kardjaikkal, de a többiek is olyan imbolyogva álltak
a lábukon, hogy viszonylag könnyen elbántunk velük. Nimróddal ketten úgy
teletűzdeltük őket nyílvesszőkkel, hogy némelyik úgy nézett ki, mint egy
gigantikus, két lábra állt sündisznó. Bár nyilainkkal nem tettünk nagy kárt
bennük, összezavarodtak annyira, hogy a többiek könnyebben végezzenek
velük.
Konrádnak sikerült kettőt megölnie Thanatosz fáklyája segítségével,
három másikat pedig Alejandro ütött le Héphaisztosz pörölyével. Ahol
eltalálta vele az óriásokat, sisteregve megolvadta a jég. Az olvadás
továbbterjedt a hatalmas kezeken, lábakon és törzseken, mint valami
rekordsebességű fertőzés, amíg össze nem roskadt a testük, és nem maradt
más belőlük, mint egy nagy halom olvadó jégtörmelék a tér kövén. Alejandro
eredményességét részben Xanthippénak köszönhette, aki Terpszikhoré
segítségével szinte táncolva, tökéletes ritmusban mozogva kerülgette a
levegőben a rájuk támadó valkűröket, sikeresen oltalmazva harcoló lovasát.
És még mondják, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák!
Az utolsó és egyben legnagyobb az óriások közül valahogy mégis
átverekedte magát rajtunk, és eljutott a kapuig, amit Dzéta védett.
– Kőember! Most véged van! – ordította. – Apró kavicsokká morzsollak
szét!
– Vagy-én-csi-ná-lok-jég-ká-sát-be-lő-led! – válaszolta az elsősök
kariatidája.
Az óriás rátámadt Dzétára, aki ezúttal sokkal fürgébben mozgott, mint
rendszerint: hosszú kődárdáját egyenesen beledöfte a jégóriás mellkasába.
Ellenfele bömbölve kapálódzott a dárdára tűzve, de Dzéta izmos kőkarja
nagy erővel tartotta a fegyvert, amíg egy negyedéves lány griffje hátán ülve
elhúzott mellette, és Arész kardjával levágta a fejét.
 A valkűrökkel, akiket Viktor vezetett, sokkal nehezebb dolgunk akadt. Az
óriásokkal ellentétben ők okosak és fürgék voltak, és hozzánk hasonlóan jól
felszereltek mágikus fegyverekkel. A szleipnirjeik igazi csataménekként
velük együtt harcoltak: megpróbálták küzdelem közben megharapni vagy
megrúgni a griffeket – ami a nyolc lábuk miatt komoly veszélyforrást
jelentett. Uli Sztüx folyóban szerzett sérthetetlensége többször megmentett
aznap. Sikerült mindig úgy helyezkednie repülés közben, hogy testével és
szárnyával védeni tudjon, ezért megúsztam egyetlen karcolás nélkül,
miközben nyilaimat szórtam a túlerőben lévő valkűrök seregére, akiknek
valahogy soha nem akart csökkenni a száma. Uli még Konrádra és Aleára is
odafigyelt, egy ízben sikerült a másik griff elé repülve felfogni egy neki
szánt, meglehetősen félelmetes kinézetű dárdát, ami zúgva szelte át a levegőt.
Rájöttem arra, hogy soha nem szabad lebecsülni Aphrodité hatalmát. Az
istennő által támogatott Chloé valószínűleg ugyanolyan illatanyagot bocsátott
ki magából, mint a párzásra készen álló nőstény szleipnirek, mert néhány
perc alatt sikerült a nyolclábú lovak csődöreit fékezhetetlenné változtatnia.
Sorban levetették magukról a lovasaikat, és vágyakozó nyerítéssel Chloé és
Jean-Luc felé vették az irányt.
– Erósz nyilára! – jajdult fel rémülten Konrád szekundánsa, amikor
észrevette őket.
– Csaljátok őket jó messzire! – rendelkeztem, és a szleipnirek követték is a
magasban a menekülő párost.
A tér kövére zuhant valkűrök többsége megsérült földet éréskor, ennek
ellenére megrohamozták a Tornyot. Nem aggódtam, egyszerűen a bejáratok
elé csoportosítottam a felnőtt kapuőrök többségét, köztük a nagyszüleimet.
Az erkélyeken kábé 100 méter/szekundum sebességgel kiáradó légáramlás,
no meg a lovaik hiánya miatt máshol úgysem tudnak bejutni a Toronyba.
Nimród Pitypang hátáról két kézzel szórta Zeusz villámjait a támadókra, de
a valkűrök mágikus pajzsaikkal általában sikeresen elhárították őket.
– Csak a vikingek és a törpék ellen használd őket! – utasítottam. – A
pajzsokról lepattanó villámok közülünk is eltalálhatnak valakit.
– Oké, tesó! – vigyorgott rám Nimród, és Pitypang hátán
zuhanóbombázásban megindult a térre vezető sugárúton feltűnő, szarvas
sisakot viselő viking harcosok ellen.
Ha nem vagyunk összekapcsolódva, nyugtalan lettem volna, mert úgy
élvezte a küzdelmet, mintha az csak egy számítógépes játék lenne, de
érzékeltem Pitypang mentális ellensúlyát, és tudtam, hogy bármikor
visszaparancsolhatom őket a Hálón keresztül.
Majd felpörögtek az események. Viktor egy ideje már töprengve nézegetett
felém testőrsége oltalma mögül. Gyanúsnak találta, hogy mindig az
összecsapások centrumában harcolok, akár a forgószél szívében, amikor
hirtelen leesett neki a tantusz. Gonosz mosolyra húzta a száját, és odakiáltott
a valkűröknek:
– Tōden!
Konrádon keresztül mindannyian értettük, mit mond. A testőrei kivételével
rám uszította az összes harcosnőt. Rájött, hogy ezúttal én testesítem meg egy
személyben a nagyanyám és a mágikus térkép szerepét, és ha engem
kiiktatnak, szétesik az olümposzi védelem, ahogyan első alkalommal is
történt. A szleipnirek vágtatva elindultak felém a levegőben. Nyílvesszők
szelték át a köztünk lévő távolságot. Rábuktam a griffem nyakára, aki
felágaskodott, hogy a testével óvjon. A nyílvesszők lepattantak róla.
Konrád dühösen felüvöltött, amikor rájött, hogy Viktor személyes
célkeresztjébe kerültem, és utasította Aleát, hogy rohamozza meg Loki fiát.
Éreztem a gyűlöletét egykori barátja iránt. Azóta akart bosszút állni rajta,
mióta Viktor az elrablásomkor úgy összevert. Elöntött a rémület, hogy forró
fejjel megöleti magát miattam.
– Eszedbe ne jusson! – tiltottam meg neki. – Maradjatok mellettem
Aleával! Azzal nem segítesz, ha meghalsz.
Nemcsak a megaszündeszmosz irányító ereje, hanem a belőlem áradó,
leplezetlen féltés is segíthetett abban, hogy lehiggadjon. Később
számtalanszor lejátszottam magamban, mi történhetett volna másképp, ha
akkor nem utasítom arra őt, Daphnét, Aladárt és Alejandrót, hogy a
griffjeiken repüljenek közém és a valkűrök közé, hogy megvédjenek. Sokat
töprengtem azon, hogy vajon már akkor határoztak néhányunk életéről a
Moirák, amikor engem újból magába szívott a Kárpit, vagy minden
végkifejlethez számos út vezet, és én választottam ki az egyiket közülük.
Szerencsére soha nem jöttem rá az igazságra. Nem tudom, hogy képes
lennék-e együtt élni azzal a biztos tudattal, hogy az én döntésemből
következett mindaz, ami azután történt.

24. fejezet
 Isteni Tűz

Hevér Aladár lett az első halottunk. Mint egy lovagi torna bajnoka,
dárdájával eltalálta egy rohamozó valkűr pajzsát, és letaszította őt a lova
hátáról. Ellenfele jó néhány méter zuhanás után ájultan hevert alattunk a
földön. A második rátámadó valkűr mellvértjéről viszont lecsúszott a dárda
hegye. A nő elejtette ugyan a kardját, de a lábszárára csatolt hüvelyből
előkapott egy hosszú tőrt, és ahogy Élektra, az erdélyi fiú hátasa elsuhant
mellette, visszakézből a lovasa hátába vágta.
Ali halálának percében viharként söpört végig a Háló tagjain a fájdalom:
Élektra iszonyatos sikolya késként fúródott közös elménkbe. A
megaszündeszmosz miatt mindannyian majdnem olyan erővel éltük át a
veszteségét, mint ő maga. Uli megrázkódott alattam, és én is alig tudtam
összeszedni magam, hogy képes legyek gondolkodni, de tudtam, hogy
menthetem meg a pokoli kínokat kiálló griffet, ahogy a többit is, akik aznap
még el fogják veszíteni a lovasukat.
– Az imágópisztoly! – utasítottam a Hálón keresztül Niburut. – Célozz
Élektrára!
A babiloni lány, a megaszündeszmosznak hála, rögtön megértette, mire
gondolok. Miután Zarriqum egy elegáns légi manőverrel kikerülte az egyik
rátámadó valkűrt, Niburu célba vette a kínjában eszét vesztett griffet.
Éreztem, ahogy a közös tudatot elhomályosító fájdalmon keresztül erősen
koncentrál. Addig még nem sok sikerrel használta a pisztolyt, mivel életében
először tartott lőfegyvert a kezében. Bár Hadész rettegést árasztó sisakjával
sikerült megfutamítani jó néhányat a vikingek és a törpék közül, az
imágópisztollyal az összecsapás kezdete óta csak a tér egyik üzletének
ajtajába akasztott szélcsengőt, egy elszabadult, sodródó légjárót és egy földön
guruló, gazdátlan sisakot sikerült háromdimenziós animgiffé változtatnia.
Ez a lövése viszont tökéletesen sikerült. A sikoltás megszakadt, és Aladár
elméje után a smaragdzöld tollú griffé is kitörlődött a közös tudatból. A kép,
amit láttam, kicsit megváltozott: az alkotóelemei, vagyis a bejelentkezési
képeink átrendezték magukat, és új pontokon kapcsolódtak egymáshoz, hogy
kitöltsék a két másodéves hiányzó helyét.
Ali után a táncos röptű, minden ízében sugárzóan nőies Xanthippét
vesztettük el. Héphaisztosz pörölyének még a mágikus pajzsok sem tudtak
ellenállni, így Alejandro egymás után két valkűrt is legyőzött, de harmadik
ellenfele utolsó erejével átdöfte Xanthippé fekete tollas nyakát. A griffnek
halála előtt még sikerült leszállnia a földre, és megszakítania a lovasával a
szündeszmoszt. Alejandro hiába tépte le magáról az ingét, hogy nyomókötést
helyezzen a sebre, a szúrás ütőeret érhetett, mert Xanthippé saját vérében
fuldokolva, két perc alatt kiszenvedett. A zokogó Alejandro átölelve halott
griffjét, egy gyorsan terjedő vértócsa közepén térdelt a földön. A tengerparti
tájképen a só áztatta farönkről eltűntek a ráfonódó hínárszálak, csak nedves
nyomuk látszott még sokáig az erezett fa felszínén.
Niburu, aki Xanthippé megmentésére indult, sajnos későn ért oda. Túl
sokáig tartott, mire levegőben függő imágóvá változtatva számos szleipniren
ülő valkűrt, elverekedte magát hozzájuk.
Könnyek gördültek végig az arcomon, mégis elküldtem a
megaszündeszmoszon keresztül a parancsot:
– Állj fel, Alejandro! Talpra!
– Nem megy. Ne haragudj! – rázta a fiút a sírás.
– Nem adhatod fel, szükségünk van rád. Kérlek! Xanthippé is ezt akarná.
Kegyetlenség volt, amit tettem, de kényszerítettem Alejandrót, hogy
hagyja ott a griffje holttestét, és vegye fel megint a harcot. Nem tudom, én
magam képes lettem volna-e ugyanerre, ha Uli fekszik ott a földön. De nem
veszíthettük el Alejandrót is, aki felé máris néhány csatabárdos, szálas viking
rohant, vérfagyasztó csatakiáltást hallatva. Igyekeztem a fiú fájdalmának egy
részét szétosztani a Háló tagjai közt, hogy könnyítsünk a terhén. Alejandro
végül könnyáztatta arccal talpra állt. Felkapott egy ott heverő valkűrpajzsot,
és elszántan megforgatta Héphaisztosz pörölyét a levegőben.
– Gyertek csak, gyertek!
– Hé, ti ketten! – kiáltottam oda Kasszandrának, aki a másodéves
kentaurfiúval addigra jó néhány zömök törpe harcost elintézett. – Segítsetek
Alejandrónak!
Kasszandra és almásderes szőrű társa megfordult. Amikor észrevették,
hogy a mulatt srác szálegyedül áll egy csomó vikinggel szemben, mellé
vágtattak. Vicsorgó arcukat és a felsőtestüket vércseppek pöttyözték, a
kardjukról vér csöpögött. Alejandróhoz hasonlóan mindkettőnek sikerült
pajzsot kerítenie, hogy a mellkasukat védeni tudják. A nyilvánvalóan
veszélykereső típusú Héraklész hagyatékából sajnálatos módon hiányoztak a
pajzsok, így csak az elesettektől tudtak szerezni egyet-egyet. Arra gondoltam,
hogy nem szívesen lennék az ellenfeleik helyében, hiába voltak a vikingek
túlerőben. A kentaurok a mitológia tanúsága szerint félelmetes harcosoknak
számítottak, ahogyan arról azon a napon magam is meggyőződhettem.
Kasszandráékhoz hasonlóan nagyszerűen küzdöttek megmaradt
védelmezőim, Konrád és Daphné is. Jó néhány ellenem küldött valkűrt
ártalmatlanná tettek, de támadóink még így is túl sokan voltak. Mégis, az
ellenség elsöprő túlereje ellenére egy pillanatra sem veszítettem el a reményt,
hogy megnyerhetjük az ütközetet.
Aztán történt valami különös. Miközben a gyűlölettől vicsorgó Viktor
újabb és újabb harcosnőket küldött a megölésemre, hirtelen szédülni
kezdtem, és mintha kirántott volna valami a testemből. Átrepültem a tér
felett. Uli eltűnt alólam, és a következő pillanatban már egy jóval kisebb
termetű, ezüstfehér tollú griff hátán ültem. Pitypang volt az. Lepillantottam a
lábamra. Nimród fűzöld meótiszi nadrágját láttam a lábszáramra feszülni. A
kezem az ő íját szorongatta.
– A monádkötés! – villant át az agyamon. – A testcsere. Most van rá
szükség.
Átnéztem az igazi testemre Uli hátán, amit a meghökkent Nimród foglalt
el, és megosztottam az információt a Háló tagjaival. Bűntudatot éreztem,
hogy a kölyök áll helyettem a valkűrök dühének célkeresztjében, de nem
tehettem semmit. A Moirák úgy döntöttek, kivonnak a legnagyobb veszély
helyszínéről, hogy teljes erőmmel az irányításra tudjak koncentrálni.
Legalábbis reméltem, hogy mindössze erről van szó. Féltem a másik
eshetőségre gondolni. Nem tudtam volna Eső szemébe nézni, ha az egyetlen
fia helyettem hal meg. Az utasításomra Konrád és Daphné a griffjeikkel a
helyükön maradtak, hogy Nimródot védjék. A szólamaik – egy cselló és egy
fuvola – kiváltak a szimfónia hangjai közül, és új dallamba kezdtek.
– Octavia! Narám-Szín! – szólítottam a két legközelebbi kapuőrt.
– Igen, parancsnok?
– Helyezkedjetek úgy, hogy szükség esetén meg tudjatok védeni!
Nem mertem megreszkírozni, hogy közelharcba bonyolódjam valamelyik
izmos, fejjel magasabb valkűrrel, aki olyan könnyedén vágna le egy tízéves
gyereket, mint egy karéj kenyeret. Szerencsére, mivel Pitypang és Nimród
még kicsik voltak, az ellenség addig is kevesebb figyelmet fordított rájuk,
mint ránk, ami persze hiba volt. Az öcsém igencsak jól célzott a nyilaival, és
tökéletes összhangban repült együtt Pitypangjával. Amelia Earhart óráin már
majdnem utolértek minket Ulival. Ráadásul Zeusz villámai segítségével,
amiket bőkezűen szórt maga körül, Nimródnak lassacskán sikerült
meggyengítenie jó néhány valkűr pajzsának és vértjének mágikus erejét, ami
által a mi fegyvereink könnyebben áthatoltak rajtuk.
A barátaim csodálatosan harcoltak a védelmemben. Pontosabban Nimród
védelmében. Konrád addigra már rutinosan használta Thanatosz fáklyáját. Az
volt a titka, hogy a kiszemelt áldozatnak látnia kellett a lángot, mielőtt a
fáklyát a föld felé fordította előtte. Rengeteg színjátszó páncélos valkűrt
sikerült visszaküldenie vele a Valhallába. Aleával majdnem teljesen
összecsiszolódtak. Senki nem mondta volna meg, hogy alig néhány órája
alakult ki köztük először a kötelék. Daphné szintén félelmetes elszántsággal
küzdött, Athéné tényleg kitett magáért a védence érdekében. A barátnőm,
amint észrevett egy pillanatnyi rést a valkűrök sorfalában, előrenyomult a
nyakában lógó Gorgófővel, és ha valaki szembeszállt vele, félrehúzta a táska
ablaka előtti lapocskát, hogy Medúza tekintete kővé változtassa ellenfelét.
Utolsó percükben megdermedt valkűrök szobrai vegyültek a halottak és
sebesültek közé lent a tér kövén. Nimród pedig egyszerűen káprázatosnak
bizonyult Artemisz nyilainak birtokában. Nem is kerülhettek volna jobb
kezekbe: a tesóm szinte másodpercenként eleresztett egy-egy nyílvesszőt,
ami természetesen soha nem tévesztett célt.
Nem akartam elkiabálni, de minden jel szerint nyerésre álltunk. Az
akadémisták és a felnőtt kapuőrök lassan, de biztosan kezdték hátraszorítani a
levegőben a megmaradt valkűröket, akik szoros gyűrűjükbe fogták
fővezérüket. Lent a téren is mi uraltuk már a küzdelmet, mert érkezni kezdtek
az első csata túlélői, és beözönlöttek a térre. Csupa véres, komor arcú poliszi
polgár. Tudták, hogy az életükért küzdenek. Odüsszeusz akkor látta
elérkezettnek az időt, hogy elhagyja a Tornyot, és az élükre álljon. A
vikingek és a törpe harcosok a folyamatosan növekvő létszámú véderő láttán
érzékelhetően elbizonytalanodtak.
Viktor csalódottan felhördült, amikor észrevette, hogy a második kísérlete
is kudarccal jár, és nem képes elpusztítani.
– Eh! Rátok sem számíthatok! – kiáltotta oda megvetően a valkűrök
vezetőjének, akinek színváltós sisakját fekete forgó díszítette. – Még hogy ti
lennétek a világ legjobb harcosai! Magam veszem kézbe a dolgokat.
Észre sem vette, hogy idegességében magyarul beszél. A sebhelyes arcú nő
kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Valószínűleg nem csak azért, mert nem
értette, mit mond. Nem rajonghatott különösebben Loki fiacskájáért.
– Most megdöglesz, te hülye kis ribanc! – fordult vissza Viktor gyűlölettől
eltorzult arccal a testemben harcoló Nimród felé. – Ahogyan te is, áruló! –
kiáltotta oda Konrádnak.
A fejébe nyomta a sisakját, és testőrségét félrehessegetve megsarkantyúzta
nyolclábú lovát. Egyenesen Uli felé vágtatott a levegőben. Kinyújtott
tenyerén megjelent egy táncoló láng, ami teniszlabda nagyságú tűzgolyóvá
formálódott. Hátralendítette a kezét, és elhajította a sárgán izzó gömböt. Uli
azonnal kitért jobbra, majd egy körívet leírva visszakanyarodott a helyére.
Nimród az én testemből magabiztosan vigyorgott rám, de rémült arcomat
látva a háta mögé nézett, hogy lássa, mi ijesztett meg.
– Ajaj! – hervadt le a mosolya.
Viktor tűzgolyója ezúttal egészen másként viselkedett, mint az Azgardon.
Loki a csata előtt valószínűleg még több hatalmat helyezett a fia kezébe, mert
az izzó labda célt tévesztve nem zúgott el a messzeségbe, hanem
visszafordult, és mint egy nyomkövető rakéta, megint célba vette Nimródot.
Uli szerencsére gyorsabban kapcsolt, mint én, és rögtön elkezdett cikcakkban
repülni. Valószínűleg a védnöke sietett a segítségére, mert teljesen
kiszámíthatatlan pályán pattogott a magasban ide-oda. Calculus kezéből
ezúttal semmi sem látszott, olyan gyorsan mozgott az abakusza fölött.
Igyekezett a legjobb, véletlenszerű repülési útvonalat kiszámítani védence
számára. Loki viszont nyilván nagyobb erővel bírt, mint egy alig hetvenéves
isten, mert a tűzgolyó lassan, de biztosan egyre közelebb került Nimród
hátához.
A magam számára is meglepő módon, ahogy saját, elfehéredett arcommal
néztem szembe, váratlanul leblokkoltam, és a Háló egyik percről a másikra
összeomlott. A tengerparti kép, mint egy impresszionista festmény, először
színes foltokra esett szét, majd szétoszlott a levegőben. A harsogó
szimfonikus zene hangjainak egyre halkuló foszlányait felkapta a szél, és
messze sodorta tőlünk. Csak a fegyverek csattogása, a talajon küzdők
kiáltozása és nyögése, a földön fekvő sebesültek nyöszörgése hallatszott.
Lelassult az idő: úgy láttam a társaim mozdulatait, mintha víz alatt harcoltak
volna. Ahogy a tér másik oldalán Janó papa a buzogányával egy viking
harcos sisakjára sújt, Zina nagyit, amint kardjával kettészel egy felém szálló
dárdát, Narám-Színt, ahogy Merszija hátán lebukik egy szúrás elől.
Láttam, ahogy a megaszündeszmosz megszűntével mindannyian
megmerevednek egy másodpercre, majd rám néznek, hogy élek-e még. A
védnököm mellett, aki szólt hozzám, azt hiszem, az arcukon tükröződő
rémületnek is köszönhettem, hogy sikerült megfékezni a szétesésemet.
– Mitől félsz annyira? – csendült fel Artemisz derűs hangja a fejemben. –
Hiszen már választottál. Minden esemény egyetlen cél felé tart, mint egy
megállíthatatlanul száguldó vonat. Csak annyi dolgod maradt, hogy megtedd,
ami tőled telik.
Miközben a szemem a lassított felvételként Nimródhoz közelítő, pokoli
tűzgolyóra tapadt, rájöttem, hogy tökéletesen igaza van. Nem az én
felelősségem többé a jövő, egyetlen ember jövője sem. Most már semmi sem
függ tőlem, minden döntés a Moirák kezében van. Hűvös nyugalom áradt
szét bennem, és a következő másodpercben visszazökkent minden a helyére.
A Háló helyreállt, és a világ ismét felgyorsult körülöttem. Loki tüze már
majdnem elérte Nimródot. Alig néhány méter választotta el tőle. Uli képtelen
volt úgy helyezkedni repülés közben, hogy sebezhetetlen testével védje a
kölyköt, mert a mágikus irányzék célkeresztje nyilvánvalóan az én testemre
irányult, és folyamatosan korrigálta a röppályát.
– Ami viszont azt jelenti – villant át az agyamon –, hogy senki mással nem
fogja beérni, tehát ha átugranék Pitypang hátáról a griffemére, Nimród mögé,
talán nem is lennék akkora veszélyben. Némi időnyerés után Zeusz
villámával, amivel most én rendelkeztem, talán szét tudom robbantani a
tűzgolyót.
Konrád hirtelen elém vágott.
– Ne! – kiáltottam kétségbeesetten, mert tudtam, mire készül. – Kérlek, ne
tedd!
A hangom egyszerre remegtette meg a Háló fonalait, és verődött vissza a
teret körülvevő házak falairól, de nem tudta elnyomni Konrád és Alea egyre
hangosabb, kettős DNS-spirálként összefonódó szólamát a fejemben.
Alea egyenesen a tűzgolyó és Uli közé repült. Szinte rátapadt a griffem
hátsójára, és pontosan, szemernyi késedelem nélkül követte Uli minden
mozdulatát, hogy Konrád a testével fedezhesse a testemet, amiben jelenleg
Nimród lelke lakozott. Nem tudtam, Alea hogyan képes erre a precizitásra,
hacsak nem védnöke, az északi szél istenének segítségével.
Konrád ezúttal megtagadta a parancsomat, én meg abban az egyetlen
másodpercben, ami megadatott, képtelen voltam rákényszeríteni az
akaratomat a megaszündeszmoszon keresztül. Nimróddal együtt mind a
kettőjüket szerettem, és lehetetlennek tűnt számomra eldönteni, melyikük
éljen, és melyikük haljon meg. Helyettem.
 Az isteneknek hála, hogy ezt a döntést soha nem kellett meghoznom, mivel
Njörd váratlanul kitört a germán istenek sorából, és a fia segítségére sietett.
Felfújta az arcát, és a szájából előtörő szélvihar a magasba röpítette a
tűzgolyót, ami felrobbant, akár egy szupernóva. Szikrái olvadt, sárga
fémcsöppekként záporoztak a földön harcolókra, akik a küzdelmet
abbahagyva, jajgatva emelték a fejük fölé pajzsaikat. Egyedül a valkűrök
mágikus páncélja és pajzsai nyújtottak a tűzcseppek ellen védelmet, ezért a
fapajzsos vikingek többsége nemsokára a földön fetrengett a fájdalomtól.
Kasszandra is megsebesült. Bár ő is a feje fölé emelte zsákmányolt pajzsát,
a védelem a teste mérete miatt nem bizonyult elegendőnek; a farát egy
tenyérnyi folton megégette a szétfröccsenő mágikus tűz. Rózsaszínű, nyers
hús villant elő a barna szőr alól. De a kentaurok jól tűrik a fájdalmat,
Kasszandra is csak összeszorította a száját, és folytatta párviadalát az egyik
földre kényszerült valkűrrel.
Viktor dühösen felüvöltött Njörd magánakciója láttán, de nem tehetett
ellene semmit. Egy istenével nem ért fel az ő – amúgy is csak kölcsönkapott
– hatalma. Segítségkérően az apjára nézett. Loki mogorván biccentett, és
visszarendelte Njördöt, de az többé nem hallgatott rá.
– Arról nem volt szó, hogy a te fiad megölheti az enyémet! – kiáltotta
bőszen.
Mint egy palackból kiszabadult dzsinn, karba tett kézzel, elszántan lebegett
Konrád felett, aki életében először érezte közel magához az igazi apját –
mind fizikai, mind lelki értelemben.
A haragtól eltorzult arcú Viktor kezében újabb, ezúttal vakító fehér
fényben izzó tűzlabda jelent meg. Többen is felismerték az idősebb kapuőrök
közül. Loki emelte a tétet.
– Az Isteni Tűz! Az Isteni Tűz! – terjedt szét a Háló tagjai között.
Összeszorult a szívem. Ez nem sima mágikus tűz volt. Az első Kapu-
háború során kifejezetten a Kárpit elpusztítására hozta létre Loki. Ettől a
tűztől menekülve vált a Pügmalión-ház szégyenévé a szerencsétlen
Theolonius. Az isteneken kívül minden más élőlénynek nemcsak a testét,
hanem a lelkét is megsemmisíti. Akit eléget, arra nem vár semmiféle túlvilág,
egyszerűen eltűnik a föld színéről. Az Isteni Tüzet csak a halál olthatja ki,
legyen az a célba vett emberé, vagy egy helyette önként felajánlkozó
személyé.
Hugin és Munin, akik – amióta az előbb Nimród testébe zárva olyan
meggondolatlanul odakiáltottam Konrádnak – kerek, rosszindulatot sugárzó
gombszemükkel engem figyeltek, most károgtak valamit Loki fülébe. A
germán tűzisten odavetett néhány szót Viktornak, és felém mutatott.
– Lebuktam! – állapítottam meg.
Egyrészt megkönnyebbülést éreztem, hogy Nimród és Konrád nincsenek
már miattam extra veszélyben, másrészt elöntött a jeges rémület, hogy ha
eléget az Isteni Tűz, nyom nélkül eltűnök a világból, és soha, még az
Alvilágban sem találkozhatok többé a szüleimmel és a barátaimmal.
Egyszeriben tökéletesen átéreztem Theolonius félelmét, ami a hibás
döntéshez vezetett. A megaszündeszmoszon végigsöpört a rettegésem, és ettől
még inkább megijedtem.
Viktor elhajította a második tűzlabdát. Zúgva szállt felém a levegőben. A
belőlem áradó pániktól űzött kapuőrök elrebbentek az útjából. Octavia és
Narám-Szín is. Nem tudtam kárhoztatni őket. Senkit sem kényszeríthetek
ilyen halálra. Elengedtem a Háló irányítását.
Egyedül a nagyszüleim és Konrád, a hűséges, fülig szerelmes Konrád
igyekeztek felém a griffjeikkel, hogy az Isteni Tűz útjába állva feláldozzák az
életüket az enyémért cserébe. Zina nagyinak még a szélvészsebesen repülő
Arión hátán sem volt esélye keresztezni a gyorsan közelítő tűzgolyó
röppályáját, akárcsak Janó papának és Gaméliának. Konrád sokkal közelebb
volt hozzám, és ha Njörd nem lép közbe megint, és egy erős oldalszéllel nem
taszítja tőlem távolabb Aleát, azt hiszem, aznap mindketten meghaltak volna
értem.
A nagyszüleim halálát még talán el tudtam volna fogadni, hiszen a
griffjeikkel együtt mindketten igazi harcosok voltak, akik tudták, mi a tét, de
Konrád önfeláldozásába soha nem törődtem volna bele, sem magam, sem
Zsiga miatt. Alea pedig… Hiszen csak aznap kapta vissza az életét szegény.
– Amint engem eltalál az Isteni Tűz, hajíts le a hátadról! – parancsoltam
Pitypangra. – Így talán megúszod.
Többet sajnos, nem tudtam tenni érte. Utolsó gondolatom Uli felé szállt.
Kértem, hogy bocsásson meg, amiért esetleg magammal viszem a halálba,
majd szóltam Niburunak, hogy ha szükséges, használja a griffemen az
imágópisztolyt. Éreztem Uli feldúltságát – nem maga, hanem miattam – és a
szeretetét. Meg akartam szakítani a szündeszmoszt, de nem voltam rá képes.
Uli nem engedte. Az utolsó percig velem akart maradni, és én nem voltam
képes nemet mondani neki. Életem legutolsó pillanatában szükségem volt a
belőle merített erőre, mert iszonyatosan féltem.
Váratlanul csillapító nyugalom áradt szét a Hálón, de az érzés ezúttal nem
belőlem fakadt. Daphné volt az. Úgy vélem, abban a percben nemcsak
Athéné, hanem a Moirák támogatását is bírta. A fuvola dallama a magasba
szárnyalt.
Nem láttam közeledni, mert hátulról vágott elém a szendvicsimádó, mindig
vidám Kilix hátán.
– Neeeeeem! – süvített végig kétségbeesett hangom a Hálón. – Megtiltom!
Csak annyi ideje maradt, hogy megforduljon, és rám mosolyogjon.
– Muszáj! – súgta gyöngéden. – Egyébként is ne felejtsd el, hogy én
vagyok az idősebb!
A végső tromf, amit Daphné csak az unokatestvéreivel folytatott vitákban
szokott használni, bebizonyította számomra, hogy engem, az örök egykét,
nagylelkűen befogadott nemcsak a szívébe, a családjába is.
Aki kívülről látta őt, azt hihette, hogy szikrányi félelem sincs benne, de mi,
a Háló tagjai pontosan tudtuk, mit élt át élete utolsó percében a lélekikrével
együtt. Egy hosszú pillanatig még fogva tudtam tartani rettegéssel teli és
eltökélt tekintetét, azután az Isteni Tűz eltalálta őt, és az én szikrázóan okos
barátnőm oroszlánszívű griffjével együtt lángra lobbant. Bárcsak
mondhatnám, hogy mindketten rögtön meghaltak, és nem éreztek semmit, de
nem tehetem. Néhány végtelennek tűnő másodpercen keresztül a Háló
minden tagja velük együtt sikoltott és sikoltott, amíg Thanatosz végre
megkegyelmezett, és elvette az életüket.

– Nocsak, nocsak! Hát nem pont ilyen egy igazi heroina? – kérdezte csöpögő
nyájassággal Viktor.
Visszataszítóan hangzott a szájából a szó, mint valami női drogos
nickneve. A szeme beteges élvezettel tapadt a földre hullt, még mindig
lángoló holttestekre, amiket lassan teljesen elemésztett az Isteni Tűz.
Hányingerem támadt tőle, és hideg gyűlölet öntött el.
– Tanulhatnál tőle, Mira! – cukkolt tovább Viktor. – Hagyod, hogy a
barátaid pusztuljanak el helyetted?
Akkor és ott nem tudtam könnyet ejteni értük, pedig Ali és Xanthippé
halálát megsirattam. Leráztam magamról a dermedtséget. Nem hagyhattam,
hogy Daphnéék áldozata kárba vesszen, muszáj volt életben maradnom. Loki
fia máris újabb fehéren izzó tűzlabdát pattogtatott a tenyerén. Utasítottam a
bátor, erős lelkű kis Pitypangot, hogy repüljön Uli mellé. Átnyúltam a
levegőn, és kirántottam néhány nyílvesszőt a Nimród hátán függő tegezből.
Az én tegezemből. Az íjamra illesztettem az egyiket. Meghallottam az első
hegedű hangját kiválni a zenekar hangszerei közül. Az én szólamomat
játszotta. A hangja a crescendóig fokozódott, elnyomva az összes többi
hangszer hangját.
– Azt hiszed, hogy egy vacak kis nyílvessző segítségével szembeszállhatsz
az Isteni Tűzzel? – gúnyolódott Viktor.
– Közönséges nyíllal talán nem. De az enyém nem az! – mondtam, és
elengedtem Artemisz nyilát.
Viktor felkiáltott, de nem ejtette el a tűzgolyót. Nem volt rá képes. A
vesszőm a tenyeréhez szegezte. Loki fiacskája jajgatva szorongatta átlőtt
kezét.
– Mire vártok? – nyüszített a testőrei után. – Segítsetek már, vagy
gondoskodom róla, hogy örökre megbánjátok ezt a napot!
A valkűrök vezetője némi habozás után intett az embereinek, hogy
fejlődjenek fel Viktor mellé, és fedezzék a pajzsaikkal. A habozása elegendő
időt biztosított nekem, hogy gyorsan még egy nyílvesszőt helyezzek az
íjamra.
– Bocsáss meg, Artemisz! – fohászkodtam védnökömhöz.
A vadászat istennője paradox módon ki nem állhatta, ha állatok
szenvednek az emberek miatt.
Elengedtem a második nyilat, ami átszelte a kettőnk közti távolságot, és
beleállt ellenfelem lovának farába. A szleipnir fájdalmában felágaskodott a
négy hátsó lábára. A sérült kezét dajkáló Viktornak nem maradt ideje
megkapaszkodni, mégsem esett le azonnal hátasáról. A másik kezével
valahogy a nyeregkápába fogózva lógott a levegőben. A testőrei a nyihogó,
zavarodottan körbeforgó ló miatt nem fértek hozzá, hogy visszarángassák a
nyeregbe.
Énekelni kezdtem. A dallam teljesen más volt, mint amit az íjam
előéneklésekor énekeltem. Azt hiszem, a Meótiszon Öregisten nem pusztán
megáldott, amikor elbocsátott a színe elől, hanem ezt az éneket ültette el a
fejemben. Tudta, hogy szükségem lesz még rá. A dallam összefonódott a
fejemben visszhangzó hegedűszóló erős, tiszta hangjával: két világ mágiája
egyesült az énekemben. Alattunk a tér egyik fája hirtelen növekedni kezdett,
mint a mesében az égig érő paszuly. A törzse egyre vastagodott, és egyre
magasabbra nyúlt. A friss gallyakon újabb és újabb rügyek pattantak elő, és
újabb és újabb zöld levelek bomlottak ki. Az ágak mind közelebb kerültek
Viktorhoz, amíg az egyik el nem érte, hogy mint egy levelekkel borított kötél,
a bokája köré csavarodjon. A testőrei megpróbálták kardjaikkal elvágni az
ágat, de a fegyvereik lepattantak róla. Viktor keze lassan lecsúszott a
nyeregkápa díszes ezüstgombjáról. A szája még egy utolsó tiltakozó
üvöltésre nyílt, majd a fa lerántotta a szleipnir hátáról.
Finoman szólva Loki csöppet sem tűnt Njördhöz hasonló, aggódó apának.
Hűvös, érzelemmentes tekintetét kudarcot vallott ivadékára függesztette, aki
kapálózva és ordítva zuhant le a lováról. Szinte megsajnáltam a
szerencsétlent. A sajnálatot viszont gyorsan kiűzte belőlem a tekintete, ami
zuhanás közben végig rám tapadt. Engem nézett az a feneketlen gyűlölettől
izzó szem, amiben már semmi emberit nem találtam, amíg nagy csattanással
földet nem ért. Roppanás hallatszott, mint amikor egy ág törik ketté.
Viktornak az eséstől elpattant a gerince, de nem halt meg azonnal, mert sötét
szeme továbbra is dühödt váddal meredt rám.
A kezéhez szögezett, pattogó tűzzel égő labda folyamatosan szórta a halált
maga körül. Akire egyetlen szikrája szökkent, a tűz martaléka lett. Láttam jó
néhány rémülten üvöltő vikinget és valkűrt egyetlen perc alatt semmivé
enyészni. Csak megfeketedett körvonalaik és némi hamu maradt utánuk a tér
kövén. Loki fiaként egyedül Viktor bizonyult immunisnak az Isteni Tűzre,
ami elkezdte megolvasztani a tér burkolatát, izzó lávatavacskát hozva létre. A
körvonala lassan növekedett. Tudtam, hogy ha eléri az Akadémiát, és a
megolvadt talapzatú Torony magába roskad, minden igyekezetünk
hiábavalóvá válik, mert a Kárpit is megsemmisül.
Újabb nyilat helyeztem az íjam húrjára. A lávató közepén sértetlenül
lebegő Viktor nem kért tőlem kegyelmet, és ez volt az egyetlen, amit becsülni
tudtam benne. Aztán rájöttem, miért. A szemében örvénylő sötétségből
Ahrimán nézett vissza rám. Amikor végül magára hagyta az összetört testet,
aminek többé nsem vette hasznát, a lebénult Viktor rémülten felsikoltott.
– Apám! – kiáltotta könyörögve. – Nem tudok mozogni! Kérlek, segíts!
Ments meg!
De Loki tekintete minden szánalmat nélkülözött. Már akkor leírta a fiát,
amikor az lezuhant a lováról.
Habozva leengedtem az íjam. Képtelen voltam megtenni az utolsó lépést.
Talán a közös tudatnak köszönhettem, de azokban az órákban, amikor mind
összekapcsolódtunk, sokkal érzékenyebbé váltam az emberi tettek
mozgatórugóira. Viktor úgy kiáltozott, mint egy ijedt kisgyerek a sötétben, és
én borzongva gondoltam arra, milyen lehetett egy közönyös apa szeretetére
vágyva felnőni.
Loki észrevette a tétovázásomat, és ugyanazt a szót ejtette ki a száján hideg
megvetéssel, mint nemrég a fia:
– Tōden!
Láttam a valkűrök vezetőjének arcán átsuhanni az elképedést, de
engedelmeskedett a parancsnak. Kivett egy a többinél hosszabb, fekete tollú
vesszőt a tegezéből, és célzott. Mire felfogtam, mit tesz, a nyílvessző Viktor
homlokába fúródott. Úgy hatolt át a mágikus sisakon, mint kés a vajon. A
hitetlenkedő arckifejezés ráfagyott ellenfelem arcára, a szeme immár
élettelenül meredt az apjára. Döbbenten néztem, ahogy a több méterre
felcsapó, fehér lángok övezte olvadt kőzet végleg elnyeli a testét. A tűz
néhány másodperc múlva kialudt, és a forró, lassan újra megszilárduló
burkolat örökre magába zárta Viktor maradványait.
Ugyanis, ha elfelejtettem volna megemlíteni, az Isteni Tűz kioltásának
harmadik módja megidézőjének halála.

Soha nem tudom már meg, hogy fővezérük halála után a támadóink önként
megadták volna-e magukat, vagy sem, mert a Kapun, ami órák óta nyitva
volt, Viktor halála percében még valaki átjött az Azgardról az Olümposzra.
Egy emberfeletti termetű férfi szintén hatalmasra nőtt szleipnirjén. Két óriási
farkas szaladt mellette a levegőben. Ha nem ismertem volna fel a farkasairól,
Geriről és Frekiről, a fél szemét eltakaró fekete kötésről akkor is rájöttem
volna, hogy Odin az. Szélsebesen közeledett meglepett seregeink felé a
magasban.
Néhány perc múlva az azgardi istenek királya megállította toporzékoló
lovát előttünk. Szleipnir, minden szleipnirek ősapja, mérgesen rányerített
meghunyászkodó utódaira. Loki elsápadt Odin érkezése láttán, de jó néhány
germán istenen határozott öröm és megkönnyebbülés mutatkozott. Lehet,
hogy megosztottabbak, mint gondoltam, és nem mind csatlakoztak önként
Lokihoz ebben a háborúban?
A nagydarab, kalapácsos, kicsit együgyűnek látszó Thor előlépett a többi
isten közül.
– Királyom, te itt? Merre jártál az elmúlt hónapokban? – brummogta
meghökkenten.
Odin nem válaszolt neki, egyetlen szeme fáradtan és szomorúan meredt
Lokira. Azután zengő hangon kijelentette:
– A háborúnak vége!
Levette arany karpántját, és a magasba dobta. A karpánt szikrázva szállt a
levegőben, egyre nagyobbra nőtt, majd megháromszorozódott. Mire
mindhárman elérték röppályájuk csúcspontját, már akkora volt az átmérőjük,
mint egy kisebb hordó pántjaié. Loki menekülni próbált, amikor meglátta a
pörgő arany ékszereket, de a félelmetesen vicsorgó Geri és Freki az útját
állták. Odin intésére a pántok Loki feje fölé suhantak, és úgy csúsztak rá a
testére, mint gyűrű az ujjra. Szorosan a törzséhez szorítva karját,
megbéklyózva lábát foglyul ejtették a tűz istenét. A harmadik karpánt a
szájára tapadt, így Loki nemcsak megbénult, hanem szólni sem tudott többé.
A farkasok le nem vették róla a szemüket. A tétován károgó Hugin és Munin
visszatértek igazi gazdájuk mellé. Odin rájuk vetett, vészjósló tekintetéből
azért nekik is kinézett valami jó kis büntetés.
A germán istenek királya körülnézett, és beszélni kezdett.
– Fél évvel ezelőtt Loki kábító hatású, varázshatalmú mézsört itatott
velem, és miután álomba zuhantam, eltemetett az Yggdrasil alá. Ott aludtam,
mélyen a földben egészen a mai napig, amikor hűséges farkasaim végre rám
találtak, és kiástak az azgardi vVilágfa gyökerei alól. Csak akkor szereztem
tudomást erről a háborúról, amit Loki tervelt ki a Nornák támogatásával.
– Ó, az álnok lélek! – kiáltott fel Thor dühösen. – Nekünk azt állította,
zarándokútra keltél. Magányra vágytál, hogy elmerenghess a világ dolgain.
– És távollétedben őt nevezted ki helyettesednek a Valhallában – tette
hozzá a valkűrök parancsnoka. – Valamint hogy a te kívánságodra kell
megvívnunk ezt a háborút.
– Nem hibáztathatok senkit, legfeljebb magamat a történtekért – sóhajtott
fel Odin. – A jelek szerint ismét sikerült bedőlnöm Loki cselvetéseinek.
– Ahogy nekünk is – mondta Thor dühösen. – Pedig sejthettük volna, hogy
hazudik. Te soha nem szándékoztad megszegni az Egyezményt.
Odin a grifflovasok felett lebegő görög istenek felé fordult. Fejet hajtott
egy bíborszínű khitónt viselő, ápolt szakállú férfi előtt. Zeusz volt az. Észre
sem vettem, hogy visszaszerezte a villámait: most már az ő kezében
fickándoztak.
– Kérlek, fogadd legőszintébb bocsánatkérésemet! – mondta Odin
méltóságteljesen. – Mint tudod, hogy még mi, az istenek királyai sem
változtathatunk a múlton, de annyit megígérhetek, Loki méltó büntetésben
fog részesülni. És bár magamra vállalok minden felelősséget, mentségemre
szolgáljon, hogy elég nehéz egy háborúra termett népet és az isteneiket
évszázadokon keresztül féken tartani.
Kivívta az elismerésemet őszinte szavaiért. Talán mégsem minden germán
isten zakkant vagy ostoba. Odint kifejezetten felelősségteljes, tépelődő
típusnak találtam. Meglehetősen intellektuális alkatnak egy hadistenhez
képest. A farkasainál menőbb háziállatokkal pedig még soha nem
találkoztam.
Odin most már nekünk, halandóknak címezve szavait, szomorúan
hozzátette:
– A bűnös megbüntetése természetesen nem hozza vissza az elesetteket.
Ma mindkét oldal nagy veszteséget szenvedett el.
– De végül mi nyertünk volna, ugye, tudod? – kiáltott közbe hetykén
Nimród. – Már majdnem lenyomtuk az azgardiakat, amikor megérkeztél.
A hatalmas termetű férfi elmosolyodott a gyerekes hetvenkedésre. A tesóm
önbizalmát még a csata borzalmai sem tudták kikezdeni.
– Értem a célzást, fiam – mondta kedvesen. – Készségesen elismerem,
hogy egyedül a ti hősies ellenállásotoknak köszönhető, hogy Loki tervei nem
váltak valóra. Fogadjátok elismerésemet!
Nimród büszkén kidüllesztette a mellét.
– A csapataim készek megadni magukat a fővezéreteknek – nézett Odin
jelentőségteljesen a valkűrök vezetőjére.
A sebhelyes arcú nőt egyáltalán nem törte le a vereség, sőt. Inkább
megkönnyebbült, hogy az Azgardon megint helyreáll a rend. Elég józan
nőnek látszott, nem hiszem, hogy túlságosan élvezte a kiszámíthatatlan Loki
főnökségét.
Odin váltott még néhány szót Zeusszal – azt hiszem, egy új egyezmény
aláírásáról beszéltek –, majd a jelen lévő olümposzi istenekhez hasonlóan a
germán istenek is szétoszlottak a levegőben. Visszatértek mindannyian az
Azgardra. Az erejétől megfosztott Lokit természetesen magukkal vitték.
Mielőtt mindannyian eltűntek volna, még láttam, hogy Njörd súg néhány szót
búcsúzóul Konrád fülébe, akinek felragyog az arca.
Távozásuk után megszűnt a féregjárat, és a mágikus sziréna végre
elhallgatott, ennek ellenére még órákon keresztül hallottam a vijjogását a
fejemben.
A nap hátralevő részéről nem sok mondanivalóm maradt. Miután az
azgardiak letették a fegyvert, a sebhelyes arcú valkűrparancsnok merev
tartással elém járult, és a kezembe akarta helyezni a kardját, de én inkább
átengedtem a dicsőséget a nagyanyámnak. Örültem, hogy megszabadulhatok
minden felelősségtől.
A nagyszüleim a fegyverletétel után szorosan átöleltek. Egymásba
kapaszkodva álltunk a Torony holtfáradt védői között a tér közepén,
miközben a hajamat simogatták, és a fülembe súgták, hogy rettenetesen
büszkék rám. Hogy mindent tökéletesen csináltam, és hogy igazi hős vagyok.
Nem tiltakoztam, de tudtam, hogy tévednek. Nem voltam hős. Nem én
döntöttem el, hogy három vérvonal egyesüljön bennem, ami képessé tett a
Háló irányítására. A messzire tekintő és mindig az emberiség érdekében
munkálkodó Moirák a valódi hősök, az én személyes hősöm pedig örökre
Daphné lesz. Azt hiszem, a barátnőm a szíve mélyén mindig sejtette, mi lesz
a sorsa, talán azért érdekelte annyira a tanatológia. És bár korábban eszébe
sem jutott, hogy számára nem lesz semmiféle másvilág, Kilixhez hasonlóan
mégsem habozott, amikor nemcsak az életét, hanem a lelkét is feláldozva
megmentett Loki tüzétől.
Zina nagyi és Janó papa csak akkor engedtek el, amikor légfuvallat csapta
meg az arcunkat, és maga Zeusz ereszkedett mellénk az égből. A
nagyszüleimmel együtt én is mélyen meghajolva köszöntöttem. Még soha
nem hajoltam meg senki előtt, de ezúttal késztetést éreztem kifejezni a
tiszteletemet, ami mellesleg egy isten esetében erősen ajánlott dolog.
– Szóval, te lennél a nap hőse! – harsogta Zeusz jókedvűen. – Kicsi lány,
óriási adag bátorsággal és akaraterővel. Hadd gratuláljak elsőként! – ragadta
meg a kezem. – Azt hiszem, köszönetet kell mondanom az összes halandó és
halhatatlan nevében az Olümposzon, amiért megmentetted a seggünket.
Halványsárga ruhás, szoborszerű szépségű nő csatlakozott hozzá a
magasból. Feltűzött, sötét haját finoman áttört aranydiadém díszítette.
– Muszáj ilyen közönségesen beszélned? – dorgálta a férjét. – Még azt
gondolja Mira, hogy valami kocsissal beszél.
– Hiszen szinte nincsenek is már kocsisok – nevetett változatlan jókedvvel
az istenek királya. – A szekereket rég felváltották az autók, az autókat meg a
légjárók. Követhetnéd jobban is a világ változását, drága Hérám!
– Tudod, hogy nem ez a lényeg – nézett rá megsemmisítően a felesége.
– Rendben van, rendben van – emelte fel a kezét megadóan Zeusz. – Bár
azt hiszem, a kisasszony sem helyteleníti minden esetben az erősebb
kifejezéseket, vagy talán tévedek? – kacsintott rám huncutul.
Elpirultam. Ez övön aluli volt. Egy istennek nem okoz nehézséget
kihallgatni a halandók életét, de nem szép, ha ezt az orruk alá is dörgöli. Janó
papa sunyin rám vigyorgott Zina nagyi háta mögül, akinek nagy bosszúságára
jó néhány cifra káromkodást sikerült eltanulnom tőle, bármennyire is
igyekeztem fegyelmezni magam Uli miatt. A griffem nem rajongott az
állandó sár- és hamuízért a szájában.
– Térjünk inkább a lényegre! – nézett rám Zeusz ünnepélyesen. –
Megtárgyaltam a többi olümposzi istennel, hogy érdemeidért cserébe
jutalomban részesítünk. Kívánj valamit, és mi teljesítjük!
– Persze az észszerűség határain belül – tette hozzá Héra, látva felcsillanó
szemem. – A halottak visszahozása például nincs a lehetőségek közt.
Csalódottan felsóhajtottam, mert tényleg az volt az első gondolatom, hogy
Alit, Xanthippét és a többi elesettet visszakérjem Hadész birodalmából.
– Jól gondold meg, mit kívánsz, Mira! – figyelmeztetett aggódva Zina
nagyi. – Az istenek ajándéka kétélű dolog lehet. Emlékezz Tithónosz
történetére!
Igaza volt. Tithónosz az örök életet kérte Éósztól, a hajnal istennőjétől, és
meg is kapta, de örök fiatalság nélkül. Öregen és betegen tömény
kínszenvedésből állt az élete, amíg a kortól teljesen össze nem töpörödött, és
tücsökké nem változott.
Nem kellett túl sokáig törnöm a fejem, mit akarok. Mintha már azelőtt
tudtam volna, mielőtt megfogalmazódott bennem.
– Lehetne két kívánságom? – kérdeztem.
Zeusz felkuncogott.
– Ó, ezek a nők, ezek a nők! A kisujjadat nyújtod, és az egész karodat
akarják.
– Egyiket sem a magam számára kérem.
A nagyanyám megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Rendben – mondta nagylelkűen az istenek királya. – Két kívánság. Mi
legyen az első?
– Itt az Olümposzon nincsenek csillagképek – mutattam az égre.
– Mivel a zsebuniverzumunk kicsi, mindössze egy nap és egy hold fér el
benne a bolygón kívül – ismerte el a férfi.
– Én mégis szeretném, ha lenne egy csillagkép az égen – feleltem. – Nem
kell, hogy igazi csillagokból álljon. A puszta illúzió is megteszi – gondoltam
a Meótiszra, ahol az íjászversenyen a Göncölszekér képét úgy varázsolták az
égre.
– Az menni fog – simogatta elgondolkozva a szakállát Zeusz. – És
pontosan mit ábrázoljon ez a csillagkép?
– Daphnét és Kilixet. Ők hozták ma a legnagyobb áldozatot. Szeretném, ha
ezt soha senki nem felejtené el.
Zeusz elkomolyodva nézett a szemembe.
– A Moirák jól választottak, amikor téged jelöltek ki a feladatra – mondta
elismerően.
– A kérésed nemes lélekre vall – fűzte hozzá fensőbbségesen Héra. – Azt
hiszem, nyugodtan teljesíthetjük. És mi lenne a másik kívánságod?
– Az a hibridekkel kapcsolatos – válaszoltam.
A nagyszüleim meglepetten pillantottak rám.
– Azt hiszem, őket mindenki alábecsüli – folytattam elszántan. –
Egyáltalán nem olyan buták, mint a többség gondolja. Keményen küzdöttek
ma az első csatában – néztem támogatást keresően Zina nagyira, aki tétován
ráncolta a homlokát, mert nem tudta, hová akarok kilyukadni. – Úgy vettem
észre, a hosszú élettartamuk miatt az évek során kialakul a személyiségük.
Kasztórnak például már nemcsak érzelmei, hanem vágyai is vannak. Nem
elégedett azzal a sorssal, ami neki jutott.
Janó papának nyilván eszébe jutottak a gasztronómiai magazinok, mert
helyeselt.
– Szerintem száz év szolgálat után – folytattam –, amivel, úgy gondolom,
sokszorosan visszafizetik a létrehozásuk költségeit, minden hibridet fel
kellene szabadítani az Olümposzon. Ha elégedettek az addigi munkájukkal,
persze folytathatják is, de szeretném, ha lenne lehetőségük egy saját maguk
által választott, új életre.
Zeusz ezúttal tényleg meglepődött, de nem adott rögtön választ. Azt
mondta, mivel a hibridek esetében egy teljes jogú új faj elfogadásáról van
szó, a kérésemet a Nagytanács elé terjeszti, nekik kell dönteniük róla. Majd
Héra nyaggatására, aki szerint aznap még meg kell szervezniük a többi
halhatatlan számára egy győzelmi lakomát, elköszöntek tőlünk.
Az isteni pár távozása után Janó papa elérzékenyülve azt mondta:
– Az én kisunokám! Ha ez egyáltalán lehetséges, még büszkébb vagyok
rád, Mira, mint néhány perccel ezelőtt.
Zina nagyinak is sugárzott az arca, amikor rám nézett, és ez jóleső
melegséggel öntött el, de a pillanat nem tartott sokáig. Paxosz doktor
sürgetően félrevonta a nagyanyámat, és attól kezdve nem sokat láttam belőle.
Első intézkedéseként az Akadémia igazgatónője visszarendelte Poliszba a
kitelepített lakosokat, és orvosi csapatokat állított össze. Kinevezte Ulit a
segédjének, a griffem apját pedig sürgősségi mentőparancsnoknak. Paxosz
doktor az életben maradt kapuőrök felét Janó papa és Szása nővér
irányításával átküldte az első csata színhelyére, hogy lássák el az ottani
sebesülteket, amíg a mentők odaérnek. Az imágópisztolyt is velük küldte,
hogy használják a párjuk nélkül maradt griffeken és lovasokon.
– Briliáns ötlet volt az alkalmazása, egyszerűen briliáns! – mondogatta
elragadtatottan. – Konrád és Alea esete után már van remény a
megmentésükre. Tudod, hogy Kolonics-módszernek neveztem el az eljárást?
– Konrád biztosan örül majd neki.
Miután magamra maradtam, kábultan néztem körbe. Még mindig a
történtek hatása alatt álltam. Mintha csak egy rossz álomban ragadtam volna,
mindenfelé nyögdécselő sebesülteket, halottakat és kővé vált azgardiakat
láttam feküdni a földön, imágókat lebegni a levegőben. Köztük a Torony
életben maradt védői járkáltak, és Paxosz doktor utasításait követve
elsősegélyben részesítették a sérülteket. A Viktor maradványait őrző
tükörsima kőtavacskát mindenki gondosan kikerülte. Az ütközet elején elesett
óriásokból addigra alig maradt valami. Az olümposzi nap szinte teljesen
megolvasztotta testük jégszilánkjait.
Narám-Szín a griffje hátára támaszkodva sántikált felém. Kardszúrás
nyoma éktelenkedett a lábikráján. Szerencsére nem tűnt súlyosnak a sebe.
Amikor elhaladtak előttem Merszijával, a babiloni férfi megállt, és öklével a
csupasz mellkasára ütött.
– Parancsnok!
Még soha nem láttam ezt a gesztust, de tudtam, hogy a kapuőrök között a
legnagyobb tiszteletadásnak számít.
Mitchell rosszabbul járt Narám-Színnél: valósággal megskalpolták
küzdelem közben. Az aggódó Larissza segédletével Paxosz doktor éppen
bekötözte a fejét. Amikor észrevett, a kanadai fiú pillanatnyi habozás után
szintén a mellkasára ütött, majd félszegen elfordult. Az egyik szökőkút
peremén üldögélve megpillantottam Amphirtiát, akinek nyílvessző fúródott a
karjába. Köpcös kis lovasa meglehetősen idegesen orvos után kiáltozott, de ő
sem felejtette el kimutatni a tiszteletét, amikor elsietett mellettem. Jean-Luc,
aki tulajdonképpen az egész küzdelemből kimaradt, ismét önmagának
bizonyult. Hetvenkedve magyarázta a bajsza alatt vigyorgó Nimródnak, hogy
milyen csodás hadicsellel csalta el a szleipnirek csődőreit az összecsapás
színterétől, és hogy ezzel mennyire megkönnyítette a mi dolgunkat. És hogy
tulajdonképpen, ha szigorúan nézzük a dolgot, kizárólag neki és Chloénak
köszönhető a győzelem. Ő is megütögette előttem a mellkasát, ahogy a többi
kapuőr is, akinek a közelébe értem.
A mi halottainkat a Torony elé terítettük ki. Az imágóként életben tartott
griffeket és lovasokat is ott gyűjtötték össze. Többen voltak, mint sejtettem.
Minimum egy tucatot láttam belőlük, és akkor még nem vettem számba
azokat az eseteket, amikor a páros mindkét tagja meghalt. A mindössze egy
napig tartó második Kapu-háború alkalmából számos kapuőrt, és néhány
akadémistát is elvesztettünk az Olümposzon.
Enid a Xanthippé mellett zokogó Alejandrót vigasztalta – nem sok sikerrel.
Egy Kiko nevű, másodéves japán lány Aladár teste fölött sírdogált.
– Azt ígérte, ha elvégezzük az Akadémiát, ugyanabba zsebuniverzumba
kérjük majd magunkat szolgálatot teljesíteni – hüppögte. – Ki is nézte a
Kitarut. Szerinte – csuklott el a hangja – egyszerűen csodaszépek arrafelé a
napfelkelték. Annyira szerette a napkeltéket!
Octavia, aki maga is támogatásra szorult volna az apja miatt, Kiko
griffjével együtt hősiesen igyekezett istápolni Ali barátnőjét. Láttam a nagy
bajuszú, gyermektermetű Dusánt és tejillatú griffjét egymás mellett heverni
egy szürke ponyván. Felismertem Pepi és Titi nagybátyját, Széthit is az egyik
imágókockában. Halott griffjéből legalább fél tucat nyílvessző állt ki. Az
afrikai nő, aki az érkezésünkkor Alival együtt teljesített szolgálatot a kapunál,
szintén elesett. Ébenfa karkötős karja egy sebtében ráterített takaró alól nyúlt
ki, mintha csak búcsút intene. De nem sorolom tovább… Bármerre néztem,
ismerős arcokat fedeztem fel a halottak sorában, mert az Olümposzon szinte
minden akadémista és kapuőr legalább látásból ismerte egymást.
Mióta a küzdelem véget ért, és a megaszündeszmoszt megszakítottam,
egyre sűrűbb hullámokban tört rám a fáradtság. Mintha már napok óta nem
aludtam volna. Valószínűleg nem szimpla idegkimerültségről, hanem a Háló
irányításának utóhatásáról lehetett szó. Alig bírtam egyenesen tartani magam,
ahogy a halottak közt járkáltam, és igyekeztem mindegyikük arcát
megjegyezni. Emlékezni akartam rájuk életem végéig. Emlékezni az
áldozatukra. A lábam rogyadozott a fáradtságtól, a szemem újra meg újra
lecsukódott. Végül megadtam magam. Leroskadtam a földre Dusán teste
mellé.
Konrád egészen addig tapintatosan, néhány lépéssel lemaradva követett.
Az utolsó emlékem arról a napról az ő fölém hajló arca, mielőtt belezuhanok
a sötétségbe.

25. fejezet

Mira Könyve

Másnap a Daphnéval közös kis toronybeli szobánkban tértem magamhoz. A

kövekből áradó gyenge fény nem árulta el, milyen napszakban járunk, de a
belső órám szerint nagyon sok idő eltelt azóta, hogy szabályosan elájultam a
fáradtságtól. Kábult voltam, a fejem üresen kongott, és egy bizonyos ponton
fájt is. Amikor odanyúltam, apró sebet tapintottam a fülem mögött. Nagyon
kellett pisilnem, de mielőtt felállhattam volna, észrevettem, hogy nem vagyok
egyedül. Valaki ült a másik ágyon. A barátnőm ágyán. A Pügmalión-ház
mátriárkájának figyelmes, szomorú tekintete nyugodott rajtam. Abban a
percben, ahogy megláttam őt, rám zúdultak az emlékeim, akár a szökőár. A
csata, Daphné és Kilix, Viktor halála, és az összes többi szörnyűség, ami
tegnap történt. Eleredtek a könnyeim. Felültem az ágyon.
– Sajnálom! Annyira sajnálom!
Szinte fuldokoltam a sírástól.
Péró nagymama átölelt. Kellemes olívaszappan- és pipadohányszaga volt.
Kétségbeesetten belekapaszkodtam, és a ráncos, öreg kezek meglepő erővel
tartottak vissza a szakadéktól, aminek a peremén egyensúlyoztam.
– Semmi baj, aranyom – mondta fátyolos hangon. – Semmi baj. Sírjál
csak, sírjál! – veregette a hátam.
– Nem akartam, hogy ez történjen – zokogtam. – Hogy ő és Kilix… Hogy
miattam…
– Nem – javított ki határozottan Péró nagymama. – Felejtsd el! Nem
miattad történt. Egy percig se hibáztasd magadat!
Az eszem talán igen, de a szívem nem tudta elhinni a szavait.
– Nem… Nem tetszik haragudni rám?
– Hogy haragudhatnék rád, aranyom? A Háló tagjainak egybehangzó
véleménye szerint neked köszönhetjük a győzelmünket. Te a legjobb tudásod
szerint minden tőled telhetőt megtettél, és ennél többet halandó ember nem
tehet. Minden más az istenek hatáskörébe tartozik.
– De Daphné…
– Meghozta a maga döntését, ahogyan te is – mondta látszólag nyugodtan
Péró nagymama, de szavain átsütött a fájdalom. – Mindig tisztában voltam
azzal, hogy a Moirák egyszer majd fontos feladatot bíznak rá, ami esetleg az
életébe kerül, csak abban nem voltam biztos, hogy ilyen korán… – fulladt el
az érzelmektől a hangja. – Reméltem, hogy ő nem követi el Theolonius
hibáját.
– Én soha nem kételkedtem benne.
– Tudom – simogatta gyengéden a hajam. – És örülök neki. Talán ez adott
elég erőt az unokámnak az utolsó percben.
Lassan csillapodott a sírásom, miközben Péró nagyi megnyugtatóan
veregette a hátam.
– És Quirinius? – húzódtam el kis idő múltán. – Neki nem esett baja?
– Bár sokan meghaltak tegnap mindkét ütközetben, a vejem csak
könnyebben megsebesült – nyugtatott meg Péró nagymama. – Visszatért a
lányom mellé a birtokra. Most egymást vigasztalják. Meropé egyébként
tegnap újabb kisfiúnak adott életet. Nagyjából akkor jött a világra, amikor a
nővére meghalt. Róla neveztük el. Daphnisznak hívják. A Moirák őt is
kiválasztották – tette hozzá büszkén. – A születése talán segít nekünk
feldolgozni a veszteséget.
A hallottak valamennyire megnyugtattak. Tudtam, hogy Daphné lelke
örökre elenyészett, de biztos voltam benne, hogy a családja megítélése
mostantól teljesen megváltozik, és a Pügmalión-ház még jó néhány
nagyszerű grifflovast fog adni az Olümposznak.
– Szeretnék köszönetet mondani neked az egész családunk nevében –
folytatta a mátriárka.
– Ugyan miért?
Megtöröltem a szemem.
– A Grifflovas csillagképért. Tegnap éjjel jelent meg először az égen.
Mivel Daphnét soha többé nem láthatjuk, még a szobrok éjszakáján sem… –
akadt el a hangja –, a Zeuszhoz intézett kérésed rengeteget jelent nekünk. Így
ahányszor felnézünk az éjszakai égboltra, rá és Kilixre emlékezünk.
– És a másik kérésem? Nem okoz a családnak kellemetlenséget, ha
teljesítik? Hiszen lehet, hogy most elveszítetek jó néhány munkást, és tudom,
milyen sok időbe telik létrehozni Quiriniusnak egy-egy új hibridet.
– Ami azt illeti, a családtagjaimmal ellentétben már nekem is megfordult a
fejemben, hogy az idősebb hibridek mintha értelmesebbek lennének, mint a
fiatalabbak. Valószínűleg előbb vagy utóbb mindenképpen egyenjogúságot
kaptak volna. Ha a Nagytanács megkérdez, támogatni fogom a kérésedet.
Szerintem százévnyi szolgálat korrekt fizetség az életükért, hiszen utána még
minimum ennyi teljes jogú olümposzi polgárként eltöltött év vár rájuk.
Az idős asszony szemét elfutotta a könny, amikor elárultam neki a
barátnőm utolsó szavait.
– Bármi történjék a jövőben, nálunk mindig otthonra találsz. Szeretném, ha
gyakran ellátogatnál hozzánk, és nem kizárólag Daphné emléke miatt. Hidd
el, nem csak ő tekintett rád családtagként. Mindannyian nagyon
megszerettünk, amikor nálunk jártál.
A mátriárka távozása után felkeltem. Mivel az intelligens ruhát viseltem, a
zuhanyozást kihagyhattam, a gyomrom viszont majd kilyukadt az éhségtől.
Összekapcsolódtam Ulival, hogy megtudjam, hol vannak. A griffem kitörő
lelkesedéssel üdvözölt. Az örömömet, hogy így örülnek nekem, némileg
lerontotta, hogy folyamatosan Csipkerózsikának szólított. Mivel Konrád és
Alea társaságában épp a fejét tömte az étkezőben, gyorsan elhagytam a
szobámat, hogy csatlakozzam hozzájuk.
Az aulában a kariatidák már ismét a helyükön posztoltak a tantermek
ajtajai fölött. Ahogy észrevettem, néhány gramm kő itt-ott hiányzott belőlük.
– Mi történt a lándzsád hegyével? – kérdeztem Dzétát, akinek rózsaszín
mellkasán mély karcolás futott végig.
– Be-le-tört-egy-val-kűr-paj-zsá-ba – felelte szemrehányó hangon. – Pe-
dig-na-gyon-jó-lán-dzsa-volt.
– Na persze, azokat a nyavalyás mágikus pajzsokat elképesztő erővel látták
el – bólogattam egyetértően. – Akárcsak a fegyvereiket – böktem a Nótosz-
szárny kariatidájának két hiányzó ujjára.
Majd éhen haltam már, úgyhogy nem vártam meg, hogy az összes szobor
egymással versengve hencegni kezdjen a sérüléseivel, és otthagytam őket,
amint észrevettem a barátaimat az egyik metamorfon előtti asztalnál ülve.
Mire odaértem, Konrád már kivett nekem egy tálat a masinából. Gőzöm
sem volt, honnan sejtette, amit előtte még én sem, hogy épp egy nagy tányér
brassói aprópecsenyére vágyom. Esetleg kettőre.
– A nagyapád a lelkemre kötötte, hogy amint felébredtél, gondoskodjak
róla, hogy egyél valamit – közölte velem, és elegáns pincérmozdulattal tálalta
az ételt.
Szóval Janó papától származik a tipp, jegyeztem meg magamban. A
nagyapámmal mindketten veterán brassói-rajongóknak számítottunk. Hálásan
rámosolyogtam Konrádra, és tétovázás nélkül rávetettem magam a kajára, de
őt nem érdekelte, hogy pillanatnyilag második helyre szorul az életemben a
brassói után. Leült mellém, és megfogta a kezemet. A balt.
– Mmm! – tiltakoztam tele szájjal. – Így nem tudok enni.
De ez persze csak kifogás volt, mert valójában kétfelé figyelni nem tudtam.
Vagy az érintése okozta jóleső borzongás, vagy az ebéd – a kettő együtt nem
ment.
– Miért, muszáj két kézzel lapátolni magadba az ételt? – érdeklődött Alea,
majd cinkosan összenéztek Ulival, és kórusban elkezdték skandálni a Két
szerelmes pár, mindig együtt jár kezdetű népi gyöngyszemet.
Tényleg sokáig alhattam, ha ezek ketten így egymásra találtak!
– Idióták, de azért szeretem őket – mondta Konrád nyugodtan, és n sem
zavartatta magát, tovább szorongatta a kezemet, miközben Uli és Alea
meglehetősen dedós módon a szemüket forgatták, és nagyokat cuppantgattak
a levegőben.
Figyelmen kívül hagyva a szemforgatásokat és a cuppogásokat,
módszeresen eltüntettem minden falatot, de amikor belekortyoltam a
nektáromba, nem bírtam tovább, és elnevettem magamat. Ettől persze roppant
bájos módon az orromon jött ki az ital. A mutatványom, ha lehet, még
nagyobb viháncolásra sarkallta a felelős énjüket teljesen elvesztő griffjeinket,
nekem meg őrülten bejött az új, érettebb kiadású Konrád, ahogy elnéző
mosollyal figyeli őket, akár egy türelmes atya.
Azt hiszem, az aznapi bolondos jókedvünk valamiképpen összefüggött a
történtekkel. Talán a humorral védekeztünk az átélt szörnyűségek ellen.
Mással legalábbis nem tudom magyarázni, hogy ha ideiglenesen is, de
sikerült elfeledkeznem Daphnéról, akárcsak Aleának Dimitroszról, aki az ő
számára alig két napja halt meg.
A Toronyban járó-kelő akadémisták és kapuőrök majd mindegyike odajött
hozzánk, hogy néhány szót válthasson velem. Kicsit zavarba jöttem a hirtelen
támadt népszerűségtől, ahogy az arcokon tükröződő tisztelettől is. Csak akkor
oldódtam fel ismét, amikor Uli biztosított róla, hogy ne izguljak, mert ő
viszont egy cseppet sem tisztel. Közöltem vele, hogy a megaszündeszmosz
megszűnésekor biztosan valaki más személyisége ragadt a testében, mire
vigyorogva kinyújtotta rám a nyelvét.
 Észrevettem a nyugati membránajtón belépő Csendes Esőt. Odaszaladtam
hozzá, és a nyakába ugrottam. Nem láttam tegnap a csata után, de Nimródtól
tudtam, hogy a szülei életben vannak.
– Köszönöm, édesem – súgta az asszony –, hogy a körülményekhez képest
mindent megtettél tegnap, hogy megóvd a fiam és Pitypang életét. Nimród
elmesélte a csata után. A Hálón keresztül érzékelte minden gondolatodat.
Sután megvontam a vállam, de Eső nem hagyta, hogy zavarba jöjjek,
rögtön folytatta:
– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak tőled. Visszaköltözünk mindhárman a
Meótiszra. Kara és Nimród természetesen továbbra is naponta átkelnek a
Kapun, de én már csak kivételes alkalmakkor látogatok ide.
– Ó! – lombozódtam le a rossz hír hallatán. – Szörnyen fogsz hiányozni.
De helyesen cselekedett. A Világfa hazahívta őket. Öregisten megmondta
nekem, hogy előbb vagy utóbb minden meótiszi hazatér.
– Ugye, tisztában vagy vele, hogy bármikor meglátogathatsz? – kérdezte
Eső kedvesen. – Tudom, hogy Lívia miatt úgy bánsz Nimróddal, mint az
öcséddel, és biztosíthatlak róla, hogy én is úgy tekintek rád, mintha a lányom
lennél. Gyere bármikor, egy napra, egy hétre vagy örökre, mindig örömmel
látunk.
Irtóra elérzékenyültem, hogy egy órán belül gyakorlatilag két család is
kinyilvánította az örökbefogadási szándékát, de nem akartam, hogy sírni
lásson, hiszen ő is alig bírta visszatartani a könnyeit, úgyhogy csak némán
megöleltem.
Miután búcsút vettem Esőtől, szerettem volna pár szót váltani a
nagyszüleimmel, de n sem láttam őket sehol. Konrád szerint Zina nagyi
kezében a kommunikátorral egész nap fel-alá rohangált az épületben, mint a
mérgezett egér. Kétlem, hogy ezt az állítást a nagyanyám füle hallatára is
megismételte volna. Janó papa, mint kiderült, a Babilonon tartózkodott, hogy
megtudja, miért nem érkeztek onnan kapuőrök a támadás hírére. A babiloni
papkirályok soha nem szerették a más zsebuniverzumokból érkezőket, és az
új uralkodó állítólag egy ideje már fontolgatta, hogy lezárják a Kapujukat. A
nagyanyám attól tartott, a támadást használják fel ürügyül a teljes
elzárkózáshoz.
Ebéd után mind a négyen be akartunk menni a kórházba, ahol Amphirtia
Erik mellett töltötte az éjszakát. Paxosz doktor nem lehetett a fia közelében,
mert tegnap óta az orvosok zsinórban végezték a műtéteket a sebesülteken. A
súlyosan megsérült hibrideket visszaszállították a Pügmalión-ház üzemében,
ahol majd Quirinius rendbe hozza őket.
– Hogy van az öcséd? – kérdeztem Ulitól, miközben Konrád és Alea egy
negyedéves griffel váltottak néhány szót, aki Alea unokahúga volt, bár
érthető módon még soha nem találkoztak.
Uli arcáról eltűnt a mosoly.
– Apám szerint lelkileg előbb-utóbb rendbe fog jönni, de a teste egészen
más eset. Örökre az emberi testében ragadt.
– Hogyhogy?
– Az átélt trauma miatt nem tud többé átalakulni. És mivel a griffek csak
valódi alakjukban képesek párosodni, így utódai sem lehetnek.
Gyalog indultunk el a kórház felé, hogy jobban szemügyre vegyük a
városban esett kárt. Útközben megállapítottuk, hogy Poliszba nagyrészt
visszatért az élet. Átmenetileg a nagyanyám vette át az arkhón feladatait,
amíg a Nagytanács ki nem nevez valakit az elesett Titus Aemilius helyére. A
visszatérő poliszi lakosok nagy részét beosztotta romeltakarításra: mindenhol
néhány főt számláló, serényen dolgozó munkacsoportokat láttunk, akik
igyekeztek eltüntetni az óriások tombolásának nyomait. Anyagmozgatókkal
teherszállító légjárókra gyűjtötték a törmeléket: a háztetőkről leesett, törött,
fekete palákat, a tönkrevert szökőkutak darabjait, a sugárutat szegélyező,
kidöntött fák szétfűrészelt törzsét.
Sokan megállítottak minket, és megköszönték, hogy megvédtük őket és a
várost. A nevünkön szólítottak, és a Háló harcosainak neveztek. Egy asszony
a kezembe nyomta a gyerekét, és kérte, hogy áldjam meg. Annyira
meglepődtem, hogy nem is ellenkeztem, kezemet a bömbölő csecsemő fejére
tettem, és botladozó nyelvvel elismételtem az Uli által küldött áldás szövegét.
Elfogódottságomat látva Konrád az orrom alá dugta a KK-ját, és megmutatta
a legfrissebb szócikket az Olümpédián. A Háló-ütközet címet viselte.
Mindannyiunk téridőképe szerepelt az oldalsávban. Az enyém volt legfelül.
Híresek lettünk. Az Olümposzon legalábbis.
Néhány hibrid között, akik a házfalakból leomlott köveket gyűjtötték
halomba, észrevettem Kasztórt. Odaszaladtam hozzá, és átöleltem, mire
esküszöm, hogy meglepődés és öröm villant át durva vonású, merev arcán.
– Nagyszerűen küzdöttél a társaiddal együtt! – mondtam neki boldogan,
hogy túlélte a csatát. – Láttalak a Toronyból. Klasszul kezelted a csúzlit.
Csúcs volt a Gemini bomba! Mi történt a sziámi ikrekké változtatott
azgardiakkal?
– A-nagy-a-nyád-ha-tás-ta-la-ní-tot-ta-a-má-gi-át-és-visz-sza-küld-te-ő-
ket-a-Ka-pun-át.
– Még mindig kitartasz amellett, hogy rendezvényszervező szeretnél lenni?
Nem gondoltad meg magad a háború hatására? Hátha megtetszett a katonai
pálya – ugrattam szelíden, ami hiba volt, mert a hibrideknek semmi
humorérzéke nincs.
Talán majd újabb száz év múlva.
Kasztór tiltakozása után elmondtam neki, hogy bár nem ígérhetek semmit,
de talán közben tudok járni az érdekében, hogy pályát változtasson. Úgy
vettem észre, már az is boldoggá tette, hogy segíteni próbálok neki. Tizenöt
évem tudatában ráadásul nagylelkűen beleegyeztem, hogy egyszer majd ő
szervezze meg az esküvőmet. Már ha férjhez megyek valaha.

A kórház dugig volt. Minden ágyon sebesültek feküdtek. Az ápolónőknek

sok időközben hazatért poliszi nő segített ellátni a felduzzadt létszámú
betegeket, míg a férjeik és fiaik a romeltakarításban vettek részt. A fajok
szerint elkülönített osztályok nsem számítottak többé: egymás mellett feküdt
az ágyon ember, faun, szilén és griff. A sebesült kentauroknak elkerítettek
egy részt a füves udvaron. Az ő fajtájuk nem rajongott a kőfalakért, még
betegen sem. A küklopszok meg be sem fértek volna az épületbe.
A folyosón észrevettem Kasszandrát, aki kötözésre jött. Őt is megöleltem.
– Fáj? – kérdeztem résztvevőn, a tapaszra mutatva a tomporán.
– Hótziher neked is fájna, ha megégetnéd a feneked – nevette el magát.
A szégyenlős arcú másodéves kentaurfiú is vele várakozott, akivel együtt
harcolt a téren. Rajta nem láttam sérülést, egyedül a haja perzselődött meg
kissé.
– Helyes a srác – súgtam neki. – És le sem veszi rólad a szemét.
Kasszandra finoman elpirult, de látszott, hogy nincs ellenére a dolog.
– Alejandróról hallottatok valamit? – terelte el a szót.
– Szörnyű állapotban van – felelte Konrád csüggedten. – Délelőtt
meglátogattam. Enid éjjel-nappal őrzi, nehogy valami őrültséget csináljon
most, hogy Xanthippé… Hiszen tudjátok.
– Különös, nem? – tűnődtem. – Enid az utolsó a csoportunkból, akiről
feltételezném, hogy a támasza tudna lenni valakinek. Hiszen olyan törékeny,
és nem csak testi értelemben. Most pedig ő tartja a lelket a mindig szilárd és
kiegyensúlyozott Alejandróban.
 – A szerelem mindenkit erősebbé tesz – mondta Konrád halkan.
Ezúttal nem kaptam el a tekintetem.
– Nem tudod, Erik merre lehet? – kérdezte Uli Kasszandrától.
Kasszandra értetlenül meredt rá.
– Tudod, Erik. A fehér griff, akit a hadüzenettel átküldtek a kapun. Az
öcsém.
– Ja, hogy ő! A folyosó végén, az utolsó szobában fekszik. Láttam
Amphirtiát bemenni az előbb.
– Mira! – szólt még utánam, amikor továbbindultunk.
– Igen?
– Részvétem Daphné miatt. Tudom, milyen közel álltatok egymáshoz.
Sírás fojtogatta a torkom, úgyhogy csak bólintottam. Uli résztvevőn
átölelte a vállam, én meg hálásan átkaroltam a derekát. Nagyon ölelkezős
hangulatban voltam aznap.
Kasszandra még egyszer utánam kiáltott.
– Hallottad, hogy Iaszón önkénteseket keres az Argó megjavítására?
Csúnyán megégett a fedélköz, és új vitorlára is szükség lesz. Nem hiszed el,
ki jelentkezett elsőként!
– Ki?
– Mitchell.
– Mi a fene!
Kasszandra épp olyan mulatságosnak találta az ötletet, mint én.
– Hiszen Mitchellt még a hajó is utálta!
– Larissza szerint a lovasa a Háló megszűnése után teljesen magába szállt –
szólt közbe Uli. – A közös tudat időszaka alatt szembesülnie kellett a róla
alkotott véleményekkel, ami nagyon rosszul esett neki. Most megpróbál
változtatni a viselkedésén. Az Argó körüli munka az első lépés.
Még akkor is hitetlenkedve ráztam a fejem, amikor benyitottunk a pici
szobába, ahol Erik feküdt. Azon a napon valószínűleg az volt az egyetlen
egyágyas szoba a kórházban. Alig fértünk el mind a négyen az ágy és az ajtó
között. Uli anyja karikás szemmel mosolygott ránk. A karja felkötve. Egy
széken ült, valószínűleg egyáltalán n sem aludt az éjjel.
– Paxosz szerint lassan magához tér – mondta nekünk. – Az erős
fájdalomcsillapítótól már majdnem tíz órája alszik, de az éjszaka elég
kimerítőnek bizonyult.
Erik a beszéd hallatára mocorogni kezdett, majd felnyögött, és kinyitotta a
szemét. A szája cserepes volt. Amphirtia felpattant, és egy pohárból gyorsan
megitatta.
– Látogatóid jöttek. A bátyád van itt a barátaival – mondta gyengéden.
Erik mogorván elfordította a fejét.
– Nem akarok senkivel beszélni.
Amphirtia tehetetlenül pillantott ránk.
– Azóta ilyen, mióta Paxosz megmondta neki, hogy soha többé nem
repülhet.
Elfutott a méreg ennyi önsajnálat láttán. Megkerültem az ágyat, hogy Erik
szemébe nézzek.
– Ez most komoly? Kizárólag azért vagy dühös, mert griffként nem élhetsz
teljes életet? Az eszedbe sem jut, hogy részben a te tetteid következtében
hányan haltak meg tegnap? Hányan vesztették el a rokonaikat, a lélekikrüket,
hányan nyomorodtak meg? Neked legalább megvan a kezed és a lábad, nem
úgy, mint néhány betegnek a szomszédos kórtermekben.
Erik szégyenkezve elfordította a tekintetét.
– Nem a velem történtek miatt vagyok mérges – bökte ki végül. – Sőt.
Valójában nem is vagyok mérges. Csak nem akarom, hogy bárki is sajnáljon.
Nem érdemlem meg.
– Azt majd én döntöm el, megérdemled-e, hogy sajnáljalak! – kiabáltam,
mint valami hisztis hercegnő egy Walt Disney-rajzfilmben.
Konrád elnevette magát, és nemsokára Uli és Alea is csatlakozott hozzá.
– Azt ajánlom, ne húzz ujjat a lovasommal, mert megbánod! – vigyorgott
Uli az öccsére. – Amilyen apró, olyan erős, khm… a személyisége.
– A félelmetes Szellő Mira. Tudod, mi csak így hívjuk magunk között az
osztályban – tett rá egy lapáttal Konrád.
Amphirtia a szájához kapta a kezét, mert Erik halványan elmosolyodott.
– Akkor biztosan nem semmi a csaj!
– Ráadásul azt sem szereti, ha úgy beszélsz róla, mintha itt sem lenne –
figyelmeztette Alea, amikor észrevette fenyegetően összehúzott
szemöldökömet.
Erik elkomolyodott, és az anyjára nézett.
– Egyedül hagynátok néhány percre Mirával? Kérlek!
Amphirtia boldogan, hogy a fia hajlandó végre kommunikálni,
kihessegetett mindenkit a szobából. Négyszemközt maradtam Uli öccsével.
– Először is a bocsánatodat szeretném kérni – mondta feszengve.
A takarója csücskét morzsolgatta.
– Konkrétan az elrablásodért, meg hogy lefogtalak, amíg Viktor ütött.
 – És nem konkrétan?
– Nem mondták még neked, hogy szereted túlfeszíteni a húrt? – sóhajtott
fel Erik boldogtalanul. – Oké, akkor mindenért bocsánatot kérek. A szemét
beszólásaimért, a verekedésért a Földön, szóval mindenért, amit ellened
elkövettem – emelte fel a fejét.
Szótlanul halványkék szemébe néztem. Már láttam ezt a tekintetet azelőtt
is. Ugyanez a megbánás és szégyen tükröződött Konrád szemében a játszótéri
hintán ülve.
– Hogy voltál képes rá? – kérdeztem halkan. – Uli még egy legyet sem
képes lecsapni, és a griffek, akiket ismerek…
– Ne felejtsd el, hogy én egészen más környezetben nevelkedtem, mint a
többi griff! – vágott a szavamba. – Broteasz mindent megtett értem, de a
minden sajnos nem volt elég. Az első, legfontosabb éveim a csoporttudat
nélkül teltek el. Mindig is elveszettnek éreztem magam az Azgardon. Ki
voltam éhezve arra, hogy másokhoz tartozhassak, hogy osztozhassak a
gondolataikban, és ezt az igényt Broteasz egymagában nem volt képes
kielégíteni. Az azgardiak persze kihasználták a helyzetet. Kölyökként Viktor
volt az egyetlen korombeli körülöttem, és Loki is ösztönözte a barátságunkat.
– Tehát már ismerted Viktort, mielőtt a Földre jöttél.
Bólintott.
– A nyarat rendszerint az Azgardon töltötte. Meg kellett tanulnia az ottani
szokásokat, a fegyverforgatást, és vele együtt nekem is. Először nehéz volt.
Mármint nekem. Viktor persze elemében érezte magát. Azt hiszem, a vele
töltött idő miatt lettem képes az erőszakra, ahogyan azt Loki eltervezte. Az
eredeti elképzelése szerint a fiának az én segítségemmel kellett volna
meghódítania az Olümposzt.
– Ami talán pont azért nem sikerült neki, mert az utolsó percben mellénk
álltál – mutattam rá. – A Háló nélkül nem hiszem, hogy nyertünk volna. Ez
jusson eszedbe, ha megint dagonyázni akarsz az önsajnálatban!
– Hű, de kemény valaki! – kunkorodott fel a szája széle, és fehér rasztahaja
és halványkék szeme ellenére egy pillanatra nagyon hasonlított Ulira. –Éppen
úgy ki tudod osztani az embert, mint Böbe néni.
– Most komolyan! Nem ért véget az életed, sőt csak most kezdődik el.
Gondolj bele, van végre családod, ráadásul örökölted a mamád tehetségét!
Kétségem nincs afelől, hogy műszaki zseni vagy. Nem sok tizenöt éves
szaladgál a Földön, aki képes lenne kitalálni és elkészíteni a mentális
blokkolót vagy a Háló piercingjeit.
 – Gondolod, hogy felnőtt koromban dolgozhatnék a Daidalosz Intézetben?
– kérdezte habozva. – Ahol… Amphirtia?
Még nem állt rá a szája, hogy az anyjának nevezze.
– Naná! Szerintem tárt karokkal várnak. Ha csepp eszük van, a
tanulmányaidat is finanszírozzák előtte a Föld egyik legjobb műszaki
egyetemén.
Erik arca hálásan felderült.
– Az még odább van. Paxosz doktor, vagyis az apám azt mondta, ha a
sebeim begyógyulnak, el kell utaznom néhány hónapra a Griff-hegységbe.
Ott vannak a keltetők és a griffbölcsődék.
– Miért kell odamenned? Te már nem vagy fióka!
– Viszont fontos dolgok kimaradtak a fejlődésemből. A nagyszüleim és
még néhány idősebb, tapasztalt nevelő vállalta, hogy kialakítják velem a
csoporttudatot. Hogy megtanuljam, hogyan kell igazi griffként élni.
– Ez szuper!
Megragadta a karom. Úgy kapaszkodott belém, mint a fuldokló.
– Ami azt illeti, nem vagyok biztos benne, hogy képesek- segíteni rajtam –
bökte ki kínlódva. – Mi van, ha már túl késő? Ha mindig az maradok, aki
bántott téged?
– Az kizárt – közöltem vele nyugodtan. – Tudod miért? Mert tényleg meg
akarsz változni.
A belé vetett hitemtől valamennyire megkönnyebbült. Elengedett.
Amikor a többiek visszajöttek, az anyja nagy örömére Erik enni kért.
Amphirtia néma köszönömöt tátogott felém a levegőben, majd sugárzó arccal
elszaladt az előtérben álló metamorfonhoz ambróziáért és nektárért.
Később Paxosz doktor is csatlakozott hozzánk, és elmondta, hogy jelenleg
megpróbálják kiválasztani a párjukat vesztett túlélők közül a bejelentkezési
képeik alapján egymáshoz leginkább illő griffeket és lovasokat. Kis
szerencsével Alejandro is megtalálja Xanthippé utódját. Aladár griffje,
Élektra valószínűleg illik hozzá. Akinek most nem sikerül társat találni,
annak várnia kell, akár évtizedeket is, az időzárványba zárva. A lényeg, hogy
a Kolonics-módszer birtokában nem reménytelen többé egyetlen hasonló eset
sem.

Az Akadémián a hét hátralevő részére felfüggesztették a tanítást. Kitették

Polisz házaira és a Szelek Tornyára Hadész aszfodéloszszínű lobogóit,
jelezvén, hogy a város és az iskola gyászol. A földi diákoknak megtiltották,
hogy otthon bárkinek beszéljenek a történtekről. Aladár és a többi elesett
akadémista családjával csak annyit közöltek, hogy gyermekük egy tragikus
balesetben hunyt el az Olümposzon. Meg kellett elégedniük ennyivel – a
grifflovasok családja végül is megszokta már a titkolózást.
A szolgálatot teljesítő kapuőrök a két nappal korábbi éjszaka koordinátáit
táplálták be a Kapuba, így a szokott időben értünk haza. Erik csak
szeptemberben fog csatlakozni hozzánk, miután visszatért a Griff-
hegységből, de Alea velünk tartott. A családja ugyan szeretett volna egy kis
időt eltölteni vele most, hogy ennyi idő után visszakapták, de végül is griffek
voltak. Az ő számukra természetes, hogy mindig a lovasuk áll az első helyen.
Alea a fedősztori szerint az anyjával való problémás kapcsolata miatt költözik
elvált apjához és vele élő unokatestvéréhez, Ulihoz. Így velünk járhat ő is a
gimibe. Bár idősebb volt nálunk, nem bánta, hogy visszacsöppen a
kilencedikbe. Azt mondta, az eltelt harminc évben olyan sokat változott a
világ, hogy igazán ráfér az osztályismétlés.
A lakásunkba belépve rögtön megcsapott az otthon megnyugtató szaga és
ismerős hangjai. A hűtő mély brummogása, a falióra tiktakolása, a Nikosz
hálójából kiszűrődő diszkrét horkolás. Nem kapcsoltam fel a villanyt, csak
leültem a kanapéra, és magamhoz öleltem a legpufókabb díszpárnát. Az
ölelkezős hangulatom a jelek szerint még mindig nem múlt el teljesen. Most,
hogy egyedül maradtam, egyfolytában a csata jelenetei kergetőztek a szemem
előtt. Ali, Xanthippé, Daphné, Viktor. Attól tartottam, nem fogok tudni
elaludni. Szerencsére fölöslegesen aggódtam: Morpheusz rajta tartotta a
szemét a Háló harcosain, mert a párnát szorongatva rövidesen álomba
zuhantam.
Néhány óra múlva hihetetlenül kipihenten tértem magamhoz. Nem
emlékeztem, mit álmodtam, de biztosan kellemeset, mert mosolyogva
ébredtem. A hangulatom viszont elég gyorsan megváltozott. A szobába
vidáman besütő napfényben minden, ami két napja történt, olyan
valószerűtlennek tűnt, mintha azokat is csak álmodtam volna, mégis, mintha
csak akkor kezdtem volna igazából felfogni a történtek súlyát. Megint sírtam
egy kicsit Daphné miatt, de a párnába temettem az arcom, nehogy Nikosz
meghallja. Az apámnak sejtelme sem lehet róla, milyen pengeélen táncolt a
Föld jövője – és vele az én életem. Higgye csak, hogy egy átlagos nappal a
hátunk mögött újabb átlagos napnak nézünk elébe.
 Az iskolában a barátaimat is elég letört hangulatban találtam. Uli megkért,
hogy aznap inkább ne kapcsolódjunk össze, és én egyetértettem vele. Csak a
bánatunkat tudtuk volna megosztani a másikkal. Azt hiszem, mind a
hármunknak szüksége volt egy kis mentális magányra, és mind a hármunkat
kielégített a tudat, hogy a másik kettő mellette van – legalább testiekben.
Délelőtt az angolóránkat félbeszakította a kisírt szemű Böbe néni.
Összeszorítottam a számat. Előre tudtam, mi lesz a bejelentés témája. Nem
figyeltem oda Böbe néni fátyolos hangjára. Nem érdekelt, milyen történetet
találtak ki, amivel megmagyarázzák Erik hiányzását és Viktor halálának
körülményeit. Talán egy jó kis tűzvészt. Az legalább stílszerű lenne.
Bár szegény, buta Trollon kívül valószínűleg senki sem szerette Viktort,
láttam a megrendülést az arcokon. A legtöbben most találkoztak életükben
először a halállal. Troll eléggé ki is borult. Abból látszott leginkább Böbe
néni zaklatottsága, hogy egyfolytában az igazi nevén, Lacikámnak szólította,
és végül magával vitte őt az iskolaorvoshoz, hogy nyugtatót kapjon, mert
egyfolytában valami piercingről hadovált, meg arról, hogy előző nap Viktor
és Erik elkábítottak és elraboltak engem, amit én persze megrökönyödve
tagadtam.
A nagyszünetben komor arcú, kedvetlen kis csoportokra szakadozva az
egész osztály az udvaron ténfergett, de legalább mi hárman is beleillettünk a
képbe. Mielőtt becsöngettek, Uli borús képe váratlanul felragyogott. Alea
húzott el előttünk az „apjával”. Az igazgatói szobába tartottak, hogy Alea
beiratkozzon. Konrád griffje nekem és a lovasának csak lazán intett, de Ulira
melegen rámosolygott. Nem volt szükségem a szündeszmoszra, hogy tudjam,
mit érez a lélekikrem.
– Hm. Idősebb nálad. Két évvel – jegyeztem meg.
– Hát aztán? – vonta meg ő a vállát. – Te is idősebb vagy Konrádnál.
– Aha! – horkantam fel. – Két hónappal.
– És? Szeretem az idősebb csajokat. Akárcsak Konrád. Igaz, haver? –
kérdezte pléhpofával, és – ügyesen félreugorva játékos legyintésem elől –
Aleáék után futott.
Konrád vigyorgott, mint a vadalma, csak akkor hagyta abba, amikor
megcsókoltam. Életemben először. Tudtam, hogy neki is ez az első alkalom,
mert ügyetlenül összekoccant a fogunk. Az ajka érintése… Nem is tudom,
hogyan írjam le. Az első csókunk egyáltalán nem olyan volt, amilyennek a
filmek és a könyvek alapján képzeltem. Úgy értem, nem éreztem úgy, hogy
megáll a Föld, vagy ilyesmi. Csak simán jó volt. Jó és különleges. Egyáltalán
nem fura, inkább valahogy helyénvaló. Újabb dolog, ami attól kezdve őt
jelentette, akárcsak a néhány megmaradt szeplő az orra körül, vagy a forgó
elöl a hajában. Amikor a szánk elvált egymástól, Konrádnak már esze ágában
sem volt nevetni. Ködös tekintetében a saját érzéseimet láttam tükröződni.
Rékának és Emesének, akik egészen addig egy padon sugdolóztak, majd
kiesett a szeme, de nagy ívben tettem rájuk. El tudtam már fogadni, hogy
nem szerethet mindenki, hogy soha nem is fog szeretni mindenki. Hogy elég,
ha azok szeretnek, akik fontosak nekem. Uli és Konrád. Apám és a
nagyszüleim. A szinte már testvéremnek számító Nimród, Kasszandra,
Niburu, Alea, a tündérpofa kis Zsiga, Péró nagymama, Csendes Eső, és
egyszer talán Erik is. Tudtam, hogy soha, de soha többé nem leszek olyan
magányos, mint azon a pokolian forró, nyárvégi napon a darunál, kilenc
hónappal azelőtt.
Ez a gondolat, ha nem is törölte el a Daphné miatt érzett bánatot, segített
túlélni a napot.
Megkérdeztem Konrádot, mit súgott neki Njörd, mielőtt visszatért a másik
zsebuniverzumba.
– Ha rendeződnek a dolgok az Olümposz és az Azgard között, szeretné, ha
eltöltenék nála egy kis időt nyáron. Hogy megismerjük egymást – válaszolta,
és ezúttal ő csókolt meg engem.
Amikor ismét képes voltam gondolkodni, őszintén megörültem a
szavainak. Bár az öccse miatt korán felelősséget kellett vállalnia, tudtam,
hogy igazából még neki is szüksége lenne apára. Mármint igazi apára. Njörd
rendes fickónak tűnt – már amennyit láttam belőle a csatatéren. Konrád abban
is biztos volt, hogy az anyja most, hogy kiszabadult Loki befolyása alól,
visszatér a fiaihoz, és elválik végre a férjétől. Egyetértettem vele. Mérget
vettem rá, hogy a Moirák is segíteni fognak az életük rendeződésében.
– Nem haragszol már a mamádra? És Njördre? Végül is egyáltalán nem
törődött veled több mint tizenöt éven keresztül.
– Már tudom, hogy a mamám nem tehet semmiről. Halandó nem állhat
ellen egy isten akaratának. Alea sokat segített abban, hogy meg tudjak neki
bocsátani. Viktort és Lokit látva pedig rájöttem, hogy rosszabbul is járhattam
volna.
– Hát igen – értettem egyet. – Nem Njörd a világ legrosszabb apukája.
– Szerintem megbánta, amit tett, úgyhogy adok neki egy esélyt.
Este bolognait készítettünk Nikosszal, miközben Tankcsapdára üvöltöttünk,
mint a farkasok. Később megnéztük a legutolsó Star Trek-mozifilmet, amit
szokásunk szerint alaposan szétcikiztünk. Megnyugtattak a régi, közös
rítusaink.
Átadtam neki a nagyanyám üzenetét.
– Hogyan? Engem? Felkérnek vendégtanárnak? – hápogta hitetlenkedve.
Biztosítottam, hogy tényleg szükség lesz a következő tanévben új
mitológiatanárra, mert Kerényi professzornak végleg vissza kell térnie az
Alvilágba. Teljesült hát apám titkos vágya: ő is az Olümposz földjére
léphetett. Annyira mámoros hangulatba került a hír hallatára, hogy egy egész
doboz csokifagyival ünnepeltük meg a nagy újságot.
Lefekvés előtt még egyszer elővettem Térillosz Könyvét és egy tollat.
Felütöttem a Dimitrosz és Alea nevét tartalmazó lapnál. Alea neve mögé
gondosan formált betűkkel bejegyeztem Konrád nevét. A griffje hídként
kötötte össze a nagybátyámmal, így egészen olyan volt, mintha ő is a
családomhoz tartozna. A gondolat elégedettséggel töltött el, és amikor az
elégedettségem forrása után kutattam, hirtelen beugrottak az éjszakai álmom
képei. Konrád is szerepelt benne. Azt hiszem, jósálomnak nevezik az ilyent,
és biztosra vettem, hogy a Moirák küldték. Talán így akartak segíteni a
veszteségeim feldolgozásában.
Elmosolyodtam. Tetszett, amit láttam. Magabiztosnak és boldognak
tűntem, de azért tudtam, hogy soha nem felejtem el, milyen elveszettnek és
magányosnak lenni.
Szórakozottan lapozgattam Térillosz Könyvének lapjait, amikor eszembe
jutott valami. Felálltam, és a komódhoz léptem. A legfelső fiók hátuljában
majd két éve pihent egy egyszerű, ezüstzöld borítójú, üres lapokkal teli
könyv. Még anyutól kaptam. Azért adta, hogy beleírjam a gondolataimat.
Soha nem volt a blogok nagy rajongója, többre becsülte a régimódi
naplóírást. Miután megbetegedett, elfeledkeztem a könyvről, abban a
pillanatban viszont pont rá volt szükségem. Amíg el nem halványulnak az
emlékeim.
Leültem az íróasztalom mellé, és felütöttem a könyvet az első oldalon. Egy
pillanatra magam elé bámultam a levegőbe, hogy felidézzem azt a napot,
amikor visszavonhatatlanul megváltozott az életem, majd írni kezdtem.

…a hátam nekivágódott az építkezési területet elkerítő dróthálónak, pont

a Portál Holding nevű cég táblája mellett. Hajszálnyival kerültem el,
hogy a fémlap hegyes sarka felhasítsa a karom. A fémháló ruganyosan
behorpadt mögöttem, mint egy függőlegesen álló trambulin, majd
visszalökött Viktor és bandája elé.
A verejték végigcsorgott a halántékomon és a nyakamon. Még a
szemhéjam is izzadt. Őrjítően meleg volt, de a fejünk felett az égen sötét
felhők gyülekeztek. Beigazolódni látszott a meteorológusok jóslata: nagy
vihart ígértek a szünidő utolsó napjára…
 Kislexikon
Ahrimán A régi iráni vallás, a világot a jó és a rossz örök harcára
visszavezető zoroasztrizmus szerint a gonoszság személyesítője. A jót
képviselő Ormuzd örök ellenfele.

Aiolosz A legfőbb görög szélisten. Eredetileg földi király volt, aki Zeusz
kegyelméből lett a négy égtáj szeleinek ura.

Akhilleusz Latin neve Achilles. Thétisz tengeristennő és Péleusz király

fia, az Iliász hőse. Az újszülött Akhilleuszt anyja a Sztüx vizébe
mártotta, hogy sebezhetetlenné tegye. A sarkánál azonban, ahol fogta,
sebezhető maradt, így azon a helyen érte Trójánál a halálos nyílvessző.
Innen származik a kifejezés, Achilles-sarok, ami valakinek a
legérzékenyebb pontját jelenti.

Anubisz Az egyiptomi mitológiában a halottak oltalmazója és bírája, a

balzsamozás istene. Sakál- vagy kutyafejjel szokták ábrázolni.

Aphrodité A római mitológia Vénusza, a szépség és a szerelem

istennője. Héphaisztosz felesége, de természetéhez híven nem a
hűségéről ismert. Egyik halandó fia Aeneas, aki a trójai háború
túlélőivel az istenek parancsára Itáliába hajózott: Julius Caesar tőle
vezette le a családfáját.

Apollón Latinul Apollo. Zeusz fia, Artemisz fivére, a legszebb férfi

istenség. Igen sokoldalú, többek között a jóslás és a Múzsák
vezetőjeként a művészetek istene is. Delphoi melletti jósdájában
papnője, Szibülla közvetítette az isten homályos szavait.

Arész Zeusz és Héra fia, a háború istene. Athénével ellentétben nem a

bölcsen vezetett háború istene, hanem a féktelen öldöklésé. A rómaiak
Mars néven ismerték. Hitük szerint a városalapító Romulus és
ikertestvére, Remus az ő gyermekei.
Arisztotelész Görög tudós és filozófus a Kr. e. 4. századból. Nagy
Sándor makedón hadvezér nevelője. Mesterével, Platónnal együtt az
ókor legjelentősebb gondolkodói közé tartozik.

Aronson, Elliot 1932-ben született amerikai szociálpszichológus. A

társas lény címmel magyarul is számos kiadást megért könyve
világszerte bestseller lett.

Artemisz Zeusz lánya, Apollón ikertestvére, a vadászat és a vadállatok

istennője. Általában nimfák kíséretében, vadat űzve ábrázolják. Latin
neve: Diána.

Asimov, Isaac Rendkívül termékeny amerikai író, a 20. századi

tudományos-fantasztikus irodalom egyik legnagyobb mestere.
Legismertebb műve az Alapítvány-trilógia, de hasonlóan jelentős a
Galaktikus Birodalom sorozat és a robottörténetek, amelyeket későbbi
írásaiban összekapcsolt az Alapítvány-trilógiával. Munkássága a
tudományos ismeretterjesztés területére is kiterjedt.

Aszklépiosz A gyógyítás istene a görög-római mitológiában. Apollón

fiaként halandónak született, Zeusz csak halála után emelte az istenek
közé. Aszklépiosz jelképe az orvosi pálca, amire egy kígyó tekeredik fel.
Ez a kígyós pálca ma is a gyógyszertárak cégérében látható.

Aton Ókori egyiptomi napisten. Jelentősége Ehnaton fáraó uralkodása

alatt érte el tetőpontját, mikor az Amarna-reform részeként kísérlet
történt az egyistenhit bevezetésére és Aton kultuszának kizárólagossá
tételére.

Austen, Jane A 18–19. század fordulóján élt angol írónő. Nőközpontú,

rendkívül szellemes, mindemellett erős társadalomkritikával átitatott
regényei az elmúlt évtizedekben a reneszánszukat élik, az angol BBC
tévécsatorna mindegyikből sorozatot készített. A leghíresebb
sorozatadaptáció a Büszkeség és balítéletből készült.

Bellerophón Poszeidón halandó fia, aki a Pegazus hátán lovagolva

számos hőstettet hajtott végre. Ám sikerei miatt elbízta magát, és amikor
fel akart szállni az istenek színe elé, az Olümposz hegység csúcsára,
Zeusz megvadította a szárnyas lovat, mely levetette a hátáról.

Boldogasszony Valószínűleg a magyar ősvallás egyik istennője. Alakja

a kereszténység felvétele után összemosódott Szűz Máriáéval.

Boreasz Az északi szél istene a görög mitológiában. Róla nevezték el az

Adriai-tengeren végigsöprő hideg téli szelet, a bórát.

Churchill, Winston 20. századi brit államférfi. A második világháború

idején Nagy-Britannia miniszterelnöke volt. Számos ikonikus fotóján
vastag szivarral a szájában szerepel.

Daidalosz Mitikus görög ezermester, építész. Minósz király kívánságára

Krétán labirintust épített, hogy elrejtsék benne a királyné által szült
szörnyet, a Minótauroszt. Mivel tanáccsal segítette a szörny legyőzésére
érkező Thészeuszt és az ifjú hősbe beleszerető krétai királylányt,
Ariadnét, a király bezárta a fiával, Ikarosszal együtt a labirintusba.
Madártollakból és viaszból készített szárnyak segítségével szöktek meg,
de Ikarosz túl közel szállt a naphoz, a viasz megolvadt, a fiú pedig
lezuhant, és a tengerben lelte halálát. Lásd még: Minósz és Thészeusz

Démétér A földművelés, a termékenység és az anyai szeretet istennője.

Római megfelelője Ceres. Amikor Hadész elrabolta a lányát, olyan mély
gyászba borult, hogy a növények nem hoztak termést, és az emberek
éheztek, ezért Zeusz parancsára az Alvilág urának az év nagyobbik
részében vissza kell engednie Perszephonét a felszínre. Lásd még:
Perszephoné

Durrell, Gerald 20. századi brit zoológus, természetvédő és író.

Gyermekkorában a családjával együtt több évig Korfu szigetén élt.
Többnyire önéletrajzi ihletettségű, nagy sikerű humoros könyvek
szerzője, melyek közül a leghíresebb a korfui élményeiből táplálkozó
Családom és egyéb állatfajták. Jersey szigetén saját állatkertet alapított.

Earhart, Amelia A repülés amerikai származású női úttörője, az első

jelentős női pilóta. 1937-ben az egész Földet körbe akarta repülni, de a
Csendes-óceán térségében navigátorával együtt nyomtalanul eltűnt.
Ehnaton Kr. e. a 14. században élt egyiptomi fáraó, eredeti nevén IV.
Amenhotep. Átfogó vallási-kulturális reformjairól ismert, melynek során
bevezette az egyistenhitet. Reformjai végül elbuktak, de hatásuk
bizonyos mértékben megmaradt. Feleségéről, a legendás szépségű
Nofertitiről készült mellszobor az ókori egyiptomi művészet legszebb
alkotásai közé tartozik.

Erinnüszök A bosszúállás, a lelkiismeret-furdalás istennői, akik az

Alvilágból azért jönnek fel, hogy üldözzék és őrületbe kergessék a
bűnösöket. A rómaiak Fúriáknak hívták őket.

Erósz Latinul Ámor. A szerelmi vágy istene, Aphrodité és Arész fia.

Egyaránt ábrázolták fiatal férfiként és kisfiúként, aranyszárnyakkal a
hátán. Akit eltalál a nyilával, olthatatlan szerelemre lobban.

Eurosz A keleti szél istene. A másik három égtáj szeleinek testvére.

Gaia Az őselemek egyikeként Gaia testesítette meg a földet, ő volt a

földanya. Uranosztól, az ég istenétől született gyermekei közé tartoznak
a titánok, akik közül Kronosz, az idő ura nemzette Zeuszt, Hadészt,
Poszeidónt, Hérát, Hesztiát és Démétért, tehát Gaia számos fontos görög
isten és istennő nagyanyja.

Ganésa Elefántfejű, embertestű hindu istenség. A vállalkozások

isteneként ő az, aki elhárít minden akadályt egy induló üzlet, utazás,
próbálkozás elől. A tudományok és művészetek védnöke is. A monda
szerint ő jegyezte le a Mahábháratát, a hindu vallás szent könyvének
tekinthető ókori, szanszkrit nyelvű eposzt. Az írás hevében még egyik
agyarát is letörte, hogy azt íróeszköznek használja.

Goodall, Jane 1934-ben született angol etológus, a csimpánzok

szociális és családi életének legismertebb kutatója. Az általa alapított
Jane Goodall Intézet a csimpánzok kutatása és védelme mellett a
fiatalokra építő Rügyek és Gyökerek elnevezésű globális természet- és
környezetvédelmi mozgalom irányítója. Többször tartott előadást
Magyarországon is.

Hawking, Stephen Korunk egyik legjelentősebb elméleti fizikusa.

Annak ellenére, hogy betegsége következtében súlyosan
mozgáskorlátozott és évtizedek óta tolókocsiban él, aktív fizikus, író és
közéleti személyiség. Szerepelt például a Simpson család és a Futurama
című animációs rajzfilmsorozatokban is. Lucy lányával közösen írt két
gyerekkönyve magyarul is olvasható. Az életéről készült filmet (A
mindenség elmélete, 2014) bemutatták Magyarországon.

Hadész Zeusz és Poszeidón fivére, az Alvilág istene, a holtak ura. A

római Plutóval azonos. A görögök az Alvilágot is róla nevezték el
Hadésznak.

Hekaté Sok egyéb mellett a varázslás, az utak és a kapuk istennője, de ő

kormányozza az alvilági Tartaroszt is.

Hermész Zeusz és Maia nimfa fia, a legfurfangosabb görög isten.

Nagyon elfoglalt: ő az istenek hírnöke, a holt lelkek kísérője, valamint
az utazók, a kereskedők és a tolvajok pártfogója. A rómaiak Mercurius
néven tisztelték. Sok istennek és hérosznak segített, például egyik
leszármazottját, Odüsszeuszt is hasznos tanácsokkal látta el a Trója és
Ithaka közti bolyongása során.

Héphaisztosz A kovácsmesterség és a tűz istene. Latin neve: Vulcanus.

A legcsúfabb görög isten, Zeusz mégis hozzáadta Aphroditét.
Kovácsműhelyét az Etna vulkán gyomrában rendezte be, ahol a
küklopszok segítségével készítette remekeit az istenek és a héroszok
számára. Az ő keze munkáját dicsérik például Zeusz villámai, Héliosz
napisten szekere vagy Akhilleusz áthatolhatatlan pajzsa.

Héra Római megfelelője: Juno. Zeusz felesége, a házasság istennője.

Igen féltékeny természetű, amire férje állandó hűtlensége miatt minden
oka meg is van.

Hérakleitosz Kisázsiai görög bölcs a Kr. e. 6. századból. Híres

aforizmája: panta rhei (minden folyik). Eszerint a világ körülöttünk
örökös mozgásban, állandó változásban van.

Héraklész Latinul Hercules. Zeusz legnagyobb erejű fia, az Argonauták

egyike. Leghíresebb hőstettei: a Tirünsz királya számára elvégzett
tizenkét feladat közé tartozik például a nemeai oroszlán elejtése, a lernai
hidra megölése vagy Augiász (eredetileg Augeiász) istállójának
kitakarítása, amit úgy elborított a szenny és a mocsok, hogy emlékét ma
is szállóige őrzi.

Hérodotosz Kr. e. az 5. században élt görög történetíró. Cicero a

„történetírás atyjának” nevezte. Egyetlen fennmaradt műve a görög–
perzsa háborúkról szól.

Hesztia A családi tűzhely őre, a családi élet védelmezője. A rómaiak

Vestának nevezték. Minden városban az istennő szentélyében őrizték a
szent lángot, ha az kialudt, bajt és pusztulást hozott a közösségre.

Homérosz Háromezer évvel ezelőtt élt görög költő, az európai irodalom

alapjait jelentő Iliász és Odüsszeia című eposzok feltételezett szerzője. A
hagyomány szerint vak volt.

Hüpnosz Az álom és az alvás istene, Thanatosz ikertestvére. A feledés

folyójába, a Léthé vizébe mártott ágacskával megérintve altatja el az
embereket.

Iaszón A görög mitológia egyik leghíresebb hérosza, az Argonauták

vezetője. Trónbitorló nagybátyja kívánságára indult útnak az Argó
fedélzetén a Fekete-tenger mentén fekvő Kolkhiszba, hogy megszerezze
az aranygyapjút a neki jogosan járó trónért cserébe.

Ízisz Az egyiptomi mitológia egyik legfontosabb szereplője, a

termékenység, az anyaság, a hitvesi hűség, a varázslás istennője.
Ozirisznek, az Alvilág urának felesége. Meggyilkolt férje testének
szétszórt darabkáit összegyűjtötte, és varázslattal ismét életre keltette őt.

Jung, Carl Gustav Svájci pszichológus és pszichoterapeuta. Sigmund

Freud mellett a pszichológia 20. századi történetének legnagyobb hatású
alakja. Személyiségelmélete nagy hatással volt a vallástörténész Kerényi
Károly munkásságára.

Kerényi Károly Nemzetközi rangú magyar klasszika-filológus,

vallástörténész, a görög mitológia kutatásának máig világszerte idézett,
megkerülhetetlen alakja. 1948-ban emigrációba kényszerült. Élete utolsó
három évtizedét Svájcban élte le.

Kharón Az Alvilág mogorva révésze. A holt lelkeket ő szállítja át

ladikjában a Sztüx folyón, de a fuvarért fizetni kell. Innen ered a szokás,
hogy a halottak szemére pénzérmét helyeznek.

Kheirón A leghíresebb és legbölcsebb kentaur. Több hérosz neveltetését

is rábízták, az ő tanítványa volt Aszklépiosz, Akhilleusz és Iaszón.

Kerberosz Óriási termetű, háromfejű kutya, Hadész birodalmának

őrzője. Bárkit beenged az Alvilág kapuján, de kifelé senkit nem ereszt.

Krisna A hinduizmus szerint Visnunak, a három legfőbb isten

egyikének nyolcadik megtestesülése, avatárja. Ő az istenség legfelsőbb
személyisége, minden egyéni lélek az ő szerves része. Gyakran
ábrázolják gyermekként vagy fiatal fiúként, kék színű bőrrel. A
hippikorszak óta imádata a nyugati világban is elterjedt. A Krisna-tudatú
Hívők Közössége Magyarországon is bejegyzett egyház.

Kronosz Az idő istene. A tizenkét titán egyike, Zeusz, Poszeidón,

Hadész, Hesztia, Démétér és Héra apja. Római neve Saturnus. Zeusz
szövetségesei élén a titánok elleni harcban legyőzte Kronoszt, és
helyette ő lett az istenek királya.

Loki A germán mitológia tűzistene, ravasz és rosszindulatú bajkeverő.

A jóslat szerint az ő nevéhez fűződik a Ragnarök, a világ pusztulása,
amikor az óriások élén elpusztítja az Odin mögött felsorakozó isteneket,
és lángba borít mindent.

Linné, Carl von 18. századi svéd orvos, természettudós, botanikus, a

tudományos rendszertan megalkotója.

Mercury, Freddie Az angol Queen együttes indiai származású,

legendás énekese és dalszerzője. 1991-ben AIDS-ben hunyt el.

Minósz Kréta egykori királya. Magára vonta Poszeidón haragját, ezért a

tenger istene őrületet küldött a feleségére, aki beleszeretett egy bikába.
A nászból született bikafejű, ember alakú Minótauroszt a király a
labirintusba zárta. Lásd még: Daidalosz és Thészeusz

Moirák A római mitológia Párkáinak felelnek meg. Az emberi élet

fonalát sodró, gombolyító, illetve elvágó három görög sorsistennő,
akiket öregasszonyokként ábrázoltak. Hogy milyen hosszú fonalat
szabnak ki egy-egy halandó számára, az csak tőlük függ, még Zeusz sem
változtathat rajta.

Mucius Scaevola, Caius Az ókori Róma megmentője. A legenda szerint

beszökött a várost ostromló etruszk sereg táborába, hogy megölje a
királyukat. Amikor elfogták, a tűzbe tartva kezét szemrebbenés nélkül
tűrte a fájdalmat, és kijelentette, hogy még háromszáz hozzá hasonló ifjú
áll készen, hogy kioltsa a király életét, aki erre annyira megdöbbent,
hogy szabadon engedte őt, és feladta az ostromot.

Múzsák Zeusz és Mnémoszüné, az emlékezet istennőjének kilenc lánya,

a költészet, a zene, a tánc és a tudományok istennői.

Nero Kr. e. az 1. században élt római császár. Zsarnoki tettei és hírhedt

művészi ambíciói révén a legismertebb ókori uralkodók egyike.
Kosztolányi Dezső róla írta a Nero, a véres költő című regényét. A
korabeli Róma nagy területét elpusztító tűzvész előidézésével is
megvádolták. Állítólag a Trója elestéről szóló, mára elveszett eposzt
szavalva gyönyörködött a lángokban.

Niké A győzelem szárnyas istennője. A szobrászat kedvelt témája,

leghíresebb ábrázolásai közé tartozik a Szamothrakéi Niké. A római
mitológiában Victoria a neve.

Njörd A germán mitológiában a szél, a tenger és a hajózás istene.

Nornák A germán mitológia sorsistennői. Ők is hárman vannak, mint a

Moirák. A legöregebb közülük a múltat, a középső a jelent, a
legfiatalabb a jövőt uralja. Az Yggdrasil tövénél, egy forrás mellett
élnek. Ebből a forrásból öntözik a világfát, hogy ki ne száradjon.

Nótosz A déli szél görög istene. Szárnyakat visel, akárcsak testvérei.

Odin A germán mitológia főistene, aki a bölcsességgel, a háborúval, a
varázslással hozható kapcsolatba. Feláldozta az egyik szemét, hogy
ihasson Mimir kútjából, és így nyerje el a bölcsességet. Odin két hollója,
Hugin és Munin mindennap körberepülik a világot, és tájékoztatják
mindenről, ami történt. Égi palotájába, a Valhallába viszik a valkűrök a
csatákban elesett, leghősiesebb harcosokat.

Odüsszeusz Latinul Ulysses. Ithaka királya, a trójai háború egyik hőse.

Az ő ötlete volt a faló, aminek segítségével a görögök bevették Trója
városát. A tíz évig tartó háború befejezése után még további tíz évig
tartott a hazaútja, melynek során számtalan kalandot élt át. Odüsszeusz
korának férfieszményét testesíti meg: okos, kíváncsi, művelt, találékony,
emellett erős és bátor harcos.

Oidipusz A mitológia szerint Théba királya, aki származásáról mit sem

tudva megölte apját és feleségül vette anyját. Róla nevezték el a
pszichológiában az Ödipusz-komplexust, mely szerint minden kisfiú
érzelmi fejlődésében van egy korszak, amikor szerelmes az anyjába, és
elutasítja az apját.

Ormuzd A zoroasztriánus vallás jó szelleme. Elkeseredett küzdelmet

folytat a gonoszság szellemével, Ahrimánnal.

Öregisten Az elveszett magyar mitológia teremtő istene. Nevezik még

Atyaistennek, Arany Atyácskának is.

Pallasz Athéné Zeusz kedvenc gyermeke, aki apja fejéből pattant elő
teljes vértezetben. Sisakkal és lándzsával a kezében szokták ábrázolni.
Többek között a bölcsesség, a mesterségek és az igazságos háború
istennője. Római neve Minerva, szent állata a bagoly.

Perszephoné Démétér és Zeusz lánya, az Alvilág királynője. Az apja

Démétér tudta nélkül Hadésznak ígérte a kezét. Amikor Perszephoné a
barátnőivel virágot szedett a mezőn, megnyílt alatta a föld, és Hadész
fekete fogatán magával ragadta az Alvilágba. Lásd még: Démétér

Perszeusz A görög mitológia híres hőse. Anyját, Danaét aranyeső

képében termékenyítette meg Zeusz. Perszeusz vágta le az egyik Gorgó,
a halandó Medúza fejét, és mentette meg egy tengeri szörnytől a
sziklához kikötözött Androméda királylányt.

Platón Az ókor egyik legnagyobb hatású gondolkodója, a filozófiai

idealizmus első képviselője. Az ő nevéhez fűződik a plátói szerelem
kifejezés, ami a soha be nem teljesülő szerelmet jelenti.

Plinius, idősebb Római tudományos író, enciklopédista. Kr. u. 79-ben, a

Vezúv nevezetes kitörésekor, ami elpusztította az ókori Pompejit és
Herculaneumot, hajóival a bajba jutottak megsegítésére sietett. A mérges
gázok belélegzése miatt lelte halálát.

Poszeidón Római nevén Neptunus: a tenger istene. Jelképe a háromágú

szigony. Ezzel tudja felkorbácsolni vagy lecsillapítani a hullámokat, de
földrengést is képes kiváltani vele.

Ré Az egyiptomi mitológia napistene, a teremtés szimbóluma. A fáraó

isteni atyjának tekintették, az uralkodó titulusai közé tartozott a „Ré fia”
cím. Gyakran szárnyas napkorongként ábrázolták.

Sagan, Carl 20. századi amerikai csillagász, kiváló ismeretterjesztő. Az

ő nevéhez fűződik a SETI program elindítása, melynek célja a Földön
kívüli intelligens élet felfedezése.

Shakespeare, William Angol reneszánsz drámaíró, költő, színész, a

drámairodalom egyik legnagyobb alakja. Műveit az élő nyelvek majd
mindegyikére lefordították, színdarabjait több száz év óta folyamatosan
játsszák a világ színpadain. Leghíresebb művei közé tartozik például a
Rómeó és Júlia, a Hamlet vagy a Szentivánéji álom.

Siva Bráhma és Visnu mellett Siva, a „pusztító” a hinduizmus harmadik

legfőbb istene. Kettős természetű: egyszerre jelképezi a mindenség
teremtő és pusztító erőit. Táncával megteremti a világot és fenntartja
annak folyamatosságát, de ha elfárad, az univerzum visszahullik a
káoszba. Szokás 2, 4, 6, 8, 10 vagy akár 32 karral is ábrázolni.

Terpszikhoré A kilenc múzsa egyike. A tánc megszemélyesítője, a

táncművészek patrónusa.
Thanatosz A halál megtestesítője a görög mitológiában. Fivérével,
Hüpnosszal együtt az éjszaka istennőjének, Nüxnek a fia.

Thészeusz Athéni királyfi, aki önként jelentkezett a Minótaurosznak

szánt áldozatok közé, hogy megölje a labirintusba zárt szörnyet. Minósz
király lánya, Ariadné adott neki egy bűvös kardot és egy gombolyag
fonalat, hogy visszataláljon a bejárathoz. Lásd még: Minósz és
Daidalosz

Thor A germán mitológiában a mennydörgés, a villámlás, a vihar istene.

A róla szóló történetekben általában hatalmas erejű, de kissé együgyű
óriásként írnak róla, akit közös kalandjaik során Loki többször rászedett.
Jelképe a kalapács.

Zephürosz Az enyhe, szelíd nyugati szél istene, az ő neve a

legismertebb a négy fő szélisten közül. A régi magyar költészetben a
nyugati szelet gyakran lágy zefírként említették.

Zeusz Az istenek királya, az ég és a villámok ura. A rómaiak Jupiternek

hívták. Zeusz áll az ókori görög Pantheón, az istenek temploma élén, a
mitológia számos istenének és héroszának az apja. Legfontosabb jelképe
a villám.
 A SZERZŐRŐL

Szakács Eszter költő, ötvös és rajz szakon végzett. A Janus

Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karán, földrajz–rajz
szakon szerzett diplomát 1988-ban. 2000-ben Soros-ösztöndíjat,
2002-ben Radnóti-díjat kapott. Számos felnőtteknek szóló
verseskönyve mellett gyerekeknek és kamaszoknak is ír. Az ókori
mitológia elemeiből, a német, magyar népmesekincs motívumaiból
épít újszerű, jellegzetes karaktereket – okos, derék, igazi
hétköznapi hős mindegyik. Amikor nem Skóciában, vagy
Hollandiában tartózkodik, Pécsen él és dolgozik.
 Tartalomjegyzék
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
Kislexikon
A szerzőről
Copyright
 © Szakács Eszter, 2016
©Tilos az Á Könyvek (Pozsonyi Pagony Kft.), 2016

www.tilosazakonyvek.hu

Felelős szerkesztő: Péczely Dóra

Felelős kiadó: Banyó Péter
Borítóterv: Felvidéki Miklós
A szöveget Lehotka Gábor gondozta
Lektorálta: Pataki Elvira klasszika-filológus
Műszaki szerkesztő: Pais Andrea

ISBN 978 963 410 131 4