1

I. fejezet

Hektor elgondolkozva pörgette ujjai közt az érmét. Egy pillanatra megállt, és lenézett saját
tenyerébe. Még az apjától kapta hajdanán ezt az érmét. A trükkje az, hogy első látszatra közönséges
aprópénznek tűnt, de aki közelebbről megnézte, az láthatta, hogy mindkét oldalán ugyanaz van.
Ennélfogva egy „fej vagy írás” játékban mindig ő nyert. Valaki erre azt mondaná, hogy csalás.
Hogy csak tisztességtelen emberek vetnek be ehhez hasonló eszközöket céljaik eléréséhez. Hektor
viszont azt mondta, ez csupán szükséges.
Szükséges néha olyasmit is megtenni, ami nem egészen legális. Egyszerűen ez az élet rendje, és
az hazudik, aki mást állít. Rég kihalt már ebből a világból a hit, a becsület, meg a többi lovagias
szarság. Itt és most a pénz az egyetlen motiváló erő!
És az Angelopuloszoknak sok pénzük van... Rengeteg! Olyan sok, hogy meg sem bírnák
számolni. Hektor szerette volna magának megkaparintani a vagyonukat. Házasság útján bizony
részesülhetett volna belőle, de aztán Dioméd az utolsó pillanatban visszalépet. Drága kicsi Maja
szíve összetört, és azóta is vigasztalhatatlan. Az a fiú csúnyán megszegte az adott szavát. Hektor
akkor éktelen haragra gerjedt.
Azon a napon, mikor Dárius szinte kidobatta őket a házból, bosszút fogadott. És mivel ő a
cselekedetek embere volt, máris elkezdte megszervezni, miképp számolhat le velük örökre.
Felhívta, akiket kell, és ezzel beindította egy folyamatot. Tönkreteszi az egész alávaló társaságot,
még ha ez lesz az utolsó tette is!
De mindennek már két éve, és mégsem haladt egy tapodtat sem előre. Nagyon elégedetlen volt a
dolgok állásával. Hol hibázott? Nem volt megfelelő a terv? Nem alkalmas még a pillanat? Vagy
éppenséggel... rossz embereket választott ki a feladatra?
Hektor vetett egy sunyi pillantást a vele szemben ülő Szebasztiánra. A jóképű masszőrfiú
unatkozva tekingetett jobbra-balra, mintha nem is a főnökével, hanem valami haverjával diskurálna.
Nem tetszett Hektornak ez a léha hozzáállás. Ha akarta sem tudta volna megállítani a száján
kibuggyanó gúnyos szavakat.
-Jól szórakozol?
Szebasztián rögtön felkapta a fejét erre a kemény hangnemre.
-Elnézést, uram, talán valamit rosszul csináltam?
-Igen, azt hogy megszülettél!
-Nem értem, mért engem hibáztat! Én a kapott parancsot idáig mindig teljesítettem.
-Kivéve azt az egyet, hogy szakítsd el Dezdemónát Dáriustól.
-Nem tehetek róla, hogy az az asszony nem akar elválni a férjétől!
-Tényleg nem tehet róla!- védte meg Szebasztiánt a mellette ülő nő.- Egyszerűen nem elegendőek
az adottságai egy ilyen feladathoz.
Hektor gondterhelten felsóhajtott.
-Tália, neked nem adtam szót!
Az egykori szépségkirálynő durcásan összecsücsörítette zsírral feltöltött száját. Hosszú
műkörmeivel mesterségesen felrakott, fekete póthajába szántott. Aztán egy gyors mozdulattal
megigazította a lenge ruhából majd kibuggyanó frissen plasztikázott mellét. A hatást a fogai közt
őrlődő rózsaszín rágógumi koronázta meg, amit most felfújt, de olyan nagyra, hogy szétpukkant, és
odaragadt az arcához.
Szebasztián undorodva nézett végig rajta.
-Egyáltalán van olyan porcikája a testednek, ami még valódi?!
Tália sértődötten felrántotta egyik tetovált szemöldökét.
-Talán nem tetszik a látvány, máláká?
-Hát bocsánatot kérek, ha már az is gond, hogy én az igazi, természet adta szépségekhez vonzódom.
-Mint az az öreg nyanya? Hány éves is most? Ötven?
 2

-Dezdemóna nyomába sem érhetsz!

-Ne aggódj, semmiben sem kívánok ahhoz a kiszáradt, vén kóróhoz hasonlítani! Egyébként sem
értem, mért kell engem mindig bántani?
-Az nem zavar, hogy te kezdted most is?! Mi volt az a célozgatás az adottságaimat illetően?
-Muszáj ezt megmagyaráznom? Csak nézz tükörbe, és megérted a lényeget.
Mielőtt Szebasztián visszavághatott volna, Hektor egy intésével belé fojtotta a szót. Elege volt
már abból, hogy ahányszor csak találkoztak ezek ketten, mindig egymás torkának ugrottak. Minden
alaposabb ok nélkül rühellték egymást. Hektor nem tudta, mért van ez így, de nem is érdekelte. Ő
csak annyit szeretett volna, hogy hagyják már abba ezt a gyerekes viselkedést. Komolyan, néha
olyan érzése volt, mintha egy nyavalyás óvóbácsi lenne!
-Koncentrálhatnánk inkább arra, amiért itt vagyunk?
-Uram, szólhatok?
-Nem, Szebasztián! Az előbb költői kérdést tettem fel.
-De kérem, ez tényleg fontos volna!
Hektor kezei ökölbe szorultak, és egy pillanatra komolyan félni kezdett önmagától. Szó szerint
késélen táncoltak az idegei. Ha rossz irányba billen, bizony abból egyikük sem mászik ki élve. De
sikerült némileg megőriznie a hidegvérét.
-Jól van, halljuk!
A masszőrfiú karba tette a kezét, és dacos arccal kibökte, ami a szívét nyomta.
-Arra volnék kíváncsi, mért engem terhel minden felelősség? Kérdem én, mit csinált Tália idáig?
Semmit! Pedig úgy volt megbeszélve, hogy amíg én Dezdemónával foglalkozom, addig ő
Dáriussal. Vagy nem ez volt az eredeti terv?
-Te idióta!- horkant fel a nő.- Még hányszor magyarázzam el neked, hogy előbb a szipirtyó hozzád
költözik, és csak aztán lépek én akcióba! Nem tehetek róla, hogy te még a legalapvetőbb dolgok
elérésére sem vagy képes!
-Semmi értelme az egésznek! Mért nem látsz hozzá most Dárius elcsábításához?! Ha Dezdemóna
féltékeny lenne, én is könnyebben rábeszélhetném őt arra, hogy költözzön oda hozzám!
-Elég volt!- ordított rájuk Hektor.- Felejtsétek el azt, amiben idáig megállapodtunk! Ti semmire sem
vagytok jók! Még a saját seggeteket sem tudnátok anélkül kitörölni, hogy túl ne bonyolítsátok ezt az
egészen egyszerű feladatot! Torkig vagyok veletek!
Percekig csendben gubbasztottak a székükön, míg emésztették, amit a főnök mondott nekik. Pár
perc alatt több száz kérdés megfordult a fejükben. Valóban ennyire ügyetlenek lennének? Nagyon
megharagudott rájuk Hektor? Most ki fogja rúgni őket?
De az öreg szerencsére lenyugodott, és sokkal halkabban folytatta. Tália és Szebasztián
megkönnyebbülten hallgatta őt.
-Rájöttem, hogy idáig rossz nyomon haladtunk. Azt hittem, hogyha Dárius magánéletébe kavarunk
bele, akkor gyorsan térdre kényszeríthetjük. Nos, nem könnyű beismernem, de tévedtem. Viszont
kitaláltam, melyik úton érdemesebb továbbhaladnunk. A piszkos kis stiklijei fogják lebuktatni őt!
-Ezt hogy érti, uram?- kérdezte a masszőrfiú.
Hektor felnevetett.
-Nem tudjátok? Angelopulosz egy igazi alvilági vezér ott, Pargában. Egy velejéig romlott, sötét
alak! A boltok többsége havonta tejel neki, annyira félnek tőle. Védelmi pénznek meri nevezni.
Hah, ugyan már! Kitől kellene megvédeni őket, ha nem önmagától? Hiszen az egyetlen
fegyverkereskedő ott nem más, mint Dárius!
Tális levegő után kapkodott.
-Te jó ég! Ilyen veszélyes volna?
-Az ám! Talán Párisszal végezteti el a mocskos munkát, de akkor is ő adta ki a parancsot. Az
Interpol olyan régóta körözteti, hogy ti még akkor meg sem születtetek.
-És mért nem kapták még el?- kérdezte Szebasztián.
-Mert túl ügyes az a szemétláda! Lehetetlen ellene bizonyítékot találni. A helyi rendőrség is az ő
 3

kezében van. Korrupt ott mindegyik, ha én mondom!

A masszőrfiú erősen töprengett valamin.
-Na de, ha az Interpolnak sem sikerült lelepleznie őt, akkor mi hogyan tudnánk?
-Ezt már rátok bízom. Emlékeztek? Ti vagytok az én belső embereim! Beszivárogtok az
ellenséghez, és titokban átkutatjátok őt. Ha találtok valami terhelőt Dáriusra nézve, akkor azt szépen
elhozzátok nekem. Addig ne is lássalak titeket. Elég érthetően fejeztem ki magam?
Tália épp most végzett az arca letisztogatásával, de a makacs rágógumi ezután a hajába ragadt
bele. Szebasztián fejcsóválva nézte a nőt. Hektor legszívesebben a falba verte volna fejét e két
balfácán láttán. Nagyot csapott az asztalra, hogy újra ráfigyeljenek.
-AZT KÉRDEZTEM, MEGÉRTETTÉTEK?!
Amazok ugrottak egyet ijedtségükben. Olyan sietősen bólogattak, hogy a fejük majd leesett a
nyakukról. Hektor egy kézlegyintéssel elküldte őket.

Maja kezét tördelve, türelmetlenül várta, hogy nagyapja kijöjjön az ajtón. Mindenféleképpen
beszélni akart vele. Nem értette, mi tarthat ilyen sokáig? Mikor az a magas, szőke pasas, meg a
szépségkirálynő jönnek hozzjuká látogatóba, akkor mindig órákig bezárkóznak Hektor
dolgozószobájába. Hallgatóznia sem volt érdemes, mert csak értelmetlen susogást tudott kivenni
szavaikból. Volt egy olyan érzése, hogy ezek valami összeesküvésben vesznek részt.
Na végre! Kijöttek mind a hárman, és amint Tália és Szebasztián elpárolgott, Maja szinte rávetette
magát nagyapjára. Eldöntötte, hogy most addig le nem száll róla, amíg az összes kérdésére választ
nem kap. Elege van már abból, hogy Hektor mindig lerázza. Igenis, joga van tudni arról, hogy mi
folyik itt!
-Mit beszéltetek meg?- érdeklődött a lány.
-Ezt bízd csak rám, kicsikém!
-Szóval ne üssem az orrom a dolgaidba?!
-Maja! Mióta lettél ilyen követelőző? Én nem így neveltelek! Hol van már az a bájos kis tündérke,
akit úgy szerettem?
-Felnőtt!- vágta oda dacosan a lány.
-Akkor sem szabad így viselkedni! Tanultál jó modort, vagy nem? Akkor használd is!
Maja kicsit visszavett a stílusából, mikor látta, hogy nagyapja milyen morcos. Amikor Hektor
ilyen hangulatban van, nem ér el nála semmit, legfeljebb csak még inkább felbosszantja. A lány
taktikát váltott, és inkább hízelgéssel próbálkozott.
-Jaj, drága papi, már megint felhúzott valaki?
-Ezek a degeneráltak egy szentet is kihoznának a béketűrésből!
Áh, Szebasztián és Tália! Nagyapja nagyon nincs velük megelégedve.
-Akkor minek alkalmazod őket, ha semmire sem jók?
-Látod, kis csillag, ez egy nagyon jó kérdés! Már rég meg kellett volna szabadulnom tőlük. De még
adtam nekik egy utolsó esélyt. Ha ezt is elrontják, akkor tényleg lapátra kerülnek!
-Valamilyen feladattal bíztad meg őket?
-Majácskám, már megint kezded? Nem megmondtam, hogy ne faggass?
-De, papi, mért titkolózol előttem? Azt hiszed, én nem értelek meg téged? Hagy segítsek!
Hektor feladta a makacs unokája elleni harcot. Egy sóhajtás, és mindent kitálalt. A lány szája elé
kapta a kezét, mikor meghallotta, hogy nagyapja mit tervez.
-Te komolyan évek óta Dioméd tönkretételén fáradozol? Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?!
-Na most már érted, hogy mért nem akartam veled idáig megosztani ezt a titkot! A te tiszta, ártatlan
lelked nem viseli el az ehhez hasonló dolgokat. Ezért is hagytalak ki belőle!
-És most azt várod, hogy engedélyt adjak rá?! Hiszen szeretem Diomédet!
-Kincsem, verd ki a fejedből azt az embert! Mért nem választasz valaki mást? Annyi kedves, jó
 4

házból való görög fiú akad, akik majd elepednek érted. Csak mutass rá valamelyikre, és már meg is
rendezem nektek az esküvőt!
-De nekem csak Dioméd kell!
-Maja, ő nős férfi! Te is tudod, hogy nem fog elválni a feleségétől! Mért nem fogadod el?
-Nem!- rázta hevesen a fejét a lány.- Nem vagyok hajlandó lemondani róla! És ha te is inkább arra
fordítanád az energiádat, hogy rákényszerítsd őt a házasságra, akkor nem kellene még mindig
vénlányként élnem. Senki más felesége nem leszek, csak az övé!
Hektor még pislogni is elfelejtett, mikor meghallotta unokája őrült kívánságát. Hogy gondolta
ezt? Még hogy Diomédet akarata ellenére az oltár elé rángatni! Majának elvette az eszét a szerelem!
-Figyelj, drágaságom, ez a legvadabb dolog, amit idáig hallottam. Annak az embernek egyszer már
felajánlottuk azt a kegyet, hogy te férjed lehet. Megkaphatta volna a világ legszebb, legokosabb,
legtökéletesebb kincsét, amit csak halandó kaphat. De ő visszautasította, és ezzel porig alázta a
becsületedet. Ezért bosszúra kellene szomjaznod, és még véletlenül sem azon járnia az eszednek,
hogyan tudnád rátukmálni magadat!
A lány elsápadt, de olyan eltökéltség költözött a tekintetébe, amitől a nagyapját kirázta a hideg.
-Nem leszünk jóban, papi, ha ilyeneket mondasz nekem. Mikor érted már végre meg? Nekem
Dioméd kell! És azt akarom, hogy szerezd meg nekem!
-Majám, édesem, nem lehet!
-Mert te nem akarod! De ha akarnád, akkor képes volnál rá! Ismerlek téged, mindig eléred a
céljaidat! Soha semmit nem kértem tőled, csak ezt az egyet tedd meg értem!
Hektor tehetetlenségében már saját haját markolászta.
-Kicsikém, a szerelem felett nincs hatalmam! Ne légy ilyen elkényeztetett, kérlek! Egyszerűen fogd
fel, hogy Dioméd nem szeret téged!
-NEM!- sikoltotta a lány. Immár teljesen kikelt magából.- Ha nem segítesz, akkor nem maradok itt
tovább! Majd egyedül megoldom a problémáimat!
-Ne butáskodj, Maja, mégis hová mehetnél?
-Dáfnéhoz!
Hektor levegő után kapkodott e váratlan fordulat láttán.
-Hiszen ő az ellenségünk!
-Csak neked, nagypapi! Nekem ő a testvérem!
Ekkor a lány megfordult, és minden további nélkül faképnél hagyta. Hektor jegeskék szemei
szikrát hánytak haragjában, de egy szóval sem állította meg. Na nem, az a nap még nem érkezett el,
hogy egy olyan büszke ember, mint ő, könyörögni ketdjen az unokájának, hogy ne hagyja el. Ez az
oktondi, makacs szamár hamarabb fog lehajtott fővel visszakullogni hozzá, minthogy egyáltalán
hiányozni kezdene neki.
Csak az a baj, hogy máris hiányzott neki...

-Igen, persze, hogy jöhetsz!- mondta Dáfné a kagylóba.- Már úton vagy? Körülbelül mikorra érsz
ide? Estére? Jó, várunk. Milyen hülye kérdés ez? Még jó, hogy nem haragszom rád! Az elejétől
fogva közöltem, hogy bármit tehetsz, te akkor is a húgom maradsz.- itt egy pillanatra elhallgatott,
míg a lány kiöntötte a lelkét neki a telefonban.- Szóval összevesztél Hektorral? Nem baj, vissza se
kell menned hozzá! Addig lehetsz itt, ameddig akarsz. Hát ha zavarnál, akkor mondanám neked,
nem? Addig előkészítem a szobádat, jó? Csak vigyázz magadra az úton! Szia!
Dáfné megszakította a hívást, aztán visszament a konyhába, hogy hozzákezdjen a főzéshez.
Kivette a hűtőből az alapanyagokat, majd egy pillanatra megtorpant. Elmosolyodott, mikor eszébe
jutott, hogy két évvel ezelőttig még véletlenül sem vetemedett volna házimunkára. Százszor inkább
étterembe ment, vagy felfogadott egy alkalmazottat, hogy végezze el helyette, ami az ő dolga lett
volna. Egy igazi elkényeztetett hercegnő volt, aki kinevetett volna bárkit, aki azt állítja neki, hogy
 5

bőrkeményedések lesznek a tenyerén.

Aztán a világ kifordult önmagából. Összeházasodott egy farmerrel, és egyik percről a másikra azt
vette észre, hogy tyúkokat etet, tehenet fej, birkákat terelget, kitrágyáz a lovak alól... A kapálás,
gereblyézés, ültetésről nem is beszélve! Nagy volt a gazdaság, ami teljesen lefoglalta összes idejét.
Későn feküdt, korán kelt, ami néha úgy megviselte, hogy a fáradtságtól kifakadt. Ilyenkor viszont
elég volt Níkosz egyetlen ölelése, hogy befogja a száját, és emlékeztesse magát egy nagyon fontos
dologra. Igen, nehéz az élet, de még soha nem volt ilyen boldog, mint emellett a férfi mellett.
-Megjöttem!- hallatszott kintről Níkosz hangja.
Csattant a szúnyoghálós ajtó, csizmák dobbantak a lábtörlőn, aztán valami csörrenés,- mikor
lerakta a kapukulcsot a kis asztalra. Dáfné mosolyogva fordult férje felé.
-Ilyen hamar? Még kész sem vagyok a vacsorával!
-Épp kint jártam a prérin, a nap belesütött a szemembe, mert persze megint elvesztettem valahol azt
az átkozott kalapot, és egyszer csak úgy döntöttem, hogy jár nekem egy kis pihenés. Te mit
gondolsz?
-Hmmm... talán megengedhetem, hogy ma itthon maradj, de csak ha nem leszel láb alatt.
Níkosz jókedvűen elvigyorodott. Égbolthoz hasonló szemei csak úgy világítottak barna arcából.
-Szóval vigyáznom kell magamra, hogy ne zavarjalak?
-Bizony! Tudod, ha te nem is, de nekem dolgoznom kell.
-Háziasszonyi teendőidet végzed?
-Te most gúnyolódsz rajtam? Ez igenis nagyon fontos!
-Egytől tízes skálán mennyire fontos? Mondjuk nálam fontosabb?
Heves flörtölésük közepette Dáfné észre sem vette, hogy a férfi mikor került ilyen közel hozzá.
Níkosz már a blúzát gombolta, pedig nem rég még méterekkel messzebb állt tőle. Vajon hogyan
csinálja mindig? Pedig végig rajta tartotta a tekintetét!
-Igazán jó volna a konyhaasztalon szeretkezni, de tényleg nem készül el a steak magától!-
ellenkezett Dáfné.
-A gyomrom várhat, de ez itt nem.
A férfi hozzádörgölte nadrágon keresztül merevedését, hogy tudja, miről beszél. Dáfné egy mély
sóhajjal hátradőlt, ahogy feléledt benne a vágy. Níkosz könnyedén lezárta a kérdést azzal, hogy
adott neki egy vérforraló, szenvedélyes csókot. A nő imádta azt az érzést, ahogy játszadozott az
ajkával. Gyengéden beleharapott férje állába, mire az felmordult. Dáfné kuncogott, és végigsimított
izmos felsőtestén az ing alatt. Níkosz kezdett nagyon bevadulni. Felesége melltartóját szimplán csak
letépte, hogy szájával mohón rátapadjon a bimbókra.
-Várj!- lihegte Dáfné.- Meg fog romlani a hús ebbe a melegben!
-Ne aggódj, ez gyors menet lesz! Nem bírom már sokáig!
Níkosz lerángatta a nőről a farmert és a bugyit. Dáfné teljesen felizgultan felült az asztalra, és
széttárta a lábát. A férfi kiszabadította magát nadrágjából, és épp készült volna belé hatolni, de
felesége elszólása megállította.
-Mi aztán szabadosan élünk! Csak nehogy akkor is spontán ledönts, mikor Maja itt lesz!
Níkosz megdermedt. Döbbenten nézett a nőre.
-A húgod idejön?
-Még ma este érkezik.
-De Nikéék is!
Dáfné arcáról lehervadt a mosoly.
-Hogy feledkezhettem meg erről?!
A férfi a fejét csóválta. Lehajolt, hogy visszahúzza magára a gatyáját.
-Valamelyiket le kell mondanunk, méghozzá gyorsan, mielőtt felülnének a gépre.
-Ne haragudj, de Maját nem utasíthatom vissza! Összeveszett a nagyapánkkal, és nincs máshová
mennie. Szüksége van rám, érted?
-És az én húgom?! Hetekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy jönnek. Még sosem járt itt. Dáfné, tudod
 6

nagyon jól, hogy mennyire szeretném már látni őt!

-Most mit tegyünk? Maja és Niké nem fog megférni egymással. Kész rémálom, ha összeeresztjük
őket! Főképp, hogy jön Dioméd is! Én nem tudok felelősséget vállalni a húgom viselkedéséért.
Tanácstalanul néztek egymásra, végül Níkosz vállat vont.
-Majd csak ellesznek valahogy!

A gép puhán landolt a Dallas-i Fort Nemzetközi Repülőtéren. Leszállás után átestek az ilyenkor
szokásos útlevél ellenőrzésen, majd mehettek a csomagjaikért. Szerencsére minden rendben ment,
és Niké egy szót sem szólt volna, ha nem épp akkor lát meg egy ismerőst a tömegből. Megtorpant,
és teljes döbbenet ült ki arcára. Nem hitt a szemének.
-Az ott tényleg Maja?!
Dioméd megfordult, és arra nézett, ahová felesége mutatott. Ő nem látott senkit.
-Miről beszélsz, drágám?
-Eltűnt! Pedig az előbb ott volt, esküszöm!
-Nem lehet, hogy csak összetévesztetted valakivel?
Niké kezdett elbizonytalanodni. Idegesen rágta alsó ajkát.
-Hát nem is tudom. Lehet, hogy neked van igazad.
Dioméd mosolyogva átkarolta a nő vállát.
-Különben is mit keresne itt Maja? Ő Krétán él a nagyapjával, nem?
-De! Úgy kifáradtam a hosszú utazástól, hogy már képzelődöm is.
-Hamarosan kipihenhetjük magunkat a bátyád farmján. Fortune Lane nincs messze innét, csak tíz
mérföld. Alig húsz perc alatt ott leszünk kocsival.
Niké megállította férjét, mielőtt továbbindultak volna.
-Várj! Nem azt mondta Níkosz, hogy kijön elénk?
-Igen, de sikerült elkapnunk egy korábbi gépet.
-Oh, és elfelejtettük telefonon figyelmeztetni őket...
A férfi vállat vont.
-Na és? Legalább meglepetésben lesz részük! Mit szólsz? Béreljünk autót?
Niké beleegyezett, mire az irányítópulthoz mentek. Több időbe telt az adminisztráció elvégzése,
mint maga az út a farmig. Dioméd mégsem vesztett a lendületéből, sőt, valahogyan sikerült
feleségében is tartania a lelket. Pedig máskor simán felhúzta volna magát azon, hogy a nő elaludt a
kocsiban, ahelyett, hogy segített volna neki a térkép olvasásban. A férfi mégis csendben maradt, és
inkább a tájat fürkészte. Amint kiértek a városból, hatalmas, kietlen területek következtek.
Végeláthatatlan síkság, amíg a szem ellát. Micsoda változatosságot jelentett ez Pargához képest!
Türelmének köszönhetően végre megtalálta azt a földutat, ami egyenesen Níkosz farmjához
vezetett. Egy tipikus zsindelytetős amerikai ház fogadta őket. Dioméd felébresztette Nikét.
-Megérkeztünk. Hogy tetszik?
-Itt lakik a bátyám?
-Szerintem egész szép hely. És láttad volna, mekkora a farm!
-Na de hol vannak ők?
-Gondolom, bent a házban.
Kiszálltak a kocsiból, és talán csak az ajtócsapkodás hangja tette, de végre megjelent a teraszon
Níkosz és Dáfné. A nagydarab cowboy elvigyorodott, és húga elé szaladt. Niké álmosságáról
megfeledkezve a férfi karjába vetette magát. Miután a két testvér üdvözölte egymást, Níkosz kezet
fogott Dioméddel is.
-Üdvözöllek titeket! Hogy vagytok?
-Hát kicsit lestrapált minket a hosszú repülőút.
-Gyertek be, üljetek le!
 7

Ám amint elindultak a ház felé, Dáfné mögött megjelent valaki. Niké mérgesen karba tette a
kezét, mikor rájött, hogy mégsem képzelődött a repülőtéren. Tényleg Maját látta. Dioméd kezdte
igencsak kellemetlenül érezni magát.
-Ő mit keres itt?- kérdezte gorombán Niké.
-Itt fog lakni egy ideig.- válaszolta kihívóan Dáfné. Anyatigrisként védelmezte a húgát. Nikének
rosszul esett, hogy barátnője ennyire ügyet sem vett rá.- Ugye nem gond?
-De gond!- csattant fel a szőke lány.- Nem lehetett volna a látogatását máskorra halasztani? Tudod
jól, hogy ki nem állhatom őt!
-Niké!- próbálta csillapítani felesége haragját Dioméd.
Végül Níkosz csinált rendet a gyerekek között.
-Elég ebből! Hercegnőm, nincs okod a féltékenységre, hiszen a férjed téged választott, nem igaz?
Azt ajánlom, ássátok el a csatabárdot!
-Maja megígérte, hogy békén hagy titeket!- szólt közbe Dáfné is.
-Hiszem, ha látom!- mondta Niké.
Dioméd mélyet sóhajtott, aztán megfogta felesége kezét, és behúzta őt a házba.
-Szerintem vagyunk eléggé felnőttek ahhoz, hogy kezelni tudjuk a helyzetet.
A férfi kijelentése után befejezetté nyilvánították a vitát. Ez viszont nem jelentette azt, hogy Niké
akár egy percre is levette volna a szemét Majáról.

Szebasztiánnak még mindig főtt a feje amiatt, hogy Hektor állandóan rajta köszörüli a nyelvét.
Oké, azt elismerte, hogy tényleg nem az év dolgozója, de ez még nem jelenti azt, hogy nem
igyekszik teljes bedobással! Igenis, mindent megtett, hogy Dezdemónát örökre magához kösse, de
az az asszony olyan makacs, mint egy öszvér. Retteg Dáriustól, és ami rosszabb, a megélhetése is
teljesen a férjétől függ. Nem érti, hogy Szebasztián állja érte és a kis Apollóért a felelősséget. A férfi
fogadkozásait rendszerint semmibe veszi, és végül újra és újra ugyanoda kötnek ki, ahol a part
szakad.
A masszőrnek már nagyon elege volt ebből. Úgy döntött, a mai napon választás elé állítja
Dezdemónát. Ideje már, hogy az asszony eldöntse, mit akar valójában. Túl öregek ők már ahhoz,
hogy csak játszadozzanak egymás érzéseivel. Itt és most betelt a pohár, és vége.
Szebasztián meg sem lepődött, mikor hazaérve otthon találta Dezdemónát. Amennyire harcolt az
asszony a függetlenségéért, olyan gyakran fordult elő, hogy a férfinak szinte le kellett vakarnia
magáról. Ez valami fura ellentétes kölcsönhatás a nőkben, amit Szebasztián nem értett, de már nem
is akart megérteni. Elég volt a talpnyalásból, most az egyszer ő lesz az úr a házban!
-A férjed tudja, hogy állandóan itt esz a fene?
Szándékosan használt ilyen durva kifejezést, és meg is lett a hatása. Dezdemóna arcáról leolvadt
az üdvözlő mosoly.
-Dárius mindent tud.
-Ó igen, ő az Atyaúristen!- gúnyolódott Szebasztián.
Míg a férfi levetette cipőjét, Dezdemóna szótlanul nézte őt.
-Most mit állsz itt felettem, mint egy faszent?!
-Látom, zavarlak. Bocs, hogy eljöttem hozzád, és finom vacsorát készítettem neked! Edd meg
egyedül, én megyek!
Ha Dezdemóna arra számított, hogy Szebasztián könyörögni majd, hogy maradjon, hát csalódnia
kellett. A férfi szintén a távolságtartás híve volt.
-Helyes, menj csak! És soha ne is gyere vissza!
Erre az asszony megtorpant, és visszanézett rá.
-A fiadat sem akarod többé látni?
-Milyen fiamat? Azt, aki most is a férjedet szólítja apának?
 8

-Te most egy gyerekre haragszol?

-Hogy lehetsz ilyen hülye?! Dehogy haragszom én rá! Ha nem vetted volna észre, belőled van
elegem! Két éve már, hogy az orromnál fogva vezetsz! Pedig én az elejétől fogva könyörgöm
neked, hogy hagyd ott azt a pancsert! És mi haszna volt? Még mindig vele vagy!
Dezdemóna a fejét csóválta. A férfi túl jól ismerte már sajnálkozó tekintetét.
-Nem lehet, Szebasztián. Hiszen ezerszer elmagyaráztam neked, nem? Nem válok el a férjemtől.
-Rendben, akkor Isten áldjon, szerelmem! Én többé nem leszek a kapcarongyod!
-Hogy beszélhetsz így velem? Neked semmit sem számított az az idő, amit együtt töltöttünk?
Ez volt az a pillanat, mikor a férfinél elszakadt a cérna.
-Még te mondod ezt?! Te?! Én róhatnám fel neked az éveket, amíg türelmesen vártam rád. Mióta
ismerlek, és ez nem kevés idő, nekem nem volt más nő az életemben. Többször is bebizonyítottam,
hogy érted és a fiamért bármire hajlandó volnék. De neked ez sem volt elég! Neked semmi sem
számít! Te énértem semmiről sem vagy hajlandó lemondani! Szóval ne jöjj nekem azzal a rizsával,
hogy micsoda egy szemét vagyok, amiért most így kidoblak! Ezt már sokkal előbb meg kellett
volna tennem! Igazság szerint már azt is megbántam, hogy megismertelek!
Szebasztián kifakadása az asszonyt jobban megviselte, mint magát a férfit. Dezdemóna szemeiből
csak úgy patakzottak a könnyek, Szebasztián mégsem nyújtotta vigasztalásra karját. Ehelyett
mereven állt, és közönyös tekintettel figyelte őt.
-Ko...- dadogta az asszony.- Komolyan így gondolod?
-Nagyon megbántottál, Dezdemóna. Olyan mélyen megsebeztél, hogy azt igazából el sem tudom
neked mondani. De ez nem most történt, és nem is öt perccel ezelőtt, hanem folyamatosan. Mióta
összejöttünk, folyamatosan hátrányban érzem magam. És bárhogy hízelgek neked, még fejre is
állhatok, egy tapodtat sem haladok előre nálad. És nekem, megmondom őszintén, egyszerűen
elfogyott az erőm. Új életet akarok kezdeni... nélküled. Vagy kaphatsz egy utolsó esély! Ehhez
viszont pontosan azt kell tenned, amit mondok. Elhagyod Dáriust, beadod a válópert, és a fiammal
együtt ideköltöztök.
-Szóval nem hagysz nekem más esélyt?
Szebasztián egy pillanatra majdnem elgyengült. Ránézett az asszonyra, és a szíve olyan
hatalmasat dobbant, mintha ki akarna robbanni a mellkasából. Még mindig szerette Dezdemónát,
pedig a sok nehézség tényleg próbára tette a türelmét. Félt attól, hogy elveszíti őt, de attól is, hogy
soha nem lehetnek igazán egymáséi. Végül bólintott, mert már megszólalni nem tudott.
Dezdemóna pedig kilépett az ajtón,és ott hagyta őt.

-Már megint ott van nála!- mondta Dárius.

Tétisz érdeklődve nézett fiára.
-Ezt most úgy mondtad, mintha féltékeny lennél. Nem arról volt szó, hogy Dezdemóna és te is,
mindketten azt csináltok, amit akartok?
-Anya! Jó hogy azt nem mondod, nyitott házasságban élek a feleségemmel!
-Pedig ez a helyzet! Én előttem nem kell titkolnod, édes fiam. Ha nem tőled, hát a falu
pletykafészkeitől mindenképp megtudnám, mi folyik a hátam mögött. Amit te és Dezdemóna
műveltek, az szégyen az egész családra! Szegény Apolló foroghat a sírjában.
-Hát igen, apa biztosan a fejemre koppintana, ha még élne.- ismerte el Dárius.
Pár perc csend telt el, míg a halottra emlékeztek, aztán úgy folytatták a témát, mintha abba sem
hagyták volna.
-Mi lesz, ha egyszer úgy dönt, hogy elhagy téged?- kérdezte Tétisz.
-Azt nem meri! Dezdemóna néha-néha próbálgatja a határait, de még sosem lépte át azokat! A
múltkor is visszajött hozzám.
-Fiam, nagyon elbíztad magad! Én azért nem becsülném le a helyedben a feleségedet. Ha már
 9

ennyire szabadjára engedted, hogy nyíltan találkozgathat a szeretőjével, akkor szerintem nem kell
sokat várni, és fel fog lázadni a rémuralmad ellen.
-Nem tartom őt terrorban!
-De nem is akarod visszahódítani magadhoz!
Dárius vágott egy fintort.
-Nem kell többé az a cafka!
-Akkor mért nem engeded őt el?- értetlenkedett Tétisz.
-Anya, ez presztízs-kérdés! Mégis hogy nézne ki az, hogy egy ilyen befolyásos, gazdag embert
elhagyjon a felesége? Ez semmiképp sem történhet meg!
-Jól van, fiam, ahogy gondolod! De aztán ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek!
Beszélgetésüket váratlanul a kis Apolló zavarta meg. A fiúcska kipirult arcával, égnek meredő
szőke hajával, és pajkosan csillogó kék szemeivel nem is alkothatott volna nagyobb ellentétet a
fekete hajú és szemű Dáriussal, mégis mikor egymás karjába szaladtak, a köztük lévő hatalmas
szeretetet le sem tagadhatták volna. Minden tekintetben apa és fia voltak.
-Apa, rosszat álmodtam!- panaszkodott a gyermek.
-Látod, én mondtam neked, hogy rossz ötlet a délutáni alvás!
-De olyan álmos voltam!
-Akkor is ébren kellett volna maradnod. Éhes vagy, fiam?
-Mint egy oroszlán!
-Azt nem úgy kell mondani! Hanem úgy, hogy éhes vagyok, mint egy farkas.
-De én oroszlán vagyok!
Amikor a fiúcska megpróbálta utánozni a szavannák királyának bömbölését, Dárius vigyorogva
feldobta a levegőbe, aztán elkapta. A kis Apolló visított a nevetéstől.
-Még egyszer, apa, még egyszer!
-Na jó, de aztán leteszlek!
Még játszottak egy kicsit, de aztán a férfi elhajtotta a gyermeket, hogy vegye fel a papucsát,
különben meg fog fázni. Amíg a kisfiú teljesítette apja parancsát, addig Tétisz készített
mindannyiuknak egy-egy szendvicset.
-Anya, nem kellett volna! Azért van a szakács, mert ez az ő munkája.
-Te csak ne féltsél engemet, Dárius! Amíg én élek, és felbírok kelni az ágyból, addig örülj! Aztán
tőlem kiszolgálhat téged a szakács, vagy az, akit csak akarsz, de addig én vagyok a ház asszonya.
-Oké, egy szót sem szóltam!
Csendes egyetértésben várták, hogy a kisfiú visszatérjen. Mikor ez egyre tovább húzódott, Tétisz
tett még egy utolsó megjegyzést Dáriusnak.
-Ha Dezdemóna el akar majd válni tőled, akkor tudd, hogy vinni fogja magával a gyereket is.
-Jaj, anya, ne légy már ilyen vészmadár!
-Én csak próbállak felkészíteni mindenre! Túlságosan kötődsz ahhoz a porontyhoz. Félek, fájdalmat
fog okozni neked, ha elszakítják tőled.
A férfi elgondolkozott Tétisz szavain, és egy pillanatra valóban el is komorult az arca. Aztán
mintha csak lerázta volna magáról ezt az egészet, újra a régi lett.
-Ne aggódj, anya! Kézben tartom a dolgokat.

Orfeusznak még egy órája volt a koncert előtt, hogy felkészüljön. Nem izgult különösebben
miatta, már számtalan ehhez hasonlón túl van. Az utóbbi két év úgy telt el, hogy bejárta a világot.
Fővárosok nagyszínpadain lépett fel, és mára már több millió rajongója volt együttesének. A
vágyva-vágyott hírnév megvolt, már csak az ezzel járó boldogság hiányzott.
Ugyanis amennyire magasan szárnyalt szakmailag, annyira padlón volt magánéletileg. Képtelen
volt elfelejteni az egyetlen nőt, akit nem kaphat meg, Xéniát. A lányt már olyan régóta nem látta,
 10

hogy azóta még Rómeó is kiszeretett volna Júliából, nemhogy egy ilyen átlagember, mint ő. De
hiába minden igyekezete, a szívéből akkor sem tudta száműzni azt a szerelmet, ami összekötötte
őket. És ez már több volt, mint szánalmas.
Most is épp ahelyett, hogy az előtte álló feladatra koncentrálna, Xénia jár az eszébe. Vajon hol
lehet? Mit csinálhat? Kivel lehet? Jól szórakozik nélküle? Fogadjunk, hogy ő még csak eszébe sem
jut neki! Hiszen kit érdekel Orfeusz, az a balek? Biztosan így gondolkozik...
-Főnök!- kukkantott be öltözőjébe a testőre.- Van itt valaki, aki látni akar.
-Ki az?
-Azt állítja magáról, hogy az unokahúgod.
-Nem érdekel! Küldd el, de előbb adj neki egy dedikált fotót rólam.
-Oké, ahogy akarod!
A fiú humortalanul felnevetett, aztán végigdőlt a kanapén. Most igazán semmi kedve nem volt
rajongókat fogadni, akik mindenféle kifogásokkal akartak a közelébe jutni. Fáradt volt, csak egy kis
pihenésre vágyott.
Újabb kopogás zavarta meg nyugalmát.
-Mi van?- vakkantott ingerülten Orfeusz.
-Főnök, ez a lány komolyan azt állítja, hogy egy családtagod.
-Na és? Ember, van neked egyáltalán fogalmad arról, hogy mekkora a famíliám? Könnyen
meglehet, hogy tényleg valamelyik unokahúgom, de nem is ismerem. Azt mondtam, hogy most
senki ne zavarjon! Mit nem értesz az alatt, hogy senki?
-Oké, bocs! Akkor elküldöm.
Újra visszazárult az ajtó, de pár percen belül olyan erejű sikoltozásba kezdett valaki odakint, hogy
erre már muszáj volt felkelnie. Orfeusz mérgesen kitrappolt, hogy megnézze, melyik őrült liba nem
akarja őt békén hagyni. Tátva maradt a szája, mikor felismerte Xéniát.
Unokahúga kiszakította magát a testőr karjából, aztán sértődött képpel megigazította ruháját.
-Hát szép, mondhatom! Bizony magasra törtél, Orfeusz! Olyan magasra, hogy már utol sem lehet
téged érni! Most akkor beengedsz, vagy sem?!
-Gyere!
A fiú intette a testőrnek, hogy semmi gond. Megvárta, amíg Xénia bemegy az öltözőjébe, aztán
magukra csukta az ajtót. Gyors szemrevételezés alatt megállapította, hogy a lányon alig van némi
ruha. A vágy olyan lángolóan csapott fel benne, hogy egy pillanatig gondja volt a levegővétellel.
Kellett neki pár másodperc, hogy lenyugodjon.
Ez idő alatt eldöntötte, hogy a megközelíthetetlen sztárt fogja játszani. Majd a beképzeltsége
megvédi attól, hogy Xénia lábai elé omoljon. Azzal úgy is csak sült bolondot csinálna magából a
lány előtt, amit nem is értékelne. Nem akart a sajnálatos exbarát lenni, aki még mindig odáig van
érte. Akkor már inkább az a bunkó paraszt lesz, akinek soha többé a közelébe se akar lenni.
-Minek jöttél?
Kérdés közben trehányul visszamászott korábbi helyére, ugyanabba az alváshoz készülődő pózba.
Nem különösebben érdekelte, hogy Xénia felháborodott pillantásokkal méregeti őt.
-Hát én is örülök, hogy látlak!
-Figyusz, kislány, nem azért hogy mondjam neked, de két évig elég jól megvoltam anélkül, hogy el
keljen viselnem azt a savanyú képedet. Most minek játsszam meg magam, hm? Vagy azt vártad,
hogy amint meglátlak, majd elcsöppenek a boldogságtól?
Aha, na ez pont olyan gorombán és öntelten hangzott, mint amilyennek szánta. Azt sem bánta, ha
ezzel megsérti Xéniát. Ideje törlesztenie neki azért a sok fájdalomért, amit az évek során
elszenvedett miatta.
A lány viszont csak dacosan kihúzta magát.
-Bocsánat, hogy benéztem hozzád! Én hülye, arra gondoltam, hogy te is épp Athénban vagy, én is,
akkor talán illene köszönni neked, de igazad van. Rossz ötlet volt. Egy ilyen disznó, mint te meg
sem érdemled!
 11

-Most mért kell így beszélni? Oké, kicsit kupi van itt, de hát Istenem! Mi vagyok én, talán
takarítónő?
-Hallod te egyáltalán magadat?! Teljesen elszálltál a hírnévtől! Egyáltalán van még valaki, aki ezt
elviseli? Kötve hiszem!
-Kötve hiszem? Miféle szavakat tanulsz te abban a flancos suliban? Nem is tudtam, hogy az
ápolónőknek így kell ügyelniük a nyelvtanra.
-Micsoda egy proli vagy! Honnét vetted azt, hogy a helyes beszédstílus szakmától függ? Sosem
hittem volna, hogy pont egy dalszövegírónak kell erről kiselőadást tartanom!
Orfeusznak itt lett elege abból, hogy továbbra is a nemtörődömséget imitálja. Haragtól szikrázó
szemekkel felült, de a lány nem ijedt meg tőle. Xénia karba tette a kezét, és rátartian magasra
emelte az állát, hogy felülről nézzen le rá. A fiú akaratlanul is megcsodálta torka érzéki ívét. Még
tisztán emlékezett rá, hogy milyen íze volt hamvas bőrének, és milyen a tapintása a top fölső alatt
domborodó melleknek. Gyűlölte unokahúgát azért, hogy még mindig ilyen kísértést jelentett
számára.
-Elég a játszadozásból! Minek jöttél ide?! És most hagyjuk azt a szart, hogy csak köszönni akartál!
Xénia sokáig nem válaszolt neki. Elgondolkozva rágta szája szélét, aztán vállat vont.
-Már magam sem tudom. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy hiányzol. És szerettem volna
gratulálni, amiért ilyen karriert futottál be. Én álmomban sem hittem volna, hogy még mindig
ennyire utálsz.
Orfeusz tehetetlenül ökölbe szorította a kezét, mikor átcsapott felette a bűntudat hulláma. Xénia
szimplán csak látni akarta őt, és az elismerését kifejezni neki. Ehhez képest a fiú úgy fogadta, mint
legádázabb ellenségét. Szegény lány, nem ezt érdemelte volna.
De most hogy magyarázza meg neki, hogy micsoda kínnal jár neki ez a találkozás? Hogy úgy
érzi, majd felemészti a gyötrelem, és a visszautasítás miatti fájdalom, amit gyerekes módon még
mindig szívesen dédelgetett magában? Ideje volna már túllépni a régi csalódásokon. Ha csak simán
szeretők lettek volna, most nem volna semmi gondja. De azáltal, hogy unokatestvérek is egyben, ez
mindent megbonyolít. Nem kerülheti örök életében Xéniát. Ki kell békülniük, hogy legalább
emberekhez méltó módon tudjanak viselkedni egymás társaságában.
Orfeusz engedékenyen megpaskolta maga mellett az ülést.
-Gyere ide! Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért. Én tényleg egy barom vagyok!
A lány gúnyosan felvonta szemöldökét.
-Nocsak, az ősemberből végre kibújt az unokabátyám.
Xénia helyet foglalt a fiú mellet, de nem túl közel hozzá. Orfeuszt még így is elkábította a lány
bódító illata. Hogy lefoglalja valamivel a kezét, gyorsan felbontott egy doboz bonbont.
-Megkínálhatlak? Egy kis csoki engem mindig jobb kedvre derít.
A lány váratlanul elmosolyodott, mire Orfeusz úgy érezte, áthajtott rajta egy gyorsvonat. Xénia
sokkalta szebb volt, mint álmaiban. Angyalian bájos arca felidézte benne azt az emléket, hányszor
cirógatta végig ujjaival bőrét, csakhogy érezze annak selymességét. Volt idő, mikor csak azért élt,
hogy unokahúgát mind gyakrabban lássa mosolyogni. Igazság szerint azok az idők még mindig nem
múltak el.
-Köszönöm.
Xénia kiválasztott magának egy szem bonbont, aztán kényelmesen hátradőlt a kanapén.
Kíváncsian nézett körbe. Az öltöző hiába volt nagy, olyan túlzsúfolt volt, hogy alig lehetett
mozdulni benne.
-Hogy itt mennyi plüssmaci van!- kiáltott fel a lány.- Te gyűjtöd őket?
-Nincs szívem kidobni a rajongók ajándékait.
-Uh, neked tényleg felvitte az Isten a dolgodat! De gondolom, hogy örülsz is neki, hiszen erre
vágytál. Milyen érzés, hogy beteljesült az álmod?
-Nem panaszkodom. És te? Várod már, hogy vége legyen a sulinak?
-Igen, már szeretnék dolgozni!
 12

-És hogy sikerültek a vizsgák?

-El sem fogod hinni! Emlékszel, mindig én voltam kettőnk közül aki ellinkeskedte az iskolát, de itt
kifejezetten jó tanuló voltam. Kitűnőre végeztem!
-Az nem semmi! De vajon milyen leszel gyakorlatban? Nem elég elméletben tudni, hogyan kell
bánni a betegekkel.
-Én nem aggódom. Szerintem valahol mindig is erre a pályára készültem. Rájöttem, hogy az életem
értelme segíteni az embereken.
Orfeusz elismeréssel nézett a lányra.
-Ez igen, Xénia, nagyon megváltoztál! Szinte nem is hasonlítasz arra a lányra, akivel együtt
felnőttem.
-Vagy mégsem ismertél annyira, mint hitted.
Ó, ez fájt! És tényleg nagyon fájt a fiúnak. De nem mutatta ki Xénia előtt érzéseit, inkább ő is
gyorsan bekapott egy szelet bonbont. Milyen kár, hogy ebben a helyzetben még ez a finom édesség
is megkeseredik a szájában.
-Szóval akkor teljesen új életet kezdtél itt a fővárosban. Fogadjunk, már haza sem akarsz jönni!
-Tévedsz! Egy hét múlva indulok Pargába, hogy végleg hazaköltözzek. Ott akarok élni és dolgozni.
Veled ellentétben, én nem felejtettem el, hogy honnét indultam.
-Én sem felejtettem el! Meg is fogadtam, hogy a turné után hazamegyek, hogy kicsit kipihenjem
magam. A nyarat otthon töltöm, aztán majd meglátjuk.
-Elég rég jártál ott. Neked fogalmad sincs, hogy már mi folyik ott azóta!
Orfeusz kíváncsian kapta fel a fejét.
-Mért, mi folyik ott?
-Hát... én is csak pletykákat hallottam, ezért nem biztos, de...
-Mondd már!
-A szüleid egymáshoz se szólnak. Dárius nőügyeitől hangos az egész város. És anyukád masszőrje
sem tágít, még mindig ott él. Ha engem kérdezel, szerintem válni készülnek.
-Ezt nem is sejtettem!
-Na látod? A mi családunk imád titkolózni! Aztán bezzeg, ha kiderülnek a dolgok, olyan botrány
kerekedik, hogy arról még a világ másik felén is hallanak! Szerintem ez olyan ciki!
A fiú nevetve fogta meg unokahúga kezét. Már el is felejtette, hogy mennyire jól megértik
egymást. Xénia sem húzódott el tőle. Orfeusz lenézett összefonódó ujjaikra, és rájött, sosem fog
elmúlni az a vonzalom, amit a lány iránt érez.
-Hiányoztak a beszélgetéseink.- vallotta be Xéniának.
-Nekem is. De azt nem hiszem, hogy különösebben sokáig bánkódtál volna utánam. Bizonyára most
is van valakid.
Az igazság az, hogy a két év alatt csupán két nővel feküdt le, és azokkal is szigorúan csak azért,
hogy el tudja felejteni Xéniát. Mikor rájött, hogy hiába próbálkozik ezzel, feladta. Persze, ezt sosem
vallaná be a lánynak. Még a végén unokahúga levonná azt a következtetést, hogy Orfeusz csak egy
pancser, aki éjszakánként telesírja a párnáját őmiatta.
-Hát...- vette fel a fiú megint azt a fellengzős stílust.- Nem is tudom. Melyik most a barátnőm?
Talán Eszmeralda? Vagy Roxána? Nem, nem! Lehet, hogy Zafíra?
Xénia felháborodva szakította ki kezét az övéből.
-Te felváltva jársz az együttesed tagjaival?
Orfeusz hanyagul vállat vont.
-Néha összekapnak emiatt a csajok, de hát még mindig jobbak, mint azok az őrült rajongók, akik
teljesen ráakaszkodnak az emberre.
A lány dühösen felpattant, és csípőre vágta a kezét. Most úgy tűnt, tényleg nagyon megharagudott
a fiúra.
-És szerinted ki veszi be ezt a baromságot?
-Nem hiszel nekem?
 13

-Te teljesen hülyének nézel engem?!

-Hé, bébi, nem kell így felkapni a vizet! Most mit zavar téged az, hogy ilyen gyorsan túlléptem
rajtad? Fogadjunk, hogy te sem apácaként élted idáig az életed! Hány fiúd is volt azóta? Egy? Vagy
száz? Magasról teszek rá! Látod? Nekem aztán oly mindegy!
-Istenem, akkora egy seggfej vagy! Utállak!
-Detto!
A lány minden további nélkül kiszaladt az ajtón. Orfeusz nem ment utána. Örült, hogy egyáltalán
túlélte ezt a találkozást. Xénia, a váratlan feltűnésével, teljesen letaglózta, és még most is alig bírta
összeszedni magát. Unokahúga iránti szerelme sosem volt könnyű és egyszerű, de azt a franc sem
gondolta volna, hogy az igazi szenvedés még csak most kezdődik. Hiszen alig egy hét múlva
mindketten újra Pargában lesznek. Ha most egy óra alatt össze vesztek, akkor ott mi várható?

-Főnök?
-Mi van már megint?!- csattant fel Orfeusz. A testőr bánatosan nézett rá. Tekintetében ott volt, hogy
igazán nem ő tehet róla, hogy a fiúnak rossz kedve van. Orfeusz kicsit megenyhült.- Bocs. Mi a baj?
-Még egy látogató. Azt mondja, őt te hívtad.
-Sztavrosz? Engedd be!
A magas, karvaly orrú, sötét hajú fiú belépett az ajtón. Orfeusz azonnal kezet rázott vele, és
hellyel kínálta. Sztavrosz finomkodva elsőnek beleszagolt a levegőbe, aztán úgy tett, mintha ő egy
szent lenne, amiért kegyeskedett idejönni. Bizonyos értelemben tényleg nagy szüksége volt rá.
-Hogy vagy, haver?- kérdezte Orfeusz.
-Köszönöm, jól szolgál az egészségem.
-Az király! Amúgy rég láttalak.
-Ne haragudj, de én nem is emlékszem arra, hogy hol találkoztunk. Segítenél kicsit?
Hát így nem lesz könnyű dolga... Orfeusz eredetileg valóban nem ismerte ezt a fennkölt balfaszt,
de szüksége volt az ő segítségére abban, hogy bosszúja beteljesedjen. Arisztid és Rea legutóbb
nagyon csúnyán belerondítottak a levesébe, és akkor megfogadta, visszafizet nekik mindent.
Arisztid megleckéztetéséről Dárius gondoskodik. Rea tönkretételéről viszont ha minden igaz, akkor
ez a Sztavrosz gyerek fog.
-Az egyik jótékonysági estélyen futottunk össze. Tudod, kiderült, hogy az apád ismeri az én
fateromat. Szóval gondoltam, mi lenne, ha mi is összebarátkoznánk?
-Mármint... mire alapoztad ezt?
-Hé, banyek, engedj már egy kicsit fel! Nem kell ez a burzsoá-stílus, tök lehangoló. Ez itt nem
üzlet, nem csupán érdekekről van szó. Egyszerűen csak lazulni akarok veled, mert szerintem te jó
arc vagy, ha kicsit elengeded magad.
-Jó arc?- Sztavrosz úgy ejtette ki a szavakat, mint akik megfulladni készül.
-Ja, vágod a témát! Eldumcsizunk itt a csajokról, meg mindenféléről. Igaz is, neked van barátnőd?
-Egy menyasszonyom.
-Ú, de komoly! Szóval hamarosan összeházasodtok?
-Még nem tűztük ki az esküvő időpontját, de minden bizonnyal már elég érettek vagyunk ehhez a
lépéshez.
Míg Orfeusz azon morgolódott magában, hogy még életében nem folytatott ilyen unalmas
beszélgetést le senkivel, addig Sztavrosz láthatóan egyre kínosabban érezte magát. Szigorúan
patentolt öltönyében láthatóan izzadt, és rangon alulinak tartotta, hogy magánéletéről kell beszélnie
egy úgynevezett idegennel. Csoda, hogy egyáltalán még nem állt fel, hogy távozzon.
Orfeusz úgy döntött, hogy ideje rátérni a tárgyra.
-Szerintem ismerem a menyasszonyodat.
-Igen?
 14

Sztavroszon először látszódott némi érdeklődés a beszélgetés kezdete óta.

-Igen. Bár nem úgy, ahogy egy férfi a nőt, de nem sok híján múlt. Tudod, Rea igencsak bőkezűen
osztogatja a kegyeit ott Pargában, míg te ideát azt hiszed, hogy még mindig szűz. Nem szívesen
vállalom a rossz hírhozó szerepét, de szerintem mindenképp tudnod kell róla, hogy az a csaj egy
pszichopata ribanc.
Az úri fiú erre úgy felpattant, hogy majdnem beverte a fejét a csillárba.
-Hogy képzeled?! Vond vissza!
-Mért vonnám? Hiszen igaz minden szavam! Ha nem hiszed el, akkor járj utána!
-Megrágalmaztad a menyasszonyomat! Hát persze, hogy nem hiszek neked!
-Az a te bajod. Most pedig, elnézést, de kezdődik a koncertem.
Sztavrosz képe felfúvódott, akár egy békáé. Csak annyi különbséggel, hogy a békák feje nem
megy át bíborvörösbe. Orfeusz szinte már várta, hogy az úri fiú rátámad, vagy bármiféle ösztönös
dolgot tesz, ami esetleg nem illik a neveltetésébe. De nem, megint a neveltetés győzött. Az égadta
világon nem történt semmi, ami egy cseppnyi csalódottsággal töltötte el.
-Ne látod, ezért! Ezért kefél félre a menyasszonyod, mert ilyen fatökű vagy. Szedd már össze
magad, ember! Legalább járj utána, hogy tényleg igazam van-e!
Aztán se szó, se beszéd ott hagyta Sztavroszt. Nagyon remélte, hogy nem hiába uszította magára
Athén legelőkelőbb családjának egyetlen örökösét. Most már minden az úri fiún múlik, hogy mit
fog cselekedni. Ő megpróbált mindent a maga részéről, hogy egy kicsit befűtsön Reának.

II. fejezet

A két kis rosszcsont már megint valamiben törte a fejét. Alex és Kateríni vihogva szaladtak a ház
mögé, hogy elrejtőzzenek a kertben. Volt ott egy sátor, amit kineveztek főhadiszállásuknak. Itt
főzték ki alaposan körmönfont terveiket, amivel szüleiket egyenesen az őrületbe kergették.
Általában az semmi jót nem jelentett, ha itt bújtak el.
Alex mászott be elsőként, őt követte Kateríni. Amint elhelyezkedtek, a fiúcska intett társának,
hogy hajoljon közelebb hozzá.
-Kitaláltam valamit!- suttogta Alex összeesküvő hangon.
A kislánynak felcsillant a szeme.
-Mi az?
-Össze fogjuk hozni őket!
-Az jó! De mégis kiket?
-Hát a szüleinket, te tökfej! Egy filmben láttam, hogyan kell csinálni. Nagyon tuti lesz!
Kateríni egy pillanatig úgy tűnt, hogy benne van a buliban, de aztán arcáról leolvadt a huncut
mosoly, és teljes értetlenség váltotta fel.
-De mért akarjuk mi ezt csinálni?
A fiú gúnyosan a szemét forgatta.
-Már nem emlékszel, mit mondott múltkor Konstantin? Azt mondta, hogy hamarosan másik helyet
néztek, ahol lakhattok. De mi nem akarunk szétválni, igaz?
-Maradni akarok!
-Na látod, ezért van szükség erre! Ha a szüleink összeházasodnának, akkor apukád sose akarna
innét elmenni. De ők erre maguktól nem jönnek rá. Nekünk kell összehoznunk őket!
Kateríni boldogan tapsolni kezdett.
-Hát ez tényleg jó ötlet! És hogy fogjuk csinálni?
Alex vállat vont.
-Azt még nem tudom. Te szerinted?
A kislány is a fejét csóválta. Míg a megoldáson gondolkoztak, szótlanul bámultak maguk elé. Alex
 15

jobb híján az állán lévő pattanást kezdte birizgálni. Egyszer csak Kateríni felkiáltott.
-Megvan! Szerintem a meztelenkedés segítene.
-Vegyem le a ruháimat?
-Nem te, te lüke! Hanem ők! Mindig nagyon ügyelnek rá, nehogy meglássák egymást meztelenül.
Félnek.... tudod, attól...
-Mitől?
-Azt nem mondhatom ki.
Alex hasát fogva nevetni kezdett.
-Olyan dedós vagy! Tényleg nem mered kimondani?
Kateríni sértődötten karba tette a kezét.
-Mért, te ki mered?
-Még jó hogy! Sz-e-x.
-Sss, ne ilyen hangosan!
-Jaj, ne félj már ennyire! Mondd ki te is!
-Én nem!
-Betojtál, mi?
-Nem, csak nem akarok lesüllyedni a te szintedre! El is döntöttem, többé nem beszélek veled.
-Miért? Mert azt mondtam rád, hogy dedós?
-Szívd vissza, és akkor megbocsátok!- Alex hangosan beszívta a levegőt a lány parancsára.- És most
köpd ki!- A fiú köpött egyet.- Fúj! Ilyenkor nem kell igazából köpni, csak úgy csinálsz, mintha
köpnél! Ez annyira undorító!
-Tudod, mit? Te egy nyafogós, dedós baba vagy, Kateríni, és ezt soha-de-soha nem fogom
visszaszívni!
A kislánynak felháborodásában már vörös volt az arca.
-Te meg egy...
-Na mi az? Nem jut eszedbe semmilyen sértés?
-De, csak az olyan csúnya szó, hogy még te sem ismered!
-Na persze... Inkább azt mondd meg, hogyan fogjuk a szüleinket összehozni? Várjuk meg, míg
meztelenek lesznek?
-Apu már most is az. Épp fürdik.
Alex úgy megörült a kínálkozó lehetőségnek, hogy elfeledkezett arról, hogy egy sátorban vannak,
és felugrott, de aztán rövidesen vissza is huppant. Kateríni kacagva nézte őt.
-Most azonnal akcióba lépünk!- kiáltotta a fiú.
-Te már ki is találtad, hogy mit csináljunk?
-Igen, de elég veszélyes lesz...
-Akkor ez olyan kémes-dolog? Akkor én leszek James Bond!
-Ez nem igazság, én akartam lenni James Bond!

Kasszandra épp a ruhákat teregette a ház előtt kifeszített szárítókötélre, mikor fia odafutott hozzá.
-Anya, kémeset játszunk Katerínivel, de nincs meg a vízipisztolyom, így nem tudom lelőni őt!
-Múltkor a fürdőszobában láttam. Menj, nézd meg, hogy ott van-e még!
-Nem lehet, a mami fürdik, és tudod, hogy olyankor én nem mehetek be.
Kasszandra épp a lepedőt rázta, hogy ne legyen rajta gyűrődés, de most megállt. Döbbenten nézett
le a szoknyájába kapaszkodó fiára.
-Az előbb még Konstantin zuhanyozott bent.
-Igen, de ő már kijött. Most a mama van bent.
-Ez biztos? Hiszen még az előbb még a húst sütötte!
-Azt már befejezte. Most fürdik.
 16

Alex olyan ártatlan bociszemekkel nézett fel rá, hogy még csak nem is feltételezte róla, hogy
hazudna neki, és mégis... Olyan fura ez az egész! Médea nem szokott csak úgy főzés közben néha
beruccanni a kádba. Most már azért is megnézi, hogy ki van bent a fürdőszobában!
Amint az utolsó ruhát is kiterítette, bement a házba. A konyhában valóban nem talált senkit, a víz
csobogása viszont annál hangosabb volt. Óvatosan benyitott a fürdőszobába, hogy megkérdezze ki
van a zuhany alatt.
-Bocsánat, én csak...
-Kasszandra, te vagy az?- kérdezte Konstantin.
Hát igen, gondolhatta volna! Az a kis ördögfióka már megint csőbe húzta. Mikor tanulja már meg,
hogy ne higgyen a saját fiának? Alexnak állandóan csak a csínytevéseken jár az esze.
-Nem akartalak zavarni. Már megyek is.
-Várj egy percet! Tudnál segíteni nekem?
Kasszandra már majdnem visszacsukta az ajtót, de most megtorpant.
-Mi a baj?
-Ez a rohadt sampon belement a szemembe, és most nagyon csípi. Próbáltam kimosni, de nem
használ. Ideadnád a törölközőt? Én nem látom, hol van.
-Hát... nem volna illendő, ha most bemennék.
-Ha akarod, csukd be a szemed, de akkor se hagyj itt, kérlek!
A nő nem tudta, mit tegyen. Ami igaz, az igaz, Konstantin is nagy spíler volt, még Alexen is túltett
hazugságaiban. Az évek során, mióta itt lakott, többször próbálkozott közelebb kerülni hozzá
különféle kifogásokkal. Kasszandra minden esetben visszautasította. A legutóbbi alkalommal a férfi
választás elé állította, hogy vagy elmegy innét, vagy beadja végre neki a derekát. Bizony, nagyon
meglepődött, mikor válaszul a nő szó nélkül faképnél hagyta.
Vajon feladta-e azóta tervét, hogy meghódítsa, vagy ez most egy újabb csapda volna? Kasszandra
nem tudta eldönteni. Végül merész lépésre szánta el magát. Belemegy a játékba, hogy aztán egy
életre elegendő leckét adjon a Konstantinnak.
-Jól van, segítek!
Nem csukta be a szemét, az ajtót viszont igen. Nem akarta, hogy az anyja, vagy a gyerekek bármit
lássanak abból, ami itt fog történni. Megragadta az első keze ügyébe kerülő törölközőt, és a
meztelen férfi felé fordult. A látvány egyszerűen letaglózta.
Csupa aranybarna bőr, inak és izmok, és mindez egy nedvesen buja vágyálomban testesült meg.
Íme a tökéletes férfi egy karnyújtásnyira tőle. Ha csupán az érzéseinek rabja volna, most rávetné
magát. De mivel ő egy józan, gondolkodó nő... Hm, nem, még így is nagy rá az esély, hogy rávesse
magát!
-Kasszandra?- kérdezte Konstantin bizonytalan hangon.- Itt vagy?
A nő pironkodva szakította el tekintetét a férfi alsóbb régióiról.
-Igen. Tessék, a törölköző!
Konstantin kinyújtotta a kezét, de a heves mozdulat közben valahogy megcsúszott, és egyenesen
ráesett Kasszandrára. A nő aprót sikoltott, ahogy a férfi súlya hátradöntötte. Elvesztették
egyensúlyukat, és a padlón kötöttek ki, a világ legkínosabb pózában fekve. Egy teljes percig csak
levegő után kapkodtak.
-Elnézést!- hebegte Konstantin.- Máris felállok, csak előbb hagy törüljem meg a szemem.
-Ó, ennél jobban nem szükséges felállnod!- jegyezte meg Kasszandra gúnyosan, mikor megérezte,
hogy valami kemény nyomódik medencéjének.- Mondd, hogy ezt nem tervezted előre!
A férfi arca előkerült végre a törölköző alól. Mikor meglátta a sampontól kivörösödött szemét, a
nő máris elszégyellte magát előbbi feltételezéséért.
-Azt hiszed, hogy így akarlak elcsábítani?
-Ha nem, akkor mért fekszel még mindig rajtam?
-Mert jó puha vagy.
Konstantin egyértelmű tekintettel Kasszandra blúzának elejére pillantott. A nő még csak most
 17

vette észre, hogy az anyag teljesen átázott a férfi vizes testétől.

-Tudtam!- csattant fel dühösen Kasszandra.- Csak ezért hívtál be, igaz?!
-Nem, de ha már így alakult, akkor nincs ellenemre.
A férfi arcán elterülő szemtelen vigyortól legszívesebben pofozkodni lett volna kedve, de nem
volt abban a helyzetben, hogy meg is tehette volna. Előbb le kell hámoznia magáról ezt a nagy,
meztelen behemótot.
-Szállj le rólam, vagy különben nagyon megbánod!
-Kasszandra, nem tehetek róla, hogy tetszel nekem! És arról sem, hogy viszonozod az érzéseimet,
mégsem mered magadnak bevallani. Nőj már föl, bébi, és légy igazi nő!
-Én igazi nő vagyok! És tudod, mért? Mert nem fekszem le minden jöttmenttel!
Kasszandra lelökte magáról a férfit, aztán kimenekült a fürdőszobából.

Már eltelt egy nap, de még nem történt semmi. Dioméd nem értette, mire volt ez a nagy felhajtás
Maja körül, ha szegény lánynak még a színét sem lehetett látni, mióta megérkeztek. Rendszerint
elvonult a szobájába, még a közös étkezéseken sem jelent meg. Egyértelműen Niké elől bujkált. Ez
érthető, hiszen felesége szinte paranoiásan követte őt figyelő tekintetével.
Ahhoz képest, hogy kikapcsolódni jöttek ide a farmra, az egész kezdett rémálommá változni.
Níkosz igyekezett fenntartani a látszatot, hogy minden rendben van, de aki csak ránézett Nikére és
Dáfnéra, egyből tudta, hogy egy ketyegő bombán ülnek mindannyian, ami bármikor felrobbanhat. A
két nő feszültsége veszekedésekben nyilvánult meg, amit később igyekeztek elsimítani, de igazán
nem békültek ki egyszer sem. Maja beférkőzött közéjük, és megmérgezte a barátságukat. Dioméd
szeretett volna valahogyan segíteni feleségének, de amilyen zaklatott volt most a nő, örült, hogy
legalább ő megúszta anélkül, hogy Niké leordítsa a fejét.
Níkosz és ő elkezdték kerülni a többieket. Kilovagoltak a farmra, szétnéztek mindenhol,
igyekeztek elütni az időt, és csak este, lefekvéskor hazaérni. Nem jött be ez a taktika. Rendszerint
ilyenkor egy egész háborús övezetet találtak otthon, ahol még vacsorázni sem lehetett nyugodtan,
nemhogy aludni. Ezért eldöntötték, hogy inkább távol tartják egymástól a nőket, hogy ez ne
forduljon elő még egyszer.
Így történt meg, hogy Niké épp a bátyával volt kint a marháknál, Dioméd pedig bent a házban
iszogatta jeges teáját, amit Dáfné készített neki. Olyan rohadt meleg volt, mintha nem is Texasban,
hanem a Szaharában nyaralna. Ingujjába törölte izzadt homlokát, aztán lapozott egyet az újságban.
A hirdetéseket nézegette, mert szeretett volna valami szuvenírt hazavinni Amerikából, aminek a
felesége is örülne. Csakhogy valaki megzavarta az olvasásban.
Annyira megfeledkezett Majáról, hogy szinte megdöbbent a látványán, mikor a lány leült mellé a
kanapéra. Azt sem tudta hirtelen, hogyan üdvözölje. Mióta itt volt, tulajdonképpen hozzá sem szólt.
Hirtelen elszégyellte magát, és nagyon udvariatlannak érezte, hogy csak azért nem vett tudomást
egy ismerőséről, mert azzal kihúzta volna Nikénél a gyufát. Egy igazi papucsférj vált belőle.
-Szia!- mosolygott Majára.
A lány közelebb húzódott hozzá.
-Szia. Jó, hogy újra látlak!
-Igen. És mi helyzet? Te nem a nagyapáddal laksz?
-Most összevesztünk kicsit.
-Ja! Családi gondok, hm? Előfordul néha!
Oké, ez nem volt valami értelmes társalgás, de Dioméd tényleg nem tudta, mit mondhatna a
lánynak, akit két évvel ezelőtt szó szerint lekoptatott magáról. Pedig megígérte neki, hogy feleségül
veszi őt, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ehhez képest felrúgta a megállapodást, amit egy
 18

becsületes görög férfi sosem tehetett volna meg. Pargában még élt az a szokás, hogy csakis a lány
táncolhat vissza az esküvőtől. Dioméd viszont nem igen törődött akkor ezzel.
-Figyelj, Maja..., bocsánatot szeretnék kérni.
-Miért?- értetlenkedett a lány.
-Hát tudod, hogy felbontottam az eljegyzést. Nem érdemelted meg tőlem ezt a bánásmódot.
Remélem, nem vetted nagyon a szívedre?
-Semmiség.
-Valóban?- A férfi nem tudta, mit gondoljon. Megkönnyebbüljön, vagy megsértődjön azon, hogy
Maja ilyen gyorsan túltette magát rajta? A büszkesége nem engedte, hogy annyiban hagyja a témát.-
Szóval akkor már teljesen elfelejtettél?
-Azért nem teljesen.
Dioméd elégedetten bólintott. Csak későn kapcsolt, hogy ennek nem kellene ennyire örülnie.
Gyerekes dolog azzal áltatnia magát, hogy ő egy igazi szívtipró. Nem szabadna táplálnia Majában
ezt a nevetséges rajongást. Arról nem is beszélve, hogy mit szólna Niké, ha megtudná, hogy ez a
lány még mindig epekedik utána.
-Na és találtál már másik vőlegényjelöltet?
-Épp ezért költöztem el otthonról. Nagyapa mindenáron erőlteti, hogy fogadjam el valamelyik
zsúrpubi házassági ajánlatát. De engem nem érdekel senki!
-Pedig benne vagy már a korban. Ó, bocs, nem akartalak megsérteni! Én csak az szerettem volna
mondani, hogy talán ideje volna átgondolnod ezt a dolgot. Ugye szeretnél majd gyerekeket? Nos, ez
egy férj nélkül nem lehetséges.
-És ha most bevallanám neked, hogy még mindig rád várok?

Niké azt sem tudta, mitől fő jobban a feje. A nap erősen tűző sugaraitól, vagy attól, hogy
véletlenül kicsúszott a száján egy olyan titok, aminek sosem lett volna szabad napvilágra kerülnie.
Épp a karámoknál állva beszélgetett a bátyával, és valahogyan szóba jött az a két évvel ezelőtti eset,
mikor valaki ciánt öntött a folyókba, és attól a farmon lévő összes állat megmérgeződött. Az
állomány kipusztult, és majdnem a csőd szélére jutott a vállalkozás. Níkosz mai napig abban a
hitben volt, hogy Dioméd adott neki kölcsön pénzt, amivel kihúzhatta a farmot a kátyúból. Most
viszont a húga elkottyantotta, hogy Dioméd helyett valójában Dáfné segítette ki.
-Ezt mért csak most hallom?!- csattant fel a férfi.
-Níkosz, nem olyan nagy ügy!
-Nem nagy ügy?! Ezt hagyd, hogy inkább én döntsem el, jó?
Níkosz szinte tombolt a dühtől. Niké még sosem látta ilyennek a bátyját, pedig mindkettejüknek
elég heves volt a vérmérséklete. A férfi nem sokára ott hagyta őt, feltehetőleg, hogy megkeresse a
feleségét. Niké nem ment utána, inkább bement a házba, hogy ledőljön egy kicsit a hűvösben.
Eszeveszettül fájt a feje. Eldöntötte, hogy bevesz egy gyógyszert, és aludni fog pár órát.
Illetve ez volt a terv, amíg meg nem látta Diomédet és Maját összesimulni a nappaliban. Hazudott
volna, ha azt mondja, egy igazi szerelmi jelenet közepébe csöppent. Nem, a vak is láthatta, hogy a
lány szinte rámászott a férjére, aki igyekezett leszedni őt magáról. De csak ezt az egy jó pontot
írhatja Dioméd számlájára, minden másban megbukott. Hát nem meg mondta ennek az ütődöttnek,
hogy tartsa magát távol Majától?! Mért nem hallgatott rá?
A férje iránti haragja viszont semmi volt ahhoz képest, amit ezzel a cafkával fog művelni. Hogy
merészelte így rávetni magát Diomédre?! A szégyentelen kis kurva! Na de majd ő most adni fog
neki! Niké nem az a típus, aki szó nélkül tűné az ilyesmit.
Berohant a nappaliba, és elkapta Maja fekete haját. A lány felsikoltott, mikor lerántotta őt a
padlóra. Dioméd leesett állal bámulta őket. Aztán elkezdődött az igazi csajos balhé. Niké és Maja
foggal-körömmel, kézzel-lábbal, amivel csak tudtak, egymásnak estek. A férfi nem kapcsolt
 19

azonnal, úgy megdöbbent a látvány láttán. Csak később esett le neki, hogy talán ideje volna
szétválasztania őket.
-Hé, lányok!- állt fel bizonytalanul.- Ezt nem így kellene elintéznetek.
Amazok oda sem figyeltek rá. Niké behúzott egyet Majának, mire a lány feje hátracsuklott.
Dioméd nem tehetett róla, akarata ellenére is lenyűgözte felesége harciassága. Az viszont nem
tetszett neki, mikor Maja elgáncsolta Nikét, és ráugrott a hátára.
-Na jól van, most már elég! Többet nem mondom, hagyjátok abba!
Mikor rájött, hogy teljesen feleslegesen túráztatja a száját, egy határozott mozdulattal, elkapta
Maját, és leemelte Nikéről. A lány sikoltozott, és rúgkapált a levegőben. Felesége közben felkelt, és
gyilkos tekintetett vetett rájuk. Dioméd a félelemtől nyelt egyet.
-Édes, tudod, hogy én sosem csalnálak meg! Félreértetted a helyzetet!
-És te vajon félreértenéd, ha tökön rúgnálak?
A férfinak nem volt ideje válaszolni, ugyanis Niké azonnal beváltotta a fenyegetését. Ágyékában
szinte felrobbant a fájdalom. Egy elhaló nyögéssel a földre esett, miközben lüktető golyóit
markolászta. Maja, aki kiszabadult szorításából, újra Nikére vetette magát, ám Diomédnek ezúttal
eszében sem volt szétválasztani őket.

-Dáfné!- ordította Níkosz felesége nevét.

-Itt vagyok a konyhában!
Dühösen becaplatott, hogy számon kérje a nőt.
-Mért hazudtad azt nekem, hogy Dioméd adta a kölcsönt?! El tudod te képzelni, hogy számomra ez
mennyire megalázó? Nem elég, hogy a feleségem tart el, mintha csak egy utolsó strici volnék,
hanem ráadásul megszégyenítettél a sógorom előtt is! Szerinted ezt érdemlem?!
Dáfné javára lehet írni, hogy rögtön kapcsolt, pedig az esze még mindig a főzésen járt. Most
viszont elvörösödött, és lesütötte a tekintetét. Valahol sejtette, hogy el fog jönni ez a nap, mégsem
volt felkészülve rá. Idáig meg volt győződve arról, hogy sosem fog lebukni a férje előtt.
-Níkosz, kérlek, nyugodj meg! Nem nézlek én se stricinek, se hülyének. Diomédnek pedig nincs
semmilyen véleménye rólad, mert nem is tud erről az egészről. Ez csak Niké és az én titkom volt. A
húgod árulta el, igaz?
-Ne ezzel törődj, hanem inkább azt magyarázd meg, hogy minek kellett ez a rohadt kavarás a hátam
mögött?! Mért nem lehetett a szemembe mondani?
-És elfogadtad volna pénzemet, ha felajánlom neked? Ismerlek, Níkosz, visszautasítottál volna!
A férfi úgy összeszorította az állkapcsát, hogy abba belecsikordult a foga. Felfújta magát, aztán
lassan kiengedte a levegőt.
-Nem, hát persze, hogy visszautasítottalak volna! De az legalább az én döntésem lett volna!
-És neked csak az a lényeg, hogy a büszkeséged megmaradjon? Végül is mi a problémád?! Hogy
segítettem neked? Hogy szeretlek?
-Dáfné, te ezt nem értheted... Gazdagságban nőttél fel, mindent megkaptál, amit akartál. A világ a
lábaid előtt hevert, és éltél is a lehetőséggel! De én nem így nevelkedtem. Én megharcoltam
mindenért, amim van! Vérrel-verejtékkel dolgoztam ezért a farmért is, hogy ilyen legyen. Az egész
életem munkája benne van. Nekem ez sokat jelent, de most azt érzem... Azt érzem, hogy
elveszítettem! Diomédtől kölcsönkapni egy dolog, de tőled nem! Tőled nem fogadhatom el!
-Ugyanúgy törlesztesz nekem, mintha Diomédnek tennéd. Én nem látom a különbséget! Tudod mit,
Níkosz? Szerintem te a bolhából csinálsz elefántot!
A férfi kifogyott a szuszból. Dáfnénak igaza van, nincs ebben végül is semmi tragikus! De a
felesége akkor is túlment egy határon. Níkosz megsértődött.
-Azért vagyunk házasok, mert bízunk egymásban! Én nem tudok így bízni benned, ha állandóan
azért kell aggódnom, hogy mit titkolhatsz még el előlem.
 20

-Talán hibáztam, de úgy éreztem, muszáj volt megtennem! Majd egy napon megérted.
Nem volt idejük továbbra is ezen vitázni, ugyanis váratlanul kitört a balhé a nappaliban. Zavartan
egymásra néztek, aztán elindultak, hogy megnézzék, mi a baj. Mire odaértek, eléggé elfajult a
helyzet. Niké és Maja a szőnyegen birkóztak egymással, Dioméd pedig a sarokba húzódva
gubbasztott. Elképzelésük sem volt arról, mit jelentsen ez.
-Hé, lányok, elég volt!
Níkosz határozottan közbelépett. Az egyik karja alá szorította húgát, másik alá sógornőjét, hogy
szétválassza őket. Amazok lihegve, szikrázó pillantások kereszttüzében méregették egymást. Dáfné
odament Diomédhez, aki jeget kért tőle.
-Mi a francnyavalya történt itt?
Níkosz kérdésére senki nem adott választ. Óvatosan elengedte a két lányt, akik szerencsére nem
estek újra egymás torkának. Sebeiket nyalogatva leültek a szoba két különböző pontján. Dioméd
még mindig csak fájdalmas nyöszörgésre volt képes. Dáfné meghozta neki a kért jeget, mire
azonnal az ágyékára szorította. Níkosz, mint férfi a férfival együtt érzett vele, de igazán szerette
volna már tudni, hogy mért verekedett össze Maja a húgával.
-Dioméd, legalább te mondj már valamit!
-Én kezdtem!- vágott közbe Niké.- Megláttam őket csókolózni, erre elborult az agyam.
-Hogyan?! Te kurafi!
Níkosz épp neki akart menni sógorának, de amaz végre kinyitotta a száját, hogy magyarázattal
szolgáljon. Nagydarab sógorára nézve a félelemtől dadogni kezdett.
-Én nem... úgy értem, hogy Maja akaszkodott rám! Hozzá sem értem ahhoz a lányhoz!
-Maja, ez igaz?- kérdezte Dáfné a húgát.
A lány dacos arccal meredt rájuk. Nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akar.
-Én akkor is megverem Diomédet!- döntötte el Níkosz.- Csak a biztonság kedvéért.
-Hagyd, bátyus!- állította meg Niké.- Igaza van! Lehet, hogy tényleg inkább az a ribanc volt a
kezdeményező.
-Ő volt!- mutatott Majára vádlón Dioméd.- Bizony, hogy ő volt!
-Jól van, azért nem kell mindennel szegény lányt vádolnotok!- csattant fel Dáfné.
Niké erre teljesen a plafonon volt. Úgy kikelt magából, hogy zengett tőle a ház.
-Hogy védheted még ezek után is a húgodat?! Hát nem látod, milyen kétszínű?
-De akkor is a testvérem! Te mit tennél a helyemben? Cserben hagynád Níkoszt?
-Szerintem nekünk nem kellene ebbe beleszólni.- mondta Níkosz a feleségének.
-Ők rángattak bele minket aznap, mikor idejöttek!- feleselt vissza Dáfné.
-Oké, már itt sem vagyunk!- döntötte el Niké.- Nagyot csalódtam benned, Dáfné! Elárultad a
barátságunkat!
-Ja, mert az szép húzás volt tőled, hogy kifecsegted a titkunkat Níkosznak? Ha téged nem érdekelt,
hogy bajba sodortál, akkor engem mit érdekel, hogy Dioméd megcsalt a húgommal?!
-Hé, szó sincs itt megcsalásról!- vágott közbe Dioméd.- Utoljára mondom, Maja mászott rám, és
nem fordítva történt!
-Persze! Azért rúgott tökön Niké, he?
Váratlanul Níkosznál is elszakadt a cérna. Torkaszakadtából üvölteni kezdett.
-Most akkor mi van, megverjem Diomédet, vagy sem?!

III. fejezet
 21

A reggel nem indult egy könnyen, mert senkinek sem volt túl nagy kedve felkelni. Níkosz a
szokásos hajnali órákban magától felébredt, és szó nélkül kimászott felesége mellől az ágyból.
Dáfné tudta, hogy férje még mindig haragszik rá, és nem fog egy könnyen megbékélni, de
szerencsére azért nem volt olyan rossz a helyzet, hogy kenyértörésre kerüljön sor. Majd túl esnek
ezen is, mint a többi nehézségen. Ezt nevezik úgy, hogy házasság.
A ház elég csendes volt, mióta Dioméd és Niké tegnap este itt hagyták őket. Maja is alig akart
előkecmeregni a szobájából. Mire megtette, addigra már Dáfné kész volt az ebéddel is. Húga
szörnyen nézett ki összekarmolt arcával. Az biztos, hogy Niké nem végzett félmunkát rajta.
Tulajdonképpen sajnálta volna őt, ha nem a saját hibájából történt volna mindez. Ideje végre
elbeszélgetnie Majával, hogy kicsit tisztában legyen végre a dolgokkal.
-Nagy hülyeséget csináltál, mikor rávetetted magad Diomédre.- mondta Dáfné.
Húga némán vállat vont, és töltött magának egy csésze kávét. Ha arra számított, hogy nővére itt
be is fejezi a témát, akkor nagyot tévedett. Dáfné még csak most melegedett bele.
-Az az ember nem elcsábítható. Teljesen odáig van Nikéért. De azt hittem, hogy te ezt már tudod,
hiszen szabályosan kihajított a házából két évvel ezelőtt! Maja, nem volt elég egy megaláztatás?!
Neked muszáj volt újra bepróbálkoznod nála, hogy megértsd, Dioméd sosem lehet a tiéd?!
-Tévedsz!- vágott vissza a lány.- Ti ketten nagyapával egy követ fújtok, de engem nem érdekel! Ha
kell, innét is elköltözöm, de akkor sem vagyok köteles ezt végighallgatni!
Dáfné most meglepődött. Maja nagyon hevesen reagált ahhoz képest, hogy az előbb még szinte
járni sem tudott az álmosságtól. Húga rengeteg elfojtással küszködhet. Hát igen, nem lehet könnyű
annak, akit egy olyan kegyetlen vénember nevelt fel, mint Hektor.
-Azt mondod, ugyanezért vesztél össze a nagyapánkkal is?
-Hozzá akart adni valaki máshoz, mire én kijelentettem, hogy csak Dioméd kell nekem.
-De mért vagy ilyen makacs? Nem akkora nagy szám, hogy képtelen legyél elfelejteni! Komolyan
mondom, Maja, nem értelek.
-Szerelmes vagyok belé.
-De ez halva született dolog! Nem látod, hogy semmi esélyed nála?!
A lány felhörpintette az utolsó korty italt, aztán a mosogatóhoz vitte. Látszott rajta, az ő részéről
befejezte a beszélgetést. Dáfné is lemondott róla, hogy bármivel is észhez téríthetné őt. A húga
teljesen megőrült! Na tessék, most is úgy mosolyog, mintha egyáltalán volna rá oka!
-Lefogadom, hogy még mindig veszekszenek.- mondta kárörömmel Maja.- Szépen lassan, de
biztosan szétszakítom őket. Vagy az élet teszi meg helyettem. Nekem csak várnom kell a soromra.

-Én mondtam, hogy menjünk szállodába, nem?!- csattan fel Niké.- Tessék, most megint törölték a
járatunkat! Még meddig rostokoljak ebben a rohadt váróteremben?! Hülye sztrájk! Nem törődnek
ezek senkivel, csak magukkal!
-Csillapodj le, drágám, már az egész repülőtér tőled zeng.- suttogta Dioméd.
-A francba mindenkivel! És főképp veled! Ha nem más nőkön járna az eszed, most nem kerültünk
volna ebbe a helyzetbe!
-Már megint kezded?! Mondtam, hogy semmi közöm Majához! Még hányszor ismételjem meg?!
Az a lány egyszerűen rám vetette magát, te meg pont rossz helyen voltál és rossz időben.
-Akkor majd nekem is lesz egy ilyen pillanatom egy jóképű idegennel, ha nem bánod.
-Niké, ezzel ne is viccelődj! Tudod jól, hogy megölnék bárkit, aki hozzád nyúl!
Felesége gúnyosan forgatta szemét, de legalább nem folytatta továbbra is ezt a végeérhetetlen
veszekedést. Mióta eljöttek a farmról, azóta nincs egy nyugodt pillanatuk. Diomédnek már majd
szétrobbant a feje, hogy állandóan felesége replikázását kellett hallgatnia. Ha Niké nem a sztrájk
miatt dühöngött, akkor Maja miatt. Ha nem Maja miatt, akkor valami más miatt. Egy a lényeg, hogy
férjének a lehető legjobban megnehezíthesse a dolgát. Dioméd nem tudta, hogy még meddig lesz
 22

képest ezt szótlanul eltűrni.

-Na végre!- kiáltott fel Niké, mikor megjelent a hatalmas hirdetőtáblán, hogy fél óra múlva indul
vissza a repülőjük Görögországba.- Ideje volt már!
Dioméd vetett pár gyors bocsánatkérő pillantást a körülöttük állókra, aztán felkapta a
csomagjaikat, hogy elintézzék a beszállással kapcsolatos dolgokat. Niké továbbra is vágta a pofákat,
amivel egyre kellemetlenebb helyzetbe hozta férjét. Amint helyüket elfoglalták, Dioméd úgy
döntött, hogy érdemesebb lesz minél hamarabb tisztázni végre a problémáikat. Nem mehet ez így
tovább!
-Tulajdonképpen mi a bajod velem?- tette fel a kérdést a férfi.- Azt nem hiszem el, hogy komolyan
féltékeny vagy, hiszen tudod, hogy én csak téged szeretlek. Idáig mindig hűséges voltam hozzád!
Mi okom volna megcsalni téged?
-Azt csak te tudhatod.
-Ez meg milyen válasz, Niké?! Mondd ki végre őszintén és nyíltan! Szóval?
A nő elsőnek félrenézett, mintha átgondolná a válaszát, aztán visszafordult Diomédhez.
-Félek.
-Félsz? Mitől?
-Hogy elhagysz. Hiszen... nem köt össze minket semmi.
-Dehogynem, szeretjük egymást! Mi kell még ezen kívül?!
-Egy gyerek! A házasság mit sem ér, ha nem tudunk családot alapítani!
A férfi keservesen felsóhajtott. Egyébként gondolhatta volna, hogy megint ide lyukadnak ki. Ez a
téma folyamatosan előjött az évek során, főképp miután Niké a második terhesség alatt is elvetélt.
Felesége elszántan hajtotta a magáét, hogy ő szeretne egy kisbabát, hogy muszáj volna örökössel
szolgálnia, és amúgy is már nincs semmi más célja az életben. Dioméd ezt mind megértette, és
szintén szerette volna, ha összejön nekik, de minden próbálkozásuk sikertelen. Már beadták az
örökbefogadási kérelmet is, de még nem jelentkeztek, hogy volna egy olyan újszülött, amilyenre ők
vágynak. Egy helyben toporogtak, és ettől egyre feszültebbé váltak. És miután lemondtak arról,
hogy egymást okolják, maradt ez az értelmetlen félelem, hogy végül ki fog derülni, hogy
kettejüknek nincs is közös jövőjük. Pedig ha máshoz nem is, de egymáshoz mindennél jobban
ragaszkodtak.
Dioméd gyengéden megfogta felesége kezét, és rámosolygott.
-Ugyan már! Engem nem érdekelne az sem, ha meddő volnál, Niké. Sőt, az sem számítana, ha
olyan beteg lennél, hogy soha többé hozzád sem érhetek. Én kitartok melletted! De kérlek, ne
kényszeríts rá, hogy állandóan ezt bizonygassam neked! Mennyi mindenen mentünk már keresztül,
hm? Egyszer majdnem el is váltunk. Na és? Ha azt túl élte a házasságunk, akkor bármit!
Most már a nő is mosolygott. Igaz, csak haloványan.
-Néha úgy érzem, a családod elítél amiatt, hogy nem tudok neked gyereket szülni.
-Ne törődj velük!
-Te könnyen veszed ezt! Én vagyok az, akihez szinte hozzá se szólnak! Én vagyok az, aki érzem
magamon a rosszalló tekintetüket! Nem bírok köztük élni!
-Nem költözhetünk el! Tudod jól, hogy folytatnom kell apa vállalkozását!
-Ó igen, a cég! A pénz! Az olaj! Nektek csak ez számít? Dioméd, nem jöttél még rá, hogy
mennyivel könnyebb volna az életünk, ha el tudnál szakadni ettől a világtól? Kezdjünk valahol
máshol új életet! Csak mi ketten!
De a férfi a fejét csóválta.
-Nem hagyom el a családomat. Soha!
Niké elhúzta férjétől a kezét.
-Akkor örökké az apád befolyása alatt maradsz.
-Én sem kértem tőled, hogy ne találkozz Níkosszal!
-De én nem függök a bátyámtól úgy, mint te Dáriustól, és ez azért nagy különbség közöttünk!
-Drágám, inkább ne vitatkozzunk ezen feleslegesen!
 23

-Hát persze...
Dioméd ingerülten nézett feleségére.
-Mit akart jelenteni ez a „hát persze...”?
-Nem számít! Csak a te életed, csak a te vágyaid, csak azok fontosak. Az én véleményem egy kalap
szart sem ér. De már megszoktam!
-Látom, ne vagy hajlandó kibékülni velem.
-Te akartad tudni, hogy mi a problémám! Minek kérdezted, ha nem bírod elviselni az igazságot?
-Én csak azt hittem, hogy lehet veled értelmesen beszélgetni.
-Magaddal beszélgess!
Ezzel be is fejezték az út további részében a társalgást. A gép egy döccenéssel felszállt, ők pedig
inkább a felhőket bámulták az ablakon keresztül, minthogy egymásra néztek volna.

IV. fejezet

V. fejezet

-Eufrozina!- kiáltotta Párisz türelmetlenül.- Már rég ott kellene lennünk Eugén esküvőjén. Mit
csinálsz még mindig? És hol van a kicsi Párisz?
Végre megjelent a nő előtte, de aggódó arckifejezéséből ítélve gond volt. Megragadta Párisz
kezét, és vonszolni kezdte maga után. A férfi már csak arra eszmélt, hogy a gyerekszobában vannak.
-Gyere, ezt látnod kell!- mondta Eufrozina.
-De mit? Mi a baj, szerelmem?
-Lázas, és bármit csinálok, nem megy harminckilencnél alább.
A kiságyban fekvő másfél éves kisfiú hangosan bömbölt, és újra és újra lerúgta magáról a
takarókat, amit anyja rákényszerített. A férfi gyengéden felvette a kicsi Páriszt, és egyből észrevette,
hogy szinte tüzel a teste. Rögtön belé hasított a félelem, hogy elveszítheti őt. Nem tehetett róla, ha
kicsit hevesen reagált, hiszen a mindene neki volt ez a gyerek.
-Erről mért nem szóltál előbb?!- förmedt rá Eufrozinára.
-Mert még csak most értél haza!
-Na és? Telefonról nem hallottál?
-Én többször is kerestelek, de te nem vetted fel! Könnyű engem hibáztatni, igaz?
Közben a kisfiú még inkább el kezdett hisztizni, ahogy szülei válogatott sértéseket vágtak egymás
fejéhez. Párisz egy idő után feladta, mikor rájött, ezzel csak húzzák az értékes időt. Veszekedéssel
különben sem oldanak meg semmit. A gyereket látnia kell egy orvosnak.
-Szedd össze a szokásos dolgokat, pelenkát, ilyesmit, addig én beszíjazom a kicsi Páriszt az ülésbe.
Siess, Eufrozina!
A nő szótlanul engedelmeskedett neki, így hál' Istennek viszonylag nyugalomban jutottak el a
kórházba. Kivéve persze azt az óriási feszültséget, ami ott forrt bennük, ahányszor az egyre
rosszabbul lévő kisfiúra néztek. Párisz felelős volt a gyermeke és a felesége biztonságáért, így meg
tudta állni, hogy ne lépjen rá a gázpedálra, bár nehezére esett. Jó volna már ott lenni, és
mihamarabb kideríteni, mi is a baja szegény kicsikéjének.
Megérkeztek, és amint bejelentkeztek a betegelirányító pultnál, máris jöttek az orvosok, hogy
kezelésbe vegyék a kicsi Páriszt. Órákig várakoztak kint az előtérben. Eufrozina fel-alájárkált, majd
szétvetette az ideg. A férfi egyre erősödő felfájásával küszködött. Végül mindketten leültek a
műanyagszékekre, és megfogták egymás kezét. A nő ekkor sírva fakadt.
 24

-Még sosem történt ilyen, igaz? Átestünk vele a rubeólán, a bárányhimlőn, és még egy enyhe
tüdőgyulladása is volt, de ezeket legalább meg tudták magyarázni. Ezt viszont sehogy sem értem.
Hogy ment fel ilyen hamar a láza?
-Nem tudom, drágám.
-Pedig úgy vigyázok rá! Nyár van, de én akkor sem hagytam neki, hogy mezítláb szaladgáljon.
Több réteg ruhába öltöztetem, nehogy megfázzon.
-Majd az orvos megmondja, mi a baja.
-Ugye, nem engem okolsz?
Párisz egy mély sóhajtással közelebb húzta magához felségét, és csókot nyomott a feje búbjára.
-Dehogy, Eufrozina! Csak tudod, én is nagyon megijedtem. Sajnálom, hogy kiabáltam veled!
A nő szipogva bólintott, és még inkább hozzábújt. Így ültek pár percig, aztán egyszerre ugrottak
fel, mikor arra járt egy nővér.
-Kérem, segítsen nekünk!- mondta a férfi.- Még nem lehet tudni semmit a kisfiunk állapotáról?
-Melyik doktorhoz tartoznak?
Párisz megmondta neki, mire a nővér megígérte, hogy utánanéz. Elment, de szinte azonnal jött is
vissza. Bevezette őket egy szobába, ami furcsa módon nem kórterem volt, hanem inkább irodának
tűnt. Leültették őket, aztán a lány kisurrant.
Eufrozina értetlenkedve nézett a férjére.
-Mi folyik itt?
-Hamarosan megtudjuk. Addig küldök egy SMS-t Dáriusnak, hogy nem tudunk menni a partira.
Amíg Párisz a mobilján ügyködött, addig a nő idegesen gyűrögette koszorúslány ruháját. Végre
megérkezett az orvos, aki egyből a lényegre tért.
-Kedves szülők, a fiukat átszállítottuk az intenzív osztályra.
Eufrozina lélegzete elállt. Kétségbeesetten nézett férjére. Párisz a doktorhoz fordult.
-Nem hittük volna, hogy ilyen nagy a baj. Mi történt?
-A lázát valamelyest lehúztuk, de még mindig nem tudtunk rájönni, mi a kiváltó oka. Attól tartunk,
ez valami teljesen ismeretlen betegség, ezért megfigyelésre bent tartjuk a kórházban, hogy minden
szükséges vizsgálatot elvégezhessünk. Önöknek alá kellene írniuk ezt a nyilatkozatot, hogy
engedélyezik-e. Amint újabb fejlemények lesznek, értesítjük önöket.

-Ejnye, csak nem tilosban jársz, madárkám?

Jorgosz csodálkozva fordult meg, hogy megnézze, ki követte. Dárius állt az ajtóban. Arcáról nem
hiányzott a szokásos lenéző mosoly. A két férfi jó ideig farkasszemet nézett egymással.
-Nem értem, mért is járok én tilosban?
-A dolgozószobámban vagy. Nem gondolod, hogy ide nem illik belépned az engedélyem nélkül?
-Oh... Igazság szerint a mosdót kerestem, de eltévedtem. Nem tudom, hogy történhetett.
Jorgosz úgy sejtette, kicsit becsiccsentett, mert enyhén szédült, és mikor lépett egyet előre,
majdnem eldőlt, akár egy fa. De éppenséggel Dárius sem volt jobb állapotban. A szeme gyanúsan
csillogott, és jókedve pedig egyenesen hátborzongatóan hatott rá. Jorgosz védekezőösztöne azonnal
bekapcsolt. Mihamarabb el kell tűnnie innét! Ha Dárius ellenséges vagy goromba volna vele, azt
tudná kezelni, de amikor ilyen kiszámíthatatlanul viselkedett, azt utálta.
-Ööö... akkor én bocsánatot kérek. Nem is zavarlak tovább, inkább...
-Hová sietsz?
Dárius olyan könnyedén lökte vissza őt az ajtótól, mintha csak egy madárpihe volna. Jorgosz
agyában a RIADÓ szó vörösen villogni kezdett. Volt egy olyan halovány sejtése, hogy ha nem szedi
most rögtön össze magát, akkor nem fog élve távozni ebből a szobából.
-Figyelj, én nem keresem a bajt! Bulizni jöttem ide, és épp ideje visszamennem Euridikéhez...
 25

-Kuss, előbb velem van egy kis dolgod! Nyugalom, nem fog fájni. Gyengéd leszek hozzád.
Dárius a falhoz nyomta, mire végre leesett Jorgosznak, hogy miről is van szó. Nem lesz itt
semmiféle verekedés, legfeljebb csókpárbaj. Dárius nem annyira kötözködő, hanem inkább kanos
kedvében volt. Ezt mért csak most vette észre? Az alkohol tényleg nagyon letompította.
-Ezt ne!- ellenkezett hevesen.- Elég volt egyszer! Emlékszel? Megesküdtünk, hogy soha többé nem
csináljuk újra. Gondolj a feleségedre!
-Ó, fogd már be! Azt teszek veled, amit csak akarok!
Dárius elkezdte csókolgatni Jorgosz nyakát. Jorgosz meglepetten felnyögött, mikor halálos
ellensége már a gatyája elején matatott. Dáriusnak feszítette két tenyerét, hogy engedje el, de ennyi
erővel, akár egy kősziklát is megpróbálhatott volna elmozdítani a helyéről. Hihetetlen, hogy ez az
ember egy fejjel alacsonyabb nála, mégis ő uralta a helyzetet.
-Dárius, megint meg fogod bánni! Kérlek, én ezt nem akarom! Szeretem az unokahúgodat, és nem
volnék képes megcsalni őt... újra.
-Szánalmas a könyörgésed! Még egy gyenge nőben is több tartás van, mint benned! Ha nem volna
olyan jó veled az ágyban, undorodnék tőled! Így viszont nagy nehezen muszáj megerőltetnem
magam, és lesüllyednem a te szintedre, ha azt akarom, hogy az enyém légy. Te mocskos kis szajha!
Mondd csak, tetszik, mikor így megalázlak? Tudom, hogy erre izgulsz fel.
Jorgosz szégyenkezve lehunyta a szemét. A ritmikus dörzsölés megtette a hatását. Mostanra olyan
kemény erekciója lett, hogy úgy érezte, szétrobban a vágytól. Egyik fele hajlott rá, hogy Dáriussal
lefeküdjön. Pedig nincs még egy ember ezen a világon, akit úgy gyűlölt volna, mint őt. És az, hogy
megkívánta, arra késztette, hogy önmagát is ugyanúgy megvesse. Talán Dáriusnak igaza van.
Titokban élvezi, ha mások a földbe döngölik. Ez az ő afrodiziákuma.
-Komolyan mondom, ha most nem engedsz el...!
-Fenyegetőzöl? Én nem tenném a helyedben! Okosabb volna, ha nem szólalná meg, miközben a
golyóid a tenyeremben, a fogaim pedig a torkodon játszanak. Velem ne packázz, ringyó, mert
nagyon rosszul jársz!
Dárius kuncogni kezdett, mire Jorgosz rájött, hogy nem sokan ismerhetik Angelopulosznak ezen
oldalát. A családfő veszélyes volt, egy igazi rideg alak. Ám néha tudott szenvedélyes és érzéki is
lenni. Mint például most, mikor lehúzta Jorgosz sliccét, és megragadta csupasz farkát.
Jorgosz egész testében megremegett, ahogy Dárius egyre inkább fokozta a vágyát. Tehetetlenül
vergődött, már azt sem tudta, hogy pontosan mit akar. Teste leigázta értelmét, és átvette felette az
irányítást. Csípőjét ösztönösen előre lökte, hogy siettesse a beteljesülést. Dárius vadul megragadta a
haját, hogy lehúzza magához a fejét. Jorgosz felszisszent a fájdalomtól, de amikor megérezte a
másik száját ajkai alatt, többé nem gondolkozott. A kettő együtt, a csók és a kézimunka megtette a
hatását. Olyan hosszas és jóleső élvezésben volt része, amit már rég nem tapasztalt. Magja a
szőnyegre csöppent, nem is beszélve arról, hogy teljesen eláztatta vele Dárius markát. Utána
reszketve, levegő után kapkodva emelte fel a fejét. Mérges volt és csalódott. Csalódott önmagában,
és az önuralmába vetett hitében.
-Most már elégedett lehetsz!- csattant fel hangosan.- Elcsábítottál akaratom ellenére. Csak azt nem
értem, miféle perverz örömödet leled ebben?!
-Még korán sincs vége ennek az estének. Te jól érezted magad, de most én jövök. Gyerünk,
hímkurva, tégy a kedvemre!
Dárius kicsatolta az övét, mire öltönynadrágja a bokájára esett. Olyan büszkén ágaskodott előre
vastag farka, hogy Jorgosz akaratlanul is rajta felejtette a szemét. És a legfurcsább az volt, hogy
kezdett újra felizgulni.
-Én egy beteg ember vagyok! El kell mennem kezeltetni magam, ha egy olyan rohadékot kívánok,
mint téged! Ez nem normális!
-Elég a dumából! Térdelj le, és foglald el valami mással a szádat. Unom a nyafogásodat hallgatni!
Hogy Jorgosz engedelmeskedett-e volna a parancsnak, vagy sem, azt már sosem derül ki, ugyanis
megzavarták őket. Egy koppanó hang az ajtó felől mindkettejükre ráhozta a szívbejt, de mire
 26

odanéztek, már nem volt ott senki.

-Valaki látott minket.- állapította meg Dárius. Szempillantás alatt felkapta a nadrágját, és becsatolta
az övét. Kiszaladt a szobából, hogy megnézze, ki volt a leselkedő, de rövidesen visszatért. Arca
olyan komor volt, hogy Jorgosz azelőtt tudta, hogy nem talált kint senkit, mielőtt mondta volna.
-Ki lehetett az?- kérdezte.
-Nem tudom. Talán csak az egyik alkalmazott.
-Ha valaki beszámol Euridikének arról, hogy mi történt itt..., nekem végem! Sosem bocsátaná meg!
-Ne pánikolj előre! Hidd el, az nekem sem volna jó, ha kiderülne, de mégsem vinnyogok itt, mint
egy szánalmas rühes kutya!
-Dárius, elég a gúnyolódásból! Inkább azt találd ki, mit teszünk akkor, ha tényleg lebuktunk! Neked
van valami ötleted?
A férfi a fejét csóválta. Láthatóan ő is nagyon aggódott. Jorgosz is rendbe szedte a ruházatát, aztán
az ajtóhoz ment. Mielőtt kilépett volna, még visszafordult, hogy utoljára jól beolvasson Dáriusnak.
-Ez az egész a te hibád! Ha nem erőltetted volna a dolgot, most nem volna semmi baj! De amilyen
erőszakos vagy, sosem azt nézed, hogy mi volna a leghelyesebb, hanem azt, ami számodra a
legmegfelelőbb. És mondd, mire volt végül is jó az önzőséged? Még az is előfordulhat, hogy az
egész családunk széthullik, de gondolom téged ez nem érdekel!

Euridiké szájára szorított kézzel hátrált el az ajtótól, majd futásnak eredt. Tudta, hogy a két férfi
észrevette őt. A szerelme és a nagybátyja... Ez egyszerűen hihetetlen! Nem, ezt képtelen felfogni!
Egyáltalán ilyesmi lehetséges? Nem tagadhatja le, hiszen a saját szemével látta! Te jó ég, ha valaki
elmondta volna neki ezt, csak nevetve legyintett volna, vagy elküldte volna a francba az illetőt.
Soha senkinek nem hitte volna el... Senkinek!
Hiszen annyira bízott Jorgoszban! Még álmában sem fordult meg a fejében olyasmi, hogy a férfi
megcsalná őt. Főképp nem Dáriussal! Nem tudta eldönteni, melyikük árulása fájt jobban. A
nagybátyjáé, akiről még csak nem is képzelte volna, hogy ilyen hajlama van, vagy a szerelméé, aki
megígérte neki, hogy soha többé nem bántja őt meg?
Berohant az egyik üres, földszinti szobába, és az ágyra hanyatlott. Sírni lett volna kedve, de
valami oknál fogva a szemei olyan szárazok voltak, akár a sivatag. Valószínűleg sokkot kaphatott,
és még mindig nem képes az agya feldolgozni azt, amit látott. Dárius és Jorgosz. Jorgosz és Dárius.
Nem! Nem! Nem! Ez képtelenség!
A nagybátyja, és az ő mocskos kis titkai... Dárius valószínűleg beleőrülne,ha napvilágra hozná,
hogy a saját neméhez is vonzódik. A nagy macsó, a legelvetemültebb homofóbiás, aki ráadásul
többször is nyíltan hangoztatta, hogy mélyen megveti Jorgoszt. És mégis lefeküdtek! Az nem derült
ki beszélgetésükből, hogy mikor és hol, de az biztos, hogy már egyszer volt közük egymáshoz.
Euridiké Jorgosz reakcióján volt igazán megdöbbenve. Gyomorforgató élmény volt végignéznie,
ahogy Dárius simogatásától elélvezett. A férfi arcán elragadtatás látszódott. Olyan gyönyör
csillogott tekintetében, amit még ő sem látott szeretkezéseik közben. Jorgosz hiába állította
mindvégig, hogy szereti őt. Azok csak szavak voltak, nem rejtőzött mögöttük valódi érzelmek. A
legfőbb igazság az, hogy a férfinak hiányozhatott régi életmódja. Amikor még azzal kefélhetett,
akivel csak akart. A nő mindig is tisztában volt vele, hogy ő túl kevés Jorgosz igényeihez képest.
Nem tudja azt az élvezetet nyújtani, amit mondjuk egy csoportos szex, egy kikötözős játék, vagy
akár egy férfi adhat...
Egy dologban teljesen biztos volt, soha többé nem képes elviselni magán Jorgosz gusztustalan
érintését. Nem, ezek után semmiképp sem jöhet szóba, hogy ők ketten együtt maradjanak. Ki fogja
rúgni az első alkalommal, amint lehet. És többé Xénia közelébe sem engedi! A lánya nem ilyen apát
érdemel. Ez az ember egy undorító, csúszómászó féreg!
Dáriussal pedig mostantól kezdve szóba sem áll. Jorgosz, bárhonnan is nézzük, egy idegen. Igen,
 27

szerelmes volt belé, de annak vége. Nem tartozik a családhoz, nem úgy, mint a nagybátyja.
Dáriussal vérrokonok, mégis meg tudta vele tenni ezt a mocskosságot. Euridiké végtelenül
meggyűlölte őt. El is döntötte, hogy ezért bosszút áll rajta.
Felkelt, és határozottan az ajtóhoz ment. Mielőtt kilépett volna rajta, vett pár mély levegőt, hogy
megnyugodjon. Rendezte arcvonásait, hogy ne láthassa rajta senki, milyen feldúlt állapotban van.
Öt perc alatt előkerítette Dezdemónát. A hangos zenét, és a pityókás vendégeket figyelmen kívül
hagyva, kihalászta őt a tömegből, és a kert egy elhagyatottabb része felé vezette.
-Mondd már, mi van? Euridiké, megijesztesz! Valami baj történt?
-Beszélnünk kell, Dezdemóna! De csak halkan, hogy meg ne hallják mások. Ezt soha senki nem
tudhatja meg, érted?
-De mit?! Bökd már ki!
Euridiké próbálta összeszedni magát a vallomáshoz, de fogalma sem volt arról, hogyan lehetne az
ilyesmit finoman tálalni, ezért hát az egyenes, bele-mondom-a-képedbe utat választotta.
-A te férjed... és az én Jorgoszom... szóval...
-Igen?- nézett rá kíváncsian Dezdemóna.
-Úristen, de nehéz kimondani! Na mindegy, elég a köntörfalazásból! Ők ketten lefeküdtek.
Bejelentését mély csönd követte. Euridiké majdnem felnevetett, mikor látta, hogy a másik szája
szó szerint nyitva maradt. Egy teljes percig csak meredten bámulták egymást. Hát igen, egy ilyen
információ mindenkit lefagyasztana. Aztán Dezdemóna pislogni kezdett, mint aki még csak most
ébred fel. Szája mosolyra rándult.
-Te viccelsz velem, ugye?
-Ide figyelj, tudom, hogy nem hiszel nekem! Számítottam erre a reakcióra. Kábé egy fél órával
ezelőtt én sem gondoltam volna sosem, hogy ez lehetséges. De tégy fel magadnak egy kérdést! Mi
okom volna arra, hogy ilyesmit hazudjak neked? Láttam őket, Dezdemóna! Esküszöm Xénia
életére, hogy ez igaz!
Az asszony kezdte végre felfogni. Euridiké még soha nem átkozta el a lányát, szóval ez nagyon
komoly dolog lehet. Na meg persze ott volt az is, hogy remekül megedződött az évek során. Dárius
megcsalta őt? Ez számára nem hír, legfeljebb az lepte meg, hogy mindezt Jorgosszal tette.
-Tehát a férfiakra is bukik... Micsoda álszent gazember! Kíváncsi volnék, valaha is felvállalná-e
nyilvánosan is ezt a dolgot?
-Azt mondod, hogy neked ez az egész egy cseppet sem fáj?
-Ugyan, mióta kijött a börtönből, nem élünk házaséletet! Mindketten külön utakon járunk évek óta.
Persze, te ezt nem tudhattad.- Dezdemóna mélyen a másik nő szemébe nézett. Tekintetében
megértés csillant.- Nagyon szenvedsz, hogy ez kiderült, igaz?
Euridiké bólintott, de nem szólt semmit. Nincs értelme hosszan taglalni, hogy mennyire becsapva
érzi magát, és hogy nem ezt várta volna Jorgosztól. Arról nem is beszélve, hogy soha nem tett
semmi olyat, ami miatt ezt érdemelte volna.
-Hát... való igaz, elég megalázó ez számunkra.- mondta ki Dezdemóna.- Még csak nem is egy nővel
ment félre, hanem egy férfival. Azt hiszem, ezt nem fogjuk reklámozni.
-Még véletlenül se! Én is csak azért árultam el neked, mert úgy éreztem, hogy tudnod kell róla.
Egyszer már voltak együtt, ma lettek volna másodszor is, ha nem zavarom meg őket. Oh, fúj! El
sem tudod képzelni, hogy miket művelnek azok egymással! És amiket mondott Dárius közben...
Nem tudom megismételni azokat a szavakat! Egy a lényeg, én számomra többé Jorgosz nem férfi,
hogy képes volt eltűrni ezt a megaláztatást, sőt, ettől gerjedt be. Hányingerem van tőlük!
-Milyen érdekes dolog ez... Mikor már azt hiszed, hogy olyan régóta együtt élsz valakivel, hogy
ismered őt kívül-belül, akkor is tud meglepetést okozni neked.
-Hát nekem ez egy óriási csalódás volt! Nem csak Jorgoszban, nem csak az egész férfinemben, de
most már a saját ítélőképességemet is megkérdőjelezem! Azt hiszem, egy ideig nekem nem fog
kelleni senki. Talán örökre lemondok a szerelemről.
Dezdemóna elnézően mosolygott Euridikét hallgatva.
 28

-Bolondság! Figyeld meg, úgy el fogod felejteni ezt az egészet, mintha csak egy rémálom lett
volna! Én már most túlléptem rajta. Sőt, ez remek lehetőséget ad nekem arra, hogy végre
ténylegesen elválhassak a férjemtől. Most már szabadon össze költözhetek Szebasztiánnal.

VI. fejezet

Jorgosz döbbenten értesült arról a hírről, hogy Euridiké nélküle ment haza. Ráadásul a kocsit is
elvitte, ezért taxit kellett hívnia. Míg a férfi arra várt, mindenféle megfordult a fejében. De első
sorban arra a kérdésére szeretett volna választ kapni: Mi üthetett ebbe a nőbe, hogy így, szó nélkül
itt hagyta őt? Talán haragszik rá valamiért? De hát egy rossz szót nem szólt hozzá egész este!
Jorgosznak nagyon nem tetszett ez az egész. Euridiké még sosem csinált ilyet. És mi van akkor,
ha valami baj történt otthon, és ezért kellett hanyatt-homlok hazaszaladnia? Ez is egy magyarázat a
történtekre. Vagy...
Vagy mi van akkor, ha Euridiké volt az, aki meglátta őket Dáriussal? Az is lehet, hogy másképp
értesült a dologról. Ez idáig a legvalószínűbb megoldás. De Jorgosz reménykedett benne, hogy
baljós előérzete csalóka. Talán csak túlzottan pesszimista a hozzáállása! Nem, a nő nem tudhatja
meg soha, hogy milyen közel állnak egymáshoz a nagybátyjával, mert akkor mindennek vége. Az
Euridikével való kapcsolatának, a Xéniához fűződő barátságának, és az életének is.
A taxi végre megérkezett, és pillanatok alatt hazafuvarozta. Összeszoruló gyomorral szállt ki a
kocsiból, amint megérkezett. Fizetett a sofőrnek, aztán nekidurálta magát, és bement az ajtón. A nő
a nappaliban volt. Euridiké felnézett rá, és Jorgosz azonnal vette a lapot.
-Tudod.- mondta ki tömören a lényeget.
-Bár ne tudnám!- csattant fel a nő.- De valamiért a sors úgy hozta, hogy utánad indultam a házba.
Aggódtam miattad, mert láttam, milyen részeg vagy. De azt sosem gondoltam volna, hogy annyira
berúgtál, hogy képes voltál összetéveszteni engem Dáriussal.
Jorgosz kétségbeesetten lehunyta a szemét. Ez sokkal-sokkal rosszabb lesz, mint várta volna.
Euridiké nem tűnt szomorúnak vagy bánatosnak. A modora leginkább egy hideg jégcsaphoz
hasonlított. Mereven ült, állát dacosan felszegte, tekintetéből közöny, arcáról tömény undor áradt.
Hangjából csak úgy csöpögött a gúny, ami felért a férfi számára egy-egy ostorcsapással. De ami a
legjobban fájt neki, az az eltökéltség, ami lerítt a nőről. Euridikét semmi sem fogja meghatni, ez
már biztos.
-Az számítana valamit, ha azt mondanám, hogy szeretlek, és megbántam mindent?- próbálkozott
Jorgosz egy bizonytalan mosollyal a szája szegletében.
-Sajnálod?- kérdezett vissza a nő.
-Igen!
-Legszívesebben meg nem történté tennéd?
-Igen!
-Sőt, azt sem tudod, mi ütött beléd, mikor elkövetted ezt a hatalmas bűnt, de kész vagy mindent
jóvá tenni, hogy feloldozást nyerj?
-Igen!
-Akkor közlöm veled, mi az egyetlen megoldás, ami jelen helyzetben számomra kielégítő lehet.
Fogd a cuccod, és tűnj el örökre az életemből, Jorgosz!
-Euridiké...- lépett egyet előre a férfi.
A nő maga elé kapta kezét, egy láthatatlan falat vonva ezzel közéjük.
-Ne szólalj meg! És ne is érj hozzám! Azt pedig véletlenül se képzeld be magadnak, hogy én képes
volnék megbocsátani neked! Nem gondolhatod te sem komolyan, hogy el tudom felejteni azt,
ahogyan csókolóztál a nagybátyámmal. Az a kép szinte beleégett az agyamba! Bárhová lépek,
 29

bármit csinálok, csak ezt látom magam előtt. Még ha nagyon megerőltetném magam, akkor sem
tudnám soha elfelejteni, hogy elárultál engem. Szerintem ezt te is megértheted.
Jorgosz keze tehetetlenül lehullott. Igen, tulajdonképpen azon lepődne meg, ha ezek után még
lenne esélye Euridikénél. Vannak nők, akik ezért a húzásáért valószínűleg kiherélték volna.
Őszintén szólva meg is érdemelné. Euridiké szinte kegyes hozzá, hogy csak így kidobja őt
mindenféle balhézás nélkül. Jorgosz mégis úgy érezte, hogy kihúzták a lába alól a talajt. Egészen
idáig volt egy kialakult élete, munkája, szerelme, családja. És most mindent elveszített egyetlen
ostoba baklövés miatt. Megint mehet vissza csövezni az utcára. Talán arra is rá fog kényszerülni,
hogy újfent a testéből éljen. Nem akarta, hogy így legyen. Könyörögni, térden csúszni-mászni
szeretett volna a nő előtt, hogy fogadja vissza. És meg is tette volna, ha lát bármi esélyt rá, hogy
Euridiké szíve megenyhülne iránta. Csakhogy volt egy aprócska bökkenő! Önmagának is képtelen
megbocsátani, nem hogy elvárná ezt bárki mástól. Ugyanis vannak aprócska hibák, és oltári nagy
hasra esések. A különbség közöttük az, hogy mikor kiderülnek, az előbbit el lehet nézni, az utóbbi
viszont komoly következményekkel jár. Jorgoszt az sem vigasztalta, hogy mindvégig tisztában volt
vele, ha valaha Euridiké értesül arra, mi folyik Dárius és közte, akkor neki annyi.
-Rendben!- adta fel a férfi.- Minden úgy lesz, ahogy te akarod.
-Akkor most azonnal költözz ki a házból! És tűnj el a városból is, mert többé nem akarlak itt látni!
Xéniát pedig hagyd békén örökre! Szakíts meg vele minden kapcsolatot!
Jorgosz úgy kapta fel a fejét, mint akit pofon ütöttek.
-Ez a bosszúd? Hogy elveszed tőlem a lányomat?
A nő soha nem tapasztalt kegyetlenséggel a szemében nézett vissza rá.
-A te döntésed, csak rajtad áll, hogy legyen. Vagy engedelmeskedsz nekem, vagy Xénia mindent
megtud rólad. Azt, hogy mivel foglalkoztál a múltban. És azt is, hogy a jelenben a keresztapját
cidáztad le rendszeresen.
-Euridiké...
-Talán nem tetszik, ahogy beszélek veled? Hogy is becézgetett téged Dárius? Hímringyó? Kis
köcsög? Igen, ezek valóban találó szavak rád! A nagybátyám mindvégig tisztán látta, hogy ki vagy
valójában, csak én voltam egyedül süket és vak az igazságra. Rózsaszín álmot szőttem köréd,
Jorgosz. Azt hittem, bízhatok benned, mert te egy hűséges és jó ember vagy. A legkevésbé sem
számítottam rá, hogy hátba fogsz szúrni, ráadásul ilyen mocskos, undorító módon.
A férfi nyelt egyet, és bólintott.
-Megérdemlem a megaláztatást. Ha akarod, elviselek bármit! De kérlek téged, ne tilts el a
lányomtól! Xénia nekem nagyon sokat jelent.
A nő egyszerűen csak vállat vont.
-Emiatt előbb kellett volna aggódnod, nem de bár? Talán, ha nem keféltél volna félre a
nagybátyámmal, akkor most nem volnál ilyen slamasztikában. De hát... kötve hiszem, hogy pont a
családodra gondoltál volna, miközben odanyújtottad a segged Dáriusnak. Vállald a tetteid
felelősségét, Jorgosz! Feltetted mindenedet egy lapra. Játszottál, és vesztettél. Ha egy nővel kezdtél
volna ki, akkor fájdalmas búcsút veszek tőled, de sosem akadályoztam volna meg, hogy láthasd
Xéniát. Így viszont... Én elsősorban anya vagyok, és nem engedhetem meg, hogy egy olyan
gusztustalan életmódot élő ember, mint te, megfertőzze a lányom elméjét is.
-Euridiké, nagyon jól tudod te is, hogy erről szó sincs! Valaha tapasztaltál olyat, hogy rossz hatással
volnék Xéniára? Vagy hogy nem vagyok jó apja? Ne hazudj önmagadnak! Ez az egész egyszerűen
csak arról szól, hogy így akarsz nekem visszavágni! Valld be, hogy igazam van!
-Nekem nem kell semmit sem bevallanom! Te voltál az, aki titkolózott előttem, és a hátam mögött
kufircolt! Mégis mikor akartál arról tájékoztatni, hogy mekkora ökör vagyok, Jorgosz? Soha?! Örök
tudatlanságra ítéltettél volna?
A férfi nem bírt Euridiké szemébe nézni. Lehajtotta a fejét, és a földhöz beszélt.
-Amit tettem, megtettem. Ezerszer is elmondhatom neked, hogy sajnálom, de úgy sem hiszed el.
Akkor hát mi értelme volna továbbra is esdekelnem neked?
 30

A nő váratlanul kihúzta magát. Úgy tűnt máris megbánta előbbi kirohanását. Nem akart
érzelmeket kimutatni, mert erősnek akart látszani. Jorgosz viszont ismerte már őt annyira, hogy
tudja, Euridiké minél inkább elfojtja magába sérelmeit, annál később tudja csak feldolgozni azokat.
-Igazad van!- mondta a nő.- Itt már felesleges minden szó. Menj, szedd össze az összes cuccod,
mert ami itt marad, azt elégetem.
-Jól van, megyek. De ez még nem lefutott mérkőzés közöttünk, drágám! Bármit is gondolsz rólam,
a lányomat nem fogom hagyni!

Xénia jókedvűen fütyörészve hajtott fel kocsijával a platóra. Még csak nem régóta van meg a
jogsija, és imádott vezetni. Ha tehette volna, éjjel-nappal csak utazgatott volna mindenfele. Léándró
kíváncsian nézett körbe mellette az anyósülésről.
-Ez a szüleid háza?- kérdezte a fiú.
-A nagymamáé, de itt lakik anyu és apu is.
-Nem rossz kégli! Szóval itt nevelkedtél?
-Aha, bár annyit voltam odaát, keresztapáméknál, hogy azt is otthonomnak tekintem. Tudod,
Orfeusz és én...
A mondat közepén jött rá, hogy már megint unokabátyjáról beszél Léándrónak, ami azért ciki,
mert pont hogy az volna a lényeg, hogy kiverje valahogyan Orfeuszt a fejéből. De hát minden
gyerekkori emléke hozzáfűződik! Ez így elég lehetetlen feladat lesz.
-Orfeusz és te?- kanyarodott vissza a témához Léándró.
-Lényegtelen! Inkább menjünk be!
Ám amint kiszálltak a kocsiból, Jorgosz tűnt fel két nagy bőrönddel a kezében. Xénia csodálkozva
ment elé. Léándró kicsit lemaradt mögötte, de ő is hallott és látott mindent.
-Apa, hát te hová készülsz?
-Kislányom!
Jorgosz eldobott mindent a kezéből, és hevesen átölelte őt. Xénia döbbenete csak még inkább
fokozódott. Gyengéden megpaskolta a férfi hátát, mikor érezte, hogy annak teste rázkódik a
zokogástól.
-Apa, mért sírsz? Valami baj történt?
-Anyáddal összevesztünk.
-Miért?
-Majd ő elmondja. Nekem most mennem kell.
Jorgosz elengedte őt, mire a lány még csak most vette észre, hogy azóta érkezett egy taxi. Túl
gyorsnak találta a tempót. Csak kapkodta a fejét jobbra-balra, és azt sem tudta, mi történik
körülötte. Újra visszafordult apjához, aki még mindig kivörösödött szemeit törölgette.
-Nem értek semmit! Hová mész egyáltalán?!
A férfi arca egy pillanat alatt kiüresedett. Ha Xénia épp nem teljes figyelmével rá koncentrált
volna, észre sem veszi a Jorgosz szemében felvillanó iszonyatot. Apja egy olyan helyre igyekezett,
amitől minden porcikája undorodott, de nem volt más választása.
-Majd, ha odaérek, felhívlak, kicsikém.
-De mért nem maradsz inkább itt, velem?
-Egy napon vissza fogok jönni. Addig viszont ne felejtsd el, hogy én nagyon szeretlek. És te vagy
nekem a világon a legfontosabb. Sokat fogok gondolni rád, ígérem.
Jorgosz felkapta a csomagjait, és elindult a taxi felé. Xénia ösztönösen belé kapaszkodott.
-Apa, nem mehetsz el így!
A férfi megfogta a kezét, és egy gyors csókot nyomott rá. Mosolya egyszerre volt elkínzott és
egyben bátorító. Mintha csak azt mondaná: nyugalom, nincs semmi baj! De legbelül őrülten
szenvedhetett.
 31

-Ne nehezítsd meg, kérlek, az elválást! Vigyázz magadra, kislányom!

Még egyszer, utoljára, szorosan átölelte Xéniát, aztán bepattant a taxiba, és már ott sem volt. A
lány dermedten bámult utána. Mellette Léándró csak pislogni tudott.
-Ez bizony nem volt semmi!- szólalt meg a fiú.- Az öreged nagyon berághatott a muterra, ha ilyen
gyorsan fogta magát, és elhúzott. Vagy fordítva. Lehet, hogy anyád mutatott neki ajtót. Szerinted
min kaptak össze?
Xénia a fejét csóválta.
-Fogalmam sincs, de majd most megtudjuk.
Bementek a házba, hogy megkeressék Euridikét. Anyja a tévé előtt ült a nappaliban, és olyan
nyugalomban kortyolgatta a teáját, ami ritkán volt jellemző rá. A lánynak rögtön gyanús lett különös
viselkedése. Odament a tévéhez, és kikapcsolta, hogy Euridiké csak rá figyeljen. A nő felnézett, és
elmosolyodott.
-Sziasztok, gyerekek! Látogatóba jöttetek?
-Anya, ezt azonnal fejezd be! Az előbb kint összefutottam apával, szóval tudom, hogy valami gond
van köztetek. Mit jelentsen ez az egész? Mért költözött el itthonról?
Euridiké arcáról leolvadt a mosoly.
-Elzavartam, mert megcsalt engem.
-Megcsalt?! Én ezt nem hiszem el. Mégis kivel?
Anyja egy pillanatra félrenézett. Láthatóan nagyon zavarba jött. Beletelt neki egy kis idő, mire
válaszolni tudott. Vett egy mély levegőt, aztán kibökte.
-Az mindegy, hogy kivel. Nem ismered azt a nőt.
-De hát hogy tehetett ilyesmit apa? Nem ismerek rá! Biztosan ez történt?
-Xénia, hagyj már engem békén ezzel az egésszel! Faggatózol, mintha nem vennéd észre, milyen
kínos nekem erről beszélni! Az én szívem sincs kőből, érted?
Euridiké felugrott, mire a teája kiömlött. Mit sem törődve vele, berohant a szobájába. Xénia csak
azért nem ment utána, mert mielőtt eltűnt volna előlük, anyjának könnyek csillogtak a szemében. A
lány teljesen leforrázva meredt Léándróra. A fiú vállat vont.
-Sajnálom!- szabadkozott a lány.- Nem tudom, mi ütött beléjük.
-Ugyan, az én őseim sem jobbak! Néha összezörrennek, de ki is békülnek.
Xénia elgondolkodva nézett maga elé.
-Az én szüleimre viszont nem jellemző sem a veszekedés, sem a kibékülés.

Párisz és Eufrozina fáradtan és türelmetlenül ültek ugyanabban az irodában, ahol egy napja
közölték velük, hogy a fiuk lesz az orvostudomány legújabb kísérleti patkánya. Azóta haza sem
mentek, egy szemhunyásnyit sem aludtak, át sem öltöztek, le sem fürödtek, és pár falaton kívül nem
tudtak többet lenyelni. Ott maradtak a kórházban, és egyre csak várták, várták, hogy melyik
vizsgálat fog pozitív eredményt mutatni. A végére már nem reménykedtek semmi másban, csakhogy
sikerül kideríteni, milyen betegségben szenved a kicsi Párisz, aztán ha meggyógyult, végre
hazavihetik, és akkor vége lesz ennek az egész rémálomnak.
Eufrozina karikás szemeivel ránézett először a férjére, aztán a vele szemben ülő doktorra. A fehér
köpenyes, jóképű orvos nagy szaktekintélynek számított az egész országban. Párisz utána nézett az
interneten, és nagy elvárásokkal volt feléje, mióta megtudta, hogy idáig minden betegét sikerült
meggyógyítania. Még ha kicsit radikálisak is voltak a módszerei, kivételes tehetségének
köszönhetően sok mindent eltűrtek neki. Eufrozinát viszont az sem érdekelte volna, ha maga Dr.
House ül előtte, ő akkor is csak egy dologra volt kíváncsi: Mi baja van az ő kicsikéjének?
-Rendben, nem húzom tovább az időt.- mondta az orvos.- Tudom, hogy már pattanásig feszült
idegekkel várják, hogy megszólaljak, ezért kibököm. Egy úgy nevezett NEMO betegségben
szenved a kisfiú. Nukleáris faktor kappa B esszenciális modulátor. Nagyon nehéz volt
 32

megállapítani, mert idáig csak egy esetben fordult ez elő, egy fiúcskánál Walesben. A tünetei a
vékony szálú haj, száraz bőr és hegyes fogak. Azt szeretném önöktől megkérdezni, hogy idáig egy
orvosnak sem tűntek fel ezek a különleges jegyek?
Párisz a fejét csóválta.
-Nem. Mi azt hittük, hogy a gyerek teljesen egészséges. Doktor úr, ezt hogy kaphatta el?
-Így született. Ezt a betegséget az anya hordozza magában, de csak fiúra örökítheti át. A legnagyobb
probléma a gyenge immunrendszere, ami fokozottan ki van téve a legapróbb betegségeknek is. Ez a
magas láz volt a végső stádium, ami felhívta végre a figyelmünket arra, hogy észrevegyük. A rossz
hír az, hogy jelenleg a gyermekük haldoklik, és napról-napra csökken az esélye annak, hogy életben
fog maradni. A jó hír, hogy megmenthető, ha gyorsan cselekszünk. Az apa gerincvelejéből kell
átültetni.
Párisz azonnal rávágta.
-Vállalom a műtétet!
Eufrozina viszont közbe vágott.
-Egy pillanat! Azt állítja, doktor úr, hogy ha sikerül az operáció, akkor teljesen egészséges lesz a
fiam?
-Többé-kevésbé, igen. Annyi különbséggel, hogy naponta be kell neki adnia az antibiotikumát, és
hetente vissza kell járniuk, hogy infúzióba megkapja a hemoglobin adagját. Csak így lehet kivédeni
a betegség okozta immunhiányt. Ettől függetlenül viszont egész magas kort megélhet. Mindenképp
biztató kilátás.
-De ez a műtét... úgy értem, nem veszélyes?
-Komplikációk bármikor felléphetnek, de ezt vállalniuk kell, ha azt akarják, hogy gyermeküknek
bármiféle jövője legyen.
-Várjon! És ez teljesen biztos, hogy szükséges?
Az orvos komoly arccal bólintott. Párisz megpaskolta felesége kezét, mintegy közölve vele ezzel,
hogy elég az akadékoskodásból.
-Természetesen vállaljuk a kockázatot!- mondta a férfi.
-Nem!- szólt közbe Eufrozina megint.- Nem vehetik ki Párisz gerincvelejét, mert... mert lehetséges,
hogy nem is ő az apja.

Párisz lassan, mintha nem is az ő feje volna a nyakán, a felesége felé fordult. Eufrozina nem mert
a szemébe nézni. A férfi képe teljesen elkomorodott.
-Mit jelentsen az, hogy lehetséges, hogy nem én vagyok az apja?
-Sajnálom... Előbb el kellett volna már mondanom...
-Elnézést!- mondta az orvos.- Magukra hagyom önöket.- aztán felállt, és diszkréten távozott a
szobából. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Párisz erősen megragadta a nő karját. Eufrozina
összerezzent a férfi gyilkos szorításától.
-Válaszolj! Ha nem én, akkor ki a gyerek apja?
-Tudod jól.
-Krisztofer?!- A férfi undorodva lökte el magától a kezét. Felpattant, és akár egy dühös ragadozó a
ketrecében, fel-alá kezdett járkálni. Végül megállt, és ráordított a nőre.- Akkor, amikor elrabolt?!
Eufrozina remegő hangon felelt neki.
-Nem kellene így kiakadnod, hiszen mondtam, hogy...
-Hogy lefeküdtetek! De azt rohadtul elfelejtetted közölni velem, hogy tőle estél teherbe!
-Nem biztos, csak meg van rá az esély.
-Az ugyanaz!
-Párisz... Attól féltem, hogy elhagynál, ha elárulnám neked az igazat.
-Jól gondoltad! Itt és most közöttünk mindennek vége!
 33

A férfi az ajtóhoz csörtetett, mire Eufrozina felpattant, és szó szerint rácsimpaszkodott. Párisz
bármennyire is igyekezett lerázni magáról, a nő annál inkább tapadt hozzá.
-Engedj már el!
-Nem! Szükségem van rád! A fiunk haldoklik, most nem hagyhatsz egyedül!
-Ha nem titkolóztál volna éveken keresztül...
-Sajnálom, oké?! Már nem fordíthatom vissza az időt, hogy jóvá tegyem.
-Eufrozina, te megőrültél, ha azt hiszed, ennyi elég! Van fogalmad róla, milyen érzés ez nekem?!
Mintha kitépted volna a szívemet! Az a gyerek az életemet jelentette, erre kiderült, hogy valójában
semmi közöm sincs hozzá!
-De mit számít ez? Minden értelemben te vagy a valódi apja! Krisztofer nem más, csak egy donor.
Tudod jól, hogy én sem így akartam!
-Azt állítottad, hogy nem erőszakoskodott veled.
-Hogy hozhatod most ezt fel nekem?!
-Mert egy rohadt kurva vagy, azért!
Eufrozina úgy meglepődött, hogy erre elengedte Páriszt. A férfi még sosem beszélt ilyen
tiszteletlenül vele. Ez is jól mutatja, hogy mennyire dühös rá. Valószínűleg tényleg vége a
házasságuknak, de a nő nem bírt belenyugodni.
-Nem érdekel, ha mindennek elmondasz. Annyit pocskondiázhatsz, amennyit akarsz. De nem
hagyhatsz el! Nem most, mikor a kicsi Párisznak az élete egy hajszálon függ!
Férje egy olyan pofont nyomott le neki, hogy a padlón kötött ki. Eufrozina összegömbölyödött, és
sírt, egyre csak sírt, mint akinek odaveszett minden reménye. Az idő valahogy megszűnt létezni
ebben a pár másodpercben, mikor az egész élete összeomolni látszott. Csak kisvártatva vette észre,
hogy Párisz nem ment el, még mindig a a szobában tartózkodik.
Óvatosan felemelte a fejét, és ránézett. A férfi szintén a padlón térdelt, arcát a tenyerébe temetve
kuporgott a fal mellett. Válla rázkódásából tudni lehetett, hogy őt sem érintette kevésbé fájdalmasan
az előbbi jelenet. Eufrozinának megesett rajta a szíve. Már egy ideje együtt élnek, de még sosem
látta a férjét sírni. Párisz olyan rendíthetetlen volt, akár a viharban a kőszikla. De úgy látszik, ez
már neki is túl sok egyszerre.
-Segíts!- suttogta a nő kétségbeesett hangon.- Nem fogom tudni egyedül végigcsinálni. Ha most
elhagysz... Párisz, a te hibád lesz, ha öngyilkos leszek! Túl nagy nekem ez a teher. A fiam nélkül...
semmi sem vagyok. Kérlek, ha utálsz is, legalább az ő kedvéért még maradj velem!
Fülsiketítő csönd telepedett rájuk. A férfi sokáig nem válaszolt. Végül felállt, megtörölte a szemét,
aztán elfordult tőle.
-Két feltételem van! Az első, hogy visszaköltözöl anyádhoz. A másik, hogy amint felgyógyult a
gyerek, beadom a válást, és te beleegyezel. Képtelen vagyok továbbjátszani ezt a színházat,
Eufrozina. Én többé nem érzek irántad semmit, és nem tekintelek a feleségemnek.

Már késő délután volt, mikor kirobbant a balhé az Angelopulosz-birtokon. Minden úgy kezdődött,
hogy Dezdemóna bement Dáriushoz a dolgozószobájába, és csak egy szót mondott neki:
-Köszönöm.
A férfi, aki épp egy nagyon fontos szerződéstervezetet olvasott, értetlenkedő tekintettel nézett fel
feleségére.
-Mit köszönsz?
-Hogy esélyt adtál nekem arra, hogy elhagyhassalak.- válaszolta higgadtan Dezdemóna.
Dárius még mindig nem volt a helyzet magaslatán, de azt már most érezte, hogy kezd felmenni
benne a pumpa.
-Kifejtenéd ezt bővebben, drágám?
-Euridiké látott titeket tegnap este Jorgosszal.
 34

Az már igaz, hogy az asszony nem kertelt. Dárius pedig a hidegvéréről volt híres, most mégis
nagyon váratlanul érte a hír. Olyannyira, hogy hirtelen nem is tudott mit szólni. Tehát ott ült, és
egyre csak bámult Dezdemónára. Felesége megunhatta ezt a csendéletet, mert egyszer csak
kifordult az ajtón, és eltűnt a szeme elől.
A férfi nem győzött utánaszaladni.
-Várj, Dezi, beszéljük meg ezt értelmes felnőtt emberek módjára!
-Mit? Hogy megcsaltál egy férfival? Ráadásul nem is akárkivel, hanem az unokahúgod kedvesével!
Hát gratulálok, Dárius! Igazán büszke lehetsz magadra!
-Nem kell ám játszani a sértődöttet! Már hosszú évek óta semmi közünk egymáshoz. Inkább
vagyunk lakótársak, mint házastársak. Nem értem, mért döbbentet meg ez téged ennyire!
-Jézusom, be ne képzeld már magadnak azt, hogy féltékeny vagyok! Szó sincs róla! Én egyszerűen
csak lehordtalak azért, mert egy gerinctelen alak vagy. Mit gondolsz, hogy eshetett ez szegény
Euridikének? Az unokahúgod teljesen összetört!
Dárius keményen megragadta felesége karját, hogy megállítsa. Kezdett nagyon kínossá válni,
hogy az egész ház zengett az ordibálásuktól. Nyugodtan, tiszta fejjel szerette volna megbeszélni ezt
a problémát Dezdemónával, de az asszony nem is adott neki lehetőséget erre.
-Megkérhetnélek, hogy ezt egy kicsit halkabban folytassuk?
Dezdemóna hangosan felnevetett. Gúnyos szavai egy-egy arculcsapásként hatott Dáriusra.
-Félted a jó hírneved? Hát igen... micsoda blama volna, ha kiderülne, hogy egy olyan hím-
soviniszta disznó, mint te, valójában nagyon is nőies szerepet játszik az ágyban.
-Hogy merészeled...!
-Ezt inkább én kérdezhetném tőled! Vajon mi járhatott a fejedben, mikor megtetted? El sem tudom
képzelni. Talán csak nem azt hitted, hogy sosem fog kiderülni?
-Ha el mered bárkinek is mondani...
-Igen? Mi lesz akkor? Megütsz? Megölsz? Tessék, fenyegess csak meg! Egyedül ehhez értesz, te
szemét! Ahhoz bezzeg nem, hogyan kell magad után eltakarítani a szart! Pedig most nagyon is
szükséged lesz erre a képességre, mert én nem félek mindent kitálalni a világnak. Az emberek meg
fogják tudni, hogy ki vagy te valójában. És aztán... Én a helyedben szégyenembe elbujdokolnék.
Dárius nyelt egyet. Ujjai már olyan erővel szorították felesége felkarját, hogy annak biztosan
nyoma marad. De az asszonyt nem érdekelte. Bátran állta a sarat, mert most az egész élete volt a tét.
Ha itt és most meghunyászkodik, akkor örökké csak halovány emléke marad önmagának.
-Mit akarsz?- kérdezte a férfi rekedt hangon.- Mit kívánsz a hallgatásodért?
-Azt, hogy engedj el! Hagy költözhessek Szebasztiánhoz! Hagy válhassak el tőled! Hagy élhessem
az életemet végre tényleg úgy, ahogyan én akarom!
Dárius ujjai elsőnek megremegtek, aztán teljesen ellazultak. Eleresztette feleségét.
-Szabad a kijárat. De a fiamat... Apollót nem viheted magaddal.
-Ebben a körben nem te osztod a lapokat. Nem adhatsz nekem feltételeket, és nekem nem is kell
egyet sem elfogadnom. Most az egyszer ismerd el, Dárius, hogy én győztem.
-Csak ideig-óráig, kedvesem. Azt viszont ne várd meg, hogy milyen visszavágást tartogatok neked!
Ha távozol a gyerek nélkül, akkor Dioméd életére esküszöm,- és tudod, hogy nála jobban nem
szeretek senkit,- hogy örökre békén hagylak. Élj a szeretőddel, vagy nélküle, mit bánom én! De a
kis Apollót nem viheted!
-Én mégis viszem!
A férfi bólintott.
-Rendben! Akkor viszont azt tanácsolom, hogy menekülj. Olyan gyorsan és olyan messzire,
amennyire csak lehetséges. De én akkor is utolérlek.
-Vállalom a kockázatot!


 35

A férjén való dicsőséges győzelem íze még mindig ott olvadozott szájában, de máris jött a keserű
pirula, mikor megtudta, hogy a kis Apollót hamarabb elhozták az óvodából. Ezzel sajnos kútba esett
az a terve, hogy az óvodából egyenesen Szebasztiánhoz vigye a gyereket. Így muszáj lesz újra
hazamennie, és egy könnyes búcsújelenet közepette elválasztani apát a fiától.
Ám Dezdemóna arra nem számított, hogy még ennél is rosszabb lesz. Szegény kisfiút, aki
kétségbeesésében ordított és toporzékolt, úgy kellett kiszakítani Dárius öleléséből. Férje gyilkos
tekintetéről tudomást sem véve próbálta megvigasztalni a kis Apollót. Lehetetlen volt. A gyerek oly
módon kötődött Dáriushoz, hogy a végére Dezdemóna már egy szívtelen ribancnak érezte magát,
amiért kénytelen elköltözniük.
De megerősítette magát lelkiekben, és határozottan kilépett a ház ajtaján. Kocsiba ültette a kisfiút,
és indított. Családja hitetlenkedve bámultak utána, valószínűleg fogalmuk sem volt, mi lehet a
probléma. Se ő, se Dárius nem szolgált magyarázattal senkinek sem. Mindegy, majd megbékélnek a
helyzettel!
Szebasztián ahelyett, hogy leterített volna a lába elé egy vörös szőnyeget, elég mereven és
hidegen fogadta. Aztán lefektették a még mindig sírdogáló kis Apollót aludni, és beszámolt a
férfinak mindenről. Csak ezután következett be a nagy békülési-jelenet.
-Akkor hát tényleg elváltok?- kérdezte Szebasztián.
-Itt már nincs visszaút. Szeretsz még?
A férfi szorosan magához ölelte. Dezdemóna úgy bújt hozzá, mint aki soha többé el sem akarná
engedni őt. Az asszony még csak most kezdett igazán rádöbbenni a masszőrhöz való
ragaszkodásának mélységére. Idáig mindig azt hitte, hogy nincs közöttük semmi komoly.
Egyszerűen csak passzolnak egymáshoz az ágyban, ez nem olyan nagy szám. De aztán a múlt héten
Szebasztián szakított vele, ami annyira nem várt volt, hogy teljesen letaglózta. Azt hitte, jól meglesz
a férfi nélkül. Rosszul gondolta.
-Annyira hiányoztál!- sóhajtották egyszerre, majd kuncogtak egyet.
-Remélem, most már nem akarsz kidobni?- kérdezte Dezdemóna.
-Egye fene, megtartalak magamnak!
Az asszony mosolyogva nézett Szebasztián azúrkék szemébe.
-Vigyél ágyba!
A férfi azonnal teljesítette a kívánságát. Felkapta őt, aztán szobájukba érve magukra csukta az
ajtót. Közös egyetértésben kezdtek vetkőzni.
-Ma este teljesen be kell nekem hódolnod!
Az asszony már épp vette volna le a bugyiját, de itt megállt.
-Ezt hogy érted?
-Tudod te azt jól... Érezni akarom a szerelmedet! Bizonyítsd be nekem, hogy én vagyok az egyetlen
ember az életedben, aki igazán számít!
Dezdemóna már épp nyitotta volna száját ellenkezésre, hogy elmagyarázza szeretőjének, neki
mindig is a fiai lesznek ez első helyen, de végül meggondolta magát. Ugyan, ezzel csak elrontaná a
hangulatot! Szebasztián biztosan tisztában van ezzel! De akkor mért kért ilyen hülyeséget tőle?
Az asszonyt teljesen váratlanul érte, hogy Dárius arca úszott be lelki szemei elé. A férje, az az
álnok zsarnok, egy igazi kényúr, de még sosem parancsolt neki olyasmit, hogy ő legyen az első az
életében. Valahogy kettejük házasságában annyira egyértelmű volt, hogy a gyerekek jóléte és
biztonsága a legfőbb, és csak az után következik minden más. Ilyen téren költözhet akár százmillió
mérföldre is tőle, akkor is ő marad az igazi, és egyetlen hites ura.
Dezdemóna teljesen megdöbbent saját reakcióján. Milyen nő az olyan, aki ha a férjével van, a
szeretőjére gondol, ha pedig a szeretőjével, akkor meg a férjére?! Csak nem megbánta, hogy
elhagyta Dáriust? Nem, soha! Ez nem fordulhat elő!
-Drágám, mi a baj?- kérdezte Szebasztián.
Az asszony pislogott párat, hogy visszatérjen a jelenbe. Ahhoz képest, hogy épp egy oltári jó kis
szexre készült a világ legcsinosabb férfijával, nem igazán tudott idekoncentrálni. Ez így nem lesz
 36

jó... Rájött, hogy a ma este mégsem tökéletes a békülésre.

-Adj nekem egy kis időt.
-Miért?
-Mert a fiammal szeretnék lenni. Szegény Apollót nagyon megviselte ez a balhé, és félek, hogy
rosszat fog álmodni ma este.
Dezdemóna arra számított, hogy a masszőr erre felkapja a vizet, de ellenkezőleg történt.
Szebasztián nagyon is megértő magatartást tanúsított.
-Rendben, menj csak!
És így történt, hogy közös életük első napján külön ágyban aludtak.

Szebasztián nem értette, hogy mit rontott el. Ő nem kért teljesíthetetlen dolgot, csak annyit, hogy
Dezdemóna végre-valahára mutassa ki úgy istenigazából az iránta érzett szerelmét. Bármelyik
másik nő nem habozott volna megtenni.
Nem volt öntelt, de azzal tisztában volt, hogy nem egy rossz parti. Fiatal, jóképű és most már
vagyonos is. Akkor mégis mi az a plusz, amit Dezdemóna hiányol belőle?!
Vagy egyszerűen nem is erről van szó? Talán az asszony tudat alatt még mindig a férjével szeretne
inkább lenni? Ez bizony nem elhanyagolható kérdés... Vajon van rá esély, hogy Dezdemóna egy
napon meggondolja magát, és visszamenjen Dáriushoz?
Ezzel inkább később törődik. Addig viszont van egy nagyon fontos feladata. Fel kell hívnia Táliát.
A szépségkirálynő a szokásos nyafogó hangon vette fel a telefont.
-Mi az, Szebasztián, épp benne voltam valaminek a közepében!
A férfi inkább nem akarta megtudni, hogy miről van szó. Gyorsan az üzletre terelte a témát.
-Csak tájékoztatni szerettelek volna arról, hogy mégsem vagyok akkora seggfej, mint amilyennek
tartasz. Dezdemóna ma hozzám költözött.
-A vén csoroszlya elhagyta végre a férjét? Nem semmi!
-Ideje akcióba lendülnöd, Tália!
-Te csak ne mondd meg nekem, mit csináljak, mert nem vagy a főnököm!
-Mi volna, ha most az egyszer ténylegesen hasznossá tennéd magad?! Én megtettem azt, amit
Hektor követelt tőlem. Most te jössz! Szerezd meg a szükséges bizonyítékokat, amivel Dáriust egy
életre a rács mögé dughatjuk!
-És mégis hogy csináljam?
-Nem hiszem, hogy a segítségemre szorulsz ezen a téren.
Szebasztián nem is akarta továbbhúzni a számláját, ezért letette a kagylót.

VII. fejezet

VIII. fejezet

Eufrozina ásítozva lépett ki szobájából, hogy csatlakozzon a testvéréhez a konyhában. Euridiké

rutinos mozdulatokkal feltett egy kávét, és hozzálátott a reggeli készítéséhez. Az ügyvédnő álmosan
dörzsölgetve szemét lerogyott az asztalhoz. Pár perc múlva feltűnt neki nővére szótlansága.
-Úgy el vagy kenődve, Euridiké!- mondta Eufrozina.- Mi a baj?
-Már ilyen gyorsan el is felejtetted?
 37

-Ó, tényleg, Jorgosz! Az a szemét annyit sem érdemel, hogy elfecsérelj rá egy másodpercnyi
gondolatot. Már lehet tudni, melyik ribanccal csalt meg?
Eufrozina figyelmét nem kerülte el, hogy testvére hirtelen ledermedt. Euridiké sosem volt valami
jó színész. Már gyerekkorukban is mindig lebukott, ha hazudni akart az anyjuknak valami
csintalanság miatt. Emiatt volt közöttük egy kimondatlan megállapodás, hogy necces helyzetekben
inkább Eufrozina beszéljen. A végére úgy megtanulta csűrni-csavarni a szót, hogy már nem is volt
más választása, mint az ügyvédi pályára lépni.
-Tudod, igaz?- faggatta tovább Euridikét.- Áruld el nekem!
-Eufrozina! Tudom, hogy a te kíváncsiságod kielégíthetetlen, de akkor is... ez valami olyasmi, amit
senkivel sem oszthatok meg.
-Még a testvéreddel sem?
-Nem, még veled sem! Jaj, hagyjuk már inkább ezt a témát, van ennél nagyobb problémánk is.
Inkább arról mesélj, hogy van az unokaöcsém!
Eufrozina azonnal mély letargiába süllyedt. Nem feledkezett meg a gyermekéről, ahhoz
túlságosan is szerette, de az, hogy kifejezetten emlékeztették, hogy szegény kis Párisz kórházban
van, majdnem az őrület szélére sodorta. Nagyon aggódott érte.
-Tegnap elmondtam neked mindent. Egyelőre nem tehetünk semmit, csak várunk az engedélyekre.
A börtön igazgatója dönt arról, hogy Krisztofert elengedi-e arra a pár napra, amíg megműtik és
felépül. Krisztofernek bele kell egyeznie abba, hogy kivegyék a gerincvelejét. És ha ez még mind
nem volna elég, Párisz tombol haragjában, hogy mégsem ő az apja a gyereknek. Hát mit gondolsz,
mért aludtam itt, és nem otthon?
-Kirúgott a házból?
-Minden valószínűség szerint be fogja adni a válást.
Euridiké kiszedte a tükörtojást két tányérra, és nekiálltak elfogyasztani. Eufrozina étvágytalanul
piszkálta saját adagját, aztán egy idő után felhagyott a látszattal, hogy eszik. A frissen gőzölgő kávé
után viszont két kézzel kapott. Testvére fejcsóválva nézte őt.
-Figyelj, szerintem adj egy kis időt Párisznak, és minden bizonnyal meg fog enyhülni a szíve
irántad. Egyszerűen imád titeket! Előbb fog eljönni a világ vége, minthogy képes legyen tőletek
elválni. Most egy kicsit a földhöz vágta ez a dolog, de majd kiheveri a csalódását, és végül úgy is ő
fog könyörögni neked, hogy menj vissza hozzá. Csak gyógyuljon meg mihamarabb a gyerek!
Eufrozina szomorúan nézett nővérére.
-Hát én nem vagyok ilyen optimista! Tényleg nagyon nagy hibát követtem el, hogy évekig
eltitkoltam előle az igazat. Még én sem tudok magamnak megbocsátani, hát akkor ő?!
-Jobban kellene bíznotok a szerelmetekben.
-És mégis megmondod nekem, hogy bizonyítsam be neki, hogy megbántam a dolgot?
-Egyszerűen! Az ilyesmit nem lehet elsietni! Majd idővel észreveszi, hogy neked a család a
legfontosabb. Hogy ti hárman együtt maradjatok. Hogy...
Euridiké még osztotta volna az észt, de ekkor Eufrozina mobilja csöngeni kezdett. A nő úgy
vetette rá magát a kis készülékre, mintha az élete múlna rajta. Ez a hívás akár jöhet a kórházból is.
Ha most az orvos közli vele, hogy rosszabbodott a fia állapota, amíg ő nem volt mellette, akkor ő
abba belehal. Ehelyett a börtönigazgató telefonált neki.
-Hogy mondja, kérem?- szólt bele Eufrozina a kagylóba.
-A rab nem egyezett bele az operációba, így hiába engedélyeztetném a kórházba szállítását. Attól
tartok, mégis csak másik donort kell találnia, asszonyom.
-Nem érti?! Csak a gyerek apja segíthet! Senki más!
-Nos, akkor azt tanácsolom, hogy sürgősen győzze meg valamivel őt.
-Köszönöm, így is teszek!- Amint kinyomta a telefont, Euridikéhez fordult.- Átkozott
börtöntöltelék! Hát nincs szíve ennek az embernek, hogy megtagadja a saját fiát?! Krisztofer egy
igazi rohadék!
-Jól hallottam, nem egyezett bele a műtétbe?
 38

-Ma bemegyek hozzá. Nem nyugszom bele a döntésébe!

-De hát mit tehetsz, ha ő nem akarja?
-Megvesztegetem! Ha kell az egész vagyonom az övé lehet, nem érdekel! Nekem csak a kicsi Pársz
megmentése a fontos, semmi más!

Krisztofert két megtermett börtönőr kísérte be a beszélőre, amit úgy sejtett, hogy Eufrozina
kezdeményezett. Jól gondolta, valóban a nő várta az elkülönített szobában. A férfi rámosolygott,
aztán helyet foglalt az asztal másik oldalán üresen árválkodó széken. Eufrozina intette az őröknek,
hogy nyugodtan kettesben hagyhatják őket. Krisztofer szerint ez nagyon bátor, egyben rendkívül
ostoba tett volt. A nő lebecsüli őt. Bízott benne, hogy nem bántaná... A férfi úgy döntött, egyelőre
meghagyja őt ebben a hiszemben. Minden macska szeret eljátszani a kis egérkével, mielőtt
kimutatná neki a foga fehérjét.
-Üdvözöllek, kedvesem!- mondta Eufrozinának mézes-mázos hangon.- Tudtam, hogy egy napon
visszatérsz hozzám, csak azt nem vártam volna, hogy ilyen hamar!
Az ügyvédnő nem volt valami jó bőrben. Kiábrándítóan slamposan öltözködött, az arca festetlen
volt, a tekintete akár egy űzött vadé. Ha most találkoztak volna először, Krisztofer anélkül menne el
mellette, hogy akár egy pillantást vetne rá. De sajnos, aki ilyen szar helyzetben van, mint ő, az nem
válogathat túl sokat. Ízlés ide vagy oda, ő mégis csak két éve nem érintett nőt, és most, hogy egy
ilyen közel volt hozzá, attól teljesen be volt gerjedve. Persze, erről Eufrozina mit sem tudott. Úgy
tűnt, a nő csak a saját problémáival van elfoglalva.
-Krisz, kérlek, hagyjuk ezt a stílust! Komolyan nincs most kedvem belemenni a te őrült
képzelgéseidbe! Tudom, hogy még mindig azt hiszed, szerelmes vagy belém. Talán néha még azzal
is áltatod magad, hogy én viszonozom az érzéseidet. Szeretném, ha túllépnél ezen, és arra
koncentrálnál, amiért idejöttem. Nem is húzom tovább a szót! Szükségem volna arra, hogy
belegyezz, donorként használhassalak a fiam megmentésére.
-Ó, igen, a kölylök! Csak nem rég tudtam meg, hogy tőlem van. Mit szólt hozzá Párisz?
-Elég a gúnyolódásból! Hát téged semmi más nem érdekel?! Egy gyermek haldoklik, de téged ez
meg sem érint, igaz? Csak a férfias vetélkedés, csak az számít!
Mikor Eufrozina magából kikelve kiabálni kezdett, Krisztofer elégedetten hátradőlt, és nagy
mosollyal a képén figyelte őt. Imádta az ügyvédnő ezen vad, szenvedélyes oldalát. Nem sok embert
ismert, akibe ennyi küzdőszellem szorult volna, mint Eufrozinába. Ez a nő értett hozzá, hogyan kell
felhevíteni egy férfi vérét. Krisztofer, mióta bekerült ide, most először érezte azt, hogy él.
-Hmmm..., jól van, drágám! Látom, már eléggé kétségbeesett vagy. Ez remek! Mért nem térünk rá
végre a lényegre? Hiszen, ha jól tudom, egy ilyen vészhelyzetben minden perc számít, nem? Te meg
akarsz valami olyasmiről győzni, amit nekem semmi kedvem megtenni. Tudod, mindig is utáltam a
kórházakat, nem szívesen feküdnék be. De talán... hangsúlyozom, talán megegyezhetünk.
-Mennyi pénzt kérsz?
-Á-á! Ez nem ilyen egyszerű, szerelmem. Ennél sokkal bonyolultabb lesz!
-Hát akkor mit kérsz cserébe?!
-Téged akarlak. Itt, bent, egy teljes órán át, amikor szét szexelhetjük az agyunkat.
A nő fáradtan lehunyta a szemét, mint aki már unja ezt a beszélgetést, de nem teheti meg, hogy
feláll, és csak úgy itt hagyja Krisztofert.
-Látod ezt a gyűrűt a kezemen?- Eufrozina felmutatta házasságának bizonyítékát.- Én már
Páriszhoz tartozom. Nem tehetem meg vele, hogy megcsalom!
A férfi úgy tett, mint aki komolyan fontolóra veszi a dolgot, de aztán vállat vont.
-Hát legyen! Akkor meg fog halni a kicsi szíved csücske. Bizony nagy kár érte! Pedig már egész
kezdtem megkedvelni ezt a kölyköt, még így látatlanba is. Tudod, Eufrozina, azért te most csalódást
okoztál nekem. Én idáig teljes mértékben meg voltam győződve róla, hogy egy anyának a gyermeke
 39

a legfontosabb, és nem a férje.

Az ügyvédnő türelmetlenül az asztalra csapott.
-Mégis hogy zsarolhatsz meg ilyesmivel?!
-A bosszúmat akarom!- ordított most már Krisztofer is.- Megfogadtam, hogy szétválasztalak titeket!
Párisznak le kellett volna lőnie engem, amíg lehetősége adódott rá. Én mondtam neki, hogy tegye
meg, de gyáva volt, és én meg fogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg ti együtt vagytok! Az
nevet csak igazán, aki a végén nevet. ÉS TI NEM GYŐZHETTEK LE ENGEM!
Eufrozinánál elszakadt a cérna, és zokogva az asztalra hanyatlott. Hosszú haja eltakarta arcát,
csak rázkódó vállaiból lehetett sejteni, min megy most keresztül. A férfi részvétlenül nézte őt. A nő
könnyei cseppet sem tudták meghatni.
-Ha tényleg szeretnél,- nyafogott Eufrozina.- nem kérnél ilyen teljesíthetetlen dolgot tőlem!
-Neked elment az eszed, édesem! Elintézted, hogy húsz évre lesitteljenek. Itt fogok megrohadni,
ami nem éppen jó kilátások. Mire valaha innét kijutok, rozoga öregember leszek, és már túl késő
lesz új életet kezdenem. Piszkosul elintézted a sorsomat, Eufrozina! Hidd el, nem volt könnyű
feldolgoznom, de végül sikerült. Egy dolgot megértettem veled kapcsolatban. Hiábavaló volna még
mindig szeretnem téged. Ez az alku, amit ajánlottam neked... Egyáltalán nem a szerelemről szól.
Egyszerűen csak egy jót akarok dugni! És nem mellesleg ezzel befűteni kicsit öreg barátomnak,
Párisznak. Merthogy azt akarom, tudjon róla! Sőt, nem is! Nézze végig! Istenem, micsoda
fantasztikus ötleteim vannak néha... Végig a pofájába fogok vigyorogni, miközben te ott lihegsz
alattam. Óriási lesz! Bébi, ezt még te is élvezni fogod!
Eufrozina sokkot kapott. Tátott szájjal meredt a férfira. Krisztofer látta rajta, hogy most aztán
tényleg sikerült lehengerelnie ezt a konzervatív ügyvédnőt.
-Te...- dadogott Eufrozina.- Te teljesen elmebeteg vagy!!! Egy mocskos, perverz, undorító állat!
Mért nem érted meg végre, hogy én a fiamért aggódok?! Sem időm, sem kedvem nincs az efféle
viccekhez!
-Én nem tréfálok! Vagy elfogadod a feltételeimet, vagy tűnj innét! Ha most elindulsz, akkor időben
odaérsz a kórházba, és talán van pár napod, amit még együtt tölthetsz a gyermekeddel. Aztán
sajnos... rendelheted a kisméretű koporsót, és a temetés szervezésével leszel elfoglalva. Remélem
megéri ekkora áldozatot hozni a büszkeségedért, csak mert nem voltál hajlandó most az egyszer azt
tenni, amit én mondok neked.
A nő könnyei mostanra teljesen felszáradtak. Nem maradt más az arcán, csak a tömény gyűlölet.
Krisztofer kétszer próbálta őt elrabolni,- ebből egyszer sikerült neki,- volt, hogy egy hétig fogva
tartotta, még kést is szorított már a torkához, de mindezek alatt egyszer sem nézett rá Eufrozina
ilyen tekintettel. Most viszont a férfi komolyan kihívta az ügyvédnő haragját.
-El sem tudom neked mondani, mennyire megvetlek! Nincs még egy ekkora alávaló gazember ezen
a földön, mint te! A hozzád hasonlók lassú, borzalmas halált érdemelnek. Remélem tűzben fogsz
elégni elevenen. Ezért fogok imádkozni minden este!
Krisztofer meg sem rezdült, csak legyintett.
-Hagyjuk a drámát! Inkább azt mondd meg, benne vagy a buliban? Elintézed?
-Sem a börtönigazgató, sem Párisz nem fog beleegyezni.
-Ó, el tudod te érni, hogy szó nélkül engedelmeskedjenek neked! Bízom a képességeidben!
-Le foglak hányni szex közben.
-Azt kétlem! Talán meg fogsz lepődni, milyen jó lesz. Én nagyon várom már... Nos, a mihamarabbi
viszontlátásra, kedvesem!

Párisz szomorúan nézte a fiát, aki valójában nem is az ő fia volt. A gyermek mozdulatlanul feküdt
az ágyban. Szívszorító látvány volt a kis teste fehér lepedőbe burkolva. Ma reggel, mikor felkelt,
fogalma sem volt hirtelen, hogy hová mehetne máshová. Aztán rájött, csak azért nem fogja távol
 40

tartani magát a kórháztól, mert haragszik Eufrozinára. Ami a felesége és közte van, az csak rájuk
tartozik, nem fogja belekeverni kicsi Páriszt. Hiszen a fiúcska nem tehet anyja bűneiről, nem?
Párisz megfogadta, addig a sajátjának tekinti a gyermeket, amíg az ő nevét viseli.
Mikor kinyitották a kórterem ajtaját, oda sem nézett, hogy ki az, anélkül is tudta, hogy Eufrozina
érkezett meg. A nő szótlanul odaállt mellé, és csak bámulta az ágyban fekvő kis beteget. Tipikus
anyáskodó mozdulattal megigazította a takarót, amin egy parányi gyűrődés sem látszott. Párisz még
mindig nagyon dühös volt rá, de kénytelen volt bevallani saját magának, hogy bizony jólesne tőle
egy gyengéd ölelés. Ezt a gondolatot viszont nagyon gyorsan kiverte a fejéből. Egyelőre az a
hadiállapot van érvényben, hogy ők ketten el fognak válni, amint lehetőségük adódik rá. Tehát
ehhez fogja tartani magát!
-Hol voltál?- kérdezte gúnyosan a férfi.- Azt hittem, hogy neked is a gyerek a legfontosabb. Azt
hittem, hogy te már rég itt leszel, mire bejövök a kórházba. Persze rosszul gondoltam!
Eufrozina nem vette fel ellene harcot, ami jól példázza, mennyire el lehet kenődve ő is. Ez most
nem az ostoba, sehová sem vezető szópárbajok ideje. A nő higgadtan, monoton hangon válaszolt.
-Ha el sem mozdulok az ágya mellől, azzal semmit sem segítenék rajta. Az engedélyek intézésével
viszont mindig egy lépcsőfokkal közelebb kerülök ahhoz, hogy végül megmenthessem az életét.
-Miféle engedélyek?
-Ezt jobb volna kint folytatnunk.
Eufrozina felkeltette a férfi kíváncsiságát, így az követte őt a folyosóra. Egészen a női mosdóig
meg sem álltak. Beléptek a helységbe, bár Párisz méltatlankodó arckifejezése a magáért beszélt.
-Tessék, most már végre kettesben vagyunk. Bökd ki, hogy mit akarsz, mert ha valaki ránk nyit,
még a végén azt hinné...
-Ne ezzel törődj!- fojtotta belé a szót Eufrozina.- Tudod, van ennél kicsit égetőbb problémánk is.
Muszáj, hogy tájékoztassalak bizonyos dolgokról, és így végre válaszolhatok arra a kérdésedre is,
hogy hol voltam idáig. Íme a válasz: a börtönben Krisztofernél. Bementem, hogy rábeszéljem őt,
egyezzen bele a műtétbe. Az a baj, hogy olyan feltételekhez kötötte, amibe te nem hiszem, hogy
belemennél. Hallani akarod?
Párisz egy pillanatra félrefordult, hogy meg tudja emészteni a hirtelen rázúduló híreket. Szóval a
felesége találkozott Krisztoferrel... Heves féltékenység mart belé, de elnyomta magában. Most
tiszta, józan fejre van szüksége, nem egy érzelmeitől elvakult vadállatra! Van egy ártatlan gyermek,
aki két szobával arrébb haldoklik. Természetes, hogy Eufrozina meglátogatta a fia igazi apját,
hiszen csak ő adhatja a gerincvelejét a kis Párisznak.
A férfinak nem is ez esett rosszul, hanem inkább, hogy minderről ő még csak most értesült.
Valahol, valamikor kizárták Páriszt ebből az egészből. Az ő véleménye már mit sem számít, hiszen
nincs köze sem a gyerekhez, sem a nőhöz. Eufrozina ennél fájdalmasabban nem tudta volna a
tudtára hozni, hogy többé nem tekinti őt a férjének.
Párisz nyelt egyet, és újra a nőre nézett. Igyekezett nyugodt, kimért maradni. Ezzel leplezte, hogy
valójában micsoda érzelmi vihar játszódik le a lelkében.
-Szóval Krisztofer zsarol minket? Mit akar? Pénzt? Vagy enyhébb ítéletet? Ha felújítja a pert, akkor
talán el tudjuk neki intézni, hogy kevesebb letöltendő börtönbüntetést kapjon.
-Egy intim órácskát akar eltölteni velem odabent.
A férfi akkor sem lepődhetett volna meg jobban, ha itt és most Eufrozina felképeli őt. Sőt, annak
még talán jobban is örülne. Gyomra remegése váratlanul megkétszereződött. Kezei ösztönösen
ökölbe szorultak. Ha jelenleg előtte volna Krisztofer, akkor addig ütné azt a rohadékot, amíg bele
nem döglik. Hogy kérhetett ilyesmit?!
-Vállalod?- kérdezte meg feleségét összeszoruló torokkal.
Eufrozina habozás nélkül bólintott. Párisz szíve ekkor végleg összetört. Ő soha, semmilyen
körülmények között nem tudta volna elképzelni magát más nővel. A szerelme és a hűsége
egyértelműen Eufrozináé volt, még ha épp a válást is fontolgatták. Álmaiban sem hitte volna, hogy
a felesége viszont képes volna őt megcsalni. Ráadásul nem is akárkivel, hanem a világ
 41

legocsmányabb, legundorítóbb alakjával. Mélységesen megbántódott, pedig valahol agya leghátsó

zugában tisztában volt vele, hogy nem lojális a nővel szemben. Eufrozina nem kedvtelésből fog
Krisztofer alá feküdni, hanem mert muszáj neki. Az Isten szerelmére, hiszen az egyetlen
gyermekének az élete a tét!
-Akkor hát... döntöttél. Lefekszel vele.- mondta ki üres hangon. Ennél üresebb már a szíve sem
lehetne.
-Ez még nem minden!- szólalt meg Eufrozina. Párisz ránézett, és a térde megremegett. Elgyengült a
nő arcán látható rettegéstől. Felesége olyan bejelentésre készült, ami még az előbbinél is sokkolóbb
lesz. A férfi nem akarta hallani. Ha most Eufrozina azt mondja neki, hogy elhagyja őt
Krisztoferért...
-Mi az?- kérdezte halkan.
-Ott kell lenned.
-Hol?- értetlenkedett Párisz.
A nő kétségbeesetten a szája elég kapta a kezét. A férfinek úgy tűnt, Eufrozina egész testében
reszket. A feszültség továbbfokozódott. Már-már ott tartott, hogy idegességében robbanni fog, mire
felesége végre újra megszólalt.
-Végig kell nézned..., ahogy ő és én... Párisz, kérlek...
De Párisz már nem figyelt rá. A férfi olyat csapott bele a csempébe, hogy az lepergett a falról.
Eufrozina kis sikolyt hallatott, aztán percekig megállt az idő, egyikük sem mozdult. A nő óriási,
tágra nyílt szemekkel meredt a férjére. A nyakán lüktető verőér szinte átszúrta a bőrét. Minden
bizonnyal az járt a fejében, hogy a csempe után ő következik. Párisz nem tagadta, megfordult a
fejében ez a vad ötlet, de letett róla. Pedig most igazán nagyon pipa volt rá.
-És ebbe is belegyeztél?!- ordított feleségére teljes hangerővel.
Eufrozina hangja vinnyogóvá változott a félelemtől.
-A börtönigazgató engedélyezte, már csak a te döntésedre várunk. Tudom, hogy ez iszonyatos, és
semmilyen körülmények között nem kérnék ilyet tőled, de... kicsi Párisz pár napon belül meg fog
halni, és én vele együtt szállok a sírba, ha ez bekövetkezik. Engem nem érdekel, hogy nyilvánosan
meg fog erőszakolni a leggyűlöltebb ellenségem! Én képes vagyok meghozni bármilyen áldozatot a
gyermekemért. Nagyon nehéz lesz, de megteszem. Gondolj bele, neked csak végig kell nézned!
Kettőnk közül még mindig neked lesz könnyebb!
Párisz a fejét csóválta, miközben egyre hátrált. Sápadt arca már-már zöldes árnyalatot vett fel.
Tekintete olyan belső vívódásról árulkodott, amit senki sem irigyelne tőle. Végül a férfi menekülőre
fogta. Szó nélkül távozott a kórházból.

Párisz bepattant a kocsijába, és gázt adott neki. Azt még nem tudta, hová megy, csak abban volt
biztos, jelenleg nem maradhat egyedül. Ilyen feldúlt állapotban társra van szüksége, aki
megakadályozná abban, ha esetleg valami hülyeséget akarna csinálni. Kellene valaki, akinek
biztonsággal kiöntheti a lelkét... Huh, hát nem sok ilyen embert ismert!
Már csak arra ocsúdott fel, hogy az Angelopulosz villa előtt parkol. Hogy jutott el ide? Vállat
vont. Nem számít, a lényeg, hogy itt van. Kiszállt az autóból, és bement a házba. Automatikusan a
dolgozószoba felé vette az irányt. Sejtette, hogy Dáriust ott találja, és nem is tévedett.
Főnöke szemöldökét ráncolva nézett fel a laptop mögül, mikor kopogás nélkül rárontott. Páriszra
nem volt jellemző ez a laza stílus. Mindig minden helyzetben betartotta a kötelező udvariassági
szabályokat, legyen bármilyen nagy a baj. Most viszont abban sem volt biztos, hogy idefelé jövet
nem ment-e át egy-két piros lámpán.
-Dárius!- sietett oda az íróasztalhoz.- Kérhetek tőled egy nagy szívességet?
-Az unokaöcsémmel történt valami?
-Ne aggódj, kicsi Párisz jól van... legalábbis a helyzethez képest. Most rólam van szó! Nem
 42

alkalmazottként, nem is családtagként, hanem barátként jöttem el hozzád. Meg szeretnélek kérni,
hogy hallgass meg engem, és adj tanácsot!
Dárius felállt, és lenyomta őt az egyik bőrfotelbe. Szótlanul töltött egy dupla whisky-t jéggel,
aztán Párisz kezébe nyomta. Megvárta, hogy a férfi lehúzza.
-Szóval? Halljam! Mi a probléma?
A sebhelyes arcú megvárta, amíg főnöke helyet foglal előtte, aztán fojtott hangon beszámolt neki
mindenről. Dárius rezzenéstelen arccal végighallgatta, aztán újra felállt, és a minibár felé vette az
irányt. Úgy tűnt, ezek után neki is szüksége lett egy italra.
-Esküszöm, láttam már pár beteges dolgot az életemben, de ez viszi a pálmát! Mindenesetre,
Párisz... Sajnálom, de ez pont egy olyan dolog, amibe nem szólhatok bele. Ez egyes-egyedül csak a
te döntésed! Biztos vagy benne, hogy csak ez az egy lehetőségetek kínálkozik a gyerek
megmentésére?
-Én is bárhogyan töröm a fejem, nem jut eszembe más! Talán, ha lefizetnék egy-két börtönőrt, hogy
verjék össze Krisztofert minden este, amíg alá nem írja az operáció engedélyezését, az működhetne.
Csak az a baj, hogy kezdünk kifutni az időből! A fiam immunrendszere már nem bírja sokáig.
Dárius elmosolyodott.
-Milyen érdekes, hogy még mindig a fiadként szólítod.
-Nem tudok rá másként tekinteni. Nem Krisztofer volt ott, mikor a szülőszobából először kihozták.
Nem Krisztofer volt ott, mikor minden áldott este fel kellett kelni hozzá, tisztába tenni, megetetni,
játszani vele. Az a rohadék nem érdemli meg, hogy most lemondjak a gyermekemről az ő javára!
Igenis én vagyok az apja minden tekintetben!
-És mire volnál hajlandó érte?
Párisz arca elkomorodott.
-Bármire!
-Akkor nem értem, mit keresel itt? Mért jöttél ide, ha végig tudtad a választ?
-Nem az a gond, főnök! Szeretem azt a kisfiút, az életemnél is jobban, de Eufrozinát is szeretem.
Nem hiszem, hogy képes leszek végignézni, amint egy másik férfival...
Dárius bólintott.
-Megértelek! Még én sem tudom elképzelni, mit csinálnék ilyen esetben, pedig Dezdemóna és
köztem már tényleg nincs semmi. Hanem mondok neked valamit! Ha most Apolló feküdne ott a
kórházban, és az élete az én döntésemen múlna, akkor nem haboznék. Még az sem érdekelne, ha
engem erőszakolnak meg, csak a fiam meggyógyuljon. Érted, hova akarok kilyukadni?
Párisz lehunyta a szemét, és fáradtan megdörzsölte.
-Akkor úgy gondolod, hogy meg kellene tennem?
-Zokszó nélkül!

Eufrozina elgondolkodva állt fia ágyánál. Ennek a gyereknek az élete jelenleg Párisz kezében
volt. A férfi nem úgy tűnt, mint aki bele fog egyezne Krisztofer feltételeibe, de a nő szívéből még
nem halt ki a remény. Ismerte annyira Páriszt, hogy tudja, sok szemétségre képes, de nem egy ilyen
ártatlan lénnyel szemben. Meg fogja tenni? Meg kell tennie! Vagy különben Eufrozina abba belehal,
ha elveszíti kicsi Páriszt.
Amint férje belépett a kórterembe, a nő egész testében megfeszült. Párisz nem nézett rá, csak
szótlanul az ágy mellé sétált, hogy vessen egy pillantást, a még mindig alvó kisfiúra. Eufrozinát
szinte megcsapta a férfiból áradó düh és elkeseredettség. Azt fontolgatta, mondjon-e neki valamit,
de végül nem merte.
-Vállalom a dolgot!- szólalt meg Párisz.
A nő örömmámorban úszott, de továbbra is hallgatott. Félt, ha bármi mást tenne, azzal csak
megtörné a varázst. A férjén látszott, hogy idegei kötélen táncolnak, tehát egy rossz szó, és akár
 43

meg is gondolhatja magát. Most nagyon óvatosnak kell vele lennie.

Párisz újra megszólalt. Hangja hidegebb volt, mint egy jégverem.
-Csak ráfekszel arra a kurva ágyra, és szét teszed neki a lábad. Nem csinálsz mást, mint hagyod,
hogy megtörténjen. Nem mozdulsz, nem ellenkezel, még csak rá sem nézhetsz közben! Félre
fordítod a fejed, és engem képzelsz oda. Megértetted?!
Eufrozina sietve beleegyezett. Bármit, amit csak a férje kíván, megteszi. Ha ez szükséges Párisz
nyugalma érdekében, még azt is megígéri, amit lehetetlen volna betartani. Ő is csak a gyerekért
csinálta.
A férfi váratlanul felé fordult, és megragadta a haját. Addig húzta őt, mire már szinte összeért az
orruk hegye. Szürke szeme izzott a haragtól. Páriszt egy hajszál választotta el attól, hogy elveszítse
az önuralmát. Eufrozina lélegzete elállt.
-Ha élvezni mered...- suttogta a férfi.- Esküszöm, ha csak halovány jelét felfedezem rajtad, hogy
élvezed azt, amit veled művel, én megöllek téged. És ez nem üres fenyegetőzés! Elviszlek egy
csendes helyre, és addig ütöm kalapáccsal azt az okos kis fejecskédet, amíg szét nem loccsan az
agyad. Aztán visszatérek, mintha mi sem történt volna. Majd azt hazudom az embereknek, hogy
váratlanul eltűntél. Egy ideig hiányolni fognak, de aztán megfeledkeznek rólad. Az ilyesmi már
csak így működik. De ne aggódj, majd én egyedül felnevelem a fiunkat!
-Majd belepusztulsz a féltékenységbe, igaz? Pedig semmi okod nincs rá!
-Nagyon remélem! Eufrozina, a te érdekedben mondom. Észnél légy, vagy különben tragikusan fog
végződni a mi kis házasságunk!

IX. fejezet

Euridiké mosolyogva hallgatta vendégét, miközben csinálta a haját. A nő évek óta visszajárt
hozzá, és mindig őt kérte fodrászának. Ennek köszönhetően gyakorlatilag mindent tudott a
magánéletéről, még azt is, amire soha nem is volt kíváncsi. De hát van olyan, aki egyszerűen élt-
halt a pletykálkodásért, és Euridiké kénytelen volt udvariasságból végighallgatni őt.
-A szokásos frizurát?- kérdezte a nőtől, miközben levette fejéről a törülközőt, és nekiállt kifésülni
nedves haját.
-Aha, tudod, olyan rövidre, ami jól áll nekem. Képzeld, drágám, milyen helyen jártam múltkor!
-Na, már alig vártam, hogy hozzákezdj! Milyen helyen?
-Egy swinger klubban!
Euridiké a szemöldökét ráncolta, miközben ollójával ügyesen kiegyenesítette a haj alsó részét.
-Ez mit jelent? Swinger klub... Hm, még sosem hallottam róla.
-Ohó, akkor te egy igazán tisztességes asszony vagy! Sajnos, én nem annyira. Tudod jól, hogy
milyen vagyok! Hajszolom a bűnös élvezeteket. És ez a hely... nahát, itt aztán ki lehet élni minden
undorító, perverz vágyadat! Az a neve, hogy Éjszaka háza.
Euridikének lassan kezdett leesni, hogy miről is lesz szó. Ez a nő imádott pikáns sztorikat mesélni
állítólagos extrém szeretkezéseiről mindenféle idegen pasassal, furcsábbnál furcsább pozíciókban.
Egy-két ilyen történetet végighallgatva még ő is belepirult. Habár magában eléggé kételkedett
abban, hogy ezek valóban így voltak, vagy csak puszta kitaláció az egész.
-Szóval Éjszaka háza? Ez elég érdekesen hangzik.
-Azt látnád, kedvesem, hogy milyen érdekes dolgok folynak odabent! Egyszer végigmentem csak
úgy, hogy körülnézzek. Az emberek szabadon, minden gátlást levetkőzve hancúroztak a padlón, az
ágyon, az asztalon, mindenhol. De engem nem vonzott a csoportszex gondolata. Inkább felmentem
 44

a tulajdonost, hogy megkérdezzem tőle, ki lehet-e fizetni esetleg egy privát órát egy vérbeli
profival. Azt válaszolta, hogy annak bizony borsos ára lesz. Azt hiszed, ettől megijedtem?
Leperkáltam elé a pénzt, aztán közöltem vele a feltételeimet. Mondtam neki, hogy a férfi legyen
hozzákötözve az ágyhoz, és az arcát maszk takarja. Ne kérdezd, mért, de ettől indulok be leginkább.
Euridiké kislányosan kuncogott, miközben felcsatolta oldalt a nő haját.
-Hát ettől lehet, hogy én is lázba jönnék... Elől a frufrudat így hagyjam vagy vágjam rövidebbre?
-Egy kicsit lenyeshetsz belőle, mert már alig látok ki alóla.
-Jó. Folytasd! Mi történt ezután?
-Szóval beléptem a szobába, és megpillantottam az én kis ajándékomat az ágyon fekve teljesen
meztelenül. Te jó ég, majdnem ott helyben elélveztem csupán a látványától! El sem tudom neked
mondani, hogy mennyire jó teste volt! Közelebb merészkedtem hozzá, és megszólítottam. Azt
mondtam neki, hogy ő az én rabszolgám, és engedelmességgel tartozik az úrnőjének, vagy különben
odavetem a disznóim elé, hogy falják fel. Tudod, szeretem az ilyen szerepjátékokat.
-És a pasi beleegyezett?
-Persze! Értette a dolgát. Mikor azt kérdeztem tőle, szeretné-e, hogy levetkőzzek neki, ő azt felelte,
hogy igen. Közöltem vele, hogy könyörögnie kell érte.
-És? Könyörgött?
-Még jó hogy! Mire levettem magamról a bugyit, már úgy állt neki, mint a cövek. Oh, mikor
megláttam a méretét... Nem részletezem! A lényeg, hogy kezdett a helyzet igencsak felforrósodni.
Volt az ágy mellett egy illóolajos tégely. Bekentem vele az egész testét. A végére már követelte
tőlem, hogy elégítsem ki, de én csak tovább húztam a dolgot, egyre csak kínoztam őt. Aztán már én
sem bírtam tovább, és beleültem a... Na mindegy, ez már egészen illetlen, úgyhogy rátérek a végére.
Azt viszont tudnod kell, hogy fenomenális élmény volt, és még most is beleremegek, ahogy
visszaemlékszem rá.
-Huh, szinte irigyellek! Habár én nem kifejezetten szoktam élvezni azt, ha egy férfi megalázó
helyzetben van. Sokkal inkább én szeretek alul lenni, mint ő. Érted?
-Hogyne érteném! Az is rendkívül szexi és izgató tud lenni, ha egy igazi vadember leteper, és... Áh,
mindig megfeledkezem arról, hogy nyilvános helyen vagyunk. Bocs, szivi!
Euridiké nevetve legyintett.
-Semmi gond! Én nem vagyok szégyellős. Hajlakot kérsz rá?
-Kösz, de most kihagyom.
-Hátul feltupírozzam?
-Azt lehet, igen! Na mi az, nem is vagy kíváncsi a sztori végére? Pedig az a legjobb rész!
-Dehogynem, meséld tovább!
-Tehát kioldoztam, és levettem róla a maszkot. Arra számítottam, hogy rém csúnya ember lesz,
hiszen akiknek ilyen jó a testük, rendszerint nem szokott szép lenni az arcuk. De ez olyan
hihetetlenül jóképű volt, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Próbáld csak elképzelni őt! Göndör,
aranybarna haj. Smaragdzöld szemek. Nagy, érzéki száj. Határozott, makacs áll. Még az orra sem
volt túl nagy. Michelangelo sem faraghatna szebb szobrot. Esküszöm, ezt az angyalt Isten küldte a
földre, hogy boldoggá tegye a nőket!
Euridiké keze megállt egy pillanatra a nő hajában. Egész testét átjárta a hideg borzongás. Ez az
ember akár Jorgosz hasonmása is lehetne! Idegesen megrázta a fejét. Csak képzelődik! Lassan már
minden férfiban őt fogja látni, ha nem állítja le magát.
-Gondolom, akkor cefetül megbántad később, hogy maszkot húzattál rá szex közben?- jegyezte meg
incselkedve.
-Ó, ne is mondd! Ha lett volna még pénzem, bizony befizettem volna egy újabb órát vele. De még
így is megígértem neki, hogy visszajövök, és csak őt fogom kérni. Azt válaszolta, hogy szívesen áll
bármikor a rendelkezésemre. Egyébként olyan édes pofa! Kár, hogy ilyen körülmények között
ismerkedtünk meg, különben összejöttem volna vele. Micsoda tapasztalata lehet a nők terén... Jobb
szeretőt nem is találhatnék nála.
 45

-Szóval akkor vissza fogsz hozzá menni egy újabb körre? Vigyázz, mert ha a megszállottjává válsz,
ez a swinger klub belőled fog meggazdagodni!
-Az sem érdekel, ha ott hagyom minden vagyonom, csak újra és újra Jorgosszal lehessek!
Euridiké álla leesett. Elsőnek azt hitte, már hallucinál is, ezért a biztonság kedvéért rákérdezett.
-Jorgoszt mondtál? Így hívják a dzsigolót?
-Igen. Szegénykém nagyon levert volt, mikor elmesélte, hogy mért muszáj dolgoznia egy ilyen
helyen. Azt mondta, hogy el kellett hagynia a családját, pedig nagyon hiányoznak neki. Őrült egy
nőszemély lehet az, aki hagy egy ilyen szexistent elmenni!

Euridiké dühösen fújtatva rontott be a fodrászat raktárába. A vendég épp most távozott új
frizurájával elégedetten. Ha megtehette volna, kitekeri a nyakát. Ehelyett mosolyogva elfogadta a
pénzt és a jattot, pluszba még vidáman integetett is neki. Magában viszont eldöntötte, hogy soha
többé nem fogadja őt, bármennyire is jól fizető kuncsaftja volt.
Euridiké körülnézett a sötét helységben. Fogalma sem volt arról, mi a fenét keres itt, csak azt
tudta, hogy muszáj volt pár percre elbújnia valahová, hogy szabadon kitombolhassa magát. Olyan
mérges volt, hogy törni-zúzni lett volna kedve. És eközben olyan hangosan, eszeveszetten üvölteni,
hogy azt még a holdon is meghallják. De nem volt mersze hozzá. Csak toporgott ott egy helyben, és
a polcokon sorakozó samponokra meredt.
-Szemét! Szemét! Szemét! Hogy rohadnál meg ott, ahol vagy! Gyűlöllek, Jorgosz!
Nem tudta, mit tegyen. A féltékenység úgy égette belülről, mintha forró piszkavasat dugtak volna
a seggébe. Ha csak elképzelte a férfit azzal a nővel, aki most lépett ki a fodrászat ajtaján,
legszívesebben ölni lett volna kedve. Látta Jorgoszt, amint kezek tapogatják. Mindenféle kéz.
Férfié, nőé, fehér bőrű, barna bőrű... Rengeteg mohón cirógató kéz! Hányingere volt már a
gondolattól is, hogy miket csinálhatnak vele. Valószínűleg részt kell vennie a csoportszexekben, a
szado-mazo játékokban, bármiben, amit csak kérnek tőle. És Jorgosz megteszi, mert a megélhetése
függ tőle, vagy mert ezt élvezi...
Nem szabadna, hogy érdekelje őt. Szakítottak, kidobta a férfit, végzett vele örökre. De még sem
lépett még túl rajta, ez egyértelmű. Sőt, soha még ilyen intenzíven nem érzett iránta! Csakhogy ez
már nem szerelem, hanem valami más. Valami mélyről jövő, ösztönös gyűlölet, mely felőröli egész
lelkét. Bosszút akart állni rajta! Jorgosznak minimum ugyanúgy kell szenvednie, mint neki, hacsak
nem jobban. Valahogyan utol kell érnie őt, és megszorongatni. De rájött, hogy ez nem egy
egyszerűen kivitelezhető terv. Viszont támadt egy ötlete, ami akár sikerülhet is. Elővette a mobilját,
és kikereste belőle a nagybátyja számát.
-Halló? Te vagy az, Euridiké?- vette fel Dárius a telefont. Hangjából csodálkozás volt kihallható.
Hát persze, hogy meglepődött, hiszen egy ideje már ők ketten nem beszélgetnek.
-Szükségem van a segítségedre.- szólalt meg a nő. Hangja hidegen és keményen csattant.
Érezhetően robbanás közeli állapotban volt.
-Mi lenne az? Várj! Előbb magyarázd meg, hogy mért pont engem hívtál. Úgy tudtam, hogy nem
vagyunk jóban.
-Az ellenségem ellensége a barátom.
-Oké, ahogy gondolod. Miről volna szó?
-Meg kell ölnöd Jorgoszt!
Szavait mélységes csönd követte. Nagybátyjának kötélből voltak az idegei, de valószínűleg most
még őt is sikerült letaglóznia Euridikének.
-Látom, nagyon berágtál rá. De mért pont én végezzem el a piszkos munkát?
-Mert ez neked is érdekedben áll! Elfelejtetted talán, hogy micsoda kis mocskos titkot tud rólad?
Biszexuális vagy, Dárius. Vajon mit szólnának a körülötted élők, ha erre fény derülne? Dezdemóna
és én tartjuk a szánkat, hiszen számunkra megalázó a tudat, hogy ti férfiak inkább egymást
 46

kívánjátok, mint minket. De vajon Jorgosz is így tesz? Mi lesz, ha az egészet rád keni? Arra
hivatkozna, hogy ő nem is akart lefeküdni veled, csak te erőszakoskodtál? Ha nagyon beleéli magát
a dologba, szerintem még arra is képes volna, hogy bosszúból a legközelebbi újságíróhoz szaladjon,
hogy kiteregesse ezt a nagy sztorit a világnak.
-Jól van, nem kell túlragozni, megértettem! Szóval te nem bánnád, ha eltenném őt láb alól?
-Inkább örülnék neki!
-És akkor végre szent lesz közöttünk a béke?
-Előbb látni akarom Jorgosz fejét, amint tálcán nyújtod át nekem.
-Jézusom, Euridiké! Ugye, az előbbit csak képletesen értetted? Igencsak beteg hajlamaid lehetnek,
ha komolyan gondolod ezt a lefejezés dolgot.
-Hogy kettőnk közül kinek vannak ferde hajlamai, azt inkább ne firtassuk. Te csak végezd el, amit
mondtam, aztán majd még beszélünk.

Szirén elgondolkozva nézte az előtte ülő férfit. Igazán szép példány volt. És van egy belső
vonzereje, ami ritkaság számba ment. Ezért az emberért nők ezrei bolondulnak, pedig közel sem állt
ahhoz, hogy sztár legyen.
Talán, ha volna rá egy halovány esélye is, megpróbálkozna nála. De már egy ideje tisztában volt
vele, hogy Jorgosz szíve foglalt. Milyen érdekes... Bárki megkaphatja a testét, de a szerelmét mégis
olyannak adta, akinek meg ő nem kell.
-Tudod,- szólalt meg az asszony öltözködés közben.- ha nem jövök ide, az Éjszaka házába dolgozni,
sosem ismerjük meg egymást.
A férfi felnézett rá, miközben a sebeit kezelte. Az előbb megkorbácsolta egy szadista nőszemély,
de ő szó nélkül tűrte. A tulajdonossal úgy állapodtak meg, hogy mindent elvállal, amit kérnek tőle,
függetlenül attól, hogy ő akarja-e vagy sem. Ez volt a munkája. Ezért kapta a pénzt.
-Ja!- horkant fel gúnyosan Jorgosz.- Te vagy itt az egyetlen barátom. Amúgy mi ez a hacuka rajtad?
-Rendőrnő szerkó. Valaki, úgy tűnik, azt élvezi, ha letartóztatják. Kíváncsi volnék, hogy az ilyennek
van-e valójában bűnözői hajlama?
-Nehogy azt hidd! Szerintem egy teljesen átlagos családapával fogsz találkozni, aki maximum csak
álmodozhat arról, hogy egyszer közelebbi kapcsolatba kerülhet egy rendőrnővel. A sok elnyomás,
amit otthon a feleségével nem tud kiélni, abból alakult ki a perverziója.
Szirén nevetve legyintett.
-Nekem mondod? Nagy az Isten állat kerteje! Hidd el, én nap mint nap tapasztalom ezt. Na, add ide
azt a rongyot, mert látom, hogy a hátadat már nem éred el!
Az asszony Jorgosz mögé sétált, és belemártotta a gézt a forró vízbe. Óvatosan nyomta rá a férfi
felhorzsolt bőrére, de az még így is felszisszent a fájdalomtól.
-Jaj, te fiú!- zsörtölődött vele Szirén.- Legalább valami sebfertőtlenítőt be kellene szereznünk, mert
ha ez elkezd gennyesedni...
-Ne aggódj miattam! Túl éltem már ennél rosszabbat is. Kérdezhetek tőled valami indiszkrétet?
-Ha arra vagy kíváncsi, mért kurválkodom, akkor...
-Nem, ez csak rád tartozik! Te sem faggattál engem, és én se foglak téged. Én csak azt akartam
tudni, hogy hány éves vagy?
Az asszony játékosan meghúzta Jorgosz haját. A férfi kuncogva elhúzódott tőle.
-Te aztán értesz hozzá, hogyan sértsd meg a nők önérzetét! Nem mondta még neked senki, hogy
ilyet nem illik kérdezni egy hölgytől? Mellesleg mennyinek nézek ki?
Jorgosz a száját csücsörítve meredt rá egy jó darabig, aztán huncutul elmosolyodott és vállat vont.
-Fogalmam sincs, de szerintem nem mai csirke vagy!
-Hé, éppenséggel te sem vagy olyan fiatal, mint amilyennek látszol, csődörkém! A többieknek
hazudhatod azt, hogy huszonvalahány éves vagy, de engem nem csapsz be! A szemeid elárulják,
 47

hogy sok mindent éltél már meg az életben.

A férfi azonnal elkomorodott. Bólintott, mintha csak elismerné, hogy Szirén győzött. Az
asszonynak majd megszakadt a szíve, mikor látta, hogy Jorgosz tekintetébe visszalopózik a bánat,
mely oly jellemző volt rá.
-Negyven éves vagyok.- szólalt meg a férfi.- Van egy húsz éves, felnőtt lányom. Nagyon hiányzik
nekem. Neked van családod?
-Van egy veled egykorú fiam, aki most albérletben lakik a kis unokámmal. A lányom, az a felelőtlen
fruska meg világ-körüli turnén van épp a zenekarával. Kiszállt mindkettő a fészekből, és én egyedül
maradtam. A férfiakra sosem támaszkodhattam, ezért hát az egyetlen megélhetési forrást
választottam, amit ismerek.
-Gondolhatod, hogy én sem élvezetből csinálom ezt. Igazság szerint itt sem volnék, ha nem lett
volna muszáj elhagynom a családomat.
-Mit történt?
-A kedvesem kidobott, mert megcsaltam őt. Megérdemlem a haragját. Bárcsak megtudna bocsátani
nekem... Mondd, te hallottál már az Angelopuloszokról?
-Van is ott egy ismerősöm! Nikének hívják. Dioméd felesége.
-Megtennél nekem valamit?
Szirén nem tudott a férfinak ellenállni. Segíteni szeretett volna Jorgoszon.
-Miről volna szó?
-Beszélnél Nikével a kedvemért? Csak annyit kellene megtudni tőle, hogy jól van-e Euridiké és
Xénia. Majd beleőrülök abba, hogy azt sem tudom, mi van velük.
-Próbáltad hívni?
-Nem veszi fel.
Az asszony megsajnálta Jorgoszt. Igazán nem nagy dolog, amit kér tőle.
-Oké, benne vagyok.
A férfi arcán felragyogott a reménykedő mosoly.
-Tényleg megteszed ezt nekem? Ó, örök hála ezért! Ha akarod, elmegyek veled egy menetre.
Szirén megdöbbent azon, hogy a férfi milyen könnyedén kínálja fel a testét cserébe.
-Jorgosz, nekem nem kell semmi, amit nem szívből adsz. Segítek neked, mert barátok vagyunk, és
nem azért, mert ki akarlak használni.
A férfi váratlanul hevesen átölelte őt.
-Köszönöm! Kevés ilyen rendes ember létezik, mint te.
Az asszony megpaskolta Jorgosz hátát.
-Ugyan! Többen vagyunk, mint gondolnád, csak nem a megfelelő alakokba botlasz.
-Ilyen az én formám.
-Nem igaz! Te ennél többet érdemelsz, csak először ezt el kell hitetned magaddal is.

Jorgosz bizakodva nézett a jövőbe, miközben következő kuncsaftjához indult. Még mindig Szirén
járt a fejében. Milyen rendes ez az asszony, amiért megteszi neki ezt a nagy szívességet! Hogy Niké
mennyire fog megbízható információforrásnak bizonyulni, azt nem tudta, de a férfinak már az is
elég volna, ha csak annyit mondana, hogy Euridiké és Xénia boldogan és egészségesen élnek, és
semmiben nem szenvednek hiányt. Amennyiben Szirén ezzel a hírrel térne vissza, akkor nyugodt
szívvel hagyná itt Görögországot, hogy szerencsét próbáljon valahol máshol a világban. Ez volt a
terve azóta, mióta elkezdett itt dolgozni, ebben a swinger klubban, de addig nem tudott volna
elmenni innét, míg biztosat nem tud a családjáról.
Benyitott a szobába, amiről azt mondták neki, hogy ott vár rá a vendég. Nagyon remélte, hogy
nem valami újabb korbáccsal kapcsolatos élménye lesz, mert ahhoz most igazán nincs kedve. A háta
még meg sem gyógyult, és minden egyes mozdulatánál fájt. Nem volt finnyás alkat, de ha kérhet
 48

ilyet Istentől, akkor leginkább egy pihe-puha nőre vágyott, aki egy szimpla dugásnál többet nem vár
el tőle. Sajnos ilyen kevés akadt itt.
Amint megpillantotta kuncsaftját, megdermedt. Mindenre számított, csak erre nem. Ennél az
embernél már csak egy valakit gyűlölt jobban, Dáriust. Váratlanul rájött, hogy a vendég kifizetett
vele egy teljes órát. Hogy fogja ezt túlélni? Keserűen vallotta be magának, hogy szívesebben
elviselte volna a korbácsos nőt tízszer egymás után, mint azt, ami most vár rá.
-André!- szólította meg halkan.- Micsoda kellemetlen meglepetés? Mit akarsz tőlem?
Az öltönyös férfi mosolyogva felé fordult.
-Áh, Jorgosz! Ne térj ilyen hamar lényegre, drágám! Előbb hagy örüljek annak, hogy újra
viszontláthatlak!
André át akarta ölelni, de ő undorodva elhúzódott tőle. Ez már a férfinak sem tetszett. Kezét
higgadtan leeresztette, de tekintete egyértelműen veszélyesen villant.
-Újra megkérdezem.- mondta hidegen Jorgosz.- Mit akarsz tőlem?
-Nem értem, mért haragszol rám, édes. Oké, azt elismerem, hogy évekkel ezelőtt volt az a kis
összezörrenésünk. Te Ariadnéval szövetkeztél ellenem, és keresztül húztátok a számításaimat. Én
cserébe elintéztem, hogy Euridiké együtt lásson minket. De nem jött be a mesterkedésem, nem
igaz? Egészen idáig a lányod anyjával éltél szeretetben és békességben.
Jorgosz ösztönösen még távolabb lépett tőle. Már attól hányingere volt, hogy egy légtérben
tartózkodott Andréval. Minden idegszála megfeszült, mintha csak arra várna, hogy mikor támadja
meg a másik férfi.
-Elég sok mindent tudsz rólam. Figyeltettél valakivel? Így akadtál a nyomomra?
-Nem tagadom, hiányoztál nekem. Látod, én nem dédelgetem a régi sérelmeket veled ellentétben.
Már réges-rég elfelejtettem, amit tettél ellenem. Ki szeretnék békülni veled.
-Ha csak ezért jöttél, akkor máris távozhatsz. Nem békülök.
-Rendben van, elmegyek. De te is velem jössz!
-Álmaidban, haver!
-Nem akarsz? Biztos? Jorgosz, gondolkozz értelmes felnőtt ember módjára! Ha elmondom a
tulajdonosnak, hogy mik vannak a rovásodon, amúgy is kirúgna téged. Igen, egy swinger klubbot
üzemeltet, de a rendőrséggel nem hiszem, hogy problémát akar magának. Vagy... dönthetsz akár úgy
is, hogy félreteszed végre a büszkeséged, és eltöltesz velem egy kis időt az én luxus
apartmanomban Rodoszon. Választhatsz!
-Megint zsarolsz? Hát te csak így tudod elérni a céljaidat? André, felejts el inkább engem!
-Sajnálom, nem megy. Nincs nálad jobb a piacon, Jorgosz. Ez hízelgően hat számodra?
-Inkább felfordul tőle a gyomrom!
A férfi arca elkomorult. Ezen a ponton teljesen más irányt vett a beszélgetés.
-Jól van, te akartad! Én megpróbáltam kedves lenni veled, de az én türelmemnek is van határa!
André az ajtóhoz ment, és rátette kezét a kilincsre. Jorgosz egyetlen porcikája sem vágyott arra,
hogy vele tartson, de rájött, hogy mégis kénytelen lesz. Ha kirúgják innét, megint utcára kerül, és
kezdheti elölről az egészet. Még nem kuporgatott össze annyit, hogy teljen a repülőjegyre is, meg
hogy új életet kezdjen valahol máshol. Nincs más választása, mint elfogadni André ajánlatát.
-Várj!- szólt utána.- Rendben, minden úgy lesz, ahogyan te akarod. De csak maximum két hétig
maradok nálad, aztán kifizetsz nekem egy összegben annyit, amennyit én akarok!
-Mennyi az annyi?
Jorgosz olyan magas árat mondott, hogy attól Andrénak sértődötten faképnél kellett volna
hagynia, de ehelyett simán csak bólintott, és intett neki, hogy kövesse. Jorgosz lehajtott fejjel
kullogott utána, mint aki máris szégyelli magát. Bizony, nem ez lesz élete legszebb két hete, de
ennyi pénzért muszáj kibírnia. Aztán felpattan az első gépre, és itt fog hagyni mindent.

X. fejezet
 49

XI. fejezet

Dezdemónának fogalma sem volt arról, hogy ki jöhetett Szebasztiánhoz. Az ajtócsöngő újra
megszólalt, mintegy jelezve, hogy a kint álló illető már türelmetlen. Az asszony gyorsan beletörölte
tésztától maszatos kezét egy konyharongyba, és a bejárathoz sietett.
Amint föltárult az ajtó, mindent megértett.
-Még csak mostanra sikerült kinyomoznod, hogy hol vagyok?- kérdezte Dáriustól.
Férje nem reagált gúnyos kérdésére.- Bemehetek?
-Minek? Hogy feldúld a családi békénket?
-Én csak a fiamat szeretném látni. Biztosan ő is nagyon hiányol már engem. Kérlek, Dezi... Ne légy
kegyetlen!
Az asszonyt cseppet sem hatotta meg Dárius könyörgése, ám abban igaza van férjének, hogy a kis
Apolló csaknem minden este sírva alszik el, hogy nem láthatja apját. Nem tudta, ilyen esetben mi a
teendő, hiszen még sosem volt ebben a helyzetben. Hagyja, hogy a gyerek találkozhasson Dáriussal,
és ezáltal megnyugodjon egy kicsit, vagy pont, hogy ártana neki ezzel?
Végül anyai ösztönei győztek. Hátrébb lépett, hogy beengedje férjét. Dárius ennek ellenére nem
tűnt elégedettnek. Furcsán hideg és távolságtartó volt. Mint egy érzéketlen sziklatömb. Egyedül
akkor lehetett némi érzelmet felfedezni arcán, mikor a kisfiú ujjongva a karjába szaladt.
Már-már megható volt ez a találkozás. A férfi úgy ölelte magához a kis Apollót, mint annak idején
Diomédet, mikor először adta a karjába. Dárius akkor nem győzött hálát adni feleségének, amiért
egy ilyen szép és egészséges fiút szült neki. Virágcsokrokkal, ékszerekkel, forró csókokkal
kápráztatta el, és teljesen kifordult magából az örömtől. Nem volt boldogabb első gyermekes apa az
egész szülészosztályon. Többé nem is volt még egy olyan tökéletes pillanat az életében...
Dezdemóna gyorsan félrefordult, mikor érezte, hogy könnyek csípik a szemét. Az emlékek a mai
napig igen nagy hatással voltak rá. Szinte félelmetes belegondolni, hogy micsoda merész lépést tett,
mikor Szebasztiánnal akarta újrakezdeni az életét, pedig láthatóan még mindig ezer szállal kötődött
férjéhez. Vajon tényleg helyesen tette, hogy elhagyta?
-Nem maradhatsz sokáig.- figyelmeztette Dáriust.
-Az sem érdekel, ha a szeretőd itt talál!
-Te könnyedén fogod fel, de én nem. Ha azt mondom, menned kell, akkor igenis távozni fogsz,
vagy különben a rendőrséget hívom rád!
-Anya, mi az a rendőrség?- kérdezte a figyelmesen hallgatózó kisfiú.
Dezdemóna magára erőltetett egy műmosolyt a gyermeke kedvéért.
-Semmi, kicsikém.
-De akkor mért fenyegeted aput velük? Ők olyanok, mint a mumus?
-Hát igen közeli rokonságban állnak velük.- helyeselt Dárius.
Aztán gyorsan elterelte a kis Apolló figyelmét egy játékkal, amit csak ők szoktak játszani
közösen. Dezdemóna a legtöbb téren nem bízott a férjében, de a gyermekeit bármikor rá merte
hagyni. Így míg azok ketten el voltak foglalva a szobában, addig ő folytatta a kenyérsütést.
Észre sem vette, hogy megy az idő, csak mikor már ott hűltek a nagyra nőtt cipók az asztalon. A
finom illatok kicsalogatták a két éhes férfiembert is a konyhába. Dárius fekete szemei ragyogtak,
mosolya az arcán olyan kellemes volt, hogy húsz évet fiatalodott tőle. Dezdemóna néhány pillanatig
elmerült jóképűségében, aztán észrevette magát, és gyorsan sepregetni kezdett.
-Na, jól telt a nap, fiam?- kérdezte a kis Apollót.
A gyerek ujjongva válaszolt.
-Azt akarom, hogy apa örökre itt maradjon!
Az asszony már épp belekezdett volna egy hosszas és kínos magyarázkodásba arról, hogy ez mért
 50

nem lehetséges, mikor helyette Dárius nagyon ügyesen megoldotta a helyzetet.

-Apának mennie kell dolgozni.
-Ne menjél!- könyörgött neki a fiúcska.
-Muszáj, koukli mou! Most itt kell, hogy hagyjalak, de ha majd felnősz, ígérem, te is jöhetsz velem.
Olyan zseniális üzletembert faragok belőled, hogy az emberek csodálni fognak érte!
-Üzletember? És az micsoda?
-Olyan, mint én vagyok. Egy okos és gazdag ember.
-Az jó! Akkor én is üzletember akarok lenni!
Dárius már most olyan büszkén nézett a kisfiúra, mintha az lenne. Megpuszilta arcocskáját, mire a
gyermek szorosan átölelte a nyakát. Nem volt hajlandó elengedni apját.
-Már elég nagy vagyok, menni akarok veled!
-Még ahhoz el kell telnie pár évnek, hogy felnőjél!
-Nem!- hisztizett Apolló.- Én már felnőttem! Menni akarok veled!
Dezdemónának a szíve szakadt meg, hogy ezt végig kellett hallgatnia. Kezdte magát igazán
rosszul érezni amiatt, hogy elszakította apát a fiától. Szebasztián pedig hiába próbálkozott újra és
újra, nem tudta átvenni Dárius helyét a gyermek szívében.
Az asszony tekintete találkozott férjével, aki talán még nála is jobban szenvedett. Dárius
megpróbálta csitítani kis Apollót, hogy hamarosan újra visszatér, de semmi haszna nem volt. A
gyermek már ordított, és hevesen zokogott, miközben tíz körömmel kapaszkodott apja hajába.
-Veled akarok menni!
-Fiam, most nem lehet...
-Ne hagyj itt, apa! Szeretlek! Veled akarok menni!
A férfi tehetetlenül nézett Dezdemónára, aki megint a könnyeivel küszködött. És ha ez még nem
lett volna elég, egyszer csak az ajtó csapódására lettek figyelmesek. Ez jelezte azt, hogy Szebasztián
hazaérkezett.

Szebasztián el sem tudta képzelni, mi lehet ez a lárma a konyhájában, ám amint meglátta Dáriust,
elszakadt nála a cérna. Dezdemóna nagyon nagy hibát követett azzal, hogy beengedte a lakásba
férjét. Ezért még számol később vele is, de előbb kidobja innét Angelopuloszt.
-Ezt mégis hogy képzeled, hogy idejössz?!
-Szebasztián,- kérlelte őt az asszony.- ne a gyerek előtt veszekedjetek!
-Nem érdekel a gyerek!- csattant fel a férfi.- Ennek a köcsögnek azonnal el kell innét tűnnie!
-Kit nevezel köcsögnek, te köcsög?!- háborodott fel most már Dárius is.
Dezdemóna a legjobbnak látta, ha azonnal kikerül a két felbőszült hím közeléből, ezért kikapta
férje kezéből a kis Apollót, és beszaladt vele a szobába. Jól tette, mert hamarosan verekedés hangjai
szűrődtek ki a konyhából. A tányércsörömpölés és az ordibálás még a gyermek rémült sírását is
elnyomták.
Az asszony szorosan magához ölelte fiát, miközben azért imádkozott, hogy legyen már ennek
vége. Valaki odafönt meghallgathatta könyörgését, mert hamarosan Szebasztiánnak sikerült
kidobnia Dáriust a lakásból. Hogy ezt miképp vitte végbe, nem tudta, de mikor meglátta a masszőrt
sebesülten betántorogni a szobába, nem csodálkozott. Dárius sosem küzdött tisztességesen.
-Megsérültél?- kérdezte a férfit, bár egy tapodtat sem ment közelebb hozzá.
-Nem bírok ráállni a jobb bokámra. Azt hiszem, eltörte.
-Bevigyelek a kórházba?
-Jó ötlet. Egy kicsit szédülök is.
Szebasztiánnak még annyi ereje maradt, hogy felnyögjön, aztán eszméletlenül elterült a padlón.


 51

Eufrozina remegve állt a férfibörtön egyetlen női mosdójában. Eljött a nap, amitől rettegett. A
gyomra öklömnyire összeszorult. A torkában olyan gombóc nőtt, hogy alig tudott tőle nyelni. Ha
valaki idegesnek titulálná, az még enyhén fogalmazna. A gyermekének apja meg fogja hágni őt a
férje szeme láttára! Ez olyan szinten perverz volt, hogy attól a hányinger kerülgette. Muszáj volt
vennie két nagy levegőt, mielőtt a koszos padlóra ájult volna. Hogy valamelyest lenyugodjon,
mantraként ismételgette magában:
A fiamért teszem! A fiamért teszem! A fiamért...
Hát igen, szüksége volt egy emlékeztetőre, mért is kénytelen végigcsinálni a dolgot. És amire még
ennél is nagyobb szüksége van, az a kezében tartott pirula.
Lenézett a tenyerén árválkodó kerek, fehér gyógyszerre. Ezt a drogot tegnap este vette egy
diszkóban. Nem volt könnyű megszerezni, de megérte. A díler azt mondta neki, hogy garantáltan el
fog kábulni tőle, de mégsem egészen úgy működik, mint egy sima altató. A hatása lassan fejti ki
magát, és van körülbelül egy óra, amikor ébren van, érzékeli a környezetét, még cselekedni is tud,
de valahogy- hogy is mondta?- testen kívüli élményben lesz része. Hm, ez tetszett Eufrozinának.
Jelen lenni, de közben mégsem. És a legjobb az egészben, hogy utána nem fog emlékezni semmire.
Kifejezetten erre az alkalomra vette a drogot. Enélkül nem fogja tudni megtenni, amire készül.
Talán gyarlóság, elismeri, de senki sem érzi át az ő helyzetét! Párisz a saját tomboló
féltékenységével, a rokonok pedig a gyerek miatti aggódással vannak elfoglalva. Egyáltalán
senkinek sem fordul meg a fejében, hogy Eufrozinának nincs kedve Krisztofer alá feküdni.
Természetesnek vették, hogy teljesíti a kötelességét, hiszen a fia élete a tét.
És így van, be fog menni abba a szobába, és zokszó nélkül végigcsinálja, mit sem törődve a
megaláztatással. Már csak az a kérdés, hogy tiszta tudattal tegye meg, vagy vegye be előtte a
kábítószert? Volt valami ijesztő abban, hogy talán ez az erős gyógyszer kiüti őt, és bárki bármit
tehet vele, amíg nincs eszméleténél. De vállalta a kockázatot. Inkább, minthogy ezt a szörnyűséget
meg kelljen élnie, aztán még emlékeznie is rá élete végéig.
Egy gyors mozdulattal bedobta szájába a pirulát, és úgy szárazon lenyelte. Nem ivott rá csapvizet,
pedig elég keserű íze volt. Nem is baj, legalább minél undorítóbb a lehelete, annál kevésbé fogja
Krisztofert vonzani a csókolózás gondolata. Ezután merészen kilépett a mosdóból, és végigment a
folyosón. Végre eljutott abba a helységbe, ahol le fog zajlani ez az egész. Lehangoló látvány volt a
szoba kopár berendezése. Egy ágy a sarokban, egy asztal a másikban, és egy szék az asztal mellett.
Ez lesz élete legszörnyűbb élményének színtere, és hozzá a művészi kellékek.
Pillantása arra a falra esett, amely csak sötétített üvegből állt. Erről az oldalról nem láthat át, de a
másik szobából Párisz mindent észrevétlenül végignézhet. Ez egy tipikus vallatóhelység volt. A
börtönben nem találtak más megoldást erre a csöppet sem hétköznapi kérésre, hogy egy harmadik
fél diszkréten a háttérbe húzódva végignézhesse azt a műsort, amit ő fog szolgáltatni Krisztoferrel.
Eufrozina az ajtó felé fordult, mikor az váratlanul kinyílt, és behozták rajta a rabot. A férfi
narancssárga kezeslábasában volt, akárcsak a múltkor. Az őrök leszedték róla az összes bilincset.
Krisztofer a művelet alatt nyugodtan állt, ráérősen, mintha az övé volna a világ összes ideje. Csak
kobaltkék szeme csillogott szemtelenül, arról a gúnyos mosolyról nem is beszélve, amit a nőre
vetett. Eufrozina egy pillanatra visszaemlékezett az első napra, mikor találkoztak. Így utólag már
nem értette, hogy tarthatta őt akkor jóképűnek és kedvesnek? Krisztofer valójában egy elmebeteg,
szadista, önző állat! Nincs nála undorítóbb alak ezen a földön. Ha ránézett, heves gyűlölet lángolt
fel a szívében, és enyhén émelyegni kezdett, mikor arra gondolt, milyen koszos és büdös lehet a
férfi.
Az őrök végre elmentek, ami nem is baj, mert nincs szüksége több kukkolóra. Krisztofer vigyora
kiszélesedett, amint bezárult mögöttük az ajtó, és kettesben maradtak. Eufrozina viszont letörte
jókedvét, mikor elővett táskájából egy hivatalosnak látszó dokumentumot, amit az orra elé tolt.
-Ezt itt és most aláírod!- jelentette be a nő hivatalos hangon.- A szerződésben benne áll, hogy
hajlandó vagy alávetni magad az operációnak.
 52

Az asztalra tette egy töltőtollal egyetemben, de a férfi még csak egy pillantást sem pazarolt a
papírra. Szemét bizalmasan Eufrozinán felejtette, amitől a nőnek olyan érzése támadt, hogy
Krisztofer képes akár ruhán keresztül is megerőszakolni őt a tekintetével. Kihúzta magát, hogy
magabiztosnak tűnjön, bár saját maga számára is szánalmasnak tűnt gyenge kísérlete arra, hogy
visszaszerezze a helyzet feletti irányítást. Igazság szerint itt az egyedüli úr ez a koszos rab volt,
ugyanis az ő kezében összpontosult minden aduász.
-Nem írok alá addig semmit, amíg nem végeztem veled.- jelentette ki Krisztofer.- Még egy
kurvámnak sem fizettem előre, és nem most fogom elkezdeni.
Eufrozina egy pofonnak is jobban örült volna, mint annak, hogy lekurvázták. De hát végső soron
az is! Egy prostituált, aki áruba bocsátotta a testét. Az mindegy, hogy nem pénzért csinálja. Akkor is
elítélendő, amit tesz. Főképp a saját szemében tűnik annak! Egyáltalán hogy tud majd lelkifurdalás
nélkül belenézni a tükörbe radikális feminista, egyben tisztességes ügyvédnő létére?
-Most írd alá!- csattant fel dühösen Eufrozina.
-Azt várhatod!
-Krisztofer!
A férfi hanyagul vállat vont. A nő végre rájött, hogy nem bír el vele.
-Vitatkozhatunk az örökkévalóságig, ha azt akarod, de szerintem jobb időtöltést is ki tudunk találni.
Krisztofer hangja egyértelműen csábító színezetet öltött. A férfi rá akart térni a lényegre, és
Eufrozinának sem jutott eszébe semmi, amivel továbbhalogathatná az elkerülhetetlent. A nő feladta
a harcot.
-Jó, de ígérd meg, hogy utána tényleg aláírod a papírokat!
-Hé, hazudtam én neked valaha is? Tisztességesen játszom, ha te is. Csak adj bele, bébi, apait-
anyait, és akkor elégedett leszek veled! Tehát? Kezdődhet a játék?
Eufrozina azon gondolkodott, mikor fog hatni végre az az átkozott drog. Még mindig nem érzett
semmit sem. Ugyanolyan volt, mint mielőtt bevette volna. Lehet, hogy átverték? Ha ez tényleg
placebo... Nem az érte kiadott összeg zavarta, sokkal inkább az, hogy talán tiszta elmével kell
végigcsinálnia a dolgot.
Remegő hangon válaszolt.
-Várj, Krisz...
-Hol van a férjed?- vágott a szavába a férfi.
Eufrozina némán az üvegre mutatott. Krisztofer kíváncsian közelebb lépett. Percekig csak
tapogatta a falat, arcán látható kétkedés volt. Nem hitte el, hogy a másik oldalon ott van Párisz.
-Áh, ez így nem fog menni!- mondta végül csalódottan Krisztofer.- Úgy szólt a megállapodás, hogy
neki is itt kell lennie. Nem veszem be, hogy...
Ekkor a hangszóró zajosan életrekelt.
-Itt vagyok, seggfej!- hallatszott Párisz mérges hangja.- Ne aggódj, látok mindent. És csak a
miheztartás végett mondom, egy napon az én kezem által fogsz meghalni. És ez a nap egyre
közeledik. Tudod, hogy én nem szoktam a levegőbe beszélni!
Krisztofer úgy vigyorgott, mint akinek végre telitalálata lett a lottón. Széles szájából csak úgy
villogtak egészséges, fehér fogai. Eufrozinát egy cápára emlékeztette. A férfi jókedvűen csettintett
egyet a nyelvével.
-Üdvözöllek, rég látott cimborám! Ugye még szólíthatlak így? A múltban volt egy-két félreértés
közöttünk, de szerintem azon simán túlléphetünk. Mi ketten, Párisz, a mai napig jóban-rosszban
kitartunk egymás mellett. Láthatod, még olyan dolgokon is megosztozunk, amin csak az igaz
barátok képesek. Engedd meg, hogy megköszönjem, haver, hogy kölcsönadtad egy órácskára a
feleségedet. Azzal fogom meghálálni neked, hogy ezt a rövid időt gátlásoktól mentesen, teljes
mértékben kielégítő módon használom fel. Remélem, nem bánod?
Párisz nem válaszolt, valószínűleg még a szava is elállt ennyi dagályos kedélyeskedés után.
Eufrozinát viszont nem érte váratlanul, hogy Krisztofer most ezt az álarcot vette fel, hogy halálra
idegesítse vele a férjét. Volt egy hét az életében, mikor szó szerint együtt élt ezzel a pszichopatával.
 53

Azóta tisztában volt vele, hogy Krisztofer nagy karriert futott volna be politikusként, ha nem a
bűnözést választja. Nála talán csak a legmagasabb pozíciókban lévő gazemberek értettek jobban a
mellébeszéléshez, és a túlzott nyájassághoz.
A férfi kék szemei rászegeződtek, akár egy röntgensugár. Most őt pécézte ki magának. Mielőtt
Eufrozina felkészülhetett volna rá, már egy szoros ölelésben találta magát, szájára tapadó nyálas
csókok özöne alatt. Ösztönösen el akarta lökni magától Krisztofert, a férfi viszont keményen
megragadta a csuklóit, és hátrafeszítette. Immár nem azért vergődött, hogy ellenkezzen, hanem mert
nem kapott levegőt.
Krisztofer végre elengedte, mire azzal a lendülettel a nő hátratántorodott, és az ágyra huppant. A
férfi fölé hajolt, akár egy éhes ragadozó. Eufrozina rémülten felkiáltott, de aztán gyorsan becsukta a
száját. Ha most elkezd sikoltozni, azzal csak felhergeli Páriszt, akiről nem szabad megfeledkeznie,
hogy mindent lát. Megfogadta, hogy bátor lesz. Most viszont minden merészsége elszállt, mikor a
tettekre került volna a sor. Krisztofer egy hús-vér ember, nem egy leküzdhető feladat. Érzésekkel és
vággyal rendelkezik, amitől félelmetessé vált. Eufrozinának még mindig fájt a csuklója vad
szorítása után. Hirtelen leesett neki, hogy bizony kegyetlenül meg fogják erőszakolni, és neki ezt el
kell tűrnie. A nő nyelt egyet. Hatalmába kerítette a pánik.
Ekkor a férfi egy teljesen váratlan dolgot tett. Jóindulatúan elmosolyodott, és gyengéden
végighúzta ujja hegyét Eufrozina arcán. A nő mozdulatlanná merevedett, még levegőt is elfelejtett
venni egy ideig. Sosem hitte volna, hogy valaha is azt fogja kívánni, hogy Krisztofer még mindig
szeresse őt. Ha csak van egy picurka esély arra, hogy a férfi még mindig érez valamit iránta, akkor
talán még sem lesz olyan szörnyű trauma számára. Könyörögve nézett fel Krisztofer szemébe.
A férfi fölhúzta őt magához.
-Nem itt fogjuk csinálni! Az ágy tisztességes asszonyoknak való, te viszont csak egy forróvérű
szajha vagy! Felséges látványt nyújtasz majd az asztalon fekve!
Krisztofer megragadta az előbb említett tárgyat, és a szoba közepére húzta. Mikor úgy helyezte,
hogy az üvegfal mögött levőnek tökéletes rálátása legyen az asztalra, Eufrozinának végre
megértette, hogy mire megy ki a játék. Szó sincs itt se szeretkezésről, se dugásról! Ez nem lesz más,
csak egyszerű színpadi műsor Párisz számára. Hogy is feledkezhetett meg róla? Régen is, és most is
csak ez volt a lényeg. Ő nem más, mint egy tárgy, amit a férfiak közötti vetélkedés során ki-ki a
maga tetszése szerint felhasználhat.
Krisztofer megállt az asztal és az üvegfal között. Hívogató mozdulatot tett Eufrozina felé.
-Gyere ide, kedvesem! Na mi lesz? Mozdulj már, nem érünk rá egész nap!
A nő tett egy lépést előre, bár lázadozó énje szinte ordított a fejében, hogy ne engedelmeskedjen
egy férfi felsőbbrendűségének. Az egyetlen, akitől valaha elfogadott parancsot, az Párisz volt, és azt
is csak szigorúan a házaséletük élvezhetőbbé tétele érdekében. Ettől függetlenül természete ellen
való volt a behódolás. Ő sokkal inkább leigázni szeretett. Ezért is ment ügyvédnek, ahol a
tárgyalásokon már nem egy-két férfit megszégyenített tudásával és ügyességével.
Most viszont ezeknek semmi hasznát nem vette, mikor azt kellett végignéznie, hogy Krisztofer
kicsatolja a kezeslábasát, és letolja egészen a bokájáig. A meztelenség a férfi számára nem okozott
gondot, hiszen izmos teste olyan tökéletes volt, akár egy fiatal csődöré. Még ágaskodó farka is
megfelelt mind vastagságában mind hosszúságában. Krisztofer büszkén elvigyorodott. Aztán egy
pontra mutatott a földön maga előtt.
-Térdelj le, és vedd a szádba!
A megaláztatás bárdként sújtott le Eufrozinára. Ha kifejezetten megnevezhetne egy pillanatot,
mikor azt érezte, hogy nem bírja tovább, és azonnal távozni akar innét, hát akkor ez lett volna az.
Krisztofer nem gondolhatja komolyan, hogy le fogja szopni őt Párisz szeme láttára! A férfi
szemében csillogó várakozás viszont meggyőzte, Krisztofer nagyon is komolyan gondolja.
Eufrozina viszont nem volt hajlandó rá.
-Ahogy gondolod, édesem!- rángatta vissza magára a férfi a nadrágot.- Most pedig tűnj el innét!
Majd küldök egy szép koszorút a kölyök temetésére.
 54

A nő fájdalmasan az ajkába harapott, mikor újfent eszébe juttatták, hogy valójában mért nincs
döntési joga. Amint kisfia arca a szeme elé tolakodott, majdnem sírva fakadt. De visszanyelte a
könnyeit, és vetett egy gyűlölködő pillantást Krisztoferre.
-Hogy dögölnél meg! Te vagy a legalávalóbb rohadék, akit valaha ismertem!
-Ja, meg a Mikulás! Valami oknál fogva az a szakállas manusz mindenkinek hozott karácsonykor
ajándékot, csak nekem nem. Hát nem bosszantó? De hagyjuk máskorra az önsajnálatot! Tudod, én
nem vagyok az a szentimentális típus. Azt hittem, hogy felkészülten érkeztél ide. Vagy mit
gondoltál, végig csak beszélgetni fogunk?
Eufrozina nem válaszolt, mire Krisztofer megragadta a karját, és lassan magához húzta. A nő nem
nézett rá, csak érezte vállain nehéz kezét, amint egyre lejjebb nyomják. Aztán már azon kapta
magát, hogy Krisztofer előtt térdel, akár akar, akár nem. És a férfinak még volt képe hozzá, hogy
úgy tegyen, mintha Eufrozinának ezért köszönetet kellene mondania neki.
-Nyugalom, szépségem! Fogd fel úgy, hogy végre kaptál egy órácskát velem kettesben, mikor
szabadon kiélvezheted az én szexis habtestemet a férjed öregedő, löttyedt bőre és szánalmasan
miniatűr pöcse helyett. Én a helyedben nem panaszkodnék, hanem igyekeznék a legjobbat kihozni
az adott helyzetből.
-Az egyetlen, amiért hálás volnék neked, ha végre befognád azt a lepcses pofádat, mert kezdesz az
idegeimre menni!
-Kérlek, ahogy gondolod! Most viszont elég a dumából, ideje a lényegre térnünk! Tégy a kedvemre,
kicsikém! Úgy, közben fordítsd a fejed oldalra, hogy a férjed is láthassa!
Krisztofer akkurátusan elrendezte a nő haját, hogy még véletlenül se takarja el az arcát. Eufrozina
erőt vett magán, és lehúzta róla a nadrágot. Férfiassága úgy ágaskodott az orra előtt, mint egy
győzedelmi zászló. A nő vágott egy fintort, és nagyon remélte, hogy Krisztofer mégis csak fürdött
ma, mielőtt találkoztak volna. Miközben bekapta a férfi farkát, nem ment ki a fejéből, hogy Párisz
látja ezt a szégyent. Beljebb engedte szájába a húsos, kemény dorongot, és mikor ritmikusan
folytatta a szopást, egy másodosztályú pornószínésznőnek érezte magát. Öklendezni támadt kedve.
-Ohhh...- nyöszörgött Krisztofer.- Annyira jól csinálod! Nyalogasd egy kicsit a heréimet! Ez az,
szívd meg a makkot! Ne olyan erősen! Most jóóóó... Ó, szívem, ez fantasztikus! Szerintem, te
kifejezetten élvezed ezt!
Eufrozina gúnyosan a szemét forgatta. Fele olyan ügyesen sem csinálta, mint amilyennek a férfi
beállította a dolgot. Krisztofer szándékosan túlzott, hogy ezzel is minél mélyebb lyukat taposson
Párisz szívébe. Hogy ez a páváskodó hím végre befejezze a szórakozást, a fogait is latba vetette.
Krisztofer fájdalmasan felszisszent, és kirántotta farkát a nő szájából.
-Hogy az a...- egy pillanatra kijött a szerepéből, de aztán gyorsan rendezte arcvonásait, és a haragot
felváltotta a jól ismert álságos mosoly.- Muszáj volt abbahagynunk, mert nem akarok túl korán
elmenni. Gyere, bébi, most te következel! Túl sok a ruha rajtad.
Felállította, és megpördítette, hogy mindketten szembenézzenek az üveggel. A férfi szorosan a
hátához simult, ágyékát Eufrozina fenekéhez dörzsölte. Közben kezei sem maradtak tétlenek.
Krisztofer olyan hamar megszabadította blézerétől és blúzától, mintha egész életében ezt gyakorolta
volna. Eközben a nő megbabonázva meredt tükörképükre, és elképzelte, mit láthat Párisz a másik
oldalról.
Amint Krisztofer megszabadult a melltartótól is, rámarkolt a lágy halmokra. Gyengéden
megpöckölte bimbóit, de ő nem érzett semmit. Mikor másik kezével a bugyijába nyúlt, a nő szinte
unatkozott. Ám szoborszerű, rideg magatartásával csak azt érte el, hogy a férfi még elszántabb lett.
Krisztofer eldöntötte, hogy életet lehel a testébe, és amennyire csak lehet, feltüzeli vágyát. Ő még
nem tudta, hogy ez lehetetlen. Eufrozina megfogadta a férjének, hogy nem fogja élvezni az aktust,
és ígéretét be is fogja tartani.
De aztán történt valami.
Váratlanul erősen megszédült, és hogy el ne essen, Krisztofer mellkasának kellett dőlnie.
Csodálkozva állapította meg, hogy összefolyik a kép a szeme előtt. A lábában az izmok kocsonyássá
 55

váltak. Ha a férfi nem kapja el, akkor a földre csúszott volna. Megpróbált koncentrálni, de csak a
fülében hallatszó dobolásra tudott figyelni. Valami baj lehetett vele, mert nem érzékelte a
környezetét. Már-már kezdett volna aggódni, de ekkor megszűnt érezni is. Utolsó értelmes
gondolata az volt, hogy íme, hatott végre a kábítószer. Ezek után úgy engedelmeskedett
Krisztofernek, mintha csak egy akarat nélkül báb volna.
A férfi mit sem tudott a változás okáról, nem is érdekelte. Ő csak annyit fogott fel hirtelen, hogy
Eufrozina készségesen simul hozzá. A nő feje hátrabukott a vállára. Mellét kidüllesztette, és úgy
nyomta bele tenyerébe, mintha majd meghalna egy kis cirógatásért.
-Áh, ez az! Szivi, tudtam én, hogy élvezni fogod... Feladtad végre a büszkeségedet, hm? Már az
sem érdekel, hogy ki látja, és ki nem. Egyébként megértelek. A nők sosem tudtak ellenállni nekem,
hát akkor mért lennél te különb?
Eufrozina fülét lágyan simogatta Krisztofer lehelete, amit kellemesen melegnek talált. Bágyadtan
behunyta a szemét, és felkínálta a torkát a férfinak. Az ki is használta rögtön az alkalmat, hogy
végigcsókolja a lágy bőrét. A nő megborzongott, és álmodozón felsóhajtott. Krisztofer kuncogott.
-Látom, tényleg tetszik, amit művelek veled! De hát mért is lepődöm meg? A múltkor sem
tiltakoztál egy szóval sem! Emlékszel arra az éjszakára kedvesem? Olyan tüzes kis vadmacska
voltál az ágyban, hogy attól még most is felforr a vérem! Belém markoltál, hogy siessek már, és
szinte felnyársaltad magadat velem. Annyira nagyon nedvesen vártál engem... Vajon most is?
Eufrozina ösztönösen szétnyitotta a lábát, mikor a férfi benyúlt közéjük. Krisztofer elégedetten
felnyögött. A nő egész testében megremegett, mikor a kíváncsi ujjak rátaláltak a csiklójára. Mind a
tíz körmével belevájt a férfi felkarjába, hogy többet követeljen tőle. Krisztofer diadalmasan
felnevetett, mikor két ujját lucskos hüvelyébe mélyesztette. Amint kihúzta kezét a bugyijából,
felmutatta Párisznak a rajta csillogó nedvességet, majd hangosan cuppogva lenyalogatta. Eufrozina
ezzel mit sem törődve zihált a vágytól, és mindennél jobban szeretett volna már kielégülni.
-Gyere, szerelmem, most megadom neked azt, ami jár!- súgta Krisztofer a fülébe.
A férfi könnyedén felkapta, és rátette őt az asztalra. Aztán minden teketória nélkül belehajolt
Eufrozina ölébe, és rátapasztotta száját legforróbb pontjára. A nő felkiáltott, és hevesen belemarkolt
az asztal szélébe, nehogy leessen. Feje tehetetlenül csapkodott jobbra-balra, miközben csípője az ősi
ritmusra hullámzott. Mikor felemelte nehéz szemhéját, valami fehér foltot pillantott meg a földön.
Volt egy olyan érzése, hogy ismernie kellene azt a papírt, és tudnia, hogy milyen szöveg áll rajta.
De hiába próbált emlékezni, egyszerűen nem ment neki. Egy idő után nem is érdekelte az egész,
hanem inkább kellemesebb dolgokra fordította a figyelmét.
-Élvezz el Krisztofer papa kedvéért!- mondta rekedten a férfi.- Gyerünk, Eufrozina, hagy szívjam ki
belőled az utolsó cseppig!
A nő felhördült, és szó szerint belenyomta magát Krisztofer szájába. Csiklóját ritmikusan a
nyelvéhez dörgölte, aminek meg is lett a hatása. Mint az íj, megfeszült az orgazmus hatására. Fejét
az asztallapba verte, teste felemelkedett, a férfi arcát két combja közé préselte. Olyan felszabadultan
sikoltozott, mint még soha életében. Krisztofer rendkívül elégedetten bukkant fel újra, mikor
Eufrozina izmai elernyedten, visszarogyott az asztalra, és nem hallatszott már más, csak fáradt
lihegése.
-Úristen, bébi, te jobb vagy, mint álmaimban! Fogalmad sincs, mennyire benned akarok már lenni!
Megfogadtam, hogy a végén beléd eresztem, hátha összejön egy újabb gyerek! Párisz, az a
mamlasz, még arra sem jó, hogy teherbe ejtsen téged. De semmi baj, szerelmem, majd én
gondoskodom egy kistestvérről a fiunknak!
Eufrozina nem értette, hogy miről hadovál ez itt össze-vissza, csak azt tudta, hogy a hüvelye szó
szerint fáj a vastag farkáért. Mikor végre megkapta, szégyenérzet nélkül vonaglott rajta. Fenekével
riszált egy kicsit, hogy minél mélyebben magába tudja fogadni a hatalmas péniszt. Végre Krisztofer
mozogni kezdett benne, mire ő szuper gyorsasággal közeledett a második orgazmusához.
Körülbelül ekkor esett le Krisztofer álarca. A férfi nem tudta tovább titkolni érzéseit. Bódult
tekintetével Eufrozinára nézett. A nő felszabadultan nyögött minden egyes lökésekor. Puha mellei
 56

megremegtek, bőre fénylett az izzadtságtól, arca mámorban úszott. Elveszett a látványban.

-Annyira szeretlek... Olyan szép vagy! Bárcsak örökké dughatnálak! Az tetszene neked is, igaz?
Eufrozina egyetértően hümmögött, mire Krisztofer lehajolt hozzá, és szenvedélyesen
megcsókolta. A nő úgy viszonozta, mintha az élete múlna rajta. Egymásba kapaszkodtak, mikor
átcsapott felettük az élvezet hulláma. Testük megfeszült, aztán összeroskadt.

Krisztofer, amint végzett, felöltözött, aláírta a papírt, és hanyag mozdulattal Eufrozina testére
dobta. Kész, ezennel a kurva ki van fizetve. A férfi egy újabb, és végre az utolsó, gusztustalan
vigyorral a képén kilépett az ajtón, hogy az őrök visszakísérhessék a cellájába. Párisz minden
ízében remegve bámulta őket az üvegfalon keresztül.
Tudta, hogy fel kellene állnia a székből. Kényszerítette a lábát, hogy mozduljon meg, de nem
ment. Egyelőre ezen a fura, ide nem illő reszketésén sem tudott uralkodni. Megtehette volna, hogy
nem nézi végig a műsort. Igazság szerint pontosan ezt kellett volna tennie. Ehelyett, mint aki meg
lett igézve, kocsányon lógó szemekkel stírölte feleségét Krisztoferrel szex közben. Minden sóhajtás,
minden nyögés, minden apró mozdulat beleégett a memóriájába. Soha ki nem törölhetetlenül látni
fogja azt a momentumot, mikor Eufrozina teste felemelkedik az asztalról élvezés közben. Merthogy
ez volt az a bizonyos pillanat, mikor a nő, aki a világon a legfontosabb volt neki, elárulta őt.
Megsebzett szívvel, megtépázott büszkeséggel, és olyan haraggal a lelkében, amivel képes lett
volna földig rombolni ezt az épületet, felállt, és átment a másik szobába. Úgy döntött, hogy nem
fogja kimutatni az érzéseit. Olyan méltósággal fogja elviselni ezt az irdatlan méretű megaláztatást,
amilyet még senki sem látott. Habár a tisztességét csak azon a napon tudja majd helyreállítani,
mikor lehetősége lesz megölni Krisztofert, de addig is tartani fogja magát, mint akinek meg sem
kottyant ez az egész. Olyan hideg lesz, akár egy jégcsap, és mind közül legfőképp a felesége nem
fogja megtudni soha, hogy legbelül szeretne meghalni a szégyentől és a rázúduló fájdalomtól.
Amint belépett az ajtón, tekintete a meztelen nőre siklott. Eufrozina szétterülve, felajánlkozva, az
átélt kéjtől még mindig nedvesen feküdt az asztalon, mintha csak arra várna, mikor jön vissza
Krisztofer egy második menetre. Párisz fogai összecsikordultak haragjában. Egy ideig azt sem
tudta, hogy meg fog-e bírni szólalni. Állhatatosan ismételnie kellett magában, hogy az a nő ott nem
a felesége, mire lenyugodott annyira, hogy levegőt kapjon.
-Öltözz, Eufrozina!
Semmi válasz. A mozdulatlan test meg sem rezzent. A férfira újra rátört a pusztítás iránti vágy
attól, hogy ez a céda még csak arra sem hajlandó, hogy tudomást vegyen róla.
-Azt mondtam, öltözz! Nem hallasz?!
Már ordítozott, de a nő fel sem kelt. Talán alszik? Ezt nem gondolhatja komolyan! Párisz két
lépéssel mellette termett, és megrázta a karját.
-Ébredj, te ribanc! Ha most azonnal nem öltözöl fel, akkor esküszöm, kapsz egy olyan maflást, amit
életed végéig megemlegetsz majd!
Addig noszogatta, mire végül kicsit túlzásba esett, és már csak azt vette észre, hogy a nő teste
leeseik a asztalról. Párisz percekig üres tekintettel bámult rá. Lassan kezdett leesni neki, hogy
felesége nem alszik, hanem eszméletlen. Párisz szíve a gyomrába zuhant volna.
-Eufrozina!- lehelte döbbenten.
Térdre hullott mellette, és úgy ölelte karjába, mintha a nő volna a legdrágább kincse. Habár az
előbb még legszívesebben megölte volna, most rájött, az életénél is jobban félti a feleségét. Sietősen
levette magáról a zakóját, hogy Eufrozina köré tekerje. Közben már az őröket szólongatta, akik
rövidesen meg is jelentek.
-Segítsenek!- könyörgött nekik Párisz.- Van itt egy orvos?
-Tehát mi baja van a felségének?
-Csak mutassa az utat a börtönkórházba!
 57

Lehetett valami kétségbeesett hangjában, amitől azonnal engedelmeskedtek neki. Ő felkapta az

ájult nőt, és szinte átszaladt vele a másik épületbe. Az út alatt mindenféle megfordult a fejében. A
leginkább arra gyanakodott, hogy Krisztofer tehetett Eufrozinával valamit, de nem értette, hogyan.
Hiszen látta őket! Minden pillanatukat feszült figyelemmel kísérte. Kizárt, hogy annak a
rohadéknak lehetősége lett volna tűt döfni belé, vagy bármi mást csinálni a feleségével. Mégis,
Eufrozina nem magától került ebbe az állapotba.
Órákat kellett várnia a kietlen folyosón, mire közölte vele az orvos az igazat. Amint Párisz
meghallotta, azt hitte, ő is menten padlót fog. Értetlenkedve meredt a doktornőre.
-Elnézést! Kérem, ismételje meg, amit mondott!
-Drogot találtunk a felesége vérében. Tisztán kimutatta a vizsgálat.
-De hát ez lehetetlen!
-Sajnálom! A laborosok most jelentették. Nem történt tévedés.
-Azt állítja, hogy Eufrozina önként bevett valamit hülye szart, mitől kiütheti magát?! Maga nem
ismeri a feleségemet, ő sosem tenne ilyet! Ügyvéd, érti? Minden törvénytelen dolgot mélyen elítél!
A középkorú, fehér köpenyes doktornő megértően bólintott.
-Attól tartok, mégis csak megtette. A tisztességes emberek is megbotlanak néha. Csak arra kell
vigyáznia, hogy ez többé ne forduljon elő még egyszer. Nos, ha gondolja, bemehet hozzá. Már
valamennyire jobban van, tud vele beszélni is.
-Várhatóan mikor engedik ki?
-Ma estére bent tartjuk megfigyelésre, de holnap reggel távozhat.
-Köszönöm!
Párisznak nem volt könnyű kórházi ágyon fekve látnia Eufrozinát. Elsőnek a fia, most meg a
felesége. A gondok egyre nehezebb súllyal rakódnak a vállára. Már csak neki kellene bekrepálnia,
hogy teljes legyen a családi összeomlás. A férfi nem tudta felidézni, melyik lehetett az a pont,
mikortól így kisiklott az élete. De azt tudta, hogy keservesen visszasírja azokat az időket, mikor
még minden rendben volt, vagy legalábbis annak tűnt.
A nő felé fordította a fejét. Alig villant fel kába tekintetében a felismerés szikrája, máris potyogni
kezdtek könnyei. Bűntudat és szégyen fanyar bűze lengte be a szobát. Párisz, aki idáig úgy aggódott
feleségéért, most arra sem volt képes, hogy megközelítse az ágyát. Idegesítette Eufrozina hangos
zokogása. Mintha ezzel bármit is meg lehetne oldani!
-Ezt fejezd be!- szólt rá a férfi rideg hangon.- Ami megtörtént, az megtörtént! Nem kérdezem, mért
vettél be drogot, mert tudom a választ. De akkor is nagyon felelőtlenül viselkedtél, Eufrozina! Az
ilyen szerekre mindenkinek a szervezete másképp reagál. Mi lett volna, ha nem bírja a szíved, és
belehalsz? Egy percig sem gondoltál kicsi Páriszra?!
-Mit érdekel téged, hogy élek-e, vagy halok?! Hiszen te magad fenyegettél meg a múltkor, hogyha
élvezni merem Krisztofer érintését, akkor el teszel láb alól! Ne tagadd le!
-Jaj, ugyan már! Azt csak féltékeny dührohamomban mondtam! Amint kijöttek a számon azok a
szavak, máris megbántam! Bár ne hidd, hogy nem volnék képes megtenni, ha továbbra is
felidegesítesz!
-Sosem fogsz nekem megbocsátani, igaz?- nyöszörögte a nő heves csuklások közepette.- Én sem
tenném a helyedben! Kár volt abban reménykednem, hogy megértő leszel! Pedig én tényleg csak a
fiamért tettem! Mindegy, ha el akarsz válni tőlem, nem állok az utadba.
-Most ne beszéljünk erről! A lényeg, hogy sikerült megszerezned Krisztofer aláírását, így napokon
belül megműtik a gyereket. Megmentetted kicsi Páriszt!
-De milyen áron?! Közben téged végleg elveszítettelek!
-Ne foglalkozz ezzel! Tudod, mit? Felejtsük el örökre! Részemről le van zárva a téma!
-Ezt mondd annak, aki nem ismer téged! A férjem vagy, és tudom, hogy rohadtul nem felejtesz el
semmit! A múltkor még azt is felemlegetted nekem, hogy önként adtam oda magam Krisztofernek,
mikor elrabolt. Pedig azt már két évvel ezelőtt elvileg megbocsátottad! Nos, akkor ezek után, hogy
higgyek neked, Párisz? Hiszen annyira látszik rajtad, hogy gyűlölsz engem!
 58

A férfi sóhajtva elfordult tőle, szemét fáradtan behunyta. Homlokát a szokásos mozdulattal a
tenyerébe rejtette. Itt, ebben a lepukkant kórházban, ez után a rettentően nehéz nap után, teljesen
összetört. Rájött, hogy ez életének mélypontja. Mikor már azt hitte, nincs lejjebb, egyszer csak
nyakig elsüllyedt szarban. És most... most már tényleg elérte a fenekét. Innét nincs tovább.
Eufrozinának igaza van. Megpróbálhatja élni tovább az életét, mintha mi sem történt volna, de nem
valószínű, hogy sikerülni fog. A házasságuknak befellegzett.
-Én nem emlékszem semmire.- szólalt meg váratlanul a nő.- Ez a kábítószer egyik mellékhatása.
Mintha kitöröltek volna egy órát az életemből. Bárhogyan erőltetem az agyam, csak a nagy fekete
semmit találom ott.
-Jó neked! Engem is megkínálhattál volna abból a drogból! Tudod, én is örülnék neki, ha nem
kellene emlékeznem arra, milyen szégyentelenül viselkedtél!
Eufrozina elsápadt.
-Mondd el, mit csináltam!
-Hidd el nekem, nem akarod tudni!
Azzal a lendülettel Párisz megfordult, és elhagyta a kórtermet. Nem érdekelte, hogy a felesége
mellett volna a helye ebben a nehéz időben. Az sem vonzotta, hogy haldokló fia ágya mellett
virrasszon. Egyenesen a legközelebbi kocsmába ment, hogy jól berúgjon.

XII. fejezet

Szirén ugyanabban a kocsmában várt Nikére, ahol évekkel először találkoztak. Akkor Diomédről
volt szó, most Jorgosz érdekében ültek össze. Áh, férfiak... némely nő mindent megtenne értük.
A szőke lány mosolyogva integetett neki, mikor belépett az ajtón. Az asszony figyelmét nem
kerülte el, hogy micsoda feltűnést keltett barátnője a kocsmában, Niké mégis úgy tett, mintha észre
sem vette volna. Magabiztosan odament hozzá, adott Szirén arcára két puszit, aztán leült elé.
-De jó, látom, rendeltél nekem is egy hideg üdítőt! Köszi, olyan meleg van kint, hogy az embernek
felforr tőle az agyvize.
Az asszony elmosolyodott.
-Nekem mondod? Egyébként rég láttalak. Hogy vagy, csillagom?
Niké szinte egy kortyra kiitta a pohár tartalmát. Mikor újra jutott levegőhöz, pironkodva tekintett
Szirénre.
-Bocs, de olyan szomjas voltam! Mit is kérdeztél?
-Azt, hogy mi zujs veled mostanában?
-Ó, semmi különös! És te? Jól vagy?
-Igen. Azért hívtalak, hogy kérjek tőled egy szívességet.
-Csak bátran! Segítek, amiben tudok neked.
-Mennyire vagy jóban a férjed unokatestvéreivel? Szoktál velük dumcsizni?
-Őszintén? Valami oknál fogva nem csíp engem senki sem ebből a családból. Szerintem az apósom
keze lehet benne.
Szirén meglepődve vonta fel szemöldökét.
-Nem vagy jóba Dárius Angelopulosszal?
Niké olyan pofát vágott, mint aki öklendezni készül.
-Ha ismernéd őt, te sem szívlelnéd azt az embert! Egy igazi őstulok! De ne is beszéljünk róla, mert
csak felhúzom magam!
Az asszony csalódottan bólintott.
-Akkor hát úgy néz ki, Euridikéről sem tudsz semmit. Vagy mégis?
-Ne haragudj, Szirén! A lánya ugyan sokat lebzsel nálunk, de ő is csak egy tinédzser. Nincs túl sok
közös témám vele.
 59

-Mit gondolsz, nem hiányolja az apját?

-Passz! Fogalmam sincs. Nem tűnt túl szomorúnak, ha engem kérdezel. Bár, amennyit én szoktam
őt látni, nem hiszem, hogy megtudnám ítélni helyesen az ő lelkiállapotát. Mért érdekel?
-Egy barátomnak kémkedek.
-És ez a barátod Jorgosz?
Szirén majdnem félrenyelte a kóláját.
-Honnét tudod?
-Ki másnak lehetne ilyen fontos Euridiké és Xénia? Szóval még szokott gondolni a családjára?
-Éjjel-nappal csak ők járnak az eszében!
-Szegény ember... Én nem tudom, mért kellett elhagynia Pargát, de azt egyértelmű, hogy tényleg
nagyon összezörrentek Euridikével. Sokféle pletyka kering ezzel kapcsolatosan, de én egyiknek
sem hiszek. Az igazságot csak ők tudhatják. Mindenesetre, szerintem megbocsáthatatlan dolgot tett
Jorgosz, ha így elüldözték.
-Megcsalás. Ez történt.
Niké elgondolkozva nézett maga elé.
-Próbálom elképzelni, hogy én mit tennék, ha megtudnám, hogy Dioméd félredugott, de nem megy.
Azt hiszem, kezdem megérteni Euridikét és az indítékait.
-Ettől függetlenül nem volna szabad eltiltania az apját a lányától!
-Xénia sem beszélhet Jorgosszal?
-Épp ezért vagyok itt. Hogy rajtam keresztül tájékozódjon a családjáról.
-És mondd csak, ti ketten hol találkoztatok?
Szirén bízott a lányban, ezért elmondta neki.
-Ismered azt a helyet, hogy Éjszaka háza?
Niké úgy elvörösödött, hogy tojást lehetett volna sütni a fején. Mély zavarát leküzdve nyelt egy
nagyot, és közelebb hajolt az asszonyhoz. Suttogott, hogy még véletlenül se hallja meg őket más.
-Jártam is ott nem olyan rég!
-Igen? Nem is tudtam, hogy te...
-Nem arról van szó! Csak a kíváncsiság vezetett oda, de ez most mindegy. A lényeg az, hogy láttam
ott Jorgoszt. Épp benne volt valaminek a közepében, ezért nem vett észre engem.
-És mi hogy-hogy nem találkoztunk össze? Én is ott dolgozom.
-Biztosan elkerültük egymást. Figyelj csak..., ugye, nem szólsz erről senkinek sem?
Szirén nevetve legyintett.
-Buta kislány! Még szép, hogy ez a mi titkunk marad. De jó volna, ha te sem terjesztenéd azt, hogy
miért találkoztunk itt ma.
-Nyugi, se Euridiké, sem Xénia nem fog megtudni semmit. De most már mennem kell, mert a
férjem vár. Vigyázz magadra, oké?
Elbúcsúztak egymástól, aztán az asszony még visszaült egy kicsit, hogy gondolkozzon. Rosszul
érezte magát az miatt, hogy dolgavégezetlenül fog távozni ebből a kocsmából. Mit mond majd
férfinak, ha újra feltűnik? Azt hogy, sajnálom, Jorgosz, de nem segíthetek?

Niké épp kilépett a kocsma ajtaján, mikor egy ismerősbe ütközött. A forró, izmos mellkassal való
találkozása teljesen kizökkentette lendületéből, de az álla akkor esett le igazán, mikor feljebb emelte
tekintetét.
-Adonisz?!- kiáltott fel.
A charme-os modell elmosolyodott. Négy éve látták utoljára egymást, de mintha csak tegnap lett
volna. Ugyanaz a csillámló szőke frizura, ugyanaz a csábító tekintet, ugyanaz a tökéletes test. Erre a
férfira még mindig igaz volt az a mondás, hogy a napra lehet nézni, de rá nem.
-Niké! Bébi, örülök, hogy látlak!
 60

A nőnek még arra sem volt ideje, hogy levegőt vegyen, nemhogy meg tudta volna akadályozni az
ezt követő csókot. Ám annyira rövid volt, és személytelen volt az egész, hogy nem is tulajdonított
neki olyan hatalmas jelentőséget. Inkább folytatta tovább a könnyed beszélgetést, ezzel is álcázva
lányos zavarát.
-Múltkor elég sietősen távoztál.
-Ezért igazán nem kell megharagudnod, édes! Tudod, volt az a rossz arcú egyed, aki ököllel verte a
mellét, hogy ő bizony megvédi a jó hírneved, meg a többi baromság, és én nem szeretem az ehhez
hasonló kavarást. Ugye, érted?
-Az a rossz arcú egyed azóta a férjem.
Adonisz olyan képet vágott, mint aki citromba harapott.
-Hát... ízlések és pofonok. Végül is te tudod, hogy mit akarsz. Gondolom, azóta megbántad.
-Ne hidd! És te? Hogy-hogy újra a városban vagy?
-Most mondanám, hogy érted jöttem vissza, királylány, hogy kiszabadítsalak a sárkány markából,
de... az az igazság, hogy azóta én is mással futok.
-Igen? Ismerem a hölgyet?
-Lehet. Évekkel ezelőtt ő nyerte meg a Miss Univers címet.
Most Niké vágott egy fintort a rossz emlékek hatására.
-Hát volt egy bizonyos szépségkirálynő a múltamban, de az akkor ribanc volt, hogy senkinek nem
ajánlom, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön vele.
Még folytatta volna Tália alantas tulajdonságainak hosszas ecsetelését, de ekkor Dioméd feltűnt a
láthatáron. És iszonyúan morcos kedve volt.
-Ti meg mit csináltok itt?!
Niké engesztelően férje keze után nyúlt. Ez viszont Diomédnek nem volt elég. Megragadta
feleségét, és az oldalához szorította, ezzel is kifejezve összetartozásukat. A nő általában nem bánta,
ha ilyen nyilvánvalóan kisajátítják, de most nevetségesnek érezte.
-Nyugi, Tarzan, még mindig a tied vagyok.
Dioméd szája szélén megjelent egy keserű vonás.
-Ez nem vicces, Niké! A féltékenységről pedig különösen ne beszéljünk, mert nálad vadabb
nőstényt még nem láttam. Emlékszel mit műveltél Majával múltkor?
Mivel ezt nem volt kedve pont Adonisz előtt megbeszélni, ezért Niké gyorsan másra terelte a
témát. Szabadkozva nézett a modellre.
-Bocs, de nem hiszem, hogy kulturáltan el tudnátok társalogni a férjemmel, ezért inkább jobb ha
most elbúcsúzunk.
Adonisz oda se figyelt rá, ehelyett a tömeget fürkészte. Aztán minden magyarázat nélkül faképnél
hagyta őket. Egy feltűnően csinos fekete hajú nőhöz sietett. Nikének még a szava is elállt ekkora
udvariatlanság láttán. Dioméd ezzel szemben elégedetten morgott.
-Helyes!- jelentette ki a férfi.- Biztosan megijedt tőlem. Meghiszem azt! Régen is úgy elkalapáltam,
hogy kiskanállal kellett összeszedni szerencsétlent.
-Hah, azért ez egy kicsit túlzás, nem?
-Kétségbe vonod a férfiasságomat?!
Niké gúnyosan a szemét forgatta.
-Még csak az kellene! Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludnék, annyira igyekeznél bebizonyítani,
hogy te vagy az úr a házban!
-Panaszkodsz, drágám? Csökkentsem az adagodat?
-Fenyegetsz, Dioméd?
A férfi szája már majdnem mosolyra rándult, de még időben sikerült visszakomolyodnia. Ennek
ellenére a felesége észrevette szemeiben a huncut csillogást. A játékos évődésük teljesen kiverte
Dioméd fejéből az előbbi közjátékot Adonisszal. Niké viszont nem feledkezett meg ilyen könnyen a
modellről. Férjével távozóban voltak már, mikor vetett egy utolsó pillantást a háta mögé, aztán
olyan hirtelen toppant meg, hogy majdnem elestek.
 61

-Jesszusom, erre nem is gondoltam!

-Mire?- kérdezte Dioméd.
-Nézd csak meg jobban, ki áll Adonisz mellet! Az ott...
-Tália.- lehelte döbbenten a férfi.

Amint Kasszandra elment, Euridiké beleomlott az egyik székbe. Bármennyire is kőszívű

ribancnak tűnt a férfiak terén, azt még ő sem tagadhatta le, hogy magányos. Egy megkeseredett,
egyedül élő vén banya lett belőle, aki hevesen tiltakozna, ha valaki azzal gyanúsítaná, hogy
hiányzik neki Jorgosz, de az igazság az volt, hogy... nagyon szenvedett nélküle.
Ezt nem volt könnyű még önmagának sem bevallani. Az, hogy kétszer is felültették, ráadásul
ugyanaz a férfi, a hülyeség magasiskolája volt. Hogyan hihetett Jorgosznak azután, hogy terhesen
ott hagyta őt? Hogyan bocsáthatott akkor meg neki? Mért nem látta előre, hogy megint be lesz
csapva? Hát egyáltalán nem ismerte őt?
Olyan keveset lehettek együtt... Az a pár év hamar elszállt. De legalább ez a kis idő megadatott
neki, mikor azt hihette, hogy boldogok és azok is fognak maradni örökké. Pedig tudhatta volna,
hogy ő nem elég jó Jorgosznak. Egy ilyen gyönyörű férfit egy nő sem tarthat meg. Ő olyan, mint
egy műalkotás. Kiállíthatod, mutogathatod a többieknek, büszkélkedhetsz vele másoknak, de egy
napon mindenképp rájössz, hogy Jorgosz csak ideig-óráig lehetett a tiéd.
A férfi valójában senkié. Egyben mindenkié. Osztozni kell rajta. Nőkkel, férfiakkal, bárkivel, aki
szemet vet rá. Ebből áll az ő élete. Egy soha véget nem érő szexorgia. Euridiké most már sült
bolondnak tartotta magát, amiért valaha komolyan azt gondolta, hogy Jorgosz feladná érte ezt a
szabadságot és változatosságot.
Egy könnycsepp gördült ki a szeme sarkából. Gyorsan letörölte. Elég az önsajnálatból! Soha, de
soha nem fog sírni egy ilyen gerinctelen alak után, ezt eldöntötte. Túl fog lépni rajta, mint ahogyan
már egyszer sikerült neki. Képes lesz rá, efelől nincs kétsége. Erős nő ő, mindent kibír.
-Anya?- kucorodott oda mellé Xénia.- Mi a baj? Olyan szomorú vagy. Apára gondolsz?
Euridiké megcsókolta lánya homlokát.
-Tudod, egy józan nőnek néha nem árt az eszébe idézni, hogy mért is nem bízhat többé a férfiakban.
-Ez akkora baromság! Nem élhetsz társ nélkül, csak mert apa megcsalt valami hülye libával! Ha
mindenki így magába gubózna egy csalódás után, már rég kihalt volna az emberiség. Mindenkit
érnek az életben negatív tapasztalatok. Ezekből tanulni kell, hogy következőre már jobb férfit
válassz. Ez nem akkora nagy tragédia, mint amilyennek most érzed!
Euridiké csodálkozva vonta fel szemöldökét.
-Mikor lett az én kislányomból ilyen értelmes és bölcs felnőtt nő?
Xénia szégyellősen elmosolyodott.
-Hát én csak segíteni akartam.
-Tudom, és jól esik, hogy így törődsz velem.
Összebújtak egy szoros ölelésre.
-Anya?- kérdezte tétován a lány.- Már nincs semmi esély arra, hogy te és apa újra összejöjjetek?
-Nincs. Sajnálom, Xénia, de ez lehetetlen.
A lány elhúzódott tőle, és felállt.
-Aggódom érte.
-Kiért? Jorgoszért? Mégis minek?
-Megígérte nekem, hogy hívni fog, de nem tette. Mi van, ha azóta valami szörnyűség történt vele, és
én csak nem is tudok róla?
-Tud ő vigyázni magára.
-Azaz nem érdekel?
-Én nem ezt mondtam.
 62

-De ezt gondoltad! Jaj, anya, hogy lehetsz ilyen?! Oké, te haragszol rá, amit meg is értek. De ettől
függetlenül nekem ugyanúgy az apám maradt, még ha ti össze is vesztetek. Nem fogok a te
kedvedért úgy tenni, mintha nem a lánya volnék!
-Én nem is kértem ilyesmit tőled!- ellenkezett Euridiké, de Xénia átlátott rajta.
-Dehogynem! Te ilyen egyszerűen vagy. Ha haragszol valakire, egyből azt lesed, én miképp
viszonyulok hozzá. Ha történetesen kedvelem azt az embert, személyes árulásnak veszed, hogy nem
a te pártodon állok. Arra kötelezel, hogy válasszak közte és közted. Ez így nem igazságos!
-Akkor tehát Jorgosz mellett tartasz ki, pedig tudod, hogy mit művelt velem?
-Olyan szűk-látókörű vagy, anya! Mért nem azt a kérdést teszed fel nekem, hogy mi volna akkor, ha
fordítva lett volna, és te csaltad volna meg apát? Akkor automatikusan ellened kellene szegülnöm?
Büntetnem kéne téged, mert rossz voltál? Ez nem így működik! A szeretetemet nem fogom erkölcsi
szabályokhoz kötni! A szeretetem mindkettőtöké! Majd hívj fel, ha ezt megértetted! Addig is
keresztapáéknál leszek.
-Xénia!- kiáltott lánya után Euridiké, de az már el is tűzött a házból. Most már végképp egyedül
maradt. A magányosság fájó kínja újult erővel csapott le rá. Nem tudta, mit tegyen, hogyan
menekülhetne el a saját élete elől. Fusson, amerre lát? Hagyjon itt mindent? Igazából erre vágyott.
De őt nem abból a fából faragták, hogy meghátrálna a problémák elől. Felvette a telefont, és
tárcsázta nagybátyja számát. Majd a Dáriussal való beszélgetés eltereli egy kicsit a figyelmét.
-Halló?- szólt bele a férfi a kagylóba.
-Én vagyok az, Euridiké. Csak érdeklődni szeretnék, hogy van-e valami fejlemény az ügyünkkel
kapcsolatban?
-Semmi. A helyszín, amit megadtál, ez a swinger klub... most nem jut eszembe a neve.
-Éjszaka háza.
-Na igen, az! Szóval leellenőriztem, de már nem dolgozik ott Jorgosz. Nem rég elment máshová.
-Nem mondták, hová?
-Nem, úgyhogy tovább kerestetem, hátha rábukkanok a nyomára.
Euridikét feldühítette ez a nemtörődöm hangnem.
-Dárius, úgy érzem, nem igazán erőlteted meg magad! Talán már neked nem is fontos?
Nagybátyja szintén idegesen válaszolt.
-Olyan könnyen beszélsz, Euridiké! De kíváncsi volnék, te hogy tudnád megoldani az ügyet az én
segítségem nélkül? Vajon rá tudnál találni? Vajon meg tudnád húzni a ravaszt? Mert hogy te engem
úgy használsz, mint egy gyilkos vérebet, azt látom!
-Jaj, ne most kezdj el finnyáskodni, mikor már túl késő hozzá! Emberölésért ültél két évet, szóval
igenis képes leszel hidegvérrel ölni. Jó volt megdugni Jorgoszt? Hát akkor most jó legyen
lepuffantani is! Dárius, hányszor kell még emlékeztetnem téged, hogy elsősorban neked áll
érdekedben minél előbb elhallgattatni őt?
-Meg fogom találni, ne aggódj! És még valami, Euridiké! Ne zaklass állandóan, mert rohadtul van
elég gondom nélküled is! Majd szólok, ha végeztem Jorgosszal, addig viszont szállj le rólam!

Dárius még mindig Euridiké miatt morgolódott, miközben egyre erősödő fejfájással küszködött.
Dolgozni akart ma, de így egyszerűen lehetetlen volt. Csak ült a számítógép előtt, mint egy rakás
szerencsétlenség, és azon gondolkodott, miképp volna lehetséges elmenekülni a saját életéből, mert
már kezdte nagyon unni, hogy minden felelősség csak őt terheli.
Kopogás zavarta meg.
-Bújj be!
Dioméd nyitotta ki az ajtót.
-Szia, apa!
-Áh, te vagy az, fiam!
 63

-Beszélni szeretnék veled.

Hát ez nagyon úgy hangzott, mint ha Diomédnek gondja volna, amit természetesen ki más
oldhatna meg, mint ő. Dárius hosszan felsóhajtott.
-Hallgatlak!
-Tália itt van a városban.
Dioméd drámai bejelentése után pár perc teljes csend következett. A fiú kíváncsian nézte apját, de
az csak üres tekintettel bámult vissza rá.
-És?
-Mi az, hogy és?! Te tudtál róla?
-Igen, múltkor személyesen is találkoztam vele.
-Jaj, ne! Ugye, nem? Apa, mondd, hogy nem feküdtél le vele?
Dárius felvonta a szemöldökét.
-Ne haragudj, fiam, de ez csak rám tartozik.
-Akkor hát igaz... És nem félsz attól, hogy tervez valamit ellened?
-Mit tervezhetne?
Látszott, hogy ezzel megfogta Diomédet. A fiú a fejét csóválta.
-Nem tudom, de szerintem óvatosabbnak kellene vele lenned. Ma is egy modellel láttam, akivel
igen bizalmas viszonyban van. Szerintem téged megint csak palimadárnak használ.
-Akkor kvittek vagyunk, mert én csak ürítésre használom.
Dioméd megdöbbent apja szóhasználatán, de legfőképp az elkeseredett hangnemén.
-Mióta anya elköltözött, te megint padlóra kerültél.
Dárius fáradtan megdörzsölte homlokát.
-Lehet, hogy már nem szeretem anyádat, de attól még hiányozhat. Nem kis időt éltem meg vele, és
gyakorlatilag már nem is emlékszem azokra az időkre, amikor nem volt mellettem.
-Múltkor hallottam, hogy jártál nála.
-Igen, látni akartam a kis Apollót.
-És anya nem jön vissza hozzád?
-Nem is kértem rá.
Dioméd közelebb lépett apjához.
-Tényleg, még meg sem kérdeztem tőled, hogy mért is hagyott faképnél. Biztosan valami nagyon
szörnyűségeset csinálhattál!
-Úgy gondolod?
Dáriust egy másodpercig mulattatta fia kíváncsisága, aztán elkomorodott. Mért is ne árulhatná el
neki az igazságot? Vajon mit szólna hozzá Dioméd? Kipróbálja!
-Tényleg tudni akarod?- kérdezte fiát. Fia hevesen bólintott, Dárius pedig mindent kitálalt.-
Megcsaltam őt Jorgosszal.
Ez annyira hirtelen, és váratlan volt, hogy Dioméd elsőnek fel sem fogta.
-Kivel?! Bocs, de rossz a fülem, mintha úgy hallottam volna, hogy Jorgosszal.
-Jól hallottad.
Dioméd felnevetett, aztán mikor apja nem tartott vele széles jókedvében, elhallgatott.
-Apa...- a fiú egyre furcsább tekintettel meredt Dáriusra.- Te most komolyan...
-Sajnálom, Dioméd. Tudom, hogy a te szemedben tökéletesnek tűnök, de néha még én is
megbotolhatok.
-Én ezt nem bírom végighallgatni. Ez egyszerűen... hányingerem van.
A fiú két lépést hátrált, aztán olyan hirtelen távozott a szobából, ahogy jött. Dárius már csak hűlt
helyét bámulhatta, de azt sem szívesen. Nem tudta, milyen reakcióra számított Diomédtől, de erre
biztosan nem. Fia arcán a tömény iszonyat tükröződött menekülés közben.
-Hát... ennyit az őszinteségről.
Dárius még sosem érezte magát magányosabbnak, mint ebben a pillanatban. Szerette a családját,
és ők viszonozták is, de a valóság az volt, hogy nem is ismerték egymást. Francokat sem tud
 64

gyermekei titkairól, mint ahogy a gyermekei is csak azt az eszményképet látják benne, amit
gondosan felépített az évek során. A nagy és hatalmas Dáriusról soha senki nem gondolná, hogy tud
gyengéd és lágy lenni. Ő az erő és a hajlíthatatlan akarat mintaképe. De bármennyire is
felmagasztalják, attól még csak egy ember marad, akinek ugyanúgy vannak bűnei és szánalmas
pillanatai. Mért nem érti meg ezt senki? Mért nem bocsát meg neki ezért senki?
És legfőképp mért nem képes ezért megbocsátani önmagának?

XIII. fejezet

Aldoneusz a másik épületszárnyba igyekezett, ahol a szobája volt. Most, hogy már megkapta a
pénzt, úgy tervezte, hogy gyorsan lelép, mielőtt még André meggondolná magát, és visszahívná őt.
Bizony ám, így fog tenni, csak közben nem értette, mért van olyan érzése, mintha valami nem volna
rendjén. Az ösztönei bajt jeleztek.
Ahogy elhaladt az úszómedence mellett, látta, hogy épp most száll ki belőle Jorgosz. Két szónál
többet még sosem váltottak egymással, mert Aldoneusz szerint nem voltak egy súlycsoportban.
Lenézte a férfit, mióta megtudta róla, hogy kije Andrénak. Most is arcán tömény undorral
végigmérte őt, aztán szótlanul továbbsétált... volna, ha Jorgosz le nem szólítja.
-Leszállítottad neki a fiút?
Aldoneusz döbbenten megtorpant. Nem is tudta, hogy ez a kis selyemfiú ilyen jól értesült az
Andréval való üzleti ügyeiről. Tehát ő is be van avatva?
-Bocs, hozzám szóltál?- fordult fenyegetően Jorgosz felé.
De a férfit nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Kihúzta magát, karját összefonta széles mellkasán.
Szigorú tekintetébe gúny vegyült, miközben Aldoneuszt fixírozta.
-Igen, hozzád, seggfej! Azt kérdeztem, átadtad neki a gyereket?
-Semmi közöd hozzá!
-Megtetted, igaz, te kurafi?
-Bekaphatod, köcsög!
-Csak szeretnéd!
Na jó, elég! Aldoneusz kezdett kijönni a sodrából. Ki hallott már olyat, hogy egy ilyen ócska
hímringyónak ilyen nagy legyen az arca? Na de majd ő móresre tanítja egy kicsikét! Garantálja,
hogy mire végez vele, addigra Jorgosz örülni fog annak is, hogy még lyuk van a seggén.
Két lépéssel előtte termett, de még nem nyúlt hozzá. Úgy döntött, ad egy utolsó esélyt ennek a
nyomorultnak. Ha ezt sem használja ki menekülésre, akkor neki annyi. Ma valahogy nincs kedve a
játszadozáshoz, gyorsan fog végezni vele.
-Idefigyelj, te kis buzi! Ne ártsd bele magad az én dolgaimba, ha nem akarod, hogy kitépjem a
nyelved, és a saját farkad köré tekerjem. Érthető voltam?
Jorgosz lekezelően elmosolyodott.
-Mitől vagy ilyen ideges? Talán csak nem rájöttél, hogy mekkora szemétláda vagy? Képes voltál
elrabolni a saját fiadat, hogy átadhasd ennek a rohadéknak.
-Te így hívod a munkaadódat? Mondták már neked, kutya, hogy nem illik a gazdád kezébe
harapnod, amivel adja neked az ételt? Vagy mi az? Már nem jó vele a popószex?
-Hiába nézel le, én csak a testemet árulom, amivel nem ártok senkinek. De te eladtad a saját
véredet! Már akkor sem voltál éppenséggel egy mintaapa, mikor kiverted magadnak, és némi
pénzért beszolgáltattad az ondódat a sejtbanknak. De ez a mai húzásod... Hát erre igazán büszke
lehetsz! Én soha nem tudnék odáig alacsonyodni, mint te!
Jorgosz felkapott egy törülközőt, és a nyaka hátuljába akasztotta. Még vetett egy utolsó megalázó
 65

pillantást Aldoneuszre, aztán ott hagyta őt. A férfi szótlanul meredt egyre távolodó hátára. Nem volt
joga megvédeni magát, ezért hát nem is tette. Kénytelen volt elismerni, hogy Jorgosznak igaza van.
Egy alávaló gazember, akinek egy jó oka sem volt arra, hogy mért csinálta ezt végig.
-Várj!- szaladt utána. Megragadta Jorgosz karját, hogy a szemébe nézhessen.- Te jobban ismered
Andrét, mint én. Mi a szándéka a fiammal?
-Áh, most már a fiad? Csak hogy tudd,- és ezt igazán nem azért mondom, hogy később lelkiismeret-
furdalásod legyen tőle, hanem mert ez tény,- André szereti a friss, fiatal pipihúst. És míg te vígan
fogod költeni a pénzt a rulett asztaloknál, vagy bánom is én, hol, ő előszeretettel fogja molesztálni a
fiadat. Remélem látod magad előtt a képet? A zokogó gyermeket, miközben próbál szabadulni
annak a szadista állatnak a kezei közül? Azt kívánom, hogy életed végéig kísértsen ez a kép!
Aldoneusz levegő után kapkodva bámult maga elé. Tehát ezért kellet ő, hogy elhozza a kis Alexet!
Legvadabb rémálmaiban sem feltételezte volna, hogy André ilyen gonosz. És soha a büdös életbe
semennyi pénzért nem rabolta volna el neki a fiát, ha ezt előre tudja.

Jorgosz, amint egyedül maradt, egy olyan számot tárcsázott mobilján, amiről már azt gondolta,
hogy soha többé nem hívja fel. Most mégis, bárhogyan törte a fejét, csak ezt az egy embert ismerte
úgy, hogy eljönne a gyerekért, és kiszabadítaná André fogságából, akár a saját élete árán is.
Két csörgés után Dárius felvette a telefont.
-Halló? Ki az?- szólt a kagylóba a férfi.
-Én vagyok az, de ne tedd le!
-Áh, Jorgosz! Na erre tényleg nem számítottam! Kereslek téged, ehelyett te találsz meg engem. Ez
már szinte költői.
Jorgosz a szemöldökét ráncolta.
-Keresel engem? Miért? Talán Euridiké szeretne kibékülni velem?
-Erre esélyed sincs, haver! Hanem kettőnknek még akad némi elintéznivalója...
-Azt hittem, már mindent megbeszéltünk.
-Nem egészen.
-Akkor mit akarsz? Egy utolsó numerát?
-Ne vígy a kísértésbe!
Jorgosz türelmetlenül felsóhajtott.
-Akkor kiböknéd végre, mit akarsz tőlem?
-Megölni téged.
-Nem is tudtam, hogy az utadban vagyok.
-A holtak nem beszélnek.
-Tehát erről van szó! Mennyire szánalmas vagy Angelopulosz! A világ másik felén gyerekek halnak
éhen, de te csak amiatt aggódsz, nehogy kiteregessem a családi szennyest. Mondd csak, szoktad te
néha látni magadat külső szemmel? Ezt kétlem, mert annyira el vagy foglalva azzal, hogy átgázolj
mindenkin, hogy erre nem is jut időd.
-Hé, ne az én szemembe keresd a szálkát, mikor a tiédből ott lóg ki a gerenda! Te sem azért kerültél
ebbe a szorult helyzetbe, mert olyan jó fiú voltál! Hogy mersz ezek után engem felelősségre vonni?
Ideje meglakolnod a bűneidért!
-És persze pont te fogsz felettem ítélkezni, mikor a bűnben mindketten egyenlően részt vettünk?
Nem csak én, hanem te is, Dárius! Ha ezért akarsz kinyírni, akkor rajta, tedd meg, de aztán ajánlom
neked, hogy fordítsd magad ellen a fegyvert, mert te is vétkes vagy!
-Most komolyan erkölcsi és filozófiai magaslatokba vonulunk, vagy esetleg volt valami értelme is
annak, hogy felhívtál?
Jorgosz már zihált a felháborodástól, de eszébe jutott, hogy van fontosabb dolga is, mint Dáriust
kioktatni, így erőt vett magán, és sokkal komolyabb hangnemben folytatta a beszélgetést.
 66

-Az unokaöcsédet elrabolták, igazam van?

-Te erről honnét tudsz?
-Nem ez a lényeg, hanem az, hogy hol találod a fiút. Vegyél elő papírt és tollat, mert diktálom a
címet!
Dárius meglepő módon nem akadékoskodott tovább, hanem tette, amit mondtak neki. Amint
tisztázták, hogyan lehet odatalálni, folytatták a diskurzust.
-És te mit keresel ott, Rodoszon, Jorgosz?
-André vett pártfogásába.
-Tudhattam volna, hogy megint az a rohadék áll emögött! És most vele van Alex?
-Ne aggódj, nem fogom engedni neki, hogy bántsa! Lefoglalom őt, amíg ideértek.
-El tudom képzelni, hogyan!
-Dárius, nem azzal kellene húznod az időt, hogy rajtam gúnyolódsz, nem gondolod? Most minden
perc számít! Szedd össze a csapatot, fegyverkezzetek fel, és repüljetek ide, amilyen hamar csak
tudtok!
-Kösz, magamtól is tudom a dolgomat.
-Te hálátlan barom, nem érted csinálom, hanem azért a szegény gyerekért! Különben is, nem
tartanánk itt, ha te jobban tudtál volna vigyázni rá!
-Szóval még engem vonsz felelősségre az elrablásáért?!
-Mégis ki mást? Te vagy a családfő, a te dolgod lett volna megvédeni a unokaöcsédet!
-Esküszöm, Jorgosz, amint odaérek, André után téged is a másvilágra küldelek!
-Ahhoz előbb el kell kapnod!

XIV. fejezet

André ma jókedvűen kelt fel. Mire lezuhanyzott, már Jorgosz is ébredezett. Öltözködés közben őt
nézte csillogó szemekkel.
-Az este nagyon kitettél magadért!- dicsérte elégedett hangon.
Jorgosz vállat vont.
-Ezért fizetsz, nem?
-Nem, ez valami más volt! Én megparancsolhatom neked, hogy kedvelj engem, vagy legalábbis
tégy úgy, mintha, de az az igazság, hogy nem vagy valami jó színész. Az érzéseid szinte rá vannak
írva az arcodra. Ha utálsz, megértem, nem hibáztatlak érte. Az érzelemmentes szex viszont más
lapra tartozik. Egészen tegnapig azt gondoltam magamban, hogy undorodsz tőlem. Hogy csak
eltűröd a közösüléseinket, de nem veszel részt aktívan benne. Most viszont bebizonyítottad, hogy
élvezni is tudod az érintésemet.
Jorgosz ásított, mintha nem igazán tudná lekötni a téma.
-Egy ilyen vén róka, aki már kipróbált mindent, ami szexen belül lehetséges... Csoda, hogy még
élvezni tudok egy szimpla dugást.
André felnevetett.
-Ó, nekem ne játszd meg magad, drágám! Ismerlek már, mint a rossz pénzt. Nagyon is forróvérű
vagy! Sőt, még azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy ha nem kapnád meg a napi adagodat, akkor
elvonási tüneteid lennének. Azt mondod, csak a pénzért csinálod? Ezt meséld be annak, aki el is
hiszi!
-Kíváncsi vagy az igazságra? Mert az igazság az, hogy belefáradtam már a sok kihasználásba!
Érdekemberré váltam én is, és már meg sem lepődöm azon, ha valaki csak a testemet látja belőlem.
Vannak napok, mikor én magam is úgy gondolom, hogy az egyetlen pozitív tulajdonságom, az
ágyban nyújtott teljesítményem.
 67

-Ohó, én nem akartam ennyire elmélyülni a témában, csak megköszöntem neked az elmúlt éjszakát!
Valószínűleg sosem felejtem le, pedig már én is túl vagyok egy-két hajmeresztő dolgon.
-Nem kell megköszönni. Én csak tettem a dolgomat.
André csendben felöltözött. Mire a elkészült, csodálkozva látta, hogy Jorgosz viszont meg sem
moccant. Még mindig ugyanabban a pózban feküdt az ágyban.
-Te fel sem kelsz?
-Ráérek! Mért, megyünk valahová?
-Nem, csak azt hittem, hogy szeretnéd üdvözölni az új vendégünket. Talán még emlékszel
Kasszandra fiára, a kis Alexre?
Jorgosz húzta a száját, mire André könnyedén levonta a következtetést.
-Zavar, amiért elraboltattam a kölyköt?
-Ugyan, mért zavarna? Az én kölyköm?
-Régen nem így gondoltad. Még a volt feleségemet is előrántottad a zsebedből, hogy
megakadályozd a tervemet. Vagy talán tagadod?
-André, azt hiszed, hogy azt önzetlenül csináltam? Akkoriban be akartam vágódni Euridikénél,
hogy visszafogadjon engem. Most már szó sincs róla.
-Egészen biztos?- A férfi megfordult, hogy kilépjen az ajtón, de előtte még visszaszólt Jorgosznak.-
Nagyon remélem, hogy már nem játszod a megmentőt, mert ha tudomásomra jut, hogy megint arra
készülsz, többé nem kegyelmezek neked. Elegem van abból, hogy mindenki beleköp a levesembe!

Dáriusnak még izzott a vére az előbbi gyilkolástól. Az adrenalin felgyorsította az ereiben lévő
áramlást, pulzusa az egyekbe szökött. Lassan, szobáról-szobára járta be a házat. A legtöbb helyiség
üres volt, ahova benyitott, és ettől kezdett türelmetlenné válni. Nem akart dolgavégezetlenül
elmenni innét, ezért még elszántabban kereste Jorgoszt.
Végül rátalált egy tágas hálószobában a legfelső emeleten. A férfi épp a zuhany alól jött ki. Haja
még vizes volt. Észbontó testét nem takarta semmi más, csak egy törülköző a csípőjére tekerve.
Amint észrevette Dáriust, megtorpant, és rámeredt.
-Hoppá, nem vártalak ilyen hamar!- szólalt meg közömbös hangon.- Végeztetek Andréval?
-Olyan halott, mint a fagyasztómban lévő mirelit hús. Gondolom, ennek örülsz?
-Fogalmad sincs, mennyire!- Jorgosz felfelé fordította tekintetét, mintha a mennyezeten épp ott
lebegne Jézus.- Köszönöm Istenem, hogy megszabadítottad a világot egy ilyen aljas, pedofil
rohadéktól. Ámen.
A rövid, ám annál rendhagyóbb ima után, a férfi legórta a földre az ágyon lévő összes paplant,
párnát, és még a lepedőt is. Mikor már csak a puszta szivacs maradt, ráfeküdt, és meggyújtott egy
szál cigit, továbbra is teljesen érzelemmentesen. Két hosszú slukk után újra Dáriusnak szentelte
figyelmét.
-Hogy csináltátok?- kérdezte Jorgosz.
-Kilöktük az ablakon.
-Jól hangzik! Ez akár öngyilkosságnak is elmehetne.
-Mi inkább úgy rendeztük a dolgokat, hogy a rendőrség rablásra gyanakodjon. Elviszünk egy-két
cuccot a látszat kedvéért.
-Értem. A kamerákat kikapcsoltátok?
-A riasztót is.
-És a személyzet?
-Ők nem látták az arcunkat.
-Hm, profi munka! A kisfiú hol van?
-Már rég az anyjánál. Úgy tűnik, hogy a vér szerinti apja, Aldoneusz, időközben meggondolta
magát, és visszavitte a gyereket Kasszandrának.
 68

-Micsoda váratlan fordulat! Egyébként örülök neki. Akkor hát... André meglakolt, a kölyök
megmenekült, már csak én maradtam, igaz? Itt az ideje, hogy leszámolj velem.
Dárius élesítette a fegyvert, aztán közelebb lépett a másikhoz.
-Bocs, semmi személyes! Igazán hálás vagyok az információért. A te segítséged nélkül lehet, hogy
sosem találjuk meg az unokaöcsémet. De te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy mi öltük meg Andrét.
Arról a bizonyos másik titokról nem is beszélve. Remélem megérted, hogy muszáj megtennem?
Jorgosz a legmeglepőbb dolgot cselekedte, ami ebben a helyzetben lehetséges. Felült, és előrébb
hajolt, hogy a pisztoly csöve egyenesen a mellkasába fúródjon.
-Tessék, én nem akadályozlak meg benne! Húzd meg a ravaszt, és legyünk túl rajta!
Dárius nem sokszor veszítette el a hidegvérét, de ez most egy ilyen pillanat volt. Nem számított
rá, hogy Jorgosz még csak nem is fog védekezni ellene. Legalább könyöröghetne az életéért, mint
minden más normális embert tenné az ő helyében! Ehelyett csak néz rá szkeptikusan, mintha nem is
volna jelen a saját kivégzésén. Lehet, hogy beszívott?
-Nem félsz a haláltól?
-Tudod, mitől félek? Az élettől. Attól félek, hogy te meggondolod magad, leereszted a fegyvert, és
kisétálsz ebből a házból. Gondold csak végig logikusan! Hová mehetnék innét? Az utcára? Mert
haza természetesen nem lehet, hiszen Euridiké újra elhajtana. Még a lányomtól is eltiltott, pedig
nincs még egy ember a földön, akit jobban szeretnék Xéniánál. Mindent elveszítettem. Nincs
családom, nincs vagyonom, sem semmim. Te el tudod ezt egyáltalán képzelni, Dárius? Hogy nincs
hol lehajtanod a fejed? Hogy nincs Dezdemóna? Hogy nincsenek a fiaid? Vagy a rokonaid? Képes
vagy egyáltalán felfogni, hogy milyen érzés az, mikor nincs mért élni? Így már végre megértheted,
hogy számomra nem büntetés, hanem megváltás lesz a halál.
-Szép szónoklat, de azt ne várd tőlem, hogy meghatódjak! Az én szívemben az ilyesminek nincs
helye! Ismerem a gyűlöletet, a haragot, a dühöt, de a sajnálatot sohasem.
-Épp ezért bíztam rád ezt a feladatot! Tudtam, hogy te végigviszed, akármi is történjen. Neked az
ölés nem fog nehezedre esni. Gyerünk, lőj le! Tiszta a célpont, még csak nem is tévesztheted el!
Dárius vett egy mély levegőt. Felkészült arra, hogy meghúzza a ravaszt. Mutatóujja megfeszült,
lassan rágördült a kallantyúra. Szinte már hallotta is a hatalmas durranást. Jorgosz teste hátra fog
puffanni, ahogy elszáll belőle az élet. A férfi vére patakokban fog alácsorogni, aminek nagy részét
majd a matrac szívja be. Már szinte az érzés is eltöltötte, az az üres kongás a szívében.
-A francba veled!- kiáltott fel, aztán idegesen eltette a fegyvert. Jorgosz ténylegesen csalódottan
nézett rá, mikor egyértelművé vált, hogy Dárius nem fogja lelőni.- Igen, előszeretettel és könnyen
gyilkolok! De Héliosz és André megérdemelték, veled ellentétben. Ha téged megölnélek, az olyan
volna, mint egy ártatlan kutyakölyköt vízbe fojtani csak azért, mert három lábbal született. Képtelen
vagyok rá!
-Lekvár!
-Most hiába sértegetsz, legfeljebb annyit érhetsz el vele, hogy jól agyonverlek! Nem fogom
elvégezni helyetted a piszkos munkát! Ha ennyire öngyilkos hajlamod van, akkor nyírd ki magad te,
de engem hagyj békén!
-Oké, add ide azt, az átkozott pisztolyt!
Jorgosz követelőzve nyújtotta felé a markát, mire Dárius visszakézből szájon vágta. Remélte,
hogy ettől végre észhez tér ez a hülye.
-Ahelyett, hogy itt rinyálsz nekem, mint egy asszony, most az egyszer az életben végre légy férfi!-
ordított rá teljes hangerőből.- Kezdj elölről mindent! Hát nem ezt csináltad mindig is?! Meg tudod
tenni, csak akarnod kell!
Jorgosz zokogva omlott az ágyra. Dárius fejcsóválva nézte őt egy darabig, aztán ott hagyta. Az az
idióta még akkor is kúszott volna utána. Kezét kérlelőn nyújtotta felé.
-Ölj meg, te szemét! Hát nem ezért jöttél ide? Gyáva vagy, ha nem teszed meg! Kérlek... Nem
bírom tovább a szenvedést!
Dárius hosszan, mélyen felsóhajtott. Még sosem látott ilyen mélyre süllyedni senkit se. Habár,
 69

valahol meg tudta érteni a másik kétségbeesését. Ha ő volna Jorgosz helyzetében... Nem, ezt
szörnyű még elképzelni is! Minden joga meg van arra a férfinak, hogy így kiboruljon. De ez még
nem jelentette azt, hogy végig fogja nézni ezt a szánalmas rimánkodást.
-Szedd már össze magad, ember!
Aztán kilépett az ajtón.

Dáriusnak volt még egy kis dolga, mielőtt visszament volna Páriszékhoz. Elég kellemetlen a
feladat, de muszáj megtennie. Jobb, ha minél előbb letudja.
Kikereste mobiljából Euridiké számát, és felhívta.
-Én vagyok az.- szólt bele komoran a telefonba.
-Kasszandra visszakapta a fiát?- kérdezte a nő.
-Persze, megoldottuk az ügyet. Terjeszd szét a hírt a családban, hogy mindenki megnyugodjon.
-Oké, megteszem.
-Figyelj, Euridiké, van még más is! Találkoztam egy közös ismerősünkkel.
-Jorgoszról beszélsz?
-Igen. Úgy tettem, ahogy megbeszéltük.
-Végeztél vele?
-Többé nem kell aggódnunk miatta.
Majd egy percig síri csönd volt a vonal másik végén. Euridiké vagy még nem tudta feldolgozni a
szeretett férfi halálhírét, vagy csak nem akarta nagydobra verni, milyen örömmámorban úszik, mert
sikerült bosszúját véghezvinnie.
-Ott vagy még?- kérdezte Dárius.
-Igen. És ez biztos?
-Holtbiztos! Beszélsz a lányoddal?
-Nem mondom el neki. Xéniának könnyebb lesz abban a hiszemben élnie, hogy a felelőtlen apja
örökre lelépett. Nincs szükség arra, hogy feleslegesen felzaklassuk.
-Szerintem pedig megérdemelné végre az igazat.
Euridiké keményen felcsattant.
-Te csak ne papolj nekem a helyes gyereknevelésről, bácsikám, mert semmi jogod nincs hozzá!
-Legalább egy köszönöm-öt elvártam volna tőled, amiért teljesítettem a kívánságodat.
-Azt ne köszönjem meg neked, hogy miattad ment tönkre a kapcsolatunk Jorgosszal?
A nő ezek után simán rácsapta a kagylót. Dárius vágott egy fintort. Aztán rendeződtek arcvonásai,
és higgadt mozdulattal eltette a telefont. Remélte, hogy ezek után végre leszáll már róla Euridiké.
Igen, hazudott unokahúgának, de csak azért, mert ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy Jorgosz
élve megússza.
Egészen megtetszett neki az érzés, hogy megkímélt valakit. Sokkal jobb, mint egy mozdulattal a
halálba küldeni a gonoszokat. A bosszúnak is megvan az a bizonyos zamatos íze, melyre rá lehet
szokni, de ez valahogy finomabb volt. Pont mint egy adok-kapok játékban. Sokan nem hiszik el, de
tényleg jobb adni. Olyankor legalább a helyzet magaslatán érezhette magát az ember.

XV. fejezet

Krisztofer tudta, hogy ma szállítják át a kórházba, ahol a műtétet fogják végezni. Felkészült az
utazásra. Az egyik cellatársa segítségével titokban szerzett egy éles pengét, amit gyorsan elrejtett
indulás előtt a nyelve alatt. A szokásos átvizsgálás során észre sem vették, milyen veszélyes fegyver
 70

van nála. Krisztofer nevetett volna az őrök figyelmetlenségén, ha ne félt volna akárcsak mosolyogni
is. Szájának véletlen rándulása is elég volna ahhoz, hogy átvágjon egy fontos eret a nyelvében.
Tehát némán, mozdulatlan arccal vezették végig a folyosón, és beültették kint a rabszállítóba.
Innentől kezdve várakozó álláspontra helyezkedett. Tervének egyik legfontosabb momentuma az
volt, hogy a helyszín tökéletes legyen. Elég messzire kerüljön a börtöntől, de még ne érjék el a
várost. A leginkább egy kietlen, sűrű erdő felelne meg neki, ahol a lombok eltakarják azt, amire
készül.
A kocsi apró zökkenéssel elindult és Krisztofer észrevétlenül felmérte környezetét. Három ember
áll a szabadsága útjába. Kettő itt hátul vigyázz rá, elől egy vezet. Mindegyiknél ott a fegyver, amit
nem félnek használni. Talán meglepheti őket, és azzal az egyiket elkapja, de a másiknál még
gyorsabban kell cselekednie. Arról nem is beszélve, hogy a vezetőnek fel fog tűnni, hogy valami baj
van, és meg fog állni, hogy hátrajöjjön megnézni. Addigra már ki kell szabadulnia a bilincsekből.
Az meg sem fordult Krisztofer fejében, hogy nem fog sikerülni. Sikerülnie kell, vagy különben
halott ember! Ő többé nem megy vissza abba a börtönbe! Ez az utolsó lehetősége a szökésre, és ki
is fogja használni, még ha ölnie is kell érte.
Kisvártatva előre hajolt, és a fogai közt lévő pengével elmetszette az egyik őr torkát. Amaz tágra
nyílt szemekkel, gurgulázva kapott a nyakához, de már hiába, a vér csak úgy spriccelt kifele az ujjai
közül. A másik őr alig tette túl magát a társa elvesztésén, Krisztofer úgy fejbe rúgta, hogy ájultan
rogyott a padlóra. Ekkor csikorogva lefékezett a rabszállító kocsi, ő pedig hirtelen kiesett az
ülésből.
Akkorra már Krisztofer is eléggé fel volt spannolva, ugyanis tervének legizgalmasabb részéhez
következett. Vajon lesz-e annyi ideje, hogy elcsenje az őrtől a kulcsot, és kinyissa bilincseit, mielőtt
a harmadik őr végezne vele? Hát nem volt könnyű, de megoldotta. Épphogy lekerültek róla a nehéz
fémek, máris nyílt az ajtó, és neki cselekednie kellett. Ráugrott a vezetőre, és egy ügyes mozdulattal
eltörte a nyakát. A hulla összerogyott.
Kellett neki pár perc, hogy lenyugodjon. Nagyokat lélegezve támasztotta térdét, miközben a
hányingerével küszködött. Eddig a pillanatig még nem ölt embert. Rájött, hogy nincs ebben semmi
élvezetes, elég mocskos munka. Nem mintha lenne lelkiismeret-furdalása, hiszen muszáj volt
megtennie a szabadsága érdekében. Csak egyszerűen arról volt szó, hogy ő valójában üzlet ember,
és nem gyilkos. Szereti a pénzt, főképp, ha könnyen jön. Rablás, tolvajlás, striciskedés,
szélhámosság... Ezek mind az ő szakterületei. Na de ebből egyszer sem kellett ártatlan emberek
vérét ontania! Igazán nem tetszett neki az, amivé vált.
De most nincs ideje ezt kiértékelni! Még korán sem végzett, szóval hozzá kell látnia a
takarításnak. A két halottat, és az egy eszméletlen őrt a fák közé húzta, és betakarta avarral, hogy
aki elmegy az út mellett, ne vegye őket észre. Tisztában volt vele, hogy a harmadikat is meg kellene
ölnie, amíg lehetősége van rá, ugyanis ha az felkel, akkor jelenteni fogja a szökését a hatóságoknak.
De már igazán nincs gyomra hozzá, ráadásul sietnie kell, hogy még időben kijusson az országból.
Csak akkor érezné magát biztonságban, mikor átlépte a határt, de még akkor se.
Bepattant a kocsiba, és indított. A maximális sebességre lépett, és igyekezett kihozni mindent,
amit ki lehet egy ilyen lassú rabszállítóból. Közben az esze már teljesen máshol járt. Egyszer csak
azt vette észre magán, hogy elégedetten vigyorog. Végre kezdte felfogni, hogy mi történt. Hiszen ez
óriási, sikerült megszöknie! Vajon mit fognak szólni Eufrozináék, ha értesülnek a hírről? És az a
nyomi Párisz? Ó, bárcsak láthatná azt az ütődött képét, mikor leesik neki, hogy feleslegesen hagyta,
hogy meghágja a feleségét!

-Hogy érti azt, hogy a rab megszökött?!- ordította Párisz a telefonba.

A férfi kétségbeesett pillantását végigjáratta a rokonokon. Mind ott voltak a kórházban, mikor
megtudták, hogy ma lesz az operáció. Jelenlétük óriási támogatást jelentett neki, csak az a kár, hogy
 71

hiába vannak itt. A műtét elmarad.

Párisz egy ideges mozdulattal bontotta a vonalat, aztán hozzá csapta a falhoz a mobilt. A többiek
szótlanul, várakozás teljesen néztek rá. Képtelen volt viszonozni a tekintetüket. Lesütötte a fejét, és
gondolkodóba esett. Hogy a francba számoljon be nekik arról, hogy minden remény odaveszett?
Krisztofer, az a rohadék, megszegte a megállapodásukat! Elfutott a felelősség elől.
Végül összeszedte magát annyira, hogy halk, érzelemmentes hangon meg tudja ismételni azt a
semmitmondó szöveget, amit az előbb a nyomozó mondott neki telefonban.
-Krisztofer az átszállítása során megtámadta az őreit. Egy megsérült, kettő meghalt. A rabszállító
autót ellopta, és most szökésben van. A rendőrség keresteti, de nem jósolnak semmi jót.
Valószínűleg már rég messze jár. Elmenekült, akár egy patkány a süllyedő hajóról.
Általános felháborodás követte szavait. A hangzavarból kivált egy higgadt, megfontolt férfi
hangja, aki pont az ilyen forró helyzetekben őrizte meg csak igazán a hidegvérét. Dárius
együttérzéséről biztosította Páriszt.
-Meg fogják találni azt a szemetet!
-És mi van, ha nem? Ha a fiam meghal?!
Talán nem kellett volna ezt hangosan is kimondania, ugyanis a pánik megfertőzte a többieket is.
Euridiké fennhangon imádkozni kezdett, Heléna rimánkodott, Xénia spontán sírásban tőrt ki.
Kezdtek elfajulni a dolgok, és ráadásul Eufrozina pont ebbe a káoszba lépett be. A nő háta mögött
ott állt a műtős orvos.
-Az előkészületek befejeződtek!- jelentette ki Eufrozina. Aztán körülnézett, és végre feltűnt neki,
hogy nem ugyanebben a hangulatban hagyta itt a családját, mint amiben most voltak.- Várjunk
csak, itt meg mi történt?
Párisz élete legnehezebb feladata elé nézett, mikor felesége tekintete elkapta az övét, és ezáltal
egyértelműen kiderült, hogy a nő tőle vár magyarázatot. Nem tudta, hogyan kezdhetne hozzá.
Eufrozina teljesen össze fog törni, ha ezt meghallja.
-Ülj le, kérlek!
-Nincs kedvem.
-Eufrozina!
-Párisz, bökd már ki végre, hogy...
-Krisztofer nem jön el! Megszökött.
A nő elsőnek úgy tűnt, fel sem fogja a dolgot. Aztán szemei üvegessé váltak, és összerogyott.
Húsz kéz kapott egyszerre utána, hogy ne a koszos padlón kössön ki. Óvatosan eltámogatták a
legközelebbi székig, hogy oda letegyék. Páriszt majd felemésztette a bűntudat, ha eszméletlen
feleségére nézett, bár Krisztofer szökése nem az ő hibája volt.
A férfi tenyerébe rejtette az arcát, és gondterhelten felsóhajtott. Képzeletében ezer darabra tépte
Krisztofert, minden bajuk okozóját. Hogy lehet ilyen kegyetlen valaki?! A saját gyereke haldoklik,
de őt nem is érdekli! Ennek az alaknak tényleg nincs szíve! Képes volt megtagadni a segítségét,
mikor tisztában volt vele, mi múlik rajta? Legyen átkozott az a szemét!

Amint Eufrozina magához tért, három szót mondott.

-Hozd vissza őt!- Megragadta Párisz ingének elejét, és addig húzta magához, mígnem már az orruk
összeért. Ilyen közvetlen közelről a nő határozott tekintete szinte égetett.- Nem érdekel, mit kell
megtenned érte, és az sem, hogy meddig fog tartani. Bármi áron, de akkor is, hozd vissza őt!
Megértetted, Párisz? Nélküle ne is lássalak!
A férfi megértette, és szándékában állt Eufrozinának engedelmeskedni. Lefejtette a nő merev
ujjait ingéről, aztán felegyenesedett, és egyenesen Dáriusra nézett. Főnöke határozottan bólintott.
Oké, hát akkor indulás! Megkezdődött a vadászat. És a vad neve nem más, mint Krisztofer.
Vetett még egy utolsó búcsúpillantást feleségére. Eufrozina bizakodva nézett vissza rá. Párisz
 72

ekkor megértett valamit az ő sajátos házasságukról. Veszekedhettek napestig, még válással is

fenyegethették egymást, de ez mind semmi az ő szerelmükhöz képest. Mert ha baj volt, csak ők
ketten maradtak. Számíthattak egymásra. És ez a legnagyobb, legmélyebb összekötődés egy nő és
egy férfi között. A többi csak duma, duma, duma. Ez a véres valóság, csak ez a lényeg egy igazhitű,
bensőséges kapcsolatban.
-Minden tőlem telhetőt megteszek!- ígérte Párisz, aztán megfordult, és Dáriussal együtt kilépett a
kórház kapuján.
Onnantól kezdve kicsit felgyorsultak a dolgok. Megszerezték a vállalat magánhelikopterét egy
sofőrrel, aztán már csak azt vették észre, hogy a levegőben vannak. Arra a döntésre jutottak, hogy a
legkönnyebben úgy bukkanhatnak Krisztofer nyomára, ha felülről fésülik át a környéket a
rabszállító kocsit keresve. Hogy ez mennyire volt jó ötlet, még nem tudta, mert több gyenge pontja
is volt. Például mi van, ha Krisztofer már lecserélte az autót, hogy ne legyen olyan feltűnő? Vagy
tegyük fel, már az országot is elhagyta, és ezért nem bukkanhatnak a nyomára? Még az is lehet,
hogy nem a menekülést, hanem a bujkálást választotta, amivel nagyon megnehezítené a dolgukat.
Párisz félt, rettegett, hogy üres kézzel kell Eufrozinához visszamennie. Minden reménye abban volt,
hogy Krisztofer ne legyen olyan kreatív, mint amilyennek hiszik, és valójában még mindig az
utakon furikázzon, ráadásul ugyanazzal az autóval.
Végre kiszúrtak lent egy fekete járgányt, ami olyan sebességgel tépett az úton, hogy csoda, hogy
még nem okozott egy-két balesetet. Párisz torkában dobogó szívvel ragadta meg a sofőr vállát.
Amaz a néma mutogatásából megértette, hogy ereszkedjen lejjel a helikopterrel. Közelebbről tisztán
kivehető volt, hogy tényleg a rabszállító kocsi az. Most már Dárius is felfigyelt, de erősen ráncolta a
szemöldökét. Párisz egy kézlegyintéssel kérdezte, mi a baj. Dárius a többi autó, a járókelők, és úgy
összességében az egész felé bökött ujjával. Párisznak végre leesett, mit akar közölni vele főnöke.
Azt, hogy itt a belvárosban nincs helyük leszállni. Csak külterületen lesz lehetőségük elkapni
Krisztofert.
Így hát türelmesen követték a rabszállító kocsit, és szerencséjük volt, mert körülbelül egy negyed
óra múlva kijutottak a városból. A sofőr pár kilométert megelőzte Krisztofert, és megkezdte egy
réten a leszállást. Földet értek, és Dáriussal együtt kiugrottak a gépből. Az úthoz szaladtak, hogy
megnézzék, milyen messze jár tőlük az autó. Rohamosan közeledett, és nem úgy tűnt, mint aki meg
akarna állni az előtte tornyosuló akadály láttán. Már-már odáig fokozódott bennük az izgalom, hogy
Párisz azt hitte, el fog pattanni egy ér az agyában. Az is lehet, hogy megtörtént, mert teljességgel
elképzelhetetlen dolognak lett szemtanúja.
Dárius, ez az alacsony öltönyös muksó, a saját sebezhetőségével mit sem törődve, kiállt a
rabszállító kocsival szemben. Krisztofer ennek láttán jól hallhatóan gázt adott, hogy még gyorsabb
iramra ösztökélje az autót. Párisz kiszáradt szájjal nézte főnökét, amint az halálos nyugalomban
felemeli karját. A napfénye megcsillant a fekete pisztolyon. Dárius a rabszállító kerekeire célzott. A
kocsi motorja úgy dörömbölt, hogy az már fülsiketítő volt, de Párisz még ennek ellenére is hallotta,
mikor adta le a négy lövést. Aztán egy hatalmas durranás, és az autót oldalára borult.
A hirtelen csendben túl hangosnak tűnt zihálásuk. Párisz tátott szájjal meredt főnökére.
-Ó, apám, ez akció filmbe illő jelenet volt!
Dárius vállat vont, mint aki nap mint nap csinál ilyesmiket.
-Valahogyan meg kellett állítani.
-Hát ez... sikerült. Gratulálok, főnök!
-Inkább szedd ki végre azt a rohadékot a kocsiból, mert ha folyik a benzin, akkor gond van.
-Lehetséges, hogy felrobbanunk?
-A füleden ülsz, Párisz? Most nincs időnk ezen gondolkozni!
-Te könnyen beszélsz, nem neked kell bemenned egy autóba, ami lehetséges, hogy pár percen belül
a levegőbe repül!
Dárius vetett rá egy komor pillantást, mire Párisz végre befogta a száját, és kiráncigálta a kocsiból
Krisztofert. Amaz jajveszékelt, és majd maga alá hugyozott félelmében. Nocsak, valakit hogy meg
 73

tud szelídíteni egy töltött fegyver látványa egy olyan hidegvérű ember kezében, mint Dárius! Párisz
undorodva lökte Krisztofert az út széli porba.
-Te mocskos szemétláda...
-Kérlek, ne lőjetek le!
-Fogd be! Most próbáltalak egy életre elegendően megalázni, de közbe szóltál!
-Nem akarok meghalni!
-Nyugalom, még szükségünk van rád, amíg át nem ültetnek egy keveset a gerincvelődből a fiamba,
de aztán nem kezeskedem érted.
-Nem megyek veletek sehova!
Dárius újabb tanúbizonyságot tett arról, mért nem érdemes vele ujjat húzni. Párisz szeme alig
tudta követni a mozdulatot, ahogy megragadta Krisztofer lábát, és eltörte. A szerencsétlen olyan
hangosan üvöltött fájdalmában, hogy be kellett fognia a fülét. Közben hitetlenkedő tekintetét a
Krisztofer furcsa szögben kitekeredett bal lábszárára vetette. Úristen, mi az, ami kiáll a térde alatt?!
Csak nem... csak nem átszúrta a sípcsont a húsát?!
Ez, és a Dárius arcán látszódó közönytől Páriszt kiverte a hideg borzongás. Még jó, hogy
főnökével egy csapatban játszanak, mert nagyon nem szeretne az ellensége lenni! Krisztofer ma
megölt két ártatlan embert, de ha döntenie kellene, kitől tart jobban, hát inkább Dáriusra szavazna.
Ez az ember egyszerűen ijesztő!
Párisz megköszörülte a torkát, aztán újra teljes figyelmével Krisztoferhez fordult.
-Nos, most már tényleg nem jöhetsz velünk sehová, legalábbis a saját lábadon állva semmiképp. De
amint látom, sürgősen szükséged volna orvosi ellátásra, és van számodra egy jó hírem. Mi épp a
kórházba tartunk! Ugye, milyen szerencse?
Krisztofer viszont nem volt abban a helyzetben, hogy értékelje a humorát. Túlságosan le volt
kötve azzal, hogy rekedtre ordítsa magát.

Eufrozina még sosem félt ennyire, mint most, mikor egyetlen fia élete a tét. Mégsem mutatta ki.
Felvette az aggódó, de nem túlságosan hisztérikus szülő álarcát, miközben belülről majd összetört a
kétségbeeséstől. Kicsi Párisz semmit sem érzékelt anyja feszültségéből. Továbbra is elmélyülten
játszott lefertőtlenített játékaival az üvegfalú szobában, ahova azért helyezték át, hogy egyetlen
baktériumnak sem legyen lehetősége arra, hogy megtámadja gyenge immunrendszerét.
Eufrozina alaposan bemosakodott, és felvette a műtős köpenyt, maszkot, ami nélkül a kórházi
szabályok szerint be sem mehetett volna a fiához. Az ápoló bekísérte, aztán magukra hagyta őket. A
gyerek sikongatott az örömtől, mikor észrevette őt. Eufrozina odarohant hozzá, felkapta őt, és egy
pillanatra a világ újra helyrebillent. Végre! Végre magához ölelheti meleg, kis testét, és
elfeledkezhet minden gondjáról, bajáról! Kicsi Párisz a gyógyír zaklatott lelkére.
Itt és most nem számított semmi. Sem az, hogy Párisznak sikerülni fog-e megtalálni Krisztofert.
Sem az, hogy ha igen, akkor az operációval valóban megmenthetik a fiúcska életét. Ezek mind
eltörpültek amellett az érzés mellett, hogy a gyermekét a karjában tarthatja. Nagyon remélte, hogy
nem utoljára.
Lassan megnyugodott, és még egy őszinte mosolyra is tellett tőle. Kicsi Párisz felemelte miniatűr
autóját, és némán a kezébe nyomta. Ezzel jelezte anyjának, hogy játszani akar vele. Eufrozina nem
bánta a dolgot, legalább ezzel is elütik az időt. Miközben ők elmerültek az autókázásban, kint a
családtagok tovább aggódtak. Eltelt vagy egy óra, mikor megzavarták őket.
Dioméd kopogtatott oda nekik az üvegfalon keresztül. Látszott rajta, hogy csatlakozni szeretne
hozzájuk. A nő intette neki, hogy ez lehetetlen. Még ő is csak egy halom engedély aláírásával
léphetett be az elkülönített részlegébe. Unokatestvére csalódott volt, hogy kint kell maradnia.
Eufrozina megsajnálta Diomédet, és odavitte a kis fiút az üvegfalhoz, hogy legalább azon keresztül
láthassa.
 74

A gyerek fülig érő szájjal integetett a férfinak. Odatette kis kezecskéjét az üvegre, mire Dioméd is
a sajátját a másik oldalról. Megható jelenet volt. A nő elnézte unokatestvérét, amint bohóckodik,
vágja a pofákat, megnevetteti kicsi Páriszt. Szegény Dioméd, olyan jó apja lehetne gyermekének, ha
a felesége tudna szülni... Habár Nikéről senki nem merte nyíltan kijelenteni, hogy meddő, de már
kétszer teherbe esett, és kétszer magától elvetélt, ami szerinte nagyon gyanús. Az egész család elég
negatív véleménnyel volt a szőke lányról.
Milyen kár, hogy az élet ritkán igazságos! Ha minden úgy volna, ahogy ő akarná, akkor Dioméd
nem ragaszkodna tovább hasznavehetetlen feleségéhez, hanem már rég lecserélte volna egy
kedvesebb, szeretetre méltóbb teremtésre, aki végre képes volna őt megajándékozni egy örökössel.
De miket beszél! Ha valóban minden úgy volna, ahogyan ő akarná, akkor a saját fiának sem
Krisztofer volna az apja, hanem az az ember, aki jelenleg is minden erejével azért küzd, hogy kicsi
Párisz meggyógyuljon.
Eufrozina folytatta volna még ezt a gondolatmenetet, de ekkor váratlanul kizökkentette, hogy
Diomédnek érkezett egy üzenet a mobiljára. Csak nem...? Pulzusa az egekbe szökött, miközben
unokatestvérének reakciójára várt. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, mikor a férfi elvigyorodott,
és felé fordította a telefon képernyőjét, hogy ő is elolvashassa az SMS-t.
„Megtaláltuk Krisztofert. Tíz perc, és ott vagyunk. Szólj az orvosoknak, hogy addig készüljenek
elő a műtétre. És Eufrozinának mondd meg, hogy szeretem. Párisz.”

XVI. fejezet

Nincs idegőrlőbb dolog annál, mint kórházban ülni, és az egyik szerettedért aggódni. Párisznak
minden egyes perc óráknak tűnt, míg zajlott a műtét. A kisfia élete a tét. Eufrozinával való
házassága a tét. És legfőképp a saját élete a tét. Merthogy anélkül a gyerek nélkül és a felesége
nélkül ő egy halott ember. Egy senki. Egy semmi.
Rengeteg minden megfordult a fejében, míg ott kucorgott azon a nyavalyás műanyag széken. Fel-
felsejlett előtte bűnözői múltja, amit sajnos már sosem tud kitörölni. A Krisztoferrel való kapcsolata,
ami hosszú utat járt be a haverságtól egészen a legmélyebb gyűlöletig. Eufrozinával való házasságát
úgy megviselte az utóbbi időszak, hogy már csak egy szalmaszálon függött az egész. De akkor is a
legtöbbet gondolatai kicsi Párisz körül forogtak. Mit tartogat számára a sors? Vajon megadatik neki,
hogy felnőhessen? Hogy teljes életet élhessen? Hogy iskolába járhasson? Hogy családja legyen?
Hogy öregkorába békében meghaljon? Vagy mindez csak álom?
Ez a bizonytalanság... Bele fog őrülni, ha nem történik végre már valami! Még meddig kell
várniuk?! Csak nem lehet olyan hosszú az az operáció! Tessék, reggel hat van, de egy árva kukkot
sem szóltak arról, hogy hol tartanak! Se ki, se be nem megy senki, aki tájékoztathatná őket. Talán
azért húzódik el ez a műtét annyira, mert komplikációk léptek fel? Az orvos ugyan figyelmeztette
őket, hogy ilyesmi előfordulhat, de...
Na végre!
Párisz felpattant, mikor nyílt az ajtó, és a doktor megjelent előttük. Az egész család izgatottan
áramlott köréje. Síri csendben, akadozó lélegzettel várták a hírt. Ha az ellenkezőjét mondja, sosem
derül ki, mit tettek volna, vagy egyáltalán hogy élik túl, de szerencsére az orvos elmosolyodott, és
kijelentett, hogy minden a lehető legjobban alakult.
Nehéz kő esett le a szívéről. Párisz így hirtelen még fel sem fogta, ez micsoda megkönnyebbülés.
Sóhajtva beletemette arcát a tenyerébe. Nem volt az a típus, aki lépten-nyomon elsírja magát, ám
most mégis kicsordult egy könnycsepp a szeméből. A térde úgy elgyengült, hogy nem volt más
választása, mint visszarogyni a székbe.
Arra eszmélt fel, hogy valaki a nyakába vetette magát. Csak mikor lepillantott a nőre, akkor vette
 75

észre, hogy Eufrozina az. Felesége teljes mámorban úszott, össze-visszacsókolta az arcát. Párisz
szorosan magához húzta, és többé el sem engedte őt. Leírhatatlan érzés volt újra megölelni egyetlen
szerelmét. Mióta elkezdődött ez a vesszőfutás, azóta nem volt ilyen boldog.
Ez a diadal pillanata! Isten, fent az égből mégis csak lenézett rájuk. Talán megszánta őt, talán
végig tudta, hogy így lesz, és ez az egész valójában csak egy próbatétel volt... Már mindegy! Egy
dologban biztos volt, hogy mostantól gyakrabban fog templomba járni, és a kicsi Páriszt
megkeresztelésére is sort kerít végre.
Ez volt az egyik, amit elhatározott. A másik, hogy bármi is történt Krisztofer és Eufrozina között,
ő azt örökre elfelejti. Az ellenségének az volt a célja, hogy megfossza Páriszt mindentől, amiért
érdemes élni. De nem fogja hagyni, hogy megkeserítse a családja életét! Visszatérnek a nyugodt
hétköznapok, a gyermeke meggyógyul, és hazavihetik. A feleségének pedig soha egy szóval sem
fogja említeni, hogy min ment keresztül, micsoda fájdalmat okozott neki, milyen megaláztatásban
volt része. Kész, vége, nem érdekli!
A későbbiekben bemehettek az intenzív osztályra, hogy meglátogathassák a még alvó kisfiút.
Némán ott álltak felette, és csak bámulták legdrágább kincsüket. Aztán Párisz megfogta Eufrozina
kezét, és a szemébe nézett. A nő rámosolygott. Ez a mosoly egy új élet kezdetét jelentette. Egy új
élet, melyben nincs helye kórházaknak, se Krisztofernek, sem a veszekedéseknek. Végre minden
megoldódott. És nagyon remélte, hogy így is marad.

Eufrozina két méterrel a föld fölött lebegett, olyan eszement boldog volt. El sem hitte, hogy
milyen szerencsés. Hetekkel ezelőtt még minden összedőlni látszott. A jól felépített életét egy
szempillantás alatt el fújta a szél, akár egy kártyavárat. A gyermeke a halálán volt, féltve őrzött titka
kiderült, Párisz válással fenyegetőzött, Krisztofer porig alázta az ő méltóságát. Megjárta a pokol
legmélyebb bugyrait, és komolyan azt hitte, hogy számára már nincs remény. De most végre
minden helyre jött! Magában hálát rebegett az Atyának, hogy ilyen kegyes volt hozzájuk.
Megfogta férje kezét, és kihúzta a kórteremből, hogy kicsit kettesben legyenek. Annyi
megbeszélnivalójuk van! Most még úgy is alszik kicsi Párisz. Amíg fel nem kel, leülnek a büfében,
megisznak egy friss, forró kávét, ami mellett nyugodtan tisztázhatják, hogyan tovább. Ám terve
nyomban fuccsba ment, mikor meglátták a kórházi ágyon fekvő Krisztofert. Épp áttolták az intenzív
osztályról valahová, ahol nincs annyira szem előtt. Elkéstek az elővigyázatossággal. Eufrozina
abban a pillanatban tudta, hogy baj lesz, mikor férje egész testében megfeszült.
Párisz szó szerint rárepült Krisztoferre, ezzel olyan felfordulást okozva, mintha egy bomba
robbant volna. Az ápolók megpróbálták leszedni a betegről, de minden kísérletük kudarcba fulladt.
Segítségül hívták a rabra vigyázó őröket is, akik a börtönbe visszaszállításért lettek volna felelősek,
most mégis Párisszal kellett dulakodniuk. De senki nem bírt vele. Amikor a férje egyszerűen
bekattan, olyankor jöhetnek százan, akkor sem lehet őt megállítani.
Eufrozina szájára szorított kézzel, tágra nyílt szemekkel bámulta Páriszt, miközben az őrjöngve
leráncigálja Krisztofert az ágyról, és bevonszolja a gyermek osztályra. Krisztofer vég nélkül
ordítozott, mert ráesett sérült lábára, amitől talán újra eltört a sípcsontja. Az ápolók és őrök hada
megpróbálta észhez téríteni férjét, amitől olyan hangzavar lett, hogy senki nem értette a másikat.
Egy hang viszont kivált mind közül. Párisz rideg, nyugodt hangja, miközben Krisztofernek megadta
az utolsó döfést.
-Látod őt?- mutatott kicsi Páriszra.- Nézz rá, és mondd azt, hogy megérdemelte! Megérdemelte,
hogy cserben akartad hagyni! Megérdemelte, hogy ne szeresd! Hogy ővele zsarold Eufrozinát!
Hogy őt használd fel arra, hogy megkeserítsd az én életemet! Mondd azt, ha mered, te átkozott!
Krisztofer már sírt. Bár nem valószínű, hogy Párisz beszéde hatotta volna meg. Sokkal inkább a
saját szenvedésével volt elfoglalva. Na meg persze, teli lehetett a gatyája, hogy vajon most mi fog
következni. Párisz megöli? Megkínozza? Mit fog vele tenni?
 76

Mindannyian erre a kérdésre várták a választ. Az őrök a fegyverükön tartották a kezüket,

mindenre felkészülve. Az ápolók közül az egyik szerzett egy nyugtatóinjekciót. Eufrozina remegett
az idegességtől, mert tudta, hogy belehalna, ha Páriszt bántanák, de azt is tudta, hogy képtelen
megállítani a férjét, bármire is készül.
Végül megkönnyebbült, mikor látta, hogy Párisz semmi ilyesmit nem forgat a fejében. A férje
egyszerűen csak azt akarta, hogy Krisztofer legalább egyetlen egyszer szembesüljön a saját fiával.
Győződjön meg ez a rohadék arról, hogy kinek akart ártani. Egy ártatlan gyereknek, aki semmilyen
körülmények között nem ezt érdemelte volna az apjától. Párisz csak ezt akarta bebizonyítani, és
semmi többet.
Az őröknek végre sikerült kiszednie Krisztofert a kezei közül. Az ápolók gyorsan visszafektették a
beteget az ágyra, hogy minél hamarabb ellenőrizhessék a lábát. Miközben a rabot továbbtolták,
Párisz nem bírta ki, hogy utoljára oda nem szóljon Krisztofernek. Eufrozinát kirázta a hideg attól a
kegyetlenségtől, amit férje szürke szemében látott.
-Ne örülj túlságosan, hogy most megmenekültél tőlem! Tudod, mért engedtelek el? Mert rád így is,
úgy is már csak a halál vár! Két embert megöltél, seggfej! Azt hiszed, ezt megúszhatod?
Villamosszékbe tesznek, te hülye! Az agyad az orrodon fog kifolyni, mikor megfő! De ne aggódj,
én ott leszek, és végig fogom nézni! A tojásrántottává sült szemgolyóidat majd elrakom emlékbe!
Azért remélem kellemesen fogod tölteni azt a pár napot, ami még hátra maradt neked. Vagy
mégsem? Lehet, hogy a börtönőröknek nagyon a bögyébe leszel, amiért kinyírtad a társaikat!
Viszlát a temetéseden, Krisztofer!

XVII. fejezet

Barbarella épp szokásos kis bevásárlását végezte, mikor váratlanul az eszébe ötlött, hogy
megbeszélt egy találkozót Arzénnal. Mivel a férfi nem a türelméről volt híres, ezért minden további
nélkül szedte a cuccait, kifizette a kasszánál, és már indult is a cafenion elé. És ha még nem lett
volna elég a nehéz szatyrok cipelése, ráadásul valaki leszólította őt az utcán.
-Szia, édes! Felismersz?
Barbarella egy unatkozó sóhajt hallatott. Férfiak százai jöttek már ehhez hasonló kamu dumával,
hogy felhívják magukra a figyelmét. Azzal a szándékkal fordult oda az idegenhez, hogy kevésbé
udvariasan lekoptassa, mikor olyasmi történt, ami a legvadabb rémálmát is fölülmúlta.
-Erazmus?- suttogta döbbenten.
Az idős férfi elvigyorodott. Macskához hasonló sárga szemeivel olyan bizalmasan mérte végig őt,
mintha mindig is az övéje lett volna. Barbarella eközben egyre csak bámulta az arcot, melyet
harminckét éve nem látott.
-Igencsak megnőttél, kicsikém.- mondta a férfi.- Már gyerekkorodban is fejlettebb volt a tested a
többi kislányénál, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű nő válik belőled. Hm, ez a
csípő, ezek a világklasszis mellek... Tudnék mit kezdeni velük...
Barbarella nem volt szégyellős típus. Bátran szokott kérkedni azzal, amije van. A testét csábításra
használta, és előszeretettel meg is tette, ahányszor csak adódott rá az alkalom. De most
legszívesebben eltakarta volna önmagát. Erazmus tekintetétől azt érezte, hogy undorító csúszón-
mászó bogarak borítják a bőrét. Kirázta a hideg.
-Én voltam a kedvenc kis diákod, igaz?- kérdezte gúnyosan a nő.
Az öregember elismerően beletúrt Barbarella göndör fekete hajába. Amaz úgy húzta el a fejét,
mintha csak egy gusztustalan pókhálóba ragadt volna bele. Ennek az embernek ő soha többé nem
akarja érezni az érintését. Erazmus észrevette a mozdulatot, de nem tette szóvá. Ugyanolyan
egykedvűen válaszolt, mint idáig.
 77

-És én a kedvenc tanárod, Barbie! Vagy elfelejtetted már, hogy mennyire szerettél? Úgy tudtál
hozzám bújni, hogy...
-Hagyjuk a múltat!
-Most mért kell ilyennek lenned? Amint kiszabadultam a börtönből, az első utam hozzád vezetett.
Te meg így fogadsz engem, mintha nem is jelentenék neked semmit se. Ez nem fair, kislány!
Ezek a becézgetések olyan emléket idézett vissza, amit mélyen eltemetett agya leghátsó rejtekébe.
Nem! Nem akar azokra az időkre gondolni, amit Erazmussal töltött. A nő csukott szemmel megrázta
a fejét, mintha ezzel eltüntethetné az öregember tolakodó jelenlétét. A férfi viszont ott maradt, és
mosolyogva nézte, ahogy Barbarella küzd a múlt kísértetei ellen.
-Mi a baj, Barbie? Sikerült meglepnem téged? Ugye nem számítottál rá, hogy valaha az életben újra
látni fogjuk egymást?
-Ne szólíts így!
-Miért ne? Régen szeretted! Én még emlékszem mindenre. A csókjaid ízére... Vagy te elfelejtetted?
-Én teljes mértékben kitöröltelek, mintha soha nem is léteztél volna. És nem akarom, hogy
visszatérj az életembe!
Erazmus szája szomorúan lebiggyedt. Már-már úgy tűnt, megsértődött. Barbarella gyermekként
még hitte, hogy ennek az embernek vannak érzései. De mára felnőtt, és többé nem lehet ilyen olcsó
színjátékkal félrevezetni. A férfi egy igazi szívtelen rohadék, akit a diákjai molesztálásán kívül
semmi más nem érdekelt.
-Ó, bébi, ez fájt!- játszotta túl a szerepét az öregember.- Pedig én már úgy vártam a találkozásunkat.
Azt hittem, elég lesz csak átölelnem téged, és nyomban újjáéled mindkettőnkben a régi tűz.
-Te megbolondultál, ha komolyan ezt gondolod!
-Szóval akkor... elutasítasz?
-Még szép! Jézusom, egyáltalán van neked fogalmad arról, hogy min mentem keresztül te miattad?!
Meg kellene, hogy öljelek azért, amit tettél velem! Ajánlom neked, hogy fejezd be a zaklatásomat,
vagy különben meg is teszem!
Barbarella örült, hogy végre megtalálta a hangját. Enyhén sokkolta Erazmus felbukkanása, csak
ezzel védekezhetett. De most már összeszedi magát, és magabiztosan fog válaszolni. Büszkén,
magasra emelt álla is azt hirdette, hogy igenis van benne annyi erő, amivel beválthatja a
fenyegetéseit. A férfi viszont nem tűnt ijedtnek. Arca lassan elkomorodott, sárga szemei olyannyira
összeszűkültek, hogy a nőt egy veszélyes vadállatra emlékeztette inkább.
-Le akarsz rázni, kedvesem?- kérdezte Erazmus egy fokkal halkabban.- Nem fog az menni olyan
könnyen! Visszatértem, és maradok is egy ideig, erre készülj fel! Bosszúról pedig ne papolj nekem,
mert sokkal több jogom van hozzá. Te miattad a fél életemet rácsok mögött töltöttem! Egyáltalán el
tudod te azt képzelni, hogy min mentem keresztül ott bent? Nem? Adhatok egy kis ízelítőt belőle!
Erazmus keményen megragadta a nő karját, aki feljajdult. Barbarella igyekezett kirángatni magát
a férfi szorításából, de nem ment neki. Segítségben reménykedve nézett végig az üres utcán, de az
olyan kihalt volt, mint egy temető. Ennyit az olyan csendes kisvárosokról, mint Parga.
-Engedj el, te szemét!- kiáltott föl.
Az öregember szemtelenül elmosolyodott. Láthatóan élvezte a nő kiszolgáltatott helyzetét.
-Most már végre félsz tőlem, Barbie?
-Talán bántani akarsz?
-Ó nem, nem vagyok én olyan aljas, hogy kárt tegyek a te remekmű testedben. Soha nem ütöttelek
meg, és nem is tervezem. Én csak vissza szeretnélek kapni. Mi ketten újra együtt... Gondolj csak
bele! Ugye, milyen izgató helyzet volna?
Barbarella megpróbálta elképzelni, mi lehet rosszabb, mint ezt a rekedt, pajzán suttogást
végighallgatni. De aztán magától rájött, mikor Erazmus megfogta a kezét, és beledörgölte
merevedését a tenyerébe. Undorodva húzódott el tőle.
-Erről nem is álmodj!
-Most ezt mondod, de később te magad fogsz könyörögni érte. Sírva fogsz jönni hozzám, és
 78

egyenesen a lábaim elé borulsz. Már alig várom, hogy a csinos kis szádba adjam a farkamat.
-Te elmebeteg vagy! Mért tennék ilyet?
-Mert szükséged van rám. A birtokomban van egy olyan információ, amit senki más nem adhat meg
neked, csak én. Van tőlem egy fiad, akit örökbe adtál. Az a gyermek azóta már felnőtt férfi. És
tudom, hol van jelenleg. Nem is gondolnád, hogy milyen közel hozzád... Ha felkeltettem a
kíváncsiságodat, akkor tudod, hol találsz!

Arzén leparkolt a kocsival, de nem szállt ki azonnal. Először a szélvédőn keresztül szétnézett, egy
bizonyos személyt keresve. Nem látta sehol, de aztán mégis megpillantotta Barbarellát egy idősebb
férfi társaságában. Az idegen túl közel állt az ő nőjéhez. Arzén ösztönösen egyre idegesebbé vált.
Nem volt igazán féltékeny típus, csak egyszerűen szeretett volna mindenkit beledöngölni a betonba,
aki bizalmaskodni merészelt Barbarellával.
Dühösen rátenyerelt a dudára, hogy azok ketten végre észrevegyék őt. A nő egyből felkapta a
fejét, és se szó se beszéd ott hagyta az öregembert. Arzén, akit az anyja szigorúan udvariasságra
nevelt, most még csak nem is köszönt Barbarellának. Bármikor máskor kiszállt volna, segít a nőnek
berakodni a cuccokat, pluszba még ki is nyitja előtte az ajtót, de most túl ingerült volt ehhez. Talán
csak az erős napsütés teszi, de úgy érezte, mentem fel fog forr az agyvize.
A nő végre helyet foglalt mellett. Arzén indította az autót.
-Ki volt ez?- kérdezte lényegre törően.
-Nem számít.
-Akkor minek álltál le vele beszélgetni?
-Kérlek, most nem vagyok abban az állapotban, mikor elviselném tőled ezt a stílust!
A férfi dühe egy pillanat alatt elszállt, mikor meghallotta ezt a gyenge, megtört hangot. Barbarella
sosem szokott kérni, csak követelni. És általában büszkén tartja magát, a vállai most mégis
összeroskadtak. Arzén csak most nézte meg őt jobban. A nője halálosan sápadt volt, a keze
reszketett, ajka visszafojtott sírástól remegett. Gyorsan leállította a kocsit, és felé fordult.
-Mi zaklatott fel ennyire? Ő volt az? Válaszolj!
-Nem lehetne, hogy most egy kicsit békén hagyj? Tényleg nem érzem jól magam.
-Barbarella, nekem tudnom kell, hogy mi folyik itt! Bántott az a pasas?
-Csak beszélgettünk.
-De valamit akkor is mondania kellett, hogy így nézel ki tőle! Mit titkolsz előlem? Ha nem hagysz
nekem más esélyt, akkor azt kell hinnem, hogy közötök van egymáshoz!
-Tudod, hogy én csak téged szeretlek.
-Ha valóban szeretnél, megbíznál bennem. Mondd el végre az igazat!
Barbarella mélyet sóhajtott. Ezt még megismételte párszor, végül bólintott. Készen állt a
vallomásra.
-Ez egy nagyon régi história, te még akkor meg sem születtél. Én magas is csak kislány voltam,
tizenkét éves... A szüleim nem rég haltak meg akkoriban, és Pénelopé gondoskodására bíztak. A
nővérem mindig komoly, és felelősségteljes nő volt, de az az időszak őt is nagyon megviselte. Rám
alig maradt ideje, a kis Kleopátrával kellett foglalkoznia. Én persze megértettem őt, de ez még nem
csökkentette a magányosság érzését. Szükségem lett volna valakire, akinek kiönthetem a lelkem,
aki szótlanul átölel, és vigaszt nyújtott volna. De nem volt ilyen ember körülöttem.
Barbarella a múltidézés közben folyamatosan könnyes szemeit törölgette. Arzén együtt érzőn
megfogta a kezét. A nő cserébe hálásan rámosolygott, aztán akadozva ugyan, de folytatta a
mesélést.
-Azon a napon, mikor először menstruáltam, pont az iskolában voltam. Addigra már elég
felvilágosító tanórán részt vettem, hogy tudjam, mi történik velem, de ettől még nem volt kevésbé
rémisztő számomra. Délután volt, az épületben már alig tartozódtak. Én kétségbeesetten kerestem
 79

egy felnőttet, hogy megkérdezzem tőle, mit tegyek. A testnevelő tanáromba futottam, úgy hívták,
Erazmus bácsi. Kedveltem őt, mert mindig aranyos volt velem, de mivel férfi volt, ezért nem
akartam elmondani neki a problémámat. Mégis addig faggatott, amíg szégyenlősen bevallottam. Azt
vártam volna, hogy zavarba jön, és gyorsan átpasszol engem egy női pedagógusnak, de nem így
történt. Mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, kiment a boltba, és vett nekem betétet,
aztán leültetett egy üres terembe, és elmagyarázott nekem mindent. Azt kérte, hogy vegyem le a
nadrágom, hogy megmutassa nekem, hogyan kell ezt csinálni. Én engedelmeskedtem neki, mert
nem tűnt helytelennek, amit teszünk. Sőt, kezdtem örülni annak, hogy végre van valaki, aki kedves
hozzám, és törődik velem. Annyira vágytam a szeretetre, nem érdekelt, hogy ő egy idegen. Kicsit
panaszkodtam neki, hogy fáj a hasam, mire Erazmus az ölébe húzott, simogatott, puszilgatott, és
megnyugtatott. Aztán elmondta nekem, hogy én a mai naptól fogva nő vagyok, szóval nagyon kell
vigyáznom arra, hogy kinek adom a szüzességem, mert attól a fiútól akár teherbe is eshetek, és én
még túl fiatal vagyok ehhez.
Arzén a fejét csóválta.
-Ez nem normális!
-Most már tudom, de akkor még csak egy kislány voltam, akinek még véletlenül sem fordult volna
meg a fejében az, hogy Erazmus egy gonosz, rossz szándékú ember. Az igazság az volt, hogy
kezdtem rajongani érte. Már alig vártam a testnevelés órákat, mikor láthattam őt. Késő délutánokat
az iskolában maradtam, hátha találkozunk, és megint átölel. Én úgy szerettem őt, ahogy egy árva
lány a pótapját. Azt hittem, ő is hasonló érzéseket táplál irányomba. Megbíztam benne, sokkal
jobban, mint a saját nővéremben. Pénelopé pont azért nem tudott semmit se erről a kapcsolatról,
mert nem is nagyon beszélgettünk abban az időben. Szegény, három műszakban melózott, hogy mi
ne éhezzünk. Mikor hazajött, akkor sem tudott pihenni, mert vagy a kis Kleopátrával, vagy a
háztartással kellett törődnie. De én nem sajnáltam őt, hanem haragudtam rá, mert anyáskodni akart
fölöttem, parancsolgatott nekem, és nem engedte, hogy azt csináljak, amit akarok. Önző kis
csimpánz voltam.
-Minden gyerek önző valamilyen szinten. Sőt, a felnőttek még annál is jobban! Te csak a korodhoz
megfelelően viselkedtél, semmi több.
-Jó, hogy te nem mondasz ítéletet felettem, elég a saját bűntudatom. Mindenesetre a lényeg az, hogy
Pénelopé és én még félig sem voltunk olyan jóban egymással, hogy elmeséljem neki az Erazmussal
való közös titkunkat. Így arról sem tudott, hogy mi ketten már jóval messzebbre mentünk, mint egy
tanár-diák kapcsolatban megengedett. Megtanított engem csókolózni. Én megengedtem neki, hogy
megsimogasson bárhol, ahol csak akarja. Ő is megmutatta, mit szeret, hogyan és hol érjek hozzá.
Szívesen tettem a kedvére, még ha közben nem is értettem teljesen, hogy ez mért is jó. Én a testi
kontaktus nélkül is éreztem azt, hogy szeretem őt. De Erazmus folyton azt hajtogatta, hogy ő már
nem gyerek, egy felnőtt férfi, akinek igényei vannak, és ha én nem elégítem ki, akkor keresnie kell
valaki mást, aki jobban szereti őt. Zsarolt engem, és én minél többet engedtem meg neki, mert nem
akartam elveszíteni. Pedig tudat alatt végig tisztában voltam vele, hogy nem szabadna ezt
csinálnunk.
-Az a mocskos, alávaló, pedofil...
-Nyugalom, ez már régen volt!- csitította a férfit Barbarella.- Kár felhúznod magad, Arzén! Ami
megtörtént, az megtörtént. Én szerelmes voltam belé, amennyire csak egy tizenkét éves lány az
lehet. Valószínűleg viszonozta az érzéseimet, mert végül mindent feladott értem. Már közeledett a
nyári vakáció, mikor megbeszéltük, hogy mi nem akarunk elválni egymástól. Eldöntöttük, hogy
megszökünk, és sikerült is a terv. Elvitt engem jó messzire, ahol hónapokig kettesben lehettünk. Ott
vezetett be engem az érzékiség birodalmába. Mindent megtanított nekem, és én mindenemet neki
adtam. Úgy éltem ott vele, mintha az asszonya volnék. Hazudnék neked, ha azt mondanám, hogy
hiányzott a családom. Már csak Erazmus számított nekem, teljesen a bűvöletében éltem. Az
egyetlen dolog, amitől rettegtem, hogy egy napon ránk találnak, és szétszakítanak minket
egymástól.
 80

-Ha jól sejtem, ez be is következett.

-Így igaz! Pénelopé és a rendőrség ránk törte az ajtót. A nővérem zokogva omlott a nyakamba, de én
kiszakítottam magam a karjaiból, hogy Erazmushoz fussak. Sírva könyörögtem neki, hogy ne
menjen el, ne hagyjon itt, miközben a rendőrök az autó felé hurcolták. A mai napig emlékszem a
tekintetére. Rám mosolygott, hogy megnyugtasson, és megígérte nekem, hogy egy napon vissza fog
térni hozzám. Mindegy, mennyi idő teljen el, ő akkor is fel fog keresni engem, mert nagyon szeret.
Én hisztérikusan ordítottam utána, hogy várni fogok rá, és sosem felejtem el. Ez a pillanat volt
éltem egyik legmeghatározóbb élménye. A szívem szakadt meg, annyira fájt utána.
-Börtönbe került az a rohadék?
-Ó igen, és el is ítélték hosszú-hosszú időre. Én bezzeg éjjel-nappal Pénelopéval veszekedtem, hogy
engedje meg nekem, hagy látogathassam őt. A nővérem egyszerűen nem tudott velem mit kezdeni.
Nem értette, hogyan szerethetem azt az embert, aki ő szerinte elrabolt engem és brutálisan
megerőszakolt. Pszichológus is foglalkozott velem, de én nem javultam. Egyre csak azt
hajtogattam, hogy utálok mindenkit, aki közém és Erazmus közé áll. Ővele akartam lenni, és
öngyilkossággal is fenyegetőztem, hogy elérjem a célom. Mikor ez nem jött be, újra és újra
elszöktem otthonról. Végül rájöttem, hogy semmi se használ. Pénelopé megtiltotta, hogy
találkozzam vele, és kész.
-És milyen jól tette a nővéred! Ha Pénelopé elgyengült volna, akkor a mai napig nem felejtetted
volna el azt az undorító patkányt.
-Most már így utólag persze tudom, de akkor nem így fogtam fel a dolgokat. És ráadásul még nem
is mondtam el neked a legrosszabbat! Képzeld el a drága nővérkém arcát, mikor kiderült, hogy
terhes vagyok! Elvetetni már nem lehetett, mert a negyedik hónapban jártam, de megtartani sem
akarta. Pénelopé idegösszeomlást kapott, és napokig kórházban volt. Mikor kijött, addigra
eldöntötte, hogy meg fogom szülni a gyereket, de rögtön utána örökbe adjuk. Én még fel sem
fogtam igazán a történteket, csak azt tudtam, hogy a baba a hasamban egy darab Erazmusból, és
nem akartam, hogy mások neveljék fel. Pénelopé szerint erről szó sem lehetett, és hiába
könyörögtem neki unos-untalan, nem érdekelte. Folyton csak azt hajtogatta, hogy higgyem el, hogy
az én érdekemben teszi, és egy napon meg fogom neki köszönni. Azóta a nap óta nem érzek
szeretetet a nővérem iránt. Tudom, hogy a rokonom, de ennyi, semmi több. Sosem tudtam
megbocsátani neki, hogy elvette tőlem az első fiamat.
-Hogy történt?
Barbarella kiüresedett tekintettel bámult ki az ablakon. Ez szinte rémisztőbb volt, mint mikor
pityergett. A hangjából is teljesen eltűnt az érzelem. Monoton darálta le az eseményeket, mintha
csak olvasná valahonnét. Viszont annyira részletesen ecsetelte, hogy Arzénnak olyan volt, mintha
ott volna vele együtt a múltban.
-Tél volt. Majdnem fél méteres hó esett tegnap este. Pénelopé nem engedett ki a házból, nehogy
megfázzak. Én veszekedni kezdtem vele, hogy amúgy sem enged ki soha sehová, nehogy a
szomszédok meglássanak nagy hassal engem. Én voltam a család szégyene, és tisztában is voltam
vele. A nővérem viszont váltig tagadta, mintha a hazugság megoldaná minden problémánkat. Aztán
elfolyt a magzatvizem, és megkezdődtek a fájások. Pénelopé egész higgadtan kezelte a dolgot,
rögtön bevitt a kórházba. Hat órán keresztül vajúdtam azon a kemény asztalon. Sikoltoztam, hogy
valaki adjon már egy fájdalomcsillapítót, vagy legalább üssenek le, hogy legyek eszméletlen.
Tizenhárom éves voltam, és a testem nem fejlődött ki teljesen a szüléshez. Az orvosok már azon
tanakodtak, hogy felvágnak, és egyszerűen kiszedik belőlem a gyereket. Addigra viszont annyi vért
vesztettem, hogy kétséges volt, hogy egyáltalán életben fogok-e maradni. Aztán mégis sikerült
világra hoznom a kicsit. Annyira... tökéletes volt. Egy igazi, egészséges kisbaba. És az enyém volt.
De Pénelopé szó szerint kiszakította a kezemből. Én azt kiabáltam utána, hogy legalább hagy adjak
neki nevet, mielőtt elviszik. Talán nevetséges, hogy emiatt aggódtam, de valamiért különösen fájt az
a gondolat, hogy még nevet sem adhattam a saját fiamnak. Ott és akkor teljesen összeomlottam.
Kilenc hónapig kómában feküdtem. Mikor felkeltem, annyi erőm sem volt, hogy élni akarjak. Mély
 81

depresszióba estem, ahonnét úgy tűnt, senki sem tud kirángatni. Végül egyedül másztam ki a
gödörből. Nem a szerelem adott erőt, hiszen addigra már nem éreztem semmi mást Erazmus iránt,
csak undort. Nem az elveszett gyermekemet akartam megtalálni, hiszen róla lemondtam.
Egyszerűen csak új életet akartam kezdeni. Elfelejteni a múltat, és továbblépni.
-Sikerült?
-Nem volt más választásom. Onnantól kezdve a magam útját jártam. Nekem többé Pénelopé nem
parancsolhatott. Tulajdonképpen otthon sem tartózkodtam. Bulizni jártam, pasizni, drogozni, piálni,
orgiázni. Így, ebben a sorrendben. Mindenben benne voltam, és mindent kipróbáltam. A férfiak csak
jöttek-mentek az életemben. A dugást azt élveztem, de ha valamelyik többet akart tőlem, azt
ellöktem magamtól. Sem a szerelemet, sem a hűséget nem ismertem, csak azt tudtam, hogy vannak
olyan balekok, akik mindenüket odaadnák azért, hogy velem lehessenek, és én ezt rendszerint ki is
használtam. Házasságra egészen addig nem is gondoltam, míg egy napon arra nem mentem haza,
hogy Lionel és Pénelopé ott turbékolnak a teraszon. A nővérem kevés embert engedett közel
magához, de valami oknál fogva őt különösen kedvelte. Lionel nem volt éppenséggel a zsánerem,
de mikor a szeme megakadt rajtam, tudtam, hogy eljött az én időm. Most bosszút állhatok
Pénelopén mindenért, amit elkövetett ellenem.
-Elvetted tőle?
-Ráadásul ott az orra előtt! Kegyetlen tett volt, tudom, de mondjak valamit? Nem bántam meg!
Lionel biztosította számomra azt az anyagi körülményeket, amire mindig is vágytam. Arisztidot
jólétben nevelhettem föl, ami már több, mint amit én kaptam gyerekkoromban. És most a fiam egy
nagyvállalat vezérigazgatója, ami mind nem lett volna lehetséges, ha nem az apját választom.
Arzén bólintott.
-Így már mindent értek.
-Mit értesz?
-Hogy mért kényeztetted el ennyire azt a gyereket. Ezzel próbáltad kitölteni az űrt, amit elveszett
kisbabád hiánya okozott neked. Arisztidnak adtál mindent, ami a másiknak járt volna. Dupla
szeretet, dupla gondoskodás, dupla törődés.
A nő elgondolkozva rágta a szája szélét.
-Lehet, hogy igazad van.- ismerte be végül.
A férfi felé fordult, hogy jobban felhívja magára Barbarella figyelmét. Mélyen a szemébe nézett,
úgy tette fel neki a kérdést.
-Ha volna rá lehetőséged, megkeresnéd őt?
-Túl sok év telt el azóta, hogy örökbe adtam.
-De vágysz rá, hogy megismerd, nem?
-És ha haragudni fog rám, amiért elhagytam őt?
-Ezzel ráérsz akkor foglalkozni, ha már találkoztatok! Most elsőnek is válaszolj! Felkeresed őt?
-Ez nem ilyen könnyű, Arzén! Erazmus az előbb azt mondta, ő tudja, hol van, de nem hiszem, hogy
elárulja nekem. Inkább csak kínozni akar.
A férfi zavartan ráncolta a szemöldökét.
-Várjunk csak... az az ember börtönben van még, nem?
-Most szabadult ki. Ő volt az a férfi, akit láttál, hogy beszélgetett velem.
-Ő volt az?! Mért nem szóltál, hogy öljem meg ott helyben?!
Arzén minden teketóriázás nélkül a slusszkulcsért nyúlt, hogy visszahajtson a helyszínre, hátha
még elkaphatja Erazmust, de Barbarella lefogta a kezét.
-Már úgy sincs ott! Jézusom, állj már le! Te teljesen megbolondultál a féltékenységtől?!
-Én csak meg szeretnélek tőle védeni!
-De hát már nem árthat nekem! Nézz rám, egy gyereket látsz? Nem, mert felnőttem azóta, és
bármikor összefutok vele a városban, egyszerűen csak kikerülöm őt!
-Ez azt jelenti, hogy te nem akarsz rajta bosszút állni? Mindegy, attól én még fogok! Ki fogom
nyírni, de előtte lenyúzom a bőrt róla, és...
 82

-Arzén, elég ebből! Én lezártam életemnek ezen szakaszát, és nem is akarom újra feleleveníteni.
Neked is csak azért meséltem el, mert megérdemelted végre ezt az őszinte vallomást, és nem azért,
hogy Erazmusra uszítsalak! Még csak az kellene, hogy te is börtönbe kerülj emiatt a hülyeség miatt!
Megtiltom, hogy a közelébe menj, érted?!
-Én akkor sem fogom hagyni, hogy megússza ennyivel! Hát minek nézel te engem?! Egy gyávának,
aki nem képes beverni egy pedofil köcsög képét? Nem fogok tétlen itt ülni, miközben tudom, hogy
mennyit ártott neked!
-De igenis megteszed! Esküszöm, Arzén, mi ketten végeztünk egymással, ha most nem hallgatsz
rám. Nem kértem tőled, hogy játszd itt a macsót, és nem is fogod!
-Azért véded őt, mert még mindig szereted?
Barbarella úgy szájon vágta a férfit, hogy egy pillanatra elakadt a szava. Döbbenten meredt rá. A
nő fagyosan viszonozta tekintetét.
-Ne merj még egyszer ilyesmit kérdezni tőlem! Soha többé! Gyűlölöm Erazmust! Annyira, hogy
legszívesebben én magam végeznék vele. De nem lehetséges. És talán... talán még hasznát is
veszem a vén kéjencnek, ha valóban tudja, hol a fiam.
-Nem akarom, hogy újra találkozz vele!
Barbarella fekete szeme dühösen villant.
-Képes vagy megtiltani, mikor lehet, hogy ő az utolsó esélyem arra, hogy megtudjam, hol él a
gyermekem?
-Van más megoldás!
-Mégis mi?
-Menj el a kórházba. Vagy jobbat mondok, menj el a nővéredhez! Ez az, Pénelopé biztosan segít, és
megmondja neked, hogy kik fogadták annak idején örökbe a babát.

XVIII. fejezet

Barbarella eldöntötte, hogy meg fogja találni elveszett gyermekét. Muszáj volt megtennie,
belülről érezte a késztetést. Idáig meg is feledkezett az egészről, amíg Erazmus újra fel nem
bukkant az életében. A férfi tudta, hol a fia. Azt mondta, igen közel hozzá... Ez mit jelenthet? Hogy
itt van valahol Pargában? Lehet, hogy a múltkor elment mellett az utcán, és még csak észre sem
vette?
Megőrjítette a tudat, hogy van egy gyermeke valahol a világban. Olyan, akár Arisztid, az ő húsa
és vére, még sem láthatta még őt sohasem. Beszélni akart azzal a fiúval. Bocsánatot kérni tőle,
amiért idáig nem kereste. Átölelni, ha ez egyáltalán lehetséges. Mindennél jobban vágyott rá, hogy
megismerje őt. Ám bárhova ment, bárkinek könyörgött, hogy segítsen, csak falakba ütközött.
-Pénelopé!- dörömbölt be testvére ajtaján.- Tudom, hogy itthon vagy, úgyhogy nyisd ki! Siess,
kérdezni akarok valamit!
-Hívj fel telefonon!
-Ha-ha, de vicces vagy! Na gyerünk, engedj már be!
Nővére kezében csörrent a kulcs, kattant a zár, és kitárult az ajtó. Barbarella öntudatosan belépett
abba a házba, ahol nevelkedett. Pénelopé fejcsóválva nézte őt.
-Most igazán nincs kedvem ehhez!
-Érdekes módon sosincs kedved találkozni velem. Nem értem a viselkedésedet, hiszen mi egy
család vagyunk, nem? Vagy már nem tartasz többé a húgodnak?
Az idős asszony nem válaszolt, inkább vágott egy fintort, aztán a konyhába ment, hogy csináljon
kávét maguknak. Barbarella fesztelenül követte, hogy lehuppanjon végre egy székre. Épp bele akart
csapni mondanivalójának közepébe, de ez a szomorú, gyászos hangulata nővére körül még őt sem
 83

hagyta hidegen. Muszáj volt megjegyzést tennie rá.

-Egész álló nap itthon gubbasztasz? Pénelopé, ez igazán nem vall rád! Régen legalább jártál
templomba, vagy a szomszédokhoz át egy kis pletykálásra. Mi sújtott le ennyire? Azt ne mondd,
hogy még mindig Lionel halála miatt vagy így kibukva! Az Isten szerelmére, hiszen annak két
hosszú éve már!
-Ma van az évfordulója. Ha volna benned egy cseppnyi tisztesség, akkor te is gyújtottál volna érte
egy gyertyát.
Barbarella gúnyosan a szemét forgatta.
-Jaj, csak ezt ne! Ő te a férjed volt, ha még emlékszel rá. Éntőlem elvált, szóval nem kötelességem
megemlékezni róla. Különben sem játszom meg magam! Ha életében nem kedveltem, akkor mért
pont most sírjak utána?
Pénelopé dühösen felszisszent. Olyan vehemensen csapta le a kávéscsészét, hogy annak fele
kilöttyent az abroszra. Úgy bámulta húgát, hogyha szemmel ölni lehetne, akkor most Barbarella
holtan esne össze.
-Bökd ki végre, minek jöttél ide, aztán tűnj el innét! Nem vagyok hajlandó egy perccel sem
továbbhallgatni ezeket a szentségtelen szavakat! Te sosem tudtad, hogy mit illik, és mit nem. De
tudod, mit? Nem fogom hagyni, hogy kihozz a sodromból!
Barbarella szívesen visszafeleselt volna nővérének. Tulajdonképpen azért élt, hogy a végletekig
heccelje Pénelopét. De ma sokkal fontosabb dolga is akadt, és ez az ügy nem várhatott.
-Ma jártam a kórházban.- jelentette ki drámaian.
-Beteglátogatóban voltál valakinél?
-Nem, információért mentem oda... az első fiammal kapcsolatban. Azt, amelyiket elvettél tőlem.
Pénelopé feltűnően elsápadt. Végre eljött a leszámolás ideje! Ez a beszélgetés már régóta váratott
magára kettejük között. A nővére már bizonyára azt hitte, hogy soha nem is fog sor kerülni rá. Ám
Barbarella nem hagyja neki, hogy ilyen könnyen megússza a számonkérést.
-Na, mi az? Nem szólsz semmit, Pénelopé? Nincs esetleg valami mondanivalód számomra? Ha
beszélsz, azzal jóvá teheted akkori hibádat. Áruld el, hol a gyermekem!
-A kórház nem adta ki az adatokat?
Barbarella bosszúsan felsóhajtott.
-Jogilag nem tehették meg. Türelmesen elmagyarázták nekem, hogy van olyan, hogy zárt és nyílt
örökbefogadási rendszer. Ha nyílt lenne, akkor nem lenne semmi gond. Így viszont, hogy te
kifejezetten azt kérted annak idején, hogy sohase tudhassam meg, milyen szülőkhöz került a fiam,
ezért az adatok titkosak. Csak fecséreltem ott az időmet.
-Én sem tudok neked többet mondani.
-Azt állítod, hogy még csak nem is láttad azokat az embereket, akikhez került a gyermekem? A
nevüket sem tudod? Semmit?!
Pénelopé végig a fejét csóválta. Barbarella ingerülten az asztalra csapott. Nővére ijedten
összerezzent. Percekig csak szótlanul bámulták egymást. Farkasszemet néztek, és Barbarella
győzött, mert Pénelopé bűntudatosan lehajtotta a fejét előtte.
-Hogy mondhatod nekem ezt?! Talán nem akarsz nekem segíteni abban, hogy megtaláljam a fiam?
-Hidd el, ha tudnám...
-Nem veszem be ezt a szart!
-De egyáltalán mért keresed őt? És mért pont most? Arról nem is beszélve, hogy ugyan mit fogsz
tenni, ha megtalálod, Barbarella?
-Ezzel te ne törődj! Inkább a saját lelkiismereteddel számolj el, hogy képes voltál elválasztani egy
anyát a gyermekétől! Szerinted neki milyen érzés lehetett felnőnie nélkülem? Szerinted nekem
milyen fájdalmas volt a hiánya? Persze, te nem tudhatod ezt! Hiszen nekem nincs is senkid se, akit
szerethetnél! Honnét is sejthetnéd, hogy milyen érzés volt megszülnöm egy kisbabát, amit rögtön
kiszakítottál a karjaim közül?
-Csak azt tettem, ami akkor a leghelyesebbnek tűnt!
 84

Barbarella, akinek a szemét már égették a könnyek, ettől az egy mondatól újra összeszedte magát.
Az ellene elkövetett igazságtalanság felett érzett felháborodása erősebb volt, mint a bánata.
-A leghelyesebb, mi? Tudod, mi a te bajod, Pénelopé? Hogy Istennek képzeled magad! Milyen
jogon játszadozol te mások életével? És milyen jogon avatkoztál közbe az enyémbe?
-Akár tetszik neked, akár nem, én neveltelek fel! A szüleink meghaltak, és minden felelősség
egyszer csak a nyakamba szakadt! Gondoskodnom kellett rólatok, és akármit is mondasz, igenis
helytálltam olyan fiatalon! Pedig megtehettem volna, hogy nem törődöm veletek, és csak élem az
életem. Ti intézetben nevelkedtetek volna, én meg találok egy olyan férjet, akitől azóta saját
gyerekeim lehetnének! De apa és anya arra tanított, hogy első a család, és csak aztán következnek
az én önző vágyaim. Fogalmad sincs arról, hogy az évek során mennyi mindenről le kellett
mondanom miattatok! De megtettem, és egy árva szóval sem panaszkodtam.
Barbarella unatkozva piszkálta a körmét.
-Ó, már szinte vártam, hogy mikor jössz elő a szokásos szent Pénelopé szövegeddel! Túl sokszor
hallgattam már végig, kívülről tudom az egészet.- itt elvékonyította a hangját, hogy nővérét
utánozhassa.- Ó, szegény én, az egész életem fuccsba ment ti miattatok, ti pedig annyit nem
mondtatok, hogy köszönöm, bla-bla-bla...- visszaváltott a saját hangjára.- Szereted sajnáltatni
magad, igaz? Szinte látom magam előtt, ahogy szívod el az emberek energiáját. Már akiét tudod,
mert nem hiszem, hogy sokan képesek ezt végighallgatni. Nos, híreim vannak számodra,
testvérkém! Valamit mégiscsak nagyon elbaszarinthattál a nevelésünkkel kapcsolatban, mert én
utállak téged, Kleopátra pedig a világ másik felére menekült előled. Csak gondold végig egy percre,
jó? Mért nem szeretünk téged, és mért nem borulunk a lábaid elé hálálkodva, ha tényleg olyan sok
áldozatot hoztál értünk?
Pénelopé sírva fakadt. Barbarella részvétlenül nézte.
-Mért vagy ilyen gonosz velem?- hüppögte nővére.- Nem ezt érdemlem!
-Nem? Akkor mondok még valamit! Azt kívánom, hogy bárcsak intézetbe kerültünk volna. Akkor
legalább nem kellene minden alakalommal ezt a tirádát végighallgatnom. Látod, ez a különbség
közted és köztem! Én soha, de soha, nem volnék képes ilyeneket mondani Arisztidnak, pedig
elhiheted őt sem volt könnyű felnevelnem. Mégis, előbb tépném ki a saját nyelvemet, minthogy egy
szóval is megbántsam őt. És az első fiamat is szívesen felvállaltam volna, függetlenül a
körülményektől. Te viszont megfosztottál tőle, és én ezt sosem bocsátom meg neked! Utolsó esély,
Pénelopé! Ha van bármi, amit mondani tudsz nekem az örökbefogadással kapcsolatban, akkor azt
most áruld el!
De az asszony továbbra is csak a fejét csóválta. Barbarella felhorkant.
-Nem csodálkozom! Sosem vettem hasznodat, de már látom, nem is fogom!

Bárki bármit is mondjon, Barbarella nem volt attól boldogabb, hogy így megalázhatta testvérét.
Igazság szerint össze sem veszett volna Pénelopével, ha nem ilyen fontos dologról lett volna szó.
De a hiábavaló kérdezősködés miatti csalódottsága, a múlt sebeinek felszakítása, és a
helyrehozhatatlan veszteség miatti fájdalma mind-mind összeadódott, és ezt hozta ki belőle.
Szerencsétlen nővérére zúdította a haragját. Nem mintha nem érdemelte volna meg, hiszen tényleg
az ő hibája ez az egész!
Ezen viszont könnyedén túl tudta volna tenni magát, ha legalább most segített volna. De nem
tette, pedig Barbarella szinte biztos volt benne, hogy Pénelopé tud valamit, csak nem akarja elárulni
neki. A nővére még mindig titkolózik előtte, pedig már rég nincs semmi értelme. Áh, ott egy meg a
fene, ahol van! Még van egy utolsó esélye arra, hogy megtudja, hol található a gyermeke. Ez
viszont nem lesz egy szívélyes látogatás...
Erazmus úgy búcsúzott tőle a múltkor, hogy tudja, hol fogja találni, ha keresi. Ez így igaz,
Barbarella még emlékezett közös helyükre, ahova együtt jártak. Itt bújtak el a világ elől, itt kerültek
 85

egyre közelebb és közelebb egymáshoz. Ha akarta volna, sem tudta volna kitörölni az agyából a
helyszínt, ami gyerekkorába szinte a második otthonává vált. Mégis mikor kimondta a címet a
taxisnak, az olyan furcsa volt, mintha nem is önmaga volna. Sosem hitte volna, hogy még egyszer
vissza fog oda térni. Rossz előérzete volt.
A taxi megérkezett, ő fizetett, és kiszállt az autóból. A hatalmas kúria a városon kívülre esett, és
teljesen üresen állt. Amolyan kísértetkastély jellege volt, pedig így nappali fényben nem is volt
olyan rémisztő. Barbarella lassan végigsétált a gazos, elhanyagolt udvaron. Cipőjének sarka túl
hangosan koppant a térköveken. Nem kellene itt lennie. Betolakodónak érezte magát e nyugodt,
békés helyen.
A hatalmas kapuhoz lépett, és felemelte az oroszlánfej-kopogtatót. Ahogy hozzáverte a masszív
tölgyfa ajtóhoz, attól visszahangzott az egész ház. Barbarella nyelt egyet idegességében. Váratlanul
elbizonytalanodott. Már nem tudta, mi volna jobb, ha Erazmus itt lesz, vagy ha mégis megússza ezt
a találkozást. Ekkor az ajtó nyikorogva feltárult. Volt tanárja a szokásos szemtelen mosolyával
üdvözölte.
-Tudtam, hogy eljössz! Fáradj beljebb!
A nő óvatos arckifejezéssel lépte át a küszöböt. Gyorsan szétnézett, és megállapította, hogy a ház
semmit sem változott, mióta utoljára látta. A valaha gyönyörű fehér erezetű márványfalakat, a
tükörsima padlót, a vörös szőnyeggel leterített lépcsőt, a kristálycsillárt és a drága antik bútorokat
mind belepte a por és pókhálók tömkelege. Barbarella undorodva köhintett egyet.
-Néha kitakaríthatnál itt.
-Minek? Hogy a tulajdonosok ezáltal észrevegyék, hogy valaki befészkelte magát az otthonukba?
Tudod jól, hogy én csak egy szobát használok. Elég nekem azt rendbe tartanom.
-Átkozott szerencséd van, hogy még idáig nem buktál le! Csak egyszer járőrözne itt egy zsaru,
aztán mehetnél vissza a dutyiba. De talán betörésért nem kapnál annyit, mint emberrablásért, nemi
erőszakért és kiskorú megrontásáért kaptál.
-Barbie, ne mondd ezt, kérlek!- gúnyolódott Erazmus.- Főképp ne azok után, hogy mindketten
tisztában vagyunk vele, mennyire élvezted azokat a hosszú boldog órákat, amiket a megrontásoddal
töltöttem. Ugye, még emlékszel?
Barbarella rangon alulinak tartotta volna reagálni erre a kérdésre. Nem vitatkozni jött ide, hanem
hogy válaszokat kapjon. Erazmus higgye csak azt, ha úgy jobban esik neki, hogy még mindig érez
valamit iránta. Minek azzal tölteni a drága idejét, hogy megpróbálja kiábrándítani magából a férfit?
Hiszen olyan egyértelmű! Ez az őrült a fél életét azzal töltötte, hogy őt imádja. Nem fog máról a
holnapra letenni arról az álmáról, hogy újra együtt legyenek.
-Térjünk a lényegre, Erazmus! A múltkor azt mondtad, hogy tudod, hol a fiam, akit örökbe adtak.
Áruld el!
-Miért is?
-Mi az, hogy miért?
-Nem tartozom neked semmivel se. Akkor mért osztanám meg veled önként ezt az értékes
információt?
-Szóval erről van szó!
Barbarella karba tette a kezét, és dacosan felvetette az állát. Gondolhatta volna, hogy nem lesz ez
olyan egyszerű, mint amilyennek elképzelte. Egyáltalán hogyan lehetett olyan naiv, hogy azt
higgye, csak úgy baráti szívességből segíteni fog neki a férfi? Az öregember elvárt valamit cserébe,
és nem kellett nagyon megerőltetnie a fantáziáját, hogy rájöjjön, mit.
Erazmus felnevetett.
-Édesem, ne tettesd, hogy nem ezért jöttél ide! Másnak talán bemesélheted, hogy az, ami köztünk
történt, tévedés volt. Hogy nem voltál eléggé felvilágosult gyerekkorodban, és én csak
kihasználtalak.
-De hiszen pontosan ez történt!- csattant fel a nő.
-Nem, nem, te is akartad! Szerettél engem. Ragaszkodtál hozzám, Sőt, kíváncsi voltál mindarra,
 86

amit én megmutattam neked. Jó érzés volt felfedezni saját érzékiségedet. És lám, mi lett belőled? Te
vagy a nagybetűs Végzet Asszonya. Én alkottalak meg, te szexre éhes kis fenevad! És szó se róla,
igazán büszke vagyok a teremtményemre. De azt ne felejtsd el, hogy nélkülem most nem lehetnél
az, aki vagy! Mondjak valamit? Nem panaszkodnod kellene, hanem megköszönnöd, amiért
felfedeztelek, és óriási tehetséggel felruháztalak. Ha ezt végre hajlandó vagy nekem elismerni,
akkor visszajöhetsz. Addig sértődötten duzzogok a szobámban.
Barbarella leesett állal nézte, amint a férfi csinál egy hátraarcot, és ott hagyja őt. A nő
patthelyzetbe került. Vagy elindul utána az emeletre, vagy távozhat innét dolgavégezetlenül. Milyen
buta volt, hogy Erazmust hazai pályán kereste fel. Ezért most muszáj lesz az ő játékszabályai szerint
játszania. Az Isten verje meg ezt a rohadékot! Úgy kell táncolnia, ahogy az öregember fütyül, vagy
különben soha nem látja elveszett fiát.
Belépett abba a szobába, ami gyerekkora egy szörnyűséges szakaszának a legszörnyűségesebb
színtere volt. Bármerre nézett, a sarkokból egyszerre ugrottak rá a múlt szellemei. A rémálmai
megelevenedtek, és az emlékek úgy gyötörték, mint még soha. Ott, az ágyon fekve órákat töltöttek
azzal, hogy a kábulatig csókolják egymást. Amott, a szőnyegen térdelve nyúlt először Erazmus a
bugyijába. És a komód... Ott élvezett el először, mikor a férfi rádöntötte, és a tiltakozásával mit sem
törődve kinyalta őt.
Ezek még talán valóban el is mehetnének kellemes, első szerelmi élménynek, ha nem egy
hatodikos diák és a testnevelés tanárjáról volna szó. Így viszont csak végtelenül gusztustalan volt, és
szégyellte, amiért részt vett benne.
Erazmus feléje fordult, és a nő észrevette, hogy sárga tekintetében micsoda elégedettség csillant.
Hát persze, biztos volt benne, hogy Barbarella követni fogja. Ez az ember az utolsó esélye arra,
hogy valaha is ebben a büdös életben találkozhasson a saját fiával. Már ha a férfi tényleg tudja a
tartózkodási helyét.
-Mondd csak,- kérdezte Barbarella.- hihetek neked? Márt mint tényleg ismered a gyermekünket?
-Én sosem állítottam azt, hogy ismerem őt. A nevét és a lakcímét tudom. Még azt is, hogy jelenleg
milyen nővel él. Csak még személyesen nem találkoztam vele.
-Akkor hogy-hogy ilyen biztos vagy benne, hogy ő az?
-Elloptam az aktát a kórházból. Dátum és az örökbefogadó neve. Innentől kezdve könnyű volt
kinyomozni.
-Látni akarom azokat a papírokat!
-Tudod, hogy mit akarok tőled. Majd utána megkapod.
-De esküszöm, ha átversz...
-Sss, engem ne fenyegess, Barbie! Ott az ajtó, még mindig elmehetsz, ha képtelen vagy megbízni
bennem. De ideje végre döntened!
Barbarella hosszan, elkínzottan felsóhajtott. Arzén arca rémlett fel előtte. Mélységes bűntudat
mart a lelkébe. A férfi azt sem engedte volna meg neki, hogy találkozzon Erazmussal, nemhogy azt,
amire készül. Ha tényleg lefekszik volt tanárjával, és végül kiderül, akkor Arzén soha nem bocsátja
meg neki. Tehát mit tegyen? A kedvesét veszítse el, vagy a saját gyermekét?
Erazmus kuncogva odalépett hozzá. Bizalmasan megcirógatta a nő arcát, nyakát, vállát.
Barbarella undorodva lehunyta a szemét, mikor megérezte mellén a tolakodó kezeket. Eltűrte a
megaláztatást, pedig legszívesebben leharapta volna a férfi ujjait.
Hogy régen erőszakot tettek-e rajta vagy sem, azt már tényleg nem volna könnyű tisztázni. De
mostanra minden megváltozott. Arzén után dobogott a szíve, csak az ő érintésére áhítozott. Noha
Barbarella sosem volt a hűség mintaképe, most mégis közel állt a síráshoz. Nem akarta a szerelmét
megcsalni, de nincs más választása.
-Jól van,- mondta a hányingerrel küszködve.- de gyorsan csináld!


 87

Arzén dühös volt, amiért Barbarella nem teljesítette a kérését. Tegnap megállapodtak abban, hogy
többé nem megy annak a rohadéknak a közelébe. Most mégis itt kell állnia Erazmus lerobbant háza
előtt, miközben majd eszét veszti a féltékenységtől, hogy azok ketten bent együtt vannak. Idáig
követte kedvesét, amint az csalódott arccal kilépett Pénelopé házából. Csak rá kellett néznie
Barbarellára, hogy rögtön tudja, hová megy és miért. A nő elveszett fiát keresi, és mindenre
elszántnak tűnt abban, hogy megtalálja. Az a szemét gazember pedig ki fogja használni a
kétségbeesését. De ő nem fogja hagyni, hogy kedvese valami ostobaságot tegyen. Barbarella az övé,
és csakis az övé!
Berontott az ajtón, aztán megtorpant. Fintorogva nézett körül. Hogy néz ki ez a lerobbant putri?!
Na de mindegy, nem házvásárlási célból jött ide, hanem hogy kimentse nőjét annak az undorító
pedofil állatnak a karmai közül. De ebben az óriási hodályban bárhol lehet. Mégis hol keresse?
A fülére hagyatkozott, és végül a hangok elvezették az emeleten lévő egyik szobához. Az ajtót
nyitva hagyták, és pont be lehetett látni, hogy mi történik odabent. Arzén gyomra görcsbe rándult,
mikor meglátta Barbarellát félmeztelenül feküdni az ágyon. Az a gusztustalan öregember cuppogva
szívta hol az egyik, hol a másik mellbimbóját. A nő közönyös arccal félrefordult, és a távolba
meredt. Látszott rajta, hogy csak hagyja magát, de cseppet sem élvezi a dolgot. Erazmus viszont
erről tudomást sem vett, annyira elmerült saját szenvedélyében.
Arzén érezte, amint elpattan benne valami. Ha Barbarella megcsalta volna, akkor egy ideig
haragudna rá, de végül úgy is megbocsátana neki. Ám a tény, hogy szó szerint engedi magát
megerőszakolni, óriási fájdalommal töltötte el. Úgy érezte, kedvese elárulta őt. Tudatosan, hideg
fejjel a nő arra a döntésre jutott, hogy fontosabb számára megtalálni örökbe adott gyermekét, mint
kettejük szerelme.
Arzén gondolkodás nélkül rárepült a férfi hátára, hogy leszedje őt Barbarelláról. A nő sikoltva
felült, és tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Erazmus padlót fog. Még fel sem ocsúdott teljesen, de
máris számon kérte a fiút.
-Hogy kerülsz ide?!
-És te hogy tehetted ezt velem, Barbarella?!
Egy teljes percig nem történt más, csak egymás tekintetét kutatták, aztán újra Erazmus felé
terelődött a figyelmük, mikor az mozgolódni kezdett. Arzén letérdelt mellé, és erősen megragadta a
torkát. Az öregember fulladozva intette, hogy nem kap levegőt. Barbarella viszont váratlanul a
védelmére kelt.
-Állj! Ha megölöd őt, akkor sosem tudom meg, hol a fiam. Engedd el, hagy beszéljen!
Arzén épphogy csak annyit enyhített a szorításon, hogy Erazmus köhögve, hörögve levegőhöz
jusson. A férfi majdnem megfulladt, de hamar túl tudta tenni magát rajta. Egyenesen a fiú szemébe
nézett, és mosolyogni kezdett.
-Végre megismerhetlek... Te vagy Barbarella legújabb játékszere, igaz?
Arzén fenyegetően összevonta a szemöldökét.
-Azt mondd, amire kíváncsiak vagyunk, vagy hamar véget ér a beszélgetésünk.
Barbarella melléjük guggolt. Könyörögve fordult Erazmushoz.
-Hol van az akta, amiről beszéltél? Áruld el!
-Mért tenném? Ha hozzájuttok ahhoz az információhoz, amire szükségetek van, többé nem lesz rám
szükségetek. Mi garantálja, hogy utána élve távozhatok innét?
-Semmi!- válaszolta hidegen Arzén.- Te ma itt mindenféleképpen meg fogsz halni az én kezem
által. Egy dologban viszont van döntési lehetőséged. Gyors vagy lassú, kínzásokkal teli véget
szánjak neked? Abban reménykedem, hogy a másodikra szavazol.
Erazmus nem tűnt megfélemlítettnek. Arzén türelmetlenül pofán vágta őt. Barbarella megijedt a
hirtelen mozdulattól, és a szája elé tette a kezét. Az öregember orrából dőlni kezdett a vér. Arzén
vigyorogva dörzsölte meg az öklét. A nő kétségbeesetten nézte őket.
-Kérsz még egyet, köcsög?- emelte fel újra a kezét Arzén.
Erazmus Barbarellának válaszolt.
 88

-Ott vannak a szekrényen a papírok. De figyelmeztetlek, hogy nem fogsz örülni.

A nő felpattant, és kutakodni kezdett. Arzén nem értette, hogy milyen aktáról beszélgetnek, de
látta Barbarellán, hogy ez fontos neki. Amíg kedvese a szekrényt túrta fel, addig ő továbbra is
sakkban tartotta Erazmust. Az öreg abszurd módon egyre izgatottabbnak tűnt, mint egy színész, aki
élete első fellépésére készül.
-Megtaláltad?- sürgette a nőt.
Barbarella egyszer csak ledermedt, és a kezében lévő papírokra meredt. A két férfi érdeklődve
nézte őt.
-Mi áll benne?- tette fel a lényegi kérdést Arzén.
A nő lassan ráemelte tekintetét. Arzén sosem felejti el azt az iszonyattal teli pillantást. Barbarella
arcán a hitetlenkedést felváltotta a döbbenet, aztán teljesen váratlanul sikoltozni kezdett, miközben
egyre hátrált előlük. Erazmus úgy röhögött, mintha még sosem hallott volna jobb viccet. Arzén nem
értette, mikor és hogyan került a bolondok házába. Összezavarodva nézett hol az egyikre, hol a
másikra. Végül megunta a dolgot, felállt, és kitépte a nő kezéből a dossziét. Átnézte az okiratokat,
de ő nem látott benne semmi különöset. Váratlanul felkeltette érdeklődését a cím: Örökbefogadási
kérelem. Kicsit lejjebb Barbarella neve állt, és hogy nagykorú gyámja, Pénelopé intézte az egészet.
Még lejjebb viszont...
-Örökbefogadó szülő neve Iszméné Lykeiosz.- olvasta hangosan, aztán felnézett a többiekre.- Mi a
francot jelentsen ez?! Mi köze ennek az egészhez az anyámhoz?
Erazmus feltápászkodott a padlóról. Gusztustalan vigyorától Arzént kirázta a hideg. Agya még
nem fogta fel, de a szíve már igen. Volt egy olyan érzése, hogy sorsfordító pillanatok elé fog nézni.
De ekkor még fogalma sem volt arról, hogy innentől kezdve milyen rohadtul fájdalmas,
szenvedéssel teli élete lesz.
-Mit nem értesz, kölyök?- vetette oda neki a férfi flegmán.- Nem az az anyád és az apád, akiket
idáig annak hittél. A valódi apád én vagyok!- itt magára mutatott.- A szülőanyád pedig ő!- itt pedig
Barbarellára mutatott.

-Nem! Nem! Nem! Nem!- hajtogatta egyfolytában Arzén, miközben futva távozott a helyszínről.
Szaladt, rohant, de önmaga elől nem menekülhetett el. Mikor már a birtoktól rég messze járt, akkor
sem érezte azt, hogy visszatért volna az ép, józan esze.
-Ez nem lehetséges! Mondd, Istenem, hogy nem igaz!- Így motyogott magában, miközben a kocsit
rutinszerűen vezette tovább. Az anyja háza előtt ocsúdott fel. Türelmetlenül kipattant az autóból, és
szinte rátörte az ajtót Iszménére. Az asszony halálra rémült tőle.
-Jézusom! Fiam, hogy nézel ki? Mi történt?
-Azonnali magyarázatot kérek! Te tényleg örökbe fogadtál engem?!
Iszméné levegő után kapkodott. Arzén közelebb lépett hozzá. Megragadta anyja vállát, hogy
fölrázza őt a sokkból.
-Mondj már valamit! A te fiad vagyok, vagy sem?!
-Honnét veszed ezt? És mért kérdezel tőlem ilyet?
-Most az egyszer, kérlek, hagyd a mellébeszélést! Tudnom kell az igazat! Egyszerű kérdés, és
egyszerű választ várok rá. Te szültél engem vagy valaki más?
-De nem értem, mért ilyen fontos ez! Apád és én...
-ANYA! IGEN VAGY NEM?!
Az asszony majdnem sírva fakadt. Végül feladta a harcot.
-Nem.- mondta olyan halkan, hogy alig lehetett érteni.- Nem mondtam idáig, mert... Arzén? Hová
mész? Meg sem várod a magyarázatot?
De a fiú már rég kibotladozott az ajtón, és válasz nélkül ott hagyta Iszménét. „Anyja” aggódva
szólongatta őt, de mit sem törődött vele. Amúgy sem érzékelte most a külvilágot. Semmi más nem
 89

járt a fejében csak az, hogy vége. Mindennek vége. Barbarella az igazi anyja.
Már semmi kétség, ezt el kell fogadnia. A papír is bizonyítja, és Iszméné is elismerte. Idáig
mindvégig hazugságban élt. A múltban azt hitte, hogy minden tökéletes. Az emberek nem hazudnak
neki. A szerelme örökké az övé lehet. És most kiderült, hogy az egész élete összeomlott. A saját kis
világa kifordult önmagából. Már senki sem az, akinek látszik. A tervei, a céljai, az álmai mind-mind
kútba estek. Egyszeriben rájött, hogy már önmagát sem ismeri.
Utólag nem tudta visszaidézni, hogyan jutott le a partra. Talán a lába ösztönösen idevezette. Ez
volt az ő kedvenc helyük Barbarellával. Amíg a nő férjnél volt, rendszeresen itt találkoztak, de a
mai napig visszajártak ide. Ledőltek a puha homokba, a külvilágról megfeledkezve összebújtak, és
oltári nagyokat szeretkeztek. A sok boldog emlék iszonyatos kínnal égette a lelkét. Arzén
elgyengülve térdre rogyott, és üvölteni kezdett, akár egy csapdába esett vadállat. Sosem hitte volna,
hogy létezik bármi ezen a földön, ami ilyen gyötrelemmel jár.
-Miért?! Atyám, mért tetted ezt vele? Szerelmes vagyok a saját anyámba...
Igazságtalannak érezte, hogy így elbánt vele a sors. Ugyanakkor rájött, képtelen továbbélni ezzel
a tudással. Nem, ezt senki sem várhatja el tőle! Arzén erősnek gondolta magát, de ebbe bárki
beleroppanna. Ha csak elképzelte, hogy innentől kezdve élete minden egyes napján szembesülnie
kell azzal, hogy saját tudtán kívül mit tett... Rájött, hogy két választása van. Most vagy az
elmeosztályra viszik, vagy a temetőbe. A legvégső, szenvedésmentes megoldás mellett döntött.
Ruhástul belegázolt a tengerbe. Nem törődött azzal, hogy ki látja őt, és ki nem. A hullámok
vissza-visszalökték, de ő megfeszítette a testét, és csak azért is egyre mélyebbre gázolt. Teljes
mértékben elszánta magát az öngyilkosságra. Majd a víz kimossa belőle a fájdalmat. Oda, ahová
tart, szerencsére nincsenek érzések, csak a nagy fekete semmi.
Mikor először csapott át a feje felett a hullám, már nem ért le a lába. Köhögve, jó adag tengert
lenyelve bukkant a felszínre. Jó úszó volt, bár most elátkozta a tudását. Könnyebb volna
magatehetetlenül sodródni az árral. Igazság szerint megtehetné, csak el kell lazítania izmait, és
elmerülni a mélyben. A fény lassan eltűnne a feje fölül... A levegő kiszorulna a tüdejéből... Az
életerő elhagyná a testét...
De nem tudta megtenni. Hiába, a legszentebb akarat is megtörik a pánikfélelem hatására. A belső
ösztöne egyszer csak átvette felette az uralmat. Karjai meglendültek, lába tempózni kezdett. Agya
kitisztult, és már nem tűnt olyan jó ötletnek fulladásos halált halni ilyen fiatalon. Úszni kezdett az
életéért.
De a tenger nem adja vissza, amit egyszer neki adtak. Arzén ígéretet tett, hogy az életével fizet, és
nem számított, hogy meggondolta magát. Az adósságát le kellett rónia. A kaszást nem vártatathaja
meg senki ember fia.
Arzén kétségbeesetten érzékelte, hogy valami rátekeredett a bokájára. Megijedt, és kapálózni
kezdett. Segítségért kiáltott volna, de ekkor egy újabb hullám beterítette. Vészesen süllyedni
kezdett, és az éltető felszín egyre távolodott tőle.
Akkor hát mégis csak így lesz vége?
Nem!
Összeszedte utolsó erejét, és megkereste azt, ami fogva tartotta. Égett a tüdeje egy kis levegőért,
de nyugalmat erőltetett magára. Kitapogatta, hogy valami undorító, nyálkás vízinövénybe
gabalyodott bele. Rángatni kezdte, de az nem engedte el a lábát.
Ha nem épp a víz alatt lett volna, most bizony olyan szinten dühöngene, amit a tazmáni ördög is
megirigyelne, de így csak pár mérges bugyborékolásra tellett tőle. Hogy lehetséges az, hogy mikor
végezni akart magával, nem sikerült neki, de most hogy életben akar maradni, mégis itt fogja lelni a
halálát?! Ez nem igazság!
Végre megtörtént a csoda, a növény elengedte. Arzén diadalmasan fellökte magát, hogy
levegőhöz jusson. Fulladozva, teljesen legyengülve ért a felszínre. Alig volt eszméleténél, mikor a
partra sodródott. Magában hálát rebegett Istennek, hogy mégiscsak életben maradt. Azt pedig
rögtön megfogadta, hogy egy ideig kerülni fogja a tengert.
 90

Nehézkesen kijjebb húzta magát a vízből, aztán összerogyott. Minden egyes korty levegőt
megbecsült, miközben próbált annyit szívni magába, amennyit csak lehetséges. Amilyen bolond,
majdnem sikerült kinyírnia önmagát. De nem baj, most már észhez tért végre. Soha több nem csinál
még egyszer ilyet!
Arzén hitt abban, hogy van egy fensőbb akarat, ami túlmutat az övén. Ha ma eljött volna az ideje
annak, hogy meghaljon, akkor úgy is lett volna. De nem így történt, ami azt jelenti, hogy neki még
van jövője ezen a földön. Hogy pontosan mi az, azt nem láthatta előre, de a létrán is mindig csak a
következő lépcsőfokot ismeri az ember. Talán itt az ideje mindent újrakezdeni. Egy új élet, Pargától
messze. Igen, el fog menni innét! De előtte van még egy ember, akitől el kell búcsúznia.

Barbarella ott hagyta a gúnyolódó Erazmust, és hazament. Otthon kicsit átgondolta a dolgokat, és
arra a következtetésre jutott, hogy ez az egész lehet akár átvágás is. Hiszen mennyiből tartana
meghamisítani pár darab papírt, hogy valódinak tűnjön? Semennyiből! És amilyen beteg ez az
ember, Erazmusból simán kinézte, hogy képes volna ilyesmire, hogy ezzel is bosszút álljon rajta.
Nagyon aggódott Arzénért. Látta a fiún, mikor elrohant, hogy ő azonnal felfogta a jelentőségét, és
el is hitte azt, ami abban az aktában állt. Te jó ég, micsoda bűntudata lehet most... És ráadásul
teljesen feleslegesen, hiszen minden bizonnyal hamis az állítás. Ők ketten nem lehetnek
vérrokonságban! Ez teljességgel ki van zárva! Barbarella eldöntötte, hogy addig nem is hajlandó
ezzel foglalkozni, míg nincs megdönthetetlen bizonyíték rá.
A nő nem tudta, mit kezdjen magával, amíg Arzén jöttére várakozik. Unalmában nekiállt főzni,
mert kezdett éhes lenni, és gyanította, hogy a férfi is az lesz, ha megérkezik. Monoton vágta fel a
salátát, miközben néha-néha belekavart a sülő húsba. Fűszerezés közben döbbent rá, milyen abszurd
módon viselkedik, miközben széthullni látszik az egész élete. Hisztérikus hangon felnevetett.
-Örülök, hogy legalább neked jó kedved van.- hallott egy mély hangot a háta mögött.
Ijedten megpördült. Arzén állt az ajtóban. Ruhái csurom vizesek voltak rajta. Arca sötétebb volt,
mint a borús éjszaka. Fekete szeme lázasan csillogtak. Barbarella nyelt egyet a látványától.
-Mi történt veled?
-Meghaltam, de aztán mégis újjászülettem.
-Nagyszerű! Kérsz enni? Mindjárt kész a kaja.
Visszafordult a tűzhelyhez, és lekapcsolta a gázégőt. Tányérokat vette elő, és természetes
mozdulatokkal megterített. Amíg tálalta a vacsorájukat, a férfi szótlanul nézte őt. Csak akkor telt be
nála a pohár, mikor a nő épp arra készült, hogy meggyújtsa a gyertyákat. Arzén lefogta a kezét.
-Barbarella, ezt fejezd be, kérlek!
-De mit? Én csak...
-Próbálod feldolgozni, ami történt. Hidd el nekem, én sem vagyok olyan nyugodt, mint amilyennek
látszom. Fogalmad sincs róla, min megyek most keresztül.
-Hülyeségeket beszélsz! Megzavarta a fejedet Erazmus undorító hazugsága, de...
-Beszéltem anyámmal! Illetve, mint kiderült, a nevelőanyámmal. Örökbe fogadott gyerek vagyok.
A nő teste olyan hirtelen ernyedt el, hogy Arzénnak alig volt ideje elkapni őt, mielőtt a padlóra
rogyott volna. Végre, Barbarella is felfogta a lényeget.
-Nem! Nem! Nem!
-Csitt! Jól van, semmi baj!
Gyermekként ringatta a nőt karjában, miközben Barbarella sírva fakadt. Arzén hagyta, hogy
átessen az első sokkon. Szorosan magához ölelve tartotta, miközben a hátát simogatta. Furcsa, hogy
a másikat akarta vigasztalni, mégis ő nyugodott meg. Most, hogy érezhette a szeretett nő testének
lágy melegét, bőrének selymes érintését, őrjítően finom illatát, az már több volt, mint amit ebben az
életben remélhetett. Bárcsak ne ez volna az utolsó alakalom, hogy együtt lehetnek...
Barbarella lassan elhúzódott tőle. Arzén nem szívesen, de elengedte. Egyszer csak arra lett
 91

figyelmes, hogy a nő egyre hátrál tőle. Tekintete tele volt lelkiismeret-furdalással és szégyennel.
Szeretők voltak, pedig ők anya és fia.
-Akkor hát,- kezdte bizonytalanul a férfi.- lehet, hogy beszélnünk kellene, nem gondolod?
-Miről?- csattant fel Barbarella.- Hogy mennyire boldoggá tett minket az, hogy végre kiderült az
igazság? Hogy milyen kár, amiért nem én nevelhettelek fel? Hogy a nővérem tehet mindenről, mert
elszakított minket egymástól? Hogy az apád egy pedofil köcsög, de ha ő nem tájékoztat minket
arról, hogy vérfertőzésben élünk, akkor sosem tudjuk meg?
-Nem kell ilyen tragikusan felfogni! Minél inkább belelovalod magad, annál valószínűbb, hogy
sosem épülsz fel belőle. És íme még egy tanács: Ne keresd a bűnöst! Ez senkinek sem a hibája.
Egyszerűen így alakultak a dolgok. Lépj túl rajta!
-Milyen könnyedén beszélsz! LEFEKÜDTEM A SAJÁT FIAMMAL! Évekig szerelmes voltam
beléd! Ezt nem lehet csak úgy egyről a kettőre elfelejteni! Én többé nem tudok rád újra ugyanúgy
tekinteni, Arzén.
-Nem is kértem! Nem kértem, hogy söpörjük a szőnyeg alá a problémákat. Minden meg fog
változni, ez egyértelmű. De nem kell ilyen nagy felhajtást csinálni. Erazmuson és kettőnkön kívül
senki sem tud róla, és jobb volna, ha ez így is maradna. Én amúgy is elmegyek innét. Elköltözöm
egy másik városba, te pedig itt maradsz. Ha bárki kérdezi, azt mondod, összevesztünk, és örökre
elegünk lett egymásból. Titokban fog maradni, hogy valójában mi történt. És legalább... így, hogy
nem látjuk egymást nap mint nap, hamarabb elfelejtünk mindent.
-El akarsz menni?- lehelte alig hallhatóan Barbarella.
Arzén bólintott, mire a nő arca eltorzult a fájdalomtól. Összegörnyedt, és alig tudta visszafojtani a
zokogását. A férfi szerette volna átölelni, de ellökte a kezét magától.
-Szerelmem...- Arzén túl későn kapott észbe, hogy mit ejtett ki a száján. De nem tehetett róla.
Képtelen volt irányítani az érzéseit. Még ha tudatosan fel is fogta, hogy Barbarella az anyja, akkor
is a kedveseként tekintett rá.
-Sajnálom!- törölgette könnyeit a nő.- Csak ennyit szeretnék mondani. Nagyon sajnálom, amiért
gyerekkoromban nem voltam erősebb, és nem küzdöttem meg Pénelopéval érted. Semmit sem
bántam meg az életemben, csak ezt. És azt is, hogy nem kerestelek fel hamarább. Talán, ha mindez
azelőtt derült volna ki, mielőtt mi összejövünk...
-A múlton már nem lehet változtatni. Felesleges volna azt találgatni, mi lett volna, ha. Valamiért,
valamilyen oknál fogva az első pillanattól fogva vonzódtunk egymáshoz. Talán legbelül mind a
ketten azonnal felismertük, hogy valami mély kapocs köt minket egymáshoz, csak félreértelmeztük.
Azt hittük, hogy ez vágy és szenvedély..., pedig valójában csak simán szerettük egymást.
A nő nem szólt semmi, Arzén pedig mosolyogva folytatta.
-Ugye tudod, hogy ha lett volna egy csepp eszünk, akkor már rég rájöhettünk volna magunktól is az
igazságra? Hiszen nézz csak ránk! Fekete haj, sötét szemek, kreol bőr. Még az orrunk, a szánk és az
állunk formája is teljesen ugyanaz. De nem csak külsőleg hasonlítunk. Mindketten imádunk élni,
áthágni a szabályokat, és magasan tojni a többiek véleményére. A szerelem és a szex nekünk olyan,
mint másnak az étel. Szokásainkban, ízlésünkben és stílusunkban is megegyezünk. Te vagy az én
hiányzó másik felem, Barbarella. Azt is mondhatnám, hogy te én vagyok, csak nőben. Mindig is
tökéletesnek találtam azt az összhangot, ami közöttünk van. Sosem kerestem az okát annak, mért
vagyunk ennyire hasonlók. Viszont most már értem. Én vagyok a te fiad. És te az én anyám. Az
volna a csoda, ha nem hasonlítanánk egymásra.
Barbarella még mindig nem szólt semmit. A férfi rákönyökölt a konyhapultra, és elgondolkozott.
-Azért kicsit vicces, nem? Hogy próbáltam jó fej mostoha apja lenni Arisztidnak... Az a kölyök
valamiért mindig is rühellt engem. Bárhogyan tepertem nála, egyszerűen nem akart elfogadni. Erre
most kiderült, hogy valójában a féltestvére vagyok. A francba, mindig is vágytam egy öcsikére! Kár,
hogy most már nem ismerhetjük meg egymást jobban... Várj csak, nekem most esik le, hogy akkor
igen tág a rokonságom, igaz? Ott van Pénelopé, aki igazából a nagynéném. És ó, jaj! Kleopátra is
az, pedig vele jártam a suliban. Mindegy, késő bánat! Vele legalább nem feküdtem le, csak a
 92

csókolózásig jutottunk.
A nő váratlanul megunta Arzént hallgatni.
-Látom, tréfás kedvedben vagy, pedig ez egyáltalán nem vicces! Az eszedbe jutott már, mi lett
volna, ha véletlenül teherbe esem tőled?! Milyen gyermeket hoztam volna világra?
-Hát igen, újabb taggal bővült volna a mi érdekes kis családunk... Egy baba, aki egyszerre lett volna
a fiam és a testvérem is? Nem semmi! Szerinted elmenjek pszichológushoz? Elmesélném nekik,
hogy szerelemes vagyok a saját anyámba, és hogy meg akartam ölni az apámat. Hiszen már tudom
is, mit mondanának erre! Oidipusz-komplexusom van! A tudósok menten maguk alá pisilnének a
gyönyörtől, ha meghallanák az esetemet. Még (Homérosz?) is büszke lenne rám.
Barbarella a fejét csóválta.
-Szerintem te tényleg begolyóztál!
-Dehogy, csak próbálom öniróniával álcázni, mennyire nehéz tőled elbúcsúznom. Merthogy az a
baj, hogy nem maradhatok tovább... Ütött az órám.
A nő hátrálni kezdett, mikor Arzén tett felé egy lépést. Csak akkor állt meg, mikor a háta a
hűtőnek ütközött, és az nem engedte tovább. Most bizony sarokba szorult. Zavartan forgatta a fejét
jobbra-balra, hátha talál valami kiutat. A férfi kínosnak találta a helyzetet, ugyanis Barbarella még
sosem viselkedett így vele. Mintha undorodna az érintésétől...
-Nézz a szemembe!
A nő lassan felé fordult. Amint tekintetük összefonódott, Arzén nem tudta megállni, és gyengéden
megcirógatta Barbarella arcát. A nő megremegett, és lehunyta a pilláit. Jól láthatóan nem volt
közömbös számára a férfi.
-Kérlek, ne csináld ezt! Én megpróbálok rád nem úgy tekinteni, de még mindig... még mindig
kívánlak. És ettől olyan bűntudatom van, hogy szinte már gyűlölöm önmagamat. Itt az ideje, hogy
elmenj! Hagyj itt, mielőtt elgyengülök, és a lábaid elé vetem magam, majd siránkozni kezdek, hogy
maradj.
Arzén annyira elszomorodott, hogy majdnem ő is sírva fakadt. A fájdalom újult erővel csapott le
rá, mikor felfogta, hogy most látják utoljára egymást. Barbarella jelentett számára mindent, és most
muszáj lesz lemondania róla. Nincs más választása, és talán ez volt a legrosszabb az egészben. Úgy
érezte, bele fog halni a szenvedésbe, ami még csak azután fog következni, hogy kilép azon az ajtón.
-Nem bírok elmenni!- vallotta be kétségbeesetten.
-Muszáj! Arzén, ha maradsz... Abból nem sülne ki semmi jó!
-Én tudom, de... Akkor legalább hagy csókoljalak meg, mielőtt indulok! Barbarella, ezt nem
tagadhatod meg tőlem!
-Nem szabad!
-Na és? Ki tudja meg? Senki! Csak még egy csók, aztán itt sem vagyok.
A nő nem válaszolt, láthatóan egyre inkább gyötrődött. Arzén egészen elbódult a látványától. Még
közelebb lépett hozzá, mire Barbarella kis nyüszítő hangot hallatott. A férfi elmosolyodott, és
megérintette azokat az érzéki korallpiros ajkakat. A nő engedelmesen megnyitotta előtte száját, mire
Arzén felmordult, keményen a hűtőnek szorította Barbarellát, és lesmárolta.
Ami ezek után történt, azt egyikük sem így tervezte. De hazugság lett volna olyat állítani, hogy
nem tudtak volna időben megállni. Igenis, ha összeszedik minden akaratukat, akkor önuralmat
gyakorolhattak volna. De nem tették, így pillanatok alatt a konyhakövön fekve találták magukat,
miközben hevesen tépkedték le egymásról a ruhát.
-Nem tehetjük meg!- tiltakozott Barbarella.
-Mondd nekem, hogy álljak meg, és megállok!
A nő viszont inkább magára húzta Arzént.

Barbarella mozdulatlanul feküdt az ágyon. A plafont bámulta olyan átéléssel, mintha az élete
 93

múlott volna rajta. Az igazság az volt, hogy csak nem akart a mellette ülő férfira nézni. Arzén háttal
volt neki. Arcát mélyen a tenyerébe temette. Szó nélkül ült ott, meg sem rezzent, talán még levegőt
sem vett. Mindkettejükön eluralkodott az a fura letargikus állapot, mikor a hangok olyan távolinak
tűnnek, a szavak elértéktelenednek, a gondolatok csak kusza összevisszaságok. Ez a legmélyebb
depresszió.
A nő szeméből lassan kicsordult egy forró könnycsepp. Egyenesen a fülébe folyt, de annyi erőt
sem érzett magában, hogy felemelje a kezét, és letörölje. Szó szerint fojtogatta a sírás, de nem
engedett teret az önsajnálatnak. Nyelt egyet, hogy eltűnjön a gombóc a torkából.
Élete negyvenöt éve alatt volt már része annyi fajta és -féle szexben, hogy nem tudta volna
visszaidézni mindegyiket, de voltak köztük kiemelkedő momentumok, amit még ő sem tudott volna
elfelejteni. Arra emlékszik például, mikor részt vett egy csoportos-szexben, vagy mikor
kíváncsiságból elment egy szado-mazo klubba. Egyszer elcsábított egy papot csak úgy, a hecc
kedvéért. Még egy ismert filmsztárral is volt dolga, akiről nők milliói álmodoznak, de mégsem volt
akkora nagy szám vele az ágyban. Mindkét testvérének a férje, a megboldogult Lionel, és Kleopátra
szívszerelme, Zénó is megvolt. A tiltott élvezeteket sosem vetette meg. De valószínűleg mind közül
ez viszi a pálmát.
Lefeküdt a saját fiával.
Most már nem védekezhet azzal, hogy nem tudta, mit tesz. Nagyon is tudatos volt az előbb,
mégsem volt képes ellenállni Arzénnak. Ő tényleg egy alávaló, fehérmájú, velejéig romlott szajha!
Túlment azon a bizonyos határon, ahonnét már nem lehet visszafordulni. Ez már az ő
lelkiismeretével sem összeegyeztethető. Erazmus valóban egy érzéketlen szexgépet csinált belőle.
-Mondtam, hogy nem szabad megtennünk.- jegyezte meg színtelen hangon.
-Mégis ki mondana ítéletet felettünk?
-Arzén, túl sokat törődsz másokkal! Most az egyszer nézz önmagadba, és aztán jelentsd ki, hogy
nem bántad meg!
-Képzeld, nem bántam meg! Szeretlek téged, Barbarella! A legőszintébb, legtisztább, legszentebb
szerelemmel szeretlek! Előbb tudnám megparancsolni magamnak, hogy ne vegyek levegőt,
minthogy ne érezzek vágyat irántad.
A nő kénytelen volt a szájába harapni, hogy ne kiáltson fel a szívét marcangoló fájdalomtól. A
gyötrelem egyre erősödött, nőtt, mígnem már olyan hatalmas lett, hogy azt hitte, menten
belepusztul. Egy pillanatig megingott, és majdnem belezuhant az őrület feneketlen mély sötét
vermébe, de sikeresen visszatért. A szájába ömlő vér íze ébresztette öntudatára.
Gyorsan felült, és eltakarta meztelenségét a lepedővel. Újra ránézett Arzénra. Tekintetével
végigcirógatta sima bőrét, izmos hátát, dús, fekete haját. Azt kívánta, bárcsak tényleg megtehetné,
hogy elmerül a férfi simogatásában. Szégyenkezve fordította el a fejét, mikor rájött, mit csinál.
Semmivel sem jobb a másiknál, akkor mire fel osztogat neki kéretlen tanácsokat? Ha őszinte akart
lenni magához, akkor bevallhatja, hogy legszívesebben még mindig Arzén alatt nyögne.
-Nem folytathatjuk!- sóhajtotta keservesen.- Mármint ez többé nem fordulhat elő! És most
komolyan beszéltem.
-Félsz attól, hogy lebukunk?
Barbarella türelmetlenül a párnára csapott.
-Persze, hogy félek! Na és? Ezért most megvetsz engem? Egy alantas nővé váltam a szemedben?
Merthogy ez az igazság! Bűntudat ide vagy oda, bármikor újra veled lennék, ha nem lebegne ott a
fejünk felett annak kockázata, hogy a többiek rájönnek, valójában a gyermekem vagy. Én is
szeretlek téged! Annyira szeretlek, hogy belehalok, ha el kell téged veszítenem. De vannak dolgok,
amit meg lehet tenni, és van, amit nem. És az ki van zárva, hogy én a saját fiammal viszonyt
folytassak! Ennyi erővel akár Arisztiddal is kefélhetnék! Milyen anyának nézel te engem?! Arzén,
térj végre észhez! Most nem lehetünk önzők!
-Ahogy akarod.
A férfi felállt, és öltözködni kezdett. Nem tűnt sértődöttnek, csak nagyon letörtnek. Barbarella újra
 94

feltörni készülő zokogásával küszködött. Lesütötte tekintetét, és némán a lepedőbe markolt. A lelki
szenvedés érdekes dolog... Olyan, akár a vajúdás. Hullámokban tőr rá az emberrel, és mindig egyre
tovább tart. Habár egy szülés semmi ehhez a fájdalomhoz képest.
-Most... most hová mész?- kérdezte bizonytalanul.
-Még nem tudom.
-Viszel magaddal valamit?
-Nem. Bármilyen tárgy vagy holmi csak rád emlékeztetne, és arra az időszakra, amit együtt
átéltünk. Kösz, de ha már elmegyek, akkor azzal a céllal, hogy téged elfelejtselek.
Ez olyan hidegen hangzott, hogy az rögtön kijózanítóan hatott a nőre. Nahát, akkor Arzén mégis
csak haragudhat rá a visszautasítás miatt? Barbarella megpróbálta elképzelni, hogy milyen élete lesz
a férfinak nélküle. Bizonyára talál majd egy rendes lányt, akit feleségül vehet, és aki majd egy rakás
gyereket szül neki. A féltékenység irtózatos erővel belé mart.
-És... mit fogsz csinálni?- a hangja elcsuklott kérdés közben.
Arzén ránézett. Szája gúnyos mosolyra rándult.
-Hé, azt hiszem, ehhez már semmi közöd, hiszen most szakítottunk. Mint ahogyan már nekem sincs
közöm a te jövendőbeli pasijaidhoz. Merthogy lesznek bőven, efelől nincs kétségem. Te sosem
voltál az a hűséges típus.
Szóval a férfi is féltékeny. Ez remek! Barbarella erősen törte a fejét, mit tegyen. Végül ugyanarra
a következtetésre jutott, mint mindig. Nem maradhatnak együtt, bármennyire is szeretnének. Ideje
végre felnőttekhez méltó, normális hangú búcsút venniük.
-Azt kívánom neked, hogy légy boldog!
És most valóban őszintén, szívből szólt. Ha Arzén nem lehet az övé, attól még nem kell
magányosan gyötrődnie a nagyvilágban. Ha talál magának egy hozzá méltó társat, akkor legalább
annál hamarabb felejti el őt. Remélte, hogy bárhogyan is alakuljon az élete, a férfi tudni túl fog
lépni a múlton. Már csak abban kellene hinnie, hogy ez a csoda vele is megtörténhet.
Arzén közelebb lépett hozzá. Ahogy tekintetük összekapcsolódott, Barbarella lélegzete elállt. A
férfi szemében lévő bánat őt is meggyötörte. Arzén lassan felemelte a kezét, hogy még utoljára
megsimogassa az arcát. A nő várakozón megfeszült. Végül a férfi meggondolta magát, és
leeresztette a kezét. De talán jobb is így.
-Hiányozni fogsz.
-Te is nekem.
-Sosem felejtelek el..., anya.
Anyának szólította őt! A fia azt mondta neki, hogy anya. Az ő méhének gyümölcse, akit világra
hozott, akit mindennél jobban szeret. És elvesztette... megint. Kettejüknek az a sorsa,hogy sose
lehessenek együtt.
-Vigyázz magadra..., fiam!
Arzén bólintott, aztán megfordult, és elment. Barbarella lehunyta a szemét, és az idáig olyan
sikeresen visszatartott zokogás feltört belőle. Majdnem a férfi után szaladt, hogy visszahívja, de
nem tehette. Az ágyra hanyatlott, és összegömbölyödött. Csak a takaró alatt merte szabadjára
engedni azt az őrjöngő fájdalmat, ami szinte kettétépte őt. Ordítozott, sikoltozott, a haját tépte
kínjában. Aztán tíz körömmel az arcába mart, hogy örökre elcsúfítja magát. Soha többé senki
másnak nem akar tetszeni! Az ő szíve csak Arzéné, csak az övé. Örökké!

-Jorgosz?- ült fel döbbenten Szirén az ágyon.

Épp várt egy fontos kuncsaftot, aki azt kedvelte, ha pelenkát adott rá, és úgy bánt vele, mint anya
a gyermekével. Már-már egészen ráhangolódott erre az abszurd játékra, amiért mellesleg nem kevés
pénzt zsebelt be. Erre váratlan vendége a legrosszabb pillanatban állított be.
-Te mit keresel itt?! Visszajössz dolgozni?
 95

A férfi a fejét csóválta.

-Nem, és te sem maradsz itt! Gyere velem Pargába...
-Állj, állj, állj! Mit hadoválsz itt össze? Csak nem tudsz ott egy jobb munkát?
-Szirén, ennél minden csak jobb lehet!
-De hát mi a terved?
-Visszaszerzem a családomat! Képzeld, jártam a halál torkában, és túléltem! Ez csak Isten akarata
lehet. Végre tudom, hogy mi az én utam! De mielőtt elindulnék, rá akartalak beszélni arra, hogy
tarts velem.
Az asszony tátott szájjal hallgatta Jorgoszt. A férfi valóban nagy változáson ment keresztül, mióta
elment innét. Hol van már az a régi, búskomor képe, ami oly jellemző volt rá? Ez a Jorgosz teli volt
energiával, szemei lázasan csillogtak, ajkáról letörölhetetlen volt a mosoly. Szirén, ha csak pár évvel
fiatalabb lett volna, most bizony a férfi nyakába ugrana, és mindenre igennel felelt volna neki. De
elmúltak már azok az idők, mikor szívesen áltatta önmagát. Jorgosz sosem lehet az övé, ezért is
felesleges vele tartania.
-Örülök neki, hogy visszatért beléd az erő.- mondta az asszony.- A legjobbakat kívánom neked, de
én akkor sem mehetek veled.
-Miért?
-Mert nem egy a sorsunk. Azért jól esett, hogy gondoltál rám. Na most indulj, mert jön egy
vendégem, aki nem szereti a nyilvánosságot.
-Megint a politikus?
-Ja, ne is mondd!
Kopp, kopp, kopp. Hoppá, már itt is van! Szirén némán intett Jorgosznak, hogy osonjon ki
gyorsan. A férfi kilendült az ablakon, és beleveszett az éjszakába. Az asszony addig nézte távolodó
alakját, amíg szemével követni tudta.
-Viszlát, Jorgosz!- suttogta szomorúan, aztán megfordult, hogy kinyissa az ajtót ügyfelének.

XIX. fejezet

-Menj oda a papához!- noszogatta a kisfiút Eufrozina.

Párisz amint meghallotta a háta mögött felesége kellemes hangját, megfordult. Egy pillanatig azt
hitte elájul, mikor meglátta, hogy a nő elengedi a gyerek kezét, hogy az egyedül megálljon a lábán.
Kicsi Párisz megingott, egy nagyon úgy tűnt, el fog dőlni, és nagyon megüti magát a földön. De
szerencsére állva maradt, és még pár lépésre is tellett tőle.
A férfi aggodalmát lassan felváltotta az ámulat. Annyira várta már ezt a pillanatot! Rengeteget
gyakorolt fiával, mind idáig eredménytelenül. És most tessék, egy teljesen váratlan pillanatban meg
sikerül neki. Végtelenül büszke volt a gyerekre.
Mosolyogva letérdelt, és kitárta a karját.
-Gyere, Párimou! Gyere, kicsikém! Csak lassan, nem kell kapkodni! Jó, nagyon ügyes vagy!
Mikor a fiúcska odaért hozzá, felkapta, és megpördült vele. A gyermek hangos kacagása még az
ünneplő tömeg közepette is tisztán hangzott. Párisz csókokkal hintette tele pufi kis arcocskáját, a
szemhéját, az orrát, a száját, mindenét. Végtelenül boldog volt.
Eufrozina zöld szeme elégedetten csillogott, mikor rájuk nézett. Ez a kép testesítette meg mindazt,
amiért érdemes élnie. A gyermek, aki a világon a legfontosabb számára, és a férje, akit a világon a
legjobban szeretett. Párisz rámosolygott, és intette, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk. A nő szívesen
tett eleget a kérésének.
Hozzásimult férje oldalához, mire kapott tőle egy lélegzet elállító csókot.
-Te mióta tudod, hogy kicsi Párisz tud járni?- kérdezte a férfi.
-Nem régóta, de már alig vártam, hogy neked is elbüszkélkedhessek vele.
 96

-Hát sikerült meglepned. A szó jó értelmében.

-Ez volt a célom! Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?
Párisz komolyan viszonozta felesége tekintetét.
-Én is szeretlek, Eufrozina!
Egy újabb vérforraló csókra készültek éppen, mikor a férfi figyelme elterelődött. Az egyik
biztonsági őr jelzett neki, hogy gond van. Párisz keservesen sóhajtott.
-Mindig csak a munka! Most itt kell hagyjalak, agape mou. Ugye, nem baj?
-Csak ha gyorsan végzel, és visszatérsz hozzám!
-Efelől ne legyen kétséged. Egyébként még tartozol nekem egy tánccal!
-Oké, de ezt a számot már másnak ígértem.
-Kinek?
A férfi dühösen villogó szemekkel végignézett a tömegen. Mikor ott nem talált választ, vissza
nézett feleségére. Eufrozina fülig érő vigyorral a képén mutatott kicsi Páriszra.
-Neki. Tudod, ő fiatalabb és jóképűbb is, mint te.
-Hát igen, vele nem tudok versenyezni.- Párisz átadta a gyereket a nőnek, aki máris ringatózni
kezdett a zenére. A kisfiú viszont jobban vágyott vissza apja karjába.- Mindjárt jövök, prücsök,
addig vigyázz a mamára!
Adott egy-egy puszit nekik, aztán ott hagyta őket.

Dárius épp egyik üzletfelével beszélgetett, mikor Párisz félrehúzta.

-Főnök, volna itt egy kis gond.- mormolta bele a fülébe.
Letette félig üres pezsgőspoharát az arra haladó pincér tálcájára, aztán elindultak. A sebhelyes
arcú a birtok egy távoli pontjára vezette. Ide már alig hallatszott el az ünneplés hangjai. Dárius még
nem tudta, miről van szó, de már kezdett feszült lenni.
-Halljam, mért hívtál el, Párisz?
-A biztonságiak jelentették nekem, hogy valaki meghívó nélkül szeretne csatlakozni hozzánk.
Természetesen elküldték, de feltűnt nekik az egyed gyanús viselkedése, ezért követni kezdték. El is
csípték, amint oldalról akart behatolni a birtokra.
-És ki az?
-Inkább nézd meg a saját szemeddel!
Amint odaértek, Dárius legszívesebben fordult is volna vissza. Nem más, mint Jorgosz vergődött
két termetes testőr kezei között. Párisz intett nekik, hogy engedjék el. Jorgosz ezután ordítani
kezdett, mint a fába szorult féreg.
-Mért nem mehetek be?! Talán én vagyok az első számú közellenség, vagy mi a franc?!
Dárius nem válaszolt neki. Inkább a többiekhez fordult, hogy elküldje őket.
-Főnök,- mondta Párisz.- elintézzem?
-Inkább hagyj magunkra egy kicsit!
Amint kettesben maradtak Jorgosszal, megragadta a karját, és bevonszolta a fák mögé, ahol már
se nem hallhatja, se ne láthatja őket senki. Dárius végre megtorpant az erdő sűrűjében, és
eleresztette a férfit. Annak szakadt külseje undorral töltötte meg az arcát.
-Mit keresel itt? És legfőképp hogy nézel ki?!
Jorgosz a kritikát figyelmen kívül hagyva büszkén kihúzta magát.
-Euridikéhez jöttem, és addig nem is megyek el innét, amíg nem láthatom őt!
-Ezt felejtsd el!
-Mért? Attól félsz, hogy kibékülne velem?
-Nyugodj bele, hogy ez lehetetlen. Te számára halott vagy, és jobb is, ha ez így marad. Hidd el
nekem, Jorgosz, az egyetlen, amit ebben az esetben tehetsz, hogy csinálsz egy hátraarcot, és örökké
 97

elfelejted ezt a családot. Tűnj el innét, amíg szépen kérlek rá!

-Persze, mert te azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű! Hogy képzeled ezt?! Töröljem ki azt a néhány
évet az életemből? Esetleg kapcsoljam ki az érzéseimet is? Nekem te nem parancsolhatsz! Igenis be
fogok menni oda, és...
Dárius jobb egyenese szakította félbe mondanivalóját. Jorgosz úgy kiterült, akár egy szőnyeg. A
fájdalomtól nyögve felült, és megtapogatta vérző száját. Ahogy felnézett Dáriusra, zöld szeme
szinte izzott a gyűlölettől.
-Hát ez a megoldás mindenre, Angelopulosz? Amit nem tudsz az irányításod alá vonni, azt eltiprod.
Amit nem kaphatsz meg, azt ellopod. És ha van egy kis problémád valakivel, hidegvérrel
levadászod. Erőszak erőszak hátán. Egy a lényeg, hogy mindenáron a te szavad érvényesüljön.
Végtelenül megvetlek téged!
-Bármit is gondolsz, te csak egy hangya vagy a cipőm alatt. Az én kegyelmemre vagy bízva. Vagy
elfutsz, és akkor életben maradsz, vagy kekeckedj itt velem tovább, és akkor meglátjuk, mire mész
vele. Gyerünk, döntsél, de gyorsan, mert nem érek rá!
Jorgosz lassan feltápászkodott. Kész volt szembeszállni Dáriussal.
-Nálad van a stukkered? Ha igen, akkor ideje, hogy elővedd, mert szükség lesz rá. Megfogadtam a
tanácsod, amit múltkor nekem adtál. Összeszedtem magam, és küzdeni fogok a céljaimért. Most
már senki sem állhat az utamba! És ha ez nem tetszik neked, ölj meg. De ajánlom, hogy ne végezz
olyan kontár munkát, mint legutóbb!
Dárius türelmetlenül felmordult.
-Nagy hiba volt megint felingerelned, köcsög! A helyedben én hálás volnék magamnak, amiért
meghagytam a szánalmas kis életedet. Ehelyett idejössz, pattogsz nekem, és újra azt kell éreznem,
hogy szálka vagy a körmöm alatt. Hát benned tényleg nincs egy csepp józan ész sem?!
-Közöltem veled, hogy mit akarok.
-Én pedig azt, hogy nem engedhetem.
Jorgosz minden teketória nélkül megkerülte Dáriust, és elindult a mulatság felé. Dárius a hajánál
fogva rántotta vissza, majd egy újabb ütéssel megint a földre vitte. Ám most megtoldotta egy-két
rúgással is a bordáiba, hogy végre valahára lent is maradjon.
Jorgosz nyöszörögve kuporgott az avarban. Lassan kezdte felfogni, hogy teljesen feleslegesen
hősködik, ugyanis nem mer komolyan szembeszállni Dáriussal. Így tehát vesztett. Oda lett az utolsó
reménye is arra, hogy visszakaphatja a családját. Zokogni kezdett, akár egy gyermek.
-Miért?!- motyogta kínnal átitatott hangon.- Milyen igazság szolgáltatás ez? Én tönkrementem, de
te simán megúsztad. Én az utcán vagyok, míg te továbbra is élvezheted a gazdagságodat. Euridiké
kidobott, tőled a feleséged sosem válna el. A fiaid szeretnek téged, de én még csak nem is
beszélhetek a saját lányommal. Miért, Dárius?! Ez így nem ér! Te is ugyanúgy elkövetted a bűnt,
mégis én bűnhődök kettőnk helyett is.
Dárius küzdött a szívében ébredező sajnálat ellen.
-Menj innét, Jorgosz! Jobb lesz így mindenkinek.
A síró férfi odakúszott hozzá, hogy megragadja a nadrágja szélét.
-Könyörgöm...Az, hogy élek-e vagy halok, nem érdekel, de ezért bármikor térden állva
könyörögnék neked. Kérlek, Dárius, hagy láthassam a lányomat! Csak öt percet adj, ne többet!
Megmondanám neki, hogy szeretem, és bármi is történt, én nagyon sokat gondolok rá.
Dárius elfordult tőle. Ez már tényleg mindennek a teteje volt. Képtelen továbbnézni Jorgoszt,
mikor így megalázkodik előtte. És az volt benne a legrosszabb, hogy tényleg nem teljesíthette a
kívánságát. Vagy kezdjen itt magyarázkodni neki, hogy mért nem? Mondja el neki, hogy Euridiké
valószínűleg hajtóvadászatot fog indítani ellen, ha rájön, hogy mégis él? Dárius nem bírt volna
szándékosan kegyetlen lenni vele. Már pedig valami azt súgta neki, hogy Jorgosz abba
belerokkanna, ha megtudná, hogy imádott szerelme mennyire szomjazza az ő halálát.
Felsóhajtott, aztán elővett egy kulcsot, és a férfi kezébe nyomta. Jorgosz értetlenkedve nézett rá.
-Mit jelentsen ez?
 98

-Van egy lakásom Rómában. Menj oda, kapsz teljes ellátást, és ha még szükséged volna valamire,
akkor hívj. Cserébe viszont meg kell esküdnöd arra, hogy soha többé nem jössz ide, és semmilyen
módon nem keresed a családommal a kapcsolatot. Senkivel, értetted?
Jorgosz dacosan felpattant, és visszaadta neki a kulcsot.
-Nem kell a könyöradomány! Ezzel akarod megnyugtatni a lelkiismeretedet? Vagy biztosítani
magadat arról, hogy senkinek se fecsegjem ki a titkaidat? Nem kell emiatt aggódnod! Tartom a
számat, de nem miattad, hanem mert nem akarom, hogy Xénia valaha is rájöjjön, hogy micsoda egy
mocskos szemétláda a keresztapja... és az édesapja.
-Idefigyelj, én csak egy lehetőséget kínáltam neked. Volna fedél a fejed felett, és gondoskodnék
rólad. Vagy megint mindenki szajhája akarsz lenni?!
-Inkább, mint a tiéd! Hát teljesen hülyének nézel engem?! Senki nem ad ingyen semmit! Ez volt az
első szabály az életben, amit meg kellett tanulnom. És ne is próbáld meg bemesélni nekem, hogy
nem látogatnál meg egyszer-kétszer ott Rómában? Kösz, de kihagyom! Még egy leprás rothadó
pöcsét is hamarabb a számba venném, mint a tiédet. Végeztem veled, Dárius Angelopulosz!
Jorgosz leköpte a cipőjét, aztán megfordult, és felemelt fejjel elballagott. Dárius hagyta, hagy
menjen. Mérges lett volna, ha épp nem tölti el a határtalan megkönnyebbülés, amiatt, hogy lement
végre ez a gond a válláról. Még enyhe elismerést is érzett a dzsigoló iránt. Talán nem egy tipikus
alfa hím, de azért belé is jó adag büszkeség szorult. Az ő helyzetében bárki két kézzel kapott volna
nagylelkű ajánlata után. De Jorgosz más volt. Egy szabad ember, aki százszor inkább a maga útját
járja, minthogy egy olyasvalaki lekötelezettje legyen, akit úgy utál, mint Dáriust. Hogy mi lesz vele
ezek után? Ez már az ő dolga. Egy biztos, hogy vissza fog térni ide. Jorgoszt vissza fogja húzni a
szíve Euridikéhez és a lányához. Dárius abban reménykedett, hogy addigra már valamelyest el fog
csitulni a botrány, és az emberek elfelejtik a történteket.
Megfordult, hogy visszamenjen a partira. Váratlanul olyan pofont kapott, hogy oldalra csuklott a
feje. Keze ösztönösen ökölbe szorult, és már emelte volna fel, hogy megüsse támadóját, amikor...

-Euridiké?- lehelte döbbenten.

Unokahúga szigorú arccal, feszesen összeszorított szájjal meredt rá. Csípőre tett kezéből rájött,
hogy a nő olyan dühös, hogy majd fölrobban. Euridiké egész testében izzott a felháborodástól.
-Megérdemelted a pofont!
Dárius bólintott, leeresztette az öklét. Válla magassága jó pár centit süllyedt. Majd
összezsugorodott a bűntudattól Euridiké elítélő pillantása alatt. Vezekelt volna bűneiért, ha az
megoldana bármit is, de az igazság az volt, hogy semmivel sem teheti jóvá azt, amit az unokahúga
ellen elkövetett. Hiszen mondjuk ki, elcsábította tőle a szerelmét, akivel évekig boldogan éltek.
Csoda, hogy ezek után a nő még nem állt bosszút rajta. A férfi szégyenkezve hajtotta le a fejét.
-Nem kellett volna utánam jönnöd, Euridiké.
-És nem kellett volna látnom, hogy Jorgosz mégiscsak él?! Mért hazudtál nekem?
-Képtelen voltam végezni vele.
Unokahúga undorodva nézett végig rajta.
-Talán szerelmes lettél belé?
Dárius hitetlenkedve felnevetett.
-Ezt most komolyan kérdezed tőlem?
-Nem mersz rá válaszolni?
A férfi megdörzsölte a homlokát. Most már tudta, ez a mai nap fénypontja.
-Nem, Euridiké. Most már megnyugodtál? Nem vagyok szerelmes Jorgoszba. Sőt, ha már itt
tartunk, senkibe sem. Még a saját feleségem is teljesen hidegen hagy. Túl vagyok már azon a koron,
amikor bárkivel is romantikus kapcsolatba akarnék bonyolódni.
-Helyes! Akkor hát nincs semmi akadálya annak, hogy teljesítsd a feladatot, amivel megbíztalak.
 99

Tartozol nekem ennyivel, Dárius!

-És ha megölném őt neked, megbocsátanál?- A nő nem válaszolt.- Gondoltam! Hallgass rám,
Euridiké! Jorgosz elment, és végre megértette, hogy nem jöhet ide vissza. Hagyd őt békében! Hagy
élje ez a szerencsétlen az életét valahol máshol, tőlünk távol.
-Az én véleményem mit sem számít, igaz? Csak a tiéd, Dárius, csak a te akaratod teljesülhet mindig,
mindenféleképpen?!
A férfi tudta, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat. Unokahúgának idáig nem volt rá alkalma,
hogy úgy istenigazából beolvashasson neki. Ha Euridiké rázúdíthatná végre a haragját, akkor talán
az egy kis megkönnyebbülést hozhatna neki. Dárius el tudta képzelni, hogy mennyire fájhat a nőnek
legbelül, hogy a saját nagybátyja támadta hátba őt. Tehát felkészítette magát a keméyn vádak ellen,
de a könnyekkel nem tudott mit kezdeni.
-Ó, Euridiké, ne sírj kérlek!
-Te csak ne sajnálj engem! Azt hiszed, szükségem van a szánalmadra?! Még nem aláztál meg
eléggé?! Gyűlöllek, te áruló!
Dárius tehetetlenül álldogált egyik lábáról a másikra, míg unokahúga valamelyest lenyugodott. A
nő hirtelen kiborulása mindkettejüket kínos helyzetbe hozta. A férfit azért, mert tudta, Euridikének
nincs szüksége a vigasztalására. Euridikének meg azért, mert amúgy sem szívesen mutatta ki mások
előtt a gyengeségét, főképp nem egy olyan ember előtt, mint ő.
-Megengeded, hogy bocsánatot kérjek?
A nő gúnyosan felhorkant.
-Kétszer tettétek meg! Nem egyszer, hanem kétszer! Ha csak úgy véletlenül megesik, mert... mit
tudom én, sokat ittatok, akkor azt mondom, rendben. De másodszorra végignéztem, ahogy a te
érintésedtől szinte a rabszolgáddá válik. Tudod, milyen érzés lehetett ez nekem? Én már néha arra is
képtelen voltam, hogy egy orgazmust kicsiholjak belőle az ágyban! Nos, ne haragudj, ha ezt
képtelen vagyok feldolgozni! A szívem összetört, a becsületemet sárba tiportad, és megfosztottál
attól, akit valóban szerettem. Soha nem fogok neked megbocsátani, Dárius!
Euridiké ezután megfordult, és ott hagyta.
-Gyere vissza, beszéljük meg!- kiáltotta utána férfi.
-Szállj le rólam! Te vagy az legönzőbb dög, akit valaha láttam! De majd vissza fogja adni neked ezt
a sors! Te is el fogsz veszíteni valakit, aki olyan fontos volt neked, mint nekem Jorgosz. Biztos
vagyok benne, hogy hamarosan többet fogsz sírni, mint én valaha életemben. Mert Isten nem bottal
ver, és ezt te is tapasztalni fogod!