Tartalom

Előszó 9
Benzinkút a Rainbows Enden 13

Első könyv: A változás szele 49

Csodakitörések 51
Az illúzió hálója 72
A szabadulás 101

Második könyv: A harcos kiképzése 129

A kardot megélesítették 131
A hegyi ösvény 190
Az elmén túli élvezet 220

Harmadik könyv: Boldogság, ok nélkül 241

A végső kutatás 243
A kapu kinyílik 263

Epilógus: Nevetés a szélben 281

Utolsó jegyzetek 289

7
 A hegyi ösvény

Szókratész forrón gőzölgő teát töltött két egyforma bög-

rénkbe, és hónapok óta először bátorító szavakat inté-
zett hozzám. – Az, hogy a párbajt túlélted, valódi bizo-
nyíték arra, készen állsz, hogy továbbhaladj az Egyetlen
Cél felé.
– Mi az?
– Ha rátalálsz, meg is érkezel. A kiképzésed addig is
egy új területen fog folytatódni.
Változás. A fejlődés jele. Kezdtem izgalomba jönni.
Végre továbblépünk, gondoltam. – Szókratész, milyen
területre gondolsz? – kérdeztem.
– Először is, nem leszek többé válaszolgató gép. Ön-
magadban kell megtalálnod a választ ezentúl. Mindjárt el
is kezdheted. Menj hátra, a benzinkút túloldalára, a sze-
meteskuka mögé. Ott, a telek sarkában, a falnak támaszt-
va találsz egy nagy, lapos követ. Ülj azon a kövön, amíg
valami olyan értékre nem lelsz, amelyről beszámolhatsz
nekem.
– Ez minden? – kérdeztem rövid szünet után.
– Igen. Ülj, és nyisd meg az elméd saját belső bölcses-
séged számára.
Kimentem, megtaláltam a követ, és leültem a sötétben.
Először véletlenszerű gondolatok futottak át az agyamon.

190
Azután azokon a fontos fogalmakon gondolkodtam, ame-
lyekről iskolaéveim során hallottam. Eltelt egy óra, ket-
tő, majd három. Néhány órán belül fel kellett hogy keljen
a nap, én meg fázni kezdtem. Lelassítottam a légzésemet,
és erőteljesen elképzeltem, hogy meleg a gyomrom. Nem
sokkal ezután kellemesen éreztem magam.
Eljött a hajnal. Az egyetlen dolog, amiről úgy gondol-
tam, hogy elmondom neki, olyan felismerés volt, amelyre
egy pszichológiai előadás során jöttem rá. Merev, zsibbadt
lábbal felálltam, és elsántikáltam az irodába. Szókratész
pihenten és kényelmesen üldögélt az asztalánál.
– Ó, ilyen korán? Nos, mi van? – kérdezte.
Majdhogynem zavarban voltam, hogy elmondjam-e,
de reménykedtem, hogy kielégíti.
– Ó, Szok. Minden nyilvánvaló ellentét ellenére, mind-
annyiunknak hasonló emberi szükségletei és félelmei van-
nak; mindannyian ugyanazon az ösvényen járunk, és egy-
mást irányítjuk. Ennek a megértése együttérzéssel tölthet
el bennünket.
– Nem rossz; most pedig vissza a sziklához!
– De mindjárt itt a hajnal, és te elmész.
– Az nem probléma – vigyorgott. – Biztos vagyok ben-
ne, hogy valami még eszedbe jut ma éjjel.
– Ma éjjel én… – Az ajtóra mutatott.
A kövön ülve, miközben egész testem fájt, a gyerek-
koromra gondoltam vissza. A múltamon tűnődtem, be-
tekintést kerestem. Mindazt, amit a Szókratésszal töltött
hónapok alatt megismertem, egy elmés aforizmába pró-
báltam sűríteni.
A kihagyott egyetemi órák jutottak eszembe, és a tor-
naedzések, amelyeket kénytelen leszek kihagyni, és az
ürügy, amelyet majd az edzőnek mondok; lehet, hogy

191
elmondom majd neki, hogy egy kövön üldögéltem egy
benzinkútnál. Ez elég őrült történet ahhoz, hogy meg-
nevettesse.
A nap halálos lassúsággal kúszott le az égről. Ott ültem
éhesen, idegesen, később leverten, közben leszállt a sötét-
ség. Semmi mondanivalóm nem volt Szókratész számá-
ra. Aztán, épp akkor, amikor neki jönnie kellett, egyszer
csak belém hasított. Valami mélyet akar, valami kozmiku-
sabbat! Újult erővel koncentráltam. Láttam, amint belép
az irodába, és int nekem. Megdupláztam az erőfeszítést.
S akkor, körülbelül éjfélkor, megtaláltam. Még menni sem
tudtam, úgyhogy pár percre kinyújtóztam, mielőtt becso-
szogtam volna az irodába.
– Az emberek társadalmi álarcain átlátva felismertem
közös félelmeiket és zavarodott elméjüket, s ez cinikussá
tett, mert még nem voltam képes arra, hogy ezen túllép-
jek, és meglássam bennük a fényt. Rájöttem, hogy ez ha-
talmas léptékű megvilágosodás.
– Csodálatos – jelentette ki Szókratész. Amint ép-
pen felsóhajtottam volna, még hozzátette: – De nem
egészen erre gondoltam. Nem tudnál valami még meg-
hatóbbal előállni? – Felüvöltöttem, senkire nem irá-
nyuló dühömben, aztán kicsörtettem a  filozófuskö-
vemhez.
Valami meghatóbbat – mondta. Ez talán célzás volt?
Visszagondoltam legutóbbi tornaedzéseimre a tornate-
remben. Csapattársaim mostanában úgy vigyáztak rám,
mint a tyúkanyók. Nem olyan régen óriásköröket csinál-
tam a nyújtón, elrontottam egy piruettváltást, és le kellett
ugranom a nyújtó tetejéről. Tudtam, hogy igencsak rossz
lesz, mikor a lábamra esem, de mielőtt földet értem vol-
na, Sid és Herb a levegőben elkaptak és gyengéden letet-

192
tek. – Légy óvatos, Dan – dorgált meg Sid. – Meg akarod
ütni a lábad, mielőtt meggyógyulna?
Az egész nem tűnt valami fontosnak jelenlegi helyze-
temben, de hagytam ellazulni a tudatosságomat, azt re-
mélve, talán az Érzés ad valamit. Semmi. Olyan merevvé
és fájdalmassá lettek a tagjaim, hogy nem tudtam kon-
centrálni többé. Gondoltam, nem számít csalásnak, ha
ráállok a sziklára és elvégzek néhány lebegő tajcsi moz-
dulatot. Ezeket a lassú kínai mozgásgyakorlatokat Szók-
ratész mutatta nekem.
Amint behajlított térddel, kecsesen előre-hátra ringa-
tóztam és lebegő karokkal a csípőmet ingattam, hagytam,
hogy a légzésem kontrollálja a súlyom eltolódásait. Üres
lett az elmém, aztán egy jelenet bukkant fel benne.

Néhány nappal korábban lassan, óvatosan a Provo tér felé

kocogtam. Berkeley közepén, a Városházától indultam,
a Berkeley Gimnázium közvetlen szomszédságában meg-
álltam. Hogy segítsek magamnak a relaxálásban, előre-
hátra kezdtem lengeni a tajcsi mozdulatokban. A lágyság-
ra és az egyensúlyra koncentráltam, úgy éreztem magam,
mint egy óceánban lebegő alga.
Néhány gimnazista fiú és lány megállt és nézett, de
én nem figyeltem rájuk, hagytam, hogy a koncentrációm
együtt lebegjen a mozdulataimmal. Amikor befejeztem,
és a melegítőnadrágomhoz mentem, hogy visszavegyem
a futósortomra, ismerős tudatom megszólalt: vajon hogy
nézhettem ki? A tekintetem megakadt két csinos tiné-
dzseren, akik kuncogva nézegettek. Szerintem tetszettem
ezeknek a lányoknak – gondoltam, miközben mindkét
lábamat a nadrágom ugyanazon szárába dugtam, elvesz-
tettem egyensúlyomat, és fenékre estem.

193
 Néhány más diákkal együtt a lányok nevetni kezdtek.
Egy pillanatra zavarba jöttem, de azután hátradőltem, és
együtt nevettem velük.

Azon tűnődtem, még mindig a kövön ülve, hogy ez az ese-

mény vajon miért lehet fontos. És beugrott. Tudtam, hogy
valami értékes mondanivalóm van Szókratész számára.
Bementem az irodába, Szókratész asztala elé álltam,
és azt mondtam:
– Közönséges pillanatok nem léteznek.
Szok mosolygott.
– Üdvözöllek körömben.
Lerogytam a díványra, ő pedig teát készített. Ezután
a tornateremben – a földön és a levegőben – eltöltött min-
den egyes pillanatot különlegesnek tekintettem, mely kon-
centrált figyelemre volt érdemes. De azért további leckék-
re van szükség, mivel, ahogy Szókratész már többször
magyarázta, ahhoz, hogy borotvaéles figyelemmel tekint-
sek a mindennapi élet valamennyi pillanatára, sokkal több
gyakorlásra van szükség.
Másnap kora reggel, az edzés előtt, kihasználtam a kék
eget, és ing nélkül üldögéltem a kaliforniai fenyőligetben.
Nem volt még tíz perce, hogy ott ültem, amikor valaki
megragadott, és elkezdett előre-hátra rázni.
Rögtön felálltam, a homlokomat törölgetve és az izma-
imat lazítva. – Gyere ide és mutatkozz be ennek a macs-
kának. – Az állat dorombolt gyönyörűségében, ahogy
Szókratész a füle mögött simogatta.
– Mindketten az edzőid leszünk, nem igaz, cica? –
A macska hangosan miákolt, ahogyan meglapogattam.
– Most pedig szorítsd meg a lábizmait, lassan, egészen
a csontig.

194
 – Ez fájhat neki.
– Szorítsd!
Egyre jobban és jobban megszorítottam a macska iz-
mát, míg végül éreztem a csontot. A macska érdeklődően
figyelt, és közben dorombolt.
– Most pedig az én combizmomat – mondta Szók-
ratész.
– Nem, erre nem vagyok képes. Nem ismerjük elég
jól egymást.
– Csináld, tökfej. – Megszorítottam, és meglepődve
vettem észre, hogy ugyanolyan tapintásúak az izmai, mint
a macskának; olyan puhák, mint a vaj.
– Most te jössz – mondta, kinyújtotta a kezét, és meg-
szorította a combizmomat.
– Ááá! – üvöltöttem. – Mindig is azt hittem, hogy
az izmaim normálisak – mondtam, a combomat dör-
zsölve.
– Normálisak, Dan, de mindig túl kell jutnod a nor-
málison, a hétköznapin, a megszokotton és észszerűn túl-
ra, a harcos valóságába. Te mindig a hétköznapi valóság-
ban igyekeztél felsőbbrendűvé válni. Most a felsőbbrendű
valóságban leszel hétköznapi.
Szókratész még egyszer megcirógatta a macskát, az-
tán kiengedte az ajtón. Az egy darabig ott maradt, aztán
elsétált.
– Gyere ide velem szembe. Így állj. – Szókratész be-
mutatta: félig behajlította a térdét, csípőjét előretolta, vál-
lát hátrahúzta. Kinyújtotta maga elé a kezét, mintha va-
lami láthatatlan strandlabdát tartana benne. – Maradj
így, moccanás nélkül, és lassan lélegezz, amíg elmon-
dok néhány dolgot, amelyeket tudnod kell a helyes gya-
korlásról.

195
 Leült hátul az asztalára, és engem figyelt. Rögtön el-
kezdtek fájni és remegni a lábaim.
– Meddig kell így állnom? – nyögtem.
Anélkül, hogy tudomást vett volna a kérdésemről,
folytatta: – Az átlaghoz képest jól mozogsz, Dan, ám a tes-
ted mégis tele van csomókkal. Izmaid túlságosan merevek,
a merev izmok mozgatásához pedig több energiára van
szükség. Először is azt kell tehát megtanulnod, hogyan
szabadítsd fel a felhalmozott merevséget.
Lábaim remegni kezdtek a fájdalomtól és a fáradt-
ságtól.
– Fáj !
– Csak azért fáj, mert olyanok az izmaid, mint a kő.
– Rendben, ezt jól megmondtad!
Szókratész csak mosolygott, majd hirtelen kiment az
irodából; ott álltam, hajló lábakkal, verejtékezve, remeg-
ve. Egy izmos szürke macskával jött vissza, aki szemmel
láthatóan már sok mindent megélt.
– Olyan izmokat kell kifejlesztened, amilyenek ennek
a macskának vannak, hogy úgy mozoghass, mint mi –
mondta, a doromboló macskát a füle mögött vakargatva.
Verítéktől gyöngyözött a homlokom. A vállam és a lá-
bam erősen fájt. Végül Szókratész így szólt: – Pihenj!
Felbukfenceztem, és zihálva guggolásba érkeztem. Az-
tán megláttam, ki volt az.
– Szókratész, olykor nem nagyon tudsz viselkedni.
– Ébredj fel – mondta. – Nincs több alvás munka he-
lyett. Sok teendőnk van.
– Nem vagyok szolgálatban – bosszantottam. – Ebéd-
idő, menjen a következő ablakhoz.
– Meg lehet moccanni, Ülő Bika nagyfőnök! Hozd el
a futócipődet, tíz perc múlva itt találkozunk.

196
 Hazamentem, felvettem régi Adidas cipőmet, aztán
visszasiettem a fenyőligetbe. Szókratész nem volt sehol.
És ekkor megláttam őt.
– Joy! – Kék selyem, rövid futónadrág, sárga Tiger
cipő volt rajta, és egy póló a derekára kötve. Odafutottam
hozzá és megöleltem. Nevettem, megpróbáltam eltolni,
a földre birkózni, de nem volt könnyű feladat. Szerettem
volna beszélni, elmondani neki az érzéseimet, terveimet,
de ő ajkamra tette az ujját és így szólt: – Később lesz időnk
beszélni, most csak kövess!
Különös bemelegítést mutatott be; tajcsi gyakorlatok,
vizualizációk, koordinációs és csuklógyakorlatok keveré-
két, hogy bemelegítsük az elmét és a testet. Néhány perc
múlva könnyűnek, lazának és energiától duzzadónak
éreztem magam. Meglepetésszerűen meghallottam Joy
hangját: – Elkészülni, vigyázz, rajt! – Elindult, felfelé sza-
ladt, keresztül a campuson, a Strawberry-kanyon sziklái
felé. Lihegve és fújtatva követtem. Még nem igazán vol-
tam futóformában, ezért messze lemaradtam. Dühödten
beleerősítettem, égő tüdővel. Joy előttem haladva megállt
az emelkedő tetején, amely a futballstadionra nézett. Alig
kaptam levegőt, mire utolértem.
– Mi tartott ilyen sokáig, édes? – kérdezte csípőre tett
kézzel.
Ekkor újra elszökellt, fel a kanyonon, a tűzvédő ár-
kok és a szűk földutak kiindulásához, amelyek felfelé ka-
nyarogtak a dombok között. Kitartóan követtem; annyi-
ra fájt, amennyire már régóta nem, de eltökéltem, hogy
lehagyom.
Amint az árkok közelébe értünk, Joy lassított, és em-
beri tempóban kezdett futni. Ezután, legnagyobb rémüle-
temre, amikor elérte az alacsonyabban fekvő árkok alapját,

197
ahelyett, hogy megfordult volna, még egy szinttel feljebb
vezetett engem, messze a dombok közé.
Csendes hálaimát mondtam, amikor az alacsonyabb
árkok végénél megfordult, ahelyett hogy felfelé indult
volna a borzalmas emelkedőn, az alsó és a felső árkok kö-
zött húzódó összekötőn. Miközben egy könnyebb, hosszú
szinten szaladtunk lefelé, Joy beszélni kezdett:
– Danny, Szókratész megkért, hogy vezesselek be a ki-
képzés egy új fázisába. A meditáció értékes gyakorlat,
de idővel ki kell nyitnod a szemed, és körül kell nézned.
– A harcos élete – folytatta – nem ülő gyakorlatozás;
mozgalmas élmény ez. Amint Szókratész elmondta ne-
ked – mondta, miközben bevettünk egy kanyart, és lefelé
kezdtünk szaladni –, ez az ösvény a cselekvés ösvénye, és
most részed lehet a cselekvésben!
Én közben a földet bámulva, erősen figyeltem.
– Igen, értem, Joy; ezért vannak a tornatermi edzése-
im… – válaszoltam. Éppen időben néztem fel, hogy még
láthassam, amint csinos alakja eltűnik a távolban.
Tökéletesen elcsigázott voltam, amikor később, a dél-
után folyamán besétáltam a tornaterembe. Lefeküdtem
egy szőnyegre, és nyújtottam, nyújtottam és nyújtot-
tam, amíg az edző oda nem jött és meg nem kérdez-
te: – Egész nap nyújtani fogsz, vagy lennél szíves megpró-
bálni egy érdekes valamit, melyet itt tornagyakorlatnak
nevezünk?
– Rendben, Hall – mondtam mosolyogva. Néhány
nagyon egyszerű ugró mozdulatot próbáltam ki először,
próbára téve a lábamat. A futás egy dolog volt, az ugrás
egy másik. A kimunkált ugró mozdulatoknál akár ötszáz
kiló is nehezedhet a testre, amikor a lábak földet érnek,
a testet az ég felé lökve. Ebben az évben először a tram-

198
bulint is kipróbáltam. Ütemesen pattogtam a levegőbe,
újra és újra bukfencezve. Hó-rukk!
Pat és Dennis, akik szintén a trambulinon dolgoztak,
rám kiáltottak: – Millman, nem fognád vissza magad egy
kicsit? Tudod, hogy még meg sem gyógyult a lábad! – Kí-
váncsi lettem volna, mit szólnának, ha tudnák, hogy az
imént több mérföldet szaladgáltam a dombokon.
Miközben aznap este a benzinkút felé mentem, olyan
fáradt voltam, hogy alig tudtam nyitva tartani a szemem.
Mikor a hűvös októberi levegőről beléptem az irodába,
frissítő teára és beszélgetésre számítottam. Pedig tudhat-
tam volna…
Szókratész elkezdte a fizikai képzés finomabb elemei-
be való bevezetésemet. – Mostanra már meg tudod ítélni,
milyen feszültséget ró az elme a testre. Az évek során ren-
geteg aggodalommal, nyugtalansággal és más lelki ron-
csolódással lettél tele. Itt az ideje, hogy feloldd az izma-
idba záródott régi feszültségeket.
Szókratész egy futónadrágot nyújtott át, és azt mond-
ta, vegyem azt fel a másik helyett. Amikor visszajöttem, ő
is alsónadrágban volt, és egy fehér anyagot terített a sző-
nyegre. – Mit csinálsz, ha jön egy vevő? – Szókratész az
ajtó mellett függő overalljára mutatott.
– Most pedig csináld pontosan utánam. – Édes illatú
olajjal kezdte dörzsölni a bal lábát. Minden egyes lépést
megismételtem, a szorításokat, nyomásokat, lent a láb-
szárnál, aztán fent, az oldalakon, és a lábujjak között,
nyújtás, nyomás és húzás közben.
– A csontokat masszírozd, ne csak a húst és az izmot,
hanem mélyebben – mondta. Egy fél óra múlva készen
voltunk a bal lábbal. Ugyanezt megismételtük a jobb láb-
bal is. Ez ment órákon át, a test minden egyes részén.

199
Olyan dolgokat tudtam meg az izmaimról, amelyekről
addig fogalmam sem volt. Ki tudtam tapintani, hol kap-
csolódnak össze, és éreztem a csontok formáját. Elképesz-
tő volt, hogy én, a futó, ennyire nem ismerem a testemet.
Szókratész néhányszor gyorsan belebújt az overall-
jába, amikor megszólalt a csengő, de egyébként semmi
nem zavart bennünket. Amikor öt órával később felvettem
a ruhámat, úgy éreztem, mintha új testet is hordanék. Egy
ügyféltől visszatérve Szok azt mondta: – Sok régi félelmet
kitisztítottál a testedből. Szakíts rá időt, hogy a követke-
ző hat hónapban hetente legalább egyszer megismételd
ezt. Figyelj a lábaidra; a sérült oldalt két héten át minden-
nap dolgozd meg.
– Sok a házi feladat – gondoltam. Fényesedni kezdett
az ég. Ásítottam. Ideje hazamenni. Ahogy kiléptem az aj-
tón, Szókratész azt mondta, hogy pontban délután egykor
legyek ott a tűzároknál.
Korán érkeztem. Kinyújtóztam, és lustán melegíteni
kezdtem; nagyon lazának és könnyűnek éreztem a testem
a „csontmasszázs” után, de mivel csak néhány órát alud-
tam, mégis fáradt voltam. Szitálni kezdett az eső; mindent
egybevetve, semmi kedvem nem volt futni, bárhová és
bárkivel fussak is. Aztán meghallottam a közeli bokrok
suhogását. Csendben figyelve álltam, arra számítva, hogy
egy szarvas bukkan elő a bozótból. A lombok közül Joy
lépett ki; úgy festett, mint egy tündérhercegnő, sötétzöld
rövidnadrágjában és világoszöld pólójában, amelyre az
volt felírva: „A boldogság: tele tank”. Szókratész ajándé-
ka, semmi kétség.
– Joy, mielőtt futunk, üljünk le és beszélgessünk; olyan
sok mindent el akarok mondani neked. – Joy mosolyog-
va elszáguldott.

200