A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Lia Louis: Dear Emmie Blue, 2020

Fordította
GOITEIN VERONIKA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Valahol közel a boldogsághoz, 2019

Dear Emmie Blue

Copyright © 2020 by Lia Louis
All rights reserved.

Translation copyright © 2019, by Goitein Veronika

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Papp Diána
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-6013-75-0
 Juliet-nek
Mert rajta kívül senki másnak
nem is szólhatna ez a könyv
 2004. Fortescue Lane léggömbröptetés,
az iskola fennállásának 50. évfordulója tiszteletére!

Emmie Blue, 16 éves, IIR osztály

Fortescue Lane középiskola, Ramsgate,

Kent, Nagy-Britannia

Emmeline.Blue.1999@fortescue.kent.sch.uk

2004. július 1.

Ha ezt a léggömböt megtalálod véletlenül,

te leszel az egyetlen, aki tudja, hogy én voltam.
Én vagyok az a lány az iskolabálból.
És igazat mondtam.
 1. fejezet

Alig vártam már, hogy végre feltegye a nagy kérdést. Az arcom

ragyogott, és annyira kipirultam, hogy szerintem egészen úgy
festettem, mint Charles Dickens regényeiben az utcagyerekek.
Piros alma arc, hevesen dobogó szív. Öt perccel korábban még
minden tökéletes volt, márpedig én nem sokszor mondom
bármire is, hogy tökéletes, mert igazából hiába igazán
csodálatos valami (egy ember, egy csók, vagy akár egy
szendvics), azért mégsem igazán tökéletes. Ez viszont tökéletes
volt. Az étterem, a gyertyafény, az asztal, a stégen túl a
hullámok halk moraja, és a bor, ami egészen olyan volt, mint
amit kilenc évvel korábban ittunk, a huszonegyedik
születésnapunkon, de nem emlékeztünk már, hogy melyik fajta
volt. Egy fa pavilonban állt az asztalunk, az oszlopokat
fényfüzér futotta körbe. A tenger felől lágy szellő fújt. Még a
hajammal is meg voltam elégedve, pedig ez eddig életemben
összesen talán egyszer fordult elő, amikor még walkmant
hallgattam, és szentül meg voltam győződve róla, hogy Jon Bon
Jovi eljön vakációzni Ramsgate-be, véletlenül összefutunk, és
meghív a Wimpybe egy hamburgerre és sült krumplira. Na és
persze Lucas. Ő mindig majdnem egészen tökéletes. Lehunyom
a szemem, a homlokomra szorítom a tenyeremet, ahogy a
mosdó hideg járólapján térdelek, és Lucasra gondolok, aki kint
üldögél. Jóképű, olyan tipikus, jólfésült angol. A francia
napsütéstől kicsit lebarnult, frissen vasalt, hófehér ingének a
felső gombja nyitva. Amikor néhány órával korábban
megérkeztünk az étterembe, gyorsan megrendeltük a bort és az
előételt, és ábrándosan eltűnődtem, hogy vajon a naplemente
tompa fényében milyennek látnak minket a többi asztalnál
ülők. Kinek gondoltak minket, ezt a két idegent, akik a teraszon
túl, a fövenyen andalognak mezítláb, a cipőjükkel a kezükben?
Biztosan összeillő párnak látszottunk. Boldog párnak, akik egy
romantikus vacsorára ültek be a tengerparti étterembe. Talán
az évfordulójukat ünneplik, vagy valami mást. Esetleg csak
sikerült eljönniük végre kettesben otthonról, a gyerekek nélkül.
Két gyerek, egy fiú, egy lány.
–  Nagyon zavarban vagyok, Em – nevetgélt Lucas, babrált a
terítővel, a mutatóujján csavargatta a gyűrűjét. – Alig merlek
megkérdezni. – Ebben a pillanatban, itt az asztalnál, az
étteremben (aminek most a mosdójában bujkálok) olyan biztos
voltam a dolgomban, mint még soha. Vártam, hogy igent
mondhassak. Már el is terveztem, hogyan fogom kimondani,
bár Rosie szerint, ha túl sokat próbálgatom, úgy hangzik,
mintha székrekedésem lenne, és nem is igazán akarnék igent
mondani, pedig „most tök jó lenne, Emmie, ha nem úgy adnád
elő magad, mintha valami elmebeteg fenyegetne puskával,
ugyanis amikor idegeskedsz, elég sokszor vagy olyan, tudod?”
Én azért reggel a kompon még egy kicsit próbálgattam a választ
gondolatban. Valami kedveset, aranyosan kellene felelni,
például: – Mi tartott ennyi ideig, Lucas Moreau? Hiszen csak
erre vártam! – Ő pedig megszorítja a kezemet az asztal fölött, a
fodros szélű terítő fölött, ami a Le Rivage minden kis, kerek
asztalát díszíti, amióta csak ide járunk, és hazafelé, amikor
visszasétálunk a parton, megáll majd, mint mindig, és
megmutatja, hol találta meg a léggömbömet akkor régen.
Biztos voltam benne, hogy megcsókol végre. Megáll a
kocsijánál, és lassan, bizonytalanul felém hajol, megsimogatja
az arcomat, és összeér az ajkunk. Tizennégy év barátság után az
első csók, mindkettőnk szájában még ott van a moules
marinière íze, és a kis, aranyszínű papírba csomagolt mentolos
cukorkáé, amit a számla mellé hoznak ki apró tálcákon. És
végre fellélegeznék. Mert megérte a várakozást. Tizennégy év
barátság, amiből hat év telt azzal, hogy visszafogtam magam,
nehogy eláruljam, hogy én már valami mást is érzek Lucas
iránt. Ma este minden megváltozik.
Legalábbis erre számítottam. Nem arra, ami történt. Nem
arra, hogy itt fogok kuporogni a mosdóban ezen a tökéletes
estén, a mi tökéletes éttermünkben, a mi tökéletes
tengerpartunkon, a tökéletes vacsora után, ami most az étterem
vécéjéből néz vissza rám bánatosan, amolyan művészi
„elcseszett élet” allegóriaként. Arra számítottam, hogy igent
fogok mondani. Pár perccel ezelőtt még azt vártam, hogy
kimondhassam végre a jól begyakorolt, ezerszer megálmodott
igent a kérdésre, hogy lehetnénk-e legjobb barátok és egyben
szerelmespár is. Igazából barát és barátnő. A harmincadik
születésnapunk előestéjén. Elvégre mi mást akarhatna kérdezni
Lucas, amit nem mert telefonon megkérdezni tőlem?
Azt hiszem, sikerült egész ügyesen lepleznem a kétségbeesett
döbbenetet, az arculcsapás kínzó érzését, amikor elhangzott a
kérdés, és Lucas szavai lassan, mint valami émelyítő szirup egy
süteményen, végigcsorogtak a tudatomon. Leesett az állam,
ebben biztos vagyok, mert Lucas mosolya elhalványult, és
összehúzta a szemét, mint mindig, amikor aggódott valami
miatt.
– Emmie?
És akkor kimondtam végre, mert ahogy néztem Lucast,
tudtam, hogy úgysem mondhatnék mást.
– Igen.
–  Igen? – Felvonta szőke szemöldökét, széles válla ellazult,
ahogy megnyugodott.
–  Igen – ismételtem, de mielőtt még mást is ki tudtam volna
nyögni, sírva fakadtam.
Ám sikerült ügyesen más fényben feltüntetnem ezeket a
könnyeket. Lucas nem egy lesújtott, összetört szív könnyeinek
látta őket, hanem meghatott boldogságnak. Büszke
örömkönnyeknek, amiért a legjobb barátom ilyen hatalmas
döntést hozott, és amiért ennek én is a részese lehetek. Ezért ült
ki az arcára a megkönnyebbült mosoly. Felállt, megkerülte a
kerek, gyertyafényes asztalt, mellém guggolt, és átkarolt.
– Jaj, Em! – nevetett rám. – Ne pityeregj, mert a többi asztalnál
azt fogják hinni, hogy valami seggfej vagyok, aki egy
romantikus vacsora mellett töri össze egy nő szívét.
Vicces. Mert pontosan így éreztem.
És aztán elöntött valami kényelmetlen forróság. – Ki kell
mennem a mosdóba.
Lucas még mellettem guggolt, de odébb húzódott. Reméltem,
hogy nem kérdez semmit, és nem néz a szemembe. Mert akkor
rájönne. Akkor megtudná.
 – Reggel óta kicsit sajog a fejem – hazudtam. – Mintha migrén
kezdődne, tudod, néha rám jön. Be kellene vennem egy
fájdalomcsillapítót, és megmosnám az arcom… – Na persze.
Nem akarom elkenni a sminkemet. De a filmekben is ilyen
kifogásokat találnak ki, nem? Én pedig úgy éreztem, ezek nem
valóságos pillanatok. Még most sem érzem valóságnak, pedig itt
kuporgok a csillogóan tiszta éttermi vécében, miután
kihánytam a vacsorát és a bort, amit egy órája rendeltünk
mosolyogva, izgatottan.
Esküvő. Lucas megnősül.
Kilenc hónap múlva a férfi, aki tizennégy éve a legjobb
barátom, és akibe néhány éve bele is szerettem, feleségül veszi
a nőt, akit szeret. A nőt, aki nem én vagyok. És engem kért meg,
hogy álljak mellette az oltárnál, mint násznagy, azaz
násznagynő.
 2. fejezet

Valaki kopog a fülke ajtaján.

– Excusez-moi? Ca va?
Sosem tudtam csendesen hányni, sőt. Olyan hangosan
rókázom, mintha épp most rúgna gyomorszájon valami
elvetemült harcművész, és szerintem az aggodalmaskodó
idegen épp azért kopogott be, hogy kéznél legyen, ha netán
annyira rosszul lennék, hogy segítségre szorulok.
–  Igen – kiabálok vissza. – Igen… minden rendben. Csak…
kicsit rosszul lettem… malade. Igen, izé… je suis malade.
A nő valamit kérdez franciául, de nem értem, csak annyit,
hogy „partner” és „étterem”. Kicsit még hallgat, aztán hallom,
hogy kopog a cipője, ahogy közeledik, és a zárt ajtó egy kicsit
megnyikordul, mintha egészen közel hajolt volna. – Ne hívjak
segítséget? Biztosan minden rendben? – Fiatalos a hangja.
Aggódó, mégis nyugodt. Biztos mindig ilyen segítőkész, akárcsak
Marie. Marie mindig megáll az utcán, hogy segítsen a támolygó
részegeken, akikhez mások még közel menni sem mernének.
Nyugodt, kedves hangon beszél hozzájuk, nem fél, eszébe sem
jut, hogy egy ilyen alaknál akár kés is lehet, és ha megszúr,
akkor lőttek a békés öregkornak. Pedig Marie nem ostoba. Nem
is csoda ezek után, hogy ismét együtt vannak. Miért is ne
lennének? Hát persze, hogy Lucas őt veszi feleségül.
– Hogy van? – kérdi az aggódó hang ismét.
 – Ó, semmi baj, minden rendben – felelem kissé elcsigázottan.
– Ne aggódjon! Minden oké – Merci. Merci beaucoup.
– Egész biztos? – jön a tétova kérdés.
– Igen. Köszönöm. Köszönöm szépen.
Valamit még mond, amit nem értek, aztán hallom, ahogy
nyílik az ajtó odakint, és beszűrődik az étteremből a
romantikus klasszikus zene. Lassan talpra kecmergek, a térdem
zsibbad, ahogy helyreáll a vérkeringésem. Az arcomba hullik
egy hajtincs, nedves a vége. El sem hiszem, hogy rosszul lettem.
Ilyen hirtelen, és ennyire nagyon. Pont úgy, mint az Emmerdale
szappanoperában, amikor valaki valami sokkoló hír hallatán a
konyhába rohan, a mosdó fölé hajol, és aztán a hatás kedvéért
még bámul egy kicsit a lefolyóba. Ha ezt egy szappanoperában
látom, mindig arra gondolok, mennyire drámai, mennyire
lehetetlen, micsoda túlzás. De úgy tűnik, harminc év alatt
egyszerűen csak sosem voltam eléggé lesokkolva.
Előveszem a telefonomat, és visszanézem a WhatsApp
beszélgetésünket. Az ujjam már rajta is van, mielőtt
végiggondolnám, mit keresek. Megszokás. Mindig hozzá
fordulok először. Lucas Moreau, legutóbb online 18.57-kor. Most
nincs fenn. Hát persze, hogy nem a WhatsAppon lóg, hanem az
étteremben ül, és rám vár a fényfüzérekkel díszített
kerthelyiségben, vele szemben egy üres szék, egy fokhagymás
kagylóval félig tele tál. A hét órával ezelőtt váltott üzeneteinkre
pillantok:

Emmie: A kompon vagyok, velem szemben egy

fickó mirelites zacskóból zabálja a tintahalat. Mi
 a franc?! SEGÍTSÉG!
Lucas: Haha, tényleg?
Emmie: Mindjárt elájulok, olyan büdös.
Lucas: Sietek eléd, és a kikötőben repülősóval
várlak. Menni fog, Emmie Blue! Erős vagy,
túléled.

Mindig ezt mondja. Lucas minden kétségemre és

aggodalmamra ezzel válaszol. Amikor tizenhét évesen egyedül
töltöttem a karácsonyt, felhívtam a parányi lakásból a vezetékes
telefonról, és imádkoztam, hogy felvegye, hogy végre emberi
hangot halljak, ő pedig ezekkel a szavakkal nyugtatott meg.
Akkor is ezt mondta, amikor elköltöztem Ramsgate-ből két
városkával odébb, hogy elmeneküljek a pletykák és a
rosszindulatú suttogás elől, ami még a főiskolára is követett.
Akkor is ezt mondta, amikor négy évvel ezelőtt Adam, az
expárom elhagyott, és kiköltözött a kis lakásból, amit együtt
béreltünk. Legutóbb (mármint a kompon a mirelit tintahalas
ügy előtt) akkor hallottam ezt tőle, amikor körülbelül másfél
éve feladtam a hiábavaló küzdelmet, hogy egyedül tartsam fenn
a lakást, és minden holmimmal átköltöztem egy állandóan
dögmeleg szobába, amit egy meglehetősen magának való idős
hölgy házában bérelek azóta is. – Menni fog. Erős vagy, túléled –
mondta Lucas a FaceTime-on. – Ne felejtsd el, Emmie Blue, hogy
téged kemény fából faragtak. – Kíváncsi vagyok, most mit
mondana, ha nem pont ő lenne az, aki miatt a vécébe
menekültem a vacsora kellős közepén. Talán nevetne, és
biztatna: – Te jó ég, Em, ez meg hogy történt? Amúgy remélem,
tudod, hogy bánni fogja. Ha nem veszi észre, mennyire
fantasztikus vagy…
Visszateszem a telefonomat a táskámba, kezet mosok az
öblítőillatú folyékony szappannal, és farkasszemet nézek
magammal a tükörben. Nem is látszik. Egyáltalán nem látszik
rajtam, hogy mennyire émelygek és szédülök. Nem látszik, hogy
összetört a szívem. Pontosan ugyanolyan csinos és ragyogó a
megjelenésem, mint amikor két órával ezelőtt eljöttem Lucas
szüleinek a házából, csak egy kis szemspirál kenődött el a
szemem sarkában, de azt gyorsan letörlöm. Így jó lesz. Lucas
nem tudhatja meg. Most már végképp nem.
Kinyitom az ajtót, egy pillanatra félreállok, hogy beengedjek a
mosdóba két parfümillatú hölgyet, aztán kihúzom magam, és
lassan, nyugodtan elindulok. Az étteremben halk zsongás fogad,
poharak csilingelnek és evőeszközök zörögnek, a zene alig
hallhatóan szól a beszélgetésfoszlányok hátterében. Ahogy a Le
Rivage-ban mindig, most is fokhagyma és citrom aromája
keveredik a sós tengeri levegővel. Ez az egyik kedvenc helyem.
Mindig is az volt. Tele emlékekkel minden zug, minden sarok.
Az elmúlt tizenhárom évben számtalan hosszú nyári napot és
ráérős tengerparti sétát fejeztünk be itt. Sok „álomház-
keresést”, amikor mérföldeket autóztunk, Lucas még friss
diplomás volt, nekem pedig még új volt, hogy véglegesítettek az
ideiglenes adminisztratív állásomban; lelassítottunk egy-egy
hatalmas kúriánál vagy romos, négyszáz éves háznál, és
elmeséltük egymásnak, mit változtatnánk, és mit tartanánk
meg, ha ez volna a saját otthonunk. És persze Lucas szinte
minden alkalommal eltévedt Honfleur-ben, úgyhogy meg kellett
állnunk megkérdezni a gazdákat, merre kell menni, és aztán itt
kötöttünk ki mindig a kedvenc éttermünkben, ahol a háttérben
a hullámok moraját és a nyitott konyhán grillezett húsok
sercegését hallgatva pihentük ki a fáradalmakat. Néha rengeteg
előételt rendeltünk, néha sós, rozmaringos sült krumplit, néha
pedig egyszerűen csak sört, semmi mást. És mindenről
beszélgettünk a kocsiban is, és itt is; legfőképp a jövőről, és
mindarról, ami az elkövetkezendő hosszú években ránk vár
majd. Vajon gondoltunk-e erre valaha? Nem arra, hogy Lucas
megnősül, hanem… erre. Eszünkbe jutott, hogy ez is lehetséges?
Hogy valami közénk áll, és mindent megváltoztat… Minket is.
A nyitott üvegajtón át kisétálok a kerthelyiségbe, és előbb
pillantok Lucasra, mint ő rám. Idekint csendesebb, mint bent. A
tenger lágy, mint a selyem, és a gyönyörű kilátást bearanyozza a
lemenő nap, mint egy régi filmben. Lucas a rózsás horizontot
figyeli, az asztalra könyököl, állát a tenyerébe támasztja. Aztán
felém tekint, és máris szélesen mosolyog. És aggódik. Egy
pillanatra meglátom a mosolyában az aggodalmat.
– Minden oké? – kérdi.
Megállok a székem mögött, a kezemet a faragott támlára
teszem. Bólintok, mesterkélt mosoly ül ki az arcomra, de azt
hiszem, képtelen lennék visszaülni, és elfogyasztani a
félbemaradt vacsorát. Azt gondoltam, menni fog, de nem. A
torkom fájdalmasan kiszáradt, a számban keserű ízt érzek, és
attól félek, hogy mindjárt elsírom magam, ha még sokáig állok
itt Lucas előtt, a kedvenc éttermünkben, és nézem a szürke
szempárt, a szeplőket az arcán, a vonásait, melyeket úgy
ismerek, mint a tenyeremet. Katasztrófa. Lucasnak sejtelme
sincs, mekkora katasztrófa ez az este. Teljes csőd. Pontosan az
ellentéte mindannak, amit a kompon idefelé tervezgettem,
amiről álmodoztam a fagyasztott tintahal mellett.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha visszamennék. Nem baj?
Lucas feláll, napbarnított kezével lesimítja a fehér ingét. –
Nem, dehogy. Komolyan, Em… minden oké?
– Elég pocsékul vagyok. Őszintén szólva jó lenne lefeküdnöm.
Kialudnám ezt a rohadt migrént. – Erőltetetten nevetek.
–  Már rég nem volt migréned – mondja Lucas. – Legutóbb
Londonban jött rád a mozi előtt, ugye? Van nálad valami
gyógyszer?
Rámeredek, és teljesen elszorul a szívem. Két éve Lucas
Londonban járt a munkája miatt. Egy minden évben egyszer
megrendezett építészeti konferenciára küldte a francia cég,
ahol dolgozik. A South Bank parton találkoztunk a júliusi
napsütésben, és ahogy a mozi előtt sorban álltunk, elkezdtem
azokat a táncoló fénypontokat látni a szemem sarkából, aztán
elkezdődött a tompa fájdalom. Otthagytuk a sort és
visszamentünk Lucas szállodai szobájába a tizedik emeletre,
bevettem egy méregerős fájdalomcsillapítót, amiből mindig
hordtam magamnál néhányat, aztán behúztam a függönyt,
kizártam a napsütést és elaludtam, Lucas pedig mellettem
dolgozott, arcát megvilágította a laptop képernyőjének kékes
fénye. Órákkal később ébredtem. Lucas fürdővizet engedett
nekem, és amíg áztam, a csukott ajtón át műveltségi vetélkedők
kérdéseit kiabálta be, én meg visszakiabálva válaszoltam. Utána
ételt rendeltünk, és csak ültünk a sötétben, a háttérben a
tévében egy vetélkedő ment a kilencvenes évekből, és akkor
mondtam neki, hogy ez valami „otthonos” hangulat most,
valami olyan érzés, amit egész életemben kerestem. És ő
emlékszik rá. Emlékszik arra az estére, ahogy én is; emlékszünk
annyi közös élményre, és mégis itt tartunk.
– A kerti házban van a gyógyszerem – válaszolom. – Talán az
is elég lesz, ha kialszom magam.
Lucas összehúzza a szemét, és aggódva bólint. – Akkor kérem
a számlát. – Finoman megérinti a mellette elhaladó pincér
karját, elnézést kér, és jelzi, hogy fizetnénk. Persze franciául.
Tökéletesen beszéli a nyelvet, ezer éve próbál megtanítani rá, és
jókat nevet a rettenetes kiejtésemen. – Úgy beszélsz franciául,
mint Deirdre Barlow, ha hullarészegen eltévedne Marseille-ben.
– Évek alatt sem sikerült az alapokon túllépnem. Egyszerűen
nem ragadt rám a nyelv.
– Luke, ha gondolod, beülök egy taxiba.
Lucas összevonja a szemöldökét, mintha valami
képtelenséget mondtam volna. – Viccelsz? Ne hülyéskedj,
hazaviszlek. Előttünk az egész hétvége.
–  De… Marie… – dadogok. – Nem azt mondtad… hogy
csatlakozik hozzánk egy desszertre, és ünnepelni?
– Emiatt ne aggódj, Em. Felhívom.
A pincér kihozza a számlát, Lucas fizet, bőséges borravalót
ad. Tizenkét éve együtt ünnepeljük a születésnapunkat, és a
vacsorát egyszer én fizetem, egyszer Lucas. Most rajta volt a sor,
és egy szomorú kis belső hang azt suttogja, hogy talán ez az
utolsó közös születésnapi vacsoránk, hiszen hamarosan esküvő,
Lucasnak újdonsült felesége lesz, nekem meg összetört a
szívem.
–  Na jó. – Lucas felveszi a sötétkék zakóját, megigazítja a
gallért. – Mehetünk?
Bólintok. Felvonja a szemöldökét, halványan elmosolyodik, és
felém nyújtja a kezét. Elszorul a szívem, de megfogom. Mi mást
tehetnék? Szeretem Lucast. És igent mondtam a kérdésére.
Násznagy leszek az esküvőjén, mert szeretem. Ő a legjobb
barátom. Régen az egyetlen igaz barátom volt. A fiú, aki valami
különös véletlen folytán tizennégy évvel ezelőtt megtalálta a
léggömbömet, amit eső és vihar tépázott, és az óceán végtelen
mérföldjein át repült el hozzá.
 3. fejezet

Rosie: Pont így történt, ugye? Mert a franciák így

teszik fel a nagy kérdést (legalábbis úgy
hallottam).
Rosie: Igen, azt a bizonyos „nagy kérdést”. A
komoly kapcsolatot. És mit válaszoltál?
Rosie: Utóirat: Remélem, minden a legnagyobb
rendben.
Rosie: Utó-utóirat: te most azért nem írsz vissza,
mert épp keféltek?

Megdagadt, piros, csipás szemmel nézem a telefonom fénylő

kijelzőjét. Rosie fotót is küldött a négy üzenetével, és hiába
érzem magam teljesen nyomorultul, önkéntelenül felnevetek. A
fotón Rosie a hotel makulátlanul fehér konyhai járólapján áll,
keze a szájára szorítva, mint aki teljesen le van döbbenve, és
előtte ott térdel öltönyben Fox, a főnökünk, és egyben a
legvajszívűbb barát; fél térdre ereszkedve egy croissant-t nyújt
Rosie felé, mintha eljegyzési gyűrű lenne. A sors fintora, hogy ez
szinte telitalálat. Lucas mesélte, hogy amikor megkérte Marie
kezét, ágyba vitte neki a reggelit. – A gyűrűt egy tucat apró
croissant társaságában nyújtottam át – nevetett.
Kikapcsolom a telefont. Egyelőre nem tudom rászánni
magam, hogy válaszoljak. Majd holnap visszaírok, vagy kedden
elmesélek mindent, amikor már bent vagyok a
munkahelyemen. Addigra talán összeszedem a gondolataimat,
és megértem, miért kellett ennek így alakulnia. Minden okkal
történik, nem? Még akkor is, ha elsőre reménytelennek, sőt
tragikusnak tűnik valami. Ennyit sikerült előrelépnem a három
óra alatt, amióta eljöttünk az étteremből, és amióta
kétségbeesetten próbálom magam kihúzni a gödörből. Ennek is
oka van. Csak még nem tudom, hogy mi.
Az étteremből kocsival mentünk Lucas szüleinek a házához
Le Toquet-be. Az út a megszokottnál hosszabbnak tűnt, és Lucas
végig könnyedén csevegett, én pedig bólogattam és helyeslőn
motyogtam, ahogy az ismerős zöld mezők, és a parányi,
macskaköves francia falvak elsuhantak az ablak mellett. Lucas
a szülei repkénnyel befuttatott házának kocsibeállójától az
oldalsó kapun át bekísért a kertbe, végig a kis kerti ház
rusztikus fa ajtajáig. Gyorsan kinyitottam, és közben a
könnyeimmel küszködtem, bár eddig rengeteg erőfeszítés árán
sikerült visszafojtanom a sírást. Izzadt tenyeremben
szorongattam a kulcsot, amit Lucas édesanyja, Amanda mindig
egy hófehér, A5-ös borítékban ad át nekem, mintha egy szép kis
vidéki fogadó vendége lennék. Lucas szeretett volna bejönni,
láttam rajta, ahogy az ajtóban állt zsebre tett kézzel, feszülten,
fél lábbal a küszöbön, a kis konyhára pillantva. Mindig bejön
velem, letelepszik az ágyra, lerúgja a cipőjét, kapcsolgatja a
tévét, én pedig közben a fürdőszobában átöltözöm, felveszem a
pizsamámat, és mesélek neki a munkahelyemen a fura
vendégekről a behajtott, de nem bezárt ajtó mögül. Most viszont
csak megköszöntem neki a vacsorát, elnézést kértem, amiért
haza kellett sietnünk, és dünnyögtem valamit a migrénről.
–  Pihend ki magad, Em – mondta. – Hívj, ha bármire
szükséged van, oké? Itt leszek a házban. Ha kell valami, szólj, és
hozom.
– Ne aggódj!
–  De komolyan – mondta, hozzám hajolt, és az arcát az
arcomhoz simította. – Minden jót nekünk a húszas éveink
utolsó napján! Évek óta várjuk, hogy betöltsük a harmincat, és
pontosan tudjuk, mit is kezdünk az életünkkel, nem?
– Hát persze – feleltem mosolyogva, aztán becsuktam az ajtót,
nekitámasztottam a hátamat, és végre nem kellett visszafognom
a néma, forró könnyeket a sötétben. Azóta is csak sírok. Most is,
ahogy itt fekszem a vastag tollpaplan alatt, már fáj a szemem,
megduzzadt az arcom, és teljesen szétmállott a zsebkendő,
amibe órák óta törölgetem az orromat.
Násznagynő. Násznagynő leszek. Mi a fene egyáltalán az a
násznagynő?! Násznagy, persze, arról már mindenki hallott.
Meg a koszorúslányokról is. De násznagynő? Magától értetődik,
mondta Lucas kipirulva, kicsit hebegve, amikor feltette a nagy
kérdést.
– Mert tudod, Emmie, engem senki, de senki nem ismer olyan
jól, mint te. Senki más nem jöhet szóba.
Hát igen. Annyira vártam! Olyan biztos voltam benne, hogy
előre begyakoroltam azt az átkozott választ.
–  Megnősülök, Emmie – jelentette ki Lucas, és csak úgy
ragyogott az arca. – Megkértem Marie kezét, és… szeretném,
hogy te legyél a násznagynő. Csodálatos lenne, ha mellettem
lennél. Ha ott állnál velem a nagy pillanatban. Na, mit szólsz?
 Csodálatos lenne, ha mellettem lennél. Ha ott állnál velem a
nagy pillanatban. Kiráz a hideg, vacog a fogam, a fejemre
húzom a takarót. Hányás, zokogás, feldagadt arc, hidegrázás… a
szerelmes dalok nem erről szólnak, ugye? Dr. Hook nem erről
énekelt. És az orvosi honlapok sem részletezik, mi a teendő, ha
az embernek összetörik a szívét, elvégre az nem herpesz vagy
húgyúti fertőzés. Pedig igazán segíthetnének.

Forduljon orvoshoz, ha ön:

• már annyit zokogott, hogy a szeme piros, és alig lát,
• már annyit zokogott, hogy a hangja egészen olyan lett,
mint Barry White dörmögése,
• már az őrület jeleit mutatja, például ha képes elfogadni
egy násznagyi felkérést attól a személytől, aki épp
összetörte az ön szívét.

A falon zúg, morog a légkondi, mint egy teáskanna, amiben forr

a víz. A nyári hőség kívül rekedt a szobán. Ehhez képest a
Fishers Way-i házban kész kemence a fullasztóan forró
szobácskám. Ott olyan meleg van, hogy huszonhárom fokban
már úgy érzem, reggelre pizsamába bújt, aszott mazsolaként
talál majd meg a házinéni. Itt a Moreau család vendégeként
nem fenyeget ez a veszély. Legalább ennyi jó is van benne.
Mindig fontos meglátni a dolgok derűs oldalát, akkor is, amikor
nehéz. Az apró öröm is öröm. Még a legapróbb is számít.
Letolom magamról a paplant, felülök, és a homlokomra
szorítom a tenyeremet. A sors iróniája, hogy kezd tényleg
rendesen fájni a fejem. Felkapcsolom a lámpát az ágy mellett. A
kompon kiszámoltam, hogy tizenhárom születésnapomat
töltöttem itt; Lucassal közös születésnapok a Moreau család
kerti kis vendégházában. Először tizenhét évesen jártam itt.
2005. június kilencedikén volt a tizenhetedik születésnapunk, és
akkor találkoztam másodszor személyesen Lucasszal, a szülei
viszont kezdettől úgy tekintettek rám, mint egy kedves
családtagra, akit ezer éve ismernek.
–  Lucas rengeteget beszél rólad – mondta Jean, ahogy
körbevezetett a kerti házacskában, ami a vendégeiket volt
hivatott elszállásolni. Aztán vállat vont, és szinte
magyarázkodva mosolygott. – Ha a fiunknak fontos vagy, akkor
természetes, hogy nekünk is.
Azon a hétvégén Lucas szülei mindkettőnknek vettek
születésnapi tortát, és a Le Rivage-ba vittek minket vacsorázni.
Akkoriban nyílt meg az étterem, még friss festék és fűrészpor
illata lengte körül.
Régebben nemigen jártam még étteremben, bár ezt sosem
vallottam volna be. Másnap Lucasszal és a bátyjával, Eliottal,
meg néhány barátjukkal elmentünk egy koncertre, és bár
egyáltalán nem táncoltam, életem legjobb estéje volt. Nemcsak
azért, mert jól szórakoztunk, hanem azért, ahogy ez a társaság
tekintett rám. Egy voltam közülük. Csak egy átlagos, tizenhét
éves kamaszlány, aki előtt még ott áll az egész élet. Nem pedig
„az a lány a Fortescue Lane-ről”. Egyszerűen csak Emmie Blue,
egy lány egy koktéllal a kezében, távol a nyomasztó
középiskolától. Már készültem a főiskolára. Holnap pedig, a
tizennegyedik együtt ünnepelt születésnapunkon
harmincévesek leszünk. Harmincéves leszek. Az elmúlt évek
során ez a születésnap lebegett a szemem előtt, mint valami
távoli, dicső cél, mint egy biztonságos kikötő, egy pislákoló fény
a sötét láthatáron. Mert harmincévesen már mindenkinek
rendezett az élete, ugye? Harmincévesen már mindenki
tisztességes, felnőtt ember, és mindenki tudja, mit kezdjen
magával. Vagy legalábbis annyit mindenki tud, hogy milyen
irányba induljon, akkor is, ha a kitűzött célokat még nem érte
el.
Kinyújtózom, és az ágyra emelem a bőröndömet. Kinyitom.
Minden szépen összehajtva sorakozik benne, ahogy este
elcsomagoltam, miközben izgatottan tervezgettem, mi fog
történni a nagy kérdés után. Amikor Léggömblány tizennégy év
után végre igent mond Léggömbfiúnak, a kedvenc asztaluknál,
a tengerparton, ahol a történetük elkezdődött.
Előveszem a fekete díszdobozt, amit a ruháim közé rejtettem,
és leemelem a fedelét.
– Na várjunk csak! Szóval Lucas mondott valamit kettőtökről?
Mármint szilveszterkor? – kérdezte Rosie a munkahelyemen.
Valahogy így ismertük meg egymást egyre jobban az elmúlt két
év során. Kis beszámolók, anekdoták, aggodalmak, remények és
emlékek, amiket megosztottunk a félórás ebédszünetek
bizalmas pillanataiban.
– Igen, elég szar éjszakája volt, franciaországi idő szerint éjfél
után esett haza, én meg már amúgy is otthon voltam, Jools
Hollandet néztem a tévében, és Lucas felhívott FaceTime-on. Az
ágyunkból beszéltünk egymással.
Rosie elkerekedett szemmel, mosolyogva nézett. – Ez már
igen! És azt mondtad, hogy az idei egyik újévi fogadalmad, hogy
megismerkedj végre valami jó pasival, nem?
 –  Pontosabban az, hogy szerelmes legyek – mondtam, mire
Rosie megrebegtette a szempilláit. – Mit is mondott Lucas
pontosan?
–  Azt mondta, merész vagyok – feleltem nevetve. – Azt
mondta, „a francba, Em, ez merész!”. Aztán elaludt, mert
teljesen berúgott a rengeteg whiskytől, de azt is mondta, hogy…
hogy állandóan azon gondolkodik, miért vagyunk ilyen
reménytelenek a szerelmi ügyeinket illetően. Azt mondta, van
egy elmélete. Az, hogy mi magunk vagyunk az oka. Mert
valószínűleg egymásnak szán minket a sors.
Rosie megragadta a kezem, és felsikított. – Te jó ég, Emmie,
ugye tudod, mit fog tőled kérdezni? Azt! Ezért mondta, hogy
nem akarja telefonon megbeszélni a dolgot. Attól tart, nehogy
kiakadj, letedd a telefont, vagy ilyesmi. Hát nem csodás? Tök jó!
Ennyi év után végre…
A nyitott díszdobozra pillantok. Magam mellé tettem ide az
ágyba. Egy kézműves, bőrbe kötött rajzfüzet van benne, pár
hete vettem, minden lapja makulátlan, és minden oldal
sarkában ott van Lucas monogramja. De miután Rosie-val
beszéltem, úgy éreztem, ez nem elég. Igaza volt, csodás… lett
volna. Két ember, aki egy különös véletlen folytán pontosan
akkor találkozik, amikor a legnagyobb szükségük van
egymásra. Egykorúak, ugyanazon a napon születtek,
mindketten odavannak a Marmite szendvicskrémért, és a
Futballistafeleségek sorozatért. Igen, különös véletlen, csakhogy
én nem hittem a véletlenekben. És ezért többet akartam adni,
mint egy „kedves” kis születésnapi ajándékot. Így hát
megvettem ezt a díszdobozt, és a munkahelyemen a konyhában
izgatottan írogattam össze egy szalvétára mindazt, amit bele
akartam tenni. Most kiveszek egy borítékot, amiben az első e-
mail van, amit Lucas küldött nekem ismeretlenül. Tárgy:
Megtaláltam a léggömbödet! Kiveszem a Marmite-os üveget is,
olyan súlyos, mint egy levélnehezék. Ezt nemrég vettem, mert
az egyik legelső dolog, amit Lucasnak küldtem, egy üveg
Marmite volt (és egy hangfelvétel a francia szóbeli
feladatomról, amit le akartam vele ellenőriztetni, mielőtt
beadom a tanárnak). Azért küldtem, mert Lucas azt mondta,
hogy az EastEnders szappanopera és a zöldborsópüré mellett a
Marmite hiányzik neki otthonról a legjobban. Az otthona
Franciaország előtt Észak-London volt. Ekkoriban kezdődtek a
CD-válogatások is. Az elsőt köszönetképp küldte a Marmite-ért,
és hamarosan egyfajta szertartássá vált, egy közös nyelvvé, amit
csak mi ketten értünk. Amikor küldtem neki valami hazait, ő
viszonzásul egy-egy CD-válogatást küldött. Mindegyik olyan
volt, mint egy levél. Összesen nyolc érkezett az évek során,
Lucas még tartozik nekem a kilencedikkel. A díszdobozban
most benne van a legelső album. A műanyag doboza már
megrepedt ugyan, és benne a lap is kicsit elnyűtt a szélén, de
tökéletes állapotban van maga a lemez. Lucas kézírása még
mindig sötétkék, nem halványodott el. Egyenes betűk, nyugodt,
magabiztos, lassú kézírás, nem is hasonlít Lucas mostani,
lendületes, fürge írására, ami jól tükrözi a tettrekész, állandóan
feladatokat, kihívásokat kereső egyéniségét.
Nem lehet. Ezt a dobozt nem adhatom át holnap a
születésnapjára a szokásos reggelinél, Amanda és Jean Moreau
pompás teraszán, hiszen benne van az egész történetünk, és
egyszerűen túl meghitt. Inkább visszapakolok mindent a
bőröndömbe, és csak az egyetlen baráti, kedves ajándéktárgy
marad a díszdobozban: a rajzfüzet. Leteszem az
éjjeliszekrényre reggelig, és ágyba bújok.
Felvillan a telefonomon egy sporthír, mert nem tudom, hogy
kell letiltani a frissítéseket. Az órára pillantok: 00:33. Hát ez van.
Harmincéves lettem. Harmincéves lettem, és kijelenthetem,
hogy jelen pillanatban fogalmam sincs, merre tartok, mit
hozhat a jövő.
Lehunyom a szememet, és összegömbölyödöm. Sosem
gondoltam volna, hogy így töltöm majd a harmincadik
születésnapomat. Pocsékul érzem magam. Szánalmas vagyok.
Jelentéktelen. Pedig a lelkem mélyén tudom, hogy engem
tényleg kemény fából faragtak. Az évek során megerősödtem,
megacélozott az élet, de a szívem ugyanakkor lágyabb is, csak
már tudom, hogy kell megfoltozni az összetört darabkákat.
Harmincévesen a részem lett minden, ami fáj, ami megrémít, és
ami támogat és örömet ad.
Lucas ilyen. Támogat és örömet ad. Biztonságot. Új Emmeline
lettem (új Emmie) az iskolabál után, és ez nem kevés
erőfeszítésembe került tizenhat évesen. De Lucas az első e-
mailtől kezdve mellettem állt. Minden döntésemben támogatott,
minden apró lépésemet úgy ünnepelte, mintha hatalmas
ugrások lennének.
A könnyek csípik a szememet, mert érzem, sőt egész biztosan
tudom, hogy most nekem kell támogatnom őt. Hogy igenis
ünnepelnem kell a hatalmas lépést, amit Lucas megtenni
készül. Hogy nem számít, mennyire fáj nekem, akkor is
tartozom neki azzal, hogy mellette állok. A legjobb baráttól ez
elvárható. A násznagynőnek felkért legjobb baráttól még
inkább.

1. CD-válogatás

Kedves Léggömblány!

1. dal: Mert sikerült a francia szóbelid

2. dal: Mert sürgősen javítani kell az ízlésedet, ami a
popzenész fiúkat illeti
3. dal: Mert Blue a vezetékneved
4. dal: Mert állandóan tükörtojást és sült krumplit eszel
5. dal: Mert én mindig melletted leszek

Léggömbfiú
X
 4. fejezet

A Moreau család napernyős terasza ma reggel olyan, mintha a

Szép Házak magazinból vágták volna ki. Az asztalon hófehér
abrosz, rajta tálak sora, teli aranyló, meleg süteményekkel.
Mellettük kávéskannák, és kis tányérokon pirosló eper és
hamvas áfonya. És persze két tortaállványon ott pompázik a két
születésnapi torta, mint évek óta mindig. A torták az asztal két
végében állnak, egy Lucasnak, és egy nekem. És mint minden
évben, most is mindkettőnek megvan a története.
–  Tudom, hogy a fekete torta nem valami vidám látvány –
mosolyog Amanda, és megigazítja az egymásra halmozott
croissant-ok tornyát, hogy tökéletesen szimmetrikus legyen. –
De mostanában Lucas másról sem beszél, mint a nyavalyás
autójáról, meg a bőr üléshuzatról, és arra gondoltam, hogy
talán fondantbevonattal készíthetnék piskótából egy autó alakú
tortát. Tudjátok, piskótából megformázni…
–  Jaj, isten őrizz! – motyogta Jean a presszókávéjába, és a
feleségére nézett a szemüvegkerete fölött. – Nem éltem volna
túl azt a stresszt, drágám.
Amanda a szemét forgatja, de mosolyog. Keskeny ajkát most
is gyöngyházrózsaszínre rúzsozta, mint mindig. – Mindenesetre
arra jutottam, hogy így se rossz. És ha a bevonatot így díszítem,
ahogy itt, akkor…
– Nem csak egy egyszerű fekete torta – nevet Lucas.
 – És nem a sötét lelkedre utal – teszem hozzá.
Amanda a szája elé kapja a kezét, és felnevet; amikor nagyon
nevet, mindig fura kis vakkantó hangot ad, és Jean is
elvigyorodik a csészéje mögött, pedig ő életében talán kétszer
nevetett hangosan, és akkor is csak véletlenül.
–  Hé, születésnapom van! – tiltakozik Lucas. – Tessék
kedvesebben bánni a középkorúakkal!
–  Mondod te – jegyzem meg. – Pedig reggel Teliholdnak
neveztél!
– Telihold – nevet megint Amanda, egy félbeharapott eperrel
a kezében. – Amiatt a régi fotó miatt, ugye? Ami… Honfleur-ben
készült, ha jól emlékszem, a bátyád születésnapján, és a vaku
miatt mindketten hullafehérek voltatok.
Lucas bólint. – Eliot huszonegyedik szülinapja volt. Jó rég
történt.
–  És nekem teljesen kerek és világító fehér volt az arcom –
mondom, és Lucas felnevet. – Mintha egy farmerkabátos
telihold ült volna velem szemben az ebédnél.
Csúnyán nézek rá, de csak vigyorog.
–  El se hiszem, hogy még mindig ezzel piszkálod. – Amanda
leül, és az ölébe terít egy vakítóan fehér terítőt.
Lucas nevet. – Csak különleges alkalmakkor.
–  Mint például a harmincadik születésnapunkon – teszem
hozzá.
–  Úgy bizony – bólint Lucas. – Telihold, kérlek add ide a
lekvárt! Most mi van? Kihasználom a lehetőséget, hogy
mondogathatom, mert aztán nem lesz újabb lehetőség a
következő különleges alkalomig, például addig, amíg betöltjük a
negyvenet, vagy férjhez mégy, vagy terhes leszel, vagy ilyesmi.
Mielőtt kijöttem, és leültem közéjük, nagyon tartottam ettől a
családi reggelitől. Este még az is fájt, ha csak arra gondoltam,
hogy a harmincadik születésnapomon ki kell nyitnom a
szemem a súlyos, krémszínű függönyökön át beszűrődő
napsütésre. Ha itt ébredek Le Touquet-ben június 9-én az
összegyűrt zsebkendők között, vörös, sírástól duzzadt szemmel,
az azt jelenti, hogy ez nem csupán valami rémálom volt. Hogy
tényleg így történt. Hogy a férfi, akit szeretek, tényleg közölte
velem, hogy valaki mással akarja leélni az életét, és az
esküvőjén szeretné, hogy ott álljak mellette mint legjobb barát.
Rád fér egy kis Tonight Matthew meg egy zuhany. Ahogy reggel
a plafont bámulom fájós szemekkel, Rosie ismerős, kedves
hangja cseng a fülemben, mintha csak telefonon hallanám.
Tegnap este nem írtam vissza, úgyhogy biztosan abban a hitben
van, hogy Lucasszal még összebújva pihegünk a patyolatfehér
lepedőn, és kézen fogva, álmosan mosolyogva tervezgetjük a
napot. Mint egy szerelmespár. De tudom, hogy ha Rosie most
tényleg látna, ezt mondaná: – Szedd össze magad, Em, és
zuhanyozz le! Aztán tegyél úgy, mintha a Csillag születik egyik
fellépője lennél, és a szerencsétlen, összetört szívű Emmie Blue
helyett az erős, független amazont mutasd meg nekik. Gyerünk!
Te vagy a sztár, a Moreau család pedig a naiv közönség.
Én pedig megfogadtam Rosie képzeletbeli tanácsát. Kihúztam
magam, húsz percig zuhanyoztam, hajat mostam, lábat
szőrtelenítettem, még azt az arcradírt is használtam, amiből
Amanda mindig idekészít nekem a fürdőszobába egy kis
üvegtégelynyit, aranyszínű fedéllel. Beszárítottam a hajam,
bekrémeztem az arcom, még a kontúrozó alapozást is
kipróbáltam, aminek a mikéntjét Rosie elmentette a
telefonomon. Aztán odasétáltam a Moreau család dús, zöldellő
kertjébe, mintha repesnék a boldogságtól, nem pedig
gyászolnék a lelkem mélyén. Mintha most, harmincévesen, én is
mindent tudnék, és nem bolyonganék elveszve az élet
labirintusában. Mintha nem lennék egyedül.
– Emmie?
Felpillantok, és látom, hogy Amanda felém nyújtja a
süteményes tálcát.
–  Kérsz egy mandulásat, kedveském? Neked mindig csinálok
mandulásat.
Rámosolygok, elveszek egy süteményt, és alaposan
összemorzsázom a tálat. – Köszi, Amanda. – Semmi étvágyam,
kavarog a gyomrom, de ha nem eszem, akkor rosszul leszek, és
Lucasnak is fel fog tűnni. Aggódni fog, én pedig nem akarom,
hogy körülöttem sürgölődjön és minduntalan karon fogjon,
mert attól egész biztosan megint sírógörcsöt kapnék.
–  Milyen csodás illata van! – mondom Amandának, és
nekilátok a meleg croissant-nak.
–  Ugye? Örülök, hogy te nem keseríted az életed valami
rémes, egészségtudatos diétával, mint a fiam. – Amanda
Lucasra pillant. – Pedig egy gramm felesleg nincs rajta, szinte ki
se jön az edzőteremből.
–  Ezt nevezik fitneszéletmódnak, anya – mosolyog Lucas.
Hátradől, napbarnított kezében kávéscsésze, másik keze a
bicepszén. – Egészséges életmód.
– Úgy bizony – helyesel Jean.
 –  Képzeld csak, Emmie, Lucas mostanában egy falatot sem
eszik a süteményeimből – folytatja Amanda, és félbevág egy
barna, cukorszirupos muffint. – Meséltem, hogy a gőzben sült
édességeket tanultuk a kurzusomon, és képes volt
visszautasítani a crème brûlée-t?
– De hát tele volt cukorral…
–  Egy kicsit azért megkóstolhattad volna. Egy falatkát. Nem
volt jellemző Luke-ra, hogy nem eszik édességet, ugye, Emmie?
– Tényleg nem…
–  Mondtam is neki, hogy senki nem kap érelmeszesedést
néhány aprócska desszerttől…
–  De anya, bele akarok férni az öltönybe. – Lucas előrehajol,
félrehajtja a fejét, és az anyjára mosolyog. Amanda szeme
elkerekedik.
–  Ezek szerint… már mondta neked? – Én csak bámulok, de
Lucas büszkén bólint. Jean felpillant és fürkészőn figyel.
–  Ó, Emmie! – kiált fel boldogan Amanda, megragadja a
kezem, és szélesen elmosolyodik. – Hihetetlen, nem? Ugye
hihetetlen? Esküvő lesz! Na mesélj, mit szólsz?
Ó! Ezek szerint azt hitték, még nem tudok a nagy hírről.
Nehezen, de lenyelem a falatot. Ragyogó mosolyt erőltetek
magamra, és figyelem a naiv, izgatott közönséget. – Alig hittem
a fülemnek – felelem. – Tényleg teljesen hihetetlen.
–  Nem is tudtam, hogy már tudod! Alig vártam, hogy Lucas
szóljon neked. Ugye, Jean? – Amanda arca ragyog, ahogy
körbeugrálja kimérten bólogató férjét, Lucast és engem. A
szeme csillog, és olyan izgatott, mint egy kisgyerek.
– Tegnap este mondtam – Lucas rám mosolyog, és megérinti a
karomat. – Úgy ledöbbent, hogy rájött a migrén, ugye, Em?
Ezen még Jean is nevet, és mély, dörmögő hangján, tört
angolsággal megjegyzi: – Nem csak ő járt így. Az én sokk-
migrénem még alig múlt el.
Amanda nem igazán figyel, félrehajtott fejjel Lucast nézi,
szeplős, aranygyűrűs, rózsaszínre lakkozott körmű keze a
mellkasán. – Jaj de jó, hogy már mondtad Emmie-nek – sóhajt
álmodozva, aztán rám néz. – Nem szeretek titkolózni, főleg a
család előtt. Most viszont már segíthetsz a tervezgetésben.
Beszéld le Lucast arról, hogy olyan rémes, szűk nadrágot
vegyen fel, amilyet a mai fiatalok hordanak…
Lucas az asztalra könyököl, és leteszi a kávéscsészét. – Van ám
még egy titok.
Rám pillant, és az ajkát harapdálja, én pedig rádöbbenek,
hogy a szülei még nem tudják. Nem tudják, mit kért tőlem
tegnap.
– Este megkértem Emmie-t, hogy… – kezdi Lucas.
Amanda lélegzete elakad, leteszi a citromkrémet, amit most
vett elő. Az üveg koppan az abroszon.
Lucas felnevet, rám néz, bátorítóan bólint, én pedig
magabiztos mosollyal folytatom.
–  Luke arra kért, hogy én legyek a násznagy, pontosabban a
násznagynő.
Amanda a szájához kapja a kezét. – Ó! – sikít izgatottan. – Ó,
Jean, hallod?
Jean halványan elmosolyodik, nyugodt és higgadt, mint
mindig. – Nos? Igent mondtál?
Lucas úgy nevet, mintha a legképtelenebb tréfa lenne mást
feltételezni.
– Hát persze – válaszolom, mire Amanda ismét sikkant egyet,
feláll, engem is felállít, és magához ölel. Sifonblúzának szegélye
beteríti a muffinos tálat. – Jaj, kedveském! – suttogja, és
megszorongat. Puha, meleg, és virágillatú. – Ezt tényleg te
érdemled meg a legjobban minden barát közül – mondja. –
Lucas imád téged. És mi is. – Nem engedem el még Amandát,
hiszen most tulajdonképpen rá támaszkodom, ő az utóbbi pár
évben anyám helyett anyám volt. Érzem, hogy ismét a sírás
fojtogat, szipogok, pislogok, és újabb ragyogó mosolyt erőltetek
magamra.
–  Jaj, most sírsz a meghatottságtól – kuncog Amanda, ahogy
elenged. Leül, és újra az ölébe teríti a szalvétát. Nekilát a
reggelinek, Lucas egy tál eperért nyúl, és rámosolyog. Velük
szemben Jean csendesen kortyolja a kávét, és komoly tekintetét
rám függeszti. Megkönnyebbülök, amikor félrenéz, és a
mosolyom lehervadhat végre.
 5. fejezet

– Micsoda?
– Megnősül. Lucas megnősül.
Rosie rám mered, sötétvörös haja kócos, mint egy
szénaboglya, a kávésbögre megáll a kezében. – Tessék? És kit
vesz el? – Mielőtt felelhetnék, pirosra rúzsozott szája már fülig
ér. – Téged, ki mást, ugye? Azta! Döbbenet!
– Nem engem vesz feleségül.
– Ó!
–  Marie-t. – Erre Rosie értetlenül néz. – A volt barátnőjét –
magyarázom.
– Avokádó Marie-t? – Rosie zavarodottan lebiggyeszti az ajkát.
– A biobüfé-tulajdonos Marie-t? De hát azt hittem, Marie
szakított vele, amikor Lucas üzeneteket írt annak az ausztrál
csajnak.
– Ivy volt a neve – bólintott. – És Lucas nem is írt neki, hanem
a csaj írt Lucasnak. De amúgy igen, az a Marie a menyasszony.
Pár napja ugyanis kibékültek. Én nem is tudtam róla. Lucas azt
mondta, minden nagyon gyorsan történt.
–  És mégis hogyan? Azonnal eljegyezték egymást? – kérdi
Rosie csalódottan. – Ilyet ki a fene csinál?
Megvonom a vállamat. – Hát a boldog párok. A nagyon
szerelmes párok.
Rosie összevonja a szemöldökét a frufruja alatt, és a fejét
rázza. – De akkor Lucas minek akart veled ilyen sürgősen
beszélni? Minek rángatott oda…
– Nem rángatott oda, amúgy is mentem volna.
– De ő nagy ügyet csinált belőle, nem? Mintha valamit muszáj
lett volna személyesen, négyszemközt kérdeznie tőled.
Számítottam erre, és felkészültem. Bár most már sajnálom,
hogy említettem Lucas üzenetét, amiben szólt, hogy valami
fontosat akar tőlem kérdezni, meg hogy meséltem arról, amikor
részegen kijelentette, hogy talán egymásnak szán minket a sors,
de az kizárt dolog, hogy Rosie elől elhallgassak ilyesmit. Neki
mindent elmondok. Rosie átlát rajtam, és másokon is.
Amikor két évvel ezelőtt az első munkanapomat töltöttem a
Clarice hotelben, mesélt a tévedhetetlen megérzéseiről. – Én
már akkor tudom, melyik vendég szarházi, amikor még a
kezébe sem adtam a szobakulcsot. Tudom, melyik csalja a
feleségét, melyik forgat pornófilmet a szobájában, melyiknek
lesz csillagászati mosodai számlája, mert attól a fura fickótól
vesz tengeri herkentyűket a mólón, de nem ér ki a klotyóra,
miután megette. Naná! Előttem nincs titok.
– Szóval azt mondod, eljegyzés – tűnődik most Rosie. – Lucas
és Avokádó Marie beszélgettek a házasságról? Csak mert
ígérgetni mindenki tud. Randizgattam azzal a bozontos
szemöldökű pasival Slough-ból, ő is megígérte, hogy elvisz
Montenegróba meg Balira, aztán…
– Lucas megkérte Marie kezét.
– Konkrétan feleségül kérte?
– Pontosan.
–  Hmmm. – Rosie fintorogva elgondolkodik, attól tartok,
mindjárt elkezd dünnyögni, hogy „felettébb érdekes”. Most
egészen más, mint múlt héten, amikor kipirultan lelkendezett,
és úgy ugrált, hogy izgalmában lelökött a tálcáról két konfitált
kacsacombot a konyhapadlóra. Azt hiszem, ezért is mondtam el
neki. Izgatott voltam, és tudtam, hogy ő is az lesz. Persze Fox is
lelkes volt a maga furcsa, különc, kimért módján. Előbújt a hotel
konyhája melletti irodájából, és nyugodt, időszerű, atyai
tanácsokkal látott el, amilyeneket olyasvalakitől várnék, aki
legalább kétszer olyan idős, mint ő. – Ne gondolkodj túl sokat –
mondta. – Add át magad az érzésnek, vegyél nagy levegőt, és ne
legyenek túlzott elvárásaid.
Rosie sóhajtva helyretette: – Szerintem kellenek a nagy
elvárások. Az tuti, hogy a pasi bomba lesz az ágyban. Éveken át
tartó plátói szerelem, az a rengeteg elnyomott szexuális
energia…
Rosie most engem néz a fényes, makulátlan konyhapult fölött,
miközben a parányi, díszes vajtartókat töltöm meg olcsó
margarinnal egy nagy tálból az ebédhez.
– Akkor mégis miről volt szó, Em? Mit akart kérdezni?
Ránézek, megáll a kezemben a merőkanál a margarinnal.
– Azt, hogy leszek-e az esküvőjén a násznagynő. Ez volt a nagy
kérdés.
–  A picsába, most viccelsz? – háborog Rosie. – Ugye nem
egyeztél bele?
Nem válaszolok.
– Úristen, te képes voltál erre igent mondani?!
–  Úgy van – felelem, és Rosie belenyög a kávésbögréjébe,
aztán felhajtja az utolsó cseppet is, valahogy úgy, mintha vodka
lenne, amivel a sokkot enyhíti. – És aztán rosszul lettem.
Konkrétan elhánytam magam.
Rosie leteszi a bögrét. – Lerókáztad?
–  Nem – nevetek fel. – A kérdés után felfordult a gyomrom,
nem tehetek róla. Szerintem a pániktól.
– Nem csodálom.
–  Úgyhogy elnézést kértem, kirohantam a klotyóba, és
rókáztam. Minden kijött, az előétel, a bor, a vacsora, meg persze
az önbecsülésem is. Talán maradt belőle valami, nem tudom.
– Jaj, Emmie.
–  Rosie, ahogy Lucas rám nézett… azt hittem, azt akarja
kérdezni… de hát tudod, mit gondoltam.
Rosie megfogja a kezemet, a merőkanálon ott billeg a
margarin. Nagy, barna szeme tágra nyílik. – Akkor most mi lesz?
Színpadiasan vállat vonok. – Hát, én leszek a világon a
legjobb násznagynő – sóhajtok. – Ez van. Mi mást tehetnék?
Visszautasíthattam volna? Vagy most visszamondhatnám?
Kockára tehetném az egyetlen régi barátságot az életemben?
–  Tessék? – Rosie felvonja tökéletesre rajzolt, barna
szemöldökét. Mindig csodás a sminkje. Hibátlan, selymes a
bőre, az arcán a pirosító egy kis aranyló fényt kölcsönöz,
amikor úgy esik a fény az aprócska orrára, vagy a kicsi, telt
szájára. – De, Emmie, te szerelmes vagy ebbe a pasiba. Ép ésszel
nem kínozhatod magad ennyire. Igenis mondd le!
– Nem tehetem – szabadkozom. – Ha lemondom, rá fog jönni,
hogy miért.
– Akkor jó! – Rosie karba teszi a kezét. – Jöjjön csak rá!
–  Mire jöjjön rá kicsoda? – Fox kilép a konyha melletti kis
irodájából, makulátlan öltöny van rajta, és förtelmes,
kasmírmintás ing. Letelepszik Rosie mellé. Fox a Clarice szálló
menedzsere, és nála előkelőbb emberrel talán még sosem
találkoztam. Bentlakásos magániskolába járt, azt mondja,
rengeteg politikus is ott végzett, és mind abban reménykednek,
hogy a részeges diákévekről készült fotók valami csoda folytán
megsemmisülnek, mielőtt ők átveszik a mandátumukat a
parlamentben. Fox apja viszont sajnos elveszítette a vagyonát. –
Azt hiszem, életem legboldogabb napja volt, amikor közölte
velem, hogy nem járhatok oda tovább – mesélte régebben Fox.
Amint tudott, elköltözött Londonból, és már kilenc éve itt van. A
hotel egyik fenti lakosztályában lakik. – Mint a Ragyogásban az
a fickó – jegyzi meg Rosie minden áldott nap legalább egyszer. –
Csak idő kérdése, mikor kattan be, és mészárol le minket.
Fox áthajol a pulton, és összekulcsolja tiszta, kecses kezét. –
Na és mit kérdezett? Összejöttetek már? – Felnevet, és közelebb
hajol. – Be kell vallanom, azt sem tudtam, hogy az mit jelent
pontosan.
–  Na igen, de bezzeg azt a másik szót azt tudtad – morog
Rosie. – Azt a furát. Akkor… akkur… akkurátus! Igen, ez volt az.
Képzeld, Emmie, Fox akkurátusnak nevezett engem. Meg kellett
néznem a Google-on. Azt hittem, csak úgy kitalálta, valami
zagyva baromság.
Kitör belőlem a nevetés, és a szám elé kapom a kezem. – De ez
bók, nem?
–  Nos… – szól közbe Fox. – Azt mondtam, hogy Rosie
megpróbálhatna akkurátusabb lenni. A recepción őskáosz
uralkodik. Ezeréves mosatlan kávézaccos bögrék. Undorító.
 Rosie a könyökével oldalba böki a főnökét.
– Na!
–  Utálok takarítani. Dögunalmas. Amúgy pedig épp
válságkezelés folyik, úgyhogy fogd be, Fox.
– Nem igazán válság… – mondom, de Rosie a szavamba vág.
– Az a faszkalap Franciaországban képes volt Emmie-t elvinni
egy étterembe, és megkérdezni tőle, hogy vállalja-e a násznagy
szerepét az esküvőjén. – Imádom, hogy Rosie mennyire fel van
háborodva.
Fox sápadt arca még halványabb lesz, és elfintorodik. –
Tessék?
– Hallottad – feleli Rosie.
Megvonom a vállam, nem tudok a szemükbe nézni, úgyhogy
elfoglalom magam a vajjal.
– Lucas megnősül – motyogom. – Én… alaposan félreértettem
a helyzetet.
– De az ég szerelmére, kit vesz feleségül?
–  Én is ezt kérdeztem – felel helyettem Rosie. – Persze
kihagytam, hogy az ég szerelmére.
– Marie-t – mondom.
–  Az exbarátnőjét – magyaráz Rosie. – Újra összejöttek, és
Lucas nem is szólt Emmie-nek.
Fox rosszallóan felszisszen. – Rémes. És emiatt hívott meg az
étterembe? Hogy ezt elmondja?
–  Úgy bizony! – mondja Rosie. – Abba az étterembe, ahová
mindig együtt mennek. A tengerparton, ahol Lucas tizenhat
évesen megtalálta Emmie léggömbjét.
Elmosolyodom. – Köszi, mindent tudsz, mint a Wikipédia –
mondom, mire Rosie felnevet, és hűvös ujjaival megsimogatja
az arcomat.
– Bocs, Emmie. Csak baromira kiakaszt ez a sztori.
– De hát Lucas nem igazán tett semmi rosszat – ellenkezem. –
A legjobb barátom, és engem kért fel násznagynak, nem pedig a
bátyját, vagy valamelyik másik barátját, még csak nem is
Tomot, akivel óvodáskoruk óta ismerik egymást. Ez nem
aljasság, sőt… kifejezetten kedves tőle…
–  Faszkalapság – csattan fel Rosie, előrehajol, és
összekulcsolja a kezét, mint Fox. Hosszú, hegyes körmeit ezen a
héten ezüstre és sárgára lakkoztatta, mutatóujjain apró
százszorszépeket is festettek rá. – Megfeledkezel arról, amit
szilveszterkor mondott. Csak egy faszkalap kér fel valakit
násznagynőnek, miután ilyet mondott neki. Egy hatalmas
faszkalap…
–  Esetleg nem használhatnál valami választékosabb
kifejezést? – tiltakozik Fox.
–  Mit szeretnél, nevezzem lókötőnek, vagy csirkefogónak?
Nem a hatvanas években vagyunk, Fox. – Rosie az órájára
pillant, majd elvesz egy zsemlét az egyik kenyérkosárból. –
Faszkalap és kész.
Fox elvigyorodik, amikor Rosie a zsemlébe harap, és feláll,
hogy lassan kisétáljon a konyhából. – Ezt a lopott magvas
zsemlét vonjuk le a fizetésedből?
Rosie tudomást sem vesz Foxról. – Emmie, gyere le a
szünetedben, anyukám mézes sütit csinált, adok pár szeletet.
– Remek – mondom, mire ő a levegőbe cuppant csillogó, vörös
szájával, és kisasszézik a konyhából. Nem ismerek senkit,
akinek olyan magabiztos és szexi a mozgása, mint Rosie-nak.
Mintha nem ismerne lehetetlent. Az itteni harmadik
munkanapomon ebédszünetben egy élénkzöld nyári ruhában
ugrott elém, mahagónivörös rúzzsal, a recepciós-
egyenruhájának nyoma sem volt. – Tíz percem van – hadarta. –
Jól tudsz fotózni? – Mielőtt válaszra nyithattam volna a számat,
már kattogtattam is a digitális fényképezőgépet, aminek a
használatáról gőzöm sem volt, Rosie pedig elnyújtózott a hotel
homokkőből faragott lépcsőin, mint egy Vogue-modell, és
sürgetett. – Siess, Emmie, mert ha rajtakapnak minket, végünk.
Nekem figyelmes recepciósnak kellene lennem, nem pedig
molett divatbloggernek.
Fox kihúzza magát. – Na jó, segítek. – A pult alatti fiókból
merőkanalat vesz elő, és tökéletes vajgömböket formáz. Fox a
szálloda minden zugát, a munka minden csínját-bínját ismeri.
Tudja, mennyi vaj kell egy edénykébe, tudja, hogy Sol, a
főszakács mikor teszi a mentát a helyben főzött fagylaltba, és
tudja, miként működik a Rosie számítógépén futó ősrégi
program, amin a foglalások részletei vannak. Úgy szeretném, ha
valahol úgy otthon érezhetném magam, ahogy Fox otthon érzi
magát a Clarice-ben. Hogy azt érezzem, hogy igen, pont ide
tartozom.
– Kösz, Fox – hálálkodom.
Biccent és mosolyog. – Még mindig szeretnél ma ötkor
hazamenni?
– Igen, ha nem gond.
– Nem gond. Valami jó programod van?
–  Találkozom egy barátnőmmel, aki rengeteget utazik, de
most épp itthon van.
– Az remek.
Néha úgy érzem, egyszerűbb, ha füllentek. Furcsának találta
volna, ha azt mondom, hogy meglátogatom az anyámat, akiről
alig tettem említést, amióta itt dolgozom, pedig sokat
beszélgetek Foxszal a kávészünetekben és ebédnél. Most biztos
mindenfélét kérdezne, én meg kínosnak találnám. Különben is,
szinte az arcomra van írva a szorongás, ami mindig megelőzi
ezeket a ritka találkozásokat. Nem is tudom, mitől szorongok,
de ha anyámhoz megyek látogatóba, mindig görcsbe rándul a
gyomrom, és megfájdul a vállam, mintha mázsás teher nyomná.
–  Mi történt, kedveském? Még az ág is húzza? – kérdezte
nevetve egy vadidegen férfi, amikor legutóbb a buszmegállóban
álltam, anyámhoz indulva. Megírtam Lucasnak, mire ő: –
Megmondhattad volna neki, hogy az ág is húz az ilyen hülye
beszólásoktól, mint az övé.
–  Nem is látszik rajtad, hogy túlzottan megvisel ez az
esküvőügy – mondja Fox. – Legalábbis nem vészesen.
– Pedig őszintén szólva megvisel – válaszolom. – Örülnék, ha
úgy lenne, ahogy mondod, de a látszat csal.
Fox némán bólint, közben kanalazza és egyengeti a
margarint. – Tudod, Emmie, az ilyesmi mindenkinek nehéz
lenne. Már eleve az, hogy a legjobb barátod házasodik. Még
akkor is nehéz lenne, ha nem lennének iránta gyengéd
érzelmeid.
– Komolyan?
Fox szeme elkerekedik, és szaporán bólogat. – Hát persze. De
senki nem mondja ki, mindenki gratulál, „ó, olyan izgalmas,
annyira örülök!”, a lelke mélyén viszont minden barát arra
gondol, hogy „a fenébe, minden megváltozik. Elveszítem a
haveromat, mostantól ehhez a másik emberhez tartozik, aki
talán ráadásul egy igazi rohadék. És nekem mosolyognom kell,
és engednem, hogy egy potenciális szörnyeteg karjában
folytassa az életét. Mi lesz velünk? Pokolba az ünnepi beszéddel,
inkább egy jó kis érzelmi válsággal tölteném az időmet, ha
lehet.”
Ránézek, és elnevetem magam. Jólesik végre szívből
mosolyogni. – Köszi, Fox, sokat segítettél. De tényleg.
– Örülök – feleli.
–  És igazad is van – folytatom kicsit hangosabban, hogy ne
nyomja el a hangomat a csörömpölés, mert a konyha másik
felében épp most pakolják ki a tiszta tányérokat a gőzölgő
mosogatógépből. – Csak annyira helytelennek érzem az egészet.
Mintha másként alakulna, nem úgy, ahogy lennie kellene.
Mintha valami figyelmetlenség történt volna. Valami hiba.
– Mintha hibázna a sors? Vagy a világmindenség?
Elvörösödöm, de erőtlenül bólintok. – Olyasmi. Nem is tudom.
Mert egyszersmind úgy érzem, légvárat építettem. Ostoba
voltam. Nem lett volna szabad beleélnem magam, hogy Lucas
olyan szemmel néz rám. – Elhallgatok, gombócot érzek a
torkomban. Nem tudok tovább beszélni, mert nem akarom
elsírni magam a munkahelyemen. Legutóbb, amikor valaki
sírva fakadt, úgy kipletykálták, hogy annyi erővel
belekerülhetett volna a dolgozói körlevélbe a kéréssel együtt,
hogy az intimbetéteket szíveskedjünk a mosdókban elhelyezett
szemetesekbe dobni, és támogassuk Sam, a séf „Fürödj
vaníliapudingban!” néven futó jótékonysági adománygyűjtését.
Fox most a pulton nyugtatja a kezét, és csendesen beszél. –
Nézd… a találkozásotok körülményei egészen kivételesek és
szinte már varázslatosak. Te elengedtél egy léggömböt, ő az
óceán hullámain túl megtalálta. Ez igazán rendkívüli.
Feltételezem, hogy bárki, aki így ismerkedik meg valakivel,
különleges jelentőséget tulajdonítana neki.
Lesütött szemmel bólintok.
–  Úgyhogy ne érezd magad ostobának. – Fox rápattintja a
fedelet a hatalmas bödön margarinra. – Emmie, minden oké?
Belenézek Fox megértő, mogyoróbarna szemébe.
– Nem igazán – felelem. – De majd rendbe jövök. A jó hír az,
hogy Rosie megsajnált, úgyhogy egy hétig biztos hoz nekem az
édesanyja süteményeiből.
Fox kihúzza magát, és felnevet. – Egy szép napon talán én is
kapok majd belőle.
Rámosolygok. – Tudod, hogy Rosie szeret téged.
–  Na igen. – Keresztbe fonja vékony karját a mellkasán. –
Valahogy úgy, ahogy az ember a kibírhatatlanul morcos, vén
nagyapját szereti, miközben alig várja, hogy jobblétre
szenderüljön.
– Ne légy ostoba, Fox – csitítom. – Inkább egy nagybácsit. Rád
inkább nagybácsiként gondolunk.
 6. fejezet

Több mint tizennégy éve tettem be utoljára a lábamat az anyám

lakókocsijába. A nyári iskolabál utáni szeptemberben történt,
miután elterjedt, hogy én voltam. Hogy én voltam „az a lány”,
aki miatt Mr. Morgant felfüggesztették az állásából. Anya
pénteken indult Edinburghba egy fesztiválra, utána Skye-ba
készült egy barátját meglátogatni. Iskola után hazaérve láttam,
hogy a lakásunk apró, zsúfolt nappalijában egy bőröndbe pakol,
és már az ajtóban összeomlottam, reszkettem és hisztérikusan
nyöszörögtem, de a könnyeim már elfogytak. Anyám nem
reagált, csak fagyosan rám parancsolt, hogy pakoljam össze a
táskámat, másnap pedig Edinburghba mentem vele a
lakókocsiban, és egész idő alatt feleslegesnek éreztem magam,
mint egy öreg rokon, akinek nincs más hozzátartozója, akinél
meghúzhatná magát. Három héttel később kaptam az első e-
mailt Lucastól. Fényt hozott a sötétségbe. Ezt írta: Tegnap
találtam a léggömbödet Boulogne-sur-Mer közelében a
tengerparton. Átkelt az óceánon, majdnem 100 mérföldet utazott!
Anyám lakókocsiját most a Maypole Folk Fesztivál
helyszínének távolabb eső végén találom egy kis fehér kerti lak
mellett. Hot dog és füstölő nehéz illata terjeng körülötte. A
kerekek rozsdásodnak, az ablak szigetelése olyan régi már,
hogy málladozik, de még próbálja tartani magát, mint a
hetvenes években kapott nászajándékok, vagy az öreg
szomszédok. Nem tudom, hogy anyám megválik-e tőle valaha,
hacsak tényleg tönkre nem megy. Anyámra ez nagyon jellemző.
Nem igazán gyűjtögető típus, csak épp nem szívesen vásárol
semmi újat, ha nem szükséges (kivéve persze a cigarettát). Még
a pubból származó tábla is ugyanaz, mint régen, csak már
egészen elszürkült a sok írástól és törléstől. Ma sárga krétával,
kacskaringós betűkkel ez áll rajta: Katherine Blue a Maypole
Fesztiválon. Tarot kártyajóslás: 15 £.
– Anya! – A körmömmel megkocogtatom a lakókocsi ablakát.
A behúzott, krémszínű, rózsás függönyön át sárgás fény
szűrődik ki.
Ismét bekopogok, kétszer, hangosabban. A rozsdás ajtó
nyikorogva kinyílik, ahogy elhúzom. Anyám ott ül egy bögre
teával és egy könyvvel, amiből könyvjelző lóg ki.
– Ó! – Nagyon halványan elmosolyodik. – Emmeline.
–  Szia. – Anyám az egyetlen, aki még mindig Emmeline-nek
szólít, de már nem ráz ki tőle a hideg. – Teázol?
Anyám a porceláncsészéjére pillant. – Igen, pihenek. Hosszú
napom volt, rám fér egy kis töltődés.
–  Ezek szerint jókor jöttem – mondom, és anyám odébb
húzódik, hogy helyet adjon, mint egy kelletlen idegen a parkban
egy padon.
A lakókocsiban meleg van, valami édeskés gyümölcsillat
terjeng, és örülök, hogy nem kér meg, hogy csukjam be az ajtót.
Így szabadon áramlik a friss, tengeri levegő. Az illat az
edinburgh-i utazásra emlékeztet. Arra, amikor a néma, sötét
kempingben álló lakókocsiban elmondtam anyámnak, hogy
hetek óta nem alszom, mert valahányszor lehunyom a szemem,
álmomban máris a Fortescue Lane iskola osztálytermében
találom magam, azzal az emberrel, és annyira valóságos az
egész, hogy amikor felriadok, szinte érzem az arcszeszének a
szagát, mint aznap este, amikor hazaértem. Anyám csak
kortyolta a teáját. Egykedvűen, közönyösen. Úgy szerettem
volna, ha átölel, ha megnyugtat, ha azt mondja, megvéd, és nem
engedi, hogy megint bántsanak. De ehelyett csak ennyit
mondott: – Emmeline, elég idős vagy már, tudod, hogy az álmok
csak álmok, nem a valóság. – Mintha ez a rémálom nem is a
valóságból szövődött volna. De ő csak itta tovább a teáját.
– Kérsz valamit inni? – kérdezi most.
– Arra gondoltam, elmehetnénk vacsorázni. – Borzasztó, hogy
egy ilyen hétköznapi kis kéréstől is libabőrös leszek, annyira
zavarba jövök. – Nem tudtam, hogy dolgozol-e most, de ha épp
pihensz…
– Igazság szerint nemsokára dolgom van.
–  Ó, tényleg? – kérdezem, pedig legszívesebben mást
kérdeznék. Miért küldtél nekem e-mailt, ha úgyis dolgod van?
Miért szóltál, hogy itt vagy a közelben egy fesztiválon, ha
úgysem akarsz időt szánni rám? – Tudod, pár hónapja nem
láttuk egymást, és arra gondoltam, egy kis időt együtt
tölthetnénk. Megihatnánk valamit, sétálhatnánk… vehetnénk
egy fagyit, és ünnepelhetnénk…
–  Ünnepelhetnénk? – Anyám kezében megáll a csésze. – Mit
kellene ünnepelni?
Ólomsúly nehezedik a szívemre. – A születésnapomat, anya. A
harmincadikat. – És látom a mogyoróbarna szeme villanásából,
a kissé zavart tekintetéből, hogy elfelejtette. Hogy csak véletlen
volt, hogy pont most írt, hogy szólt, hogy most itt lesz, és reméli,
hogy összefutunk, bár tudja, hogy dolgozom, de talán kérhetnék
egy szabadnapot.
–  Ugyan már, Emmeline! – Lecsapja a csészét és a kistányért
maga mögé a fa pultra. – Ne sértegess!
– Nem akartam…
– Tudom, hogy születésnapod volt. Nem felejtettem el! Hogy is
gondolhatsz ilyet?
Bólintok. – Hát emiatt mondtam, hogy ünnepelhetnénk.
Harminc. Ez elég különleges születésnap.
–  Különleges? Kicsikém, ez csak egy szám, te is tudod. Az
emberek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a koruknak.
–  Lehet – mondom, és témát váltok, mert érzem, hogy máris
vitára készül a korosodásról és az emberekről, mintha bizony
nem tartozna közénk. – Hogy vagy mostanában? Sokat
utazgatsz? – Azt is kérdezhetném, hogy megy a munka, de
tudom, hogy jobb, ha nem teszem, mert akkor azzal fog vádolni,
hogy túlságosan érdekel a pénz.
Leül mellém, egészen közel van a lábunk, de nem ér össze
még véletlenül sem. Mesélni kezdi, hogy január óta merre
utazgattak Jimmel. Jimről most hallok először, de anyám úgy
beszél róla, mintha egész életemben ismertem volna. Mindig ez
van a férfiakkal az életében. Egy perc alatt olyanná válnak,
mintha mindig is mellette lettek volna. Amikor hétéves voltam,
pontosan ezért éreztem úgy, mintha Den mindig is az életem
része lett volna. Anyám szokása szerint fejest ugrott a
kapcsolatba, azonnal bemutatta nekem, nem vesztegettek sok
időt az ismerkedésre, anyám párja azonnal hozzánk költözött,
együtt vacsoráztunk a tévé előtt, segített a leckével, mesélt
nekem lefekvés előtt. Anyám és Den, akit tulajdonképpen a
nevelőapámnak tartottam, mindössze három évig volt együtt,
de nem is emlékszem milyen volt az élet, mielőtt összejöttek.
Akkor ötéves voltam, és nyolcéves múltam, amikor szakítottak.
Egyik pillanatban Den még cukorkát hozott nekem a
kabátzsebében, értem jött az iskolába, és meséket olvasott, a
másik pillanatban már csak szorongva vártam, hazajön-e végre,
figyeltem minden piros autót, hátha ő száll ki belőle, aztán egy
idő után rádöbbentem, hogy nem fog visszajönni.
–  A múlt hétvégén Cornwallban voltunk, Bude-ben, egy
fesztiválon – mondja anyám.
Lelkesen bólintok.
–  Előtte Guernsey-be mentünk, az valami csodálatos volt.
Különleges hely. A levegő… – elhallgat, felnéz az égre, mintha
maga előtt látná azt a levegőt. – Kristálytiszta. Hívogató.
Elbűvölő, páratlan hely.
–  Mint Skye – mondom, mire ő bólint, és felcsillan a szeme,
mintha fellobbanna egy szikra.
–  Igen, Emmeline. Pontosan olyan, mint Skye – feleli, és én
némán szidom magam, amiért jólesik ez az elismerés, az, hogy
végre valami olyat mondtam, amivel egyetért, ami megfelel
neki. Mintha hároméves lennék, „jó kislány”, nem pedig egy
harmincéves, felnőtt nő.
–  És te? – kérdi anyám halvány mosollyal. – Pár napja pont
mondtam Jimnek, hogy még ez is lehet, hogy a világ végére
utaztál, fogalmam sincs. Ezért küldtem e-mailt neked. Mi van
veled mostanában?
 Az ilyen pillanatokban annyira szeretném, hogy olyan legyen
anyámmal a kapcsolatom, amilyen a régi barátnőimnek volt a
saját anyjukkal, vagy amilyen Rosie-nak van az édesanyjával.
Szeretnék mesélni neki Lucasról, az esküvőről, a Fishers Way-
en bérelt kis szobámról, ahol mindig olyan meleg van, és arról,
hogy mennyit aggódom és pánikolok amiatt, hogy az életem
egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, és
harmincévesen egyáltalán nem ott tartok, ahol terveztem. Hogy
félek a néha rám zúduló magánytól, és néha még levegőt sem
kapok a szorongástól. Hogy bár közben eltelt tizennégy év, és
már nem kísért álmomban Mr. Morgan rekedt hangja a
fülemben, és a keze a combomon, de furcsamód sokszor emészt
a bűntudat, amiért elárultam, amit tett. Utána felfüggesztették
az állásából, amíg „kivizsgálták az ügyet”. Egy időre el is
költözött a feleségétől és a gyerekeitől, ráadásul az egyik
gyereke, Georgia, az én legjobb barátnőm volt az iskolában.
–  Az ő hibája volt az egész, nem a tiéd, Emmie. Csak az ő
hibája! – szólal meg Lucas hangja a fejemben, ahogy annyiszor
elmondta a valóságban is. De anyámnak minderről nem
mondok semmit. Nem olyan a kapcsolatunk. Sosem volt olyan.
– Semmi újdonság – mondom neki, és körbepillantok az apró,
zsúfolt lakókocsiban. Valami zene szűrődik be kintről, a mezőn
túlról; elektromos gitár és gyors, vidám népi hegedű. – Még
mindig a Fishers Way-en bérelek szobát.
– Nem lakást?
–  Nem. Meséltem már, hogy másfél éve kiköltöztem abból a
lakásból, és most szobát bérelek. Nem tudtam egyedül
fenntartani a lakást.
 – Én megmondtam, hogy így lesz, Emmie, de sosem hallgatsz
rám. Nem kellett volna ott maradnod, miután… hogy is hívták…
tudod, az a rendőr faképnél hagyott téged.
– Adam volt a neve – mondom, és megpróbálok nem törődni
azzal, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, amikor anyám úgy
említi, hogy „faképnél hagyott”, mintha semmiség lett volna.
Persze nem volt leánykérés és nem terveztünk holtomiglan-
holtodiglan közös jövőt, de Adam volt az első komoly
kapcsolatom, és az első élettársam egyben. Négy évvel
korábban, amikor elköltözött a közösen bérelt lakásból, igenis
nagy nyomot hagyott bennem a dolog, bár tudtam, hogy ennek
így kellett lennie. Anya viszont állandóan faképnél hagyott
tizennégy éves koromtól kezdve, és annyi élettársa, barátja és
szakítása volt, hogy megszámolni sem tudnám. – Csak a
kisbabákat kell állandóan pesztrálni – mondta mindig, ha
valami bajom volt, vagy féltem, vagy megkértem, hogy jöjjön
velem a fogorvoshoz, vagy segítsen a tanulásban, ahogy Georgia
anyja szokott, akinél mindig voltak jegyzetek, stopperóra és
házi sütemény. Anyámnak mindez sosem jelentett semmit.
– Na és mi a helyzet a fotóstúdióban?
– Meséltem, hogy azt az állást elvesztettem, nem emlékszel? –
kérdezem. – Bezárt a stúdió. Tudom, hogy mondtam már.
– Nem emlékszem, hogy mondtad volna.
–  Dehogynem! – csattanok fel, pedig próbálom megőrizni a
nyugalmamat. Mindig ez van. Unott, kötelességtudó kérdések.
Mindig ugyanazok. – Már két éve a hotelben dolgozom.
–  Hm… – Anyám bólint, és rám sandít, mintha azt próbálná
eldönteni, igazat mondok-e. – Már ne is haragudj, Emmeline, de
ha engem kérdezel, örülhetnél neki.
Nem felelek, lesütöm a szemem, és a régi, ócska
linóleumpadlót nézem.
– Komolyan mondom. Felháborító, ahogy a szülőktől kicsalták
a pénzt. Nem is tudom, hogy dolgozhattál ott egyáltalán.
– Kicsalták a pénzt? – kérdezek vissza zaklatottan. – Anya, ez
egy fotóstúdió volt! Családi fotók. Gyermekfotók.
–  Na de az árak! – Anyám megrázza a fejét. – Rengeteg fotót
csináltak, tudva, hogy a szülők képtelenek lesznek csak egyet
kiválasztani, inkább megrendelik mindet. – Szülők. Olyan
megvetéssel mondja, mintha ő maga nem lenne az. – Most meg
mi van? – mered rám. – Mi a bajod?
Hallgatok, és fontolgatom, hogy válaszra sem méltatom. –
Csak… az a helyzet, anya, hogy én élveztem ott a munkát, csak
megszűnt az állásom. Jó volt a családokkal, gyerekekkel
foglalkozni. Hiányzik. Lehetnél egy kicsit együttérzőbb.
–  Eszem ágában sincs bocsánatot kérni, Emmeline – közli
anyám kurtán. – Nem szégyellem, hogy örülök annak, hogy már
nem dolgozol egy olyan cégnél, ami ellenkezik az elveimmel.
Anyám morog, és belekortyol a málnaszínű teába, nekem
pedig a fejemben megszólal Lucas gunyoros hangja. – Szóval
ezek szerint anyukád elveivel ellenkezik a húsfogyasztás, a
vallásosság, és… a fotózás? Szép volt, Kath!
Egy darabig mindketten hallgatunk, a tenyerembe támasztom
az államat, nézem a sötétedő eget, mintha egy villanykörte
halványulna odakint. Vajon a dombról nézve hogy festünk?
Apró, meghitt fény a távolban, a tenger mellett. Két sziluett,
egymáshoz közel hajolva, talán pletykálnak, vagy a régi szép
időkre emlékeznek. Biztosan nem azt mutatná a látszat, amit a
valóság: a fojtogató, nyomasztó hangulatot, mintha gomolygó
füst venne körül.
–  Találkoztam Lucasszal a hétvégén – szólalok meg végül. –
Beszéltünk róla, hogy Bretagne-ba látogatnánk pár napra. –
Szinte szándékosan csinálom, azért említem, hogy lássam ahogy
összeszorítja a fogát, mint mindig, de most csak bólint. –
Beszélgettem Lucasszal, és… ugye azt mondtad, hogy apám…
Peter valahol Saint-Maló-ban lakott?
Anyám összehúzott szemmel néz rám, mereven ül, már tudja,
miről akarok beszélni. – Tessék? – Néha nehezemre esik még
elképzelni is, hogy anyám tényleg olyan életvidám, szabad nő
volt régen, amilyennek mondta magát. Huszonkét évesen a
lábai előtt hevert a világ, oda ment, ahová csak akart. Aztán
jöttem én, és elrontottam mindent.
– Mesélted, hogy Peter valahol a partvidéken lakott, és Saint-
Malóban dolgozott, amikor nem koncertezett az együttesével.
Beszélgettem Luke-kal, és azt mondta, ideje felkerekedni és
megkeresni, csak tudnom kellene, hogy pontosan merre…
– Az ég szerelmére, Emmeline, minek akarsz te odamenni?
Nagyot nyelek. – Mert látni akarom…
–  Ne fecséreld az idődet – legyint fagyosan. – Csak egy
tengerparti városka, mint Ramsgate, vagy a nyavalyás
Southend. Csak tele van franciákkal.
– Szeretném tudni, hogy pontosan hol. Látni akarom. Tudnom
kell, honnan származom…
Anya unottan felsóhajt, zavarja a kitartásom, mintha lassan
felőrölné, hogy évek óta faggatom. – Nem tudom, hányszor
mondjam még, Emmeline, hogy tőlem származol, és
mindazokról a helyekről, ahol éltünk – feleli. – Elég legyen, ne
ásd ki az eltemetett múltat.
– Tudni akarom, ki az apám.
– Én nem vagyok elég neked? – csattan fel, és görcsbe rándul
a gyomrom az éles hangtól. – Én neveltelek fel, Emmeline, én
gondoskodtam rólad, ő feléd sem nézett. Az, hogy ennyire meg
akarod találni, azt súgja nekem, hogy nem vagy megelégedve a
szülővel, aki felnevelt. Szerinted ez nekem milyen érzés?
Nem felelek. Már megint saját magáról van szó. Mindig,
minden róla szól. Minden, amit mondok vagy teszek, minden
döntésem mindig csak arról szól, hogy ő, Katherine úgy érzi
magát tőle, és hogy róla mit gondolnak majd az emberek. És
őszintén szólva, bár fáj bevallani, de nem, nem vagyok
megelégedve a szülővel, aki felnevelt. Egyáltalán nem. Sosem
volt elég, amit adott.
Anyám megköszörüli a torkát, hangosan szipog, kihúzza
magát, kecses kezével lesimítja a kardigánját, mintha erőt
gyűjtene.
–  Szükségtelen – jegyzi meg. – Van fontosabb dolgod is, mint
az. Az emberek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a
géneknek. Nevetséges.
Már megint az emberek. Az olyanok, mint én. A hétköznapi
emberek. Persze ő nem, és nyilván az a fickó sem, aki épp
mellette van. Ők persze jobbak, mint mi, akik csak oktalan
birkák vagyunk.
Anyám csendben elkortyolja a teáját. Legszívesebben futva
menekülnék vissza a szobámba a Fishers Way-re, ágyba bújnék,
a fejemre húznám a takarót, és reggelig aludnék. Vagy
felhívnám Lucast, hogy megnevettessen ahelyett, hogy
siránkoznék. – Mi történt, Emmie Blue, anyádnál megint
kiborult a bili? Rájött a dili? – Lucas tudja, milyen fárasztó tud
lenni az anyám, és hogy én egész gyerekkoromban végig
kínosan óvakodtam attól, hogy megharagítsam.
–  Nem célom fájdalmat okozni – töröm meg végül a
nyomasztó csendet. Anyám csak bámul maga elé, és duzzog. –
Csak tudni szeretném, ki az apám.
Várom a szokásos válaszát: – Emmeline, annál többet én sem
tudok, mint amit eddig elmondtam neked.
De most nem ezt mondja. Lesüti a szemét. – Akkor többet nem
akarlak látni.
– Tessék?
– Ha felkeresed apádat, és kialakul köztetek valami kötődés. –
Összeszorítja a fogát. – Akkor én nem bírnám ki, hogy újra
lássalak.
Tátogok, de nem jutok szóhoz. Ultimátumot adott. Mérgező,
leuraló ultimátumot, ami most itt függ a fejünk felett, mint egy
sötét viharfelhő. Ha apádat megkeresed, engem többé ne keress.
Felfordul a gyomrom. Elönt a harag. Mélységes, keserű bánat és
harag, de… remény is. Egy parányi szikra a vaksötétben. Anyám
mindig azt mondta, fogalma sincs, hol lehet az apám. Nem
tudom, hittem-e neki úgy igazán, viszont most úgy tűnik,
mégiscsak tudja. Hogy mégis megtalálhatom.
– Hát jó – mondom.
– Hát jó? – elkerekedik a szeme.
– Hát jó – ismétlem gépiesen. – Ha te így érzel, akkor… ez van.
 Fáj a néma csend. Anyám csak bámul, aztán megköszörüli a
torkát, mintha transzból térne magához. A teafilteres dobozzal
babrál, aminek csorba a teteje, és nem lehet rendesen becsukni.
Én pedig ott ülök mellette, és ismét alaposan megszemlélem a
kis lakókocsit, ami olyan sokszor messzire vitte őt, amikor
szükségem lett volna rá. Amikor tizennégy éves voltam, és
először megjött a menstruációm, bepánikoltam a fájdalomtól és
a vértől, és Georgiát hívtam fel. Georgia anyja szaladt át
hozzám, hozott borogatást és éjszakai betétet, és engedett
nekem egy meleg fürdőt. Amikor tizenöt éves voltam, és nem
sikerült a matek próbavizsga. Anyám távol volt, amikor először
megcsókolt egy fiú. Akkor is úton volt valahol, amikor a lenti
szomszéd őrjöngve veszekedett a pasijával, és a férfi azzal
fenyegetőzött, hogy rágyújtja a házat, én pedig egyedül voltam
otthon, és még hetekig rettegtem elaludni, nehogy füstre és
tűzoltószirénákra ébredjek. Aztán az iskolabál. Akkor
kezdődtek a migrének és a rémálmok. És anyám sosem volt
mellettem, csak a hálószobám ablakából néztem, ahogy a kis
lakókocsi újra meg újra elindul vele a távolba.
–  Folytatnom kellene a dolgomat – mondja anyám. – Sorban
állnak, akik jósoltatni szeretnének, és nem akarok senkit
kihagyni.
Nem akarok még menni, de indulok. A lakókocsiból kilépve
megölelem anyámat, aki mereven áll, olyan hideg, mint a sok
súlyos nyaklánc a nyakában. Hirtelen döntésre jutok: ez volt az
utolsó alkalom, hogy rákényszerítem magam egy ilyen
kilátástalan találkozásra. Az évek során mindig reménykedtem
valamiben, talán úgy, ahogy mások abban reménykednek, hogy
megtalálják a szerelmet, vagy megpillantják a sarki fényt, de én
most már nem áltatom magam. Ezért jöttem. Ezért akartam
anyámmal vacsorázni ma. Mert mindig azt reméltem, hogy
egyszer majd igent mond. Hogy leveti a páncélt. Hogy majd egy
kis, kerek asztalka mellett eszegetünk, borozgatunk, és mesél
nekem a régi, boldog időkről, a szavakról, amiket kiskoromban
nem tudtam kimondani, és arról, hogy milyen dundi kis
kezecském volt. Sőt, talán még azt is elmondja, hogy mit
készítettem neki gyurmából az óvodában, hogy a kedvencét
pirosra festettem és megszórtam csillámmal, és hogy az esti
mese után, amikor elaludtam, titokban mindig megszagolta a
hajamat, és szappanillata volt.
A buszmegállóhoz sétálok, közben az eget kémlelem, a
sötétedő égen a felhők bíbor virágokra hasonlítanak, a tenger
sötétkék tinta. A túlságosan meleg, de nyugodt biztonságot
sugárzó szobámra gondolok a Fishers Way-en. A hotelre
gondolok, és Rosie-ra meg Foxra. Lucasra gondolok. A
léggömbömre, ami a sötétkék tintahullámok felett eljutott hozzá
valahogy. Arra gondolok, milyen nagy a világ, és mennyi
lehetőséget rejteget.
Egyszer talán megpillantom az északi fényt.
És egyszer talán a szerelmet is megtalálom.
 7. fejezet

Hogyan legyél a legnagyobb násznagy? – Útmutató: Talán azt

hiszed, hogy a násznagy feladatai kimerülnek a legénybúcsú
megszervezésében, a gyűrűhordozásban, és egy könnyfakasztó,
csodálatos köszöntőben, de ne feledd, akkor leszel A Legnagyobb
Násznagy, ha tényleg mindenben segítesz, haver! Gondoltál arra,
hogy szállást foglalj a vőlegény barátainak, vagy megkérdezd az
ifjú párt, hogy segíts-e összeállítani a vendéglistát? Na és persze
az öltöny! Te vagy a Szuper-násznagy, a vőlegény jobbkeze, rád
hárul a felelősség, hogy a nagy napon a vőlegény megjelenése
kifogástalan legyen, tehát jobb, ha máris megbarátkozol a
próbafülkékkel. Erről szól a hetedik fejezet. Lássuk azokat az
öltönyöket…

– Totál seggfejnek nézek ki.

Lucas a próbafülke éles fényében, a széthúzott, nehéz
függöny előtt áll egy hófehér szmokingban. Úgy néz ki, mintha
cukormázzal öntötték volna le, vagy mintha egy eltévedt retró
James Bond lenne, akinek már nehezére esik a kémkedés,
belefáradt a hősködésbe, és nagyon szeretne végre hazamenni.
– Te jó ég, nagyon szarul áll, ugye?
– Á, dehogy.
– Emmie, az arcodra van írva a véleményed.
 – Nem… csak… szóval ez egy kicsit túl fehér, nem gondolod?
Lucas úgy néz a szmokingra, mintha eddig fel sem tűnt volna
neki, és elneveti magát. – Úgy nézek ki, mint egy… nem is
tudom… – Elhallgat, mert észreveszi, hogy a szám elé kapom a
kezem, és próbálok nem grimaszolni. Elkerekedik a szeme. – Mi
van?
– Semmi!
– Na jó, mondd csak, hogy nézek ki? – nevet.
Én is elmosolyodom. – Egy pillanatra az jutott eszembe,
amikor a Saved by the Bell sorozatból a kis göndör Screech
szalagavatóra ment.
Lucas eltátja a száját, szürke szeme még jobban elkerekedik. –
Ez fájt – vigyorog. – Viszont akkor a kérdés el van döntve. Kizárt
dolog, hogy akár csak véletlenül is fehér öltönyt, szmokingot
vagy frakkot válasszak, ugye?
– Nem ezt mondtam.
–  Screech, Emmie. A kis göndör Screech. Egy vőlegény nem
nézhet ki úgy! – Lucas felsóhajt, fáradtan bólint, majd gyorsan
behúzza a próbafülke függönyét. Bentről nevetést hallok.
Fél órája vagyunk Berck-sur-Mer egyik divatos férfiruha-
áruházában, és nagyokat nevetünk, miközben Lucas sorra
próbál mindenféle színű és szabású öltönyt és zakót. Van,
amelyikben úgy fest, mint egy Marks&Spencer modell, van,
amelyikben úgy, mint egy visszeres Willy Wonka. Az esküvői
öltönyét azzal a szabóval varratja majd, akinél Jean évek óta
csináltatja az öltönyeit, de előtte szeretett volna mindenféle
fazont felpróbálni, hogy megtalálja, ami tetszik neki. Egyelőre a
sötétkék a nyerő, csak sajnos ez az a szín, amire Marie azt
mondta, hogy semmiképp nem szeretné.
–  Marie azt mondta, próbáljak fel világoskéket és fehéret –
morgott Luke telefonon, miután találkoztam anyámmal a
Maypole Fesztiválon. – Fehéret, Em. Mintha a Westlife
együttesben bohóckodnék! Muszáj, hogy segíts, mert tudom,
hogy te nem hagynád, hogy valami röhejes öltönyt válasszak.
Mikor érsz rá? Eljössz valamelyik hétvégén?
Őszintén szólva nehezen vettem rá magam. Azt hiszem, azért
füllentettem Luke-nak múlt hétvégén, hogy dolgozom, mert
túlságosan feszélyezett még a dolog. Arra gondoltam, adok
magamnak még egy hetet, aztán lehet róla szó. Egy hét alatt
megacélozom magam. Adok egy kis időt a szívemnek és az
eszemnek, hadd gyógyuljanak. Sírdogáltam még egy kicsit
elalvás előtt, rengeteg lelkifröccsöt kaptam Rosie-tól, és
eltöltöttem egy reggelt a szótlan házinéni, Louise társaságában,
aki mentateát iszogatott és keresztrejtvényt fejtett, amíg én a
Pinterestet böngésztem, és megtaláltam (sőt, meg is rendeltem)
a legjobb násznagy-útmutatót.
– Egy könyv? – Lucas tegnap este letelepedett vele a kanapéra,
és belelapozott. – Hogyan legyél a legnagyobb násznagy?
Nocsak! Szellemes. Ezzel készülsz a holnapi
öltönypróbálgatásra?
–  Képzeld, remek kritikákat kapott ez az útmutató. Elég
meglepő.
Lucas rám nézett, hátradőlt és lassan elmosolyodott. –
Annyira aranyos vagy, hogy megvetted!
–  Tudod, ilyesmiben semmi tapasztalatom nincs –
válaszoltam. – Valahol el kell kezdeni, nem?
 Tegnap este minden olyan volt, mint a régi szép időkben.
Lucas szülei otthon voltak, olvasgattak, főztek, klasszikus zenét
hallgattak, Marie elutazott az apjával valami üzleti ügyben,
Lucas és én pedig egy pizzával és egy üveg rozéval
letelepedtünk a kis vendégház nappalijában. Megszokott,
nyugodt érzés volt, mint régen, olyan volt, mint amikor egy
csúnya gyomorrontás után eszem egy szerelt pirítóst, iszom egy
bögre teát, és rendbe jövök.
–  És látom, bejelöltél egy csomó oldalt – mosolygott Lucas,
kinyitotta a könyvet, és kihúzta az egyik rózsaszín jelölőcímkét.
– Emmi Blue egy tapodtat sem mozdul a címkéi nélkül, ugye?
– Naná!
Lucas nyújtózott egyet, átkarolt, magához húzott. – Akkor…
minden oké – mondta halkan, miközben a háttérben duruzsolt
a tévé. Nem kérdés volt, de azért rábólintottam.
– És nálad?
Felsóhajtott, és amikor rápillantottam, ő is automatikusan
bólintott, pont úgy, mint én, és kuncogott.
– Marie azt mondta, olyan ruhában gyere, amiben szeretnél.
– Tudom – feleltem.
–  És a legénybúcsú miatt ne főjön a fejed. Tom nagyon
komolyan veszi a szervezői feladatokat, hiszen ismered; imád
bulizni, és boldogan intéz mindent, neked csak rá kell
bólintanod erre-arra, de nem kell mindennel bajlódnod…
– Tudom, Luke.
Ismét bólintott, éreztem, ahogy az álla a fejem búbjához ér.
Ismét csend volt, és olyan érzésem támadt, mint amikor vihar
közeleg, és az első mennydörgést várom. A sok kimondatlan szó
ott lebegett, körözött felettünk, gomolygott körülöttünk, mint a
köd. – Em? – Lucas ajka a hajamhoz ért, és én minden erőmet
összeszedtem.
– Tessék?
Meg tudnám tenni? – tettem fel magamnak a néma kérdést,
szorosan Lucas mellett ülve. Képes lennék hazudni, ha most
rákérdezne? Mit mondanék, ha nyíltan megkérdezné, mit érzek
a döntésével kapcsolatban?
Lucas tétován köszörülte a torkát. – A legnagyobb
násznagynő – mondta végül, és felnevetett. Én is felnevettem a
megkönnyebbüléstől, és lassan eloszlott a köd. Úgy maradtunk,
a díszgombokkal kárpitozott, puha kanapén, és tovább néztük a
filmet. Ez is egy volt Lucas „szent ég, ezt még nem láttad?!”
filmjei közül, amelyekből az évek során már olyan sokat
végignéztem. Tartottam magam, mert felidéztem Rosie szavait:
a véletlent és az eleve elrendelést nem lehet siettetni. Ha pedig
tényleg egymásnak szán minket a sors, akkor bíznom kell
benne, hogy így is lesz.

–  Most komolyan – szólal meg Lucas a próbafülke függönye

mögül, ami meg-meglibben, ahogy átöltözik odabent. – Nem
füllenthetted volna, hogy pont úgy nézek ki, mint David Gandy?
–  Te jó ég, még mindig itt tartasz? – kérdezek vissza a
párnázott kis kocka alakú ülésen kuporogva.
– Igen, még mindig.
– Akkor is úgy néztél ki, mint Screech! – kiabálok be. – Azért
hívtál el, hogy őszinte véleményt kapj. Hát tessék, Moreau, ez
van.
Lucas kilép a fülkéből. – Ne már! – vigyorog rám. Csak a
farmert vette fel, izmos felsőteste még meztelen, és én
rettentően elvörösödöm, bár ez teljességgel érthetetlen, hiszen
az elmúlt tizennégy évben nemegyszer láttam már hiányos
öltözékben; ugyanakkor az is igaz, hogy ilyenkor többnyire
részeg volt, és különféle alkalmas és alkalmatlan helyekre
rókázott éppen (vécébe, üres chipses zacskóba, valakinek a
kalapjába, Amanda felmosóvödrébe).
–  Jézusom! Itt meg lehet sülni, nem? – leakasztja az ingét a
fülke fogasáról, és begombolkozik.
–  Akkor… többet nem próbálsz fel? – félrenézek, és úgy
teszek, mintha felettébb érdekesnek találnám a jellegtelen
próbafülkét, a neonfényeket a mennyezeten, a szőnyeget, sőt
nicsak, azok ott nem acélgerendák?
– Szerintem ennyi is bőven elég volt – feleli Lucas. – Marie azt
akarta, hogy próbáljak fel egy fehér szmokingot, csak hogy
lássam, mi a véleményem a fehérről…
– Na és mi a véleményed?
Lucas rám néz, és közben az utolsó gombbal babrál. – Nem is
tudom – csillan fel kajánul a szeme. – De a te véleményedet
pontosan tudom, és az is megteszi.
Egy perccel később már kifelé sétálunk a
bevásárlóközpontból a sós, tengeri fuvallatban. Berck egy
tengerparti kisváros, azt hiszem, ekkora érintetlen tengerpartot
még sehol máshol nem láttam. Rengetegszer jártunk már itt.
Vacsorázni, bevásárolni, sétálgatni a parton és bekapni egy
papírba csomagolt szendvicset füstölt sonkával és zamatos
ementáli sajttal, miközben Lucas néha megállt, hogy
megmutasson valami építészeti érdekességet: ritka, különleges
építőanyagot egy villa falán, vagy egy tizenötödik századi
faragványt egy templom gyámkövén. Aprócska szépségeket,
amik másnak fel sem tűnnének egy épületen.
–  Az építészek a valóságban szerintem nem is léteznek –
mondta a múlt héten Rosie. – Persze tudom, szerepelnek a
filmekben meg a szappanoperákban meg ilyesmi, de nem
hinném, hogy tényleg létezik valaki, aki építészként dolgozik.
– Érdekes meglátás – jegyezte meg Fox.
– Miért?
–  Egyszerűen csak érdekes. Persze nem lep meg, elvégre te
mindig autószerelőkkel jársz, meg más, kétkezi munkából élő
férfiakkal, akik a nap végén mindig magukon viselik a
fáradságos tevékenységük fizikai jegyeit.
– Tessék? – kérdezett vissza Rosie, aztán rám kacsintott. – Azt
hiszem, már megint latinul beszél, bár nem vagyok benne
biztos.
Lucas édesapja építész, és gyakran gondolkodom, hogy vajon
Lucas tényleg ugyanerre a pályára akart-e menni, vagy a
tervezés, a strukturáltság szeretetét már olyan korán
beleplántálták, hogy lehetetlen eldönteni, vajon belőle fakad-e,
vagy egy külső befolyásból, ami a részévé vált az évek során.
Jean már jóval azelőtt eldöntötte, hogy Lucas egyetemre fog
járni, mielőtt Lucas egyáltalán biztos lett volna benne, hogy ezt
akarja. Jean már jó előre kitalálta, mit tanuljon. „A legfontosabb
a motiváltság”, mondogatta. Jean már csak ilyen. A legtöbben a
sikerük alapján ítélnek meg másokat, és sokszor tűnődtem már,
mit gondol rólam valójában, hiszen munkásosztálybeli
háttérből származom, egyedülálló anya gyereke vagyok, csak
egy évet jártam főiskolára, és ha bemegyek a Waitrose-ba, nem
veszek mást, csak egy töltött tojást, amit gyorsan befalok a
buszon. Mégis nagy segítség volt nekem Lucas társasága, és a
motiváltság, amit Jean belenevelt. Igaz, hogy nem fejeztem be a
főiskolát, de legalább a középiskola után elkezdtem, és ehhez az
adott erőt, hogy Lucas is továbbtanult. Beiratkoztam és
bejártam a magány ellenére, Georgia és a pletykák és Mr.
Morgan ellenére, mert Lucas azt mondta, meg tudom csinálni,
felül tudok emelkedni rajta. Jobban láttam a jövőmet a ködös,
zavaros körülmények ellenére, mert mellettem volt Lucas,
akinek egészen tisztán kirajzolódott és nagy izgalommal várta a
sajátját.
–  Hol jársz, Emmie Blue? – Lucas rám pillant, ahogy lassan
sétálunk a napsütésben.
Sokszor kérdezi, néha üzenetben is elküldi, szándékosan
borzasztó rosszul írva: hojjársz, emmie blue? Néha azért kérdi,
mert kíváncsi, merre járok, miért nem vettem fel a telefont,
miért nem hallott felőlem pár napig. De főleg olyankor kérdezi,
amikor hallgatok, merengek valamin, és ő megérzi, és szeretne
visszahúzni a valóságba.
– Kaja – felelem mosolyogva. – Kajára gondolok.
–  Akkor imádni fogod az új helyet, ahová elviszlek ebédelni.
Olyan ott a sült krumpli, mint amilyet a régi lakásodban ettünk.
Amikor azt a vénséges olajsütőt használtad. Csoda kis hely,
gyere, menjünk!
 – Te jó ég, mennyire hiányzik az a vénséges olajsütő!
– Nekem is. Meg a sült krumplid.
– Hát igen. Miért nem csináltunk sült krumplit már vagy ezer
éve?
Lucas zsebre vágott kézzel megvonja a vállát. – Nem is tudom,
Em. Talán mert már jó ideje nem jártam nálad. Sok volt a
munka, az előléptetés óta még több, zajlik az élet, ilyesmi. Néha
elég szar felnőni, nem gondolod?
Rápillantok. A nap megcsillan a hajában, úgy néz ki, mint a
vattacukor. Amikor fiatalabbak voltunk, sokszor elkészítettem a
frizuráját. A kanapéra ültem, ő letelepedett a lábam elé a
padlóra, a hátát a kanapénak támasztotta, a pólója alatt
kirajzolódtak széles vállának izmai, és én befontam a tincseit,
vagy punk taréjt csináltam neki, miközben tévét néztünk. –
Aztán gyönyörű legyek ám, Emmie Blue! – mondta. – Minél
szebb, annál jobb.
–  Pont úgy nézel ki, mint a régi szomszédunk, Leticia –
jegyezte meg egyszer a bátyja, Eliot, amikor kiegyenesítettük
épp a haját. Lucas felkapott egy kis tükröt, és belebámult. – A
picsába, tényleg! Ó, Leticia, helló szépségem, megdughatlak? –
Ezek az emlékek mindig felidézik a napsütéses boldogságot,
pedig tudom, hogy régen sem volt mindig kék az ég.
Lucasra pillantok. – Nem maradhatsz örökké gyerek csak
azért, hogy a nyolcvanas évekből rám maradt olajsütőben
készült krumplit ehesd.
– Igen, tudom, de… – kihúzza a zsebéből a kezét, és a hajába
túr. – Néha annyira hiányoznak a régi idők. Neked nem?
Amikor még fiatal voltam, ostoba, részeges, és a kanapédon
aludtam, aztán arra ébredtem, hogy csináltál tükörtojást, sült
krumplit, és vettél abból a vastagra szeletelt fehér kenyérből,
amit a szomszédos pékségben árultak, ami egyben taxiállomás
is volt.
– Ned péksége.
– Igen, Ned péksége – nevet Lucas. – A jó öreg Ned nem tudta
eldönteni, taxis legyen-e, vagy pék.
–  És emlékszel a ketchupra? Arra az olcsó, radioaktív
ketchupra?
–  Naná! – Lucas elvigyorodik. – Csupa ecet volt. Micsoda
ízorgia!
– Ugyanilyen van a hotelben is.
Lucas felkapja a fejét, és a napszemüvege kerete fölött néz
rám. – Komolyan? De hát az egy ötcsillagos szálloda!
– Csak négy – válaszolom. – De a lehető legolcsóbb ketchupot
adják az étteremben. Két éve ugyanazt a fajtát veszik, egyre
élénkebb neonszíne van.
Lucas nevet, közben a hátamra teszi a kezét, és mögöttem
lépdel, amikor átfurakodunk egy csapat kamasz között, akik
szörfdeszkákkal a hónuk alatt jönnek szembe a járdán. Az ilyen
pillanatokban megértem, miért hitték ránk régebben olyan
gyakran, hogy egy pár vagyunk. Lucast ez sosem zavarta, sőt
szórakoztatta.
– Két év simán elrepült – mondja. – Tök szar, nem? – Amikor a
fiatalok már elmentek mellettünk, elveszi a kezét a hátamról. –
Nem unod?
–  Mármint a munkámat? – kérdezek vissza. – Nem. Egész jó.
Persze nem számítottam rá, hogy több mint két évig itt fogok
dolgozni, de nagyon kedvesek a kollégák. Ettől függetlenül a
múlt hónapban jelentkeztem egy munkaközvetítő irodánál.
– Remek – biztat Lucas.
– Nem mintha rossz lenne a jelenlegi állásom. Csak…
– Csak egy hotelben vagy felszolgáló.
Nem tudom, miért, de ez szíven üt. Hirtelen aprónak,
jelentéktelennek érzem magam ebben a csodás környezetben,
Lucas mellett, aki márkás inget visel, menyasszonya van, és
nemrég szerzett egy óriási megbízást a cégnek, ahol dolgozik.
–  Azt akartam mondani, hogy nem rossz az állásom, de jobb
fizetést szeretnék. Jó lenne ismét lakást bérelni, nem szobát.
– Ó! Értem. – Lucas lesüti a szemét. – De tényleg találni fogsz
valami jobbat, Em. Évekig dolgoztál a fotóstúdióban, rengeteg
tapasztalatod van adminisztratív területen. És beszélhetnék
apámmal is.
– Miről?
Megvonja a vállát. – Tudod, rengeteg barátja van Londonban,
akik saját céget vezetnek. Ha elküldöm neki az önéletrajzodat,
körbekérdezősködne az érdekedben.
– Nem igazán szeretnék Londonba költözni.
Lucas csalódott képet vág, összeráncolja a homlokát. – Miért?
–  Nem szívesen vállalnám a munkába ingázást egy
nagyvárosban nap mind nap. Nem hinném, hogy az nekem
való.
– A felszolgálás egy szálloda éttermében talán neked való…?
–  Úristen! – kiáltok fel, és egy kávézó terasza mellett
megtorpanok. – Ezt hallgasd!
– Mit? Mi a baj?
 Felemelem a kezem a balzsamos, nyári szélben. – Ez a dal!
Nem hinném, hogy valaha is hallottam volna nyilvános helyen.
Nem emlékszel?
Én élénken emlékszem, hol voltam, amikor először hallottam.
A CD reggel érkezett, egy nappal azelőtt, hogy elkezdtem a
főiskolát (cserébe a hat zacskó Milky Way csokoládéért, amit két
héttel korábban küldtem Lucasnak). A buszon hallgattam meg,
a hordozható CD-lejátszómon, a busz piszkos ablakán besütött a
nap, és melengetett. Aznap két órám volt közösen Georgiával és
a barátaival, egy lánnyal és két folyton röhögő fiúval, de a zene
egész nap a fülemben volt, és erőt adott, mintha egy barát
átölelne és fogná a kezem, hogy tudjam, nem vagyok egyedül a
világban.
Lucas zavartan mosolyog, és lassan ingatja a fejét. – Nem
emlékszem, Em.
–  Tényleg nem? Te küldted az egyik CD-n. Az egyik Kedves
Léggömblány CD-n.
– Ó! Te jó ég, tényleg! – Felnevet, és megkopogtatja a fejemet. –
Olyan a memóriád, mint egy elefántnak. Biztos még arra is
emlékszel, hogy…
–  A második CD ötödik száma volt – mondom, és Lucas
rábólint. – Tudtam!

2. CD-válogatás

Kedves Léggömblány!

1. dal: Mert az apukád biztos a Whitesnake együttesben

zenélt
2. dal: Mert nevetés közben mindig horkantasz
3. dal: Mert azt mondtad, hogy ezt még sosem hallottad
4. dal: Mert ami történt, az soha nem a te hibád volt
5. dal: Mert Berckben fel kellett volna kérnem téged
táncolni

Léggömbfiú
X
 8. fejezet

Itt, Amanda és Jean Moreau konyhájában döbbentem rá, hogy

szerelmes vagyok Lucasba. Hat évvel ezelőtt történt, két héttel
karácsony előtt, miután együtt vacsoráztunk Lucas egyik
barátjával, akit a munkahelyéről ismert. Ez a barát most
munkahelyet váltott, saját céget alapított, és több évi meddőségi
kezelés és hiábavaló próbálkozás után végre várandós lett a
felesége. Egy helyi borozó sötét, bársonytapétás különtermében
voltunk, ő beszédet mondott, Lucas pedig fordította nekem
angolra, és hozzátette: – Jól figyelj, Deidre Barlow, hátha tanulsz
valamit.
Taxival mentünk haza, kicsit spiccesek voltunk, de nem
részegek. Óriási vihar kerekedett, úgy szakadt az eső, hogy
inkább bementünk Lucasék házába, minthogy még egy percig
kint legyünk a szabadban, amíg a kert végébe érünk a
vendégházhoz. Suttogva, lábujjhegyen osontunk a hatalmas,
homályos konyhában, mint a kamaszok, akik túl későn értek
haza. Nevettünk, pisszegve csitítottuk egymást, főztünk egy
kávét, és megpróbáltuk minél halkabban kibontani a kekszet,
amit Lucas talált a konyhaszekrényben.
Egymással szemben leültünk a fekete márvány
konyhapulthoz, csöpögött a hajunkból a víz, az arcunk kipirult
a kinti hidegtől, néztem, ahogy Lucas kortyolja a kávét,
rágcsálja a kekszet, és engem figyel. Néztem a szürke szempárt,
az aranyszőke szempillákat, a kis szeplőket az orrán és az
arcán, és valami elsöprő érzés tört rám. Mintha elszorult volna
a szívem. Émelyegtem, izgalom és félelem lett úrrá rajtam,
valami heves, megfoghatatlan szorongás. Letaglózott. Ott álltam
Lucas előtt a csendes konyhában, az eső verte az ablakot, és úgy
éreztem, mintha hirtelen hatalmas pofont kaptam volna. Akkor
döbbentem rá. Abban a pillanatban.
Lucas rám mosolygott, világoskék ingén pettyeket hagytak az
esőcseppek. – Hol jársz, Emmie Blue?
–  Sehol. – Nagyot nyeltem, nyomasztott a ház némasága,
szinte kényszerített, hogy elmondjam, amire gondolok. –
Semmi.
– Biztos?
Tétován bólintottam. – Csak… az a beszéd… – mondtam végül,
a forró kerámiabögrén melengetve a kezemet. – Amikor Patrice
felesége elsírta magát. Az jutott eszembe.
Lucas letette a bögréjét, a pultra támasztotta a karját,
összekulcsolta a kezét, ezüst színű órája koppant a márványon.
– Költői, érzelgős beszéd volt. Az jutott eszedbe, amit a
találkozásukról mondott?
– Aha – feleltem. – Amikor azt mesélte, hogy gyerekkoruk óta
ismerték egymást, de csak húsz évvel később jöttek össze.
– Bizony. – Lucas elmosolyodott, csillogott a szeme. – És akkor
már mindketten túl voltak egy házasságon. El tudod képzelni?
Tizenkét éves korodban már megismered azt az embert, akit
neked szán a sors, de csak húsz évvel később döbbensz rá.
Valahol azért ez elég lehangoló.
– Mégis megéri a várakozást.
 Bólintott, és merőn nézett. És abban a pillanatban, a
barátságunk hosszú évei alatt (pedig hányszor, de hányszor
aludtunk el egymás mellett, hányszor hagytuk résnyire nyitva a
fürdőszoba ajtaját, és hányszor találkoztam a barátnőivel)
először éreztem, hogy túlságosan, fájdalmasan közel vagyok
hozzá. Mert rádöbbentem, hogy szeretem; hogy mindig is
szerettem. És hogy nem mondhatom meg neki.
Két hónappal később lépett be az életembe Adam, az első
„komoly” barátom, és ezután három héttel Lucas összejött egy
nővel a munkahelyén (abban az évben az első nője volt).
Őszintén szólva megkönnyebbültem. Megvolt az ürügy, hogy ne
mondjak semmit. Hogy elnyomjam az érzéseimet, mintha egy
szekrény hátuljába tuszkolnám őket, és gyorsan rájuk zárnám
az ajtót, nehogy kiszabadulhassanak. Egy ideig ez működött is.
Talán ezért volt, hogy nagyon gyorsan haladt a kapcsolatom
Adammel. Elnyomta a vágyakozást, elvonta a figyelmemet a
valós érzelmekről, amik felkavarodtak bennem azon az esős
éjszakán a konyhában.

Ugyanebben a konyhában, ahol hat évvel ezelőtt zaklatottan

ültem a pult mellett, most csillogó tálak és tortaállványok
sorakoznak, megrakva habos, krémes, ínycsiklandó
desszertekkel. Lucas anyja nemrég fejezte be az első évet egy
neves francia cukrászképzőben, és saját kezűleg készítette
mindegyiket. Desszertpartit tart. Ez vagány, lezser ötletnek
tűnhet, de valójában úgy fest, mint egy estély egy privát
rezidencián.
– A karamell mindig kitol velem – mondja Amanda Iannek és
Athenának, a külföldi szomszédoknak, akik utolsónak érkeztek
a meghívottak közül. – Tudod, Athena, nem egyszerű. Ha egy
pillanatra nem figyelek, puff, már el is rontottam. Mint a lekvár,
vagy a besamel.
– Szerintem született tehetség vagy – lelkendezik Athena egy
fehér kistányért szorongatva elegánsan manikűrözött kezében.
– Nekem fogalmam sincs, hogyan kell ilyesmit készíteni. Te
tudod, Ian?
– Én is csak tanonc vagyok még – nevet Amanda, és a szeme
sarkában ugyanúgy megjelenik néhány apró szarkaláb, mint
Lucasnak. – Ezeket kóstoltátok már? Képzeljétek, rózsavíz a
titkos összetevő! Ian, még ha nem is rajongsz a rózsavízért, ezt
akkor is meg kell kóstolnod. Tessék, edd csak meg! Úgy bizony.
Kissé távolabb állok, a mosogató mellett, egy pohár borral.
Sokkal kevesebb vendégre számítottam, bár nem tudom, miért
vagyok meglepve. A Moreau család imádja a partikat, mindig is
imádta őket, és minden összejövetel, még a leglezserebbnek
beharangozott parti is olyan náluk, amilyet én gyerekkoromban
csak a tévében láttam. Aranyló, meleg aprósütemények, parányi
tálkák tele olívabogyóval és olajban eltett zöldségekkel, a
vendégek vasalt ingben, magas sarkú topánkában, és mindenki
olyan ajándékokkal kedveskedik érkezéskor a házigazdáknak,
ami akár egy esküvőn is megállná a helyét. Még koktélbár is
van, ahol a színpompás italokat egy helyi catering cégtől felvett
alkalmazott keveri.
–  Most gondolj bele, én egy sima pólót akartam felvenni –
suttogtam Lucasnak kicsivel korábban. – Csak azért jöttem
blúzban, mert a pólót összekentem Nutellával, és úgy már
tényleg nem volt szalonképes.
– Tudod, milyenek a szüleim.
– Luke, odanézz, az a nő gyöngysort visel!
– Ő a polgármester asszony.
– Magától értetődik.
– Tessék? – nevet Lucas.
–  Anyukád azt mondta, csak a család lesz itt, meg néhány
közeli ismerős. Csak egy kis társaság. Rosie-nál is volt egy
hasonló összejövetel egy hónapja, ott teljesen el voltunk ájulva
már a Marks&Spencer puccos mártogatósaitól is, meg attól,
hogy a bajuszos szomszéd is megtisztelt minket a jelenlétével.
Lucas nevetve belekortyolt a narancslébe. – Később majd
kifaggatlak erről a bajuszos szomszédról – mondta. – Most el
kell szaladnom Marie-ért.
Én pedig azóta is itt szobrozom, és várom, hogy visszaérjen.
Nem igazán ismerek senkit (csak Jeant és Amandát), nem tudok
a vendégekkel szóba elegyedni, egyedül a gyöngysort viselő
polgármester asszony próbált meg csevegni velem, de amikor
angolul, hangosan, lassan magyaráztam neki, mint valami
neandervölgyi ősember, hogy nem értem egészen, amit mond,
zavartan rám mosolygott és faképnél hagyott, csak a válla fölött
pillantott rám gyanakodva. Talán attól tartott, fejbe akarom
csapni egy bunkósbottal. Mindennek ellenére jól érzem itt
magam. A második otthonom ez a ház, és sokkal állandóbb
része az életemnek, mint az eddigi otthonaim. A szobám a
Fishers Way-en még nem igazán otthonos, és az Adammel
közösen bérelt lakás sem volt az. Itt viszont önmagam lehetek.
Gondoskodnak rólam. Talán ezért érzem úgy, hogy itt sokkal
jobban otthon vagyok, mint bárhol máshol. Talán az otthon
nem egy hely, hanem egy érzés. A megértés, a gondoskodás
érzése. A szereteté.
– Szerinted csak nézni szabad, vagy meg is ehetjük?
Azonnal felismerem ezt a hangot, és ösztönösen reagálok rá.
Megdermedek, libabőrös leszek, amint meghallom.
Megfordulok. Eliot az. Zöld sörösüveget szorongat, arcán most
is ott van az a gunyoros kis mosoly.
– Ó! Szia!
– Ez vajon tényleg desszertparti? Csak mert mintha még senki
nem evett volna egy falatot sem.
A poharammal a konyha másik végén álló asztal felé intek. –
Úgy látom, mindenki az előételeket kóstolgatja. Ott van az a sok
saláta…
–  Látom, de bocs, most nincs kedvem legelészni. A
sütemények viszont…, az mindjárt más. – Eliot elmosolyodik,
felvonja sötét szemöldökét, és koccintásra emeli a sörösüveget.
– Örülök, hogy látlak, Emmie. Hogy s mint?
Olyan nehéz most arra gondolni, hogy valaha Lucas, Eliot és
én a legjobb barátok voltunk. Emlékszem, amikor Lucas először
mesélt róla, az első e-mail után pár héttel, amikor még csak
néhányszor beszéltünk telefonon.
–  Van egy bátyám, Eliotnak hívják – mondta. – Majdnem
három évvel idősebb nálam.
– Mindig szerettem volna, ha lenne testvérem – mondtam, és
Lucas elmesélte, hogy ők ketten csak féltestvérek, más az apjuk.
Jean és Amanda egy évvel azután ismerkedtek meg, hogy Eliot
édesapja, Jon elhunyt. Jean és Amanda munkatársak voltak, és
Lucas gyorsan fogant, meglepetésbaba volt. – Eliot a legjobb
haverom – mesélte Lucas büszkén. – Eszembe sem jut, hogy
csak féltestvér.
Igen, pontosan így volt. Sülve-főve együtt voltak régebben, és
amikor meglátogattam őket, mindenhová hármasban mentünk.
Eliotnak már volt jogosítványa, mindig ő vitt minket a partra, a
parkba, bulikba, és a kocsijában harsogó zenére torkunk
szakadtából, hamisan kornyikáltunk.
– Kösz, jól – felelem Eliot kérdésére. – És te? Egyedül jöttél?
–  Kösz, én is jól – bólint, és megdörzsöli az állán a sötét
borostát. – Nem egyedül jöttem, itt van a barátnőm is. Ana. –
Eliot a nyakát nyújtogatva körbenéz. – Valahol itt kell lennie.
Ana. Igen. Az új barátnő. Eliot pár évvel korábban elvált, és
mint kiderült, Ana volt a pszichoterapeuta, akihez akkoriban
járt segítségért.
–  Képzeld csak el! – jegyezte meg Lucas néhány hete. –
Elárulod valakinek a legsötétebb gondolataidat, szipogsz, mint
valami anyámasszony katonája, elsiratod az elrontott
házasságodat, és valaki ezzel együtt beléd szeret!
–  Álomszép – válaszoltam. – Valaki, aki minden hibáddal,
hiányosságoddal együtt is szeret.
Lucas a fejét rázta. – Na igen, de hogy valaki a
pszichoterapeutájával szexel? Ne már, Em!
– Hol van Luke? – kérdi Eliot. Nyugodt, laza a tartása, a keze a
zsebében. Szakadt. Lucas mindig azt mondja rá, hogy szakadt,
bár én ezzel nem értek egyet, de az tény, hogy Lucashoz képest
nagyon laza. Lucas mindig jólfésült, frissen van borotválva, a
haja nagy gonddal bezselézve, Eliot viszont mindig borostás, és
úgy öltözik, mint aki épp Camden Townba készül valami
alternatív koncertre. Farmer, póló, Converse cipő, néha még
sapka is. Ma sem öltözött másként, csak a sapkát hagyta ki, és
felvett egy sötétkék zakót.
–  Elment Marie-ért – válaszolom. – Marie ma valamiért nem
tud a saját kocsijával jönni.
– Aha. A menyasszonyka.
Nem felelek, csak bólintok, és Eliot sem szól. Merőn néz,
várja, hogy mondjak valamit.
– Igen – mondom végül. – Izgi, nem?
–  Izgi? – Felvonja a szemöldökét, mintha más válaszra
számított volna. – Anya mondta, hogy te leszel a násznagynő.
– Igen. Te pedig…
– A vőlegény bátyja. – Eliot szája sarkába befészkeli magát egy
kis félmosoly.
– Pontosan – bólintok. – Izgi.
A félmosoly marad. – Az hát. Ahogy mondod.
Mindketten kortyolunk az italunkból, a csend nyúlik, mint a
rétestészta. Annak idején végtelenül elkeserített, hogy Eliottal
régen a legjobb barátok voltunk, és hirtelen beszélgetni is alig
vagyunk képesek. Éjszakánként ébren feküdtem, és a fejemben
úgy peregtek az emlékek, akár a filmkockák: Eliottal harsányan
röhögünk a vacsoraasztalnál, mert Jean leteremtette Lucast,
amiért káromkodott; Eliot egy zsebkendővel törölgeti az orrát, a
kezét a mellkasára szorítja, úgy tesz, mintha megszakadna a
szíve, amikor a kompra szállok, Lucas pedig gyászos képpel
vigasztalja, mintha mindketten szegény asszonyok lennének,
akiknek háborúba indul a férjük. Gyakran fordult elő az is,
hogy éjjel nem tudtam aludni, inkább kimentem levegőzni a
kertbe, és Eliot odakint üldögélt, a telefonján üzenetet pötyögött
az épp aktuális barátnőjének, vagy fülhallgatóval a fülében
dúdolt. – Üdv az álmatlanok klubjában – viccelődött mindig. –
Foglalj helyet, és válassz egy válságos élethelyzetet, amin
merenghetsz.
Egy ideig rettenetesen hiányzott nekem Eliot, de mindig
eszembe jutott, hogy ő tehet róla, hogy nem lett több közös
emlékünk. Így már kevésbé hiányzott, sőt először haragot
éreztem iránta, aztán ez valamiféle közömbösségbe fordult.
Eliot barátságát ugyan elvesztettem, de Lucas mellettem volt.
Nem is volt szükségem más barátra.
–  Elég fura – jegyzi meg most Eliot. – Nem akarok rosszat
mondani, csak… nem is tudom…
– Kicsit gyors? – kérdem, és ő egyetértően bólint.
–  Igen, valami olyasmi. De hát ez jellemző is Luke-ra, nem?
Fejest ugrik mindenbe. Talán úgy gondolja, eljött az idő, hiszen
mindenki más is itt tart az életében. – Nem felelek, úgyhogy
Eliot közelebb hajol, és folytatja: – De komolyan. Ez már
ismerős. Az egyetemen is eljegyzett egy lányt, Holly volt a neve.
– De akkor még túl fiatal volt ehhez.
Elliot félrehajtja a fejét, mintha azt mondaná, ez igaz, de
akkor is.
Körbepillantok, nem hallja-e valaki a beszélgetésünket, de
nem reagálok. Szeretnék, de nem teszem. Pedig szívesen
jelezném, mennyire egyetértek, sőt folytathatnám a sort.
Például egyszer Luke is elment hátizsákkal körbeutazni a
világot, mert az egyetemi barátai nekivágtak, csak ő aztán egy
hónap múlva haza is jött, mert „azok a diákszállók borzalmasak
voltak”. Meg összeköltözött Joannával, a nála tíz évvel idősebb
jogásznővel, akit még csak másfél hónapja ismert, aztán öt
héttel később szét is költöztek. De nem szólok egy szót sem,
mert Lucas a legjobb barátom, Eliot meg valószínűleg féltékeny,
hiszen harminckét éves, és elvált. A helyében talán én is az
lennék. És igaz az is, hogy nem bízom Eliotban. Ami történt, rég
történt, tizenegy évvel ezelőtt, amikor Lucas és én a
tizenkilencedik születésnapunkat ünnepeltük, de Eliot sosem
kért bocsánatot azóta sem. Így aztán soha többet nem
autóztunk sehová hármasban, nem ültünk egymás mellé a
hatalmas pléd alá filmet nézni, és nem ittuk meg Jean sörét
titokban kávésbögrékből. Eliot visszaélt azzal a bizalommal,
ami két év alatt alakult ki hármunk között.
–  Igen, de Marie egészen más – mondom lazán. – Marie
csodálatos lány. Igazán csodálatos. – És ezt valóban így is
gondolom. Mindennek ellenére, a zavaros érzelmeim ellenére,
az összetört szívem és az alig titkolt fájdalmam ellenére
lehetetlen lenne rosszat gondolnom róla.
– Persze, ez így van, csak… hogy is mondjam… egyelőre még
nem veszem meg az öltönyt – mondja Eliot. – Tudod…
–  Kanada? – vágok közbe. – Lucas azt mondta, egy évet
Kanadában töltöttél, ott dolgoztál. Milyen volt?
Eliot összehúzza a szemét, furcsállja a hirtelen témaváltást,
de nem tiltakozik. – Egy barátom, Mark hívott. Ő kint dolgozik, ő
is asztalos, és rengeteg munkája van. Nekem meg őszintén
szólva jót tett, hogy eltűnhetek egy kicsit.
– A válás miatt?
 – Igen – felelte Eliot nyugodtan. – Kanada a legjobb hely, hogy
az ember összeszedje magát. Mark gyönyörű helyen lakik.
Csendes helyen. Messze mindentől, és tényleg úgy érzed ott,
hogy eltűntél a világ elől.
– Hiányzik? – kérdezem.
Bólint. – Aha. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy
nemsokára visszamegyek. Mark elindítja a saját vállalkozását…
– nem fejezi be, mert hirtelen megjelenik Ana. Felismerem egy
fotóról, amit Amanda töltött fel tavaly a Facebookra, amikor
együtt volt a család Jean hatvanadik születésnapján. Ana magas,
az arca szív alakú, szélesen mosolyogva kivillantja hófehér
fogait. A mosoly lehervad az arcáról, amint megpillant engem.
– Szia – köszönti Eliot, Ama pedig azonnal átöleli, és a kezét a
mellkasára teszi. – Ana, bemutatom Emmie-t.
– Emmie? – kérdi Ana fagyosan. – Lucas Emmie-je?
–  Igen – bólintok rá erőltetett mosollyal, remélve, hogy
megenyhül, de hiába. Kezet nyújtok. Úgy fogja meg, mintha
nyálkás lenne, és azonnal el is engedi.
–  Örvendek – próbálkozom tovább, de csak morog, aztán
franciául súg valamit Eliotnak. Eliot kissé elpirul, rám pillant,
szemében zavar tükröződik.
– Emmie, mennem kell, érkezett néhány barátunk, de…
Ana ismét közbevág, nem értem, mit mond, de már vonszolja
is magával Eliotot, aki szóra nyitná a száját, de megelőzöm.
– Akkor viszlát. Megyek legelészni. – Azzal elvonulok a másik
irányba. Madarat tolláról, embert barátjáról, tartja a mondás.
Nem igazán számítottam rá, hogy Lucas bátyja egy ilyen rémes
nőszeméllyel fog járni, de talán Fagyos Ana és Féltékeny Eliot
mégiscsak összeillenek.
Bolyongok a vendégek közt, mindenkiből a parfüm és az édes
bor illata árad. Megállok, és eszem egy kis balzsamecetes
paradicsomot, közben figyelem Eliotot és Anát, akik ellágyulva
bámulnak egymásra, az ujjaik egymásba kulcsolódnak. Aztán
hallom, ahogy Jean áradozik mindenkinek Amanda legendás
süteményeiről. Körbepillantok, az egész ház boldog párokkal
van tele, és… elég erős vagyok ehhez? Lehetek a legjobb
násznagynő Lucas esküvőjén, jókedvűen, és bízva abban, hogy
minden úgy lesz, ahogy lennie kell? Lehet, hogy tényleg
összeházasodnak. Úristen. Lehet… de akkor is bíznom kell a
sorsban. Talán olyanok leszünk, mint Patrice és a felesége.
Talán húsz év és két házasság után döbbenünk majd rá, vagy
legalábbis Lucas majd akkor döbben rá, hogy én vagyok az, akit
neki szán a sors. Hogy minket egymásnak teremtettek.
Az üres tányért a mosogatóba teszem, kimegyek a hallba, és
elindulok a lenti, apró mosdóba. Nyílik a bejárati ajtó. Lucas és
Marie érkezett meg. Lucas az egyik kezével a kulcsát húzza ki a
zárból, a másikkal Marie kezét szorongatja. Marie eljegyzési
gyűrűje úgy csillog, mint az előtér kristálycsillárja.
–  Emmie! – Marie elengedi Lucas kezét, és kitárja felém
vékony, barna karját. – Hát itt vagy! Leüljünk? Olyan sok
megbeszélnivalónk van! Jaj, de gyönyörű vagy!
– Te is. – Marie átölel, meleg, illatos arcát az enyémhez érinti.
– Csak úgy ragyogsz.
Lehetetlen. Lehetetlen Marie-ról rosszat gondolni.
 9. fejezet

Címzett: Emmie.Blue@gmail.co.uk
Feladó: Hina@allasportal1.com
Dátum: 2018. 06. 25

Tárgy: Iskolapszichológia adminisztrátori állás

Kedves Emmie Blue!

Egy helyi középiskolában megüresedett egy állás, ami

esetleg érdekelhetné önt. Tudom, hogy említette, hogy nem
iskolai környezetben keres munkát, de mivel tanult
pedagógiát, és van tapasztalata adminisztratív
munkakörben, úgy gondolom, talán felkeltené az
érdeklődését a lehetőség. A fizetés is versenyképes.

Szervezzem meg az állásinterjút?

Üdvözlettel:

Hina Avi
Munkaközvetítő ügyfélszolgálati tanácsadó

A nevetés univerzális. Nem kell nyelvtudás ahhoz, hogy

megértsük. Fél órán át várakoztam a buszmegállóban, egyik
busz a másik után ment el, de egyiken sem jelezte a tábla, hogy
Calais-ba tart, vagy egyéb ismerős helyre. Félórányi várakozás,
rengeteg busz és rengeteg utas után meguntam, felpattantam a
következőre, ami megállt, és a legjobb franciatudásomra
támaszkodva elmakogtam a sofőrnek, hogy Calais-ba szeretnék
menni.
Jót nevetett. Hahotázott. Mintha A nevető rendőr főszerepére
pályázna. – Nincs járat – morogta aztán a vastag, fekete bajusza
alatt. – Már nincs.
–  De hát… a Google szerint innen megy – keseregtem, mire
megadón felemelte kövér kezét, mintha azt mondaná, sajnálom,
hölgyem, mégis mit csináljak?
– A Google régi – dörmögte. – Múlt december óta nincs járat.
Kész, vége. Fogjon taxit, menjen Boulogne-ba, onnan busz. Vagy
vonat. Vagy… – aztán az órájára mutatott, és vállat vont. – Nincs
idő.
Elfogott a pánik. Egy pillanatig csak hápogtam, leizzadtam,
aztán észrevettem, hogy az utasok mind gyilkos pillantásokat
vetnek rám, amiért feltartom a buszt. Leszálltam, és lesújtva
néztem, ahogy a rozoga ajtók becsukódtak, és a busz eldöcögött.
Korábban sosem fordult elő, hogy Lucas ne vitt volna ki a
kikötőbe. – Em, nem akartalak felébreszteni, de be kellett
mennem dolgozni – írta. – Már MEGINT az a barom Frederic.
Hülye fasz. Sajnos miatta muszáj lesz egyedül menned Calais-
ba. Nem baj? A kávéfőző mellé tettem a konyhaasztalra a taxi
telefonszámát. Helyi taxi, megbízható. Ne haragudj, hogy most
így alakult. Írj!
Igazából nem tragédia, Lucasnak közbejött a munka, ez van,
de mégis felkavarodott a gyomrom, amikor elolvastam az
üzenetét. Mert rádöbbentem, hogy nekem most nem telik
taxira, amíg nem jött meg a fizetésem. És a fejembe fészkelte
magát egy fájdalmas gondolat: – Emmie, most, hogy Lucas
házasodik, minden megváltozott. Már arra sincs ideje, hogy
elvigyen a komphoz, mint régen.
Tíz perccel azután, hogy eldöcögött a busz, beismertem a
vereséget, és most a tűző napon visszasétálok a házba. A kerti
kaput tárva-nyitva találom. Hallom, hogy Eliot fűrészel, és
közben hangosan szól a rádió. Jó lenne, ha egyszerűen
hívhatnék egy taxit, kifizetném a viteldíjat, és nem kellene
látnom Eliot arcán az „én megmondtam” vigyort. A
desszertparti után a szüleinél maradt éjszakára, szerencsére
Fagyos Ana nélkül. Eliot asztalos. Pontosabban
műbútorasztalos, ezt ezerszer elmagyarázta nekem már akkor,
amikor még csak tanulta a szakmát egy helyi mesternél. Ma itt
dolgozik, Amanda és Jean kertjében, mert egy kis kerti pavilont
készít nekik. Reggel alig beszéltünk, amíg megittuk a teraszon a
kávénkat, de amikor elindultam a buszmegállóba, levette a
porszűrő maszkját, hogy közölje, hogy már nem jár busz a
kompkikötőhöz.
–  Negyed óra múlva megy – feleltem, kihúztam magam, és
napszemüvegben, kisbőrönddel a kezemben elvonultam
mellette.
– Biztos vagy benne?
–  Teljesen – legyintettem. – Hasznos találmány a jó öreg
Google.
Eliot csak megvonta a vállát. – Oké, akkor szia.
 Most minden meglepetés nélkül néz rám, ahogy lerogyok a
kerti székre a selymes pázsiton. Abbahagyja a fűrészelést, és
felegyenesedik. A melegtől alig kapok levegőt, de ő teljesen jól
érzi magát egy szál farmerben, a mellkasa lebarnult, a karján a
szőrszálakat fűrészpor pettyezi. Ismét leveszi a porszűrő
maszkot.
– Nincs busz – nyöszörgök, az arcom már rákvörös a naptól. –
Régi volt a menetrend.
– Igen, talán mondtam is – feleli.
Kimerülten bólintok. Harmincegy fok van Le Touquet-ben,
fojtogatóan meleg és párás a levegő.
– Elvigyelek az állomásra? – Eliot megtörölgeti a homlokát.
Tétován legyezgetem az arcomat. – Igen.
– Nem gond. Mikor megy a komp?
– Háromkor…
A vastag barna bőrszíjas órájára pillant. – Rendben. Még
gyorsan befejezem itt a dolgom, aztán irány a furgon, oké?
Rettenetesen szégyellem magam, talán azért is, mert nem
telik taxira, vagy csak azért, mert Eliot segítségére szorulok. –
Oké. Kösz, Eliot.
Vállat von, visszatolja a maszkot, és tovább fűrészel.

– Szóval Lucas rád hagyta, hogy kijuss az állomásra – jegyzi meg

a kocsiban. Megigazítja a fordítva felvett, piros baseballsapkát,
néhány gesztenyebarna tincs kilóg alóla oldalt.
– Nem lett volna gond, ha járnak a buszok.
Eliot egyik keze az ölében, a másik a kormányon. – Lucas
hagyja, hogy a főnöke ugráltassa. Hogy is hívják a pasast? Azt a
fura szemöldökűt? Nem emlékszem.
– Frederic.
Eliot bólint. – Azaz.
–  Lucas megadta a taxi telefonszámát, és írt egy üzenetet,
hogy…
– De akkor miért nem ültél taxiba?
Eliot egy pillanatra rám néz, és kérdőn megvonja a vállát.
– Hát, azt mondtad, nem gond…
–  Tényleg nem gond – vágja rá. – Egyáltalán nem. Csak
kérdeztem. – Kuncog, és megadóan felemeli a kezét.
–  Oké – mondom, és megkönnyebbüléssel tölt el, hogy
feltekeri a rádión a hangerőt.
A furgon pöfögve bekanyarodik, a benzinszag és a friss
fűrészpor édeskés illata emlékeztet az első néhány
látogatásomra Lucasnál és a Moreau családnál. Eliot mindig
fűrészporos hajjal, festékes pólóban jött haza az
asztalosképzésről, mosolyogva ránk köszönt, felment, hajat
mosott, zuhanyozott, és felfrissülve, vizes hajjal jött le velünk
vacsorázni.
– Remek tragacs – nevetett Lucas, az ebédlő ablaka mellett a
salakos beállón parkoló furgonra mutatva.
– Legalább nekem van tragacsom, öcskös – vigyorgott rá Eliot.
–  De az én járgányom legalább nem zörög, mint egy
ószeresbolt – vágott vissza Lucas, mire Eliot áthajolt hozzám az
asztal fölött. – Emmie, kérdezd csak meg Lucastól, milyen
járgánya van! Egy kis BMX, ott parkol a ház előtt. Szerinted
hová vinne rajta?
Belevihogtam a poharamba, Jean pedig a szemüvegkerete
fölött szigorúan nézett a fiúkra. – Elég legyen. Inkább
vacsorázzatok. Emmie, ne bátorítsd őket!
Szerettem azokat az estéket. Olyan volt, mintha a saját
családom lenne. Gyakran néztem vágyakozva a családokat,
amikor egy-egy sötét, téli estén hazasétáltam, és az ablakokból
kiszűrődő fényben láttam, ahogy az asztal körül, vagy a tévé
előtt ülnek, és az ablak széle bepárásodott a konyha gőzétől
vagy a kandalló melegétől. Arra gondoltam, milyen egyszerű
lenne az életem, ha Amanda lenne az anyám, Jean pedig az
apám. Ha én is minden nap ilyen családhoz jöhetnék haza.
–  Bocs – mondja most Eliot, túlkiabálva a rádiót. – Nem
akartam faggatózni. Úgy mész az állomásra, ahogy kedved
tartja. Taxival, sárkányháton lovagolva, vagy akár ejtőernyővel.
– Rám pillant, és elvigyorodik. – Vagy egy furgonos pasassal…
Tétován elmosolyodom. – Most nincs pénzem taxira – vallom
be. – A bankban tizenhárom font van a számlámon, amit el is
fogok költeni, ha feltöltöm otthon a hűtőt, meg a kompon talán
veszek egy szendvicset. Arra gondoltam, a busz olcsóbb, mint a
taxi.
Eliot bólint. – Lucas hagyhatott volna nálad némi pénzt, ha…
–  Lucas nem tudta – vágok közbe. – Tudom, hogy
lelkifurdalása lenne, ha tudná, milyen kevés pénzzel jöttem
most, de mindenképp jönni akartam, hiszen szüksége volt rám.
Nem akarok szánalmas lenni, kölcsönkérni meg végképp nem…
– Nem fejezem be a mondatot, inkább kinézek az ablakon. Az ég
olyan ragyogó kék, mintha az óceán tükröződne benne. Sehol
egy felhő, még egy apró bárányfelhő sem. Csak a végtelen
kékség. Talán épp ilyen volt az ég, amikor a léggömböm útra
kelt, és sértetlenül ideért.
–  Sajnálom, Emmie. Gondok vannak a munkahelyeden? –
kérdi Eliot.
–  Nem igazán – felelem. – Csak néha bonyolult az élet. Pár
évvel ezelőtt lett némi adósságom, amikor megpróbáltam
fenntartani egy lakást, ami túl drága volt nekem. De aztán
olcsóbb helyre költöztem, ami sokat segít, és bár a hotelben
nem fizetnek sokat, de túlórára mindig van lehetőség, szóval
lassanként talpra állok. Csak nem marad valami rengeteg
megtakarításom a hónap végére. De sebaj, így is jobb, mint
amilyen volt.
– Akkor jó – mondja Eliot kedvesen. – Az élet néha elég nagy
kalap szar. Ha nem figyelsz, jön valami kellemetlen meglepetés,
és kapkodhatod a fejed.
– Valahogy úgy – mosolygok. – De hiszek benne, hogy minden
okkal történik.
– Komolyan?
Elhallgatok, és felvonom a szemöldökömet. – Naná! Te nem?
Eliot felnevet, és megvakarja borostás állát. – Hát nem.
Abszolút nem – feleli kis félmosollyal. – Az élet… csak zajlik
magától, nem? Zűrzavaros, tele váratlan káosszal, és nekünk
valahogy tájékozódni és navigálni kell.
A napszemüvegem fölött rápillantok. – Akkor te nem hiszel a
sorsban? Kicsit sem?
– Te jó ég, egyáltalán nem! – fintorog Eliot. – Talán… régebben
hittem az ilyesmiben, de… az élet zajlik tovább és megtanulod,
hogy abból kell kihoznod a legtöbbet, ami jut. Nem gondolod?
Ennél többet úgysem tehetünk. De abban hinni, hogy valami
isteni hatalom áll mögöttünk… Most komolyan, nem hülyeség,
hogy… mi van?
–  Honnan tudod, hogy nem áll mögöttünk valami isteni
hatalom? – kérdezem.
Eliot megvonja a vállát, keze a kormányon, napbarnított karja
a lehúzott ablakban. – Én azt mondom, hogy ha nem veszed a
saját kezedbe a dolgaidat, hanem arra vársz, hogy valaki, vagy
valami majd közbeavatkozik, akkor reménytelen eset vagy.
Rámeredek. – Tehát szerinted minden rajtunk múlik. Csakis
saját magunkon.
–  Szerintem igen – mondja Eliot magabiztosan. Aztán rám
néz, és elvigyorodik. – Amúgy sem tudom, mit szólnék, ha az én
dolgaim pont rajtad múlnának. Eltervezted az utat Calaisba,
aztán nézd csak meg, hogy jártál. A buszjáratot is megtervezted,
láttam a kis jelölőcéduládat… – Eliot felnevet és az ajkába
harap. Meglep, mennyire ösztönösen védekező állásba
kapcsolok. – A sors nem gondoskodott a buszjáratról, Emmie…
– Gondolom, a te életed bezzeg tökéletes! – csattanok fel.
Eliot elgondolkozik. – Nem. Nem mondanám. De azért nem
panaszkodhatok.
– Akkor jó – mondom. – Jó neked.
Eliot kinyitja a száját, és úgy néz rám, mint aki nem tudja
eldönteni, hogy viccelek-e, vagy megsértődtem, de inkább nem
feszegeti tovább a témát.
–  Akkor… hallgassunk zenét – mondja végül, és ismét
felhangosítja a rádiót.
A támlára hajtom a fejem, az ablak felé fordulok, nézem a
zöld mezőket, az óceán ezerféle kékjét, és várom, hogy érjünk
már végre oda. Jó neked, hogy te így gondolod, mondanám
legszívesebben Eliotnak. De én pont azért ülök most itt, mert
hiszek a sorsban. Ha nem hinném, hogy valami jobb vár rám,
hogy a fájdalomnak oka van, és megerősödöm tőle, akkor már
összeroppantam volna. Mr. Morgan győzött volna azok után,
amit az iskolabálon tett velem a számítógépteremben. Már az
első évet sem bírtam volna ki a főiskolán, ha Georgia és a
barátnői győztek volna a hazugságaikkal, hogy én akartam
elcsavarni egy nős férfi fejét, molesztálásról szó sem volt. És
akkor hol tartanék most? A bizakodás segített; talán a sorsba
vetett hit volt az, ami életben tartott egyáltalán. És a
kiszámíthatatlan sors kegyéből landolt a léggömböm Lucasnál.
A sorsnak köszönhetem a legjobb barátomat.
– Kaja?
– Tessék?
–  Nem vagy éhes? – kérdi Eliot. – Megállhatunk. Rengeteg
időnk van. – Lezseren int egy üzletsor felé, odakint van egy
kávézó és egy KFC is. – Kérsz egy kávét? Mandulás croissant-t
esetleg? Az még mindig a kedvenced, ugye? – Aztán halkabban
folytatja: – Akciós csirkekosarat?
– Kösz, nem – felelem, pedig tényleg korog a gyomrom. – Majd
eszem a kompon.
–  Biztos? Jean azt mondta reggel, hogy a kompon annyira
pocsék a kaja, hogy inkább lenne kannibál. – Elliot egy
kattanással kinyitja a kocsi ajtaját. – Az is igaz, hogy egyetlen
Beefeater étteremben voltunk, és arról is ugyanezt mondta.
–  Szerintem kibírom – mosolygok udvariasan. – Nincsenek
olyan elvárásaim, mint Jeannak. Szerintem nem rossz a
szendvics a kompon.
–  Ahogy óhajtod. – Elliot kiszáll, és becsukja maga mögött az
ajtót.
Húsz perccel később Calais-ba érünk, és megállunk a zsúfolt
taxiállomáson. Kicsatolom a biztonsági övemet, Eliot előveszi a
táskámat a csomagtartóból.
–  Jó utat, Emmie – mondja, átnyújtja a táskát, és visszaül a
furgonba. Egy taxis hangosan rádudál, én pedig integetek,
ahogy elhajt.
A kompon üzenetet írok Lucasnak:

Én: Üzenet a kis göndör Srceech részére: mindjárt

felszállok a kompra.
Lucas: Hurrá!
Lucas: A kis göndör Screech nagyon sajnálja, hogy
nem tudott kivinni a komphoz.
Én: Nem haragszom (csak ha megveszed a
förtelmes szmokingot).
Lucas: Hahaha.
Lucas: Írj, ha már otthon vagy, Em.
Én: Rendben X
Lucas: XXX

A komp döcögve elrugaszkodik a parttól, és szinte ugyanakkor

kordul meg ismét a gyomrom. Kinyitom a táskám oldalsó
zsebét, hogy elővegyem a pénztárcámat. Azonnal meglátom a
táskába rejtett, gondosan lezárt fehér papírzacskót. Hogy mi
van benne? Két meleg, mandulás croissant.
 10. fejezet

Van egy csodálatos velejárója annak, hogy itt lakom a Fishers

Way-en a szűkszavú házinénim, Louise otthonának egyik
szobájában. Mégpedig az, hogy amikor felébredek, azonnal
tudom, hogy már elkezdődött a nap. Nem vagyok későn kelő, de
Louise minden áldott nap reggel hatkor már fenn van, néha
korábban is, és reggelente mindig hallom az evőeszközök
zörgését, a seprű suhogását a teraszon, a halkan duruzsoló
rádiót a konyhában (többnyire a BBC Radio4 szól, vagy elvétve a
Magic FM), és érzem a konyhából az étel illatát. Louise
rengetegféle levest és lekvárt főz. Nagy lábasokban kavargatja,
ott áll mozdulatlanul a hosszú kanállal, csak a keze jár. Miután
eldöntöttem, hogy kiköltözöm a korábbi lakásomból, eszem
ágában sem volt egy öreg, limlommal teli, poros házban szobát
bérelni, de az életben a legtöbb váratlan dolognak előnye is van.
Itt például nem vagyok egyedül, amikor felébredek.
Ma reggel, amikor kinyitom a szobám ajtaját, hogy lemenjek,
a Radio4 köszönt. Egy költő az ipari forradalomról beszél, én
pedig arra számítok, hogy lent a konyhai asztal mellett fogom
találni Louise-t a zöld párnás székében, egy csésze sötét
mentatea és egy halom keresztrejtvényes könyv társaságában.
De ahogy elindulok a lépcsőn, megpillantom a feje búbját,
ezüstös haja rendezett kontyban trónol rajta. Louise lentről a
második lépcsőn ül, keze a térdén.
 – Louise? Louise, valami baj van?
Megfordul, a válla fölött rám pillant, nagyon sápadt az arca.
– Leejtettem a vázát. Elszédültem. A régi virágokat dobtam ki.
– A hangja tiszta és erős, mint mindig, de hallom benne a
bizonytalanságot. Lesietek a lépcsőn, felveszem a vázát, és a
diófából faragott rácsra teszem a radiátor elé, ahol Louise
mindig tart egy csokor levendulát. A lába előtt a kiömlött víztől
fekete folt éktelenkedik a barna szőnyegen.
– Hozok törlőrongyot.
–  A felső szekrényben van – bólint Louise. – A mosogató
mellett.
Bemegyek a tiszta, de zsúfolt konyhába, ami a hetvenes
éveket idézi a halványsárga szekrényekkel, és a barna és
halványzöld geometriai mintás linóleummal. Kiveszem a
konyhai törlőkendőket, és visszasietek a hallba. Louise a lépcső
korlátjába kapaszkodva próbál felállni, de nyöszörögve,
sóhajtva visszahuppan a lépcsőre. A nedves szőnyegen
guggolva azon gondolkodom, vajon mióta ül már ott.
– Minden rendben? – kérdem.
Louise felsóhajt, nehezen veszi a levegőt. – Igen. Csak
elszédültem, majdnem elestem. Megpróbáltam a korlátba
kapaszkodni, de elejtettem a nyavalyás vázát.
A törlőkkel felitatom a vizet. – Inkább a vázának essen baja,
mint önnek.
Louise krákog, mintha meglepné a válaszom, de nem szól
semmit. Másfél éve lakom nála, és ezalatt talán kétszer volt
olyan beszélgetésünk, ami öt percnél tovább tartott. Pedig nem
barátságtalan. Csak távolságtartó. Igen, ez rá a megfelelő szó. El
tudom képzelni, hogy hajdan valami leányiskola igazgatója
lehetett, vagy kórházi főnővér. Ami fontos, azt elmondja, de
nem cseveg, mert a csevegés csak az időt fecsérli. Semmi „hogy
aludt, kedveském?”, vagy „azt mondják, hosszú, meleg őszre
számíthatunk, hallotta?”. Csak tárgyilagos közlések, úgymint
„ezt és ezt kell tenni”, vagy „ne szipogjon, attól nem gyógyul
meg a gerince, inkább tegye túl magát a traumán és lépjen
tovább”.
– Nem vacsorázott – mondja Louise.
– Tessék?
–  Tegnap este. Hazajött, és már ment is lefeküdni, aztán ma
reggelig színét sem láttam. – Louise figyel, lassan, nyugodtan
veszi a levegőt, mutatóujja és hüvelykujja közt csavargatja a
másik kezén a sok nagy, színes köves gyűrűt.
–  Nagyon fáradt voltam. – Felállok, és a szétszóródott
levendulacsokrot visszateszem a vázába. – Amint lefeküdtem,
már aludtam is.
Igazság szerint amikor tegnap hazaértem a Lucasnál tett
látogatásomból, nem volt kedvem sem enni, sem bárkivel
találkozni. Valami nagyon felkavart, talán az, ahogy Eliot
beszélt a sorsszerűségről, és ahogy nevetett. Vagy az, hogy
Lucas cserben hagyott, és nem vitt ki a kikötőbe. Vagy az, hogy
nem telt taxira. Úgy éreztem magam, mint tizenhat éves
koromban. Egyedül.
– És milyen volt?
Értetlenül pillantok Louise-ra.
– Franciaország – segít ki röviden.
–  Ó. – A vizes törlőkendőt gyűrögetem. – Kellemes volt.
Öltönyöket nézegettünk. Lucas felpróbált egy fehér szmokingot.
–  Fehéret? – A házinénim őszes szemöldöke felszalad, ajka
lebiggyed, mintha azt mondaná, „ezek a mai fiatalok azt
képzelik, hogy a fehér szmoking elegáns?”
–  Rettenetesen nézett ki – mondom, mire Louise felsóhajt,
mintha fárasztaná a világ ostobasága. – Hát persze hogy
rettenetesen nézett ki – feleli. – Hogy is gondolhatta másképp?
Nem tudom, válaszolom gondolatban. Bárcsak tudnám. De
most legszívesebben kiönteném a szívemet, elmondanám, hogy
szerintem Lucas hibát követ el, hogy elhamarkodott döntést
hoz, hogy ez is olyan lesz, mint a hátizsákos világjárás, meg a
sok elhamarkodott kapcsolata, és hogy nagyon szeretném végre
leleplezni az érzéseimet. De tizennégy év barátság áll a
vallomás útjába. Mert ez nem szólhat rólam, ez Lucasról szól. És
Marie-ról. Úgyhogy hallgatok. Louise merőn néz, bölcs
pillantása a hetven éve alatt sokat látott, talán semmin nem
ütközne meg, mégsem beszélek. Körülnézek, a váza a csokorral
csinosan ül a radiátor előtti rácson, a szőnyegen a víz majdnem
teljesen felszáradt. – A jó hír az, hogy a váza megúszta az esést.
Louise lehajtja a fejét. – Ez szerencse.
Nézem, ahogy a lépcsőn ül. – Segítsek?
– Nem, köszönöm, boldogulok.
Szeretném tudni, hogy biztos-e benne, de nem akarom
megzavarni. Csak annyit mondok, hogy ha mégis segíthetek
valamiben, akkor tizenegyig itthon leszek, aztán elindulok
dolgozni. Bólint, én pedig a konyhába megyek, készítek egy teát
és egy kis vajas pirítóst, és egy banánt is előveszek. Ma két
műszakot vállaltam, ebédet és vacsorát, estére pedig valami
apró meglepetéssel fogok kedveskedni magamnak. Vannak
napok, amikor csak így bírom ki, annyira fárasztó a munka. A
végére már elzsibbad a lábam, sajog a hátam, és tudom, hogy
amikor hazajövök, nem vár család, sem barátok. Úgyhogy
apróságokkal vidítom fel magamat. Kellemes kis
semmiségekkel. Egy meleg levessel, és valami jó filmmel. Talán
megnézem A felforgatót. Ez is egy olyan film, amiről az
égvilágon senki nem hallott, persze Jon Bon Jovi a főszereplő, és
99 pennyért vettem a DVD-t tizenhat éves koromban a
Blockbuster videotéka leértékelt választékából. Akkoriban csak
ennyire telt, ezért aztán a kedvenc filmjeimet rajtam kívül
általában senki nem ismeri.
–  A gyomorforgató – szokta rá mondani Lucas, hiába
mondom, hogy nem vicces. Még csak nem is rendes rím. –
Tudod, mi nem vicces? – kérdez vissza mindig.
– Hogy nem nyert egy csomó díjat?
–  Dehogy! Az, hogy önként képes vagy újra meg újra
megnézni.
Elmosogatom a kést, letörlöm a konyhapultot, visszamegyek a
tálcával a hallba, és látom, hogy Louise még mindig ott ül, de
már nem a lépcsőn, hanem a padlón, és a hátát a lépcsőnek
támasztja. Felnéz rám, aztán lecsukódik ráncos, vékony
szemhéja.
– Segítsek felállni?
Rekedten felsóhajt. – Igen, köszönöm.
Leteszem a tálcát a padlóra.
– Hogy tudna legkényelmesebben…
– Csak hadd kapaszkodjak a kezébe, Emmie.
 Kis terpeszben megállok a szőnyegen, és előrenyújtom a
kezem, ahogy kérte. Louise megkapaszkodik. A keze meleg és
száraz, mint a csiszolt fa. Olyan erősen fogja a kezem, miközben
felsegítem, hogy a gyűrűi belenyomódnak a bőrömbe. Kétszer is
majdnem sikerül felállnia, de fájdalmas arccal visszahuppan, és
az ajka fölött verejték gyöngyözik. Harmadjára végre állva
marad, elengedi a kezemet, és a lépcső korlátjába kapaszkodik.
– Segítsek a konyhába menni? Vagy leülni egy fotelbe?
– Köszönöm, innen már menni fog.
– Biztos?
– Biztos.
– Rendben. Fent leszek a szobámban, csak szóljon, ha esetleg
segíthetek.
Felveszem a földről a tálcát. Louise elcsoszog, sötétlila
bársonyszoknyája a földet súrolja.
– Emmie? – szól vissza.
– Tessék?
– Csomagja érkezett, az ajtó előtt van odakint.

– Emmie! Hogy vagy, Emmie?

A telefonom kijelzőjéről Marie boldogságtól ragyogó arca néz
rám. – Szia, Marie!
–  Luke épp zuhanyozik. Mindjárt jön! – Marie kihajol a
képből, hallom, hogy franciául mond valamit Lucasnak. –
Szívem, Emmie keres telefonon! – Visszanéz rám a képernyőn,
rám villantja hófehér mosolyát. – Egy pillanat, máris jön.
Minden oké?
Emlékszem az első találkozásomra Marie-val. Négy éve
történt egy nyers téglával kirakott falú, hangulatvilágításos
borozóban, és tudom, mennyire fontos volt Lucasnak, hogy
megkedveljem őt. – Csodálatos lány – mondta a taxiban újra
meg újra. – Szerintem nagyon jól ki fogtok jönni. Olyan igazi
cserfes, vidám lány. Kedves, melegszívű. – Lucasnak már
rengeteg barátnője volt, a legtöbbet nem ismertem. Biztos
voltam benne, hogy Marie nem lesz szimpatikus. Akkoriban
már együtt éltem Adammel, boldognak hittem magam, de így
utólag tudom, hogy csak elnyomtam az igazi érzéseimet.
Elnyomtam a szívdobogó vágyakozást, amit akkor éreztem, ha
Lucas átkarolt, vagy egy hangos szórakozóhelyen közel hajolva
beszélt a fülembe, és a lélegzete csiklandozta a nyakamat. Ha
berúgott és elaludt mellettem, én csak néztem, ahogy néha
megrebben a szempillája.
Igaza lett. Marie tényleg csodálatos lány volt. És tényleg
azonnal szimpatikusak voltunk egymásnak. Az első pillanattól
jól kijöttünk. – Ez így van rendjén – gondoltam magamban, és
olyan ügyesen nyomtam el azokat a bizonyos érzéseket, hogy
majdnem el is múltak. Lucas és Marie négyszer szakítottak négy
év se veled, se nélküled kapcsolatuk során. Utoljára azért, mert
Marie biztos volt benne, hogy Lucas megcsalta valami ausztrál
nővel, akivel egy üzleti úton találkozott, Lucas pedig belefáradt
a vádaskodásba.
Marie most mosolyogva néz rám, de barna szeméből kis
bizonytalanságot olvasok ki.
–  Persze, minden oké – felelem. – Ha rosszkor telefonálok,
akkor inkább hívlak titeket később…
– Jaj, dehogy! Semmi gond! Legalább beszélgetünk egy kicsit,
amíg Lucas elkészül. Mesélte, hogy vettél egy könyvet. És azt is
mondta ám, hogy tökéletes násznagynő vagy!
–  Könyvet? – A szám száraz, a kezem remeg, a Louise ajtaja
előtt várakozó csomag tartalma itt van mellettem kiszórva az
ágyra.
–  Egy könyvet, amiben olvashatsz az esküvői öltönyökről, a
beszédről, és…
– Ja, igen. Tényleg. A násznagykönyvem.
–  Azaz! – Marie vidáman rám nevet, és a kijelző szélén az
apró ablakban látom a saját sápadt, fáradt arcomat is. Olyan,
mintha Beyoncé csevegne FaceTime-on a kísértettel Dickens
Karácsonyi énekéből. – Képzeld, Emmie, talán nem is mondtam,
de a legjobb barátnőm koszorúslány-tanfolyamra iratkozott be!
Hitted volna, hogy ilyen is létezik?
Nem is tudom, mire számítottam abban a csomagban. Talán
valami kacatra, amit az eBay-ről vettem, és megfeledkeztem
róla. Vagy levelekre, amiket a régi lakásból utánam küldött a
tulajdonos. De nem számítottam erre, vagyis ezekre. Nyolc
darab van belőlük. Marie cseverészik tovább, én pedig az egyik
borítékra pillantok, és ismét görcsbe rándul a gyomrom, mintha
hullámvasúton száguldoznék.
A kézírás. Az ő kézírása. Most már tudom, hogy az E betűt úgy
írja, mint egy fordított hármast, és keveri a kis- és nagybetűket.
Végigsimítom az egyik levelet. Franciaország. Arra gondolok,
hogy ezek mind Franciaországból érkeztek, talán Saint-Malóból.
Vajon külsőre hasonlít Jeanra? Vajon francia akcentusa van, és
a szavak elejéről lehagyja a h betűt, mint például amikor azt
mondja, hogy ’étvége, vagy ’ihetetlen?
–  Ó, akkor én most megyek is – mondja Marie a kamerától
távolabb nézve. – Indulok zuhanyozni. – Aztán még rám pillant.
– Megint csodás volt veled beszélgetni, Emmie.
– Veled is, Marie – felelek gyorsan, és alig várom, hogy Lucas
végre átvegye a telefont. Majd ő kibogozza a dolgot. Majd ő
segít, mint mindig. Majd megnyugtat, hogy enyhüljön ez a
rettenetes szorongás.
Lucas megjelenik, a vállán még vízcseppek csillognak. – Szia!
– A hajába túr, letelepszik a kanapéra, a kijelzőn imbolyog a
kép. – Bocs, pont zuhanyoztam.
– Semmi gond.
Lucas fürkészőn nézi az arcomat. – Mi a baj, Em?
Az ölembe szórt borítékokra pillantok, aztán Lucasra, aki az
óceánon túl várja a válaszomat, és arra gondolok, bárcsak itt
lenne.
– Kaptam ma egy csomagot – mondom alig hallhatóan. – És…
levelezőlapok voltak benne. Születésnapi lapok. Nekem
címezték őket.
Lucas összevonja a szemét, és figyel. – Tényleg? És kitől?
– Az apámtól.
Lucas nem reagál azonnal, csak döbbenten bámul, valahogy
úgy, mint én, amikor az első borítékot kibontottam. Mint aki
lebénult. – Az… az apádtól?
Ismét a borítékokra pillantok. Nyolc lap. Nyolc születésnapi
lap, mind gyerekeknek való, mindet én bontottam most ki. Az
egyiket a kamera felé tartom. Rózsaszín elefánt van rajta, az
ormányát kettes szám formájára görbíti.
– Nyolc ilyet kaptam, Luke. A csomagon, amiben küldték őket,
anyám kézírásával van feltüntetve a címzés.
Lucas a homlokához kap, eltátja a száját. – A picsába, ezek
szerint… ezek végig ott voltak az anyukádnál?
– Nem tudom.
– És pont most küldi el őket? De hát miért?
Visszagondolok a beszélgetésünkre a fesztiválon. Az éles,
tartózkodó szavakra, hogy ha meg akarom találni az apámat, az
azt jelenti az ő számára, hogy rá már nincs szükségem.
A kezem nyirkos, hideg és remeg, a torkom elszorul, mintha
fojtogatnának. Képtelen vagyok megszólalni. Lesütöm a
szememet. „Kislányom, boldog 7. születésnapot!” Ez áll az
üdvözlőlapon, és felidézem magamban, milyen voltan
hétévesen. Odavoltam a nyulakért, imádtam a hajcsatokat,
kulcstartókat gyűjtöttem. Képek peregnek a szemem előtt.
Annyira szerettem volna akkoriban, ha lett volna apukám! A
régi kislány-énem mindig róla álmodott, sokszor lerajzolta, és
ha valaki rámosolygott a zöldségesnél, elképzelte, hogy ez a
mosolygó ember az apukája.
– A fenébe, Em… jól vagy?
– Nem tudom – nyögöm ki tétován, és elerednek a könnyeim.
Csak úgy, a semmiből. – Anyám azt mondta, hogy az apám nem
is tudott rólam. Egész életemben úgy tudtam, hogy… Egész
életemben… – A homlokomra szorítom a tenyerem, jéghideg a
kezem, hűti az arcom forró bőrét. Szóra nyitom a szám, de
Lucas csak bólint. Tudja, mit akarok mondani. – Tudom, Emmie
– mondja halkan. – Értelek.
 A tenyerembe rejtem az arcomat, ahogy ráz a zokogás. A
telefonomat a takarómra támasztottam, hallom a hangját,
közben zúg a fülem.
– Annyira sajnálom, Em. Tudom, hogy rettenetesen nehéz. De
talán most elkezdődik valami jó, nem? Most már tudjuk, hogy
az édesanyád többet tud, mint amennyit elárult. Em? Em, jól
vagy?
Amikor felpillantok, látom, hogy Lucas szürke szeme tele van
aggodalommal. A háttérben ott áll Marie, meg sem mozdul, egy
bordó köntös van rajta, derekán szorosra húzta az övet.
Mindhárman csak bámulunk egymásra.
– Megyek… – mondom.
– Biztos?
Bólintok.
–  Emmie, szerintem beszélned kellene az édesanyáddal –
mondja Lucas.
Ismét bólintok, de az ujjam már a telefon fölött köröz,
szeretném, ha vége lenne a beszélgetésnek.
– Ne aggódj, Lucas! Majd írok.
Elsötétül a képernyő, Marie és Lucas eltűnik. Én pedig
összegömbölyödöm az ágyamon, és állig felhúzom a takarót.
Harminc éven át tele voltam kérdésekkel, kerestem, kutattam,
sosem találtam semmit, és téves nyomokat követtem. Lucasnak
igaza van. Anyám többet tud, mint amennyit elárult. És ezekből
a lapokból nyilvánvaló, hogy az apám tudott rólam. Gondolt
rám. Nyolc üdvözlőlap, nyolc üzenet, nyolc bizonyíték, hogy az
apám igenis gondolt rám.
 Drága Emmeline!
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT.
Sokat gondolok rád.
Szeretettel.
Apa
 11. fejezet

WhatsApp üzenet a 073622819199-es

telefonszámról
Csoport: LEGÁNYBÚCSÚ HADMŰVELET!!!

Üdv pasik és csajszik! Itt Tom Boding. Luke

adta meg a számotokat, úgyhogy
bevontalak titeket a LEGÁNYBÚCSÚ
akciócsoportba. Legánybúcsú, azaz
legénybúcsú és leánybúcsú egyben! Tök jó,
nem? Itt van a csoportban a násznagynőnk
(hali, Emmie), a koszorúslányunk (hali,
Lucille, szólj, ha valamit fordíttatni kell a
Google-lel, haha!!!), a vőlegény bátyja (hali,
Eliot haver), meg persze én, a legendás
bulifelelős :P

WhatsApp üzenet a 073622819199-es

telefonszámról
Csoport: LEGÁNYBÚCSÚ HADMŰVELET!!!

Gondoltam, menő lenne, ha lenne egy

csoportunk, amiben megbeszélhetnénk a
murit. Ötletek?
 Eliot: LEGÁNYBÚCSÚ.
Eliot: Legendás bulifelelős.
Eliot: Muri.
Eliot: Ki gondolta volna, hogy három ilyen
megnyilvánulás is elég, hogy öngyilkos
gondolataim támadjanak?

– Emmie, van egy tök jó ötletem. Feküdj le!

– Tessék?
–  Mindig fentről fotózol, most lefekhetnél ide mellém, és
csinálhatnál pár közelit, ebből a perspektívából…
– De a homok… nem vizes?
Rosie elnyúlik a homokban a lábamnál, és hümmög. – Hát,
egy kicsit, de…
– A művészetért meg kell szenvedni?
–  Azt akartam mondani, hogy egy kis nedves homok meg se
kottyan, ha a végén olyan mesésen fogok kinézni a felvételen,
mint Betty.
Rápillantok, ahogy elegánsan nyújtózik a parti fövenyen, mint
egy filmsztár az ötvenes évekből, óriási napszemüveg takarja az
arcát, hófehér kaftánja szétterül a földön, kivillan élénk
rózsaszín bikinialsója.
– Hát jó – mondom. – De ha Fox homokot talál a hátamon, és
emiatt megint a talált tárgyak közül kiguberált büdös blúzt kell
felvennem, akkor megtéplek.
Rosie felnevet, arca rózsaszínű pirosítótól csillog. – Na, gyere
le!
Engedelmeskedem, leguggolok, majd odafekszem Rosie mellé
a puha, nedves homokba. Máris vizes a blúzom. – Remek –
fintorgok, Rosie rám nevet, az arcát megcsípte, hogy gödröcskés
legyen a mosolya.
– Meghitt, ugye, Emmie Blue? – kérdi.
–  Rég nem volt ilyen romantikus élményben részem, ha
őszinte akarok lenni.
– El tudod képzelni, mit szólna ehhez Fox? – tűnődik Rosie. –
Nyilván észleltétek, hogy a csapadékmennyiség következtében a
talaj alkalmatlan a fényképfelvételek készítéséhez, ti
eszementek.
– Nem vagytok elég akkurátusak.
Mindkettőnkből kitör a nevetés a vizes homokon, a nap tűz
ránk a magasból. Rosie-n ragyog a kaftán, amit ajándékba
kapott egy Instagram-szerte híres, molett ruhákat forgalmazó
divatcégtől, én pedig a szállodai egyenruhámban pompázom,
azaz fehér blúzban, névkártyával, és unalmas fekete
nadrágban, amit reményeim szerint egyszer örökre elnyel majd
a „talált tárgyak” doboz. Egy férfi sétál el mellettünk egy border
collie kutyával. Lelassítanak, és úgy néznek ránk, mintha
pucéran üldögélnénk az utcán. Rosie mellett gyakran találom
magam olyan helyzetben, ami megdöbbenti a kíváncsi
járókelőket. Rosie divat- és szépségblogot vezet, és szinte
minden ebédszünetben vagy posztokat ír a kávésbögrékkel és
szendvicses dobozokkal teleszórt asztalán, vagy fényképezkedik
a ruhakölteményeiben, amiket el sem tudom képzelni, hogy tud
ilyen zseniálisan összeválogatni. Kizárólag olyankor nem tölti
az ebédszünetet a blogjával, amikor kőművesek jönnek a hotel
felújításán tevékenykedni. Ilyenkor mindig hív, hogy ebédeljek
vele a konyha mögötti teraszon, és onnan vizsgálgatja ámulva a
teletetovált kőműveseket, ahogy Attenborough vizsgálgatja a
fókák párosodási szokásait. Amikor legutóbb zajlott a felújítás,
és kint ültünk a teánkkal meg a szendvicseinkkel, Fox leült
mellénk, és megkérdezte, mióta bámészkodunk itt azon
merengve, hogy „melyik szerencsétlen flótás lehet szingli”. Mire
Rosie: – Tudod, Fox, inkább azon merengek, hogy vajon az a
pasi ott, aki úgy néz ki, mint Nick Knowles, vajon jól tud-e
nyalni.
Rosie okos és vakmerő nő, a magabiztossága szinte ragadós.
Én is nagyon szeretnék olyan határozottnak tűnni, mint ő.
–  A karkötők is legyenek a képben – mondja most, én pedig
nyomkodom a fotókat az új iPhone-ján.
– Próbálom úgy fényképezni.
– Próbáld meg úgy, hogy a fény megcsillanjon a topázon.
Megállok. – Rosie, pincérnő vagyok egy nyavalyás iPhone-nal,
nem pedig David Bailey!
Pár perc múltán Rosie a hasára fordul, és elveszi a telefonját.
– Köszi szépen. – Rám mosolyog, és kibont egy üveg vattacukor
színű turmixot. A tengerpart nedves az éjjeli esőtől, de a levegő
meleg és cukros fánk- és alga-illata van. Sehol egy felhő. Az
ilyen napokon imádom Shire Sandst. Még mindig
megdobogtatja a szívemet, hogy itt élhetek, elbűvöl a homokos
partszakasz, a piros téglából épült Viktória korabeli házak, a
régies, árkádos belváros. Amint leszálltam a vonatról, tudtam,
hogy itt a helyem. A főiskola első éve után döntöttem úgy, hogy
elköltözöm, Lucas és Amanda jött velem segíteni, és
áthurcolkodni Ramsgate-ből, két várossal odébb.
 –  Új kezdet – mondta Amanda, és nárciszokat tett minden
ablakba. – Meg is érdemled, kedveském. Itt boldog leszel. – És
igaza is volt.
Rosie kortyolgatja a turmixot. – Mondj valamit, Blue!
– Miről?
–  Arról, amitől egész héten ilyen bánatos képet vágsz. Mint
akinek székrekedése van. Úgy nézel ki, mint akinek baromira
megfeküdte valami a gyomrát, vagy zabszem szorult a seggébe.
Felnevetek, és kiemelek a homokból egy kék kagylóhéjat. –
Nem is vágok olyan képet.
–  Dehogynem! Mindig ilyen vagy, ha valamin emészted
magad. Mi a gond? A francia pasi?
Szeretném azt felelni, hogy nem, most van valami, ami még
Lucasnál is jobban foglalkoztat, és szinte már örülök is az új
gondnak: a születésnapi lapok azok. Amiket apám küldött. Nem
tudom kiverni őket a fejemből egész nap, és állandóan ezen
görcsölök. Egy hete folyton ideges vagyok vagy szomorú, sőt egy
egészen kicsit még izgatott is. Izgatott, mert tudom, hogy kicsit
közelebb kerültem ahhoz, hogy megtaláljam apámat, hogy
végre a szemébe nézhessek. Hogy találkozhassam azzal, akitől
származom.
Rosie leveszi a szemüvegét, barna macskaszeme figyelmesen
fürkész.
– Nem a francia pasi.
– Hát jó – mondja erre. – Akkor mi? Akarsz róla beszélni?
Megrázom a fejem, de csak néz, és lassan ránk telepszik a
baráti, nyugodt csend, ami felbátorít, hogy meséljek. –
Emlékszel, amikor az apámról beszéltem neked? Mondtam,
hogy nem is ismerem.
Rosie bólint, és a turmixos üveg címkéjével babrál. – Igen.
Francia, ugye? Valami szexi zenész pasas.
– Nem mondtam, hogy szexi, azt csak te mondod.
– De hát minden zenész az – vágja rá Rosie. – Még a rondák is.
Na mindegy, folytasd csak!
– Szóval az anyám mindig azt mondta, hogy semmit nem tud
róla, csak annyit, hogy egy zenekarban játszott, akkor
ismerkedtek meg, amikor anyám egy fesztiválon dolgozott, ahol
apám zenélt, és pár napot együtt töltöttek. Peter a neve,
Bretagne-ban élt, és ennyi. Meg még az, hogy apám nem is tud
rólam.
–  Emlékszem – mondja Rosie halkan. – Mondtad, hogy nem
hiszel neki. Hogy nem vagy biztos benne, hogy anyád igazat
mond.
–  Igen. – Közelebb húzom a táskámat, a barna bőrhöz vizes
homok tapad. Kiveszem belőle a nagy, barna borítékot. – Múlt
kedden az anyám ezt küldte nekem.
Rosie kiveszi a csomagból az üdvözlőlapokat, és az elsőt
kibontja a rózsaszín borítékjából. Mint mindegyiken, ezen is a
régi lakcímünk van, ahol nyolcéves koromig laktunk, és
mindegyiknek elvékonyodott a sarka, ahonnan lehúzták a
bélyeget. Anya vette le, valami karitatív célra gyűjtögette a
bélyegeket. Az ilyesmire sokkal nagyobb figyelmet fordított,
mint rám.
Rosie egy pillanatig némán pislog.
–  Te jó ég! – A napszemüveget a feje tetejére tolja. – Ez… ez
óriási, Em! – Imádnivaló, ahogy felragyog az arca és könnybe
lábad a szeme. Megragadja a karomat. – Tud rólad, Emmie!
Fontos vagy neki. Mindig fontos voltál neki.
Ismét a szeme elé teszi a napszemüveget, és lopva
megdörzsöli a szeme alját. – Ezek szerint ezek végig az
édesanyádnál voltak?
Egy csapat sirály száll el a fejünk felett. Egy kék és rózsaszín
csíkos napernyő alól egy család egy maroknyi sült krumplit dob
feléjük.
–  Szerintem igen – felelem. – De nem vagyok egészen biztos
benne. Mostanában nem tudtam vele beszélni. – Nem teszem
hozzá, hogy talán soha nem is fogok már.
–  A francba! – Rosie telefonja rezegni kezd. Erőteljesen
kinyomja. – Ez az ébresztő volt, beállítottam, nehogy későn
érjünk vissza. Miért telik mindig ilyen baromi gyorsan az idő?
Induljunk, jó? Végigsétálunk a parton, csirkehúsos szendvicses
dobozokat szorongatunk, a nap a szemünkbe süt. Rosie
szorosan mellettem lépked, néha rám pillant, figyelmesen,
tapintatosan, mintha mondani akarna valamit, de nem akar
faggatózni. Odaérünk a járdaszegély melletti lépcsőhöz, Rosie a
fal szélére ül, még mezítláb van, lesöpri a homokot a talpáról.
Mellé ülök, és a partot fürkészem. Gyerekek ugrálnak a
hullámokba, szülők futnak utánuk, naptejjel kenegetik a
kezecskéket, arcocskákat. Mások mozdulatlanul fekve
napoznak, kinyújtva hófehér lábukat.
– Szóval akkor az üdvözlőlapok okozzák a zabszemet – jegyzi
meg Rosie, és belebújik a cipőjébe. – Meg a gyomorbajos
ábrázatodat.
Bólintok, és hozzáteszem, hogy a zabszem akkora, mint egy
kisváros.
– Annyit kerestem már az apámat! De azóta nem próbáltam.
Tudod, amióta utoljára rákerestem az iskolában. – Kiszárad a
szám, ahogy kimondom.
– Azzal a tanárral. Morgannel – szólal meg Rosie halkan.
A Moreau családon kívül csak Rosie és Fox tud arról, amit az
iskolabál estéjén Robert Morgan művelt. Ő volt a
számítástechnika óránkon az egyik tanári asszisztens, és
megígérte, hogy segít megtalálni az apámat. Böngészett utána
az iskolai számítógépteremben, és amikor épp sorban álltam a
büfében egy diétás kóláért, és a háttérben egy lassú Sugababes
dal szólt, odajött, és azt mondta, hogy talált valamit. Én pedig
hittem neki. Visszamentem vele a néma, üres
számítógépterembe, miközben az évfolyam többi diákja táncolt
és ünnepelte a gyermekkor végét. Robert Morgannek az lett
volna a dolga, hogy segítsen a többi tanárnak az enni- és
innivalókkal, és felügyeljen a tanulók biztonságára. Ami történt,
arról nem meséltem még Adamnek sem, és annak a néhány
kollégának sem, akikkel a fotóstúdióban összebarátkoztam.
Ahányszor megpróbáltam volna szóba hozni, annyira idegen
érzés volt hangosan kimondani, ami velem történt, hogy nem
jött ki a hang a torkomon. Mindig úgy éreztem, hogy ha ezt
megosztom valakivel, akkor túlságosan kiadom magam, és hogy
talán megundorodnak, megijednek tőlem, vagy elhagynak azok,
akiknek elárulom a titkomat. Lassan kezdek felülemelkedni a
gátlásokon, és már tudok róla beszélni, de nagyon
megválogatom, hogy kivel.
– A cím a lapok hátulján – szólal meg Rosie a lábát lógázva a
fal tetején, miután letörölte a homokot a talpáról, és felvette a
cipőjét. – Láttad? El kellene menned oda. De legalábbis meg
kellene nézned a Google-térképen.
–  Már megnéztem. Abban a városban van, ahol régen
laktunk. Ramsgate-ben. Csak az utca neve nem ismerős.
– De apukád nem Franciaországban élt?
– De igen – válaszolom. – Legalábbis anyám azt mondta.
Rosie szótlanul bólint.
Amikor megnéztem a Google-térképet, a hely nem volt
ismerős, nem arrafelé laktunk, és nem emlékszem, hogy
bármelyik ismerősünk ott lakott volna. Az utóbbi két hétben
mindenkit összeírtam, akiket a Ramsgate-ben töltött éveink
alatt ismertünk. Ott volt anya unokatestvére, Sheila, de ő
Londonban élt. Néha meglátogattuk Den anyját, aki egy magas
házban lakott egy lakótelepen, és vonattal jártunk hozzá. Aztán
ott volt Den barátja, Marv, egy kedves ember, erős skót
akcentussal, aki néha meglátogatott, amikor anya a
munkahelyén volt, és olyankor elvitt biciklizni, fagyit vett
nekem, és kagylókat gyűjtöttünk. De abban biztos vagyok, hogy
ő Aberdeenből jött. Nem sok ismerősünk volt. Anya nem élt
társasági életet, nagyon bezárkózva éltünk.
– Elmehetnél arra a címre – mondja Rosie. – Talán valaki tud
valamit ott. Lehet, hogy apukád régen ott lakott, vagy van ott
egy nővére, vagy rokona, vagy valakije.
–  Nem is tudom – felelem. – Nagyon rég nem jártam már
Ramsgate-ben. Kicsit félek ettől az egésztől. Őszintén szólva nem
is kicsit.
–  Figyelj, Emmie! – Rosie átkarol. – Én is szoktam ám félni.
Amikor még iskolás voltam, egy csomó seggfejjel jártam egy
osztályba, akik állandóan szekáltak, teljesen kikészítettek. De
nézz csak rám! Az előbb a legkisebb zavar nélkül kifeküdtem a
partra egy szál kaftánban, miközben a kutyasétáltatók úgy
néztek rám, mintha két fejem nőtt volna.
Felnevetek, és Rosie szorosabban magához húz.
– Tudod, mit kellene tenned? – kérdi.
– Mit?
–  Azt, amit én teszek. Elképzelem magamnak azt a Rosie
Kalwart, aki nem fél, akinek cseppet sem kínos bikiniben
pózolni a tengerparton, vagy felmenni élőben az Instagramra
smink nélkül, egy óriási pattanással a fején. Elképzelem ezt a
Rosie-t, és úgy teszek, mintha ő volnék, minden nap.
Rosie az érzékelőhöz tartja a belépőkártyáját, hogy kinyissa a
Clarice hotel oldalsó kapuját, aztán a hátsó ajtóhoz sétálunk a
repedezett kerti úton a bűzölgő szelektív kukák mellett.
–  Azt az Emmie Blue-t kell megtalálnod – mondja. – Azt az
énedet, aki úgy vonul be a városba, ahol régen lakott, mintha ő
lenne Miranda Priestly, és szarna mindenki fejére. Tegyél úgy,
mintha ő lennél. Ő mit tenne ebben a helyzetben?
Rámosolygok. – Zseniális vagy. – Rosie puszit nyom az
arcomra, pont amikor Fox kilép a konyhaajtón, cigarettával a
kezében. Elkerekedik a szeme a kaftános, élénk rózsaszín
bikinis Rosie láttán. – Fox, ha érdekel, akkor Emmie csinált vagy
hétszáz fotót – vigyorog rá Rosie, és az ajtóhoz lép. – Gyűjtsd
össze őket! Én meg megyek átöltözni.
Fox halvány arca elvörösödik, lepillant a cigarettára, amit
még nem gyújtott meg. Aztán rám néz. – Már megint a homokba
feküdtetek, ugye? – kérdi. – Hozom a tartalék blúzt.

Emmie: Találd ki, kinek írt a munkaközvetítő, hogy

állásinterjúra várják jövő pénteken egy
iskolában!
Lucas: KOMOLYAN?!
Emmie: Aha. Be vagyok tojva rendesen, de talán
ideje szembenéznem a dologgal, nem
gondolod? Az iskolapszichológusok mellett
dolgoznék adminisztratív pozícióban!
Lucas: EM!!! Ez totál hihetetlen!
Lucas: Baromi büszke vagyok rád.
Emmie: Köszi, Luke XXX
Emmie: Alig hiszem el, hogy egyáltalán elvállaltam
az állásinterjút.
Lucas: Én simán elhiszem. Menni fog!
Emmie: Lehet, hogy szükségem lesz egy kis
lelkifröccsre pénteken.
Emmie: Már ha a buszon be nem szarok
ijedtemben.
Lucas: Dehogy szarsz be! Majd szóval tartalak
telefonon.
Emmie: Mint a régi szép időkben.
Lucas: Aha. Bízd csak rám, majd gondoskodom
róla, hogy probléma nélkül odaérj.
 12. fejezet

2004. december 14., szerda

– Még mindig az a véleményem, hogy a hangod nem passzol az

arcodhoz.
Lucas nevet a telefonban. – Még mindig nem tudom, hogy ezt
bóknak vegyem-e.
–  Nem sértésnek szánom – felelem. Kanyarodik a busz,
gyorsan megkapaszkodom az előttem lévő ülésben. – Szerintem
egy kicsit úgy nézel ki, mint Richard Gere.
– De Emmie, tizenhat éves vagyok!
– Mint egy fiatal Richard Gere.
–  Ő már fiatalon is öreg volt – vigyorog Lucas. – Lehet, hogy
negyvenévesen született, nem?
Én is felnevetek, ösztönösen a szám elé kapom a kezemet. A
vállam fölött hátrapillantok. Az emeletes busz felső része
néptelen, csak egy diák utazik itt fent rajtam kívül. Egy lány, két
évvel alattam jár a középiskolában. Egy latintankönyvet olvas, a
fél ötig tartó szakkörön lehet latint tanulni. Felpillant,
összenézünk. Elkapom a tekintetemet, mielőtt bármit
kiolvashatnék a szeméből. Fogadni mernék, hogy ő is tudja.
Hiába csendes, jelentéktelen kis stréber, akkor is tudja, hiszen
mindenki tudja. Most már az egész iskola tudja, hogy én írtam a
névtelen levelet Mr. Morganről. Az egész iskola tudja, hogy
miattam költözött el, és hogy Georgia nem áll szóba velem, csak
sírdogál a tanítás alatt, és maga köré gyűjti a többieket. Biztos
ez a könyvmoly lány is el fogja mondani Georgiának, hogy mit
látott.
–  Emmeline-t nem is érdekli az egész. Nevetgélt a buszon.
Láttam, ahogy vihogott!
Aztán angolórán majd erről sutyorognak, de pont olyan
hangosan, hogy én is halljam, akárcsak ma. – Hallottátok, hogy
tavaly megdugta őt Zack Aylott, aki eggyel feljebbi évfolyamra
járt? És csak egy hete jártak!
– Nyilván kikezdett Morgannel. Látszik rajta, hogy milyen.
– Georgia is mondta, hogy nagy hazug. Mindig az volt.
Lucas hangja a telefonban: – Hahó, itt vagy?
Lehunyom a szemem, és a busz zörgő ablakának támasztom a
fejem. – Itt vagyok. – Elegem van abból, hogy megint sírós a
hangom, és gombóc van a torkomban. – Még mindig a buszon
ülök. Biztos nem lesz baj ebből a telefonálgatásból, Lucas?
–  Tuti. Apa telefonján lehet ingyen telefonálni, mert üzleti
előfizetés.
– És nem gond, ha te használod?
–  Apa nem tudja – nevet Lucas. – De amúgy sem zavarná.
Szerintem örül, hogy nem lógatom az orromat, és nem azt
hajtogatom, mennyire hiányzik London. Bárcsak Angliában
lennék, folyton ezt mondogatom nekik. Mert tényleg nagyon
hiányzik.
– Bárcsak itt lennél!
– Az tök jó lenne, nem? – kérdi Lucas. Szeretem, ahogy beszél.
Idősebbnek hangzik az iskolatársaimnál. És okosabb. Menőbb. –
Vagy átjöhetnél, és segíthetnél eltüntetni ezt a baromi fura
kaját, amit anya főzött vacsorára. Csirke, valami narancssárga
izével. Azt hiszem, aszalt barack. Ha nem ízlik, apa akkor sem
tágít, azt mondja, meg kell enni és kész. Megehetnéd az
enyémet. Aztán cserébe megmutathatnád valamelyik pocsék
filmedet.
Önkéntelenül elmosolyodom. – De jó lenne!
–  Igen – mondja Lucas, és elszorul a szívem, mert tényleg
olyan jó lenne! Jó lenne egy nyüzsgő családban élni, egy
otthonos házban, hallgatni a tányérok zörgését mosogatás
közben, és teli hassal üldögélni. Filmet nézni a paplan alá bújva,
beszélgetve. Jó lenne, ha lennének barátaim. Nagyon
hiányoznak.
– Minden oké? – kérdi Lucas.
– Igen, csak fáradt vagyok.
– Egy hosszú nap vége – mondja.
–  Hosszú és nehéz nap – felelem. – Csak olyan órák voltak,
ahol egy csoportban vagyok Georgiával.
–  De már túl vagy rajta. Vége, és most hazafelé tartasz a
buszon, hogy EastEnderst nézz otthon, és sajtos szendvicset
egyél savanyúsággal.
– Lucas, mondtam már, hogy utálom a savanyúságot.
–  Pedig kötelező helyettem is megenned egy kis Branston
ecetes savanyúságot, hiszen tudod, mennyire szenved szegény
haverod a honvágytól. – Felnevet. Haver… Milyen jó, hogy azt
mondta, haverok vagyunk.
Megnyomom a leszállásjelzőt. – Na jó, megegyezhetünk egy
pirítósban Marmite-tal.
 – Emmie, a Marmite nem ér, az már szinte telefonszex.
Megint felnevetek, nem érdekel a lány a másik ülésen, és az
sem, hogy mit fog mondani rólam. Igenis nevethetek. Élhetem
az életemet, járhatok iskolába, tanulhatok. Lucasnak igaza van.
Nem követtem el semmi rosszat. – Te vagy a legfurább ember,
akivel valaha találkoztam – mondom neki. A busz pöfögve
megáll. Felkászálódom az ülésről.
– De hát még nem is találkoztunk – feleli Lucas. – Egyórányira
laktunk egymástól, és mégis csak akkor értesültünk egymás
létezéséről, amikor elköltöztem Angliából. Őrület, nem?
– Őrület. Az a léggömb egy szadista.
– És egy zseni – teszi hozzá Lucas.
 13. fejezet

Hangposta.
Már megint hangposta. Lucas telefonja sosem szokott
hangpostára menni. Soha. Miért pont most? Miért akkor,
amikor annyira fontos lenne, hogy felvegye? Az iskola kapujára
bámulok, sötéten bámulnak vissza a hatalmas, szögletes
ablakok, az egyik fenti ablak mögött diákok feje búbját látom, a
kapu mellett odaláncolt biciklik sorakoznak, egy másik
teremből számítógépek fénye szűrődik ki, és összerándul a
gyomrom. Azt hittem, menni fog, de tévedtem.
Remeg a lábam, ahogy elhátrálok, és megbotlom a
kapuszegélyben. A telefon pont ekkor kezd csörögni a
kezemben. Villámgyorsan felveszem, meg sem nézem a kijelzőt.
– Halló?
– Szia, én vagyok.
Megtorpanok az utcán, fölöttem az ég sötét, súlyos felhők
úsznak rajta. – Mármint… kicsoda?
Valaki felsóhajt, aztán ismerős, kedves nevetést hallok. – Hát
tényleg nem mentetted még el a számomat?
– Hááát…
– Ne már! Eliot vagyok.
–  Ó! Jaj, ne haragudj, Eliot… – Nagy levegőt veszek,
megigazítom a táskát a vállamon, és gyorsan elindulok. Erről
egyelőre ennyit. Nem sikerült felülemelkednem a félelmeimen.
Nem tudok belépni ezen a kapun, pedig azt hittem, menni fog.
Tényleg azt hittem, de mégsem. – Bocs, nem mentettem el a
számodat. Megfeledkeztem róla, ne haragudj!
–  Emmie, valami baj van? – kérdi Eliot. – Kicsit… furcsa a
hangod.
Miért kérdezik az emberek, hogy valami baj van-e? Ha azt
hiszem, sikerül uralkodni magamon, egy ilyen kérdés pont elég
az összeomláshoz, és már fel is tör a sírás. – Csak…
állásinterjúm lett volna, de képtelen voltam bemenni. Pont
most. Amikor telefonáltál.
Eliot tétován szólal meg. – Értem – kezdi halkan. – És ennek
van valami különleges oka?
A buszmegállóhoz érek. Szorítást érzek a mellkasomban, és a
Rosie-tól kölcsönkért magas sarkú cipőben esetlenül topogok,
mielőtt leülök a padra. Egy férfi felpillant a telefonjáról, mintha
helytelenítené, hogy mellé ültem. – Az… az a helyzet, hogy egy
iskolába kellett volna bemennem – mondom remegő hangon
Eliotnak. – Nagyon jó állás lett volna, jó fizetéssel, de… tudod…
amikor megláttam az épületet, nem bírtam bemenni. Annyira…
lesokkolt, vagy ilyesmi.
Nem tudom, miért mondom el neki, de jó érzés, hogy
meghallgat, és a hangja barátságos, meleg. Fölöttem a fekete
felhők egyre vészjóslóbban kavarognak.
–  Értem – mondja újra nyugodtan. – Nézd, Emmie, nem
akkora probléma ez. Biztos mással is előfordul, hogy pont az
állásinterjú napján jön közbe valami, és talán kérhetsz új
időpontot, nem?
Megrázom a fejemet, nagyot nyelek, próbálok megnyugodni,
de a szívem még mindig hevesen ver. Hina. Mit fogok mondani
Hinának, a munkaközvetítőnek?
–  Nem – motyogom. – Nem hinném, hogy ez az állás pont
nekem való. – Lepillantok a fekete magas sarkú cipőre, amit
tegnap nagy körültekintéssel választottam ki Rosie
gyűjteményéből. Egy A vonalú, térdig érő szoknyát is
vásároltam kifejezetten az álláskereséshez, még a körmömet is
kilakkoztam este, és biztos voltam benne, hogy készen állok a
kihívásra. Ez van. Könnybe lábad a szemem. Kidobtam egy
csomó pénzt. És elvesztegettem egy csomó időt.
–  Sebaj – mondja Eliot, mert persze fogalma sincs, mi jár a
fejemben. – Néha szembe kell néznünk bizonyos dolgokkal,
hogy rájöjjünk, mi az, amit egyszerűen nem akarunk, mert nem
nekünk való.
Feleslegesen bólogatok. Felesleges, hiszen Eliot úgysem látja.
És mert nem is igaz. Nem arról van szó, hogy nem akarom ezt
az állást. Nagyon izgatottan vártam az interjút, előkészítettem a
ruhámat, sokat gondolkodtam, hogy milyen hasznos lehetnék
egy ilyen munkakörben, szóval igenis akartam. Csak túlságosan
félek. Még mindig félek attól, hogy belépjek egy iskolába.
Harmincéves vagyok. Harminc, és még mindig itt tartok. Elönt a
harag.
– Emmie, itt vagy?
Elmaszatolom a könnyeket az arcomon. – Igen. Bocs… itt
vagyok.
–  Figyelj, ha most jót tenne, ha beszélgethetnél valakivel,
akkor…
– Miért hívtál? – vágok közbe.
 Eliot megköszörüli a torkát. – Ja, csak a hotel miatt. Az öcsém
esküvői helyszíne. Pár hét múlva elmegyünk oda egy italra,
hogy lássuk előre. Te is jössz?
– Hát persze – szipogok. – Mindenképp.
–  Én is jövök, méghozzá autóval. Ana visszajön egy
konferenciáról, úgyhogy vele leszek ott, de ha van kedved
autóval jönni Le Touquet-be, akkor szívesen elviszlek. Amúgy is
útba esik.
Elgondolkodva megtörlöm az arcom a kardigánommal. –
Tényleg?
Eliot elneveti magát. – Nem is tudod, hol lakom, ugye?
– Nem tudom – fintorgok, mire megint nevet.
– Hastingsben.
– Komolyan? Nem tudtam, hogy ilyen közel laksz hozzám.
–  Pedig szinte szomszédok vagyunk. Szóval megúszhatnád a
buszozást, a kompra sem kéne jegyet venned, egyszerűbb lenne
a dolgod…
Végiggondolom a dolgot. Értelmetlen lenne visszautasítani.
Ugyan nem igazán szeretnék Eliottal kocsikázni, de bunkóság
lenne nemet mondani. Kínos lenne. Elvégre Lucas bátyja, és
segít ezzel a „legánybúcsúval”, amit a „legendás bulifelelős”
Tommal, és a kizárólag vigyorgó emojikkal kommunikáló
Lucille-lel nekem kellene szerveznem. Ráadásul megmentett a
förtelmes szendvicstől a kompon, és helyette a táskámba
csempészett két csodás mandulás croissant-t, ami tényleg
nagyon kedves volt tőle. Igazán aranyos.
– Oké – mondom végül. – Köszönöm, az tényleg jó lenne.
–  Remek – feleli Eliot. – Megírod a címedet? Küldök majd
üzenetet az időpontokkal meg a részletekkel.
Hazafelé a buszon megnézem a telefonomat. Lucas elolvasta
ugyan az üzeneteimet, de nem válaszolt, és amikor megnézem
az Instagram oldalát, látom, hogy Marie-vel egy hotelben
vannak Honfleur-ben. A képen mindkettőjük kezében egy
pohár behűtött fehérbor, alatta tíz vigyorgó emoji és a cím:
„Amikor mindketten korábban végeztek a munkával, és a
leendő feleség egy spontán kis utazást szervez!
#EzértVeszemFeleségül.
Próbálok tudomást sem venni róla, hogy mennyire fáj. Lucas
nem ér rá megnyugtatni, megvigasztalni, mert a
menyasszonyával utazgat. A leendő feleségével. Hát persze, hogy
ő a legfontosabb… nem pedig én.
A busz már a városban kanyarog, nemsokára leszállok. Kint
megpillantom az épületet, ahol régen a Moments volt; a
gyermekfotó-stúdió, ahol hat évig dolgoztam, mielőtt bezárt.
Most nincs kint cégnév. Látom a lakást, ahol először Adammel
éltem, aztán egyedül, mielőtt a Fishers Way-re költöztem. A régi,
vékony üveges ablakokon télen kiszállt a meleg, de mostanra
kicserélték őket, és a kis franciaerkély korlátját fehérre
festették, az ablakokra rolókat szereltek fel.
Változások.
Minden változik. Csak én nem.

3. CD-válogatás

Kedves Léggömblány!

1. dal: Mert én tanítottalak meg a tengerben úszni (ne

 hallgass a tesómra, tényleg én voltam)
2. dal: Mert Bon Jovi. Más indok nem is kell
3. dal: Mert csak 120 mérföld választ el minket, ami
nem is olyan sok
4. dal: Mert ami történt, az nem határoz meg téged
5. dal: Mert még sosem láttál hullócsillagot

Léggömbfiú
X
 14. fejezet

Pénteken Eliot korán érkezik. Fél órával korábban, mint vártam.

Nem is veszem észre, hogy már itt van, amíg le nem cipelem a
bőröndömet, és meg nem hallom a hangját. A konyhaajtóban
ácsorog, és Louise-hoz beszél, aki most is épp kavargat valamit
a tűzhelyen, mint mindig.
– Régen a Shelby’sbe jártam vásárolni. Mindig oda mentem –
magyarázza. – Aztán amikor bezárt, akkor már nem nagyon
volt miért bemenjek Hastingsbe, ami elég nagy kár.
Eliot bólogat, valami öregurat emleget, akinek „fájós a
csípője”, meg valami zálogházat, és Louise lelkesen válaszolgat.
– Ó, persze, az a bolt Clint tulajdonában van huszonegy éves
kora óta. – Sosem hallottam, hogy Louise ennyit csevegett volna.
Éber és beszédes, nem is emlékeztet a megszokott Louise
Dutchra.
– Hahó – szólalok meg a hallban, és Eliot felém fordul. Farmer
van rajta egy fehér pólóval, amin egy számomra ismeretlen
együttes logója virít, és a bőre aranylóan napbarnított. – Milyen
korán ideértél!
–  Én is örülök, hogy látlak – vigyorog, aztán vállat von. –
Forgalmi dugóra számítottam, ezért korábban indultam, de
teljesen jól lehetett haladni, úgyhogy máris itt vagyok. Egy fél
órával többet boldogíthatlak.
Louise rám pillant és halványan elmosolyodik, majd
visszafordul a tűzhelyen rotyogó főztjéhez. Fokhagyma és füst
illatát érzem, fogadni mernék, hogy megint chilis zöldséget főz,
vagy valami fűszeres chutney-t a sok paradicsomból, amit a
télikertben nevelget.
– Oké – mondom. – Részemről akár most is indulhatunk.
–  Rendben – bólint Eliot. – Louise, nagyon örülök, hogy
megismerhettem.
– Én is örvendek – feleli Louise. – Viszlát, Emmie! Jó utat.
Louise még sosem kívánt nekem jó utat. Nem azért, mert
modortalan, egyszerűen csak mogorva egy kicsit. Nem szívesen
társalog, nem akarja túlságosan kiadni magát.
–  Milyen szimpatikus hölgy ez a Louise! – tűnődik Eliot,
miközben bekapcsoljuk a biztonsági öveket a furgonjában.
– Igen. Csak nagyon csendes.
Eliot felvonja sötét szemöldökét, és a visszapillantó tükörbe
néz. – Tényleg? Nekem nem tűnt csendesnek.
– Akkor téged jobban kedvel, mint engem – mosolygok.
Elliot felnevet. – Nem is csoda.
–  Szerintem Louise úgy gondolja, hogy én elég gyámoltalan
alak vagyok – mondom. – Nem érti, minek megyek annyit
Franciaországba, ha Luke alig látogat ide. Megjegyzi, hogy
többet ülök a kompon, mint a buszon, és amúgy is, „van valami
baja a lábának?”. Meg mindig rákérdez, hogy láttam-e az
álláshirdetéseket a helyi újságban.
Eliot a homlokát ráncolva figyel. – Lehet, hogy csak jót akar
neked.
– Elképzelhető. De szerintem az a véleménye, hogy én valami
álmodozó hercegkisasszonyka vagyok, és a homokba dugom a
fejem, mint egy vak strucc.
Eliot nevet, és a helyére kattintja a biztonsági övet. – Pedig
nem is?
– Nem. Ezt pont nem lehet rám fogni – vigyorgok.
–  Jó tudni. – Eliot indít, és ahogy kitolat a kocsibeállóról, az
egyik karját az ülésem támlájának támasztja. A salak ropog a
kerekek alatt. – Emmie nem álmodozó hercegkisasszonyka –
tűnődik.
–  És nem dugja a homokba a fejét, mint egy vak strucc –
teszem hozzá.
– És nem dugja a homokba a fejét, mint egy vak strucc. Értem.
Haladunk a kanyargós úton a part mentén, a nap ezüstösen
tükröződik a vízen. Szólok Eliotnak, hogy bökjön meg, ha
mondani akar valamit.
Letekeri a harsogó rádiót, amiből egy klasszikus rock dal szól,
de úgy, mintha az énekes egy mérföldre állna a mikrofontól. –
Tessék?
–  Nem baj, ha beteszem a fülhallgatómat? Egy podcastot
hallgatok, násznagy témában. Tudod, készülök a násznagynő
szerepére.
Eliot elmosolyodik, mint aki ezt nagyon szórakoztatónak
találja. – Érdekes.
– Nem fogom hallani, ha beszélsz hozzám.
–  Nem gond – vigyorog rám. – Majd kopogok. Tudod,
morzejeleket adok. – Azzal halkan dúdolni kezdi a dalt a rádión.
Kinézek az ablakon, próbálok koncentrálni a podcastra a
násznagyi köszöntőről és a legénybúcsú körüli teendőkről, de
összemosódnak a szavak, csak futnak a háttérben, én pedig
merengek és búslakodom. Az jár a fejemben, ahogy a parton
autózunk, hogy gyerekkoromban mindig az óceánt néztem, és
arra gondoltam, hogy a túlparton valahol ott van az apám. Egy
szabad szellemű ember, a szeme és a szeplői olyanok, mint az
enyém, és fogalma sincs, hogy van egy lánya, aki a hullámokat
fürkészi és rá gondol. Ő el van foglalva a zenekarával, az
utazással. Jóképű, erős, rajongók hada legyeskedik körülötte,
várják a turnébusz mellett, vagy a hatalmas rocksztár-
rezidenciájának kovácsoltvas kapuja előtt, és zászlóként
lobogtatják a koncertprogramokat, meg a tollakat, hogy
autogramot kérjenek.
– Néha a rádiót hallgatva arra gondoltam, hogy a dobos, akit
hallok, az apám – mondtam egyszer Lucasnak. – Tizenkét éves
koromig azt hittem, hogy apám a Bon Jovi tagja volt.
–  Amíg rá nem jöttél, hogy Tico Torres nem Bretagne-ból
származik? – nevetett Lucas. – És nem is Peter a neve.
–  Örülök, hogy legalább te jól szórakozol rajta, mert én
teljesen magamba roskadtam, amikor kiderült, hogy apám
egészen biztosan nem a Bon Jovi dobosa.
– Miért?
–  Mert így nem maradt rá módom, hogy Jon közelébe
férkőzzek. Ki volt zárva, hogy találkozzunk, hogy haragosan
nézzen rám a színpad mögött, mert ő ugyebár egy rocksztár, és
a rocksztárok nem szoktak szerelmesek lenni. És akkor nem
hívhat meg egy partira, ahol aztán megment valami duhaj
részegtől… és nem csókolhat meg az esőben, a sötétben, és nem
szerethet belém.
Lucas nevetett, és átkarolta a vállam. – Már megint fan
fictiont olvasol, ugye? Amúgy nem maradtál le semmiről,
Emmie Blue. Jon Bon tuti hogy őrülten beléd fog szeretni,
amikor megtalálod az apukádat, és ő bemutat neki. Mert tudod,
a zenészek mind ismerik ám egymást.
Talán ezért szorul most össze a szívem. Apám végig tudott
rólam. Tud rólam. Talán keres, de nem talál? Ha nem keres,
miért nem? Nem zavarja, hogy valahol a világban él valaki, aki
tőle származik, és nem ismeri?
Eliot megkopogtatja a lábamat. Kiveszem a fülhallgatót, és
ránézek.
– Van valami óhajod? – Int az ablak felé. Nem is tűnt fel, hogy
megálltunk, csendes a motor, nem szól a rádió. – Tankolnom
kell. Kérsz csokit? Cukorkát? Esetleg grillezős faszenet?
Elmosolyodom. – Kösz, nem.
Eliot bólint és kiszáll. Rezeg a telefon, üzenet jött Lucastól:
Lucas: Ezek szerint az ószeressel utazol?
Az oldalsó tükörbe pillantva Eliotra nézek. A furgonnak dől,
egyik keze a mellkasa előtt keresztben, a másikkal a töltőt fogja,
barna szemével követi a számlálón az összeget. Azt nézem, van-
e valami hasonlóság Eliot és Lucas között. Tizenéves koromban
is gyakran figyeltem, látszik-e egyáltalán, hogy rokonok.
Mindkettőjüknek széles a válla, hasonló a tartásuk. És a szájuk.
Élénkpiros az ajkuk, és ha unatkoznak, vagy koncentrálnak,
mindketten rágcsálják. Eliot pont ezt teszi most is.

Emmie: Igen, elindultunk. Most álltunk meg

tankolni.
Lucas: Alig várom, hogy lássalak
 Emmie: Én is X
Lucas: Sok szerencsét, hogy kibírd Eliotot,
remélem, nem untat halálra. Jó lenne, ha
épségben megérkeznél.

Egy perccel később Eliot a vezetőülésbe huppan. Egy szelet

csokit pottyant az ölembe.
– Még mindig a Picnic szelet a kedvenced? – kérdi, elfordítja a
slusszkulcsot, és indít.
– Igen. Nem semmi! Kösz, hogy ilyenekre is emlékszel.
– Nincs mit. – Gunyorosan elmosolyodik, és már megyünk is. –
Nyugodtan visszateheted a fülhallgatót. Majd megböklek, ha
épp van valami értelmes mondanivalóm.
Megállítom a podcastot, és a fülhallgató zsinórját a
telefonomra tekerem. – Már vége.
Eliot bólint, egyik kezével a kormányt fogja, a másikkal egy
üveg vizet emel a szájához. Belekortyol. – Na jó, akkor mi
legyen? Beszélgessünk a LEGÁNYBÚCSÚ-ról?
–  Nem hinném, hogy a legendás bulifelelős díjazná, ha az ő
felbecsülhetetlen hozzájárulása nélkül szerveznénk bármit is.
Tudod, hogy holnap ő is jön, amikor beülünk a helyszínre egy
italra.
–  Hát persze hogy jön. Tom Boding sosem hagy ki egy bulit,
vagy bármilyen lehetőséget, hogy rémesen táncoljon. Tudod
mit? Inkább mesélj arról az állásinterjúról, tudod, ahová mentél
amikor felhívtalak.
Megrázom a fejemet. – Nem igazán szeretnék, ha nem baj.
–  Dehogy baj. Esetleg választhatnád te a beszélgetés témáját.
Csak ha lehet, a sorsot hagyjuk ki. Ha nem baj. – Elvigyorodik,
csillog a szeme, és önkéntelenül visszamosolygok.
–  Ha nem hoztál volna Picnic szeletet, most tuti, hogy
seggfejnek tartanálak.
– Zseniális a taktikám – mosolyog Eliot.
Visszatérünk a főútra, alig van forgalom, sima az útburkolat,
kék az ég, Eliot az autórádiót kapcsolgatja, belehallgat,
átkapcsol, aztán végre kiválaszt egyet. Halk, lassú Beatles-dal
szól, az ujjával dobol hozzá a kormányon.
Nem tudom, hogy azért-e, mert anyámat hiába próbálom
felhívni, nem veszi fel, vagy azért, mert a nyugodt, barátságos
csend szinte kéri a szavakat, vagy azért, mert Eliot mellett régen
valóban önmagam lehettem, de hirtelen kimondom, ami
foglalkoztat. – Pár napja kaptam egy csomagot. Születésnapi
lapok voltak benne. Az apámtól. Gyerekkoromban küldte őket,
és mindegyiknek a hátulján van egy cím…
 15. fejezet

2006. június 10., szombat

– Luke, a Maltesers csokigolyókat nem ér választani!

– Miért?
– Mert az nem csokiszelet, hanem egy zacskó csokigolyó, és a
kérdés az volt, hogy ha csak egyféle csokiszeletet ehetnél az
életed hátralevő részében, akkor melyik lenne az.
–  Ez baromság! – Lucas feljebb tolja a napszemüvegét, és az
eget kémleli. – Akkor is azt választom.
–  Hát jó. – Eliot megrázza a fejét, és rám mosolyog. – Neked
marad a Picnic?
– Naná! Az a legjobb csoki a világon.
–  De hát annyi benne a mazsola, hogy már inkább
gyümölcsnek számít.
– Eliot, Picnic szelet, és kész.
– Oké – nevet Eliot. – Nekem meg a Dairy Milk.
– Hogy te micsoda dögunalmas alak vagy! – morog mellettem
a nyugágyban Lucas. – Mi a következő? Legyen a… krumpli? Ha
csak egyféle módon elkészített krumplit ehetnél az életed
hátralevő részében, akkor melyik lenne az? Én kezdek!
Krumplipüré.
–  Krumplipüré? – Eliot fintorog, és megigazítja a
napszemüvegét. – Lehet, hogy én dögunalmas vagyok, de te
gusztustalan is!
Napsütéses, csodás idő van, a Moreau család kertjében
üldögélünk. Lucas és én a kert végében felállított hatalmas fa
nyugágyakon pihenünk, Eliot egy kék, régi vászon nyugágyon
nyújtózkodik. Jean és Amanda elmentek bevásárolni estére,
mert grillpartit rendezünk Lucasnak és nekem, a
születésnapunk alkalmából. Csodálatosan érzem magam, mint
mindig, amikor itt vagyok náluk. Ettől valahogy kicsit el is
bizonytalanodom. Furcsa, de az ilyen pillanatokban, amikor
Lucas és Eliot mellett a nevetéstől már fáj az arcom, és egész
nap csak vicces játékokkal szórakozunk, hideg limonádét
iszunk, sütkérezünk a napon, és csodás tervek várnak ránk…
ilyenkor úgy érzem, szinte veszélyes, hogy ennyire boldog
vagyok. Attól félek, hogy a boldogságom majd bevonzza a bajt.
Mert mielőtt Luke-kal megismerkedtem volna, minden annyira
kilátástalan és szörnyű volt. Elveszítettem a legjobb
barátnőmet, mert az apjának hitt, nem nekem. Elhitte, hogy én
csak egy ostoba tinilány vagyok, akinek megtetszett egy
családos férfi. Hogy hazudtam, és ezzel feldúltam a családját.
Úgy gondolta, nem engem bántott az apja, hanem én bántottam
őket. Azt a családot, akiket öt éve ismertem és imádtam:
Georgiát, az édesanyját, a testvérét, Megant, és persze Robertet.
Sőt, még a nagymamáját is, aki péntek esténként eljött hozzájuk
vacsorázni. Olyankor gyakran ott aludtam én is, pizsamában
ettük a pattogatott kukoricát, és Robert mindig olyan vicces volt,
és annyi figyelmet kaptunk tőle. Aztán elveszítettem őket,
egyetlen szempillantás alatt. Az osztálytársaim, akik addig
kölcsönadták a tollukat, nevettek a vicceimen, és megdicsérték
az új táskámat, most kinevettek, gúnyoltak, gondolni sem
akarok rá, hogy miket mondtak rám. És a tanárok is. Persze a
legtöbben kedvesek voltak, de gyakran észrevettem, hogy
furcsán néznek rám. Bizonyára különösnek tartottak, mert
anyám nagyon furcsán állt hozzá az iskolához, például sosem
küldte vissza a szülői beleegyezést a kirándulásokhoz, viszont
hosszú leveleket írt arról, hogy bizonyos tantárgyaknak semmi
értelme nincs. Az iskolabál után minden szeretet és melegség
eltűnt az életemből. És akkor jött Lucas és Eliot… egy új család.
Egy ilyen új élet. Elfogadás és szeretet. Túl szépnek éreztem,
hogy igaz legyen, és ez megijesztett.
– Te jössz, Em – Lucas átnyúl a nyugágyak közt, és megböki a
térdemet. – Krumpli. Milyen legyen?
Tétovázom. – Szerintem sült krumpli.
– Igen! – Eliot tapsol és felkiált, Lucas fintorog. – Olajban sült
hasábburgonya, mert a házi sült krumplinál nincs jobb.
–  Akár házi, akár bolti. Mindenképp a hasábburgonya a
legjobb – teszem hozzá.
– Hát igen, az tuti, hogy amit te sütsz, Em, az csúcs – jelenti ki
Lucas, és hátradől. – De szerintem akkor is a krumplipüré a
sztár.
– A krumplipüré az szar – vágja rá Eliot. – Bocs, de nekem az
iskolai menza jut róla eszembe.
– Na és? Az iskolai menza fasza volt, El, mi bajod van vele?
–  Az iskolai menza olyan volt, mintha valakinek a fasza
belelógott volna, Luke. Nálunk a suliban hányinger volt a kaja. –
Eliot belekortyol a limonádéba, és lassan, vidáman
elmosolyodik. – Te jössz, Em. Mi a következő kérdés?
 Félrehajtom a fejem, és elgondolkodom. – Hát… legyen a
celeb, akit távolról imádsz. Ki lenne az, ha csak egyet
választhatnál egész életedre?
– Oké… Lucas ásít.
– Én kezdek – mondom. – Jo…
Mindketten közbevágnak, és mindhármunkból kitör a
nevetés. – Jon Bon Jovi! – A fiúk kezet nyújtanak és pacsit adnak
egymásnak. – Ez jó – jegyzi meg Lucas, és rám vigyorog. – Nem
volt nehéz. Mindig csak Jon.
Annyit nevetek, hogy zsibbad az arcom, és most már el sem
hiszem, hogy múlt héten megpróbáltam kibékíteni Georgiát. Azt
hiszem, csak meginogtam. Egyedül voltam a főiskolai büfében,
és vele sem voltak barátok. Ránéztem, és abban a pillanatban
ezernyi közös emlék rohant meg. Hetedikes korunkban
befontuk egymás haját. Amikor tizennégy évesek voltunk,
Georgia anyja elvitt minket Busted koncertre, még posztereket
is vett nekünk, és annyira izgatottak voltunk, hogy elsírtuk
magunkat, amikor megláttuk őket a színpadon. Amikor náluk
aludtam, egy ágyban aludtunk. Süteményt sütöttünk.
Kisminkeltük egymást. Vasárnap szinte mindig náluk
ebédeltem. Amikor arra gondoltam, hogy ennyi közös emlékünk
van, és most szóba sem állunk egymással, nagyon elkeseredtem.
Nem Georgia hibája volt, ami történt. Hanem az apjáé. Nem
Georgia hibája és nem is az enyém, csakis az övé. De még alig
szólaltam meg, még alig értem Georgia asztalához, amikor
felpattant, és rám förmedt. – Ne merészelj hozzám szólni,
Emmie! Menj a picsába!
Lucas hangjára ocsúdok fel a gondolataimból. – Neked a
szőkék tetszenek, ugye, El? Azt mondtad, hogy nincs
különösebb preferenciád, de tudom, hogy van.
–  Olyasmi. – El rám pillant. – Bezzeg Lucasnak elég, ha egy
lánynak nagyjából emberi a megjelenése, nem gondolod,
Emmie?
– Menj a francba! – feleli Lucas nevetve. – Nem vagyok olyan
szörnyű, ugye?
– Dehogynem – vágom rá. – Bocs, tényleg bírlak, de akkor sem
tagadhatom, hogy neked mindenki tetszik.
–  Kösz, ez teljesen normális egy fiatal, forróvérű hím
esetében.
Eliot megvonja a vállát. – Nem is tudom, nekem egyszerre
mindig csak egy lány tetszik. – Ismét rám mosolyog.
– Na jó, lapozzunk – mondja Lucas, és felém biccent. – Filmek.
De az a sok baromság nem ér, amiket megnézettél velem, Em.
Azok ki vannak zárva.
Semmi szükségem Georgiára. Itt van nekem Lucas. És Eliot. Ez
bőven elég.
 16. fejezet

Marie elém tol egy halványkék ruhát, és elmosolyodik.

– Ez a szín tökéletes a szőke hajadhoz. Álomszép.
–  Nekem is nagyon tetszik a kék – bólintok. Marie
visszaakasztja a fogasra, barna szeme végigpásztázza a
sokszínű kínálatot, a krémszínű, kék, sárga ruhák sorait. Levesz
egy másikat.
–  Ó, ez is jó lenne, nem? – Egy párnázott vállfán lógó ruhát
vesz elő.
– Igen, gyönyörű – felelem, és végigsimítom az anyagot. Jean,
Lucas és Tom a délelőttöt Jean szabójánál töltik. Amikor
felébredtem, még alig nyitottam ki a szemem, és Marie máris
ott állt az ajtóban, Lucas nélkül. Én úgy néztem ki a reggeli
fejemmel, mint egy mocsári szörny, bezzeg Marie haja frissen
mosva csillogott, az arcán hibátlan volt a smink, a ruhája a
lezseren elegáns párizsi divatot idézte. Kulcsot lóbált a kezében.
–  Nem kell sietni – mondta –, de a fiúk már fenn vannak, és
arra gondoltam, hogy nekünk, lányoknak is szükségünk lesz
némi időre. Lucas irodájának a közelében van egy remek butik,
gyönyörű báli ruhákkal. Megnézzük?
Fél órával később Marie patyolattiszta autójában ültünk,
végighajtottunk a lombos fákkal szegélyezett utakon, és Marie
izgatottan csevegett a nemsokára nyitó vállalkozásáról, egy kis
fűszeresboltról, én pedig hallgattam, és közben arra gondoltam,
hogy Lucas hogy nézett ránk, amikor induláskor integetett
nekünk. Valahogy így fog majd a gyerekeire nézni az első napon
az iskolában. Büszkén. Amolyan „nézzétek, ott mennek!”
mosollyal. És miért ne? Csodás helyzet, amikor a legjobb barát
és a menyasszony ilyen jóban vannak.
– Ha van olyan ruha, ami tetszik, csak szólj. Nem baj, ha nem
áll tökéletesen, mert majd a… hogy is mondják… – Marie égnek
emeli a tekintetét, és keresi a megfelelő szót angolul. – A
varrónőm?
Bólintok.
– Igen, szóval a varrónőm majd segít, át tudja alakítani, meg
tudja igazítani…
Marie szinte tökéletesen beszél angolul, enyhe francia
akcentusától mindenki elolvad. Londonban járt egyetemre, az
édesanyja Cornwallban született. Az édesapja francia, akárcsak
Lucasnak, és Marie-val közös vállalkozása van, egy bisztró, ahol
az egészségtudatos vásárlók igényeinek megfelelő dolgokat
árulnak. Fehérjeturmixokat, gyümölcsleveket, „tiszta” salátákat,
kilencvenkilenc százalékban datolyából készült brownie-kat, és
mindenféle avokádós ételkülönlegességet. Marie és Lucas itt
ismerkedtek meg, amikor még új volt a bolt. Lucas egyszer
edzés után bement ebédelni, és olyan sokáig beszélgettek, hogy
együtt vacsoráztak.
– Avokádót ettetek, ugye? – kérdeztem Marie-t, amikor először
találkoztam vele. – Lucas szinte mást sem eszik. Imádja az
avokádót. Talán a párnájára is teszi, jóéjt-puszit ad neki,
megmasszírozza, vigasztalja, ha szomorkodik.
Marie úgy nevetett, hogy meg kellett kapaszkodnia a
karomban. – Pontosan. Magától értetődik, hogy mindketten
avokádót ettünk. Én is imádom. Még hajpakolást is csinálok
belőle.
– Összeillő pár – mondtam, és Lucas elmosolyodott.
Most megérintem Marie karját, és halkan megszólalok. – Mi a
véleményed, azt ott felvehetném? – Egy parányi, piros
miniruhára mutatok, amit legfeljebb Rosie vagy Mariah Carey
merne felvenni.
–  Ó… – Marie felnevet. – Ha tényleg ezt szeretnéd, Emmie,
akkor semmi akadálya, csak nyugodtan.
Sétálgatunk a boltban, alig halljuk egymást a hangszórókból
üvöltő popzenéről, de azért végig csevegünk, és hirtelen belém
hasít a fájdalom és a bűntudat, amikor Marie arról beszél,
milyen izgatottan várja a nagy napot. Lelkifurdalásom van,
hiszen valahol a lelkem mélyén azt kívánom, bárcsak meg sem
történne. Miközben Marie lefotóz egy ruhát egy próbababán, és
a képet WhatsAppon lelkendezve elküldi a koszorúslányoknak,
hogy feltegyék a közös Pinterest oldalukra, én egy bénító,
szívszorító pillanatra elképzelem, mit szólna, ha tudná, ha itt és
most elárulnám neki, mit hittem, hogy mit fog tőlem kérdezni
Lucas aznap este a Le Rivage-ban.
– Emmie! – Marie belém karol. – Mit gondolsz, ideje már enni
valamit?
–  Hát persze – mosolygok. – Jó lenne valami finom falat, és
ebből a zenéből is elég volt.
–  Meghívlak – helyesel Marie. – A násznagynőnek ennyi jár.
Főleg, mert kora reggel felébresztettelek.
–  Örülök, hogy felkeltettél – nevetek. – Ha nincs beállítva az
ébresztőm, simán átalszom akár fél napot is.
Marie megszorít, és kedvesen, csilingelve kacag. – Luke azt
mondta, hihetetlen hétalvó vagy. Na gyere, tudok egy remek
helyet, imádni fogod.
Egy apró, eklektikus kávézóban kötünk ki egy macskaköves
utcácskában; a kerek, rusztikus asztalok közepén
bádogdobozokban van kitéve az evőeszköz. Erős kávé- és
fokhagymaillat terjeng. Egy kinti asztalnál ülünk le.
Még csak tizenegy óra van, úgyhogy a reggeli menüt kapjuk:
egy kis fa rajztáblára csíptetett lapon sorakoznak a rendezett,
kerek betűk, mintha régimódi írógépen írták volna. Marie
közelebb hajol. – A csokoládés gofri, hát az mennyei!
–  Tényleg? – kérdem, és ő felsóhajt. – Mint egy álom,
Emmeline. – Hirtelen megdermed. – Jaj… sosem szólítottalak
Emmeline-nek. Ne haragudj, nem is tudom, hogy jött ez most.
Nem szereted, ugye?
Elvörösödöm. – Senki nem szokott Emmeline-nek hívni, de
semmi baj, ne aggódj miatta.
–  Tényleg nagyon sajnálom. Szerintem illik tiszteletben
tartani, hogy mások mit szeretnek, hogyan szólítsuk őket –
mentegetőzik, én pedig legszívesebben megsimogatnám az
arcát, és bocsánatot kérnék a gondolataimért, hiszen ő annyira
végtelenül aranyos.
–  Anyám szokott Emmeline-nek szólítani – mondom. – Meg
régebben Jean is, mert ő nem szeret beceneveket használni.
Marie felnéz, és a viharvert fa asztalra könyököl. A tenyerébe
támasztja az arcát. – Tiszta döbbenet, ha egy férfi hagyja
figyelmen kívül az ilyesmit – mondja halkan. – Téged
Emmeline-nek kereszteltek?
–  Nem – válaszolom. – Engem nem kereszteltek meg, az
anyám nem hisz az ilyesmiben. De a születési anyakönyvi
kivonatomban Emmeline áll. Anyám nagyon szerette ezt a
nevet. És apám francia. – Kiszárad a szám, ahogy kimondom. –
De már évek óta nem mutatkozom be Emmeline-ként.
Marie bólint, mandulavágású szeme komoly marad, és nem
faggat, talán mert többet tud, mint amennyit én elmondtam,
talán mert érzi, hogy nem szeretnék erről beszélni. Robert
Emmeline-nek szólított; olyan sokszor mondta ki a nevemet,
még a nagyon rövid beszélgetések során is, hogy az néha már
furcsának, mesterkéltnek hatott. Azon az estén is Emmeline-nek
hívott. A nyakamba, fülembe zihált, ahogy hátráltam, és az
ajtónak nyomódott a fejem. Attól kezdve nem akartam hallani a
nevemet.
–  Rendeljünk, Emmie? – mosolyog Marie kedvesen, és
megköszörüli a torkát. A pincér az ajtóból figyel, hol minket
néz, hol a szomszédos asztaloknál falatozó, halkan beszélgető
párokat. – Mit szeretnél? Én mostanában megpróbálok kicsit
kevesebb koffeint fogyasztani, de azért egy americano nem
árthat meg, ugye?
Megrendeljük az ételt, mindketten a gofrit választjuk a
csokoládéöntettel, és Marie elmeséli, hogy néha rémálmok
gyötrik az esküvővel kapcsolatban, pedig az még nyolc
hónappal odébb lesz. Kérdez, milyen volt az ideút Eliottal, azt
felelem, hogy kellemes. – Gyorsan jöttünk, nem volt forgalom. –
Nem teszem hozzá, hogy egy teljes órát beszéltünk az apámról,
a születésnapi lapokról, sőt még anyámról is, és hogy nagy
megkönnyebbülés volt mindezt elmesélnem Eliotnak. Mintha
legördült volna egy súly a vállamról.
Egy mosolygós pincér kihozza az ételt, és csak üldögélünk az
árnyékos kerthelyiségben, figyeljük a világot, miközben
körbeleng minket az olvasztott csokoládé, a kávé, és a
szomszédos asztalnál dohányzó férfi sodort cigarettájának
illata. Anya volt élettársa, Den is sodort cigarettát szívott,
mindig az ajtóban gyújtott rá, és kifújta a füstöt a ház elé, én
pedig a kilincset szorongatva elmeséltem neki, milyen volt a
napom. Szeretem ezt az illatot, melegséggel tölt el, mintha egy
macska dorombolna az ölemben.
–  Még mindig olyan hihetetlen, ahogy Lucasszal
megismerkedtetek – mondja Marie, és megigazítja az ölében a
textilszalvétát. – Olyan… különös egybeesés.
– Tudom – mosolygok. – Számomra is szinte hihetetlen, hogy
hetekkel később megtalálta azt a léggömböt.
–  A léggömböt? – kérdez vissza Marie az imádnivaló francia
akcentusával.
– Igen. Még emlékszem az első e-mailjére is, sőt arra is, hogy
hol voltam, amikor olvastam.
Marie elbűvölő mosolyt villant rám, barna bőre ragyog,
felsőajkánál kis gödröcske jelenik meg. – És mit írt?
Minden szóra emlékszem, és persze ki is nyomtattam, ott van
a borítékban, a cipősdobozban, az ágyam alatt.

Szia Emmeline!
Lucas Moreau vagyok, 16 éves, és Le Toquet-ben élek
Franciaországban. A tengerparton találtam meg a
 léggömbödet tegnap Boulogne-sur-Mer-ben. Átkelt az
óceánon, és 100 mérföldet utazott!
Amúgy londoni vagyok, csak nemrég költöztünk ide.
Remélem, az, hogy megtaláltam a léggömböt, azt
jelenti, hogy nyersz valami díjat!!
Gratulálok hozzá neked is, meg a léggömbnek is.

Lucas X

Utóirat: Remélem, jól vagy.

–  Csak annyit írt, hogy Boulogne-sur-Mer-ben találta a

léggömböt, és hogy nemrég költöztek. Nagy izgalommal
olvastam az e-mailt, de komolyan. Mert tudod, nekem is francia
gyökereim vannak. Alig tudtam elhinni. – Nem mondok többet.
Nem mesélem el Marie-nak, hogy Mrs. Beech földrajz
tantermében olvastam el az e-mailt a számítógépen, amikor az
ebédszünetben a többi diák elől bujkáltam sírva. És nem
mesélem el azt sem, hogy az az egyszerű utóirat olyan volt, mint
egy baráti ölelés. Egy ismeretlen valaki az óceánon túl,
„léggömbfiú” volt az egyetlen, aki kedves volt hozzám.
– Csodálatos – sóhajt álmodozón Marie. – Lucas mesélte, hogy
küldtél neki DVD-ket és mindenféle ennivalót.
Felnevetek és büszkén bólogatok. – Igen. Marmite
szendvicskrémet, Tesco saját márkás robbanócukorkát,
mindenfélét, ami hiányzott neki otthonról.
– És ő küldött neked francia ételeket?
– Nem, ő CD-ket küldött.
– CD-ket?
 – Válogatásokat. Dalokat, amiket felvett. Mindenféle zenét.
–  Ó, te jó ég! – nevet Marie, és megérinti a karomat. –
Szegénykém. A vőlegényem zenei ízlése némileg kifogásolható,
nem gondolod?
–  Tényleg? Talán az évek alatt változott – felelem. – Na jó,
néha küldött egy-egy Jason Donovan-szörnyűséget, de annyira
nem volt rossz ízlése akkoriban. Egy csomó olyan dalt küldött,
amit nem ismertem, és egy csomó együttesről talán sosem
hallottam volna nélküle.
Marie felnevet. – Rettegek az esküvőnkre összeállított
zenelistájától.
–  Hát majd megpróbálok hatni rá – mondom, mire Marie
közelebb hajol a kis, kerek asztal fölött, és rám függeszti a
tekintetét. – Tudom – mondja bájosan, aztán elkomolyodik, de
még mindig engem néz. – Lucas boldognak tűnik. Szerinted is?
Valahogy úgy teszi fel a kérdést, hogy nyelek egyet. Valami
van a pillantásában. Aggodalom. Zavarodottság. – Hát persze
hogy boldog – válaszolom.
–  Azt mondta, hogy te ismered őt a legjobban. És… – Marie
megfogja a kávéscsészéjét, de nem iszik. Csak támaszt keres,
hogy a keze ne remegjen. A szívem hirtelen hevesen verni kezd.
Vajon rákérdez? Rákérdez, hogy érzek-e valamit Lucas iránt?
Hogy szerintem Lucas érez-e irántam valamit?
–  Tudod, Emmie, nekem sosem volt szerencsém – mondja
végül. – Harmincnégy éves vagyok, és már olyan sokszor
összetörték a szívemet, hogy nem is tudom, mi jöhet még. –
Csillog a szeme, ahogy rám mosolyog. – És Lucas… Vele többször
is szakítottunk és újrakezdtük, ostoba kis veszekedéseink
voltak, nem volt elég a bizalom, de most úgy érzem, ezen
túljutottunk. Most már más a kapcsolatunk. És tudom, hogy
közhely, és valószínűleg mindenki ezt mondja… – Elhallgat, rám
pillant, és egy másodpercig attól tartok, hogy hallja, milyen
hangosan ver a szívem, és meg fogja kérdezni, hogy miért. De
ehelyett így folytatja: – De én annyira boldog vagyok.
Menyasszony vagyok. Lucas feleségül akar venni. Engem akar.
– Túl szép, hogy igaz legyen – mondom, és fel sem tűnik, hogy
könnybe lábadt a szemem, de amikor megszólalok, a hangom
remeg. Egy pillanatra Lucas volt barátnőjére gondolok. Lucas
eljegyezte őt húszéves korában. De akkor még túlságosan
fiatalok voltak. Csak szalmaláng volt az a románc. Vajon Marie
tud róla?
– Igen, Emmie, pontosan. Te megértesz. Olyan boldog vagyok,
hogy az már megijeszt.
Igenlőn bólintok, bár nem volt kérdés. – Megértelek – felelem.
– Nagyon is.
Marie elneveti magát, és megtörli a szeme sarkát. – Jaj, ne
haragudj! Apám szerint mindenen sírva fakadok. Nehogy
eltanuld tőlem!
Rászólok, hogy igazán nincs miért mentegetőznie. Bár most
már egyáltalán nem vagyok éhes, annyira elszorult a szívem,
mégis nekilátok az evésnek.
– Alig várom, hogy megnézd este a hotelt, Emmie – szólal meg
Marie pár perccel később. – Szerintem csodálatos, hogy
mindnyájan elmegyünk megnézni a helyszínt az esküvő előtt.
Fantasztikus a bár, isteniek a koktélok. És remek a táncparkett.
Tudod, díjakat is nyert a zene és a hangulat…
 –  Remek táncparkett – ismétlem. – Ugye tudod, hogy Tom is
jön? Attól tartok, a hangulatért kapott díjat vissza fogják venni.
Marie-ből kitör a nevetés, szépen manikűrözött kezét a szája
elé kapja. – Láttad azt a csípőmozgást?
–  Láttam – felelem. – Nem is egyszer. És azóta sem lett jobb.
Tomot akkor láttam először táncolni, amikor Lucas és én a
tizennyolcadik szülinapunkat ünnepeltük, és komolyan
mondom, azóta csak egyre rosszabb. Nagyon remélem, hogy ma
este a hotelszobában felejti a csípőjét.
Marie közelebb hajolva suttog: – Meg saját magát is.

Nem érzem otthon magam. A ruha, amit felvettem, már öt éve

megvan, és a hóna alatt kétszer is megvarrtam, ráadásul
mindössze harminc euró van nálam; ennyibe kerül az itallapon
a legdrágább koktél. Amikor az első kört rendeltük,
megpróbáltam kimaradni, de feltűnt, hogy Lucas tárcájában
egy egész köteg pénz van. Ha elfogadok egy italt, akkor a
következő körben fizetnem is kell, és kétlem, hogy bárki sima
csapvizet rendelne.
Lefoglaltunk egy fülkét bársonyülésekkel, és az asztal fölött
függő kerek lámpával. Eliot és a barátnője (aki még mindig egy
szót sem szólt hozzám azóta, hogy megérkeztünk) a sarokban
ülnek, Eliot átöleli Anát, én a másik sarokban ülök Lucas egyik
oldalán, a másikon Marie, aki a táncparketten kimelegedett
Tommal cseveg.
Lucas átkarolja a vállamat, és megszorongat. Mindig megérzi,
ha feszengek, vagy ideges vagyok, és olyankor mindig megölel.
Védelmezőn, megnyugtatóan, mintha azt mondaná, „minden
rendben, itt vagyok melletted”. Erre leginkább a tizenkilencedik
születésnapunk után volt szükségem. Eliottal és Lucasszal hetek
óta vártunk arra a házibulira. Óriási, felfújható medence,
grillezés, koktélok Jean bárszekrényéből. Számoltuk a napokat,
amíg végre eljött az az este. És aztán az az este állt hármunk
közé. Lucas és Eliot mindent tudtak rólam, mert
mindkettőjükben maradéktalanul megbíztam. Nem kellett
volna. Eliot visszaélt a bizalmammal. Egyetlen pillanat volt, de
Eliot akkor mindent tönkretett, mindent összetört. Otthagytam
miatta a főiskolát, Shire Sandsbe költöztem egy új lakásba, egy
új kisvárosba, ahol idegen voltam, de legalább ott távol
lehettem mindentől és mindenkitől az addigi életemből. És
túltettem magam a megrázkódtatáson, mert Lucas ott volt
mellettem. Átölelt, odabújhattam hozzá, érezhettem a nyugodt,
megnyugtató szívverését.
– Hol jársz, Emmie Blue? – kérdezi most, és olyan közel hajol,
hogy érzem a leheletén a whiskyt.
Felpillantok. – Egy bárban – próbálom túlkiabálni a zenét. –
Tom felháborító csípőmozgásával egy légtérben.
Lucas felnevet, a szeme sarkában apró szarkalábak jelennek
meg.
A bár tele van. Amikor Lucas először említette, hogy az
esküvői vacsora egy ötcsillagos boulogne-i hotelben lesz, halk
zongoraszóra és az 1920-as éveket idéző lámpákra számítottam,
nem erre. Olyan, mintha egy londoni bárban tölteném a
szombat estét. Cseng a fülem a hangos zenétől, a poharak és az
üvegek csilingelő zajától, és a száz meg száz csevegő hangtól.
Tompák a fények, kivéve a bárnál a kék világítás, ami a
pultosok fehér ingét lilának mutatja. A levegő sűrű a parfüm és
a bor illatától. Sokan táncolnak az apró táncparketten, látom,
hogy Tom is arrafelé tart. Szinte egész este ott vonaglik, mint
akinek angolnák szállták meg a nadrágját.
– Elképesztő, ugye, Emmie? – nevet Marie, és Lucas combjára
simítja a kezét.
Bólintok. – Tom csak egyféle tánclépést ismer.
– Tessék?
– Tom csak egyféle tánclépést ismer! – kiabálom túl a zenét, és
Marie kacagva kortyol a koktéljába. Velünk szemben Ana
hangosan felnevet valamin, amit Eliot mondott, és egy
pillanatra összenézünk; Eliot rám mosolyog, issza a sörét, Ana
szorosan átöleli, és a mellkasán nyugtatja a kezét. Marie
koszorúslánya, Lucille ül Ana mellett, de senki mással nem
törődik, csak egy jóképű fiatalemberrel, aki az érkezésünk után
tíz perccel szólította le a bárpultnál. Ez az ismeretlen férfi
láthatóan úgy odavan Lucille-ért, hogy nemes egyszerűséggel
csatlakozott a társaságunkhoz. Nem lep meg; Lucille gyönyörű,
mint egy filmsztár az ötvenes évekből. Úgy is néznek ki együtt,
mint egy fekete-fehér mozgókép, ragyogó mosolyok és martinis
poharak idilli találkozása.
–  Nem kaptál kedvet a táncparketthez? – kérdi Eliot. Ana
hosszú ujjai most a telefonján pötyögnek.
– Tommal? – kiabálok vissza.
Eliot bólint.
Hevesen rázom a fejem. – Szerintem biztonsági előírás
távolságot tartani mindenkitől, aki így táncol.
– Nem is tudom, talán tanulnál tőle valami trükköt – vigyorog
Eliot, és úgy rángatja a vállát, mint Tom.
Felnevetek. Eliot régen is mindig megnevettetett. Ez hiányzott
is egy ideig. Ana összeráncolt homlokkal figyeli, mintha Eliot
mégsem lenne olyan szórakoztató, mint amilyennek egy
pillanattal korábban gondolta. Rám néz. Elmosolyodom, mintha
azt akarnám mondani, „jé, milyen vicces a barátod!”. Ana nem
mosolyog vissza. Rezzenéstelen arccal visszatemetkezik a
telefonjába.
– Ilyesmit nem tanítanak a podcastok. – Eliot kiabál a hangos
zene miatt, aztán ismét a sört kortyolja, és úgy tesz, mintha nem
venné észre, milyen képet vág Ana, és milyen fagyosan
viselkedik velem. De látom, hogy lopva azért rásandít. Mosolyt
erőltetek az arcomra, hogy leplezzem a zavaromat, és úgy
teszek, mintha nem látnám, vagy nem bánnám, hogy Lucas
egészen Marie nyakához fúrja az arcát, ahogy beszélgetnek és
nevetnek. Iszom egy kortyot, és észreveszem, hogy Ana rám
mered. Ezúttal kajánul vigyorog.
– A ruhád – mondja.
Ösztönösen lepillantok, aztán ismét Anára nézek. – Mi van
vele?
Valamit felel, még mindig vigyorog, de a zenétől nem értem,
amit mondott.
– Tessék? Nem hallottam.
Ana nagy, kerek szeme a plafonra bámul. Int, hogy hajoljak
közelebb. Eliot figyel. – Azt mondtam, hogy ki kellett volna
vasalnod – ismétli Ana.
 – Kivasalnom?
– Igen. Ki kellett volna vasalni. Nagyon gyűrött.
Örülök a félhomálynak, mert rettenetesen elvörösödöm a
szavaitól. Gyűrött? Miféle nőszemély képes egy hangos
szórakozóhelyen a másik fülébe kiabálni, mégpedig kétszer,
hogy ki kellett volna vasalni a gyűrött ruháját?
Önkéntelenül összevonom a szemöldökömet. – Ó! – mondom
könnyedséget erőltetve magamra. – A bőröndömben volt.
Ana bólint, még mindig vigyorog, egyre gúnyosabban. Mond
valamit Lucille-nak, Eliot pedig engem bámul. Úgy teszek,
mintha nem tűnne fel, inkább Tomot figyelem a táncparketten.
Vörös az arcom, kiszáradt a szám. Teljes a megaláztatás.
Korábban csak feszengtem egy kicsit, de nem gondoltam volna,
hogy látszik rajtam, mennyire nem vagyok ide való. Lucashoz
fordulok. – Megyek, hozok még egy italt.
– Majd én – tápászkodik fel Lucas.
Eliot felpillant.
–  Nem, Luke, hagyd! – szólok rá élénk gesztusokkal, nagyon
tátogva, hogy a zene ellenére is értse.
– De igen, hadd hozzak valamit!
–  Tényleg hagyd, szívesen megyek – felelem hangosan, és
mielőtt bármit mondhatna, elindulok. Nem igazán van pénzem,
de szükség esetére nálam van a hitelkártyám, úgyhogy
felemelem az üres poharat, és az asztaltársasághoz fordulok. –
Kér valaki valamit?
Lucas és Marie mosolyogva rázza a fejét, még tele a poharuk.
– Kösz, nem – mondja Eliot, Lucille és az Újdonsült Lovag pedig
fel sem néz, annyira el vannak foglalva egymással. Ana
levegőnek néz. Jobb is.
Az ultraibolya fénybe burkolózó bárpulthoz sietek. Nem
igazán vágyom még egy italra, csak úgy érzem, csinálnom kell
valamit. Mert ahogy ott ültem az asztalnál, egy pillanatra
mintha testen kívüli élményben lett volna részem: kívülről
láttam magam, úgy, ahogy mások látnak. Láttam magam, ahogy
ott gubbasztok a legjobb barátom mellett, akibe titokban
szerelmes vagyok, és mellettünk ül a leendő felesége, aki
tényleg egy gyönyörű és kedves nő. Szemben velem Eliot, aki
régen az egyik legbizalmasabb barátom volt, valamint a fagyos
barátnője, aki állandóan tapizza, le nem veszi róla a szemét,
mintha maga is alig hinné, hogy megcsípte ezt a zsákmányt.
Aztán ott van Lucille, és egy frissen bimbózó szerelem ezzel a
férfival, akit csak most ismert meg. Na és persze Tom a
kalimpáló mozdulataival és a pimasz mosolyával, idétlen, de
boldog és magabiztos. És ott vagyok én. Én. A lány a régi,
gyűrött ruhában. Aki beleszeretett valakibe, akibe nem lett
volna szabad. A felesleges tag a csapatban. Teljesen felesleges.
A bárban egy limonádét rendelek. Nem telik olyan koktélra,
amit Lucas már kétszer is az orrom elé tolt, és nem is akarok
több alkoholt inni, hogy megzavarja a fejemet.
– Dehogynem. Pont arra van szükséged – mondaná Rosie, ha
itt lenne. Bárcsak inkább a Clarice hotel hátsó kertjében
üldögélnék, és hallgatnám, hogy a blogjáról cseveg, vagy arról,
hogy a férfiaknak sosem lenne szabad espadrilles cipőt
viselniük. Fox ott dohányozna mellettünk, Rosie pedig csúfolná
a tekervényes mondatait. Nem akarok itt lenni, nem akarom
nézni, ahogy Marie átöleli Lucast, és csókolgatja simára
borotvált, napbarnított arcát. Lucas valamit suttog neki, álmos a
szeme a whiskytől, az ajkát rágcsálja és nevet. Görcsbe rándul a
gyomrom. Nem bírom nézni. Rendelek a limonádéhoz egy
vodkát is. Hirtelen érzem, hogy valaki átkarolja a vállamat.
– Hellóóóó, Emsie!
–  Szia Tom. – Kibújok a karja alól. Tom ügyetlenül a pultnak
dől, és szélesen vigyorog.
– Hogy ityeg?
Biccentek. – Minden oké.
– Itókát rendelsz?
Ismét bólintok. – Igen. Meguntad a táncot?
Felnevet, hátradönti a fejét, kivillannak a fehér fogai, és
belelátok az orrába. Tom biztos tetszene Rosie-nak. Szögletes
áll, szakáll, hangos, jópofa, szemtelen. Az a típus, aki egy
szórakozóhelyen magabiztosságot sugároz, de amint hazavisz
egy lányt, és ideje ágyba bújni, elsírja magát.
– Csak kis szünetet tartok. Meghívhatlak valami jó kis piára? –
Bepróbálkozik egy skót akcentussal.
–  Már rendeltem – mondom, és felemelem a poharat, amit
ebben a pillanatban tett elém a pultos. Tom nevet, és megbök. –
Látom, Emsie. Valami mást? Röviditalt?
Megrázom a fejemet. – Nem, köszi, nem kérek.
–  Hát jó. – Tom egészen a pultnak dől. Az itallal a kezemben
megfordulok, és ledermedek. Lucas és Marie csókolóznak.
Lassan, lágyan, finoman. Lehunyt szemmel. Nyelves csók. Pedig
Lucas utálja a nyilvános érzelgést. Legalábbis azt mondta, és
most tessék, elmélyülten, átéléssel smárolnak, egyáltalán
nincsenek zavarban, pedig a bár tele van. Eliot pont most fordul
felém, és mivel nem kapom el időben a tekintetemet, meglátja,
hogy figyelek. Próbál rám mosolyogni, szinte már bánatosra
sikerül. Újra belekortyol az italába. Szent ég, olyan, mintha
tudná, mit érzek, és sajnálna. Vajon tudja? És ha igen, akkor
vajon Lucas is tudja? Nem. Nem, az nem lehet.
–  Na mit szólsz, Emsie? – Tom ismét átölel, ezúttal
szorosabban, szinte fullasztóan. – Te lettél a násznagynő, én
meg a bulifelelős, hm?
Elhúzódom, de hiába. A lehető legtávolabb hajolok Tom forró,
részeg leheletétől és akadozó szavaitól. Próbálok nyugodtan
lélegezni, leállítani a kezdődő pánikot. Tom csak berúgott. De
Tom nem veszélyes. Tom Lucas barátja Londonból, az évek
során sokszor ott volt a Moreau család összejövetelein.
Közvetlen, vicces, nyálas. Jó öreg Tom. Hangos és esetlen, ha
kicsit sokat ivott. Csak a jó öreg, buta Tom. Ugyan, semmi ok a
pánikra.
– Igazán megtisztelő… – motyogom.
–  Igen, persze, én is úgy gondolom, komolyan az. Szerettem
volna násznagy lenni, de hát te meg Lucas… – Lehunyja a
szemét. – Ti család vagytok, mintha testvérek lennétek, nem?
Lucas odavan érted, és… tényleg nem semmi.
–  Én is nagyon szeretem Lucast – felelem, és ismét hiába
próbálok kigabalyodni Tom karja alól.
– Tessék? – kiabál a fülembe.
– Mondom én is nagyon szeretem! – kiabálok vissza, miközben
kétségbeesetten próbálok elhúzódni alkoholos lehelete elől, a
karja egyre súlyosabban nehezedik rám, és érzem, hogy kezdek
remegni és izzadni.
 –  Nem is csodálom – mondja, még erősebben szorongat, és
átkiabál a pulton. – Hé, Luke! Hát nem tök jó? Szeretünk, Luke!
Olyan harsányan ordibál, hogy még a hangos zene mellett is
megfordulnak az emberek, és ránk néznek; rám néznek, ahogy
Tom oldalához préselődöm, miközben ő hadonászik. Az
asztaltársaságunk is felfigyel: Lucas, Marie, Eliot és Ana. Sőt,
Lucille és az Újdonsült Lovag is. Lucas elvigyorodik, integet
nekünk. – Szeretünk, Tom – kiabál vissza.
Tom ujjongva az arcomhoz szorítja izzadt, borostás arcát.
Forró a lélegzete, érzem az arcszesz illatát. Pánik. Hiába
küzdök, elönt a pánik. Elhúzódom mellőle.
–  Na, gyere már! – nevet, fogalma sincs, mi játszódik le
bennem, megint magához húz, és most már tényleg túl sok. A
torkomban dobog a szívem, a kezem és a lábam elzsibbad.
Kitérek, mintha labdát vágnának hozzám, amikor ismét
megpróbál átölelni.
– Ne csináld! – tiltakozom, és most már úgy érzem, mindenki
engem néz, a zene túl hangos, a levegő sűrű az alkoholgőztől és
az emberek kipárolgásától. Tom vigyorog, neki ez csak tréfa.
Amikor megfordulok, hogy visszameneküljek az asztalhoz,
kinyújtja a karját, és csapdába ejt a fényes fekete bárpultnak
szorítva. – Mi a baj, Emsie? Gyere vissza, beszélgessünk! Tudod,
én vagyok a bulifelelős, te meg… – Nem tudja végigmondani,
mert mielőtt még összeszedhetném magam, cselekvésre
ösztökél a vak, rettegő pánik. Amikor Tom közelebb hajol,
nagyot lökök rajta. Két kézzel nyúlok felé, az egyik kezemben a
limonádét szorongatom, a másikkal eltolom Tomot.
Megtántorodik, a bárpultba kapaszkodik, és ahogy elveszíti az
egyensúlyát, lelök néhány italt. A keze elfehéredik a
kapaszkodásban, végül két ismeretlen fickó segíti talpra.
Nagyon feldühödik. Elkerekedik a szeme, leesik az álla, szóra
nyitja a száját. Nem hiszi el, mi történt vele. Teljesen
megdöbbenti a reakcióm. Alig kapok levegőt, zúg a fejem.
–  Én… én… mondtam, hogy ne… – hebegek, de a zene
elnyomja a hangomat, viszont látom, hogy Eliot már mögöttem
áll, és összevont szemöldökkel figyeli a fejleményeket.
– Emmie?
– Ez meg mi a fasz volt? – lép közelebb Tom.
Eliot egy erőteljes mozdulattal megállítja.
– Haver, menjünk csak szépen vissza az asztalhoz, oké?
– De hát a picsába, te nem láttad, hogy megütött?
Nem bírom tovább. Nem tudok itt álldogálni, tudva, hogy
Lucas az egészet látta, látja. Hogy Ana is látta. És Eliot, és Marie.
Tényleg mintha mindenki engem nézne. Nem bírok a szemükbe
nézni, úgyhogy sarkon fordulok, és elsietek, szinte futva
megyek neki egy dupla ajtónak, de rá van hajtva a retesz. Egy
nő megérinti a karomat.
–  Baj van? – kérdi, de nem felelek, csak kinyitom az ajtót, és
kirohanok az utcára.

Miért viselkedett így Tom? Miért nem hallotta meg, hogy

rászóltam? Ugye nem tettem rosszat? Nem tehettem rosszat
azzal, hogy ellöktem magamtól. Nem is emlékszem, hogyan
történt pontosan, de túl sok volt, hogy nekiszorított a pultnak.
Ahogy a karja akadályozott, ahogy nem tudtam elmenekülni; az
a karóra, a forró lélegzet, az izzadt arc. Egy pillanatra olyan
volt, mint akkor régen. Mint abban az osztályteremben Robert
Morgan áldozataként, amikor a durva, izzadt keze a combomat
markolta, végigsimította a bugyim szélét, és a fülembe suttogott.
– Ugyan, Emmeline! Te is gondoltál már erre, nem? Ugye
gondoltál rá? Én igen…
– Emmie!
Megrezzenek, felnézek, zihálok, forró az arcom. Eliot hangja.
Eliot komoly, ítélkező arca. Eliot, ahogy rászól Tomra, hogy
menjen vissza vele az asztalhoz, mintha én valami veszélyes,
támadni készülő állat lennék, akit nehéz megfékezni. Az arca…
olyan most is, mint a tizenkilencedik születésnapunkon. Amikor
elárulta a titkomat a barátnőjének. És a lány előttem tett
megjegyzést arra, ami történt velem. Eliot most a bárban
ugyanolyan arcot vágott, mint akkor, amikor az a lány az összes
vendég előtt megszégyenített. Csalódottságot, ítélkezést láttam
rajta.
–  Emmie, jól vagy? – Eliot közelebb lép, hozzám hajol, a
szemembe néz. Hátralépek. – Remegsz – mondja.
–  Jól vagyok. Tudom, hogy nem kellett volna… nem kellett
volna meglöknöm Tomot, de…
Eliot felhorkan, megvillan a szeme. – Dehogynem. Jól tetted,
sőt bárcsak én tettem volna. Tom igazi faszfej módjára
viselkedett. Tapintatlan faszfej volt.
Elkerekedett szemmel nézek rá, és majdnem elsírom magam,
annyira meglep és meghat, hogy mellém áll.
–  A pánik tehet róla – magyarázkodom. – Tudom, hogy Tom
ártalmatlan, hogy sosem bántana, hogy a haverunk, de…
megrémültem.
 –  Igen, de Tom totál elfogadhatatlanul viselkedett, Emmie.
Nem akarsz leülni? Azt hiszem, jót tenne. – Eliot körbepillant,
de a hotel bejáratánál elhelyezett asztalok mind foglaltak.
Elgondolkodik, mintha rejtvényt fejtene.
– Jól vagyok. Azt hiszem, most elindulok haza.
Bólint, sötét szeme fürkészőn néz a sűrű, koromfekete
szempillája alól. – Őszintén szólva Ana és én is menni
készültünk már. Hívok egy taxit, eljöhetsz velünk.
– Köszi, az jó lenne. – Az ajtó felé pillantok és remélem, Tom
nem jön ki. Nem akarok még ránézni sem. Iszonyatosan
zavarban vagyok. Lucas. Miért nincs itt velem Lucas? Olyan jó
lenne visszamenni az időben, és újraélni a régi szép napokat.
Amikor két nappal azután, hogy Adam elköltözött, itt voltunk
ezen a környéken egy karaokebárban, és énekeltünk. Egy Bon
Jovi-balladát sírtam és nevettem a mikrofonba. Vissza akarok
menni az időben, Lucas mellé heveredni, és kvízműsorokat
nézni a tévében. Francia műsorokat, amikből egy szót sem
értek, de Lucas fordít. Kicsit be van csiccsentve, pirítóst eszeget,
és mindig felnevet, valahányszor azt mondom, „Pat Sharp”.
Mindig ez a válaszunk, ha nem tudjuk a helyes választ a
kérdésre.
–  Amíg várunk, sétálhatunk egy kicsit, ha gondolod. Nekem
jót szokott tenni a séta, és tudom, hogy te most nagyon…
– Eliot? – vág közbe Ana fagyos ábrázattal, ahogy megjelenik
az ajtóban, mint egy rendőr, aki rajtakapott valamin. A vállán
szögletes, őzbarna táska lóg. Valamit kérdez franciául. Eliot rám
mutat, és angolul felel, hogy én is értsem. – Emmie haza
szeretne menni. Gondoltam, közösen foghatnánk egy taxit,
elvihetjük, hogy biztonságban hazaérjen…
Ana hadarni kezd, közben szigorú tekintettel mered Eliotra,
rólam még csak tudomást sem vesz, kit érdekel a kis nyomorult
a vasalatlan ruhájában. Megjelenik Tom is, megáll Ana mögött,
az arca kipirult, az inge felső gombja kinyílt. Rám pillant,
elkapja a tekintetét, a telefonjára néz, és másfelé indul. Ana
utánamegy. Eliot franciául szól utánuk, de Ana nem válaszol,
csak vonul, mint egy tanárnő, aki most választott szét két
verekedő diákot.
Eliot összeszorítja a fogát, és a karomra teszi a kezét. – Ana
azt mondja, jobb, ha Tom hazamegy. A mi taxinkkal. – Az ajkát
rágcsálja, és elfintorodik. – Faszság, tudom, de… ha gondolod,
elsétálok veled a taxiállomásra, megvárom, hogy beszállj, hogy
biztonságban hazajuss…
– Em? – Lucas is befut, kipirult az arca, a szeme tágra nyílt, és
amikor meglát, még jobban siet, csattog a cipője a járda kövén. –
Szent ég, jól vagy? – Szorosan átkarol, végre biztonságban
érzem magam. Érzem rajta az arcszesz és a whisky illatát.
Lehunyom a szemem, belékapaszkodom, és amikor egy
pillanattal később kinyitom a szemem egy kicsit, látom, hogy
Eliot lassan, zsebre tett kézzel Ana után indul.
–  Sajnálom – mondom, és elhúzódom. – Tudom, hogy
túlreagáltam.
– Nem – vágja rá Lucas. – Tom elfogadhatatlanul viselkedett,
te csak… csak reagáltál.
– Mert… mert úgy lefogott, mint… Mint amikor…
– Tudom – vág közbe Lucas. – Em, nem kell magyarázkodnod.
Egy szót se.
 Rám pillant, vár, de most tényleg nem szólok egy szót se. Az
adrenalin elillan, és hirtelen minden egyszerre zúdul rám.
Zokogni kezdek. Zokogok, mert zavarban vagyok, mert
megrázkódtatás ért, mert gúzsba köt a szégyen és a bűntudat,
amiről azt hittem, hogy már réges-rég túl vagyok rajta. De
főként azért zokogok, mert a szívem úgy fáj, mintha újra
összetört volna, és egyedül érzem magam, és félek. El akarom
mondani Lucasnak, mit érzek. Mindent. De nem tehetem. Nem
tehetem, és ez annyira nehéz!
Rám néz, odébb simítja a könnyektől az arcomra tapadt
tincseimet, és látom, hogy nagyot nyel. Bánatos a tekintete,
egészen elhomályosul a szeme, és érzem a kimondatlan
szavakat. Súlyosan függnek köztünk. Egyikünk sem mozdul.
Mondd ki, gondolom. Mondd ki, hogy hibát követtél el.
–  Emmie – szólal meg Lucas. Az ajka kissé elnyílik, mintha
valamit még mondani akarna, de nem szól többet.
– Te… nemsokára megnősülsz – suttogom alig hallhatóan.
–  Tudom – feleli ugyanolyan halkan. Egy feszült, különös
pillanatig szinte biztos vagyok benne, hogy mindjárt megcsókol.
Nem akarom. De mégis. Küzd bennem a két érzés. Lucas
felsóhajt. – Istenem… – hátralép, mint aki furcsa álomból ébred.
– Nem… nem kérsz még egy italt? Vagy… menjünk haza?
Csak nézem, várom, hogy közeledjen, hogy kimondja, mit
akar. Hogy kimondja, mit érez. Hogy ő is érzi. De csak a hajába
túr, megigazítja a gallérját, és a szemem előtt egy
gombnyomásra megváltozik. Újra a régi, magabiztos Lucas, aki
pontosan tudja, mit akar, és aki remekül érzi magát a bőrében
pontosan úgy, ahogy van.
 – Te maradj nyugodtan – mondom neki. – Én hazamegyek.
Máskor biztosan ellenkezne, de most hátrapillant, figyeli a
bárból kiszűrődő zajokat, és bólint.
– Biztos vagy benne?
–  Hát persze – felelem, és elszorul a szívem. Elköszönök, és
arra indulok, amerre korábban Eliot és Ana is ment. Csak
megyek és megyek, egyetlenegyszer állok meg, az égre
pillantok. A csillagokra, a világos pettyekre a fekete selymen, és
legszívesebben tőlük kérdezném, miért. Miért kellett annyi
mérföld távolságából megtalálnunk egymást, ha most így
végződik a történet?

4. CD-válogatás

Kedves Léggömblány!

1. dal: Mert
2. dal: Fáj
3. dal: Ha látom
4. dal: Hogy
5. dal: Elhajózol

Léggömbfiú
X
 17. fejezet

– Ez az a szakállas pasi?

Rosie fintorog. – Szakállas? Emmie, szó sincs szakállról. Még
csak nem is volt borostás. Nem is értem, mi tetszett rajta
tulajdonképpen.
Összevonom a szemöldökömet. – De hát emlékszem, hogy azt
mondtad, nagyon szőrös pasi volt. Mike. Motoros Mike. És…
szakállas.
Rosie harap egyet a koktélrákos szendvicsből, és felnevet. –
Nem szakáll volt az, te butuska.
– Ó, azt hitted, szakáll, de aztán kiderült, hogy csak koszos az
arca? – kérdi Fox, én pedig az utolsó Maltesers csokigolyót
pecázom ki a zacskóból.
–  Nem! Istenem, de baromi ostobák vagytok! Mike nagyon
szőrös volt, na, ki kell mondanom, hogy a fanszőrzetéről
beszélek?
–  Ó! Szóval szőrös, nem szakállas. Értem. – Elropogtatom a
csokigolyót, és Foxra pillantok, aki olyan képet vág, mintha azt
közölték volna vele, hogy a holdraszállás nem is volt valóságos,
csak egy trükkfelvétel. – Hogy… tessék?
Rosie rámered, és lecsipegeti a szendvics héját. – Bundás volt
a pasi, Fox – vonja meg a vállát, és falatozik tovább. – Nagyon
bundás. Mint… – Elgondolkodik, keresi a megfelelő szót, közben
majszolja a szendvicset. – Mintha egy parókát tartana a
nadrágjában.
Kitör belőlem a nevetés, Fox fintorog, mintha elképzelte
volna, majd megszólal: – Nos, biztos vagyok benne, hogy Mike
elragadónak találná a leírást, amit a fanszőrzetéről adtál az
imént.
Rosie is nevet. – Elragadónak találná – ismétli. – Ilyet csak a
nagymamám mond.
– A nagymamád és én – mondja Fox Rosie-nak dőlve.
Itt ülünk a tengerparton az augusztusi napsütésben, és a
jelenlétük gyógyít és táplál, mint egy jó forró húsleves, vagy
valami erős orvosság. Amikor múlt héten hazajöttem
Franciaországból, csak erre vágytam: hogy bejöjjek dolgozni, itt
legyek velük, és beszélgessünk Rosie randijairól, a zűrzavaros
műszakról az ebédnél, meg Fox vadonatúj, kasmírmintás
nadrágjáról. Na meg ezek szerint a fanszőrzetről. Távolságra
volt szükségem. Néhány napra, hogy összeszedjem magam,
hogy visszataláljak a régi kerékvágásba. Az az éjszaka a bárban
nagyon megviselt, ugyanúgy, ahogy régebben az, amikor olyan
dalt hallottam, amit az iskolabálon is játszottak, vagy ha az
utcán megpillantottam valakit, aki hasonlított Robert Morganre.
És ott volt az a furcsa pillanat, amikor Lucasszal az utcán
álltunk. Az a tétova pillanat. Azóta már betudtam annak, hogy
Lucas be volt csípve. Mindig érzelgős, amikor berúg. Ennek a
legjobb példája egy szilveszteri eset volt, ahogy így utólag
végiggondolom. Vagy a huszonötödig születésnapunk, amikor
egy puszi véletlenül a számon landolt, kicsit hosszabban, mint a
véletlenség indokolta volna, aztán Lucas azt motyogta, „kurvára
imádlak, Em”, majd kitaccsolt a járdán. Mindenesetre egész este
Shire Sandsbe vágytam. Egy csendes reggeli teára Louise-szal,
miközben a Radio4 mormog a háttérben. Rosie és Fox
társaságára vágytam. Az ágyamban elmajszolt pirítósra, és egy
fillérekért vásárolt Hallmark-videóra. Egy kis csendre és
nyugalomra otthon, hogy feldolgozzam a történteket.
– Nem tudom, hogy Emmie kibírna-e a közeljövőben még egy
esküvőt – jegyzi meg Fox.
Eddig a kék eget kémleltem elgondolkodva, de most
rámeredek. – Milyen esküvőt?
–  Az enyémet – feleli Rosie. – A pasival, akivel ma este lesz
randim. Ravi. Ugyanabban a csillagjegyben születtünk, és az
anyja pakisztáni, mint a faterom. Mondtam Foxnak, hogy
szerintem ez a sors akarata, és hozzá fogok menni feleségül.
–  Biztosan a sors akarata – mosolygok. – Foxnak nem lesz
szüksége a násznagykönyvemre? Kinyomtathatom a
táblázatokat is!
Fox keresztbe fonja hófehér karjait, és felvonja a
szemöldökét. – Te táblázatokat csináltál? Mellékesen nem,
semmi esetre sem lesz rá szükségem.
– Magától értetődik, hogy táblázatokat csinált – bólint Rosie. –
Emmie már csak ilyen kis stréber. Figyeli a Pinterestet is, kész
könyvtárat halmozott fel. Em, ugye tudod, hogy egy csomó
menyasszony jó pénzt fizetne a segítségedért?
Beleiszom a 7UP-ba, és közben megrázom a fejem.
– Hmmm – hümmög Rosie.
Megint megrázom a fejem. – Talán addig, amíg rá nem
jönnek, hogy egyetlen esküvőn voltam eddig násznagy, de ott
végig a vőlegényt bámultam, és legszívesebben bekiabáltam
volna a szertartás közepén, hogy miért nem engem veszel el?!
Tuti, hogy ezek után nem kapkodnának utánam, sőt elrettentő
példa lennék, mint az a pszichopata férjtolvaj nőszemély A kéz,
amely a bölcsőt ringatja című thrillerből.
–  Ne már! – tiltakozik Rosie. – Te nem is vagy olyan. Nagyon
nem.
Fox elővesz egy doboz cigarettát. – Egyetértek – mondja, és
előkészít egy szálat. – De mi történt egyébként?
– Mármint ezt hogy érted?
–  Nos, nem akarom elvitatni tőled a pesszimizmushoz és
öngyűlölethez való alanyi jogodat, de… eddig erősen eltökélted,
hogy pozitívan állsz ehhez az esküvőhöz és a násznagynő
szerepéhez, most pedig itt ülsz a társaságunkban…
–  Fox reggel használta az egybegyűltek szót is – szúrja oda
Rosie vigyorogva, de Fox tovább beszél.
–  És egészen más a hozzáállásod, mint korábban. Történt
valami?
Mindketten figyelnek. Nem akarok az üdvözlőlapokról
beszélni, amiket apám írt, és amik mostanra minden
gondolatomba befészkelték magukat. Nem akarok beszélni
Tomról sem, és arról sem, ami a bárban történt, és az iskolai
állásinterjúról sem, ahová képtelen voltam elmenni.
Az utóbbi pár napban túl sokat agyaltam mindenen, úgyhogy
most inkább csak vállat vonok, és a legfelszínesebb
problémámat hozom fel. Hiányzik Lucas. És amikor a bár előtt
beszélgettünk, rádöbbentem, hogy az esküvővel minden
megváltozik majd, még ennél is jobban megváltozik, és csak
még jobban fog hiányozni. Rosie és Fox figyelmesen hallgatnak,
bólogatnak, együttérzőn sóhajtoznak, szorongatják a kezemet.
Rosie megölel.
–  Szerintem akkor is beszélned kellene vele – mondja. Fox
hátradől a padon, kifújja a füstöt és elnyomja a csikket.
–  Tudod, mi a véleményem, Emmie? – kérdi. – Véleményem
szerint túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítasz ennem a
férfinak. Nem bízol eléggé saját magadban. Abban az énedben,
aki alapból te vagy.
Hármasban sétálunk vissza a hotelbe, egymásba karolva, bár
Fox eléggé húzódozott, mielőtt hagyta, hogy Rosie átkarolja.
Elgondolkodom azon, amit mondott, és a lelkem mélyén tudom,
hogy igaza van.
De azt hiszem, ők elég nehezen tudják megérteni, hogy nekem
tizennégy éve Lucas az egyetlen, aki mindenben mellettem van.
Foxnak ott van az apja, akivel rendszeresen látogatják egymást,
az anyjával leveleket váltanak, Rosie-nak pedig népes,
barátságos családja van. Nekem nem volt más, sem család, sem
barát, csak Lucas.

Most történt először, hogy amikor hazaértem a Fishers Wayre, a

rádión kívül más hangot is hallottam. Louise sosem szokott
telefonálni, látogatókat sem fogad. Amikor belépek a hallba,
beköszönök, és látom, hogy Louise csillogó szemmel beszél, a
konyhaasztalnál ül, mentateát szorongat, a keresztrejtvényes
könyve becsukva hever mellette, aranyszínű tolla a könyv
fedelén pihen. Eliot az asztal másik végében ül egy bögrével a
kezében, és rám pillant. – Szia!
–  Hát… szia – felelem, és megállok az ajtóban. Louise
kipirultan mosolyog. Nem a szokásos, udvarias mosolyával,
amit a postásnak és a szomszédoknak tartogat, hogy ne tűnjön
teljesen ridegnek, hanem széles, igazi mosollyal. – Bocsánat…
csak… valamiről megfeledkeztem? Terveztünk mára valamit?
Eliot megrázza a fejét. – Nem, dehogy, csak erre jártam.
Gondoltam, beugrom. Valamit meg akartam beszélni veled.
Úristen. Biztos a LEGÁNYBÚCSÚ. A hátam közepére sem
kívánom, hogy pont most kelljen az átkozott LEGÁNYBÚCSÚ-t
megbeszélnünk, amikor sajog a lábam, hullafáradt vagyok, és
konyhaszagú a hajam. Tom már lefoglalta a helyszínt, ezt meg is
írta a csoportban. Egy bálterem lesz Le Toquet közelében, egy
csomó filmet forgattak ott, bár nem is hallottam róluk, de
Lucasnak tetszeni fog, az nem kétséges. Engem mindenesetre
meglepett, mert arra számítottam, hogy a Stringfellows
sztriptízbárhoz hasonló helyszín lesz, és valami szerencsétlen
nő pucér fenekén tálalják majd a vacsorát.
Eliotra pillantok, és bólintok. – Rendben.
Louise feláll, a csészéjét a mosogatóba teszi, elcsoszog az
asztal mellett, ki a télikertbe, ahol meglocsolja a
paradicsomokat, és üldögél a polcokon sorakozó könyvek közt,
bár még sosem láttam olvasni.
– Van egy kis zöldséges curry a tűzhelyen – mondja. Háttal áll
nekem, bolyhos kardigánt visel. – Sokat csináltam, úgyhogy
nyugodtan vacsorázzon csak belőle, Emmie.
– Ó, köszönöm – mondom meglepve. – Milyen kedves!
– Nem ehet folyton csak pirítóst. Üres kalóriák. – A válla fölött
rám pillant. – Eliot, maga is egyen bátran.
Eliot ránevet. – Kösz, Louise. Nagyon jó illata van.
 – Vannak dolgok, amikhez még mindig konyítok valamicskét –
mosolyog Louise, és tovább csoszog.
Leülök az asztalhoz. Eliot összekulcsolja a kezét a terítőn, és
hosszú, sötét szempillái alól figyel. Az apjára hasonlít, bár ezt
csak a fényképekről tudom, amiket fiatalkorunkban a
szobájában láttam. Tőle örökölte a sötét haját, a szemét, a
magasságát, a határozott állát. Mindig borostás, a hajával sosem
bajlódik. Kicsit azokra a férfiakra emlékeztet, akikért Georgia
rajongott, amikor tizenöt évesek voltunk, és a füstös Camden
piacon bolyongtunk, hogy posztereket vegyünk, meg farmert a
Punky Fishből.
–  Hogy vagy? – kérdi Eliot, és tudom, miért kérdezi. Azért,
mert amikor legutoljára látott, remegtem és ki voltam borulva a
bár előtt, ő pedig nagyon haragudott Anára, amiért Tom pártját
fogja ellenem.
– Jól – válaszolom.
–  Úgy hallottam, Luke csúnyán berúgott, miután
hazamentünk.
Megvonom a vállam. – Tényleg? Nem is tudtam. Én is
hazamentem, és azóta elég keveset beszéltem vele.
Eliot tétovázik, aztán felvonja a szemöldökét, és bólint. – Hogy
megy a munka?
–  Egész jól. Fárasztó. Ma két műszakot csináltam végig, alig
állok a lábamon.
–  Kérsz egy teát? – Eliot már fel is pattant. – Csinálok neked.
Még meleg a víz a kannában.
Nemet akarok mondani, de mégis bólintok, mert nem is
emlékszem már, mikor fordult elő, hogy valaki teát főzött
nekem, amikor hazaértem a munkából. – Köszönöm.
Furcsa nézni, ahogy Eliot Louise konyhájában sürgölődik,
nyitogatja a szekrényt és a fiókokat. Ha valaki azt mondta
volna, hogy egy nap ez vár rám, biztosan nem hittem volna el.
Még amikor a Moreau családnál vagyok, és grillezünk a
kertben, akkor is alig váltunk pár udvarias szót, mintha távoli
ismerős lenne, akivel csak a kínos csendet akarnánk elkerülni a
Sainsbury’s pénztáránál a sorban. De most úgy érzem, valami
változott egy kicsit. A szakadék, ami kettőnk közt megnyílt az
árulás éjszakáján; az a hirtelen, áthidalhatatlan távolság most
már nem tűnik olyan hatalmasnak. És ez örömmel tölt el.
–  Kedves tőled, hogy elcsevegsz Louise-szal – mondom,
miközben Eliot a kannával foglalatoskodik, és teafiltert lógat
egy bögrébe.
– Jó fej – feleli. – Rengeteg érdekes dolgot mesél, nem?
–  Gondolom, igen. – Suttogásig halkítom a hangom. – Bár
tulajdonképpen hozzám van, hogy heteken át egy szót sem szól.
Eliot forró vizet tölt a bögrébe, és halványan elmosolyodik.
– Vagy inkább te nem szólsz hozzá egy szót sem. Egy cukorral
kéred?
– Hogy érted? Ja, és igen, egy cukorral.
Eliot megvonja a vállát. – Úgy értem, hogy te elég
megközelíthetetlen tudsz lenni, bár ezt nem kritikának szánom.
Csak eléggé… – Feláll, összefonja a karját, várja, hogy a teafilter
kiázzon. – Hát szóval te amolyan csukott könyv vagy, nem?
– Tényleg?
– És Louise is ugyanilyen. – Bólint. – Két csukott könyv együtt
egy polcon. – Tapsol egyet egy kiskanállal a kezében. – Voilá. Egy
szótlan otthon.
Összepréselem az ajkamat, hogy ne nevessek fel. Eliot
kinyomkodja a teafiltert, egy kis tejet tölt a bögrébe, rám néz, és
felvonja a szemöldökét, mintha azt mondaná: „Látod? Igazam
van.”
Elém teszi a teát, és elhelyezkedik a széken, ahol eddig ült. –
Azon gondolkodtam, amiről beszéltünk, amikor autóztunk
anyámékhoz.
– Az élő zenekaron a LEGÁNYBÚCSÚ-ra?
Eliot megrázza a fejét. – Nem. Azaz igen, azon is
gondolkodtam, de most nem ezt akartam mondani.
– Akkor…?
–  Az járt a fejemben, amit meséltél. Az üdvözlőlapok. –
Közelebb hajol. – Az édesapádtól. Nagyon sokat agyaltam rajta.
Bólintok, és melegség járja át a szívemet Eliot szavaitól.
Valami azt súgja, hogy bízhatok benne, bár azért még vannak
kétségeim efelől. De szeretnék bízni.
–  Én is – felelem. – Tegnap este is megpróbáltam felhívni az
anyámat, de hiába. Nem veszi fel, nem hív vissza, még e-
mailekre sem válaszol.
Eliot elfintorodik, és megvakarja borostás állát. – Sajnálom.
– Ne sajnáld. Mindig így volt.
A tűzhely felett ketyeg az óra. Eliot rám néz. – Szóval arra
gondoltam, hogy oda kellene mennünk.
– A címre, ami a lapokon volt? – Elszorul a szívem a rémisztő
gondolatra.
Eliot bólint. – Szerintem ha odamegyünk, megtudhatunk
valamit, vagy talán megismerhetünk valakit, aki többet tud…
 Erősebben szorongatom a bögrémet. – Eliot, én… nem is
tudom.
– Innen csak negyedórányira van. Ha nem akarsz bekopogni,
szívesen megteszem helyetted. De… szerintem az ilyesmibe
jobb fejest ugrani, lesz, ami lesz, nem gondolod? – Hátradől a
széken, a karfára támasztja a könyökét. Azt hiszem, még sosem
láttam Eliotot aggódni vagy pánikolni. – Elvégre mi a
legrosszabb, ami történhet?
–  Minden! – vágom rá. – Azaz… fogalmam sincs. – Képtelen
vagyok tovább kortyolni a gőzölgő teát, pedig finom, pont olyan,
amilyennek szeretem, egy csepp tejjel. Eliot még erre is
emlékezett.
Most vár és figyel, az arca együttérző, gyengéd. Megnyugtat a
konyha csendje, és Eliot nyugalma. Nem helyez rám nyomást.
Emlékszem, amikor Lucas három vagy négy éve felhívott, hogy
Eliot és a felesége, Pippa elváltak.
–  Totál ki van borulva, Em – mondta. – Reggel kettőig fenn
voltunk, beszélgettünk. Nem alszik, nem eszik, és komolyan
mondom, betegnek látszik.
Nézem Eliotot, és próbálom elképzelni, milyen lehetett akkor.
Nem tudom elképzelni.
– Mikor akarsz menni? – kérdezem.
Az ablakra mutat, ahonnan besüt a nap. – Például most, máris
indulhatnánk.
–  Nem – vágom rá gondolkodás nélkül, mire felnevet.
Ránézek, a szája sarkában kis mosoly bujkál. Felsóhajtok.
–  Úgy értem, előbb azért le kellene zuhanyoznom – teszem
hozzá. – Ha rendbe szedtem magam, mehetünk.
Ez a hely nem is hasonlít az emlékeimben élő Ramsgate-re, az
utcákra ahol iskolába jártam, Georgiáék házára, a
vasútállomásra, a főiskolára. Egy kis zsákutcában vagyunk,
kétszintes, keskeny házak sorakoznak egymás mellett. A
hatvanas években épülhettek, valószínűleg régen
önkormányzati tulajdonban voltak, viszont mindegyik előtt
szép, füves előkert, sövény és alacsony téglafal pompázik. A ház
már ismerős a Google-térképről. A fehér műanyag bejárati ajtó
mellett rózsabokrok illatoznak, és egy terrakotta cserépben kis
babérfa áll. Eliot mellett ülök a furgonban, már nem jár a
motor.
– Nem ismerős az utca – töröm meg a csendet.
–  Ezek szerint gyerekkorodban nem errefelé laktatok. Talán
az édesanyád barátai közül valaki? Vagy egy családtag?
Megrázom a fejem. – Nem. Miután Den elment, kilencéves
koromtól Cheshire-ben laktunk. Aztán visszaköltöztünk, mielőtt
középiskolába kerültem. Egy földszinti, kétszintes lakásban
laktunk. Nem ugyanabban, ahol Dannel éltünk. És nem is
errefelé volt.
–  Talán érdemes megpróbálni – mondja Eliot halkan. –
Kérdezd meg, ismerik-e az édesanyádat. Vagy talán az
édesapádat.
–  De az apám Franciaországban élt. Bretagne-ban. –
Nyugtalanság tölt el, ahogy kimondom. Eliot lassan bólogat. –
Attól még megkérdezheted, hátha – mondja.
A házra pillantok. Kicsi, és kissé régimódi, de takaros. Az
ablakokon a krémszínű roló félig le van engedve, az egyik lenti
ablakban egy vázában nagy, élénksárga napraforgók virulnak. –
Szerinted csak úgy bekopogjak?
Eliot lehajtja a fejét. – Mindenképp. Az én eddigi
tapasztalatom szerint az emberek általában jóindulatúak és
segítőkészek. – Bár ezzel sokan vitába szállnának, nekem mégis
ez a megjegyzés ad erőt, hogy kinyissam a kocsi ajtaját.
Nyikordul, ahogy kiszállok. Ismét a házat nézem, aztán a vállam
fölött Eliotra pillantok, aki nyugodtan figyel, az egyik kezét a
kormányon pihenteti.
– Eliot… Esetleg…
– Menjek veled?
Bólintok.
– Rendben – mosolyog.
Együtt indulunk a házhoz, Eliot egy lépéssel előttem halad, a
keze a zsebében, mintha egy ismerős bárba sétálna be, ahol
már ezerszer járt. Mielőtt inamba szállna a bátorságom,
megnyomom a csengőt az ajtó mellett. Olyan a hangja, mint egy
régi telefoné. Bent ugatni kezd egy kutya. Rádöbbenek, hogy
fogalmam sincs, mit mondjak. Nem tudom szavakba önteni.
Nem tudom, hogyan kérdezzek, mit kérdezzek. Izzad a
tenyerem.
–  Jól van na, te buta blöki – szólal meg bentről egy dörmögő
hang. Kulcs csörög. A hang gazdáját hatvan év körülinek, vagy
kicsit idősebbnek tippelném. Erős skót akcentussal beszél.
Kinyílik az ajtó. Megpillantom, és mielőtt még alaposabban
szemügyre vehetném az arcát, önkéntelenül felkiáltok. – Marv!
A skót Marv áll előttem, szőke haja mostanra hófehérre
őszült, kicsit pocakosabb is lett, mint volt, de ugyanaz a
mosolygó türelmes arc néz rám, mint régen. Marv, aki
képregényeket és csokit hozott nekem, amikor Den dolgozni
ment. Marv, aki társasjátékokat játszott velem, és kagylókat
gyűjtögetett a nagy lapátkezébe a tengerparton. Most Eliotra
pillant, majd ismét rám.
– Igen – mondja. – Marv vagyok.
– Én… én… – Elmosolyodom. – Én vagyok!
Marv rám mered, és rádöbbenek, hogy ő ugyan alig változott,
engem viszont nyolcéves korom óta nem látott.
Zavartan felnevetek. – Elnézést, évek óta… szóval Emmie
vagyok. Emmeline.
Marv csak bámul, eltátja a száját, a szeme elkerekedik.
– Emmeline Blue – magyarázom. – Katherine lánya, Emmie. –
Marv szótlanul néz, úgyhogy tovább magyarázkodom, pedig
tudom, hogy most már eszébe jutott, ki vagyok. Ahogy nyelt,
ahogy az arca kipirult, abból biztosan tudom, mégis folytatom. –
Den volt barátnőjének, Katherine-nek a lánya. Den Walsh. Húsz
évvel ezelőtt… huszonkét évvel ezelőtt.
Rezzenéstelen. Marv nem mosolyog, még csak meglepetést,
zavart sem tükröz az arca. Csak bámul, egyre sápadtabban. Baj
van. Biztosan azt gondolja, bajt keverni jöttem, hiszen anyám és
Den kapcsolatának utolsó hónapjai mást sem hoztak, csak bajt.
Hirtelen és indulatosan szakítottak, anyám folyton ordibált,
Den összeszorította a fogát és elviharzott. Marv Den jó barátja
volt, nem is csoda, ha most óvatos. Nem akar belekeveredni
Katherine Blue drámáiba, és azt sem akarja, hogy a barátja
belekeveredjen.
–  Nem anyám miatt jöttem – hebegek. – Nem akarok
problémát okozni. Csak mutatni akarok valamit, talán te
valahogy tudnál segíteni.
Bólint. Csak ennyi. Egy bólintás, amikor előveszem a barna
borítékot.
– Ezeket anyámtól kaptam.
Eliot figyeli Marv arcát. Kihúzza magát mellettem, összefonja
a karját. Marv tétován elveszi a borítékot.
– Üdvözlőlapok – mondom. – Születésnapi lapok, és… – látom,
hogy Marv gondterhelten, feszülten figyel. – A te… címed… –
Elakad a hangom, mert a szívem előbb kapcsol, mint az eszem.
Miért nem szól Marv egy szót sem? Miért nem reagál?
– Sajnálom – motyogja végül.
– Mi… mit sajnálsz?
Rám néz, sóhajt, kapkodja a levegőt, mintha futott volna,
aztán Eliotra pillant, mintha segítséget várna tőle. De Eliot csak
engem néz. Nyugodt és figyelmes. Vár.
–  Sajnálom – mondja Marv ismét. – Nagyon sajnálom, de… –
megköszörüli a torkát. – De erre most képtelen vagyok. Tényleg.
Családom van, és… ők erről nem tudnak.
Most már értem; látom, hogy elhomályosul a tekintete,
felemeli a kezét, mintha meg akarná simogatni az arcomat, de
nem teszi.
–  Nem – mondja újra. – Nem lehet. Sajnálom. – Gyorsan
becsukja az ajtót. Hallom, ahogy fordul a zárban a kulcs. Kizárt
minket.
Eliot rám emeli a tekintetét. – Emmie… Akkor…?
Megfordulok, remeg a lábam, ahogy egyre gyorsabban
rohanok el. Nem állhatok itt megkövülve. Nem maradhatok itt
egy pillanatig sem. El innen!
 Hallom a kutyaugatást a zárt ajtó mögül, és Eliot lépéseit,
ahogy követ. Nem sírom el magam, amíg be nem szálltam a
furgonba. Ott aztán magamba roskadok, a karomra hajtom a
fejem, és azon gondolkodom, vajon Marv figyel-e bentről. Vajon
alig várja, hogy induljunk, nehogy még itt legyünk, amikor a
családja hazaér?
Eliot beül, becsukja az ajtót, és a kezemre teszi a kezét.
Próbálok megszólalni, jelezni, hogy induljunk, de a könnyektől
nem jön ki a hang a torkomon.
– Semmi baj, Emmie – mondja lágyan. – Semmi baj.
De nagyon is baj van. Már soha semmi nem lesz olyan, mint
eddig.
Az apám. Megtaláltam az apámat. Marv az. Marv, aki mindig
megnevettetett, amikor a tévéreklámok zenéjére táncoltatta a
Barbie babákat. Marv, aki biciklizni vitt a tengerpartra. Marv,
aki akkor tűnt el az életemből, amikor Den. Marv, aki mindig
olyankor látogatott meg, amikor anyám nem volt otthon. Nem
Bretagne-ban él. Sosem járt ott. Minden nap arról ábrándoztam,
hogy megtalálom, hogy beszélgetek vele, hogy elmesélem, mi
történt az osztálykiránduláson, hogy milyen jegyeket kaptam, és
ő végig itt volt a közelemben. Negyedórányira tőlem. És hallani
sem akar rólam. Becsukta az ajtót az orrom előtt. A lánya
vagyok, és becsukta az ajtót az orrom előtt.
Eliot megszorítja a kezemet, és én úgy kapaszkodom bele,
mint egy fuldokló. A születésnapi üdvözlőlapok! Marv kezében
maradtak. Ott vannak nála. Megpróbálok beszélni, szólni
Eliotnak, de aztán meggondolom magam. Már nem kellenek
azok a lapok. Soha többet nem akarom látni őket.
 Kis idő múlva elapadnak a könnyeim, csendben ülünk, csak a
távolban szirénázik egy mentő. Szipogva próbálok magamhoz
térni.
Eliot néhány perc után megsimogatja és elengedi a kezemet.
– Menjünk – mondja. Indít, és elhajtunk.
 18. fejezet

2004. december 7.

Bent kellett volna maradnom a vécében, de azt hittem, hogy

már elmentek. A lehajtott vécétetőn ültem fehúzott térdekkel,
hogy ne lássák a lábamat. Lehunytam a szemem, csak a
légzésemre figyeltem, és próbáltam néma csendben maradni.
Hallottam, ahogy nevetgélnek, kölcsönkérik egymás szájfényét,
és Georgia beszél. – Kibaszott szánalmas a csaj – mondta, és egy
másik lány felelt: – Röhejes, de komolyan. Szerencsétlen. –
Izzadó tenyérrel vártam, minden porcikám reszketett. Úgy
gondoltam, jobb lesz, ha nem maradok ki az iskolából, úgy talán
nem vesznek a szájukra, és nem feltételezik, hogy én írtam a
névtelen levelet, ami Ms. Spark fiókjában landolt. Ha hirtelen
eltűnök, az gyanús, legalábbis így gondoltam. De amúgy is
megtudták. Nem lett volna szabad beleírnom, hogy a
számítástechnika teremben történt az eset, mert ebből jöttek rá.
Amint az iskola tájékoztatta Mr. Morgant, hogy kaptak egy
levelet, hogy valami történt ott az iskolabál éjszakáján, Georgia
azonnal tudta, hogy bizonyára én írtam. És az anyja is tudta.
Mindnyájan tudták, hogy Robert Morgan segített nekem az
apámat keresni, hogy iskola után és ebédszünetben a
számítógépeken böngésztünk. És azt mondták, ezért vádoltam
meg Georgia kedves, megbízható, iskolai tevékenységeket
szervező édesapját ilyen szörnyűségekkel. Féltékenységből.
Mert magányos voltam, és figyelemre vágytam. Pedig igazat
mondtam. És hiába volt mindenki meggyőződve róla, hogy Mr.
Morgan túl jó fej, hogy ilyet tegyen, sajnos akkor is igaz volt,
megtette, bárcsak ne tette volna.
Hallottam, hogy csukódik az ajtó, és elhalkulnak a távolodó
hangok, úgyhogy előbújtam a rejtekhelyemről, de azonnal meg
is bántam. Ott állt Georgia, mellette Ashley, az évfolyam másik
osztályából. Egyszer régen Georgia és én tornaórán
beszélgettünk vele, Ashley akkor azt mondta, hogy a srác, akivel
jár, drogdíler. Amikor kifelé mentünk az óráról, Georgia
megjegyezte: – Em, szerintem Ashley barátja a Burger Kingben
dolgozik, vagy ilyesmi. Hazudós csaj, de nem húznék ujjat vele,
mert verekszik is. – Egymásba karolva nevettünk, sétáltunk az
iskola árnyas kertjében, ötvenpennys érmék csörögtek a
zsebünkben, sült krumplit akartunk venni rajta a menzán. De
miután ez az ügy történt velem, Georgia valahogy furcsán
népszerű lett. Akik régebben szóba sem álltak velünk, most úgy
ugrálnak körülötte, mintha valami celeb lenne. Mindenki köré
gyűlik az ebédlőben, hallgatják, karon fogják, vállon veregetik,
engem meg rosszallóan bámulnak, vagy kinevetnek.
– Mit keresel itt? – vicsorog rám Georgia.
– Itt bujkálsz, Emmeline? – nevet Ashley, mintha már a nevem
is vicces lenne.
–  Nem bujkálok – rázom meg a fejemet. Megpróbálok
elosonni mellettük, de Ashley meglök. – Kezet sem mosol? –
kérdi röhögve, és Georgiára pillant, aki elvörösödve, haragosan
mered rám. – Mocskos kis ribi.
 –  Csak hadd menjek ki! – A hangom erőtlen, bár szeretnék
magabiztosan beszélni, de képtelen vagyok rá. Ráadásul
remegek, mint aki mindjárt megfagy.
– Nem – vonogatja a vállát Ashley.
–  Kérlek! – fordulok Gerogiához. Öt évig a legjobb barátnőm
volt, állandóan telefonálgattunk egymásnak, a családja
kempingezni vitt a lakókocsijukkal, színházba jártunk, együtt
reggeliztünk, elválaszthatatlanok voltunk. – Kérlek, Georgia!
–  Az apám miattad költözött el – mondja, a hangja
megbicsaklik. – Az anyám beteg lett miattad!
– Georgia, én nem akartam…
–  Mit?! Nem akartál ártani nekem? Ezt akartad mondani?! –
Összeszorítja szabályos fogait, orrlyuka kitágul, mégis, annyi év
barátság után önkéntelenül is majdnem közelebb lépek, hogy
átöleljem és megvigasztaljam. Ashley haragosan néz, és
átkarolja Georgiát.
– Hazudtál, te szarházi!
– Georgia, én nem…
– Én csak sajnálni tudlak – folytatja. – Nem csoda, hogy az én
apámról hazudozol, amikor a tiéd azt se tudja, hogy létezel.
Anyád is szarik a fejedre. Most hol kóborol, Em? Hol az anyád?
Ashley próbál úgy tenni, mintha visszafojtaná a nevetést, de
kitör belőle. Elszorul a szívem. Bárcsak el se mentem volna az
iskolabálba! Bárcsak ne kértem volna segítséget, hogy
megtaláljam az apámat! És bárcsak ne írtam volna azt a levelet.
–  Szánalmas! – sziszeg Georgia könnyes szemmel. –
Szánalmas vagy. De megkaptad a magadét. Nem maradt
melletted senki.
Sarkon fordul, és kirohan a mosdóból.
Ashley megvetően végigmér. – Ringyó!
 19. fejezet

A telefonomra ébredek. FaceTime hívás Lucastól, a pittyenés

halkan ismétlődik, mint egy udvarias ébresztőóra. Egy
másodperc, és máris ébren vagyok. Egy másodperc, és minden
eszembe jut. A szandálom az ágy mellett hever, mellette a
táskám. Felborult, minden kiszóródott belőle. Arra emlékeztet,
milyen állapotban értem haza tegnap, és hogyan zuhantam
ágyba. Marv. Az apám. Eliot. Te jó ég, Eliot. Szegényke. Képtelen
voltam bármit is mondani, és ő nem faggatott, nem kérdezett,
csak vezetett. Kibámultam a kocsi ablakán, és amikor
befordultunk a Fishers Wayre, rekedten rimánkodni kezdtem: –
Nem akarok hazamenni. Ne vigyél haza! – Eliot csak bólintott. –
Rendben, akkor autózunk egyet.
Nem tudom, merre mentünk, csak kocsikáztunk órákig,
lehúzott ablakkal, a forró augusztusi levegő kavargott
körülöttünk, a rádióban Bowie szólt, Eliot halkan dobolt a
kormányon. Rosszul voltam, újra meg újra eszembe jutott az
apám. Az arc, a név. Marv. Nem Peter. Nem egy dobos, aki
Franciaországban él. Hanem a skót Marv.
Egy idő után megálltunk egy parkolóban. A kerekek alatt
megcsikordultak a kavicsok. Nem tudom hol voltunk, valami
fenyőerdőben, az árnyékban rejtőzött ez a hely. A fák között egy
parkolóautomata állt. Eliot leállította a motort.
–  Itt mindig csend van – mondta. – Telefonálok egyet, nem
gond?
Csak ültem és meredtem magam elé, a szívem hevesen vert, a
gyomrom kavargott. Hallottam Eliot hangját, ahogy valakivel
beszélt a furgontól pár lépésre, de a szavait nem tudtam
kivenni. Néztem, ahogy megvakarja a fejét, és a sötétedő égre
pillant. Fogadni mertem volna, hogy Anát hívja.
Amikor visszaült a kocsiba, először néztem a szemébe azóta,
hogy eljöttünk onnan.
Néma csend. Eliot azon gondolkodott, mit mondhatna, én
pedig féltem, hogy ha kimondjuk a tényeket, valósággá válnak.
–  Sajnálom, Emmie – mondta végül. – Nagyon együttérzek
veled.
– Végig tudták – nyögtem ki.
Eliot ismét megfogta a kezem, és én ismét belekapaszkodtam,
és hálás voltam, hogy mellettem van. A kétségbeesés
összeroppantott, de nem azért, mert kiderült, hogy Marv az
apám. Hanem azért, mert annyira kerestem Petert. Az
iskolában, a számítógépeken heteken át böngésztem minden
este, ismeretlen embereknek küldözgettem üzeneteket, Peter
nevű idegeneknek írtam Bretagne-ba, az Ask Jeeves keresőben
kutattam ki a fesztivált, ahol anyám megismerkedett az
apámmal. Ez a Peter… anyám képzeletének a szüleménye volt?
Hogy soha ne találhassam meg az apámat, aki csak néhány
utcányira lakott tőlünk? Vajon anyám egy ilyen férfiról
álmodozott, vagy csak miattam találta ki? Ez a hazugság volt az
oka, hogy Georgia apja, Robert Morgan ott ült velem a
számítógép mellett nap mint nap. Segített. Petert, az apámat
kerestem, ez vitt a számítógépterembe, ezért fordultam hozzá.
Ő mindenféle nyomra bukkant, például talált egy gitárost egy
jazz zenekarban, igaz, nem dobos volt, de gyakran fellépett a
fesztiválon, ahol anyám dolgozott. És én végig egy képzeletbeli
alakot kerestem! Ha tudtam volna, hogy Marv az apám… sosem
történt volna meg, ami történt.

Most a telefonomat szorongatom, Lucas neve a kijelzőn, villog a

piros és a zöld gomb. Felveszem. Lucas mosolygó, helyes arca
jelenik meg a képen, és majdnem elsírom magam. A bárban
töltött este óta alig beszéltünk. Látom, hogy most a kocsijában
ül, trikóban van, vizes a haja. Konditeremben volt.
– A francba. Felébresztettelek?
Mosolyt erőltetek az arcomra. – Nem gond, úgyis fel kellett
kelnem.
–  Tudom, hogy most úgy beszélek, mint az apám, de én
bezzeg hajnal óta fenn vagyok, már voltam edzeni,
megreggeliztem…
–  Mit reggeliztél? – kérdem ásítva. – Áruld el, hadd
irigykedjek!
– Ó, erre nem fogsz irigykedni – nevet fel. – Avokádós pirítóst
ettem rengeteg tojással, egy kis chilivel. Rozskenyér volt.
– Pfuj! – fintorgok. – Lucas Moreau, mi a bajod?
–  Nézd, ha a McMuffin is tele lenne fehérjével, nyilván azt
zabálnám. – Lucas a haját igazgatja és kicsit lebiggyeszti az
ajkát, mint amikor a tükörben nézegeti magát. – Megint
elmegyek öltönyt nézni, apával. Anya is jön, és persze Eliot is,
ha egyszer ideér. Úgy volt, hogy már tegnap este itt lesz, de
szólt, hogy csak ma reggel indul. Te hol voltál tegnap este?
 Amikor Eliot az erdei parkolóból telefonált… ezek szerint
miattam mondta le. Mert a kocsiban kétszer is elsírtam magam.
Mert kértem, hogy még ne vigyen haza. Mert miután sokkal
később hazaértünk, bekísért a házba, és megkérdezte,
maradjon-e mellettem. És majdnem arra kértem, hogy
maradjon. Eliot, ahogy lenéz rám a melegbarna szemével. Nem
bírtam szabadulni a gondolattól, hogy ha másként alakul, nem
lettem volna a számítógépteremben azon az estén. Akkor nem
én lettem volna „az a lány”. Az a lány, aki mindenki szerint
megérdemelte, aki saját maga okozta a bajt, saját maga volt a
hibás, amiért az a súlyos test rám nehezedett, elszakította a
ruhámat, és alig sikerült elmenekülnöm. Rám törtek az emlékek
a tizenkilencedik születésnapomról. És egyedül akartam lenni.
Teljesen egyedül. Még Eliotot sem akartam magam mellett
tudni, mert akkor régen ő is ugyanazt gondolta, amit a többiek.
Amit a születésnapomon a barátnője mondott, ezt bizonyítja. Ő
is egy volt a sok suttogó közül, akik majdnem kikészítettek, bár
ő nem szándékosan tette.
– Hahó, Em, minden oké? – kérdi most Lucas.
–  Persze. Csak fáradt vagyok. – Lucas úgyis tudja. Mindig
tudja, ha ezt csak úgy mondom.
–  Figyelj… – zavartan nyel egyet. – Annyira sajnálom, ami a
bárban történt. Tom azt mondta, küldött neked üzenetet…
Tom. Lucas azt hiszi, Tom miatt vagyok zaklatott. A bárban
történtek miatt. Bárcsak tényleg ne lenne rá más okom!
–  Fel is hívott – mondom. – Ezerszer bocsánatot kért. Nem
haragszom rá, de tényleg. Remélem, tanult az ügyből.
Lucas bólint. – Marie mondta, hogy küldtél neki pár képet,
Pinterest ötleteket az esküvői vacsoraasztal világításához.
– Igen. Kutattam egy kicsit, tudod, násznagynő és legénybúcsú
témákban…
Lucas elmosolyodik, és egy pillanatra lesüti a szemét. –
Emmie, köszönök mindent. Komolyan, te… zseniális vagy ebben
az egészben. Nélküled nem is boldogulnék. Teljesen
elveszettnek érzem magam néha, és te… igazi támasz vagy. Mint
mindig.
–  Valakinek kordában kell téged tartani – nevetek, de nem
érzem magam őszintének, mert nem vagyok igazi támasz. Nem
vagyok erős. Ma végképp nem. A tegnap este után nem.
Eszembe jut, milyen képet vágott Louise, amikor hazaértünk.
Kérdőn nézett Eliotra, mintha őt okolná a könnyeimért, de nem
kérdezett semmit. Csak figyelt, mint egy testőr, miközben
felbaktattunk az emeletre, és Eliot köszönésképp lassan
integetett neki. Egész éjjel remegtem a paplan alatt.
Kamaszkoromban is sokszor remegtem, amikor egyedül voltam,
mert anyám elutazott valahová, és rettenetes volt a magány.
Olyankor semmi nem segített. Tegnap sem; még zenét hallgatni
sem tudtam, hogy elaludjak, mert a rockballadákról az jutott
eszembe, hogy Lucas is küldött nekem zenét. „Mert az apukád
lehet, hogy a Kiss együttesben zenélt.”
Lucas most a munkahelyéről cseveg, panaszkodik, hogy egy
kollégája, aki eddig alig állt vele szóba, most levakarhatatlanul
jár a nyakára, mert megtudta, hogy a LEGÁNYBÚCSÚ egy
elegáns bálteremben lesz, és hogy Marie szülei dúsgazdagok.
Közbevágok. – Luke…?
Felvonja a szemöldökét. – Igen?
 Csak nézek rá, de a torkomon akadnak a szavak. Miért nem
tudom neki elmondani? Miért nem tudom a bizalmamba
avatni, mint eddig bármikor?
– Tegnap este… én…
Luke hirtelen megfordul, és a kocsija ablaka felé kapja a fejét.
Hallom, hogy valaki kopog rajta. Luke szélesen elmosolyodik. –
Szia! – aztán visszanéz rám. – Bocs, Marie megérkezett. Mit is
kezdtél el mondani?
Megrázom a fejem. – Semmi. Nem fontos. Megyek,
készülődöm, nemsokára bent kell lennem a munkahelyemen…
– Egészen biztos, hogy minden oké?
–  Csak fáradt vagyok. Állandóan dolgozom. Túlórázom,
sokszor vállalok dupla műszakot.
–  Azért ne hajtsd túl magad, jó? Rád férne egy vakáció. Túl
sokat követelnek tőled a melóhelyeden, röhejesek az elvárásaik.
Majdnem rápirítok, hogy a hétköznapi emberek nem tehetik
meg, hogy csak úgy nyaralgassanak, de Lucas folytatja. – Látod,
Em, ezért mondogatom, hogy küldd el apámnak az
önéletrajzodat. Rendes munkaidő, szabad hétvégék.
– Ne aggódj miattam!
– Mondd meg őszintén, minden oké?
–  Igen, persze. – Ahogy kimondom, furcsán
megvigasztalódom, mert egy pillanatra úgy teszek, mintha igaz
lenne.
Lucas leteszi, a szobámban meleg van és csend.

Eliot: Szia, te csukott könyv. Hogy vagy ma reggel?

Remélem, kicsit jobban. A következő két hétben
Franciaországban leszek. Ana húga férjhez
megy, és rengeteg a dolgom anya és Jean kerti
pavilonjával is. Remélem, nemsokára
találkozunk.
E
 20. fejezet

A Fishers Wayen csend honol. Amióta itt lakom, még sosem volt
olyan, hogy néma csendre ébredek. Mindig forr a víz a
teáskannában, motyog a rádió, zörögnek a fazekak, vagy Louise
dúdolgat. Fél 11 van. Louise általában korán kel, én viszont
nem. Úgyhogy, ha jól emlékszem, sosem fordult elő, hogy
amikor felébredtem, ne hallottam volna, ahogy serénykedik.
Nem szokott eljárni itthonról. – Amolyan remeteféle – mondta
egyszer Lucas, és nagyjából igaza is van.
Lemegyek a konyhába, teát készítek, és mielőtt még
nekiállnék vizet forralni, rádöbbenek, hogy a vízforralót ma
még nem kapcsolta be senki. Nyomasztó a csend. Mielőtt forrni
kezd a víz, kinézek a télikertbe, majd Louise nagy, rendetlen
nappalijába. Sehol senki. Felmegyek az emeletre, most már
aggódva ver a szívem. Régen szinte mindig csendre ébredtem,
és néha annyira rémített az egyedüllét, hogy azonnal az
ablakhoz siettem, néztem a járókelőket, vagy az elhaladó
kocsikat, és megnyugodtam, hogy nem jött el a világvége, amíg
aludtam; nem én vagyok az utolsó élő ember a Földön.
Louise-t az ágyában találom. Ül, és az ezüstszínű, háromfelé
ágazó lábú sétabotja felborulva hever a padlón, nem éri el. A
haját mindig rendezett, tanítónénis kontyban hordja, de most ki
van bontva, hosszú, hullámos, és a gombos pizsama vállára
omlik.
 –  Elnézést – mentegetőzöm már az ajtóban, és kész vagyok
visszavonulni. – Csak meg akartam nézni, nincs-e valami baj.
Aggódtam, hogy még nem tetszett felkelni.
Louise nagyot nyel. – Nem tudok felkelni – mondja.
– Adjam oda a botot?
Megrázza a fejét. – Nem, annak nem sok értelme lenne. Csak…
– elhallgat, majd felsóhajt. – Néha előfordul, hogy nem tudok
felkelni. Szédülök.
– Te jó ég! – Kissé beljebb óvakodom. A függönyök közti résen
beszűrődik a fény, a szobában pacsuli és öblítő illata terjeng. –
Ne hozzak valamit?
Louise elfintorodik, mintha fájna még beszélni is róla, de
válaszol. – Öt órája ébredtem fel, épp csak sikerült kimennem
ide a mosdóba, azóta megint fekszem. Kérem, Emmie, hozna
valami reggelit? Pirítós tökéletes lenne.
– Hát persze. Teát is?
– Igen – mosolyog halványan.
Lent a konyhában két szelet pirítóst megkenek vajjal és házi
narancslekvárral, amit Louise tett el régimódi, kapcsos
befőttesüvegben. A tálcára teszek még egy banánt, néhány
szalvétát, és egy csésze mentateát. Louise megköszöni.
Körbepillantok a rendezetlen, csendes hálószobájában, és
felajánlom, hogy áthozom a tévémet.
– Nagyon kedves, de nem kedvelem a televíziót – mondja.
– Hozzak valami könyvet?
– Mostanában nehezemre esik az olvasás – feleli. – A szemem
gyenge már.
– A szédüléstől? – Az ágya mellett ácsorgok, leülnék a végébe,
de nem akarok bizalmaskodni, főleg nem Louise-szal, hiszen
tudom, mennyire zárkózott.
–  Nem attól – magyarázza. – Makuladegeneráció. Gyakori
probléma. Hatvanéves korom óta lassan romlik a látásom.
Részleges vakság, de igazából nem hátráltat. Csak az
olvasásban, ami őszintén szólva nagy kár.
–  Nem lenne érdemes kipróbálni a hangoskönyveket? A
könyvtárban van egy gyűjtemény, USB hordozón vannak,
lejátszón lehet őket hallgatni, mint a rádiót…
Elmosolyodik. – A hangszalagokkal és hasonlókkal az a
gondom, hogy mindig elfelejtem, hol is tartottam. De azért
köszönöm az ötletet. Ne aggódjon, Emmie, egész jól vagyok. Ha
abbamaradt a szédülés, majd fejtem a keresztrejtvényeimet. Az
mindig elszórakoztat.
Most már értem, miért vannak Louise-nak ilyen óriási
keresztrejtvénykönyvei, és miért üldögél órákon át a
konyhaasztalnál, az orra hegyére tolt szemüveggel, a tollát a lap
felett tartva, miközben halkan ketyeg az óra és duruzsol a rádió.
– Hozhatok még valamit, Louise?
– Nem, köszönöm – feleli mosolyogva, de úgy érzem, szeretné,
ha most magára hagynám.
Lucasnak hazudtam reggel, amikor azt mondtam, hogy
indulnom kell, mert egész hétvégén dolgozom. Ma vasárnap
van, és egész nap itthon leszek. Semmi dolgom, nem vállaltam
műszakot a hotelben. Pirítóst készítek, és a miérteken tűnődöm.
Miért füllentettem? Miért nem tudtam Lucasnak Marvról
beszélni? És arról, hogy Eliottal mentem oda? Elmosogatok, és
kiviszem a szemetet meg a szelektív hulladékot. Felporszívózok,
és beteszek egy mosást: a saját holmimat, és Louise két ruháját
is. Ahhoz képest, hogy augusztus van, szeles az idő, de a kertbe
teregetek, és elégedetten szemlélem a télikert ablakából, ahogy
gyorsan száradva lobog a szélben a sok ruha. Gyerekkoromban
arról álmodoztam, hogy egyszer majd nekem is lesz egy házam,
a kertjében szárítókötéllel. Tudom, hogy valahol szomorú, de
még mindig álmodozom erről néhanap. Egy szárítókötél, rajta a
családi nagymosás: felnőtt nadrágok és parányi kis zoknik,
ahogy libbennek a szélben.
Ablakot pucolok, meglocsolom a paradicsomokat, az egyiknek
megsimogatom a szárát, aztán megszagolom a kezemet, érzem
rajta a friss növényillatot. Általában nem szoktam Louise
büszkeségét, a paradicsompalántákat gondozni, hiszen ő
gondoskodik róluk, de most betűz a nap, és kiszárítja a földet.
Kicsit még álldogálok a könyvek és növények között. Igazából
alig jövök ki a télikertbe. Ez Louise birodalma, én csak a szobát
bérelem, és a fürdőszobát meg a konyhát használom. Százával
sorakoznak a könyvek itt, és elszomorít, hogy ő már nem tudja
olvasni a sorokat. Végigsimítom a borítókat, és nézem a
könyvek előtt és között megbúvó különös díszeket és fotókat.
Többnyire tájak, alkony a tengerparton, vagy hegyek, de akad
néhány kép emberekről is. Két fekete-fehér és három színes.
Mindegyiken rajta van egy rövid, csillogó hajú nő, és mellette
valaki, kétségkívül Louise, úgy huszonöt-harminc éves kora
körül. Minden képen mosolyognak, üde az arcuk, mint az alma,
egymásba karolnak, napsütés és boldogság lengi körül őket.
Sárguló képeslapokat is látok a polcokon, népi mintákkal festett
kerámiákat, és kézzel készített tálakat, országok neveivel vésve.
Egy mozgalmas élet emlékei. Nem remeteéletről tanúskodnak.
Ahogy állok és nézelődöm, azon morfondírozom, hogy vajon
Louise mikor adta fel a kalandokat.
Felviszek neki egy kis teát, aztán üldögélek a télikertben a
napsütésben, olvasgatom a násznagykönyvet,
összegömbölyödöm, a kávésbögrémet az ablakpárkányra
teszem, és hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Marv
jár a fejemben. Ahogy elsápadt. Aztán Eliotra gondolok.
Megterhel, felkavar a tegnapi nap, újraélem az érzelmeket, az
emlékeket, az ajtóban álló döbbent feszengést. Végig kell
gondolnom, meg kell emésztenem, összhangba kell hoznom ezt
az egészet. Marv. Marv az apám, és gyerekkoromban még tudott
rólam. Marv. Az apám.
Négy körül tálcára teszek egy tányér kekszet, két mandarint,
és két csésze mentateát, magamnak is, és Louise-nak is. – Jót
tesz a gyomornak – szokta mondogatni, amikor tölt, és most
nekem is jót tenne, ha valami megnyugtatná a gyomromat.
Mielőtt felviszem a tálcát, kiválasztok egy könyvet Louise
könyvespolcairól. A borítón egy pillangó képe látható, ahogy
kirepül a bábból. Nem tudom, miről szól, de szamárfüles, biztos
sokszor olvasta már.
Amikor megjelenek az ajtóban, Louise felém fordul az
ablaktól, ahonnan bámészkodott, és felderül az arca.
–  Hoztam ezt-azt. – Leteszem elé a tálcát. – Mindkettőnknek.
Gondoltam, felolvashatnék, ha szeretné.
Louise elpirul, szóra nyitja a száját, hirtelenjében nem is
tudja, mit mondhatna. – Hát… szóval… gondolom, lenne más
dolga is.
 Megrázom a fejem. – Szeretnék felolvasni. Ezen a könyvön
megakadt a szemem. – Látom, hogy Louise szeme felcsillan,
ahogy észreveszi a kezemben a könyvet.
– Ó! Olvasta már?
– Nem – felelem.
–  És szereti a szerelmi történeteket? – kérdi, ahogy leülök a
puha, halkan nyikorgó ágy lábához.
– Igen – mondom. – Mindig levesznek a lábamról.

Lucas: Szia, Em, arra gondoltam… a szüleim pár

hétre elutaznak, és jövő hétvégén lesz Marie
szülinapja. Az édesanyja és a koszorúslányok
szerveztek valamit náluk, és Marie nagyon
örülne, ha te is eljönnél. Elmehetnénk együtt a
tengerpartra is. Jó ötlet? Meglátogathatnánk a
kedvenc helyünket, eltölthetnénk egy kis időt
közösen, lazíthatnánk, mint a régi szép
radioaktív ketchupos időkben.
Lucas: Még abba is hajlandó vagyok beleegyezni,
hogy te válassz filmet (csak légyszi légyszi ne
valami Vanilla Ice baromság legyen). Jelezz
vissza, hogy tudsz-e jönni.
 21. fejezet

Marie szüleinek óriási háza van. Olyan, amilyeneket a

borospalackok címkéjére szoktak nyomtatni. Az édesanyja
fogad, soha életemben nem találkoztam nála szívélyesebb és
elegánsabb nővel. Végigsimítja az arcát, amikor kinyitja az ajtót,
és szőke, Marilyn Monroe-stílusú fürtjei meglibbennek.
– Salut – mosolyog.
Bemutatkozom, elmondom, hogy Emmie vagyok, Lucas jó
barátja, mire ő habozás nélkül megölel.
–  Ó. A násznagynő! – mondja kellemes, dél-angliai
akcentussal. – Marie és Lucas is rengeteget mesélt rólad. Gyere,
fáradj be! Jókor jöttél, épp szépítkezünk.
Felvezet egy hatalmas, puha padlószőnyeggel borított
lépcsőn, egy szobába, ahol egy pianínó áll, és a dupla szárnyú
tölgyfa ajtók kitárva várnak. Tíz vendég üldögél a kanapékon és
a fotelekben, mind nő, és három mosolygós manikűrös-
pedikűrös lány reszeli, formázza, lakkozza a körmüket. Az
előkelőség és a jómód sugárzik mindenről, én pedig máris úgy
érzem magam, mint Waynetta Slob, aki szandálban és szakadt
farmerban tévedt a Buckingham Palotába. Marie mindenesetre
örül nekem, máris vidáman szalad elém a vastag, krémszínű
szőnyegen.
– Jaj, Emmie drága! – lelkendezik. – Köszönöm, hogy eljöttél!
Annyira örülök, hogy látlak!
 – Isten éltessen, Marie! Hoztam neked egy kis apróságot… – A
szemem a pianínó teteje felé villan, ahol már sorakoznak a
díszes papírból készült, elegáns üzletek neveivel nyomtatott
ajándékzacskók, és máris azt kívánom, bárcsak a taxiban
felejtettem volna az ajándékomat. Majdnem ott felejtettem,
valóban, de a taxisofőr utánam szólt. Egy doboz kézműves,
vegán fürdőbombát hoztam, és egy szakácskönyvet, amiben
természetesen avokádós receptek vannak.
– Merci, mon amour, igazán kedves. – Marie a többi ajándék
mellé teszi a kicsi, aranypapírba csomagolt dobozt, ami
szerencsére elvész a kupacban. – Hogy vagy? Már jobban, ugye?
Pislogok. – Hát… igen.
–  Lucas mesélte – magyarázkodik Marie, miközben érzem,
hogy minden vendég minket figyel. – Elmesélte az
üdvözlőlapokat az édesapádtól, meg hogy te azt hitted, nem is
tud rólad… és annyira aggódtam, annyira szomorúnak láttalak
amikor Lucasszal beszéltél telefonon, és ő is mondta…
–  Ne aggódj, Marie, már teljesen jól vagyok – vágok közbe. –
Minden rendben, bemutatsz a barátnőidnek?
Marie barátnői kedvesek és szívélyesek; gyerekkoromban én
is ilyen barátnőkről álmodoztam. Mosolyognak, és félbehagyják
gyors, francia csevegésüket, hogy amennyire a kölcsönös nyelvi
akadályok megengedik, beszélgessenek velem, és pezsgővel
kínáljanak. A poharam tele, és érkeznek a színes kis
partifalatkák is. Biztatnak, hogy kóstoljam meg mindegyik
fajtát. Egy idő után feloldódom, és már nem azon aggódom,
hogy Lucas és Marie egy pohár bor és egy igazán elegáns
vacsora mellett biztosan jó alaposan megvitatták, milyen
szerencsétlen az életem, mintha ezt mindenképp elemezni
kellene, akár egy könyvet egy könyvklubban. Jól érzem itt
magam, igazán jól, vendégként ebben a gyönyörű házban,
finom falatokkal és hideg pezsgővel a kezemben. Lehet, hogy
pontosan erre volt szükségem. Hogy egy óceán válasszon el a
mindennapi életemtől, Marvtól, és az álmatlan éjszakáimtól.
Igazi szabadulás ez a nap; az arcom kipirult a pezsgőtől, a
kezem a manikűr után puha, mint a selyem, csak úgy ragyog
rajta a piros körömlakk.
Megszólal a csengő, és Lucille, a leendő koszorúslány már
ugrik is, hogy ajtót nyisson. Marie anyja is feláll.
–  Ugyan, majd én! – szól rá Lucille, és mutatja, hogy már
megszáradt a körme.
–  Ideje kinyitni az ajándékokat – mondja az egyik barátnő,
Isabelle, aki Marie szobatársa volt az egyetemen, és londoni
akcentussal mutatkozott be. – Mindjárt eltelik a születésnapod,
és még nem láttad a sok meglepetést. – Isabelle egy halványkék
Tiffany ajándékzacskót nyújt Marie felé. – Tőlem és Bentől, sok
szeretettel. – Marie a szívére szorítja a kezét, és félrehajtja a
fejét. – Ó, Belle, elkényeztetsz – mondja, és kivesz egy dobozkát
a zacskóból. Egy meseszép karkötő van benne, csillogó kis
féldrágakő fityeg rajta. Mindnyájan szemügyre vesszük,
körbeadjuk, megcsodáljuk, mint egy újszülöttet.
– Nicsak, egy későn érkező! – nevet Lucille, és bekíséri Anát.
Eliot barátnője krémszínű ruhát visel, ami kiemeli magas,
nyúlánk alakját. Szélesen mosolyog. Ez a mosoly rajtam kívül
mindenkinek szól. Meglep, hogy Ana itt van, mert nem tudtam,
hogy jóban van Marie-val. Ugyanakkor igaz, hogy szinte
sógornők.
Ana áradozva hadar valamit franciául, dicséri Marie-t és a
gyönyörű, virágos sifonruháját, Marie udvariasan viszonozza a
bókokat. Puszikat váltanak, és Ana pont mellém ül le egy ívelt
támlájú, galambszürke fotelbe.
–  Szia – biccent, és én gyorsan kerítek neki egy
pezsgőspoharat, mintha máris próbálnék jó pontot szerezni
nála. Valahogy úgy, ahogy a középiskolában teszik a lányok, ha
barátkozni akarnak a legmenőbb végzőssel, aki úgy néz rájuk,
mint a szarra a cipője talpán. Ana pontosan úgy néz rám, és
megrázza a fejét.
– Nem iszom alkoholt.
–  Ó – motyogok. – Értem. Sebaj… az jó. Nem károsítod az
agysejtjeidet. – Nem tudom, hogy jutott ez az eszembe, talán
azért, mert a sajátjaimat elég sok pezsgővel károsítottam az
utóbbi két órában.
Marie kibontja az ajándékokat, és amikor az enyém kerül
sorra, úgy tesz, mintha a Hope-gyémántot csomagoltam volna
be neki. Körbeadja a fürdőbombákat, a lányok megszagolják, és
franciául csicseregnek. Ana oda sem pillant, nem veszi el,
amikor neki adják tovább, csak megvetően tanulmányozza az
avokádós receptkönyvet, és Marie-hoz fordul, természetesen
angolul. – De hát te utálsz főzni! – Görcsbe rándul a gyomrom.
Marie lerázza a megjegyzés élét. – De az avokádót imádom. –
Hozzám hajol, és ad egy puszit. – Fürdés és avokádó. Jobban
ismersz, mint a vőlegényem. – Látom, hogy Ana gúnyosan
fintorog. Csak azért is ragyogó mosolyt villantok rá. Nem
hagyom, hogy ez az undok boszorka elrontsa a napomat, és
nem futamodom meg, bármennyire is szívesen elrohannék a
közeléből, ki a francia tájba. Nem. Inkább iszom még egy korty
pezsgőt.
A manikűrös lányok távoznak, a szobában elhalványul a
beszűrődő napfény, és látom a hatalmas, fülkés ablakból, hogy
odakinn sötét, súlyos esőfelhők jelennek meg az égen. Ana
folyamatosan cseveg, néha egy-egy szót elkapok, és sejtésem
szerint arról beszél, hogy alig várja, hogy beköltözzön az új
otthonába. – Gratulálok, Deidre Barlow – mondaná Lucas. –
Ügyes vagy.
Többször hallom Eliot nevét is, és furcsa, de nehéz
elképzelnem, hogy ugyanarról az Eliotról van szó, akit én is
ismerek. Eliot, ennek a rideg, gúnyos nőnek a párja. Eliot, aki
támogatóan fogta a kezem Marv háza előtt, aztán hazakísért, és
behúzta a függönyt, amikor ágyba zuhantam.
Körbejárnak a desszertek. Parányi pohárkrémek és parfék,
aprócska kanalak, és a nem szűnő csevegés, amiben Ana vette
át a vezető szerepet, és most szaporán, egyesével faggatja a
többieket. Nem igazán értem, miről van szó, a franciatudásom
tényleg Deidre Barlow büszkeségére válna. Ana rengeteget
beszél, talán azért, mert amikor dolgozik, akkor csak hallgat. El
sem tudom képzelni, hogy akárcsak egy pocsék előétellel
kapcsolatos problémámat megosszam vele, nemhogy a
legtitkosabb gondolataimat és félelmeimet.
– Na és te? – fordul most Isabelle-hez. – Férjnél vagy?
–  Igen – mosolyog Isabelle. – Ben, a férjem, tizennyolc éves
korom óta a párom. Van egy kisfiunk, kétéves.
–  Ó, annyira emlékszem! – nevet fel Marie, és bekap egy
kanálka parfét. – Ben volt az egyik szobatársunknak a legjobb
barátja, és Isabelle minden nap várta, hogy átjön-e hozzá.
Isabelle is felnevet, világosbarna haját a füle mögé simítja, és
bólint. – Úgy bizony – mondja, és Marie franciára fordítja a
beszélgetést a mellette ülő barátnőjének.
–  Mindig mondtam neki, hogy kérdezd már meg! – folytatja
Marie hozzánk fordulva. – Mármint hogy kérdezze meg a
szobatársunkat erről a bizonyos barátjáról, de Isabelle nem
merte.
Isabelle átveszi a szót. – Igen, úgyhogy csak vártam, és aztán
amikor Ben átjött…
–  Akkor Isabelle berontott a szobámba, és magára kente az
összes sminkemet – nevet fel Marie, és megszorítja Isabelle
kezét. – Sokáig nem is merte megszólítani.
– Csak ott nyüzsögtem, és reméltem, hogy észrevesz.
–  Vasárnap kora reggel, estélyi sminkben – kacag Marie, és
Isabelle vele nevet. – Igen. Most meg ezt látja szegényke – teszi
hozzá Isabelle, és csinos, halvány arcára mutat. – Nem
sminkelek, babahányás ragad a hajamba…
– De Ben még mindig odavan érted – biztosítja Marie.
A lányok sóhajtoznak és bólogatnak, még Ana is. Ez kész
döbbenet, cseppet sem illik hozzá. Furcsa és természetellenes.
–  Akárcsak Eliot és én – közli, és Eliot neve hallatán megint
önkéntelenül ledermedek. Mintha sokk ért volna. – Hosszú
időbe telt, mire bevallottuk az érzéseinket – meséli. – Eliot egyre
tovább maradt a foglalkozások után, és én egyre nehezebben
viseltem, amikor hazament.
– Ana pszichoterapeuta – magyarázza Marie, mire Isabelle: –
Ó! Eliot a páciensed volt?
–  Összetört szívvel jött hozzám, és én meggyógyítottam. Hát
nem mesébe illő? – feleli Ana mosolyogva, mintha begyakorolta
volna a választ.
Ha ez egy film lenne, akkor hiába vagyok javíthatatlan
romantikus, biztosan hánynom kéne ettől a giccstől.
Legszívesebben rávágnám, hogy nem, Ana, cseppet sem
mesébe illő, mert Eliot egy kedves, szeretnivaló ember, te
viszont egyáltalán nem vagy az.
–  Persze kivártuk, amíg a terápiás foglalkozások végére
értünk, és csak aztán kezdődött el. Amikor már nem járt
terápiára, rengeteg üzenetet váltottunk, és sokszor beültünk
egy-egy baráti kávéra – nevet Ana, és a szemét forgatja. – De
nyilvánvaló volt, hogy rajong értem.
– Komolyan? Miért? – Majdnem kicsúszik a számon a kérdés,
de szerencsére csak majdnem. Nagyot kortyolok a pezsgőből, és
van egy olyan érzésem, hogy elég lesz az alkoholból, ha nem
akarok túlságosan szókimondó lenni.
–  Hát ez bájos – mondja Marie édesanyja. – Nem sokat
beszéltem Eliottal, de ugyanolyan megnyerő fiatalembernek
tűnik, mint Lucas.
Marie ábrándosan mosolyog, Ana bólint. – Igen, Eliot csodás –
mondja, és rám sandít. – Hűséges. És romantikus.
– Akárcsak Luke – ragyog fel Marie arca, és a lányok pirulva
kuncognak.
Kiiszom a pezsgőt, és töltök egy újabb pohárral.
A vendégek tovább csevegnek a barátokról, barátnőkről,
férjekről. Csodás történeteket mesélnek a hétköznapok
romantikájáról. Amikor foghúzás után olyan kómás volt az
egyikük az érzéstelenítőtől, hogy a párja segített megfürödni, és
felhúzni a bugyiját. Amikor egy kocsmatúra után a világ végéről
kellett hazavinni. Szóba kerülnek a leánykérések, a romantikus
randevúk, a vicces történetek, és én csak ülök és bólogatok, és
fáj az arcom a kényszeredett mosolygástól. Még Lucille is
becsatlakozik, és megosztja velünk, hogy az Újdonsült Lovaggal,
akivel a bárban megismerkedett, már háromszor randevúzott,
és valahogy „különlegesnek” érzi. Próbálok tudomást sem venni
a szívemet mardosó érzésről. Magány. Igen, az fáj ennyire.
Felismerem, mert régóta kísér, és hiába hittem, hogy
kigyógyultam belőle.
– Na és te, Emmie?
Felpillantok. Mindenki engem figyel. Ana is bámul, ő tette fel
a kérdést.
– Én?
– Igen. Te férjnél vagy? – kérdi Isabelle lelkesen.
– Nem – válaszolom. – Nem vagyok férjnél.
–  Na és barátod van? – kérdi Ana félrehajtott fejjel és félig
lehunyt szemmel, mintha élvezné a játékot. Nagyon furcsa,
hiszen jól tudja a választ. A bárba menet a kocsiban végig erről
beszélgettünk, más témánk nem is volt.
–  Nem – felelem. – Mióta utoljára kérdezted, nem változott a
dolog. Nem is bánom.
–  Ó, te mázlista szingli – szólal meg az egyik vendég, és
mindenki nevet. Szerencsére ezzel a téma lezárva.
Megcsodáljuk egymás körmét, iszogatunk, és a desszertet követi
a sajt és a gyümölcs.
 –  Ó! – szólal meg mögöttem Marie, amikor újabb pezsgőért
nyúlok. Ez talán a negyedik pohár… vagy az ötödik. –
Megmutatom a montázst, lányok.
– Montázst? – kérdi az édesanyja. – A koszorúslányruhákról?
–  Nem. Lucasról és rólam. A fotókat, amiket majd ráteszünk
a… a… – Marie keresi a szavakat.
– A kivetítőre – mondja Isabelle, és Marie bólint.
–  Igen. Képzeljétek, sírtam, amikor a bátyám megmutatta a
képeket. Tudom, hogy még rengeteg idő van, csak hónapok
múlva lesz az esküvő, de szeretném, ha minden jól meg lenne
szervezve. Mutatok egy kis ízelítőt.
Megszorítom a pezsgőspoharat, felkavarodik a gyomrom, és
tudom, hogy ezt nem leszek képes végignézni. Le kell lépnem. A
vendégek beszélgetnek, Marie kiszalad a laptopjáért, az
édesanyja bekapcsolja a kandalló fölé helyezett lapos tévét, én
pedig kiosonok a mosdóba. Mélyeket lélegzem a ragyogóan
tiszta kézmosó fölé hajolva, fojtogat a pánik, szédülök, kóvályog
a fejem. Nem bírnám végignézni a montázst. És Ana mellett sem
tudok megmaradni egy percig sem. Ki kell találnom valami
ürügyet, és le kell lépnem. Mégpedig rögtön. Visszamegyek a
nappaliba a telefonommal a kezemben (ezt a trükköt Rosie-tól
tanultam, hogy hitelesebb legyen, ha egy sürgős hívásra
hivatkozom). Marie-hoz lépek, és azt mondom neki, hogy sajnos
mennem kell, pedig csodásan érzem magam. – A legjobb
barátnőm, Rosie most hívott fel zokogva. Vissza kell mennem a
vendégházba, hogy beszéljek vele. – Hamisnak tűnnek a
szavaim, a hangom túl nyugodt és tényszerű, de Marie, aki
mezítláb álldogál, és kicsit becsiccsentett a pezsgőtől, nem
faggat és nem győzköd, hogy maradjak. Viszont ragaszkodik
hozzá, hogy taxit hívjon nekem.
–  Nem fontos, köszi. Lucas megadta egy taxis cég számát,
majd én telefonálok nekik.
– Nem, majd én elintézem.
Ekkor belekarol az egyik barátnője, és mielőtt tovább
beszélhetne, gyorsan megölelem, és elsietek, épp amikor Lucas
és Marie fényképe megjelenik a tévé képernyőjén; Lucas
odahajtja a fejét Marie nyakához, Marie arca ragyog a
boldogságtól. A lányok sóhajtoznak, ujjonganak, és pedig
leosonok a lépcsőn, ki a szabadba.

Eltévedtem. Halvány fogalmam sincs, hol vagyok. Szinte

rohanva távoztam Marie-ék házából, balra kanyarodtam, tíz
percig teljesen a gondolataimba merülve róttam a környéket,
csak a megkönnyebbülés munkált bennem, hogy végre
leráztam a magány, a jelentéktelenség, a szánalmasság érzését,
és végre nem kell hallgatnom mások boldog történeteit a
szeretetről, szerelemről, családról. Nekem nincsenek
szívmelengető emlékeim az anyámról, nincs párom, akivel egy
húron pendülök, és aki segítene magamra rángatni a
bugyogómat, vagy szerelmet vallana, miközben én valami
vírusos hányós betegség kellős közepén nyűglődöm. Nincsenek
történeteim az apámról. Semmi. Csak a magány. A
jelentéktelenség. Fojtogattak ezek az érzések, úgyhogy csak
mentem és mentem, hátha kisétálom magamból, mint holmi
izomlázat, és reméltem, hogy valahogy eligazodom a zöldellő
dombvidéken, ahol Marie családjának az otthona áll.
Gondoltam, megtalálom a város vagy falu központját, de nem.
Teljesen eltévedtem a semmi közepén, sehol egy utca, csak
néhol egy-egy magányos ház, kerttel és fallal körülvéve, és fák,
rengeteg nyavalyás fa mindenütt. Most meg már esik is. A
súlyos, szürke felhők rám zúdítják az esőt, a szandálom csupa
víz.
–  Délutánra esőt mondanak – emlékeztetett Lucas, mielőtt
elindultam, és elővette a szekrényből a fekete esőkabátját. –
Vigyél dzsekit!
–  Ó, nem szükséges – feleltem. – Nem kirándulni megyek.
Marie-nál leszek, bent a házban.
Pedig hoznom kellett volna, kár, hogy becsapott az augusztus
végi napsütés. Alaposan eltévedtem, most már vissza sem
találnék Marie-hoz. Valamiért nincs internet a telefonomon,
úgyhogy a Google-térkép kilőve, és ha felhívom Marie-t, teljesen
hülyének fog nézni, amiért csak úgy elrohantam, taxi nélkül, és
mérföldeket baktattam ahelyett, hogy nála szépen megvártam
volna a kocsit. Ebből biztosan kikövetkeztetné, hogy valami
nem stimmel.
Lucas. Hívjam fel Lucast? Beállok egy fa alá, így kevésbé
ázom meg. Nagy, kövér cseppekben hullik az eső. A telefonom a
kezemben, az ujjam Lucas neve fölött köröz a kijelzőn. De nem
lehet. Nem hívhatom fel, amikor tudom, hogy fontos megnyitón
van. Most van az átadása egy tízmillió eurós háznak, amin
Bretagne-ban dolgozott. Nem zavarhatom ott azzal, hogy
kisétáltam a menyasszonya születésnapjáról, mert pocsékul
éreztem magam egy csomó céltudatos, határozott nő között, és
inkább kijöttem a rétre, a zöldbe, a szabadba, ahol úgy
eltévedtem, hogy talán sosem találok vissza többé. Amúgy is,
Lucasnak több órába telne ideérni. Csak állok az egyre jobban
szakadó esőben, és teljesen feleslegesen belekiabálom a
frusztrációmat a levegőbe: – Baaaaasszameeeg! – aztán még
toporzékolok is egyet a szétázott szandálommal.
Várok. Hallgatózom, hátha jár errefelé autó, akkor
megpróbálhatnék stoppolni, vagy kérnék egy telefonszámot,
hogy taxit hívjak, és persze megkérdezném, hol is vagyok most
pontosan. De sehol senki, sehol semmi. Csak a szakadó eső és a
csiripelő madarak. Sírhatnékom van. Átadhatnám magam a
könnyeknek, de nem akarom. Nem szabad. Nem tehetem, mert
akkor bepánikolnék, és elveszteném a fejem itt a semmi kellős
közepén, mérföldekre az ismerősöktől.
Ismét a telefonomat böngészem, és átfutom a nevek listáját.
Lucas. Rosie. Louise vonalas telefonja. Eliot.
Felpillantok a haragos, szürke felhőkre, aztán körbe a zöld
vidéken. Ha egy kocsi ablakából látnám, rácsodálkoznék a táj
szépségére.
Felsóhajtok, és csuromvizes kézzel bepötyögöm Eliot nevét.
– Halló!
– Eliot, én vagyok az. Eltévedtem. Eltévedtem, szakad az eső,
és…
– Eltévedtél?
–  Hát… Marie szüleinek a házában voltam, és… eljöttem, és
csak mentem és mentem, és nem néztem, hová, aztán most itt
vagyok, csak fák és rétek és lepusztult istállók és baromi sok
tehén, és csak megyek és megyek, de…
– Na jó, várjunk csak. Marie szüleinek a házában voltál?
 – Igen. Marie születésnapjára szerveztek egy partit.
– Oké. Amikor eljöttél tőlük, balra vagy jobbra kanyarodtál?
– Balra. Igen, egészen biztosan balra.
– És mikor jöttél el?
–  Nem is tudom, úgy húsz perce? Fél órája? Tudom, hogy
tiszta hülye vagyok, de azt hittem, majd találok egy
buszmegállót a faluban, vagy ilyesmi, és… Úristen! Villámlik! A
francba! Mint a Scooby Do rajzfilmben a ménkű! A picsába!
Hallom, hogy Eliot nevet, legalábbis azt hiszem, de olyan
hangosan kopog az eső, és amúgy is rossz a vonal, hogy inkább
nem mondok semmit, csak rákérdezek: – Értem tudnál jönni?
–  Már a furgonban ülök, Emmie – feleli. – Látsz valami
jellegzeteset onnan, ahol megálltál?
Körbenézek. – Nem. Semmi, csak fák, bokrok, és…
– Tehenek. Tudom, ezt már mondtad. Nincs semmi más? Nem
emlékszel valami érdekesre séta közben? Csak hogy nagyjából
tudjam, hol lehetsz?
Végignézek a kanyargós úton. – Nem. Csak fák, meg…
– A teheneket inkább ne is említsd – nevet Eliot. – Mindjárt ott
vagyok, ne aggódj. Ne menj sehová, ne mászkálj, maradj az út
mellett…
– Szélmalom!
– Tessék?
–  Úgy öt perce elmentem három óriási szélmalom mellett.
Kurva nagyok voltak, azt hiszem, bal felé láttam őket… Igen, bal
felé.
–  Jó. Maradj, ahol vagy! Sietek, ahogy tudok. Tedd el a
telefonodat, el ne ázzon.
 Húsz percbe telik, hogy Eliot megtaláljon, és közben csak két
kocsi megy el mellettem az úton. Legszívesebben hálálkodva
térdre rogynék, amikor megpillantom a furgont, de úgy
megáztam és átfáztam, hogy moccanni is alig tudok. Eliot
megáll, hangosan fékez, és kitárja az utasoldali ajtót. Gyorsan
beszállok, és az ülésre roskadok. A kocsiban meleg van, a fűtés
halványan poros illatot áraszt, mint az elektromos kandalló,
amit anyám minden télen bekapcsolt otthon. Egy Oasis-dal szól
halkan a rádióban. Eliotra pillantok. Bánatos arcot vág, rám
függeszti nagy, barna szemét. – Mégis mit csináljak veled,
Emmie Blue?
Erőtlenül megvonom a vállamat. – Akassz ki a
szárítókötélre… – szipogok szánalmasan.
Eliot elmosolyodik, és a lábamnál heverő sporttáskából két
nagy, puha, fehér törölközőt vesz elő.
– Ez is megteszi – mondja, széthajtja őket, és int, hogy hajoljak
előrébb. Engedelmeskedem. Az egyik törölközőt a vállam köré
teríti.
– Szárítkozz meg, amennyire tudsz. – Bólintok, ő pedig indít.
Tíz percen keresztül egyikünk sem beszél. Eliot a fűtést állítja
erősebbre, odateszi a kezét a rácshoz, hogy tesztelje, dúdolja a
dalokat a rádióban, néha int egy-egy gyalogosnak, hogy menjen,
közben az ujja a kormányon dobol. Beburkolózom a
törölközőkbe, a fejemet a puha, fűrészporos üléstámlára
hajtom. Szeretem Eliot kocsiját. Den pulóvereire emlékeztet,
amiken mindig akadt faforgács és fűrészpor a munkahelyéről,
és a zsebében mindig lapult számomra egy Picnic szelet, vagy
egy darab cukorka a tengerpartról.
 Eliot csendben vezet. Hamar felmelegszem. Ki vagyok
merülve, és a hideg meg az eső kijózanított, már nem kóvályog
a fejem a pezsgőtől.
–  Köszi, hogy értem jöttél – töröm meg a csendet. Megállunk
egy parkolóban, egy papírpohárban gőzölgő kávét szorongatok,
a szélvédőn szaporán kopog az eső.
Eliot lassan bólint. – Nagyon szívesen.
– Félbe kellett hagynod miattam valamit?
Vállat von, elmosolyodik, kivillannak szabályos, fehér fogai. –
Anyáméknál voltam, a kerti pavilonon dolgozgattam.
– Ne haragudj!
– Ugyan, semmi gond. Amúgy is eleredt az eső, úgyhogy nem
hívtál rosszkor. – Felém fordul. – De mi történt? Szar volt a
parti?
Felnevetek, de lesütöm a szemem. – Nem… nem volt szar,
csak… nem is tudom. – Elhallgatok, mert eszembe jut Ana. Eliot
barátnője. Felpillantok. Eliot helyes arca, magabiztos tekintete, a
puha törölköző a vállamon, a figyelmessége… nem is értem,
hogy alkothatnak ők ketten egy párt. Ana fagyos, barátságtalan,
Eliot viszont… kedves. Vicces. Melegszívű. Biztonságban érzem
magam mellette. Ha hirtelen kitörne a világvége, ilyen embert
akarnék magam mellé. Megbízom benne. De tényleg, legalábbis
egy kicsit, különben nem hívtam volna fel Lucas helyett, hogy
jöjjön értem.
–  Veled sosem fordult elő, hogy… úgy érezted, mindenki
másnak sikeres az élete, csak te vagy reménytelen eset?
Eliot elgondolkozik, és megint a kormányon dobol.
– Most Luke-ra gondolsz? – kérdi.
 – Nem – rázom meg a fejem. – Miért gondolnék pont rá?
Eliot vállat von, és a kezét nézi a kormányon. – Talán mert
annyira jó barátok vagytok, és most nősülni készül. Ez… biztos
kicsit nehéz neked.
Nem felelek, csak megvonom a vállamat.
Eliot felsóhajt. – Nézd, régebben én is ilyen voltam. Úgy tűnt,
nagyon is sikeres vagyok. Tökéletes élet, csodálatos feleség,
pompás tervek. – Kis félmosollyal rám pillant. – Pedig ez csak a
látszat volt. Semmi több, és az egész kártyavár egy pillanat alatt
összedőlt. Kanadáig kellett futnom, hogy rendbe szedjem a
szaros kis életemet. Elvonultam, hogy gyógyulhassak.
–  Hogy kihúzd a fejed a homokból. Vak strucc – mondom,
mert eszembe jut a korábbi beszélgetésünk.
Eliot elmosolyodik. – Pontosan. Nagyon sokszor nem a
valóságot látjuk. Hiszen a látszat csal. Akinek az élete
tökéletesnek tűnik, valószínűleg ugyanolyan elveszett, mint
bárki más.
Rápillantok. – Bárcsak én is ennyire biztos lennék ebben!
– Hidd el, Emmie, ez így van – feleli halkan.
Rápillantok, mire elneveti magát. – Most meg mi van?
Eliot lehajtja a napellenzőt, aminek a belső oldalán egy apró
tükör van, felette homályos kis lámpa. Belepillantok. A szemem
körül teljesen lekenődött a festék, a szempillámról kis
szemspiráldarabkák lógnak. – Te jó ég! Úgy nézek ki, mint Ozzie
Osbourne.
Eliot felnevet, és a tenyerébe támasztja az állát. – Most illene
szabadkoznom, hogy ugyan már, dehogy, de nem teszem.
Egyetértek. Kicsit zavarban is vagyok, hogy ilyen híresség
mellett ülhetek.
– Fogd be!
Eliot tétován rám néz, és egy pillanatra elhallgat, majd
folytatja: – Tulajdonképpen nagyon érdekelne, hogy találtad ki a
Technical Ecstasy album koncepcióját… Jaj!
–  Fogd be, vagy megint rád csapok! – nevetek, majd
megpróbálom ledörzsölni a szemem alól az elkent festéket.
Semmit nem érek vele, csak még rosszabb lesz. A tükörképemet
vizsgálgatva megvonom a vállamat. – Na jó, feladom. –
Visszahajtom a napellenzőt, hátradőlök, az arcomat az
üléstámlához simítom. – Te jó ég! – sóhajtok, és Eliotra
pillantok. – Ha most látnának a lányok a szülinapról, biztos azt
gondolnák, mi a francot csinál ez a nő?
Eliot elmosolyodik, egy pillanatra lehunyja a szemét, majd
rám néz. – Kit érdekel?
– És aztán az egyikük biztosan elmesélné, hogy a párja valami
ilyen sztori kellős közepén döbbent rá, hogy beleszeretett. Pont
amikor meglógott egy buliból, elkenődött a sminkje, és úgy
nézett ki, mint Ozzy Osbourne, vagy egy ázott spániel.
Eliot összevonja sötét szemöldökét. – Manapság a
születésnapi babazsúrokon ilyesmiről beszélnek a kislányok?
–  Hát, ezen a bulin igen – felelem szipogva. Az orrom még
mindig folyik, úgy megáztam, hogy meg is fáztam közben. – Ana
is ott volt. Ő kezdeményezte ezt a beszélgetést, úgyhogy
biztosan nagyon meg van veled elégedve. Amúgy gratulálok a
múlt vasárnapi gyertyafényes fürdőtökhöz, tisztára olyan
lehetett, mint valami videóklip a nyolcvanas évekből. – Magam
is meglepődöm, milyen keserű a hangom.
 –  Hát… – Eliot nyugodt és derűs, de a mosolya kissé
hitetlenkedő. – Nem igazán emlékszem semmiféle romantikus,
nyolcvanas éveket idéző gyertyafényes fürdőre, de azért mesélj
nyugodtan. Nagyon szórakoztató lehetett a buli.
Felnevetek. – Hát, nem tudom… Eléggé… magányosnak
éreztem magam – nyöszörgök. – Igen, ez rá a legjobb szó.
Mindenki más annyira összeszedett volt, olyan elégedett az
életével, kurva sokat meséltek a szeretteikről, úgy éreztem,
bezzeg nekik sikerült… érted? Ott vannak mellettük a barátok, a
társak, akik feltétel nélkül támogatják őket, elfogadják őket a
hibáikkal együtt. Szeretik őket. Nekem meg csak a nagy semmi
van.
Eliot csendben tűnődik a szavaimon. – Emmie, bárki bármit
mond, akkor sem tökéletes az élete. Soha senkinek nem
tökéletes.
–  Nem? – Lesütöm a szemem, hogy ne kelljen állnom a
tekintetét. A beszélgetésekre gondolok, a pianínó körül üldögélő
vendégekre, és zsong a fejem. – Képzeld csak el, mit mesélt
Helen – mondom Eliotnak. – Otthagyta az állását, anélkül, hogy
kikérte volna a férje véleményét. Pocsékul álltak anyagilag, de ő
annyira rosszul érezte magát a munkahelyén, hogy ennek
ellenére felmondott, bár aggódott, hogy hogyan fogadja majd
Alan, a férje, hiszen adósságaik voltak, de tudod, mit reagált a
férje? Azt mondta neki, virágszálam, igen, Helen mondta, hogy
így szólítja, szóval azt mondta, virágszálam…
– Igen?
– Igen, és azt mondta, hogy jól tetted, hogy otthagytad azt az
állást, majd én megoldok mindent, bízd csak rám, én bármit
megteszek, hogy megvalósíthasd az álmaidat.
Eliot eltátja a száját, aztán kitör belőle a nevetés, tudom, hogy
szeretne közbeszólni, de nem hagyom, mert kétségbeesetten
szeretném megértetni vele, mi zaklatott fel. – És akkor Beatrice
is bedobott egy sztorit, elmesélte, hogy neki rettenetes
tériszonya van, de ennek ellenére megmászta a Snowdont a
barátnőjével, mert tudta, mennyire vágyik erre a barátnője. És a
hegycsúcson megkérte a kezét!
– Na jó, de…
– És Beatrice végig reszketett, amíg kapaszkodtak felfelé, mint
egy kutya szilveszterkor, ha durrognak a petárdák. Még
nyugtatót is bevett előtte. De bevállalta, és megcsinálta! Most
gondolj bele, milyen lehet, ha valaki bevállal a kedvedért valami
ilyesmit. Én fel sem tudom fogni!
Eliot keresztbe fonja izmos karját, kinyújtja a lábát, hátradől
az ülésen, és fürkészőn figyel. – Emmie, vannak, akik…
Félbeszakítom, mert a pezsgő is megártott, és a séta is a
szakadó esőben. – Na és ott van Amy. – Eliot fintorog, aztán
elmosolyodik, mint aki feladja. – Amy egyszer egy
vasútállomáson megbotlott a lépcsőn, eltörte az orrát, és
megsérült a háta. Még kakálni sem tudott segítség nélkül! Az
orra… úgy nézett ki, mint egy kibaszott nagy paradicsom!
Láttam a fotókat.
–  Jézusom – nevet fel Eliot. – Hát, biztos lehetett volna
rosszabb is.
– Komolyan? – kérdezek vissza.
–  Nézhetett volna úgy is ki, mint egy zellergumó… vagy egy
sütőtök…
 Nevetek a megjegyzésén, de folytatom a sztorit. – Na és tudod
mit csinált a pasija? Megcsókolta a ronda, feldagadt orrát. És
segített kitörölni a seggét! Heteken át, minden nap.
Eliot nagyot sóhajt, még a haja is égnek áll. – A francba már,
Emmie, én azt hittem, születésnapi bulira mentél. Egészen
biztos vagy benne, hogy nem a Kilroy talkshow forgatásába
csöppentél?
Szipogva felvihogok, lenyelem a könnyeimet, és nézem, ahogy
Eliot lezseren elnyúlik a vezetőülésen. – Tiszta kilencvenes évek
vagy! – mondom. – Már rég nem adják a Kilroyt.
– Akkor ezért mesélik egymásnak a nők születésnapi bulikon
a könnyfakasztó történeteiket.
Halványan elmosolyodom. – Nem tudom. – Nagyot sóhajtok. –
Nekik mind van valakijük. Szeretteik, akik virágszálnak
szólítják őket, támogatják és elfogadják őket, akkor is, amikor a
legnagyobb szarban vannak. – Nyelek egyet, mert gombócot
érzek a torkomban. – És én? Nekem mi jutott? Egy állás, amit
nem mertem megpályázni. Egy apa, aki egy karnyújtásnyira
lakott tőlem egész életemben, mégsem akar megismerni. És ez
mind fáj! És persze Lucas, ő meg végképp… – elhallgatok,
felpillantok, és Eliot figyelmesen várja a folytatást.
– Ő végképp… micsoda? – kérdi alig hallhatóan.
Szeretném kimondani. Szeretnék beszélni, mert ha igaz, amit
Rosie is mondott néhányszor, ha igaz, hogy én tényleg olyan
vagyok, mint egy csukott könyv, akkor Eliot viszont nyitott
könyv. Nem azért, mert mindent elárul magáról, inkább azért,
mert végtelenül nyitott a hozzáállása. Mindenkinek a szemébe
néz, a tartása nyugodt, laza. Mintha semmi nem döbbentené
meg, és semmi rejtegetnivalója nem lenne; ez a hozzáállás
átragad arra, akivel beszél. Ezért szeretnék neki mindent
elmondani. De képtelen vagyok rá.
–  Azt hiszem, csak arról van szó, hogy nagyon kilógtam a
sorból a vendégek közül – magyarázkodom. – Mindenkinek
családja vagy párja van, remek állása, tervei, háza, gyerekei…
szép ajándékokat hoztak, márkás ruhákban járnak… –
Lepillantok az ázott farmeromra, az elnyűtt, csuromvíz
szandálomra, a törölközőre, a kezemre, amire rászáradt a
szemem alól ledörzsölt szemspirál. – Úristen. Csak nézz rám! –
szipogok, és elcsuklik a hangom. – Katasztrófa.
Eliot rám mered, és nagyon halkan felel. – Szerintem nem.
Csitul az eső, Eliot felsóhajt, és a szájához emeli a kezét. – Jövő
héten lesz a harmincharmadik születésnapom. Apám pont
ennyi idősen halt meg, és én úgy tudom, hogy egész életében
keményen dolgozott azért, hogy megfeleljen. Hogy fizesse a ház
törlesztőrészleteit. Hogy új és még újabb autót vegyen.
Nyaralások, tetőtér-beépítés. Halálra dolgozta magát, hogy
mindene meglegyen, amiről azt gondolta, hogy meg kell lennie.
Talán pont azért, mert másokat figyelt, olyan embereket,
amilyen te is vagy, és azt gondolta, hogy hozzá képest
mindenkinek minden csodásan megy.
Hevesen dobog a szívem, ahogy hallgatom.
–  Harminchárom év, ennyi adatott neki. Feladta a szíve. És
senki nem arról beszélt, hogy mennyi megtakarítása volt, hogy
milyen kocsit vezetett, hogy hová járt nyaralni. Csak róla
beszéltek, Emmie. A személyiségéről. Ő hiányzott mindenkinek.
Mert csak ez volt fontos.
 Könnybe lábad a szemem, elszorul a torkom, és képtelen
vagyok visszatartani a sírást.
Csak ülünk csendben, hallgatjuk az esőcseppek kopogását, az
elhaladó autók zúgását, aztán Eliot indít.
– Na gyere, te virágszál – mondja, és megköszörüli a torkát. –
Irány haza.

5. CD-válogatás

Kedves Léggömblány!

1. dal: Mert mindenkiben a jót keresed

2. dal: Mert röhögőgörcsöt kapok, hogy neked tetszik a
70 éves Dick Van Dyke
3. dal: Mert sosem hallottál Eva Cassidyről
4. dal: Mert Eva dalaiból nem elég egy
5. dal: Mert egy nap majd elmondom neked

Léggömbfiú
X
 22. fejezet

Úgy érzem magam, mintha 2018-ból hirtelen 2006-ba

csöppentem volna. Lucasszal a kanapén ülünk a szülei tágas,
modern nappalijában, és a Netflixet böngésszük, de persze nem
sikerül kiválasztani semmit, ami mindkettőnknek tetszik. A
kandallóba állított nagy tömbgyertyák égnek, a csillárt
lekapcsoltuk, a kanapé mellett két kis lámpa halvány,
borostyánszínű fénye világít. Kettőnk közt egy jókora tálban
pattogatott kukorica, egy másik tálban csokoládé és cukorka.
2006-ban valószínűleg kólát ittunk volna, esetleg sört, ha Lucas
szülei nincsenek otthon, de most élénkzöld koktélokat
kortyolgatunk. Lucas keverte őket Jean dolgozószobájában, a
bárszekrényben talált hozzávalókból. Egy nagy, szürke, puha
műszőrme takaró is a régi szép időkre emlékeztet, mindig ezt
terítettük magunkra akkoriban is. A nosztalgikus hangulatot
erősíti, hogy Eliot zenét hallgat a konyhában, néha elsétál az
ajtó előtt a telefonjával a kezében, a képernyőre pillant, aztán
ránk, mint régen, mintha nem igazán tudna velünk mit kezdeni,
és mindig arra számítana, hogy valami rosszban sántikálunk.
Régen mindig leült mellénk, a takaró alá húzódott ő is, átkarolt
minket, és évődött velünk. – Ne is törődjetek velem, csak a kaját
toljátok ide. – Amikor már nem ült mellénk, sokáig hiányzott.
Mint ahogy akkor is, amikor egy ideig nem jött látogatóba a
Moreau családhoz, vagy amikor már nem pattant a kocsiba,
hogy elkísérjen a komphoz, és integessen. Jó, hogy újra itt van.
–  Miért van az, hogy minden film, amit hajlandó vagy
megnézni, vagy egy napszemüveges pasassal kezdődik, vagy
valami ködös kikötőben horgonyzó csónakkal? – kérdem, és a
képernyőre pillantok.
Lucas felnevet. – És miért van az, hogy amit te akarsz nézni,
azokat sosem adták a mozikban?
– Hmmm – megrázom a fejem, és kortyolok a koktélból. – Ez
nem is igaz.
– Dehogynem! – vágja rá Lucas, a kezét a térdére támasztja, és
a távirányítót pörgeti. – Például A felforgató.
Felnevetek. – Mindig ezzel példálózol. De abban játszott
Thandie Newton, és őt bezzeg szereted.
– De meg is ártott a karrierjének! Egy filmben szerepelni Bon
Jovival…
– Jon Bon Jovival.
– De nem is csinál semmit, csak bujkál az utcán, mint valami
selejtes Columbo, és mindenkinek megdugja a feleségét.
–  Ó, ez remekül hangzik – felelem. – Kedvet csináltál hozzá.
Nézzük meg újra!
– Nem.
– Légyszi!
–  Már kétszer láttam, annyi bőven elég is volt. – Lucas
kiválaszt egy Tom Cruise-filmet, de én máris tiltakozom.
– Ezt ne!
– A fenébe, egész nap itt fogunk kotlani!
Eliot bekukucskál, és mosolyogva nekidől a fehér, fényes
ajtókeretnek. Sötét pillái alól engem figyel, aztán a kandalló
fölött a tévére pillant. – Hogyhogy nem rohangál a képernyőn
Jon Bon Jovi?
Lucas megfordul a bátyja hangjára. – Mert szeretnék valami
olyan filmet nézni, amit ebben az évtizedben mutattak be, El.
Lucas és Eliot közelebb kerültek egymáshoz, amióta Eliot
elvált, és egypár éve kis időre visszaköltözött Lucas szüleihez,
mielőtt Kanadába ment volna dolgozni. Persze talán nem olyan
már ez az összetartozás, mint gyerekkorunkban, de jó látni,
hogy a fivérek ismét egymásra találtak, nevetnek,
hülyéskednek, ugratják egymást.
Eliot rám mosolyog, és felszegi az állát. – Az U-571-et láttad?
– Naná! Jon csodás volt Pete Emmet szerepében.
– Mármint Pete Emmet hadnagy szerepében – javít ki Eliot, és
felnevetek. Eliot a homlokát ráncolja, majd felkiált. – Na és a
Pucked? Azt is láttad?
– Pucked? Komolyan?
–  Úgy hangzik, mint valami puki – motyog Lucas, de amikor
rápillantok, merőn nézi a tévét, és úgy tesz, mintha nem is
mondott volna semmit.
–  Bizony. – Eliot összefonja a karját. – Ő a főszereplő. A
rosszfiú. Lobogó rocksztárhajjal. Pont ahogy neked tetszik.
– Tényleg? És nem láttam?
– Ezek szerint nem – nevet Eliot. – Nem is nevezheted magad
igazi Jon Bon Jovi-rajongónak ezek után.
– Amint hazaértem, már tudom, mit rendelek az Amazonon. –
Felcsillan a szemem, és Lucashoz fordulok. – Hacsak a Netflixen
meg nem találjuk.
–  Kizárt dolog – feleli Lucas még mindig a képernyőre
meredve. – Nem található itt semmiféle… Pucked. – Úgy mondja
ki a film címét, mintha el sem hinné, hogy ez tényleg létezik. De
nem mosolyog.
–  Talán National Lampoon címszó alatt keress rá – javasolja
Eliot. Lucas csak megvonja a vállát. – Sehol semmi. – Azzal
visszafordul a képernyőhöz. Eliot felvonja a szemöldökét,
összenézünk, és már vigyorgok. Próbálom a térdemre terített
takaró mögé rejteni a nevetésemet. Olyan a hangulat, mint
régen, amikor Lucasra rájött a duzzogás, és Eliottal a háta
mögött összekacsintottunk, tanakodva, hogy vajon szakított-e
vele az épp aktuális barátnője, vagy Jean adott neki valami
büntetést, amiért a koszos törölközőjét a padlón hagyta a
fürdőszobában, vagy nem lett kitűnő valamelyik tárgyból.
– Na jó, azt hiszem, olajra lépek – mondja Eliot, és elengedi az
ajtófélfát. – Jó mulatást, gyerekek.
–  Olajra lépsz? – ismétlem, mire Eliot felnevet, és keresztbe
fonja a karját. Rosie-nak igaza van, tényleg izmos a karja. Rosie
a telefonomon lecsekkolta Eliot Instagramját. – Jó pasi –
bólogatott elismerően. – Nagyon jó. Menő. És milyen magas!
–  Mi a gond? – kérdi Eliot. – Ez is túl kilencvenes évekbeli
volt?
– Az olajra lépés? Hát, eléggé – bólogatok.
– Viszlát, bátyus – integet Lucas, és feszült a mosolya, mintha
azt akarná mondani, hogy ne zavarj, dolgunk van. – Anának
küldjük az üdvözletünket. Élvezzétek a vacsorát!
Eliot szórakozottan mosolyog. – Nem Anával megyek, de azért
köszi. – Felém biccent. – Szép estét, Ozzie… azaz Emmie.
Egy perccel később, ahogy a koktélomat kortyolgatom, érzem,
hogy Lucas merőn néz.
– Mi van?
Morcosan megvonja a vállát. – Eliot kissé… túl barátságos
volt.
–  Komolyan? – nevetek. Forró a fülem, mint mindig, amikor
elpirulok, és örülök, hogy a hosszú hajamtól nem látszik. – Ezt
hogy érted?
– Hát úgy, hogy viccelődik veled, beleszól a beszélgetésünkbe,
sorolja a Bon Jovi-filmeket, haha, Emmie, el se hiszem, hogy ezt
még nem láttad, talán megnézhetnénk együtt…
–  Jon Bon Jovi – bököm meg. – És szerintem Eliot nem vitte
túlzásba, csak olyan volt, amilyen lenni szokott…
–  Emmie, a bátyám évek óta alig beszél veled, most meg
hirtelenjében legjobb haverok lettetek?
Akinek egy csepp esze is van, azonnal tudná, hogy ez bizony
féltékenység. Lucas néha ilyen, és be kell vallanom, hogy én is.
Féltékenyen védelmezzük a barátságunkat, főleg, ha
valamelyikünk új barátságot köt. – Elég sokat beszélsz erről a
Fox nevezetű alakról. Csak nem akarsz lecserélni? – és
hasonlók. Persze Lucas féltékenysége engem is védeni akar, és
Eliottal kapcsolatban ezt tulajdonképpen meg is értem.
–  Csak dumálgatunk – felelem. – Nem találkoztunk túl
sokszor, hogy őszinte legyek. Igaz, hogy ma elhozott Marie-től,
de csak mert a taxi nem jött, és tudtam, hogy te épp dolgozol… –
Ezt a kis hazugságot adtam be Lucasnak arról, ami Marie
születésnapja után történt, de ő csak morgott, hogy legközelebb
igenis őt hívjam fel.
– És Eliot vitt el az apádhoz is.
 Nagyot nyelek, és Luke szemébe nézek. Elmeséltem neki a
Marv sztorit, amikor úton voltunk Calaisból, miután felvett a
kompállomáson. De azt nem mondtam, hogy Eliot vitt oda.
Lucas bólint. – Tehát így volt.
– Eliot mondta?
–  Nem. Csak felhívott este, amikor másnapra az
öltönyvásárlást terveztük, és lemondta, téged pedig nem értelek
el. Utána meg… – Lucas az ajtó felé mutat, majd rám. – Nem volt
nehéz kitalálni.
Furcsa, de úgy érzem, mintha vádolna. Elvörösödöm, most
már az arcom is forró, nem csak a fülem. A tartásom feszült,
felvonom a vállam. – De mit számít? – kérdem. – Eliot tudott az
üdvözlőlapokról, tudta, mennyire foglalkoztat ez az ügy, és
felajánlotta, hogy segít. Én pedig elfogadtam, hogy ne kelljen
egyedül odamennem. – Tulajdonképpen szívesebben
fogalmaznék így: – Bezzeg te nem ajánlottad fel, hogy segítesz,
pedig régebben biztosan felajánlottad volna. De hét hónapja
felém se néztél, nem jöttél el megnézni, hol szoktam ledolgozni
a tízórás műszakokat, hol égetem meg a kezemet állandóan, és
hogy szépítettem meg a poros, meleg szobát, amióta
beköltöztem. Nem jössz velem a pubba vagy a tengerpartra,
nem sétálgatunk együtt a városkámban, mindig csak én
látogatlak meg téged, fordítva mostanában sosem.
Lucas felsóhajt, lehajtja a fejét, és a tenyerébe temeti az arcát.
– Azt hiszem, faszfej módjára viselkedem – motyogja.
– Kicsit féltékeny faszfej módjára.
Rám pillant az ujjai közül, elmosolyodom, és végre ő is
mosolyog. – Kivénhedt házőrzőként védem a barátságunkat,
ugye?
–  Pontosan. Nyugtatgassalak, hogy még mindig te vagy a
legjobb barátom? Esetleg csináljak neked barátságkarkötőt,
mint az ovisok?
Lucas morog, de nevet. – Jaj, Em, ne haragudj! – Felnéz, és
leveszi az arca elől a kezét, megfogja a kezemet. – Nagyon
sajnálom. Tudom, hogy mostanában nem vagyok melletted,
ahogy kellene. Ma is ott kellett volna lennem, legalább azért,
hogy Anára rászóljak. Szörnyű nőszemély.
Lucasnak nem mondtam el a teljes igazságot, csak annyit,
hogy tegnap Ana miatt éreztem rosszul magam. Nem beszéltem
a montázsról, sem a kínzó magányról, az ürességről.
Lucas csendben néz. A kandallópárkányon egy régi, ezüstös
ingaóra ketyeg, a tévé képernyője elhomályosult. – Ne haragudj,
hogy ennyire beszippantott a sok esküvői előkészület –
mentegetőzik. – De tudod, teljesen letaglóz az egész, annyira
intenzív, annyi nyomás nehezedik rám.
– Tudom, Luke.
– De most itt vagyok. Itt vagyunk, filmet nézünk, fura filmeket
javasolsz… – felnevet, szürke szeme sarkában megjelennek az
apró szarkalábak. Megérinti a karomat, aztán megsimogatja az
arcomat. – Mint a régi szép időkben.
Nem felelek.
–  Attól félek, hogy minden baromira meg fog változni –
suttogja Lucas, és elhúzza a kezét.
– Hát persze, hogy így lesz – mondom halkan, megnyugtatóan.
– Megnősülsz, és…
–  Pedig nem kell mindennek megváltoznia. Legalábbis nem
teljesen. – Ahogy rám néz, ugyanazt érzem, amit akkor, amikor
a bár előtt álltunk. A vonzás, a súlyos, kimondatlan szavak,
amik sötét felhőként tornyosulnak fölénk, és kiborulással
fenyegetnek.
– Hiányoztál, Em.
– Nem tűntem el, Lucas.
– Tudom.
Átölelem, nehogy többet mondjak. Máskor mindig úgy
éreztem, ő támogat engem, de most úgy érzem, én vagyok a
támasz.
Kiválasztunk egy filmet, amit egyikünk sem ismer, és mielőtt
elkezdjük nézni, Lucas elindul újabb koktélokért. Az ajtóban
visszafordul.
–  Örülök, hogy beszéltünk – mondja. – Ugye tudod, hogy
mindig csak jót akarok neked?
Amikor kimegy, Eliotra gondolok, és arra az éjszakára, amikor
hármunk közt minden megváltozott. Pedig hónapokon át
keményen dolgoztam, nagyon büszke voltam magamra, tele
voltam önbizalommal, egészen addig, amíg Eliot el nem árulta a
legféltettebb, legsötétebb titkomat a lánynak, akivel körülbelül
öt perce járt, és aki undorítóan, megalázóan kinevetett és
kigúnyolt. Eliot sosem kért bocsánatot a történtekért. Soha,
egyetlenegyszer sem hozta szóba. Talán jobb lett volna, ha
tudunk róla beszélni.
Lucas visszatér két élénkzöld koktéllal.
– Menj odébb, így nekem nem jut takaró – méltatlankodik.
 23. fejezet

2006. június 8.

Futnak a film végén a feliratok, a fekete képernyőn a fehér

betűk halványan világítanak. Balra pillantok. Hát persze. Alszik.
Lucas kidőlt, oldalra hajtja a fejét, szuszog.
Eliot halkan megszólal mellettem. – Alszik?
Bólintok. – Mint a bunda.
– Ó – mosolyodik el. – Kimerült a kis drága.
Felnevetek, a sötétben alig látom Eliot arcát. A fejét a
kanapénak támasztja, vigyorog, kinyújtja hosszú lábait, csak a
térdéig ér a takaró.
– Hány óra?
Eliot vállat von. – Késő van.
– Ez nem volt valami precíz – motyogok, összegömbölyödöm,
és feljebb húzom a takarót. Semmi kedvem kisétálni a sötét
kerten át a vendégházba, amikor itt a kanapén olyan kényelmes
helyem van az alvó Luke mellett a félhomályban.
–  Ezek szerint mindnyájan itt alszunk. – Eliot ásít egyet, és
kikapcsolja a tévét.
– Mmhhhmm. Mozdulni sincs kedvem.
– Nekem sem.
–  Ne horkolj! – mondom, és a kanapé támlájára hajtom a
fejemet. Csak pár centire vagyunk egymástól, de alig látom a
sötétben, csak az orra hegyét, a szempillája vonalát világítja
meg egy-egy pillanatra az asztalon pislákoló gránátalma illatú
gyertya.
–  Kikérem magamnak, én sosem horkolok – suttogja Eliot. –
Elegánsan alszom, mint egy kis erdei tündérke.
A takaróval tompítom a nevetést. Olyan álmos vagyok, hogy
egészen úgy érzem magam, mint aki kicsit becsiccsentett. A
homályban kirajzolódik Eliot lassú mosolya, a szeme álmos,
már csukódik.
– Furán nézel ki a sötétben – suttogom.
– Köszi, Em.
– Mintha nem lenne orrod.
– Pedig hidd el, van.
Megint nevetek, mire Eliot megfogja a kezem a takaró alatt. –
Mit csinálsz…? – kérdezem.
Az arcához húzza a kezemet.
– Tessék – mondja. – Íme, az orrom. – Megtapogatja az arcát a
kezemmel.
– Aha, tényleg. Csodás, bár kissé túlméretezett alkatrész.
– Még mindig az orromról beszélsz?
Kitör belőlem a féktelen, álomittas röhögés, Eliot is nevet,
mély hangon, visszafogottan. – Csitt!
Elhallgatok, és lehunyom a szemem. Eliot még mindig fogja a
kezemet. Megnyugtató, meleg a keze.
Észre sem veszem, hogy álomba merülök egy-egy pillanatra,
csak arra ébredek, hogy Eliot megsimogatja az ujjaimat. Kicsit
később újra felébredek, csend van. Lucas lába nyomja a
lábamat. Eliot puszit ad a homlokomra, és kioson a szobából.
 24. fejezet

Louise lehunyt szemmel fekszik, mint aki valami szép zenét

hallgat, nem pedig engem, ahogy egy régi, elsárgult könyvből
olvasok fel.
– Mit gondol? – kérdi, és összekulcsolja a kezét, minden ujján
megcsillan egy gyűrű. – Vajon a lány visszamegy hozzá?
– A szabóhoz?
Louise bólint, de nem nyitja ki a szemét, csak hátrahajtja a
fejét a széke bársonytámláján.
–  Szerintem igen – felelem. – Visszamegy, mert rádöbben,
hogy nagyon akarta ugyan ezt az állást Németországban, de a
férfi nélkül nem boldog, és… Mi az? – A könyvre pillantok, és
elbizonytalanodom. – Tévedek, ugye?
Louise felnevet. – Nem árulom el, hogy téved-e, vagy sem,
Emmie, csak azon tűnődöm, hogy arra miért nem gondol, hogy
esetleg a férfi megy utána, hogy megkeresse.
Én is elgondolkodom, és rámosolygok. Louise nagyon ért
hozzá, hogy mindig olyan kérdést tegyen fel, ami másnak
eszébe sem jut. – Nem tudom. De jó kérdés.
– Miért kellene a nőnek otthagynia a hőn áhított állását, hogy
visszatérjen a férfihoz? – kérdi Louise. – Miért ne mehetne ő
utána?
– Akkor már tudom is, mi fog történni.
Louise barna szeme vidáman felcsillan. – Van ideje felolvasni
a fejezet végéig?
–  Hogyne – felelem. – Sőt, még egy bögre teára is lesz időm,
mielőtt elindulok dolgozni.
Louise boldogan bólint, én pedig folytatom. Nap mint nap
felolvasok neki, amióta egy reggel ágyban találtam, mert nem
tudott felkelni. Ez az utóbbi hetekben aztán többször is
előfordult. Néha csak ahhoz van ereje, hogy lemenjen a
nappaliba, és letelepedjen a kanapéra, vagy kiüljön a télikertbe,
ahol aztán egész nap elüldögél. És sajnos egyre gyakrabban
marad ágyban. Ilyenkor mindent megteszek, hogy segítsek, de
Louise nagyon ragaszkodik az önállóságához, és inkább órákig
próbálkozik, hogy egyedül megoldjon valamit, ami nekem
csupán néhány percbe telne. Kedvelem ezt a határozottságot.
Louise erős nő, nincs szüksége pátyolgatásra.
– Nincs szükségem társaságra – mondta egyszer régebben, de
azt hiszem, erről lassan változik a véleménye. Mostanában már
beszélgetünk. Persze nem csevegünk folyton, de a legtöbb este
együtt is vacsorázunk. Kezdünk közelebb kerülni egymáshoz, és
ez jólesik. Nem gondoltam volna, hogy az ilyesmi fontos lehet
nekem, de jó úgy hazaérni, hogy valaki kíváncsi rá, milyen
napom volt. Viszont egyáltalán nem vagyok hozzászokva, sőt,
Louise rám szólt, hogy ne kérjek folyton bocsánatot, amiért
megszólalok egyáltalán. Gyakran azon kaptam magam, hogy
csak mondtam a magamét, meséltem neki egy-egy fura
vendégről a munkahelyemen, vagy valami vicces vitáról Fox és
Rosie között, vagy Franciaországról, aztán hirtelen elhallgattam,
és mentegetőzni kezdtem: – Elnézést, Louise, attól tartok,
magának ez biztos rém unalmas.
 – Unalmas?
–  Igen. Csak jár a szám mindenféle lényegtelen dologról, és
emberekről, akiket csak én ismerek.
Louise ilyenkor a homlokát ráncolva nézett rám. – Emmie,
nem az ilyesmit hívják beszélgetésnek? Nem így alakulnak ki az
emberi kapcsolatok? Ahogy lassan egyre többet osztunk meg
magunkról?
Ezt megpróbálom az emlékezetembe vésni. Anyám mindig
csak unottan fintorgott, amikor régen hazamentem az iskolából,
és mesélni akartam neki arról, hogy milyen volt a napom, hogy
lett egy új barátom, hogy tornaórán történt valami vicces, hogy
Georgia anyja koncertre vitt minket, vagy bármi másról, amit
láttam vagy hallottam, és ami fontos volt nekem, amit meg
akartam osztani valakivel. Nehéz tudatosítanom magamban
ezek után, hogy senkinek, főleg pedig egy anyának nem így
kellene reagálnia, ha egy másik ember, Louise szavaival élve,
valamit megoszt magáról. Most már tudom, hogy anyám
reakciója kegyetlen volt, és végtelenül szomorú. De még most is
azon gondolkodom, hogy vajon nem osztok-e meg magamról túl
sokat, vajon nem vagyok-e unalmas, pedig már lassan két órája
ülök itt, és Louise örömmel hallgat. Visszahúzódom; ahogy Eliot
is mondaná, csukott könyvvé válok.
Eliot. Azóta nem láttam, amióta filmnézős estét rendeztünk
Lucasszal, mint a régi szép időkben. Lassan egy hónapja.
Párszor írtunk egymásnak, három hete, a születésnapján
beszéltünk is, de amikor Lucas azt mondta, hogy csak jót akar
nekem, eszembe jutott mindaz, ami a tizenkilencedik
születésnapunkon történt, és begubóztam, óvatosabb lettem.
 Bekapcsolom a vízforralót. A konyhapulton ott van mellettem
Louise könyve, benne könyvjelzőként egy hegyes, kemény
papírkártya, amivel a szobanövényeket szokták címkézni.
Csengetnek.
–  Kinyitom! – kiabálok Louise-nak, és amikor elsietek a
nappali mellett, látom, hogy bár mindene fáj ma, mégis nagy
nehezen felkászálódott már a kanapéról, hogy ajtót nyisson.
Kinyitom a 2 Fishers Way ajtaját. A napfényben porszemek
táncolnak az előkertben.
–  Emmeline! – A küszöbön ott áll Marv, a kezében a boríték,
tele a születésnapi üdvözlőlapokkal. – Arra gondoltam, talán
beszélgethetnénk.

Megkérem, hogy kint várjon, amíg elkészítem a teát Louise-nak,

és csinálok egy szendvicset is, becsomagolom és a hűtőbe
teszem, hogy ebédre megehesse. Átöltözöm a munkahelyi
ruhámba, a kezem nyirkos és remeg az idegességtől. Kint
megmondom Marvnak, hogy csak negyed órára érek rá.
–  Ha gondolod, gyere, sétálj el velem a munkahelyemre. –
Szeretnék határozottan beszélni, de remeg a hangom.
Marv szomorkásan, szinte zavartan mosolyog. – Rendben, az
jó lesz.
Elindulunk, egyikünk sem néz a másik szemébe, inkább a
Fishers Wayen álló házakat fürkésszük. Nagy, Viktória korabeli
házak, fülkés ablakok, kavicsos kocsibeállók, és hatalmas,
göcsörtös tölgyfák. Egy anya sétál el mellettünk, kézen fogva
vezeti totyogó kisgyerekét. Marv rámosolyog. Lopva rápillantok,
megnézem magamnak, próbálom a vonásaiban felismerni a
sajátjaimat. Amikor mosolyog, összehúzza a szemét, és a
szempillái mintha kócosak lennének. Láttam magamról nevetős
fényképet, ahol a szőke szempillám pontosan ugyanígy állt.
–  Emmeline, nagyon sajnálom, ami pár napja történt –
mondja Marv.
– Emmie.
– Ó. Jobban szereted, ha Emmie-nek szólítanak?
–  Igen, sőt ragaszkodom hozzá. Persze nem akarok hisztizni
miatta.
–  Ugyan, magától értetődik. Ha becenevet választasz, szíved
joga ragaszkodni hozzá. – Bólint, és zsebre teszi a kezét. Úgy
beszél, mint egy tanár: választékos és határozott. – Az „Emmie”
pedig szép becenév, tetszik.
Nem válaszolok, erőt gyűjtök. Várom a választ, hogy miért
nem akart találkozni velem. Félek is, és már annyi is elég, hogy
nem akart korábban kapcsolatot tartani. Ezt nem tudja
kimagyarázni semmivel. A gyereke vagyok. Miféle magyarázat
lehet a tarsolyában?
–  Tudod… amikor bekopogtál hozzám a barátoddal, szinte
sokkot kaptam.
– Én is – felelem. – Jobban, mint te. Mert te tudtad. Én viszont
nem is sejtettem.
–  Igen, kicsim, elhiszem – mondja Marv együttérzőn, és
szégyen ide, szégyen oda, megdobban a szívem. Kicsim. Van
apám, és kicsimnek szólít, mint a könyvekben és a
tévéműsorokban az apukák. – Az a helyzet… hogy nős vagyok. A
feleségemmel, Carollal harmincegy éve vagyunk együtt, és
huszonnyolc éve házasodtunk össze.
– Anyával akkor csak futó viszonyod volt.
Marv egy pillanatra lehunyja a szemét. – Nem akarok
megbántani senkit, de jobb lesz, ha őszintén beszélek. –
Felsóhajt. – Még csak azt sem mondanám, hogy futó viszony
volt, Emmie. Sajnálom. Nem magam miatt, hanem miattad nem
szívesen mondom ki, de egyéjszakás kaland volt.
– Annyit mindig tudtam, hogy egy ilyen kalandból születtem –
válaszolom. – Anya ennyit mondott, nem többet. Egy
romantikus éjszaka…
Marv az égre emeli a tekintetét. – Egyéjszakás kaland. A
haverokkal mentem a pubba, ott volt Katherine is. Nem sokra
emlékszem az egészből. Ne haragudj, tudom, hogy ez nagyon
csúnyán hangzik, de így volt.
Hallgatok, a táskám pántját igazgatom a vállamon, és a távoli
tengert nézem, ahogy kikanyarodunk a fákkal szegélyezett
Fishers Way sarkán.
– Nem haragszom – mondom végül. – Nem számítottam arra,
hogy valami csodás, romantikus, gyertyafényes esemény
lehetett.
Pedig pontosan ebben reménykedtem. Néha elábrándoztam a
szüleim találkozásáról, elképzeltem, hogy apám a fellépés után
kiizzadva, csuromvizes hajjal, a dobverőjét szorongatva
megpillantja az én gyönyörű anyámat a fesztiválon a réten,
azonnal vonzódnak egymáshoz, csak még nem tudják az okát.
És ez az ok én vagyok. Az, hogy megszülethessek. Az időzítés, a
genetika, a véletlen csodával határos eredménye az életem.
Nem valami lepusztult pub… Nem egy férfi, akinek barátnője
van.
– Carol és én akkor már egy éve jártunk, egyre inkább tudtuk,
hogy ez komoly kapcsolatnak ígérkezik, és… – Marv megrázza a
fejét. – Hát igen, baromi ostoba voltam, fiatal és ostoba.
Sétálunk, és a családjáról kérdezem. Carolnak, a feleségének
éveken át nem sikerült teherbe esnie, de végül született egy
lányuk. Amikor ezt meghallom, a földbe gyökerezik a lábam. –
Van egy húgom – tátogok döbbenten. – Egy féltestvérem. Egy
igazi rokonom…
– Igen – csillan fel Marv szeme. – Cadie most tizennyolc éves,
nemrég kezdte az egyetemet.
– Mit tanul?
– Jogot.
Felsóhajtok. – Te jó ég… ez… – elcsuklik a hangom és könnybe
lábad a szemem. – Van egy húgom, aki egyetemre jár, és jogot
tanul.
Marv elmosolyodik.
A tengerparthoz sétálunk, lassan andalgunk a kikötött
vízibiciklik és fagylaltosbódék mellett. Zárva vannak, a
kiragasztott menüket fakóra halványította a nap.
–  Emlékszem, régen néha elhoztál ide, sétáltunk, és nem
mondhattam el anyának, nehogy rosszul essen neki, hogy ő
nem tudott jönni – mondom. – Legalábbis Dan ezt kérte, és én
szerettem volna, hogy anyának ne essen rosszul semmi.
–  Tudtam a születésedről, Emmie – feleli Marv. – Azonnal
jeleztem, hogy az életed része akarok lenni, de Katherine… az
édesanyád… nem tűrte. Amint elmondtam neki, hogy nekem
párom van, és hogy hiba volt, ami kettőnk közt történt,
Katherine kizárt az életéből. A pubban mindenről hamar
értesül az ember, én is rögtön megtudtam, amikor megszülettél,
és kerestelek. Az a pub már nincs meg. „The George” volt a
neve. Édesanyád nem engedte, hogy lássalak, bármennyit
próbálkoztam. Aztán egy nap Den nyitott ajtót. – Marv
elmosolyodik, és könnybe lábad a szeme, ahogy felidézi az
emléket, és nekem is megdobban a szívem a név hallatán. – Den
beengedett. Ő nem értett egyet azzal, ahogy az édesanyád
kezelte a helyzetet. Nagyon szerette őt, de téged is nagyon
szeretett. Érezte, hogy apára van szükséged, és azt hiszem, úgy
gondolta, fontos lenne, hogy tartsam veled a kapcsolatot.
Viszont mindig velünk jött, ha elvittelek. A háttérben maradt,
figyelt…
– De elhagyott minket – vágok közbe.
– Nem, szívem – ingatja a fejét Marv. – Az édesanyádat hagyta
el. Nem téged.
– Sosem jött vissza, hogy meglátogasson. Ahogy te sem.
–  Den is próbálkozott – magyarázkodik Marv. – Tényleg
megtett mindent, de hát ugye nem gondolod, hogy bármiféle
láthatási joga lett volna? Anyád expárjának nem járt láthatási
jog, hiszen nem a vér szerinti apád, és te csak hét- vagy
nyolcéves voltál, amikor ők szakítottak.
Érzem, hogy forr bennem a harag. Az anyám. Miatta nem
szeretett engem senki. Miatta voltam mindig egyedül. Pedig Den
megmaradhatott volna az életem részeként. És az apámat is
láthattam volna. De nem, nem volt mellettem senki. Persze az
anyám igen, de ő sem igazán. Mindig otthagyott. Minden
hónapban legalább egy hétre egyedül voltam, aztán amikor
tizennégy, tizenöt éves lettem, lassan egyre többet hagyott
magamra, akár heteken át is. Ő utazgatott. Úgy tett, mintha nem
lenne gyereke, akinek otthon szüksége van rá. Persze ott volt
nekem Georgia és a családja. Ott volt ő, Robert, aki ideális
apának tűnt. Megremegek, és lenyelem a könnyeimet, próbálok
uralkodni a haragomon. Marv megérinti a karomat. Nem
húzom el, úgyhogy óvatosan átkarol, és csak állunk, nézzük a
tengert egy darabig. Jó érzés, hogy átölel. Melegséget érzek.
Szeretném megszólítani a járókelőket: – Nézzétek! Ő az apám!
Marv töri meg a csendet. – Anyád sosem bocsátotta meg
nekem, hogy nem szóltam neki Carolról idejében. Hiba volt.
Igen, baromságot csináltam, de hát mindenki hibázik néha.
Fiatal voltam és éretlen. De ez nem jelenti azt, hogy egész
életemben bűnhődnöm kelljen miatta, Emmie.
Bólintok, és lassan, alaposan emésztem a szavait. – Igen…
értem – mondom végül.
–  Szeretném, ha tartanánk a kapcsolatot – feleli. – Tudom,
hogy sok mindenről lemaradtam, de… szeretném, ha valami
elindulna.
– Én is szeretném.
–  Viszont szükségem van egy kis időre, Emmie. Beszélnem
kell Carollal és Cadie-vel.
Rásandítok. Az arcán kirajzolódik néhány kis hajszálér, az
ajka lilás, és mintha remegne. – Idő. Hát persze. Megértem.
Egy ideig hallgatunk, lassan sétálunk egymás mellett a Clarice
hotelig. Tudom, hogy elkéstem, két év alatt most először, de nem
érdekel.
 A Clarice bejárata előtt a lépcsőn felírom Marvnak a
telefonszámomat, ő pedig megígéri, hogy hívni fog.
–  Elegáns hely ez, nem? – Felpillant a hotel homokkőből
faragott homlokzatára, összehúzza a szemét az őszi
napfényben. – Megbecsülik a munkádat?
– Igen. Nem kapok túl sok fizetést, de…
– De rendesek veled. – Elmosolyodik.
– Pontosan.
– Az a lényeg.
Marv átölel amikor elköszönünk, érzem a teste melegét az
inge és a vastag gyapjúpulóvere alatt. Megpaskolja a hátamat.
Amikor beérek, Fox nem említi, hogy tíz percet késtem,
viszont karon fog, és kivisz a kertbe. – A nemdohányzók is
kapnak egy gyors cigiszünetet, Emmie Blue, ugyanis hallanod
kell Rosie legújabb randijáról. Évszázadokig nevetni fogsz rajta!
Hallgatom Rosie rémtörténetét a pocsékul sikerült
randevúról, Fox cinkos pillantásokat vált velem a cigarettájából
gomolygó füst fölött, Rosie rám támaszkodik, hogy össze ne
rogyjon a nevetéstől, és én közben Marvra gondolok. Az
apámra. És rádöbbenek, hogy nem is vagyok magányos. Az
üresség, ami éveken át kísérte minden pillanatomat, és
fenyegetett, hogy elnyel, hogy megfojt, most egyszerűen eltűnt.
Szeretet vesz körül.
 25. fejezet

Sosem láttam Louise-t annyit nevetni, mint ma este. Kipirult az

arca, csillog a szeme, és úgy szorítja a mellkasára a kezét,
mintha már fájna a jókedv. Rendesen evett, aminek külön
örülök, mert az utóbbi hetekben hiába csináltam neki
szendvicseket, a felét mindig otthagyta, a szemetesben találtam
meg őket kiszáradva, és ha levest főzött, az is mindig
érintetlenül maradt a tálban, fóliával letakarva. Azt mondja,
néha egyáltalán nincs étvágya, máskor pedig egész nap enne. A
betegsége (amiről nem hajlandó beszélni) változatos tüneteket
produkál. Vannak jobb és rosszabb napok.
Mellettem Eliot egy sajttortát szorongat, kissé megrogyott
dobozban, a tetejéről a krém lefelé folydogál, és elszabadultak a
kekszmorzsák. – Louise, kér még egy kicsit?
Louise megrázza a fejét. – Köszönöm, nem fér belém több.
–  Belém annál inkább! – Eliot lelkesen szemügyre veszi a
sárga krémes süteményt, aztán rám pillant. – És te kérsz még?
Baromi finom, nem?
– Baromi finom – ismétlem.
– Most meg mi van? – nevet.
–  Semmi. Baromi finom. Ezt már egy ideje nem hallottam.
Amúgy pedig igen, kérek, már szedheted is.
Eliot mindkettőnknek szed egy omladozó szeletet, és rengeteg
tejszínhabot kanalaz rá. Mosolyogva a kezembe nyomja a
tányért.
Louise megszólal. – Ó, a boldog ifjúkor! Milyen jó volt nekem
a maguk korában, amikor még azt ettem, amit akartam, és nem
bántott a gyomrom meg a sav egész éjszaka. – Rám néz, és két
ujja közé fogva megemeli a borospoharát. – De jó is volt szépnek
és fiatalnak lenni!
– Hát, nem is tudom – nevetek.
– De én igen. – Louise jelentőségteljes pillantást vet rám. Eliot
is rám néz, aztán Louise-ra, és felnevet. – Hát én hiába várok,
Louise?
– Mire?
–  Arra, hogy nekem is megmondja, milyen szép és fiatal
vagyok. Milyen délceg fiatalember…
Louise sovány, eres keze a magasba emeli a poharat, aztán
belekortyol. – Egy új frizura ugyan ráférne magára, Eliot, de
azért egész jóvágású.
–  Csak ne hordj Matt Goss kalapot! – évődöm, mire Eliot
felnevet. – Matt Goss? És még pimaszul rám fogod, hogy én
ragadtam a kilencvenes években? Egyetlenegyszer vettem fel!
Meleg volt. Tűzött a fejemre a nap!
Az utóbbi két hónapban Eliot már ötödször jött el Louise-hoz
és hozzám vacsorára. Nyugodt, kellemes heteket tudhatok
magam mögött. Csendes időszak. Lucas állandóan dolgozik, de
legalább sikerült kiválasztania az öltönyét. Marie üzleti útra
ment az apjával, és megvette a menyasszonyi ruháját is (én
pedig megtaláltam magamnak a tökéletes alkalmi ruhát az
esküvőre). A LEGÁNYBÚCSÚ-ra szereztem egy pop-punk
zenekart, és a csoportos beszélgetések lecsökkentek heti egy
üzenetre. Én is rengeteget dolgozom, a Clarice-ban így
karácsony előtt hatalmas a nyüzsgés, és a szünetekben Rosie-
nak segítek fotózkodni. Az Instagram-oldala percről percre több
követőt vonz. Eliot hétvégi látogatásai a mindennapjaink
részévé váltak Louise-szal. Ezeket a vacsorákat minden héten
alig várom. Eliot először akkor jött el, amikor Marv elkísért a
Clarice hotelbe. Este felhívtam Eliotot, hátha átjön pizzázni
Louise-szal és velem, ő pedig egy üveg fehérbor, néhány doboz
sör és egy hatalmas csokoládétorta kíséretében érkezett.
Valahányszor meglátogat minket, villámgyorsan telik az idő,
perceknek tűnnek az órák, és amikor hazamegy, máris azon
gondolkodom, mikor hívhatnám át megint. Eliot laza. Az
egyszerű dolgokat kedveli az életben, és amikor itt van, semmi
nyomás nincs rajtam. Még a tél beköszöntének is örülök most.
Általában kiborít a karácsony közeledte, ilyenkor a Moreau
család síelni megy, és mindenki bekuckózik a családjával, csak
én üldögélek egyedül, mint minden nap, és olyan magányos
vagyok, mintha az utolsó élő ember lennék a világon.
– Úgy tele vagyok sajttortával, hogy már a vérkeringésemben
is tejszínhab van – mondja Eliot. – De hát mindjárt itt a
karácsony. Ilyenkor már-már kötelező téli hájat növeszteni,
nem?
Eliot a küszöbön ácsorog üres kézzel, már megittuk a bort és
felfaltuk a süteményt, amit hozott. Louise jóval többet ivott,
mint amit megszokott, már le is feküdt aludni.
Utoljára, amikor Eliot meglátogatott, megnéztük a Pucked
című Jon Bon Jovi-filmet, amit furcsamód még nem láttam, és
éjfélig üldögéltünk együtt, a takaró alatt a keze egyszer-kétszer
hozzáért a lábamhoz, és úgy éreztem, megint túl hamar elszállt
az idő. Jó így. Jó, hogy lassan ismét áthidaljuk a közénk
ékelődött távolságot, mert valahogy ez a dolgok természetes
rendje. Arra gondolok, amit Marv mondott, és ami nagyon nem
megy ki a fejemből: mindenki hibázik néha, de ez nem jelenti
azt, hogy egész életében bűnhődnie kelljen miatta.
– Máris menned kell? Még csak fél tíz van – méltatlankodom.
Eliot a kocsibeállón áll zsebre tett kézzel. – Nem akarok még
menni, de holnap nagyon hosszú út áll előttem.
Bólintok, és megpróbálok közömbös arcot vágni, pedig ezúttal
nagyon rosszul érint a búcsú. Most már csak karácsony után
láthatom majd, mert két hétre Northumberlandbe megy egy
lepusztult vidéki kúria felújításán dolgozni, utána pedig
elutazik Anával és Ana családjával karácsonyra. Eliot sosem
emlegeti a barátnőjét, és én is igencsak kerülöm a témát.
– Hát akkor jó fűrészelést Wrexhamben – mondom.
– Hexham – javít ki mosolyogva.
– Ó! – felnevetek. – Utána pedig irány Luxemburg, ugye?
–  Igen – bólint, és nekem valamiért elszorul a szívem. Lucas
és Marie Ausztriába készülnek síelni Jeannal és Amandával.
Rosie is elutazik karácsonyra, Nottinghambe megy a szüleivel,
meglátogatják a nővérét és a sógorát, ott töltik a szilvesztert is.
Velem ellentétben karácsony napján Fox sem lesz a hotelben,
mert Londonba megy az apjával. És Eliot… több száz
mérföldnyire lesz tőlem, Luxemburgban. Anával (akit Rosie
csak pszichohárpiának nevez). Én pedig itt leszek, és úgy teszek,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
– Találkozol még Lucasszal mielőtt síelni mennek, vagy utána,
valamikor karácsony körül…? – kérdi Eliot tétován.
– Nem – felelem, és összefonom a karom, mert kezdek fázni. –
Nem beszéltünk róla, mert tudom, hogy rettenetesen lefoglalja
most a munka, úgyhogy…
– Értem – bólint. – És te? Van valami terved karácsonyra?
–  Dolgozom egész nap. Louise vendégségbe megy, meghívta
egy ismerőse, valami Steve, aki régebben bérelt tőle szobát. Bár
azt mondta, nincs sok kedve kimozdulni.
Eliot ismét bólint. – Akkor nem leszel egyedül?
–  Dehogy! Száz szállodavendég fog körülöttem nyüzsögni
karácsonyi díszben, meg három idegbajos séf, akik biztosan
agyonütik egymást, még mielőtt sor kerülne a karácsonyi
pudingra.
Eliot felnevet. Hátrapillant a fekete gyapjúkabátja válla fölött,
én pedig várom, hogy ez a különös feszültség oldódjon. Mintha
szikrák pattannának. – A szomszédaid… – szólal meg végül. –
Nem aprózzák el a dekorációt, az már biztos.
–  Tudom. Megy a versengés, hogy kinek a házát sikerül a
legjobban telerakni giccses fényfüzérekkel, és melyikről jelenik
meg kép a helyi lapban.
Eliot felvonja a szemöldökét. – Szerintem a Fishers Way 2-re
is ráférne egy kis giccses karácsonyi dekoráció.
Megrázom a fejem.
–  Vedd kihívásnak! – nevet rám gunyorosan. – Tegyél fel egy
fényfüzért. Süss pulykát, tegyél be egy karácsonyi filmet, egyél
karácsonyi pitét és nézd meg az East Enders különleges
karácsonyi epizódját, még akkor is, ha amúgy sosem nézel
szappanoperát.
 – Hát ez… érdekes ötlet – ráncolom a homlokomat.
–  Tudod, Emmie Blue, ez tulajdonképpen varázslat – feleli
Eliot, és a fagyos novemberi levegőben kis párafelhőkbe
öltöznek a szavai. – Na figyelj, hoztam neked valamit. – A kezét
dörzsölve a furgonjához lép, és kinyitja az ajtót. – Nem akartam
Louise előtt átadni, inkább most. – Behajol a kocsiba. – Tudom,
hogy az ajándékok zavarba hoznak, és nem szereted őket
mások előtt kibontani.
– De hát nem kellett volna ajándékot hoznod.
Eliot becsukja a furgon ajtaját, és visszasétál hozzám a
kavicsos kocsibeállón. – Igen, tudom, de amikor ezt megláttam,
rögtön te jutottál eszembe. Amúgy is csak apróság.
Egy vékony csomagolópapírba rejtett, téglalap alakú
meglepetést nyújt felém. A papír aranyszínű, apró csillagok
borítják, és fekete, csillogós szalaggal van átkötve. – A boltban
be is csomagolták. Nehogy azt hidd, hogy nekem ilyen
művészien sikerült volna.
Ahogy nézem, gombócot érzek a torkomban. Ajándék! Nem
szoktam karácsonyi ajándékokat kapni. Lucasszal sosem adunk
egymásnak ajándékot karácsonyra, mert tudja, hogy nem
szeretem és nemigen ünneplem a karácsonyt. Ez mindig így
volt.
– Köszi, Eliot – mondom. A ház elé halványsárgán szűrődik ki
a lámpafény.
–  Ne most bontsd ki – feleli. – Tedd el, és majd a karácsonyi
pite és az East Enders karácsonyi epizód után nézd meg.
– Oké.
–  Megígéred, hogy betartod a sorrendet? – kérdi Eliot
közelebb lépve.
–  Megpróbálom. – Lábujjhegyre állok és átölelem a nyakát,
miközben még mindig az ajándékot szorongatom. Eliot átölel,
meleg keze a hátamhoz ér, ahol felcsúszott a pulóverem.
Bizsergés fut végig rajtam. Puszit nyomok az arcára,
hátralépünk, újra köszönetet mondok, de Eliot még nem enged
el, és én is a vállán tartom a kezem. Az arcunk egészen közel
van egymáshoz, a lélegzetünk apró párafelhőként gomolyog a
fagyos levegőben.
– Nem muszáj mennem – suttogja Eliot. – Akár maradhatok is.
Döbbenten bámulok rá. – De hát… dolgoznod kell.
– Úgy értem, nem muszáj Luxemburgba mennem.
– Eliot…
– Ha azt szeretnéd, hogy maradjak, maradok.
Fürkészőn nézem az arcát. A sötét szempilláit, a szemét, a
rózsaszín ajkát, a felső ajka ívét. Olyan, mint az öccséé. Lucas…
Hátrálok egy lépést.
– Menj nyugodtan – hebegek. – Ne beszélj butaságokat! Jön a
karácsony, ezer dolgod van, a szeretteiddel találkozol.
Nem felel, csak zavartan megvakarja a nyakát. – Hát jó –
mondja végül. – Mivel addig már nem találkozunk, boldog
karácsonyt, Emmie.
– Neked is, Eliot – felelem az ajándékot szorongatva, és érzem
a csípős, esti levegőt az arcomon.
Eliot beszáll a furgonba, és indít. Integet, én pedig nézem,
ahogy elhajt.

6. CD-válogatás
Kedves Léggömblány!

1. dal: Mert mindjárt itt a karácsony

2. dal: Mert mindig túlzásba viszed az újévi
fogadalmakat
3. dal: Mert negyvenöt nap múlva újra találkozunk
4. dal: Mert imádom, ahogy reggel égnek áll a hajad,
egyszerűen elképesztő
5. dal: Mert egy nap majd egészen biztosan meggyőzlek,
hogy a karácsonyi pite valami csodálatos dolog

Léggömbfiú
X
 26. fejezet

2006. december 25.

–  Hát ez valami szörnyű volt – nevetek a telefonba. – De azért

köszi.
–  Mi a bajod? Ez volt a „Good King Wenceslas” legszebb
változata. Nem hallottad milyen szépen kiénekeltük a
szólamokat?
– Tudtam, hogy jobb lett volna a „Band Aid” – sóhajt Eliot. –
Elcseszhetted volna Bono szólamát, élőben Svájcból.
Luke vigyorog. – Nem cseszek el semmit. Megújítom a
dallamot.
Mosolyogva tartom a fülemhez a telefont, a zsinór nyomja a
pizsamafelsőmet, a tévé képernyőjén kimerevítve
megállítottam a DVD-t amit épp néztem. – Na és hogy tetszik
Svájc?
–  Lenyűgöző – feleli Lucas, és Eliot pont ugyanakkor kiabál
be: – Fantasztikus!
– És rettentő hideg – teszi hozzá Eliot. – Tudom, hogy ez csúcs
leírás lenne egy útikalauzban, de tényleg kurva hideg van.
Mindketten nevetnek, én pedig elképzelem őket a telefon
körül zsongva az Alpokban egy faházban, a kandalló
narancssárgás fényében, frissen lezuhanyozva, szépen vasalt
ingben, a karácsonyi vacsora előtt az ötcsillagos üdülőtelepen,
ahová Jean és Amanda minden évben elviszi őket.
Körbepillantok a lakásban. Apró, zsúfolt, mégis üresnek hat, és
én hirtelen elszégyellem magam, hogy itt töltöm a karácsonyt.
– Na és hogy van a fejed? – kérdi Lucas.
–  Másnapos vagy? – szól közbe Eliot, én pedig megrázom a
fejem, bár úgysem látják, és úgy felelek: – Migrénem volt. Egész
éjjel fenn voltam miatta, de mostanra szerencsére elmúlt.
– Ó, hát az szar ügy. Pihenj sokat, oké?
–  Nem akarok úgy beszélni, mint az anyukám, de igyál sok
vizet – teszi hozzá Eliot.
Elmosolyodom, melegséggel tölt el a kedvességük, az
aggódásuk. – Biztos azért fájdult meg a fejem, mert ettem egy
karácsonyi pitét. Tegnap a Tescóban volt egy jótékonysági
asztal, ahol csokoládés roládokat és karácsonyi pitéket árultak…
–  És te egy egészet megettél? – kérdi Eliot. – Karácsonyi
édességre vetemedtél?
– Bizony.
–  Aha! – vágja rá, mintha megfejtett volna egy rejtélyt. –
Túlzásba estél.
–  Igen, jobb, ha nem ugrasz rögtön a mély vízbe – vigyorog
Lucas. – Vagy talán legközelebb már azt fogod mondani, hogy
ajándékot is bontogattál?
Már fáj az arcom a nevetéstől, közben hallom, hogy Eliot
valakivel beszél a háttérben. Elhalkul a hangja.
–  Apa hív – mondja Lucas, és abból, ahogy ő is halkabbra
fogja, és közelibbnek tűnik a hangja, rájövök, hogy már nem
vagyok kihangosítva. – Em, biztos minden rendben lesz veled?
– Hát persze.
 – Nem örülök, hogy egyedül vagy.
Legszívesebben azt felelném, hogy én sem örülök. Sokkal jobb
lenne ott lenni velük. Lucasszal, Eliottal, és a szüleikkel; jólesne
Amanda meleg ölelése, Jean tárgyilagos nyugalma. „Öltözz
melegen!”, és „Ki mit kér reggelire?” De nem mondom ki,
hanem győzködöm Lucast az ellenkezőjéről. – Komolyan, Luke,
egész jó napom van.
Még beszélgetünk pár percet, aztán Eliot visszajön, és szól az
öccsének, hogy ideje menni. Lucas elköszön, elmegy készülődni,
Eliot átveszi a telefont.
– Ne felejts el jó sok vizet inni – mondja, és hallom a hangján,
hogy mosolyog.
– Igen, anya – felelem tréfásan.
– De komolyan. Vigyázz magadra!
Nyelek egyet, és elszorul a szívem. – Jó.
– És… Em?
– Igen?
Eliot hallgat, csak onnan tudom, hogy még vonalban van,
hogy halkan felsóhajt.
– Boldog karácsonyt.
– Boldog karácsonyt, Eliot.
 27. fejezet

Marv: Kedves Emmie, ne haragudj, hogy nem

kerestelek. Úgy érzem, a mostani időszak még
nem alkalmas, hogy elmondjam a családomnak.
Remélem megérted, és kérlek, hidd el, tényleg
szólni fogok nekik. Csak egyelőre még nem
most. Ne haragudj. X

Kezdődik az EastEnders karácsonyi epizód.

Arra gondolok, készítek egy fotót a karácsonyi pitéről Louise
apró dohányzóasztalán, a háttérben a tévéképernyővel és
körülötte a fényfüzérrel, és elküldöm Eliotnak, de aztán arra
gondolok, hogy Luxemburgban van Anával, és inkább mégsem
teszem. A fotót azért megcsinálom, és felteszem az Instagramra.
Majd szerkesztek hozzá valami feliratot, ahogy Rosie szokott,
például „Nyugis karácsonyom van”, vagy „Karácsonyi pite, tévé,
fényfüzér, mamusz. Tökéletes!” Az Instagramon az első, ami
szembejön, Lucas és Marie fotója, síruhában vannak és
hatalmas síszemüveg takarja a fél arcukat, diadalmasan
integetnek, mögöttük az ég olyan kék, mint a Karib-tenger felett.
Aztán Eliot legutóbbi fotója: téli naplemente, és egy pohár
rubinvörös bor. Biztosan Luxemburgban készült. Szánalmas!
Szánalmas vagyok, és szánalmas a kis otthoni karácsonyom is.
Hátradőlök a kanapén. Amióta a hosszú és fárasztó karácsonyi
műszakból hazaértem, semmit nem csináltam, csak
lezuhanyoztam, leültem Louise ágya szélére, és pulykás
szendvicset ettünk, amit a hotelben a séfek készítettek a
maradék pulykasültből, és vastag alufóliába csomagolták.
Mindennek ellenére egyáltalán nem érzem magam
kipihentnek. Lassú vagyok, szétrobban a fejem, tornádóként
száguldoznak a gondolataim. Lucas. Eliot. Marv, és az üzenete,
ami újra és újra letaglóz, valahányszor elolvasom.
Itt van a kezemben Eliot ajándéka. A tévé előtt ülök, a sorozat
új szereplőit nem is ismerem, olyan rég nem láttam már
egyetlen részt sem. Lassan kibontom a kis csomagot, és Eliotra
gondolok. A kezére, és a meghitt, nyugodt mozdulatra, ahogy
átadta az ajándékát azon a sötét, csillagfényes estén. A
gondolataimban élesen kirajzolódik a pillanat, ahogy ott álltunk
Louise háza előtt, és furcsán vibrált köztünk a levegő, aztán
Eliot elutazott. Görcsbe rándul a gyomrom, és elszorul a szívem.
Egy könyv. A díszcsomagolás egy könyvet rejtett. Kék,
keményfedelű, csodaszép könyv, apró csónakok díszítik a
fedelét. Kis lakat zárja le, és parányi kulcsok függnek rajta.
Csukott könyv. A borító belsején szép, rendezett kézírással ez
áll:

Virágszál,
Én támogatlak és elfogadlak a hibáiddal együtt. (Még
akkor is, ha az orrod egyszer véletlenül úgy nézne ki,
mint egy kibaszott nagy paradicsom.)
Eliot X
 28. fejezet

Rosie a Clarice személyzeti öltözőjében ül a padon, Fox

kinyújtózva fekszik, a lábát keresztbe veti, a feje Rosie ölében, a
szeme csukva. Rosie csontkovácsot játszik, a YouTube-ról leste
el, mert az volt az újévi fogadalma, hogy elsajátít valami új
tudást.
– Na, milyen?
– Egész jó.
– Ennyi? Egész jó?
Fox kinyitja az egyik szemét. – Miért, milyennek kellene
lennie?
Rosie rám pillant, aztán Foxra, majd megvonja a vállát. – A
fene tudja. Maradj nyugton, meg kell találnom rajtad a… – A
telefonjára sandít, ami az oktatóvideónál van nyitva. – A… mit
tudom én micsodádat.
Fox halványan elmosolyodik. – Ezek szerint jó kezekben
vagyok – motyogja, de Rosie nem veszi magára, csak fintorog, és
tovább keres valami kimasszírozható csomót Fox nyakán.
Már hat hete, hogy Eliottól elköszöntem, amikor utoljára
Louise házában járt, és azóta minden nap legalább egyszer
eszembe jut a búcsú pillanata. Ahogy azt mondta, nem muszáj
mennie. Ahogy nem engedett el… és én sem engedtem el őt.
Milyen közel volt egymáshoz az arcunk! Mag akart csókolni? És
én meg akartam csókolni? Eliotot? Lucas bátyját? Te jó ég! Talán
félreértettem valamit?
Miután karácsonykor kibontottam az ajándékot, küldtem egy
üzenetet: – Köszönöm a csukott könyvet. – Eliot válasza: –
Nagyon szívesen, Emmie XX.
Ennyi, semmi több. Azóta nem írt, csak a LEGÁNYBÚCSÚ
csoportba, ami csak a szervezéssel kapcsolatos dolgokról szól,
és többnyire „bulifelelős” Tom írogat bele. Én sem írtam újra
Eliotnak, úgyhogy talán érzelmi hidegháború folyik. Lehet, hogy
ő ugyanolyan kínosnak érzi, hogy írjon, mint én. Annyira közel
voltunk egymáshoz, hogy majdnem összeért a szánk, aztán ő
elutazott, és Luxemburgba repült a barátnőjével ünnepelni a
karácsonyt. A barátnőjével. Hát persze, hogy nem írt! Miért
írna?
– Gyere vissza!
Felpillantok. Rosie még mindig szegény Fox nyakát
nyomkodja, és igen rosszalló képet vág.
–  Gyere vissza a valóságba, Emmie! Már megint arra
gondolsz, ugye?
– Egy kicsit.
–  Nem mintha ezredszerre is el kellene mondanom, amit az
utóbbi hónapban már…
– Másfél hónapban.
–  De először is, semmi rosszat nem tettél – folytatja Rosie. –
Másodszor, nem véletlen, hogy visszakozott. Szinte könyörgött
neked, hogy mondd azt, hogy ne menjen el. Szinte szerelmet
vallott, a válaszodra várt, és te nem mondtad ki. Sőt, közölted
vele, hogy menjen csak nyugodtan.
Fox megköszörüli a torkát. – Pontosan – mondja. – Amint már
jó pár alkalommal kifejtettük, Emmie, tetszel Eliotnak. Szeret.
Ez nyilvánvaló. Nagyon is nyilvánvaló. Mi több, a tudtodra is
adta…
–  Amint már kifejtettük – vigyorog Rosie, és tovább
nyomkodja Fox nyakát.
–  És nem kapott pozitív visszajelzést. Akkor pedig miért
próbálkozna tovább? Elvégre úriember, nem?
Megvonom a vállam. – De hát… barátok vagyunk.
Fox felsóhajt, és összekulcsolja az ujjait. – Ha barátok vagytok,
az azt jelenti, hogy mindenféle ilyen jellegű érzés nélkül tudnál
ránézni Eliotra. Mindenfajta fizikai vonzódás nélkül. – Fox
elhallgat, és Rosie-ra pillant. – Mi van?
Rosie csak nézi, és a fejét ingatja. – Semmi.
Fox felvonja a szemöldökét, megint rám néz, de nem emeli fel
a fejét Rosie öléből. – És ez valóban így is van?
Rámeredek, felnyögök, és a tenyerembe temetem az arcomat.
– Fogalma sincs – vág közbe Rosie. – Mert…
–  Lucas miatt – mondják teljesen egyszerre, és én nevetve
tiltakozom. – Menjetek a fenébe, túl sok a józan érvetek.
–  De komolyan, Em. Igaz, hogy Eliot egyáltalán nem tetszik
neked? Kicsit sem?
Elveszem a kezem az arcom elől. Rosie és Fox figyel.
Megrázom a fejemet.
–  Nem, nem igaz – felelem. – Nagyon hiányzik. Tényleg
nagyon. És ez meglep, mert… nem számítottam rá. Nem igazán.
Szilveszterkor még fel is hívtam.
Rosie csillámosra sminkelt szeme elkerekedik. – Ezt nem is
mesélted!
 – Nem vette fel. Másnap reggel írt egy üzenetet, megkérdezte,
jól vagyok-e, és azt válaszoltam, hogy csak véletlenül csörögtem
rá.
Rosie felnyög. – Emmie!
–  Igen, tudom – felelem. – De eszembe jutott, hogy Eliot épp
Luxemburgban van Anával, és egyszerűen túl ciki volt az egész.
Csak… hiányzik. Jó, amikor mellettem van. És tényleg mellettem
állt mostanában mindenben.
Rosie prüszköl és hümmög. – Hát igen, nagyon is.
–  És ez nagyon jólesett. Jó volt, hogy valaki betöltötte azt a
baráti szerepet, amit mindig Lucas szokott betölteni.
–  És Lucas tényleg betölti még ezt a baráti szerepet? – kérdi
Fox a hasán pihentetve a kezét.
Ránézek. – Igen. Csak most nagyon leköti a munkája, és
nősülni készül, és rengeteg a tennivalója. – Égnek emelem a
tekintetemet. – Tiszta bolond vagyok, ugye?
Rosie kedvesen rám mosolyog. – Mindnyájan azok vagyunk,
Em.
– A magad nevében beszélj, Rosie Kalwar – motyog Fox, mire
Rosie felvonja a szemöldökét. Fox rámosolyog, Rosie felkacag.
– Hát, nem is tudom – tűnődöm.
–  Én komolyan nem értem, mit variálsz. Kurva jó pasi! –
lelkendezik Rosie, mire Fox felmordul, csukott szemmel, mint
aki napozik: – Elvégre úgyis kizárólag ez a tulajdonsága számít.
– Rosie belecsíp, Fox megrándul az amatőr csontkovács-
támadástól.
Az ebédre hozott tésztámat tologatom a dobozban; Louise-
nak és magamnak főztem makarónit tegnap este, abból maradt.
Rosie tovább nyomkodja Fox nyakát, Fox fintorog. Tényleg nem
is tudom. Igazat mondtam. Fogalmam sincs, mit érzek Eliot
iránt. Csak azt tudom, hogy úgy érzem, összeomlik a világom.
Marv felől egyáltalán nem is hallottam. Nem keresett. Az
esküvő három hónap múlva lesz. A LEGÁNYBÚCSÚ két hét
múlva. És Louise mostanában nagyon rosszul van. Aggódom
miatta, amikor esténként becsukom a hálószobája ajtaját, és
aggódom akkor is, ha magára hagyom, mert dolgozni megyek.
Múlt héten volt egy látogatója, Steve, a régi bérlője, akiről
mesélt, és aki meghívta vendégségbe karácsonykor. Csak onnan
tudok a látogatásról, hogy két bögre volt a mosogatóban, és
rákérdeztem.
Lucas is hiányzik. Szokott írni, beszélünk FaceTime-on, de
valami már nem a régi. Érzem, hogy minden változik, lassan,
mint a szélirány, csak utólag észrevehetően. És hiányzik Lucas.
Nagyon hiányoznak a régi szép idők.
– Hát nem így van? – kérdi Rosie. – Pont azt mondtam Foxnak,
hogy ez a pasi, akivel mostanában randizgatok, talán pont a
nagy Ő, nem?
– King-o? Ilyen névvel? – kérdez vissza Fox. – Alig hiszem.
– Ez csak a beceneve, te marha! És amúgy is, miért ne lehetne
King-o a nagy Ő?
Bólintok. – Végül is miért ne?
Fox felhorkan. – És akkor feltételezzük, hogy Emmie-nek
pedig Lucas a… nagy Ő?
Elpirulok. Nagyon nagy ugrás lenne, ha ezt így kimondanám.
Pedig így gondolom, vagy nem? Lucas Moreau, akit nekem
rendelt a sors. Léggömbfiú. Ő talált rám csodával határos
módon, amikor a legnagyobb szükségem volt egy barátra. És
amikor neki a legnagyobb szüksége volt egy összekötő kapocsra
a régi otthonához.
Nem szólok egy szót sem, mert most nem látok tisztán.
Teljesen összezavarodtam, kuszák a gondolataim.
–  Szereted? – kérdi Rosie. A kérdés élesen, hangosan hasít a
csendbe.
– Igen – mondom. – Hát persze hogy szeretem Lucast.
– Igen, de… szereted? Arra gondolsz, bárcsak te vehetnéd fel a
menyasszonyi ruhát, bárcsak te nézhetnéd az arcát, amikor
álomba merül, bárcsak melletted ébredne minden reggel?
– Hát…
–  Bárcsak gyerekeitek születhetnének – Rosie le nem veszi
rólam a szemét, és most nem mozog a keze Fox nyakán. –
Bárcsak te moshatnád a gatyáját, amikor rájön a szapora, és
bárcsak te szophatnád le?
–  Elbűvölő – pattan fel Fox. – Ez aztán igazán bájos, nem
mondom.
–  Tudod, Emmie, csak azt akarom tudni, hogy tényleg
szereted-e. Hogy igazán szereted-e, vagy csak belehabarodtál a
gondolatba, hogy szereted.

Louise ablakán kopog az eső, amikor este behúzom a függönyt.

Visszafordulok, látom, hogy rám mosolyog, arca rózsás a kis
éjjeli lámpa fényében.
– Dézsából öntik odakint – mondom. – Rémes. – Egy pillanatra
lehunyja a szemét.
– Nem is tudom. Én szeretem az esőt.
– Tényleg? Még soha senkitől nem hallottam, hogy szereti.
Louise finoman bólint, és a hónaljáig felhúzza a paplant. –
Szerintem felélénkít. Emlékeztet arra, milyen nagy a világ, és mi
milyen kicsik vagyunk. Ezért aztán különösen szeretem a
vihart.
Megborzongok, és elfintorodom. – Azt hiszem, Louise, ebben
nem fogunk egyetérteni – mondom, mire ő álmosan felnevet.
Mostanában egyre több időt tölt ágyban fekve, és általában
kilenc körül elalszik, de minden nap megpróbál alvás előtt
legalább néhány órára felkelni, hogy egy kicsit kimenjen a
hálószobából. Néha azt kívánom, bárcsak ne határolódna el
ilyen erőteljesen az orvosoktól, és megengedné, hogy kihívjam
az ügyeletest, hogy vizsgálja meg, de Louise hallani sem akar
róla, véleménye szerint mindene megvan itthon. – Ez a
természet rendje – szokta hangoztatni.
– Esténként szeretek a saját ágyamba befeküdni – mondja, és
be kell vallanom, hogy kellemes megszokássá vált, hogy ebben
segítek neki. Mindketten sajnáljuk, hogy így alakult, hogy
Louise-nak fájdalmai vannak és segítségre szorul, és hogy néha
nem futja többre az erejéből, mint hogy felkel egy órácskára,
lemegy a télikertbe, és matat a könyvei, apróságai és növényei
között, de ha már így van, hozzuk ki belőle a legjobbat.
Behúzom a függönyt, kizárom a huzatot és a külvilágot, Louise
bebugyolálja magát a kedvenc ágyneműjébe, a szobát betölti a
lila öblítő és a pacsuliolaj illata, amit úgy szeret.
Gyógynövényteákat iszunk azokból a porceláncsészékből,
amiket Brüsszelben vásárolt a hetvenes években, amikor még
fiatal volt és fürge. Regényeket és novellákat olvasgatunk,
odakint az eső kopog az ablakon, és mielőtt álomba merül,
halkan beszélgetünk.
Mostanában gyakran időzöm az ágya mellett a vesszőből font
karosszékben. Eliot hozta fel a télikertből pár héttel karácsony
előtt, hogy legyen hová leülnöm, amikor felolvasok.
– Melyik könyv legyen? – kérdezem.
Louise megrázza a fejét, lassan pislog, elhomályosul a szeme.
– Ha nem baj, ma inkább ne olvassunk.
– Persze, rendben.
– Szeretnék kérdezni valamit – mondja halkan.
Elmosolyodom. – Mit?
– Emmie, mesélne magáról egy kicsit?
Közelebb hajolok a teáscsészékért, amiket most tettem az
éjjeliszekrényre. – De hát Louise, tulajdonképpen mindent tud
rólam. Harmincéves vagyok, önnél lakom egy bérelt szobában,
a Clarice hotelben dolgozom. Ugye nem akarja, hogy
folytassam?
– Nem ezekről a tényekről kérdezem – feleli, és kissé remegő
kézzel elveszi az egyik csésze teát. – Hanem… nos, nem is
tudom. – Égnek emeli a tekintetét, mintha azon tűnődne, mit is
szeretne kérdezni valójában. – Emmie Blue szerint mi a
boldogság?
A teáscsészével a kezében, kényelmesen hátradőlve néz rám.
Felvonja keskeny, őszes szemöldökét.
– Hát ez nagy kérdés – sóhajtok.
– Valóban?
 Megvonom a vállam, kinézek a kertbe, szorongatom a
mentateás csészét. – Azt hiszem, régebben, talán pár éve még
azt válaszoltam volna, hogy a család. A normális, rendezett
családi élet.
Louise szótlanul figyel.
–  Tetszik tudni, egy szép otthon, virágok az ablakban, jó
kapcsolat az anyámmal, aki néha eljönne látogatóba és együtt
ebédelnénk. Talán egy nap majd saját gyerekek. Valaki… –
Elhallgatok egy pillanatra, mert elszorul a szívem. – Valaki, akit
szerethetek, és aki szeret.
Louise halkan sóhajt. – Szóval akkor a szeretet, a szerelem
lenne a boldogság?
Elvörösödöm, felnevetek, de zavaromban inkább csak valami
furcsa csipogás sikerül. – Nem is tudom. Igen, talán igen.
Szerintem igen. És maga szerint, Louise?
– Szerelem? – kérdez vissza.
– Igen. Szóval… volt már valaha szerelmes?
– Én? – Louise hallgat, tétovázik, összepréseli az ajkát.
–  Nem – feleli végül. – Soha. – Mielőtt bármit mondhatnék,
folytatja: – Tehát a boldogság egy szép tágas kertes ház, család,
és egy társ…
Felnevetek, és fülig pirulok. – Igen. Nekem ez tökéletes lenne.
–  És persze a virágok az ablakban – mosolyodik el Louise. –
Értem. Megértem. – Belekortyol a teába.
– Most bolondnak tart, ugye? – kérdezem. – És mindjárt rám
szól, hogy felejtsem el az ostoba szentimentalizmust?
–  Dehogy – mondja, és az ölébe teszi a csészét. – Eszem
ágában sincs, Emmie. Sosem mondanám magára, hogy bolond.
Maga cseppet sem az.
Elmosolyodom. – Ezt most egy ritka Louise Dutch-bóknak
veszem, ha szabad.
Louise felnevet. – Csak nyugodtan, hiszen tényleg ritka, mint
a fehér holló.
Az eső veri az ablakot, és Louise arra kér, hogy mégiscsak
olvassak fel egy fejezetet a romantikus történelmi regényből,
amit most olvasunk. Amikor elhangzik a „hímtag” szó,
elfintorodik. – Pfuj, szörnyűség! – mondja, én pedig majdnem
félrenyelem a teát.
Majdnem tíz óra van, mire eloltom a lámpát az
éjjeliszekrényen.
–  Tudja, miért szeretem a vihart, Emmie? – kérdi Louise. –
Azért, mert emlékeztet arra, hogy az ember nem mindenható. A
természet erősebb. És néha ugyan nem egészen olyan a világ,
mint amilyennek szeretnénk, de ilyenkor elég csak megállni és
figyelni: az égen cikázva fénylenek a villámok, körülvesz az eső
illata, de idebent biztonságban vagyunk. Hát kell ennél több?
 29. fejezet

Tom valahogy úgy közelít hozzám, ahogy az állatmenhely

önkéntesei próbálnak befogni egy ideges állatot. Óvatos, kimért,
ügyel a hangjára, a szavaira. Szinte olyan, mint ahogy a patikus
beszélt Louise-szal múlt héten, amikor kerekesszékben eltoltam
a gyógyszertárba, hogy kiváltsuk, amit az orvos felírt. A patikus
udvarias volt, kissé szánakozó, és amikor hazaindultunk, már
nagyon is megértettem, miért nem szeret Louise kimozdulni.
–  Na mit szólsz, Emmie, jól sikerült? – kérdi Tom a bálterem
széles, ívelt bárpultját támasztva.
–  Csodálatos – felelem. Tényleg lenyűgöző. Nagyon illik
Lucashoz és Marie-hoz. Hófehér, ragyogó, tiszta, fényűző. Igen,
ez a megfelelő szó a rendezvényhelyszínre. Fényűző. A magas
mennyezetről hatalmas csillárok függnek, fényfüzérek
világítják be a termet apró csillagokként, és szmokingos
pincérek sürgölődnek halkan a vendégek körül. Inkább esküvői,
mint legény- és leánybúcsús a hangulat. Csak onnan
nyilvánvaló, hogy nem esküvői fogadás zajlik, hogy nincsenek
asztalok és székek. Hatalmas táncparkett csillog középen,
mellette a DJ pult, ezen kívül csak két hosszú bankettasztal áll a
teremben. Az egyik fekete-fehérrel van dekorálva, mintha
szmoking lenne rajta, a másikat fehér prémmel és csillámokkal
díszítették. Egy asztal a legénybúcsúhoz, egy pedig a
leánybúcsúhoz. Nem is tudom, nekem, mint násznagynak, hová
kéne ülnöm…
–  Remekül megszervezted, Tom – dicsérem, és ő gépiesen
bólint.
–  Te is sokat tettél érte – feleli. – Amúgy nemrég érkezett
Lucille énekes barátnője, és hallottam, ahogy próbál. Szépen
szólt.
– Na és a pop-punk zenekar, akiket Luke-nak hívtunk?
–  Itt vannak, és baromi jól szólnak. Tizenkét dalt fognak
előadni, utána jön a DJ. Nézd át a listát, ha akarod, de
próbáltam olyan számokat választani, amiket mindenki ismer
és szeret, meg párat Luke kedvencei közül. Eliot épphogy csak
átfutja majd, a biztonság kedvéért. – Tom ez égre emeli a
tekintetét, mintha azt akarná mondani, nem is érti, mi köze
Eliotnak a bulizenéhez. – Na megyek, megnézem, hol marad az
ifjú pár. Elvileg most már bármelyik percben befuthatnak.
Egy pillanatra egyedül maradok a bárpultnál, a kezem a sima
lapon pihen. Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra, hogy
Eliottal újra találkozom, hiszen utoljára Louise háza előtt
láttam, amikor azt a különös pillanatot átéltük. Mi van, ha kínos
lesz? Mi van, ha Ana is ott van vele, és ha Eliot elmondta neki,
mi történt a kapuban… hogy olyan közel hajoltunk egymáshoz,
hogy majdnem összeért a szánk? És mi van, ha azt a pillanatot
csak félreértem, csak félremagyarázom, és most megint
távolságot kerítek közénk? De hát Eliot megkérdezte, akarom-e,
hogy mégse utazzon el. Istenem… hetek óta kínzom magam (és
persze Rosie-t és Foxot) ezekkel a kérdésekkel, illene már dűlőre
jutnom az érzéseimmel, de nem sikerül. Közel sem. Egy pincér
mellém helyez egy jégkockákkal teli vödröt, és arra gondolok,
hogy talán bele kéne dugni a fejemet.
Egy perccel később megpillantom Eliotot, ahogy Tom mondta,
hátul ácsorog, egy papírlapot tanulmányoz, mellette egy
nagydarab, szakállas férfi motyog valamit. Amikor meglát,
boldogan elmosolyodik, és feláll. Szűk szabású, nyitott galléros
inge kiemeli széles vállát, egyenes szárú, fekete nadrágja pedig
hangsúlyozza magas, erős termetét. Amint megpillantom,
félreérthetetlenül megdobban a szívem.
– Szia – köszönök.
–  Szia! – felcsillan a szeme, és a ruhámra pillant. – Milyen
csinos vagy!
–  Tényleg? Nem voltam biztos benne, hogy a fekete jó ötlet,
nehogy úgy nézzek ki, mint aki temetésre jött, vagy ilyesmi…
– Tökéletes – vágja rá, és az ajkát rágcsálja. – Remekül áll.
Nem állom a tekintetét, lesütöm a szememet. – Te is nagyon
jól nézel ki – mondom, és így is gondolom. Eliot észbontóan jól
néz ki.
– Kösz – bólint. – Rég láttalak.
– Tudom.
– Miről maradtam le? – kérdi halkan.
–  Nem sokról. Dolgozom. A szokásos. És te? Milyen volt
Luxemburgban?
Olyan, mintha táncolnánk egymás körül ezekkel az
érdektelen, udvarias kérdésekkel, és kerülgetnénk a forró kását,
amíg csak lehet. Az a pillanat Louise háza előtt. Aztán hetekig
nem is beszéltünk.
–  Ó! – Eliot megvakarja az állán a sötét borostát. – Nem
mentem Luxemburgba. Le Touquetben maradtam anyáéknál,
csak úgy magamban. – Feszengve mosolyog, szinte fintorog. –
Anával… egy időre szünetet tartunk. Azt hiszem, talán ez a
legalkalmasabb megfogalmazás.
–  Ó… – mondom, aztán egy ideig csak vibrál közöttünk a
csend. – Sajnálom.
– Ne sajnáld – feleli. – Egy ideje már efelé haladt a dolog. Néha
az ember észre sem veszi az érzéseit, amíg valami fel nem
nyitja a szemét. Érted, mire gondolok.
– Igen. Nagyon is.
Egyikünk sem folytatja, leküzdöm a késztetést, hogy mindent
kimondjak, ami kikívánkozik. Meg akarom kérdezni Eliottól,
miért tartanak szünetet, és egyáltalán, mit jelent ez pontosan. El
akarom mondani, hogy hiányzott, hogy minden nap üzenetet
írtam neki, csak sosem mertem elküldeni. Meg akarom
kérdezni, komolyan gondolta-e, amit mondott. Hogy nem utazik
el karácsonyra, hanem marad velem, ha akarom. De nem
kérdezem. Megköszörülöm a torkomat, és összecsapom a
tenyeremet. – Kérnék egy szakértői véleményt. Marie
asztalához üljek a lányokkal, vagy a násznagynak illik a
férfiakkal helyet foglalni a tesztoszterondömpingben?
–  Nehéz kérdés, Em – feleli, és közelebb lép. – Ha rajtam
múlna, természetesen mellettem ülnél – mondja, elvigyorodik,
és le nem veszi rólam a szemét. – Semmi kedvem Tom és Lucas
röhejes főnöke között ülni, az a fickó a bozontos szemöldökével
állandóan arról beszél, hogy mindig összetévesztik Brad Pittel,
mert olyan jóképű, pedig…
– Lóképű?
–  Gyenge poén. – Eliot nevetve megrázza a fejét. – Nagyon
gyenge, de meglepően találó.
Tom kipirulva megjelenik az ajtóban. – Itt vannak! Most
érkeztek.
Eliot hozzám fordul. – Hát akkor ideje köszönteni a vőlegényt
és a menyasszonyt, ugye, Virágszál?

Zajlik a buli, dübörög a zene, az asztalokon kiürült tányérok és

félig üres poharak állnak.
Lucas és Marie menyasszonyhoz és vőlegényhez méltó
fogadtatásban részesült, amikor beléptek a bálterembe.
Sugárzott róluk az öröm, amikor megérkeztek. Kézen fogva,
ámulva néztek körbe, le voltak nyűgözve.
Lucas férfiasan megszorongatta Tomot, alaposan
megveregette a vállát, aztán odarohant hozzám, de szó szerint,
és felkapott a levegőbe.
– Em, ez egyszerűen hihetetlen – lelkendezett. – Egy zenekar!
Egy igazi, élő zenekar!
– Ezt nem tudtam kihagyni. Eliot segített – feleltem. Az egész
este legszebb pillanata volt számomra, ahogy Eliot és Lucas
kezet ráztak, aztán Lucas megölelte a bátyját, de nem úgy,
ahogy Tomot, hanem meghitten, családiasan. Igazi fivéri
összetartozással. Mert elmúltak az idők, amikor állandóan csak
ugratták egymást. Mindnyájan megváltoztunk… és változunk.
Tom akadozó, összefüggéstelen beszédet mondott, valami
rejtélyes oknál fogva főleg arra koncentrált, hogy a régi szép
világutazó időkben mennyit csajoztak Lucasszal, és milyen
biztonságos volt a jurta, amiben aludtak, aztán Marie felállt, és
pohárköszöntőt mondott. Engem is megemlített, külön felhívta
rám az asztaltársaság figyelmét; a lányok asztalánál ültem,
Lucille csinált nekem helyet, pont szemben a másik asztalnál
ülő Eliottal. A vacsora alatt Eliot végig üzeneteket küldött:

Eliot: Tom most arról beszél, amikor felszedett egy

21 éves ikerpárt.
Eliot: Komolyan mondom, öngyilkos leszek, ha nem
fogja be a száját végre.
Emmie: Itt egész kellemes a hangulat, bár egy
perccel ezelőtt pont elkezdtek herékről
beszélgetni.
Eliot: Nem lep meg.
Emmie: De most már a zöldspárga a fő téma,
Marie megismerkedett valami őstermelővel a
boltjában. Svennek hívják, és állítólag úgy néz ki,
mint Henry Winkler. Ja, és most valaki feldobta a
kötőhártya-gyulladás témáját.
Eliot: Milyen civilizáltak vagytok! Nálunk kocsikról
beszélnek. Ááá, nem is közhely.

Rám néz, sötét szeme pajkosan csillog, a mellette ülő két férfi
elmélyülten vitázik, gesztikulálnak, bólogatnak. Eliot a füléhez
emeli a kezét, és tátog: – Telefon!

Eliot: Emmie. Csukott könyv. Virágszál.

Eliot: Szabad egy táncra?

Rápillantok, fülig ér a szája. Megrázom a fejem.

 Emmie: Nem szoktam táncolni.
Emmie: Tizenöt éve nem táncoltam.
Eliot: Akkor itt az ideje egy rossz emléket felülírni
egy jóval, nem?

Figyeljük egymást. Eliot tudja. Emlékszik rá, hogy utoljára az

iskolabálon táncoltam. Nagyon szerettem táncolni. Emlékszem,
aznap este Georgiával táncoltunk, emlékszem a dalra, és arra,
ahogy a fények rózsaszínre festették a kék ruháját. Milyen
szabadnak, fiatalnak éreztem magam azon az izgalmas estén!
Végzősök lettünk, már csak egy év választott el minket a
nagybetűs élettől. Utána főiskola, egyetem… miénk volt a világ.
Emlékszem a lelkes izgalomra: Robert Morgan talált egy Peter
nevű zenészt, aki talán pont az apám. Minden csodásan alakul,
végre nem leszek magányos. Aztán néhány perccel később
megtörtént a baj, és odalett minden remény, minden boldog
izgalom. Magányosabb lettem, mint valaha.

Emmie: Nem tudok táncolni.

Emmie: Egyáltalán nem.
Eliot: Senki nem tud.
Eliot: Kivéve Nick Carter a Backstreet Boysból, de ő
nincs itt.

Ránézek, félrehajtom a fejem, nemet intek, de feláll, mond

valamit a mellette ülőknek, leteszi a szalvétáját, és felém indul.
– Lassú a zene – mondja halkan. – Nem kell hozzá tánctudás,
csak… lépj és lélegezz.
Felnevetek. Bár az iskolabál éjszakája óta nem táncoltam, és
kavarog a gyomrom, remeg és lefagy a kezem, de önkéntelenül
felállok, és hagyom, hogy kézen fogjon.
–  Egy tánc – mondom, ahogy a lassú szám átvált egy újabb
lassú számba. – Csak ez az egy.
Eliot bólint, sötét szeme fürkészőn figyel. – Csak egy.
A parketthez sétálunk, erősen fogja a kezemet, ahogy a
táncoló párok között vezet. Lucas és Marie, a vőlegény és a
menyasszony a táncparkett két oldalán állva, lelkesen
mosolyogva cseveg számomra ismeretlen vendégekkel.
Megállok Eliottal szemben, és a diszkógömbök liláskék
villódzását figyelem. Emlékszem, hogy Freddie, a fiú, aki
Georgia kísérője lett volna az iskolabálon, kétórányi késéssel
futott be a szakadt barátaival, vasalatlan ingben, zselézett
hajjal. Freddie ügyet sem vetett Georgiára, úgyhogy amikor egy
lassú dal következett, én kértem fel. – Szabad egy táncra?
Georgia nevetett, és elegánsan bólintott. – Részemről a
megtiszteltetés, Emmeline Blue.
Táncoltunk, a táncparkett közepén pörögtünk-forogtunk,
kacagtunk, csillogott a szemünk. Georgia és én. Szinte testvérek
voltunk. Aztán néhány perccel később összeomlott minden.
Robert Morgan mindent elrontott, a táncot, a diszkót, még a
nyári ruhákat is meggyűlöltem miatta.
Most remegő kézzel karolom át Eliot nyakát. A zene, a fények,
a körülöttünk táncoló párok mind arra az estére emlékeztetnek.
– Jól vagy? – kérdi Eliot.
– Igen.
– Akkor jó. Nincs más hátra, kapaszkodj, és minden rendben
lesz – mondja.
 – Csak ennyi kell a tánchoz?
–  Hát… igen – feleli, majd a fülemhez hajol, és érzem a
lélegzetét, ahogy suttog. – És minden máshoz is, Emmie Blue.
Ahogy táncolunk, lassan megnyugszom, vége a dalnak, újabb
következik, aztán egy harmadik, és nekem még mindig Eliot
mellkasán pihen a fejem. Imádom az illatát, valami lágy, fás
illatú arcszesz és frissen mosott ruha. Hallom, hogy dúdol. Jól
énekel, erre még emlékszem. Régen hallottam, ahogy Beatles-
dalokat kísért gitáron, próbálta játszani a refrént, én pedig
megálltam a szobája előtt felfelé menet, és hallgattam. Tisztán
énekelt. Szépen.
Megint új szám következik, és én felpillantok Eliotra.
Szívdobogás. Heves szívdobogás. Ezek szerint bejön nekem?
Igaza lenne Rosie-nak? Igen. Mindenképp.
–  Jó reggelt! – mondja tréfásan, amikor a lassú zene gyorsra
vált, és a lassúzó párok szétszélednek a bár felé. – Nicsak,
három tánc, és túlélted.
– Tudom – felelem. – Köszönöm.
Eliot grimaszol. – Mit?
– Hogy felkértél. Hogy felülírtál egy rossz emléket egy jóval.
A halvány, lilás fényben látom, hogy Eliot vonzó arca ellágyul.
– Igazán nincs mit – mondja.
Nem tudom, hogyan történik, ki hajol a másik felé először, de
Eliot a tenyerébe fogja az arcomat, és az ajkunk lassan összeér.
Egyetlen másodperc csupán, lassú, lágy pillanat, aztán
elhúzódunk, de csak egy kicsit; még érezzük egymás lélegzetét.
Halkan kuncogok, szinte megrészegülve, elpirulok, és Eliot
mellkasához szorítom az arcomat.
 –  Végre megcsókoltam Emmie Blue-t! – Eliot nevetve a
fülembe suttog. – A tizenkilenc éves énem most ugrál
örömében.
 30. fejezet

Amikor kinyitom a vendégház ajtaját a kopogásra, látom, hogy

Lucas meg van lepve, hogy ébren talál, sőt már felöltöztem,
sminkeltem, és nagyjából megittam a kávémat.
– Hát maga kicsoda, és hová tüntette az igazi Emmie-t, az én
lusta barátnémat? – kérdi Lucas. Szőkés haja úgy áll, mint
valami szénakazal, és egy szürke tréningnadrágon és
napszemüvegen kívül nem visel semmit. Le van barnulva, és a
lehelete tömény alkohol. – Úristen, mindjárt hányok.
–  Neked is jó reggelt – mondom, ahogy nyöszörögve
bevánszorog, és leheveredik a vendégház puha, szürke
kanapéjára. – Jól mulattál este? Feltételezem, hogy igen,
máskülönben nem lenne rajtad napszemüveg tél közepén.
Lucas a párnába fúrja a fejét, és nyög.
–  Ez most azt jelenti, hogy igen, jól mulattál, csak megint
telerókáztad az apukád aktatáskáját, és szeretnéd, ha segítenék
valahogy hajszárítóval helyrehozni a csekk-könyveket?
Lucas felnevet. – Ki tudja? – dünnyögi, felém fordul, a
napszemüvege csálén billeg.
Leguggolok hozzá. – Kérsz kávét? – Bólint. – Lucas, baromi
büdös vagy! – teszem hozzá.
– Tényleg?
– Whisky, fokhagyma és… álmosság.
– Ó – motyog kimerülten. – Egész kellemesnek hangzik.
 – Nagy tévedés.
–  Kegyetlen vagy – méltatlankodik. – Bezzeg neked csak úgy
csillog a szemed. Mi történt? Korán ágyba bújtál a násznagyos
könyveddel és Louise hippiteájával?
–  Nem, bár egy olyan gyógynövénytea most jót tenne neked,
az biztos.
– Kávé – feleli Lucas. – Egy kurva nagy kávé. Más nem segít.
Hazafelé végig azon gondolkodtam, meglátta-e valaki, amikor
Eliot megcsókolt. Csak egy pillanat volt, sötét is volt, és amikor
nevetve elhúzódtam, mint valami szédült kamaszlány, csak
táncoló, csevegő vendégeket láttam. Nem táncoltunk tovább, és
a csók után nem is túl sokat láttuk egymást. Amanda elhívta
Eliotot, hogy beszélgessen valami nagybácsival, akit évek óta
nem látott, én pedig Lucille-t élesztgettem, aki úgy berúgott és
elfáradt, hogy elaludt az ölemben a bálterem szőnyegén.
–  Mi az ördögöt csináltok odalent? – kérdezte Jean, és úgy
nézett rám, mintha a kerti ösvényén szunyókáló hajléktalan
lennék.
–  Vigyázok, nehogy Lucille megfulladjon, ha fekve elhányja
magát. Csak a szokásos – mondtam. Jean rosszallóan pufogott. –
Na de a szőnyeg! Nehogy lehányja! Isten őrizz, hogy a mi
költségünkön kelljen kitisztíttatni! – Azzal szép nyugodtan
elsétált.
Kerestem Eliotot, de furcsamód nem bírtam egy-egy
pillanatnál tovább ránézni, amikor megpillantottam, ahogy a
táncparketten beszélget a vendégekkel, kezében egy ital, szája
sarkában mosoly. A szája… A csók… A csók. Ahányszor eszembe
jut, akkorát dobban a szívem, hogy szinte elájulok. A puha ajka,
az érdes borostája, a keze az arcomon, a másodperc, amikor
még a nyelvünk is összeért…
– Em?
– Hm?
– Azt kérdeztem, hogy van Lucille.
Lenyomom a kávéfőzőt, és kiveszem a bögrét. – Úgy, mint te –
felelem szórakozottan. – Tökrészeg. Leitta magát a sárga földig.
Lucas rekedten nevet, még mindig a kanapén fekszik
elnyúlva, a fejét a párnák közé fúrja. – Pedig sosem iszik –
mondja.
– Akkor pont azért. – Feléje nyújtom a gőzölgő kávésbögrét. –
Na gyerünk, idd csak meg!
Lucas morog, megfordul, és nagy nehezen felül. A homlokára
tolja a napszemüveget, és elveszi a bögrét. – Köszi, Em. –
Belekortyol. – De komolyan… – rám néz. – Mi van veled?
– Hogyhogy mi van? – kérdem, és könnyedén felnevetek, mint
aki amúgy is nevetne, és most végre van rá ürügye.
Lucas a homlokát ráncolja. – Összejöttél valakivel?
– Nem.
– Te jó ég! – Körbepillant. – Itt van valami pasi? Tom? Tom! Itt
vagy, haver? Gyere elő…!
–  Nem! – tiltakozom, és Lucashoz vágok egy kispárnát.
Összerezzen, és elkapja a fejét. – Na de komolyan, ha
megjelenne itt…
– Na és? – vigyorgok. – Mit csinálnál?
Lucas lenyeli a kortyot. – Hát először is nyilván beverném a
pofáját – mondja, és ő is vigyorog.
– Nyilván – utánzom, mire felnevet.
 –  Em, tegnap este hihetetlen volt, amit leszerveztetek. És a
zenekar… – a szívére szorítja a kezét. – Tudom, hogy nem csak a
te munkád volt benne, hiszen mondtad, de biztos vagyok benne,
hogy ez a te ötleted volt. Élő zenekar csak Emmie Blue-nak
juthatott eszébe.
– Hogy tetszett a Busted-szám?
– Kurva jó volt! – lelkendezik Lucas.
Rámosolygok. – Akkor jó.
Rám pillant. – Csak egy kis apróság volt, ami nem igazán
tetszett.
– Mégpedig?
–  Tudom, hogy nem szereted, de… nem is tudom…
reménykedtem, hogy legalább egyetlenegyszer táncolsz velem.
Az jó lett volna.
Belém hasít a lelkifurdalás. Átfut az agyamon, hogy Lucas
vajon látta-e. Nehezemre esik ránézni, de megteszem. – Micsoda
érzelgős alak vagy! – nevetek, de ő komoly marad. – Majd az
esküvőn – mondom.
Lassan bólint, szénakazal-haja meglibben. – Igen. Majd az
esküvőn.

WhatsApp üzenet Rosie-tól: ÚRISTEN, hát ez

nem lehet igaz!!!

Rosie: KÉSZ VAGYOK!

Rosie: Megcsókolt! TÉGED! LESMÁROLT AZ A SZEXI
ASZTALOS, AKINEK TUTI HATALMAS MICSODÁJA
VAN! (Na jó, ezt csak képzelem, de semmi
kétségem afelől, hogy igazam van.)
Rosie: Tudod, Emmie, biztos ezer éve vágyott már
rá. Megmondtam! Tuti, hogy gyakorolt, valami
krumplit vagy padlizsánt csókolgatott, vagy mit
tudom én, mit tanácsolnak a tinimagazinok,
hogy tökéletesen sikerüljön, nem gondolod?
Rosie: Királynő vagy! De komolyan! Ott álltál a
diszkógömbök fényében, és megcsináltad!
Táncoltál! TÁNCOLTÁL, csókolóztál, elengedted a
gátlásokat.
Rosie: A világ a lábad előtt teper.
Fox: Hever!
Rosie: Tudtam, hogy egy stilisztikai hibára azonnal
felfigyel majd a kis seggfej!
 31. fejezet

Emmie: Szia Marv, hónapok óta nem beszéltünk.

Ha nem szeretnél az életem része lenni, úgy
tartanám méltányosnak, ha ezt tudtomra adnád.
Ez a várakozás nagy teher a számomra. Eleget
vártam. Ha nem hallok felőled, törlöm a
számodat, és elválnak útjaink. Remélem
megértesz. Minden jót. Emmie.

Még amikor Eliot szomorú történeteket olvas Louise-nak

(szívszorító szerelmi történeteket, amikben valami
szerencsétlen flótás óhatatlanul elpatkol), akkor is nevetést
hallok Louise szobájából. Ma este is így van. Kilenc múlt, most
fejeztem be a vacsora utáni mosogatást. Ma Eliot főzött,
igazából most láttam először a LEGÁNYBÚCSÚ és a csók óta, ami
két hete történt. A Moreau család otthona másnap tele volt
rokonokkal és barátokkal, úgyhogy nem volt egy pillanatunk
sem négyszemközt, utána pedig hazautaztam a késő délutáni
komppal, mert másnap már dolgozni mentem. Eliot kicsit
tovább maradt, és bár sok üzenetet váltottunk, most alig tudtam
a szemébe nézni, amikor beállított két teli bevásárlószatyorral,
és Louise-nak egy csokor virággal.
– Mi újság, Emmie? – kérdezte mosolyogva, amikor belépett. –
Minden oké?
 –  Aha, igen. Minden rendben. – Pocsék színésznő vagyok, de
úgy tettem, mintha épp Louise vitaminos dobozának a tetejével
küszködnék, amíg Eliot kipakolt.
– Remek – mondta, és amikor ellépett mellettem, megérintette
a derekamat és a karomat. Egy pillanat volt, de
belebizseregtem. – Arra gondoltam, főzök valami egészségtelen
finomságot, mondjuk tagliatelle tésztát baconnal és sajttal –
mondta, feldobott és elkapott egy hagymát, majd odaállt
mellém. – Jól hangzik?
Végre ránéztem. – Azaz… carbonara lesz?
Eliot összehúzza a szemét. – Kösz, Emmie Blue, de nem
szeretem, ha beskatulyázzák a főztömet. – Aztán lehajtotta a
fejét, és úgy suttogott, mintha nagy titkot árulna el: – Tudod, úgy
teszek, mintha én találtam volna fel a carbonarát. El ne áruld
senkinek!
Louise gyengélkedett, nem jött le vacsorázni, Eliot felvitte
neki az ételt, aztán lehozta az üres tányért, utána pedig Louise
ágya mellé ült, mint már oly sokszor, és felolvasott neki.
Egészen különös, hogy Louise egy évvel ezelőtt még sosem
töltött ágyban hat óránál több időt, mindig hajnalban kelt, most
viszont szinte mindig ágyban találom.
Felmegyek, megkérdezem, nincs-e kedve alvás előtt egy bögre
meleg teához, és elmosolyodom, mert kihallatszik a suttogó
beszélgetésük. Otthonos érzés látni a Louise hálószobájából
kiszűrődő narancssárgás lámpafényt. Ma még otthonosabb,
mert még érezni Eliot főztjének az illatát, hallom a mély
hangját, és Louise rekedtes nevetését. Megnyugtató. A ház a
Fishers Wayen igazi otthonná vált. Erre nem is számítottam, és
olyan észrevétlenül történt, hogy szinte hihetetlen. Egy otthon.
Azt hiszem, megtaláltam.
Benyitok. Louise valamit betesz egy bézs kistáskába, amiben
a fontos apróságait tartja: orvosságot, illóolajokat, zsebkendőt,
ilyesmit; és a kistáskát az ölébe teszi, a paplan fölé. Eliot
előrehajol az alacsony, fonott széken, izmos karját a térdére
támasztja, kezét összekulcsolja. Rám pillant, elmosolyodik,
felcsillan a szeme a lámpafényben.
– Mi ez a sutyorgás?
Eliot megvonja a vállát. – Semmi. Louise-t untatom a
holdakkal és a meteorokkal.
–  Untat? Dehogy untat, oktat! – mosolyog Louise kedvesen. –
Okos ám ez a fiatalember!
– Legalább érdekel valakit a mondandóm.
–  Engem is érdekel – jegyzem meg –, de még jobban fog
érdekelni, ha végre igazi hullócsillagot láthatok, nem pedig
megint egy repülőt nézek annak.
– Majd ma este.
– Hiszem, ha látom. Amúgy kér valaki teát?
Louise azonnal megrázza a fejét, szeme homályos és fáradt. –
Köszönöm, nem, Emmie. Fáradt vagyok. Lassan lefekszem
aludni. – Halkan felnevet. – Azaz már amúgy is fekszem, nem?
Eliot feláll, megigazgatja a pólóját, lesimítja a
farmernadrágját. – Hát akkor jó éjt, lázadó – mondja, és nagy,
erős kezével egy pillanatra megszorítja Louise sápadt, sovány
ujjait. – És legközelebb ne szidja olyan hevesen a carbonarámat.
Kicsit legyen tekintettel az érzéseimre, ha lehet.
–  Kitartok a véleményem mellett – mondja Louise. – Több
bors kellett volna bele.
Eliot a homlokához emeli a kezét, mint aki tiszteleg. Amikor
ellép mellettem az ajtóban, megérinti a karomat.
– Kint megvárlak – mondja, és megígérem, hogy nem váratom
sokat. – Addig készítek egy teát – ígéri mosolyogva.
Segítek Louise-nak kényelmesen lefeküdni, megigazgatom a
nehéz tollpárnákat, és odébb teszem az ágy végéből a másik
takarót, ami alatt éjjel túl melege van a lábának.
– Csodás volt a desszert, amit készített.
Ahogy a takarót négyrét hajtogatom, Louise-ra nézek. – Ugye?
Nem is volt rossz…
–  Úgy hangzik, mint akit ez meglep. – Louise nehézkesen
felhúzza a paplant a nyakáig. – Kicsit több önbizalomra lenne
szüksége, Emmie.
–  Majd próbálkozom. – Az ablakhoz lépek, hogy elhúzzam a
függönyt, és kizárjam a hold gyöngyházfehér fényét. Telihold
van, Eliot szerint idén ma a legnagyobb, és a legjobban látható a
Hold. Kamaszkorunkban Lucas, Eliot és én együtt néztük a
csillagokat, és Eliot mindent tudott a csillaghullásról, a
bolygókról, és a Hold pozíciójáról. Hallgattam, és reménykedve
kémleltem a fekete égboltot, de sosem láttam hullócsillagot.
– Nyitva hagyná egy kicsit? – kérdi Louise.
Megállok. – Hagyjam széthúzva a függönyt?
–  Igen – feleli. – Ma este szeretném látni a Holdat, ha lehet.
Hátha tényleg olyan csodás lesz, ahogy Eliot mondta.
Bólintok. – Rendben. Eliot szerint ma nem lesz felhős az ég,
úgyhogy biztos szép lesz. – Széthúzom a függönyt, és
visszafordulok. – Így jó lesz?
 Louise bólint, és merőn néz. Várok, hátha kér még valamit,
mielőtt elalszik.
– Közel kéne őt engednie magához – mondja halkan.
– Tessék?
– Eliotot – magyarázza, és érzem, mekkorát dobban a szívem.
– Emmie, maga egyszer megkérdezte, voltam-e valaha
szerelmes. Emlékszik?
Bólintok. – Hogyne.
– Hazudtam. – Louise göcsörtös keze a paplan szélét markolja.
– Lent, a fényképeken szerepel egy nő, akiről már meséltem egy
kicsit. A fényes hajú nő. – Elmosolyodik. – Martha.
Tétován kérdezek rá. – És…?
Louise nem felel.
– Szerelmesek voltak? – kérdem végül. – Martha és ön?
Louise egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán bólint.
–  Igen – feleli. – Martha csodálatos nő volt, Emmie. Annyira
szerettem, hogy szinte fájt. – Könnyes szemmel elmosolyodik. –
Még mindig emlékszem, hogy megdobogtatta a szívemet, hogy
elgyengültem mindig, ha rám nézett. Soha nem éreztem olyat
sem előtte, sem később. A szerelem letaglózza az embert, ugye?
A lábam a földbe gyökerezik, azaz a hetvenes évekből itt
maradt szőnyegbe. – És mi történt Marthával?
Louise nyel egyet. – Sajnos… fiatalon elveszítettük.
Harminchét évesen hunyt el.
Elszorul a szívem. Nézem a törékeny, apró, ráncos Louise-t az
ágyában, és alig tudom elképzelni, hogy hajdan ő is fiatal volt,
és szerelmes. Fiatal volt, és gyászolt.
– Annyira sajnálom, Louise. Borzasztó lehetett.
 –  Az volt. – Remeg a hangja. – Utána örökre megváltozott az
életem. Örökre megváltoztam. Bezárkóztam; Martha után már
soha senkit nem engedtem közel magamhoz. Nem akartam
kötődni, féltem a fájdalomtól, mert Martha elvesztése
elképzelhetetlen fájdalom volt.
Elhallgat, a szája elé kapja reszkető kezét. Odasietek az
ágyához, leülök mellé.
–  Ostoba voltam, Emmie. Mert végül egyedül éltem le az
életemet, és hiányzik, hiányzott belőle a szeretet. A társ.
Gombócot érzek a torkomban. Mondani akarok valamit, de
nem jönnek a szavak, úgyhogy csak odahajolok, és óvón,
szeretettel megölelem. Sovány és meleg a teste, és furcsamód
kedvelem az illatát. Mindig pacsuli és az a lila öblítő, amit
minden mosáshoz használ. Mindig szerettem volna, ha lenne
nagymamám, akinek bölcsen csillog a szeme, megölel, és mesél
a régi időkről, amikor én még meg sem születtem. Azt hiszem,
ez most valami olyasmi. Hálás vagyok, hogy megismerhettem
Louise-t.
Hátralépek, könnyes szemmel mosolyog rám, a holdfény
megvilágítja szép, öreg arcát.
– Eliot itt van, ugye, Emmie? – kérdi, de még fogja a kezemet.
– Mindig itt van. A másikról ez nem mondható el. Fogadd el,
amit az élet ad. Hagyd, hogy szeressen.
Kiszárad a torkom. Bólintok, mert a szavak cserben hagytak.
–  Köszönöm – mondom kis idő után. – Szüksége van még
valamire?
Megrázza a fejét. – Minden itt van, amire szükségem lehet. –
Kinéz az ablakon a holdra, és ahelyett, hogy magára hagynám,
még odahajolok, és puszit adok a sápadt arcára.
–  Nincs egyedül, Louise – mondom. – És mi szeretjük magát.
Itt vagyok. Itt vagyunk.
Louise fátyolos tekintettel néz. – Örülök is neki – suttogja.
–  És persze itt van a kicsit alulfűszerezett carbonara is –
teszem hozzá, mire felnevet, átkarolja a nyakamat, és
megpuszilja a homlokomat. – Köszönöm. Reggel szóljon, Emmie,
hogy ne felejtsem el, van valami, amit oda akarok adni
magának.
Becsukom az ajtót magam mögött. Amikor kilépek, Louise a
holdat nézi, és az égen táncoló, sziporkázó csillagokat.

Eliot Louise burjánzó kertjében üldögél, fekete kabátját nem

gombolta be, mellette két bögre tea gőzölög.
Elveszek egyet, és leülök mellé. – Köszi.
– Louise jól van?
Bólintok, de gombóc szorongatja a torkomat. – Igen – felelem.
– Látni akarta a holdat. Megkért, hogy hagyjam nyitva a
függönyt.
Eliot finoman elmosolyodik, az arcát megvilágítja a holdfény,
a szeme felcsillan, és abban a pillanatban érzem. Megdobogtatja
a szívemet, pont, ahogy Louise mondta.
–  Nos… – Eliot hátradől a kerti padon, és kinyújtja hosszú
lábait. – Emmie Blue, ma életedben először végre hullócsillagot
fogsz látni.
–  Milyen biztos vagy a dolgodban! – mondom. – Ne feledd,
bizonyítékot akarok, hogy nem csak egy Boeing 747-es!
Egészen szorosan egymás mellett ülünk a padon, összeér a
karunk és a lábunk, érzem Eliot arcszeszének és frissen mosott
ruhájának az illatát. Már kétszer is azt hittem, hogy mindjárt
megcsókol. Egyszer, amikor mellette álltam főzés közben, és
egyszer, amikor odaadtam neki a tálcát, hogy vigye fel Louise-
nak. De én vagyok az oka, hogy mégsem. Mert falat emelek
magam köré, ami mögött elbújhatok, ha megrémülök.
– Csábítsd el! – mondta Rosie ma reggel. – De komolyan, tök jó
pasi, nem is tudom, hogy bírod ki, hogy nem veted rá magad a
télikert kellős közepén.
– Rosie, azt sem tudom, hogy…
–  Ott a furgon! – vág közbe, mint aki megvilágosodott. –
Mármint ott a furgonja, ha nincs más hely, ahol csinálhatjátok.
Képzeld csak el, semmi nem lenne rajta, csak talán egy szexi kis
szerszámos övtáska!
– Veszélyes – morgott Fox. – Éles szerszámok.
–  És a karja! – vigyorgott rám Rosie. – Láttam, micsoda
bicepsze van. Felkapna, mint egy pihét. Hajrá, vesd csak rá
magad!
Felnevettem, és Fox is elvigyorodott. – Hát ez a divat
manapság, Rosie?
– Szeretnéd tudni, mi, Fox? – felelte Rosie.
Fox elpirult, de nem fordította el a tekintetét, csak halkan
megjegyezte: – Talán igen.
Eliot kinyújtja a karját mögöttem a pad támláján, és a
vállamra teszi a kezét. A fagyos februári levegőben fürgén
repkedve táncol a teánkból felszálló gőz. – Nincs szükség
bonyolult bizonyítékra – mondja. – A hullócsillagok semmihez
nem hasonlítanak, majd meglátod. Olyanok, mint… egy szikra.
Apró, ragyogó kis szikra. Nem lehet összetéveszteni semmivel.
– Hát jó. – Felnézek az égre. – Akkor mostantól kémlelek.
– De megígérem, hogy ha most nem is látunk egyet sem, akkor
majd kárpótol az Éta Aquaridák meteorraj.
– A micsoda? – kérdezek vissza.
Eliot felnevet. – Májusi csillaghullás. Kora hajnalig fenn kell
maradni, hogy lásd, de megéri, nekem elhiheted.
– Hát jó – mondom. – Akkor megnézzük együtt.
Rám mosolyog. – Mindenképp.
Kortyoljuk a teát, és halkan beszélgetünk, mint
kamaszkorunkban, amikor Jean és Amanda már aludtak, mi
pedig az eget fürkésztük, és Eliot a csillagképeket magyarázta
késő éjjel. Nagyon sokszor töltöttük ezzel az estét Le Toquet-
ben. Plédet terítettünk a frissen nyírt fűre a kertben, Lucas,
Eliot és én, hanyatt feküdtünk, én középre, ők a pléd két szélére.
Élénken emlékszem ezekre a pillanatokra. Tizenhét éves
lehettem. Lucas ásítva méltatlankodott. – Az a cél, hogy
elaludjak? Mert mindjárt sikerül. – Eliot csak nevetett rajta. –
Nem az, te ökör. Csak próbálj semmire sem koncentrálni. Nézd
az eget, mint egy festővásznat, és akkor látni fogod.
–  Ott egy hullócsillag! – sikítottam izgatottan, mire Eliot
gyászos hangon felelt: – Nem, Emmie, sajna az is repülő.
–  Nem lehetne úgy tenni, mintha hullócsillag lenne? Akkor
végre bemehetnék tévét nézni – morgott Lucas. Eliot
felsóhajtott. – Az égbolt is van olyan izgalmas, mint egy óriási
tévé.
 Persze szidtuk, hogy mekkora barom, de nem mozdultunk.
Néztük a koromfekete eget, a fent keringő denevéreket, a későn
repkedő madarakat, és hallgattuk az éj csendjét. Lucasra
gondolok. Vajon mit szólna, ha most látna minket úgy, ahogy
régen? Abban biztos vagyok, hogy nem örülne neki. És
valószínűleg megint elmondaná, hogy csak a javamat akarja,
azért félt. Lehet, hogy még szóba is hozná a tizenkilencedik
születésnapi bulinkat, és azt, hogy Eliot akkor elárulta a
titkomat, hogy egy lánynál bevágódjon. Lucas említhetné azt az
ostoba alkoholos játékot, ami egy pillanat alatt vakvágányra
hajtotta volna az életemet, a kimaradást a főiskoláról, a
költözést a városból, a menekülést mindentől, ami korábban
körülvett; de akkor ő és Amanda mellém álltak, és segítettek,
hogy minden újra a helyére kerüljön.
– Emlékszel arra az estére? – kérdem, mielőtt végiggondoltam
volna, mi csúszik ki a számon.
Eliot nem mozdul, de érzem, hogy zavarba jön. Nagyot sóhajt.
– Most… arra gondolsz, amikor Lucas és te a születésnapotokat
ünnepeltétek. A házibulira.
Bólintok a sötétben. – A tizenkilencedik születésnapunk volt.
– Miért jutott eszedbe? – kérdi nyugodtan.
–  Magunkra gondoltam. Magamra, Lucasra, rád, amikor a
szüleid kertjében feküdtünk, és te megmutattad nekünk a
csillagokat, a csillagképeket, és minden olyan csodálatos volt.
Jóban voltunk… aztán azon az estén, a születésnapi bulin
megváltozott minden.
–  Tudom. – Eliot lesüti a szemét. Nagyot dobban a szívem. –
Rég volt – folytatja. – De még mindig rettenetesen sajnálom,
hogy akkor mit kellett átélned.
Megrázom a fejem. – Nem azért hoztam fel, hogy most
bocsánatot kérj. Ha visszatekintek, az az érzésem, hogy mindig
számítanom kellett az újabb nehézségre. Még nem is tettem túl
magam a molesztáláson, még alig tértem magamhoz.
Egyszerűen rosszul jöttek ki a dolgok azon az ostoba bulin.
–  Tudom – mondja Eliot. – És nagyon sajnálom. Stacey-nek
nem volt joga hozzá, hogy ilyet mondjon.
Nyelek egyet, és kiszárad a szám. – Nem vele volt akkor
bajom. Sokkal inkább veled. Hogy te is azt gondoltad rólam.
Hogy… ami történt, az én hibám volt, hogy simán el lehet
pletykálni valami lánynak, aki…
– Nem! Jaj, Emmie, dehogy! – Eliot felém fordul, merőn néz a
sötét pillái alól, komoly a tekintete. – Dehogy gondoltam én
ilyet! Soha! Nekem is fájt, ami történt veled. Rettenetes, hogy azt
hiszed, hogy én ilyet gondoltam rólad…
–  De Eliot, Stacey a te barátnőd volt. És ott a kertben simán,
mindenki előtt mondta, amit mondott. Szerinte én nem áldozat
voltam, hanem… hazudtam, csak kitaláltam az egészet,
kacérkodtam és én tehettem róla. Az egészet tudta. Mindent. És
ezeket a dolgokat csak neked mondtam el. Meg persze Luke-
nak.
– Emmie – vág közbe Eliot, barna szeme esdeklően néz rám. –
Én… nekem fogalmam sem volt. Nem tudtam, hogy Stacey tudja.
– Na de akkor… hogyan?
–  Fogalmam sincs – ismétli lassan, tűnődve, és amikor
rápillantok, megint azt az arckifejezést látom. Elsötétül a
tekintete, összehúzza a szemét, picit nyitva a szája. Az az
„ítélkező” arckifejezés, amit akkor láttam, amikor Tomot odább
löktem a bárban. És akkor, amikor a tizenkilencedik
születésnapi partin Stacey kimondta azt a kegyetlenséget, és én
lassan feltápászkodtam, és Lucas szobájába mentem sírni. Nem
ítélkezés. Aggodalom. Most már tudom, hogy aggódik miattam.
Mert fontos vagyok neki.
– Inkább ne is feszegessük… – mondom, és lesütöm a szemem.
– Azt hiszem, beszélned kellene Lucasszal.
– Mindegy – sóhajtok.
Eliot megérinti az arcomat, és maga felé fordít, hogy a
szemébe nézzek.
–  Emmie, a látszat néha csal. Nagyon is. De én akkor azt
tettem, amiről úgy gondoltam, hogy a legjobb lesz neked. A te
érdekedben.
Merőn néz, és én nem faggatózom tovább, pedig tudni
szeretném, hogy érti ezt. Meg akarom kérdezni, miért mondta,
hogy az öccsével kellene beszélnem. Nagyon foglalkoztat ez a
kérdés, de nem akarom elrontani a csodás, csillagfényes
éjszakát. Így hát nem törődöm a kínzó nyugtalanságommal. –
Inkább nézzük a hullócsillagokat, jó?
Eliot tétovázik, aztán elmosolyodik, de a szeme még homályos
és szomorú. – Jó. – Ismét a pad támlájára teszi a karját
mögöttem, de most szorosabban átölel, cirógatja a karomat, és
csak ülünk csendben a sötét ég alatt. Mintha kipukkadt volna
egy buborék, ami félelmetesen körbezárt. Mintha egy
kimondatlan, súlyos aggodalom tovatűnt volna. Persze nem
egészen, nem tökéletesen, de valami megoldódott. Louise-nak
igaza van. Eliot itt van mellettem. Mindig is itt volt.
 Eliot hirtelen felemeli a karját, és az égre mutat. – Ott! Látod?
Nézd csak! – És tényleg ott van. Életemben először megpillantok
egy hullócsillagot. Apró szikra, mint egy tűzijáték utolsó
villanása. Keresztülzuhan az éjszakán, és eltűnik.
– Úristen! Láttam! – kiáltok fel. – És nem repülőgép volt!
– Tényleg nem az volt – nevet Eliot. Hozzábújok, és a vállára
hajtom a fejemet, Bárcsak megcsókolna megint! Azt hiszem,
most visszacsókolnám. Ahogy kell.
Ehelyett a hajamhoz ér az ajka, ahogy suttog. – Az eget nézd,
virágszál. Még lesz mit látni.
Egy szikra a szívemben. Kicsi, de eltéveszthetetlen szikra.
Érzem.

Eliot lent vár és készít még egy kis teát, miközben felszaladok
vécére. Louise ajtaja résnyire még nyitva, nem is tudom, miért,
de megállok előtte. Csend. Néma csend. Mozdulatlan, nyugodt
csend. Mintha valamit megéreznék, kinyitom az ajtót, és Louise
ágyához sietek. Észreveszem, hogy a teája a paplanra ömlött,
mint egy tintafolt az oldalára fordult csészéből. Megérintem az
arcát.
Felkiáltok. Olyan hangosan, hogy rá sem ismerek a
hangomra. – Istenem! Jaj, ne! Te jó ég!
Gyors lépteket hallok, és már tárul is az ajtó.
–  Emmie? – Eliot hangja tele van aggodalommal. Amikor
Louise-ra pillant, látom az arcán a döbbenetet. A szája elé kapja
a kezét, az ajkát, az állát tapogatja. Mellettem áll, amikor a
padlóra hanyatlom az ágy mellett, és a paplanra hajtom a fejem.
Pacsuli, és lila öblítő.
 Louise elment. Louise elaludt és nem ébred fel többé. A
függöny széthúzva, a Hold némán őrködik felette.

7. CD-válogatás

Kedves Léggömblány!

1. dal: Mert ma reggel utaztál el

2. dal: Mert álmodban jobb a francia szókincsed, mint
ébren
3. dal: Mert el sem hiszem, hogy elaludtál a kertben
4. dal: Mert a repülőgép nem hullócsillag
5. dal: Mert máris hiányzol

Léggömbfiú
X
 32. fejezet

Emlékszem, hogy fiatalabb koromban három hét egész

örökkévalóságnak tűnt. Az iskolabált követő két hét volt életem
leghosszabb két hete. Anyám két napra hazajött, leginkább a
fürdőkádban ücsörgött vagy telefonált, összesen egyszer főzött
(ragut készített vacsorára), aztán ismét elutazott, és magamra
maradtam. Elmondtam neki, mit tett Robert Morgan, de azt
hiszem, nem hitt nekem. Csak legyintett, mint amikor elestem,
és meghorzsoltam a térdemet.
–  Jaj, Emmeline, ne csinálj mindenből drámát, vannak,
akikkel sokkal szörnyűbb dolgok történnek.
Most viszont pillanatok alatt eltelik három hét. Louise három
hete hunyt el az ágyában, miközben a hullócsillagokat nézte.
Múlt héten volt a temetése, de nem úgy, mint ahogy a temetések
általában lenni szoktak, fényes koporsóval és hosszadalmas
gyászbeszédekkel. Erdőben szórták szét a hamvakat; csendes,
egyszerű temetés volt, olyan, amilyen Louise élete is volt.
Eliot eljött velem, csak mi voltunk ott, ez volt Louise kérése,
bár aznap kicsit később meglátogatott minket a szomszéd
házaspár, Harry és Eve, akik egy karitatív adományozást
intéztek Louise nevében, ültettek három különleges
paradicsompalántát, Louise kedvenceit. A temetés megható és
szép volt, hatalmas, vén fák és vörös vadvirágok közé hullottak
a hamvak. Louise saját maga szervezte meg két évvel korábban,
amikor végstádiumú rákot diagnosztizáltak nála, hogy milyen
legyen majd a temetése. Nem fogadott el kezeléseket, mert
tudta, hogy meggyógyulni már nem fog, a kórházaktól pedig
irtózott. Mindezt Harry és Eve mondta el nekünk.
– Martha nagyon sokat volt kórházban – mesélték az ajtóban.
– Louise otthon akart lenni a saját környezetében. Azt hiszem,
megértem.
Eliottal bólogattunk, hogy mi is megértjük.

Éppen Louise levélnehezékeit rendezem egy dobozba, amikor

hirtelen felberreg a csengő. Ajtót nyitok, és beletelik néhány
pillanatba, amíg felfogom, hogy a nagy, barna papírzacskó fölött
Lucas szürke szeme pislog rám.
– Dupla Whopper menü?
– Úristen! – a nyakába ugrom, megzörren a papírzacskó. – Hát
te mit keresel itt?
– Összenyomod a hamburgereket – nevet Lucas. – Amúgy meg
mit keresnék? Természetesen téged. Hogy vagy, Em?
Tíz perccel később Louise virágos kanapéján ülünk, és az
ölünkbe terített szalvétáról esszük a hamburgert. – A francba,
nincs jobb a jó öreg Burger Kingnél – mondja Lucas.
– Ezt komolyan gondolod?
– Tessék? – kérdez vissza teli szájjal.
–  Csak meglep, elvégre a múlt héten feltettél egy képet az
Instagramra, amin egy gombát használtál hamburgerzsemle
helyett, és azt írtad alá, hogy nem veszem észre a különbséget.
Lucas a szája elé teszi a kezét, és nevet.
–  Az ilyen kommentekért szerintem halálbüntetésnek kéne
járnia – mondom. – Ha én lennék a királynő, törvénybe is
iktatnám.
– Ha te lennél a királynő, bebörtönöznéd a szerencsétlen Bon
Jovit, és arra kényszerítenéd, hogy énekeljen neked, és közben
illetlenül simogasson.
– Pontosan. Amúgy meg…
– Igen, tudom. Jon. Ne kötözködj, edd a hamburgeredet!
Csendben falatozunk tovább. Amióta Louise meghalt, elég
távolságtartó voltam Lucasszal. Nem csak azért, mert a halál
sötét árnyékot vet az életre, és jelentéktelenné teszi a
mindennapi gondokat és gondolatokat, például hogy mit főzzek
ebédre, vagy hogy valaki beszólt a munkahelyemen. Nem ez
volt az oka, hanem a beszélgetésem Eliottal azon a csillagnézős
éjszakán. A tizenkilencedik születésnapunkról, Stacey-ről és
Lucasról. Szíven ütött és kicsit kibillentett az a beszélgetés, mert
a barátságunk során most először tűnődöm el, hogy esetleg
Lucas tud valamit, amit én nem.
–  Csodaszép ház – néz körbe Lucas a nappaliban. – De ráfér
egy kis tatarozás, mert rozoga. Lenne rajta mit felújítani.
Mindenesetre tényleg szép.
Bólintok. – Viktória korabeli ház, ennyit tudok róla.
Lucas elmosolyodik. – Talán a padlószőnyeg alatt még orr
rejtőznek az eredeti járólapok. Vagy, ami még jobb, a régi fa
parketta.
– Szép otthona lesz annak, aki majd megveszi – mondom.
– Most hogyan tovább?
–  Jövő héten jön az ügyvéd – felelem. – Akkor nyilván
meghirdetik eladásra, és…
 – És te hová költözöl?
Lucasra nézek, és megvonom a vállam. – Majd találok
valamit. Bérelek egy szobát, talán egy kis lakást, csak a pénztől
függ.
– És jelentkeztél új állásokra?
Nem érint jól a kérdés. Tudom, hogy Lucas csakis az én
érdekemben kérdezi, és ő tényleg mindig azonnal lép, amikor el
akar érni valamit, de én az utóbbi hetekben nem is gondoltam
álláskeresésre. Nem igazán foglalkoztatott semmi más, csak
Louise. A halála előtt csak az ő ápolásával törődtem, most pedig
az otthonában lakom, de már nélküle. És hiányzik.
–  Nem jelentkeztem – mondom. – Rengeteg dolgom volt. Át
kell néznem Louise holmiját, másra nem is nagyon van időm és
energiám.
– Igen, ez nem lehet egyszerű.
–  Nem probléma – felelem. – Louise-nak nincsenek rokonai,
sok minden hárul rám. Emellett most nincs időm az
álláskeresésre.
– Megértem – vágja rá Lucas, aztán leteszi a hamburgerét, és
rám néz. – Em, csak azért nyaggatlak ezzel az állás dologgal,
mert tudom, hogy a lelked mélyén valami mást keresel. Nem
azért mondom, mert úgy gondolom, hogy méltatlan hozzád a
jelenlegi munkád, vagy mert összehasonlítgatlak másokkal.
Csak segíteni szeretnék.
Lenyelem a falatot, és Lucas szemébe nézek. – Tudom.
– Tanultál, sokat dolgoztál, és…
– Igen, Luke, tudom. És idővel meg fogom oldani.
Eszünk tovább, a háttérben halkan duruzsol a tévé.
Hallgatunk. Lucas összegyűri a papírt, amikor elfogyott a
hamburgere. A szalvétával megtörölgeti a kezét, újra körbenéz,
aztán engem figyel. – Em, tudom, hogy hamarabb kellett volna
jönnöm. Jönni akartam, csak rengeteg a munka. A kollégák meg
seggfejek. Két héttel előre kell szólni, ha szabadságot akarok
kivenni, de a lehető leghamarabb jöttem, mert nem akartalak
magadra hagyni.
– Nem voltam magamra hagyva – válaszolom. – És különben
is, most itt vagy.
– Igen. – Elmosolyodik. – Holnap estig állok rendelkezésedre.
Csináljunk egy kis teát, aztán szólj, hogy miben segítsek.
Pakolás? Emelgetés? – Színpadiasan megfeszíti az izmait. – Én
leszek a hősies segítőd.
Felnevetek. – Mekkora seggfej vagy!
Lucas a konyhába siet, és kiviszi a szemetet. Hallom, ahogy
nyitogatja a szekrényajtókat, bögrét keres, aztán hamisan
énekelni kezd. A mosdóba menet látom, hogy felvette a piros
pöttyös kötényemet. – Ez még mindig megvan? – nevet. –
Sokszor vetted fel, amikor azt a régi olajsütőt használtad. Régi
barát ez is. Hiányzott.
A lépcső tetején vagyok, amikor ismét csengetnek. Még le sem
értem, de Lucas már végigszáguldott az előszobán, és ajtót
nyitott.
–  Ó! – mondja, és int egy kanállal a kezében. – Üdv! Micsoda
kellemes meglepetés!
– Szia haver.
Lucas mellé érve látom, hogy Eliot áll az ajtóban. A szél
borzolja a haját, a vállán hátizsák, a kezében szögletes, füles
papírzacskó.
– Milyen szép… kötényke – vigyorog az öccsére. – Szia, Em!
– Szia – felelem, és tudom, hogy elpirultam, amint megláttam.
–  Nekem még a kötényke is jól áll – simogatja meg Lucas a
piros pöttyöket, aztán átkarol. – Kérsz teát, El? Már forr a víz.
– Nem, kösz, nem akarok sokáig zavarni.
– Ne bolondozz – vágok közbe. – Sosem zavarsz, csak…
–  Csinos köténykében hamburgert eszegetünk, és
halálbüntetésről meg Bon Jovi bebörtönzéséről diskurálunk.
Lucasszal egyszerre nevetünk fel, és Eliot is elvigyorodik. –
Bevallom, felcsigáztatok – mondja. De amúgy csak gyorsan be
akartam csengetni, hoztam valamit. – Leveszi a hátizsákját, és
előhúz néhány papírt. – Rosie-nak küldöm. A spanyolfal
tervrajzai, amit a jövő heti eseményre akart.
– A blogkonferenciára – mondom.
Eliot kedvesen rám mosolyog. – Volt már néhány különleges
munkám, de ez lesz az első blogkonferencia.
–  Rosie majd elvárja, hogy úgy öltözz, mint a Diet Coke
reklámban a modell.
–  Igen, Rosie odavan a szerszámos övtáskákért – vigyorog
Eliot. – Mondtam neki, hogy elhozhatom, de az ingemet nem
veszem le, csak ötven font felárért.
–  Sok lesz az – mondom, mire felvonja a szemöldökét. – Mit
szeretnél, Emmie? Baráti árat?
Lucas kihúzza magát és nagy levegőt vesz. – Na jó, akkor
megyek és csinálok teát, oké?
–  Megyek, öcsi – mondja Eliot, és kezet fognak, azzal a fura
mozdulattal, ahogy a férfiak haverkodni szoktak, és inkább
tűnik szkanderozásnak, mint kézfogásnak. – Majd hétvégén
összefutunk anyáéknál.
– Csodás. – Lucas a konyhába megy.
– Biztos nem jössz be?
Eliot halványan rám mosolyog. – Biztos. Hívást várok a
tengerentúlról, és sietek. Most nincs időm teázni.
–  Ez gyakori azoknál a sikeres asztalosoknál, akik
blogkonferenciákra kapnak felkérést? Tengerentúli hívások, és
már nincs időd az öcsédre, meg az uncsi kis Emmie Blue-ra?
– Műbútorasztalos vagyok, mondtam már párszor – vigyorog.
– Majd amikor találkozunk legközelebb, elmesélem, mi ez az
egész. Akkor már én is többet fogok tudni.
– Elmesélhetnéd szombaton.
– Érted jöjjek nyolckor?
– Tökéletes – mondom. – El ne felejtsd a szerszámos övtáskát.
Eliot rám kacsint. – Dehogy felejtem el!
Lucast a konyhában találom, még mindig a piros pöttyös
kötény van rajta, és a teafiltereket nyomkodja ki.
– Hurrá, tea – mondom.
Lucas felvonja a szemöldökét.
– Most mi van?
Vállat von. – Semmi.
–  De tényleg, mi bajod? – kérdezem, bár tudom, mi jár a
fejében.
Felém bök a kávéskanállal. – Mit szeretnél, Emmie, baráti
árat?
Felnevetek; kicsit hisztérikusra sikerül, akár egy levegő után
kapkodó madár. Lucas komor marad, néz, és választ vár.
 – Bejön neked, ugye?
Tétovázom, de amint szóra nyitom a számat, Lucas megelőz.
– Csak arra kérlek, hogy ha mégsem, akkor szólj neki, hogy ne
nyomuljon. Mert szegényke nagyon teper.
Ismét felém bök a kanállal, elmosolyodik, és kézbe veszi a
bögréjét. Csak később jut eszembe, hogy Eliot azt a papírzacskót
az Askew’sből hozta. A tengerparti pékségből, ahol a múlt héten
kétszer is vett nekünk ebédet. Ezek szerint úgy tervezte, hogy
marad. Csak aztán látta, hogy itt van Lucas.
 33. fejezet

WhatsApp üzenet Lucastól: – Em, nagyon fontos!

Lucas: Kérlek, vedd fel a telefont!

Lucas: Beszélnünk kell!
Lucas: Elcsesztem. Minden el van cseszve.

Villámgyorsan pakolok, két váltás ruhát és egy pizsamát hajítok

egy sporttáskába. Lucas hangja elgyötört és kétségbeesett volt,
amikor este beszéltünk. Sóhajtozott, elcsuklott a hangja,
összefüggéstelen volt.
– Én… nem is tudom, mi folyik, Em. Baromira összevesztünk
Marie-val, nem tudom, mi van… Nem tudom… mit csináljak?
Teljesen tanácstalan vagyok. Marie a szüleinél van, én meg… én
meg megőrülök.
– Jövök – felelem. – Indulok reggel.
Már tegnap este be akartam pakolni, de holtfáradt voltam,
pedig a Fishers Way-i házban még csak a holmik ötödét
válogattam át, mégis ruhástul zuhantam az ágyba.

A csengő hangja riaszt fel, és amikor megpillantom Eliotot az

ajtóban, csak akkor jut eszembe, hogy nem küldtem neki
üzenetet este. Rosie-nak is későn írtam, úgy tíz körül, és elnézést
kértem, amiért ma nem tudok jönni, és… a francba. Emlékszem,
hogy még üzenni akartam Eliotnak is, hogy nem tudok ott lenni.
De elaludtam. Elaludtam.
Lehervad a mosolya, amikor meglátja az arcomat. – Mi a baj?
Túl korán jöttem? Nem azt mondtad, hogy nyolcra?
–  Annyira sajnálom – mondom, és megvakarom a fejemet. –
Tudod… írni akartam neked este.
– Lemondták? – kérdi, aztán felnevet. – Na sebaj, talán jobb is.
Nem akarnék szégyent hozni a többi asztalosra egy
blogkonferencia ürügyén zajló kétes eseménnyel, ami valójában
arról szól, hogy kinek tetszik a…
–  Nem mondták le – vágok közbe, és ég az arcom, amiért
feleslegesen kellett idejönnie. – Az esemény rendben meg lesz
tartva… csak én nem tudok menni.
Eliot bólint, és összevonja sötét szemöldökét. – Valami baj
van?
–  Lucas – felelem, és Eliot megdermed, arcára kiül az
aggodalom.
– Lucas? – kérdez vissza.
– Tegnap este beszéltünk, és… Eliot, nem tudom, mi van vele,
de nagyon rémültnek és kétségbeesettnek tűnt. Rég nem láttam
ilyennek. Azt mondta, szüksége van a támogatásomra,
beszélnünk kell, és… – elhallgatok, amikor észreveszem, milyen
arcot vág. Összepréseli az ajkát, megfeszül az állkapcsa, a szeme
rideg, mintha valami képtelen hazugságot hallgatna.
– Mi a baj? – kérdezem.
Eliot nagyot sóhajt. – És akkor most csapot-papot itt hagysz, és
rohansz hozzá? Azonnal? Csak úgy?
 Lassan bólintok. – A tizenegy órás komppal…
– Na és Rosie?
– Nem bántódott meg.
– És neked ez így rendben van?
– Mármint micsoda?
– Hogy ma nem mégy el, nem leszel Rosie mellett, pedig neki
ez nagyon fontos. Neked rendben van, hogy csak úgy
elrohansz…
–  Tudod, hogy ez nem így van, de… Lucasnak szüksége van
rám. A legjobb barátja vagyok, Eliot. És úgy tűnt, hogy nagyon
kiborult.
Eliot lesüti a szemét, és a hajába túr. – Na jó – mondja és rám
néz. – Ez van.
–  Eliot! – Közelebb lépek, át a küszöbön, és eszembe jut a
beszélgetésünk, a legutóbbi, amikor Lucas itt volt. – Mit akartál
mondani?
– Tessék?
–  Amikor múlt héten úgy siettél. Azt mondtad, valami
tengerentúli hívással kapcsolatban akarsz valamit mondani.
Azt mondtad, mostanra te is többet tudsz majd. Miről van szó?
Egy kicsit hallgat, az arca kifürkészhetetlen, kemény.
–  Mark hívott. Új vállalkozásba kezdett, és segítségre van
szüksége. Megkérdezte, hogy esetleg nem költöznék-e ki ismét
egy időre Kanadába. Hogy együtt dolgozzunk. Ahogy tavaly
terveztem.
Görcsbe rándul a gyomrom. Kanada. Az rettentően messze
van. – Hűha – nyögöm ki végül. – Az… nem semmi. És… elmégy?
Eliot megvonja a vállát. – Nem tudom.
 Közelebb lépek, egészen közel. – Eliot… minden rendben
köztünk?
Bólint, nyel egyet, a tekintete sötét. Hátrébb lép. – Írd meg a
címet, ahová mennem kell, és indulok.
– Biztos vagy benne?
–  Nem akarok csalódást okozni Rosie-nak. Megértesz? – Egy
pillanatig merőn néz, mintha még mondani akarna valamit, de
aztán csendben marad.
– Csinálj fotókat – mondom.
Bólint, és elgondolkozva támasztja az állát. Aztán kinyitja a
furgon ajtaját, beszáll, és elhajt.

WhatsApp üzenet Rosie-tól: ÚRISTEN, ELIOT

KÉSZ ZSENI! Nézd ezt a képet! Mindenki
megosztja az Instán!

Rosie: És képzeld, Fox mindjárt elélvez örömében,

mert Eliotot érdeklik az utazós történetei,
úgyhogy most itt ülnek, Kanadáról dumálnak,
meg valami olyan helyről, amiről még sosem
hallottam, de szerintem nem is létezik, csak ők
találták ki.
Rosie: De komolyan, Fox tényleg teljesen el van
ájulva. Viszont Eliot azt mondta, hogy egy
barátja állást ajánlott neki, és lehet, hogy kimegy
Kanadába. Mi a fasz? Ezt miért nem mesélted?
Rosie: Majdnem leordítottam a fejét, hogy NEM
MEHETSZ SEHOVÁ, BELE KELL SZERETNED
EMMIE-BE, ÉS CSINÁLHATNÁL NEKI EGY SEREG
 KIS FAVÁGÓGYEREKET.
Rosie: Na és a szerszámos övtáska! Imádnivaló!
Használd ki. Egy kis szerepjáték még sosem
ártott meg senkinek.
 34. fejezet

– Tartsd csukva a szemed.

– Azt akarod, hogy csukott szemmel menjek fel az emeletre?
Lucas felnevet mögöttem, és megfogja a derekamat. – Bízz
bennem!
– Oké, de azért vigyázz, hogy ki ne törjem a nyakam.
– Rendben, vigyázok.
Egy órája értem Calais-be, és Lucast sokkal jobb kedvében
találtam, mint amire számítottam. Mosolygott, csillogott a
szeme, a fagyos időben fekete kabátot és szürke pulóvert viselt.
Elegáns volt és jól fésült, mint mindig. Egy hatalmas kávéval
üdvözölt, megölelt, majdnem fel is emelt. – De jó, hogy itt vagy,
Em! – Aztán azt mondta, hogy van egy hely, amit meg akar
mutatni, és máris az országúton találtam magam, útban
Honfleur felé, mint régen, amikor az „Álomház felfedezőutakat”
jártuk. Ragyogott a februári napsütés.
–  Megint el fogsz tévedni – mondtam, amikor a széles
autópálya kisebb utakká ágazott szanaszét. Felnevetett. – Csak
ha szerencsénk van.
Megálltunk egy pici kávézónál, mert alaposan megéheztünk,
és rendeltünk elvitelre egy halom ételt, hogy a kocsiban
befaljuk. Briós, melegszendvics, burgonyaszirom, és két doboz
macaron, mint a régi szép időben. Lelassítottunk a vidéki
kúriák előtt, és Lucas, immár néhány évnyi építészi
tapasztalattal a háta mögött, mindenfélét mutatott, amit
magamtól észre sem vettem volna.
–  Nézd, ennek az a célja, hogy úgy tűnjön, mintha nem is
lennének ott tartógerendák.
– Látom.
– Tényleg?
– Nagyjából.
– Az is valami, Em.
Aztán megálltunk itt, a ház előtt, amelyben most csukott
szemmel botorkálok. Ultramodern, háromszintes családi ház, az
én ízlésemnek kicsit túl fehér és modern. Kőburkolatos
kocsibeálló, dupla garázs, és érintős kapu. Összesen három ház
áll itt, a semmi kellős közepén. Mindhárom élénken kitűnik a
fenyvesek, a tavasz közeledtével már rügyező gallyak lágy
zöldjéből.
–  Miért állunk meg itt? Mi van, ha kijön a tulajdonos? –
aggodalmaskodtam.
–  A tulajdonos hölgy még pár hétig nem költözik be. – Lucas
kinyitotta a kocsi ajtaját. – Íme, a legújabb alkotásom.
Kiszálltam és követtem, és felnevettem, annyira hihetetlenül
hatalmas, szinte nagyzoló volt az épület. – Ezt te tervezted?
– Úgy ám! Azaz a cég tervezte, ahol dolgozom. Én vezettem a
projektet.
Ámultam, és melengette a szívemet a büszkeség. – Luke, ez…
lenyűgöző! Kamaszkorunkban ilyeneket rajzoltál a borítékokra.
Lucas nevetve mellém lépett, összefonta izmos karját. – Igen,
emlékszem.
– És ez most valódi.
 Lucas erről álmodott. Ilyen állást szeretett volna, hogy ilyen
házakat tervezhessen, és most itt állunk az épület előtt, amit ő
hívott életre. Korábban itt csak mező volt és föld, most pedig
egy ház, valakinek a leendő otthona. Egyelőre csak az előteret
láttam, egy hatalmas lépcsősor visz fel a félemeleti erkélyre. A
fehér ajtókban nagy üvegfelületek vannak. Modern. Nekem túl
modern, de tényleg csodás. Az óra például nagyon jellemző
Lucasra: csak egy árny az egyik falon, igazi különlegesség. –
Tisztára olyan vagy, mint Austin Powers – mondtam neki
egyszer, amikor valami kütyüről áradozott. Mindig is imádta a
gombokat, kódokat, konyhapultból előugró, gombnyomásra
működő csodákat.
– A legfelső lépcsőn vagyunk – mondja Lucas, és mellém lép,
de továbbra is fogja a derekamat. Hallom, hogy nyikordul egy
kilincs. Friss, nedves festék szagát érzem, és csípősen friss
levegő csapja meg az arcomat.
– Kint vagyunk?
– Nocsak! A Halálbiztos diagnózis sorozatból egész jó szimatra
tettél szert.
–  Menj a francba! – morgok, mire Lucas kinevet. – Emmie,
vigyázz, mert most én vezetlek. Sose haragítsd meg azt, akire
nagy szükséged van.
Kézen fog. – Gyere, erre megyünk! – Elengedi a kezemet. –
Most csak nyújtsd ki a kezed – mondja, és a kezemet egy hűvös
fém rúdra helyezi, majd ismét megfogja.
– Remélem, nem valami tömlöcbe kerültem.
– Csak szeretnéd – mondja csúfondárosan.
– El is rohannék…
 – Na jó, kinyithatod a szemed.
Amikor kinyitom, eláll a lélegzetem. Elém tárul egy hatalmas,
széles mező, és még távolabb a tengert is megpillantom. A
napfényben ragyogó zöldeskék árnyalatok sziporkáznak.
–  Ott a kikötő – mondja Lucas. – Emlékszel? Ott sétálgattunk
és beszélgettünk gyerekkorunkban.
–  Te jó ég! Hát persze hogy emlékszem! Sokáig azt hittem,
valahol arrafelé lakik az apám.
– Egy ilyen házban – mosolyodik el Lucas.
– És dob alakú ágyban alszik.
– És a kapukat marcona hangmérnökök őrzik – mondja Lucas,
és mindketten felnevetünk. Egymásba karolva állunk, egészen
közel.
– Kár, hogy a valósággal ez nincs köszönőviszonyban.
–  De legalább ismered már a valóságot – tűnődik Lucas, és
bólintok, hiszen igaza van. Felettünk sirályok szállnak el,
nézzük a parányi csónakokat a távolban, a kék láthatáron.
Végtelen itt a csend és a nyugalom.
–  Hiányzik – töröm meg a csendet. – Hiányzik a tervezgetés,
az álmodozás.
Lucas előrehajol, és az erkély korlátjának támaszkodik. – De
hát még álmodozhatunk, nem?
– Elég nehéz menő zenész apukákról álmodozni, tudva, hogy
az igazi apád valójában nagy valószínűséggel egy gyáva alak.
– Az ő baja, Emmie. De komolyan. Fogalma sincs, mit szalaszt
el.
– Igen, tudom – felelem.
Ott állunk egymás mellett a téli napsütésben; ugyanígy sütött
ránk a nap sok évvel ezelőtt, amikor tervezgettünk és
ábrándoztunk, és arról beszélgettünk, hogy hová sodor majd az
élet. Semmi kétségünk nem volt afelől, hogy egymásra mindig
számíthatunk majd.
– Ezt te alkottad – fordulok Lucashoz. – A te érdemed.
Lucas az arcomhoz simítja hűvös arcát. – Most már csak egy
Lamborghinit kell vennem. Meg persze magamnak is egy ilyen
házat. Merthogy ez Anáé.
– Ana? Mármint Eliot barátnője?
Lucas bólint, majd vállat von. – Igen, azaz nem. Már nem Eliot
barátnője, de a ház az övé. Mielőtt beköltözik, még van némi
tennivaló itt.
Bólintok, és gyanítom, hogy Ana egyáltalán nem lelkesedne,
ha tudná, hogy itt vagyok. – Mi történt köztük?
Lucas összekulcsolja a kezét. – Eliot szakított vele. Őszintén
szólva nem is csodálom. Egy ideje már nem volt vele boldog.
– Tényleg?
–  Igen, meg aztán… ijesztő korban van, tudod? – Úgy kérdi,
mintha ez magától értetődő lenne. – Az édesapja ugyanennyi
idős volt, amikor meghalt. Azt hiszem, El most úgy érzi, rövid az
élet. Ha nem boldog, akkor…
– Anával nem volt boldog? Nem volt jó a kapcsolatuk?
Lucas rám néz. – Azt hiszem, Eliot senkivel nem volt
maradéktalanul boldog. Most mi van? Komolyan azon
gondolkodsz, hogy bepróbálkozol?
Megköszörülöm a torkomat. – Azon gondolkodtam, hogy el
tudlak téged és Marie-t képzelni egy ilyen házban, mint ez –
terelem el a szót. Mert Eliotot képtelen vagyok kiverni a
fejemből. Milyen csalódott volt, amikor mondtam neki, hogy ma
idejövök! És Kanada… Rosie-nak azt mondta, fontolgatja azt az
állást. Talán visszamegy Kanadába. Mit éreznék, ha tényleg
visszamenne? Ha nem láthatnám… nem is tudom, meddig? –
Igen, el tudom képzelni, hogy egy ilyen házban nevelgetitek a
gyerekeiteket. Meg két kutyát. Lehetnének lovaitok is.
Szerintem Marie örülne, ha lovat tartanátok.
– Tényleg?
Felpillantok rá. – Hát persze. Szerintem, ha tényleg annyi
gyereket szeretnétek, amennyiről most Marie áradozik, akkor
majd elkelne pár nagy szőnyeg. Csak hogy gyerekbarátabb
legyen a ház. De amúgy komolyan tökéletes családi otthon
lehetne nektek egy ilyen ház. Nagyon illik hozzátok.
Lucas kicsit tanácstalan képet vág, és a korlátot szorongatja. –
Családi otthon – ismétli a szavaimat. – Ezt komolyan így látod,
Em? – Nem is kérdés, ahogy mondja, inkább rosszalló
megjegyzés.
– Miért?
Felsóhajt, nem felel, csak az eget kémleli.
–  Mi történt, Luke? – kérdezem. – Amikor felhívtál, azt
mondtad, nagyon csúnyán összevesztetek. Azóta rendeződött a
dolog? Igazából nem akarok tapintatlan lenni, de… –
elgondolkodom. – Emiatt hívtál.
Lucas felnyög, és megdörzsöli az arcát. – Tudod, nagy barom
voltam. Kicsit berúgtunk, korábbi párkapcsolatokról
beszélgettünk, és… meséltem Hollyról. Emlékszel rá? Az
egyetemen? Ezer éve már…
– Emlékszem.
 – Kiböktem, hogy el is jegyeztük egymást, és Marie kiborult.
Visszagondolok arra a beszélgetésre Marie-val a kávézóban.
Amikor bevallotta, mennyire tart a boldogságtól, és hogy milyen
különös a számára, hogy Lucas őt választotta, és megkérte a
kezét. Megértem, hogy ez az eset megingatta.
– Ostobaság volt, és nagy ügy lett belőle – magyarázza Lucas. –
Tudod, túl sok bort ittunk, és igen, lehet, hogy erről már illett
volna korábban beszélnem, de tudod, Emmie, minden annyira
csodálatos volt, és… nem is tudom. Szinte még gyerek voltam
akkoriban, most már nem számít, nem jelent nekem semmit az
a régi jegyesség. Marie viszont felháborodott, mert ő egyszer
konkrétan megkérdezte, hogy volt-e valaha olyan barátnőm,
akinek megkértem a kezét, és én mindig letagadtam.
Elfintorodom. – Hát igen, ez elég zűrös.
– Nagyon. És meg is értem. Marie-t sok csalódás érte, tudom,
hogy bizonytalan néha, és… én sem voltam túl segítőkész, főleg
a tavalyi üzleti úton Belgiumban, amikor szakítottunk. Tudod,
amikor az ausztrál irodában dolgozó csajnak írogattam, mert
faszfej voltam. De tegnap este kiborult a bili, feldühödött elefánt
lett a bolhából… érted?
Tétovázom, majd kihúzom magam. – Te írogattál annak a
csajnak?
– Tessék?
– Te írtál Ivy-nak?
Lucas összehúzza szürke szemét, a napfény megcsillan a
pilláin. – Hát, nem most, hanem még tavaly. Amikor
szakítottunk Marie-val. Mármint amikor legutóbb szakítottunk.
Emlékszel?
 – Persze. De azt mondtad, hogy nem is te írtál Ivy-nak, hanem
ő írt neked, és te nem válaszoltál, mégis szakítás lett belőle.
Mert Marie paranoiásan reagált.
Lucas elpirul a szeplői alatt. – Ezt… ezt mondtam?
– Igen.
Felsóhajt, és felemeli a kezét, mint aki tapsolni készül. – Nézd,
tényleg lényegtelen. Csak egy ostoba kis flörtölős üzenet volt,
nem kellett volna elküldenem, meg is bántam. Felejtsd el!
– De hát miért hazudtál nekem?
Lucas felnevet, de elkomorodik, amikor meglátja, milyen
arcot vágok. – Most komolyan?
–  Igen. Teljesen komolyan. Miért kellett nekem hazudnod,
amikor tudod, hogy én úgyis melléd állok?
Megvonja a vállát, a zsebébe süllyeszti a kezét, kihúzza
magát. – Talán mert szégyelltem magam. Nem is emlékszem,
hogy hazudtam neked. Azt hittem, te tudtad az igazat.
–  Biztosan tudatában voltál a történteknek, amikor
elmondtad.
–  Jaj, Emmie, ne már! – Közelebb hajol, és a szemembe néz,
ingatja a fejét, mintha most én csinálnék a bolhából elefántot. –
Két hét múlva feleségül veszem Marie-t. Már megbeszéltünk
mindent. Ami elmúlt, elmúlt. Ivy nem számít többé.
– Akkor tehát feleségül veszed Marie-t?
Olyan döbbenten mered rám, mintha felpofoztam volna. – Ezt
meg hogy érted?
Hirtelen végtelenül ostobának érzem magam. Azért
rohantam ide, hogy segítsek. Azt hittem, erre van szüksége,
mint akkor, amikor elindult világot járni. És mint már oly
sokszor.
–  Attól féltem, hogy lemondjátok, vagy… Lucas, a telefonon
annyira kétségbeesett volt a hangod…
–  Igen, tudom. Az az igazság, hogy tényleg teljesen kiborított
az aggodalom. Azt hittem, végleg elcsesztem, ezért is hívtalak.
De reggel sikerült Marie-val mindent tisztázni, mielőtt eléd
mentem a komphoz. Ne haragudj, nem akartalak aggasztani. –
A vállamra teszi a kezét. – Nagyon sokat jelent nekem, hogy
eljöttél.
Ránézek, és azon gondolkodom, hogy vajon azért hívott-e,
azért kért-e meg, hogy jöjjek és segítsek, mert tudni akarta, hogy
még mindig ugrom-e az első szavára. Ivy-ra gondolok. Szinte
jelentéktelen ügy, de én teljes szívemből védtem Lucas igazát,
amikor Marie-val szakítottak miatta. Úgy gondoltam, Marie ok
nélkül, ostobán féltékenykedett. Most Eliotra gondolok. Kedves,
megbízható, vonzó, és mindig mellettem áll, sőt mindig kész
segíteni mindenkinek, Louise-nak, Rosie-nak, és persze nekem.
Ahogy ott ül velem a padon, és a hullócsillagokat nézzük. Ahogy
elkomorodik az arca, amikor megemlítem azt a régi éjszakát. A
szomorúság a nagy barna szemében. A mélységes sajnálkozás.
A februári hidegben libabőrös leszek és megborzongok. –
Lucas, kérdezhetek valamit?
– Hát persze.
– A tizenkilencedik születésnapunkon. Azon az estén. Amikor
azt az „én sosem” játékot játszottuk.
Rám néz, bólint és elsápad.
– Mondd el!
– Mit…?
 Nagyot nyelek. – Te voltál, ugye? – kérdezem, de már tudom a
választ, látom az arcán, a tartásán, a dermedtségén. Tudom,
hogy valami nincs rendjén. Pontosan úgy néz ki, mint néhány
perce, amikor Ivy-ról kérdeztem. És már tudom. Igazából már a
csillagnézős éjszaka óta tudom, de féltem szembenézni a
valósággal. Féltem kimondani magamnak. Ha meg is fordult a
fejemben, hogy egészen biztosan Lucas lehetett az oka a
tizenkilencedik születésnapunkon történteknek, mindig
győzködtem magam, mindig felidéztem, milyen jó volt hozzám,
milyen kedves, milyen támogató. És így könnyebb volt tagadni.
De most azt akarom, hogy felvállalja, hogy a szemembe mondja,
itt, a kikötőtől nem messze, ahol együtt sétálgattunk és
tervezgettük a jövőt.
– Emmie, nem értem, miért…
– Ne! – mondom nyugodtan. – Csak mondd el!
Lucas zavartan, zihálva bámul. – Én… Em, ne felejtsd el, hogy
fiatal voltam és ostoba…
Emlékszem a zenére azon a meleg, nyári estén. Valami gyors,
lélektelen elektronikus zene volt, Eliot mondta is, hogy vacak.
Emlékszem, ahogy Stacey nevetgélt, Eliot átkarolta, és ő
magasra emelte az italt a kezében. A köldökében rózsaszín
köves piercinget viselt, Lucas folyton azt nézte, le nem vette a
szemét a lányról, és minden poénján nevetett.
–  Én jövök – mondta, és Eliot megfogta a kezét, és
megpróbálta visszaültetni maga mellé a nyugágyra. – Én
sosem… – kezdte széles mosollyal.
Hevesen ver a szívem, ahogy visszaemlékszem a jelenetre, és
Lucas az ajkát harapdálja.
 –  Em, az a Stacey igazi kis ribi volt, nem is gondoltam volna
róla, milyen gonosz tud lenni, hülye voltam, de… tetszett nekem
a csaj. Amúgy nem volt Eliot barátnője, semmi komoly, csak
párszor randiztak, és… Emmie, kérlek, nézz rám!
–  Én sosem… – nevetgélt Stacey. Aztán rám nézett, én
elmosolyodtam, felemeltem az italomat, nyugodtan, vidáman,
hiszen őt is a barátomnak gondoltam. Azt hittem, ott akkor
mindenki a barátom. Nem úgy, mint a régi ismerősök az
iskolából. Új kezdet, új barátok, Lucas és Eliot és a társaságuk.
Barátok, akik nem úgy gondolnak rám, mint „az a bizonyos
lány”. Barátok, akik maguk közé fogadnak.
– Tudod, Stacey kicsivel korábban megkérdezte, hogy te meg
én járunk-e, és… jaj, Emmie, kérlek…
A hófehér, kopár erkély ajtajához sietek. Nem is akarom
megvárni, hogy Lucas befejezze a mondatot.
–  Te mondtad el neki. – Elcsuklik a hangom. – Te árultad el,
hogy engem molesztált Robert Morgan. A te szavaid voltak!
Ugyan, dehogy járok vele, kacér kis ribanc, le akart feküdni a
tanárával. Ezt mondtad Stacey-nek?
–  Nem! Nem, ezt ő fogalmazta így, nem én! Én nem is
gondoltam ilyet, de tényleg, soha. – Lucas hadar, mentegetőzik,
közelebb lép hozzám, felém nyújtja a kezét, de én hátrálok. – Az
igazat mondtam neki. Hogy nem járunk, nem is jutna eszembe
úgy közeledni hozzád, mert egy tanárod miatt keresztülmentél
valamin… – Lehunyja a szemét. – Istenem, Emmie, nem is
tudom, mit mondjak. – Remeg a hangja. – Tizenkilenc éves
voltam, ostoba kis faszfej, aki egy hülye kiscsajnál akart
bevágódni. Em, tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem.
 – De Eliot… Miért hagytad, hogy őt hibáztassam?
–  Nem akartalak elveszíteni. Részegen hülyeséget csináltam,
és azóta is bánom.
Megint kristálytisztán megjelenik a gondolataimban az az
éjszaka. Hogy nem vettem észre annyi éven át? És Eliot miért
nem szólt? Miért hagyta, hogy hosszú, hosszú évekig rá
nehezteljek, és azt gondoljam, ő szúrt hátba, pedig valójában
Lucas volt? Lucas, aki tulajdonképpen az egyetlen ember volt,
akiben bíztam?
–  Kacér kis ribanc – emlékszem Stacey szavaira, és a
vigyorára. – Én sosem voltam kacér kis ribanc, és sosem tettem
tönkre egy tanár életét.
Most ugyanúgy fájnak ezek a régi szavak, mint akkor, amikor
ott ültem az új ruhámban, amire olyan sokáig gyűjtöttem, és
izgatottan vártam a főiskola következő évét, és azt gondoltam,
hogy barátok közt vagyok, akik maguk közé fogadják Emmie
Blue-t. Engem.
–  Emmie. – Lucas megfogja a kezemet, szürke szeme
kétségbeesetten könyörög. – Te végtelenül fontos vagy nekem.
Kérlek, ne hagyd, hogy ez most tönkretegye a barátságunkat.
Az arca hajszálnyira van az enyémtől, ahogy a tenyerébe
fogja az arcomat. – Te meg én. Mi ketten. Ez nekem a
legfontosabb. – Felnézek rá, és elakad a lélegzetem, annyira
akartam ezt a pillanatot; azt, hogy a szemembe nézzen, hogy
hajszálnyira legyen egymástól az ajkunk, hogy úgy fogja a
tenyerébe az arcomat, mint a legdrágább kincset. Lucas
közelebb hajol. Megdermedek, érzem a lélegzetét a számon.
Megcsókol. Meleg ajka a számhoz ér. Felemelem a kezem,
átölelem a nyakát, de amikor résnyire nyílik a szája,
elhúzódom, sőt elugrom, kitépem magam a karjaiból.
– Úristen!
Döbbenten meredünk egymásra.
– Mit csinálsz… mit csinálunk?!
Lucas is le van sokkolva. – Nem tudom… nem értem…
–  Lucas, te nősülni készülsz. Feleségül veszed Marie-t. A
gyönyörű, aranyos menyasszonyodat. Nem tehetünk ilyet. Nem
akarom.
Lucas nem felel, csak néz rám. Nem mondja, hogy szerinte
sem tehetünk ilyet, hogy ő sem akarja, és azt sem, hogy
hibázott, és mégis én vagyok az igazi. – Hazamegyek – mondom,
és ő csak bólint, látom, hogy nagyot nyel.
– Jól van, Emmie, rendben – nyögi ki végül.
A lépcsőn lefelé nem szólunk egy szót sem.
– Nem ismerős az a kocsi – mondja, és a kocsibeállón parkoló
fehér Corsa felé int. Nem felelek. – Biztos az egyik szomszéd –
teszi hozzá. – Már itt állt, amikor jöttünk? – Ismét csak
hallgatok.
Négykor már a kompon ülök, körülvesz az óceán, amit
Lucasszal szemléltem néhány órával korábban.
Franciaország eltűnik a láthatáron.
 35. fejezet

Emmie: Tudom, hogy nem te voltál. Bárcsak

korábban megmondtad volna!
Eliot: Mire lett volna az jó?

Egy tálcán viszem ki az üres edényeket reggeli után, amikor

Rosie kipirulva, tágra nyílt szemmel, zihálva berobban a
konyhába.
– Emmie!
Megtorpanok, és megszorítom a tálca szélét. – Mi történt? Baj
van?
– Gyere ki a recepcióra – hadarja. – Sürgős!
– Tessék?
– Mondom sürgős!
A vállam fölött a nyüzsgő konyhára pillantok, a szakácsok
kiabálnak, a serpenyőkben serceg az étel, a sütőkből árad a
meleg, a személyzet ide-oda futkos.
– Rosie, itt most rengeteg a munka…
– Emmie, komolyan mondom, tedd le a tálcát és gyere már! –
Rosie sarkon fordul és kisiet. Én is elindulok, de nem tudom,
mire számítsak a recepción. Eszembe jut, hogy talán anyám
keres. Vagy Lucas jelent meg színpadiasan, miután nem vettem
fel a hívásait? Esetleg Eliot, akit képtelen vagyok kiverni a
fejemből.
 Ám Rosie-n kívül csak egyvalakit látok a recepción. Egy
ismeretlen hölgyet, rövid, szőke bubifrizurával, fekete
szőrmekabátban, bőrtáskával a vállán. Úgy néz körül, mint aki
még sosem járt ebben a szállodában. Nem tudom, ki lehet.
Várok, hátha eszembe jut. Talán egy morcos vendég délelőttről?
Nem ismerős. Még soha életemben nem láttam.
–  Elnézést. – Rosie előrehajol. – Ő Emmie. – Erre a nő felém
fordul, Rosie pedig leül, és gépelni kezd.
– Jó napot… – mondom bizonytalanul.
– Szent ég – nevet a nő. – Te vagy Emmie?
– Igen.
– Hát persze! – mosolyog zavartan. – Le sem lehetne tagadni.
Rosie-ra meredek, de ő a képernyőt nézi, szándékosan felém
sem pillant, csak szorgosan pötyög a billentyűzeten.
– Elnézést, de… ismerjük egymást?
A nő közelebb lép, látom, hogy zöld szemében könnyek
csillognak, és remeg a keze, ahogy felém nyújtja. Kezet fogunk.
–  Carol vagyok – mutatkozik be elcsukló hangon. – Marv
felesége… az… édesapád felesége.

–  Múlt héten mondta el – meséli Carol. A recepción ülünk

egymás mellett egy kis kanapén. – Teljesen ledöbbentem. És
bevallom, először rosszul reagáltam, amit eléggé szégyellek.
Megrázom a fejem. – Pedig teljesen érthető.
–  De aztán rád gondoltam, és Cadie-re, és éreztem, hogy te
nem bűnhődhetsz olyasmiért, ami nem a te hibád. – Carol nyel
egyet, és a zsebkendőjét gyűrögeti.
–  Másnap elmentem Cadie-hez – felnevet, az égre emeli a
tekintetét és megvonja a vállát. – Ő meg úgy reagált, mint aki
most nyerte meg a lottón a főnyereményt.
– Komolyan?
–  Egész életében szeretett volna testvéreket. – Carol
elgondolkodik. – De egyke maradt… viszont… egy féltestvér is
éppúgy testvér, nem?
Bólintok, és melegség önt el. – Azt hiszem, igen.
–  A lényeg az, hogy megkértem a férjemet, hogy hívjon fel
téged, és hívjon meg hozzánk. Ha mi is találkozhatnánk veled,
és családként beszélhetnénk mindenről… – elhallgat, és a szája
elé kapja a kezét. – Istenem, mennyire hasonlítasz Cadie-re!
Amikor ilyen arcot vágsz… Igen, pont úgy. Amikor felvonod a
szemöldököd. Egy az egyben ugyanolyan!
Nevetek, de érzem, hogy könnyes a szemem. – Olyan jó ezt
hallani – suttogom. Carolnak barátságos arca van, kedves,
közvetlen, kicsit olyan, mint az iskolában a mosolygós
konyhásnénik, akikkel néha elbeszélgettem.
– Letiltottad Marv telefonját? – kérdi Carol.
Lesütöm a szemem. – Igen. Nagyon nehezen viseltem a
várakozást, állandóan az üzeneteket figyeltem, hátha… Egész
életemben vártam, és nem akartam tovább várni, amikor olyan
közel volt… Ezt már túl soknak éreztem.
Carol lassan bólint, arany fülbevalója himbálózik. – Hát
persze – mondja. – Mindenesetre én ezért vagyok most itt. Marv
otthon van, nem tudtam, hogy akarsz-e vele találkozni.
– Hogyne akarnék!
Carol elmosolyodik. Apró rés van elöl a fogai között, mint
Brigitte Bardot-nak.
 –  Húsvétkor esetleg otthon leszel? Mi nagypénteken
elutazunk a barátainkhoz, húsvét vasárnap viszont szeretnénk
meghívni téged vacsorára, vagyis ebédre. Családi körben. Cadie,
te, én és az édesapád.
Most már nem tudom visszatartani a könnyeimet. Nem jön ki
hang a torkomon, csak bólintok. Része lettem egy család
életének. Húsvéti ebéd családi körben.
– Nem vagy vegetáriánus?
– Nem.
– Az remek, mert akkor Marv megcsinálhatja a báránysültjét
– tervezget Carol a zsebkendőjét szorongatva. – Pocsékul főz, de
ez az egy fogása zseniális.
Carol megölel, amikor elmegy, és én csak állok és nézem,
ahogy a cipője sarka koppan az aszfalton, és a zsebkendőjével a
szemét törölgeti. A saroknál előveszi a telefonját, és mosolyog,
miközben beszél. Szerintem Cadie-nek meséli, hogy
találkoztunk. Cadie. Van egy testvérem. Egy húgom. Családom.
 36. fejezet

Pár nappal később Rosie a Fishers Way konyhájában ül, és az

ezüst és fehér ajándékdobozt nézi.
–  Tizennégy éves koromban én is kaptam egy CD-válogatást.
Egy fiútól, aki a saját arcbőrét eszegette.
Kérdőn és döbbenten meredek rá a tűzhely mellől, ahol
csirkét pirítok wokban.
– Tudod, a leszáradt pattanásait vakarta, és megette, ha lejött.
– Bájos – fintorgok. – Jó el is vetted az étvágyamat a pad thai
csirkétől.
– Bocs – nevet Rosie. – Fox is mondta tegnap, hogy elképesztő
mélységekbe tudok süllyedni, de azt hiszem, ő bóknak szánta.
– Ha nem, akkor is bóknak veheted.
–  Igen, annak vettem – mosolyog Rosie, és ismét szemügyre
veszi az egyik CD-t. – Nocsak, ezt nézd. „Mert fel kellett volna
kérnem téged táncolni”. Ezt írta.
– Tudom.
– Romantikus kamaszfiú, nem? – Visszateszi a CD-t. – És nyolc
van belőlük.
–  Kilencnek kellett volna lennie – felelem, és megkeverem a
húst. – Még jött volna egy, de…
– Elfelejtette? – kérdi Rosie, és visszateszi a dobozra a tetejét.
– Olyan rossz, amikor hirtelen félbeszakadnak dolgok, amiket
az ember annyira akar és annyira biztos benne, hogy ezúttal
más lesz, nem? Egyszerűen el sem tudjuk képzelni, hogy véget
érjen.
–  Igazad van – felelem. – És igen, azt hiszem, minden
megváltozott azon az estén. Néhány dolog abbamaradt. Azt
hittem, sikerült ezen túllépnem, de az a buli… furcsa, mert
felnőtt fejjel persze tudom, hogy csak egy szemét megjegyzés
volt egy ostoba kislánytól.
– De akkor, amikor történt…
– Akkor kész katasztrófa volt. Nagyon hosszú idő alatt tudtam
csak elfogadni, hogy áldozat voltam. És amit az a lány
mondott… hatalmas súllyal zuhant rám. Úgy éreztem, soha nem
fogok megszabadulni ettől, és soha nem bízhatok senkiben, ha
már Eliotban sem bízhatok. Nem számított többé semmi, a
főiskola sem, más sem, főleg a CD-k nem.
Rosie finoman bólint, megemeli a borospoharát, az ujja
nyomot hagy a bepárásodott üvegen.
–  Azt hiszem, ez végül is jó dolog – mutat az asztalon álló
dobozra és benne a CD-kre. – Egyfajta lezárás. Lezárja az
életednek azt a részét.
– Azt hiszem, igazad van – mondom. – Én is így érzem.
Már lassan két hete, hogy Lucas megcsókolt az erkélyen.
Lassan két hete, hogy a hazaúton nem szóltunk egymáshoz.
Azóta nem is beszéltünk. Este küldött egy bocsánatkérő
üzenetet, azt írta, hogy a legjobb barátja vagyok, és nélkülem
egészen más lett volna az élete. Nem válaszoltam. Főleg azért,
mert nem tudtam eldönteni, mit érzek. Nem tudtam, hol is
kezdhetném. Eliottal sem beszéltem, csak egy üzenetet küldtem
neki a kompról.
 Ennyi. Nehéz Louise hatalmas házában rendezkedni úgy,
hogy egyikükkel sem beszélek telefonon, és Eliot nem látogat
meg. De azt hiszem, erre volt szükségem. Távolságra volt
szükségem, hogy rájöjjek, mit kell tennem.
– Hihetetlen vagy, ugye tudod? – kérdi Rosie. – Totál döbbenet.
Tudom, hogy szerinted most minden összeomlott, Em, de
szerintem nem. Túlléptél, felülemelkedtél valamin, túlélted, és
erős vagy.
– Tényleg így látod?
– Kurvára így! – vágja rá, és megfogja a kezemet. – Neked nem
volt senkid, ráadásul kihasznált és bántalmazott valaki, akinek
szinte szülői szerepe volt az életedben, és… most nézz csak
magadra. Lenyűgöző vagy.
– Nem érzem magam lenyűgözőnek.
–  Hülyéskedsz? Nemcsak régen volt rengeteg nehézséged,
hanem most is! És itt vagy, megértő és segítőkész vagy… annyi
mindent mondhatnék, Emmie. – A kezembe nyom egy pohár
bort, és bólint, hogy igyam csak meg gyorsan. – Beleszerettél a
legjobb barátodba, aki nősülni készül, és most segítesz neki
öltönyt választani, sőt őszinte szívvel jóban vagy a
menyasszonyával, pedig én ilyen helyzetben tuti, hogy
bekopognék a pasihoz egy szál ballonkabátban és magas sarkú
cipellőben, hátha meggondolja magát. Ráadásul kiderült, hogy
hazudott neked, és te mégis írtál egy csodálatos beszédet az
esküvőre, és ez az ajándék… – Rosie a dobozra pillant az
asztalon. – Bátor vagy. Önzetlen, bátor, erkölcsös, és komolyan
mondom, elég sok szarházira ráférne, hogy annyi tartása
legyen, mint neked. Beleértve saját magamat. – Felnéz, és látom,
hogy könnyes a szeme. – Beszarás, hogy ilyen barátnőm lehet,
mint te. Megtisztelő.
Felnevetek. – Részemről a megtiszteltetés, Rosie.
– Na és ott van Eliot – folytatja Rosie. – Tudom ám, hogy neki
mi lenne a véleménye arról a ballonkabátról és a tűsarkúról.
–  Fogalmam sincs, mit gondolna – nevetek, mire Rosie
rávágja: – Hát azt, hogy beszarás.
Tálalom a vacsorát, a dobozt odébb teszem a konyhapultra.
Lucas esküvői ajándéka lesz. Benne van minden CD-válogatás,
amit küldött nekem. Benne van az első e-mailje. A cédula a
léggömbről: a kis gyónásom. Tárgyak, amik elbeszélik a
történetünket, és én mindezt átadom neki az esküvője napján,
amikor új életet kezd, egy másik nő férjeként. Lucas Moreau.
Léggömbfiú. Most már felnőtt férfi, hamarosan férj.
– Nagy hírem van – mondja Rosie falatozás közben.
Leteszem a villát. – Mesélj!
– Egyik este, pár napja, Foxszal elmentünk egy pubba munka
után. És képzeld, valahogy… szóval… szex lett a vége – közli
diadalmasan.
Még szerencse, hogy már lenyeltem a falatot, különben
egészen biztosan megfulladnék. – Tessék?
– Bizony. Kétszer is. Tegnapelőtt éjjel. Hihetetlen, nem?
Döbbenten bámulok, aztán kitör belőlem a nevetés. –
Komolyan?
– Halálkomolyan.
– Akkor halljuk a részleteket, Rosie! Mindent tudni akarok.
Rosie elvigyorodik, rubintvörösre rúzsozott ajkai közül
kivillannak fehér fogai. Megemeli a poharát. – Ne aggódj,
részletekben nem lesz hiány, és nekem elhiheted, izgalmas
részletek lesznek. – Nevet, és ahogy én is felnevetek, sajog az
arcom, annyit vigyorogtam már. – De először is, koccintsunk!
Igyunk rád, hős Emmie Blue kisasszony, és igyunk rám is, Rosie
Kalwar őnagyságára, aki két nappal ezelőtt olyan jót szexelt,
mint még soha életében…
– Mint még soha életedben?
– Úgy bizony!
– Foxszal?
– Pontosan. Akkurátus Foxszal.
Koccintunk és kortyolunk.

8. CD-válogatás

Kedves Léggömblány!

1. dal: Mert attól félek, emiatt gyávának tűnhetek

2. dal: Mert egyelőre elég néhány CD
3. dal: Mert néha szeretnék levelet írni
4. dal: Mert néha álmatlanul fekszem éjszaka, és azon
gondolkodom, hogy vajon te mit csinálsz éppen
5. dal: Mert kíváncsi lennék, hogy te is álmatlanul
fekszel-e, és gondolkodsz-e, akárcsak én

Léggömbfiú
X
 37. fejezet

Lucas átölel, amikor az esküvő előtti reggelen megérkezem.

Látom az arcán a megkönnyebbülést.
– Hát itt vagy – mondja. – Em, nem is tudod, mennyire örülök!
Amanda is megkönnyebbültnek tűnik, és az általában
nyugodt, kifürkészhetetlen Jean is váratlanul hosszan
szorongat. – Na most már megnyugodhat a fiam, ugye?
Nem tudom, elmondta-e nekik Lucas. Nem tudom, tudnak-e a
vitánkról, az igazságról, ami kiderült, vagy a csókról. De
felszálltam a kompra, és előre tájékozódtam a buszokról, hogy
senkinek a segítségét ne kelljen kérnem az ideúthoz. És tudom,
hogy most már soha semmi nem lesz a régi köztünk. Ha még
sikerül is túllépnünk az erkélyen történteken, és idővel biztosan
sikerülni fog, Lucas akkor is megnősül. Ez pedig
elkerülhetetlenül, örökre meg fogja változtatni a barátságunkat.
Igaz, hogy szerettem, és barátként most is szeretem, de miután
kiderült az igazság Stacey megjegyzéséről, Ivy-ról és az
üzeneteiről, és mindenekfelett azután, hogy az erkélyen
megtörtént az a csók, és olyan erősen éreztem, hogy ez
egyszerűen nincs rendjén, már tudom, hogy Rosie-nak volt igaza.
Nem Lucasba vagyok szerelmes, csak a gondolatba, hogy
szerelmes vagyok belé. És kész vagyok most már elengedni ezt a
gondolatot. Lucas a legjobb barátom. Ennyi. Sem több, sem
kevesebb.
 Az esküvői szertartás a szálloda klasszikusan elegáns, nagy
belmagasságú, világos, első emeleti termében zajlik. Egyszerű
és előkelő minden, pont úgy, ahogy Marie tervezte. A széksorok
szélét krémszínű szalagokkal átkötött hortenzia és fátyolvirág
díszíti, és modern szerelmes dalok szólnak halkan, amíg a
menyasszonyt várjuk. Lucasszal egymás mellett állunk a terem
elején, miközben érkeznek a vendégek.
– Zavarban vagyok – suttogja, mire megrázom a fejem.
–  Ne aggódj! – mondom. – Csodás lesz minden. – Lucas rám
néz, és elmosolyodik.
Azt gondoltam, hogy elkeserít majd ez a pillanat. A Le Rivage
teraszán még megesküdtem volna, hogy az esküvő napján
meghasad a szívem. De mégsem. Egy egészen halvány kis
szomorúság ugyan van bennem, de nem féltékenységből,
hanem azért, mert tudom, hogy egy életszakasz most a végéhez
ér. Olyan, mint amikor otthagyok egy állást, és tudom, hogy
jobb lesz, ami vár rám, de akkor is hiányzik majd egy kicsit a
régi. Az ismerős. A megszokás.
A vállam fölött ismét hátrapillantok. Lassan megtelik a terem,
már szinte minden szék foglalt, mindenhol kalapok és
makulátlan öltönyök. És akkor meglátom őt. Eliot! Jean mellett
sétál, aki egy percre kiment elszívni egy cigarettát.
Szívdobbanás. Hangos szívdobbanás. Ésszel még szinte fel sem
fogtam, hogy Eliot itt van, de a szívem már reagál. Eliot lassan
lépdel, bólogatva hallgatja Jeant, és hevesen ver a szívem, ahogy
nézem magas alakját, ápolt borostáját, elegáns, szürke öltönyét.
Elkapom a tekintetemet, annyira sajog a szívem. Még akkor is
úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, amikor már
elfoglalja a székét mögöttem, a Lucas közeli rokonságának
fenntartott sorban. A szemem sarkából látom, hogy engem
bámul, és amikor megfordulok, gyengéden rám mosolyog, de
aztán elfordul, és az édesanyjával beszél.
A szertartást franciáról angolra fordítják, és bár így is csodás,
mégis kétszer olyan hosszú. A brit anyakönyvvezető, egy
tojásfejű férfi, az egybegyűltekhez fordul, és felteszi a kérdést,
hogy kíván-e bárki olyan okot közölni, ami miatt ez a házasság
nem jöhet létre.
Emlékszem, egyszer beszélgettünk Rosie-val és Foxszal, és Fox
viccből azt mondta, fel kellene állnom a szertartás közepén, és
szerelmet kellene vallanom Lucasnak, esdekelve, hogy inkább
engem vegyen feleségül, mint valami szappanoperában.
Halványan elmosolyodom, ahogy ezt felidézem magamban, és
természetesen eszem ágában sincs ilyesmit tenni. Lucas rám
pillant, a szeme tágra nyílik, ahogy a sorok között halk nevetés
hallatszik.
–  Igen – jelenti ki Lucas franciául egy pillanattal később,
amikor elhangzik a nagy kérdés.
– Igen – visszhangozza Marie angolul.
Igen. Így van rendjén.

Nem tudom, ki csilingel a kanalával a pezsgőspoharán, hogy

elcsendesedjenek a vendégek, de másodperceken belül rám
figyel mindenki. Az asztalfőn állok, Amanda mellett.
A doboz mellettem van az asztalon, valaki ad egy mikrofont,
mire megremeg a kezem. Nyelek egyet, megköszörülöm a
torkomat, és belevágok. Kívülről megtanultam a beszédet, amit
írtam, és most itt van előttem a papír, ha esetleg mégis
elfelejteném, vagy belezavarodnék.
–  Üdv minden kedves vendégnek – kezdem. – Remélem,
megbocsátjátok, hogy önző módon angolul mondom a beszédet,
ugyanakkor nekem elhihetitek, hogy ezt a ti érdeketekben
teszem. Ugyanis olyan pocsékul beszélek franciául, hogy az
valami botrányos.
Nevetés. Halk zsongás. Nem olyan, mint Rosie harsány kacaja,
amikor a múlt héten elmondtam neki a beszédemet. Ő úgy
reagált, mintha Lee Evans élőben nyomná a dumát a
nappaliban.
Nagy levegőt veszek. Hát akkor mondom tovább.
– Emmie vagyok, a násznagynő. Igen, ez igazi, huszonegyedik
századi, felvilágosult, modern, legalábbis azt mondták.
Mindenesetre megtisztel a feladat, hogy az egyik legrégibb
barátom esküvőjén násznagy lehetek. Lucas, szinte nem is
emlékszem, milyen volt az élet, mielőtt megismerkedtünk
volna. Tizenhat éves korunk óta vagyunk barátok, és hihetetlen
körülmények között találkoztunk. Az iskolám udvarán
elengedtem egy léggömböt egy üzenettel, és Lucas sok-sok
mérfölddel odébb, Boulonge tengerpartján megtalálta. E-mailt
írt nekem, és az óceán két partjáról váltott üzenetek, levelek,
csomagok, majd találkozások csodálatos barátsággá szövődtek.
Sőt, egyszer elküldtem Lucasnak a francia szóbeli vizsgámat
hangfelvételen, de azt hiszem, ez nem sokat segített, mivel
amikor nemrégiben útbaigazítást kértem egy környékbeli
ismeretlentől, valójában azt kérdeztem tőle, kölcsön tudná e-
adni a bonyolult lovát.
 Ismét nevetés. Remek. A vendégekre pillantok, és a szemközti
asztalnál Elioton állapodik meg a tekintetem. Hátradől, a
tenyerébe támasztja az állát, figyel, és bátorítón mosolyog.
–  Ha zavarban leszel, akkor tegyél úgy, mintha csak Eliot
hallgatná a beszédedet – javasolta múlt héten Fox.
– Csak nehogy elképzeld pucéran – tette hozzá Rosie. – Kivéve,
ha azt szeretnéd, hogy felgyulladjon a vaginád. Fogadni mernék
ugyanis, hogy Eliotnak óriási tudodmije van. Most meg mi a
baj? Fox, ne nézz így rám, nem én tehetek róla!
Folytatom, és végighordozom a tekintetemet a figyelő
arcokon. – Biztos van köztetek, aki tudja, hogy Lucas és én
ugyanazon a napon születtünk, és évek óta együtt töltjük
minden születésnapunkat. Lucas rettenetes, amikor berúg.
Mindig hány. Jean, bocsánat, de az a bizonyos lila, kárómintás
selyem nyakkendőd, ami nyomtalanul eltűnt, valójában el van
ásva egy virágcserépben valahol a csodás kertedben. Én ástam
el. Bocs, Luke, az esküvő semmissé teszi a titoktartási
kötelezettséget.
Jean felnevet és megfenyegeti az ujjával a fiát. Lucas a
tenyerébe rejti az arcát. Mindenki nevet.
– Marie, fontold meg a tanácsomat: sose add kölcsön egyetlen
ruhadarabodat se a férjednek, ha szórakozni mentek. – Lucasra
pillantok. – Legközelebb nem leszek ott, hogy elássam a
bűnjelet.
Lucas rám mosolyog, szürke szeme ragyog.
– Nem akarom hosszan taglalni az önéletrajzát, de való igaz,
hogy Lucas, minden hibája ellenére, egy spontán, szenvedélyes
és céltudatos lélek, olyan, akit a szíve vezérel, és ő követi
mindenhová. Ezek amúgy nem az én szavaim, olvastam
valahol. Én nem vagyok ennyire költői.
Mellettem Amanda elővesz a retiküljéből egy zsebkendőt.
– Marie, ha Lucas a házasságot is olyan komolyan veszi, mint
a barátságot, és ugyanúgy védelmezőn, hűségesen és szeretettel
ápolja, sőt nem szégyelli beismerni, ha hibázik, és bocsánatot is
tud kérni, akkor te tényleg a legjobb kezekben vagy. – Látom,
hogy Tom, aki máris jócskán felöntött a garatra, elbőgi magát,
és megveregeti Lucas vállát.
Az asztal fölé hajolok a dobozért. Odanyújtom Lucasnak. A
mosolyában felsejlik a tizenhat éves fiú, aki a könyvtári
számítógép képernyőjéről integetett nekem webkamerán
keresztül. A tizenhat éves fiú, aki elalvás előtt üzeneteket
küldött nekem, és aki ellopta az apja mobiltelefonját, hogy
felhívjon, amikor egy szombat este egyedül voltam, és tudta,
hogy fáj az egyedüllét.
–  Itt van a dobozban az első e-mail, amit Lucas küldött –
mondom. – Pont akkor voltam egy olyan életszakaszban,
amikor az az e-mail hihetetlenül sokat jelentett nekem.
Életmentő volt. – Nyelek, és könnybe lábad a szemem. – És itt
van a cédula, amit a léggömbhöz kötöztem, és még az üveg
Marmite szendvicskrém is itt van. Nem ugyanaz, amit először
küldtem Lucasnak, hanem egy új. Küldtem egy DVD-t is,
emlékszik még valaki a Futballistafeleségek sorozatra? A DVD-t
nem tudtam betenni ide, mert tudom, hogy még most, tizennégy
év után is ott van Lucas szobájában a polcon. És újra meg újra
megnézi. Főleg a szexjeleneteket. A billiárdasztalos részt már
annyiszor látta, hogy szemcsés lett a kép.
 Megint nevetnek, Marie virul, a kezét a szívére szorítja,
megcsillan a jegygyűrűje.
–  Itt van a dobozban nyolc CD is, Lucas küldte őket nekem,
kamaszkorunkban. Azt mondta, borzasztó a zenei ízlésem, de
aztán megláttam a CD-gyűjteményét, és rájöttem, hogy ez
bizony közös vonás. Nem is értem, hogy sikerült összehoznia
nyolc normális válogatást, de valahogy sikerült. Luke, tizenkét
éve küldtem neked egy üveg Branston savanyúságot. Hol a
kilencedik CD cserébe?
Megint nevetés. Lucas lesüti a szemét. Örülök, hogy lassan a
beszéd végére érek, mert azt hiszem, nem sokáig bírom már
sírás nélkül.
–  És Marie – folytatom. – Gyönyörű, kedves Marie. – Marie a
szemét törölgeti, és megfogja a kezemet. Tartom a kezét, közben
előrehajolok, és az asztal alól elővarázsolok egy fehér, szív
alakú léggömböt. – Tudom, hogy baromira nem
környezettudatos – szipogok. – De hozzá van kötve egy cédula,
és ráírhatod a kívánságodat. A kettőtök kívánságát a
házasságotokhoz. A jövőtökhöz. Kívánhattok avokádót is. –
Mindketten a könnyeinkkel küszködve vihogunk. – Ugyanis
amikor én utoljára elengedtem egy léggömböt, a kívánságom
egy jóbarát volt. És megadatott. Úgyhogy ez biztosan szerencsét
hoz.
Lucas is megdörzsöli az arcát, és amikor felpillant, a fény
megcsillan a szemén.
– Lucas, a legjobb barátom, és Marie… – most már zokogok. –
Mr. és Mrs. Moreau. Legyetek mindig nagyon boldogok!
A vendégek tapsolnak.
 Én pedig útjára engedem Lucast az új életébe.

Egy órával később kezd megtelni a táncparkett, és Eliottal most

beszélek először azóta, hogy a küszöbön beszéltünk, mielőtt
haladéktalanul elutaztam Franciaországba. Fél órával ezelőtt
megérkeztek azok a vendégek, akik csak az esti ünneplésre
hivatalosak, köztük Ana is. Szorongva figyeltem, ahogy széles
mosollyal sietett Eliothoz. Röviden beszéltek, aztán Ana
dühösen elviharzott.
Most ott ülök a közeli hozzátartozók asztalánál egy pohár
vörösborral a kezemben, és Amanda könnyes szemmel
magyarázza, hogy a beszédem volt az est legcsodásabb része.
(Ezt hétszer mondta el az elmúlt órában. Kicsit sok pezsgőt
ivott, és mint mindig, amikor becsiccsent, most is Jean testi
adottságairól cseveg: „Elképesztő, mennyire hajlékony ahhoz
képest, hogy hatvannégy éves!”)
–  Teljesen ledöbbentett az a doboz – mondja, és megfogja a
kezemet. – Mármint hogy a fiam és a zene. Véleményem szerint
rémes a zenei ízlése, de nyolc CD-válogatás, nem is gondoltam
volna, hogy akár egyet össze tud hozni, nemhogy nyolcat.
Nézem Lucast, ott áll Marie mellett, átöleli, elvarázsolva
bámulnak egymásra, mosolyognak, és tudom, hogy a legjobb
barátom tökéletesen megtalálta a helyét. Az a csók az erkélyen
hiba volt. Egy botlás. Hiszen az élet nem fekete és fehér, hanem
néha egészen homályos, és néha a határok, akár egy barátság
határai is elmosódnak. Annyi ideje vagyunk közeli barátok, és
már annyiszor álltunk közel egy csókhoz, hogy ennek meg
kellett történnie, megkésve és rosszkor; vagy talán meg sem
kellett volna történnie. Amint összeért az ajkunk, tudtam, hogy
hiba volt.
–  Szent ég, megint ki kell szaladnom a mosdóba – mondja
Amanda. A szeme könnyes, a lehelete borszagú.
Rezeg a telefonom az asztalon.
Eliot: Szabad egy táncra?
Felpillantok. Pár méterre áll tőlem, és mosolyog. Felállok, és
odamegyek hozzá. Ezúttal nem keresek kifogásokat. Táncolni
akarok. Vele akarok táncolni.
– Remekül nézel ki, egyszerűen…
– Azt ne mondd, hogy csúcsszuperül.
Felvonja a szemöldökét. – Soha nem mondom semmire, hogy
csúcsszuper.
– Dehogynem – felelem. – A sajttortára is ezt mondtad.
Eliot felnevet, és megrázza a fejét. – Na jó, de az csak sajttorta,
rád viszont valami szebbet mondanék. Például azt, hogy
elragadóan nézel ki.
– Köszi. – Átkarolom a nyakát. – Te is… csúcsszuperül nézel ki.
–  Hát persze – mosolyog, átfonja a derekamat, és közelebb
húz. Táncolunk, egymáshoz egészen közel, közelebb, mint
valaha, és a szívem szaporán dobog.
–  Miért nem mondtad el? Mármint a tizenkilencedik
születésnapunkon?
–  Mert Lucas volt az egyetlen támaszod, Em. Tudtam,
mennyire egyedül vagy, mennyire fontos neked az a barátság,
és… úgy éreztem, jobb, ha magamra vállalom. Miattad. Mert
tényleg szükséged volt egy barátra. Újabb csalódásra viszont
semmi szükséged nem volt.
 – De miért tetted? Miért hoztál ekkora áldozatot?
Eliot kissé elhúzódik, és rám mosolyog. – Hát szerintem ez
elég egyértelmű – feleli.
Közelebb hajol, csillog a szeme. Megcsókol. Lassan, finoman.
A tenyerébe fogja az arcomat, a másik keze a hajamat cirógatja.
Lehunyom a szemem, érzem, milyen meleg az ajka, milyen
csodálatos a közelsége. Megfeledkezem minden másról.
Lucasról, Anáról, és arról az estéről. Megszűnik a világ, csak
egyetlen érzés kering bennem. Biztonságban vagyok. Boldog
vagyok.

Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki kopog a hotelszobám

ajtaján. Este Eliot idekísért, és rengeteg önuralmunkba került,
hogy ne jöjjön be a szobába. A táncparketten, a folyosón és a
liftben is végig csókolóztunk, de a szoba ajtajában már nem.
Szorosan átöleltük egymást, mindkettőnket feszített a
vágyakozás, a mágneses vonzódás. Azt hiszem. Lucas látott
minket, Amanda pedig egészen biztosan látott. Épp a
szobájukba tartott, karon fogva Jeannal, és döbbenten meg is
torpant egy pillanatra. Azt hiszem, Jean nem is hitte volna el, ha
nem látja ő is a saját szemével.
–  Ez olyan, mint az előjáték – mondta egyszer Rosie egy
pasiról, akivel volt pár randevúja. Azt mondta, tetszik neki a
pasi, bár igazából nem kedveli, és persze Fox ettől teljesen
összezavarodott.
–  De hát a Pizza Expressbe mentetek – hüledezett Fox. – Az
meg mitől lenne olyan, mint az előjáték?
– Tudod, Fox, ha valaki tetszik neked, mármint nagyon tetszik,
akkor minden olyan – magyarázta Rosie. – Ahogy az illető
megnyalja a száját, belekortyol az italba, ahogy rád mosolyog a
pohara fölött, ahogy egy pillanatra összeér a kezetek, amikor
valamit adsz neki. Komolyan őrjítő. Várakozásteljes.
Most már értem. Most már én is tudom, milyen ez. Pontosan
ilyen volt az elmúlt éjszaka, ahányszor Eliot keze a hátamhoz
vagy a kezemhez ért, olyan volt, mint az áramütés, és minden
mosoly titkot rejtett.
Ma reggel viszont szinte hihetetlen, hogy tegnap Eliot tényleg
úgy mosolygott rám. Most holtsápadtan áll az ajtóban, feszült,
zavart.
– Eliot – töröm meg a csendet. – Hány óra van? – felnevetek,
és végigpillantok a sminkfoltos pizsamámon. – Te jó ég, el
tudom képzelni, hogy nézek ki. Tiszta Ozzy Osborne már
megint, nem?
Nem felel, és most már kezdek aggódni. – Mi az? Mi történt?
Összepréseli az ajkát. – Emmie, bejöhetek?
– Hát persze. Gyere csak. Valami baj van?
Belép a sötét előtérbe, és megáll a szőnyegen. Halkan
becsukom mögötte az ajtót.
Rám emeli a tekintetét. – Ott voltál a házban?
– Hol? Milyen házban?
–  Abban, amit az öcsém cége kivitelezett – feleli, és mielőtt
bármit mondanék, hozzáteszi: – Ana háza.
Nyelek egyet. – Igen. De nem tudtam, hogy Anáé. Azaz nem
rögtön derült ki. Luke elvitt, hogy megmutassa, mert ez volt a
legújabb nagy projektje, és… – Eliot hallgat, az arca kemény,
rideg, kifürkészhetetlen. – Ne haragudj, fogalmam sem volt,
hogy Ana háza az, különben sem szokásom mások otthonában
szaglászni – nevetek zavartan. Eliot komor marad.
– Tehát ott jártál.
– Igen, mondom, hogy odamentünk pár héttel ezelőtt. Tudod,
amikor Rosie-nál lett volna az az esemény… – Kezdek pánikba
esni, de nem tudom, miért. Eliot arca, ahogy összeszorítja a
fogát… Haragszik. Tudom, hogy dühös, és görcsbe rándul a
gyomrom. – Lucas elvitt, és megmutatta a házat. És…
– És történt még valami?
– Mármint mi? – Alig kapok levegőt, szúr a szívem, elszorul a
torkom. Elönt a forróság, elvörösödöm.
– Történt valami? – kérdi Eliot újra. – Történt köztetek valami?
Szóra nyitom a szám, de csak hebegni tudok. – Eliot, nem
jönnél be? Ülj le… csak… ácsorogsz itt…
–  Egyszerű kérdés, Emmie. Ana igazat mondott, amikor azt
állította, hogy látta, ahogy Lucasszal csókolózol az erkélyen?
A szívem rémülten kalapál. – Eliot…
Merőn néz, sötét szemében látom, mennyire reménykedik,
hogy Ana hazudott. És reménykedik, hogy én nem fogok
hazudni. Ennyi év után nem is lenne szabad újabb hazugságot
állítani közénk.
–  Egy csók… – nyögöm ki alig hallhatóan. – Összevesztünk,
mert arról beszéltünk, mi történt a tizenkilencedik
születésnapunkon, te is szóba kerültél, nagyon kiakadtunk
mindketten, és… Lucas megcsókolt, egyetlen másodperc volt az
egész, szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok és mi történik, de
egyikünk sem azt akarta, egyáltalán nem… Eliot, kérlek…
Elhunyja a szemét, és elfordítja a fejét. Felsóhajt. Nem
mozdul.
– Eliot? Komolyan mondom, semmit nem jelentett.
Eliot már a kilincset fogja, az ajkába harap, és megrázza a
fejét.
–  Hadd gondoljam végig! Nem mentél el Rosie
konferenciájára, lemondtad a közös napunkat, hogy… elmenj az
exbarátnőm házába, és… miért is? Hogy együtt lehessetek a
lebukás veszélye nélkül?
–  Nem! – tiltakozom kétségbeesetten. – Dehogy. Ne beszélj
ostobaságot. Nem történt köztünk semmi. Azonnal
rádöbbentünk, mennyire képtelen dolog ez, undorodtunk saját
magunktól, hiszen egyikünk sem tervezett ilyesmit, én azonnal
haza is mentem, és…
–  Ana ott volt. A szüleivel odament megnézni a házat,
leparkoltak a bejáratnál, és ti ott voltatok az erkélyen. Ana azt
mondta, csak úgy faltátok egymást. Láttak titeket a
hálószobából.
– Nem igaz – rázom a fejem. – Ez aztán tényleg nem igaz. Egy
pillanat volt az egész, és ha Ana igazat mondott volna, akkor
elmondta volna neked azt is, hogy látta, hogy veszekszünk, hogy
haragosak vagyunk, hogy ki vagyok borulva.
– De ott voltál. Ott voltatok. És az a csók megtörtént.
Nem felelek, hiszen ezek tények. És nem tudom, mit
mondhatnék. Talán azonnal el kellett volna mondanom
Eliotnak, de mi haszna lett volna? Nem is volt igazi csók.
Semmit nem jelentett. Igazán semmit nem jelentett.
–  Nemet akartam mondani a kanadai állásra, amit Mark
ajánlott. Elutasítottam volna a barátom kérését, hogy segítsek a
vállalkozásban.
Csak nézem, ahogy kinyitja az ajtót. – Eliot, kérlek, nem
mehetsz el csak úgy!
–  Időre van szükségem – feleli. – Ez az egész… Luke, az
esküvő, te meg én… időre van szükségem. És neked is.
Azzal sarkon fordul, és kisétál a szobámból.
 38. fejezet

–  Steve Fellows vagyok – mutatkozik be a küszöbön ácsorgó

férfi, és kézfogásra nyújtja kövérkés, nyirkos kezét. – Nemrég
beszéltünk telefonon. Miss Louise Dutchról.
Steve most velem szemben ül a kétszemélyes kanapén, én
Louise karosszékébe telepedtem, és a karfát takaró terítőt
simogatom. Louise maga hímezte rajta a virágokat, mielőtt
elromlott volna a látása. Az ügyvéd egy vaskos borítékot
szorongat, én lehajtom a fejem, és érzem a fotelen az illatot.
Pacsuli. Mindenhol pacsuli, Louise párnáján, a fürdővizében, a
bőrén. Sosem jöttem rá, hogy illóolaj-e, vagy valami kézműves
parfüm, amit valószínűleg ő maga kevert. A télikertben gyakran
égetett füstölőt, annak is ilyen illata volt. Ó, mennyire hiányzik
most Louise! Hiányzik, hogy hűvös kezébe vegye a kezemet,
korholjon, fintorogjon, amiért túl sokat agyalok, és túl érzelgős
vagyok. Most is tudna tanácsot adni. Tudná, mit mondjon,
amitől kevésbé érzem majd reménytelennek a helyzetemet.
– Ön Emmeline Blue kisasszony.
Bólintok. – Igen.
– Louise Dutch albérlője ugyebár.
– Úgy van.
– Louise és én néhány héttel ezelőtt elbeszélgettünk, amikor ő
már tudta, hogy nincs sok ideje hátra.
–  Tudta? – kérdezem. – Louise tudta, hogy nincs már sok
hátra?
Steve Fellows megigazgatja a gallérját, vaskos nyakán kis,
piros véraláfutás látszik, talán borotválkozás közben felsértette
a bőrét. – Régóta tudta sajnos – feleli, majd kis hallgatás után
folytatja. – A temetésre küldtünk egy csokrot a párommal.
A temetés reggelén három csokor érkezett. Az egyik a
belvárosi hentestől. A másik a kertészettől. A harmadik csokrot
lila kardvirágokból és fehér százszorszépekből kötötték.
– Steve és Jude? – kérdem, és ő mosolyogva bólint. – Gyönyörű
csokor volt – mondom. – Köszönjük. Eliot, a barátom, kivitte a
rétre, ahol a hamvakat szétszórták. – Ahogy kimondom Eliot
nevét, elszorul a szívem. Annyira hiányzik, hogy majdnem
elsírom magam. Minden nap potyog a könnyem, mindig
remélem, hogy másnapra elmúlik, de mégsem. Nem múlik. Az
esküvő óta egy hónap telt el, és nem igazán történt semmi.
Tényleg semmi. Szomorú állóvíz. Elvesztem. Az esküvő után
Lucas és Marie kéthetes nászútra mentek, Eliot felől pedig
egyáltalán nem hallottam. Különben is, háromezer
mérföldnyire van tőlem. Kanadában. Nem tudtam, csak
sejtettem, de aztán Lucas felhívott a nászutas lakosztályból
Guadeloupéból.
–  Marie vett neked egy fából faragott, kézműves avokádót –
újságolta nevetve, és ezen még én is elmosolyodtam. Aztán
felsóhajtott. – És nálad mi a helyzet? – Nem faggatott, én pedig
megfogadtam, hogy nem bőgöm el magam, de mégis zokogni
kezdtem a paplan alatt, behúzott függönynél, kora délután.
Lucas újra felsóhajtott. – Én beszéltem vele. Elég szótlan volt,
de meghallgatott, és azt hiszem… Azt gondoltam, hogy ha már
ott van Marknál Kanadában, akkor írni fog. Vagy felhív. Jaj! Em,
annyira sajnálom!
– Egyetlenegyszer sem láttam online – szipogok. – Biztos hogy
ott van?
– Igen. Annyit tudok, hogy anyát felhívta – mondta Lucas. – És
téged is hívni fog. Emmie. Ismerem a bátyámat, úgyhogy ebben
biztos vagyok. Csak most megpróbálja összeszedni magát.
Eliot elment, miután a szobámban beszéltünk, és a hotel
büféreggelijénél sürgősen, négyszemközt elkaptam Lucast pár
szóra. Nagyon elsápadt, kirohant, és felhívta a bátyját.
Beszéltek, de Eliot azt mondta, távolságra van szüksége. Aztán
néhány nappal később Amanda mintegy mellékesen
megemlítette Lucasnak, hogy Eliot elutazott Kanadába.
– Szerintem meg akar szabadulni Anától, és belevetné magát
a munkába – mondta Amanda Lucasnak. – Ahhoz képest, hogy
Ana pszichoterapeuta, teljesen sértetten viselkedik. Apád
szerint, ha tehetné, kikaparná Eliot szemét.
Nem akarok Kanadára gondolni. Pánik fog el, hogy Eliot ilyen
messze van tőlem. Sok ezer mérföld és egy óceán választ el.
Talán ezért nem megy fel a WhatsAppra és az Instagramra sem.
Emlékszem, mit mesélt Mark házáról. A válása után is
odautazott, lemondta az aktuális munkáit.
– Olyan hely az, ahol gyógyulni lehet. Kikapcsolni, eltávolodni
mindentől egy időre. Csak lenni.
Elszorul a szívem, hogy most miattam kell gyógyulnia.

Steve most a zakója gombjával babrál, hátradől a kanapén, az

inge gombjai feszülnek kerek pocakján.
 –  Huszonéves koromban Louise-nál béreltem szobát,
akárcsak ön – meséli. – Aztán amíg Jude és én felújíttattuk a
házunkat, megint itt voltam egy rövid ideig, Jude pedig az
édesanyjánál lakott arra a pár hónapra.
–  Akkor ön hívta meg Louise-t karácsonyra – mondom, mire
elmosolyodik. – Louise mesélt a látogatásáról. Azt mondta, egy
hajdani bérlője járt itt, mert én nagy feneket kerítettem a
dolognak, hogy két bögrét találtam a mosogatóban.
–  Igen – kuncog Steve. – Mondhatnánk úgy is, hogy Louise
elég magának való volt. De ugyanakkor erős és jólelkű is volt.
Megköszörüli a torkát, és elővesz egy köteg összefűzött papírt.
Átveszem és megnézem a paksamétát. – Nos – kezdi Steve. – Ez
itt Louise Dutch végrendelete. Ezen a dokumentumon ott áll az
ön neve, nézze csak.
– Igen…
– Alatta pedig az olvasható, hogy Louise halála után a Fishers
Way 2 szám alatt álló ingatlan…
Pislogva olvasom a rendezett, gépelt sorokat.
– De én… miért vagyok rajta?
Az ügyvéd elmosolyodik, és összekulcsolja a kezét, majd nagy
levegőt vesz. – Azért, Emmeline, mert Louise önre hagyta a
házat. Most már az ön tulajdona.
– Te…tessék? Az nem… az nem lehetséges…
– Dehogynem. Lehetséges. Ez már az ön háza.
Elakad a hangom. Megdermedek. Mintha odaszögeztek volna
a székbe, mozdulatlan vagyok és holtsápadt. A ház! Ez a
gyönyörű, Viktória korabeli ház, az előkerttel és a nagy hátsó
kerttel. Egy olyan ház, amilyenek mellett az iskolába menet
mindig eltűnődtem, hogy egy nap talán nekem is hasonló
otthonom lesz, és ott nőhetnek fel a gyerekeim, mint Georgia és
a többiek az osztályban. Felfújható medence a kertben, közös
vacsora a konyhaasztalnál. Tágas családi ház, virágokkal az
ablakban.
Steve ismét beszélni kezd, de alig fogom fel a szavait, mintha
víz alól szólna.
–  Megértem a döbbenetét – mondja, de láthatóan
szórakoztatja a reakcióm. Elmondja, hogyan tovább, én pedig
próbálom tudatosítani magamban, hogy igaz, amit hallok.
Teljesen hihetetlen. Van egy házam. A saját tulajdonom. Egy
ház. Egy otthon. Körbepillantok, a tekintetem megállapodik
Louise holmiján, és hangtalanul sírok. Át akarom ölelni, meg
akarom köszönni neki. Hallani akarom a rekedtes hangját,
ahogy korhol: – Ne hálálkodjon, Emmie! Ugyan már! Ne legyen
ilyen szentimentális!
Steve elmagyarázza a formalitásokat, a folyamatokat, a
következő lépéseket, de alig tudom követni, remeg a kezem,
vacog a fogam. Steve azt mondja, a sokktól. Végül kimegy a
konyhába, és csinál nekem egy cukros teát, és meg is várja, hogy
megigyam.
–  Néhány nap múlva telefonálok – mondja, és a kocsijához
lép. – Addig csak eméssze a dolgot. – Kinyitja az ajtót, de még
nem száll be. – Jaj, ezt majdnem elfelejtettem. – Benyúl, és egy
egyszerű, fehér borítékot vesz elő. – Ez az öné. – Aztán egy
nejlonzacskót is a kezembe nyom. – Ezeket pedig Eliot Barnes
részére hoztam. Louise-tól. A keresztrejtvényes könyvei. Azt
mondta, hogy Eliot mindig olyan jól tudta a kevéssé ismert
zenei megfejtéseket.

Kedves Emmie Blue!

Egy szép otthon, egy család, egy társ. Most már megvan
mindhárom, csak észre kell venni.

Sok szeretettel:

Louise x
 39. fejezet

– Olyan szag van itt, mint egy kamasz fiú szobájában.

– Remek. Csodás. Kösz.
– Koszos ruhák, és…
–  Csalódottság – teszi hozzá Fox, és finoman megszorítja a
vállamat, ahogy ott áll mögöttem Louise sötét, rendetlen
nappalijában. – Emmie, sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom
mondani, de itt bizony nagyobb a rendetlenség, mint Rosie
lakásán.
Felnézek Foxra. – Szóval ezek szerint már jártál Rosie
lakásán?
Megköszörüli a torkát. – Nem az a lényeg, hol jártam. Fordítsd
a figyelmed a lakhelyedre. – Fox két kézzel megfogja a fejemet,
és forgatja, hogy végigpásztázzam az előszobát és a nappalit,
majd a konyhát, ahol felhalmozódtak a mosatlan edények.
–  Fox úgy beszél, mint egy felfuvalkodott pöcs, de igaza van,
Emmie – jelenti ki Rosie. Megáll mellettem, még mindig rajta
van az esőkabátja. – Rettenetes kupi van itt. Tudom, hogy már
kiszortíroztál egy csomó holmit Louise-tól, de ez nagy feladat,
nem győzöd egyedül. Ideje megtanulnod segítséget elfogadni. Itt
vagyunk. A barátaid vagyunk. Segíteni akarunk.
– Úgy van – helyesel Fox. – De először is eredj zuhanyozni.
Megkönnyebbültem, amikor megérkeztek, és berontottak az
előszobába egy halom bevásárlószatyorral. Megfáztam, pár
napig nem mentem be dolgozni, de Rosie azt mondta, nem is a
nátha a bajom, hanem a szívem tört össze.
–  De hát be van dugulva az orrom – tiltakoztam a felvetése
ellen reggel a telefonba.
–  Orr, vagy szív, egyre megy, Emmie. Én hasmenést kaptam,
amikor Alan otthagyott. Leszartam az életet, szó szerint. Ez
teljesen normális. De hagynod kellene, hogy segítsünk. Később
átjöhetünk? Fox meg én.
A régi berögződéseim szerint elutasítottam volna, azt
mondtam volna, hogy nem kell, hiszen minden oké, de ehelyett
most elfogadtam. Szívből.
Érzelmileg a padlón vagyok, jelenleg ez van. Kikészít az
érzelmi hullámvasút. Repesek az örömtől, hogy az enyém a
Fishers Way-i ház. Az én otthonom. Ugyanakkor letaglóz, hogy
egyik napról a másikra háztulajdonos lettem. A számlák, a
fenntartás költségei, és persze a lehetőségek, hogy mit lehetne
kihozni ebből a csodás, régi épületből. Az pedig, hogy Eliot
mennyire hiányzik, egyszerűen elkeserít. Napok, hetek teltek el,
amióta utoljára átölelt, amióta utoljára láttam, hallottam a
hangját, vagy vártam, hogy a WhatsAppon a mosolygó képe
mellett megjelenjen egy üzenet, amit épp nekem ír.
– Túlteng benned az adrenalin – mondta Rosie, és a kezembe
nyomott egy törölközőt. – Az agyalapi mirigyed alig győzi. Le
kell nyugodnod. Menj zuhanyozni, aztán meg pihenj le!
Úgyhogy most zuhanyozom, Fox és Rosie utasítására. A
barátaim. Két ember, akiben teljesen megbízom, és akik most
odalent mosogatnak, porszívóznak, mosnak, mindezt azért,
hogy nekem segítsenek.
 Megmosom és megszárítom a hajamat. Elhúzom a függönyt,
kinyitom az ablakot a hálószobámban, és végre normálisan
felöltözöm. Farmer és ujjatlan póló. Április eleje óta meleg az
idő, odakint új, üde zöld levelek és rügyek díszítik a vén
tölgyeket.
Amikor lemegyek, máris frissebb a ház. Citrom illatú
tisztítószer szaga terjeng, Rosie a konyhából kiabál valamit
Foxnak a nappaliba, közben zúg a porszívó.
–  Máris jobb – mondja Rosie, mosogatókesztyűben, és az
immár kiürült mosogatótálcára mutat. Minden ragyog, és már
el is pakolt.
– Köszönöm, Rosie – hálálkodom, mire ő az asztal felé int.
– Ülj le! Csinálok egy teát, Fox majd gondoskodik az ebédről.
Utána pedig rendbe teszed az életedet. Elég a búslakodásból.

Rosie és Fox négy órát maradnak, takarítanak, súrolnak,

segítenek dobozba tenni Louise felesleges holmijának egy
részét, és a dobozokat magukkal viszik a helyi jótékonysági
gyűjtőbe, amikor elmennek. Ragyog a konyha és a fürdőszoba,
és Fox csodával határos módon meghitté és rendezetté
varázsolta a lomos, poros nappalit. Bútorviasz illatát érzem, és
valami illatgyertyáét, amiről nem is tudtam, hogy van, de Fox
megtalálta és meggyújtotta, mielőtt elmentek. Rosie csinált
vacsorát is későbbre, valami kókusztejszínes curryt. Azt
mondta, ilyet szokott csinálni az édesapja, amikor fel akarja
vidítani.
–  Működik, de tényleg. Ha eszem egy kicsit ebből a
finomságból, máris leszarom a világot. De a nagymamám főztje
a legjobb, a fene tudja, mit tesz bele. Talán férfiak kitépett
lelkét. Igaza is van!
Feldobott a társaságuk. Egész délután nevettünk,
beszélgettünk, szendvicset és teát uzsonnáztunk a kanapén, és
jó volt látni, ahogy egymásra néznek, pislognak és
mosolyognak.
– Tetszik neked – suttogtam, és Rosie a szája elé tette az ujját.
– Ne olyan hangosan! – mondta tágra nyílt szemmel, aztán
felnevettünk. – Tudod, azt hiszem, tényleg baromira bírom ezt a
pasit.
Most a konyhaasztalnál ülök, kinézek az ablakon, szól a rádió,
ahogy Louise is mindig hallgatta vacsora után. Hiányzik. Nézem
a fotelt, ahol üldögélt, és arra gondolok, hogy reggelente vigasz
volt a jelenléte, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
Hányszor ettünk együtt ennél az asztalnál! És milyen jókat
nevettünk, amikor Eliot is csatlakozott hozzánk! Kinézek az
ablakon, a csillagokat fürkészem. Hamarosan érkezik az Éta
Aquaridák meteorraj. Még két hét, azt hiszem. Fájdalmasan
elszorul a szívem. Szeretnék beszélni Eliottal. Hallani
szeretném a hangját. Szeretném kimondani a nevét.
Elveszem az asztalról a telefonom, és mielőtt túlságosan sokat
tűnődnék, és meggondolnám magam, megnyomom a nevét a
kijelzőn. Hangposta, mint mindig. De ezúttal képtelen vagyok
lerakni.
Sípol az üzenetrögzítő.
– Szia, Eliot – csicsergek vidáman. – Csak én vagyok. Kíváncsi
lennék, hogy vagy odaát a messzi Kanadában. Milyen messze is
vagy? Tudod, hogy nem erősségem a földrajz. Szóval… na
mindegy. Csak kíváncsi lennék, mi van veled, jól mennek-e a
dolgok. Itt kezd melegedni az idő, és ahogy az már a ködös
Angliában lenni szokott, a Tesco polcai között egyesek már
csupasz felsőtestet villantanak, mintha legalábbis a trópusokon
lennének. Gondolom, ez nagyon hiányzik neked. – Elhallgatok.
Vihogok. Hevesen dobog a szívem. – Na szóval… tudod… hetek
óta nem beszéltünk, és… csak szeretném tudni, hogy veled
minden rendben van-e. De amúgy nem sürgős, nem muszáj
most visszahívnod. Csak rád csörögtem, nem nagy ügy. Megyek
is, rengeteg a dolgom. Beszéljünk majd valamikor. Szia!
Amikor leteszem a telefont, ég az arcom és émelyeg a
gyomrom. Olyan derűsnek, könnyednek tettettem magam!
Nemtörődömnek. Pedig hiányzik Eliot. Annyira hiányzik, hogy
az már fáj. Állandóan eszembe jut, milyen szomorú volt, amikor
kisétált a hotelszobámból. És hogy milyen volt Louise-szal. És
Marvval. Annyi mindent tett értem! Én meg képes vagyok
vihogni a telefonba, amikor üzenetet hagyok neki. Ezt meg hogy
képzeltem?
Újra felhívom, fülig vörösödöm. Persze megint üzenetrögzítő.
–  Szia – szólok bele. – Ne haragudj… összevissza beszéltem,
mint valami idióta, és úgy tűnhetett, hogy nem is érdekel,
visszahívsz-e, pedig… dehogynem. És azt sem mondtam, hogy
nagyon sajnálom, pedig tényleg őszintén bánom, hogy ilyen
zűrös vagyok és ilyen kavarodást okoztam. Hiányzol. Nagyon
hiányzol. Bárcsak itt lennél! Ugyanakkor tudom, hogy Kanada
jól jár veled. És ott van a sok juharszirup, sok csinos, szőke lány
prémes kalapban, hóesés, és… remélem, jól vagy. Remélem,
boldog vagy. Szia, Eliot.
 Leteszem. Csend van a házban, csak a rádió duruzsol.
Körbepillantok a ragyogó konyhában. A konyhámban. Ránézek
Louise üres fotelére, majd a gyömbéres, kókusztejszínes curryre
a tűzhelyen.
Rend. Rendeznem kell az életemet. Rosie-nak igaza van. Elég
a búslakodásból. Ideje megtalálni önmagamat. Léggömbfiú
nélkül. A félelem nélkül, amit Robert Morgan hagyott a
lelkemben, mint egy mérgezett nyilat. Ki vagyok a szorongás
nélkül, amit azóta az este óta érzek? Eliot nélkül. Anélkül, hogy
bárkire szükségem lenne. Anya. Marv. Társ. Gyerekek. Eliot
egyszer azt mondta, hogy elég jó vagyok csak úgy, magamban.
És ahogy a csillagokban és a kevéssé ismert zenékben, úgy
ebben is igaza volt.
Elég jó vagyok.
Kinyitom a lakatot a jegyzettömbön, amit Eliottól kaptam, és
nézem az első oldalt. Üres, tiszta lap. Louise arany tollával
elkezdek listát írni.

Kedves Emmie Blue kisasszony!

KKöszönjük az érdeklődést a Fortescue Lane középiskola

mentálhigiénés munkatársi állásával kapcsolatban.
Önéletrajzát megkaptuk, és hamarosan ismét jelentkezünk,
amennyiben a munkaadó választása önre esik, hogy
személyes megbeszélésre is sor kerüljön.
 40. fejezet

Életemben csak egy nevezetes húsvétra emlékszem, hétéves

koromból. Den tojásvadászatra vitt a közeli parkba, és amikor
hazaértünk, kinyitottunk egy csomó szakácskönyvet, és ünnepi
vacsorát főztünk, miközben óriási felfordulást csináltunk a
konyhában. Báránysült volt krumplival, és zöldborsópüré,
amibe Den ötlete szerint mentaleveleket kevertünk. Este együtt
ültünk az asztalnál, Den, anya és én, és emlékszem, hogy evés
közben néha kinéztem az ablakon, és reméltem, hogy akik arra
sétálnak vasárnap este, majd benéznek, és látják, hogy mi is
olyanok vagyunk, mint a tévében a családok. Reméltem, hogy
azt gondolják majd, milyen jó lenne itt vacsorázni velünk.
Holnap lesz az első húsvét, amit megünnepelek azóta.
Apámmal, és a húgommal. A családommal.
–  Szerinted minek örülne egy tizennyolc éves lány, aki jogi
egyetemre jár? – kérdeztem Rosie-t.
–  Szerintem nem muszáj húsvétra ajándékot vinned, hiszen
még nem is ismered őket.
– Szerintem illene. Carolnak virágot vigyek?
–  Vihetnél desszertet – javasolja. – A konyhádban Louise
rengeteg szakácskönyvében biztosan találsz valami jó receptet.
Így hát eldöntöttem, hogy sütök valamit, abból a kis
szakácskönyvből, amibe Louise saját maga írta a recepteket, és
ami mindig ott volt a táskájában. Kézzel írott receptek, és
újságokból kivágottak, örököltek is. – Huszonöt éves korom óta
gyűjtöm ide a recepteket – mesélte. – Ezek mind bevált, csodás
receptek. Megbízhatóak, mint a kutyák.
Nem sűrűn megyek be Louise szobájába. A szekrényében még
ott lógnak a ruhái, de hamarosan itt is rendet kell raknom.
Lépésről lépésre haladok. Lépkedek előre, tipegek, amíg lassan
magam mögött hagyom végre mindazt, ami a múltból utánam
nyúl, és visszatart.
Louise táskája az ágya mellett van, mindig oda tette, amikor
aludt, vagy Eliot és én hoztuk oda neki, hogy a keze ügyében
legyen. Azt mondta, ez a túlélőkészlete, és mindig odakészítette
a széke karfájára, vagy a járókeretére lógatta, amikor már
állandóan szüksége volt a támaszra.
–  Louise, nem egy zombiapokalipszis esetén alkalmazható
ellenszert rejteget abban a táskában? – kérdezte Eliot, mire
Louise nevetve felelt: – Ha a zombiapokalipszis alatt emésztési
problémákat értünk, akkor pontosan azt.
Leülök az ágy szélére, és átnézem a táska tartalmát.
Virágmagok, receptek hátuljára írt listák és emlékeztetők.
Tollak, zsebkendők, Rennie tabletták. Aztán észreveszek
valamit. Egy CD! Először azt hiszem, üres, de amikor kiveszem,
és alaposabban megnézem, már látok. Látom a belső borítón a
dalok listáját. Öt dal. Látom, mi van odaírva. Nem „Kedves
Léggömblány” hanem „Kedves Emmie Blue”. Az alján pedig
nem „Léggömbfiú x” hanem „Eliot x”.
A kilencedik CD.
Itt van a kezemben a kilencedik CD.

9. CD-válogatás
Kedves Emmie Blue!

1. dal: Mert szeretném, ha elmondhatnám neked, hogy

én voltam (aki a dalokat küldte)
2. dal: Mert szeretném, ha elmondhatnám neked, hogy
nem én voltam (aki hibázott azon az estén)
3. dal: Mert hiányzol. Minden nap hiányzol
4. dal: Mert azóta szeretlek, amióta megláttalak
5. dal: Mert mindig szeretni foglak

Eliot
X
 41. fejezet

El sem hiszem, hogy itt vagyok, azok közt a falak közt, ahol
kisiklott az életem. Aznap este, amikor leültem listát írni,
megnyitottam a böngészőben a munkaközvetítő oldalakat,
bejelöltem, hogy „oktatás”, pedig ezt a kategóriát eddig mindig
óvatosan kerültem, és a szemem döbbenten akadt meg a
harmadik álláson, amit hirdettek.
„Mentálhigiénés munkatárs, gyakornoki állás, Fortescue Lane
középiskola”. Az én hajdani iskolám. Az iskola, ahol darabokra
hullott az életem. Az iskola, amelynek az udvaráról útjára
engedtem a léggömböt, amit Lucas megtalált. Az iskola, amire
még gondolni is félek, és még a várost is kerülöm, ahol áll. De
mégis rákattintottam az állásra, és feltöltöttem a
jelentkezésemet. Egy teljes órát töltöttem a motivációs levél
megfogalmazásával. Iskolapszichológus-asszisztens. Ezért
tanultam oktatásmódszertant és pszichológiát. Ezért szerettem
annyira a munkámat a fotóstúdióban. Igen, persze, az teljesen
más jellegű állás volt, de szerettem beszélgetni a gyerekekkel,
családokkal; szerettem meghallgatni, megismerni őket.
Ma Laurával, az iskolapszichológussal van állásinterjúm. Rám
mosolyog az íróasztal túloldaláról, és az önéletrajzomra pillant.
– Jól látom, hogy ön jelenleg a Clarice hotelben dolgozik, Shire
Sandsben?
Bólintok. – Igen, a konyhán.
 Szélesen mosolyog. – Nagyon szeretem azt a helyet. Ott volt az
esküvői vacsorám. Még mindig van az étlapon szilvás piskóta?
–  Igen – felelem. – Szerintem fellázadnának a vendégek, ha
levennénk az étlapról.
–  Nem is csodálom – nevet fel Laura. – Szerintem engem
kirúgnának, ha ott dolgoznék, mert felfalnám az összeset.
Ma busszal jöttem Ramsgate-be, és amikor végigpöfögtünk az
utcákon, láttam a régi lakásunkat, ahol anyával laktunk, miután
Cheshire-ből visszaköltöztünk. Tizenkilenc éves koromig itt
laktam, és tizennégy éves koromtól szinte mindig egyedül
voltam. De most nem éreztem semmit, talán csak egy picit
elszorult a szívem, ahogy a régi hálószobám ablakára néztem.
Csak egy épület. Semmi több. Csak egy ablak. Egy üres héj,
amiből emberekkel, tárgyakkal lesz otthon, és amikor az
emberek és tárgyak továbbállnak, ismét csak üres héj marad.
Miután láttam a régi lakást, és a busz lassan végigdöcögött a
régi úton, amerre Georgiával mentem iskolába, el a sült
krumplis kis büfé, az állatkereskedés, és az apró, elhagyatott
cipészműhely mellett, valahogy megszűnt a félelmem a
Fortescue Lane környékétől és az iskolától. Már nem kínzott a
gyomorforgató, reszkető pánik, csak egy kis idegesség, ami
állásinterjú előtt teljesen rendjén van. A rettegés eltűnt. Akkor
még gyerek voltam, most felnőtt vagyok. Robert Morgan már
nem árthat nekem.
Laura egy mappát tart az ölében, az egyik lapon számos
kérdés sorakozik. – Emmie, mi az, ami miatt különösen
alkalmasnak érzi magát az iskolapszichológus-asszisztensi
állásra?
 Nagy levegőt veszek. Laura szemébe nézek, és most végre
kimondom azt, amit tizenöt évvel ezelőtt nem mertem
elmondani annak, aki akkor az íróasztal másik oldalán ült.
– Engem szexuálisan bántalmazott egy férfi, aki itt dolgozott,
ebben az iskolában – felelem. – És az volt a legrosszabb, hogy
senkinek nem mondhattam el bizalmasan, ami történt. Ha
lehet, szeretnék most én lenni az, aki segít, aki meghallgatja az
áldozatot, akivel lehet bizalmasan beszélni. Mert végül nekem
ez segített.

Alig hiszek a szememnek, amikor kilépek az iskola kapuján. Itt

van, a kocsinak dől, a kezében kocsikulcs, a bőre napbarnított.
Magasabbnak, felnőttebbnek tűnik. Talán ezt teszi a házasság,
az örök hűség ígérete. Meglátszik az arcon, a tartáson.
–  Hahó, Emmie Blue – mosolyog rám, és én önkéntelenül
visszamosolygok. – Úgy látom, remekül ment az állásinterjú.
–  Micsoda kellemes meglepetés! – mondom, amikor Lucas
átkarol, megölel, és puszit nyom a fejem búbjára. – Jaj, de jó,
hogy itt vagy!
–  Korábban akartam jönni, hogy elvigyelek az interjúra, és
melletted legyek, amikor bemész, de nem tudtam elszabadulni
egy konferenciahívástól.
– De most itt vagy. És… krumplit hoztál?
Lucas nevet, és úgy emeli meg a krumplival teli zacskót, mint
egy jogász a tévésorozatokban az aktát a perdöntő
bizonyítékokkal. – Gondoltam, visszamehetnénk hozzád, és
csinálhatnánk hasábburgonyát radioaktív ketchuppal, mint a
régi szép időben. Hogy méltón ünnepeljünk.
– Még nem biztos, hogy megkapom az állást – felelem.
–  Nem is azt ünnepelnénk, Em. – Lucas az iskolaépület felé
biccent. – Hanem azt, hogy simán besétáltál oda.
A vállam fölött hátrapillantok. – Nem gondoltam volna, hogy
tényleg meg tudom tenni.
– Én tudtam – mondja Lucas, és amikor ránézek a napfényben
vattacukorként aranyló hajára, a szeplős orrára, nem látok
mást, mint egy barátot. Egy barátot, aki mellettem volt, amikor
senki más nem támogatott. Az egyetlen barátot, akitől elfogadó
szeretetet kaptam akkoriban. Akinek befogadott a családja. Egy
barát, sem több, sem kevesebb. Csak ennyi.
–  Emlékszel, hányszor mondtam, milyen jó lenne, ha ott
lehetnék, és megvárhatnálak az iskola előtt? – kérdi Lucas. –
Most megmutattad a szarháziaknak!
– Emlékszem.
– Sikerült.
– Igen – mosolygok. – Csak a szarháziak már rég nem járnak
ide.
Lucas elenged, és elkomolyodik. – Nem, már nem. A
szarháziak már továbbléptek. És mi is.
– Igen, mi is – visszhangzom.
Amikor visszaérünk a Fishers Wayre, krumplit sütünk. Lucas
hámozza és szeleteli, és pedig az olajat figyelem, nehogy
túlhevüljön, mert rettegek, hogy felgyújtom a házat. A házamat.
Az otthonomat.
–  Hagyd már abba, nem kell percenként elzárni alatta a
lángot!
–  A Blue Peter műsorban is állandóan elmondják, milyen
veszélyes, ha kigyullad az olajsütő, Luke. Ügyelek a
biztonságunkra.
A vacsora mellett folyamatosan csevegünk, faljuk a sós
krumplit, és Lucas Guadeloupe-ról mesél. Én pedig Marvról,
Carolról és Cadie-ről, és a csodálatos délutánról, amit velük
töltöttem.
–  Báránysültet vacsoráztunk és piskótát, és utána
társasjátékokat játszottunk – mondom, és Lucas szeme
elkerekedik.
– Azta! Megtaláltad a családod? És Cadie milyen? Jó fej?
–  Csodálatos. Amikor Marv bemutatott, elsírta magát. Én is.
Cadie nagyon vicces, és nagyon okos. És hasonlítunk. Egyforma
az állunk, a szemöldökünk, és ugyanúgy forgatjuk a szemünket,
ha nem tetszik valami.
Lucas mosolyogva ingatja a fejét. – Hihetetlen, Em. Van egy
féltestvéred. Mint nekem.
Elmosolyodom. – Sorsszerűség.
Evés után Lucas elnézést kér, kimegy a mosdóba, én pedig a
sörömet kortyolgatom. Amikor visszajön, nála van a doboz,
amit az esküvője napján adtam neki. A CD-k. A válogatások,
amiket Eliot csinált nekem hosszú évekkel ezelőtt. Lucas leül
mellém, leteszi a dobozt az asztalra, és közelebb tolja hozzám.
– Ez a tiéd, Emmie. Nem az enyém. – Látom, hogy nyel egyet,
és erőt gyűjt, mielőtt beszélni kezdene.
– Tudom – válaszolom. – Tudom, hogy Eliot csinálta a CD-ket.
Lucas meglepetten bámul rám. – Elmondta…?
 – Nem. Louise holmijában találtam egy CD-t. Azt hiszem, Eliot
készült elmondani, de végül nem tette. Louise viszont mondta a
halála előtt, hogy van valami, amit át akar adni nekem, és
nagyon kíváncsi voltam, vajon mi lehet az…
Lucas csak néz, és lassan bólogat.
– Azonnal felhívtam Eliotot. Hagytam egy zavaros üzenetet a
hangpostáján, és elmondtam neki, hogy kiderült. – Lucasnak
nem mesélem el, hogy azt is mondtam a bátyjának, hogy örülök,
hogy ő volt. Hogy most úgy érzem, talán mindig sejtettem a
lelkem mélyén. És hogy a szívem tudta, ha az eszem nem is.
Lucas krákog, és a szalvétáját gyűrögeti. – Elküldted nekem a
francia szóbelidet, és Eliot meghallgatta. Neki mindig kitűnő
osztályzatai voltak nyelvből és irodalomból, azt akartam, hogy a
legjobb, leghasznosabb visszajelzést kapd. Mondta, hogy pocsék
zenekarokról is beszéltél, és hogy küldjek neked egy
zeneválogatást. Tudod, ahogy a fivérek tanácsokat adnak
egymásnak, hogy hogyan vágódjanak be a lányoknál. – Lucas
zavartan kuncog, még el is pirul a szeplői alatt. – De én
baromira nem értek a zenéhez, Eliot annál inkább, úgyhogy
végül ő állította össze a CD-t, én csak postára adtam. Nagyon
odavoltál érte, úgyhogy amikor kértél egy másikat is,
megkértem a bátyámat, ő megint felvett pár dalt, én pedig
elküldtem neked. Nem is néztem meg a borítót. Csak örültem,
hogy biztos örülsz neki.
Tényleg örültem. A CD-k azt jelentették, hogy valakinek fontos
vagyok. Hogy van valaki, aki gondol rám, és időt szán arra, hogy
kis ajándékokat készítsen nekem.
– Aztán egy nap a szobádban megláttam a CD-ket. És féltékeny
voltam, mert elolvastam, miket írt a borítóra Eliot. Tudtam,
hogy érzelmeket táplál irántad, úgyhogy inkább leállítottam a
CD-postát. Aztán megtörtént az az eset Stacey-vel a születésnapi
bulin, és utána a hármunk barátsága… szakítással végződött…
Hát így volt. Érted?
Odakint egyre hűvösebb van, az ég elsötétül, szürke felhők
gomolyognak odafenn, még a konyhámba is sötétebb van.
– Bárcsak tudtam volna – mondom.
– Tudom… – feleli Lucas. – És én tényleg el akartam mondani,
Em. Sokszor. De nem akartalak felzaklatni, nem akartam
elveszíteni a bizalmadat, a barátságodat. Mert az volt nekem a
legfontosabb. És gyáva is vagyok. Mint a nyúl.
–  Talán régebben az voltál – mosolygok rá. – De most már
nem. – A dobozra nézek, és benne a CD-kre. – Most már
egyáltalán nem.
–  Attól féltem, hogy elküldesz a francba, ha most elmondom
végre.
– Dehogy! Ahhoz az eddigi faszságaidnál is rosszabbat kellene
tenned, márpedig az elég nehéz lenne.
Lucas felnevet, felém nyújtja a poharát, koccintunk, és iszunk.
–  Mondtam Eliotnak – mondja. – Amikor az esküvő után
beszéltünk Ana házáról, a hülye veszekedésünkről, és… - A
csókra céloz, de képtelen kimondani. – Megmondtam neki.
– Mit?
–  Hogy ő és te egymásnak vagytok teremtve. És hogy sosem
lett volna szabad közétek állnom. Bár nem is voltam a
tudatában igazán, hogy ezt tettem.
Pislogok, és elszorul a szívem. De ezúttal a boldogságtól és a
szomorúságtól egyszerre. – Ezt komolyan gondolod?
Lucas megszorítja a kezemet.
– Ha Emmie és Eliot nem talál egymásra, akkor nincs igazság.
Könnybe lábad a szemem, és a kezembe rejtem az arcomat.
Lucas felnevet. – Ó, a francba, megint szipogsz. Szedd össze
magad, Emmie Blue, ne érzelgősködj! – Megint megszorítja a
kezem, és csikorogva közelebb húzza a székét a linóleumon.
Átkarolom.
– Hívd fel – mondja, és elhúzódik.
– Már hívtam. Sokszor. Hangposta.
Lucas felnyög. – Istenem, micsoda barbár egy fickó! Tudom,
hogy mindenki azt mondja, hogy a pihenéshez, elvonuláshoz ki
kell kapcsolni a telefont, de senki nem teszi meg. Csak az
Instagramra szokták feltölteni, hogy telefonmentesek.
– Kivéve Eliot. Ő bezzeg kikapcsolta.
– Ő bezzeg ki – ismétli Lucas.
– Vagy az is lehet, hogy letiltott – mondom.
–  Hmm… – Lucas megrázza a fejét. – Fenét. Az ki van zárva.
Majd összeszedi magát, és jelentkezni fog.
– És ha nem?
Lucas ismét megfogja a kezem, és úgy szorítja meg, mintha
szkanderozni készülnénk. – Akkor túlteszed magad rajta,
Emmie Blue.
–  Kemény fából faragtak – mondom, és Lucas rábólint: – Te
mindig erős voltál.
 42. fejezet

Kedves Emmie!

Remélem, minden rendben, és egyúttal elnézést kérek,

amiért ilyen megkésve jelentkezem. A vizsgaidőszak előtt
nagyon sok volt a dolgom.

Örülök, hogy eljött az állásinterjúra, és megismerhettem. A

mentálhigiénés munkatársak csapata úgy döntött, hogy ön
lesz számunkra a megfelelő kolléganő a Fortescue Land
középiskolában. Tehát szeretnénk felkínálni önnek az
iskolapszichológus-asszisztensi állást, május 28-i kezdéssel.

Várom válaszát, és remélem, elfogadja az ajánlatot.

Üdvözlettel:

Laura Borne
 43. fejezet

Rosie: Amióta Londonba értünk, Fox még

puccosabb lett. Úristen, képzeld csak el, az apja
olyan, mintha a királyi család rokona lenne.
Bajusza van. Kurva nagy, gyapjas mamutbajusza,
és olyan szókincse, amit csak a Downton Abbey
sorozatban hallottam eddig. Most a klotyóban
bujkálok, onnan írok neked.
Rosie: És képzeld, Fox öccse mesélte, hogy Fox
tavaly óta azon „agonizál”, hogy hogyan mondja
el nekem, hogy megnyertem a tetszését.
MEGNYERTEM A TETSZÉSÉT. Tavaly! Hát nem
hihetetlen? Amikor ezt Fox meghallotta,
majdnem megfulladt, úgy félrenyelte a kenyeret.
Aztán a tortát is, mert a családja nekiállt mesélni
az exbarátnőjéről, akit úgy hívtak, hogy Beatie.
BEATIE. Meg is kérdeztem, hogy vajon 1917-ben
udvarolt-e neki.
Rosie: (megkérdeztem azt is, hogy ha Fox tényleg
megfullad, akkor örökölhetem-e én a házat)
Rosie: Találkozunk a hotelben a jövő héten, Em. Az
UTOLSÓ HETED A CLARICE-BAN. Te jó ég, el
fogom magam bőgni, amikor elmész. Lehet,
hogy tiltakozást is szervezek ellene.
 Figyelem, Anglia hobbicsillagászai! Május 6-án a
hajnali órákban megtekinthetitek az Éta Aquaridák
csodálatos hullócsillagözönét, mely a Halley-üstökös
leszakadt törmelékéből áll össze. Még a
legtapasztalatlanabb amatőr csillagkedvelők is
felkészülhetnek, hiszen akár óránként harminc
hullócsillagot is megpillanthatnak.

Eliottal nem igazán terveztünk semmit. Alig kezdődött el

köztünk valami, és ő máris elment Kanadába; máris minden a
feje tetejére állt, máris minden összetört. De azt megbeszéltük,
hogy ma megnézzük a csillaghullást együtt, és tudtam, hogy ezt
a napot csak úgy fogom kibírni keserű üresség és fájdalmas,
maró hiányérzet nélkül, ha a rengeteg tennivalómba vetem
magam. Egész nap egyedül voltam, úgyhogy jó hangosra
tekertem a rádiót, és nekiálltam kifesteni a Fishers Way 2
előszobáját. Sarkig tártam az ablakokat és az ajtót, hadd fújjon
be a friss, tavaszi szél. Szeretnék minden szobát újjávarázsolni,
de úgy, hogy megtartok néhány emléket Louise-tól, például a
kézzel varrott függönyeit, és a bekeretezett tájképeit, amiket
még Marthával fotóztak. Így egy kicsit mindig átszövi majd az
emléke az otthonomat. Időbe fog telni, de amikor végre minden
tiszta és rendezett, akkor majd felhívom a karitatív szervezetet,
amit Laura említett még az állásinterjún. Ez egy olyan
egyesület, akik szállást kínálnak nehéz sorsú kamaszoknak,
akik bántalmazást szenvedtek el, vagy hajléktalanná váltak. Az
egyesület fizet némi lakbért, úgyhogy kicsit könnyebben
fizetem majd a számlákat, és a rászoruló fiatalok biztonságos
otthonra találhatnak. Tetszik a gondolat. Amint Laura
megemlítette, tudtam, hogy ez nekem való. Így sosem kell
egyedül lennem a házban, ami nekem is jó, és nekik is. Olyan
lehet, amilyen én és Louise voltunk: egy szokatlan, de
működőképes család.
Mosolyogva állok a régi farmeromban, tele van fehér
festékfoltokkal, az orromat betölti a frissen festett falak illata.
Üde, friss, életteli lett a helyiség. A telefonomra pillantok, hogy
megnézzem, hány óra. Mindjárt hat. Mindjárt lezuhanyozom,
eszem egy kis pirítóst, megnézek egy filmet, aztán lefekszem, és
amikor felkelek, már túl leszek az éjszakán, amikorra
hullócsillagnézést terveztünk. Már hajnalodni fog, kékül az ég.
Csak egy újabb nap, amikor ő még mindig úgy hiányzik…

Egy órával később tiszta pizsamában ülök a tévé előtt, vizes

hajamat törölközőbe csavartam, és amikor megnyomom a
gombot a távirányítón, Tom Cruise jelenik meg a képernyőn.
–  Miért van nála mindig pisztoly? – kérdeztem egyszer
Eliottól. – Annyira unalmas!
–  Hát persze hogy unod. Te olyan nagyszabású filmtörténeti
remekekhez vagy szokva, mint a Pucked.
– Pontosan! – vágtam rá. – Pucked. Az új kedvenc filmem.
Tényleg az új kedvenc filmem, mert Eliottal együtt néztük
meg, összegömbölyödtünk a kanapén, beszélgettünk,
nevettünk, repültek az órák. Hiányzik Eliot. Ugyanannyira, mint
eddig, sőt napról napra jobban. Nem enyhül. Fáj.
Előveszem a telefonomat, megkeresem a nevét, és tétovázom.
Hívjam? Felhívjam?
A tévére pillantok, aztán odakint a sötétedő égre, a készülő
hullócsillagos éjszakára. Mielőtt még gyáván megfutamodnék,
megnyomom a nevét a telefonon. Eliot. És kicseng! Úristen,
kicseng! Kicseng! Visszafojtom a lélegzetemet. A szívem a
torkomban dobog. Émelygek. Várok. De csak cseng és cseng,
aztán bekapcsol a hangposta.
Leteszem, mielőtt sípolna.
Ha a telefonját visszakapcsolta, akkor biztosan hallotta és
olvasta az üzeneteimet. És látni fogja, hogy kerestem. Ha
beszélni akar velem, majd visszahív. Tudja, hol keressen. És
tudja, mennyire hiányzik.
A telefonomat az asztalra teszem, a paplan alá dugom a
lábamat, és felhangosítom a tévét.

Arra ébredek, hogy a telefonom zizeg, rezeg az asztalon.

Nem is vettem észre, hogy elaludtam a kanapén, és egy
pillanatra elszédülök. Odakint már sötét van. Az asztalon
hagytam egy félig megevett pirítóst. A szappanopera, amit
elkezdtem nézni, már befejeződött, helyette valami vetélkedő
megy, nevet a közönség. Felülök, odább simítom a hajam az
arcomból, és amikor meglátom Eliot nevét a kijelzőn, azt
hiszem, álmodom.
Gyorsan felveszem. – Szia! – A hangom érdes az álmosságtól.
–  Hát szia – mondja, és már a hangjától elolvadok. Annyira
hiányzott! – Hogy vagy?
 – Jól – válaszolom automatikusan. – Azaz nem olyan jól. Nem
igazán.
Csend.
–  Hívtalak – mondom, mert nem akarom, hogy ránk
telepedjen a hallgatás. – És… üzeneteket is hagytam, tudom,
hogy már biztos hallottad, de…
– Emmie, nem hallom jól.
– Tessék?
–  Ugye a nappaliban vagy? – kérdi. – Louise nappalijában
állandóan elmegy a térerő…
–  Hát persze – pattanok fel. – Bocs. Pillanat. – Kiszaladok az
előszobába, tényleg futok, szédülök az álmosságtól, kész mázli,
hogy Eliot nem látja, mennyire kétségbeesetten próbálok
megtenni mindent, hogy halljam, hogy halljon, hogy vonalban
maradjunk. – Most hallasz?
– Halló?
–  Jaj, ne már! – Legszívesebben elátkoznám a telefonomat.
Miért most? Miért pont most sztrájkol? – Halló! Elliot, hallasz?
– Igen – mondja. – Kimentél már a nappaliból?
– Igen – felelem, és hallom, hogy felnevet. – Ezek szerint most
már hallasz.
– Nagyjából – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog.
– Megtaláltam a CD-t. Próbáltalak hívni, írtam üzenetet, de…
–  Úgy volt, hogy Louise átadja neked. Beszéltünk róla, a
telihold éjszakáján, és elmondtam neki, hogy szeretném neked
odaadni, de be vagyok szarva. Louise azt mondta, hogy sokat
beszélgettek mostanában, és majd ő átadja, ne aggódjak…
tudod, arra az esetre, ha…
 – Ha…?
Eliot felnevet. – Ha kiakadsz. Ha felháborodsz.
– Nem akadtam ki, sőt. Örülök, hogy te voltál.
– Emmie? Halló!
– Ne már! Eliot, megint elment a térerő? Hallasz?
– Halló! Itt vagy?
– A fene egye meg! – morgok a telefonba.
– Em, esetleg kimennél a ház elé?
Még végig sem mondta, és már az előkertben vagyok, nyitom
a kiskaput, és végigsétálok a kocsibeállón. Az apró kavicsok
szúrják a talpamat, mivel csak zokniban vagyok.
– Most jobb? – kérdem fintorogva.
– Jobb – nevet Eliot.
– Pedig azt hittem, hogy a huszonegyedik században működik
a távközlés – háborgok. – Robotokat használ az emberiség, meg
Facebookot, meg zöldségaprítót, de a nyavalyás telefonok még
mindig nem tudnak mit kezdeni egy nemzetközi távhívással.
Eliot hangjában nevetés bujkál. – Nem annyira távhívás.
Megtorpanok. – Otthon vagy?
– Nem, még nem.
– Franciaországban?
– Tudsz még menni egy kicsit? Em? Egy kicsit tovább.
– Eliot, biztos vagy benne, hogy nem a te telefonod vacakol? –
elveszem a készüléket a fülemtől, és a kijelzőt vizsgálgatom. – Itt
nálam maximális térerőt jelez.
– Kicsit balra – mondja.
– Most viccelsz? Ez nem „hideg-meleg” játék.
Megint nevet. – Csak gyere! Felém.
 Megállok, ázott zoknis lábam a földbe gyökerezik. – Tessék?
Mit mondtál?
– Nézz fel! – mondja. Mély, meleg hangját most már nem csak
a telefonon hallom.
Felnézek. És ott áll Eliot. Eliot. Ott áll a kocsibeálló végében,
fekete kabátja nyitva, mosolyog, a szél borzolja a haját. Lassan
leereszti a telefont a füle mellől.
– Most már leteheted – mondja.
Megdermedek. Mozdulni sem bírok. Még mindig
szorongatom a telefont, a zoknimból facsarni lehet a vizet.
Kinyújtom a kezem. Hozzám lép, megfogja, és a fülem mögé
simít egy tincset. Meleg kezével végigsimítja a hideg arcomat.
Rám mosolyog. – Szia. Hiányoztál.
– Te is nekem – felelem könnyek között. – Hol voltál?
–  Össze kellett szednem magam – feleli halvány mosollyal. –
Iszonyatosan nehéz volt elhagyni téged, Emmie. De időre volt
szükségem.
Bólintok. – Talán nekem is.
– Egészen biztosan – mondja halkan, és ismét odébbsimítja a
makacs hajtincset. – Mindkettőnknek időre volt szüksége.
Magához ölel, erősen, forrón, és csak szorít némán. Igen. Ő az.
Mindig is ő volt az.
Elhúzódik, rám néz, a szemében tükröződik a holdfény. –
Festettél – mondja, és most látom, hogy a hajtincs vége fehér.
– Pedig zuhanyoztam. Csak kimaradt egy kicsi.
Bólint, grimaszol, és a fejem tetejére pillant. – Elég sok
kimaradt.
– Tényleg?
 Felnevet. – Nem. Csak viccelek. Csúcsszuperül nézel ki,
Virágszál. Még festékes hajjal is.
– Meg Ozzy-sminkkel.
–  Főleg Ozzy-sminkkel. – Rám vigyorog. – Remélem, nem
fárasztott ki túlságosan a szobafestés. – Az égre pillant. – Tudod,
a hullócsillagokat csak az éjszaka legsötétebb óráiban lehet
látni.
–  Ébren vagyok – felelem, ránézek, végigsimítom a borostás
arcát, a puha ajkát. Megcsókolja az ujjam hegyét. – Hát tényleg
itt vagy – suttogom. – Itt állsz előttem.
– Igen, Emmie Blue – feleli. – És mindig is itt voltam.
Végre megcsókol, felemel a hideg, nedves talajról, és minden,
minden a helyére kerül. Megszűnik a világ. Semmi nem áll
közénk.
Csak mi ketten létezünk.
Csak mi, és a csillagok az égen.
 Epilógus

2004. augusztus 24.

Tűz a nap a francia tengerparton, és Lucas Moreau a füle botját

sem mozdítja, miközben az anyja a közeli kávézóból kiabál
utána. Nem akar itt lenni, nem akar Franciaországban lenni.
Nem akar ezen a tengerparton lenni a bátyjával és a szüleivel.
Otthon akar lenni Tommal és a többi barátjával, osztálytársával.
A régi szobáját akarja, és a sült krumplit, amit Tommal
szombatonként majszolni szoktak a kis vendéglőben a strand
mellett. Hiányzik az otthona. Ott akar lenni.
– Luke?
Hallja a bátyját, ő is kiabál, a hangja ugrál, ahogy közben
szalad a homokban. Neki sem felel.
– Luke, nem hallod anyát? – Eliot lassít, ahogy utoléri, és vele
sétál tovább a parton. – Azt kérdezte, kérsz-e valamit ebédre.
–  Nem kérek – morog Lucas. – Semmit nem kérek, Eliot.
Mondd meg anyának, hogy nem.
Eliot megfogja az öccse vállát, és mindketten megállnak. –
Figyelj…, tudom, hogy ez most elég vacak, de legalább adj egy
esélyt a dolognak – mondja Eliot.
–  Minek? Annak, hogy itt lakjunk? Nem akarok ennek esélyt
adni, inkább… most meg mi van?
Eliot a bátyja válla fölött valahová messzire figyel a parton.
Elindul. – Mi az ott?
– Mármint hol? – kérdez vissza Lucas.
–  Az ott – feleli Eliot. – Az a piros. Olyan, mint egy… Ó, a
francba! – Eliot telefonja rezegni kezd, megszakítja a
gondolatait. – A francba! – mondja megint, a kijelzőt figyelve. –
Azt hiszem, ez az állás miatt lesz. A tanonc állás miatt. Ne menj
sehová, jó? Anya agyoncsap, ha nem talállak meg.
Lucas bólint, és a vállát vonogatja. – Itt leszek. Elvégre nem
evezhetek haza Londonba.
Eliot eltrappol a homokban, felveszi a telefonját. Lucas
elindul a piros valami felé, amit a bátyja megpillantott. Felveszi,
pereg róla a homok. Egy léggömb! Egy lapos, piros léggömb, és
rajta egy cédula.
Szemügyre veszi.
 Köszönetnyilvánítás

Nagyon sokaknak lehetek hálás, amiért a Kedves Emmie Blue

megjelenhetett. Szerencsés vagyok, hogy ilyen fantasztikus
csapat támogat.
Köszönettel tartozom csodás ügynökömnek, Juliet
Mushensnek. Sokszor mondtam már, és még sokszor fogom
mondani: köszönöm, hogy valóra váltottad az álmaimat. A
tanácsaid, történetvezetésed, megnyugtatásod és barátságod
nélkül nem is tudom, hogyan boldogulnék. (Nem is beszélve
arról, hogy remekül ráérzel, mikor kell beleírni a sztoriba egy-
egy félmeztelen kőművest, vagy eltávolítani egy határozott
arcvonást.)
A Caskie Mushens álomcsapatnak is hálás vagyok,
nemkülönben a zseniális Jenny Bentnek a Bent ügynökségnél
New Yorkban.
Charlotte Mursel, annyira izgalmas veled dolgozni, és még
izgalmasabbak a jövőbeli tervek! Katie Brown, veled is öröm az
együttműködés, és imádom a vicces megjegyzéseidet a
változtatások margóján. Nagyon fogsz hiányozni.
Köszönet az Orion kedves és szorgalmas csapatának,
valamint világszerte minden fantasztikus kiadómnak, amiért
hisznek a könyvem sikerében. (Szent ég, el sem hiszem, hogy
ezt leírhatom! Alig térek magamhoz!)
Szerencsés vagyok, hogy sok tehetséges író barátom van;
nálatok jobb távkollégákat el sem tudnék képzelni. Hálás
vagyok nektek, Gillian McAllister, L. D. Lapinski, Lynsey James,
Lindsey Kelk, Hayley Webster, Laura Pearson, Stephie
Chapman, Rebecca Williams, Nikki Smith, Holly Seddon, Hina
Malik, köszönet mindnyájatoknak, hogy jóban-rosszban
mellettem álltok. A szavaitok jobbá teszik a világot.
Köszönöm az imádni való barátaimnak, hogy elfogadnak
olyan koravén, péntekenként pizsamában lustálkodó
remetének, amilyen vagyok. Örök hála.
Bubs, te vagy a legjobb báty és a legjobb barát. Sparkle,
szintúgy. Most már kőbe van vésve (azaz papírra), úgyhogy nem
vonhatom vissza.
Anya és Steve, apa és Sue, nagyi és nagypapa, és Alan. Ti
vagytok a legtámogatóbb, legszeretnivalóbb, legviccesebb
család a világon. Nélkületek elvesznék.
És végül (mert mindig a legjobbat kell a végére tartogatni):
köszönet a drága kicsikéimnek, és neked, Ben. Ti vagytok az
otthonom, a biztonságos kikötőm. Nekem ott a legjobb, ahol ti
vagytok.
prológus
 1

Callie

Joel, borzasztóan sajnálom! Hihetetlen, hogy így találkoztunk…

Miért is szálltam fel a vonatra? Meg kellett volna várnom a
következőt. A végén úgyis mindegy volt, mert rossz helyen
szálltam le, és lekéstük az esküvőt.
Azért, mert egész úton London felé csak rád tudtam gondolni,
és hogy vajon mi lehet a papíron, amit a kezembe nyomtál.
Amikor meg végre kihajtogattam, olyan sokáig bámultam rá,
hogy mire újra felnéztem, már elhagytuk Blackfriarst.
Tengersok mindent akartam – kellett volna – elmondani neked.
De az agyam teljesen lefagyott, amikor megláttalak. Talán féltem,
hogy túl sokat mondanék.
De mi van, ha ezzel a mai találkozással kész, Joel? Ha ma
láttalak és hallottalak életemben utoljára?
Az idő szalad, és én tudom, hogy mi jön.
Bárcsak maradtam volna! Akár csak néhány percet is! Kérlek,
bocsáss meg!
első rész
 2

Joel

Hajnal egy óra van, és meztelen felsőtesttel állok a nappali

ablakában. Az eget a csillagok apró hólyagjai pöttyözik, a Hold
egy nagy üveggolyó.
Steve, a szomszédom, már bármelyik pillanatban kiléphet a
fölöttem lévő lakásból. A kocsijához megy majd a babaülésben
eszeveszetten tekergő, síró babával. Steve rendszeresen
autókázik Poppyval az éjszaka kellős közepén. Megpróbálja
visszaaltatni a kerekek surrogásával és a háziállathangokkal
megspékelt zenével.
És már hallom is álomtól terhes lépteit a lépcsőn, és Poppy
nyűgös kesergését. Aztán jön Steve klasszikus kínlódása a
bejárati ajtó szeszélyes zárjával. Nézem, ahogy közelít a
kocsijához, kulcsával rákattint, habozik. Zavarodottan néz, érzi,
hogy valami nincs rendben. De az agya még mindig dolgozik,
hogy felfogja.
Végre megérti, amit lát. Elkáromkodja magát, a fejéhez kap.
Két hitetlenkedő ugrással a kocsinál terem. Bocs, Steve, de mind
a négy gumival ez történt. Valaki leeresztette őket. Ma éjjel nem
mész sehová!
Steve egy pillanatig szoborrá dermedve áll az utcai lámpa
rideg, laboratóriumi fényében. Aztán valami arra készteti, hogy
egyenesen az ablakomra bámuljon.
Megőrzöm a nyugalmam. Ha nem mozdulok, akkor
gyakorlatilag lehetetlen, hogy meglásson. A szalagfüggöny
behúzva, a lakás néma és sötét, mint egy alvó hüllő. Steve-nek
fogalma sem lehet róla, hogy a szalagok rései között kilesve
nézem. Hogy minden egyes mozdulatát figyelem.
Tekintetünk egy pillanatra egybeforr, aztán Steve másfelé
néz, megrázza a fejét, Poppy pedig jól időzített visítással
jutalmazza a néma utcát.
A szemközti ház ablakában fény gyullad, végighasít az utca
sötétjében, csak úgy árad belőle az ingerültség.
–  Gyere, kishaver! – mondja Poppynak Steve, majd
bocsánatkérőn int az ablak felé, és megfordul, hogy visszatérjen
a házba.
Hallom, ahogy felkapaszkodnak a lépcsőn. Poppy közben
elszántan bömböl. Steve megszokta, hogy a leglehetetlenebb
órákban is fenn van, de Hayley-nek muszáj aludnia. Nemrég
tért vissza a szülési szabadságról a rangos londoni ügyvédi
irodában végzett munkájához, ami azt jelenti, hogy nem
szundíthat el csak úgy az értekezleteken.
No de mindegy. A ma éjjeli feladatot sikerrel teljesítettem.
Kihúzom a noteszemben, aztán leülök a kanapéra, de előbb
elfordítom a szalagfüggöny csíkjait, hogy lássam a csillagokat.
 Töltök magamnak jutalmul egy korty whiskyt. Különleges
alkalmakkor mindig ezt teszem. Aztán csinálok belőle egy dupla
whiskyt, és gyorsan felhajtom.
Húsz perc múlva az álomba zuhanás határán állok. Csakhogy
nekem konkrétan egy bizonyos alvásfajtára van szükségem, és
ma éjjel mindent megtettem azért, hogy el is érjem.
–  Ez a meleg borzalmas! – mondja nyolcvan körüli
szomszédom, Iris, amikor pár órával később megjelenek nála,
hogy sétálni vigyem Rufust, aranybarna labradorját.
Még nyolc óra sincs, és így talán érthető, hogy agyam képtelen
felfogni, kire gondolhat. Talán a szomszédjáról, Billről beszél,
aki majdnem minden reggel megjelenik nála valami apró
pletykamorzsával vagy egy fura szórólappal. Esetleg a
postásról, aki épp most intett ide vígan, ahogy meglátott minket
a nappali ablakában.
A postás! A postások vagy mindig bárgyún bolondoznak, vagy
komorak, mint a bűn. Középút nincs.
– Rufus a konyha kövén aludt, hogy hűtse magát.
Hát persze! Az időjárásra gondol! Ez mostanában a
normálisnál sokkal gyakrabban fordul elő velem. Még a
legegyszerűbb beszélgetéshez is túl kimerült vagyok egy nálam
kétszer idősebb emberrel. – Remek ötlet! – mosolygok a nénire.
– Meglehet, magam is kipróbálom.
Iris jelentőségteljes pillantást lövell felém.
–  Az aztán nem fogja csábossá tenni a hölgyek szemében!
Nem igaz?
Ahh! A Hölgyek! De vajon kikről is beszélünk? Úgy tűnik, Iris
mély meggyőződése, hogy valahol hosszú, tömött sorokban
várják, mikor jöhetnek végre össze egy magamfajta pasassal.
–  Mit gondol? Kibírja? – kérdi Iris, és Rufusra mutat. – Ezt a
nagy hőséget odakinn.
Valamikor állatorvos voltam. De már nem vagyok az. Az a
gyanúm, hogy Irist megnyugtatja valamikori szakmai hitelem.
– Ma valamivel hűvösebb van – nyugtatom meg. De igaza van,
az utóbbi időben nagy forróság volt, ahhoz képest, hogy
szeptember elején járunk. – Majd lemegyünk a csónakázótóhoz,
pancsolunk egy kicsit.
Iris elmosolyodik.
– Maga is?
Megrázom a fejemet.
–  Szeméremsértő cselekedeteimet szívesebben követem el az
éj leple alatt. Úgy sokkal izgalmasabb.
Iris felderül, mintha béna kis vicceim lennének a nap
fénypontjai.
– Milyen szerencsénk is van magával, ugye, Rufus?
Valljuk be, Iris se semmi! Gyümölcsformájú, nagy
fülönfüggőket hord, és prémium előfizetése van a Spotifyra.
Lehajolok, hogy felcsatoljam Rufus pórázát, a kutya meg
lassan feltápászkodik.
– Egy kicsit még mindig túlsúlyos ez az eb, Iris. Ez nem segít,
hogy jobban tűrje a hőséget. Hogy áll az étrendjével?
Iris vállat von.
–  Már ötven lépésről megszimatolja a sajtot! Erre most mit
mondjak?
Felsóhajtok. Lassan nyolc éve prédikálok Irisnek Rufus
táplálkozásáról. – Miben egyeztünk meg? Én megsétáltatom,
maga meg gondoskodik a többiről.
– Tudom, tudom. – Azzal Iris elkezd minket kifelé terelgetni a
botjával a nappaliból. – Képtelen vagyok neki ellenállni, amikor
úgy néz rám!

Mire a parkba érek, már három kutya jön a nyomomban.

(Rufuson kívül még két másik kutyát is sétáltatok. Volt
ügyfeleké, akik már nem mozognak könnyen. És van még egy
negyedik is. Egy dán dog, bizonyos Bruno. De társaságban
teljesen hibbant, és elképesztően erős. Úgyhogy vele sötétedés
után járok.)
Noha így reggel frissebb a levegő, megtartom Irisnek tett
ígéretem, és lemegyünk a csónakázótóhoz. A pórázokat
lecsatolom, és határozottan jobb kedvre derülök, ahogy
elnézem a vízbe csobbanó kutyákat.
Nagy levegőt veszek. Megpróbálom újra meggyőzni magam,
hogy éjszakai tettem teljesen helyénvaló volt.
Muszáj, hogy az legyen! Mert hát arról van szó, hogy amióta
az eszemet tudom, prófétai álmokat látok. Azt a fajta
kristálytiszta, valósághű álmot, ami felriasztja az embert, és
napokkal, hetekkel, évekkel előre megmutatja, hogy mi fog
történni. És mindig csak azokról álmodom, akiket nagyon
szeretek.
Az álmok nagyjából hetente jönnek, a jó, a rossz és a semleges
események aránya nagyjából egyenlő. De én a sötét
előérzetektől félek a legjobban, a balesetektől, a betegségektől, a
balszerencsétől. Ezért van az, hogy állandóan feszült vagyok,
folytonos riadókészültségben állok. Azon jár az eszem, hogy
mikor kell legközelebb megint beleavatkoznom a sors
folyásába, rohanni, és felborítani valaki terveit.
Vagy, ami még annál is rosszabb, életet menteni.
Követem a tavat elhagyó kutyákat, közben rámosolygok egy
kis kutyasétáltató csapatra, de közben nagy ívben elkerülöm
őket. Szinte minden reggel összegyűlnek a hídnál, és hívogatóan
intenek, ha elkövetem a hibát, hogy valamelyiküknek
egyenesen a szemébe nézek. Azóta tartom a távolságot, amióta
elkezdtek jó tanácsokat osztogatni a pihentető alvással
kapcsolatban. Sorra vették a házi patika lehetőségeit, a terápiát,
a tablettákat, a napirendet. (Valami jó kifogással megléptem.
Azóta se mentem a közelükbe.)
Az egész egy kicsit szíven ütött. Mert az álomtalan, mély alvás
kergetése közben minden létező módszert kipróbáltam már.
Étrendváltoztatást, meditációt, pozitív megerősítéseket.
Levendulacseppeket, fehér zajt. Tejes italokat. Altatókat, a
maguk mellékhatásaival, illóolajokat. Olyan kegyetlen edzést,
hogy hánynom kellett. Húszas éveimben időnként vad ivászatba
kezdtem, mert volt egy olyan téveszmém, hogy ezzel
megváltoztathatom az alvásciklusokat. De az éveken át tartó
kísérletezés bebizonyította, hogy az én alvásciklusaim meg se
moccannak. És csinálhatok bármit, ezen semmi sem változtat.
Mindazonáltal, egyszerű matematikai alapon az ember azt
gondolja, kevesebb alvás kevesebb álmot is jelent. Úgyhogy
manapság mindennap hajnalig fennmaradok. Ebben segít
számtalan, a képernyő előtt töltött óra és a kőkemény
koffeinfogyasztás. Aztán megengedek magamnak egy rövid kis
pihenőt. Rászoktattam az agyamat, hogy számítson rá, néhány
órán belül fel kell riadnia az alvásból.
Ez a magyarázata annak, hogy most sürgősen kávéra van
szükségem. Füttyentek a kutyáknak, és megindulok visszafelé a
folyóparton. A tőlem jobbra húzódó főúton sebességbe kapcsol
az igazi élet. Reggeli csúcsforgalom, kerékpárosok, gyalogosan
munkába sietők, teherautók. Disszonáns zenekar, amely éppen
most hangol a megszokott hétköznapi reggelre.
És ettől furcsa nosztalgia kap el a normális élet után. De
jelenleg nem sok hely jut az elmémben egy jól fizető munkának,
barátságnak vagy akár az egészséges életnek. Az állandó
aggodalom és alváshiány folyton kiüt, megzavar, idegessé tesz.
Ha másért nem, akkor csak azért, hogy az egész ne temessen
maga alá, kidolgoztam néhány lazán betartott szabályt: napi
testedzés, lehetőleg csak kevés ital, a szerelemtől távol tartom
magam.
Egész életemben csak két embernek vallottam be az igazat. És
a második alkalommal megfogadtam, hogy soha többé. Ezért
nem mondhatom el Steve-nek sem, hogy múlt éjjel a Poppyval
kapcsolatos borzalmas előérzeteimre alapozva cselekedtem.
Poppy a keresztlányom, akit úgy szeretek, mint az
unokahúgaimat. Az egész jelenetet tisztán láttam. A kimerült
Steve, a gyerekülésben hátul ülő Poppyval, elfelejt fékezni a
kereszteződésben. Láttam, hogy a kocsija közel ötven
kilométeres sebességgel nekivágódik egy lámpaoszlopnak. A
baleset következményeként a babát úgy kell kivágni a kocsiból.
Úgyhogy megtettem a megfelelő intézkedéseket. Ami aztán
megérdemelte azt a dupla whiskyt, még akkor is, ha ez
dicsekvésnek tűnik.
 Újra pórázra fogom a kutyákat, és megindulunk hazafelé. Egy
darabig egészen biztosan kerülnöm kell Steve-et. Minél tovább
húzom meg magam, annál kevésbé valószínű, hogy
összefüggésbe hozza velem az éjszaka történteket.
Ha letettem a kutyákat, keresek egy kávézót, ahol lapíthatok
egy darabig. Valami olyan helyet, ahol névtelenül,
észrevétlenül, csendben elkávézhatok egy sarokban.
 3

Callie

– Csak azt ne mondd, hogy ez még sosem történt meg veled!

Zárás után vagyunk a kávézóban, és az asztalokat törölgetjük
Dottal, miközben a fizetés nélkül távozó vendégen spekulálunk.
A napnak ezt a részét szeretem a legjobban. Kieresztünk,
mesélünk egymásnak, és csillogóra súroljuk a helyiséget. A
kirakaton túl, a kora szeptemberi levegő finom és langyos, mint
a napsütötte őszibarackhéj.
– Talán csak jó szándékú tévedés volt – mondom.
–  Ugyan már! Mennyi ideje is dolgozol itt? – túr bele Dot
erősen szőkített hajába.
– Tizennyolc hónapja.
Ahányszor kimondom, annál hihetetlenebbnek tűnik.
– És tizennyolc hónap alatt még senki sem lépett meg tőled? –
Dot hitetlenkedve csóválja a fejét. – Biztosan az arcod teszi.
–  Szerintem csak elfelejtette. Gondolom, Murphy elterelte a
figyelmét.
 Murphy a kutyám. Egy fekete-barna foltos korcs. Vagyis hát
enyémféle… Mindenesetre álomélete van. Egy kávéház
bennlakó kutyája, és vége-hossza nincs a kényeztetésnek. A
vendégek nagy hűhót csapnak körülötte, egyfolytában tilos
falatkákkal kényeztetik.
–  A pasas kizárólag a pénztárcáját felejtette el. Elővenni –
horkant fel Dot.
Eddig még sosem láttam. Az is igaz, hogy a mai vendégek
között csak kevés volt, akire korábbról emlékeztem. A domb
tetején álló, rivális kávéház rendszerint felszippantja Eversford
ingázó dolgozóit. Eversford egy kicsi vásárváros. Egész
életemben itt éltem. Ám ma reggel a másik kávézó váratlanul
bezárt, és amint kinyitottunk, a törzsvendégei néma sorokban
kezdtek áramlani hozzánk. Csupa hajszálcsíkos öltöny, arcszesz
és vakítóra suvickolt cipő.
De ez a vendég más volt. Sőt, kicsit zavarba ejtő is
bevallanom, hogy mennyire feltűnt nekem. Kizárt, hogy valami
iroda felé tartott volna, fekete haja miatt hihetetlenül csábító
volt, ráadásul szinte roskadozott a kimerültségtől, mint akinek
nehéz éjszakája volt. Első ránézésre szórakozottnak tűnt,
amikor odamentem, hogy felvegyem a rendelést, de amikor
végre rám nézett, a tekintete teljesen fogva tartott.
Néhány szót váltottunk csak, de arra emlékszem, hogy mielőtt
fizetés nélkül távozott – és miközben elszántan jegyzetelt egy
noteszbe –, egyfajta néma szövetséget kötött Murphyvel.
– Talán író. Notesz volt nála.
–  Na persze! Az éhező művész. Jellemző, hogy egyből
romantikába bújtatod a lopást! – száll vitába Dot.
 –  Igen, de ha rajtad múlna, akkor már nálunk is kinn lenne
egy tábla, mint a benzinkutaknál. Amennyiben nem áll
módjában fizetni…
– Látod, ez kitűnő ötlet!
– Nem javaslatnak szántam.
– Lehet, legközelebb leterítem egy jó kis köríves rúgással.
Nem kétlem, hogy remekül sikerülne is neki. Dot ugyanis
nemrégiben irigylésre méltó elszántsággal kick-box órákra
kezdett járni. Állandóan új dolgokba fog, és úgy száguld végig az
életen, mint valami ketrecből szabadult vad.
Vele ellentétben én, szerinte, visszahúzódtam a világtól,
elbújtam a sarokba, és éles fényben már csak hunyorgok.
Meglehet, igaza van.
–  Vendég ellen tilos bevetni a harcművészetet –
figyelmeztetem. – Kávéházi szabályzat.
– Különben is. Legközelebbi alkalom nem lesz. Megjegyeztem
a képét. Ha meglátom a városban, követelni fogom tőle azt a
tízest.
– Hiszen csak egy kávét ivott!
–  Mondjuk, hogy ez a fizetés nélküli fogyasztási adó – von
vállat Dot.
Elmosolyodom, aztán Dot mellett ellépve bemegyek a hátsó
irodába, hogy kinyomtassam a holnapi rendelést. De alig egy
perc múlva meghallom Dot hangját:
– Zárva vagyunk! Jöjjön vissza holnap!
Kidugom a fejem az irodaajtón, és rögtön felismerem az
ajtóban álló alakot. És úgy tűnik, hogy Murphy is. Várakozón
szimatolja a zsanért, és csóválja a farkát.
 –  Ő az – mondom, és a gyomrom kis bukfencet vet. Magas,
vékony, szürke póló, sötét farmer. A bőre alapján a nyarat a
szabadban tölthette.
– A pasi, aki elfelejtett fizetni.
– Ó!
– Ennyit a kitűnő emberismeretedről, Sherlock!
Dot pöfögve kinyitja a tolózárat, majd elfordítja a másik
kulcsot is, és hajszálnyira megnyitja az ajtót. Azt nem hallom,
hogy a férfi mit mond, de gondolom, fizetni jött, mert Dot
kiakasztja a biztonsági láncot, és beengedi. Murphy nagy
farkcsóválva, táncoló léptekkel elhátrál az útjából.
– Fizetés nélkül mentem el az előbb – mondja kissé nyersen,
mégis lefegyverző megbánással. – Egyáltalán nem volt
szándékos. Tessék.
És egy húszast ad Dotnak, aztán a hajába túr, majd felém néz.
Nagy szeme olyan fekete, mint az ázott föld.
– Hozom a visszajárót – mondom.
– Nem, nem! Tartsa csak meg! Köszönöm. És elnézést kérek.
–  Akkor legalább vigyen valamit magával. Még egy kávét?
Tortát? Köszönetképpen, a becsületességéért. – Mindentől
eltekintve van valami a viselkedésében, ami szinte könyörög a
kedves bánásmódért.
Van még egy kis megmaradt drømmekage a pulton. Könnyű
dán sütemény, a tetején kókuszgrillázs. A neve körülbelül
annyit tesz, hogy álomtorta. Bedobozolok belőle egy nagy
szeletet, és átnyújtom.
A férfi egy pillanatra elgondolkodik, bizonytalanul dörzsölgeti
borostás állát. Aztán átveszi a dobozt, és ujja hegye hozzáér az
enyémhez.
– Kösz – biccent, aztán kimegy, és helyébe bársonyos, langyos
esti levegő áramlik be az utcáról.
– Nahát! – mondja Dot. – Micsoda szűkszavú pasi!
– Azt hiszem, megdöbbentettem a tortával.
–  Ja! De mire volt az jó egyáltalán? – Még egy kávét? –
kántálja. – Egy szelet drømmekagét?
Alig állom meg, hogy el ne piruljak.
–  De legalább visszajött és fizetett. Ami bizonyíték rá, hogy
milyen rettenetesen cinikus vagy.
–  Aligha. Azzal a hatalmas drømmekageszelettel majdnem
odalett a hasznod.
– Nem az a lényeg.
Dot felvonja tetoválással formázott szemöldökét.
– A főnök nem biztos, hogy egyetért. Vagyis a könyvelője.
–  Ez nem igaz. Ben azt mondaná, hogy próbálj meg jobban
hinni az emberiségben. Érted? Hogy adj esélyt az embereknek.
– Na és te mit fogsz csinálni ma este? – Dot szemében mosoly
villan, ahogy elmegy mellettem és belép az irodába a
kardigánjáért. – Jótékonysági céllal az utcán alszol? Felállítasz
egy ideiglenes leveskonyhát?
–  Jaj, de vicces! Talán benézek Benhez egy kicsit. Lássam,
hogy van.
Dot nem szól. Tudom, hogy úgy gondolja, túlságosan is sokat
aggódom Ben miatt. Hogy túlságosan is elmerülök az
emlékeimben.
– És te?
–  Vízisízni megyek – jelenik meg Dot, feje búbjára tolt
napszemüvegben.
Erre csak mosolyogni lehet. Hát persze! Mi mást is csinálna?
– Eljöhetnél.
– Nem. Én természettől fogva ügyetlen vagyok.
– Na és? A víz puha.
– Nem. Jobb lesz, ha…
– Tudod, hogy erről mi a véleményem, Cal! – vág a szavamba
Dot egy jelentőségteljes pillantással.
– Tudom.
– Regisztráltál már a Tinderen?
– Nem. – És kérlek, ne nyaggass, gondolom magamban.
– Vagy majd én összehozlak valakivel…
– Tudom. – Dot mindenre képes. – Érezd jól magad!
– Én is szívesen mondanám ugyanezt neked, de… – szeretettel
rám kacsint. – Viszlát holnap! – És leheletfinom Gucci Bloom-
felhőt hagyva maga után, eltűnik.
Én meg egyesével lekapcsolom a lámpákat, és végül, szokás
szerint még utoljára leülök az egyik ablak melletti helyre, és
beszívom a kenyér és a kávé lassan halványuló illatát. Szinte
reflexszerűen előhúzom a zsebemből a telefont, Grace számára
koppintok, és elindítom a hívást.
Nem! Ez nem mehet így tovább! Hagyd abba!
Megszakítom a hívást, és lezárom a telefont. Grace hívása régi
szokás, amelyet az utóbbi időben próbálok megtörni, de amint
megjelenik a neve a képernyőn, máris jobb kedvre derülök,
mint mikor az ember meglátja a szürke felhőkön áttörő
napsugarat.
Tekintetem merengőn az ablakon túlra vándorol, és
váratlanul a noteszes vendég figyelmes, fekete szemével
találkozom. Felrezzenek, rámosolygok, de túl késő, a férfi lesüti
a szemét, és gyors léptekkel maga is árnnyá válik az est szelíd,
szürke fényében.
A tortásdoboz már nincs nála. Vagy máris megette a
süteményt, vagy kidobta az egészet az első útjába akadó
kukába.
 4

Joel

Hajnal kettőkor felriadok. Óvatosan, nehogy felébresszem,

felkelek az ágyból, és előveszem a noteszt.
A múlt heti hőség sokat enyhült, és a lakás most kissé hűvös.
Felhúzok egy kapucnis felsőt meg egy melegítőalsót, és
kimegyek a konyhába.
A reggelizőpulthoz ülök, és mindent leírok.
Doug, az öcsém egészen fel lesz villanyozva. Azt álmodtam,
hogy a kislánya, Bella tízévesen sportösztöndíjat kap a közeli
magániskolába. Addigra már sikeres úszó lesz. Megyei szinten
versenyez, minden hétvégén marékszámra nyeri az érmeket.
Milyen az élet! Dougot gyerekkorában kitiltották az uszodából,
mert túl hatalmas fejesekkel zúgott be a medencébe, és folyton
beintett az úszómestereknek.
Bella most még hároméves sincs. Doug szerint azonban sosem
lehet elég korán kezdeni. A négyéves Buddy már teniszórákra
jár, Doug meg rendszeresen nézi a Britain’s Got Talent adásait,
hogy ötleteket szerezzen a sztárneveléshez.
Ugyanakkor, lám, az álom szerint mindez be fog jönni neki.
Háromszor vastagon aláhúzott emlékeztetőt írok magamnak,
hogy amint lehet, megemlítsek Dougnak néhány közeli uszodát.
– Joel?
Melissa az ajtóban áll, mozdulatlanul figyel, mint valami kém.
– Rosszat álmodtál?
Megrázom a fejem, jó álom volt, mondom neki.
Melissa az én pólómat viseli, és valószínűleg haza is ebben
fog menni. Szerinte az ilyesmi aranyos dolog. Pedig én jobban
örülnék, ha nem kellene folyton leltároznom a ruhatáramat.
Melissa most már belép a konyhába, és könnyedén felszökken
egy bárszékre. Csupasz lábát keresztbeveti, és beletúr hosszú,
barnásszőke hajába.
–  Rólam álmodtál? – És szégyenlősen, ugyanakkor kacéran
rám kacsint.
Az teljesen lehetetlen lenne, akarom mondani, de mégsem
mondom. Melissa semmit sem tud az álmaimról, és ezen nem is
akarok változtatni.
Lassan már három éve, hogy nagyjából úgy havonta
találkozunk, de két találkozás között szinte nem is beszélünk.
Steve meg szokott állítani minket egy kis beszélgetésre. Ezt
gyakrabban teszi, mint én jónak látom, mert azt hiszi, érdemes
lesz jobban megismerni a lányt. Ezt még Melissa is
mulatságosnak találja, és csak hogy bosszantson, ő is
kezdeményez néha egy kis csevejt az előtérben.
A faliórára nézek. Elnyomok egy ásítást.
– Késő éjjel van. Le kellene feküdnöd.
 –  Á! – Bágyatagon ásít egyet, szórakozottan piszkálni kezdi a
körmét. – Most már ébren vagyok. Ezzel az erővel fenn is
maradhatok veled.
– Mikor kezdesz?
Melissa egy afrikai bányászcég londoni fiókjánál dolgozik, a
médiakapcsolatok kezelője. Nem ritka, hogy már reggel hatkor
dolgozni kezd.
– Túlságosan is korán – mondja kelletlen képpel. – Szerintem
beteget jelentek.
Azt terveztem, hogy a napot kutyasétáltatással kezdem a
barátommal, Kierannel, aztán megreggelizem a kávézóban. A
múlt heti nemfizetős fiaskó óta többször is jártam ott.
Bevallom, eleinte egyfajta erkölcsi kötelességnek éreztem,
hogy menjek. Most viszont már a ház kutyája és a remek kávé
vonz. Plusz a kedves fogadtatás, holott legelső alkalommal
messze nem bizonyultam példás vendégnek.
– Az az igazság, hogy… dolgom van. – A gyomrom összeszorul
a bűntudattól, ahogy kiejtem a szavakat.
– Bájos! – mondja Melissa félrebillentett fejjel. – Nem is értem,
hogy lehet, hogy még mindig szingli vagy.
–  Te is szingli vagy – mutatok rá, mint mindig, amikor eljön
hozzám.
– Ja! De én tudatosan vagyok az.
Ez Melissa elmélete. Hogy valójában kétségbeesetten vágyom
egy kapcsolatra, majd meghalok, hogy valakinek a barátja
lehessek. Megismerkedésünkkor már öt éve voltam szingli, és
Melissa ezt olyan élvezettel emlegeti, mint amilyen élvezettel a
macska játszik az egérrel. Néha például megszid, hogy
túlságosan ráakaszkodom, amikor egy hónapnyi teljes hallgatás
után küldök neki egy üzenetet, hogy eljönne-e velem
vacsorázni.
Pedig nincs igaza. Rögtön az elején nyíltan megkérdeztem,
hogy nem bánja-e, ha csak alkalmi kapcsolatban maradunk.
Elnevette magát, és azt mondta, rendben van. Azt is mondta,
hogy beképzelt vagyok.
– Tudd meg, egyszer még beleolvasok abba a noteszba, amíg
alszol, meglesem, hogy pontosan miket irkálsz össze.
Egy félmosollyal elfordulok, mert nincs igazán ötletem, hogy
erre mit mondjak.
– Szerinted eladható az újságoknak?
Még az is lehet. A noteszben minden benne van. Huszonnyolc
éve minden héten álmodom, és huszonkét éve mindent leírok.
Leírom, mert meglehet, hogy cselekednem kell. De az is
előfordul, hogy kénytelen vagyok végignézni egy rossz álom
teljesülését. Ha nem nagyon súlyosak, vagy ha nem tudom,
miként léphetnék közbe, akkor hagyom, hogy beteljesüljenek.
Igaz, az én beállítottságommal egyik megoldás sem ideális.
Ez van. A boldogabb álmok viszont úgy ragyognak a rosszak
között, mint a gyémánt a homokban. Előléptetések, terhességek,
a szerencse váratlan kis fordulatai. És vannak az unalmasak, az
élet mindennapi rutineseményeiről. Hajvágás, bevásárlás,
házimunka, házi feladat. Előfordul, hogy megálmodom, mit fog
vacsorázni Doug. (Pacalt! Létezik ez?!) Képes vagyok meglátni,
hogy apám megnyeri-e a helyi tollasbajnokságot, vagy hogy az
unokahúgom otthon felejti-e a tornacuccát.
Az adott dátum mindig elevenen él az emlékezetemben,
függetlenül attól, hogy mikor ébredek. Úgy megragad a
fejemben, mint a saját születésnapom, vagy hogy milyen napra
fog esni a karácsony.
Mindent megjegyzek, az ártalmatlan dolgokat is. És mindent
fel is írok a noteszba. Arra az esetre, ha valamiféle sémát,
támpontot látnék. Mert nem engedhetem meg magamnak, hogy
ne vegyem észre.
A konyhapulton heverő noteszra nézek. Felkészülök, ha
esetleg Melissa fel akarná kapni. Ezt azonnal észreveszi,
bűbájosan rám mosolyog, és közli, hogy nyugi.
–  Kérsz egy kávét? – kérdezem, remélve, hogy ezzel
eltüntetem a gúnyos csillogást a szeméből. Ezzel együtt is érzek
egy pici megbánást. Minden hősködése ellenére is biztos vagyok
benne, hogy nem bánná, ha legalább egyszer végigalhatná
nálam a nyolc óráját, mint minden más rendes ember.
–  Tudod, amennyi pénzed van, igazán megengedhetnél
magadnak egy rendes kávéfőzőt. Ma már senki sem iszik
instant kávét.
Erre teljesen váratlanul felbukkan előttem a kávézó képe.
Ahogy Callie leteszi elém a csészét, és ahogy az ablak melletti
asztaltól rálátok a macskaköves utcára. Enyhén meg is riaszt a
kép, gyorsan elhessegetem, és belekanalazom az instant kávét a
bögrékbe.
– Mennyi pénzem van?
–  Tetszik, hogy úgy teszel, mintha szegény lennél. Állatorvos
voltál, most meg nem dolgozol.
Ez csak részben igaz. Tény, van valamennyi félretett pénzem.
De csak azért, mert rájöttem, egy hajszálon múlik, hogy
állásban tudok-e maradni. De ez a tartalék nem fog örökké
tartani.
– Cukrot? – kérdezem, csak hogy másról beszéljünk.
– Én anélkül is elég édes vagyok.
– Erről lehet vitatkozni.
– Szóval? – ereszti el ezt Melissa a füle mellett.
– Szóval, mit?
– Szóval veszel egy rendes kávéfőzőt?
–  Arra a havi egy alkalomra, amikor eljössz hozzám? –
fordulok szembe vele karba tett kézzel.
– Hát, tudod, ha egy kicsit is rendesebben bánnál velem, még
talán esélyed is lenne rá, hogy kialakuljon köztünk valami –
kacsint rám Melissa.
–  Marad az instant – kacsintok vissza, ahogy a kiskanalat a
bögrém széléhez kocogtatom.

Az első jósálmot hétéves koromban láttam, amikor Luke

unokatestvéremmel olyan szoros barátságban voltam,
amennyire az ebben az életkorban csak lehet. Mindössze három
nap volt köztünk, és minden szabad percünket együtt töltöttük.
Számítógépes játékok, biciklizés, kószálás a kutyákkal.
Egyik éjjel azt álmodtam, hogy Luke iskolába menet a
szokásos rövidítéssel átvágott a mezőn, a semmiből felbukkant
előtte egy fekete kutya, és megtámadta. Hajnal háromkor arra
riadtam, hogy álmomban a kutya ráakaszkodott Luke arcára. És
az agyamban migrénszerű erővel dübörgött az időpont, amikor
ez meg fog történni.
Mindössze néhány órám volt, hogy megakadályozzam.
 Érintetlenül hagyott reggelim fölött az egészet elmeséltem
anyának, és könyörögtem, hogy hívja fel apa testvérét, Luke
anyját. Anyám csöndesen ellenállt, csak úgy áradt belőle a
nyugalom, és biztosított róla, hogy ez csak egy nagyon rossz
álom volt, és megígérte, hogy Luke ott fog várni rám reggel az
iskolában, teljesen épen, egészségesen.
Csakhogy Luke nem várt rám az iskolában épen,
egészségesen. Úgyhogy elfutottam hozzájuk, és épp eleget
hallottam ahhoz, hogy a torkomban érezzem a vér ízét. Egy
számomra ismeretlen férfi nyitott ajtót. Kórházban van –
mondta mogorván. – Ma reggel megtámadta egy kutya a mezőn.
Anyám délután felhívta telefonon a nagynénémet, és
megtudtuk a részleteket is. Az iskolába tartó Luke-ra egy fekete
kutya támadt rá. Több plasztikai műtétre is szükség volt az
arcán, a bal karján és a torkán. Szerencséje volt, hogy életben
maradt.
Miután letette a telefont, bementünk együtt a nappaliba, ahol
egy darabig némán ültünk a kanapén. Apa még nem ért haza.
Még most is érzem a csirkeleves illatát, amit aznap főzött.
Hallom a testvéreim furán megnyugtató civakodását az
emeletről.
– Véletlen egybeesés volt az egész, Joel – hajtogatta anya. (Így
utólag felmerül, hogy talán saját magát is megpróbálta
meggyőzni.) – Tudod, mit jelent az, ugye? Két dolog véletlenül
összevág.
Anya akkoriban apa könyvelőirodájában dolgozott. Ugyanúgy
kereste meg a kenyerét, mint apa, logikával, száraz tények
vizsgálatával. És a száraz tény az volt, hogy az embereknek
nincsenek látnoki képességeik.
–  De én tudtam, hogy meg fog történni – zokogtam
vigasztalhatatlanul. – És megakadályozhattam volna.
– Tudom, hogy úgy tűnik, Joel – suttogta anyám. – De akkor is
csak véletlen volt. Erre emlékezz mindig!

És senkinek sem beszéltünk a dologról. Apa elutasított volna

azzal, hogy csak képzelgek, a testvéreim meg túl kicsik voltak
ahhoz, hogy megértsék vagy hogy egyáltalán törődjenek vele. –
Maradjon csak köztünk – mondta anya. És úgy lett.
A családban a mai napig nem tudja senki az igazságot. Azt
hiszik, hogy túl szorongó vagy paranoiás vagyok. Hogy
zavarodott, irracionális figyelmeztetéseimet és mániákus
közbelépéseimet az anyánk halála fölötti, soha fel nem
dolgozott gyász okozza. Doug úgy véli, gyógyszert kellene
szednem rá, mert Doug szerint mindenre van valamilyen
tabletta. (Kiábrándító leszek: nincs.)
Vajon a húgom, Tamsin gyanítja-e, hogy ennél azért többről
van szó? Meglehet. De szándékosan homályban tartom a
részleteket, ő pedig nem kérdezősködik.
Nem mondhatom, hogy soha nem éreztem a kísértést, hogy
egyszer mindent elmondjak nekik. Ám ha ilyen késztetést érzek,
akkor elég, ha visszaemlékszem arra az egy alkalomra, amikor
elég naiv voltam ahhoz, hogy szakemberhez forduljak. A
szeméből sugárzó nevetés és gúnyos félmosolyra húzott szája
pontosan elég volt, hogy megfogadjam, soha többé nem avatok
senkit a bizalmamba.