A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Rob MacGregor
Indiana Jones and the Seven Veils
Trademark and text Copyright © 1994 by Lucasfilm Ltd.
Used under authorization.
Published 1992 by Bantam Falkon Books,
a division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc.
Fordította: Szántai Zsolt

A címlapon Erazo munkája látható.

Tipográfia: Marjai Csaba
Műszaki szerkesztés: Zölley Imre
Hungarian translation © 1994 Szántai Zsolt.
Hungarian edition © 1994 Valhalla Páholy Kft
Az AVALON kiadói csoport tagja
ISBN 963 8353 52 X
VP-SF-251094-80.12.78
 Brazíliában annyit vitatkoznak az ezredes életéről, annyi a vele kapcsolatos találgatás, hogy
máshol legfeljebb csak a tengeri kígyóval foglalkoznak ennyit. Semmi sem pezsdíti fel jobban egy
brazil felfedező kedvét, semmi sem teszi hiszékenyebbé, mint egy Fawcett ezredesről folytatott
beszélgetés. Annyi legenda született a témával kapcsolatban, hogy létrejöhetett belőle a folklór
egy új, mindentől független ága. Róla mindenkinek megvan a saját teóriája, de mivel a legjobb
elméletek is személyes tapasztalatokon, vagy bizalmas információkon alapszanak, nem tudhatjuk,
melyik helytálló. Már azt is egyre nehezebb elhinni, hogy Fawcett valóban létezett; a
megkérdőjelezhetőség fényében ignis fatuusunkat az eltűnés veszélye fenyegeti.
- Peter Fleming: Brazil kaland

A látomás a láthatatlan dolgok látásának művészete.

- Jonathan Swift
 PROLÓGUS

1925. augusztus 14.

Már alig várom, hogy tovább mehessek. A sebeim és a zúzódásaim begyógyultak, és új remény
tölt el. A kenuban minden benne van, amire szükségünk lehet; vannak puskáink, muníciónk,
ruháink és élelmünk. Ez utóbbi ugyan elég csekély mennyiségű, de a folyó halban gazdag, és ha
majd partra szállunk elejthetünk néhány vadat is.
Most a kenuban várok két társamra. Tulajdonképpen egyiküket sem választottam volna
szívesen útitársamul, de ennek a kérdésnek az eldöntésekor nem volt sok lehetőségem. Az egyikük
Harry Walters. Úgy tűnik, egyedül a rum tartja életben, de azt állítja, úgy ismeri ezt az átkozott
dzsungelt, akár a tenyerét. Majd meglátjuk, valóban így van-e.
A másik társam egy nő. Maria.
A kollegáim legtöbbje eleve elvetné az ötletet, hogy egy nőt vigyen magával a dzsungelbe.
Szinte hallom az ellenvetéseiket: „Hátráltatni fog. Nem lesz annyi bátorsága, akaratereje és
eltökéltsége, mint egy férjinak lenne a helyében. A nők csak bajt okoznak, elterelik az ember
figyelmét, hajlamosak a pánikra, és könnyen elkapják a betegségeket.” Lehet, hogy általában
véve mindez igaz, ám Mariára mégsem vonatkozik.
Az elmúlt néhány hétben alkalmam volt megfigyelni ezt a nőt. és biztos vagyok benne, hogy ő
még csak nem is ismeri a nemének tulajdonított fizikai, mentális vagy érzelmi gyengeséget.
Ha csak egy megfontolt és kiegyensúlyozott nő létezik, akkor az ő. Szerfelett türelmes,
becsületes és megbízható. Abban viszont már nem vagyok biztos, hogy ugyanez Waltersre is igaz
lenne.
Sokat sétálgattam Mariával és Istenemre mondom, sokkal férfiasabb, mint sok valódi férfi,
akivel életemben találkoztam. Lenyűgöz, milyen Jól ismeri a dzsungelt, milyen ügyesen
tájékozódik és jár benne, de a legjobban mégis azzal kápráztatott el, amire csak utalt. Egyszer
ugyanis megemlítette, honnan származik. A vezetőm, és most éppen az ő régi otthona felé tartunk.
De az lesz a legjobb, ha szép sorjában haladok. Egy kicsit most visszakanyarodok a korábban
történtekhez, mert ha nem tettem volna meg bizonyos erőfeszítéseket, és sikerül elkerülnöm
néhány meglehetősen nagy kényelmetlenséget, nem jutok ebbe a helyzetbe. A korábbi
feljegyzéseimben már mindent leírtam, de most összegzem a történteket. Azzal kell kezdenem,
hogy a dzsungel nem megfelelő hely arra. hogy az ember magányosan kalandozzon benne. Már
hónapok óta utazgattam ezen a kegyetlen vidéken - ami minden nap újra és újra megpróbál
végezni azokkal, akik elég bátrak ahhoz, hogy ide merészkedjenek -, és egyszer csak rá kellett
döbbennem, kétségbeejtően egyedül vagyok. A fiamat annyira legyengítette a malárialáz és a
kificamodott bokája, hogy néhány héttel ezelőtt kénytelen volt visszafordulni. A legutolsó
vezetőnk kíséretében küldtem vissza. Isten óvja mindkettőjüket!
Hosszú napokon át haladtam a folyó partján, az áriránnyal szemben, egy idő után azonban rá
kellett jönnöm, eltér az én útvonalamtól. Elhagytam a partvidéket, és tovább mentem észak felé.
Utam a feltérképezetlen területen vezetett. A harmadik napon elfogyott a vizem, és így a
következő két-három napban csak úgy jutottam némi folyadékhoz, ha lenyalogattam a levelekről a
harmatcseppeket. Ó, hányszor, de hányszor megbántam, hogy egyedül indultam útnak!
Bolondnak, idiótának, őrültnek neveztem magam; olyan jelzőkkel illettem magam, amit most már
megemlíteni is szégyellek. Céltalanul kóboroltam, és hamarosan azon kaptam magam, hogy régi
barátaimmal folytatok képzeletbeli vitákat, és az felbukkanó-eltűnő állatokkal beszélgetek.
Végül, mikor már képtelen voltam járni, kúszva haladtam tovább. A testem rovarok rágták.
Szomjaztam, és egyszer csak rádöbbentem, legfeljebb néhány órám lehet hátra az életből.
Küzdöttem a halál ellen, nem adtam fel, de egy bizonyos idő múlva valószínűleg elvesztettem az
eszméletem.
Mikor magamhoz tértem, a Rio Tocantins mellett, egy missziós állomáson találtam magam.
Maria bukkant rám, és ő vonszolt keresztül a dzsungelen. Ő volt az, aki gondos ápolásával
visszasegített az életbe. Köszönet érte.
Maria valóban páratlan ember. Azt állítja, azért indult a keresésemre, mert tudott az
érkezésemről, és hogy segítségre lesz szükségem. Normális körülmények között szamárságnak
tartanám az ehhez hasonló kijelentéseket, de most már kezdem megérteni, a dzsungelben csak az
maradhat életben, aki rendelkezik azokkal az éles érzékekkel, melyektől a civilizált világban élő
emberek a logika és az analitikus gondolkodás kedvéért megváltak. Lehetségesnek tartom, hogy
Maria valóban megérezte bekövetkezendő érkezésemet.
Most pedig néhány szót Waltersről. Angol, akárcsak én magam, de már évek óta a dzsungelben
él. Úgy tudom, a misszionáriusok alkalmazásában áll: neki kell felkutatnia az indiánokat. Agyag-
és fémedényeket, csecsebecséket, ruhákat ad a pogányoknak, és felkészíti őket a behódolásra és a
megtérésre.
Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Walters egyfajta vallásos kereskedő. Egymástól
néhány mérföldnyi távolságban két külön misszió is ténykedik - az egyik protestáns, a másik
katolikus és Walters mindkettőnek dolgozik, így tehát azon kívül, hogy előkészíti számukra a
terepet, mindkét missziónak híreket szolgáltat, információkat gyűjt a másik tevékenységéről és
sikereiről. En ezt meglehetősen humorosnak tartom, de Walters szerint nem más, mint a
dzsungelben élő rivális papok közötti kommunikáció megszokott formája. Furcsa módon ez a
részeges, mocskos szájú ember a missziók és a külvilág közötti legfontosabb láncszem. Mivel a
dzsungelben a pénz nem sokat ér, a hittérítők leginkább az utazó kereskedőktől beszerzett rummal
fizetik meg a szolgálatait.
Néhány hónappal ezelőtt egy nap Walters nem egyedül bukkant fel a katolikus missziónál: egy
ismeretlen torzshoz tartozó fiatal nővel érkezett. Walters nem ijedős fajta, de nekem bevallotta,
irtózatosan megrémült, mikor a lánnyal összetalálkozott. Egy este, mikor már majdnem egy teljes
üveg rumot elfogyasztott, hirtelen egy nő Jelent meg a táborhelyén. Walters azt hitte, hallucinál.
A nő bőre fehér volt. hosszú gesztenyebarna haja vörösesen csillogott a tűz fényénél. Különös,
Walters számára ismeretlen nyelven beszélt. Mikor Walter a puskája után nyúlt, a nő - éppoly
különösen, ahogy a felbukkant - eltűnt.
Walters arra gondolt, a dzsungel szellemével, a vadállatok urával, Yaroval találkozott. Egy
indián legenda szerint a női alakban megjelenő szellem éjszaka becsalogatja az embereket a
dzsungel sűrűjébe, ott megöli őket, és állat-gyermekei elé veti a testüket. Walters felkészült, hogy
egész éjjel ébren maradjon, de valószínű, hogy mégis elbóbiskolt. Mikor hajnalban felriadt, a nő
előtte állt. Walters ekkor látta, nem szellem - de még mindig nem tudta, ki lehet. Szótlanul
összeszedelőzködött, és visszatért a misszió állomáshelyére. A nő követte.
Ez a nő természetesen ugyanaz, akiről már én is szót ejtettem: Maria. A nevét a
misszionáriusoktól kapta, miután megkeresztelték. Én magam néhány hete már az állomáson
lábadoztam, mikor meghallottam Walters meséjét. A történet teljesen magával ragadott, mert
azonnal tudtam, honnan érkezett a nő. Maria arról a helyről jött, ahová Igyekeztem, amit meg
akartam találni!
Most természetesen a Z-ként Ismert elveszett városról beszélek.
- Részlet Percy Fawcett ezredes naplójából
 1.
CAMOZOTZ BOSSZÚJA

Tikal, Guatemala - 1926. március 7.

A helyiségben fáklyafény vibrált. Az alagút szűk volt, a fullasztó levegőben porszemcsék és
nyirkos földszag lebegett. Miután két teljes napon át dolgoztak, és egyik követ a másik után kiemelve
eltávolították a torlaszt, Indy végre elérte az átjáró végét, és rést nyitott a piramis belsejében levő
sötét kamra falán. A lyuk olyan kicsi volt, hogy Indy csak a kezét tudta átdugni rajta.
- Látsz már valamit? - kérdezte a háta mögül egy női hang. A nő előre tolta a fáklyáját, a lyuk
megvilágosodott.
- Hé! Vedd ki a fáklyádat az arcomból! - szólt rá Indy rekedt hangon. - Megégeted a kalapomat.
- Elnézést.
Indy megrázta a fejét. Bosszantotta a lány türelmetlensége. Deirdre Campbell is legalább olyan
értelmes és tájékozott volt, mint azok a végzős egyetemi hallgatók, akikkel együtt csatlakozott Indy
és Bemard professzor guatemalai expedíciójához, de ennek ellenére hiányzott belőle az anyjára,
Nagy-Britannia egyik legkiválóbb archeológusára jellemző türelem. Ráadásul Deirdre időnként
legalább olyan konok volt, mint Indy, aki ezt a lány skót neveltetésének tulajdonította.
Indy kesztyűs kezével óvatosan félresöpört néhány kavicsot. Már alig várta, hogy bejuthasson a
piramis belsejébe, de ennek ellenére nem akart utat ásni magának. Elképzelhető volt, hogy a
bejáratnál csapdák vártak az óvatlan betolakodókra.
- Ez mi? - kérdezte Deirdre.
- Micsoda?
- Látok valamit. A lyuk fölött, a falban.
Indy bosszankodva összevonta a szemöldökét, de már ő is észrevette a zöldes csillogást.
- Világíts ide!
- Talán le kellene venned a kalapodat - mondta a lány.
Indy közelebb hajolt, és óvatosan kiszedte a tárgyat eltakaró kavicsokat. Hátizsákjába nyúlt,
elővett egy kemény sörtéjű ecsetet, és levakarta a föld- és piszokréteget.
Néhány perc múlva lehúzta egyik kesztyűjét, és végigsimított a sima nefritfelületen. Az ecsetet egy
másikra, egy puhábbra cserélte, és lesöpörte a tárgyra száradt sárréteget. Érezte, valami szokatlan,
fontos és értékes dologra bukkantak.
- Mi lehet ez, Indy?
- Nézzük meg. - Indy oldalra húzódott, és mindketten a félig állatra, félig emberre emlékeztető
nefrittárgyra meredtek. A maszk mandula alakú szemei oldalt felfelé íveltek; két pár füle volt és éles
vonalú orra.
- Ez Camozotz, a denevéristen.
- Szent Isten! - suttogta Deirdre.
- Barátságos fickónak látszik, nem? - A denevéristen a Xibalba, az alvilág urainak egyike, a
Denevérek Házának uralkodója volt. A maja mitológiát megörökítő könyvben, a Popol Vuhban
szereplő legenda szerint ő fejeztette le az ikerhősök apját.
 - Lehet, hogy a Xibalba bejáratát találtuk meg - mondta Indy. - Te is látod, Esteban? - kérdezte a
Deirdre mögött kuporgó majától.
Esteban bólintott. Indy eltűnődött, mi járhat a fejében.
- Valószínűleg azért helyezték az ajtó fölé, hogy őrizze a belső kamrákat - vélte Deirdre. - Te mit
gondolsz?
Deirdre világoskék szemeiben az ámulat tüzei lobogtak, piszokfoltos arcát aranybarna hajzuhatag
keretezte. Még most, egy lyuk kiásása után is csodálatosan néz ki, gondolta Indy.
- Nem rossz elmélet.
Indynek döntenie kellett. Bemard kétségtelenül látni akarja a maszkot, méghozzá úgy, hogy a
helyén marad, ő viszont a lehető leghamarabb be akart jutni a piramisba. Viszont a nyílást a maszk
eltávolítása nélkül semmiképpen sem tágíthatta ki. Már éppen szólni akart Deirdrének, hogy menjen,
és hívja el be Bernardot, mikor a maszk néhány ujjnyival lejjebb csúszott. Indy elkapta, és óvatosan
kiemelte a falból.
- Ez most eldöntötte a kérdést.
- Milyen kérdést? - kérdezte a lány.
- Nem érdekes. - Indy levetette, és a maszk köré tekerte az ingét. - Vidd ezt le Bernardhoz, és
mondd meg neki, hogy áttörtem a falat. - Óvatosan átnyújtotta a csomagot, és kivette Deirdre kezéből
a fáklyát. - Mire ideér, már nyitva lesz a bejárat.
- Hol találom meg?
- Lent, a folyónál. Fürdik.
- Remélem nem vetkőzött le.
- Kopogtass, és akkor nem zavarod meg.
Deirdre gúnyosan felnevetett.
- Jó. Kopogtatok.
- Tudod mire gondoltam. Csapj zajt, és akkor meghallja, hogy a közelében jársz
Úgy tűnt, Bernard irtózik attól, hogy bepiszkolja magát. Mióta megtalálták a szikladarabokkal
teletömött alagút bejáratát, csupán pár percet töltött az alagútban. Úgy döntött, hogy inkább Indyre
bízza az ásatás vezetését, és visszavonult. Néhány óránként azonban jelentést kért.
Egy mosoly ragyogta be Deirdre arcát. Indyhez hajolt.
- Miért nem jössz te is? Odaadhatnád a maszkot Bernardnak, aztán elmennénk ahhoz a kis
öbölhöz, amit én fedeztem fel. Úszhatnánk egyet. Félmérföldnyire van a folyókanyartól. Szép hely.
Ott egyedül maradhatnánk.
Indy megértette a célzást, ám Deirdre keresve sem találhatott volna ennél rosszabb időpontot.
- Inkább hívd ide Bernardot, légy szíves - mondta Indy türelmetlenül. - És vigyázz a leletre!
- Elnézést, hogy szóba mertem hozni a dolgot - vágott vissza a lány, és megfordult. - Le merem
fogadni, John eljön velem úszni - mondta, és kiviharzott az alagútból.
A pokolba! Akkor menj, ússz Johnnal, gondolta Indy. Az elmúlt két napban Deirdre mindenhová
árnyékként követte, egyetlen percre sem hagyta egyedül. Indy tudta, miért. Deirdre védekezésre
kényszerült.
A lány rajtakapta Indyt, amint Katherine-nel, az egyik végzős diákkal ölelkezett. Tulajdonképpen
Katherine kezdte az egészet. Indy szó szerint belebotlott a tábor és a folyó edénymosó helynek
kijelölt szakasza közötti ösvényen. Katherine vonzó szőkeség volt, és Indy tudta, ha Deirdre nem
lenne mellette, képtelen volna ellenállni a csábításnak. Beszélgetni kezdtek, közömbös dolgokról
társalogtak, ám Katherine hirtelen átölelte. Indy nem adott okot a közeledésre, de nem is utasította
vissza. A következő másodpercben rádöbbent, Katherine-nel csókolózik. Amikor aztán kinyitotta a
szemeit, Deirdre csípőre tett kézzel állt előttük.
Katherine azonnal eltűnt mellőle, Deirdre pedig az ellenkező irányba viharzott el. Indy Deirdre
után futott, bocsánatért esdekelt, ám a lány szerint csak azért bánta meg amit tett, mert lelepleződött.
Másnap reggel - ezen a napon kezdte meg Indy az alagút megtisztítását - Deirdre stratégiát
változtatott. Attól a perctől fogva házőrző kutyaként állandóan Indy mellett volt, és még arra sem
adott esélyt Katherine-nek, hogy rápillantson a férfira.
Indy számára ismerős volt a dolog és mindent megértett. Már majdnem egy éve volt együtt
Deirdrével, és kapcsolatuk hol felforrósodott, hol kihűlt. Eleinte sok szó esett köztük a házasságról
is, de a lány a kezdeti lelkesedés után közölte, időre van szüksége, míg véggigondolja a dolgot.
Később aztán, az őszi szemeszterek megkezdése után Indy időről-időre más nőkkel találkozgatott.
Deirdre természetesen dühös lett, mikor rájött erre, és hirtelen meg akart házasodni. Indy úgy érezte,
sarokba szorult, és most ő akart várni egy kicsit. Az eset után egyetlen egyszer sem beszéltek az
esküvőről.
Bár egyikük sem mondta ki, ettől az expedíciótól várták a helyzet megoldását. Tudták, itt végleg el
fog dőlni, együtt maradnak-e, vagy mindketten a saját útjukon mennek tovább. A pillanatnyi állás
szerint nem sok esélyt volt rá, hogy közös lesz a jövőjük.
Indynek feltűnt, hogy halkszavú kísérője őt méregeti. A maja keménykötésű, hordómellű, fekete
szemű férfi volt. Fekete haja mélyen a homlokába lógott, és így még jobban kihangsúlyozta széles
pofacsontjait.
- Nők... - mormolta Indy.
- Nem élhetünk velük, de nélkülük sem - felelte Esteban. Lassan és bizonytalanul beszélt angolul.
Indy felnevetett.
- Ez egy régi maja közmondás, igaz?
A fal felé fordult, és folytatta a sziklák eltávolítását. Megpróbált a munkájára koncentrálni, de
még mindig Deirdre, meg a közöttük emelkedő fal járt az eszében. Annyira megkönnyebbült a lány
távozása után, hogy egyfolytában nevetgélt, miközben egymás után Esteban kezébe adta a
szikladarabokat. A maja szótlanul vette át, és rakta félre a köveket.
Hol az ördögben tanulhatta meg egy maja ezt a szólást?, tűnődött Indy, és újra felnevetett.
Mire a nyílás elég tágas lett ahhoz, hogy átférjenek rajta, Indy visszanyerte komolyságát. Kézbe
vette a fáklyát, bevilágított a lyukba, és a nyakát tekergetve körülnézett. Egy szűk kamrát látott. A
falakat díszes ruhákba öltözött maja alakok, madarak, majmok és jaguárok freskói díszítették. A
festményeket függőleges írásjel oszlopok választották el egymástól, az „ajtóval” szemközti falon
pedig egy férfitorzó nagyságú zöld pajzs függött.
Indy a legszívesebben azonnal bemászott volna a kamrába, de inkább mégsem tette. Bemard nem
venné jó néven, ha ő már odabent lenne, mikor megérkezik. Úgy döntött, a rendelkezésére álló
időben tovább tágítja a nyílást. Az átjáró végül olyan nagy lett, hogy könnyedén át lehetett rajta
sétálni.
- Hol lehet Bemard? - mormolta Indy újabb néhány perc ásás után.
Annak ellenére, hogy Bemard biztosította róla. hogy „átkozottul jó” partnerek lesznek az ásatás
során, nem váltotta be az ígéretét. Kapcsolatukban nyoma sem volt egyenlőségnek. Deirdre anyjának
halála után, az előző évben a maja civilizáció tanulmányozására szakosodott Bemard foglalta el a
Londoni Egyelem archeológiai tanszékén a megüresedett elnöki széket, és így Indy főnöke lett. Itt,
Tikal romjainál Bemard volt az ásatás vezetője, Indy pedig a fő földtúró.
- Azt hiszem, gyorsan körülnézek, míg várakozunk.
- Veszélyes dolog - mondta Esteban.
 Indy a majára nézett.
- Igazán? És mennyire veszélyes?
- Majd meglátja.
A csapattal együtt dolgozó maják járatlanok voltak a régészeti munkákban, de ismerték a
dzsungelt, és Indy biztos volt benne, hogy többet tudnak az őseikről, mint bármelyik archeológus.
Indy azt is gyanította, hogy némelyikük jócskán kivette a részét a műemlékek fosztogatásából is.
- Bejössz velem?
Esteban elgondolkodott.
- A bejáratot Camozotz őrizte.
- Igen, de már nincs a helyén.
Esteban nem felelt. A fáklya fényénél úgy tűnt, mintha fekete szemeit és kiálló arccsontjait egy
kőtömbből faragták volna ki. A társaihoz hasonlóan neki sem volt semmiféle archeológiai
gyakorlata, ám Indy mégis őt választotta segédjéül, mert Esteban egy vén sámán unokája volt, és
ismerte a maják tanait. Indy azóta rájött, ez a tudás sok mindent megakadályozhat.
Indy keresztüldugta a fejét a lyukon, és nekilátott, hogy átmásszon a sötét cellába. Bízott benne,
Esteban követni foga. Beszippantotta az ősi levegőt, és ahogy arra gondolt, mi lehet előtte,
meglódult a képzelete.
- Jones! Odabent van, Jones? - Bemard mély, szigorú hangja megrengette az alagutat.
Kiváló időzítés, gondolta Indy, és gyorsan visszahúzódott a kamrából.
- Itt vagyok, Dr. Bemard!
Bemard termetes férfi volt. Ritkás hajában ősz szálak csillogtak; vastag szemüveget hordott. Az
alagút olyan alacsony volt; Bemard kénytelen volt előre hajolni, méghozzá olyan mélyre, hogy úgy
nézett ki, mint egy két lábra emelkedő medve. Mögötte az asszisztense, egy Carlos nevezetű fiatal
maja haladt. Bemard úgy bánt a fiúval, akár egy szolgával.
Mikor Bemard meglátta a nyílást, úgy nézett körül, mintha hatalmas mancsaival agyon akarná
csapni Indyt.
- Jones! Már átment!
- Nem, uram. Itt vártam. Deirdre nem mondta el?
- Mit? Nem találkoztam vele.
- Furcsa.
Indy halkan átkozódni kezdett. Deirdre az alagútból valószínűleg egyenest az öblébe futott, hogy
ússzon egyet Johnnal. Csak azért, hogy engem bosszantson! Jézusom! Indy tudta, ha a maszknak
valami baja esett, Bemard, a főnöke rettenetesen dühös lesz rá. Ez még az állásába kerülhet!
Eltűnődött, hogy talán jobb lenne, ha egy szóval sem említené a dolgot, de rájött, ez csak rontana a
helyzeten. Az lesz a legjobb, ha őszintén elmond mindent.
- Tehát nem látta a nefritmaszkot?
- Miféle maszkot?
Indy gyorsan elmondta, mit talált, és elmagyarázta, miért kellett kiemelnie a maszkot a helyéről.
- Istenem! - suttogta Bemard. - Camozotz!
- Igen. Deirdre és éppen ezt mondta. Nem is tudtam, hogy ilyen ismert a fickó.
Bemard üres tekintettel bámult rá, és látszott rajta, nem értékeli a humorát.
- Azt hiszem, meg kellene keresnem Deirdrét - mondta Indy, de most ehhez volt legkevésbé kedve.
Bernard válasza ennek ellenére meglepte.
- Ne aggódjon. Az egyik oldalösvényen jöttem fel a folyótól. Valószínűleg elkerültük egymást
Deirdrével. - Bernard a nyílásba kémlelt. - Most inkább ezzel foglalkozzunk. A maszk
megvizsgálására még rengeteg időm lesz.
- Benne vagyok. - Indy bedugta az egyik lábát a lyukba, de Bernard megragadta a karját.
- Ha nem haragszik, én megyek előre.
- Legyen óvatos. Lehet, hogy az egész hely tele van csapdákkal.
- Képtelenség. Ilyesmire nem kell számítanunk. A maják az aztékokkal ellentétben békeszerető
emberek voltak. Ők nem tépték ki a szolgáik szívét, és nem telepítettek csapdákat a piramisaikba.
- És a maszk? Camozotz nem a legbarátságosabb maja isten. Lehet, hogy intő jelnek rakták az ajtó
fölé...
- Ez természetes. A papok tudták, hogy az engedélyük nélkül senki sem mer behatolni Camozotz
felségterületére. Ez jellemző a majákra. Nekik elég volt egy ilyen figyelmeztetés.
Indynek nem nagyon tetszett, ahogy Bernard beszélt vele. Úgy fojtotta belé a szót, mintha ő is a
tanítványa lenne. Annak ellenére, hogy a terület szakértőjének számított, Bernard meglehetősen
korlátolt módon szemlélte a majákat. Ó halottnak tartotta a kultúrájukat, és ebben a hitében még az
sem ingatta meg hogy két élő maja állt mellette. Neki valószínűleg még sohasem jutott az eszébe,
hogy feltegyen néhány, a népükre vonatkozó kérdést Estebannak, vagy valamelyik társának. Bernard
véleménye szerint az ilyesmi pusztán szociológia volt, aminek semmi köze az archeológiához.
Bemard lehajolt, és bepréselte magát a lyukba. Úgy remegett és fújtatott, mintha legalább egy
mérföldet futott volna, de végül eltűnt az átjáróban. Indy utána lépett, és közben hallotta, hogy
Esteban és Carlos a maják egyik dialektusában Tzotzilról beszélget. Végül Carlos is átdugta a fejét a
lyukon, körbekémlelt, és hátraszólt Esteban-nak. Indy egy szavát sem érthette, de úgy vélte,
valamilyen megnyugtató dolgot mondhatott, mert mindkét maja átfurakodott a belső kamrába.
- Maradjunk együtt, és ne nyúljanak semmihez - mondta Bemard, mikor mind a négyen a
helyiségben álltak. - Először csak körülnézünk.
A lobogó fáklyák fényhullámokat szórtak szét a kamrában. A huszonöt láb magas festett falak
teteje befelé dőlt.
- Figyelemre méltó - jegyezte meg Bemard. - Látja azokat a kékkel festett alakokat? A Sötétség
Urai. Kilenc van belőlük. A vörös figurák a maja uralkodókat jelképezik.
Indy a legszívesebben közölte volna a professzorral, hogy mindezt ő is nagyon jól tudja, de inkább
hallgatott. Miután Bemard elfogadta a jelentkezését, és megengedte neki, hogy csatlakozzon az
ásatásra induló csapathoz, Indy minden szabadidejét azzal töltötte, hogy kibővítse a majákkal
kapcsolatos ismereteit. Volt egy meglehetősen vitatott kérdés, ami mindennél jobban felkeltette az
érdeklődését. Lehetséges-e, hogy a majákéhoz hasonló ősi civilizációk egymástól függetlenül
fejlődtek ki, vagy hatással voltak rájuk más kultúrák is? A XIX. században több archeológus
lehetségesnek tartotta, hogy a majákra nagy hatást gyakoroltak az atlantiszi katasztrófa túlélői, és
ugyanezt feltételezték az egyiptomiakkal kapcsolatban is. Ezzel meg lehetett magyarázni, hogy miért
épített mindkét nép piramisokat. Az elméletet az a tény tette elfogadhatatlanná, hogy az egyiptomi
piramisok több ezer évvel régebbiek voltak, mint a maják hasonló építményei.
Indy ennek ellenére nem vetette el azt a lehetőséget, hogy a maja kultúra fejlődését befolyásolhatta
egy külső hatás. A maják mítoszaiban is lehetett erre vonatkozó utalásokat találni: több helyen
megemlítettek egy vörös hajú, fehér bőrű, kelet felől érkező hajóst, aki elhozta nekik a
művészetekkel és az iparos mesterségekkel kapcsolatos tudást. Ez a titokzatos idegen beilleszkedett
a maja hitvilágba: ő lett Quetzalcoatl, a kultúra istene.
Indy körülnézett a sivár helyiségben.
- Lehet, hogy csapda - mondta.
Bernard a falba illesztett, pompás pajzs elé lépett.
 - Nem hiszem. Ha csapda lenne, ezt nem hagyták volna itt. - Bernard hangja visszhangot vert a
kamrában. - Aranyberakásos nefrit. - Végigsimított a pajzson. - Kiemelem.
- Azt hittem, egyelőre semmit sem akar elmozdítani.
- Nem szeretném, ha leesne. Lehet, hogy már a puszta jelenlétünk hatására kilazul a falból.
- Legyen óvatos! - mondta Indy.
- Meg sem moccan. - Bernard a pajzs másik oldalához lépett, és maga felé húzta az alját.
A következő pillanatban egy kis nyílvessző röppent ki a falból. Alig valamivel Indy füle mellett
süvített el. Carlos felhördült, és megtántorodott. A nyílvessző a torkába fúródott.
- Szent Isten! Mi történt? - Bernard döbbenten meredt sebzett asszisztensére.
Indy megtámasztotta az előre zuhanó testet, és a padlóra fektette.
- Csapda! - morogta.
Esteban egyetlen rántással kitépte a társa nyakából a nyílvesszőt. Vér fröccsent; Carlos szemei
tágra nyíltak, testét vad remegés rázta. Felköhögött. Habos vér buggyant elő a szájából. Egy-két
másodperccel később mozdulatlanná dermedt. Meghalt.
Jézusom, gondolta Indy. Pontosan ettől féltem. Ennyit a maják békés természetéről.
- Gazemberek! - ordította Esteban. - Figyelmeztettem magukat, de nem hallgattak rám! Nézzék, mi
lett az eredménye!
Bemard úgy tett, mintha egyetlen szavát sem hallaná. A falra bámult, arra a helyre, ahol az imént
még a pajzs függött. A pajzs, ami valójában egy forgóajtó volt. Mielőtt Indy bármit mondhatott
volna, az alagút felől kiindulva erős rengés rázta meg a helyiséget.
- Mi ez? - kiáltott fel Bemard.
- Nem tudom, de jobb, ha most eltűnünk innét!
Indy megmarkolta a halott vállait, és az átjáró felé rántotta. Esteban a segítségére sietett: ő Carlos
lábait emelte fel. Ahogy átbújt a nyíláson, Indy felnézett, és látta, Bemard éppen belép a pajzsnak
álcázott forgóajtó helyén tátongó nyílásba.
- Dr. Bemard! Erre!
- Nem! Erre, Jones! - kiáltott vissza Bemard.
- Cuidado! - üvöltött fel Esteban. Visszarántotta a helyiségbe a hullát, és vele együtt Indyt is.
A következő pillanatban egy óriási árny zuhant alá a mennyezetről. A hatalmas kőtömb elzárta az
alagúthoz vezető járatot. Indy mozdulatlanná dermedt a döbbenettől. A szikla kis híján a lábára esett.
Eleresztette Carlos testét, és teljes erejéből a kőtömbnek feszült. Hiába erőlködött; meg sem tudta
mozdítani. A piramis belsejében rekedtek.
Bemard visszanézett a forgóajtóból.
- Mi történt?
Indy a sziklára mutatott - Nézze meg, ha kíváncsi rá. Hirtelen megremegett a kamra padlója, és
Indy elveszi ette a lába alól a talajt.
 2.
DENEVÉREK

Egyetlen pillanattal azelőtt, hogy a padló szétnyílt alatta, Indy előre, a forgóajtó felé vetődött.
Ugrása rövidre sikerült; képtelen volt megvetni a lábát, de még sikerült megkapaszkodnia
valamiben. Bernard lábszárát markolta meg. A professzor elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt dőlt.
Indy még jobban belecsúszott a gödörbe, és magával húzta Bernardot is.
Bernard megrázta a lábát. Indy ujjai a szakadék pereméhez préselődtek. Keze egyre lejjebb
csúszott; végül már a professzor csizmájába kapaszkodott. Szorítása egyre jobban elgyengült, és
érezte, már nem sokáig bírja tartani magát.
Indy a szeme sarkából látta, hogy Esteban a gödör peremébe kapaszkodik. A maja összeszedte az
erejét, felhúzta magát, és a padló épen maradt részére hasalt. Oldalra lendítette a lábait, és kimászott
a szakadékból.
- Jones! Eresszen el! Eresszen! - rikaásolta Bernard, miközben ő is egyre jobban belecsúszott a
gödörbe.
Indy lenézett, és tíz lábbal maga alatt felfedezte Carlos szétroncsolódott testét. A gödör aljában
tűhegyes karók meredeztek.
- Ne rugdosson! - ordított Bernardra, de hiába.
Keze lecsúszott a professzor csizmájáról, de mielőtt lezuhant volna a mélybe, Esteban elkapta a
csuklóját.
- Kapaszkodjon, Dr. Jones!
- Te is!
Esteban lassan felhúzta. Indy áthajolt a gödör pereme fölött, fellendítette magát, és a hátár
pördült. Mélyet sóhajtott, és kinyitotta a szemeit.
- Gractas, amigo.
- Sikerült túlélnie a Camozotz-cal való első találkozását, Dr. Jones. Tiene mucho suerte.
- Azt hiszem, Camozotz nem igazán kedveli a váratlan vendégeket. - Indy felült. - Jól van, Dr.
Bemard?
A professzor a hátán feküdi, és olyan kétségbeesetten zihált, mintha nem kapna levegőt.
- Majdnem megölt, Jones - mormolta. - Jól jegyezze meg: ezért még megfizet!
Bemard az oldalára fordult, és átmászott a forgóajtón.
Hát ez remek, gondolta Indy. Bemard bosszút akar állni rajtam, ráadásul éppen most sétál be a
következő, csapdákkal telerakott szobába. És hogy a pokolba fogunk kikerülni innét?
Indy a gödör szélén óvatosan a forgóajtó felé araszolt. Először csak egy ősi piramis külső oldalát
látta, amit majdnem teljesen eltakart egy újabb építmény fala, de aztán felfedezte a régebbibe vezető
nyílást. Bemászott, és meglátta Bernardot, aki a terem közepén, egy domborművekkel díszített
kőszarkofág előtt állt. A mennyezet felől beszivárgó fénynél láthatóvá váltak a kamrában szétszórtan
heverő csontvázak - az uruk temetésénél élve elföldelt szolgák maradványai.
- Jones! Ez a késő klasszikus kor egyik királyának kriptája. Még senki sem nyitotta fel! - Bemard
hangja remegett az izgalomtól. A szarkofágra mutatott. - Biztos vagyok benne, hogy ebben
felbecsülhetetlen értékű tárgyak rejtőznek. Képes felfogni, mit találtunk?
 Indyt legalább annyira meglepte Bernard hirtelen hangulatváltása, mint maga a lelet. Az imént még
dühös professzor ujjongott az örömtől. Bernard körültekintő ember hírében állt, és mindenki tudta
róla, pozícióját annak köszönhette, hogy mindig ügyesen körüludvarolta a megfelelő embereket, és
vigyázott rá, nehogy megsértse őket. Az elmúlt néhány percben azonban mégis többet elárult valódi
természeterői, mint abban a néhány hónapban, amióta Indy ismerte őt.
Bernard hamar visszanyerte önuralmát, és újra a tőle megszokott visszafogott, kulturált módon
viselkedett. Megköszörülte a torkát, és kihúzta magát.
- Sajnálom, az iméntieket. Azt hiszem, egy kissé eltúloztam a dolgot.
- Semmi baj. Ez valóban óriási felfedezés, de...
- Igen, az. Itt rengeteg kérdésre választ kaphatunk. Most az egyszer megelőztük a huaquerokat.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat.
- Nem igazán - ellenkezett Indy. - Csapdába kerültünk.
- Micsoda?
- Ezt akartam megmutatni, mielőtt a padló beomlott alattunk. Az alagút lezárult.
- Szent Isten! - motyogta Bernard.
- Camozotz fogságba ejtett minket - szólalt meg mögöttük Esteban.
- Én nem hiszek az efféle babonákban - felelte Bernard. - Ki fogunk jutni innen.
- Talán valamilyen ötlete, hogy miként? - kérdezte Indy.
Bernard felmutatott a piramis csúcsára. Indy látta rajta, minden erejével azért küzd, hogy
megőrizze nyugalmát és tekintélyét.
- Ha a fény bejut, kell ott lennie valamilyen nyílásnak. Segítségért kiáltunk, és a csapat tagjai
kiásnak bennünket.
Indy ekkor látta meg a piramis ötven, legfeljebb hatvan lábnyi magasan levő csúcsába vezető
keskeny lépcsősort.
- Nézzük, fel tudunk-e jutni rajta.
Bernard komoran nézett a lépcsőkre.
- Maga menjen elől. Úgy vettem észre, többet tud az efféle dolgokról, mint én. Be kell vallanom,
még soha, egyetlen egyszer, sehol sem kerültem csapdába.
Indy eleresztette a füle mellett a gúnyos megjegyzést, és intett a fáklyát tartó Estebannak, hogy
kövesse. A kőlépcsők fokai olyan magasak és keskenyek voltak; mintha a régi maják lábai a
szokásosnál jóval hosszabbak lettek volna. Valójában ennek ellenkezője volt igaz, és ez a tény
meglehetősen zavarba ejtette az első felfedezőket és kutatókat. A legelterjedtebb elmélet szerint az
ősi piramisokat egy másik fajhoz tartozó óriások építették, Indy azonban egy másik, sokkal
egyszerűbb magyarázatot tartott elfogadhatónak. Szerinte a piramisokat azért építették éppen így,
hogy kihangsúlyozzák, a szellemvilágba csupán egy nehéz és meredek úton lehet eljutni.
Ahogy feljebb értek, a lépcsőfokok egyre csúszósabbá váltak.
- Vigyázzon, hová lép. Valami fekete mocsok borítja a köveket.
- Érzem - húzta el az orrát Bernard.
Már félúton járhattak, mikor Indy szárnycsapásokra emlékeztető zajt hallott. Felnézett. Egy sötét
test suhant el mellette, majd még egy.
- Murciélagos! - kiáltotta Esteban. - Denevérek!
Indy elkapta a fejét a feléje röppenő denevér elől.
- Repülő patkányok, Esteban.
- Menjünk tovább, Jones! - mondta Bernard. - Egyre kevésbé tetszik nekem ez a hely.
Indy behúzta a nyakát, és örült, hogy kalap van a fején. Egyre több és több denevér röppent
feléjük. Indy fellépett a következő lépcsőfokra. Megcsúszott, és ahogy megtámasztotta magát, keze
könyékig belemerült a sűrű. fekete, ragadós anyagba. A bűz elviselhetetlenné vált.
Indy felegyenesedett, és amennyire tudta lerázta a kezéről a mocskot. Egy hirtelen előszáguldó
denevér leverte a fejéről a kalapot. Esteban előre nyúlt, elkapta a kalapot, de közben megcsúszott,
és kis híján lelökte Indyt a lépcsőről
- Vigyázz! Ez pótolható - mondta Indy, és jól a fejébe húzta a kalapot.
Bernard rémülten felsikoltott. Az egyik denevér a hajába csimpaszkodott. Indy elhessegette a
repülő szörnyet, és megmarkolta az egyensúlyát vesztett professzor karját. A levegőben nyüzsögtek a
denevérek; vékony, éles hangjuk fájdalmasan metszett Indy fülébe.
- Húzza az ingét a fejére, és hajoljon le! - kiáltott Indy Bernardnak.
A professzor engedelmeskedett, és idegesen dörzsölgetni kezdte a karjait.
- A lehető leghamarabb ki kell jutnom!
- Én sem rajongok a denevérekért - felelte Indy, miközben Bernard mellé kuporodott.
- Nekem nem ez a legnagyobb bajom. Még senkinek sem beszéltem róla, de... Nem bírom
elviselni a bezártságot! Ezért nem vettem részt az alagút kiásásban sem.
Indy elképedt.
- És mi a helyzet a többi piramissal, amit feltárt?
- Szerencsés voltam, mert mindig akadt valaki, aki elvégezte az ásást. Csak néhány percig tudok
ilyen helyeken maradni.
- Hát, most inkább ne tartsa vissza a lélegzetét, míg kikerülünk innen. Azt hiszem, elég sokáig fog
tartani.
- Már bánom, hogy nem törődtem a szóbeszéddel. Pedig sokan figyelmeztettek, hogy maga vonzza
a bajt.
- Megvan - kiáltott Esteban.
Indy felpillantott. A fejük fölött tátongó háromszög alakú lyuk túlsó oldaláról a maja nézett le
rájuk.
- De mindig megtalálom a kiutat - felelte a professzornak, majd gyorsan felkapaszkodott, és
átlendült a lyuk peremén. Minden erejét össze kellett szednie, hogy felrángassa a szorosan a
nyomában haladó Bernardot is.
Egy oltárnak látszó kőemelvény tetején, találták magukat. A denevérek itt már nem háborgatták
őket, de semmivel sem jutottak közelebb a külvilághoz: a külső piramis csúcsköve még mindig
elérhetetlen magasságban volt a fejük fölött.
Bernard vizsgálgatni kezdte a vastag fagerendákat és jókora köveket.
- Nagyon érdekes - mondta. - A külső piramis nem olyan masszív, mint a belső. Itt agyagot
használtak habarcsként, és nem mészkőtömböket raktak egymásra. Ebből is látszik, hogy a
legnagyobb piramisok némelyikét abban az időben építették, amikor a maja kultúra már hanyatlásnak
indult.
Indy Bernard üveges szemeibe nézett. Úgy érezte, a professzor a tudományos kérdések
boncolgatása mögé akar menekülni az egyre kényelmetlenebbé váló helyzetből.
- Hogy érzi magát?
- Tessék? Jól! Remekül... Különben köszönöm, hogy az imént kisegített.
Indy nem felelt. Követte Esteban tekintetét, és a mennyezetre meresztette a szemét.
- Adjunk hálát Istennek a denevérekért - mondta halkan.
- Ezt meg hogy érti? - kérdezte Bernard.
Az egyik fagerenda fölött egy repedés futott végig a kőmennyezeten. Ezen keresztül szűrődött be a
nap fénye.
- Ott szoktak kijárni a denevérek - mondta Indy - és mi is ott fogunk kimászni.
- Még akkor sem férnénk át azon a nyíláson, ha valahogy fel tudnánk jutni oda - mondta Bernard.
- Pedig azt hiszem, nem lesz más lehetőségünk - felelte Indy, és kioldozta a korbácsát.
Mielőtt Bernard bármit mondhatott volna, a korbács vége az egyik gerendára tekeredett, Indy
pedig ellendült az emelvényről.
- Jones! Megőrült?
Indy átvetette az egyik lábát a gerenda fölött, majd felült.
- Ez volt a feladat könnyebbik része. A hasadék kiszélesítése már nehezebb lesz. Ha kijutok,
hozok segítséget meg egy kötelet, és magukat is kihúzzuk.
- Remélem tudja, mit csinál.
Indy felállt, és elindult. A gerenda elég széles volt, de ha mégis elvesztette volna az egyensúlyát,
könnyedén megtámaszthatta magát a mennyezetben. Alig néhány lépést tett meg, mikor rádöbbent,
nincs egyedül. Egy idegen test súlyát érezte a hátán. Megállt, hátranyúlt, az inge alá dugta a kezét, és
megmarkolta a bőrébe csimpaszkodó denevért. Bizonytalanul dülöngélve letépte magáról, és
elhajította.
- Undorító vagy!
Ahogy elért a gerenda túlsó végére, kikémlelt a résen. A fény vöröses árnyalata láttán tudta, a nap
már közel járhat a horizonthoz. Felnyúlt, és végigtapogatta a két kőtömb közötti hasadék széleit.
Hogy a pokolba fog ezen átjutni? A lábnyi vastag kövek közé föld és növények szorultak. Még akkor
sem biztos, hogy ki tudná tágítani a nyílást, ha lenne egy kalapácsa.
- Mi a helyzet, Jones? - kiáltott fel Bernard.
- Nem valami rózsás.
- Az Isten szerelmére, hívjon segítséget! Meg fogják hallani!
Indy ebben nem volt ennyire biztos, A piramis lába néhány száz lábnyira volt tőle, és tudta, a
hangját minden bizonnyal elnyeli az építmény oldalában megtapadt talajban gyökeret eresztett
növényzet.
Egyik kezét a szájához emelte, és kiordított résen. Addig üvöltött, míg a tüdeje bírta. Mély
lélegzetet vett, hogy újra megpróbálja, mikor meghallotta Esteban figyelmeztetését.
- Dr. Jones! A háta mögött!
- A hátam mögött? - mormolta Indy. - Semmi sincs a hátam...
Kiáltozásával felriasztotta a mennyezetről füzérekben lógó denevéreket. Az egyik a füle mellett
zúgott el, egy másik pedig hátulról meglökte, és a szemére tolta a kalapját.
- Ne dühítsetek tovább, mocskos kis dögök! - morgott Indy. Egy pillanatra megtántorodott, de
visszanyerte az egyensúlyát. Lehasalt, a gerenda köré fűzte a lábait. Még több denevér rontott rá.
- Dr. Jones! - kiáltott fel Esteban. - Kapja el!
Indy oldalra fordította a fejét, és lenézett. A maja a kőoltár szélén állt, és az emelvény aljánál
tátongó lyukból kiáramló denevérek elé tartotta a fáklyáját.
- Kapjam el? Mit?
A fáklya a levegőbe lendült, és pörögve Indy felé röppent. Esteban azonban rosszul számította ki a
dobás erejét, így Indy nem érte el, és csupán annyit tudott tenni, hogy eltaszította magától, nehogy
megüsse. A fáklya a gerendára esett, lángoló vége pedig Indy lábához ért.
- Ahh! - Indy egy gyors mozdulattal felkapta. - Köszönöm, Esteban. köszönöm szépen!
Lerugdosta a csizmájára tapadó parazsat, de nem maradt rá ideje, hogy mindegyiktől
megszabaduljon. A denevérek fekete tömege támadásba lendült. Indy feléjük lendítette a fáklyát. A
legelöl repülő denevér megpörkölődött, utána még egy és még egy, de végül a lángok híre a horda
valamennyi tagjához eljutott, és mindannyian visszaözönlöttek az oltár tövében tátongó lyuk felé.
- Jól van, Jones? - kérdezte Bernard.
- Igen. Azt hiszem, egy kicsit rájuk ijesztettem...
Alig mondta ki az utolsó szót, Indy fülébe újra belehasított a támadó denevérek sikolykórusa. Újra
meglóbálta a fáklyát, de nem fogta elég erősen. és kicsúszott az ujjai közül. Átkozódva a gerendára
lapult. Szorosan lehunyta a szemeit, és fülére húzta a kalapját.
Várta a fájdalmat, de semmit sem érzett. Kinyitotta a szemeit. A denevérek egymás után a réshez
röppentek, és kiszáguldottak a piramisból. Indy felnézett. Odakint beesteledett. Elérkezett a
denevérek vadászatának ideje.
Mielőtt eltűnődhetett volna, mit tegyen, meghallotta a hangokat.
- Dr. Jones! Dr. Bernard! Hol vannak?
Indy felállt. A hang gyenge volt, és távolról jött. A gerendán egyensúlyozva megmarkolta a
mennyezeten levő repedés széleit, és torka szakadtából üvölteni kezdett. Fogalma sem volt róla,
hallja-e valaki, de egy pillanatra sem hagyta abba az ordítozást.
Végül lélegzet után kapkodva elhallgatott. Meghallotta a választ - a hang már hangosabb és
tisztább volt. Felismerte John hangját, és egy pillanatra eltűnődött, mi történhetett Deirdrével. Egy
pillanattal később meglátta a fáklyafényt.
- Hol vannak? - kiáltozott John.
Már egészen közel volt! Indy felnézett, és a repedésen át meglátta a lábait.
- Itt. a talpa alatt!
A nyílásban fény lobbant.
- Dr. Jones! Nincs semmi bajuk?
- Kitűnően vagyunk. De még jobban leszünk, ha kihúznak minket.
- El sem tudtuk képzelni, mi történhetett magával és Dr. Bernarddal. Az alagút eltorlaszolódott.
- Igen. Tudjuk - mondta Indy türelmetlenül.
- Aztán meghallottuk a kiáltásait. Ne haragudjon, de nem tudtunk gyorsabban feljönni. A piramis
oldala elég meredek, és szabályos dzsungel nőtt rajta. Ebben a sötétben olyan volt, mint egy hegy
megmászása.
- Hányan vannak magával?
- Mindannyian itt vagyunk. Hoztunk vésőt, lapátokat és kötelet.
- Helyes. Beszélni szeretnék Deirdrével.
- Azt hittük, hogy magukkal van. Ebéd óta senki sem látta.
Még csak ez hiányzott! Baj hátán baj.
- Húzzanak ki innét, aztán együtt megkeressük - mondta Indy közömbös hangon. - Ha meglazítanak
és kiemelnek néhány követ, ki tudunk bújni.
- Rendben!
- Jones! Ml történt? - kérdezte a kőoltáron álló Bernard. - Ki tűnt el?
- Deirdre.
- Ha nem találjuk meg... Mindenért magát terheli a felelősség! Maga küldte egyedül a folyóhoz!
- Meg fogjuk találni - felelte Indy, de a hangját már elfojtotta a fentről hallatszó kopácsolás.
Félrehúzódott a rázuhogó törmelékeső elől.
Micsoda nap, gondolta. Két hétig csörtettünk a dzsungelben, míg elértünk a piramis lábához; két
napig ástuk az alagutat, és most egyszerre ennyi minden történik. Es minden szerencsétlenségért
egyedül őt fogják okolni...
 Hirtelen összerezzent. Az egyik kilazított kőtömb a gerendának csapódott, majd az oltárra, alig
valamivel Bernard és Esteban mellé zuhant.
Indy szaporán pislogni kezdett. Ahogy a második szikla is az oltárra esett, eszébe jutott egy
hasonló eset. Egy évvel korábban, Skóciában Deirdrével együtt bent rekedt Merlin Barlangjában, és
ott is csak egy szűk résen, egy réges-régi, eltömített kémény kürtőjén át tudtak kiszabadulni. Nem
sokon múlott, hogy Deirdre túlélte a kalandot... Indy azt kívánta, bárcsak most is mellette lenne a
lány; bárcsak újra együtt mászhatnának ki a bajból.
A fáklyák fénye bevilágított a piramis belsejébe. A diákok nem egészen tizenöt perc alatt
kitágították a nyílást. Indy hangokat hallott - mintha valaki vitatkozott volna valakivel -, de nem
értette a szavakat. Hirtelen csend támadt.
- Mi az ördögöt csinálnak ezek, Jones? - ordított fel Bernard.
- Nem tudom.
A nyílásban megjelent egy kar, majd egy kötél hurokra kötött vége ereszkedett le Indyhez.
- Fogja meg! - kiáltott le John.
Mintha ideges lenne. Biztos összeveszett valamelyik társával, hogy milyen csomót kössenek a
kötélre, gondolta Indy, de nem nagyon bosszantotta a dolog. Pillanatnyilag csak az érdekelte, hogy
kijutnak a szabadba. Ledobta a kötelet Estebannak.
- Add ide! - Bernard kivette a kötelet a maja kezéből, és a hóna alá húzta a hurkot. - Felmegyek,
és átveszem a művelet irányítását!
Mikor Bernard felkészült, Indy kiordított a résen. A professzor emelkedni kezdett. Ellendült Indy
mellett, kis híján a távolabbi falnak csapódott, de odafent szerencsére gyorsan dolgoztak a fiúk.
Bernard nemsokára eltűnt a nyílásban.
Ha Carlos nem halt volna meg, és ha Deirdre is velünk lett volna, okuk lett volna az ünneplésre,
hiszen megmenekültek, és felfedezték a kincseket. Indy azonban érezte, ezen az éjszakán nem sokat
fognak vigadozni.
- Dr. Jones, nekem itt nem tetszik valami - kiáltott fel hozzá Esteban. - Valami nem stimmel
odafönt.
Mi jöhet még ezek után?
- Másodszorra én megyek fel. - Indy végiglépkedett a gerendán, és a lyuk alá állt. Felnézett, de a
fáklyák éles fényétől semmit sem látott.
- Kapja el, Dr. Jones - mondta John, és ledobta a kötelet.
Indy a karjai alá csúsztatta, de nem várta meg, míg felhúzzák. Felnyúlt, a nyílás peremébe
kapaszkodott, és feltornázta magát. Kezek ragadták meg a vállát, és erős karok segítették ki a
felszínre.
- Van néhány jó hírem, megvan egy-két rossz is - mondta John.
- Halljam!
- Deirdre jól van, de...
Bernard előre lépett a fénykörbe, és befejezte John mondatát.
- Nézze, kik kísérték ide! Azt hiszem, bajban vagyunk.
Indy szemei lassan hozzászoktak a fényhez. Hunyorogva körülnézett. Az első dolog amit meglátott,
a fejére irányuló puska csöve volt.
 3.
HUAQUEROK

A puskát egy vigyorgó, félszemű férfi szegezte Indyre. A fickó két töltényhevedert vetett keresztbe
a mellén. Társai puskákkal és machétákkal voltak felfegyverezve, és semmivel sem tűntek
barátságosabbnak, mint Félszemű.
- Tehát megtalálták nekünk a bevezető utat, amigos - mondta Félszemű.
- Ne haragudj, Indy! - kiáltott fel Deirdre.
- Nincs semmi bajod?
- Nem bántottak. A folyó túlsó oldaláról figyeltek bennünket.
- Sí, a senhoritának igaza van - mondta a Félszemű. - Mi érkeztünk ide elsőként, így a kincs a
mienk.
- Képesek lennének kirabolni a holtakat? - vicsorgott Indy.
- Ahogy maguk is - vágott vissza Félszemű. -Semmi különbség sincs közöttünk.
- De van, mégpedig óriási! - heveskedett Deirdre.
- Az archeológusok feljegyzéseket készítenek, megőrzik és analizálják a leleteket. Csak így
ismerhetjük meg a múltat.
- Szépen mondtad - jegyezte meg Indy -, de azt hiszem, ezzel sem hatsz rájuk.
Félszemű felröhögött.
- Ez a kincs a mienk.
Indy a huaquerora vigyorgott, és a kalapjához emelte a kezét.
- Akkor rajta, szolgálják ki magukat. Különben semmi sincs odalent. Már körül néztünk.
- Nem hiszek magának. - Félszemű egy vászonzsákból előhúzta a nefritmaszkot. A magasba
emelte. Már volt bebugyolálva; Indy ingét Félszemű viselte. - Látja? Ezért nem hiszek magának,
amigol
- Elvették tőlem, Indy- mondta Deirdre szomorúan.
- Semmi baj. - Indy a huaquerora nézett. - Higgye el, csak ez volt odalent. Bízzon bennem!
- Azt már nem! Tegye le azt a korbácsot. Velünk jön, és hazudott, meghal.
Indy lassan lecsatolta a korbácsot a derékszíjáról. Ha felnyitják a szarkofágot, és Bernard
várakozásának megfelelően valóban találnak valami kincset, akkor vége. Már átkozta magát, hogy a
táborban hagyta a revolverét. Hirtelen egy halvány reménysugár ragyogta be komor gondolatait.
Esteban még mindig a piramis belsejében van!
A földre dobta a korbácsát.
- Higgye el, csak egy nefritpajzsot, meg egy domborművekkel díszített kődarabot találtunk. Ezért
nem érdemes lemenni. Ez egy elátkozott hely. Az egyik emberünk meghalt, és egyedül a
szerencsénknek köszönhetjük, hogy élve kijutottunk.
- Hazudik! Különben én csak a saját átkaimban hiszek, chigador. - Félszemű felröhögött, és a
társai vihogni kezdtek.
Félszemű az emberei közül kiválasztott kettőt. Nekik kellett Indyvel és a főnökükkel együtt
behatolni a piramisba. A másik három huaqero Deirdrét, Bernardot, meg a többieket terelgetve
elindult a tábor felé.
 A két gazfickó leereszkedett a nyíláson, és leért az kőoltárhoz. Utánuk Indy, majd Félszemű
következett. Keresztülmásztak az emelvényen tátongó lyukon. Félszemű intett az egyik emberének,
maradjon a lépcsősor tetején. A másik huaquero egy fáklyával a kezében elindult lefelé. Indy
kénytelen-kelletlen követte. Félszemű közben végig Indyre szegezte a puskája csövét.
Mikor leértek, Félszemű és a társa egyenest a szarkofághoz csörtetett. Úgy tapostak át a
csontvázakon, mintha észre sem vették volna, min járnak. A huaquero vezér megvizsgálta a
szarkofágot, és elmosolyodott.
- Úgy látom, még senki sem nyitotta ki. Azt hiszi nem tudom, hogy egy egész vagyon lapul a kő
alatt? Szépen elvisszük, és lehet, hogy magát hagyjuk a helyén.
A társára nézett, felröhögött, és Indy hátára csapott. A másik gazfickó elmebeteg módjára
vigyorogni kezdett. Undorító, csorba fogai voltak.
- Egy szép napon aztán majd valamilyen mocskos gringo megtalálja magát. Képzelem, mennyire
csalódottak lesznek, mikor felfedezik, hogy egy fajtájukbeli fekszik az arany helyén.
A két csirkefogó újra röhögni kezdett. Átkozottul jól szórakoztak.
Végül Félszemű a kripta felé fordult.
- Na, nézzük!
Indy hátába nyomta a puskája csövét, és ráparancsolt, hogy fogja meg a szarkofág fedlapjának
egyik végét. A lapos kőtömb tizenkét láb hosszú, négy láb széles lehetett, és olyan nehéz volt, mintha
ólomból lett volna. Indy és Csorba Fog nagy nyögések közepette megemelte, és lassan oldalra
csúsztatta.
- Csak óvatosan - figyelmeztette Indy a fickót, de hiába. A huaquero a kőpadlóra dobta a
domborművekkel díszített fedlapot. Indy képtelen volt egyedül megtartani. A kőtömb nagyot
csattanva három darabra tört.
- Nagyon ügyes! - dühöngött Indy, de a két gazember ügyet sem vetett rá.
Félszemű és Csorba Fog már a szarkofágban turkált. Indy látta, a lelet megérdemelné a részletes
vizsgálatot és dokumentációt, de tudta, erről le kell mondania. A csontváz körül egy istenfejekkel
díszített arany füstölőrúd tartó, egy faragott szteatit edény, egy nefritmozaik maszk feküdt; obszidián
kövekből és kvrackristályokból készült díszek, csonttárgyak, fogak, nefrit nyakláncok és
aranyszobrocskák hevertek.
Félszemű mindent feltúrt, de csak az aranyból és nefritből készült tárgyakkal törődött: egymás után
a zsákjába gyömöszölte mindet. A szarkofágban fekvő csontváz koponyáján egy ékkövekkel kirakott
fejfedő csillogott. Félszemű leemelte. A „sapka” alatt egy aranykorongokból készült fejdíszt talált. A
fickó mohón begyűjtötte a kincseket, majd lerángatta a csontkéz perecként szétroppanó ujjairól a
nefritgyűrűket.
Indy ezt már nem bírta szó nélkül nézni.
- Mocskos sírrablók! - kiáltotta, és a két gazemberre vetette magát.
A támadás annyira váratlanul érte a két férfit, hogy Indynek sikerült őket ledöntenie a lábukról.
Félrerúgta Félszemű puskáját, állon vágta Csorba Fogat, és megpróbálta kirántani a kezéből a
fegyverét. Félszemű azonban az inge alá nyúlt, és előhúzott egy revolvert. Indy fejére célzott.
- Most véged, chigador! - kiáltotta, és meghúzta a ravaszt.
Indy úgy látta, mintha valami megmozdult volna Félszemű mögött. A következő pillanatban
legördült a lépcsősoron a harmadik huaquero teste. A kezel hátra voltak kötve, és a száját is
felpeckelte valaki. Lövés dörrent. Félszemű fájdalmasan felüvöltött, és kezét a hasára szorítva orra
bukott. Csorba Fog rémülten körülnézett, és mikor nem találta meg az orvlövészt, beugrott a falon
sötétlő nyílásba - át abba a helyiségbe, aminek a padlója helyén a mély gödör ásítozott. Halálsikolya
végigvisszhangzott a piramis belsejében.
Indy felkapta a leleteket tartalmazó zsákot, és felrohant a lépcsősoron. Félúton járhatott, mikor
meghallotta Félszemű kiáltását. Megfordult. A huaquero a puskáját szorongatva ült a földön. Célzott
és lőtt. A golyó alig kétujjnyival Indy feje mellett csapódott az egyik lépcsőfoknak. Indy gyorsan
tovább indult, de megcsúszott a lába, és ahogy néhány lépcsőfokkal lejjebb gurult, a zsákból
kiszóródtak a kincsek.
Visszanézett Félszeműre, aki újra célba vette. Hallotta a lövést. A huaquero teste megrándult,
majd oldalra dőlt. Indy felnézett. Az előtte álló Esteban éppen akkor eresztette le a puskát. Indy
gyorsan, de óvatosan felkapaszkodott a lépcsőkön.
- Köszönöm. Már kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Tűnjünk el innét!
Esteban a szétszóródott kincsekre mutatott.
- Akarja, hogy összeszedjem?
- Később majd visszajövünk értük. Most segítenünk kell a többieknek.
Felkapaszkodtak az oltárhoz, és a lyukon belógatott, egy fa törzséhez erősített kötélen kimásztak a
piramisból. Már éppen elindultak lefelé a domb oldalán, amikor Esteban hirtelen mozdulatlanná
dermedt.
- Mi a baj? - kérdezte Indy.
- Azt hiszem, egy kígyón állok, Dr. Jones. Nem látom pontosan.
Indy óvatosan előre lépett, majd elmosolyodott, és felemelte a földről a korbácsát.
- Erre valószínűleg szükségünk lesz.
Annak ellenére, hogy az éjszaka meleg volt, és a tábortűz körül ültek, senki sem mesélt
történeteket, senki sem dalolt. A hangulat komor volt; a tűz lobogó lángjai aggodalmas, riadt arcokat
világított meg. Deirdre annyi borzalmat élt át az elmúlt órák alatt, hogy csak arra volt képes, hogy
fásultan bámuljon maga elé.
Indy már korábban sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy huaquerok ólálkodnak a közelben, ám
megnyugtatta, a sírrablók csak ritkán bizonyulnak veszélyesnek, és nem merészkednek elő, amíg az
archeológusok az ásatás színhelyén tartózkodnak. Tévedett.
A gazfickók a folyó partján ejtették fogságba, majd átvitték a táborhelyükre, és egy fához kötözték.
Az a szuvas fogú meg akarta erőszakolni, de a vezérük szerencsére megtiltotta neki. A fickó
ragaszkodott hozzá, hogy először végezzék el a dolgukat, de megígérte az embereinek, hogy miután
megszerezték a piramis kincseit, a táborban fellelhető valamennyi nőt a magukévá tehetik.
Úgy tervezték, reggelig fogságban tartják a lányt, aztán elfoglalják az ásatás területét. Tudtak róla,
hogy régészek megtalálták a piramis bejáratát, és azt is, hányan tartózkodnak a táborban. Deirdre
először csodálkozott, mennyire jól értesültek, de amikor megjelent Manuel, a tábor maja szakácsa,
megértette, honnan szerzik az információkat. Manuel elmondta a gazfickóknak, hogy a két
archeológus csapdába esett a piramis belsejében, hogy találtak egy másik kijáratot, és most a tábor
valamennyi lakója odavonult, hogy kiássák őket.
A piramis... Vajon mi történhet most odabent?, tűnődött Deirdre. A legszívesebben odarohant
volna, hogy kiszabadítsa Indy a huaquerok kezéből, a halálból. Felelősnek érezte magát a
történtekért, és tudta, élete végéig kínozná a bűntudat, ha Indynek valami baja esne. Igen, részben az
ő hibája miatt alakultak így a dolgok. Amikor Indy megkérte, hogy vigye le a professzornak a
maszkot, nem egyenesen a folyóhoz ment, hanem előbb még bekukkantott a táborba, megmutatta a
leletet Johnnak, és... És flörtölt vele egy kicsit. Valójában semmit sem érzett John Iránt; az egészet
csak azért csinálta, hogy féltékennyé tegye Indyt.
A Deirdrével szemközt kuporgó Dr. Bernard olyan üres tekintettel bámult a tűzbe, mintha nem
lenne egészen magánál. A professzor mellett John ült, és Katherine kezét szorongatta. Katherine
Deirdrére nézett, aki ebből a pillantásból megértette, a lány mindenért őt hibáztatja.
Amióta Katherine megcsókolta Indyt, Deirdre csupán egyszer beszélt vele. Megmondta neki, hogy
szálljon le Indyről, de Katherine a szemébe nevetett, és azt felelte, nem ez volt az első és egyetlen
alkalom, amikor kettesben volt a férfival. Deirdre tudta, hogy Katherine hazudik, és gyanította, hogy
ő kezdeményezte a dolgot, de az eset óta mégis megromlott a kapcsolata Indyvel. Ettől az utazástól
várták, hogy megoldja a régebbi problémáikat, de valahogy semmi sem úgy alakult, ahogy remélte.
Sőt, egyre rosszabb lett a helyzet. Sokkal, de sokkal rosszabb.
Deirdre gondolatait Manuel érkezése szakította félbé. Az őrségbe állított maja figyelmeztette a
huaquerokat, hogy a piramis felől két ember közeledik a tábor felé.
Csak ketten vannak, gondolta Deirdre csüggedten.
A lovak felnyerítettek, és két huaquero eltűnt a sötétben. Egy perccel később rémült kiáltás
remegtette meg a levegőt, majd mély csend támadt. Eltelt egy perc, majd még egy. A táborban maradt
harmadik sírrabló egyre nyugtalanabbá vált. Kiáltozni kezdett a társai után, de hiába: nem kapott
választ.
Ahogy múlt az idő, Deirdre reményei feléledtek. Szíve hevesen dobogott, zúgott a feje, és
megszédült az örömtől. Indy él, és a közelben van!
A sírrabló tanácskozni kezdett Manuellel. Az áruló a lovakhoz sietett, az őr pedig lövésre kész
fegyverrel utána osont a sötétben A foglyokra senki sem vigyázott. Deirdre lassan elcsúszott a tűz
közeléből, és figyelt. Manuel megkerülte a lovakat, az őr pedig nem messze tőle fél térdre
ereszkedve a vállához emelte a puskáját.
Deirdre megértette, mire készülnek. Megrémült. Indy és a társa valószínűleg arra számít, hogy már
csak egy őr maradt, hiszen nem tudhatták, hogy Manuel a huaquerok oldalán áll. Indy gyanútlanul
belesétál a csapdába!
Deirdre óvatosan a két gazember felé kúszott. A sötétből hirtelen felbukkant Indy. Mielőtt Manuel
barmit tehetett volna, a korbács szorosan a felsőtestére csavarodott. A következő pillanatban
Esteban is előbújt az egyik ló mogul.
- Ez csak Manuel, Dr. Jones.
- Sí, sí - suttogta a maja. - Segíteni akarok.
Az őr célzott.
Deirdre előre lendült.
- Indy! - sikoltotta, és a huaquerora vetette magát.
Mintha minden lelassult volna - Deirdre átbucskázott a huaqueron, a fegyver elsült, Indy
fájdalmasan felordított. Valaki a huaquerora ugrott. Egy hördülés- A két alak szétvált.
Deirdre lassan feltápászkodott, és Esteban mellé állt. A földön heverő huaquero melleből egy kés
markolata meredezett. Deirdre Estebanra nézett, majd mindketten Indyhez rohantak.
Indy egyik kezét a vállára szorítva felült, de még mindig nem eresztette el a maja kóré csavarodott
korbács végét.
- Csak súrolt a golyó - mondta Indy, és a lányra pillantott. - Megmentetted az életemet.
Deirdre megkönnyebbült, de egyszeriben szörnyen kimerültnek érezte magát.
- Azt hiszem, most kiegyenlítettem a tartozásomat - felelte, és tudta, ez volt az utolsó közös
kalandjuk. Úgy érezte, még a következőt már nem élné túl.
 4.
ŐSTENGERÉSZEK
A teremben elegáns ruhákba öltözött emberek tolongtak. Tipikusnak mondható eseményre gyűltek
össze: egy múzeumi kiállítás megnyitójára. Nem, ez az ünnepség valahogy mégsem volt tipikus,
legalábbis erre utalt, hogy a megszokottnál sokkal több újságíró voltjelen. Ők nem vegyültek a
közönség közé; némelyikük még a kalapját sem vetett le.
Indy végigsimított kikeményített gallérján, és megigazította fekete csokornyakkendőjét. Nem
igazán rajongott a szmokingért, és most felkötött kézzel különösen kényelmetlenül érezte benne
magát, de egy héttel korábban, New Yorkba érkezése után megígérte Marcus Brodynak, hogy ha csak
egy rövid időre is, de elmegy az ünnepségre. Betartotta a szavát, és ő is belépett az elegáns
pingvinek közé, akik kíváncsiak voltak az „Amerika ókori felfedezői - új bizonyítékok” című,
várhatóan heves vitákat kirobbantó kiállításra.
Gondolataiba mélyedve járkált, és úgy tett, mintha érdekelnék a bemutatott tárgyak. Amióta
otthagyta tanári állását, nem igazán jól alakultak a dolgok.
A huaquerokkal való, kis híján végzetes találkozás után nem sokkal abba kellett hagyniuk a Tikal
mellett megkezdett ásatást. A sírrablóktól sikerült ugyan megszabadulniuk, de kivonult a guatemalai
hadsereg, és lefoglalta a leleteket.
Mintha ez nem lett volna elég, Bernard mindenért őt okolta. Indy bérelte fel a maja munkásokat, és
a professzor szerint hibás volt, amiért egy olyan embert is alkalmazott, aki kapcsolatban állt a
huaquerokkal. Indy legalább egy tucatnyi mentséget talált volna, de tudta, úgysem lenne értelme a
magyarázkodásnak, sőt, talán még nagyobb bajba keverné magát.
Mindennek a tetejébe New Yorkba érkezésük óta nem találkozott Deirdrével. A lány egy
barátnőjénél szállt meg, aki a Columbia Egyetemre járt, és Indy hiába telefonált át vagy ment el a
Greenwich Village-ben levő lakásra, Deirdrét sohasem találta otthon. Indy azt hitte, minden rendbe
jött közöttük, de ahogy vonat közeledett New Yorkhoz, Deirdre egyre hűvösebben viselkedett vele,
és a-mikor megérkeztek a Grand Central Pályaudvarra, közölte, hogy egy ideig nem akar találkozni
vele.
Ahogy Deirdrére gondolt, az egyik háromszög alakú kő előtt megpillantott egy királykék ruhát
viselő, vöröshajú, karcsú nőt. Elindult feléje, és minden lépéssel egyre boldogabb lett. Deirdre
eljött a megnyitóra, mert tudta, hogy ő is itt lesz! Végül mégis rendbe jönnek a dolgok. A nő
megérezte a közelségét, és megfordult. Indy rádöbbent, tévedett. A nő ugyanolyan csinos volt, mint
Deirdre, de legalább tíz évvel idősebb nála, és egyáltalán nem hasonlított rá.
Indy zavarában a kőre bámult.
- Bocsánat.
- Maga szerint lehetséges, hogy a föníciaiak már kétezerötszáz évvel ezelőtt jártak Iowában? -
kérdezte a nő. - Ez a kőtábla állítólag akkor készült.
- Lehet, hogy az indiánoktól kapták emlékbe - felelte Indy, és félre húzódott.
A nő meglepetten nézett rá.
- Komolyan kérdeztem. Maga szerint lehetséges? Erre a kőre pún írásjeleket véstek, és a régészek
Iowában találták meg.
 - Minden lehetséges, de azért ne vegye komolyan - mondta Indy, majd elnézést kért, és magára
hagyta a nőt. Keresztül furakodott a tömegen, és egyszer csak szembe találta magát egy üdvözlésre
emelt kézzel.
- Örülök, hogy eljöttél, Indy!
- Jó estét, Marcus.
Kezet ráztak, és Brody Indy vállára csapott. Kedves ember volt; mindig úgy bánt Indyvel, mintha
a saját fia lenne.
- Hogy érzed magad?
- Remekül. Néhány nap múlva megszabadulok ettől a kötéstől. Nem túl komoly a sebem, a golyó
csak húst ért.
- Szerencséd volt. Tegnap hosszan elbeszélgettem az apáddal. Elmondtam neki, mi történt veled.
- Igazán? - Indy nem túlságosan örült a dolognak. - És mit mondott?
Brody arca egy pillanatra elkomorult.
- Te is tudod, milyen - vonta meg a vállát.
Igen. Felesleges lett volna elmagyarázni. Indy nagyon jól tudta.
- Mellesleg ismeri Victor Bernardot, és nincs valami jó véleménnyel róla. - Brody arca felderült,
mintha ezzel a megjegyzéssel akarná kárpótolni Indyt, amiért nincs kapcsolata az apjával. - Azt
hiszem, Victort elég érzékenyen érintette a Tikalban történt szerencsétlen eset.
- Én is így hallottam. - Indynek semmi kedve sem volt az apjáról vagy Bernardról beszélgetni.
Megfordult, és végignézett azon a IV. századból származó római érmekollekción, amit
Massachusetts partjainál találtak.
- Fogadni merek, hogy akkoriban még nem sok mindent kaptak a pénzükért.
- Nem találod érdekesnek, Indy? Nézd csak! - Brody egy írásjelekkel telerótt kődarabra mutatott. -
Ez a Kaliforniában talált líbiai eredetű kőtáblák egyikének a reprodukciója. Körülbelül a Krisztus
előtti 232.-ből, III. Ptolemaiosz fáraó korából származik. A Mojave sivatag szélén bukkantak rá.
Tudod mi van ráírva? „Emberek, vigyázzatok, vigyázzatok. Nagy sivatag.” Van néhány fotónk és
másolatunk bizonyos germán rúnákkal, föníciai, és ibér-kelta írásjelekkel készült szövegről is.
Némelyik a Krisztus előtti 500-ból származik, és mindegyiküket az amerikai kontinensen találták.
Vermonttól egészen Brazíliáig. Bámulatos, nem?
Brody hangjából kiérzett a félelem, és nem is ok nélkül. A kiállításon azokat a rejtélyes tárgyakat
mutatták be, amelyeket az előző száz év során az amerikai kontinensen találtak. Egymás mellett ezek
a leletek látszólag átírták Amerika történelmét, de valójában nem sok tudós akadt, aki ezt komolyan
vette. Többen már kiállítás megnyitását megelőző hetekben hangot adtak ellenvéleményüknek - és
sokszor nem a legudvariasabb formában. Nagyon valószínűnek látszott, hogy a sajtótájékoztató után
Brodyt egyszerűen bolondnak fogják tartani.
- Marcus, te is tudod, hogy ezek az úgynevezett líbiai feliratok valószínűleg a zuni indiánoktól
származnak - mondta Indy kedvesen. - A két írás jelei meglehetősen hasonlítanak egymásra.
- Igen, tudom. Éppen ezért érdekes a téma. Lehet, hogy a zunik a líbiai felfedezőktől és
telepesektől tanultak meg írni.
Indy bólintott, és remélte, hogy Brody ezek után sem fogja elveszteni a tekintélyét.
- Elég sokan összejöttek ma este. Gondolom, elégedett vagy.
- Igen. Nagy vitára van kilátás. Tudod, néhány kollégám nem olyan elégedett velem, mint én a
kiállítással.
- Nem?
- El sem hinnéd, miket mondanak. De engem nem érdekel a véleményük. Meg vagyok győződve
arról, hogy ezek a feliratok figyelmet érdemelnek Elég sokat dolgoztam, míg összeszedtem ezeket a
tárgyakat. Két évembe tellett.
- Szép munkát végeztél, Marcus. Ki tudja, lehet, hogy egyszer majd úgy emlékeznek rád, mint A-
merika történelmének átformálójára. Vagyis inkább úgy, mint aki új alapokra helyezte a világ
történelmét.
Brody elvörösödött.
- Nos, én mindezt csupán tudomány érdekében teszem - mondta szerényen. Tekintete elsiklott Indy
mellett, és a terem másik végébe nézett. - Most el kell kezdenem a sajtótájékoztatót, de van valami,
amit szeretnék megbeszélni veled. Át tudnál jönni hozzám holnap? Bizalmas ügyről van szó.
Indy bólintott, és eltűnődött, vajon Brody mit forgat a fejében.
- Természetesen ott leszek.
Indy a columbiai San Agustin mellett talált hat láb magas szoborról készült másolat elé lépett. Az
alak fejdíszén viking rúnákra emlékeztető jelek díszelegtek. Lehet, hogy valaki tréfának szánta? A
jókora kőszobor mellett egy asztalon két kis szobrocska állt - mindkettőt az Iowa-i Mound Builder
nevezetű ókori temetőben találták. Az alakok csúcsos, magas, henninsnek nevezett fejfedőt viseltek,
éppen olyat, mint a föníciaiak a szertartásokon és az ünnepségeken. Ugyanezen az asztalon volt
látható két, írásjelekkel telerótt kődarab is. Az egyik bizonyítottan a Spanyolországba települő
föníciaiak keze közül került ki, a másikat pedig 1874.-ben, az ugyancsak Iowa-i Davenportban
találták. A vöröshajú nőnek ez az utóbbi keltette fel a kíváncsiságát. Indynek el kellett ismernie, a
két táblán látható írásjelek feltűnően hasonlítanak egymásra - de csak annyira, mint a vöröshajú és
Deirdre. Ha ez ember közelebbről szemügyre vette őket, már szembetűnőek voltak az eltérések.
Indy végignézte a New Hampshire-i Rejtély-domb földalatti építményeiről készült fotósorozatot.
A kőfalú kamrák valahogy a Skóciában felfedezett kelta dunanokra, a „kis erődökre” emlékeztettek.
A fényképek mellett egy 1917. szeptember 18.-án keltezett jelentés volt látható. Ebben Harold W.
Krueger leírta, hogy bár az építmény körül kiásott gödrök maximum száz évesek lehetnek, a kőlapok
repedéseibe i.sz. 1690.-ben (plusz-mínusz kilencven év) gyökeret eresztett egy fa. Krueger állítása
szerint az előkerült bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy a megalitikus kamrák kelta
eredetűek, és valamikor a Krisztus előtti második évezred tájékán épülhettek.
A fotók mellett egy állványon az egyik gödörben talált kőgerenda állt. A felületén jobbra-balra
dőlő, sűrűn egymás mellé vésett, egy közös vízszintes vonallal összekötött, rövid vonalak
sorakoztak. A jelek nagyon hasonlítottak a kelta ogam írásra.
Erre már Indy kíváncsisága is felébredt. Végighúzta az ujját a feliraton. Egy laikus nem tartotta
volna betűknek az ogam jeleit, de Indy hamar beazonosította őket, és nekilátott, hogy lefordítsa a
szöveget. Elővett egy tollat és egy jegyzetfüzetet, és mindet leírta. Az elmúlt év során, miközben a
kelta archeológiáról tartott előadásokat, elég jól megismerte az ogamot, így rögtön tudta, a szöveget
a kelta nyelv egyik ibériai változatán írták, és nem jelölték a magánhangzókat.
Mikor sorra megfejtette a jeleket, és alájuk írta a latin betűket, a következő mondatot kapta: PY
HD T BL, HSYSTH SN. Eljátszadozott a betűkkel, a mássalhangzók közé találomra beszúrt egykét
magánhangzót, és lassan kialakultak az értelmes szavak. A mondat ezek után így hangzott „PaY HeeD
To BeL. HiS eYe iS THe SuN' (Dicsőség Beinek, az ő szeme a nap). Indy a kőgerenda mellé
függesztett cédulára pillantott. A fordítás megegyezett az övével, alatta pedig egy magyarázó szöveg
állt. Bel a kelték napistene volt, gyakran azonosították Apollónnal.
Indy régebben még úgy gondolta, hogy lingvisztikai tanulmányai csak hátráltatták abban, hogy
minél hamarabb belépjen az archeológia kapuján, de időközben rá kellett jönnie, hogy az ősi írott
nyelvek tanulmányozásával töltött évek során felbecsülhetetlen értékű tudás birtokába jutott. Annak
idején az epigráfiának éppen az ókori feliratokkal foglalkozó ágára szakosodott, de nem szerette
epigráfusnak nevezni magát, mert a szó úgy hangzott, mintha egy bizonyos háziállat megfigyelése
lenne a munkája. (pig:disznó - angol)
De hogy kerül egy ogam jelekkel írt szöveg egy vermonti kődarabra? Lehet, hogy Brody mégis
valami fontos dologgal foglalkozik?
- Helló Indy.
Az ismerős hang hallatán Indy villámgyorsan hátra fordult.
- Deirdre!
- Hogy vagy?
- Gyógyulok. Kerestelek.
A lány egy púderkék ruhát viselt; Indy csodálatosnak látta benne.
Deirdre végigsimított hosszú, aranybarna haján.
- Tudom, de időre volt szükségem, hogy gondolkozzam.
- Min?
- Rajtunk. Döntöttem.
- Igazán?
A lány bólintott.
- Csak azért jöttem, hogy elköszönjek tőled.
- Ezt hogy érted?
- Vége, Indy. Mi már külön utakon járunk.
- Micsoda? Mit akarsz tenni?
Deirdre megvonta a vállát.
- Nem tudom. Lehet, hogy abbahagyom az egyetemet, átköltözöm ide, New Yorkba, és keresek
valami munkát.
- Deirdre, tudom, hogy dühös vagy amiatt, ami Katherine-nel történt, de... De én nem tehettem
róla!
- Többé ki ne ejtsd ezt a nevet előttem! - kiáltott Deirdre.
Indy halkabbra fogta a hangját.
- Véletlen volt - hadarta. - Sajnálom. Hányszor kell még bocsánatot kérnem miatta?
- Én is sajnálom, Indy. De most nem csak erről az egy esetről van szó, hanem sok másról is. Már
késő.
Deirdre megfordult, és elsietett. Indy utána a-kart menni, de a vállára nehezedő kéz megállította.
- Jones! Nem gondoltam volna, hogy itt találom magát.
- Dr. Bernard... Én... - Indy Deirdre után nézett, de a lány már eltűnt a tömegben. - En sem
számítottam rá, hogy találkozunk.
^ Bernard felnevetett.
- Meg akartam nézni, meddig jutott Marcus Brody ebben az őrültségben.
- Úgy érzem, ön nem igazán helyesli azt, ami itt történik - mondta Indy, de közben azon törte a
fejét, hogyan béküljön ki Deirdrével.
- Ez az ogam-elmélet egyszerűen ostobaság- Azokat a vonalakat valószínűleg egy eke, vagy egy fa
gyökerei vésték a kőbe.
- Nem, nem hiszem. Ez valóban ogam.
Bernard gúnyosan elmosolyodott.
- Úgy vélem, ha valaki elég elszántan próbálkozik, bármit ki tud olvasni ezekből a vonalakból.
Magának tenyérjósnak kellett volna mennie, Jones.
 Bernard újra felnevetett, és széles mozdulattal körbemutatott a teremben.
- Nem, Jones, szerintem ez az egész nem egyéb, mint égbekiáltó szélhámosság, otromba tréfa, és a
tények megbocsáthatatlan félremagyarázása.
Indynek nem tetszett, hogy Bernard ilyen könnyedén véleményt alkot a kiállításról, és úgy érezte,
kötelessége Brody védelmére kelni.
- Szerintem pedig Marcus Brody mindannyiunknak nagy szolgálatot tett, és tüzetesen meg kell
vizsgálnunk, amit most elénk tárt. Elképzelhető, hogy valamilyen valóban értékes dologra
bukkanunk.
Bernard Indy vállára csapott.
- Tudom, hogy ez az egész felpezsdíti a maga fiatal fantáziáját, de ne hagyja félrevezetni magát.
Mindig ez a baj az efféle kiállításokkal. Az elképesztő és alaptalan spekulációk összezavarják az
embereket. En már harminc éve foglalkozom Amerika történelmével, és bármibe le merem fogadni,
hogy sem az egyiptomiak, sem a líbiaiak, sem a főníciaiaik, de még a kelták sem jártak ezen a
kontinensen kétezer évvel ezelőtt.
Brody a fényképezőgépek lámpáinak villanásai közben fellépett a terem másik végében felállított
pódiumra. A feje fölött egy zászló függött, rajta felirat: ÓKORI FELFEDEZŐK.
- Azt hiszem, én most átmegyek oda - mondta Indy Bernardnak. - Kíváncsi vagyok Brody
beszédére.
- Egy pillanat! - állította meg Bernard. - Nem akar visszajönni Guatemalába? Folytatni fogom a
piramis feltárását. Biztos vagyok benne, hogy még sok felfedeznivaló vár rám.
- Igen, kétségtelenül így van. De nem gondolja, hogy ezek után egy kicsit veszélyes vállalkozás
lesz?
- Ezúttal fegyveres őreim is lesznek.
- Meglep, hogy magával akar vinni. Azt hittem, hogy...
Bernard legyintett.
- Én már mindent elfelejtettem. - A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy papírlapot. - Csak egy
feltételem van: írja ezt alá.
- Mi ez?
- A múzeum igazgatótanácsához intézett petíció, amiben a kiállítás azonnali bezárását, és Marcus
Brody elbocsátását követeljük.
- Brody régi barátom. Semmi ilyesmit nem írok alá. Mellesleg már közöltem a véleményemet.
Figyelemre méltónak tartom a kiállítást.
- Akkor azt hiszem, Jones, nem jöhet vissza velem Tikalba.
- Nem értem. Mi köze van Tikalnak ehhez a petícióhoz?
- Nagyon sok köze van hozzá. Az én elnökletemmel megalakult egy bizottság. Amelyik
archeológus nem csatlakozik hozzánk, vagyis aki nem
\írja alá ezt a folyamodványt, egyetlen olyan ásatáson sem vehet részt, amelyiket a jelentősebb
amerikai, brit vagy európai egyetemek szerveznek.
- Ehhez nincs joguk!
- Jones, magának fogalma sincs róla, milyen hatalmunk és befolyásunk van. Ha ezt tudná, azonnal
ideírná a nevét a lap aljára.
- Engem ez is hidegen hagy - felelte Indy, és ellépett Bernard mellől.
Miközben a pódiumon szónokló Brody körül összegyűlt tömeg felé közeledett, megpróbálta
lenyugtatni magát. Brody éppen arról beszélt, hogy a kiállítást annak a nőnek dedikálja, akivel sok-
sok évvel korábban, akkor találkozott, amikor egy Közel-keleti egyetemen germán mitológiát
tanított. Ez a nő - aki különben később a felesége lett - inspirálta az amerikaiak germán eredetű
örökségének tanulmányozására. Indy tudta, hogy Brody felesége néhány évvel az esküvőjük után
meghalt. Tüdőgyulladás végzett vele.
-... ám ahogy tüzetesebben tanulmányozni kezdtem a kérdést, rájöttem, hogy a germán hajósok
mellett még sokan eljutottak Amerika partjaihoz. Sőt, némelyik csoport már jóval a vikingek
érkezése előtt itt járt.
Brody fellelkesülve beszélt azokról a bizonyítékokról, amelyeket sikerült összegyűjtenie, és lerítt
róla, hogy a kemény kritikák ellenére hisz az igazában.
- Ezeket a feltételezéseket, a kalandozások valós voltát nem csupán az egyiptomi, líbiai, kelta és
germán eredetű, Észak- és Dél-Amerikában fellelt kövek bizonyítják, de néhány, a kontinens
meghódításának idejéből származó legenda is. Ezekben történetekben szó esik egy, az Amazon
partvidékén élő fehérbőrű indiántörzsről. Vajon lehetséges-e, hogy ez a törzs az ókori gyarmatosítók
leszármazottai? Ezt az érdekes kérdést már egy nagy brit felfedező, PH. Fawcett ezredes is feltette,
miközben egy elveszett város után kutatott Amazónia ismeretlen vidékén. Képzeljék csak el, mennyit
tanulhatnánk egy ilyen törzstől, ha sikerülne megtalálnunk a ma élő tagjait!
Az egyik újságíró felkiáltott Brodynak.
- Ha elfelejtjük a legendákat, és a Jack Fawcett-hez hasonlók feltételezéseit, és csupán az ismert
tényeket vesszük figyelembe, akkor is azt állítja, hogy elég bizonyíték áll rendelkezésünkre ahhoz,
hogy kijelenthessük, minden történelemmel foglalkozó könyvünk egy alapvető tévedésre épült, és
mindannyian félre lettünk vezetve? Második kérdésem: nem gondolja, hogy ez a kiállítás
egyenértékű Kolumbusz Kristóf arcul ütésével?
Brody előhúzott egy zsebkendőt, megtörölgette a homlokát, és ivott egy korty vizet.
- Nos, uram, nem szándékosan vezettek félre bennünket. Legalábbis remélem, hogy nem. A-miről
most beszélünk, jóval több, mint Amerika történelme; a kérdés feltételével átlepünk az archeológia,
és a prehistorikus kultúrák tanulmányozásának birodalmába. Egyébként mindig így szokott történni:
az új bizonyítékok előkerülésével a régi teóriák általában megbuknak. És nem, ez a kiállítás nem egy
Kolumbusz Kristóf ellen irányuló nyílt támadás. Tény, hogy Kolumbusz sohasem állította, hogy
elsőként ő szelte át az Atlanti Óceánt, és biztos vagyok benne, ha ma ő is itt lenne közöttünk,
érdekesnek találná a kiállított tárgyakat.
- Badarság! - rikoltott fel Bernard. A fejek az emelvény felé furakodó medveszerű férfi felé
fordultak. - Amit itt látnak, tudományosan semmit sem bizonyít be. Ez az egész nem más, mint
megkérdőjelezhető eredetű bizonyítékokkal alátámasztott spekuláció. Azt elfogadom, hogy a
bemutatott tárgyak némelyike valóban emberi alkotás, de az „írásjelek” legtöbbje csupán értelmetlen
vonalhalmaz, amit a primitív indiánok a saját szórakozásukra készítettek.
Az egyik fotós készített egy képet. A lámpavillanás még nagyobb nyomatékot adott a szavaknak.
Bernard feszengve folytatta.
- Nagyon jó oka van, hogy a történelemkönyveink Kolumbusszal kezdődnek, mégpedig az, hogy a
líbiaiak nem jutottak el Kaliforniába, a föníciaiak pedig nem kolonizálták Iowát. A kelták átvonultak
Spanyolországból a Brit Szigetekre, de nem érték el New England vagy Dél-Amerika partjait. A
vikingek ugyanúgy nem jártak Minnesotában és Oklahomában, de Argentínában vagy Columbiában
sem. Egy fehérbőrű indiántörzs Amazóniában? - Bernard lekicsinylően elmosolyodott. - Ostobaság!
Legendákon alapuló hazugság.
- Egy pillanat, Dr. Bernard! - kiáltott fel Brody. -Ez nem vitaest, hanem egy kiállítás megnyitója.
Nem azért kapott meghívást, hogy...
- Tisztában vagyok vele, hogy hol vagyok, Marcus. Ám itt meglehetősen sok újságíró gyűlt össze
ma este, és szeretném velük megértetni, hogy semmi sem bizonyítja, hogy az ókori hajósok átkeltek
az Atlanti Óceánon. A vikingek Grönlandig jutottak, és semmivel sem tovább. Sem az egyiptomiak,
sem a kelták, de még a líbiaiak sem hagytak hátra olyan dokumentumot, amiben utalást találhatnánk a
Dél-Amerikába induló expedícióikra.
Brody hangot váltott.
- Köszönöm. Dr. Bernard - mondta. - Biztos vagyok benne, hogy a véleménye nyilvánosság elé fog
kerülni. Most pedig remélem, hogy önök valamennyien szabadjára eresztik kíváncsiságukat, és
komolyan megvizsgálják a kiállított darabokat. Érezzék jól magukat, és köszönöm, hogy eljöttek.
Brody lelépett az emelvényről.
Indy Brody félé indult, de a köré sereglő újságíróktól és fotósoktól nem juthatott a közelébe.
Néhányan Bernardot kezdték kérdésekkel bombázni. Indy úgy döntött, eleget látott. Holnap úgyis
találkozik majd Marcusszal, és úgy érezte, az a bizonyos bizalmas ügy valahogy kapcsolatban lesz a
kiállítással.
Ahogy kilépett a múzeum kapuján, és elindult a manhattani éjszakában, erős késztetést érzett, hogy
benézzen Deirdréhez. Nem akarta ilyen könnyedén feladni, végül mégis úgy döntött, ad még egy
éjszakát a lánynak, hogy mindent átgondolhasson. Elhatározta, másnap az lesz az első dolga, hogy
ellátogat hozzá. Rendbe teszik kettőjük dolgát, aztán együtt átmennek Brody irodájába, utána
megebédelnek, és minden újra a régi lesz.
Már ideje lenne.
 5.
ÜZENETEK

A földalattin, útban Brody irodája felé Indy a Times egyik cikkének segítségével próbálta kiverni
a fejéből Deirdrét. Hiába: a tönkrement kapcsolatuk körül keringő gondolatuk őserdei fenevadként
üvöltöttek a fülébe. Felment a lányhoz, ám csak Deirdre barátnőjével találkozott, aki közölte, hogy
hiába jött. Deirdre nem volt otthon. Indy a legszívesebben ott helyben megvárta volna, de találkoznia
kellett Brodyval. Elhatározta, amint végez visszamegy, és addig marad a lakásban, amíg a lány
előkerül.
A Times huszonhatodik oldalán végül megtalálta amit keresett. Egy négyhasábos, „Egy kiállítás -
feltételezett ókori világjárók” című cikk volt. Indy olvasni kezdett.
„Az Ókori felfedezők című kiállításra ellátogatva több erőltetett, Amerika állítólagos
felfedezőivel kapcsolatos teóriával ismerkedhetünk meg. Az egész azt sugallja, hogy egy sor ókori
nép - a föníciaiaktól kezdve az egyiptomiakon át egészen a líbiaiakig és a keltákig - már kétezer
évvel Kolumbusz utazása előtt felfedezték Amerikát. Ezt a feltételezést állítólag minden kétséget
kizáróan bizonyítják a bemutatott homályos fényképfelvételek és rejtélyes kövek...”
A cikk végig azt sugallta, hogy a kiállítás rendezői túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak a
munkájuknak.
„Ha mindezt úgy mutatták volna be, mint puszta érdekességet, és nem mint eget-földet rengető
bizonyítékokat, nem kényszerülnénk rá, hogy az egészre úgy tekintsünk, mint a tudomány
félremagyarázására. így viszont sajnos ezt kell tennünk”
Szegény Marcus, gondolta Indy.
Az egyik ülésről felemelte a Herald-Tribune egyik példányát - valamelyik utas veszíthette el.
Ahogy megmozdította a karját szaporán pislogni kezdett. Reggel megszabadította magát a
rögzítőkötéstől, de a karja még mindig érzékeny volt. Nem is csoda: a huaquero golyója jócskán
szétroncsolta a bőrét és az izmait.
Átlapozta az újságot, és megkereste az alig észrevehető cikkel. „A kiállításnak inkább Kortárs
Felfedezők, avagy hogyan csináljuk elefántot a bolhából címet kellett volna adni” - állított az
újságíró. Az utolsó bekezdésben a cikk szerzője megjegyezte, hogy ha írott nyelvnek lehet nevezni
egy csirkekaparásra emlékeztető jelsorozatot, akkor az nem más, mint a kelták ogamja
Ebben igaza van, gondolta Indy. Az ogam tényleg csirkekaparásnak néz ki, de ennek ellenére
legalább olyan értelmes, mint a germán rúnák. Ráadásul - éppen úgy, ahogy a rúnák esetében - az
ogam-írás betűi nem csupán a kommunikációra voltak alkalmasak, de mindegyiküknek külön
misztikus jelentése is volt.
A szerelvény lelassított. Indy felállt. A kocsi túlsó végében valaki a Postot olvasta. A címoldalon
öles betűkkel a következő szöveg álll:
„A LÍBIAIAK I.E. 500-BAN KOLONIZÁLTÁK AMERIKÁT - Ők, a föníciaiak, az egyiptomiak
és a kelták értek ide elsőként!”
- Ó,Istenem! Akár egy rémálom - mormolta Indy miközben kiszállt, és elindult a felszínre vezető
lépcsőn. El tudta képzelni, Bernard miket nyilatkozhatott a Post újságírójának, és minek
bélyegezhette Brodyt.
 Öt perccel később megérkezett az archeológiai múzeumhoz, a Central Parkra néző gót stílusú, az
1880.-as években épült hatalmas épülethez. A széles lépcsősor tetején egy sor kőoszlop állt,
mögöttük pedig ott sötétlett a húsz láb magas, duplaszárnyú, fekete kapu - a főbejárat. Az egész
épület úgy nézett ki, mintha az istenek számára emelték volna, csak a hatalmas kapuszárnyakba
vágott kisebb ajtók rontottak valamit az összképen.
Indy átvágott az előcsarnokon, és felment a második emeletre. Brody irodája előtt egy íróasztal
állt, mögötte egy titkárnő ült. Indy már éppen be akart mutatkozni, mikor hirtelen felismerte a csinos
szőkét.
- Brenda!
- Jones professzor! Micsoda meglepetés! Csak akkor tudtam meg hogy New Yorkban van, amikor
Mr. Brody néhány perccel ezelőtt közölte, hogy önt várja.
- És sem tudtam, hogy maga itt dolgozik.
- Pedig már három hónappal ezelőtt munkába álltam.
Brenda a London Egyetem archeológiai tanszékének titkárnője volt. Akkor ismerték meg egymást,
amikor Indy egy évvel korábban tanítani kezdett. Indynek eszébe jutott, hogy Brenda egyszer
Amerikáról - főleg New Yorkról - kérdezősködött, és miután megtudta amire kíváncsi volt, furcsa
arckifejezéssel, egyetlen szó nélkül elsétált. Brenda néhány hónappal azután felmondott, és Indy csak
véletlenül tudta meg, hogy New Yorkba költözött.
- Hogy tetszik magának a város?
- Ó, imádom! Itt minden olyan... Olyan amerikai!
- Örülök, hogy jól érzi magát. Ráadásul sikerült kifognia egy kedves főnököt. Bent van? - Indy az
ajtóra mutatott.
- Természetesen. Beszólok neki, hogy megérkezett a vendége. - Brenda felállt, és közben hátratolta
a székét.
Brody az irodába lépő Indy elé sietett.
- Gyere be! Gyere! Bocsáss meg a rendetlenségért.
Brody íróasztalát könyvek, magazinok és újságok kupacai borították; a padlón kő- és
kerámiatárgyak hevertek. Indy óvatos léptekkel áthaladt az edények, vázák, urnák, ujjnyi és ember-
nagyságú szobrok között. Brody irodája mindig úgy nézett ki, mint egy raktárház - ha rend lett volna,
Indy talán rá sem ismer.
- Egy kicsit meglepődtem, amikor Brenda fogadott odakint - mondta miközben Brody hellyel
kínálta.
- Kitűnő ajánlásokkal érkezett, és tudod, mindig kedveltem a londoniakat.
Indy az asztalon álló újsághalom tetején felfedezte a Times aznapi számát. A kiállításról szóló
cikknél volt nyitva.
Brody észre vette, hogy merre néz.
- Nos, azt hiszem, nagy sikere volt a megnyitónak. Rengeteg látogatónk volt, és minden újság
foglalkozik vele.
- Tudom - mondta Indy. - Egy párat már én is átolvastam. Az újságírók véleménye eléggé... -
Megpróbálta megtalálni a legkevésbé sértő jelzőt - ... érdekes.
Brody az íróasztal sarkának támaszkodott.
- Ó, tisztában vagyok vele, hogy nem csupa hízelgő dolgot írtak, de a cikkek így is felébresztik
majd az emberek kíváncsiságát. Sokan el fognak jönni a múzeumba. Sajnos a kiállításaink a legtöbb
esetben csak nagyon kis közönséget vonzanak. Olyan embereket is szeretnék becsalogatni, akik még
sohasem jártak nálunk.
 - Biztos vagyok benne, hogy igazad van, Marcus, de azt hiszem nem, ha tudod, hogy Victor
Bernard tagja egy bizonyos bizottságnak, ami...
Brody legyintett.
- Mindent tudok a bizottságukról. Egy tudóscsoport, ami tavaly, nem sokkal azután állt össze, hogy
a bíróság bűnösnek találta John Scopest, mert tanítani merte az evolúció-elméletet. Először az ítélet
ellen tiltakoztak, és természetesen én is támogattam őket, de most már egyre fanatikusabbak.
- De mi bajuk van veled? Miért baj az, hogy valaki előállt egy új, az amerikai kontinens
történelmét ez eddigiektől eltérően magyarázó elmélettel? Kinek ártottál ezzel?
- Természetes senkinek. Ennek ellenére az a véleményük, hogy a kiállításom a tények elferdítése,
hogy csalás az egész.
Indy megvonta a vállát.
- Az igaz, hogy a köveken szereplő feliratok eléggé ellentmondásosak, de könnyű egy olyan dolgot
ostobaságnak nevezni, amit nem értünk, vagy nem akarunk megérteni.
- Nekem is pontosan ez a véleményem. A bizottság tagjai azonban másként gondolják, és készek
szembeszállni bárkivel, aki egy új, a tudomány általuk isteni igazságnak tartott elméleteitől eltérő
ötlettel áll elő. Éppen olyan keményfejűek, mint az antievolúcionisták. Nekik a tudomány a vallásuk,
és skandallumnak bélyegzik ami új.
- Mivel Bernard is tagja a bizottságnak, gyanítom, hogy ennél azért többről van szó.
- Hát persze! Bernard szakmai hírneve arra a feltételezésre épül, hogy az amerikai civilizációk
minden külső hatás nélkül, maguktól fejlődtek ki. Már évek óta tagadja az én diffúzió-elméletem
igazát. Nagyon meggyőzően érvel ellene, és eddig még nem volt rá hajlandó, hogy megvizsgálja a
bizonyítékaimat.
Indy bólintott. Nagyon jól tudta, hogy Bernard mennyire kényes a hírnevére.
- A szóvivőid hogy boldogulnak a kritikusokkal?
- Eddig minden rendben. Hozzám csak egy százaléknyi jut el minden támadásból, de azt hiszem,
elég nagy nyomás nehezedik rájuk.
- El tudom képzelni.
Brody az asztala mögé lépett, és leült.
- Nos, eleget beszéltünk a múzeumról. Nem ezért hívtalak ide. - Kihúzta az íróasztal egyik fiókját,
és kivett egy összekapcsolt lapokból álló, gyűrött és szakadozott papírköteget. - Ez egy izgalmas, de
ugyanakkor zavarbaejtő anyag. Jack naplójának egy részlete.
- Kié? - kérdezte Indy.
- Természetesen Fawcetté.
- Ó! Nem is tudtam, hogy az ezredes már visszajött Amazóniából.
- Hát éppen ez az. Nem jött vissza. Ezt nézd át! - Brody átnyújtotta Indynek a papírokat.
Indy tudta, hogy Fawcett ezredes és Brody régi jó barátok. Még Londonban, Brody egyetemi évei
alatt ismerték meg egymást, és folyamatosan tartották a kapcsolatot. Fawcett Angliában híres
embernek számított. Az előző évben az újságokban napvilágot látott néhány cikke, az általa Z-nek
nevezett elveszett város keresése közben írt Útinaplójának egy-két részlete. Fawcett hallott néhány
történetet egy vöröshajú, kékszemű emberekből álló törzsről, akiknek az ősei állítólag keletről
érkeztek Dél-Amerikába, és egy, az ogamra emlékeztető írást használtak. Ezek az emberek hatalmas,
fallal körülvett városokat építettek.
Fawcett már majdnem egy teljes esztendeje eltűnt a dzsungel feltérképezetlen részén, és egyetlen
hír sem érkezett felőle. Az újságírók szerint lehetséges volt, hogy megtalálta az elveszett várost, és
úgy döntött, hogy ott maradt - de azt is elképzelhetőnek tartották, hogy egyszerűen meghalt.
 Mikor átvette Brodytól a papírköteget, Indynek azonnal feltűnt, hogy a legfelső lap tetején egy
dátum áll: 1925. augusztus 14. - hét hónappal ezelőtt. Gyorsan elolvasta az első néhány bekezdést.
Fawcett részletesen beszámolt róla, hogyan gyógyult fel az egyik küldetése során szerzett
sebesüléséből és a dehidráció okozta betegségből, és hogyan szőtt új terveket, hogy végre eljusson a
céljához. Indyt teljesen lenyűgözte, amit Fawcett az új útitársairól, különösen a nőről írt, aki
túlságosan jó volt ahhoz, hogy valóságos lehessen. Bennszülött utikalauz és gyönyörű nő egy
személyben - hihetetlennek tűnt. Mellesleg mivel Fawcett még mindig nem került elő, Indy egy kicsit
furcsának érezte, hogy a napló egy részlete Brody tulajdonában volt.
- Hogy jutottál hozzá, Marcus?
- Postán kaptam.
- Kitől?
- Nem tudom. Mi a véleményed? Mikor elolvastam, rögtön az jutott az eszembe, hogy ez éppen
olyan sztori, ami téged érdekelhet.
Indy megvonta a vállát, és titkon azt remélte, hogy csupán tréfa az egész. Valaki be akarja ugratni
Brodyt.
- Elég hihetetlennek tűnik. Biztos vagy benne, hogy ezt Fawcett írta?
Brody bólintott.
- Csak ebben az egy dologban vagyok biztos. Nagyon jól ismerem a kézírását. A lapokat
valószínűleg a naplójából tépték ki. A küldemény Bahiából, Brazíliából érkezett.
Indy összevonta a szemöldökét.
- De miért neked küldték?
- Tudod, az utazása előtt hosszan elbeszélgettem Jack-kel. Azt mondtam neki, ha bármikor,
bármiben a segítségére lehetek, lépjen velem kapcsolatba.
- Ez szép volt tőled.
- Igen, de nem hittem, hogy szavamon fog.
- Mit akarsz tenni?
Brody összefűzte, majd szétválasztotta az ujjait.
- Arra gondoltam, esetleg te segíthetnél, hogy a végére járjak a dolognak.
- Sejtettem, hogy valami ilyesmit forgatsz a fejedben.
- Azt hiszem, most, hogy az ásatás idő előtt befejeződött, elég időd lenne rá - mondta Brody
reménykedve.
Indy megvakarta a tarkóját.
- Marcus, én archeológus vagyok, és nem magánnyomozó. Fogalmam sincs róla. hogyan kell
megtalálni egy elveszett személyt.
- Ez nem egy közönséges küldetés lenne, Indy. Ráadásul pontosan tudjuk, hogy Jack hová indult.
- Igen. Amazónia mitikus városába. Jobb lenne, ha ezzel a feladattal valaki mást bíznál meg. Nem
hiszem, hogy én lennék rá a legalkalmasabb.
Brody újra kihúzta a fiókját, és közben mintha mélyebbé váltak volna a homlokán a ráncok.
- Van itt még valami. Azt hiszem, meggondolod magad, ha ezt meglátod.
Mi a fene lehet az?, tűnődött Indy, miközben Brody kisimított egy gyűrött papírlapot, és feléje
nyújtotta.
- ”Ha élve akarja látni a barátját, jöjjön el ide” - olvasta Indy. - „Siessen, vagy a barátja meghal”.
- Nézd meg az aláírást is - mondta Brody.
Indy a durva betűkkel írt szöveg alatt díszelgő ábrára meresztette a szemét. A jel leginkább egy
madárfejre hasonlított, alatt pedig egy függőleges egyenes volt, aminek a bal oldalából két vízszintes
vonal állt ki.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy aláírás, Marcus - mondta Indy óvatosan. Sejtette, hogy
mit lát, de alig hitt a szemének.
- Rajta, Indy! Hiszen te is tudod, hogy mi ez. Bel Szeme!
Pontosan. Bel Szeme - az ősi kelták által használt szimbólum, amivel a napistenük védelmét
kérték magukra.
- Azt hiszem, igazad van...
- És az alatta levő jel? Felismered? - kérdezte Brody.
- Igen. Ogamnak látszik. Egy betű...
- A „Z” betű, igaz? Tudtam! - kiáltott fel Brody. -Jack valami nagyon fontos dologra bukkanhatott.
Sőt, le merem fogadni, hogy megtalálta a várost!
Indy felemelte a kezét.
- Egy pillanat! Fawcett egy eltűnt várost, egy romot keresett, nem pedig egy ma is virágzó
települést.
Brody izgatottan összedörzsölte a kezeit.
- Nem egészen. Tudod, Jack hitt benne, hogy a Serra do Roncador vagy a Hortyogó Hegyekben
egykor több ősi, kőből épült város létezett, és legalább az egyikben még ma is laknak emberek. A
legutolsó beszélgetésünk során megemlítette, hogy ezt a lakott várost a Krisztus előtti 500. év
környékén kelta druidák alapították. Ahogy te is tudod, a kelták az Ibériai-félszigetről, a ma
Portugáliához és Spanyolországhoz tartozó területről indultak el Britanniába és Skandináviába.
Indy türelmetlenül bólintott. Semmi szükség sem volt rá, hogy Brody előadást tartson; ő is nagyon
jól ismerte a kelták történelmét, hiszen éppen ezt tanította az egyetemen.
- Egy csapatnyi druida valószínűleg elindult a dán Zealand szigetről, végighajózott Európa nyugati
partvidéke mentén, elért Észak-Afrikába, aztán átkelt az Atlanti Óceánon, és Dél-Amerika
partvonalát követve tovább haladt. Két teljes évet töltöttek a tengeren, majd behatoltak a kontinens
belsejébe, és megalapították a városukat. Az új települést Zealand után Z-nek nevezték el.
Indy erről a feltételezésről most hallott először.
- Marcus! Ez Fawcett elmélete? Miből gondolta, hogy így történt?
Brody hirtelen zavarba jött.
- Nos, ezt a magyarázat a saját ötletem. De kitűnően illeszkedik a történet többi részéhez.
Indy a levélre nézett, és az ogam betűre mutatott.
- Nem akarok csalódást okozni neked, Marcus, de ez nem a Z betű, hanem a D.
Marcus megdöbbent.
- Valóban? O! Hát, ebben az esetben... - Hirtelen felderült az arca. - Mindegy, Jack akkor is jó
nyomon halad. Hát nem látod a dolog jelentőségét, Indy? Egy amazóniai elveszett város, ahol még
mindig használják az ogamot! Egy város, amit az ókori kelták alapítottak! Ha megtalálnád ezt a
helyet, nem csupán Fawcett ezredest menthetnéd meg, de bebizonyíthatnád, hogy az európaiak már
több mint kétezerötszáz évvel ezelőtt eljutottak Amerikába!
- Ez tényleg nagy dolog lenne, de... De az igazat megvallva elég hihetetlennek tartom ezt az
egészet.
- Miért?
- Nos, először is: ugyan mi motiválta azokat a druidákat, hogy hónapokat, esetleg éveket töltsenek
a tengeren, aztán áthatoljanak a dzsungelen? Csak azért járták körbe a fél világot, hogy új otthont
találjanak maguknak? - Indy előre hajolt. - Nem akarlak megbántani, Marcus, de ennek nem sok
értelme van. Szerintem a te ezredesednek hiányzott egy-két kereke.
 - Várj! Mielőtt elítéled szegény Jacket, adj neki még egy esélyt. Tulajdonképpen erre a kérdésre ő
maga sem tudott válaszolni, de...
Indy hátra dőlt a székében.
- De?
- Jack úgy gondolta, a druidák azért keltek útra, hogy újra egyesüljenek őseik leszármazottaival.
- Amazóniában? - kérdezte Indy szkeptikusán.
- Jack szerint a druidák ősei papok, titkos tanok ismerői voltak, akik valahogy túlélték Atlantisz
katasztrófáját. De nem egyedül ők menekültek meg: más beavatottak nyugatra vándoroltak, és
Amazóniában felépítették saját városaikat. Mindez tizenegyezer esztendővel ezelőtt történt.
- Tehát te azt állítod, hogy azok a druidák, akik kétezerötszáz évvel ezelőtt eljutottak az
Amazonhoz, a saját távoli rokonaikat keresték?
- Igen. - Brody összefűzte a mellén a karjait. - És azt is, hogy a leszármazottaik még ma is élnek.
Ezt a feltételezést ez az ogam jellel aláírt üzenet bizonyítja a legjobban. Szóval? Mi a véleményed?
Érdekel a dolog?
Indy végigsimított a naplóból kitépett lapokon. Lehet, hogy csupán hamisítvány, aminek a
segítségével valaki még több bajt akar Brody fejére zúdítani?
- Fogalmam sincs róla, hol kezdhetném, Marcus. Ebben a levélben még az sincs benne, hogy hol
adták fel.
- Tudom. A borítékon viszont rajta van. - Brody elmosolyodott, és felemelte a borítékot. - Hotel
Paraíso, Bahia, Brazília. Ezen a nyomon kellene elindulnod. Persze csak akkor, ha vállalod.
Indy megpróbált kiokoskodni valamit, hogyan utasíthatná vissza régi barátját anélkül, hogy az
megsértődne.
- Örömmel megtenném, Marcus. Igazán. De van egy kis gondom. Ez az út hónapokig eltarthat, és
Bernard egészen biztos kirúg az állásomból, ha nem érek vissza az őszi szemeszter kezdetére.
- Emiatt ne aggódj. Már tettem bizonyos intézkedéseket. Repülőgéppel fogsz eljutni a dzsungelbe.
Van egy angol pilóta, egy bizonyos Larry Fletcher, aki egy Bahia melletti farmon él. Egy növényt
termeszt... Mit is? - Brody összeráncolta a homlokát. - Tudom már! Guajávát. Szóval gua-jávát
termeszt egy Bahia melletti farmon, és hajlandó átröpíteni téged az őserdőbe. Úgy tudom, ^gy kétéltű
repülőgépe van... Vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy földre és vízre egyaránt le tud szállni.
- Honnan ismered ezt az embert, Marcus?
- Személyesen nem ismerem, de az Angol Repülők Klubjától tudok a létezéséről. Ez egy nagyon
jó hírű társaság. A kérésemre kapcsolatba léptek Fletcherrel.
- Igen, azt hiszem, ezzel valóban megtakaríthatnék egy kis időt. De még így is hosszú útnak
ígérkezik.
- Miért nem viszed magaddal Deirdrét is?
- Deirdrét? Nem hiszem, hogy elég pénze lenne egy ilyen kiruccanáshoz.
- Semmi baj! A költségeket én fedezem. Tudod, van egy kis bűntudatom, mert néhány évvel
ezelőtt, amikor Jacknek anyagi támogatásra volt szüksége az expedíció elindításához... Nos, akkor
elzárkóztam előle, de azóta egy nagyobb örökség birtokosa lettem. A legszívesebben én magam
mennék, de azt hiszem, ez az időpont nem a legalkalmasabb ilyesmire. Még meg kell birkóznom a
múzeummal. Tudod, a kiállítás miatt.
Deirdrével ugyan volt egy kis probléma - éppen véget akart vetni a kapcsolatuknak -, de Indy úgy
gondolta, ha megkéri, hogy tartson vele Brazíliába, talán kap tőle még egy esélyt.
- Tudod mit, Marcus? Megkérdezem Deirdrét, mit szól a dologhoz. Ha tetszik neki az ötlet,
azonnal útnak indulunk. De egyet megmondok: csak akkor fogjuk átkutatni az Amazonas vidékét, ha
találkozunk a barátoddal, aki a naplót írta, vagy legalább egyetlen olyan emberrel, aki tudja, hol
keressük Fawcettet.
- Remek! Táviratozok Fletchernek, hogy elindultál. - Brody felállt, megfogta Indy kezét, és a
hátára csapott. - Biztos vagyok benne, hogy Deirdre boldogan csatlakozik majd hozzád. Kalandor
természetű lány. Legalábbis ez derül ki abból, amit elmondtál róla.
Az, gondolta Indy. Kalandor. De lehet, hogy Jobban tetszenek neki a saját, egyszemélyes
kalandjai. Hamarosan kiderül.
Ebédidő volt; a Washington Square megtelt zacskókból eszegető emberekkel, mikor Indy
bekopogott a tér szélén álló barna homokkő ház egyik lakásának ajtaján. Elhatározta, ha senki sem
nyit neki ajtót, leül az előtérben, és addig vár, míg Deirdre előkerül. Túdta, ezen kívül már nem lesz
több lehetőségük a békülésre. Ha a lány most is elzárkózik majd előle, akkor tényleg mindennek
vége közöttük, de - talán utoljára - még mindenképpen beszélni akart vele.
Néhány másodperc elteltével az ajtó résnyire kinyílt.
- Deirdre? - kérdezte Indy.
- Deirdre nincs itt, Indy. Elment.
- Angié! Ha odabent van, beszélni akarok vele. Addig nem megyek el, míg nem találkoztam vele.
- Egy pillanat. - Angié bezárta az ajtót.
Most, vagy soha, gondolta Indy.
Amikor az ajtó újra kinyílt, ismét csak Angié állt mögötte. Indy felé nyújtott valamit.
- Hol van? - kérdezte Indy.
- Már mondtam, hogy elment. Ezt a levelet neked írta.
Indy átvette az összehajtogatott papírlapot, és szétnyitotta.
- Figyelj, nemsokára munkába megyek. Készülődnöm kell - mondta Angié. - Sok szerencsét. -
Becsukta az ajtót.
Indy nem sokat törődött vele. Olvasni kezdte a levelet.
Kedves Indy!
Mivel valószínűleg még megfogsz keresni, úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha megírom ezt a
levelet.
Mindent komolyan gondoltam, amit tegnap este mondtam. Köztünk mindennek vége.
Elhatároztam, hogy visszamegyek Londonba, abbahagyom az egyetemet, és hazaköltözöm
Skóciába. Remélem, megérted, hogy miért döntöttem így. Nem a te hibád - a Katherine-nel
történtek ellenére nem az. Mindenről egyedül csak én tehetek.
Mindezt személyesen akartam elmondani neked, amikor ma reggel eljöttél hozzám, de képtelen
voltam megtenni. Már a múzeumban is elég nehéz volt elbúcsúznom tőled. Hiányozni fogsz, , de
azt hiszem, így mégis jobb lesz. Remélem, jól határoztam.
A hajóm egy órakor indul. Indulnom kell. Minden jót kívánok.
Deirdre
Indy előhúzta a zsebóráját. Ha siet, talán még elérheti a hajót. Fogalma sem volt róla, mit
mondhatna a lánynak, de úgy érezte, mindenképpen látnia kell, mielőtt végleg eltűnik az életéből.
Fogott egy taxit, és ráparancsolt a sofőrre, a lehető leggyorsabban vigye a kikötőbe.
Az út egy örökkévalóságig tartott, de végül megérkeztek. Indy egy maréknyi pénzt dobott az első
ülésre, és kiugrott a kocsiból. A következő pillanatban meghallotta a parttól eltávolodó hajó
mélyhangú tülkölését.
Nem! így nem mehet el tőlem!
A mólónál integető tömeg búcsúzott az éppen útjára induló hajótól. Indy izgalomtól dobogó
szívvel meredt utána, és úgy érezte, minden reménye a hajó és a part közötti egyre táguló rés közé
hullik, és örökre a tengerbe süllyed. Többé már nem láthatja Deirdrét...
Átfurakodott a tömegen, és felnézett a hajó korlátja mögött álló utasokra. Látta a mosolygó
arcokat, a mutogató és integető kezeket, ám Deirdrét sehol sem találta. Lehet, hogy lekéste a hajót?
Nem, biztosan nem. Különben egyedül indult útnak, senki sem kísérte ki. Kitől búcsúzna? Már
biztos lement a kabinjába.
A hajó megállíthatatlanul tovább haladt. Indy elveszettnek, iszonyúan magányosnak érezte magát.
Nem gondolta volna, hogy valaha így érezhet egy nő iránt, hogy ennyire szereti Deirdrét.
Légy erős, bíztatta magát. Elment. Felejtsd el. A világ tele van szép nőkkel.
Ez sem használt. A legszívesebben beugrott volna a vízbe, hogy a hajó után ússzon,
- Indy?
A képzelete játszik vele? Megfordult.
- Deirdre! - Elképedve a lányra meresztette a szemét, a hajóra nézett, majd újra az előtte álló alak
felé fordult.
- Nem tudtam megtenni - mondta Deirdre. A szemeiben könnyek csillogtak.
- Örülök... Nagyon örülök!
Összeölelkeztek, és úgy csókolták egymást, mint az olyan szerelmesek, akik már hónapok óta nem
találkoztak.
- Menjünk innét - suttogta Deirdre.
- Nem akarlak elveszíteni!
- Nélküled sehová sem megyek.
Indy eltolta magától a lányt, és oldalra hajtotta a fejét.
- Ha ez a helyzet... Nem akarsz eljönni velem Brazíliába? Holnap indulnánk.
A lány felnevetett.
- Brazíliába? Komolyan beszélsz?
- Hát persze! Mindjárt elmondom a részleteket.
Deirdre újra felnevetett.
- Te javíthatatlan vagy, Indiana Jones!
 6.
MEGLEPETÉS A TENGEREN

A fenséges Mauretarila mellett eltörpültek a mellette elhaladó, New York kikötője felé tartó
vitorlások. A hajó nem csupán óriási volt, hanem a leggyorsabb az egész világon. Két évvel
korábban új rekordot állított fel: átlagosan 26.25 csomós sebességgel haladva alig több mint öt nap
alatt átszelte az Atlanti Óceánt. A brit tengerjáró most arra készült, hogy nyolc nap alatt eljusson/a
New Yorktól 4.743 tengeri mérföld távolságban levő Rio de Janeiroba. A tervek szerint
Húshagyókedden, a Riói Karnevál csúcspontján kellett megérkeznie.
- Indy, ez csodálatos lesz - mondta Deirdre, ahogy a késő délutáni, egyre sötétebbé váló égboltra
kirajzolódó várost figyelték. - Egy hétig pihenünk és jól érezzük magunkat, aztán meg ott lesz Rio és
a Karnevál!
Indy kinyújtotta és megfeszítette a bal karját. Még mindig fájt, ha hozzáért, de gyorsan gyógyult.
- Igen, én is biztos vagyok benne, hogy kellemes lesz. - Örült, hogy Deirdrét ennyire boldoggá
tette az utazás, de azért szerette volna, ha a lány tisztában van vele, milyen veszélyek leshetnek
rájuk. - Ettől függetlenül ne felejtsd el, hogy nem vakációzni indultunk. A dzsungelben nem lesz
köny-nyű dolgunk. Ha egyáltalán eljutunk odáig
Deirdre átkarolta Indy derekát, és a távolba vesző Szabadságszoborra pillantott.
- Amíg veled vagyok, addig semmi sem érdekel. De ne is gondoljunk most ilyesmire. Egy
csodálatos tengerjárón vagyunk, és...
- Mr. Jones! Mr. Indiana Jones! - döngött végig a fedélzeten egy mély hang.
Indy felemelte a kezét.
- Itt vagyok.
- Jó reggelt! - Egy magas, hórihorgas fehér ruhát és fekete csokornyakkendőt viselő néger
közeledett feléjük. - Oron vagyok, a stewardjuk. Megmutathatom önöknek a kabinjukat?
- Örülök, hogy találkoztunk, Oron - mondta Indy. - Mehetünk.
Felkapaszkodtak a felső fedélzetre, majd egy lefelé vezető átjárón elhaladtak néhány ajtó mellett.
- Megérkeztünk - mondta Oron, és átadta Indynek a kabin kulcsait. - A poggyászuk már odabent
van. Kívánják, hogy átpakoljam a ruháikat a szekrénybe?
- Nem, köszönöm. Egyedül is elboldogulunk vele. - Indy egy marék aprópénzt nyomott az inas
markába. Tisztában volt vele, hogy a borravaló szétosztása általában csak az út végén szokás, de úgy
gondolta, a még jobb kiszolgálás reményében nem árt egy kis anyagi ösztönzés.
- Köszönöm, Mr. Jones. Miss Deirdre! - A steward a sapkájához emelte a kezét - Remélem,
kellemes útjuk lesz.
Indynek feltűnt Oron furcsa kiejtése, és ezért megkérdezte, hová való.
- Pontosan arról a helyről származom, ahová most indulunk. Rióban születtem. Ebben a hónapban
lesz az ötvenedik születésnapom. Annyira örülök, hogy hazamehetek, hogy az utóbbi időben a
többiek dilis brazilnak csúfolnak. Tudják, már három éve nem jártam odahaza.
- Ez elég hosszú idő - jegyezte meg Deirdre.
- Igen, de nem panaszkodom. Imádom a tengert, és a Mauretania csodálatos hajó.
- Talán később majd kérdezek magától egy-két dolgot a hazájáról - mondta a lány.
 - Bármiben örömmel álluk a szolgálatukra.
Indy becsukta a kabin ajtaját, és átölelte a lányt.
- Kellemes utunk lesz.
Körülnéztek a kabinban; bekukkantottak a mellékhelyiségbe és a fürdőszobába, megvizsgálták a
falon függő festményeket. Deirdre a jegesvödörből kiemelte a személyzettől ajándékba kapott
palackot.
- Bordói. Kinyissuk?
- Várjunk még egy kicsit. - Indy végigheveredett a széles franciaágyon, és belesüppedt a puha
matracba. - Szép szoba. Ha akarjuk, egy hétig ki se kell mozdulnunk innen. Még az ételt is
idehozathatjuk.
Deirdre megfogta Indy kezét, és felültette.
- Butaság. Most különben sincs időnk szunyókálásra. Ez egy luxushajó, és ki kell használnunk
minden szórakozási lehetőséget. Én a magam részéről még vacsora előtt szerelnék körülnézni a
boltokban, evés után pedig át akarok menni a bálterembe.
- Ki akar itt szunyókálni? - dörmögte Indy, és megpróbálta magára húzni a lányt.
Deirdre felnevetett, és kitért előle. Aranybarna haja az arcába hullott.
- Erre is éppen elég időnk lesz, de... De a díványon kell majd aludnod.
Indy döbbenten nézett vissza rá.
- Micsoda?
- Ügyelnünk kell a külsőségekre, Indy. Nem vagyunk összeházasodva, és nem akarom, hogy a
személyzet bármit is mondhasson rólunk a többi utasnak.
- Miért beszélnének rólunk? Különben is, honnan tudnák meg, hogy mit csináltunk?
- Meg fogják tudni. Minden nap áthúzzák az ágyneműt.
- Az isten szerelmére, Deirdre, ez...
- Tedd meg a kedvemért, Indy. Kérlek! Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehetünk együtt.
- Csak úgy kell viselkednünk, mintha testvérek lennénk, igaz?
- Ha tavaly összeházasodtunk volna, most ez sem jelentene problémát.
Indy már azon volt, hogy megkérdezi Deirdrét, végülis melyikük lépett vissza az esküvőtől, de
még időben meggondolta magát. Semmi kedve sem volt veszekedéssel kezdeni az utazást.
- Akkor házasodjunk össze - mondta könnyedén. - Itt, a hajón. Megkérjük a kapitányt, hogy adjon
össze minket. Te is tudod, megteheti.
- Komolyan beszélsz?
Indy elgondolkodott, összeráncolta a homlokát, majd határozottan a lányra nézett.
- Igen. Természetesen igen.
Deirdre az ágyra ugrott, és ledöntötte Indyt. Olyan hevesen ölelkeztek, hogy kis híján legurultak a
padlóra.
- Szerinted a kapitány megtenné?
- Miért ne?
Deirdre csókolgatni kezdte Indyt. A férfi ujjai közben kigomboltak néhány gombot, és lehúztak
egy-két zippzárt. Lehulltak róluk a ruhák, és olyan szorosan tapadtak egymáshoz, mint az
összekapaszkodó indák. Indy szája rátalált a lány melleire, nyakára és ajkaira. Deirdrének már
eszébe sem jutott, hogy vacsora előtt még végig akarta járni a hajón található üzleteket, és már azzal
sem törődött, hogy a személyzet mire fog gondolni, az összegyűrt lepedők láttán; már Indy fejében
sem Fawcett, a dzsungel és a mitikus elveszett város járt.
Mikor megérkeztek az étterembe, a legtöbb utas már hozzálátott az étkezéshez. Ennek ellenére egy
pillanatig sem kellett attól tartaniuk, hogy esetleg éhen kell majd elmenniük. Indy még soha, sehol
sem látott egy rakáson ennyi ételt. A „sok” nem is megfelelő szó arra a mennyiségre, amit itt
felhalmoztak: a roskadozó pultokon annyi ételt halmoztak fel, amennyi akár egy egész évre elegendő
lett volna a hajó utasai számára. Pucolt garnélarákkal teli edények, lazaccal megrakott tálcák, sült
fácánok, roston sült csirkék és sült húsok, több tucatnyi levesestál, zöldségekkel és gyümölcsökkel
teli asztalkák végtelennek tűnő sora, és végül a torták és sütemények pazar választéka.
Indy egy gondosan vasalt keki színű szafarizakót viselt, és még nyakkendőt is kötött, de ennek
ellenére úgy érezte, nem az alkalomhoz megfelelően öltözött fel. Azon kevesek közé tartozott, akik
nem bújtak szmokingba. A legtöbb utas esetében érhető volt az elegancia, hiszen világkörüli úton
voltak, Indynek azonban eszébe sem jutott hogy a dzsungelbe magával cipelje a pingvinöltönyét.
Érdekes lenne, gondolta, ha szmokingban vonulnék be Fawcett ezredes elveszett városába. Habár
már az is csoda lesz, ha egyáltalán megtaláljuk.
Vacsora közben a házassági terveikről beszélgettek, de Indy időnként belefülelt a mellettük zajló
beszélgetésbe is. Egy csupafodor ruhába öltözött színésznőcske arról áradozott a hallgatóságának,
milyen csodálatos dolog, hogy a mozifilmeknek hamarosan hangjuk is lesz, és az embernek nem kell
majd egyfolytában a szemét erőltetnie, hogy elolvassa a feliratokat.
Egy vékonybajszú, idősebb férfi arról tartott előadást, hogy egy nap a rakéták is közlekedési
eszközzé válnak majd.
- Éppen a minap olvastam egy bizonyos Róbert Goddardról, aki két egész háromtized másodperc
alatt száznyolcvanhárom lábnyi távolságra röpített egy rakétát.
- Bámulatos időket élünk - mondta erre valaki. - Gondoljanak csak bele: a múlt héten még
Párizsban voltunk, ma elhagytuk New Yorkot, a jövő héten pedig már Rióban leszünk.
A szavak összekeveredtek, és olyan hangzavarrá váltak, amihez hasonlót legfeljebb a tőzsdén
lehet hallani. Az Indyék körül ülő emberek minden valószínűség szerint a társadalom krémjéhez, a
gazdagodó réteghez tartoztak, akik szerint az elnök szánalmas próbálkozásai ellenére is minden
egyre jobbá válik. Az újságok kedvenc szlogenjével kifejezve: a „száguldó idő” korában éltek.
Vacsora után Indy és Deirdre átsétált a bálterembe, ahol a Paul Whiteman Orchestra játszott.
- Dzsessz, Indy! A hajón egy dzsessz-zenekar játszik! Hát nem fantasztikus?
- De igen, az. Tényleg jók - felelte Indy közömbösen.
Amikor Indy Londonban először találkozott Deirdrével, a lány csak annyit tudott a dzsesszről,
hogy egy Amerikából származó újfajta zene. Indy ezzel szemben tanúja volt annak, amikor a dzsessz
New Orleansből megérkezett Chicagóba. Az ő számára a „szimfonikus dzsessz”, amit a csupa fehér
zenészből álló zenekar játszott csupán a diákévei alatt megismert valódi zene utánérzése volt. Ezt a
fajta zenét nevezte egykori szobatársa és barátja, Jack Shannon „gyámoltalan dzsessznek”. Amit
most hallott, abból eltűnt az improvizatív stílus, és egyetlen érdekes ritmust sem tudóit felfedezni
benne. A valódi dzsessz olyan volt, mint valami új nyelv, a szimfonikus dzsessz pedig nem volt mas,
mint ennek a nyelvnek a nem túl jól sikerült tolmácsolása. Ennek ellenére a hajon senki sein
panaszkodott a zenére, hiszen ez volt a dzsessz elfogadhatónak tartott formaja.
- Táncoljunk, Indy! Mit szólnál egy kis fox-trot-hoz? Vagy inkább megmutatod a jávát, amit
Párizsban jártatok?
- Ma inkább ne. Sétáljunk egyet a fedélzeten. Ha majd visszaérünk New Yorkba, elviszlek egy
olyan klubba, ahol valódi dzsesszt játszanak. Ott aztán majd táncolhatunk is.
- Megígéred?
Indy megfogta a lány kezét, és ahogy csatlakoztak a fedélzeten parádézó, divatosan öltözött nők és
férfiak menetéhez, elmosolyodott. Felnéztek az égre, és megkeresték a Tejutat. A hangszórókból
Gershwin új száma, a Kék rapszódia szólt.
- Nagyon romantikus - mondta Deirdre. - Annyira örülök, hogy együtt vagyunk!
Indy a korláthoz vezette a lány, megszorította a kezét, az arcához hajolt és megcsókolta.
- Ó, bárcsak örökké tartana ez a hajóút! - sóhajtott Deirdre. - Minden olyan gyönyörű. És
összeházasodunk... Alig tudom elhinni!
Kinéztek a tengerre, és belemerültek a gondolataikba.
Indyt zavarta, hogy két férfi éppen az ő közelükben állt meg, és támaszkodott a korláthoz. Feltűnés
nélkül szemügyre vette őket. Az egyik sovány, de izmos és szívós fickó volt. Az orra hosszú, az
állkapcsa keskeny, pofacsontjai beesettek. Felső ajka meglepően rövid volt, és ettől úgy nézett ki,
mintha egyfolytában vicsorogna. A társa valóságos izomkolosszus volt; a melle olyan széles, akár
egy szikvójafenyő törzse. A feje teljesen kopasz volt. Mindketten fekete ruhát viseltek. Indy egy
zugkocsmában talán észre sem vette volna őket, de valahogy egyikük sem illett a luxushajóhoz.
Indy rájuk nézett. A két férfi gyorsan elfordította a fejét. Lehet, hogy a személyzethez tartoznak,
gondolta Indy, és a fedélzeten töltik el a szolgálaton kívüli idejüket. Ám ennek ellenére felébredt
benne a kíváncsiság, és elhatározta, hogy alkalomadtán jobban szemügyre veszi a két fickót.
- Menjünk vissza a kabinba.
- Minek?
- Miért ne? Biztos találunk magunknak valami elfoglaltságot.
- Már megint? Indy, azt hiszem, csak az esküvő után kellene elkezdenünk a nászutat...
- Majd Rióban megtarthatjuk a második nászutunkat.
Elindultak a két férfi felé; alig karnyújtásnyi távolságban haladtak el előttük. A hosszú orrú Indyre
bámult. A jobb kezét a zsebében tartotta. Lehet, hogy egy revolvert szorongat?, tűnődött Indy.
- Láttad azt a két fickót? - kérdezte a lánytól.
- Mi van velük?
- Nem tudom, de a huaquerok jutottak róluk az eszembe. Ugyanaz a mentalitás sugárzott belőlük.
Különösen a soványabbik emlékeztetett rájuk.
Ahogy elértek a fedélzet végére, és a hajóhíd alatt befordultak a sarkon, mind a ketten
visszanéztek. A két férfi eltűnt.
- Képzelődsz - mondta Deirdre. - A luxushajókon nincsenek huaquerok. Itt egyetlen sír sincs, amit
kirabolhatnának.
Felnevettek, felkapaszkodtak a rövid lépcsősoron, és elindultak a kabinjuk felé vezető folyosóm
Ahogy Indy kinyitotta az ajtót, Deirdre belépett, és hátra pillantott a válla fölött.
- Itt sem látok egyetlen huaquerot sem.
- Nem azt mondtam, hogy azok huaquerok voltak - dörmögte Indy.
Felkapcsolta a lámpát. Deirdre eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Egy pillanattal később
felsikoltott.
Indy berontott a fürdőszobába. Deirdre a tükörre, és a rajta éktelenkedő fehérbetűs feliratra
bámult.
„NE KUTASSAD FAWCETTET. A HALOTT AZ HALOTT. MENJ VISSZA!”
Indy felmordult.
- Oké, fiúk.
Kilépett a fürdőszobából, kinyitotta a bőröndjét, és a ruhái alól előhúzta a .455-ös Webley-jét. A
derékszíjába dugta a pisztolyt .
- Mindját visszajövök. ,
- Hová mész?
 - Van egy kis megbeszélnivalóm azzal a két fickóval.
- Indy! Honnan tudod, hogy ők jártak itt?
- Kitaláltam.
Deirdre megragadta Indy karját.
- Kérlek, ne menj ki oda! Maradj itt. Velem...
Indy fájdalmas grimaszt vágott.
- A fájós karomat fogod. Különben nyugi.
- Nem érted, mit mondtam? Nem vagy olyan állapotban, hogy már megint bajba keverd magad!
- Nem akarom bajba keverni magam, csak válaszolni szeretnék az üzenetre. Ennyi az egész.
- Mit mondasz majd nekik?
Indy megállt a folyosóra nyíló ajtó előtt, és a kilincsre tette a kezét.
- Megmondom nekik, hogy rossz a helyesírásuk - felelte. - Különben azt hiszem, azt próbálták
kifejezni, hogy Fawcett már nem él.
- Honnan tudhatnák?
- Szerintem semmit sem tudnak.
Deirdre megrázta a fejét.
- Nem értem. Miért akarná bárki megakadályozni, hogy megkeressük Fawcettet?
- A dolognak több köze lehet ahhoz, amit az ezredes keresett, mint magához Fawcetthez.
Halk kopogtatás hallatszott. Indy kinyitotta az ajtót, és már csak arra maradt ideje, hogy egy
pillantást vessen az előtte álló két férfira, és a fejükre húzott maszkra. A következő másodpercben
kirántották a folyosóra. Az egyik fickó Indy gyomrába öklözött, aztán a fejére ütött, majd ismét
gyomorba vágta. Indynek semmi esélye sem volt a védekezésre. A másik férfi a nyakára csapott, és
belerúgott a fájós karjába. Indy felüvöltött, és a padlóra zuhant.
A díványon feküdt, és hallotta, ahogy Deirdre halkan beszélget valakivel. A következő pillanatban
a lány már mellette volt.
- A kapitány van itt. Elég erősnek érzed meg ahhoz, hogy beszélj vele?
Indy megigazította a homlokához szorított jégtömlőt.
- Igen.
A kapitány magas, ezüsthajú ember volt. Az ágy melletti széken ült, és olyan figyelmesen hallgatta
végig Indy beszámolóját, ahogy a papok szokták a haldoklók utolsó vallomását. Csakhogy Indy nem
haldoklott és nem gyónt. Kékre verték, de izzott benne a düh - egyre jobban izzott, amikor maga elé
képzelte vicsorgó, sunyi, menyétképű fickót.
- Tehát ön meglehetősen biztos benne, hogy ugyanaz a két férfi támadott magára, akiket a
fedélzeten láttak - mondta a kapitány. - Annak ellenére ezt állítja, hogy a támadói maszkot viseltek?
- Ugyanolyan volt a testalkatuk - felelte Indy.
- De ettől még nem biztos, hogy valóban ők voltak.
- Nincs bizonyítékom.
A kapitány felállt, és a dívány elé lépett.
- Tegyük fel, hogy valóban ők voltak. Az imént az állította, hogy korábban még soha, egyikük sem
találkozott velük. Van valami ötletük, hogy miért akarják megakadályozni, hogy maguk megtalálják
Fawcett ezredest?
Indy újra megigazította a jeges tömlőt, és érezte, egy hideg vízcsepp gördül végig a nyakán.
Agyában lassan megfogalmazódott egy magyarázat, de az ötlet még olyan homályos volt, hogy
képtelen lett volna elmondani.
- Nem. Nincs.
 - Csak néhány barátunk tudja, hogy hol vagyunk, meg persze az az ember, aki ideküldött bennünket
- mondta Deirdre. - Nagyon hirtelen Indultunk útnak.
A kapitány megtorpant, oldalra hajtotta a fejét, és eltűnődött a hallottakon.
- Egy kicsit furcsa, hogy ilyen kevés előkészület után bele mertek kezdeni egy ennyire nagy
jelentőségű feladat megoldásába.
- Nem tudom, hogy milyen nagy jelentősége van a dolognak - mondta Indy. - Különben azért
indultunk el ilyen sietve, mert semmi okunk sem volt a várakozásra. Mellesleg azt hiszem, a helyzet
eléggé kritikus.
- Értem. Ön nagyon jó megfigyelő, Mr. Jones. A hajónk fedélzetén nyolcszázkilencvenkét utas
tartózkodik, de nem lesz nehéz megtalálni közöttük egy száztíz kilós kopasz férfit. Reggelre a
társával együtt őrizetbe fogjuk venni.
- Köszönöm .
- Most pihenjenek. Sajnálom, hogy ennek a szerencsétlen incidensnek éppen a Mauretanta
fedélzetén kellett megtörténnie. Kérem közöljék, ha bármiben a szolgálatukra lehetek.
- Hát, éppen lenne egy kérésünk, kapitány - mondta Indy.
- Igazán? Megtudhatom mi az?
- Összeadna bennünket?
A kapitány először Deirdrére, majd Indyre nézett.
- Komolyan gondolják?
- Ó, a lehető legkomolyabban - felelte Deirdre. - Már majdnem egy teljes éve gondolkozunk rajta.
- Mikor szeretnék megtartani a ceremóniát? Deirdre elmosolyodott.
- Én már ezt is kiterveltem, kapitány - mondta, és részletesen elmagyarázta a tervét.
Egy héttel később a Mauretania behajózott a Guanabara Öbölbe. Miközben arra vártak, hogy a
kapitány kiadja a helyettesének az utolsó parancsait, Indy és Deirdre a hajóhídon állva a partot
kémlelte. A várost egy hosszú, kanyargó homokcsík választotta el a kék víztől; az házfürtök mögött
sötét hegyek magaslottak. A tengerből itt-ott szigetek és kopár sziklák emelkedtek ki, az öböl egyik
szélén pedig a fenséges Corcovado állt, a csúcsán pedig ott pompázott a hatalmas, kitárt karú Jézus-
szobor. Az öböl másik végében a kúp alakú Cukorsüveg Hegy alkotott hidat az ég és a víz között.
Az eltelt hét során kipihenték magukat, és Indy horzsolásai is begyógyultak, de a hangulatuk egész
úton feszült maradt. Az utasok között senkire sem illett volna Indy személyleírása, sőt, a hajó
személyzete között sem találták meg sem a nagydarab kopaszt, sem félelmetes külsejű társát. Bárkik
is voltak, nem mutatkoztak. Minden jel arra vallott, hogy a két fickó egyszerűen átlépett a hajó
korlátján, és eltűnt a vízben.
Amikor a hivatalos vizsgálat befejeződött és semmi eredményt sem hozott, Indy úgy döntött, kézbe
veszi az ügyet. Oron segítségével megszerezte azoknak az utasoknak a listáját, akik mindig, vagy
többnyire a kabinjukban étkeztek. Kiderült, hogy csak a kapitány idős édesanyja, egy nyugdíjas
házaspár, meg egy tolókocsis nyomorék férfi marad távol az étteremtől. Ez utóbbi pálcával
fenyegette Oront, és mindig talált valami kifogásolnivalót, amikor meglátta a stewardot.
A hajón majdnem mindenki tudomást szerzett az esetről, és közzé tették a tettesek személyleírását
is, de hiába. A két gazfickót senki sem látta. Indy ennek ellenére biztos volt benne, hogy a támadói
még mindig a hajón tartózkodnak; időnként abban a reményben fordult hátra, hogy meglátja az
egyiküket, amint ismét a nyomában lopakodik.
- Nézd, Indy, milyen szép! - suttogta Deirdre.
- A monda szerint Isten hat nap alatt megteremtette a világot, a hetediken pedig létrehozta Riot -
mondta a kapitány, és melléjük lépett.
 - Igen, ezt könnyű elhinni - felelte a lány. - Nézd, Indy, látszik a Corcovado tetején álló kereszt!
Az egész öböl olyan, mint egy óriás templom, aminek az a hegy az oltárja.
- A hajó pedig a pad, amiben ülünk - mondta Indy.
A kapitány megköszörülte a torkát.
- Majdnem elfelejtettem valamit. A törvény megköveteli egy tanú jelenlétét. A másodtisztem a
kormány mellett van, az elsőtiszt pedig alszik az éjjeli szolgálat után. De talán...
- Mi erre is gondoltunk - mondta Deirdre. - Oron, a stewardunk lesz a tanúnk. Már megbeszéltük
vele, és csak az ön hívására vár.
A kapitány elkomorodott, és előbb Deirdrére, majd Indyre meredt.
- De ő egy niggero!
- Van talán valamilyen tengeri törvény, ami tiltja, hogy ő legyen a tanúnk? - kérdezte Indy.
- Nincs, de...
- Akkor kérem, hívja ide.
Néhány perccel később megjelent Oron, a kapitány pedig belelapozott a bőrkötéses, megkopott
ezüst horgonnyal díszített könyvébe.
- Meg kell érteniük, nem tarthat sokáig a ceremónia - mondta. - Ha a nyílt tengeren kerítettünk
volna rá sort, ahogy én javasoltam, mindenre lenne időnk, de így...
- Nem a szertartás hossza a lényeg - mondta Deirdre.
- Sokkal jobban számít a háttere - tette hozzá Indy szárazon.
Deirdre szemrehányóan ránézett.
- Indy! - mondta, de aztán elmosolyodott. Ő javasolta, hogy akkor tartsák meg az esküvőt, amikor
a hajó beér az öbölbe, és Indynek eddig semmi kifogása sem volt az ötlet ellen.
Deirdre azt a fehér ruhát és fátylat öltötte magára, amit a hajó varrónője tervezett és készített a
számára. Indy ugyanazt a szafarizakót viselte, amit a vacsorák alkalmával hordott, de a lány kedvéért
kitisztíttatta, és még egy új, az alkalomhoz illő nyakkendőt is vett magának.
Indy megfogta Deirdre kezét.
- Essünk túl rajta!
A kapitány újra megköszörülte a torkát, és nekilátott, hogy felolvassa a szertartás szövegét. Indy
az egészből alig hallott egy-két szót. Szeméi egész végig a kormány mellett álló másodtisztre
meresztette.
A férfi csak egyetlen pillanatra fordult feléjük, és sűrű haja volt, de Indy mégis biztos volt benne,
hogy ő az a nagydarab fickó, aki rátámadott a kabinnál. Lehet, hogy parókát visel? Vagy talán akkor
este húzott egy gumisapkát a fejére?
- Ifjabb Henry Jones, elfogadod ezt a nőt törvényes, hites feleségedül?
Indy érezte, hogy Deirdre könyöke az oldalába mélyed. Gyorsan kapitányra az őt bámuló
kapitányra nézett.
- Igen. Persze. Igen!
- És te, Deirdre Campbell, elfogadod ezt a férfit törvényes, hites férjedül?
- Igen!
- Ezennel házastársaknak nyilvánítalak benneteket!
Indy a karjaiba kapta Deirdrét, és szelíden megcsókolta. Közben csak a fél szemét hunyta le - a
másikat egy pillanatra sem vette le a kormány mögött álló férfiról.
 7.
KARNEVÁL

A Palace Hotel maszkabálja, amin Rio társadalmának egzotikus kosztümökbe öltözött krémje is
megjelent, a Karnevál egyik fénypontja volt. A-mikor Indy és Deirdre megérkezett a szállodába,
megtudták, hogy a Mauretania valamennyi utasa számára félretettek egy-egy tiszteletjegyet. Deirdre
azonnal átvette a parancsnokságot: elfogadta a belépőket, és intézkedni kezdett a kosztümök
ügyében.
így kerültek első Rióban töltött estéjükön a több tucatnyi úri tivornyázó közé, akik közül a
legtöbben jelmezt öltöttek, és olyan természetességgel viselték az álruhákat, mintha saját testük
szerves része lenne. Volt itt minden: díszes, a gyarmatosítás korából származó ruhák, és olyan
fantasztikus öltözetek, amik az Alice Csodaországban szereplőihez tették hasonlatossá viselőiket.
Indy egy fodros fehér inget, és egy bricsesz nadrágot viselt, a lábára pedig térdig érő fényes fekete
csizmát húzott. Az övére egy kardot akasztott, szemeit és az orrát egy fekete maszk takarta, a fejére
pedig egy széles, féloldalt felhajtott karimájú, tollas kalapot tett.
- Nevetséges - mormolta mikor a bálterem bejáratánál a tükörfalra pillantott.
- Ó, pedig fantasztikusan nézel ki - mondta Deirdre. - Éppen olyan vagy, mintha te lennél az egyik
a három muskétás közül.
- Kösz. Te pedig olyan, mintha egy másik évszázadból pottyantál volna ide.
Deirdre egy földig érő nagyestélyit öltött magára. Az arcát vastagon kifestette, a fejére tornyos,
hátul a háta közepéig érő fehér parókát tett. A kezében egy fogantyús, strasszokkal kirakott álarcot
tartott.
- Tudod, hogy alig több mint egy hete még New Yorkban, a kiállítás megnyitóján voltunk?
- Kár, hogy akkor nem ebben a ruhában voltam. Könnyen elhitték volna rólam, hogy Kolumbusz
eszét vesztett szelleme vagyok.
Deirdre nem felelt a tréfának szánt megjegyzésre.
- Akkor még a szakítás szélén álltunk, most meg összeházasodtunk. - Leeresztette az álarcát, és
mélyen Indy szemeibe nézett. – Indy, olyan boldog vagyok, hogy végül mégsem szálltam fel arra a
Londonba induló hajóra!
- Én is örülök neki.
Átfurakodtak a tömegen, a táncparkett felé.
- El tudod képzelni, mit gondolna rólunk Dr. Bernard, ha most látna minket?
- Most hogy jutott az eszedbe?
- Tudod, ő annyira komoly ember. Sohasem indulna el egy ilyen útra.
- Az biztos. Inkább mást küldene el maga helyett - mondta Indy.
- Ezt hogy érted? - kérdezte a lány.
- Van egy olyan érzésem, hogy Bernard áll a hajón történt incidens hátterében.
Deirdre kis híján elejtette az álarcát.
- De. Bernard? Nem, ezt nem tudom elhinni!
- Te nem ismered valami jól. Én sem, de már kezdem sejteni, milyen ember lehet. - Indy gyorsan
elmesélte, mivel akarta a professzor rákényszeríteni, hogy aláírja a Brody kiállításának bezárását
követelő petíciót. - Bernard azt szeretné, ha soha senkinek még csak eszébe sem jutna, hogy egyes
felfedezők már Kolumbusz előtt átkelhettek az Atlanti Óceánon. Ha Fawcett mégis bebizonyítaná az
ellenkezőjét, Bernardnak szégyenében lesülne a képéről a bőr.
- De Indy, hiszen a professzor nem tudta, hogy Brazíliába indultunk! Képtelenség.
- Pedig nagyon könnyen megtudhatta.
-'Ugyan kitől? Mr. Brodytól semmiképp.
- De Marcus új titkárnőjétől igen.
Deirdre elcsodálkozott.
- Brenda Hilliard - felelt Indy a ki nem mondott kérdésre.
- Anyám régi titkárnője? Ugye csak ugratsz?
- Sajnos nem. Különben mielőtt New Yorkba költözött, Brenda néhány hónapig Bernardnak is
dolgozott.
- Tegyük fel, hogy Bernard véletlenül találkozott Brendával. Tegyük fel, hogy megtudta, mire
készülünk. De komolyan gondolod, hogy képes lenne felbérelni valakit, hogy megtámadjon és
laposra verjen téged?
- Nem tudom, Deirdre. Képtelenségnek hangzik, de pillanatnyilag csak ezzel tudom
megmagyarázni a történteket.
- Rendben. Most már csak azt áruld el. szerinted hogy tudta Bernard ilyen rövid idő alatt rábírni a
dologra a hajó másodtisztjét?
Indynek fogalma sem volt róla, mit válaszolhatna. Különben már hajlott rá, hogy az egészet
elfelejtse. A Mauretania másnap tovább indul, végig halad Dél-Amerika partjai mentén, és magával
viszi a másodtisztet. Indyt már más problémák foglalkoztatták. Például az, hogy hogyan fognak
eljutni Bahiába, és hogyan találják majd meg a Hotel Paraísot. Ennek ellenére még mindig nem tudta
kiverni a fejéből a másik támadója, a menyétképű fickó arcát. Az a férfi még mindig a rejtély
homályában maradt - éppen úgy eltakarta az ismeretlenség, mint a körülöttük mulatozó emberek
arcát a maszkok.
- Min töröd a fejed? - kérdezte Deirdre.
Indy megigazította a kardját, és elmosolyodott.
- Ó, nem is tudom. Talán azon, hogy milyen csodálatos feleségem van.
Deirdre megszorította a kezét.
- Gondoltad volna, hogy éppen egy hajón lesz majd az esküvőd?
Indy felfedezett egy előételekkel megrakott asztal. Elindult felé, és maga után húzta Deirdrét.
- Hogy gondoltam-e rá? Hát, azt éppen nem mondhatnám. De azt hiszem, ilyesmi csak egyszer
történik meg az ember életében.
- Úgy érted, hogy a legközelebbi esküvőd nem hajón lesz?
Indy felnevetett.
- Úgy értem, hogy nem lesz több esküvőm. Legalábbis egy ideig.
- Kedves tőled. Ha majd te halsz meg hamarabb, én...
- Hogy vannak az ifjú házasok?
Indy megfordult. Egy sötétbőrű, kalózkosztümös, maszkos férfi állt előtte.
- Helló, Oron!
- Attól tartok, hiába vettem fel ezt a jelmezt. Felismertek! - nevetett Oron.
- Ahogy maga is minket.
- Mrs. Jones nem valami jól takarta el az arcát - mondta Oron.
- Hogy kerül ide? - kérdezte Indy.
 - Ó, csak élvezem a Karnevált. Szórakozás, játékok, meg a többi. Mellesleg, Mrs. Jones, a
kapitány édesanyja is itt van, és szeretne találkozni önnel. - Oron előre hajolt, és elmosolyodott. -
Azt hiszem, valami nászajándékot akar adni magának.
- Igazán? Hol van?
- A terem másik végében ül. Innen nem láthatják.
Deirdre arca sugárzott az örömtől.
- Átmegyek, és üdvözlöm. Azonnal visszajövök.
A zenekar abbahagyta a waltzert, és egy heves szambát kezdett játszani. A párok a táncparkettre
özönlöttek. Deirdre eltűnt a tömegben.
- Honnan tudta a kapitány anyja, hogy itt leszünk? - kérdezte Indy.
- Ő is ebben a hotelban szállt meg, és megkért, hogy nyomozzam ki, rendeltek-e kosztümöt -
felelte Oron.
- A kapitány is itt van?
- Nem, ő a hajón maradt.
Indy eltűnődött. Ha a kapitány anyja olyan gyengécske, hogy egész úton ki sem tudott mozdulni a
kabinjából, akkor hogy jöhetett el a maszkabálba a fia nélkül?
- Hans is itt van valahol.
- Ki az a Hans?
- A másodtiszt. Az a nagydarab fickó. - Oron gyorsan elmagyarázta, hogy Hans is kalóznak
öltözött: egy pánttal letakarta a fél szemét, és egy vörös kendőt kötött a fejére.
- Itt van? Hol?
- Legutoljára a táncparkett másik oldalán láttam. - Oron abba az irányba mutatott, amerre Deirdre
indult.
Indynek ennyi éppen elég volt. Olyan gyorsan csörtetett át a táncosok között, ahogy csak tudott.
Amikor átért a bálterem túlsó oldalára, egyetlen széket sem látott, de nyoma veszett a kapitány
anyjának és Deirdrének is. Végignézett a tömegen.
Fogalma sem volt róla, merre induljon, merre keresse a feleségét.
- Valami baj van, Mr. Jones? - kérdezte Oron.
- Baj? - Indy megmarkolta Oron gallérját. - Mi ez az egész? Mi történik itt?
Oron felemelte a kezeit, és kuncogni kezdett.
- Hé, csak nyugi, Mr. Jones! Nincs semmi oka az izgalomra. Az egész csupán egy kis esküvői
játék.
- Esküvői játék?
- Tudja, egy játék, amiben az esküvő után elrabolják az ifjú asszonyt a férjétől.
- Micsoda? - Indy még szorosabban markolta Oron gallérját. - Kinek az ötlete volt ez?
- Hát az úgy volt, hogy a hajón híre ment az esküvőjüknek. Mr. Frank Carino, a tolókocsis ember
találta ki az egészet.
- Carino? Azt hittem, hogy ő egy zsémbes vénember.
- Az út végére egyre kedvesebb lett. És tulajdonképpen nem is olyan öreg.
- Hogy néz ki ez Carino?
- Vékony. Nem lehet jóképűnek nevezni.
- Ragyás a bőre? Beesett az arca? Olyan menyétképe van?
- Ó, elég durván fogalmaz, de... találóan.
- A többit már kitalálom. Hans is benne van a játékban, igaz?
Oron bólintott. Indy rádöbbent, hogy mindkettőjüket rászedték. Eleresztette a gallérját.
 - Ez nem játék, Oron.
- De ugye ezzel nem azt akarja mondani, hogy Mr. Carino az a férfi, akit keresett?
- Az egyikük ő. A másik Hans.
- De Mr. Carino nyomorék, Hans pedig nem kopasz.
- Részletkérdés - legyintett Indy. - Hová vitték Deirdrét?
- Nem tudom. Ezt nem mondták meg, de megígérték, hogy éjfélre visszahozzák a szállodába. Hans
nem fogja bántani.
- Az nem olyan biztos - mondta Indy. Ha ez a két fickó is benne van, akkor a dolog semmiképpen
nem lehet játék.
- Tudja, én igazándiból sohasem szerettem a másodtisztet. Nagyon meglepett, amikor ő is
beleegyezett, hogy megtréfálják magát. Nem hittem volna, hogy ilyesmiben is a kedvét leli. Nagy
kártyás; rengeteg játszik.
Indynek nem volt ideje a csevegésre.
- Meg kell találnunk Deirdrét. Hová vihették?
Oron elgondolkodott.
- Várjon csak! Azt hiszem, tudom.
- Hová?
- Jöjjön. Útközben elmondom.
Nem bajlódtak az átöltözéssel; ahogy voltak, jelmezben kirohantak az utcára. Nem keltettek
feltűnést. Bármerre nézett, Indy mindenhol díszes, szokatlan ruhába öltözött embereket látott. Néhány
ezer kosztümös ember éppen akkor masírozott el a szálloda előtt.
- Ez a blocos carnavalescos, a szomszédok parádéja - mondta Oron amikor elugrált előttük egy
csapatnyi, a dobok ritmusára mozgó mezítlábas táncos. Utánuk egy rezesbanda, egy sor virágokkal
feldíszített stráfkocsi, majd egy seregnyi jelmezes következett. Valamennyien úgy néztek ki, mintha
egy másik bolygóról pottyantak volna a menetbe. Nem, mintha több más bolygóról érkeztek volna.
- Átkozott körmenet! - morgott Indy. - Merre menjünk?
- Erre.
Átfurakodtak a táncosok között, és elfutottak a sarokig. Balra fordultak, és már a háztömb
közepénél jártak, amikor Oron leintett egy taxit.
- Pao de Acúcar - mondta a sofőrnek.
- A Cukorsüveg?
- Szerintem ott lesznek. Úgy hallottam, Hans azt mondta, megmutatják a feleségének a várost.
Olyan panorámái fog látni, amit sohasem felejt majd el. Csak ez lehet az a hely.
Indynek egyre kevésbé tetszett a dolog. Nem nagyon tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy az a
két ember, aki laposra verte a hajón, most erőszakkal magával cipeli Deirdrét. A néhány ház-
tömbnyi távolság megtétele után belekeveredett a keresztutcái eltorlaszoló közlekedési dugóba. A
sofőr leállította a motort, és türelmesen várni kezdett, hogy a többi kocsi megmozduljon.
- Mondja, nem lehetne egy kicsit rámenősebb? - sürgette Indy. - Sietünk. Valaki vár ránk, és nincs
sok ideje.
- Nyugodtan siethetnek, ha akarnak, de attól még semmivel sem fognak hamarabb odaérni sehova.
Legalábbis nem Rióban, és nem a Karnevál idején - felelte a sofőr.
Indy meglátott egy keskeny, az autótengeren át vezető ösvényt, de a sofőr nem sokat törődött a
lehetőséggel. Szélesen gesztikulálva tovább beszélt.
- Pihenjenek, és érezzék jól magukat. A barátjuk várni fog.
 - Ne beszéljen, inkább vezessen! - Indy előrehajolt a hátsó ülésről, és a sofőr válla fölött
kimutatott egy másik ösvényre. - Induljon! Használja ki az alkalmat!
- Nem New Yorkban van, miszter.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy itt az első ülésről irányítjuk a kocsit, nem a hátsóról.
Oron gyorsan mondott valamit a taxisnak. A portugál nyelvnek azt a gyors, helyi változatát
használta, amiből Indy egy szót sem értett. De bármiről is beszélt, elérte vele a kívánt hatást. A sofőr
hirtelen gázt adott, és úgy suhant át a kereszteződésen, mintha a dugó nem is létezne.
Indy hátra dőlt.
- Mint mondott neki?
- Azt, hogy maga egy nagyon gazdag ember, és ha öt percen belül elvisz minket a Cukorsüveghez,
a szokásos tarifa ötszörösét fizeti neki.
- Ez kedves volt magától. - Indy megpróbálta megtippelni, mennyibe fog ez kerülni neki.
Hirtelen egy másik menet jelent meg előttük, de a sofőr ügyesen bekormányozta az autót két
stráfkocsi közé, és csatlakozott a menethez. Az út szélén álló bámészkodók belestek a taxi hátuljában
ülő két maszkos emberre. Oron integetni kezdett, Indy pedig megigazította a kalapját, és közben azon
tűnődött, vajon fogja-e még élve látni Deirdrét. A következő saroknál a taxis elfordult, gázt adott, és
elhúzott a felvonulók sorától.
Kevesebb mint öt perc alatt elértek az óriási gránitkúp aljához. Indy közben előkészítette a pénzt,
és amikor a kocsi megállt egy köteg bankjegyet nyomot a sofőr kezébe. Még hallotta a férfi buzgó
hálálkodását, de Oronnal együtt máris tovább rohantak.
- Erre van a függővasút - mutatta az utat Oron.
Ahogy keresztülrohantak a sötétségen, Indy mélyen a tüdejébe szívta a sós ízű levegőt. Már elég
magasan voltak ahhoz, hogy megláthassak az öböl holdfényben csillogó vizét, de Indy egy pillantást
sem vetett rá. Nem azért jött, hogy a látványban gyönyörködjön.
Megérkeztek a jegyárusító bódéhoz. Indy megkérdezte az ablak mögött üldögélő embert, az elmúlt
tizenöt percben nem látott-e két férfit és egy nőt. Elkezdte magyarázni, hogy milyen volt a külsejük,
de a jegyes-ember félbe szakította.
- Ma éjszaka alig jött fel ide egy-két látogató. Mindenki odalent van a Karneválon.
- Szóval látta őket?
- Igen. Általában nem jegyzem meg az arcokat, de ma éjjel olyan kevesen voltak itt, hogy
emlékszem rájuk. Öt, legfeljebb hat perccel ezelőtt jártak itt.
Indy vett két jegyet, és még egy bankjegyet csúsztatott a férfi kezébe.
- Hogy nézett ki a nő?
- Nagyon fehér volt az arca.
Indy elkeseredve megrázta a fejét.
- A smink miatt. Nem látta, jól volt?
A férfi elgondolkozott.
- Úgy hallottam, az egyik kísérője azt mondta neki, semmitől sem kell tartania. Tudják, sokan
félnek a függővasúttól, mert azt hiszik, hogy leszakadhat a drótkötélpálya. Pedig még sohasem történt
ilyesmi.
- Mikor indul a következő gondola?
A jegyárusító megvonta a vállát.
- Majd ha érkezik még egy pár ember. Legalább hat utasnak kell összegyűlnie, hogy elindítsam.
Indy a zsebébe nyúlt, és a férfi kezébe nyomta a maradék pénzét. Az összeg körülbelül a
jegyszedő egy heti keresete lehetett.
- Nekünk most kell az a gondola.
A fickó egy szempillantás alatt eltűntette a pénzt.
- Rendben van Két perc.
- Miért kell olyan sokat várni?
- Két perc - ismételte a férfi. - Az nem olyan sok.
Kimentek a peronra. Indy idegesen járkálni kezdett. Lentről a városból felért hozzájuk a parádék
dobjainak puffogása, a kürtök harsogása. A kaotikus hangok kísértetiesen végighullámoztak az
éjszakában. Indy szorosan lehunyta a szemeit, de a vad kosztümökbe öltözött táncosok látványától
így sem tudott megszabadulni. A Karnevál számára olyan volt, akár egy rossz álom. Fel akart
ébredni, és rá akart döbbenni, hogy a saját ágyában, Deirdre mellett fekszik, de közben mégis tudta,
a lidércnyomásnak még nincs vége.
- Legalább jó helyen keresünk - mondta Oron.
- Igen. De vajon mit találunk?
Deirdre a függővasút gondolájából a városra meredt. Az ablakhoz szorították; a két férfi közre
fogta, és a kalózjelmezes, hátborzongató fickó egy pisztolyt nyomott az oldalába. Deirdre orrát
megcsapta a férfi bűzös lehelete. Sikoltani akart A gondolában rajtuk kívül még négy vagy öt ember
utazott, de a fegyveres gazfickó előre figyelmeztette, ha segítséget mer kérni, vagy akár megszólal,
egyszerűen lelövi.
Deirdre Rio alattuk vibráló fényeire bámult, és azon tűnődött, hol lehet Indy. Amikor sehol sem
találta a kapitány édesanyját, egy tolószékes kalóz gördült elé. Bemutatkozott - Mr. Carinonak
nevezte magát -, és közölte, hogy az idős hölgy az előcsarnokban várja. Deirdre ostoba módon
követte a fickót. Közben azon törte a fejét, miért találja ennyire ismerősnek a tolószékest. Valahol
már találkoztak. De hol?
Nem sokkal később rá kellett döbbennie, hogy Carino nem más, mint a menyétképű gazember, aki
a hajón rátámadott Indyre. Amint kiértek a bálteremből, egy másik kalóz lépett melléjük. Deirdre
azonnal ráismert: a hajó másodtisztje volt. Hirtelen mindent megértett és rájött, Indy nem tévedett.
Megpróbált elfutni, de elkésett. Carino kiugrott a tolószékből, elkapta, a társa pedig betömte a
száját. A körülöttük álló embereket nem nagyon érdekelte a dolog. Akik egyáltalán észrevették mi
történt, azok is csak nevettek.
- Itt van Marié Antoinette! - mondta egy nő.
Deirdre is csak egy volt a furcsa jelmezt viselők közül.
Amikor a függővasút állomáshoz értek, Carino kivette a szájából a pecket, elővette a pisztolyát,
és megfenyegette. Deirdre először megijedt, de egy idő múlva már semmivel sem törődött, és
beszélni kezdett.
- Miért akarják megakadályozni, hogy megtaláljuk Fawcettet? - kérdezte halkan, erőltetett
nyugalommal.
Egy percig azt hitte, Carino nem fog válaszolni.
- Engem nem érdekel, mi van Fawcettel. A megbízómat annál inkább.
- Bernardot?
Carino erre már tényleg nem felelt. Deirdre a termetes másodtisztre pillantott, aki úgy
helyezkedett, hogy a lehető legjobban eltakarja a többi utas elől.
Deirdrének fogalma sem volt róla, mi történik körülötte.
- Hogyan szerzett ilyen gyorsan munkát? Hogy került a hajóra? - kérdezte.
 A másodtiszt ránézett, majd elfordult. Carino azonban valószínűleg jó kedvében volt, mert
helyette is válaszolt.
- Hans New York kikötőjében pókerezett, és vesztett. Sajnos nem nézte meg, hogy kivel ül le
játszani. Mivel nem volt négyszáz dollárja, hogy megadja az adósságát, már úgy volt, hogy csak egy-
két törött lábbal hagyhatja el a várost. Ekkor közbeléptem, és a jövőbeli szolgálataiért cserébe
nagylelkűen kifizettem a tartozását. Éppen ilyen emberre volt szükségem.
A gondola lelassított, majd megállt.
- Még mindig nem értem, hogy Bernard miért csinálja ezt az egészet.
Carino megfogta Deirdre karját, és kivezette a kabinból.
- Ki az ördög az a Bernard? - kérdezte.
A gondola hirtelen nagyot zökkent, és magasan a város fölött lebegve megállt. Indy Oronra
meredt, aki csak egy vállrándítással felelt a ki nem mondott kérdésre. Ő sem tudta, mi történhetett.
Indy rögtön arra gondolt, hogy Carino és Hans piszkált bele a függővasút motorjába. Valószínűleg
sejtették, hogy követni fogja őket.
Csapdába estek; nem juthattak tovább, és nem fordulhattak vissza. Lehet, hogy hosszú órákat kell
majd a kabinban tölteniük. A szerelőbrigád leghamarabb reggel fog előkerülni, és amíg el nem
hárítják a hibát, Deirdre sorsa a két gazember kezében lesz.
- Lehet, hogy mindjárt tovább megyünk - mondta Oron reménykedve. - Időnként előfordul, hogy
leáll a szerkezet.
- Nem. Nem hiszem, hogy erről van szó. - Indy kinézett a gondolából, de csak fekete sötétséget
látott.
- Eszébe se jusson, hogy kiugrik! - mondta Oron.
- Lehet, hogy a hegyoldal csak néhány lábnyira van alattunk.
Oron megrázta a fejét.
- Néhány? Legalább száz lábnyira van, és iszonyatosan meredek. Úgysem sikerülne, de ha
valahogy mégis életben maradna, úgysem juthatna fel a hegycsúcsra.
Indy hitt Oronnak, de mégsem volt más választása.
- Felmegyek.
Mielőtt Oron bármit felelhetett volna, Indy kibújt az ablakon, és felmászott a gondola tetejére.
Felemelte a kezeit, megmarkolta a drótkötelet, és lassan, függeszkedve mászni kezdett. Így vagy úgy,
de mindenképpen fel akart érni a hegy tetejére.
- Indy Jones! A fene essen magába, jöjjön vissza! Úgysem tudja megcsinálni!
Indy nem törődött Oronnal. Tovább mászott.
Még csak néhány tucat yardnyi távolságot tett meg, mikor rádöbbent, a feladat sokkal nehezebb,
mint képzelte. Már bánta, hogy gondolkodás nélkül cselekedett. A meredek szögben felfelé futó
drótkötél olajos volt, és ami mindennél rosszabb volt, sehol sem látta a végét.
Átlendítette a kábel fölött a lábát, és megpihent. Gondolkodni akart. A kardja az oldalát verte; a
széles karimájú kalap leesett a fejéről. Ahogy fejjel lefelé lógott a sötét mélység fölött, már nem egy
merész muskétásra, sokkal inkább egy eszeveszett bolondra hasonlított.
Jobb lenne, ha visszafordulnék.
Furcsa nesz ütötte meg a fülét. A drótkötél rezegni kezdett. A gondola lassan elindult, és
egyenesen feléje tartott. Kétségbeesetten tovább mászott; egyik kezét a másik elé rakva haladt, a
lábaival pedig úgy kalimpált, mintha versenyt futna. De ezt a versenyt semmiképpen sem nyerhette
meg...
 - Jones! Jones! Vigyázzon!
Oron kiáltása szinte visszhangot vert a fejében. A gondola már közvetlenül a háta mögött volt.
Még egy másodperc, és lesodorja a drótkötélről! Megremegett a félelemtől. Ujjai lecsúsztak a
kábelről. Már ez sem számított. Á verseny véget ért.
Fél kézzel kapaszkodva oldalra lendült, és eleresztette a drótkötelet.
 8.
CUKORSÜVEG

Egyetlen pillanat-töredékkel azután, hogy eleresztette a drótkötelet, Indy teste a gondola elejének
csapódott. Kezei az ablaküvegnek ütköztek, és egy másodpercre sikerült megkapaszkodnia a keskeny
párkányban. Látta, ahogy Oron kétségbeesett arccal bámul rá. Ujjait vastag, csúszós olajréteg
borította, bőrét véresre horzsolta a kábel. Képtelen volt megtartani magát. Megcsúszott a keze, és
lezuhant. Kitárt karjai beleakadtak a gondola elején lévő ütközőbe; a lába a levőben kapálózott.
Kapaszkodj... Kapaszkodj! Ha leesel meghalsz!
Iszonyatos erőfeszítéssel megpróbált felkapaszkodni az ütközőre, de ahogy az egyik térdét rátette,
váratlan dolog történt. A gondola ismét megállt - olyat zökkent, mint egy autó, mikor valaki hirtelen
rálép a fékre. Indy lecsúszott az ütközőről. Rángatózva zuhanni kezdett, és már csak abban
reménykedett, hogy a hegyoldalon lesz egy fa, ami felfogja majd az esését. Hirtelen valami kemény,
sík felülethez koppantak a kezei és a térdei. Oldalra gördült. Egy faperon! Megúszta! Felnézett. Két
lábat látott; egy meglepett arc hajolt fölé.
- Már felértünk? - kérdezte Indy.
A férfi csodálkozva megkerülte, és kinyitotta a gondola ajtaját.
- Mr. Jones! Él? - harsant egy hitetlenkedő kiáltás. Oron kiugrott a gondolából, Indyhez rohant, és
talpra segítette.
Indy feltápászkodott, és megigazította a kardját
- Igen. azt hiszem... Hol vagyunk?
- A Morro da Urcánál - mondta a gépkezelő. - Félúton a csúcs felé.
- Miért álltunk meg? - kérdezte Indy.
A gépkezelő értetlenül nézett vissza rá.
- Itt mindig megállítjuk a fülkéket.
- Nem, úgy értem, hogy az előbb miért álltunk meg? Ott lent, mielőtt még ideértünk volna.
- A fülkék mindig megállnak, amikor a csúcsra érő kabinból kiszállnak az utasok - mondta a férfi
védekezően. - Különben mit keresett kint?
- Élveztem a friss éjjeli levegőt - felelte Indy.
- Még csak most érhettek fel - mondta Oron. - Jöjjön! Induljunk!
Indy azonban biztos akart lenni a dolgában.
- Néhány perccel ezelőtt kiszállt itt valaki?
- Nem, de ha maga is fel akar jutni a csúcsra, jobban teszi, ha a fülkében marad - mondta a
gépkezelő.
- Jól van, nem lesz semmi gond - mondta Oron, miközben becsukódott mögöttük az ajtó. - Még
soha életemben nem láttam ilyen őrültséget!
- Az embernek időnként ki kell használnia a lehetőségeket.
- Ez nem a legmegfelelőbb alkalom volt.
Indy egyetértett, de már ez sem számított. A gondola újra elindult az ég háttere előtt sötétlő csúcs,
A Cukorsüveg felé.
 Négyezerhétszáz-negyvenhárom mérfölddel északabbra Victor Bernard felpillantotta Grand
Central Pályaudvar órájára. Éjjel tizenegy óra tizennégy perc volt - Julián Ray már egy negyedórát
késett. Bernard egy ketrecbe zárt medve lépteivel járkált fel s alá. A vonatja perceken belül elindul,
de mielőtt felszáll rá, még meg kell tudnia, hogy mi történt.
Megpróbált megfeledkezni a múló percekről, és minden erejével arra koncentrált, amit majd
Guatemala Cityben kell tennie, hogy hozzájusson a számára félretett műtárgyakhoz. Tudta, néhány
embert le kell fizetnie, de nyugodtan áldozhat a célra, mert miután a nemzetközi piacon elad majd
egy-két darabot az ókori kincsekből, tekintélyes haszonra fog szert tenni.
Annak ellenére, hogy szüksége volt a pénzre, ez az utazás már nem is tűnt olyan fontosnak, mint
korábban. Brazíliában sokkal több forgott kockán. Újra felnézett az órára. A Jenébe! Hol a pokolban
van már Ray?
Bernard, az archeológus, és Julián Ray, a Maffia pénzbeszedőjéből lett bukméker furcsa párt
alkotott. Bernardnak azonban volt egy káros szenvedélye, és nem túlságosan törődött vele, ki tudja
kielégíteni a szerencsejátékok utáni leküzdhetetlen vágyát. Amikor Fawcett 1925. tavaszán
elindította az expedícióját, Bernard kapcsolatba lépett a bukmékerrel, és az ezredes ellen fogadott.
Bernard azt állította, Fawcett 1926. május 1-ig nem fog visszatérni a civilizációba. Ray
megvizsgálta az ajánlatot, és tíz az egyhez arányban Fawcett javára fogadott. Bernard megpróbálta
rávenni Rayt, hogy azt is kössék ki, hogy az ezredesnek meg kell találnia a bizonyítékot arra, hogy
Amazóniában létezik egy elveszett város, amiben fehérbőrű emberek laknak. Ray ezen az ajánlaton
csak nevetett, és azt mondta, erre egy külön fogadást kell kötniük.
Bernard valahonnan örökölt harmincezer dollárt, és a teljes összeget feltette Fawcett vereségére.
Arra számított, hogy győzni fog, és végre kifizetheti Raynek néhány régi tartozását. A bukméker
május 1-ig adott neki haladékot. Bernard tudta, ha Fawcett mégis előkerülne a meghatározott időig,
valóságos vagyont vesztene, ezért megtett néhány óvintézkedést. Segített Brenda Hilliardnak, régi
titkárnőjének, hogy átköltözhessen álmai városába, New Yorkba, és munkát kapjon Marcus Brodynál
- aki mellesleg Fawcett egyik bizalmasa volt. Egy ideig ez felesleges lépésnek tűnt, de most már
örült neki, hogy megtette.
Teltek a hónapok, és Fawcett felől nem érkezett hír. A tétek egyre szaporodtak, és a végén már úgy
állt a helyzet, hogy minden fogadónak, aki Fawcett visszatérésre tette a pénzét győzelme esetén
minden egyes dollárja helyett hatot kellett visszakapnia. Fawcett népszerű ember volt, és sokan
figyelemmel kísérték az addig expedícióit, így mindenki mellette akart fogadni. Bernardot kötötte az
eredeti megállapodás, ezért abban az esetben, ha az ezredes mégis előkerülne, mindent elveszít.
Ugyanúgy, ahogy Ray is, akinek egy egész vagyont kellett volna szétosztania a nyertesek között.
Végül, amikor már csak hal perc volt hátra a vonat indulásáig, Bernard felfedezte a kiürüli
peronon nyugodt léptekkel feléje közeledő bukmékert. Ray egy háromrészes öltönyt és kalapot
viselt: pomádéval bekent fekete haja éppen úgy ragyogott, akár tükörfényes cipői. Bernard tisztában
volt vele, hogy nem igazán célszerű nyilvánosan együtt mutatkoznia Ray-jel - semmi kedve sem volt
hozzá, hogy bárki rájöjjön, kapcsolatban áll ezzel a jellegzetesen alvilági alakkal -, de annyira
fontosnak tartotta a feladatot, amit rábízott, hogy még ezt is vállalta.
- Nos, megtudtál már valamit? - Bernard minden formalitást nélkülözve azonnal Raynek szegezte
a kérdést.
- Nyugi, Victor. Az egyik legjobb emberre bíztam a munkát.
Ray éppen olyan nyugodt és nyájas volt, mint mindig. Bernard túlméretezett, viszkető seggű
majomnak érezte magát mellette.
- Arra számítottam, hogy már lesznek híreid.
 - Mindannyian Rióban vannak, és minden rendben fog lezajlani. Azt hiszem, a részletekre nem
vagy kíváncsi.
- Nem akarok semmi erőszakot, Julian. Azt mondtad, hogy...
- Azt mondtam, hogy elvégeztetem a munkát, és az csak jó, ha közben senkinek sem esik baja. De
sajnos a világ nem tökéletes, barátom. Időnként előfordult, hogy bizonyos embereket csak durva
eszközökkel lehet meggyőzni szándékaink komolyságáról.
- Sejtem mivel - mondta Bernard. - Mindegy, az a lényeg, hogy Jones semmit se tehessen, amivel
rontani tudna az esélyeimen.
Bernardot megdöbbentette a Brendától szerzett információ. Előkerült Fawcett naplójának egy
részlete! Mi van akkor, ha az ezredes mégis eljutott az elveszett városba, és a lakói között él? Lehet,
hogy az öreg tényleg talált valamit? Bernard, a tudós kíváncsi volt, de szkeptikus. Bernard a
szerencsejátékos viszont tisztában volt vele, rajta már csak az segíthet, ha Fawcett mégsem bukkan
elő a határidő lejárta előtt. Ray kegyetlenül elbánt az adósaival, ezért Bernard semmiképp sem
veszthetett. Még élni akart.
- Ne aggódj - mondta Ray. - Inkább élvezd az utazást Banánföldre.
Bernardnak nem tetszett Ray gúnyos hangsúlya. Neki legalább olyan hivatása volt, ami az utóbbi
ötven évben elismert tudományággá változott. Ray bármilyen jólöltözött, bűnöző volt, és örökké az
is marad.
- Guatemalában nem csak banán van.
Ray megigazította a nyakkendőjét, és elvigyorodott.
- Mindenki foglalkozzon a saját dolgával, Dr. Bernard.
Bernard megfordult, és elsietett. Már futnia kellett volna, hogy elérje a vonatot, de időközben
meggondolta magát. Úgy döntött, hajóra száll, elmegy Bahiába, és megkeresi egy bizonyos pilótát,
akinek guajáva farmja van. Nem kockáztathat.
Miután a gondola megállt, Deirdrét gyorsan elvonszolták a többi utas közeléből. Ahelyett, hogy
átmentek volna a hegynek a város fölé magasodó oldalára, az óceán felőli rész felé indultak. Egy
szirten, a meredély fölött álltak meg.
- Mit akarnak csinálni? - kérdezte Deirdre.
A két férfi hallgatott. Carino intett Hansnak, aki elővett egy kötelet, és nekilátott, hogy a lány
dereka köré kösse. Deirdre hevesen tiltakozott, és segítségéri kiáltott. Carino azonnal a szájába
dugta a pisztoly csövét.
- Még egy szó, és meghal. Ha csendben marad, szép hölgy, lehet, hogy élve megússza a kalandot.
Megértette?
A pisztoly csöve Deirdre fogához koccant; érezte a fém ízét, orrába belemart a fegyverolaj bűze.
Elképzelte, hogy Carino meghúzza a ravaszt. A golyó áttörné a fogait, keresztülrobbanna az agyán,
és a tarkóján át távozna a fejéből. Megadta magát. Mozdulatlanná dermedt a félelemtől; lélegezni is
alig mert.
Carino eltette a pisztolyát, Hans pedig újra felpeckelte Deirdre száját. Végigvezették a kúp alakú
hegycsúcsról lefelé vezető sziklás ösvényen. Lent, a messzeségben a tenger ezüstös csillogással
vibrált a holdfényben, ám Deirdre képtelen volt felfedezni a látvány szépségét. Már semmi sem
tudott koncentrálni.
Amikor megálltak, Hans átdugta Deirdre hóna alatt a kötelet, a végét áthúzta egy hurkon, és jól
megszorította.
- Jól van, szép hölgy, ez a hely az a hely - mondta Carino. - Látja azt a fát?
 Deirdrének az járt a fejében, hogy egyedül Carino írhatta a kabinjuk tükrére, hogy „A halott az
halott”. Végül kényszerítette magát, hogy a fára, a gránitfalba kapaszkodó ványadt borókára nézzen.
Hans a tenger fölé nyúló ágra dobta a kötél másik végét.
- Egy ideig itt fog lógni, ezen az ágon. Ha jól viselkedik, és nem kapálózik, minden rendben lesz.
De ha elveszti az eszét, és táncolni kezd, nem ússza meg szárazon. Az az ág nem fogja megtartani
magát. Ha megroppan, le is fog törni. Minket nem izgat, ha lezuhan. Megértette? Nem mondhatja,
hogy nem figyelmeztettem magát.
Carino bólintott, Hans pedig meghúzta a kötelet. Deirdre felemelkedett a földről. Ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy valahogy kiszedje a szájából a pecket, de tudta, Carino igazat mondott, amikor az
ágról beszélt. Lenézett. Alatta a sziklafal majdnem függőlegesen zuhant alá a mélybe. A hónalja alatt
feszülő kötél a húsába vágott. Sajogtak a bordái. Ahogy még magasabbra emelkedett, és kilendült a
mélység fölé, belesikoltott a szájpecekbe. Már nem érdekelte, hogy mi van alatta - már csak a testét
kínzó fájdalommal törődött.
- Tűnjünk el innét! - mondta Carino. - Megjegyezte, szép hölgy? Csak semmi pánik. Rendben? Ha
túléli ezt a kis próbát, mondja meg a férjecskéjének, hogy ha élni akarnak, keressenek maguknak egy
másik kalandot. Ez átkozottul veszélyes. Megértette?
A két fickót elnyelte a sötétség.
A gondola még fel sem ért a hegy tetejére, de Indy máris megszólította a gépkezelőt.
- Két férfit és egy nőt keresünk. Látta merre mentek?
A gépkezelő kinyitotta a fülke ajtaját.
- A két férfi kalózkosztümöt viselt, és a nő pedig hosszú ruhát és parókát - mondta Oron.
- Éjszaka mindenki a város fényeire kíváncsi - mondta az ember. - Ezek a hárman viszont éppen a
másik oldal felé mentek.
Oron azonnal elindult a gépkezelő által mutatott irányba.
- Még idefent vannak? - kérdezte Indy.
A gépkezelő összeráncolta a homlokát.
- Még nem láttam, hogy visszajöttek volna.
Ahogy elindult a hegycsúcs öböl felőli oldala felé, az égen ragyogó hold fénye végigömlött a
sziklás tájon. Minden csendesnek és mozdulatlannak tűnt, de a nyugalom hamis volt. Indy a nevén
akarta szólítani Deirdrét, hogy a lány tudja, megérkezett, és hogy széttörje a csalfa némaságot. A
legszívesebben ordítozni kezdett volna, de mégis uralkodott magán.
- Mr. Jones!
Oron hangja riadt volt és komor.
- Mi az?
A tenger felé kémlelő magas néger olyan volt, egy szobor. Eltartott egy percig, míg Indy is
meglátta, amit Oron nézett. Az egyik fa ágán egy mozdulatlan test függött! Indy szerette volna hinni,
hogy nem Deirdrét látja, hogy a fehér paróka és a fodros ruhatömeg alatt csak egy báb, és nem egy
élő ember van. Az nem lehet Deirdre!
Aztán meglátta a lány arcát.
- Szent Isten! - suttogta.
Lerohantak a fa alá vezető sziklás ösvényen. Indy a szakadék szélére araszolt, és felnézett.
Megkönnyebbülten látta, hogy a kötél Deirdre mellkasára, és nem a nyakára feszül. A hold fénye a
lány arcára esett. Indy látta Deirdre pislant egyet, majd a rémülettől és a csodálkozástól tágra nyitja
szemét.
- Életben van - mondta Oron.
 - Le kell szednünk onnan.
- Csak óvatosan!
Deirdre felemelte a kezeit, és megpróbálta kitépni a szájából a pecket. Az ág - ami legfeljebb
olyan vastag volt, mint a csuklója - lefelé hajlott a súlya alatt.
- Ne mozdulj, drágám! - kiáltott fel Indy. - Ne törődj azzal a szájpecekkel. Mindjárt lehozunk ide!
- De hogyan? - kérdezte Oron.
- Éreztem, hogy a korbácsomat, és nem ezt a kardot kellett volna a magammal hoznom! - mormolta
Indy, és végiggondolta, milyen könnyedén Deirdre dereka köré tekerhetné a korbácsot, milyen
egyszerűen magához húzhatná. Az ág persze eltörne, de akkor már rég egymás karjaiban lennének.
De nem volt nála a korbács, így valami mást kellett kitalálnia.
- Oron, mit gondol, meg tud tartani a vállain? Megfogom Deirdrét, aztán maga visszahúz ide.
- Meg tudom tartani magát, de fogalmam sincs, hogy utána mit csináljunk.
- Meg kell próbálnunk. - Az ág még két ujjnyival lejjebb hajolt. - Most, vagy soha!
Oron bólintott, majd lekuporodott, és a nyakába vette Indyt. A steward felegyenesedett,
bizonytalan léptekkel kiment szakadék peremére, Indy pedig Deirdre felé nyúlt. Végtelen
óvatossággal Deirdre is kinyújtotta a kezét. Az ujjaik hegye már összeért, de Indy még mindig nem
tudta megfogni a lány kezét.
- Mr. Jones, elfelejtettem megmondani valamit - nyögte Oron.
- Mit? - kérdezte Indy, miközben még előrébb hajolt.
- Irtózom a magasságtól.
Hirtelen mind a ketten megtántorodtak.
- Ne nézzen le, Oron!
- Nem is tudok. Becsuktam a szemem.
- Akkor nyissa ki! - Indy Deirdre felé kapott, és megmarkolta a csuklóját. - Megvan! Menjen
vissza.
- Nem tudok... Nem tudok megmozdulni.
Indy maga felé húzta Deirdre karját, és amennyire csak tudott hátradőlt. Deirdre már
karnyújtásnyira volt a párkány szélétől, de ekkor Oron egyik lába megcsúszott. A néger óriás hanyatt
vágódott, és maga alá gyűrte a nyakában ülő embert. Deirdre keze kicsusszant Indy olajos ujjai
közül. Az ág eltört. Deirdre lezuhant a mélységbe.
Indy oldalra gördült. Deirdre eltűnt! A szívét majd szétvetette a fájdalom. Előre nézett, és
meglátta, hogy a lánynak valahogy sikerült megkapaszkodnia a falban. Indy megkönnyebbült, hogy
Deirdre még életben van, de ugyanakkor kétségbe esett, hogy bármelyik pillanatban belezuhanhat a
halálba.
- Ó, Istenem! Gyorsan, eresszen le! - sziszegte.
Oron megmarkolta a bokáit, Indy pedig fejjel előre átcsúszott a perem fölött, és lekúszott a
szakadékba. Vér tolult a fejébe; vér dobolt a halántékán, vér ordított a füleibe. Kinyújtotta a karját,
ám Deirdre keze még mindig néhány ujjnyi távolságban volt tőle.
- Még egy kicsit, Oron.
- Nem tudok tovább menni. Ha előrébb megyek, mind a hárman lezuhanunk.
Indy érezte, hogy valami a karjának ütődik. A kard! A derekához nyúlt, és lassan, óvatosan kihúzta
a kardot, majd a markolatot lenyújtotta Deirdrének. A lány mindkét kezével belekapaszkodott.
Ahogy megfogta, a penge egyre jobban kicsúszott Indy markából.
- Nem tudlak megtartani! - ordított le Deirdrének. Fogalma sem volt róla, mit tehetne.
- Mr. Jones! - kiáltott fel Oron. - Siessen!
 - Még mindig nem érem el.
Végül Deirdre oldotta meg a problémát. Valahogy a falhoz támaszkodott, megfogta a mellét
körülfogó kötél lelógó részét. Lejjebb csúsztatta a kezét, és addig ismételgette a mozdulatot, míg
végül a rajta lévő ágdarabbal együtt a markába kapta a kötél végét. Meglóbálta a kötelet, az ágat, és
úgy ahogy volt felhajította Indynek.
Indy elkapta az ágat, és gyorsan megfogta a kötelet. Kihúzta az ágat a hurokból, elhajította, és a
karjára, majd a mellére húzta a hurkot.
- Megvan! - kiáltotta. - Húzzon fel!
Oron nem felelt. Egyetlen szót sem szólt.
- Oron?
- Sajnálom, hogy így kell történnie, Mr. Jones, de meg kell tennem.
- Micsoda? - Indy oldalra fordította a fejét, és felnézett. Oron egyik oldalán Carino, a másikon
Hans állt. Mind a hárman őt nézték, és rögtön látszott rajtuk, hogy eszük ágában sincs segíteni.
- Ne eresszen el, Oron! - kiáltotta Indy.
- Oron is benne van a játékban, Jones - károgta Carino. - Nem egészen így terveztük el a dolgot,
de ami bejön az bejön. Igazam van? Ereszed el, Oron.
- Én úgy tudtam, hogy senkit sem kell megölnünk! - morogta Oron.
- Ereszd el, vagy te is vele mész!
Indy érezte, hogy Oron ujjai szétnyílnak. A következő pillanatban fejjel előre zuhanni kezdett, és a
kötél másik végére kötözött Deirdrét is magával rántotta. A halál száguldott feléjük: a halál, ami
lustán kinyitotta fekete száját, hogy elnyelje őket...
A következő dolog amit felfogott az volt, hogy sápadt, szürke fényben lebeg, és köd gomolyog a
lábai alatt. Egy hangot hallott; valaki beszélt. Az ő nevét mondta!
Hol van? Ki szól hozzá? Semmit sem érzett. Gyermekkorában ilyennek képzelte a halált, vagyis
azt, ami a halál után következik. Rengeteg köd, és valaki, arra vár, hogy elmondhassa, mi lesz ezután.
Oldalt fordította a fejét, és meglátta - Deirdrét. A lány szemei nyitva voltak. Egy kötél végén
függött; a kendő, amivel betömték és bekötötték a száját, a nyakában lógott.
Ez nem valami gyermekkori látomás! Ez a valóság.
- Indy?
- Hol vagyunk?
- Istenem, már azt hittem, többé nem térsz magadhoz. Jól vagy?
Hirtelen minden az eszébe jutott.
- Mióta...?
- Már hajnalodik.
Indy felnézett. A kötél, aminek a két végén lógtak, valahogy fennakadt egy vascöveken.
- Ezt nem tudom elhinni!
- Eléred? - kérdezte Deirdre.
- Elérni? Mit?
- Azt a cöveket. Fel tudnánk mászni a sziklafalon. Fel, egészen a tetejéig. A hegymászók hagyták
itt. Egész végig ilyen cövekek vannak a falban. Én is egy ilyenbe kapaszkodtam... Emlékszel?
- Halványan.
Indy Deirdrére pillantott.
- Jó, hogy ilyen higgadt vagy.
- Viccelsz? Amint megszabadultam a szájpecektől, rögtön segítségért kiabáltam. Ordítottam, a-
hogy a torkomon kifért, de csak annyit értem el vele, hogy teljesen berekedtem.
 Indy próbaképpen megrántotta a kötelet. A mozdulattól éles fájdalom hasított a mellébe. Fél
kézzel sziszegve felhúzódzkodott, a másik kezével pedig megmarkolt egy cöveket. A kötél meglazult,
majd ismét feszessé vált, de Deirdre lejjebb csúszott.
- Minden rendben? - kérdezte Indy.
- Egy cöveken állok. Karnyújtásnyira vannak egymástól. Nem igaz, hogy nem látod őket!
Indy felnézett, és megpróbált megfeledkezni róla, hogy majd szétrobban a feje, és fáj a mellkasa.
Meglátta a cövekeket.
- Rendben. Felkészültél?
- Azt hiszem.
Indynek eszébe jutott valami.
- Kibújjunk a kötélből?
- Ó, nem! Nehogy megtedd! Ne felejtsd el... Jóban és rosszban... Akár sikerül, akár nem,
maradjunk együtt.
- Igaz. Összeházasodtunk.
- Igen. Már majdnem egy teljes napja a feleséged vagyok - mondta Deirdre.
- Csodálatos a nászutunk. nem?
- Felejthetetlen!
Indy felnyúlt, megmarkolt egy cöveket, majd a következő után nyúlt. Már biztos volt benne, hogy
sikerülni fog.
 9.
HOTEL PARAÍSO

Mintha Nigériában lennénk, gondolta Indy, miközben Deirdrével együtt áthaladt a zsúfolt
piactéren. Sao Salvador da Bahia de Todos os Santos - vagy egyszerűbb, köznapi nevén: Bahia -
alsóvárosában jártak. A települést sokan a brazil-afrikai kultúra fellegvárának tartották, és hamar
kiderült, hogy ez valóban így is volt. Rio sikkes, gyors tempójú, latin stílusát helyett itt egy állandó
ritmikus lüktetést lehetett érezni, a világi mágiát, ami a szívekből, az emberek nyelvéről áradt, és
Afrikából, az ősi időkből eredt.
Egy bő, pamutruhába öltözött nő nagóul - az afrikai yorubák nyelvén - gyümölcsre alkudozott.
Mellette egy rakás kosár mögött egy magas férfi Indynek rögtön Oron jutott róla az eszébe - a falnak
támaszkodva figyelte, ahogy a pár elhalad előtte. Egy érett mangókkal megrakott pult mögött, egy
magas széken egy fiatal nő ült, és időnként megsimogatta vagy elringatta a karjában tartott
csecsemőjét.
Egy nappal azután, hogy sikerült túlélniük a Cukorsüvegnél történteket, Indy és Deirdre felszállt
egy észak felé tartó teherszállító hajóra. A bárka többször kikötött, így a Bahiába vezető út majdnem
olyan sokáig tartott, mint a New-York - Rio közötti utazás. De nem siettek sehová, és útközben
legalább begyógyulhattak az előző kaland során szerezett kisebb sebeik.
Most. Carino és a társai halottnak hitték őket, végre nyugodtan foglalkozhattak tulajdonképpeni
céljukkal. Először azt kellett megtudniuk, ki küldte el Brodynak a Fawcett ezredes naplójából
kitépett lapokat. Ezt a rejtélyt sokkal nehezebb volt kideríteni, mint Indy gondolta. Egyetlen nyom
volt csupán, amin elindulhattak: a szálloda, aminek a neve a boríték hátoldalán szerepelt. Eddig
azonban még ezt sem sikerült megtalálniuk.
Érkezésük után rögtön megkérdeztek egy embert, nem tudja-e véletlenül, hogy juthatnának el a
hotelbe. Az illető a csomagjaikra nézett, aztán válasz helyett csak nevetett. Két másik járókelő azt
felelte, fogalmuk sincs róla. hol lehet Végül egy nő azt tanácsolta Deirdrének, hogy keressenek
maguknak egy másik szállodát. Ezt meg is tették, de utána rögtön elindultak, és folytatták a
nyomozást. Indy nem tudta, mit tesznek majd, ha nem sikerül megtalálniuk a hotel Paraísot. de nem
adhatták fel ilyen könnyen, mert nem lett volna fair Brodyval szemben.
Egy hangos mennydörgés az égre vonta Indy tekintetét. Fenyegető, lila viharfellegek kúsztak a nap
maradványai felé.
- Keressünk egy helyet, ahol ehetünk valamit - javasolta Indy.
- Jó ötlet. Menten éhen halok.
- Mit szólnál ehhez? - Indy egy vászontetős nyitott konyha mellett álló hosszú faasztalra mutatott.
Deirdre bizonytalanul a két kövér, színes szoknyát és fehér blúzt viselő szakácsnő keze alól
kikerülő ételekre pillantott.
- Tényleg itt akarsz enni? r
- Miért ne?
Deirdre megvonta a vállát.
- Igaz. Miért is ne.
Az asztal körül már ültek egy páran, de azért ők is leültek a végébe. Sült halat, kókusztejes párolt
rizst, főtt kukoricát, és tapiókatortát rendeltek. A levegőben halszag, fűszerillat, ganéj és iszapbűz
terjengett. A fejük körül legyek zümmögtek, a közelben egy kóbor kutya leste a maradékokat.
- Hát nem olyan, mint a Mauretania - mondta Deirdre.
- Gondold azt, hogy piknikezünk - felelte Indy.
- Jól van. Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha hozzászokom az Ilyesmihez. Elvégre a dzsungelbe
készülünk.
Mire az étel megérkezett, Indy már csak egyetlen dologra tudott gondolni: az evésre. Gyorsan
felfalt mindent, ám Deirdre már kevésbé lelkesedett az ételért. A tapiókatortát a kutya elé dobta.
Az asztal túlsó végében egy karcsú, barnabőrű férfi ült. Egész idő alatt Indyéket nézte. Hatalmas
éjfekete szemei voltak; a haja göndör volt, és nem lehetett több huszonegynéhány évesnél.
- Bocsássanak meg, barátaim - mondta. Elég tűrhetően beszélt angolul. - Akarják látni a várost?
Van egy taxim. A nevem Hugo. - Deirdrére nézett, és szélesen elmosolyodott. - Ismerem a legjobb
boltokat. A legolcsóbbakat.
- Ó, ez csodálatos - mondta Deirdre. - El tudna vinni minket a Hotel Paraísoba?
Hugo kényszeredetten elmosolyodott, és végigmérte őket.
- Miért akarnak odamenni? Még egy turista sem kérdezősködött arról a helyről.
- Tudja, hogy hol van? - kérdezte Indy.
- Természetesen.
Deirdre megcsóválta a fejét.
- Akkor a többiek miért nem tudták? Már legalább egy tucat embert megkérdeztünk.
Hugo előre hajolt.
- Mert semmibe sem akarnak belekeveredni. Maguk nem idevalósiak.
Indy eltolta mag elől a tányérját.
- És ennek mi köze van a dologhoz?
- Hát, tudják, a Paraíso nem valami közönséges szálloda.
- Ó! Talán arra gondol, hogy egy kupleráj? - kérdezte Indy.
- Indy! - kiáltott fel Deirdre. - Ne olyan hangosan!
Hugo felnevetett, és megrázta a fejét.
- Nagyon vicces, barátom. Ha akarják, elviszem oda magukat. Biztos van egy-két kérdés, amire
választ szeretnének kapni.
- Pontosan így van. Valóban szeretnénk megtudni egy pár dolgot - mondta Indy miközben felálltak
az asztal mellől.
- Aki a Hotel Paraísoba olyanok mennek, akik valamire választ akarnak kapni. Eddig még
találkoztam olyan turistákkal, akik feltették volna a kérdéseket.
Indy és Deirdre meglepetten összenézett. Keresztülmentek a piactéren, elhaladtak a halas- és
gyümölcsös pultok előtt, majd a kirakott edények és kosarak előtt is. Fogalmuk sem volt róla, Hugo
miről beszélt.
- Mi valójában nem turisták vagyunk - mondta Indy. Meg akarta kérni Hugót, hogy meséljen nekik
a szállodáról, de végül mégsem tette meg. Úgy gondolta, nemsokára úgyis éppen elég jól
megismerik majd.
Indy és Deirdre Hugo nyomában átvágott a zsúfolt piacon, és kiért az útra. Nem tűnt fel nekik,
hogy az egyik papayával megrakott pult mögül két férfi figyelte minden lépésüket.
- Úgy látszik, máris szereztek maguknak egy új barátot. - Carino kilépett a gyümölcshalom mögül.
- Ez csak egy sofőr - felelte Oron, miközben a trió után indultak. - A hozzá hasonlók mindig
ráerőltetik magukat a turistákra.
 - De ezek valójában nem turisták - ismételte Carino Indy szavait.
Carinonak fogalma sem volt róla, mit csináljanak Indyékkel. El sem tudta képzelni, hogy élhették
túl a Cukorsüvegnél történteket. Amikor pusztán óvatosságból benézett a riói szállodába, megtudta,
hogy Jones és a felesége kijelentkeztek. A portás megesküdött, hogy látta őket elmenni.
Carino és Oron a következő vonattal átutazott Bahiába. Julián Raytől tudták, ha Jones mégsem
törődik a figyelmeztetéssel, minden bizonnyal ezen a helyen kezdi meg a kutatást. Ray erre a
lehetőségre is gondolt; a parancsa egyszerű és egyértelmű volt: meg kell ölni Jonest és a feleségét.
Oron és Carino szorosan Jonesék nyomában maradt. A piactéren is követték őket, és csak akkor
maradtak le tőlük, amikor a kiszemelt áldozatok kiléptek a szamarakat és lovakat árusító kupecek
közül, és ráfordultak a keményre taposott földútra. A sofőr egy viharvert Tin Lizzie-re mutatott, majd
hosszas kurblizás után nagy nehezen beindította a motort.
- Most aztán elintézzük őket - mondta Carino ahogy a távolodó autó után néztek.
- Úgy érti, hogy elintézi őket - javította ki Oron. - Ebben állapodtunk meg. Én csak Útikalauz és
tolmács vagyok. Nélkülem sohasem tudta volna meg, hogy mi az ördög történik a Hotel Paraíso-ban.
Carino még mindig nem volt biztos benne, hogy mindent megértett, és nem tudta, Jones hogyan fog
találni a hotelben bármit, ami Fawcett nyomára vezetheti. Pillanatnyilag azonban nem is Jones,
sokkal inkább Oron bosszantotta. Már az is elég kellemetlen volt, hogy a fickó nélkül, egyedül
sehogy sem boldogult volna el ebben az átkozott városban. Ráadásul Oron már annyira
felbátorodott, hogy ellenkezni mert vele.
Carino elkapta Oron karját, és a könyékhajlatába mélyesztette az ujjait. Oront mozdulatlanná
dermesztette a fájdalom.
- Jó pénzt kapsz tőlem, és csak ez számít. Ha azt mondom, hogy ölnöd kell, akkor ölni fogsz.
Megértetted?
- Rendben van - morogta Oron.
Carino még jobban megkeményítette a szorítását.
- Nem hallottam!
- Igen, uram. Megteszem!
A felsővárosban, a hegy oldalában egy háromszintes, stukkós épület állt: a Hotel Paraíso. Az
őszibarack színű szálloda egy kanyargós utcában állt; a második és a harmadik szinten mahagóni
balkonok voltak, amelyekről jó kilátás nyílt a zsúfolt alsóvárosra és az öbölre. Hugó kinyitotta a
bejárati ajtót, és mind a hárman beléptek az üres hallba. A falak belső oldalát porrá zúzott tengeri
kagylókból és homokból kevert vakolat fedte, a padlót napon kiégetett kerámialapok borították. A
hall távolabbi végében, a recepciós pult mellett egy kétszárnyú ajtó nyílt a buja növényzettel benőtt
udvarra.
Deirdre az udvar felé indult, Indy pedig a pulthoz lépett. Portásnak nyoma sem volt; a pult tetejét
vastagon belepte a por. Ide már régóta nem jelentkezett be senki, gondolta Indy.
- Úgy tűnik, az egész ház üres. - Indy a nadrágjába törölte a kezeit.
Hugó egy csigalépcsőre mutatott.
- Kövessenek!
- Mi van odafent?
- A terriero - felelte Hugo, és elindult a félemelet felé.
Indy egy pillanatig elgondolkozott, és újra kimondta a Hugótól hallott szót. Hirtelen mindent
megértett. Már tudta, hova kerültek, és miért volt olyan különös Hugo hangja, amikor a szállodáról
beszélt.
 Kinézett az udvarra.
- Deirdre!
Egy kövér esőcsepp koppant a kalapjának.
- Deirdre? - Még egy esőcsepp hullott rá. Hova a pokolba mehetett?
- Itt vagyok, Indy.
- Mit csinálsz? Gyere! Hugo ránk vár.
Deirdre az udvar közepén álló szökőkút túlsó oldalánál térdelt. A lábai előtt egy elefántfül
nagyságú filodendron alatt egy fekete anyamacska hevert a kölykeivel.
- Hát nem aranyosak?
- De igen, azok. - Indy Deirdre mellé állt, és idegesen körülnézett. - Valószínűleg áldozaü állatok.
- Tessék?
- Ez egy candomblé templom.
- Mi az a candomblé?
- Menjünk be. Mindjárt esni fog. - Indy megfogta Deirdre karját, felsegítette, majd miközben
visszamentek a házba megszorította a kezét. - Ez egy régi yoruba vallás. A rabszolgák hozták át ide,
és időközben keveredett a kereszténységgel.
- Keveredett? Hogyan?
- A hívők a katolikus szenteket imádják, de közben mindegyiket egy hasonló tulajdonságokkal
rendelkező yoruba istennek tartják.
Beléptek a hallba.
- És mi köze van ennek a macskákhoz? - kérdezte Deirdre suttogva.
- Talán semmi. A csirkéket és a birkákat valószínűleg jobban kedvelik.
- Megölik az állatokat? Feláldozzák őket az isteneiknek? Ez borzasztó!
- Miért? Ti, skótok is megölitek a birkáitokat, és az Államokban sem hagyják életben a teheneket.
- Az más.
- Más? Az áldozatok bemutatása során gyorsan és viszonylag fájdalommentesen végeznek az
állatokkal. Ennél sokkal rosszabb halált is el tudok képzelni.
Deirdre elfintorodott.
- Mindig furcsa humorod volt.
Elindultak a csigalépcsőn.
- Hugó! - kiáltotta Indy. Végigmentek a magasföldszinti helyiségen, majd befordultak egy sötét
folyosóra. - A fenébe! Eltűnt.
- Most hova megyünk? - kérdezte Deirdre.
- Talán éppen most ugrunk bele az áldozati üstbe.
Deirdre belekapaszkodott Indy karjába.
- Ne mondj ilyeneket! Talán jobb lenne, ha eltűnnénk innét...
- Ide indultunk. Ez az egyetlen nyom, amit követhetünk.
- Tudom, de...
- Indy! Erre.
Hugó egy nyitott ajtóban állt.
Deirdre megszorította Indy karját.
- Neked tetszik ez a dolog?
Indy megvonta a vállát.
- Majd meglátjuk.
Beléptek az ajtón. Indyt meglepte a helyiség mérete. A hosszú, folyosószerű szoba tíz-tizenkét láb
széles lehetett, és legalább ötször olyan hosszú. Három vagy négy hotelszoba közfalait kellett
kiverni ahhoz, hogy kialakítsák ezt a hatalmas termet. Az ajtóval szemközti ablak üvegtáblája mögött
hatalmas villám hasított végig az égen. Indyt egy pillanatra elvakította a ragyogás. Hugó becsukta az
ajtót, és intett, kövessék. A helyiség túlsó végében egy oltár állt - egy fehér terítővel letakart asztal,
rajta néhány ikon. Az oltár egyik oldala mellett egy hintaszék állt, a másik oldalon egy faasztal,
előtte és mögötte két pad.
Az oltártól néhány lábnyira megálltak. Hugo egy másik ajtóhoz ment, és hármat koppantott rajta.
Az ajtó kitárult. Hugo pár szót váltott valakivel, belépett a másik helyiségbe, és behúzta maga
mögött az ajtót.
- Eddig eljutottunk - mondta Deirdre. - És most mi lesz?
- Várunk.
Indy közelebb lépett az oltárhoz, és a katolikus szenteket, a fejdísze indiánokat, és a néger
rabszolgákat ábrázoló szobrokra pillantott. A szobrocskák mellett egy üres borospalack, egy fekete-
vörös fonott fedeleskosár hevert, kicsit arrébb virágokkal teletömött vázák és gyógynövényekkel teli
tálak álltak. Az oltár-asztalon szabadon maradt helyet gyertyák foglalták el, de csak egyetlen egyet
égett. Az égő gyertya mellett egy ónedény állt, benne aprópénz, és néhány bankjegy.
- Indy! Az oltár alatt... - mondta Deirdre idegesen.
Indy benézett az asztal alá. Első pillantásra csak egy rothadó gyümölcsökkel teli tálcát látott, de
aztán az egyik asztalláb melleit felfedezett egy agyagtálat. Vér volt benne.
- Bíztató.
- Ó! Csodálatos! Egyszerűen csodálatos!
- Lehet, hogy csirkevér - mondta Indy. Legalábbis remélem, tette hozzá gondolatban.
Újra kinyílt az ajtó, ami mögött Hugo egy perccel korábban eltűnt, és egy néger vénasszony lépett
be a terembe. Magas volt és szikár; bokáig érő, bő fehér ruhát viselt. Mezítláb volt. Úgy nézett ki,
mint egy száraz, mahagóniszínű bőrrel bevont csontváz. Ugyanúgy lehetett ötven éves, mint
nyolcvan. Rövid, bolyhos haja olyan volt, akár egy maréknyi hópihe.
Egy harminc év körüli, magas, karcsú, ruganyos táncos léptekkel járó férfi követte. Indy
döbbenten látta, hogy a fickó haja vörös, bőre nem fekete, csak napbarnított, szemei sápadt kékek.
Indy tudta, Brazíliában sokszor előfordul, hogy a fehér emberek is hisznek az afrikai eredetű
vallásokban, de ennek ellenére valahogy furcsának találta, hogy ez a férfi pontosan olyan,
amilyennek Fawcett az elveszett város lakóit leírta. Vagy lehet, hogy az egész pusztán a véletlen
műve?
A férfi egy bedugaszolt üveget állított az asztal végére.
- A sofőrjük odakint várja magukat - mondta anélkül, hogy Indyre nézett volna.
. - Jól van. - Indy elhatározta, nem hagyja megfélemlíteni magát. Egy ilyen célzás kevés ahhoz,
hogy kidobják őket.
A vénasszony Indy és Deirdre elé állt.
- A nevem Júlia. Én vagyok a babálorixá. Mit akarsz?
- Mit mondott, mi ő? - suttogta Deirdre.
- A szentély papnője - felelte gyorsan Indy, majd ő is megmondta a nevét, és bemutatta Deirdrét. -
Van egy kérdés, amire választ szeretnénk kapni. Csak annyit akarunk tudni, hogy...
Júlia egy kézmozdulattal elhallgattatta, és egy hosszú percig Indy markáns arcába bámult.
- Messziről jössz, valami nagy és fontos dologra készülsz, valamit kérdezni akarsz tőlem, és azt
hiszed, én vagyok az egyetlen, aki tudja a választ.
Ezt nem volt nehéz kitalálni, gondolta Indy.
 - Így van - felelte. - De nem azért vagyunk itt, hogy megkérjünk, varázsolj nekünk valamit. Én csak
a naplóról akarok kérdezni valamit. Fawcett naplójáról. Mi tud róla?
- Ülj le - mondta a vénasszony, és az egyik padra mutatott. - Még nem érkezett el az ideje, hogy
feltedd a kérdést.
Indy nem mozdult.
- Szerintem pedig éppen megfelelő rá az idő.
A férfi előre lépett, de a babalorixá visszaparancsolta.
- Amint felkészült, Joaquin felelni fog maguknak - mondta határozottan.
Indy a vöröshajú férfi felé fordult.
- Maga Joaquin?
- Az én nevem Amergin. Júlia segédje vagyok. Joaquin még nem érkezett meg.
Indy egyre türelmetlenebbé vált, de egyre jobban feléledt benne a remény.
- Joaquinnál van a napló? - kérdezte.
- Semmit sem tudok a naplóról - felelte Júlia. - Joaquin Xango fia.
Hát persze!, gondolta Indy. Joaquin nem egy közönséges ember, hanem egy szellemlény. Indy nem
ismerte túl jól a yoruba istenek panteonját, de azt tudta, Xango közéjük tartozik.
- Ki az a Xango? - kérdezte Deirdre.
Júlia úgy nézett a lányra, mintha csak most venné észre. Elmosolyodott.
- Xango a tűz, a mennydörgés és a villámok szentje. A segítségével legyőzhetjük az ellenségeinket
és a nehézségeket. Szent Barbarában is őt látjuk. Ők ketten egy és ugyanaz a lény.
- Ó! Ez érdekes - mondta Deirdre óvatosan.
Deirdre volt Indy legkitűnőbb diákja, de a görög, a kelta és a germán mítoszokon kívül nem sok
mindent ismert Zavarodottan és csodálkozva nézte, mi történik körülötte. Indy megértette a
bizonytalanságát. A yorubák számára a mítoszok nem mesék voltak, hanem a mindennapi valóság.
Indy rájött, semmivel sem tudja rábírni Júliát a beszédre. Mellesleg nem nagyon érdekelte, honnan
szerzi meg az információkat - lényeg az volt, hogy megtudja, amit akar.
- Akkor kifaggatom Joaquint - mondta, és Deirdrével együtt leült a padra. Levette, és maga mellé
tette a kalapját. Júlia a hintaszékhez lépett, és úgy roskadt bele, mintha a beszéd kiszívta volna
minden erejét.
Amergin előre lépett, és közölte Indyvel, mennyibe fog kerülni a szertartás Indy gyorsan
átszámította az összeget. Ennyiért New Yorkban legfeljebb egykét üveg sört kaphatna. Amergin
kezébe nyomta a pénzt, aki az oltáron álló ónedénybe dobta a bankókat.
Júlia maga elé meredt, és előre-hátra hintázott a székével. Lassan bólintott, és éneklő hangon
beszélni kezdett. A nago nyelvet használta. Amergin mellé állt, és ő is kántálni kezdett. Indynek
fogalma sem volt róla, hogy mit mondhatnak, de sejtette, hogy Xangohoz, és a többi yoruba istenhez
könyörögnek.
A babálorixá mozdulatai fokozatosan felélénkültek, a hangja egyre erősebbé vált. Amergin
meggyújtott egy szivart, és a kezébe adta. A vénasszony pöfékelni kezdett, és tovább motyogott. A
segédje megrázott egy rézcsörgőt. Odakint villám lobbant; a mély, fenyegető dörgés szinte
beborította a termet. Júlia teste megremegett. A szájából kicsurrant a nyál. A szivar a padlóra esett.
- Mi baja van? - kérdezte Deirdre suttogva.
- Transzba esett - felelte Indy ugyanolyan halkan.
Júlia előredőlt, és féltérdre rogyott. Olyan mozdulatot tett, mintha a leejtett szivar után nyúlna, de
ehelyett kopogtatni kezdett a padlón, és nagyot csettintett az ujjaival.
- Most mit csinál? - kérdezte Deirdre.
 Indy megrázta a fejét.
- Nem tudom.
Amergin felvette a szivart, és eléjük lépett.
- Joaquin megérkezett - jelentette be. - Ő egy rabszolga volt, és a múlt század elején élt. Volt egy
állata. Egy kígyó. Most azt hívja.
- Remek. - Joaquinnak annyi állata lehetett volna, gondolta Indy, miért éppen egy kígyót kedvelt
meg? Vagy ha már így van, miért nem tartja magánál?
Joaquin felállt, és járkálni kezdett. A kezeire pillantott, majd mosolyogva végignézett a testén.
- Ó...! A test. Újra a lovam hátán ülök. - A hangja mélyebb volt, mint Júliáé. Fiatalos léptekkel
körüljárta a szobát.
Amergin újra meggyújtotta a szivart, és Joaquin kezébe nyomta.
- Júliát nevezi a lovának - magyarázta Indyéknek.
- A másik... Az előző életében is szivarozott? - kérdezte Deirdre.
- A füst megtisztít és védelmez. Lehetővé teszi, hogy Joaquin úgy ülje meg a lovát, hogy Júlia ne
sérüljön meg - magyarázta Amergin. - Amíg Joaquin itt van, Júliát nem érheti baj.
Indy ezt nem hitte el, de a véleményét megtartotta magának.
Joaquin közben megállás nélkül pöfékelt. Már egész füstfelleg lengte körül. Fel- s alá járkált; az
arca felélénkült, a szemeiből különös fény áradt. Hirtelen megállt, és a karja belső oldalán elnyomta
a szivart. Szikraeső és hamu hullott a padlóra.
Joaquin elhajította a szivart. Az asztalhoz lépett, és felemelte a borospalackot. Kihúzta a dugót, és
a szájához emelte a félig telt üveget. A bor egy része végigfolyt az arcán, a nyakán. Két vagy három
korttyal az egészet kiitta.
Félredobta a kiürült palackot- Az üveg darabokra tört a terrakotta padlón. Villám lobbant, és
néhány másodpercre furcsa fény ragyogta be a helyiséget. Joaquin alakja a ragyogásban azokhoz a
színészekhez vált hasonlatossá, akiket Indy gyermekkorában a reszkető mozifilmeken látott.
Joaquin meztelen talppal végigment az üvegszilánkokon. Ha érzett is fájdalmat, nem mutatta ki. A
felharsanó mennydörgés még kísértetiesebbé tette a látványt.
Joaquin hirtelen sarkon fordult, és lndyre mutatott.
- Kik vagytok? - kérdezte portugálul.
- Mondja meg neki - javasolta Amergin.
Indy újra bemutatta magukat.
- Miért hívtatok ide?
- Fawcett ezredesről szeretnénk megtudni valamit.
Joaquin erotikus mozdulattal előre-hátra himbálta a csípőjét, és felnevetett.
- Ő a ti emberetek? Tele van férfierővel. Semmi máshoz nem ért. Semmivel sem törődik, csak
azzal!
Ha ez kinyilatkoztatás, gondolta Indy, a vénasszony, vagyis Joaquin meglehetően nagyot téved
Igaz, hogy Fawcett különc ember, de emellett tipikus angol, és legalább hatvan éves.
- A napló. - Indy megpróbált rátérni a lényegre. - A naplóról beszélj!
Joaquin úgy tett, mintha nem hallotta volna Előre hajolt, és Deirdre arcába meredt. A lány
hátrahőkölt.
Joaquin rámutatott.
- Te nemsokára utazni fogsz az asztrális síkon.
- Mit mondott? - kérdezte Deirdre.
- Össze-vissza locsog - felelte Indy.
 Joaquin Indy elé lépett, és felállította. Egyik kezét Indy halántékára szorította, éppen arra a púpra,
amit a Cukorsüvegről való lezuhanása közben szerzett.
- Veszélyben az életed. Komoly veszélyben. Védelemre van szükséged. - Joaquin Amerginre
nézett, és csettintett az ujjaival.
A segéd óvatosan végiglépdelt az üvegszilánkokkal teleszórt padlón, az oltár elé állt, és az egyik
vázából kiemelt egy fehér virágokból kötött csokrot. Joaquin kikapta a kezéből, és miközben
yorubául fohászkodott, a szirmokat többször végighúzta Indy testén. Fehér, hóeséshez hasonló
virágszirom eső hullt a padlóra.
Joaquin félre hajította a megtépázott csokrot, megfordította Indyt, és úgy helyezkedett, hogy háttal
álljanak egymásnak. Mielőtt Indy felfogta volna, mi történik, Joaquin a két könyöke alá dugta a
karjait, és a hátára kapta. Olyan könnyedén emelte fel, mintha nem lenne nehezebb egy pihepárnánál.
Háromszor körbe fordultak, majd Joaquin ledobta Indyt a padlóra.
Amergin rögtön Indy mellett termett, és felállította.
- Joaquin megtisztította a lelkét, hogy megszabadítsa és megvédje magát a látható és a láthatatlan
ellenségeitől - magyarázta közben. - Az egyik éppen olyan valóságos, mint a másik.
Indy szédelegve feltápászkodott- Lenyűgözte a vénasszony ereje, de a naplóról még mindig nem
tudott meg semmit. Joaquin intett, hogy üljön le.
- A veszély nem egy helyről jön. Óvakodj a titkos ellenségtől.
Óriási, gondolta Indy. Éppen ezt akartam hallani.
- Mi a napló miatt jöttünk ide - mondta, és megpróbált uralkodni a hangján. - Fawcett naplója
miatt. Tudja, hogy hol van?
- Ti azért jöttetek, mert Oya lánya idehívott benneteket.
- Fogalmam sincs, miről beszél. Én egy napló miatt jöttem. Fawcett naplója miatt.
- Oya lánya segít neked.
Ez is több a semminél.
- Hogy találkozhatnék vele?
- Majd ő megkeres téged.
- Meg fogjuk találni Fawcett ezredest? - kérdezte Deirdre.
Joaquin lassan sétálgatni kezdett előttük. A lábad alatt minden lépésnél üvegszilánkok
csikorogtak.
- Az írás, amit kerestek, elvezet majd benneteket Orun ősi földjére. De ez még kevés. - Joaquin
hangja rekedtté vált. - Oya segít nektek, de.... - Megrázta a fejét. - rengeteg ellenség vesz körül
titeket. Védelemre, erős védelemre van szükségetek. De ha megkapjátok, még akkor sem biztos,
hogy túlélitek, hogy megláttátok Orun földjét.
Az oltár elé lépett, és nago szavakat suttogva felemelte a fonott fedeleskosár tetejét, majd
belenyúlt.
- Remélem, most nem egy kígyót vesz elő - mormolta Indy.
Joaquin kihúzta a kezét, de Indy nem látta, mit szorongat a markában.
Indy elé állt. Egy vörös nyakláncot tartott a kezében.
- Viseld ezt a colart - mondta, és Indy nyakába akasztotta a nyakéket. - Xangonak van felszentelve,
és amíg hordod, megvéd.
Joaquin olyan mereven és sokáig nézett rá, hogy Indy feszengeni kezdett.
- Exu fia képes kinyitni a zárt ajtókat, de elég ravasz ahhoz, hogy megpróbálja a saját kedve
szerint használni az átjárókat.
Indy ebből az utolsó kinyilatkoztatásból már alig értett valamit.
 - Exu fia? Ki az?
Joaquin elhúzta a száját, és olyan esetlenül emelte fel a karjait, mintha elfelejtette volna, hogyan
használja őket.
- Nincs több kérdés, és nincs több válasz. Most elhagyom a lovamat. Mondjátok meg neki, ne
féljen. Nemsokára újra együtt fogunk utazni, de már nem úgy, mint ló és lovasa.
Amergin visszasegítette a hintaszékbe. Joaquin előre dőlt, és a kezeibe temette az arcát. Néhány
másodperc múlva felnézett, de akkor már újra Júlia volt. A vénasszony olyan zavartnak látszott,
mintha éppen akkor riadt volna fel a szunyókálásból, és nem tudná, hogy hol van.
- Öreg vagyok - mondta halkan. - Joaquin többé már nem költözhet belém. Már a védelme sem
segít.
- Azt mondta, ne félj - bíztatta Amergin.
Deirdre Júlia elé térdelt, és megvizsgálta a lábait.
- Indy! Ezt nézd meg! Ez hihetetlen! A lábán nincsenek sebek.
Indy odapillantott. Deirdrének igaza volt. Júlia, vagyis inkább Joaquin többször áttaposott az
üvegcserepeken, de a talpán egyetlen karcolás sem látszott. Kemény bőre lehet, gondolta Indy, aztán
észrevette a hamufoltot Júlia karján. Megérintette.
- Fáj?
Júlia megrázta a fejét.
Indy letörölte a hamut. A bőrön nyoma sem volt égésnek, de még csak egy kis piros folt sem
látszott rajta. Mikor megkérdezte Júliától, hogy mi történt, kiderült, a vénasszony semmire sem
emlékszik. Indy már maga sem tudta, mit gondoljon.
- Remélem, minden kérdésedre válaszoltam - mondta Julia.
Indy még nagyobb zavarban volt, mint mikor megérkeztek, de tudta, a vénasszony mindent megtett,
hogy segítsen neki. Mindent megköszöni, és Deirdrével együtt elindult.
Ahogy a csigalépcsőhöz értek, Indy a szeme sarkából úgy látta, mintha valami megmozdult volna a
hallban. Az alak alig volt több, mint egy árnyék, egy szellemszerű jelenség. Csak egyetlen pillanatra
volt látható, aztán átszáguldott a halion, és kirohant az udvarra.
- Láttad? - kérdezte Indy.
- Mit? - nézett rá Deirdre.
- Azt hiszem, láttam valakit.
Leértek a lépcső aljába. Indy körülnézett a hallban, és kisétált az udvarra. Az eső elállt; a
növények sötétzöld levelén kövér vízcseppek csillogtak. A szökőkútból kiáramló vízpermet remegni
látszott a napfényben. Indy végigment a szökőkúthoz vezető ösvényen, és benézett a bokrok közé. A
levelek alatt az anyamacska hevert a kölykeivel. Indy átment az udvar túlsó oldalára, az épület régi
szárnyába. Négy, rozsdás lakattal lezárt ajtót talált.'
- Én senkit sem látok - mondta Deirdre.
- Én sem, de biztos vagyok benne, hogy az előbb volt itt valaki.
- Ugyan ki?
Indynek furcsa gondolata támadt.
- Talán Oya lánya.
 10.
FÁTYLAK

- Látott valakit kijönni a szállodából? - kérdezte Indy a taxija mellett várakozó Hugótól.
A sofőr megrázta a fejét.
- Senki sem ment be, és senki sem jött ki. Legalábbis azóta, hogy én kiléptem a kapun.
- Maga mit tud erről a candombléról? - kérdezte Deirdre.
- Bahiában mindenki tud valamit a candombléról. Azt mondják, ez benne van a vérünkben, benne
van a levegőben.
- Ismer valakit, akit Oya lányának neveznek?
Hugo felnevetett.
- Igen. Persze.
- Valóban?
- A candombléban mindenki a fia vagy a lánya valamelyik istennek. - Hugo összeráncolta a
homlokát, és megpróbálta elmagyarázni. - Ez csak attól függ, hogy milyen az ember, és hogyan nézi a
dolgokat.
- Ez is módja annak, hogy az emberek hozzáigazodjanak a valláshoz és a világhoz - mondta Indy.
- Az istenek a védelmezőik és a vezetőik.
- Igen, pontosan így van - bólintott Hugo.
Deirdre még mindig nem értette.
- Ez azt jelenti, hogy Oyának több lánya is van?
- Több? - Hugó újra felnevetett. - Bahiában Oyá-nak többszáz lánya van!
- Menjünk - mondta Indy. Ahogy kinyitotta Deirdre előtt a taxi ajtaját, Hugó megveregette a vállát.
- Most kijött valaki.
Amergin közeledett feléjük. Indy kalapját tartotta a kezében.
- Nagyon ritkán fordulnak meg nálunk idegenek - mondta. - Kíváncsi lennék, mit gondolnak arról,
amit most láttak.
- Júlia bámulatba ejtő volt - mondta Deirdre. - Nem volt rajta vágás, égésnyom. Egyetlen seb sem
volt rajta!
Amergin elmosolyodott.
- Xango megvédte.
- Azt hittem, Joaquin védelmezte - mondta Indy, és a fejére tette a kalapját.
- Xango Joaquinon keresztül hatott rá. Időnként előfordul, hogy az istenek is lóra szállnak, és
megszólalnak. Az is megtörtént már, hogy egy isten egy olyan hatalmas férfit vagy nőt használ fel, aki
már átjutotta a következő világba, de szeretne visszatérni ebbe.
- Ki az az Exu?
- Egy hatalmas orixá. Ő az a hírnök, aki az orixákhoz vezető kaput őrzi. Ki tudja nyitni a
lehetőségek kapuit, de be is tudja zárni.
Ezzel most sokat segítettél, gondolta Indy.
- És ki Oya?
- Ő az igazság védelmezője. A legenda szerint Xango tőle kapta a tűz és a villámok fölötti
hatalmát. Oya Xango ágyasa volt.
- Mit tud Orun földjéről?
Amergin hosszan elgondolkodott.
- Orun a napisten. A candomblé hívei között nem valami népszerű.
- A saját földjén viszont annál több híve van. - Indy tüzetesen szemügyre vette Amergint, és
eltűnődött, vajon mindent elmondott-e, amit tud.
- Egy kicsit meglep, hogy egy fehér ember is van a candomblé hívők között...
- Ne felejtse el, barátom, hogy Brazíliában van. Ezen a földön a fajok nem különülnek úgy el, mint
Észak-Amerikában. A fehérek nagyon sokat tanulhatnak a régi afrikai módszerekből.
- Az Egyesül Államokban a fehérek a zenét tanulják el a feketéktől, és nem a vallásukat.
- Itt a zene és a vallás egy és ugyanaz.
- Mit tud Fawcett naplójáról, Amergin?
Amergin visszanézett az épületre.
- Hamarosan megkapja. Bízzon Oya lányában.
- De ki az? - kérdezte Indy.
- Türelem - mondta Amergin, és elsietett.
Csak egy ceibai, csak a Fátylak egyik Mestere fedezte volna fel az udvaron bujkáló Rae-lát. Más
ember csupán a dús trópusi növényzetet látta volna; más ember egy közelebbi vizsgálódás során is
csak a különböző leveleket, indákat és virágokat tudta volna elkülöníteni egymástól, de
semmiképpen sem tűnt volna fel neki a növények árnyéka. Még akkor sem lett volna képes felfedezni
az árnyak között azt az egy különlegeset, ha kifejezetten keresi, ezért nem vette volna észre Rae-lát.
Amergin ennek ellenére könnyedén szétválasztotta egymástól az árnyakat, és meglelte a
kismacskák mellett kuporgó Rae-lát. Amergin a terreiro ablakából jól látta, hogy Jones is
megvizsgálta ezt a helyet. Igen, Jones egyenesen Rae-lára nézett, de nem látott mást, csak a
macskákat és a kertet. Rae-la természetesen elfátyolozta magát, így egy gyakorlatlan szem számára
láthatatlan volt.
Amergin azonban Bel szeme alatt nőtt fel. Cei-bában a fátylak használatának művészete éppen
olyan alapvető és szükséges dolog volt, mint Brazília civilizáltabb területein az írás és az olvasás
mestersége. Ha valaki képes rá, hogy a többi között lássa egy bizonyos fa árnyékát, vagy akár egy
borús napon is lássa az árnyakat, akkor megértette az első fátylat, és megtanulhatja hogyan
fátyolozzon el tárgyakat és saját magát. Akik minderre képesek, elmondhatják magukról, hogy
elsajátították a fátyolművészet alapfokát. A legügyesebb babalorixák - köztük Júlia is - legfeljebb
annyit tudtak, mint egy közepes képzettségű fátyolmester. Amergin már hónapok óta Bahiában
tartózkodott - a yoruba mágiát tanulmányozta -, de még soha senkivel sem találkozott, akinek a
képessége felértek volna az övével, a hatszoros fátyolmesterével.
- Mit gondolsz? - kérdezte Rae-la, és megsimogatta az egyik kiscicát. - Feladják, ha nem kapják
meg a naplót?
- Most még semmiképpen sem fogják feladni, de azt hiszem, a napló nélkül nem fognak Fawcett
keresésére indulni. - Ha valaki most látja Amergint, arra gondolt volna, hogy a macskákhoz beszél.
A külső szemlélő legfeljebb csak azt találhatta volna különösnek, hogy a macskák válaszolnak neki.
- Akkor jó. - Ahogy Rae-la kilépett az ösvényre, lehullt róla a fátyolálca. - Köszönöm. Már attól
féltem, hogy nem állod a szavad.
Amergin a nő széles csípőjére tette a kezét.
- Én pedig abban reménykedtem, hogy már jobban bízol bennem.
 Rae-la a szökőkút fölé hajolt, a vízbe merítette a kezét, és kiemelt egy lehullott falevelet.
- Te is tudod, ha Fawcettet még sokáig tartjuk magunknál, a külvilágból még többen fognak
érkezni a felkutatására. Akkor pedig újra és újra szembe kell néznünk ezzel a problémával.
Amergin megfogta Rae-la kezét, és átvezette a szökőkút másik oldalára.
- De ha valaki rajtakap, hogy segítesz neki a szökésben... Te is tudod, mi lenne a büntetésed.
A nő büszkén kihúzta magát.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy. az én oldalamon állsz.
Amergin a nő háta mögé állt, átölelte, és a vállára tette az állát. A kapcsolatuk azóta volt ilyen
feszült, amióta Rae-la úgy ítélte meg, helytelen a városba csalogatni az idegeneket. De Amergin
megmondta neki, akár tetszik, akár nem, ezt kell tenniük; ezért küldték el a napló egy részletét New
Yorkba, Fawcett barátaihoz. Rae-la azonban ennek ellenére kitartott az igaza mellett, és Amerginnek
mindent be kellett vetnie, nehogy magára hagyja, és egyedül térjen vissza Ceibába.
- Természetesen veled vagyok. Még mindig rendbe Jöhetnek köztünk a dolgok. Gyere fel a
szobámba!
A nő elhúzódott Amergintől.
- Indulnom kell. Egyedül akarok lenni, hogy... Hogy gondolkozzam.
- Mikor jössz vissza?
Rae-la megrázta hosszú, gesztenyeszín haját, és átsuhant az udvaron.
- Nem tudom, Amergin. Nem tudom.
Amergin követte. Kikísérte a hallba, végignézte ahogy bezárja maga mögött a bejárati ajtót, majd
a gondolataiba mélyedve felkapaszkodott a csigalépcsőn. Habozás nélkül Rae-la szobájába ment. A
nő kulcsra zárta az ajtót, de ez természetesen nem jelentett akadályt a számára, hiszen az ajtók és
kapuk nyitásának-zárásának mestere volt. Megfogta az ajtógombot, koncentrált, majd lassan
elfordította. Az ajtó kinyílt. Amergin kiment az alsóvárosra, az öbölre nyíló balkonra. Még látta,
ahogy Rae-la végigsuhan a kanyargós kis utcán.
Amergin szerette Rae-lát, és elismerte, hogy a nőnek igaza van. Igen, valóban nem egészen helyes
akaratuk ellenére vendégül látni a külvilágból érkezetteket, de figyelembe kell venni néhány
magasabb szempontot is. Amergin a tagja volt a Világok Tanácsának, és tökéletesen megértette,
miért van szükség a külvilágiakra. Bármi mást tennének, az a város felfedezéséhez és
lerombolásához vezetne.
Megfordult, és végignézett a szobán. Rae-la egy kívülálló elől el tudta rejteni a naplót, de előle
nem. Benézett az ágy alá. és felemelte a matracot. Végigkutatta a szekrény fiókjait. Az egyikben ott
voltak azok a ruhák, amiket ő vett Rae-lának az érkezésekor, de a többi üres volt. Nyoma sem volt a
naplónak. Amergin elhúzta a szekrényt a faltól. A padló éppen olyan üresnek látszott, mint a fiókok,
de őt nem lehetett becsapni. Ő átlátott a fátylakon.
Amergin felemelte a naplót, és leporolta a borítólapját. Elmosolyodott. Jones nagyon izgatott lesz.
De Joaquinnak igaza volt. Egyedül a napló segítségével Jones nem juthat el a városba. Szüksége
lesz más segítségre is, és vissza fog térni, hogy megkapja. Ha Jones Fawcettet akarja, akkor ő majd
segít neki.
Csakhogy Jones közben nem sejtheti, hogy éppen ő, Amergin az a titkos ellenség, akiről Joaquin
beszélt neki. Ő Exu fia, a halhatatlan istenekhez vezető kapu őrzője.
A taxi hátsó ülésén ültek, és az alsóvárosba, a szállodájuk felé tartottak. Indy a kezében tartotta
Deirdre kezét. Imádta a formáját, érintésének hűvösségét. - Remélem, nem kell sokáig várnunk.
- Én is. De azt hiszem, mást nem tehetünk. - Deirdre Indyhez hajolt, és egy csókot nyomott az
arcára. - Mindegy, legalább pihenhetünk egy kicsit.
 Mikor megérkeztek a szálloda elé, Hugo megkérdezte, akarják-e, hogy megvárja őket.
- Nem akarom, hogy miattunk elszalasszon valami fuvart - mondta Indy.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha egy-két óra múlva visszajönne értünk - mondta Deirdre. - Egy
kicsit pihenünk, aztán elmehetnénk azokba a boltokba, amikről beszélt.
- Tudják mit? Itt fogok várni a fuvarra. Vagy lesz, vagy nem lesz. De két órán belül akkor is
visszajövök, ha lesz.
Miközben felmentek a szobájukba, Indy átgondolta, mit tehetnek, ha nem kapják meg a naplót. Két
lehetőségük volt: vagy üres kézzel mennek vissza New Yorkba, vagy egészen addig követik Fawcett
útvonalát, ahol eltűnt. Indynek egyik megoldás sem tetszett igazán, de a kettő közül mégis inkább az
előbbit választotta volna szívesebben. Ám most még volt remény arra, hogy ha várnak, mégis
előkerül a napló.
- Nézd csak! - kiáltott fel Deirdre, ahogy felértek a harmadikra.
Az ajtójukra valaki egy cédulát tűzött.
Indy letépte, és a fény felé tartotta a papírlapot.
- ”Kilenckor. Egyedül jöjjön. Bar de Luxo. Átadom a naplót.” - olvasta. - A Bel Szeme jellel, és
az ogam „D” betűvel írták alá.
- Nos, azt hiszem, Oya lánya nem akar megvárakoztatni bennünket - mondta Deirdre.
Indy tűnődve a lapra nézett.
- Most vagy nem ismeri az ogam írást, vagy csak hibázott.
Deirdre a válla fölött belelesett a levélbe.
- Mi a baj vele?
- A „D” betűnél a függőleges vonal másik oldalán vannak a vízszintes egyenesek.
- Egyáltalán honnan tudja, hogy itt vagyunk? Én inkább erre lennék kíváncsi - mondta Deirdre.
- Fogalmam sincs. Talán már azóta figyel minket, hogy leszálltunk a hajóról. Ki tudja? Mindegy,
ma este mindenre választ kapok.
- Én is menni akarok.
- Az üzenetben az áll, hogy egyedül menjek. Ne tegyük kockára a naplót azzal, hogy nem tartjuk be
az utasításokat.
Deirdre tekintete elárulta, nem tetszik neki a dolog, de nem akar vitatkozni.
Indy átkarolta a derekát.
- Ne aggódj. Egy amazon miatt nem foglak elhagyni.
- Megígéred?
- Megígérem. - Indy ölbe kapta a lányt, és bevitte az ágyhoz. - Kilencre kell mennem. Még
rengeteg időnk van.
Miközben Indy a blúzát gombolgatta, Deirdre áthúzta a fején a nyakláncot, és az éjjeli szekrényre
dobta.
- Tőlem nem kell megvédenie.
- Neked viszont szükséged lenne rá, hogy megvédjen tőlem.
Deirdre elmosolyodott.
- Nem félek tőled. Egy kicsit sem.
Fél nyolckor Indy kilépett a szálloda kapuján. Hugó még mindig a taxija mellett ücsörgött.
- Vigyen a Bar de Luxoba! Hugó talpra szökkent.
- A Bar de Luxoba? Ismerek egy sokkal jobb helyet. Olyat, ahová a turisták járnak. A pincérek
csokornyakkendőt viselnek, meg fehér kabátot. Majd meglátják! A hölgynek is tetszeni fog.
 - A hölgy nem jön velünk - mondta Indy. - Vigyen a de Luxoba.
Hugo elfintorította az orrát.
- Nem valami szép hely...
- Akkor is oda akarok menni!
Hugo megvonta a vállát, és beült a kormány mögé. Ahogy elindultak, Indy eltűnődött, vajon az
ismeretlen nő miért éppen ezt a bárt, egyáltalán miért egy bárt választott ki arra, hogy találkozzanak,
és átadja neki a naplót. Lehet, hogy Oya lánya szereti a whiskeyt? Nem, sokkal valószínűbb, hogy
van valaki, aki vigyáz rá, és ez az ember a bárban könnyen szemmel tarthatja a védencét. De miért
gondolja, hogy ő veszélyt jelenthet rá?
Indy megpróbálta eltervezni, mi lesz később. Ahogy megkapta a naplót, és a lehető legtöbbet
megtudott Oya lányától, ideje lesz megtenni a következő lépést. Már Rióba érkezésük estéjén
táviratozott Larry Fletchernek, a pilótának. Megírta neki, hogy néhány napon belül Bahiába
érkeznek. Már alig várta, hogy a „kétéltű” repülőgép fedélzetén utazzon, és remélte, minden jól
alakul, és másnap már útra kelhetnek.
- Hugo, el tudna vinni minket holnap az egyik farmra? A város közelében van, de csak nagyjából
tudom, hogy merre.
- Egy farmra? Természetesen. El akarnak utazni Bahiából?
- Azon a farmon él egy ember, akinek van egy repülőgépe.
- Fletcher kapitányra gondol?
- Ismeri?
- Természetesen. Az öböl vizén szállt le a gépévei-Mindenki a csodájára járt. Szóval
repülőgéppel fognak utazni. Rióba mennek?
- Nem. A belső vidékre. Mato Grossoba.
- Maguk misszionáriusok?
- Nem egészen.
- Nem egészen turisták, és nem egészen misszionáriusok - mondta Hugo. - A hittérítők szoktak
bemenni a dzsungelbe, hogy megmentsék a meztelen vadakat az örök kárhozattól. De tudja, amíg meg
nem érkeztek, az indiánok még csak nem is sejtették, hogy el fognak kárhozni.
- Nem vagyok misszionárius.
Hugo hátra nézett.
- Akkor már csak két oka lehet, hogy bemennek a dzsungelbe- Vagy aranyat keresnek, vagy
elveszett városokat, mint Fawcett ezredes.
Indy izgatottá vált.
- Maga hallott Fawcett ezredesről?
- Természetesen. Híres ember.
- Mit gondol, megtalálta az elveszett várost, amit keresett?
Hugo megrázta a fejét.
- Sohasem fogja megtalálni.
- Miből gondolja?
Hugo kihúzta magát.
- Az anyám caraja indián. A dzsungelben született. A régi történetekből tudunk arról a városról,
amit az ezredes keres.
- És mi derül ki azokból a régi történetekből? - kérdezte Indy. Egyre kíváncsibb lett.
- Az, hogy az ember anélkül is beléphet a városba, hogy tudná, megérkezett.
- Gondoltam, hogy indián vér is folyik az ereiben... Még miről szólnak a régi történetek?
 - Olyasmiről, amit az anyák szoktak mondani a kis gyerekeknek. Arról, hogy ha valaki elkószál a
dzsungelben, a láthatatlan városban élő vöröshajú emberek fogságba ejtik, és magukkal viszik.
Indy bólintott.
- Mióta él Bahiában? - kérdezte
- Tizennégy éves korom óta. Akkor jöttem ide, hogy megkeressem az apámat.
Hugo lelassított, majd az utca közepén megállította a kocsit: Egy lepusztult környéken voltak,
távol a turisták által látogatott helyektől. Hugo kihajolt az ablakon, és ráordított az egyik járókelőre.
- Bar de Luxo?
A férfi mutogatni kezdett, és kiáltozva elmagyarázta az utat. Hugo intett, és tovább mentek.
- Tudja, nem szívesen mennék be. Ezen a környéken nem szívesen hagynám őrizetlenül a taximat.
- Nem is kell. Kint is megvárhat.
A Bar de Luxo egy sötét, sörszagú terem volt. A padlót vastag fűrészpor és faforgács takaró fedte.
A helyiségben nem voltak asztalok, csak egy hosszú bárpult, ami előtt vagy egy tucatnyi férfi
ácsorgott, mikor Indy belépett.
Indy a pulthoz ment, és kért egy rumot. Mikor megkapta, szólt a csaposnak, hogy vár valakit,
méghozzá egy nőt.
- Akkor hiába vár. Ide nők be sem tehetik a lábukat. Csak bajt okoznának - felelte a csapos, és
ellépett Indytől.
- Piszok jó - mormolta Indy. - Ki vannak tiltva a nők...
Alig néhány lépésnyire tőle az egyik vendég a pult mellé állt, és lehúgyozta a fűrészporos padlót.
Senki sem törődött vele. Indy már kezdte sejteni, hogy Hugo miért nem ajánlotta neki ezt a lebujt.
- Most már tudja, hogy miért szórtak fűrészport a padlóra - mondta valaki. - így egyszerűbb
kisöpörni a mocskot az ajtón.
Indy azonnal felismerte a mély hangot.
- Helló, Oron. Kellemesebb helyen nem is találkozhattunk volna. Miben segíthetek?
- Ezt nekem kellene megkérdeznem magától - mondta Oron. - Elvégre én vagyok a steward, nem?
- A humora legalább még megmaradt. Én sajnos Rióban hagytam az enyémet - mondta Indy, és
gyomorszájon vágta Oront.
Oron kétrét görnyedt, és megtántorodott a váratlan támadástól. Indy következő ütése az állán
csattant. Hanyatt vágódott, és elterült a vizeletfoltos fűrészporban. Köpködve megpróbált
feltápászkodni, de megcsúszott egy ázott fűrészporcsomón.
Már ez sem számított. Egy revolver szegeződött Indy fejére.
- Ami mókás az mókás, Jones. De most vége a murinak - mondta Carino, és szélesen
elvigyorodott. - Nem szívesen mocskolnám be a vérével ezt a gyönyörű padlót, de nincs más
választásom. El kell végeznem a munkám.
Egy láb zúgott át a levegőn. A pisztoly kirepült Carino kezéből, és beesett a bárpult mögé. Indy
megmarkolta Carino gallérját, és csodálkozva Hugóra meresztette a szemét.
- Ezt meg hogy csináltad?
Oronnak közben sikerült felállnia. Indyre támadt, de belerohant Hugo lábába, és nekivágódott a
pultnak. Újra megpróbált felkelni a földről, de Hugo keményen a homlokába rúgott. Oron elterült.
- Nagyon ügyesen bánsz a lábaddal - mondta Indy.
Carino vergődve megpróbált kiszabadulni a kezei közül, de hiába erőlködött. Indy belemarkolt a
hajába, és hátra rántotta a fejét.
- Ki bérelt fel benneteket?
Semmi válasz.
 Indy újra megrántotta Carino fejét, és a bárpult széléhez verte az orrát.
- Ki?
- Ray. Julián Ray - hörögte Carino alig érthető orrhangon.
- Ki ez a Ray?
Semmi válasz.
Indy harmadszor is megrántotta a fejet. Carino elformátlanodott orrából ömlött a vér.
- Azt akarod, hogy még egy párszor belapítsam az orrod?
- Nem. Ne! Ray egy bukméker. Fogadást kötött, hogy Fawcett egy ideig nem kerül elő. Nekem
kellett volna megállítanom magát, nehogy megtalálja.
- Honnan tudtál Bel Szeméről?
- Miről?
- Arról a jelről, amit az üzenet aljára írtál. Annak az üzenetnek az aljára, amiben erre a nyomorult
helyre csaltál! Ki mutatta meg neked?
- Valami francos professzor... Nagy szerencsejátékos.
Eltartott egy percig, amíg Indy fejében összeállt a kép.
- Szóval Bernard szerencsejátékos! - Kis híján felnevetett. - nos, azt hiszem, tőled nem fogom
megkapni a naplót. így van?
Carino Indy arcába köpött.
Indy ökölbe szorította a kezét, és lendületet vett, hogy szájon vágja a gazfickót, amikor hirtelen
egy csapatnyi katona rontott be a bárba. Indy eleresztette Carinot, aki válaszul azonnal ütött. Indy
hárította az ütést, és Carino orrába öklözött.
A következő pillanatban rettenetes ütés csattant a fején, és száguldani kezdett felé a padló.
 11.
FAWCETT NAPLÓJA

Amikor Deirdre felébredt még sötét volt a szobában. Hallott valamit - mintha egy ajtó csapódott
volna be a közelben. Felült, és hallgatózni kezdett. Az álom egy pillanat alatt kiszállt a szeméből.
Mennyit aludtam?
Egyetlen neszt sem hallott. Felkapcsolta az ágy melletti éjjeli lámpát. Már emlékezett. Miután Indy
elment, levetette a cipőit, és végigheveredett az ágyon. Már majdnem éjfél volt. Három órát aludt.
De hol van Indy? Talán még mindig a bárban, azzal a nővel? Tudtam! Éreztem! Vele kellett volna
mennem! Ekkor meglátta: az ágy sarkában egy gyűrött-tépett jegyzetfüzet hevert. Deirdre felemelte,
és gyorsan átlapozta. A szöveget ugyanazzal a kézírással írták, mint azokat a lapokat, amiket Indy
mutatott neki...
Fawcett naplója!
Indy megkapta és elhozta. De miért ment el újra? Oya lánya... Hát ezért? Miatta? Indy elment
valahová azzal a nővel. Ez nem valami fair. Egyáltalán nem az, hiszen alig házasodtunk össze. Indy
Jones! Légy átkozott!
Deirdre átlendítette a lábait az ágy széle fölött, és felállt. Már Fawcett naplója sem érdekelte. Azt
akarta, hogy Indy visszakerüljön a szobába - hozzá -, mégpedig azonnal!
Az ajtóhoz ment, és kinyitotta. A lépcsőház felől hangokat halott. Egy mulat férfi vitatkozott egy
terebélyes, fehér turbános néger nővel. A férfi egy üveg bort tartott a kezében, a nő élénken
hadonászva magyarázott neki valamit, de ahogy megpillantotta Deirdrét mozdulatlanná dermedt.
Mindketten feléje fordultak.
- Bocsánat. Nem láttak egy férfit? Egy kalapos, fehér férfit? - kérdezte Deirdre.
- Nem beszél angol. - A mulatt férfi nagyot kortyolt az üvegből.
A nő újra ráförmedt, a férfi pedig válaszolt neki valamit. Deirdre portugál tudása minimális volt,
és egyetlen szót sem értett a párbeszédből. Már éppen vissza akart húzódni a szobájába, mikor a
turbános nő feléje fordult.
- Nem, senhora. Egyetlen férfi sem ment el errefelé. Legalábbis az elmúlt tizenöt, húsz percben
nem.
- Csak itt lehet lejutni a földszintre?
- A hátsó ajtót éjszakára kulcsra zárják. Én már mondtam nekik, hogy ne tegyék, mert mi van, ha
esetleg tűz üt ki? De éppen a biztonság kedvéért zárják be. Maga érti ezt?
Deirdre bólintott.
- Muito obrigada.
Zavarodottan megfordult. Egészen biztos volt benne, hogy egy becsapódó ajtó zaját hallotta.
A szobájában elgondolkodott, hogy mit tegyen. Ha Indy visszajött majd újra elment, és nem
ébresztette fel, nagyon jó oka leheteti rá, hogy ezt tette. Talán megéhezett, és feljött érte a szobába,
de amikor látta, hogy alszik, inkább mégis egyedül ment el, hogy egyen valamit. Nem is sejthette,
hogy közben felébreszt, gondolta Deirdre. Biztos így történt.
A kezébe vette a naplót, és leült az ágy szélére. Amikor kinyitotta a könyvecskét látta, hogy az
első néhány lapot kitépték a helyéről. Valószínűleg ezeket küldték el Marcus Brodynak.
 Deirdre elolvasta az első bejegyzést.
1925. augusztus 20.

Amikor elhagytuk a missziós tábort, még úgy terveztem, hogy minden nap írok a naplómba.
Végülis ez utazásom legfontosabb része, az a szakasz, ami értelmet ad azoknak az
erőfeszítéseknek és szenvedéseknek, amiket a társaimnak és nekem az elmúlt hónapok során meg
kellett tennünk és ki kellett állnunk.
Elhatároztam tehát, hogy naponta készítek egy-egy feljegyzést, de ezt a tervet mégsem tudtam
valóra váltani, ugyanis nem sok idő Jut az elmélkedésre. A dzsungelben járunk, és csak azt tudjuk
megtenni, ami ahhoz szükséges, hogy megérjük a következő napot. Sötétedés után, a tábortűz
mellett ugyan mindig jut egy-két perc arra is, hogy összeszedjem a gondolataimat, de Ilyenkor
általában már olyan kimerült vagyok, hogy mire felemelném a tollam, már rég alszom.
Van egy másik oka is, hogy ilyen keveset írtam. Nevezetesen az, hogy hamar rá kellett
döbbennem, lehetetlen pontosan leírnom a város felé vezető utat. A folyókon kívül egyetlen
tájékozódási pont sem segít az útirány meghatározásában. és már ezekre sem hagyatkozhatom.
Annyi folyó, annyi mellékág van errefelé, hogy a térség térképe olyan lehet, akár egy pókháló.
Most mégis erőt veszek magamon, és tollat ragadok, mert holnap reggel - miután hat teljes
napig haladtunk felfelé a folyókon - elérjük a Rio San Franciscoi. Maria azt állítja, hátra kell
hagynunk a kenukat, és gyalogosan kell folytatnunk az utat. Waltersnek nem nagyon tetszik ez az
ötlet. Szerinte a Rio Tocantinstól északra elterülő vidéken, és a Rio San Francisco keleti partján
vad indián törzsek élnek. Errefelé még ő sem keresett megtérítendő népcsoportokat.
Mindent megtettem, hogy lecsitítsam Walterst. Tisztában vagyok vele, csak azért csatlakozott
hozzánk, mert kíváncsi Maria törzsére, és - azt hiszem - bizonyos értelemben gyengéd szálak
fűzik őket a nőhöz. Walters úgy gondolja, hogy Mariát bizonyára még csecsemő korában
elrabolták fehér szüleitől, és úgy nőtt fel az indiánok között, hogy nem is sejti, valójában kicsoda.
A misszionáriusoknak is ez volt a véleménye, de én meg vagyok róla győződve, hogy nem így van.
A hittérítők annak idején bizonyára hallottak volna az elrabolt gyermekről, hiszen erre a vidékre
csak nagyon kevés fehér ember merészkedik be, és egy ilyen szörnyűségnek híre ment volna.
Mellesleg sem Walters, sem a misszionáriusok nem fogadták el az én magyarázatomat.
Elutasították annak lehetőségét, hogy Maria egy fehérbőrű bennszülött törzs tagja lenne. Furcsa,
hiszen ők is hallották a róluk szóló legendákat. A misszionáriusok szerint egy ilyen fehér törzs
minden bizonnyal ismerné a keresztény vallást, és ezért - ha léteznének - már rég kapcsolatba
léptek volna valamelyik hittérítő közösséggel.
Waltersnek megvan a saját külön véleménye. Szerinte a fehér emberek nem lehetnek primitívek,
és így csak akkor lennének képesek rá, hogy hosszabb ideig a dzsungelben éljenek, ha
használhatnák a civilizáció vívmányait. Ebben az esetben pedig ha más nem is, de ő már
találkozott volna velük.
A hittérítőkkel nem vitatkoztam, de Waltersnek egyszer-kétszer már megpróbáltam
elmagyarázni, hogy ezek a fehér emberek talán több mint kétezer éve a dzsungelben élnek, őseik
annak idején az elveszett kontinens, Atlantisz katasztrófájának túlélőit akarták felkutatni, és
nagyon valószínű, hogy az idő múltával éppen úgy alkalmazkodtak az őserdei viszonyokhoz, mint
az indiánok. Fel akarom készíteni Walterst a találkozásra, ami valószínűleg ránk vár, de azt
hiszem, egyetlen szavamat sem hiszi el. Maria minden alkalommal végighallgatta
beszélgetéseinket, de még egyszer sem szólt hozzá a témához. Azt hiszem, nem egészen érti, hogy
miről van szó. Még mindig elég gyatrán beszél angolul, de nem is ez a fő gond. Bármilyen
nyelven faggattam, nem hajlandó beszélni az otthonáról, és még mindig csak azzal bíztat, hogy
később, amikor már közelebb leszünk a célunkhoz, mindent elfog mondani.
Deirdre felnézett a naplóból.
- Gyere már vissza, Indy! Siess!
A hóna alá csapta a könyvecskét, és nyugtalanul járkálni kezdett a szobában. Az éjjeliszekrény
mellett megállt, és rábámult a vörös-fekete gyöngyökből fűzött láncra, amit a babalorixá adott
Indynek. Megérintette a nyakláncot, és felidézte, mit mondott Joaquin az Indyt fenyegető
veszélyekről. Felemelte a gyöngysort, és ökölbe szorította a kezét.
Indy megfeledkezett a talizmánról... Deirdre remélte, ez nem ómen.
Már-már elindult, hogy megkeresse Indyt. Talán valamelyik közeli kocsmában megtalálja. Végül
mégis úgy döntött, hogy a szobában marad. Nem sok kedve volt hozzá, hogy éjszaka egyedül
kószáljon. Nem ismerte a várost, és az itteni lebujokat össze sem lehetett hasonlítani a békés angol
kiskocsmákkal, ahová a férfiak nyugodtan magukkal vihették a feleségüket, a gyermekeiket, vagy
akár a nagyszüleiket is. Újra az órára pillantott. A szülővárosában, a skóciai Whithornban ilyen késő
éjszaka már nincs nyitva semmi.
Elhatározta, még egy bejegyzést elolvas a naplóból, aztán ha Indy addigra sem kerül elő, fog egy
taxit, végigkutatja az utcákat, és megpróbálja megtalálni.
Augusztus 24.
Messze magunk mögött hagytuk a folyót, és így szűkös, rizsből, lisztből és cukorból álló
élelmiszerkészletünket már nem egészíthetjük ki a kifogott halakkal. Rákényszerültünk, hogy a
délutánjainkat vadászattal töltsük. Még szerencse, hogy Walters készséggel elvégzi ezt a
feladatot. Hajnaltól késő délutánig egyfolytában menetelünk, sőt, időnként futunk. Maria nem
visel cipőt, de mezítláb is olyan gyorsan halad előre a dzsungelben, hogy Walters meg én alig
tudunk a nyomában maradni. Már hosszú hónapokat töltöttem Amazóniában, de még soha
senkivel sem találkoztam, aki ennyire ismerné a dzsungelt, mint ez a nő. Természetesen ebbe
beleértem azokat a vezetőimet is, akiket utazásom első szakaszában dolgoztak nekem. Őszintén
csodálom Mariát.
Az utóbbi két napban Maria egy kissé furcsán viselkedik. Amikor megállunk egy-egy tisztásnál,
hogy pihenjünk vagy együnk valamit, látszik rajta, hogy ideges. Feszülten figyel, és megesküszik
rá, hogy olyan dolgokat lát, mit sem Walters sem én nem vehetünk észre. Először arra gondoltam,
hogy már közel járunk az otthonához, és azért Ilyen izgatott, mert nem tudja, a társai mit szólnak
majd hozzá, hogy látogatókat hozott. Most viszont már majdnem biztos vagyok benne, hogy a vad
indiánok miatt aggódik, akikről már Walters is említést tett. Szerencsére eddig még eggyel sem
találkoztunk.
Ismételten megpróbáltam rábírni Mariát, hogy meséljen a városról, de még most sem hajlandó
beszélni, és abból a kevés információból, amit mégis elárul, képtelenség bármire is következtetni.
Egy ideje kategorizálom a megjegyzéseit: van, amit érthetőnek és logikusnak tartok, és van amit
nem. A modern tudomány korában az utóbbi csoportba tartozó kijelentések talán ostobaságnak
tűnhetnek, de én inkább „dzsungeltannak” nevezném őket.
Maria ma este, vacsora közben jónéhány részlettel gazdagította a dzsungel-tan
gyűjteményemet. Először azt kérdeztem meg tőle - ki tudja már hányadszor? -, hogy hol van a
város. Nagyon meglepett a válaszával. Azt mondta, hogy a várost csak azok láthatják meg,
akiknek elég gyakorlott a szemük. „Azt hiszem, akkor én látni megtalálom”, feleltem, de nem
nevetett humornak szánt megjegyzésemen.
Walters sem nevetett, inkább rám szólt, hogy ne faggassam a nőt, mert hamarosan úgyis éppen
eleget megtudunk majd a törzséről. Azt hiszem. Waltersnek valamiért nem tetszik, hogy
beszélgetni szoktam Mariával. Mintha féltékeny lenne, mintha megakarná védeni tőlem. Úgy
viselkedik, mintha Maria a saját asszonya volna. Nem tetszik a viselkedése, és tartok tőle, ez az
ellenszenv még fokozódni fog.
Lesz ami lesz, de most ideje lefeküdnöm.
Deirdre becsukta a naplót és eltűnődött, vajon Indy olvasta-e a bejegyzéseket. Nem tartotta
valószínűnek, hogy úgy hagyta az ágyon, hogy előtte bele sem nézett.
Deirdre újra az órára lesett. Már éppen elég sokat várt. Elindul, és megkeresi Indyt. A
válltáskájába dugta a naplót, és elindult a piszkos előcsarnok felé.
Ötven évvel korábban a Hotel Európa elbűvölő hely lehetett, de már elvesztette régi fényét. A
padlót borító szőnyegek kopottak voltak, a falakra is ráfért volna egy festés. Egyetlen oka volt
csupán, hogy Deirdre és Indy éppen ezt a szállodát választotta: ez volt az első, ami utukba akadt
miután rájöttek, hogy a Hotel Paraísoban nem szállhatnak meg. Amíg együtt volt Indyvel, Deirdre
nem sokat törődött a hellyel, de most valahogy iszonyodott tőle.
A recepciós pult mögött a turbános nő állt. Deirdre taxit rendelt. A nő komoly arccal nézett vissza
rá.
- Azért megy el ilyen későn, hogy megkeresse a férjét? - kérdezte.
- Azt hiszem, ez nem tartozik magára. De különben igen, pontosan ezért megyek el - felelte
Deirdre.
Ebben a pillanatban kitárult a bejárati ajtó. A nő előre mutatott.
- Itt van a sofőrük
Deirdre megfordult. Valóban Hugo tartott felé.
- Mi történt? Hol van Indy?
Végighallgatta Hugo beszámolóját. A turbános nő közben áthajolt a pulton, és úgy bólogatott,
mintha nem lepné meg a dolog.
- Ez hihetetlen! - kiáltott fel Deirdre. - Indy börtönben van?
- A garázdaságot keményen megbüntetik - mondta a nő.
Deirdre úgy tett, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést.
- Menjünk, hozzuk ki onnan!
Hugo megrázta a fejét.
- Hiába mennénk oda, úgysem tehetünk semmit.
- Miért nem?
- Majd reggel megpróbáljuk. Akkor már bent lesz a kapitány is.
- Reggelig senkit sem eresztenek ki a börtönből - tette hozzá a pult mögött álló nő. - Ez még sokba
fog kerülni Nekem aztán elhiheti!
Ó, miért kellett idejönnünk!, gondolta Deirdre. Az lett volna a legjobb, ha Rióból egyenesen
hazamegyünk New Yorkba! Azok után, ami a Cukorsüvegen történt, egyszerűen őrültség volt
folytatni az utat. De a maga módján Indy is legalább olyan makacs, mint én. Úgysem tudtam volna
lebeszélni a dologról...
- Hogy nézett ki az a két ember?
Hugo személyleírásából Deirdre rögtön tudta, megint Carino és Oron állt az útjukba. Zakatoló
aggyal átgondolta, mi történhetett. Valószínűleg az a két gazfickó tűzte az ajtóra azt az üzenetet. Ez
megmagyarázza, hogy miért volt hibás az ogam betű. De ha így volt, akkor ki hozta be a szobába a
naplót, miközben aludtam?
- Tehát őket is letartóztatták?
- Igen. Mind a hármukat. Jobb lenne, ha most inkább aludna egy kicsit, hétre visszajövök, aztán
elmegyünk Indyért - mondta Hugo.
Már háromnegyed hétkor a szállodában volt. Deirdre alig aludt egy-két órát. Egyfolytában Indy
járt a fejében. Vajon megsebesült? Egyáltalán mi történt vele?
Amikor Hugóval együtt megérkeztek a börtönhöz, újra várniuk kellett. Deirdre percenként
megkérdezte, meddig kell még itt rostokolniuk, de az ügyeletes pultja mögött terpeszkedő túlsúlyos
rendőr mindannyiszor csak annyit felelt, hogy nem sokáig.
Deirdrének mindenből elege lett. Kinyitotta a táskáját, és előkotorta a pénzét. Megszámolta.
Biztos volt benne, hogy valakit majd le kell fizetnie. Talán ez a dagadt zsaru is csak erre vár...
Felállt, a rendőr elé lépett, és a pultra tett egy szerényebb összeget.
- Talán utánanézhetne, mennyi időbe telik még, míg a kapitány foglalkozni tud az üggyel. Ezt a
fáradozásaiért adom - mutatott a bankókra.
- Tegye el a pénzét. Később még szüksége lesz rá - mondta a rendőr, és intett Deirdrének üljön
vissza a helyére.
- De ugye még azt sem tudja, hogy egyáltalán fogad-e a főnöke? - kérdezte Deirdre vádlóan.
- Asszonyom, kérem üljön le! Ha nem hagy nyugton, a kapitány ma egészen biztos nem tud majd
időt szakítani magára. Megértette?
Deirdre visszament a kemeny padhoz, és leült. Ahogy visszatette a pénzt a táskába, ujjai
beleütköztek a könyvecskébe. Tovább olvasom a naplót, gondolta. Hátha ettől majd megnyugszom...
Augusztus 26.
Waltersszel kapcsolatos Jeltételezéseim sajnos beigazolódtak. Belehabarodott Mariába. Olyan
az egész, mintha a nő valami kábítószer lenne, ami nélkül Walters képtelen élni. Természetesen
megértem, hogy egy Mariához hasonló nő milyen nagy hatást gyakorolhat egy férfira - főleg itt, a
dzsungel közepén. Ráadásul valahányszor egy patakhoz érünk, Maria ledobja a ruháit, és
megfürdik. Közben eszébe sem jut, hogy eltakarja a meztelenségét, de ebben a viselkedésben én
nem találok semmi elítélendőt. Maria az őserdő egyszerű és ártatlan gyermeke. Én a magam
részéről megpróbáltam úriember módjára viselkedni, de be kell vallanom, ennek ellenére sokszor
megakadt rajta a tekintetem. El kell ismerni, karcsú, napbarnított teste igazán vonzó.
Walters már egyfolytában Mariát lesi, és minden alkalmat kihasznál, hogy beszélhessen vele.
Nyilvánvalóan megpróbálja meghódítani a nőt. Biztos azt hiszi, ha a régi kapcsolatairól és
hódításairól beszél, sikerül megkedveltetnie magát. Maria azonban alig reagál rá, a legtöbb
történetre csak egy-egy mosollyal felel, és tartózkodóan viselkedik. Biztos vagyok benne, hogy
ezzel csak még jobban felgerjeszti Walters vágyait.
Walters újabban úgy viselkedik velem, mintha készülne valamire. Látszólag ugyanolyan, mint
eddig, és mindent megtesz, amit elvárhatok tőle, de újabban csak a kötelességét teljesíti, és csak
akkor beszél velem, ha megszólítom. Úgy viselkedik, mintha Maria az övé lenne, én pedig csak
egy kívülálló volnék. Ez a probléma valószínűleg mindig előtérbe kerül, ha két férfi és egy nő
együtt vág neki a dzsungelnek.
 Augusztus 27.

Walters viselkedése mindjobban megváltozik. Egyre többet foglalkozik Mariával, és egyre

ellenségesebb velem szemben. Abszurd helyzet.
Ebédidőben rövid pihenőt tartottunk. Maria szokás szerint sétálni indult, Walters pedig utána
ment. Tudom, az a leghőbb vágya, hogy kettesben maradhasson a nővel.
Most éppen hallom, hogy Mariát szólongatja. Az ostoba! Úgy látszik megfeledkezett azokról a
veszélyekről, amik ezen a vidéken leselkednek ránk. Pedig éppen ő beszélt róluk a legtöbbet. Azt
hiszem, rá kellene parancsolnom, hogy hallgasson el, de biztos vagyok benne, hogy úgysem
hallgatna rám. Már egyáltalán nem törődik velem. Délelőtt közölte, ha vacsorázni akarok, akkor
lőjek magamnak valamit. Ezzel biztos azt akarja elérni, hogy még több...

Augusztus 28.

Tegnap a mondat közepén hagytam abba az írást. Rögtön megmagyarázom, hogy miért
A fák közül hirtelen egy velőtrázó sikolyt hallottam. Azonnal Jelismertem - emberi hang volt.
Felálltam, és abba az irányba indultam, ahol a társaim eltűntek az erdőben. Ám alig tehettem
meg tíz lépést, Maria ugrott elém a dzsungelből. A szemei rémülten csillogtak.
Csak ennyit mondott: „Walters meghalt. Mennünk kell.”
Szerettem volna megnézni Walters holttestét, de Maria ragaszkodott hozzá, hogy azonnal
tovább induljunk. Azt mondta, halálos veszélyben vagyunk. Ha nekem valaki azt mondja, hogy
meghalok, ha elmegyek egy bizonyos helyre, akkor hallgatok rá, és az ellenkező irányba indulok
el. Összeszedtük a holminkat, és elrohantunk.
Még most is azon töröm a fejem, hogy mi történt ezután. Talán ha leírom, jobban megértem.
Körülbelül egy perce Juthattunk, amikor Maria hirtelen rám parancsolt, hogy álljak meg.
Körülnéztem. Olyan jól beleolvadtak a dzsungelbe, hogy először nem láttam őket. De ott voltak,
legfeljebb tíz lépésnyire tőlünk. Bennszülöttek voltak; a testükre leopárdpettyeket festettek.
Fúvócsöveket és lándzsákat tartottak a kezükben.
Csapdába estünk. Biztos voltam benne, hogy ezt nem éljük túl.
Aztán Maria hirtelen eltűnt. Hogy tudott elmenekülni? Elment, és magamra hagyott, nézzek
szembe egyedül a festett vademberekkel. Nem volt időm gondolkodni, mert az indiánok
mozgolódni kezdtek, váltottak néhány szót egymással. majd hirtelen elnyelte őket a dzsungel. E-
gyedül maradtam.
El sem tudtam képzelni, mi történhetett. Lehet, hogy a külsőm riasztotta el őket?
Tapasztalatból tudom, hogy a civilizált ember éppen olyan különös és ijesztőnek tűnhet egy
vadember szemében, mint ők a mi számunkra.
„Biztonságban vagyunk. Nem fognak bántani minket.”
Sarkon fordultam. Maria állt előttem.
„Szent isten, Maria! Megijesztettél. Hová mentél?
„Sehová.”
„Sehová?”
„Itt voltam. Elfátyoloztam magam.”
Megkértem, magyarázza el, hogy ez mit jelent, de azt mondta, erre most nincs idő. Tovább
mentünk, és alig szóltunk egymáshoz. Végül egy pataknál megálltunk. Semmi kedvem sem volt a
vadászathoz, ezért nagy örömmel töltött el, hogy a patakban rengeteg hal volt. Könnyedén
kifogtunk néhányat. Sokat ettünk, és a legnagyobb meglepetésemre Maria ivott velem egy kevéske
rumot. Ezután nagyon beszédessé vált. Elmagyarázta, hogy az indiánok szívességet tettek neki
azzal, hogy megölték Walterst. Azt mondta, az ilyen emberek viselkedését az ő népe nem igazán
tudja tolerálni, és Walters talán még az én életemet is veszélybe sodorta volna.
Letört egy ágat, egy függőleges vonalat rajzolt a földre, majd a bal oldalára két rövid
vízszintest. Azt mondta, az ő írott nyelvükben ez a városuk jele. Majdnem biztos voltam benne,
hogy az írásjel egy ogam betű, de nem a „Z”, hanem a „D” jele. Felidéztem az ogam betűket, és
lerajzoltam az egyiket. Maria felismerte, bár azt mondta, nem ugyanazt a hangot jelöli, amit
szerintem. Ezután igazolta a feltételezésemet. Azt mondta, örül, hogy ismerem az ogamot.
Most már semmi kétség: a város lakói valóban az ókori kelta druidák leszármazottai!

Augusztus 29.

Egy újabb fárasztó, utazással töltött nap. Szerencsére most viszonylag nyílt terepen kellett
haladnunk, és csak némi aljnövényzettel kellett megküzdenünk. Maria egyre gyorsabb tempót
diktál. Izgatott, és azt mondta, már közel járunk. Azt állította, áfák csúcsa fölött már látja a
hegyeket. Én semmit sem láttam, csak felhőket. Ezt meg is mondtam neki.
„Maga felhőket lát, én hegyeket” felelte. „Ebben különbözünk egymástól.”
Az ogamban a „D” betű védelmet, az ellenségek megsemmisítését is jelenti. Amikor ezt tegnap
este megemlítettem Mariának, bólintott, és azt felelte, hogy ezen kívül még a legszentebb fát, a
ceibát is ezzel jelölik, éshogy tulajdonképpen Ceibának nevezik a várost.
Ogam tanulmányaimból tudom, hogy a „D” betű valóban jelent egy fát is, mégpedig a tölgyet.
De itt nincsenek tölgyek. Ez fontos dolog, mert a ceiba és a tölgy csak egy valamiben hasonlít
egymásra: mindkettő hatalmas és erős fa. Megkérdeztem Mariát, hogy az ogam betűket még
mindig használják-e jóslásra és jövendölésre, ahogy az az ősi druidáknál szokás volt. Csak egy
homályos megjegyzéssel Jelelt a kérdésemre. Azt mondta, hogy jövendölés az egyik a hét fátyol
mestersége közül.
Ez a válasz egy hosszú beszélgetést indított el közöttünk, amit most megpróbálok röviden
összefoglalni. Még nem tudom, hogy abból, amit az általa Ceibának nevezett helyről mondott, mi
a mítosz és mi a valóság. Nem vagyok benne biztos, hogy Maria a kettőt el tudja különíteni
egymástól. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy...
- Bocsásson meg, asszonyom - mondta a pult mögött ülő rendőr. - A kapitány fogadja. Deirdre
összecsapta a könyvet. - Végre!
 12.
VILÁGOK

Amergin megállt Rae-la szobájának nyitott ajtaja előtt. Benézett és látta, a nő a balkonon állva az
alsóvárost kémleli.
- Rae-la?
A nő megmozdította a fejét jelezve, hogy észrevette Amergin jelenlétét, de nem fordult hátra.
- Mi a baj?
- Te vetted el a naplót, igaz?
- Jonesnál van.
Rae-la megfordult, és csodálkozva Amerginre nézett.
- Odaadtad neki? Miért?
- Mert visszamegyünk a városba, és szabadon eresztjük Fawcettet.
- Tessék?
Amergin gyorsan elmondta a tervét.
- Bemegyünk, kihozzuk Fawcettet. és mielőtt bárki felfedezné, hogy mi történt, Jonesszal együtt
már vissza is repült.
- Amergin, ez több, mint amit remélni mertem. Nagyon hamar ott lehetünk. Honnan tudsz a
repülőgépről?
- A taxisofőrtől. Szemmel tartja a hotel iránt érdeklődő idegeneket.
- Nagyon okos. - Rae-la átölelte a férfit, és egy csókot lehelt az ajkaira. - Ne haragudj, hogy nem
bíztam benned.
Amergin a nő vállaira tette a kezét, és karnyújtásnyira eltolta magától.
- Gondolom tisztában vagy vele, hogy ez mit jelent. Be kell vallanunk, hogy mi eresztettük
szabadon Fawcettet, és vállalnunk kell a következményeket.
Rae-la elfintorította az orrát.
- Nem lehetne úgy intézni a dolgot, hogy mindenki azt higgye, egyedül szökött meg?
- Te is tudod, segítség nélkül képtelen lenne megtenni. Megérkezünk a városba, aztán Fawcett
nemsokára eltűnik... A tények úgyis elárulnának minket. Mindent be kell vallanunk.
Rae-la riadt arccal nézett a férfire.
- De akkor már nem lehetsz a tanács tagja!
- Tudom. - Amergin megfogta a nő kezeit. - De készen állok rá, hogy mindent feladjak.
- Egyedül értem teszed?
Amerginnek feltűnt a nő szemében megcsillanó gyanakvás, ami elárulta, Rae-la még mindig nem
hisz neki. Tudta, nagyon óvatosan kell válaszolnia.
- Inkább azért, mert tudom, hogy igazad van. Ha mindent elvesztek, te még az enyém maradsz.
- De ha száműznek minket, és fátylat borítanak minden Ceibával kapcsolatos emlékünkre... Akkor
semmit sem fogunk jelenteni egymás számára.
- Nem hiszem, hogy a legszigorúbb büntetés róják ki ránk.
- Miért nem?
Már megint gyanakszik!
 - Mert a tanács tagja vagyok, és mert be fogjuk fátyolozni Fawcett memóriáját. A bíráink ezt is
figyelembe veszik majd. - Amergin elmosolyodott.
- Ki tudja, talán a végén úgy döntenek, helyesen cselekedtünk. Rae-la megszorította a férfi kezét.
- Menjünk, keressük meg Jonest!
- Nyugalom. Vissza fog jönni.
Indy a börtöncellában feküdt. A visszhangzó folyosón közeledő léptek koppantak. Indy kidörgölte
az álmot a szeméből; a mennyezeten világító két fénypont összeolvadt, és egyetlen villanyégővé vált.
Felemelte a fejét a fapriccsről, és hunyorogni kezdett a hátába és a nyakába hasító fájdalomtól.
Egy katona kinyitotta az ajtót, belépett a cellába, és felrángatta a foglyot. Végigvezette Indyt a
börtön folyosóján, és belökte egy irodába. Az íróasztal mögött egy katonatiszt ült. A kapitány haja
fekete volt, a szemei sötétek, vékony bajsza pedig úgy nézett ki, mintha valaki egy töltőtollal húzta
volna az orra alá. Kissé fitos orra arroganciáról árulkodott. Rámutatott egy székre, majd a kezébe
vette Indy útlevelét.
- Ifjabb Henry Jones, régész professzor, londoni lakos, kocsmai veszekedő - mondta. Angolul
beszélt, de erős akcentusa volt.
Indy kihúzta magát, és megdörzsölte a nyakát.
- Azt úgy mondják, hogy kocsmai verekedő. De nem, nem vagyok az. Legalábbis általában nem.
- Mit csinál Brazíliában?
- Turista vagyok.
A kapitány felvonta szemöldökét.
- Tehát nem egy archeológiai expedíció tagja.
- Nem, csak a szabadságomat töltöm Itt. - És közben ugyanazt csinálom, mint munkaidőben, tette
hozzá gondolatban. Elhatározta, egy szót sem fog szólni Fawcettről és az elveszett városról.
A tiszt az íróasztal lapjához koppantotta a ceruzáját.
- És miért verekedett, Mr. Jones?
Indy elgondolkodott.
- Az egyik fickó mondott nekem valamit. Már nem emlékszem, hogy mit.
- Mit keresett abban a lebujban? Az nem igazán turisták számára való hely.
- Arrafelé jártam, és betértem egy italra.
A kapitány bólintott. Úgy tűnt, elhiszi a mesét.
- Azok az emberek... Ki akarták rabolni magát?
- Nem tudom. Nem hagytam rá nekik lehetőséget.
- Ez vagy bátorságra vall, vagy ostobaságra. Tudja, hogy az egyiküknél fegyver volt?
Indy megvonta a vállát.
- Nem sokáig.
- Maga tetszik nekem, Jones. Már csak egyetlen apró részletet nem értek.
- Mi lenne az?
A kapitány keményen Indy szemeibe nézett; fitos orra megrándult. Kisimított egy darab papírt, és
az asztal közepére tette. Indy előre hajolt, és rögtön felismerte: ez volt az az üzenet, amit a szobájuk
ajtaján talált. Előző este az útlevelével együtt ezt is zsebre vágta.
- Mi ez a napló, és kivel akart találkozni?
- Ó, hát erről van szó? Tudja, elvesztettem a naplómat. Az is lehet, hogy ellopták tőlem. Azért
mentem abba a bárba, hogy visszakapjam.
- Ez korábban miért nem mondta?
 Indy a lehető legegyszerűbben akarta elintézni a dolgot, de most sarokba szorult.
- Elfelejtettem. Tudja, annyi minden történt.
A kapitány mogorván végigmérte, majd forgatni kezdte az ujjai közé szorított ceruzát. Egy percnyi
hallgatás után az asztalra dobta a ceruzát.
- Dr. Jones, a maga története több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Nem tudom, hogy
mit csinál Bahiában, és pillanatnyilag nem is érdekel. Ha a gyönyörű felesége nem aggódna ennyire,
egészen addig tartanám itt magát, míg mindent bevall. Most viszont inkább eleresztem.
- Köszönöm.
- Azt javaslom, tűnjön el Bahiából. Ha még egyszer fülön csípjük, hosszú, nagyon hosszú időre
bezáratom magát. Megértette?
Indy bólintott.
- Remélem. - A kapitány intett, hogy mehet. - A felesége már kifizette a bírságot.
Indy gyorsan kilépett az irodából. Egy előtérben az épület főbejárata előtt találta magát.
Deirdre gyorsan felállt a padról.
- Indy! Jól vagy?
- Fáj a nyakam, meg szereztem egy-két horzsolást. A szokásos.
Deirdre megvizsgálta az Indy karján éktelenkedő ütésnyomot.
- Csupa kék és zöld.
- Húú! Ne nyomd meg! Menjünk innen. Különben hogy találtál meg?
- Hugónak köszönheted. A taxiján követett téged, aztán eljött hozzám, és mindent elmondott -
magyarázta Deirdre miközben kiléptek a kapun.
Indy a sofőrre pillantott.
- Magát miért nem tartóztatták le?
- Beleolvadtam a tömegbe.
- Azt hiszem jobb lenne, ha átköltöznénk egy másik szállodába. - Indy kinyitotta Deirdre előtt a
taxi hátsó ajtaját. - Carino és Oron támadott rám, és biztos vagyok benne, hogy ők nagyon hamar
kiszabadulnak.
- Megelőztelek - felelte Deirdre. - Már kijelentkeztem, és van egy meglepetésem a számodra.
Indynek valahogy semmi kedve sem volt a meglepetésekhez.
- Mi lenne az?
Deirdre belenyúlt a táskájába, és előhúzta a könyvecskét.
- Ta-da-da-dam! Fawcett ezredes naplója!
- Micsoda? Mutasd! Hogy szerezted meg?
Deirdre elmondta, hol találta meg a naplót.
- Oya lánya elég félénk lehet. Még azt sem várta meg, hogy köszönjek neki.
Indy átlapozta a naplót.
- A nagy félénksége ellenére elég bátor volt ahhoz, hogy betörjön a szobánkba.
- Nem akarják, hogy a Hotel Paraísoba vigyem magukat? - kérdezte Hugo. - Talán kapnának egy
szobát.
- Nem - mondta Deirdre. - Az a legutolsó hely, ahol lakni akarok. A végén még kiszívnák a
vérünket amíg alszunk.
Indy felnézett a naplóból. Ideje lenne megkeresni Larry Fletchert, gondolta.
- Vigyen arra a guajáva farmra, amiről a múltkor beszéltünk.
Hugo megvonta a vállát.
- Maguk tudják!
 - És ha lehet, győződjön meg róla, hogy a tegnap esti ivócimboráink ne kövessenek minket.
- Ne aggódjon - felelte Hugo. - Tudni fogjuk, ha utánunk jönnek. Olyan helyre megyünk, ahol nem
sok autó jár.
Indy olvasni kezdte a naplót, de hamar rájött, hogy mindenképpen szükségük lesz egy vezetőre. A
napló nagyon részletes volt, de Fawcett alig írt valamit az útiránytól.
- Hugo, milyen messze vagyunk a Hotel Paraísotól?
A sofőr a fékre lépett.
- Pár perc alatt odaérhetünk.
- Helyes. Vigyen oda minket, de ne siessen.
- Szerinted az a nő is ott lesz? - kérdezte Deirdre.
- Azt hiszem, Oya lánya már vár ránk, és legalább annyira szüksége van a segítségünkre, mint
nekünk az övére - felelte Indy. és tovább olvasott.
Néhány perc múlva megrázta a fejét.
- Walters. Kedves fickó lehet.
Deirdre a napló fölé hajolt, és megnézte, Indy hol . tart.
- Olvass tovább. Mindjárt megtudod, mi lett vele.
- Kár. Hiányozni fog - mondta Indy szarkasztikusan, miután elolvasta a Walters haláláról szóló
részt.
Az írásjelekről szóló rész felkeltette az érdeklődését. Gyorsan tovább olvasott, és hamarosan
elért az augusztus 29.-i bejegyzéshez, amiből megtudta a város nevét. Néhány bekezdéssel később
Fawcett a hét fátyolról folytatott beszélgetést írta le. Miközben a mítosz és a valóság közötti
különbségekről faggatta Mariát, Fawcett úgy gondolta, minden, amit megtud a hét fátyolról, segíteni
fogja abban, hogy megértse a város társadalmi berendezkedését.
Abból amit eddig megtudtam az derül ki, hogy a „fátyolozás” állítólag az a képesség, amivel
embereket és tárgyakat árnyakká lehet változtatni, vagy láthatatlanná lehet tenni. Úgy tűnik, a
társadalom hét részre - hét fátyolra - tagolódik, és egy ember szociális státusza egyenes
arányban áll azzal, milyen fokon sikerült elsajátítania a fátyolozás mesterségét. Maria azt
állítja, az első öt fátyol - kaszt- csak az emberek és tárgyak eltüntetésével foglalkozik.
Már hosszú évek óta foglalkozom a világ rejtett sarkainak felderítésével, de eddig még sehol
sem hallottam arról, hogy ilyen furcsa módon lehetne szert tenni társadalmi és politikai rangra.
De nem kételkedem a struktúra érvényességében, akár valósak, akár képzeltek a fátyolozásnak
nevezett képességek. Maria elmagyarázta, hogy már négy éves korukban elkezdik a fátylak
tanulmányozását, és gyakorlatilag sohasem fejezik be. Ceiba legtöbb lakója nem jut túl a
harmadik vagy a negyedik fokozaton - ezek az iparosok, a földművesek, ők végzik az alantas
munkákat.
Úgy értettem, hogy azok, akik az első szinten vannak, elsajátítják, hogyan lehet felfedezni a
szokásos módon észrevehetetlen árnyakat. A-hogy ezt elsajátítják, a tanulók feljebb lépnek egy
szinttel, és megtanulják, hogyan lehet elfátyolozni kisebb tárgyakat. A harmadik szinten lévők
már saját magukat is képesek eltüntetni, sőt, másokat is - de a kísérleti alanynak is akarnia kell a
dolgot. Ezután egy kicsit bonyolulttá válik a helyzet. Azok, akik túljutottak a harmadik szinten, és
felkerültek a felső négy szintre, tagjaivá válnak a klubokhoz hasonló, „világoknak” nevezett
társaságoknak. A Külső és a Belső Világ a negyedik és az ötödik szinten lévőket tömöríti; a
hatodik és a hetedik szintet pedig Felső és Örökkévaló Világnak is nevezik.
Ezek a szervezetek nem egészen olyanok, mint valami társadalmi egyletek. A negyedik szinthez
tartozók már minden alapvető tudást a magukévá tettek, mégpedig olyan szinten, hogy tanítani
tudják a kevésbé képzetteket. Ezt a szintet sokan elérik, de a legtöbbjük nem tanítással akar
foglalkozni, hanem más hivatást választ magának. Azoknak, akik még feljebb akarnak kerülni,
legalább két évet kell tanítaniuk, és közben fel kell készülniük rá, hogy átlépjenek a következő
világba.
A Belső Világhoz, vagyis az ötödik szinthez tartozóknak már van egy eléggé hihetetlen
képességük is. Állítólag hetente több órát meditációval töltenek, és közben karbantartják a várost
és a környező hegyeket beborító Főfátylat. Az olyan kívülállók számára, mint én is vagyok, csak a
dzsungel marad látható, a Ceibában tartózkodók viszont minden olyan, mintha a Főfátyol nem is
létezne. A Belső Világ mesterei képzett és nagy tiszteletnek örvendő harcosok, bár Maria szerint
csak nagyon ritkán fordul elő olyan belső vagy külső konfliktus, aminek során fizikai küzdelemre
is sor kerülne. Ezeket a mestereket nem is katonáknak, inkább őröknek tartják.
Maria elmagyarázta, hogy bizonyos fátylakat maguk az Istenek készítettek, és hogy a legfelső
két szinthez tartozók ezeket időnként fel tudják lebbentem. A hatodik szinthez tartozó mesterek
papok, filozófusok és gyógyítók. Ők a szent írásjelek segítségével képesek félrehúzni a jelent a
jövőtől elválasztó fátylat. A betegségeket is egy-egy fátyolnak tartják, amit szintén fel lehet
emelni - de csak akkor, ha az is segít, akire ráborul.
Maria örömmel beszélt a Felső Világról, de a hetedik fátyolról, és az Örökkévaló Világról
viszont alig mondott valamit. Csak annyit árult el, hogy a város lakói még abban sem biztosak,
hogy a hetedik fátyol mesterei léteznek. Ez a megjegyzés természetesen felébresztette a
kíváncsiságomat. Úgy tűnik, a hetedik szinten csupán mitikus lények vannak. Maria nem volt
hajlandó bővebb magyarázatba bocsátkozni. Remélem, ha egyszer eljutok a városba, alkalmam
lesz megismerni a Felső és az Örökkévaló Világhoz tartozókat, és megtudhatok egy-két dolgot a
módszereikről is.
Amikor megkérdeztem, hogy két legfelső világ tagjai irányítják-e a várost, Maria megrázta a
fejét. Elmagyarázta, hogy Ceibát a Világok Tanácsa kormányozza. A szavaiból az derült ki, hogy
a Tanács a különböző szintű világok képviselőiből áll össze. Megkérdeztem, hogy a tanács tagjait
kijelölik, vagy választják. Azt felelte, hogy választják őket, de nem szavazással. Azt mondta, az
álmaikban jelölik ki őket. Igen, a dzsungel-tan. Remélem egyszer magyarázatot találok ezekre az
érthetetlen dolgokra.
Pár perccel ezelőtt Maria szólt, hogy már majdnem biztos, hogy holnap elérjük a várost.
Megkért, hogy ettől kezdve valódi nevén szólítsam. Rae-lának hívják.
A taxi felkapaszkodott a hegy oldalán. Indy felismerte az utcát. Már a Hotel Paraíso közelében
jártak.
- Tegyen egy kitérőt - mondta Hugónak.
- Ez bámulatos, Indy - mondta Deirdre, aki Indyvel együtt olvasta a naplót.
- Egy teljesen más világ - felelte Indy, és lapozott.
Augusztus 30.
Maria, vagyis Rae-la eltűnt. Megpróbáltam megkeresni a dzsungelben, de hiába. Nem találtam
meg.
Keresés közben egyszer úgy éreztem, mintha valaki követne. Kiáltozni kezdtem, de nem kaptam
választ. Amikor megfordultam, egy indián fiú állt előttem. Egy pillanatig rám bámult, majd eltűnt
az őserdőben. Utána rohantam - arra számítottam, hogy talán megmutatja a városhoz vezető utat
-, de végül meggondoltam magam, és felhagytam az üldözéssel. Nem akartam komplikálni a
helyzetet azzal, hogy újra összefutok valami ellenséges indián törzzsel.
Visszatértem arra a kis tisztásra, ahol utoljára láttam Rae-lát, majd egy kis ösvényt követve
eljutottam egy folyóhoz. Nagy meglepetésemre egy kötélhíd vezetett át a víz fölött, és a túlsó
parton egy hatalmas ceibafa állt. Lehet, hogy ez a város bejárata?, tűnődtem. Átkeltem a hídon -
életveszélyes tett volt -, aztán úgy egy órán keresztül a lenyugvó nap felé haladtam. Amikor Rae-
la a városról beszélt, nyugatra mutatott.
Egyre jobban besötétedett, és már-már megijedtem, hogy reménytelenül eltévedtem, mikor
hirtelen megláttam, egy hegy magaslik előttem. A meredek sziklafal többszáz lábnyi magasságba
nyúlt fel az égbe. A teteje lapos volt. A fennsíkon egy őrtoronyhoz hasonló építmény állt, és úgy
láttam, mintha valami fény szűrődött volna ki belőle. Vagy lehet, hogy csak egy sziklaformáció
volt, és csak a lenyugvó nap sugarai tükröződtek vissza a felületéről?
Izgatottan futni kezdtem a hegy felé. Ahogy közelebb értem, megpillantottam a többi hegy
árnyékát is. Ezek valóban hegyek voltak, nem felhők. Megtaláltam a Hortyogó Hegységet! Most
már biztos voltam benne. Ám a távolság sokkal nagyobb volt, mint elő pillantásra gondoltam.
Aztán megláttam valamit. A hegyfok oldalában egy sor fény pislákolt. Gyönyörű látvány volt,
de el sem tudtam képzelni, mi világíthat.
A dzsungel hosszú percekre eltakarta előlem a kilátást, és mikor végre kiértem egy tisztásra,
már sehol sem találtam a hegyeket. Úgy eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. A fények, a
hegyfal, az őrtorony - minden semmivé vált. Fogalmam sem volt róla, mi történhetett.
Elhatároztam, hogy azon a tisztáson töltöm az éjszakát, fáradt voltam, és teljesen kifulladtam a
nagy sietségben. Úgy éreztem, egy ital segíthet rajtam. Nagy örömömre a poggyászomban
találtam egy rumosüveget. Walters, nyugodjék békében, volt szíves meghalni, mielőtt mindet
elitta volna előlem.
A következő néhány órát csendes iszogatással töltöttem.
Furcsa gondolatom támadt. Mi van akkor, ha Rae-la valóban igazat mondott a fátylakról, és
tulajdonképpen már meg is érkeztem Ceibába? Kísérteties gondolat, különös most, hogy itt ülök a
sötétben, a tábortűz mellett. Szeretném azt hinni, hogy egyedül vagyok, és nem vizsgálgatnak
Idegenek, akiket még csak nem is láthatok. Lehet, hogy a fátylak a hangokat is kiszűrik? Rae-la
erről sohasem beszélt.
Úgy viselkedem, mintha mindez igaz lehetne. A sötétség elképesztően felélénkíti az ember
fantáziáját. Már gyermekkorunkban is azt képzeljük, hogy mindenféle lények ólálkodnak
körülöttünk az árnyak között, és a legtöbbünknek később is megmaradnak ezek a látomásai.
Egész életemben azt reméltem, hogy elűzhetem a sötétséget, és megvilágíthatom a rejtélyes és
ismeretlen dolgokat - most pedig itt vagyok, és majd belehalok a félelembe.
Még valami. Mi van, ha megőrültem? A dzsungel különös dolgokat művelhet az emberrel.
Lehet, hogy itt más a víz, és valahogy hatást gyakorol az emberi agyra. Vagy talán csak a rum
teszi. Mi van akkor, ha Rae-la nem létezik? Lehet, hogy csupán a képzeltem az egészet, őt és
mindent amit mondott? Lehet, hogy már napok óta nem vagyok magamnál, és minden ami velem
„történt” nem más, mint egy lidérces álom?
Nem. Ezt képtelen vagyok elhinni. A missziós telepen igenis találkoztam azzal a nővel. Ebben
biztos vagyok. Segített a gyógyításomban. Rae-la valódi. Biztos, hogy az.
Jobb lesz, ha nem töröm tovább a fejem. Ezek a vad gondolatok veszélyes irányba terelik a
fantáziámat. Ez is azt mutatja, hogy milyen nagy hatással van rám a dzsungel. Rae-la, a rum, meg
ez az egész. Kiiszom ami az üvegben maradt, aztán alszom, ó, áldott álom!
Indy becsukta a naplót, és felnézett.
- Most már menjünk oda, Hugo.
- A sarkon túl van - felelte a sofőr.
Deirdre megrázta a fejét.
- Mit gondolsz?
- Túl sokat ivott.
- Lehet. De nem kéne végigolvasnod, mielőtt bemegyünk?
A taxi bekanyarodott a szálloda elé.
- Ez még várhat. - Indy visszaadta Deirdrének a naplót. - Ideje, hogy megismerjük Oya lányát.
- Ez Rae-la, igaz?
- Szerintem igen. És azt hiszem, Amergin barátunk a társa.
 13.
RAE-LA

Indy egyedül lépett be a szállodába. A hall éppen olyan üres volt, mint amikor legutoljára látta.
Valahogy rémisztőnek érezte a helyet. Egy szellemhotel, amiben a babalorixá által ideráncigált
kísértetek és Istenek laknak... Indy remélte, hogy nem kell újra találkozni sem Júliával, sem
Joaquinnal.
A csigalépcsőhöz ment, és az első fokra tette a lábát. Felnézett. A lépcsősor közepén egy fantom
állt. Egy karcsú, csinos fantomnő, egy túlvilági lény. Indy csak egy hosszú perc múlva volt biztos
benne, hogy egy gyönyörű nőt lát, és nem egy szellemet.
- Helló, Indy.
- Rae-la?
A nő mosolyogva bólintott, és lement a lépcsőn. Indy számára különös érzés volt a valóságban is
látni, miután annyit olvasott róla; olyan volt, mintha egy regény főhősével találkozott volna.
- Fawcett szerint D lakói vöröshajú, kékszemű emberek.
- Néhányan valóban ilyenek.
A nő megállt Indy előtt. Indy már értette, hogy miért gyakorolt olyan nagy hatást Fawcettre és
Waltersre. Rae-la még szebb volt, mint amilyennek az ezredes leírta. Bőre bronzbarna volt és sima,
a szemei zöldek, pillantása csábító; gesztenyebarna haja a háta közepéig ért.
- Kérem nevezze Ceibának a várost. Ahogy ezt már Fawcett ezredes naplójából is megtudhatta, a
D csak a név írott formája.
Indy elmosolyodott, és közelebb lépett a nőhöz. Rae-la magasabb, és néhány évvel idősebb volt
mint Deirdre.
- Gondolom maga küldte el a napló részletét Marcus Brodynak, és múlt éjjel maga hozta el a
maradék részét a szállodai szobánkba.
- Nem. Én vittem el - dörrent egy hang Indy mögött.
Indy sarkon fordult. Amergin a poros recepciós pult mellett állt, alig tíz lábnyira tőle.
- Maga meg honnan került elő? - kérdezte Indy.
Amergin nem felelt. Lehet, hogy azt akarta bebizonyítani, hogy a fátylak valóban léteznek, de Indy
azt sem tartotta kizártnak, hogy eddig egyszerűen csak a pult mögött kuksolt.
- Mit akarnak? - kérdezte Indy.
- Ezt én is megkérdezhetném, de azt hiszem, azonosak a céljaink. Tudunk a repülőgépről.
Megmutatjuk a Ceibába vezető utat, aztán hazaviheti Fawcettet.
Ez túl biztatónak hangzott, túl jó volt ahhoz, hogy igaz lehessen - és valahogy nagyon csapdaszaga
volt.
- Miért akarnak ennyire segíteni Fawcetten?
- Mert helytelen akarata ellenére a városban tartani - felelte Rae-la.
Indy nem akart elhamarkodottan beleugrani semmibe, főleg nem ezzel a két emberrel, de tudta,
még éppen elég ideje van, hogy meggondolja magát. elviszi őket a guajáva farmra, útközben
végigolvassa a naplót, és még utána is ráér dönteni.
- Mennyi idő alatt készülnének el? - kérdezte.
 - Pár perc elég lesz - felelte Araergn.
Rae-la egyetértően bólintott.
- Odakint várom magukat - mondta Indy, és megfordult.
A taxiban gyorsan elmagyarázta a helyzetet Deirdrének. A lány nyugtalanul kinézett a szállodára.
- Azt hiszem jobban teszed, ha most rögtön folytatod az olvasást - mondta, és Indy kezébe adta a
naplót.
- Én Is éppen erre gondoltam.
Szeptember 1.
Délelőtt. Elgyötörten ébredtem, de nem volt időm rá, hogy a másnaposságommal foglalkozzak.
Szent Isten, egy ágyban találtam magam! Egy őszibarack színű szobában vagyok. Egy valódi
szobában, nem valami kunyhóban. Megcsináltam! Végre sikerült! A városban vagyok, és arra
várok, hogy a közösség vezetői - a Felső Világ vagy az Örökkévaló Világ tagjai, vagy bárki -
megérkezzenek, és hivatalosan üdvözöljenek. Nem nagyon tetszik, hogy az ajtót kívülről rám
zárták, de biztos csak azért tették, mert ők akarnak körbevezetni a városban, és nem szeretnék, ha
egyedül kóborolnék.
Kora délután. Hamar rájöttem, mi történhetett. Valószínűleg túl sok rumot ittam, aztán kábult
álomba zuhantam, és ekkor érkezett meg Rae-la a társaival. Mivel eddig valószínűleg nem sok
részeg embert láttak, bizonyára azt gondolták, hogy beteg vagyok. Valószínűleg hordágyra
fektettek, és behoztak a városba.
Még így utólag is teljesen lenyűgöz a hegy, a fények, és az őrtorony látványa. Megláttam, aztán
eltűnt előlem - mintha kikapcsolták volna a fényt. Már alig várom, hogy lássam a várost, de úgy
tűnik, elég időt akarnak hagyni nekem, hogy összeszedjem magam.
A szobának két ablaka van; két függőleges, keskeny nyílás. A szélességük körülbelül két-
arasznyi, a magasságuk karhosszúságú lehet. Ha kinézek rajtuk nem látom a várost. Semmit sem
látok, csak felhőket. Felhők felhők hátán. Még a felhők is távolinak tűnnek. Miért nincs semmi az
ablak és a felhők között? Az ablakokon nincs sem üveg, sem redőny, de még egyetlen rovart sem
láttam a szobában. Különben ha nem lennének ilyen keskenyek, már rég kimásztam volna.
Este. Azt hiszem, karanténban vagyok. Ma kétszer kaptam enni. Mindkét alkalommal az ajtó
aljába vágott nyíláson dugták be az ételt, ami - meg kell vallanom - nagyon ízletes volt.
Másodszorra sült halat és valami csőszerű, burgonyához hasonló zöldséget kaptam.
Beszélni akarok valakivel! Dörömböltem az ajtón, kiáltoztam, de nem kaptam választ. Hol van
Rae-la? Miért nem jön el hozzám, és miért nem mondja el, mi történik itt?

Szeptember 2.
Még mindig a szobában vagyok. Csalódtam Ceiba népében. Úgy tervezem, hivatalosan is
tiltakozni fogok a bánásmód ellen. Megteszem, mihelyst valaki végre szóba áll velem. Követelni
Jogom, hogy szabadon mozoghassak a városban, vagy legalábbis ne korlátozzanak ennyire.
Azon kívül, hogy végigvizsgálom a szoba minden egyes részletét, nem sok elfoglaltságot találok
magamnak. A helyiségben csak egy nagyon egyszerű faasztal, két szék és egy ágy van.
Felfedeztem, hogy ez utóbbit a fakeret beállítása után össze lehet csukni. A falakon nincsenek
képek; az egész szobában csupán egyetlen festett felirat található: egy jókora „X”, amit középen
egy függőleges vonal vág ketté. Azt hiszem, ez egy ogam szimbólum, a „CH” betűk jele. Az ogam
betűk nem csupán hangokat jelölnek, hanem van egy másik jelentésük is. Sajnos elfelejtettem,
hogy ez az ábra mit jelent.
Unatkozom. Ha ez a város az ismert világ része volna, követelném, hogy vigyenek a brit
nagykövethez. Sajnos Celbának nincs kapcsolata a brit birodalommal, sőt, senki nem is tud a
létezéséről.
Indy elgondolkodott, mit jelenthet az a bizonyos ogam betű, amiről Fawcett írt. Abban biztos volt,
hogy kapcsolatban áll a druidákkal, és egy szent helyet jelöl. Egy olyan helyet, ahol minden rejtélyre
fény derül. Sajnos Fawcett nem értette meg. Bíztató jel volt - és Indy remélte, ígérete igaznak
bizonyul.
- Jönnek - mondta Deirdre.
Indy felnézett a naplóból. Amergin és Rae-la közeledett a taxi felé. Mindketten az első ülésre
ültek, Hugo mellé. A szokásos üdvözlések és bemutatkozások után a kocsi elindult. Amergin és
Hugo lopva összenézett. Indynek olyan érzése támadt, mintha a két férfi már ismerné egymást.
Deirdre megpróbált társalgást kezdeményezni. A Hotel Paraísoról kérdezősködött, de csak egy-
egy rövid választ sikerült kihúznia Amerginből és Rae-Iából. Végül a beszélgetés belesüllyedt a
motor monoton mormolásába. Indy örült ennek. Már alig várta, hogy a napló végére érjen, és örült,
hogy nem kell Időről-időre abbahagynia az olvasást.

Szeptember 3.
Rae-la végre eljött hozzám. Egy Amergin nevű férfival érkezett. Rae-la barátságosan üdvözölt,
de amikor megkérdeztem tőle, miért bánnak velem úgy, mint egy fogollyal. Amerginre hagyta a
választ. A Jérfi azt mondta, szerencsém van, hogy egyáltalán itt lehetek, és hogy még nem
döntötték el, mi legyen velem. Azzal bíztatott, hogy hamarosan meghozzák a határozatot.
Ezután felvázolta a nem túl rózsás helyzetet. Elmagyarázta, hogy a közösségük vezetői, az
úgynevezett világok tagjai viszonylag Jól ismerik a külvilágot, de nem akarnak a részévé válni,
mert Ceiba számára létfontosságú az elszigeteltség további fenntartása. Amergin szerint belső
hanyatláshoz és erkölcsi romláshoz vezetne, ha a város lakói felfednék magukat a külvilág előtt
Amergin meglepően nyíltan beszélt. Ez furcsa, és ellentétben áll azzal, amit a város
izolációjának megőrzéséről mondott. Elárulta, hogy egy egész hegyláncot fátyol borít, mert a
ceibaiak nem csak a várost népesítik be; a földműveseik és a vadászaik a környező hegyekben
élnek. Összesen több mint tizenötezer ceibai létezik.
Megtudtam, hogy ezekben a hegyekben találhatóak olyan rombadőlt városok, amelyek már
jóval a ceibaiak érkezése előtt elnéptelenedtek. A legendák szerint egykor ezekben a városokban
laktak az őseik, akiket egy réges-régi katasztrófa elszakított a ceibaiak atyáitól. Ezt a részletet
érdekesnek találtam, ráadásul remekül beleillik az elméletembe. Az ős-ceibaiak biztosak voltak
benne, hogy ez elődeiket megtámadták, leigázták és kiirtották, és hogy ők is hasonló sorsa jutnak,
ha nem fejlesztik ki a védelmi rendszerüket. A később druidáknak nevezett főpapok ekkor
határozták el, hogy az egész népet beavatják a fátyolozás titkaiba.
Ez a közösség valóban arra törekszik, hogy láthatatlan maradjon - legalábbis lélekben. Annak
ellenére, hogy lenyűgöz a hitviláguk, kétlem, hogy valóban képesek lennének ellenállni egy
támadásnak. Egy szakasznyi felfegyverzett katona fél nap alatt, könnyedén elfoglalná a várost, és
ahogy a ceibaiak rájönnének, hogy ők csak annyira „láthatatlanok”, mint bárki más, rögtön
pánikba esnének. Alapjaiban megrendülne a társadalmuk.
 Szomorú, de általánosan elfogadott tény, hogy a civilizáció fejlődésének következménye és ára
mindig az, hogy a változásra kevésbé fogékony közösségek lehanyatlanak és végül eltűnnek. Ha
nem én, akkor valaki más fogja felfedezni Ceibát. Ez kétségtelenül meg fog történni. Nagyon
valószínű, hogy Célba tíz éven belül a civilizáció egzotikus, érdekes kulturális háttérrel
rendelkező állomásává válik. Őszintén remélem, hogy azok, akik túlélik majd a változásokat,
képesek lesznek elmagyarázni nekünk a legendáikat, és így lehetőség nyílik majd rá, hogy jobban
megismerjük ennek a népnek a fantasztikus történelmét.
Még valami. így, utólag valahogy nem érzem valóságosnak, hogy találkoztam Rae-lával és
Amerginnel. Ezeket a sorokat egy rövid szendergés után írom, és egyre inkább úgy tűnik, az egész
csak álom volt. Még mindig arra várok, hogy beszélhessek Rae-lával, vagy bárki mással. Igen,
biztos, hogy csak álom volt az egész - egy meglepően élénk, és érdekes álom.
Az út olyan döcögőssé váll, hogy Indy egyre nehezebben tudta kibetűzni Fawcett különben sem
könnyen olvasható kézírását. A történet azonban megérte a fáradtságot. Indy tovább erőltette a
szemét, és mire a farmra értek már befejezte az olvasást.
Szeptember 6.
Múlt éjszaka valaki Jelrázott az álmomból. Kiugrottam az ágyból. Rae-la állt előttem. Egy
kissé ingerülten megkérdeztem tőle, mit keres a szobámban az éjszaka közepén. Amikor végül
megnyugodtam láttam, nagyon aggódik valami miatt.
Rae-la elmondta, hogy meghatározatlan ideig a városban akarnak tartant, és valami
„tenyésztéshez” fognak felhasználni. Rae-lának nem volt ideje, hogy mindent elmagyarázzon, de
biztosított róla, hogy segíteni akar nekem. Hamarosan Bahiába indul, és magával akarja vinni a
naplómat, hogy elküldhesse valakinek, aki megmenthet.
Első reakcióm az volt, hogy ez túl sok időt venne igénybe. Megkérdeztem Rae-lát, hogy miért
nem választja az egyszerűbb megoldást, és miért nem szöktet meg ő maga. Azt felelte, száműznék
ha megtenné, és hogy nem tudná Ceibától távol tölteni az egész életét.
Végül elfogadtam a javaslatát. Rae-la elviszi a naplómat, és egy részét elküldi New Yorkba,
Marcus Brodynak. Már ki is téptem azokat a lapokat, amiket szeretnék továbbítani. Marcus a
barátom, és azon kevesek közé tartozik, akik elképzelhetőnek tartják a város létezését. Ő majd
mindent megért, és segíteni fog. Remélhetőleg nem fog sokáig tartani. Várni fogok.
Ma reggel felébredtem, és megint úgy éreztem, csupán álmomban találkoztam Rae-lával. Pár
perc elteltével azonban felidéztem beszélgetésünk részleteit, és mindent feljegyeztem. Mielőtt
elkezdtem az írást, megnéztem a naplóm elejét. Néhány lap valóban hiányzott belőle. Tanácstalan
vagyok, és attól félek, hogy ezek az emberek megpróbálnak megőrjíteni.
 14.
A GUAJÁVA FARM

Indy nem egészen ilyennek képzelte a farmot. Arra számított, hogy hosszú sorokban álló,
gondozott gyümölcsfákat fognak látni, egy csinos tanyaházat, és egy gazdasági épületekkel, a
traktorok számára épített garázsokkal, meg a munkások szállásaival körülfogott tiszta udvart.
Ehelyett azonban amikor Hugo befordult a Bahiától húsz mérföldnyire lévő farmra, csak egy
düledező viskót, meg néhány kopárnak tűnő, a forró nyári nap melegében kókadozó fát találtak.
- Lehet, hogy valahol eltévesztette az irány - mondta Indy Hugónak. - Ez biztos nem az a hely.
- Pontosan követtem az utasításait - felelte Hugo. - Ezek guajáva fák.
A viskó előtt egy alvó kutya hevert a porban; még akkor sem emelte fel a fejét, amikor a taxi
begördült az udvarra, és közvetlenül az ajtó előtt megállt. A közelben egy törött kerekű szekér állt,
de lónak nyoma sem volt.
Senki sem lépett ki a kunyhóból, és a taxi utasai is a helyükön maradtak.
- Indy, biztos, hogy jó felé jöttünk? - kérdezte Deirdre.
- Mindjárt kiderítem. - Indy kiszállt a kocsiból, félrerúgott egy üres whiskeys üveget, és
bekopogott az ajtón. - Fletcher! Odabent van?
Nem kapott választ. Újra bezörgetett.
A többiek is kiszálltak, és a taxi mellől figyelték Indyt. Deirdre a kocsinak támaszkodott, és
legyezni kezdte magát.
- Lehet, hogy mégsem fogunk repülni?
- Majd meglátjuk - mondta Indy, és megkerülte a kunyhót. Hugo követte.
Az építmény hátuljában egy szemétdomb magaslott, a szélénél egy csapatnyi csirke kapirgált. Az
udvar túlsó végében hatalmas fák magaslottak - ez a kis liget volt a széltörő gát. Indy a törzsek
mögött felfedezett egy csillogó tavat.
- Indy, jöjjön ide!
Hugo már a fáknál állt, és a tavat kémlelte. Indy mellé lépett. A parttól ötvenlábnyira, egy
csillogó, ezüstszínű, úszótalpakkal felszerelt, hárommotoros repülőgép volt egy bójához kötve.
- Hú, ez már valami! - suttogta Indy.
A két úszótalp között egy evezős csónak lebegett. A benne álló, füles bőrsapkát viselő ember
éppen a repülőgép egyik szárnyának az alját festette. Hirtelen abbahagyta a munkát, és a partról
bámészkodó két férfira nézett.
- Maradjanak ott, uraim! Mindjárt kimegyek magukhoz.
- Megyek, szólok a többieknek - mondta Hugo, és elsietett.
- Maga bizonyára Jones - kiáltotta Fletcher, miközben a part felé evezett. - Már vártam magát.
A csónak orra kicsúszott a partra. Fletcher kiugrott, és kezet fogott Indyvel. Fletcher arcát
vörösesbarnára égette a nap, állán háromnapos borosta sötétlett. Az állkapcsa széles volt, a szemei
kékek, a mosolya barátságos. A negyvenes évei vége felé járhatott, és Indy rögtön látta rajta, már
eddig is több mindent átélt, mint sok ember egész életében.
- Szép gép - mondta Indy.
- Köszönöm. Ez egy hárommotoros Fokker F-VII. A brazil kormány létre akar hozni egy
repülőgépjáratot Bahia és Rio között. Három Ilyen gépet vettek. Mindegyiken van úszótalp is.
Remek dolog, mert így a kikötőkben is le tudok szállni.
- Maga hogy került ide?
- A brazilok az Angol Repülők Klubján keresztül jutottak el hozzám, és főpilótaként alkalmaztak -
mondta Fletcher. - Nagyon meg akartak kapni, és hogy átcsalogassanak, ösztönzésképpen nekem
adták ezt a farmot. - Felnevetett, és megrázta a fejét. - Nem is tudom, miért fogadtam el. Engem nem
érdekel a fölművelés, és itt láttam először guajávát. Mindegy, a lényeg az, hogy most itt vagyok.
Indynek egyre jobban megtetszett a pilóta.
- Gondolom van egy kis repülési gyakorlata.
- Hát az valóban van. '24-ben körberepültem a világot. Én is tagja voltam a két Douglas World
Cruiser személyzetének. A két gép kötelékben 174 nap alatt megkerülte a földgolyót.
- Valóban? - Indy elámult. A modern idők hősei kétségtelenül a pilóták, és ez a Fletcher
valószínűleg a legjobbak közé tartozik.
- Különben már találkozott a barátjával? - kérdezte Fletcher. - Már aggódott magáért, hogy eddig
nem került elő.
- A barátommal? Kiről beszél?
- Nem tudom hogy hívják. A fenébe, pedig már két teljes napja itt van. Emlékeznem kellene a
nevére!
Fletcher figyelme a közben melléjük érkező többiekre irányult. Indy gyorsan bemutatta a társait, és
már éppen ki akarta faggatni Fletchert, hogy ki lehet az az ember, aki a barátjának vallotta magát,
mikor Deirdre megszólalt.
- Elég nagy ez a gép ahhoz, mindannyian felférjünk rá?
- Ó, egy skót leány! Üdvözlöm Brazíliában! Különben rengeteg hely van a gépen. Ez a legjobb
hárommotoros utasszállító, ami valaha készült.
- Még sohasem utaztam repülőgépen - mondta Rae-la. Angolul, de nagyon erős akcentussal
beszélt.
' - Ne féljen, kedvesem, mellettem biztonságban érezheti magát.
Ki a fene várhat itt rám?, tűnődött Indy, miközben Fletcher áradozni kezdett a saját képességeiről.
Carino és Oron semmiképp, hiszen az illető már két teljes napja itt van.
- Elvinne minket Amazóniába? - kérdezte Amergin.
- Nagyon szívesen! - felelte Fletcher habozás nélkül. - Itt halálra unom magam. Azok a bürokraták
annyit vacakolnak, hogy még legalább hat hónapba beletelik, mire végre felszállhatunk a földről.
Vagyis úgy értem, a vízről.
- Hallott már Fawcett ezredesről? - kérdezte Deirdre.
- Természetesen. Remélem segíthetek maguknak a felkutatásában. Híresek leszünk!
- Hol van a barátom? - kérdezte Indy.
- Valahol itt. Biztos, hogy a közelben maradt.
- Miféle barátod? - Deirdre zavartnak látszott.
- Angol, mint én. Amolyan tudósforma. A neve... Megvan! Brody! Tudják, az az ember, aki
ideküldte magukat.
- Marcus? Mi az ördögöt keres itt?
Fletcher Indy mögé bámult.
- Ez meg ki a fene? - kérdezte.
- Fegyver van nálam, Jones. Ne próbálkozzon!
Indy hátra pördült. Hugo válla fölött Carino menyétképe vigyorgott rá, egy-két lépéssel hátrébb
pedig Oron állt.
- Azt hittem, elvesztette a pisztolyát - mondta Indy.
- Visszavásároltam a zsaruktól - vihogott Carino. - Tudja, ha elég pénzt látnak, nagyon kedvesen
viselkednek.
- Mit akar? - kiáltotta Deirdre.
- Felszállunk a repülőgépre - mondta Carino. - Mindannyian.
- Ki ez a két fickó, Jones? - kérdezte Fletcher halkan.
- Ők is a barátaim.
Oron Indyhez lépett, és kirántotta az övéből a korbácsot.
- Ha nem haragszik, uram - mondta nyájas, steward hangon. - Mivel nem számítottunk ekkora
társaságra, erre szükségem lesz. - Egy párszor Indy köré tekerte a korbácsot, és a háta mögött
összekötötte a két végét. - Ez nagyon sokat fog segíteni, uram. Kérem hívjon, ha bármi másban a
szolgálatára állhatok.
- Ne féljen, szólni fogok.
- Hagyd abba a hülyéskedést, Oron - mondta Carino. - A többit is kötözd meg!
- Hova visznek minket? - kérdezte Deirdre.
- Ahogy már mondtam, felszállunk a repülőgépre. Aztán megnézzük, hogyan tudnak repülni
nélküle. - Carino felröhögött; széthúzódó ajkai mögül ragadozószerű vicsorgással kivillantak a
fogai.
Indy tehetetlenül figyelte, ahogy Oron hátraköti Amergin és Rae-la kezét. Ha tényleg el tudnak
tűnni, miért nem teszik meg?, tűnődött. Talán mégis Fawcettnek volt igaza, amikor kételkedett ebben
a képességükben. Lehel, hogy trükk az egész, ami csak arra jó, hogy elkápráztassák a babonás
embereket?
Miután Oron Deirdrét is megkötözte, Fletcher-hez lépett.
- Őt hagyd, te eszetlen! - förmedt rá Carino. - Ő fogja vezetni a repülőgépet.
- Én csak arra gondoltam, Frank, hogy...
- Ne gondolkozz, és főleg ne szólíts Frank-nek. Én neked Mr. Carino vagyok. Megértetted? Most
tedd a csónakba a csomagot.
- Vele mi legyen? - kérdezte Oron, és Hugo felé biccentett.
- Eresszék el - mondta Indy. - Csak egy taxisofőr. Semmi köze sincs hozzánk.
- Ne butáskodjon, Jones! A fickó a maga haverjának dolgozik. - Carino Amerginre mutatott. -
Mielőtt maguk megérkeztek, együtt láttam őket abban a koszos kis szállodában.
- Ez igaz - mondta Hugo. - De Amergin megígérte, hogy sem ő, sem Rae-la nem fog ártani
maguknak. Csak azt akarták megtudni, mire készülnek.
- Hát, azt hiszem, senki sem szereli az árulókat - mondta Carino, és habozás nélkül tarkón lőtte
Hugót.
A sofőr holtan zuhant a földre.
Victor Bernard a liget szélén, a fák közül látta, hogy Julián Ray bérence lelövi a taxisofőrt.
Felesleges erőszak. Nem örült a váratlan fordulatnak, de elégedett volt, hogy végre kedvezően
alakulnak a dolgok.
A Bahiába vezető út szinte egy örökkévalóságig tartott, és már attól tartott, hogy túl későn érkezik.
Egy órát sem töltött a városban, máris tovább indult a farmra. Fletchernek azt hazudta, hogy ő Brody,
és Jonesszal akar találkozni. A pilótát nem lepte meg a dolog. Elmondta, hogy Jones már Rióból,
több mint egy héttel azelőtt táviratozott neki, és hogy bármelyik nap megérkezhet.
Bernard tudta, elérkezett a cselekvés pillanata. Kilépett a fák közül, és elindult a tópart felé.
 - Most lelőhetném magát, Jones - mondta Carino -. de mégsem teszem, mert azt szeretném, ha a
csinos kis feleségével együtt befejezné azt a zuhanást, amit a Cukorsüvegnél elkezdett. Ha most
leesik, akkor tényleg leesik.
Indy az orrára irányuló pisztoly csövébe bámult. Tudta, ha bármivel próbálkozna, Carino azonnal
tüzelne. Megkötözve különben sem vehette sok hasznát a kezeinek.
- Ó, Jézusom! - mormolta Fletcher. - Itt van Brody. Ez is a legjobbkor kerül elő.
Carino megfordult. Ebben a pillanatban Indy kirúghatta volna a kezéből a revolvert, de annyira
megdöbbentette Victor Bernard felbukkanása, hogy mozdulatlanná dermedt.
- Szent Isten, doktor Ber-... - kezdte Deirdre, de elhallgatott.
- Nehogy felém tartsa azt a vacakot! - mondta Bernard Carinonak.
- Maga meg ki az ördög? - vicsorgott Carino.
- Én béreltem fel magukat.
- Na ne szédítsen, jó? Tudom ki maga. Brody! Maga küldte Ide Jonest, és maga szerezte a pilótát
is.
- Nem Brody vagyok. Julian Ray oldalán állok.
Carino felröhögött.
- Ezt kétlem. - Indy felé fordult, és a halántékához szorította a fegyvert. - Ki ez? - kérdezte.
- Brody - felelte Indy.
- Maga egy átkozott gazember, Jones! - Bernard Carinora nézett. - Hát nem látja, mire megy ki a
játék? Egymás ellen akar fordítani minket!
- Kötözd meg, Oron. Ez is velünk jön.
Bernard félrelökte Oront, de Carino eléugrott, és a pisztollyal az arcába sújtott. Bernard ájultan
rogyott a földre.
Carino Oronra és Fletcherre mutatott.
- Vigyétek a csónakhoz!
Egy perccel később már mind a nyolcan a csónakban szorongtak. Oron és Fletcher megmarkolta
az evezőket; Carino a csónak farába ült, és a hátukra szegezte a pisztolyt. Hamarosan kiértek a
repülőgéphez. Bernardot úgy hajították fel a hárommotoros fedélzetére, mint egy zsákot. Carino egy
pillanatra sem vette le a szemét Fletcher-ről. A pilóta eloldozta a gépet a bolyától, és nekilátott a
felszállás előkészítésének. Oron közben valahonnan előhúzott egy félelmetes, hosszú kést, és a négy
megkötözött ember mellé állt.
- Gondolom nem akarja, hogy bajunk essék - jegyezte meg Indy, amikor Carino ráparancsolt
Oronra, hogy kapcsolja be a foglyok biztonsági övét.
- Nem szeretném, Jones, ha idő előtt kiugranának. Miután felszálltunk úgyis lesz rá alkalmuk, hogy
kipróbálják a szárnyaikat.
A gép végül megmozdult, és elindult a vese alakú tavacska túlsó partja felé. Indy az első ülésen
ült, Deirdre mögötte. Amergin és Rae-la a gép közepén levő átjáró másik oldalán kaptak helyet, a
még mindig eszméletlen Bernard pedig Deirdre mögött hevert. Más körülmények között Indy élvezte
volna az utazót. Londonból egyszer már átrepült Párizsba, de még sohasem ült úszótalpas repülőgép
fedélzetén, és még nem volt rá alkalma, hogy átrepüljön egy esőerdő fölött.
A felbömbölt hárommotoros hajtómű. Átsuhantak a tavon. Indy a nyakát tekergetve kinézett az
ablakon. A tó és a viskó között magasló fasor felé száguldottak. Indy egy percig úgy érezte,
menthetetlenül nekivágódnak a fáknak. A pilótafülkében kuporgó Carino rémülten felkiáltott.
A tó partjától alig tíz lépésnyire a gép hirtelen a magasba lendült. Meredeken felemelte az orrát,
szinte súrolta a fák koronáját, de végül az ég felé suhant.
 - Ez átkozottul közel volt - mondta Indy. Felszállás közben egész végig azon ügyködött, hogy
meglazítsa a korbácsra kötött csomót.
Mikor elérték a megfelelő magasságot, Carino visszalépett az utastérbe. Egyik kezében a pisztolyt
tartotta, a másikkal egy véres zsebkendőt szorított a homlokára.
- Mi történt? - kérdezte a gép hátuljában ülő Oron.
- Mit gondolsz? Amikor ez a bohóc átugrott a fák fölött, beütöttem a fejem.
- És most mit csinálunk? - kérdezte Oron.
- Fogd meg Mrs. Jonest. A hölgyeké az elsőség.
- Ne! - kiáltotta Indy. - Először engem!
- Maga fogja be a pofáját! - mondta Oron.
- Ha ő akar meghalni elsőként, ám legyen - mondta Carino. - Minél hamarabb végzünk magával,
Jones, annál jobb.
Miközben Oron kikapcsolta a biztonsági övét, Indy még egy utolsó kísérletet tett, hogy
kiszabadítsa magát, ám a korbács túlságosan szorosan feszült a testére. Oron talpra állította,
megmarkolt a korbácsot, és az ajtóhoz húzta. Indy kétségbeesetten megpróbálta meglazítani az
ujjaihoz érő csomót.
- Nyisd ki az ajtót - parancsolta Carino.
Oron megmarkolta és elfordította a fogantyút. Megdöbbenésére az ajtó kivágódott, és kis híján
magával rántotta. Eleresztette a fogantyút, és rémülten belekapaszkodott az ajtónyílás melletti
korlátba. Vádló tekintettel Carinora meredt.
- Miért nem figyelmeztetett, hogy ez fog történni?
- Nem egy hajón vagy, Oron, hanem kétezer láb magasságban egy ötven mérföldes sebességgel
száguldó repülőgépen. Mire számítottál? Most lökd ki!
Oron még hozzá sem ért, de Indy máris úgy érezte, a légáramlat kirántja a gépből.
- Indy! Ne! - sikította Deirdre
Indy a lányra nézett. Utoljára látom, gondolta. A korbácsbéklyó már meglazult, de még mindig
elég szorosan tartotta. Már nem maradt ideje, hogy kiszabadítsa a kezeit. Hirtelen észrevett valamit -
vagyis inkább valaminek a hiányát.
Amergin ülése üres volt.
- Hé, azt hiszem, elvesztettek valakit! - Indy hangja túlharsogta a szél üvöltését.
Oron elfordította a fejét, elakadt a lélegzete a döbbenettől, és a következő pillanatban eleresztette
a korlátot. Indy a gyomrába fejelt. Oron sikoltozva kizuhant a gépből, de közben Indy is az ajtóhoz
tántorodott. Ha sikerült volna kiszabadítania a kezeit, megmarkolhatta volna a korlátot. A nyitott
ajtón át az alattuk suhanó földre nézett, és úgy érezte, mintha magához rántaná a mélység. Elvesztette
az egyensúlyát, és eltűnt az ajtó mögött.
Deirdre kétségbe esett, és rángatózva megpróbálta kiszabadítani magát a biztonsági övből. Carino
rémülten bámult maga elé, de látszott rajta, sokkal jobban idegesíti Amergin eltűnése, mint Oron
elvesztése.
- Eltűnt - hebegte. - Ami eltűnt az eltűnt. De itt sehová sem bújhatott!
Carino végigment a széksorok közötti átjárón, és - mintha egy láthatatlan láb rúgott volna belé -
hirtelen orra bukott. A pilótafülke ajtaja még mindig nyitva volt, így Fletcher mindent látott.
Gondolkodás nélkül felemelte a gép orrát. Carino a nyitott ajtó felé csúszott. Kétségbeesett
igyekezettel megpróbálta a padlóba mélyesztetni az ujjait, de nem talált fogódzót.
- Segítség! - rikoltotta. - Segítség!
 Fletcher néhány fokkal elfordította a gépet. Carino keze megcsúszott, és a következő
másodpercben kivágódott a nyitott ajtón.
A szerencse ezúttal sem hagyta magára Indyt.
A lába a géptest és a szárny között feszülő rúdnak ütközött. Behajlította a térdét, és valahogy
sikerült fent maradnia. Fejjel lefele lógott, és úgy érezte a szíve a szájában dobog. Tudta, nem bírja
sokáig; az örvénylő szél bármelyik pillanatban letépheti a gép oldaláról. A csomó közben meglazult.
Indy rémült igyekezettel megpróbált kibújni az összetekert korbácsból. Lélegzet után kapkodott.
Minden oldalról levegő vette körül, mégis majd megfulladt.
Végtelennek tűnő idő után Indy végül kiszabadította a kezeit. Megmarkolta a rudat, és a fogai közé
kapta a korbácsot. A gép oldalra dőlt, és elindult a föld felé. Indy szorosan a rúd köré fonta a
karjait. Egy test suhant el mellette; ordítást hallott Carino. Hála Istennek, megszabadultunk tőle!
A repülőgép még lejjebb szállt. Indy lélegzet után kapkodva felhúzódzkodott a rúdon a szárny
felé, és az ajtóra bámult. Nem igaz, hogy senki sem látja! Vegyék már észre, hogy itt van!
Megpillantotta az ajtó belső oldala mellett húzódó korlátot, és támadt egy ötlete. Kivette a
szájából a korbácsot, megmarkolta a végét, és a korlát felé csapott vele. Ám a szél olyan erős volt,
hogy az erős bőrszíj visszavágódott az arcába.
- Nem szerencsés szél ellen köpni... - mormolta.
Újra próbálkozott, de az eredmény ugyanaz volt. Ekkor a pilótafülke ablakában meglátta Fletcher
arcát. A pilóta őt bámulta.
Deirdre arcán könnyek csorogtak. Fletcher hirtelen kiugrott a pilótafülkéből, és kioldozta a
biztonsági övét.
- Mit csinál? - kérdezte Deirdre. - Ki vezeti a gépet?
- Senki. Adja ide a kezét. Indy odakint van, a szárnymerevítő rúdon!
Deirdre alig hitt a fülének.
- Él? Szent Isten, szálljon le a géppel! Gyorsan!
Fletcher előhúzott egy éles kést, és átmetszette a lány béklyóit.
- Arra most nincs idő.
Deirdre kezei kiszabadultak.
- A bójakötelet! - kiáltotta Fletcher. - Az utolsó ülés mögött van. Keresse meg!
Ahogy Deirdre felállt, a gép egy légörvénybe keveredett, és oldalra dőlt. A lány megtántorodott,
beütötte a fejét az ülés szélébe, és a padlóra zuhant.
Úgy érezte, menten elveszti az eszméletét, de valahogy sikerült legyőznie az ájulást és sikerült
megfeledkeznie a fájdalomról. A gép zuhanni kezdett. Fletcher már biztos visszaért a pilótafülkébe.
Minden rendben lesz. Indy életben van!
Deirdre eljutott az utolsó üléshez. Hol van az az átkozott kötél? Hol van? Megpillantott egy
fekete fémdoboz, és felnyitotta a tetejét. Kivette a kötélcsomót, és felegyenesedett. Szédelegve
elindult a gép elejébe. Megmarkolta a korlátot, és a következő pillanatban meglátta Indyt. Alig
hitt a szemének. Indy hat, legfeljebb hét lábnyira lehetett tőle. A korbácsát a fogai között tartotta.
- Kösse a kötelet a korláthoz! - kiáltotta Fletcher.
Deirdre - remélte, elég erősen - a korlátra csomózta a kötél végét. Már magától is tudta, mit kell
tennie. Indy o^ figyelte, és látszott rajta, pontosan tudja, mire készül. Amint Deirdre kieresztette az
ajtón, a kötél a gép törzse mellé lendült. Indy utána kapott, de nem érte el. Deirdre visszahúzta, és
most már kihajította.
Indy megkapaszkodott a kötélben.
 Indy nem tétovázott. A kötélbe kapaszkodva mászni kezdett az ajtó felé. Teste a gép törzsével
párhuzamosan lebegett az irtózatos erejű szélben, ami bármelyik pillanatban letéphette a kötélről,
hogy mérföldnyire sodorja a repülőgéptől.
Indy az ajtó felé nyújtotta a kezét, és érezte, Deirdre megfogja a karját. A következő
másodpercben a gép padlóján találta magát.
- Sikerült! Megmenekültél!
Indy lihegve felnézett.
- Kösz a kötelet.
- Szerencséje volt.
Indy felkapta a fejét a hangra, és Amergin felé nézett. A férfi nem tűnt el. Hátrakötözött kezekkel,
az ülésbe szíjazva még mindig a helyén ült.
 15.
DZSUNGEL-TAN

Alattuk egy sötétzöld, a folyamok, folyók, és patakok ezüstös pókhálójával átszőtt szőnyeg
nyújtózott. A dzsungel áthatolhatatlannak és idegennek tűnt, és úgy látszott készen rá, hogy mindent
elnyeljen, ami a felségterületére lép. Indy elképzelhetetlennek tartotta, hogy az ókori felfedezők
képesek voltak behatolni ebbe az őserdőbe, méghozzá azzal a szándékkal, hogy megtalálnak egy
elveszett várost.
A pilótafülkéből pompás kilátás tárult elé. Miután Fletcher adott neki egy gyors pilótaleckét, Indy
időnként átvette a gép irányítását. Természetesen landolni és felszállni még nem tudott, de már képes
volt szinten tartani a gépet, és közben követni az útirányt. Háromszor szálltak le a dzsungelben
létesített állomások melletti folyók vizére. Mindannyiszor feltöltötték a gép tankjait, egy éjszakát
pedig Cuiabában, a Nagy Ismeretlen határán álló utolsó állomáshelyen, egy zsúpfedeles kunyhó
függőágyaiban töltötték. Indyt meglepte, hogy ilyen helyeken is tartanak üzemanyagot, de Fletcher
elmagyarázta neki, hogy az úthálózat hiánya és a vidék járhatatlansága miatt Latin Amerikában
gyorsabban fejlődik a légi teherszállítás, mint az Egyesült Államokban. Már a belső vidékeken
létesített missziós állomásokra is repülőgéppel szállítják az utánpótlást.
Az indulásuk, és a Carinoval és Oronnal való majdnem végzetes találkozás harmadik napján
Indynek rengeteg ideje maradt, hogy átgondolja a történteket, bizonyosra vette, hogy Brody titkárnője
akarva-akaratlanul elárulta Bernardnak amit Fletcherről és az úszótalpas repülőgépről tudott, és
beszélt neki a naplóról, meg az ő tervéről is. Bernard továbbította az információt egy Ray nevezetű
embernek, aki felbérelte Carinot. A gengszter tudta, a guajáva farm az utolsó hely, ahol teljesítheti a
rábízott feladatot, ami nem volt más, mint hogy meggáttolja, hogy Indy felkutassa Fawcettet. Carino
nem számított rá, hogy találkozni fog Bernarddal, sőt, nem is ismerte.
Indy először arra gondolt, hogy az első állomáshelyen kirakják Bernardot, és rábízzák, hogyan jut
vissza a civilizációba. Ám ahogy átgondolta a dolgot, Indynek egyre inkább megtetszett egy másik
lehetséges megoldás. Amikor majd visszatérnek Dél-Amerikából, Bernard mindenki másnál jobban
meg tudná győzni a világot, hogy Amazónia mélyén valóban létezik egy kelta eredetű civilizáció.
Persze learatná a meg nem érdemelt dicsőséget, de rákényszerülne, hogy korábbi álláspontjához
képest száznyolcvan fokos fordulatot véve megváltoztassa Amerika Kolumbusz előtti felfedezőiről
kialakított véleményét. Indy nem vágyott tudományos babérokra; ő azzal is megelégedett volna, ha
sikerül megmentenie Fawcettet - azt az embert akit majd a hihetetlen tény felfedezőjeként fogja
tisztelni a világ.
Ahogy mélyebben berepültek a dzsungelbe, Indy gondolatai újra visszatértek Fawcetthez, a
naplóhoz, és eltűnődött azon is, mit tud a felfedező múltjáról. Teljesen lenyűgözte az ezredes, a
titokzatosság és a tettek embere. Fawcett A Királyi Tüzérség állományához tartozott, és több évig
Ceylon szigetén teljesített szolgálatot, ahol tanulmányozta a buddhizmust, és minden szabad idejét
azzal töltötte, hogy egy rejtélyes térkép alapján fáradhatatlanul kutatott a Kand királyok elveszett
kincse után. A század első éveiben több Dél-Amerikába irányuló expedíciót is szervezett, majd a
háború befejeztével is visszatért Brazíliába. 1920.-ban indult el először, hogy megtalálja a Z-nek
nevezett elveszett várost.
 Fawcett kudarcot vallott de nem adta fel a reményt, mert Rio de Janeiroban, a Nemzeti
Könyvtárban rábukkant egy 512. számú iratként nyilvántartott kéziratra. A dokumentum egy olyan
1743.-as, Amazóniába irányuló portugál expedíció feljegyzéseit tartalmazta, amelynek célja az volt,
hogy felkutassák azokat az ősi arany- és ezüstbányákat, amelyeket egy évszázaddal korábban valami
szerencsevadász talált.
A felfedezők jelentései szerint a vadon közepén egy hegyláncot találtak, ahol egy óriási, látszólag
néptelen városra bukkantak. A expedíció néhány kőtömbön a kelta ogamra emlékeztető jeleket
fedezett fel. Fawcettet annyira fellelkesítette a lelet, hogy másodszor is elindult a város keresésére.
- Azt hiszem jobb lesz, ha átveszem a kormányt - lépett be Fletcher a pilótafülkébe. - Perceken
belül elérhetjük a hegyláncot.
- Én még egyetlen hegyet sem látok - mondta Indy, de átengedte a gép irányítását. A Serra do
Roncador, más néven a Hortyogó Hegység, a feltételezések szerint az Araguaia és a Xingú folyók
között emelkedett. A repülőgép már több mint fél órája átszállt az Araguaia fölött, és a gép bal
oldalánál Indy már meglátta a Xingút.
- Nem lep meg a dolog. Ezeket a térképeket sok esetben feltételezések alapján rajzolták meg.
Indy hátra fordult, és átnézett az utastérbe. Amergin közeledett a pilótafülke felé.
- Hogy van Bernard? - kérdezte Indy Fletchertől.
- Ahogy eddig. Beletörődött a vereségbe.
- Már nagyon közel vagyunk - kukkantott be Amergin a pilótafülkébe.
- Honnan tudja? - kérdezte Indy. - Minden olyan, mint eddig.
- Az én számomra nem. Már érzem a fák vonzását.
A fák vonzása, az eltűnési trükkök - ez efféle jelenségeket Fawcett a naplójában a dzsungel-tan
címszó alá sorolt, és a primitív környezet, a tudományos alapot mellőző magyarázatok, a túl sok
napsütés következményének tulajdonította. Fawcett látszólag szkeptikusan tekintett Rae-la dzsungel-
tan ismereteire, de Indy tudta, ugyanakkor lenyűgözték a tények. Ez természetes is volt, hiszen ha az
ezredes képtelenségnek tartotta volna az elveszett városról szóló történeteket, nem szánt volna ennyi
időt a megkeresésére.
Fawcetthez hasonlóan Indy is óvatosan bánt az ősi kultúrák misztikus fellegváraira vonatkozó
feltételezésekkel: sohasem beszélt ilyesmiről, de ettől függetlenül mindig foglalkoztatta a gondolat.
Ez érthető volt, hiszen ő maga is átélt már néhány olyan dolgot, amit nem lehetett egykönnyen
figyelmen kívül hagyni. Ha valóságosnak tartotta mindazt, ami egy évvel korábban a Stonehengenél
történt, el kellett ismernie, hogy magával Merlinnel, a mágussal találkozott és beszélt. Ennek ugyan
semmi köze sem volt a dzsungel-tanhoz - ez az ő saját kő-tana volt.
- Nézzék! - mondta Amergin. - Látják azt a mellékfolyót? Kövessék a vonalát. Öt percen belül
meglátnak mellette egy tavat. Ott szálljanak le.
- Fawcett említést sem tett tóról - mondta Indy.
- Mert nem látta.
Amergin nem sokat árult el arról, hogyan fognak észrevétlenül bejutni a városba. Indy és Deirdre
többször is felvetette a témát, de Amergin mindannyiszor azt felelte, ha elérkezik az idő, mindent
elmagyaráz. Nemcsak ezt titkolta, de egyetlen Ceibára vonatkozó információt sem volt hajlandó
közölni. Amikor Deirdre megkérdezte tőle, mit csinált magával az út kezdetén, azt felelte, olvassák
át még egyszer Fawcett naplóját, abban mindenre magyarázatot találnak.
- Én még mindig nem látom a hegyeket - mondta Fletcher.
- Ne aggódjon - felelte Amergin.
Indy tudta, Amergin azt szeretné elhitetni velük, hogy a hegyek a helyükön vannak, de egy
fátyoltakaró láthatatlanná teszi őket.
- Szóljon, ha nekiütközünk az egyik csúcsnak - kérte.
- Nem megyünk át a hegyek fölött.
- Nem fognak meglátni minket a városból? - Indy megpróbált valami információt kihúzni
Amerginből.
- A város még messze van.
Indy megpillantotta a tavat, és még valamit: a parttól néhány száz lépésnyire egy jókora kör
mentén zsúpfedeles kunyhók álltak.
- Mi ez?
- Egy indián falu.
- Erre magamtól is rájöttem. Kik laknak itt?
- Mi morcegóknak nevezzük őket, és nem sok dolgunk akad velük.
A név portugálul denevért jelentett. A szóról Indynek rögtön eszébe jutott a maja denevéristennel
és evilági szolgáival való találkozása.
- Denevér emberek?
- Éjszaka vadásznak, és denevérnek maszkírozzák magukat.
- Biztos barátságos társaság.
Amergin megvonta a vállát.
- Nem egészen. Kannibálok.
- Remek! És nekünk pontosan az ő vadászterületükön kell leszállnunk. Gondolom ma éjszaka is
éhesek lesznek és portyára indulnak.
- Nem fognak a közelünkbe jönni - mondta Amergin. - Azt hiszik, hogy azonosak vagyunk az égből
aláereszkedett gonosz szellemmel.
- Tudnak Ceibáról?
- Nagyon keveset. Nem kelnek át a folyón, mert a túlsó partot elvarázsolt földnek tartják.
- Ha figyelembe vesszük amit Fawcett írt, azt hiszem, igazuk van - mondta Indy.
Amergin úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.
- Valamikor kereskedtünk velük, de nem sok mindent tudnak adni nekünk, ráadásul túlságosan
lefoglalják őket a háborúik.
- Miféle háborúk? - kérdezte Fletcher, miközben a gép megkerülte a tavat.
- Állandóan harcban állnak a szomszédos törzsekkel. De nekünk nincs okunk rá, hogy féljünk
tőlük.
Indy szemügyre vette a tó partját. Látszólag senki sem figyelte őket.
- Ezt jó tudni. Mindenesetre már szeretnék Ceibában lenni.
- Ez lehetetlen - mondta Amergin nyersen.
- Ezt meg hogy érti?
- Maguk négyen a tó mellett maradnak. Rae-la és én éjszaka behatolunk a városba, és kihozzuk
Fawcettet. Ezt követően visszatérünk Bahiába. Holnap hajnalban indulunk. Egyedül így járhatunk
sikerrel.
- Egyikünk sem tarthat magukkal? - Indy természetesen magára gondolt, de tudta, ha mégis
lehetőség nyílik rá, nem ő fog menni. - Vigyék el Bernardot.
- Majd meglátjuk - mondta Amergin.
- Leszállok - közölte Fletcher. - Üljenek vissza a helyükre.
- Nem nézhetném végig, hogyan végzi a landolást? - kérdezte Indy.
Fletcher válaszul a másodpilóta ülésére mutatott.
 Leereszkedtek a tó fölé. A sima zöld vízfelület egyetlen hatalmas leszállópályának látszott.
- Csupán annyi a trükkje - magyarázta Fletcher, hogy nem szabad túl meredeken letenni a gépet.
Ha szárazföldön landolnánk, leszállás közben egy párszor a talajhoz érinthetnénk a futóművet, de
vízen más a helyzet.
- Miért, itt mi történne? - kérdezte Indy, miközben még lejjebb szálltak.
- Felborulna a gép. Kapaszkodjon! És... Most!
A gép zuhanni kezdett. Indy úgy érezte, a gyomra felkúszik a torkába. Enyhe rázkódással vizet
értek, és úgy suhantak tovább, mint egy pocsolyába toccsanó kacsa. A gép két oldalán víz fröccsent.
- Ez szép volt - mondta Indy. Megkönnyebbült, hogy még mindig egyenesben vannak.
Amergin újra előre ment, és megmutatta Fletchernek, hol húzódjon a part közelébe. A hely elég
messze volt a morcegóktól, de Indy jobban örült volna, ha még távolabb kötnek ki. Fletcher
odakormányozta a gépet, és amikor húszlábnyira voltak a parttól leállította a motorokat. Egymás
után beugráltak a vízbe, és lassan elindultak a part felé. Indy és Fletcher kikötötték a gépet, a többiek
pedig elindultak, hogy keressenek maguknak egy viszonylag jól védett táborhelyet.
Indy eltűnődött, vajon Amergin magával viszi-e Bernardot. Nem örült volna neki, ha a férfi
visszautasítja a kérést, de még nagyobbat csalódott volna, ha Amergin és Rae-la nem szabadítja ki
Fawcettet. Indy elhatározta, akár magukkal viszik Bernardot. akár nem, ő mindenképpen követni
fogja őket Ceibába. Ha másért nem hát azért, hogy betartassa velük az ígéretüket, de különben sem
lett volna rá képes, hogy nyugodtan várjon, a-mikor alig néhány mérföldnyire van az amerikai
kontinens történelmileg és archeológiailag legnagyobb jelentőséggel bíró városától. Mindenképpen
meg akarta nézni a helyet - még akkor is, ha csak egy futó pillantást vethet rá.
Miközben a többiek tábort vertek. Amergin gyorsan belépett a fák közé. Hamar megérezte, a
morcegók a közelben vannak. Természetesen látták a repülőgépet, és elindultak, hogy közelebbről is
megnézzék. Amergin a saját nyelvükön üdvözölte őket. Az indiánok közelebb húzódtak hozzá, de
természetesen nem láthatták - mint mindig, most is azt hitték, egy szellem szólította meg őket.
Amergin beszélt nekik az emberekről, akik a vízimadár hátán érkeztek, és elmagyarázta, hogyan
viselkedjenek velük szemben.
A morcegók ismerték Amergint, és már nevet is adtak neki: ő volt a fák szelleme. Amerginnek
nem volt ellenére a cím. Beszéd közben egyik fától a másikig lépdelt, mert némelyik harcos mintha
képes lett volna átlátni a fátylon, és ha egyhelyben marad, valószínűleg észre is veszik őt. Részletes
parancsokat adott, aztán áldozatként friss húst követelt a harcosoktól. A morcegók megtanakodták
egymás közt a dolgot, majd egyikük előre lépett, és három nemrég elejtett nyulat fektetett a földre.
Amerginnek több élelemre lett volna szüksége, de tudta, a morcegók így is elég nagy áldozatot
hoztak érte, hiszen mindenüket neki adták. Cserébe biztosította őket. hogy az ajándék fejében nagy
szerencse éri majd őket, de hogy ezt biztosan kiérdemeljék, és hogy ne támadjanak rájuk a láthatatlan
városban élő szellemek, minden utasítását végre kell hajtaniuk.
- Hol van Amergin? - kérdezte Deirdre. mikor feltűnt neki, hogy már jó ideje nem látta a férfit.
- Lehet hogy itt van. és figyel minket - mondta Indy, és a földre dobott egy ölnyi tűzifát. - Ez az
eltűnés-trükk nagyon jó arra, hogy kivonja magát a munkából.
Deirdre észrevette, hogy Rae-la Indyt figyeli, és eltűnődött, vajon mi járhat a nő fejében. Rae-la
nyugtalannak és zavartnak látszott. Deirdre többször is megpróbált beszédbe elegyedni vele, de
mindig csak rövid válaszokat kapott, meg időnként egy-két jeges pillantást. Mióta elindultak Ba-
hiából, Rae-la alig szólt valakihez, de le nem vette róluk a szemét. Különösen Indyt figyelte, és ez
egyre kevésbé tetszett Deirdrének.
 - Vigyázz, mit mondasz! - súgta Indy fülébe.
- Amergin nem hagyott egyedül minket - mondta Rae-la. - Vadászni indult, hogy legyen vacsoránk.
Néhány perccel később bebizonyosodott, hogy Rae-la igazat mondott. Amergin három
nyúltetemmel vonult be a táborba.
- Ezeket nyúzza meg - mondta, és Deirdre lábai elé dobta a zsákmányt. - Különben túl sokat
gondolkodik.
Deirdre bizonytalanul a prémes kupacra bámult, majd Amerginre nézett. A férfi azonban hátat
fordított neki, és magára hagyta. Deirdre legnagyobb meglepetésére Rae-la felajánlotta a segítségét.
- Lássunk hozzá, együtt hamar végzünk.
Deirdre bólintott. Ez volt a leghosszabb mondat, amit Rae-la hozzá intézett. Ám nem csupán ezen
lepődött meg: a nő egy gael hangzású nyelvet használt. Deirdre egy pillanatra zavarba jött, de aztán
mindent megértett. Ha Ceibát egy kelta eredetű nép lakja, és évszázadok óta elszigeteltségben élnek,
ugyan miért ne beszélhetnék a skót kelták nyelvét?
A tábor szélére vitték a nyulakat, és közben Deirdre ugyanazon a nyelven folytatta a társalgást:
- Ezek szerint a városuk lakói valóban druidák?
- Ahogy már Brazília lakói sem tartják magukat portugálnak, mi sem vagyunk druidák vagy kelták.
Ettől függetlenül a mi huszonkét évszázad alatt többet megőriztünk a druidák örökségéből, mint a
brazilok háromszáz év alatt a portugál múltjukból.
Nem ugyanazt a dialektust használták, de Deirdre így is nagyon jól megértette Rae-la szavait.
- Honnan tudta, hogy beszélem a gael nyelvet? - kérdezte.
- Kitaláltam. Látom magában a kelta vért, és kiéreztem az akcentusából.
- Gyermekkoromban az anyám mindig gaelul beszélt hozzám. Örülök, hogy megtanultam.
- Ceiba lakói számára fontosak a nyelvek. Mi a görögöt és a latint is megtanítjuk a
gyermekeinknek, és természetesen a portugált is.
- Fawcett naplójából az derült ki, hogy maga nem valami jól tud angolul, most viszont
folyékonyan beszéli.
- Akkor az látszott a legcélszerűbbnek, hogy úgy beszéljek. Fawcett és a missziós állomáson élő
papok így sokkal érdekesebbnek, és persze primitívebbnek hittek.
- Miért tanulnak nyelveket, ha el vannak zárva a világ többi részétől?
Rae-la felnevetett, és átlépett egy lehullott faág fölött.
- Nem mi vagyunk elzárva a világtól, hanem a világ tőlünk. Mi mindig utaztunk. Ez is a vérünkben
van. Az elmúlt ötven évben többet jártunk a világban, mint előtte összesen, és az útjaink
eredményesebbek voltak, mint addig.
Megálltak egy patak mellett. Rae-la letette a nyulakat, egy kést nyomott Deirdre kezébe, majd
felemelte az egyik tetemet, és megmutatta, mit kell vele csinálni.
Miközben megnyúzták és kizsigerelték a nyulakat, Deirdre megpróbálta elterelni a gondolatait a
véres munkáról, és tovább kérdezgette Rae-lát.
- Maga mit csinál Ceibában?
- Ezt hogy érti?
- Van valami munkája?
- Ó, arra kíváncsi, hogy mivel foglalkozom? Gyógyítással és tanítással.
- Igazán? És mit tanít?
- A fák tudományát.
- A fákét? - Deirdre felnevetett, de látta, Rae-la komolyan beszélt. Eszébe jutott, hogy a fáknak
jelentős szerepe volt az ősi druidák tanaiban is.
 - Nagyon fontos, hogy milyen kapcsolatban vagyunk a fákkal.
- Az anyám archeológus volt, és nagyon sokat tudott a keltákról. Én is megismertem az ogam
ábécét, és úgy tudom, hogy minden betű kapcsolatban van egy-egy fával és istennel. De itt,
Amazóniában nincsenek ugyanolyan fák, mint odahaza. Itt nincsenek tölgyek, kőrisek és nyírek.
- Ez igaz, de van sok más, ami hasonlít hozzájuk, és ugyanazt a célt szolgálja. A tölgyek helyett
például itt vannak a ceibák, a kőrisek helyett a mahagónifák, a mogyoróbokrok helyett a brazil dió,
az almafák helyett a kesudiófák.
- Miért éppen a ceibafáról nevezték el a várost?
- A ceiba kapcsolatban áll Anu istennővel, a Földanyával. Ő az, aki táplál bennünket. Maga a fa
olyan, akár egy erős ajtó, ami őrzi a városunkat.
- És a másik isten? Bel hogyan illik bele a képbe?
- Ő Anu hímnemű alakmása. Bel az őrzőnk és a védelmezőnk. Egykor a babérral azonosították, de
mi már úgy tartjuk, a szegfűszegben lakozik. Bel szoros kapcsolatban áll a nappal, a tűzzel és a
gyógyítással. Különleges isten, mert nincs olyan betű, ami őt jelölné. Ó a hetedek fátyol és az
Örökkévaló Világ őre.
Miközben a fákról és az istenekről beszéltek, Deirdre egészen megfeledkezett a fátylakról. Most
azonban eszébe jutott, amit Fawcett írt a naplójába.
- Miért tanítják meg a gyermekeiket a fátylak „művészetére”?
- Azért, mert ez a legfontosabb dolog. A fátyolozás azonos az életben maradással.
Rae-la lefejtette az egyik nyúl lábáról a bőrt, majd egy köteg levélre fektette a megnyúzott tetemet,
és nekilátott a harmadik állat megtisztításának.
- Magát nem hiányolják a diákjai, amikor nincs a városban? - kérdezte Deirdre.
- Nem. Most sokkal fontosabb dolgom van, mint a tanítás. Én kaptam azt a feladatot, hogy friss
vért hozzak a városba.
Deirdrének eszébe jutottak Fawcett utolsó bejegyzése, amiben valami „tenyésztésről” írt, és
egyszeriben kényelmetlenül érezte magát.
- Miért van szükségük friss vérre?
- Mert túlságosan nagy elszigeteltségben éltünk. Valami történt a vérünkkel. Egyre nehezebben
tudjuk elvégezni a fátyolozást, és tudjuk, amikor már nem lesz hozzá erőnk, mindannyian elveszünk.
- Maga részben indián származású, igaz?
- Az anyám morcego volt. Még gyermekkorában . hozták el a városba. De manapság már nem
foglalkozunk a morcegókkal. Másokra van szükségünk.
- Tehát ezért vitte Fawcettet Ceibába, igaz?
- Igen. De nem tudtam, hogy a tanács fogságban akarja tartani.
- Fogságban? Miért?
- A jóslat miatt.
Deirdre befejezte a nyúl előkészítését, és letörölte a vért a kezéről. Rae-la közben már majdnem
végzett a harmadikkal is.
- Miféle jóslat miatt?
Rae-la egy percig szótlanul dolgozott, és amikor a másik kettő mellé fektette a nyulat, körülnézett.
Deirdre kíváncsian várta, egyáltalán kap-e valamilyen választ.
- Megvan. - Rae-la egy facsemetéhez lépett, és mindkét kezével megfogta az egyik vékonyka ágat.
Valamit mormolt - mintha a fához beszélt volna -, majd letörte az ágat. Ezután egy másik fához lépett,
és megismételte a szertartást, és egy harmadiknál újra. A három egyforma hosszúságú ággal a
kezében visszament a nyulakhoz. Az egyik ágat Deirdre kezébe nyomta. - Szedje le róla a kérget, és
hegyezze ki a végeit - mondta.
Farigcsálás közben Rae-la végre válaszolt a kérdésre.
- Minden tizenkilencedik évben, mikor a nap és a hold egymás mögé áll az égen, a Felső Világ
legöregebb tagja megjósolja a jövendőt. A legutolsó jövendölést néhány éve, nem sokkal a halála
előtt Tuatha végezte. Ő mindig ellenezte, hogy idegeneket hozzanak a városba. Még a gyerekek ellen
is tiltakozott, de élete utolsó napjaiban egyre jobban aggódott Ceiba jövője miatt. Mindenki várta á
próféciát. Amikor az égen megfelelő állásba rendeződött a nap és a hold, Tuatha kis kéregdarabokra
ráírta a szent betűket, mindet egy kosárba dobta, majd egyenként előhúzta őket, és elolvasta az
üzenetet.
- Mit mondott? - kérdezte Deirdre.
- Sok mindenről beszélt, de a legfontosabb szavai a következők voltak: „Idegenek arra
törekszenek, hogy megsemmisítsenek bennünket, de idegeneknek kell megakadályozniuk, hogy
megsemmisítsük magunkat”.
Deirdre bólintott.
- Ez meglehetősen ellentmondásos.
- A jóslatból megtudtuk, hogy szövetségre kell lépnünk a kívülállókkal, de óvatosan kell
cselekednünk.
- Ezért döntött úgy a tanács, hogy fogságban tartja Fawcett ezredest?
- Látom, most már érti, miről van szó. Mindannyian abban reménykedtünk, hogy Fawcett ezredes
önként is hajlandó lesz együttműködni velünk. Ceibában rengeteg szép nő van. Én is abban bíztam,
hogy az ezredes úgy határoz, velünk marad. De még lehetőséget sem adtak neki arra, hogy önállóan
dönthessen.
- Ez azt jelenti, hogy ha elmennénk a városba, mi ls bajba kerülnénk?
- Még a mi segítségünkkel sem tudnának észrevétlenül behatolni. Azonnal felfedeznék a
jelenlétüket, és fogságba vetnék magukat.
Deirdre fintorogva figyelte, ahogy Rae-la keresztüldöfi a nyársat az egyik nyúl testén. Rae-la
felemelte a második nyulat, és rámutatott a harmadikra. Deirdre tudta, hogy azt neki kell nyársra
fűznie. Kézbe vette a tetemet, és nekilátott, hogy átdugja rajta a faágat.
- Mit gondol, Amergin elviszi magával Dr. Bernardot? - kérdezte.
- Talán nem akarja viszontlátni többé?
- Szeretnénk, ha ő is látná a várost, hogy ne Fawcett ezredes legyen az egyetlen, aki tud a
létezéséről.
Rae-la egy gyors mozdulattal átdöfte az utolsó nyulat.
. - A tanács ebbe nem egyezne bele. Fawcett agyából ki fogják törölni a Ceibával kapcsolatos
emlékeket. Azt sem fogja tudni, mi történt vele.
- És a naplójával mi lesz?
- Az sem fog segíteni. Azt fogja hinni, hogy egy időre elvesztette az eszét, és boldog lesz, hogy
végre magához tért.
- Értem. - Deirdre tudta, hangjából kiérzik a csalódottság, de nem sokat törődött vele.
- Tudom, hogy maga és Indy szeretnék látni a várost - mondta Rae-la, miközben elindultak a tábor
felé. - Én is nagyon örülnék, ha megmutathatnám, de mégis figyelmeztetnek kell magukat, nehogy
eszükbe jusson követni bennünket.
- Miért? Mi történne, ha megtennénk?
- Vagy nem találnák meg, vagy fogságba esnének. Akkor aztán sem Fawcett ezredes, sem maguk
nem hagyhatnák el a várost.
 - Minket is tenyésztésre használnának? - kérdezte Deirdre.
- Rákényszerülne, hogy más nőkkel osztozzon Indyn, és akár erőszakkal is rávennék, hogy más
férfiakkal háljon, és megszülje a gyermekeiket.
 16.
DENEVÉREMBEREK

Három nyúl hat embernek nem valami sok. Indy éhes volt, de szerencséjére Deirdre alig evett
valamit kettejük közös adagjából. Ennek ellenére nem lakott jól. Fletcher elővarázsolt néhány
kukoricakonzervet, és tőle származott a tűzön gőzölgő kávé is.
Indy teletöltötte a bögréjét, kényelmesen hátradőlt, és a tűzbe bámult, és várta, hogy a többiek is
befejezzék az evést. Mint mindig, most is ő végzett elsőként. Eszébe jutott, hogy az anyja mindig
fejcsóválva figyelte ezt a gyorsaságot, és időnként megjegyezte, hogy nem is eszik, csak magába
szippantja a tányérjáról az ételt. Indyben a kalandok és az utazás utáni éhség mindig sokkal erősebb
volt, mint az otthon kényelme és a teli gyomor utáni vágy - ezért volt most éppen itt, a tábortűz
mellett.
Deirdrére nézett, aki buzgón tömte magába a kukoricát. Amikor a lány Rae-la társaságában
visszatért a megnyúzott nyulakkal, Indy meg mert volna esküdni rá, hogy valamit mondani akar.
Gyorsan megkérte Deirdrét, hogy segítsen neki a rőzsegyűjtésben, és közben alaposan kifaggatta.
Meglepte, hogy Rae-la tud gaelul, mert abból, hogy Amergin és a nő remekül beszélt portugálul, arra
következtetett, Ceiba lakói ezt tarják anyanyelvüknek.
Deirdre beszámol neki a „vér-problémáról”, a jóslatról, és azt is elmondta, mire figyelmeztette
Rae-la. Indy rájött, hogy a város felderítése veszélyesebb lenne, mint gondolta. Ha egyedül lett
volna, valószínűleg úgy dönt, hogy mégis követi Amergint és Rae-lát, ám Deirdrével is számolnia
kellett.
Ennek ellenére az az ötlet sem tetszett neki túlságosan, hogy a táborban, a morcegók közelében
maradjanak. Csak az nyugtatta meg valamelyest, hogy a Webleyje nála volt. A repülőgépen történt
incidens után elővette a zsákjából, és - főként Bernard elrettentésére - a derekára csatolta a
fegyvertáskát. Bernard különben amióta Carino fejbe verte, úgy viselkedett, akár egy megszelídített
medve.
Fletcher újra megtöltötte Indy bögréjét, majd Bernard kezébe nyomott egy teli csészét, és magának
is öntött egy kevés kávét. A többiek nem kértek.
- Amergin, kérdezhetek valamit a világokról? - kérdezte Indy.
Amergin felpillantott.
- Mi nem szoktunk ilyesmiről társalogni.
Indy azonban tántoríthatatlan volt.
- Nagyon érdekesnek találtam amit Fawcett ezredes a fátylakról és a világokról írt, de egy szóval
sem említette a hetedik fátylat. Elárulná, hogy ez egyáltalán micsoda?
Amergin a tűzbe bámult.
- Nos, ha erről nem akar beszélni - folytatta Indy -, akkor legalább az Örökkévaló Világról
mondjon valamit. Kik tartoznak hozzá, és milyenek?
- Az az ősök világa - mondta Rae-la csendesen.
- Az ősöké? Úgy érti, hogy a véneké?
Amergin felnevetett.
- Nem, az ősök nem azonosak az öreg emberekkel. Ők teljesen mások.
 - Szokták látni őket? Beszélgetnek velük?
- Időnként - mondta Rae-la -, de csak ha nagyon komoly okunk van rá.
- Ők alkotják a törvényeket? - kérdezte Indy.
- Nem - mondta Rae-la, és Amergin is megrázta a fejét.
- Ez nagyon bonyolult dolog - mondta Amergin. - Az ősök nem hoznak határozatokat, és senkinek
sem adnak tanácsokat, hogy mit tegyen. Közvetett módon képviseltetik magukat a Világok
Tanácsában, mégis mindenben ők irányítanak minket.
Bármi is volt az Örökkévaló Világ, Indy számára világossá vált, egy rövid beszélgetésben semmit
sem lehet megtudni róla. Már kezdte megérteni, hogy Rae-la erről miért nem beszélt annyit
Fawcettnek, mint a többi világról.
- Úgy érti, predesztinálják magukat? - A gép landolása óta Bernard most szólalt meg először.
- Igen, de nem úgy, ahogy maguk gondolnák - felelte Amergin. - Szabad akaratunk van, de mégis
előre meghatározott korlátok között mozgunk. Mindezt anélkül, hogy valóban felfognánk, mit teszünk.
- Talán nem is volna mókás, ha megértenék - mondta Indy.
- Ki mondta, hogy az élet egy móka, Jones? - mordult fel Bernard.
- Akkor micsoda, Dr. Bernard? Mostanában nem beszélt valami sokat, és már nagyon kíváncsi
lennék a véleményére.
- Az élet egy nagy szerencsejáték.
- És maga elveszti a fogadást, mert Fawcett élve megússza ezt a kalandot.
Amergin hirtelen felállt, és megfogta Rae-la kezét.
- Ideje indulnunk.
- Mennyi idő alatt érnek oda? - kérdezte Indy.
- A hegyek közelebb vannak, mint gondolnák. Három óra alatt odaérünk, és utána egy órával már a
városban leszünk.
- A közelben van egy ösvény - magyarázta Rae-la.
- Azon fogunk haladni, és sietünk.
- Vigyék magukkal! - Indy Bernard felé biccentett. Tudta, amíg a professzor nem látja a saját
szemével Ceibát, nem fog hinni a létezésében. Indy sejtette, hogy Bernard talán soha többé nem
juthatna ki a városból, de ez aggasztotta a legkevésbé. Biztos volt benne, hogy egyetlen pillanatra
sem fog hiányozni neki
- Nem - mondta Rae-la határozottan.
- Tehát sohasem tudhatjuk meg, hogy milyen - mondta Deirdre. - Ez nem igazán fair.
- Az élet csak ritkán fair - mondta Bernard.
- Hajnalra visszatérünk, és Fawcett is velünk lesz - mondta Rae-la.
- Itt fogunk várni - mondta Fletcher. - A gép készen fog állni, és még éppen elég üzemanyagunk
van ahhoz, hogy visszarepüljünk Cuiabába
Amergin és Rae-la megfordult, és elindult az erdő felé. A dzsungel sötét mennyezetén átszűrődő
sápadt holdfénypászmák egy ideig még megvilágították lábaik alatt az ösvényt, de egy perccel
később elnyelte őket a rengeteg.
Indy kiitta a kávéját, Deirdre pedig összeszedte az edényeket, és a tó felé indult, hogy elmossa
őket.
- Elkísérlek - mondta Indy. Felállt, és felkapta Bernard üres csészéjét. - Tartsa a szemét
Bernardon - mondta Fletchernek, amikor a pilóta a kezébe nyomta a bögréjét.
- Mit gondol, hová a pokolba mehetnék, Jones?
- kérdezte Bernard. - Azt hiszi, talán követni a-karom azt a kettőt, hogy eljussak az úgynevezett
városukba? Abba a városba, ami valószínűleg nem más, mint egy indián falu, ahol él egy-két
eszement fehér őrült, aki druidának képzeli magát. Szerintem éppen ezért nem akarják, hogy lássuk
azt a helyet.
- Vajon miért eresztik szabadon Fawcettet?
- Ébresztő, Jones! Biztos váltságdíjat követelnek majd érte. - Bernard lehúzta a csizmáit, és
lefekvéshez készülődött. - Figyelje meg, holnap az úgynevezett tanácsuk követelésével fognak
előállni. Egy üres ígérettel fogják elküldeni magát, és azt várják, hogy teljesítse a kéréseiket.
- Maga nem olvasta Fawcett naplóját - mondta Deirdre.
- Ahogy Fawcett sem. Az egészet bizonyára ezek a fickók írták. Én már azt is kétlem, hogy
Fawcett egyáltalán náluk van. Szerintem az egész mesét ők találták ki, mert tudták, hasznot húzhatnak
a dologból. Igen, valóban volt egy-két okos szavuk is, főleg amikor az atlantiszi őseiket emlegették,
de ez ilyen embereknek ez a kedvenc témájuk.
Indynek feltűnt, hogy Bernard minden egyes mondattal saját magának mond ellent.
- Ez Fawcett kézírása - jelentette ki határozottan. - Brody biztos volt benne, hogy az.
- Szerintem Marcus Brody semmiben sem tud biztos lenni! - horkant fel Bernard. - De ha valóban
Fawcett kézírása volt... Ez csak azt jelentheti, hogy ezek a félőrült druidák kényszerítették rá, hogy
megírja a naplóját.
- Menjünk, Indy - mondta Deirdre. - Én erre nem vagyok kíváncsi.
Indy elindult, de nem akarta, hogy Bernardé legyen az utolsó szó. Most valahogy nem volt kedve,
hogy ezt elviselje, elvégre nem Tikalban voltak, hátra nézett a válla fölött.
- Akar fogadni?
Deirdre Indybe karolt.
- Ne hagyd, hogy felidegesítsen. Ahogy visszaérünk Bahiába azonnal feljelentjük a rendőrségen.
- Aha! Jól van. És hogy bizonyítunk be bármit? A pokolba, ha az a kapitány meglát engem, azonnal
bezár, és még a kulcsot is elhajítja!
- Akkor majd New Yorkban intézkedünk - mondta Deirdre.
Közben kiértek a tó partjára. A hold megcsillantotta a vizet; a nyugodt víztükrön sötétlő repülőgép
olyan volt, akár egy jövőből származó fantomgép.
- Nem fognak nyomozni egy Brazíliában történt gyilkosság után. Hiába mondunk bármit, Bernard
tagadni fog. Különben hogy bizonyíthatnánk be, hogy ő állt az ügy hátterében? Ha pedig Julián Ray
ellen vallunk, számítanunk kell rá, hogy ránk küld majd egy-két maffiabérencet.
Deirdre homokkal kidörzsölte, majd kiöblítette az edényeket.
- Szerinted mi fog történni?
Indy leguggolt a víz mellé, és kiöblítette a bögréket.
- Ha Fawcett egyáltalán emlékezni fog valamire, Bernard az ellenkezőjét fogja állítani.
Valószínűleg kirúgat az állásomból, és mindent el fog követni, hogy soha többe ne taníthassak. Lehet,
hogy kapok munkát; lehet hogy valahol az archeológiai tanszéken fogom a padlót söprögetni, de az
biztos, hogy a Londoni Egyetemre többé nem tehetem be a lábam.
Deirdre letette a tányérokat es az evőeszközöket, és átölelte Indyt.
- Ennyire azért nem rossz a helyzet. Én kiállók melletted, és biztos vagyok benne, hogy Marcus
Brody sem hagy cserben. Ő majd segít, hogy másik állást találj.
- Erre ne számíts. Ha Bernard sikerrel fog járni, Marcus is elveszti az állását. Sőt, az is lehet,
hogy ez időközben már megtörtént...
Hirtelen egy velőtrázó sikoly tépte szét a csendet.
- Ez a táborból jött! - mondta Indy. - Gyere!
 Egy második kiáltás hasított az éjszakába.
- Fletcher! - sziszegte Indy, és előrántotta a Webleyjét.
Átbukdácsoltak a keskeny erdősávon, és már majdnem elérték a tisztást, mikor Indy megbotlott
egy gyökérben. Deirdre a hátának ütközött, és mind a ketten a földre buktak. Indy felsegítette
Deirdrét, és ijedten körülnézett. A dzsungel mintha életre kelt volna, és rémisztően fenyegetőnek
tűnt. Tovább rohantak.
A tűz szelíd lángokkal lobogott, és látszólag semmi sem történt, de... Fletcher és Bernard eltűnt.
Hörgő hangot hallottak.
- Indy, nézd!
Fletcher a tábor szélén állt, és egy fának támaszkodott. Felemelte a kezét, megtántorodott, és
mielőtt Indyék elkaphatták volna, elterült a földön. A háta olyan volt, akár egy apró nyilakkal
teletűzdelt tűpárna. Egy-két másodpercig még rángatózott, aztán mozdulatlanná dermedt.
Indy kihúzta az egyik nyilat, és megvizsgálta a hegyét.
- Méreg!
- Meg-...
- Igen. Meghalt.
- Szent Isten!
Felegyenesedtek, és lassan körbe kémleltek. Indy arra a helyre lépett, ahol Bernard ült. A csizmái
még mindig ugyanott álltak, ahol hagyta őket, de ő maga eltűnt.
- Indy - suttogta Deirdre. - Ezek még mindig itt vannak. Érzem őket!
Valami elzúgott Indy füle mellett. Oldalra kapta a fejét. Egy nyílvessző fúródott a mellette álló
fába.
Vakon belelőtt a dzsungelbe. A sötétben meglepett ordítozás támadt.
- A géphez! - kiáltotta Indy.
Mindketten kirohantak a táborból. Indynek fogalma sem volt róla, mit lesz majd, ha feljutnak a
repülőgépre, de ez volt az egyetlen hely, ahová menekülhettek.
Ahogy az erdő szélére értek, megpillantották a tó partján felejtett edényeket vizsgálgató ágyék-
kötős alakokat. A sötét testekre festett minták szinte ragyogtak a holdfényben. Indy észrevette a
homokon fekvő testet. Bernard volt az.
Indy gyorsan megtöltötte a revolverét, és felmérte a helyzetet. Ha meghúzzák magukat és várnak,
valószínűleg hamarosan felfedezik őket. Ezeket a harcosokat talán lelőheti, de biztos, hogy újabbak
érkeznének helyettük, és ketten nem szállhatnak szembe egy egész törzzsel.
Hirtelen támadt egy ötlete.
- Keressük meg azt az ösvényt, amiről Rae-la beszélt. Még mindig jobb lesz Ceibában, mint itt!
Deirdrének nem volt ellenvetése.
A lehető leghalkabban elkúsztak a part közeléből, majd felálltak, és minél messzebb kerültek,
annál gyorsabban futottak. Ágak csaptak Indy arcába, liánok tekeredtek rá, gyökerek vetettek gáncsot
a lábának. Össze-vissza futkostak, keresték az ösvényt, és már jó egymérföldnyi távolságot
megtehettek, mikor egy tisztásra értek. A közelben néhány emberkéz által készített zsúpfedélre
emlékeztető, négyszög alakú tákolmány hevert.
- Most merre? - kérdezte Deirdre lihegve.
- Jó kérdés.
Indy elindult, de alig tett meg néhány lépést, az egyik négyszög széle felemelkedett, és egy indián
harcos ugrott ki alóla. A morcego felüvöltött, mire a többi négyszög is a levegőbe emelkedett, és egy
csapatnyi festett, lándzsákkal és fúvócsövekkel felfegyverzett szökkent Indy elé.
 Indy hátra pördült, de egy sor harcos elzárta előlük a menekülés útját. A morcegók körülvették
őket. Az indiánok kibújtak a zsúp-négyszögek alatti gödrökből, és felemelt fegyverrel közeledtek
áldozataik felé. Az arcukat feketére mázolták, csak a szemeik körül volt egy-egy csepp alakú folt.
Denevér szemek, gondolta Indy. Felemelte a kezét, és lassan az övébe tűzött Webley után nyúlt.
Talán egy-két lövéssel sikerül ezeket a vadembereket is sikerül elriasztania. Ujjai már majdnem
megérintették a fegyver markolatát, amikor az egyik indián elé ugrott, és ráordított.
- Ne!
Indy keze megállt a levegőben.
- Ne?
- Ne csinálj ostobaságot.
- Hiszen te portugálul beszélsz! - mondta Indy.
A morcego egy idős, ráncos bőrű, villogó szemű férfi volt. Ő lehetett a főnök.
- Megijesztetted az ellenségeinket. Arra várunk, hogy támadjanak.
- Ezt úgy értsem, hogy nem a morcegók ölték meg a társaimat?
A főnök megrázta a fejét.
Indynek eszébe jutott, amit Amergintől hallott. A morcegók félnek a repülőgépektől.
- Láttátok, amikor megérkeztünk?
- A szárnyas istennel jöttetek, hogy véget vessetek a háborúnknak. - A főnök mondott valamit az
embereinek, akik leeresztették a fegyvereiket.
- Akkor most béke lesz - mondta Indy, és remélte, hogy nem téved túlságosan nagyot.
Megpróbálta kiokoskodni, hogy mit tegyen. Túl veszélyes lett volna visszatérni a táborba, és
semmi értelme sem volt, hogy a morcegókkal maradjanak. Pillanatnyilag biztonságban voltak ugyan,
de az indiánok bármikor meggondolhatták magukat. Az eredeti terv tűnt az egyetlen jó megoldásnak:
el kell jutniuk Ceibába. Indy remélte, hogy a morcegók meg tudják mutatni nekik a városba vezető
utat.
- Most meg kell látogatnunk a hegyek között élő népet. El kell jutnunk Ceibába.
- Az a gonosz lakhelye!
- Talán jártál már ott?
- Nem. Régen, éjszakánként eljöttek a gonoszok, és elrabolták a gyermekeinket. Harcosok indultak
a keresésükre, de sohasem tértek vissza.
- Erről is beszélni fogunk velük, de most mutassátok meg, melyik úton jutunk el hozzájuk.
A törzsfőnök előre mutatott.
- Az ösvényen menjetek el a folyóig. Azon túl van a gonoszak városa.
- Mutassátok meg azt az ösvényt! - parancsolta Indy.
A főnök mondott valamit a hozzá legközelebb álló két emberének.
- Ők majd egészen a folyóig el fognak kísérni benneteket - mondta Indynek.
- Hol tanulta meg a portugál nyelvet? - Deirdre portugál kiejtése eléggé döcögős volt, de sikerült
megértetnie magát.
- Az apámtól és az ő apjától. A gonoszok sok éven át fogságban tartották a nagyapámat. Arra
kényszerítették, hogy hágja meg az asszonyaikat. Végül sikerült megszöknie, és visszatérhetett a
népéhez.
- Ha még vannak foglyaik, mi megpróbáljuk kiszabadítani őket - mondta Deirdre.
A főnök gyorsan maga köré mutatott.
- A várost gonosz szellemek védik, és képesek rá, hogy minden szavunkat kihallgassák!
- Hallottad? - suttogta Deirdre. mikor a kísérőül melléjük rendelt harcosokkal együtt behatoltak a
dzsungelbe. - A fátylazásról beszéltek, de azt hiszik, hogy az egész gonosz szellemek műve.
- Talán valóban az - felelte Indy. - A gonosz szellemek létezése éppen olyan hihető, mint a fátylas
druidáké.
Deirdre és Indy gyors léptekkel követték a harcosokat, akik mintha repültek volna a járhatatlan
terepen. Indy közben már az előttük álló problémák megoldásán törte a fejét. Fletcher meghalt, így
legfeljebb csak akkor gondolhatnak rá, hogy a repülőgépen menekülnek majd el, ha ő maga
vállalkozik a pilóta szerepére. Abban biztos volt, hogy tudja irányítani a gépet, abban viszont már
kevésbé hitt, hogy képes lesz felszállni és landolni.
Néhány perccel később rátértek egy széles ösvényre. A harcosok még gyorsabb iramot diktáltak.
A három nappal azelőtti légimutatvány során Indy bokája megsérült, így alig tudott lépést tartani a
morcegókkal. Ám nem volt más választása, mennie kellett. Minél hamarabb Ceibába érnek, annál
jobb. Az indiánok időnként megálltak és bevárták őket, de ahogy a közelükbe értek, ugyanolyan
sebesen haladtak tovább, mint előtte. Végül, mikor már úgy érezték, hogy a fél éjszaka gyaloglással
telt el, egy folyó partjárt az ösvény véget ért.
A part egy legalább százlábnyi mély szakadék pereme volt, a völgyben pedig az a mellékfolyó
áramlott, amit egészen addig követtek a repülőgéppel, míg a tó felé nem fordultak. A holdfényben
tündöklő víz dühödten csapdosta a medréből kimagasló sziklákat. Az egyik morcego a folyás
irányába mutatott. Indy megpillantotta azt a kötél-hidat, amit már Fawcett is említett a naplójában.
Most már biztos volt benne, jó helyen járnak.
Amikor a morcegók nem indultak el a híd felé, Indy előre mutatott. A harcosok megrázták a
fejüket, és hátra léptek.
- Azt hiszem, innen egyedül kell tovább mennünk - mondta Indy. Megfordult, hogy megköszönje az
indiánoknak a segítséget, de azok közben már eltűntek az erdőben.
- Indy, nézd azt a nagy fát! Ott, a túlsó oldalon - mondta Deirdre, miközben megkerülte a kötélhíd
előtt álló sziklát. - Az a ceiba. Éppen olyan, a-milyennek Fawcett leírta.
- Ez a kapu - mormolta Indy.
Megmarkolta a kenderszálból sodort kötélkorlátot, és rálépett a hídra.
- Jössz? - kérdezte.
- Itt vagyok mögötted. Nem nagyon tetszik ez az egész. Alig látom ezeket az átkozott köteleket! -
panaszkodott Deirdre,
- Szerencsére elég közel vannak egymáshoz a szálak.
- Én akkor is félek.
- Gondolj arra, hogy egy közönséges hídon kell átkelned, és akkor nem lesz semmi baj - mondta
Indy.
A következő pillanatban a lába lecsúszott az egyik kötélről. Indy a korlát után kapott, a híd
megingott. Deirdre éppen fél lábon állt. Egy pillanatig még sikerült megtartania az egyensúlyát, de
az ő lába is megcsúszott. Már csak az egyik kezével tartotta magát a mélység fölött.
- Indy!
- Tarts ki! Jövök!
Indy valahogy Deirdréhez kúszott, átölelte a derekát, visszahúzta a hídra, és lábra állította.
- Lefogadom, hogy odalent a piranhák éppen az éjféli falatozásra várnak - mondta Deirdre.
- Jól vagy?
- Remekül! De ha átértünk még jobban leszek.
Indy előre ment, és óvatosan végiglépkedett a kifeszített kötélszálakon. Végül nagy nehezen elérte
a túlsó partot. Hátra nyúlt, és maga után húzta Deirdrét.
 - Ezt nézd meg! - Indy a ceibához lépett. A fa ágai számtalan keresztet formázva kilencven fokos
szöget zártak be a hihetetlenül vastag törzzsel. Ám Indy érdeklődését nem a fatörzs, és nem is az
ágak keltették fel.
- Mi az? - kérdezte Deirdre.
Indy a fára mutatott. A törzsbe a „D” betű ogam szimbólumát vésték. Indy hangosan is kimondta a
gael szót.
- Duir.
- Igen, az.
- A gael és a szanszkrit nyelvben erőt, szilárdságot és védelmet jelent. Ebből ered az angol
„door” szó is. - Indy megkopogtatta a ceibát.
Deirdre felnevetett.
- Azt hiszed, erre ki fog nyílni?
- Amikor a druidák védelmet kértek, a csuklójukkal megveregettek egy tölgyfát.
- Kopogd le a fán? - kérdezte Deirdre, de azért ő is megütögette a fa törzsét. - Rae-la az mondta,
összeszedik ceiba gubóit, és a belsejében lévő rostos anyagból vásznat szőnek.
Indy a fejébe nyomta a kalapját.
- Jobb lesz, ha tovább indulunk.
- Mennyit megyünk még? Már majd leszakadnak a lábaim.
- Hallottad Rae-lát. Innen legalább még egy ó-rányira van a város. Ha egyáltalán megtaláljuk.
- Ó, Istenem! Nem hiszem, hogy képes leszek még egy teljes órán keresztül gyalogolni.
Ahogy később kiderült, Deirdrének nem kellett tovább fárasztania a lábait - de azt kívánta,
bárcsak tovább gyalogolhatna.
 17.
CEIBA

- Indy?
Deirdre csak ezt az egyetlen szót tudta kinyögni.
Indy mögött egy csapatnyi, hosszú falándzsákkal felfegyverzett férfi állt. Valamennyien magasak és
izmosak voltak, és egyáltalán nem hasonlítottak a morcegókra. Világoskék szemeikkel
kifejezéstelenül meredtek Indyre és Deirdrére.
Indy megfordult, és egy másodpercnyi habozás után portugálul üdvözölte a férfiakat. Nem kapott
választ.
Deirdre még alig heverte ki a morcegókkal való találkozás izgalmát, és most máris szemtől
szemben álltak egy bandányi primitív fegyvereket markolászó, fehérbőrű indiánnal.
Deirdre nagy nehezen magához tért az első döbbenetből, és már gondolkodni is tudott. Ezek gaelul
beszélnek, mint Rae-la, gondolta, és a saját nyelvükön üdvözölte a férfiakat. Közben mindent
elkövetett, hogy könnyednek tűnjön a hangja.
- Csak az egyik barátunkat várjuk - mondta. - Nem fogjuk zavarni magukat. Itt maradunk a
folyónál, és csak várunk.
A harcosok semmi jelét sem adták, hogy értik a szavait.
Deirdre észre vette, hogy a férfiak tekintete a túlsó parton sötétlő dzsungel felé mered. Követte a
pillantásukat, de semmit sem látott. Az egyik harcos hirtelen elhajította a lándzsáját. A fegyver úgy
szelte át a levegőt és a távolságot, akár egy puskagolyó; átröppent a folyó másik oldalára, és eltűnt.
A következő pillanatban fájdalmas kiáltás harsant a sűrű aljnövényzetből. Közben a második
lándzsa is átszáguldott a szakadék fölött. Még egy sikoly hallatszott. Deirdre rémült döbbenettel
látta, hogy egy morcego, a vezetőik egyike kitántorog az erdőből. Az egyik lándzsa teljesen
keresztüldöfte a mellkasát, és a hegye a hátán jött ki. Az indián térdre rogyott, átbukott a szakadék
pereme fölött, és lezuhant a mélyben kavargó folyó vizébe. Egy rémült nyögés - egy harmadik
lándzsa. Egy hörrenés, majd mélységes mély csend.
- Pompás fickók vagytok - mondta Indy, és a fegyvere után kapott. Ara alig fogta meg a pisztoly
markolatát, egy lándzsa kiütötte a kezéből.
A lándzsák megállás nélkül bökdösték a hasukat és a lábaikat, így kénytelenek voltak eltávolodni
a folyó mellől. Hirtelen egy faketrecbe terelték őket, és rájuk csukták az ajtót.
Deirdrének volt egy olyan érzése, hogy akár tetszik nekik akár nem, hamarosan csatlakozni fognak
Fawcett ezredeshez.
Rae-la felnézett a hegy oldalában pislákoló fényekre. A látványról ezer, a sötét égbolt alatt pihenő
világítóbogár jutott az eszébe. Felnézett a legmagasabban ragyogó fénypontra, és elmosolyodott. A
ragyogás a város fölé magasló őrtoronyban lobogó örök tűz fénye volt
Az ismerős fények láttán hirtelen rádöbbent, mennyire hiányzott neki a város, míg távol volt. Ez
egy mindentől független világ; egy földön épített. de mégsem földi város. Itt teljesen normális
dolognak számít az, amit a világ többi részén mágiának neveznének. Ezzel hosszú-hosszú
évszázadokon át fenntartott varázslattal el lehetett rejteni, és el lehetett szigetelni Ceibát a világ
többi részétől.
 - Alig tudom elhinni, hogy újra itthon vagyunk - mondta Rae-la elérzékenyülten. A hazafelé tartó
út nem tartott sokáig, de közben rájött, ha a város lakóinak fátyolozó képessége ugyanolyan
mértékben gyengül ahogy eddig, a repülőgépek elterjedése a jövőben még sok gondot, és nagy
veszélyt fog jelenteni Ceiba számára. A hatalmas dzsungel - amin keresztül eddig hetekig, hónapokig
tartott az út - már nem szigetelte el őket a világ többi részétől, hiszen napok, és hamarosan talán órák
alatt meg lehet majd tenni az irdatlan távolságot.
- Ha azt tervezed, hogy még ma éjjel tovább indulsz, ne éld bele magad túlságosan - mondta
Amergin.
Tovább mentek, és felgyorsították lépteiket. A város eredetileg egy hegy lapos tetején épült, de az
évszázadok során a hegy déli oldalában is kialakult a lakóházak hatalmas hálózata. Előfordult, hogy
némelyik család háza tíz, esetenként tizenkét szobából állt, de az egyedülálló emberek a legtöbbször
csak egyetlen kamrát mondhattak a magukénak. A hegy déli lejtőjén két lépcsősor kúszott a magasba,
a különböző szinteken pedig egymással párhuzamos folyosók futottak végig - ezekből nyíltak az
egyes lakosztályokba vezető keskeny lépcsősorok. A folyosókat megszámozták, a lakásokat pedig
egy-egy ogam betűvel jelölték.
A hegy oldalában működött egy mechanikus felvonószerkezet, de ezt csak teherszállításra
használták. Személy lift nem létezett. A városban üzemelő gépek működéséhez szükséges energiát
egy vízesés generálta. A hegy tetején előbukkanó forrás lehetővé tette, hogy minden lakásba
bejusson a folyóvíz, a szennyvíz és a hulladék pedig a csatornarendszeren át jutott az évszázadokkal
korábban megépített földalatti gyűjtőmedencékbe.
Rae-la és Amergin abban a tudatban kapaszkodott fel a lépcsősoron, hogy senki sem fedezi majd
fel a jelenlétüket. Mindketten a fátyolozás művészetének mesterei voltak, ezért csak egy magasabb
világba tartozó ceibai láthatta volna meg őket. Szerencsére nagyon kicsi volt a valószínűsége, hogy
találkoznak egy ilyen nagymesterrel. Már majdnem elérték azt a folyosót, amiről Fawcett cellája
nyílott, amikor Amergin megérintette Rae-la vállát, és intett, húzódjanak félre. Alig, hogy
beleolvadtak a falba, a biztonsági őrség négy embere rohant el mellettük. Gyorsaságuk elárulta,
valami nagyon fontos dolog történt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta Rae-la. - Valami baj van.
- Menj be, és beszélj Fawcettel. Addig megpróbálom kideríteni, hogy mi történt. Néhány perc
múlva csatlakozom hozzád.
Rae-la tovább sietett, gyorsan végigfutott a folyosón, és elérte az angol számára kijelölt szobát,
amit a koaddal, a CH-t jelentő ogam betűvel jelöltek meg. Bekopogott az ajtón, ami a következő
pillanatban magától kitárult.
- Rae-la... Micsoda meglepetés! - A mosolytól Fawcett vastag bajszának két vége felfelé
ágaskodott, csillogó szemei körül pedig elmélyedtek a ráncok. - Ilyen hamar visszaértél Bahiából?
- Jó híreket hoztam.
- Ülj le, és mondd el! Kérsz teát?
- Most nincs időnk teázni. - Rae-la gyorsan beszámolt Fawcettnek Indyről, Deirdréről és az
utazásukról. - Most a morcegók tavánál várnak ránk.
- Tehát végül mégis sikerült kapcsolatba lépned a jó öreg Marcusszal, aki azonnal értem küldött
egy kéttagú felmentőcsapatot - mondta Fawcett. - Nagyon érdekes. Szeretnék találkozni az új
barátaiddal. Jó lenne megtudni, mi a helyzet a régi világban. Szerinted át tudnának jönni hozzám
néhány napra?
A nőt megdöbbentette, hogy Fawcett mennyire közömbösen fogadta a híreket. Úgy tűnt, nem
érdekli, vagy nem érti meg, hogy megérkezett a segítség, és hogy ő, Rae-la is részt vesz majd a
megszöktetésében. Mit csináltak vele? Hol van az ezredes lelke?
- Fawcett ezredes! Azért jöttem, hogy elvigyem magát innen. Amergin, én és Jonesék a
repülőgépen visszamegyünk Bahiába, és önt is magunkkal akarjuk vinni. Még ma éjjel elindulunk.
- Erről szó sem lehet! Nem akarom elhagyni Ceibát. Én most már itt élek.
Rae-la a férfi eltökélte arcára pillantott. Mit műveltek vele?
- De magának van egy másik élete is! Van felesége, családja, vannak barátai!
Fawcett eltűnődött.
- Ezen már én is rengeteget gondolkoztam - mondta végül. - Hónapokon át minden egyes nap azon
törtem a fejem, hogy juthatnék ki innét, és hogy térhetnék vissza a régi életembe. Végül, nem sokkal
azután, hogy te elmentél, egy szép napon rájöttem, itt mindenem megvan, amire szükségem lehet. Sőt,
annál sokkal több. Semmi értelme sem lenne a további ellenállásnak. Eldöntöttem, nem megyek
vissza. Ahogy elhatároztam magam, szabad lettem és boldog. Boldogabb, mint eddig bármikor.
Tulajdonképpen...
Az ajtó felől halk kopogtatás hallatszott. Mindketten odanéztek, és Rae-la már majdnem
elfátyolozta magát, mikor a kivágódó ajtón át Amergin lépett be a szobába.
- Elfogtak két külvilágit. Azok a bolondok megpróbáltak követni minket!
Indy megmarkolta a ketrec rácsait. A padló dőlésszögéből úgy ítélte, felfelé viszik őket. Felfelé?
Hiszen sem a tó partjáról, sem a levegőből nem látták a hegyeket! Lehet, hogy az egészet
elfátyolozták? Vagy talán csak rossz irányban keresték?
A testüket körülölelő sötétség is természetellenesen sűrűnek tűnt. Talán csak egy felhő kúszott a
hold elé, vagy a dzsungel fáinak egymásba fonódó ágai alkotnak átláthatatlan mennyezetet... Indy úgy
érezte magát, mintha egy éles fénnyel megvilágított szobából lépett volna ki az éjszakába, és a
szemei még nem szoktak hozzá a sötétséghez.
- Te látsz valamit? - kérdezte Deirdrétől.
- Semmit. Azt hiszem fátylat borítottak ránk - felelte a lány.
- Az már biztos, hogy utálom a fátylakat. Én szeretem látni, hogy merre visznek. - Indy megpróbált
találni egy viszonylag kényelmes testhelyzetet, ám a ketrec padlója olyan meredek volt, és hordáraik
annyira rázták őket, hogy bárhogy fészkelődött, hamarosan minden porcikája sajogni kezdett.
Indynek akaratlanul is eszébe jutott az a másik ketrec, amit - nem is oly régen - a Deirdre
féltestvére, Adrián Powell által vezetett modern druidák hordoztak a vállukon. Deirdrét a
Stonehengenél ejtették fogságba, és nagyon kevésen múlott, hogy megúszta a szertartást, amelynek
során őt akarták feláldozni.
- Indy?
- Igen?
- Emlékszel még arra, amit Rae-lával beszéltem?
Indy közelebb húzódott a lányhoz.
- Igen. Miért?
- Szerinted tényleg arra fognak kényszeríteni, hogy... Tudod, arra.
- Nem. Ne aggódj, ezt nem fogják megtenni. Ne is gondolj rá. - Indy remélte, Deirdre nem érzi ki
a hangjából a bizonytalanságot.
- És ha téged arra kényszerítenek, hogy gyönyörű nőkkel szeretkezz... ígérd meg, hogy nem fogod
élvezni, és hogy egyikükbe se szeretsz belé.
Indy felnevetett.
- Ne félj, én nem szoktam élvezni amit rám kényszerítenek.
- Akkor is tiltakozni fogsz, ha azok a nők tényleg szépek?
 - Deirdre, majd meglátjuk, hogy mi lesz.
- Tudtam! Neked tetszene a dolog! Én sohasem tudnék... Ez rettenetes volna! De azt hiszem, ez a
férfiaknál másként van.
Indy megfogta Deirdre kezét.
- Erre nem fog sor kerülni. Megígérem.
A következő két óra folyamán a ketrecet többször is letették, de minden alkalommal felemelték, és
az addiginál fürgébben vitték tovább. Ez csakis azt jelenthette, hogy a hordárok időnként váltották
egymást. Indy időnként hangokat hallott, de nem értette a távoli, elfojtott szavakat. Végül egy
vízszintes felületre állították a ketrecüket.
Ezúttal senki sem vitte tovább őket. A hangok még jobban elhalkultak, végül már semmit sem
hallottak. Indy felemelte a fejét; kimerültnek érezte magát, és szédült. A körülöttük feszülő sötétség
ugyanolyan sűrű volt, mint korábban.
- Elmentek. - Indy négykézlábra támaszkodva Delrdréhez kúszott. - Jól vagy?
A lány kihúzta magát, megfeszítette a hátát, oldalra döntögette a fejét, és kinyújtóztatta a karját
meg a lábait.
- Azt hiszem igen. Csak egy kicsit elzsibbadtam.
- Kíváncsi vagyok, mennyi ideig hagynak itt bennünket? - kérdezte Indy, de ahogy az utolsó szót
kiejtette, a ketrec felemelkedett, és egyre tovább emelkedett. Időnként oldalra lendült, de már nem
zötyögött. - Azt hiszem egy emelőszerkezeten vagyunk, és kötelekkel húznak minket a magasba.
- Remélem nem ejtenek le minket.
Miközben körülbelül két láb/szekundomos sebességgel haladtak felfelé, Indy számolni kezdte a
másodperceket. Az emelkedés folyamatosságából arra következtetett, hogy nem emberek, hanem
valami gép húzza fel a ketrecet.
- Ötvennyolc... Ötvenkilenc... Egy... Kettő...
Deirdre rájött, hogy Indy mit csinál, és ő is számolni kezdett, eltelt a második perc is, majd még
egy. Úgy tizenöt másodperccel később a ketrec megállt, lengedezett egy kicsit, majd néhány ujjnyival
lejjebb ereszkedett, és végleg lenyugodott.
- Ötszáz lábnyit emelkedtünk - mondta Deirdre.
- Szerintem pedig legalább nyolc, talán kilencszáz lábnyit.
Indy újra hangokat hallott, és árnyszerű alakokat látott mozogni a ketrec túlsó oldalán.
A ketrec újra oldalra dőlt és felemelkedett. Ezúttal egy vízszintes felületen, egy gyenge fénnyel
megvilágított folyosón vitték végig, melynek egyik oldalán az alacsony fal mögött sűrű sötétség
feketéllett.
Egy kanyar következett, majd egy rövid lépcsősor, végül ismét letették őket. A ketrec ajtaja
kinyílt. Indyt azonnal kirántották; még arra sem maradt ideje, hogy összeszedje a holmiját.
Megpróbált ellen állni; közben még a kalapját is elvesztette, de hiába erőlködött. Betaszították egy
szobába, majd Deirdrét is utána lökték. Döngve becsapódott mögöttük az ajtó. Indy azonnal rángatni
kezdte a kilincset.
- Bezárták!
Rae-la egy tál vízzel a kezében felkapaszkodott az őrtoronyba vezető hetvenhét lépcsőfokon. Már
sokszor megfordult ezen a helyen; mindig idejött, ha valami problémája akadt, vagy tanácsra volt
szüksége. Most is éppen ez volt a helyzet: meg kellett tudnia, hogyan oldja meg azt a helyzetet,
amivel szembe találta magát. Hajnal előtt egy órával ért fel a toronyba.
Miután Amergin meghozta Deirdre és Indy elfogatásának hírét, ragaszkodott hozzá, hogy elárulják,
visszatértek a városba. Amerginnek az volt a véleménye, hogy hajnalban a tanács gyűlésén jelentsék
be, ők ketten hozták a városba a külvilágiakat, a friss vért. A kihallgatáson Rae-la természetesen egy
szóval sem említhette meg, hogy meg akarták szöktetni Fawcetett.
Rae-la teljesen összezavarodott; tanácstalanná vált, és fogalma sem volt róla, mit tegyen, ezért
felment abba a toronyba, ahol a világok képviselői szoktak tanácsot kérni az istenektől. Rae-la
gondja nem volt közönséges, apró kis probléma, ezért arra készült, hogy magától Beitől, Ceiba
legfőbb istenétől kér segítséget, akit mindig csak szorult helyzetben idéztek meg a hívei.
Amikor felért a torony tetején lévő kör alakú szobába, Rae-la a padlóra tette a vízzel teli tálat,
majd körüljárta a hatalmas üstöt, amelyben az örökké égő tűz lobogott. A táskájából elővett öt szál
vörös gyertyát, és egymás után meggyújtotta őket. Visszament a vizestálhoz, és addig bámult a tűzbe,
míg a szeme elhomályosult, és úgy látta, mintha a lángok megkettőződtek volna.
- Ó, hatalmas, fenséges Nap. hatalmas aranyfényű Nap! Te vagy Ceiba védelmezője; te viseled
gondját a városnak, ami nem is város, és ami olyan hegyek között áll, amelyek valójában nem is
hegyek. Hallgasd meg könyörgésemet! - mondta Rae-la. - Tisztellek téged, és most megidézlek.
Elmondom ősi, ismert és ismeretlen neveidet, hogy megnyilatkozz előttem. Rae-la a tálba
merítette az ujjait, majd megrázta a kezét. Először magára, majd a üstre szórt néhány vízcseppet.
- Felkínálom neked ezt a kört, hogy megjelenj, és hogy mutasd meg nekem az utat, amin járnom
kell. Könyörgöm, válaszolj! Várok rád, amíg csak kell.
Itt valami nem stimmel, gondolta Deirdre, de valahogy mégis olyan ismerősnek találta az érzést,
mintha csupán egy elfelejtettnek hitt, de újra előtörő emlék lenne.
A fal egyik mélyedésében ovális fényforrás ragyogott. Indy emellett állt, és a falat díszítő jelet
vizsgálgatta.
- Tudod mi ez? - Indy a függőleges vonalra, és a jobb oldalából kinyúló cikornyára mutatott. - Ez
az ogam „PH” betű, a phagos. Az ősi tanok jele.
Deirdre oda sem pillantott; tekintetét és figyelmét az asztalon heverő két tárgy vonta magára.
Közelebb lépett, és alig hitt a szemének.
- Indy, itt van a pisztolyod, ez meg egy... Szent ég. egy újság!
- Micsoda? - Indy gyorsan felkapta, és az övére csatolt pisztolytáskába dugta a fegyvert. - Hé, ez a
London Times\ Nemcsak szobát, de olvasnivalót is kaptunk. Mikori?
- Az április negyediki szám. Alig egy hetes.
- Úgy látszik, errefelé átkozottul gyorsak a hírlapkézbesítők. Szerinted hogy csinálják?
- Nézd csak az évszámot! 1927... Hiszen az jövőre lesz!
- Micsoda? Ez csak valami vicc lehet. - Indy felemelte az újságot. Ahogy a címoldalra nézett a
szeme rögtön megakadt a vezércikken.
- ”Expedíció indul az eltűnt felfedező felkutatására”. - Indy hangosan olvasni kezdte a cikket.
-”...Lehetséges, hogy Fawcett ezredes valóban megtalálta az eltűnt várost? Ez a kérdés foglalkoztatja
legjobban a nemrég alakult mentőcsapatot, amelynek tagjai hamarosan elhagyják Londont, és
elindulnak, hogy megkeressék a híres felfedezőt, aki két évvel ezelőtt tűnt el Amazóniában.”
Indy megrázta a fejét.
- Nem értem.
- Itt valami nem stimmel, Indy. Te semmit sem érzel? Erről az egészről az jut az eszembe, a-
mikor... - Deirdre nem fejezte be a mondatot.
Nem ketten voltak a szobában.
- Ezzel csak a ceibai módszert akartuk bemutatni maguknak - mondta Amergin.
A bejárat mellett állt, de Deirdre nem hallotta, hogy az ajtó kinyílt, vagy becsukódott volna.
Amergin Indy kalapját tartotta a kezében. Előre lépett, és Indy felé nyújtotta.
 Indy kikapta a kalapot Amergin kezéből, és az ágy felé hajította. A kalap becsúszott az ágy alá, és
eltűnt a szemük elől.
- Mi történik itt?
- Sokféle álom létezik, Jones professzor - mondta Amergin. - Önök most tanúi lehetnek az egyik
legősibb és legfejlettebb praktika gyakorlati bemutatásának.
- Miről beszél?
- Mindketten alszanak, és ugyanazt az álmot látják. Egy olyan álmot, amiben a jelen és a jövő
szorosan egymásba fonódik.
Deirdre már biztos volt benne, Amergin igazat mond. Igen, ez csakis egy álom lehet.
- Lehet, hogy maga álmodik, de én nem - mondta Indy. - Mellesleg elárulná, hogy mit akarnak
elérni?
- Szerettem volna ha megértik, mások is eljönnek majd ide, és ez még mindig csak a kezdet. Fel
kell készülnünk az idegenek fogadására, és meg kell erősítenünk a Főfátylat. Ezért hoztuk ide
magukat. Mindkettőjükre szükségünk van. Maguk is részesei lesznek Ceiba jövőjének.
- Hazudtak nekünk! - mondta Indy vádlóan. - Hazudtak amikor azt mondták, hogy segítenek
Fawcett megszöktetésében!
- Rae-la és én mindig együtt dolgozunk. Az a munkánk, hogy külvilágiakat hozzunk ide, maguk
pedig szépen besétáltak a csapdánkba.
- De egyáltalán miért rejtőznek el a világ elől? - kérdezte Deirdre.
- Mert pontosan tudjuk, mi történne ha nem felfednénk magunkat. Mi, ceibaiak sokkal jobban
megértjük a Földet irányító erőket, mint maguk. A modern világ azonban babonás előítéletekkel
szemléli az ősi módszereket, és ahelyett, hogy tanulnának tőlünk, megpróbálnának kiirtani bennünket.
Gonosznak tartanának, és ugyanúgy megsemmisítenének minket, ahogy a hódítók, a maguk ősei tették
az indiánok világával.
- Lehet, hogy igaza van, de ez még nem azt jelenti, hogy gyerekcsináló géppé változtathatnak
minket - mondta Deirdre.
Indy oldalt fordult, hogy eltakarja Amergin elől a fegyverét, és lassan a revolver felé csúsztatta a
kezét.
- Ha azt akarták, hogy idejöjjünk, miért nem hoztak magukkal a városba?
- Meg akartam mutatni Rae-Iának, hogy maguk milyen ostobák. Saját akaratukból jöttek ide, pedig
figyelmeztettük magukat a veszélyekre.
Indy előrántotta, és Amerginre szegezte a fegyverét.
- Ez nem álom, pajtás - mondta de ha nem ereszt szabadon minket, a maga számára könnyen
rémálommá válhat!
Amergin közömbös maradt.
- Ennek nincs semmi értelme.
Indy gyorsan megvizsgálta a fegyver tárát.
- Töltve van. - A levegőbe lőtt. - És remekül működik.
- Ha ez a helyzet, lőjön le, Jones - mondta Amergin. - Nem tehet kárt bennem. Ez csak egy álom,
semmi más.
- Indy, ne! - Lehet, hogy a pisztoly is valami próbatétel része?, gondolta Deirdre.
Indy célba vette Amergin mellkasát.
- Nyissa ki az ajtót, vagy lövök.
Amergin Indy felé lépett.
- Adja ide a fegyvert, Jones. Biztos vagyok benne, hogy nem akar lelőni.
A fegyver elsült. Amergin teste megrándult. A szívéhez kapott; vér csorgott az ujjai között.
- Szent Isten, Indy! Lelőtted!
 18.
ÁLMOK

Rae-la Inkább érezte, mint látta Beit, de biztos volt benne, hogy ott van az örökké égő tűzön túl.
Bel, Ceiba védelmezője és irányítója válaszolt a hívására.
A nő gyorsan felvázolta a helyzetet. Elmondta mi történt, és hogy úgy érzi, nem helyes akaratuk
ellenére a városban tartani a külvilágiakat, majd megkérdezte Beit, mit tanácsol.
Rae-la nem tudta, valóban hallotta-e Bel hangját, vagy csak a fejében zengtek a szavak, de most ez
számított a legkevésbé.
- A külvilágiak csak akkor mehetnek el, ha a rossz jóvá lett téve, és ha a varázslat megszűnt.
Keverj össze egy kevés görvélyfüvet, babérlevelet, verbénát és szagos mügét. Égesd el a
keveréket az előtt, akit meg kell tisztítani.
Rae-la megköszönte Beinek a segítséget, és a-mikor úgy érezte, az isten távozott, gyorsan lement a
toronyból. Pontosan tudta, mit kell tennie.
Amikor kinyitotta a szemeit, Deirdre még mindig hallotta a fegyver dörejét. Egy ágyban egy
fazsindellyel borított fal előtt feküdt. A hátára fordult, tizenkét lábnyival a feje fölött vastag
fagerendák tartották a mennyezetet. Oldalra nézett, és hunyorogni kezdett, ahogy felsajdultak a hátán
és az oldalán lüktető horzsolások.
Indy mellette feküdt.
Deirdre felült, és lassan átlendítette a lábait az ágy peremén. Odakint még mindig sötét volt, de az
egyik fal kellemes fénnyel ragyogott. Deirdrének fogalma sem volt róla, mennyi lehet az idő, de
mindenképpen beszélni akart Indyvel, ezért felrázta álmából.
Indy szaporán pislogva ránézett.
- Hol vagyok?
- Ceibában.
Indy megdörgölte az arcát..
- Ó, persze. Istenem, mindenem sajog. Az az átkozott ketrec!
- Igen, a ketrec. De mi történt azután, hogy idehoztak minket?
Indy felült, és megvakarta a fejét.
- Utána? Behajítottak minket ebbe a szobába. Körülnéztünk, aztán lefeküdtünk, és azt hiszem
elaludtunk.
- Előtte miről beszélgettünk?
Indy elgondolkodott.
- Azon törtük a fejünket, mi történhetett Amerginnel és Rae-lával. Aztán én valami olyasmit
mondtam, hogy remélem, reggel megkapom a London Times legfrissebb számát. Erre már nem
feleltél. Azt hiszem közben elaludtál.
- Tehát nem emlékszel rá, hogy találtunk egy újságot az asztalon?
- Itt?
Deirdre elmondta, szerinte mi történt.
Indy felnevetett.
 - Álmodtál. Ennyi az egész. Amergin is megmondta neked, hogy álom.
- Igaz. De tudod, ez nem volt valami közönséges álom.
- Szerintem pedig az egész éppen olyan képtelenség, mint akármelyik tipikus álom. Ezek nem
követnék el azt a baklövést, hogy az asztalon hagyják a pisztolyomat, és nem lehetnek jövő évi
újságaik. Ezt garantálom. Biztos még hallottad, ahogy a Times-ról beszéltem, és ezért arról álmodtál.
- Lehet - mondta Deirdre bizonytalanul. - Biztos, hogy semmire sem emlékszel?
- Abszolút biztos. Gondold csak végig. Tudod, hogy nem igazán kedvelem Amergint, ezért
elképzelted, hogy megölöm. Különben ha tényleg lelőttem volna, akkor hol a pisztoly, a test, meg a
vérfoltok?
Deirdre megrázta a fejét.
- Nem tudom. Erre képtelen vagyok válaszolni, de... De tudod milyen volt az egész, Indy?
Pontosan az történt, ami a múltkor Adriannal. Ugyanazt éreztem... Mintha ébren lettem volna, de
közben minden olyan fenyegető és kísérteties volt-
Amikor Deirdre találkozott Adrian Powellel még nem tudta, hogy féltestvérek. A férfi akkor még
nem volt több a számára, mint az anyja egyik barátja, aki mellesleg a Brit Parlament egyik fiatal
tagja. Adrián komolyan érdeklődött iránta, ám Deirdre szakított vele, mert úgy érezte, nem szereti
igazán. Adrián ennek ellenére sem hagyta békén, üldözte a szerelmével. Deirdrének később rá
kellett döbbennie, hogy a férfi a féltestvére, és a druidák egyik rendjének vezetője. Kétszer is
előfordult, hogy Adrián különös körülmények között megjelent előtte; a találkozás mindkét esetben
álomszerű, valahogy mégis valóságos volt.
Indy magára rángatta a ruháit.
- Csakhogy azokban az álmokban, vagy mi a fenékben, én sohasem voltam veled.
- Szóval, mi a véleményed?
- Az, hogy nem emlékszem rá, hogy lelőttem volna Amergint. Álom volt, amit egyedül te láttál.
Miközben Deirdre kimászott az ágyból, Indy átment a helyiségből nyíló fürdőszobába. Deirdre
minden egyes ruhadarabja tépett és gyűrött volt, de be kellett érnie velük. Nem bánta volna, ha tiszta
ruhához juthat, de ha tudja, hogy ezzel elkerülheti, hogy egy életen át a ceibafa gubóinak rostjából
szőtt öltözéket viselje, örömmel lemondott volna róla.
Az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset. Természetesen még mindig be voltak zárva. Az egyik
ablaknak nevezett keskeny nyílás elé állt. Hajnalodott; a hajnal első fényei szürkévé változtatták a
sötétséget. Deirdre csak nagy ürességet látott; mintha semmi sem lett volna az ablak mögött. Eszébe
jutott, hogy Fawcett is egy ugyanilyen szobáról írt a naplójában. Vajon most hol lehet az ezredes?,
tűnődött.
Fawcett még aludt, amikor Rae-la belépett a szobájába. A nő úgy értelmezte Bel szavait, hogy
meg kell szabadítani az ezredest a ránehezedő varázslattól. Gyorsan összeszedte és összekeverte a
Bel által említett növényeket, és abba füstölőbe szórta a keveréket, amit most Fawcett feje mellé
állított.
A verbénát, amit sokszor varázslófűnek neveztek, több rituáléhoz - például a megtisztító
szertartáshoz - is fel lehetett használni. A szagos müge az életük megváltoztatásához és győzelemhez
segítette az embereket. A babér semlegesítette a negativitást, és szoros kapcsolatban állt Bellel, a
görvélyfű, a druidák szent gyógyfüve pedig közömbösítette az embereket érő káros hatásokat.
Rae-la meggyújtotta a keveréket, és miközben égett, egy üres tálat emelt a feje fölé. Ezt Anunak,
Bel nőnemű alakmásának kínálta fel. Kis idő múlva a melle elé tartotta a tálat, és halkan fohászkodni
kezdett, hogy eltűnjön a Fawcettet terhelő varázslat. Amikor ezt befejezte, megfordította és megrázta
a tálat.
- Felajánlom ennek a tálnak a tartalmát, és cserébe azt kérem, hogy addig védd ezt az embert, míg
el nem hagyja a varázslatok földjét!
- Hideg és meleg folyóvíz! - mondta Indy, amikor kilépett a fürdőszobából. - Itt jobb az ellátás,
mint abban a bahiai szállodában, ahol laktunk.
- Te nem érzed úgy, mintha valami nem lenne rendben? - kérdezte Deirdre.
Nagyon sok dolog nem volt rendben, de Indy rögtön tudta, Deirdre mire gondol. Például itt még a
víz is más volt, mint egyébként - mintha nem is lett volna valódi. Túlságosan pezsgett, és valahogy
túl tökéletes volt.
- Szerinted ez mit jelent?
Deirdre válaszolni akart, de az ajtón felhangzó kopogtatás belé fojtotta a szót. Indy ösztönösen ki
akarta nyitni, de aztán rádöbbent, ez nehezen menne.
- Ki az?
Az ajtó kitárult, és egy robosztus testalkatú, ősz hajú, vastag bajszú férfi lépett be a szobába.
- Ugyebár Dr. Joneshoz és Mrs. Joneshoz van szerencsém? Jack Fawcett vagyok - mondta, és
megszorította Indy kezét.
- Fawcett ezredes! - Indy meghökkent. - Valóban maga az?
- Természetesen.
- Végre találkoztunk! El sem tudja képzelni, mi minden történt velünk.
- Ó, azt hiszen, talán mégis, Jones. Ezt a helyet nem könnyű megtalálni, és aki mégis eljut ide,
annak nem könnyű megérteni. Elmenni pedig még nehezebb.
- Mi történik itt, Fawcett ezredes? Jól van? Fogságban tartják? - kérdezte Deirdre.
- Nagyon Jó kérdések, de most engedjék meg, hogy én is kérdezzek valamit. Volt látogatójuk,
amióta itt vannak?
- Igen. Amergin - felelte Deirdre.
- Azt hiszem, a feleségem csak álmodta Amergin látogatását - nevetett Indy. - Én ugyanis nem
láttam.
- Nos, van egy apró trükk, aminek a segítségével mégis meg lehet érteni ezt a várost. Az embernek
tudnia kell, hogy időnként álmában jobban ébren van, mint amikor ébren van. Nem tudom, értik-e.
Mi az ördögről beszél ez?, tűnődött Indy. Az ezredes nagyon hasonlított az apjára - vagyis inkább
a jókedvű idősebb Henry Jonesra. Fawcett bőszárú nadrágot, és egy laza, V-nyakú, hatalmas
zsebekkel ellátott inget viselt. Mindkét ruhadarab őzbarna volt, és úgy néztek ki, mintha finomítatlan
gyapotból készültek volna. A szövet azonban minden durvasága ellenére furcsán fényes volt.
- Azt hiszem, ezt nem értem - mondta Indy.
Fawcett legyintett.
- Nem baj, ne is törődjön vele. Hamarosan magától is rájön.
- Miért nem magyarázza el? - akadékoskodott Indy.
- Rendben. Emlékeznek még arra, amit Rae-la eltűnése után írtam a naplómba? Tudják, amikor
először megpillantottam a várost. Nos, az egy álom volt.
- Miből gondolja? - kérdezte Indy.
- Tudja, Jones, ezek az emberek legtöbb tettüket álmukban hajtják végre.
- Tehát Indy valóban megölte Amergint? - kérdezte Deirdre.
- Nem. Egy álmodót nem lehet megölni, de ettől függetlenül elítélendőnek tartják, amit tett.
- De hiszen én nem is emlékszem a dologra! Egész végig aludtam! - tiltakozott Indy.
- Természetesen. De mielőtt folytatnánk, viselkedjünk civilizált emberek módjára, és igyunk meg
egy csésze teát. Sajnos itt nincs Earl Grey, de nagyon kellemes a gyógyfűkeverékük. Megyek,
szerzek valahol egy keveset.
- Várjon! Ne foglalkozzon most a teával! - Az ajtó egyetlen másodperccel azelőtt csapódott be,
hogy Indy megfoghatta volna. Megmarkolta és megrázta a kilincset, és dörömbölni kezdett. - A
francba! Nem akarok teát! Válaszokat akarok!
Ahogy Rae-la befejezte a tisztító és védelmező szertartást, leült a Fawcett szobája sarkában álló
székbe. Az égő keverék füstje elálmosította. Már jó ideje nem aludt, és hirtelen hatalmába kerítette a
fáradtság. Lehunyta a szemeit. Érzete, aludnia kell. Aludni és álmodni. Már éppen ideje lenne...
- Kedvesem, kihűl a teád!
Fawcett, gondolta Rae-la.
Az ezredes egy ligetben felállított asztal mellett ült.
- Éppen magán ügyködtem - mondta Rae-la, és közelebb lépett Fawcetthez.
- Igen, észrevettem. Úgy érzem, mintha felszállt volna a fejemre boruló felhő. Hamarosan
elmegyek innen.
- Remélem - mondta Rae-la. - Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy rábírjam a tanácsot,
haladéktalanul eressze szabadon mind a hármukat.
- Én nem bíznék a tanácsban.
Rae-la belekortyolt a teájába. Közben felfedezte, az asztalon összes három csésze áll.
- Miért van itt három csésze?
- Kettőt éppen be akartam vinni Joneséknak, de aztán megérkeztél. Miközben a
hókuszpókuszaiddal voltál elfoglalva, én bekukkantottam hozzájuk egy percre.
- Igaz? És mi történt?
Fawcett letette a csészéjét.
- Azt hiszem, Amergin barátod is meglátogatta őket. Jones lelőtte.
- Micsoda? - Rae-la tudta, hogy álmában Indy nem árthat Amerginnek, de ha fegyver volt, az csak
azt jelenthette, hogy Amegrin provokálta ki az incidenst. Hirtelen mindent megértett. Ó, milyen
bolond voltam, gondolta.
- Jones viszont semmire sem emlékszik - folytatta Fawcett ezért azt javasoltam Deirdrének, tegyen
úgy, mintha ő meg rám nem emlékezne. Jones így talán majd rájön az igazságra.
Az ezredes nagyon gyorsan megtanulta a ceibai módszereket, de Rae-lának nem igazán tetszett a
technikája.
- Ez csak össze fogja kavarni őket.
- Nos, azt hiszem, neked kell majd rendbe hoznod a dolgot.
- Éppen hozzájuk indultam. A tanács elé kell állítanom őket, és ideje, hogy elinduljunk.
- Szent Isten! Alá akarod őket vetni annak a rémálomba illő kihallgatásnak?
- Nincs más választásom. - Rae-la letette a csészéjét, lehunyta a szemeit, és végiggondolta, mit
kell majd tennie. Azonnal meglátta az „AE”-t jelentő ogam betűt: egy kilenc részre osztott téglalapot,
aminek a jobb oldalához egy függőleges vonal csatlakozott. A mor volt az egyetlen olyan ogam betű,
amit nem jelképezett valamelyik fa; ez a jel a tengert és az utazást szimbóluma volt. Utazás vízen...
Rae-la rájött mit kell tennie. Mindent elmagyarázott Fawcettnek.
- Nyugi, Indy. Mi bajod van? Kivel üvöltözöl?
Indy elfordult az ajtótól.
- Fawcettel. Miért, mit gondoltál, ki mással? Talán Anglia királyával?
- Fawcettel? Miről beszélsz?
 - A híres Percy Harrison Fawcett ezredesről beszélek! Arról a férfiról, aki most ment ki ebből a
szobából, hogy teát hozzon nekünk.
Deirdre egy gyanakvó pillantást vetett Indyre.
- Ne szórakozz, Indy! Ma reggel ne, jó?
- Ezzel talán azt akarod mondani, hogy Fawcett nem volt ebben a szobában, és egy perccel ezelőtt
nem ő beszélt hozzánk?
- Rajtunk kívül senki sem volt itt. Kijöttél a fürdőszobából, aztán nekiestél az ajtónak.
Dörömböltél, és azt ordítoztad, hogy nem teát kérsz, hanem feleletet akarsz kapni.
- Szóval te nem hallottad, hogy valaki bekopogott?
Deirdre megrázta a fejét.
Indy a padlóra mutatott.
- Nézd csak! Ezek talán nem lábnyomok?
Deirdre lehajolt, és megérintette a foltokat.
- Nem tudom hogy kerültek ide. Talán mielőtt felébredtünk valóban járt itt valaki. Vagy esetleg...
- Vagy esetleg micsoda?
Deirdre felegyenesedett.
- Talán még mindig alszunk, és csak álmodjuk, hogy felébredtünk.
- Ne kezdd ezt újra! Ide nézz! - Indy megcsípte a karját. - Fáj. Érzem. - Megkopogtatta az asztalt. -
Ez egy valódi asztal. - Tágra meresztette a szemeit.
- Látod? Ébren vagyok!
- Az ilyen álmokban bizonyos dolgok valódinak tűnnek, és úgy érzed, mintha tényleg ébren lennél.
De ez nem igaz.
Indy nagyot sóhajtva leült az asztal mellé. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy Ceiba ilyen
zavarba ejtő hely. Pedig még ki sem mozdultak a szobájukból.
- Ha ez álom, akkor megeszem a kalapom. Vagyis megenném, ha még meglenne,
- Megvan - mondta Deirdre. - Az ágy alatt.
- Ezt miből gondolod?
- Oda dobtad, miután Amergintól visszakaptad.
- Na, akkor most bebizonyítom neked, hogy álmodunk! - Indy lehajolt, és az ágy alá dugta a kezét.
- Látod? Nincs itt egyetlen ka-...
A keze egy kalaphoz ért. Az ő kalapjához. Előhúzta, leporolta, és felállt.
- Hát, az az igazság, hogy nem emlékszem rá, mikor tettem oda...
- Most már hiszel nekem?
- Tulajdonképpen mit kellene elhinnem, Deirdre? Ez itt a kérdés. Azt hogy ez az egész csak egy
álom, vagy azt, hogy minden valóságos?
- Mind a kettőt. Azt hiszem...
 19.
A VILÁGOK TANÁCSA

Indy kopogtatást hallott az ajtó felől.

- Ez Fawcett. Jöjjön be, ezredes!
Az ajtó kinyílt, de a mögötte világító sápadt fényben nem Fawcett, hanem Rae- la állt.
- Helló, Indy.
Indy a legszívesebben kirohant volna nő mellett, de sikerült uralkodnia magán.
- Mi történik velünk?
- Figyelmeztettem magukat, hogy ne jöjjenek ide. Nem hallgattak rám.
- Nem tudja, milyen helyzetben voltunk - mondta Deirdre. - Fogalmunk sem volt róla, mit tegyünk.
- Gyorsan elmagyarázta, hogyan sikerült megszökniük a táborból.
Miközben Rae-la Deirdre elbeszélését hallgatta, Indy tüzetesebben szemügyre vette. A nő
világosszürke, laza szabású ruhát viselt, a lábára szandált húzott. A ruha anyaga durvának tűnt, de
ugyanolyan ezüstös fénnyel csillogott, mint Faw-cetté. Indy úgy látta, Rae-la meglepődik az éjszakai
események hallatán.
- Nem tudom, miféle másik törzs támadhatott a morcegókra - mondta. - Ezen a vidéken mindenki
fél tőlük, mert azt tartják róluk, hogy a láthatatlan város védelme alatt állnak.
- Nem láttam, hogy milyen fickók voltak - mondta Indy. - Azt viszont mind a ketten láttuk, mire
képesek.
- Nagyon sajnálom a történteket, de ennek ellenére nem lett volna szabad behatolniuk a mi
területünkre. Senki sem tud észrevétlenül besurranni a városba. Sőt, még megtalálni sem lehet.
Maguk sem jutottak volna be, ha nem kerülnek az őrök fogságába. Különben nem valami jó jel, hogy
idecipelték magukat.
Indy már Rae-lában sem bízott jobban, mint Amerginben.
- Hol van Fawcett?
Rae-la megrázta a fejét.
- Róla most nem beszélhetek. Más dolgunk van. Hamarosan a Világok Tanácsa elé fognak állni. A
vezetőink találkozni akarnak magukkal.
Rae-la kivezette őket az ajtón. Egy trópusi növények által beárnyékolt udvarra értek. Indy
felnézett. és körülbelül tizenöt lábnyira a feje fölött meglátta a sziklamennyezetet.
- Egy barlangban vagyunk? - kérdezte.
- Ez tulajdonképpen nem barlang - felelte Rae-la.
Átmentek az udvaron, és leereszkedtek egy rövid lépcsősoron. Menet közben a fiatal
archeológusnak különös, meghatározhatatlan érzése támadt. Mintha könnyebb lett volna a
megszokottnál, és a járásában is volt valami furcsa, rá nem igazán jellemző kecsesség. A lépcsősor
aljában egy széles folyosó húzódott. A távolabbi fala alacsonyabb volt, mint a másik. Indy rájött,
már jártak ezen a helyen: megérkezésükkor ugyanitt vitték végig őket. Az alacsony fal mögül olyan
gyönyörű látvány tárult a szemük elé, hogy Indy megtorpant, és tágra nyílt szemekkel bámult. Mélyen
alattuk az erőtlen korahajnali fényben sötétzöldnek tűnő dzsungel szőnyege terült el, velük szemben
pedig két egymás mögött álló, hegycsúcsot formázó árny magaslott.
 - Hegyek - suttogta Deirdre.
- Látom - felelte Indy.
- Hol vagyunk? - kérdezte Deirdre valamivel hangosabban. - Ez Ceiba?
- Természetesen - felelte Rae-la.
- De hiszen egy hegy oldalában vagyunk!
- Igen. Most pedig felmegyünk a csúcsra.
Nekivágtak a folyosó végében magasba futó lépcsősornak. Mindkét oldalon kőfalak vették körül
őket, amelyeket csak időnként tört meg egy-egy, a hegy oldalán körbevezető vízszintes folyosó
nyílása. Felértek a lépcsősor tetején álló falhoz. Rae-la könnyed mozdulattal megérintette. A tömör
sziklafal középen kettényílt. '
- Cseles - mondta Indy.
Egy legalább ötven láb széles alagútba értek. A levegőben dohszag terjengett; a padló szelíden
felfelé emelkedett.
- A tanács a hegy tetején tartja az gyűléseit? - kérdezte Indy.
- Igen. Valamennyi műhelyünk, tantermünk, boltunk, tanácstermünk és találkahelyünk is ott van. A
hegyfalon csak a lakásaink vannak.
- Honnan szerzik az élelmet? - Legutoljára előző éjszaka ettek, és bár a nyúlvacsora sem volt
valami kiadós, Indy egyáltalán ne érzett éhséget.
- Mindent a völgyekben termelünk - felelte Rae-la. - Egyetlen élelmiszert sem importálunk.
Különben mást sem.
Néhány száz lépés megtétele után egy vastag faajtó zárta el az útjukat. Rae-la kinyitotta, majd
nekivágtak egy újabb lépcsősornak, ami - első pillantásra úgy látták - egy hatalmas kerten vezetett
végig. Ahogy azonban egyre tovább haladtak, Indy észrevette, hogy valójában egy téren járnak, ami
körül a zöld növényzetből előbukkanó emeletes épületek állnak. Indynek fogalma sem volt róla,
milyen magasan lehetnek, de a hőmérséklet sokkal kellemesebb volt, mint a tavat körülölelő
dzsungelben. Nem csupán a klíma volt különös, hanem a levegő is. Mintha minden vibrált volna; a
színek élénkebbek és mélyebb tónusúak voltak; a levegő pedig szó szerint szikrázott.
A tér közepén álló óriási ceiba felé tartottak. A fa ágai tele voltak felrepedt gyapotlabdákhoz
hasonló gubókkal. A ceibafa körül néhány tucatnyi csuhás férfi és nő járkált. Úgy mozogtak, mintha
valami különös mágneses erő vonzaná magához őket.
Csuhát hordanak, gondolta Indy. Akárcsak a druidák.
Rae-la megállt a ceiba körüli tisztás szélén.
- Itt várunk míg a tanács felkészül - mondta, és a fa körül keringő csoport felé bólintott.
- Mik ezek az épületek? - kérdezte Deirdre.
- Az ott - mutatott Rae-la a legközelebbi házra - a könyvtárunk. Abban a másikban folyik az
oktatás, és amabban van az a nagyterem, ahol a tanács és a világok össze szoktak gyűlni.
Indy nem hallott semmi jelzést, de a csuhás alakok olyan hirtelen és egyszerre húzták a fejükre a
csuklyájukat. mintha jeladásra tennék. Körbeállták a fát, összefűzték a karjaikat, és lehajtották a
fejüket. Némelyikük csuhája világoskék volt, mások éppen olyan világosszürke, mint Rae-láé, ismét
mások pedig zöld köntöst öltöttek magukra.
Egy újabb észrevehetetlen jelre a csuhások kántálni kezdtek; Ugyanazt a szöveget ismételgették
újra és újra; a hangjuk megtöltötte a teret. Indyt meglepte, hogy a házfalak milyen remekül felerősítik
a hangokat. Indy valószínűnek tartotta, ha valaki a tér közepére állna, kiabálás nélkül meg tudná
értetni magát a legtávolabbi sarokba húzódott emberrel is.
Indy úgy pillantott Deirdrére, mintha azt várná tőle, hogy megértse a kántálást. A lány bólintott, és
Indy fülébe suttogta a szöveg fordítását.
„Tégy erőssé minket; adj biztonságot.
Gyógyítsd be sebeinket; adj erőt fátylunknak.
Atyáink túlélték az Áradatot;
Nekünk most fel kell frissíteni vérünket.
Gyógyítsd be sebeinket; adj erőt fátylunknak.”
Remek, gondolta Indy. Pontosan tudta, mit jelent a „vér felfrissítése”. Szerette a nőket, a szexszel
sem volt gondja, de ezek a fickók nagyot tévednek ha azt hiszik, hogy az életéből hátralévő napokat
azzal foga letölteni, hogy nyugdíjas csődör módjára párosodjon az arra érdemesnek talált nőkkel.
A kántálás még néhány percig tartott, majd ugyanolyan hirtelen vége szakadt, mint ahogy
elkezdődött. A csuhások csoportosan végigvonultak a téren, és felmentek a gyűlésterembe vezető
lépcsőkön.
Rae-la intett Indyéknek, hogy kövessék. Mind a hárman elindultak az épület felé. Indy a szökés
esélyeit latolgatva körülkémlelt, de halvány sejtelme sem volt róla, melyik út vezet a külvilágba, és
különben is biztos volt benne, nem jutnának messzire.
- Ha beleegyeznek, a tanács előtt én fogok beszélni maguk helyett - mondta Rae-la.
- És mit fog mondani? - kérdezte Indy.
- Mindent elkövetek, hogy szabadon bocsássák magukat. Nálunk történelme van a szabadságnak,
és szerintem maguknak is joguk van hozzá.
Indy képtelen volt eldönteni, higgyen-e Rae-lá-nak, vagy sem.
- Mi van akkor, ha nem tetszik, amit a nevünkben mond?
- Akkor szóljanak, és utána maguk fognak beszélni. De ezt nem ajánlom. Olyan lenne, mintha úgy
próbálnák megvédeni magukat egy külvilági bíróság előtt, hogy közben nem ismerik a procedúrákat.
- Tehát most el fognak ítélni minket? - kérdezte Indy, miközben sorra fellépkedtek a lépcsőkön, és
közeledtek ahhoz a kapuhoz, ami mögött eltűntek a csuhás tanácstagok.
- Nem ítélik el magukat, de megszületik egy olyan döntés, ami meghatározza majd a jövőjüket.
- Akkor azt hiszem, nagy bajban vagyunk - mondta Deirdre.
- Ahogy maguk felé szokták mondani: most vékony jégen korcsolyáznak, és még egyikük sem tudja
pontosan, mi van a jég alatt. Hamarosan ez is kiderül.
Felértek a lépcsősor tetejére, átmentek egy boltíves kapubejárón, majd beléptek egy üvegházra
emlékeztető átriumos előudvarba. A trió végighaladt a harminc lába magas között, a bokrokkal és
virágokkal körülvett szökőkút, majd egy kis tavacska mellett, és belépett egy folyosóra. Indynek
azonnal feltűntek a falakat díszítő faborítás lécei, és csodálatos fafaragások. A fákat Ceibában
szentként tisztelték, de ennek ellenére elfogadhatónak tartották a faszobrászatot.
Rae-la egy ajtó felé bólintott, és mindhárman beléptek rajta. Egy kör alakú terembe jutottak. Az
első dolog amit Indy megpillantott, a bejárattal szemközti falra festett hatalmas kép volt, amiről Bel
óriási szeme meredt rá. A freskó mellett egy ogam felirat díszelgett. A terem közepén egy kerek
faasztal állt, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a Tanács valamennyi tagja helyet kapjon mellette. Bel
szeme alatt néhány széksor és pad állt. Rae-la ide vezette Indyt és Deirdrét.
A kerek asztal körül ülő tanácstagok kíváncsian rájuk meresztették a szemüket. Néhányukon
látszott, hogy a szüleik különböző népcsoportokhoz tartoztak, de a legtöbbjüknek napbarnított bőre,
világos haja és kék szeme volt - lerítt róluk, hogy kelta ősöktől származnak. Indy felfedezett közöttük
egy ismerős arcot. Amergin a szemébe húzta a csuklyáját, de egyetlen másodpercre sem vette le a
tekintetét Indyről. Ahogy találkozott a pillantásuk, Indy biztos volt benne, hogy Amergin valóban
meglátogatta őket a szobájukban. Hirtelen tisztán emlékezett mindarra, amit Deirdrétől hallott: az
újságra, a pisztolyra és a lövöldözésre.
Még valamire rádöbbent. Eszébe jutott, hogy Amergin azt mondta, be akarja mutatni nekik a
„ceibai módszert”. A várost az álmok irányították, és ez azt jelentette, hogy az úgynevezett fátylakkal
befolyásolni lehet az álmokat is. Sőt, még az emlékeket is lehet irányítani velük. Indy számára
világossá volt, hogy ezért nem emlékezett az álomra, és Deirdre is ezért felejtette el az ezredessel
való találkozást. Ezek szerint álmodták, hogy Fawcett meglátogatta őket, ebből pedig az következik -
bármilyen hihetetlen -, hogy az álom még mindig nem ért véget. Indynek eszébe jutott egy mondat,
amit Fawcett naplójában olvasott. A Tanács tagjait álmukban választják meg. Tehát ez egy álom-
kormány!
Valaki beszélni kezdett. Indy felnézett. Egy Amergintől nem messze ülő, bozontos, szürke
szakállas férfi szónokolt. Ahogy újra és újra megismételte a mondókáját, Indy a szavakra
koncentrált, és hirtelen rádöbbent, mindent megért. Szürkeszakáll arról magyarázott, hogy minden
olyan fontos döntést, ami befolyásolhatja Ceiba lakóinak életét, álmukban hoznak meg. Indynek
fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent.
Deirdrére pillantott. A lány rémült arccal ránézett, és megérintette a karját.
- Indy - suttogta. - Már emlékszem rá, hogy találkoztunk Fawcettel!
Rae-la felállt, és köszöntötte a tanácsot. Gaelul beszélt, de Indy mindent pontosan megértett.
Egyre biztosabb volt benne, hogy az egészet csak álmodja. Több nyelven beszélt, még többet értett,
de a gael nem tartozott ezek közé. Ez volt a legkülönösebb álom, amit valaha látott; minden és
mindenki hihetetlenül valódinak tűnt. Még a valóságosnál is valódibbnak.
- Szeretném megköszönni a Tanácsnak, hogy ilyen hamar összehívták ezt a gyűlést - mondta Rae-
la. - Biztos vagyok benne, hogy már mindkét vendégünk rájött, hogy Ceibában az álmoknak nagy
szerepük van a fontos döntések meghozatalában.
Indy már tudta, mi van a vékony jég alatt, amiről Rae-la beszélt: az álmok birodalma.
Miközben Rae-la szónokolt, Indy azon tűnődött, vajon ugyanazokat a szavakat hallja-e, amiket a
nő kimond. Lehet, hogy valamilyen szűrési folyamaton mennek keresztül, ami érthetővé teszi
számára a kifejezéseket? Nem sok ideje volt rá, hogy ezen törje a fejét, mert újra Szürkeszakáll vette
át a szót.
- Mivel Amerginnek is szerepe volt az ügyben, és ismer minden részletet, azt hiszem helyénvaló
lenne, ha a Tanács elé tárná a véleményét.
Ha ez egy álom, gondolta Indy, akkor lehet, hogy fel tudok ébredni belőle? Lehet, hogy elég lenne,
ha egyszerűen felkelnék?
Amergin felállt, de Indy még mindig Szürkeszakáll hangját hallotta a fejében. Ez az álom nagyon
mély, és még sokáig nem fogsz felébredni belőle. Szürkeszakáll mereven Indy szemeibe nézett.
A fenébe! Honnan tudja ez, hogy mit gondolok?
- Köszönöm, a lehetőséget, hogy elmagyarázhatom ezt a meglehetősen kényes helyzetet - kezdte
Amergin, majd részletesen elmesélte, hogyan találkozott Indyvel és Deirdrével.
Lehet, hogy ezek az emberek minden döntésük előtt lefekszenek aludni?, gondolta Indy.
Miféle társadalom ez? Hogy juthatnak így egyről a kettőre?
Indy, ilyen körülmények között az erőteljes gondolatok lényegében azonosak a szavakkal. Indy
ezúttal Rae-la hangját hallotta a fejében. Megértjük, hogy idegenkedik a dologtól. Különben
szeretném megkérni rá, hogy amíg mások beszélnek, tartózkodjon a kérdések feltevésétől és a
megjegyzésektől.
 Elnézést, gondolta Indy. De hogy lehet az, hogy nem hallom a többiek gondolatait?
Ti ketten vagytok a fókuszban, felelte Szürkeszakáll. Mi érezzük a ti gondolataitokat.
Szóval ez az én álmom.
Ez mindannyiunk álma, mondta Rae-la. És hogy válaszoljak a kérdésére: a Tanács nem minden
döntést álmában hoz, csak a legfontosabbakat.
Indy újra Amerginre koncentrált, aki még mindig a városba vezető útjuk részleteit ecsetelte.
- Én mindent azért, és azzal a szándékkal tettem, hogy idehozzam a külvilágiakat, akik
segítségünkre lehetnek legfontosabb feladatunk elvégzésében. Mivel meg akartunk róla
bizonyosodni, hogy valóban érdeklődnek irántunk, megengedtük nekik hogy eldöntsék, követnek-e
minket a városba, vagy sem. Természetesen felvilágosítottuk őket, milyen következményekkel jár, ha
belépnek Ceibába. Ennek ellenére, ahogy ti is tudjátok, elindultak a város felkutatására. Amikor
meglátogattam őket a kijelölt lakhelyükön, hogy elmagyarázzam a helyzet komolyságát, Mr. Jones
materializált egy pisztolyt, és rám lőtt. Ebben az a legnyugtalanítóbb, hogy közben fogalma sem volt
róla, hogy az egészet csak álmodja.
Amergin szavaira a tanács tagjai izgatottan mormolni kezdtek. Rae-la metsző tekintettel
Amerginre meredt, aki elégedetten visszaült a helyére. Ismét a nő emelkedett szólásra.
Rae-la elmondta a történtekről a saját verzióját. Elmagyarázta, hogy ő vitte Indyt és Deirdrét a
morcegók földjére, mégpedig azzal az indokkal, hogy így lehetőségük nyílik rá, hogy Fawcett
ezredest visszavigyék az övéi közé. Indynek feltűnt, hogy a nő mindenből kihagyta Amergint, sőt,
minden felelősséget magára vállalt. Rae-la elmondta, bízik benne, hogy a Tanács megérti, miért
éppen így cselekedett. Ezután beszámolt az indiánok támadásáról, és elmondta, hogy a két
külviláginak nem maradt más választása, Ceibában kellett menedéket keresniük.
- Én úgy látom, a lehető leghamarabb szeretnék elhagyni Ceibát. Figyelembe véve, hogy
házasságot kötöttek egymással, és hogy nem kívánják kielégíteni a mi szükségleteinket, szerintem
lehetővé kellene tennünk számukra a távozást. Ahogy önök is tudják, minél hamarabb elmennek,
annál könnyebb lesz elfátyolozni a Ceibára vonatkozó emlékeiket. Számukra ez az egész csupán
álom lesz, méghozzá egy olyan álom, amire nem is emlékeznek teljes egészében.
Hát ez az. gondolta Indy. Ez egy álom. Egyáltalán itt vagyunk?
Rae-la kis szünetet tartott, és végignézett a komor arccal figyelő tanácstagokon.
- Senkit sem lehet akarata elleni tettekre kényszeríteni - mondta. - Ez Ceiba alaptörvénye,
szerintem ugyanúgy érvényes a külvilágiakra, mint a város lakóira. Remélem, egyetértenek velem.
Amergin újra felállt.
- Amit Rae-la mond igaz, de a helyzet veszélyes. Ha életben akarunk maradni, nem engedhetjük
meg, hogy az érzelmeink irányítsanak bennünket. Szükségünk van a friss vérre, és bármilyen
eszközzel meg kell szereznünk, különben a következő generációnk az utolsó lesz. Azt hiszem, Rae-la
kivételével mindannyiunknak ez a véleménye.
Rae-la feldühödött.
- A morcegókat nem támadta meg senki! Te bíztattad fel őket, hogy támadják meg a külvilágiakat,
hogy kényszerítsék őket ide, és öljék meg azokat, akikre nem volt szükséged!
- Bernard értéktelen ember volt, a pilóta pedig véletlenül halt meg - felelte Amergin nyugodt
hangon.
Egy átkozott rémálom az egész, gondolta Indy, és már azzal sem törődött, ki hallja.
 20.
A HÁRMAS

Ahogy a víz az arcába loccsant, Indy köhögve, prüszkölve felriadt. Megfordult, és oldalra nézett.
Deirdre az ágyon ült, és egy takaróval törölgette az arcát.
- Felállni! Mindketten álljanak fel! - zengett egy hang. - Ideje elindulnunk.
- Mi a franc történik itt? - Indy felnézett. Egy bajszos férfi állt fölötte; a kezében egy üres
vizeskancsót tartott. - Ki maga?
- Pedig ismer. Gondolkozzon!
Indynek egy lélegzetvételnyi idő alatt eszébe jutott minden.
- Fawcett?
- Igen. Természetesen.
- Azt hittem, magát is csak álmodtam. Átkozottul furcsa álmom volt... - Indy zavarodottan
megpróbálta átgondolni, mi történhetett. - Az előbb még egy gyűlésen voltam.
- A Világok Tanácsa előtt - mondta Deirdre. - Én is ott voltam. Tulajdonképpen úgy érzem magam,
mintha félig még most is ott lennék.
Indy pontosan tudta, Deirdre mire gondol, hiszen ő is pontosan ezt érezte.
- Érdekes lehet - mondta Fawcett. - Szerencsére a nagyobbik felük itt van. Vegyék fel ezeket a
ruhákat!
Fawcett két szürke ruhát nyomott a kezükbe. Indy nekilátott, hogy átöltözzön, Deirdre pedig
bevonult a fürdőszobába.
- Szerencsém volt. hogy éppen ezeket a göncöket sikerült megszereznem. Szürke ruhát csak a
magasabb világok tagjai viselhetnek. Amíg nem riadóztatják be a népet, semmitől sem kell tartanunk.
Indy felrántotta a nadrágot, és magára kapta a laza, csuklyás inget. Megigazította a korbácsát, és
elégedetten nyugtázta, hogy az ing elég bő ahhoz, hogy eltakarja.
- Álmodom, de közben ébren vagyok... Hogy lehet ez?
Fawcett végigsimított a bajszán.
- A tudósabb ceibaiak mindig ezt csinálják. Gyakorlatilag egyszerre két dolgot művelnek.
- De én nem vagyok ceibai. Én erre képtelen vagyok! - mondta Indy.
- Maga igen, de mások meg tudják tenni maga helyett.
- Úgy érti, hogy Rae-la...?
- Igen. Rae-la mindkettőjüket ott tartja. Amikor rájött, hogy Amergin mire készül, tudta, minden
tudására szüksége lesz, ha ki akar juttatni minket innét.
Közben Deirdre is átöltözött, és visszatért a szobába.
- Honnan tudhatnánk, hogy most nem álmodunk?
- Csináljanak valami olyasmit, amit biztos nem tudnak megtenni - javasolta Fawcett. - Mondjuk
sétáljanak végig a mennyezeten, vagy lebegjenek a levegőben. Ha képtelenek rá, akkor nem
álmodnak.
- Szóval ezért értettem a gael nyelvet - mormolta Indy.
- Pontosan. Akarta, és megtette.
Indy Deirdrére nézett.
 - Mondj valamit gaelul.
Deirdre elgondolkodott, majd beszélni kezdett.
Comnadh trl mo dhull,
Comnadh tri mo run,
Comnadh trl mo shuil,
Agus mo ghlun gun chlaon,
Mo ghlun gun chlaon.
Indy megrázta a fejét.
- Biztos ébren vagyok, mert egyetlen szót sem értettem- Ez mit jelent?
- Azt mondtam, hogy:
A hármas táplálja reményem,
A hármas segítse a szerelmem,
A hármas erősítse a szemem.
És óvja meg térdem a remegéstől.
Óvja a térdem a remegéstől.
Indy elcsodálkozott. - A hármas?
Deirdre megvonta a vállát.
- Ez egy régi skót ima. Sohasem tudtam, hogy valójában mit jelent.
- Nos, ez a hármas pedig most szépen eltűnik innen - mondta Fawcett. - A maguk érkezése és Rae-
la segítsége széttörte a varázst, amivel megbénítottak.
- Mire várunk még? - kérdezte Indy. - Induljunk!
- Nyugi! - mondta Fawcett. - Pontosan kell időzítenünk. Még várnunk kell egy pár percet, míg
megtörténik az őrségváltás. Akkor aztán tényleg menünk.
- En egyetlen őrt sem láttam, amikor Rae-lával kimentünk - mondta Deirdre.
- Mert nem akarták látni őket - mondta Fawcett.
- Álmodtak.
- Én arra a tanácsra sem voltam kíváncsi, mégis láttam őket - mondta Indy.
- Az más. Ott már több álmodó akarata érvényesült. Azt látnia kellett.
Indynek megkordult a gyomra.
- Mi van a teával, amit megígért?
- Ó, azt már Rae-lával megittuk. De nyugodjon meg, az az ital nem elégítette volna ki a fizikai
testét.
Deirdre megrázta a fejét.
- Nem értem.
- Az álmodás itt művészet, de mint minden mesterséghez, ehhez is gyakorlat kell - mondta
Fawcett.
- Rae-la azt mondta a tanácsnak, hogy miután elhagytuk a várost semmire sem emlékszünk majd -
mondta Deirdre.
- Ezzel akarta elérni, hogy szabadon eresszék magukat - felelte Fawcett.
- Es maga? - kérdezte Indy. - A maga memóriáját is ki tudják törölni?
- Én már elég régóta itt vagyok, ezért jó esélyem van rá, hogy egy-két emlékem megmarad. Hacsak
nem tömik tele a fejem hamis emlékképekkel. - Fawcett kinézett az ablakon. A hegyek mögött
ragyogó, karmazsinszínű napfényudvar jelezte a nappal közeledtét.
- A naplójába miért nem írt erről az álom-izéről, meg a memória fátyolozásról? - kérdezte Indy.
- A naplót hónapokkal ezelőtt írtam, és azóta már sok mindent megtanultam.
- Sikerült rákényszeríteniük a... tenyésztésre? - kérdezte Deirdre.
- Deirdre! - mordult fel Indy rosszallóan.
- Semmi baj - mondta Fawcett. - Igen, megtették, de nem olyan volt, ahogy azt maguk valószínűleg
képzelik. Álmokat bocsátottak rám. Azt hittem, hogy a saját feleségemmel szeretkezem, de az
asszony közben harminc évvel fiatalabb volt.
- Soha, egyetlen ceibai nőt sem látott? - kérdezte Indy egy kicsit csalódottan.
- Nem. - Fawcett az ajtó mellé állt. - De azt mondták, már három gyermekem született, és
hamarosan a világra jön másik is.
- Jézusom! - horkant fel Indy.
- Utálom ezt a helyet - jelentette ki Deirdre.
A következő pillanatban megmozdult az ajtó kilincse.
- Pontosak vagytok - mormolta Fawcett.
Az ajtó kivágódott, és két vöröshajú, lándzsával felfegyverzett, termetes férfi kémlelt be a
szobába. Egyikük belépett. Fawcett a keze élével az orra alá vágott. Csontreccsenés és
porcroppanás hallatszott. Az őr hörögve összerogyott; az orrából fröcskölt a vér.
A mögötte álló fickó gyorsan reagált, és két kézre fogva meglengette a lándzsáját. Fawcett
lehajolt, elkapta az őr karját, és iszonyatos erővel a falhoz csapta a fejét. A férfi arccal előre a
padlóra zuhant, a lándzsája messzire gurult. Az első őr közben megpróbált feltápászkodni, am hiába
erőlködött. Az ezredes keze úgy sújtott le a tarkójára, mint egy fejsze a fatönkre.
- Ezzel a kettővel megvolnánk. - Fawcett egymáshoz dörgölte a kezeit. Nyoma sem látszott rajta a
küzdelemnek, még a lélegzete sem gyorsult fel.
Indy a kezében tartotta a korbácsát, de nem volt rá alkalom, hogy használja. Teljesen lenyűgözte a
hatvan éves férfi fürgesége és gyakorlott mozgása. Nyilvánvaló volt, hogy Fawcett nem egy íróasztal
mögött töltötte el katonai pályafutását.
- Szép munka volt, ezredes. Szép munka volt!
- Semmiség. Induljunk!
Fawcett az ajtóhoz lépett, de az egyik őr oldalra pördült, előrántott egy revolvert az inge alól, és
az ezredes hátára célzott.
Indy azonnal reagált. Megcserdítette a korbácsát, és kiütötte az őr kezéből a fegyvert. A fickó
felpattant, és Indy nyakának ugrott. Indy megpróbálta lerázni magáról, ám az őr olyan erővel
szorongatta, hogy úgy érezte, menten eltörik a gégéje.
Indy kétségbeesetten védekezett. Az őr hirtelen felmordult, eleresztette áldozata nyakát, és lassan
a padlóra csúszott
Indy felnézett. Deirdre előtte állt, és a pisztoly csövét szorongatta.
- Meg akart ölni téged, Indy...
- Igen. - Indy krákogva megdörzsölte a nyakát.
Deirdre előre nyújtotta a fegyvert.
- Ez a tiéd.
- Hé, a Webleym! - Indy hátra nyúlt, az övébe tűzte a pisztolyt, és ráhúzta az ingét.
- Menjünk! - mondta Fawcett.
Ahogy végigmentek az udvaron, Indy az egyik bozótban felfedezett még két eszméletlenül heverő
testet
 - Ezek kik?
- Az előző őrség - felelte Fawcett - Azért akartam megvárni a váltást is, nehogy idő előtt riadót
fújjanak.
Fawcett a fejére húzta a csuklyáját. Indy és Deirdre is követte a példáját. Amikor elérték a
lépcsősort, Fawcett felfelé, a város irányába indult tovább. Indy mellé lépett, és megfogta a karját.
- Rossz felé megyünk, ezredes.
- De butáskodjon, Jones! Nem sétálhatunk ki a főbejáraton.
- Azt hittem, ezek a ruhák majd segítenek - mondta Deirdre.
- Egy darabig még igen.
A lépcsősor tetején bementek az alagútba. Fawcett figyelmeztette a társait, egyetlen szót se
szóljanak. Végigmentek az ismerősnek tűnő járaton, de most már jóval a fakapu előtt letértek egy
olyan mellékfolyosóra, amit Indy korábban - álmában - észre sem vett.
Ahogy ez az eszébe jutott eltűnődött, vajon még mindig tart-e az álom, még mindig a tanács előtt
áll-e. Tudta, hogy az alagútban lépdel, de hirtelen úgy érezte, mintha valójában egészen máshol
lenne.
Az egyik falon ogam betűkkel írt felirat díszelgett. Indy lassan olvasni és fordítani kezdte a
szöveget.
A hatalmas Isten szeme,
A dicsőség istenének szeme.
Az istenek királyának szeme.
Az élet királyának szeme,
Ragyog ránk át időn és korokon,
Ragyog ránk szelíden és állandón.
Dicsőség néked, ó, tündöklő Nap,
Dicsőség néked, ó Nap, élet istenének arca!
Indy rájött, a szöveg a tanácsterem falára, Bel szemének képe mellé van felírva. A Tanács tagjai
hallgattak; lehajtott fejüket csuklya takarta. Indy Rae-lához hajolt.
- Mit csinálnak?
- Döntenek.
Szürkeszakáll felnézett.
- Végiggondoltuk amit hallottunk, és meghoztuk a határozatot. Öt esztendőre mindketten nálunk
maradtok- Amíg teljesítitek a kéréseinket, semmiben sem fogtok hiányt szenvedni. Öt év múlva
szabadon bocsátunk benneteket. Veletek együtt Fawcett ezredes is visszatérhet az otthonába. Minden
Ceibára vonatkozó emléketeket kitöröljük, és hamis élményekkel helyettesítjük. Azt fogjátok hinni,
egy indián törzsben éltetek. Ez a határozatunk!
- Még valamit meg kell tudnotok - mondta Amergin, és Szürkeszakállra nézett, aki intett,
folytathatja. - Ha szökni próbáltok, vagy a város bármelyik lakóját bántalmazni meritek, a
szabadulásotok örökre elmarad, és életetek végéig itt kell maradnotok.
Szürkeszakáll bólintott, majd Rae-lára pillantott.
- Ritkán fordult elő, hogy a Felső Világ egyik tagja szembeszegül a Tanács akaratával. Megértjük,
mit érzel a külvilágiak iránt, de nem hunyhatunk szemet afelett, hogy megpróbáltad megszöktetni
Fawcett ezredest. Büntetésképpen öt évig te is Ce-ibában maradsz, és gyermekeket fogsz szülni a két
hímnemű külviláginak.
 - Jól van, megérkeztünk - mondta egy hang Indy fejében.
Abban a pillanatban, amikor felismerte Fawcett hangját, Indy figyelme újra az alagútra irányult,
ahol az ezredessel és Deirdrével együtt egy kapu előtt állt. Fawcett kinyitotta a kaput. Indy
hunyorogni kezdett a szemébe szúró hirtelen fénytől.
- Arra előre van az őrtorony. Lehet, hogy találunk benne valakit.
- Minek nekik őrtorony, ha úgyis van fátyluk? - kérdezte Deirdre.
- Ezt a tornyot nem arra használják, hogy kifigyeljék a város felé tartó idegeneket - magyarázta
Fawcett. - Itt szoktak kommunikálni az Örökkévaló Világhoz tartozókkal. Menjünk tovább, és
viselkedjünk úgy, mintha mi is csatlakozni akarnánk a toronyba igyekvőkhöz. Elhaladunk a torony
mellett, és addig megyünk, míg elérünk a sziklához.
Indy már számtalanszor hallott az Örökkévaló Világról és a hetedik fátyolról, de még semmit sem
tudott róluk.
- Egyáltalán kik tartoznak ahhoz a világhoz?
- Az istenek.
Indy gúnyosan elfintorodott.
- Ők is odafönt vannak a toronyban?
- Nem egészen. Nekem is csak annyit sikerült megtudnom, hogy fel szoktak menni a toronyban
lévő örökké égő tűzhöz, elvégeznek egy szertartást, aztán kapcsolatba lépnek azzal az istennel, akitől
a segítséget várják.
Indy szemei közben hozzászoktak a fényhez, és már tisztán látta nyílt területre vezető meredek utat.
- Rendben, ezt megértettem. De mi mit keresünk itt?
- Erre lehet a leggyorsabban megszökni. Veszélyes lesz, de nincs más kiút.
- Miféle útról beszél? - kérdezte Deirdre.
- Csak jöjjenek, majd meglátják.
Felkapaszkodtak az emelkedőn, és kiléptek az alagútból. A nap éppen felemelkedett két hegy közé,
és aranyszín fénnyel árasztotta el a hegytetőt. Itt nyoma sem volt kertnek vagy udvarnak; a talaj
sziklás volt. A torony - ahogy Fawcett előre megmondta - pontosan velük szemben magaslott.
Alig tettek meg néhány lépést, amikor egy ember jelent meg a torony kapujában.
- Hajtsák le a fejüket, és próbáljanak minél áhítatosabbnak látszani - suttogta Fawcett.
- Mennyi ideig kell várakoznunk? - kérdezte, amikor a kapuban álló férfi közelébe értek.
Indy bízott benne, hogy az ezredes tudja, mit csinál. A férfi zöld ruhája ugyanolyan szabású volt,
mint az övék.
- Akár most is bemehettek.
Megálltak a torony csigalépcsőjének tövében. Fawcett visszalesett a zöldruhás emberre.
- Figyel minket. Azt hiszem jobb lesz, ha felmegyünk - mondta.
- Miért nem bánunk el vele, mint a többiekkel? - kérdezte Indy. Meglepte, hogy Fawcett ennyit
törődik a zöldbe öltözött férfival, aki sokkal öregebb és alacsonyabb volt, mint a négy őr.
- Azért nem, Jones, mert ő nem próbált az utunkba állni. A másik négy kiképzett őr volt, akiknek
nem sikerült teljesíteniük a rájuk bízott feladatot. Megérdemelték amit kaptak. - Fawcett elindult a
lépcsőn. - Mellesleg lehet, hogy balszerencsét hozna ránk, ha bántanánk ezt a szegény ördögöt, aki
csak azért jött ide, hogy társalogjon az istenével.
Felértek a csigalépcső tetejére, és beléptek egy kör alakú, csupa ablak helyiségbe. A szoba
közepén egy hatalmas üst állt, amiben egy olyan óriási gyertya égett, amihez foghatót Indy még
sohasem látott: olyan vastag volt, akár a combja, a lángja pedig fényesen ragyogott, és elképesztő
forróságot árasztott magából.
 Indy a városra nézett, és bár már tudta, hogy a legtöbb ceiba a hegyfalakon él, meglepődött a
mérete láttán. Úgy számolta, legalább délig eltartana, mire körbejárja. Az épületek messziről úgy
néztek ki. mintha a sziklafalból vésték volna ki őket. Némelyik ház emeletes volt, a legtöbb téglatest
formájú, de akadt közöttük piramis alakú is. A tornyot egy fasor határolta el a várostól.
Indy látta maguk alatt az erdős völgyet, és végre megfigyelhette a völgyön túli hegyeket is. A
látvány lenyűgöző volt; már értette, hogy a ceibaiak miért éppen ezen a helyen szoktak találkozni az
isteneikkel. A völgyön egy tündöklő ezüstszalagnak látszó folyó haladt keresztül, ami miután
megkerülte a hegy lábát, eltűnt a ködös messzeségben. Indy eltűnődött, lehetséges-e, hogy ez ugyanaz
a mellékfolyó, ami fölött a kötélhídon átkeltek.
- Maguk nagyon szerencsések, hogy láthatják ezt a helyet - jegyezte meg Fawcett halkan. - Az
egész Földön nincs még egy ilyen csodálatos hely.
- Egyetértek - mondta Indy.
- Különben az egész hegyláncot varázslatba burkolták - folytatta Fawcett. - Az ember szó szerint
felmászik Ceiba tetejére, de mégsem látja a várost...
- És a hegy? - kérdezte Deirdre. - Attól hogy láthatatlanok, még nem mozdulnak el a helyükről.
- Természetesen nem. Viszont ezeket a hegyeket úgy is meg lehet mászni, hogy az ember észre sem
veszi őket. Ez éppen olyan, mint mikor keresztülvág az erdőn. Útközben ott is csak az egyes fákat
látja, és nem az egészet.
Indynek eszébe jutott valami, ami sokkal fontosabb volt ez efféle elmélkedéseknél.
- Hogy fogunk lejutni a hegy tetejéről, ezredes? Talán repülni fogunk?
- Nem, azt azért mégsem.
- Talán ismer valami titkos ösvényt, ami lefelé vezet? - kérdezte Deirdre.
- Nem, nem Ismerek ilyet, és nem is ezt fogjuk tenni.
Deirdre megcsóválta a fejét.
- Akkor mit?
Fawcett kilesett a toronyból.
- Hamarosan meglátják. Mehetünk. Eltűnt a zöldruhás. - Fawcett elindult lefelé a lépcsőn.
Deirdre követte, de hirtelen megtorpant.
- Jössz, Indy?
- Igen. Mindjárt. - Indy az üstben lobogó tűzre nézett. Már sejtette, hogy Fawcett mire készül, és
tudta, valószínűleg nem fogják túlélni.
- Ha az istenek valóban itt vannak - mormolta -, remélem segíteni fognak rajtunk.
A láng mellett kilesett az ablakon. Magasan a hegy fölött egy sas körözött. Indy tűnődve figyelte,
ahogy néhány száz lábnyit zuhan, majd hirtelen egy félkörívet hasít a levegőbe, és felemelkedik.
- Neked könnyű - mondta Indy. A lépcsőhöz ment, és a társai után sietett. A sas jó előjel volt;
örült, hogy egyáltalán észrevette.
Fawcett és Deirdre már a legalsó lépcső mellett várt rá. Kiléptek a toronyból, és végigmentek a
sziklás ösvényen. A szakadék peremén megálltak. A meredeken a mélybe nyúló sziklafal tövében az
a folyó habzott és fortyogott, amit Indy a toronyból látott.
- Hol van a lefelé vezető út? - kérdezte Deirdre. - Remélem, nem kötélen akar lemászni!
- Nem - felelte Fawcett. - Egyszerűbb lesz. Leugrunk.
- Micsoda?! - A lány megrázta a fejét. - Nem! Ebbe belehalnánk!
- Ez az egyetlen megoldás. Ha egymásba kapaszkodunk meg tudjuk csinálni.
- Vagy pedig egyszerre fogunk meghalni.
Fawcett nem válaszolt.
 - Indy! Erre nem vagyok hajlandó! - mondta Deirdre.
- Azt hiszem, az ezredesnek igaza van - felelte Indy. - Nincs más választásunk.
- Pontosan ez a helyzet - mondta Fawcett. - Ha most elkapnak minket, egész életünket ezen a
helyen leélnünk. Lehet, hogy még a szobánkból sem eresztenek majd ki minket.
Deirdre komoran átlesett a perem fölött.
- És mit csinálunk akkor, ha túléljük az ugrást?
- Egy darabig sodortatjuk magunkat az árral, aztán átkelünk a túlsó partra. Akkor már kívül
kerülünk Ceiba közvetlen felségterületén, és biztonságban leszünk - felelte Fawcett.
Úgy mondta el, mintha semmiség lenne, gondolta Indy.
Deirdre rémültnek látszott, de beletörődött a sorsába.
- Rendben van.
Fawcett kedvesen megveregette a vállát.
- Ez az igazi bátorság, hölgyem!
Indy megfogta Deirdre kezét, az arcához hajolt, és megcsókolta.
- Szeretlek.
Deirdre bágyadtan elmosolyodott.
- Indy... Ha nekem mégsem sikerül, ne bánkódj utánam. Rendben?
- Ne mondj ilyet. Ne is gondolj erre. Sikerülni fog.
- Olyan furcsán érzem magam...
Deirdre megfogta Fawcett kezét is.
- Magába fogunk kapaszkodni - mondta az ezredes. - Ne aggódjon, kislány%
- Van valami neve ennek a folyónak? - kérdezte Indy.
- Van. Majd ha leértünk elmondom.
Egy percig némán álltak. Mögöttük hirtelen kiáltások harsantak, és egy csapatnyi felfegyverzett őr
rohant feléjük.
Indy felordított.
- Most!
Mind a hárman előre léptek, és belevetették magukat a mélységbe.
 21.
A HALÁLFOLYÓ

Rae-la néhány másodperccel az őrök érkezése előtt, Fawcett szobájában tért magához.
Elfátyolozta magát, és a berontó férfiak mellett észrevétlenül kisurrant az udvarra. Tökéletesen
emlékezett az álma minden egyes részletére. A Világok Tanácsa elutasította a kérését, és büntetést
rótt ki rá, de most még rosszabb lesz a helyzet, hiszen szembeszegült Amerginnel, és segített
megszökni a három külviláginak.
Végigrohant a főlépcső felé vezető folyosón. Az őröket képes volt megtéveszteni, de tisztában volt
vele, hogy sem ő, de Ceiba egyetlen lakója sem tudná elfátyolozni a szökevényeket. Arra viszont
senki sem fog számítani, hogy leugranak a szikláról. Most már mindenképpen túljutottak a dolgon -
vagy túlélték a zuhanást, vagy belefulladtak a folyóba. Ő minden tőle telhetőt megtett az érdekükben.
Rae-la tudta, számára véget ért a ceibai élet. Azonnal el kellett hagynia a várost. Bahiában, a
candomblé szentélyben egy ideig meghúzhatja magát, de biztos volt benne, Amergin keresni fogja.
Szembe kell szállnia vele. Talán eljuthat a Brit Szigetekre, és talán menedéket találhat valamelyik
írországi vagy angol druida csoportnál. Többé már nem lesz ugyanolyan az élete, hiszen a
külvilágban nevetségesen gyengék a mágikus erők. De mégsem reménytelen a helyzet.
Elérte a lépcsősort, és lefelé, a város kapuja irányába indult. Ahogy átvágott egy újabb folyosón,
egy nagy csapatnyi barnaruhás őr száguldott, el mellette. Már mindenki tudott a szökésről. Amikor
végre leért a lépcső aljába, a kapu közelében elterülő téren már több szakasznyi őr várakozott. Rae-
la meghallotta az ordítva kiadott parancsokat és rájött, már mindenki tud róla, hogy a három
szökevény merre távozott.
Tudta, hiába fátyolozta el magát, a felsőbb világokhoz tartozók így is meg fogják találni. Elindult a
kapu felé, és várt. Ahogy valamelyik csapatot kiküldik, a nyomukban ő is ki fog surranni.
Ha jobban körülnézett volna, egészen biztos észreveszi, hogy a közelben álló elfátyolozott alak őt
figyeli. Ám Rae-la a nagy kapkodásban nem látta meg Amergint.
Talppal előre értek a vízbe, de ez sem sokat segített. Az ütközés ereje kipréselte a levegőt
Deirdre tüdejéből, és olyan keményen beütötte a fejét, hogy kis híján elájult. Úgy süllyedtek le a
sötéten áramló víz mélyére, mintha ólomból lett volna a testük. Tizenöt, húsz, huszonöt lábnyi
mélyre kerültek, és Deirdre érezte, a lábai térdig belemerülnek a folyó medrét borító iszapba.
Kábult és gyenge volt, és félt. Megrémítette a gondolat, hogy itt, az iszapban kell elpusztulnia.
Küzdeni kezdett az életéért. Megfeledkezett Indyről és Fawcettről, és kétségbeesetten kapálózott.
Levegőre volt szüksége, méghozzá nagyon gyorsan.
Ahogy rakéta módjára belevágódott a vízbe, Indynek még arra sem maradt ideje, hogy kinyújtsa a
lábait. Talpa egy iszapba ágyazódott fatörzsnek ütközött, teste összerándult. Térdei behajlottak, és az
állkapcsához csapódtak. Az ütéstől a tüdejéből kipréselődött a levegő fele. Még mindig erősen fogta
Deirdre csuklóját, és érezte, ahogy a lány kapálózni kezd. Testét elkapta és tovább sodorta egy
örvény, ám Deirdre nem mozdult vele. Egy pillanatig nem értette, mi történhetett, aztán rájött, a lány
az iszap csapdájába került.
Ahogy az áramlat elragadta, Indy ujjai lecsúsztak Deirdre kezéről. Visszanyúlt, és elkapta a lány
másik csuklóját - azt, amelyiket Fawcettnek kellett volna fognia. A másik kezével megmarkolta
Deirdre könyökét. Úgy érezte, mintha tőből kiszakadnának a karjai, de végül sikerült kiszabadítania
a lányt. Mind a kettőjüket megpörgette egy örvény. Indynek már fogalma sem volt róla, merre van a
felfelé. Tüdeje majd szétpattant a terheléstől.
A halál úszott a nyomában. Érezte a közelségét, de mégsem eresztette el Deirdrét. Ha meg kell
halniuk, legalább együtt tegyék.
Lenyelt egy hatalmas korty vizet. Pánikba esett, és kínlódva rugdalni kezdte a vizet. Ilyen könnyen
nem adja meg magát! Már a kezeivel is a vizet csapkodta - valahogy mégis elvesztette Deirdrét.
Keményen taposta a vizet, és valamilyen csoda folytán sikerült kidugni a fejét a vízből.
Mélyet lélegzett, köpködött és krákogott. Megpróbált úszni, de hiába erőlködött. Az áramlat
gyorsan tovább sodorta. Körülnézett, hátha észreveszi Deirdrét, de csak a vizet és az eget látta.
Felkiáltott, és kínlódva megpróbált a víz színén maradni. Merre lehet a part?
- Indy!
Deirdre hangja túlharsogta a víz bömbölését. Indy a nyakát tekergetve, a szemét erőltetve
körbebámult. Valami kemény tárgy ütközött a mellének. Megszédült, és kis híján elvesztette az
eszméletét. A víz nekisodorta egy sziklának!
- Indy! Segíts!
Indy eltolta magától a sötét, kemény követ, megfordult és meglátta Deirdrét. A lány rémülten
kapálózott, de alig sikerült kiemelnie a fejét a vízből. Indy leakasztotta az övéről a korbácsot, és
ahogy Deirdre elszáguldott mellette, egy erős mozdulattal utánacsapott. A korbács vége szorosan a
lány kinyújtott karjára csavarodott. Indy nem merte magához húzni, mert attól félt, hogy a bőrszíj
lecsúszik, ám Deirdrének sikerült megmarkolnia.
- Kapaszkodj! - üvöltötte Indy, és ráncigálni kezdte a korbácsot.
Deirdre teste a sziklához préselődött, de Indy átölelte. Sikerült életben és együtt maradniuk.
Mély lélegzetek. Egyik a másik után. Az édes, édes levegő megtöltötte Deirdre tüdejét. Élt, bár
már akkor érezte a halál közelségét, hogy felmentek az őrtoronyba. Amikor leugrottak a szikláról
meg közelebb kerültek egymáshoz, és még most sem távolodtak el teljesen.
Indy felmászott a vízből kiemelkedő szikla tetejére, és Deirdrét is maga után húzta. A folyó
közepén voltak; körülöttük tajtékzó dühvel száguldott a folyó. Deirdrének fogalma sem volt róla,
hogy fognak kijutni a partra, de érezte, itt nem maradhatnak sokáig.
Amikor magához tért és már beszélni is tudott, Deirdre megkérdezte, hogy hol van Fawcett. Indy
megrázta a fejét.
- Nem tudom. Nem láttam amióta becsapódtunk a vízbe.
Deirdre szeme megakadt valamin, és remegő kézzel előre mutatott. Fawcett volt az. Egy fatörzsbe
kapaszkodott.
- Azért még ne írd le. Nézd!
A fatörzs elég nagy volt ahhoz, hogy mind a hárman elférjenek mellette, ám Fawcett legalább
tízlépésnyi távolságra volt tőlük, és látszott, pillanatokon belül elsodródik mellettük.
- Oda kell úsznunk - mondta Indy.
- Ettől féltem. - Halálos félelem áradt szét Deirdre mellkasában; olyan jeges rémület kerítette
hatalmába, amit még a trópusi hőség sem tudott feloldani benne.
- Ugrás! - kiáltott feléjük Fawcett.
- Most! - ordította Indy.
Deirdre oldalt vetődött. Ezúttal csak egy-két pillanatig tartott a zuhanás. Teste átszelte az örvénylő
víz hullámait, és minden megmaradt erejével rugdalózni kezdett. Sikerülni fog. Sikerülnie kell!
Kiáltást hallott, és felnézett. Rosszul ítélte meg a távolságot. A fatörzs közvetlenül előtte
sodródott, és mielőtt bármit tehetett volna, a homlokának csapódott. Vakító fényt látott, bénító
fájdalmat érzett. Teste elernyedt, és belecsúszott a simogató sötétségbe.
- Ne forgassa már ezt az átkozott rönköt! - ordította Fawcett, amikor Indy megpróbált
felkapaszkodni a fatörzsre.
Indy körülnézett. Ó, Istenem! Mi történt?
- Hol van Deirdre?
- Jöjjön már ide!
Fawcett előredőlt, kinyújtott karja átnyúlt a rönk fölött. Indy csak ekkor vette észre, hogy Deirdre
karját szorongatja.
Indy gyorsan átevickélt a rönk túlsó oldalára. Fawcett szorosan tartotta Deirdre karját, de a lány
feje a víz alatt volt.
- Jézusom! Húzza már fel! - kiáltotta Indy.
- Azt próbálom! Éppen azt!
Indy lebukott a víz alá, egyik kezével megkapaszkodott a rönkben, a másik karjával átölelte
Deirdre derekát, és felemelte az ájult testet. Fawcett közben nagyot rántott a lány karján, de Indy
érezte, ha ő eleresztené, Deirdre azonnal visszamerülne a vízbe. Felhúzódzkodott, megrántotta a
lány jobb karját, és Fawcett felé forgatta a fatörzset. Deirdre teste kiemelkedett a folyóból.
Deirdre kábultan hevert a rönk tetején. Ó, Istenem, meghalt!, gondolta Indy.
- Deirdre! mondj már valamit!
Indy a lány derekára támaszkodott. Deirdre gyomra a rönkhöz szorult. Indy újra és újra
megismételte a mozdulatot. Deirdre végül felemelte a fejét, megremegett, és köhögni kezdett.
Lélegzett. Élt!
- Jól vagy?
Deirdre a rönkhöz szorította az arcát, de válaszképpen megmozdította a kezét.
- Nem szabad eleresztenünk, Jones! - ordította Fawcett. - Ha egy erősebb örvénybe érünk könnyen
elveszíthetjük!
- Nekem jobb ötletem van.
Indy áthajította a korbácsa végét a rönkön, majd belenyúlt a vízbe, és addig keresgélt, míg ujjai
megtalálták a bőszíjat. Ezután Deirdre füléhez hajolt.
- Hozzákötlek a fatörzshöz! így majd nem eshetsz le róla!
Deirdre válaszolt valamit, de Indy nem hallotta. Közelebb hajolt.
- Még élek? - kérdezte a lány.
- Élsz, és kijutunk innen!
Indy addig ügyködött, míg a rönkön keresztülvetett korbáccsal sikerült körbetekernie Deirdre
testét. Megrántotta a bőrszíjat, és csomóra kötötte a két végét.
- Ez így jó lesz.
- Jones! Baj van! - ordította Fawcett.
Indy felnézett. A part felől három, őrökkel megrakott kenu közeledett feléjük. A két férfi
belecsobbant a vízbe, és úgy fordította a rönköt, hogy Deirdre az oldalán legyen.
- Mit gondol, megláttak minket? - kérdezte Indy. Mielőtt Fawcett válaszolhatott volna, egy hosszú
lándzsa zúgott át a levegőn. Alig egy arasszal vétette el Indy karját. - Azt hiszem igen...
- Elfelejtettem megmondani, Jones.
 - Mit?
- A folyó nevét.
- Nos?
- Halálfolyó.
- Hát ez remek!
Indy felemelte a fejét, és átlesett a rönk fölött. A kenuk gyorsan közeledtek; a legelői haladó már
csak húsz lépésnyi távolságra lehetett tőlük. Az egyre erősödő sodrásban a rönk hánykolódni
kezdett, és egyre nehezebb volt belékapaszkodni.
Találj ki valamit!
Indy még egyszer az első kenura nézett, majd mély lélegzetet vett, és lemerült a víz alá. Árral
szemben úszott; karizmai recsegtek az erőfeszítéstől, de végül egy utolsó rúgással a felszínre
bukkant. A kenu alig néhány lábnyira tőle hasította a vizet, és egyre közelebb ért hozzá. Az egyik őr
meglátta Indyt és felemelte a lándzsáját. Indy előre vetődött, megmarkolta a kenu peremét, nagyot
rántott rajta, és a folyóba borította az üldözőiket.
Az egyik őr Indy közelében emelkedett ki a vízből, és elhajította a lándzsáját. Ám a társa
ugyanabban a pillanatban dugta ki a fejét, és így a fegyver az ő torkán fúródott keresztül. Egyre több
őr bukkant fel a vízből, és az egyik Indy felé vetődött. Indy azonban lebukott a víz alá, és kitért a
támadás elől. Amikor ismét felemelkedett, hogy levegőt vegyen, meghallotta Fawcett kétségbeesett
ordítását.
Megfordult, de az ezredes és Deirdre eltűnt. Nem maradt ideje, hogy kutasson utánuk, mert az
egyik őr hátulról elkapta a nyakát, egy másik pedig a lábánál fogva a mélybe rántotta. Indy
rángatózott, rugdalózott a víz alatt, ütötte-vágta a támadóit, de minden hiába. Az őrök olyan erősen
tartották a nyakát és a lábát, mint egy vasállkapcsú cápa a zsákmányát. Indy hátranyúlt, és
végigkarmolta a nyakát szorongató fickó arcát, de csak azt érte el vele, hogy a kar még nagyobb
erővel feszült a torkának. Indy könyékkel hátba vágta a combját markolászó őrt, aki válaszképpen
belefejelt a gyomrába.
Az archeológus tüdejéből kipréselődött a levegő, és érezte, már nem bírja sokáig. Megfeszítette a
hátát, és a felszín felé tört. Közben megérezte, ahogy az övébe tűzött pisztoly a derekához ért. Hátra
nyúlt nagy nehezen kirántotta a fegyvert a hosszú ing alól, megmarkolta a csövét, és a nyakát szorító
őr könyökére csapott a markolatával. A-hogy a kéz visszahúzódott, Indy lehajolt, és a lábát rángató
fickó fejére ütött.
Felrúgta magát a felszínre, és mély lélegzetet vett. Gyorsan körbenézett, és elképedt. A másik két
kenuban utazó őrök egymás után kirángatták társaikat a vízből, majd sebesen a part felé eveztek.
Indy körbe fordult, hogy megtalálja Deirdrét és Fawcettet. Úgy látta, mintha százlábnyival lejjebb
a folyó hirtelen véget ért volna. Lehel, hogy ez Ceiba felségterületének határa, és itt ér véget a
fátyol? Hirtelen megértette, mit lát. Az örvények egy vízesés felé rángatták.
Szembe fordult az árral, és úszni kezdett, de nem bírt a sodrás erejével. Egyre közelebb és
közelebb csúszott a vízeséshez. Már semmit sem tehetett, hogy elkerülje az újabb zuhanást.
Megpillantotta a karnyújtásnyira mellette lebegő felborult kenut. Odaevickélt, és már majdnem
feljutott a tetejére, amikor egy kéz megragadta a vállát, és visszarántotta a vízbe.
Elrúgta magát az őrtől, de már ez sem számított. A vízesés felé bámult; már csak alig tízlábnyi
távolság választotta el a szakadéktól. A víz ereje a felszín alá rántotta. Felnyújtotta a kezét, és az
utolsó pillanatban még sikerült megmarkolnia a kenu egyik keresztrúdját. A folyó hirtelen ordítva,
fröcskölve lezuhant a mélybe, és a kenu átbucskázott a szakadék peremén.
A kenu átpördült a levegőben, és közben katapultálta a belé kapaszkodó embert. Indy belerepült a
zuhogó víztömegbe. Szaltózott egyet; a teste úgy pörgött, mint egy örvény közepébe hajított fapálca.
Már nem tudta, hogy hol van, és mi történik vele. Hangokat vélt hallani; mintha valaki a hetedik
fátyolról mondott volna valamit, de már ez sem érdekelte.
A víz a felszínre köpte a testét. Köhögve, prüszkölve kapálózni kezdett, és rádöbbent, a folyó
lecsendesedett és lelassult körülötte. Egy nyugodt áramlat lassan tovább sodorta. Miért nem
süllyedek el?, tűnődött. Hiszen nem is úszom... Rájött, a víz elképesztően sekély; a térdei a homokos
medret súrolják.
- Indy! Ide!
Ezúttal nem valami ismeretlen beszélt a fejében. Deirdre hangját hallotta. Tántorogva felállt, és
meglátta a partról felé futó lányt, mögötte pedig az ezredest.
- Csodálatos volt, Jones - mondta Fawcett, és a vállára tette a kezét. - Ezt jobban csinálta, mint a
kenu.- A szétzúzódott kenu egy darabkája lebegett el mellettük.
Deirdre átkarolta Indy derekát.
- Sikerült! - suttogta, miközben Fawcettel együtt az erdő felé vonszolta Indyt.
Indy leült egy tisztáson.
- Ti hogy éltétek túl? - kérdezte.
Deirdre letelepedett mellé.
- Nem tudom.
- Nincs benne semmi különös - mondta Fawcett, és eléjük állt. - Én egy pillanatra sem eresztettem
el a rönköt, Deirdre meg hozzá volt kötözve. Mire feleszméltem már a sekély vízben lebegtünk.
- Úgy érzem, mintha a fél folyót kiittam volna -jegyezte meg Indy.
-Én meg is tettem - mondta Deirdre.
- Most nincs időnk rá, hogy megtárgyaljuk az élményeinket. - Fawcett összecsapta a kezeit, és
talpra segítette Indy meg Deirdrét. - Nem bánnám, ha ennél valamivel nagyobb távolság választana
el minket kelta barátainktól. Úgy hallottam, hogy az őrök sohasem kelnek át a folyón, de lehet, hogy
most mégis megteszik. Minél messzebb jutunk a mai nap folyamán, annál jobb.
Indy úgy érezte, mozdulni sem bír, és még kevésbé lenne képes rá, hogy egész álló nap a
dzsungelben csörtessen, de tudta, az ezredesnek igaza van. Már azt is megértette, Fawcett miért
találta meg az elveszett várost: egyszerűen nem adta fel a kutatást, és nem törődött azokkal, akik
lehetetlennek tartották a vállalkozást. Fawcett rendíthetetlen eltökéltségét nehéz lenne felülmúlni,
gondolta Indy, miközben bukdácsolva követte az ezredest.
Eltávolodtak a folyótól, de úgy fél órával később újra szembe találtak vele magukat.
- Ez így nem lesz jó. - Fawcett megcsóválta a fejét. - Valószínűleg csak a folyó egyik kanyarulatát
szeltük át. Még mindig veszélyesen közel vagyunk Ceibához.
- Nézzétek! - Deirdre a folyó felé mutatott.
Nem messze az a kötélhíd feszült előttük, amin előző éjszaka átkeltek. Indy úgy érezte, mintha egy
teljes hét telt volna el azóta.
- Istenem, emlékszem erre a helyre! - mormolta Fawcett.
- Van itt egy ösvény, amin eljuthatunk egy indián faluba. - Indy elmondta Fawcettnek, hogyan
vezették ide őket a morcegók.
- Nos, akkor talán újra adnak majd mellénk valakit, aki elvezet minket Cuiabába - mondta
Fawcett.
- Nem hiszem, hogy hajlandóak lesznek rá. Az őrök megölték a tegnapi vezetőinket.
- Majd csak megalkuszunk velük valahogy - mondta Fawcett rendíthetetlen nyugalommal.
Indynek eszébe jutott egy másik megoldás.
 - Ezredes, vezetett már repülőgépet?
- Van néhány száz órányi repülési tapasztalatom.
- Helyes. Akkor repüljünk vissza.
- Nagyon jó! Rae-lától tudom, hogy maguk repülőgépen érkeztek. Igen, ez nagyban megkönnyíti a
dolgunkat.
Indy rögtön jobban érezte magát. Ki fognak jutni innen, visszamennek Bahiába, aztán mielőtt bárki
feleszmélhetne, már újra New Yorkban lesznek.
A dzsungel rejtekében tovább mentek a híd irányába.
- Itt van az ösvény - mondta Indy néhány perccel később. - Ha a falu közelébe érünk, már egyedül
is megtalálom a tavat.
- Nem vagyok benne biztos, hogy helyes-e ezen az ösvényen haladnunk - mondta Fawcett. - Lehet,
hogy valaki felfedez bennünket.
- Jaj, ne! - Deirdre Indy mögé húzódott.
Az ösvény mellett két test hevert. Indy először arra gondolt, az a két halott morcego, aki a hídhoz
vezette őket, de aztán meglátta a hullák vörös haját, és a hátukból kimeredő rövid nyilakat.
Fawcett a testek felé lépett, de hirtelen megmozdult a dzsungel, és festett, fúvócsövekkel
felfegyverzett harcosok ugrottak elő a sűrűből.
Indy üdvözlésre emelte a kezét, de az indiánok a szájukhoz emelték fúvócsöveiket, és céloztak.
A harcosok mögül előlépett a törzsfőnök A szemei köré fehér köröket, az állkapcsára félelmetes
agyarakat festett. Denevér fogakat...
- Két vezetőt adtam nektek. Megölték őket. Most nektek kell megfizetnetek a halálukért.
 22.
A VÉGZET SZÁRNYAI

A törzsfőnök kunyhója elé, a földre ültették őket, kezüket a hátuk mögé vert cölöpökhöz kötözték.
Miközben a morcego férfiak körülöttük táncolták és énekeltek, a nők nekiláttak, hogy rőzsét
gyűjtsenek az ünnepséghez. Indy sejtette, hogy mi lesz a morcego menü fő fogása.
- Életemben először fordul elő, de most azt szeretném, hogy minél később szolgálják fel az
ebédet.
- A kannibalizmus nem tréfadolog - mondta Deirdre.
- Különösen akkor nem, amikor mi vagyunk a díszvendégek - tette hozzá Fawcett.
Két táncoló harcos egy-egy levágott fejet tartott a kezében.
- Azt hiszem, errefelé nem divat a fejzsugorítás - mondta Indy. Ahogy a táncosok közelebb léptek,
felismerte a fejeket. - Szent Isten, ez Fletcher és Bernard!
- Jobb lett volna, ha belefulladunk a folyóba. Ezek a szörnyek fel akarnak falni minket! - mondta
Deirdre.
- Mellesleg igazat adok Indynek - mondta Fawcett. - Minél tovább parádéznak körülöttünk, annál
tovább élünk, és annál több esélyünk van rá, hogy segítséget kapjunk a ceibaiaktól.
- Maga szívesen venné az ő segítségüket? - kérdezte Indy komoran.
- Ceiba népe civilizált. Nem esznek embereket, és nincsenek köztük bűnözők. Annak ellenére amit
velem műveltek, még mindig lenyűgöz a kultúrájuk. A civilizációjuk nagyon fejlett, csak éppen nem
úgy fejlődött ki, mint a mienk.
- Ha annyira civilizáltak, miért vannak lándzsahajigáló katonáik? - Indy érezte, hogy a csuklójába
hasító kötél megremeg. Hátra lesett, de semmit sem látott.
- Azok a lándzsahajigálók, ahogy maga nevezte őket, valamennyien a harcművészetek mesterei, és
a Külső Világ tagjai. Az őröket itt nem tartják kegyetlennek, sőt, az átlagos ceibai polgárok
szemében ők a hősök.
- Remek. De ez még nem segít rajtunk - mondta Indy. A következő másodpercben úgy érezte,
mintha egy kéz érne a csuklójához, és újra megremegett a kötél.
- Ne mozduljon - suttogta egy hang. A kötélbéklyó elpattant. Egy kéz ért a vállához. - Még ne
mozduljon.
- Mondott valamit? - kérdezte Fawcett Deirdrétől.
- Nem, de én is hallottam...
- Csend! - mondta Indy. - Rae-la van itt.
Rae-la megkerülte az cölöpöket, és valamennyiük kezéről levágta a köteleket.
- Figyeljenek! - mondta. - Amint az őrök megtámadják a falut, kövessenek. Olyan gyorsan
fussanak, ahogy a lábuk bírja!
- De hiszen nem is látunk téged! - mondta Fawcett.
- Majd fognak.
Indy ekkor észrevette, hogy a kunyhó ajtajában álló törzsfőnök őket figyeli. A festett vadember
közelebb lépett, és Fawcett elé állt.
- A gonosz szellemekhez szóltok, és ők válaszolnak nektek?
 - Igen. A szellem, amivel beszéltünk azt mondta, ha azonnal nem eresztesz szabadon minket,
támadás éri a falut, és sok embered meg fog halni.
- Ismerem ezeket a gonosz szellemeket. Már én is sokszor beszéltem velük. Ismerem a fortélyaikat
is.
- Azt akarják, hogy elrepüljünk innen - mondta Indy.
- Igen - tette hozzá Fawcett. - Eressz el bennünket, és nagyon gyorsan elmegyünk.
A törzsfőnök gyanakodva Fawcettre nézett.
- Te nem az égből jöttél ide, ahogy a többiek - mondta.
- Nem. Engem hónapokkal ezelőtt a láthatatlan városba vittek, de most én is el fogok szállni a
barátaim repülő masinájával.
A törzsfőnök előhúzta a kését.
- Most megnézem, valódi ember vagy-e, vagy egy gonosz szellem.
Fawcett felé döfött. Indy azonnal a törzsfőnökre vetődött, de Fawcett gyorsabb volt nála. Az
ezredes félreütötte a törzsfőnök kezét, de a penge így is átvágta az ingét, és két bordája közé
csúszott. Indy elrántotta az indiánt, megmarkolta a csuklóját, és addig tekerte, míg a vérfoltos kés
kihullott az ujjai közül.
A táncosok mozdulatlanná váltak, az ének elhallgatott. A morcegók a foglyaik felé rohantak, de
hirtelen megtorpantak. Indy a törzsfőnök torka elé tartotta a kést, a morcegók felemelték a mérgezett
nyilakkal töltött fúvócsöveket, de senki sem mozdult. Fawcett az oldalára, a vérző sebre szorította a
kezét.
- El kellene jutnunk a géphez - suttogta Deirdre.
- Igen, de nem hiszem, hogy odaeresztenek minket. - Indy lassan ellépett a cölöpöktől, de a
harcosok közelebb húzódtak, és elzárták előle az utat. - Azt hiszem, ez a válaszuk.
- Mondd meg nekik, hogy eresszenek el minket, különben meghalsz! - mondta Fawcett a
törzsfőnöknek.
- Én mindig készen állok a halálra.
Ez óriási, gondolta Indy. Éppen ilyen túszra van szükségünk.
A törzsfőnök mondott valamit a harcosainak, akik valahogy még denevérszerűbbek voltak, mint
addig. Az indiánok a szájukhoz emelték a fúvócsöveket.
Indy a főnök nyakához nyomta a kést.
- Mit mondtál nekik?
- Azt, hogy felkészültem a halálra, és ez így van rendjén. A harcosaim bosszúi fognak állni értem.
A következő pillanatban egy fekete árny zúgott át a levegőn. A lándzsa a törzsfőnök mellébe
fúródott. A penge az indián hátán jött ki, és majdnem megsebezte Indy karját. Kiáltások harsantak. A
morcegókat teljesen felkészületlenül érte a ceibai lándzsadobáló őrök támadása.
Indy ellökte magától a törzsfőnököt, és Deirdrére nézett. A lány azonban már Rae-la mögött
rohant. Indy megmarkolta Fawcett karját, ám a sebesült angol lerázta magáról a kezét.
- A fenébe, jól vagyok! Mozgás!
Átrohantak az ordítások és halálsikolyok kakofónikus hangzavarától remegő falun, és befutottak az
erdőbe. Indy egyszer megállt, hogy bevárja az ezredest, de Fawcett sürgetően intett neki, hogy
menjen tovább. Szerencsére a zűrzavarban senkinek sem jutott eszébe, hogy kövesse őket.
Legalábbis Indy így gondolta.
A fák között már megpillantotta az ezüstösen csillogó tavat. Már majdnem ott vagyunk, gondolta.
De mi van, ha a morcegók felgyújtották a gépet? Akkor mit csinálunk? Fawcett nem bírná ki, ha
gyalog kellene tovább mennünk.
 Az elől futó két nő eltakarta Indy elől a kilátást. Egy perccel később kiértek a tó partjára. Fletcher
repülőgépe ugyanott volt, ahol hagyták. Amerginnek igaza volt: a morcegók a közelébe se mertek
menni.
- Mutassa a sebét! - mondta Rae-la, ahogy Fawcett kibotorkált a vízhez.
- Fel kell szállnom a géppel! - mondta az ezredes.
Rae-la azonban nem törődött az ellenvetéssel.
Indyre nézett.
- Segítsen! Lehúzzuk róla az Ingét. Azonnal el kell állítanunk a vérzést.
- Igaza van - mondta Indy az ezredesnek. - Ilyen állapotban nem tudja vezetni a gépet.
Rae-la összecsavarta, és Fawcett mellére kötötte az inget. Az ezredes hunyorogni kezdett és
megfeszítette az izmait, de egyetlen hangot sem adott ki, amikor a nő a sebére szorította a
hevenyészett kötést.
Indy és Deirdre közrefogták Fawcettet, és mind a hárman elindultak a gép felé. Indy felmászott az
egyik szárnyra, kinyitotta az ajtót, majd felsegítette az ezredest. Deirdre is felkapaszkodott. Indynek
feltűnt, hogy a tó vizén gázolajfoltok éktelenkednek. Lehel, hogy kilyukadt az üzemanyagtartály?,
gondolta. Valószínűleg nem komoly a dolog..
- Maga is velünk jön? - kérdezte Deirdre Rae-lától.
- Nincs más választásom. Soha többé nem térhetek vissza Ceibába.
- Nem mész velük, Rae-la - harsant egy hang az erdő széléről. - Visszajössz. Velem.
- Hagyj békén, Amergin!
A ceibai kilépett a dzsungelből, közelebb ment a géphez, és Rae-lára meresztette jégkék szemeit.
- Elárultad a népedet. Vállalnod kell a következményeket.
- Te árultál el engem! - felelte a nő. - Elmegyek velük.
Amergin intett. Két fegyveres őr jelent meg mellette.
- Ők elmehetnek, de te maradsz.
- És ha nem? - kérdezte Rae-la kihívóan.
- Akkor valamennyien meghaltok.
- Menjenek - mondta Rae-la Indyéknek. - Rajta! Gyorsan! - kiáltott látva a tétovázásukat.
Miközben Fawcett beindította a motorokat, Indy eltűnődött, vajon Rae-la mégis megszökik-e.
Segíteni akart rajta, de a nő még egyszer intett, hogy menjenek. Indy bement a pilótafülkébe, és leült
Fawcett mellé. A gép közben átszelte a tavat, és megfordult
- Nézd csak! Ezt vedd fel - mondta Deirdre, és Indy nyakába akasztotta a Joaquintól kapott
gyöngysort. - Szerencsét hoz.
- Ez meg honnan kerüli elő?
- Itt volt a gépen, a táskámban.
Indy magához húzta és megcsókolta a lányt.
- Köszönöm. Azt hiszem jobb lesz, ha most leülsz. Deirdre megszorította Indy kezét.
- Megúsztuk, Indy!
- Igen. És a memóriánkkal sincs semmi baj. Ahogy a gép felgyorsult, Indy még egy utolsó
pillantást vetett Rae-lára. A nő kiáltozott és a karjait lengette. Ez inkább kétségbeesett hado-nászás,
mint integetés, gondolta Indy.
A repülőgép felemelkedett a levegőbe. Amint felemelkedtek a fák fölé, Indy az ezredesre nézett.
- Most már átveszem.
- Jézusom! Legalább azt hagyja, Jones, hogy egy kicsit feljebb emelkedjek. Mér nem haltam meg...
Ó, Jézusom!
 - Jól van? - Indy megmarkolta a botkormányt.
- Üssön rá az üzemanyag kijelzőre - mondta Fawcett.
A műszer mutatója nullán állt. Indy rácsapott, de a mutató meg sem mozdult.
- Ez lehetetlen! Hiszen elég üzemanyagunk volt ahhoz, hogy visszajussunk Cuiabába!
- Mi a baj? - kukkantott be hozzájuk Deirdre. A hajtómű leállt; a gép megremegett. Fawcett
előrenyomta a kormányt. A gép éles szögben jobbra fordult.
- Ülj le! - kiáltott Indy. - Kapcsold be a biztonsági övet is!
- Vissza kell mennünk a tóhoz. Leszállunk.
Ezek voltak Fawcett utolsó szavai. Rádőlt a botkormányra. A gép orra a föld felé fordult. Indy
megpróbálta félre rántani az ezredest, de már elkésett. Úgy zuhant lefelé, akár egy sebzett madár.
Egy dugóhúzó forgás.
Egy erdő.
Egy kiáltás.
Becsapódtak a dzsungelbe, befúródtak a földbe, aztán...
Aztán semmi.
Indy a füstölgő roncsra nézett. Mennyi ideje zuhanhattak le? Talán egy perce? Vagy egy,
esetleg két órával ezelőtt? Végignézett magán. Egyetlen vérfolt, egyetlen karcolás sem volt rajta.
Nem érzett fájdalmat.
Lehetetlen!
- Pedig megtörtént - mondta egy hang -, de veled másképpen, mint a többiekkel.
Indy körbenézett. Senkit sem látott. Talán a város egyik lakója szólt hozzá? Egy elfátyolozott
ceibai?
- Hol van Deirdre? - Ahogy a gép roncsaira nézett, furcsa nyugalma aggodalommá változott. -
Meg kell keresnem. - Elindult a repülőgép felé.
- Ne menj közelebb.
Indy megállt.
- Ki vagy te? Hol vagy? - Ismerősnek találta a hangot. Már hallotta valahol. De hol?
- Kérdések, kérdések.
- Választ akarok kapni!
- Türelem, Indy.
- Te ismersz engem?
- Elég jól.
Indy még néhány lépést tett a roncs felé. Aztán meglátta azt a valamit, és mozdulatlanná
dermedt. Az a valami ő volt! A földön feküdt, a teste csupa vér volt.
- Kizuhantál a roncsból. Sajnos beütötted a fejed egy fa törzsébe.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy halott vagyok?
Semmi válasz.
- Nem lehetek halott. Most még nem. Még rengeteg dolgot kell csinálnom. Túl fiatal vagyok.
Alig kezdtem el az életem.
- Választhatsz. Vagy elfogadod a halálod, vagy visszamész. Még van időd, hogy eldöntsd.
Indy elfordult a saját szétzúzott testétől.
- De hogyan...?
Ekkor meglátta a bal oldalán álló alakot. A férfi magas volt és vékony; köntöst viselt, és
hosszú, szürke szakálla volt. A vállán egy bagoly kuporgott. Indy egy évvel korábban a
Stonehenge-nél már találkozott vele.
- Merlin?
- És Churchill. - Merlin megsimogatta a madár domború mellkasát.
- De...
- Nevezhetsz Beinek is, ha az jobban tetszik. Már mondtam, nekem nagyon sok nevem van. Egy
párat már te is megismertél.
- De ki vagy te... valójában?
Merlin felnevetett.
- Ma szólíthatsz a hetedik fátyol mesterének, vagy az Örökkévaló Világ tagjának is.
Indy nem tudta mit gondoljon, mit tegyen és mit mondjon. Csak egyetlen kérdés jutott az
eszébe.
- Mi a hetedik fátyol?
- Ah! Örülök, hogy megkérdezted. Éppen most lestél be alá. Ez a fátyol választja el az életet a
haláltól. Az Örökkévaló Világ mesterei a régi istenek, a halhatatlanok, akik felemelték ezt a
fátylat, és szabadon mozognak a világok között.
Indy kétkedő tekintettel nézett Merlinre.
- Mi vagyunk a rendkívüli emberek gyógyítói is. Ezért kapsz még egy lehetőséget - ha
elfogadod.
- Ml történt Deirdrével és Fawcettel? Hol vannak?
- Ha úgy döntesz, hogy visszamész, ők nem csatlakozhatnak hozzád. Túlságosan komoly a
sérülésük. Őket nem tudjuk meggyógyítani.
- Miért nem? - kérdezte Indy. - Ha engem fel tudsz támasztani, akkor velük is megteheted.
- Nem - mondta Merlin határozottan. - Összetévesztesz az Istennel. Halhatatlan vagyok, de
gyarló. Semmit sem tehetek értük.
- Akkor én sem akarok élni.
- Ahogy kívánod.
Merlin eltűnt.
Indy körülnézett, és érezte, ahogy a dzsungel fölé emelkedik, ahogy egyre jobban eltávolodik a
saját testétől és a repülőgép roncsától.
- Várj! Még nem készültem fel erre! Élnem kell! Élni akarok!
 EPILÓGUS

Indy kinyitotta a szemeit, és a könyökére támaszkodva felült. Egy ágyban feküdt, amit valami lepel
vett körül. A fátyol mögött egy homályos körvonalú alak állt.
- Hol vagyok?
- Velünk, fiam - mondta egy kedves hang. - Hogy érzed magad?
- Szédülök, és... - Indy megrázta a fejét, és megpróbált a fekete ruhába öltözött ősz hajú férfira
koncentrálni. - Ki maga?
- John Baines atya, fiam. A Szent Ferenc missziónál, Cuiabá közelében vagy.
Indy rájött, Baines egy moszkitóháló mögött áll.
- Mióta vagyok itt?
- Közel egy hónapja. Van valaki, aki már alig várja, hogy láthasson téged. Engedd meg, hogy
bevezessem.
Amikor Baines eltűnt, Indynek eszébe jutotl az Amazóniába tett utazás. Egy luxushajón feleségül
vette Deirdrét. Rio. A Cukorsüveg Oron. Carino. Bahia.
Egy perccel később a Marcus Brody lépett be a szobába.
- Indy! Szent Isten, annyira örülök, hogy végre ébren látlak! Három nappal ezelőtt érkeztem. Már
betegre idegeskedtem magam. El sem tudod képzelni...
- Marcus, hol van Deirdre?
Brody elhallgatott, és dermedten Bainesre nézett.
- Még nem mondta meg neki? Nem, értem. Indy, Deirdre meghalt. A dzsungelben lezuhant a
gépetek.
- Meghalt? Nem! Ezt nem hiszem el! - Indy megpróbált feltápászkodni.
Baines gyorsan mellé lépett.
- Kérlek, feküdj vissza. Pihenj.
- Meg kell keresnem Deirdrét! - Indy újra fel akart ülni, de tői gyenge volt. - Nem halhatott meg! -
Hirtelen maga előtt látott egy repülőgépet, ami megállíthatatlanul zuhan a dzsungel zöld szőnyege
felé.
- Hallgass meg - mondta Baines. - Egy héten belül megérkezik az utánpótlást szállító repülőgép.
Ha akarod, azzal Mr. Brody kíséretében elmehetsz Bahiába, és ha elég jól érzed magad, és rá tudod
beszélni a pilótát, talán megkeresheted a lezuhant gépet.
- Emlékszel rá, hol voltatok? - kérdezte Brody. - Hol történt? Emlékszel valamire?
Indynek az agyába villant egy aprócska emlékkép.
- Egy tó mellett, egy folyónál.
- Az őserdőben rengeteg tó és folyó van, fiam. Ennél azért többre lesz szükséged.
- Hegyek voltak a környéken, Indy?
Indy halványan emlékezett valami hegyre is.
- Hortyogó Hegyek.
- Ez az! Istenem! Megtaláltad!
- Még soha senki sem látta azokat a hegyeket - mondta Baines.
- Kérem, atyám, hagyja beszélni! - szólt rá Brody.
- Csak arra emlékszem, hogy te beszéltél róla. És adtál egy naplót.
 - Ez igaz. Fawcett naplóját, vagyis néhány lapját. Megtaláltad az ezredest?
- A legutolsó dolog amit megtaláltam a Hotel Paraíso volt. A többire nem emlékszem. Mintha köd
borulna mindenre, ami ezután történt.
Baines komoran bólintott.
- Igen, mondták, hogy nem sok mindenre fogsz emlékzni.
- Ki mondta ezt?
- Akik idehoztak. Egy férfi és egy nő. Furcsa páros volt. A nő gyönyörű volt; a férfi sokkal
idősebbnek látszott nála, és hosszú szakálla volt. Több napon keresztül ők viselték gondodat, és
csak akkor mentek el, amikor biztosak voltak benne, hogy életben maradsz. Tudod kikről beszélek?
Indy megrázta a fejét.
Brody csalódottan elfintorodott.
- Emlékszel bármire, ami kapcsolatba hozható Fawcett ezredessel?
- Azért jöttem Brazíliába, hogy megkeressem.
- Helyes. És még? - kérdezte Brody. - Arra biztos emlékszel, hogy mi történt veled a dzsungelben.
Dzsungel. Indiánok...
- Indiánokkal voltam. - Ez valahogy nem stimmelt. Ennek az emléknek nem voltak gyökerei. Csak
úgy emlékezett rá, mint egy kisgyerek a szüleiről hallott történetre, amit nem tud teljes egészében
felidézni...
De eszébe jutott még valami. Már emlékezett a gazfickókra, akikkel a hajón találkoztak.
- Bernard majdnem megöletett.
Brody elkomorodott.
- Dr. Bernard? Furcsa, hogy ezt mondod, ugyanis eltűnt, és senki sem tudja, hogy hol lehet.
Elképzelhető, hogy Guatemalában ölték meg. Te is tudod, hogy visszament.
Valahogy ez sem stimmelt, de Indynek fogalma sem volt róla, hogy miért.
- Még mindig zavarodott - mormolta Baines. - Azt hiszem, hagynunk kellene, hogy pihenjen.
- Nem! Beszélni akarok - mondta Indy. - Meg akarom tudni, hogy Deirdre miért halt meg. -
Elcsuklott a hangja. - Mit tudnak még azokról, akik idehoztak? Merre mentek?
Baines megdörzsölte az állát.
- A nő azt állította, hogy az egyik őserdei missziós állomáson dolgozik ápolónőként. Addig
kérdezgettem, amíg megmondta a telep vezetőjének, egy papnak a nevét. Meglehetősen jól ismerem
az atyát. Azonnal írtam neki egy levelet. A válasz épp a minap érkezett meg
- Nekem erről eddig nem beszélt! - mondta Brody.
- Nem akartam, hogy feléleszteni magában a hiábavaló reményt.
- Mi volt a levélben? - kérdezte Indy.
- Az atya semmit sem tud arról a bizonyos öreg emberről, de a személyleírásom alapján ráismert
a fiatal nőre. Azt írta, hogy tavaly ugyanez a nő több héten át a táborában tartózkodott, és segített egy
angol férfi ápolásában.
- Egy angol férfi? - horkant fel Brody. - Ez csak Jack lehetett.
- Az atya szerint a nő két angol férfival hagyta el a missziós telepet. Az egyiknek Walters volt a
neve. Az atya izgatott, mert ő még a mai napig sem tért vissza.
- A másikat hogy hívták? - kérdezte Indy.
- Nem tudom. Az atya leveléből csak az derül ki, hogy nem volt egészen épelméjű, és furcsa
feltételezései voltak.
- Ez biztos, hogy Jack Fawcett volt! - mondta Brody. - A nő pedig az, aki téged idehívott, Indy.
- Marcus, időnként meglehetősen hamar vonod le a végső következtetéseket. Kétlem, hogy
ismerem azt a nőt, hiszen nem is emlékszem rá.
- De ő ismert engem, Indy! Ő kérte meg Baines atyát, hogy lépjen velem kapcsolatba. És ő volt az
is, aki elküldte nekem Fawcett naplóját. Ebben biztos vagyok.
- Amikor elment, a nő azt mondta, hogy hosszú útra indul - mondta Baines. - Megkért, hogy
mondjam meg neked, fiam, hogy helyesen döntöttél, és minden rendbe fog jönni.
- Nem volna rossz ha itt lenne, és mindent elmagyarázna nekem - mondta Indy.
- Kíváncsi lennék rá, vajon ő és a társa a „Z” nevezetű elveszett városból származik-e - tűnődött
Brody. - Vagy inkább „D”-nek hívják a helyet? Te mondtad, hogy a naplóban szereplő ogam betű a
„D” jele.
Indy összeráncolta a homlokát.
- Ceibára gondolsz?
- Ceiba? - kérdezte Brody. - Mi az a ceiba?
- Egy trópusi fa - felelte Baines. - Más néven: kapoc. Nagyon szívós fa. Olyan gubók teremnek
rajta, amiben gyapotszerű rostok vannak.
- Ruhákat készítenek belőle - mondta Indy.
Baines megrázta a fejét.
- Ezt már mi is kipróbáltuk, de nem jártunk sikerrel. Nagyon gyengék és véknyak a rostjai Đ
Brody az ágy fölé hajolt.
- Az elveszett várost Ceibának hívják? - kérdezte lassan.
- A történetben igen.
- Miféle történetben? - kérdezte Brody reménykedve.
Indy elgondolkodott.
- Abban, amit az indiánoktól hallottam. Az egyik legendájukban szerepel egy ilyen nevű város.
Valahogy ez sem stimmelt, de Indynek fogalma sem volt róla, hogy miért. Talán éppen ez volt
benne a lényeg. Vannak dolgok, amik nem azért léteznek, hogy az emberek teljesen megértsék őket.