MEG CABOT

A menyasszony
egy bombázó
Heather Wells rejtélyes esetei

Ciceró Könyvstúdió

A mű eredeti címe

The Bride Wore Size 12 – A Heather Wells Mystery

Fordította

Lacza Katalin

2
 Ez a regény a képzelet műve. Az esetleges valós személyekre, eseményekre,
intézményekre, szervezetekre vagy helyszínekre történő utalások célja pusztán a kitalált
történet hitelesebbé tétele, nem a valóság ábrázolása. Az összes többi karakter, esemény
és a párbeszéd a szerző fantáziájának szüleménye.

Copyright © 2013 byMeg Cabot, LLC.

Published by arrangement with „HarperCollins Publshers”
© Lacza Katalin, hungarian translation, 2014
© Ciceró Könyvstúdió: magyar kiadás, 2014

3
4
 – Minden a legnagyobb rendben lesz – hajtogatom már egy
hónapja folyamatosan a vőlegényemnek, Coopernek. – A lehető
legjobban fog menni. Majd meglátod.
És valahányszor ezt mondom, Cooper azzal az imádnivaló
arckifejezéssel néz rám: az egyik sötét szemöldöke kissé
magasabbra szalad a homlokán. Pontosan tudja, miről beszélek,
és ennek a dolognak a leghalványabb köze sincs a New York-i
Plaza Hotelben hamarosan megtartandó esküvőnkhöz.
– Ugye tudod, hogy a statisztikák szerint bármely más
korosztálynál több fiatalkorú köt ki a kórházak sürgősségi
osztályán? – figyelmeztet. – Legalábbis ami a balesetekből
származó sérüléseket illeti. És többen is halnak meg közülük
emiatt. Ha egy okleveles magánnyomozóval élsz, több mindennel
számolnod kell. Az egyik, hogy nemritkán éjt nappallá téve
dolgozik. A másik, hogy fegyvert tart a lakásodban.
A harmadik pedig, hogy időről időre mindenféle statisztikákkal
bombáz, amelyekre valószínűleg nem igazán lennél kíváncsi, mint

5
például hogy hány szexuális bűnelkövetőt tartanak nyilván a
lakásod ötmérföldes körzetében, vagy mennyivel többen kerülnek
sürgősségi osztályra a fiatalkorúak közül, mint bármely más
korosztályból.
– Na és? – nézek rá.
– Ebből egyenesen következik – feleli –, hogy annyi diák közül,
ahányan a New York-i Főiskolára járnak, nem meglepő, ha évente
meghal legalább egy-kettő.
– De nem az idén! – rázom a fejem vehemensen a kínaitól
hozatott vacsoránk fölött. Mostanában csupa olyasmit eszem, ami
papírdobozban érkezik, mivel nemsokára jönnek az új lakók, így
rengeteg a munkám. Estéről estére egyre később érek haza, és
halálosan kimerít a kulcsok válogatása meg a takarítószemélyzet
ellenőrzése. Coopernek is van egy ügye, úgyhogy ő is elég sokat
lót-fut, bár a titoktartásra hivatkozva nem köti az orromra, hogy
egészen pontosan mit csinál. – Ebben az évben minden másképp
lesz. Senki sem hal meg a Fischer Hallban. Még csak véletlenül
sem.
– És ezt vajon hogy fogod elintézni? – Cooper egy darab kínai
sertésbordát rágcsál. – Minden diákot körbetekersz buborékos
fóliával?
Lelki szemeim előtt megjelennek a kollégium lakói, amint
védőfóliába bugyolálva bolyonganak fel s alá New York utcáin.
Fura, de azt hiszem, nem is lenne ellenemre a dolog.
– Nem hinném, hogy ez kivitelezhető lenne. Tartok tőle, hogy
mindenféle emberi jogaikra hivatkoznának. Amúgy nem rossz
ötlet.
Coopernek most mindkét szemöldöke felszalad, és derűsen
megállapítja:
– Hát, ha szerinted jó ötlet fóliába csomagolni őket, akkor tán
jobb is, ha nem lesz gyerekünk.

6
 Ezt a gúnyos megjegyzést elengedem a fülem mellett.
– Jól van, mit szólsz ahhoz – próbálkozom –, hogy ha egyiküket
sem gyilkolják meg, én már boldog leszek.
Cooper átnyúl a mu shu sertéshúsa fölött és megszorítja a
kezemet.
– Ez az egyik ok a sok közül, amiért beléd szerettem, Heather.
Hogy mindig is mertél nagyot álmodni.
Hát, igen, ez az év más lesz. Teljesen más, mint a tavalyi,
amikor munkába álltam mint a Fischer Hall igazgatójának
asszisztense, azt hittem, hogy Cooper nem vonzódik hozzám, és a
tanítás még csak néhány hete tartott, már elveszítettük az első
diákunkat.
Ebben az évben Cooper meg én összeházasodunk, és még
azelőtt elveszítettünk egy diákot, hogy a szemeszter
megkezdődött volna.
Lehet, hogy mégiscsak meg kellett volna próbálkoznom azzal a
fóliázással.

7
 Szép napunk van, a nyár egyik utolsó napja. Odakint derűs kék
az ég, és a hőmérséklet is tökéletes: huszonnégy fok.
Emellett javában zajlik az elsőéveseknek szervezett
orientációs hét a New York-i Főiskolán. És eddig vajmi kevés dolog
megy zökkenőmentesen.
– Nézze – ül le egy szűk fehér farmert viselő, csinos nő az

8
asztalomhoz. – Az én Kaileigh-m egyáltalán nincs elkényeztetve.
Tavaly, a tavaszi szünetben önkéntes munkára jelentkezett a
Habitat for Humanitynél, hogy házakat építsenek Haitin. Ahol
sátorban laktak, és nem volt vezetékes víz sem. Tudja, milyen az
a kemény élet.
Udvarias mosolyt erőltetek az arcomra.
– Tulajdonképpen mi is Kaileigh problémája a szobájával, Mrs.
Harris?
– Ja, hát nem a szobájáról van szó – emeli fel a hangját Mrs.
Harris, hogy ne nyomja el a fúrás zaja. Carl, a műszaki vezető
egy létrán egyensúlyoz az irodai fénymásoló mellett, és azokat a
feladatokat végzi, amelyekről az itt dolgozó diákoknak csak
annyit mondtunk, hogy „apróbb javítások az elektromos
hálózatban” az épület nyári felújítása után.
Ha a diákok rájönnek, mit is csinál Carl valójában – egészen
pontosan azokhoz a biztonsági kamerákhoz húzza be a
vezetékeket, amelyeken a főnököm, Lisa meg én figyelünk majd
minden eseményt a tizenötödik emelet folyosóján –, annak
ellenére, hogy ez az ő védelmüket szolgálja, valószínűleg
hangosan fognak tiltakozni, hogy behatolunk a magánszférájukba.
– Hanem a szobatársáról – magyarázza Mrs. Harris.
Együtt érzőn bólintok, majd belekezdek abba a mondókámba,
amelyet már annyiszor adtam elő, hogy lassan úgy érzem magam,
mint egy beszélő robot Disneylandben, leszámítva, hogy én nem
vagyok olyan cuki:
– Tudja, Mrs. Harris, a kollégiumi élet során szerzett
tapasztalatok egyik fontos eleme az új emberek megismerése, és
köztük akadhatnak olyanok, akik a miénktől eltérő kultúrából
érkeztek…
– Jaj, hát ezzel tisztában vagyok – vág közbe. – Elolvastuk a
tájékoztató anyagot, amit a nyáron küldtek. De van egy határ,

9
ahonnan már nem elvárható, hogy az ember mindent elviseljen.
– Mi a lánya problémája a szobatársával?
– Ó, hát Kaileigh nem az a panaszkodós fajta – kerekedik el
Mrs. Harris profin sminkelt szeme már a gondolattól is, hogy
Kaileigh bármi helyteleníthetőt tett volna. – Nem is tudja, hogy
itt vagyok. Ameerával – így hívják a lányom szobatársát – olyasmi
gond van, amilyenre a legkevésbé sem számítottunk. A két lány
egész nyáron sms-ezett és Skype-olt egymással, attól a pillanattól
kezdve, hogy kiderült, egy helyre kerülnek, és úgy tűnt, minden
rendben. Úgy gondoltam, ők ketten biztosan LB-k lesznek. Tudja,
legjobb barátnők.
Pontosan tudom, mit jelent az LB, de csak bátorítóan
mosolygok.
– Csak ezen a héten jöttünk rá, amikor Ameera és Kaileigh
össze is költöztek, hogy…
Mrs. Harris az ajkába harap, és a tekintetét lesüti tökéletesen
manikűrözött, ízléses gyűrűkkel teli kezére. Úgy tűnik, nem
szívesen folytatja. Mögötte egy apuka áll – nem Mrs. Harris férje
–, aki türelmetlenül lesi az aranyóráját. Egy Rolexet,
természetesen. A New York-i Főiskola tanulói közül kevesen
szorulnak anyagi támogatásra… vagy ha mégis, azok a diákok nem
a szüleiket küldik maguk helyett panaszkodni.
– Hogy micsoda? – Én is épp olyan türelmetlenül várom, hogy
Mrs. Harris befejezze, mint a rolexes pasas, csak épp más okból. –
Mi az, amit megtudtak a lányuk szobatársáról?
– Hát… Nem is tudom, hogy mondjam – feleli. – Ameera…
szóval… az a lány… az a lány egy szajha.
A Mrs. Harris mögött várakozó szülők döbbenten kapják fel a
fejüket. Carlnak a létra tetején a fúró is kiesik a kezéből.
És még én is meglepődöm kissé.
Mrs. Harris kényelmetlenül feszeng, de nem kéri, hogy

10
beszéljünk valahol négyszemközt, amit nem bánok, mivel Lisa
irodájának ajtaja zárva van, a folyosó végén lévő
konferenciatermet pedig főhadiszállásként használja az őrző-
védő szolgálat, amely heti hét napon át, napi huszonnégy órában
felügyeli a diákotthon RFL-jét (azaz Rendkívül Fontos Lakóját).
– Öhm… – krákogok, és minden igyekezetemet latba vetve
próbálom felidézni, hogy a New York-i Főiskola kollégiumi házi
rendjének mely szakasza rendelkezhet a „szajhákról”. Nos, úgy
van. Egyik sem. – Talán akkor…
– Én nem ítélkezem – biztosít sietve Mrs. Harris (és velem
együtt Carlt is, akin – miközben lefelé igyekszik a létrán, hogy
felvegye a fúróját – látszik, hogy feszülten figyeli az
eseményeket. Egy szajha a Fischer Hallban? Számára ez a nap
legjobb híre.)
– Egyszerűen ez a helyzet. Kaileigh egész héten csak erről
beszélt. Amióta ideköltözött, Ameera csupán egyszer aludt a
szobájában. Egyetlenegyszer. Kaileigh és a szomszédos szobák
lakói szerint minden este másik fiúval van… sőt, mi több, egyik
alkalommal egy lánnyal látták!
Carl majdnem lebucskázik a létráról. Egy biszexuális szajha?
Az arcáról lerí a mérhetetlen elégedettség.
De Mrs. Harrist túlságosan leköti a mondókája ahhoz, hogy ezt
észrevegye.
– Vajon mióta ismeri Ameera ezeket az embereket? Még csak
egy hete van a városban, ahogyan az én Kaileigh-m is. Mindketten
az orientációs hét első napján érkeztek. Nem kell magyaráznom,
ugye, hogy mennyire aggasztónak találom ezt a helyzetet?
Hirtelen nem is tudom, mit feleljek. Az asztalomon hatalmas
cukorkatartó áll, de ahelyett, hogy édességet tartanék benne, az
iskolai egészségközpontból hozott színes-szagos óvszerekkel
töltöttem fel. A liftre várakozó diákok, bármelyik évfolyamról, ha

11
úgy gondolják, csak beszaladnak és kikapnak belőle egy marékkal.
Én így oldom meg a nyughatatlan fiatalok problémáját. Úgyis
játszani fogják a maguk játékait, nem kell, hogy egy életen át
fizessenek miatta.
De Mrs. Harrisnek nem szúr szemet a cukorkatartóm, sem
pedig az, hogy az én hozzáállásom a fiatalok szexuális életéhez
valószínűleg erősen különbözik az övétől, mert zavartalanul
folytatja:
– És úgy néz ki, Ameera már haza sem jött ma reggel.
Végre én is megtalálom a hangomat.
– Hát, ez igen figyelmes volt tőle. Nyilván rájött, hogy a kései
hazamászkálás zavarja az ön lányát, és gondolta, hagyja, hogy
nyugodtan aludjon. – Erősen remélem, hogy tényleg ez a helyzet,
és Ameera nem fekszik holtan egy szemeteskonténer alján
valamelyik sikátorban.
Nagy valószínűséggel nem is. Gyanítom, inkább valami
nagymenő brooklyni lakásának emeletes ágyában heverészik
szeretkezés után, és lustán kortyolgatja mai első tejeskávéját.
Szívesen cserélnék is vele. Azt leszámítva, hogy az én
nagymenőm nem Brooklynban lakik, hanem a szomszéd sarkon, és
hamarabb lenne orrkarikája, mint emeletes ágya.
– Tudja, Mrs. Harris – folytatom –, mi itt, a New York-i
Főiskolán, arra ösztönözzük a diákokat, hogy jöjjenek rá, kik is ők
valójában, adott esetben úgy, hogy olyan utakra lépnek, amelyek
nem álltak nyitva előttük, míg otthon laktak. És ez az önmaguk
megismerése néha… khm… szexuálisan is értendő…
– De a hét minden napján, és ennyi emberrel? – Mrs. Harrisre a
legkisebb hatással sincs a megnyugtatónak szánt pszichoblablám.
– Ez egyszerűen elfogadhatatlan! Annál az asztalnál odalent azt
mondták, ezen a helyen intézik, ha a diákok másik szobát
szeretnének.

12
 – Így is van – bólogat Mr. Arany Rolex, aki legalább annyira
figyelemmel kísérte a beszélgetésünket, mint Carl, és majdnem
annyira izgatott is lett tőle. – Én is éppen ezért vagyok itt. A
fiamat abban a park túloldalán lévő kollégiumban helyezték el,
mi is a neve? Ja, igen, Wasser Hall. De ott szörnyen érzi magát.
Úgy tűnik, a Fischer Hall sokkal „klasszabb” hely.
Mr. Arany Rolex idézőjeleket rajzol a levegőbe, miközben azt
mondja: „klasszabb”, és elneveti magát a gondolatra, hogy az
egyik épület „klasszabb” lehet, mint a másik. Néhány szülő
felnevet a sorban.
Hát még ha tudnák, valójában mennyire abszurd ez a
feltételezés épp a Fischer Hallról…
– A maga lánya legalább a megfelelő kollégiumba került –
fordul Mr. Arany Rolex Mrs. Harrishez. – Nekem valami
szobacsere-igénylő várólistára kell felíratnom az enyémet, ha azt
akarom, hogy egyszer majd ideköltözhessen.
A mögötte állók morgolódni kezdenek. Úgy tűnik, többen
hallottak már erről a listáról. És ők is épp ezért vannak itt. Mert
létfontosságú, hogy az ő gyerekük is bekerüljön a Fischer Hallba,
erre a „klassz szálláshelyre”.
Különösen most, hogy hallottak Ameeráról. Ezt biztosra
veszem.
El sem hiszem! Ha valaki egy éve – vagy akár csak egy héttel
ezelőtt – azt mondja nekem, hogy a szülők majd sorban állnak az
ajtóm előtt, hogy bejuttassák a gyereküket a Fischer Hallba,
bizonyára megállapítom róla, hogy elment az esze.
De most tessék. Pontosan ez történik. A sor túlér a diákotthon
igazgatójának ajtaján, sőt kígyózik tovább, végig a folyosón,
amely legalább olyan zajos és zsúfolt, mint az irodám, amely épp
a Fischer Hall felsőbb szintjeire vivő lifttel szemben található.
Nem csoda, ha a szülők legtöbbjének – hozzám hasonlóan –

13
már kezd megfájdulni a feje. Mindannyian türelmetlennek
tűnnek, néhányan keserűek és rezignáltak, mások kifejezetten
dühösnek látszanak.
Meg is értem, hogy miért. Hisz mindjárt dél. Nem hiszem, hogy
én vagyok az egyetlen, aki már nagyon szeretne ebédelni (bár
gyanítom, az egyedüli, aki azért ül már tűkön, mert az asztali
naptárja arra figyelmezteti, hogy ezt az ebédet a hihetetlenül
vonzó magánnyomozó barátjával, valamint a nagyon exkluzív – és
szemtelenül drága – esküvőszervezőjével kell elköltenie).
De legalább elégedettséggel tölthet el, hogy a kemény munka,
amelyet jómagam és a munkatársaim fektettünk a dologba a nyár
folyamán – nem is beszélve arról a rettenetes mennyiségű
pénzről, amelyet a főiskola áldozott a Fischer Hall felújítására
meghozta az eredményét… sőt talán a kelleténél még többet is.
Nem bánnám, ha Lisa vagy akár a diáksegítőnk, Sarah itt lenne,
akkor megkérhetném valamelyiküket, hogy csípjen már meg,
biztosan nem álmodom-e.
De csak Carlt látom a közelben, őt pedig nem létezik, hogy
bármiféle csipkedésre kérjem fel. Mert az fix, hogy azonnal
valami perverz történetté kerekítené a dolgot, és úgy adná elő a
többi fickónak a pihenőben odalent, hogy mutogattam neki a
cicimet, vagy ilyesmi.
– Ez az! – derül fel Mrs. Harris arca, mikor Mr. Rolex a
szobacsere-várólistát említi. – Kaileigh-nak is pont erre lenne
szüksége, egy cserére. Valójában, úgy vélem, az lenne az
igazságos, ha Ameerának kellene elköltöznie…
És Mrs. Harris szerint vajon hová kellene áthelyeznem azt a
lányt? – tűnődöm. A Fischer Hallban az idén mindenféle „szakos
emeletet” nyitottunk, ahol azokat a diákokat szállásoljuk el, akik
szeretnének elmélyülni a fő szakjukban, így van Francia szint,
Németek háza, „Művészegylet”. De olyan, hogy „Feltörekvő

14
szajhák emelete”, nincs.
– …de biztosan van valami előítélet-ellenes szabály, ami miatt
ez nem lehetséges – folytatja Mrs. Harris keserűen. – Úgyhogy
követelem, hogy Kaileigh-t költöztessék el, de azonnal!
Na ja, mielőtt még Ameera Kaileigh-ra ragasztana valamit.
Felsóhajtok. Borzasztóan örülnék, ha Lisa itt lenne és kézbe
venné ezt a dolgot, mert azt hiszem, mindjárt valami
gorombaságot mondok.
– Van szabad egyágyas szobájuk? – érdeklődik Mrs. Harris és
már nyitja is ki márkás fehér retiküljét, hogy elővegye a
csekkfüzetét. – Kifizetem, amennyivel drágább. Csak azt akarom,
hogy az én Kaileigh-m jól érezze magát.
– Öhm – Nagyon igyekszem, hogy ne jöjjek ki a sodromból. –
Vannak egyágyas szobáink, de azokat a diáksegítőknek, a
végzősöknek és a speciális igényűeknek tartjuk fent.
És attól, hogy leribancozzuk a szobatársunkat, még nem
leszünk speciális igényűek – teszem hozzá majdnem. – Leszámítva
az én speciális igényemet, hogy az ilyeneket jól fejbe kólintsam.
Ehelyett azonban leveszek egy ártalmatlan fekete mappát az
asztalom melletti polcról, és csak annyit mondok:
– Felvehetem a lányát a szobacsere-igénylő listára, de azt
hiszem, még egy kissé korai…
Hirtelen elhallgatok, mert a szobában mindenki felszisszen.
Először nem is tudom, hogy miért.
Aztán észreveszem, hogy mindannyian a kezemben tartott
mappa feliratát bámulják – „Szobacsere-igénylő lista” mintha
legalábbis a Frigyláda lenne, vagy nem is tudom, mi.
– Ez az! – suttogja valaki a sor vége felől. – A lista!
És hirtelen előtörnek az emlékek… hogy milyen is, ha az ember
népszerű. Tizenöt évvel ezelőtt hasonlóan sorakoztak előttem az
emberek, ám akkor autogramért álltak sorba egy-egy teltházas

15
koncert után (még abban az időben, amikor a slágerlisták élén
álltam), és nem azért, hogy a gyerekeik neve felkerüljön egy
várólistára, hogy aztán bejuthassanak a diákotthonba, ahol
dolgozom.
– Akkor – veszem elő a robothangomat, miközben leteszem a
mappát –, ha Kaileigh továbbra is kényelmetlenül érzi magát,
lejöhet és kitölthet egy szobacsere-igénylőlapot, és amint
felszabadul egy hely, értesítjük. Mármint Kaileigh-t. De jelen
pillanatban a Fischer Hall teljesen tele van.
Meglepően hangos moraj hallatszik, és nemcsak Mrs. Harristől,
hanem a többiek felől is, a háta mögül.
Úgy döntök, jobb lesz, ha nem árulom el nekik, hogy azoknak a
diákoknak a listája, akik a Fischer Hallba akarnának költözni, már
több mint ötszáz névnél tart, és annak az esélye, hogy Kaileigh –
vagy bármelyik másik kollégista – szobát tudjon cserélni, egészen
pontosan nulla.
– Húsz éve dolgozom itt, de nem hittem volna, hogy valaha
ilyesmit látok – motyogja Carl a bajusza alatt. – Az emberek azért
állnak sorba, hogy ebbe a kócerájba költözhessenek? Hová jut
már a világ?
Én még csak egy éve dolgozom itt, de hasonlóképp érzek. Nem
mintha azt gondolnám, hogy a Fischer Hall egy kóceráj.
Mindenesetre próbálok a pozíciómnak megfelelően viselkedni,
úgyhogy nem helyeselek… hangosan legalábbis nem.
– Ezt nem értem – csodálkozik Mrs. Harris. – Én most itt
vagyok. Kivártam a soromat. Miért nem tölthetem ki az
igénylőlapot Kaileigh nevében?
– Nos, bár tudom, hogy ön sosem tenne semmit, ami Kaileigh
akaratával ellenkezne – felelem diplomatikusan –, de volt már
olyan eset, hogy valakinek a családtagja – vagy szobatársa –
áthelyeztetett volna egy diákot, aki tulajdonképpen remekül

16
érezte magát a szobájában. – Olyasféleképp, mint amikor egy
otthagyott szerető felhívja az elektromos műveket, hogy puszta
gyűlöletből kikapcsoltassa a volt párjánál az áramot. – Ezért kell
Kaileigh-nak vagy bármelyik másik diáknak, akik szobát akarnak
cserélni – teszem hozzá elég hangosan, hogy a többi szülő is hallja
– lejönni ide és személyesen kitölteni a papírokat.
Nem ér váratlanul, hogy Mrs. Harris és a hosszú ideje már
sorban álló szülők ismét felmordulnak.
Látván Kaileigh anyjának tiltakozó arckifejezését, mielőtt még
megszólalhatna, gyorsan rákérdezek:
– A lánya még nem beszélt erről Ameerával, ugye? Vagy a
folyosófelügyelővel?
Mrs. Harris felhúzza a szemöldökét.
– A folyosófelügyelővel? Úgy érti, azzal a Jasmine nevű
lánnyal, aki az emelet másik végében lakik? Egész reggel
kopogtattam az ajtaján, de nincs otthon. Nem is értem, miért őt
vették fel erre a munkára. Az én Kaileigh-m biztosan sokkal
elérhetőbb lenne.
– Kaileigh még csak elsőéves – hívom fel a figyelmét, és
próbálom nem felhúzni magam azon, hogy kritizálja a
diáksegítőimet, akiknek többsége éppolyan új lakó itt, mint
Kaileigh. – Folyosófelügyelők csak harmad- vagy negyedévesek
lehetnek. Nézze, biztosra veszem, hogy mire elkezdődnek az órák
és a lányoknak bele kell vetniük magukat a tanulásba, ez az egész
ügy Kaileigh és a szobatársa között szépen el fog csendesedni.
Addig is, ha a lánya – vagy bárki más – tényleg úgy érzi, hogy a
helyzet tarthatatlan, bármikor megkereshet és kérhet
meghallgatást az igazgatónőtől, vagy megnézheti a listát, hogy
akad-e rajta valaki, akivel esetleg szobát cserélnének.
Bár Mrs. Harris tovább füstölög – az a fajta szülő, aki úgy
gondolja, mindent neki kell eldöntenie a gyereke helyett –, látom,

17
hogy a sorban több arc is felderül. Csupa tanulóé.
Ám ezek nem azok a melegítőt és Ugg cipőt hordó diákok,
akikkel általában az irodámban találkozom. A lányok
miniszoknyát és toronymagas platformcipőt viselnek, a szemük
kifestve, karjukon ezernyi karkötő. A fiúk pedig még a lányoknál
is stílusosabban öltözködnek: szűk farmer, szöveting és
pasztellszínű sál (hátravetve a nyakuk körül, amely vékonyabb,
mint a felső karom). Őket elnézve kezdem úgy érezni, mintha
kissé alulöltözve jöttem volna munkába a sötét farmeromban,
fehér, begombolós blúzomban és lapos sarkú cipőben.
Ezek a kölykök valakire nagyon jó benyomást akarnak tenni…
és ez a valaki nem én vagyok. És erősen kétlem azt is, hogy az itt
felsorakozott szülőkről lenne szó.
Azért van róla elképzelésem, kinek is szólhat a dolog.
Egy szőke diáklány, rettentő magas sarkú cipőben, kikiabál a
sorból, hogy felhívja magára Mrs. Harris figyelmét:
– Hé! Héé!
Amikor a nő odanéz, már mondja is:
– Üdv! Az én nevem Isabel. És a Wasser Hallba osztottak be,
abba az épületbe a park túloldalán, ahol ennek az úrnak a fia is
lakik – mutat Mr. Arany Rolexre, aki elpirul a hirtelen ráirányuló
figyelemtől. – Szóval, én tutira örülnék, ha szobát cserélhetnék a
lányával. Engem egyáltalán nem zavarna, hogy egy szajhával kell
egy szobában laknom… főleg, ha sosincs otthon. Sőt, igazából
állati jó lenne. Bárkivel ellakom, ha a Fischer Hallban lehetek…
az ő közelében.
A diákok mind izgatottan nevetgélni kezdenek. Pontosan
tudják, ki az az ő, akiről a lány beszél, még ha Mrs. Harris
értetlenül néz is rájuk.
Tudtam. Mit sem számít a Fischer Hall felújítása, vagy akár a
nyáron itt forgatott valóságshow, amelyben két igen jól ismert

18
sztár szerepel: a volt barátom és jövendőbeli sógorom, Jordan
Cartwright, meg a felesége, Tania Trace (igaz, még hátravannak
az „utómunkálatok”, így a műsor csak karácsony után kerül majd
adásba), de még az a rengeteg kemény munka sem, amelyet abba
fektettünk, hogy a népszerűség ilyetén magaslataira repítsük a
helyet.
Az egész a Rendkívül Fontos Lakó miatt van (aki miatt Carl is
felszereli a kamerákat, és aki miatt az épületben nyüzsögnek a
biztonsági őrök). Az ittlétének gyorsabban elterjedt a híre, mint
gondoltam… igaz, ez nem túl meglepő, mivel nem csinál túl nagy
titkot belőle, annak ellenére, hogy ragaszkodik hozzá: a maga
választotta „amerikai” nevén hívják, ne azon, amelyet a szülei
adtak neki.
Kíváncsi vagyok, mi lett gyanús először a többi diáknak: a
biztonsági kamerák az előtérben és az irodámban, na meg a
tizenötödik emelet folyosóján, és kívül, a szobája
ablakpárkányán? Vagy az, hogy ő az első diák a New York-i
Főiskola történetében, aki egyedül kapott meg egy egész
lakosztályt: két hálószobát és egy fürdőt egy szál magának?
Vagy esetleg a fehér Cadillac sofőrrel, amely napi huszonnégy
órában parkol odakint, az épület előtt, hogy éjjel nappal a
rendelkezésére álljon?
Vagy lehet, hogy a folyamatosan naprakész közösségi oldala
(több mint egymillió követője van már, és a számuk egyre nő),
ahol láthatják, ahogy teniszezik, sivatagban lovagol vagy
ejtőernyős ugrást végez a saját jachtjára, sőt azt is, amikor a
helyiekkel táncol valamelyik éjszakai szórakozóhelyen,
fáradhatatlan, ámde kimerült testőreinek – és most már a New
York-i Főiskola kollégiumi főnökségének – legnagyobb
bosszúságára?
Esetleg az az ötszázmillió dollár, amelyet az apja ajándékozott

19
a főiskolának – csak azután, hogy a fiát felvették –, és ami akkora
adomány, hogy az összes újság a címlapon hozta a hírét a
városban?
Nyilvánvaló, hogy ezek közül semelyik nem annak a jele, hogy
ez a mi Rendkívül Fontos Lakónk szerényen meghúzódott volna.
Ellenben mind nagy szolgálatot tett abban, hogy a Fischer Hall
a diákok szemében ismét „a” kollégiummá váljon.
Mrs. Harris azonban mit sem tud ezekről a dolgokról.
– Jaj, nem! – tiltakozik Kaileigh anyja Isabel ajánlatának
hallatán. – Éppen ez az! A lányom egyáltalán nem akar elmenni a
Fischer Hallból! Imádja azokat az embereket, akiket a
beköltözése óta megismert, különösen a lányokat, akikkel közös a
lakrészük: Chantelle-t és Nishit. Ő maga sosem kérne szobacserét.
– Mrs. Harris ideges pillantást vet felém. – Ezért vagyok én itt,
hogy megtegyem helyette. – Kaileigh nem akarna belegázolni
Ameera lelkébe. Nagyon jó szíve van, tudod…
Hallom, hogy valaki felhorkan Mrs. Harris háta mögött, de a
hang nem a diákok felől jön. Egy overallt viselő kócos nő lép be
az ajtón, a kezében óvatosan egyensúlyoz egy teáscsészét meg
egy csészealjat.
– Elnézést – szabadkozik Sarah, és igen bűnbánó képet vág,
amikor rájön, hogy az iménti gúnyos felhördülése a „jó szíve van”
megjegyzés hallatán mások fülébe is eljutott. Ő az a diák, aki
segítőként dolgozik az igazgató irodájában, és tisztában van vele,
hogy nem lenne szabad megmosolyognia a szülőket. – Én csak… én
csak… – keresgéli a szavakat.
– Bevinné a teát Ms. Wunak? – sietek a segítségére. – Akkor
menjen csak! – biccentek az igazgatói iroda csukott ajtaja felé. –
Már várja.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. – Sarah gyorsan benyit
Lisa irodájába, én pedig vethetek egy pillantást a főnökömre, aki

20
fáradtan pihenteti a fejét odabent az asztalon. – Hihetetlen sor
állt az ebédlőben. Tessék, Lisa. Ettől majd jobban érzi magát…
Lisa halkan felsóhajt, aztán az ajtó becsukódik Sarah mögött.
Mrs. Harris elgondolkodva néz a lány után, nyilvánvalóan nem
hallotta a megjegyzésére érkező gúnyos felhorkanást.
– Ha az igazgatónő bent van – a nő arcáról sugárzik az
eltökéltség –, talán akkor vele kellene beszélnem Kaileigh
elhelyezéséről, mivelhogy ő itt a döntésre jogosult személy. A
férjem és én szombaton visszautazunk Ohióba, úgyhogy ha
Kaileigh költözik, annak minél hamarabb meg kell történnie. Nem
fogja tudni az összes holmiját egyedül áthurcolni, ahhoz szüksége
lesz a segítségünkre. Ahogy mondtam, igencsak aggódom Ameera
életmódja miatt. Az én Kaileigh-m igazi szobatársra számított az
idén, nem olyasvalakire, aki…
– Sajnálom! – vágok közbe a legédesebb hangomon. – Az
igazgatónő nem érzi jól magát. Valami vírus miatt rendetlenkedik
a gyomra. Gondolom, nem szeretné elkapni, és végigszenvedni
miatta a New York-i kirándulása hátralévő részét.
Mrs. Harris aggodalmas képet vág.
– Jaj, nem! A legkevésbé sem!
Hallani, ahogy a lift ajtaja folyamatosan csapódik odakint a
folyosón, és a zajszint észrevehetően megemelkedik, ahogy a
kollégium lakói kiugrálnak a fülkéből, míg mások a műanyag
dobozokba csomagolt holmijaikkal befelé tülekednek. A Fischer
Hall az 1800-as évek közepén épült, az előcsarnokot márvánnyal
borították, a belmagasság pedig több mint három és fél méter (az
ebédlőben majdnem hat), és a mennyezetről lógó csillárok
minden egyes szikrázó kristálya még Henry James korából maradt
ránk (bár már kissé modernizálták őket, és a bennük lévő valódi
gyertyákat energiatakarékos égőkre cserélték).
Ezért minden mozgolódással járó időszakban (például ebédkor

21
vagy vacsoraidőben) erőteljes a hangzavar, hiszen rengeteg
életvidám fiatal egyszerre nyüzsög odakint, nem is beszélve az
elektromos beléptetőrendszer pittyegéséről, amikor a diákok
leolvastatják a személyijüket, hogy bejuthassanak az épületbe,
valamint Pete morgolódásáról a biztonsági őr asztala mögött,
ahogy mindenkit figyelmeztet, hogy „Lassabban, ez nem
lóverseny!” és „Készítsék elő a személyijüket, különben nem
mennek sehová, de nem ám!” és mindennek a tetejébe a liftajtó
megállás nélkül csilingel, miközben ki-be csukódik.
De a zaj most olyan mértékű, amilyennel kevésszer
találkoztam ezelőtt, és nem sokba telik, hogy rájöjjek, miért,
amikor észreveszem, hogy Isabel és a barátai izgatottan
sugdolózni kezdenek: „Istenem, ide jön! Ő az…!
Egy másodpercre rá egy sötét hajú, szűk farmert és terepszínű
sportdzsekit viselő fiú – a vállánál a varrás majd szétreped
hatalmas izmain, a kabátja ujja lazán feltűrve a könyökéig, így
jól látszik szikrázó gyémántokkal kirakott, platinából készült
órája – lép be az irodámba, nyomában egy csapat fiatal lánnyal és
néhány megtermett biztonsági őrrel.
– Rashid herceg! – suttogják lenyűgözve Isabel és a barátai.
– Kérem! – biccenti meg kissé a kalapját egy kacsintás
kíséretében őfelsége Rashid Ashraf bin Zayed Faisal királyi
herceg, majd lassan elmosolyodik, felvillantva tökéletesen
hófehér, egyenletes fogsorát. – Ebben az országban az amerikai
nevemet használom: Shiraz. Mert, mint a bort, a legjobb, ha csak
mértékkel fogyasztanak.

22
 Az igazgatói iroda ajtaja kivágódik. Sarah csak egy pillantást
vet „Shirazra”, akinek a bicepsze mindjárt szétrepeszti
terepszínű dzsekijének ujját, és máris úgy néz ki, mint aki
követni akarja a főnökünk példáját és nyomban visszaadja a
reggelijét.
– Ez biztos valami tréfa – motyogja.
– Üdv, szép hölgyem! – A herceg lesüti koromfekete
szempilláját és még ragyogóbb mosolyt villant a lányra, azt a
fajtát, amely miatt a sajtó ráakasztotta a „csibész” jelzőt.
De Sarah-t ez nem hatja meg.
– És te mit akarsz? – mordul rá.

23
 – Én? – A herceg láthatóan meglepődik az ellenséges
hangvételen. – Én nem akarok semmit.
– Akkor miért vagy itt?
– Sarah! – figyelmeztetem, mert kissé aggasztanak a gyanakvó
pillantások, amelyekkel a fiú testőrei méregetik.
Igaz, hogy a New York-i Főiskola közössége nagyrészt tárt
karokkal fogadta Rashidot, egy elenyésző kisebbség azonban nincs
túlságosan elragadtatva attól, hogy az ifjú herceg ide fog járni,
annak ellenére, hogy az apja – őfelsége a sejk, Mohammed bin
Zayed Faisal tábornok, Qalif uralkodója és az ország
hadseregének legfőbb parancsnoka – hatalmas adománnyal
támogatta a New York-i Természet- és Bölcsészettudományi
Főiskolát.
Ennek az ellenszenvnek bizonyára van valami köze ahhoz,
hogy Rashid herceg a pletykák szerint elég csúfosan teljesített a
felvételi vizsgákon, jóval a szokásos bekerülési ponthatár alatt.
De valószínűleg még többet nyom a latban, hogy bár Qalif
híres gyönyörű tengerpartjairól és csodás építészetéről – na meg
jelentős kőolajtermeléséről –, az országban nincs vallás- és
sajtószabadság, és a kormány (amelyet Rashid herceg apja vezet)
a hírek szerint elnyomásban tartja a nőket, a homoszexuálisokat
és a szegényeket.
Egy szupertitkos igazgatósági ülésen – amelyre Sarah-t nem
hívták meg, mivel ő csak segítő diák, nem főállású alkalmazott –
tájékoztattak minket, hogy az ifjú herceg életveszélyes
fenyegetéseket kapott, és lehetséges, hogy ezek közül néhány a
New York-i Főiskola közösségétől érkezett; olyanoktól, akik Rashid
apjának adományát „piszkos pénznek” tekintik, az iskola elnökét,
Phillip Allingtont pedig „hazaárulónak” amiért az összeget
elfogadta.
Szerencsére az idelátogató uralkodók védelme az állami

24
apparátus feladata (hála istennek, másra se lenne szükségünk,
mint hogy az iskola biztonsági őre, Pete azt gondolja, az ő dolga
Qalif trónörökösének megvédése – amellett, hogy hétszáz diákot
próbál rávenni, hogy írják be a könyvbe, ha látogatót fogadnak),
úgyhogy fel is állították főhadiszállásukat a konferenciateremben.
De mindez igazából azt is jelenti, hogy ha Sarah nem figyel
oda, könnyen azon kaphatja magát, hogy a diplomaták
biztonságát felügyelő hivatal már le is tartóztatta… már ha
Rashid valamelyik biztonsági őre már előbb ki nem nyírja.
– Én csak vele jöttem – mutat Rashid egy fiatal nőre, aki vele
együtt szállt ki a liftből.
– Hát persze, hogy vele – nevet fel Sarah barátságtalanul. –
Tudod, ebben az országban, a tiéddel ellentétben, felség, a
nőknek nem írja elő a törvény, hogy a férfiak mögött
közlekedjenek.
Rashid herceg még jobban meglepődik, és egy kicsit
megbántottnak is tűnik.
– Kisasszony! – néz szúrós tekintettel a nagyobb darab, fekete
szemű biztonsági őr Sarah-ra. – Valami gondja van a herceggel?
– Nem – feleli a lány. – Az egész országával van problémám,
kezdve azzal, ahogy a lakói az én népemmel bánnak, és ez alatt
Izrael népét értem…
Mikor a biztonsági őr Sarah felé lép, én is felemelkedem az
asztaltól, mert attól tartok, mindjárt nemzetközi konfliktus tör ki
a Fischer Hall igazgatói irodájában.
De Rashid egy kézmozdulattal leinti a két őrt, és odavet
valamit arabul, amit azzal fejez be, hogy „Nyugodj le, oké,
Hamad?”
Ám Hamad nem tűnik túlságosan nyugodtnak. Széles válla
megfeszül kifogástalanul szabott szénfekete zakója alatt. Nem
tudom nem észrevenni a diszkrét dudort a zakója bal oldalán,

25
amelyről – mivel egy magánnyomozóval élek jól tudom, hogy
fegyvert takar.
De még mielőtt kényelmetlenül érezhetném magam emiatt, a
háttérből zihálás hallatszik.
– Anya?! – kiált fel a lány, aki Rashid mögött lépett be az
irodámba.
Mrs. Harris felpattan a székről.
– Kaileigh! – csodálkozik. – Istenem, te vagy az? Édesem, nem is
mondtad, hogy programod lesz!
A lánya – az a jószívű kislány – kimérten válaszol:
– Shiraz, Nishi, Chantelle és én vacsorázni készültünk. De te
mit keresel az igazgatói irodában?
– Hát… én csak… khm… – Mrs. Harris arca olyan színűre vált,
mint a „Tüzes rózsaszín” körömlakkom.
– Az édesanyja azért jött, hogy feltegyen néhány kérdést az…
öhm… a szülők búcsúestjéről – sietek gyorsan az anyja
segítségére, és felkapok egy szórólapot az asztalomon lévő halom
tetejéről.
– A rendezvény, ahol végleg búcsút veszünk a szülőktől,
szombaton délután háromkor kezdődik a Winer Sportcentrumban,
Mrs. Harris. Erősen javasoljuk önnek és a férjének, hogy jöjjenek
el. Nagyon szép lehetőség lesz arra, hogy búcsút vegyenek a
lányuktól a legközelebbi szülők hétvégéjéig, ami majd
októberben lesz.
Egyenesen a szórólapról idézek. Számos munkatársammal
együtt úgy gondoljuk, hogy a szülők búcsúestje egy vicc… bár
figyelembe véve, hogy néhány anyuka és apuka – közéjük tartozik
Mrs. Harris is – láthatólag úgy gondolja, hogy érző szívű
angyalkájuk képtelen lesz nélkülük boldogulni, végül is lehet,
hogy nem annyira rossz ötlet. Más iskolák vezetőinek elmondása
szerint néhányan még lakást is kivesznek a gyerekük

26
kollégiumának közelében, hogy „segíthessék” őket az első
szemeszter átvészelésében.
Ez a „segítség” aztán általában abból áll, hogy rendre
megjelennek a tanárok fogadóóráján, és követelik, hogy a fiuknak
vagy lányuknak jobb jegyet adjanak.
Úgyhogy a gyertyafényes szülői búcsúztató ceremónia az
orientációs hét végén nem pusztán egy kedves gesztus. Sok
egyetemen már egyenesen szükségessé vált.
Amit én bosszantónak találok, az az, hogy a vezetésnek
kötelezően meg kell jelennie az eseményen. Elég sok dolgom van
a hétvégén, nem beszélve egy szervezendő esküvőről. Ráadásul
nekem nem jelent majd problémát elszakadni a szülőktől. Nem
igazán tudok azonosulni ezekkel a mai, ultraragaszkodó ősökkel,
akik mindent meg akarnak tenni a gyerekeikért. Meglehet, azért,
mert az én családom ennek pont az ellenkezője volt… a
legkevésbé sem érdekelte őket, mi van velem.
Persze leszámítva azokat az időket, amikor egy halom pénzt
kerestem nekik. Legalábbis ami az anyámat illeti, neki csak a
pénz számított. Ezért is lépett le az egésszel.
Bárcsak akkoriban is tudtam volna azt, amit most! Úgy egész
másmilyen lett volna a szülőbúcsúztató kettőnk kozott.
– Ó! – veszi el Kaileigh anyja a szórólapot. Köszönöm! Igen,
éppen ez az… öhm… amire kíváncsi voltam.
A háta mögött Mr. Arany Rolex döbbent arcot vág.
– Én azt hittem, maga ugyanazért jött, amiért mi: hogy
felírassa a lányát a…
– Nagyszerű, hogy az új barátaiddal akarsz vacsorázni, Kaileigh
– vág közbe Mrs. Harris sietve. – De apa és én ma a kínai negyedbe
vittünk volna enni, emlékszel?
Kaileigh szemében bosszúság villan, aztán ugyanilyen gyorsan
el is tűnik.

27
 – Semmi gond, anya – feleli. – Ti még szombatig itt lesztek.
Majd valamikor máskor elmegyünk Chinatownba.
Mrs. Harris olyan megbántottnak tűnik, mintha a lánya épp
most mártott volna meg egy tőrt a szívében.
– Ó! – sóhajt fel. – Akkor hadd hívjam fel az apádat!
Csatlakozhatnánk hozzád és a barátaidhoz. Egy percbe sem telik,
itt van a szomszéd Best Buy műszaki boltban, megveszi neked azt
a nyomtatót, amit kértél, úgyhogy nincs messze. Vadul kutatni
kezd a táskájában a telefonja után, így nem veszi észre, hogy a
lánya a szemét forgatva összenéz a társaival.
– Ne fáradj, anya – szólal meg ismét Kaileigh. – De tényleg.
Ezen a héten minden áldott nap együtt ettem veled és apával.
Talán ezt az egyet kihagyhatnánk, hogy lehessek egy kicsit a
barátaimmal.
– Nem, nem! – tiltakozik Rashid, és előhúzza a saját telefonját
a kabátja zsebéből. – Nagyon örülnék, ha Mr. és Mrs. Harris
csatlakozna hozzánk…
Kaileigh döbbenten néz rá.
– Ez nem fog menni, Shiraz. Csak négy személyre foglaltál.
– Ötre – helyesbít a fiú, és az ujját végighúzza a telefonja
képernyőjén. – Ne felejtsük el Ameerát! Felhívom Drew-t. Kerít
majd nekünk egy nagyobb asztalt.
– Milyen szimpatikus! – suttogja egy fiú valahonnan a sorból. –
Még az idősebbekkel is ilyen kedves!
Sarah majd szétrobban a méregtől. Nem áll szándékában
semmiféle szimpatikus dolgot kideríteni a hercegről.
És Kaileigh sem tűnik túlságosan boldognak, de ő egészen más
miatt. Ugyanúgy öltözött fel, mint a szobatársai és az összes
többi lány, akik azért állnak sorba, hogy felvetessék magukat a
Fischer Hall szobacsere-igénylő listájára – úgy, mint aki esti
programra készülődik, ám határozottan nem a szüleivel. Hosszú

28
haját tökéletesen kisimította, mindkét csuklóján több tucat arany
karkötő csilingel, és a miniszoknya épp a legelőnyösebb részig ér
vékony combján.
Rashid hasonlóan jólöltözött. Ha tisztában van is vele, milyen
izgatottan bámulják a diákok a sorból, ez nem látszik rajta.
Valószínűleg hozzászokott már, hogy ő a Közel-Kelet Harry
hercege.
– Foglalásotok van? – csodálkozik el Mrs. Harris. – Akkor nem az
ebédlőbe mentek?
– Nem, anya – erősíti meg Kaileigh dühösen. – Shiraz a Nobu-
ban foglalt asztalt. Csak hogy tudd, ott adják a legjobb szusit tán
az egész világon.
Carl a létra tetejéről helyesel.
– Tényleg így van. Kóstolják meg a füstölt tengeri sügért! Nem
fogják megbánni!
– De… – néz Mrs. Harris először Rashidra, aztán a testőreire,
majd a lányára. – Mi már befizettük Kaileigh-t tizenkilenc
étkezésre a héten, így ehet itt, a kollégium éttermében. Biztosra
veszem, hogy a ti szüleitek is ugyanezt fizették – vet rosszalló
pillantást a barátokra. – És egynek az árát sem térítik vissza.
Ugye, Ms. Wells?
Nem tehetek mást, megrázom a fejem… bár erősen kétlem,
hogy (a Forbes magazin szerint) az egyik leggazdagabb ország
koronás fejének a fia különösebben izgatná magát amiatt, hogy
egy befizetett, ám el nem fogyasztott iskolai ebéd árát
visszatérítik-e neki, vagy sem.
– Anya, abba nem hal bele senki, ha alkalomadtán kihagyunk
egy-egy étkezést a menzán – húzza el a száját Kaileigh, és a
barátaira néz, mintha csak azt mondaná: az anyám kissé
idegesítő, nem? – Igazából csak azért ugrottam be, mielőtt
elindulunk, mert nem találom a folyosófelügyelőnket, és szólni

29
akartam, hogy a szobatársammal valami gond van.
– Ameera hazajött? – Mrs. Harris hangja meglepetésről
árulkodik.
– Igen – feleli a lánya. – Miután veled beszéltem telefonon ma
reggel, lezuhanyoztam, és mire kijöttem, Ameera ott feküdt az
ágyában. Csakhogy…
Lisa irodájának ajtaja azonnal kinyílik.
– Mi történt vele? – mordul rá a főnököm Kaileigh-ra.
A lány szeme elkerekedik. Nem is csodálom. Lisa nemcsak hogy
elég érdekesen néz ki a jelenlegi állapotában, mintha A
nyomorultak haldokló Fantine-jának ázsiai kiónja lenne,
leszámítva persze a leborotvált fejét, emellett olybá tűnik,
mintha valamiféle távolbalátási képességgel rendelkezne, és a
semmiből bukkant volna elő.
– A szobatársammal? – kérdez vissza Kaileigh. – Hát… nem
ébred fel. 

30
 – Melyik szobában lakik? – dugja ki a főnököm a fejét az
ajtórésen. Az arca igen sápadt, a hangja azonban az ostor
erejével csattan.
Kaileigh kissé meglepődik, de automatikusan rávágja:
– Az ezernégyszázhúszasban.
– Heather! – utasít Lisa. – Hívja a folyosófelügyelőt a…
– … a tizennegyedikről. Már rajta vagyok.
Előhúzom a saját kezűleg legépelt listámat az intézmény
legfontosabb telefonszámairól, amelyek közt az összes új
folyosófelügyelőnké is szerepel. Először elég profinak gondoltam
magam, mert ügyesen lekicsinyítettem a listát kártyaméretre,
hogy beleférjen a tárcámba (aztán lamináltattam is), de aztán az
egyik folyosófelügyelő – a tizennegyedik emelet felügyelője,
konkrétan Jasmine – cinikusan megkérdezte: „Nem baj, ha

31
kidobom, miután átírtam a számokat az okostelefonomba?”
Micsoda arcátlanság! Ezzel arra próbált célozni, hogy a lista,
amelyet oly fáradságos munkával készítettem (mert
természetesen a kis laminált kártyákból mindenkinek jutattam), a
szemétbe való!
Majd ha Jasmine beleejti az okostelefonját a pocsolyába,
amikor egy diákot a kórházba kísér (és akárki akármit mond,
ilyesmi igenis történik néha), honnan tudja majd, kit hívjon a
sürgősségi osztály nyilvános telefonjáról, hogy a segítségére
siessen?
Hát, sok szerencsét, Jasmine!
Ahogy Lisa egy kissé jobban kinyitja az irodája ajtaját, egy
barna-fehér golyóbis lövell ki a lába mellől, majd izgatottan
rohangálni kezd körbe a szobában, és megszagolja mindenki
cipőjét. Rashid herceg mindkét testőre a pisztolya után kap.
– Csak egy kutya! – kiáltok fel tárcsázás közben. – Trükkös! Ide
gyere! Emberek, ő csak egy Jack Russell terrier, nem valami
fenyegető veszedelem!
A kiskutya hozzám szalad, hogy megkapja a jutalomfalatot,
amit ilyen vészhelyzetekre tartogatok – bár arra még nem volt
példa, hogy fegyverekkel is számolnom kellett volna –, Hamad és
a másik fickó pedig megnyugszanak, de azért szemrehányó
pillantásokat lövellnek a főnököm felé.
Lisának azonban ez fel sem tűnik.
– Ameera lélegzik még? – kérdi Kaileigh-tól, aki továbbra is
döbbenten forgatja a szemét, és nem érti, honnan tud Lisa a
szobatársáról.
Természetesen erre is megvan a magyarázat: egy hosszú
fémrács, néhány centiméterre a mennyezettől, amely elválasztja
a főnököm irodáját attól a helyiségtől, ahol az én asztalom
található. Ez a rács elvileg azért van, hogy „biztosítson némi

32
fényt és levegőáramlást a külső irodában dolgozóknak”, mivel
idekint nincs ablak.
De valójában csak arra jó, hogy kihallgathassuk egymás
beszélgetéseit.
Persze, az se baj, hogy a diákok azt hiszik, telepatikus
képességekkel rendelkezünk (ezt a rácsot senki sem veszi észre),
úgy hogy nem fárasztjuk magunkat azzal, hogy felvilágosítsuk
őket a dologról.
– Azt hiszem, még lélegzett. – Kaileigh a többiekkel
ellentétben Lisát bámulja, nem pedig a kutyát, aki izgatottan
csóválja a hátsó felét, miközben egyik kezemmel a
jutalomfalatokat osztogatom, a másikkal pedig a telefont
szorítom. – De honnan kéne tudnom?
– Összehányta az ágyát? – faggatja tovább Lisa. – Kék a szája?
– Persze, hogy még lélegzett – szól közbe a másik szobatárs,
Chantelle. – Mármint, miért ne lélegzett volna? Egyszerűen csak
másnapos.
– Mondjuk, a szája színét nem néztük meg. Mivel a fejére
húzta a takarót. Csak megráztuk, de nem ébredt fel. – Nishi
leguggol a kutya mellé és vakargatni kezdi az állat fülét, annak
legnagyobb örömére. – Istenem, milyen édes! Hogy hívják?
– Trükkös. – Leteszem a telefont és odaszólok Lisának:
Hangposta. Jasmine nem veszi fel.
A főnököm aggodalmas képet vág, és nem csak Ameera miatt.
Most épp nem Jasmine az ügyeletes, de az orientációs héten az
összes folyosófelügyelőnek „elérhetőnek” kell lenni. Az, hogy
Jasmine nem veszi fel a telefont (különösen, ha az igazgatói
irodából keresik), elég aggasztó.
Igaz, ez még csak az első hete az iskolában. Jasmine majd
megtanulja… különösen miután Lisa Wu végez vele a következő
személyzeti értekezleten.

33
 – Én megmondtam – emlékeztet Mrs. Harris diadalmasan. –
Nincs a helyén.
– Felhívom a portát, hogy küldjék fel az ügyeletes
folyosófelügyelőt. – Elengedem a fülem mellett Kaileigh anyjának
megjegyzését, és már tárcsázom is a számot. – Ellenőrizze
Ameerát… és nézzen utána Jasmine-nek is!
– Nem szükséges! – ajánlkozik gyorsan Sarah. – Majd én
megyek. – Kaileigh-hoz fordul. Úgy tűnik, ő az egyetlen, aki
aggódik Ameeráért… de az is lehet, hogy még mindig nem tud
napirendre térni Lisa látszólagos gondolatolvasói képessége
fölött. – Én vagyok ebben az épületben a felelős diáksegítő. Az én
dolgom, hogy Ms. Wu és Ms. Wells mellett segítséget nyújtsak az
ilyen ügyekben.
Az ember azt hihetné, hogy Sarah azért ilyen segítőkész, mert
szeretné jóvátenni a korábbi udvariatlanságát Kaileigh anyjával
szemben – és talán azt is, ahogy Rashid herceggel viselkedett –,
de az igazság az, hogy ő alapvetően ezekért a pillanatokért él,
mivel épp pszichológiából készül egyetemi diplomát szerezni.
Kifelé menet még visszaszól a válla fölött:
– Lisa, miért nem megy fel és fekszik le egy kicsit? Heather és
én kézben tartjuk a dolgokat.
Ahogyan Sarah, a kollégium igazgatója is az épületben lakik.
Ingyen szállást és ellátást kap a munkájáért – egy hálószobás
lakást a tizenhatodik emeleten, ahol ketten laknak a férjével, na
és persze Trükkös –, a fizetése azonban alig több, mint az enyém.
Igaz, nekem magamnak kell fedeznem a lakhatásom költségeit.
Illetve kellene, ha nem ingyen laknék a főbérlőm házának
egyik emeletén, cserébe azért, hogy viszem a könyvelését…
pontosabban ez addig volt így, amíg romantikus viszonyba nem
kerültünk egymással. A papírokat még most is én intézem, viszont
azóta az egész házban ingyen lakom.

34
 – Ms. Wu! – Mrs. Harris gyorsan lecsap a lehetőségre, hogy egy
illetékessel beszélhet – annak ellenére, hogy a szóban forgó
illetékes úgy néz ki, mintha legalábbis átment volna rajta az
úthenger mielőtt még Lisa meglépne előle. – Esetleg
beszélhetnénk négyszemközt?
Lisa megrázza a fejét; láthatólag minden hangot úgy érzékel,
mintha bosszantó legyek zümmögnének a fülébe.
– Most nem – jelenti ki.
Mrs. Harris eléggé meglepődik.
– De…
– Ahogy mondtam, most nem.
Mr. Rolex az imént előrébb lépett, hogy beszélni tudjon velem,
de meghallván Lisa hanghordozását, gyorsan visszahátrál.
– Gavin, én vagyok az! – szólok bele a telefonba, amint a
hallban lévő recepciónál dolgozó diákmunkás felveszi a kagylót.
– Előkerítené nekem a tizennegyedik emelet főkulcsát? Sarah
mindjárt ott lesz érte, hogy elhozza. És nem látta Jasmine-t
valahol?
– Ki az a Jasmine?
Gavin az egyik legmegbízhatóbb diákalkalmazottam, de csak
abból a szempontból, hogy mindig megjelenik, amikor mondja –
illetve néha akkor is, amikor az ember a legkevésbé várná, mégis
a legnagyobb szükség van rá.
Sajnos az, hogy gondosan végezze a munkáját a Fischer Hall
szívében, a portán – ahol a diákok átveszik a csomagjaikat,
jelentik a problémáikat és kulcsot kérnek, ha kizárták magukat a
szobájukból nem feltétlenül tartozik az erősségei közé. Gavin a
filmes szakmában szeretne karriert csinálni, nem a
vendéglátásban, és ez meg is látszik.
Felsóhajtok.
– Jasmine az egyik folyosófelügyelő, Gavin. Emlékszik? A

35
tizennegyedik emeleten dolgozik. Találkoztak is a múlt hétvégén,
a diákmunkások ismerkedőestjén.
– Ha maga mondja… – Ez Gavin kedvenc kifejezése. – Azon az
izén öt lány is volt, akit Jasmine-nek hívnak. Ő az a dögös ázsiai
csaj az orvosi előkészítőről? Vagy a dögös indiai Jasmine, aki
jogot akar tanulni? Vagy a dögös fehér Jasmine a kommunikáció
szakról? Vagy…
– Magának nincs véletlenül barátnője, Gavin? – szakítom félbe.
– Persze, hogy van – feleli. – És Jamie a legdögösebb lány az
egész kollégiumban. Akarom mondani: diákotthonban. Persze csak
maga után, Heather. De ez nem jelenti azt, hogy az összes itt
lakó Jasmine is ne lehetne dögös. Tudja, én olyan pasi vagyok, aki
értékeli a nőket. Mindenféle nemzetiségű és méretű nőt… – so-
katmondóan halkra fogja a hangját – …és bármilyen korút, ha
érti, mire gondolok, Heather.
Nagyot nyelek.
– Tudja mit, Gavin, értem. Csak adja oda Sarah-nak a
tizennegyedik emelet főkulcsát, amikor érte megy, ha kérhetem!
– Ó, már itt is van – jelenti be Gavin a normál hangján. Aztán
hallom, hogy a fém szekrényke, ahová a főkulcsokat zárjuk –
kivéve az egész épület főkulcsát, amelyet Lisa íróasztalának alsó
fiókjában tartunk egy dobozban megzörren, majd Sarah hangja
hallatszik a háttérből:
– Köszi, Gavin!
– Jól van – mondom, amikor a fiú visszatér a telefonhoz. – Most
tenne egy szívességet, és megcsörgetné az ügyeletes
folyosófelügyelőt? – Az íróasztalom melletti üzenőtáblára kitűzött
beosztásra pillantok. – Howard Chent? Mondja meg neki, hogy
menjen fel a tizennégy-tizenkettőbe és segítsen Sarah-nak egy
minden bizonnyal beteg diákkal kapcsolatban.
– Rendben – bólint rá Gavin, de a hangjából kétkedés árad –,

36
bár nem hiszem, hogy örülni fog neki.
– Hogy érti azt, hogy nem fog örülni neki? Nem érdekel, hogy
örül-e vagy sem, ez a munkája, nincs választása.
– Tudom – feleli. – Csak mondom, hogy nemrég hívnom kellett a
jó öreg Howardot, mert valaki kizárta magát, és elég bosszús volt
miatta. Azt mondta, nem érzi túl fényesen magát.
Lisára pillantok, és suttogóra fogom a hangomat:
– Nos, mondja meg Howardnak, hogy én üzenem: szedje össze
magát! Ingyen szállást és ellátást kap az iskolától egész évre,
cserébe csak néhány napot kell dolgoznia egy hónapban. Lisának
valami gyomorfertőzése van, mégis itt kell lennie mindennap
kilenctői ötig, készenlétben kell állnia éjszaka, és ő így is kézben
tudja tartani a dolgokat.
– Úgy tűnik, ez a fertőzés-dolog elég sok folyosófelügyelőt érint
ma – jegyzi meg Gavin sokatmondóan, majd leteszi a telefont.
– Elnézést!
Abban a másodpercben, hogy az én telefonkagylóm is a
helyére kerül, Mr. Rolex már rám is tapad, mint kémsajt a
szendvicsre.
– Bocsánat! Látom, hogy most nagyon sok a dolga, és tényleg
nem szívesen zavarom, de mi a helyzet azzal a szobacsere-
igénylőlappal, amit említett?
Most már nagyon elegem van: kihúzom az íróasztalom alsó
fiókját, és előkapok egy halom élénk narancssárga papírt.
– Tessék – mondom. – Adjon ebből egyet a fiának!
Kisebb csődület alakul ki, ahogy a sorban állók közül mindenki
előretömörül, hogy gyorsan magához ragadjon egy igénylőlapot.
Valószínűleg jobban jártam volna, ha már előbb kiosztom őket,
de ha egy helyet olyan sokáig „a halál szállásának” neveznek,
mint a Fischer Hallt, eltart egy darabig, míg az ember
hozzászokik, hogy hirtelen népszerűvé vált, és az emberek sorban

37
állnak, hogy ott lakhassanak.
– Tessék, kisasszony – nyújtja át kis idő múlva Mr. Rolex a
teleírt papírt, és láthatólag a legkisebb lelkiismeret-furdalás sem
gyötri emiatt, holott alig néhány perce magyaráztam el neki,
hogy az igénylőlapot csak a diákok tölthetik ki. – És kérdezhetek
még valamit…?
Bármit, csak szabaduljak már meg tőle.
– Tessék csak.
Kissé halkabbra fogja a hangját:
– Biztosra veszem, hogy állandóan ezzel zaklatják, de mondták
már magának, hogy pont úgy néz ki, mint Heather Wells, a
popénekes?
Olyan őszintének tűnik és úgy ragyog a gömbölyded arca, hogy
biztosra veszem: nem csak ugrat. Tényleg nem tudja. Hisz nincs
névjegytábla az asztalomon vagy ilyesmi.
– Nem – veszem ki a kezéből mosolyogva az igénylőlapot. – Ezt
még soha, senki nem mondta. De köszönöm. Bóknak veszem.
– Ó, annak is szántam – biztosít róla. – Nagyon csinos az a lány.
A lányom imádta Heather Wellst. Megvan neki az összes CD-je.
Még most is hallgatja néhanapján. Volt az a szám… – Úgy látom,
nem jut eszébe a címe.
– A Sugár Rush?
– Ez az! Annyira fülbemászó! A fenébe! Most egész nap ezt
fogom dúdolni.
Csak bólogatok.
– Nehéz kiverni a fejünkből.
– Nohát – mosolyodik el zavartan. – Köszönöm! Tudtam én,
hogy nem mondanak igazat, amikor mindenhonnan azt hallottam,
hogy a New York-iak mind barátságtalanok. Eddig még egy
olyannal sem találkoztam.
– Azért nem vagyunk annyira rosszak – mosolygok vissza.

38
Hamarosan az egész irodám kiürül – csak Mrs, Harris, a lánya és
annak szobatársai, na meg persze a herceg és a testőrei
maradnak.
– Nem tudok valamit segíteni? – érdeklődik Rashid, és úgy
tűnik, komolyan aggódik.
– Mehet ebédelni – veti oda Lisa kimérten. – Ez nem a maga
gondja!
– Attól tartok, mégis az – ellenkezik a herceg. Ismerem a
szóban forgó hölgyet. És nagyon… szeretetreméltó lány.
Észreveszem, hogy Chantelle és Nishi összenéznek, miközben
Trükkös mellett térdelnek, aki csak úgy sütkérezik a kegyeikben.
Szeretetreméltó! – suttogják egymásnak elragadtatva. Nem
tudnak betelni a herceg fess kinézetével és fejedelmi modorával.
Minden bizonnyal én vagyok az egyetlen a szobában, akinek
azonnal a mondat többi része üt szöget a fejébe: Ismerem a
szóbán forgó hölgyet? Ameera egyetlen este sem aludt otthon a
héten. Vajon mennyire ismerheti a herceg a lányt?
– Esetleg felajánlhatom a kocsimat? – kérdi. – Elég tágas. Talán
a segítségükre lehetne, hogy kórházba vigyék az ifjú hölgyet.
– Erre vannak a mentők – tájékoztatja Lisa hűvösen. Őt sem
hatja meg jobban a hercegi stílus, mint Sarah-t. – Majd hívjuk
őket, ha szükségünk lesz rájuk. – Aztán, úgy tűnik, rájön, milyen
barátságtalanul hangzott, ami mondott, így kicsit kedvesebben
hozzáteszi: – Értékelem az ajánlatot, de a mi dolgunk, hogy
megoldjuk ezeket a helyzeteket. Magának nem kell
belekeverednie… Shiraz.
– Nem mondanám, hogy meg vagyok lepve. – Lehet, hogy Mrs.
Harris nem csodálkozik, ám láthatólag élvezi a drámát. – Amikor
azt mondtad, Kaileigh, hogy Ameera nem jött haza az éjjel,
tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni…
– Még azt sem tudjuk biztosan, hogy egyáltalán történt-e

39
valami, ugyebár – vág közbe Lisa ismét elég barátságtalanul. Kissé
imbolyog a lábán, mintha a padlószőnyeg hullámozni kezdett
volna a szeme előtt, de sikerül nem felbillennie. – Úgyhogy majd
csak akkor ítélkezzünk, ha megtudtuk, mi a helyzet, rendben?
– Így van, anya! – néz rá szúrós tekintettel Kaileigh.
– De én komolyan úgy gondolom, hogy Kaileigh-nak nem
kellene ilyesfajta stresszhelyzetekkel küzdenie, különösen nem
most, amikor épp beindul a tanítás! – Mrs. Harris olyan, mint
Trükkös, amikor megkaparint egy jutalomfalatot. El nem engedi,
bármi történjék is. – Mi van, ha ez az aggodalmaskodás majd
meglátszik a jegyein?
– Anya! – csattan fel Kaileigh élesen. – Én abszolút jól vagyok.
Mi ez a hatalmas cirkusz? Ameera csak egy kicsit többet bulizott a
kelleténél a múlt éjjel, és most… na, várjunk csak! – Kaileigh
összehúzott szemmel néz az anyjára. – Hát emiatt vagy itt? Azért
jöttél ide, hogy Ameerára panaszkodj? Istenem, ezt nem hiszem
el! Történetesen szeretem a szobámat, anya, és a szobatársaimat
is. Most már főiskolás vagyok. Miért nem hagyod, hogy éljem a
saját életemet?
– Elnézést! – szólal meg Lisa, aki hirtelen mintha kissé elzöldült
volna. Visszarohan a szobájába és becsapja maga mögött az
ajtót. De a fémrácsnak köszönhetően sajnos túlságosan jól
halljuk, miért is kellett exkuzálnia magát.
– Jaj, szegény! – sajnálkozik Carl a létra tetejéről, és cicceg
egyet a nyelvével. – Elég sok embert lever a lábáról ez a
gyomorinfluenza mostanság. Az embereimnek két vécékagylót is
csőkígyóval kellett rendbe hozniuk ma reggel. Mindenki mosson
kezet! – rázza meg a fúróját olyan mozdulattal, mint amikor a
nagyapa figyelmezteti az unokáját. – Csak így akadályozhatjuk
meg a terjedését.
Mindenki a kezére pillant, beleértve a herceg testőreit is. És

40
bár magáról igyekszik azt a képet kelteni, hogy mindig
kiegyensúlyozott, még Shiraz is mintha kissé elveszítette volna a
nyugalmát.
– Nos – hátrál ki lassan az ajtón –, ha itt nem veszik
hasznomat, legjobb lesz, ha megyek. Nem akarok senkit sem
megbántani, de most nem engedhetem meg magamnak, hogy
beteg legyek. Jegyem van a U.S. Open tenisztornára a hétvégére.
Nem játszom, csak nézőként megyek… – Mikor észreveszi, hogy a
testőrei összenéznek, kissé mélyebb hangon, tettetett
komolysággal gyorsan hozzáteszi: – És itt van az a rengeteg óra is,
ami rám vár… tudom, hogy az apám is azt akarná, maradjak
egészséges, hogy tanulni tudjak…
– Megyünk mi is veled! – Nishi kelletlenül elengedi Trükköst, és
feltápászkodik. – Semmi dolgunk már itt, nem igaz? Gondoskodnak
majd Ameeráról, ha bármi baj lenne vele?
– Semmi baj nem lesz Ameerával – nyugtatom meg de
természetesen a gondjainkba vesszük, ha mégis.
Vajon csak én képzelem, vagy a herceget tényleg ugyanúgy
megnyugtatja a hír, mint a lányokat?
– Köszönjük – mosolyog rám Kaileigh hálásan. Amilyen
pillantást az anyjára vet, az azonban minden, csak nem hálás. –
Téged és apát meg majd később felhívlak – veti oda fagyosan.
– Viszlát, Mrs. Harris, Miss Wells, uram! – biccent a herceg
udvariasan Kaileigh anyjának, nekem, sőt, még Carlnak is, aki
visszatiszteleg a fúrójával. – Remélem, már jobban érzi magát! –
szól be Lisának a fémrácson keresztül. De bentről csak némi
nyöszörgés érkezik válaszul.
Akármit is mondjanak Qalif trónörököséről, az biztos, hogy
mérhetetlenül udvarias. Aztán a herceg, Kaileigh és a csapat
többi tagja lassan kiszivárognak az irodámból, miközben egy
magas, őrülten jóképű, sűrű fekete hajú, szikrázóan kék szemű

41
fickó toppan be az ajtón.
Valahányszor Cooper Cartwright belép egy szobába, mindig
elcsodálkozom rajta, hogy az ott lévő hölgyek nem akarnak azon
nyomban elájulni, ahogyan én. Bár lehet, hogy csak ügyesebben
leplezik a sokkot, amelyet a domborodó izmai okoznak. Mrs.
Harris szinte felé sem pillant, amit elég meghökkentőnek találok,
mivel Cooper úgy sugározza magából a tesztoszteront a nem
éppen szűk farmerjában és a laza, sportos zakójában, ahogyan
Rashid herceg sosem lenne képes.
Bár azt mindannyian tudjuk, milyen Kaileigh anyjának hozzá
állása a szexhez, szóval, azt hiszem, még sincs min csodálkozni.
Cooper szótlanul nézi, ahogy a herceg és a többiek kivonulnak,
csak aztán kérdi meg:
– Őfelsége, az RFL, nem tévedek?
– Azt szereti, ha Shiraznak hívják – javítom ki Coopert. – Mivel
„a legjobb mértékkel fogyasztani”.
– Jó tudni, hogy így beilleszkedett – jegyzi meg Cooper
szárazon, és lehuppan a vendégkanapéra.
Csak Trükkös köszönti úgy Coopert, ahogyan szerintem meg
érdemelné… és ahogyan jómagam is köszönteném, ha nem
lennénk körbevéve másokkal. A kutya felugrik a kanapéra,
mancsait Cooper mellkasának támasztja, és lelkesen nyalogatni
kezdi a vőlegényem enyhén borostás arcát.
– Hűha! – próbálja meg Cooper hárítani a kutya közeledését…
sikertelenül. – Én is örülök, hogy látlak, Trükki, de nyilvánvaló,
hogy egyikünk nem mosott fogat ma reggel, és az nem én voltam.
Mrs. Harrisnek továbbra sem tűnik fel a vőlegényem. Felém
fordul:
– Kaileigh apja már úton van idefelé. Azt mondja, azért a
pénzért, amit fizetünk – több mint ötvenezer dollárt egy évben –,
Kaileigh-nak olyan szobatárs járna, aki komolyan veszi a

42
tanulmányait.
A szemöldököm a magasba szalad.
– Mrs. Harris, már mondtam önnek, hogy nincs másik szobánk…
– Ezért akarunk valaki olyannal beszélni, aki illetékes az
ügyben. – Lisa irodájának bezárt ajtaja felé biccent. – Nem Miss
Wuval. Hanem a felettesével. A kollégiumi ügyekkel foglalkozó
részleg vezetőjével.
– Mrs. Harris! – Bárhogy is próbálom visszafogni magam, a
hangom élesen cseng. – Örömmel irányítom önt az illetékes
osztályhoz, ahol megbeszélhet egy találkozót dr. Stanley
Jessuppal, a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetőjével,
de ne felejtse el, mielőtt ezt megteszem, magam hívom fel az
irodát, és mondom el neki, hogy alig öt perccel ezelőtt itt állt
előttem a lánya, kijelentette, hogy szereti a szobáját és a
szobatársait, és kérte önt, hogy hagyja, hadd élje a saját életét.
Mrs. Harris arca rózsaszínre vált. Nem dőltem be neki, és ezt ő
is tudja. Mindeközben Cooper Trükkös bundájába vigyorog.
Imádja, amikor főnököt játszom a szülőkkel. Azt mondja, ettől
beindul. Remélem, azért vissza tudja fogni magát addig, amíg
kijutunk az épületből, fogunk egy taxit és elmegyünk a Plazába,
ahol együtt ebédelünk az esküvőszervezőnkkel, akivel őrülten
nehéz bármilyen találkozót összehozni.
– Kaileigh-t felvették a New York-i Főiskolára – folytatom –, az
ország egyik legjobb felsőoktatási intézményébe – oké, a
„legjobb”-tól egy kicsit messze van, de az biztos, hogy az egyik
legdrágább –, mert nyilvánvalóan nagyon értelmes lány. Szülőként
lassan el kellene kezdeniük megbízni benne, hogy egyedül is meg
tudja oldani a problémáit és képes önálló döntéseket hozni.
Személy szerint úgy gondolom, jó döntéseket, és nemcsak azért,
mert jó iskolába jár, vagy mert tizennyolc évesen már
törvényesen is nagykorúnak számít, de azért is, mert egy

43
fantasztikus anya nevelte. Maga, Mrs. Harris. Kaileigh remekül
fog teljesíteni a főiskolán, mert ön volt a példaképe. Szárnyakat
adott neki, hogy repülhessen. Most már csak hagynia kellene,
hogy kitárja őket.
Ennek a hosszú beszédnek a végén – amit, be kell valljam, egy
üdvözlőlapról kölcsönöztem, és ezen a héten már vagy négy
különböző alkalommal adtam elő – rávillantom Mrs. Harrisre a
legragyogóbb mosolyomat, azt, amelyikről Cooper mindig azt
mondja, eldobja tőle az agyát. És úgy vettem észre, gyakran a
gatyáját is.
Sajnos – vagy szerencsére, tekintve, hogy egy irodában
vagyunk –, most egyiket sem teszi. És Mrs. Harris is megtartja
mindkettőt.
De azért meghatottnak tűnik.
– Ó – sóhajt fel. Előhúz egy zsebkendőt a táskájából, és
megtörli a szeme sarkát.- Ez nagyon kedves volt magától. Az apja
meg én igen sokat küszködtünk vele. Van egy öccse, tudja, és
elég, ha azt mondom, őt nem engednénk el a Habitat for
Humanityvel házakat építeni, hiába a jótékony cél, mert úgy
érezzük, egyszerűen közel sem olyan felelősségteljes, mint
Kaileigh. De végül is, azt mondják, a fiúk lassabban érnek, mint…
Hála istennek, megcsörren a telefonom, így nem tudja tovább
folytatni. Látom a készülék kijelzőjén, hogy Sarah az.
– Bocsánat! – szabadkozom Mrs. Harrisnek. – Ezt fel kell
vennem. Beszélhetnénk esetleg valamikor később?
A nő megértően bólint, majd hang nélkül azt tátogja, hogy
Nagyon köszönök mindent, én pedig felveszem a kagylót és
beleszólok:
– Halló! A Fischer Hall igazgatói irodáját hívta. Miben
segíthetek?
– Tudom, hogy tudja, hogy én vagyok az – jegyzi meg Sarah, és

44
a hangja valahogy furcsán izgatott. – Kaileigh anyja ott van még?
– Igen, Heather Wells vagyok – folytatom, és közben ragyogó
mosolyt villantok Mrs. Harrisre, aki kifelé menet búcsút int az
ajtóból.
– Ó, a francba! – hallom Sarah hangját. – Hihetetlen, hogy még
mindig ott van. Rossz hírem van, Heather. Nagyon-nagyon rossz
hírem.
A mosoly az arcomra merevedik. De most, hogy Kaileigh anyja
távozott, Cooperre pillantok. Trükkös fülét vakargatja, de amikor
meglátja az arckifejezésemet, az ujjai megdermednek, a
tekintete pedig rám szegeződik.
– Igazán? – kérdem. Bár Mrs. Harris már távozott, továbbra is
hivatalos hangon beszélek. Odakint még mindig elég sokan
járkálnak. – Mennyire rossz?
– Ez nem igazság! – Sarah most már sír. – A tanítás még meg
sem kezdődött, Heather. A tanítás még meg sem kezdődött!
A hátam mögül hallom, hogy Lisa irodájának ajtaja kinyílik. Ez
alkalommal nem hinném, hogy azért, mert bármi is megütötte a
fülét beszélgetésünkből, hisz a hangom végig teljesen semleges
maradt.
Úgy érzem, az új főnököm tényleg valamiféle természetfölötti
érzékkel rendelkezik.
– Heather! – szól ki Lisa halkan. – Mit történt? Sarah az?
Bólintok. Lepillantok az asztalomon álló naptárra, felveszek
egy tollat és lassan áthúzom az Ebéd Cooppal és Perryvel
bejegyzést. A szemtelenül drága és exkluzív esküvőszervezővel
elköltendő ebéd terve végleg füstbe ment.
– Sarah! – emelem fel a hangom. – Vegyen egy mély levegőt!
Bármi legyen is az, megoldjuk…
– Nem értem! – motyogja Sarah a telefonban. – Tegnap
vacsoránál még láttam. Teljesen jól volt. Este pedig együtt ettünk

45
falafelt az ebédlőben. Hogy lehet, hogy most halott?
Összeszalad a szemöldököm. Sarah összevissza zagyvái.
– Tegnap este az ebédlőben vacsoráztak Kaileigh
szobatársával, Ameerával?
– Nem! – szipogja Sarah. – Nem Ameerával! Ameera jól van,
megnéztük és nincs semmi baja. Csak egy kis másnaposság vagy
ilyesmi. Én Jasmine-ről beszélek, a tizennegyedik emelet
folyosófelügyelőjéről. Megkért, hogy nézzek neki is utána,
úgyhogy amikor bekopogtam hozzá és nem nyitott ajtót,
bementünk a főkulccsal, hogy megbizonyosodjunk róla, jól van-e,
mert hallottuk, hogy odabent szól a zene. Miért hagyta
bekapcsolva a zenét, ha nincs otthon? Nos, hát, otthon volt, csak
nem éppen jól. Meghalt, Heather. Meghalt!

Lisa ragaszkodna hozzá, hogy feljöjjön és ő maradjon Jasmine

holtteste mellett, de én erősen kétlem, hogy ez lenne a

46
legbölcsebb megoldás.
– Maga beteg, Lisa – tiltakozom, amikor letelefonálok, hogy
jelentsem, mit találtam. Érkezésemkor Sarah teljesen
összeomolva zokog, az ügyeletes folyosófelügyelő, Howard Chen
pedig nincs sehol. Mégpedig azért – jövök rá hamarosan mert épp
a szemétledobónál hány a folyosó végén.
De nem a látványtól, amely Sarah-val fogadta őket az 1416-os
szobában. Jasmine tökéletesen békésnek tűnik a fehér felsőjében
és bársony rövidnadrágjában, szőkésbarna haja szépen terül el a
párnán a feje alatt, a szeme csukva. Olyan, mintha csak aludna…
leszámítva azt, hogy nem lélegzik és a teste jéghideg.
Howard nyilvánvalóan ugyanazért hány, amiért Lisa: a
gyomorfertőzés rendre szedi áldozatait.
A fiút visszazavarom a szobájába, hogy pihenjen, Sarah-t pedig
leküldöm a portára, hogy ott várja a rendőrséget, csak aztán
hívom fel Lisát.
– Nem hinném, hogy túl sokat tudna itt segíteni – folytatom, és
igyekszem annyira tapintatos lenni, amennyire csak lehet. –
Valójában inkább csak hátráltatna minket. Nem hiszem, hogy
Jasmine gyilkosság áldozata lenne, de sosem lehet tudni.
– Mondja ki nyugodtan, Heather – feleli Lisa keserűen. – Nem
akarja, hogy összehányjam a bűnügyi helyszínt.
– Nos, maga mondta, nem én. Szerintem az lenne a legjobb, ha
hazamenne és ágyba bújna. Én majd felhívom a kollégiumi
ügyekkel foglalkozó részleget és beszámolok dr. Jessupnak arról,
ami történt. Bár ő valószínűleg arra kéri majd, hogy hívja fel
Jasmine szüleit.
Lisa hangja elcsuklik.
– Istenem, Heather!
– Tudom! De maga mindenki másnál jobban ismeri Jasmine-t,
mivel együtt voltak a folyosófelügyelők oktatásán. Az lenne a

47
legjobb, ha magától hallanák a hírt. Persze, ez nagyon
kellemetlen, de…
Jasmine ágya mellett keretezett képek sorakoznak. Az egyiken
egy idősebb párt karol át – minden bizonnyal az anyját és az apját
– és egy golden retrievert simogat. Úgy tűnik, a kép egy
kempingezés alkalmával készült.
Elkapom a tekintetem. Nekem nincsenek ilyen képeim a
szüleimmel. Gyerekkoromban sosem volt semmilyen állatunk. Az
anyám szerint nehéz lett volna magammal cipelnem a koncert-
körútjaimra.
Aztán az anyám lelépett. Hát így.
– Értem én. Csak… – Lisa hangja ismét megbicsaklik. – Olyan
fiatal volt!
– Tudom – ismételem magam, miközben körbepillantok Jasmine
szobájában. Mindenhová nézek, csak a lány családi fotóira és
Jasmine csinos arcára nem. Tényleg fiatal volt… és tele szép
reményekkel.
A falakat vidám púderkékre festette – a szobák átfestése a
házirendbe ütközik, kivéve, ha kiköltözés előtt visszaszínezik
őket fehérre –, aztán telerakta papírból kivágott fehér
felhőcskékkel és olyan nők képeivel, akikért rajongott… leginkább
tévés személyiségekkel, mint Diane Sawyer és Katie Couric.
Ekkor jut eszembe, mit kérdezett Gavin telefonon nemrég:
A dögös fehér Jasmine a kommunikáció szakról?
Hát ő volt az.
Csak most már az álma, hogy ő lesz a következő Diane Sawyer,
sosem válik valóra. Valami csípni kezdi a szememet – rájövök,
hogy egy könnycsepp. Hátat fordítok Jasmine-nek, és felhúzom a
redőnyt. Az elhunyt szobájában nem lenne szabad hozzáérnünk
semmihez, mivel lehet, hogy bűncselekmény történt, de
keresnem kell valamit, ami nem ríkat meg, ha ránézek.

48
 Hihetetlen, hogy az egyetlen valódi kommunikációm Jasmine-
nel az volt, amikor a lány csípős megjegyzést tett a
vészhelyzetekre szolgáló telefonos listámra. Ezzel, úgymond,
nem lopta be magát a szívembe.
És többé már nem lesz lehetőségem beszélni vele, hiszen
meghalt. A legkevesebb, amit tehetek, hogy megpróbálom
kideríteni az okát, habár az ilyesmi nem szerepel a munkaköri
leírásomban.
De persze nem is kifejezetten tiltja. A munkaköröm abból áll,
hogy minden előforduló dologban segítem a diákotthon
igazgatóját, hogy a hely zökkenőmentesen működhessen. Az, hogy
kiderítsem, mi okozta Jasmine halálát, nyilvánvalóan beleesik
ebbe a kategóriába.
A Jasmine szobájából nyíló kilátásra koncentrálok – amely igen
látványos –, a forgalmas utcákra és a West Village háztetőire. A
fák lombjai közt néha meg-megpillantom a Hudson folyót.
A diákok közül, akik ide jönnek tanulni a New York-i Főiskolára,
oly sokan álmodnak arról, hogy majd Manhattanben megcsinálják
a szerencséjüket, hisz egész gyerekkorukat a Szex és New York
ismétléseinek bámulásával vagy A hihetetlen Pókember
kalandjainak olvasgatásával töltötték. De valami történt, ami
Jasmine halálát okozta, még mielőtt a lánynak esélye lett volna
rá, hogy megpróbálja megvalósítani az álmait.
De mi volt az?
Lisa fejében is ugyanez jár.
– Hogy történhetett ilyesmi, Heather? És rögtön az első héten,
még azelőtt, hogy a tanítás elkezdődött volna!
– Fogalmam sincs – felelem. Szerencsére a hangomon nem
hallatszik, hogy könnyes a szemem. – Ha egy kicsit is vigasztalja:
bármi okozta is ezt – agyi aneurizma? kábítószer? mérgezett
alma? –, nem látom semmi jelét annak, hogy szenvedett volna.

49
 – Nem vigasztal – hallom Lisa borús hangját a kagylóból.
– Hát, igen – bólintok. Ez sosem vigasztaló. – Nézze, Lisa, ez
rossz hír, de lehetne ennél sokkal rosszabb is. Mondhat valami
olyasmit a szüleinek, hogy Jasmine az életének legboldogabb,
legizgalmasabb időszakában távozott közülünk. Itt van ez a
folyosófelügyelői munka… rengeteg embernek példát mutatott…
Lisa valamilyen gurgulázó hangot hallat, és rájövök, hogy
felfordult tőlem a gyomra. De szó szerint.
– Igen, tudom – nyugtázom. – Ez elég vacak dolog. Úgy hallom,
egyre rosszabbul van. Feküdjön le! Én majd felhívom dr. Jessupot.
– Nem! – tiltakozik Lisa erőtlenül. – Majd én! Aztán felmegyek.
A rendőrség minden bizonnyal beszélni akar majd velem…
– Lisa, ne vicceljen! A rendőrök még ide sem értek. Komolyan
mondom. Menjen haza! Feküdjön le! Szörnyű tragédia történt, de
minden rendben lesz. – Lopva Jasmine-re pillantok, aztán ismét
kinézek a folyóra az ablakon át, és suttogóra fogom a hangomat –
ami elég nevetséges, hisz Jasmine úgysem hall –, úgy folytatom. –
Jasmine ugyan folyosófelügyelőként dolgozott, de még új lakó
volt itt, és ezt a munkát sem olyan régóta végezte. Egyikünk sem
ismerte őt igazán.
– Heather! – csattan fel Lisa. – Hogy mondhat ilyet?!
– Úgy, hogy ez az igazság. És ő sem ismert minket igazán, és az
itt lakók többségét sem, mivel ezen az emeleten leginkább
felsőbb évesek vannak, így a legtöbben még be sem jelentkeztek.
A jövő hét végéig nem is várhatóak. Az órák is csak szeptember
első hétfőjével kezdődnek.
Jasmine emelete az egyik legfelsőbb az épületben, ami azt
jelenti, hogy a legkapósabb is (ezért helyezték el a herceget épp
a fölötte lévő szinten).
– A legmagasabb szinteken lévő szobák legtöbbjét sorsolással
osztották ki a felsőbb évesek között, még jóval az előtt, hogy

50
maga vagy Jasmine, vagy akár én idekerültünk volna – folytatom
ami azt jelenti, hogy a lány emeletén alig néhány hely maradt az
első évfolyamnak és a más főiskolákról érkezetteknek. Mivel az
orientációs hét csak az új diákoknak szól: az elsőéveseknek és a
máshonnan jötteknek, a legtöbb felsőbb éves nem is költözik be,
csak azon a hétvégén, mikor a tanítás megkezdődik.
– Ez igaz – ismeri be Lisa vonakodva.
– Úgyhogy ez szomorú, de mégsem annyira, mintha az év
közepén történt volna. Az ő emeletén jelenleg csak Kaileigh,
Ameera és azok a lányok laknak. Valakit jelöljön ki a
folyosófelügyelői várólistáról, hogy vegye át Jasmine helyét, és a
diákok többsége tudni sem fog arról, hogy haláleset történt az
épületben, mert mindez lezárul, még mielőtt beköltöznek.
– Heather! – Lisa levegő után kapkod.
– Azt mondtam, ez az egész nagyon szomorú. Azt nem, hogy
méltányos is. Nekünk pedig muszáj gyakorlatiasan állnunk a
dologhoz.
– Ez a munka nagyon megkeményítette – állapítja meg, de nem
szemrehányóan. – De mi van akkor, ha Jasmine abba halt bele,
amiben én is szenvedek? Mi van, ha tőlem kapta el? Mi van, ha ez
valamiféle halálos…
– Nem az volt az oka – jelentem ki határozottan. – Már
ellenőriztem a szemetest és a mosdót. Hányásnak semmi nyoma.
És Howard Chennek is ugyanaz az a baja, ami magának, és ő nem
halt meg.
– Ó, ez remek! – Lisa praxisában ez az első diákhalál – bár a
közelében már jártunk egyszer és a feszültség a hangjában szinte
tapintható. – Várjunk csak! Eszembe jutott valami. A herceg.
Maga szerint ugye nincs összefüggés Jasmine halála és a fiú közt?
– Nem látom, miképp lehetne – mondom.
– Az biztos, hogy Rashid ismeri azokat, akik a lány emeletén

51
laknak.
– Tudom. De senki sem szólt egy szót sem arról, hogy Jasmine
nem nyitott ajtót, amikor bekopogtak hozzá, mielőtt elindultak
volna a Nobuba, csak Ameera.
Ám a véletlen egybeesés – hogy van egy Rendkívül Fontos Lakó,
aki halálos fenyegetéseket kapott, aztán hirtelen valaki meg is
hal a szobája alatti szinten – túl szembetűnő ahhoz, hogy néhány
ember (de legfőképpen a média) egyszerűen túllépjen rajta, és
Lisa ezt jól tudja.
– Na, jó – tesz a főnököm határozottan pontot a dolog végére. –
Ennyi. Most azonnal felmegyek.
Ekkor egy mély – ismerős és zengő – hang hallatszik Lisa
készülékéből.
– Maga nem megy sehová, maximum oda, ahová Heather
küldte. Haza, lefeküdni.
– Cooper? – Lisa meglepettnek tűnik. – Istenem, maga még itt
van?
Én is éppen ezt akartam kérdezni.
– Persze, hogy még itt vagyok – feleli Cooper. – Épp ebédelnünk
kellene a leendő feleségemmel, emlékszik?
– Jaj, Cooper! – kiált fel Lisa. – Hát persze! Annyira sajnálom…
– Még ennél is jobban fogja sajnálni – hallom a vőlegényem
hangját –, ha nem vigyáz magára, aztán sokkal rosszabbul lesz.
– De… – tiltakozik Lisa erőtlenül.
– Semmi „de” – jelenti ki Cooper. – Szépen visszafekszik az
ágyba, még ha magamnak kell is odacipelnem.
– Fel sem tudna emelni – hallom Lisa hangját, de nem túl
határozottan.
– Miről beszél? – sértődik meg Cooper. – Minden este ágyba
cipelem Heathert. Mit gondol, mitől maradok csupa izom?
Lisa valószínűleg nevetett volna, ha az egész helyzet nem

52
ennyire szomorú.
Én azonban összehúzom a szemöldökömet. Cooper tényleg
csupa izom, de nem cipel az ágyba minden este. Csak egyszer
volt ilyen, amikor egy kissé sok vodka-grépfrútot ittam, és évődni
kezdtünk…
– Jó, jó – adja be a derekát Lisa. – Megyek. Csak előbb hadd…
– Istenem, induljon már hazafelé, mielőtt még a vőlegényem
kénytelen lesz a vállára kapni, mint valami King Kong! – szinte
már kiabálok a telefonba.
Lisa beadja a derekát, elköszön és leteszi a kagylót. Én is
leteszem, de csak hogy leüljek az ágyra Jasmine-ével szemben és
elintézzek egy újabb hívást. Közben ügyelek, hogy ne fogjak meg
semmit, ne szórjam szét a DNS-emet, és véletlenül se nézzek a
halott lányra előttem.
A folyosófelügyelők mindig egyszemélyes szobát kapnak, de a
benne lévő bútorok akár kettőre is elegendőek lennének, mivel a
Fischer Hallban nem nagyon van hol tárolni ezeket a holmikat.
Hogy az ott élők aztán mit csinálnak ezekkel a bonusz
berendezési tárgyakkal, az már nem a mi gondunk, feltéve, hogy
mind visszakerül a szobába, amikor a lakók kiköltöznek.
Jasmine úgy döntött, mindkét ágyat használatba veszi: az
egyiket arra használta, hogy a látogatói leülhessenek rá, a
másikat pedig alvásra. Én most azon a kanapén ülök, amit a
vendégeknek tartott fent. A másikon pedig Jasmine fekszik, és
nagyon-nagyon halott.
– Gavin? – szólok bele a kagylóba, amikor a másik oldalon
felveszik.
– Üdv, Heather! – feleli. Sokkal levertebbnek tűnik, mint
amikor a legutóbb beszéltünk. – Sarah elmondta. Ez gáz.
Csak Gavin nevezne „gáznak” egy ilyen eseményt, amikor egy
fiatal lány élete virágában meghal.

53
 – Igen – bólintok. – Ez valóban gáz. Megjött már a rendőrség?
– Nem. Úgy hallottam, tűz ütött ki a metróban a Christopher
utcai megállónál. Tudja, sosem szállnak ki egy halotthoz, ha
vannak élő emberek is, akiken segíteni lehet. Nem kellett volna
elárulni nekik, hogy Jasmine meghalt. Azt kellett volna
mondaniuk, hogy haldoklik. Akkor jobban igyekeznének.
Felsóhajtok. Van abban valami igazság, amit mond.
– Sarah ott van?
– Igen, itt – feleli, és a hangja nem cseng valami lelkesen. –
Csak bőg az újságok fölött, amiket arra tartogattam, hogy majd
később elolvasom őket.
– Gavin! – figyelmeztetem. – Nem lenne szabad más emberek
újságait olvasgatnia! A maga dolga az, hogy elhelyezze a lapokat
azoknak a postaládájában, akiknek címezték őket.
– Tisztában vagyok vele – magyarázkodik Gavin. – De ismét
haláleset történt az épületben, és az Entertainment Weekly
legfrissebb száma épp most érkezett meg. Nekem pedig
szükségem van valamire, hogy egy kicsit megnyugtassam az
idegeimet.
A göndör bárányfelhőkre pillantok, amelyeket Jasmine festett
a plafonra.
– Oké. Idefigyeljen, Gavin! Megtenne nekem egy szívességet?
– Magának? Bármit.
– Jól van. Elő kellene vennie a vészhelyzetekre szolgáló
telefonos listát…
Most rajta a sor, hogy felsóhajtson.
– …és írjon sms-t az összes folyosófelügyelőnek, hogy rendkívüli
személyzeti értekezlet lesz hatkor a második emeleti
könyvtárban. Ja, és utána kifüggesztené a könyvtár ajtaján, hogy
hattól értekezlet miatt zárva? El kell mondanunk nekik, mi
történt Jasmine-nel.

54
 – Remek. Megcsinálom, de ha megengedné, hogy beállítsam a
csoportos üzenetküldést a telefonján, ezt legközelebb maga is
meg tudná tenni.
– Őszintén remélem, hogy nem lesz legközelebb, Gavin. És nem
hinném, hogy az én telefonom tud ilyet.
– A telefonja nagyon is tud ilyet. – Gavin remekül szórakozik
rajtam. – Csak maga nem. Figyeljen, egy óra múlva szünetem
lesz. Meghívom vacsorára a menzán, és beállítom a csoportos
üzenetküldést a készülékén.
– Gavin! – figyelmeztetem már rutinná vált türelemmel. –
Nekem vőlegényem van. Kapott is meghívót az esküvőnkre,
emlékszik? Még válaszolt is, amilyen hamar csak lehetett, hogy
eljön… a barátnőjével.
– Na, ja, de egyelőre még nem ment férjhez. Még van esélyem.
Biztosra veszem, hogy el tudom kápráztatni a magas szintű
technikai tudásommal, amely nyilvánvalóan magasan veri a
vőlegényéét, különben az a fickó már rég megmutatta volna,
hogyan kell csoportos sms-t küldeni, vagy csak egy sima sms-t, ha
már itt tartunk, mert észrevettem, hogy ezzel is akad némi
problémája. Nem mintha engem különösebben zavarna a dolog.
Ez csak még elragadóbbá teszi.
– Gavin! – pillantok Jasmine-re. – Ez a legkevésbé sem alkalmas
időpont arra, hogy engem ostromoljon. Nem mintha bármely
pillanat is megfelelő lenne, hogy valaki a főnökének udvaroljon.
Különben is, mi van Jamie-vel? Olyan helyes lány, és korban is épp
magához illik.
– Tisztában vagyok vele – feleli. – De akkor is magát láttam
meg először. És Jamie jól tudja, hogy érzek maga iránt. Van egy
megállapodásunk. Maga a dzsókerem.
– A micsodája?
– A celebdzsókerem. Ha bármikor is esélyem lenne magánál,

55
Jasmine beleegyezett, hogy éljek vele. Az ő celebdzsókere Robert
Downey Jr., de azt mondja, őt csak akkor akarja, ha a Vasember-
jelmeze van rajta, úgyhogy nem hiszem, hogy erre a dologra
valaha is sor kerülne.
– Hát ez nagyszerű – nyugtázom. – Lenne olyan kedves és
elküldené azt a csoportos üzenetet?
– Oké, de nem tudom, hány folyosófelügyelő fog tényleg
megjelenni, tekintve, hogy dúl a gyomorinfluenza.
– Gavin, miért mondja ezt ilyen hangsúllyal?
– Milyen hangsúllyal?
– Mintha valójában nem is lenne igaz.
– Én aztán nem köpök – feleli. – Nem vok én spicli.
– Gavin! – emlékeztetem. – Maga a városban nőtt fel, és most
egy neves, világi, amerikai magánfőiskolára jár New Yorkban.
Nem hangzik túl természetesnek, ha ilyen stílusban beszél.
– Hű, de kemény! – csettint Gavin.
Valaki kopogtat Jasmine ajtaján.
– Most mennem kell – mondom, és felállok, hogy ajtót nyissak.
– Küldje el azt a csoportos sms-t! És mondja meg nekik, ha
egyetlen folyosófelügyelőt is rajtakapok, hogy csak szimulál, nagy
baj lesz.
– Ja, nekem elhiheti – mondja –, egyikük sem szimulál. – Ezzel
lerakja a telefont.
Én is így teszek, majd kinyitom Jasmine szobájának ajtaját.
Arra számítok, hogy a hatodik körzet kék egyenruhás rendőrei
állnak majd a folyosón.
De tévedek.

56
– Hazavittem a főnöködet – jelenti be köszönés helyett Cooper
nyersen. Férfias energiái azon nyomban betöltik a teret a kicsiny
szobában. – És a kutyáját is. Ágyba dugtam a telefonjával és
néhány üveg gyömbérsörrel. Fel kellene hívnod a férjét, hogy
tájékoztasd róla, milyen beteg. Kétlem, hogy Lisa elmondta volna
neki.
Egyenesen Jasmine ágyához megy, és szemügyre veszi a halott

57
lányt.
– Jézusom, Heather! Ezek egyre fiatalabbak, vagy csak mi
leszünk egyre öregebbek? Biztos vagy benne, hogy nem csak
alszik?
– Biztos – mondom. – Cooper, köszönöm, hogy feljöttél
megnézni, de a rendőrség bármelyik pillanatban itt lehet.
Valószínűleg teleszórod a DNS-eddel az egész helyet. És tudod,
hogy nem mindenki kedvel téged itt annyira, mint én, különösen
azóta, hogy nyáron lelőtted azt az embert.
Megbántottnak tűnik.
– A New York College Express, a főiskola diákjainak napi hír-
blogja a Hét nagymenőjének kiáltott ki emiatt.
– Tudom – bólintok együtt érzőn. – És bár ők is és én is nagyon
hálásak vagyunk neked ezért, én különösen, mivel ezzel
megmentetted az életemet, azt hiszem, mégiscsak jobban
tennéd, ha távoznál. Mert itt van ez a lőfegyverellenes csoport a
kollégiumban. Mindig felháborodnak, ha bárki fegyvert használ,
még akkor is, ha olyasvalaki ellen, aki megérdemli.
Ügyet sem vet rám, nyugodtan körülnéz Jasmine szobájában.
– Van bármi jele annak, hogy valaki járt itt tegnap éjjel,
amikor a lány meghalt?
Megrázom a fejem.
– Sarah azt mondja, minden pontosan ugyanígy nézett ki,
amikor megérkezett… és én szeretném, ha ez így is maradna,
úgyhogy ne nyúlj semmihez!
Mogorva pillantást vet rám.
– Mi gondolsz, kivel állsz szemben? Én ebből élek!
– Én úgy tudtam, abból élsz, hogy hotelszobákba osonsz be,
rejtett kamerákat szerelsz fel, és lekapod azokat, akik
megcsalják a párjukat.
– Na jó, abból is – vonja meg széles vállát.

58
 – Minden pontosan ugyanígy volt, leszámítva, hogy a
számítógépét bekapcsolva hagyta… – mutatok a laptopra Jasmine
asztalán. – Valami végtelenített zenei listát játszott. Sarah
kikapcsolta, hogy amikor felhívja az irodát, hallja a hangomat.
Ennyi.
Cooper odasétál az asztalhoz és lehajol, hogy szemügyre vegye
a számítógépet.
– Fura, hogy valakinél megy a zene, amikor aludni próbál…
– Lehet, hogy neked furcsa – ellenkezem, – Mert te a saját,
több millió dolláros házadban élsz. Próbálnál egy zajos
kollégiumban lakni, különösen azon az emeleten, ahol egy csomó
újonnan érkezett diák nyüzsög, akik először vannak távol az
otthonuktól. Ebben a helyzetben sokan nem tudnak zene nélkül
elaludni. Mivel az elnyomja a környezet összes zaját, Ezek a falak
ugyan vastagok, de nem annyira vastagok. Cooper, te meg mit
művelsz?
A vőlegényem előhúzza az elmaradhatatlan zsebkendőjét a
zsebéből, és megnyomja a visszalépés gombot a bilientyűzeten.
Mindig van nála valahol egy takarosan összehajtogatott színes
kendő (általában kék). Ezt a trükköt még a számos börtönviselt
barátjának valamelyikétől leste el, mondván, így nem hagy
ujjlenyomatot sehol.
– Csak ellenőrzöm, mi volt az utolsó dolog, amit megnézett a
számítógépén, mielőtt lefeküdt, persze az iTuneson kívül. – Vet
egy pillantást a billentyűzetre, majd a képernyőre, – A Twitter –
állapítja meg némi ellenszenvvel a hangjában.
Cooper elutasítja a közösségi média minden formáját. Még
saját weboldala sincs, ahol hirdetné a magánnyomozói praxisát.
Az ügyfelei ismerős ügyvédektől jönnek, a híre szájról szájra
terjed, a neve csak a telefonkönyvben – na, pont ott – bújik meg
szerényen. De úgy tűnik, így is annyi munkája van, amennyit még

59
épphogy el tud látni, ékes bizonyítékát szolgáltatva annak, hogy
nem mindenki az interneten keresgél, ha szakmai segítségre van
szüksége.
– Döbbenet! Egy főiskolás Twittert használ – jegyzem meg
szarkasztikusan. – Na, jól van most már, tudom, hogy ha a zsaruk
itt találnak, engem fognak vádolni, hogy tönkretettem a bűnügy
helyszínét… már ha Jasmine halála gyilkosságnak bizonyul.
Cooper még egy kicsit matat a számítógépen.
– Nem volt bejelentkezve állapítja meg. Mármint a Twitterre,
ez csak egy hogyishívják… főoldal. Mi volt a nickje a Twitteren?
– Honnan tudjam?
Cooper körbenéz.
– Hol a telefonja?
Követem a tekintetét.
– Nem tudom.
– Megvan a száma? Felhívhatnánk.
– Persze, hogy megvan a száma – húzom elő a saját
készülékemet, és – némileg büszkén – a vészhelyzetekre szolgáló,
magam készítette, tárcaméretű számlistámat. – De miért olyan
fontos, hogy megtaláljuk a telefonját?
– Mert akkor meglesz, hogy kivel beszélt utoljára. Lehetséges,
hogy az illető tud némi információval szolgálni arról, hogyan halt
meg a lány.
– Vagy esetleg megvárhatnánk a hatósági orvost, hogy
megmondja… – hívom Jasmine számát. – És neked nincs saját
ügyed, amin dolgoznod kellene?
– Csak egy biztosítási csalás. Kicsit kevésbé fontos, mint ez az
eset – feleli Cooper. – Abban az ügyben nem szerepelnek
holttestek.
– Ó! – tartom el a készüléket a fülemtől. – Ez különös. Hallom,
hogy Jasmine telefonja kicsöng, de nem itt, a szobában. És most

60
hangpostára kapcsol.
– Nincs itt – állapítja meg Cooper, miután körülnéz a
helyiségben.
– Itt kell lennie – pillantok én is körbe. – Biztos csak rezgőre
állította.
A ruhák, amiket a lány előző nap viselt, egy rakásban állnak a
padlón a fürdőszoba ajtaja mellett. Odamegyek a halomhoz és
megtapogatom a farmerja zsebét.
– Hány fiatalt ismersz, aki nem viszi magával a mobilját,
amikor lefekszik? – mutat Cooper Jasmine éjjeliszekrényére,
amely a két ágy között áll, a szárnyas ablak alatt. – Itt kellene
lennie. De eltűnt.
– Nem, nem tűnt el – javítom ki. – Nézd, itt a tárcája! –
emelem fel az emlegetett darabot. – Készpénz, hitelkártyák,
személyi, minden benne van. Még a kulcsai is – csörgetem meg
őket. – Úgyhogy nem rablás áldozata lett. Ki vinné el telefonját,
de a pénzét nem? Vagy száz dolcsi van ebben a tárcában. És az a
laptop ott a legjobb márka. Nem úgy tűnik, mintha valaki betört
volna ide… semmi jele annak, hogy az ajtót megpiszkálták volna.
És ki vinné el a mobilját, míg a laptopját és a pénzét nem?
Cooper a fejét csóválja. Nem győztem meg.
– Akkor hol van a telefon?
Jasmine holttestére nézek.
– Valószínűleg ott – mutatok rá.
Cooper a tekintetével követi az ujjamat, amely a lány bokája
köré csavarodott ágyneműre mutat. Gyorsan közelebb lép.
– Kizárt dolog! – mondja.
– Hát, te vagy az, aki úgy gondolja, hogy egyetlen fiatal sem
fekszik le a telefonja nélkül – hívom fel a figyelmét. – Hol máshol
lehetne? Hacsak nem a test alatt.
– Hát, én nem fogom megnézni – deklarálja Cooper. – Majd te.

61
 – Én aztán nem – tiltakozom. – Ez a holttest elmozdítása lenne.
Az én dolgom, hogy gondoskodjak róla: senki ne nyúljon hozzá…
Magamat is beleértve.
– De akkor hogy fogjuk kideríteni, hogy ott van-e a készülék?
– Mi sehogy sem fogjuk – jelentem ki határozottan, és az ajtó
irányába tuszkolom. – Majd a hatósági orvos megtalálja, ha ott
van. Egyikünknek már csak egyetlen dolga van – és egyikünk alatt
téged értelek –, távozni, mielőtt még a zsaruk ideérnek és
letartóztatnak, mert felforgattál egy lehetséges bűnügyi
helyszínt. Menj, tedd a dolgodat, én pedig teszem az enyémet.
– Rendben – gyürködi vissza az ingét, amelyet a nagy
taszigálásban sikerült kirángatnom a nadrágjából. – Megyek már.
Felesleges ennyire nagyra lenned. Csak mert a te eseted sokkal
érdekesebb, mint az enyém…
– Ez nem egy eset, Cooper. Ő az egyik lakó a diákotthonomban,
aki meghalt. Ez tragikus, de te magad emlékeztettél rá
valamelyik nap, hogy bármely más korosztályba tartozónál több
fiatalkorú köt ki a kórházak sürgősségi osztályán… és többen is
halnak meg ott, mint bármely más korcsoportba tartozók. Szóval
azt hiszem, természetes dolog, hogy elveszíthetünk valakit, akár
a tanév elején is. De innen még nem ugorhatunk rögtön ahhoz a
következtetéshez, hogy bűncselekmény történt, mert még nem
tudhatjuk…
Ennek a hosszú beszédnek valamikor a közepe táján Cooper
visszafordul az ajtóból, és a vállamra teszi a kezét. Amikor
befejezem a mondókámat, megszólal:
– Heather, Heather! Ezt jól tudom, oké? Sajnálom. Nagyon
sajnálom, hogy ez történt, és azt is, hogy elszomorítottalak. Ez
lenne az utolsó, amit valaha tenni akarnék. Csak segíteni
szerettem volna. Megígérem, hogy mostantól kimaradok az
ügyből, ha úgy akarod. Hazamegyek, felhívom Perryt és

62
lemondom a találkánkat, rendben?
Nagyot sóhajtok. Az esküvőszervezővel való megbeszélésünk
teljesen kiment a fejemből
– Jaj, istenem! Sosem fogunk tudni újabb találkozót
összehozni, ha így lefújjuk a mostanit! Tudod, milyen!
Csak azért sikerült egyáltalán a Plazában foglalni helyet az
esküvőnkre, mert valaki hirtelen lemondta az övét (a
menyasszony elhagyta a vőlegényt annak bátyjáért), Cooper apja
pedig megmozgatott néhány szálat, hogy feljebb kerüljünk a
várólistán (úgy tűnik, ha egy hatalmas lemezkiadó elnöke vagy,
akkor ezt is megteheted). Perry, az esküvőszervezőnk folyton az
orrunk alá dörgöli, milyen szerencsések vagyunk, mert New
Yorkban igen ritkán fordul elő, hogy bármekkora esküvőt –
különösen egy olyan hatalmasat, mint a miénk – „így dobjanak
össze az utolsó pillanatban”. Olybá tűnik, az alatt, hogy „így
dobtuk össze az utolsó pillanatban”, azt érti, hogy több tízezer
dollárt – amelynek jelentős része hozzá vándorol – öltünk bele a
saját pénzünkből már hetekkel ezelőtt.
Néha a legszívesebben orrba vágnám Perryt.
– Úgy érzem, elég nyomós okunk van rá, hogy lemondjuk –
próbál Cooper megnyugtatni. – Úgyhogy Perryt bízd csak rám! Te
meg foglalkozz az itteni helyzettel!
Erős kezének a súlya a vállamon – nem beszélve a mély
hangjáról – tényleg megnyugtatóan hat, és most először, mióta
beléptem a szobába és megláttam Jasmine-t, amint itt fekszik –
sőt, talán azóta, hogy a diákom anyja, Mrs. Harris ieült az
asztalomhoz –, higgadtnak érzem magam.
Átölelem a derekát, és mint mindig, jól esik a teste melege és
az öblítőnkével keveredő saját, valódi Cooper-illata.
– Ne haragudj, hogy így felcsattantam! – szabadkozom. –
Rettenetes ezt mondani ilyen körülmények közt, de tényleg

63
nagyon vártam már, hogy végre megbeszélhessük az ülésrendet.
– Nem rettenetes – mondja. – Nagyon is emberi. És egy újabb
ok a rengeteg közül, amiért szeretlek.
Aztán megcsókol, és amilyen hirtelen megjelent, olyan
hirtelen ki is slisszan az 1416-os szoba ajtaján, és eltűnik a lefelé
vezető hátsó lépcsőn, jóval azelőtt, hogy a lift kinyílik, és egy
csomó egyenruhás rendőr lép ki rajta a hatodik körzetből, akik
aztán kérdő pillantást vetnek körbe.
– Erre! – emelem fel a karomat.
Jó, hogy Cooper nincs itt, fut át az agyamon, mert biztos
megjegyezné, hogy ezek a rendőrök kábé annyi idősnek néznek ki,
mint Jasmine.
Abban a pillanatban az I412-es szoba ajtaja kitárul, és egy
kócosán göndörödő sötét fürtök keretezte, halványbarna, kíváncsi
arc néz ki rajta: először rám, majd a közeledő rendőrökre.
– Mi folyik itt? – kérdi a lány álmosan.
– Semmi – mondom. Észreveszem, hogy a kézzel készült táblán
az ajtajukon – amelyet hajtogatós papírból vágtak ki, ugyanolyan
felhőformára, mint amilyenek Jasmine-nél is vannak a plafonon –
a Chantelle, Nishi, Kaileigh és Ameera nevek sorakoznak, csillogó
ezüstszínű tollal írt dőlt betűkkel. – Menjen vissza aludni!
De a lány nem hallgat rám. A szeme még így, lemosott
sminkkel is hatalmas, sötét és gyönyörű.
– Miért vannak itt a rendőrök? – kérdi álomtól rekedtes hangon,
brit akcentussal. – Történt valami?
– Semmi olyan, ami miatt aggódnia kellene, kisasszony. – Az
első rendőr egy nyakigláb fiatalember; pisztolytartó övének bőre
hangosan nyikorog, miközben közeledik. – Mindent kézben
tartunk. Menjen vissza a szobájába!
De már késő. Mostanra a lány már a folyosó közepén áll,
krémszínű hálóingben és virágmintás selyemköntösben, barna

64
lába csupaszon, fekete haja rakoncátlanul repked keskeny válla
fölött. Nincs rajta más ékszer, csak egy vékonyka aranylánc a
nyakában, két egymásba fonódó ezüstgyűrűvel, amelyek halkan
csilingelve himbálóznak, ahogy jár.
Tudom, hogy az 1412-es szoba többi lakója – Chantelle, Nishi és
Kaileigh – a Nobuba mentek vacsorázni Rashid herceggel. Ő akkor
minden bizonnyal Ameera, az a lány, akit Kaileigh anyja úgy
jellemzett, hogy egy „ribanc”.
Nem igazán tudom, hogy szokott egy ribanc kinézni, de az én
szememben ez a lány inkább tűnik valamiféle angyalnak.
Emlékszem, mit mondott Rashid herceg, hogy milyen
„szeretetreméltó”. Es Ameera tényleg úgy néz ki, mint akit egy
herceg – vagy bármely más fiú – valóban szeretetreméltónak
találhat.
A tekintete átsiklik rajtam, egyenesen benéz Jasmine
szobájába.
– Ott lakik a folyosófelügyelöm, Jasmine – állapítja meg most
már teljesen ébren. – Odabent van? Jasmine! – Ezzel nekiindul az
ajtó felé, amelyet ostoba módon nyitva hagytam a hátam
mögött. – Jasmine?
Sikerül elkapnom a derekát – olyan vékonyka, mint egy
kisgyerek, és annál sokkal nehezebb sem lehet. Az egyik rendőrnő
a segítségemre siet, de a lány sokkal erősebb, mint amilyennek
kinéz. Sikerül magával vonszolnia engem is és a rendőrnőt is pár
lépésnyire Jasmine szobájába… épp csak annyira, hogy már
meglássa a folyosófelügyelője élettelen testét az ágyon.
Ameera ekkor elkezd sikítani.
És sokára, nagyon sokára hagyja csak abba.

65
 Egy dologra nem számítottam, amikor elfogadtam az állást a
Fischer Hall igazgatójának asszisztenseként, mégpedig hogy ennyi
nyomozóval fogok tegező viszonyba kerülni a New York i
helyszínelőktől. De köszönhetően a számos hirtelen halálnak,
amelyek az elmúlt évben következtek be az épületben, pontosan
ez történt.
– Szia, Heather! – üdvözöl Eva, a törvényszéki orvosszakértő,
aki azért jött, hogy megvizsgálja Jasmine-t. – Hogy vagy? Ja,
köszönöm az esküvői meghívást! Nem baj, ha plusz egy főnek az
anyámat viszem? Olyan átkozottul izgatott, hogy egy valódi
híresség esküvőjén vehet részt, főleg, hogy még a Plazában sem
járt ezelőtt. Ráadásul annak az esélye, hogy én valaha is férjhez

66
megyek, gyakorlatilag közel jár a nullához – anya azt mondja,
elijesztem a fiúkat ezekkel a tetoválásokkal szóval, igazán
hatalmas szívességet teszel nekem.
– Óh – nyugtázom meglepetten a hallottakat… mármint nem
azon csodálkozom, hogy Eva az anyjával akar jönni az
esküvőmre, hanem mert ezek nem pont azok a szavak, amelyekre
az ember számítana valakitől, aki épp akkor lépett be egy
húszéves halott lány szobájának ajtaján. – Ez csak természetes.
És arra sem emlékszem, hogy Evát meghívtam volna az
esküvőmre.
De ebben a pillanatban nem ez a legfontosabb problémám.
A kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg krízisüzemmódba
váltott, a legjobb embereit – köztük az iskola alkalmazásában
álló pszichológust, dr. Flynnt, és a gyásztanácsadót, dr. Gillian
Kilgore-t – mind átküldte a Eischer Hallba, hogy „kezeljék” a
helyzetet.
Végül Gillian az, akinek – a diákegészségügyi központ egyik
nővérével karöltve – sikerül megnyugtatnia Ameerát. Rajta én
már nem tudtam segíteni. Miután kihoztuk Jasmine szobájából,
valahányszor rám nézett – vagy a rendőrnőre –, csak a halott lány
arcát látta.
Ettől aztán újra és újra sírva fakadt, az arcát a kezébe
temette, hosszú fekete haja pedig mind előrehullott.
Két fiatal rendőrfiúnak kellett kirángatni őt az 1416-os
szobából, hogy a sajátjába kísérjék. Ott aztán leültették, és
elmagyarázták neki, hogy Jasmine-re már így találtunk rá, nem
mi tettük ezt vele.
De úgy érzem, nem hitt nekünk.
– A tegnap esti partin még semmi baja nem volt! – mondogatta
könnyek közt. Az angol akcentusa miatt ez úgy hangzott, hogy
pahti. – Semmi baja!

67
 – Miféle partin? – kérdem meglepetten.
De ettől, valamilyen oknál fogva, Ameera csak újabb hisztériás
zokogásban tört ki.
Úgyhogy visszamentem Jasmine szobájába, mivel egy újabb
felfedezéssel lettem tapasztaltabb:
Néha kellemesebb egy halott diák társaságában ücsörögni,
mint egy élőében.
Lehet, hogy Lisának igaza van: ez a munka tényleg
megkeményített. Micsoda lehangoló gondolat egy olyan lánytól,
aki egy hónap múlva férjhez megy.
Mindenesetre igyekeztem nem túl sokat rágódni a dolgon.
Aki hirtelen halállal hal meg (és nem áll orvosi kezelés alatt),
annak New York államban nem állítják ki automatikusan a halotti
bizonyítványt, előbb látnia kell egy törvényszéki orvostani
szakértőnek (aztán kerül az ügy a hivatalba).
Takarékossági okokból azonban csak néhány ilyen szakértő
dolgozik egy-egy kerületben, úgyhogy attól függően, hányán
halnak meg hirtelen egy adott napon, negyvenöt perctől akár
nyolc óráig (néha még tovább is) eltarthat, mire megjelennek a
bejelentett eseteknél.
Nálunk közel négy órába telt, mire a szakértő megérkezett,
hogy megvizsgálja Jasmine-t.
Normál esetben ezért a délutánt egy csapat ásítozó zsaruval
és ideges ügyintézővel kellett volna töltenem.
De ez alkalommal nem így történt. Mivel a Fischer Hall
jelenleg egy Rendkívül Fontos Lakónak ad szállást, az elhunyt
pedig csak egy emelettel alatta lakott, így dr. Jessupnak,
közvetlenül azután, hogy értesült Jasmine haláláról, egyik első
dolga volt, hogy felhívja Rashid herceg különleges biztonsági
szolgálatát, akik aztán a kezükbe vették a nyomozást.
– Személyit, legyen szíves! – Richard Lancaster különleges

68
ügynök, aki őrületesen jól néz ki ebben a sötét öltönyben és
nyakkendőben (nem mintha észrevettem volna, hiszen én boldog
menyasszony vagyok) Jasmine szobájának ajtaja elé lép, és
előrenyújtja félelmetes méretű kezét.
Én legalábbis félelmetesnek tartom, a törvényszéki
orvosszakértő, Eva Kovalenko nem annyira. Úgy megsértődik,
mintha az ügynök legalábbis valami sokkal intimebb dolgot kért
volna tőle, mint egy egyszerű személyit.
– Ki a fene maga – csattan fel –, és mit művel a bűnügyi
helyszínemen?
– Lehetséges bűnügyi helyszínen – javítja ki Lancaster
különleges ügynök.
– És ki kérdezte? – Eva még sértettebbnek tűnik.
Nem hibáztathatom Lancaster különleges ügynököt, amiért
nem ismerte fel, ki is Eva. Tüskés, szőkített hajával, a
szemöldökébe fúrt karikával és a „Texas sárga rózsája”
tetoválással a nyakán (az egyetlen tetoválás, ami kilátszik a
ruházata alól, mive! a halottkémek hosszú ujjú egyenruháját
viseli. Én már láttam rövid ujjúban is, és tudom, hogy ennél
sokkal több van neki), Eva inkább néz ki diáknak, semmint a
Törvényszéki Orvosszakértői Intézet alkalmazottjának.
És a viselkedése sem változtat sokat a helyzeten.
– Öhm, Eva – szólalok meg. – Ő itt Lancaster különleges ügynök.
A Külügyminisztériumban dolgozik…
– A Diplomáciai Biztonsági Hivatalban – pontosít az ügynök
mereven. – Ez az Egyesült Államok Külügyminisztériumának
biztonsági és bűnüldözési részlege.
– És ki a fene halt meg? – csattan fel Eva. – Az iráni sah?
– Öhm, nem – felelem. – Egy diák.
– Az iráni sah gyereke?
– Hölgyem! – folytatja Lancaster különleges ügynök lassan és

69
higgadtan. – Szükségem lesz a teljes nevére és a felettese nevére
is…
– Az én felettesem a legfőbb törvényszéki orvosszakértő – kap
elő Eva egy névjegykártyát a kabátzsebéből, aztán arrébb löki az
ügynököt (és majdnem keresztülhajt a férfi negyvenhetes lábán a
kerekes táskájával). – Most pedig el az útból, végezném a
munkámat!
Lancaster különleges ügynök kissé meglepettnek látszik. A
hatodik körzet rendőreit gond nélkül lerendezte (bár ők továbbra
is itt vannak az épületben, csak visszavonultak a földszinti
ebédlőbe egy kávéra, amit Magda, az étterem igen népszerű
főpénztárosa, egyben az egyik legjobb barátnőm, örömében
ingyen felajánlott nekik), nem is beszélve azokról, akik a
kollégiumi ügyekkel foglalkozó részlegtől jöttek, ők most mind a
második emeleti könyvtárban gyülekeznek, és válságkezelő
értekezletet tartanak, amin, be kell valljam, megkönnyebbülve
vettem tudomásul, hogy nem kell részt vennem.
De Évával, úgy látszik, meggyűlik majd a baja, és lerí róla,
hogy ezt ő is tudja. Láttam, hogy a drót nélküli rádióadót
piszkálta a fülében, aztán halkan beszélni kezdett valakivel, nagy
valószínűség szerint a hivatal ideiglenes főhadiszállásáról az első
emeleti konferenciateremből. Bizonyára erősítést hívott.
– Szóval, khm, ő az elhunyt – szólok oda Evának, és Jasmine
holttestére mutatok, miután elmegyek az ügynök mellett és
belépek az 1416-os szobába. Bár elég nehezen tudná eltéveszteni.
Ez az egyetlen holttest a közelben. – A neve Jasmine Albright –
mondom. – Húszéves, harmadéves a főiskolán. Sarah, a
diáksegítőnk, azt mondta, tegnap este vele vacsorázott –
mindketten falafelt ettek –, és Jasmine abszolút jól volt. Ma
reggel el akartuk érni valami miatt, de nem vette fel a telefont.
Ez minden, amit tudok.

70
 Azt nem teszem hozzá, hogy Ameera elmondása szerint
Jasmine valami pahtin volt előző éjjel. Egyikünk sem, legalábbis
az akkor jelenlévők közül senki nem tudott egy szóval sem többet
kihúzni a lányból erről a dologról. Remélhetőleg dr. Flynn vagy dr.
Kilgore több szerencsével járt, de eddig még nem hallottam erről
semmit.
Eva halkan káromkodik egyet, miközben megvizsgálja
Jasmine-t, s ezzel párhuzamosan előhúz egy pár latexkesztyűt a
magával hozott felszerelések közül – konkrétan a kerekes
táskából, amely tele van az elhunyttal kapcsolatos bizonyítékok
összegyűjtésére szolgáló eszközökkel.
– Sajnálom, Heather! – mondja Eva együtt érzőn. – Nem is
akartam elhinni, amikor megkaptam a címet. Az járt a fejemben,
hogy neeeem! Nem lehet, hogy megint a Halál szállása!
– Köszi! – nyugtázom. Éppúgy hozzászoktam már Eva csípős
megjegyzéseihez, mint a tüskés szőke hajához és a
tetoválásaihoz. A közhiedelemmel ellentétben a helyszínelő
orvosok általában vidám emberek, bár nem meglepő módon
hajlamosak az akasztófahumorra, mivel idejük nagy részét halott
emberek társaságában töltik.
– És mi a helyzet az öltönyös fickóval? – kérdi Eva, és bosszús
pillantást vet Lancaster különleges ügynökre. – A lány szülei
gazdagok voltak, vagy mi?
– Nem tudok róla – mondom. – Azért van itt, mert van egy
Rendkívül Fontos Lakónk, aki a…
– Ms. Wells! – csattan fel Lancaster különleges ügynök, egy
pillanatra megszakítva a telefonbeszélgetését. – A jelenlétem oka
csak beavatott személyekre tartozik, és Ms. Kovalenko nem
tartozik közéjük. A dolognak semmi köze szegény lány halálához.
Eva kérdőn néz rám. Megvonom a vállam.
– Amennyire én tudom, tényleg nincs.

71
 – Nos – az ajka szigorú vonallá húzódik. – Azt majd Ramon és
én eldöntjük, nemdebár… már ha egyszer végre sikerül
parkolóhelyet találnia a kocsinak. Mi a csoda folyik az épület
előtt amúgy?
– Mire gondolsz?
– Egy csomó busz áll a kapuban, és diákok töltik meg őket.
Hirtelen eszembe jut.
– Jaj, istenem! – kapom a kezemet a szám elé. – A kaszinóest! –
Teljesen kiment a fejemből.
– Milyen est? – kérdez vissza Eva.
– Kaszinóest – csóválom a fejemet. – Az orientációs hét egyik,
diákoknak szervezett programja. Az összes diákot felpakoljuk egy
sétahajóra, amely megkerüli Manhattan szigetét, a résztvevők
pedig alkoholmentes koktélokat ihatnak és szerencsejátékokat
űzhetnek. Nem valódi szerencsejátékokat, persze, pénzt nem
lehet nyerni, csak olyan díjakat, mint például a New Yorki
Főiskola emblémás kardigánja vagy hasonló csecsebecsék.
Eva a fejét csóválja.
– A dolgok eléggé megváltoztak azóta, hogy én jártam
főiskolára. Mi még menőnek gondoltuk, ha kaptunk néhány ingyen
hot dogot, amit aztán megsüthettünk a grillen az iskolaudvaron.
Most meg már Manhattan körüli sétahajózásokra viszitek őket…
– Hát – felelem –, a grillezést már nem engedélyezik, mivel
tűzveszélyesnek nyilvánították.
Eva csak a szemét forgatja.
– Hát persze. Nem akarhatjuk, hogy bármi olyasmit
megtanuljanak, amit a későbbiek folyamán esetleg hasznosítani
tudnak majd, mondjuk, hogy hogyan készül a barbecue, ugyebár?
– Haragos pillantást vet Lancasterre. – Ha ez a Ramon fiú
megérkezik, átengedi, ugye, 007-es? Vagy rögtön lelövi?
Lancaster különleges ügynök tekintetével végigméri Evát. Csak

72
a képzeletem játszik velem, vagy tényleg halványan
elmosolyodik? Ha így van, ez lenne az első alkalom.
– Az attól függ – feleli. – Ez a maga Ramonja tudja igazolni
magát?
– Dehogy – jelenti ki Eva gúnyosan. – Csak úgy mókából jön-
megy a városban hullazsákokkal és halottszállító kerekes
kocsival…
Lehuppanok a másik ágyra, Jasmine holttestével szemben,
mert kissé felkavarodott a gyomom. Remélem, ez csak a kialakult
helyzet miatt van – vagy a tonhalsalátás szendvicstől, amit az
ebédlőben vettem magamhoz és nem azért, mert elkaptam
Lisától a gyomorinfluenzát. Mindjárt öt óra, én pedig már semmi
másra nem vágyom, csak hogy hazamehessek, ágyba bújhassak és
ott is maradjak, lehetőség szerint a kutyámmal, Cooperrel, némi
pattogatott kukoricával és egy nagy adag alkoholos itallal. Nem
feltétlenül ebben a sorrendben.
– Úgy látszik, ezúttal szerencsétek van. – Eva fecsegése
kizökkent az álmodozásomból, hogy majd vodka és sajtos
pattogatott kukorica kíséretében bámulom a Mondj igent a ruhára
maratont.
– Nincsenek vérfoltok, sem más testnedvek, amiket a
takarítóbrigádotoknak kellene eltávolítani. Istenem, hihetetlen,
hogy mennyi mocsokkal járó esetetek volt a tavalyi évben! Azok a
lányok a liftaknában… Ja, és az a fej az ebédlőben lévő
edényben… Hát, az viszi a pálmát!
– Jobban örültem volna, ha ebbe a versenybe nem nevezünk
be, különösen nem az idén – jegyzem meg erőtlenül. – Épp az
elsőévesek orientációs hete folyik.
– Értem, mire gondolsz, – Eva felhúzza a halott lány
szemhéját, hogy megnézze a pupilláját. – Kissé korai lenne a
toxikológiai vizsgálat előtt megállapítani, mi okozta a halálát, de

73
én nem látom erőszakos eseménynek semmi nyomát. Nem találtál
üres gyógyszeres üvegcséket a földön?
Nem lep meg a kérdés. Egy rendkívül unalmas drog- és
alkoholproblémákkal foglalkozó továbbképzésen a nyáron
felhívták a figyelmünket arra a tendenciára, hogy a receptre
felírt gyógyszerek túladagolása számít (a balesetek után) az egyik
leggyakoribb haláloknak a fiatalok körében. Az országban minden
tizenkilencedik percben meghal valaki gyógyszer-túladagolásban.
– Nem – válaszol meglepetésemre Lancaster különleges ügynök.
– Van egy üveg paracetamol a gyógyszeres szekrénykében –
biccent az 1416-os szoba fürdője felé. A legtöbb diákotthonnal
ellentétben a Fischer Hallban minden szobának saját
fürdőszobája van. Valamikor ebben az épületben egész folyosókat
kitöltő lakások voltak, ahol Manhattan leggazdagabbjai laktak, a
felső tízezer tagjai. Azokból az időkből mára csak kevés
építészeti megoldás maradt meg (kivéve az előcsarnokot és az
ebédlőt, amely régebben bálteremként szolgált), de az itt
lakóknak legalább nem kell a folyosó végébe zarándokolniuk, ha
zuhanyozni szeretnének. – De azon még rajta van a védőfólia.
Eva bólogat, mintha épp erre számított volna. Megtapogatja
az áldozat állkapcsát.
– Legalább tizenkét órája halott. Valószínűleg éjszaka hunyt el,
úgy nagyjából… azt mondanám, hajnali három körül. Volt valami
korábbi problémája, amiről tudtok?
– Asztma, az aktája szerint. – Magamhoz vettem a papírjait,
még mielőtt elindultam felfelé, és míg felértem a
tizennegyedikre, a liftben átfutottam az adatait.
– Az inhalálókészüléke ott van a fésülködőasztalon – jegyzi meg
Lancaster különleges ügynök. – Úgy látom, elég közel, hogy ha
szüksége van rá, csak felkaphassa.
– És gyakorlatilag még tele van – állapítom meg, aztán

74
elpirulok. Ez csak úgy kicsúszott a számon. Nem lett volna szabad
semmihez hozzányúlnunk, de az inhalálókészüléket azután
fedeztem fel, hogy Cooper távozott, és mivel az eltűnt telefon
miatti paranoiája gyanakvóvá tett, megfogtam – Jasmine előző
napi szennyesbe dobott ingével – és megráztam.
De Évának nem tűnik fel a dolog. Felveszi az inhalátort és
maga is megrázza, majd beledobja egy bizonyítékos zacskóba.
– Ezt majd megvizsgáljuk – mondja, és valamit felír a
jegyzettömbjébe. – Tudod, az emberek nem veszik olyan
komolyan az asztmát, mint kellene. Naponta átlag kilencen
halnak meg ebben a betegségben. Ez az egyik leggyakoribb és
legtöbb áldozatot követelő betegség az országban. Lehet, hogy
asztmás rohama volt valamiféle allergén anyagtól. Ha már itt
tartunk – teszi hozzá –, az anyám meg van róla győződve, hogy
gluténérzékeny. Természetesen nem az. De úgy teszek, mintha
elhinném, hogy megőrizzem a békét. Úgyhogy, ha tudnátok
valamilyen gluténmentes kaját adni az esküvőn, az nagyszerű
lenne. Nem feltétlenül egy egész külön gluténmentes tortát, de
esetleg valami friss gyümölcsöt, vagy ilyesmit.
– Khm – krákogok. – Jól van. Majd szólok az
esküvőszervezőnek, gondoskodjon róla, hogy az ételszállítóhoz is
eljusson az infó.
Nem mintha különösebben zavarna, hogy Eva és az anyja
eljönnek az esküvőmre, de azért tényleg kíváncsi lennék, honnan
kaptak meghívót. Mert az biztos, hogy én nem írtam fel őket a
listámra. Az én lajstromom garantáltan nyúlfarknyi – nem egészen
ötven ember szerepel rajta, és a legtöbbjük vagy a New York-i
Főiskolán dolgozik, vagy a New York-i rendőrségnél. A
családomból csak az apám és a húga. Az anyámmal több mint egy
évtizede nem beszéltem. Még ha meg is lenne a címe – ami nincs
–, akkor sem hívtam volna meg. Egy esküvőnek vidám

75
eseménynek kell lennie, nem valami pszichodrámának.
Szóval, bár egy menő punk törvényszéki orvosszakértőnek és
az anyjának a jelenléte mindenképpen pozitívumként
értékelendő, továbbra sem tudom, hogy kerültek a meghívottak
közé. Vajon Cooper írta fel Evát és a hozzá tartozó plusz egy főt,
mert megsajnált amiatt, hogy az ő listáján olyan sokan (legalább
háromszázan) vannak?
Elég zavarba ejtő a dolog, de ennek a tisztázására sincs most
időm.
– És annak sincs semmi jele, sem a vécében, sem a
szemetesben – teszem hozzá anélkül, hogy kérdeztek volna –,
hogy hányt volna. Úgyhogy nem hiszem, hogy ő is elkapta a
gyomorinfluenzát, amitől most olyan sokan szenvednek.
Eva úgy néz rám, mintha elment volna az eszem.
– Miféle gyomorinfluenzát?
– Tudod – magyarázom. Még mindig Jasmine vendégágyán ülök,
és a falra akasztott képeket bámulom. – A gyomorinfluenzát, ami
most terjed. – Hirtelen a torkomon akad a szó. – Úristen! A
kaszinóest! Ha van valami vírus vagy bármi ilyesmi, ami terjed,
vajon egy ilyen kis helyen összezárva, mint az a hajó, nem fogja
mindenki elkapni? Láttam az Út a halálba című filmben, hogy a
Queen Mary 2-n is pontosan ez történt. Az egész hajó elkapta a
norovírust, vagy ezer utas és a személyzet is. A vécék pedig
eldugultak a sok hányástól.
Eva remekül szórakozik rajtam.
– Ha jól értettem, ez a sétahajó, amire a diákok felszálltak,
csak Manhattan szigetét kerüli meg, nem a Karib-tengert. Néhány
óra múlva már haza is érnek, úgyhogy azt hiszem, minden
rendben lesz. És különben sem hallottam semmiféle terjedő
gyomorinfluenza-járványról. – Lancaster különleges ügynökre néz.
– Maga hallott ilyesmiről?

76
 Az ügynök a fejét csóválja.
– Egyik emberem sem kapta el. – Aztán a fülébe tett rádióval
babrál. – Egyébiránt azt kérdik, meddig akarnak még maradni?
– Amíg be nem fejezzük a dolgunkat, 007-es – feleli Eva. –
Miért? Megy a vonata, várja a királynő?
– Nem a titkosszolgálatnak dolgozom – világosítja fel Lancaster
különleges ügynök kissé elpirulva. – Azt hittem, ezt már
kifejtettem. A Diplomáciai Biztonsági Hivatalnál vagyok, ami a…
– Külügyminisztériumhoz tartozik, igen, igen – zárja rövidre
türelmetlenül a témát Eva. – Ezt már mondta. Szóval, az ott egy
útlevél a zsebében, vagy csak örül, hogy lát?
Lancaster különleges ügynök durcásan elfordul, de hátulról
látom, hogy a nyaka elvörösödik.
– Mindenkiből kiveszett a humorérzék – motyogja Eva. Nem
biztos, hogy észrevette, hogy az ügynök elpirult.
A folyosóról hangos lárma hallatszik, amikor a teherlift ajtaja
kinyílik.
– Na végre! – sóhajt fel Eva. – Ez Ramon lesz.
Ramon Eva munkatársa az intézetből, és végre megérkezett a
hullazsákkal és a halottszállító kerekes kocsival.
– Helló, Ramon! – kiált ki Eva, miközben Lancaster különleges
ügynök megállítja a férfit és a papírjait követeli tőle. – Nézd azt
a fickót a folyosón! Valódi James Bond!
Ramon meglepettnek tűnik, de megmutatja az igazolványát.
– Hogy van, uram? – kérdi Lancastertől.
– Remekül – feleli az ügynök, és int, hogy Ramon bemehet a
szobába.
– Te hallottál valamilyen gyomorinfluenza járványról, ami
állítólag mostanában terjed? – szegezi neki a kérdést Eva.
– Még alig járunk az őszben, túl korán van a járványokhoz –
jelenti ki Ramon tárgyilagosan. A halottszállító kocsin egy fehér

77
papírzacskót egyensúlyoz. Különlegesen finom – és egyben ismerős
– illat csapja meg az orromat, ahogy belép a szobába.
– Helló, Heather – üdvözöl. – Részvétem a veszteségetek miatt.
– Aztán Evához fordul. – Hé, főnök, találd ki, hová ugrottam be,
miközben ennyi ideig keringtem, hogy parkolóhelyet találjak,
miután úgy elakadtunk annál a megégett pasasnál a West Side
Highwayen, hogy ma még ebédelni se volt időnk?
Eva arca felderül, ahogy felismeri az emblémát a zacskón.
– A Murray’s-be? Jaj, Ramon, túlságosan jó vagy hozzám!
– Tudod, az az elv, hogy sosem állunk meg ezen a környéken
anélkül, hogy ne vennénk néhány szendvicset a Murray’s-ben.
Eva felpattan és belenéz a zacskóba, míg Ramon odatolja a
szállítókocsit Jasmine ágya mellé, aztán lehajol, hogy megnézze
a testet. Felállok és odalépek hozzá.
– Olyan fiatal! – állapítja meg szomorúan, és keresztet vet. – A
feleségemnek és nekem hasonló korú lányunk van. Micsoda
veszteség!
– Hát, igen. – Ennél többet nem nagyon tudok mondani.
– De legalább most nincs vér – mutat rá. – Tavaly nem voltatok
túl szerencsések. Emlékszel a lányra az edényben?
– Próbálok nem emlékezni rá – felelem.
– Bocsánat. Mit keres itt ez az öltönyös pasas? – suttogja
Ramon, és Lancaster különleges ügynök felé biccent.
– RFL – pillantok ismét Jasmine-re. – Rendkívül Fontos Lakó…
– Ő? – kérdi Ramon és meglepetten néz a lányra.
– Dehogy – világosítom fel. – Aki a fölöttünk lévő emeleten
lakik. Egy fontos ember fia. És halálos fenyegetéseket kapott.
– Úgy tűnik, ő viszont álmában halt meg – állapítja meg
Ramon. – Nem úgy néz ki, mintha megölték volna.
– Tudom – felelem. – Azt hiszem, ez protokoll, vagy ilyesmi.
– Aha – nyugtázza. – Nos, már akartam mondani, hogy nagyon

78
köszönöm az esküvői meghívót. A feleségem és én nagy
megtiszteltetésnek érezzük, hogy ott lehetünk.
Döbbenten nézek rá. Ramonnak sem küldtem meghívót.
– Nagyszerű – mondom. – Akkor majd találkozunk.
Komoran bólint.
– Nos. Azt hiszem, neki kellene kezdenem. Hé, főnök! – kiált
oda Evának. – Itt az idő címkézni és zacskózni!
Eva, aki képtelen volt ellenállni, és beleharapott a Smokey
Joe szendvicsbe – azonnal felismerem az illatát, mivel magam is
igen sokszor ettem már ilyet: füstölt mozzarella, napon szárított,
olajos aszalt paradicsom, balzsamecet és bazsalikom ropogósra
sült focaccián –, bűntudatosan felpillant.
– Bocsánat! – motyogja teli szájjal, aztán gyakorlott
mozdulattal megtörli az ajkát úgy, hogy a morzsák a zacskóba
hullanak vissza, és nem Jasmine padlójára. – Csak egy másodperc.
Odakint a folyosón Lancaster különleges ügynök a szemét
forgatja; máskülönben úgy tesz, mintha nem vett volna észre
semmi oda nem illőt.
Arrébb lépek az útból, hogy Eva és Ramon végezhessék a
dolgukat, és magamban, mint mindig, elámulok az óvatos
mozdulataikon, amelyekkel előkészítik az elhunytat a szállításra.
Csak akkor jövök rá, miután becipzározták a zsákot és
feltették Jasmine testét a kocsira, én pedig odalépek az ágyához,
hogy megigazítsam a lepedőjét – bár nem lenne szabad ezt
tennem, most már aligha számít; azt akarom, hogy a szobája
rendesen nézzen ki, amikor a szülei megérkeznek –, hogy
Coopernek végig igaza volt:
Jasmine mobiltelefonja eltűnt.

79
 – Lehet, hogy kölcsönadta valakinek – veti fel Patty.
– Na, persze, Patty – bólintok, miközben kortyolok egyet a
pohárka fehérboromból. – Mert ezek a fiatal lányok igen gyakran

80
adják kölcsön a mobiltelefonjukat másoknak.
– Várjunk! – vonja össze a szemöldökét Patty, az egyik
legkedvesebb barátnőm. – Most szarkasztikus próbálsz lenni?
– Naná, hogy az – teszi le Cooper a poharát. – Ezért hívják
ezeket a készülékeket személyes használatú mobileszközöknek.
Hacsak Jasmine nem veszítette el – ami elég valószínűtlen
egybeesés lenne –, akkor valaki ellopta tőle. A kérdés az, hogy ki.
És miért?
Egy agyonhasznált faasztalka mellett gyűltünk össze Cooper
hátsó teraszán – ami hamarosan az enyém is lesz –, és élvezzük a
vőlegényem által készített kései vacsora (fűszeres-citromos
csirke, sült újkrumpli és fejes saláta mustáros vinaigrette-
öntettel) maradványait. A barátaink, Patty és Frank hozták a bort
és némi fagylaltot desszertnek.
Bár a meglepetésvacsorának el kellett volna terelnie a
figyelmemet a szomorú napról a munkahelyemen, nehezemre esik
bármi másra gondolni, különösen, mert úgy tűnik, a többiek is
képtelenek másról beszélni.
Vagy talán azért, mert a ház (amelyet a különc nagyapa,
Arthur Cartwright hagyott Cooperre) csak egy-két háztömbnyire
van a Fischer Halltól. A kovácsoltvas székemből, amelyen épp
ülök, egyenesen rálátok az épület hátsó falára.
Megpróbálok nem odanézni. Megpróbálom jól érezni magam a
barátaim társaságában: hagyom, hogy a bor és a beszélgetés
feledésbe merítse a nap kellemetlen élményeit, élvezem a
sütkérezést a citromillatú gyertyák pislákoló fényében, és azt,
ahogyan csillog a gömbizzókból álló fényfüzér, amelyet Cooper
lógatott körbe a lugasban, a hátsó udvarban.
De nem tudom megállni, és felnézek.
– Mindannyian tudjuk, mi történt a telefonjával – jegyzi meg
Frank, Patty férje áldrámai hangon. – A gyilkos vitte magával.

81
Mert az áldozat lefényképezte vele, miközben fojtogatta: a lány
felvette a saját halálát, a pasinak pedig meg kellett szabadulnia
a bizonyítéktól.
– Oké – szólalok meg. – Először is, többé ne add elő ezt a
drámai hangot! Megijeszted a gyereket! – mutatok Frank és Patty
fiára, Indyre, aki a teraszon üldögél a földön, és hangosan
csapkodja egyik kis fém dömperjét a másikhoz. – Másodszor pedig:
semmi bizonyíték nincs rá, hogy a lányt meggyilkolták. Eva, a
törvényszéki orvosszakértő szerint valószínűleg az asztma vitte
el.
Patty felhorkan.
– Ez a kölyök nem ijed meg semmitől. Az asztmába meg ki
szokott belehalni?
– Naponta kilenc ember – világosítom fel tudálékosan. Újból
kortyolok egyet a borból, és igyekszem nem észrevenni, hogy
látom Lisa férjét, Coryt – onnan tudom, hogy ő az, mert az inge
egy nagy fehér folt, rajta a nyakkendője pedig egy vékonyka csík
–, amint kiszalad a konyhából és gyors léptekkel átsiet a nappalin
a hálószobájukba, legfelül, a Fischer Hall tizenhatodik emeletén.
Valószínűleg teát visz a feleségének, hogy kissé megnyugtassa a
gyomrát. – Ez az egyik leggyakoribb és legtöbb áldozatot követelő
betegség az országban.
Patty meglepetten néz rám.
– Hűha! Amikor megismertelek, még a középiskolai felvételin
sem voltál túl, most pedig ilyeneket mondasz, hogy „az egyik
leggyakoribb és legtöbb áldozatot követelő betegség az
országban”.
– Ebben a félévben felvettem a kritikai gondolkodást –
tájékoztatom. – Ez egy négykredites kurzus, amit mindenkinek el
kel! végeznie, aki diplomát szeretne a New York-i Főiskola
továbbképzésein.

82
 – Az ember azt hinné, hogy a New York-i Főiskola már rég
hozzád vágta azt a nyomorult diplomát – jegyzi meg Patty –,
tekintve, hogy úgy tíz gyilkost már lekapcsoltál az iskola
területén, amióta náluk dolgozol.
– A tíz egy kicsit túlzás – felelem szerényen, és elkapom a
tekintetem Lisa lakásáról. Néhány emelettel lejjebb Gavint
pillantom meg az íróasztalánál az ablakban. A kékes villódzásból
látom, hogy a számítógépénél ül; valószínűleg a színdarabján
dolgozik. Ez most valami zombikról szól. – És akadt némi
segítségem is.
Kedvesen Cooperre mosolygok, de ő nem veszi észre, mert
éppen azzal van elfoglalva, hogy szúrós szemmel néz Indyre, aki
az egyik teherautóját most a kutyám, Lucy lábának próbálja
csapkodni. Lucy rémülten felugrik és Cooper kovácsoltvas
székének lába alatt keres menedéket. Sem Franknek, sem
Pattynek nem tűnik fel a gyerekük viselkedése.
Frank és Patty kisfia, Indiana nagyon édes is tud lenni, ha akar,
de épp abban a korban van, amikor néha nem lehet bírni vele.
Mint például most, amikor a csengő éles hangon megszólal. Indy
felugrik, azt kiáltja, hogy „Majd én kinyitom”, és berohan a
házba.
– Frank! – szólal meg Patty higgadtan. Már túlságosan előre jár
a második terhességével, hogy ő ugorjon a gyerek után, bár
amikor nem terhes, Patty akkor sem valami ugrálós fajta.
Foglalkozása szerint táncos – mi is így találkoztunk, a Sugár Rush
turném alatt a háttértáncosom volt –, kecses a mozgása, de
mindig inkább hajlékony volt, mint lendületes. – Fogd már meg,
mielőtt még tönkretesz valamit!
– Majd én! – tolja hátra a székét Cooper óvatosan, nehogy
megsebesítse Lucyt. – Úgyis meg kell néznem, ki az.
– Az én fiam. – Frank felsóhajt, az asztalra teríti a szalvétáját

83
és Cooper után indul. – Az én felelősségem. – Ám tudom, mi az
igazság: az, hogy Franket lenyűgözi Cooper munkája, és
valójában azért megy utána, hátha tanulhat valami új trükköt a
magánnyomozói szakmából.
Nem teszek fel olyan buta kérdéseket, mint hogy Ki lehet az
ebben a kései órában?, mert már hozzászoktam, hogy Coopernek
gyakran vannak esti látogatói, akiket leginkább úgy határoz meg,
hogy „a kollégái”. Mindegyiknek van valami gúnyneve, mondjuk,
„Szimat Sammy” vagy „Hal, a Szűz”. Már rég nem kérdezem tőle,
mit jelentenek ezek a nevek (Szimat Sammy esetében ez
nyilvánvaló. Hatalmas orra már sokszor betört, és nemegyszer
elég csúnyán rakták rendbe. Hal, a Szűz esetében nem vagyok
benne biztos, hogy kíváncsi vagyok a magyarázatra).
Észrevettem, hogy sokan közülük rajta vannak Cooper
vendéglistáján. „Ezzel tartozom nekik” – Cooper csak ennyit
dörmög a bajusza alatt, ha rákérdezek, és biztosra veszem, hogy
nem a pókerestek járnak az eszében, amelyeket néha rendez.
Megjegyeztem, hogy már nagyon várom, amikor bemutatja majd
„A nagy durrogtatót” az anyjának, de Cooper csak titokzatosan
mosolygott.
– Szóval – fordulok Pattyhez, miután a fiúk távoztak, és
remélem, hogy sikerül elterelnem a beszélgetést Jasmine
haláláról, bár ez elég nehéz lesz, mert Patty velem szemben ül,
pont az 1416-os szoba, Jasmine lakhelyének ablaka alatt. Ahol
nem ég a villany.
Amint a lány szülei megérkeznek, hogy elvigyék a holmiját –
amit majd valószínűleg Sarah-val együtt segítünk nekik
összepakolni –, Lisa választ egy új folyosófelügyelőt, aki
beköltözik a helyére. Csak akkor fogok újra fényt látni az 1416-os
szoba ablakában, ha felnézek.
– Tudjátok már, hogy az új baba fiú lesz vagy lány?

84
 – Ó, nem! – tör le egy darabkát a szelet étcsokiból, amit
Frankkel a fagyihoz hoztak. – Ha megtudom, hogy még egy fiú,
esküszöm, nem is nyomok majd!
– Ugyan már, Patty! – nevetek. – Ezt nem gondolod komolyan!
Patty hatalmas szemeket mereszt rám.
– Ó, dehogyisnem! Csak várj, amíg neked is gyereked lesz,
akkor majd megtudod. Minden energiádra szükséged lesz, hogy
kitold a kis gazembert. És miért erőlködnék, ha tudom, hogy a
végeredmény egy újabb kis ördögfajzat, mint Indy, akinek az
egyetlen életcélja, hogy az összes ékszeremet lehúzza a vécén?
Ne érts félre, imádom a fiamat, és nincs olyan, amit meg ne
tennék érte, de ez a következő jobban teszi, ha lány lesz.
– Tessék, Patty – nyújtok felé egy tányért némi előétel-
maradékkal. – Egyél egy kis sajtot, ha már a nyafogás a fő fogás.
Patty felnevet, majd hirtelen a torkán akad a nevetés, és
elkerekedett szemmel, bűntudatos képpel néz rám.
– Jaj, istenem, Heather – harap az alsó ajkába. – Sajnálom!
Nem úgy értettem… amikor azt mondtam az előbb, hogy várj,
amíg neked is gyereked lesz, teljesen megfeledkeztem arról,
hogy… tudod…
– Nem eshetek teherbe, mert az endometriosis miatt súlyos
hegesedések vannak a méhemben? – teszem le a sajtos tányért,
amit még mindig szorongatok, a kezemből. – Semmi baj, Patty.
Azt hiszem, Cooper és én kénytelenek leszünk a szülői örömöket a
ti gyerekeiteken keresztül megélni. És persze a diákokon
keresztül, a munkahelyemen.
Patty nem úgy néz ki, mint aki megnyugodott.
– Jaj, Heather, most úgy teszel, mint aki könnyen veszi a
dolgot, de tudom, hogy valójában nagyon is fájt, amikor kiderült.
Az orvosok nem tudnak tenni semmit?
– De, természetesen tudnának – felelem. – És ha olyan nagyon

85
akarnék gyereket, akkor ki is próbálhatnánk egyik vagy másik
módszert, vagy akár örökbe is fogadhatnánk, vagy nevelőszülőnek
is jelentkezhetnénk. De egyelőre egyikünk sem érez elsöprő
késztetést arra, hogy szaporodjunk vagy szülőkké váljunk, jól
érezzük magukat így, ahogy most vagyunk. Miért? Szomorúnak
látszunk?
Patty megrázza a fejét, lelógó kristályfülbevalója csak úgy
repked.
– Nem – ismeri el. Egy szalvétával megtörölgeti a szemét,
amely érdekesen kezd fényleni a pislákoló gyertyalángnál. –
Egyáltalán nem. Még sosem láttalak ennyire boldognak… pedig
gyerekkorunk óta ismerjük egymást, vagy legalábbis olyasmi. És
nyilvánvalóan Cooperrel is madarat lehetne fogatni… de hát ő
mindig is odáig volt érted. Én rögtön láttam, hogy beléd esett,
abban a pillanatban, amikor először találkoztatok…
– Jaj, ne már! – hűtöm le. Nagyon jólesnek a szavai, de tudom,
hogy csak azért mondja, hogy a kedvemben járjon.
– Komolyan beszélek! Rá sem tudott nézni senki másra, ha te is
ott voltál, és ez azóta sem változott. A lányokkal mindig jót
szórakoztunk ezen. Mármint hogy te a kisöcsivel jártál, szóval
nem sok esélye volt, hogy lépjen, vagy ilyesmi. De senki sem
lepődött meg, hogy abban a pillanatban, amint Jordannel
szakítottatok, Cooper máris megjelent mint mentőangyal, és
felajánlott neked egy lakást…
– …cserébe azért, hogy rendbe tegyem a számláit –
emlékeztetem.
– Ugyan már! – legyint Patty. – Mintha nem lett volna elég
pénze, hogy felvegyen egy rendes könyvelőt. Te pedig nem is vagy
annyira jóban a számokkal. Mindvégig tervei voltak veled.
Annyira örülök neked, Heather, de komolyan! – Átnyúl az asztalon,
megfogja a kezemet és megszorítja. – Annyira örülök, hogy még

86
azt is majdnem megbocsátottam, hogy azt a két kis
elkényeztetett ikerlánykát, a húgait kérted fel koszorúslánynak.
– Jaj, ne már! – Megint csak ezt tudom mondani. – Hisz te
leszel a legfőbb koszorúslány. Miért ne élvezhetné egy kicsit
Jessica és Nicole is a reflektorfényt?
– Azért, mert elkényeztetett kis bajkeverők – feleli Patty.
Elengedi a kezemet és ismét megtörli a szemét. Már nem sír,
inkább bosszús. – Tudtad, hogy az egyikük… képtelen vagyok
megjegyezni, melyik melyik, de az a kis pufók, aki azt hiszi, hogy
dalokat tud írni…
A hátam mögül a konyhából lépések hallatszanak. Patty fülét is
megüti a hang, és a tekintete mögém villan – pont az utólag
épített, üvegezett konyhával szemben ül, míg én az udvar felé
nézek –, és látom, hogy a szeme elkerekedik, az arckifejezése
pedig bosszúsról rémültre vált.
Megfordulok, hogy megnézzem, kit is engedett Cooper a
házba, de már előtte felismerem a hangokat. Dacára a langyos
esti levegőnek, a vér megfagy az ereimben.
– Mi a csodáról beszélsz? – kopog magas sarkú cipőben egy
krémszínű nadrágkosztümöt viselő, csinos, középkorú nő Cooper
mögött. – Odáig lesz, hogy láthat!
– Hát, én ebben nem lennék olyan biztos – ellenkezik Cooper. A
hangja olyan hűvös, mint a bor a poharamban. Komor képpel
kíséri át a nőt a lakáson, el a konyhaasztal mellett, egyenesen a
hátsó udvarra nyíló ajtóig, Frank pedig mögöttük lépked,
karjában a fészkelődő Indianával.
– Ja, ne viccelj már! – legyint a nő. Gesztenyeszínű haja
tökéletesen fodrászolt, arca diszkréten sminkelve, nyakában
krémszínű sál, inkább drámai hatás elérése céljából, mint az idő
hagyta nyomok elfedésére a nyakán… mindig is nagy rajongója
volt a plasztikai sebészetnek. – Tudom, hogy látni akar. Azért

87
vagyok itt, mert meghívott.
Patty megszorítja a csuklómat. Az ujjai pont annyira jéggé
fagytak, mint a vérem.
– Épp ezt akartam elmondani – suttogja. Az enyémhez
hasonlóan Patty tekintete is a konyhában álló nőre tapad. – A
jövendőbeli sógornőd, az a jótét lélek…
– Nicole… – szorítom össze az ajkamat döbbenten.
– A múltkori próbán mondta – amikor te nem tudtál eljönni,
mert akkor tartották azt a rendkívüli alkohol- és drogmegelőzési
tréninget –, hogy olyan kellemetlenül érzi magát, mert a vőlegény
vendéglistája annyival hosszabb, mint a menyasszonyé. Úgyhogy
megbízott néhány diákot ott, ahol dolgozol, hogy csórják el az
ottani telefonkönyvedet, az apád pedig előásott valahonnan egy
régi címjegyzéket, amit talán még régebben gyűjthetett be tőled,
aztán átnyálazta mind a kettőt és egy rakás embert hozzáírt a
listádhoz.
Érzem, hogy a gyomrom hirtelen görcsbe rándul, és ez nem
amolyan jóféle izgalom, amit akkor érzek, amikor Cooper belép a
szobába és újra meg újra megállapítom, mennyire jóképű, és
milyen szerencsés vagyok, hogy engem választott (persze ő is
igen szerencsés, hogy én meg őt választottam). Ez most az a
rosszfajta görcs, ami azt üzeni: Veszély, veszély, menekülj!
De meg is érdemlem. Meg is érdemlem, amiért olyan sokat
dolgozom, hogy nem maradt elég időm az esküvőmmel
foglalkozni, és az egészet Perryre hagytam. Aki Cooper elmondása
szerint nem volt túlságosan feldobva attól, hogy lemondtuk a
közös ebédet. Kifejtette, mennyire elfoglalt és fontos ember, és
célzott rá, hogy már egyáltalán nem biztos, hogy össze tudunk
hozni egy újabb találkozót az esküvőnk előtt.
Az előtt a nap előtt, amelyről most már látom, hogy biztosan
tragédiába vezet.

88
 – Jessica, Magda és én megpróbáltuk lebeszélni Nicole-t a
dologról – folytatja Patty sietve. – Figyelmeztettük, hogy te már
mindenkit meghívtál, akit akartál, de azt mondta, jó kis
meglepetés lesz, és hogy az apád és Cooper rábólintottak, de
valójában azt hiszem…
– Senkinek sem szólt róla – fejezem be a mondatot. A torkom
kiszáradt, de egyetlen izmom sem mozdul, hogy a
borospoharamért nyúlhassak. – Kivéve az apámat, aki, lefogadom,
abban reménykedett, hogy hosszú idő után végre kibékülünk.
A nő, aki az üvegezett konyhában áll, észreveszi, hogy Patty és
én kint ülünk a teraszon a fényfüzérek alatt, és drámaian
összecsapja a kezét.
– Itt is van! – kiált fel. – Itt az én kislányom!
Aztán a nyitott ajtón át kirohan és megölel, én pedig majdnem
megfulladok a parfümfelhőben, abban a Chanel-illatban, amelyről
mindig csak ő jut az eszembe – és nem épp hízelgő
összefüggésekben.
– Szia, anya – mondom.

89
 – Szívem! – szól ki Frank az ajtóból Pattynek. – Mennünk
kellene!
– Csak egy perc!
Patty a tekintetét az anyámra szegezi, aki azt a széket
foglalta el, amelyről Cooper korábban felállt, hogy ajtót nyisson.
Lucy, aki általában az idegenekkel is barátságosan viselkedik
(remek játszótárs, ám csapnivaló házőrző), kioson a szék alól és
besomfordál a házba. Valószínűleg ő is érzi, ahogyan Patty, hogy
nagy tűzijáték van kitörőben. Neki azonban, Pattyvel ellentétben,
van annyi esze, hogy kimeneküljön a hatósugárból.
– Nem akartam megzavarni a kis összejöveteleteket –
szabadkozik az anyám, amikor meglátja a vacsora romjait. –
Nagyon örülök, hogy megtanultál főzni, Heather. Ez egy olyan
fontos tulajdonság, amellyel minden asszonynak rendelkeznie
kell.
– Nem tanultam meg – felelem hűvösen. – Ezt Cooper csinálta.
Mit keresel itt, anya?
– Patty, tényleg mennünk kellene – szólal meg ismét Frank,
kissé sürgetőbben, mint legutóbb. – Indynek már rég ágyban lenne
a helye.

90
 Frank fia nyugtalanul fészkelődik az apja karjában, és
hangosan követeli, hogy tegyék le, miközben arrafelé mutogat,
amerre Lucy menekült. Nyilván szeretné még egy kicsit csapkodni
a kutyám lábát a kisautóival.
– Hogy érted azt, hogy mit keresek itt? – csodálkozik az anyám.
– Te vagy az, aki férjhez megy, te küldtél nekem meghívót!
Szélesre tárja a karját, ezüst karkötői hangosan csilingelnek
mindkét vékony csuklóján. Elég tisztes mennyiségű ékszert visel.
Szinte minden ujján gyűrű, hosszú ezüstláncok és mindenféle
medálok a nyakában, a fülébe szúrt gyémánt fülbevaló pedig
kikandikál vörös haja alól – amely legutóbbi találkozásunkkor még
hamvasszőke volt.
– És ha megjegyezhetem, nagyon is helyeslem a dolgot – ejti le
a karját az anyám mosolyogva. – Mindig is kedveltem Coopert.
Sokkal egyenesebb jellem, mint Jordan. Amíg együtt jártatok,
persze, nem akartam mondani, de Jordant az elejétől fogva kissé
ostobának tartottam, Heather.
Cinkosan Cooperre kacsint, aki már védekezőállást vett fel:
nekitámaszkodott a korlátnak és a karját keresztbe fonta a
mellkasán. Úgy méregeti az anyámat, mintha csak egy
gyanúsított lenne valamelyik ügyében, és készen állna rá, hogy
bármelyik pillanatban a földbe döngölje.
– Persze, nem akarom megsérteni az öcsédet, Cooper – teszi
hozzá sietve.
– Nem vettem sértésnek, Janet – nyugtatja meg Cooper.
– Jaj, kérlek! – hadonászik a karjával az anyám. A karkötők
ismét hangosan csilingelnek. – Szinte már egy család vagyunk.
Hívj anyának!
– Inkább nem tenném – hárítja el a felkérést udvariasan
Cooper,
A hangja olyan félelmetesen érzelemmentes, hogy oda kell

91
nézzek. Látom, hogy a kék szempár rám szegeződik. Szinte érzem
a védelmező hullámokat, amelyeket sugároz felém.
Tudom, hogy ha rajta múlt volna, be sem engedi az anyámat a
házba. Bizonyára megvan a nyomós oka, hogy miért tette mégis.
– Én nem küldtem neked esküvői meghívót, anya –
tájékoztatom. – Csak volt egy kis keveredés. De még ha küldtem
volna is, az sem lenne magyarázat arra, miért jelentél meg a
lakásunkon este kilenckor, egy teljes hónappal a ceremónia előtt.
– Keveredés? – néz rám anyám meglepetten. Ez a döbbent
nézés nagyon jól megy neki, mivel annyit machináltak már az
arcán, hogy a szemöldöke félig-meddig csodálkozó ívbe
merevedett. – De amikor felhívtam az apádat, azt mondta, hogy…
– Nem érdekel, mit mondott apa – vágok közbe, – Pontosan
tudod, hogy milyen vezeklési mániája van, amióta kijött a
börtönből. Mást se csinál, csak próbálja jóvátenni a dolgokat.
Ráadásul még mindig odáig van érted. Bármit hajlandó lenne
mondani, amit hallani akarsz.
– Jaj, Heather! – Az anyám szerényen lesüti a szemét, aztán
kissé megigazítja a sálját, hogy jobban látsszanak a nyakláncai. –
Tudod, hogy ez nem igaz. Az apád és én nagyon régen elváltunk.
Vagy húsz éve. Nem kellene már abban reménykedned, hogy mi
még újra összejövünk…
– Hidd el – mondom –, egyáltalán nem dédelgetek efféle
terveket. Hol van Ricardo?
– Ricardo? – Anyám elkapja a tekintetét. Mintha a volt
menedzserem – akivel megszökött az Államokból a közös
számlánkon lévő összes pénzemmel egyetemben – ott rejtőzne
valahol az árnyékban. – Hát, ő még Buenos Airesben van, azt
hiszem. Kissé összevesztünk.
Kezd világos lenni a dolog.
– Úgy érted, dobott téged – állapítom meg. – És magával vitte a

92
pénzt, ami még maradt.
– Jaj, Heather! – csattan fel anyám kissé bosszúsan, és
visszanéz rám. – Miért feltételezed mindig a legrosszabbat az
emberekről?
– Jézusom, anya, nem is tudom… Talán vessünk egy pillantást a
példaképeimre az életemben!
Az anyám a fejét csóválja, rozsdaszínű haja csak úgy csillog a
fényfüzérek alatt.
– Nem kellene így beszélned, különösen nem a
vacsoraasztalnál. Nem úgy neveltelek, hogy ilyen gyatra
házigazda légy. A minimum, hogy megkínálsz egy pohár borral!
Hosszú volt a repülőút, és igencsak megszomjaztam.
– Most szálltál le a repülőről? – kiáltok fel meglepetésemben. –
Egyenesen Argentínából?
– A csomagjai az előszobában vannak – tájékoztat Cooper. –
Mind a tíz. Louis Vuitton.
Most már értem, Cooper miért engedte be. Az anyám sosem
utazott kevés csomaggal. Még a vőlegényem – aki mindenki
másnál jobban tudja, mennyire gyűlölöm Janet Wellst – sem
hagyhatja, hogy egy középkorú nő, aki most szállt le az
Argentínából érkező repülőről, ott ácsorogjon az ajtóban tíz Louis
Vuitton táskával, különösen így este, egy háztömbnyire a
Washington Square Parktól, ahol virágzik az éjszakai drogbiznisz
(bár az esetek nagy részében ez nem túl erőszakos tevékenység).
– Nem is tudtam, hogy New York ilyen népszerű lett a turisták
körében ősszel – villant ragyogó mosolyt Pattyre az anyám,
kezében egy teli pohár borral, ami eredetileg Pattyé volt, de ő
nem ivott belőle, lévén hogy terhes. Csak azt mondja, „szereti a
látványát”.
– De szó szerint egyetlen üres hotelszoba sincs. Még a
Washington Square Hotel is, amely nem egy luxushely, már ha jól

93
emlékszem azokból az időkből, amikor még te meg én néha
megszálltunk ott, teljesen tele van. És háromszáz dollár egy
éjszaka!
– Azokat a szállodákat nem a turisták töltik meg – világosítom
fel csípősen. – Hanem az aggódó szülők, akik a gyerekeiket hozták
a New York-i Főiskolára, arra a helyre, ahol dolgozom, és ahol
tandíjkedvezményt kellett kérnem, mivel lenyúltad az összes
megtakarított pénzemet…
– Jaj, drágám – mosolyog rám szórakozottan az anyám,
miközben leteszi a borospoharat, hogy megfoghassa a kezemet. –
Az nem lehet, hogy még mindig emiatt haragszol! Vagy igen? Mert
tudnod kell, hogy nem egészséges dolog a régmúlt problémáin
rágódni. Idővel ezek a dolgok felemésztenek, és agyvérzést vagy
szívrohamot kapsz, ha nem engeded el őket. Nem állítom, hogy
tökéletes anya voltam. És igen, tettem olyan dolgokat, amelyekre
nem vagyok büszke. De hatalmas nyomás alatt voltam: egyedül
kellett neveljelek, míg az apád börtönben ült, mert nem fizette
rendesen az adóinkat. Megtettem mindent, ami ezek közt a
nyomorult körülmények közt telt tőlem, ezt bátran mondhatom.
És ne feledd, mennyire szeretted a színpadot! Úgy kellettek neked
azok a szereplések, mint halnak a víz.
Döbbenten nézek rá.
– És te meg Ricardo úgy haraptatok az ezzel keresett
pénzemre, mint a cápák…
– De most jól megy a sorod, nem? – kérdi. – Van gyönyörű
otthonod, kedves barátaid, és itt ez a csodálatos ember, aki
szeret téged és el akar venni feleségül. Ez sokkal több, mint ami
a legtöbb embernek jut. Meg kellene tanulnod értékelni a
szerencsédet, Heather!
Ahogy megfordítja a kezemet és a legközelebbi citromos
gyertya fénye felé tartja, a Coopertől kapott eljegyzési

94
gyűrűmben a gyémántok közé foglalt zafírkő ugyanolyan átható
kéken ragyog fel, mint a vőlegényem szeme.
– Hohó! – kiált fel az anyám. – Ez aztán a kő! Úgy látom,
tényleg nagyon jól megy nektek. Akkor meg mit panaszkodsz? Ez
csupán pénz, Heather. Most kezded az új életedet mint férjes
asszony, szóval miért nem használod ki a lehetőséget, hogy
elfelejtsd a régi dolgokat és fátylat boríts a múltra? Nem
gondolod, hogy sokkal egészségesebb lenne, mint ezeréves
történeteken rágódni?
Annyira elképedek, hogy még válaszolni is képtelen vagyok –
legalábbis hangosan. A fejemben persze cikáznak a gondolatok.
Csupán csak pénz? Azt hiszed, ez csak a pénzről szól? – vágnám a
fejéhez legszívesebben.
És mi van az összes többi dologgal, amitől megfosztott? Mert
amikor elvette a pénzt – az én pénzemet, azt az összeget, amiből
főiskolára mehettem volna, vagy finanszírozhattam volna a saját
gyerekeim taníttatását, már ha valamikor lennének gyerekeim –,
azzal elvette a jövőmet is, a karrieremet, a büszkeségemet, és
közvetlenül ez után a sorban a barátomat, Jordant is, az
otthonomat, az életemet, és igen, a hitemet is. A hitemet abban,
hogy van igazság és becsület a földön. És ezt mind a saját anyám
vette el tőlem.
És igen, végül minden jóra fordult – sőt, még annál is jobbra de
ez a legkevésbé sem neki köszönhető. Mert van egy dolog, amit
elvett tőlem, és amit már sohasem kaphatok vissza, és ez az
anya, akiben bízhatok, az anya, aki szeret engem. Mert Janet
Wells nyilvánvalóan nem ilyen. Mert nemcsak hogy lopott tőlem:
el is hagyott. Az apám azért hagyott ott minket, mert így kellett
tennie. Ő meg azért, mert így akarta.
Hogy lehet, hogy nem látja a különbséget?
De mindezt nem tudom elmondani neki. Mozdulni sem tudok.

95
Jéggé dermedve ülök ott, olyan mereven és mozdulatlanul, mint
szegény Jasmine Albright, akinek a holtteste mellett gubbasztot
tam egész délután,
Cooper azonban elég gyorsan megmozdul: úgy rugaszkodik el a
korláttól, mintha az anyámra akarná vetni magát. De Frank,
karjában a kisfiával, közéjük lép és határozottan rászól:
– Ne csináld, ember! Nem éri meg!
Az anyám meglepetten pislog ránk.
– Most mi van? Valami rosszat mondtam? Édes istenem! Nem
problémázhatsz még mindig azon a pénzen! Hiszen már olyan
régen történt! És nem is mind Heatheré volt. Én voltam az
ügynöke, Ricardo pedig a menedzsere. Megdolgoztunk azért a
pénzért…
– Tíz százalék – találom meg végre a hangomat –, annyi volt a
tiétek. Tíz százalék, nem az egész, ahogy van!
– Jaj, Heather, most őszintén! – kortyol bele a borába az
anyám. – Nem állítom, hogy amit tettem, az helyes volt, mert
természetesen nem volt az. Hoztam néhány rossz döntést. De te
még gyerek voltál. Ricardo és én pedig felnőttek, a felnőttek
gondjaival. Tudod, hogy Ricardo szerencsejáték-függő volt.
Bűnözők üldözték – valódi gengszterek, fegyverrel és vastag
aranylánccal a nyakukban. Mit kellett volna tennem? Hagytam
volna meghalni?
– Nem, de nem is kellett volna vele menned.
– De szerettem! Te elhagynád Coopert, ha aranyláncot viselő
gengszterek lihegnének a nyakában?
– Természetesen nem – felelem. – Mellette maradnék és
segítenék neki harcolni.
– Fegyveres banditák ellen?
– Heather volt velem néhányszor lőgyakorlaton ezen a nyáron –
jegyzi meg Cooper visszafogottan. Már kissé higgadtabbnak tűnik.

96
– Egész jól céloz.
– Lőlapokra – teszem hozzá szerényen.
– Amit én érdekesnek találok, Janet – jegyzi meg Cooper –, az
az, hogy ha meg van róla győződve, hogy semmi rosszat nem
követett el, akkor vajon miért várta ki ilyen rettentő gondosan az
elévülési időt, mielőtt visszatért az Egyesült Államokba? Öt év…
plusz a másik öt év, amíg az ügyész hiába próbálta meg felkutatni
a hollétét a kiadatás miatt. Ez pont annyi, mint amennyit az
olyan súlyos bűncselekményért számolnak New York államban,
mint a különösen nagyértékű lopás, nemdebár?
Az anyám majdnem félrenyeli a bort, amiből épp az imént
kortyolt.
– Ne légy… ne légy nevetséges! Mondtam már: azért jöttem
vissza, hogy Heatherrel ünnepelhessem életének ezt a fontos
eseményét. És nem tudom, az a pénz miért ilyen sarkalatos pont
még mindig nála; bármikor kereshetett volna még sokszor ennyit,
ha lemondott volna a fagylaltkelyhekről, és nem ragaszkodott
volna olyan makacsul ahhoz, hogy a saját maga által írt bugyuta
dalokat énekelje…
Most Pattyn a sor, hogy közbeszóljon, ami elég meglepő, hisz
általában ő a legbéketűrőbb teremtmény, akit nem könnyű
felbosszantani.
De így van ez az olyan emberekkel, mint Patty… és, talán,
mint én is. Ha egyszer mégis megharagszunk valakire, évekig nem
felejtjük el a dolgot; olyanok vagyunk, mint az üst, amely
csendben fortyog a hátsó lapon, aztán egyszer csak, mielőtt még
észbe kapnál, már le is égette a házat.
– Franknek igaza van – áll fel Patty a székből. – Mennünk kell.
Janet, hol dobhatunk ki? Kocsival jöttünk. Kint parkolunk a ház
előtt. Szívesen elviszünk bárhová, ahová mész.
– Ahová megyek? – ismétli meg az anyám, és olyan döbbent

97
arcot vág, mintha valaki suttyomban kicserélte volna a
szürkebarátját egy pohár merlot-ra. – De hát mondtam nektek,
hogy nincs hová mennem…
– Elég leleményes voltál, hogy megtaláld az utat Buenos Aires-
ből az ajtómig – jegyzem meg negédesen. – Biztos vagyok benne,
hogy ezt is megoldod valahogy.
– Frank, drágám – szedelődzködik Patty, – Kösd be Indyt a
gyerekülésbe, míg Cooper bepakolja Janet bőröndjeit a
csomagtartóba! Range Roverünk van – magyarázza az anyámnak
–, szóval, bőven lesz hely magának és a csomagjainak is.
– Remek ötlet! – lelkesedik Cooper is, mielőtt még anyám szóra
nyithatná a száját. Aztán bevonul a házba, Frank pedig a vállára
kapja Indyt, és még mindig kissé zavartan követi.
De nem Frank az egyetlen, aki össze van zavarodva.
– Mintha már mondtam volna – tiltakozik az anyám –hogy nem
tudtam szobát foglalni. Biztosra veszem, hogy Heather és Cooper
nem haragudnának, ha itt maradnék. Úgy tűnik, több mint
elegendő helyük van, én pedig a családhoz tartozom. Nem várok
semmi különösebb ellátást. Észre sem fogják venni, hogy itt
vagyok.
– Ez nem a… – kezdek bele bosszúsan, de Patty közbevág.
– Ó, nem hinném, hogy ez túl jó ötlet lenne, Janet! – Odahajol
az anyámhoz, hogy elvegye tőle a borospoharat. – Ismeri a
mondást a rokonokról: ha meg akarjuk őrizni a jó viszonyt,
jobban tesszük, ha szállodába küldjük őket, amikor
meglátogatnak minket.
– De hisz épp most mondtam – ugrik fel az anyám. – Nem
találtam hotelszobát!
– Ó, hát erről majd Cooper gondoskodik – öleli át az anyám
vállát Patty. – Magánnyomozó, tudja. Egy csomó ember a
lekötelezettje a városban. Nem igaz, Heather?

98
 – Egy vagonnyi – erősítem meg. – Igazság szerint az ügyfelei
közt vannak szállodák is. Találunk neked helyet valahol. Persze,
nem ígérhetem, hogy a St. Regisben, de azért nem
szükségszerűen ifjúsági szállóban.
Az anyám összeszorítja az ajkát. Patty óvatos unszolására már
elindult a konyha felé, és ebben a nem épp hízelgő fényben az
arca már korántsem tűnik olyan simának és ránctalannak, mint a
gyertyák és dekorlámpácskák ragyogásában.
– Szó sem lehet szállodáról – jelenti ki olyan határozott
hangon, amilyenre még a gyerekkoromból és a tinédzseréveimből
emlékszem, és a legkevésbé sem az az álkifinomult modor, amit a
barátaim előtt használ.
A szemöldököm a magasba szalad. Az anyám nem akar
hotelben megszállni? Amikor turnéztunk, mindig imádta a
szállodát, a kiszolgálást, a szobalányokat, az előcsarnok szikrázó
fényeit, a bárt…
Különösen a bárt, mivel ott voltak a találkáik Ricardóval.
A dolgok tényleg nagyon más irányt vettek, ha anya
visszautasít egy ajánlatot, hogy szállodában aludhasson.
– Ha nem maradhatok Heatherrel, akkor inkább a volt
férjemnél leszek – horkan fel. – Alan már meghívott, de jobban
szerettem volna… mindegy, most már nem számít.
Anya körülményei lehet, hogy megváltoztak, de ez nem jelenti
azt, hogy ő maga is.
– Remek – nyugtázom. – Menj, aludj apánál. Nagyon fog örülni
neked. Viszlát később, anya!
A szúnyoghálós ajtóhoz lépek és kinyitom neki, hogy
bemehessen a házba, át a konyhán, végig az előszobán, ki a
bejárati ajtón, le a lépcsőn és át az úton, hogy végre beülhessen
Frank és Patty kocsijába, és eltűnjön előlem, remélhetőleg újabb
tíz évre, vagy még tovább.

99
 Mielőtt távozik, anyám még rám néz, s az arcára kiül valami
furcsa kifejezés, amit nem ismerek fel, mert még sosem láttam
rajta ilyet. Csalódottság, talán. Bűntudat vagy lelkiismeret-
furdalás nem lehet. Mert az anyám alapvetően képtelen ezekre
az érzésekre, máskülönben sosem tudott volna ilyen rettenetes
dolgokat művelni velem.
– Viszlát, Heather! – búcsúzik még mindig azzal a különös
kifejezéssel az arcán.
Aztán távozik.

100
 Másnap reggel a Fischer Hall ebédlőjében a szokásos hajnali
ébresztő kávés forró csokimat készítem bőséges adag
tejszínhabbal, amikor Magda odalép hozzám.
– Heather! – szólít meg. – Óistenem! Hallottam mindent. Az a
halott lány. Az anyád. Nincs valami jó heted, igaz?
– Lehetne rosszabb is – mondom. – Legalább még mindig
elbűvölően jól nézek ki.
Magda elvigyorodik, és tréfásan megüti a karomat.
– Te mindig!
A barátnőm az ebédlő kötelezően viselendő új egyenruhájában
feszít: világoszöld köpeny, baloldalt, a melle fölött hímzett
felirat; „Mindennap friss”. Régebben az egyenruha rózsaszín volt,
ami kiemelte Magda szőkített haját és sötét szemöldökét. Ez a

101
zöld a személyzet tagjai közül igazából nem áll jól senkinek,
viszont passzol az egészség és jólét programhoz – az ételszállító
cég megpróbálja meggyőzni a diákokat, hogy mostantól ezt
követi –, bár az igazat megvallva az étel maga nem sokat
változott, csak a tálalása.
Szerencsére az éttermi főnök, Gerard a dolgozók
megjelenésének további részleteit már nem szabhatja meg, így
Magda szőke, leomló műhajfürtöket tornyozott a feje tetejére,
hosszú körmét fémes aranyszínre festette (és csillámokkal szórta
be), a lábát pedig színben hozzáillő fémes aranyszínű, magas
sarkú cipőbe bújtatta.
– Gyere – tárja ki a karját. – Itt az ideje egy ölelésnek!
Leteszem a reggeli ébresztő italomat, és hagyom, hogy Magda
megöleljen, bár nem igazán vagyok az az ölelgetős fajta,
leszámítva persze, ha Cooperről van szó.
Magda ölelése azonban elég különleges. Puha, mint a vaj, és
valami egzotikus gyümölcsillat lengi körül. Egyszer pedikűr
közben valami újságot olvastam, és belebotlottam egy
hirdetésbe, s vele együtt egy sztár parfümjének illatmintájába.
Rájöttem, hogy Magdát érzem benne. A barátnőm illata pontosan
ugyanolyan, mint Beyoncéé.
– Köszi, Magda! – hálálkodom, miközben magához szorít. – De
minden rendben lesz.
– Hát persze – enged el. – Csak biztosra akartam venni, hogy te
is tudod. Jimmy! – kiabál rá hangosan a fiúra a pult mögött, aki
meglepetten néz rá. Az orientációs héten tíz óra előtt az
ebédlőben gyakorlatilag senki sincs. – Itt van Heather! Hol a
bagel, amit kértem, hogy tegyél el neki?
– Jaj, Magda! – hűtöm le zavartan. – Én is tudok venni
magamnak!
– Nem, nem tudsz – simogatja meg a barátnőm a vállamat. –

102
Mindenki rávetődött a bagelre, látod? – A kenyereskosárra mutat
a büféasztalon, közvetlenül a hűtött vágóasztal mellett, ahol a
vajat, lekvárokat és krémsajtokat tartják. – A gólyák közül
néhányan egész napos látogatásra mentek a Cloisters múzeumba.
De én gondoskodtam róla, hogy Jimmy eltegyen neked egyet. És
el is tett. Jimmy!
Jimmy, aki eddig vadul sms-ezett a telefonján, elrakja a
készüléket és sietve munkához lát: kettévágja a bagelt, amit
megmentett nekem, és beteszi a futószalagos pirítóba. Magda
feladata tulajdonképpen csak annyi lenne, hogy felügyeli a
személyik ellenőrzésére szolgáló kártyaleolvasót a bejáratnál, de
már évek óta úgy igazgatja az egész ebédlőt, mint egy királynő,
– Köszi, Mags! – hálálkodom komolyan, miközben azt a helyet
szemlélem, amely régebben a palacsintabár volt, most azonban a
Fischer Hall „friss gyümölcsözön koktélbárja” (ma görögdinnyés és
narancsos víz a választék). – De hagyja ki a szalonnát, Jimmy!
Pénteken lesz az utolsó ruhapróbám – magyarázkodom
bocsánatkérőn. – Igyekszem nagyjából ugyanakkora maradni, mint
amikor méretet vettek rólam. Ha felpattognak a varrások csak
azért, mert mostanában idegességemben annyit eszem, az
egészet újra kell kezdeni, és jövő hónapig garantáltan nem fog
elkészülni.
– Hagyd ki a szalonnát, Jimmy! – kiabál rá Magda. A fiú bosszús
pillantást vet felé, mert már elsőre is jól hallotta a kérést, s
azóta már rég a telefonját bújja megint.
– Köszönöm, Jimmy – mondom, s közben figyelem, ahogy a
kenyerem lassan áthalad a pirító izzó vörös szálai alatt. – Lehet,
hogy kéne valami egészségeset is ennem a rengeteg szénhidrát
mellé – jegyzem meg Magdának. – Egy kis szőlőt vagy valamit.
A barátnőm szemöldöke a magasba szalad.
– A szőlő jó lesz, azt hiszem.

103
 Odalépünk a salátabárhoz, ami az új ebédlőben kellős középre
került. Az étlapon sokkal több vegán és gluténmentes étel
szerepel, ami igazán nagyszerű hír azoknak a diákoknak, akik
vegán és gluténmentes ételeken élnek, de rettenetes az
olyanoknak, mint én, akik imádják a húst és a glutént, lehetőleg
egyszerre, szendvics formájában, jó sok majonézzel.
– Úgy hallottam, annak a lánynak a halálát az asztma okozta –
jegyzi meg Magda.
– Az orvosszakértő legalábbis úgy gondolja – felelem. – De nem
tudhatja biztosan, amíg a toxikológiai jelentést meg nem kapja.
– Szegény kis filmcsillagom! – csóválja Magda a fejét.
Azért hívja így a Fischer Hall lakóit, mert egyszer régen, még
jóval azelőtt, hogy idejöttem dolgozni, az épület legfelső szintjén
forgatták a Tini Nindzsa Teknőcök egyik epizódját, és sok diák
statisztaként szerepelt: az volt a dolguk, hogy a Washington
Square Parkból ámulattal nézzenek felfelé, miközben Donatello
vagy Raffaello elképesztő teknősmutatványokat adott elő a fejük
fölött a magasban.
Abban az időben Magda is még csak tizenéves volt, akkoriban
vándoroltak be a Dominikai Köztársaságból, és ez az egész
feledhetetlen benyomást tett rá… hogy Amerikában bármi
megtörténhet. Az is, hogy egy mozifilm egyik jelenetét a
munkahelyeden forgatják, te pedig azon kapod magad, hogy
filmcsillaggá váltál… vagy legalábbis kis pontocskává egy olyan
film tömegjelenetében, amely mutáns tinédzser teknőcökről szól,
akik mellesleg nin-dzsák is.
Lehet, hogy ezért öltözik azóta is mindennap úgy, mintha
bármikor beléphetne egy rendező a munkahelye ajtaján, és
felkérhetné szereplőnek a következő filmjébe. Az ember sose
tudhatja, ugyebár.
– Kitől hallottál az anyámról? – érdeklődöm, és kilopok néhány

104
szőlőfürtöt a művészien elrendezett toronyból, a
„Gyümöicsparádéból”.
– Patty írt egy üzenetet tegnap – húzza elő Magda az
okostelefonját az egyenruhája zsebéből, és az orrom alá tolja. A
készülék, mint Magda összes többi része, fémes aranyszínben
csillog. – És az összes koszorúslánynak is. Olyan dühös volt Cooper
kishúgára, Nicole-ra azért, hogy így idecsődítette az anyádat. Én
szóltam neki, amikor rájöttem, hogy azon ügyködik, hogy
mindenféle embereket hívjon meg az esküvődre. Mondtam, hogy
„Ne csináld ezt! Heather nem fog örülni neki!” De ő csak azt
hajtogatta: „Ó, dehogynem! Nagyon is fog! Olyan kevés embert
hívott meg, a bátyám pedig olyan sokat. Jó kis meglepetés lesz.
Az apám fizeti.” Én meg azt gondoltam, hát lehet, hogy tényleg
örömet szerez majd. Na de így iderángatni az anyádat! Erről nem
tudom elképzelni, hogy kellemes meglepetés lehetne.
– Nem – nyammogok egy szőlőszemen. – Egyáltalán nem
találtam annak.
– Tudod, Nicole-nak szerencséje van, hogy itt élünk az Egyesült
Államokban, mert ott, ahonnan én jöttem, ha valaki ilyet tett
volna egy másik nővel – különösen, ha a bátyja
menyasszonyával…
Magda gyors mozdulattal elhúzza a kezét a torka előtt, és
olyan hangot hallat, mintha az összes levegőt kiszippantották
volna a gigájából. Az egyik közelben álló diák, aki épp
gyümölcssalátát készít magának, kissé meg is ijed.
– Ennyi – folytatja Magda. – Az illető halott. Mert valaki
biztosan elteszi láb alól. Keríthetek neked egy embert, aki
elvégzi a piszkos munkát, ha akarod. El ne mondd Pete-nek – Pete
Magda fiúja, egy exrendőr, aki most a Fischer Hall egyik legjobb
biztonsági őre –, de van egy csomó barátom, akik simán
megtesznek ilyesmit. És ha Heather Wellsről van szó, még pénzt

105
se kérnének érte. Tudod, milyen népszerűek voltak a számaid
nálunk odahaza? És még mindig azok – teszi hozzá segítőkészen.
– Hát – kortyolok bele gyorsan a reggeli italomba, mert úgy
érzem, nagy szükségem van rá Magda kissé drámai előadása,
valamint a felajánlása után. – Lekötelezel, de azt hiszem, erre
nem lesz szükség. Cooper majd elintézi a dolgot a maga
módszereivel.
Előző este épp a fürdőszobából jöttem kifelé, miután a
rotációs arckefével átdörgöltem az ábrázatomat – azt mondták,
ha mindennap lefekvés előtt végigmegyek vele az arcomon, az
esküvőre ragyogni fog a bőröm és ott találtam Coopert, amint
épp a hugicájával cseveg telefonon.
– Ezt itt fejezzük be – zárta rövidre a beszélgetést. – Ez az
egész a te hibád. Semmi jogod nem volt hozzá. És nem, nem
érdekel, hogy miért tetted. Nem, egy bocsánatkérés nem segít.
Nem hallottad, mit mondtam? Megríkattad Heathert. Úgyhogy
számomra halott vagy. Ne hívj többet! A halottak nem
telefonálnak.
Ezzel letette.
A szemöldököm a magasba szaladt.
– Nem is sírtam – jegyeztem meg.
Cooper megpördült és meglepetten konstatálta, hogy ott állok
bolyhos rózsaszín köpenyben és papucsban, az arcom pedig csak
úgy ragyog a forgó arckefe sörtéitől.
– Jézusom! – kiáltott fel. – Észre sem vettem, hogy itt vagy!
– Azt látom – mondtam. – De nem sírtam. Neked pedig nem
kellene ennyire keményen bánnod Nicole-lal. Azt hitte, jót tesz
velem. Szép lett volna egy anya-lánya összeborulás, mint abban a
Paul Simon-számban.
– Hát, én csak megajándékoztam egy új számmal – morogta
Cooper. – Úgyis annyira szeret dalokat írni, hát most írhat egyet a

106
zord bátyról, aki eltemeti a húgát, ha az nem hozza helyre az
égbekiáltó bakit, amit elkövetett.
Nem tudtam nem mosolyogni. Lehet, hogy Cooper családjában
nincsenek bűnözők, mint az enyémben, de nekik is megvannak a
saját drámáik. Például a két ikerhúg, akik kései meglepetésként
érkeztek az anyja életébe. Jessicát és Nicole-t még
gyerekkorukban bentlakásos iskolába küldték, és kikerültek a
szüleik irányítása alól. Most, hogy végeztek a főiskolán,
hazajöttek, de pont olyan kezelhetetlenek, mint
tinédzserkorukban.
Bár még mindig inkább ők, mint az anyám.
– Nem temetheted el őt! – huppantam le az ágy szélére. – Mivel
még él. És elég szörnyű dolog ilyesmit mondani akkor, amikor egy
lány valóban meghalt. Gondolj bele, hogy érezhetnek Jasmine
szülei! Nekik tényleg el kell temetniük a lányukat.
– Engem csak az érdekel, hogy te hogy érzel! – Cooper leült
mellém az ágyra, és erős karját a vállam köré fonta. – Ami ma
este történt, annak sosem lett volna szabad megtörténnie. El sem
tudom mondani, mennyire sajnálom a dolgot. Hadd derítselek fel
egy kicsit!
– Oké. Akkor ne légy ilyen utálatos a húgoddal! – bújtam hozzá.
A teste melege éppolyan megnyugtató volt, mint a szíve
dobogása, amit a karomon éreztem.
– Nem pont erre gondoltam, amikor azt mondtam, hadd
derítselek fel egy kicsit!
– Miért? Én pont ezt szeretném. És miért mondtad Nicole-nak,
hogy sírtam? Holott nem is…
– Dehogynem – erősködött, – Hangosan folyattad a vizet, és azt
hitted, így nem hallom, de akkor is hallottam.
– Ó – bámultam zavartan a körmömet a lábamon. Új pedikűrt
csináltattam a munkakezdésre: „Tüzes rózsaszín” lett. Remekül

107
nézett ki.
Jasmine lábkörme is ki volt lakkozva. Púderkékre, mint
amilyen a szobája fala.
– Úgy gondoltam, szeretnél egyedül lenni – folytatta Cooper –,
máskülönben nem a fürdőkádban zokogtál volna, hanem kijössz,
és az erős, férfias mellkasomon hullatod a könnyeidet.
– Nem gondoltam, hogy el fogom sírni magam – magyaráztam. –
De az anyám egyszerűen megőrjít.
Valójában azonban inkább elszomorított – szomorú voltam,
mert nekem nem volt anyám, aki úgy szeretett volna, ahogyan
Kaileigh Harrist szerette az övé: annyira, hogy nem akarta
elengedni, még ebédelni sem akart nélküle, ami tulajdonképpen
nem túl egészséges dolog, de legalább látszik belőle a törődés.
De attól féltem, ha ezt kimondom, újra kitör belőlem a sírás,
és ezt nem akartam; most már főképp nem, hogy végre
összeszedtem magam.
– Jól tudom. Engem is megőrjít – ismerte be Cooper. – De a
húgom is. Nem akarom, hogy bárki is beleavatkozzon abba, ami a
mi napunk kellene legyen, és különösen nem akarom, hogy bárki
elszomorítson téged. – Mély levegőt vett, aztán sietve
hozzátette: – Ezért leszek végig az anyád sarkában, amíg itt van.
– Micsoda? – néztem rá döbbenten. – Cooper, neked elment az
eszed?
– Meglehet. De ez az egyetlen módja, hogy megbizonyosodjak
róla, valóban azért van itt, amiért mondta: mert látni akart
téged, és nem szövöget csalárd terveket, hogy végül megbántson.
– Cooper, ne csináld ezt! – csóváltam a fejem. – Van már egy
eseted. Egy fizetős ügy. Az olyan emberekkel, mint az anyám, a
legjobban akkor jársz, ha egyszerűen nem foglalkozol velük.

108
 – Nem mondtam, hogy beszélni is akarok vele. Csak a
nyomában leszek. Egy rövidke ideig. – Feltartotta a mutató- és a
hüvelyk ujját, úgy két centire egymástól. – Ugyan már, Heather!
Azt te is elismered, ugye, hogy egy kissé furcsa ez az egész? Miért
bukkant fel most, egy hónappal az esküvő előtt? És mi a csodáért
nem akar szállodába menni?
Felsóhajtottam. Be kellett lássam, hogy igaza van. Ez a két
kérdés bennem is felvetődött.
– És őszintén, nézd az egészet az én szemszögemből! –
folytatta. – Nyomozó vagyok. Miféle barát lennék, ha nem
nyomoznám le azt a személyt, aki boldogtalanná teszi a lányt,
akit a legjobban szeretek a világon?
Ez egyenesen szíven ütött.
– Az anyám már nem tud engem boldogtalanná tenni –
feleltem. – Ha nem hagyom, már nem. És ez alkalommal nem
fogom hagyni, Cooper. Nem fogom.
De már ahogy kimondtam, ismét könnyek gyűltek a szemembe.
Cooper szorosabban magához ölelt, és a másik karját is a
vállam köré fonta.
– Tudom, hogy nem fogod – bólogatott. – De addig is, akár
tetszik, akár nem, mindent megteszek, amit csak tudok, hogy
gondoskodjak róla: ne is legyen alkalma megbántani téged. A mai
este szerencsétlenül alakult – nem lett volna szabad beengednem
a házba, de…
– Tudom – simogattam meg az arcát. – Túl váratlanul ért a
dolog. És nála volt az a csomó táska, a taxit pedig elküldte, és
előadta a „szegény védtelen nő vagyok” jelenetet. Ebben mindig
nagyon jó volt. Tudod, abban, hogyan manipulálja az embereket.
Ez az igazi oka, hogy miért nem boldogultam nélküle én sem a
zeneiparban. Mert én sosem voltam jó a másokkal való játékban.
Cooper magához húzta a kezemet, és gyengéden megcsókolta.

109
 – Te valami sokkal hasznosabban vagy nagyon jó: azonnal
felismered, ha valaki manipulálni akar. És természetesen
hihetetlenül és ellenállhatatlanul édes vagy.
És akkor megcsókolt, szenvedélyesen, és hosszú ideig egy szót
sem szóltunk. Az ágyra dőltünk és túlságosan belemerültünk
mindenféle egyéb dologba. Owen, a macska, akit egy régebbi
főnökömtől adoptáltam, végig a fésülködőasztal tetejéről bámult
félig behunyt szemmel. Nehéz lett volna megmondani, hogy
helyeselte-e a viselkedésünket. Úgy általában, azt hiszem, igen.
Magdának azonban erről a részről nem számolok be. És arról
sem, hogy Cooper követni akarja az anyámat. Csak azt mesélem
el, hogy kijelentette: halottnak tekinti a húgát.
– Le akarja húzni Nicole-t a meghívottak listájáról – mondom,
miközben visszalépek a pulthoz, ahová a fiú már kitette az
enyhén megpirított bagelemet egy tányérra. – Köszönöm, Jimmy!
– Ezzel az erővel már azt is hagyhatta volna, hogy megölessem
– jegyzi meg Magda. – Mert legszívesebben úgyis meghalna. A
legjobb dolog, ami azzal a lánnyal valaha történt, az az, hogy
koszorúslány lehetett volna az esküvődön. Ezt ő mondta nekem.
Szó szerint így hangzott: „Ez a legjobb dolog, ami valaha történt
velem”. És tudod, el is hiszem neki. Nem hiszem, hogy lennének
barátai. Azt mondta, még sosem járt egy fiúval sem. A legutóbbi
koszorúslány-ruhapróbán azt is elárulta, hogy még szűz.
– Tényleg? – csodálkozom és valahogy nem is csodálkozom
egyszerre.
– Azt mondja. – Magda odakísér a pulthoz, ahol a krémsajtot
tartják. – De úgy tervezi, majd az esküvődön változtat ezen a
dolgon. Arra számít, hogy egy csomó – hogy is nevezte őket? Ja,
igen – partiképes agglegény lesz ott.
– Hűha! – Akaratlanul is Cooper barátja, Hal, a Szűz jut
eszembe. Vajon ő tényleg szűz? – tűnődöm. – És ő meg Nicole

110
összeillenének? A pasi egy kicsit fura. De Nicole, aki arról híres,
hogy írt egy számot, amiben azt fejtegeti, milyen ízű a vére
menzeszkor, hát ő sem épp egy főnyeremény.
– Heather!
Megfordulok, és látom, hogy Julio Juarez közeledik, a Fischer
Hall gondnoka, aki mintha kissé kényelmetlenül érezné magát
amiatt, hogy épp akkor zavar, amikor a reggelimet készítem (amit
persze már azelőtt el kellett volna fogyasztanom, hogy
elindultam dolgozni). De kissé késésben vagyok a tegnap esti –
adott esetben egészen kellemes – izgalmak miatt.
– Jó reggelt, Julio – köszöntöm. – Kér egy bagelt? Tudok valakit,
aki szolgálhat eggyel – kacsintok Jimmyre, aki észre sem vesz,
mivel ismét sms-ezik valakivel.
– Jaj, nem, köszönöm, Heather – utasítja vissza az ajánlatomat
Julio, és még jobban zavarba jön. Ez az ember nagyon komolyan
veszi a munkáját: munka előtt minden reggel gondosan kivasalja
barna egyenruháját, és sosem hagy egyetlen csepp
ételmaradványt sem egy óránál tovább a márványpadlón
éktelenkedni. Azonnal értem küldet, ha a diákok a kulcsukkal
valamit belevésnek a lift falába, vagy ha a játékszobában az
üdítős dobozaikat a biliárdasztalra teszik, és azok nyomot
hagynak a posztón – abban a reményben, hogy én majd elkapom a
gonosztevőket és kiállítom a számlát a bűneikért. Mérhetetlenül
rajong a Fischer Hallért, és büszke arra, hogy itt dolgozhat.
– Hallottam a lányról, aki meghalt – közli, és barna szeméből
szomorúság árad. – Arra gondoltam, a szüleinek biztos szükségük
lesz dobozokra, hogy össze tudják csomagolni a holmiját. Az
alagsorban rengeteg ilyen doboz maradt a beköltözők után. A
következő elszállításkor a szemétre kerülnek, de ha gondolja,
megmentek néhányat a lány szüleinek.
– Jaj, Julio! – Hirtelen már nem is annyira kívánom azt a

111
bagelt. – Ez igazán remek gondolat. Nem tudom, mikor jönnek a
szülők a holmikért, de valószínűleg hamarosan. Úgyhogy igen,
kérem, szedjen össze pár rendesebb dobozt, és tegye el őket
Jasmine családjának.
Julio tekintete kissé felderül. Mindenki örül, ha segíthet
valamiben, amikor haláleset történik az épületben.
– Rendben – mondja. – Akkor félreteszek néhányat. És mit
csináljak a szeméttel a tizenötödiken?
– A szeméttel a tizenötödiken? – visszhangozom.
– Igen – erősíti meg. – A tizenötödiken minden áldott reggel
tele van a szemétgyűjtő. Túl sok a kukába való. És senki sem
dobja a ledobóba.
A Fischer Hall minden emeletén, ahogyan a legtöbb, háború
előtt épült házban Manhattanben, van egy helyiség, ahová a
lakók a szemetet hordhatják. Elméletileg minden kidobnivalót
szelektíven kellene gyűjteni, külön edényekben, a nem
újrahasznosítható dolgokat pedig a szemétledobóba kellene
önteni. Régebben ezek az anyagok rögtön az égetőbe jutottak, de
ez már jó ideje nem így van, mert ügyelünk a levegőminőségre.
Manapság a szemét már egy nagy teljesítményű tömörítőbe kerül
odalent, az alagsorban.
– Meg tudja mondani, ki a bűnös ebben? – tudakolom, de már
az előtt tudom a választ, hogy a kérdés elhagyná az ajkamat.
– A herceg – vágja rá Julio és Magda egyszerre.
– Egy uralkodó csak nem fogja kihordani a saját szemetét –
magyarázza Magda. A szeme csak úgy ragyog. Teljesen lenyűgözi
a gondolat, hogy egy valódi herceg lakik a Fischer Hallban. Ez
éppoly izgalmas számára, mint az, hogy egyszer itt forgattak egy
filmet, vagy hogy az épület egy tévés valóságshownak adott
otthont a nyáron, amelyben a kedvenc énekesnője (persze,
mindig udvariasan hozzáteszi, hogy „leszámítva téged,

112
Heather”), Tania Trace volt a főszereplő. – Honnan is tudná,
hogyan kell? A palotában erre mindig megvoltak a szolgálói!
– A szobából mindenesetre kiviszi – hívom fel a figyelmét. –
Csak nem válogatja szét és nem dobja be a ledobóba. Igaz, Julio?
Julio kétkedőn csóválja a fejét.
– Úgy van. És rengeteget hord ki. Minden reggel, amióta csak
beköltözött. Borzasztó sokat. Még sosem láttam ennyi hulladékot.
A zsákok száját gondosan bekötözi, de irdatlan sok van belőlük, és
mind nekem kell szétválogatnom. Ez tömérdek pluszmunka!
– Mi van bennük? – tör ki belőlem a kíváncsiság. Még sosem volt
alkalmam egy herceg szemetében kotorászni.
– Poharak – vágja rá habozás nélkül Julio. – Sok-sok műanyag
pohár. És üvegek. Leginkább tequilásak. Jófajta tequila volt
bennük. És némi vodka. Sok pezsgő. Meg egy kis bor.
– Shiraz – csóválom a fejem. – A királyi alkoholista.
– Bár már elmúlt huszonegy – hívja fel a figyelmemet Magda.
Amikor hitetlenkedve nézek rá, csak annyit mond:
– Most mi van? Olvastam az Us Weeklyben. Londonban volt az
uralkodói szülinapi parti. Még Usher is fellépett rajta.
Próbálok nem úgy tűnni, mint akit lenyűgözött a dolog.
– Nyilvánvalóan a szobájában is partikat ad, Magda – jegyzem
meg. – Ekkora ivászatokat nem egyedül rendez. És ha partit ad,
az már probléma. Ez az elsőévesek orientációs hete. Nem itathat
alkoholt kiskorúakkal!
Magda kimérten néz rám.
– Nem tudhatod, hogy ezt teszi.
Emlékszem, mit mondott Cooper arról a képességemről, hogy
mindig megérzem, ha az emberek manipulálni próbálnak.
– Nem – felelem. – De a megérzéseim elég jók. – Aztán Julióra
mosolygok. – Ne aggódjon! Én majd utánajárok a dolognak!
A gondnok visszamosolyog.

113
 – Köszönöm, Heather. Ja, és köszönöm az esküvői meghívót is.
A feleségem, Anna már nagyon izgatott.
– Ó – mosolygok tovább rendületlenül. – Az jó! Később
találkozunk!
Julio távozik, hogy ismét felvegye a harcot a kosszal, Magda
pedig meglepetten néz rám.
– Meghívtad Juliót az esküvődre? – kérdi. – És Jimmyt is?
– Nem, Jimmyt nem hívtam meg – olvad le a mosoly az
arcomról. – És Juliót sem. Nicole hívta meg őket. Én nem
akartam, hogy ennyien legyenek ott a munkahelyemről. Csak
téged hívtalak meg természetesen, és Pete-et, Lisát és a férjét,
Coryt, meg Tom Snellinget és a pasiját, Stevent – Tom korábban a
Fischer Hall igazgatója volt, most a Waverly Hallé –Sarah-t és
Gavint, meg persze Muffy Fowlert. – Muffy a New York-i Főiskola
médiakapcsolataiért felelős. – Igyekeztem kezelhető mennyiségű
embert hívni, legalábbis ami az én oldalamat illeti. De tudod,
mit? –lelkesedek fel hirtelen. – Lehet, hogy amit Nicole tett, végül
is nem is annyira rossz dolog. Igazából örülök, ha ott láthatom az
esküvőmön azokat az embereket, akikkel mindennap találkozom.
– Kíváncsi vagyok, akkor is így érzel-e majd – figyelmeztet
Magda szárazon –, amikor Carl megjelenik a földszinti
szekrényében tartott felfújható babájával mint plusz egy fővel.

114
 Meglepve veszem észre, hogy a Fischer Hall igazgatói
irodájának ajtaja nyitva áll, és Lisa Wu már az asztalánál ül.
És még ennél is jobban meglepődöm, amikor látom, hogy egy
hatalmas burritót reggelizik, és a tegnapi állapotához képest igen
vígan van.
– Istenem! – kiált fel teli szájjal, amikor megpillant. –
Aggódtam, hogy ma nem jön be.
– Istenem! – visszhangzom. – Én aggódtam, hogy maga nem jön
be.
– Azt hiszem, csak egynapos nyavalya volt – mondja, miután
lenyelte a falatot. A burrito majdnem nagyobb, mint a feje. – Ma
reggel már jól vagyok. De néhány folyosófelügyelő a tegnapi
megbeszélésen – jaj, istenem! Nagyon kivoltak. Nem akarhatja
elkapni ezt az izét, bármi legyen is.
– Majd nagyon odafigyelek, hogy mindig megmossam a kezem!
– ígérem ünnepélyesen.

115
 Lisa Wu törékeny teremtés, hat évvel fiatalabb nálam, annak
ellenére, hogy a főnököm, hosszú fekete haját néha (minden
tiltakozásom ellenére) vastag gumiszalaggal fogja fel, mert
túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy vacakoljon vele.
Ma vette a fáradságot és rendes frizurát csinált – kétségkívül
azért, mert egy diák meghalt az épületben. Sokkal hivatalosabb
stílusban öltözött, mint amilyennek valaha láttam: tengerészkék
nadrágkosztümöt vett fel és rövid ujjú, kötött, fehér kardigánt. A
szokásos flip-flop papucsa helyett fekete bebújós cipő van rajta.
Trükkösnek, a kutyájának se híre, se hamva. Gondolom, odafent
hagyta, mert arra számít, hogy bárhol szembejöhetnek a főiskola
fejesei, és nem tűnne túl professzionálisnak, ha a Jack Russell
terrierje farokcsóválva ugrálna rájuk.
– Hé, Magda mesélt az anyjáról – mondja. – Sajnálom, ami
történt!
A pletyka gyorsan terjed, ha az egyik koszorúslány igazgatja
azt a helyet, ahol az egész intézmény reggelizik.
– Köszönöm – felelem. – És az influenzát leszámítva, maga
hogy van? Hogy sikerült a beszélgetés Jasmine szüleivel? És a
megbeszélés a folyosófelügyelőkkel – már leszámítva azt, hogy
betegek voltak?
– Öhm – dől hátra a székében. – Rettenetesen, ahogy ez
várható volt. Jasmine szülei teljesen kiborultak. Ma délután
feljönnek New Jerseyből, hogy találkozzanak velünk és a
halottkémmel. Úgy gondolom, válaszokat szeretnének.
Remélhetőleg addigra valaki szolgálhat majd ilyesmivel. Ami a
dolgozókat illeti… nos, igaz, hogy Jasmine még viszonylag új volt
itt, de elég népszerűnek számított. Az emberek legtöbbje
hasonlóan reagált, mint a szülők: nem akarták elhinni. Azt
hiszem, ha az orvosszakértő visszatér az eredményekkel és
megmondja, hogyan halt meg a lány, azzal valamennyire

116
lezárhatjuk az ügyet, és mindenki megnyugszik majd.
– Persze – bólogatok, de csak mert tudom, hogy Lisa ezt akarja
hallani, nem azért, mert hiszek is benne. A „lezárás” igen kedvelt
szó a segítő foglalkozást űzők körében és az olyan sorozatokban,
mint a Helyszínelők vagy az Esküdt ellenségek, de ha egy fiatal
lány haláláról van szó, a legritkább esetben lehet ténylegesen
lezárni a dolgot, még akkor is, ha az természetes okból történt.
Az ilyen halál annyira igazságtalannak, szükségtelennek és
értelmetlennek tűnik, így sosem lehet igazán pontot tenni a dolog
végére. Jasmine családja és a barátai továbblépnek majd, de
sosem lesznek „túl” rajta. És ezt nem is várja el tőlük senki.
Ezért hívják az ilyesmit veszteségnek.
A bagelemet és a kávémat már letettem az asztalomra,
elhelyezkedtem, és többé-kevésbé csatlakoztam Lisához a
reggelizésben – azért mondom így, mert ugyebár nem egy
irodában ülünk. Ezért hát megpördülök a széken, hogy
bekukkanthassak az ajtaján.
– Nem is tudom, hogy volt képes ezt ennyiszer végigcsinálni –
állapítja meg Lisa gyászos képpel. – Tényleg fogalmam sincs. Én
úgy érzem magam, mint akit alaposan megrugdosott egy ló.
Leginkább a mellemen – dörzsöli meg az említett testrészt.
– Elég érdekes reakció egy diák halálára – jegyzem meg. – Nem
mondhatnám, hogy valaha is éreztem ilyet.
Lisa megvonja a vállát.
– Hát, tegnap éjjel kutyául aludtam. Cory szerint horkoltam is.
– Valószínűleg a stressz okozza – mondom, – És a távozóban
lévő influenza. Az Tabasco szósz vagy ketchup a burritóján?
– Mindkettő – töm még egy kicsit a szájába. – Akárhogy is,
hosszú nap áll előttünk. Az a Fowler nevű nő…
– Muffy – emlékeztetem. – A médiakapcsolatokért felelős.
– Felőlem… Szóval, úgy gondolja, hogy Rashid herceg és a

117
főiskola közösségének bizonyos tagjaitól felé irányuló
ellenségeskedés miatt legjobb lenne, ha Jasmine halála nem
kerülne be a lapokba.
– Nohát! – jegyzem meg gúnyosan. – Tényleg?
– Úgyhogy nem küldhetünk kör-sms-t a diákoknak, hogy
tudassuk velük: az egyik folyosófelügyelő meghalt, bár tudom,
hogy normál esetben ez lenne a szokás a főiskolán. Még azt sem
hirdethetjük meg, hogy ha szükség lenne gyásztanácsadókra,
akkor elérhetők, bár dr. Flynn és dr. Kilgore egész nap itt lesznek,
hogy rendelkezésére álljanak akár a diákoknak, akár az
alkalmazottaknak, ha beszélni szeretnének arról, ami történt. Ez
magára is vonatkozik, ha már itt tartunk.
Meglepetten kapom fel a fejemet, bár a szám teli van
bagellel.
– Rám? Miért kellene nekem beszélnem bárkivel is?
– Heather, tegnap egész álló nap egy halott fiatal lány mellett
ücsörgött – emlékeztet Lisa. – Aztán hazament, és az anyja, aki
vagy egy évtizede elhagyta, bejelentés nélkül beállított magához.
Úgy gondolom, van rá esély, hogy jót tenne, ha beszélne egy
pszichológussal. Ebben semmi szégyellnivaló nincs, tudja. Cory és
én is elmentünk egy agyzsugorítóhoz, mielőtt összeházasodtunk.
És még mostanság is teszünk egy-egy látogatást nála. Jó móka.
– Móka? – meredek rá továbbra is. – Hogy lenne már jó móka
az, hogy valami agyturkásznak felfedi a legsötétebb titkait?
– Nem az a része a móka – erősködik Lisa. – Hanem az, hogy
néha rámutat, hogy bizonyos dolgok, amelyekről azt hitte, nem
számítanak, valójában nagyon is fontosak, és miután ezt
felismeri, rájön, hogy az ilyesmivel tulajdonképpen a saját életét
teszi tönkre. Mondjuk, hogy még mindig vannak problémái az
anyjával, aki a tinédzserévei vége felé lelépett, bár eddig úgy
gondolta, hogy már túl van ezeken, és ezért anyáskodik

118
túlságosan az itt élő diákok fölött, akik szintén ebben a korban
vannak.
– Hát persze, hogy vannak problémáim az anyámmal – ismerem
el egy kissé tán védekezőbb hangsúllyal, mint szándékoztam. –
Ehhez nem kell pszichológus, hogy rájöjjek. Nagyon irigylem
azokat az embereket, akik szeretetteljes kapcsolatban állnak az
anyjukkal. Olyan nekem sosem lesz. De ez nem jelenti azt, hogy
túlságosan anyáskodom az itt élő diákok fölött. Csak a munkámat
végzem. Az már nem az én hibám, hogy rendre megöletik
magukat.
– Jól van, jól van – gyűri össze az alufóliát, amibe a burritója
volt csomagolva, és dob vele egy hárompontost a
szemeteskosárba. Bámulatos, de felfalta az egészet. Bizonyára
nagyon éhes volt már, miután előző nap minden kijött belőle. –
Felejtse el, hogy egyáltalán megemlítettem! Ja, délután
találkozónk lesz egy jelölttel, aki Jasmine helyére jelentkezett,
és dr. Jessup szerint tökéletes lesz.
– Hűha – nyugtázom. – Ez gyors volt!
– Hát, igyekeznünk kell, hogy találjunk valakit Jasmine
helyére. Minél hamarabb lesz alkalmas ember, annál gyorsabban
tér majd magához a gárda. Dr. Jessup szerint ő a nyertes jelölt.
Csak azért nem ő lett már elsőre is a választott, mert túl későn
jelentkezett. Egy kicsit idősebb srác, Új Mexikóból érkezett egy
másik egyetemről. Valami Dave Nemtudomkicsodának hívják.
– Jól van – felelem. – Rendben. Alig várom, hogy találkozzak
ezzel a Dave Nemtudomkicsodával.
– Haha – húzza el a száját Lisa. – Nagyon vicces. Kettőre jön a
fiú. Jasmine szülei pedig egy kicsit később érkeznek, hogy
találkozzanak velünk – és dr. Jessuppal meg dr. Flynnel. Talán
addigra a halottkém már tudni fogja, mi okozta Jasmine halálát.
Az asztalán lévő telefon megcsörren.

119
 – És kezdődik – állapítja meg, aztán felveszi a kagylót. – Halló,
a Fischer Hall igazgatói irodáját hívta, Lisa Wu beszél.
Befejezem a bagelemet, ezalatt hallom, hogy csak annyit
mond a vonal túlvégén lévőnek „Ühüm” meg „Igen, értem”, és
valószínűleg észre sem veszi, hogy közben folyton a melltartóját
rángatja, mintha félre lenne csúszva.
Vajon tényleg szükségem lenne valamiféle terápiára? –
tűnődöm. Talán inkább egy kis szabadságra lenne szükségem. Nem
a nászutunkra – az már el van intézve, Cooper és én
Olaszországba utazunk –, hanem most, ebben a pillanatban, hogy
meg tudjak birkózni az összes esküvői cécóval és tán az
anyámmal is. (Nem mintha Lisának igaza lenne. Az anyámmal
való problémáim nem pszichológiai alapokon nyugszanak.
Egyszerűen csak gyakorlatiak.)
Gyanítom, Cooper fején találta a szöget, és akármi hozta is
vissza az anyámat az Államokba, annak semmi köze hozzám,
bármily határozottan állítja is, hogy azért jött, hogy segítsen az
esküvői előkészületekben. Valószínűleg jó ötlet, hogy kiderítse,
miért is van itt valójában, mielőtt még a képembe robbanna a
valódi ok, ahogyan ez az anyámmal kapcsolatos dolgokkal lenni
szokott.
És Pattynek is igaza van. Ez a hely igazán megjutalmazhatna
valamiféle tiszteletbeli diplomával. Mostanra már elsajátítottam
a kritikai gondolkodás tudományát. És mi a helyzet azokkal a
bűnözőkkel, akiket a főiskolán kapcsoltam le?
Erről eszembe jutnak Rashid herceg tanórán kívüli
elfoglaltságai, így miután befejezem a bagelemet és visszaviszem
a tányért az ebédlőbe, visszafelé menet az irodába megállok a
biztonsági pultnál.
– Helló, Pete! – vetem oda lazán. – Már nagyon várom, hogy
egyenruha nélkül, öltönyben lássalak az esküvőmön, a csodásan

120
kinéző Magdával az oldaladon!
De Pete-et nem tudom megtéveszteni.
– Mit akarsz, Heather? – kérdi. Kissé pocakosabb lett, mint
szeretné, amióta Magdával találkozgat, és a lánya, Nancy, aki bár
még csak tizenéves, valami matematikai és tudományos zseni,
elmagyarázta neki, hogy ha az LDL, azaz a rossz koleszterin
„felgyűlik” a vérében, valószínűleg infarktust fog kapni. Úgyhogy
meg kell emelnie a HDL, azaz a jó koleszterin szintjét, és abba
kell hagynia az ingyen fánkok zabálását, amiket Magda lopkod
neki az ebédlőből.
Úgyhogy mostanában a barátnőm sárgarépadarabokat lopkod
neki.
Amitől nincs túlságosan feldobódva.
– Szeretném megnézni a feljegyzéseket, kik jelentkeztek be az
elmúlt néhány este – mondom.
Minden lakónak fel kell írnia a hozzá érkező vendégeket,
akiknek, mielőtt belépnek az épületbe, fényképes igazolványt kell
bemutatniuk, amit aztán letétbe helyeznek a biztonsági őrnél
arra az időre, amíg itt tartózkodnak.
– Különösen Rashid herceg látogatóira vagyok kíváncsi –
folytatom. – És vissza tudnád tekerni a videofelvételeket,
amelyek este készültek a szobája előtti folyosóról?
– Hogy vissza tudnám-e tekerni a videofelvételeket, amelyek
este készültek a szobája előtti folyosóról? – utánozza durván a
hangomat Pete. Sokkal nyafogósabbra és kényeskedőbbre veszi a
figurát, mint amilyennek szerintem hangzom. – És mi szükség
erre? Tudod, milyen macerás ezeknek a nyavalyás szerkentyűknek
a működtetése?
Az előtte álló monitorokra mutat, amelyek sokkal nagyobbak
lettek, amióta Rashid herceg az épületbe költözött.
– Azt sem nagyon tudom, hogy működik a gyerek Xboxa –

121
panaszkodik –, te pedig arra kérsz, hogy játsszak vissza valamit…
– Meghívlak egy ebédre – ajánlom fel. – És nem a menzára.
Oda, ahová csak akarod. Mondjuk, egy szendvicsre a Murray’s-be.
Vagy egy húsgombócra a Suzi’s-ba. Vagy egy szelet pizzára Joe
étterméből…
A tekintete az ebédlő ajtaja felé villan. Ilyen kora reggel, egy
héttel a tanítás kezdete előtt csak mi ketten vagyunk az
előcsarnokban, meg a diákmunkás a pult mögött: történetesen
Gavin, aki pizsamában szunyókál. Minden lehetőséget megragad,
hogy annyi pénzt keressen, amennyit csak tud, mielőtt
megkezdődik a suli, hogy vehessen valami kamerát (persze
mérhetetlenül unalmasan és részletekbe menően kifejtette, hogy
milyet), amivel aztán filmre akarja venni a valaha létezett
legjobb amerikai horrorsztorit.
Ennél a pontnál nem hallgattam tovább, csak beosztottam a
portára minden időre, amit kért. Mivel senki más nem
jelentkezett a munkára, mindketten jól jártunk a dologgal.
– Esetleg a Choza Taqueria? – kérdi Pete. – És ugye nem mondod
el Magdának? Mert mindig beárul a gyereknek, valahányszor olyat
eszem, ami több száz kalóriánál.
– Persze, hogy nem mondom el – ígérem. – Akkor legyen a
Choza Taqueria.
Pete átnyújtja a bejelentőívet, és babrálni kezd a
monitorokkal.
– Nem tudom, találok-e bármit is – szabadkozik. – Azt hiszem,
ezek az izék huszonnégy óra után felülírják magukat.
– Csak tedd meg, amit lehet – kérem.
Nem tudom, mire számítottam, hogy mire fogok bukkanni a
bejelentőlapokon, de biztosan nem arra, amit végül találok: egy
nagy kövér semmit. Rashid herceg aláírása sehol sem szerepel.
Nem is tudom, hogy a hercegnek egyáltalán be kell-e

122
jelentenie a vendégeit, vagy van valami olyan kiváltsága, amit az
elnök irodája engedélyezett, és amiről mi nem is tudunk. Nem
lennék meglepve, ha ilyesmiről lenne szó.
Kaileigh Harrisnek azonban számos vendége volt: az anyját és
az apját szegénykém vagy négyszer íratta fel egy nap. De más
diákok is naponta többször fogadták a szüleiket.
Én persze sosem jártam főiskolára – egészen mostanáig –, de
ha jártam volna, sem hinném, hogy bármelyik szülőm a legkisebb
érdeklődést is mutatta volna, hogy meglátogasson, hacsak nem
kerestem volna nekik némi pénzt akkor is valahogy. Akkor
biztosan sokszor megjelentek volna, még az is előfordulhat, hogy
olyan gyakran, ahogy Kaileigh anyja és apja teszik.
Átfutom a papírt, és látom, hogy aznap este, amikor meghalt,
Jasmine nem jelentett be senkit. Nem voltak vendégei –
legalábbis nem az épületen kívülről.
– Pete! – nézek fel a listából. – Vannak a mi Rendkívül Fontos
Lakónknak valamiféle kiváltságai? Nem látom az aláírását sehol
ezen az íven, pedig Julio azt mondta, minden este partit adott.
– Tőlem nem kapott semmiféle engedményt – feleli Pete, aki a
tekintetét még mindig a monitorra szegezi. – A többi őrről nem
tudok. Viszont…
A mutatóujjával hívogatóan felém int. Megkerülöm az asztalt
és odalépek hozzá. Megtalálta azt a felvételt, amit kerestem, és
mindez csupán néhány taco árába került.
Ott, a fekete-fehér, erősen szemcsés biztonsági
videofelvételen látom, hogy egy rakás ember közeledik a
tizenötödik emelet folyosóján az 1512-es szoba, Rashid
rezidenciája felé. Boldogan, mosolyogva.
És sokan közülük különösen ismerősek.
– Várjunk egy percet! – kiáltok fel döbbenten. – Ez melyik este?
Pete a képernyő alján látható számokra pillant.

123
– Hétfő. Nem, várj! Kedd. Igen, kedd. Tegnapelőtt.
Aznap este, amikor Jasmine meghalt.

124
 – Nem! – tiltakozik Lisa. Az arca kissé elzöldült, mintha a
reggelire elfogyasztott burrito visszakívánkozna. – Ez nem lehet!
– Pedig ott van, látható a monitoron – erősítem meg. –
Lemehet Pete asztalához, és megnézheti maga is.
– Jaj! – nyel nagyot a főnököm. – Elhiszem, persze. Csak…
– De Gavin is megerősítheti. Igaz, Gavin?
A fiúhoz fordulok, akit magammal rángattam az igazgatói
irodába, miután kiakasztottunk egy „Zárva – öt perc múlva itt
vagyok” táblát a portán, és egy másikat az irodánk ajtajára, amin
az olvasható, hogy „KÉRJÜK, KOPOGJON!” mert bezártam, hogy
senki ne zavarhasson – bár nem túl valószínű, hogy ezen a korai
órán egy diák is erre járna.
A szülők, persze, más téma.
Gavin ott ül Lisával szemben a széken, és szörnyen néz ki. És
nemcsak azért, mert tíz óra előtt becibálták az igazgatói

125
irodába, és csak az anyjától kapott Goofy kutyás papucsa van
rajta, a New York-i Főiskola molyette pólója és egy kockás flanel
pizsamanadrág, hanem azért is, mert hazugságon kapták, amiből
nehéz lesz kimagyaráznia magát.
Bár tulajdonképpen ő ezt nem is tartja hazugságnak.
– Már mondtam magának, hogy nem vagyok spicli – fonja
keresztbe a karját a mellkasán. De a tiltakozása elég erőtlennek
tűnik.
– Gavin! – figyelmeztetem. – Másodpercekre, de szó szerint
másodpercekre vagyok attól, hogy felhívjam Canavan nyomozót a
hatodik körzetből, és tudja, mekkorát csalódott magában már a
legutóbb is, amikor bent járt az irodájában. Komolyan szeretné
ezt még egyszer végigjátszani?
Gavin makacsul bámulja a lifegő füleket a papucsán.
– Nem, asszonyom.
– Akkor mondja el Lisának, mit tud arról, miért olyan betegek
a folyosófelügyelők!
– Nem mindegyik – emeli fel kócos fejét. – Főleg csak az
újoncok. Nézze, tényleg muszáj…?
– Miért voltak betegek, Gavin? – Lisa hangja most már fagyosan
cseng. – Azt állítja, nem a gyomorinfluenzától, ami nekem volt?
– Öhm, nem, asszonyom – néz le Gavin ismét a papucsára. –
Csak másnaposak voltak.
– Másnaposak? – Lisa tekintete úgy szikrázik, mint valami
tűzijáték. – Hogy érti azt, hogy másnaposak?
– Hát úgy, hogy egész éjjel buliztak a tizenöt-húszasban a Szexi
Sejkkel – árulja el Gavin. – Akarom mondani, Rashid herceggel.
Lisa arca elfehéredik. Úgy rázza a fejét, mint ahogyan Trükkös
szokta, amikor bolhája van. Nem. Nem, nem, nem!
– Ez ugyanaz a parti lesz, amiről Ameera mesélt – teszem
hozzá. – Emlékszik, beszéltem róla. Azt mondta, hogy Jasmine a

126
buliban még jól volt. Nyilván Rashid herceg partijáról volt szó. És
Jasmine ott van a szalagon. Láttam a folyosón, miközben a
herceg szobájába igyekezett a többiekkel egyetemben.
Lisa továbbra is a fejét csóválja, nem azért, mert nem hisz
nekem, hanem mert nagyon dühös. Látom, hogy a füle hegye
elvörösödik, ami biztos jele annak, hogy zaklatott.
A főnöknőm kicsiny irodájára csend telepszik. Az utcára néző
két hatalmas ablak mögüi hallom a munkából elkésett emberek
sietős lépteinek kopogását a járdán, és egy autót, ahogy beáll
Manhattan legritkább területeinek egyikére – egy parkolóhelyre.
– Kik… – kérdi Lisa Gavintől, miután visszanyeri a lélegzetét –
…kik voltak ott a folyosófelügyelők közül ezeken a bulikon Rashid
szobájában? Neveket akarok! Az összes nevet!
Kézbe vesz egy tollat, és egy, a New York-i Főiskola lógójával
el látott jegyzettömb fölé tartja az asztalán.
– Jaj, istenem! – emeli a tekintetét a plafonra Gavin. – Kérem!
Ne csinálja ezt velem! Ez annyira gáz!
– Tudja, mi a gáz, Gavin? – vág vissza Lisa dühösebben, mint
valaha. – Egy fiatal lányt a dolgozóim közül holtan találtak
tegnap reggel, és este, amikor megkérdeztem a társait, hogy
látták-e őt előző éjszaka, egyetlenegy sem állt elő, hogy együtt
bulizott vele, egy partin az én épületemben, bár ez az információ
tulajdonképpen segíthetett volna a halottkémnek megállapítani a
halál okát. Csak ültek ott és a szemembe hazudtak. Szóval ha tud
még valamit a dologról, beszéljen, máskülönben isten az atyám,
Gavin, kezdhet új szálláshelyet keresni magának.
Gavin szeme észrevehetően elkerekedik. És abban az ütemben
azonnal el is kezdi sorolni a neveket:
– Howard Chen. És a két másik Jasmine.
Lisa már írja is a jegyzettömbbe: Howard Chen, Jasmine Singh,
Jasmine Tsai.

127
 – Christopher Mintz – folytatja Gavin. – És az a Josh nevű fickó,
aki mindig Yankees baseballsapkában jár.
Joshua Dungarden – jegyzi fel Lisa. Észreveszem, hogy remeg a
keze, de erősen szorítja a tollat.
– Stephanie a negyedikről.
Stephanie Moody – írja Lisa.
– Az a Ryan nevű gyerek. Ja, és az a hosszú orrú, szemüveges.
Lisa keze megáll a papír fölött és Gavinre néz.
– Hogy kicsoda?
– Tudja – mutat a fiú az orrára. – Az a szemüveges lány.
– Megan Malarty?
– Igen, ő. És az a Justin Bieber-frizurás srác.
– Őt is láttam a szalagon – bólogatok. – Kyle-nak hívják.
Lisa feljegyzi a jegyzettömbbe: Megan Malarty és Kyle
Cheeseman.
– Ennyi? – kérdem Gavint.
Bólint, aztán elbizonytalanodik.
– Ja, igen, és Jasmine. A… szóval, a Halott Jasmine. -Ő is ott
volt. – A tekintete Lisára vándorol, aztán bocsánatkérőn visszanéz
rám. – Elnézést, hogy azt mondtam, „a Halott Jasmine”, de nem
emlékszem a vezetéknevére. Annyi Jasmine jár ide. Azt hiszem,
népszerű név volt abban az évben, amikor születtek, vagy
ilyesmi.
– Semmi gond, Gavin – feleli Lisa zavartan. – Albright.
Albrightnak hívták.
Lisa gyorsan végigfuttatja a tollát a listán. Tudom, mit csinál.
Számol.
– Gavin! – szólalok meg, míg Lisa foglalatoskodik. – Honnan
tudja, hogy ezek a foiyosófelügyelők mind ott voltak a partin
aznap este, amikor Jasmine meghalt? Ennyi embert nem
ismertem fel a szalagon. Maga is ott volt?

128
 A fiú kicsit habozik. Kinéz Lisa ablakán, mintha azt
fontolgatná, hogy kiugrik rajta.
Szerencsétlenségére az üveget kovácsoltvas rácsok védik. Nem
azért, hogy az emberek ne ugráljanak ki, hanem mivel az első
emeleten vagyunk, és ez itt New York, a cél, hogy a tolvajok ne
ugráljanak be.
– Gavin, semmi gond, nem fog bajba kerülni – biztatom. – Maga
már elmúlt huszonegy, és a herceg is. Szóval nem tett semmi
törvénytelent, ha alkoholt adott magának vagy bármelyik
folyosófelügyelőnek, aki már elmúlt huszonegy éves.
Bár az, hogy valaki munka közben iszik, már egy másik
történet. És mivel Ameera – aki elsőéves és csak tizennyolc –
nyilvánvalóan szintén ott volt a buliban, ha bármelyik
folyosófelügyelő Rashid szobájában tartózkodott, mialatt a
herceg alkoholt szolgált fel – az bizony gondot jelent. A New York-
i Főiskola diákotthonjaiban a házirend megsértésének számít, ha
huszonegy éves kor alatt bárkit alkoholbirtokláson kapnak, és
további szabályszegésnek minősül, ha a huszonegy éven felüliek
olyan diákoknak szolgálnak fel alkoholos italt, akik még nem
érték el ezt a korhatárt.
Nem csoda, ha egyik folyosófelügyelő sem vallotta be az igazat
Lisának. Már a puszta jelenlétük az 1512-es szobában, a Jasmine
halála előtti estén, a New York-i Főiskolával kötött
munkaszerződésük megszegésének minősül.
– Természetesen nem voltam ott – jelenti ki Gavin. A karját
még mindig összefonja a mellkasa előtt, de most már inkább
dacosan, semmint védekezőn. – Engem is meghívott ugyan, de
hogy mehettem volna el? Valakinek őrizni kell a portát, nem igaz?
És gondoskodni róla, hogy a népek megkapják a vécépapírt, a
szemeteszsákokat és a dákót a biliárdhoz. Jamie és én
megosztottuk az éjszakai ügyeletet, hogy egy kis plusz pénzhez

129
jussunk. És különben sem vagyunk oda az ilyesmiért. Az alkohol
nem az én világom. Maga aztán mindenkinél jobban tudhatná,
Heather!
És tudom is. Gavin a fejébe vette, hogy a huszonegyedik
születésnapát azzal teszi emlékezetessé, hogy megiszik
huszonegy felest. Ennek az elhatározásának következtében aztán
a sürgősségin kötött ki – velem együtt, mivel én voltam az, akinek
hivatalosan fognom kellett a kezét.
– Azóta egyetlen cseppet sem ittam – jelenti ki kissé álszent
módon. – Na, jó, leszámítva egy-két sört néhanapján – teszi
hozzá, amikor felvonom a szemöldököm. – Tudja, a kedvencem a
PBR. – A Pabst Blue Ribbon kékszalagos sör a menő
forgatókönyvírók hivatalos itala. – Leginkább csak füvet szívok.
Mikor Lisa megrovó pillantást vet rá a notesze fölött, mindkét
kezét a magasba emelve felkiált:
– Orvosi céllal, esküszöm! A figyelemhiányos hiperaktivitási
zavarom kezelésére! Kaliforniából kapom. Ott ez teljesen legális!
– Szóval honnan tudja ilyen részletesen, kik voltak a herceg
vendégei – kérdem, mert úgy látom, eljött a remek alkalom, hogy
témát váltsunk –, ha el sem járt a kis estélyeire?
– Onnan, hogy az emberek imádnak hencegni azzal, hogy
milyen menők – feleli. – Mit gondol, mit csinálok, amikor ott ülök,
annál az asztalnál?
– Hát, a leveleket kellene szétválogatnia és kiosztania –
mondom. – Nem beszélve a vécépapír, a szemeteszsákok és a
biliárddákók kiadásáról.
– Nos, én figyelek – tájékoztat. – Mivel egy író csak akkor
tudhat igazán meggyőző párbeszédeket alkotni, ha megfigyeli az
emberek beszélgetési mintáit, Tarantino is így csinálja. Úgyhogy
én is ezt teszem, miközben a leveleket válogatom. Figyelek.
Tudja, hogy ezek a folyosófelügyelők állandóan a pult mögött

130
lógnak – bár szigorúan tilos volna? És másról sem beszélnek, mint
arról az ostoba sejkről és a partijairól. Éjfél az Oázisban – az van
odafent a szobájában, én mondom. Mindenki tudja, hogy az apja
a szultán… ő az a jól ismert nomád… ötven lány lesi minden
óhaját.
– És ugranak, ha csettint vagy kiált – folytatom a dalt
önkéntelenül.
– Pontosan! – Gavin előredől a széken és a mutatóujjával
izgatottan felém bök. – Istenem, imádom magát! A kortársaim
közül senki nem értené ezt az utalást! Miért nem hozzám jön
inkább feleségül?
Felkapjuk a fejünket, mert Lisa a tollával megkopogtatja a
listáját.
– Maguk ketten meg miről beszélnek?
– Semmiről – vágom rá gyorsan. – Gavin, ezt az utalást az én
kortársaim közül sem érti senki. És már mondtam magának: túl
késő. Én Cooper Cartwrightot szeretem.
– Egyáltalán nem késő – makacskodik Gavin. – Bármikor
kiléphet. És amikor a Tinizombi-apokalipszis befut, el is fogom
tudni tartani.
– Köszönöm az ajánlatot, de meg vagyok elégedve a
munkámmal, és a jelenlegi férjjelöltemmel is.
Gavin sértődötten bámulja tovább a papucsát.
– Hát, ez a maga baja – motyogja.
– Ez a folyosófelügyelőknek több mint a fele – nézegeti Lisa a
listát. – És nem is az újak jelentős része. Hanem az összes új. Ha
Gavinnek igaza van, akkor csak Davinia, Rajiv, Tina és Jean nem
voltak jelen, vagyis azok a folyosófelügyelők, akik már a nyáron is
itt dolgoztak.
– Jaja – bólogat Gavin. – Nekik van eszük. És nem ájulnak el
valami sima beszédű külföldi teniszbajnok herceg dumájától, aki

131
tudja, hogyan keverjen caipirinhát, és szűk farmert visel.
– Gavin! – villantja rá a tekintetét Lisa. – Köszönjük a
segítséget. Most már talán vissza is mehet a portára.
– Ó, hála istennek. – Gavin rögtön fel is ugrik a székről, és
sietve az ajtó felé indul. Kinyitja, de aztán bizonytalanul
megtorpan, Goofy-s papucsa az ajtókitámasztón. – Ezt becsukjam,
vagy nyitva hagyjam?
Az igazgatói iroda külső ajtaja – ami a fő helyiségre nyílik, ahol
az én asztalom és Sarah-é is van, valamint a folyosófelügyelők
postafiókjai és a fénymásoló – soha nincs csukva, csak öt óra
után.
De most nem kockáztathatjuk, hogy bárki meghallja, miről
beszélünk, különös tekintettel a herceg testőreire, akik ott
ácsorognak a folyosón.
– Csukja be – vágjuk rá Lisával egyszerre.
Gavin bólint, elengedi az ütközőt és az ajtó bezáródik
mögötte.
Lisára pillantok, aki már a legkevésbé sem tűnik gyógyultnak.
Majdnem olyan rosszul néz ki, mint tegnap.
– Bárcsak kirúghatnám mindegyiket! – sziszegi összeszorított
foggal, és a listáját bámulja a jegyzettömbjében.
– Jaj, Lisa! – Csak ennyit tudok kinyögni.
– De persze nem tehetem – teszi hozzá keserűen. – Megvannak
a megfelelő csatornák, amiken végig kell menni, még akkor is, ha
egy diákmunkás munkaviszonyát akarja megszüntetni az ember.
De azt kívánom, bárcsak megtehetném. Nem mintha én vettem
volna fel őket.
Ez így igaz. Az új folyosófelügyelőket Simon Hauge jelölte ki,
aki addig volt a Fischer Hall megbízott igazgatója, amíg Lisa ide
nem került. Simon elég sok megkérdőjelezhető döntést hozott
ezen idő alatt, úgyhogy különösebben nem lepett meg, hogy az

132
általa választott diákokról kiderült: nem éppen megbízhatóak.
– Heather, hazudtak nekem! – folytatja Lisa elkeseredetten. –
Ott ültek a megbeszélésen tegnap este – azon, amit Jasmine
miatt hívtunk össze, aki meghalt –és a szemembe hazudtak,
sajnálkoztak a gyomorinfluenzám miatt, és úgy tettek, mintha
nekik is ugyanaz lenne a bajuk. De egyiküknek sem volt hasonló
gondja. Egyszerűen csak másnaposak voltak, mert egész éjszaka
az egyik itt lakóval buliztak, az én kollégiumomban. Az én
kollégiumomban!
– Lisa! – kezdek bele, de még nem fejezte be.
– Miután egyikük meghalt – meghalt! ezek az ostoba szarháziak
továbbra is csak a saját bőrüket mentették, és nem mondták el
nekem az igazat. Nem büntettem volna meg őket, ha elmondják,
mi történt. Mindenki követhet el hibát. De bennük nem volt annyi
tisztesség sem, hogy egy ilyen fontos dologban őszinték legyenek?
Hazudtak egy halott lányról, valakiről, aki állítólag a barátjuk
volt. Mindannyian hazudtak, bele a képembe!
Amikor Lisa felnéz, már nemcsak a füle hegye vörös, de a
szeme is megtelt könnyel. Azonnal felismerem a fájdalom és a
becsapottság érzését az arcán.
Én pontosan ugyanígy éreztem tíz éven keresztül az anyámmal
kapcsolatban.
– Jaj, Lisa! – Odalépek hozzá, áthajolok az asztalon és
megölelem. Annyira sajnálom! Nagyon, nagyon sajnálom!
Lisa is szipogva megölel.
– Tudom, hogy ezt az egészet úgy kellene kezelnem, mint a
diákok jogát az egyéni és közösségi kiteljesedésre és fejlődésre –
közli elfúló hangon –, de képtelen vagyok rá. Jelen pillanatban
úgy érzem, gyűlölöm a munkámat.
– Semmi baj! – simogatom meg a hátát. – Per pillanat én sem
kevésbé gyűlölöm az enyémet.

133
134
 – Szóval – szólal meg Lisa, miután kissé összeszedte magát –,
maga szerint mit kellene tennem?
– Hát… – tűnődöm, miközben visszamegyek a saját
asztalomhoz. – Kezdem azt hinni, hogy ez az egész dolog tegnap
Lancaster különleges ügynökkel azért volt, mert Rashid herceg
emberei már tudták, hogy Jasmine Albright az ő partiján
vendégeskedett. Ezért ügyeltek rá olyan kínosan, hogy távol
tartsák a rendőrséget.
Lisa döbbentében abbahagyja a zajos orrfujást.
– Ó, istenem! Hát persze! Tudja, mit gondolok? Hogy az a
különc herceg drogot tett mindenki italába.
Kissé meglep, hogy valaki még az én elképzeléseimnél is
bizarrabb felvetéssel áll elő.
– Oké, ennyire azért ne szaladjunk előre! – mondom, és
felveszem a telefont. – De felhívom Evát a Törvényszéki
Orvosszakértői Intézetben, és tájékoztatom róla, hogy folyt itt

135
némi tiltott bulizás…
– Ha azt gondolják, hogy nem fogok ennek a nyomorult királyi
sarjnak fegyelmit adni – motyogja Lisa a számítógépe képernyője
mögött –, csak mert a kedves papája gazdag ember és egy tonna
pénzt adományozott ennek az iskolának, akkor elment az eszük.
A létező összes büntetést megkapja, ami csak a szabályzatban
szerepel. És az összes folyosófelügyelőt, aki részt vett ezen a
bulin, próbaidőre bocsátom. Még egy húzás, és repülnek.
– És ezt megteheti? – kérdem kíváncsian. – Én úgy tudtam, hogy
három dobásuk van, mielőtt kipenderíthetjük őket.
– Miért ne tehetném meg? Egy új embert már így is fel kellett
vennem Jasmine helyére. Mit számítana még kilenc másik?
– Khm… – krákogok. – Valószínűleg elég sokat. – A
folyosófelügyelők számítanak erre az állásra, ami miatt ingyen
szállást és ellátást kapnak egész évre. Enélkül… nos, enélkül
hirtelen találniuk kellene egy megfizethető szálláshelyet, ahol az
őszi és a tavaszi félév idején lakhatnak. És New York
belvárosában ez nem is olyan egyszerű dolog.
Nem beszélve arról, hogy kilenc új folyosófelügyelő kerítése és
felkészítése, csupán Lisa katonás húzása miatt, szintén nem lenne
egyszerű feladat.
– Hát – feleli kimérten –, erre azelőtt kellett volna gondolniuk,
hogy úgy döntöttek, elsőévesekkel isznak az én épületemben.
Legszívesebben mindegyiket kirúgnám, próbaidő nélkül, de ezzel
megszegném a munkaszerződésünket. Úgyhogy marad a próbaidő.
A főnököm ma reggel nagyon fel van pörögve – gondolom
magamban, miközben Eva telefonszáma után kutatva az asztali
címjegyzékem lapjait pörgetem. Gyakrabban is lehetne ilyen
huszonnégy órás gyomorinfluenzája.
– Halló, Eva? – kérdem, amikor a túloldalon egy türelmetlen
hang hadar a kagylóba valamit, ami vagy a Törvényszéki

136
Orvosszakértői Intézet rövidítése, vagy nem.
– Tartsa egy kicsit! Mindjárt előkerítem. – A vonalban távolodó
lépéseket hallok, majd a zsémbes hang kiabálását: – Eva, már
megint az öltözőszekrényben hagytad a telefonodat!
Miközben várok, kulcscsörgés hallatszik az igazgatói iroda
ajtaja felől, és Sarah csörtet be, kezében a hátizsákjával, egy
doboz kólával, egy zsírfoltos papírzacskóval és a laptopjával.
– Ez az ajtó meg miért van zárva? – morogja.
Szokás szerint úgy néz ki, mint aki csak kikászálódott az
ágyból, és zuhanyozás nélkül nyomban lejött dolgozni, bár az
egyértelmű, hogy közben azért beugrott az ebédlőbe valami
reggeliért. A zacskóból áradó illatok nyilvánvalóvá teszik, hogy ő
sem az egészségesebb végét fogta meg a dolgoknak, valószínűleg
szalonnás, tojásos, cheddar sajtos szendvicset választott. Erősen
göndörödő haját egyetlen csattal hátratűzte, a szinte már
hozzánőtt overallja van rajta, bár, úgy tűnik, legalább tiszta
pólót húzott hozzá.
– Mit művelnek itt? – Bosszús pillantást vet ránk, miközben az
asztala felé igyekszik, ahol ledobja a reggelijét, az italát, a
hátizsákját és a laptopját. – Miért nincs nyitva az iroda? Már
majdnem fél tíz. Mi van magukkal? Na jó, mindegy, látták a ma
reggeli New York College Expresst, a diákok napi hírblogját?
– Épp az orvosszakértőre várok a telefonban – mutatok a
kagylóra.
– Én pedig a folyosófelügyelőket bocsátom próbaidőre – szól ki
Lisa a szobájából. – Ja, várjunk! Nem mindegyiket. Csak azokat az
újakat, akik egyelőre még nem haltak meg.
Sarah ügyet sem vet ránk. Nem gondolja, hogy komolyan
beszélünk.
– Ezt nézzék! – Leül a székére, kinyitja a laptopját, és felém
csúszik. – Itt egy újabb cikk Csibész Rashidról.

137
 – Hadd találgassak! – mondom. – Arról szól, hogy a herceg
őrületes partikat ad a szobájában minden áldott este azóta, hogy
beköltözött.
Sarah félúton megtorpan.
– Micsoda? Nem! Hogy csinálhatna már ilyesmit? Arról már
hallanunk kellett volna. Rég felírták volna érte.
– Nem, ha az összes folyosófelügyelő rajta volt a
vendéglistáján – szól ki Lisa az irodájából. – Ahogyan ez történt is.
– A folyosófelügyelők bulizni jártak Rashid herceg szobájába? –
Sarah-nak leesik az álla.
– Howard Chennek nem is volt gyomorinfluenzája – folytatja
Lisa. – Csak másnapos volt.
Sarah becsukja a száját, de a szeme szikrázni kezd.
– Én simogattam a hátát, miközben hányt, és azt mondja, csak
másnapos volt? A kis rohadék!
A vonal túlvégéről matatás hallatszik, aztán meghallom Eva
hangját. Mintha kissé kifulladt lenne, és egyáltalán nem tűnik
boldognak.
– Halló! Ki beszél?
– Eva! – vágom rá gyorsan. – Bocsáss meg a zavarásért, Heather
Wells vagyok a Fischer Hallból.
– Ó. – Úgy érzem, nincs túlságosan elragadtatva, hogy hallhat. –
Helló, Heather! Nézd, a halottkém még nem is jutott hozzá a
holttestetekhez, a dolgok egy kicsit összesűrűsödtek itt…
– Nem, nem – mondom. – Semmi gond. Csak szerettem volna,
ha tudjátok, hogy kiderült egy-két dolog arról, mit csinált a lány
előző este, mielőtt meghalt.
Gyorsan elmesélek mindent Evának a Rashid szobájában
tartott buliról, amin Jasmine is részt vett.
– Szóval, azért érezték magukat rosszul, mert másnaposok
voltak – kérdi Eva, mikor befejezem, és a hangja most már sokkal

138
érdeklődőbb –, vagy mert fogyasztottak valamit ezen a partin,
ami esetleg méreganyagot tartalmazott? Az áldozatunk pedig
asztmás volt, így az immunrendszere gyengébb lehetett, és végül
ez ölte meg?
Ebbe még nem gondoltam bele.
– Hát, nem tudom.
– Persze, hogy nem tudod. Látod, jól jött volna, ha tegnap
megkaptuk volna ezt az infót a partiról. – Eva hangja bosszúsnak
tűnik, – Akkor bizonyos dolgokat egy kicsit másképp csinálhattunk
volna.
– Hidd el – mondom tisztában vagyok vele.
– Gyújtsd össze a szemeteszsákokat, amiket a gondnok talált a
kölykök szobája előtt – kéri Eva. – Azokat, amikben a poharak
voltak. És ha azokat is begyűjtenéd, amikbe a többi diák hányt,
tudod, azok, akik azt állították, hogy elkapták a
gyomorinfluenzát, az nagy segítség lenne.
Az orromat ráncolom.
– Meglátom, mit tehetek, de az a tegnapi szemét volt. Amit
már elvittek. Nálunk csütörtökönként viszik a szemetet és…
– Édes istenem! – sóhajt Eva. – Most minden létező dologra a
világon le kell futtatnunk a tesztet, ez egy hónapba is beletelik
majd. Közben a szülei majd velünk fognak veszekedni, hogy miért
tart ez ennyi ideig, mert hát a tévében a halottkémek három
órán belül megkapják a labortól a toxikológiai jelentést.
– Ha ez vigasztal – mondom halkan, és Lisára pillantok, aki még
mindig a melltartója pántjával babrál, miközben valakivel
beszélget telefonon –, a főnökömnek tényleg gyomorinfluenzája
volt. Az a huszonnégy órás fajta, úgyhogy most már jobban van,
de még fáj neki itt-ott, különösen a melle. És elég ingerlékeny is.
Eva csak egy másodpernyi szünet után válaszol.
– A főnököd az, aki most ment férjhez, ugye?

139
 – Öhm – felelem. – Igen.
– Aha. Elmondanám, hogy nincs olyan, hogy huszonnégy órás
gyomorinfluenza, amitől aztán fáj a melled. A mell érzékenysége,
az ingerlékenység, a hányinger és a hányás a terhesség első jelei.
Mondd meg a főnöködnek, hogy végeztessen el egy terhességi
tesztet. És hívj vissza, ha bármi újat megtudsz Jasmine-ről!
Kattanás hallatszik, aztán a vonal süket lesz.
Egy másodpercig döbbenten bámulom a kagylót. Hogy Lisa?
Terhes lenne? De hát ez lehetetlen. Ő nem akar gyereket. Ez volt
az első, amit közölt velem. Ő és a férje, Cory, mindketten nagy
családból származnak, és egy halom unokaöccsük és -húguk van.
Rosszul vannak a gyerekektől. Trükkös, a kutyájuk, pont elég
nekik.
– Ez elintézve – teszi le a telefont a főnököm az irodájában. –
Hagytam egy üzenetet dr. Jessupnak, hogy az összes folyosó-
felügyelőmet próbaidőre bocsátom.
– Várjon! – Sarah felkel a székéből és megáll Lisa ajtaja előtt. –
Ezt komolyan mondta?
– Igazából nem az összeset – helyesbít az igazgatónő. – Csak
azokat, akik huszonegy év alatti diákok jelenlétében ittak. Még
egy dobásuk van, és repülnek.
– De Lisa! – hüledezik Sarah. – Ezt nem teheti! Az egész
kollektíva?
– Ez az én kollégiumom. Itt azt tehetek, amit csak akarok.
Lehet, hogy Evának igaza van. Talán Lisa tényleg terhes, csak
még nem tud róla. De hogy lehetséges ez? Csak tudnia kellene
róla, nem? Hogy lehet, hogy valaki nincs tisztában azzal, hogy
terhes?
– Nem – tiltakozik Sarah. – Nem tehet meg bármit. Ha tényleg
elkövetnek valamit, hogy fog helyettük másik embert találni? Be
kell majd tanítanunk… várjunk csak, hányan is vannak?

140
 – Kilencen – segíti ki Lisa. – Tízen, ha Jasmine Albrightot is
beleszámítjuk.
– Tíz folyosófelügyelő? – Sarah a fejét csóválja, göndör copfja
csak úgy csapkod a levegőben. – Hogy fogunk tíz dolgozót
lecserélni és az újakat kiképezni?
– Ne legyen ilyen negatív – jegyzem meg. – Lehet, hogy nem
követnek el semmit a próbaidő alatt.
Sarah úgy néz rám, mintha elment volna az eszem.
– Látta már ezeket az embereket?
Lisa megvonja a vállát.
– Hát, az kihívás lesz. De még mindig jobb, mintha hazug
disznókkal kellene dolgoznunk, akiket egy herceg úgy ugráltat,
ahogy kedve tartja.
Van egy tévésorozat, az a címe, hogy Nem tudtam, hogy terhes
vagyok, és olyan nőkkel foglalkozik, akiknek fogalmuk sincs róla,
hogy gyereket várnak, aztán hirtelen megszülnek egy
zöldségesnél vagy mondjuk kempingezés közben. Az egyik
kedvenc sorozatom. Szívesen nézem éjszakánként, amikor
Cooper már alszik, így nem tudja meg, hogy milyen bugyuta
tévéműsorokon szórakozom.
De hogyan fordulhat elő, hogy a saját főnököm sincs tisztában
vele, hogy terhes? Hiszen egyetemet végzett ember! Ez
egyszerűen lehetetlen.
– Nézze, én teljesen egyetértek azzal, hogy ezek a srácok
szörnyen viselkedtek, de szerintem elég lenne, ha figyelmeztetné
őket – próbálkozik Sarah. – Nem hinném, hogy jó lenne, ha
túlságosan megkavarnánk itt a dolgokat. Ezt próbáltam
elmondani maguknak. Nemcsak hogy egy lány meghalt, de ma
reggel a New York College Express…
– Ez az én kollégiumom. – Lisa keresztbe fonja a karját a
mellkasán, de csak óvatosan – ezt észreveszem –, hogy ne érjen

141
hozzá a mellbimbójához. – Azt hiszem, úgy fegyelmezhetem az
alkalmazottaimat, ahogyan jónak látom. És ha úgy érzem, le kell
cserélnem az egész folyosófelügyelő bandát – vagy legalábbis a
legtöbbjüket – az intézmény érdekében, akkor elvárom, hogy
támogasson ebben, Sarah.
– Támogatom is – feleli Sarah. – Tudja, hogy így van. De
biztosra veszem, hogy egy kicsit több kollegiális együttérzést fog
mutatni, ha ezt elolvassa.
Visszarohan az asztalához, felkapja a laptopját, felnyitja és
átadja Lisának. Én pedig felállok, hogy a válla fölött
belepillanthassak. És teljesen elhűlök attól, amit látok.
Élet a dupla szobában, ez a blogbejegyzés címe. Csibész
Rashid két kétágyas szobában lakik egymaga a Fischer Hallban.
Ó. jaj.

142
 – Hát, ez szörnyű. – A kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg
vezetője, dr. Jessup egy drága bőrszéken ül Allington elnök
irodájában, és a jobb lábát lóbálja. – Igazán nagyon szörnyű.
– Tisztában vagyunk vele, hogy ez egy szörnyű írás volt az
Expressben, Stan – mondom. Mellette ülök a hosszú, fényezett
konferenciaasztalnál, amelyről érzem, hogy rezeg a rugdosástól. –
De tudja, mi az, ami még ennél is rosszabb?
– Nehogy azt mondja, hogy egy lány tegnap meghalt maguknál!
Dr. Jessup lebarnult arcán – látszik, hogy sokat golfozott a

143
nyáron – erőltetett mosoly jelenik meg, és csak a szája sarkából
beszél, miközben Allington elnök asszisztense körbejárja a fényes
mahagóni és üveg konferenciaasztalt, hogy megbizonyosodjon
róla, mindenkinek jutott elég tejföl és miniszendvics.
– Pedig azt mondom. Egy lány tegnap meghalt nálunk. – Nem
törődöm vele, hogy halkan beszéljek. – Minket meg iderángatnak
az elnök irodájába, csak mert a Rendkívül Fontos Lakónkról
valami felkerült az internetre. Ez nemcsak rosszabb, hanem
egyszerűen időpocsékolás.
Mit sem számít, hogy halkabbra fogom-e a hangomat. Úgysem
hallhat meg senki, legkevésbé Allington elnök. Az irodája kábé
akkora, mint a Fischer Hall teljes tetőtere, és még magasabban is
található a Washington Square Park déli részén álló épületben.
Úgy tűnik, valaki olyan rendezhette be, aki nagy rajongója a bőr-
bútoroknak és a sötét faborításnak. A padlótól a mennyezetig érő
ablakokból kétoldalt a SoHo és az Ötödik sugárút látszik, míg
néhány cserepes pálma mellől az elnök és a felesége, Eleanor
életnagyságú portréja néz le ránk szigorúan.
Az asztala – amely mellett az elnök éppen a
médiakapcsolatokért felelős szakemberrel, Muffy Fowlerrel és a
főiskola néhány profi jogászával tanácskozik – nagyjából akkora,
mint a Gap pénztárpultja, és mintha száz mérföld távolságra
lenne.
Elég félelmetes ahhoz, hogy az embernek hányingere legyen
tőle…
…és az illető ember, nevezetesen Lisa, a főnököm, már útban
is van is a női mosdó felé.
– Nem – ellenkezik velem dr. Jessup, még mindig a szája
sarkából. – Annak a lánynak a halála, bár kétségkívül tragikus
esemény, semmilyen pénzügyi hatással nem bír a részlegükre. Az
a Twitter vagy Tweet vagy mi a fene az Expressből viszont igen.

144
Ezért sokkal rosszabb ez az ügy. Nem azért, mert ezek az
emberek ostoba bürokraták, akik teljesen töketlenek. – Üdvözült
mosolyt vet Allington elnök asszisztensére, aki ezüst teás- és
kávéskészletet tesz az asztalra. – Ezek a szendvicsek egyszerűen
csodásak, Gloria!
Gloria visszamosolyog rá.
– Ó, köszönöm, Stan – kacsint kacéran, mielőtt elsétál.
– Egy blogbejegyzés volt – tájékoztatom Dr. Jessupot, bár nem
tudom, miért erőlködöm, hisz a tekintete Gloria távozó lábát
követi. – És milyen pénzügyi következménye van ennek az
intézményünkre nézve?
– Nekünk titokban kellett volna tartanunk, hogy melyik
szobában lakik a herceg – sziszegi dr. Jessup. – Az, hogy
huszonnégy órás biztonsági felügyelet alatt áll, és hogy ezek a
biztonsági személyek hol tartózkodnak, szintén titkos kellett
volna legyen. Honnan a csudából tudta meg az Express? Az elnök
emiatt biztos megvonja finanszírozásunkat. Pedig mostanában
elég nagylelkűen juttatott belőle. Mit gondol, honnan volt
pénzünk a maga épületének felújítására az elmúlt nyáron? Ebből
az irodából. Reméltem, hogy legközelebb a barátja, Tom épületét
tudjuk majd helyrehozni, a Waverly Hallt. Tudta, hogy a fiúknak a
diákszövetségekben csak egy működő liftjük van? És az sem lett
felújítva 1995 óta. De azt hiszem, ennek a pénznek már búcsút
mondhatok.
Az egyik jogászra mosolyog, aki odalép, hogy elvegyen egy
miniszendvicset.
– Hogy van, Bill? – kérdi dr. Jessup bizalmaskodva.
– Hát, tudja – nyammog a szendvicsen Bill. – Nem
panaszkodom. Hétvégén golfozni voltam. Ütöttem egy madárkát
a hatos lyukba.
– Tényleg, vén lókötő? – kérdi dr. Jessup. – Biztos lejjebb vitték

145
a követelményeket!
Mindketten felnevetnek dr. Jessup viccén, én meg csak ülök ott
bűntudatosan, pedig semmi közöm ahhoz, hogy valaki
kiszivárogtatta a híreket Rashid hercegről a New York-i Főiskola
diákhírblogjának. Tudom, Tom mennyire szívén viseli a Waverly
Hall sorsát, és hogy nagyon örült volna egy új liftnek.
– Tudja, lehet, hogy maga Rashid herceg adta ki az információt
– vetem fel dr. Jessupnak, miután Bill távozik. – Nem mondanám
róla, hogy maga Mr. Diszkrét. És több mint ötven embert
számoltam meg, akik mind ott voltak a partiján aznap este,
amikor Jasmine meghalt. Közülük is bárki kikotyoghatta a dolgot
az Expressnek.
– De azt, hogy hol vannak a biztonsági emberek, csak páran
tudták a dolgozók közül – hívja fel a figyelmemet dr. Jessup. – Az
a fickó nem lehetett olyan felelőtlen, hogy erről is fecsegett a
vendégeinek.
Ebben igaza lehet. Rashidot két fegyveres őr követi, bárhová
megy is. Nyilvánvalóan tudatában van, hogy halálos
fenyegetéseket kapott. Lehet, hogy egy száraz vörösborról
nevezte el magát, de ez még nem jelenti azt, hogy ostoba.
– Istenem! – Lisa visszatér a mosdóból és lehuppan a drága
bőrszékre az enyém mellett. – Bocs, hogy ilyen sokáig távol
voltam. Lemaradtam valamiről? Ohóó, ez uborka? A kedvencem!
Előrehajol és felvesz egy aprócska szendvicset a tálcáról,
amelyet Allington elnök asszisztense hagyott előttünk, bekapja,
és élvezettel rágcsálni kezdi. Amikor a tekintete találkozik az
enyémmel, elcsodálkozik.
– Mi az? – kérdi teli szájjal. – Van valami maszat az arcomon?
– Nincs – felelem semleges hangon. – Úgy látom, jobban érzi
magát.
– Igen, úgy van – helyesel, és önt magának egy csésze teát. –

146
Mindjárt éhen halok! Ez biztos csak a vírus utóhatása lehetett az
imént. Vagy a lifttől kavarodott fel a gyomrom. Az az izé iszonyú
gyorsan jár. És harminc emelet elég sok.
– Igaz – nyugtázom, továbbra is érzelemmentesen.
Vajon ez most tényleg így lesz? – tűnődöm. A lány, akinek nem
lehet gyereke, figyelmezteti a másik lányt, aki viszont nem akar
gyereket: lehet – sőt, valószínűleg biztos –, hogy terhes?
– Hát, üdv mindenkinek!
Muffy Fowler lép oda hozzánk a konferenciaasztalhoz széles
mosollyal az arcán, krémszínű szoknyában, peplum szabású
kosztümkabátban és hozzáillő krémszínű cipőben. Mellette a
főiskola elnöke, egy ősz hajú férfi, komor, sötét öltönyben (pedig
véletlenül tudom, mivel ő és a felesége a Fischer Hall
tetőépületében laknak, hogy sokkal szívesebben visel kényelmes
melegítőt, ha lehet, akkor a főiskola kék-arany színeiben).
Az elnök mögött egy csomó ember áll, akiket nem ismerek, és
egy, akit igen… Lancaster különleges ügynök, szokásos mogorva
arckifejezésével, sötét öltönyében és nyakkendőjében,
fülhallgatóval a fülében.
– Nagyon köszönöm, hogy eljött, Stan – nyújtja a kezét Mully
dr. Jessupnak, aki feláll, hogy üdvözölje. Rám csak egy
tartózkodóan udvarias mosolyt villant, holott jó ismerősök
vagyunk. Ez a mosoly azt üzeni: itt, az elnök irodájában
viselkedjünk úgy, mintha egyáltalán nem ismernénk egymást, oké?
Majd munka után lerúgjuk a magassarkút, és a hátuk mögött jól
kivesézzük ezeket az embereket.
Csakhogy én ma lapos sarkúban jöttem, rugalmas sötét kord
nadrágban és hasonló fekete tunikában. Fogalmam sem volt, hogy
megbeszélésre leszek hivatalos az elnök irodájába.
Muffy bemutat minket Lisával az újonnan érkezetteknek,
akiknek a nevét és a beosztását képtelen vagyok követni. De

147
mindegy is, mert megjegyezni aztán pláne nem tudtam volna
őket. Mindannyian öltönyös férfiak, akik teljesen ugyanúgy
néznek ki, és ugyanolyan lehetetlen címeik vannak – az általános
tanácsadói testület ügyvezető alelnöke; az igazgatótanács
főtisztviselője; a globális ügyek tanácsának elnöke és ha a New
York College Expressnek hinni lehet, ugyanolyan hatalmas
juttatásokat tesznek zsebre.
Azért vannak itt, magyarázza Muffy, hogy „helyrehozzák ezt az
icike-picike kis bakit”. Válsághelyzetben a déli akcentusa sokkal
észrevehetőbb.
– Mi lenne, ha mindenki leülne, és nekilátnánk a feladatnak? –
simítja krémszínű szoknyáját elegánsan maga alá. Mindannyian
engedelmeskedünk és leülünk, kivéve Lancaster különleges
ügynököt, aki kijelenti, hogy ő inkább állva maradna. Gondolom,
ha leülne, a karó, amit nyelt, egyenesen beleállna az agyába, és
nyomban kilehelné a lelkét, nekünk pedig lenne egy újabb
hullánk, úgyhogy jól is van ez így.
– Szóval – folytatja Muffy. Élénkpiros rúzs van az ajkán, és a
körme is ugyanolyan színű. – Biztosra veszem, hogy mindannyian
tudják, miért vagyunk itt.
– Igen – vágom rá. – Egy lány tegnap meghalt a
kollégiumunkban.
– Már megint? – kiált fel Allington elnök meglepetten. Egy falat
tojássalátás szendvics kiesik a szájából és végiggurul a kék-arany
nyakkendőjén. – Jézus isten!
Gloria a segítségére siet egy szalvétával, és felitatja a
majonézt a nyakkendőjéről, míg mi udvariasan elfordítjuk a
tekintetünket.
– Öhm, igen, Phillip – erősíti meg Muffy. – Emlékszik, már
említettem. Tegnap este halt meg, asztmás volt.
– Ki a fene hal meg asztmában? – csodálkozik Allington elnök.

148
 – Naponta kilencen – tájékoztatom. – Ez az egyik leggyakoribb
és legtöbb áldozatot követelő betegség az országban.
– Jézus isten! – ismétli meg Allington elnök, ez alkalommal
kissé hangosabban. – Ki tudta ezt?
– Hát, igen – próbálja meg Muffy ismét kézbe venni a
beszélgetés irányítását. – De bármilyen szomorú is ez a dolog,
most nem ezért gyűltünk össze. Hanem a miatt a cikk miatt, ami
a New York College Expressben jelent meg ma reggel. Mint ahogy
mindannyian tudják, hatalmas erőfeszítéseket tettünk, hogy ez az
információ ne jusson a sajtó tudomására…
– Tudom, Muffy – bólogat dr. Jessup bocsánatkérően –, és
szeretném biztosítani róla, hogy egy csomó állítás abban az
irományban egyszerűen hazugság.
– Így van – erősíti meg Muffy, – Annak a kölyöknek egyáltalán
nincs vízágya. Kérdezték, hogy kaphat-e egyet, de nemet
mondtunk, igaz, Heather? Heather?
– Igaz – riadok fel. Teljesen elvonták a figyelmemet a
szendvicsek. – A diákotthonokban tilos a vízágy.
– Tényleg? – kérdi Bill. – Miért?
– Mert a benne lévő víz súlyától leszakadhat a padló, az ágy
pedig az alatta lakók fejére eshet.
Akaratlanul is észreveszem, hogy Lisa, Allington elnök és én
vagyunk az egyedüliek, akik hozzányúltunk a szendvicsekhez.
Eszembe jut, hogy vissza kellene tennem, amit utoljára kivettem,
de Lisának igaza van: ezek tényleg finomak. Ráadásul amit
kihalásztam, pont lazacos. És mindenki tudja, hogy a lazac
egészséges. Tele van omega-3 zsírsavakkal, ami igen jót tesz az
agyműködésnek.
– És a hercegnek jakuzzija sincs – teszem hozzá gyorsan, hogy
senki ne gondolja, nem figyelek. – A Fischer Hallban a
vízvezetékek olyan régiek, hogy képtelenek lennének kiszolgálni

149
egy ilyen pezsgőfürdőt. Úgyhogy ebből a két dologból egyik sem
igaz. A mosogatós bárpultról meg a házimozi rendszerről semmit
sem tudok.
– Mind a kettő van a szobájában – erősíti meg Lancaster
különleges ügynök.
– A mindenit! – kiált fel Bill. – Annak a kölyöknek álomélete
van.
– Oké – morogja Muffy kissé bosszúsan. – De most nem ez a
téma. Ami minket foglalkoztat, az az, hogy ki adta ki az
információt az Expressnek a herceg biztonsági szolgálatának
hollétéről. Jó okunk van azt hinni, hogy valaki a maga
alkalmazottai közül lehetett, Lisa.
A főnököm arca hirtelen fehérebb lesz, mint Muffy szoknyája.
– Kicsoda? – csak ennyit tud kipréselni magából. Az az érzésem,
nem meri kockáztatni, hogy ennél többet mondjon. Valamint már
bánja, hogy megette azt az uborkás szendvicset.
– Nos, ez az átkozott nagy kérdés – feleli Muffy. – Nem
tudhatjuk biztosan. Úgy gondoljuk, az Express tudja, de
természetesen a sajtószabadságra hivatkoznak, meg mindenféle
hasonló maszlagra.
Nem hiszek a fülemnek, hogy Muffy az Alkotmány első
kiegészítését „mindenféle maszlagnak” titulálta. A maszlag egy
ronda, tüskés gyomnövény. És semmi köze az Egyesült Államok
alkotmányához.
De mivel ez magánintézmény, és az Expresst az adományozók
alapították – folytatja Muffy kissé vidámabban –, kikértük a
tevékenységnaplójukat az iskola informatikai osztályától, igaz,
Charlie?
Charlie, a kopaszodó, szemüveges férfi a konferenciaasztal
túloldalán ördögien felnevet.
– Naná!

150
 Dr. Jessup észrevehetően izzadni kezd.
– És egész pontosan mire jutottak az informatikusok?
Charlie kinyit egy drága bőr aktatáskát, amit eddig az ölében
tartott, kihúz belőle egy lapot és olvasni kezd.
– Valaki a New York-i Főiskolához tartozó IP-címről egy ideje
rendszeresen leveket küld a New York College Expressnek. A
technikusoknak nem sikerült pontosan kideríteni, ki ez a személy,
de annyit sikerült megállapítani, hogy valaki a Washington Square
Park nyugati oldaláról. A Washington Square nyugati oldalán a
New York-i Főiskolának csak egyetlen épülete van – fejezi be
Charlie drámai hangsúllyal –, és ez a Fischer Hall.
Hogy Allington elnököt idézzem: Jézus isten.
– Elnézést! – Lisa a szája elé kapja a kezét, és kirohan a
szobából.

151
 Minden szem Lisára szegeződik, ahogy kirohan a mosdóba.
– Jól érzi magát? – kérdi aggodalmasan Gloria, Allington elnök
asszisztense. – Ne menjek utána?
– Nem, semmi baj – felelem. – Csak gyógyulófélben a gyomor-
influenzája.
Most minden tekintet a szendvicshalomra vetődik, amelybe
Lisa olyan nagy hévvel beleturkált.
– Azt hiszem, már nem fertőz – teszem hozzá sietve.
– Hát, az jó – nyúl Bill egy mézes-mustáros sült húsos croissant-
ért. – Ezek az izék nagyon finomak.
– Szerintem nyugodtan folytathatjuk nélküle –
türelmetlenkedik ismét Muffy. – Heather, tudsz valakit a dolgozók
közül, akinek oka van orrolni a hercegre, vagy az országára,
Qalifra, vagy akár a főiskolára?
– Nem – jelentem ki határozottan. Úgy döntöttem, Sarah-ról
nem teszek említést. – Rashid herceg népszerű és kedvelt ember.
A diákok sorban állnak az ajtóm előtt – de szó szerint –, hogy a
Fischer Hallba költözhessenek és a közelébe kerüljenek. És nem

152
azért, hogy megöljék, hanem hogy együtt bulizhassanak vele.
Hogy teljesen őszinte legyek, ezek a partik, amiket ad, kezdenek
egy kissé problémásak lenni. Tulajdonképpen Lisa ma már éppen
azon volt, hogy fegyelmiben részesíti, mert…
– Ha megjegyezhetem – vág közbe sietve dr. Jessup –, ez nem
teljesen világos számomra. Csak mert a fiú szereti a társasági
összejöveteleket, az még nem ok rá, hogy fegyelmit kapjon.
– A fenébe is! – nyalja meg Bill az ujját. – Ha mindenkinek
fegyelmit adnánk ebben az iskolában, aki szeret bulizni, akkor
nekünk már nem is maradna rá időnk!
Mindenki, kivéve Lancaster különleges ügynököt, jót nevet Bill
remekbeszabott viccén.
– Az a helyzet, hogy felvételeink vannak arról, hogy elsőévesek
mennek be a herceg szobájába, ahol alkoholt szolgáltak fel –
tájékoztatom őket, miután abbahagyták a nevetést. Aztán az
ügynökre pillantok. – Gondolom, maga már tudott erről, ugye?
Lancaster megrázza a fejét, de nem tagadólag.
– Az ügynökség nem véleményezi azoknak a tevékenységét,
akiket őrzünk Mi csak a biztonságukra ügyelünk.
Felvonom a szemöldököm, hogy így elmismásolta a választ, de
aztán folytatom:
– A házirendbe ütközik, hogy a huszonegyedik évüket betöltött
diákok alkoholt adjanak olyanoknak, akik még nem töltötték be a
megfelelő korhatárt, Rashid herceg pedig pontosan ezt teszi.
Elhiszem, hogy az ő hazájában az alkoholfogyasztási szabályok
nem ilyen szigorúak, de itt, az Egyesült Államokban…
Az első alkalom, hogy Lancaster különleges ügynököt nevetni
hallom. De ez is amolyan gúnyos nevetés, leginkább egy megvető
„Hah!”. De azért csak nevetés, amivel mindenki figyelmét
magára vonja, beleértve az enyémet is.
– Már elnézést – szólal meg immár újból sztoikus

153
arckifejezéssel. – Csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a
herceg hazájában bármiféle alkohol fogyasztása illegális, és ha
valakit ilyesmin kapnak, annak a büntetése börtön és ötven
korbácsütés.
– Szent Habakuk! – kiált fel Bill, aki épp a nyolcadik
szendvicset majszolja. Nem mintha számolnám, csak kihalássza
magának az összes tojássalátást és lazacost, amik a kedvenceim.
– Van, ahol még mindig használnak korbácsot?
– A házasság előtti szexért – jegyzi meg Lancaster különleges
ügynök szenvtelenül – Qalifban lefejezés jár, úgyhogy ehhez
képest a korbácsütés kifejezetten enyhe büntetésnek számít.
– Jézusom! – pillog lesütött szemmel az ügynökre Muffy. –
Micsoda kegyetlenség!
Elég jól ismerem Muffyt ahhoz, hogy észrevegyem: tetszik
neki, amit lát. A lány nemrégiben lépett ki egy elég hosszú –
legalábbis számára hosszú – kapcsolatból Teddel, az egyik
tanárral, akivel régebben én jártam, és akiről aztán kiderült,
hogy Muffy ízlésének túlságosan vegetáriánus.
Úgy tűnik, az Egyesült Államok külügyminisztériumának
különleges ügynöke, aki mélyreható ismeretekkel rendelkezik
arról, hogyan sértik meg az emberi jogokat Qalifban, egy kissé…
húsosabb falat Muffy szemében.
– Nem a Fischer Hallban lakik az a lány? – kérdi az egyik férfi,
akinek a nevét nem értettem. – Aki a VDSZ volt elnökével jár?
Már nem is szórakozom olyan jól Muffy és Lancaster különleges
ügynök flörtölésén, amikor rájövök, hogy éppen Sarah-ról
beszélnek.
– VDSZ? – csodálkozik Allington elnök.
– A Végzett Diákok Szövetsége – világosítja fel Charlie, az
aktatáskás fickó. Előhúz egy kisméretű laptopot a táskájából, és
felnyitja a fedelét. – Tudják, ők voltak azok, akik tavaly

154
magasabb bérekért és juttatásokért meg egyéb hasonló
hülyeségekért cirkuszoltak.
Még sosem vettem részt semmilyen megbeszélésen az elnök
irodájában, de most, hogy jelen vagyok, nem akarok hinni a
szememnek, hogy mi folyik itt. Folyamatosan azt hallom, hogy
nincs keret azokra a dolgokra, amikre szükségünk lenne –
biztonsági kamerákra a második emeleti könyvtárba, vagy
tollakra, csak hogy néhány példát említsek de úgy tűnik,
miniszendvicsekre azért elég sok pénz marad.
Az emberek meg csak ülnek itt és zabálnak, miközben a
szájukra vesznek olyan remek alkalmazottakat, mint Sarah, aki
igencsak keményen dolgozik az iskoláért, és egyáltalán nem
cirkuszolt, amikor tavaly sztrájkba léptek. Azt remélte, hogy
javíthatnak a számos, hozzá hasonlóan keményen dolgozó
alkalmazott körülményein.
– Azt hiszem, tudom, kire gondol – szólok közbe –, és…
– A VDSZ azt tervezi, hogy csatlakozik a tantestülethez a
tervbe vett bizalmatlansági szavazáson az elnök ellen – folytatja
Charlie, mintha meg sem hallott volna.
– Hé! – csattan fel Allington elnök sértődötten. – A
tantestületnek meg miért nincs bizalma bennem?
– Ezt már kifejtettük önnek, Phil – feleli Muffy fáradtan. – Egy
kicsit rossz néven vették, hogy elfogadta azt a pénzt Rashid
herceg apjától… és talán néhány másik adományozótól, akiknek
nem a legfényesebb a reputációjuk.
– Kit érdekel, honnan jön a pénz, ha jó dolgokra fordíthatjuk? –
védekezik az elnök. – Mégis, mit kellett volna tennem? Ez az
iskola nem élvez olyan támogatást, mint a Borostyán Liga
egyetemei. Minden pénzt meg kell becsülnünk, amit csak kapunk.
És ha ez azt jelenti, hogy ostoba, ámde gazdag kölyköket kell
felvennem, akiknek a szülei ki tudják fizetni a tandíjat – és

155
néhányan még kissé többet is hát akkor, istenemre mondom, meg
is teszem. Én itt az ifjúságot próbálom képezni!
– Ezzel tisztában vagyunk, Phil – próbálja megnyugtatni Muffy. –
De nem haragudhat a tantestületre vagy akár a diákokra, ha
tiltakoznak, amikor kiderül, hogy az új csillogó-víllogó
tantermeiket gyilkosok, nőgyűlölők és antiszemiták pénzéből
finanszírozták.
– Na, álljunk csak meg! – kiált fel egy üzletember lehengerlő
citromsárga nyakkendőben. – Mi nem ezt csináljuk!
– Nem? – kérdi Muffy negédesen. – Emlékeznek, mit tettek azok
a főiskolások a nyolcvanas években, amikor megtudták, hogy az
iskolájuknak pénzügyi befektetéseik vannak Dél-Afrikában?
Dr. Jessup kötelességtudóan felemeli a kezét, mintha az
osztályteremben lennénk, de Muffy nem szólítja fel.
– Sátrakat vertek fel a vezetőség épületei előtt, és követelték
a befektetések kivonását, és hogy vessenek véget az apartheid-
rendszernek – folytatja. – Én még csak kislány voltam, amikor ez
történt, de emlékszem, nem volt túl szép látvány.
– De mi nem fektettünk be Qalifban – veti közbe Mr. Sárga
Nyakkendő elkeseredetten.
– Nem? – kérdem. – A trónörökösük az egyik diákotthonunkban
lakik. Mi pedig félmillió dollárt fogadtunk el az apjától. Én
megértem, ha ez néhányakat esetleg felbőszít.
– Mint például azt a lányt a VDSZ-ben – jegyzi meg Charlie. –
Hogy is hívják?
– Nem rá gondoltam – vágom rá sietve. – Sarah az egyik diák-
segítőnk, és bár nem rajong Qalifért, személyesen garantálhatom,
hogy nem ő a kiszivárogtató. – Legalábbis remélem, hogy
garantálhatom. – Sarah nagyon szereti a New York-i Főiskolát,
hasonlóképpen a Fischer Hallt és a lakóit is, és mindent megtesz,
hogy megvédje őket. Épp ő az, aki felhívta a figyelmünket a New

156
York College Express Rashid hercegről szóló cikkére ma reggel.
– Ebből még nem következik, hogy nem ő írta – nevet fel
keserűen Mr. Sárga Nyakkendő. – Ha megmutatta magának, annál
valószínűbb, hogy igenis ő az elkövető. Az ilyenek alig várják,
hogy eldicsekedhessenek a művükkel.
Döbbenten nézek rá. Ez tipikus példája annak, hogyan
kezdődnek a háborúk. Szerintem úgy, hogy néhány öntelt pasas ül
az elefántcsonttornyában magasan a köznép feje fölött, és
elkezdi osztani az észt valamiről, amiről fogalma sincs.
– Nem! – siet Muffy a segítségemre (és Sarah-éra). – Heathernek
igaza van. Ismerem Sarah-t. Lehet, hogy nem ért mindenben
egyet az iskola elképzeléseivel, de sosem tenne olyasmit, amivel
veszélybe sodorhatja az itt lakókat.
– De tudjuk, hogy az informátor valahol a maguk épületében
kell legyen! – kiabál Charlie. – Ki más lehetne? Úgy tudom, csak az
elsőévesek és a más egyetemekről érkező diákok jelentkeztek be
ezen a héten. Őket pedig mit érdekelné, honnan kapjuk a
támogatást? Egyelőre örülnek, hogy egyáltalán bejutottak ide.
Mond valamit…
– Lehet, hogy valaki más a dolgozók közül – ismerem be. –
Valaki más, de nem Sarah. Idén elég sok új folyosófelügyelő
kezdett dolgozni nálunk, és vannak, akik nem teljesítenek túl jól.
Mindannyian ott voltak például Rashid herceg partiján. Ami után
egyikük meghalt, a többiek pedig még csak azt sem vallották be,
hogy maguk is jelen voltak abban a buliban, vagy látták ott a
lányt. Csak a biztonsági kamera felvételén láttuk őket. Lisa azt
tervezi, próbaidőre bocsátja őket, hogy megtanulják a leckét.
Néhány másodpercre csend lesz, míg a férfiak – és Muffy, na
meg Gloria, aki épp most lép be egy tálca frissen sült
csokidarabos keksszel – megemésztik a dolgot. Aztán Bill
megszólal.

157
 – A fenébe is! Hagyjuk a próbaidőt! Miért nem rúgjuk ki őket?
Charlie lecsapja a laptopja tetejét.
– Remek gondolat.
– A baj már megtörtént – tűnődik el Muffy –, de ha egyikük az
informátor, ha kirúgjuk őket, a probléma megoldódik. Hisz
egyszer már megszegték a szerződésük feltételeit és
bebizonyították, hogy megbízhatatlanok.
– Egyetértek – emeli fel ismét a poharát Mr. Sárga Nyakkendő,
mint aki tósztot mond. – De mielőtt kiköltöznének, alá kell
íratnunk velük egy titoktartási egyezményt, hogy semmiről nem
beszélnek, ami az intézményben történt, különben kicsapjuk őket
az iskolából.
Egy kék nyakkendős férfi valamit feljegyez az okostelefonjába.
– Szólok a jogászoknak, hogy fogalmazzák meg a levelet. Ötre
készen kell legyen, hogy elhelyezhessük a postafiókjukban. így,
amikor a szüleik elkezdik hívogatni az irodát, hogy háborogjanak
amiatt, hogy most kezdhetik fizetni a szállásukat és az
ellátásukat – teszi hozzá ördögi mosollyal addigra mi már
mindannyian otthon leszünk.
– Nekem tetszik az ötlet – dörgöli a kezét Allington elnök
vidáman. – Mi lenne, ha adna egy olyan süteményt, Gloria? Isteni
illata van!
Gloria ragyogó arccal sétál oda hozzá.
– Frissen sütve, ahogyan szereti, Phil!
– Várjunk! – szólalok meg. A szívem hevesen dobog. – Azt
mondtam, előfordulhat, hogy az egyikük az informátor. Nem
rúghatják ki a diákotthonból mindegyiküket… különösen nem
figyelmeztetés nélkül!
– Pedig épp most tettük meg – vonja meg a vállát Charlie.
Elöntenek az érzelmek… leginkább a nyugtalanság és az
aggodalom a Fischer Hall miatt. Mi fog történni az intézménnyel,

158
ha a folyosófelügyelők közül kilencet kirúgunk, hogy aztán újak
kerüljenek a helyükbe – akiket még ki is kell képezni egy héttel a
tanítás kezdete előtt?
Ez valami rémálom lesz… majdnem olyan rémálom, mint el
veszíteni az egyik folyosófelügyelőt valamilyen természetes
halálok miatt.
Tisztában voltam vele, hogy amit láttam a szalagon, az nem
marad következmények nélkül, de erre sosem gondoltam volna.
– Na, álljunk meg itt egy kicsit! – feszeng dr. Jessup
kényelmetlenül. – Nem akarok kerékkötő lenni, és egyetértek
azzal, hogy a folyosófelügyelők nagy hibát követtek el, amiért
meg kell őket büntetni. De attól még a diákjaink. Nem dobhatjuk
ki őket az utcára. Hiszen szállást és ellátást ígértünk nekik erre a
tanévre.
– De elszúrták, Stan – jelenti ki Bill. Miközben egy kekszet
rágcsál. – Ha elszúrsz valamit, akkor szarba kerülsz.
– Még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy köztük van az
informátor – próbálok szalmaszálakba kapaszkodni. – Nem
büntethetünk mindenkit azért, amit az egyikük lehet, hogy tett.
– Tényleg? – A kék nyakkendős férfi megnyomja a küldés
gombot a telefonján, és rám mosolyog. – Úgy tűnik, mindannyian
beleharaptak a tiltott almába, amikor elmentek Rashid herceg
partijára. Akkor most meg kell fizetniük az árát, ahogyan
Ádámnak és Évának.
Ebben a pillanatban Lisa lép be a szobába – kissé kipirult, de
sokkal jobban néz ki, mint korábban és sietve leül.
– Bocsánat – szabadkozik vidáman. – Lemaradtam valamiről?

159
160
 Lisa, ahogy megyünk vissza az irodába, egész úton sír.
– Sajnálom – zokogja, miközben a Washington Square Parkban
igyekszünk visszafelé, és fekete mókusokat, turistákat, valamint
babakocsit toló fiatal dadákat kerülgetünk. – Nem tudom, mi van
velem. Még csak azt sem mondhatom, hogy nem értek velük
egyet. Ezek a folyosófelügyelők rohadt kis szemetek.
Megérdemlik, hogy kirúgják őket. De egyszerűen képtelen vagyok
abbahagyni a sírást. Mint ahogy a hányást is.
– Nos – mondom. – Ha már itt tartunk…
A karjánál fogva próbálom terelni a tömegben – ma is gyönyörű
őszi idő van, a park pedig telis-tele emberekkel –, mert nem
vagyok benne biztos, hogy bármit is lát a könnyeitől. Az emberek
ügyet sem vetnek egy őrült ázsiai lányra, aki sírva mászkál a
parkban, mert annyi más látnivaló köti le a figyelmüket, mint
például a mezítlábas gitárosok, felfordított műanyag hordókon
dobolók, tömjénárusok, hittérítők és cuki kiskutyák.
– Nem lehet, hogy terhes? – kérdem.
Lisa megtorpan a park közepén, vagy legalábbis olyan közel a
közepéhez, amennyire csak lehet, még úgy, hogy nem gyalogolunk
bele egyenesen a hatalmas szökőkútba, amelynek a sugarai hat
méter magasba lövellnek ki a levegőbe.
– Hogy mondta? – kerekedik el a szeme. Még sírni is elfelejt.
– Bocsánat! Nem akartam így a fejéhez vágni. Valószínűleg
jobban tettem volna, ha ezzel a beszélgetéssel megvárom, míg
visszaérünk az irodába, de én most nem megyek vissza. Csak meg
akartam bizonyosodni róla, hogy eljut odáig, aztán van némi
dolgom…
– Heather! – Lisa füle hegye ismét vörösödni kezd.
– Munkával kapcsolatos a dolog – szabadkozom. – Ne aggódjon!
De még ha vissza is mennék magával az irodába, ott úgysincs egy
nyugodt percünk soha. Most beszéltem Sarah-val – lengetem meg

161
a telefonom az orra előtt –, és azt mondja, újabb sornyi szülő
várakozik az ajtó előtt, köztük Kaileigh anyja, aki hírét vette,
hogy Jasmine meghalt. Nem túlságosan boldog, mert nem elég,
hogy a lánya egy olyan emeleten lakik, ahol a folyosófelügyelő
elhalálozott, de a szobatársa, Ameera most folyton csak sír,
ahelyett, hogy aludna, és ott van az az új folyosófelügyelő-jelölt,
akivel kettőkor találkoznia kell, Jasmine szülei pedig háromra
vannak beírva, plusz kilenc folyosófelügyelőt még ki is kell
rúgnia. Mikor lenne alkalmunk beszélni a dologról? Azt hiszem, ez
volt az egyetlen lehetőségem.
– Hogy megkérdezze, terhes vagyok-e? – Lisa szemöldöke
majdnem leszalad a homlokáról.
– Elég sok korai jelét mutatja – magyarázom, és kissé fel kell
emeljem a hangomat, hogy túlkiabáljam a fickót, aki épp skót
dudát fúj a közelünkben. – A mell érzékenysége,
hangulatingadozások, rosszullét, hányás. Lehet, hogy nagyot
tévedek, de Eva szerint…
– Eva szerint? – most már Lisa is kiabál. A kiltet viselő dudás
úgy döntött, közvetlenül mellettünk köt ki. És egy egész kis
csoport hallgató gyűlt már köré. – Maga elmesélte a törvényszéki
orvosszakértőnek, hogy a hangulatom mostanság nem túl stabil?
És hogy fáj a mellem? Az isten szerelmére, Heather!
– Nyilvánvalóan nem gyomorinfluenzája van, mivel most elég
jól érzi magát – mutatok rá. – Mikor volt utoljára menzesze?
– És magának mikor volt? – lő vissza dühösen.
– Három évvel ezelőtt – felelem. – Folyamatosan szedem a
fogamzásgátlót az endometriózisom miatt. De Lisa, ha nem is
szednék gyógyszert, én akkor sem eshetnék teherbe. Fogalmam
sincs, milyen várandósnak lenni, és kétlem, hogy valaha is
megtudom. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, hogy terhes-e, de
ott ülök az irodája mellett egész nap, hetente öt napon át,

162
úgyhogy elég jól ismerem. És ha netán tényleg az, akkor biztosra
szeretném venni, hogy tisztában van vele és vigyáz magára.
Lisa mintha kijózanodott volna.
– Jaj, Heather! – szorítja meg a karomat. – Hát persze. Annyira
sajnálom! Mostanában minden a feje tetején áll. Őszintén szólva,
nem is emlékszem, mikor jött meg utoljára.
A dudás épp az utolsó szavaira fejezi be a gyászzenét, úgyhogy
mindenki hallja, amint Lisa azt kiabálja: „nem is emlékszem,
mikor jött meg utoljára”, és most egytől egyig minket néznek, ki
szánakozva, ki zavartan, ki pedig jót mulat rajtunk.
A főnököm az épp szabad kezét most már sápadtra vált arca
elé kapja.
– Ó, istenem! – szorítja meg másik kezével a karomat, aztán
ráncigálni kezd a szökőkút túlvége felé, el a dudástól és a
közönségétől. – Ó, istenem! Nem hiszem el, hogy ezt mondtam!
– Semmi baj – próbálom megnyugtatni. – Nem hinném, hogy
bárki is meghallotta.
– Most viccel? Mindenki hallotta. Ó, a francba!
Sápadt arca még jobba lefehéredik. Nem is értem, miért, amíg
arrafelé nem fordulok, amerre Lisa néz. Egész tömeg közeledik
felénk, akik közül néhányan ismerősnek tűnnek…
Ami nem csoda, mivel a Fischer Hall lakói.
– Lisa! – integet vidáman Jasmine Tsai, miközben egy csoport
diákot terel át a parkon. – Helló, Heather! Hé, srácok! – szól oda a
többieknek, akik nyilván mind elsőévesek. – Ő a Fischer Hall
igazgatója, Lisa, és az asszisztense, Heather Wells. Üdvözöljétek
őket!
A diákok – többségük izgatott tinilány, akik az egyetem
területén történő séta idejére abban a reményben választottak
ruhát maguknak, hogy majd fiúkkal találkozhatnak – mind
visongva integetnek.

163
 – Üdv, Lisa! Üdv, Heather!
Lisa és én esetlenül visszaintegetünk. Észreveszem, hogy a
csoport mögött néhány fiú őgyeleg, de úgy tűnik, nem azok a
típusúak, akik érdekelnék ezeket a lányokat.
– Üdv, Lisa! Üdv, Heather! – csatlakozik a köszöngetőkhöz
Howard Chen és Christopher Mintz szégyenlősen.
– Üdv, fiúk! – kiáltok vissza és feltartom a hüvelykujjamat. – Jól
néznek ki! Most megmutathatják, milyen az iskolai szellem!
Egyik fiú sem integet vissza. De aligha hibáztathatom őket
ezért.
– Ó, istenem! – sóhajt fel Lisa, amikor hallótávolságon kívülre
kerülünk. – Ők is hallották. Tuti biztos, hogy hallották. És most az
egész kollégium tudja, hogy lehet, hogy terhes vagyok.
– Dehogy – tiltakozom. – Biztos, hogy nem hallották. –
Megjegyzem, valószínűleg de. – Szóval hogy érti azt, hogy nem is
emlékszik, mikor jött meg utoljára?
– Nem tudom. – Lisa felgyorsítja a lépteit a Fischer Hall felé,
amely úgy tornyosul előttünk a park nyugati oldalán, mint egy
elegáns – ám kissé megviselt –, téglából épült hölgyemény. – Az az
igazság, hogy nagyon elfoglalt voltam itt az esküvővel, aztán a
munkakezdéssel, a beköltözéssel, meg mindennel, ami a
valóságshow forgatása alatt történt az épületben, aztán meg a
folyosófelügyelők oktatásával és a beköltözésükkel. Alig maradt
egy percem magamra. Ha minden igaz, júniusban megvolt. És
majdnem biztos vagyok benne, hogy júliusban is…
– Lisa! – Futólépésben kell sietnem, hogy utolérjem, olyan
gyorsan szedi a lábát. – Már majdnem szeptember van!
– Ó, istenem! – Mintha valaki gyomorszájon vágta volna. – Ó,
istenem! Hogy történhetett ez meg velem? Én vagyok a kollégium
igazgatója. Példaképként kellene szolgálnom. Hogy engedhettem,
hogy ez megtörténjen?

164
 – Hát, még nem is tudja, hogy történt-e valami – mondom. De
persze nagyon is sok minden történt. Az alkalmazottai közül az
egyik meghalt, a többiek nagy részét pedig kirúgás fenyegeti. De
nem hiszem, hogy tovább kellene rágódnunk a kérdésen.
– Valószínűleg csak a beiratkozás okozta stressz miatt késik. De
jobb tisztában lenni a dolgokkal, nem? Menjünk be valami
drogériába, vegyünk egy terhességi tesztet, aztán rögtön meg is
csinálhatjuk a lakásán, mielőtt még visszamenne dolgozni.
Magam felé fordítom, így már nem a Fischer Hallra néz,
hanem a kutyafuttatóra, amely mögött (egy háztömbnyire, a
Bleecker Streeten) a legközelebbi drogéria található.
– Ha azt akarja, hogy magával menjek – ajánlom fel, mert
látom, hogy a lába földbe gyökerezett, és nem mozdul –, akkor
szívesen!
– Hogy mi? – kérdi Lisa meglepetten. Végre megmozdul, és
szerencsére a drogéria irányába indul. – Nem, köszönöm,
nagylány vagyok már, egyedül is el tudok menni a patikába. És
mintha azt mondta volna, hogy dolga van…
– Van is, de csak rövidke. Tíz perc alatt végzek.
– Remek – nyugtázza Lisa. Olyan lassan indul el, mintha a lábát
cementbe öntötték volna. – Akkor később találkozunk.
Megfordulok és egy rémisztő kinézetű épület felé indulok,
amelyet egykor a „modern építészet csodájának” tituláltak, de
valójában csak egy csúcsos, ablakokból és fekete
fémháromszögekből álló torony. Ez a Gottlieb Diákcentrum.
Miközben odafelé igyekszem, előveszem a mobilomat és
válaszolok az egyik üzenetre a sok közül, amit Cooper hagyott
nekem.
– Szia – mondom. – Én vagyok,
– Jézusom! – háborog. – Azt hittem, már meghaltál! Hol a
csudában voltál?

165
 – Miniszendvicset ettem a New York-i Főiskola elnökével és a
sleppjével – felelem. – Az egyikük madárkát ütött a hatodik
lyukba Maidstone-nál a múlt hétvégén.
– Én ártalmatlanná tettem egy fickót az egyik bárban Jersey
Cityben a múlt hétvégén – kontráz rá Cooper, – Hol az én
szendvicsem?
– Kaphatsz egy szendvicset, ha hazaérek, nagyfiú – duruzsolok
a telefonba szexisen.
Cooper meglepettnek tűnik, de a jó értelemben.
– Hűha, ezt vehetem ígéretnek?
– Öhm… – Igazából csak vicceltem. Nem is nagyon tudom, mi
lehet az a szendvics, mármint szexuális értelemben. Van
egyáltalán ilyen? Gondolom, van, én pedig megígértem, hogy
csinálok valamit a jövendőbeli férjemmel az ágyban, amiről azt
sem tudom, hogy micsoda. Azt hiszem, rá kell keresnem a
Google-ben. Ez lesz az eredménye, ha túlságosan elragadtatom
magam egy munkaidőben folytatott telefonbeszélgetésben a
vőlegényemmel. – Határozottan. Amúgy mi újság?
– Hát, nem sok – feleli. – Nicole csak hétszer hívott ma, hogy a
bocsánatomért esedezzen. Az anyád három üzenetet hagyott
neked odahaza, az apád egyet, és Perry, az esküvőszervező nem
hajlandó visszahívni, hogy találjunk egy új időpontot a tegnapi
helyett. Szerintem megpróbál megleckeztetni minket, amiért
lemondtuk. Hihetetlenül fontos és keresett ember, tudod.
– A fenébe! – felejtkezem el rögtön a szendvicsről. – Át kell
néznünk az ültetési rendet, különösen annak fényében, hogy a
húgod meghívott még vagy – hány embert is? Tudod egyáltalán?
– Nicole azt mondja, húsznál nem többet, de én arra tippelek,
hogy csak fél bevallani a valós számot.
Az okostelefonom csilingelni kezd. A képernyőre nézek és
látom, hogy Eva az, a Törvényszéki Orvosszakértői Intézetből.

166
 – Cooper, hadd hívjalak vissza későbbi – mondom. – Az
Orvosszakértői Intézetből keresnek.
– Ne feledd az ígéretedet! – búg bele a telefonba, mielőtt
leteszi.
Lehet, hogy a hangja nem is szándékosan volt ilyen szexi,
gondolom magamban, miközben megnyomom a hívásfogadás
gombot Evának. Mindig ilyennek hallom.
– Szia, Eva! – üdvözlöm, és egy csapat izgatott elsőéves,
néhány szülő és egy-két kék-arany, „Üdvözöljük a New York-i
Főiskolán" feliratú pólót viselő csapatvezető társaságában
átmegyek az úton.
– Mi újság?
– Üdv, Heather! – Egy kissé barátságosabb a hangja, mint
múltkor, bár nem kevésbé zaklatott. És továbbra is nagyon
hivatalos. – Csak tájékoztatni akartalak. Ez a ti halott lányotok
minden bizonnyal valaki igen fontos személy lehetett – vagy
valaki igen fontos személyhez köthető. Épp most végeztek a
boncolással.
– Az nem lehet. Úgy emlékszem, azt mondtad…
– Hogy rettenetesen el vagyunk maradva? Igen, ez így igaz. Jo
pár holttest van itt, amelyek már két hete várnak, hogy sorra
kerüljenek. De a főnök kapott egy hívást. Pontosabban nem is
egyet.
– Feltételezem, nem csak az áldozat szüleitől.
– De nem ám – morogja Eva. – A Külügyminisztériumból.
Most rajtam a sor, hogy felhorkanjak.
– Ez vicces. Lancaster különleges ügynök nemrég kifejtette
nekem, hogy az ügynökség egyetlen feladata, hogy a védencük
biztonságáról gondoskodjanak.
– Ó, igen? – kérdi Eva mintegy mellékesen. – Találkoztál ma
Lancaster ügynökkel? Hogy van?

167
 Felsietek a diákok épületének lépcsőjén, és megvillantom a
dolgozói kártyámat a biztonsági őrnek a bejáratnál. Rábólint és
átenged a kapun.
– Úgy tűnt, remekül, Eva. Miért, hiányzik?
– Az a fajankó? – vágja rá Eva méltatlankodva. – Dehogy! Nem
az én esetem. Úgy néz ki, mint aki minden este hazamegy és
podcastokat* hallgat az Árja Nemzet felemelkedéséről, miközben
a fegyverét fényesítgeti.
*Digitális multimédiás hangfájl.
– Szerintem kissé túl kemény vagy vele – vitatkozom, s közben
átverekszem magam a diákok tömegén, egészen a liftig.
– Aha – morogja. – Szóval, mondtam a főnökömnek, hogy mit
meséltél ma reggel arról a buliról, amin az áldozatunk részt vett
a halála előtti estén. De még ha meg is sürgetjük a toxikológiai
vizsgálatokat, akkor is beletelik néhány napba, míg megkapjuk az
eredményeket – igaz, ez még mindig jobb, mint a néhány hét. De
hé, mi hír a partin összegyűjtött szemétről? Találtál valamit?
– Még nem tudom, mi a helyzet. Szinte egész nap nem voltam
bent az irodában. De amint hallok valamit, azonnal jelentkezem.
– Oké. Még azt akartam mondani, hogy a boncolás során egy
kicsit alaposabban megszemlélték az áldozatotokat amiatt, amit
tőled hallottak, és ha őszinte akarok lenni, a nyomás miatt
odafentről. És tippelj, mit találtak!
Megnyomom a felfelé menő gombot a liftben.
– Fogalmam sincs.
– Semmit! Nyoma sincs szexuális molesztálásnak, kábítószer-
túladagolásnak, nincs jele semmiféle traumának. Az áldozat
tökéletes egészségi állapotban volt… egyetlen dolgot leszámítva,
amit a főnök igazából nem is keresett volna, ha te nem mondasz
semmit.
– Igazán? És mi az?

168
 – Fognyomok. És sose találnád ki, hogy hol. Belül, az áldozat
felső ajkán.
A fülke előtt állok, és olyan erősen szorítom a telefonomat a
fülemhez, amennyire csak tudom, mert a diákok zajától nehezen
hallom, amit Eva mond. A Gottlieb Diákcentrum amellett, hogy
építészeti látványosság a Washington Square Déli részén, a New
York-i Főiskola számos diákklubjának ad otthont, valamint a
diákönkormányzatnak és egy étteremközpontnak, amely olyan
kulináris különlegességeket kínál, mint a Pizza Hut vagy a Burger
King ételei, és ennek köszönhetően az egyik legnépszerűbb
egyetemi területnek számít. Ezért van a diákközpont mindig tele,
és ezért kell néha annyit várni a liftre, mint a Fischer Hallban.
Nyilvánvaló, hogy Eva valamiféle válaszra számít tőlem, de
fogalmam sincs, mit mondhatnék, mivel nem is értem, miről
beszél. Fognyomok belül, az áldozat felső ajkán? Hogy halhat meg
ettől valaki?
– Nem igazán értem – vallom be végül.
– Heather! – világosít fel Eva olyan hangsúllyal, mintha azt
akarná mondani, hogy kissé lassú a felfogásom. – Jasmine nem
asztmarohamtól halt meg. Illetve az asztma biztosan
felgyorsította kissé a dolgokat, de a halál okának az emberölést
jelöltük meg.
– Várjunk csak! – értetlenkedem. Egy csapat musicalszakos diák
rázendít a „Varázslat” című dalra a Pippinből, amit ők biztos
elbűvölőnek találnak, de engem rendkívül bosszant, mert alig
hallom tőlük a telefont. Az ujjamat a másik fülemre szorítom. –
Hogy micsoda?
– Sokszor látunk ilyet, szinte kizárólag nőknél és gyerekeknél.
Egy nagyon erős ember olyan erővel tapasztja a kezét a szájukra
és az orrukra, hogy végül az áldozat megfullad. Ha nagyon erős a
szorítás, sérülések keletkeznek az áldozat szájában. A fognyomok

169
magától Jasmine-től származnak, ahogy küzdött, hogy kinyissa a
száját és levegőhöz jusson.
A lift ajtaja kinyílik előttem, és áramlani kezdenek kifelé a
diákok. Majdnem elsodor az ár, de képtelen vagyok elhúzódni az
útból, annyira ledöbbent, amit az imént hallottam. Mögöttem a
musicalszakosok még mindig vidáman zengedeznek a
varázslataikról.
– Úgy érted…
– Igen – erősíti meg Eva. – Jasmine t megfojtották.

170
 Bekopogok a nyitott ajtón a NEW YORK COLLEGE EXPRESS
felirat mellett. Az iroda egyszobás helyiség a Gottlieb
Diákcentrum negyedik emeletén. Az épület előcsarnokával
ellentétben a kékarany szőnyeggel borított negyedik emelet nincs
tele emberekkel.
Elég sok média- és sajtótúrán vettem részt még a „Sugar Rush”
időkben. Ami a sajtószobákat illeti, a New York College Express
irodája nem valami impozáns, csak négy asztalból, néhány
számítógépből és egyetlen telefonból áll.
Nos, igen, ahogy mondják: diákok tartják fent, szegény
szervezet.
Odabent egyetlen ember tartózkodik, egy fiú,
farmernadrágban és New York-i Főiskola feliratú kapucnis
pulóverben. Egy laptopon gépel az épület egyik hatalmas,
padlótól plafonig érő ablaka előtt, amelyet valaha jobb napokat
látott, ütött-kopott redőny takar.

171
 A fiú nem válaszol a kopogásra. Aztán látom, hogy azért, mert
füldugó van a fülében. Belépek az irodába – ahol emberi
tevékenység nem nagyon folyik, ám annál több üres pizzás doboz
és üdítős palack hever szanaszét –, és megérintem a vállát.
A fiú meglepetten rezzen össze, és kikapja a füléből a
füldugót, amely így egy vékony fehér madzagon himbálózik a
nyakában.
– A fenébe is, megijesztett! – pattan fel a székről. A szája
elbűvölő mosolyra húzódik. Fehér fiú, imádnivalóan kusza
frizurával. Láthatólag a Gavin McGoren-féle „minek
borotválkozni munka előtt” iskola követője. – Segíthetek?
– Igen, azt hiszem – nézek körbe a helyiségben, hogy hová
ülhetnék le. De egy talpalatnyi hely sincs, amit ne borítana
valamilyen üres ételes doboz. – Tudja, hogy ha időnként nem
viszik ki a szemetet, előbb-utóbb egereik is lesznek?
– Ó, már van egy – vágja rá a fiú, és sebtében lesöpör nekem
néhány pizzás dobozt az egyik székről. – Bár az is lehet, hogy
patkánykölyök. Meg nem tudom mondani, melyik. Mindegy,
lényeg, hogy Algernonnak neveztem el. Nagyon édes jószág. Nincs
szívem hagyni, hogy csapdát állítsanak neki. Napokig ő az
egyetlen élőlény, akivel találkozom itt, mivel a csapat többi része
még nem ért vissza a városba a nyaralásból. Ő az egyetlen IRL-
barátom, amíg az órák meg nem kezdődnek.
– IRL? – Egy szalvétával óvatosan lesöpröm az általa felajánlott
székről a még rajta lévő morzsát. Az egerek – vagy akár a
patkánybébik – mindenfelé ürüléket hagynak, és akármilyen
helyes is ez az Algernon, a patkányürülék egyenlő a fertőzéssel,
ami egyben kórházat is jelent, és ebből az következik, hogy az
esküvőm még nagyobb katasztrófába torkollik, mint amilyen már
eddig is.
– In real life, azaz való életbeli. – A fiú hátradől a széken, úgy

172
méreget. – Elnézést, de nem találkoztunk mi már? Olyan
ismerősnek tűnik.
– Nem tudom – felelem bizonytalanul. Való életbeli? Ennek a
fiúnak a „való élet”, úgy tűnik, abból áll, hogy magában ücsörög
egy rendetlen irodában, megszállottan irogat egy diákhírblogba,
és az egyetlen társasága egy egér – vagy egy patkánybébi. Én
sajnálom ezért, de ő, úgy látszik, teljesen jól elvan így. – Szokott
az ebédlőben étkezni?
A mutatóujjával felém bök, aztán csettint egyet.
– Megvan! Maga Heather Wells! Egy tuti híresség! Tudtam, hogy
láttam már valahol! – Felnyitja a laptopját és vadul gépelni kezd.
– Nem lenne kedve egy interjúhoz? Az olvasóink állatira bírnák!
Összehoznám az egyik kultúrbloggerünkkel, ha visszatérnek az
egyetemre. Tudom is, ki lenne a megfelelő: a lány hatalmas
rajongója ezeknek a gagyi régi zenéknek…
– Öhm… akár… – felelem, és igyekszem nem megsértődni. Gagyi
régi zene? A popstílus, amiben én utaztam, nem is volt olyan
gagyi. És a harminc egyáltalán nem öreg… bár meglehet, egy
huszonévesnek nagyon is az. – Igazából azért jöttem, hogy egy
iskolai témában beszéljek magával. Mi is a neve?
– Jaj, bocsánat! Cam. Cameron Ripley. Én vagyok a
főszerkesztő. – Barna szeme elkeskenyedik, ahogy rám néz. – Hé,
maga a halál szállásán dolgozik, akarom mondani, a Fischer
Hallban, nem igaz? Ugye, nem arról a cikkről van szó, amit ma
reggel írtam? A hercegről? Mert sajnálom, de az a sztori teljesen
rendben van. Leellenőriztem, hogy a herceg a maga épületében
lakik. A rendszergazda halálra nyúzott, hogy adjam ki a
forrásomat, de ez nem okés dolog. Lehet, hogy diákok szerkesztik
az oldalt, és csak az interneten jelenünk meg, de akkor is
újságírók vagyunk, és túrót se kell elárulnunk a…
– Nem arról van szó – szakítom félbe. – Illetve csak részben.

173
Csak azt szeretném tudni, érdekli-e egy csereügylet.
Gyanakodva méreget.
– Miféle csereügylet?
– Információcsere. – Keresztbe teszem a lábamat, ami
egyáltalán nem olyan szexi mozdulat, mint amilyennek hangzik,
mivel kordnadrág van rajtam, de azért igyekszik az ember. – Van
némi infóm, ami esetleg érdekli. Maga pedig olyasmit tud, ami
engem érdekel. Talán közösen összehozhatnánk valamit.
– Nem tudom – mondja töprengve, és továbbra is úgy néz rám,
mintha valami ellenség lennék. A kordnadrág egyértelműen
ellenem dolgozik. És az is lehet, hogy kissé öreg vagyok hozzá,
Gavin nyilvánvaló ellenvéleménye dacára is. – Általában nem ez
a módszerünk. És bár biztos tud egy-két érdekes dolgot magáról,
nem biztos, hogy ezeket annyira érdekesnek tartanánk. Nem
akarom megbántani, de a legtöbb olvasónk még csak nem is
hallott magáról. Britney Spears, na, ő igen. De maga? Nem is
adott ki lemezt már…
– Az infó nem rólam szól – vágok közbe, és most már kezd
bosszantani ez a kölyök. Lehet, hogy kedves az egerekkel, de
valójában elég idegesítő fazon.
Igazából abban sem vagyok biztos, miért teszem, amit tenni
szándékozom. Elég nagy bajba kerülhetek – akár az állásomat is
elveszíthetem – emiatt.
De valami ott motoszkál az agyamban, amióta Allington elnök
irodájában Charlie azt mondta, hogy lenyomozták az informátort,
és az IP-címe alapján valaki a Fischer Hallból volt. És nem csak
arról van szó, hogy be akarom bizonyítani, ki nem lehet az –
mármint hogy nem Sarah az illető.
Ki kell derítenem, hogy ki is az. Bár Eva telefonhívása után az
a sanda gyanúm, hogy igazából már tudom is.
– Hanem a Fischer Hallról – mondom. – Tudja, egy diák tegnap

174
meghalt ott.
Majdnem kiesik a kezéből a laptop.
– Micsoda?
Megvonom a vállam és lassan felállok.
– De mivel nem érdekli az üzlet…
– Ne! Várjon! – hajol előre Cam, hogy elvágja az utamat. –
Érdekel! Nagyon is érdekel! Ki halt meg?
Visszahuppanok a székre, és ismét keresztbe teszem a lábam.
– Már azzal is kockáztatom az állásomat, hogy egyáltalán itt
vagyok. Miért mondanék el bármit is, ha nem kapok semmit
cserébe?
– Teljesen megértem – bólogat Cam. Felugrik és becsukja az
iroda ajtaját. Amint az ajtó bezárul, a nem épp friss pizza bűze
és a többi, még annyira sem kellemes szag sokkal áthatóbbá
válik. – Nézze, nem ígérhetek semmit, de…
– Én sem ígérhetek semmit – vágom rá. – Leszámítva egy újabb
exkluzív hírt a hercegről.
Megragadja a laptopját, és a tekintetéből csak úgy süt a
kíváncsiság.
– Ne vicceljen! Van még más is azon kívül, hogy az a kölyök
elpatkolt?
Hirtelen elszégyellem magam. Erős késztetést érzek, hogy
felrántsam az ajtót és kimeneküljek a szobából, olyan messze
Cameron Ripleytől, a bűzös irodájától és a patkánybébijétől,
amennyire csak lehetséges.
De aztán emlékeztetem magam, hogy ez a fiú újságíró. Az a
dolga, hogy beszámoljon a hírről – bármilyen szívszaggató legyen
is olyan részletesen, amennyire csak tud (azért remélhetőleg
némi tisztelettel az áldozat iránt), hogy a többieket
figyelmeztesse a veszélyre, és az elkövető lehetőleg rendőrkézre
kerüljön.

175
 Csak a munkáját végzi, pontosan úgy, ahogyan én is az
enyémet. Meglehet, kissé megkeményített minket néhány dolog,
amit „a való életben” láttunk.
– Úgy van – szólalok meg, miután nyelek egy nagyot. – Egy lányt
holtan találtak tegnap reggel Fischer Hallban. Előző este egy
buliban látták, egy emelettel feljebb, Rashid herceg szobájában.
Cam olyan gyorsan gépel, hogy úgy látszik, mintha az ujjai
repülnének a billentyűzet felett.
– Atyaég! – vigyorog, miközben meredten bámulja a képernyőt.
– Ez elképesztő! Ezer éve nem volt ilyen ütős sztorim!
Neveket! Neveket kérek!
– Előbb maga mondjon nekem egy nevet.
Zavartan néz fel rám.
– Hogy mi? Hogy mondhatnék én nevet? Most hallok először
erről az egészről. Magától.
– Annak a nevét akarom hallani, aki a Rashid hercegről szóló
infókat szolgáltatta – mondom. – Akkor én is megmondom a halott
lány nevét, és bármi másról is beszélek, ami érdekli. Van egy
olyan sztorim, ami alapjaiban rengeti meg az egész egyetem
életét. De azok az emberek, akiket a leginkább érint, majd csak
öt órakor fognak értesülni az egészről. Úgyhogy a publikálásával
meg kell várnia ezt az időpontot.
Cam arca szinte megnyúlik döbbenetében – aztán az arcizmai
megkeményednek.
– Ma ötkor? Miről van szó? Van valami köze a dolognak ahhoz,
hogy a tanári kar bizalmatlansági indítványt nyújt be az elnökkel
szemben? Eltaláltam, ugye?
A mutatóujjamat figyelmeztetőn felemelem.
– Nana! Nem mondok semmit, amíg maga nem mond valamit.
És ne feledje, az én nevem sehol nem szerepelhet. Legyek csak
„belső forrás”.

176
 – Ez természetes – vágja rá Cam. Annyira kíváncsi már a
történetre, hogy minden újságírói etikáról megfeledkezve rohan
vissza a helyére, és vadul pötyögni kezd valamit az asztali
számítógépén. – Itt kell lennie… ööö… valahol. De
figyelmeztetem, hogy ezek az infók mindig közvetlen üzenetben
érkeztek, egy Twitter- felhasználótól, azt hiszem. Aha. Igen. Meg
is van. „KolProgLány” – olvassa fel a képernyőről. – Bocs, név
nincs hozzá. Jut ezzel valamire? Elég lesz?
– Igen – felelem komoran. – Elég lesz.
Pont, ahogyan gyanítottam. Nincs szükségem névre. Megvan
minden, amit tudnom kell.
Cooper megvetően jegyezte meg, hogy „Twitter", miután
belenézett Jasmine laptopjába aznap, amikor holtan találtuk.
Mert ki nem állhatja a közösségi oldalakat.
De mint kiderült, ezeknek is megvan a maguk haszna. Például
névtelen tippeket lehet róluk küldözgetni diákhírblogoknak.
A KolProg valószínűleg a kollégiumi programokat jelenti – ez a
kollégiumi ügyek közül a programszervezői és koordinátori
feladatkört foglalja magába, amellyel Lisa, Sarah és a
folyosófelügyelők foglalkoznak (szemben az adminisztratív és
működési feladatokkal, mint például a szobabeosztás és az
elázott fürdőszobák, amelyek inkább hozzám tartoznak).
Az emberek gyakran nem is tudják, de a diákotthonbeli
élményeik, amelyekre visszaemlékeznek a főiskolai éveikből,
tulajdonképpen ezek a „KolProg” események.
Csak egy nőnemű folyosófelügyelő (vagy valaki olyan, aki a
kollégiumigazgató irodájában dolgozik) választana magának olyan
nevet, hogy KolProgLány.
– És ez a KolProgLány mikor lépett utoljára kapcsolatba
magával? – kérdem.
Cam a képernyőt tanulmányozza.

177
 – Khm… hmmm. Ez fura.
– Mi fura?
– Az elmúlt héten mindennap írt, de tegnapelőtt óta… semmi.
Ezzel tulajdonképpen minden összeáll. A múlt héten minden
folyosófelügyelőnek be kellett költöznie, hogy segítsenek az
elsőévesek bejelentkezésének előkészületeiben. És
értelemszerűen akkor tájékoztattuk őket a Rendkívül Fontos
Lakónkról. És Rashid herceg partijának estéjén KolProgLány nem
jelentkezhetett be a netre, mert más kötötte le az idejét.
Az, hogy meggyilkolták.
Ekkor történt, hogy a kommunikációszakos lánynak – aki
annyira odáig volt a női újságírókért, mint Katie Couric és Diane
Sawyer, és nyilván izgalommal töltötte el, hogy titkokat
szivárogtathat ki a főiskola diákok által üzemeltetett
hírblogjának – ellopták az okostelefonját, és a hangját
elnémította egy kéz, amely végül az életet is kiszorította belőle.
Annak ellenére, hogy a bezárt ajtó mögött az irodában igen
fülledt, meleg a levegő, borzongás fut végig rajtam.
Jasmine volt KolProgLány, a New York College Express
informátora. Logikusnak tűnt, hogy az ember azt higgye: ezért
gyilkolták meg.
Na de ki? És mi okból? Vajon látott valamit Rashid partiján?
Vagy ahhoz volt köze, amit a Twitteren keresztül meg akart
osztani a világgal, amiről valaki nagyon nem szerette volna, ha
megosztja, így hát eihallgattatta… egyszer s mindenkorra?
A házasság előtti szexért Qalifban lefejezés jár, rémlenek fel
előttem Lancaster különleges ügynök szavai. Úgyhogy ehhez
képest a korbácsütés kifejezetten enyhe büntetésnek számít.
Jaj, ugyan már! Ez itt nem Qalif. Hanem Greenwich Village, az
isten szerelmére!
– Ez a KolProgLány írt valaha cikket maguknak? – kérdem

178
Cameront.
– Nem – feleli a fiú, és ellöki a székét az asztaltól. – Nem, nem.
Nem válaszolok több kérdésre. Megkapta, amit akart, most
rajtam a sor. Ki halt meg? És hogyan? És mi lesz öt órakor?
– Oké – bólintok. – A halott lány neve Jasmine Albright.
Húszéves volt, harmadéves a főiskolán és folyosófelügyelő a
Fischer Hall tizennegyedik emeletén.
Újból ráveti magát a laptopjára, és egy pillanatra sem hagyja
abba a gépelést, amíg beszélek. Nyilvánvaló, hogy nem ismerte
Jasmine-t. De nem tudom, hogy ez számomra megkönnyebbülést
jelent-e, vagy így még rosszabb a helyzet.
– Folyosófelügyelő? A tizennegyedikről – az pont Csibész Rashid
emelete alatt van!
Ez a Cameron nem lassít egy pillanatra sem.
– Úgy van. Mint említettem, az áldozat az ő szobájában
bulizott a halála estéjén.
Erre már abbahagyja a gépelést és rám mered.
– Azt mondja, egy folyosófelügyelő az után halt meg, hogy
részt vett egy partin Rashid herceg szobájában? És mi volt a halál
oka?
– Azt majd csak öt óra után tudom megmondani – felelem – de
csak akkor, ha a történet második felét addig titokban tartja. – Ez
persze hazugság. Eszemben sincs elárulni neki Jasmine halálának
okát vagy módját. – Annyit mondhatok, hogy semmi nyoma
kábítószer-túladagolásnak, alkoholmérgezésnek vagy bármi
ilyesminek. De a lánynak asztmája volt.
Cam csalódott képet vág.
– Az asztmába halt bele?
– Azt nem mondtam. Csak azt mondtam, hogy volt neki.
Cameron már korántsem tűnik olyan csalódottnak, inkább úgy
néz ki, mint aki valami izgalmas rejtélybe botlott. Mivel nem

179
ismerte az áldozatot, nem nagyon hatotta meg, hogyan halt meg
a lány. Csak egy érdekes sztorit lát a történetben, amely rengeteg
kattintást jelent majd a blogján.
– Oké, szóval asztmája volt, de nem abba halt bele – gépel
tovább. – És mi ez az ötórás dolog?
– Nos – árulom el –, nem ő volt az egyetlen folyosófelügyelő
Rashid herceg partiján.
Cameron elvigyorodik.
– Micsoda seggnyaló! Tudja, a legjobb módszer, hogy ne bukj le,
ha ivós bulit tartasz, az, hogy meghívod a folyosófelügyelőket.
Szóval… nevek?
– Ez az a része a történetnek, amit nem hozhat nyilvánosságra
öt előtt.
Cameron zavartan csóválja a fejét.
– Miért? Mi lesz ötkor?
Felemelem a táskámat a földről és a vállamra veszem.
– Ma öt órakor a Fischer Hall összes folyosófelügyelője, aki
részt vett Rashid herceg partiján, megkapja a felmondását a New
York-i Főiskola kollégiumi részlegétől.
– Micsoda? – Cameron úgy kapja fel az ujját a billentyűzetről,
mintha megégette volna.
– Jól hallotta – bólintok. – És ne aggódjon, biztos azonnal eljut
magához a velük történt igazságtalanság híre, amint a
folyosófelügyelők megkapják a levelet. Elég hamar megtudja
majd a nevüket. Csak azt ne feledje, hogy a munkaadójuk – a
főnököm – megkérdezte tőlük, látták e Jasmine-t a halála előtti
este, és mindannyian azt felelték, hogy nem. Hazudtak, hogy
mentsék a bőrüket, annak ellenére, hogy tudták: ha elmondják az
igazat, azzal segíthetnek nyomozásban a lány halálának ügyében.
Ám most már késő. De ezt az egészet nem tőlem hallotta!
– Nyugalom! – rázza meg a kezét hitetlenkedve Cameron, és

180
újból gépelni kezd. – Heather, felfogta egyáltalán, mekkora sztori
ez? Nemcsak hogy egy lány meghalt és egy csapat
folyosófelügyelőt kipenderítenek, de ez az egész egy parti miatt
van, amelyet Qalif trónörököse rendezett, akinek az apja
ötszázmillió dollárt adományozott a New York-i Főiskolának. Ezt
még a nyomtatott sajtó is felkaphatja. – A hangja tiszteletteljessé
válik. – Még a CNN is.
– Ennyire azért ne szaladjunk előre – figyelmeztetem szárazon.
– Tudja, mit tennék a maga helyében? Nem mintha meg
akarnám mondani, hogy végezze a munkáját…
Ismét a fejét rázza, de ez alkalommal válaszként a
kérdésemre.
– Nem, mit?
– Megpróbálnék kapcsolatba kerülni ezzel a KolProgLánnyal. Ő
talán többet is tudna mesélni arról, mi történt ezen a partin.
– Hé! – bólogat hevesen. – Ez jó ötlet!
Tehát még nem jött rá, hogy a KolProgLány Jasmine.
– És kérhetne a gondnokságtól egy egérfogót – javaslom, majd
kinyitom az ajtót. – Így elkaphatja Algernont és elengedheti a
parkban. Jó, ha van az embernek egy barátja a való életben, meg
minden – teszem hozzá –, de ott boldogabb lehetne, magának
pedig kisebb lenne az esélye arra, hogy elkapja a hantavírust,
ami a rágcsálók ürülékével terjed. Elég randa betegséget okoz.
Bele is lehet halni.
Cam felpillant a billentyűzetéből.
– Jasmine Albright is ebbe halt bele? – kérdi izgatottan. – A
hantavírusba? Tudom, hogy a halál szállása – úgy értem, a Fischer
Hall – öreg épület. Azt mondja, megszállták az egerek, és az
emberek ettől hullanak? Mert ez őrülten nagy szám lenne!
Csak forgatom a szememet.
– Nem, Cam – felelem. – De még ha ezt mondtam volna is, én

181
akkor sem állítottam volna semmit. Mert mindezt „belső
forrásból” hallotta.
– Persze, persze – nyugtázza, és visszateszi a füldugót a fülébe.
– Ne aggódjon, megmarad az inkognitója. Nevet nem említek. –
Ezzel belemerül a gépelésbe és elvész az éterben.
Kimegyek, behúzom magam mögött az ajtót, és arra a
következtetésre jutok, hogy talán mégiscsak jobb lenne, ha
Cameron megtartaná Algernont. Úgy tűnik, szüksége van
társaságra, még ha ez a társaság csak egy bébipatkányból áll is.

182
 – Hogy mit csináltál? – kérdi Cooper elcsukló hangon.
– Hát, én tudtam, hogy Sarah nem lehet az informátor, de
hogyan másképp bizonyíthattam volna be a többieknek az elnöki
irodában?
A telefont a fülemhez szorítva kapkodom a lábam a parkban a
Fischer Hall felé, hogy mihamarabb visszatérhessek a munkába.
Már el is késtem Lisa interjújáról az új folyosófelügyelő-jelölttel.
Nem mintha feltétlen szüksége lenne a segítségemre, de amikor
utoljára láttam, nem volt épp a legjobb passzban.
– Nem a te dolgod bebizonyítani, hogy nem Sarah az
informátor – figyelmeztet Cooper. – Sarah már nagylány. Tud
vigyázni magára.
– Persze, hogy tud. De az alkalmazottak több mint felét már
kirúgták – tájékoztatom. – Nem hagyhattam, hogy Sarah legyen a
következő. Ki kellett derítenem, ki is árulkodott valójában. Arra
gondoltam, ha az Express főszerkesztőjének felajánlom, hogy
cseréjünk információt…
– Hogy cseréljetek információt az Express főszerkesztőjével? –
vág közbe Cooper, és a hangja furán visszhangzik, mintha valami
alagútban lenne, vagy ilyesmi. De így is tisztán hallom a
hitetlenkedést a hangában. – Heather, te hallod magadat?
– Mindegy, a lényeg, hogy működött. És most már tudjuk, hogy
Jasmine-nek azért kellett meghalnia, mert tudott valamit, amit
valaki nem akart, hogy terjesszen, és az infó nagy valószínűséggel
a telefonján lehetett, amire épp te hívtad fel a figyelmet, hogy
eltűnt.
– Mi semmi ilyesmit nem tudunk – tiltakozik Cooper. – És ne
légy már ilyen nagyon büszke, mert ha ez igaz, akkor most
komoly veszélybe sodortad magad – nem is beszélve az Express
újságíróiról.

183
 – Ó – jegyzem meg, s a lófarkam csak úgy lobog utánam, ahogy
átsietek a zsúfolt parkon. – Csak nem aggódsz miattam? Ez olyan
édes! Tudom, hogy most sértve kellene éreznem magam, mert
feminista vagyok, vagy mi, és ez a túlságosan gondoskodó
barátfigura tiszta Alkonyat, de nem érdekel, imádom ezt, csak
folytasd nyugodtan!
– Heather, nem viccelek! – A hangja bosszúsnak tűnik. – Bármit
derített is ki Jasmine, amit felvett a telefonjára, és úgy tűnik, ki
akarta twittelni a világnak, az ért annyit, hogy megöljék miatta.
És ez egyben azt is jelenti, ér annyit, hogy bárkit megöljenek, aki
rájön az igazságra ezzel kapcsolatban.
– De én nem beszéltem erről az Expressnek. Hogy is tehettem
volna? Fogalmam sincs, mit derített ki Jasmine. És akárki is ölte
meg, még azelőtt tette, hogy előrukkolhatott volna vele. És nem
tudhatják, hogy mi rájöttünk: Jasmine volt a kiszivárogtató, vagy
akár hogy egyáltalán volt valami, amit érdemes lett volna
kiszivárogtatni. Úgyhogy miért lennék én vagy bárki az Expresstől
veszélyben?
– Azért, mert most nem arról van szó, hogy egy lányt megölt a
féltékeny szeretője. Hanem egy fiatal nőről beszélünk, aki valami
olyasmiért lett gyilkosság áldozata, aminek köze van a világ egyik
leggazdagabb országának a trónörököséhez. Biztos vagy benne,
hogy senki ismerős nem látott kijönni a diákcentrumból? Hogy
nem követ senki?
– Még azt a női ruhába öltözött imitátort sem követi senki, aki
engem utánoz a Twitteren – legyintek, de azért gyorsan
körbenézek. Még mindig csodás időnk van. A nap csak úgy ragyog,
az orromra kellett húznom a napszemüvegemet, hogy megóvjam
a szemem a fénytől. – Miért akarna bárki is követni a való
életben?
De a torkomra fagy a szó, amikor meglátom Rashid herceg

184
egyik testőrét – azt, akit Hamadnak hív –, amint épp perecet
rágcsál, amit nyilvánvalóan egy utcai árustól vásárolt, nem
egészen öt méterre mögöttem. Hozzám hasonlóan ő is
napszemüveget visel, de eltéveszthetetlenül ő az. A parkban
senki máson nincs sötét öltöny hozzáillő sötét inggel,
nyakkendővel és fülbe dugott adóvevővel.
– Heather! – aggódik Cooper. – Hallasz?
A hangja megrémít. Ugrok egyet, gyorsan megfordulok, és
remélem, hogy Hamad nem vette észre, hogy megláttam.
– Igen – felelem. – Bocs, rossz volt a kapcsolat. – Kizárt dolog,
hogy eláruljam neki: igaza volt és követnek… Már ha egyáltalán
ez történik. Lehet, hogy Hamad csak megkívánt egy perecet az
utcai árustól, és testőri feladatait kis időre felfüggesztve
kiszaladt venni egyet. Végül is, a perec finom dolog. – Amúgy hol
vagy? Nem az anyámat követed, ugye?
– Természetesen nem – nyugtat meg Cooper. – Azt mondtad, ne
tegyem. Én pedig sosem tennék olyasmit, amire megkérsz, hogy
ne tegyem.
Erre gúnyosan felhorkanok.
– Jól van. – A Fischer Hall már ott magasodik előttem. Látom a
New York-i Főiskola hatalmas kék-arany zászlóját, ahogy a bejárat
fölött lobog az élénk szélben. Az otthon mindig ott lesz, ahol
Cooper van, de a Fischer Hall ott áll szorosan a második helyen.
Gyorsítok a lépteimen. – Csak azért gondoltam, mert kicsit
távolinak tűnsz.
– Csak fizikailag, bébi – nyugtat meg. – A szívem mindig ott van
veled. Vacsorára otthon leszek… gondolom, szendvics lesz…
Próbálok nevetni a tréfán, de egy kissé lelomboz, hogy úgy
tűnik, Hamad tényleg engem követ.
Hát persze. Hiszen ő is a Fischer Hallban dolgozik. Kissé
túlreagálom a dolgokat.

185
 – Haha – mondom, – Oké, jól van. Akkor, szia!
– Heather! – kéri Cooper. – Hívd fel Canavan nyomozót a
hatodik körzetből! És számolj be neki mindenről, amit most
nekem elmondtál. Lehet, hogy meg lesz kötve a keze, mivel a
Külügyminisztérium is érintett, de azért nem árt, ha tud erről.
– Rendben – nyugtázom. Olyan gyorsan szedtem a lábam, hogy
megszabaduljak az árnyékomtól, hogy már meg is érkeztem a
Washington Square Westre – épp ugyanakkor, állapítom meg, mint
Hamad. Már megette a perecet, és feltolta a napszemüvegét a
fejére, és most engem bámul, ugyanúgy, mint valamelyik nap
Sarah-t az irodában… mintha legszívesebben előkapná a
pisztolyát és lepuffantana.
Mindketten a park szélénél állunk. Egy sor taxit és buszt kell
hagynunk elrobogni, mielőtt átmehetünk az úton a Fischer
Hallhoz. Amíg várunk, Hamad olyan pillantással méreget, amelyet
csak rendkivül ellenségesnek tudok jellemezni: sötét szeme
olyan, mint két golyó ütötte lyuk az arcán.
– Majd otthon találkozunk – köszönök el Coopertől a telefonba,
de a tekintetem továbbra is Hamadra szegezem.
– Várj! – figyelmeztet Cooper. – Felhívod Canavan nyomozót,
ugye?
– Persze, hogy felhívom. Ahogy te nem követed az anyámat.
Viszlát! – Ezzel leteszem a telefont, mielőtt még egy szót is
szólhatna. Semmi szükségem rá, hogy a barátom szexi hangja
elvonja a figyelmemet, miközben egy külföldi diktátor fiának
testőre épp meg akar ölni a nyílt utcán.
– Helló! – köszönök oda kedvesen Hamadnak, miközben
visszacsúsztatom a zsebembe a telefont. – Jó volt az ebéd?
Hamad nem válaszol, csak bámul rám kitartóan.
– Láttam, hogy perecet evett – folytatom. – Ez egy New York-i
specialitás. Elég híres. A magáé mustáros volt? Szerintem a

186
mustár nagyon jól kihozza a sós ízt, amolyan kellemesen
savanykás módon.
Hamad nem felel. Csak összegyűri a szalvétát, amit a
perecárustól kapott, és egyetlen szó nélkül az arcomba vágja. Az
arcomba!
Aztán kilép a Washington Square West kellős közepére, bár a
forgalom továbbra is erőteljes. Egy taxi csikorogva fékez, épp
csak meg tud állni pár centire tőle, és nem üti el. A sofőr – aki
történetesen indiai – kihajol az ablakon és rákiabál:
– Hé! Mi a fene van magával? Öngyilkos akar lenni? Várja meg,
míg zöld lesz, idióta!
Hamad öntudatosan lépked tovább az úttesten, és úgy tűnik, a
legkevésbé sem érdekli, hogy egy csomó ember őt nézi, többek
közt jó pár kék-arany felsőben parádézó csoportvezető a Fischer
Hall falain kívül, akik azon igyekeznek, hogy összetereljék az
elsőseiket, és elvigyék őket mindenféle délutáni programra.
Lehajolok és felveszem az összegyűrt szalvétát, amit Hamad
az arcomba vágott.
– Hékás! – kiáltok utána, és meglóbálom a mutató- és
hüvelykujjammal összecsippentett szalvétát. – New York-ban tilos
szemetelni! Akár kétszázötven dollárra is büntethetik érte!
Úgyhogy legközelebb, ha lenne szíves a szemetest használni… –
Odamegyek a pár lépésre lévő fém szeméttartályhoz, és
beledobom a szalvétát. – Látja? Nem olyan nehéz dolog!
Mielőtt belép a Fischer Hallba, Hamad olyan tisztán
érzékelhető megvetéssel pillant rám, hogy egy másodpercre úgy
érzem, mintha a nap is felhők mögé bújt volna.
Végigfut a hátamon a hideg, hasonlóképp, mint Cam Ripley
irodájában. Talán tényleg hibát követtem el azzal, hogy
elmentem a diákszövetséghez.
– Heather! – kiabál rám az egyik csoportvezető aggodalmasan,

187
amikor a forgalom már csökken annyira, hogy átmehessek az
úton. – Jól van? Történt valami maga meg a között a fickó között?
– Jaj, nem! – vágom rá lazán. Bár, az igazat megvallva, belül
egyáltalán nem veszem olyan lazán a dolgot. – Csak mókáztunk
kicsit.
– Nem úgy nézett ki, mint valami móka – állapítja meg.
Elmosolyodom, és bízom benne, hogy ez a mosoly
megnyugtatóra sikeredik, aztán bemegyek az épületbe, ahol
Hamadnak híre-hamva sincs. Valószínűleg már liftbe szállt és
felment a tizenötödikre.
Hamad egy másik országból jött, ahol egészen más szokások
uralkodnak, mint nálunk, győzködöm magam. Lehet, hogy
Qalifban udvariatlanságnak számít, ha egy nő egy férfi
ételízesítési preferenciáiról érdeklődik.
Vagy lehet, hogy egy hidegvérű gyilkos, aki félreérthetetlenül
tudatni akarta velem, hogy én leszek a következő áldozata.
Akárhogy is, valószínűleg nem lenne rossz ötlet felhívni
Canavan nyomozót, ahogy Cooper javasolta, és beszámolni neki
az incidensről.
Az előcsarnokban nyüzsögnek az emberek, ahogy ebéd után
mindig. Akik sokáig aludtak, már azok is felkeltek és magukhoz
tértek, ambiciózusabb társaik pedig már délutáni
tevékenységeiket végzik, ahogyan (sajnos) a szülök is.
– Minden rendben? – kérdem Pete-et a biztonsági pultnál.
– Attól függ, kit kérdezel – vonja meg vállát.
– Ez mit akar jelenteni?
– Majd meglátod – vigyorog sejtelmesen, és beleharap a
tacóba, amit tőlem kapott (illetve én fizettem, de ő rendelte) a
Choza Taqueriából a MacDougalon.
Összeszorul a szívem.
– Valami vár az irodámban, aminek nem fogok örülni, igaz?

188
 Abbahagyja a vigyorgást, és meglepetten néz rám.
– Dehogy! Örülni fogsz. Majdnem annyira, mint én ennek a
tacónak – azaz nagyon.
Nem vagyok benne biztos, hogy hihetek neki. Lehet, hogy Pete
úgy gondolja, örülök majd, ha az anyámat találom az irodámban,
de akkor nagyon téved.
– Remek – nyugtázom.
De amikor belépek az irodámba, tényleg kellemes meglepetés
fogad. Egy kristályvázába állított hatalmas virágcsokor az
asztalomon, és nem az az online rendelhető csóró csokrocska
csupa szegfűből és fátyolvirágból, hanem csodaszép hortenziák,
jácintok, rózsák, és néhány olyan, amit fel sem ismerek, olyan
ritka és különleges fajták. Minden virág fehér színű, és tökéletes
csokorba rendezték őket, hogy pontosan passzoljanak a drága
négyszögletes vázába, amelyben kiszállították. Egzotikus illatuk
betölti az egész irodát.
Sarah az asztalánál ül, virágtalanul. Lisa irodájának ajtaja
pedig zárva.
– Szép, ugye? – kérdi a lány, amikor észreveszi, hogy felderül az
arcom a rengeteg virág láttán. – Azt hiszem, akadt egy rajongója.
Cooper! – gondolom azonnal. Ő az egyetlen, aki ilyen figyelmes
– és stílusos – lenne. Tudja, mennyire rosszul érzem magam
amiatt, hogy az anyám ilyen váratlanul felbukkant tegnap este.
Ráadásul itt van ez a halott lány a kollégiumban – pedig hogy
megfogadtam magamban, hogy ez az év más lesz! –, én pedig
teljesen összezavarodtam.
Ez pontosan az a dolog, amit Cooper tenne, hogy felvidítson…
különösen azok után, hogy úgy kiborított az abszurd tervével,
hogy majd követni fogja az anyámat.
– Ó – sóhajtok, és gyengéden végigsimítok egy finom,
elefántcsontszínű szirmon –, hát nem kellett volna ennyit

189
fáradnia miattam!
– Tényleg nem kellett volna – helyesel Sarah, és beleharap az
ebédlőből hozott hamburgerébe, amit az asztalánál szándékozik
elfogyasztani. – De hát – teszi hozzá immár teli szájjal – ő már
csak ilyen, nem igaz?
Közelebb hajolok és megszagolok egy rózsát. Akár a
mennyország, különösen azok után a kellemetlen és sötét
pillanatok után, amiket Rashid herceg testőrével éltem át az
imént odakint.
– Olyan szerencsés vagyok!
– Valóban – bólogat. – Mindannyian azok vagyunk. Nagyon
nagyon szerencsések, hogy része lett az életünknek. – Valami
furcsát érzek a hangjában.
– Várjon! – húzom ki az orromat a rózsák közül dermedten. Ez
Coopertől jött, ugye?
– Hah! – vihog fel Sarah. – Csak szeretné! Nézze meg a kártyát!
A sötétzöld levelek közül egy elefántcsontszínű kártya kandikál
ki. Kinyitom.

190
Hitetlenkedve nézek Sarah-ra.
– Ez a csokor Rashid hercegtől van?
– Vagy Shiraztól – forgatja a szemét Sarah. – Ki tudja, ezen a
héten melyik néven hívja magát.
– De… – meredek a virágokra. – Olyan… gyönyörű!
– Hát, az apja dollármilliárdos – emlékeztet Sarah, s a
hangjából eléggé kicseng a szarkazmus. – Valószínűleg
megengedhet magának egy tisztességes virágost. 
Természetesen igaza van.

191
 – Nem úgy értettem – magyarázom. – A gesztus lepett meg.
Olyan felnőttes. És amit a kártyára írt, az nagyon kedves.
– Feltételezem, nem is ő fogalmazta – mordul fel Sarah,
miközben egy szalvétával letörli a ketchupöt a szája sarkából. –
Fogadni mernék, hogy van a palotának saját publicistája, vagy
valami titkárféle, aki minden írását intézi.
A kártyára meredek. A herceg hivatalos neve és címe
kivételével, ami dombornyomással készült a papírra, a többi
szöveg kissé egyenetlen írás, fekete tintával, olyasvalakitől,
akinek a keze nyilvánvalóan inkább sms-üzenetekhez szokott –
vagy talán a sokkal férfiasabb solymászathoz.
– Honnan tudta, hogy Rashid herceg küldte a virágot? – kérdem
Sarah-t.
– Mert már kétszer lejött, hogy kiderítse, megkapta-e már –
feleli. – A virágos csak tíz perce hozta ki. Van egy csokor Lisának
is, de mivel bezárkózott az irodájába valami folyosófelügyelő-
jelölttel még azelőtt, hogy visszajöttem a pénzügyről, így ő még
nem láthatta. Lent hagytam a portán, hogy vigyázzanak rá, mert
itt nincs hely két gigantikus vázányi virágnak. Azt hiszem, már
csak a magáétól is kijön az allergiám.
A kártyán lévő kézírásra pillantok. Szeretném hinni, hogy
Rashid maga írta az üzenetet, de ez elég valószínűtlennek tűnik.
Másfelől viszont Qalif királyi fejléces papírján érkezett, Rashid
cikornvás kézjegyével, meg minden. Megfeledkezem arról, hogy
Sarah ott ül velem szemben, és megteszem az elképzelhetetlent:
megnyalom az aláírást.
– Jézusom! – kiált fel Sarah, mikor ezt meglátja, – Mi a csodát
művel?
– Nézze! – mutatom meg a kártyát. – A tinta elmaszatolódott.
– És akkor mi van? – értetlenkedik a lány.
– Az van, hogy így lehet megállapítani, hogy egy aláírás kézzel

192
készült-e vagy bélyegzővel nyomtatott. Ha elmaszatolódik, akkor
kézzel, tollal íródott. Régi zenésztrükk, hogy a fényképekre az
autogram bélyegzővel készül, olyan rengeteget kell aláírni. Vagy
csak egy aláírt fényképet sokszorosítanak, amiben semmi
személyes nincs. – Közelebbről is szemügyre veszem a kártyát. –
Ezt valaki tényleg kézzel írta alá.
– Igen, valaki – ismétli meg Sarah megvetően. – Ahogy már
említettem, nyilván a titkára vagy a sajtósa.
– A helyében nem valami szebb kézírású titkárt alkalmazna, ha
már a maga nevében kell írogatnia?
– És mit számít, hogy ő írta-e vagy sem? – morog tovább. – Ez
semmin sem változtat. Jasmine továbbra is halott, Rashid egy
bájgúnár, és Kaileigh anyja még mindig a maga nyakára jár. Kábé
egymilliószor nézett be, míg Lisával távol voltak. Itt vannak az
üzenetei. – Feláll és egy halom papírfecnit csap az asztalomra. –
Amúgy hol jártak? Próbáltam hívni magukat, de egyikük sem vette
fel a telefont.
Leülök és elkezdem átnézni az „amíg nem volt itt”
üzeneteket, és vigyázok, hogy a hangom semleges maradjon.
Nyilvánvaló, hogy Sarah mit sem sejt arról, milyen sors vár a
folyosófelügyelőkre.
– Lisa nem említette?
– Ahogy már mondtam, már azelőtt bezárkózott az irodájába,
hogy visszajöttem a pénzügyről. – Suttogóra fogja a hangját, és
Lisa irodája felé biccent. – A naptárja szerint épp azt az új
folyosófelügyelő-jelöltet hallgatja meg.
– Oké – bólintok. – Egy Jasmine-nel kapcsolatos megbeszélésen
voltunk Allington elnök irodájában.
Sarah a szemét forgatja.
– Az aztán remek időpazarlás lehetett…
– Igen – felelem. – Valóban.

193
 Nem merem elmondani neki az igazat arról, ami a
megbeszélés alatt történt. Ha megtudja, hogy mind a kilenc
folyosófelügyelőt kirúgják, fel is robban jogos felháborodásában.
Elég fiatal – és a mogorva fellépése ellenére elég lágyszívű –
ahhoz, hogy a diákmunkások oldalára álljon, sőt, valószínűleg
még egy hivatalos tiltakozás benyújtásában is a segítségükre
legyen.
És Canavan nyomozót sem merem felhívni, ahogy Coopernek
megígértem, mert Sarah meghallhatná a beszélgetésünket, és így
azt is, hogy Jasmine halála nem természetes okból következett
be, amit szeretnék titokban tartani, amíg csak lehetséges.
Kisurranhatnék és felhívhatnám a mobilomról, de még mindig egy
kissé furcsán érzem magam a Rashid herceg testőrével történt
találkozástól. Ha a hátamat határozottan az irodai széknek
vetem, legalább abban biztos lehetek, hogy Hamad nem
lopakodik mögém.
Így hát inkább az üzeneteim fölé görnyedek. Az egyiket Julio
hagyta. Csak két szó: Nincs szemét – de pontosan tudom, miről
beszél. Ahogy sejtettem, Eva elkésett a DNS-elemzéshez
szükséges kéréssel. Rashid partijáról az összes szemetet kivitték,
és a New York-i köztisztaságiak már el is szállították a
járdaszegély mellől. Julio és az emberei rendkívül alaposak.
– Mrs. Harris elárulta, mit akar? – kérdem Sarah-t. – Három
üzenetet is kaptam a portáról, hogy Kaileigh anyja kéri, hívjam
vissza. És mind a „sürgős”, mind pedig az „amilyen gyorsan csak
lehet” rubrika be van jelölve.
Jelenleg a legkevésbé arra vágyom, hogy egy aggódó anyával
kelljen beszélnem. Még azon is elgondolkodom, a benti
telefonomat felvegyem-e egyáltalán. Látom, hogy a hívásjelző
piros fény baljóslatúan villog. Valószínűleg a hangpostámon is
hagyott néhány üzenetet.

194
 – Mi mást akarhatna? – kérdez vissza. – Elkeseríti, hogy a lánya
folyosófelügyelője meghalt, és azt követeli, hogy Kaileigh kapjon
másik szobát.
Sarah gyorsan végez a sajtburgerrel, ami különösen jónak néz
ki, és az illata is remek. A gyomrom korogni kezd. Úgy tűnik, elég
sok idő telt már el az elnök irodájában elfogyasztott
miniszendvicsek óta.
– Megmondtam Mrs. Harrisnek tegnap, hogy csak Kaileigh
töltheti ki a szobacsere-igénylőlapot – jelentem ki.
– Hát, ja. De Mrs. Harris szerint a lánya szobatársa, Ameera
látta a folyosófelügyelőjük holttestét, és Kaileigh túlságosan
beleéli magát a szörnyű esemény okozta traumájába, így nem
lenne ildomos olyan profán dolgot kérni tőle, mint holmi papírok
kitöltögetése – feleli Sarah.
– Ezt most komolyan mondja? – kérdezem. – Egyáltalán Kaileigh
ki akar költözni abból a szobából? Vagy csak az anyja szeretné
folyamatosan eltávolítani onnan?
– Ki tudja? Olybá tűnik, Mrs. Harris még az ügyvédjüket is
felkeresi, hogy Kaileigh valahogy kihúzhassa magát a lakhatási
szerződés alól, mivel olyan inkompetensek vagyunk, hogy
hagytunk egy lányt meghalni azon a folyosón, amelyiken Kaileigh
is lakik, úgyhogy hamarosan ismét hallani fogunk róla.
– Édes istenem! – hajtom a fejem az asztalomra. – Bárcsak én
haltam volna meg Jasmine helyett!
– Nos, ez lélektanilag teljesen egészségtelen kijelentés –
állapítja meg Sarah kimérten. Hallom, hogy közben a ketchupöt
nyalogatja az ujjáról. – Különösen olyasvalakitől, aki éppen
férjhez menni készül. Nem ennek kellene a legboldogabb
időszaknak lenni az életében?
– Azt mondják – hagyom rá.
A fejem még mindig az asztalon, de kiemelek egy üzenetet a

195
halomból. Gavin vette fel, az anyámtól. Kérlek, hívj fel! – áll a
papíron. Sürgősen.
Ó, istenem!
– Akárhogy is – folytatja Sarah –, Harrisék nem tévednek
Ameerával kapcsolatban. Láttam, hogy meglátogatta dr. Flynnt
ma reggel. Ugyanúgy sírt, mint tegnap. Nehéz elhinni, hogy egy
ilyen aprócska testbe ennyi könny belefér. Lehet, hogy a herceg
ezért küldött neki is virágot.
Felemelem a fejem az asztalról és döbbenten nézek rá.
– Ezt hogy érti?
– Hogy érti, hogy hogy értem? Úgy értem, hogy Rashid herceg
Ameerának is küldött virágot. Láttam a portán, amikor
megkértem a virágost, hogy Lisa csokrát hagyja ott. – Sarah
mintha kissé feszengene. – Be kell valljam, kissé kíváncsi voltam,
és megnéztem, kinek küldték. Azt gondoltam, lehet, hogy tán
nekem, hisz végül is én találtam meg a holttestet. Ha valakinek
virágot kellene kapnia, az én vagyok. De nem, soha, senkinek
nem jut eszébe az irodai diáksegítőnek virágot küldeni, csak a
csinos kislánynak, a kollégium igazgatójának és az ő…
– Miért küldött Rashid virágot Ameerának? – vágok közbe,
inkább magamnak címezve a kérdést, mint Sarah-nak.
– Honnan tudjam? – von vállat. – Azt hittem, csak magának és
Lisának akart küldeni, hogy nyalizzon egy kicsit, mert tudja, hogy
lebukott a bulijával.
– Nem mintha Lisa megrendszabályozhatná – morfondírozom. –
A főiskola sosem engedné, tekintettel arra, mennyi pénzt
adományozott nekünk az apja. Úgyhogy semmi szükség nem volt
rá, hogy virágot küldjön nekünk. Arra meg aztán pláne nem, hogy
Ameerának is küldjön.
– Hát nem – ismeri el Sarah vonakodva. – De Ameera nagyon
csinos lány. És most olyan szomorú. Valószínűleg kihasználja, hogy

196
most érzelmileg meggyengült állapotban van, és így nyomul rá,
mert be szeretne jutni a bugyijába.
Döbbenten nézek rá.
Sarah-nak természetesen igaza van. Valószínű, hogy Lisának és
nekem bűntudatból küldte a csokrokat, mert ő – vagy valamelyik
alkalmazottja – valami módon felelős Jasmine haláláért,
Ameerának pedig csupán azért, mert jól néz ki.
De valahogy nem megy ki a fejemből Rashid arca előző nap az
irodánkban, amikor meghallotta, hogy Ameera rosszul van: sötét
szemöldöke aggodalmasan húzódott össze. És ez az aggodalom
nem tűnt megjátszottnak. Azonnal elfelejtette a csodás
asztalfoglalását a Nobuban, és még a sofőr vezette Cadillacjét is
felajánlotta, hogy a lányt kórházba vihessük.
Lehet, hogy egy romantikus bolond vagyok, de az a fiú, aki
hajlandó ilyet tenni, csak nem lehet annyira rossz… és nem járhat
csupán az az eszében, hogyan jut be a lány bugyijába.
– Nem gondolja, hogy azért van rá valami halvány esély –
kérdem Sarah-t hogy mindezt tisztességből tette?
Sarah a szemét forgatja.
– Most komolyan, Heather! Mindazok után, amin
keresztülment, még mindig hisz benne, hogy léteznek tisztességes
férfiak? És hogy Rashid herceg közülük való? Rashid herceg?
– Hát… – felelem. – Az oké, hogy nem volt helyes tőle, hogy azt
a bulit megtartotta, de ő nem ebből az országból való, és csak
barátkozni próbált…
– Jaj, istenem, maga olyan naiv! De erről persze nem csak
maga tehet. Nem igazán volt normális gyerekkora… – Sarah most
átvált pszichológusba. – És megkaparintotta az utolsó tisztességes
pasit a földön. Cooper az abszolút kivétel a szabály alól. –
Elgondolkodva rágcsál egy sült krumplit. – Illetve Tom Selling is
tisztességes, de ő meleg, szóval nem számít. Heteroszexuális

197
férfiból határozottan nincs több ilyen.
Bár jól tudom, hogy ez a szerelmi csalódásából
gyökereztethető, Sarah megcsömörlött hozzáállását kissé
bosszantónak találom.
– És mi a helyzet Coryval, Lisa férjével? – érdeklődöm.
– Egy befektetési banknál dolgozik – borzong meg látványosan
Sarah. – És egyébként sem látom soha. A bíróság még nem
mondott ítéletet.
– És Gavin?
Sarah gúnyos pillantást vet rám.
– Jó, tényleg egy kicsit fel kell még nőnie – ismerem el –, de a
gyámságunk alatt…
– Nézzen szembe vele, Heather: a pasik mind szemetek.
Kissé ironikus, hogy amint ezt kimondja, Kyle Cheeseman, az
egyik folyosófelügyelő – akinek olyan a haja, mint Justin Bieberé,
és a gatyája annyival a csípője alá lóg, hogy le tudom olvasni az
alsónadrágja márkáját, különösen, mert az ingét sem gombolta
be, így látható a csupasz mellkasa és a kőkemény hasizma – száll
ki a liftből és ballag oda az irodában lévő postafiókjához, hogy
megnézze, mi van benne (amit minden folyosófelügyelőnek
naponta legalább kétszer meg kell tennie).
– Üdv, szexi lédik! – köszönt minket. – Hűha, Heather, de szép
virág!
– Azt hiszem, már kértem, hogy ne hívj minket szexi lédinek,
Kyle – csattan fel Sarah az asztal mellől. – Elvégre a feletteseid
vagyunk.
– Hűha! – nyugtázza a fiú. – Nem számít. Nem is szexik vagytok.
Inkább olyan pöpecül néztek ki, hogy egy strici is
megirigyelhetné.
Kyle mögött Rajiv is megérkezik – aki tavaly
folyosófelügyelőként dolgozott, sőt, még a nyáron is –, és Howard

198
Chen, aki sokkalta egészségesebbnek tűnik, mint előző nap,
amikor a szemem láttára hányt a tizenegyedik emeleti
szemétgyűjtőbe.
– Fizikai képtelenség, hogy stricik legyünk, Kyle – világosítja fel
Sarah. – A stricik olyan férfiak, akik prostituáltakat futtatnak, és a
bevételük nagy részét elveszik tőlük annak fejében, hogy ellátják
őket kuncsaftokkal. Talán Heather vagy én úgy nézünk ki, mint
akik prostituáltaknak kerítünk ügyfeleket?
– Nem. – Howard Chen dühösnek tűnik miattunk. – Mi a fene
van veled, Kyle? A fiú harvardi kapucnis pólót visel, azét az
egyetemét, ahová a szülei küldeni szerették volna. De
kénytelenek voltak megelégedni Howard biztonsági tartalékával,
a New York-i Főiskolával.
– Fogd már be, Howard! – förmed rá Kyle. – Jézus, csak bókolni
próbáltam!
– Kyle! – jegyzi meg Rajid higgadtan. – Mondták már neked,
hogy egy idióta vagy? Miért van kigombolva az inged? Arra
számítasz, hogy majd rád ugranak a Justin Bieber-rajongók?
Kyle lebiggyeszti az ajkát. Belenyúl a fakkjába, de oda sem
nézek és tudom, hogy nincs benne semmi. A felmondóleveleket öt
előtt nem kézbesítik, hogy az elnök és az emberei már rég
messze járjanak, amikor a folyosófelügyelők kézhez kapják őket,
és ne tudják az ellenvetéseiket – vagy még inkább a szüleik
ellenvetéseit – rájuk zúdítani.
– Mi lenne, ha egyszerűen csak annyit kérdeznél, hogy
vagyunk? – veti fel Sarah. – Ez a bevett módja a munkatársak
üdvözlésének.
Kyle kissé elveszettnek tűnik, de azért határozottan felteszi a
kérdést:
– Hogy vagytok? – és olyan nagyot nyel, hogy az ádámcsutkája
szinte kiugrik a helyéből.

199
 Eltűnődöm, hogy Sarah-nak talán mégis igaza van: nem maradt
már egyetlen tisztességes férfi sem?
Mintegy végszóra, Lisa irodájának ajtaja kinyílik, ő pedig ott
áll egy jegyzettömbbel a kezében; kissé sápadtabb, mint szokott,
sötét hajfürtjei közül néhánynak sikerült kibújnia a csat alól, ami
alá igyekezett fogni őket, de amúgy nagyjából a szokásos
formáját hozza.
– Üdv, emberek! – lép kissé félre, és enged utat valakinek
odabent, hogy kiléphessen az ajtón. – Ismerkedjetek meg a
legújabb kollégánkkal, Dave Fernandezzel!
Amint Sarah a fiúra pillant, aki kedvesen integet mindenkinek
az irodában, majdnem félrenyeli a krumplit, amibe épp
beleharapott.
És nem is csodálom.
– Dave a tizennegyedikre költözik – jelenti be Lisa, ügyet sem
vetve Sarah köhécselésére amint jasmine szobája megürül.
– Üdv! – köszönt minket a fiú. A hangja dallamosan mély, a
stílusa könnyed. – Lisa már egy csomó szép dolgot mesélt rólatok
és Jasmine-ről is. Bárcsak ismerhettem volna! Sajnálom, hogy
ilyen körülmények közt kellett találkoznunk, de akkor is örülök,
hogy megismerhetlek benneteket.
Több évvel idősebb, mint a többiek – még Sarah-nál, sőt, tán
Lisánál is ami magyarázhatja ezt a magabiztos lazaságot, de én
azt hiszem, ennél valami többről lehet szó, bár nem tudom
pontosan meghatározni, hogy miről is. Talán az is közrejátszik,
hogy a farmernadrágja alatt erősen koptatott wesco-csizmát
visel. Wesco-csizmát New York-ban! Az alsónadrágja sem lóg ki a
farmer alól, és az inge is rendesen be van gombolva.
Ennek ellenére igen jól néz ki. Annyira jól, hogy hozzá képest
Kyle mintha csak kisiskolás lenne. Lehet, hogy azért, mert a
wesco-csizmától Dave néhány centivel magasabbnak tűnik

200
mindenkinél a szobában.
– Örülök, hogy velünk fog dolgozni, Dave! – mondom. – Heather
Wells vagyok, a diákotthon igazgatójának asszisztense. Ha már
megvan, melyik nap költözik be, értesítsen! Gondoskodni fogok
róla, hogy a szoba tisztán és rendezetten várja.
– Köszönöm, Heather – biccent felém Dave mosolyogva.
Sarah belekortyol a New York-i Főiskola lógójával ellátott
rozsdamentes vizespalackba, hogy leöblítse a krumplit, és most
majdnem félrenyel. Gyanítom, hogy ennek lehet valami köze
Dave ragyogó mosolyához és határozottan domborodó izmaihoz,
amelyekkel még Rashid hercegre is szégyent hozna.
Sarah nagyon szeretne bemutatkozni neki, de úgy tűnik, nem
találja a szavakat.
– Öhm – csak ennyit tud kinyögni.
– Szükségem lenne valakire, aki elkíséri Dave-et a kollégiumi
ügyekkel foglalkozó részlegre, hogy megcsináljuk a papírmunkát –
mondja Lisa. – Van önként jelentkező?
– Grk… – fuldoklik Sarah, miközben lelkesen integet, hogy ő
jelentkezne. – Mrg…
– Nem maga, Sarah – hűti le Lisa. – Magára itt van szükségem.
Dave sötét szemöldöke aggodalmasan szalad össze.
– Jól vagy, Sarah?
– Öhm, ühüm – motyogja a lány. Kicsit még nyeldekel, és az
arca élénk bíborvörös árnyalatúvá változik. – Igen, köszönöm,
csak, ehem, félrenyeltem valamit.
– Jaj, az nagyon rossz – villant rá Dave egy újabb elbűvölő
mosolyt.
– Howard, Kyle, valamelyikük vállalná? – kérdi Lisa.
Kyle előkapja a mobilját és rápillant.

201
 – Ööö, sajnos, nem megy Lisa, az edzőm már rég vár.
– É-één sem tudok menni, Lisa – dadogja Howard. – Tanulnom
kell.
A főnököm megrovó pillantást vet rá.
– A tanítás még meg sem kezdődött, Howard!
– I-i-igyekszem előre olvasni – feleli a fiú. – Orvosira akarok
menni, emlékszik?
Lisa furcsán néz rá, de nagy gond nincs. Egy csomó jelentkező
akad a dologra.
– Majd én! – ajánlkozik Rajid. – Úgyis arrafelé megyek.
– Nem, nem! – ugrik fel Sarah az asztaltól. – Tényleg nagyon
szívesen megteszem. Pont ráérek.
– Nem ér rá, Sarah – figyelmezteti Lisa bosszúsan. – Egy órán
belül itt lesznek Jasmine szülei. Magára itt van szükségem.
Sarah letörtnek tűnik, de ő az, aki sosem bújik ki a feladatai
alól, így megadja magát:
– Persze, persze. Hát, örülök, hogy találkoztunk, Dave. – Már
magához tért a bosszantó fuldoklásból, és az új alkalmazott felé
nyújtja a kezét. – Sarah Rosenberg vagyok, az itteni diáksegítő.
– Szia, Sarah Rosenberg, az itteni diáksegítő – nyújtja Dave is
erős barna kezét. – Nagyon örvendek.
Csak akkor pillantok fel és nézem meg jobban Dave arcát,
amikor észreveszem, hogy a keze úgy fél méterrel Sarah-é felett
kalimpál. És csak ekkor döbbenek rá, mi a helyzet.

202
 Sarah nem tér magához.
– Felvett egy vak folyosófelügyelőt?
Ott állunk Lisa irodájában. Kyle és Howard már távoztak,
ahogyan Rajiv is. Ő elment Dave-vel a kollégiumi ügyekkel
foglalkozó részlegre, hogy kitöltsék a papírokat, bár Dave először
tiltakozott, hogy nincs szüksége kíséretre.
– Már körbejártam egyszer a főiskola területét – jelentette ki
vidáman. – A koleszos részleghez át kell menni a parkon, onnan

203
egyenesen még két háztömb, majd az első ajtó jobbra, a sarkon.
Elég furcsa meghatározás volt (egy látó ember számára), de
abszolút helyes.
– Én a könyvesboltba indultam – szólt közbe Rajid –, ami pont
arrafelé van, csak két sarokkal lejjebb. Akár mehetünk együtt is.
Rajiv teljesen fellelkesedett az összecsukható fehér bottól,
amelyet Dave hirtelen elővarázsolt a hátizsákjából,
kihajtogatott, majd csapkodott vele egy sort, mint egy cowboy az
ostorral (mi meg hátraugráltunk, hogy ne találjon el vele). Az az
érzésem, Rajiv arra utazott, hogy láthassa Dave-et, amint ezzel
az izével hadonászik a parkban. Mondjuk, azt én is megnéztem
volna.
– Na és, ha felvettem egy vak folyosófelügyelőt? – csattan fel
Lisa, és a karját keresztbe fonja a mellkasán, majd összerezzen,
és visszaejti maga mellé. Nyilvánvaló – legalábbis számomra hogy
a melle még mindig érzékeny. – Sosem vártam volna épp magától,
Sarah, hogy ilyen szűklátókörűen gondolkodjon. Lehet, hogy Dave
látása nem tökéletes, de ezt bőven kompenzálja az, hogy a
szellemi képességei több mint tökéletesek.
Sarah szája tátva marad.
– Nem úgy értettem… Csak arra lennék kiváncsi, hogy fogja…
– …elvégezni a munkát, amire felvettük? – fejezi be helyette
Lisa a gondolatot. – Csak feltételezni tudom, de valószínűleg
jobban látja majd el a feladatát, mint Howard vagy Kyle.
– És szó szerint vakon követi majd az iránymutatást – mutatok
rá.
Sem Lisa, sem Sarah nem mosolyodnak el a kis tréfámon. Amin
nem is vagyok meglepve. Sokszor a legfrappánsabb
megjegyzéseim sem aratnak elismerést.
– Lehet, hogy Dave többé már nem vezethet, nem lesz képes
olvasni az emberek arcából, vagy megmondani, pontosan mivel

204
eteti a macskáját – folytatja Lisa – , de a beszélgetésünk alatt
nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a világból sokkal többet lát,
mint a legtöbb látó ember. Talán érdekelheti magukat, hogy a
hadseregben is szolgált, Afganisztánban. A látási problémáit egy
felrobbant útszéli bomba miatti sérülés okozta.
– Hát, ez szörnyű! – hőkölök hátra. Sarah még jobban ellátja a
száját.
– De a jelentkezési lapja szerint – ütöget meg Lisa egy
papírdossziét az asztalán – már tud Braille-írást olvasni. Úgy
döntött, visszaül az iskolapadba, és megszerzi az egyetemi
diplomát számítástechnikából, és azok közül, akik a
folyosófelügyelői posztra ajánlották, egyik sem gondolja úgy, hogy
a vaksága ennek útjában állna. A szülei meghaltak, úgyhogy teljes
ösztöndíjat kap, ami azt is jelenti, hogy dolgozó-tanulói
státuszban lesz itt.
Amint meghallom a kifejezést, hogy „dolgozó-tanulói státusz”,
majd kiugrom a bőrömből. Ezek a diákok aranyat érnek, mert az
itteni fizetésük harmincöt százalékát a főiskola finanszírozza,
nem nekünk kell fedeznünk a saját költségvetésünkből. így több
pénzünk marad kellemes dolgokra, mint például a rágcsálnivalók
és az üdítők a dolgozói rendezvényeken… bár, ha szigorúan
vesszük, ilyesmiket nem ebből a keretből kellene vásárolnom.
De miután láttam a szendvicsorgiát az elnök irodájában, eztán
már én is megveszek annyi pizzát és a diétás kólát a
munkatársaimnak – már akik még megmaradnak –, amennyire
csak a kasszából telik.
– Adhatunk neki egy dolgozó-tanulói állást a portán – javaslom.
– Az éjszakai és a kora reggeli műszakra sokszor nincs
jelentkező. A tanítás hamarosan megkezdődik, és bár Gavin
bizonyára tiltakozni fog, ő sem lesz képes huszonnégy órát
dolgozni heti hét napon át…

205
 – Én is pont erre gondoltam – mosolyog rám Lisa. – Dave azt
mondja, van egy szerkezete, valami címkenyomtató, amely
Braílle-írással nyomtatja ki neki a dolgokat.
– Tökéletes! – lelkesedem, és a vészhelyzetekre szolgáló
telefonos listámra gondolok. Braille-írással még sokkal jobban
nézne ki kisméretben. – A portán dolgozni nagy változás lesz a
házi gyártású bombák kerülgetése után Afganisztánban, de fizető
állás, nekünk pedig határozottan elkél a segítség.
– Nem hiszem, hogy Dave-nek bármi kifogása lenne – erősít
meg Lisa. – Azt mondja, teljesen újra szeretné kezdeni az életét,
ő és a macskája, Vakarcs.
Valami nyöszörgő hangot hallok Sarah felől. Amikor odanézek,
meglepve látom, hogy az arca fájdalmasan összerándul.
– Sarah! – kiáltok fel rémülten. – Mi a baj?
Lisa megrovó pillantást vet rá.
– Sarah, tudom, hogy az itt lakók nem tarthatnak állatot, de
megmondtam Dave-nek, hogy Vakarccsal kivételt teszünk, mivel ő
terápiás macska. Egyértelmű számomra, hogy az állat eddig is
igen nagy segítségére volt a gyógyulásban…
– Istenem! – kiált fel Sarah, és könnycseppek gördülnek végig
az arcán. Mint a tegnapi előadás pontos mása, csak ez alkalom
mai holttest nélkül. – Milyen embernek képzel engem? Egyáltalán
nem kifogásolom, hogy emiatt a macska miatt áthágja a
szabályokat! Szerintem hihetetlenül édes dolog, hogy tartja ezt a
cicát. És hihetetlenül édes magától, hogy…. jaj, Lisa!
És legnagyobb meglepetésemre – meg persze nyilvánvalóan a
főnökömére, legalábbis a döbbent arckifejezéséből ítélve – a
karját Lisa nyaka köré fonja, és úgy öleli meg, hogy szinte
megfojtja.
– Ez olyan… Maga annyira… Ez az egész olyan nagyszerű! –
zokogja Sarah Lisa nyakába. – Pontosan erre van szükségünk,

206
mindazok után, ami Jasmine-nel történt. Valaki olyanra, mint
Dave. Köszönöm. Köszönöm!
– Ó – néz rám Lisa elkerekedett szemmel a lány válla fölött. –
Öhm. Jól van. De a maga helyében még nem hálálkodnék, Sarah.
A rossz hír még hátravan.
– Nem érdekel – csimpaszkodik Sarah továbbra is Lisába. – Nem
érdekel, nem érdekel. Annyira boldog vagyok! Annyira boldog
vagyok, hogy egy olyan ember kerül be a csapatunkba, mint Dave!
– Azt rögtön gondoltam – mondom. – Láttam, ahogy felmérte a
bicepszét. Azt hiszem, mégiscsak akad még néhány jóravaló fickó
a világban, nem igaz, Sarah?
– Fogja be, Heather! – csattan fel Sarah, de a hangja vidám,
nyoma sincs benne a szokásos gyűlölködésnek. – Maga nagyszerű
ember, Lisa! Komolyan mondom. Tudom, hogy általában nem túl
jó a hozzáállásom, és néha – néha? – előfordul, hogy hárpiaként
viselkedem, de szeretném, ha tudná, hogy alapvetően nagyon
szeretem ezt a munkát, és nagyon szeretem magát is. – Felemeli
a fejét és rám néz. – Mindkettőjüket. De tényleg. Maguk a legjobb
barátaim. Illetve az egyetlen barátaim, de komolyan. Csak azt
akartam, hogy tudják.
– Jól van – lapogatja meg Lisa a lány hátát. – Ez nagyszerű,
Sarah. Mi is ugyanígy érzünk magával kapcsolatban. Igaz,
Heather?
– Tudja – jegyzem meg önkéntelenül még azt sem vehetjük
biztosra, hogy Dave heteroszexuális. Vagy az is lehel, hogy
barátnője van. Csak feltételezi, hogy…
– Igaz, Heather? – ismétli meg a kérdést összeszorított foggal
Lisa.
– Igen, Sarah – simogatom meg a lány vállát, ahogyan a
főnököm tette az imént. – Mindketten nagyon szeretjük.
– Remek – feszíti le Lisa Sarah karját a nyakáról. – De nekünk,

207
kettőnknek még van egy kis megbeszélnivalónk azokkal a
dolgokkal kapcsolatban, amik itt folynak, Sarah. Olyasmi, aminek
nem hiszem, hogy túlzottan örülni fog. De előbb még igen gyorsan
tisztáznom kell Heatherrel valamit. Magunkra hagyna pár percre?
Ahogy már említettem, Jasmine szülei hamarosan itt lesznek,
úgyhogy kopogjon be, ha megérkeztek! És kérem, vigye vissza azt
a piszkos tányért az ebédlőbe, az egész irodát bebüdösíti.
Többször kértem már, hogy ne egyen az íróasztalánál. A reggeli
bagel még csak elmegy, de a sajtburger elég undorító.
– Igenis! – vágja rá Sarah, és szinte szárnyal a boldogságtól.
Lisa egy pillanatra megtorpan, mielőtt becsukná magunk
mögött az irodája ajtaját.
– Honnan van ez a virág? – kérdi, mert észreveszi a csokrot az
asztalomon.
– Rashid herceg küldette – feleli Sarah. Olyan jó kedve van,
hogy még Qalif elnyomó rendszerére sem tesz becsmérlő meg
jegyzéseket, vagy arra, hogy a hatalmas virágcsokrok arra
szolgálnak, hogy kompenzálják a férfiak nemi szervének
méreteit. Magának is küldött, Lisa. Odalent van, a portán. Akarja,
hogy lemenjek és felhozzam?
– Öhm, nem – csapja be Lisa az ajtót. – Rosszul vagyok az
illatától.
Amint az ajtó becsukódik, Lisa lehuppan a székére, kihúzza az
íróasztal egyik fiókját, és elővesz egy kisméretű, fehér műanyag
pálcát. – Nézze ezt meg! – tolja elém komoran.
Megvizsgálom a pálcát, amit Lisa az asztalra tesz.
Nyilvánvalóan egy terhességi teszt. Felismerem, mert láttam már
ilyet tévében meg moziban.
– Ó – igyekszem nyugodtnak tűnni. – Szóval már megcsinálta a
tesztet?
– Persze, hogy megcsináltam – feleli kétségbeesve Lisa. –

208
Hatszor is. Vettem három csomaggal, és mindegyikben két darab
volt. Elővesz még párat az asztalfiókjából, és leteszi őket Dave
mappája mellé. Azt mondják, kilencvenkilenc százalékban
megbízhatók, és mind ugyanazt mutatják.
– Mindegyiket lepisilte? – kérdem elkerekedett szemmel.
– Persze, hogy mindegyiket – erősíti meg Lisa. – Abból lehet
megállapítani, hogy terhes-e az ember. – Elkerekedett szemmel
néz rám. – Jaj, istenem! Csinált valaha terhességi tesztet?
– Hát, még soha – ismerem be. – Meséltem már, hogy krónikus
endometriózisom van. Nem eshetek teherbe orvosi beavatkozás
nélkül, még akkor sem, ha sosem használok semmilyen
fogamzásgátlót, én viszont folyamatosan használok, tehát hogyan
lehetnék terhes? – Eszembe vésem, nehogy hozzáérjek Lisa
íróasztalának ahhoz a részéhez, legalábbis addig, amíg kölcsön
nem kérek némi tisztítószert Juliótól, és alaposan le nem
fertőtlenítem. Nem mintha attól félnék, hogy Lisa valamilyen
betegséget terjeszt, de őszintén szólva, a használt terhességi
teszteket sokkal gusztustalanabbnak találom, mint amikor Sarah
sajtburgert eszik az íróasztalánál. – Szóval, mit lát rajtuk?
– Az összes szerint terhes vagyok! – kiabál Lisa. – Látja a
pluszjeleket? Ez azt jelenti: terhes. Sőt, szuperterhes. Hatszor,
hatszor terhes. – Hátradől a széken. – Van egy halott
folyosófelügyelőm, kilenc kirúgásra váró alkalmazottam és egy
bébim. Hurrá! Én vagyok a legszerencsésebb diákotthon-igazgató
a világon!
Úgy érzem, le kell ülnöm. Lehuppanok az egyik kemény hátú
székre Lisa íróasztala mellett.
Azok után, amiket Evától hallottam, természetesen már
gyanítottam, hogy Lisa terhes, de valahogy nem akartam elhinni.
És még így is, hogy az igazság teljesen nyilvánvalóvá vált, nem
egykönnyen emésztem meg a dolgot.

209
 De még mindig könnyebben, mint Lisa.
– Heather, most mit tegyek? – hajtja le a fejét az asztalra. –
Ennek annyira nem így kellene történnie! Még alig álltam itt
munkába. Itt egy egész kollégium, amit irányítanom kell. Most
nem lehet gyerekem!
– Hát… – vágok bele óvatosan. – Ha úgy dönt, hogy megtartja,
biztos vagyok benne, hogy ki tudunk találni valamit. A kutyája is
mindig itt van magával az irodában. Akkor tán a gyereket is
behozhatja.
Lisa nem emeli fel a fejét az asztalról, csak gúnyosan
felmordul.
– Azért egy kisbaba nem kutya, Heather, ha esetleg nem vette
volna észre.
– Jó, de egy újszülött is elég kicsike – folytatom ugyanolyan
óvatosan. – Valószínűleg a magáé is beleférne az iktató fiókjába,
észre sem venné senki.
Lisa felemeli a fejét. Az arca csupa könny.
– De Cory biztosan észrevenné – húz elő egy zsebkendőt az
asztal sarkán álló dobozból. – Volt egy egyezségünk: nem lesz
gyerek.
– Hát, már bocsánat – jegyzem meg de ha Cory annyira
gyerekellenes, akkor egy kicsit többet is tehetett volna, hogy
tényleg ne legyen.
Összehúzza a szemöldökét.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy elköttethette volna magát.
Lisának a torkára fagy a szó.
– Heather!
– Most miért ne? Ez egy egyszerű beavatkozás, mindössze fél
órát vesz igénybe, és csak az Egyesült Államokban úgy egymillió
ilyen műtétet végeznek évente. – Azt hiszem, túl sokat nézem a

210
Discovery Channelt. – Úgyhogy miért is nem csináltatta meg a
férje? Nem lehet, hogy azért, mert valójában még bizonytalan a
gyerekkérdéssel kapcsolatban?
Lisa tátott szájjal bámul rám.
– Istenem, Heather! Ez még eszembe sem jutott. Gondolja,
hogy igaz lehet?
Megvonom a vállam.
– Honnan tudhatnám? De azt tudom, hogy mielőtt eldöntené,
mi legyen, muszáj beszélniük Coryval. És a nőgyógyászát is fel
kell keresnie. Hat darab kereszt valószínűleg tényleg azt jelenti,
hogy terhes – mutatok a fehér pálcikákra –, de soha nem tudhatja.
És ne feledje, ez a maga teste! Bárhogy is dönt, az a maga
döntése.
Lisa válla csüggedten megereszkedik.
– Hát éppen ez az – feleli. – Fogalmam sincs, mit tegyek.
Szörnyen érzem magam, hogy pont magának beszélek erről,
mivel tudom, mennyire szeretne gyereket, de nem lehet, és akkor
itt vagyok én, aki sosem akart, és véletlenül teherbe esik, mint
valami ostoba tini az MTV-n.
– Hé! – szorítom meg a kezét. – Erről szó sincs. Ha tényleg
akarnék gyereket, tehetnék érte lépéseket. De arról van szó, hogy
én ugyanúgy nem szeretnék felülni a bébivonatra, ahogyan maga.
De itt leszek és segítek, bárhogy legyen is. Sőt, ami még
fontosabb, szerintem Cory is. Teljesen odáig van magáért.
Lisa tekintete ellágyul, ahogy az asztalán álló bekeretezett
fényképre pillant: Cory és ő az esküvőjükön, a kezében Trükkös, a
gyűrűhordó.
– Gondolja?
– Tudom. – Még egyszer megszorítom a kezét, aztán
elengedem.
– Elég nyilvánvaló abból, ahogyan magára néz. Valahányszor

211
együtt látom vele, az arca olyan juppíí boldogságot sugároz.
Nagyon, de nagyon szereti magát.
– Juppíí? – Lisának még a füle is elvörösödik, de most a
nevetéstől, nem a méregtől. – Ez nem is igazi szó!
– De tudja, miről beszélek. Arról az arckifejezésről, amit a
férfiak vágnak, amikor a szerelmük közelében lehetnek… mintha
el sem hinnék, hogy valaki, aki ennyire csodálatos, beleszerethet
egy olyan emberbe, mint ők. Na, Cory ilyen, ha magával van.
Mintha megnyerte volna a lottó ötöst, vagy ilyesmi. Akármi is
történjék, maguk közt minden rendben lesz.
– Csak túloz, hogy jobban érezzem magam – állapítja meg Lisa,
de mosolyogva veszi kézbe az esküvői fényképét az asztaláról. –
De ismerem ezt a nézést, amiről beszél. És tényleg olyan
„juppíí”. És olyan nagyszerűen viselkedik, ha az unokahúgainkkal
és -öcsikéinkkel találkozunk. Mindig is gyanítottam, hogy
tulajdonképpen szeretne saját gyereket… Jaj, Heather, de mi van
akkor, ha megszületik ez a gyerek, aztán a kisfiúból sorozatgyilkos
lesz?
– Mi van, ha megszületik, zseniális nő lesz, aki majd felfedezi a
rák ellenszerét? – tárom szét a karomat. – Az a helyzet, Lisa, hogy
Cory és maga nem holmi tinédzserek az MTV-n, hanem boldog,
diplomás, felnőtt házaspár, stabil munkával és elképesztően szép
lakással Greenwich Village-ben, amiért még csak bérleti díjat sem
kell fizetniük, egy olyan épületben, ahol én vagyok a segítségére.
Hihetetlen jó szülő lesz magukból!
Lisa még jobban kipirul örömében.
– Annyira gyűlölöm most magát, amiért ezt az egészet ilyen
reálisnak tünteti fel! Hogy fogjuk Coryval hátizsákkal bejárni
Perut egy bébivel a nyakunkon?
– Majd itt hagyja a gyereket az iktatóban. Mondtam már, én
vigyázok rá. Igaz, csak kilenctől ötig, utána Gavinre kell bíznom.

212
 Lisából kitör a nevetés.
Valaki kopogtat az ajtón.
– Hahó! – szól be Sarah bizonytalanul – Bejöhetek?
– Persze – törli meg gyorsan Lisa a szemét, hogy eltüntesse a
könnycseppekről árulkodó nyomokat.
Az ajtó kinyílik, és Sarah bedugja a fejét.
– Először is – közli halk, ám határozott hangon –, Jasmine
szülei megérkeztek. Dr. Flynn már fogadta őket a portán, és
együtt felmentek a második emeleti könyvtárba. Másodszor
pedig: szinte minden szót hallottam abból, amit maguk ketten
idebent beszéltek. – Az ajtó fölötti rácsra mutat. – És csak azt
akarom, hogy tudja, Lisa, hogy amit az interneten olvasott az
abortusztablettáról, az nem igaz. A barátnőm, Natasha, azt
mesélte, ő használt ilyet, és szinte semmilyen görcsei nem
voltak.
Lisa kezéből kiesik az esküvői fénykép.
Szerencsére az én reflexeim villámgyorsak, és elkapom,
mielőtt a keret a padlóra zuhan és darabokra törik.
– A fenébe is, Sarah! – helyezem vissza a képet Lisa asztalára. –
Mit mondtam magának a hallgatózásról?
– Tök mindegy – néz rám Sarah unott képpel. – De Lisa, ha úgy
dönt, hogy mégsem a tablettát választja, remek bébiszitter
vagyok. A kisbabák odavannak értem. Ezért gondolkodom azon,
hogy gyermekpszichológiára szakosodjak.
Lisa arca hamuszürkévé válik. Ismét úgy néz ki, mintha
mindjárt hányni akarna.
– Ha bárkinek is beszél erről…
Sarah durcásan dülleszti ki a mellkasát.
– Már az is sértő, hogy ilyet egyáltalán feltételez! Abszolút
megértem, hogy ambivalens érzései vannak a szülővé válással
kapcsolatban, Lisa. Nem akarja elveszíteni az önállóságát,

213
ugyanakkor olyan jó anya szeretne lenni, amennyire csak magától
telik. Az aggodalma teljesen természetes. És azt is figyelembe
kell vennie, hogy a hormonok is vitustáncot járnak most a
testében.
– Nem arról van szó… Ó, istenem! Felejtse el! – Lisa visszasöpri
a terhességi teszteket a fiókjába, betolja a fiókot és feláll.
– Heather és én felmegyünk, hogy találkozzunk Albrightékkal –
jelenti be, és kihúzza magát. – Sarah, ma öt órakor az összes
folyosófelügyelő levelet kap az elnök irodájából, amelyben
tájékoztatják őket, hogy a munkaszerződésüket a kollégiumi
osztály azonnali hatállyal felmondja, és vasárnapig kapnak időt,
hogy új szálláshelyet keressenek maguknak.
Sarah-nak leesik az álla.
– Micsoda? – kiált fel. – Ezt nem mondhatja komolyan!
– Dehogynem, komoly vagyok, mint egy vakbélgyulladás –
erősíti meg Lisa. – Azt javaslom, ne legyen itt ötkor, és azt is,
hogy ha bármelyik kirúgott folyosófelügyelő felveszi magával a
kapcsolatot, ne keveredjen bele. A maga állása sincs túlzottan
biztonságban, köszönhetően a folyamatos
információszivárogtatásnak Rashid hercegről a New York College
Express felé.
Most Sarah-n a sor, hogy megdöbbenjen.
– Csak nem gondolja, hogy én adom az infókat a…
– Heather és én nem hisszük, hogy így lenne – jelenti ki Lisa
mereven. – De többen igen, hála a múltjának és a sokat
hangoztatott véleményének Qalifról. Szóval ha fontosnak tartja
az állását, akkor javaslom, hogy inkább tartsa csukva a száját, és
húzza meg magát.
Sarah szótlanul bólint, és a szeme megtelik könnyel.
– Örülök, hogy megértett – zárja le a témát Lisa egy kissé
együttérzőbb hangon. Nekem pedig odaszól: – Jöjjön, Heather!

214
 De alig teszünk meg két lépést, amikor egy túlságosan is
ismerős hang üti meg a fülünket a folyosóról.
– Ms. Wells! Hát itt van! Merre járt egész nap? Vagy egy tucat
üzenetet hagytam magának. Miért nem hívott vissza?
És Kaileigh anyja, Mrs. Harris becsörtet a külső irodába, leveti
a hátsó felét a látogatók székébe az asztalomnál, és a hatalmas
divattáskáját a térdén egyensúlyozva pillog ki az óriási csokor
mögül, amit Rashid küldött.
– De persze megértem, biztos nagyon elfoglalt ez után a
tragédia után. – Drámaian lehalkítja a hangját, ahogy kimondja a
„tragédia” szót. – De tényleg rettentően fontos, hogy beszéljünk
Kaileigh szobájáról. A helyzet ezerszer rosszabb lett, amióta
tegnap itt voltam. Remélem, megkapta az üzenetet, amelyben
tájékoztattam, hogy Mr. Harris konzultál az ügyvédünkkel
odahaza, Ohióban. Ennyire rosszra fordultak a dolgok. Ő azt sem
akarta, hogy idejöjjek, de én mondtam neki, biztosra veszem,
hogy nem kell addig elmennünk, hogy jogi útra tereljük az ügyet,
hisz maga elég értelmes embernek tűnik.
– Rendben, Mrs. Harris – szólok ki Lisa irodájából. – Köszönöm.
Egy másodperc és ott vagyok.
Aztán visszasúgom a főnököm irodájába:
– Lisa, maga menjen fel és beszéljen Albrightékkal! Sarah,
maga pedig menjen haza! Én majd elrendezem Mrs. Harrist.
Lisa a falon lógó órára pillant. A kismutató már az ötösön áll, a
nagymutató pedig vészesen közeledik a tizenketteshez. A
folyosófelügyelők most már bármelyik pillanatban kézhez
kaphatják az elnöki iroda levelét, és akkor hamarosan kitör a
káosz.
– Biztos benne? – harap az alsó ajkába Lisa határozatlanul.
Bólintok.
– Lövöldöztek rám már mániákus gyilkosok is. Azt hiszem, el

215
tudok bánni egy ideges anyukával.

Épp csak befejeztem a beszélgetést Mrs. Harrisszel – akinek

nem igazán volt semmi új mondandója, leszámítva, hogy nagyon,
de nagyon szeretné, hogy a lányát, Kaileigh-t elköltöztessük az
1412-es szobából, mert Ameera most már nem „kurválkodik”,
hanem helyette egész nap bőg és egy levelet kezdek gépelni,
amikor telefonhívást kapok a portáról.
Gavin az.
– Helló – mondja. – Valami fickó épp most dobott le itt egy
halom levelet a folyosófelügyelőknek. Az elnök irodájából.

216
 – És?
– Hát – Gavin hangja idegesnek tűnik –, betettem őket a normál
postaládájukba, nem vittem fel az irodába, a dolgozói fiókjukba.
– Rendben – nyugtázom.
Kedves Ameera! – írom. – Ezúton tájékoztatom, hogy holnap
reggel 9 órakor megbeszélésre hivatalos a Fischer Hall igazgatói
irodájába, amelyen a részvétel kötelező.
– Szóval – folytatja Gavin –, tudja, van az a Megan nevű tyúk,
az a hosszú orrú.
– Gavin! – figyelmeztetem. – Azért magában több is lehetne
annál, hogy tyúknak titulálja a nőket.
– Bocsánat. Szóval, az a Megan nevű lány. Na, ő kinyitotta a
levelét. És most itt bőg, a szüleivel beszél telefonon, és az egész
előcsarnok hallja, hogy kirúgták mint folyosófelügyelőt.
Ez egy rémálom. Csak az lehet. Talán hamarosan felébredek,
és Olaszországban találom magam, a nászutamon Cooperrel, és
amikor elmesélem neki, csak nevetünk ezen az egészen a
mimózák fölött.
Bár valószínűleg nem így lesz.
– És?
– Hát, úgy gondoltam, tudnia kell a róla – feleli.
– Köszönöm, Gavin – nyugtázom. Már bele is fogtam egy újabb
levélbe. Amiben pontosan ugyanaz szerepel, mint amit
Ameerának írtam, csak a megszólítás „Kedves Rashid!”.
Mert a másik dolog, amiről Mrs. Harris panaszkodott, az az,
hogy a herceg túl sokat legyeskedik a lánya szobája körül.
– Valahányszor náluk vagyok –, mondta kopogtat az ajtón, és
afelől érdeklődik, mit csinálnak a lányok, hogy nincs-e kedvük
kimozdulni, esetleg felmenni hozzá filmet nézni vagy Xboxozni,
vagy hogy Ameera megkapta-e a virágot, amit küldött. Tudta,
hogy neki is küldött egy pontosan ugyanilyen bokrétát, mint a

217
magáé? – A virágok felé legyintett, mert a csokor tényleg
hatalmas, és állandóan belelógott a képbe, miközben hozzám
beszélt.
– Megkérdeztem Kaileigh-t, hogy ő kapott-e a hercegtől
virágot, mert tudja, őt is eléggé kiborította a folyosófelügyelője
halála. De nem, a fiatalúr arra nem vette a fáradságot. Csak
Ameerának küldött. De az a lány látni sem akarja. Ahányszor csak
odajön, Ameera a fejére húzza a takarót és rá sem hajlandó
nézni. Nézze, maga meg én felnőtt nők vagyunk, Ms. Wells, és mi
tisztában vagyunk vele, mi folyik itt.
Zavartan néztem rá.
– Igen?
– Persze – erősködött Mrs. Harris. – Biztosra veszem, hogy a
herceg jól tudja, milyen lány ez az Ameera, és csak játssza a
nehezen kaphatót. Ezért küld neki virágot, míg az én Kaileigh-
mnak nem. Az én Kaileigh-mnak eszébe sem jutna olyan dolgokat
tenni, még egy herceggel sem, még akkor sem, ha az elvitte őt és
a barátnőit abba a puccos szusi-étterembe vacsorázni. Mert az
csak ennyi volt, egy vacsora. Kaileigh biztosított róla.
Nem vagyok benne biztos, hogy Mrs. Harris bármelyik elmélete
is igaz, de abban nagyon is, hogy ha elérem, hogy Ameera és
Rashid ugyanabban a helyiségben – az irodámban – tartózkodjanak
ugyanakkor, talán ki tudok csikarni belőlük valamilyen
magyarázatot arra, hogy mi folyik itt, és ez (remélhetőleg)
közelebb visz ahhoz, hogy rájöjjek, mit láthatott Jasmine azon az
éjszakán, amikor meghalt, és talán arra is, ki és miért ölte meg.
Nem nagy esély, de jelenleg az egyetlen.
A megbeszélésről való távolmaradás fegyelmi eljárást von
maga után – gépelem. – Ha bármi kérdésük van, hívják Heather
Wellst, a Fischer Hall igazgatójának asszisztensét.
– Ó, a francba! – téríti el ismét a figyelmemet Gavin hangja a

218
kagylóból. – Ez a Christopher Mintz nevű csóka most kapta meg a
levelét. És Joshua Dungarden is. Affene – röhög bele a telefonba. –
Itt bőg! Úgy bömböl, mint egy óvodás!
– Gavin – figyelmeztetem komolyan. – Tegye le a telefont! De
várjon! Előbb még… – A saját két levelemre gondolok a
nyomtatón. Valahogy le kéne juttatnom a portára, hogy
berakhassák őket Ameera és Rashid fakkjába. És valahogy ki is
kellene keverednem az épületből, hogy hazamehessek végre,
mindezt úgy, hogy ne kelljen átmennem az előcsarnokon, ahol
belefutnék ezekbe a síró kölykökbe. És azt is meg kellene
akadályoznom, hogy ezek a kölykök visszajöjjenek ide és
szétverjék irodát, miután elmentem, ahogy ezt a felháborodott
ex-alkalmazottak közismerten tenni szokták.
– Fel tudna jönni két levélért, amit kézbesíteni kell? És
megkérné Pete-et, hogy kapcsolja ki a riasztót az oldalajtón, hogy
ott mehessek ki? Aztán hívja fel Carlt, hogy cserélje ki a zárat a
diákotthon igazgatói irodájának ajtaján, és gondoskodjon róla,
hogy csak Lisa, Sarah és én kapjunk hozzá kulcsot!
Gavin csak hosszú szünet után válaszol.
– Önnek, hölgyem, egy sárkány szárnyát is hajlandó lennék
levágni!
Kissé elbizonytalanodom.
– Ez most azt jelenti, hogy felhívja Carlt és megteszi a többi
dolgot is, amit kértem?
Hangosan felsóhajt.
– Igen. Ez most azt jelenti, hogy felhívom Carlt és megteszem
a többi dolgot is, amit kért.
– Remek. Köszönöm!
Leteszem a telefont, és azon tűnődöm, vajon Sarah
számításba vette-e Gavint valaha is a tisztességes férfiak között.
Egyértelműen kicsit fura srác, de nagyon is tisztességes.

219
 Miután feljön az Ameerának és Rashidnak szóló levelekért,
biztosít róla, hogy Pete kikapcsolta a riasztót az oldalsó
vészkijáraton, amit az elnök időnként a hozzá érkező vendégek
beengedésére használ, amikor partit ad odafent, a tetőtéri
lakásában, és hogy Carl már elindult kicserélni a zárat a külső
iroda ajtaján (a folyosófelügyelőknek nincs kulcsuk Lisa
szobájához, úgyhogy ez így jól is van), lekapcsolom a villanyt, és
a folyosót betöltő méltatlankodó szipogás közepette kislisszanok.
Tudom, hogy ez gyávaság, de egy ilyen hosszú nap után
képtelen vagyok már elviselni több drámát. Kiosonok az oldalsó
kijáraton, precízen bezárom magam mögött az ajtót, aztán a
vastag biztonsági üvegen keresztül látom, hogy Carl az iroda felé
siet a folyosón, kezében a szerszámosládájával, nyomában jó
néhány könnyes szemű, dühös képű, kirúgott folyosófelügyelővel.
A legutolsó pillanatban sikerült kimenekülnöm az épületből.
Valaki kezébe nyomni egy felmondólevelet pontban ötkor,
aztán elszelelni az irodából gyáva cselekedet, de elég gyakran
megtörténik. A leggyakoribb nap, amikor embereket rúgnak ki, az
a péntek, ami abból a (téves) feltételezésből adódik, hogy majd a
hétvégén megnyugszanak, de valójában persze erről szó sincs.
Azon a két napon még új állás után sem tudnak nézni, mert hát ki
vesz fel alkalmazottat a hétvégén?
Ezért jobb, ha a nap közepén küldik el a dolgozót, aztán sok
segítséget is nyújtanak neki – és nem úgy, ahogyan Allington elnök
tette.
Na, de nem mindenki hoz jó döntést, ahogyan a Fischer Hall
folyosófelügyelőinek választása, amely aztán a felmondásig
vezetett, sem volt épp jónak mondható. Úgyhogy lehet, hogy
Allington elnökkel pont megérdemlik egymást.
Persze, én sem vagyok jobb, ahogy így kilopakodtam.
Megkönnyebbülten sóhajtok, és elindulok hazafelé, a késő

220
délutáni napsütés simogatja az arcomat, a madarak csicseregnek
a csendes mellékutcát szegélyező fák között, én pedig boldog
vagyok, hogy még mindig itt dolgozom.
Sajnos, a nyugalmam rövid életűnek bizonyul, mivel alig
teszek pár lépést, egyenesen szembe találom magam a délutáni
végzetemmel: Hamaddal.
Épp kinyitja a herceg tiszta fehér Cadillacjének ajtaját, hogy
Rashid be tudjon szállni. Mindketten meredten néznek rám,
egyikük gyűlölettől fűtve, másikuk meglepetten.
– Miss Wells! – A herceg visszalép a Cadillac küszöbéről, és
azonnal odasiet hozzám. – Jó napot! Úgy örülök, hogy látom.
Hogy van? Jól érzi magát?
Aggodalmaskodása – és a testőre kőkemény tekintete – kissé
zavarba hoz, és bizonytalanul hátrahőkölök.
– Köszönöm, jól vagyok. Épp hazafelé igyekszem. Nem akarom
lekésni a metrót, szóval, ha megbocsát…
Ez természetesen hazugság. Csak egy háztömbnyire lakom
innen. És hogy késhetné le valaki a metrót? New Yorkban a
földalatti folyamatosan jár.
De Qalif koronahercege ezt honnan tudhatná? Ráadásul nem
akarom, hogy valamelyik elbocsátott folyosófelügyelő meglásson
itt az utcán, és határozottan nem akarok több időt tölteni ennek
a különösen kellemetlen, nőgyűlölő Hamadnak a társaságában,
mint amennyit feltétlenül szükséges.
Bár az is lehet, hogy Hamad nem is gyűlöl minden nőt. Csak
engem.
– Kérem! – erősködik Rashid. Ma fehér zakó van rajta, nem
terepszínű, és pipacspiros, szűk farmernadrág. Biztos azt
gondolja, hogy az amerikai lányok ezt stílusosnak találják, de
leginkább úgy néz ki, mint egy borbélyoszlop*.
*Piros-fehér, máskor piros-fehér-kék csíkos forgó henger az üzlet homlokzatán, amely azt jelzi, ez az a

221
hely, ahol a férfiember borotváltathat, hajat nyírathat.

A felturbózott szekér felé int. – Hadd vigyük haza! Bizonyára

fáradt, amennyi kellemetlenségen kellett keresztülmennie.
Megkapta a virágot, amit küldtem?
Önkéntelenül is hátrébb lépek még egy lépést. A tervem nem
jön be.
– Igen, megkaptam a csokrot – felelem. – Köszönöm, gyönyörű.
De kösz, a fuvarról lemondok. Nyilván igyekszik valahová. Nem
akarok gondot okozni. – És persze azt sem akarom, hogy
megtudja, hol lakom, vagy hogy hazudtam a metrózásról.
– Kérem, egyáltalán nem okoz gondot – tiltakozik Rashid. –
Maga túlságosan szép ahhoz, hogy földalattival közlekedjen, Miss
Wells. Ezek a vonatok ebben az országban tele vannak
mindenféle gazemberrel. Ragaszkodunk hozzá, hogy megengedje,
hogy biztonságban hazajuttassuk.
– Nem, komolyan – tiltakozom, bár jólesik hallani, hogy túl
szép vagyok, hogy földalattival közlekedjek. Ezt mindenképpen el
kell mondanom Coopernek. – Megleszek.
A csuklómat hirtelen vasmarokkal megszorítja a valaki, pont a
bakelitkarkötőm alatt. Felnézek, és Hamad tüzesen szikrázó
tekintete néz vissza rám.
– Nem hallotta a herceget? – förmed rám. – Ragaszkodunk
hozzá, hogy hazavigyük.
Aztán már csak azt veszem észre, hogy a herceg testőre
erőszakkal ráncigálni kezd a kocsi felé.
– Hamad! – csattan fel Rashid, aztán egy sor arab szó
következik. A hangjából aggodalom sugárzik – remélhetőleg az én
biztonságom miatt.
De a rémületét az is okozhatta, hogy Hamad teljesen
nyilvánvalóan azon volt, hogy elraboljon fényes nappal, az
emberek tömegéből, akiknek nagy része kíváncsian bámul

222
minket, és kétségkívül azon morfondíroznak, vajon miért akarja
az a sötét hajú fickó öltönyben és válltöméssel azt a szép szőke
nőt a kocsijába rángatni.
Nem akarom az önvédelmi mozdulataimat bevetni. Egy kicsit
furcsán venné ki magát, azt hiszem, ha könyökömet
belemélyeszteném Hamad köldök-csakrájába, vagy a körmömmel
végigszántanám az arcát. Sajnos, lapos talpú cipő van rajtam,
úgyhogy a „magas sarokkal a lábára lépek” manőver nem igazán
jön számításba, de sípcsonton még mindig rúghatom. Cooper
szerint (aki oktatott) ez az egyik legfájdalmasabb ütés, amit az
ellenfelednek bevihetsz, leszámítva a legnyilvánvalóbb „térddel
ágyékon” mozdulatot, ami ellen a legtöbb képzett harcos
megtanul védekezni.
De még mielőtt a fent említett dolgok bármelyikét
megtehetném, nagyon ismerős – és rettentően jókor jött – hang
üti meg a fülemet: a New York-i rendőrség egyik járőrkocsijának
szirénája.
Csak egyet kell tülkölnie, és már szabad is vagyok, Hamad
olyan gyorsan enged el, hogy kibillenek az egyensúlyomból. A
herceg óvatosan elkapja a könyökömet, hogy megtartson.
– Jól van? – aggodalmaskodik.
Nem, természetesen nem vagyok jól, és miféle szörnyű
pasasokat alkalmaz? – akarom kérdezni, de esélyem sincs rá (meg
hát valószínűleg nem is mondanék ilyet), mert a Cadillac elé
lehúzódik egy bézsszínű Crown Victoria, melynek műszerfalán
jelzőfény villog. És egy idősebb férfi hajol ki a vezetőoldali
ablakon – a haja sűrű, acélszürke, a bajusza hasonlóan sűrű és
ősz, a kezében meggyújtatlan szivar.
– Már megint miben sántikál, Wells? Szokás szerint barátokat
gyűjt és mindenkit lenyűgöz?
Régi ismerősöm az, Canavan nyomozó a hatodik körzetből.

223
 – Valahogy úgy – motyogom, és kirántom a könyökömet Rashid
szorításából. Ösztönösen a Ford felé hajolok, s közben a
csuklómat masszírozom.
– Biztos úr! – lép utánam a herceg az autóhoz. Mi van ma
ezekkel az emberekkel? – Felajánlottuk Miss Wellsnek, hogy
hazavisszük kocsival, de a társam egy kissé túlzottan
belelkesedett.
– Aha, szóval maguk ezt így nevezik?
Canavan nyomozó Ray-Ban-stílusú napszemüveget visel,
melynek tükröződő lencséje mögött egyáltalán nem látszik a
szeme. De azt látom az aranyszínű keret fölött, hogy bozontos,
ősz szemöldöke a magasba szalad.
– Tudják, hol lakik Miss Wells? – kérdi a nyomozó.
– Hát, nem – ismeri be a herceg. – De azt reméltem,
megspórolhatok neki egy metróutat.
– Egy metróutat – ismétli meg Canavan szárazon. – Hát persze.
A nyomozó melletti utasülésről egy szintén civil ruhát viselő,
jókötésű fiatalabb férfi szólal meg:
– De Sarge, úgy emlékszem, az mondtad, Ms. Wells itt lakik a…
– Turner, emlékszel, mit beszéltünk meg? Ha a véleményedre
vagyok kíváncsi, majd szólok. – Canavan a szájába veszi a
meggyújtatlan szivart. – Wells! – mondja nekem. – Ma szerencsés
napja van. Több felnőtt férfi – végigméri Rashidot – …na, jó,
majdnem felnőtt férfi is sorban áll, hogy hazavigye kocsival és
megspóroljon magának egy metrózást. Mondja, kit választ?
Engem vagy ezeket a korcsokat?
A herceg felhúzza a fél szemöldökét, amely se nem bozontos,
se nem ősz.
– Hogy tessék? – Nincs hozzászokva, hogy korcsnak nevezzék,
ami a rendőrségi szleng a kellemetlen alakokra.
– Tyűha, nyomozó – rebegtetem a pilláimat. – Tudja, én az a

224
lány vagyok, aki sosem tud ellenállni a meghívásnak, ha egy
valódi, titkos küldetésen lévő rendőrautóban utazhat.
Megrántom a kilincset, és becsusszanok a Crown Victoria hátsó
ülésére, miközben a szívem hevesen zakatol: egy hajszálon múlt,
hogy megmenekültem.
Canavan a hercegre néz, és könnyedén odaveti:
– Ne vedd magadra, kölyök! Meg van veszve a zsarukért.
Néhány hét múlva hozzá is megy egy kopóhoz.
– Kopóhoz? – visszhangozza Rashid. Csak úgy kapkodja a fejét
az ilyen kifejezések közt, mint „korcs”, meg „kopó”.
Lehet, hogy csak én képzelem, de miközben elhelyezkedem a
jelzés nélküli járőrkocsiban és bekapcsolom a biztonsági övemet,
látom, hogy Hamad tekintete szinte belém fúródik.
De lehet, hogy tényleg csak a képzeletem. Egy másodperccel
később a testőr lelép a járdáról és elindul az autó felé, s közben
hevesen Rashid felé mutogat.
– Korcs? Korcs? Van fogalma róla, kivel beszél? – förmed rá
Canavan nyomozóra. – Ez az ember Rashid Ashraf bin Zayed
Sultan Faisal koronaherceg, Qalif trónjának uralkodói örököse,
úgyhogy beszéljen vele olyan tisztelettel, amilyet…
– Jaj, fogja már be! – mordul fel Canavan nyomozó, és a
gázpedálra teszi a lábát. Ugyanabban a pillanatban megnyomja
az ablakemelő gombját, és rácsukja az ablakot az indulatoskodó
Hamadra.
A Crown Victoria szépen besorol a Washington Square Westen
haladók közé, maga mögött hagyva a testőrt, aki dühösen rázza
utánunk az öklét.
– Jó látni, hogy még mindig ilyen remek munkát végez annak a
kollégiumnak az ügyfélszolgálatán, Wells – állapítja meg Canavan.
– Valószínűleg elnyeri az év dolgozója címet. Vagy mi is annak a
díjnak a neve, amit maguknak, ügyintézőknek osztogatnak?

225
Krókusz-díj?
– Árvácska. És ha nem lett volna világos, az imént Qalif
koronahercegével beszélt – felelem. – Az apja, a sejk, Mohammed
bin Zayed Sultan Faisal tábornok, ötszázmillió dolcsit
adományozott az iskolának.
– O-la-la! – emeli fel Canavan a szivarját, mint egy
teáscsészét, eltartott kisujjal. – Akkor mi a fene volt ez az imént?
– Úgy tűnt, az az arab fickó megpróbálta betuszkolni a
Cadillacbe – siet a segítségére Turner –, de ő nem akart beszállni.
Valószínűleg arra akarta kényszeríteni, hogy a szexrabszolgája
legyen, vagy a háremnője, mint abban a Liam Neeson filmben, az
Elrabolvában.
– Ismétlem, Turner, ha szükségem lesz a briliáns meglátásaidra,
majd szólok – hűti le Canavan –, de addig hallgass! A lányt
kérdeztem.
– Bocs, Sarge – motyogja Turner.
– Nem is tudom biztosan, hogy mi volt ez – ismerem be. –
Lehet, hogy egyszerű túlbuzgóság, de az is lehet, hogy ennél jóval
több. De szeretném, ha tudná, hogy abszolút kézben tartottam a
dolgot.
Canavan csak egyet mordul válaszként, de valahogy abból is
kiderül, hogy ezt azért kétli.
– Komolyan – erősködöm.
– Hát persze, Wells.
– Oké, mindegy – hagyom rá. – Szóval, hogy kerültek ide?
Mintha csak véletlen lett volna.
– Nem az volt. A barátja, Cartwright felhívott, és azt mondta,
hamarosan hallani fogok magáról, de ha mégsem, akkor nézzek
utána, mert valószínűleg bajba került. És mivel nekünk a New
York-i rendőrségnél egész nap nincs jobb dolgunk, mint hogy
minden tehetségtelen maszek kopó parancsaira ugráljunk, aki

226
csak akad a városban, így fejvesztve rohantam, hogy
megmentsem a hátsóját, ahogy ez mostanában kezd a
szokásommá válni. És mit látok? Tényleg megint belemászott
valamibe. Maga, Wells, tipikusan az az alak, akit mi, a szervnél
csak úgy hívunk: szarkeverő. Ha bárhol akad valami szar, maga
rögtön belemászik és megkeveri.
Nem is tudom, melyik bosszant jobban: hogy Canavan nyomozó
Coopert tehetségtelen maszek kopónak nevezte, hogy engem
szarkavarónak, vagy elsősorban az, hogy megmentőre volt
szükségem.
De ami teljesen a hatalmába kerít, az az elsöprő, szerelmes
érzés, hogy milyen bolond, férfias és csodálatos dolog volt tőle,
hogy harcba hívta a lovasságot, hogy mentsenek meg, amikor ő
maga nem tudott ott lenni, hogy végrehajtsa a feladatot.
Beletúrok a táskámba a mobilomért, előhúzom, konstatálom,
hogy egész délután ki volt kapcsolva, visszakapcsolom, és írok
egy sms-t Coopernek:
Szóval, felhívtad Canavant, hogy mentsen meg? Ezért már több
is jár, mint egy szendvics, ha hazaérsz. Szerellek, te nagy maci.
Megnyomom a küldést, és csak azután jövök rá, hogy még
mindig nem tudom, mi lehet az a szendvics (mármint
szexuálisan).
– Először is – világosítom fel Canavant a hátsó ülésről –,
tökéletesen tudok vigyázni magamra. Másodszor…
– Még jó, hogy a keresésére indultunk – szól közbe a nyomozó
nyughatatlan újonca különben most lenne egy újabb holttestünk.
– Turner! – szól rá Canavan figyelmeztető hangsúllyal.
– Jaj, ugyan már! – erősködöm. – Hamad igazából nem próbált
megölni. A herceg nem is engedte volna. Legalábbis úgy hiszem.
Mindemellett már készültem rá, hogy megkínálom a sípcsontját
egy spéci, Heather Wells-féle ütéssel.

227
 – Én nem magára gondoltam, Miss Wells – vág közbe ismét
Turner. – Hanem arra a kölyökre a diákközpontból, hogy is hívják,
Sarge? Ripley miacsoda?
A hátamon végigfut a hideg.
– Cameron Ripley, a New York College Express főszerkesztője?
Meghalt?
– A fenébe, újonc! – mordul fel Canavan. – Hányszor kell még
elmondanom, hogy tartsa a lepcses száját?
– Bocs, Sarge! – vág bűntudatos képet Turner.
– Maguk meg miről beszélnek? – kérdem, és a szívem a
torkomban dobog.
– Cartwright beszámolt a korábban tett kis látogatásáról
Ripleynél, a tippről, amit adott neki, és arról, hogy az utolsó
ember, aki belső infókat szolgáltatott ki a hercegről az iskolai
újság számára, holtan végezte – folytatja Canavan. – Úgyhogy
felvettük a kapcsolatot az egyetem biztonsági szolgálatával,
elmondtam nekik, hogy esetleg rajta tarthatnák a szemüket azon
a kölykön. Sajnos, a zsarukölcsönző embere már egy kissé késve
érkezett. A kölyök már ott fuldoklott. Sajnálom, Wells. Ahogy
mondtam, maga egy szarkavaró.

228
 Hirtelen rám tör a hányinger, bár már több órája, hogy
utoljára ettem, és akkor is csak aprócska kenyérkéket vékony
lazacszeletekkel.
– Álljunk meg! – dadogom, és a kilincs után tapogatózom. – Ki
kell szállnom, most azonnal!
Amikor az ajtó nem nyílik, rájövök, hogy egy rendőrautóban
ülök, még ha kívülről ez nem is látszik. Hát persze, hogy nem
nyílik az ajtaja.
Hisz ezeknek a kocsiknak a hátsó ülése a gyanúsítottaké.
– Mi a csoda folyik itt? – kérdem. – Most le vagyok tartóztatva?
Nem én bántottam azt a fiút! És nem az én hibám, ami történt

229
vele!
Persze, dehogynem. Cooper figyelmeztetett.
És most Cameron Ripley halott, és az egyetlen barátja a
világon, egy bébipatkány éhen fog pusztulni, mert már senki sem
lesz olyan jószívű, hogy pizzaszeleteket hagyjon neki szanaszét.
– Mi van már magával? – Canavan a visszapillantó tükörből
látja, milyen vadul próbálok kiszabadulni. – Azt mondtam, a
kölyök ott fuldoklott. Nem azt, hogy meghalt. Odafent van, a
Mont Sinai kórházban. Az állapota súlyos, de stabil.
Abbahagyom a kilincs rázását, és hátradőlök az ülésen. A
szívem már nem kalapál annyira.
– Ó – sóhajtok fel kissé megkönnyebbülve. – Akkor miért nem
ezt monda?
– Ezt mondtam – jelenti ki Canavan mogorván. – Az, hogy
fuldoklott, nem azt jelenti, hogy meghalt. Állítottam olyat, hogy
meghalt? Nem, egy szóval sem. Egy kötél volt a nyakára tekerve,
elég szorosan, ami elzárta a légcsövét, úgyhogy egy ideig nem fog
tudni nyelni – még kevésbé beszélni de előbb-utóbb rendbe jön.
Miért nem meséli inkább el, hogy mi a fene folyik abban az
elmegyógyintézetben, ahol dolgozik? A jövendőbeli férje nem
beszélt túl világosan, amikor felhívott. De valószínűleg azért,
mert azt hitte magáról, hogy életveszélyben van, ő pedig ott
ragadt egy közlekedési dugóban valahol a városban.
Ez csak részben magyarázza, engem miért nem hívott Cooper
ennyi ideig, gondolom, és újból előhúzom a mobilomat, hogy
megnézzem, nem írt-e vissza.
De semmi. Bár ez nem szokatlan, nyugtatom meg magam.
Cooper sosem beszél vagy írogat a telefonján, miközben vezet.
Bár az ember azt hinné, ha valaki úgy gondolja, „halálos
veszélyben vagyok”, csak írt volna már egy sms-t, vagy hagyott
volna valamilyen üzenetet a hangpostámon, hogy ezt közölje.

230
 Gyorsan tájékoztatom a nyomozót arról, hogy Rashid herceg is
csatlakozott a Fischer Hall diákjaihoz, majd Jasmine Albright
nem sokkal később bekövetkezett haláláról, és arról, hogy az
Egyesült Államok Külügymisztériuma ragaszkodik hozzá, hogy ők
folytassák le a nyomozást az ügyben, ne pedig a New York-i
rendőrség.
– És ezt megtehetik? – kérdi Turner nyomozó, Canavan újonnan
kinevezett, sokkal fiatalabb és sokkal kevésbé cinikus „újonca”
(azaz amolyan gyakornokféléje, aki még próbaidő alatt áll).
– Bármit megtehetnek, amit csak akarnak – morogja Canavan
vezetés közben. – Ök a kormány.
– De azt már csak nem állíthatják, hogy a Cameron elleni
gyilkossági kísérlet is a Külügymisztérium hatáskörébe tartozik –
jegyzem meg. – Rashid herceg szobája a diákközpont közelében
sincs.
És azt sem tudhatják, miért akarhatta bárki is holtan látni,
hacsak rá nem jöttek ők is, ahogyan mi, hogy Jasmine volt az
informátor. Vagy rájöttek?
– Úgy nézek én ki, mint akinek kapcsolatai vannak az Egyesült
Államok Külügymisztériumában? – csattan fel Canavan. A szája
sarkából kilógó, félig megrágott szivarjával inkább úgy néz ki,
mint akinek a maffiával vannak kapcsolatai.
– És mit mondott Cameron, amikor kikérdezte? – érdeklődöm
– Nem hallotta, mit mondtam? – Canavan bosszúsnak tűnik. Az
a kölyök vagy egy hónapig nem fog beszélni. A légcsöve majdnem
kettétört. Akárki is fojtogatta, tudta, mit csinál. A kórházban
telenyomták fájdalomcsillapítóval, ha azt kérdezné tőle, zöld-e
az ég, arra is azt válaszolná a letörölhető írótáblájára, amelyen
most kommunikál, hogy igen! Még napokig senki sem fog kiszedni
belőle semmilyen értékelhető információt.
– És mi van a biztonsági őrrel? – kérdezem. – Látott valakit

231
elmenekülni a helyszínről, amikor rátalált Cameronra?
– Elmenekülni a helyszínről? – ismétli meg Canavan gúnyosan.
Már megint a Castle-t nézte?
– Ez teljesen logikus kérdés – vágok vissza. A Castle pedig igen
jó sorozat.
Amikor a biztonsági tiszt, Wynona Perez – igen, egy női őr
kiszállt a liftből a diákközpont negyedik emeletén – tájékoztat
Turner nyomozó az iPhone-jában tárolt jegyzeteiből –, a New York
College Express ajtaját félig nyitva találta, az áldozatot,
Cameron Ripleyt pedig a földön, szemmel láthatólag a
fejhallgatója zsinórjánál fogva elrángatták az íróasztalától, majd
ezt a drótot kétszer a nyaka köré tekerték, és addig szorították,
míg elvesztette az eszméletét. Az Express irodáját feldúlták,
mindenhol pizzás dobozok és üres üdítős palackok hevertek
szanaszét…
– Öhm – szólok közbe. – Az irodát nem dúlták fel. Pontosan így
nézett ki már akkor is, amikor ott jártam. Cameron egy diák… és
egyben író is. Ők már csak ilyenek. – Ahogyan a magánnyomozók
is, de úgy érzem, ennek beismerése nem lendítené túl sokban
előre az ügyet.
– Ó! – Turner mintha kissé kételkedne. – Szóval Perez
meglazította a zsinórt, újraélesztette a fiút, és közben rádión
hívta a mentőket, akik úgy öt perc múlva már ott is voltak,
három óra negyvenötkor…
– Turner! – szól közbe Canavan unottan. – Mit mondtam neked
arról, hogy ezt az izét használod jegyzetelésre? Mit fogsz csinálni,
ha egyszer tényleg valami vészhelyzet lesz ebben a városban, te
pedig nem fogod tudni elérni ezeket az adatokat, mert
túlterheltség miatt a wifi felmondja a szolgálatot?
Turner zavartan néz rá.
– Ilyen megtörténhet?

232
 Canavan előhúzza a noteszét az övéből.
– Tudod, mi nem lesz soha túlterhelve? A papír. És mit
mondtam arról, hogy ügyekkel kapcsolatos információkat
gyanúsítottakkal osszunk meg?
– Hogy ne tegyük – feleli Turner szégyenkezve.
Levegő után kapkodok.
– Gyanúsított? Azt hiszi, én akartam megölni azt a srácot?
Mintha azt mondta volna, azért jött, hogy felvegyen, mivel
Cooper aggódott miattam. Azt hittem, azért van itt, hogy
megvédjen…
– Hát – von vállat Canavan azért is, meg mert maga az egyik
az összesen két ember közül, akit a folyosón lévő biztonsági
kamerák láttak ma bemenni annak a kölyöknek az irodájába rajta
kívül.
Teljesen megdöbbenek.
– Akkor most tényleg letartóztat? És ki az a másik? Azt a fickót
miért nem tartóztatja le. Vagy azt a nőt?
– Egy kis nehézséget okoz azonosítani őt – ismeri be Canavan.
– Tekintve, hogy a biztonsági kamerák felvételei nincsenek a
birtokunkban.
– Hogy érti azt, hogy a biztonsági kamerák felvételei nincsenek
a birtokukban? Kinél vannak?
– Úgy fél órával ezelőtt lefoglalta a főiskola biztonsági
hivatalából valami Lancaster nevű pasas.
Ahogy meghallom a nevét, dühös leszek.
– Ő a…
– …Külügyminisztérium embere – fejezi be velem együtt
Canavan.
– Akkor nagyon is tudnak róla, hogy Jasmine volt az informátor
– állapítom meg, és idegesen az ajkamba harapok.
Legszívesebben a hüvelykujjam körmét rágnám, de már csak egy

233
hónap van hátra az esküvőig, nem lenne elég ideje visszanőni,
bár a sógornőm, Tania biztosított róla, hogy ha akarom,
csináltathatok zselés műkörmöt, ami majdnem teljesen olyan,
mintha természetes lenne.
Biztos, győzködöm magam, hogy a Cameron elleni támadás
nem az én hibám. Cooper tévedett, és senki sem követett az
Express irodájához. Nem láttam senkit, akit felismertem volna…
leszámítva persze Hamadot.
De Hamad nem lehetett, hisz láttam őt bemenni a Fischer
Hallba, nem sokkal azelőtt, hogy én odaértem… hacsak persze
vissza nem osont, és mégiscsak ő próbálta megölni Cameront.
De ha Hamad lett volna a támadó, nem lett volna eléggé
képzett gyilkos ahhoz, hogy ott maradjon és megbizonyosodjon
róla: elvégezte a munkát?
Csak hát ki másnak lett volna oka nemcsak arra, hogy
megfojtsa Jasmine-t, de arra is, hogy megkísérelje kiszorítani az
életet a főiskola napi hírblogjának szerkesztőjéből?
A kriminológia – amely a fő szakom lesz a New York-i Főiskolán
(már ha valaha teljesítem az összes előfeltételt és végre
felvehetem a fő szakom tárgyait) – egyik alapelve, hogy
gyilkosságot elég kevés okból követnek el: a pénzbeli vagy más
anyagi nyereség (kapzsiság) az egyik leggyakoribb közülük. Az
érzelmi okok, mint például a harag, féltékenység, vágy vagy
szerelem szintén elég előkelő helyet foglalnak el a listán, a más
bűnügyek leplezésére irányuló szándék mellett.
Valahányszor bűncselekményt követnek el, egy jó detektív
felteszi magának a kérdést:
– Kinek származik ebből haszna? – Ez egy kicsit hangosabbra
sikeredik, mint akartam.
– A hátsó ülésen nem hangoskodunk! – csattan fel Canavan. – A
„nem dumál” szabály magára is vonatkozik, Wells, nem csak

234
Turnerre. Nem látja, hogy vezetek? Hogy miért nem kértem már
rég a nyugdíjazásomat, azt fel nem foghatom. Ha maguk, két
izgága, nem lennének, most otthon sütögethetnék egy nagy darab
szaftos sztéket az udvaron.
– Komolyan beszélek – mondom, Canavan szereti a munkáját,
még ha az újoncok oktatása és mindenféle magánnyomozók
barátnőinek „megmentése” nem is tartozik a kedvenc
elfoglaltságai közé. – Nem tettük fel magunknak a bűnügyi
nyomozók legfontosabb kérdését; kinek származik haszna Jasmine
Albright halálából?
– Ó; jézusom! – forgatja a szemét Canavan a napszemüvege
mögött. – Már megint Castle?
– Bárki is ölte meg Jasmine-t – és akarta megölni Camet –,
annak jól jött, hogy elhallgatatta őket valamiről, amit csak ők
tudnak – folytatom ügyet sem vetve rá.
Turner nyomozónak tetszik a játék.
– Olyan valaminek kellett lenni, ami kapcsolatban áll a
herceggel – morfondírozik. – És nagy valószínűség szerint olyasmi
volt, ami a nagy parti éjjelén történt. Jól mondom?
– Igen – bólintok rá. – De mégis mi? És kinek származik a
legnagyobb haszna abból, ha nem derül ki?
– A hercegnek! – kiált fel Turner.
– Jézus, Mária, szent József! – motyogja Canavan.
– Szerintem is – mondom. – És a testőre, Hamad – akit láttak,
amikor engem rángatott –, nyilvánvalóan minden erejével azon
van, hogy megvédelmezze a herceget. Ha Rashid valamiért
szégyenbe kerül – mondjuk, kirúgják az iskolából, mert
kábítószert fogyasztott, vagy ilyesmi –, a testőrének kétségtelenül
sok lenne a vesztenivalója… nemcsak a kényelmes kis állása, de
tán még az élete is, ha valaha visszatérne Qalifba. Ott olyasmiért
is kivégeznek embereket, ami nálunk a legtermészetesebb dolog,

235
mint például a paráználkodás.
Turner zavartan néz rám.
– Az meg micsoda?
– Házasság előtti szex. Szóval, Hamad igencsak sokat nyer
azzal, ha megakadályozza, hogy bármi botrányos kiderüljön a
hercegről.
– Ki kell derítenünk, hogy Hamad volt-e a másik, aki a
diákközpont biztonsági kamerájának felvételén szerepel – veti fel
Turner.
– Úgy van – helyeselek. – Vagy meg kell találnunk Jasmine
telefonját, ami a gyilkosság éjszakája óta nincs meg. Mert én arra
tippelek, bármi történt is a parti éjjelén, amit a tettes nem akar,
hogy kiderüljön, azt Jasmine felvette a mobiljával, és el akarta
küldeni az Expressnek, csak már nem tudta megtenni, mert a
gyilkos elhallgattatta.
– Lehet – lelkesedik Turner –, hogy az az arab fickó és a herceg
szeretők, és a lány lefilmezte őket valami homoszexuális
közjáték közben a partin, és az arab ezt titokban szeretné
tartani, hogy nyugodtan folytathassák botrányos viszonyukat.
Canavannel együtt elképedve nézünk rá. Turner kissé
elvörösödik az inggallérja körül.
– Most miért? – kérdi. – Ezt egyszer moziban láttam.
– Rögtön sejtettem – nyugtázza Canavan gonoszul.
– Ha abban az országban a paráználkodás törvényellenes,
akkor biztosra vehetjük, hogy a homoszexualitás is – folytatja
Turner izgatottan. – Sarge, jobban tennénk, ha most azonnal
bevinnénk ezt a Hamadot és kikérdeznénk. Azt hiszem, Ms.
Wellsnek igaza van: valami nagyon nem stimmel a körül a pasas
körül.
– Turner! – Canavan erősen szorítja a kormányt, hogy
megőrizze a nyugalmát. – Kell-e figyelmeztesselek, hogy ebben az

236
országban a homoszexualitás nem bűncselekmény? – Minden egyes
szóval egyre hangosabban beszél. – És nem áll szándékunkban
nemzetközi konfliktust kirobbantani azzal, hogy berángatjuk Qalif
trónörökösének testőrét és kihallgatjuk anélkül, hogy a
legcsekélyebb bizonyítékunk is lenne ellene, csak mert egy
túlbuzgó újonc úgy gondolja, valami nagyon nem stimmel
körülötte.
Turner épp valami bocsánatkérésfélét motyog, amikor Canavan
nyomozó hirtelen felkiált:
– Ó, a néger életbe! – és beletapos a fékbe.
Először azt hiszem, hogy valami briliáns ötlet jutott az eszébe
a nyomozással kapcsolatban, de aztán észreveszem, hogy egész
másra reagált.
Egy ideje a Washington Square Park körül keringünk körben – a
legkacifántosabb utat választottuk, amelyen meg lehet közelíteni
a hatodik körzetet folyton ugyanazok a kocogók, kutyasétáltatók
és munkából hazasiető gyalogosok mellett haladunk el. És most
ismét erre készülünk, amikor megpillantom, mi késztette
Canavant arra, hogy rálépjen a fékre: egy csapat diák, akik –
figyelmen kívül hagyva a piros jelzést – egyenesen kisétálnak az
út közepére, hogy átkeljenek a főiskola központi épületéhez.
Ha a nyomozó nem fékez idejében, egyenesen beléjük
rohanunk. És rajtunk kívül nem egy jármű tette ugyanezt, még a
New York-i Főiskola ingyenesen igénybe vehető saját helyi járata
is. És mindannyian dühösen nyomják a dudát, a taxisofőrök pedig
cifra káromkodásokat vágnak a fejükhöz.
De a diákok rájuk se hederítenek, masíroznak tovább, fel a
járdára a másik oldalon, és be az igazgatási épületbe,
kifejezéstelen vagy könnyáztatta arccal.
– Ezek a mai fiatalok! – csóválja a fejét megvetően Turner. –
Azt hiszik, mindenhez joguk van. Még a közlekedési lámpa sem

237
vonatkozik rájuk, mert a mama meg a papa mindig azzal
hitegette őket, milyen tökéletesek, az edzőik érmeket
osztogattak pusztán a részvételért, még csak nyerni sem kellett
értük. Ki kellene szállnom, és mindegyiket megbüntetnem
tilosban való átkelésért. Ha még szolgálatban lennék, meg is
tenném.
– Abban biztos is vagyok – motyogja Canavan.
– Én ismerem ezeket a gyerekeket – szólalok meg a hátsó
ülésről.
– Mi? – csodálkozik a nyomozó. – Ismeri őket? És tán
retardáltak, vagy mi?
– Igen – mondom. – Mármint igen, ismerem őket, de nem, nem
retardáltak. Ők azok a folyosófelügyelők, akiket kirúgtak Fischer
Hallból, mert együtt buliztak a herceggel.
Canavan füttyent egyet.
– Akkor nem csoda, ha ilyen dühösek.
– Abban az épületben van az elnök irodája – tájékoztatom, és
kissé lejjebb hajolok a hátsó ülésen, hogy megnézzem, látom-e a
ház tetejét. Nem is tudom, miért. Nem mintha megláthatnám
Allington elnököt odafent, a síküveg ablakokon keresztül. Az
irodája túlságosan magasan van, de amúgy is azt mondta, ötkor
lelép.
Gondolom, azért mennek, hogy visszaköveteljék az állásukat.
Bár ez nem fog összejönni. Az iroda zárva lesz.
– Az élet bizony nehéz – jegyzi meg filozofikusan Canavan. –
Különösen, ha csak egy főiskolás vagy, akinek az egyik pillanatban
még megvolt mindene, a másikban meg már mindent elvettek
tőle.
– Miért nem várjuk meg őket idekint? – Turner izgatottnak
tűnik. – Akkor lecsaphatnánk rájuk, amikor kijönnek az épületből,
és kikérdezhetnénk őket.

238
 – „A botrányos homoszexuális viszonyról?” – kérdi Canavan. –
Igen, Turner, miért is ne tennénk? Aztán, miután a pisztolyom
végével halálra kalapállak, a világon senki nem hibáztatna, mert
mindenki egyetértene, hogy akkora egy inkompetens seggfej vagy,
hogy ez a tettem erős felindulásban elkövetett emberölésnek
minősíthető.
– Látom, hogy maguknak kapcsolati problémáik vannak,
amiken még dolgozniuk kell – dőlök előre az ülésen. – Miért nem
dobnak ki ott, a sarkon, aztán majd egy másik alkalommal
megbeszéljük ezt a dolgot!
Egy sarokra mutatok a parkban, ahol véletlenül épp egy új
pékség áll, amely a frissen sült, egyenesen a sütőből kivett forró
sütijeiről híres, amelyeket ingyen – és egy pohár tej kíséretében –
házhoz is szállítanak. A süti és a tej pontosan az, amire egy ilyen
gyilkosságról és gyilkossági kísérletről, valamint testi
kapcsolatokról szóló hosszú beszélgetés után az ember vágyik.
– Maradjon a szép kis alakformáló fehérneműjében, Wells! –
szól rám Canavan. – Hazaviszem, ahogy megígértem a
barátjának. Csak biztos akartam lenni benne, hogy az a királyi
testőr nem követ minket. Nem szeretnénk, ha megtudná, hol
lakik, ugyebár, ha esetleg úgy döntenének, hogy maga lesz a
következő, akit elhallgattatnak.
Nagyot nyelek és hátrapillantok, De nem követ senki, hacsak
nem számítjuk a fura kinézetű főiskolai járatot, amely izgatott
elsősöket vesz fel és dob ki mindenféle késő délutáni programra.
– Nem is viselek olyat – csak ennyit tudok kinyögni a nyomozó
megjegyzésére. – Nagy botorság lenne. Ki hord alakformáló
fehérneműt sztreccsnadrág alatt? Látszana a vonala a combon!
Canavan csak morog valamit válaszként, és továbbhaladunk a
park körül vezető úton Cooper háza felé. Turner, aki kissé
bosszúsnak tűnik, amiért a felettese így elutasította ezt a remek

239
javaslatát, csendben játszik az Angry Birdsszel a telefonján. Én
vagyok az egyetlen a kocsiban, aki észreveszi a vak embert a
Washington Square közepén, a szökőkútnál.
A többi vakkal ellentétben, akikkel eddig találkoztam, ez az
ember nem penget gitárt némi apróért, és nincs mellette egy
német juhász, hogy vezesse. Hanem egy piros végű fehér botot
lóbál maga előtt, mintha valami machete lenne, ő pedig Krokodil
Dundee, aki utat vág magának a dzsungel aljnövényzetében.
Előrehajolok, hogy jobban lássam, és nem akarok hinni a
szememnek, holott jól látok.
Dave Fernandez az, tényleg. Úgy tűnik, visszafelé igyekszik a
Fischer Hallba, vidáman lépeget, és még mosolyog is hozzá.
Mintha mindennel elégedett lenne, ami történik körülötte (és
miért is ne lehetne? Most kapott ingyen szobát és ellátást egy
évre a világ egyik legdrágább lakókörnyezetében), és egyáltalán
nincs tudatában, hogy rengeteg galamb – és zavarban levő
járókelő – röppen szét az útjából, hogy kupán ne csapja őket a
botjával.
Tudom, hogy nem helyes, de hirtelen rám tör a nevethetnék.
Az, hogy Dave ilyen jókedvű – ilyen rettenthetetlen és minden
önsajnálattól mentes –, teljesen felvidítja a szívemet, amelyről
mostanában azt mondják: megkeményítette a munkám.
Csak arra tudok gondolni, hogy ha Dave Fernandez, akinek oly
sok fizikai és szívfájdalmat kellett elviselnie, vígan elnavigál a
Washington Square Parkban úgy, hogy nem is lát, akkor én is képes
leszek végigjárni a saját utamat, bármily sötét borult is rá
mostanában.
De a hirtelen támadt optimizmusom azonnal el is száll, amikor
Canavan nyomozó Crown Victoriája megáll Cooper rózsaszínű
háza előtt, én pedig látom, hogy három ismerős alak ül a lépcsőn,
és rám vár.

240
 A tisztesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy Canavan
nyomozó, úgy tűnik, elég komolyan veszi Cooper kérését, hogy
védjen meg engem. Előhúzza a szolgálati pisztolyát – bár nem
emeli olyan magasra, hogy az autón kívülről is látszódjon és
gyanakvón felteszi a kérdést:
– Ismeri valamelyik félkegyelműt a lépcsőjükön, Wells?
– Ismerem mindegyiket – sóhajtok fáradtan. – Sajnos.
– Hogy érti azt, hogy „sajnos”? – kérdi Canavan. – Most akkor
lelőjem őket vagy sem?
– Hát, ezt magára bízom, de a két lány, akik azzal a hatalmas,
nászajándéknak tűnő csomaggal ücsörögnek ott, a leendő
sógornőim – felelem. – És bár lehet, hogy rövidtávon nagyban

241
megkönnyítené a dolgomat, ha lelőné őket, hosszútávon
valószínűleg sok fejfájást okozna a dolog, különösen magának,
mivel egyáltalán nem tűnnek fenyegetésnek. Persze, minden azon
múlik, mi van a dobozban.
– És ki az a nagydarab fickó?
Az ajtókeretnek átlátszó keretes szemüveget viselő, jókötésű
fekete férfi támaszkodik, izmos karját keresztbe fonja a
mellkasán. Kötött fekete sísapka van rajta és kék Yankees dzseki,
pedig odakint majdnem harminc fok van. A lábánál akkora
katonai zsák, hogy egy kisebb gyerek is beleférne. Kitartóan kerüli
Cooper testvéreinek tekintetét, akik egy kicsit lejjebb ülnek,
könnyű nyári ruhában és szandálban.
– Ő Hal, a Szűz – világosítom fel. – Cooper egyik barátja.
Fogalmam sincs, mit keres itt, de kérem, őt se lője le! Gondolom,
Coopert várja.
– Azt mondta, Hal, a Szűz? – néz fel Turner a telefonjából a
„szűz” szóra. – A pasas, aki úgy néz ki, mint egy futballhátvéd,
szűz?
– Úgy néz ki – mondom. – De kérem, felejtse el, hogy
említettem. Ez amolyan házi tréfa. Már kértem Coopert, hogy ne
hívja így, de valahogy mégis rajta ragadt a név. Most már kinyitná
az ajtót? Bármilyen pokol is lesz, valahogy le kell rendeznem ezt
a dolgot.
Canavan leengedi a jó öreg Smith & Wessont (szomorú, hogy
már megismerem minden pisztoly márkáját és típusát, de ez van,
ha az ember egy magánnyomozó menyasszonya), majd megnyom
egy gombot a vezérlőpulton, és kinyitja a hátsó ajtót.
– Éles megfigyelőkészségemnek köszönhetően – jegyzi meg a
nyomozó –, amiről, hozzá kell tegyem, messzi földön híres
vagyok, arra tippelek, hogy a fiúja, Cartwright ide küldte a
haverját, ezt a Szűz Halt, hogy tartsa magán a szemét, míg haza

242
nem ér, tök mindegy, hol is van épp, és megakadályozza, hogy
még jobban felkavarja a szart.
– Ez – jelentem ki, és a kezem már a kilincsen – egy nevetséges
és szexista megjegyzés volt. Cooper egyáltalán nem ilyen. Jól
tudja, hogy képes vagyok vigyázni magamra. Hal valószínűleg
azért jött, hogy megjavítsa a wifit. Mostanában eléggé akadozik.
Ez persze szemenszedett hazugság. De nem árulhatom el a
nyomozóknak, mi a gyanúm, miért ül Hal a lépcsőnkön, mert ha
megtudnák, valószínűleg rögtön be akarnának jönni a házba. És
az katasztrófa lenne, mivel isten tudja, mennyi csempészárut
halmozott fel Cooper odabent. Bár a vőlegényem, amikor letette
az állami magánnyomozói vizsgát és megkapta az engedélyét,
megesküdött, hogy a törvényt fogja szolgálni, azért tudható, hogy
néha kissé lazán veszi a szabályokat. Oké, talán nagyon lazán.
– Hal egy műszaki zseni – magyarázom. – Fogadni mernék, hogy
Cooper azért hívta, hogy megnézze a számítógépét.
Ez a legnagyobb hazugság, amely valaha elhagyta a számat.
– Egy két méter magas, száznegyven kilós műszaki zseni –
állapítja meg Canavan szárazon. – Aki véletlenül épp azon a
napon bukkan fel, amikor meg kell mentenünk, mert zaklatja
magát egy milliárdos sejk fia, akiről úgy gondolom, a
munkahelyén történt gyilkossági ügy gyanúsítottja. Hát persze,
Wells. Ha maga mondja…
Canavan nem dől be a halandzsámnak, de nyilván túl fáradt
ahhoz, hogy tovább kérdezősködjön,
– Hát, remekül töltöttük az időt, mint mindig, Wells – folytatja.
– Az esküvőn majd találkozunk, ha előbb nem, amikor bevisszük
az őrsre kihallgatni.
Már kinyitottam a kocsi ajtaját, és épp kiszállni készülök, de
most fél lábbal már a járdán megtorpanok és döbbenten nézek
vissza rá.

243
 – Az esküvőn?
Nem mintha nem kedvelném John Canavan nyomozót. De
szándékosan nem hívtam meg a szertartásra, mert valahányszor
meglátom az arcát, mindig eszembe jut valamelyik a számos
bűnügyi helyszín közül a múltamból, ahol ő is jelen volt, és
ezekre az emlékképekre nem igazán vágyom azon a napon,
amikor örök hűséget fogadok Cooper Cartwrightnak.
– Persze – bólogat Canavan, és megvizsgálja a bajuszát a
visszapillantó tükörben. – A feleségem nagyon örül a
meghívásnak. Még új ruhát is vett, meg minden. És
kölcsönöztetett velem egy szmokingot, úgyhogy ajánlom, hogy az
étel, amit felszolgálnak majd, jó legyen! Sztékről volt szó, igaz?
Nem fogok száz dolcsit kiperkálni egy szmokingért, majd a
hétvégi forgalomban befurikázni a városba, hogy aztán ülhessek
egy nyomorult csirke fölött, különösen azok után, amiken mi
ketten keresztül…
– Ne aggódjon! – sziszegem összeszorított foggal. – Első
osztályú marhaborda, tengeri rákfarok és lazac közül választhat.
Mielőtt még válaszolhatna, dühösen becsapom az ajtót, aztán
megpördülök, és bőszen trappolni kezdek a rózsaszínű épület
felé, amelyről Cooper és én egy hónap múlva egybehangzóan
nyilatkozunk majd, hogy életünk végéig közösen fogjuk lakni. Meg
mernék rá esküdni, hogy hallom Canavan nyomozó nevetését a
hátam mögött.
És úgy tűnik, a kis csapat is Cooper házának lépcsőjén.
– Ő meg ki? – pattog Nicole, Cooper húga, miközben a távozó
Crown Victoriát méregeti. – És az egy rendőrautó volt?
– Dehogyis, te nagyokos! – hűti le Jessica, az ikertestvére. Ő
aztán meg sem rezdül, úgy nyújtózik el néhány lépcsőfokon, mint
egy fotómodell – vagy egy jaguár túl kényelmes ahhoz, hogy
megmozduljon. – A rendőrautók fekete-fehérek. Vagy kék-fehérek.

244
És van rajtuk felirat, hogy „rendőrség”. Ne légy már ilyen ostoba!
– Pedig úgy nézett ki, mint egy rendőrautó – erősködik Nicole –,
amit olyanra festettek, hogy ne látsszon annak. Azok a fickók meg
az első ülésen pont olyanok voltak, mintha civil ruhás rendőrök
lennének. Miért furikázol a városban egy olyan autóval, amelyben
civil ruhás rendőrök ülnek, Heather? Minden rendben?
Hal-re pill antok, aki mintha mindig egy kicsit jobban össze
menne, akárhányszor a huszonéves ikrek valamelyike kiejti a
száján a „rendőr” szót. Cooper egyes barátainak körében a
rendőrök nem örvendenek túl nagy népszerűségnek, olyan okok
miatt, amelyek mibenlétéről bölcsen sosem kérdezősködtem.
– Nincs semmi baj – nyugtatom meg. – Ők csak hazahoztak a
munkahelyemről.
Nicole meglepettnek tűnik.
– Nem egy háztömbnyire dolgozol innen? Tania megmutatta a
helyet, amikor egyszer errefelé jártunk a babának vásárolni. Azt
mondta, az az épület, amelyen a New York-i Főiskola kék-arany
zászlói lógnak. Azt is elmesélte, hogy az étterem valaha
bálteremként szolgált, és nagyon szép volt, mielőtt a főiskola
megvásárolta az egészet és úgymond felújította, ám most nagyon
le van robbanva, tele van csótánnyal és…
– Jaj, istenein! – mordul fel Jessica, és hátraveti hosszú, sötét
fürtjeit, melyek aztán elterülnek mögötte a lépcsőn. – Fogd már
be, Nicole! Bemehetnénk esetleg a házba, ahol működik a
légkondi? Meghalok, olyan meleg van idekint. És pisilni is tudnék,
kábé annyit, mint egy versenyló. Nem viccelek. Már épp azon
voltam, hogy bebújok két parkoló autó közé az utcán, amikor
megjelentetek.
Nicole idegesen pillant Szűz Halre, aki egy mukkot sem szól.
– Így igaz – erősíti meg suttogva. – De én mondtam neki, hogy
nem lenne túl ildomos előtte…

245
 – Biztosra veszem, hogy őt nem izgatná – vonja meg Jessica
keskeny vállát. – Mindannyian emberek vagyunk. És ha menni kell,
hát menni kell.
– Öhm – motyogom és a furcsa hármast nézegetem. – Nem
vagyok biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom a
látogatásra, srácok. Szerintem Cooper barátjának, Szű… akarom
mondani: Halnek épp találkozója lesz Cooperrel, úgyhogy jobb
lenne, lányok, ha visszajönnétek valamikor máskor.
– Ó, Cooper nincs itt – világosít fel Nicole. A nővérével
ellentétben – bár ikertestvérek, messze nem egyformák – Nicole
elég nagydarab, a haját nem túl látványos barnára festette és
Leia hercegnő módjára oldalt két karikába tűzte a fején, nyári
ruhája gyűrött és lóg rajta. Ha jobban megnézzük, inkább tűnik
valamiféle kezeslábasnak, mint ruhának, de valaki egyszer biztos
azt mondta róla, hogy jól áll neki.
Bár miféle eladó lenne ilyen kegyetlen? Nicole úgy néz ki, mint
egy tölcsér fagylalt fejre állítva. Mivel magam is elég
vastagcsontú vagyok, jól tudom, néha milyen nehéz olyan divatos
ruhát találni, ami jól is áll, de annál azért több eszem van,
semhogy valamit megvegyek csak azért, mert egy eladó, aki
jutalékért dolgozik, azt állítja, hogy csinos vagyok benne.
– Megpróbáltuk felhívni és sms-t is küldtünk neki – panaszkodik
Nicole a bátyjára –, de nem lehet elérni.
Hal sonka méretű karjával integetni kezd, hogy felhívja
magára a figyelmemet.
– Helló, Heather – szólal meg meglepően lágy hangon, ahhoz
képest, mekkora ember, bár hallottam történeteket pusmogni,
melyek szerint Hal, a szűz, bátortalan viselkedése elég csalóka.
Azok a karok szemmel láthatólag úgy tudnák összeroppanta-ni
valaki koponyáját, mint valami dinnyét. – Coopert egy
elkerülhetetlen ügy tartóztatja fel. Nem kell aggódni, de

246
megkért, hogy ugorjak be és ellenőrizzek néhány dolgot a ház
körül.
Abban a pillanatban, amint Hal kimondja azt, hogy „nem kell
aggódni”, tudom, hogy kezdhetek aggódni. Ha Cooper nem veszi
fel a telefont, amikor a húgai hívják – és nekem sem ír vissza –,
de elküldi Szűz Halt, hogy „ellenőrizzen néhány dolgot a ház
körül”, akkor valami nagyon komoly baj van.
De azt is tudom, hogy Hal nem fogja az orrunkra kötni, mi az.
Mert azzal megszegné az „úriemberek közti egyezséget”, amit
Cooperrel és a többi barátjával kötöttek. Meg kell várnom, míg
Cooper hazajön, hogy megtudjam, mi folyik itt valójában.
– Nos – jelentem ki eltökélten –, amint látják, hölgyeim, ez
most nem a legjobb alkalom…
– De muszáj beengedned! – kiált fel Nicole, és felkapja a
hatalmas, ezüstszínű papírba csomagolt dobozt a lábánál. –
Elcipeltük az ajándékodat a lánybúcsúdra!
Meglepetten nézek rá.
– Nincs is lánybúcsúm!
– Tudom – bólogat Nicole. – Nem engedted, hogy szervezzünk
neked, ami elég ciki, mivel anya nagyon szerette volna, és Tania
is. Én személy szerint nem nagyon hiszek a házasság
intézményében, mivel része egy idejétmúlt, több ezer éves
patriarchális társadalmi rendszernek, amely csak a férfiakat és a
gazdag nőket szolgálja, de ha már te belemászol, legalább
hagyhatnád, hogy a szeretteid tartsanak lánybúcsút neked.
Különösen, ha így akarják elmondani, mennyire sajnálják, hogy
belerondítottak az esküvődbe azzal, hogy egy csomó embert
meghívtak, akiket igazából nem is biztos, hogy látni szeretnél a
szertartáson…
– Csak beszélj a magad nevében! – pattan fel Jessica. – Nekem
ahhoz semmi közöm. Azt mind Nicole csinálta. Nekem csak

247
tényleg nagyon kell pisilni, szóval, engedj be!
Kérdőn nézek Halre, aki alig hallható bébihangon rábólint:
– Oké, ha ismeri őket.
Ha ismerem őket? Ez meg mit jelentsen?
Visszanézek a lányokra, aztán elindulok felfelé a lépcsőn,
előhúzom a kulcscsomómat a táskámból, és szigorúan kijelentem:
– Rendben, bejöhettek. De csak most az egyszer. Tudom, hogy
hozzámegyek a bátyátokhoz, de ez nem jelenti azt, hogy ti,
srácok, akkor ugorhattok be, amikor csak kedvetek tartja. A
jövőben először telefonáljatok, ha kérhetem. Cooper és én önálló
emberek vagyunk, akiknek van magánéletük, amit szeretnénk, ha
így is maradna: magánéletnek.
– Naná, hogy megtartjátok magánéletnek! – Jessica
mindentudó pillantást vet a testvérére. – Én mondtam. Most már
tudom, mit kaptok tőlem nászajándékba: egy új spatulát!
Összeszalad a szemöldököm, miközben a bejárati ajtó zárjával
vacakolok.
– Te meg mi a csodáról beszélsz?
– Jaj, már! – sóhajt fel Jessica. – A szürke ötven árnyalata? Ne
tegyél úgy, mintha nem olvastad volna! Azt mindenki olvasta. –
Halre kacsint. – Igazam van, nagyfiú? Az biztos, hogy az ő
konyhájukban nem eszünk palacsintát!
Hal csak pislog rá.
– Gőzöm sincs, miről beszél. – A vállára veszi a hatalmas
katonai zsákját. – Az utolsó könyv, amit olvastam, az Információ
volt James Gleicktől.
– Tudós és úriember! – lelkesedik Jessica. – Imádom!
– Próbáltalak hívni – panaszkodik Nicole, miután minden zárat
kinyitottam, az ajtó kitárult, és épp befelé igyekszünk a házba. –
De sosem vetted fel! Millió üzenetet hagytam. És nem hívtál
vissza!

248
 – Kissé bolondokháza van – felelem, miközben beütögetem a
riasztó kódját. – A kollégiumban beköltözési hét van, és…
– Tudom – vág közbe Nicole. Úgy tapad rám, mint valami pióca,
s két kézzel átöleli a túlméretes ajándékomat, így a csillogó
ezüstszalag fölött csak két Leia hercegnős oldalkontya és a szeme
látszik.
De nem ő az egyetlen, akit nem lehet levakarni rólam. A
kutyám, Lucy olyan boldog, hogy végre hazaértem a munkából –
ráadásul társaságban, akiket lehet szagolgatni, ujjé! –, hogy lógó
nyelvvel, ugatva ugrál körbe.
– Tudok az anyádról – folytatja Nicole és igyekszik, hogy
valahogy meghalljam a nagy ugatásban. – Cooper már
felvilágosított róla. Heather, nagyon, de nagyon sajnálom. Ezt
nem tudtam. Úgy értem, persze, tudtam – az egész világ
tisztában van vele, hogy nyúlta le az anyád az összes pénzed,
még gyerekkorodban. De azt sosem gondoltam volna, hogy ha
küldök neki meghívót az esküvődre, akkor el is jön.
– Mégis, mi a fenét hittél? – csattanok fel önkéntelenül.
– Azt gondoltam, majd felhív – szabadkozik. – A jótékonysági
szervezet előkészítőjén – ahová, elismerem, nem vettek fel, de
ez nem az én hibám volt, mivel kiderült, hogy alacsony a vércu-
korszintem, amit addig nem tudtunk – azt mondták, hogy ahhoz,
hogy az ember abszolút ki tudjon teljesedni, elengedhetetlen,
hogy az egyének kommunikáljanak egymással.
Jessica felé fordulok a hűvös előszobában, amelyet Cooper
nagyapja széles, fekete-fehér csíkos tapétával boríttatott (hogy
passzoljon a kinti napellenzőkhöz az ablak fölött), és amit sem
Cooper, sem én nem láttunk indokoltnak átfestetni. Jessica már
elsietett mellettünk, hogy mihamarabb a fürdőszobába jusson,
Hal, a Szűz pedig – zavart bocsánatkérések közepette – a katonai
hátizsákjával tülekszik előre az alagsor felé, nyomában a

249
kutyámmal. Lucy mindig is nagyon szerette Halt, akinek különös
érzéke van az állatokhoz.
Nem kérdem meg, miért igyekszik Hal lefelé, mivel ennek csak
egyetlen oka lehet: Cooper odalent tartja a fegyverét.
És ez az egyetlen ok, amiért Hal, a Szűz, itt van, és lefelé
igyekszik a pincébe, a fegyverszekrény felé, vállán egy katonai
hátizsákkal, az az, hogy… hogy…
Képtelen vagyok normálisan gondolkodni, mert Nicole-nak be
nem áll a szája.
– Szóval úgy gondoltam, hogy ha rá tudnám venni a mamádat
meg téged, hogy beszéljétek meg a dolgokat, akkor könnyes
szemmel összeborulnátok, és végre vége lenne ennek a sok éves
haragszomrádnak. Nem hittem volna, hogy te ennyire… ennyire…
– Dühös vagyok rá? – kérdem. A fejem lüktet. – El vagyok
keseredve? Neheztelek rá? Vagy hogy az anyám egy áruló,
összeesküvő szuka?
Az ezüstszínű szalag fölött kikandikáló szempárból elered a
könny.
– Heather, nagyon sajnálom! Nem tudtam, hogy ennyire
haragszol rá! Sosem beszélsz az anyádról. Azt hittem, már túl
vagy ezen.
Kényszerítem magam, hogy lélegezzek. Minden rendben lesz.
Persze, már órák óta nem hallottam Cooperről, és ideküldte az
egyik emberét, hogy vigyázzon rám – és hogy turkáljon a
fegyverszekrényében de ez nem jelenti azt, hogy bármi baj
lenne.
Igen, így van. Ahogy még mindig én vezetem a lemezeladási
listát…
– Az, hogy valaki nem beszél valamiről, még nem jelenti azt,
hogy túl van rajta, Nicole – világosítom fel a lehető
legnyugodtabb hangon, amit csak ki tudok préselni magamból. –

250
Lehet, hogy már továbblépett, de ebből nem következik, hogy
nem fáj neki, vagy hogy a rajta ejtett sebek, bár részben már
begyógyultak, nem szakadhatnak fel újból, igen könnyen.
Nicole szája legörbül.
– Istenem, olyan buta vagyok!
A fiatalabb húg gyászos zokogásban tör ki, és elrohan. Sajnos,
mivel a kezében tartott gigantikus méretű nászajándéknak
köszönhetően alig látja, mi merre, épp a ház belseje felé szalad,
nem a bejárati ajtó felé, ahol távozhatna.
Nagyszerű. Ezt megcsináltam.
Sóhajtva nyúlok a táskámba, és előveszem a telefonomat.
Coop – írom –, nem akarlak nyaggatni, de hol a csodában vagy?
Mindkét húgod itt van, és Hal, a Szűz is. Azt mondja, azért, hogy
megvédjen, de úgy néz ki, inkább elrejtőzött a pincében. Haha,
csak vicceltem. Oké, lehet, hogy mégsem. Szeretlek. HÍVJ FEL!
Heather.

251
 Nicole-t az udvari konyhában találom a hatalmas faasztalnál.
Leroskadt az ajándéka mellé, és a karjára borulva zokog.
– Nicole! – lépek oda hozzá. – Jól van, nincs semmi baj! Nem
úgy gondoltam. Annyira azért nem olyan rossz a helyzet.
Ez persze hazugság. Nagyon is úgy gondoltam, és de, ennyire
rossz a helyzet.
De rájöttem, hogy hamarosan egy család leszünk, úgyhogy
kénytelen leszek valahogy kijönni vele, vagy a Cartwrightéknál
töltött ünnepi vacsorák elképzelhetetlenül kínosak lesznek.
A lány nem válaszol. Csak sír tovább.
– Ugyan már, Nicole! – erősködöm. – Dühös vagyok, de azért
nem annyira.

252
 – Igenis dühös vagy – szipogja a karjába. – Mindent
elrontottam. És most nem mész hozzá C-Cooperhez, és nem
leszel C-Cartwright.
– Hát, először is, sosem akartam Cartwright lenni, de továbbra
is hozzá akarok menni Cooperhez.
Nicole felkapja a fejét. Elkerekedett, könnyes szemmel bámul
rám.
– Nem veszed fel Cooper vezetéknevét? – kérdezi
elszörnyedve.
– Természetesen nem – felelem. – Én Heather Wells vagyok,
nem Heather Cartwright.
– De… – szipog hangosan Nicole. A konyhában nem tartunk
zsebkendőt, így egy tekercs papírtörlőt nyújtok oda neki. Letép
egy lapot, aztán nagy hangon kifújja az orrát. – De azt tudod,
hogy a Wells az apád vezetékneve. Szóval, továbbra is egy férfi
nevét fogod viselni, csak a te apádét, nem az enyémét.
– Igen, ezzel tisztában vagyok. – Az érzéseim Cooper apja iránt
hasonlóak ahhoz, amit az anyám iránt érzek, csak talán még
kevésbé felejthetőek. Csak az egyikük a rokonom, de mindketten
kihasználtak és megloptak. Cooper apja azáltal, hogy ő a
tulajdonosa annak a lemezkiadónak, amelynek dolgoztam. És
minden lemezcég kihasználja a művészeit.
– De – pislog hevesen Nicole – miért csinálod ezt? Ebben az
országban a férjhez menő nők alig tíz százaléka tartja meg a
saját nevét. És én azt hittem, szereted Coopert.
– Szeretem is – kihúzok egy széket az asztal alól, és leülök
mellé. – De nem látom be, attól, hogy szeretem, miért kellene
megváltoztatnom a családnevemet az övére, ha
összeházasodunk. Megválaszthatom, hogy így legyen-e, és én úgy
döntöttem, hogy nem akarom. Szeretem a nevemet. Én Heather
Wells vagyok. Talán, ha gyerekeink lennének, akkor más lenne a

253
helyzet…
Egy pillanatra eszembe jutnak a tökéletesen nevelt
képzeletbeli gyerekeink, akikről régebben ábrándoztam: Jack,
Charlotte és Emily Wells-Cartwright, tengerészkék-piros
skótkockás iskolai egyenruhájukban. Vagy a nevük esetleg lehetne
Cartwright-Wells. Nem is tudom eldönteni, melyik hangzana
jobban. De mivel úgyis csak a képzeletemben léteznek, enyém a
luxus, hogy ezt nem is kell eldöntenem. Ez a legkényelmesebb a
képzeletbeli gyerekekben, hogy nem valóságosak, így sosem kell
nehéz döntéseket hoznom velük kapcsolatban, mint az igazi
gyerekek esetében, mint például aki Lisa hasában növekszik.
– De nekünk nincs gyerekünk – fejezem be egy vállrándítással
és kétlem, hogy mostanában lenne. Szóval azon a hídon majd
akkor megyünk át, ha odaérünk, addig pedig Heather Wells akarok
maradni, és meghagyom a Cartwright név továbbvitelének összes
terhét Jordannek, neked és Jessicának.
– Ez az én nevem, te spiné! – vágja hozzám Jessica
barátságosan, miközben belibeg a konyhába, mint valami
túlszolizott, hollófekete hajú kísértet. – Ne koptasd el! Hol
tartjátok a poharakat?
– A szekrényben a mosogató fölött – felelem, és kíváncsi
vagyok, miért kérdi.
Jessica kinyitja a szekrényt.
– Bingo! A jégkocka tálcában van, vagy van gépetek?
– A jégkockagyártót a mélyhűtő alsó fiókjában találod. Van
hozzá lapát is. És nyugodtan érezd otthon magad, Jessica!
– Úgy lesz! – Most, hogy könnyített magán és kiigazította a
szemén a ceruzával húzott fekete vonalat, amely kissé
elmaszatolódott a kinti hőségben, úgy tűnik, már semmi sem
zavarja Jessicát. Illetve, majdnem semmi.
– Mi ez a vízi erőmű, te óriáskacsa? – faggatja az ikertestvérét.

254
 – Már mondtam, hogy ne nevezz így! – Nicole, ha lehet, még
elkeseredettebbnek tűnik.
– Hát akkor ne hordj ilyen kezeslábasokat, amikben úgy nézel
ki, mint egy kacsabébi hatalmas pelenkában, és nem foglak így
hívni.
– A terapeutám szerint te vagy a felelős azért, hogy ilyen
alacsony az önértékelésem – vádaskodik Nicole.
– És a terapeutád látta már ezt a göncöt, amiben most vagy?
Mert ez komolyan sok mindent megmagyaráz.
– Lányok! – A telefonomra nézek. Coopertől még mindig nem
érkezett válasz, ami egyáltalán nem jellemző rá. Ha nem vezetés
közben van vagy megbeszélésen ül az egyik ügyfelével, általában
fél órán belül visszahív. – Emlékeztek, hogy odakint említettem:
nekem van saját életem? Nos, ebbe most épp alaposan
belezavartok.
– Elnézést, Heather, de meg kell engedd, hogy bocsánatot
kérjek a bonusz meghívókért, amiket kiküldtem – szabadkozik
Nicole. – Különösen azért, hogy az anyádat is értesítettük.
Jessica, tudtad, hogy Heather még a vezetéknevünket sem akarja
felvenni, miután összeházasodnak Cooperrel?
Jessica gúnyosan felnevet, miközben hatalmas mennyiségű
jeget lapátol a három magas vizespohárba.
– És miért is kéne felvennie? Én is inkább lennék Jessica Wells,
mint Jessica Cartwright. Miért akarna bárki is közénk tartozni?
Láttad már a Jordan és Tania beharangozóját? Jordán abban a
fehér nadrágban úgy néz ki, mint a világ legnagyobb idiótája.
Inkább Ronda Cartwright, mint Jordan Cartwright.
Nicole teljesen megbotránkozik.
– Anya nagyon szomorú lesz, ha megtudja, hogy Heather nem
veszi fel a nevünket – jelenti ki. – A Cartwrightok már a
Mayflower óta alapítanak családot ezen a néven.

255
 – Nagy kár, hogy az a hajó nem süllyedt el – motyogja Jessica,
aztán kissé hangosabban megkérdi: – És anya vajon honnan tudná
meg, hogy Heather nem akarja felvenni a nevünket? Hacsak
valami óriáskacsa el nem hápogja előtte.
– Valószínűleg észreveszi a lagziban – oktatja ki Nicole –,
amikor a DJ úgy jelenti be, hogy „Mr. Cooper Cartwright és Mrs.
Heather Wells első tánca következik mint férj és feleség”, nem
pedig úgy, hogy „Mr. és Mrs. Cooper Cartwright”.
– Zenekar lesz – tájékoztatom –, nem DJ. És az énekes úgy fog
minket bejelenteni, hogy „Cooper és Heather első tánca
következik mint férj és feleség.” Így sokkal személyesebb.
– Hah! – kiált fel Jessica, és macskaszeme összeszűkül
örömében. – Most megfogott, Nic! És hogy lehet, hogy Heather
még nem használja az ízléses ajándékot, amit hoztál neki?
– Jaj! – ugrik fel Nicole megfeledkezve a könnyeiről, és elém
tolja a hatalmas, díszesen becsomagolt dobozt. – Tessék, Heather!
Tudom, hogy ezzel nem tehetem jóvá, amit elkövettem, de azt
akarom, hogy tudd: nemcsak sajnálom, de valamivel szeretném
kompenzálni is. Úgyhogy ezt a saját pénzemből vettem, bár nincs
munkám, le vagyok égve és valószínűleg nemsokára cukorbeteg is
leszek. A szüleim semmivel sem járultak hozzá, és Jessica sem.
– És a kiválasztásban sem segédkeztem – siet hozzátenni
Jessica. Valami után kutat a táskájában, amely hatalmas,
hófehér, tervezői darab, metálosan csillogó arany díszítéssel. –
Ezt az egészet teljesen egyedül csinálta.
– Hűha, Nicole! – bontogatom az óriási ezüstszínű masnit. –
Nem kellett volna ennyit fáradoznod! – De nyilvánvaló, hogy nem
gondolom komolyan.
– Dehogynem, nagyon is kellett – erősködik a lány. – Nem lett
volna szabad felhívnom az esküvőszerveződet és megadni neki a
neveket és címeket, amelyeket a naptáradból és a

256
címjegyzékedből lestem ki. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy
azért csináltam, mert láttam, hogy a vőlegény listáján mennyivel
több vendég szerepel, mint a menyasszonyén, ami szerintem
akkor sincs rendjén, ha Cooper szerint te akartad így. Az
esküvőszerveződ pedig egyáltalán nem viselkedett profiként,
amikor egyszerűen feltételezte, hogy neked ez így megfelel,
anélkül, hogy felhívott volna és megkérdezett volna, mielőtt
nekiesik és kiküldi az összes meghívót. Ha jobban belegondolunk,
ezzel a Perryvel valami nem igazán stimmel. Még én is sokkal
jobb esküvőszervező lennék, mint ő. Mert én legalább a szívemen
viselem az érdekeidet.
– Ez vitathatatlan – ismerem el, különösen, hogy az az ostoba
nő még mindig nem hívta vissza egyikünket sem. Letépkedem a
csomagolópapírt Nicole ajándékáról, és már látom, mi az, amit
ennyi nehézség árán átcipelt a városon a tetőtéri lakásból, ahol a
nővérével és a szüleivel lakik. – Atyaég! Milyen figyelmes
ajándék, Nicole!
– Gyümölcs- és zöldségfacsaró – magyarázza Cooper húga
teljesen szükségtelenül, mivel jól látszik a kép a doboz oldalán.
– A személyes segítőm, aki kiválasztotta nekem, azt mondja,
ez most a legmodernebb. Úgyhogy most már mindenfélékből
tudtok majd levet facsarni Cooperrel, mondjuk, kelkáposztából,
zellerből, sárgarépából vagy spenótból. Sokkal egészségesebb,
mint azok az izék, amiket enni szoktatok.
– Ó! – méregetem a zöldségfacsarót. Ez a szerkentyű nem
szerepelt a nászajándéklistán, amelyre Cooper és én
feliratkoztunk. Én igazából egyáltalán nem akartam ilyen listát,
de Lisa, aki tavasszal ment férjhez, figyelmeztetett, hogy akár
feliratkozunk, akár nem, ajándékot mindenképpen fogunk kapni,
és ha nincs lista, akkor esélyes, hogy olyasmiket, amiket nem is
szeretnénk. Mint például egy zöldségfacsarót. – Nagyon kedves,

257
Nicole. Köszönjük.
Nicole arca ragyog a boldogságtól.
– Örülök, hogy tetszik. Ha főzés helyett lepréseled a
zöldségeket, sokkal több tápanyag hasznosul belőlük közvetlenül.
Csak néhány hét, és érezni fogod a különbséget. Le fogtok fogyni,
mivel teleisszátok magatokat egészséges zöldséglével, és nem
kell már azt a rengeteg káros gyorskaját ennetek, mondjuk,
pizzát vagy sütit, amit egyébként szoktatok, és a hajatok meg a
bőrötök is ragyogni fog.
– Húha! – Nem jut eszembe semmi más, amit mondhatnék. Én
úgy hittem, a bőröm már most is ragyog, hála a bőrradírozó
arckefének, de úgy látszik, tévedtem. – Nagyon figyelmes tőled,
Nicole.
Legszívesebben jól orrba vágnám, de úgy érzem, ez még annál
is rosszabbat tennie a Cartwright családdal való kapcsolatomnak,
mintha soha többé nem szólnék hozzá, ahogy előzőleg terveztem
azért, hogy elégtételt vegyek.
– Jaj, olyan boldog vagyok, hogy tetszik! – rohan oda hozzám,
és átkarolja a nyakamat. Már megint sír, de ez alkalommal
örömkönnyeket.
Én is megölelem. Mi mást tehetnék?
– Aha – szólal meg Jessica a háttérből szarkasztikusan. – Mindig
is ilyenre vágytál, hm, Heather?
Hallom, ahogy egy pohárban jeget ráz. Miután Nicole elenged,
hátrafordulok, és látom, hogy a túlméretes táskájából már
kipakolt egy halom üveget, a tartalmukat poharakba öntötte, és
most minden egyes poharat összeráz egy tetejére borított salátás
tányérral, hogy a benne lévő folyadék – amely igencsak rózsaszín
– ki ne fröcsögjön. Egy koktélkeverő sokkal hasznosabb ajándék
lett volna Nicole-tól – szerepel is a listánkon de úgy látszik, azt
nem találta túl egészséges választásnak.

258
 – Jessica! – kérdem kíváncsian. – Te meg mit művelsz?
– Adok valami ajándékot, aminek tényleg örülni fogsz – feleli. –
Csinálok egy Key West limonádét. Vodka, Triple Sec, limonádé és
egy kis áfonyalé. Szerintem mindenkinek jót tenne egy ital. – Egy
pillanatra abbahagyja a koktél rázását, és végigmér. – Hacsak
nem szeretnéd inkább, hogy lerohanjak a közértbe és vegyek egy
kis kelkáposztát. Gyorsan csinálhatunk belőle némi ivólét, ha
gondolod.
– Nem, jó lesz így. Ez a limonádé jól hangzik.
Arra bátran számíthatunk, hogy ha Jessica beugrik, a
táskájában lesz egy hordozható minibár.
– Jess! – csóválja a fejét rosszallóan Nicole. – Tudod, hogy nem
iszom töményet. Nekem minek csináltál?
– Az nem neked lesz, nagyokos – hűti le Jessica. – Hanem
Rambónak odalent.
Ezzel felvesz két poharat, feltételezhetően az egyiket
magának, a másikat pedig le akarja vinni Halnék a pincébe.
Tudom, hogy ez nem túl jó ötlet, és nemcsak azért, mert a
frászt hozná Halre, aki – hogy finoman fogalmazzunk – mindig is
kissé kényelmetlenül érezte magát női társaságban, hanem
amiatt is, amibe szerintem odalent botlana. Nem mintha úgy
gondolnám, hogy Jessica helytelenítené a dolgot. Éppen
ellenkezőleg. Eléggé biztosra veszem, hogy tetszene neki…
olyannyira, hogy valószínűleg rögtön kattintana is néhány fotót
róla, és feltenné mindenféle közösségi oldalra, ahová járni
szokott.
És akkor Coopert odaállítják majd valami magánnyomozói
bizottság elé, amely az ilyen dolgokkal foglalkozik, és jól elveszik
az engedélyét, sőt, feltehetően még börtönbe is csukják.
– Tudod, mit? – kapom ki a két poharat a kezéből. – Majd én! Te
maradj itt és csinálj egyet Coopernek! Bármelyik pillanatban itt

259
lehet.
Nicole arca felragyog.
– Tényleg? Felhívott?
– De ő nem inkább a scotch-ot szereti? – kérdi Jessica. Néha,
bármily különbözőek is, az ikrek hátborzongatóan egyformán
gondolkodnak.
– Jaj, nem, csak sms-t írt – hazudom, és gyorsan elindulok a
pinceajtó felé, – Már úton van. És nem, szereti a gyümölcsös
italokat.
Ha létezik pokol, én egyenesen oda jutok majd azokért a
hazugságokért, amelyeket csak az elmúlt órában összehordtam.
A lábammal kell kinyitnom a pinceajtót, mert mindkét kezem
tele van a páracseppes poharakkal, de azért sikerül épségben le-
jutnom a sötét és keskeny lépcsőn. Cooper háza nagyjából
azokban az időkben épült, mikor a Fischer Hall, úgyhogy sok
ugyanolyan furcsa dologgal találkozhatunk itt, mint a
kollégiumban. Itt van például ez a pince, ahol eredetileg szenet,
jeget és talán még holttesteket is tároltak – vagy legalábbis
hatalmas, felfüggesztett húsdarabokat –, szóval sötét és
hátborzongató hely, ráadásul gyakran be is ázik egy föld alatti
vízfolyás miatt, amely átfolyik az Ötödik sugárút, a Washington
Square Park és Greenwich Viliágé nagy része alatt.
Bár a legtöbb hasonló házban az alagsort mosodává vagy
garázzsá alakították (az utóbbiakért elképesztően magas bérleti
díjakat kérnek), Cooper nagyapja sosem vette erre a fáradságot,
és Cooper sem, amióta megörökölte a helyet, úgyhogy továbbra is
úgy néz ki, mint valamelyik gnóm barlangja A hobbithól (amit se
nem láttam, se nem olvastam, mert elég bugyuta történetnek
tűnik, Gavin azonban vég nélkül áradozik róla).
Amikor leérek, Hal ott ül egy kislámpa fényénél a
munkaasztalnál, amelyet Cooper az Otthon és kert csatorna

260
műsorain felbuzdulva vásárolt egyszer. Csakhogy Hal nem törött
lámpát javítgat vagy egy billegő szék lábát fűrészelgeti, hanem
22-es kaliberű lövedékeket töltöget egy kis kékes színű,
gumírozott markolatú revolverbe. Előtte négy vagy öt üres
pisztolytáska, amelyekhez különböző típusú és kinézetű fegyverek
tartoznak, valamint igen sok doboznyi töltény.
Látom, hogy Cooper fegyverszekrénye zárva van, úgyhogy
tudom, hogy egyik fegyver sem onnan került elő, főleg, hogy csak
Cooper és én ismerjük a zár számkombinációját, ami Lucy
születésnapja. A pisztolytáskák valószínűleg mind Hal
hátizsákjából származnak, amely ott hever a földön az asztal
alatt, közvetlenül Lucy mellett, aki elmerülten rágcsálja a bal
mancsát.
Nem is tudom, mit csináljak. Hal még nem látott meg a
lépcsőn, úgyhogy a visszavonulás is határozottan ott van az
opciók között. Visszaosonhatnék, és mondhatnám azt Jessicának
és Nicole-nak, hogy gázszivárgás van, így el kell hagyniuk a házat,
aztán felhívhatnám Canavant, hogy jöjjön vissza azonnal, mert
egy fegyverfelhalmozó őrült ücsörög a pincémben.
De mielőtt még megtehetném, az egyik jégkocka a kezemben
lévő italban hangosan megpattan, Hal pedig felnéz, és a
szemüvege lencséje megcsillan a lámpafényben. Meglátott.
– Hát, helló, Hal! – üdvözlöm vidáman. – Rossz napod volt? Az
erőszak sosem megoldás, jól tudod. Igyunk egy frissítő italt, aztán
megbeszélhetjük a dolgot.
Hal kedvesen elmosolyodik.
– Ezek nem az enyémek – mutat a pisztolytáskákra. – Cooper
kért meg hogy hozzam ide őket.
– Ó? – teszek egy-két bizonytalan lépést lefelé. – Cooper úgy
tervezi, hogy felfegyverez egy kisebb hadsereget?
Hal elvigyorodik.

261
 – Nem – feleli. – Tulajdonképpen neked lesznek.

Muszáj gyorsan lesietnem a lépcsőn és lehuppannom Hallel

szemben a hokedlira, különben döbbenetemben biztos
elhajítanám az italokat a kezemből. Miután biztonságban
elhelyezkedtem, hatalmasat kortyolok a pohárból, hogy erőt
gyűjtsek.
Jessicának igaza van. Ez a limonádé elég frissítő.
– Már ne is haragudj, Hal – fogok bele udvariasan. – De azt

262
mondod, Cooper kérte, hogy ezt az összes fegyvert hozd el ide
nekem?
– Hát, nem egyszerre kell mindet használni – magyarázza halk,
ziháló hangon. – Majd kiválasztod, hogy melyikkel tudsz a
legkényelmesebben lőni. Megpróbáltam visszaemlékezni, milyet
használtál legutóbb a lőtéren. Nem az ilyen huszonkettest
kedvelted?
Szeretnék még egy kicsit Jessica italából, de a fegyver és az
alkohol rettenetes kombináció, úgyhogy mindkét poharat
leteszem az asztal átellenes végébe, és vágyakozó pillantásokat
vetek rájuk.
– Hal! – próbálkozom óvatosan. – Miért küldött nekem Cooper
egy ilyen hatalmas és változatos fegyverkészletet?
– Hát nem árulta el? – csodálkozik. – Nekem azt mondta, valaki
meg akar ölni. Vagy legalábbis valaki, aki már egy másik embert
megölt ott, ahol dolgozol, lehet, hogy téged szemelt ki
következőnek. Úgy látom… – Hal idegesnek tűnik. Valószínűleg ez
a leghosszabb beszélgetés, amelyet egy nőnemű lénnyel
folytatott azóta, hogy legutóbb az anyjánál járt. – …ez elég
gyakran megtörténik veled.
– Oké – mondom, miután vettem egy mély levegőt. – Értem,
mire gondol Cooper. De én egy hétszáz ágyas kollégiumban
dolgozom. Akarom mondani, diákotthonban. Nem mászkálhatok
ott és lövöldözhetek kedvemre. Akár meg is sebesíthetek – vagy
meg is ölhetek – valakit.
– Öhm – krákog Hal. – Hát, ez a lényeg. Ezekben a fegyverekben
épp az a szép, hogy kisebb vadakra vadásznak velük. Mókusokra,
nyulakra, ürgékre, esetleg rókára vagy prérifarkasra – szóval
kártékony állatokra. Kétlábú kártevőkben nem sok kárt tudsz
tenni ezekkel, hacsak nem szándékosan rájuk célzol, és nagyon
közel nem állnak hozzád.

263
 Nyelek egyet. A „kétlábú kártevő” igen jó kifejezés rá, hogy
jellemezzük Hamadot, vagy akárki is ölte meg Jasmine-t és
próbálta meg eltenni láb alól Cameron Ripleyt.
De akkor is.
– Semmi szükségem fegyverre, és nem is kértem ilyet
egyáltalán, Hal – tiltakozom, amilyen udvariasan csak tudok. –
Még olyat sem, amilyennel kisállatokra lehet lőni. De ha már itt
tartunk, hol van Cooper?
Hal, a Szűz kényelmetlenül feszengeni kezd, miközben arrébb
teszi az első pisztolyt, és kinyit egy másik tokot.
– Arra kért, ne áruljam el neked, mert nem akarja, hogy
aggódni kezdj. De azt mondta, hamarosan itthon lesz, és addig is
ideküldött, hogy gondoskodjak róla, hogy mindannyian
biztonságban legyetek, már abban az esetben, ha látogatók
érkeznének. Mármint férfi látogatók – teszi hozzá sietve, és a
plafonra néz. – Nem hinném, hogy a húgaira gondolt.
Azonnal ráharapok egy szóra, ami elhagyta Hal száját.
– Aggódni? Miért nem akarja Cooper, hogy aggódjak miatta?
Bajban van, vagy mi? Én úgy tudtam, egy szimpla biztosítási
csalási ügyön dolgozik.
– Úgy is van – vágja rá Hal. – Épp erről beszélek. Hogy nincs
miért aggódni.
De akkor miért aggódom mégis egyre jobban?
– Nagyszerű – motyogom a bajuszom alatt. – Én vagyok az, akit
Cooper feleségül fog venni, mégsem mond el nekem semmit. De
neked, a fegyverneppernek, mindent elmesél.
– Nem vagyok fegyvernepper – tiltakozik Hal sértődötten. –
Sosem adnék el ezek közül egyet sem. Én gyűjtő vagyok. És csak
különleges barátoknak adom őket kölcsön néha. És nem gondolod,
hogy sokkal jobb, ha ezek olyan valakinél vannak, mint én
vagyok, mintha valami korcshoz kerülnének, aki aztán

264
szörnyűségeket művelne velük?
Összehúzott szemöldökkel nézek rá.
– Na, várjunk csak! Azt mondtad: „korcs”? Hal, csak nem te is
zsaru vagy?
– Az… voltam – húzza be a nyakát. Nem látom a tekintetét a
vastag szemüveg mögött, de úgy tűnk, nem túl boldog. – Nem
igazán szeretek azokról az időkről beszélni. Koncentrálhatnánk
esetleg arra, hogy kiválaszd a megfelelő fegyvert magadnak? Igen
boldoggá tennél. Jó lövész vagy, tudod.
Elkerekedett szemmel nézek rá.
– Tényleg?
– Láttalak a lőtéren – pillant fel szégyellősen. – Nagyon
pontosan lősz, annak ellenére, hogy nincs sok gyakorlatod. Bár ez
elég sok nőre jellemző. – Egy kis keserűség érződik ki a hangjából,
ahogy hozzáteszi: – Könnyedebben fogják a fegyvert, mint a
férfiak, és stabilabban tartják a… – a tekintete a derekam alá
vándorol, és kissé kényelmetlenül megköszörüli a torkát – …az
alsótestüket. Ha alacsonyabban van a súlypontod, az segít a
helyzeted megtartásában.
Fogalmam sincs, mit felelhetnék erre.
– Ez tudományos tény?
Hal teljesen belemelegedik a témába.
– Ó, igen – folytatja lelkesen. – Csak azért nem láthatunk annyi
nőt a lövészversenyeken, mint ahány férfit, mert gyakran azok a
nők mutatják a legkevesebb érdeklődést a sport- vagy hobbiszerű
lövészet iránt, akik a legjobbak benne. Általában olyanok, mint
te: úgy gondolják, a fegyverek túl erőszakosak, vagy túl
hangosak, vagy hogy csak bűnözőknek és vadászoknak valók. Meg
hasonlók. És ez nagy kár.
Szomorúan felsóhajt, és abban a pillanatban nyilvánvalóvá
válik, miért is szűz még mindig (már ha a neve jelent valamit):

265
egyszerűen még nem találta meg a megfelelő lányt… vagy túl
szégyenlős ahhoz, hogy így megnyíljon előtte.
– Valóban – csak ennyit tudok mondani.
Emlékszem arra a néhány alkalomra, amikor vonakodva bár,
de belementem, hogy Cooper elrángasson magával a lőtérre, ahol
ő és a barátai gyakorolják a lövészetet (úgy érzi, ez kötelessége,
ha már fegyvertartási engedélye van New Yorkban, és
feltételezem, a munkájához is szükséges). Sokkal több férfi volt
ott, mint nő, de néhányat azért mindig láttam.
Az egyikük hidrogénszőke hajú volt, tetőtől talpig rózsaszínbe
öltözött: rózsaszín tűsarkú, rózsaszín miniruha, rózsaszín
hajpánt, sőt, még a lövészethez használt kesztyűje is (amivel a
manikűrözött körmét védte) rózsaszín volt, hogy passzoljon a
rózsaszín markolatú Ruger pisztolyához. Tökéletes szív alakot lőtt
(golyónyomokból) az ötven méterre lévő lőtábla közepe köré,
aztán levette a rózsaszín árnyalatú védőszemüvegét, elégedetten
bólintott, és a rózsaszín, Hello Kitty-mintás műanyag
fegyvertáskáját lóbálva kisétált.
Ez volt az egyetlen rész az egész lőtéri látogatásom alatt,
amit élveztem. Mondtam is Coopernek, hogy gyakrabban mennék
ki vele, ha olyan ruhám lehetne, ami színben passzol a
pisztolyomhoz, mint annak a rózsaszín hölgynek, de csak
vicceltem.
Úgyhogy tulajdonképpen nem teljesen váratlan a dolog,
miszerint Cooper nemcsak azért küldte ide Halt, hogy vigyázzon
rám, hanem hogy választhassak egy fegyvert, amivel
megvédhetem magam.
Sajnos, a Hal által szállított fegyverek közül egyik sem
rózsaszín. Felsóhajtok. Eszem ágában sincs pisztolyt vinni a
munkahelyemre, de úgy gondolom, belemegyek a játékba, ha
ettől Hal boldog lesz.

266
 – Oké. Hogy emlékszel, melyikkel lőttem a legjobban?
Hal felderül, és rámutat az egyik fegyverre. Es ahogy a
kezembe veszem a sima markolatot, már emlékszem.
– Ez alapvetően céllövésre való – magyarázza Hal. – Egyáltalán
nem olyan, mint amit én vagy bárki más önvédelmi célra
javasolnánk. De nekem úgy tűnt, ezt elég magabiztosan
használod – legalábbis minden alkalommal eléggé a tábla
közepébe találtál vele és közelről egészen biztosan
ártalmatlanná lehet tenni vele valakit, úgyhogy csak ez számít.
– Milyen megnyugtató – mormolom.
– És könnyedén befér a táskádba, vagy egy mélyebb zsebbe is –
folytatja Hal, akinek figyelmét elkerülte a szarkazmusom. – Csak
kilencet lehet vele lőni, de annál többre nem is lesz szükséged. A
dolog nyitja, hogy lőj és menekülj. És soha ne hagyd, hogy
elvegyék tőled a fegyvert. Kivéve persze, ha egy rendőrről van
szó, mert akkor át kell adnod, de akkor mehetsz is a dutyiba,
mert arra sincs engedélyed, hogy fegyvert tarts, nemhogy
magaddal hurcolászd New York utcáin. Egyéb esetben azonban
sose engedd, hogy elvegyék tőled a pisztolyt, bármi történjék is.
– Jól van – felelem erőtlenül. Már attól összeszorul a gyomrom,
hogy egyáltalán fegyver legyen nálam a lőtéren kívül. Hogy képes
Cooper mindennap magával hurcolni egy ilyet? Talán Halnek igaza
van, és én is olyan nő vagyok, aki ugyan remekül lő, de
egyszerűen gyűlöli az ilyesmit. – Biztos vagy benne, hogy akkora
veszélyben vagyok, hogy mindenképpen szükségem lesz erre?
– Hát, Cooper mindenesetre úgy gondolja. És ha ő úgy
gondolja, akkor bizonyára úgy is van.
Elég mókás, hogy amint ezt Hal kimondja, Lucy, aki eddig
alázatosan hevert a lábánál, hirtelen felkapja a fejét, és
hegyezni kezdi a fülét. Egy másodperccel később izgatott
ugatásba fog és olyan tempóban iramodik fel a lépcsőn az

267
emeletre, hogy rókaszerű farka csak úgy lobog utána.
Ez csak egyetlen dolgot jelenthet, amit Jessica fülhasogató
hangja meg is erősít, ahogy leüvölt a lépcsőn:
– Heather! Jó lenne, ha feljönnél! Cooper itthon van! Ezt nem
fogod elhinni!

És Jessicának igaza van. Ezt tényleg nem hiszem el.

Cooper befelé igyekszik a bejárati ajtón egy másik
kebelbarátjával, Szimat Sammyvel, aki átkarolja a derekát, úgy
támogatja. Mivel Cooper jobb lába a csupasz lábujjától a térdéig
fekete szövetből és fémből készült sínbe van téve.
Amikor Sammy becsukja az ajtót mögöttük és Cooper
megfordul, látom, hogy az ajka a háromszorosára dagadt, és a bal
szeme alatt is egérméretű dudor látszik.
– Jól vagyok – próbál megnyugtatni, amikor észreveszi a
döbbent rémületet az arcomon, és látja, hogy az ikerhúgai levegő
után kapkodnak. A sínbe tett lábával óvatosan hárítja az
izgatottan ráugráló Lucyt. – Rosszabb, mint amilyennek látszik –
kacsint ránk kisfiús mosoly kíséretében. De mindkét kísérlete
láthatólag elég fájdalmas következményekkel jár. – Látnotok
kellene a másik fickót!

268
 Most már tudom, miért hívott fel mindenkit, csak engem nem.
Alig tud beszélni, akkora vágás éktelenkedik az ajkán. Furcsán
képzi a hangokat, mint amikor valakinek a száját Novocainnal
elzsibbasztják. Azonnal tudtam volna, hogy valami baj van. És
már rohantam is volna hozzá, épp ahogyan most teszem.
Mindkét karommal átölelem, és átveszem Sammytől a
támogatást. Ám amikor Cooper felszisszen, rájövök, hogy
valószínűleg egy-két bordája is eltörhetett.
– Istenem! – A szívem hangosan zakatol. – Mi történt?
Cooper puszit nyom a fejem búbjára, és halkan magyarázni
kezd.
– Hosszú történet. Csak annak örülök, hogy biztonságban vagy.
Hallottam, mi történt azzal a riporterrel. A karja szorosabban
fonódik körém. – Hála istennek, hogy nem te voltál!
De, én voltam. Legalábbis, az én hibám volt.
És az, hogy mostantól fegyvert hurcolok magammal, nem
változtat vagy hoz helyre semmit, bármit hisz is Cooper.
De nyilvánvalóan nem a mostani a legalkalmasabb pillanat,
hogy ezt elmondjam neki.
Nicole-t még jobban felzaklatja a bátyja állapota, mint engem
– vagy legalábbis sokkal drámaibban adja elő a dolgot. Amint
meglátja a sérüléseit, felsikolt, és legalább olyan hevesen veti
magát Cooperre, mint Lucy, annyi különbséggel, hogy neki nem
lóg ki a nyelve és nem csóválja a farkát.
Sajnos Cooper nem tudja olyan könnyedén távol tartani a
sínjével, mint a kutyát.
– Autóbaleseted volt? – sápítozik Nicole. – Más is megsérült?
Voltak halálos áldozatok?
– Senki más nem sérült meg – tájékoztatja Szimat Sammy, és
megpróbál úgy tenni, mint aki ura a helyzetnek. – Valami kölyök
éppen sms-ezgetett, és hátulról belément, ez minden. A gyerek

269
jól van, és Coop is jól van. Mi lenne, ha hagynátok neki egy kis
teret, oké, lányok?
Sammy, aki egyébként zálogkölcsönöket folyósít, erős New
York-i akcentussal beszél, és könnyedén haptákba tud állítani egy
egész szobát, ami igazán hasznos tulajdonság, ha az embernek
lopottnak bizonyuló holmikkal és hisztérikus huszonévesekkel van
dolga, olyanokkal, mint Nicole.
– Persze, persze – lép hátra azon nyomban Nicole. – Tehetünk
valamit érted? Esetleg csináljunk egy teát? Jessica, főzz egy kis
teát!
– Teát? – Jessica úgy néz a húgára, mintha annak elment volna
az esze. – Láttál te olyat valaha is, hogy Cooper teát ivott? Senki
nem kér teát. Mi lenne, ha innánk valami rendes italt? Valaki? Már
kitöltöttem egy kis Key West limonádét.
– Limonádé! – lelkesedik Cooper. – Mmm…
Napnál világosabb, hogy Coopert telenyomták
fájdalomcsillapítóval, és az is, hogy Sammy hazudik. Ránézésből
is felismerek egy verekedésből származó sérülést. A Fischer
Hallban a szobatársnők közti konfliktus randa üzenetekben
szokott kiteljesedni a hűtőszekrényen, a fürdőszobai tükrön vagy
a közösségi oldalakon. A fiúk közt ugyanez feldagadt ajkakat
jelent, és pontosan olyan zúzódásokat, amilyeneket Cooper
szeme alatt látok.
Hogy mi történhetett a lábával, el sem tudom képzelni, de az
biztos, hogy nem csak egy kis koccanás volt. Valami nem stimmel.
De nagyon nem.
De hogy mennyire nem, azt csak akkor tudom meg, mikor
Cooper lenéz, ferdén rám mosolyog (hála istennek, úgy tűnik,
még megvan az összes foga), és azt mondja:
– Hát persze, egy limonádé jöhet, Jess. És ne haragudj, hogy
nem hívtalak, édesem. Bizonyos dolgok kissé lekötöttek.

270
 És nevetgélni kezd. Cooper, aki sosem nevetgél.
– De Heather! – csodálkozik Nicole. – Azt mondtad, Cooper
telefonált…
– Fogd be, Nicole! – förmedek rá. A szeme megbántottan
elkerekedik, de most nem vagyok abban a hangulatban, hogy
bocsánatot kérjek. Túlságosan lefoglal, hogy a bátyja csuklóját
vizsgálgatom, vannak-e rajta kötélnyomok, mert úgy érzem,
bizonyára a szó szoros értelmében meg is kötözték, hogy most
ilyen vígan nevetgél a saját kis tréfáján. De nem látok semmi
szokatlant. Csak a szegény, meggyötört, mégis irtó vonzó arcát.
– Említettem mostanában, mennyire szeretlek? – kérdi, és az
orrát fülembe fúrja. – Olyan gyönyörű vagy! Te vagy a legszebb
lány a világon! – Elég nehezen érthető, amit mond, úgy fel van
dagadva a szája, de azért a lényeg kiderül.
– Istenem! – röhög fel Jessica. – Fenébe az italokkal! Mi a
csodát szed? Mert abból én is akarok!
Bosszúsan csattanok fel.
– Csak semmi ital! Igazából, lányok, szerintem ideje lenne
hazamennetek! Le kell fektetnem Coopert.
Nicole még mindig sértődötten néz rám.
– De ő a bátyánk! Segíteni akarunk!
– Arra semmi szükség. Én majd elrendezem – lép elő sóhajtva
Hal, a Szűz a folyosóról, ahol eddig őgyelgett. Olyan eltökélten
indul felénk, hogy rájövök, erre várt egész eddig: végig tudta,
hogy Cooper megsérült, csak nekem nem árulta el.
Mindjárt felrobbanok a méregtől.
– Ó, helló, Hal! – derül fel Cooper arca, amint meglátja. – Hogy
mennek a dolgok?
– Neked most jobban, mint nekem, barátom – feleli Hal, és
lehajol, hogy felkapja a vőlegényemet, mint egy gyereket. Aztán
elindul vele felfelé a lépcsőn – közben Cooper időnként

271
nyögdécsel, ha a törött bordája véletlenül megnyomódik, Hal
pedig fel-felmordul. Cooper sem épp apró ember.
– Hányadikra, Heather? – kérdi erőlködve.
– A második jó lesz – mondom, bár, amióta eljegyeztük
egymást, Cooper többnyire a harmadikon tölti az idejét, az én
lakrészemben. De azt hiszem, most nem örülnének, ha még egy
emelettel feljebb küldeném őket. – Balra van egy hálószoba.
– Hál’ isten – tántorodik meg kissé Hal.
Nicole és Jessica a lépcső végében állnak, az előszobában,
onnan nyújtogatják a nyakukat, hogy lássák, amint Hal felcipeli a
bátyjukat az emeletre. A látvány megteszi a hatását: végre
mindketten áldásos csendben bámulnak.
Szimat Sammy eközben előhúz egy kötegnyi hivatalosnak tűnő
papírt a khakiszínű nadrágja zsebéből, és átnyújtja nekem.
– Ezeket a kórház adta – magyarázza kissé bocsánatkérő
hangsúllyal. – Egyszerű törés a jobb lábon, azt mondták. Magyarul
ez azt jelenti, hogy eltört a bokája. És egy bordája is. Az arcán
csak zúzódások vannak. Az esküvőre már jól lesz, esküszöm!
– De mi történt valójában? – érdeklődöm. – Tudom, hogy nem
autóbaleset volt, Sammy. És ne mondd, hogy ezt a monoklit egy
biztosítási csalás ügyében folytatott nyomozás közben szerezte!
Sammy Nicole-ra és Jessicára pillant.
– Öhm… Izé… Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt majd ő mesélné
el.
Ostoba, férfiak közti becsületkódex!
– Ja, és hétfőn vissza kell mennie az orvoshoz – teszi hozzá
gyorsan Sammy, talán mert meglátja az arckifejezésemet. – Addig
pedig pihennie kell, és csak paracetamolt szedhet, aszpirint nem,
mert az gátolja a sebgyógyulást vagy mi. Ki tudja… Van itt egy
recept valami erősebb cuccra is, bár a kórházban eléggé
kiütötték, azt hiszem. De valószínűleg később még szüksége lehet

272
rá. És itt egy papír, amivel kiválthatjátok a mankót is. Azt is
hoznod kell neki egyet. A kórházban épp nem volt raktáron. Azt
mondták, van egy éjjelnappali orvosi eszközöket árusító bolt
Chelsea-ben.
Sammy zavartan köszörüli a torkát. Sovány fickó rövid ujjú
ingben és szalmakalapban, és neki van a leghosszabb orra, amit
valaha láttam.
– És ha megjegyezhetem – teszi hozzá –, nagyon sajnálom ezt
az egészet, Heather. De a mi munkánkban, tudod, megesik az
ilyen.
– A mi munkánkban?
A milliónyi papírra pillantok: néhány sárga, néhány fehér és
pár rózsaszín lap van köztük. Mivel Cooper és én még nem
vagyunk házasok, nem vehettem be a New York-i Főiskola által
kínált egészségbiztosítási programba, ami pedig nagyszerű. Mivel
Cooper vállalkozóként dolgozik, így a biztosítását is magának
fedezi, valami olyan cégnél, amelyet a kedvenc szakirodaimában,
a telefonkönyvben talált. És ez a létező legrosszabb biztosítás az
országban. Tudom, mivel a könyvelőjeként én állok kapcsolatban
a céggel.
Látnotok kellene a másik fickót, mondta Cooper. Ha ez a másik
valaki még nála is rosszabbul néz ki, az is előfordulhat, hogy
beperelik. A rendőrség is megjelenhet, hogy kikérdezze, vagy az
is lehet, hogy a pasas haverjai előbb bukkannak fel, hogy
befejezzék a melót. Talán Cooper ezért kérte meg Halt, hogy
jöjjön át és hozzon egy rakás fegyvert…
– Heather, Jessica és én megbeszéltük a dolgot, és úgy
döntöttünk, elmegyünk – rángatja meg az ingujjamat Nicole
váratlanul.
Meglepetten nézek rá.
– Bocs, mit mondtál?

273
 – Elmegyünk és kiváltjuk a recepteket, elhozzuk a pirulákat
meg a mankót – magyarázza Nicole, mint egy gyereknek. – Aztán
hazamegyünk, esküszöm, ha azt akarjátok.
– És ígérem, nem nyúlom le Cooper egyik gyógyszerét sem –
teszi hozzá Jessica. – Bár nincs semmi programom erre a
hétvégére, úgyhogy jól jönnének, ha ki akarnék kapcsolódni. De
tényleg igyekszem visszafogni az ilyesfajta pirulák használatát, és
maradni kizárólag a gyógynövényeknél. És persze csökkenteni az
alkoholfogyasztásomat is, természetesen.
A tekintetem Sammyről a kezemben lévő papírokra, majd az
ikrekre vándorol. Hirtelen legszívesebben elsírnám magam. És
nem bánatomban, hanem a hálától, és igen, a szeretettől. Lehet,
hogy nincs családom – legalábbis olyan, akit szeretek –, de úgy
tűnik, vannak barátaim.
– Megtennétek? – kérdem elfúló hangon.
Nicole álla leesik meglepetésében.
– Hát persze, Heather!
– Naná, Heather! – forgatja a szemét Jessica. – A
koszorúslányaid lennénk, emlékszel?
– Amiről az jut eszembe, hogy holnap lesz az utolsó
ruhapróbád.
– Nicole az ajkába harap, aztán gyorsan megkérdi: – Továbbra
is szeretnéd, hogy ott legyünk, ugye? Mind a ketten?
A ruhapróba ki is ment a fejemből. Ebben a pillanatban nem
tudom elképzelni, hogy fogok időt szorítani a próbára, de már a
ruhára sem emlékszem, amit hónapokkal ezelőtt választottam ki
– bár igazából csak májusban, rögtön azután, hogy Cooper
megkérte a kezemet, még akkor, amikor azt terveztük, hogy
megszökünk, és úgy tartjuk meg az esküvőt. De egy dolgot
biztosan tudok.
Könnyes szemmel felelem az ikreknek:

274
 – Hát persze, hogy szeretném, ha ott lennétek. Mind a ketten.
Lopva kilesek az utcára, mielőtt útnak engedném őket, és
ellenőrzőm, nem ólálkodik-e errefelé egy fehér Cadillac, aztán
háromra zárom az ajtót mögöttük, és Sammyhez fordulok:
– Oké, szóval ki volt az, aki ezt tette Cooperrel? Halljam az
igazat! Egy Hamad nevű pasas?
– Hamad? – néz rám zavartan.
– Sammy, ne játszd nekem a hülyét! Tudom, hogy ennek a
verekedésnek, amibe Cooper keveredett, van valami köze
hozzám, különben Hal nem lenne itt, és nem ragaszkodna hozzá,
hogy holnap pisztolyt vigyek magammal a munkába. Úgyhogy
egyenes választ várok. Többen voltak? Külföldiek? Egy Cadillacet
vezettek?
Sammy még tanácstalanabbul pislog.
– Csak egy fickó volt, és nem Cadillackkel. A neve Ricardo.
Döbbenten nézek rá. Most én jövök zavarba.
– Ricardo? – ismétlem meg. Nem vagyok benne biztos, hogy jól
hallottam, amit mondott. – Ricardo az anyám barátja. Vagyis volt
barátja, ha nem tévedek. Anyám azt mondja, összevesztek…
– Pontosan – bólint rá Sammy. – De nem kell aggódni. Ha jól
sejtem, Cooper alaposan helyre tette azt a férget. Amikor ezt a
Ricardo nevű tréfamestert kiengedik a kórházból, ahol a törött
orra és medencéje miatt kezelik, amit Coopernek köszönhet,
viszik is nyomban a helyi dutyiba, onnan meg egyenesen a
Rikersbe, ahová az ilyen söpredék való, mint ő. Coop tudja,
hogyan kell az ilyesmit kezelni, már ha érted, mire gondolok.
– Igen, értem, mire gondolsz – mormogom, mert nem jut
eszembe semmi más, amit mondhatnék. 

275
 Cooper és én végre magunkra maradtunk a régi
hálószobájában – ha nem számítjuk Lucyt, aki álomba szenderült
a kutyavackában a földön, valamint Owent, a macskát, aki őrt ül

276
Cooper ősöreg fiókosszekrényén, és vágott, sárga szemével
minket figyel.
A fájdalomcsillapító, amit a kórházban adtak, végre már kezd
kimenni belőle, de Cooper vonakodik bevenni az új tablettákat,
amiket Nicole és Jessica oly sok fáradság árán hoztak neki. Mint
kiderült, a patikában már nem adják ki csak úgy bárkinek a
receptre írható gyógyszereket. Csak annak adják oda, akinek a
nevére a recept szól, vagy a vele egy háztartásban élőknek, de
akkor fényképes igazolványt kell bemutatni, vagy legalábbis
valamilyen iratot, amely igazolja, hogy az illető ugyanazon a
címen lakik, mint akinek a receptet felírták.
Szerencsére Jessica és Nicole vezetékneve ugyanaz, mint
Cooperé, ráadásul remek meggyőzőképességgel rendelkeznek – de
legalábbis hihetetlenül kitartóak. Meglehet, egyszerűen csak
addig nyaggatták a patikust, amíg be nem adta a derekát. így
érték el azt is, hogy kapjanak egy pónilovat – pontosabban
mindketten egyet – a szüleiktől, még kiskorukban.
– Ezeket nem szeretem – jelenti ki Cooper, amikor odanyújtom
neki az egyik tablettát. – Teljesen megzavarodok tőlük.
A feldagadt szájától ez nagyjából úgy hangzik, hogy belbecsen
becsabadobok bőbükk. 
– Nem érdeke! – jelentem ki. – Aludnod kell, ha meg akarsz
gyógyulni. Ezt úgy hívják, hogy fájdalommenedzsment. Ha most
nem veszed be ezt a gyógyszert, néhány óra múlva úgy fogsz
felébredni, hogy üvöltesz majd a fájdalomtól.
– Hűha – veszi el Cooper engedelmesen a tablettát, és mellé a
pohár vizet (amibe szívószálat tettem, hogy könnyebben tudjon
inni belőle). – Mondták már neked, hogy elviselhetetlen ápolónő
vagy? Még szerencse, hogy nem voltam katona a világháborúban,
és nem lettem gáztámadás áldozata a fronton, te pedig nem
voltál nővér mellettem.

277
 – Sosem mentem volna ápolónőnek a háborúba – jegyzem meg,
és miután bevette a gyógyszert, elveszem tőle a vizespoharat és
leteszem a kisasztalra az ágya mellett. – Éleslövésznek
jelentkeztem volna, és minden bizonnyal nagyon jó is lettem
volna benne, legalábbis Hal szerint.
Hal, aki már bejelentette, hogy itt marad éjszakára – és
előfordulhat, hogy a következő néhány éjszakára is –, odalent
alszik Cooper irodájában. Mint kiderült, a katonai zsákjában volt
több váltás ruha, egy fogkefe és a könyv, amit épp olvas, na meg
persze számos pisztoly.
Felajánlottam neki a vendégszobát, hogy ne kelljen a kanapén
aludnia – ami ugyan kihajtható, de ágyként korántsem olyan
kényelmes –, ő azonban udvariasan megköszönte, de inkább a
vőlegényem kanapéját választotta. Cooper később ezt azzal
magyarázta, hogy az ő irodájából nyílik a legjobb kilátás az
utcára, így Hal mindenkit láthatott, aki a bejárat közelébe
merészkedett.
– Nem lenne sokkal értelmesebb a betolakodó részéről, ha
inkább hátulról próbálkozna betörni? – kérdeztem.
Cooper a fejét rázta.
– Erre van a riasztó. Hal inkább amiatt aggódik, hogy valaki
talán pizzafutárnak öltözve közelíti meg a bejáratot, és úgy
kopog be. Csakhogy egyikünk sem rendelt pizzát, és a dobozban
nem pizza van.
– Ez most már kezd nevetséges lenni, fiúk – szaladt össze a
szemöldököm,
– Valóban? – kérdezte Cooper. – Azt mondtad, a srác, aki azt a
blogot írta, rengeteg pizzát evett, és lám, mi történt vele. Lehet,
hogy az ő támadója is így jutott be.
Nem hiszem, hogy lenne valami, amivel meg tudnám győzni
Coopert, hogy bárki könnyedén Cameron Ripley mögé lopózhatott

278
és megpróbálhatta megfojtani – mivel mindig háttal ül az ajtónak
az Express irodájában és füldugóval a fülében gépel –, így
annyiban hagyom a dolgot. Hal csak hadd bámulja a bejáratot,
hátha észrevesz egy rejtélyes orgyilkost, aki pizzafutárnak
álcázva vadászik rám. Én ennél nagyobb pecsenyét sütögetek.
– Szóval, Hal azért van itt – kérdem Coopert, amikor a
szemhéja már majdnem lecsukódik a fájdalomcsillapító hatása
alatt, és így tudom, hogy valószínűleg az igazat fogja mondani – ,
mert az aggaszt, ami a munkahelyemen történt, vagy az, ami az
anyámmal?
Cooper zavartan csóválja a fejét. Nem tévedett: tényleg
teljesen megzavarodott a tablettáktól.
– Ezt hogy érted?
– Nincs értelme tovább titkolni – mondom, és finoman
végigfuttatom az ujjam az arcán. Már most is szúrós egy kissé az
apró sörtéktői, és valószínűleg napról napra egyre szúrósabb lesz.
A törött bokájával, repedt bordájával és a feldagadt ajkaival nem
fogja rászánni magát, hogy megborotválkozzon. – Tudom, hogy
nem autóbaleseted volt. Szimat Sammy elárulta.
– Na, azt lesheti, hogy mikor teszek legközelebb szívességet
neki – szólal meg Cooper elkeseredett hangon egy pillanatnyi
kihagyás után. – Nem lehet már bízni az emberekben, Heather!
– Hát nem, ugye, Cooper, hajó! emlékszem, megkértelek, hogy
ne foglalkozz az anyám dolgaival!
– Én pedig, ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy mivel
magánnyomozó vagyok, ezt nem tehetem. Heather, hát nem
érted? Nem tudtam nem követni!
– És lám, hová vezetett! – ülök le mellé az ágyra. Aztán a sínbe
tett bokájára és a mellkasára mutatok. – Az anyám mindig ezt
csinálja. Mindent tönkretesz, amihez csak hozzáér.
Cooper elkapja az egyik kezemet, és finoman megcsókolja,

279
csak hogy ne sértse fel a csúnyán bedagadt ajkát.
– Azért nem mindent – jegyzi meg kissé ferdére sikerült
mosollyal. – Téged például nem. Most nem. Mert nem engedtem.
– Ó, remek – állapítom meg szarkasztikusan. – Szóval ez
alkalommal ahelyett, hogy engem bántana, téged bánt. Hogy így
mennyivel jobb, Coop!
– Jaj, Heather! Szerinted ez rossz? Hidd el, sokkal rosszabbat is
átéltem már. Néhány hét múlva már egy karcolás sem lesz
rajtam. És amúgy semmi köze nincs az anyádhoz…
– Hát persze! – kiáltok fel ismét.
– Na, jó, talán egy kicsi. Kemény pasasokkal lóg, mármint az
anyád.
Megborzongok, majd a fejemet a vállára hajtom – óvatosan,
nehogy hozzáérjek a törött bordájához és a fél karommal
átölelem.
– Mit gondolsz, miért mondtam, hogy felejtsd el? Istenem,
Cooper, meg is ölhettek volna!
Görbe mosolyra húzza a száját, aztán felszisszen.
– Örülök, hogy ennyire bízol a képességeimben.
– Komolyan beszélek. Ricardo sosem volt valami jófiú.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, Heather, de az én
munkámban ritkán találkozom jófiúkkal. Nem éppen könyvtáros
vagyok.
– Ja, de a könyvtárosok tán maffiózókkal lógnak? Mert egészen
biztos vagyok benne, hogy Ricardo tartozott némi pénzzel a
maffiának.
– Hát, ez megmagyarázná, miért érdekelte annyira az anyád.
Mert az nyilvánvaló, hogy neki elég sok pénze van. Amint ma
délután kijött apád házából, a nyomába szegődtem. Egyenesen az
Ötödik sugárútra ment, és ahogy várható volt, a következőket
vette sorra: Tiffany’s, Bergdorf’s, Van Cleef és Arpels. De csak a

280
Pradánál vettem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki
követi.
Felemelem a fejem a válláról.
– Ricardóra gondolsz?
– Megláttam az anyád mögött, amikor kiment az áruházból.
Azonnal megismertem. Egy kissé megöregedett, de nem nagyon.
Bár elég lepukkant alak. Hosszú kabát volt rajta, és a szemébe
húzott posztókalap, az ég szerelmére! Ki hord ilyesmit majdnem
harminc fokban? A fickó nyilvánvalóan elég amatőr.
– És te mit csináltál? – kérdem.
– Odaszóltam neki, hogy „Helló, Ricardo, rég láttalak!”, a
pasas meg annyira feldühödött, hogy előrántott egy kést. Nem
volt más választásom, le kellett fegyvereznem.
Levegő után kapkodok és felülök.
– Cooper! Megőrültél? Le is szúrhatott volna!
– Nők is voltak ott, ideértve az anyádat is – méltatlankodik. –
Mégis, mit kellett volna tennem? Amint felismertem Ricardót, az
anyád úgy elkezdett sikoltozni, mintha legalábbis az Antikrisztus
jelent volna meg előtte. De még így is egy örökkévalóságig
tartott, míg az áruház biztonsági őreinek feltűnt, mi történik, és
kihívták a zsarukat. Mire a rendőrök megérkeztek, Ricardo és én
már rég odakint voltunk az utcán. Megpróbált egy kocsi alá
lökni…
– És hol volt az anyám? – vágok közbe.
– Hát, ő felszívódott – feleli Cooper. – Mire a zsaruk
szétválasztottak minket Ricardóval, már nem láttam sehol.
Összeszorítom az ajkamat, és sötét gondolatok keringenek a
fejemben az anyámról, akiben még annyi tisztesség sem volt,
hogy ott maradjon és segítsen a vőlegényemnek, akit épp
félholtra vert a volt pasija… az most mindegy, hogy Coopernek
sikerült felülkerekednie, és végül ő jött ki győztesen a

281
verekedésből.
– Akárhogy is – foglalja össze Cooper, miközben egy hosszú
hajfürtömmel játszik –, ez csak azt mutatja, hogy nem minden
az, aminek látszik.
– Ezt meg hogy érted? Ez most pontosan az, aminek látszik. Az
anyám egy semmirekellő, szemét…
– Jaj, Heather! – szakit félbe Cooper. A fejét csóválja, aztán
fájdalmasan felszisszen. – Milyen gyönyörű vagy, mégis milyen
keményszívű. Úgy értettem, ez csak azt mutatja, hogy az anyád
megjelenése nem feltétlenül jelenti azt, hogy kettős játékot űz. A
kés méretéből, amelyet az a fickó előrántott, úgy vélem, jó okkal
gondolhatta, hogy bajban van – valódi bajban és szüksége lehet a
segítségünkre, de nem tudta, hogyan kérjen meg rá, különösen
azok után, ahogyan az elmúlt években bánt veled.
E beszéd után – amely a feldagadt ajkának köszönhetően kissé
nehezen volt érthető – Cooper fölveszi a vizespoharat és a
szívószál segítségével jó sokat iszik.
– És miért is kellene segítenem neki? – kérdem. – Különösen
most! Mit tett ő értem valaha? Vagy érted? Leszámítva azt, hogy
tegnap majdnem megöletett.
– Azt magamnak köszönhetem – jelenti ki, mikor a szája már
nincs annyira kiszáradva. (Ez az egyik mellékhatása a
gyógyszernek, az üveg tanúsága szerint.) – Ahogy te is mondtad,
nem kellett volna beleütnöm az orromat. De… szóval, én nem
olyan vagyok. És nézzünk szembe a dolgokkal, Heather: te sem.
Ezért alkotunk ilyen remek párost. Szerencsések vagyunk, hogy
így egymásra találtunk. Néha nagyon tudom sajnálni az olyan
embereket, mint az anyád. Lehet, hogy igazából nem is az a
probléma, hogy alapvetően egy szemét semmirekellő, vagy
akárminek is akartad ne vezni. Hanem az, hogy neki nem sikerült
megtalálnia a lelki társát, ahogyan nekünk.

282
 Felhúzom a szemöldököm, bár tudom, hogy lehet abban
valami igazság, amit mond. De ez nem olyan dolog, amit egy lány
szeret beismerni… különösen, ha önkéntelenül is eszembe jut
Canavan nyomozó kellemetlen megjegyzése, miszerint én egy
szarkavaró vagyok. És ez Cooperre is igaz. Szóval, mi két
szarkavaró vagyunk, akik szeretik egymást?
Milyen romantikus!
– És mi van szegény apámmal? – kérdem. Ha az anyám lelépett
Ricardo pénzével – és ismervén őt, fogadni mernék, hogy ez a
helyzet –, akkor apát is veszélybe sodorja, ha vele van. Csettintek
egyet. – Ez abszolút megmagyarázza, miért nem akart
szállodában aludni! Jól tudta, hogy ha használja a hitelkártyáját,
Ricardo a nyomára bukkan. Nem mintha így nem sikerült volna
neki. Jaj, ez az egész egy rémálom! – sóhajtok, és a kezem a
szemem elé kapom.
– Annyira azért nem rossz a helyzet – állítja Cooper. – Ricardo
minimum holnap reggelig fogdában lesz. Aztán, ha nem tudja le
tenni az óvadékot – amit kétlek, hogy sikerülne neki, mivel
ellenállt a letartóztatásnak, és tudod, hogy a bírák ezt mennyire
szokták szeretni –, átviszik a Rikersbe. Szóval akárhová is
menekült az anyád, jóval a pasas előtt jár. Az apáddal pedig
minden rendben. Épp most rendelt egy kis kínait.
– Várj csak! – Leejtem a kezemet, és döbbenten nézek rá. – Ezt
meg honnan tudod?
Cooper szégyellősen felmutatja a telefonját. Egy sms látszik
rajta, valami Kennytől.
– Megfigyelteted az apám házát? – kiáltok fel.
– Természetesen nem – feleli, mintha valami teljesen esztelen
dolgot mondtam volna. – Csak lefizettem a portást, hogy
tájékoztasson arról, mit csinál.
– Ó! – sóhajtok fel gúnyosan. – Az mindjárt más.

283
 – Látod – mondja Cooper –, ezért nem akartam soha elárulni
neked, hogy mi a munkám, mert nem valami kellemes
tevékenység. Emberek után kémkedek. És mindig is emberek után
fogok kémkedni, még akkor is, ha jól megvernek érte, és akkor is,
ha nem kapok pénzt a dologért. Szeretek emberek után
kémkedni. Ez vagyok én, Heather. És ha hozzám akarsz jönni
feleségül, akkor ezt el kell fogadnod.
Hátradőlök a párnákon és végigmérem; a tekintetem átsiklik
kemény vonalú állán és megakad ragyogó szemén.
– Atyaég! Úgy érted, nem hagyod abba a nyomozósdit akkor
sem, ha arra kérlek?
– Nem. Te abbahagynád a dalírást vagy a munkádat a
kollégiumban, ha megkérnélek rá?
– Nem. Hacsak nem lenne valami halálos betegséged, és nem
arra kérnél, hogy menjek el veled Dél-Franciaországba, hogy
együtt tölthessük életed utolsó hónapjait.
– Ó – simul ki az arca. – Hát, az már egy másik történet lenne.
Én is rögtön abbahagynám a nyomozást és ápolnálak téged, ha
halálos betegségben szenvednél, különösen, ha ezt Dél-
Franciaországban tehetném.
Elsimítok egy sötét tincset, amely a homlokába hullott.
– Fogalmam sem volt, hogy magánnyomozónak lenni ilyen…
komplikált feladat. A számláidból ítélve inkább tűnik unalmas
munkának.
– Általában az is – feleli Cooper. – De ahogy mondtam… nem
minden az, aminek látszik.
– Igen, most már én is látom. – Megcsókolom a helyet a
homlokán, ahol az imént még a hajfürt volt. – Na, akkor ennyit a
halálos betegségekről. Tehetek most valamit, hogy jobban érezd
magad?
Cooper egyik sötét szemöldöke a magasba szalad.

284
 – Nem is tudom. Mit forgatsz a fejedben?
– Még nem döntöttem el – csúsztatom a kezem a takaró alá. –
Hol fáj?
– Hát – ismeri be. – Nagyjából mindenhol.
– Itt is? – kérdem, és én is felhúzom a szemöldököm.
Felsóhajt.
– Lehet, hogy egy kis kényeztetésre lenne ott szükségem.
Mintha valami szendvicset emlegettél volna, ha nem csal az
emlékezetem.
– Hát – felelem. – Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg
szeretnél olyat. Utánanéztem ugyanis. Azt jelenti, hogy egy lány
egyszerre két férfival szexel. De felhívhatom Halt, ha gondolod…
– Határozottan kijelenthetem – vág közbe Cooper –, hogy nem
akarok ilyen szendvicset. Soha.
– Vettem az üzenetet – felelem, és felhajtom a takarót. –
Lássuk, mit tehetek azért, hogy megváltoztassam a véleményedet
az ápolónői képességeimről…
És meg is változtattam. Alaposan.

285
286
 Cooper még alszik, amikor másnap elindulok a Fischer Hallba.
A tabletták – és kétségkívül a kimerültség is, mivel kiderült, hogy
meglepően jó vagyok ápolásban – végül kiütötték. Kiteszek a
hűtőre egy hosszú listát az instrukcióimmal Halnék, amit idegesen
nézeget.
– Szerintem Cooper azt akarta, hogy veled menjek – mondja. –
Tudod, hogy megvédjelek attól az őrült személytől, aki
embereket gyilkol a munkahelyeden, na és persze az anyád
barátjától.
Felnevetek, de nem túl vidáman. Világos, hogy a helyzet elég
kétségbeejtő, ha Hal, a Szűz inkább velem, egy nővel lóg, mint
Cooperrel. Cooper nem pont az a fajta, aki szereti az ágyban
tölteni a napot… hacsak nem vagyok vele, ugyebár.
– Úgy gondolom, az anyám barátját jobban érdekli az anyám
kajtatása, mint én, Hal – felelem. – Különben is, elég furán
néznék ki, ha egy testőr követne mindenhová a diákotthonban. Es
valakinek itt kell maradnia, hogy segítsen Coopernek. Van egy
megrepedt bordája és egy törött bokája. A mankót pedig még
nem tudja használni. Ki fog neki reggelit vinni és ellenőrizni, hogy
bevette-e a piruláit?
Erre a kérdésre a válasz az kellene legyen, hogy én, de kizárt
dolog, hogy beteget jelentsek és ápolónőt játsszak a sérült
vőlegényemmel, még akkor is, ha valami hihetetlenül bátor és
nemes dolgot tett. Kilenckor találkozóm van Rashiddal és
Ameerával, és arról nem fogok lemaradni, bár azt tervezem,
hogy rögtön utána hazajövök.
Persze aztán ismét el kell rohannom, mivel délben lesz az
utolsó ruhapróbám. És ezt semmiképp sem szalaszthatom el úgy,
ahogyan a találkozót az esküvőszervezőnkkel.
– Hát – méregeti bizonytalanul Hal a listámat, amelynek első
sora, hogy Vigyél Coopernek reggelit, majd az jön, hogy Rendelj

287
tojásos-sajtos-sonkás szendvicset a közeli csemegeboltból (házhoz
szállítással), és az üzlet telefonszáma rögtön alatta. Hozzáfűztem
egy tízdolláros bankjegyet (hogy legyen pénz a menüre és Hal
reggelijére is), aztán ez alá, mert nem vagyok biztos benne, hogy
Hal tisztában van vele, odaírtam, hogy A csemegés fickó a
barátunk. Nem akar ártani nekünk. Kérlek, ne lődd le!
– Nem is tudom – feleli lassan, és még mindig a listát
tanulmányozza.
– Figyelj – mondom. Mindjárt kilenc óra. – Ha Cooper felébred,
mondd meg neki, hogy hívjon fel!
Már majdnem kívül vagyok az ajtón, amikor Hal utánam szól.
– Heather! Elfelejtettél valamit!
Visszasietek, de csak azért, hogy a 22-est a táskámba
csúsztassa. A táskám érzékelhetően nehezebb lesz tőle.
– Meg van töltve – tájékoztat Hal, és mindkét irányban lopva
végigpillant az utcán. Az égbolt a változatosság kedvéért borult,
és szerencsére nincs sok ember errefelé. – De nincs kibiztosítva.
Ne feledd, amit mondtam! Bármi történjék is, soha, de soha ne
add ki a fegyvert a kezedből! Semmilyen okból. Olvastad a
Hagymaföldet?
Meglepő, de igen. Ez egy igaz történeten alapuló regény, ami
Coopernek megvan, és egyszer átlapoztam (ellentétben A
hobbittal). Azért érdekelt, mert megtörtént eseményt dolgoz fel:
Kaliforniában egy rendőr átadta a fegyverét egy bűnözőnek, aki
túszul ejtette a társát. Aztán ez a bűnöző a megszerzett
fegyverrel lelőtte a rendőr társát. Az eset után az ország összes
egységénél bevezettek egy új, szigorú szabályt: a rendőrök soha,
semmilyen körülmények között nem adhatják át a fegyverüket
senkinek.
Bár ez a történet minden bizonnyal jóval Hal születése előtt
esett meg, az, hogy ilyen nagyon ragaszkodik hozzá, hogy bármi

288
történjék is, ne adjam oda a pisztolyomat senkinek, hirtelen
ráébreszt, miért is nem tartozik már a rendőrség kötelékébe, és
hogy neki magának miért is van ennyi fegyvere. Valószínűleg
hasonló helyzetbe került, mint az említett rendőr a
hagymaföldön: megszegte ezt a szabályt, és a dolognak hasonlóan
tragikus következményei lettek.
– Olvastam, Hal – felelem kedvesen, ahelyett, hogy azt
mondanám, amit gondolok, mégpedig hogy Azonnal vedd ki ezt az
izét a táskámból! – Gondoskodom róla, hogy senki ne tehesse rá a
kezét a fegyveremre.
– Helyes. Ha már nem engeded, hogy megvédjelek – Hal szeme
furán csillog szemüvege vastag lencséje mögött –, akkor legalább
te védd meg magad! Tudod, hogy Cooper is ezt akarná.
– Igen – mondom. – Tudom. Nagyon köszönöm, Hal. És azt is
köszönöm, hogy gondoskodsz Cooperről.
Hal röviden rábólint, aztán gyorsan becsukja az ajtót,
valószínűleg azért, hogy ne lássam: a szeme bepárásodik. És
ennek örülök is, mert az én szemembe is könnyek gyűlnek… ami
elég képtelen dolog. Legalább annyira, mint az, hogy lőfegyvert
viszek magammal a munkába. Szerencsére az íróasztalom alsó
fiókja zárható. Oda rakom majd a táskámat – persze csak miután
kiszedtem belőle az összes papíromat –, és jól bezárom. A
diákotthonokba tilos robbanószert, tűzijátékot, fegyvert és
lőszert bevinni, és ha bármi ilyesmit találnak, az A New York-i
Főiskola kollégiumi házirendje alapján azonnal elkobzásra és
megsemmisítésre kerül. Biztosra veszem, hogy ez a szabály az
alkalmazottakra ugyanúgy vonatkozik, mint a kollégium lakóira.
Előző este, amikor az emailjeimet ellenőriztem, észrevettem,
hogy valaki az Expresstől – nyilvánvalóan nem Cameron Ripley –
feltett egy cikket az oldalukra a kirúgott folyosófelügyelőkről. És
rengeteg komment érkezett már rá, amelyek főként a

289
folyosófelügyelők mellett szóltak.
Úgyhogy egyáltalán nem lepődöm meg, hogy amikor befordulok
a sarkon, egy csapat diákkal találom szembe magam, akik a
Fischer Hall előtt masíroznak fel s alá, és táblákat tartanak a
magasba a NEW YORK-I FŐISKOLA IGAZSÁGTALAN! és SZERETEM A
FOLYOSÓ-FELÜGYELŐMET! feliratokkal, miközben azt kántálják,
hogy „Vegyék vissza a folyosófelügyelőket!”
A legtöbb diák láthatóan elsőéves. Az elsősök, bár
szeretnivalóak, néha elég könnyen megvezethetők, különösen a
suli első heteiben, mielőtt még megkeményednek és fásulttá
válnak, mit én. Ezért őgyeleg az őszi hónapokban annyi ügynök a
parkban, akik ingyen mikrosütőt ajánlanak fel azoknak a
diákoknak, akik – őrült magas kamatokkal operáló – hitelkártyát
igényelnek náluk, vagy jegyeket árulnak valami „rockkoncertre”,
amelyről aztán kiderül, hogy imaest egy kis élő zenével.
– Heather! – rohan hozzám az egyik táblát lengető elsőéves.
Felismerem, Kaileigh Harris az. Két szobatársa – de nem Ameera,
ahogy látom – és Kaileigh anyja ott liheg szorosan a nyomában.
Ehhez még túlságosan korán van.
– Heather! – kiabálja Kaileigh, amikor odaér hozzám. –
Hallotta, mi történt? Kirúgták az összes folyosófelügyelőt!
– Hát, azért nem az összeset – pontosítok. – Csak azokat, akik
ott voltak a herceg partiján.
– De ez nem igazság! – háborog Nishi, Kaileigh szobatársa. –
Ezek a folyosófelügyelők ugyanolyan diákok, mint mi vagyunk!
– Igen! – kontráz rá Chantelle, a másik szobatárs. – Őket miért
büntetik, amikor egyikünket sem?
Ne! Csak ezt ne! Legalább az előtt ne, hogy meginnám a
kávémat!
– Srácok! – próbálkozom. – Nem mondom, hogy szerintem nem
kellene mindannyiótokat megbüntetni ezért, mert, higgyétek el,

290
úgy gondolom, nagyon is kellene. De szerintetek nem lehet, hogy
ennél egy kicsit többről is szól a történet – mondjuk arról, hogy
egy lány meghalt, és a folyosófelügyelők lapítottak, pedig valamit
azért sejthetnek arról, hogy miért –, és hogy nem mindig minden
az, aminek látszik?
Tudatosan idézem Cooper szavait az előző estéről.
– Jaj, dehogy! – trappol oda egy negyedik lány zöldcitrom színű
katonai csizmában, hátára vetett transzparenssel, – Ez pontosan
az, aminek látszik. Mindennel tisztában vagyunk. Az én
folyosófelügyelőm, Megan az egészet elmesélte. Az a helyzet,
hogy magukat a vezetésben cseppet sem érdekeljük mi, diákok:
azok, akiktől a fizetésüket kapják! Hát itt az ideje, hogy átvegyük
az irányítást. Vissza akarjuk kapni a folyosófelügyelőinket! Vissza.
Akarjuk. Kapni. Őket!
A kántálását hamar átveszi a többi diák, akik közül néhányról
csak most veszem észre, hogy az elbocsátott folyosófelügyelők.
Az egyikük Megan. Ferde pillantást vet rám a szarukeretes
szemüvege mögül, miközben körbe-körbe masírozik az épület
előtt.
Na, majd gondoskodom róla, hogy Megan utolsó fizetése is
tegyen egy pár kört, mielőtt megkapja ott, ahová tőlünk költözik.
– Ms. Wells! – lép oda hozzám Mrs. Harris. Elég
kétségbeesettnek tűnik. De nem is csodálom. – Maga tud erről
valamit?
– Hogyne – erőltetek mosolyt az arcomra. – Kérem, ne
aggódjon, Mrs. Harris! Jó néhány remek jelöltünk van, akik a
távozó folyosófelügyelők helyébe lépnek majd.
Legalábbis egy remek jelöltünk már van.
– Hát, azzal a fiúval már találkoztunk – feleli Mrs. Harris
barátságtalanul. Ma a citromsárga mindenféle árnyalatát öltötte
magára. Hogy tud ilyen kora reggel ennyire jó! kinézni? – Tegnap

291
este, amikor az ebédlőben vacsoráztunk, a maga asszisztense, az
a nem tudom, hogy hívják, akinek olyan torzonborz haja van,
bemutatta mindenkinek. Már ne is haragudjon, Ms. Wells, de
tisztában van vele, hogy ez egy vak fiú? A lányunk a halott
folyosófelügyeiő helyett most kap egy vakot? Már megbocsásson,
de ez hogy fog működni? Mi van, ha tűz üt ki?
Felnézek a borús égboltra, és igyekszem megőrizni a
nyugalmamat.
– Nos, Mrs. Harris – szólalok meg, miután elszámoltam
háromig. – Biztos vagyok benne, hogy ha tűz ütne ki, Dave
meghallaná a riasztót, érezné a füstszagot, és biztonságba
juttatná az itt lakókat, épp úgy, ahogy egy látó ember tenné. És
most, ha nem haragszik, be kell mennem az irodámba.
Elviharzom mellette, de nem az irodába megyek. Hanem az
ebédlőbe. Szükségem van arra a kávéra, valamint egy bagelre.
– 'Reggelt! – veti oda Pete rosszkedvűen, amikor elmegyek a
biztonsági pult mellett. Ilyen hajnalban sosem beszél velem túl
vidáman. Hasonlóan érez a reggelekkel kapcsolatban, mint én.
– Látod ezt? – kérdem, és a vállam fölött a tüntetőkre mutatok.
– Figyeled őket a monitoron?
– Sajnos – feleli éppoly rosszkedvűen. – Már nyolc óta ezt
művelik. És van egy tiltakozó csapat az elnök irodája előtt is. Úgy
hallottam, néhányan még a szüleiket is idehívták.
Csak a szememet forgatom.
– Lőjenek le! – Aztán eszembe jut, mi van a táskámban. – Úgy
értem… nem érdekes.
Pete komoly képpel bólint. Az asztalán egy csésze kávé és egy
bagel, úgyhogy már jó pár lépéssel előttem jár.
– Csak hogy tudd, páran a te irodád előtt is felsorakoztak. Nem
jutottam be, mivel tegnap este lecseréltetted a zárat – ami okos
lépés volt, ha már itt tartunk –, de ez csak még jobban feltüzelte

292
őket.
Eleresztek egy cifra szót, amelyet általában olyan esetekre
tartogatok, amikor a nagylábujjammal belerúgok valamibe, vagy
elfelejtek papírt rendelni a fénymásolóba.
– Hallottam ám! – csattan fel Gavin hangja az asztal mögül. –
Ez csak egy dolgot jelenthet. Heather Wells megérkezett!
– Fogja be, Gavin! – vetem oda kedvetlenül, és folytatom az
utamat az ebédlő felé.
– Hát illik így beszélni a legelhivatottabb alkalmazottjával? –
szól utánam Gavin. – Visszafelé majd álljon meg nálam! Van
magának egy üzenetem!
– Oké! – ismétlem meg az előző cifra szót a bajuszom alatt.
Szerencsére Magda már jól ismeri az igényeimet, és rávette
Jimmyt, hogy tegyen el nekem egy bagelt, mielőtt még a
tiltakozók kiéhezett hordái megszabadítják az egész
péksüteménykészletétől.
– Szegénykém! – vigasztal, miközben Jimmy előadja a
bagelemet. Ez alkalommal túl elfoglalt, hogy megpirítsa nekem –
előttem egy csapat elsőéves áll sorba, akik kirándulni indulnak a
Central Parkba –, szóval magamnak kell kettévágnom egy
hatalmas, recés késsel, amelyet a bageleskosár mellett hagytak a
pulton, pont ebből a célból. – Hallottam Cooperről. Hogy van? És
te hogy vagy?
A kérdése meglepetésként ér.
– Honnan tudsz Cooperről?
– Koszorúslány-forródrót – nyújtja felém a telefonját. – Nicole
árulta el. Ezek mind sms-eket írogatnak vezetés közben. Ezt be
kellene tiltani!
Hát persze. Nicole elmondta neki, amit tudott, de az közel
sem az igazság…
– Cooper pont úgy van, ahogy az várható – mondom, miközben

293
Magda a kávégép felé terel. – És van már törvény, amely
megtiltja a vezetés közbeni sms-ezést. De ez nem pont…
– Tudod, mire gondoltam? Ha a lába nem javul az esküvőig,
akkor használhat egy olyan… hogy is hívják ezeket? Mr. Jazzy?
Azok a kis elektromos kocsik, amelyekkel a nagyon idős emberek
a zöldségeshez járnak.
– A Jazzy motoros kocsi? – kérdem döbbenten.
– Aha – csapja össze a tenyerét Magda örömében. – Állati jól
fogsz kinézni a gyönyörű fehér ruhádban és a fátyladban, ahogy
Cooper ölében ülsz, ő pedig körbefurikáz annak a puccos hotelnek
a táncparkettjén a Mr. Jazzyjén.
Mikor végre megvan a kávés forró csokim, csak annyit mondok:
– Te mindig a dolgok jó oldalát nézed, igaz, Magda?
– Hát, igyekszem – vonja meg szerényen a vállát. –Én már csak
ilyen vagyok.
– Nos, éljen! – emelem fel a kávésbögrémet. Aztán elindulok
vissza az irodámba.
– Heather! – állít meg Gavin. – A fenébe is! Mi van magával?
Csak úgy elsétál itt, annyit sem mond, hogy helló, és meg se áll,
hogy átvegye az üzenetet, amit Lisa hagyott?
Kortyolok egyet a kávéból, hátha erőt ad.
– Lisa üzenetet hagyott nekem? Hát nincs bent az irodában?
– Nincs – feleli. Mivel az övé a reggeli műszak, ahogy mindig,
most is pizsamában van, amely ez alkalommal a New York-i
Főiskola kék melegítőnadrágjából, egy Ramones pólóból és a
szokásos Goofy-s papucsából áll. – Ő és Cory elmentek úgy fél
órája. Azt mondta, orvoshoz kell mennie. Ami nem is árt, mert
elég rosszul nézett ki. Valószínűleg ezek miatt az átkozott
folyosófelügyelők miatt. – Rosszalló arckifejezést ölt. – Tőlük még
én is rosszul vagyok. De még megállt itt, hogy megírja ezt az
üzenetet, mielőtt távozott.

294
 Gavin egy lezárt borítékot csúsztat elém. Leteszem a
bagelemet és a kávémat a pultra, feltépem a borítékot, és egy
összehajtogatott levelet találok benne, a New York-i Főiskola
papírján, Lisa jellegzetes, kacskaringós kézírásával.

Mosolyogva összehajtogatom a papírt, visszacsúsztatom a

borítékba, és beteszem a táskámba.
– Mi olyan vicces? – érdeklődik Gavin.
– Tessék? – igyekszem letörölni a vigyort a képemről. – Semmi.
Foglalkozzon a maga dolgával! Befejezte már a tegnapi levelek
továbbítását? Mert nem úgy látom, hogy az a halom kisebb lenne.
– A fenébe is, asszony! – morog Gavin, – Miért kell magának
ilyennek lennie?
– Nem azért fizetem, hogy a színdarabján dolgozgasson, Gavin
– mutatok a laptopjára, amely nyitva áll előtte az asztalon. –
Foglalkozzon a levelekkel! És miért vannak még mindig itt a
virágok, amiket Rashid herceg küldött?

295
 Gavin hátrapillant a válla fölött.
– Ezeket annak a lánynak hozatta a tizennegyediken. Már vagy
négy üzenetet hagytam. De azt mondja, nem kell neki.
Odaadhatom Jamie-nek? Kérem!
– Nem, nem adhatja oda – jelentem ki. – Amiket itt hagynak a
pultnál, azok nem azért vannak, hogy maga továbbajándékozza
őket. Na, hajrá, várják a levelek!
De Gavin látja, hogy még mindig mosolygok. Képtelen vagyok
abbahagyni.
– De most tényleg! – szól utánam, mikor már eltávolodtam az
asztaltól. – Mi van abban az üzenetben? Nyilván valami jó hír. De
milyen jó híre lehet Lisának éppen ma?
– Nem jó hír – vetem hátra a vállam fölött. – Hanem a legjobb!
– Mindannyian fizetésemelést kapunk? – kiált fel Gavin
reménykedve.
– Azt csak szeretné – kiabálok vissza. – Na, dolgozzon már!
Kissé korai még – na jó, nagyon korai –, de elképzelem, milyen
mókás lesz, amikor Lisa behozza majd a gyereket az irodába
(komolyan gondoltam, hogy csinálok neki egy kis bölcsőt az
iratszekrény egyik fiókjából), Nekem különösen jó szórakozás
lesz, hisz nem az én gyerekemről van szó, így nem kell aggódnom
a pelenkacsere vagy az álmatlan éjszakák miatt, se azért, hogy
miből fizetem majd a főiskolai tandíját, vagy hogy mi van, ha
felnő és sorozatgyilkos lesz belőle. Épp neveken gondolkodom –
vajon mit szólna Lisa a Charlotte-hoz vagy az Emilyhez, ha lány
lesz? –, amikor befordulok a sarkon a diákotthon igazgatójának
irodája előtt, és megpillantom azt a rengeteg embert, akik
felsorakoztak előtte.
Furcsamód az iroda ajtaja nyitva áll – ahogy általában, amikor
az asztalomnál ülök –, csakhogy most nem ülök ott, az ajtón pedig
tegnap este lecseréltettem a zárat.

296
De akkor vajon ki van odabent?

297
 – Nézzétek – magyarázza Sarah Howard Chennek, Kyle
Cheesemannek és a többi folyosófelügyelőnek, akik az asztalom
körül gyülekeznek, ahol a lány ül a továbbra is hatalmas – és még
annál is illatosabb – virágcsokor mögött, amelyet Rashid nekem
küldött. – Lisa nincs itt, oké? Nem tudom, hol van, és azt sem,
hogy mikor jön vissza, de…
Amikor megpillant az ajtóban, hirtelen elhallgat.
– Ó, hála istennek! – sóhajtja, és megkönnyebbülten áll fel a
székemről. – Hát itt van! Már azt hittem, sosem ér be! Ezek az…
emberek… magával akarnak beszélni.
Sarah kissé habozik, mielőtt kimondaná azt, hogy „emberek”,

298
mintha valami másik szót akart volna használni, de aztán profi
mód maradt inkább a korrekt kifejezésnél. Szemmel láthatólag
már kezd elfogyni a türelme.
Nem mondom, hogy hibáztatom ezért. Az iroda olyan, mint
egy állatkert. Nemcsak hogy elégedetlenkedő folyosófelügyelőkkel
van tele, de Carl, a műszaki vezető már megint a létra tetején
áll és plafont fúrja, most Sarah asztalának közelében – ezért ült
át az enyémhez. És Rashid herceg is itt van; a látogatók
kanapéján ül, pont időben a megbeszélt találkozónkra…
De elhozta a testőreit is Hamaddal együtt, akik rezzenéstelen
arccal, mereven állnak az egyik oldalán.
Fura, hogy a Külügyminisztérium különleges ügynökei mindig
akkor szívódnak fel, amikor épp szükség lenne rájuk.
– Mi a csoda ez a levél? – lobogtat egy darab papírt az orrom
előtt Jasmine Tsai. Csak annyit látok belőle, hogy a New York-i
Főiskola hivatalos papírjára írták. Vízjeles papírra. Ebben az
irodában nem engedhetünk meg magunknak ilyet. Erre nem elég a
költségvetésünk.
De nem Jasmine Tsai az egyetlen, aki valami papírost lobogtat.
– Miss Wells! – szólít meg Hamad mereven, kezében azzal a
levéllel, amelyet előző nap írtam Rashidnak. – Beszélhetnénk
erről?
– Hogyne, természetesen – ülök le a székre, amelyet Sarah
olyan gyorsan átadott, és leteszem a bagelemet meg a kávémat
az asztalra. Az az érzésem, hogy csak igen sokára fogok hozzájuk
jutni. – Kilenckor, amikorra hercegnek időpontja van.
Hamad a plafonra emeli a tekintetét… egészen pontosan
Carlra, aki az egyik eltávolított mennyezeti panelbe próbál
behúzni egy vezetéket, és persze kiemelt figyelmet fordít a
drámára, amely idelent folyik, miközben úgy tesz, mintha
dolgozna.

299
 – Nem, Miss Wells – jelenti ki Hamad fáradtan. – Most.
– Én nem bánom, ha várni kell – szól közbe Rashid a kanapéról.
Gyakorlatilag elrejti őt a két testőr árnyéka. – Örülök, hogy
találkozhatok Miss Wellsszel.
– Qalif hercegét nem kellene…
– Más fegyelmi szabályok alapján elbírálni, mint a diákotthon
többi lakóját? – csóválom a fejemet. – Én sem hiszem. – Próbálom
húzni az időt. Ameera még nem jelent meg a saját időpontjára.
De még van három perc kilencig.
– Fegyelmi? – Úgy néz ki, Hamad arca mindjárt leolvad a
fejéről, úgy elönti a tűz a gallérja alatt. – Arra próbál célozni,
hogy egy királyi herceget fegyelmezni…
– Szükségem van az ingyen szobára és étkezésre, amit
megígértek! – kiabálja Howard Chen, aki már egyetlen
másodpercig sem képes tovább türtőztetni magát. – A szüleim
nem tudják egyszerre finanszírozni az én oktatásomat meg a
bátyámét, ha nem kapok ingyen szállást és ellátást!
– Hogy engedhették Lisával, hogy ez megtörténjen? – szegezi
nekem a kérdést fennhangon Kyle Cheeseman. – Én azt hittem,
kedvelnek minket!
– Nem Lisa és én engedtük ezt – vágok vissza. – Hanem maguk
mindannyian, amikor azt a rossz döntést hozták, hogy bulizni
mennek a diákotthonban, ahol dolgoznak. De mégis, mi a fenét
képzeltek? Azon a partin alkoholt szolgáltak fel kiskorúaknak.
Maguk folyosófelügyelők, ha nem felejtették volna el! A maguk
dolga az lenne, hogy megakadályozzák az ilyen bulikat! Másnap
pedig hazudtak Lisának arról, mitől betegek! – Az ujjaimmal
idézőjeleket rajzolok a levegőbe, amikor arra a szóra kerül sor,
hogy „betegek”. – Amikor Lisa beszámolt róla, hogy rosszul érzi
magát – ami így is volt –, maguk ostoba mód hagyták abban a
hitben, hogy mindannyian elkapták a gyomorinfluenzát. Mit

300
gondoltak, mennyi időbe telik majd, míg rájön a hazugságra?
Tudták, hogy a tizenötödik emelet folyosója a Rendkívül Fontos
Lakónk védelmében tele van biztonsági kamerákkal?
Meg sem várom, hogy válaszoljanak. Nem vagyok kíváncsi
arra, amit mondani akarnak.
– Úgyhogy nem az én hibám, ha elveszítették az ingyen szállást
és ellátást – folytatom. – Hanem a maguké. Felrúgták a
szabályokat, amelyeket maguk vállaltak a munkaszerződésükben
– nem is beszélve az emberi tisztesség szabályairól amikor
egyikük sem említette, hogy Jasmine Albright részt vett ezen a
partin, még azután sem, hogy másnap reggel holtan találták a
lányt. Nyilván tisztában voltak vele, hogy amit tettek, az
helytelen, hisz próbálták menteni az irhájukat. Nem igaz?
A folyosófelügy elők zavartan néznek egymásra. Látom a
határtalan pánikot az arcukon.
– Bocsánat – erőlködöm. – Nem hallottam jól. Azt kérdeztem:
nem igaz?
– Ez nem igazság! – szólal meg elsőként Stephanie Moody. – Én
még csak nem is láttam Jazt a partin. És azt sem tudtam, hogy
meghalt, amíg Lisa el nem mondta a dolgozói megbeszélésen.
– Ja, fogd már be, Steph! – csattan fel Christopher Mintz. –
Mekkora egy seggnyaló vagy!
– Azt hiszem, nem értettek meg! – Howard egyre
hisztérikusabb. – Ha nem kapok ingyen szállást és ellátást,
diákkölcsönt kell felvennem!
– Howard! – hívom fel a figyelmét. – Ebben az országban a
diákok több mint kétharmada úgy fejezi be az iskolát, hogy
valamilyen diákhitellel rendelkezik, nagy valószínűséggel sokkal
nagyobb összegben, mint amekkora a magáé valaha is lesz.
Biztosra veszem, hogy a pénzügyi osztály örömmel segít majd
összehozni valamit. Mindannyiuknak, ha már itt tartunk.

301
 – Kilenc óra! – figyelmeztet Hamad, a herceg testőrei közül a
bőbeszédűbb, és felmutatja gyémántokkal kirakott óráját. A
szerkezet valószínűleg többe került, mint a kollégiumi ügyekkel
foglakozó részleg diákmunkásokra szánt teljes évi költségvetése.
– Elkezdhetnénk akkor a megbeszélésünket, Miss Wells, kérem?
– Nem – mondom. – Még nem vagyok készen. De ha készen is
leszek, magát akkor sem hívtam meg rá, Hamad.
A pasas dühösen néz rám.
– Akkor távozunk – jelenti ki, és mond néhány szót arabul a
hercegnek.
Rashid arckifejezése arról árulkodik, hogy épp eleget látott, és
már nagyon unja a dolgot. Feláll.
Katasztrófa. Hol van már Ameera? Talán fel kellene hívnom a
szobáját, hogy meggyőződjek róla, tényleg jön.
– Ha nem vesz rész ezen a megbeszélésen, annak fegyelmi
következményei lesznek, Rashid – emlékeztetem gyorsan. –
Jobban teszi, ha marad és beszél velem.
– Nem is maga itt a főnök – horkan fel Hamad. – Hanem az a
keleti hölgy. Ő merre van?
– Ázsiai – mondom. – Lisa ázsiai-amerikai. Szőnyegekre
mondják, hogy keleti, nem emberekre, és most nincs itt.
– De a szüleim – nyafog tovább Howard. Észreveszem, hogy
megint a Harvard kapucnis pulcsiját viseli, mintegy
emlékeztetőül az állítólagos kudarcára. – Ki fognak nyírni!
– Az én szüleim Phillip Allingtont fogják kinyírni – jelenti ki
Jasmine Tsai. – Már idefelé tartanak és meghallgatást követelnek
tőle az igazságtalan bánásmód miatt. Nem fogjuk harc nélkül
feladni!
– Azt észrevettem – jegyzi meg Sarah szárazon. – Melyikőtök
szivárogtatta ki az elnök levelét az Expressnek? Mert az rendkívül
nagystílű volt. Ami alatt azt értem, hogy egyáltalán nem volt

302
nagystílű.
A folyosófelügyelők egyhangúan tiltakoznak. Rashid
megcsömörlötten távozni készül… aztán hirtelen megtorpan.
Hamarosan én is meglátom, miért. Az ajtóban ugyanis feltűnik
egy ismerős (annak ellenére, hogy kísértetiesen sápadt, mégis
gyönyörű) arc.
Ameera az, aki stílusosan elkésett a kilencórás
megbeszélésünkről.
Ijedtnek tűnik. Nos, a levelem tényleg elég kemény
hangnemben íródott. És persze a folyosófelügyelők is igen
hangosak. Az egyszer biztos, hogy nincs gondjuk az érzelmeik
kifejezésre juttatásával.
– Jöjjön be, Ameera! – kiáltok oda neki. Kiabálnom kell, ha azt
akarom, hogy meghallja a hangom a folyosófelügyelők tiltakozása
és Carl fúrógépének berregése közben.
Rashid gyorsan ellép az útjából. Ahogy megfordul, látom, hogy
az arca hasonlóan sápadtra vált, mint a lányé. És nem tudja
levenni róla a szemét.
Ameera átlép a küszöbön, s olyan félénknek (és törékenynek)
tűnik, mint egy kis őzsuta. Fehér mintás nyári ruhát visel, barna
bőrszandált, és semmilyen ékszer nincs rajta, leszámítva egy
nyakláncot, amelyen két egymásba fonódó gyűrű lóg – ezt láttam
a múltkor is. Bizonytalanul néz körbe az irodában, de a tekintete
végül megállapodik rajtam, mivel én vagyok az, aki a helyiség
kellős közepén álló asztal mögött ül.
– Kaptam egy levelet – szólal meg udvariasan, brit akcentussal.
Olyan csendesen beszél, hogy alig hallom ebben a hatalmas
lármában. – Látni akart?
Rashid még mindig nem mozdult el az ajtóból. Továbbra is a
lányt bámulja. Még az általában hallgató testőre is zavartan teszi
a kezét a herceg vállára.

303
 – Felség! – szólal meg halkan. – Azt hiszem, mennünk kellene!
De Rashid ügyet sem vet rá, csak meredten nézi Ameerát.
– Igen, látni akartam – felelem. – Magát és a herceget, akivel,
azt hiszem, ismerik egymást. Igazam van?
Ameera csak egy pillantást vet Rashidra.
– Találkoztunk már – ismeri el ugyanolyan félénken.
– Akkor beszélhetünk pár percet, ugye? – kérdem, és kinyitom
Lisa irodájának ajtaját a főkulcsommal. – Idebent, csak mi,
hárman.
Rashid az, aki elsőként megszólal.
– Persze – vágja rá lelkesen. – Boldogan. – Átcsörtet az irodán,
félrelökdösi a csoportokba verődött folyosófelügyelőket, és
sietségében majdnem feldönti Carlt a létrán, annyira igyekszik,
hogy Lisa üres irodájában kettesben lehessen Ameerával – bár
nem egészen kettesben, hiszen ott leszek én is.
De szemmel láthatólag megelégszik azzal, ami jut, ahogyan
azt gyanítottam abból, amit Mrs. Harris mondott: hogy mennyire
kétségbeesetten tett meg mindent azért, hogy néhány percet a
lány társaságában tölthessen.
– Felség! – kiált utána Hamad, és megpróbálja utolérni. – Ne!
Feltartom a kezem, hogy megállítsam a testőrt.
– Sajnálom – mondom. – Ez most a diákotthon hivatalos
meghallgatása. Kizárólag az illetékeseknek. Csak Rashid és
Ameera jöhetnek be. Magának itt kint kell várnia.
Hamad olyan gyorsan sietett herceg védelmére, hogy
egyenesen beleszalad a kitartott kezembe. Nem tudom, hogy egy
nőtlen férfi megérintése a qualifi törvények megsértése-e, a
testőr mindenesetre úgy viselkedik, mintha az lenne. Döbbenten
ugrik hátra vagy egy métert.
– Nem! – Szinte felnyársal a szavaival. – Ezt nem teheti!
Egyszerűen nem… – Aztán összeszedi magát, és higgadtan

304
kijelenti: – Nem találkozhat a herceggel kettesben! Szó sem lehet
róla,
– Hamad! – szól ki Rashid Lisa irodájából. A hangja határozott
és magabiztos. – Semmi gond. Minden rendben. Tegyen, ahogy
Miss Wells kérte, és várjon meg odakint!
Hamad bőszebbnek tűnik, mint valaha. Sötét szeme csak úgy
szikrázik. Ösztönösen a táskámért nyúlok. Természetesen nem
szándékozom használni a fegyvert, amelyhez Hal ragaszkodott,
hogy hozzam magammal… de hirtelen rettentően örülök, hogy
nálam van.
– Rendben – veti le magát végül a kanapéra, ahonnan Rashid
nemrég felállt, olyan dacosan, mint egy dühös gyermek, akit a
sarokba állítottak. – Várok. De csak öt percet.
– Nem hinném, hogy tovább tartana – mondom, és kissé – de
csak kissé – kevésbé görcsösen markolom tovább a táskám
fogantyúját. – Ameera? – nézek kérdőn a lányra. – Jön maga is?
Ameera válla úgy megfeszül, hogy az ember azt hinné, a
kivégzésére készül, nem egy megbeszélésre a diákotthon
igazgatójának irodájában Qalif fiatal trónörökösével.
De nem tiltakozik. Bólint és erőtlenül csak annyit mond:
– Igen – és úgy sétál be Lisa irodájába, mint Jeanne d’Arc a
máglyára.
Most, hogy a két diák, akiket Jasmine halála óta nagyon
szeretnék kikérdezni, itt van, pont, ahogyan akartam, a külső
irodában összegyűlt folyosófelügyelőkhöz fordulok:
– Amint látják, igen fontos megbeszélésem lesz. Megértem,
hogy mérgesek és el vannak keseredve, de azzal, hogy itt
lébecolnak, nem fognak elérni semmit. Lisa délig biztos nem jön
vissza. Azt javaslom, menjenek el Allington elnök irodájába, most
már nyitva van. De adok egy tanácsot, mielőtt elindulnak.
Kortyolok egyet a kávémból – amit hál’istennek némi extra

305
tejszínhabbal is felturbóztam, mert most igazán szükségem van
rá.
– Egyet észrevettem; hogy egyikük száját sem hagyta el az,
hogy „sajnálom”. Ha elmennek az elnökhöz, és sikerül
meghallgatást kieszközölni tőle vagy bárkitől a hivatalban, talán
fontolóra vehetnék a dolgot – hogy vállaljanak némi felelősséget
a tetteikért. Egy lány meghalt, ha még emlékeznek. Nem állítom,
hogy a halála a maguk hibája volt, még azt sem, hogy a bulin
történtek miatt halt meg, de a diákotthonok azért vannak, hogy
biztonságban átsegítsék a tanulókat a felnőtt életbe. A
folyosófelügyelők pedig azért, hogy segítsék ebben diákotthont.
Mély levegőt veszek. Mindenki rám figyel – még Hamad is. Egy
kicsit olyan érzés, mint amikor a színpadon álltam, csak most
nem valami szívhez szóló szerelmi balladával nyerem meg a
közönséget, hanem a folyosófelügyelőknek tartom meg azt a
beszédet, amelyet még azelőtt kellett volna, hogy felvettük őket.
Sajnos, őket Simon Hague, a Wasser Hall igazgatója alkalmazta,
neki pedig annyi köze van a felelősségvállaláshoz, mint nekem a
betegápoláshoz – mármint a valódi betegápoláshoz, nem ahhoz,
ami a takaró alatt történik.
– De maguk, srácok, nemcsak hogy nem végezték a
munkájukat, de a buli éjszakáján még buzdították is a
fiatalabbakat, hogy felelőtlenül viselkedjenek. Szóval egy
tisztességes „Sajnálom, hogy megsértettem a New York-i Főiskola
házirendjét és szörnyű példát mutattam” sokat segíthet bizonyos
embereknél, akikkel ma beszélni fognak. És az is sokat segített
volna nálam, Sarah-nál vagy Lisánál, ha azt is hozzáteszik, hogy
„Sajnálom, hogy mélységes csalódást okoztam mindazok után,
hogy ilyen sok munkát fektettek abba, hogy kitanítsanak minket,
és ilyen szépen rendbe hozták a szobánkat, mielőtt
beköltöztünk.” Nálam pedig határozottan jó lett volna, ha

306
bocsánatot kérnek, amiért megríkatták Lisát – mert ezt tették!
Már ezért az egyért sem szánok magukra több időt. Úgyhogy
kifelé innen!
Az összes folyosófelügyelő döbbenten pislog rám. Kétlem, hogy
ezeket a diákokat életükben egyszer is rendreutasította volna egy
felnőtt. Mert ők azok a típusú emberek, akiknek, Canavan
nyomozó nyughatatlan újoncának szavaival élve, folyton érmeket
osztogattak pusztán a részvételért.
Hát, ennek most vége. Lehet, hogy a New York-i Főiskola nem
tökéletes hely, de a parknak ezen az oldalán mi a helyes utat
választjuk, nem a könnyebbiket.
Elégedettséggel tölt el, hogy néhány folyosófelügyelő – köztük
pár fiú – szemében könny csillog.
De egyikük sem távozik. Csak kínos csendben ácsorognak az
irodában.
– Elnézést! – mondom. – Nem beszéltem világosan? Ez az utóbbi
rész nem kérés volt. Hanem utasítás. Ki-fe-lé!
Carl bólogat.
– Számomra teljesen világos volt – mondja, és elkezdi
összepakolni a fúróját.
– Maga n-nem szabhatja meg nekünk, hogy mit tegyünk! – szegi
fel az állát Howard Chen. Ő az egyik folyosófelügyelő, aki sír.
– Nem maga az igazgató!
– Valóban – felelem. – De ő jelenleg nincs itt, úgyhogy most én
vagyok az illetékes. Maga már nem dolgozik itt, és többé nem is
fog. Úgyhogy sayonara!
– Ugyan, haver! – veregeti meg Howard vállát Joshua
Dungarden. – Ne aggódj! Felhívtam az apámat, és már úton van
ide, a városba. A jogi kar dékánja a jó barátja. Ki fogja rúgatni
ezt a ribancot, minket pedig vissza fognak venni.
Ribancot? Ezzel rám célzott?

307
 Carl fúrója vészesen felpörög, ahogy Joshua felé fordul. Mivel
fent áll a létrán, a szerszám pont szemmagasságban van.
– Bocsánat, ifiúr! Minek nevezte a hölgyet?
– Öhm – nyel egyet Joshua. – Semminek.
A folyosófelügyelők sietve elindulnak kifelé. Csak hárman
vannak – a két másik Jasmine és Joshua Dungarden –, akik távozás
közben azt motyogják, hogy „sajnálom”, és Joshua csak Carltól
való félelmében, úgyhogy ő nem is számít. Howard Chen olyan
izzó gyűlölettel néz rám, hogy már majdnem felveszi a versenyt
Hamaddal.
Csak Carl távozása mondható barátságosnak.
– Hát, ez érdekes volt – jegyzi meg távozóban, kezében a
létrával és a szerszámosládával. – Remélem, egyszer még
megismételhetjük. Kellemes megbeszélést!

308
 – Sarah! – A vállamra veszem a táskámat, és elindulok Lisa
irodájába. – Ha bárki keresne…
– Megbeszélésen van – fejezi be helyettem a mondatot Sarah
az asztalnál. – Világos.
Tágra nyílt szemmel néz rám, majd a tekintete először
Hamadra, aztán Rashid másik testőrére vándorol, aki figyelő
pozícióba helyezkedett az iroda külső ajtajánál.
Nem kárhoztatom Sarah-t, amiért ideges. Legalább három
lőfegyvert számolok össze a szobában – a New York-i Főiskola 
szabályzatának értelmében mindegyik illegális a testőrök
pisztolytáskájában lévőket, és az enyémet a táskámban.
Persze, Sarah az én pisztolyomról nem tud, de a testőrök
pisztolytáskájában lévőket jól látja. És ki tudja, mit rejtegetnek
még a bokájukra csatolva, vagy akárhol is szoktak fegyvert

309
rejtegetni a testőrök Qalifban? Arról nem is beszélve, mi van a
különleges ügynököknél a folyosó végén, a konferenciateremben,
amelyet most irodává alakítottak számukra, hogy onnan
folytathassák a biztonsági ellenőrzést.
A Fischer Hall valószínűleg azóta nem látott ennyi fegyvert,
hogy illegális lebujként működött, és állítólag csempészett ginnel
látta el a tagsági kártyával rendelkezőket, feltételezések szerint
a második emeleti könyvtárból nyíló titkos átjárón át (amelyet
már réges-rég szobákká alakítottak a diákoknak), még valamikor
az 1920-as években.
– Köszönöm, Sarah – lépek be Lisa irodájának ajtaján. – És ha
bárki hív, hagyjon üzenetet!
– Értem – bólogat a lány. – Mellesleg jó kis beszéd volt!
Köszönjük! Bár valószínűleg ki fogják rúgni érte, ha Joshua
Dungarden apja sikerrel jár.
Megvonom a vállam.
– Akkor legalább egy héttel többet vehetek ki a nászútra.
Ezt természetesen nem gondolom komolyan. Ha elbocsátanak,
foggal-körömmel fogok küzdeni. Különben hogy fogom
finanszírozni a főiskolai diplomámat, ha nem lesz
tandíjkedvezményem?
Rashid és Ameera olyan távol ülnek egymástól, amennyire csak
lehetséges Lisa aprócska irodájában anélkül, hogy az egyikük már
kívülre szorulna. Ameera láthatólag az iratszekrényt ölelgeti,
ahová a Wu bébit tervezem fektetni – bár azt hiszem, Lisa
gyermeke tán Cory vezetéknevét kapja majd, azaz Esposito lesz.
Emily Esposito. Hmm, lehet, hogy ez a név nem hangzik olyan jól
–, Rashid pedig az ablaknál foglalt helyet, sötét haját teljesen
összeborzolja a légkondiból kiáramló levegő.
Mégis, amikor belépek, az az érzésem, hogy ezek a székek
nem álltak mindig ilyen távol egymástól. Nem tudom

310
megmagyarázni, de miközben kinyitom az ajtót, hogy be tudjak
menni a hatalmas táskámmal egyetemben – oké, azt hiszem, én
egy kicsit hatalmasabb vagyok, mint a táska – valami olyan
hangot hallok, mint amikor két test elválik egymástól – persze, az
is lehet, hogy csak a székek lába súrlódott a szőnyegen.
Lisa ajtaja befelé nyílik, és mindkét szék a takarásában van.
Mire betülekedek és becsukom az ajtót, Rashid és Ameera
feltűnően távol ülnek egymástól. De hallottam, amit hallottam.
A testbeszédükből ítélve a legkevésbé sem érdeklődnek
egymás iránt. Rashid A New York-i Főiskola kollégiumi házirendje
egyik példányát lapozgatja, mintha az lenne a legérdekfeszítőbb
olvasmány, amely valaha is a kezébe került, Ameera pedig az
iroda fala felé fordulva ül, keresztbe tett lábbal, karba font
kézzel, és egyik ujja a szájában, hogy rághassa tovább a már
amúgy is rongyosra rágott körmét.
Ám mindkettejük arca elvörösödik olajszínű bőrük alatt,
Ameera hajába pedig valaki mintha nemrégiben beletúrt volna –
és biztosan nem ő maga, hisz ő nyilván ügyelt volna rá, hogy ne
húzza ki a teknőspáncélból készült csatot, amely most árván
fityeg a hajkorona egyik oldalán.
Ennek ellenére nem teszek megjegyzést a teljesen nyilvánvaló
tényre, hogy ezek ketten itt csókolóztak Lisa irodájában, mialatt
én kiosztottam a folyosófelügyelőket. Végül is ez az a lány, akiről
Mrs. Harris kitartóan próbált meggyőzni, hogy egy „ribanc”. Bár
nekem már volt dolgom tényleg „ribancokkal” – vagyis inkább
olyan lányokkal (és fiúkkal), akik olyan sok idegent hurcoltak a
szobájukba és feküdtek le velük, hogy végül megvontuk tőlük a
vendégfogadási jogosultságot, mert veszélyeztették a
szobatársaik biztonságos lakókörnyezethez való jogát –, Ameera
semmilyen szinten nem illik bele a képbe.
De ahogy Cooper tegnap este megjegyezte: nem minden az,

311
aminek látszik.
– Üdv mindkettőjüknek! – Leteszem a táskámat Lisa asztalára,
és lehuppanok a székére. Hihetetlenül kényelmetlen. Lisa szerint
neki „ázsiai feneke” van, ami egyenértékű azzal, hogy
„egyáltalán nincs feneke”. Ezért mindenféle székpárnákat
vetetett velem az irodai eszközök katalógusából.
Ám az én tizenkettes méretű „fehér nőcis” fenekemen igen
tisztességes mennyiségű természetes párnázat található, úgyhogy
Lisa párnái eléggé megnehezítik a dolgomat, ha úgy akarok ülni a
székében, hogy ne magasodjak mindenki fölé, mint az a szőke
amazon a Trónok harcában.
– Szóval – nézek le Rashidra és Ameerára, mintha csak egy
igáslovon ülnék. – Köszönöm, hogy eljöttek. Sajnálom, hogy ilyen
kora reggel ide kellett rángatnom magukat, és szintén elnézést a
kirohanásomért, amit végig kellett hallgatniuk odakint…
– Kérem – szakít félbe Rashid elbűvölő mosollyal. Becsukja a
házirendet tartalmazó könyvet, hogy lássam, már teljesen rám
figyel. – Emiatt ne aggódjon! Sajnálom, hogy ilyen nehézségeket
kell átvészelnie mostanság. És nagyon örülök, hogy megkapta a
virágot, amit küldtem.
– Igen – felelem. – Köszönöm, nagyon szép csokor. Láttam, hogy
Ameerának is küldött egyet.
Rashid olyan pillantást vet a lányra, amelyet azonnal
felismerek. Ugyanúgy néz rá, mint aznap az irodában, amikor
Ameera szobatársától hallotta, hogy a lány beteg: gondterhelt és
aggodalmas tekintettel, amilyet ritkán látni fiúk arcán, hacsak
nem olyasvalakiről van szó…
…hm, akibe szerelmesek.
– Igen – bólogat. – Eléggé megrémült szegény. De azt hiszem,
fel se vitte a portáról.
– Nem, valóban nem – mondom. – Ameera, elmondaná nekem,

312
miért nem vitte fel magához a virágot, amit Rashid küldött?
– Kérem – mosolyog továbbra is Rashid. – Már említettem
magának. Ebben az országban Shiraz a nevem. Mert a legjobb
mértékkel fogyasztani…
– Mint a jó bort – vágom rá összeszorított foggal. – Igen,
tudom, megértettük. Ameera? Mi a helyzet a virággal? Valami baj
van vele?
A lány kényelmetlenül fészkelődik a széken, de kiveszi az ujját
a szájából, és félénken rám mosolyog.
– Nekem senki sem szólt, hogy virágot kaptam volna. Ezért
hivatott? Ha ennyi az egész, akkor akár most is lemehetek érte.
Nem tudtam, hogy a virágok át nem vétele szabályszegésnek
minősül.
Remekül hazudik. Még hinnék is neki, ha nem tudnám, hogy
Gavin nagyon is szólt neki a csokorról.
– Nem a virág miatt van itt, Ameera – figyelmeztetem –, és ezt
maga is jól tudja. Hanem a szobatársnője, Kaileigh miatt.
A mosoly nyomban eltűnik az arcáról. Teljesen elképedve – és
aggodalmasan – néz rám. Sokkal aggodalmasabban, mint
amennyire ez várható lenne. Ha korábban ki is pirult az arca
attól, amit Rashiddal csináltak az ajtó mögött, most hirtelen
ismét elsápad.
– Kaileigh miatt? Mi a baj vele? – kérdi, s az ujjaival görcsösen
kapaszkodik a székbe. – Nemrég láttam a szobában, és teljesen
jól volt…
Ameera Rashidra néz, a pillantásuk összekapcsolódik, és a fiú
valami teljesen és tökéletesen váratlan dolgot tesz:
Áthajol a két szék között, és a lány keze után nyúl…
…aki elengedi a széket, megfogja a kezét, és olyan erősen
szorítja, miközben mélyen a szemébe néz, hogy abban a
pillanatban biztos vagyok benne, hogy Ameera is ugyanúgy szereti

313
a herceget, mint ő a lányt, és ahogyan én Coopert.
Ezt a nézést nem lehet félreérteni.
– Kaileigh-nak természetesen semmi baja – mondom zavartan.
Épp fel akartam világosítani a lány anyjának panaszáról –
miszerint Ameera egyetlen éjszakát sem töltött a saját ágyában
az orientációs héten. De most már biztosra veszem, hogy kinek az
ágyában aludt. – Miért is lenne?
– Nem értem – szólal meg Rashid, aki még mindig Ameera
kezét szorongatja. Van ebben a kézfogásban valami védelmező,
de valami birtokló is. – Ha Ameera szobatársával minden
rendben, akkor most miért vagyunk itt?
– Miért nem mondja el inkább maga nekem, Rashid, hogy miért
is vannak itt? És ne mondja megint, hogy hívjam Shiraznak! –
teszem hozzá gyorsan, amikor látom, hogy szóra nyitja a száját. –
Sajnálom, de ez a név egyszerűen nevetséges. És nem hiszem,
hogy egyetlen igaz barátja is így szólítja – ráadásul nyilvánvaló,
hogy maguk ketten egy kicsit többek is, mint barátok.
Ameera elkerekedett szemmel, rémülten néz rám. Rashid
tekintete abban a pillanatban a rácsra vetődik Lisa ajtaja fölött.
Az arckifejezése pont olyan aggodalmas, mint a lányé. Csak most
engedi el a kezét, és pusztán azért, hogy a mutatóujját a szája
elé emelje.
– Pszt! – mutat a rácsra.
Odanézek, aztán vissza rá, és bólintok, hogy értem – holott
persze nem, nem igazán értem. Ameera az arckifejezéséből
ítélve most már teljes pánikba esett.
Rashid feláll a székről, és lehúzza a rolót mindkét ablakon,
hogy aki az utcán jár, ne láthasson minket. Én pedig Lisa
számítógépén elindítom a Patsy Cline válogatást és felhangosítom
– már rájöttünk, hogy Patsy remek háttérzajt tud biztosítani,
úgyhogy bárki is próbál hallgatózni a külső irodából, semmit sem

314
hallhat abból, amiről bent beszélnek. Az egyetlen gond az, hogy
néha elfelejtjük bekapcsolni.
De most nem felejtettük el.
– Oké – mondom halkan. – Értem. Maguk ketten randiznak, és
nem vet túl jó fényt Qalif hercegére, ha a köznépből választ
magának barátnőt, igaz? De miért kezdett el ennyire aggódni,
amikor a szobatársáról beszéltem, Ameera? Mert azt hitte, vele is
hasonló történt, mint a folyosófelügyelőjével, Jasmine-nel?
Rashid visszaül a székébe – de előbb még odahúzza Ameera
mellé, hogy gondoskodón átölelje a lány vállát.
– Nem, Miss Wells – suttogja. – Maga ezt nem érti. Ameera nem
a barátnőm. Hanem a feleségem. 

315
 – Az én országomban – magyarázza Rashid –, ha olyan nőt
veszek feleségül, aki nem a királyi család tagja, azt halállal
büntetik. Őt megkövezik. Engem pedig lefejeznek.
– Ó! – döbbenek meg. Istenem! Az én leendő rokonaimról sosem
mondanám, hogy különösebben lelkesek, de legalább nem áll
szándékukban kivégezni engem. – Nos, ha mindketten meghalnak,
az legalább egyenlő bánásmódot jelent mindkét nemmel
szemben.
Tréfálkozom, de valójában nem így érzek. Teljesen meg vagyok
rémülve… miattuk és magam miatt is. Lehet, hogy a fenekem
teljesen kitölti Lisa székét, de fogalmam sincs, egyáltalán mit
keresek benne. Ez már végképp meghaladja a képességeimet. Én
a Fischer Hall igazgatójának asszisztense vagyok! Olyan
panaszokkal szoktam foglalkozni, mint a hajtól eldugult lefolyók a
zuhanyzóban vagy a szobatársak müzlijét elfogyasztó diákok, és

316
gondoskodom róla, hogy a bérlista elkészüljön. De a
leghalványabb fogalmam sincs, mit kellene tennem, ha az egyik
diákomat az a veszély fenyegeti, hogy ha a honfitársai rájönnek,
hogy nem királyi sarjat vett feleségül, akkor kivégzik.
Rashid halványan elmosolyodik a szánalmas tréfámon.
– A nyári olimpián találkoztunk – meséli, és szorosabban öleli
Ameerát. – Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán léteznek ilyen
nők, mint ő – vagy ha léteznek is, az egyikük valaha is
érdeklődhet egy ilyen idióta iránt, mit én.
– Ne! – simogatja meg az arcát Ameera. Még mindig ijedtnek
tűnik, de most, hogy Rashid ott van mellette, már nem annyira. –
Ne beszélj így magadról! Egyáltalán nem vagy idióta!
– Dehogynem – magyarázza nekem herceg. – Ameera az ész.
Hibátlan teszteket ír! Teljes ösztöndíjjal van itt, tudta? De
valamilyen oknál fogva mégis kedvel engem.
– Téged mindenki szeret – jelenti ki Ameera lelkesen.
– Az apám nem – ráncolja a homlokát Rashid. – Ő úgy gondolja,
hogy egy nulla vagyok, mert nem érdekelnek a rakétái és a
védelmi rendszerei. De amikor azt mondtam neki, hogy abba
akarom hagyni a teniszezést és főiskolára akarok járni
Amerikában, akkor majd kibújt a bőréből. Eget-földet
megmozgatott, hogy bejuttasson ebbe az iskolába. Csak egy
dolgot nem mondtam el neki, hogy miért olyan fontos, hogy pont
a New York-i Főiskolára járhassak – hogy követhessem ide az erős,
gyönyörű és intelligens feleségemet. Aki gyerekorvos akar lenni…
Ameera a mellkasára teszi a kezét, és elpirul.
– Drágám, hagyd abba!
– Nem! Bárcsak eldicsekedhetnék mindenkinek a világon,
milyen csodálatos is vagy! De egyelőre be kell érnem Miss
Wellsszel.
– És akkor mi ez a nagy bulizás? – kérdem. – Meg ez a Shiraz-

317
dolog? Mind csak azért van, hogy leplezzék az igazságot?
– Persze. – Rashid úgy néz rám, mintha tényleg az a buta szőke
lennék, akinek néha tartanak. – Ameera és én egyáltalán nem is
iszunk. A vallásunk tiltja. De nem engedhetem, hogy bárki
rájöjjön a titkunkra, mert azzal veszélybe sodorná az életünket.
– De maga nem is qalifi állampolgár – mondom Ameerának. –
Nem brit?
– De – bólogat.
– Senki nem cipelhet el egy brit állampolgárt egy idegen
országba, hogy aztán megkövezze, akárkihez ment is feleségül.
Legalábbis anélkül nem, hogy súlyos következményekkel ne
kelljen szembenéznie. És maga… – nézek Rashidra. – Kizárt dolog,
hogy az apja lefejeztesse a saját fiát.
A fiú szomorúan néz rám.
– Az apám egy köztéren lelövette a saját húgát, amikor az el
akart menekülni Qalifból egy közemberrel, akibe beleszeretett. A
férfit pedig lefejeztette. A vád paráználkodás volt. Utána is
nézhet, ha nem hisz nekem, csak néhány évvel ezelőtt történt.
– Ez csak az egyik az emberi jogok megsértésének számos
esete közül, amiért Rashid apját oly sokszor kritizálják – jegyzi
meg Ameera ugyanolyan szomorúan. – Ezért nem akarják
néhányan erről a szakról sem elfogadni a pénzt, amit az iskolának
adományozott.
– Jaj, istenem! – temetem az arcom a tenyerembe. Minden
olyan gyorsan történik, én meg még csak a fél kávémig jutottam.
– Ezért próbáljuk meg titokban tartani ezt az egészet, Miss
Wells – fejezi be Rashid halkan. Senkit sem akarunk veszélybe
sodorni azzal, hogy belerángatjuk az ügybe. Szeretem az
országot, ahol születtem, de néhány dolog egyszerűen
rettenetes… tényleg rettenetes. Ha elég sokáig élek, és egy napon
én leszek Qalif uralkodója, szeretném megváltoztatni ezeket a

318
szörnyűségeket. De őszintén szólva, nem tudom, ez valaha
bekövetkezik-e majd.
Miért aggódom? – siránkozik Patsy Cline Lisa számítógépének
hangszórójából. – Miért is aggódom?
Hja, hát ő könnyen beszél.
– Oké – szegem fel a fejem. – Rendben. Szóval ki tud még arról,
hogy maguk ketten házasok? A Külügyminisztérium? Lancaster
különleges ügynök?
Rashid és Ameera egymásra néznek.
– Nem – feleli a herceg. – Nagyon remélem, hogy nem.
– Nyilvánvaló okoknál fogva – folytatja Ameera – a lehető
legkevesebb embernek beszéltünk erről, még azt is el akartam
kerülni, hogy az emberek akár azt is gyanítsák, hogy egyáltalán
ismerjük egymást, így igyekeztem, hogy ne lássanak soha együtt
kettesben, nem fogadtam el tőle drága ajándékokat – például
hatalmas virágcsokrokat. Szemrehányóan megböki Rashid térdét.
– Ennyire azért nem kellene aggódnunk – tiltakozik. – Ennek a
két hölgynek is küldtem virágot az irodába!
– A családom sem tud róla – vallja be Ameera.
– Nem? – teljesen elképedek. – Akkor mi értelme van az
egésznek egyáltalán, ha ekkora veszélybe kerülnek miatta?
A fiatalok sokatmondó pillantást váltanak egymással, ahogy
gyakran teszik azok, akiknek közös titkaik vannak.
– Természetesen az, hogy szeretjük egymást – jelenti ki Rashid
egyenesen.
– Szóval a családja nem tud róla, Ameera? – kérdem idegesen. –
És nyilvánvalóan Rashidé sem. És a szobatársai sem. – Különben
Kaileigh nyilván kitalálta volna, hová megy Ameera minden este.
– Akkor ki tud róla?
– Hát, most már maga – feleli a herceg. Ismét a rácsra pillant. –
Valamint Hamad és Habib, természetesen.

319
 – A testőrei??
– Persze – erősíti meg Rashid, mintha bolond lennék, hogy ezt
nem találtam ki magamtól is. – Ők mindent tudnak rólam.
– De nem gondolja, hogy ez kockázatos? – kérdezem. Hamad
szikrázó tekintetére gondolok és arra, ahogyan vasmarokkal
szorította a csuklómat előző nap. – Nem lehet, hogy elmondják az
apjának?
Rashid arcán harag fut át.
– Természetesen nem! – tiltakozik. – Az embereim teljesen
lojálisak hozzám. Az életüket is adnák értem! És lehet, hogy szó
szerint szükség is lesz erre egy nap, ha a titkunkra fény derül, és
az apám utánunk küldi az embereit, hogy raboljanak el minket és
vigyenek vissza Qalifba, hogy megbüntethessenek…
– Gondolja, hogy az emberei ölni is képesek lennének magáért?
– szakítom félbe.
– Persze – vágja rá gondolkodás nélkül.
– Az egyikük ölte meg Jasmine Albrightot? – kérdem. – Ezért
kellett meghalnia? Mert fel akarta fedni a titkukat a világ előtt?
Rashid és Ameera ismét egymásra néznek, de most nem
mindentudó pillantással. Hanem zavartan.
– Meglátott valamit a bulijuk estéjén – mondjuk, hogy maguk
ketten csókolóznak, vagy ilyesmi – és lefényképezte? – erősködöm.
– Aztán az egyik testőre bement a szobájába, ellopta a mobilját
és megfojtotta a lányt, hogy a maga meg a felesége életét
mentse, Rashid?
Ameera arcát elönti a könny, Rashid pedig felpattan, de olyan
gyorsan, hogy feldönti a széket, amin ült.
– Nem! – kiabál. Nincs az a mennyiség Patsy Cline-ból, ami
elnyomná a dühös hangját. – Hogy képzeli ezt?! Hogy merészel
egyáltalán feltételezni ilyesmit?
Egy másodperccel később dörömbölés hallatszik Lisa ajtaján,

320
és valaki megpróbálja elfordítani a kilincset, de szerencsére az
ajtó zárva van.
– Felség! – kiabál Hamad. – Felség, nyissa ki! Felség, mi a gond?
Jól van?
Rashidra nézek, és legalább olyan nehezen veszem a levegőt,
mint ő.
– Valaki megfojtotta Jasmine-t, Rashid – suttogom. – Valaki
befogta a száját és az orrát, és addig szorította, míg belehalt az
oxigénhiányba. És tudjuk, hogy a lány információkat
szivárogtatott ki magáról az Expressnek, a diákok hírblogjának.
Ott volt a bulijában, és meglátott valamit, valaki pedig egy kicsit
később megölte, hogy hallgasson róla. De mit látott meg? Mit
látott meg?
Rashid megpördül és Ameerára néz, akinek továbbra is könny
patakzik az arcán. A fejét csóválja, és azt motyogja:
– Nem. Nem, nem, nem.
– Felség! – kiabál ismét Hamad, és az ajtót püföli.
– Semmi bajom! – kiabál ki neki Rashid. – Nyugalom! –
Ameerának pedig odasúgja: – Mégis, mit láthatott?
Ameera csak a fejét rázza, és a két gyűrűt szorítja, amiket a
nyakában visel… a két gyűrűt, amelyekről most, kissé megkésve,
már tudom, hogy az eljegyzési gyűrűjük. A szíve fölött hordja
őket.
– Semmit, Rashid – súgja vissza. – Újra és újra lejátszom
magam előtt azt az estét, amióta csak láttam a holttestét. De
semmi. Még csak egymásra sem néztünk azon a partin. Teljesen
biztonságban voltunk. Én a szoba egyik felében, te a másikban.
Csak amikor már mindenki elment… akkor… akkor volt, hogy…
hogy mi…
A zokogástól elcsuklik a hangja, Rashid pedig átöleli, aztán
kétségbeesetten rám néz.

321
 – Igaza van – mondja. – Bármit fényképezett is le az a lány a
buliban – ha egyáltalán készült valamilyen kép –, azon nem mi
voltunk. Nyilvános helyen mindig nagyon óvatosak vagyunk. A
partikat is azért adom, hogy az apám ne gyanakodjon. Fent kell
tartanom az imázsomat: a Csibész Rashid képet. – Keserűen
felnevet. – Soha nem tudhatja meg, ki vagyok valójában: egy
házas ember.
Házas ember – aki elvette a Fischer Hall „szajháját”.
Coopernek igaza volt. A dolgok nem mindig azok, aminek
látszanak.
– De ha Jasmine nem amiatt halt meg, amit magukról látott –
értetlenkedem –, akkor miért ölték meg? Valami olyasminek
kellett lenni, ami a partin történt.
Rashid leül, és átöleli a síró Ameerát. Nem úgy néz ki, mint
akit különösebben érdekelnek a kérdéseim. Azt hiszem, ezzel én
is így lennék, ha fiú lennék, és a lány, akit szeretek, napok óta
átnézne rajtam, most pedig zokogva borulna a mellkasomra.
– Honnan tudjam? – kérdi. – Miért nem kérdi meg az egyik
nagyra becsült folyosófelügyelőjét? Mindannyian ott voltak. Talán
valamelyikük látott valamit. Én még csak nem is tudtam róla,
hogy azt a lányt megölték. Azt hittem, az asztma okozta a
halálát.
– Én gondoltam, hogy megölték – szipogja Ameera. – Csak egy
pillantást vetettem az arcára, és rögtön az jutott az eszembe,
hogy „Egy nap velem is ez fog történni. Valaki beoson a szobámba
egyik éjjel, és ugyanezt teszi majd velem álmomban…”
– Cssss! – fúrja bele az arcát Rashid a lány hajába. – Veled nem
történik ilyesmi, ha minden éjszakát nálam töltesz. Tudod, hogy
velem biztonságban vagy, te kis buta. Ne aludj azokkal a
rettenetes szobatársaiddal, legyél inkább velem, ott, ahová
tartozol…

322
 Valamit még mormol a fülébe, de én már nem figyelek rá.
Volt valami abban, amit Rashid mondott, amitől a vér is
meghűlt az ereimben. Hirtelen rájövök, hogy Cooper bölcs szavai
előző estéről talán mégsem teljesen igazak. Néha a dolgok
pontosan azok, aminek látszanak.
Csak egy kis időbe telik, míg az ember kideríti, mik is.

323
 – Maguk ketten! – mutatok bizonytalanul Rashid és Ameera
felé, miközben idegesen felpattanok Lisa székéről. – Maradjanak
itt! Ne menjenek sehová! Értesítenünk kell a
Külügyminisztériumot a helyzetükről.
Rashid kihúzza a fejét Ameera hajából.
– Micsoda?
– Ne! – kiált fel Ameera kétségbeesett hangon. – Azt nem
teheti!
– Nyugalom! – emelem fel a táskámat. – Azt valószínűleg már
úgyis tudják, hogy maguk ketten egy pár. Ott vannak a biztonsági
kamerák a tizenötödiken, amelyek az ajtajára néznek, Rashid.
Biztos vagyok benne, hogy nem egy felvételük van Ameeráról,
amint ki-vagy besurran a lakásába a múlt héten.
A fiatal pár kétségbeesett pillantást vált egymással.
– A biztonsági kamerák – ismétli meg Rashid keserűen, Ameera
pedig ismét rágni kezdi a körmét. – Erre gondolnom kellett volna!
– Ne aggódjon, senki nem akarja megtagadni maguktól a
menedékjogot az Egyesült Államokban – biztosítom. – Ha valaha
hazatérnek Qalifba mint férj és feleség, akkor a biztos halál várja
magukat. Tőlünk azonban kaphatnak házastársi szobát itt, a
Fischer Hallban. – Egy pillanatra megtorpanok, miközben a
kezemet a kilincsre teszem. – Legalábbis azt hiszem. Amennyire
én tudom, eddig még sosem tettünk ilyet, de számításba véve,
mennyi pénzt adott az apja az iskolának, biztosra veszem, hogy
az igazgatótanács kivételt fog tenni. Mindemellett – teszem
hozzá –, nem hiszem, hogy az apja érdekeit túlzottan szolgálná,
ha ma, a közösségi média korában fiatal szerelmeseket
végeztetne ki. El tudja képzelni, miket írnának az emberek a
Twitteren Qalifról, ha magát, Rashid, lefejeztetnék, magát pedig,
Ameera, megköveznék? – csóválom a fejemet. – Higgye el, az apja
visszakozni fog, ha az olyan blogok, mint az Express, lecsapnak a

324
témára.
– Miss Wells! – szól utánam Rashid, amikor kinyitom az ajtót. –
Nem hinném, hogy az apám az a fajta ember lenne, akit érdekel,
mit irkálnak róla a Twitteren.
– Mondja ezt annak, aki Egyiptomot kormányozta!
Kidugom a fejem az ajtón a külső irodába. A herceg mindkét
testőre megmerevedik, amikor megpillant. Meglepetten látom,
hogy Dave Fernandez ott ül Sarah asztalánál, és elmélyülten
beszélgetnek.
– Ó – mondom. – helló, Dave! Én vagyok az, Heather Wells.
– Helló, Heather! – Dave a botjával a kezében feláll és szélesen
elmosolyodik. – Remélem, nem bánja, hogy beugrottam. Lisa
mondta, hogy a szobám egy darabig még nem lesz kész, de
annyira szeretem a Fischer Hallt, hogy egyszerűen nem tudok
máshol lenni.
Annyira szereti a Fischer Hallt. Aha. És az egyre gyakoribb
látogatásainak semmi köze Sarah-hoz, aki a fiókjában tartott
tükörben lopva ellenőrzi, hogy néz ki, ami nagyon édes tőle,
tekintve, hogy Dave nem lát. Vicces, milyen nehezen szabadulunk
a megrögzött szokásainktól.
Mint például hogy nem vesszük észre azt, ami a szemünk előtt
van, még akkor sem, ha tökéletes a látásunk.
– Semmi gond, Dave – mondom. – Akkor jöhet a Fischer Hallba,
amikor csak akar. Üdv, fiúk! – szólok oda Hamadnak és Habibnak,
akik már mindketten ott tömörülnek az ajtónál. – A herceg és
Ameera készen állnak rá, hogy elmondják az igazságot a
Külügyminisztériumban… – nagyot kacsintok rájuk. – Tudják,
miről. Sarah, fel tudná hívni Lancaster különleges ügynököt a
biztonsági szobába a folyosó végén? Szerintem ő lenne a
legmegfelelőbb rá, hogy elrendezze ezt a dolgot.
– Persze, Heather – bólint Sarah, és felveszi a kagylót, hogy

325
tárcsázza a melléket.
Mindkét testőr döbbenten néz rám.
– Várjon! – lendíti a karját Hamad Sarah felé, hogy megállítsa.
– Ne telefonáljon!
– Öhm – pislog rá a lány. – Már a vonalban vannak…
Hamad odarohan hozzá, kikapja a kezéből a kagylót és
lecsapja a helyére, akkora hévvel, hogy biztosra veszem: hallom,
ahogy a műanyag megreped.
– Hogy merészeli? – támad rám Hamad dühösen. Aztán félrelök
– de nem elég erősen ahhoz, hogy elessek, mivel, ahogy Hal
említette, a súlypontom elég alacsonyan van –, és Lisa ajtaja felé
rohan, amely mögött a herceg és Ameera még mindig összebújva
ücsörögnek.
– Felség! – szól be. – Jól vannak?
– Persze, hogy jól vagyunk – hallom a fiú hangját. – Köszönöm,
Hamad. De gondolja, hogy tudna keríteni egy kis vizet
Ameerának? Nem érzi túl jól magát.
– Majd én hozok! – jelentkezik Dave. Tévedhetetlen
biztonsággal elindul az irodai friss vizes tartály felé, kitapogatja
a botja végével, míg az árulkodó, bugyborékoló hangot nem ad,
lehajol, megtölt egy papírpoharat hideg vízzel, és már hozza is. –
Ez megteszi?
Habib elképedve néz rá.
– Nagyon jó lesz – mondja. – Köszönöm, uram. – Aztán behozza
a vizet Lisa irodájába, ahol Hamad és Rashid suttogva
tanácskoznak.
Sarah áhítattal néz Dave-re.
– Nálunk is akad némi munka a diákmunkásoknak ebben a
félévben, ugye, Heather? – kérdi. – Segíteni kellene a
karbantartási kérések feldolgozásában, meg ilyesmi. Esetleg
felvehetnénk Dave-et, hogy kitöltesse ezeket a lapokat.

326
 – Esetleg – ráncolom a homlokomat. Amivel nincs is gond, mert
senki sem veszi észre. Az egyikük azzal van elfoglalva, hogy a
másikat bámulja, a másik meg nem lát.
– Valaki hívatott ebből az irodából? Baj van?
Az ajtóban Lancaster különleges ügynök áll, és kissé liheg.
Nyilvánvalóan futott a konferenciateremből, ahová a biztonsági
kamerákat szerelték. Egyik kezében a pisztolya, a másikban egy
félig elfogyasztott lekváros fánk. A zakóról és a nyakkendőről is
megfeledkezett, valamint arról is, hogy az inge nincs betűrve, a
gallárjába pedig papírszalvétát gyűrt, hogy megakadályozza, hogy
a rakoncátlan lekvárcseppek összepöttyözzék a tiszta fehér ingét.
– Igen – felelem. – Mi hívtuk. De nincs semmi baj, azt
nyugodtan elteheti!
A pisztolyra mutatok, amelyről Lancaster csak most veszi
észre, hogy a kezében tartja. Zavarba jön, a maradék fánkot
gyorsan betömi a szájába, a fegyvert visszadugja a
pisztolytáskába, és elkezdi visszatürködni az ingét a nadrágjába.
– A herceg mondani szeretne valamit magának – mutatok Lisa
irodájának félig nyitott ajtajára. – Elég nagy dolog, szóval lehet,
hogy erősítést kellene hívnia.
Lancaster bólint, aztán fél kézzel beütögeti a számokat a
mobiljába, miközben kirángatja a szalvétát a nyakából.
– Nem arról a lányról van szó, ugye? – kérdi teli szájjal.
– Aki meghalt? Nem – rázom a fejem. – De valóban köze van
egy lányhoz.
– Ahhoz a brit diákhoz? – néz rám átható tekintettel.
Most rajtam a sor, hogy bólogassak.
– Azt gondoltam, maguk is észrevették.
– Igen, elég sokszor felbukkan a monitoron. Mi van vele?
– Sosem találná ki, úgyhogy nem csigázom tovább. Ők házasok.
Egy olyan cifrát káromkodik, hogy még az én fásult fülem is

327
belevörösödik.
– Hűha! – mondom. – Majd átadom a jókívánságait a boldog
párnak.
– Bocsánat – motyogja, és újra a telefonjára tapad. – Ez lehet
az oka, hogy miért tették el láb alól azt a másik lányt – a
folyosófelügyelőjüket. És hogy miért támadták meg a riportert is.
A folyosófelügyelő biztos rájött, hogy ők ketten házasok, és ki
akarta robbantani a sztorit.
– Lehetséges – felelem semmitmondón. – Az biztos, hogy
valamit ki akart szivárogtatni, de nem tudhatjuk, mi volt az, nem
igaz? Addig legalábbis nem, amíg meg nem találjuk a telefonját.
Na meg a gyilkosát, természetesen. Honnan tudta, hogy Jasmine-t
megölték? Ezt még nem hozták nyilvánosságra.
Gúnyos pillantást vet rám.
– A kormánynak dolgozom. Miss Wells. És azt is tudom, mit
mond a maga barátja, Eva. – Úgy ejti ki a nevét, ahogyan Eva
szokta: oroszosan, rövid e-vel, úgyhogy tudom: bár a hangja
távolságtartó, ezt csak tetteti – nagyon is jól ismerik egymást… ez
annál is nyilvánvalóbb, mivei a nyaka, amelyet már nem takar
jótékonyan a szalvéta, igencsak vörösre vált. – Beszélgettünk
egyszer-kétszer. Szigorúan munkaügyben, természetesen.
– Természetesen. – Bár nem tudom elképzelni, hogy az az Eva,
akit én ismerek, egy olyan fickóval, akit igazán kedvel, túl sokáig
hagyná, hogy a kapcsolatuk „szigorúan munkaügyi” maradjon.
– De akárhogy is – folytatja, miközben sms-t ír –, ha Rashid apja
megtudja, hogy a fia egy egyszerű polgárt vett feleségül, az jól
felkeveri majd a szart, aztán hatalmas balhé lesz belőle. És mi
leszünk azok, akiknek fel kell majd takarítani a romokat utána –
mutat először rám, majd magára.
Eszembe jut Canavan nyomozó megjegyzése, miszerint én egy
szarkavaró vagyok. És most úgy tűnik, egyben az is, akinek fel

328
kell takarítania mások után, na, mit is? – hát a szart.
– Nagyszerű – felelem tettetett vidámsággal. – És mindez itt
fog történni, a Fischer Hallban. – Az asztalnál ülő lányra pillantok
és szélesen rámosolygok. – Hallotta ezt, Sarah?
Ő csak a fejét rázza. Minden figyelmét Dave-re összpontosítja.
– Bocsánat, Heather, mit mondott?
– Nem érdekes – legyintek. – Lemegyek a portára egy pár
percre, megnézek valamit. Tartsa a frontot addig helyettem is,
oké?
Sarah ragyogó mosolyt villant rám.
– Persze!
– Viszlát később, Heather! – integet Dave valamerre felém
derűsen.
– Úgyis én látom meg előbb – vágom rá, és visszaintegetek.
Csak aztán jut eszembe, milyen ostobaság volt tőlem ez a
megjegyzés, mivel nyilvánvalóan én fogom meglátni először,
tekintve, hogy ő sosem fog látni engem. Szerencsére, úgy látszik,
Dave-nek nem tűnik fel a baklövésem, mert továbbra is mosolyog,
és már vissza is fordult Sarah-hoz, hogy tovább beszélgessenek a
macskájáról vagy a fejlődő országok nukleáris fenyegetéséről,
vagy akármiről diskuráltak is eddig.
A táskámmal együtt levonulok a portára, ahol nem nagy
meglepetésemre Gavint találom, aki most is a színdarabján
munkálkodik ahelyett, hogy a leveleket továbbítaná, de legalább
sietve lecsukja a laptopját és lekapja a papucsos lábát az
asztalról, amikor meglát.
– Csak be kellett fejeznem ezt a jelenetet, ahol a zombik
felfalják a főszereplőm családjának agyát – magyarázkodik. –
Hirtelen rám tört az ihlet. Kérem, ne kiabáljon, amiért nem a
leveleket továbbítom. Művésziélek vagyok, s mint ilyen, igen
érzékeny.

329
 – Jelenleg cseppet sem érdekel a levelek továbbítása.
Beszélnem kell magával!
Felnyitom az asztal mögé vezető csapóajtót, besurranok és
leteszem a táskámat egy halom New York Timesra,amelyeket a
tulajdonosaiknak még el kell kérniük.
– Ez komolynak hangzik – pördül meg Gavin a magasított
széken. – Kérem, kedves hölgyem, foglaljon helyet! És beszéljük
meg a dolgot! Mi az, ami bántja?
A postafiókok háta mögött álló székre mutat. Leülök,
keresztbe teszem a lábam és belefogok:
– Emlékszik még arra az estére, amikor a herceg partit adott,
és amikor azt mondta, hogy maga végig dolgozott?
– Jamie és én megosztottuk a műszakot – bólogat és a néhány
szál sötét szőröcskét simogatja, amelyekből láthatólag
kecskeszakállt szeretne növeszteni. – De igen, emlékszem. Miért?
– Ki volt aznap este az ügyeletes folyosófelügyelő?
Gavin előrehajol, hogy megnézze a beosztást. Mindenkitől
elvárom, aki a portán dolgozik, hogy nyilvántartást vezessen
minden jelentős eseményről, ami a műszakjuk alatt történik.
Csak alapos szervezettséggel tudom megmenteni a Fischer Hallt
attól, hogy komplett őrültekházává váljon.
– Ha jól látom – futtatja végig az ujját az aznap esti hosszú
listán –, Howard Chen. Aha, igen, emlékszik? Még másnap reggel is
őt kérte meg, hogy menjen fel Jasmine szobájába Sarah-val. És
nem nagyon fűlt hozzá a foga.
– Igen, emlékszem, hogy mondott valami ilyesmit, Gavin. Es
említette, hogy az sem tetszett neki, amikor megkérte, hogy
segítsen pár embernek, akiket kizártak a szobájukból.
Gavin bólogat.
– Így van. Mert olyan másnapos volt. Jól ki is akasztott. Azt
akarta, hogy adjam oda a lakóknak a kulcsot akkor is, ha nincs

330
náluk személyi, mert nem volt kedve felkelni az ágyból.
Összevonja a szemöldökét. – Na várjunk, most én is bajban
vagyok? Mert nem adtam ám oda azoknak a diákoknak a kulcsot!
Megmondtam Howardnak, hogy emelje fel a seggét az ágyból, és
megvártam, míg lejön a főkulcsért, és beengedi a kint
maradtakat. Hazug disznó, ha mást állít…
– Nem, Gavin, maga nincs bajban – biztosítom. – Csak
ellenőrizni akartam valamit. Megnézhetném a kulcsok kiadásának
listáját?
Gavin megvonja a vállát.
– Persze. – Kiteszi az ügyeleti naplót és odasetál a kulcsos
szekrényhez.
Minden lakó szobájához van egy pótkulcs, amiket egy nagy
fémkabinetben tartunk az íróasztal mögött, a főkulcsokkal
egyetemben, amelyek egy-egy emeleten minden szobát nyitnak.
Ha valaki elhagyja a kulcsát, akkor (évente három alkalommal,
személyi igazolvány felmutatásával díjmentesen) elkérheti a
pótkulcsot, de a minden ajtót nyitó főkulcsot csak a
folyosófelügyelők kaphatják meg, amikor a szobájukba kísérik azt
a diákot, akinek se kulcsa, se személyije.
Az, hogy valakit egy álmos folyosófelügyelőnek kell a
szobájába kísérnie (aki előtte kénytelen lebotorkálni a portára az
éjszaka közepén, hogy megkapja a főkulcsot az aktuális
emelethez, csupán azért, mert az illető nem vitt magával
személyit), elég kellemetlen dolog, és általában csak akkor
szokott előfordulni, ha egy diák nagyon berúgott vagy valami
más, hasonló gond van, épp ezért nem engedjük, hogy a portán
dolgozók csak úgy adjanak nekik kulcsot. Egy folyosófelügyelőnek
beszélnie kell velük, hogy megbizonyosodjon róla, nem szorulnak-
e orvosi ellátásra, na meg persze arról is, hogy valóban a
kollégium lakói-e, ennek érdekében fejből meg kell mondaniuk a

331
diákigazolványuk számát. Ráadásul a kizáródás tényét felvezetik
a regisztrációs kártyájukra. Ha ilyesmi többször előfordul,
biztonsági okokból lecserélik a szobán a zárat, ennek költségét
pedig kiszámlázzák az illető diáknak.
A szobából való kizáródások és az emiatti zárcserék
ügyintézése néha a munkám jó huszonöt százalékát is kiteszi.
Végigfuttatom az ujjamat a listán, amely az emeleti főkulcsok
kiadását rögzíti a parti éjjelén, azelőtt, hogy Jasmine meghalt.
Ahogy gondoltam, van egy bejegyzés Jamie kézírásával, hogy a
tizennegyedik emelet főkulcsát hajnali 2:45-kor kikérték.
„Egy nap velem is ez fog történni." – zokogta Ameera. – „Valaki
beoson a szobámba egyik éjjel, és ugyanezt teszi majd velem
álmomban…"
Annak, aki kikérte a kulcsot, a monogramja HC.
Ugyanaz a borzongás fut végig rajtam, mint Lisa irodájában.
Nem, mondom magamban. Ez nem lehet. Jasmine és Howard
barátok voltak. Együtt mentek abba a buliba is. A saját
szememmel láttam őket a monitoron a tizenötödik emelet
folyosóján. Nevetgéltek és jól érezték magukat.
Aztán eszembe jut, milyen kétségbeesett volt Howard az
irodában, milyen könnyes volt a szeme, amikor azt kérdezte,
hogy fogják most a szülei kifizetni a testvére és az ő taníttatását
egyszerre.
Lehetséges, hogy Jasmine Albright meggyilkolásának
egyáltalán semmi köze nincs Rashid herceghez és a titkos
arájához, hanem inkább egy fiúhoz, aki elbukott egy jövedelmező
diákmunka-szerződést – és Howard nyilván tisztában volt vele,
hogy ez fog történni, ha valaki megtudja, hogy titkos,
alkoholgőzös buliban vett részt, mialatt épp ő volt az ügyeletes
folyosófelügyelő.
Erről szólt volna a fénykép, amelyet Jasmine a telefonjával

332
készített és fel akart rakni a Twitterre? Howard Chenről, aki
részeg volt szolgálat közben?
Á, ez nevetséges. Senki sem gyilkolna ilyesmiért. Bár… ennél
sokkal kevesebbért is öltek már.
Kinek származik haszna a dologból?
Howardnak.
Eva sosem vette volna észre a fognyomokat Jasmine ajkának
belső részén, ha én nem szerzek tudomást a partiról, és nem
kérem meg, hogy vegye szemügyre még egyszer.
Canavan nyomozó azt mondta, bárki ölte is meg Jasmine-t,
nagyón is tudta, mit csinál, és volt némi elképzelése az emberi
anatómiáról is.
Howard az orvosira készül.
– Gavin! – szólalok meg feszülten. Annyira szeretném, hogy ez
ne legyen igaz. – Hány lakó jelentkezett be eddig a
tizennegyedikre?
A fiú előhúzza a bejelentkezési naplót és a tizennegyedik
emelethez lapoz.
– Nem túl sokan. Főleg felsőbb évesek laknak ott, úgyhogy a
többiek valószínűleg csak a hét végén érkeznek majd. Eddig csak
a tizennégy-húszasban lakó lányok vannak itt. És persze Jasmine,
de ő…
– Jó, az most nem érdekes – vágok közbe. – Nézze meg a
tizennégy-húszasban lakó lányok regisztrációs kártyáját! Hogy
kizárta-e magát valamelyikük a parti estéjén.
– Mindegyikét nézzem meg? – hitetlenkedik Gavin. Egy
regisztrációs kártya kibogarászása elég nagy macera. Ha mind a
négyet meg kell néznie, elunja közben az életét.
– Igen, mindegyikét – bólintok.
– Oké.
Sóhajt egyet és munkához lát. A portán semmit sem

333
számítógépen intéznek, mert a New York-i Főiskola kissé régimódi
elképzelése szerint ha a nyilvánosan használt helyiségeket
felszerelnék számítógépekkel, a diákmunkások azonnal ellopnák
őket és/vagy az egész műszakjukat azzal töltenék, hogy
szexoldalakat nézegetnének a neten, pedig én tapasztalatból
tudom, hogy leginkább azzal töltik a munkaidejüket, hogy
színdarabokat írogatnak.
Nem lehet, hogy Howard az, mondogatom magamban,
miközben szórakozottan lapozgatok egy Cosmót, amit a
beérkezett posta tetején találtam. Az a fiú, miután Jasmine
holttestét megtaláltuk, végig azzal töltötte az idejét, hogy a
szemétledobóba hányt. Miféle hidegvérű gyilkos tenne ilyesmit?
Egy olyan, aki megbánta a tettét, de már nem tud visszamenni
és meg nem történtté tenni.
De honnan tudhatta Howard, hogy elmentem a diákközpontba
és beszéltem Cameron Ripleyvel?
Ó, istenem! Hát persze. Összefutottunk a fiúval, amikor Lisa és
én visszafele igyekeztünk az Allington elnökkel folytatott
megbeszélésről. A diákcsoportot követte, akiket Jasmine Tsai a
kampuszon vezetett körbe. Könnyen ott hagyhatta a csapatot,
hogy utánam jöjjön a diákközpontba – és nem is vehettem észre,
mivel Cooperrel telefonáltam –, aztán besétálhatott Cameron
irodájába, miután távoztam, és…
Nos, mindannyian tudjuk, mi következett ezután. Howard
akkor még nem tudta, hogy az összes folyosófelügyelőt el fogják
bocsátani, aki részt vett a partin. Akkor még azt gondolta,
megmentheti az állását.
Coopernek igaza volt. Szerencsém van, hogy élve hagyhattam
el Cameron irodáját.
A telefonom megcsörren. Belenyúlok a táskámba – nagyon
óvatosan – és előveszem. Cooper keres.

334
 – Szia, drágám! – szólok bele a lehető legnormálisabb hangon,
amit sikerül kipréselnem magamból, miután rájöttem, milyen
közel álltam ahhoz, hogy a saját munkahelyemen eltegyen láb
alól egy erősen zavart mániákus gyilkos – és még csak nem is az,
akiről gondoltam, hogy mániákus gyilkos, hanem egy egészen
másik. – Hogy érzed magad?
– Jól vagyok – feleli. A hangja olyan szexisen álomtól rekedtes.
– De még jobban lennék, ha itt volnál mellettem az ágyban, és
játszhatnánk még egy kis nővéreset. Igen jó játék!
– Tudom, nekem is tetszett. Sajnálom, hogy el kellett jönnöm,
de a kórházi műszakom lejárt. De hamarosan megint ott leszek,
hogy megnézzelek és beadjam a következő injekciódat.
Észreveszem, hogy Gavin furcsán néz rám a regisztrációs
kártyák doboza fölött, úgyhogy felállok és elvonulok az ablakhoz,
hogy egy kicsit nyugodtabban tudjak beszélgetni.
– Azt hiszem, én adtam neked injekciót – mordul fel vidáman
Cooper.
– Hát, az biztos, hogy te adtál.
Az ablakon keresztül, amely a Washington Square Parkra néz,
látom, hogy Howard Chen, Joshua Dungarden és néhány másik ex-
folyosófelügyelő most érnek vissza az épületbe valahonnan, ahol
eddig voltak, Howard különösen nem tűnik boldognak. Egy kissé
lemarad a többiektől és a cipője orrát bámulja. Úgy látszik, a
próbálkozásuk, hogy rávegyék az elnököt vagy akár Joshua
Dungarden apjának a barátját, aki a jogi karon dolgozik, hogy
visszaadják az állásukat, nem járt sikerrel.
– Cooper – mondom, miközben a folyosófelügyelők megállnak,
hogy beszéljenek az érdekükben tüntető diákokkal a Fischer Hall
épülete előtt. – Valamit még be kell itt fejeznem. Felhívlak,
amint végeztem, rendben?
– Olyan fura a hangod – állapítja meg Cooper. – Minden rendben

335
van?
– Rendben lesz – felelem. – Azt hiszem. Hamarosan. Majd
felhívlak. – És leteszem a telefont.
– Hát ez meg mi volt? – kíváncsiskodik Gavin.
– Semmi köze hozzá – hűtöm le. – Mit derített ki?
– Azt, hogy a tizennégy-húszasban lakó lányok egyike sem
zárta ki magát még egyáltalán.
– Micsoda? – Hagyom az ablakot és odasietek a pulthoz, hogy
magam is meggyőződjek róla, de igaza van. A. lányok
regisztrációs kártyáinak hátoldala, ahol a kizárásokat vezetik,
teljesen üres.
Csak egyetlen oka lehetett, hogy Howard Chen kikérte a
tizennegyedik emelet főkulcsát hajnali háromnegyed háromkor
aznap, amikor Jasmine meghalt.
Mégpedig az, hogy megölje a lányt.

336
 Bizonyíték. Erre van szükségem. Canavan ki fog nevetni, ha
ennyivel állítok be hozzá, amennyim most van.
Pusztán az, hogy megtaláljuk Howard ujjlenyomatát Jasmine

337
szobájában, még nem bizonyítja a bűnösségét, mivel a lány
valószínűleg számtalanszor behívta a szobájába a fiút a
gyilkosság éjszakája előtt. De ha az ujjlenyomatai az Express
irodájában is ott vannak…
Várjunk! Bizonyára ott is jelentkezett munkára, vagy ilyesmi.
Ez sem bizonyítana semmit, bár a szerkesztőségi iroda előtti
biztonsági kamerák felvétele közvetlenül a Cameron elleni
gyilkossági kísérlet után már lehet, hogy elegendő lenne, feltéve,
ha elég jó a kép ahhoz, hogy felismerjük Howard arcát.
És ennek mekkora az esélye? Mert hát eddig még senki nem
tartóztatta le. Valószínűleg a fejébe húzta a kapucniját.
Ennél többre lesz szükségem.
– Gavin! – mondom. – Meg kell tennie nekem valamit. Tényleg
nagyon fontos a dolog, de egy kissé veszélyes is, és szorosan véve
némileg törvénytelen is.
Gavin feláll a székéről, és határozottan megveti mindkét
Goofy-papucsos lábát.
– Benne vagyok.
– Még el sem árultam, miről lenne szó.
– Az nem lényeg – vágja rá. – Már mondtam magának, szolgálni
fogom addig a napig, míg el nem távozom az élők sorából. Vagy
amíg maga el nem távozik. Ami minden bizonnyal előbb fog
bekövetkezni, mivel sokkal idősebb nálam, de azon a napon addig
fogok sírni, míg a könnyeim végleg el nem apadnak.
Legszívesebben a szememet forgatnám ezen a teátrális
előadáson, de végül is, egészen kedves tőle, és ezzel
végeredményben pont az én céljaimat szolgálja.
– Jól van – folytatom. – Azt akarom, hogy menjen be Howard
Chen szobájába – ezzel nem lesz baj, most nincs otthon –, aztán
maradjon ott és figyeljen, nem szólal-e meg egy telefon. Ha
meghallja, keresse meg a készüléket, hozza le és adja ide nekem!

338
Gondolja, hogy meg tudja csinálni?
Gavin ásít egyet.
– Gyerekjáték.
– Jó. – Leakasztom a kulcstartómról a főkulcsot – csak négy van
belőle: Lisának, nekem, Carlnak és Juliónak és átnyújtom
Gavinnek. – Siessen! Tizenöt-tizennégyes szoba. Ha öt percen
belül nem hallja a telefont csörögni, jöjjön vissza, hacsak nem
hívom előbb a saját készülékén. Csak akkor fogom, ha Howard
már felfelé igyekszik a szobájába, és azonnal el kell jönnie
onnan. Érthető volt?
– Abszolút. – Gavin már siet is a lifthez. Közben előveszem a
vészhelyzetekre szolgáló telefonos listámat a zsebemből. Jasmine
Albright száma van a legtetején, mivel a vezetékneve az idei
folyosófelügyelők közt az első az ábécében.
Furcsa, hogy mennyire húzta a száját a telefonos listámra, és
ha jól sejtem, most épp ez segíthet elkapni a gyilkosát.
Úgy gondolom, adok egy percet Gavinnek, hogy beszálljon a
liftbe, aztán beengedje magát Howard szobájába, csak aztán
hívom. A fiú még mindig odakint van a többi folyosófelügyelővel,
és a tiltakozó elsőévesekkel beszélget. A terv működni fog.
Méghozzá remekül.
Persze valószínű, hogy Howard megsemmisítette Jasmine
telefonját. Milyen bolond tartana meg egy ilyen terhelő
bizonyítékot?
De a fiú eddig az intelligenciának nem túl sok jelét mutatta.
Vicces, hogy az orvostanhallgatók – sőt, az orvosok is – milyen
okosak bizonyos dolgokban, ugyanakkor mennyire ostobák
másokban.
– Elnézést! – Egy lehetetlenül fiatalnak tűnő lány lép oda az
asztalhoz. Olyan halkan beszél, hogy szinte már suttog.
– Igen? – fordulok felé.

339
 – Azt beszélik – a hangját még halkabbra veszi, előre kell
hajolnom, hogy halljam, mit mond –, hogy itt lehet kérni ingyen
vécépapírt. Igaz ez?
– Jól beszélik – erősítem meg, és átadok neki két tekercset a
telefon alatti polcról, – Használja egészséggel!
A lány arca felderül, mintha egy tekercs húszdollárost
nyújtottam volna át.
– Ó, köszönöm! – hálálkodik, aztán elrohan.
Ha azt nézzük, mennyi tandíjat fizetnek a szülei, az ember azt
gondolná, egy tekercs vécépapír már csak nem jelent ekkora
boldogságot. De örülök, hogy felvidíthattam valaki napját.
Biztosra veszem, hogy Gavin még nem ért fel Howard
szobájába, de azért felveszem az asztali telefont és tárcsázom
Jasmine számát. Négyet csörög, aztán hangpostára kapcsol.
„Szia, itt Jazz.” – A hangja magabiztos és vidám. Nyilván,
amikor rögzítette az üzenetet, még nem tudta, milyen sors vár
rá. – „Tudod, mit kell tenned!”
És sípszó.
Leteszem és újra hívom. Kérlek, imádkozom, miközben
tárcsázok. Kérlek, vegye fel Gavin! Tudom, hogy nincs olyan, hogy
lezárunk egy ügyet. De kérlek, segíts megtalálni azt az embert,
aki ezt tette Jasmíne-nel, hogy soha többé senkivel ne tehesse
már meg!
– Hé! – kiált át Pete az előcsarnok túloldaláról a biztonsági
pulttól. – Te meg mit művelsz ott, Heather?
– Ó, csak helyettesítem Gavint pár percre, amíg hoz magának
valamit enni – felelem, és újra tárcsázom a számot.
Pete körbenéz az üres csarnokban.
– Nem láttam, hogy bement volna az ebédlőbe.
– Nem is – vetem oda lazán. – Felment a szobájába. Valami
spéci müzliért, amit szeret.

340
 Mit művelek? – kérdem magamtól, miközben Jasmine
telefonjának hangja cseng a fülemben. Már a legközelebbi
barátaimnak és munkatársaimnak is hazudok. Teljesen elment az
eszem.
Ez valószínűleg annak köszönhető, ami tegnap történt: annak
a dolognak Cooperrel, az anyámmal és Ricardóval. Legalábbis
Lisa biztosan ezt mondaná, ha itt lenne. Hogy el kellene mennem
egy pszichiáterhez, mivel gondjaim vannak. Az anyámmal.
Mindig, minden az anyánkig nyúlik vissza. Vagy nem ezt
ismételgetik folyton az agyturkászok?
– Kinek telefonálsz? – érdeklődik Pete.
– Ó, senkinek – teszem le a kagylót. – Téves hívás.
Egy másodperccel később ismét felveszem a telefont, és még
egyszer, utoljára tárcsázok. Gyerünk, Gavin!, imádkozom.
Nagyszerű. Most már Gavinnek könyörgök. Vedd fel! Vedd fel!
Vedd…
– Jézusom! – üti meg a fülem a fiú hangja. – Azt nem mondta,
hogy Jasmine telefonjáról van szó! Egy halott lány telefonján
beszélek? Egy rózsaszín készülék, és tele van unikornisos
matricával. Remélem, csak viccből. Aha, rajta van az is, hogy
„Jazz”, csillogó lila betűkkel.
Behunyom a szemem. Köszönöm, istenem!
– Gavin! – nézek fel ismét. – Hol találta meg?
– A srác nyamvadt párnája alatt – mondja. Őrülten izgatott a
hangja. – Ez a gyerek nem normális. Ki tartja egy halott lány
telefonját a nyavalyás párnája alatt? Ezt tutira beleírom a
darabomba. A fenébe is, írok egy teljesen új darabot, csak hogy
ezt beletehessem. Látnia kellene ezt a szart! Ez a srác egy
második Hannibal Lecter. Hogy tudott átmenni a folyosófelügyelők
tesztjén? Ennél a fickónál még én is alkalmasabb lennék. Ki a fene
vette ezt fel?

341
 Összerezzenek. Simon Hague, akarom mondani, de győz a
hivatástudat.
– Kaphatnék pár szemeteszsákot? – kérdi egy hang a
könyökömnél.
Lehajolok, hogy elővegyek néhányat pult alól.
– Gavin – súgom sürgetőn a kagylóba –, kérem, tegye, amit
mondtam! Jöjjön ki Howard szobájából és hozza le nekem a
telefont most, azonnal!
– A pokolba is, dehogy megyek el innen! – jelenti ki. – Ez itt egy
tanulmány, ember! Sosem láttam még senkit, aki ilyen átkozottul
rendben tartaná az ágyát. Olyan sima, hogy akár gombfocizni
lehetne ezen a szaron. Ennek a fickónak az anyja valószínűleg
agymosást hajtott végre nála, hogy ekkora segg lett belőle.
Problémák az anyákkal…
– Gavin! – A torkom teljesen kiszárad. Méghozzá azért, mert
közben felállok, hogy átnyújtsam a szemeteszsákot az illetőnek,
és meglátom, kinek is.
Howard Chen az.
Ugyanolyan döbbentnek tűnik, mint jómagam. Az ajka
zavartan szétnyílt, a szeme elkerekedett, az ujjai pedig,
amelyekkel az imént átnyújtott szemeteszsákokat markolja,
teljesen elfehéredtek.
– Jól hallottam, hogy azt mondta Gavinnek, hogy jöjjön ki a
szobámból? – kérdi Howard. – És hogy hozzon le egy telefont?
– Nem – vágom rá sietve, és erőltetetten felnevetek. –
Természetesen nem. Mit keresne Gavin a maga szobájában? A
saját szobájában van, de már jó ideje, azért mondtam neki, hogy
tegye le a telefont és jöjjön már le.
– Ajjaj – hallom Gavin hangját a fülemben. – Vettem!
Visszajött! Akkor gyorsan eltűnök innen.
Aztán egy kattanás, Gavin leteszi.

342
 – Oké, Gavin! – folytatom, mintha még a vonalban lenne. –
Nem, nem érdekel, hogy az anyjával beszél, azt akarom, hogy
most azonnal jöjjön le! Van egy csomó munkám, vissza kell
mennem az irodámba!
Lecsapom a kagylót és összehúzott szemöldökkel nézek
Howardra.
– Istenem! Ez a Gavin néha rettenetesen bosszantó tud lenni,
nem? Szóval, elkezdett már kiköltözni, Howard? Ahhoz kellenek a
szemeteszsákok? Hogy megszabaduljon a haszontalan holmiktól?
De a fiú nem dől be az előadásomnak.
– Tudom, mit hallottam – erősködik, s a hangjában nyoma sincs
a kedélyességnek – ahogy az arcán sem. – Azt mondta: „jöjjön ki
Howard szobájából és hozza le nekem a telefont!”
– Ugyan, mit keresne Gavin a maga szobájában, Howard? –
kérdezem, és odasétálok a halom újsághoz, amelynek a tetején a
táskámat hagytam. A szívem egy kissé szabálytalanul kezd
kalapálni. Korábban eszembe sem jutott, hogy elővegyem a
pisztolyt, amelyhez Hal úgy ragaszkodott, hogy hozzam
magammal a munkába.
És most még inkább eltökéltem, hogy nem teszem. A
telefonomra van szükségem, hogy diszkréten írhassak egy
üzenetet Pete-nek, hogy hívja a 911-et, dr. Flynnt, a
pszichológust, valamint az egyetemi biztonsági szolgálatot.
Lehet, hogy Howard Chen egy „hazug disznó”, ahogy Gavin
állítja, de emellett kétségkívül gyilkos is.
De ezen felül a főiskola diákja, aki teljesen meg van
zavarodva, s mint ilyennek, szüksége van a segítségünkre.
Válasz helyett Howard csak összeszűkült szemmel, mereven
bámul rám. Az ujjai a szemeteszsákon már nem fehérek.
Ez jó jel. Talán sikerül meggyőznöm.
– Ennek semmi értelme – veszem magamhoz a táskám és lépek

343
vissza feltűnés nélkül a pulthoz, ahol a recepció telefonja áll.
Minden esélyem megvan rá, hogy lopva kicsempésszem a saját
készülékemet is úgy, hogy ne vegye észre.
– Miért nem megy fel a szobájába és nézi meg, ha ennyire
aggódik, hogy valaki behatol a magánszférájába? – javaslom, mert
kétségtelen, hogy Gavin mostanra már rég elhagyta a helyiséget.
– Biztos vagyok benne, hogy pontosan ugyanúgy fogja találni,
ahogyan hagyta.
– Nem megyek – jelenti ki. Elengedi a szemeteszsákokat és
mindkét kezét a kapucnis felsője zsebébe mélyeszti.
– Howard – mondom. Sikerült előásnom a mobilomat a táska
zsebéből, ahol hagytam. – Azt hiszem, maga egy kissé paranoiás.
Lehet, hogy ez az egész dolog az elnöki irodával túlzottan
megviselte. De esküszöm, minden meg fog oldódni.
Pete – írom, miközben beszélek. – Howard Chen ölte meg
Jasmine-t. Hívd a 911-et/a pszichológust/a biztonságiakat! De
nehogy észrevegye! Veszélyes!
A végére biggyesztek egy aggodalmas arcocskát, hogy
nyomatékosítsam az üzenetet, és megnyomom a küldés gombot.
– Nem fog megoldódni – állítja Howard érzelemmentes hangon.
– Hé! – vágja fel Gavin a pult mögé vezető csapóajtót, és
lihegve betrappol. – Bocs, hogy ilyen sokáig tartott! Köszi, hogy
elmehettem, Heather! Már majd éhen haltam.
Howard kifejezéstelen tekintettel néz rá.
– Azt hittem, az anyádat hivtad fel.
Gavin gyors pillantást vet rám.
– Igen, őt is. Bekaptam valamit, és közben visszahívtam az
anyámat.
– Hát, örülök, hogy ezt tisztázták – szólok közbe gyorsan,
hivatalos hangon, és Howard válla fölött Pete-re pillantok.
Megkapta az üzenetemet, és most elkerekedett szemmel,

344
meglepve néz rám, és kérdőn mutogat Howardra, aki szerencsére
nem veszi észre, mivel épp a hátát mutatja a tagbaszakadt
biztonsági őrnek.
– Igen – bólogatok hevesen. – Egyértelműen sikerült tisztázni
mindent.
Pete visszabólogat és felemeli nekem a hüvely ujját, aztán
felveszi a telefont a háta mögött.
– Nem hinném, hogy sikerült volna tisztázni mindent – jelenti
ki Howard komoran, és előhúzza a telefonját a kapucnis felsője
zsebéből. Aztán megnyom rajta egy gombot.
A szívem ismét nagyot dobban. Nem is tudom igazán, mire
számítok – talán arra, hogy a csomagtároló szoba hirtelen
felrobban –, de az biztos, hogy nem arra, ami történik: Gavin
pizsamaalsója elkezdi játszani Miley Cyrustól a „Party in the
U.S.A.”-t.
– Ó, a francba! – néz Gavin a nadrágja zsebére. A pizsamája
olyan vékony anyagból van, hogy látom, amint a rózsaszín telefon
villog az első zsebében, ahogy a csörgés folytatódik.
Howard felemeli a mobilját, így látom a hívott fél nevét a
kijelzőjén.
Jasmine Albright – vészhelyzetre. 

345
 *Tőkei Ferenc fordítása

– Mi is van azzal, hogy Gavin nem ment be a szobámba?

Howard álla remegni kezd, pont úgy, ahogyan az igazgatói
irodában azelőtt, hogy sírni kezdett. Csak ez alkalommal nem úgy
néz ki, mint aki sírni fog. Dühösnek tűnik.
– Howard! – hagyok fel a színjátékkal. Őszinte rémülettel tölt
el, hogy mi lesz a következő lépése. Épp most bizonyítottuk be,
hogy egyvalakit már megölt, és valószínűleg egy másikat is
megpróbált eltenni láb alól. Senki sem tudhatja, mit szándékozik
tenni legközelebb. – Howard! Sajnálom! Csak azért tettük, mert
aggódtunk maga miatt. Törődünk magával, és szeretnénk, ha
megkapna minden segítséget, amire szüksége van.
– Hát nem értik? Már túl késő segíteni.
Arra a szóra, hogy „segíteni”, Howard áthajítja a telefonját az
előcsarnok túloldalára. Épp csak elhúz egy fiú füle mellett, aki a
gördeszkájával a hóna alatt pont belép az épületbe, és majdnem
arcon találja. De végül a márványfalnak csapódik a díszesen
faragott kandalló mellett, amelyet, amióta én itt dolgozom, még
egyszer sem gyújtottak be.
– Hé, haver! – néz dühösen a gördeszkás fiú Howardra. – Mi a
fenét művelsz, tán meg akarsz ölni valakit?

346
 Gavin és én rémült pillantást váltunk egymással. Öhm,
tulajdonképpen pont ez a helyzet.
Kyle Cheeseman és Joshua Dungarden épp időben lépnek be az
ajtón odakintről, a tiltakozók közül, hogy lássák a levegőben
szálló lövedéket. Mindketten döbbenten néznek Howardra.
– Mi bajod van, pajtás? – kérdi Joshua, amikor meglátja a
barátja arcát, nem beszélve a miénkről és Pete-éről, aki
dermedten áll a biztonsági pult mögött. Ahhoz, hogy Pete
felálljon, már valami nagyon nagy dolognak kell történnie.
Howard lerázza Joshua kezét, amelyet nyugtatólag a vállára
tett.
– Nem fogok börtönbe menni! – kiabálja.
Elfut meglepett barátai, a gördeszkás és Pete mellett, még mi
előtt a biztonsági őr reagálni tudna. De ahelyett, hogy kirohanna
az épületből, átsiet az előtéren, egyenesen be az ebédlőbe,
amely a nyitott ajtón át kiszűrődő hangos zsizsgésből ítélve
zsúfolásig telt a péntek reggeli későn étkezőkkel.
– A francba! – Felkapom a táskámat és kirontok a pult mögül. A
francba, a francba, a francba, a francba!
– Heather! – kiált utánam Gavin. – Várjon! Én most mit
csináljak?
– Maradjon itt! – kiabálok vissza, és megpróbálok
visszaemlékezni a válságkezelő szeminárium óráira, amelyekre a
nyáron jártam, hogy mit is kellene tennem ilyen helyzetben. Az
egyetlen, ami eszembe jut, az a terroristaelhárítás videója,
amely bemutatja: ha a munkahelyünkön fegyveresek támadnának
meg minket, akkor fussunk és rejtőzzünk el, aztán végső
megoldásként hajítsunk egy ollót a támadókba.
Arra az ötletre, hogy dobáljunk ollókat egy fegyveres
terroristára, különösen arra, aki a videóban szerepelt teljes
védőfelszerelésben, Tom Snellinggel annyira nevettünk, hogy a

347
könnyünk is kicsordult. Simon Hague, aki a szemináriumot
tartotta, felszólított minket, hogy távozzunk, amíg össze nem
szedjük magunkat. Úgyhogy elmentünk fagyizni, aztán vettünk
nekem cipőt, olyat, ami megy az esküvői ruhámhoz.
(Megkérdeztem Tomot, hogy nem lenne-e tiszteletbeli
koszorúslány, de azt mondta, inkább a színfalak mögött
segédkezne a „megszépítésemben”.)
A szemináriumon tanultakat kevéssé tudom hasznosítani egy
ilyen szituációban, ahol egy fegyvertelen, ámde nyilvánvalóan
összezavarodott diákról van szó, még akkor is, ha ez a diák
korábban már megölt valakit, megkísérelt megölni egy másikat,
és most úgy tűnik, simán megölné magát is.
Hátrakiáltok a vállam fölött:
– Ne engedje, hogy bárki is bemenjen az ebédlőbe!
De nem maradok ott, hogy megvárjam, Gavin hogyan birkózik
meg a feladattal. Követem Pete-et, aki berohan az étterembe, s
közben az adóvevőjébe kiabál:
– Tíz-ötvenes a Fischer Hallban! Ismétlem, tíz-ötvenes, aki
veszélyt jelent önmagára, és valószínűleg másokra is. Erősítést
kérek azonnal!
– Mi az a tíz-ötvenes? – kérdem.
– Zavart személy – világosít fel. Megállunk az ebédlő közepén,
ahol elég sok az üres asztal, de még több, amelyiknél elsőévesek
tömörülnek pizsamában, és egészséges, tojásfehérjéből készült
omlettel tömik magukat. Azonnal felismerem Kaileigh-t, aki, úgy
tűnik, épp szünetet tart a buzgó tiltakozásban, és az anyjával
meg egy kopaszodó férfival reggelizik, aki nem lehet más, mint
az apja.
De Kaileigh lehajtja a fejét, amikor megpróbálom vele
felvenni a szemkontaktust: úgy tesz, mintha azt sem tudná, ki
vagyok, és elindul a bagelek felé. Szemmel láthatólag én most

348
már a Gonosz Vezetőséghez tartozom, imigyen ellenség lettem.
Nagyszerű.
De mindenki más az ebédlőben minket bámul (leszámítva Mrs.
Harrist, aki teljesen elmerül egy frittatának látszó valamiben). A
biztonsági őr és a lány az óriási táskával, akik minden látható ok
nélkül berontottak a terembe, hatalmas érdeklődést és suttogó
találgatásokat váltanak ki az ott lévőkből.
– Nem tudom, hogy jellemezhetném máshogy – folytatja Pete. –
A zavart épp megfelelőnek tűnik. Mondhattam volna azt is, hogy
megtámadott minket, de igazából senkit sem támadott meg… ma
legalábbis nem.
Szerintem Pete kissé túl sokat gondolkodik.
– Látod valahol?
Tekintetemmel az asztalokat pásztázom, a bageles pultot, a
gyümölcsösvíz-adagolót és a melegétel-kiadót. Mindenütt
embereket látok, de Howard nincs köztük.
– Nem. És te?
– Azt hiszem, átment a konyhán és kimenekült a hátsó
kijáraton.
– A fenébe! – sóhajt Pete, és elindul a konyhaajtó felé. – Miért
kell ezeknek mindig rohanniuk? Utálok rohanni.
– Mi amor! – lép oda hozzánk Magda, otthagyva a helyét az
igazolványleolvasónál. – Ti meg mit kerestek itt? És mitől vert ki
ennyire a víz?
– Nem futott be ide az előbb egy kölyök? – kérdi Pete. – Egy
ázsiai fiú, kapucnis felsőben?
Magda vállat von.
– Nem tudom, dolgom volt, itt ez a pasas. – A „pasasra” mutat,
akiről kiderül, hogy a süteménykiszállító. Finom friss gyümölcsös
pitét és csokis sütit pakol a süteményes állványra. Most nem
hagyom, hogy elvonja a figyelmemet, de megjegyzem későbbre,

349
mert van még pár dollár a kártyámon, amit el kell költenem. –
Nem láttam semmit. Mit művelt ez a fiú? Megpróbált beosonni az
épületbe? Valami szállító? Csak nem a Charlie Momtól jött? Már
megint mindenki ajtaja alá be akart csúsztatni egy étlapot?
– Nem, Magda – felelem. – Ő az egyik lakónk. És egy kissé
zavart. Segíteni szeretnénk neki.
Igazából pedig egy gyilkos, akit börtönbe akarunk juttatni, de
ha ezt egy asztalnyi álmos elsőéves lánnyal is megosztanánk, akik
a közelben ülnek, az minden bizonnyal a személyiségi jogainak a
megsértése lenne.
– Jaj, szegény kis filmcsillagom! – sóhajt Magda szomorúan. –
Ha meglátom, majd szólok.
– Mi láttuk a srácot! – csicsereg bele az egyik elsős. Vörös hajú,
szeplős lány. – Abban a harvardos kapucnis felsőben, ugye?
Befutott oda – mutat a konyhába vezető ajtó felé.
Pete felsóhajt.
– Tudtam! Futott. Oké. Megyek. Heather, te maradj itt, hátha
visszajön! Vagy ha a rendőrök felbukkannak, mondd meg nekik,
hol vagyok! – Ezzel elsiet – inkább csak tempósan sétál, mint fut –,
az övén a bőr hangosan nyikorog.
– A rendőrök? – Az elsőéves lányok egyszerre tűnnek rémültnek
és izgatottnak. – Mit követett el a srác? Megerőszakolt valakit?
– Dehogy – nyugtatom meg őket, pedig az igazság úgyis
hamarosan kiderül. – A rendőrök csak néhány kérdést szeretnének
feltenni neki, ennyi az egész.
– Ó! – A lányok csalódottnak látszanak, amíg Miss Vörös Haj
Szeplőkkel újra fel nem kiált: – Ott van! Nem ment be az ajtón!
Csak elbújt!
Hihetetlen, de amikor odanézek, ahová mutat, látom, hogy
igaza van. Howard az egyik asztal alól mászik elő, és a tekintetét
az ajtóra szegezi, amelyen át Pete az előbb távozott.

350
Megkönnyebbülten egyenesedik fel, és a kapucnijába kapaszkodik.
Óvatosan elindul visszafelé, az előcsarnok irányába; úgy látszik,
csak a biztonsági őrt tekinti fenyegetésnek.
Hát, éri majd némi meglepetés.
– Te, ott! – bök felé Magda hosszú, aranyszínű körmével. – Állj
meg és beszélj ezzel a hölggyel! – A mutatóujja felém fordul.
Howard megdermed, a szeme elkerekedik meglepetésében.
Mostanáig minden figyelmét Pete-re összpontosította.
Nyilvánvaló, hogy eddig észre sem vette, hogy én is bent vagyok
a teremben.
Az egész ebédlőre csend telepszik, még azok is elhallgatnak,
akik a melegételes pult mögött állnak. A tálalóvillák sem
zörögnek. Még egy kávéscsésze sem csörren meg, ahogy
visszateszik a tálcára.
– Howard – lépek a fiú felé. – Nem azért jöttem, hogy bántsam
– teszem hozzá, mivel ahány lépést közelítek felé, ő annyit lép
hátra.
– De nem hagyhatom, hogy elmenjen. Segítségre van szüksége,
és mi gondoskodunk róla, hogy ezt meg is kapja. Ezért vagyunk
itt.
– Nem ezért vannak itt – jelenti ki Howard remegő hangon. –
Tudom, hogy miért jöttek. Hogy börtönbe vigyenek. Hát, ilyen
segítségre nincs szükségem!
Megpördül és elviharzik a melegételek irányába, s menet
közben feldönti a gyümölcsös vizesedényeket – szándékosan, hogy
feltartson engem és bárki mást, aki esetleg üldözőbe venné –,
egyiket a másik után, először a görögdinnyéset, aztán a
mézdinnyéset (mindkettő a nap íze).
A nagyméretű üveg vízhűtő tartályok csörömpölve törnek
össze a padlón, a víz a levegőbe fröccsen, és minden tele lesz
éles üvegszilánkkal, jéggel és dinnyedarabokkal.

351
 Az ebédlőben megtörik a csend. Magda sikítani kezd. És az
elsőéves lányok is Miss Vörös Haj Szeplőkkel asztalánál. Mostanra
mindenki tisztában van vele, hogy egy őrült elszabadult. És
pontosan azt teszik, amit a terrorelhárítás a válságkezelő oktató
videón tanácsolt: futásnak erednek a nyitott ajtón át az
előcsarnokba.
Mindenki, leszámítva azt a néhány kevésbé szerencsés valakit,
akik a vízadagoló mögött tartózkodnak. Közéjük tartoznak azok
is, akik a melegételes pultnál állnak sorba. Amint meglátják, hogy
Howard közeledik hozzájuk, szétszaladnak, páran a pult alá
bújnak, és csatlakoznak Jimmyhez, aki integet nekik, hogy
menjenek vele a konyhába, mások igyekeznek megkerülni a fiút
és kijutni a hallba, de rendre elcsúsznak a kifolyt vízen és a
dinnyedarabokon, és fájdalmas sebeket szereznek a szilánkoktól.
Magda, aki bátran itt maradt, most előresiet, hogy felsegítse
őket, és szalvétát szorítson a vágásokra.
Sajnos Howard az ebédlő egyetlen pontjára összpontosít, és az
egyik diák, aki ott áll, láthatólag nem tud sem elfutni, sem
elbújni előle. Kaileigh Harris dermedten áll a péksüteményeknél,
egyik kezében egy frissen megpirított angol muffinnal (én vettem
el az utolsó bagelt), a másikban pedig egy vajkéssel, és
elkerekedett szemmel mered a felé közelítő Howardra.
Összeszorul a szívem. Jaj, nem! Csak ne Kaileigh-t! Bárkit,
csak ne Kaileigh-t!
A fiú egy pillanatra olyan közel lép hozzá, mintha ki akarná
venni a muffint a kezéből. Kaileigh, aki nyilvánvalóan fel sem
fogja, mi történik (ki is értené?), eldobja a vajkést és felé nyújtja
a süteményt, mintha azt mondaná: Tessék! Ezt akarod? Akkor
vedd el! Egy kicsit olyan, mintha a kisgyerek, aki beesett a gorilla
ketrecébe az állatkertben, a feldühödött gorillának nyújtogatná a
lufiját.

352
 De Howard nem a péksüteményt akarja. Kiüti Kaileigh kezéből
a muffint, elnyúl mellette, és felkapja a hatalmas, recés kést a
pultról a lány mögül.
Jaj, istenem, ne! – fut át az agyamon, miközben valahonnan
az ebédlőből meghallom Kaileigh anyjának sikítását. Mintha a
lelke legmélyéről szakadna fel.
– Kaileigh!
De már késő. A lány hatalmas, rémült szeme az anyját keresi.
Látom, hogy az ajkai azt a szót formálják, hogy „Anya?”
Egy másodpercre rá Howard megragadja Kaileigh vékony
derekát, és a fogazott kést a lány torkának szorítja.

353
 – Megölöm! – kiabál Howard, hogy mindenki hallja, ám kiderül,
hogy ez a mindenki tulajdonképpen Kaileigh-t és engem jelent. A
többiek mind elmenekültek vagy tisztes távolba húzódtak.
– Kérem, ne tegye! – próbálkozom halkan.
Egy dinnye ragadt a cipőm talpára, mert áttrappoltam az
összetört vízadagolókon. Úgy háromméternyire állok tőle. Minden
egyes könnycseppet jól látok, amely legördül Kaileigh arcán.
– Elvágom a nyaki ütőerét és elvérzik, mielőtt még kórházba
vihetné! – fenyegetőzik Howard. – A nyaki ütőér az az artéria a
nyakadban, amelyet megtapintasz, ha ellenőrizni akarod a
pulzusodat. Ha elvágják, az összes véred kispriccel, te pedig
meghalsz. Ezt akarják? Hogy ez a lány a szemük láttára haljon
meg?
Mindenki síri csendben van, kivéve Kaileigh anyját, aki zokog.
A szívem olyan hevesen zakatol, hogy biztosra veszem, nem én
vagyok az egyetlen, aki hallja.
– Nem, Howard – mondom. – Egyikünk sem ezt akarja. Semmi
szükség rá, hogy bárki is megsérüljön…
– És mi van velem? – kérdi. Nem Kaileigh az egyetlen, aki sír.

354
Most már ő is. – Velem senki sem törődik? Én is megsérültem!
– Ki bántotta magát, Howard? – kérdezem. El kell érjem, hogy
beszéljen, így talán nem hallja majd, amit én már igen: a
szirénák hangját a távolból. Minden másodpercben egyre
közelebbről hallatszanak. Remélem, Howard nem veszi észre
őket.
Sem pedig azt, hogy lassan kinyitom a táskám kapcsát.
– Maguk, mind! – folytatja Howard. – De különösen Jasmine.
Volt egy fényképe…
– Magukról Rashid partiján? – tippelem meg.
– Viccesnek találta – feleli. – Fel akarta tenni a Twitterre. Az
ügyeletes folyosófelügyelő a herceggel bulizik. Megpróbáltam
meggyőzni – rávenni, hogy törölje ki a képet, de nem volt
hajlandó. Mondtam, hogy elveszíthetem a munkámat. És
elveszíthetem a szállásomat is.
Elcsuklik a hangja.
– És ez így is lett. Ostobaság. Micsoda ostobaság! A szüleim ki
vannak borulva. Azt mondták, egy vicc vagyok.
– Jaj, Howard! – sóhajtok. – Igazán sajnálom!
Becsúsztatom a kezem a táskámba. Érzem a pisztoly hűvösen
sima tapintását a tenyeremben.
– Csak mert Jasmine-t nem érdekelte – folytatja. – Úgy
gondolta, vicces történet lesz belőle abban az ostoba blogban.
Jasmine gazdag családból származik. Neki nem is volt szüksége a
folyosófelügyelői munkára. Számára csak egy vicc volt az egész.
Én is csak egy vicc voltam neki. De én nem vagyok vicc!
A kést erősebben szorítja Kaileigh torkához, és látom, hogy a
lány összerezzen a fájdalomtól, bár megbénítja a félelem.
– Lehet, hogy nem jutottam be a Harvardra – szipogja Howard
–, de senki nem tarthat viccnek engem!
– Nem is, Howard – bólogatok. – Senki nem tarthatja viccnek.

355
Ahogy Jasmine bánt magával, az szerintem sem volt szép.
Bárcsak eljött volna hozzánk és beszélt volna erről! De még
mindig nem késő. Miért nem engedi el Kaileigh-t, és beszéljük
meg a dolgot?
Egész jó színésznő vagyok. Nagyon profinak kell lenned, ha
rendre egy stadionnyi tinédzsert kell meggyőznöd arról, hogy a
dal, amit énekelsz, csak és kizárólag nekik szól, vagy hogy a
szívedet tényleg összetörte az a fiú, akiről a szövegben áradozol.
Az elmúlt évek alatt, amióta abbahagytam az éneklést, azt
hiszem, eme módszereim csak egyre tökéletesedtek,
körmönfontabbak lettek, különösen amióta itt dolgozom a Fischer
Hallban. Mindennap szülőket kell meggyőznöm arról, hogy tényleg
átérzem az egy szem fiuk bánatát, akinek az összes baja, hogy
olyan szobát akar, amelynek az ablaka délre néz, mert ha nem süt
be a nap, nem kap majd jó jegyeket, vagy hogy az édes kicsi
lányuknak egyágyas hálóhelyre van szüksége, mert a PMS*-e olyan
elviselhetetlen, hogy semmilyen szobatárssal nem tudnának
kijönni egymással. Minden áldott nap úgy kell tennem, mintha
kedvelném azokat a diákokat, akiket ki nem állhatok, és a
főnökeimet, akikkel, szívből kívánom, bárcsak sose hozott volna
össze a sors.
*Premenstruációs szindróma
De a színészi képességeim ma valamiért cserbenhagytak – vagy
csak Howardot tette extra érzékennyé bűntudata az elkövetett
gaztettei miatt.
– Nem! – visítja magas hangon. – Csak megpróbál csőbe húzni,
ahogy Jasmine!
Hátrálni kezd, és húzza magával a most már egyre
hangosabban zokogó Kaileigh-t.
– Nem fogom, Howard – erősködöm. – Engedje el Kaileigh-t, és
meglátja. Én a maga oldalán állok! Ha elengedi Kaileigh-t,

356
kereshetünk egy csendes helyet, megbeszélhetjük, mit tett
magával Jasmine, és találhatunk valami megoldást a
szállásproblémájára. Esküszöm. Ismer engem, Howard. Tudja,
hogy nem hazudnék magának. Csak tegye le a kést és engedje el a
lányt!
Vajon tényleg meg tudom csinálni? – kérdem magamban,
miközben az ujjam a Haltől kapott pisztoly markolatára
kulcsolódik, és a mutatóujjamat a fegyver csövére szorítom.
Cooper tanította, hogy tartsam az ujjam a csövön és sose
hajlítsam a ravaszra, amíg készen nem állok rá, hogy
kibiztosítsam a pisztolyt és lőjek. De vajon képes leszek-e rálőni
erre a fiúra, olyan gyorsan, hogy ne legyen esélye még jobban
megvágni Kaíleigh-t – látom, hogy a recés kés fogainak hegye a
diáktársa bőrébe mélyed a nyakán és én se okozzak sérülést a
lánynak semmilyen létfontosságú helyen? Howard pajzsként
használja őt; bizonyára tisztában van vele, hogy a New York-i
rendőrség speciális osztaga hamarosan megjelenik a színen.
Gondoskodott róla, hogy hátulról fedezéket nyújtson nekik a
melegételes pult. Így lehetetlen, hogy a rendőrök a háta mögé
kerüljenek, még akkor is, ha valahogy meg tudnák közelíteni
anélkül, hogy észrevegye őket.
Nem látok más lehetőséget. Kaileigh nyakán vércseppek
gördülnek le, és ráfröccsennek az elegáns, fehér batisztblúzára.
Már nem hallom a szirénákat a hátam mögül, ami azt jelenti,
hogy a rendőrök itt vannak, az autóikat az épület előtt hagyták,
és valószínűleg az ebédlő előtt sorakoznak, kezükben a
fegyvereikkel. Abban a pillanatban, hogy Howard meglátja őket,
pánikba fog esni.
Megvárhatnám dr. Flynnt és a túsztárgyalót, akit a rendőrség
minden bizonnyal be fog vetni, de nem biztos, hogy van annyi
időm. Egyetlen mozdulat azzal a késsel – amelyről tudom, hogy

357
éles, mert ma reggel én is azzal vágtam fel a péksüteményemet
és Kaileigh meghal.
Kaileigh Harris az én épületemben lakik. Az én felelősségem,
hogy megvédjem. Howard már elvette a Fischer Hall egyik
lakójának az életét és megkísérelte elvenni egy másikét is.
Nem fogom hagyni, hogy újabb áldozatot szedjen.
A vállamra veszem a táskámat és kibiztosítom a pisztolyt,
amelyről Hal azt állította, remekül használható apróvadra, de
kétlábúak vadászatára nem túl alkalmas.
– Howard – figyelmeztetem. – Utoljára kérem. Engedje el a
lányt!
– Már megmondtam – feleli a fiú fáradtan. – Nem hiszek…
Előkapom a pisztolyomat a táskámból, két kézre fogom, célzok
és lövök, egyetlen szabályos mozdulattal.

358
 Szerencsére a penge nem Kaileigh torkába vág; a lövedék
erejétől Howard felrántja a kezét, és a kés ártalmatlanul koppan
a földön. Hal előrelátón kis kaliberű, üreges hegyű lőszert tett a
fegyverbe, amely így nem hatolt át Howard kézfején egyenesen
Kaileigh nyakába, hanem miután célba talált, szétterült és
elakadt a fiúban. Mókusvadászatra nem lenne megfelelő, de arra
pont alkalmas, hogy megállítson egy mentálisan labilis egyént, aki
fogazott késsel tart sakkban egy fiatal lányt.
– Aú! – kiált fel Howard, és rázni kezdi füstölgő kezét a
levegőben. – Aú! Ezt meg miért csinálta? Nagyon fáj!
Leengedem a pisztolyt, és a kezem megállíthatatlanul remegni
kezd.
Howardnak fogalma sincs, milyen szerencsés. A homloka
közepére céloztam, mert az volt a legnagyobb szabad felület,
amelyet nem takart Kaileigh teste. Tökéletes célpontot nyújtott.
Hála istennek, elhibáztam.
Aztán már csak azt veszem észre, hogy a hatodik körzet
speciális osztaga beözönlik az ebédlőbe, hangosan azt kiabálják,
hogy:
– Állj! Rendőrség! Mindenki a földre!
Howardot és engem is golyóálló mellénybe bújt fegyveres
rendőrök szorítanak a földhöz. A fiút gyorsan letartóztatják és

359
kikísérik. Mr. és Mrs. Harris a nyakába borul Kaileigh-nak, aki
nagyon megrémült, de semmi baja, leszámítva azt a kis felületi
karcolást a nyakán. Elborítják csókokkal, és megígérik, hogy soha,
de soha többet nem hagyják magára.
Nem sokkal később az egyik asztalnál ülök az ebédlőben – mert
az egység parancsnoka rám parancsolt, hogy maradjak itt és
sárgadinnyedarabokat szedegetek ki a hajamból, amikor Canavan
nyomozó odalép hozzám és leül mellém.
Egyik kezében egy csésze gőzölgő kávé magának, a másikban
bögre, amelyből kimagaslik a tejszínhab. Az utóbbit felém
nyújtja.
– Szóval, Wells – szólal meg. – Hogy is volt ez, hogy a
gyanúsított kezébe lőtt egy nyilvántartásban nem szereplő,
engedély nélküli pisztollyal?
– Nem is igaz – segít Magda a mellettem lévő székről
kiszedegetni a dinnyedarabokat a hajamból, amelyeket annak
köszönhetek, hogy jó sokáig kellett a padlón feküdnöm. – Én nem
láttam semmiféle pisztolyt. És senki sem talált itt semmiféle
pisztolyt. Úgyhogy nincs is semmiféle pisztoly. Igaz, Heather?
– Nem is igaz – felelem én is, és belekortyolok a bögrébe,
amelyet Canavan átnyújtott. Kávé, sok forró csokival.
Tulajdonképpen inkább forró csokinak hívhatnánk, némi kávéval.
Hogy a csudában emlékezett erre? – Mit is kezdene egy
magamfajta lány egy pisztollyal? Hé! – kapom el a bögrét a
számtól. – Ebben alkohol van?
Canavan megvonja a vállát.
– Lehet, hogy egy kis whisky. Személyes tapasztalatom szerint
ez az egyetlen, ami segít az ilyen megrázkódtatásoknál.
A kezemre pillantok, amely még mindig remeg. Gyorsan az
asztal alá kapom.
– Nem hinném, hogy bárki észrevette – dörmögöm, és a kávém

360
tetején úszó tejszínhabpamacsot bámulom.
– Senki sem látta, szerintem se – erősíti meg Canavan. – Csak
olyan vehette észre, aki már járt ugyanebben a cipőben. – Ennél
többet azonban nem mond – hogy kit lőtt le, amikor ugyanilyen
helyzetben volt, vagy hogy mi lett a dolog vége. És nincs is rá
szükség. – A fiúnak nem lesz semmi baja… mindenesetre eléggé
egyben van ahhoz, hogy bíróság elé álljon, amiért megölt egy
lányt és megkísérelte megölni azt a riportert, meg ezt a másik
lányt ma. És a keze is megmarad.
– Az jó – motyogom. Eszembe jut, Howard mit kiabált, amikor
a golyó eltalálta. Ezt meg miért csinálta? Nagyon fáj!
Canavan szája mosolyra húzódik, amikor meglátja az
arckifejezésemet.
– Tényleg egy kicsit meg kellene keményednie, Wells, ha
komolyan kriminológiából szeretne diplomát. Minden ilyen
korcsnak megvan a könnyes sztorija, hogy miért tette, amit tett,
és némelyik még egész jó is. Egyenesen ide markol – mutat a
szívére. – Másfelől viszont millió és millió ember van a világon,
akiknek mindnek megvan a maga ugyanilyen szívszorító
története, és tudja, mit? Ők nem úgy oldották meg a
problémáikat, hogy a kezüket egy lány szájára tapasztották, amíg
az meg nem fulladt, vagy hogy egy másik fickót majdnem
megfojtottak a fülhallgatója drótjával. Szóval ne hagyja, hogy
befolyásolják! Na. Akkor hol az a pisztoly?
Elkerekedett szemmel, ártatlanul pislogok rá, ahogyan Howard
is tette.
– Pisztoly? Fogalmam sincs, miről beszél, nyomozó.
– Hagyjuk a halandzsát, Wells! Valaki rálőtt erre a kölyökre.
Ahhoz, hogy úgy eltalálja, hogy a lánynak egy haja szála se
görbüljön meg, annak a fickónak elég jól kell tudnia célozni.
– Vagy nőnek – jegyzem meg. – A nőket igazából jobb

361
céllövőnek tartják, mint a férfiakat, mert könnyebben fogják a
fegyvert és alacsonyabban van a súlypontjuk, így stabilabban
tudják tartani magukat.
Canavan úgy néz rám, mintha valami szörnyűséget hallott
volna.
– Ezt meg ki a fene mondta magának?
– Hát, nem is tudom – felelem. – Olvastam valahol az
interneten. Miért, nem így van?
– Én nem ezt tapasztaltam – jelenti ki. – A feleségem és a
lányaim a lőtér közelébe se mennek, bár isten a tanúm, hogy az
elmúlt húsz évben rengetegszer próbáltam rávenni őket.
– Az érdeklődés hiánya – hívom fel a figyelmét – és a
tehetségtelenség két különböző dolog.
– Maga lőtt rá arra a nyavalyás kölyökre vagy sem, Wells? A
túsz szerint igen.
Már réges-rég megszabadultam a bizonyítéktól. Elképesztő,
mit meg nem tesz egy lány, ha elég találékony, elég régóta
dolgozik az épületben és a megfelelő embereket ismeri a
megfelelő helyeken. Ja, és egy hónap múlva férjhez megy,
Velencébe akar menni nászútra, és nem szívesen keveredne bele
egy macerás ügybe engedély nélküli fegyverbirtoklásért-és
használatért, ami miatt esetleg nem utazhatna ki az országból.
– Fogalmam sincs, miről beszél, nyomozó – mosolygok rá
negédesen.
– Nekem se – szól közbe Magda. – Én is ott voltam és láttam az
egészet. Nem tudom, honnan jött a lövés. Talán valahonnan
onnan. – A kekszes állvány felé mutat. – Ó, már elment. Hát,
lehet, hogy az a fiú volt. Tudja, az a kislány teljesen hisztérikus
állapotba került. Ki tudja, mit láthatott?
Kivesz egy újabb dinnyedarabot a hajamból, és az asztalra
dobja.

362
 Canavan nyomozó nem tűnik elégedettnek.
– Hm – mondja. – Vajon miért nem hiszek maguknak?
Megvonom a vállam.
– Ez a munka nagyon megkeményítette – állapítom meg. –
Tényleg el kellene gondolkodnia, hogy esetleg nyugdíjba vonul.
Tán egy fiatalabb nyomozó átvehetne a helyét. Egy nap talán én.
– Isten mentse ezt a várost, ha ez valaha megtörténik! –
motyogja Canavan. Eltolja a székét az asztaltól és távozni készül.
– Sima szappant és vizet használjon, ha kezet mos, ne valami
antibakteriális cuccot! Úgy a legkönnyebb eltávolítani a
lőpormaradványokat. És az isten szerelemére, menjen már haza
a barátjához! Azt meg igya meg! – Az előttem álló bögrére mutat.
– Ez parancs!
– Nem mehet haza – jelenti ki Magda tárgyilagosan, és fésülni
kezdi a hajamat. Tartok tőle, mi lesz belőle. – Most lesz az esküvő
előtti utolsó ruhapróbája. Fél óra múlva.
Felhördülök, Ez teljesen kiment a fejemből.
– Istenem! – kiáltok fel. – Azt hiszem, azt el kell halasztanunk.
– Nem – vág fejbe Magda finoman. – Nem teheted! Ez nagyon
fontos! A lehető legjobban kell kinézned a nagy napon. Nem
okozhatsz csalódást Coopernek. És mindannyian ott leszünk, hogy
megnézzük, milyen lett a ruha.
Ismét felhördülök és az italért nyúlok, amelyet Canavan adott
orvosságként. – Magda, nem! Be kellene mennünk a városba
miatta, és most nincs kedvem metrózni. Túl… öhm… szép vagyok
hozzá…
– Jézus, Mária, szent József! – húzza el a száját Canavan.
Elfordul és egy arra járó egyenruhás rendőr után füttyent, – Hé!
Sullivan! Ide!
A rendőr odasiet hozzánk.
– Uram?

363
 – Maga járőrkocsival jött, igaz?
– Igen, uram.
– Akkor vigye be ezt a két hölgyet a városba! – szólítja fel.
Sullivan zavartan néz rá.
– Uram?
– Nagyon fontos találkozójuk van – magyarázza meg Canavan
tömören. – Használja a jelzőfényt és a szirénát! Nem késhetnek
el.
Sullivan még értetlenebbnek tűnik.
– Elnézést, uram, de melyik körzetbe vigyem őket?
– Semelyik körzetbe – mordul rá Canavan. – Esküvői
ruhapróbájuk lesz. Na, menjen!
Így aztán negyvenöt perccel később Magda és én a butik előtt
találjuk magunkat, ahol a menyasszonyi ruhámat vettem, hála
Sullivannek és a társának, akik láthatólag jól szórakoznak a
különleges küldetésen.
– Legközelebb, ha vészhelyzet áll elő – búgja át Magda az út
túloldalára, miközben csókokat dobál nekik –, csak magukat
hívom!
– Úgy legyen! – integet vissza mosolyogva Sullivan. Valószínűleg
akad rosszabb elfoglaltság is, amivel egy rendőr a reggelét
töltheti, mint az, hogy két szőke nőt furikázik a kocsija hátsó
ülésén.
Mielőtt még az üzlet kilincse után nyúlhatnék, az ajtó kitárul,
és Nicole Cartwrightot pillantom meg vajsárga overallban.
Sértődött képet vág.
– Hol voltatok? – csattan fel. – Elkéstél!
– Csak egy kicsit – szabadkozom. – Dugó volt a Pan Am
épületénél.
– Nem tudtál volna telefonálni? – háborog. – Eszedbe sem
jutott, hogy itt is zűrzavar van?

364
 – Az esküvői szalonban? – néz rám barna szemöldökét felvonva
Magda. – Mi történt? Valaki belekakált a mosdóba, mint abban a
filmben, a Koszorúslányokban?
– Jaj, te óriáskacsa, higgadj már le! – Az ajtóban Jessica
jelenik meg, egyik kezében egy pohár pezsgő, a másikban a
mobilja. – Állj már el az útból és engedd be őket!
– Mondtam már, hogy ne hívj…
Jessica mögött valaki felrántja az ajtót, és váratlanul Cooper
tűnik fel, a hóna alatt mankó, az arca sötét a borostától, hogy ne
is említsük az új keletű lila zúzódásokat, amelyek csak most
kezdenek látszani.
– Hol van? – hunyorog Cooper a napfénytől. Aztán észrevesz és
a nyilvánvaló fájdalmai ellenére bicegve elindul felém. – Ne
merészelj…
Elképzelésem sincs, miféle fenyegetésre készült, mert
odarohanok hozzá, átkarolom a nyakát, és megfeledkezve a
feldagadt ajkairól, szájon csókolom. Úgy tűnik, ő is
megfeledkezett róluk, ahogy a törött bordáiról is, mert szorosan
magához húz, én pedig beszívom a finom, tiszta Cooper-illatot.
– Te meg mit keresel itt? – suttogom, mikor végre elenged.
Muszáj neki, mert legalább az egyik karjára szüksége van ahhoz,
hogy egyensúlyozni tudjon a mankóján. – Otthon kellene lenned és
pihenned kellene.
– Gondolod, hogy képes lennék az ágyban henyélni, miután
megtudtam, hogy lelőttél valakit? – súgja vissza, és kék szeme egy
kissé mintha bepárásodott volna. – Aztán meg elmentél esküvői
ruhákat próbálni? Te kis őrült spanyol!
– Csak egy ruhát – helyesbítek. – És te nem láthatsz meg benne.
Balszerencsét hoz.
– Azt hiszem, már minden balszerencsét elhasználtunk, ami
egy emberre jut egy életben. Most már itt az ideje, hogy

365
forduljon a kocka.
Adok egy puszit az orrára, az egyetlen helyre, amely sikeresen
megúszta a Ricardóval történt találkozást.
– Akkor ne nézz meg a ruhámban a nagy napig!
Az a karja, amelyikkel még mindig ölel, kissé megszorít.
– Megbeszéltük. Te pedig ne lőj le már senkit a nagy napig.
Kivéve, ha rászolgál, ahogyan az a kölyök is ma, ha jól hallottam.
Én is megszorítom.
– Megbeszéltük.
– Hűha, Heather, de jó így a hajad! – lelkendezik Jessica,
amikor Cooperrel belépünk az üzletbe, és megsimítja a francia
hajfonatot, amelyet Magda varázsolt a fejemre. – Nagyon jól áll.
Különben meg ne is figyelj Nicole-ra, nem akkora kaland ez.
– Mi nem akkora kaland? – tudakolom. A szalon tulajdonosa,
Lizzie Nichols melegen üdvözöl, és tölt egy-egy pohár pezsgőt
Magdának és nekem, aztán elszalad, hogy megnézze, minden
készen áll-e az öltözőmben, beleértve a tőle vásárolt vintázs
menyasszonyi ruhát is, amelyet ügyesen a méretemre alakított.
Nem lepődöm meg túlzottan, hogy Cooperhez Hal is csatlakozott,
aki egy rózsaszín szófán helyezkedett el, a shabby chic stílusú,
elefántcsont színű dohányzóasztal mellett. Láthatólag nem
igazán tudja, mit is keres itt, és nagyon kényelmetlenül érzi
magát.
Azon viszont már tényleg egy kissé meglepődöm, hogy nem
messze tőle, egy kockás pamutszövettel borított széken Szimat
Sammy ücsörög, aki láthatólag sokkal jobban érzi magát, és épp
az okostelefonján nézegeti az üzeneteit (végtére is,
zálogkölcsönzőnek lenni teljes munkaidős állás).
De van, ami még ennél is jobban meglep, amikor megfordulok,
mert a hátam mögül diszkrét köhögést hallok.
Az, hogy az anyámat pillantom meg.

366
– Ezt nem hiszem el! – sóhajtok fel.
Mintha még nem lett volna elég mára. Az egyik diákom

367
bevallotta, hogy veszélybe sodorta a saját és egy társa életét
azzal, hogy belement egy olyan házasságba, amelyet a
büntetőjogi értelemben is despotikus apja nem engedélyezett.
Egy másik tanulóra pedig rá kellett lőnöm, mert egy késsel
sakkban tartott egy diáklányt.
És most ez?
Már épp azon vagyok, hogy sarkon forduljak és kimeneküljek
az üzletből a pezsgőspohárral a kezemben, ám az ajtóban utamat
állja valaki – nem más, mint az apám.
– Csak hallgasd meg, amit az anyád mondani akar, Heather! – A
hangja erőtlen és rezignált.
– Miért? – csattanok fel. – Fáradt vagyok. A hajam tele van
dinnyével. És szeretném felpróbálni az esküvői ruhámat, aztán
elkölteni egy kellemes vacsorát a barátaimmal, mint egy normális
ember. Nem vagyok kíváncsi semmilyen hülye magyarázkodásra
senkitől, apa, különösen nem anyától. De őszintén, én ebből
többet már nem bírok elviselni!
– Tudom, drágám – szólal meg anyám és közelebb lép hozzám.
Hosszú, galambszürke tunikát visel, puha anyagú, buggyos szürke
nadrágot és egy lónak is elegendő mennyiségű ezüstékszert. 
Valahányszor megmozdul, a nyakában lógó láncok és a
csuklóján lévő karperecek csilingelni kezdenek, pontosan úgy,
mint aznap este, amikor meghívatta magát Cooper házába. –
Annyira sajnálom, ami a vőlegényeddel történt, arról nem is
beszélve, amit neked kellett átélned ma. De ami Cooperrel
történt… az az én hibám, és ez rettenetesen bánt!
A szemem megtelik könnyel – és furamód ez minden egyéb mai
eseménynél jobban feldühít. Miért kell nekem sírva fakadnom
valamin, amit ez az ostoba nőszemély előad?
– Ezért kérsz bocsánatot? – kérem számon. – Nem mintha nem
lenne rá okod… mert van. De minden eddigi közül éppen ezt

368
sajnálod? Amiért még csak nem is te vagy a felelős? Ezt Ricardo
tette, nem te.
– Igen, igen – bólogat az anyám. – De több eszem is lehetett
volna, mint hogy azt gondoljam, itt majd nem talál rám, még
akkor is, ha tényleg nagyon igyekeztem meghúzni magam. Erre
aztán nem volt szükséged a rengeteg megpróbáltatás tetejébe,
ami mostanában ért.
Ez alatt, úgy tűnik, Cooper sérüléseit érti, mert közben felé
int, s a karperecek csörömpölnek a kezén.
Döbbenten nézek rá. De nem én vagyok az egyetlen. Az összes
koszorúslányom, valamint Cooper és a barátai mind őt bámulják.
Már nem érzek késztetést, hogy sírjak.
– Miféle megpróbáltatások? – kérdem. – Úgy érted, az
esküvőmmel kapcsolatban?
– Hát, igen – feleli. – És minden más, amiről az apád
beszámolt. Istenem, Heather, feladtad a zenélést? És egy
kollégiumban dolgozol? Gondolod, hogy ezt az életet szántam
neked? Nyilván nem!
Úgy érzem, mintha megmozdult volna a föld a lábam alatt –
mintha elment volna alattunk egy metrókocsi. De errefelé nincs
metróállomás. Amit érzek, az az érzelmeim földrengésszerű
hullámzása. Egy terapeuta bizonyára áttörésnek nevezné.
– Mi a baj azzal, ahogy élek? – háborgok. – Csupa olyan ember
vesz körül ebben az üzletben, aki szeret engem!
Csak Patty nincs köztük. Hol lehet? De persze a táncosok
notóriusan elkésnek mindenhonnan, a terhes táncosok pedig
aztán még inkább.
– A munkám is olyan, amit szeretek – folytatom –segíthetek
másoknak, és ez értelmet ad az életemnek. Iskolába is járok, és
diplomát szerzek majd valamiből, amiben hiszek, és ami a hitem
szerint egy nap majd megváltoztatja a világot. Hozzámegyek a

369
férfihoz, akit szívből szeretek, és aki viszontszeret…
Rámosolygok Cooperre, aki a két húga közt támaszkodik a
mankójára, és olyan bátorítóan mosolyog vissza rám, hogy szinte
érzem, ahogy a szeretete szétárad bennem. Ez bőven kárpótol
azért az érzelemért, amit ettől az asszonytól sosem kaptam meg.
– És közös életet kezdünk – világosítom fel az anyámat. –
Lehet, hogy ez nem az az élet lesz, amilyet te akarsz, anya, de
pontosan az, amilyet én akarok. Szóval miért jöttél ide, és miért
próbálod meg összezavarni a dolgokat?
Az anyám csak pislog rám, és a barátaimra is, akik – nem
tudom másképp leírni – mind ellenségesen méregetik. Magda
mintha legszívesebben felkapna egy pezsgős üveget és az anyám
fejéhez vágná, és észreveszem, hogy Hal az egyik kezét a
vászonzsákjába mélyeszti, amelyet természetesen ide is magával
cipelt, és most a lábánál pihen. Még Jessica is összefonja
pálcikavékony karját a mellkasán, és vastagon kihúzott szemét
összehúzva úgy néz rá, mintha csak a jelre várna, hogy kezdődjön
a pofozkodás, Nicole pedig mindkét pufi kezét felháborodottan
ökölbe szorítja. Még Szimat Sammy is felpillant a telefonjából, és
döbbenten veszi tudomásul, hogy most valami másra kell
figyelnie, nem a zuhanó aranyárakra.
A beálló csendben Lizzie Nichols lép be a váróterembe.
– Nos – jelenti be vidáman – minden készen áll, ha szeretné
felpróbálni a ruháját, Heath…
A hangja elakad, ahogy érzékeli a feszültséget a helyiségben.
– Vagy tán – kezd lassan hátrálni, mintha egy összetekeredett
csörgőkígyó elől menekülne – önnek és a családjának szüksége van
még néhány percre. Majd visszajövök később…
Ragyogó mosolyt villant ránk, és olyan gyorsan távozik, ahogy
csak az elegáns, ámde rettentően szűk ceruzaszoknyája engedi.
A csendet apám töri meg.

370
 – Azt hiszem – fordul anyám felé –, Heather bocsánatkérést vár.
Nemcsak azért, ami Cooperrel történt, hanem… szóval,
mindenért.
Az anyám csak bólint. Most úgy néz ki, ő az, aki belefáradt.
– Ezt megértem – sóhajt fel. – Nagy tehetségem van hozzá,
hogy összezavarjam a dolgokat, nem igaz? De az általános
vélekedéssel ellentétben nem azért jöttem, hogy belekavarjak az
életedbe, Heather. Legalábbis szándékosan semmiképp. – Odalép
a dohányzóasztalhoz, ahol Hal ül, leveszi az egyik csilingelő ezüst
karkötőjét és az asztal üveglapjára ejti. – Igazából azért vagyok
itt, hogy rendbe tegyem a dolgokat kettőnk közt. – Egy újabb
karkötő követi az előzőt. – De ahogy ez már megszokott, amit
mondani akartam, nem úgy jött ki, ahogy kellett volna. Mindig is
nehezen fejeztem ki magam – veled ellentétben. És persze itt van
az is, ami Cooperrel történt. Tudom, a továbbiakban nem akarod,
hogy bármi közöd legyen hozzám. És valószínűleg mindenkinek
így lesz a legjobb. Ricardo hamarosan leteszi az óvadékot, én
pedig nem szeretnék senkit sem veszélybe sodorni azzal, hogy
bármelyikőtöknek is elárulom, hol találhattok meg, ha esetleg
megkérdi.
Levesz néhány ezüst nyakláncot, és a karkötők mellé teszi.
Meglepően erősen koppannak az üvegen.
– Úgyhogy elhiheted – folytatja anya nem foglak többet
zaklatni, Heather. Az igazság az, hogy sosem voltam igazán jó
ebben a szülő-dologban. Tudod, nincs meg mindenkiben az anyai
ösztön. Egyszer egy magazinban azt olvastam, hogy néhány
nőstény állat magára hagyja a kicsinyét a vadonban. Mert nem
érdekli őket. És erről nem a kölyök tehet. Hanem egy hibás gén az
anyában. Az anyai gén, ahogy írták. Egyszerűen nincs meg
bennük. Azt hiszem, ez belőlem is hiányzik. Más szóval, Heather…
– kiveszi a hosszú, csillogó függőt a füléből és a többi mellé

371
helyezi az asztalra. – Nem te voltál a hibás. Hanem én.
Meglepetten nézek rá.
– Ezzel tisztában vagyok, anya – mondom. – De miért veszed le
az összes ékszeredet?
– Ó – a kupacra pillant, mintha csak most venné észre. –
Hívhatjuk nászajándéknak is, ha gondolod.
– Anya! – Már nem haragszom rá. Hogy is tehetném, hisz olyan
gazdag életem van, az övé pedig olyan szánalmas. Ráadásul már
mindent elmondtam, amit akartam. És most elég jól érzem
magam. – Nincs szükségem a régi ékszereidre.
– Jaj – legyint rá lazán. – Szerintem nagyon is van. Vegyük úgy,
hogy ez a „valami kölcsön”.
Odalép hozzám és gyorsan megölel. Most, hogy az összes
nyakláncát és karkötőjét levette, már nem csilingel, miközben
jár.
Én nem akarom megölelni, de ha az embert átöleli az anyja,
valami arra készteti, hogy ő is legalább felemelje a kezét és
átkarolja. A Chanel parfümje ismerős érzéseket kelt bennem,
hasonlóan, mint Cooper samponjának vagy mosószerének illata.
És valahogy megnyugtató is, annak ellenére, hogy egyszer már oly
csúnyán elárult engem.
De rá kell jönnöm, hogy az ember nem tudja nem szeretni az
anyját, bármily kitartóan próbálja is.
– Viszlát, drágám! – köszön el. Sarkon fordul, és még mielőtt
egy szót is szólhatnék, sebesen távozik az üzletből. Apám pedig
nem próbálja útját állni.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdi Jessica, miután eltüntette a
pezsgője maradékát.
– A leghalványabb fogalmam sincs – felelem.
Szimat Sammy kezdi összeszedni az ékszereket az asztalról.
Természetesen van nála nagyító: egy olyan, szemre illeszthető

372
darab, amellyel a drágaköveket és az értékes fémeket szokták
közelről szemügyre venni. Elő is vett egyet a zsebéből, és most
egy ékszerész precizitásával tanulmányozza anyám karkötőit és a
láncait.
– Rossz érzése van, Heather – magyarázza az apám. – Szeretett
volna valamivel kárpótolni a dolgokért.
Cooper hangosan felnevet.
– De tényleg – erősködik apa. – Megértette, hogy nem látnátok
szívesen az esküvőn – és persze nem is jöhet el, mivel Ricardo a
nyomában van –, de ha szorítanál neki egy kis helyet a szívedben,
Heather…
Mindig is helye lesz a szívemben, gondolom. De az életemben?
Hát abban már nem vagyok olyan biztos.
Szimat Sammy elismerően füttyent egy nagyot.
– Mi az? – kérdem.
Leengedi a nagyítót és ünnepélyesen rám néz.
– Lehet, hogy az anyádból hiányzik az anyai ösztön, de az
ékszerekről biztosan tud egy keveset. Ez itt mind platina. Az
összes. Tömör platina.
Cooperre pillantok, aztán ismét Sammyre.
– Nem. Dehogy platina. Csak ezüst. Senki se járkál ennyi…
– Platinával? Én sem ismerek olyat. Talán csak a kalózok. Ki
más viseli a vagyonát a nyakában?
– Vagy valaki más vagyonát – néz Cooper a finoman csillogó
fémhalomra az asztalon.
A fejemet csóválom; nem igazán fogom fel, amit látok.
– Nem – erősködöm. – Nem, ilyet nem tenne. Nem azért lopta
el az összes pénzemet, hogy aztán visszaadja.
Sammy előveszi a telefonját, és előhívja rajta a
számológépet.
– Nem is – mondja. – A platina árfolyama ma elég magas, de a

373
súlya alapján, ha mindezt eladod – az ujjai a képernyőn
zongoráznak –, akkor is csak kábé negyedmillió dollárt kapsz
értük.
Cooperre nézek, aki viszonozza a döbbent pillantásomat.
– Csak negyedmillió dollárt – ismétlem meg.
– Ez közel sem annyi, amennyivel tartozik neked – állapítja
meg Cooper. – De kezdetnek jó lesz. – Mosoly kúszik az arcára.
Egyik kezét felém nyújtja, én pedig odalépek, hogy
megölelhessen. – A nászutunkat biztosan felturbózhatjuk egy
kicsit.
– Vagy – mondom – az alagsorból szép kis lakrészt alakíthatunk
ki, amit aztán kiadhatunk, és szépen megtérülne a befektetésünk.
– Nagyon gyakorlatias – ismeri el Cooper, és megcsókol. –
Micsoda érzéked van a pénzhez!
– És igen jól is céloz – teszi hozzá Hal bátortalanul.
– Csak ne feledd – emlékeztet sietve apám, az elítélt –, bármit
is teszel vele, meg kell fizetned az ékszerek eladása utáni adót.
– Köszi a figyelmeztetést, apa! – nézek fel Cooper mellkasáról.
– Te amúgy tudtál erről?
– Hát – vallja be apám szégyenkezve –, nem állítom, hogy
teljesen meglepett a dolog. Tudtam, hogy az anyád szeretne
valamivel kárpótolni, és azt is, hogy ő és Ricardo szakítottak,
legalábbis a telefonbeszélgetésekből kiindulva, amelyeket
bonyolított. Tudtam, hogy elvett tőle valamit, amit a pasas vissza
akart szerezni…
– Nem csoda, ha azt mondta, tekintsük úgy, mint „valami
kölcsön”-t – mutat Magda az ékszerekre. – Hiszen lopta!
– A menedzseremtől, aki viszont tőlem lopta. Ez az ékszer az
enyém – jelentem ki. – Ez az összes kárpótlás, amit valaha kapni
fogok.
– Úgy is van – biccent Cooper Hal felé. – Foglald le a törvény

374
nevében! Heather törvénye nevében – teszi hozzá, és rám
kacsint.
– Boldogan – söpri bele az ékszereket Hal a zsákjába.
– Mi a helyzet idekint? – dugja be a fejét a szobába Lizzie, a
tulajdonos. – Készen állunk a ruhapróbára?
– Tudja mit? – fordulok felé. – Abszolút.
– Hát akkor – szólít fel elégedetten – kövessen!
Én pedig megyek. 

375
 A terem hátsó részében állok és idegesen gyűrögetem a
szalagokat a csokromon. Cooper és én gerberát választottunk az
esküvőre, mert szép és vidám őszi virág, és ugyanolyan egyszerű,
mint amilyenek mi vagyunk. 
Ám a hely, ahol a lagzit tartjuk, a legkevésbé sem egyszerű.
– Szerintem kissé túlzás lesz – állapítom meg, amikor Patty a
ruhám oldalához rögzíti a szalagcsokrot. Az alakja gerberára
hasonlít, de legalábbis egy nagy fehér rózsára. – Nem gondolod,
hogy kissé túlzás? A legjobb lett volna, ha egyszerűen megszökünk

376
Cooperrel. Egész biztosan meg kellett volna szöknünk.
– Csitt! – int le Patty halkan. – A Plaza Hotel egyáltalán nem
túlzás. Sőt, nem is elég jó neked. Ebben a ruhában a Fehér Ház
rózsakertjében kellene férjhez menned. – Hátralép egyet, és
onnan méreget. – De komolyan, ez a ruha tökéletesen áll rajtad.
Olyan vagy benne, mint egy szerény, szűzies Marilyn Monroe.
Tudod, már ha Kennedy elnök őt vette volna feleségül, nem
Jackie-t.
– Nem épp a szerény és szűzies kinézet volt a célom – nézek a
tükörbe.
– Alatta egy bombázó – igazítja meg Patty a fátylamat, ami
valójában némi csipke, virágok és néhány toll a laza kontyba
fogott hajamba tűzve. – Ez a lábszárközépig érő hossz pont
megfelelő. Cooper meghal, ha meglátja.
– Légy szíves – kérlelem negédesen. – Ne használd ezt a
kifejezést!
– Ó – húzza el a száját Patty. – Bocs. El is felejtettem Cooper
majdnem halálos kimenetelű incidensét a múlt hónapban. Illetve
mindkettőtök majdnem halálos kimenetelű incidensét. Oké, akkor
menj ki, de ne okozz semmilyen fizikai kárt a megjelenéseddel,
csak emlékeztesd, miért is szeretett beléd… az eszedbe, a
szépségedbe, a bájaidba.
Mély levegőt veszek, és még egyszer, utoljára a tükörbe
pillantok. Egyáltalán nem úgy nézek ki, ahogy szoktam. Hajnal
óta fent vagyok, és mindenféle apró-cseprő ügyeket intézek, mint
például Cooper elveszett spanyolöve, vagy a bombariadó a
Plazában, ami miatt úgy volt, hogy az egész esküvő elmarad
(amíg meg nem tudtuk, hogy az egész csak Cooper öccsének,
Jordannek a „tréfája” volt, akit ezért násznagyból lefokoztak a
vendégkönyv felügyelőjévé. Helyette most Frank, Patty férje a
násznagy, a segítője pedig Szimat Sammy és Hal.)

377
 Aztán el kellett rohannom, hogy egy profi megcsinálja a
hajamat, és tökéletes sminket is kapjak, közben végig majd
kiugrott a szívem a helyéből. Valahol meg voltam róla győződve,
hogy Cooper és én sosem leszünk férj és feleség, még akkor sem,
ha a papírjaink már megvannak hozzá.
Pattynek igaza van. Elég szűziesen nézek ki a derekamnál
szorosan összefogott fehér ruhámban, amely a térdem felé bővül,
mint egy selyem-és tüllharang. De mint egy olyan szűz, akinek kék
szeme pajkosan csillog, piros ajka pedig csintalan mosolyra
húzódik. Vajon hogy csinálta a sminkes? És miért nem sikerül ez
nekem hétköznap?
– Heather! – szól be az apám odakintről. – Készen vagy? Perry
azt mondja, mindjárt megszólal a zene, és el kell foglalnunk a
helyünket.
Perry. Legszívesebben lepuffantanám, amiért ilyen kiskirály. De
végül is a mai nap után többé sosem látom. Az ember csak
egyszer megy férjhez!
Istenem, add, hogy csak egyszer menjek férjhez!
Megfordulok és kisietek az apámhoz.
– Hűha! – kiált fel. – Hát nem gyönyörű?
Apa sosem bánt túl bőkezűen a bókokkal, sem az érzelmekkel.
A koszorúslányaim viszont nem győznek áradozni, amikor
meglátnak.
– Heather! – lelkendezik Magda. – Olyan vagy, mint egy angyal.
Egy igazi angyal a karácsonyfa tetejéről!
– Ez a ruha nagyon ütős – dicsér meg Jessica. – De komolyan.
Akár szét is üthetsz benne valakit, akkor sem szakad el, annyi
benne az anyag. Örülök, hogy nem a sellőfazont választottad, az
olyan béna. Abban senki seggét nem lehet szétrúgni.
Csak Nicole fanyalog, mint mindig.
– Szerintem hosszú ruhát kellett volna választanod – állapítja

378
meg. – Mikor máskor viselj hosszú ruhát, ha nem az esküvődön?
– Ne légy ostoba, te óriáskacsa! Hosszú ruhában hogy tudna
elszaladni a rosszfiúk elől? – kérdi Jessica. – Tuti orra bukna.
– Ma nem lesz itt semmilyen rosszfiú – jelentem ki, és
igyekszem el is hinni, amit mondok. – Amennyi rendőr lézeng
odakint… – És, persze, mert Ricardo még mindig börtönben ül és
arra vár, hogy kiadják Argentínának, mert kiderült, hogy bizonyos
ügyek miatt ott is letartóztatási parancs van érvényben ellene. –
És ti is csodásan néztek ki!
De tényleg. Azt mondtam, bármilyen ruhát viselhetnek, csak
színben passzoljon a gerberához, amit díszítésnek választottam.
Magda természetesen csillogó, félvállas estélyi Barbie-ruhát
választott, rémisztő rózsaszínűt. Patty olyan szép és
összeszedett, amilyen csak egy terhes nő lehet rozsdaszínben.
Jessica igen csábítóan néz ki a rúzsvörös szerelésében, amely úgy
simul vékony testére, mintha ráöntötték volna, Nicole pedig –
nyilván testvére tanácsára – szinte ragyog a mell alatt szabott
citromsárga ruhájában, amely – ahogy engem szeretett volna
látni – földig érő, és valami csodásan áll rajta.
– Hölgyeim! – Perry, a rémületesen elfoglalt esküvőszervező,
aki olyan sokszor nem volt hajlandó még visszahívni sem, hogy
szinte magunknak kellett összehoznunk az egész eseményt, éppen
abban az egy pillanatban tűnik fel, amikor a legkevésbé van rá
szükségünk. – Itt az idő!
És kitereli Nicole-t az ajtón. Jessica felém fordul.
– Biztos nem kérsz valami stresszoldót? – tapogatja meg a
táskáját. – Van nálam egy halommal. Egy fél is rögtön megkönnyíti
a dolgod, hidd el.
Rámosolygok.
– Szerintem jól leszek. – De nem mondok igazat. Őszintén
szólva, szerintem inkább hányni fogok.

379
 – Oké – hagyja rám Jessica kétkedve. – De tudod, hol találod
őket, ha meggondolnád magad. – Leteszi a táskáját és elindul az
ajtó felé. – Ha hiányzik majd belőle, észre fogom venni! – teszi
hozzá gonoszul, és szúrós pillantást vet Perryre. – Megszámoltam!
Perry rosszallóan összeszorítja az ajkát, és felénk bök az
apámmal.
– Maguk ketten! Indulás!
Apa rám néz.
– Készen vagy?
A gyomrom már nem csak kavarog. Hanem mintha megvadult
bikák készülnének kitörni belőle. Mitől vagyok ilyen ideges? Hisz
épp hozzámegyek ahhoz a férfihoz, akit szeretek.
Négyszáz – illetve még annál is több – ember előtt, a Plaza
Hotel báltermében.
Miért, ó, miért is mentünk ebbe bele? Boldogok voltunk úgy,
ahogy voltunk. A házasság csak tönkreteszi az egészet. Orra fogok
bukni. Mindent elrontok majd. Biztos…
– Heather! – szól rám az apám határozottan. – Régebben is ezt
művelted, minden egyes fellépésed előtt. De mindig mindenki
szeretett. Szóval töröld le azt a rémült kifejezést a képedről, és
mosolyogj! Odakint mindenki nektek drukkol Cooperrel. Csupa
szeretet árad felétek!
Az apámra nézek. Nem vagyok benne teljesen biztos, miről
beszél; nem nagyon volt a közelemben, amikor felléptem.
De igaza van. Senki sem azért jött, hogy lásson elbukni. Azért
vannak itt, hogy a támogatásukról biztosítsák a szerelmünket
Cooperrel.
És ha el is botlok, mi lehet a legrosszabb, ami történhet?
Akkor majd felállok, ahogy mindig is.
– Oké, apa – bólintok, és belekarolok.
A bálterem még előkelőbb – és hatalmasabb mint amilyenre az

380
előző esti próbáról emlékszem, különösen így, hogy több száz
székkel van tele, amelyeken mind emberek ülnek, akiknek a
legtöbbjét fel sem ismerem. Amikor meglátom őket, a szívem
olyan gyorsan kezd kalapálni, hogy majd kiugrik a helyéből. A
zene gyönyörű, de nem tudja elnyomni a pulzusom dübörgését.
De a lányok csodaszépek, ahogy lassan végigvonulnak a soron.
De nem elég lassan mennek. Észre sem veszem, a zene már
meg is megváltozik, és rajtam a sor. Mindenki feláll.
Ne, ne álljanak fel! Forduljanak el! Üljenek le! Ne nézzenek
rám! Nincs itt semmi látnivaló, emberek. Menjenek haza!
De senki nem hallgat rám. Mindenki engem néz, mosolyog és a
mellette állóval sustorog. Miről sugdolóznak ezek? Rólam. Rólam
beszélnek? Hallgassanak el! Ne beszéljenek rólam! Remélem,
csupa szép dolgot mondanak. Biztosan, mert mosolyognak hozzá.
Hol van Cooper? Hol van Cooper? Hol van…
Ó, hát ott van. Látom. Csak egy aprócska pontnak látszik, mert
a folyosó igen hosszú, de bizonyára ő az a magas fickó
szmokingban, aki olyan büszkén feszít a túlvégen, és nincs nála
mankó, de még bot se, mert az orvos nagyon hamar gyógyultnak
nyilvánította. Őszintén szólva, még egy kissé sántít, de
megígérte, hogy vigyáz majd a…
Mi volt ez a villanás? Ja, már látom. Néhányan fényképeznek a
mobiltelefonjukkal. A vaku kissé elvakít. Istenem, nem látok.
Nem, várjunk, de, mégis. Látok. Kezdem felismerni az embereket
a székeken. Ott van Canavan nyomozó. Hihetetlenül feszeng a
szmokingjában, de nagyon elegáns. Az izgatottnak tűnő asszony
mellette, új ruhában, aki folyton fényképez, biztosan a felesége.
Igazából örülök, hogy Nicole meghívta őket.
Oké, annak talán nem annyira örülök, hogy Carlt is meghívta,
aki ott ül előttük és egy koktélos poharat emel felém, amit már
most megkaparintott a bárból, de mindegy. Julio és a felesége is

381
boldogok, hogy itt lehetnek (mégsem részegednek le még az
előtt, hogy a fogadás elkezdődött volna).
És ott van Sarah is az irodából. Ő meg mit keres itt? Ja, igen,
őt én hívtam meg. És az ott ki mellette?
Aha, Dave Fernandez. Tényleg, meg is kérdezte, hogy hozhat-e
plusz egy főt. Dave beköltözött Jasmine Albright szobájába,
miután elvittük a lány összes ott maradt holmiját, és igazán jó
befektetésnek bizonyult a munkában. Egyik nap, amikor épp
beszélgettem vele a portán, ahol Braille-írásos matricákat
ragasztott a postafiókokra, egy csapat hátizsákos elsőéves sétált
el előttük, Dave pedig odakiáltott nekik:
– Hé, velem is megosztjátok?
– Micsodát? – kérdezték a fiúk.
– A sört, amit a hátizsákotokban cipeltek – mondta.
Én meg kinyittattam velük a pakkjaikat. Valahogy belekerült
három karton tizenkét dobozos Budweiser. A sört elkoboztam és
megkérdeztem Dave-et, honnan tudta. Félrebiccentette a fejét,
mintha valami hülyeséget kérdeztem volna.
– Hát hallottam – felelte. – Maga nem?
Sarah és Dave előtt Muffy Fowler és a barátja ül –fogalmam
sincs, ki lehet a fickó. De gazdagnak tűnik. Ami megmagyarázza,
mitől látszik olyan boldognak Muffy.
Mellettük Tom Snelling és a partnere, Steven, a New York-i
Főiskola kosárlabdacsapatának edzője. Tom különösen jól néz ki a
krémszínű szmokingjában. Elkapja a tekintetemet, a szívére teszi
a kezét és a híres számot suttogja: „Te vagya másik felem”.
Tom előtt Eva ül, a törvényszéki orvosszakértő, és… ó,
istenem, Lancaster különleges ügynök. Hihetetlenül vonzó –
látom, hogy Tom is így gondolja, mert rengeteg képet lő róla, bár
igyekszik diszkréten tenni. De persze nincs ezzel semmi
baj.Lancaster különleges ügynök, hatalmas szívességet tesz

382
nekünk: elintézi, hogy Rashid herceg és az újdonsült felesége
menedékjogot kapjanak az Egyesült Államokban.
Qalif elhagyása nem titokban történt, bár a sajtóban nem
verték nagydobra a dolgot. Az Expressnek már senki nem
szivárogtatja ki a híreket, bár Cameron Ripleyt kiengedték a
kórházból, és visszatért a szerkesztői állásába. Jelenleg az
Allington elnök elleni bizalmatlansági szavazásról szóló cikkekkel
foglalkozik (nem mintha ennek bármilyen hatása lenne arra,
hogyan mennek a dolgok az iskola körül). És úgy tűnik,
megtanított néhány trükköt is patkányának, például hogy
odamenjen, ha hívják.
Amit Cameron – és a sajtó más képviselői – nem tudnak, az az,
hogy Rashid apja, amikor megtudta, mit tett a fia –, hogy
feleségül vett egy lányt, akit maga választott, és aki a
„köznéphez” tartozik –, dühében visszavonta az ötszázmillió
dolláros adományát az iskolától. A sejk nemcsak a New York-i
Főiskola támogatását vonta meg, hanem Rashidét is: a
továbbiakban egyetlen centet sem ad neki. A Cadillac, a
házimozi, a vacsorák a Nobuban – már mind a múlté, egyetlen
szemvillanás alatt.
De Rashid, amennyire én látom, sosem volt még boldogabb. A
szobáját és a testőreit megtarthatta persze – az Egyesült Államok
kormányának jóvoltából –, mert az apja megesküdött, hogy
bérgyilkosokat küld Amerikába, hogy megöljék Ameerát, és
özvegyet csináljanak a hercegből, ezzel oldván meg a problémát.
Rashid anyja azonban – az első és legidősebb a sejk kilenc
felesége közül – épp az ellenkezőjére esküdött: hogy örömmel
látja a fiát és a feleségét Qalifban, amikor csak mennének, és
támogatni fogja őket, ahogyan csak tudja. Még egy Twitter-oldalt
is nyitott – az első nemesasszony Qalifban, aki ilyet tett –, hogy
nyilvánosan is kifejezze a nemtetszését azzal kapcsolatban,

383
ahogyan a férje kezeli a helyzetet. Rashid mosolyogva mondta a
minap: „Qalifba beköszönt a tavasz. Lehet, hogy egy kicsit sokáig
tart majd. De úgy lesz.”
Ameera beköltözött a herceg szobájába, úgyhogy Kaileigh
megkapta, amit az anyja mindennél jobban akart:
Egy egyágyas szobát.
Illetve egyágyas szobát egy lakrészben, mert továbbra is
Chantelle-lel és Nishivel lakik.
Az egyetlen, aki nem kapta meg, amit akart, azáltal, hogy
Rashid New Yorkba jött, az Allington elnök. A félmilliárd dollár
elúszott, eltűnt – puff! –, mert kiderült, hogy a sejk adománya
valójában csak ígéret volt, sosem érkezett meg.
A legrosszabb az egészben, hogy az elnök már el is költötte a
kedvenc kosárlabdacsapatának szánt ultramodern fitnessközpont
terveire.
Persze néhány épületet le kellett volna bontania hozzá, de
azok nem számítottak volna, mert csak arra szolgáltak, hogy
otthont adjanak néhány tantestületi tagnak: unalmas, öreg
professzoroknak, akik semmit sem tettek életükben, csak
tanítottak, meg Pulitzer- és Nobel-díjakat nyertek. Szóval, kit
érdekelnek?
Most ezek a professzorok azzal foglalatoskodnak, hogy az
elnökről szóló csípős kritikákat írnak az újságba, minden
vasárnap.
Allington elnök úgy döntött, hogy ezentúl a Hamptonsban tölti
a hétvégéket, ahol egyetlen ismerőse sem olvassa a New York-i
lapokat.
Néhány sorral Eva és Lancaster különleges ügynök előtt
meglátom Lisát és Coryt. A főnököm annyira izgatott lesz, amikor
észrevesz, hogy hevesen integetni kezd, én pedig nem tudom
megállni, és visszaintegetek. A háborgó gyomrom kezd

384
lecsendesedni. Ezek az emberek valóban a barátaim. A legjobbat
akarják nekem, ahogyan én is a legjobbat akarom nekik. Most,
hogy a folyosófelügyelők körüli izgalom alábbhagyott – miután
Howardot letartóztatták, a többiek probléma nélkül távoztak, és
Lisa személyesen keresett új embereket a helyükre –, a dolgok az
irodában visszatértek a normál kerékvágásba, egy kivétellel: Lisa
vajúdós videókat hord be a munkahelyére a kórházból, ahol majd
szülni akar, hogy a szünetekben azokat nézegessük.
És ezek tényleg gusztustalanok. Egyetlen horrorfilm sem
szárnyalja túl őket. Lisa nem is érti, miért ad egy kórház
ilyesmiket a várandós anyáknak. Ezek a félelmetes képek örökre
beleégtek a retinámba. A felvételeket odaadtuk Gavinnek, aki
eltökélte, hogy megtalálja a módját, és beépíti a jeleneteket a
zombis filmjébe.
Gavin Lisa mögött ül, nem messze Pete-től (aki le sem tudja
venni a szemét Magdáról), és látom, hogy kinevezte magát
esküvői filmesnek, Cooper apjának legnagyobb bosszúságára,
mert ő felbérelt egy profi videóst – amit mi igyekeztünk
megakadályozni, mert nem szeretnénk, ha az esküvőnket a
Cartwright Filmstúdió mutogatná (épp most forgatnak egy
bugyuta Mi lett velük?-utánzatot). Tania – ó, ott van Tania, nagyon
csinos a rózsaszín ruhájában Jordan mellett, jaj, az a majom! –
figyelmeztetett, hogy biztosan nem örülnék neki, ha a gyönyörű
esküvőmet elrontanák azzal, hogy fű-fa láthatja, mert leadják a
tévében.
Cooper azt mondta, ne aggódjak, gondoskodott róla, és „valaki
rajta van az ügyön”, akármit is jelentsen ez. Valószínűleg azt,
hogy „véletlenül” tűz üt majd ki a videostúdióban, ahogy a
Cooper által emlegetett „valakiket” ismerem.
Jamie, Gavin barátnője épp olyan bosszúsnak tűnik, mint Mr.
Cartwright, de csak mert Gavintől nem látja, mi történik.

385
Patricia, Cooper anyja úgy látszik, már spicces, de szombat
délután van és elmúlt két óra, szóval ez várható volt.
Amikor apa és én végre elérünk az út végére és Cooper
szemébe nézhetek, a gyomrom csak akkor nyugszik meg végleg.
Az arcáról büszkeség, szeretet és rajongás sugárzik. Alig tudja
kordában tartani a boldog mosolyt, miközben odalép hozzám, és
a karját nyújtja az apámé helyett.
– Vigyázz rá! – figyelmezteti apa, és megsimogatja a kezemet.
– Igyekszem – ígéri Cooper. – De ő is elég jól tud vigyázni
magára.
– Azt észrevettem – forgatja a szemét apa, aztán visszamegy a
székéhez.
A lelkész kedvesen ránk mosolyog és megkéri a vendégeket,
hogy üljenek !e. A nagy izgés-mozgásban Cooper rám vigyorog és
megjegyzi:
– Szép ruha.
– Remélem is, hogy tetszik.
– Lehetne mélyebb is a kivágás – állapítja meg a dekoltázsom
decens csipkebetétjére pillantva. – Alig látok valamit.
A homlokom ráncolom, de tudom, hogy csak viccel.
– Már vagy egymilliószor láthattál mindent!
– De folyton látni szeretném – ugrál a szemöldöke kacéran.
– Ez itt a Plaza, viselkedj, rossz kutya!
– Kedves egybegyűltek! – kezd bele a lelkész. – Azért gyűltünk
most össze…
A ceremónia további része kissé homályba vész. Ott állok a
szokatlanul magas sarkú cipőmben, izgatottan és idegesen, és
szinte azt sem tudom, mit beszélek. Elismétlem a szavakat,
amiket a lelkész kér, de a szememet nem tudom levenni Cooper
arcáról, ahogyan ő sem tudja levenni a szemét az enyémről.
Mindketten úgy vigyorgunk, mint egy bolond. Nagyon jó, hogy

386
megvétóztuk az ötletet, hogy saját magunk által írt esküt
mondjunk egymásnak. Nem is emlékeztünk volna rájuk. Arra sem
emlékszem, milyen nap van.
Amikor Patty odalép hozzám, hogy elvegye a csokromat, mert
gyűrűt kell cserélnünk, odasúgja:
– Már majdnem megcsináltad! Csak két perc! Tarts ki!
El sem hiszem. Pár másodperc múlva már a vőlegényem ujjára
is húztam a gyűrűt, ő pedig az enyémre –, csakhogy az enyém,
ellentétben az egyszerű fehérarany karikával, amelyet közösen
választottunk, gyémántokkal van kirakva.
– Hogyhogy…? – nézek Cooperre meglepetten, de ő csak
mormolja tovább, amit a lelkész kér tőle. Ravasz, elégedett
mosoly terül el az arcán, hiszen sikerült túljárnia az eszemen.
Arról volt szó, hogy félretesszük a pénzt, amit anyám ékszereiért
kaptunk, és felújítjuk belőle az alagsort.
De azt hiszem, nem nagy baj, hogy egy kis részét valami világi
dologra költötte, olyanra, ami tulajdonképpen nem alapvető
szükséglet. A gyémántokkal kirakott karika határozottan jól
mutat a zafír eljegyzési gyűrűm mellett.
– Én, Cooper Arthur Cartwright – jelenti ki Cooper könnyektől
kissé eltorzult hangon –, téged, Heather Mary Wells, isten és a
törvény színe előtt feleségül veszlek, és ígérem, hogy a mai
naptól kitartok melletted jóban és rosszban, egészségben és
betegségben, és hogy tisztelni és szeretni foglak életem minden
napján, amíg a halál el nem választ.
Csak nem sír? De Cooper sosem sír. Illetve csak olyan filmek
alatt, amelyben állatok pusztulnak el…
Aztán a lelkész férjnek és feleségnek nyilvánít bennünket, és
azt mondja Coopernek, hogy megcsókolhat, mire ő kissé kapkodva
magához húz, és nyomatékosan szájon csókol.
A tűzpiros rúzsom most jól rákenődik, gondolom magamban, és

387
amint elenged, látom, hogy így is történt.
De Coopert nem érdekli, mámorosan boldognak tűnik. Miért
ilyen boldog?
És akkor belém hasít a felismerés. Hogy vége. Mindenki állva
tapsol és éljenez. Még Nicole is sírva tapsol, ugyanakkor nevet is,
pedig Nicole mindenre csak morogni tud.
Megcsináltuk. Cooper és én megcsináltuk. És egyikünk sem
esett orra, egyikünket sem lőtték vagy ütötték le, nem fojtottak
meg és nem emeltek ránk kést.
Hihetetlen. De igaz.
Cooperhez fordulok, aki közben átkarolta a derekamat.
– Megcsináltuk! – súgom erőtlenül. – Tényleg megcsináltuk!
– Hát persze, hogy megcsináltuk – csókol meg újra, ez
alkalommal sokkal gyengédebben. – Miért, mit vártál?
– Nem úgy értem – nézek körbe a barátaink és a családtagjaink
arcán. – Vagyis de. De azt hiszem… azt hiszem, tán most
megfordítottuk a szerencsénket.
– Heather, hát nem érted? Nekünk mindig is szerencsénk volt.
Hisz megtaláltuk egymást, nem igaz?
Rámosolygok, és rájövök, hogy igaza van. Már megint én
vagyok az, aki nem látta tisztán a dolgokat… amik egyáltalán
nem azok voltak, aminek látszottak. Megfogom a kezét és
hagyom, hogy végigvezessen a soron, miközben mindenki tapsol
és ujjong.
– És most? – kérdem, elfeledkezve Perry gondosan kivitelezett
tervéről a délutánra vonatkozóan. Aláírjuk az esküvői papírokat?
Kifizetjük a lelkészt? Fotózás? Koktélozás? Vacsora? Tánc? Torta?
– Most? – néz vissza rám Cooper boldog mosollyal. – Most
boldogan élünk, míg meg nem halunk.

388