Ben Fountain

Billy Lynn hosszú, félidei sétája

Európa Könyvkiadó, Budapest 2015

A 22-es csapdáját idéző, briliáns szatíra az iraki háborúról.

Ben Fountain hatalmas sikert aratott első regénye kegyetlenül elevenbe vágó szatíra Amerika
iraki háborújáról, a háború valóságának és hazai megítélésének teljesen eltérő perspektívájáról.

A történet főhőse, Billy Lynn egyike a Bravo osztag nyolc megmaradt katonájának, akik harctéri
hősiességükért jutalmul Bagdadból hazarepítve rövid diadalmeneten vesznek részt. Óriási
médiafelhajtás van körülöttük, hollywoodi producerek filmajánlatokkal csábítják őket, részt
vesznek a Dallas Cowboys hálaadás napi futbalmeccsén, amelynek szünetében a Destiny's Child
lép fel Beyoncéval, és az egész stadion közönsége éljenzi a hősöket. Billynek még egy gyors
kaland is összejön egy pomponlánnyal. Ugyanakkor egyre inkább elege lesz az ünneplésből,
abból, hogy a „hálás” amerikai publikumnak fogalma sincs a háborúról, előjönnek benne a
harctéri borzalmaknak, bajtársai halálának emlékképei – és persze nyomasztja a jövő is, hiszen a
turné után máris mennek vissza Irakba…

Az Amerikai Könyvkritikusok Díját elnyert regényből a háromszoros Oscar-díjas Ang Lee készít
filmet.

Egy „háborús” regény, amely – ha mégoly szívszorító is – sokszor hangos nevetésre fakaszt.

Egy „háborús” regény, amely a Dallas Cowboys futballstadionjában játszódik hálaadás napján,
szereplői pedig bulizó katonák, a nekik szervezett diadalmenet ünnepelt hősei, hollywoodi
filmszerződés várományosai, akik a meccs nagyszünetében Beyoncé és a Destiny's Child mellett
állnak a színpadon.

Egy „háborús” regény, amely tűpontos képet ad az amerikai nemzet 9/11 utáni állapotáról.

Szüleimnek
 A DOLOG ELKEZDŐDIK

A Bravo emberei nem fáznak. Fagyos és szélkorbácsolta a hálaadás napja, darát és havas esőt
jósolnak késő délutánra, de a Bravót szépen befűti a Jack-és-kóla, hála a meccsnapon látványosan
araszoló forgalomnak meg a limó minibárjának. Valószínűleg elég ehhez öt ital negyven perc
alatt, de Billynek szüksége van valami üdítőre a szálloda hallja után, ahol bekávézott és hálás
polgárok ugráltak egyenest a másnapossága közepébe. Különösen egy férfi ragadt rá Billyre, egy
hóka, szivacsos piteember, aki keményített farmerba és puccos cowboycsizmába préselte magát.
– Magam sose voltam katona – vallotta meg a férfi óriási kávéját lengetve –, de a nagypapám
ott volt Pearlben, és mindent elmesélt. – Majd zavaros szövegelésbe fogott a háborúról, Istenről
meg a hazáról, miközben Billy hagyta, hogy a szavak kavarogjanak meg bukfencezzenek az
agyában

terrRista

szabadság

gonosz

szep tizenegy

szep tizenegy

szep tizenegy

csapatok

kurrzs

támogatás

áldozat

Bush

értékek

Isten

Hála a tökhülye szerencsének, Billy sorszéli ülést kap a Texas-stadionban, ami azt jelenti, hogy a
délután java részében neki kell tartania a hátát e találkozások alkalmával. Fáj a nyaka. Alig aludt
valamit az éjjel. Minden egyes Jack-és-kóla egyre mélyebbre löki a gödörbe, de egy csomó
ideges vágyat keltett benne a szálloda elé behúzó limó látványa, a hófehér Hummer batáré a hat
ajtajával meg a legnagyobb magányt biztosító sötétített ablakaival.
– Erről po-fázok! – ordította Dime törzsőrmester, miközben mindenki a stricis cicoma miatt
ujjongott, de Billy, miután minden reményét elveszítette a gyors felépülésre, görcsös, titkos
félszbe süpped. – Billy – mondja Dime –, te hülyülsz velem.
 – Nem, törzsőrmester – feleli azonnal Billy. – Csak a Dallas Cowboys pomponlányaira
gondolok.
– Derék fiú. – Dime megemeli a poharát, aztán csak úgy, maga elé megjegyzi: – Mac őrnagy
meleg.
Holliday felüvölt.
– A francba, haver, hiszen itt ül!
És tényleg, McLaurin őrnagy a hátsó ülésen ül, és egy jégre tett lepényhal érzelmeivel figyeli
Dime-ot.
– Egy nyavalyás szót se hall, én mondom – nevet Dime. Mac őrnagyhoz fordul, és az idióták
sebességére lassítja beszédét. – MACK-LAAAUUURIN ŐHRNAGY ÚR! HOLLI-DAY TÖRZSŐRMESTER
ITT AZT MONDJA, HOGY MAGA MELEG.
– Ó, baszd meg – nyögi Holliday, de az őrnagy szeme egyre csak üvegesen csillog, aztán
fölemeli az öklét, hogy megmutassa a jegygyűrűjét. Mindenki üvölt.
Tízen vannak a limó plüss utasterében, a Bravo osztag nyolc megmaradt katonája, Mac
őrnagy, aki a sajtós kísérőjük, és Albert Ratner filmproducer, aki jelen pillanatban blackberryzős
tartásban görnyed. Ha ideszámítjuk a szegény, halott Shroomot meg a súlyosan sebesült Lake-et,
akkor két Ezüst- meg nyolc Bronzcsillaguk van, és a tíz közül egyet sem lehet értelmesen
megmagyarázni.
– Mire gondolt a csata közben? – kérdezte a csinos tévés riporternő Tulsában, és Billy
megpróbálta. Isten a tanúja, hogy megpróbálta, ő mindig megpróbálja, de mindig megbotlik és
elcsúszik, elkanyarodik előle a lényeg, a dolog, a kifejezhetetlen akármi.
– Nem tudom biztosan – felelte. – Főleg olyan országúti dühöngésféle volt. Minden
felrobbant, a srácokat lőtték, én meg csak harcoltam, igazából egyáltalán nem gondolkodtam.
A legnagyobb félelme a forgatás kezdetéig az volt, hogy elbassza. A seregben ilyenformán
nyomorúságos az élet. Az ember elbassza, üvöltenek vele, aztán még jobban elbassza, és még
jobban üvöltenek, de az apró, piti, hülye, alapvetően előre elrendelt elbaszások fölött ott
tornyosul annak a mindig jelen lévő kilátása, hogy az ember életelbaszón bassza el, olyan
alaposan és mindent felölelőn elbassza, hogy a jóvátétel minden reményét összezúzza. Néhány
nappal a csata után végigsétált a kavicsos úton, hogy kajáljon, és tessék, ott volt az ideiglenes
nyugalom vagy szabadulás, a szörnyű teher könnyülésének érzete, és neki ehhez még annyi
erőfeszítést sem kellett tennie, mint a levegő kifújásához. Ez a megkönnyebbült ahh-érzés vajon
azt jelenti, hogy van remény? Hogy talán ő nem eldobható? Addigra a Fox News felvétele már
elárasztotta a kultúrát, és az a hír járta, hogy a Bravo hazamegy, s bár az ilyesféle öngyilkos
reménykedésnek egyetlen épeszű katona sem merne hitelt adni, őket két óra múlva titokban
Bagdadba vitték, majd onnan át az óceánon a Diadalmenet-re.
Egy nemzet, két hét, nyolc amerikai hős, bár a szó szoros értelmében nem létezik olyan, hogy
Bravo osztag. Ők a Bravo század második szakaszának első osztaga, mely az alfa és a bravo
csapatot foglalja magában, de a Fox stábja elkeresztelte őket Bravo osztagnak, és így mutatta
meg őket a világnak. Billy most, a túra végén, miközben erőtlennek, megcsömörlöttnek,
bizonytalannak, elcsigázottnak és kizsigereltnek érzi magát, elszomorodik, és vágyakozik a
kezdet után. Az éjszaka derekán belökdösték őket egy szállítógépbe, és keményen szűk spirálban
elrepültek Bagdadból. Shroom ott volt velük hátul egy zászlóval borított koporsóban. Ramsteinig
az egész út alatt mindig ott ült mellette két bravós, de Billy most a többiekre gondol, a huszon-
egynéhány, különböző színű és akcentusú civilre, akik velük utaznak. Nem kísértetek, ahhoz túl
testesek, mosolyuk túlságosan semmibe veszi a világ bajait, és amint a gép a levegőbe
emelkedett, ezek a fickók keményen elkezdtek bulizni. Remek whisky, egy tucat hordozható
magnóból bömbölő zene, egy erdőnyi kubai szivar – a repülőgép hamar megtelt a
boszorkányfőzetes füsttel. Kiderült, hogy mesterszakácsok. De kire főznek? Az emberek csak
mosolyogtak.
– A koalícióra.
Franciák, románok, svédek, németek, irániak, görögök, spanyolok voltak, Billy nem tudott
különbséget tenni köztük a nemzetiségük mintái vagy jelentése szerint, de mind egy szálig
barátságosak és bőkezűek voltak, buzgón megosztották a piát meg a szívnivalót a katonákkal.
Nyilván egy csomó pénzt kerestek Irakban. Az egyik svéd kinyitotta a borjúbőr
diplomatatáskáját, és megmutatta Billynek az aranyat, amelyet Bagdadban szerzett, a többkilónyi
láncot, füzért és érmét, melyek olyan nagy tisztaságúak voltak, hogy inkább narancs-, mint
aranyszínben ragyogtak. A szivarfüstben meg a hahotázó nevetés közepette Billy fölemelte az
egyik láncot, latolgatta a súlyát. Tizenkilenc évesen fogalma sem volt róla, hogy ebben a
háborúban ilyesmik is vannak, s micsoda rohadt nagy kár, hogy ő meg a többi bravós nem nyerte
meg az elmúlt két hétben.
– Igen – mondja most Albert a mobiljába, amelyet kifejezetten Japánban vásárolt, hiszen ez az
ország két évvel jár mindenki más előtt a mobiltelefonok elsőbbségéért vívott versenyben. –
Mondd ezt neki, megmondhatod neki, hogy ez a film odacsap. De jutalmaz is. – Egy pillanatra
elhallgat. – Carl, mit mondhatnék? Ez háborús film… nem mindenki ússza meg élve. – Közben
Crack felolvas a Dallas Morning News sportrovatából, mondja az esélyeket, hogy Holliday és A-
bort leírhassa a fogadását. Több mint kétszázféleképp lehet fogadni, köztük arra, hogy a feldobott
érme fej vagy írás lesz, melyik számmal nyit majd a Destiny’s Child félidőben, és melyik
negyedben hozza először szóba a közvetítő Bush elnököt.
Crack úgy beszél, mintha receptet olvasna.
– Drew Hanson első passza sikerül, mínusz kétszáz; nem sikerül, plusz százötven; elkapja az
ellenfél, plusz ezer.
– Nem sikerül – mondja Holliday, miközben beleír a kis könyvébe.
– Nem sikerül – bólint rá A-bort, és feljegyzi a kis könyvébe.
– És melyik negyedben ül rá Beyoncé az arcomra? – kérdi Sykes.
– Olyan kurvára nem lesz – vágja rá Holliday azonnal.
– Egymillió év alatt se – teszi hozzá A-bort hasonlóan pléhpofával. Sykes azt mondja, a
fenébe, ez nem jó fogadás, Albert pedig becsattintja a mobilját.
– Szóval, fiúk, úgy látszik, Hilary Swank hivatalosan érdeklődik.
Mi, hogy, ki?
– Hilary Swank egy kurva – köpi oda Lodis. – Minek beszél velünk?
– Me-ert – feleli Albert megnyomva a szót, tudván, hogy mit vált ez majd ki a Bravóból – őt
szeretné játszani – mutat Billyre. A Bravo éljenzésben és hurrázásban tör ki.
– Várjatok. Várjatok egy pillanatot. – Billy nevet a többiekkel, de zavarban is van, mert máris
érzi a lehetőségét, hogy mindenestül megalázzák. – Ha ő nő, akkor nem értem, hogy…
– Valójában – mondja Albert – azt a gondolatot dédelgeti, hogy Billyt és Dime-ot játssza. A
két szerepet egybegyúrjuk, és ő főszerepként játssza el.
Még nagyobb hurrázás, ezúttal Dime-nak, aki egyszerűen bólint, mintha ennyivel bőven
beérné.
– Még mindig nem értem… – mormolja Billy.
– Csak mert nő, az nem azt jelenti, hogy nem tudja megcsinálni – mondja Albert. – Meg Ryan
játszotta a főszerepet abban a helikopteres filmben, amit Denzellel csinált néhány évvel ezelőtt.
Ha ő el tudta játszani, mint egy pasas, akkor a fenébe, Hilary istenverte Oscart kapna egy
pasasszerepért. Aki lányt tud játszani, az pasit is tud, meg akármit. A lényeg az, hogy ő nem egy
átlagos, csinos pofi.
 Akikkel Albert még tárgyal: Oliver Stone, Brian Grazer, Mark Wahlberg, George Clooney.
Hősies történet ez, van benne tragédia is. A hősies történetet a tragédia megnemesíti. Az Irakról
szóló filmek „alulteljesítettek” a mozikban, és Albert szerint ez probléma, de nem a Bravo
problémája. A háború a morális kétértelműsége miatt talán földughatja magának, de a Bravo
diadala mindezen áttör. A Bravo története mentési történet a mentési cselekmény minden
hathatós lélektanával. Az emberek erősen reagálnak az ilyen történetekre, mondta nekik Albert.
Mindenki aggódik, alapvetően mindenki legalább egy kicsit mindig elveszettnek érzi magát, még
a leggazdagabbak, legsikeresebbek, legmagabiztosabbak is folyton az épphogy megmaradás
izgalmi állapotában élnek. A kétségbeesés az emberi természet része, úgyhogy amikor bármilyen
formában jön a megkönnyebbülés, mint a királyfi a fehér lovon, mondjuk, vagy digitalizált sasok
csapnak le Mordor lángoló lejtőire, vagy az amerikai lovasság támad a semmiből, ez erőteljes
hatást gyakorol az emberi lélekre. A megerősítés, a megváltás, a halál torkából kimentett élet
mind igen erőteljes dolog.
– Amit ti ott csináltatok, fiúk – biztosította őket Albert –, az az emberi állapot lehető
legboldogabb eredménye. Reményt ad nekünk, lehetővé teszi, hogy reménykedjünk az
életünkben. Nincs a bolygón senki, aki ne fizetne, hogy lássa ezt a filmet.
Albert az ötvenes évei végén jár, erős csontú, húsos ember zilált, jobbára ősz hajjal és sűrű,
erős, félhosszú, sövényszerű barkóval. Fekete keretes, kerek lencséjű szemüveget visel.
Rágógumit rág. Lapátkeze bütykös, és sötét ősbozót nő csomókban a füléből. Ma nyitott galléros
fehér inget visel, sötétkék zakót skarlátvörös béléssel, fekete kasmírkabátot kasmírsállal és sima,
kényes papucscipőt, amely mintha hajlékony csokoládétáblákból készült volna. A ziláltság és
kellem e kereszttüzét Billy vég nélkül bámulja, és olyan világiasságra következtet belőle, ami
szőröstül-bőröstül fel tudja falni a Bravót reggelire. Olyan ember ez, akinek közvetlen száma van
olyanokhoz, mint Al Gore meg Tommy Lee Jones, s akinek a filmjeiben olyan drága csillagok
szerepelnek, mint Ben Affleck, Cameron Diaz, Bill Murray, Owen Wilson, a Baldwin fivérek
közül kettő és így tovább, akik sajnos vagy már mind elkötelezték magukat más produkcióra,
vagy akiket nem érdekel egy többszereplős, együttes munka.
– A szakasz mintájára csináljuk – mondja Albert a következő telefonbeszélgetésnél. – Csapat
plusz sztár, a fenébe is, igen, az működik. Hilaryt rendkívül érdekli a dolog.
A bravósok egy percig hallgatnak. Hollywoodi duma. Saját, törzsi dialektus, hemzseg az olyan
hangsoroktól, mint amilyen a tromf, ütős, kihívás és tinglitangli.
– Nem létezik. Inkább alszom Teréz anyával, mint azzal a fickóval csináljak mozit.
A Bravo vigyorog.
– Hát persze. Mint amikor beöntést kapsz, miközben ott a katéter a farkadban.
A bravósok szeme kiguvad, megszívják az orrukat az elfojtott röhögéstől.
– Csak egy csata? Ugyan, Larry, A sólyom végveszélyben volt csak egy csata. Nézd, tudom,
hogy ez háborús film, de olyan rendezőre van szükségem, aki valami emberi együttérzést is
belevisz a sztoriba.
Szünet.
– A beöntésekkel elbírok, a katéterrel nem boldogulok.
Újabb orrszívások. Lodis kiesne az ülésből, ha nem volna beszíjazva.
– Figyelj, Larry, két napról beszélünk. A fiúk két nap múlva elmennek, és akkor rendkívül
problematikus lesz őket elérni. Hacsak az ügyvédeid nem akarnak ejtőernyővel leszállni egy
háborús övezetben.
– Óóó-ké – folytatja Crack az újságot zörgetve. – Drew Henson interceptiont dob… igen,
mínusz százhúsz, kontra nem, plusz százötven.
– Igen – mondja Holliday.
 – Nem – mondja A-bort.
– Beyoncé megmutatja nekem a mellét, miközben az arcomon ül – kockáztatja meg Sykes,
majd rekedtes, fekete lányos fejhangon énekel: katona, katona kell nekem, katona, katonafiú…
– Csönd – vakkant rá Dime –, Albert telefonál. – Amit a többi bravós végszónak vesz, hogy
üvöltözzön Sykesszal. Pofa be, faszfej, Albert telefonál! Csönd, szarzsák, Albert beszélni
szeretne! Közben egy dzsip húz melléjük a szomszéd sávban, és lányok, igazi nőstények lógnak
ki meg kiabálnak az ablakaiból, egyetemisták, talán pár évvel idősebbek, az iskolapéldái annak a
finom, bögyös amerikai prédának, amely minden este ámokfutást rendez a valóságshow-kban.
– Hé – kiabálják a zúgó forgalomban –, húzzátok le az ablakokat! Hé, ti, akárkik vagytok, van
vér a pucátokban? Húúúú-húúúú, gyerünk, cowboyok! Húzzátok le az ablakokat!
Úristen, milyen szépek, és a baszásra kiéhezve ordítanak, lobogtatják a hajukat mint büszke
harci zászlót, olyan lányok, akik a Bravo legédesebb álmaiban szabadulnak el. Sykes és A-bort
vacakol az ablakokkal, és mindenki szidja őket a tehetetlenségükért, aztán ráébrednek, hogy az
átkozott ablakok gyerekbiztosak, és mindenki előrefelé ordibál, majd végül a sofőr megnyom egy
kapcsolót, és az ablakok leereszkednek, mire a lányok láthatóan lelohadnak. Jaj, katonák, bakák,
gondolják valószínűleg, mert nekik teljesen mindegy. Nem rocksztárok, nem busásan fizetett
profi sortolók, nem a filmek vagy a bulvárlapok világából vannak, csak bokorugrók, akik valami
milliomos pénzén utazgatnak, valami ócska, seregtámogató jótékonysági alapból. A Bravo
próbálkozik, de a lányok most már csak udvariasak. Híresek vagyunk!, kiáltja A-bort. Filmet
csinálnak rólunk! A lányok mosolyognak, bólogatnak, föl s alá néznek a sztrádán, mintha jobb
lehetőség után fürkésznének. Sykes teljes felsőtestét kinyomja az ablakon, és ezt kiáltja:
– A fenébe, kislány, részeg vagyok, és nős is! De még másnaposan is szeretlek! – Ez
megnevetteti a lányokat, és egy pillanatra felcsillan a remény, de Billy látja, hogy máris
halványul a fény a szemükben.
Hátradől, és előhúzza a mobilját; valószínűleg különben sem gondolták komolyan. Pihenj!,
olvassa Kathryn nővére üzenetét,

csak tartsd készenlétben.

Aztán Pete-től, a másik nővére bugris férjétől:

Dugj meg egy pompont.

Aztán Rick lelkésztől, aki nem akarja békén hagyni:

A kik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek.

Ennyi, semmi több, se hívás, se semmi. Bassza meg, hát senkit sem ismer? Végül is elég híres,
legalábbis ezt mondogatják neki az emberek, úgyhogy azt gondolná. A forgalom halad, és ők
elvesztik a szilaj lányokat, de most megjelenik a láthatáron a stadion, úgy emelkedik ki a város
környéki prériből, mint egy dagadt és bibircsókos félhulla. Ma állítólag szerepelnek az országos
tévében, de a részletek még függőben, senki sem tudja a tényleges programot. Lehet, hogy még
szövegük is lesz. Talán meginterjúvolják őket. Arról beszélnek, hogy részt vesznek a félidei
show-ban, ami azzal a reménnyel kecsegtet, hogy személyesen találkoznak a Destiny’s Childdal,
de ugyanúgy vagy még jobban elképzelhető az a lehetőség is, hogy átverik, beugratják,
lehengerlik vagy másképp behúzzák őket valamibe, ami hihetetlenül kínos és béna. Már a helyi
tévé is elég rossz volt – Omahában fölvettek egy jelenetet, amelyen a nagyon merev Bravo
„interakciózott” az állatkert új majomházában, Phoenixben pedig egy gördeszkaparkba vitték
őket, ahol Mango seggre esett az esti híradó kamerája előtt. A megaláztatás mindig ott leselkedik
a közemberre, amikor bemerészkedik a tévébe, és Billy eltökélte, hogy ez vele nem történik meg,
ma nem, az országos tévében, nem, uram, köszönöm, uram, tisztelettel visszautasítom, hogy úgy
viselkedjek, mint egy idióta, uram!
A lehetőségek valamilyen halk fütyülést indítanak el a zsigereiben, mint amikor a levegő
szökik egy tűhegynyi lyukon. Akar is lenni a tévében, meg nem is. Addig akar lenni a tévében,
amíg el nem cseszi, és segítséget kap ahhoz, hogy csajokat döntsön meg, de miközben nézi,
ahogy a stadion Halálcsillag-méretűre dagad az ablakon túl, eltűnődik, hogy alkalmas-e a
feladatra. Az elmúlt két hétben az önbizalmával küszködött, ahogy az ember az őt ellepő vizet
tapossa. Túl fiatal. Nem tud eleget. Nem számítva a kispályás gyorsulási versenyeket, amiken
apja konferált, ő sosem volt profi sporteseményen. Valójában úgy sikerült felnőnie a mindössze
nyolcmérföldnyire nyugatra fekvő Stovallban, hogy sosem látta a legendás Texas-stadiont,
kivéve a tévé megszépítő közvetítésén, és ez az első látvány történelmi jelentőségűnek érződik,
vagy legalábbis igyekszik az lenni. Billy hosszasan, igazi alapossággal és figyelemmel
tanulmányozza, mértéket vesz a méretéről és kedélytelenségéről, csupasz és helyrehozhatatlan
rútságáról. Hosszú évek gondosan beállított tévéfelvételei töltötték meg a helyet a titokzatosság
és a romantika jeleivel, az állami és országos büszkeség halmaival, az olyasféle fáraói öröklét
utalásaival, mely mindig hozzátartozik a nagyméretű középületekhez, melyek mindegyike úgy
jelenik meg Billy elméjének stadionjában, mint át- vagy bejáró, a tömeg felsőbbrendűségének
konfekciós terméke, s ezért a valós idejű ócskaság otromba csalódást jelent. Adjuk meg a
nagyságnak, ami megilleti, persze, de a hely úgy néz ki, mint amit a hátsó udvarban tákoltak
össze trehányul. A tető jelentéktelen, összevissza cserepek mozaikja. Van a dologban valami
roskatag, valami középkorú megereszkedettség, ami pocakra és vacak prosztatára, a partra vetett
bálnaság nehézkedési erő lehúzta tömegére utal. Billy megpróbálja elképzelni, hogyan festett
vadonatújan, frissen csillogva és ígéretesen akkoriban… harminc éve? Negyven? A múlt neki
mindig kényes dolog, de van egy hátsó kapcsolat aközött, ahogy most érzi magát a stadiont
nézve, és aközött, hogy milyen érzései támadnak, amikor a családjára gondol. Ugyanaz a súlyos
tompaság és búskomorság, valamiféle émelyítően édes érzelmi drukk, amely csaknem örömteli
abban az értelemben, hogy valami valóságosra utal. Mintha a bánat lenne az igazi valóság.
Anélkül hogy valaha eltöprengett volna rajta, arra a meggyőződésre jutott, hogy a veszteség a
szabvány pályaív. Megjelenik valami új a világban – mondjuk egy gyerek, egy kocsi vagy egy
ház, esetleg valaki valamilyen különleges tehetséget árul el –, majd az ember szerencsével, óriási
lelki befektetéssel és erőfeszítéssel talán egy darabig sínen tarthatja a dolgot, de aztán végül
kisiklik. Ez olyan kegyetlenül kézenfekvő igazság, hogy el sem tudja képzelni, miért nem értik
többen, s innen az ő lenézése a szokásos, össznépi sokkal meg dühvel szemben, amikor egy adott
helyzet a kukába megy. Elbasztuk a háborút? Hát persze. Szeptember tizenegyedike? Itt a
világvége. Gyűlölik a szabadságunkat? Ja, hát a belünket is gyűlölik! Billy gyanítja, hogy
amerikai honfitársai titokban tudják, de valahol beleragadtak a tinédzserdrámákba, az elpusztult
ártatlanság féktelen színpadiasságába és az önigazoló szánalom csillapító dagonyázásába.
– Francba – mormolja valaki, fekvőrendőr a csendben… a stadion megpillantásakor kitört első
lelkesedésük szófukarsággá csendesedett. Talán az időjárás hangolja le őket, ez a nagy tél eleji
homály, talán az előadás izgalma vagy csak a sima kimerültség, annak terhe, hogy tudják, sokat
követelnek ma tőlük. A Bravo különben nem nagyon bír hallgatni. A duma meg a rizsa inkább
fekszik nekik, de a befelé néző rettegés varázslata azzal ér véget, hogy egy nagy, gondosan írt,
házi készítésű táblát látnak az egyik útszéli oszlopon. ELÉG AZ ANÁLIS ERŐSZAKBÓL IRAKBAN!, áll a
táblán, és a felirat alá valaki odafirkálta: köcsögöknek mennyország. A Bravo üvölt.
 KÖZLEGÉNY A GYALOGSÁGNÁL

Két órával a kezdőrúgás előtt érkeznek, és mintha senki sem tudná, mihez kezdjen velük,
úgyhogy egyelőre leültetik őket a helyükre a negyvenyardos vonalnál, a hazai térfélnél, a hetedik
sorban. Sykes és Lodis azonnal vitatkozni kezd az ilyen totálisan beteg helyek kiskereskedelmi
értékén, meg hogy mennyiért árulnák az eBayn, 400, 600 dollárért, egyre feljebb srófolják, de
elemzésük nem más, mint légből kapott és vágyvezérelt gondolkodás. Elbaszott beszélgetést
folytatnak, és Billy megpróbál nem odafigyelni rá. A feljáró melletti helyen ül, Mango a balján,
és egy kicsit eldumálnak az előző estéről, meg hogy mennyivel istenibb itt lenni, mint még a
fülükből is homokot köpni a Vipera bázison. Az A-bort becenevű Hebert ül Mango másik
oldalán, aztán a Day becenevű Holliday, majd Lodis, alias Cum Load, Pant Load, vagy
egyszerűen csak Load, aztán Sykes, aki soha nem lesz más, mint Sucks, majd Koch, mint a
kokain eleje, ami miatt Crack vagy Crack öl! lesz belőle, különösen amikor guggol, és látszik egy
szelet a seggéből, aztán Dime törzsőrmester, mellette Albert üres helye, majd az a Mac őrnagy
nevű, végtelen rejtély. Mindenki azt mondja, hideg van, de Billy nem érzi. Az előrejelzés ónos
esőt ígér késő délutánra, és a stadion nyitott kupolája alól látják, hogy az időjárás a pokolba tart, a
felhőzet felborzolódik, mint egy óriási súrolószivacs. A félig üres lelátókon – korán van még –
egy padlófényező vagy egy ventilátor csendes bugása hallatszik.
– Load – vakkantja Dime törzsőrmester. – Milyen hosszú a futballpálya?
Lodis felhorkan; túl könnyű. Napjában legalább tízszer bizonyítania kell, hogy a meggyőződés
az igazi idióta fémjele.
– Száz yard, törzsőrmester.
– Rossz, húgyagyú. Billy, milyen hosszú a futballpálya?
– Százhúsz yard – válaszolja Billy, és megpróbál halk maradni, de Dime hangos üdvrivalgásra
serkenti a bravósokat.
Hohó, Billy, nyertél. Nem bírja, hogy Dime kedvezményekben meg dicséretekben részesíti,
méghozzá ilyen látványosan, mintha arra bátorítaná a bravósokat, hogy őt figyeljék. Mint egy
büntetés, hogy kié, arra Billy nem tud rájönni, de a kiképző agresszió Dime specialitása. NEM,
bömböli most Sykesnak, aki engedélyért könyörög, hogy köthessen néhány kisebb fogadást.
Mióta kimerültek a hitelkártyái a pornó miatt, Dime rövid pórázra fogta.
– Törzsőrmester, csak ötven dolcsi.
– Nem.
– Spóroltam…
– Nem.
– Minden centet elküldök a feleségemnek…
– Az rohadt jó lesz, de nem fogadsz.
– Kérem, törzsőrmester…
– Sucks, nem ittad meg a reggeli pofabe-italodat? – Azzal Dime átlép az előtte lévő ülésen, és
az üres sorban a Bravo elé oldalaz. – Urak, hogy vagytok? – kérdi, amikor a sor végére ér.
– Csak hűlök – mondja Mango.
– Ha még jobban lehűlsz, pálcikára teszünk, és eladunk mint mangójégkrémet. Lodis még
mindig azt mondja, hogy a futballpálya száz yard hosszú.
– Annyi! – kiált le Lodis a sorból. – Mióta számolják bele a célterületet is, he?
– Törzsőrmester – nyafogja Sykes –, kérem, csak most az egyszer…
 – Kuss! – röffen rá Dime, miközben a nyaka úgy fordul el, mintha önerőből akarná letekerni a
fejét, aztán a szeme Billyre villan, és tessék, ott a Nézés, Dime pillantásának összpontosított tüze
lesújt Billy csekélységére. Sokszor megtörtént ez mostanában, és Billyt kiborítja Dime szürke
szemének koncentrált nyugalma, mert a szélén ott kavarog az az őrült energia, mintha az ember
egy hurrikán központjában találná magát. – Billy.
– Törzsőrmester?
– Mit gondolsz a Hilary Swank-ügyről?
– Nem tudom, törzsőrmester. Elég furának tűnik, hogy egy nő pasit játszik.
– De Billy, nem hallottad még, hogy ma már a fura a normális? – Dime a meccsnap
energiájától zizeg, lengeti a karját, csípőjét rázza, mintha oldalazva cselezne. – De hátha lányként
játssza, hallottad Albertet. Átváltoztatnak csajjá, mit szólsz hozzá? Úgyhogy az emberek egész
életedben azt mondják majd: „Nézzétek, ott megy Billy Lynn. Hagyta, hogy lányt csináljanak
belőle abban a filmben.”
– Magát is szeretné eljátszani, törzsőrmester. Maga hagyná?
Dime somolyog.
– Megmondom, mi van. Ha hagyná, hogy pár hétig a pasija legyek, meg lehetne győzni.
Most igazából nevet az okosok és a magukat könnyen elunók huncut ártatlanságával. David
Dime törzsőrmester huszonnégy éves észak-karolinai, aki kimaradt az egyetemről, és a Wall
Street Journal, a New York Times, a Maxim, a Wired, a Harper’s, a Fortune meg a DicE
Magazine előfizetője, s ezeket mind olvassa is, ráadásul három-négy könyvet hetenként, főleg
használt történelmi és politikai tankönyveket, amelyeket az észvesztően dögös nővére küld neki
Chapel Hillből. Történetek terjednek arról, hogy golfösztöndíjjal ment az egyetemre, de ezt ő
cáfolja. Hogy menő quarterback volt a középiskolában, amiről azt állítja, hogy nem emlékszik rá,
bár egyszer előkerült egy labda a Vipera bázison, és Dime talán a pillanat hatása alatt, amikor a
nosztalgia felébresztett valamilyen régen szunnyadó izomemléket, eleresztett egy hatvanyardos,
csavart dobást, amely berepült Day feje fölött a gépjárműállásba. Van egy sebesülési érme meg
egy Bronzcsillaga Afganisztánból, és a többi törzsőrmester közt az a címkéje, hogy „Kurva
Liberális”, de a Bravóban az a rendkívüli, a csoda, ami csak fokozatosan vált nyilvánvalóvá Billy
előtt, hogy az osztagban nem egy, hanem két olyan, bizonyíthatóan szuper harcos van, aki
semmibe veszi az uralkodó hagyományokat. Amikor Cheney alelnök ellátogatott a Vipera
bázisra, hogy acélozza a harci szellemet, Dime és Shroom olyan émelyítő féktelenséggel
ujjongott, hogy még Tripp százados is érzékelte az ebben rejlő veszett gúnyt. Hu-húúú, ez az,
Dick! Babrálj ki velük. Gyerööönk! Hu-húúú, rúgjuk szét pár rongyfejű seggét! Az egész szakasz
röhögött meg vihogott, már-már összepisálta magát, végül a százados küldött egy cédulát Dime-
nak, amin az állt, hogy „most már kurvára vegyen vissza”, bár Cheney látszólag nagyon örült a
fogadtatásnak. Az emelvényen állva a procc khakijében, zsebre dugott kézzel, a NASÁ-s
anorákjában, megdicsérte a Vipera bázist a harci szelleméért, és biztató híreket mondott a
háborúról. Kétség sem fér hozzá, mondta. A legutóbbi hírszerzési jelentések, mondta. A harctéri
parancsnokaink, mondta, s mindezt azon a modulált, Cheney-féle tárcsahangon, amitől minden
olyan kurva észszerűen hangzik. Szóval mit is mondott? Hja, megvan. A felkelés a végét járja,
mondta.
– Albert! – kiáltja Dime. – Billy úgy gondolja, Hilary Swank fura.
– Várj. Nem. – Billy megfordul, és látja, hogy Albert jön lefelé a lépcsőn valami bódult,
nyugati parti lazasággal mosolyogva. – Én csak azt mondtam, azt hiszem, fura, hogy pasit akar
játszani.
– Hilaryvel semmi baj – mondja Albert szelíden. – Végül is az egyik legszebb hölgy
Hollywoodban. De ha belegondolsz, Billy… – A fiatal katona mindig meghökken, amikor Albert
a nevén szólítja; haver, szeretné ilyenkor mondani, nem kell ez, nem kell, hogy emlékezz a
nevemre. – …minden színésznek az a legnagyobb kihívás, hogy a másik nemet játssza. Nem
értem, különben miért érdekelné.
– Nem akarja, hogy egy csaj játssza őt – mondja Dime. – Retteg, nehogy az emberek azt
gondolják róla, hogy puhapöcs.
– Albert, ne figyelj arra, amit mond.
Albert kacag, és Billy egy pillanatra a Mikulásra, a másik vidám pocakosra gondol.
– Nyugi, fiúk. Messze van még, hogy emiatt aggódnotok kelljen.
Albert célja százezer dolcsi minden egyes bravós élettörténetért, plusz mindenféle titokzatos
díj, pont, százalék és más érthetetlen dolog, amelyek ügyében csak benne bízhatnak. Az elmúlt
két hétben hol csatlakozott, hol nem a Diadalmenet-hez, találkozott a Bravóval Washingtonban,
aztán eltűnt, majd újabb találkozó Denverben, aztán eltűnt, Phoenixben és el, s most itt, a túra
végén, Dallasban. Két héttel ezelőtt azt mondta, hálaadásra üzletet kötnek, és bár úgy tűnik, hogy
minden rendben zajlik, Billy valami kezdődő buzgalomcsökkenést érzékel, valami alig
érzékelhető küszködést Albert részéről, hogy az egészet kordában tartsa. A bravósok egyike sem
mondott még semmit, úgyhogy Billynek talán nincs igaza. Valószínűleg nincs igaza. Édes
Istenem, add, hogy ne legyen igazam. Ha csak egy kicsit gazdagabban tudna kijönni ebből,
minden pénzt valami nemesebb célra szánna. Amikor Billy csatlakozott a szakaszhoz Fort
Hoodban, Dime és Shroom heti huszonnégy órában elhordta szemétnek, banditának, bűnözőnek,
méghozzá nem valami barátságosan. Valamely okból fenekedtek rá, és mivel küszöbön állt a
harctéri küldetés, nem is beszélve arról, hogy még három és fél éve hátravolt a szerződéséből,
elcseszett dolog lett volna, ha nem vakarja le őket magáról. Szóval egy nap megint rászálltak,
amikor súlyzózott a tornateremben, és tessék, újra rázúdult az egész szarzsákos, seggfejes,
gengszteres szöveg. Billy kiment velük az előtérbe, és a tőle telhető legudvariasabban szólt
hozzájuk. Dime törzsőrmester, Breem őrmester, én nem vagyok se bűnöző, se szemét, se
gengszter, úgyhogy kérem, ne nevezzenek ilyen néven. Én csak egy olyan fickó vagyok, aki majd
belegebed, hogy hasznára legyen a szakaszának meg a századának.
Nem, mondta Shroom, maga egy kurva szemét bűnöző. Csak egy ilyen szemét verné ronccsá
valakinek a kocsiját.
Bassza meg, gondolta Billy, erről meg honnan tudnak?
– Attól függ, kinek a kocsiját – mondta.
Szóval kiét?
A nővérem vőlegényéét. Volt vőlegényéét.
Ez felkeltette a figyelmüket. Miféle kocsi volt?, kérdezte Dime.
Saab, mondta Billy. Kabrió, ötsebességes, könnyűfém felnik, három hónapos. Mostanra már
készen álltak, hogy végighallgassák, úgyhogy Billy beszélt nekik Kathrynről, a középső
nővéréről, a család sztárjáról, a gyönyörű szép, kedves és okos lányról, aki ösztöndíjat kapott a
Texasi Keresztény Egyetemre. Eddig rendben. Üzleti szak, diákszövetségi tag, minden
szemeszterben a legjobb jegyek. Szuper. Eljegyzi magát egy nála három évvel idősebb fickóval,
aki a mesterképzésen vesz részt, egy beszari puhapöccsel, aki túlságosan el van szállva magától,
de még így is rendben van nagyjából a dolog, bár Billy titkon utálja a fickót. Aztán egy esős
májusi reggelen, másodéves korának végén Kathryn kocsival munkába megy, van egy állása
recepciósként és tőzsdeügynök-tanoncként a Blinn Biztosítási Ügynökségnél, minden rendben,
csakhogy a Camp Bowie Boulevardon oldalba kapja egy száguldó Mercedes, feldobja a levegőbe
ez a hatalmas, sötét jármű, és ő minden másnál jobban emlékszik a forgó mozgás huff-huff-huff
hangjára, melyet mintha a halál angyalának csapkodó szárnya adna ki. Arra tért magához, hogy
hanyatt fekszik, és három ősz mexikói áll mellette, akik egy kartonpapírral próbálják védeni az
esőtől. Kathryn mindig sír, amikor ehhez a részhez ér. Egyszerűen nem tud úgy beszélni róla,
hogy össze ne törne, amikor a három emberről mesél, akik ott állnak elkerekedett szemmel és
rémülten, átázott ruhában, spanyolul suttogva, s olyan finoman tartják a kartonlapot, mint valami
áldozati felajánlást.
Még csak meg se köszöntem nekik, mondja majd Kathryn. Csak feküdtem ott, néztem rájuk,
beszélni se tudtam. Minden orvos azt mondta, valójában meg kellett volna halnia. Törött
medencecsont, törött láb, leszakadt lép, összeomlott tüdő és súlyos belső vérzés, aztán az arca és
háta bonyolult helyrevarrása, százhetven öltés a nyaka alatt, hatvanhárom fölötte. Meggyógyul,
mondja neki másnap a plasztikai sebész. Lehet, hogy pár év kell hozzá, de eljutunk odáig, én
folyton ezt csinálom. De a puhapöcs nem bírja kezelni a dolgot. A baleset után három héttel
elautózik Stovallba, és felbontja az eljegyzést, mire a szelíd Kathryn a képébe csapja a
jegygyűrűt, ahogy egy pókot vagy csigát csap le az ember, amikor az a kezén mászik. De Billy
úgy érzi, hogy itt erősebb reakció kell. Nővére, a család becsülete, mindez és még több is forog
kockán. Fort Worthbe autózik, megkeresi a puhapöcs Saabját a puhapöcs háza előtt, és hozzálát,
hogy az út közben vásárolt feszítővassal hulladékfémmé és alkatrésszé verje szét a mondott autót.
Megtisztító nyugalom szállta meg, amikor felmászott a kocsi tetejére, és felkészült, hogy az első
hatalmas csapást a szélvédőre mérje. El kell végeznie egy feladatot, ezt érezte abban a
pillanatban, és a fárasztó kamaszkor után, melyet a hatóságokkal való sok konfliktus és számos,
önmaga előidézte elbaszás jellemzett, eltökélte, hogy ezt most rendesen megcsinálja. Higgadtan
sújtott, igazi alapossággal és elszántsággal választotta ki a helyeket. A munka kellemes volt. Még
a riasztó vijjogása sem zavarta meg az összpontosítását. Már jó ideje úgy érezte, hogy valami
drasztikus dolognak kell történnie, és most itt volt.
Két hétre állt az érettségitől. Több értekezlet és hivatalos vacakolás után az iskola vezetése
úgy rendelkezett, hogy Billy megkapja a bizonyítványát, de csak postán. Nem fog felmenni a
színpadra, hogy a hagyományok szerint vegye át az oklevelét.
– Ezen nem fog részt venni – jelentette ki az iskolaigazgató az egyházi megbélyegzés
legsötétebb, legiszonyúbb hangsúlyával, és Billy azt hitte, hogy a torka szétrobban a visszafojtott
nevetéstől. Mintha nem baszna rá magasról! Húúúú, nem fogok részt venni? Húúúú, az
életemnek annyi!
Az ügyvédnek, aki megalkudott az iskola vezetésével, sokkal keményebben kellett küzdenie
azért, hogy megmentse a börtöntől. A Saabon végzett szemléltetés nem jelentett akkora
problémát, mint amekkorát az, hogy végigkergette a puhapöcsöt a parkolón. A feszítővassal.
– Nem akartam bántani – vallotta be Billy az ügyvédnek. – Csak látni akartam, ahogy
menekül. – Valójában Billy annyira nevetett, hogy a lábán is alig tudott megállni, nemhogy még
egy hihetőnek látszó üldözést is rendezzen.
Az államügyész beleegyezett, hogy szabálysértésre mérsékli a vádat, ha Billy belép a
hadseregbe, ami elég jó helynek tűnt ahhoz, hogy meghúzza magát, jobbnak a börtönnél, ahol
minden éjjel Prédikátor meg Motoros nevű fickók erőszakolnák meg. Így lett katona tizennyolc
évesen, közlegény a gyalogságnál, legkisebb a legkisebbek közt.
Szóval, hogy van a nővéred?, kérdezte Shroom, amikor ő a történet végére ért.
Jobban, mondta Billy. Azt mondják, meg fog gyógyulni.
Akkor is egy kurva bűnöző vagy, mondta Dime, de azután már nem baszogatták annyit.
 EZ JOBBÁRA A FEJBEN VAN,
DE TUDJUK GYÓGYÍTANI

Billy reméli, hogy Josh nemsokára hoz neki Advilt. Az öt Jack-és-kóla csak rontott a
másnaposságán, de most, hogy abbahagyta az ivást, még jobban fáj a feje. Dime és Albert a
lépcsőn áll, és Dime Shroom tegnapi temetéséről mesél, hogy aminek a legünnepélyesebb
szertartásnak kellett volna lennie, tisztelgésnek a szellem előtt a Taóból meg Allen Ginsberg
„Sutra Wichita örvényéből” című verséből vett idézetekkel és a helyi Varjú törzs egy vénjének
imáival, az olyan keresztény eszementek cirkuszává változott, akik kis csoportban álltak a
templom előtt, tábláikon az ISTEN GYŰLÖL BENNETEKET, THESSZ. 1,8 meg AZ AMERIKAI
KATONÁK A POKOLRA JUTNAK felirat, és az abortuszról, a halott csecsemőkről meg az Isten
átkától sújtott Amerikáról kántáltak.
Őrület, mondja Albert. Undorító. Felháborító.
– Hé, Albert – kiáltja oda Crack –, gondoskodj róla, hogy ez benne legyen a filmben.
Albert a fejét csóválja.
– Senki nem hinné el.
A Goodyear-léghajó nehézkesen jön-megy odafenn, hánykolódik, mint vitorlás hajó a
viharban. Az óriáskivetítőn videotisztelgés a néhai nagy „Puskagolyó” Bob Hayes előtt, és a felső
páholy szélén ott áll a Cowboys „örökös tagjainak” neve és száma. Staubach. Meredith. Dorsett.
Lilly. Ez tagadhatatlanul a legnagyobb szabású dolog, nincs ma a világon ennél nagyobb
sportesemény, és a Bravo pontosan ott van ennek a tajtékzó közepében. Két nap múlva bevetik
őket Irakban és hosszú, tizenegy hónapos turnusuk egyéb állomásain, de most még ott ülnek
mindennek az óvó méhében: az amerikai futballéban, a hálaadáséban, a televízióéban, vagy
nyolcféle rendőrségi és biztonsági személyzet körében, meg háromszázmillió jót akaró honfitárs
közt. Ahogy egy reszketeg, vén csóka mondta Clevelandben: „TI vagytok Amerika.”
Billy mindig hálás az embereknek ezekért az érzésekért, bár fogalma sincs, hogy mit
jelentenek. Most éppen arra gondol, talán ha hányna, jobban érezné magát. Szól Mangónak, hogy
elmegy pisilni, mire Mango körülpillant, hogy lássa, figyel-e Dime, aztán azt mormolja:
– Akarsz sört?
Hogy a fenébe ne.
Kettesével veszik a fokokat. Néhányan köszöntik őket a lelátóról, és Billy integet, de nem néz
fel. Keményen dolgozik. Valójában az életéért mászik, harcol annak az óriási, kongó, üres
stadionnak a vonzása ellen, amely úgy akarja beszippantani, mint a tengerbe visszaáramló
hullám. Az elmúlt két hétben azon kapta magát, hogy elbátortalanítják a hatalmas dolgok:
víztornyok, felhőkarcolók, függőhidak és hasonlók. Már attól is reszketett a térde, hogy
elautózott a Washington-emlékmű előtt, olyan magasztos érzelmet metszett ki az a szerkezet az
őt körülfogó lelketlen égből. Úgyhogy Billy leszegi a fejét, úgy összpontosít a haladásra, és amint
a csarnokba ér, jobban érzi magát. Megtalálják a helyet – ő pisil, elfojtja a hányingert –, aztán
sört vesznek a Papa John’snál. Tulajdonképpen egyenruhában nem ihatnának sört, de a hadsereg
mégis mit tehet, talán Irakba küld minket? A bravósok azért kólás pohárba kérik a sörüket, de
Billy, mielőtt inna, odaadja az övét Mangónak, és csinál ötven fekvőtámaszt ott, a csarnokban.
Nem bírja, hogy ennyire elpuhult. Az elmúlt két hétben csak repülőkön meg hotelszobákban
ültek, nem volt idő gyúrásra, nem lehetett tartani a kondit. A Bravo elpuhányosodása, ez történt
az elmúlt két hétben, úgyhogy most állottan és fonnyadtan térnek vissza a háborúba, s ennek
megfelelően a hatékonyságuk is csökken.
 Feje lüktet, amikor feláll, de egyébként jobban érzi magát.
– Fekvőtámasz, sörkísérő – mondja Mango.
– Eltaláltad.
– Gondolod, hogy vizezik a sört?
– Haver, csak kóstold meg.
– Azt állítják, nem, de érezni. Érzed, hogy nem az igazi.
Billy bólint.
– De akkor is isszuk.
– Akkor is.
Nekidőlnek a falnak, és isszák a sörüket, beérik a pillanat örömével, hogy nézhetik a tömeget.
A sokféle fajtával ez olyan, mint egy vándorlási jelenet egy természetfilmből, mindenféle forma,
kor, méret, szín és jövedelmi mutató, bár a jól táplált angolszászok a domináns népesség. Billy
frontkatonaként, aki értük harcol, folyton azon kapja magát, hogy rajtuk tűnődik. Mire
gondolnak? Mit akarnak? Tudják, hogy életben vannak? Mintha az emberi élet azt követelné
meg, hogy hosszan és közvetlenül ki legyen téve a halálnak.
– Mit gondolsz, mire gondolnak?
Mango habozik, aztán felvillantja széles prérifarkasmosolyát.
– Nagy dolgokra. Tudod, mint az Isten. Filozófia. Az élet értelme. – Nevetnek. – Á, haver,
csak nézz rájuk. A meccsre gondolnak, hogy a fiúk behozzák-e a pénzt vagy nem. Hogy hol
ülnek, szétáztatja-e a seggüket az eső. Mit fognak enni, mennyi idő van még a következő
fizetésig. Ilyen hülyeségekre.
Billy bólogat. Ez nagyjából igaznak tűnik. Nem kárhoztatja őket, amiért ilyen földhözragadt
gondolataik vannak, mégis, mégis… a háború miatt kicsit többre vágyik a jól táplált kérődzők
laza állkapcsánál és bamba tekinteténél. Ó, én népem, amerikai honfitársaim! Lássátok a világot a
próféta szemével! Gyakorlatilag mindenki Cowboys-öltözéket visel, kék csillagos lógóval ellátott
dzsekit és sapkát, bő mezt, kapucnis pulóvert, ezüst-kék sálat, csüngő fülönfüggőt vagy más
csapatfityegőt, némelyek kis Cowboys-sisakot festettek az arcukra. Billy megindítónak találja,
hogy milyen őszintén ragaszkodnak a csapatukhoz. A nőknek jobban megy a meccsnapi stílus,
mint a férfiaknak, akiken lóg a Cowboys-mez, és a gatyájuk lötyög a csizmájuk sarkánál, amitől
végzetesen rövidül az alakjuk, és úgy festenek, mint egy csapat lomha tizenkét éves.
Ó, én népem. A katonák a jól végzett munka tudatával felhörpintik a sörüket, és visszamennek
a helyükre. Billy mereven a lejáró lépcsőfokaira szegezi a tekintetét, nem néz a sok senkiházira,
aki a képére tapad. Kiakasztja az előtte látható hatalmas űr, az óriási, üres játéktér valamiféle
vákuumot teremt, és mintha minden nehézkedési erő visszafelé áramolna a felül tátongó éktelen
lyuk felé. Billy izzadságban fürödve ér a helyéhez. A bravósok közül egyesek SMS-eznek, mások
a pályát bámulják, megint mások rágógumiznak vagy bagólevet köpködnek papírpohárba. Aztán
Mango nem figyel, méreteset böfög, amiről ordít, hogy Sör!, és Dime úgy fordul oda, mint a vért
szimatoló cápa.
– Hol van Mac őrnagy? – kérdi Billy éberen. Durva elterelés, de működik. Dime a homlokát
ráncolja, néz jobbra-balra.
– Hol van Mac őrnagy? – vakkantja az osztagnak. A Bravo kollektív fejrázást végez, majd
kitör belőle a röhögés. Bruááááh! Mac őrnagy eltűnt.
– Billy! Mango! Keressétek meg Mac őrnagyot.
Megint fel a lépcsőn, Billy behúzza a nyakát attól a szörnyű tértől. A stadion hatalmas. Torz.
Az emberi lélek torzulása. Egyenesen a Papa John’shoz mennek, és vesznek még két sört. Ezúttal
kisebb csődület támad, amikor Billy a fekvőtámaszait nyomja; számolnak, és megéljenzik,
amikor készen van.
 – Még egyszer! – kiáltja valaki, de Billy megemeli a sörét tisztelgésképp, és iszik. Elindul
Mangóval.
– Ez könnyű lesz.
– Persze. Csak vagy nyolcvanezer ember van itt?
– Ha Mac őrnagy helyében volnál, hová mennél, és mikor mennél oda?
– Haver, lehet, hogy visszament az anyahajóra.
Nevetnek. Mac őrnagy alig beszél, ritkán eszik-iszik, és soha senki sem látta, hogy könnyítene
magán, amivel olyan spekulációkat váltott ki a bravósokból, hogy sajtós kísérőjük talán valami
újfajta ember, aki a pórusain át táplálkozik és ürít. Hála titokzatos csatornáinak, Dime
törzsőrmester megtudta, hogy a háború első napjaiban az őrnagy nem egyszer, hanem kétszer
robbant fel, ami súlyos, ám még közelebbről meghatározandó halláskárosodáshoz vezetett.
Egyelőre tájékoztatási parkolópályára került, amíg a sereg ki nem találja, hogy mihez kezdjen
vele. Az őrnagy finom arcmetszésű, hasított állú, egyenes gerincű példány, minden porcikájában
eszményi katonának látszik, ami megmagyarázhatja, miért lóg itt ennyi ideig, holott valójában
süket, mint az ágyú, arról nem is beszélve, hogy hajlamos áldozatul esni a teljes tudathasadásnak.
Amint bent van, már kint is. Szélütve. Elszállva. Utánam a vízözön, és tűnjön el mindenki. Dime
ezt úgy nevezi, hogy az őrnagy ezeryardos Prozac-nézése.
A Mac őrnagy utáni kutatás annak az egymillió értelmetlen feladatnak az egyike, ami a sereget
sereggé teszi, de Billy boldogabb, hogy ezt csinálhatja, mint hogy a seggén üljön, meg aztán
jólesik neki, hogy Mango ott van mellette, nemcsak azért, mert jó, ha a világban van az embernek
egy latinó pajtása, hanem a higgadt, bajtársi hangulat miatt is, ami a barátjából árad. Mango
sziklaszilárd háborúban, békében egyaránt. Kemény, mint a kő, sosem panaszkodik, nagy
súlyokat tud hurcolni a maga zömök, százhetven centis termetén, és fényképszerűen jegyzi meg a
számadatokat meg az időpontokat, például nemcsak az elnököket, de az alelnököket is fel tudja
sorolni, amivel gyorsan véget vet mindenféle törvénytelen-földönkívüli dumának. Billy
egyetlenegyszer látta a pajtását megtörni, de ez nem tűzharcban történt, nem is akkor, amikor
ágyúzták, rakétával lőtték, orvul célozták vagy út menti aknákkal tették próbára őket, sőt még
akkor sem, amikor kilőtték a harcjármű tornyából, és megkérdezte: „nem lóg valami a
fejemből?”. Sziklaszilárd, kivéve azt a napot, amikor egy bomba felrobbantotta a harmadik
szakasz ellenőrző pontját, és utána a Bravo kapta a feladatot, hogy lássák el az őrséget.
Mindenképpen cudar nap volt, de Mango csak akkor rogyott zokogva térdre, amikor
szétoszlottak, hogy megállapítsák a leszakított végtagok pontos számát.
De most sétálnak, és milyen szép lenne, ha puszta akaraterővel ki tudnának sétálni a
háborúból. Billy megnézi a mobilját, és van egy üzenete Kathryntől, a nővérétől, akinek fel van
szaggatva az arca. Hol vagy, érdeklődik, és ő válaszol: stadion. Aztán: mama aggódik, h
megfázol, mire ő: a gyerek cigizik, s a nővére visszaküld egy smileyt. Billy és Mango felhorkan,
valahányszor egy csinos nő megy el mellettük, bár mindenki úgy be van bugyolálva, hogy nem
sokat lehet látni belőle.
– Elhiszed, milyen csajok voltak este?
– Hihetetlen – bólint rá Billy. – Mindenki azt mondja, Dallasban vannak a legjobb
sztriptízbárok.
– Nem semmi. Mint az érzékszervi túlterhelés, haver, honnan jött ez a sok lány? Ahol voltunk,
nem az utolsó helyen, hanem az azelőttin, a ketrectáncosokkal…
– Vegas Starz.
– …Vegas Starz, megkérdeztem, a fenébe, kislány, miért dolgozol itt? Azok közül mindegyik
modell lehetne, úgy értem, igazi modell, nem csak sztripper.
Mangón őszinte aggodalom látszik, mintha egy kialakuló tragédiával szembesülne, amit nem
tud megakadályozni.
– Nem t’om – mondja Billy –, talán olcsó a tehetség. Túl sok a dögös lány erre.
– Tudod, hogy ez nem igaz.
Billy nevet, de egy általánosabb elképzelés ragadja meg a fiatal, eleven testekről, az emberi
hús piacáról meg a kereslet és kínálat állítólag kérlelhetetlen törvényeiről. Lehet, hogy a
társadalomnak tulajdonképpen nincs szüksége az emberre, de azért rendszerint mindenki
használható valamire.
– Talán azért vannak ott, mert akarják – mondja Billy, de most már csak beszél. – Hogy
találkozhassanak olyan remek, fiatal fickókkal, mint amilyenek mi vagyunk.
Mango elneveti magát.
– Nyilván. Nem a pénz miatt, haver. Bejövünk nekik.
Ezt mondta Sykes, amikor visszatért a privát fülkéből.
Tényleg bejöttem neki. Nem a pénz miatt volt. A Bravo Shroom délutáni temetésétől még
mindig sokkos állapotban civilbe öltözött a szállodában, majd azonnal elindult, hogy durván
berúgjon, és az este során valamikor mindannyiukat leszopták. A bejöttem neki lett az éjszaka
nagy vicce, de ma ez az emlék csak lehangolja Billyt. A tulajdon másnapossága, pszichéje körül a
hab, mint a fürdőkád lefolyójánál, ezek miatt úgy gondolja, a szopás önmagában szart se ér.
Illetve néha rendben van. Jó, általában isteni, amíg tart, de mostanában határozottan érzi az
igényt, hogy valami több is legyen az életében. Nem is annyira arról van szó, hogy tizenkilenc
éves, és gyakorlatilag szűz, hanem inkább valami nélkülözésről, amely mélyen ül a mellkasában,
ebben a zsírleszívott űrben, ahol a legjobb részének kéne lennie. Szüksége van egy nőre. Nem,
egy barátnőre, olyasvalakire, aki behatol testébe-lelkébe, és ő már két hete vár erre a barátnőre, a
behatolásra, két hete utazik a mi nagy országunkban, úgyhogy azt hihetné az ember, e sok
mérföld, város és kedvező sajtóbeszámoló, e sok szeretet és jóakarat, e sok mosolygó, éljenző
ember után mostanra már talált valakit.
Szóval vagy Amerika van elbaszva, vagy ő. Billy sajgó szívvel és abban a tudatban sétál a
csarnokban, hogy fogy az idő. Ma este tízkor jelentkeznek Fort Hoodban, holnap lesz a PAKOLD
ÖSSZE A CUCCOD nap, és holnapután megkezdődik a huszonhét órás repülésük, majd
visszatérnek a harctéri turnushoz. Billy kivételes csodának látja, hogy valaki még életben van
közülük. Elvesztették Shroomot meg Lake-et, csak ezt a kettőt, lehetne mondani, de tekintve,
hogy minden egyes bravós csak hajszál híján kerülte el a halált, a veszteség könnyen lehetne
százszázalékos is. A szeszélyes véletlenszerűség viseli meg az embert, az élet, a halál és a
rettenetes sebesülés közt néha csak annyi a különbség, hogy az ember lehajol-e megkötni a
cipőfűzőjét a kajáldába menet, a harmadik klotyót választja-e a negyedik helyett, vagy nem
jobbra, hanem balra fordítja-e a fejét. Véletlen. Mennyire meggyötri ez a hülyeség az ember
lelkét. Billy már akkor érzékelte ennek az igazán elbaszott és lélekölő voltát, amikor először
mentek ki a kerítésen túlra, és Shroom azt tanácsolta neki, hogy egymás elé helyezze a két lábát,
ne egymás mellé, mert így, ha egy házi készítésű bomba felrobban a Humvee alatt, Billy talán
csak az egyik lábát veszíti el, nem mind a kettőt. Miután néhány héten át így helyezte el a lábát,
kezét bedugta a golyóálló mellény alá, és mindig viselte a szemvédőt meg a többit, odament
Shroomhoz, és megkérdezte, miképp csinálja, hogy nem őrül meg. Shroom úgy bólogatott,
mintha ez rendkívül észszerű kérdés volna, aztán mesélt neki egy eszkimó sámánról, akiről
valahol olvasott, s aki állítólag csak ránéz az emberre, és tudja, melyik napon fog meghalni. De
nem hajlandó elárulni; ezt udvariatlanságnak tartja, beleavatkozásnak olyan dolgokba, amikhez
neki semmi köze. Ha már bizarr ügyekről van szó, mi?, kacagott Shroom. Belenézni annak az
öregnek a szemébe, és tudni, hogy tudja.
– Még csak találkozni se szeretnék azzal a fickóval – felelte Billy, de Shroom már megmondta
a magáét. Ha egy golyó eltalálja az embert, azt már kilőtték.
Billy észreveszi, hogy Mango nem szólalt meg az elmúlt öt percben, ebből tudja, hogy a
barátja is a háborún gondolkodik. Kísértést érez, hogy szóba hozza a témát, de mit is mondhat az
ember, ha nem mindent? Ha egyszer kinyitná a száját, még elhallgatni se lenne képes, bár végül
minden egy és ugyanazon dologra lyukad ki, vagyis hogy hogy a pokolba bírnak ki még tizenegy
hónapot.
– Eddig szerencséd volt, igaz?
Ezt Kathryn kérdezte Billytől a hátsó udvarban, sör mellett.
Azt hiszem, felelte ő.
– Akkor csak tartson ki a szerencséd.
Néha ilyen könnyűnek érződik, csak emlékezni rá, hogy szerencséje van. Billy ezen
gondolkodik, miközben a gyorsétkezdéket szemrevételezi, melyek a stadion előcsarnokát
szegélyezik, Taco Bell, Subway, Pizza Hut és Papa John’s, forró, tömör gőzfelhők tódulnak e
helyekről, és tényleg az amerikai konyha zsenijéről árulkodik az, hogy ezek szaga többé-kevésbé
ugyanolyan. Felötlik benne, hogy a Texas-stadion alapvetően szar hely. Hideg, rideg, huzatos,
koszos, nagy általánosságban minden varázsát birtokolja egy ipari raktárháznak, ahol emberek
pisilnek a sarkokban. Vizelet enyhe bűze járja át a helyet.
– Brutális – mondja Mango halk, csodálkozó hangon.
– Micsoda?
– Ez a sok ezer gringó, és sehol egy Mac őrnagy.
Billy felhorkan.
– Tudod, hogy soha nem találjuk meg azt a faszkalapot. Különben meg felnőtt ember,
úgyhogy azt se tudom, miért keressük.
– Ő tudja, hol van.
– Hiszed te.
Egymásra néznek és nevetnek.
– Menjünk vissza – mondja Billy.
– Menjünk – bólint rá Mango.
Előbb beugranak a Sbarróba, és vesznek két szelet pizzát, aztán ott állnak, és papírtányérról
falnak, örülnek, hogy egyelőre nem ismerték fel őket. Ha az ember bravós, akkor félig-meddig
hírességnek számít, ami időnként dicséretek és tömjénezés formájában sújt le rá. A gyűléseken
például, vagy plázákban való fellépéskor, s valahányszor a tévé vagy a rádió jelen van, az embert
egyszer csak csupa szeretetből megrohanják az átlag amerikaiak, akik alig várják, hogy
kimutassák a hálájukat, aztán máskor olyan, mintha láthatatlan lenne, az emberek közömbösen
keresztülnéznek rajta. Billy és Mango ott állnak, eszik a tűzforró pizzát, és tudják, hogy a
hírnevük nem az övék. Ezen is nevetniük kell, a környezetnek és a szerepnek ezen a hatalmas,
lebegő hologramján, amely mindenkit az orránál fogva vezet, köztük a Bravót is, de a Bravo tud
nevetni, és némiképp felsőbbrendűnek érzi magát, mert tudja, hogy felhasználják. Hát persze
hogy felhasználják, a manipuláció a lételemük, mert mi más lenne egy katona feladata, mint az,
hogy a magasabban állók parasztja legyen?
Viseld ezt, mondd azt, menj oda, lőj rájuk, aztán persze a végső és utolsó halj meg. Minden
bravósnak PhD-je van a kényszer művészetéből és tudományából. Billy és Mango befejezi a
pizzát, és elindulnak. Némi étellel a hasukban jóllakottnak érzik magukat, és pillanatnyi
szeszélyből betérnek a Cowboys boltjába, a helyi üzletek közül a legjobbikba azok közül,
amelyek a Cowboys mezeit és egyéb termékeit árulják. Az ajtóban a legfinomabb bőr szédítő
illata fogadja őket, meg egy fényesen kivilágított lottógép. A falakon elhelyezett lapos képernyős
tévék Aikman idejéből származó felvételeket játszanak. Billy és Mango egy kicsit kiütve lép be,
ki vannak éhezve valami vicces, kiskereskedelmi élményre, és a hely másodperceken belül
hangos nevetésre készteti őket. Nemcsak a magasabb árfekvésű mezek hosszú sorai, a finom
ékszerek, a gyűjtőknek készült bekeretezett és igazolással ellátott emléktárgyak, nem, hanem a
bámulatos elszántság, a tökös piaci kurázsi, hogy rányomják a Cowboys pecsétjét sakk-
készletekre, pirítóssütőkre, nagy teljesítményű jégkockakészítő gépekre, házi oxigénbárokra és
lézerirányzékú biliárddákókra. Haver, figyeld! Egy egész sor Cowboys-konyhafelszerelés. A két
bravós annyira lármás, hogy a vevők kezdik nagy ívben elkerülni őket. Ami Billyt és Mangót
illeti, ők a boltot múzeumnak látják, ezeket a dolgokat csak nézni lehet, de semmi olyan nincs
köztük, amit egy bravós megvenne, és ennek a megaláztatásától kicsit elmegy az eszük. Uniszex
frottírköntös, négyszáz dollár. Igazi mez, százötvenkilenc kilencvenöt. Kasmírpulóver, metszett
kristály karácsonyi díszek, Tony Lama cowboycsizmák korlátozott számban. Ahogy nő bennük a
szégyen meg a sértettség, a két bravós egymással is egyre gorombább lesz. Haver, figyeld, gáz az
a pilótadzseki. Csak hatszázhetvenkilenc dolcsi, haver.
– Bőr?
– Mi a faszt képzelsz, hát persze hogy bőr!
– Mer, haver, én nem hiszem. Szerintem műbőr.
– A faszt műbőr!
– Á-á, baromság. Csak mert egy kurva gettólakó vagy, és nem tudod megkülönböztetni a
műbőrtől…
Hirtelen már dulakodnak, kemény vállfogással akasztják össze a karjukat, és tántorognak, mint
két kocsmai részeg, morognak, szidják egymást, öklelnek, miközben úgy nevetnek, hogy alig
bírnak megállni a lábukon. Sapkájuk elrepül, amikor egymás fülét tépik. Fáj nekik, de egyre
hangosabban nevetnek, most már zihálnak, faszfej, szarzsák, geci, buzi, Mango csípős
felütésekkel támadja Billyt, Billy beleöklöz Mango hónaljába, és balra dőlő tengelyként
lezuhannak, mint fazekaskorong és edény gurulnak végig a padlón. Segíthetek?!, ordítja valaki,
aki eléjük ugrik, majd el tőlük. Uraim! Barátaim, fiúk, segíthetek? Halló!
Billy és Mango szétválik, kipirultan és nevetve kelnek fel. Az eladó – üzletvezető?,
középkorú, fehér bőrű fickó ritkuló hajjal – szintén nevet, de szemlátomást nehéznek találja a
helyzetet ezzel a két nyilvánvaló eszelőssel. Mindenki más, személyzet, vásárló – aki még nem
menekült el – jócskán hátrahúzódik.
– Ez itt bőr? – kérdi Billy, és fölemeli az egyik pilótadzseki ujját. – Mer ez a hülye azt mondja,
hogy műbőr.
– Nem, uram – feleli a vezető –, ez igazi bőr. – Kacag, tudja, hogy hülyéskednek vele, de mint
az idők kezdetétől fogva minden egyenes ember, akinek az a feladata, hogy rendet teremtsen a
beteg és nevetséges világban, zamatos beszámolóba kezd az eredeti báránybőrből készült,
anilindzsekiről, a különleges cserzésről, a festési eljárásokról és így tovább, nem is beszélve a
kabát elsőrendű minőségéről. Hűha, hűha, hűha, hallgatják végig a bravósok annak a
barlanglakónak az arckifejezésével, aki kukoricapattogtatást lát.
– Na látod, faszfej – üti meg Billy Mango vállát –, mondtam, hogy bőr.
– Mintha olyan sokat tudnál a divatról. Fogadjunk, még alsóneműt se viselsz…
Ütik egymást, dulakodni kezdenek, de a vezető öblös hé! kiáltása leállítja őket.
– Szóval, hmm. Sokat elad ezekből? – kérdi Billy az egyik dzsekit tapogatva.
– Ötöt-hatot egy meccsen. Amikor nyerünk, még többet is.
– A fenébe. A cuccai elég sokat hoznak a konyhára.
A vezető elmosolyodik.
– Azt hiszem, így is lehet fogalmazni.
A bravósok köszönetet mondanak neki, és távoznak.
 – Haver – mondja Mango, amikor kiérnek. – Hatszázhetvenkilenc dollár – mondja. – Billy –
folytatja aztán –, a francba. – És mást erről nem mondanak.

AZ EMBERI REAKCIÓ

– Tizenötmillió – mondja éppen Albert, amikor Billy és Mango visszaül a helyére. –

Tizenötmillió vagy a bevétel tizenöt százaléka, egy sztár ennyit keres, ha nagyon kapós. És
Hilary mostanában nagyon kapós. Az ügynöke nem fogja hagyni, hogy garancia nélkül elolvassa.
– Mit? – kérdi Sykes. Albert lassan arra fordítja a szemét, majd a fejét is.
– A forgatókönyvet, Kenneth.
– De nem azt mondtad, hogy nincs forgatókönyvünk?
– Az nincs, de van feldolgozásunk és van írónk. És most, hogy Hilaryt érdekli a dolog, úgy
fordíthatjuk, hogy tényleg neki szóljon.
– Imádom, amikor így beszél – mondja Dime.
– Nézzétek, nem a forgatókönyv a probléma, az, hogy elmeséljük a sztoritokat, elég meggyőző
lesz. A nehéz az lesz, hogy eljuttassuk ezt az átkozott dolgot a kezébe.
– Azt mondtad, ismered – mutat rá Crack.
– A fenébe, hát persze hogy ismerem! Az agyunkat is szétszívtuk néhány hónapja Jane Fonda
házában! De ez üzlet, fiúk, minden, amit olvas, át kell hogy menjen az ügynökén, az meg még
csak megérinteni se enged neki egy forgatókönyvet, ha nem jár vele egy stúdió kemény ajánlata.
Így Hilary tudja, hogy ha igent mond, akkor a stúdió horogra akadt. Őt már nem utasíthatja el.
– Szóval tényleg van egy stúdiónk? – kérdi Crack. Tudja, hogy ezt tudnia kéne, de az ügylet
körül minden annyira elvontnak látszik.
– Robert, nincs. Egy vagon érdeklődő van, de senki nem akar elköteleződni addig, amíg egy
sztár el nem kötelezi magát.
– De Swank addig nem fog, amíg ők se.
Albert elmosolyodik.
– Pontosan. – A bravósok elismerő sóhajt hallatnak. A paradoxon olyan tökéletes, olyannyira
modern módon körbeér, hogy mindenki megérti.
– Akkor ez el van baszva – mondja Crack.
– El – bólint rá Albert. – Teljesen.
– Akkor hogy csinálod? – kérdi A-bort.
– Úgy, hogy elkerülhetetlenné teszem. Istenverte természeti csapást csinálok belőle. Annyira
ráijesztek ezekre a fickókra azzal, hogy valaki majd megveszi, hogy el kell köteleződniük, ha
nem akarják, hogy szétmenjen a fejük.
– Emberek – jelenti ki Dime –, azt hiszem, most fogtam fel, mit csinál Albert.
Billy és Mango a sor végén ül, aztán jön Crack, Albert, Dime, Day, A-bort, Sykes és Lodis,
majd Mac őrnagy üres helye. Billy már észrevette, hogy Albert sosincs távol Dime-tól. Nem
mintha a Bravónak bizonyíték kellene arról, hogy milyen különleges a törzsőrmestere, de ez
mindenképp előjött Albertból és az ő Bravo-vezető iránti azonnali elragadtatásából. Billy úgy
gondolja, hogy Albert Dime irányában buzi, bár nem szexuális értelemben. Dime érdekli, Dime,
a személy, és Dime, a katona, a Dime-ság egész jelensége, amely rászabadult a prózai és
gyanútlan világra. Albert figyelmének panteonjában Dime az első, Holliday a messze lemaradt
második, és még ez is csak megközelítőleges, feltételes, kiegészítő érdeklődés, a Dime fehér
jangjának jármába fogott dayi fekete jin függvénye. Day nem méltóztatik észrevenni másodlagos
státuszát, például most sem, amikor Albert és Dime elmélyült beszélgetésbe elegyedik, miközben
Day az ülés támláján gubbasztva szemléli a pályát, mint valami afrikai király a trónjáról, amikor
éppen letekint az összes kis alattvaló kurvájára. Ami a Bravo többi tagját illeti, lehetnének akár
megannyi részvény, amelyek történetesen beszélnek, járnak, és egy csomó sört vedelnek.
– Dime az ingatlan – morogta Day Billynek az éjjel a sértett szókimondás ritka, részeg
pillanatában. – Ti meg csak az ingók vagytok.
És Shroom mi volt? Shroom meg Lake, ők is ingók voltak? A Bravo beszélgetései mostanában
jobbára a pénzről szólnak, pénzpénzpénz, mint valami bogár az agyban vagy egy csikorgó kerekét
forgató hörcsög, s e beszélgetések szédítő sebességgel tartanak a semmibe. Billy azonnal áttérne
más témákra, de nem tudja magával ragadni a társait. Rögeszmések, mintha a nagy zsoldnap
többet jelentene puszta vásárlóerőnél, mintha a bankban pihenő x összegű dollár megvédhetné az
ember seggét a háborúban. Érzi ennek spirituális logikáját, de neki az egyenlet fordítva működik:
aznap, amikor megkapja, amikor beváltja a pénzt, az lesz a napja, hogy hidegre teszik.
Ezért kifejezetten ellenségesen hallgatja a moziról folyó disputát. A Bravo kérdésekkel szórja
meg Albertet. Mi van Clooneyval? Mi van Oliver Stone-nal? Mi van azzal a fickóval, aki azt
mondta, hogy meg tudja szerezni Robert Downey Jr.-t? Aztán az Albert mögött ülő finomnak
látszó úr odahajol hozzá, és megkérdi tőle, hogy a filmiparban van-e.
Albert megdermed, és félrehajtja a fejét, mintha valami ritka és gyönyörű madár kiáltását
hallaná.
– Igen – feleli kedvesen. – Igen, a filmiparban vagyok.
– Rendező? Író?
– Producer – enged Albert.
– L. A.-ben?
– L. A.-ben – bólint rá Albert.
– Figyeljen – mondja a férfi. – Én ügyvéd vagyok. Fehérgalléros bűnözőket védek, és remek
ötletem van egy krimiforgatókönyvre. Szeretné hallani?
Albert azt mondja, boldogan, amennyiben az ügyvéd húsz vagy kevesebb másodpercben össze
tudja foglalni. Közben két tucat Cowboys-játékos jön ki a pályára, hogy bemelegítsen. Ez nem az
igazi bemelegítés, magyarázza Crack, aki egy évig játszott a főiskolán Délkelet-Alabamában,
hanem az előmelegítő bemelegítés azoknak a fiúknak, akiknek több izomlazítás kell. Billy
figyelmét nemsokára a Cowboys rúgójátékosa vonja magára, egy csapott vállú, holdvilágképű,
pocakos, gyér hajú fickó, amilyet az ember általában a szupermarket húsospultja mögött lát,
csakhogy ez a pasas az égbe tudja rúgni a labdát. Zumm, visszhangoznak a szottyos rúgások Billy
zsigereiben, amikor a labda meredek ívben elszáll, fel, fel, tovább, és még mindig felfelé, az
ember szeme megakad ott, ahol a labdának már lefelé kellene esnie, de az még mindig egyre
följebb kapaszkodik, mintha valami láthatatlan hajtómű indult volna be, amely egyenesen a
feneketlen kupola felé viszi. Billy megpróbálja megjelölni a legmagasabb pontot, ahol a labda
lebeg vagy himbálózik, s az valóban megáll egy pillanatra, mintha méregetné az esést, amely
most kezdődik, amikor az orra hanyag eleganciával átfordul, és van abban valami megadás,
valami hálás lemondás, amikor enged a gravitáció végzetének. Hét-nyolc rúgás után Billy úgy
érzi, hogy valamiféle belső párolgás, az öntudat hígulása vagy ellazulása veszi kezdetét benne.
Nyugalmat érez. Pihenteti az elméjét, hogy nézi a rúgót. A csúcspillanatok szerzik neki a
legnagyobb örömet, agyát mintha apró villámok bizsergetnék, amikor a labda megszimatolja az
örökkévalóság alsó régióit, s az üresfejű révület puha hastáját cirógatja, amíg íve csúcsán időzik.
Billy elképzeli, hogy Shroom most ott él a semleges derűlátás birodalmának polgáraként. Ez elég
gyermeteg és érzelgős gondolat, de miért ne, ha Shroomnak lennie kell valahol, miért ne ott
lenne? A Bravo már régen kapós ingóvá silányult, de Shroomot most már a marketing hosszú
karja sem éri el.
Zen dolog ez, nézni a rúgásokat, belemerülni az útjukba, mintha az ember aranyhalakat nézne,
amelyek egy díszmedencében úszkálnak. Billy boldogan nézné a rúgásokat egész délután,
csakhogy a mögötte ülő szurkolók ütögetni kezdik a hátát, és azt kiabálják, nézd!, nézd! Figyeld
az óriáskivetítőt! Amelynek képernyőjén ott tornyosul a nyolc bravós szó szerint életnagyságúnál
nagyobb méretben, plusz Albert, aki úgy mosolyog, mint egy büszke, újdonsült papa. Kisebb
tapsok csattannak fel itt-ott. A bravósok férfiasan hanyag pózt vesznek fel. Főképp megpróbálják,
hogy ne bámulják önmagukat a képernyőn, de Sykest annyira feldobja a pillanat, hogy dumálni
meg mutogatni kezd. A Bravo egy emberként mondja neki, hogy fogja be a pofáját, de egy
pillanat múlva a képernyő zászlólobogtató, bombarobbantó rajzfilmre vált, melyen a csillagos űr
tintafekete mélységeiből hirtelen hatalmas, fehér betűk száguldanak az előtérbe:
AMERIKA CSAPATA BÜSZKÉN TISZTELEG AZ AMERIKAI HŐSÖK ELŐTT
ez aztán eltűnik, helyet teremtve a második hullámnak:
A DALLAS COWBOYS

ÜDVÖZLI AZ AL-ANSAKAR-CSATORNA HŐSEIT!!!!!!!

DAVID DIME TÖRZSŐRMESTERT

KELLUM HOLLIDAY TÖRZSŐRMESTERT

LODIS BECKWITH TIZEDEST

BRIAN HEBERT TIZEDEST

ROBERT EARL KOCH TIZEDEST

WILLIAM LYNN TIZEDEST

MARCELLINO MONTOYA TIZEDEST

KENNETH SYKES TIZEDEST

A tapsnak, mintha energiát szívna be a stadion nyílásán, lassan nő az ereje és súlya. A lejárókon
az emberek megállnak és megfordulnak. A Bravo mögötti szurkolók felállnak, a lassított
mozgású állva ünneplés kényszere végigsöpör a szektorukon a gravitációval dacoló, hátrafelé
tartó hullámban. A kivetítő nemsokára átvált a Chevy furgon hiperaktív reklámjára, de már késő,
az emberek a Bravo felé tartanak, és ez ellen nem lehet semmit tenni, nincs menekvés. Billy
feláll, és felveszi az ilyen alkalmakhoz illő tartást, egyenes hát, súlypont középen, fiatal arcán
kimért, mégis udvarias kifejezés. Többé-kevésbé ösztönösen alkalmazza a stílust, az amerikai
férfi feszült, sztoikus tehetsége ez, amelyet film- és tévészínészek sok nemzedéke határozott meg,
s ez kényelmesen felruházza őt egy olyan létezéssel, amelyen nem kell túl sokat gondolkodnia.
Az ember mond néhány szót, időnként elmosolyodik. Hagyja, hogy a szeme kissé fáradtnak
tűnjön. Mindig szerény és kedves a nőkkel, a férfiakkal határozottan fog kezet, és a szemükbe
néz. Billy tudja, hogy jól fest, amikor ezt csinálja. Nyilván, mert az emberek bekajálják,
valójában elvesztik tőle egy kicsit az eszüket. De tényleg! Egyre nyomulnak, lökdösődnek-
könyökölnek, megragadják a karját és túl hangosan beszélnek, néha még szellentenek is, akkora
izgalomban vannak. Két sűrű hét nyilvánosság előtti szereplés után Billy még mindig ámul a
reakciókon, a nyers, remegő hangokon meg a féktelen beszédfordulatokon, a zagyvaságokon,
amelyek a látszólag kiegyensúlyozott polgárok szájából csordulnak elő. Nagyra becsüljük,
mondják, hangjuk lázas, mint a szerelmeseké. Néha egyenesen előrukkolnak vele: szeretjük
magukat. Annyira hálásak vagyunk. Öleljük és áldjuk magukat. Imádkozunk, reménykedünk,
becsüljük-tiszteljük-szeretjük-imádjuk, és tényleg, a beszéd során megélik a fennkölt szavakat, e
verbális cikornyákat, amelyek úgy szikráznak és csattognak Billy fülében, mint az elektromos
szúnyogcsapdába esett rovarok.

terrRr

I-rák

Ííííí-rakk

Szodma

szabaccság

szep tizenegy

szep tizenegy

szep tizenegy

hős

áldozat

leeeg-naaaagyoooobb áldozat

Bush

Oszáma

értékek

dé-mokk-rá-cja

Senki sem köpköd, senki nem nevezi csecsemőgyilkosnak. Ellenkezőleg, az emberek nem is
lehetnének ennél támogatóbbak és kedvesebbek, Billy e találkozásokat mégis furcsának,
ugyanakkor ijesztőnek is érzi. Van valami nyers az amerikai honfitársaiban, valami mohó,
elragadtatott, a legmélyebb szükségből fakadó lángolás. Úgy érzékeli, hogy mindannyian akarnak
valamit tőle, ezek a módos ügyvédek, fogorvosok, kertvárosi mamák és cégvezetők, mind a
nyálát csorgatja egy éppen csak felnőtt baka egyetlen darabjáért, aki évi 14 800 dollárt keres. E
felnőtt, gazdag emberek könyvelésében ő csupán aprópénzt jelent, amelyet elvesztenek, amikor
Billy közelébe lépnek. Remegnek. Görcsösen, büdösen lehelik ki a levegőt. Szemük kiguvad és
rezeg a pillanat hatása alatt, mert itt végül is tapinthatóan és személyesen a háború ölt testet,
amelyet megérinthetnek a sok hónap és év után, amikor csak olvastak róla, nézték a tévében,
hallgatták a rádióban a csapkodását és verdesését. Nehéz idők köszöntöttek Amerikára – hogyan
jutottunk idáig? Folyton csak félünk, és annyira szégyelljük magunkat, hogy félünk az
aggodalom és rettegés hosszú, sötét éjszakáin, a szóbeszédek és a kételyek napjain, a sodródás és
a lassan bénító szorongás éveiben. Az ember hallgatta, olvasta meg nézte, és annyira nyilvánvaló
volt, hogy mit kell tenni, hogy a mantra mentális rángatózása mindenkinek a második
természetévé vált, miközben a háború elhúzódott. Egyszerűen… küldjenek még több katonát.
Harcoljanak a katonák keményebben. Állig fegyverben előre a tűzben, teljes letámadás, és semmi
hadifogoly. Igaz is, nem kéne az irakiaknak hálát adniuk nekünk? Valakinek meg kell mondania
ezt nekik, úgyhogy megmondanák, kérem? Vagy talán szeretnék, ha visszatérne a diktátoruk? Ha
azt akarják, bombákat nekik. Több és nagyobb bombát. Mutassuk meg nekik Isten haragját, üssük
őket, amíg be nem hódolnak, és ha ez nem működik, akkor elő az atombombákkal, vigyük végig,
tisztítsuk meg a területet, töltsük meg új szívekkel és elmékkel, a nukleáris erő kifehéríti majd az
ország lelkét.
Az amerikaiak nap mint nap vívják a háborút tevékeny, itthoni életükben. Billy ezt tudja, mert
itt, az érintkezési ponton folyton érzi a szenvedélyt. Gyakran a szó szerinti érintésben is átárad
belé valami, amikor kezet ráznak, a felgyülemlett harci hév lendülete. Mert sokuknak ez a nagy
Pillanat: megpróbáltatásai az övék lesznek és vice versa, valamiféle misztikus erőátvitel zajlik
köztük, és ez abból ítélve, ahogy fulladoznak a szorításban, a legtöbbjüknek egyszerűen túl sok.
Tántorognak, nyelnek, agyfinganak és locsognak, kibuggyan belőlük mindaz, amit el akarnak
mondani, vagy soha nem voltak hozzá szavaik, hogy elmondják, úgyhogy a régi szokásokhoz
folyamodnak. Autogramot kérnek. Fényképezni akarnak a mobiljukkal. Újra meg újra köszönetet
mondanak egyre hevesebben, tudják, hogy jók, amikor köszönetet mondanak a katonáknak,
szemük csillog az önimádattól és jóságuknak e kézzelfogható bizonyítékától. Az egyik nő
könnyekre fakad, annyira megviseli a hálája. Egy másik megkérdezi, győzünk-e, és Billy azt
feleli, keményen küzdünk.
– Maga meg a bajtársai készítik elő az utat – mormolja egy férfi, és Billy jobbnak látja, ha
nem kérdezi meg, hová vezet az az út.
A következő ember rámutat Billy Ezüstcsillagára, szinte megérinti.
– Elég komoly vasáruja van – mondja rekedten, kemény, férfias szeretettel.
– Kösz – feleli Billy, bár ez sosem tűnik a legmegfelelőbb válasznak.
– Olvastam a Time cikkét – folytatja a férfi, és most már valóban megérinti az érmet, ami
csaknem olyan obszcén dolognak látszik, mintha lenyúlna és megsimogatná Billy tökét. – Legyen
rá büszke – mondja a férfi –, kiérdemelte.
Mire Billy harag nélkül azt gondolja: honnan tudja? Néhány nappal ezelőtt a helyi tévében
szerepelt, és a nagyokos, fecsegő riporter ezt kérdezte: milyen volt? Lőttek ránk, visszalőttünk.
Embereket öltünk, majdnem minket is megöltek. Barátaink és bajtársaink haltak meg a szemünk
előtt. Billy összefüggéstelen motyogásokat öklendezett, de miközben beszélt, egy másik vonalat
tárcsáztak a fejében, és egy idegen szólalt meg, aki kimondta az igazabb szavakat, amelyeket
Billy nem tudott kiejteni. Durva volt. Elbaszott szar volt. A világ legrosszabb abortuszának vére
meg lihegése volt, a kisjézus kiszarva apró, szottyos hurkákban.
 De Billy nem akarta a hőstettet, nem. A hőstett jött érte, és amitől úgy tart, mint egy
agytumortól, hogy a hőstett megint megtalálja. Épp akkortájt, amikor úgy gondolja, hogy már
nem tud tovább udvariaskodni, az utolsó jóakaró is elsodródik, és a Bravo tagjai elfoglalják a
helyüket. Aztán Josh bukkan föl, és megkérdi: hol van McLaurin őrnagy?
Dime lazán felel.
– Á, mondott valamit arról, hogy be kell vennie a gyógyszereit.
– A gyógy… – mondja Josh, de erőt vesz magán. – Fiiiijjjjjúúúúúk.
Josh maga a fiatal, vállalati Amerika képe. Magas, erős, jóképű, mint egy J. Crew-modell, orra
olyan egyenes és finom, mint az iránytű mutatója, fényes, fekete bozontja ragyog, amitől a
bravósok sörtehaja tudat alatt viszketni kezd. Már vitatkoztak róla egy keveset, hogy Josh meleg-
e, aztán arra jutottak, hogy nem, egyszerűen csak egy puhány, céges fiú.
– Az ő fajtáját nevezik metroszexuálisnak – mondta Sykes, mire mindenki egyetértett abban,
hogy Sykes meleg, mert ismer egy ilyen szót.
– Hát – mondja Josh –, gondolom, előkerül. Fiúk, ti szeretnétek valami ebédet?
– Mi a pomponlányokkal szeretnénk találkozni – mondja Crack.
– Ja – mondja A-bort –, de enni is akarunk.
– Oké, várjatok.
Josh az adó-vevőjén beszél. Az emberek miafasz-pillantásokat váltanak. A felmagasztalt
Cowboys-szervezés mintha improvizálna a Bravóval, a tervezés valahol a trehány és a szar-
semmi közt van. Az adó-vevős terefere pillanatnyi szünetében Billy közelebb hajol Joshhoz, és a
mindig éber Josh leguggol az ülése mellett.
– Advil – mondja Billy –, tudnál nekem szerezni egy kis…
– A francba – kiáltja Josh suttogva, majd a rendes hangján így szól: – Bocs. Bocs, bocs, bocs.
Biztosan megszerzem neked.
– Kösz.
– Még mindig másnapos vagy, haver? – kérdi Mango, de Billy csak a fejét rázza. Egy éjjel,
nyolc ember és négy sztriptízbár, egyiknek sincs igazi célja, csak az az üzleti szopás ott a végén,
s amikor ezekre gondol, agyon szeretné lőni magát. Mint egy fogorvosi kezelés, egy eltompult
vízvezeték-szerelés, az emlék, ahogy annak a lánynak a feje bólogatott az ölében. Rossz karma,
az biztos. Billy túllépte a karmaszámláját, a jónak és rossznak ezt a folyó egyenlegét, amelyről
Shroom azt mondta, hogy a végső igazság felé való nagy, kozmikus dőlés kifejeződése, szellemi
kikristályosodása. Billy a pályát fürkészi, de a rúgójátékos eltűnt. Tekintete a stadion felsőbb
régióit pásztázza, ahol a rúgások elérték csúcspontjukat, de ott csak a levegő van, pedig neki a
rúgások ívének pontos lenyomatára van szüksége ahhoz, hogy érezze a másik oldalon lebegő
Shroomot.
Shroom, Shroom, a Végzet Nagy Shroomja, aki megjósolta, hogy a csatatéren éri a halál.
Miután véget ér a bevetésük, és szabadságot kap, mondta, el akar menni egy ayahuasca-túrára
Peruba, „hogy lássam a Nagy Gyíkot – ahogy fogalmazta –, hacsak a hádzsík nem küldenek át
előbb”. Hacsak. Na, mi lesz. És aznap Shroom tudta. Hát nem ez volt a jelentése az utolsó
kézfogásuknak? Shroom akkor fordult meg a helyén, amikor elérték a szart, és Mango már tüzet
nyitott a géppuskával, amikor Shroom hátranyúlt, és megfogta Billy kezét.
– Végem – kiáltotta a zajban, amit Billy akkor úgy hallott, hogy „vége”, mert füle levágta a
furcsa ragot, hogy a szónak értelme legyen. Később visszakanyarodott a pillanathoz, és tudta,
hogy mi volt, a szót is meg Shroom tekintetét is a távolba tűnéssel, mintha egy kút fenekéről
nézett volna fel Billyre.
Ha Billy néhány másodpercnél hosszabban gondol erre, akkor szintetikus búgás indul a
fejében, mint valami hatalmasan zengő orgonamuzsika, nem az a beteg borjúbőgés, amit Shroom
temetésén játszottak, hanem fenséges akkordok viharfelhős tornyosulása, a dagály felszín alatti
morajlása, amint láthatatlanul hömpölyög az óceáni mélységben. Rohadtul kísérteties, nem
mintha harcolna ellene; a nagy hang talán a fejében dübögő Isten, vagy a lényegi igazság
valamilyen bonyolultan kódolt formája, esetleg mindkettő, de lehet, hogy ez a kettő egy és
ugyanaz, úgyhogy ezt tegyétek bele a kurva filmetekbe, ha bírjátok. Jó barátok voltak?, kérdezte
az Ardmore Daily Star riportere.
– Igen – felelte Billy –, jó barátok voltunk.
Sokat gondol rá?
– Igen – felelte Billy –, sokat gondolok rá.
Mondjuk mindennap. Minden órában. Nem, pár percenként. Tulajdonképpen tíz
másodpercenként. Nem, inkább olyan, mint a retináján valami lenyomat, ami mindig ott van,
Shroom elevenen és éberen, aztán holtan, elevenen, holtan, elevenen, holtan, arca örökösen
váltakozik. Látta, ahogy a füstösök bevonszolják Shroomot a magas fűbe, és azt gondolta, jaj,
bassza meg, vagy talán csak bassza meg, ennyire terjedt ki Billy gondolkodása, miközben
feltápászkodott a hasáról, és menekülőre fogta. A legfurább azonban, hogy amikor felállt,
megőrizte érzékelését arról, mi lesz ebből pontosan, és olyan éles volt előtte a kép, hogy
elszabadított valami kettős tudatot, amely máig itt van vele. A csatáról maradt emlékei jobbára
izzó, vöröses foltok, de az előjelként fellépő emlék éles és tiszta. Azon tűnődik, vajon e radikális
dolgokban részt vevő minden katona belepillant-e futólag a nagyon határozott jövőbe, megvan-e
bennük e teleszkópos belelátás időbe és térbe, amely átjárja az indítékait annak, amit tesznek.
Akik élnek, azokban talán. Lehet, hogy azt hiszik, látnak, de akiknek nem sikerül, azok tévedtek.
Csak akik életben maradnak, azok érezhetik látnoknak és okosnak magukat, bár most felötlik
benne, hogy Shroom is ugyanilyen tisztán látott, csak ellenkező eredménnyel.
Ajjaj, Shroom. Mintha túl sok mindenen kellene egyszerre gondolkozni, a filmügyeken, az
interjúkon, meg hogy mit jelent az érdemérem viselése, plusz a mindezek mögött rejlő kemény
dolgon, az al-Ansakar-csatorna partján vívott harcuk legfontosabb és kifürkészhetetlen tényein.
Nem nyugodt az elméd. Nem vagy beteg, de nem vagy nagyon jól sem. Van valami halvány
érzete a levegőben függésnek vagy a veszedelmes befejezetlenségnek, mintha az ember élete
előreiramodna, és neki időre lenne szüksége ahhoz, hogy visszahívja és kitöltse. Ez helyesnek
tűnik, az időprobléma e megragadása, itt az a lehetséges négyzet, amelyre az ember építkezhet,
csakhogy Josh kiadja a jelszót, ebéd!, és ők felállnak. Kisebb sziklaomlásszerű éljenzés harsan a
lelátón, és Sykes, a seggfej úgy int a tömegnek, mintha az egész csak róla szólna. Josh bátran a
lépcsőre vezeti őket, majd hosszú, vesződséges kapaszkodás következik fölfelé, vánszorgás
libasorban, mint azok a szegény, halálra ítélt faszok a Titanic végén, akik a tenger meg az ég
szörnyű űrébe igyekeznek. Ha az ember csak egy pillanatra lazít, elvész, így aztán stratégia kell:
ne lazíts. Amint elérik a csarnokot, Billy jobban érzi magát. Josh felvezeti őket egy spirális
emelkedőn, ahol a szél feszes, csavaros örvényekbe fullad, szemetet meg port kavargat kis, dúló-
fúló rohamokban. A Bravo valamiféleképp összeolvad, amikor az emberek megállnak, kiabálnak,
szájat tátanak vagy vigyorognak beállítódásuknak meg személyiségüknek megfelelően, s a Bravo
udvariasan és kérlelhetetlenül áthatol ezen az egészen, megállíthatatlan, előremozgó ékként, míg
egy spanyol nyelvű rádióállomás stábja el nem ragadja Mangót egy interjúra, mire az a sok jó
energia megy a süllyesztőbe. Az emberek összegyűlnek. A levegő megnyirkosodik a vágytól.
Szavakat akarnak. Érintkezést akarnak. Képeket és autogramokat akarnak. Az amerikaiak
hihetetlenül udvariasak mindaddig, amíg megkapják, amit akarnak. Billy háttal a korlátnak azon
kapja magát, hogy egy jómódúnak látszó abilene-i házaspárral áll szemben, mögöttük felnőtt fiuk
és menyük. A fiatalok mintha zavarban lennének az öregek lelkesedésétől, nem mintha azok nem
fütyülnének rájuk.
 – Nem tudtam abbahagyni! – kiáltja a nő Billynek. – Pont olyan volt, mint a szép tizenegy,
nem tudtam levenni a szemem azokról a gépekről, ahogy becsapódnak a tornyokba, egyszerűen
nem tudtam, Bobnak kellett elrángatnia onnan. – Bob, a férj, a magas, görnyedt úr a halványkék
szemével, az olyan ember nyugalmával bólint, aki már megtanulta, mennyit engedjen
nagyfeszültségű feleségének. – Ugyanez volt magukkal, amikor a Fox News sugározni kezdte azt
a videót, én csak leültem, és órákig nem mozdultam. Annyira büszke voltam, annyira… – evickél
az önkifejezés mocsarában – … büszke – ismétli –, mintha, Istennek hála, végre helyreállt volna
az igazság.
– Olyan volt, mint egy film – tódítja a menye, aki átveszi a lelkesedést.
– Tényleg. Egyre csak azt kellett mondogatnom magamban, ez igazi, ezek igazi amerikai
katonák, akik a szabadságunkért harcolnak, ez nem film. Jaj, Istenem, annyira boldog voltam
aznap, mindennél jobban megkönnyebbültem, mintha végre megfizetnénk nekik a szép
tizenegyért. És – hallgat el az asszony, hogy levegőt vegyen – maga melyik?
Billy udvariasan bemutatkozik, és annyiban hagyja a dolgot, a nő pedig, mintha érzékelné a
kérdés kényes voltát, nem erősködik. Inkább a menyével együtt belekezd a hazafias érzelmek
prózai duettjébe, ők százszázalékosan támogatják Busht, hogy háborúba küldje a katonákat, mert
a védekezés szszszsz a népek közt szszszsz nagggyon-fonts szszszsz szszszsz szszszsz, a hölgy
folyton Billyhez hajol, és a karját tapogatja, ami kisebbfajta szomatikus transzba kergeti Billyt, s
így kényelmesen bénultnak érzi magát, amikor koponyája fedele kinyílik, és agya szabadon
kiúszik a fagyos levegőbe

terrRr
arc a terrRr ellen
duplán fzessenek
büszke, annyira büszke
és
imáááááá
mi
imádkozunk és
reménykedünk és
áldjuk és
dicsérjük

akitől minden dolog

lesújt
HÓÓÓÓ BRAVO
PAKOLD ÖSSZE A CUCCOD!

A koruktól és az életben elfoglalt helyüktől függetlenül Billy nem tudja másnak tekinteni
amerikai honfitársait, mint gyerekeknek. Vakmerők, büszkék és magabiztosak, ahogy a túl sok
önbecsüléssel megáldott okos gyermekek, és nincs annyi előadás, amennyi felvilágosíthatná őket
arról, hogy a háború mennyire a tiszta bűn felé hajlik. Szánja őket, megveti őket, imádja őket,
gyűlöli őket, ezeket a gyerekeket. Ezeket a fiúkat és lányokat. Ezeket a totyogókat, ezeket a
csecsemőket. Az amerikai gyerekeket, akiknek el kell menniük valahová, hogy felnőjenek és
néha meghaljanak.
– Haver, az a nő ott hátul – mondja Crack, amikor megint mennek –, az a szőke a
kiskölykökkel. Amikor a férje lefényképezett minket, a nő tökre odadörgölte a seggét a
dákómhoz.
– Hülyeség.
– Nem hazudok! Mint az enyv, haver, egyenest odaragadt a seggével. Még öt másodperc, és
elmegyek, kutya legyek, ha nem.
– Hazudik – mondja Mango.
– Esküszöm az Istenre! Aztán mondom neki, hé, adja meg az e-mail-címét, írjunk, amíg vissza
nem kell mennem Irakba, ő meg mintha nem is tudná, miről beszélek. Ribanc.
Mango tétovázik, de Billy azt gondolja, valószínűleg igaz – a nők eszeveszett hülyeségeket
tudnak csinálni az egyenruha közelében. Lemarad pár lépéssel, és megnézi a mobilját. Rick
lelkész újabb bibliai idézetet küldött:

Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten;

ő alkotott minket és nem magunk…

A fickó fáradhatatlan, használtautó-kereskedő báránybőrben. Billy törli az SMS-t, s azon tűnődik,

balszerencsét hoz-e, ha ilyet csinál egy prédikátorral, még ha az semmirekellő is.
– Nem fázik? – kérdi egy arra járó nő, mire Billy elmosolyodik, és megrázza a fejét, nem,
asszonyom. Tényleg nem fázik, és nem irigyli a rajongóktól a pazar bundájukat, a
pufidzsekijüket, az ujjatlan kesztyűjüket meg a nindzsamaszkjukat. Sokan viselnek bundát, ez
most a divat. Mac őrnagy hirtelen mellette sétál.
– McLaurin őrnagy úr!
Az őrnagy kába pillantást vet rá. Billynek eszébe jut, hogy fölemelje a hangját.
– AGGÓDTUNK ÖNÉRT, ŐRNAGY ÚR! NEM TUDTUK, HOVÁ TŰNT!
Az őrnagy a homlokát ráncolja.
– Látja, hogy életben vagyok, katona, eddig is itt voltam. Szedje ki azt a pókhálót a szeméből.
Billy helybenhagyóan és felfogva, hogy az őrnagy a maga fejében eddig is itt volt, morran
egyet, mert csak ez számít: értettem, őrnagy úr! Billy egyre idegesebb, és feszeng, izeg-mozog,
mint egy vizslakölyök, miközben az őrnagy mellett lépeget és borongva szemléli a cipőjét.
Próbáld meg, te bolond, mondja magában Billy. Mikor lesz jobb alkalmad ennél? Szüksége van
arra a tudásra, ami Mac őrnagynak talán megvan, arra a tudásra és útmutatásra, hogy miképp
kezelje a halált, a fájdalmat, a lélek sorsát, ha semmi mást, azt az eszközt keresi, amellyel szóba
öntheti az ilyen ügyeket úgy, hogy ne bassza el a nagyon is valóságos hatalmukat. Amikor az
emberek megkérdik, hogy imádkozik-e, hogy vallásos-e, részesül-e a megváltásban, vagy
keresztény-e, Billy mindig igennel válaszol, részben mert ezzel boldoggá teszi őket, részben
pedig mert úgy érzi, hogy nagyjából ez az igazság, bár valószínűleg nem úgy, ahogy ők
gondolják. Azt szeretné mondani, hogy ő megéli, ha nem is a keresztény hit teljes tágasságát és
mélységét, de a leglényegét minden bizonnyal. A titkot, az áhítatot, azt az óriási szomorúságot és
fájdalmat. Ó, én népem. Érezte, ahogy Shroom lelke halála pillanatában elhagyta a testét, vakító
csattanással, mint amikor egy nagyfeszültségű vezeték kisül, s ettől Billyben kiégett és ködbe
borult minden áramkör, mintha egy nehézsúlyú mosott volna be neki, aki tudja, hogyan kell ütni.
Valamiféle sokk, az volt. Néha azt hiszi, még mindig cseng a füle.
A lélek valóságos, megfogható dolog, Billy ezt most már tudja. Már két hete járja ezt a mi
nagy nemzetünket abban a meggyőződéses hitben, hogy előbb-utóbb találkozik valakivel, aki el
tudja magyarázni az ő tapasztalatát, vagy legalább elemzi és megfelelő keretbe helyezi a kérdést.
Ott volt Rick lelkész, akit egy gyenge pillanatában a bizalmába avatott, de a lelkészről kiderült,
hogy saját énjébe merült pióca. Dime túl közel van ehhez, és Billynek különben is nagyobb
szüksége lenne egy stabil felnőttre. Egy darabig azt hitte, hogy Albert lehet az, a nagy
tapasztalatú és lenyűgöző műveltségű ember, aki mintha oly sok mindenről annyi mindent tudna,
és a napot is le tudja dumálni az égről, meg vissza, de Billy mostanában lemondott róla. Nem
arról van szó, hogy Albertból hiányzik az együttérzés – bár néha olyan hűvösen néz az emberre,
mintha ő lenne a következő falat a hamburgeréből –, inkább az irónia, amellyel minden oldalt
szemlél, köztük a sajátját is. Albert önmagában bölcs, mint nyilván minden nagyvilági ember, de
ez a megrögzött nagyvilágisága pontosan azt korlátozza, amire Billynek a legnagyobb szüksége
van.
Ami miatt Mac őrnagy maradt a legjobb elérhető jelölt, Mac őrnagy, a szfinx, a zombi, az alig
megszólaló és sosem pisáló kísértet, a fickó, aki mintha durván hatvan százalékig lenne ott az idő
negyven százalékában. Ez a Mac őrnagy. Így hát Billy rendkívül frusztráltan halad a tiszt mellett
a csarnokban. Tudni szeretné, mi történt aznap Rámalláhban. Elveszített embereket aznap az
őrnagy? Barátait? Nézte, ahogy meghalnak? Billy rettentő szükségét érzi, hogy kapcsolódjon,
szív a szívhez, férfi a férfihoz, harcos a harcoshoz, vágyik arra a nyers és nélkülözhetetlen
bölcsességre, mégis alig bír csevegni a tisztekkel, s még kevésbé tudja megfejteni az őrnagy
ürességének kódját, hogy eljusson valami személyeshez és igazihoz. Hogyan kellene megtörnie a
jeget? HÉ, ŐRNAGY, EZT KAPJA KI, CSAPOLT HEINEKENT MÉRNEK! Úgy érzi, elillan
az esélye, amikor Josh végigvezeti őket egy oldalfolyosón egy lezárt területen lévő
mozgólépcsőhöz. Két kabátos, nyakkendős, tagbaszakadt, bizonytalan biztonsági őr vet egy
pillantást a Bravo irataira, és továbbengedi őket.
– Haver, a mennybe vezető lépcső! – kiáltja Sykes, miközben a mozgólépcső felviszi őket, és
úgy vihog, mintha valami baromi szellemeset mondott volna. Billy, aki egy tiszteletteljes lépéssel
az őrnagy mögött áll, úgy dönt, hogy reménytelen a dolog. Nincs hozzá mersze és nincs hozzá
dumája, plusz ott van még az őrnagy erőtlensége meg az ehhez társuló érzés, hogy bizonyos
dolgokat nem szabad kocsmai hangerővel megbeszélni. Halál, fájdalom, a lélek sorsa, ezek
könyörögnek azért, hogy a józan komolyság hangján tárgyalják meg őket, az ember nem
üvöltözhet oda-vissza ezekről a dolgokról úgy, hogy el is jusson valahová.
Úgyhogy nem mond semmit, nem mintha az őrnagy ezt észrevenné. A mozgólépcsőről
kilépnek a „Kék Csillagnak” nevezett szintre, és Josh egy lifthez vezeti őket, amelyen ez áll:
LEZÁRT TERÜLET – BELÉPÉS CSAK A STADION KLUB TAGJAINAK. Lehúz egy kártyát
a kis elektronikus kütyün, és mindenki belép. Két jól öltözött pár utazik velük felfelé, elég idősek
ahhoz, hogy bármelyik bravós szülei is lehetnének, de a pénz jó tíz évet leszed róluk. Senki nem
ismer senkit. Az ajtó becsukódik, ettől fölerősödik a nők parfümének illata, harsány citrus, mint
citromfáké a hőségben. A lift épp fékezni kezd, amikor a szükség megkorgatja Billy beleit, előre
jelezve egy hatalmas análböffentést. Ő minden erejével szorítja és tartja. Szinte észrevehetetlen
remegés fut át a bravósokon; többen megdermednek, egyik lábukról a másikra állnak, kinyitják és
bezárják öklüket. Jaj, Istenem, kérlek, Istenem, ne itt, ne most. Csikorgatják a fogukat, és
egyenesen előremerednek. Mi az a zárt terekben, ami oly megbízhatóan felizgatja a harcosok alsó
traktusát?
Dime a vezetésre született ember acélosságával szólal meg.
– Urak. – Szünetet tart. – Még csak ne is gondoljatok rá.
 AMITŐL A SOK EGGYÉ VÁLHAT

Sykes a pazar svédasztalt egyfolytában „villásreggelinek” nevezi, mintha ettől ő valami

metroszexuális csődörré válna, míg végül Dime megmondja neki, hogy fogja be, ez itt ebéd, hé,
vagy hálaadásnapi vacsora, ha egészen pontos akar lenni, és valóban, fényképtökélyű, tobzódó
tálalással állnak szemben, nem kevesebb mint húszméternyi hagyományos és újfajta ünnepi
fogással, amelyek úgy ragyognak, mint egy reklám a vasárnapi mellékletben. Billy megragad egy
tiszta tányért a kupacból, és arra gondol, hogy talán rosszul lesz. Ez egyszerűen túl sok a
másnaposságára, az ehető anyagnak e halmai, szeletei, rétegei, hegyei és dombjai, amelyek
véderődítmények bonyolult rendszerére emlékeztetnek, s e dologiságtól, a kínálat e valódi
molekuláris sűrűségétől megtántorodik. Támolyogva áll ott egy pillanatig – vajon veszít? –, aztán
a gyomra megerősíti a primer szükségletet, és megkordul.
– Tömjétek tele magatokat, fiúk – mondja Dime. – Aztán megbeszéljük, hogy élnek a
kisemberek.
Ebből a szósz- meg bútorviaszszagból nyilvánvaló, hogy ez a vidéki klubtagok meccsnapi
törzshelye. Az ember csak azért tíz dolcsit fizet, hogy beléphessen az ajtón, aztán negyven dollárt
adóval meg felszolgálási díjjal – a hősöknek grátisz, mondja Josh, mire a Bravo azt feleli, király
–, bár a „klubon” nincs sok néznivaló, zegzugos, alacsony mennyezetű hely, egyik végében
bárpult, a másikon a pályára néző, hatalmas ablakok. A fény idegtépő palettája a keményeknek
meg a lágyaknak, az odafenti világítást agyonveri az óriási ablakokon beeső harsány, ezüstös
ragyogás, a vizuális tónusok és mélységek úgy váltakoznak állandóan, hogy a kuncsaftok szeme
sohasem szokik hozzá rendesen. A szőnyeg iszapszénszürke, a bútorok kopott, álfőúri,
burgundivörös műbőre és vörösesbarna fája az 1970-es évek Holiday Innjeit idézi. Szemlátomást
mindent a lehető legolcsóbban akartak megúszni, épp csak annyit fektettek bele, hogy ne
fenyegessen rebellió.
Billy megérti, milyen szar állapotba kerül a helytől, a depresszió beleeszi magát a zsigereibe,
de arra gondol, ez talán csak allergiás reakció a gazdagokra. Abban a pillanatban, ahogy belépett,
megfeszült, és érezte a pénz szagát. Azonnal ki akart fordulni innen. Be akart húzni valakinek. A
gazdagok minden különösebb ok nélkül felidegesítik, egyszerűen ez a helyzet, és ahogy ott állt a
vendéghelyen a kudzuzöld egyenruhájában, körülbelül annyira érezte odavalónak magát, mint
egy gatyájába vizelő piás. De… meglepetés! Ahogy a Bravo ott állt arra várva, hogy leültessék
őket, a Stadion Klub tagjai egy emberként felálltak, és tekintélyes tapsban törtek ki. Több
milliomos is odalépett, hogy kezet rázzon velük, a helyiség végében pedig néhány hazafi,
hangjukból ítélve részegen, kásás lelátói éljenzésbe fogott. A klubvezető, vékony, kenetteljes
fickó, aki egy kocsmában kuncsaftokat felhajtó temetkezési vállalkozó édeskés modorában
beszélt, maga vezette oda őket az asztalukhoz, és bizonyos értelemben ez még rosszabb volt,
mert ez a sok nagy hatalmú ember mind őket nézte. Billy úgy érezte, hogy megroggyan a térde,
és hadonászni kezdett, de a Dime-ra vetett pillantás megnyugtatta. Kihúzott hát, előrenéző
tekintet, fej hat fokkal fölemelve, mintha a méltóság egy kupica volna, amelyet az ember az állán
egyensúlyoz – utánozta a Dime-féle tartást, és azonnal minden helyrezökkent.
Tettesd, míg teheted, emlékezteti magát. Így élte túl eddig a hadsereget.
Josh gondoskodik róla, hogy kiszolgálják és leültessék őket, aztán bejelenti, hogy rövid időre
távoznia kell.
– Haver, enned kell – mondja A-bort. – Egyre soványabb vagy, ahogy ott állsz.
 Josh nevet.
– Nem lesz baj.
– Mikor találkozunk a pomponlányokkal? – érdeklődik Holliday.
– Nemsokára – feleli Josh Crack fölött, aki azt mondja, a pokolba azzal, hozzák a Destiny’s
Childot, valami minőségi „arcost” akar Beyoncéval.
– Csinálnak nekünk öltáncot? – erősködik Day.
Josh habozik.
– Megkérdezem – feleli tökéletes pléhpofával, és mindenki hümmög.
Josh. Jaaaaassssshhhhh. Josh rendben van ahhoz képest, hogy puhány. Nagy, kerek asztalhoz
ültetik őket az ablak mellett, ahonnan pompás kilátás nyílik a pályára, amelyen pillanatnyilag
nem sok minden történik. Dime engedélyez egy Heinekent az ebédhez, egyet, mondja, és Mac
őrnagyra pillant, aki bólint. Billy igyekezett, hogy Dime és Albert mellé üljön, mert bármit
mondanak, azt ő hallani akarja. Tudja, hogy nem tud eleget. Alapvetően semmit sem tud,
legalábbis semmit, amit tudni érdemes, s életében e pillanatban az érdemesség mértéke azt a
tudást jelenti, ami lecsendesíti elméjét és csillapítja lelkét. Ezért fontosnak tartja, hogy Dime
mellé üljön, és ahol Dime ül, az az asztalfő. Albert Dime jobbján, aztán A-bort, Day, Lodis,
Crack, Sykes, Mac őrnagy, Mango és végül a kört bezárva Billy. Mi lenne, ha Shroomnak meg
Lake-nek is csinálnának helyet? Ez a csoportos étkezéseken az ő külön lelki szertartása, amelyet
ima helyett végez. Másik szertartás: sose lépj át egy küszöböt bal lábbal. És a többi: fentről lefelé
igazítsd meg a fegyverzeted, ne kezdj mondatot W-vel, hat órával a bevetés előtt már ne
maszturbálj. Ragaszkodott ezekhez és a talizmánokhoz a csatorna napján is, ezért talán mit sem
számít, hogy éjjel a dallasi W hotelben aludtak, vagy hogy abban a szállodában van egy drága
klub, amit – milyen kurvára hátborzongató – Kísértetbárnak neveznek. Mennyi ómen, mennyi jel
és előjel. A véletlenszerűség teszi ezt az ember fejével, hogy oroszrulett-életet él a nap minden
percében. Aknák hullanak az égből vaktában. Rakéták, bombák, házi készítésű robbanóeszközök,
mind találomra. Egyszer Billy éjszakai őrségben volt, és az orrnyerge mellett kis pukkanást
érzett, amit – erre jött rá, miközben hátratántorodott – egy olyan lövedék idézett elő, amely
elsuhantában átlépte a hangsebességet. Centik. Még annyi sem. Törtrészek, atomok, és mindez
véletlenszerűen, akár a vizeldénél áll az ember egyik vagy másik percben, akár másodpercekre
meglép kajálni, akár a priccsén balra gurul, és nem jobbra, akár oszlopba fejlődik, ami durva.
Eleinte az élen haladó Humveet trafálták el, aztán átváltottak a másodikra, majd volt egy lutri a
kettes, hármas és négyes közt, aztán visszatértek az elsőre, és még csak ne is beszéljünk arról a
végeérhetetlen, agyrohasztó vitáról, hogy milyen esélyei vannak az embernek a járműben az
egyes üléseken, bármely napon lehetséges akármi akárhol.
– Egy kilőtt akna elől ki lehet térni – mondta néhány nappal ezelőtt egy riporternek. Nem akart
egy ilyen terhes és bizalmas tényt felfedni, s olcsónak érezte magát, mintha egy szégyenletes
családi titkot fecsegne ki, de csak kibuggyant belőle, egy kilőtt akna elől ki lehet térni, az az
átkozott, őrült dolog bénán repül az ember felé, mint valami olcsó mexikói petárda,
tttttthhhhhhpppppfffffftttt-VÚÚÚM! Azt akarta, azt próbálta mondani, hogy ez nem hazugság,
néha tényleg lassított mozgással történik, végső soron csak azt akarta kifejezni, hogy milyen
furcsa és valószerűtlen tud lenni a tulajdon élete. Mostanában arra gondol, hogy megérinthette
volna, ahogy elszáll mellette, eltéríthette volna a semmibe, mint egy léggömböt, ahelyett, hogy
pusztán csak kitért előle, s az elsüvítve mellette akkora kibaszott zűrt csinált ott hátul. Ami most
történik, az közel sem annyira valóságos, mint az volt, csak eszi az ételt, fogja a villát, fölemeli a
poharat, manapság a világ legvalóságosabb dolgai a fejében zajlanak. Például Lake. „Lake”, csak
ennyi kell, hogy elinduljon ez a sivár kis film, éjjeli felvétel mondjuk a sápadt holdfényben fürdő
földútról, tücskök ciripelnek, kutyák ugatnak halkan a távolban, a közeli csatorna lassan csobog
és bugyborékol. Szóval ott a földút egy csendes éjszakán, aztán egy lassú, pásztázó felvétel,
amely letér az útról, és megállapodik valamin, ami a magas fűben van. Egy láb. Két láb. Lake
lába. Békés. Azok a tücskök, a sápadt holdfény, a mormogó csatorna. Mintha hosszú álomból
ébredne, a láb mocorogni kezd. Először bizonytalanul, aztán a kedvesen zavarba ejtett ártatlanság
gyermeki mozgásával, de végül talpra áll, megrázza magát, és Lake többi részének a keresésére
indul. Lehetne egy Disney-film is két házi kedvencről, akiket tévedésből otthagytak, mert a két
láb ugyanolyan bátor, mint azok, ugyanolyan bizakodó és hű, honnan tudnák, hogy már az
elejétől fogva át vannak cseszve, mert Lake hatezer mérfölddel meg egy óceánnal arrébb van?
Nem mintha ezek étkezéshez illő gondolatok lennének, de ha egyszer a kis filmek elindulnak az
ember fejében…
– Billy! – vakkantja Dime. – Rám tehénkedsz.
– Nem, törzsőrmester. Csak a desszertre gondolok.
– Előre gondolkodik, derék fiú. Az istenit, jól kiképeztem őket.
– Enni aztán tudnak – jegyzi meg Albert. – Hé, fiúk, lassíthattok. Nem szalad el az étel.
– Ez buli – feleli Dime. – Ha távol tartod a kezed-lábad a szájuktól, nem esik bajod.
Albert nevet. Ő csak vegyes salátát és szódavizet fogyaszt, meg egy tequila-koktélt, amihez
alig ért hozzá.
– Hiányozni fogtok, fiúk – mondja. – Élmény volt megismerni ilyen remek fiatalembereket.
– Gyere velünk – mondja Crack.
– Aha, gyere Irakba – noszogatja A-bort. – Jókat röhögünk majd.
– Nem – tiltakozik Holliday. – Albert itt marad, és gazdaggá tesz minket, nem igaz, Albert?
– Ez a terv – feleli Albert hangsúlyos szelídséggel, és itt van, gondolja Billy, itt van ebben a
mondatvégi lágy hajtásban, az én és az igyekezet szinte észrevétlen lanyhulásában, ami jelzi a
tökéletes profi rangsorolását. – Csak útban lennék – mondja Albert –, plusz én igencsak
klasszikusan pacifista alak vagyok. Figyeljetek, az egyetlen oka, hogy a jogra mentem, az volt,
hogy kimaradjak Vietnamból, és hadd mondjam el, fiúk, ha a halasztásom nem jön össze, én már
aznap este a Kanadába tartó buszon ülök.
– Az a hatvanas években volt – jegyzi meg Crack.
– A hatvanas években, pontosan, amikor nem akartunk mást, csak egy csomó füvet szívni és
megdugni egy csomó csajt. Vietnam, hogy mi van? Minek akarnám szétlövetni a seggem valami
büdös rizsföldön csak azért, hogy Nixonnak legyen még négy éve? Bassza meg, és nem én
voltam az egyetlen, aki ezt érezte. Az összes mai háborús uszító, aki kivonta magát a vietnami
szolgálatból, nézzétek, én lennék az utolsó a világon, aki vádolnám őket ezért. Bush, Cheney,
Rove, azok a fickók mind azt csinálták, amit mindenki más, és én ott voltam velük nyuszin, mint
mindenki. Az én problémám most az, hogy milyen kemények és buzgók, az a sok támadjunk-
duma, szóval Jézusom, egy kis alázatot, emberek. Pontosan úgy kéne vigyázniuk a fiatal
életetekre, mint ahogy a magukéra vigyáztak.
– Albert – mondja Mango –, neked indulnod kéne valamiért. Az elnöki posztért.
Albert nevet.
– Inkább meghalok. De kösz a gondolatot.
A producer szemlátomást jól érzi magát, mosolygó, atyáskodó lénye nem annyira belesüpped
a székbe, mint inkább teljesen birtokába veszi, olyan kényelmesen támasztja meg magát a
gravitáció lefelé húzó erejével szemben, mint Jabba, a hutt a méretére készített trónján.
– Mi a faszért hív minket? – kérdezte Crack, amikor Albert megkereste őket, és egy gyors
internetes kutakodás megerősítette, hogy ő az, akinek mondja magát, a veterán hollywoodi
producer, akinek van három legjobb filmes Oscarja a hetvenes és a nyolcvanas évekből, plusz az
a megtiszteltetése, hogy ő hozta össze a Fodie mosodája és vasaldája című filmet, amely a
legnagyobb veszteséggel járt a Warner Bros. történetében.
– Az volt annak az évnek az Ishtar-ja – mondogatta nevetve, úgy viselve a bukást, mint egy
becsületrendet, mert csak egy első osztályú tud megcsinálni egy ilyen legendás bukást, és
különben is, a harmadik Oscar pár évvel később jött, úgyhogy helyreállt a renoméja. A pálya
közepén kapott alkotói szabadságot ő választotta. A paradigma változásban volt, a stúdiók
elmozdultak a hosszú távú produceri üzletektől, plusz ő éppen akkor házasodott harmadszor, és
az új családdal foglalkozott. Megvolt a pénze, amire szüksége volt, és úgy döntött, egy időre
visszavonul, de most, három évvel később alig várta, hogy megint részt vegyen a játékban. Hála a
régi barátainak, kapott egy irodát az MGM telephelyén, titkárnővel és asszisztenssel, akiket a
stúdió biztosított. – Tetszik, ahol most vagyok – mondta a Bravónak az első találkozáskor. –
Nincs költség, nincs nyomás. Megint úgy érzem magam, mint kölyökkoromban, azt csinálok,
amit akarok.
És ha az ő dögös, fiatal felesége (a Bravo ezt is kiguglizta) dühös, mert a férje nincs otthon
hálaadáskor, hát akkor is rendes lány. Megérti, hogy milyen nehézségekkel jár a férje munkája.
Albert érdeklődve figyeli, ahogy több klubtag is megáll, hogy lerója tiszteletét. A férfiak magukat
jól bíró öregemberekként, a kisvárosok sikeres bankelnökeihez méltó külsővel és ezüstös hajjal,
napbarnítottak, kisportolt hatvanévesek, akik még mindig állják a hőséget a teniszpályán.
Feleségeik lényegesen, de nem bántóan fiatalabbak, mind szőkék, mindannyian a plasztikai
sebészet önfejlesztő vonásait viselik. Büszkék vagyunk, mondják a férfiak, miközben körbejárnak
és kezeket ráznak. Hálásak vagyunk meg vagyunk tisztelve. Őrzők. Szabadság. Fanatikusok.
TerrRr. A feleségek háttérbe húzódnak, hagyják a férjeket tiszteletet adni, halványan és
szomorkásan mosolyognak, a vágynak nyoma sem látszik rajtuk.
Jó étvágyat, mondják a férfiak távoztukban, a szigorú, mégis behízelgő fehér kesztyűs
pincérek modorában.
– Tényleg szeretnek benneteket, fiúk – jegyzi meg Albert, miután a csoport továbbmegy.
Crack felhorkan.
– Ha annyira szeretnek minket, mi lenne, ha a feleségek…
– Fogd be – vakkantja Dime, mire Crack befogja.
– Szóval mindenki szeret benneteket, fiúk, feketék, fehérek, gazdagok, szegények, homokosok,
heterók, mindenki. Ti, fiúk, a huszonegyedik század esélyegyenlőségi hősei vagytok. Nézzétek,
én vagyok olyan cinikus, mint bárki, de a ti sztoritok tényleg megérintette ezt az országot. Amit
Irakban csináltatok, hogy szembeszálltatok néhány nagyon sötét alakkal, és seggbe rúgtátok őket.
Ezt még egy magamfajta pacifista is értékeli.
– Hetet kaptam el – mondja Sykes, aki mindig ezt mondja. – Hetet biztos. De azt hiszem, több
is volt.
– Figyeljetek – mondja Albert –, amit a Bravo aznap tett, amit ti, fiúk, tapasztaltatok, az egy
másfajta valóság. Az olyanok, mint én, akik sosem harcoltunk, hála Istennek, semmiképp nem
tudhatjuk, min mentetek keresztül, és azt hiszem, ezért utasítanak el minket a stúdiók. Hogy azok
az emberek micsoda buborékban élnek! Az a legnagyobb tragédia az életükben, ha az ázsiai
manikűrösük kivesz egy nap szabadságot. Hogy azok az emberek ítéljék meg a ti tapasztalataitok
érvényességét, az egyszerűen rossz dolog, sőt még a rossznál is több: erkölcsi pornó. Nem
képesek felfogni, fiúk, amit csináltatok.
– Akkor mondd el nekik – szólal meg Crack.
– Aha, mondd el – csatlakozik A-bort, és a Bravo spontán kántálásba kezd, mondd el, mondd
el, mondd el, mint a békakórus vagy az imádkozó szerzetesek. A közelben ülő klubtagok
mosolyognak és nevetnek, mintha az egész egy jókedvű főiskolai tréfa volna. A kántálás
ugyanolyan hirtelen marad abba, ahogy elkezdődött.
 – Mondd meg Hilarynek, hogy mondja el nekik – javasolja Dime.
– Próbálom, pajtás. Sok mozgó alkatrész van ebben a buliban. – Zümmög a mobilja, és először
ezt mondja bele: – Hilary hivatalosan érdeklődik. – Aztán: – Persze. A szerephez testi erő kell, és
neki van testi ereje. Plusz patrióta. Tényleg meg akarja csinálni. – Szünet. – Úgy tudom,
tizenötmillió. – Szünet. – Hogy lesz-e benne politika? – Albert a Bravo kedvéért forgatja a
szemét. – Larry, tudod, mit mondott von Clausewitz, hogy a háború egyszerűen a politika
folytatása más eszközökkel. – Szünet. – Nem, te tapló, nem A háború művészete. A német fickó,
a porosz. – Csend. – A seggemet olvastad te, nem A háború művészeté-t. Talán az iskolásoknak
lebutított verziót. Azt el tudom hinni, hogy a zanzát olvastad. – Albert szeme szikrázik, miközben
hallgat. Nagyon hallgat. Szája ráng, szőrös ujjai a térítőt babrálják. – Mondd, Larry, hogy lehet
erről a háborúról úgy filmet csinálni, hogy ne legyen politikus? Videojátékot akarsz, arról
beszélünk?
A bravósok egymásra pillantanak. Elég jól csinálja, ezt gondolják.
– Oké, nézd, mit szólsz ehhez, ami a politikát illeti? Ezek a fiúk hősök, úgy van? Amerikaiak,
úgy van? Egyértelműen a jó oldalon állnak, és egyértelműen szuperek voltak, na most mikor
történt ilyen utoljára ebben az országban? Ez a politika, Lar, az egész arról szól, hogy megint jól
érezzük magunkat, ha Amerikára gondolunk. Képzeld el a Rocky-t meg A szakasz-t együtt, és a
megfelelő vágányon vagy. – Szünet. Szemforgatás. Aha, aha, aha. – Figyelj, most éppen a
Cowboys-meccsen vagyunk, és én mondom, ilyet még sose láttam. Egy lépést se tudnak úgy
tenni, hogy rájuk ne vetné magát a tömeg, olyan, mint a Beatlesszel annak idején. Az emberek
zsigerből reagálnak ezekre a fiúkra.
A bravósok egymásra néznek. Az a bámulatos, hogy amit mond, abból egy csomó minden
igaz.
– Figyelj, beszélj Bobbal. Neki jelenleg jól jönne egy kasszasiker, és én ezt istenverte
ezüsttálcán kínálom neki. – Csend. – Jézusom. – Újabb csend. – Bassza meg, hálaadás van.
Egyszerűen hidd el nekem, hogy Hilaryt érdekli a dolog. Örülni fogsz, hogy elhitted.
– Problémák? – kérdi Dime, amikor Albert kinyomja.
– Nem. Minden rendben. – Albert iszik egy kortyot a koktélból, és összerázkódik. – Csak
annyi, hogy mostanában könyvelők vezetik a stúdiókat. Törpék Maseratival, kisemberek, akikre
túl nagy az öltöny. Minden reggel meg kell guglizniuk magukat, csak hogy eszükbe jusson, kik is
ők.
– Nem azt mondtad, hogy Oliver Stone elment Namba? – kérdi Sykes.
– De, azt mondtam, Kenneth. De azt nem említettem volna, hogy elmebeteg? És ő különben se
tudja hozni a pénzt. Nézzétek, ha ki kell állnom a sarokra, hogy megcsináljam ezt a filmet, akkor
ki fogok állni, annyira hiszek bennetek, srácok.
Senki sem tudja, mit jelent ez pontosan, de a svédasztal csábítja őket. Amikor odamennek
újabb adagokért – csak Dime, Albert és Mac őrnagy nem mozdul –, hosszú sor áll előttük, de
amint az emberek észreveszik a Bravót, félreállnak és előretessékelik a katonákat. A Bravo
eleinte elutasítja ezt, ami vidám méltatlankodást vált ki. Gyerünk!, erősködnek az emberek
színlelt korholással. Menjetek oda, gyerünk! Bólogatnak és nevetgélnek, amikor a Bravo ellépdel
mellettük, felvidítja őket e remek, keménykötésű, széles vállú, kitűnő modorú amerikai fiúk
látványa, akik mindent meg tudnak enni, ami a szemük elé kerül. Mindenki boldog. Ez nagy
Pillanat. A véleményt kifejtették, a feltevések beigazolódtak, és most valamennyien távozhatnak
és élvezhetik a napot. Billy másnaposságát csillapította a kalóriák támadása, és ebben a második
menetben megint megcsodálja a pompás ételeket, a pulyka porhanyós húsát az aranyszínű kéreg
alatt, a tálban sült zöldségek friss, nyirkos szövetét, a töltelék fényűző halmait, a hat különböző
fajta tört és egész krumplit, köztük egy egzotikus, bíborszínű változatot is, amely a nemes penész
különösen finom állagával bír. Itt, az igazi Amerika istenáldotta birodalmában az ember civilizált
ételeket eszik és civilizált kupacokat rak le, zárt helyen, békében, olyan vécékben, amelyeket víz
öblít, abban a barátságos, illő meghittségben, amelyet Isten akart, szemben a barbár sivatag
határtalan terével, ahol a természet úgy harapdálja az ember seggét, mint egy pitbullkölyök.
Úgyhogy talán, ötlik fel Billyben, ez a civilizáció lényege, gyönyörű ételeket enni és illedelmes
kupacokat rakni, mely esetben ő ezt támogatja, mert a másikkal már torkig van.
Miközben visszamennek az asztalhoz, vihogni kezdenek. Nincs oka, csak másnaposak, és az
ételtől megjött a jókedvük, de amikor odaérnek, Dime azt mondja nekik, kurvára üljenek le és
fogják be, mert ő nem vacakol. Valami történt. Mi történt? Nemsokára megtudják, hogy a Grazer
és Howard producer-igazgatói csapata azt üzente, szeretné megcsinálni a Bravo-filmet, a
Universal Studios szóban már el is kötelezte magát, de csak azzal a feltétellel, hogy a történetet
átteszik a második világháborúba. Egyelőre a Bravo csak annyit tud, hogy Dime hirtelen hisztis
lett, mint egy menstruáló nő, miközben Albert úgy folytatja, mintha minden klappolna, és
higgadtan pötyögtet be egy üzenetet a BlackBerryjébe.
– A lélek mestere – mondta Shroom Dime-ról, miután az őrmester egy délelőtt java részét
azzal töltötte, hogy szívatta Billyt, amiért az éjjellátóját a Humveeban hagyta éjszakára.
Fekvőtámasz, felülés, terhelés homokzsákkal, hat halálos kör a negyvenfokos hőségben a
támaszpont körül, ami nagyjából hat kilométernek felel meg. – Sose tudod kiszámítani, úgyhogy
meg se próbáld – tanácsolta Shroom.
– Ez egy seggfej – mondta Billy.
– Az hát. És ettől csak még jobban szereted.
– Baszd meg. Utálom a rohadékot.
Shroom nevetett, de ő nevethetett, együtt szolgált Dime-mal Afganisztánban, és ő volt az
egyetlen bravós, akit Dime sohasem szívatott. Ez a beszélgetés annak az álcahálónak az
árnyékában zajlott, amelyet Shroom szerelt fel a konténere elé, ahová szabad óráiban kiült
dohányozni, olvasni és a dolgok természetéről merengeni a terepszínű tábori székébe, amelyet
Kuvaitban vásárolt. Billyt megnyugtatja, amikor így gondol rá, mezítláb, ing nélkül, cigarettával
a kezében és könyvvel az ölében: Lassan le a Gangeszen. Keményen benne volt az egész
misztikus, etnobotanikai buliban, még úgy is nézett ki, mint egy óriási varázsgomba, húsos,
csapott vállú, pigmenthiányos fehér ember, alapvetően lamantinos testfelépítéssel, mégis
rendkívüli kékgalléros erővel. Fél kézzel fogta a géppuskát, mint egy pisztolyt, úgy vitte a
húszkilós rizses zsákokat, mintha babzsákok volnának. Másnaponta leborotválta a fejét, e
meglepően finom golyóbist, amely két számmal kisebbnek tűnt a testéhez képest. Hőségben
örvénylő lávalámpa-foltok gyúltak az arcán, és nem annyira izzadt, mint inkább kiválasztott
magából valami olajos anyagot, amely úgy borította a testét, mint az állott savanyúság lévén
képződött réteg.
– Ha emberek élnének a holdon – mondogatta Dime –, mind úgy néznének ki, mint Shroom.
Shroom mondta el Billynek, hogy Dime apja nagy hatalmú bíró Észak-Karolinában.
– Dime is money – mondta. – De nem akarja, hogy az emberek tudják. És tudod, hogy ez mit
jelent.
Nem, mondta Billy. Mit jelent?
– Azt, hogy régi a családja.
Ők voltak a furcsa párok legfurcsábbika, a jóképű Dime, aki a tökfilkó Shroommal
haverkodott, és úgy tűnt, többet tudnak egymásról, mint amennyit normális környezetben
egészségesnek tartanának. Dime időről időre célzott Shroom rettenetes gyermekkorára, amely
igazi hősköltemény volt kemény ütésekkel, köztük munkavégzés egy egyházi lelencházban, vagy
ahogy Dime nevezte – és Shroomnak erre soha a szeme se rebbent –, az Anális Megváltó Baptista
Otthonban, az oklahomai Coortsheggben. Billy feltételezte, hogy onnan ered Shroom lenyűgöző
bibliaismerete, valamint sok szentenciózus kijelentése, mint például: „Jézus nem teherautó volt”,
és „mindannyian Isten töltött kekszei vagyunk, akár tetszik, akár nem”. Shroom világában a tégla
„agyagpiskóta” volt, a fa „égi cserje”, a fronton harcoló gyalogos „vágónyúl”, a háború
menetéről szóló médiaközlemény pedig olyan, mintha „a sírköved mellett hazudoznának”.
Korábban Billy, amikor még nem vett részt igazi bevetésen, megkérdezte tőle, milyen tűzharcban
lenni. Shroom egy pillanatig gondolkodott.
– Semmihez sem hasonlítható, kivéve talán azt, hogy az embert angyalok erőszakolják meg. –
Az osztag minden tagjának azt mondta, „szeretlek”, mielőtt elindultak, őszintén mondta, nem
viccelt, nem játszotta a nagyokost és a keresztény szentfazekat sem, csak kurtán kijelentette,
mintha mindenki lelkén megigazítaná a biztonsági övét. Aztán a többi bravós is mondogatni
kezdte, de eleinte félszegen, sírós, kétségbeesett hangon bökték ki, hogy „szeretlek, haver”, mint
az a pöcs a Budweiser-reklámban, ám ahogy szaporodtak a bevetések, és minden kiruccanás
egyre jobban összerántotta a végbélizmokat, már senki sem játszotta az eszét.
Végem. Mint egy diavetítés, él, meghalt, él, meghalt, él, meghalt. Billy nagyjából tíz
különböző dolgot csinált egyszerre, kibontotta az elsősegélydobozát, tele tárat nyomott a
fegyverébe, beszélt Shroomhoz, pofozta, ordított neki, hogy maradjon ébren, megpróbálta
bemérni az érkező lövések irányát, és kurvára kétségbeesetten keresett fedezéket. A Fox-híradó
úgy mutatja, hogy egyik kezével tüzel, a másikkal meg Shroomot ápolja, de erre ő nem
emlékszik. Úgy gondolja, nyilván levágta Shroomról a lőszerhevedert, kicsatolta a golyóálló
mellényt, hogy odaférjen a sebéhez. Ezt értik bátorságon? Hogy az ember egyszerűen azokat a
dolgokat csinálja, amikre kiképezték, csak mindent egyszerre és nagyon gyorsan. Emlékszik,
hogy a teste egész elülső részét vér borította, és futólag azon tűnődött, hogy ebben az ő vére is
benne van-e; véres keze annyira csúszott, hogy végül a fogával kellett feltépnie a szorítókötés
zacskóját, és amikor visszafordult Shroomhoz, a nagydarab rohadék már ült! Akkor Billy
hátracsúszva az ölébe vette, és Shroom felnézett rá, majd a homlokát ráncolta, és izzott a
tekintete, mintha valami nagyon fontosat kéne mondania.
– Ő a törzsőrmestered – mondta Shroom aznap a konténere előtt. – Az ő dolga az, hogy a
lehető legjobban megkeserítse az életedet. – Aztán elmagyarázta Billynek, hogy Dime a
lélekismerete révén időszakosan adagol pozitív megerősítést is, mert az időszakosság
eredményesebben módosítja a viselkedést a következetes programnál. Bármelyiknél. Shroom az
olvasmányaiból rengeteg fölösleges dolgot ismert, de Billy itt, a Stadion Klubban azt gondolja:
köszönjük, törzsőrmester, hogy érezteted velünk, milyen szarok vagyunk! Köszönjük, hogy
tönkreteszed ezt a pompás étkezést! Valószínűleg egy darabig ez az utolsó étkezés, amelyet nem a
hadsereg intéz és szervez, de mindegy, ők geci szarzsák harctéri robotok, és pillanatnyilag az a
feladatuk, hogy fogják be és egyenek.
Dime felcsattan:
– A-bort, mi a faszt csinálsz?
– Üzenek Lake-nek, törzsőrmester. Csak elmondom, mi van.
Dime ezt nem nagyon tudja kifogásolni. Végigpásztázza az asztalt újabb célpont után, de
mindenki a tányérja fölé hajol, és lapátol. Aztán Albert elneveti magát.
– Tessék, ezt nézzétek. – Odaadja a BlackBerryt Dime-nak.
– A fickó komolyan gondolja? Az nem lehet.
– Attól tartok, komoly.
Dime Billyhez fordul.
– A fickó azt mondja, a filmünk egy újabb Emelt fővel, csak Irakban.
– Á. – Billy nem látta az Emelt fővel-t. – Abban játszott Hilary Swank?
 – Nem, Billy, Hilary Swank nem… Jézusom, hagyjuk. Albert, kik ezek az emberek?
– Idióták – mondja Albert. – Balfaszok, gizdák, hazugok, egy rakás vézna gyökér, akiknek
még annyi eszük sincs, hogy egy műnyulat kergessenek körbe. Félnek a tartalomtól, sőt
egyenesen rettegnek tőle. „Van ebben valami jó? Öööö, ez rossz? Öööö, egyszerűen nem
tudom!” Szánalmas az a sok pénz és semmi ízlés. Kupán vághatod őket egy új Kínai negyed-del,
és csak azt mondanák, tegyünk bele pár aranyos kiskutyát is.
Dime lazán veszi.
– Szóval azt mondod, ki vagyunk baszva?
– Á, ezt mondtam volna? Ezt? Nem, nem hiszem, hogy ilyet mondtam. Harmincöt éve ebben
az üzletben keresem a kenyerem, úgy nézek ki, mint aki kibaszható? – A bravósok nevetnek…
hát nem, a kibaszható nem jut az ember eszébe, amikor Albertre gondol. – Hollywood beteg, torz
hely, efelől semmi kétség. Korrupt, dekadens, tele van gyakorló szociopatákkal, durván ugyanaz,
mint mondjuk a tizenhetedik századi Franciaországban a Napkirály udvara. Ne nevessetek, fiúk,
komolyan beszélek, néha segít elképzelni ezeket a dolgokat, ha konkrét kifejezésekkel írjuk le
őket. Hatalmas gazdagság van, ocsmány gazdagság, óriási túlzások minden tekintetben, és
minden seggfej igyekszik intézni az ügyeit, megpróbálja letörni a maga kicsi darabját. De ehhez
el kell jutnod a királyhoz, mert minden a királyon megy keresztül, világos? De ez probléma.
Hatalmas probléma. Az eljutás probléma. Nem sétálhatsz be csak úgy az utcáról, hogy odamenj a
királyhoz, de minden pillanatban ott lóg az udvarban húsz-harminc ember, aki be tud jutni a
királyhoz. Van bejárásuk, befolyásuk, befúrták magukat… az a lényeg, hogy az egyik ilyen fickó
kötődjön az üzletedhez. Ugyanez van Hollywoodban, talán húsz-harminc ember van egyszerre,
aki be tud indítani egy projektet. A nevek évről évre változhatnak, de a dinamika ugyanaz, a
számuk nagyjából ugyanannyi. Ha ráveszed valamelyiket, hogy kötődjön az üzletedhez, tiéd az
aranybánya.
– Swank – böki ki Crack.
– Swank aranybánya – erősíti meg Albert.
– Wahlberg? – kérdi Mango.
– Marky el tud indítani egy projektet.
– Mi van Wesley Snipesszal? – kérdi Lodis. – Tudod, mondjuk ha rávesszük, hogy játsszon
engem.
– Érdekes. – Albert tűnődik egy pillanatig. – Nem ebben a filmben, de mondok én valamit,
Lodis. Meglátom, hogy a következő filmjében meg tudom-e neked szerezni a kurva szerepét,
ehhez mit szólsz?
Ááááááááhhhhhh, mindenki röhög Lodison, aki csak vigyorog a fogain szétkenődött étellel.
Félbeszakítja őket egy klubtag, aki köszönni szeretne. Sosem a fiatal vagy középkorú férfiak
állnak meg beszélgetni, hanem mindig az idősebb fickók, az ősz csődörök, akik már biztosak
benne, hogy túl vannak a harcos korukon. Köszönetet mondanak a katonáknak a szolgálatért.
Megkérdezik, milyen az ebéd. Dicsérik az olyan feltételezett tulajdonságokat, mint amilyen az
állhatatosság, agresszivitás, hazaszeretet. Ez a klubtag fitt, pirospozsgás fickó, akinek nyomokban
fekete a haja, hosszan elnyújtott magánhangzókkal mutatkozik be, ami úgy hangzik, hogy „How-
Wayne”. Nemsokára már arról beszél, a családi olajvállalata micsoda merész, új technológiát
használ, hogy több nyersolajat sajtoljon ki a lelőhelyből sós víz és kőzetrepesztő vegyszerek
alkalmazásával.
– Néhány barátom gyereke odaát szolgál magukkal – mondja How-Wayne. – Ezért személyes
ügyem, hogy fellendítsem a hazai termelést, és csökkentsem a függőségünket a külföldi olajtól.
Azt hiszem, minél jobban csinálom a dolgom, annál hamarabb hozhatjuk haza magukat.
– Köszönjük! – feleli Dime. – Ez egyszerűen kiváló, uram. Határozottan értékeljük.
 – Én csak megpróbálom kivenni a részem a dologból. – Ez király, gondolta később Billy. Ha
csak azt mondta volna, hogy jó étvágyat, mint mások, aztán visszatér a jövedelmező, patrióta
életéhez, de nem, őt elkapta a mohóság. Még egy kicsit ki akart facsarni a Bravóból. Szóval,
kérdi, maguk szerint hogyan állunk odaát.
– Hogyan állunk? – visszhangozza Dime élénken. – Szerintünk? – A bravósok összekulcsolják
a kezüket, és a tányérjukra merednek, bár többen is kénytelenek elmosolyodni. Albert felkapja a
fejét, és hirtelen érdeklődéssel zsebre vágja a BlackBerryjét. – Hát, háború van – folytatja Dime
ugyanolyan élénk hangon –, ami eleve szélsőséges helyzet, és az emberek nagyon erősen
igyekeznek elpusztítani egymást. De én, uram, nem nagyon vagyok alkalmas arra, hogy a kép
egészéhez hozzászóljak. Biztosan csak annyit tudok mondani, uram, hogy a gyilkos szándékú
erők egymásnak feszülése igazán tudatmódosító élmény.
– Értem, értem. – How-Wayne komolyan bólogat. – El tudom képzelni, mennyire nehéz
maguknak. Hogy ilyen szintű erőszaknak vannak kitéve…
– Nem! – szakítja félbe Dime. – Egyáltalán nem erről van szó! Mi szeretjük az erőszakot,
szeretünk halálos veszedelemben forogni! De hát nem ezért fizetnek bennünket? Hogy harcoljunk
Amerika ellenségeivel, és egyenesen a pokolba küldjük őket? Ha nem szeretnénk embert ölni, mi
értelme lenne? Akkor akár a Békehadtestet is elküldhetnék a háborúba.
– Haha – nevet How-Wayne, bár mosolya némiképp elhalványul. – Azt hiszem, megfogott.
– Figyeljen, látja ezeket az embereket? – Dime az asztalnál ülőkre mutat. – Mindegyik
balféket úgy szeretem, mint a testvéremet, fogadok, jobban szeretem őket még a mamájuknál is,
de megmondom őszintén, és ők tudják, mit érzek, úgyhogy mondhatom ezt előttük is, ennél
gyilkosabb pszichopatákat még életében nem látott. Nem tudom, milyenek voltak a sereg előtt, de
ha az ember fegyvert meg némi serkentőt ad nekik, akkor rohadtul szétlőnek mindent, ami
mozog. Így van, Bravo?
Azonnal és nagy élvezettel válaszolnak: igenis, törzsőrmester! Az egész vendéglőben több
tucat jól fésült fej fordul feléjük.
– Érti, mire gondolok? – kacag Dime. – Ők gyilkosok, és ez életük legboldogabb időszaka.
Úgyhogy ha a családi olajvállalata a szart is ki akarja repeszteni a lelőhelyből, az jó, uram, az
abszolút az előjoga, de ne miattunk tegye. Magának is megvan a dolga, nekünk is megvan a
miénk, úgyhogy fúrjon csak tovább, uram, mi meg folytatjuk a gyilkolást.
How-Wayne kinyitja a száját, és egyszer-kétszer leejti az állát, de semmi nem jön elő. Szeme
mélyen hátrahúzódik a fejében. Íme, gondolja Billy, a világ legszétbaszottabb agyú milliomosa.
– Mennem kell – motyogja How-Wayne, és körbepillant, mintha a menekülőutat keresné. Ne
beszélj olyan hülyeségről, amiről nem tudsz, gondolja Billy, és itt rejlik minden ilyen találkozó
dinamikája, a bravósok a tapasztalat magaslatáról beszélnek. Hitelesek. Ők a Valóság. Sok
halállal foglalkoztak, sokat kaptak a halálból, érezték a szagát, megfogták, tocsogtak benne a
bakancsukban, összepiszkolták vele a ruhájukat, és érezték az ízét a szájukban. Ez az előnyük, és
tekintve a férfias mércét, amellyel Amerika méri magát, érdekes, hogy milyen kevesen felelnek
meg ennek valójában. Miért harcolunk, hé, ki ez a mi? A felvágók és a blöffölők e
héjanemzetében a Bravónak mindig ott a vér adu ásza a kabátujjában.
Mire How-Wayne távozik, a bravósok nyíltan kacarásznak.
– Tudod, David – mondja Albert, miközben elgondolkodva néz Dime-ra –, amint leszerelsz,
tényleg fontolóra kéne venned, hogy színész legyél.
A bravósok éljeneznek, de Albert komolynak látszik, és Dime is, mert egészen borúsan
megkérdi:
– Túl kemény voltam vele?
Ez mindenkit mulattat, bár ő igazi fapofával ül ott. Több bravós is rázendít a Holly-wooood-ra,
és Day azt mondja Albertnek:
– Dime nem színészkedik, csak szeret baszakodni az emberekkel.
Mire Albert megkérdezi:
– Mit gondolsz, mi a színészet? – Ami újabb ujjongást vált ki.
Mindeközben Dime Billyhez hajol, és ezt mormolja:
– A fenébe is, Billy, miért bántam olyan keményen azzal az emberrel?
– Nem tudom, törzsőrmester. Gondolom, megvoltak rá az okai.
– Édes Jézus. És vajon mik lehettek azok?
Billy pulzusa felgyorsul. Mint amikor felszólítják az órán.
– Nehéz megmondani, törzsőrmester. Mert utálja a süket dumát?
– Aha, lehet. Plusz seggfej vagyok?
Billy nem válaszol. Dime nevet, hátradől és int a pincérnek. Amikor visszafordul Billyhez, ott
van megint a Tekintet, pillantása olyan őszinte és nyílt, hogy Billy nem tehet mást, csak
csodálkozik: miért én? Eleinte attól tartott, hogy ez valami utálatos, meleg dolog kezdete, mert
gyakorlatilag csak a melegséggel tudta magyarázni a hosszú szemkontaktust egy férfitársával, de
mostanában kételkedik ebben, s ehhez a következtetéshez az kellett, hogy sokkal többet tudjon az
emberi természetről. Dime valami mást akar, valami visszaigazolást vagy a későbbiekben
körvonalazandó betekintést, bár Billy tudja, ha elmesélné ezt valami átlagos harmadik félnek, azt
ő melegségnek tartaná, szigorúan az indítóesemény alapján. Az embernek belül kell lennie ahhoz,
hogy megértse annak a napnak a tiszta emberi nyomorúságát, többek közt például a kétségbeesést
annak láttán, hogy Lake ott fekszik az asztalon, és hajtja el a dokikat, üvölt, hadonászik és
csorgatja a vért, mintha nem megmentenék éppen, hanem elevenen nyúznák. Billy azt a napot
egyre inkább a töréspontnak, pályaíve kanyarjának látja. Van előtte, és van utána, s bármilyen
szar tartotta is addig össze, akkor elvesztette, zokogva roskadt össze ott, a segélyhely előtt.
Biztosan összetört volna a lelke a sokktól meg a fájdalomtól, ha Dime nem löki be egy raktárba,
nem csapja oda a falhoz, és nem szögezi úgy oda, mintha kárt akarna tenni benne. Addigra már
Dime is könnyezett, mindketten krákogtak, öklendeztek a taknyuktól, sárral, vérrel és izzadsággal
borítva, mintha abban a pillanatban másztak volna elő zihálva és émelyegve valami elemi és ősi
iszapgödörből. Tudtam, hogy te leszel, sziszegte Dime újra meg újra, szája mint a gázpisztoly
Billy fülénél, tudtam, hogy te leszel, tudtam, tudtam, annyira kurvára tudtam, annyira kurvára
átkozottul büszke vagyok rád, aztán mindkét kezével megragadta Billy arcát, és szájon csókolta,
ami úgy csattant, mint egy gumikalapács.
Billy szája napokig fájt. Egyre várta, hogy Dime mondjon valamit erről, és amikor ez nem
történt meg, ujját a szájához érintette, és érezte a sebet az ajkán. Ezt nem lehet úgy beletenni egy
filmbe, hogy az emberek megértsék, semmilyen filmbe, amit Billy életében látott. Ha bele
lehetne, akkor ő azt mondaná, oké, tedd bele, faszt se törődne vele, hogy az emberek azt
mondják, ez meleg ügy, de igazán okosan és ügyesen kéne csinálni, nem lehetne csak úgy
beledobni és elvárni, hogy az emberek megértsék, de most Swank tökéletesen szétcseszte a
gondolatait. Ha őt is meg Dime-ot is játssza, hová vezet az? Sok szerencsét, csókold meg magad.
Sok szerencsét, mentsd meg magad. Lehet, hogy a filmben egyszerűen mindannyiuknak el kell
veszteniük az eszüket.
Bassza meg, különben se tud róla senki. Dime még egy kör Heinekent rendel az asztaluknak,
bár azt kéri, hogy előbb az üres üvegeket vigyék el. Miután a pincér távozik, egy másik érkezik,
és megkérdi, hogy kérnek-e kávét. Kávét! A fenébe, igen, kávét! Mert a koffein az egyik
nélkülözhetetlen serkentő. Crack megkérdezi, hogy van-e Red Bull, és a pincér azt feleli,
megnézi, amitől mindenki Red Bulit rendel. Mindenki elindul desszertért, de Billynek meg kell
keresnie a klotyót. Nem meri megkérdezni, hol van, úgyhogy egy darabig bolyong a klub külső
szentélyeiben, ami jó, mert különben is szüksége van egy kis pihenőre, és negyven év
profifutball-ereklyéinek nézegetése a legjobb ahhoz, hogy elzsibbassza az agyát. Ott a
plakátméretű fénykép az „üdvözlégy-elkapásról”, Staubach stoplis cipője a hatodik döntőről, Mel
Renfro fűfoltos meze a Cowboys utolsó meccséről, amit a Cotton Bowlban játszott, mindegyik
tárgy olyan pompával és hódolattal kiállítva, mint a Német-római Császárság ereklyéi. Billy
megtalálja a férfivécét, és elidőzik. Minden annyira tiszta. Irak csupa szemét, por, kő, rohadás és
bugyborékoló nyitott csatorna, plusz azok az őrjítő, mikroszkopikus homokszemcsék, amelyek
beleeszik magukat az emberi test minden nyílásába. Mostanában vette észre, hogy a mocsok ott
van még a tüdejében is. Nyüszít, amikor mély lélegzetet vesz, halkan visít odalenn, mint a völgy
mélyén szóló dudák, és ő azon tűnődik, hogy ez végleges dolog-e, vagy csak a szűrőrendszer
átmeneti üzemzavara.
Hosszú időt tölt a kézmosással, nézi magát a tükörben. Stovallban gyerekkorában ismert egy
Danny Werbner nevű fiút, aki a bátyja volt az ő Clay barátjának. Danny tartotta a távolságot és
ritkán szólalt meg, de épphogy csak megúszott egy autóbalesetet, amelyben a két legjobb barátja
meghalt, és ezért mindenki csak vonogatta a vállát, amikor Danny fura dolgairól hallott. Például
hogy meztelenre vetkőzött a szobában, amelyben Clay meg ő lakott, és hosszú ideig bámulta
magát a tükörben, nem érdekelte, hogy nyitva van az ajtó, hogy hideg van, vagy hogy kisebb
gyerekek csapatai trappolnak át a szobán. Ez csak az egyik volt Danny Werbner fura dolgai
közül, ez a zavart, megmagyarázhatatlan logikájú viselkedés, hogy Danny bámult a tükörbe, csak
hogy megbizonyosodjon róla: ott van.
Billy erre gondol mostanában, amikor tükörbe néz. Odakinn, a csarnokban találkozik
Mangóval, aki a másik irányból jön az egyik pincérrel, egy köpcös, fiatal latin-amerikaival,
akinek aranykarika lóg a fülében, és a feketék oldalt felnyírt, fejtetőn meghagyott frizuráját viseli.
Vigyorognak. Valami készül. Mango félrevonja Billyt, és a fénykép alatt, amelyen Tom Landry
kezet ráz Ronald Reagannel, megkérdi:
– Akarsz betépni?
Naná. A pincér átvezeti őket a konyhán, végig egy zsúfolt folyosón egy koszos raktárszobába,
amelyben nincs fűtés, onnan pedig kilépnek egy trapéz alakú teraszfélére, valamiféle
nyúlketrecbe, amelyet a stadion építményébe vájtak. Tévedés ez, építési hiba, amelyet ügyesen
elrejtettek szem elől, és alig elég nagy hármuknak. A pincérnek, akinek Hector a neve, le kell
hajolnia, hogy a betongerenda alatt bejusson a sarokba.
– Mi ez a hely? – kérdezi Billy, mert kérdeznie kell valamit.
Hector nevet.
– Semmi. – Berúg egy fadarabot az ajtó alá. – Ez nincs is, haver, olyan hely, ami nem létezik.
Én meg pár fickó cigiszünetre használjuk.
Nevetnek. Jólesik nekik a hideg levegő. Valamilyen semleges nappali fény szűrődik le
hozzájuk feszesen és megrostálva a vasrácson át. Billy több pillanatig azt képzeli, hogy a stadion
önmaga meghosszabbítása, mintha ő viselné az épületet, rá lenne szíjazva a legmegdöbbentőbb
páncél, amelyet ember valaha ismert. Remek, biztonságos érzés, amíg a mellkasa el nem kezd
küzdeni a sok acél súlya alatt, de a körbejáró spangli segít ezen.
– Finom – mondja Mango elismerően.
Hector bólint.
– Lesimítja az éleket, vato. Átsegít a napon.
– Át – bólint rá bölcsen Billy. Bizonyos fények meggyulladnak a fejében, mások kialszanak. –
Ez valami szuper cucc.
– Hát, tudjátok, támogatni kell a katonákat. – Hector nevet és rákérdez: – Srácok, nem féltek,
hogy lebuktok?
 Mango elmagyarázza, hogy nem, ettől nem félnek. A Bravo úgy gondolja, a sereg nem
szívesen kockáztatná ezt a sok jó reklámot azzal, hogy véletlenszerű drogteszteknek vesse alá a
bravósokat, úgyhogy a Diadalmenet idejére biztonságban érzik magukat.
– És mi lenne, ha megcsípnének bennünket, visszaküldenének Irakba?
Hector betépett komolysággal csóválja a fejét.
– Semmi esetre, fenéket. Még a sereg se olyan durva.
Billy és Mango habozik. A parancsnokság mintha érzékeny lenne arra, hogy a Bravo
nemsokára visszatér Irakba. A bravósok, ha megkérdezik tőlük, nem cáfolhatják, hogy újra
bevetik őket, de a feljebbvalók jobbnak látják, hogy ezt a részletet ne említsék a Diadalmenet
beszélgetései során.
Mango elvigyorodik, és vet Billyre egy pillantást.
– Haver – mondja Hectornak –, máris visszatérőben vagyunk.
Hector hunyorít.
– Hülyítesz.
– Nem hülyítelek. Szombaton indulunk.
– Fasznak kell visszamennetek.
– Be kell fejeznünk a turnusunkat.
– A faszba! Fasznak kell visszamennetek azután, amit kurvára megcsináltatok, ti kurva hősök.
Mi a fasz értelme van ennek? Srácok, ti már odaraktátok a seggeteket, akkor meg mért nem
hagynak benneteket kiszállni?
Mango nevet.
– A sereg nem így működik. Testek kellenek neki.
– Francba. – Hector felháborodik. – Mennyi időre kell mennetek?
– Tizenegy hónapra.
– Bassza meg! – Őszinte dühkitörés. – Muszáj visszamennetek?
A bravósok horkantanak.
– Öreg. Ez kibaszott durva. Ez egyszerűen nincs rendben. – Hector körülnéz. – És tényleg
csinálnak rólatok egy filmet?
Aha.
– És akkor is vissza kell mennetek? Bassza meg, és mi van, ha ti… ha ti…
– Kipurcanunk? – fejezi be Billy.
Hector lesújtva elfordul.
– Nyugi, haver – mondja Mango –, az egy egész más film.
A bravósok nevetnek, és Hector szégyenlősen elmosolyodik, hálás, amiért felmentették az
alól, hogy felidézze haláluk szellemét. A spangli újabb kört tesz meg. A kicsiny térben a fény
gyöngyházszerű, rejtélyes ragyogást ölt. A háború valahol ott van kinn, de Billy nem érzi, olyan
ez, mint amikor egyszer morfiumot kapott, és nem érzett fájdalmat. Még azt is megpróbálta, hogy
kísérletként fogja fel, és miközben sérült karját és lábát bámulta, arra gondolt, hogy fáj, de a
gondolat egyszerűen szétszóródott a levegőben. Így érzi most a háborút is, legfeljebb
jelenlévőnek vagy nyomasztónak a lelkében, tartalom nélküli tudatnak, kísérleti fánklyuknak.
Amikor visszakapcsol a beszélgetésre, Hector épp megkérdi, találkoznak-e a Destiny’s Childdal,
a félidei műsor főszereplőjével és az országos magömléses álmok listájának első helyezettjével.
– Errő’ nem szó’tak semmit. – Mango angolsága lazul, hajlik az utca nyelve felé. Nem mintha
kásásodna, csak szélesen veszi a kanyarokat. – Nem sokat szó’tak semmirő’, mér’, részt kéne
vennünk a félidei műsorba? Aszonták, talá’kozunk a pomponlányokkal.
– Francba, vato, a pomponlányokkal mindenki találkozik, a kurva cserkészek is találkoznak a
pomponlányokkal. Ti, srácok, rocksztárok vagytok, össze kell hozniuk titeket Beyoncéval meg a
csajaival. Francba, hősök vagytok meg minden, tényleg farokra kéne tűznötök azokat a kurvákat.
Farokrakénetűzni, mondja magában Billy. Nem lehetséges. Nem mintha szükségképpen
megtenné, ha lenne rá esélye, bár valószínű. Talán. Jó, biztos. Vagy attól függ. Úgy gondolja,
többé-kevésbé mindkettőt szeretné. Szeretne meghitten lógni Beyoncéval, megismerni úgy, hogy
kellemes dolgokat csinálnak együtt, például társasjátékoznak és elmennek fagyizni, vagy mi
lenne, ha egy háromhetes próbaútra mennének egy trópusi paradicsomba, ahol együtt lógnának
azon a meghitt módon, és valószínűleg beleszeretnének egymásba, közben meg szabadidejükben
az agyukat is szétkefélnék egymással. Mind a kettőt szeretné, az egész testi-lelki kapcsolatot,
mert ami ennél kevesebb, az egyszerűen megalázó. Vajon a háború tette ezt vele, tűnődik, az
váltotta ki belőle a mélyebb érzelmeket és vágyakat? Vagy az egész csak azért van, mert életének
huszadik évében jár?
Fogy az idő. Vissza kell menniük az egységhez, de kifogyott belőlük a lendület. A spangli már
parázsló csonkká égett, amikor Hector bizalmasan közli, hogy azon gondolkodik, beáll a seregbe.
A bravósok felhorkannak. Ne.
– Ja, tudom, hogy baromság, de van egy gyerekem, és az anyja nem dolgozik, úgyhogy
minden rám hárul, amit én elfogadok, szóval gondoskodni szeretnék róluk, meg minden, de
ahogy most van, úgy egyszerűen nem megy. Van itt ez a munkám, heti öt napot dolgozok az
autószerelő műhelyben, de egyik helyen se kapok biztosítást, márpedig nekem biztosítás kell a
kislányom miatt. És tartozásaim vannak. De tudjátok, kinek nincsenek.
Billy látja, hogy Hector úgy aggódik, ahogy a férfiak szoktak, nem dühöng és csapkod
összevissza, mint egy eszement kölyök, hanem józanul mérlegeli a problémáját, és férfiasan
mindennap szembenéz vele. Azt mondja, hogy a sereg 6000 dollár toborzópénzt fizet, és amint
bekerül, nem kell aggódnia a biztosítás miatt.
– Szóval beállsz? – kérdi Billy, aki meglepődik a 6000 dollártól. A sereg az ő tetemét tök
ingyen kapta meg.
– Nem t’om. Ti úgy gondoljátok, srácok, hogy be kéne?
Billy és Mango összenéz. Néhány másodperc múlva mindketten nevetésben törnek ki.
– Elég nagy szívás – mondja Billy. – Nem tudom, mi a fenét röhögünk.
– A francba – mondja Mango –, arra a sok napra gondolok. Haver, annyira kurvára elegem
van ebből a szarból, aztán azt mondom, oké, és ha lejár az időm, mi a fasz vár rám, ami jobb
lesz? Bassza meg, dolgozzak a Burger Kingben? Akkor eszembe jut, miért is írtam alá.
Hector bólogat.
– Nagyjából ez az én véleményem is. Ami itt van, az szívás, úgyhogy akár be is állhatok.
– Mi más van – mondja Mango.
– Mi más van – bólint rá Hector.
– Mi más van – visszhangozza Billy, de az otthonára gondol.
 A SZÍV HŐSKÖDÉSE

Két éjszakájuk meg egy napjuk volt. Sykes Fort Hoodba ment, abba a kis szolgálati lakásba, ahol
a lánya meg a terhes felesége él, a tüzérségi raktárak mellett. Lodis a dél-karolinai Florence-be
utazott, ami egyben – legalábbis azt állította – a negyed-, vagy lehet, hogy másod-unokatestvére,
Snoop Dogg szülővárosa is. A-bort a louisianai Lafayette-be, Crack Birminghambe, Mango
Tucsonba, Day pedig Indianapolisba. Dime Karolinába. Lake továbbra is a San Antonió-i katonai
kórházban feküdt, Shroomot pedig akarata ellenére az oklahomai Ardmore-ba, a Merriam-
Gaylord katonai temetőbe vitték. Billy meg, Billy Stovallba ment, a Cisco Street-i három
hálószobás, két fürdőszobás, téglaépítésű házba, ahol elöl-hátul masszív feljáró van az apja
sötétbíbor, motoros, vaskos kerekű és amerikai zászlós matricával feldíszített kerekes székének.
A „Fenevad”, így nevezte Kathryn nővére, peremezett és púpos jármű, egy szurokkeverő vagy
egy óriási ganajtúró minden bájával.
– Frászt kapok ettől az átkozott dologtól – vallotta meg Billynek, és Ray agresszív vezetési
stílusa valóban mindent megtett azért, hogy a legnagyobb hideglelést hozza az emberre.
Vhhhhhhhííííírrrrrrr; zúgott ki a konyhába a reggeli kávéjáért, aztán vhhhhhhíííííírrrrrrrr, a
dolgozószobába a napi első nikotin- és Fox News-adagért, majd vhhhhhhhííííírrrrrrr, vissza a
konyhába a reggeliért, vhhhhhííííírrrrrr a fürdőszobába, vhhhhhhííííírrrrrr a dolgozószobába és a
locsogó tévéhez, vhhhhhhíííííírrrrrr, vhhhhhííííííírrrrr, vhhhhhhííííííírrrrrrr, olyan erősen
forgatta az irányítókart a gumifoglalatában, hogy a motor visított, mint egy tetoválógép, a sivító
ííííííínnnnnnhhhhhh úgy ellenpontozta a vhhhhíííííírrrrrrrr alapzaját, hogy a hang a maga sztereó
kórusával kifejezte a férfi személyiségének leglényegét. – Seggfej – mondta Kathryn.
Mire Billy:
– Csak most jöttél rá?
– Fogd be. Úgy értem, hogy szeret seggfej lenni, élvezi. Egyeseknél van egy olyan érzésed,
hogy nem tehetnek róla. De ő dolgozik rajta. Őt lehetne proaktív seggfejnek nevezni.
– Mit csinál?
– Semmit! Ez a lényeg, hogy szart se csinál! Nem csinálja a fizikoterápiát, sose megy el, csak
ül abban az átkozott székben egész nap, nézi a Foxot és hallgatja azt a dagadt seggű Rush
Limbaugh-t, még csak nem is beszél, hacsak nem akar valamit, és olyankor is csak morog.
Elvárja tőlünk, hogy sürögjünk-forogjunk körülötte.
– Akkor ne csináljátok.
– Én nem csinálom! De akkor az egész a mamára marad, ő meg agyondolgozza magát, én meg
azt mondom, oké, egye fene, benne vagyok. Amíg itt élek, akár a probléma része is lehetek.
Valahol a házban van egy láda, tele rock- és metálbandák csillogó reklámfotóival a hetvenes,
nyolcvanas és kilencvenes évekből, a „focistafrizurák éveiből”, mondja Kathryn erre a primitív
korszakra, e zenekarok java már a jótékony feledésbe merült, bár Ray gyűjteménye azért
tartalmaz néhány komoly sztárt is. Meat Loaf. .38 Special. Kansas. Allman Brothers. A tehetség
jelei és a tulajdon tekintélyes egojának birodalma valamiféle kisebb helyi sztárrá tették Rayt, és
amíg a szerelem, vágy és végtelen kamaszkor hajtja egyre tovább a popzenét, ez megvan Rockin’
Ray Lynn orális adottságai nélkül is, aki a gazdasági visszaesés 9-11-es légkörében ott találta
magát az összement és túl öreg seggére esve. Szeretünk, nagyfiú, de véged. És az a sok év, amíg
lakásai voltak Dallasban meg Fort Worthben, az a korszak is sercegő és szégyenletes véget ért,
bár ő folyton a visszatérését tervezte az útjába akadó fura munkák közt, amikor konferált helyi
szépségversenyeken és Rotary Club-vacsorákon, a „majombulikon”, ahogy az otthon használt
keserű, zsémbes hangján nevezte ezeket, mert ez felelt meg legjobban a megvetésből, gúnyból és
általános utálkozásból összerakott alapbeállításának. Nem akármilyen élmény volt látni, amikor
ebből át tudott kapcsolni a szakmai hangjára valamilyen hasbeszélő trükkel, amihez még bábu
sem kellett. Éppen szidta az embert mondjuk azért, mert nem kente be a kerekeket elegendő
fényezővel a ragyogó bemutatótermi csillogás eléréséhez, és a baszdmegek, francok meg
semmirekellő szardarabok repedt szennyvízvezetékének e szivárgása közben megszólalt a
mobilja, és hirtelen, mintha egy kapcsolót átpöccintettek volna, ő lett tízezer csúcsidei
rádióműsor menő, boldog hangja és az egész környék rádiózásának halhatatlan bajnoka.
Billy ezt utálta. Nemcsak a hazug mivoltát, hanem a természet elleni támadást is, mintha
valakinek a feje az ember szeme előtt változtatna formát. De a visszatérés. Az volt a küldetése.
Kutatásai alapján Ray arra a következtetésre jutott, hogy a piac el tud tartani még egy sértett fehér
férfit, aki Amerika szívében védelmezi a hitet meg a lobogót. Tanulmányozta a mestereket,
követte a híreket, hosszú órákat töltött az interneten. Demókazettákat kezdett készíteni, és
szétküldte őket; a család lett a tesztközönsége a konzervatív credo egyre barokkosabb
feldolgozásainak. „Amerika fasza”, mondta róla Billy nagyobbik nővére, Patty, a jóléti államról
készült különösen ihletett száma után. Ray a rock ’n rolltól egyenesen a keményvonalas
jobbszárnyra ugrott, anélkül hogy megállt volna közben. Figyelemre méltó önmegvalósítás volt,
de milyen áron, a test és lélek micsoda megnyomorítása révén, a psziché embertelen
meghajlításával, ami tán még egy Marsra tett űrutazást is kibírna. Ray éjjel-nappali paranoiás
görcsben létezett. Ott volt a tévé meg a rádió az intellektuális megerősítéshez, napi két csomag
cigaretta az érzelmek fenntartásához, és semmi a friss levegő vagy az edzés világi eltereléséhez.
Így csúcshatékonysággal működött addig a napig, amíg kábán fel nem állt a kanapéról
tántorogva, szavakat zagyválva, viccesen csapkodva a fejét, mint aki egy méhrajt akar
elhessegetni.
Szélütés. Aztán mielőtt a mentők megérkeztek, még egy, ami majdnem megölte. Most motyog
és nyekereg, mint a Bádogember olajozás előtt, és Billy a legkisebb erőfeszítést sem teszi, hogy
megértse. Kathryn megérti, meg anyjuk, Denise is, és Patty, aki azért autózott ide Amarillóból a
tipegő fiával, Briannel, hogy ezt a két éjszakát meg egy napot Billyvel töltse, jobbára ő is érti.
Nem mintha Ray próbálna beszélni, hacsak nem a személyes szükségleteiről van szó, és ott rejlik
még a családi titok, amely nem meri megmondani a nevét. Nem is az, hogy Ray összevissza
kefélt a sok év alatt, amíg lakást tartott fenn, amit kellett, mármint a lakást fenntartania; egy sor
rádióállomás reggeli műsorvezetőjeként semmi esetre sem tudta megoldani a napi ingázást
Stovallból, és ők Stovallt választották a helynek, ahol felnevelik a gyerekeiket, mert ezt átitatták a
kisvárosi Texas felebaráti erényei és alapvető amerikai értékei. Plusz Denise egész jó munkát is
talált itt, ezért úgy állapodtak meg, hogy Ray a héten a városban marad, és ott agyondolgozza
magát, aztán hétvégére diadalittasan hazatér. Nem a házasságon kívüli szex volt a szörnyű családi
titok, sem az összevissza kefélés, sem ennek bizonyítéka, vagyis hogy a szélütés után felbukkant
az állítólagos tizenéves lánya, és pert indítottak ellene az apaság elismeréséért meg a
gyerektartásért. Sajnálatos ügy, az biztos, de nem titok, nem settenkedik lábujjhegyen, hogy foltot
ejtsen a család becsületén. Hanem az a másik szégyen, amiről sosem beszéltek, bár izgalmas volt.
Ray nem akart – nem tudott? – beszélni róla! A híres aranyszáj végül elnémult, és ez micsoda
megkönnyebbülést meg titkos örömöt jelentett mindenkinek.
– Néha azt hiszem, hogy egy rossz country-számban élek – mondta Kathryn, és elmesélte
Billynek, hogy egy nap bement a dolgozószobába, és ott találta Rayt vinnyogva a földön,
beszorulva a kávézóasztal meg a kanapé közé. Nyilván ott volt már egy ideje a nadrágja elején
terjengő sötét foltból ítélve, és alig három méterre tőle ott ült Denise az íróasztalnál, és számlákat
meg biztosítási papírokat lapozgatott. Mama!, kiáltotta Kathryn. Nem látod, hogy a papa itt
fekszik? Denise futó pillantást vetett a férjére.
– Á – mondta, és visszafordult az asztalhoz –, semmi baja. Majd felkel, ha készen áll rá.
Kathryn nevetett, amikor befejezte a történetet.
– Esküszöm, hagyja meghalni, ha nem vagyok ott.
Nem lehetett a kedvére tenni, ha történetesen a fia volt is az ember, még akkor sem, ha
nemzeti hősként tért haza. Lármás, boldog jelenet zajlott le, amikor Billy belépett az ajtón, anyja
sírt, nővérei nevettek és sírtak, a kis Brian a térdük körül ténfergett, és ő is sírt, mindenki nagy,
ölelkező pacában forrt össze. Ray a dolgozószobában nézte a tévét. Felpillantott, amikor Billy
belépett, semmitmondó morranást hallatott, és visszafordult a dobozhoz. Billy pihenjben állt, és
felmérte a helyzetet. Látom, még mindig fested a hajad, mondta, és tényleg, az öregember
kefefrizurája fényes feketén csillogott a frissen rákent olajtól. Szép csizma, folytatta Billy a
barna, ránctalan struccbőr lábbeli felé bólintva. Új? Ray egy pillantást vetett rá, szeme
veszedelmesen magas IQ-tól csillogott. Billy felkacagott. Nem tehetett róla. Még mindig
divatmajom a bibliafekete hajával meg a testápolásra és öltözködésre fordított nagy figyelmével,
szép, rózsaszín, cukormázas körmei a házhoz hívott manikűrös keze nyomától csillogtak. Nem
volt magas, darázsforma felépítéssel bírt, és éles vonású arcát éppen csak jóvágásúnak lehetett
nevezni, de bizonyosfajta nők mindig buktak rá. Pincérnők, fodrásznők, recepciósok, abban a
pillanatban, ahogy kinyitotta a száját, döntötték őket a hormonok. A titkárnők voltak a
specialitásai; az övéi, a másokéi. Sokat meg lehetett tudni a per során.
– Tipp-topp a kocsid. Políroztatod?
Ray nem felelt.
– Mint egy kis jégpályasimító, mondta már valaki?
Ray még mindig nem reagált.
– Szóval ad olyan sípoló hangot, amikor rükvercbe rakod?
Vacsorára Denise látványos csirkés tetrazzinit szolgált fel.
Megcsináltatta a frizuráját. Kifestette magát. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen, amit
Ray ügyesen megtorpedózott azzal, hogy feltekerte a hangerőt Bill O’Reillyn, és egyik cigarettát
a másik után szívta vacsora közben.
– Minden lány álma, hogy a passzív dohányzásba haljon bele – nyöszörögte bánatosan
Kathryn, majd nevetve Billyhez fordult. – Figyelj, ha az egész csomagot be tudná tömni a
szájába, és mindet egyszerre szívná el, annál semmi nem tenné boldogabbá. – Ray tudomást sem
vett róla. Semmibe vette valamennyiüket, és aznap este Billy minden addiginál jobban
meghökkent, hogy mennyire kötődnek mind egymáshoz. Az ember megtagadhatja, gondolta,
miközben apját nézte az asztal túloldaláról. Gyűlölheti, imádhatja, szánhatja, sohasem beszélhet
vele vagy nézhet a szemébe többé, sosem méltathatja arra, hogy akár a zsémbes és keserű
társaságában legyen, de akkor is ragaszkodik a rohadékhoz. Ő így vagy úgy mindig az ember
papája lesz, még az a mindenható halál sem fog változtatni ezen.
Denise kiszolgálta férje minden igényét, bár sohasem gyorsan, vette észre Billy, egész jól
megvolt azzal, hogy csak a második-harmadik hümmögésre mozdult, és amikor végre odavitt
valamit, töltött, vágott, azt úgy csinálta, mint aki sok mindennel el van foglalva, mintha virágot
locsolna, miközben telefonál. Lapított. Passzív-agresszív fortélyokat vetett be. Haja
meghatározhatatlan, vegyszerrel mosott színű volt, és az érzelmi izommozgás java eltűnt az
arcáról, bár időnként még képes volt szomorú félmosolyokra, úgy erőltette a vidámságot, mint a
karácsonyi fények a szegénynegyedben. Minden erejével igyekezett elevenen tartani a társalgást,
de a családi problémák csak kicsordultak a széleken. Pénzproblémák, biztosítási problémák,
egészségügyi-hivatali problémák, Ray makacs kiállhatatlanságának problémái. Az étkezés
közepén Brian fészkelődni kezdett.
– Hé! – kiáltotta Kathryn. – Hé, Briny, ezt nézd! – Ray két szál cigarettáját az orrába dugta,
amivel további ötpercnyi békét teremtett.
– Ma telefonált – mondta Denise, miközben egy harmadik pohár bort töltött magának.
– Ki telefonált? – kérdezte Billy, mert nem tudott jobbat.
Nővérei felcsattantak.
– Az a némber! – felelte Kathryn egy megvadult elsőbálozó sikolyával. Kihúzta a cigarettákat
az orrából, és visszatette őket Ray csomagjába. – Anya tudja, hogy nem lenne szabad beszélnie
vele. Mindennek az ügyvéden keresztül kell mennie.
– Hát – mondta Denise –, felhívott. Nem tehetek róla, hogy az a nő folyton idetelefonál.
– Az nem jelenti azt, hogy beszélned is kell vele – mutatott rá Patty.
– Hát, nem tehetem le csak úgy. Az gorombaság lenne.
A lányok felsikoltottak.
– Annak a nőnek – kezdte Kathryn, de abba kellett hagynia az öklendező nevetés miatt annak
a nőnek viszonya volt a férjeddel, és akkor nem lehetsz goromba? Az istenit, mama, tizennyolc
éven át kefélt a férjeddel, gyerekük van, az ég szerelmére. Légy goromba, kérlek. Ez a
legkevesebb, amit megtehetsz.
Billy szólni akart, hogy Ray itt ül köztük – mintha az ügy bizonyos tapintatot igényelne. De
szemlátomást így csinálták, a nők úgy beszéltek róla és mellette, mintha a fehérítő áráról
tárgyalnának, Ray pedig a maga részéről akár süket is lehetett, amennyire figyelt rájuk.
O’Reillyre szegezte a tekintetét, és marokra fogta a villáját, mint a kis Brian.
– Mama – mondta Patty –, amikor legközelebb hív, meg kell mondanod neki, hogy az
ügyvéded meghagyta, nem beszélhetsz vele.
– De én mondom, minden alkalommal mondom neki. Ő akkor is hívogat.
– Akkor csapd le a telefont a ribancnak! – kiáltotta Kathryn vihogva, és nagy szemet
meresztett Billyre. Látod? Látod, micsoda eszelős banda vagyunk?
– Nem tudom, mit számít ez – felelte Denise. – Akár beszélhetünk is, úgy értem, semmi baj
nem lesz belőle, nem olyan, mintha valamelyikünknek is lenne pénze, amit a másik el tud venni.
„Számlákat kell fizetnem”, mondja, „hogyan neveljem fel a gyerekem? Mit csináljak, hogy
főiskolára küldhessem?” Nekem mondja, kérdem, én ugyanabban a csónakban evezek. Ha talál
valami pénzt, annak szívből örülök, csak vigye a férjem kórházi számláit is.
Kathryn nevetett.
– Jaj, mama, ez az. Ez az! Elviheti őt is!
Billyre az hatott megnyugtatóan, pedig még csak nem is számított rá, hogy milyen öröm a régi
szobájában maszturbálni. Belépett, és megrohanták a régi képzettársítások, a franciaágy a sima,
kék takaróval, a polcán sorakozó műanyag sporttrófeák, a kamaszkor enyhe pézsmaillata, amely
úgy terjengett a levegőben, mint a tavalyi talajtakarás földszaga. Katonazsákját az ágyra dobta,
becsukta az ajtót, hogy átöltözzön, és bumm, a pavlovi reflex felütötte a fejét. Másfél perc alatt
elkészült, úgyhogy nem olyan volt, mintha várakoztatna bárkit, aztán következett a kellemes
felfedezés, hogy a régi ingei feszülnek rajta a sok izomtól, amit magára pakolt, a 30-as farmere
pedig lötyög a csípőjén. Aznap este elalvás előtt még egyszer rárántott, aztán reggel megint ez
volt az első dolga, és minden alkalommal átjárta a könnyű újraegyesülés ernyedt hangulata,
mintha egy kedves, régi barátnő fogadná vissza tárt karral. Micsoda fényűzés, hogy az embernek
a férfiszükségleteit nem valami hordozható vécé büdös borzalmában kell kielégítenie, sőt, ami
még rosszabb, valami keményre döngölt lövészárokban, ahol körös-körül halálos ellenségek
vannak, és mindig, mindig, mindig meg kell küzdenie a természet kínjaival, a bogarakkal, esővel,
széllel, szélsőséges hőmérséklettel, nincs túl kis nyomorúság egy olyan kis dolognak, mint
amilyen az ember. Úgyhogy mondjunk le arról Amerikáért, igen! És Isten kegyelmét hullassa rá,
mert itt egy fiú úgy nőhet fel, hogy saját szobája van ajtóval, amit bezárhat, és végtelen készlete
internetes pornóból.
– Jó itthon – mondta a reggelinél, amely zabpehelyből, szalonnából és tojásból, mazsolás-
fahéjas pirítósból, narancsléből, kávéból és fánkból állt. Ebédre házi sárgaborsóleves, Waldorf-
saláta, bolognai szendvics és meleg csokoládés piskóta lesz. Vacsorára lassú tűzön párolt hús
répával, krumplival és mogyoróhagymával, párolt kelbimbó, citromos gyümölcssaláta és
csokoládétorta fagylalttal. Denise szabadnapot vett ki a munkahelyén „erre a különleges napra”,
mondogatta a reggelinél, amit Kathryn átélt, tévébemondós hangsúllyal visszhangzott, aztán Ray
feldöntötte a kávéskannát, és nyugodtan begurult a dolgozószobába, hogy mások takarítsák el a
mocskot. Miközben rongyokkal meg papírtörülközőkkel rohangáltak a konyhában, a Fox News
szignálja dübörgött elő a dolgozószobából.
– Ezt nézi egész nap? – kérdezte Billy. Anyja és nővérei hosszan tűrő tekintettel fordultak felé.
Isten hozott a világunkban.
Reggeli után Billy kivitte játszani a kis unokaöccsét. Lágy őszi délelőtt volt, a kék égbolt
magasan és feszesen nyújtózott fölöttük, és a levegőben alma, erjedő zöldségek és illegálisan
égetett avar édeskés, enyhén bús illata terjengett. Billy úgy számolta, hogy tíz, talán tizenöt
percet bír ki, míg agyon nem unja magát, de fél óra múlva még mindig ott voltak. A
kisgyerekekről szóló erősen korlátozott tapasztalatai alapján Billy az óvodáskor előtti kölyköket
sohasem tekintette más lénynek, mint nem nagyon érdekes házi kedvencnek, ezért
felkészületlenül érte kis unokaöccse játékának bámulatos változatossága. A kölyök, bármi került
a keze ügyébe, valamiféle interakcióba lépett vele. A virágokat simogatta és szaglászta. A földet
ásta. A drótkerítést rázta és felmászott rá, a szemeket a foga közt csikorgatta. A mókusokat
erőtlenül elhajított botokkal zaklatta.
– Mélt? – kérdezgette édesen csilingelő hangján, mely olyan tisztán szólt, mint amikor
üveggolyók keringenek egy kristályvázában. Mélt lohan fel a fála? Mélt ott lakik? Mélt gyűjt
magokat? Mélt? Mélt? Mélt? És Billy minden kérdésre a legjobb képességei szerint válaszolt,
mintha ennél kevesebbel meggyalázná azt a hatalmas, sőt talán isteni erőt, amely kis unokaöccsét
az egyetemes tudás felé hajtja.
Minek is nevezze – isteni szikrának? Túlélési ösztönnek? A természetes kiválasztódás
kutatási-fejlesztési korszakaiban kialakult agynyúlvány felturbózott komputerének? Az ember
szinte látja a neuronok robbanását a kölyök koponyájában. Teste csupa rugalmasság és
forgatónyomaték, egy köteg gyorsan ránduló izom, mely az érett körte enyhe virágillatát árasztja.
Ennyi tökély egy ilyen összetett kis személyiségben – Billynek időről időre meg kellett birkóznia
vele, le kellett nyomnia visító testét a földre, csak hogy a kezében legyen ez a kis gézengúz, ez az
alapvetően bámulatos lény a két és fél évével, a nagy, kék szemével, amely olyan tiszta volt, mint
egy medence klórozott vize, és akinek a pelenka kilátszott a gumis farmeréből. Szóval ezt értik
azon, hogy az élet szentsége? Halk nyögés szakadt ki Billyből, amikor erre gondolt, amikor a
háború e friss és hátborzongató megvilágításban jelent meg előtte. Ó. Hm. Isteni szikra, Isten
képmása, hagyjatok békét e kis gyermekeknek meg minden – a szavak igazi hatalomra tesznek
szert, amikor valóságos dolgokhoz kapcsolódnak. Olyan hatalomra, hogy ott helyben sírva akart
fakadni. Megértette, igen, és amikor majd örökre hazatér, elmélkednie kell ezen, de most az a
legjobb, ha valamely hátsó rekeszbe szorítja, ahogy mondani szokták, sőt még jobb, ha egyáltalán
nem is gondol rá.
Patty bukkant fel a házból, ernyőzte szemét a nap elől. Leült egy kerti székbe a terasz szélén.
– Jól mulattok, fiúk?
– Abban biztos lehetsz. – Billy úgy hengergette Briant, mintha egy halszeletet panírozna, s a
fiú pulóverét zörgő barna levelek borították. – Bámulatos kis fickó.
Patty nevetett a cigaretta mellett, amelyre épp rágyújtott. Az egykori bajkeverő,
középiskolából kimaradó, tizenéves feleség; húszas évei közepén mintha lelassult volna annyira,
hogy elkezdjen az egészen gondolkodni.
– Energiának biztos nincs híján – szólt oda Billy.
– Briny kétsebességes, vagy gyors, vagy ki van kapcsolva. – Patty szűk füsttölcsért fújt ki.
– Hogy van Pete?
– Jól – felelte Patty kissé megviselten. A férje, Pete az Amarillo melletti olajkutaknál
dolgozott. – Még mindig őrült.
– Az jó?
Patty csak mosolygott és másfelé nézett. Billy emlékeiben a nővére mindig karcsú és
határozott volt; most hurkák rakódtak a csípőjére meg a combjára, felsőkarja megvastagodott. A
többletsúllyal szinte tapinthatóan bocsánatkérő viselkedés járt.
– Mikor mégy vissza?
– Szombaton.
– Készen állsz rá?
– Hát. – Billy egy utolsót gurított Brianen, és felállt. – Azt hiszem, inkább itt maradnék.
Patty fölnevetett.
– Ez őszinte válasznak tűnik. – Billy odasétált hozzá, és leült a széke mellé, az alacsony
teraszfalra. Brian ott maradt, ahol Billy hagyta, hanyatt fekve, az eget bámulva. Patty félénk
pillantást vetett az öccsére. – Milyen érzés híresnek lenni?
Billy vállat vont.
– Mit tudom én.
– Jó, akkor híresfélének. Sokkal híresebbnek, mint mi valaha leszünk. – Patty beleszívott a
cigarettájába, leverte a hamut. – Tudod, eléggé megleptél egy csomó embert errefelé. Nem
hiszem, hogy erre számítottak, amikor a bíróság elé állítottak.
– Tudom, hogy nem a legjobb a hírem errefelé. De nem én voltam a legelbaszottabb az
osztályomban.
Patty nevetett.
– De lehet, hogy csak…
– Csak mi?
– Csak annyira utáltam az iskolát, mindent utáltam benne. Kezdek arra gondolni, hogy az volt
elbaszva, sokkal jobban, mint én. Egész nap bezárva tartottak, úgy bántak velünk, mint a
gyerekekkel, egy csomó hülyeséget tanítottak a semmiről. Azt hiszem, eléggé megőrjített.
Patty kuncogása mélyről, az orrüregéből tört elő.
– Hát, azt hiszem, megmutattad nekik. Amit odaát csináltál…
Billy az övbújtatójába akasztotta a hüvelykujját, és másfelé nézett.
– …az nem volt akármi. És tényleg nagyon büszkék vagyunk rád, az egész család. De azt
hiszem, ezt már tudod.
Billy a ház felé biccentett. Idekinn a tévé bömbölése csak mélyvízi morgás volt.
– Ő nem.
– De, ő is. Csak nem tudja, hogyan mutassa ki.
– Ő egy seggfej – mondta Billy halkan, Brian kedvéért.
– Az is – ismerte el Patty kedvesen. – Észrevetted, hogy sose szerettem nagyon itthon lenni?
Most főleg csak szánalmat érzek iránta. De hát nem is kell vele élnem, ugye? – Vállat vont, a
cigarettáját nézegette. – Hallottad a legújabbat? A házról.
– Nem hiszem.
 – Elég elbaszott ügy. – Patty megint azt a mélyről jövő kuncogást hallatta, neurotikus
megszokásból. Billy azt kívánta, bár hagyná abba. Az udvaron Brian a karját meg a lábát
mozgatta ide-oda, hogy levélangyalt csináljon. – A mama kölcsönt akar felvenni a házra. Azt
mondja, van benne száz-száztíz, amit arra akar felhasználni, hogy kifizesse a kórházi számlákat.
Kathryn utánanézett, és azt mondta, semmi esetre se, az ember bejelentheti a
fizetésképtelenséget, és akkor törlik a legtöbb kórházi számlát, azonkívül meg kell tartani a házat
is. De ha fölveszi a kölcsönt, és aztán nem bírja fizetni a részleteket, akkor ő meg a papa elveszti
a házat. És még a kölcsön felvétele után is marad egy tonna kórházi számlája.
Egy tonna. Mennyi az? Billy nem merte megkérdezni. Mindenféle zaj jött a környékről – egy
kutya ugatott, valahol becsapták egy autó ajtaját, egy köteg léc csattogott a földön.
– Szerinted mit kéne csinálnia?
– Nem nagy ügy, haver. Bejelenti a fizetésképtelenséget, és megtartja a házat.
– Akkor miért nem akarja?
– Mert fél, hogy mit gondolnak róla az emberek. Kat meg én azt mondjuk, ki nem tojik rá, mit
gondolnak, az ember nem teszi kockára a házát. – Patty elnyomta a cigarettát a teraszfalon. –
Tudod, mit mondott neki Idis McArthur egyik nap templom után?
– Mit?
– Azt, hogy a családunknak azért van ennyi problémája, mert nem imádkozunk eleget.
– Hát ez jellemző.
– Ez egy beteg kisváros – bólintott rá Patty.
– Hé – dugta ki Kathryn a fejét az ajtón –, kér valaki sört?
Kértek, bár eddig a pillanatig még nem ébredtek rá. A délelőtt hátralévő részében anyja és
nővérei egyre azt kérdezték, mit szeretne csinálni. Filmet nézni? Körbeautózni? Elmenni enni?
De elég volt ennyi, csak múlatni az időt e meleg vénasszonyok nyarán, édes semmittevésben az
arany fényben, és csak ülni a kerti székben, elnyúlni egy pokrócon, és hagyni, hogy a délelőtt
menjen lustán a maga útján. Két évvel ezelőtt Billy még nem tudta volna ezt csinálni, a családi
együttlét puszta gondolatától végigrohant volna az utcán, és szaggatta volna le a ruháit.
Megváltoztam, mondta magában Billy ünnepélyesen. Akit magad előtt látsz, az nem az, aki
voltál. Talán a kor, gondolta hátradőlve a takarón és nézve a napot, ahogy fenséges
cigánykerekeit hányja a fák között. Vagy talán nem is annyira a naptári napok múlása, hanem
inkább Irak öregített a kutyakor tempójában, és ennek a fajta időnek a birtokában tudsz
megmaradni itt anyád és nővéreid meg a némiképp hiperaktív kis unokaöcséd társaságában, és ha
nem is kifejezetten nyugodt, de mozdulatlan tudsz lenni. Lassítani és engedni, hogy legyen,
ahogy lesz. Talán ez következik abból, hogy az ember katona Irakban, meg az a tágabb
perspektíva, amellyel a háború a dolgokat láttatja.
Most iszik egy sört, aztán semmi fontos. Ray odabent maradt a tévé előtt, és ez mindenkinek
megfelelt, bár amikor akart valamit, ami gyakran előfordult, odagördült az üvegajtóhoz, és addig
dörömbölt, amíg Denise, Patty vagy Kathryn föl nem állt, hogy kiszolgálja. Rosszabb, mint egy
gyerek, jegyezte meg Kathryn, és amikor Patty közölte, hogy nincs rajta pelenka, Kathryn azt
mondta: ne adj neki ötleteket. Néhány szomszéd megtudta, hogy Billy hazalátogatott, és
beugrottak süteménnyel meg lábasokkal, mintha haláleset történt volna a családban. Mr. és Mrs.
Wiggins a templomból. Opal George a túloldalról. Kruegerék. Annyira büszkék vagyunk. Mindig
tudtuk. Milyen bátor, milyen áldott, milyen megbecsült. Edwin!, kiáltottam, gyere gyorsan! Billy
Lynn van a tévében, és kinyír egy csomó al-káidást! Kedves emberek, de csak folytatták, és
annyira szenvedélyesen beszéltek a háborúról! Ezekben a pillanatokban átváltoztak: kidülledt a
szemük, nyaki ereik kidagadtak, hangjuk fátyolos lett a vérszomjtól. Billy ekkor csodálkozott
rajtuk, e derék keresztény népek kalózos vágyain, vagy talán csak így próbáltak udvariasak lenni,
így akarták megmutatni, milyen nagyra becsülik. Úgyhogy a szerényen hősi mosolyával
mosolygott, és várta, hogy elmenjenek, s ő meg a nővérei visszatérhessenek a sörözéshez.
Kathryn a harmadik után – tartotta a lépést Billyvel – az öccse kitüntetését a bal mellére, a
másikat meg a jobbra tűzve kivonult a házból, az érmek úgy ficánkoltak, mint egy
sztriptíztáncosnő mellrojtjai. Billy meg Patty üvöltött, de anyjuk nem mulatott ezen.
– Mi? Ja, ezek? – Kathryn megjátszós turbékolással válaszolt, amikor Denise megkérdezte,
mit gondol, mit művel. – Ugyan, anya, egyszerűen csak kitűztem a családi ékszereket. – Denise
kijelentette, hogy az egész dolog illetlenség, és utasította Kathrynt, hogy vigye vissza az érmeket
Billy szobájába, de ő még mindig viselte a fémárut, amikor Mr. Whaley betoppant, és
gyakorlatilag minden pénzt megért, ahogy e kiválóság szeme kiguvadt Kathryn láttán, s nem
csupán az érmekén, amelyek ott himbálóztak a lány büszke, peckes mellén, hanem egész
lebarnult, feszes, hosszú lábú lényén.
Eh-hem. Ah ha. Denise főnöke volt, úgyhogy némiképp kínosnak tűnt a délelőtti italozás, de
Whaley jó fej volt, és úgy tett, mint aki nem veszi észre. A kopaszodó, májfoltos, vagy húsz kiló
súlyfelesleggel bíró férfi ruhatára a kockás zakóktól a vasalt nadrágokig terjedt, s ő jelentette a
pénzt Stovallban, tulajdonosaként annak a mérsékelten virágzó szolgáltató vállalatnak, amelynél
Denise már tizenöt éve irodavezetői minőségben dolgozott.
– Miz Lynn az igazi főnök errefelé – mondogatta a látogatóknak, és szeretettel nevetett az
asszony felé. – Én csak próbálok nem láb alatt lenni, és hagyom, hogy ő irányítsa a helyet.
Adtak neki egy diétás kólát, és a székeket a terasz melletti árnyékba állították. Denise és Patty
a vendég két oldalára ült, Billy pedig a teraszfalon gubbasztott. Kathryn nőstény oroszlánként
nyúlt el egy közeli fürdőlepedőn. Brian valahol a házban volt, láncdohányos nagyapja gondjára
bízva.
– Anyád azt mondja, csak mára jöttél haza – mondta Mr. Whaley.
– Így van, uram. – Billynek erőfeszítést jelentett, hogy fenntartsa a szemkontaktust, miközben
oldalra fújja sörszagú leheletét.
– Nincs pihenés a kimerülteknek, mi? – Mr. Whaley felkacagott. – Eddig hová küldtek?
Billy darálta a városokat. Washington, Richmond, Philadelphia, Cleveland, Minneapolis-St.
Paul, Columbus, Denver, Kansas City, Raleigh-Durham, Phoenix, Pittsburgh, Tampa Bay,
Miami, és ezek mindegyike, ahogy Dime törzsőrmester rámutatott, történetesen billegő választási
körzetben fekszik. Bár Billy ezt nem mondta.
Mr. Whaley belenyalt a kólájába.
– Milyen volt a fogadtatás?
– Az emberek nagyon kedvesek voltak mindenütt, ahová mentünk.
– Nem lep meg. Figyelj, az amerikaiak óriási többsége támogatja ezt a háborút. – Whaley,
valahányszor a tekintete Kathrynre tévedt, szinte elájult az erőfeszítéstől, hogy elszakítsa onnan.
– Senki nem akar háborúba menni, az ég szerelmére, de az emberek tudják, hogy néha muszáj. Ez
a terrordolog… azt hiszem, az egyetlen módja annak, hogy az ilyen ügyeket kezeljük, ha
egyenesen odamegyünk a forráshoz, és gyökerestül tépjük ki. Mert az a tömeg magától nem tűnik
el, igazam van?
– Egy csomóan közülük rendkívül elkötelezettek – felelte Billy. – Nem hátrálnak meg.
– Erről van szó. Vagy odaát küzdünk meg velük, vagy ideát küzdünk meg velük, a legtöbb
amerikai így látja.
Denise és Patty az ökrök nyájasságával bólogatott. Kathryn közben felült, és felhúzta a térdét a
mellkasához; igazi érdeklődéssel követte a beszélgetést, Billyről Mr. Whaleyre nézegetett, mintha
beszédük olyan kódot tartalmazna, amelyet neki fel kell törnie. Hősök, mondta Whaley. Irak.
Szabadság. Terjeszteni a szabadságot, hogy a mi szabadságunk is biztosabb legyen. Aztán a
filmes ügyről kérdezett, és bölcsen bólogatott, miközben Billy elmagyarázta neki, hogyan áll épp
a dolog.
– Kell majd egy ügyvéd, hogy egy pillantást vessen rá, mielőtt bármit aláírsz.
– Igen, uram.
– Összehozhatlak a Fort Worth-i képviseletemmel, ha szeretnéd.
– Az remek lenne. Nagyra értékelném, uram.
– Fiam, ez a legkevesebb, amit tehetek. Mindannyiunkat büszkévé tettél, nemcsak a családodat
meg a barátaidat, hanem itt mindenkit, az egész közösséget. Ennek az egész városnak hatalmas
lökést adtál.
Billy előhívta a legszerényebb nevetését.
– Erről nem tudok, uram.
– Figyelj, mindenki rohadtul büszke rád, már bocsánat a kifejezésért, ha kiderült volna, hogy
ma itthon vagy, kocsik állnának innen a felszállópályáig. Úgy bizony! – kiáltotta Mr. Whaley
játékosan bősz hangon. – Ezúttal nem tudtuk meg időben ahhoz, hogy összehozzuk, de
legközelebb, amikor hazajössz, szeretnénk egy parádét tartani a tiszteletedre. Már beszéltem
Bond polgármesterrel, és ő is benne van, beszélt a városi tanáccsal, és ők is benne vannak. Azt
szeretnénk, ha Stovall úgy tisztelne, ahogy megérdemled.
– Köszönöm, uram. Ezt tényleg méltányolom.
– Nem, fiam, magadnak köszönd. Amit tettél, az nagyon sokat mond arról, hogy kik
vagyunk…
– Vissza kell mennie – vágott közbe Kathryn.
Mindenki feléje fordult.
– Irakba – tette hozzá Kathryn, mintha nem lett volna teljesen világos.
– Igen – mondta Mr. Whaley gyászos hangon –, anyád mondta.
– Úgyhogy megint lőni fognak rá.
– Kathryn! – korholta Denise.
– De hát igaz! Ha ez állítólag a nagy Diadalmenet, akkor miért nem maradhat egyszerűen
itthon?
Mr. Whaley szelíden válaszolt.
– Az öcsédhez hasonló remek fiatalemberek vezetnek minket a győzelemre.
– Ha meghalnak, akkor nem.
– Kathryn! – kiáltotta ismét Denise. Billy ebben az egészben úgy érezte magát, mint egy
ártatlan bámészkodó. Nem neki kell ezt vagy azt mondania.
– Mindennap imádkozni fogunk, hogy Billy épségben térjen vissza – mondta Mr. Whaley
csillapítólag, mint az orvos a betegágy mellett. – Ahogy minden katonánkért imádkozunk, azt
szeretnénk, ha mindannyian épségben jönnének haza.
– Istenem, imádkozni fog – morogta magában Kathryn, aztán felüvöltött torokból,
urrrrrrggggghhhhh, mint amikor visszaköp a mosogatóba épített hulladékmegsemmisítő. –
Elmegy az eszem itt – kiáltotta, s mint a hüvelyéből kivont kard, egyetlen gyors mozdulattal
felállt, és a ház felé indult. A többiek csendben ültek több másodpercig, várták, hogy a légköri
zavarok alábbhagyjanak.
– Ez az ifjú hölgy sok mindenen ment keresztül – kockáztatta meg Mr. Whaley. Denise
mentegetőzni kezdett, de ő leintette. – Nem, nem, sok mindennel meg kellett küzdenie
fiatalkorában. Mikor lesz a következő műtétje?
– Februárban – mondta Denise –, aztán még egy. Az orvosok azt mondják, hogy az lesz az
utolsó.
– Figyelemre méltó javulást ért el, az biztos. Az elmúlt év nem volt könnyű Lynnéknek, ugye,
és úgy, hogy Billy csinálta, amit csinált a tengerentúlon, tudom, hogy ettől még különlegesebb az
áldozat. És Billy, ha ez kicsit megnyugtat, szeretném, ha tudnád, állandó ajánlatod van, hogy
nálam dolgozz, amikor teljesítetted a katonai szolgálatod. Csak annyit kell tenned, hogy szólsz.
E gondolat nyomasztó volt, bár Billy értette, hogyan juthat el idáig, feltéve, hogy a legjobb
forgatókönyv alapján ép tagokkal és képességekkel sikerül hazatérnie. Elmegy, hogy szállítsa
Whaley olajcsöveit és robbanásgátlóit szerte Közép-Texas széljárta pusztáiba, belegebed a
melóba kicsit többért, mint a minimálbér, meg a szaros juttatásokért.
– Köszönöm, uram. Lehet, hogy igénybe veszem majd.
– Hát csak szerettem volna, ha tudod, hogy vannak itt lehetőségeid. Megtisztelsz, ha a
csapatomban tudhatlak.
Billy megpróbált elkerülni egy bizonyos gondolatot, azt a felismerést, amely abból született,
hogy mostanában belemerült a limók, a luxusszállók, a hízelgő VIP-k örvénylésébe; ösztönösen
tudta, hogy a gondolat lelombozza majd, és így is lett, minden erőfeszítése ellenére
felkapaszkodott a tudatáig. Mr. Whaley kispályás. Nem gazdag, nem különösebben sikeres és
ügyes, még a reménytelen kopottságnak valami szomorú szagát is árasztja magából. Mr. Whaley
majd visszatér Billy elméjének előterébe hálaadás napján, amikor ő a Cowboys meccsén ott
smúzol Texas leggazdagabb polgáraival. A világ Mr. Whaleyjei nekik rabszolgák, ahogy Billy is
rabszolga Mr. Whaley világában, ami a dolgok nagy rendszerében azt jelenti, hogy Billy valahol
az egysejtű véglények szintjén van egy hatalmas folyóban, amely a tenger feneketlen mélységébe
ömlik. Mostanában sok ilyen egzisztenciális görcse van, a feleslegesség és értelmetlenség
véletlenszerű rohamai, amelyektől eltűnődött azon, miért számít az, hogy miképp éli az életét.
Miért nem vadul el, miért nem erőszakol és fosztogat ahelyett, hogy tartaná magát az erkölcsi
szabályokhoz? Eddig ragaszkodott ezekhez, de azon tűnődik, hogy csak azért-e, mert könnyebb,
kevesebb energiát és tökösséget követel. Mintha a legbátrabb dolog, amit valaha tett – legbátrabb
plusz önmagához leghűebb – az lenne, hogy dühében tönkretette annak a puhapöcsnek a Saabját?
Mintha az, amit az al-Ansakar-csatorna partján tett, eltérne élete főcsapásától.
Mr. Whaley távozott. Kathryn nem jött ebédelni. Az étkezés után Ray és Brian lefeküdt
szunyókálni, Denise és Patty elment a boltba, Billy pedig egy lazító rárántást végzett szobája
barátságos magányában. Aztán visszatért a hátsó udvarba, és ledőlt egy plédre a napsütésben.
Elszenderedett. Álmok jöttek és mentek, mint ahogy halak úszkálnak egy régen elsüllyedt hajó
kormányosfülkéjében. Mocorgott, levette az ingét, hogy a napfény megpirítsa a mellkasán lévő
pattanást, aztán megint elszunnyadt. Most törökmintákban álmodott, biomorfikus színek nagy
atombombaörvényeiben, s ezek egy parádévá álltak össze. Az ő parádéjává. Ő is benne volt,
némiképp mégis felülről figyelte, és boldognak érezte magát, biztonságban, hogy sikerült
hazajutnia. Semmi aggodalom! Napsütéses téli nap volt, és mindenki bebugyolálta magát, kivéve
a sztriptíztáncosokat, akik teherautók platóján és káprázatosan meztelenül vonultak, csak tanga és
estélyi kesztyű volt rajtuk. Középiskolai zenekar vonult, a harsonák és trombiták csillogtak a
napon, aztán ott volt Shroom messze a tömegben, feje sápadt hagymája kilógott a sokaságból.
Tekintete találkozott a Billyével, és ő nevetett, egy söröskorsót emelt föl az üdvözlésére. Hé,
Shroom! Shroom! Hurcold fel ide a segged! Egyre csak kiabált Shroomnak, hogy jöjjön fel hozzá
a platóra, de úgy tűnt, Shroom boldog ott, ahol van, beéri azzal, hogy csak egy arc legyen a
tömegben. Shroom. Baszd meg. Gyere ide, haver. Az álomban persze szerepelt a tudat, hogy
Shroom meghalt, úgyhogy ott volt az a hatalmas idegesség is, hogy kimaradt egy lehetőség, de a
felvonulás folytatódott, és haladt tovább vele Billy teherautója, ez a nevetséges papírbárka, amely
csak úszik az élet folyóján, és a part tele ennek az ünneplő népnek az ezreivel, akik – édes Jézus!,
rettenetes gondolat! – mind halottak lennének, mint Shroom?
Alvását ez a pániktámadás szakította meg, az ébredésnek ez a kétségbeesett döfése. Valaki
fölébe hajolt, az arcába lihegett. Fél szeme kinyílt, és Kathryn bámult rá egy nagy, Angelina
Jolie-stílusú napszemüveg mögül.
– Ajánlom, hogy vigyázz magadra odaát – mormolta vészjóslóan. – Ha bármi történik veled,
megölöm magam.
Hmf. Billy kinyitotta mindkét szemét, fölemelte a fejét. Nővére mellette feküdt egy
fürdőlepedőn, könyökére támaszkodott, és felé fordult. Azt is észre kellett vennie, hogy
Kathrynen bikini van, aminek látványától megállt benne a levegő még úgy is, hogy a nővéréről
volt szó. Az arcán lévő sebhely ellenére tagadhatatlanul jó nő volt: hosszú, lebarnult láb, dús,
tenyérbe illő duda, lapos és aranybarna has, mint a legtökéletesebb palacsinta.
– Miért tennéd?
– Mert én vagyok az oka, hogy odaát vagy.
– Ja, tényleg. – Billy lehunyta a szemét, és visszaejtette a fejét. – A baleseted, amikor elkapott
az a Mercedes. Aztán kidobott az a hogyishívják, aha, kösz. Kösz, amiért belöktél a szarba, Kat.
Nővére kicsit fújtatva kuncogott, mint amikor belelihegnek a mikrofonba.
– Aha, de akkor is. Bocs, öcsi.
– Nem probléma – motyogta Billy álmosabb hangon, mint amennyire álmos volt. Bár ha
csukva tartja a szemét, jött volna az álom. Kathryn motoszkált, női tollászkodás hangjait hallatta.
– A mama begurult rám – mondta.
– Képzelem.
– Whaley, hagyjál már, kurva parádé. Azok a fickók parádéról dumálnak, te meg lehet, hogy
meghalsz.
Billynek nevetnie kellett. Üdítő volt, hogy valaki kiborul itt. Kathryn, aki az elmúlt tizenhat
hónapban otthon lakott, és elviselt mindent, ami az egészségével történt, a családi problémákat és
azt is, hogy lapátra tette a puhapöcs, drasztikus és érdekes változásokon esett át. Először is a
megpróbáltatásai leégettek róla minden babahájat, a hajlamát arra, hogy az életerőtől duzzadó
keresztény érzékiség kerekebb, finomabb vonalait vegye fel. Most egy olyan csaposlány vékony,
nyúlánk alakját öltötte, aki valami menő útszéli csehóban dolgozik, ha egyáltalán léteznek még
ilyen helyek. Fényes, heges szövet fonta körbe a vállát és haladt le a hátán, mint egy tekercs kötél
és annak lecsüngő vége. Arca „nyolcvanhét százalékban” helyrejött, mondta Kathryn,
pléhpofával hangsúlyozva a „nyolcvanhét százalékot”, mint egy ostoba sportriporter, aki a
statisztikát darálja. Imádta, hogy az ortopéd sebésze neve dr. Stiffenbach, akit ő nyelvtörő német
akcentussal ruházott fel.
– Dokk-torr Ssstiffen-bokk fatyok, já! Eszeket a tyakorlatokat fokja csinálni asz ekészségéért,
já!
Billy parancsnokát „hülyefejnek” nevezte, például az ilyen kérdésekben: „milyen volt
hülyefejjel találkozni?”, amivel korholó csitítást váltott ki anyjukból.
– De hát az! – tiltakozott Kathryn. – Annyi esze van, mint egy kabócának!
Billy édes, gyönyörű, szorgalmas, végletesen nyárspolgári nővére, aki mindig oly nagy
tiszteletet tanúsított a tekintéllyel szemben, aki csak derék, tiszta, összamerikai gondolatokat
gondolt, és sosem szidott vagy ócsárolt senkit, kötekedő pokolfajzattá változott.
Benyúlt a mellette álló hűtődobozba, és előhúzott két mexikói sört.
– Hiányzik az ivás odaát? – kérdezte, miközben az egyiket Billynek nyújtotta.
– Eleinte hiányzott. De egy idő után már nem annyira. – Billy lepattintotta a kupakot, és
élvezte a sziszegő hangok legboldogabbikát. – De vannak napok, amikor az ember bármit
megadna egy sörért.
– Elhiszem. Figyelj, azt hiszem, az ivást messze alulértékelik a társadalmunkban, például a
terápiás értékeit. Néha ki kell rúgnod a hámból, vakációra kell menned önmagadból. Nehéz a
saját fejedben élni éjjel-nappal, a hét minden napján.
– Egy kicsit meg kell bolondulni.
– Ez sok mindet megmagyaráz, mi, azt a sok erénycsőszt, akiket rajtakapnak, hogy kurváznak.
Csak azt remélem, hogy sose lesznek alkoholproblémáim, mert akkor abba kell hagynom az
ivást.
Ittak. Az elégedettség egészséges érzése burkolta be őket.
– Mesélj a Diadalmenet-ről.
– A menetről. Huh. Hát eléggé összefolyik minden.
– Akkor csak a grupikról mesélj.
Billy nevetett, de érezte, hogy fülig pirul. Puritán hangulat lett úrrá rajta.
– Nem voltak grupik – motyogta.
– Hazudsz.
– Nem hazudok.
– Pofátlanul hazudsz. Figyelj, öcsi, jobb lesz, ha mész, és keresel magadnak egyet! Menj, és
hozzál nekem is.
– Kathryn, elég.
– Az az igazság, öcsi, hogy egy kicsit meg fogok őrülni ebben a városban.
– Nemsokára elmész.
– Talán nemsokára, igen, de nem elég hamar. Egyetlen rendes fickó nincs ebben a rohadt
városban, hidd el, ellenőriztem. Vannak éjszakák, amikor mindegy, átautóznék Sonicba, és
felszedném a középiskolásokat is, azt mondanám, hé, pubi, gyere el velem egy menetre! Ha
egyszer eljössz egy forradásos arcú pipivel, sose akarsz mást.
– Kathryn – esdekelt Billy.
– Mostanra már diplomáztam volna. Kereshetnék évi hatvanezret is valahol.
– Meg fogod csinálni.
– Igen, meg – mondta Kathryn eltökélten.
– Megcsinálod – módosított Billy.
– Ha nem őrülök meg addig.
Az utolsó két műtétjét tavaszra tervezték. Januárban felvesz majd néhány órát az egyetemen,
ezt kell tennie, különben a College Fund Inc. könyörületes bankárai büntetőkamatot kezdenek
számítani a diákhitelére.
– Tudod, az a vicces – mondta –, hogy errefelé mindenki annyira nagy konzervatív, amíg meg
nem betegszik, ki nem cseszik vele a biztosítója, a munkája át nem kerül Kínába vagy akármi,
aztán azt kérdezi: „húúúú, mi történt? Azt hittem, Amerika a valaha volt legremekebb ország, én
meg olyan jó ember vagyok, akkor miért történik velem ez a sok szörnyű szarság?”. És én az
ilyenek közé tartozom, haver. Ugyanolyan hülye vagyok, mint a többi. Sose gondoltam, hogy
velem bármi rossz történhet, vagy ha történik is, van egy rendszer, amelyik az egészet
helyrehozza.
– Lehet, hogy nem imádkoztál eleget.
Kathrynből kibuggyant a nevetés.
– Aha, nyilván. Az ima ereje, öcsi.
Ittak. Kathryn a hideg sörösdobozt odanyomta az arcához, a nyakához, a köldökéhez, s Billy
agyában mindegyik érintés csillagrobbanást váltott ki. Megkérdezte, mi a terve anyjuknak a
jelzálogkölcsönnel.
Kathryn a homlokát ráncolta.
– Ki tudja, mit fog csinálni az a nő. Ő nem gondolkozik racionálisan, Billy. A tényekkel nem
foglalkozik. Nézd, ne izgasd magad az átkozott kölcsön miatt. Nem a te életed, nem a te
problémád, és az enyém se, tényleg. Ő meg a papa csinálja, amit csinál, mi nem tudjuk
megakadályozni őket.
– Mennyivel tartozunk a kórházért?
– Tartozunk? Úgy érted, tartoznak. Vagy gondolom, én is, ha pontosak akarunk lenni. – Nézte
a sörét. – Négyszázezer, hozzávetőleg. Még mindig jönnek a számlák arról, amit egy éve
csináltak.
Négy. Száz. Ezer. Mintha Isten jelenne meg minden dicsőségével, mindenhatón, mindent
elemésztőn, felfoghatatlanul.
– Nem lehet.
Kathryn vállat vont. Untatták a számok.
– Nem a te problémád, Bill. Hagyjuk. És mindent, amit a filmezésből kapsz, tarts meg. Ne
szórd el arra, hogy kiváltsd ezt a kettőt.
Amikor Billy nem felelt, ő nevetett és a hasára fordult, feneke úgy emelkedett csinosan a
deréktája fölé, ahogy egy sziget jelenik meg a trópusi tengeren.
– Tudod, mit vett a papa annak a lánynak, amikor tizenhat éves lett?
– Milyen lánynak?
– Ugyan, Billy, a húgunknak. A félhúgunknak.
– Nem, nem tudom, mit vett neki, amikor tizenhat éves lett.
– Egy rohadt kocsit.
Billy nyelt, elfordult. Közömbös tudott lenni.
– Egy Mustangot, öcsi, vadonatújat. Ez még azelőtt volt, hogy kirúgták. De akkor is.
Billy érezte, hogy a levegő megszorul a mellkasában.
– Újat? – Utálta, hogy elakad a hangja.
– Zsír újat. – Kathryn felnevetett. – Úgyhogy ne légy tökfilkó. Akármit teszel érte vagy a
mamáért, az csak pocsékba megy. Gondoskodj magadról, és hagyd, hogy csinálják, amit akarnak.
Billynek sikerült megállnia, hogy ne kérdezze meg, milyen színű a kocsi.
– Hát. – A pokróc alá nyúlt, és előhúzott egy marék száraz füvet. – Nem mintha bármim lenne,
amit nekik tudnék adni.
Kathryn kihozott még két sört. Billynek az volt a filozófiája, hogy minden izgalom, amit a
nappali órákban el tud csípni az ember, ajándék; hogy az idő korlátozza az ember földi jussát,
ezért a nappali izgalom sokkal édesebb. Ma pedig mi lenne tökéletesebb, mint feküdni a napon és
sörözni egy roppant dögös, bikinis szőkeséggel? Az egyetlen probléma persze, hogy az illető a
nővére, de kinek árt az, ha néhány rövid órára színlel az ember? A délután csillogó, sörös-
izgalmas ragyogást kapott. Billy nem bánta Kathryn kérdéseit arról, hogy milyen az élete a
„fronton”, ahogy ő nevezte. Milyen az étel? Milyen a szállás? Milyenek az irakiak, és tényleg
mind gyűlölnek minket? A lány folyton megérintette, ütögette a vállát és szorongatta a karját,
meztelen lábát Billy farmerének szárába dugta. Az érintések egyszerre élesítették az érzékeit és
sodorták tétlen nyugalomba, mintha valami különlegesen finom drog hatna rá éppen.
– Mi lesz, amikor visszamész?
Billy vállat vont.
– Ugyanaz, gondolom. Őrjárat, evés, alvás. Aztán felkelés, és elölről az egész.
– Félsz tőle?
Billy úgy tett, mintha gondolkodna.
– Nem számít, mit érzek. Mennem kell, úgyhogy megyek.
Kathryn az oldalán feküdt, fél könyéken, úgy támasztotta a fejét. Apró aranykereszt feküdt az
egyik melle dombján, kicsiny hegymászó, aki a csúcsra tart.
– A többiek mit éreznek?
 – Ugyanezt. Mármint, nézd, senki sem akar visszamenni. De erre szerződtünk, úgyhogy
megyünk.
– Akkor hadd kérdezzem azt, hogy ti, fiúk, hisztek a háborúban? Hogy jó és jogos, hogy a
helyes dolgot cselekedjük? Vagy az egész tényleg csak az olajról szól.
– Jézusom, Kathryn. Tudod, hogy ezt nem tudom.
– Én csak azt kérdem, hogy te mit hiszel, hogy személyesen mit gondolsz. Ez nem vizsga,
öcsi, én nem a nagy, objektív választ keresem. Csak azt szeretném tudni, hogy mi jár a fejedben.
Rendben. Hát. Mivel megkérdezte. Billy azon kapta magát, furcsamód hálás, hogy valaki
megkérdezi.
– Nem hiszem, hogy bárki tudja, mit keresünk odaát. Szóval, fura ez. Mintha az irakiak
tényleg gyűlölnének bennünket, tudod? Csak ott, a mi körzetünkben építünk egypár iskolát,
megpróbáljuk feljavítani és működőképessé tenni a csatornahálózatot, mindennap tartályokban
visszük az ivóvizet, etetjük a gyerekeket, ők meg mást se akarnak, csak megölni minket. A
küldetésünk az, hogy segítsünk és fejlesszünk, érted. És ezek az emberek szarban élnek, szó
szerint szarban, a kormányuk semmit nem tett értük abban a sok évben, de mi vagyunk az
ellenség, érted? Úgyhogy az egész csak az életben maradásról szól, gondolom. Az ember csak
meghúzza magát, nem gondol arra, hogy bármit teljesítsen, csak végig akarja csinálni a napot
úgy, hogy mindenki életben marad mellette. Úgyhogy az ember akkor elkezd tűnődni azon, hogy
miért vagyunk ott egyáltalán.
Kathryn végighallgatta. Megfeszítette az állkapcsát.
– Jó, akkor mit szólsz ehhez? Mi van, ha nem mész vissza?
Billy összerezzent. Aztán elnevette magát. Nem. Azt nem lehet.
– Komolyan beszélek, Billy. Mi van, ha azt mondod, nem, köszönöm, ott voltam,
megcsináltam, gondolod, hogy lenne merszük utánad jönni? A nagy hős meg minden után?
Gondolj a főcímekre: „A hős otthon marad, azt mondja, a háború szívás”. Nagy híred van, nem
mondhatná senki, hogy azért csinálod, mert félsz.
– De én félek. Mindenki fél.
– Tudod, hogy értem, ahogy a félősök félnek. Ahogy a gyávák félnek, mintha te egyáltalán
nem mentél volna oda. De mindaz után, amit tettél, senki nem fog kételkedni benned.
Kathryn ekkor egy némiképp dühödt szónoklatot tartott arról, hogy talált egy weboldalt,
amelyen felsorolják, hogy bizonyos emberek miképp úszták meg Vietnamot. Cheney a
tanulmányai miatti halasztással, majd egyéb problémákkal. Limbaugh a seggén nőtt ciszta miatt.
Pat Buchanan alkalmatlan. Newt Gingrich a tanulmányai miatt. Karl Rove nem felelt meg. Bill
O’Reilly nem felelt meg. John Ashcroft nem felelt meg. Bush, aki engedély nélkül eltávozott a
Nemzeti Gárda légi egységétől, azzal a bejegyzéssel, hogy tengerentúli szolgálatra „nem
jelentkezik”.
– Érted, mire akarok ezzel kilyukadni?
– Hát persze.
– Csak azt mondom, hogy akik annyira akarják a háborút, harcolhatnak maguk is. Billy Lynn
már kivette belőle a részét.
– Kat, ez egyszerűen nem számít. Ők csináltak, amit csináltak. Én csinálom, amit csinálok.
Nincs értelme, hogy megpróbáljunk…
A lánynak két kövér könnycsepp csurgott ki a napszemüvege alól, és Billynek el kellett
fordulnia.
– Mi van velünk, Billy, gondolj arra. Azok után, amiken ez a család keresztülment, mit
gondolsz, mi lesz velünk, ha valami történik veled?
– Semmi se fog történni velem.
 A lány elég hosszan hallgatott ahhoz, hogy Billy ezt vissza akarja szívni.
– Billy, megvan ennek a módja. Van egy csoport lenn, Austinban, ők segítenek a katonáknak.
Vannak ügyvédeik, forrásaik, tudják, hogyan kell ezeket a dolgokat kezelni. Kutakodtam egy
kicsit, és úgy tűnik, tényleg rendes emberek. Szóval ha úgy döntesz… nézd, én csak mondom, ez
segíthet neked valamennyit.
– Kathryn.
– Tessék.
– Én elmegyek.
– A fene egye meg!
– Nem lesz baj.
– Azt nem tudhatod!
Mennyi szenvedély. Billyt ez meghatotta. Aztán megijedt.
– Gondolom, nem. De mi sokkal többet elkapunk közülük, mint ők közülünk. És
mindannyiunkat nem tudnak elkapni.
A lány sírva fakadt. Billy átkarolta a vállát, és fivér módjára, határozottan és barátian magához
húzta Kathrynt. Ő egyre jobban zokogott, és a fiú vállára hajtotta a fejét. Hajának tiszta
erdőillatában ánizskaporhoz hasonló fűszerek vagy frissen megázott páfrány nyoma. Volt valami
békés a sírásában, valamiféle zene vagy hangok lelki tápláléka. Könnyei úgy csorogtak le a fiú
mellkasán, mint a frissen kikelt teknőcök. Az utolsó, amire Billy az elalvása előttről emlékezett,
az volt, hogy a lány bement papírzsebkendőért, és azt mondta, mindjárt visszajön. Csak akkor jött
rá, hogy elaludt, amikor a lehető legkellemetlenebb módon felébresztette a hátsó ajtó csattanása,
amely úgy tárult ki, mintha villám mindent széthasító töltete csapott volna bele, majd ezt a
legújabb típusú motoros kerekes szék vhhhhhhííííííírrrrrrrr-je követte. A rohadék! Billy szíve
úgy járt, mint egy megütött bokszzsák, szeme a rémület apró gigabájtjait szikrázta, s a fiú a
hasára pördült, hátának különböző apró izmai megrándultak, és Ray ott zúgott végig a teraszon.
Mi a FASZ!!! így kell felébreszteni egy harcoló katonát? A megdöbbenés reflexe előhívott egy
sor, alaposan kidolgozott gyorsreagálási képességet, s ha Billynél történetesen ott van a
gépfegyvere, akkor Rayből mostanra már csak egy gőzölgő hamburgerkupac maradt volna.
A szemét, valószínűleg szándékosan csinálta. Nem vett tudomást a fiáról, még csak nem is
pillantott Billyre, de Billy észrevett valami halvány vigyort az ajkán, a bőr ráncolódását a szája
szegletén. Ray legurult a rámpán az udvarra. Billy rosszul lett a szervezetébe áramló adrenalintól,
de fél könyökére támaszkodva körülnézett. Kathryn eltűnt. Száját büdösnek érezte az alvás előtti
söröktől. Délutánra beborult, a nap úgy derengett át a felhőkön, mint a koszos fürdővízben
úszkáló szappan. Az udvaron Ray megállt, hogy rágyújtson. Micsoda fazon, tűnődött Billy.
Intelligens és nagydumás, mint a fene, vitában nem lehet legyőzni. Sose járt főiskolára, de rohadt
sok pénzt keresett régen. Ray bekattintotta az öngyújtóját, és távolabb gördült, széke zötyögött a
kis buckákon és árkokon. Hátulról nézve szomorúan hiányzott a székből a méltóság, olyan
esetlenül mozgott, mint egy víziló tompora, s a kellős közepére ragasztott amerikaizászló-matrica
kegyetlen és ízetlen tréfának, gyenge szatírakísérletnek látszott.
Billy hátratámaszkodott a könyökére, és nézte az apját. Azt hiszed, hogy a család az egyetlen
biztos dolog az életben, az ajándék? Ami a születésed jogán megillet? Annyi vaskos, húsos dolog
köt ezekhez az emberekhez, a történelemnek, genetikának, közös ügynek és harcnak annyi
egymásba fűződő spirálja, hogy nyilván ez a legalapvetőbb hajtóerő, az ember ezért küzd, hogy
megvédje és szeresse a másikat, mégis valójában ez a legnehezebb dolog, holott annyira magától
értetődő. Bizonyítékért csak egy gyors közvéleménykutatást kell végezni a Bravónál. Amikor
Holliday az indulása előtt utoljára látogatott haza, a fivére azt mondta neki: remélem, kurvára
meghalsz Irakban. Amikor Mango tizenöt éves volt, az apja betörte a koponyáját egy
franciakulccsal, amire Mrs. Mango csak ennyit mondott: talán most majd nem fogod annyira
bepöccinteni az apádat. Dime nagyapja és egyik bácsikája öngyilkos lett. Lake anyja drogfüggő
volt, aki sittre került, apja díler, aki szintén. Amikor Crack tizenegy éves volt, anyja megszökött a
templom lelkészsegédjével. Shroomnak alig volt családja. A-bort apja Lousianában egy vasat se
fizetett elhagyott családjának, Sykes apja és fivérei pedig felrobbantották a házat, miközben
szpídet kotyvasztottak.
Igen, a család a lényeg, gondolta Billy. Ha az ember ki akarja találni, hogyan éljen családban,
akkor hosszú utat kell megtennie, hogy megtalálja a békéjét, ám ehhez, a megtaláláshoz, a
kitaláláshoz stratégia kell. De hová forduljon? Az életkor magában nem elég, ez nyilvánvaló.
Talán a könyvek, de azok sok időt vesznek igénybe, és közben a dolog mindig ráront az emberre.
Amikor ádáz, állati erők játszanak, kinek van kurva ideje könyvekre? A 9-11 utáni reggelen Ray
adásban volt, és bizonyos közel-keleti fővárosok „nukleáris megsemmisítését” javasolta,
azonkívül olyan számokat játszott, mint Vince Vance és a Valiants „Bombázzuk Iránt” című
dalát meg „A zöldsapkások balladájá”-t. Billy akkor arra gondolt: így működik ez? Szörnyű
dolgok történtek, amik azt jelentették, hogy még több és nagyobb borzalom készül, mintha a
folyamat nem pusztán automatikus, hanem végérvényes is lenne. Azok a napok és hetek azóta
valamilyen profetikus színt hoztak az életébe. Billy azt gondolja, hogy már akkor érzékelte a
sorsszerűséget – háború jön, és ő háborúba indul, s valamiféle rejtelmes, ellenállhatatlan apa-fiú
dinamika igazolja, hogy ez így van. Ha az apa szereti a háborút, a fiú hogyan maradhatna távol
tőle? Nem mintha a háború szeretete szükségképpen a fiú szeretetét is jelentené.
Vhhhhíííírrrr, csend. Vhhhhíííírrrr, csend. Mit művel? Ray megállt a kerítés melletti ágyásnál,
egy sor, vékony szárú, kobaltkék gömbvirág mellett. Valamilyen kék köd, így nevezik – Billy
aznap reggel már megkérdezte anyját, miután Briannel tizenhét táplálkozó királylepkét számoltak
össze rajta. A lepkék egész nap ott repkedtek a kert fölött dél felé tartva, és megálltak falatozni a
valamilyen kék ködön, mielőtt folytatták útjukat Mexikóba. Ray újabb cigarettára gyújtott, és ott
ült dohányozva, figyelte a lepkéket, ahogy ide-oda szállnak. Billy sosem látta még, hogy az apja
ilyesmit csinálna, a legkevesebb időt töltene is a természet szemlélésével. Ezt az embert a
természethez főleg az kapcsolta, ami a húsevőt a húshoz, ám most, hogy ott ült, és csendben
nézte a pillangókat, Billy úgy érezte, hogy ha ez nem is kezdet, de valamiféle lehetőség arra,
hogy ő visszatérjen hozzá. Ettől az érzéstől egy kicsit kétségbeesett. Ha eljön az alkalom, tudni
fogja-e, mit tegyen? Ha lehet a kapcsolatukban valami apró javulás, és belőlük hiányzik a
képesség ahhoz, hogy hagyják bekövetkezni, hát, az átkozott szégyen volna, sőt talán tragédia is,
mert lehet, hogy ez az utolsó napjuk együtt. Aztán kicsapódott az ajtó, bumm, ezúttal nem annyira
hangosan, és a kis Brian baktatott át a teraszon.
– Szia, Billy – csilingelte olyan édes tárgyilagossággal, hogy Billynek mosolyognia kellett.
Brian átszaladt az udvaron Rayhez, és felmászott az öregember kerekes székének a hátuljára. Ray
mosolyogva elindította a széket, és zörögve átmentek az udvaron. – Ugrasd! – kiáltotta Brian.
Ray hátrahúzta a kart, aztán előrelökte; a szék megugrott, az eleje pár centivel fölemelkedett a
földről. A dolog talán öt kilométer per órával haladt, maximum, Ray mégis kicsiholt belőle
valami kétkerekezést. Brian sikított és többet követelt, mire nagy hurkot csináltak pattogva és
ugrálva, Ray kicsikart a székből mindent, ami benne volt, miközben Brian lógott a hátulján, és
bódultan nevetett magában. Hurkaikkal lassanként megközelítették Billyt, és ő később, amikor
felidézi ezt, arra gondol majd, hogy nemcsak örömében mosolygott, hanem amiatt is, hogy
rokonszenvezett az apjával. E későbbi tűnődések során Billy ráébred, hogy azt gondolta, talán
neki meg Raynek eljött a Pillanat, és ő ehelyett csak minden idők egyik legnagyobb néma picsába
küldését kapta. Hogy ezt Ray pontosan miképp csinálta, arra Billy sosem fog rájönni, bár mintha
főleg a szemét használta volna hozzá, azt az elutasító oldalpillantást, azt a futó tekintetet,
miközben a kerekes szék elzúgott mellette. Valami hatalmas elutasítást rejtett az a pillanat, de
Billy ezt csak úgy tudta leírni, mintha apja azt mondaná: ez nem neked van. Te ebben nem vagy
részes, te nem ide tartozol. Ray megtartotta a Pillanatot magának; Briant rá tudta venni, hogy
szeresse, amikor csak akarta, de a többiek még csak meg sem érdemlik ezt az erőfeszítést.
Mindez azt bizonyította, hogy stratégia nélkül az ember csak nagy, kövér célpontként
himbálózik ott, zöldfülűen a családi dinamika cápamedencéjében. Aznap a vacsoránál Bill
O’Reilly dühöngött a tévében, Denise és a lányok civakodtak a jelzálogkölcsön miatt, Brian
fáradt volt, és úgy viselkedett, mint egy kis szaros, a hús túlsült, Ray abba sem hagyta a
dohányzást, és Denise sírva fakadt, mert azt szerette volna, ha minden tökéletes, ami persze
lehetetlen volt. Mama, mondta Billy nevetve, miközben átölelte anyját, és olyan derűt kotort elő
magából, amiről nem is tudta, hogy ott van benne, mama, ne izgasd magad. Én boldog vagyok.
Itthon vagyok. Minden tök jó. Bámulatos módon úgy tűnt, ez segít. Anyja megnyugodott. Brian
elaludt az etetőszékben. Pattyre meg Kathrynre röhögőgörcs tört, újabb palack bort bontottak, és
Billy sokkal idősebbnek érezte magát tizenkilenc évesnél, mintha az éveinél több bölcsességgel
áldotta volna meg az ég. Vajon ezt a háború tette? Mindaz, amit valaha beszéltek arról, hogy
miképp bassza el a háború az embert, nagyon igaz, de talán nem a teljes igazság. Aznap este
csokoládétortától és bortól bizseregve zuhant be az ágyba, elégedetten hunyta le a szemét, amiért
a katasztrófát sikerült elkerülni, s valami lényeges dolog megmenekült. Nincs a világon olyasmi,
hogy tökéletesség, csak annak a tisztaságnak a rendkívüli pillanatai, amikor az ember
megfeledkezik magáról, és szent irgalomban részesül – ha van ilyen egyáltalán.
Egy limó jön majd érte hét órakor egy jómódú hazafi szívességéből, aki vagy névtelen akart
maradni, vagy Billy elfelejtette a nevét. Egy limó. Érte. Na mindegy. Rosszul aludt és
másnaposan ébredt, szája bűzlött a rengeteg megivott bor mocskos utóízétől. Ismerte ezt az ízt,
tudta, mit jelent – félelmet, undort, mértéktelenül rossz karmát –, de akkor is volt olyan pofátlan,
hogy utoljára rárántson a barátságos környezetben, és vicces jelentőséggel ruházta fel az aktust,
mintha ez a búcsúelsülés történetileg egyenrangú lenne Troy Aikman utolsó meccsével a Texas-
stadionban. Emberek, már a negyvenesnél van! A harmincasnál! Lehet, hogy végigmegy! Húszas!
Tízes! Ötös! És… touchdown! Így felfrissülve lezuhanyozott és megborotválkozott, összeszedte a
cuccát, beágyazott, és a bejárati ajtóhoz vitte a zsákját. Ezután már nem volt más hátra, mint
megnézni a családot.
– Hiányozni fogok nektek? – harsogta vidáman, amikor belépett a konyhába, de a nők csak
bámultak rá lesújtottan. Boldogtalanok voltak. Ahogy ő is, de ha kimutatná, ők még
boldogtalanabbak lennének. Az éjszaka mintha bedeszkázták volna a konyhaablakot, semmi nem
látszott mögötte, csak sima, egyhangú szürkeség. Szélrohamok döngették a házat, mint a fújtató;
kemény kis esőcseppek verték és zörgették a tetőt. Az első téli vihar átsöpört a síkságon,
ugyanilyen front hoz majd havat és ónos esőt hálaadásra.
– Most hová mész? – kérdezte Patty. Billy nővérei kávéztak, és nézték, ahogy eszik. Denise
tartotta magát, és a kisebb konyhai feladatok egyszemélyes csapásmérő egységeként sürgött-
forgott.
– Fort Rileyba, oda terveztek egy gyűlést. Aztán Ardmore-ba. Tudjátok, minek. – Anyjára
pillantott. – Aztán Dallasba. Azt hiszem.
– A nagy meccsre! – bődült el Kathryn. – Találkozol Beyoncéval?
– Annyit tudok, amennyit te.
– Találkozol, öcsi, biztos. Úgyhogy ne baltázd el. Valószínűleg ez lesz az egyetlen esélyed,
hogy levedd a lábáról.
– Kétségtelen.
– Akkor figyelj, kezdd azzal, hogy megmondod neki, milyen szép.
 – Kathryn, Beyoncéról van szó. Nem rám van szüksége, hogy megtudja, mennyire dögös.
– Öcsi, a nőknek sosem elég ebből a dumából! Azt kell csinálnod, hogy lerohanod, valahogy
így: „Bey, szédítő vagy, észbontóan nézel ki, tök jó a hajad meg minden, mit szólnál, ha meccs
után lógnánk egyet?” Patty, hát nem volna menő, ha Beyoncé lenne a sógornőnk?
– Nagyon menő volna.
– Ugyan, gyerekek. Én egy baka vagyok. Nem fogja velem tölteni az idejét.
– Hülyeség! Egy ilyen jóképű, fiatal csődörrel, mint te, egy hőssel? Egészen odáig lesz érted!
– Nem azzal a Jay-Z fickóval jár? – kérdezte Patty.
Denise sírva fakadt. Törölgette a pultokat és sírt ugyanúgy, ahogy dudorászni szokott valami
régi dallamot, ami az eszébe jutott. Kathryn csettintett a nyelvével, mintha dühös vagy bosszús
lenne. Patty szeme kivörösödött, de visszatartotta a könnyeket. Csak legyünk túl rajta, mondta
magában Billy. Amint a kocsiban ül, nem lesz semmi baj, de akkora gombóc volt a torkában,
mint egy brikett. Ez most rosszabb, mint amikor először elment, és ez meglepte; másodszorra
könnyebbnek kéne lennie. De mintha most több lenne a vesztenivalója, bár hogy mi, azt nem
tudta megmondani. De ez van, akárhogy legyen is, plusz ezúttal tudta, hogy milyen buliba tér
vissza.
– De hol van Ray? – kérdezte Denise bizonytalanul, mintha az segítene, hogy magában beszél.
– Talán valamelyikünknek…
Kathryn és Patty egymásra pillantott, aztán Billyre néztek. Ő vállat vont. Ray jelenléte aznap
reggel nem tűnt lényegesnek a boldogságukat illetően. Mintegy logikus következményként Brian
toppant be a konyhába a kezeslábas pizsamájában, arca kerek és az alvástól rózsás. Felmászott és
befúrta magát anyja ölébe, úgy kapaszkodott, mint koalabocs az ágak közt.
Kérsz gyümölcslét?
Nem.
Zabpelyhet?
Nem.
Csak a mamival szeretnél üldögélni egy darabig.
Igen.
A fiú jelenléte mindenkit megnyugtatott. Ő egyre csak Billyt bámulta, úgy látszott, nem is
annyira kíváncsiságból, mint inkább olyan tanúként, aki valamilyen ősi lényeget szeretne
közvetíteni. Mintha Billy sapkája különösképp megragadta volna a figyelmét. Amíg nem kezd
miértezni, addig nincs baj, gondolta Billy. Denise töltött még kávét neki. Kathryn elvitte a
tányérját. A mikro órája két perccel előrébb járt, mint a sütőé, amely viszont eggyel előrébb a
falióránál, és valahányszor az ember ránézett az egyikre, meg kellett néznie a többit is, hogy soha
véget nem érőn az egybeesést kutassa. Szörnyű volt ezeket az órákat nézni. Egymás után elérték a
hét órát, aztán továbbhaladtak, majd Kathryn az orra alatt ezt dörmögte: francba. A konyhából az
étkezőn át kiláttak az elülső ablakon, ahol egy fekete Lincoln húzott be a felhajtóra.
Kisebbfajta zűrzavar keletkezett. Kathryn végigment az előszobán a bejárati ajtóhoz. Denise a
mosogató felé fordult, és csak bőgött. Brian valahogy Billy karjában kötött ki, úgyhogy ott volt a
középpontban, amikor Billy megölelte könnyező anyját, és céltudatosan tompította a tulajdon
érzékeit, amikor odahajolt hozzá, mert egyszerűen túl sok volt a sírás, a kilátástalanság, az egész
tragikus hangulat, de Brian legalább csillapította a sokk egy részét.
– Szia, mama – suttogta Billy, aztán Briannel a karjában végigment az előszobán, Patty pedig
olyan szorosan követte, hogy folyton a sarkára lépett. A felhajtón Kathryn segített a sofőrnek
berakni Billy holmiját a csomagtartóba.
– Vigyázz magadra – mondta Patty a verandán. Könnyes, nyálkás szivacs volt, csupa csuklás
és zokogás. – Ne csinálj semmilyen őrültséget. Csak hozd haza a segged.
 Billy utoljára megszagolta unokaöccse fejét, amelyen a tavaszi fű meg a meleg, otthon sült
kenyér illata érződött, és visszaadta a fiút Pattynek. Ezt esetlen hármas ölelés követte.
– Mondd meg neki – mormolta Billy a nővérének –, ha nem lennék itt, hogy megmondjam
neki: sose vonuljon be a seregbe.
Kathryn a kocsinál várakozott. Sírt és nevetett magán, amiért sír, legyőzte az egész dolog
igazi, hamisítatlan ócskasága. Később emlékszik majd ölelése tapogatózó jellegére, mintha egy
sziklafalon csúszna lefelé, és kapaszkodó után kaparászna. Becsapta az ajtót a fiú mögött, és
hátralépett, aztán szélesen, rajzfilmbe illőn szalutált. Billy akkor sem lehetett volna megviseltebb,
ha lefutja a maratoni távot. Úgy érezte, szervezete felmondja a szolgálatot, mintha arca olvadna,
de a kocsi letolatott a felhajtóról, és a legrosszabbja véget ért. Kathryn integetett a kertből,
amikor a Lincoln elhúzott. Patty a verandáról integetett, Brian a derekán lógott, mögöttük pedig,
a hátsó ajtón beeső fényben Ray figyelt a székéből. Billy káromkodott magában, és hátradőlt az
ülésen. A Lincoln gyorsított. Szóval az apja is megjelent, de mihez kezdjen ő ezzel?
– Szeretne zenét? – kérdezte a sofőr. Nagydarab, fekete bőrű férfi volt, hatvan felé járhatott.
Vaskos hurka borult öltönye gallérjára.
Billy azt felelte, nem, köszönöm. Több utcát is kereszteztek, mire a sofőr ismét megszólalt.
– Nehéz ez a családnak – mondta egy prédikátor dallamos hangján. – De azt hiszem, ha nem
volna az, akkor ott valami baj lenne. – Billyre pillantott a visszapillantóban. – Biztos nem kér
zenét?
Billy azt felelte, biztos.
 MI ITT MIND AMERIKAIAK VAGYUNK

Billy azon gondolkodik, hogy ha mindenkinek, akit életében ismert, összeadná a vagyonát, ez a
feltehetően óriási szám még mindig gyenge lenne ahhoz az elképesztő összeghez képest, amellyel
Norman Oglesby rendelkezik, akit „Norm”-nak neveznek a médiumok, a barátai, a kollégái, a
Cowboys-szurkolók seregei és azoknak a Cowboys-gyűlölőknek a még hatalmasabb seregei, akik
valamely okból – önelégült, „nyald ki a seggem” arroganciája miatt, vagy azért, mert fennen
lobogtatja a dallasi csapat zászlaját, esetleg azon hajlama miatt, hogy a Cowboys márkanevét
prostituálja a pirítóssütőtől a tulipánhagymáig – szívből utálják még úgy is, hogy kénytelenek
elismerni, zseniálisan forgatja a pénzt. Norm. Normszter. Nahm. Mindenütt kiemelkedő szerepet
játszik a szurkolók képzeletvilágában, végtelen számú képzelt vita és mindenféle titkos
vágybeteljesítés közvetítője. Sykes napokig próbálta a nagy pillanatot, baszd meg, Norm, így, és
baszd meg, Norm, úgy, egy csomó dumát lökök majd ennek a Normnak, amiért ezt csinálja
Tresbnoskival, azt mondom, hé, mi a fasz ez, Norm?! Eladod a világcsúcs védődet pálcikára
tűzött szteroidokért? De amikor Sykes találkozik a Cowboys tulajdonosával, átesik a ló másik
oldalára, és szégyentelen kurvulást művel.
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt, uram – mondja halk, tisztelettudó hangon. –
Szeretném, ha tudná, hogy egész életemben a Cowboys nagy szurkolója voltam.
– Én vagyok megtisztelve, hogy megismerhetem magát, Sykes tizedes – vág vissza azonnal
Norm. – Én is egész életemben az Egyesült Államok hadseregének nagy szurkolója voltam!
A tömeg nagy tapsban tör ki. Háá, Norm! Tágas, üres teremben vannak, mélyen a stadion
gyomrában, betonfalú helyen, ahol az olcsó szőnyeg tapintható légárammal szívja fel a hideget a
padlóból. A Bravót azért hozták ide, hogy bensőséges körülmények közt találkozzon a Cowboys
nagykutyáival és a válogatott vendégekkel; talán kétszázan gyűltek össze családostul, ami
minden bizonnyal helyes és megfelelő dolog hálaadás napján. Előkelő tömeg ez, a férfiak
zakóban és nyakkendőben, a nők is kicsípve, mértékre szabott ruhában a hozzáillő cipővel meg
retiküllel, bár némelyik divatosabb, menőbb öltözék a telet testre simuló bőrrel és hosszú
bundával jelzi. Lehetnének akár a város leggazdagabb templomának gyülekezete is: a
Felékszerezett Felsőosztálybeli Anorexiás Miasszonyunk népe; itt csak a személyzet színes, meg
néhány, csapatba verődött régi játékos, a szurkolók múltbéli kedvencei, akik bölcsen fektettek be,
és semmibe nem ütötték bele az orrukat. Billy és Mango méltányolja, hogy ezen a puccos
eseményen a legjobb magatartást várják el, de Hector príma füve miatt ők közel állnak ahhoz,
hogy ne így viselkedjenek. Szinte lehetetlen, hogy megállják röhögés nélkül, és ha elkezdik, ki
tudja, hol lesz a vége. Egy idősebb, pösze pap csaknem kiváltja belőlük, majd egy hölgy is,
akinek a frizurája felrobbant pudlira emlékeztet. A betépett paranoiának ebben a veszedelmes
állapotában vannak, és minden bizonnyal mindenki látja, hogy beálltak, ami félelmetes dolog, de
egyben a legviccesebb is.
– Nyugi – sziszegik egymásnak vihogva, mint tébolyult asztmások. Gondolj valami szörnyűre:
végbélvérzésre, mellkasi sebek szívására, orrodból lógó galandférgekre.
– Na jó, hogy nézek ki?
– Elbaszottan.
A szájuk sarkából suttognak.
– És most?
– Még mindig elbaszottan.
 Billy oxforddal belerúg Mangóba, Mango pedig gyors bökést intéz Billy bordái közé, majd
stikában ütik egymást, amíg Dime rájuk nem vet egy pillantást. Van ebben valami nagy
sebességű csavar, a komoly gyorsulás sivítása, meg annak tudata, hogy ez valószínűleg rosszul
sül majd el, de amikor Norm és társasága közelít a nagy bemutatkozáshoz, ideje készen állniuk és
tényleg összeszedniük magukat.
Norm. Ez Ő teljes valójában. Hogy az élet mennyire csak tehetetlenségből meg sodródásból
áll; minden egyes nap rövid finomsága vagy fanyarsága hajlamos összemosódni a következőével,
hogy a végén az egész egy nagy, ízetlen masszává álljon össze. Nagyon kevés az olyan pillanat,
amelyre az ember rámutathat, és azt mondhatja: igen, ez történelmi volt, aznap nagy dolog
történt, és ennek nyilvánvalóan ilyen pillanatnak kell lennie, mert fényképezőgépek és
videokamerák követik Norm minden mozdulatát. Ő sugárzik, ami nem azt jelenti, hogy jóképű
férfi, inkább a híres ember nagyfeszültségétől vibrál, és ebben rejlik a probléma, az agy
küszködik, hogy megfeleltesse a médiaváltozatot az illetővel, aki magasabbnak látszik az előre
kialakított képnél, vagy talán testesebb, öregebb, rózsaszínűbb, fiatalabb, s a két változat
valamely lényeges értelemben eltér egymástól, ami az egészet kicsit valószerűtlenné teszi, és
Billyn különben is rajta van a frász. Magával az elnökkel is találkozott, de ha az idegességnek
van egyáltalán mértéke, akkor ez nagyobb dolog, nagyobb erőpróbát jelent ingatag önképének.
Híres emberekkel találkozni kényes ügy. Megerősíti-e őt a közelgő megismerkedés?
Megszilárdítja-e? Vagy kisebbíti? Tegnap megkérdezte Dime-ot: mit mondjak neki? Dime
felhorkant. Szart se kell mondanod, Billy, végig Norm dumál majd. Mondd csak azt, hogy igen,
uram, nem, uram, és nevess, amikor viccelődik, mindössze ennyit kell tenned.
Norm végighalad a várakozó sor előtt. Mire Billyhez ér, a fiatal katona már szédül.
– Lynn tizedes – mondja Norm megállva, hogy végigmérje –, már alig vártam, hogy
találkozzunk. – Mire Billy úgy érzi, hogy fölemelkedik fehéren izzó videofények és csípős
vakuvillanások tajtékán, valamiféle robbanó fotóhabcsókon tart fölfelé, s az, hogy be van tépve,
az egésznek az elragadó lassított felvétel érzetét kölcsönzi. Norm megfogja a kezét, hú, igazi
alfahímes szorítással… haver, emeld a lábad, és jelöld meg a szobát! Büszkeség, mondja Norm,
de mint a túl lassan lejátszott szalag, a szó eltorzul és megvastagodik Billy fülében,
büsSSZKKeeessség. Aztán bátorság, bááátttOOORRsááág. Szolgálat, ssszolllGGGááálllat.
ÁááálddddOOOZaaatt. BeeeeCCSÜlleeett. EeeelSSSZááántSSSááág. – Maga texasi fiú – mondja
Norm, és valami rágós költözik a szavaiba, a szájpadlás enyhe vastagodása, mintha fogszabályzó
lenne a fogain. – Stovallból, igaz? Az olajkutaktól. – Megnézi a kitüntetéseket Billy mellkasán,
és megerősíti, hogy Billyre különösen büszke, mint „texasi földijére”, de nincs meglepve,
egyáltalán nincs meglepve, mert az csak természetes, hogy egy született texasi kitünteti magát a
katonai szolgálatban. – Mindenki tudja, hogy a texasiak a legjobb harcosok – folytatja Norm, és
mosolyog, mert ez nem igazán tréfa, hanem inkább ugrató texasi melldöngetés. – Audie Murphy,
az alamói hősök, most már maga is egy híres hagyomány része, tudja?
– Én erre még sose gondoltam így, uram. – Billy nyilván a megfelelő dolgot mondja, mert
szívélyes nevetéshullám hangzik fel a tömegből, igen, az emberek figyelnek, arcuk ott a
médiafények buborékának peremén, halszemgörbületben és oválisan domborodva. Az adrenalin
dalol Billy fejében, mint egy motoros fűrész. Norm beszél. Norm egy egész kis szónoklatot tart.
Pár centivel magasabb Billynél, egészséges, vastag nyakú, hatvanöt éves férfi barackrózsaszínbe
vegyülő hajjal és trapéz alakú fejjel, amely alul széles, majd a halántéknál keskenyedik egészen a
lenyalt hajú fejtetőig. Szeme kísértetiesen és hidegfúziósan kék, de arcának lőtérlapossága kelt
igazán bámulattal vegyes tiszteletet, az a híresen csapott, barázdált, húzott, önelégült, hasított
pofa, amely évek óta az állami és helyi hírek főszereplője, Norm kozmetikai önfejlesztésének
közszemlére tett legendája. Az eredmény eddig lenyűgöző és rikító, mint a helyrepofozott
vidámparki eszközök kiárusító helye. Száját mintha néhány csavartekerésnyivel feszesebbre
húzták volna. Szeme sarkában az enyhe mongolredők csábító, sőt feminin hajlamokra utalnak,
mintha a Pocahontas-mítosz egy szexi ábrázolásáról mintázták volna őket. Bőre olyan színű, mint
egy régi, kifakult és kisikált ketchupfolt rózsaszíne. A sok munka ellenére az összhatás se nem
rossz, se nem jó, csak drága, és Billy később majd arra gondol, hogy az ember nagyjából
ugyanezt az eredményt elérhetné úgy is, ha ezerdolláros bankókkal tapasztaná tele a képét.
– Visszaadta Amerikának a büszkeségét – mondja Norm, s ez az információ apró buborékok
formájában gyöngyözik Billy agyában. Amerikának? Tényleg? Az egész átkozott helynek? De az
emberek tapsolnak, és Billynek nincs mersze vitatkozni, aztán bemutatják Mrs. Normnak, egy
ápolt, de már nem fiatal hölgynek, akinek feltupírozott, sötét hajkoronája van. Csinos. Sötétkék
szemében nincs sok érdeklődés. Mosolyog, de puszta udvariasságból, semmit nem árul el
magáról, és Billy úgy gondolja, hogy vagy gyógykezelés alatt áll, vagy könyörtelenül őrzi az
energiáját. Ha ez valami sznobság, Billynek az is jó, mert melyik nőnek lenne több joga a rohadt
ribancság kiváltságaihoz, mint a Dallas Cowboys first ladyjének? Ribancságától Billy egy kicsit
megkeményedik… haver, gondolja, ÁLLJ, az anyád lehetne… de most a klán többi tagja is
hozzálép, Norm gyerekei, a gyerekek férje és felesége, aztán a locsogva nyüzsgő unokák,
mindegyik meg van áldva az Oglesby-féle, trapéz alakú fejformával, és amint rájuk kerül a sor, a
bemutatás finom bulivá alakul át. Az emberek kérdezősködnek; a Bravo közelsége miatt virágos
jókedvre derülnek még ők is, a nagymenők és tehetősek, egy kicsit elvesztik az eszüket a Bravo
mellett. Mert vért szimatolnak? Idegenek tapogatják gátlástalanul Billy fiatal testét, dögönyözik a
karját meg a vállát, szorongatják a csuklóját, veregetik férfiasan a hátát. Áradoznak. Lojalitást
esküsznek, és örök hálát rebegnek. Egy fejedelmi idősebb hölgy megkérdezi, hány éves:
– Annyira fiatalnak látszik! – kiáltja, majd Billy válaszára felszegi a fejét, és hitetlenkedve
elfordul. Zakós, nyakkendős kisfiúk kérnek Billytől autogramot. Valaki átnyújt neki egy kólát
műanyag pohárban. A Diadalmenet előtt utálta a nagy fogadásokat a sok ideges csevegés meg a
feszült téblábolás miatt, de nem olyan rossz a dolog, amikor az emberek tényleg szeretnének
beszélgetni vele.
– Maguk voltak a Fehér Házban – mondja egy öregember.
– Úgy van.
– Találkoztak George-dzsal meg Laurával? – kérdi a férfi felesége reménykedve.
– Hát, az elnökkel meg Cheneyvel találkoztunk.
– Az nyilván nagyon izgalmas volt!
– Az volt – bólint rá Billy.
– Miről beszélgettek?
Billy fölnevet.
– Nem emlékszem! – És ez igaz, tényleg nem. Volt bizonyos mennyiségű viccelődés, kedélyes
férfiduma. Egy csomó mosolygás, egy csomó beállított pózolás fényképezéshez. Billy egyszer
csak ráébredt, ő arra számított, hogy az elnök, hogyan is, kínosan érzi magát. Hogy szégyenkezik.
Amiért annyira el van baszva minden. De úgy tűnt, a főparancsnok nagyon is meg van elégedve a
dolgok állásával.
– Tudja – mondja a nő, és közelebb hajol, mintha bizalmas információt osztana meg –, mi
valahogy a magunkénak tekintjük George-ot meg Laurát. Visszaköltöznek Dallasba, amikor lejár
az idejük Washingtonban.
– Á.
– Néhány héttel ezelőtt jártunk a Fehér Házban – mondja a férfi –, hivatalos vacsorát adtak
Károly hercegnek meg Kamillának. Figyeljen, azok a királyi sarjak egyszerűen remek emberek,
nincs bennük semmiféle beképzeltség. Károly herceggel akármiről lehet beszélgetni.
 Billy bólint. Hallgatnak. Billy épp idejében megkérdi:
– Miről beszélgettek?
– Vadászatról – feleli a férfi. – Madarakra vadászik, mint én. Főleg fajdra meg fácánra.
Több lebarnult, elbűvölő házaspár is élénk beszélgetésbe merül Mac őrnaggyal. Az őrnagy
bólogat, csücsörít – az osztatlan figyelem szakavatott mimikáját műveli. Dime és Albert Norm
kíséretébe vegyül, és Billy ezt megnyugtatónak találja, bizonyítéknak: Dime dumája olyan erős,
hogy még ezekben a nagy magasságokban is repül. Amerikaiak, mondja magában, és körbepillant
a teremben. Mi itt mind amerikaiak vagyunk – mintha az ember hirtelen tudatára ébredne, hogy a
nyelve ott a szájában, pedig addig nem volt ott semmi. De ezek másféle amerikaiak. Ezek a
nagypályások. Jól öltöznek, a legújabb testápolási módszereket alkalmazzák, jártasak a bonyolult
beruházások világában, és szépen rá vannak hangolva a jó élet örömeire – az ínyencségekre, a
finom borokra, ügyesek a játékokban meg a sportokban, naprakészen ismerik Európa fővárosait.
Ha nem is olyan makulátlanul szépek, mint a modellek vagy a filmszínészek, legalábbis a Viagra-
reklámokban szereplők életereje és stílusa sugárzik róluk. A Bravóval töltött idő csak egy a
rendelkezésükre álló örömök sokasága közt, és Billyt, amikor erre gondol, kicsit eltölti a
keserűség. Nemcsak irigy, hanem halálosan rémült is. Az Irakba való visszatérés miatt érzett
félelme az iszonytató szegénységtől való félelemmel egyenértékű, és most így érzi magát,
szegénynek, mint egy rongyos, hajléktalan gyerek, akit hirtelen belöknek a milliomosok
társaságába. A halálos félelem az emberi lélek gettója, és az onnan való kiszabadulás lélektanilag
egyet jelent egy százmillió dolláros örökséggel. Ezt irigyli igazán ezektől az emberektől, a
rettegésnek mint beszédtémának a fényűzését, és e pillanatban annyira sajnálja magát, hogy sírva
tudna fakadni.
Jó katona vagyok, mondja magában, hát nem vagyok jó katona? De mit jelent, ha egy jó
katona ilyen rosszul érzi magát?
Ne rémülj meg, mondta Shroom. Mert meg fogsz. Úgyhogy amikor kezdesz megrémülni, ne
rémülj meg. Billy egy csomót gondolkodott ezen, nemcsak a dolog zenségén, hanem hogy
pontosan mit is jelent, ha az ember halálra rémül. Megint Shroom: a félelem minden érzelem
szülőanyja. A szeretet, gyűlölet, méreg, fájdalom, düh meg az összes többi előtt ott volt a félelem,
és a félelem szülte mindegyiket, s ahogy minden harcoló katona tudja, a félelemnek ugyanannyi
megtestesülése és fajtája van, mint ahány szót az eszkimó nyelv a hóra ismer. Tölts el bármennyi
időt a halálos erő birodalmában, és tanúja leszel számos és borzalmas formájának. Billy látott
embereket, akik ordítottak ennek terhétől, mások nem tudták abbahagyni a káromkodást, megint
mások teljesen elvesztették a beszéd képességét. Nem tudtak uralkodni a záróizmukon vagy a
hólyagjukon – klasszikus. Vihogtak, sírtak, remegtek, megbénultak – klasszikus. Egyik nap látott
egy tisztet, aki befeküdt a dzsip alá egy rakétatámadás során, aztán amikor az véget ért, ő kereken
megtagadta, hogy kimásszon. Vagy Tripp százados, aki elég jónak bizonyul kritikus
helyzetekben, de amikor igazán nekik esnek, a szemöldöke úgy rángatózik, mint ahogy a laza
sátorponyva csapkod a viharos szélben. Katonái kínosan is érezhetnék magukat emiatt, mégsem
becsülik kevesebbre, mert ez csupán reflexmozgás, a test lázadása. Bizonyos harci
stresszreakciók kódolva vannak a génekben ugyanúgy, mint a rakoncátlan tincsek vagy a lúdtalp,
szerencsés kevesek viszont ezeket mintha egyáltalán nem érzékelnék. Dime törzsőrmester
például, a bámulatos katona, akit Billy látott úgy, hogy nyugodtan eszegette a drazsét, miközben
aknák záporoztak csupán méterekre tőle. Vagy az ember egyik nap nem fél, a következőn meg
majrézik, ez ilyen szeszélyes és hátborzongató, értelmetlen, ostoba dolog. Ezek járnak az ember
fejében. A véletlenszerűség. Annyira unja már, hogy ezzel a napi nyomasztással éljen együtt,
nemcsak a fájdalomtól meg a haláltól való szokásos állati félelemmel, hanem a magától a
félelemtől való egyedi, emberi félelemmel, ami olyan, mint egy ismétlésbe beragadt CD-játszó,
egy egyre csak szűkülő, önmagába forduló hurok, amely akár az őrület egyik formája is lehet. Ily
módon az összes többi érzelmünk vajon azzal a céllal alakult-e ki, hogy lehetőleg megőrizze ép
elménket? És így az ember kezdi érezni az emberséget még a gyűlölködő érzésekben is. Néha
megbénul a teste, annyira kimerül tőle, máskor olyan, mint a migrén, az ember azt hiszi, szót ért
vele, meghajlik az elméje a fájdalom előtt, elemzi, lebontja ionokká meg atomokká, egyre
mélyebbre merül az elméletben, amíg a fájdalom fel nem oldódik a logika bélgázában, az ember
feje viszont még mindig fáj.
Szóval ilyenekre gondol Billy, miközben a háborúról cseveg. Próbálja visszafogni a dolgot, de
az emberek a dráma meg a szenvedély felé irányítják a beszélgetést. Egyszerűen feltételezik,
hogy ha valaki bravós, akkor azért van itt, hogy a háborúról beszéljen, mert, hát, ha Barry Bonds
volna itt, akkor ő a baseballról beszélne. Nem gondolja?… Egyetért-e?… El kell ismernie…
Idehaza a háború olyan probléma, amit helyes gondolkodással és megfelelő forráselhelyezéssel
kell megoldani, a dráma meg a szenvedély pedig a terroristáknak abból a céljából ered, hogy
átvegyék a hatalmat a világ fölött. A mi életformánk. A mi értékeink. A mi keresztény értékeink.
Billy úgy érzi, kiürül a feje.
– Bocsánat – szól közbe a Cowboys egyik igazgatója –, a mi katonánk egy kicsit szomjasnak
tűnik. Mit szólna egy italhoz?
Billy megzörgeti a jeget a poharában.
– Köszönöm, uram. Jólesne még egy kóla.
– Jöjjön. Bocsánat, emberek. – Az igazgató, aki irányító típus, a könyökénél fogva a bárpult
felé kormányozza. Szemlátomást a Cowboys vállalati kultúrájához tartozik, hogy minden
igazgatónak egy Ford márkakereskedés üzletvezetőjére kell emlékeztetnie, és ez itt, aki Bill Jones
néven mutatkozik be, beleillik az öntőformába. Egyenes, kopaszodó, kerek képű, öt hónapos
terheshez méltó pocakkal, mégis olyan atmoszféra veszi körül, amit Billy azonnal érzékel: a
kontrollált agresszió remek munkaeszköze.
– Jól érzi magát?
– Igen, uram.
Mr. Jones elneveti magát.
– Úgy nézett ki, mint akinek jót tenne egy kis környezetváltozás.
Billy mosolyog, vállat von.
– Kedves emberek.
Mr. Jones megint nevet, ezúttal nyersebben.
– Igen, tényleg, valóban azok. És izgatottak, hogy találkozhatnak magukkal, fiúk. Maguk
lenyűgöző csapat.
– Köszönöm. – Billy észrevesz egy dudort Mr. Jones hónalja mellett. Pisztoly. Billy ellenáll a
futó, de erős késztetésnek, hogy összeszorítsa Mr. Jones nyelőcsövét, és lefegyverezze a fickót,
csupán a biztonság kedvéért.
– Nem sok pártütőt talál ebben a társaságban. Támogatják a háborút, támogatják Amerikát. És
egyáltalán nem félnek kimondani, amit gondolnak.
– Értem, uram.
– Figyeljen, engem ugyanúgy érdekel a politika, mint mindenkit, de inkább beszélgetek a
futballról, mint a politikáról. És maga?
– Uram, én mindenről inkább beszélgetek, mint a politikáról.
Mr. Jones röviden, hangosan fölnevet. Úgy látszik, Billy a megfelelő dolgokat mondja, de nem
engedi el magát.
– Maga a texasi?
– Igen, uram.
 – A Cowboysnak drukkol?
– Világéletemben. – Billy ad ebbe egy kis nyomatékot a hízelgés kedvéért.
– Ezt már szeretem. Ma megpróbálunk nyerni maguknak. Harold – mondja a csaposnak –,
adjon egy jéghideg kólát fiatal barátunknak. Valamit bele? – Ordenáré tekintetet vet Billyre.
– Egy kis Jack Daniel’s jólesne. Bár tulajdonképpen nem lenne szabad.
– Ne aggódjon, köztünk marad. Tehetek még valamit magáért?
Billy azon tűnődik, miért vesződik vele annyit a férfi.
– Hát, hogy őszinte legyek, uram, eléggé fáj a fejem. Jó lenne egy Advil vagy ilyesmi.
– Várjon. – Mr. Jones előhúzza a mobilját, és hihetetlenül gyorsan nyomogatja tömpe ujjaival,
amelyek nem egy, hanem két bajnoki gyűrűvel büszkélkednek. Billy próbálja nem megbámulni
az ékszerészművészet e gumószerű páncélosait. Átveszi az italát, és a terem felé fordul. A tömeg
mélyéről Mango az elképedt derű pillantását küldi felé, aztán a látóvonal gyorsan bezárul, és ez
olyan, mintha a beugratás része lenne. Norm körül a legsűrűbb a tömeg, lebzselő testek méhraja,
és Billy arra gondol, hogy ez lehetőség a tanulásra, esély arra, hogy közelről lássa a smúzolás
mesterét. Norm legendás ügyességgel tud megdolgozni egy termet. Karizma, sárm,
figyelemfelkeltő jelenlét, mindezeket hozza a mosolyával meg azzal, hogy minden vendéghez
van szava, ő a vitathatatlan súly- és középpontja a teremnek, s Billy látja, milyen ügyesen intézi
Norm a dolgokat, és mégis, és mégis… Annyira ott van, annyira Norm. Annyira keményen
dolgozik. Megteszi az összes helyes lépést, de közben ott van benne az ügynök árulkodó
szorongása, vagy azé a középszerű színészé, akinek sikere van, de begörcsöl a túl szoros gallértól
vagy az alsóneműje félrecsúszásától. Norm tökéletesen magabiztos, az önbecsülés királya, ám ez
az önképző videók meg a motivációs mantrák magabiztossága, amelyet úgy sajátított el, mint egy
idegen nyelvet, ezért az akcentus ott lapul a gesztusaiban, enyhe ízületi recsegésként minden
mosolyában és mozdulatában.
Kínos nézni, hogy hiányzik belőle az alapvető méltóság – vajon ezért viselkednek vele mindig
tiszteletlenül? Bőségesen vannak történetek fura találkozásokról: Norm, akinek tömegesen
mutatták a seggüket a miami South Beachen, aztán ugyanez történt a Churchill Downs
lóversenypályán, majd vidám, fiatal befektetési menedzserek ellátták a baját New York Cityben,
a 21 Club férfivécéjében. Mégis ő a tulajdonos, úgyhogy valamilyen szinten ez az egész érte
működik. Billy végigfuttatja a pillantását az Oglesby klán többi tagján, akik ugyanolyan
keményen dolgoznak, mint Norm, akik ugyanannak a gépzongorának a billentyűi, akik
szikráznak és villognak és pimaszul üzletelnek, s Billy megpróbálja elképzelni, hogy ilyen
fokozaton él, mindig bekapcsolva, mindig a nagyszínpadon játszva, legjobb energiáit a
nyilvánosságnak tartogatva.
Jézusmária, ez pokoli sok munkának tűnik. Billy nemcsak együtt érez velük, de tiszteli is őket
azért a fegyelemért, amely ahhoz kell, hogy felkelés után mindennap a vállukra vegyék a
Cowboys egész népét.
Mr. Jones kinyomja a telefont, és Billyhez fordul.
– Mindjárt lehoznak magának egy kis Aleve-et.
– Köszönöm, uram. – Billy megpróbálja nem nézni a pisztolytartó dudorát. – És kösz ezért az
egészért. – Poharával a tömeg felé int. – Ez tényleg szép.
– Hát, értékeljük, hogy ilyen remek fiatalemberek vannak velünk ma. Megtiszteltetés, hogy a
házigazdáik lehetünk.
– Tudja, én azt szeretném tudni – bukik ki Billyből, akit hirtelen vakmerővé vagy
elővigyázatlanná tesz a gyomrába került bourbon –, hogy hogyan csinálják. Úgy értem, az
üzletet. Ezt az egészet. Hogyan működtetik? – Dadog, kutat az agyában intelligensnek hangzó
üzleti szavak után. – Szóval, oké, hogy hol kezdik, honnan jön a pénz mondjuk a stadionra? A
telek meg az építkezés meg minden, aztán fizetni a játékosokat, az edzőket, szóval komoly
kiadásokról van itt szó, így van?
Mr. Jones nevet, de jóindulatúan.
– A profi futball tőkeigényes üzlet, az igaz – mondja türelmes, hülyegyerek-oktató hangon. –
A kulcsa tőkeáttétel révén olyan likviditás fenntartása, hogy a bevételekből törleszteni lehessen
az adósságot és fedezni a folyó kiadásokat. Úgyhogy ez korrekt kérdés. Bizonyos értelemben ez
a kérdés. Határozottan rátapintott a lényegre.
Billy bólogat, mintha ezt végig tudta volna.
– Aha, de pusztán taktikai szempontból – hú, szép –, mondjuk amikor Mr. Oglesby eldöntötte,
hogy meg akarja venni a Cowboyst, mit csinált? Szóval tudom, hogy nem csak kivágta a
hitelkártyáját, és azt mondta: hm, azt hiszem, ma megveszem a Cowboyst.
– Nem – mosolyog Mr. Jones –, nem egészen így volt. Hadd mondjam meg, hogy a tőkeáttétel
gyönyörű dolog. Jó kezekben szó szerint hegyeket mozgat, és Norman Oglesby, nos, mondjunk
csak annyit, hogy a főnököm zseni, amikor az ügyletek strukturálására kerül a sor. Soha senkit
nem ismertem, akinek ekkora érzéke lett volna a számokhoz, és nála jobb tárgyalót még
életemben nem láttam. Figyeltem, ahogy megverekszik egy teremnyi New York-i befektetési
bankárral, aztán az általa kívánt üzlettel távozott, és hadd mondjam meg, azok ott nem kisfiúk.
Hozzászoktak, hogy megkapják, amit akarnak, de aznap nem így volt.
Szent szar, gondolja Billy, üzletről beszélgetünk. Egy felnőtt üzleti társalgásba elegyedett egy
magas rangú Cowboys-vezetővel, s ez kivételes Pillanat az életében, jóllehet tudja, hogy alig
vagy egyáltalán nem érti a dolgot, és Mr. Jones csak a kedvében akar járni. De akkor is. Itt van.
Beszélgetnek.
– Hitel/betét arány – mondja Mr. Jones

saját tőke / megtérülés

bevétel // megújítható hitel

befektetett tőke < kölcsönfedezet

marketing

márkaelhelyezés

cég eszmei értéke

mérlegszámla

amortizáció

késedelmi kamat százaléka

hitelező csoport

vagy

tőkehelyettesítés
ebből eredően

JÁTÉKOSSZAKSZERVEZET!!!!!

Fizetési plafon

törlesztés

pénzalap

adóslevelek

Mr. Jones mobilja csiripel. Megnézi a képernyőt, mosolyt villant Billyre, és odébb lép. Billy iszik
egy frissítő kortyot a kólájából, és gondolkodva félrehúzódik a bárpult mellett. A seregbeli élet
gyorstalpaló tanfolyam a világról, s ő azon kapja magát, hogy állandóan álmélkodik azon,
miképp születnek a dolgok. A stadionok például. A repülőterek. Az autópálya-rendszer. A
háborúk. Tudni szeretné, ki fizeti ezeket, honnan jönnek a milliárdok. Elképzeli a homályos,
matekra alapuló párhuzamos világot, amely nem csupán a megfogható világ mellett, hanem
annak közepén is létezik, a Mátrix-típusú számok áttetsző hálózatát, amelyben a hús-vér emberek
úgy úsznak, mint a halak a tengeri hínár közt. Ott él a pénz a kódok és logika egész szám alapú
birodalmában, az ok és okozat mértani moduljai közt. A piacok, szerződések, tranzakciók
birodalma, amelyben száloptikás közvetítéssel áramlanak a titokzatos vagyon elképesztő összegei
a világban sugárnyalábok révén. Mintha ez lenne a leglégiesebb dolog, mégis valóságos, de hogy
miképp lehet ebbe a világba belépni, arról fogalma sincs, talán csak azon az egyetemnek nevezett
másik idegen világon keresztül, de az nem fog menni. Ő soha nem ül már vissza az iskolapadba,
ennek puszta gondolata is egy csomó dühöt meg acsargást vált ki belőle, amely visszamegy egész
az óvodáig, nem is beszélve azoknak az éveknek az igazi, lélekölő unalmáról. Ha volt is valódi
tudás, amit a texasi iskolákban lehetett megszerezni, ő ezt sosem találta meg, és csak mostanában
kezdi érezni a veszteséget, az államilag szentesített tudatlanság óriási bűntényét, miközben a
nagyvilágot próbálja megérteni. Hogyan működik, ki nyer, ki veszít, ki dönt. Nem egyszerű
dolog ez a tudás. Bizonyos szempontból jelenthet mindent. Egy fiatalembernek tudnia kell, hol
áll a világban, nemcsak az emberi méltóság miatt, hanem mert ez határozza meg a túlélés
hogyanját és mikéntjét, meg hogy miben reménykedhet, ha becsületes erőfeszítéseket tesz…
Auuuuuuu!
– Megvagy, haver. Észre se veszel.
– A fenébe, törzsőrmester!
– Ha ez Irakban történik, már halott lennél.
– Ha ez Irakban történik, ott nem lennének csajok bőrgatyában. Jézusom, törzsőrmester. –
Billy megigazítja a ruháját, óvatosan megérinti a mellét. Amíg a gondolataiba merült, Dime
törzsőrmester mögéje lopózott, elkapta a torkát, és vadul megcsavarta a bal mellbimbóját. – Azt
hiszem, törzsőrmester, letépte a cicimet.
Dime nevet. Kér egy Sprite-ot. Sprite-ot iszik, mindig Sprite-ot, diétást, ha van.
– Dime törzsőrmester, mi az a tőkeáttétel?
Dime kiköp egy kis Sprite-ot.
– Mi van, Lynn, te Forbes-t olvasol a hátam mögött? Hol hallottál a tőkeáttételről?
– Az a fickó ott – bök az állával Billy Mr. Jonesra – azt mondta, hogy a tőkeáttétel Norm
sikerének a kulcsa.
 – Ezt mondta? – Dime Mr. Jonest méregeti. – A tőkeáttétel, Billy, a flancos kifejezés mások
pénzére. Mint a kölcsön. Az adósság. A hitel. A zaci. Mások pénzét használni arra, hogy az
ember magának csináljon pénzt.
– Nem szeretem az adósságot – mondja Billy. – Ha tartozom, attól ideges leszek.
– Történetileg ez a józan álláspont. – Dime ráharap egy jégdarabra, ropp. – De nem vagyok
biztos benne, hogy a józanság számít-e még valamit.
– Mi van Normmal?
– Hogy értve?
– Azt mondja, hogy ő nem józan?
– Nem tudom, hogy Norm létezik-e egyáltalán.
Billy nevet, de Dime még csak el se mosolyodik.
– Egyet azonban tudok.
– Mit, törzsőrmester?
– Hogy jó nagy merevedése van Alberttól.
Billy úgy dönt, hallgat.
– Azt hiszem, ha az ember már meghódította az NFL-t, nem marad más dolga, mint
megszállnia Hollywoodot. Odavan meg vissza Albertért a filmipar miatt.
– Mit kezd ezzel Albert?
– Lazán veszi, haver. Kihasználja.
– A filmünk miatt?
– Kénytelen. Mi hoztuk őt ide.
Elhallgatnak. Mr. Jones jól öltözött vendégek csoportjához csatlakozott. Mr. Jones szeme
hideg, teste éber még akkor is, amikor nevet. Billy arra gondol, hiába fiatal és erős, hiába kapott
katonai kiképzést, nehéz dolga lenne, hogy legyőzze Mr. Jonest egy verekedésben.
– Látja amott azt a fickót, akiről beszéltem? Fegyvere van.
Dime nincs meglepve.
– Azt hittem, Texasban mindenkinek van fegyvere.
– Igen, de itt? Ez hülyeség. – Billy csodálkozik, hogy milyen erős undort érez. – Csak egy
pöcs hoz fegyvert egy meccsre, amikor itt van vagy egymillió zsaru. Talán azt hiszi, hogy ő maga
nyírja ki az összes terroristát.
Dime nevetve Billy felé fordul. Aztán megdermed, és Billy elé áll olyan közel, hogy majdnem
összeér az orruk. Billy visszatartja a lélegzetét, de már késő.
– Te rohadék, még mindig iszol.
– Egy kicsit, törzsőrmester.
– Adtam engedélyt további alkoholfogyasztásra?
– Nem, törzsőrmester.
Dime a Billy kezében lévő pohárra pillant.
– Van valami problémád?
– Nincs, törzsőrmester.
– Két nap múlva visszamegyünk a szarba, elfelejtetted?
– Nem, törzsőrmester.
– Jobb lesz, ha gyorsan eltemeted a hülyeséget, de minél előbb.
– Igenis, Dime törzsőrmester. Eltemetem.
– Azt hiszed, az arabok békén hagynak minket csak azért, mert odaát mi voltunk a nagy szám?
– Nem, Dime törzsőrmester.
– Egy fenét, vadászni fognak ránk. És ha nem számíthatok rád… – Dime hátralép. Hirtelen
megbántottnak látszik. – Billy, szükségem lesz rád. Segítened kell, hogy ezeket a bohócokat
életben tartsuk. Szóval ne nézz át rajtam.
Dime ilyen gyorsan össze tudja törni a szívét. Ő olyan, akiért az ember inkább meghal, mint
hogy csalódást okozzon neki.
– Jól vagyok, törzsőrmester. Semmi baj. Tényleg.
– Tényleg?
– Tényleg, törzsőrmester. Ne aggódjon miattam.
– Jól van. Igyál egy kis vizet. Ne tegyél tönkre.
Úgyhogy Billy éppen vizet iszik, amikor A-bort és Crack közeledik, és vigyorognak, mint a
majmok, akiknek húscafatok szorultak a fogaik közé.
– Mi van?
– Norm öreglánya.
– Igen?
– Meg akarjuk csinálni. Ketten egyszerre.
– Fogjátok be. Haver, az van vagy ötvenöt éves.
– Nem érdekel, mennyi idős – mondja A-bort –, nézd meg. Dögös kurva.
– Mindig szerettem volna seggbe kúrni egy gazdag ribancot – mondja Crack.
– Ez egyszerűen otrombaság – mondja Billy felháborodva; puritán elborzadása még őt is
meghökkenti. – Fiúk, ti undorítóak vagytok. A vendégei vagyunk, és ti tiszteletlenül viselkedtek.
Mango hozzájuk lép.
– Az nem tiszteletlenség, ha soha nem fog megtörténni. Ez csak rizsa. Nem fogják
megkettyinteni a hölgyet.
– Csak figyelj – ígéri Crack. – Öt az egyhez, hogy megcsinálom, száz dolcsi.
– Hülyeség – mondja Billy még mindig a kóristafiúi modorában.
– Tartom – mondja Mango.
– Én is – mondja A-bort.
– Mit – kérdi Crack –, hogy én húzom meg, vagy hogy te is?
De mielőtt ezt tisztázhatnák, a Cowboys egyik igazgatója lép oda hozzájuk, és ez olyan, mint
egy videósnitt, a bravósok az egyik pillanatban még a legmocskosabb fajta utcasarki perverzek, a
másikban meg a nemzet sava-borsa, igen, már-már szentek, Amerika keresztesvitéz-álmainak
angyali harcosai. Az igazgató letesz egy kupac Time magazint a bárpultra, és autogramot kér
tőlük, oda a címlapra, aztán a 30. oldalra, ahol az „Ütközet az al-Ansakar-csatornánál” című cikk
kezdődik: „Ad-Wariz apró falva az al-Ansakar-csatornánál még iraki mércével is elmaradott
település, vesszőből meg sárból épült kunyhók és sovány földek laza együttese. Ám október 23-a
délelőttjének két kegyetlen órájára ez a távoli falu lett Amerika terrorellenes háborújának
epicentruma.”
Ezután jön hat oldal szöveg és fotó, plusz egy 3-D-s vázlat nyilakkal és címkékkel, de ennek
semmi köze semmilyen csatához, amire Billy emlékszik. Még csak nem is egy bravós van a
címlapon, hanem Daiker őrmester a harmadik szakaszból, drámaian elmosódott közelkép az ő
összeszorított fogú és rettegő arcáról. „Úgy tűnik, a lázadóknak ez a csoportja meg akart halni –
mondta Travers ezredes a Time-nak –, és a mi embereink készséggel segédkeztek ebben.”
Mindkét állítás igaz, de csak a legvégén, amikor tényleg feláldozták magukat, s a nyolc-tíz fős
kamikazecsapat halálos rohanásban, üvöltve, sorozattüzelve előbukkant a nádasból, a mártírok
utolsó vágtázó hullámaként egyenesen a muzulmán Paradicsom kapuja felé. Az ember egész
katonaéletében ilyen pillanatról álmodik, és minden fegyverforgató kapott belőle egy darabot, az
össztűz tökéletes viharából meg abból, ahogy ezek az arabok szétestek, haj, fogak, szemek,
kezek, zsengedinnye-fejek, a szétzúzott mellkasok felrobbanó gulyáslevese, mind-mind
hihetetlen látvány, amit soha nem lehet elfelejteni, és ami az ember lelkét egyszerűen nem hagyja
békén. Ó, én népem. A könyörület nem volt lehetőség, pont. A könyörület fogalma csak később
ötlött fel Billyben, és akkor is csak abban az összefüggésben, hogy ott ez hiányzott, hogy ki van
zárva a történelemben eddig elérhető lehetőségek közül, mert nagyon valószínű, hogy senki nem
választhatta a csatatereken harcolók közül.
A bravósok dedikálnak. Már többtucatnyi Time-ot aláírtak az elmúlt két hétben, és némelyikük
még az eBayn is felbukkant, de mindegy. Az igazgató összeszedi a magazinokat, egy olyan
ügyvéd körültekintő mozdulatával, aki épp átejtett valakit.
– A Destiny’s Child itt van már? – kérdi tőle Crack.
– Ez nem az én dolgom, öregem.
– Reméltük, hogy tudunk velük lógni egy kicsit.
Az igazgató fölnevet.
– A barátaik?
Ez kicsit pofátlannak hangzik. Lehet, hogy kineveti őket.
– Rajongók vagyunk – mondja Mango eltökélten.
– Fiam, aggódnék, ha nem lennének azok. De tudják, mit, megyek és kiderítem.
Persze. A bravósok összetódulnak egy gyors kör Jack-és-kóláért, Harold meg jó fej, a pult
alatt tölt a palackból. Épp időben döntik le az italt, mielőtt összeterelik és levezetik a csapatot a
hűvös terembe, ahol Josh felkészíti őket a sajtótájékoztatóra. Most kapcsos tábla van a kezében.
Frizurája tökéletes delta ék. Mintha az egész embert frissen vegytisztították volna.
Ott lesznek a pomponlányok?
– Igen, lesznek ott pomponlányok.
Igeeeeeeen! Mi van az öltánccal?
– Fiúk, a sajtó előtt nincs öltánc.
Mit fogunk csinálni félidőben?
– Arról még nem kaptam tájékoztatást. De azt tudom, hogy Trishának van valami feladata
számotokra.
– Ki a fasz az a Trisha?
– Ugyan már, fiúk, Mr. Oglesby lánya. Most találkoztatok vele. Már hat hónapja tervezi a
félidei show-t.
Mondd meg neki, hogy tudunk énekelni!
– Biztos, fiúk, hogy remek énekesek vagytok, de arra itt van nekünk a Destiny’s Child.
Ja, találkozni akarunk…
– Tudom, tudom, tudom, de fiúk, ez a Destiny’s Child. Hogy bejuttassalak benneteket oda, az
talán egy kicsit meghaladja a hatáskörömet.
Bírod te azt, Josh.
– Megkérdezem. De semmit se tudok garantálni.
Még több nevetés, halvány farkasüvöltés. A Bravo kimerült. Elég ideig állnak ott ahhoz, hogy
ráébredjenek, várnak valakire, mint kiderül, Normra, aki végre megérkezik kiterjedt kíséretével,
benne egy fényképész, egy videós, több családtag meg egy nagydarab a Cowboys
felsővezetéséből.
– Készen állnak? – kérdi Norm a bravósokra vigyorogva. – Azt hiszem, fiúk, maguk mostanra
már profik ebben. – Karjába veszi az egyik unokáját, és elindul vele a stadion labirintusában,
amely olyan bonyolult, mint egy csatahajó belseje. Billy feje lüktet, de Josh, aki más ügyekben
annyira felkészült és kötelességtudó, már megint elfelejtette az Advilt. A fájdalom egyfajta aurát
vagy borítást képez a feje körül, az egyes fájdalmaknak külön lyukaik vannak, mintha belövővel
ütnének szegeket a koponyájába.
A sajtóterem előtt Norm továbbadja az unokáját, és az ajtónál vár, míg a bravósok
felsorakoznak.
– Remek – mormolja –, szuper, fantasztikus, kiváló. – A gáznemű szuperlatívuszokat csak úgy
a levegőbe eregeti. Kissé kínos így látni őt, mint amikor a születésnapi partin a legkövérebb
gyerek köröz a torta körül, és szemlátomást azt szeretné, ha mind az övé lenne. Mindenesetre
Norm lép be először az ajtón, és ez kataklizmaszerű sikoltozást vált ki a pomponlányokból,
akiket Billy megpillant, amikor ő is átlépi a küszöböt, s a pomponlengető, csizmadobogtató,
mennydörgésszerű üvöltés hirtelen négynegyedben ügető dalba csap át, szurkolásba, és hát miért
is ne, hiszen ez a dolguk:

Amerikai hős az álmom,

Ők a legjobbak a világon,
Hála nekik, hogy megvédenek
Mindattól, ami fenyeget!

Billy azzal az érzéssel ül le a színpadon, hogy a háború a téboly új csúcsaira jutott. Norm
noszogatja a médiát, hogy felállni, fel, s a negyven-ötven, főleg férfiakból álló újságírótömeg
nem valami lelkes, hogy utasítgatják, de azért felállnak, tapsolnak, kelletlenül mosolyognak,
akaratlanul is elragadja őket a pillanat, Norm pedig a Bravo felé int, és fölemeli a karját, mintha
azt mondaná: nézzétek, mit hoztam nektek!
Állítólag marketinges zseni ez a Norm, és úgy ül ott médiafények lángoló gombolyagában,
hogy Billynek az a hátborzongató érzése támad, egyikük sem létezik, csak Norman Oglesby
fejében. Norm ragyog, tapsol, a bravósok felé mutogat. Kék szemében különleges, nem, szent
fény csillog, annyira bizonyos a Cowboys-márkában, hogy Isten biztosan az ő oldalán áll. Mi
lehet ennél nagyobb elhivatottság? Ennél nagyobb jó az életben? A csapat minden haszna
valóban Isten műve, és a teremtésben minden meghajlik az Ő akarata előtt.
A terem műanyag- és műgyantaszagú melegház, bűzlik az elektronika égettpor-szagától.
– U-S-A! – kiáltja egy pomponlány, és a többiek csatlakoznak hozzá: – U-S-A! U-S-A! U-S-
A!
Norm is énekel és tapsol, hintáztatja magát az ütemre. A pomponlányok annyian vannak, hogy
a terem három falát ellepik – a női testek puszta mennyisége enyhén sokkos állapotba juttatja a
Bravót. A fotósok ráklépésben csinálnak közeliket a bravósok arcáról, elvakítják őket, és
valószínűleg kiégetik az agyuk darabjait is. A videokamerások a fél méter magas, furnérlemezből
rótt színpad két szélén csoportosulnak. A színpad mögött valamiféle befelé görbülő válaszfal,
melynek szövetére a Cowboys csillagát és a Nike pipalogóját festették. A hely valójában elég
vacak, olyan, mint egy gyűlésterem vagy egy olcsó hangstúdió: fluoreszkáló fények, mindenütt a
szörnyű padlószőnyeg, csővázas székek kemény műanyag üléssel. Norm elfoglalja az utolsó
helyet az asztalnál, és a mikrofonhoz hajol.
– Én – kezdi, de el kell hallgatnia, mert egy maroknyi pomponlány egyszerűen képtelen
befogni a száját. Elmosolyodik, lenéz a kezére, és kacag a buzgóságukon, amivel rokonszenvező
kacagást vált ki a médiából. – Én – folytatja, és kivárja az utolsó sikolyokat, mire a
pomponlányok végre uralkodnak magukon – és a teljes Cowboys-szervezet… – Kaj-bojz, mondja
magában Billy, miközben a belső fülén támadt viszketést vakarja. – …örülünk, kiváltságosnak és
rendkívül megtiszteltnek érezzük magunkat, hogy velünk lehetnek ma a Bravo osztag kiváló
fiatalemberei, ezek az igazi amerikai hősök itt, a balomon. Ha beszélni szeretnének egy olyan
csoporttal, amely tudja, hogyan kell megfelelni és kiemelkedni, itt vannak ők. Ők a legjobbak,
akiket nemzetünk fel tud mutatni, és a mi legjobbjaink igazából a világ legjobbjai, ahogy ezt
bizonyították is az iraki csatatereken.
 A pomponlányok felvisítanak, orgazmikus sikolyaik gyorsan átalakulnak a U-S-A-dal
indulójává. Megmondták nekik, hogy vágjanak közbe, tűnődik Billy, vagy egyszerűen maguktól
csinálják? A pomponlány szerepe definíció szerint másodlagos, maguk a pomponlányok mégis
természettől fogva exhibicionisták, és Billy most kezdi érzékelni azoknak a fiúknak és lányoknak
a belső konfliktusát, akik valaha a csapatszellem tüzét szították, azt a kínt, hogy az ember mindig
másokat ünnepel, holott az ő teste-lelke szakad szét. A pomponlányokat senki sem éljenzi! És
hogy fájhat ez, az őrült lelkesedés megannyi fülsiketítő sikolya. Norm kuncog, a fejét csóválja,
mintha azt mondaná: ezek a lányok. A Cowboys nagyfejűi szintén kuncognak a bajszuk alatt.
– Biztos vagyok benne – folytatja Norm –, hogy mostanra már mindenki ismeri a Bravo
hőstetteit, hogy miképp siettek elsőnek a segítségére a megtámadott hadtápos konvojnak, hogy
fedezet és légi támogatás nélkül belevetették magukat a csatába, kisebbségben egy olyan
ellenséggel szemben, amely napok óta készült e támadásra. Nem sokat gondolkodtak azon, hogy
milyen túlerő van ellenük, még gyanították is, hogy ez csapda, mégis habozás nélkül bevetették
magukat…
Több pomponlány is felsikolt, de Norm fölemeli a kezét. Most nem lehet félbeszakítani.
– Szerencsénkre a Fox News stábja ott volt a csoporttal, és nemsokára meg is érkeznek,
úgyhogy megnézhetjük magunknak, hogy ezek a fiatalemberek mit tettek aznap. És meg kell
mondanom, én soha… – Norm hangja fátyolossá válik, ő maga rágörnyed a mikrofonra. – …
soha nem voltabb büszkébb, amerikaibb, mint amikor ezt a felvételt láttam. És ha önök nem
látták még, azt javaslom, a legelső alkalommal nézzék meg…
Billy gondolatai elkalandoznak. Most, hogy némiképp lecsillapodott, megfontoltan szemügyre
tudja venni a pomponlányokat, és fogalma sem volt, hogy ilyen sokan vannak, életnagyságú
gyűjtemény ez mámoros női testekből mindenféle színben, formás hasak és ruganyos combok,
karcsú derekak, kontúrosan szélesedő és ívelő csípők, és micsoda mellek, Úristen, fenségesen telt
didik, amelyek kibuggyannak a rövid, mell alatt megkötött blúzokból, igen, bármely pillanatban
elindulhat a lavina, mely mindannyiukat maga alá temeti, csak néhány ujjnyi ostromlott szövet
menti meg a Bravót a teljes megsemmisüléstől.
– Nekem személyesen az az érzésem – mondja Norm –, hogy a terror elleni harc olyan tiszta
harc jó és gonosz közt, amilyet valószínűleg életünkben egyszer látunk. Sőt vannak, akik azt
mondják, nemzeti karakterünk próbájaként állított minket Isten e kihívás elé. Méltók vagyunk-e a
szabadságra? Megvan-e bennünk az elszántság, hogy megvédjük az értékeinket, az
életformánkat?
Billy néhány pomponlányt sztriptíztáncosnőnek tart – a klubbeli profik kemény, kurvás
külsejével bírnak –, de a legtöbben főiskolás lányok lehetnek az üde kinézetük, pimasz orruk és
sima nyakuk, a természetes kéjvágy tiszta, makulátlan sugárzása alapján. Ne bámulj, mondja
magában Billy; ne légy görény. Albert és Mac őrnagy egymás mellett ül a hátsó sorban, és Billy
megpróbálja elképzelni, miről beszélgetnek. Viccesnek tűnik. Albert időről időre felpillant a
BlackBerryjéről, hogy fürkész szemmel megnézze a Bravót, szeretettel, ahogy egy gazdag ember
figyeli díjnyertes telivérét, amikor az körbeügeti a pályát.
– Mindazoknak, akik úgy érvelnek, hogy ez a háború tévedés, szeretném hangsúlyozni, hogy
eltávolítottuk a hatalomból a történelem egyik legkönyörtelenebb és legagresszívabb zsarnokát.
Azt az embert, aki hidegvérrel ezreket gyilkolt meg a saját népéből. Aki palotákat épített a maga
örömére, miközben az iskolák pusztultak, és országának egészségügyi rendszere összeomlott. Aki
a világ egyik legdrágább hadseregét tartotta fenn, miközben hagyta, hogy a nemzet
infrastruktúrája bomlásnak induljon. Aki a cimboráihoz és politikai szövetségeseihez csatornázta
az erőforrásokat, lehetővé téve, hogy azok az ország vagyonának javát személyes gyarapodásukra
fordítsák. Úgyhogy megkérdezném mindazokat, akik ellenzik a háborút, hogy jobb hely lenne-e
ma a világ, ha Szaddám Huszein hatalmon marad. Mert mire van Amerika, ha nem arra, hogy
harcoljon az ilyen zsarnokság ellen, hogy elősegítse a szabadságot meg a demokráciát, és
megadja a világ népeinek az esélyt, hogy döntsenek saját sorsukról? Mindig ez volt Amerika
küldetése, és ez tesz minket a világ legnagyszerűbb nemzetévé.
Billy azon tűnődik, hogy Norm indul-e egyszer valamilyen hivatalért. Ugyanolyan választékos
szónok, mint bármely politikus, akivel a Bravo az elmúlt két hétben találkozott. Megvan a
fellépése, a rizsája, plusz elsajátította azt a sebzett, enyhén sértődött tónust is, amely manapság a
politikai beszédek stílusa. Ha van is az előadásban valami kínos mesterkéltség – Norm
elképzelése az előadói mivoltáról, az oldalt álló mentális tükörbe lopva vetett pillantások –, akkor
sem rosszabb, mint a nyilvánosság birodalmának bármely más tartozéka. Billy észrevette, hogy a
hallgatóság ezt mintha egyáltalán nem bánná. Minden hamisság egyszerűen lepereg róluk, talán
mert az amerikai élet adásvétele rendkívül magas küszöböt alakított ki bennük az álsággal,
blöffel, csúsztatással, süket dumával és nyílt hazugsággal, más szóval mindenfajta reklámmal
szemben. Maga Billy sem vette sose észre, hogy mennyire hamis ez az egész, amíg nem szolgált
a harci zónában.
– Az az öröm ért, hogy nemrégiben meglátogathattam az elnökünket, aki biztosított róla, hogy
megnyerjük ezt a háborút. Tévedés ne essék, győzünk. Nekünk vannak a világon a legjobb
csapataink, a legjobb felszerelésünk, a legjobb technikánk, a legjobb hazai támogatásunk, és amíg
őrizzük eltökéltségünket, csak idő kérdése, hogy diadalt arassunk.
A média, ha nem is igazán mogorvának, de határozottan zsémbesnek és unottnak látszik.
Norm hosszabban beszél, mint bárki számított rá, és egyre türelmetlenebbek még a bravósok is,
akik már unják, hogy megválaszolják a sajtó kérdéseit. Billy figyelme visszaterelődik a
pomponlányokra, és elvégez egy kísérletet: a tőle jobbra álló nők során halad végig a
tekintetével. Amikor elkapja az egyes pomponlányok pillantását, azok petárdamosolyra fakadnak
– mintha az ember bekapcsolna egy sor jupiterlámpát, bamm, bamm, bamm, bamm. De valahol a
sor végén a tekintete megakad, és magától visszatér egy apró, fehér bőrű lányra, akinek fejét
kibontott, vörösesszőke haj koronázza, melynek puha tincsei a lány duzzadó keblét borítják. A
lány megint elmosolyodik, majd halkan fölnevet, és hunyorít felé. Billy tudja, hogy ez a lány
dolga, de akkor is; gyomra összerándul, mintha belerúgtak volna. Egy szép lány kiveszi a részét a
csapatok támogatásából.
A sajtó határozottan durcás. Az a sok kis hangrögzítő kütyü, amit eleinte a magasba tartottak,
most mind eltűnt. Billy kényszeríti magát, hogy a következő harminc másodpercben ne nézzen a
pomponlányra, de vigyáz, hogy a tévékamerákba se nézzen. Az ember semmitől nem érzi magát
gizdábbnak, mint ha látja a tulajdon képét a tévében, és egyenesen visszabámul magára, mert van
a közvetlen pillantásban valami sajátos bűntudat vagy ostobaság, amelyet a kamera mintha el
tudna csípni.
– Hölgyeim és uraim, a kilenc-tizenegy a mi nemzeti ébresztőnk volt. Akkora nagyságrendű
tragédiát hozott ránk, hogy ráébredjünk, harc folyik az emberi lelkekért. Ez nem olyan ellenség,
akit meg lehet békíteni, vagy akivel vitatkozni lehet. Ők nem tárgyalnak; a terroristák nem
szerelnek le egyoldalúan. Egy ilyen háborúban a zavaros jelzések csak bátorítják az
ellenségeinket…
Amikor Billy végre odanéz, a lány már várja! Óriási mosolyt küld neki, aztán újabb
hunyorítást, majd kacsint. Persze ez mind szakmai udvariasság, de Billy megengedi magának,
hogy tettesse: igen, a lány tényleg bírja, megismerkednek, számot cserélnek, randevúznak,
megint randevúznak, lefekszenek/beleszeretnek egymásba, összeházasodnak, gyerekeket
nemzenek, remekül felnevelik őket, egész életükben hihetetlen szexuális életet élnek, és a
pokolba is, miért ne, a fene egye meg, az emberek az idők hajnala óta ezt csinálják, úgyhogy
miért ne jöhetne most Billy sorra? Másfelé néz, és amikor megint odapillant, mindketten
mosolyognak és halkan kuncognak ezen a kis dolgon, ami van köztük, bármi legyen is az.
– …ezek a remek fiatalemberek, ezek az igazi amerikai hősök – mondja Norm, és végre
felkínálja a Bravót azonnali fogyasztásra. Isten hozta önöket Dallasban, mondja első
beszélgetőtársuk, ami éljenzést és pomponlengetést vált ki a pomponlányokból.
Mit csináltak, mióta itt vannak?
A bravósok egymásra néznek. Senki sem szólal meg. Egy pillanat múlva mindenki elneveti
magát.
– Itt, Dallasban, vagy itt, a stadionban? – kérdi Dime.
Mindkettőben.
– Hát, Dallasba tegnap késő délután értünk, bejelentkeztünk a szállodába, és elmentünk, hogy
együnk valamit. Aztán volt egy kis városnézés.
Éjjel?
– Egy csomó érdekes dolgot látni éjjel – mondja Dime rezzenéstelen arccal. Ezzel szép kis
nevetést vált ki.
Hol laknak?
– A belvárosi W Szállóban, ami valószínűleg a legjobb hely azok között, ahol az úton
megszálltunk. Rocksztárnak érezzük ott magunkat.
– A W Szállónak – harsan fel Lodis – van valami köze a…
Neeeeeee, bődül rá a fél terem.
– Hm. Csak arra gondoltam, talán az elnök…
Ne ne ne ne ne.
Melyik eddig a kedvenc városuk?
– Úgy érti, Dallason kívül? – kérdi Sykes, amivel lerendezést vált ki a pomponlányokból.
Volt valami problémájuk az alvással az otthoni életbe való visszailleszkedéssel?
A bravósok egymásra néznek. Nem.
Mi volt a legszokatlanabb küldetésük?
Rajtaütés a csirketenyésztő telepen.
Legnehezebb küldetés?
Amikor elvesztettük a mieinket.
A legforróbb?
Mindig a hordozható vécé.
Elérünk valamit odaát?
– Azt hiszem, el – mondja óvatosan Dime. – Elérünk valamit.
Javulást?
– Egyes helyeken igen, határozott javulást.
És más helyeken?
– Próbálkozunk. Keményen dolgozunk, hogy javítsunk a helyzeten.
Mostanában sokat hallunk a Szadr-felkelésről. Mit tudnak erről mondani nekünk?
– A Szadr-felkelés. Hát… – Dime gondolkozik egy pillanatig. – Én nem fogadnék egy olyan
csoportra, aminek a vezetője úgy néz ki, mint Teknőc a Törtetők-ben.
Nagy nevetés.
Végeznek odaát valamilyen sporttevékenységet, tartanak például háziversenyeket?
– Túl nagy a hőség a sportoláshoz.
Mit csinálnak az állásidőben, hogy szórakoztassák magukat?
MASZTURBÁLUNK!!! – üvöltik mind, illetve csak üvöltenék, ha Dime nem ölné meg őket
ezért lassan és egyenként.
 – A sereg igazán jó a feladatkiosztásban – mondja –, úgy-hogy egyáltalán nincs sok
állásidőnk. A legtöbb napon tizenkét-tizennégy órát melózunk, sokszor többet is. De amikor
tényleg van egy kis lazítás, nem is tudom. Fiúk, mivel szórakoztatjuk magunkat?
Videojátékokat játszunk.
Súlyt emelünk.
Vásárolunk a kantinban.
– Szeretem öldösni az ellenségeimet, és hallgatni az asszonyaik sopánkodását – mondja Crack
nehézkes német akcentussal. A terem megdermed, aztán kirobban a nevetés, amikor Crack
hozzáteszi: – Ez a Conan-ból van. Csak mindig szerettem volna elmondani.
Billy és a pomponlánya folytatja az arcjátékot: pillantások, mosolyok, szemöldökborzoló
grimaszok, aztán az az elképesztő, lélekből jövő bámulás, amely több másodpercig tart. Billy
furcsán porózusnak érzi magát, mintha létfontosságú szervei szivacslabdákká váltak volna.
Milyen volt az elnökkel való találkozás?
– Á, az elnök – lelkesedik Dime – tökéletesen elbűvölő fickó! – A többi bravós erőlködik,
hogy hangsúlyosan kifejezéstelen képet vágjon, mert Dime utálja a yale-i porontyot, ez az ő
kifejezése, és ez köztudott a szakaszban. Amikor csatarendbe állították őket, Dime felmázolta a
„Bush kurvája” feliratot a Humvee ajtajára, s egy nyíl mutatott az ablak felé, ahol ő, Dime
rendszerint ült, de végül a főhadnagy észrevette, és lemosatta vele. – Hihetetlenül szívesen
fogadott és megnyugtatott minket, úgy éreztük magunkat vele, mint amikor elmegyünk a helyi
bankfiókba, hogy kocsikölcsönt kérjünk, ő a legkedvesebb bankár, akivel az ember találkozhat.
Barátságos, könnyű vele beszélgetni, az ember ezzel a fickóval leülhet egy sörre. Csak, hm, azt
hiszem, már nem iszik, ugye?
Ez kivált némi kuncogást a médiából, meg néhány ellenséges pillantást is, de semmi
különöset.
Milyen az étel odaát? Van internetük? Mobilszolgáltatás? Tudnak fogni sportcsatornát? A
bravósok ennyiben egyeznek a hadifoglyokkal, ugyanazokat a kérdéseket teszik fel nekik újra
meg újra. Valaki az iraki mindennapi élet nehézségeiről kérdez. Crack mesél nekik a
tevepókokról, A-bort a szörnyű bolhákról beszél, aztán Lodis szabad asszociációval rátér a
bőrproblémáira, „kiszárad a bőröm, teljesen kirepedezik és hamuszürke lesz, a haverom, Day
mindig a hidratálóval nyaggat, és akkor én felcsattanok, hogy akkor adjál abból a testápolóból,
haver!”. Ez megy egy darabig.
Van önök között, aki vallásosnak mondaná magát?
– A magunk módján mindegyikünk. – Dime.
Vallásosabbak lettek odaát?
– Hát, maguk nem láthatnak sok mindent, amit mi láttunk, és nem gondolkodnak a nagy
kérdéseken. Élet, halál, hogy ez az egész mit jelent.
Egyre azt halljuk, hogy filmet forgatnak önökről. Azzal mi újság?
– Aha, igen, a film. Hadd mondjak csak annyit, hogy mi Irakban az abnormálist normálisnak
nevezzük, mert odaát a leghátborzongatóbb dolog is a mindennapi élethez tartozik. De annak
alapján, amit eddig Hollywoodról tudunk, az talán az a hely, ami abnormalitásban túlszárnyalja
Irakot.
Nevetés. Harsány nevetés. Albert felmutatja a hüvelykujját, de közben föl sem néz a
BlackBerryjéről. Kérlek, Istenem, fohászkodik Billy, ne hagyd, hogy Swank legyen. Aztán egy
riporter megkérdi, mi „ihlette” a Bravót, hogy azt tegye, amit azon a sorsdöntő napon tett az al-
Ansakar-csatornánál. Mindenki Dime-ra néz, Dime pedig Billyre, és minden tekintet a Dime-ét
követi.
– Lynn tizedes vette észre elsőnek, hogy mi történik ott, és ő is reagált először. Úgyhogy azt
hiszem, ő a megfelelő ember, aki megválaszolja a kérdését.
Ó, hogy a kurva életbe. Billy nem áll készen erre, plusz nehézséget okoz neki az „ihlette” szó
is. Ihlette? Modorosságnak tartja ezt a fogalmazást, de megpróbálja, igyekszik, hogy illendően
válaszoljon, hogy pontosan vagy akár csak hozzávetőleg leírja az élményét annak a csatának,
amely egyszóval mindent jelentett. Aznap a világ történt meg vele, és ő kezdi megérteni, az egész
életét azzal tölti majd, hogy megpróbálja tisztázni.
Mindenki bámul, vár. Épp azelőtt kezd beszélni, hogy a csend kínossá válik.
– Hát, khm – köszörüli a torkát –, a színtiszta igazat megvallva már nem annyira emlékszem
rá. Szóval, láttam Shroo… Breem őrmestert, és khm, csak láttam, hogy alapvetően ki van
szolgáltatva a felkelőknek, nem is tudom, és elég világos volt, hogy tennünk kell valamit.
Mindannyian tudjuk, hogy mit művelnek a foglyaikkal, odaát az ember bemehet bármelyik
bazárba, és vehet videókat arról, hogy mit művelnek. Úgyhogy azt hiszem, ez járt a fejemben,
valahol az agyam mélyén, nem mintha világosan láttam volna egy tudatos gondolatot erről.
Igazából nem volt sok idő, hogy bármin is gondolkozzam. Azt hiszem, egyszerűen beindított a
kiképzésem.
Úgy érzi, mintha túl sokáig beszélt volna, de legalább túl van rajta. Az emberek bólogatnak,
arcuk együtt érzőnek látszik, úgyhogy talán nem tűnt túlságosan idiótának. De megint rárontanak.
Ön ért először Breem őrmesterhez?
– Igen. Igen, uram. – Billy úgy érzi, hogy a pulzusa kezd szaggatottá válni.
Mit tett, amikor odaért hozzá?
– Viszonoztam a tüzet, és elsősegélyben részesítettem.
Még élt, amikor odaért hozzá?
– Még élt.
A felkelők, akik elhurcolták Breem őrmestert, ők hol voltak?
– Hát… – Billy oldalra pillant, köhög. – A földön.
Meghaltak?
– Az volt a benyomásom.
A média nevet. Billy nem akart viccelődni, de valahogy látja benne a humort.
Ön lőtte le őket?
– Hát, már útközben tüzet nyitottam azokra a célpontokra. Több tűzpárbaj is volt. Voltaképpen
ledobták Breem őrmestert, hogy lőni tudjanak, és tűzpárbajba keveredtünk.
Akkor ön lőtte le őket.
Émelyítő bűz terjed szét a hónaljából.
– Ezt nem tudom biztosan állítani. Egy csomó lövés jött egy csomó különböző irányból.
Egészen őrült helyzet volt. – Billy elhallgat, összeszedi magát; nagy erőfeszítés kell a szavakhoz.
– Szóval, nézzék, nekem rendben van, ha tényleg én lőttem le őket…
Többet is szeretne mondani, de a teremben mennydörgő taps tör ki. Billy megdöbben, aztán
aggódik, hogy nem értették meg a lényeget, majd biztos benne, hogy nem értették meg a
lényeget, de annyira bizonytalan a kommunikációs készségében, hogy a tisztázást meg sem
próbálja lenyomni a torkukon. Boldogok, úgyhogy annyiban hagyja a dolgot. A vakus gépek
most már tényleg munkába lendülnek, és tizenkilenc évének sok élettapasztalatához hasonlóan ez
is valami olyasmi, amin át akar esni, aztán elnémul a taps, és megkérdik tőle, hogy gondol-e majd
a barátjára, Breem őrmesterre ma, amikor a himnuszt játsszák, mire ő azt feleli, igen, csak hogy
fenntartsa a ritmust meg az irányt, igen, biztosan, ami obszcénül cseng a fülében, és azon
tűnődik, hogy a háborúról folytatott gyakorlatilag bármely beszélgetés mintha bemocskolná az
élet és halál e végső kérdéseit. Mintha ahhoz, hogy az ilyen dolgokról illendően beszéljünk, az
imával egyenrangú beszédmódra lenne szükségünk, különben fogjuk be, fogjuk be a pofánkat, és
üljünk rá, mert a hallgatás őszintébben adja vissza az élményt, mint a csillagos-sávos görcsölés, a
keserédes zokogás, a megváltó ölelés vagy bármilyen kurva lezárás, amiről mindenki folyton
beszél. Azt akarják, hogy könnyű legyen, és egyszerűen nem lesz az.
– Biztos, hogy mindannyian rá fogunk gondolni – teszi hozzá, még egy utolsó darabot csapva
a nagy, gőzölgő érzelmi szarkupachoz. Ha szar ügy is, ő tényleg Shroomra fog gondolni. És
ugyanúgy szereti a himnuszt, mint bárki más.
Ki nyer ma?
– A Cowboys! – ordítja Sykes, és a pomponlányok helyeslően visítanak, Norm pedig
mesterien érzékeli, hogy megértek a dolgok, ezért feláll és berekeszti a sajtótájékoztatót.
 SZÁRAZDUGÁS AZ ÚRÉRT

A holnapi Dallas Morning News a címlapján közöl majd egy hatalmas közelképet A-bortról, aki a
sajtótájékoztató utáni tömegben áll, és három pomponlány borul rá, miközben ő egy sor
mikrofonba beszél. „A Cowboys vendégül látja az amerikai hősöket”, szól a képaláírás, majd: „A
Bravo osztag tagját, Brandon Hebert tizedest tegnap meginterjúvolták a Texas-stadionban. Hebert
tizedes és a Bravo országos diadalmenete utolsó állomásaként ellátogatott Dallasba. A Cowboys
31 : 7 arányban vesztett.”
Billy több dolgot is észrevesz majd ebben az újságcikkben, mindenekelőtt azt, hogy elcseszték
A-bort nevét, minek következtében bravós társai ezután örökké „Brandon” néven szólítják. Vagy
inkább Bran-dunn néven, amit mindig tanári-őrmesteri, nevetséges szigorúsággal ejtenek ki,
például így: ezúttal Bran-dunn megy ki a géppuskával. Először Bran-dunn megy be, miután
Crack betöri az ajtót. Bran-dunn az új zuhanyozóban hozzáért valami dróthoz, ami úgy megrázta,
hogy a szar is megdermedt benne. Ezután Billy azt veszi észre, hogy míg A-bort negyedprofilban
fordul a fényképezőgép felé, szemben a mikrofonokat tartó láthatatlan emberekkel, addig a
pomponlányok egyenesen a gépbe mosolyognak, ami azzal a következménnyel jár, hogy A-bort
kellékké silányodik. Harmadszor pedig, hogy milyen boldognak látszik. Huszonkét éves, amitől
Billy szemében ősöreg; amíg nem látja A-bort eksztatikus mosolyát a képen, hogy milyen ész
nélkül és gyermekien örül a pillanatnak, addig Billyben föl sem merül, hogy bajtársa alapvetően
kölyök még, kisfiú, aki újra meg újra elolvassa a Harry Potter-könyveket, és egyszer „levelet”
küldött haza a kutyájának, ami egy rongy volt, és napokig a hóna alá gyömöszölve járt vele.
Billyt aggasztja majd ez a fotó. Túl sok bizakodást lát A-bort arcán, túl sok hebehurgya
jóhiszeműséget azt illetően, hogy milyen vélelmezett áldásokkal jár, ha az ember egy adott
időpontban amerikainak születik, de abban a pillanatban, amikor ezt át kéne vennie, Billynek tele
van a keze. Nyilván minden pomponlány külön feladatot kapott, mert amint a bravósok lelépnek
a színpadról, minden katonát pontosan három lány fogad – ebben a pillanatban egyesül az isteni
közbenjárás ereje, ha a tartalma nem is. Billy szemérmes ahhoz, hogy ténylegesen megérintse
őket, de ők nővéri természetességgel ölelgetik. Vaskos sminkjük egy kis csalódást kelt benne, de
úgy dönt, nem bánja, mert egyszerűen annyira csinosak és őszintén kedvesek meg frissek, te jó
Isten, testük kemény, mint az acélbetétes radiálgumi. Micsoda megtiszteltetés, hogy
megismerkedhetünk! Isten hozott benneteket a Texas-stadionban! Annyira büszkék és izgatottak
vagyunk, hogy itt vagytok velünk! Ó, minden baszások anyja, még egy lüktető migrénnel
küszködő ember is helyrejön ezek közt a lányok, nem, nők közt, e teremtmények közt, akiknek
illatos hajuk és tenyérbe simuló kis seggük van, szédítő dekoltázsuk alpesi gleccserhasadékába
meg úgy belezuhan az ember, hogy se nem látják, se nem hallják többé.
És rendben is lenne csak úgy eltűnni odalenn, elragadtatva visszahullani az oltalmat adó női
test szakadékaiba. Ilyen gyengéd érzelmeket vált ki belőle a testük, feltámad benne a szinte
ellenállhatatlan ösztön, hogy beléjük fúrja magát és hozzájuk simuljon, hogy azt mondja:
szeretlek. Szükségem van rád. Gyere hozzám feleségül. Candace-nek véletlenül műmelle van,
nem mintha egy fikarcnyit is számítana, igazi robbanófejként mered ki a mellkasából, Alicia és
Lexis viszont valódi, rugalmasabb domborzattal bír. Mindenesetre ők hárman bámulatosak a
hegyes kis orrukkal, a vakító fehér fogaikkal meg azzal az aranybarna darázsderekukkal – alig
tudja megállni, hogy meg ne ragadja őket, csupán hogy érezze a karcsú hajlatokat.
– Eddig jó a napod? – kérdi Candace.
 – Kiváló – feleli Billy. – Remélem, nem beszéltem túl sokat odafenn.
– Mi?
– Viccelsz?
– Dehogy!
– Szuper voltál – nyugtatja meg Lexis. – Mindenkit hihetetlenül meghatottak a szavaid.
– Hát, csak fura érzés volt. Általában nem beszélek sokat.
– Kitűnő voltál – mondja a lány határozottan. – Hidd el. Tömör és lényegre törő voltál.
– És nem olyan volt, mintha előretolnád magad – jegyzi meg Alicia. – Ha folyton kérdezgetik
az embert, mit csináljon?
– Én személy szerint azt gondolom, hogy elég durva volt pár dolog, amit kérdeztek – mondja
Lexis.
– Annyira kell vigyázni a médiával – mondja Candace.
Fotósok és tévéoperatőrök kavarognak a tömegben riporterekkel, ügyvezetőkkel és
meghatározhatatlan célú személyekkel együtt. Billy kiszúrja Mr. Jonest, aki felfegyverezve és
feltehetőleg veszedelmesen, vagy legalábbis fenyegetően portyázik a széleken. Kiderül, hogy a
pomponlányoknak saját fényképészük van, egy kopaszodó, ádáz képű, apró termetű ember, aki
ide-oda rohangál, és minden felvétel előtt azt ordítja, „maradj így!”, s nem tanúsít nagyobb
tiszteletet modelljei nagyszerűsége iránt, mint a daraboló a húsfeldolgozóban. Maradj így! –
sznnniccc. Maradj így! – sznnniccc, a blende úgy nyílik-csukódik, ahogy egy öregember
záróizma. A fotózások közt a lányok mesélnek Billynek a tavaszi csapatlátogató turnéjukról,
amikor megálltak Bagdadban, Moszulban, Kirkukban és azokon is túl, plusz önkéntes alapon
elmentek Ramádiba is, ahol a Black Hawk helikopterük ki is gyulladhatott volna.
– Nem értem, hogy csináljátok – mondja Alicia. – Kemény élet az ott, öregem, hogy mekkora
a szárazság, az a sok szél meg homok. És azok az emberek, az irakiak meg a házaik? Az a sok
mocskos viskó, olyanok, mint amilyenben Jézus lakhatott.
– A szolgálatotok annyival többet jelent most nekünk – mondja Lexis. – Sokkal jobban
értékeljük a munkát, amit végeztek.
– Az étel elég jó volt – mondja Candace –, a kaja. Csak párszor kellett előre csomagolt ételt
ennünk.
– Egy csomó szénhidrát – teszi hozzá Lexis.
– Esküszöm, mióta visszajöttem? Sírok, valahányszor a himnuszt hallom – vallja be Alicia.
Billy reméli, hogy találkozik a vörösesszőke pomponlányával, de tudja, hogy hálásnak kell
lennie azért is, ami itt van előtte, ezért a három gyönyörű és érzéki Dallas Cowboys-
pomponlányért. Annyira édesek, annyira káprázatosak. Annyira jó az illatuk. Felsikítanak és
lepacsiznak vele, amikor megtudják, hogy ő is texasi, mint ők. Csodálatos mellük állandóan a
karját böködi, ami megszólaltatja benne az érzékelő csengőket és sípokat, mint amikor a
videojátékban csilingelnek a bónuszpontok. Valahányszor újságíró közeledik, a lányok
beleakasztják a hüvelykjüket a forrónadrágjukba, így állnak ott előrelökött csípővel és szaftosan,
mintha arra buzdítanák a sajtót, hogy csak szorongassa meg az ő Billyjüket. És az újságírók, a
férfiak nem tudnak egyenesen közeledni, csak idétlenül vigyorognak, elkapják a tekintetüket,
gúnyosan beszélnek. Aha, látunk téged, csődör, mondhatnák ennyi erővel Billynek. Rocksztár
meg minden, egy nagy szart. Billy a média szemével nézve önmagát megérti, milyen közel
kerültek a pomponlányok ahhoz, hogy őt nevetségessé tegyék, nem egy, nem két, hanem három
gyönyörű lány stricifeleslegévé. Pontosan a tudatában van, hogy ez az egész dolog hamis, és ők
biztosan tudják, hogy ő is tudja, úgyhogy ez a színlelt megvetés vajon annak a módja-e, hogy
felkészüljenek a vele való harcra?
Kezdi rosszul viselni a helyzetet. A riporterek vetnek elé néhány pro forma kérdést. Sportolt-e
a középiskolában? Cowboys-drukker-e? Mit jelent neki az, hogy idén otthon lehet hálaadáskor?
– Hát, lényegében – mutat rá Billy – nem vagyok otthon. Itt vagyok.
Még csak jegyzetelniük sem kell, egyszerűen felporszívózzák a szavait csillogó kis
hangrögzítő kütyükkel, amik úgy festenek, mint a müzliszeletek. Csupán azzal, hogy ott állnak,
sikerül hihetetlenül felbosszantaniuk ezeknek a középkorú, jobbára hájas seggű fehér fickóknak,
akik pokolian unalmas, bár lezser üzleti öltözéket viselnek, s a civil biomasszának olyan kurvára
szomorú mintáját jelentik, hogy Billy valósággal örül a háborúnak, a fenébe is, igen, sokkal jobb
odaát lövöldözni és szart robbantgatni, mint itt téblábolni, akár egy rossz tévésorozat díszletében.
Isten a tanúja, hogy a háború szívás, de ő nem lát nagy vonzerőt ezekben a langyos
békeéletekben.
A tömegben kiszúrja a pomponlányát, akit – bah! – Sykes mellé jelöltek ki. Határozottan az
idegeire mennek a dolgok. A lány észreveszi, hogy nézi, mire látszólag meleg és őszinte mosolyt
küld felé, majd aggodalmasan vagy kérdőn megbillenti a fejét. Billy gyomra összehúzódik,
mintha behúztak volna neki.
Amikor végre távozik a média, ő Lexishez fordul, és megkérdezi:
– Szinglinek kell lenned, hogy pomponlány legyél?
A lány kurtán fölnevet; a pomponlányok egymásra néznek. Jézusom, azt hiszik, hogy rájuk
hajt.
– Hát nem – mondja a lány élesen és tárgyszerűen –, nem kell, és mindig vannak férjezett
lányok is a csapatban. Én meg Candace meg Al, mi nem vagyunk férjnél, de mindegyikünknek
stabil barátunk van.
Billy mániás egyetértéssel bólogat, aha, aha, még szép!
– Csak, tudjátok, kíváncsi voltam.
A lányok újabb pillantást váltanak. Hát persze. Megpróbálja kitalálni, miképp tudná kedvesen
megmondani, hogy nem ti hárman érdekeltek, de mielőtt e szöveg feltárul előtte, Josh elszólítja.
Előadás. A média fényképet akar: Norm meg a bravósok együtt. Tér nyílik a színpad előtt,
székeket tolnak hátra, embereket terelnek. Norm egyik kisunokája süvít el a pomponlányokkal
fogócskázva, álló péniszének kemény kis csonkja nekifeszül a nadrágjának. Miközben mindenki
elfoglalja a helyét, egy riporter megkérdezi Normot, tervez-e új stadiont. Meghökkent röhögés
szakad ki az újságírókból.
– Hát, nyilván egy öregedő létesítményben játszunk – feleli Norm. – De a Texas-stadion
csodálatos otthona a Cowboysnak. Nem hiszem, hogy hamarosan változtatnánk.
– De… – erősködik a riporter nevetést kiváltva. Norm mosolyog. Boldog, hogy az egyenes
embert játszhatja ebben a beszélgetésben.
– De a szervezet hosszú távú egészsége érdekében azt hiszem, ez olyasvalami, amit meg kell
vizsgálnunk.
– Egyesek Irving város tanácsánál azt gondolják, hogy ön máris vizsgálja. Azt mondják, hogy
ezért csökkentette a stadion karbantartási költségeit tizenhét százalékkal.
– Nem, egyáltalán nem. Csak szokásos üzleti felülvizsgálatot csináltunk, és találtunk néhány
helyet, ahol le lehet csípni valamennyit a kiadásokból. Feltett szándékunk, hogy a Texas-stadiont
első osztályú létesítményként őrizzük meg.
– Van valami esély rá, hogy visszaköltözteti a csapatot Dallasba?
Norm csak mosolyog a fényképezőgépekbe, amelyek úgy kattognak, ahogy a papagájok
roppantják össze a magot. Néhány újságíró kitart a stadion témájánál, de Norm tudomást sem
vesz róluk. Billy kezdi érezni a dinamikát, a hatalmi egyensúlyt egy óriásvállalat vezérigazgatója
és a piszoár szagtalanító korongja közt, amit Norm oly alaposan tanulmányoz, miközben
hatalmas sugarával áztatja. Norm feladata az, hogy maximálisra növelje a Cowboys-márka
értékét, a médiáé pedig az, hogy felszívja a reklám minden csippjét, cseppjét és csöppjét, amit ő
eléjük önt. Az érző emberi lények, mivel értelemmel és szabad akarattal vannak felruházva,
természetesen megvetik az ilyen bánásmódot; talán ez magyarázza fanyalgó magatartásukat, azt a
karmikus verítéket, amely úgy párolog belőlük, mint az edzőtermi törülközős kosárból. Holnap
elolvassa az újságot, és eltűnődik, vajon ez miért nem része a cikknek: hogy a sajtó, amely – bár
vonakodva – utasítás szerint összegyűlt, hogy gyorsírói képességeivel rögzítse a Bravo osztagot
Norm elővezetésében, a szembetűnően marketingeseményt, mely nem világosított meg senkit,
semmit nem fedett föl, és más érzékelhető célt nem szolgált, mint a Cowboys-márka
népszerűsítését.
A süket duma nem része a sztorinak? De se egy szó, se egy morgás, se egy cincogás a sajtó
részéről azt illetően, hogy milyen alaposan kihasználták, és egy célzás se arra, milyen érzéseket
táplálnak Norm iránt, amelyek – következtet Billy a gesztusokból – nagyjából egyenlő mértékben
állnak haragból és félelemből. Norm, ha úgy kívánja, valószínűleg bármelyiküket ki tudja
rúgatni. Valószínűleg meg is ölethetné őket, ha szeretné. Nem mintha akarná. Valószínűleg. Billy
kiszúrja Mr. Jonest a közelben, aki néhány másik üzletemberrel beszélget. Néggyel nyer a
Cowboys? Hárommal? Úgy kacarásznak, mint azok a férfiak, akik a közös nő nemi képességeit
taglalják, és Billy szeretne odamenni hozzájuk, hogy beverje a képüket. Nem tudja, miért van
ennyire megsértve, de meg van, talán Mr. Jones pisztolya akasztja ki, amit ez feltételez, a
tudatlanság, annak a kibaszott egója, aki egy halálos erejű eszközt hurcol magával. Hiszen érted.
Szeretnéd látni, mire képes a halálos erő? A Bravo megmutatja, a Bravo olyan halálosan
működik, hogy el se tudod képzelni, úgy, hogy összeroppan az agyad, és azt kívánod, bárcsak
sose bújtál volna elő anyád hasadékából.
Amikor a fotózásnak vége, Billy úgy gondolja, szüksége van egy pillanatra. Hátát a falnak
vetve megáll a színpadtól balra, ahol a háttérfal befelé görbülő szárnya a terem java elől eltakarja.
Pihenjben áll, és igyekszik egyenletesen lélegezni. Két újságíró észreveszi, és már jönnek is.
Bassza meg. Mi a franc? Billy feladja.
– Üdv.
– Napot.
– Mizújs?
Bemutatkoznak. Billy már rég lemondott róla, hogy emlékezzen nevekre. Beszélnek egy kicsit
a hangrögzítő kütyübe, aztán egyikük megkérdezi, gondolt-e már arra Billy, hogy könyvet írjon
az iraki élményeiről. Billy nevet, és valamiféle ne már! pillantást vet rá.
– Egy csomó katona ezt csinálja – mondja a férfi –, erre most van piac. Jó lehetőség, hogy
elmesélje a történetét, és keressen egy kis pénzt. Paul meg én tudnánk segíteni ebben,
szellemírtunk már néhány könyvet. Érdekelne minket, hogy valami ilyesmin dolgozzunk
magával.
Billy toporog.
– Egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy valaha megírjak egy könyvet. Szinte nem is
olvastam, amíg be nem léptem a seregbe, és egy haverom könyveket adott nekem.
Miket, tudakolják az újságírók.
– Hát jó. Tényleg tudni szeretnék? A hobbit-ot. Kerouactól az Úton-t. Azt a könyvet, a
Flashman-t, ami fantasztikus volt. Ezekről a könyvekről miért nem beszélnek az iskolában?
Akkor talán rá tudnák venni az embereket, hogy tényleg olvassanak. Lássuk csak, a Hell’s
Angels-t Hunter S. Thompsontól. Félelem és reszketés Las Vegasban. Az ötös számú vágóhíd,
Macskabölcső. Gorkij park meg egy másik ugyanazzal az orosz fickóval. – Mindegyik könyvet
Shroomtól kapta.
– Mit gondol a Thompson-könyvekről?
 – Be akartam tépni tőlük – mondja Billy nevetve, hogy tudják, viccel. – Nem, komolyan, az
ember azt mondaná, hogy a pasas totál őrült, de bizonyos szempontból van benne értelem,
valahogy ez a normál reakció azokra a helyzetekre, amikbe lavírozza magát. Különben miért
csinálna valaki ennyi sza… hülyeséget, amennyit ő… Lefogadom, hogy írna pár érdekes dolgot
Irakról, szóval ha odamenne, és úgy láthatná, ahogy a katonák. Nem azt mondom, hogy
helyeslem az életstílusát vagy valami. Egyszerűen szeretem, ahogy ír.
– Gondolja, hogy sokat drogoznak odaát a katonák?
– Erről nem tudok. Csak tizenkilenc éves vagyok. Még sört se ihatok!
– Szavazhat és meghalhat a hazájáért, de nem mehet be a kocsmába egy sörre.
– Azt hiszem, így is lehet fogalmazni.
– Erről mit gondol?
Billy egy pillanatig gondolkodik.
– Valószínűleg így van jól.
Az újságírók megint fölvetik a könyvírás ötletét. Billy sugárzó meleget érez jobb felől, és
amikor odapillant, látja, hogy a lány türelmesen áll mellette. Billy pulzusa gazellasebességre
kapcsol, jaj, Istenem, jaj, Istenem, jaj, Istenem, ó, bassza bassza bassza bassza meg, miközben az
újságírók tovább locsognak piacokról, szerződésekről, ügynökökről, kiadókról meg az Isten
tudja, még miről. Billy megadja nekik az e-mail-címét, hogy hagyják már békén, és amikor végre
elmennek, a lányhoz fordul. Ő állhatatosan, őszinte várakozással nézi. Billy valahogy megtalálja
a módját, hogy higgadtan mérje végig, nem fixírozó, perverz pillantással, inkább egy olyan
gyerekkori barátéval, aki a pompás, felnőtt változatával találkozik annak a sebes térdű, nudlikarú,
fűfoltos kislánynak, akit elsőben kergetett a játszótéren.
– Szóval könyvet fogsz írni?
– Nem – morran fel Billy, és mindketten nevetnek. Most már alig ideges. – Nem fázol meg
odakinn ebben a cuccban?
– Annyit mozgunk, hogy ez szinte sosem probléma, bár meg kell mondanom, múlt héten
Green Bayben azt hittem, hogy befagy a tudod, micsodám. Van kabátunk az igazán hideg időre,
de a pálya mellett szinte soha nem viseljük. A nevem… – Mit mond? Szezon? A lány az egyik
kezébe veszi a pomponjait, és a másikat nyújtja.
– Mondd még egyszer.
A lány fölnevet.
– Faison. Fai-son. Én tudom, te ki vagy. Billy Lynn Stovallból. A nagyanyám Miss Stovall
volt 1937-ben, ehhez mit szólsz? – Könnyen nevet, fátyolos trillákkal, melyek a mellkasából
törnek fel. – Mindenki azt mondta, nagy az esélye, hogy abban az évben megnyerje a Miss
Texast. Egy csomó helyi üzletember összeállt, hogy fizesse a ruháit, a beszédóráit, az utazásait,
tényleg akarták a város érdekében. Akkoriban Stovall elég nagy durranás volt a sok olaj miatt,
amit kiszivattyúztak a földből.
– És hogy sikerült?
Faison a fejét csóválja.
– Második helyezés. Mindenki azt mondta, hogy nyernie kellett volna, de bundáztak. Tudod,
hogy működnek ezek a versenyek.
Amire a szépségversenyeken szerzett óriási tapasztalatai birtokában Billy buzgón bólogat. Az
emberek egyelőre békén hagyják őket.
– Manapság nem nagyon nevezhetnéd Stovallt nagy durranásnak.
– Én is úgy tudom. Nem voltam ott gyerekkorom óta, de amikor láttam, hogy az egyik bravós
stovalli, azt mondtam, hé, Stovall! Úgy éreztem, bizonyos szempontból ismerlek, úgy értem,
Stovallt, szóval hogy valaki pont onnan való? Egyszerűen vicces.
 Ő Flower Moundban nőtt fel, mondja a lány, és részmunkaidőben egy ügyvédi irodában
dolgozik recepciósként, miközben maga fizeti a tanulmányait az Észak-texasi Egyetemen, és már
csak hat kreditre van szüksége, hogy megkapja a diplomáját tévés újságírásból. Billy úgy
gondolja, a lány huszonkét-huszonhárom éves lehet, tökéletes, formás áru szemtelen, kíváncsi
orral, borostyán és arany pettyekkel szórt zöld szemmel és olyan dekoltázzsal, amitől a férfiak
sírva fakadnak. Most éppen azt mondja, milyen sokat jelentett neki Billy beszéde a
sajtótájékoztatón, de Billy alig hallja, annyira belemerül a gyönyörű formákba, amelyeket a lány
szája ölt, miközben a szavakat formálja

tanúságot

tesznek

tanúsítják

a te

szavaid

tettek

ön

ön-fel-áld-oz-ás

szabad-ság

legszabadabb a világon

a mi értékeink

és

a mi életmódunk

a mi

élet

mód…

a mi

élet

– Hihetetlenül ékesszóló voltál.

 – Nem éreztem.
– De, tényleg, az voltál! Helyre tetted az egészet, és ez nagy dolog, egy csomó ember nem tud
az ilyen dolgokról beszélni. Szóval, a halálról, a barátod haláláról. És pont ott voltál vele. Nem
lehet könnyű erről beszélni egy teremnek, ami tele van idegenekkel.
Billy lehajtja a fejét.
– Ez elég hátborzongató. Hogy kitüntetik az embert élete legrosszabb napjáért.
– Nem tudom elhinni! Egy csomóan egyszerűen bezárulnának.
– És milyen pomponlánynak lenni?
– Jaj, remek! Egy csomó munka, de imádom, sokkal több munka, mint az emberek hinnék.
Látnak minket a tévében, és azt hiszik, ennyi az egész, csak ki kell öltözni a meccsekre, és
táncolni meg szórakozni kell, de ez tényleg csak egy nagyon kicsi töredéke annak, amit
csinálunk.
– Tényleg – mondja Billy bátorítón. Könnyűnek érzi magát, frissnek, a reménykedés
állapotában van. Attól, hogy ezzel a gyönyörű lánnyal beszélget, ráébred, hogy milyen értékes az
ő jelentéktelen élete.
– Aha, a munkánk legfontosabb része tényleg a közösségi szolgálat. Csinálunk egy csomó
mindent kórházakban, hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozunk, szerepelünk adománygyűjtő
rendezvényeken meg ilyesmiken. Most például szünidő van. Négy-öt eseményen veszünk részt
hetente, aztán gyakorlunk, és a tetejébe még a meccsen is ott vagyunk. De nem panaszkodom.
Hálás vagyok minden percért.
– Voltál tavasszal a csapatoknál?
– Jaj, Istenem, NEM, pedig ANNYIRA szerettem volna menni, de csak nyáron léptem be.
Figyelj, MEGHALOK, hogy egy olyan úton részt vegyek, nincs az az isten, hogy legközelebb
távol tartsanak attól a repülőgéptől. A lányok, akik ott voltak? Annyira feltöltődve jöttek vissza,
és ez a lényege a szolgálatnak, hogy az emberek azt mondják: „annyira rendesek vagytok, hogy
olyan sokat adtok magatokból”, de igazából fordítva van, mi kapunk annyi mindent. Nekem a
pomponlánykodásban az a legnagyobb megelégedés, hogy szolgálhatok másokat. A spirituális
oldal. Szóval az út újabb állomása, a keresés. – Elhallgat; hosszú, kutató pillantással néz Billy
szemébe, és épp mielőtt megszólal, Billy tudja, mi következik. – Billy, te keresztény vagy?
Billy a markába köhög, félrefordítja a tekintetét. Zavara őszinte, de ritkán veszi a fáradságot,
hogy ki is mutassa.
– Keresek – mondja végül, és beleás a keresztény töltelékszavak repertoárjába, ami hála
annak, hogy texasi kisvárosban nőtt fel, átfogó.
– Szoktál imádkozni? – A lány lágyabb, féltőbb hangra vált.
– Néha. Gondolom, nem annyit, amennyit kéne. De azok után, amiket Irakban láttunk,
különösen a kisgyerekek… Azok után nem jön olyan könnyen az imádkozás.
És ha egy kicsit túloz, akkor mi van? Érzékelői még egyetlen hamis szót sem jeleztek.
– Sokféleképpen próbára voltál téve, tudom. De egy csomószor így működik a dolog, az élet
egyre sötétebb, amíg azt nem gondoljuk, hogy már az összes fény elhagyott minket. Pedig ott
van, mindig ott van. Ha csak résnyire nyitjuk az ajtót, máris beömlik a fény. – A lány
elmosolyodik és megbillenti a fejét, szégyenlősen kuncog. – Tudod, hogy egyfolytában egymást
néztük a sajtótájékoztatón? Én meg azt gondoltam magamban: ennyi ember közül miért pont ő
néz engem folyton, és én miért őt nézem folyton? Szóval aranyos vagy, meg minden, gyönyörű
szemed van… – Vihog, majd visszanyeri komolyságát. – De azt hiszem, most már tudom, miért,
tényleg tudom. Azt hiszem, Isten akarta, hogy ma találkozzunk.
Billy sóhajt, szemhéja rebben, hátraveti a fejét, mely halk puffanással találkozik a fallal. Mert
tudomása szerint a lány minden szava igaz.
 – Mindannyiunknak az Ő fényét kell sugároznunk a világban – folytatja a lány, miközben az
egyik pomponnal végigsimít Billy karján, és harminc másodperccel azután, hogy belefog a
történetébe, miként került személyes kapcsolatba Jézus Krisztussal, Billy csöndesen, lassan,
határozottan benyúl a lány pomponja alá, és megfogja a kezét. Mert miért ne? Mert meghatódott.
Mert két nap múlva visszatér a szarba, és mi rosszabb történhet annál? Faison nem akad el, még
fel is gyorsul a beszéde. Szegycsontja megemelkedik és kidülled; melegházi virágok pipacspirosa
és tűzvöröse foltozza arcát és nyakát. Pupillája dupla méretűre tágul, s enyhe, felszínes zihálás
örvénylik és fodrozódik a szavai közt, mintha most rohant volna föl ötemeletnyi lépcsőn.

Isten
Isten-félő

Ő
és

a belső fény
zsidók
a zsidók
Jeruzsálem
a Jordántól
a tengerig
gyógyítás és lágyítás
jóság és fény

meghalt értünk
engedetlen és ellenkező
emberek
meghalt
meghalt értünk
meghalt
Jaj
Uram-
isten

Billy hátralép, és magával húzza a lányt. Egy, kettő, három rövid lépés, és már ott rejtőznek a
háttérfal behajló széle mögött, úgyhogy ha valaki látni szeretné őket, akkor egy síkba kell
kerülnie a fallal. Billy fordul, Faison háta a falhoz simul, és a lány már nem beszél. Arca kidagad,
ajkával együtt teltebb lesz, a szabadon nyíló állkapocstól váratlanul súlyosan elernyed. Annyira
puha lesz, hogy akár el is alhatna, és Billy feléje hajolva tudja, hogy hat héttel ezelőtt el sem
tudott volna képzelni egy ilyen mozdulatot, végigcsinálni meg még kevésbé tudta volna. Három
héttel ezelőtt szintén, három napja sem, úgyhogy nyilvánvalóan történt vele valami. Végig nyitva
tartja a szemét, és Faison szeme lassanként egyetlen fényes labdává válik, olyan, mint a Föld
képe az űrből. Az első csók akár a nyomáscsökkentés, akár a buborék kipukkadása az ajak
érintésétől. Billy hátrahúzódik, és örömét leli az önmérsékletben. Néhány centis távolságból
bámulják egymást. A lány dermedtnek látszik, aztán fölemeli a fejét, és újra megcsókolják
egymást. Billy szeretné megmondani neki, milyen bámulatos az ajka, puhább mindennél, amit
eddig érintett. Tudtad, szeretné kérdezni, de száját más foglalja el most, hogy elidőzik a lányén,
mámorosan a puhaságvizsgálattól, majd mintha egy startpisztolyt sütnének el, egymásnak esnek,
mint két másodéves a tribün alatt, nagy energiájú edzőpárbajban, melynek mintha az lenne a
célja, hogy egész testüket legyömöszöljék, lekényszerítsék egymás torkán.
– Ez őrültség – suttogja a lány, amikor feljönnek levegőért. – Ezért kirúghatnak a csapatból. –
Azzal megint egymásnak esnek, és amíg tart, Billy nem akar semmi mást. – Mi ez benned? –
mormolja a lány a következő levegővételnél. – Mi történik velem?
Amikor ismét összezárják az ajkukat, Billy medencéje lefelé mozog, és úgy nyomul a lányéba,
ahogy a kanál a puha fagylaltba – egyszerű motoros reflex ez az alsó agytörzsből. Billy hirtelen
hátrahúzódik.
– Bocsánat.
– Semmi baj.
A lány nézi egy pillanatig, aztán eltompul a látása, és ágyéktájának elernyedése vagy
helyzetváltoztatása jelzi, hogy Billy újra nyomulhat. Gyerünk, gondolja, ágyékát irányítja, s a
lány mintha szétválna és körülölelné. Remegnek. Nagyon nehéz, hogy ne csapjanak zajt. A
háttérfal másik oldalán az emberek beszélgetnek és folytatják a hülye életüket. Faison mintha a
sírás szélén állna, miközben megragadja Billy hajtókáját, és a derekára fonja a lábát
cowboycsizmástul meg mindenestül. Ő alulról tartja, a lány kerek kis feneke szépen beleillik a
tenyerébe, és Billy felidéz erről egy mentális képet. Keze tele van mesés, forrónadrágos seggel,
és a robbanó feromonok kitörésében ez ötlik fel benne: szent szar, épp a Dallas Cowboys
pomponlányával pettingelek! Faison közben teljes gőzzel halad, köröz a csípőjével, a hetedik
mennyországot lihegi Billy arcába, aki ezen a napon elhiteti magával, hogy különleges, mert a
lány alig tucatnyi mozdulat után iszonyatos szorítással és homorítással kielégül, s mélyen a
mellkasában egy delfin visít. Csípőjének utolsó tekerésével majdnem eltöri Billy derekát,
legalábbis a fiú így érzi, ahogy a szusz utolsó darabja is kipréselődik belőle, és gerincoszlopa úgy
pattog, mint a buborékfólia. Aztán vége, eltekintve néhány tétova utórezgéstől. Faison, ahogy a
hajószerencsétlenség túlélője vonszolja ki magát a partra, előbb egyik, majd a másik lábával
engedi el. Csizmája földet ér. Nekidől Billynek.
– Jól vagy?
A lány motyog valamit, aztán oldalra pillant, hogy meggyőződjön róla, senki sem figyel.
– Istenem – mormolja, és mint a gyerek, akinek teljesen máshol jár az esze, fölemeli a kezét,
és tétován meghúzza Billy Ezüstcsillagát. Amikor hátrahúzódik és felnéz a fiúra, szemében
könnyek csillognak. – Még soha senkivel nem voltam ilyen gyors – suttogja. – De ez nem
helytelen. Tudom, hogy nem.
A fiú a fejét rázza, mely magától hajlik a lány felé.
– Nem – motyogja a fülébe.
– Miattad, mert van benned valami. Lehet, hogy a háború miatt. – Megragadja Billy tarkóját,
és lehúzza a fejét, hogy lássa a szemét. – Hány éves vagy?
– Huszonegy.
Billy kényszeríti magát, hogy a lány szemébe nézzen. Egy-két másodpercig fáj a retinája.
– Öreg a lelked.
Billy úgy gondolja, hogy ez talán egy filmből van, de nem bánja. Még az is lehet, van benne
valami igazság, hogy Irak kutyaévekben öregíti az embert. Aprót ránt a lányon, aki azonnal a
mellkasára borul.
– Jobb lesz, ha megyünk – mormolja.
– Hihetetlen vagy.
A lány sóhajt. Egyikük sem mozdul. A hangok távolodnak a terem vége felé. Billy erekciója él
és fájdalmas, de szemlátomást egyszerűen nem lehet mit tenni vele.
 – Őszinte leszek veled – suttogja a lány. – Nem vagyok szűz. Három fiúm volt eddig, de mind
hosszú távú kapcsolat. Nem dobom oda a testemet, csak szeretném, ha tudnád.
Billy bólint, és lemerül, hogy beleszagoljon a lány nyakába. A parfüm és szappan virágillata
alatt erős gyökérszagot érez, édesburgonya-püréhez hasonlót. A lány illata. Billy nem emlékszik
rá, hogy valaha lett volna ennyire boldog.
– Ez nekem tényleg komoly dolog – suttogja a lány. – Hogy ilyen meghittségbe kerülök
valakivel.
– Nekem is – suttogja a lány nyakába a szűzies Billy.
– De ha az ember tényleg szeret valakit, és bízik benne, és tudja, hogy a másik ugyanezt érzi,
akkor azt hiszem, rendben van a testi meghittség. De ez időbe telik, tudod? Megteremteni az
ilyen bizalmat. Egy-két randi vagy pár hét után még nem alakul ki, idő kell hozzá, igazi
elköteleződés egymás megbecsülése mellett. Nekem például ebben az életszakaszban legalább
három hónap kell hozzá, hogy eljussak a bizalomig.
Ez rengeteg információnak tűnik, de Billy nem bánja. Tudja, mit mondanának a bravósok:
basszunk most, és jövök neked három hónappal.
– Jól van – suttogja. – De biztos, hogy szeretnék veled találkozni, amikor visszajövök.
A lány fölemeli a fejét.
– Honnan?
– Hát Irakból. Be kell fejeznünk a turnusunkat.
– Hogy… mi? – a lány még mindig suttog, de már alig. – Visszamész? De senki sem mondta,
várj csak, mindenki azt feltételezi, jaj, Istenem, hogy már kész vagytok. Jaj, Istenem. Mikor
indulsz?
– Szombaton.
– Szombaton? – kiáltja a lány, és elcsuklik a hangja. Belemarkol a hajába, mintha ki akarná
tépni, s ettől az ősi mozdulattól Billy térde elgyengül. Csak a nők… csak az anyja, a nővérei és
most Faison, csak ők mutattak igazi fájdalmat miatta, és ég a szeme, olyan hálás az összes nőnek.
Faison lábujjhegyre állt, hogy hevesen megcsókolja, és Billy erekciója, amely már félárbócosra
lanyhult, azonnal vigyázzállást vesz föl. – Jaj, Istenem – suttogja a lány –, bárcsak mi ketten…
– Pomponlányok! – harsogja egy nő kiképző-őrmesteri hangon. – Sorakozó a folyosón!
– Ó, basszus, mennem kell. – Faison egy utolsó csókot ad neki, aztán keze közé veszi Billy
arcát. – Figyelj…
– Add meg a számod.
– Most kaptam új telefont! – Hogy érti ezt?… – Keress meg, a húszyardos vonalnál leszek.
Kidugja a fejét a háttérfal mögül, aztán megfordul.
– Billy – mormolja, és megpróbál mosolyogni, de amikor a pillantásuk találkozik, kudarcot
vall vele. Aztán elmegy.
 JAMIE LEE CURTIS SZAR FILMET CSINÁLT

Billynek fogalma sincs, hogy kerültek ide. A következő rész üres, mintha egy agyrázkódás a
következő fél órára kilökte volna az idő áramából, mert kint találja magát a pályán. A bravósok,
Norm & Tsai, mind a célterület közelében csoportosulnak, mélyen a stadion patkóhajlatában,
ahol a szél szúrós áradattal és lökésekkel kavarog a forgómozgás szabályos vécécsészéjében. A
nyitott kupolában látható égmetszet a megkondított ónkupa színével és textúrájával bír, a tört
szépiának és a poshadt víz szürkéjének vészjósló párlata, amely mindenféle időjárási
nyomorúságot jövendöl.
– Havazni fog – mondja Mango, a télszakértőjük –, érzem. – De senki sem figyel rá. Kis
csapatuk mozidumától örvénylik. Valami történt, következtet Billy, új fejlemények derültek ki,
mialatt neki más dolga volt. Howard és Grazer nyilván kiesett. Hanks határozottan kiesett, Stone
sosem volt benne, és Clooney emberei kitartóan nem hívják vissza Albertet, de hirtelen megjelent
a résben Norman Oglesby azzal az ígérettel, vagy mondjuk reménnyel, vagy legalábbis nem
annyira távoli lehetőséggel, hogy masszív milliókat fektet a produkcióba…
– Kíváncsi – fogalmazza Albert, és a kíváncsiság nagyobb érdeklődésre utal a szájjártatásnál,
de ettől még nem teszi le a tényleges zsugát az asztalra. – Tetszik neki az ötlet, és szeret
benneteket, fiúk. De még csak az elején vagyunk.
Az elején, de a Bravónak már csak két napja maradt, ami siralmasan rövid idő a filmes üzletek
útvesztős világában. Először ennek kell megtörténnie, aztán annak kell megtörténnie, majd még
vagy harminc dolognak egyszerre vagy sorban úgy, hogy egyik előző tétel se omoljon rá az
emberre, és a folyamatot, amennyire Billy meg tudja ítélni, a félelem és a mohóság durva verbális
fordulatai táplálják. Az ember úgy hozza létre a történést, hogy mindenkit meggyőz róla, a
történés már folyamatban van, mivel a hit elsősorban a kétszínűség, pöffeszkedés, kijátszás,
képmutatás és szemérmetlen hazugságok ködös építménye. Más szóval szemfényvesztés. Nem
mintha Billy kevesebbre tartaná Albertet emiatt. Úgy tűnik, a folyamatba nagymértékben bele
van építve az árulás; mindenki azt feltételezi, hogy a többiek mind hazudnak, míg elő nem áll a
bevetett süket duma mennyiségének kritikus tömege, aztán már nem csinálják. Nem hazudnak.
Valamiféle igazság keletkezik. Hogy vajon ennek az üzleti modellnek van-e valami köze ahhoz,
hogy milyen minőségű terméket állít elő Hollywood, azon Billynek még nem volt ideje
elgondolkodni.
Valakik, valakinek az emberei – Hankséi?, Grazeréi?, Swankéi? – azt mondták, nem számít
szart se, illetve valójában így fogalmaztak: a majom seggéből előkerülő ötcentest se, hogy a
Bravo-sztori igaz-e, hogy az igazság nem tényező az üzlet beárazásánál. Ami sértette a katonákat,
de Albert azt mondta, hogy engedjék el a fülük mellett.
– Seggfejek – mondta. – Emiatt ne nyugtalankodjatok.
Csakhogy úgy tűnt, mindig a seggfejeknél van a pénz.
E pillanatban Albert félrevonul, hajába belekap a szél, miközben telefonál. A Bravo másik
oldalán ugyanakkora távolságban Norm intézi mobilos ügyletét.
– Lehet, hogy egymással beszélnek – mondja A-bort.
Dime csak a fejét csóválja, és összehúzza magát a hideg miatt. Összeroskad. Unatkozik. Kevés
az energiája. Mac őrnagy átballag az oldalvonalon, ahol megáll, és úgy bámul fel a kapura,
mintha jelek és csodák tárulnának fel előtte.
– Mon’tam a mamámnak, veszek neki egy kocsit – mondja Lodis. – Százezer, mama, menj el
a szalonba és válaszd ki! Kiválasztotta, és most otthon ül, és azon gondókodik, hol a pénz.
– Figyeljetek – mondja Crack a csapatnak –, Norm vastag, igaz? Igazi milliárdos, ugye?
Úgyhogy ahhoz, hogy a mozi beinduljon, csak annyit kell tennie, hogy kitölt egy csekket.
– Kitölt nekünk egy csekket – mondja Day. – A mi sztorink, hé.
– Igaz. És kurvára olyan gyorsan, ahogy csak lehet.
– Ne feledjétek, hogy engem Wesley Snipes fog játszani.
– Anyád fog téged játszani.
– Bassza meg, ő nem elég ronda. Urkel játssza.
– Richard Simmons. Elsötétíti.
– Nem, az a fekete törpe fickó, a birkózó. Master Blaster.
– De miért nem tölti ki a csekket? – siránkozik Crack Dime-nak. – Csak töltsd ki, rohadék,
nem akarod támogatni a csapatokat? Hogy lehet egy ilyen fickót rávenni erre?
Hát, gondolja Billy, de nem mondja, odamehetnénk hozzá, fölemelnénk, a feje tetejére
állítanánk, és egyszerűen addig ráznánk, amíg minden pénz ki nem hullik belőle. Dime
mindeközben nem reagál semmire. Klasszikus Dime-visszahúzódás, megesik vele, ha unatkozik
vagy süllyed a vércukra, de most épp abban a pillanatban jött rá, amikor Billynek a legnagyobb
szüksége lenne a tanácsára, nevezetesen azt illetően, hogy mihez kezdjen a csodával, amely az
imént robbant be az életébe. Amikor Faisonra gondol, úgy indul be az agya, ahogy tudomása
szerint a cracktől, jókora dózis egyenesen az idegi örömzónákba, és bár ez nem a kemény drog
teljes körű tombolása, határozottan érez olyan dolgokat, amiket nem képes uralni. Öreg, rád
kattant. Bassza meg, ELMENT rajtad. Felötlik benne, hogy talán még igaz sem volt. Túl
tökéletes ez, pontosan olyan káprázat, amilyenről egy kétségbeesett katona, egy átlagos, frusztrált
baka álmodik, akinek a lelki élete jobbára amúgy is túlcsordul a szexuális fantáziáktól. De az
önbizalomhiány mindig ott volt Billyben, az önbizalomhiány és annak unokatestvére, a korholó
hang, e hű társak mindig ott álltak, hogy átsegítsék élete kritikus helyzetein, és mégis, és mégis…
fáj a dereka, mint a fene. A lány illata ott lapul a kezén meg a mellkasán. Vörösesarany hajszálak
csillannak meg a kabátujján, mint jelzőfények egy távoli hegységből. Ha tehát nem áll sem
káprázat, sem crack hatása alatt, mit tegyen? Vagyis hogy valóságos legyen a dolog. Hogy
megmaradjon. Minél előbb konzultálnia kell a törzsőrmesterével, mert az idő létfontosságú.
– Fiúk, javulnak a dolgok – mondja Sykes. Fél tucat pomponlány tart feléjük, Faison nincs
köztük, plusz Josh, vállán katonazsák. Odamegy a Bravóhoz, leveszi a katonazsákot, és egy
csomó labdát önt a lábuk elé.
– Mi ez?
– Ezek a labdáitok – feleli Josh.
A labdáink.
– Aha, azt akarják, hogy fogjátok a labdákat, amikor megcsináljuk a felvételt.
Néhány bravós felhördül, de senki nem szól. Szemlélik a labdákat, böködik őket a cipőjük
orrával, merednek a távolba, mintha nekik ehhez semmi közük nem lenne. Billy várja az
alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessen Dime-mal. A pomponlányok megállnak a közelben
görnyedten, összeszorított lábbal, hogy ne fázzanak annyira, a pomponokat a mellükhöz emelik,
mint óriási muffokat. A Bravo vágyakozó pillantásokat vet arrafelé, de senki nem tudja
összeszedni a bátorságát, hogy odamenjen.
– Hé, Josh, valami hír a félidőről?
– Még semmi. Szólok, amint megtudok valamit.
– Figyelsz majd ránk, ugye, Josh? Hogy ne csináljunk semmi bénaságot.
– Vagy durvaságot.
– Vagy durvaságot, igen. Nem akarunk úgy kinézni a tévében, mint egy rakás idióta.
 – Ne aggódjatok, fiúk – nyugtatja őket Josh. – Azt hiszem, nem lesz semmi baj.
Különösen hideg széllökés hallgattat el mindenkit egy pillanatra.
– Miért kell itt várnunk a hidegbe’? – nyafog Lodis.
– A tévések azt mondták, itt lesznek az embereik – mondja Josh.
– De hát nincsenek!
– Csigavér. Biztosan itt lesznek egy perc múlva.
– Szóljon nekik Norm, hogy emeljék fel a seggüket.
Mindenki megfordul, és Normra néz.
– Kivel beszél? – kérdi Day. Josh a homlokát ráncolja, mintha az elegendő összpontosítás
vagy annak tettetése meghozná a választ.
– Nem igazán tudom.
– Akkor tudd meg, hé.
Josh egy kicsit tétovázik.
– Azt nem tehetem!
Day savanyú, lesajnáló pillantást vet rá.
– Aszondod, hogy nem tudsz járni?
– Dehogynem tudok. Nem tudom biztosan, hogy ez elég etikus-e.
Day felhorkan. Nem habozik, hogy laza és erőszakos modorát vesse be, amikor a kényeskedő
fehér érzékenységre kell hatnia.
– Figyelj, látod, hogy ott áll a pasas. Nyilvános helyen, igaz? Ha bizalmas lenne a telefon,
bemenne, elhúzna valami külön helyre.
– Öö, lehet. De különben sem tudom biztosan, mire lenne ez jó.
– Ugyan, haver, gógyi! A tudás hatalom, ezt minden faszfej tudja! Csak ballagj oda, mintha
dolgod lenne ott, nem nagy ügy. Az a dolgod, hogy figyelj ránk, igaz? Könnyű, csak sétálj oda.
Nem harap, tudod.
A többi bravós is csatlakozik, főleg hogy csináljanak valamit; olyan lankadatlanul hízelegnek
és erőszakoskodnak, hogy Josh végül enged. Színpadias nemtörődömséggel előgyeleg Norm
mellett, megkerüli a sleppet, üdvözli a pomponlányokat, aztán visszafordul Norm felé, aki mellett
közömbösen letérdel, hogy megkösse a cipőfűzőjét. A bravósok követnek minden mozdulatot.
Százezer dolcsi. Mire Josh visszatér, már alig férnek a bőrükbe.
– A kárjelentést hallgatja.
Óóó, bassza meg. Itt kinn meghalnak. Billy fölvesz egy labdát, és Dime felé dobja.
– Találjon el! – kiáltja, és meg sem várja, hogy lássa, Dime tényleg elkapja-e a labdát,
elszáguld egy gyötrődő nyögéssel, lába átköpüli magát a nap kemény élelmiszer- és
alkoholbevitelének összes artériás mocskán. Három-négy lépés, és a lába kezd beindulni, karja a
lépések ütemére mozog. Áttör az oldalvonal mentén álló emberek közt, balra átvág a célterületen,
és hátranéz. A labda… a francba!… egyenesen felé röpül, keményen pörög, mint egy fúrófej, és
Billy abban a töredék másodpercben mindent lát, sebesség-röppálya-csavarodás az érkezés
becsült időpontjához, tekintetével pedig követi a labda ívét vissza a kiindulásához, Dime karjának
nagy bummjához meg vicsorgó arcának hirtelen felélénkült szelleméhez: mint egy viking, aki
szekercével a kezében ugrik partra.
Ürített egy igazi tárat is. A labda dalol, mint amikor a selyem hasad a varrás mentén, és Billy
tudja, hogy ebben nem lesz könyörület, de pont úgy csinál, mint a profik, végig követi a
szemével, és hasát behúzza a fullasztó becsapódáskor: zooooomm…
Touchdown. Visszadobja a labdát Dime-nak, és tovább oldalaz a célterületen, lába feszül,
tüdeje friss, hideg levegőt szív. Jólesik szaladni, egyszerűen csak: szaladni. Dime a következő
passzal túl messzire vezeti, és neki nyújtózkodnia kell, lépés közben kinyúlnia és – elkapja!
Éljenzés harsan a célterület közelében lévő tribünön, amikor lehúzza a labdát, és Billy megáll,
hogy ellejtsen egy rövid örömtáncot, ah hah, ah hah, megcsináltam, touchdown. A következő
passznál Dime hosszan készülődik, és megereszt egy bombát, amely Billy feje fölül a karjába
hull, s amelyet úgy ringat, mint egy csecsemőt, s a célterületi tömeg újabb éljenzésben tör ki.
Billy belejött. Érzi a dolgot. Van valami bizsergető érzés teste minden porcikájában, receptorai
szinte orgazmikus magasságba emelkednek a mozgáskontroll ennek megfelelő
magabiztosságával. Vajon a profi atléták mindig ezt érzik? Ezt az örömöt minden pillanat puszta
fizikai állapotában, a láb tömör elrugaszkodását a szilárd gyepről, a hideg levegő fenőszíjas
borotvajárását a tüdőben. Nekik nyilván még az étel is ízletesebb, meg a szex, haver, arról már ne
is beszéljünk. Természetesen azt reméli, Faison figyeli, és van egy olyan félig tudatos gondolata,
hogy ezt a lány tette vele, hogy találkozásuk valahogy megváltoztatta az ő agyi kémiáját, s ennek
az az egyik eredménye, hogy ilyen mértékben javultak az atletikus képességei.
Megfordul, megveti a lábát, hogy visszadobja a labdát Dime-nak, és látja, hogy egy, két,
három labda repül felé – légi támogatás egy totális támadáshoz. Mango spiccel rúgja meg a
labdát, amely elsüvít Billy feje mellett. Lodis hátulról felökleli Sykest, aki a földre zuhan. Crack
és A-bort elindul Day passzáért, lépésről lépésre lökdösik és szidalmazzák egymást, botladoznak,
és csaknem elesnek, annyira röhögnek.
– Jerry Rice – mondja Dime, miközben elkocog Billy mellett, aztán sebességbe kapcsol és
elhúz, hátranéz Billy passzáért. A célterület melletti tömeg most már tényleg ujjong, és miért is
ne, melyik szurkoló nem álmodott még arról, hogy ezt csinálja, ezt a rohadt nagy száguldást a
profi futballpálya Walhallájában? A Bravo laza, cikcakkos játékba kezd, egyfajta kiütős-
célbadobósba, cseppfolyós vagy alapvetően nem létező csapatokkal és minden látható cél nélkül,
csak egy csomó fickó rohangászik a célterület körül, akik egymásnak ütköznek és majd
megszakadnak a röhögéstől. És ha csak ennyi volna, gondolja Billy, csak a nyers, esztelen,
agyament játék, akkor a futball kitűnő sport lenne, nem az a pöffeszkedő, szemforgató, önhitt
bestia, amivé vált, amint a kultúra rátette ragacsos kezét. Szabályok. Több száz van, és minden
évben még többet csinálnak, amivel alattomosan és különösen otrombán eltorzítják a „játék”
fogalmát, aztán ott vannak az izomagyú edzők a szadista módszereikkel, a csapatfohászokkal
meg a diszlexiát gerjesztő diagramjaikkal, a hatalomtól szédült bírók, akik úgy rohangálnak fel-
alá, mint megannyi kis Hitler, az időhúzások, az ernyesztő el nem kapott passzok, az azonnali
visszajátszások főpapi ceremóniái, plusz a fejösszedugások, taktikai füzetek, demóábrák,
utasítások meg a kábító fortélyok minden más módszere, pedig a dolog lényege az, hogy a fiúk
csak szaladgálni akarnak, és a szart is ki akarják verni egymásból. Ennek a rejtélynek a nyitjára
Billy anyja sosem volt képes rájönni. Miután szült két lányt, nem tudta elfogadni, hogy a fia már
egészen kiskorától kezdve miért rohan neki falaknak, ajtóknak, sövényeknek, miért birkózik a
dívánnyal a dolgozószobában, vagy miért zuhan váratlanul a földre minden látható ok nélkül,
csak azért, mert a föld ott van. A futball e késztetés konstruktív levezetésének tűnt, és
gyermekkorának különböző időszakaiban Billy szervezett keretek közt játszott, lévén a
„szervezett” azoknak a parancsuralmi rendszereknek a kódszava, amelyekben a hatalom minden
cseppje legfelül található. Úgy látszott, a futballt nyilván produktív és hasznos dolognak
teremtették, amely kedvez az egész emberiségnek, innen a végtelen motivációs üvöltözés a
csapatmunkáról, az áldozatról, a fegyelemről meg egyéb mai erényekről, ám ennek lényege
abban sűríthető össze, hogy fogd be, és csináld, amit mondanak. Úgyhogy a játékban rejlő
szörnyű erőszak ellenére furcsa passzivitás szivárog az ember lelkébe. Az a sok szabály, az elvek,
a háromórás edzések, ahol az ember jobbára csak arra várakozott, hogy mikor kerül sorra és
ordibál vele egy segédedző, szinte élvezetes zsibbadtságot hoztak létre, tompították az érzékelést
és a fogékonyságot. Bizonyos szempontból jó volt mindig azt tenni, amit mondanak, csakhogy
egy idő után fene unalmas lett, és az ember bizonyos korban kezd ráébredni, hogy a legtöbb edző
buta, mint a tök.
Úgyhogy bassza meg, ő leszámolt a futballal másodikos kora után, csakhogy a sereg nagyjából
ugyanaz a dolog, bár az erőszak nyilván az, ami. Több ezerszerese. Pillanatnyilag azonban a
Bravo valamiféle békére lelt, ahogy pattognak le egymásról, mint a lottógolyók, nagy
feszültségdaraboktól szabadulnak meg minden találattal, és úgy röhögnek, mint az igazi
mániások. A célterületi tömeg – ezek az olcsó helyek, a tahókéi, a kékgalléros bunyósokéi – feláll
és tovább éljenzi őket. A Bravo megszentelt földön tombol, és – fura! – senki sem állítja meg
őket. Aztán odagurul három túlsúlyos, Cowboys-dzsekit és -sapkát viselő férfi egy golfkocsival,
és a három közül a legdagadtabb, akinek fémkerekes szemüvege és hájas seggre emlékeztető
pofája van, ráordít a Bravóra, hogy tűnjetek a francba a pályámról, de RÖGTÖN.
– Tűnjetek a FRANCBA a pályájáról! – üvölti Crack, mire Mango visszaüvölt, és egy pillanat
múlva az összes bravós bömböl egymásra: tűnjetek a FRANCBA a pályájáról! A pályájáról,
haver, tűnjetek a FRANCBA a pályájáról! Vissza akarja kapni a pályáját, de RÖGTÖN! Tűnjetek
a FRANCBA INNEN! Geriátriai csoszogással összeszedik a labdákat, pár lépésenként megállnak,
hogy azt üvöltsék, FRANCBA! és PÁLYA!, a három dagadt fickó meg csak ül ott mogorva képpel.
Két zsaru is odaballag, de nem szólnak semmit, és a bravósok tovább ordibálnak torkuk
szakadtából, mert a rohadék még csak szépen se tudta mondani, nem volt képes egy
tisztességtudó kérem-et vagy egy udvarias köszönöm-öt megereszteni ezeknek a hős amerikai
katonáknak, ezeknek az ifjoncoknak, ahogy Colin Powell (nyug.) tábornok nevezi őket, ezeknek a
hű, becsületes fiataloknak, akik lecsupaszították a mellkasukat az ellenség előtt a szabadságodért,
te dagadt fasz, aki szégyent hozol Isten képmásának fogalmára, te mások gyepének bálnaseggű
őrzője. Haver, lehet, hogy nem a szabadságunkat gyűlölik, hanem a hájunkat!
A célterületi bunyósok pfujolnak, amikor látják, mi történik, zilált, gúnyos, megint elbasztad!
üvöltést hallatnak. Norm & Tsai üdvözli a bravósokat, amikor azok lekocognak a pályáról. Norm
nevet.
– Bocs, fiúk – mondja azzal a salátával teli szájú nyammogásával –, figyelmeztetnem kellett
volna benneteket. Bruce elég kényes a pályájára.
De hát nem Norm a főnök? Úgy látszik, mintha… Mindegy.
– Tényleg szép pálya – mondja A-bort.
– Öreg, ez a legjobb pálya, amit életedben láttál – mondja Crack. – Fogadok, Mango imádna
végigmenni ezen a gyepen. Bekurblizni a John Deere-t, aztán neki, szóval, érted, csak mert
mexikói meg minden.
– Ez műgyep, te hülye – mutat rá Mango.
– Csak azt mondom…
– Az etnikai klisék mindannyiunkat lealacsonyítanak – mondja Mango.
– Én csak azt mondom, minden babfaló imádná…
– …megcsinálni az anyádat, ahogy én?
Norm nevet. Milyen jópofák ezek a bravósok, micsoda seggmarkoló tesók. Jó, lehet, hogy
nem mindenki szerint ők a legnagyobb generáció, de az biztos, hogy ők a saját, némiképp zavaros
és gyanús generációjuk alsó harmadának legjobbjai. Odébb egy tévékamerás stáb készülődik,
miközben két riporter típusú nő megbeszéli „a felvételt”. A hat pomponlány várakozik. Josh is ott
lebzsel, Albert meg dumál. Billy a szokásos beletörődésével észreveszi, hogy Mac őrnagy sehol
sem látható.
– Ide, fiúk – kiáltja a fiatalabb nő, akiről kiderül, hogy ő a felvételük televíziós rendezője. –
Sorakozzanak fel itt.
– Egy kicsit errébb forduljanak – mondja középkorú kolléganője, egy magas rangú Cowboys-
píáros, akinek megvan az az előjoga, hogy Normot „Norm”-nak szólítsa. Komoly nők ezek
ketten, versenyképesek, nyakasak, tiszta feketébe öltözöttek, arcukon a dühödt vegánok elgyötört
kifejezése. Billy elfordul, hogy beszéljen Dime-mal a Faison-helyzetről, de Norm már elragadta a
törzsőrmestert, és maga mellett tartja.
– Mindenképpen súlyos problémáim vannak Hollywooddal – mondja a Cowboys tulajdonosa,
miközben mindenki a kijelölt helyén toporog. – Azt hiszem, nincsenek egy hullámhosszon az
országgal, az amerikaiak derékhadának gondjaival és értékrendszerével. Valakinek el kell jutnia
oda, hogy olyan filmeket forgasson, amik azt tükrözik, hogy valójában miről szól Amerika.
– Azt hiszem, erre van szükség – feleli Dime. – Azt hiszem, most jött el az idő.
– Ahogy küldözgették magukat ide-oda, az ember eltűnődik, hogy hol a lojalitásuk. Hogy
tényleg akarják-e, hogy Amerika megnyerje ezt a háborút.
– Az ember kezdi azt hinni, hogy tán egy kicsit majrésak – jegyzi meg Dime.
– Figyeljen, Ron Howard csinált pár nagyszerű filmet, a Csobbanás az egyik örök kedvencem.
De hogy ő meg Glazer…
– Grazer – javítja ki Dime.
– …Grazer azt mondja, hogy a második világháborúba kell helyezni a maguk sztoriját, az
vérlázító.
– Keményen játszanak, uram, az tény.
– A második világháború megkapja, ami megilleti, rengeteg pompás filmet forgattak a
második világháborúról. A leghosszabb nap, A nagy vörös egyes, azok nagyszerű, nagyszerű
filmek. De a Bravo sztorija mindenestül az itt és mostról szól, és azt hiszem, ezt tiszteletben kell
tartani.
– Azt hiszem, ebben mindannyian egyetértünk önnel, uram.
– Figyeljen, én biztosan nyomát se látom az iraki kimerülésnek. Az amerikaiak óriási többsége
támogatja ezt a háborút, az meg holtbiztos, hogy támogatják a háborút vívó katonákat. Ha
bárkinek bármi kételye van efelől, csak meg kellene néznie, hogy maguk ma itt milyen
fogadtatásban részesültek.
A nők negyedkörívbe terelik a Bravót, a sor két végén pomponlányok fűzére. Norm és Dime
elöl és középen áll főszerepben. Van egy szöveg, amelyet mindenki megtanult.
– Emeljék fel a labdájukat így – utasítja a katonákat a píáros nő, s egy képzeletbeli labdát
szorít a melléhez. Bár hülyeségnek és bénaságnak tűnik a dolog, a bravósok csinálják.
– Nem, lejjebb – mondja a rendezőnő.
– Az ég szerelmére – nyögi a píáros nő, és forgatja a szemét.
– Egyszerűen természetellenesnek látszik ott fönn. Nem néz ki jól.
– Futballmeccsen vagyunk, hé! Teljesen természetesnek látszik.
Most minden készen áll az első felvételre. Norm személyes videósa félreáll, és filmezi, ahogy
Normot filmezik.
– A Bravo osztag szeretne önöknek és családjuknak nagyon BOLDOG HÁLAADÁST
kívánni – mennydörgi Dime, aztán eltér a szövegtől: – És a harcmezőn harcoló fivéreiknek meg
nővéreiknek azt mondjuk, BÉKÉT A TÜZÉRSÉGI TÚLERŐ RÉVÉN!
Mindenki nevet, és Norm, a sok pomponlány meg az összes bravós azt üvölti:
– Hajrá, Cowboys!
De a tévések begurulnak. Bocsánat, ez van a szövegben? Ez nincs a szövegben, úgyhogy ezt
ne mondja, ezt nem mondhatja, nem tudja, hogy ezt nem mondhatja? Dime bocsánatot kér.
Motyog valamit arról, hogy elragadta a hév. Mindenki beáll a második felvételhez.
– A Bravo osztag szeretne önöknek és családjuknak nagyon BOLDOG HÁLAADÁST
kívánni! – kezdi Dime, de aztán, jaj, Istenem, megint csinálja: – És a harcmezőn harcoló
fivéreiknek meg nővéreiknek azt mondjuk, lőjetek elsőnek! LŐJETEK PONTOSAN!
BÜNTESSÉTEK MEG, AKI RÁSZOLGÁLT!
– Jeee, hajrá, Cowboys!
A tévések most már tényleg dühösek.
– Emberek, négy percünk van, hogy ezt megcsináljuk – oktatja ki őket a rendező. – Azt
javaslom, hogy komolyan nagyon gyorsak legyenek, különben elfelejthetjük.
Norm ugyanolyan hangosan nevet, ahogy a bravósok, de arra buzdítja őket, hogy nyugodjanak
meg és viselkedjenek rendesen.
– Egy csomó ember szeretné látni magukat – biztosítja őket.
A harmadik felvételnél Dime engedelmesen követi a szöveget, de annyira várják a csínyt,
hogy Lodis meg Sykes röhögésben tör ki. A negyedik felvétel simán megy a végéig, amikor egy
szurkoló áthajol az első sor korlátján, és beüvölti:
– A Chicago Bears szopjon lófaszt!
Ekkor már kell egy rövid szünet. További zsarukat hívnak, hogy biztosítsák a felvétel
helyszínét. Billy folyton próbálkozik, hogy beszéljen Dime-mal, de Norm és a törzsőrmester
megint szóba elegyedett. Billy csaknem közbevág – annyira szeretne beszélni –, de kényszeríti
magát, hogy önfegyelmezési gyakorlatként hátrahúzódjon háromlépésnyit. És egyenesen egy
halom pomponlányba ütközik.
– Hú. Bocs!
A pomponlányok mosolyognak és bólintanak. Hárman vannak, kettő fehér, egy fekete.
– Ti testvérek vagytok, lányok?
Kacagnak.
– Hűűűű, honnan tudod?
– Azt hittük, ez a mi kis titkunk!
– Hát, nyilvánvaló. Még hármas ikrek is lehetnétek.
Megint kacagnak. Az összes pomponlányhoz hasonlóan megdöbbentő példányai a színtiszta
nőiségnek, puhák, ahol puhák, és kemények, ahol kemények – a divatmagazinok fotosoppolt
eszményképének megfelelően, csakhogy ezek a nők igaziak. Jézusom. Hülyeségek ömlenek Billy
szájából, fogalma sincs, mit beszél, de a lányok nevetnek, úgyhogy nyilván jól csinálja. A
pomponlányok toporognak, és szívják be a fagyos levegőt a foguk közt, hogy drámaian
hangsúlyozzák, mennyire fáznak.
– Korelsőség – mondják, amikor megkérdezi, miért nincs ott Faison a hálaadási felvételen.
– Még vadonatúj, és minden a korelsőség alapján történik. Többéves szolgálat után dobnak be
minket először tévéfelvételekbe.
– Szóval a tévéfelvétel akkora durranás?
A lányok vállat vonnak, blazírtak.
– Nem árt.
– Mihez nem árt?
– Hát, tudod. A pályához.
– Á. Nem tudtam, hogy a pomponlányoknak pályájuk van.
– Ez mi? – kérdi az egyik pomponlány, és úgy mutat Billy legfényesebb érmére, hogy szinte
megérinti.
– Ezüstcsillag.
– Miért kaptad?
Billy széttárja a karját. Erre nincs dumája és semmi mása, ami az udvarias beszélgetésre jó
lenne.
– Hősiességért, azt hiszem – mondja, aztán a tényleges szöveg nyelvezetéhez folyamodik. – A
kiemelkedő hősiességért és rettenthetetlenségért, amelyet az Egyesült Államok ellenségével
vívott harcban tanúsított.
A pomponlány üres tekintettel néz rá.
– Szuper – mondja, és hirtelen mind a három nő elfordul. Billy valahogy megölte a
beszélgetést. Vajon azt hiszik, henceg? A tévések mindenkit visszaparancsolnak az ötödik
felvételhez. Ők megkeresik a helyüket és várnak. És várnak. És még várnak. Aztán morognak,
amikor azt mondják nekik, technikai probléma van. Utasítják őket, hogy maradjanak nyugton,
amíg a hibát elhárítják.
– Itt az embere – mormolja Norm, és Albert felé bólint, aki a füléhez szorított mobillal járkál
az oldalvonal mentén. – Úgy látszik, dolgozik rajta.
– Mint egy gép – mondja Dime. Billynek, aki mellettük és kicsivel mögöttük áll, nincs más
lehetősége, mint fülelni.
– Mióta van kapcsolatban vele?
– Hát, hivatalosan vagy két hete, azt hiszem. Akkor találkoztunk személyesen. Bár e-maileket
meg telefonokat már azelőtt is váltottunk, amikor még Irakban voltunk.
– Felteszem, van szerződésük.
– Aláírtunk valami papírokat, igen, uram.
– És felteszem, eddig kedvező a tapasztalatuk.
– Igen, uram, nagyon kedveljük Albertet. Ő tényleg hisz a sztorinkban. És tőle telhetően
mindent elkövet, hogy a lehető legjobb üzletet kössük.
Norm a torkát köszörüli, és több másodpercig nem szólal meg. Billy néhány milliméternyit
előrehajol, türelmetlenül várja, hogy valaki beszéljen.
– Hilary Swank – mondja végre Norm.
– Uram? – kérdi Dime.
– Hilary Swank – ismétli Norm. – Albert azt mondja, hogy ő az egyik sztár, akit érdekel a
projektjük.
– Igen, uram.
– Azt mondta, azt szeretné, ha magát játszaná.
– Úgy tűnik.
– Ez elég flúgos dolognak látszik. Maga mit gondol?
– Hogy őszinte legyek, uram, ezen elég sokat töröm a fejem.
– Híven ragaszkodniuk kéne a sztorihoz, nem lenne szabad kitekerniük, hogy valami sztár
szeszélyeinek megfeleljen. Megmondom őszintén, a hollywoodiak narcizmusa mindig ámulatba
ejt.
– Én csak azt tudom, amit a bulvárlapokban olvasok.
– Különben sem tartom valami nagy színésznőnek.
– Á.
– Láttam abban a filmben Schwarzeneggerrel, amelyikben a feleségét játssza, és a férj a CIA-
nél dolgozik, de ő állítólag nem tud erről. Elég ostoba film. Egyáltalán nem tartom nagyra azt a
filmet.
– Azt hiszem, az Jamie Lee Curtis volt, uram – mondja Dime.
– Hogyan?
– Azt hiszem, Jamie Lee Curtis játszotta a feleséget, nem Swank.
– Tényleg? Jó. Akkor is szar film volt.
Billy véletlenül épp akkor néz Albertre, amikor ő zsebre teszi a telefonját, válla pedig
emelkedik és süllyed a tektonikus hullámzástól. Ez a mozgás vereségre is utalhatna, de Billy úgy
gondolja, Albert inkább töprengőnek látszik, mint aggódónak, mint egy minden hájjal megkent
öreg profi, aki a következő lépését tervezi. Akkor csinálj valamit, unszolja Billy némán, és azon
kapja magát, hogy azt kívánja, bárcsak a producernek több aduja lenne a játékban. Ha az üzlet
taccsra megy, Albert visszatér L. A.-be, vissza a brentwoodi házába a dögös fiatal feleségéhez
meg az irodájába, ahol három Oscar áll a polcon. A Bravo pedig – ha van üzlet, ha nincs –
visszamegy a háborúba. Irak mindig is élet-halál kérdése volt nekik, de az, hogy ez az üzlet ott
függ a levegőben, még inkább azzá teszi.
A következő felvételt megcsípik, és mindenki éljenez, még a stáb is hozzáteszi a maga fáradt
ordítását. Norm a maga régimódi módján összecsapja velük a tenyerét.
– Tartsák meg azokat a labdákat – mondja a Bravónak –, a magukéi. De jobban néznek majd
ki, ha van rajtuk valami tinta is, nem gondolják? – Vigyorog. – Kövessenek, emberek.
 XXL

Hatalmasak. Akár egy új fajta is lehetnének, vagy valami visszaütés egy elveszett, történelem
előtti korra, amikor igásló méretű emberek kószáltak a földön. A tévés játék katonák mérete sehol
nincs hozzájuk, e fölfújt emberi alakokhoz képest a maguk söröshordófejével,
óriásfenyőnyakával és baseball-labdaszerűen kidudorodó karjával, és valami még az arcukkal
sem stimmel egészen, a szemük túl közel vagy túl távol ül, az arccsontjukat meg az orrukat
mintha hüvelykujjal nyomták volna szét. Minden részlet ott van, de mintha az egész kificamodott
volna, fittyet hány az arányokra, az arcberendezés csontméreteire, mintha a játékosok a szuperhős
méretét elérve maguk mögött hagyták volna az emberi arc mintáját.
– Nem örülsz, hogy nem vagy annak a fickónak a vécéülőkéje? – suttogja A-bort Billynek,
miközben fejével a Nicky Ostrana nevű emberi húskonzerv, a Cowboys profi támadójátékosa felé
biccent. Hol másutt tudna virágozni a futball, mint Amerikában, ahol több millió hektáron terem
a kukorica, szója és búza, ahol tavakban áll a tejtermék, ahol egész évben ott vannak a zöldségek
meg a gyümölcsök, és micsoda húsok, a marha, baromfi, hal és sertés rendkívüli áradata
futószalagon, vitaminban gazdagon, szubkután injekciókkal immunizálva a nagy sebességű
fehérjetermelés zümmögő gyáraiban, melyek mindegyike csúcsra jár az ipari méretű emberek
eposzi táplálásának több nemzedékre visszanyúló erőfeszítései következtében? Csak Amerika tud
kitermelni ilyen óriásokat. Billy nézi, ahogy Tony Blakely, a szélsőjátékos egy egész doboz
zabpelyhet egy tálba önt, majd fél gallon tejet is, és derűsen nekiesik egy nagykanállal. Egy.
Egész. Doboz. Minden más ország csődbe menne, ha ezeket a mamutokat kéne etetnie, akik
szelíden hallgatják, amit Norm mond a terem közepén. Igazi amerikai hősök… szabadság…
amelyet élvezhetünk…
– Úgyhogy köszöntsük őket a legmelegebb Cowboys-üdvözléssel – javasolja Norm, és a
csapat nagy tapssal válaszol. A játékosok kiemelt helyzetük ellenére technikailag Norm
alkalmazottai, ezért Billy feltételezi, hogy azt kell tenniük, amit Norm mond.
Norm Tuttle edzőhöz fordul.
– George, nem bánnád, ha a vendégeink kapnának néhány autogramot, amíg itt vannak?
Az edző minden lelkesedés nélkül így felel:
– Persze, rendben.
Épp azt nem teszi hozzá: aztán húzzanak a picsába az öltözőmből. Nagydarab, zord, lejtős
vállú férfi, méretben és formában egy öreg rozmárbikához hasonlít. Bőre ugyanolyan zabkása
árnyalatú, mint az otthon festett haja, bozontos üstöke, melynek fürtjeit egy retró déli börtönőr
módjára fésüli hátra. Az öltözőbe jövet Josh filctollakat adott a bravósoknak – Advil még mindig
nincs, korholta magát, amiért elfelejtette –, és a katonák most szétspriccelnek, hogy autogramot
gyűjtsenek.
– Kíváncsi vagyok, Pat Tillman játszott-e valamelyik fickóval ezek közül – mereng Dime
derűs hangon. Több játékos is ránéz, de egyik sem válaszol. Szóval ott van Dime, aki kijelöli
lelki területének határait, aztán ott van Sykes és Lodis, akik elsietnek, hogy a lehető legtöbb
aláírást begyűjtsék, és ott van Billy, aki a háttérbe húzódik. Sose értette igazán, mi értelmük van
az autogramoknak, a játékosok meg akkorák, hogy még csak rájuk nézni se akar közvetlenül,
nemhogy kérelmezőként megközelíteni őket. Nem érzi itt jól magát. Úgy érzi, védtelen és kicsi.
Az a fájdalmas igazság, hogy most kevésbé érzi embernek magát, mint öt perccel ezelőtt. A
játékosok sokkal harciasabbnak látszanak, mint bármelyik bravós. Nagyobbak, erősebbek,
sűrűbbek, rosszabbak, teherautó méretű álluk kisebb házakat is le tudna rombolni, és a combjuk
úgy dagad, mint a tartógerenda. Ezek a fickók kirobbannak a tesztoszterontól, és az őket
körülvevő harcos légkör exponenciálisan nő, ahogy készülnek a meccsre. Mintha ezeknek az
emberhegyeknek még nagyobb testtömegre volna szükségük. A rettenet és bámulat bonyolult
rendszerét építik a testük köré, csípővédők, combvédők, térdvédők sorát, aztán az alakváltoztatón
megemelt vállvédőket, ezeket a habból, szövetből, tépőzárból és egymáshoz kapcsolódó
burkokból készült csúcstechnológiás agyalmányokat, pántos ingkiterjesztéseket, melyek a
törékeny bordákat óvják. Szalagokat a kézre, szalagokat a csuklóra. Nyakvédőket.
Könyökvédőket. Alkarvédőket. Az egyes öltözőszekrények felső polcán nem kevesebb mint négy
pár vadonatúj cipő van.
Mindez a szerelés, mindez a cucc még jobban elkedvetleníti Billyt. Micsoda unalommal jár ez;
a játékosok valószínűleg több időt töltenek az öltözéssel, mint a legelkényeztetettebb modellek és
színésznők, és ez látszik is rajtuk, mogorvák és zárkózottak, teljesen elmélyednek öltözködési
szertartásukban. Nem akarják elrontani, és Billy ezt érti; mentális ügy ez, a mentális elnyomja a
fizikait, felkészíti a fejet, hogy a súlyos sérülésekkel foglalkozzon, mert az embertársaink elleni
agresszió nem mindennapi dolog. Haver, ott voltam! Teljesen éreztem! Billy ráismer a
folyamatra, a szekrényekből dübörgő fájdalommuzsika ugyanaz, de ha erről kezdeményezne
beszélgetést, az egyszerűen nyalizásnak tűnne.
Billy Kervan McClellantől kér autogramot, mert hát éppen ott áll, és udvariatlanságnak
látszana, ha nem kérne. Tudja, hogy Kervan McClellan, mert a neve meg a száma ott áll a
szekrénye tetején. Billy odalép a következő játékoshoz: Spellman Taylor, # 94. Tucker Rubel,
# 55. DeMarcus Carey, # 61. A játékosok mind elfoglaltak. Elveszik a filctollat, és odafirkantják
a nevüket, de többségük még csak fel sem néz. Néhányuknak sikerül bólintania, amikor Billy
megköszöni. Indurian Kashkari, # 81. Tommy Budznick, # 78. Aztán Billy Ed Criscóhoz ér, # 99,
egy hatalmas, fehér fickóhoz, aki tökéletesen mozdulatlanul áll, míg egy edző feszesre húzza a
vállvédőjét. Crisco kitárja a karját, és nem beszél, nem pislog, csak bámul egyenesen előre, mint
egy barom, amelyet újabb napra igába hajtanak.
Billy úgy gondolja, hogy nem zavarja Ed Criscót. Két sápadt, vékony, teljesen szőrtelen
gyerek járkál a teremben autogramot gyűjtve, mellettük bátran mosolygó szüleik és mindkét
család képviselője. A gyerekek bőre ezüstfehéren ragyog, mint a pehelyfelhők nagy
magasságban. Bármijük van is a gyerekeknek, az nyilván rossz; Billy nem tudja megállapítani,
hogy fiúk vagy lányok, annyira rendkívüli az állapotuk.
Továbbmegy a soron. Durrell Sisson, # 33. D’Antawn Jeffries, # 42. Octavian Spurgeon, # 8.
Octavian beszél, amikor elveszi Billytől a labdát.
– Helyzet?
– Stabil. Veled?
Octavian bólint. Egy széken ül a szekrénye előtt, és a sisakjától eltekintve teljesen fölkészült a
meccsre. Összeszedett, laza, válla széles, csípője keskeny, hosszú, hegyes orra és magas, szinte
finom arccsontja van. Cirkalmas tetoválások kúsznak föl a nyakán és tekergőznek a karján, fekete
kendőt visel a tarkóján megkötve. Karistol a tollával Billy labdáján, majd visszaadja.
– Kösz.
– Nincs mit. Hé, várj egy pillanatig.
Billy visszafordul. A Cowboy mintha egy pillanatig keresgélné a szavakat.
– Irakban voltál, ugye?
– Aha, igen.
Octavian mintha ismét szavak után kutatna. Billyt elfogja a kísértés, hogy azt gondolja, a
Cowboy kába a sok éven át a fejére mért ütésektől, de szeme fürge és éles.
 – És milyen?
– Hogy milyen? Hát, forró. Száraz. Koszos. Legtöbbször unalmas, mint a fene.
Octavian kásás mormogással beszél.
– De valahol a frontvonalba vagy, meg minden? Részt vettél csatába’?
– Részt vettem csatákban, igen.
D’Antawn és Durrell odalép. Ugyanolyan kondícióban vannak, mint Octavian, karcsúak,
sötétek, tökéletesen uralkodnak magukon. A játékosok összenéznek, de Billy nem tud olvasni
belőle.
– Hú, tényleg, tesó? De le is szedtél valakit? Úgy, hogy elsütötted a csúzlit, és kinyiffantak,
ilyet csináltál?
Ilyet. Billyben nem merül fel, hogy nem kell válaszolnia.
Igen, mondja. A játékosok egymásra néznek. Billy látja, hogy ez komoly pillanat nekik.
– És milyen volt? Érted, milyen érzés?
Billy nyel. Nehéz kérdés. Pontosan ettől vérzik ő. Egyszer emelnie kell itt egy templomot, ha
túléli a háborút.
– Semmilyen. Legalábbis amíg történik.
– Hmm. Aha. – Még néhány játékos odaballag. Billy ráébred, hogy a Cowboys egész védősora
köréje gyűlt. – És mi van nálad?
– Hogy mi? Attól függ. Függ a küldetéstől meg attól, hogy mi a feladatom. A fegyverem
legtöbbször egy M4-es, szabvány félautomata támadófegyver. Párszor volt nálam M240-es, az
egy teljesen automata gépfegyver, kilencszázötven lövést ad le percenként. Aztán ha a Humvee
tetején vagyok, akkor ott az 50-es kaliberű géppuska.
– Az M4-es milyen lőszert tüzel?
– Ötötvenhat milist.
– Pisztoly van nálad?
– Kilenc milliméteres Beretta.
– Szoktad használni?
– Persze.
– Közelre?
Billy bólint.
– Kést kaptok? – kérdezi Barry Joe Sauls, egy fehér fickó, aki már olyan öreg, hogy a haja
nagy része kihullott.
– Ka-Bart – mondja Billy – De nagyjából olyan kést vihetsz magaddal, amilyet akarsz. Egy
csomóan a netről rendelik meg a késüket.
– Mi van az AK-val – kérdi valaki –, azzal is harcoltok?
– Az AK a felkelők fegyvere, mi olyat nem kapunk. Bár egy csomó fickó szerez magának.
– Kemény?
– Elég kemény. Az AK több lövést ad le percenként, úgyhogy nagyobb az irtás. Az biztos,
hogy az ember nem szeretne egy AK tüzébe kerülni.
– Huh. Értem. – Octavian a csapattársaira pillant, egy pillanatra beharapja az ajkát. – Szóval
mit művel, tudod, az M4-esed? Amikor leszedsz valakit.
Billy nevet, nem mintha vicces lenne a dolog. Vagy bármilyen. Azon tűnődik, hogy a semmi
valóságos érzés-e, vagy csak semmi.
– Hát, az bebaszik neki.
– Egy skuló? Ártalmatlanítja? Arról beszélek.
– Maga a találat még nem. Ez nagy sebességű golyó, és általában keresztülmegy rajta. De
elesik, igen.
 – De nem hal meg.
– Ha a testét találja el, még talán nem. Ezért célzunk fejre.
A játékosok beszívják a levegőt.
– Hűm – mormolja valaki, mintha valami levesesbe és édesbe harapott volna.
– A 240-es – mondja Sauls –, azt mondtad, az teljesen automata. Mit tud?
– Hogy mit? Bassza meg, mit mondjak. A 240-es maga az ördög.
– Tényleg?
– Ha a 240-essel eltalálsz valakit, az darabokra szakad.
Mielőtt még valami mást kérdezhetnének tőle, Billy azt mondja, kösz, sok szerencsét, jó volt
beszélni veletek, és távozik. Tényleg szerzett néhány autogramot, ami mindennél ostobább és
értelmetlenebb gyakorlatnak tűnt. Néhány lopott körbekémlelés után kiszúrja Dime-ot a terem
másik végén, aki épp azt az óriás falitáblát nézegeti, amely a csapat taktikai felállását ábrázolja.
– Szóval, ha nem demokrácia – mormolja Dime, miközben Billy hátulról közelít –, és nem
kommunista, akkor mi?
– Micsoda?
– Semmi. Jól érzed magad, Billy?
– Azt hiszem. – Közelebb oldalaz Dime-hoz, és lehalkítja a hangját. – Ezek közül a fickók
közül néhányan őrültek, törzsőrmester. Nincs rendben a fejük.
Dime fölnevet.
– És nekünk?
Mindegy. Billy észreveszi, hogy Dime labdáján nincsenek autogramok.
– Törzsőrmester, beszélhetünk?
– Igen. – Dime újra a taktikai táblát tanulmányozza.
– Ez amolyan személyes ügy.
– Én vagyok a legjobb barátod életedben.
– Hát az történt, szóval, találkoztam egy lánnyal. Ma. Kicsivel ezelőtt. Az egyik
pomponlánnyal.
Kocsonyás bégetés fröccsen ki Dime szájából.
– Gratulálok.
– Aha, szóval nem, úgy értem, mindannyian, tudom. De ez a lány meg én, törzsőrmester,
valamiféle kapcsolatba kerültünk.
– Billy, ne légy idióta.
– Nem, törzsőrmester, tényleg. Valami történt.
Dime felderül.
– Leszopott?
– Hát nem. De pettingeltünk.
– Hülyeség.
– Esküszöm az Istenre.
– Hülyeség! Mikor volt ez?
Billy röviden elmeséli a találkozást, bár a becsület meg az illem kedvéért egy szót sem szól
Faison orgazmusáról.
– Te rohadék – mondja Dime halkan. – Nem hazudsz, ugye?
– Nem, törzsőrmester, nem hazudok.
– Látom. – Dime elneveti magát. – Te egy kurvapecér vagy, Lynn. Bár hogy hogy a fenébe
dumáltad rá…
– Voltaképpen javarészt ő beszélt.
– Ragyogó. Ügyes pasas vagy. Azt hiszem, egy csomót lefektetsz még életedben, Billy.
 – Kösz. De azt szeretném kérdezni… amiért beszélni szeretnék…
Dime türelmesen nézi.
– Szóval, nem szeretném elveszteni, törzsőrmester. Hogyan tudom elérni, hogy ne veszítsem
el?
– Mit? Jézus Mária, mit ne veszíts el, Billy, mennyit is voltál vele, tíz percet? Elhetyegtetek
egymással, gyerekek, remek, kitűnő, tényleg örülök neki, de nem hiszem, hogy bármi
vesztenivalód lenne. Kedves volt, ugye? Te hős vagy, ő meg valamivel kedveskedett a
katonáknak. És mi ma este huszonkettő nulla-nullakor indulunk az állomáshelyünkre, úgyhogy
nem tudom, mikor találkoznál vele megint. Tudod, mit, szerezd meg az e-mail-címét, talán úgy
majd e-baszhatsz vele, amikor már Irakban leszünk.
Billy rosszul van. Persze hogy Dime-nak igaza van, képtelenség, hogy ő bármilyen jövőt
remél Faisonnal, de aztán arra gondol, milyen gyengéden vette a lány a kezébe az arcát, milyen
ügyesen fogadta öle az ő lökéseit. Azok a nagyra nyitott szájú csókok. Az a könnyes szem. Az a
csonttörő csúcspont. Nem akar sekélyes disznó lenni, de mi van ennél igazibb?
Az egyik szertáros észreveszi, hogy ott állnak, és megkérdezi őket, hogy szeretnének-e
bemenni a szertárba. Isteni lenne, mondja Dime. Ennis, a szertáros azt mondja, vezeti őket.
Szívós hatvanas kezdődő pocakkal és a bennszülött texasiak ördögszekeres kiejtésével.
– Nagyon büszkék vagyunk, hogy maguk, fiúk, ma itt vannak nálunk – mondja, és a házi
patika mellett egy oldalajtóhoz vezeti őket. – Mindenki jól bánik magukkal?
– Mindenki kiváló.
– Örömmel hallom. Mi tényleg gondoskodni próbálunk a díszvendégeinkről. – Az ajtó mögött
műanyag és bőr kemény szaga csapja meg őket.
– Hú. Hogy nem kábul itt el?
– Figyeljenek, nyissák ki egy kedd reggelen, amikor egy napig be volt zárva, na, akkor
kábulnak el, öregem.
A szertár akkora méretű és kiterjedésű, mint egy kisebb hangár, benne távolba nyúló
szekrénysorok, polcok, állványok edényeknek és ládáknak, melegítőasztalok, munkapadok,
kerekes létrák és mindenféle kellék a szőnyegtől az ajtógombig, a csapat kék és ezüstszürke
színének igen szűk palettáján.
– Egy világklasszis futballcsapatot nem lehet pályára küldeni világklasszis felszerelés nélkül –
szónokolja Ennis, és Billy azt gyanítja, hogy egy jól begyakorolt turistatrükk csúcsán vannak. – A
futball szerelésközpontú sport, és amikor arról a négy-öt tonna anyagról beszélünk, amivel itt
foglalkozunk, akkor a találékonyság meg a szervezettség kötelező. Meg kell lennie ahhoz, hogy
megtaláljuk, igaz? És meg kell találni ahhoz, hogy használni lehessen, mert a világ legjobb
szerelésének sincs semmi haszna, ha porfogó egy szekrényben valahol. És itt több mint
hatszázféle tételről beszélünk.
– Az rengeteg – mondja Billy.
– Az bizony, fiatalember, látnia kéne az utazási listánkat. Egy egész csapat feladatorientált
ember kell ahhoz, hogy egy ilyen műveletben dolgozzon. A hibákkal szemben zéró tolerancia, ez
a mércénk.
Megállnak a szépen föltornyozott mezeknél, amelyek hazai és idegenbeli játékra szánt
színekben pompáznak. Ennis rámutat a feszes spandex anyagokra, az extrahosszú végekre a
spandex szegéllyel, az űrkorszaki szövet nedvszívó képességére. Billy előhúzza a 78-as mezt, és
a vállfánál fogva fölemeli; mind nevetnek a lehetetlen méreten, annyi anyag van benne, amennyi
egy négyfős családnak elegendő lenne. Aztán a cipőkre kerül a sor, a padlótól plafonig érő polcok
egész részlegére, amely teli van cipőkkel, cipőkkel és cipőkkel, semmi mással, csak cipőkkel.
– Hú – mondja Dime. – Nézd ezt a rengeteg cipőt.
 – Aha, lenyűgöző. És használni fogjuk őket. Egy szezonban majdnem háromezer párat
nyűvünk el, és ez a szám minden évben növekszik. Hogy is ne, az edzőtáborban? Láttam, olyan
hőség van ott, hogy a cipő egyszerűen szétesik, márpedig ezek csúcsminőségű termékek, nem az
a vacak, amit a Wal-Martban kapni.
Minden játékosnak, folytatja Ennis, háromféle műfüves csuka kell, egy száraz, egy nyirkos,
egy nedves időre, plusz egy állandó stoplis fűre meg egy másik füves cipő cserélhető stoplikkal,
négy fajtával különböző időjárási viszonyokra. Aztán a vállvédők a melegítőasztalokon,
oszlopokban és sorokban, mint csontok egy óvilági katakombában. Tizenkét forma, ami minden
posztra megfelel, négy méretben, plusz „golyóálló” védőmellények, plusz végtelen variálhatóság.
Aztán a sisakok. A legfontosabb darabjaink. A sisak egy külön világ, csúcstechnológiás csoda,
ami a legújabb ortopédiai és ütközéstesztelési tudomány eredményei alapján született. A külső
burok törésálló polimerből és epoxi-gyantából készül, aminek egy ütés ennyi, BUMM, mire mind
a két katona hátraugrik, mert Ennis meghökkentően vadul a földhöz vágja a sisakot. Nézzék.
Semmi. Megdöbbentő. Nem egészen olyan, mint a maguk mellényei, de a mi fiainknak nem
golyók elől kell lebukniuk. Belül, és ez ugyanolyan fontos, testre szabott szájvédőt, habbélést és
légzsákot lehet kialakítani, ami tökéletesen passzol és maximális védelmet biztosít. Itt pumpával
lehet felfújni a légzsákokat, és ott vannak a burok szélén az illesztések. Egy csomóban még
rázkódáscsillapító is van. Ezek a fiúk tudnak ütni. Itt vannak a maszkok tizenöt különféle
formában, állszíjak hat meghatározott alakban, szájvédők egy sereg formában és színben. A
védők sisakjai rádiótelefonnal vannak ellátva, hogy lehetővé tegyék a kommunikációt az edzővel.
Minden héten leszedjük a sisakokról a matricákat, és újakat teszünk rájuk, megtisztítjuk a burkot,
és padlóviasszal fényesítjük őket.
Nagy munka, elhihetik. Rágógumi, azt ötféle ízben adunk a fiúknak, nézzék meg itt ezt a húsz-
huszonötezer dobozt. A tépőzárak meg a fülek itt vannak, hogy a szerelés feszesen álljon, mert az
ember nem akarja, hogy az ellenfél bármibe is belekapaszkodjon. A csípő-, comb- és térdvédők
forma, méret és vastagság szerint szortírozva. Taktikai kesztyűk a támadóknak, párnázott
kesztyűk a szélsőknek. Ortopéd talpbetétek minden méretben. Baseballsapkák. Kötött sapkák.
Elektromos fúrók a stoplik cseréjéhez. Hintőpor. Fényvédő krém. Repülősó. Huszonkétféle
ragtapasz. Gélek, krémek, kenőcsök, fertőtlenítők és gombaölők. Jegelők. Szénsavmentes
hűsítők. Húha, fiúk, van még. Hideg időre, amilyen ma is van, meleg sapkák, meleg alsónemű,
kesztyűk, fizikai és kémiai kézmelegítők, hideg időre való krém, meleg zoknik, padmelegítők.
Víztaszító meleg kabátok, amiket direkt úgy terveztek, hogy a vállvédőre is rá lehessen venni.
Esőkabátok ugyanolyan tervezéssel. Hétszáz törülközőt használunk el egy meccsen, és dupla
annyit esőben vagy nagy melegben.
– Hol tartják a szteroidokat? – kérdezi Dime.
– Hmm, ez errefelé elég trágár szónak számít. Na most a labdák. Vendéglátó csapatként
felelősek vagyunk azért, hogy harminchat vadonatúj labda legyen egy meccsre, plusz további
tizenkettő, amiket egyenesen a gyártótól szállítanak a játékvezetőkhöz, és „K” jelzéssel látnak el,
ami azt jelenti, hogy kizárólag rúgásra használhatók.
Odébb edzőmezek és sortok itt, pulóverek és gatyák ott. Gyors pillantás az ipari méretű
mosodába, aztán az edzők felszerelésére. Jegyzetfüzetek, kapcsos mappák, kisebb-nagyobb
taktikai táblák, filctollak, zsírkréták, fejhallgatók, megafonok. Cipősdoboz méretű tartály tele
csillogó ezüstsípokkal, egy másik tele Casio stopperekkel. A rádiótelefonok és a videokamerák
ott, mindig zárva, nyilvánvaló okokból. Amikor úton vagyunk, két kamion kell hozzá, hogy
minden cuccunkat szállítsa, mert négy-öt tonna felszerelésről van szó.
A végére még Dime is kissé kábának tűnik. Ez egyszerűen túl sok, a helyspecifikus cikkek
agyzsibbasztó mennyisége, és minden felcímkézve, szortírozva, méretezve, egyeztetve, eltéve és
elcsomagolva, a logisztika és a leltári készletezés emberi géniuszának tanúbizonysága. Billy
fejfájása rosszabbodik, gondolja, azért, mert belélegzi ezt a sok szagot, és ahogy visszafelé
haladnak a szertárban, szorítást érez a mellkasában, valami nehéz légzést, mintha a tüdejét
valahogy bebugyolálták volna. Lehet, hogy allergia; vagy tán szívroham? A gondolat egy
mentális vállvonás szárnyán érkezik; túlságosan belemerült a szertár titkaiba ahhoz, hogy túl sok
időt pazaroljon az egészségére. Hogyan lett ez az egész, ezt szeretné tudni, és nem csak a
hogyanját, de a miértjét is ennek a sok cuccnak. Ez nyilván csak Amerikában lehetséges. Csak
Amerika tud vállalni egy ilyen termékközpontú sportot, és tudja elérni, hogy ilyen népi
szükséglet legyen, mint most.
Nem biztos benne, hogy mit látott itt, de úgy tűnik, rosszul van tőle.
– Tudják – közli bátortalanul Ennis –, régen én is lenyomtam pár évet a seregben. Ahogy
majdnem mindenki. Tudják, minket még behívtak.
– Vietnamban? – kérdi Dime.
– Azt épp elkerültem. ’63-ban szereltek le, és rohadtul örültem neki. Ismertem fickókat, akik
nem jöttek vissza onnan.
– Jó sokan – mondja Dime.
– Szent igaz. Csak szeretném, fiúk, ha tudnák, mennyire díjazzuk a melót, amit odaát
végeznek. Ha nem volnának, csak az Isten tudja, mi folyna itt, gondolom, mindannyian Allahhoz
imádkoznánk, és törülközőt viselnénk a fejünkön.
– Van valamije fejfájásra? – kérdezi Billy. – Advil? Aleve?
– Egy vagon – feleli Ennis. – Fáj a feje? Figyeljen, fiam, boldogan segítenék, de nem tudok,
jogi akadályok meg minden. Minden egyes tételnek át kell mennie azokon az ablakokon – mutat
a pultokra –, fel kell írni és egyeztetni kell őket. Nem is hinnék, de néhány kis pirula miatt
elveszíthetem az állásom.
– Semmi baj – mondja Billy. – Nem szeretném, ha elvesztené az állását.
Ennis újra mentegetőzik. Az öltöző ajtajában Dime megkéri, hogy írja alá a labdáját. Ennis
hátrahőköl. Kacag, de a tekintete gyanakvó.
– Miért szeretné? Én csak egy vén szertáros vagyok, senkit nem érdekel az autogramom.
– Ahogy én látom, maga működteti a csapatot – válaszolja Dime, úgyhogy Ennis nevet, fogja
a tollat, és ráírja a nevét Dime labdájára, ami az egyetlen autogram, amit Dime aznap begyűjt.
Az öltözőben a játékosok már majdnem végeztek a beöltözéssel. A szag orrfacsaró keveréke a
műanyagnak, a testszagnak, a fingnak, a dinnyés-fás kölnik és az olajos kenőcsök avas-
medvecukros bűzének. Norm a terem közepén áll egy széken, és magához hívja a Bravót, majd
utasítja a csapatot, hogy állja körbe. A Bravo már hallotta a mai beszédadagját, de itt jön egy
újabb, mit lehet tenni. A játékosok engedelmesen közelebb lépnek, és miközben a terem közepén
összegyűlnek, Billy megpróbálja elképzelni, micsoda hatalmas rendszerek támogatják ezeket az
atlétákat. Ők a legjobban gondozott teremtmények a bolygó történetében, a legjobb élelmezés, a
legújabb technika, a legalaposabb orvosi ellátás kedvezményezettjei, az amerikai innováció és
bőség csúcspontján élnek, ami egy rendkívüli gondolatot ihlet: küldjük el őket a háborúba!
Küldjük őket így, ahogy ebben a pillanatban vannak, kipihenten, beöltözve, lelkileg készen a
kegyetlen harcra, küldjük el az egész NFL-t! Támadjunk az összes medvénkkel és rablónkkal, az
ádáz rézbőrűinkkel, a sugarainkkal, sasainkkal, sólymainkkal, törzsfőinkkel, hazafijainkkal,
cowboyunkkal – hogyan lenne esélye egy maroknyi, férfiszoknyás és szandálos háddzsínak ezek
ellen az összamerikaiak ellen? Hiábavaló az ellenállás, ó, arab ellenségek. Adjátok meg rögtön
magatokat, és meneküljetek meg a fájdalom világától, mert a mi fenséges futballistáinkat nem
lehet megállítani, oly hatalmasak, oly erősek, oly félelmetesek, hogy a bombák meg a golyók
lepattannak acélcsontjaikról. Hódoljatok be, nehogy a mi bámulatos NFL-ünk egyenesen a pokol
lángoló kapujába kalauzoljon benneteket!
– Csak azt szeretném mondani – szólal meg Norm, de valami fecsegés van hátul, és valakinek
a lejátszójából Ludacris mormog.
– POFABE!!! – bömböli Tuttle edző, és egy pillanatra mindannyian visszakerülhetnének akár
a középiskolai tornaterembe is.
– Nos – folytatja Norm –, remélem, mindenkinek volt alkalma beszélgetni mai
díszvendégeinkkel, a Bravo osztag katonáival. Biztos vagyok benne, hogy már mindenki ismeri a
történetüket… tűz alatt, beszorulva, miközben társaik nagy számban haltak vagy sebesültek meg,
ezek a fiatalemberek, a Bravo fiatal katonái, ők nem hátráltak. Ott, az al-Ansakar-csatorna partján
életük legnagyobb erőpróbájával néztek szembe, és hála Isten segedelmének, ők állták a próbát,
és ezért egész hazánk büszke rájuk. Abban a kiváltságban volt részem, hogy nem sokkal ezelőtt
beszélhettem Bush elnökkel, és ő…
A játékosok már kikapcsoltak. Billy látja a szemükön a színtelenséget, az agy átállását alvó
állapotba. Mivel már számtalan órát állt alakzatban, azonnal felismeri ezt a tekintetet.
– …szóval lehet, hogy a mi erőpróbáink másmilyenek. Talán a mi erőpróbáink nem annyira
drámaiak, mint az övéik, de ezeket az akadályokat Isten helyezte az utunkba, hogy olyan
emberekké formáljon bennünket, amilyenekké szeretné, hogy legyünk. Na most tudom, hogy a
szezon kemény szakaszához értünk. Küzdünk. A dolgok nem épp terv szerint alakultak, de mi ezt
csináljuk, amikor hullámvölgyben vagyunk, miután megkaptuk a csapást, ez határozza meg, hogy
kik vagyunk. Azt mondjuk-e tehát, hogy felejtsük el, söpörjük a szőnyeg alá…
Mintha valami kémiai haragfelhő emelkedne föl a játékosokból. A Norm-féle kioktatás
mindennapos nyűg, de hogy a Bravo előtt? Szembeállítani? Összehasonlítani? Ez felkavarja a
testvérrivalizálás rohadt tartályait. Miért nem tudsz olyan lenni, mint ő? Nem mintha a Bravo azt
akarná, hogy bármi köze legyen ehhez, de már késő, hogy kihagyják Norm vasárnapi iskolai
óráját.
– …úgyhogy felszólítalak benneteket, mindegyikőtöket, e csapat minden emberét Vinnytől
Drew-ig, egészen Bobbyig… – Hörgő kiáltás hallatszik valahonnan a játékosok mögül, magától
Bobbytól; a Bravo találkozott már vele, a Cowboys híres, enyhén retardált labdaszedőjével. – …
hogy álljátok ki a próbát, és győzzetek. Ugyanolyan bátran és eltökélten nézzetek szembe a
feladattal, ahogy ezek a fiatal katonák szembenéztek az övékkel. Ma kezdődik, uraim. Nincs jobb
a mostnál. Úgyhogy menjünk ki a pályára, és rúgjunk szét néhány Bear-segget!
– Igen! – kiáltja valaki, és a játékosok kitörnek, nagyobb svung van az ujjongásbán, mint
amekkorára Billy számít. De hát profik. Az imához Norm behívja Dan lelkészt, a kedvesen
viharvert férfit, aki ugyanolyan fényes melegítőt visel, mint amilyet az edzők. Jó Istenünk,
fohászkodik a tiszteletes dallamos déli hangon, csupa gyűrtbársonyos magánhangzóval és vaskos
mássalhangzókkal, kérlek, segíts nekünk, hogy legjobb képességünk szerint játsszunk. Hogy a
pályán való viselkedésünkkel beteljesítsük igéidet és megtiszteljük hitünket. Vezérelj bennünket,
vezess bennünket, óvj bennünket… Billy szorosan lecsukott szemmel Shroomnak arra a
megjegyzésére gondol, hogy a keresztény Biblia jobbára régi sumer legendákból áll, amit ő akkor
nem különösebben szeretett volna megtudni, de ami némi vigaszt nyújtott neki az elmúlt két
hétben, amely gyakorlatilag állandó nyilvános imával telt. Amerika imád imádkozni, Isten a
tanúja. Amerika egyre csak imádkozik, ez a szakadatlan imák földje, és mindezt a szertartásos
imát Billy nehezen viseli. Megpróbálja, de semmi nem jut eszébe róluk. Az ember becsukja a
szemét és lehajtja a fejét, s az első könyörgünk hozzád-nál mintha eltűnne a jel, és még csak
kóbor statikus zörejek se jönnek át. Nem sokat segít a gondolat, hogy másoknak talán ugyanez a
problémájuk, de a tudatból, hogy valami volt előtte – sumerok, hettiták, türkmének, az ősi
civilizációk egész ENSZ-e –, hogy a könyörgünk hozzád formula talán nem a végső szó…
valamely okból vigaszt merít.
De kik voltak a sumerok?
– Majd valamikor mesélek róluk – mondta Shroom, beszíjazva a golyóálló mellényét. – De
nem most.
Se most, se soha, mint kiderült. Shroom lemondott a videojátékokról, és ritkán nézett tévét.
Inkább olvasott. Folyton.
– Építem a személyiségemet – mondta az olvasásról.
Még a rárántásról is volt hiteles szövege, ezúttal az ősi egyiptomiaktól, akik úgy hitték – nem
hazudok!, esküszöm! –, hogy az első, az eredeti, a névtelen ősi isten maszturbáció segítségével
teremtette a világegyetemet, lényegében puszta ejakulációs erővel hozta létre a kozmoszt.
Á-men, mondja Dan lelkész. Kéééééét PEEEEEERRRRC, üvölti egy segédedző, és a
felkészülésnek ezekben az utolsó másodperceiben Billy azon kapja magát, hogy egy bólintással
meg egy bizalmas csuklómozdulattal odahívják, nem, odarendelik gondolja később, Octavian
Spurgeon szekrényéhez. Octavian, Barry Joe és még néhányan állnak ott olyan mozdulatlanul,
hogy az fontos eseményeket sejtet. Billy azt kívánja, bárcsak ne fogná a vacak emléklabdáját.
– Figyu, szeretnénk tudni… – Octavian hangja alig erősebb mormolásnál. – Mi, mi olyasmit
akarunk csinálni, amit ti. Rendkívülit, tudod, leszedni néhány muzulmán buzit, szerinted
megengednék nekünk? Például utaznánk veletek egy hétig, pár hétig, segítenénk. Segítenénk
nektek szétlőni néhány turbános seggét, azt szeretnénk.
Billy látja, hogy szeretnék azt. Azt szeretnék. Megpróbálja elképzelni a fejükben lévő világot,
de nem tudja.
– Nem hiszem, hogy ez így működik.
– Mi? Hogy érted, mi segítséget ajánlunk, ingyér. Senkinek se kell fizetni, mi nem azt kérjük.
Billy okosabb annál, hogy nevessen.
– Csak nem hiszem, hogy a sereget ez túlságosan érdekli.
– Aha. Franc. De mért kell szólni róla valakinek. Csak utazunk veletek pár hétig, senkinek se
kell tudni, hogy ott vagyunk. Segítséget ajánlunk, és ti aszongyátok, nem kell a segítség?
– Billy! – szól Mango. – Megyünk.
Billy bólint, és visszafordul Octavianhez.
– Biztos elkelne a segítség. De… nézzétek, ha rendkívüli dolgokat akartok csinálni, akkor
lépjetek be a seregbe. Nagyon boldogok lesznek, ha elküldhetnek benneteket Irakba.
A játékosok felhorkannak, morognak, lesajnáló pillantásokat vetnek rá. Bassza meg. Francba.
Pokolba a dumával…
– Mi dolgozunk – magyarázza Octavian –, ez itt a munkánk, hogy gondolod, hogy itt hagyjuk a
munkánkat, és belépünk valami tetves seregbe? Mondjuk három évre? Bontsuk fel a szerződést
meg minden? – Óriási. Nevetnek. Apró vonyítások és torokhangú csaholások hagyják el a
szájukat. – Na menjél – mondja Octavian, és elhessenti Billyt. – Menjél már. Hívnak a haverjaid.
 EZ MINDEN, AMI VAN

Úgyhogy Billy eldönti, az első kínálkozó alkalommal odaadja valakinek a labdáját. Már csak
percek vannak a kezdőrúgásig, a csapatok a pályán melegítenek, és maga Norm vezeti végig a
Bravót a főfolyosón, mutogatja magát, spriccel egy kis sztárerőt az azonnal lenyűgözött
tömegekre. Minden rosszallás, siránkozás és közönséges bírálat faggyúként olvad el hírességének
infralámpás ragyogásában. Hé, Norm! Norm! Ma megcsináljuk, Norm? A vizek válnak szét úgy,
ahogy a szurkolók utat engednek a mobiltelefon-villanások hullámzásában, s Norm úgy vonul
végig az egészen, hogy magasra emeli a fejét és mindenkire ugyanolyan kedvesen mosolyog. A
Texas-stadion az ő területe, az ő vára; nem, tényleges királysága. Manapság ritka az igazi király,
de itt Norm egyeduralkodó, és Billy látja, milyen kevés kell ahhoz, hogy az alattvalók boldogok
legyenek, elég egy pillantás, egy intés, néhány másodperc a társaságában, és ők betépnek a jó
erős hírnévnarkótól.
Közben Billy keres egy bizonyosfajta gyereket, akinek odaadhatja a labdáját. Nem egy pénzes
gyereket, nem olyat, aki szerepelhet a tévében lebarnult és sima bőrrel, szédítően szabályzott
fogakkal, hosszú, hibátlan végtagokkal és megnyerő arccal, amely utal a genetikai előnyeire.
Nem, egy kis, vidéki suttyót keres, egy alulfejlett vakarcsot koszlott hajjal és tövig rágott
körmökkel, olyat, aki tízévesen nagyjából annyira okos, mint egy közepes kutya, és alapvetően
nyomorult, csak még nem tudja. Billy önmagát keresi. A Whataburger bódéjánál kiszúrja az
aprócska, rángatózó kölyköt, akinek a feje túl nagy a nyakára, a hideg ellenére vékony, kapucnis
felsőt és hamisított, szétfoszló Reebok cipőt visel, és mi a fasznak költenek a szülei több száz
dollárt Cowboys-meccsre, amikor a gyereknek még egy rendes télikabátja sincs? Dühítő az
amerikai fogyasztó pszichéje.
– Bocsánat – mondja odalépve, és a gyerek csendesen beparázik… mit csináltam? Szülei
odafordulnak, és micsoda páros: vaskosak, puhák, buták, szemlátomást alkalmatlanok embernek
is, szülőnek is. Billy rájuk se hederít. – Fiatalember, mi a neved?
A fiúnak leesik az álla. Nyelve epebajosan fehér.
– Fiú, mondd meg a neved.
– Cougar – nyögi ki a fiú.
– Cougar. Mint az állat?
A fiú bólint. Nem nagyon tud Billy szemébe nézni.
– Cougar! Rohadt jó név! – Hazugság; a Cougar nevetséges név. – Figyelj, Cougar, van itt egy
autogramos labdám, egy csomó Cowboy aláírta nekem az öltözőben. De én visszamegyek Irakba,
és ott csak elveszteném, úgyhogy szeretném, ha a tiéd lenne. Jó ez így neked?
Cougar megkockáztat egy pillantást a labda irányába, és bólint. Nyilván azt gondolja, hogy ez
valami aljas megalázás kezdete, valami gatyalehúzásé, seggbe dugott petárdáé.
– Jól van, fiatalember. Tessék.
Billy átadja a labdát, és habozás nélkül továbbsétál, vissza se néz. Rosszul van a nap löttyös
érzelmeitől, és nem hagyja, hogy ez még egy olyan Pillanat legyen. Mango hátramaradt, és rá
vár.
– Ezt mért csináltad?
– Nem t’om. Csak úgy éreztem. – És belegondolva tényleg jobban érzi magát, bár furcsa
búskomorság lengi be új hangulatát. A két bravós több másodpercig szótlanul megy tovább, aztán
Mango is odaadja a labdáját egy arra járó gyereknek. – Szóval basszák meg az autogramjaikat –
mondja Billy. Mango nevet.
– Ha megnyerik a Super Bowlt, akkor most mondtunk le ezer dolcsiról.
– Hát ezer dolcsi azt súgja, hogy nem nyerik meg a Super Bowlt.
Még mindig nem esik szó a félidőről, csak Norm beszél arról, hogy „a legteljesebb mértékben
bemutatjuk a Bravót”, ami lehet olyan ártalmatlan is, hogy ott állnak, miközben a nevüket
bemondják, de ijesztő és terhes is, mint… jobb bele se gondolni. A szóbeszéd szerint többféle bár
is van a tulajdonosi részen. A kisebb rangú bravósok megállapodnak, hogy seggrészegre isszák
magukat, aztán Billy Faisonra gondol, és az alku rá eső részét úgy módosítja, hogy kizárja a
részegséget. A meghívás hirtelen elhatározásból történt – gyertek, nézzétek meg a kezdőrúgást az
én páholyomból! Norm nyilván csúnyán elkapta a Bravo-betegséget, a hazai buzgalomnak azt a
magát mindenhová berágó spirohétáját, amely arra ösztönzi a sztriptíztáncosnőket, hogy ingyen
szolgáltassanak öltáncot, a felsőosztálybeli matrónákat meg hogy vért szívjanak. Taps fogadja a
Bravót, amikor sorban belépnek a páholyba, s a puha kezek udvarias, színlelt összeverése igazi
sistergésbe és dörgésbe csap át. Éljen a Bravo! Hurrá a katonáknak! Mrs. Norm az ajtóban áll,
hogy köszöntse őket, és ha zavarban van is attól, hogy tíz nagydarab, lihegő, piaszagú vendég
nyomul be a már így is zsúfolt páholyba, van benne annyi jó modor, hogy ezt ne mutassa ki.
Annyira örülök, hogy csatlakoznak hozzánk. Billy egy pillantással felméri az egészet, a kék
szőnyeget, az ezüstdíszítésű, kék bútorokat, a minden falba beépített óriási, lapos képernyős
tévéket, a két bárt, a meleg- és hidegbüfét, a fehér zakós pincéreket, aztán a néhány lépcsővel
lejjebb lévő másik szintet, amely az első másolata, odébb pedig a stadionülések meredek lelátóját,
kárpitozott székek lépcsőzetes sorait le, az üvegfalig, és a pálya képeslaplátványát. Azonnal
érezni a pénz vibrálását, az enyhe zümmögést, az ajkak könnyű, mentolos bizsergését. Billy azon
tűnődik, el lehet-e kapni a gazdagságot úgy, mint valami bacilust, pusztán a közelség révén.
Érezzék magukat otthon, mormolja Mrs. Norm. Töltsenek a frissítőkből. Több se kell,
asszonyom. A Bravo tömegesen nekiesik az ingyen piának, miközben Dime szigorú képpel azt
formázza a szájával, hogy „csak egyet”, de mielőtt a katonák elfoglalhatnák a bárt, Norm
felkapaszkodik egy székre – odavan a székekért? –, és rövid beszédet mond

katonákról
hősökről
vendégekről

és hogy mennyire

örül
büszke
boldog

az egész Oglesby család, amiért lehetősége nyílik, hogy ezen a hálaadásnapon

megköszönje
megbecsülje
elismerje

a bravósok szolgálatait. Billy észreveszi, hogy milyen odafigyeléssel hallgatják vendégtársai

Norm beszédét, milyen buzgón tükrözi arcuk a hűséget és az elszántságot. A férfiak bölcsek,
nyugodtak, középkorukhoz képest remek formában vannak, birtokában a magabiztos és sima
stílusnak, mely a tartós sikerrel jár együtt. Dús a hajuk. Szépen ráncosodnak. A nők karcsúak,
frissek és nemzetközileg napbarnítottak, sminkjükön ott a menőség teflonbevonata. Billy
megpróbálja elképzelni a születésnek, pénznek, iskoláknak és társasági ismereteknek azt a
formuláját, amely az embereket ilyen kifinomult élethelyzetbe emeli. Bármi legyen is az, nekik
megkönnyíti, hogy csak álldogáljanak ott, hogy ezen a különleges helyen azok legyenek, akik,
barátságosak, egészségesek és tiszták, hogy Norm vendégei legyenek. Legtöbbjüknek ital vagy
egy tányér étel van a kezében. Gonosz, mondja Norm. Terror. Halálos fenyegetés. A nemzet
háborút vív. Beszéde a legiszonyúbb körülményekről szól, de e pillanatban ezen a helyen a
háború mintha nagyon messze lenne.
– Rövidesen itt kell hagyniuk bennünket – mondja Norm –, részt vesznek a félidei
műsorunkban, de míg itt vannak, részesítsük őket egy nagy texasi üdvözlésben. – Mindenki
tapsol, füttyög, rikoltozik, kezdjük el a bulit; az összegyűltek érzik a remek, bravós hangulatot.
Billyt megéljenzi valakinek a csontos arcú nagypapája.
– Katona, átkozottul örülök, hogy találkoztunk!
– Köszönöm, uram. Én is örülök a szerencsének, uram.
– March Hawey – mondja a férfi, és odanyújtja a kezét. Halványan ismerős Billynek a név és
az arc, a keskeny fej kedvesen megereszkedett vonásai, a szem és a fül huncut állása. Billy
megkockáztatja, hogy March Hawey azon ismert texasiak közé tartozik, akik főleg a
gazdagságukról meg a hírükről híresek. – Ide figyeljen, amikor közölték a hírt aznap este…
amikor vetíteni kezdték azt a videót, amin maguk mind teszik a dolgukat… az volt életem egyik
legnagyobb élménye, és nem hazudok. Nehéz szavakba önteni, hogy pontosan mit éreztem, de az,
nem is tudom, gyönyörű pillanat volt. Margaret, mondd el neki, hogy éreztem magam.
A feleségéhez fordul, aki jó húsz évvel fiatalabbnak látszik, szoborszerű, száznyolcvan centis
nő merev, szőke hajjal és szufléfeszes bőrrel.
– Azt hittem – mondja fanyar brit akcentussal Joan Collins módján, aki a riválisát
pocskondiázza egy Dinasztia-felújításban –, hogy elvesztette az eszét. Hallottam, hogy üvööööölt
a vetítőszobában, én meg rohaaaantam le, és ő ott állt az én remek, IV. György korabeli
könyvtárasztalomon… Issstenem… cow-boy-csizmában, és ezt a Rocky-dolgot csinálta… –
Fölemeli a karját, és bénán beleöklöz néhányszor a levegőbe. – „Mahch”, ordítom, „Mahch,
szerelmem, drágám, mi a FENE… – FHENE – … ütött beléd?”
Több házaspár is csatlakozik hozzájuk. Mindenki mosolyog, bólogat, nyilván hozzászoktak
már az ilyen bolondozáshoz jó barátjuk, March részéről.
– Katartikus volt – mondja Hawey, és Billy óvatosan megismétli magában a szót: katartikus. –
Amikor láttam, hogy mind olyanok, mint John Wayne, úgy éreztem, hogy végre van valami,
amin ujjonghatunk. Gondolom, egész idő alatt lehangolónak találtam a háborút, és még csak nem
is ismertem, amíg maguk nem jöttek. Hatalmas reklám ez a harci szellemről mindenkinek.
A többi pár élénken helyesel.
– Barátok közt vannak – biztosítja az egyik nő Billyt. – Itt egyetlen dezertőrt nem találnak.
Mások is ezt a témát variálják. Margaret Hawey Billyt bámulja hatalmas, kék szemével, mely
sosem pislog. Billy érzékeli, hogy a nő bármilyen ítéletet hoz is róla, az szigorú, gyors, és
fellebbezésnek nincs helye.
– Hadd kérdezzek valamit – mondja Hawey, és belehajol Billy légterébe. – Van javulás?
– Azt hiszem, uram. Bizonyos területeken igen, határozottan. Keményen dolgozunk, hogy
javítsunk a helyzeten.
– Tudom! Tudom! Ha problémáink vannak, azokról nem maguk tehetnek, nekünk vannak a
legjobb katonáink a világon! Figyeljen, én az elejétől fogva támogattam ezt a háborút, és tudja,
mit, én kedvelem az elnökünket, részemről azt gondolom, hogy derék és rendes ember.
Gyerekkora óta ismerem… láttam felnőni! Jó fiú, helyesen akar cselekedni. Tudom, hogy a
legjobb szándékkal szállt bele ebbe, de az a bagázs, ami körülveszi, hát… Van köztük pár jó
barátom, de el kell ismerni, egy rohadtul elcseszett katyvaszt csináltak ebből a háborúból.
Ez sok fejcsóválást, sok szomorúan helyeslő motyogást vált ki.
– Ez harc – mondja Billy, és azon tűnődik, hogyan szerezhetne egy italt.
– Gondolom, maga ezt mindenkinél jobban tudja – hajol most még közelebb Hawey, de Billy
állja a sarat. – Hadd kérdezzek valami mást.
– Tessék, uram.
– A csatáról. De nem akarok túl indiszkrét lenni.
– Semmi baj.
– De az csak természetes, hogy az ember eltűnődik, amikor valaki olyan remek és hősies
dolgot csinál, mint maguk, szóval, mindannyian láttuk a videót. Tudjuk, milyen kemény volt az
ott. És hogy egy fickó csak átrohanjon mindannak a közepén… – Hawey kacagva csóválja a fejét.
– Nem lehet nem elgondolkodni rajta: nem félt?
A csoport csiklandósan megborzong. Csupán Margaret mozdulatlan. Csak áll ott, és nézi
Billyt azzal a hatalmas, kék szemmel, ami őt minden lazaságától megfosztja.
– Biztos, hogy féltem – feleli. – Tudom. De olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm
gondolkodni. Csak azt tettem, amit a kiképzésen tanultam, amit az osztag minden tagja tett volna.
Véletlenül én kerültem abba a helyzetbe. – Úgy véli, elmondta, de ők csendben vannak, még
mindig a végkifejletet várják, úgyhogy ki kell találnia valamit. – Gondolom, ez olyan, mint ahogy
a törzsőrmesterem mondja: amíg bőségesen van muníciód, valószínűleg nem lesz bajod.
Ez megteszi a magáét; hátravetik a fejüket és hahotáznak. Bizonyos értelemben nagyon
könnyű, csak azt kell mondania, amit hallani akarnak, és boldogok, imádják, mindenki vele van.
Néha emlékeztetnie kell magát, hogy nincs ebben semmi szégyen. Nem hazudik, nem túloz,
gyakran mégis úgy jön el e találkozókról, hogy szájában ott a hazugság mocskos, botrányos
utóíze.
Újak csatlakoznak a csoporthoz, mások távoznak, hogy élénken körbecsevegjék a termet. Billy
folyamatosan kezeket ráz és felejti az emberek nevét. Mac őrnagy és Mr. Jones a hidegbüfénél
beszélget; úgy látszik, Mr. Jonesnak nem tűnik fel, hogy az őrnagy azt se hallaná, ha egy tank
járna arra. Mögöttük Albert, Dime, Mr. és Mrs. Norm nagy hatalmú csoportja és még néhányan,
akik a gyülekezet legnagyobb ászainak látszanak. Albert elég fesztelenül nevetgél, és ennek így is
kell lennie, gondolja Billy. Albert együtt úszik a hollywoodi cápákkal, a fejére tudja állítani ezt a
dallasi tömeget, de Billy most Dime-ra figyel, ahogy figyel, ahogy tartja magát, ahogy beszúr itt-
ott egy szót. „Figyeld”, mondta Shroom annakidején Billynek. „Figyeld és tanulj. Davey
hátborzongató. Tudja, hogyan lásson a sötétben.” Shroom szerint ez volt Dime különleges
adománya, és az ösztönös sugár, amit magával vitt a háborúba, de ezt csak úgy tudta kifejleszteni,
hogy próbára tette magát, mindig odaállt. A felkelők nem tudtak sok amerikait megölni, amíg a
katonák a bázison maradtak; a fonák oldal, az egyetlen lehetőség, hogy az amerikaiak felleljék és
megöljék a felkelőket, ha elhagyják a bázist, amitől a járőrözés, az ellenőrző pontok felállítása és
a házak egyenkénti átkutatása idegőrlő feladattá vált. De a háború e formájának elfogadását
erőltette rájuk Dime. A Bravo többször mozdult ki, mint bármely osztag a bázison, sőt
valószínűleg az egész seregben. Akárhol lehettek, és Dime megparancsolta, hogy pár kilométerre
menjenek a Humveek elé, amelyek csigatempóban követték őket.
– Szart se fogtok látni, ha ebben a rohadt dobozban üldögéltek – mondogatta.
Lutrik voltak ezek a kis kitörések, könnyen meghalhattak volna, de ott volt Dime tudása,
ösztöne, tapasztalata, amitől minden és mindenki képbe került.
Nem mintha a bravósoknak ez tetszett volna. Sokszor utálták Dime-ot, amiért kiviszi őket az
utcára. Annyira értelmetlennek tűnt az aránytalan kockázat a lehetséges haszonért, de ha
bármelyik bravós szarakodott, Shroom megmondta neki, hogy fogja be és csinálja a dolgát.
Úgyhogy kimentek, átgázoltak a piacokon, végigvonultak mellékutcákon, találomra behatoltak
házakba, hogy megtalálják, amit keresnek. Egy ilyen napon kinn vannak az utcán, és egy kis
fiúcsapat közeledik hozzájuk, tizennégy, talán tizenöt évesek, piti bűnözőpalánták serkenő
bajusszal és majdhogynem rongyokban.
– Miszter – kiabálják fontoskodva a Bravónak –, ide a zsebem! Ide a zsebem!
– Mi a fasz? – kérdi Dime rájuk bámulva.
– Azt hiszem, pénzt akarnak – mondja Shroom, és Scottie-hoz fordul megerősítésért. Scottie
volt akkor a Bravo tolmácsa, és azért nevezték így, mert hasonlított a Chicago Bulls valahai
sztárjára, Scottie Pippenre. Scottie a katonákhoz szól.
– Igen, pénzt akarnak. Azt mondják, éhesek, és azt kérik, hogy adjatok nekik pénzt.
– Ide a zsebem? – nevet Dime.
– Igen! Igen! Miszter! Ide a zsebem!
– Nem, nem, nem, ez el van baszva, nem így kell mondani. Mondd meg, hogy megtanítom
nekik, hogyan kell mondani, de nem adunk nekik pénzt.
Scottie elmagyarázza. Igen!, kiabálják a fiúk. Igen! Oké, igen!
Úgyhogy Dime ott, az utcán rövid angolórát tart.
– Adj pénzt. – Ismétlés. Adj pénzt. – Adj öt dollárt. – Adj öt dollárt. – Adj öt dollárt, rohadék!
– Adj öt dollárt, rohadék! – Köszönöm!! – Köszönöm!! – Szép napot!!! – Szeip napot!!! A fiúk
nevetnek. Dime nevet. A többi bravós is nevet, nevetnek, miközben fölemelt fegyverrel a tetőket
meg az ajtókat fürkészik.
– Köszönöm! – kiáltják a fiúk, amikor az órának vége, és mindegyikük szertartásosan
megrázza Dime kezét. – Köszönöm! Miszter! Köszönöm! Adj pénzt! – Ezt bömbölik, miközben
végigmennek az utcán: adj pénzt! Adj öt dollárt! Adj öt dollárt, rohadék!
– Hú – mondja Shroom a New Age-es érzület halk, remegő hangján. – Dave, ez egyszerűen
gyönyörű volt, haver. Gyönyörű dolgot csináltál.
Dime horkant, majd ájtatosra igazítja hangját.
– Hát, tudod, mit mondanak. Adj valakinek egy halat, és ma tud enni. De taníts meg valakit
halászni…
– …és egy életen át tud enni – fejezi be Shroom.
Az idők során Billy megtanulta, hogy úgy lássa ezt a humort, mint a globális hülyeség
birodalmáról szerzett ismeretei újabb oldalát. Hirtelen úgy érzi, Shroom elvesztése olyan, mintha
egy ár fúródna a beleibe, miközben egy párhuzamos gondolati síkon észreveszi, hogy a fájdalom
jön és megy, hízik és soványodik, mint az idegen egeken át úszó hold.
– Nem tetszik – mondja éppen March Hawey a csoportnak. – Azt hiszem, rossz lélektanilag és
rossz stratégiailag. Jó, hogy ébren tartjuk az amerikai közvéleményt, meg minden, de ha
mindennap huszonnégy órában ugyanazt fújjuk a terrorveszélyről, akkor egy idő után negatív
visszacsatolási hurokba kerülünk.
– De March – tiltakozik egy nő –, hiszen meg akarnak ölni minket!
– Hát persze! – vet March Billyre egy derűs pillantást. – A világ veszedelmes hely, ebben
semmi új nincs. De ha egyfolytában azt vágjuk a közvélemény arcába, hogy terrR, terrR, terrR,
az rossz a közhangulatnak, rossz a piacoknak, rossz mindenkinek.
– Kivéve Cheneyt – veti közbe valaki, és a csoport kacajra fakad.
– Úgy van – ismeri el March lassan elmosolyodva. – Az öreg Dick a maga módján csinálja a
dolgokat. Sokáig barátok voltunk, de meg kell mondanom, jó ideje nem beszéltünk.
Kólás whisky érkezik Billynek. Honnan tudták? Valahogy tudták. Bólint, belekortyol az
italba, és nyájasnak tűnő hangokat hallat, miközben az emberek kifejezik gondolataikat és
érzelmeiket a háborúról. Idehaza mindenkinek annyira biztos véleménye van a háborúról.
Magabiztosan, ellentmondást nem tűrően, kétségek nélkül beszélnek, az adott körülmények
között egészen észszerűnek látszó véleményeket közölnek. Valamiféle szakadék választja el az
itteni háborút az ottanitól, és Billy felfogja, a trükk az, hogy az ember ne botoljon meg, amikor az
egyikből a másikba ugrik.
– Én azt mondom, hogy a kilenc-tizenegy – közli vele bizalmasan egy férfi – elhallgattatta a
feministákat.
– Á. – Billy az italát nézi. A feministákat?
– Biztos lehet benne – mondja a férfi. – Most, hogy támadnak minket, már nem akarnak
annyira „felszabadulni”. Vannak bizonyos dolgok, amiket egy férfi meg tud csinálni, egy nő meg
egyszerűen nem. Először is a harc. Az élet javarészt testi erő kérdése.
– Talán kell időnként egy háború, hogy rendbe tegyük a prioritásainkat – mondja egy másik
férfi.
Kisebb albeszélgetések keringenek a főbeszélgetés körül, amely mindig a háborúról szól. Billy
megismerkedik azzal az emberrel, akinek a tulajdonában van a… Coolcrete? Pavestone? Az
egyik ilyen díszburkolatgyártó. A férfi azt mondja Billynek, hogy a felkelők támadásainak
legújabb elszaporodása azt jelzi: mellénk áll a szerencse.
– Ez azt mutatja, hogy kétségbeestek – mondja. – Ott találjuk el őket, ahol fáj.
– Lehet – bólint rá Billy, amikor egy tölgyfakar ereszkedik a vállára, és maga a házigazdájuk,
Norm öleli át. A csoport elhallgat. Minden mosolygó arcról várakozás sugárzik.
– Lynn tizedes.
– Uram.
– Minden rendben?
– Igen, uram. Minden remek.
Az emberek úgy nevetnek, mintha valami borzasztóan szellemest mondott volna. Norm
megragadja Billy tarkóját, és párszor megrázza a fejét.
– Micsoda megtiszteltetés – mondja a csoportnak –, micsoda kiváltság, hogy ezek az ifjú
hősök ma velünk vannak. – Billyt a bourbon élesztős illata csapja meg Norm leheletéből. – Ők
nemzetünk büszkeségei és öröme, és ez – rázza meg még párszor Billy fejét agylögybölőn –, ez a
fiatalember, nos, hadd fogalmazzak így: meglep valakit, hogy egy texasi vezette a rohamot az al-
Ansakar-csatornánál?
A csoport erős tapsviharral reagál. A közelben mindenki megfordul és bekapcsolódik. Billy
tehetetlen, Norm odaszögezte, mint egy különleges példányt a kartonlapra, és ő nem tehet mást,
csak áll és mosolyog, mint egy szarevő, akit rajtakaptak.
– Nézzék, elpirult! – kiáltja egy nő, és nyilván így van, mert Billy érzi, hogy ég az arca. Így a
szenvedés veszi át az egészséges szerénység helyét.
– Azt hiszem, van itt egy új Audie Murphy – mondja March Billyre vigyorogva. – Az volt egy
nagy amerikai hős. És texasi.
– Hős bizony – bólogat Norm, és közelebb húzza magához Billyt. – Ezért viseli az
Ezüstcsillagot. És megbízható forrásból tudom, hogy a Kongresszusi becsületéremre is
felterjesztették, de valami aktakukac a Pentagonban megfúrta.
A rosszallás citerazümmögése hangzik fel a tömegből. Billy reméli, hogy egyik bravós sem
figyeli, de Dime jóindulatúan végignézi az egészet, Albert pedig mosolyog, nem, idétlenül
vigyorog, amikor elcsípi Billy tekintetét, így tudatja Billyvel a kiszivárogtatás forrását. Billy
amint teheti, kimenti magát, és elindul a legközelebbi bárpult felé. Kólát, mondja. Csak egy
közönséges kólát. Egy perc múlva Dime nyomul oda mellé.
 – Billy, ne hülyéskedj.
Billy fölemeli az állát.
– Baromság.
– Mi a baromság? – Alig hallhatóan mormolnak.
– Ez. Ez a Kongresszusi becsületérem-duma.
– Ja, hogy az. Billy, nyugi. Te egy hiteles sztár vagy.
– Albert…
– Albert tudja, mit csinál.
– Egyáltalán honnan a faszból tudja?
– Én mondtam neki, szarházi. Van egy kis pia abban a lében?
– Nincs.
– Jó, szeretném, ha kicsit józan maradnál a félidőre. És nem, nem mondták el nekem, mit kell
tennünk.
Billy az itala fölé hajol.
– Baromság az egész.
– Szörnyen érzékeny vagy, Billy Sue.
– Mi a fasznak mondta el neki?
Dime még ahhoz sem veszi a fáradságot, hogy válaszoljon. A bárpult felé fordulnak. Abban a
pillanatban, hogy visszafordulnának, az emberek beszélni kezdenének hozzájuk.
– Tudod, ki az az öregember, akivel beszélgettél?
– Hát, aha.
– March Hawey.
– Tudom, ki ő.
– A vietnami tengerészveteránok vezetője személyesen. Híres a pasas.
Billy egyenesen előrebámul. Nem szerzi meg Dime-nak az elégtételt, hogy nem tudta, ki az
öreg.
– Gazdagabb Istennél, és nagyon be van ágyazva. Úgyhogy vigyázz magadra a közelében.
– Miért kellene vigyáznom magamra?
– Mert ha még nem vetted volna észre, Billy, erősen pártos országban élünk. Azok a fickók
okosak, tudják, ki az ellenség. Nem lehet a háborús kitüntetésekről szóló pár hülyeséggel lóvá
tenni őket.
Billy Dime mellkasára pillant, megvizsgálja az érdemérmeit ebben a meglehetősen vészjósló
megvilágításban.
– Nem én vagyok az ellenség.
– Ohóóóóó, azt hiszed? Ők döntenek, nem te. Ők döntik el, barátocskám, ki az igazi amerikai.
Billy iszik egy kortyot a kólájából.
– Nem tervezem, törzsőrmester, hogy induljak az elnöki posztért.
Dime bólint, a bárpult mögött álló palackok sorát vizsgálgatja.
– Szeretnéd tudni, Billy, mit mondott nekem egyszer az öregapám?
– Mit?
– Azt mondta: fiam, ha rendes életet akarsz élni, három dolgot kell tenned. Egy, keress egy
csomó pénzt. Kettő, fizesd meg az adót. És három, maradj távol a politikától.
Azzal Dime fogja az italát és távozik. Billy megpróbálja magában kiélvezni a csendes
pillanatot, de a fejfájása mennydörögve belehasít az űrbe. Azon tűnődik, migrén-e – honnan
tudná? Migrén vagy valami rosszabb, valami tragikus és végzetes, agytumor, rák, kemény
gutaütés. Szegény fiú. Ilyen fiatalon. Szűzen halt meg. Tragikus. Mindenesetre a fejfájás már a
család történetének sötét oldala, szörnyű fájdalom és teher, de mi lennél nélküle? Hirtelen
éljenzés és taps harsan fel a teremben, és neki későn jut eszébe, hogy ne forduljon el a bártól.
– Most mutatták az óriáskivetítőn! – kiáltja egy nő, és Billy egy másodpercre kétségbeesik…
őt mutatták, amint a pultra dől?… aztán ráébred, hogy ez csak az Amerikai Hősök leírásának
ismétlése volt. – Azt hiszem, csodálatos, ahogy ma megtisztelik magukat – lelkesedik a nő.
– Köszönöm – mondja Billy.
– Biztos nagyon izgalmas körbeutazni az országot!
– Ráadásul az adófizetők pénzén – teszi hozzá egy férfi… a férje? Kacag, ami azt jelenti,
viccel. Haha.
– Nagyon jó – mondja Billy. – Élmény. Találkoztunk egy csomó kedves emberrel.
– Mi maradt meg a legélesebben a fejében? – kérdi a nő. Ragyogó szemű, igazi tüzes szőkeség
meghatározhatatlan korban, drámai hatású arccsonttal és olyan mosollyal, mint amilyen az
ezüstlamé. Billy úgy véli, hogy valamiféle üzletasszony, befolyásos ingatlanközvetítő vagy a
Mary Kay főnöknője.
– Hát, a repterek biztosan – feleli. Ez nevetést vált ki a csoportból, amelybe már heten-nyolcan
gyűltek. És az a sok pláza, tehetné hozzá, a középületek meg hotelszobák meg előadó- meg
dísztermek, amelyek olyannyira hasonlítanak egymásra az egész országban a lélekszorító
homogenitásukkal, mert tervezésükkor inkább a gazdaságosságot és a fenntarthatóságot tartották
szem előtt, mint az emberi érzelmek sokféleségét. – Denver nagyon tetszett – folytatja – azzal a
sok heggyel meg mindennel. Gyönyörű hely. Egyszer szívesen visszamennék, hogy egy kis időt
eltöltsek ott.
– Washingtonban nem járt? – noszogatja az ingatlanközvetítő.
– De igen. Washington határozottan bámulatos.
– Hát nem fenséges a Fehér Ház?
– De, azzal a nagy történelmével meg minden. És gondolom, sose hittem, hogy emberek élnek
ott. Tudom, különben miért neveznék Fehér Háznak, ugye? De lenyűgöző, valahogy úgy, ahogy
egy igazán elegáns palotától várja az ember.
Az ingatlanközvetítő egyetért; ő és „Stan” többször is volt vendégségben Bushéknál, és
tényleg bámulatra méltó hely. Vacsora volt? Nem? Az kár, mert a hivatalos állami vacsorák igazi
események azzal a sok pompával, a protokollal, a királyi meg az államelnöki méltóság
keverékével. Talán legközelebb, mondja Billy. Aztán valaki megkérdezi, hogy győzünk-e, amivel
újabb vitát nyit a háborúról, és Billyt úgy adogatják körbe, mint mindenki kedvenc vízipipáját.
Miért ölik a saját népüket? Miért gyűlölnek bennünket? Miért van mindig hetvenkét szűz? Agya
robotpilótára kapcsol, tekintete kalandozik. Kiszúrja amott Lodist, aki az Isten tudja, miről
hablatyol, miközben hallgatósága udvarias borzadállyal figyel. Aztán ott van Crack, aki valaki
tizenéves lányának csapja a szelet, és a jelekből ítélve nagyon jól halad, Sykes megfeszített
állkapoccsal bámul a semmibe, Albert Mr. és Mrs. Normmal bohóckodik. Billyben feldereng,
hogy a fejfájása talán csak lelki eredetű, elméje csupasz majma úgy hangsúlyozza jogait, mint a
Samsonite-reklám gorillája.
– …ez a becsületkódex az angolszász hagyományra nyúlik vissza, addig nem támadunk, amíg
meg nem támadnak bennünket. Nem vagyunk barbárok. Nem mi támadtunk szeptember
tizenegyedikén. Vagy Pearl Harbornál, ha már itt tartunk.
– Nem, uram. – Billy visszalép a beszélgetés világába.
– De amikor megtámadnak minket, akkor kamatostul visszakapják, igazam van?
– Azt hiszem, fogalmazhatunk így, igen, uram.
– Szóval amikor valaki magukra lő, fiúk, mondjuk, amikor járőröznek, és egy orvlövész lead
pár lövést, akkor mit csinálnak?
– Tűz alá vesszük mindennel, amink van, uram.
 A férfi mosolyog.
– Na látja.
Hé! Hé! Hé! Az emberek kiabálnak, hogy csend legyen, mert elhangzik a felhívás, hogy
mindenki fogja be és hallgassa meg „A csillagos-sávos lobogó”-t. Mindenki a pálya felé fordul.
Az ég alapszürkére sötétedett, valamiféle tompa égi hólyag borítja a stadion lampionragyogását.
A pálya szintjén a fény tócsákat és foltokat képez a zöldes árnyalatú aszpikcsillogásban. Az
énekes és a zászlóőrség előlép a hazai oldalvonalról, ahol játékosok, edzők, bírók, újságírók és
VIP-k serege tartózkodik egy cirkuszi kocsira való felszereléssel. Akár egy régi hadsereg, mely
ostromra készül valahol. A zászlóőrség fölemeli a zászlót. A teremben szétszóródott bravósok
azonnal vigyázzba állnak.

Óóóó-
óó

Óóóó-óó, óóóó-óó, óóóó-óó, visszhang verődik az ember agyának sérült üregeiben, óóóó-óó,
mintha egy barlang szájánál állna, és puhatolózva, reménykedve kiáltana a sötétségbe. Óóóó-óó,
van ott valaki? Óóóó-óó, óóóó-óó, óóóó-óó. Ez a torokszorító reggae-váltás, óóóó-óó, a
dopaminbombák robbanásának és xilofontrilláknak e pavlovi utalásai föl-alá járnak az ember
gerincén. Aztán kinyílik a csapóajtó a lába alatt

amit a megmentés követ, a biztonsági háló kifeszül, és az a húúú repülés a magasabb

birodalmakba

-eeeee???

tooood

lááá-

Majd vissza a nehéz dal szertartásos kínvallatásához. Az énekes fiatal, fehér nő, hollófekete hajú,
vékony country-dalnoknő a klasszikus, szívszorító déli hanggal. Billy hallotta valahol, hogy ő a
legújabb amerikai bálvány, és minden amerikai bálványhoz hasonlóan – akár apró az illető, akár
nem – hatalmas, hordóméretű szájjal van megáldva.
 MMMMMMIIIIIIIIIITTTTTTTT
oly
BBBBBBÜÜÜÜÜÜÜÜÜSSSZKKKKKÉÉÉÉÉN

Billy tovább tiszteleg. Lényegesnek tekinti, hogy Shroomra meg Lake-re meg annak a szörnyű
napnak a forró, vörös homályára gondoljon, mert fiatal, és még mindig reménykedik az életben,
fürkészi a teret, amely messze Faison alatt van. Módszeresen egyik pomponlányról a másikra
néz, nem, nem, nem, nem, egy tucat nem, aztán igen, és a feje úgy pörög, mint autó a jégen,
hangos susogással oldaliránti gyorsulásba, ennek összes émelygésével, a pánikkal, a teljes
seggszorulással, olyan, mint hullámvasút a feledésbe. Aztán a szeme helyreáll a gödrében, és
egyenesen Faisonra szegeződik, erre a női teltségű kis gumilabdára, a lávaként elömlő
borostyánszín hajára, a szívéhez tartott jobb oldali pomponjára. A lány énekel, Billy még innen is
látja, hogy mozog a szája, és a köztük lévő kötelék olyan erős, hogy Billy több centivel közelebb
hajol hozzá. Öreg, rád kattant. Az éneklés halk detonációt idéz elő a bensejében, szétolvadt
részei repülnek mindenfelé, és a füle olyan robbanó hangzatokra csöng, amelyeket csak ő hall, de
mi más lenne „A csillagos-sávos lobogó”, mint egy szerelmes ének?

az

a-

a-

a-

a-

a-

a-

lkony

utolsó

ragyogásá

nál

Fel kell idéznie magában, hogy lélegeznie kell. Nyugodtnak és izgatottnak érzi magát egyszerre,
öntudata olyan sikító zuhanásba kezd, hogy a koponyája minden pillanatban kettéválhat, és ő
nyög, mert egyszerűen túl sok, amit magában kell tartania. Az ingatlanközvetítő feléje pillant, és
együtt érző nyögéssel reagál. A következő pillanatban odalép hozzá, és a derekára fonja a karját,
majd így összekapcsolódva állnak, Billy tiszteleg, izzad, nyársat nyelve áll, az ingatlanközvetítő
pedig jobb kezét a szívére téve énekel, a ballal meg Billy derekába kapaszkodik.

A
 BÁÁÁSSSS-

tyák

fölött

néztük

Ebben a hölgyben aztán van szufla. Anyacsavar méretű könnyek csorognak az arcán, de a háború
ezt műveli az emberrel. Az érzékelés élesedik, az idő összesűrűsödik, a szenvedélyek nőnek, és
míg egyetlen szárazdugás gyenge alapnak tűnhet ahhoz, hogy életre szóló kapcsolatot lehessen rá
építeni, Billy szeretné azt hinni, hogy a logika errefelé vezeti. Faison megremegett tőle, elment
miatta, és ebben biztosan van értelem. A lét összes változóját tekintetbe véve őrültség egyetlen
dolog alapján tervezni vagy reménykedni, a világ mégis mindennap folytatódik. Ha nem erre
építünk, akkor mire? És miért ne erre?

MUUUUTAAAAATTA

az

ÉÉÉÉÉÉJBEN

Az ingatlanközvetítő közelebb húzza magához. Billy egyáltalán nem úgy érzékeli, hogy ez
valami szexuális dolog lenne; ridegnek érzi, talán mint egy anyai ölelés egymásra utalt
ragadósságát, amelyet kezelni tud. A katonai léthez hozzátartozik, hogy az ember elfogadja: a
teste nem az övé.

Loh-boh-góóóóóóóó

mé-hég

o-hooooo-tt

lo-hooooo-bog-e

A szaaa-ba-dooooooook oho-rszáááááááááá-GAAAAAAAAA

Majd a szünet, az ingadozás a meredély szélén, amit a vokális fecskeugrás követ…

És a bbb-áááá-

tr-

aaak

Az amerikaiak sosem tűnnek annyira részeg bandának, mint amikor a himnuszuk végét ünneplik.
A nagy piás tapsolás és éljenzés közepette vagy egy tucat középkorú nő közelíti meg Billyt. Egy
másodpercig úgy tűnik, hogy kitépik minden tagját, szemükben ott bujkálnak azok az őrült
fények, és nincs olyan, amit meg ne tennének Amerikáért, kínzás, atombomba, világméretű,
súlyos károk, Istenért és a hazáért mindenre hajlandók.
– Hát nem csodálatos? – kiáltja az ingatlanközvetítő, miközben szorítja. – Hát nem
imádnivaló? Hát nem érzi egyszerűen büszkének magát tőle?
Hát ebben a pillanatban Billy sírni szeretne, olyan kétségbeesetten büszkének érzi magát.
Számít ez? Ugyanazt a nyelvet beszéljük? Büszke, persze, Shroomra meg Lake-re gondol, meg
annak a napnak a véres igazságaira, és a büszkeség kvantumelmélet-bizonyítékain kezd ötletelni.
Igen, asszonyom, büszke, a Bravo a büszkeség olyan szintjeit érte el, amelyek hegyeket
mozgatnak, és megváltoztatják a holdfázisokat, de bocsánat, miért is játsszák a nemzeti himnuszt
a meccsek előtt? A Dallas Cowboys meg a Chicago Bears, ezek két magántulajdonban lévő,
profitorientált vállalat, és akik a pályán vannak, azok a szerződéses alkalmazottaik. Ennyi erővel
játszhatnák a himnuszt minden reklám előtt, minden igazgatótanácsi ülés előtt, minden betétkor
és kivétkor, amit az ember a bankban intéz!
De Billy megpróbálja.
– Rosszul vagyok – mondja, mire a nők felsikoltanak, és valamiféle „kicsi a rakás”-forma
kavarodás következik sok öleléssel meg fogdosással, sok mobil után kapkodással, miközben
három-négy beszélgetés folyik egyszerre, és több nő is valódi könnyeket hullat. Súlyos
Csoportpillanat ez, nagyjából annyi, amennyit Billy kezelni tud, s amikor végül lelohad, ő leszegi
a fejét, és az alsó szintre indul, mint ahogy Custer vonult vissza Little Bighornnál, mert tényleg
nincs más hely, ahová mehetne. Az emberek mosolyogva köszöntik, miközben ő áthatol a
tömegen. Valaki nyújt neki egy italt, amit ő elvesz; később ráébred, hogy csupán integettek neki.
A stadioni ülőhelyek széléhez ér, és elindul lefelé a lépcsőn. Három bravós bajtársa kuporog a
legalsó sorban, ami menedéket jelent, kis erődítményt a veszedelmesen felspannolt civilek
tömegében.
– Jézusmária – mondja Billy, és lehuppan egy ülésre.
A bravósok morognak. Kimerítő dolog hősnek lenni.
– A Bears végzi a kezdőrúgást – jelenti be A-bort. – Máris kisebb az esély.
Holliday felhorkan.
– Jól mondod, A. Látom, tényleg kapiskálod. – Billyhez fordul. – Hol van Lodis?
– Odafenn.
– Játssza a hülyét?
– Nincs semmi baja. Valami hír a félidőről?
A bravósok mogorván csóválják a fejüket. Nemcsak a szokásos lámpalázat érzik mindannyian,
hanem a katona ösztönös rettegését is a kozmikus megtorlástól. Két hétig figyelemre méltóan
fennakadás nélkül teljesítettek, úgyhogy a Diadalmenet természetes, sőt talán szükségszerű
csúcspontja az lesz – mintha erre spóroltak volna! –, hogy az égvilágon mindent elbasznak az
országos tévében.
A Cowboys rúg a Bearsnek. A Bears elkapja. A húszyardos vonalról indulva a Bears három
embert kicselez, majd középen is kettőt, aztán az oldalvonalnál elsüvítve négyet, de ekkor
fölemelkedik a zászló. Az egyes támadások közt nincs sok tennivaló, csak rossz reklámokat lehet
nézni a kivetítőn, vagy aggódni a félidő miatt.
– Gondoljátok, hogy udvariatlanok vagyunk? – kérdi Mango.
Mindenki ránéz.
– Hogy itt ülünk magunkban. Hogy nem vegyülünk vagy valami.
– Mint a picsa – mondja Days.
– Tegyünk ki egy táblát – javasolja A-bort. – „Hasznavehetetlen veteránok vagyunk,
hagyjanak békén.”
 Megnéznek egypár támadást. Mango egyre sóhajtozik és fészkelődik.
– A futball unalmas – jelenti ki végül. – Ti még sose vettétek észre? Folyton csak start, stop,
start, stop, vagy öt másodperc játékot kapsz minden percnyi ácsorgáshoz. Uncsi ez a hülyeség.
– Elmehetsz – mondja Holliday. – Senki nem mondja, hogy legyél itt.
– Nem, Day, nekem itt kell lennem. Ott kell lennem, ahová a sereg küld, és most az itt van.
A Bears rúg. A Cowboys visszamegy a huszonhatosra. Hosszú várakozás, míg a sorok
mozognak, és a labdát visszaadják. A támadók és a védők tolják egymást a pályán. A védők
összepréselődnek, a támadók pedig összevissza nyüzsögnek, csípőre tett kézzel fortyognak. Az
isten verje meg, gondolja Billy, Mangónak igaza van. Az egyes játékrészek közt az ember mintha
a templomban ülne, ha nem lenne a kivetítő pokoli harsogása, mindenki ledőlne és elaludna. Az
egyik filippínó pincér odamegy hozzájuk, és megkérdi, szeretnének-e valamit. A bravósok
meggyőződnek róla, hogy Dime nem ólálkodik-e arrafelé, és mivel nem, rendelnek egy kör Jack-
és-kólát. Billy bedönti a véletlenül kapott áfonyás vodkáját, és epedő szemmel figyeli Faisont.
Megjönnek az italok. Segítenek, hogy ne annyira érezzék magukat templomban. A Cowboys
előretör a Bears negyvenkettes vonaláig, aztán tizenhat yardot veszít, amikor Hensont labdával a
kezében megállítják, és Billy kezdi érezni, mennyire fölösleges, ha az ember olyan területet
szerez, amelyet nem tud uralni.
– Kérlek, mondjátok, hogy ezekben az italokban nincs pia – morogja Dime. A bravósok
felugranak. Dime lehuppan a Billy melletti ülésre, távcső lóg szíjon a nyakában.
– Nemigen – mondja A-bort. – Éppen reklamálni akartunk.
– Ugyan, fiúk, mondtam…
– Hé, Dime – vág közbe Day –, Mango azt mondja, a futball unalmas.
– Mi? – Dime azonnal Mangóra formed. – Hogy a faszba érted, hogy a futball unalmas, a
futball remek, a futball minden más sportot seggbe rúg, a futball a kibaszott csúcsa a sport
világának. Mit akarsz ezzel mondani, hogy az európai focit szereted? Amikor egy csomó buzi
rohangál rövidgatyában meg térdzokniban? Kilencven percig játszanak, és soha senki nem rúg
gólt, aha, micsoda szórakozás, az ám a játék a kómában lévőknek! De jól van, Mango, ha te
inkább nézed a fo-ho-CIT, akkor kurvára visszahúzhatsz Me-hí-kóba.
– Tucsoni vagyok – feleli Mango szelíden. – Tényleg ott születtem, törzsőrmester. Tudja.
– Tőlem akár az idahói Mókusfarkán is születhettél. A futball stratégiai játék, taktikája van, a
gondolkodó ember játéka, ráadásul istenverte költészet is van benne. De te nyilván túlságosan
faszfej vagy ahhoz, hogy ezt értékeld.
– Biztos így van – mondja Mango. – Azt hiszem, maga egy zseni…
– Pofa BE! Reménytelen vagy, Montoya, szégyen az ügyre. Fogadok, hogy hozzád hasonló
szánalmas faszok vesztettek Alamónál.
Mango vihog.
– Törzsőrmester, azt hiszem, maga egy kicsit összezavarja. Az a…
– Kuss! Nem akarok többet hallani ebből a meleg, revizionista mocsokból, úgyhogy kuss.
Mango kivár néhány ütemet.
– Tudja, azt mondják, ha Alamónak lett volna hátsó ajtaja, akkor Texas sose…
– KUSS!
A bravósok kuncognak, mint egy csapat kiscserkész. A Cowboys rúg, de büntetés van, ezért
újra rúgnak, aztán mindenki leáll a tévéreklám miatt. Dime a szeméhez emeli a távcsövet.
– Melyik az? – mormolja, mert megértette, hogy ez magán-, nem, szent ügy.
– Balra – mondja halkan Billy –, a húszas vonalnál. Olyan szökés-vöröses.
Dime balra fordul. A pomponlányok a szokásos csípőrázásukat végzik, ezzel az elbűvölő kis
gyakorlattal ütik el az időt. Dime nézi egy darabig, aztán a távcsövet még mindig a szeme előtt
tartva Billy felé nyújtja a kezét.
– Gratulálok.
Kezet ráznak.
– Bomba a hölgy.
– Kösz, törzsőrmester.
Dime tovább nézi.
– Tényleg smároltál vele?
– Tényleg. Esküszöm, törzsőrmester.
– Nem kell esküdnöd. Mi a neve?
– Faison.
– Család vagy kereszt?
– Öö, kereszt. – Billy ráébred, hogy nem tudja a lány családnevét.
– Hm. A fenébe. – Dime kuncog magában. – Micsoda mélységek az ifjú Billyben. Ki hitte
volna?
Amikor Dime távozik, Billy megkérdi, kölcsönkérheti-e a távcsövet, mire Dime előkelő, néma
ünnepélyességgel Billy nyakába akasztja a szíjat, mintha egy olimpiai bajnoknak adná át az
érmet. Billy jól mulat a távcsővel. Főleg Faisonon legelteti a szemét, nyomon követi a tánc
mozdulatait, a buzgó pomponrázást, a tömeget serkentő integetést. A távcső furcsa, finom
tisztaságot varázsol az anyagi világból, a textúra és a részletek babaházi törékenységét idézi fel.
Ilyen keretben minden, amit Faison csinál, valamiképpen csodálatos. Egyszer pajkosan hátraveti
a haját; aztán szórakozottan fölemeli a térdét, kopogtatja cipője orrával a gyepet, miközben a
többi pomponlánnyal társalog. Billy szinte mámoros gyengédséget érez iránta, amellett a
nosztalgia meg a veszteség keserédes keveréke is elönti, mintha nemcsak távolról figyelné,
hanem valami hosszú időtávból is. Mit is jelent ez a búskomorság, ez a gyászos lélekszivárgás –
hogy szerelmes? Az benne a feneség, hogy nincs ideje rájönni. Beszélnie kell Faisonnal –
szüksége van a számára! Meg az e-mailjére. És jó lenne, ha tudná a családnevét is.
– Hé. – Mango oldalba böki. – Megyünk a büfébe. Jössz?
Billy nemet mond. Ő csak itt akar ülni a távcsővel, hogy megnézzen mindent. A meccs
egyáltalán nem érdekli, de az emberek igen, ahogy például száll fel a gőz a játékosokból, mint
egy rajzfilmen a testszag. Tuttle edző egy olyan ember zavart külsejével kóvályog a partvonalon,
mint aki nem emlékszik, hol hagyta a kocsiját. A megnyugtató mindentudás érzése árasztja el
Billyt, miközben a szurkolókat vizslatja, valamiféle klinikai, „gorillák a ködben” módra merül el
abban, ahogy esznek, isznak, ásítoznak, piszkálják az orrukat, tollászkodnak-páváskodnak,
megbocsátón vagy elutasítással kezelik a gyerekeiket. Elidőzik persze a jó nőkön, és nem
kevesebb mint hat embert vesz észre, aki pulykának öltözött. Gyakran pillant meg olyanokat,
akik a semmibe bámulnak, arcuk petyhüdt, védtelen, s akik az élet általános zűrzavara miatt már-
már a nyűgösség határán járnak. Ó, amerikaiak. Ó, én népem. Aztán visszatér Faisonhoz, s a
legnemesebb szervei elpempősödnek. A lány nem egyszerűen jó bőr, hanem a Maxim-ba és a
Victorias Secret reklámjaiba valón bombázó, világklasszis, és neki valami tervet kell kovácsolnia
kettőjüknek. Egy ilyen nőnek olyan dolgok kellenek…
– Itt az én texasim!
Felnéz. March Hawey közeleg felé a sorok közt oldalazva. Fel akar állni, de Hawey megfogja
a vállát, és visszanyomja. Leül Billy mellé, megtámasztja a lábát a korláton, és Billy azonnal
vágyakozni kezd a cowboycsizmájára, a fényes, struccbőr, ezüstspicces lábbelire.
– Hogy van?
– Nagyon jól, uram. És ön?
– Rendben, csak szeretném, ha a fiaink elkezdenék mozdítani a seggüket.
 Billy nevet. Csak egy kicsit ideges, sokkal kevésbé, mint várná, amikor egy olyan ember
mellett ül, aki megváltoztatta a történelem menetét. A vietnami tengerészveteránok vezetője.
Azon tűnődik, udvariatlanság lenne-e erről beszélgetni, nem mintha így vagy úgy olyan sokat
tudna róla. Aztán ott a kérdés, ami megmagyarázza, hogy miért ül a férfi egyáltalán Billy mellett.
– Valaki azt mondta, maga stovalli.
– Az vagyok, uram.
– Kitűnő galambvadászatokat rendeznek arrafelé. Van ott valami gyomnövényük… ingyom?,
bingyom? Nagy, magas, sárga dolog olyan hosszú hüvelyekkel, rajtuk mindenféle madár, a
galambok imádják. Tudja, miről beszélek?
– Nem igazán, uram.
– Maga nem vadászik?
– Nem, uram.
– Hát, nekünk nagy napjaink voltak arrafelé. Én mondom, barátom, mészároltuk őket.
Hawey megkérdi, „kőcsönkérheti-e” a távcsövet. Gyors egymásutánban megnyerő öreges
tikkek sorát produkálja – szipogást, kézelőrángatást, halk nyeldeklést. Hintőpor és tiszta,
keményített pamut szagát érezni rajta, jobb kezén pedig patkót formázó gyémántgyűrűt visel.
Ritkás, ősz haja kisfiús, Huck Finn-es fürtökben hull a homlokába.
– Fogadott a meccsre? – Előre-hátra állítgatja a fókuszt.
– Nem, uram. De a fiúk közül néhányan igen.
– Maga nem fogad?
– Nem, uram.
Hawey vet rá egy pillantást.
– Okos ember. Túl keményen dolgozunk a pénzünkért, hogysem kihajítsuk. – Mosolyog,
amikor Billy megkérdi, milyen üzletben érdekelt. – Ó, egy csomóban – mondja, miközben
visszaadja a távcsövet. – A fő üzletágunk az energetika, termelés és vezetéképítés, ezt már
majdnem negyven éve csináljuk. Aztán ingatlanügyletek, befektetési alapok, tőzsdeügyletek meg
ilyesmi. – Felkacag. – És időnként lecsapunk arra, ami tetszik. Magát érdekli az üzlet?
– Nem tudom. Talán. A sereg után. De akkor nem, ha halálra untat.
Hawey egy kiáltással kiegyenesedik, és Billy térdére csap.
– Barátom, örömmel hallom. Miért csináljon valamit az ember, ha nem szerez örömet neki?
Tapasztalataim szerint a legsikeresebb emberek őszintén szeretik, amit csinálnak, és én ezt
mondom a fiataloknak, amikor tanácsot kérnek tőlem. Ha pénzt akartok, keressetek valamit, amit
élveztek, és dolgozzatok rajta, mint a veszett fene.
– Ez jó filozófiának tűnik – kockáztatja meg Billy.
– Hát, illik a személyiségemhez. Én szerencsére találtam olyan munkát, amit szeretek, és
abban is szerencsém volt, hogy némi sikert értem el benne. Tudja, ez bizonyos szempontból
olyan, mint egy meccs. – Elhallgat, míg a Cowboys támad. A passzot kapó nyújtózik, ujjai
hegyével rácsap a labdára, ami kipattan róla. – Az egésznek az a lényege, hogy meg kell jósolni a
jövőt, alapvetően ez az üzlet. Látni, ami jön, mindenki mást megelőzni, pontosan időzíteni a
mozdulatot. Mint egy kirakós ezernyi mozgó darabbal.
Billy bólint. Ez tényleg érdekesen hangzik.
– Szóval hogy csinálja? – kérdezi nyíltan, és arra gondol: mi a fene? – Hogyan előzi meg azt a
sok fickót, aki ugyanazzal próbálkozik?
Hawey megint kacag.
– Hát, jó kérdés. – Hátradől, és töpreng egy pillanatig. – Gondolom, független gondolkodással.
És belső békével.
Billy mosolyog. Azt gondolja, hogy Hawey talán viccel vele.
 – Belső béke… az embernek tudnia kell, hogy kicsoda, hogy mit akar az élettől. A maga
módján kell gondolkodnia, és ehhez jobb, ha tudja, kicsoda, és nemcsak hogy tudja, de biztos is
benne, békében él magával. Plusz fegyelem kell. Kitartás. És nem árt egy kis szerencse se. Egy
kis szerencse rengeteget számít, ideértve azt a hatalmas szerencsét, hogy az ember a valaha volt
legnagyobb gazdasági rendszerbe születik bele. Semmi esetre sem tökéletes rendszer ez, de
mindent összevetve óriási emberi haladást teremtett. Egyedül az elmúlt században tanúi voltunk,
hogy vagy hétszeresére nőtt az életszínvonal. Nem azt mondom, hogy nincsenek problémáink,
rohadtul sok problémánk van, de itt jön be a szabadpiac szelleme, az a sok lendület meg tehetség
meg energia, ami nekirugaszkodik e problémák megoldásának. Nézze meg ezt a stadiont, az
egészet, a tömeget, a meccset. – Hawey balról jobbra söpör a karjával, majd rámutat az égre meg
a Goodyear léghajóra, ami ott leng a tél eleji homályban. – Ez minden, ami van, érti, hogy mit
mondok? Én nem az a fajta vagyok, aki azzal járkál körbe, hogy a kapzsiság jó dolog, de az
holtbiztos, hogy örök hajtóerő. Az önérdek erős ösztönző az emberi ügyekben, és nekem az a
kapitalista rendszer szépsége, hogy erényt farag egy velünk született emberi hibából. Ezért élünk
jobban a szüleinknél, és a gyerekeink ezért fognak jobban élni nálunk, az ő gyerekeik meg náluk
és így tovább, mert hála a rendszerünknek, mindig új utakat keresünk, könnyebb és jobb utakat,
hogy megoldjuk az élet problémáit, és véghezvigyünk sok olyan dolgot, amiről soha még csak
nem is álmodtunk.
Billy bólogat. Amerika még sosem jelentett neki ennyit, mint ebben a pillanatban. Mint egy
NASA-űrszonda sikeres indításánál, örömét leli a teljesítményben, még bizonyos mértékű
büszkeséget is érez a részvétele miatt, miközben végig érzi, hogy a küldetésnek az égvilágon
semmi köze nincs hozzá.
– Na – folytatja Hawey –, most éppen elég kemény passzban vagyunk. Két háború, a gazdaság
alapvetően a kút mélyén, az egész ország hangulata rossz. De átjutunk rajta. Győzni fogunk. A
rendszerünk több mint két évszázada bizonyítja a rugalmasságát, és magukra, fiatalokra még egy
csomó minden vár. Azt hiszem, ez izgalmas időszak lesz maguknak. Ha ennyi idős lehetnék…
hány éves is?
– Tizenkilenc, uram.
Hawey szóra nyitja a száját, de hirtelen becsukja. Úgy néz Billyre, mintha zavarba jönne, nem
nagyon, csak egy kicsit megbicsakolva.
– Tizenkilenc. Többnek hittem.
– Köszönöm, uram.
Hawey a meccs felé fordul. Mintha kizökkent volna a kerékvágásból, de egy pillanat múlva
visszatér Billyhez.
– Igaz, hogy felterjesztették a Kongresszusi becsületéremre?
– Igen, uram, a parancsnokom.
– Mi lett vele?
– Nem tudom. Magasabb helyen megfúrták, csak ennyit mondtak nekem. – Billy vállat von.
Csak valahol a háttérben érzi a keserűséget.
– Tudja, engem sose tettek így próbára. A második világháborúhoz fiatal voltam, bár jól
emlékszem rá. Aztán Korea… – Hawey a torkát köszörüli, hagyja, hogy természetes halált haljon
a gondolat. – Maga olyan dolgokat tud, amiket mi, többiek, sose fogunk. A tapasztalatok, amiket
szerzett, maga meg a társai…
Megint nem fejezi be a gondolatot. Billy tudja, mit jelentenek ezek a rossz kezdések, a psziché
e sziklái, melyek a Diadalmenet-ről szóló bizonyosfajta beszélgetést megakasztják az útján. Az
öregember küszködik, és ő nem tud segíteni. Semmit nem tud mondani. Megtanulta, hogy az a
legjobb, ha úgy tesz, mintha nem történne semmi.
 – Hát – mondja Hawey egy olyan ember kényszeredett jókedvével, aki elhessegeti a rossz hírt
–, büszke vagyok rá, hogy ezt az időt magával tölthetem. Tizenkilenc éves, a fenébe, amikor én
voltam ennyi, azt se tudtam, mihez kezdjek magammal.
Bárcsak az unokái is itt lennének, hogy találkozhassanak Billyvel, és láthassanak egy igazi
példaképet stb. stb., a dicsérő fecsegés szép és jó, de Billy inkább valami hasznosat és újat
szeretne tanulni, vagy talán egy állásajánlat, na, az lenne szép. Jöjjön hozzám dolgozni!
Gazdagodjon meg! Megmutatom, hogy kell csinálni! Hawey még mindig az unokáiról locsog,
amikor Faison felvillan a kivetítőn, egy Rushmore-hegy méretű Faison hajol bele a kamerába
mosolyogva, fejét rázva, táncoltatva azokat a dicsőséges pomponokat Billy arca előtt, és ő nem
tehet róla, megroskad ültében, és nyög. Hawey a következő pillanatban már látja, mi folyik.
– Ühüm, ez aztán egy egészséges lány. – Kacagva rácsap Billy térdére, elismerve, hogy egy
fiatalembert ilyen dolgok tartanak életben. – Te jó ég, odanézzen. Norm díjnyertes példányokat
szerzett, ugye?
 BILLY ÉS MANGO SÉTÁRA INDUL

Az első negyed végén megkérik őket, hogy hagyják el a páholyt. A mexikói nagykövet érkezik
népes kíséretével, és a hely máris túlságosan zsúfolt, úgyhogy valakinek mennie kell. Norm
mentegetőzik. Őszintén szomorúnak tűnik.
– Látniuk kéne, milyen testőrséggel van a fickó – mondja a Bravónak fejcsóválva. –
Gondolom, ez afféle drogháborús dolog, de akkor is. Testőrileg mi se vagyunk túl gyengék.
– Plusz itt vagyunk mi is – mutat rá Sykes –, uram.
– Így van! Itt vannak! Itt vannak nekünk a világ legjobb harcosai! Istenem, ha lenne valami
mód rá, hogy maguk, fiúk, itt maradjanak…
A Bravo ezt lazán kezeli. Alapvetően szarik rá. Nagy búcsúzásokat és egy utolsó éljenzést
követően Josh visszaviszi őket a helyükre. Előkerülnek a mobilok, az iPodok, a műanyag poharak
meg a bagó. Szemerkél az eső, a levegőben ott terjeng a leszálló, lankasztó permet, melyben
állandóan esernyők nyílnak és csukódnak, ki, be, ki, be, mint egy ráérősen játszott csiki-csukiban.
– Hé, pontot szereztek. – Mango a kivetítő felé bólint. Cowboys 7, Bears 0. – Mikor volt ez?
Billy vállat von. Nem fázik, ami nem azt jelenti, hogy nem szeretne valami meleg helyen
lenni. Két új üzenetet talál a mobilján: Kathryn: Hol ücsörögsz? Rick lelkész: Érted imádkozunk
a hála e különleges napján. Beszéljünk, mielőtt elutazol. Rick lelkész, Amerika egyik legnagyobb
megaegyházának napbarnított, potrohos alapítója a Bravo nagygyűlésén imádkozott az anaheimi
konferencia-központban. A gyűlés után Billy egy – gyenge?, mámoros? – pillanatában
megkereste, hogy soron kívül tanácsot kérjen tőle. Az imában Billy valami valóságost érzékelt, s
míg a többi bravós autogramokat osztogatott és fényképekhez pózolt, Rick lelkész meg Billy ült a
színfalak mögött, és megbeszélték Shroom halálát. Shroom ott fekszik sebesülten. Shroom felül.
Shroom Billy ölébe hanyatlik, aztán a tekintete segélykérőn, sürgetőn tapad Billyre, majd
elhalványul, és távozik a lelke, huss, mintha az életerő valami erősen illékony anyag volna, amit
eddig nyomás alatt tartottak.
– Amikor meghalt, olyan volt, mintha én is meg akarnék halni. – De ez nem volt egészen igaz.
– Amikor meghalt, szerettem volna én is meghalni. – De ez sem volt az. – Bizonyos szempontból
olyan volt, mintha az egész világ meghalna. – Még nehezebben tudta megfogalmazni azt az
érzését, hogy Shroom halála talán mindent lerombolt benne, mert amikor meghalt? amikor úgy
éreztem, hogy a lelke áthalad rajtam? annyira szerettem őt akkor, nem hiszem, hogy valaha
szeretnék még így valakit. Szóval mi értelme, hogy az ember megházasodjon, hogy gyerekei
legyenek, hogy családot alapítson, ha tudja, hogy a legnagyobb szeretetét nem tudja megadni
nekik?
Billy sírt. Imádkoztak. Billy még egy kicsit sírt. Néhány óráig jobban érezte magát, de ahogy
beesteledett, és a fájdalom leszivárgott, nem maradt a lelkének semmi kapaszkodó. Mit is
mondott pontosan a lelkész? Billy csak a hangjára emlékezett, a habkönnyű bizsergésre és
csilingelésre, mint amilyenek a könnyű dzsesszfutamok. Ezt követően néhány telefonhívás a
hiábavalóság hasonló érzését keltette benne, de Rick lelkész most nem ereszti. Folyton hívja,
SMS-eket, e-maileket és linkeket küldözget. Billy érti, mi a jó ebben Rick lelkésznek; menő, ha a
tiszteletesnek „lelkipásztori kapcsolata” van egy harctéren szolgáló katonával, hitelt ad neki,
bizonyítja, hogy elegánsan elkötelezi magát a napi események mellett. Billy szinte hallja, ahogy a
jó pásztor a vasárnap reggeli hitszónoklatát Billy lelkének egy darabjával indítja be.
– Beszélgettem a minap az egyik derék, fiatal katonával, aki Irakban szolgál, és megvitattuk
blablabla…
Billy válaszol Kathrynnek, Rick lelkészt törli. Mango a jobbján nem bír magával. Előrehajol,
hátradől, jobbra-balra kémlel, megfordul, hogy lopott pillantást vessen a háta mögé.
– Az isten verje meg – mondja Billy –, maradj nyugton. Felidegesítesz.
– Akkor ne idegeskedj.
– Keresel valamit?
– Aha, a mamádat.
– Baszd meg a te mamádat. Az én mamám apáca.
Mango nevet, és hátradől. Megnézi az eredményjelző óráját, és felnyög. Ha ünneplik az
embert, az nagyon hasonlít a munkára, és itt, a tribünön még rosszabb, ahol a Bravo ott van a
polgárok előtt. Igen, uram, köszönöm, uram. Igen, asszonyom, nagyszerűen mulatunk, de
tényleg. Billy programfüzeteket ad tovább a soron, hogy mindenki írja alá őket, és beszélgetnie
kell, míg azok visszaérkeznek. Egyre jobb, nem gondolják? Megérte, nem gondolják? Meg kellett
csinálnunk, nem gondolják? Azt kívánja, hogy csak egyszer csecsemőgyilkosnak nevezze valaki,
de mintha eszükbe sem jutna az a sok csecsemő, aki meghalt. Ehelyett demokráciáról,
fejlődésről, fenyegetésről beszélnek. Annyira szeretnének hinni, ennyit meg kell adnia nekik,
olyan lelkesek, mint a gyerekek, akik ragaszkodnak a Mikulás valódiságához, mert amint az
ember már nem hisz benne, hát mi lesz akkor, talán nem is jön el többé?
És maga miben hisz? Billy nem nagyon csodálkozik, amikor nekiszegezik a kérdést. Haha, hát
oké. Jézusban? Kicsit. Buddhában? Hm. A lobogóban? Persze. És mi van a… valósággal? Billy
úgy gondolja, hogy a háború az Ami-Van egyházának sziklaszilárd hívőjévé változtatta, úgyhogy
imádkozzunk, amerikai honfitársaim, kérem, csatlakozzanak imámhoz. Imádkozzunk a sok
ezerért, aki elment, és azokért, akik követik őket. Imádkozzunk Lake-ért és a lábáért.
Imádkozzunk A-bort géppuskájáért, hogy soha ne mondjon csütörtököt a harcban. Imádkozzunk
Cheneyért, Bushért meg Rumsfeldért, apáért, fiúért, szentlélekért, a főparancsnokság és a
tanácsadói testület minden angyaláért. Imádkozzunk, hogy ez tényleg az olajról szóljon.
Imádkozzunk a harcjárművek páncélzatáért. Imádkozzunk Shroomért, akinek a mennyben vagy
jut örök élet, vagy nem, de aki határozottan kurvára meghalt itt, a Föld nevű bolygón.
Billy kiegyenesedik. Úgy gondolja, nyúzzák. Nyújtogatja a nyakát, hogy lássa az oldalvonalat,
ahol Faisonnak kell lennie, de túl közel van a pályához, és nem jó a szög. Több percen át
megpróbál a meccsre összpontosítani, de az túl lassú, mintha olyan liftben utazna, amelyik
minden emeleten megáll. Különben is az ember nem a valódi meccset nézi, inkább a kivetítőt,
amely nemcsak a valóságos és ismételt eseményeket mutatja, hanem állandóan a reklámokat is,
az érzékekre zúdít zárótüzet, és ez sokkal több tartalommal bír, mint maga a meccs. Lehet, hogy a
reklámozás a fő? És lehet, hogy a meccs csak a reklámok reklámja. Egyébként is túl sokat várnak
ettől. A meccsnek bazi nagy terhet kell viselnie, annyi reklámdollárt, akkora hatalmas fizetéseket,
olyan óriási ámítást és infrastruktúrát, hogy az ember szinte hallja: a sport nyöszörög a nehéz
teher alatt, és ennek a gondolata megviseli Billyt, a nagy egyensúlytalanság megcsavarja a
zsigereit, mint valami általános bogozás első, émelyítő rántásai. Felidézi a Pillanatát a szertárban,
amikor azok a tonnaszám felhalmozott szerelések fojtogatták, és vesztére ott volt Ennis, aki
fecsegett a méretről, stílusról, színről, modellről, minőségről, és minden összezsúfolódott abba a
tízperces halandzsába, ami egyetlen lélegzetnek tűnt, és Billy még most is úgy érzi, hogy szorít a
mellkasa.
Komplett dilisnek tartja Ennist, de ki ne őrülne bele abba, ha ezt a sok kelléket a fejében kell
tartania? Billynek vannak ilyen látomásai néha, amikor futólag úgy látja Amerikát, mint a túlzott
bőség rémálmát, de a katonaélet általában és a háború különösképp erősen érzékennyé tette a
mennyiségre. Nem mintha ez rakétatechnika lenne. A magasabb matematika ebben nem játszik,
mert a háború az ostoba mennyiség tiszta és végső birodalma. Ki tudja előállítani a legtöbb
halált? Ez nem differenciálszámítás, hé, itt egyszerű, régi, idióta számtannal állunk szemben, a
tüzelés sebességének fokozásával, a beruházás csökkentésével, a halottak és sebesültek Excel-
tábláival. Ebben a tekintetben az Egyesült Államok hadserege a leggyönyörűbb haderő a
világtörténelemben. Amikor először tapasztalta ezt közelről és személyesen, az valamiféle
sokként vagy talán olyasmiként érte, amit megilletődésnek neveznek. Kézifegyvertüzet kaptak
valahonnan föntről, gyengét, szórványosat, mégis halálost. Végül kiderült, hogy egy négyszintes
épületből jön, amely odébb áll az utcán. Virágcserepek az ablakokban, száradó ruhák a
párkányokon. „Iktasd ki”, rádiózta Tripp százados a főhadnagynak, úgyhogy a főhadnagy
odapörköl két nagy hatóerejű töltettel, mire az egész épület, nem, a fél háztömb leomlik, bumm, a
probléma láng- és füstfelhőben megoldva. Úgyhogy csesszék meg az összes csúcstechnológiájú,
precíziósan vezérelt, nézettségnövelő kurvaságot, az egyetlen módja annak, hogy tényleg sikerrel
lerohanjunk egy országot, ha felrobbantjuk a francba.
– Lépjünk – mormolja Billy Mangónak, és mennek, kettesével veszik a lépcsőfokokat.
– Hová megyünk?
– A barátnőmhöz.
Mango felhorkan. A csarnokban vesznek a Papa John’snál egy sört, aztán sétára indulnak.
– És hol az a barátnő?
– Meglátod. Fogd be, és idd a söröd.
– Soha semmilyen barátnőről nem beszéltél még, haver.
– Hát akkor most mondom, haver.
– Mi a neve?
– Megtudod.
– Dögös?
– Meglátod.
– Itt van?
– Nem, Arizonában. Persze hogy itt van, fafej, másképp hogy találkozhatnál vele?
A csarnokban nyüzsögnek a szurkolók. A bennszülöttek nem nyugszanak. Eddig csalódást
keltett a meccs, és pénzköltéssel engedik ki a gőzt. Szerencsére árengedmény van minden negyed
után, úgyhogy a tömeg él az alkalommal, és ez mindenütt így van, ahol a Bravo járt, a reptereken,
a szállodákban, a stadionokban és a konferencia-központokban, a bel- és kertvárosokban
egyaránt, az árkedvezmény uralja a hazát. Amerika valahol útközben óriási plázává változott,
amelyhez hozzácsaptak egy országot.
A 30-as szektor alagútján mennek ki a főfolyosóról, és lezúdulnak a sorok között az emberi
seggek tengerének hasadékában.
– Billy, hová megyünk?
– Itt van lenn. – Billy mélyeket szippant a levegőből, oxigénnel telíti a vérét, hogy
ellensúlyozza a piát. Isten őrizz, hogy új barátnője azt higgye róla, részeges.
– Billy, mi a fasz van?
– Mondtam, hogy itt van lenn.
– Billy, haver, ugyan már. Öreg, elvesztetted.
– Á, itt van lenn. Pomponlány.
Mango szó szerint felvisít, ami csak még édesebbé teszi azt, amikor Faison ugrálva kiáltja
Billy nevét. Az első sor jó három méterrel van a pálya szintje fölött; Billy áthajol a korláton, és
lekiált a lánynak.
– Már fázol?
A lány vigyorog és a fejét rázza, csak úgy röpköd a haja.
 – Nem, remekül érzem magam! Azt mondják, havazni fog!
– Ez itt a haverom, Marc Montoya.
– Szia, Marc!
– Köszönj, hülyegyerek!
– Helló!
– Annyira örülök, hogy meglátogattatok! – kiált föl nekik a lány. – Jól szórakoztok?
– Remekül szórakozunk! Hé, mutatott a tévé! A kivetítőn látszottál!
Amikor látja, hogy ez mennyire boldoggá teszi a lányt, az kicsit összetöri. Ez a létfontosságú
része annak, amibe a lány az energiáit öli, ebbe a félig-meddig misztikus, mindent felemésztő,
pozitív gondolkodású nyüzsgésbe a megmutatkozásért meg a figyelemért, a főműsoridőnek azért
a csodás pillanatáért, amely a nagy áttöréshez vezet. Benne akar lenni a tévében. Sztár akar lenni.
Egy magafajta baka hogyan is versenyezhetne ezzel?…
– Remekül néztél ki – mondja a lánynak, aki erre ragyog. – Az a könnyed kis lépés – mondja,
és előadja a lány pomponos rutinjának férfiváltozatát, ami vicces: egy amerikai katona
egyenruhában teszi meg a táncos-riszálós oldalazást.
A lány nevet; Mango is nevet, ráborul a korlátra, olyan nagyon nevet. Billy még sosem volt
ilyen boldog, és ha több ezer szurkoló figyeli a háta mögül, az se számít. Legyen az egész világ a
tanúja a szerelmének, csakhogy most két biztonsági ember lép oda, és azt mondják a
bravósoknak, hogy távozzanak.
– Mi, nem tetszik a táncom? – kérdi Billy, de ők csak bámulnak rohadt és húzzapicsába-
tekintettel, két tésztahúsú, középkorú, fehér fickó, műbőr pilótadzsekijükön a CORVINGTON
SECURITY felirattal, csípőjükön ott dudorodik a szolgálati .38-as. Billy nevet. Ettől csak
rosszabb a helyzet. Úgy véli, ezek másodállású zsaruk valami isten háta mögötti külvárosban,
mert sugárzik belőlük ennek két legrosszabb oldala: a vidéki tespedtség meg a városi
rosszindulat. – Nem vagyunk terroristák – köti az ebet a karóhoz fapofával Billy.
– Nyomás – mondja az egyik zsaru. – Most.
– Csak a barátunkkal beszélgetünk, aki odalent van.
– Nem érdekel az se, ha az elnökkel beszélgetnek, itt nem állhatnak.
– Elveszik a kilátást – mondja a másik zsaru az első sorra mutatva. – Ezek az emberek jó pénzt
fizettek a helyükért.
– És mi van, ha rossz pénzt fizettek? – kérdi Mango csatlakozva a bulihoz, és amilyen
óvatosan a zsaruk feléje fordulnak, abban ott lapul mindenféle lehetőség.
Billy örömmel lőné szét a fejüket csak úgy, a semmiért, mert beindulnak a gyors
adrenalinszelepek, agya minden módon feszültség alá került, és nem kéne-e, gondolja, betörni a
pofájukat, közölni velük a maga igazságát, hogy lássa az egész világ. Ha csak egy mozdulatot
tesznek… de nem tesznek, és Billy gyilkos indulata elmúlik. A korlát mögül odakiált Faisonnak:
– Ezek a fiúk azt mondják, mennünk kell.
A lány odasétál, és most közvetlenül alattuk van.
– Azt hiszem, jobb, ha mentek. – Aggódik, ébred rá Billy. Faison botránytól tart.
– Akkor majd találkozunk! – kiált le Billy.
– Félidőben! – mondja a lány elbűvölő mosollyal. – Megkereslek a pályán!
Billy nem érti, de azért bólogat. Persze, a pályán, a lelátón, Brazíliában, akárhol. Úgy érzi,
mintha egész életében ismerte volna a lányt, és még régebben szeretné. A bravósok még egy
utolsó pillantással bőszítik a zsarukat, aztán elindulnak a főcsarnok felé, ahol Mango úgy
tántorog, mintha lefújták volna gázsprayvel.
– Billy – nyögi –, Billy, Billy, ez pomponlány? Istenem, annyira kurva szép, Billy, hogy jött ez
össze neked?
 Mango nyáladzása még nagyobb lökést ad Billynek.
– Nem tudom. A sajtótájékoztatón találkoztunk, és csak elkezdtünk beszélgetni.
Mango sóvárogni kezd.
– Tényleg kedvel téged, haver. Már abból látni lehet, ahogy rád nézett, olyan melegen meg
kérődzve meg minden.
Billy egyenesen vissza akar menni, hogy megint találkozzon a lánnyal. Ölelkezésük lehetett a
véletlen játéka is, de ez a második találkozás bizonyított egyes dolgokat. Lehet, hogy végül is van
még remény, és ő tud szeretni. Talán nem ért véget minden Shroommal.
– Haver, össze kell jönnöd vele, mielőtt elindulunk – mondja Mango.
– Nem tudom, hogyan. Huszonkét órakor be kell vonulnunk. Plusz a lány keresztény.
– Bassza meg, most viccelsz? A keresztény lányok úgy kefélnek, mint a nyulak, vato. Ha le
akarsz mondani a bűnről, előbb bűnöznöd kell, tudod? Jobb lesz, ha most indulsz rá, mert mire
visszaérünk, nem fog megismerni, öreg. Valami focistával fog dugni, rólad meg azt kérdezi: ki az
a Billy?
– Kösz, seggfej.
– Csak mondom! Jobb, ha elkapod, míg beléd van habarodva. Ez csak jó tanács.
Billy mobilja csörög. Megnézi a kijelzőt. A-bort.
– Halló.
– Hol a faszban vagytok, fiúk? Dime berágott.
– Eljöttünk sétálni. Most megyünk visszafelé.
– Elmentek sétálni – mondja A-bort a telefon mellé. – Most jönnek vissza. – Billy hallja Dime
morgó válaszát. – Azt mondja, azonnal gyertek vissza. – A-bort megint oldalra beszél. – Tartsd,
most igazítanak el a szünetről. – Újabb csend. – Mi a fasz? Azt mondják… hú. – Szünet. –
Jézusom. – Hosszabb hallgatás következik, aztán A-bort fojtott hangon összegez. – Haver, ne
tudd meg, mit akarnak velünk csináltatni.
 ANGYALOK ÁLTAL MEGERŐSZAKOLVA

Billy tudja, hogy tényleg szarban vannak, amikor Lodis sandán rávigyorog, és közelebb hajol,
mintha valami félelmetes bölcsességet készülne megosztani vele.
– Billy – motyogja. Bih-yee.
– Mi van?
– Biy-yee. – Lodis már odáig jutott, hogy néger üzemmódba kapcsolt. – Haver, hol is tartunk?
Édes Istenem.
– Lodis – mormolja Billy –, lenn vagyunk a pályán. Valami gyakorlatot fogunk végezni,
érted?
Lodis vigyorog és bólogat. Szó szerint nyáladzik.
– Mennyit ittál odafenn?
– Nem o’an sokat!
Day odapillant Crack mögül.
– Mi a problémája?
– Bebaszott – mondja Billy.
Crack kuncog.
– Tök jó. Mintha józanul nem lenne elég szar.
– Ne kívánj rosszat nekem.
– Ne izgulj, Load. Neked ahhoz, hogy szívj, nem kell az én segítségem.
Jézus Mária. Billy azt mondja Lodisnak, hogy őt figyelje. Maradj mellettem, és csak csinálj
mindent úgy, ahogy én. Meg akarja mondani Dime-nak, hogy vissza kell lépniük, de Dime az
alakzat másik szélén van, igen, köszönöm, mindennek a tetejébe félbevágták a Bravót, hogy
kielégítsék valami fasiszta tamburmajor szimmetriaigényét. Holliday, Crack, Billy és Lodis
egymás mellett áll a hazai oldalvonalon. Hátra és oldalra a Prairie View A & M rezesbanda
helyezkedik el éppen. Mintha éjszakai támadásra készülnének, ugyanaz az ideges zörgése a
felszerelésnek meg a ruháknak, a csizmák tompa dobbanása a gyepen. Valahol egy magányos
dobos jelzi az ütemet a dobverőivel, bal, jobb, bal, jobb, tik, tik, tik.
– Load, lélegezz mélyeket. Tisztítsd ki a fejed.
Szkgggggk. Szkgggggk.
– Haldoklik? – kérdi Crack.
– Hide!
– Aha, a fenébe, hideg van. Szokj hozzá, rohadék. – Plusz egy fok, így tájékoztatta őket egy
láthatatlan hang az alagútban, és amikor kiléptek a pályára, szúrós, kristályos köd fogadta őket,
mintha sarki szúnyogok megfagyott mikrocseppjeinek rajai lennének. Fiatal zászlós lányok sorai
álltak bátran a hidegtől megcsípett arccal, sápadtan, pucér lábuk foltos és cserepes, fejük fénylik a
sűrű ködben. Vágóhídi bárányok, gondolta Billy, mintha tényleg a csatához sorakoztak volna fel,
távolabb pedig ott álltak a középiskolai zenekarok néma sorokban, megannyi rózsaszínű babaarc
nyugodtan és összpontosítva a tollas sapka alatt, komolyan figyelve arra, ami készül. Billy
irigyelte e gyerekektől fiatalságuk őszinteségét, rendezett diákéletüket a tanóráikkal, az iskolai
ünnepségeikkel, a szombati későn kelésükkel. Annyira tisztának látszottak! Óriási gyengédséget
érzett irántuk. Nosztalgiát keltettek benne. Átkozottul öregnek érezte magát mellettük.
A Prairie View dobosai felállnak a középpályán, egy toronymagas, fekete tamburmajor-
varázsló vezeti őket pompás tamburmajori egyenruhában, pelerinben, aranypaszománnyal és
vállbojttal, fejére tölcsér alakú csákó szíjazva. A másik négy bravós valahol a bal oldalon van, és
két csoportjuk közt ott áll az Egyesült Államok seregének díszőrsége egyenesen a marylandi Fort
Myerból, húsz díszkatona makulátlan kékben, akik a szuronyos Springfieldjüket dobni, tekerni,
pörgetni tudják, cigánykereket vettetnek vele a csípőjüknél, bukfenceztetik a válluk fölött, négyes
gyémántalakban hajigálják merészen, és parancsra még talán moonwalkot is járatnak vele. A
bravósok és a díszkatonák e sora mögött tartalékosok csapata áll, akik úgy toporognak és
fújtatnak, mint a bivalyok.
– Höööönh, hóóóó, hríííí, horrrr – ordítja a varázsló, mire a dobok óriási pergésbe kezdenek,
tatta-tottta tatta-totta drrrrp drrrrp budli-bú, amitől a megdermedt emberi szív összekavarodik.
Aztán a trombiták. A rézfúvósok kitörnek és felharsannak, a kürtök harciasan ellenpontoznak,
miközben három karcsú nő siklik be oldalról, hogy elfoglalják helyüket a díszkatonák előtt és
között. Ezek Ők. Billy egy kicsit kiúszik önmagából. A nők háttal állnak a katonáknak, de még
így sem, vagy talán különösen hátulról nem kétséges, hogy a Destiny’s Child érkezett meg, a
tömegpiaci popzene jelenleg megkérdőjelezhetetlen világbajnoka, a Színes Lányok Csapata.
Beyoncé foglalja el a főszereplőnek járó középső posztot, Michelle és Kelly pedig… melyik
melyik?… a széleken helyezkedik el. Szűk csípőnadrágot viselnek, magassarkút, kacér, rövid
topot hosszú, csipkés ujjal, és bámulatos testi fegyelem van a tartásukban, csípő kinyomva a törzs
és a láb tengelyéből, hát erős és rugalmas, mint a megfeszített íj. Ilyen pózba merevednek. A zene
elhallgat. Az operatőrök ráklépésben közlekednek az énekesek körül, ez élő tévéműsor, és a
lányok az ajkukhoz emelik a mikrofont, majd a selyem ágytakaró lágyságával, melyet lehúztak
éjszakára, kéjes kórust dúdolnak

a himnusz felé visszakanyarodva, a legapróbb pöccintésre mehetne arra is, de aztán hangjuk
valami lágyabb, édesebb, a fület rózsaszirmokkal simogató dallamot virágzik

El
tudsz-e
vinni
oda
ma
éééééééj-
jeeeeeeeeeel

A másik oldalvonalon színpadot állítottak fel, csillogó, háromszintes alkalmatosságot többszínű

elemek kirakós hátterével, amellyel mintha egy modernista templomablak hatását akarták volna
kelteni. A különböző szinteken tánccsoport áll mozdulatlanságba dermedten, csillogó, fehér
melegítőbe öltözött fiúk hatalmas ékszerekkel meg nők feszes nadrágban vagy sortban és
művészien összeállított Cowboys-mezekben, amelyek tépettek, vágottak, ujjatlanok, és nincs
köztük két ugyanolyan. Billy jobbján Lodis mintha a taknyától öklendezne. A Destiny’s Child
újra belekezd az el tudsz-e vinni refrénbe, aztán felhangosodnak a dobok, és ez a végszó, az egész
alakzat kilép. Az operatőrök hátrálnak, vaktában lépegetnek. Elöl a dobosok sora jobbra és balra
szétválik, utat nyit a színpadhoz. Később Billy, amikor YouTube-on nézi az előadást, kezdi majd
összerakni a hatalmas léptéket, ahogy legalább öt zenekar menetel körbe a pályán, a színpadon
őrjöngő szexshow koreográfiája zajlik, zászlós lányok és díszosztagok állnak az egyik
célterülettől a másikig, tartalékosok, bravósok, díszkatonák, Destiny’s Child. A közmondásos
tömegparádé. Valaki majd azt írja róla, hogy méltó egy Broadway-musicalhez, és bár Billy
sohasem tette be a lábát New Yorkba, még kevésbé látott bármilyen musicalt, ez nagyjából
igaznak tűnik, de míg történik, ő csak megpróbál kitartani. Egy pálcaforgató ugrik elő az emberi
bőr és a pörgő króm elmosódó ködében. Középiskolai csapatok tornadresszben járják a fenék-
összeütögetős tánc shoop-shoop változatát, szemlátomást sztriptíztáncra edzenek. A dobosok
elhúznak a katonák oszlopa mellett, a zászlós lányok különítménye cikcakkban átvág az úton, és
a Destiny’s Child olyan hátrahajló, csípőriszáló peckességgel dzsesszel át az egészen, ami onnan,
ahol Billy áll, nem is látszik egészen lehetségesnek, mintha a dívamágia és a lépcsőztető gépen
kigyúrt combok valami misztikus kombinációja tartaná őket egyenesen akkor, amikor az
egyszerű halandók seggre esnének. Előrébb táncosok szegélyezik a színpadot, fiúk bő ingben és
nadrágban, sapka hátracsapva, lányok ezüst sportmelltartóban és királykék nadrágban. Már így is
túl sok minden van ahhoz, hogy az elme be tudja fogadni, de aztán beindulnak a diszkófények,
kék és fehér stroboszkópok sora a színpad szintjei közt, további stroboszkópok a csővázon, és
minden egyszerre villog, elektrovizuális görcspulzálás és epileptikus túlterhelés, retinaszabdalás,
homloklebeny ömlik a hernyópihékre…
Ez a te agyad beszpídezve! Lodis összerándul, szegény feje folyton oldalra billen, aztán
megkezdődnek a robbanások, és mindannyian összerezzennek, bumm bumm bumm bumm,
petárdák durrannak valahol a színpad mögött, füstbombák, amelyek olyan szárazon robbannak,
mint kazettás bombák a gabonaföld fölött. Üvöltés indul Lodis torkából mélyről.
– Nyugi – mormolja Billy –, nyugi, nyugi, ez csak tűzijáték.
Lodis elneveti magát, levegő után kapkod. Billy másik oldalán Crack zordnak és mogorvának
látszik. Ha volt valaha főműsoridős kiváltója a poszttraumatikus stressz-szindrómának, akkor
ennél jobban nem is lehetne csinálni, de Norm, a tömeg, Amerika, a több mint negyvenmillió
tévénéző szerencséjére a bravósok megbirkóznak vele, úgy bizony! A pupillák tágulnak, a pulzus
és vérnyomás az égben, a tagok remegnek a stresszhormontól, de ez menő, ez jó, a szar
megfogva, a vietnami veteránok idegösszeomlása sehol a Bravo osztagában! Ezeket a fiúkat
egyenesen a fény- és hangjáték poklába lehet küldeni, és a bravósok megbirkóznak vele, de a
fenébe is, nem udvariatlanság-e ennek kitenni őket?
Az alakzat ütemre mozog, bude-Bumm, bude-Bumm, bude-bud-bud-BUMM, a nagydobok
hangjától az ember büszke arra, hogy katona. Ez nem vicc, ébred rá Billy. Túl sok pénzt költenek,
és túl sok igyekezet megy el arra, hogy félidőben szántszándékkal nevetségesek legyenek, ami
nem jelenti azt, hogy a nagy és drága dolgok ne lehetnének ostobaságok. A Titanic ostobaság
volt. Az Enron ostobaság volt. Az, hogy Hitler lerohanta Oroszországot, ostobaság volt. Bumm-
didi bumm-didi bumm-budda-dit-BUMM, szólnak a Prairie View dobjai, a mennydörgés
szélcsengői. Lodis beleütközik Billybe, megtámaszkodik rajta.
– Bocs, Biyee.
Az északi térfélen minden katona hátraarcot csinál, és dél felé menetel, miközben a Destiny’s
Child továbbhalad a színpad felé. Billy vár a jelzésre, és megpróbál nem hiperventilálni. Bumm-
didi bumm-didi didi-didi BUMM. Stroboszkópok, dugótánc, petárdák és villanások,
katonazenekarok díszlépésben, és itt áll Billy ebben az óriási agyfaszban, magába csavarodik, és
próbál megbirkózni vele.
– Höl-gyeejm É S urrajjjm – dörgi a hangosbemondó az olyan utcai árus behízelgő, basszus
hangú kántálásával, aki nem tudja magáról, hogy bolond

Foho-gadjááááák sze-retettel

Kellyt

Michelle-t
 ÉS
BÍÍÍ-JON-SZÉ-t
a toplistás szen-zá-cjót
ez a DESTINY’S CHILD

Akkora istentelen lárma zúdul elő, hogy Billy azt hiszi, még a lábáról is ledönti. Átszakadó gát
ez, csúcsforgalomban összeomló hidak, tajtékot és ház nagyságú törmelékeket sodró gyilkos
cunamik, amelyek átrajzolják az ismert világ kontúrjait. Tegyék fel, hogy meg fognak halni,
tájékoztatták őket egy héttel az iraki bevetés előtt. Igenis! Értettem! Igen, uram! Vérontás vár
ránk, mi leszünk azok, akik nem menekülünk, a szegény, szerencsétlen, elátkozott, becsületben
szétcseszett frontvonal, akik odaát harcolunk velük, hogy ne itt kelljen harcolni velük! Durva
dolog bármely fiatalembernek, de ez része minden fiatal neveltetésének a világon, hogy
megismerje azokat a kockázatokat, amik nem tárulnak fel addig, amíg nem cselekszik az ember.
A Destiny’s Child tényleg belefekszik a vonulásba, derékig érő viharos hullámokon is át
tudnának gázolni, francba, gondolja Billy, miközben nézi, ahogy lódulnak, francba, hát hogyan
menjen ő az újabb bevetésre ilyen képekkel a fejében? A Bravo napok, nem, órák múlva ott lesz
megint a szarban, és ő várja, hogy megint elmondják neki, retteg tőle, de hallania kell a kemény
szavakat, meg fognak halni, csak jussunk már túl ezen a részén, de nem, senki sem mondja,
inkább odatolják eléjük Beyoncét meg a seggét, amitől összefut az ember szájában a nyál!
De talán nem kell hogy ennek értelme legyen. Vagy legalábbis nem nekem, érvel Billy, mert
én egy tö-hökfilkó vagyok. Aztán megfordulnak, ő egy fél ütemet késik, a díszkatonák
tűpontossággal a jelen állnak, a Bravo viszont ide-oda hullámzik, mint a kibomlott cipőfűző.
– Igazodj – vakkantja Day sotto voce; a csapat vezetőjeként ő a felelős azért, hogy átsegítse
őket a szüneten, és látszatra még a méltóságuk is sértetlen maradjon, ezért most együtt számol a
díszkatonákkal, és megpróbálja beleszuszakolni a bravósokat a közös menetelésbe. – Balra, balra
– telepszik meg a mantra Billy agyában, és a lába követni kezdi, bár segítene, ha fegyver lenne a
kezében. Előtte ott vannak a tartalékosok, egy csorda csoszogó, nagy seggű gyerek, sokuk
kétségkívül öregebb Billynél, hátulról mégis annyira fiatalnak látszanak, puha, húsos, babahájas
nyakuk szó szerint üvölt azért, hogy az áldozati bárd lecsapjon rá. – Balra át – vakkantja halkan
Day. Odaértek az oldalvonalhoz. A Bravo kilép hetet, megint balra fordul, állj. Pillanatnyilag az a
dolguk, hogy a díszkatonák mellett álljanak, és jóvágásúnak tűnjenek. Rojtos tornadresszbe
öltözött középiskolás lányok szökdécselnek el előttük, hosszú, kanyargó szalagokat lengetnek
kétméteres rudakon. A Prairie View dobosai újra összegyűltek a pálya közepén, ropogós ütemre
lépdelnek, és a Bravón kívül mintha mindenki mozogna, a pálya a hip-hop koreográfiák és az
összehangolt katonazenekarok merev tömbjeinek hatalmas kavalkádjává változik. A színpadi
apparátus lángnyelveket és tűzijáték-petárdákat köp, miközben a Destiny’s Child felkapaszkodik
a páváskodó dívalépteivel. A színpadi táncosok azonnal riszálásba kezdenek, mint a
legmocskosabb MTV-videóban, amikor Beyoncé és a lányok az ajkukhoz emelik a mikrofont.

Azt mondod, elviszel oda,

éneklik cicás, duzzogó trillával,

Azt mondod, tudod, mi kell nekem,

Áldozd fel magad azért, mi a hited s hitem.
A díszkatonák teszik a dolgukat, dobálják a Springfieldjeiket a kiképzés rocksztárverziója szerint.
Csek, csek, csek, a tenyér nyersen csattan a tuson, egy vájt fülű hallgató talán már a hangok
alapján követni tudná a kunsztokat. Innen, a sor végéről Billy csak keveset lát, a puskák úgy
röpködnek a szeme sarkában, mint a megkevert kártyalapok.

Azt hiszed, minden a mozgás,

Adod a robotszeretőt?
Így soha nem fogsz betörni
Egy felnőtt, igazi nőt.

Beyoncé lopva lecsúsztatja kezét a belső combjára, aztán fölrántja a vaginájához, de nem egészen
markolja meg a kritikus pontot; ez a fiatalkorúaknak is engedélyezett lábköz-megragadás, amit a
család is nézhet. A szalagos lányok tovaszökdécselnek, fehér, vézna lábuk mint megannyi
pálcika. A stroboszkópok elbánnak Billy fejével. Résnyire húzza a szemét, és minden összefolyik
előtte, patkányharapás okozta lázálom ez katonákkal, rezesbandákkal, ugráló és riszáló testek
förgetegével, tűzijáték ropogásával, több sor dobbal, melyek azt dübörgik: gyerünk. Destiny’s
Child! Díszőrség! A játék katonák meg az erotikus túlfűtöttség egyetlen nagy, lelkesítő raguvá áll
össze. Hány tucatszor nézte a Bravo Crack Conan-DVD-it, több tucatszor, minden mondatot
kívülről fújnak, és túlpörgött agya összes áramlásából és kanyargásából Billy a palotai
orgiajelenetet idézi fel, amikor James Earl Jones kígyókirályként ül a trónján, miközben betépett
kegyencei a padlón hevernek, szürcsölnek és nyalnak és kefélnek üveges tekintetű révületükben.
Végigfut a hátán a hideg az azt átfedő szexjelenettől, ami most a szeme előtt zajlik, a félidei show
teljesen és tökéletesen hátborzongató jellegétől és attól, hogy ezzel mintha mindenki jól
meglenne. A tribünök zsúfoltak, a szurkolók állnak, és mindenki ujjong, ma minden boldoggá
teszi őket. Jó, legyetek boldogok, így áll hozzá Billy. Ujjonghatnak és ordíthatnak és
éljenezhetnek, ahogy csak akarnak, de ez akkor is semmi, ez az ő show-juk, egyszerű komédia,
időtöltés, semmi köze nincs se Billyhez, se ahhoz, hogy ő visszamegy a háborúba.

Nem félek, túljutok ezen,

Nem félek, nem félek,

Nagyfiú, mit kezdesz a jóval, mit kínálok neked?

A színpad mögötti lelátón hatalmas amerikai zászló jelenik meg, mint egy kártyatrükkben,
húszezer szurkoló tömege alkot egy-egy képpontot ebben az ősi speciális effektusban. A
kártyalapok fordulnak, és a zászló most úgy fest, mintha csapkodna a szélben, bár jobban
megnézve inkább olyan, mintha rosszul nyomtatták volna, a mintát ráncok és csomók szabdalják.
Billyt a szeme több pillanatig megtréfálja, előre-hátra állítja a perspektívát, aztán megdöccen a
belső hallása, a föld mintha megdőlne, s a lökés mintha valami más helyen tenné le. Felötlik
benne, hogy talán téved. Lehet, hogy a félidei show olyan valóságos, mint minden más; mi van,
ha valami hatalom vagy erős közvetítő rejlik benne? Nem show, hanem az eszköze valaminek,
ami adatik vagy felidéztetik. Szertartás. Valami vallási dolog, amennyiben a „vallási” kiterjed az
olyan hidegvérű fogalmakra is, mint a zűrzavar, véletlen, elszabadult természet. Érzi a mindent
kiszorító valóságot, amely tromfolja még a harcoló katona realitásait: a kezén lévő vért, tüdeje
szaggatását, mosatlan lába bűzét is. Ennek a puszta gondolatára lüktetni kezd a koponyája, nem a
fejfájása miatt, hanem valami súlyosabb szonárhullám árad fel az agya tövéből. És nagyon
világosan az a gondolat képzik meg benne: pontosan itt lakozik. Az isten a fejemben, az összes
isten – ez történik itt? Billy túl öntudatos és egyházellenes ahhoz, hogy egy teljes egészében
tiszta képet fogadjon el istenről, szóval akkor mi lenne, ha így: vegyszerek, hormonok,
szükségletek és késztetések, mindaz, ami bennünk oly felsőbbrendű és ijesztő, hogy azt isteninek
kell neveznünk.

Hadd magyarázzam meg még egyszer én,

Ne játszd a gyereket, férfi legyél,
Szerelemről beszélsz, de az a gebasz,
Hogy melletted nem vagyok más, csak kamasz.

Billy ott fázik, ahol a legmelegebbet kellene éreznie, mintha a jelentés természetes módon először
a legkényesebb eszközében, a tökében bukkanna fel. Fél. Tudja, hogy rossz helyen van. Imádják
Istent meg a hazát magasztalni, de az ördögöt reklámozzák, a szex, a halál meg a háború sok
szorgos kis biokémiai ördögét, amelyek a koponya hátuljában fészkelnek, néhány fokkal
felnyomják a hőmérsékletet, aztán felforrnak, és kicsordulnak a széleken. Vajon tudnak-e róla
egyáltalán? – tűnődik. Lehet, hogy nem tudják, mit tudnak, tekintve, hogy amit maga előtt lát, az
annyira összevissza, annyira tökéletes, annyira az ő katonai függőségű agyából előrajzó könnyű
pornó. Véráldozat vagy valódi szex híján elképzelni sem lehet jobb látványt a hő gerjesztéséhez.
Balra át, vakkantja halkan Day, és kilépnek, jobbra át, és átvágnak a pályán a szörnyeteg
gyomra felé, Lodis Billyt követi, Billy Cracket követi, Crack Dayt követi, aki a Prairie View
dobosai mögött megy a flancos egyenruhák meg a pucér testek ködében. Egyes hangok úgy
emelkednek ki a lármából, mint a gitárvisítás, mint bálnák sikolyai. Az idő alacsonyabb
sebességbe vált. A stroboszkópok nyúlós, neonszín foltokban villognak. Billy tudja, hová kell
kilyukadniuk, de csak homályos elképzelése van arról, hogyan jutnak oda. Amikor az összes
bravós átlépi az oldalvonalat, balra fordulnak, aztán kinyújtott karok erdejében átverekszik
magukat egy kaotikus gyűjtőkarámba, a színpad mögé. Egy magas, karcsú, térdig érő kabátot
viselő nő húzza félre a bravósokat. Csinos, legalábbis az a része, amely kilátszik az orosz tiszti
usánka füle közül.
– Jól van – mondja, miközben egy fürtbe gyűjti a bravósokat kiabálva, mint tengerész a
viharban –, a színpad mögött készenlétbe állítjuk magukat, fiúk, aztán amikor kiadjuk a jelszót,
maguk elindulnak a lépcsőn a középső szintre. Menetelve, értik? Így. – A katonai díszlépést
utánozza. – A középső szinten balra fordulnak, és ott végigmenetelnek. Keressék a bíbor X-eket,
mindenkinek egyet, az a jelük. Aztán csak forduljanak a pálya felé, és álljanak vigyázzban.
A bravósok bólintanak. Senki sem szólal meg. Mindegyikük némán parázik.
– Egy csomó minden történni fog, de maguk, fiúk, ne mozduljanak. Az a dolguk, hogy csak
álljanak ott. Semmi gondolkodás, világos? – Elmosolyodik, könnyedén Day vállára üt. – Jól
vannak, fiúk?
A bravósok bólogatnak. Még Day is zavartnak látszik, nyaka kidagad, mintha túl sok levegőt
nyelt volna. Crack a földet nézi, és motyog magában.
– Fiúk, ugyan már, nyugi, a maguké a legkönnyebb feladat. – A nő nevet, dühíti, hogy ilyen
feszültek. – Amint a helyükre kerültek, csak maradjanak ott, míg a műsor véget nem ér, én meg
majd jövök, és felszabadítom magukat.
– Ez tök hüleséh – dörmögi Lodis, de a szervező hölgy úgy tesz, mintha nem hallaná. A
bravósok megbirkóznak vele, az tuti, bár pillanatnyilag mintha egyikük sem lenne különösen jó
formában. Túl sok ember rohangál összevissza, túl nagy a kidülledt szemű pánik, a csapdahelyzet
összes őrjöngésíze, anélkül hogy bármilyen gyilkos felszabadulás kompenzálná. Jobbra és balra
tőlük a tűzijátékosok ocsmány kis petárdákat lövöldöznek, melyek sziszegnek és sisteregnek,
mint a gránátvetők. Hordozható fémlépcsők vezetnek fel a színpad legfelső szintjére, és a
bravósok e lépcsők tetején állnak, mindegyiken egy. Mindössze egy keskeny palló választja el
őket a háttérfüggönytől, és Billy épp ott áll egy fokkal az átjáró szintje alatt, amikor egy fenséges
teremtés tör át a háttérfüggönyön, valami zsalus nyíláson lép ki, és több szervező is odagyűlik
köré. Az egyik elveszi tőle a mikrofont, a másik ásványvizet nyújt neki, a harmadik valami apró,
szőrmés ruhadarabot tart oda, amit a nő áthúz a fején. Beyoncé. Ha Billy akarná, kinyújthatná a
kezét, és megérinthetné a combját. A nő haja úgy ugrik elő a pulóverből, mint a napkitörés, és
Billy harminc centivel lejjebbi nézőpontjából Beyoncé a Sziklás-hegység fenségével magasodik
fölébe. Bőre közelről olyan, mint az almalekvár mézbarnája, s a rajta lévő verítékréteg csapdába
ejti a fényt. Michelle-t és Kellyt odébb a maguk kellékesei zsongják körül. Senki sem beszél.
Csupa céltudat ez a sok show-munkás, olyan némák és halálosak, mint orvlövészek csapata.
Beyoncé bedugja karját a kabátka ujjába, egy rövid, vállat szabadon hagyó szatén, prémgalléros
darabéba, és miközben elrendezi magán az öltözéket, tekintete találkozik a Billyével. Bocsánat,
szeretné mondani a fiú, folytassa csak, folytassa, s Beyoncé annyira összpontosít és beleéli magát
a pillanatba, hogy Billy még ezt a kismértékű alkalmatlankodást is sajnálja. A negyvenmillió
ember előtt bemutatott műsortól Beyoncé az egyik legnagyobb ember lesz a bolygón, és mekkora
elszántságot követel ez, a lélek és energia micsoda szörnyű koncentrációja kell hozzá. Még csak
ki sem fulladt! A test és lélek egyensúlyának jógaszintű alkalmazása. Valami távoli, asztrális
síkon lakozik, a szemében mégis megcsillan valami, amikor találkozik a tekintetük, Billy egy
pillanatig legalábbis úgy látja. Abban a töredék másodpercben Billy valamit keres Beyoncé
tekintetében… nem pont könyörületet, semmi olyan nagyszerűt, mint amilyen a részvét, talán
csak a puszta elismerését annak, hogy mindketten emberek, de Beyoncé már el is fordul, fogja a
mikrofont, és az egyik segéd azt mondja, adj nekik, miközben Beyoncé átlép a nyíláson, és
eltűnik.
Valaki a pallóra löki Billyt, aztán áthúzzák a résen. Odakint rettenetes a lárma. Jobbra néz,
ahol hasonlóan elhelyezett bravósokat lát, és ebben a pillanatban azt kívánja, hogy mehetne már
vissza a háborúba. Ott legalább alapjában véve tudta, mit csinál, útmutatásnak ott volt a
kiképzése, és nem figyelte az egész istenverte ország, hogy elbassza-e, de ez, ez itt elfuserált
baromság. Középső szint, kiáltja egy hang a fülébe, fordulj balra és keresd a bíbor X-et. A zene
hirtelen húsdaráló lassúságúra vált, kah-thanka, kah-thanka, szemétőrlő, amely inkább nyammog,
mint rág. A színpad legalsó szintjén a Destiny’s Child áll a Prairie View három dobosa előtt, a
lányok elvették tőlük a dobverőt, és az olyan elegáns nők eltartott könyökével és előredőlő
tartásával verik az ütemet, mint akik emelővel próbálnak megemelni egy kocsit. Mire Billy merev
karral a színpadra jut, alig kap levegőt. Mintha napfénnyel teli gomolyfelhőbe lépne, szédítő,
vattaszerű ragyogás veszi körül, és a talpa alatt nincs más, csak a levegő. Jobbra rézsútosan a
központi lépcső felé indul, és – kisebb csoda – a másik három bravóssal sorban érnek oda, s
mindenki többé-kevésbé egyszerre lép. Dübörgést hall a fejében, mást nem nagyon. Közvetlenül
a színpad előtt a díszkatonák a szuronyos puskákat forgatják a fejük felett, faszság, meg is
ölhetnék magukat, és nem az lenne-e a gáz, hogy élő tévéműsorban döfik le magukat a tulajdon
szuronyukkal!

Kell egy katona, egy katonafiú,

Hol van ő, hol van ő?

Billy az utolsó a sorban, ezért azon a bíbor X-en áll meg, amely a legközelebb van a középső
színpadhoz. Jobbra át, állj. A többi bravós valahogy az alsó szinten jelent meg, Dime–Sykes–
Mango–A-bort egy sorban. Katona lesz az igazi nekem, énekli Beyoncé Michelle és Kelly mély
háttérkórusa előtt,

Katona lesz az igazi nekem,

Igen, ő lesz, igen, ő lesz,
Katona lesz a végzetem,
Igen, ő lesz, igen, ő lesz.

Az alsó szinten álló bravósoknak adják a szerenádot, kecses macskalábakon lopakodnak és

mórikálják magukat, édesbús, lelkifurdalást gerjesztő trillákat miákolnak. Az egész színpad csupa
előjáték-aerobik, petárdalövöldözés, árnyékkefélés, csípő- és seggriszálás, itt, a második szinten a
táncosok a bravósokhoz dörgölőznek, és az ember frászt se tehet, csak áll vigyázzban, és hagyja,
hogy negyvenmillió ember előtt rúdtáncoljanak rajta. Nem jó ez így. Erről senki nem szólt egy
szót sem. Ami az életben csupán kínos, azt a tévé ocsmánnyá és ellenségessé teszi. Billy utál arra
gondolni, hogy anyja és nővérei nézik ezt, aztán az egyik fickó már túl közel táncol, futó
forgásokkal és guggolásokkal alázza Billyt. Mintha látni szeretném az árudat, te hülye! Billy
ádázul néz rá; a fickó elvigyorodik és odébb pördül. Aztán körben visszatér, és Billy minden
rosszérzését beleadja, amit csak ki tud préselni a fogai közt:
Húzz a picsába.
A fickó fölnevet, és megint eltűnik. A ritmus felgyorsul, miközben a Prairie View dobosai
lefelé menetelnek a lépcsőn, bumm-laka-laka-laka bumm-laka-laka-laka. A díszkatonák az Anna
királynő-tisztelgést csinálják, miközben mosolygó táncosok csoportjai a széleken dzsesszes
kungfu-lépéseket tesznek. Lenn, az alsó szinten Sykes könnyezik. Billy valamiért nincs
meglepve, csak azt reméli, hogy vége lesz, mielőtt az összes bravós elveszti az eszét. A Destiny’s
Child újra összegyűlik a középső színpadon, miközben a fények meg a tűzijáték közelgő vihara
jelzi a csúcspont idejét. Sykes háta hullámzó pantomimmal rázkódik a zokogástól, de szigorú
vigyázzállásban marad, áll föl, mellkas ki, és Billy még sosem látta olyan bátornak és kedvesnek,
mint ebben a pillanatban.

Nem félek, túljutok ezen,

Nem félek, nem félek,
Nagyfiú, mihez kezdesz a szerelemmel, mit kínálok neked?

Messze, a pálya másik oldalán a Cowboys pomponlányai sort képeznek, és Billy tekintete még
ebből a távolságból is, a daraesőben meg a tűzijáték füstjében egyenesen megtalálja Faisont, s
felnyög, ami csepp a hangok óceánjában. A Destiny’s Child fölmegy a lépcsőn, pár fokonként
megállnak, hogy pimasz pillantást vessenek hátra, mellet és segget villantsanak a kameráknak.
Billy meg sem rezdül, amikor az ő szintjére érnek, s az állati hév mennydörgése dübörög
mellette. Amíg pózolnak, ő nem mozdul, de amint eltűnnek, az égre emeli a tekintetét, aztán az
arcát is néhány fokkal följebb tartja, hogy teljes valójában fogadja az időjárást.
A daraszemek szúrják a szemét, de ő nem pislog. Hagyja, hadd jöjjenek, a jégpermet milliárd
tűként záporozik rá, aztán a dara mintha megállna a levegőben, és Billy átrepülne rajta valami
névtelen, de ígéretes hely felé. Minden elmarad mögötte, és ő boldog, szabad, a szemében érzett
szúrás csupa gyorsaság és fölfelé irányuló mozgás. Mint a szökési sebesség. Mint a jövő. Még
mindig ott áll az eljövendő világ felé száguldva, amikor Day ráüt a vállára, és a szünetnek vége.
 HA A JÖVŐBEN AZT MONDOD,
HOGY EZ SZERELEM,
NEM FOGLAK KIÁBRÁNDÍTANI

Senki sem jön értük. Sykes köré gyűlnek, és várnak, ahogy az usánkás nő utasította őket, de a
Bravo kihullott a kollektív tudat egy résén, úgyhogy ott állnak partra vetve, miközben roadie-k
árasztják el a színpadot, az ő fejükön pedig megtelepszik a tűzijáték hamuja. Most húzták őket át
egy világszínvonalú látványosság mángorlóján, és kell egy kis idő, hogy helyrejöjjenek az
idegeik. Mondjuk olyan hat év? A Bravo meg van főzve és sütve, készen áll a tálalásra, vagy ami
Sykest illeti, ő már föl is van tálalva, mert leül az alsó lépcsőfokra, és csillogó, kétségbeesett kis
könnyeket hullat szaporán.
– Kurvára nem tudom, miért sírok! – visítja, amikor Lodis megkérdezi. – Csak sírok, a
francba! Csak sírok!
– Fiúk, el kell innen menniük – vakkantja oda a roadie-k főnöke a Bravónak.
– Te is baszd meg – morogja Mango, amikor a fickó odébbáll, és a bravósok ott maradnak.
Day és A-bort leül Sykes két oldalára, a többiek pedig körülöttük csoportosulnak megviselten,
remegő kezüket mélyen a zsebükbe dugják.
– Fiúk, végre láttuk Beyoncét – mutat rá Crack.
– Hú, ez azért nem olyan nagy dolog.
– Igen, de közelről láttuk.
– Aha, dögös meg minden. De nekem volt már jobb is.
Ezen sikerül egy kicsit röhögniük. Billy azon kapja magát, hogy Dime mellett áll, és közli
vele:
– Törzsőrmester, rosszul vagyok.
Dime végigméri.
– Én nem úgy látom.
– Nem úgy rosszul. Inkább megtört. Fáradt. – Megütögeti a fejét. – A szünet valahogy úgy
agyonvert.
Dime nevet, ta-ta-ta, gépfegyverropogás a torkában.
– Fiam, próbáld meg úgy nézni, hogy ez csak egy újabb normális nap Amerikában.
Billy szíve kicsit elolvad ettől a fiamtól. A színpad úgy tűnik el körülöttük, mint egy halálos
sebet kapott hajó a hullámok alatt.
– Nem hiszem, hogy tudom még egyáltalán, mi a normális.
– Rendben vagy, Billy, rendben. Én is rendben vagyok, te is rendben vagy, mindenki rendben
van. Ő is rendben van. – Dime Sykes felé bólint. – Minden rendben.
Billy Sykesra néz, és meg akarja kérdezni: tényleg, mit csináljunk vele? De a roadie-k
vezetője megint rájuk ront, ráförmed a Bravóra, hogy tűnjenek a fenébe a színpadjáról.
– És hová kéne mennünk? – vág vissza Crack. – Senki nem mondta, hogy hová menjünk.
A főnök megáll, rájuk szán egy zaklatott pillanatot. Van vagy százkilencven centis, szakállas,
széles vállú, arca ernyedt és zilált, mint egy leeresztett légzsák, de van valami kémiai feszültség a
szemében, a veterán roadie-k őrültfavágó-tekintete. Pillantása elidőzik egy másodpercre a kupac
zűrön, aki maga Sykes.
– Nézzék, nekem kurvára fogalmam sincs, hová kéne menniük, de itt nem maradhatnak.
– Jól van, nagyokos, majd én megmondom – feleli Crack. – Azonnal elmegyünk, miután
leszopta a farkamat, ehhez mit szól?
Billy később, amikor visszagondol erre, megdöbben, hogy nem látott egyetlen pofont sem
elcsattanni. Nem tart sokáig – legfeljebb tíz-tizenöt másodpercig? Bár amikor ilyenek történnek,
az mintha órákon át folytatódna. A főnök először megpróbálja fölemelni Cracket, mintha azt
hinné, le tudja őt dobni a színpadról, merthogy nagyobb Cracknél, de nem annyival nagyobb, és
milyen ciki lehet a fickónak, amikor azon kapja magát, hogy ott van egy fiatal bika szorításában.
Egy pillanatig a két férfi alig tud moccanni. Csak kiguvadó szemük meg kidagadó nyakuk
árulkodik a tonnányi erőről, aztán megcsavarodnak, megpördülnek, szabadon örvénylő testek
kupaca, mely lecsúszik a színpadról a földre. Az emberek lökdösődnek, mellüket düllesztik,
félszívvel dulakodnak, és összevissza hadoválnak, hogy ki anyázott kicsodát, ki lépte át kinek a
vonalát, és persze mindenki magának követeli az utolsó szót. Úgymond csetepaté van. Perpatvar.
Nem egészen olyan, mint a bírói ítélet reklamálása itt, a Texas-stadion szent gyepén. Billy jó
adag adrenalinlöketet kap, miközben karok, kezek, arcok zúgnak el előtte, aztán Dime tempózik
mellette, mint az olyan ember, aki zúgóban úszik, átverekszi magát a testek közt, hogy
kiszabadítsa Cracket. Egy roadie csap Dime hátára, és Billy megragadja a gallérját, mire a fickó
vadul néz rá, miközben megfordul, és Billy azt gondolja: hé, a francba, most már ne ereszd. A
fickó támolyog, amikor Billy hátulról ráugrik, és lovagol, egyre lovagol rajta, azt kívánja, ne
tűnjön úgy, mintha kefélné a fickót, de rajta marad, amíg a zsaruk közéjük gázolnak, és a
bravósoknak csak Dime egy szava kell ahhoz, hogy abbahagyják, „mint egy falka kitűnő
vadászkutya”, ahogy mondani szereti a csapatáról.
Apróbb sérülések. Crack kapott egy könyököt a szemébe; Lodis ajka felszakadt és vérzik;
Mango fülét kiklopfolta egy roadie ökle. A zsaruk végigterelik a Bravót az oldalvonalon, és
kikérdezik őket, mi történt.
– Amott valaki meg tudja mondani, hová menjenek – mondják a zsaruk, úgyhogy a Bravo,
mint valami régen elveszett őserdei járőr maradványa, rendezetlenül átvág a pályán. Az első
jelzőpontot hagyják el, amikor Billy felnéz és látja, jaj, irgalom anyja, hogy Faison jön eléjük,
fejét kérdőn megdönti, arcán ott ül az aggodalom. Billy látja rajta, hogy kifulladt. Olyan lány, aki
szeret drámázni.
– Mi történt? – Fölfelé néz a fiúra merőn, megérinti a karját, amikor találkoznak. A többi
bravós tisztelettudó hallgatásba merül.
– Hülyeség volt, egyszerű kis hülyeség. Valahogy belekeveredtünk azokkal a roadie-kkal.
– Verekedtetek? Nem tudtuk megállapítani, hogy verekedtek vagy csak marháskodtok.
– Azt hiszem, verekedtünk. Bár nem nagyon lehetett verekedésnek nevezni.
– Csak megkérdeztük, segíthetünk-e! – mondja A-bort, és mindenki röhög, kivéve Sykest, aki
megint teljesen lelombozódik.
– Megsérültél? – kérdi Faison Billytől, aztán a többi bravóshoz beszél. – Megsérült valaki?
Jaj, Istenem, a szájad! – kiáltja Lodisnak. – Kinek kell benneteket ellátnia, fiúk?
Feldühödik, amikor megtudja, hogy a Bravót magára hagyták.
– Jól van – mondja megfordulva, és int a bravósoknak, hogy kövessék –, mind velem jöttök, és
kitaláljuk, mi legyen. Nem tudom elhinni, hogy csak úgy otthagytak benneteket, ez annyira NEM
jellemző arra, ahogy a vendégeinkkel bánunk.
A bravósok laza fürtben állnak körülötte, köszönetet mormolnak.
– Figyeljetek – mondja a lány –, azok a színpadi munkások? Már máskor is voltak
problémáink azokkal a fickókkal, mintha azt hinnék, hogy övék a hely. Pár héttel ezelőtt
majdnem megverték Lyle Lovettet, azt mondták, le a színpadról AZONNAL le a színpadról! És
Lyle-nak meg a fiúknak az összes felszerelésük ott volt, nem mehettek csak úgy el, hogy
otthagyják. Szerencsére épp ott voltak a biztonságiak, különben kitör a botrány.
 – Azt hiszem, be vannak szpídezve – mondja Mango.
– Biztos, hogy úgy viselkednek, mintha nyomtak volna maguknak valamit. Valakinek
beszélnie kell a vezetőséggel azokról a fickókról.
Más pomponlányok is odajönnek hozzájuk, és feldereng a Bravóban, hogy ez akár jól is
elsülhet. Valamiféle társasági esemény alakul ki a hazai oldalvonal mellett, a bravósok meg a
pomponlányok csevegnek, miközben odafentről is kiállnak a katonák mellett. A csetepaté
beszédtémát teremt; a pomponlányok először megdöbbennek, aztán méltatlankodnak, ahogy a
történet körbejár, s fonák módon együttérzést kelt a Bravo iránt. Jeget tesznek Crack szemére és
Lodis ajkára. Néhány pomponlány gyengéden tapogatja Mango égő fülét.
– Neki mi baja van? – kérdi Faison Sykes felé bólintva. Ő és Billy kicsit távolabb áll a
többiektől.
– Ja, az Sykes.
– Megsérült?
Billy méregeti Sykest, aki egy hordozható szerelékes láda mellett ül, és csendesen sír.
– Hiányzik neki a felesége.
– Hú. – Faison mintha le lenne nyűgözve. – Tényleg?
– Elég érzelmes fickó.
A lány egyre csak Sykesra pillantgat. Meg van igézve, de lehet, hogy csak zavarban van,
amiért semmit sem lehet tenni érte.
– Vannak gyerekei?
– Egy van, egy másik meg úton.
– Jaj, Istenem, el se tudom hinni. Gondolod, hogy menjek oda hozzá, és beszéljek vele?
– Azt hiszem, pillanatnyilag csak egyedül szeretne lenni.
– Valószínűleg igazad van. Jézus, micsoda áldozatokat hoztok ti, fiúk! Mit mondtál, mennyi
ideig lesztek odaát?
– Jövő októberig, hacsak meg nem hosszabbítják.
– Uramisten. – Ez valamiféle zörgő nyögésnek hangzik, uramisten, mintha a lány sóderen
görkorcsolyázna. – És mióta vagytok már ott?
– Augusztus tizenkettedike.
– Jaj nekem. Jaj, Istenem. Biztos rettegsz, hogy vissza kell menni.
– Azt hiszem. Bizonyos szempontból. – Arcuk valahogy centikre került egymástól, és mintha
ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, olyan alapvető, mint a szél, dagály, mágneses
észak. – Erről van szó, azt hiszem. De mind együtt leszünk, és az valami. Tulajdonképpen
rengeteget számít.
– Azt hiszem, értem, miről beszélsz. Ott az a nagy összetartó erő, amikor csoportként kerültök
valamivel szembe. – Miközben a lány beszél, Billy megpróbálja az emlékezetébe vésni az arcát,
például hogy milyen finom tökéllyel ívelődik az orrnyerge, vagy az apró szeplőket magasan a
homlokán, hogy ezek gyömbérszínű árnyalata pontosan illik a hajához. Hatalmába keríti a vágy,
hogy nagyra tátsa a száját, mint mondjuk egy oroszlán, és egy darabig gyengéden az ajka közt
tartsa a lány tökéletes arcát. – Néha azon tűnődöm, hogy ez az egész dolog talán tévedés. Szóval
azt hiszem, harcolnunk kell a terrorizmus ellen, meg minden, de ez olyan, mint… jó,
megszabadultunk Szaddámtól, úgyhogy talán haza kéne hoznunk a fiainkat, és hagynunk, hogy
az irakiak megoldják a dolgot maguknak.
– Néha mi is így gondoljuk – mondja Billy, és eszébe jut valami, amit Shroom mondott
egyszer: talán már látszik a fény az alagút végén.
– Haha, biztosan. – A lány átles Billy válla fölött. – Egy perc múlva kezdődik a második félidő
– mondja, majd hátralép, és Billy szemébe néz. – Figyelj, kérdezhetek valami bizalmast?
 – Persze.
– Jársz valakivel?
– Nem én – feleli Billy bátran, könnyed megnyugvással. Nem érdekli, hogy a lány megtudja:
nem profi.
– Én sem. Szóval mi lenne, ha kapcsolatban maradnánk?
– Jó-ó – mondja Billy félig-meddig fulladozva, aztán: – Igen. Igen, azt hiszem, kéne.
– Remek. – A lány hirtelen nagyon élénk és tárgyszerű. – Nálad van a telefonod? Vedd elő a
telefonod, én megadom a számom, aztán hívj fel és hagyj üzenetet, úgyhogy nekem is meglesz a
tied. Mert komolyan nem szeretnélek elveszíteni.
Csak úgy odaveti ezt az elképesztő, hanyagul földrengető állítást. Ő, Billy olyan ember, akit
nem akarnak elveszíteni! Hirtelen csodálatosnak látja az életét. Lehet, hogy bele kéne vágnia, és
meg kéne kérnie a lány kezét.
– Mi a családneved? – Billy elővette a telefonját.
– Zorn.
Billy a torkát köszörüli.
– Tudom, mindenki viccesnek találja.
Billy nem szólal meg.
– „Dühöt” jelent németül.
– Vettem – mondja Billy fapofával.
– Hagyd abba! Annyira vicces vagy.
A lány mellette áll, fejük szinte összeér, miközben Faison nézi, ahogy Billy bepötyögi a
számát. A telefon társaságilag elfogadható ürügyet szolgáltat ahhoz, hogy ilyen közel álljanak
egymáshoz, ami jó, mert több ezer ember előtt történik a dolog. Billy mélyeket lélegzik, beszívja
a lány tiszta szabadlevegő-illatát, a hó meg a téli szél éles vaníliaszagát. Mintha Faison a
legédesebb esszenciáját szívta volna magába mindannak, amit az évszak kínál.
– Ki az a Kathryn?
Billy végiggörgeti a nevek listáját.
– A nővérem.
– Van egy hívásod tőle.
– Tudom. – Billy rámegy a következő névre. – Ez a másik nővérem.
– Te vagy a legkisebb?
– Én. Ez itt a mama.
– Denise? Nem „Mama”?
– Hát, ez a neve.
Faison nevet.
– Hol a papád?
– A papám rokkant. Nincs saját telefonja.
– Á!
– Pár éve szélütése volt, amitől nem tud beszélni.
– Sajnálom.
– Ugyan. Ilyen az élet.
A lány megfogja Billy karját a könyöke fölött, pomponjai takarják a kezét.
– Meglátogatod őket, mielőtt elindulsz?
Billy hirtelen szorítást érez a torkában.
– Nem. – Nyel egyet. Ez jó. – Tegnap mindannyian elbúcsúztunk egymástól.
– Ez szívás. – A lány néhány milliméterrel közelebb húzódik.
– Itt vagy. – Billy lemegy a névsor végére.
 – Zorn. Mindig minden listának a végén vagyok.
– Átírlak Dühre, és akkor az elején leszel.
A lány nevet, hátranéz. A pomponlányok a kijáró felé mennek, hogy köszöntsék a pályára lépő
játékosokat.
– Édesem, mennem kell – mondja Faison, és megszorítja Billy karját. Visszahúzza a kezét,
mintha áramütés érte volna, aztán megint szorít, végigtapogatja Billy egész felsőkarját. –
Istenem, micsoda remek tested van. Van akár egy gramm zsír rajtad?
– Nem nagyon, azt hiszem.
– Nem nagyon, azt hiszem – visszhangozza a lány rekedtes hangon, és fölnevet. Még mindig
Billy karját tapogatja. – Még azt se tudod, milyen jó vagy, ugye? Ettől még jobb a dolog! – jelenti
ki szájszélnyaló lelkesedéssel, aztán még utoljára gyorsan és erősen megöleli, mintha egy bójába
kapaszkodna, mielőtt a vihar letépi róla. Billy szinte összeesik boldog mámorában. Milyen
csodálatos, milyen tökéletesen szentséges dolog, ha az embert önmagáért értékelik, úgy bánnak
vele, dédelgetik, fogdossák, tapogatják és mindenestül vágynak rá. – Na jó, pucolnom kell –
mondja a lány, és elengedi. – Gyere, látogass meg a húszas vonalnál, ugyanott.
Billy azt feleli, meg fogja, és a lány végigüget az oldalvonalon a többi pomponlány után. A
bravósok utánafordulnak, amikor elkocog mellettük, tekintetüket menthetetlenül vonzza a lány
ringó feneke, amelyet a sortnak nevezett apró pohártartó rejt. Billy beüti a lány számát, és vár hat
csöngést, miközben nézi, hogy Faison elfoglalja helyét a kijárónál. Az első játékosok úgy
kocognak ki a pályára, mint a baktató rinocéroszok. A kivetítőn felhangzik egy Guns N’ Roses-
riff, a pomponlányok lábujjhegyre állnak, integetnek a pomponjaikkal, és ujjongás hullámzik
végig a lelátón, ahogy a mennydörgés robajlik végig a hegyeken.
– Szia, ez Faison telefonja! Pillanatnyilag nem tudom fogadni a hívásod…
Furcsa érzést kelt Billyben, hogy valós időben figyeli a lányt a távolban, miközben testetlen
hangját a füléhez tartja. Ez keretbe helyezi a szituációt, kiélesíti, távlatot ad neki. Tudatára
ébreszti, hogy tudatára ébred önmagának, és ez olyan rejtély, amelyen mintha érdemes lenne
gondolkodni: hogy a tudatnak e felhalmozódása miért számít egyáltalán. Egyelőre mindössze
annyit tud, hogy ennek szerkezete van, jóleső érzése az egyensúlynak vagy az értelem
helyreállásának. Valamiféle tudás ez, vagy talán az ahhoz vezető híd – mintha a létezés nem
szükségképpen egy idióta tántorgása volna az egyik átkozott dologtól a másikig. Mintha az ember
törekedhetne valamiféle összefüggésre az életében, egy olyan állapotra, mely a felnőttséghez
kötődik. Aztán jön a sípjel, és neki beszélnie kell. Vicces kis üzenetet hagy a lánynak – és a
kinyomás után két másodperccel már nem emlékszik rá, mit mondott.
 ÁTMENETI ÉPELMÉJŰSÉG

Az utolsó néhány játékos is kiballag a pályára, és ott üget mellettük Josh, aki úgy fest, mintha
most lépett volna ki egy ruhareklámból. Hogy csinálja? Minden hajszál, minden ruhadarab,
minden él és redő a helyén, mintha a nyálas fiúk tökéletességének máza burkolná.
– Az én hibám, az én hibám, az én hibám – kántálja dühödt egyhangúsággal –, annyira, de
annyira sajnálom, fiúk, elcsesztük, elcsesztük, semmiképpen sem lett volna szabad így leesnetek a
radar képernyőjéről. – Azzal hozzáfog, hogy részletesen elmagyarázza a félidei logisztikát, hogy
valójában miért várakozott egy előre megbeszélt X ponton az elmúlt húsz percben.
– Szóval azt mondod, az egyik írótáblás tyúknak kellett volna idehoznia minket – szűri le
Dime.
– Lényegében igen.
– Akkor hogyhogy a te hibád?
Josh kinyitja a száját, megpróbálja megpróbálni, de a Bravo megkíméli azzal, hogy kiröhögi.
Jaaaaaaassssshhhhhh! A Dzsóker. Jash. Olyan kedves, hogy az már sok, ezért szereti a Bravo a
tökfilkót.
– Hé, Josh, hallottál a verekedésről?
– Várjatok, miről? Milyen verekedésről?
– Ami az előbb folyt. – Crack vigyorog, és fölemeli a jegeszacskóját.
– Aha, Josh, ez is a te hibád – mondja Day.
– Várjatok, várjatok egy másodpercet. Ti vicceltek velem. A francba, fiúk, mi…
– Nyugi, Jash. Nincs baj.
– Aha, Josh, mi szeretünk verekedni. Ez a legfontosabb elfoglaltságunk.
– Jusson eszedbe, haver, mi alapvetően csak egy csapat majom vagyunk.
Day a meccs utáni buliról kérdez, amit úgy határoz meg, hogy ahol Beyoncé meg a lányok
lesznek, ott szeretne ő is lenni. A Bravo egyhangú támogatásáról biztosítja, de Josh úgy gondolja,
hogy a Destiny’s Child már elhagyta a stadiont. Billy már megunta, hogy az Advilról kérdezzen,
úgyhogy nem is kérdez. Teherlifttel mennek fel az emeleti csarnokba. Crack, Mango és Lodis
elindul a férfivécébe, hogy kezeljék a sérüléseiket. A többi bravós a csarnokban ácsorog, és
hazatelefonál. Láttatok? Hogy néztem ki? Billy úgy véli, ez a meccs utáni buli katonaverziója, a
családok felhívása. Előveszi a telefonját, és hívja Kathrynt, de Patty nővére veszi fel.
– Hellóóóó, öcsi – trillázza a tenyerével eltakarva a telefont, hangja bizonytalan és émelyítőn
édes. – Annyira jóképű voltál a tévében! Nagyon büszkék vagyunk rád, öcsikém.
– Kösz.
– Szóóóóval – iszik egy kortyot Patty –, milyen a nő?
– Milyen nő?
– Beyoncé, te bolond! – Billy hallja, hogy anyja a háttérben felkiált: kérlek, ne nevezd
bolondnak az öcsédet.
– Ja, ő. – Billy ásítást mímel. – Rendben van. Csípőben kicsit vastag.
Patty ezt hangos hah! kiáltással hessegeti el.
– Találkoztál vele?
– Nem volt rá lehetőség.
– De hát ott voltál a színpadon!
– Igen, de annál közelebb nem jutottam hozzá. És nem is tűnt a legalkalmasabb időpontnak…
 Patty érdeklődik, hogy találkozott-e más hírességgel. Billy nem bánja, de valahogy lehangolja,
hogy ezekről az emberekről beszélgetnek. Ott volt az a színésznő a Walker, a texasi kopó-ból, az
a szőke, aki a mérges államügyésznő szerepét játszotta. Cornish szenátor, akinél nagyobb fejű
embert Billy még életében nem látott. Jimmer Lee Flatley, középsúlyú countryzenész, és Lex, a
Fort Worth-i pasi, akinek sikerült a Survivor utolsó köréig eljutnia. Billy odavet még néhány
nevet, mint egydollárosból a visszajárót.
– Figyelj, az a dolog, amit a végén csináltál, az mi volt? Mind kíváncsiak voltunk.
Milyen dolog?
– Hát egész a végén, amikor felnéztél az égre. Mintha imádkoznál vagy valami.
– Mutatták?
– Hát igen. – Patty nevet Billy hangjának emelkedésén.
– Közelről?
– Nem igazán közelről, de mutatták. Egy másodpercre jóformán csak te voltál a képen.
Billy ettől kibukik, bár nem tudja, miért.
– Hát, biztos nem imádkoztam. – Egy pillanatig némán bosszankodik. – Furcsának tűnt?
– Nem – nevet Patty –, édes volt. Aranyos voltál. Nagyon büszkék vagyunk rád.
– Erre egyáltalán nem emlékszem – mondja Billy, bár tökéletesen emlékszik rá. – Melegem
volt ott fenn attól a sok lámpától meg mindentől. Lehet, hogy csak egy kis levegőt akartam kapni.
Patty megint elkezdi mondani, hogy mennyire jóképűnek meg bátornak látszott, de Kathryn
átveszi tőle a telefont.
– Helló.
– Helló.
– Szóval semmi Beyoncé, mi?
– Tartok tőle.
– Amúgy valószínűleg egy hülye ribanc. Tartsd egy pillanatig… – Ajtók nyílnak és
csukódnak; a ház hangjai eltávolodnak, levegős, feneketlen csönd veszi át a helyüket. Kathryn
kiment. – Jézus Mária!
– Mi van?
– Fene hideg van idekint. Nem szeretnék ma a vadak helyében lenni. Te melegben vagy ott?
– Eléggé.
Kathryn elmeséli, hogy ő meg Brian délután több órát játszott a hóban, és elég havat
összekapartak ahhoz, hogy valami csenevész hóembert építsenek.
– Most esett össze a szobádban, azt hiszem, kimerítettem a kis popsiját. Fölvettük a szünetet,
úgyhogy később megnézheti. De, hm, figyelj. – Halkít a hangján. – Patty elmondta nekem, amit
mondtál Brianről. Hogy azt mondtad, sose lépjen be a seregbe.
Billy lehunyja a szemét, csendben káromkodik.
– És azt hiszem, nem kéne visszamenned.
– Kathryn.
– Csak figyelj, csak hallgass végig, jó? Megkerestem néhány embert, azokat, akikről
beszéltem. Az austini csoportot.
– Engem tényleg nem érdekel ez a dolog.
– Csak figyelj, kérlek, Billy, csak figyelj ide egy percre. Kétszer beszéltem velük, rendes
emberek, tudják, mit csinálnak. Vannak ügyvédeik, forrásaik, nem egy rakás flúgos. És tényleg
segíteni szeretnének neked. Folyton abban reménykednek, hogy valami hozzád hasonló
segítséget kér tőlük.
– Hozzám hasonló.
– Háborús hős. Akit a mozgalom tényleg körbehordozhat.
 – Jézusom.
– Csak figyelj! Az egyik ilyen fickónak a csoportban van egy hétezer holdas birtoka, ahová
odaköltözhetsz. Mondom neked, öregem, ezeknek az embereknek komoly üzleteik vannak.
Elküldhetnek érted valakiket a stadionba, akik kivisznek a reptérre, aztán egy magángéppel ma
éjjel elvisznek a birtokra. Egyszerűen eltűnnél pár hétre, míg az ügyvédek mindent elrendeznek.
– Ez dezertálás, Kathryn. Ezért agyonlövik az embert.
– Téged nem a sok minden után, amin átmentél. Ezek az ügyvédek tudják, mit csinálnak,
Billy, mindenféle stratégiájuk van az ilyen ügyekhez, mint amilyen a tiéd. És van hozzá egy
reklámcégük is, mert ezek a fickók profik. El tudod képzelni, milyen ocsmánynak tudnák
beállítani a kormányt, ha vádat emelne ellened? Miután az egész rohadt ország látta, hogy mit
csináltál a tévében?
– Én nem vagyok pszicho, ha az ügyvédek erre gondolnak. Úgyhogy elfelejthetik a dolgot.
– Persze hogy nem vagy pszicho, csak egy ütődött akarna visszamenni a háborúba. Megkérjük
az ügyvédeket, hogy hivatkozzanak átmeneti épelméjűségre az esetedben, ehhez mit szólsz? Túl
épelméjű vagy ahhoz, hogy visszamenj a háborúba, Billy Lynn magához tért. Az ország az
ütődött, hogy vissza akar küldeni.
– De Kathryn.
– De Billy.
– Valahogy én tényleg vissza akarok menni.
Kathryn felsikolt. Billy úgy véli, hogy hallja, amint a sikoly a hátsó kert fái közt visszhangzik.
– Nem, az nem lehet, ezt nem fogadom el. Te nem akarhatsz visszamenni arra a helyre.
– De akarok. Nem maradhatok itt, ha az osztag többi tagja visszamegy. Ha odaát lőnek rájuk,
akkor én is ott akarok lenni.
– Akkor talán az összes bravósnak maradnia kéne, ehhez mit szólsz? Bush mindegyikőtökre
kitüntetést tűzött, senki se fogja azt hinni, hogy gyávák vagytok, amiért nem mentek vissza.
– Nem ez a lényeg.
– Oké, akkor világosíts fel. Mi a lényeg?
– Hát, hogy aláírtam.
– Kényszer hatására! Hála nekem! Nekem meg a balhémnak!
– Nem, én döntöttem így. Ezt akartam csinálni. És tudtam, hogy valószínűleg elküldenek
Irakba. Ez nem olyan, mintha valaki hazudott volna nekem.
Kathryn felnyög.
– Billy, azok a rohadékok mindig hazudnak. Azt hiszed, hogy ha csak félig elmondják az
igazságot, benne lennénk egy kurva háborúban? Tudod, mit gondolok, azt gondolom, nem
érdemeljük meg, hogy ti, fiúk, meghaljatok értünk. Egy olyan ország, amelyik hagyja, hogy a
vezetői így hazudjanak, nem érdemli meg, hogy egyetlen katona is meghaljon érte.
Elsírja magát, ami szörnyű hanggal jár, olyan, mint amikor az ásó eléri és karistolja a kőzetet.
– Kathryn – mondja Billy, és vár egy kicsit. – Kathryn – próbálkozik megint. – Kat. Minden
rendben. Nem lesz semmi bajom.
– Bocsánat – mondja Kathryn kásás és fátyolos hangon. – Francba. Mondtam magamban,
hogy nem fogok sírni miattad. Csak minden olyan… mindegy. Minden csak szívás.
– Aha, tényleg.
– Figyelj, ne légy dühös rám. De megadtam a számod azoknak az embereknek.
Billy a fogát csikorgatja, nem szól. Az a fő, hogy Kathryn ne sírja el magát megint.
– Csak beszélj velük, Billy, kérlek. Csak hallgasd meg, hogy mit mondanak. Rendes emberek,
mindent el tudnak intézni neked.
Billy nem mond se igent, se nemet. Kathryn bemegy, hogy odaadja a telefont Denise-nek, és
Billy, miközben vár, megpróbálja elképzelni, milyen lesz nekik, ha ő nem jön vissza. Tudja, hogy
Kathryn túlélné, a dühe diadalmaskodna a bűntudat fölött. Patty is; ott van neki Brian. De az
anyja? Minden egót félretéve az szörnyű lenne neki, valószínűleg végzetes is, ha nem is azonnal.
A belső elnémulás hosszú, lassú folyamatát látja, amely az elméjében az időjárás képében ölt
formát, a keserűen hideg, szeles, dermesztően esős napok csapásában, a naphosszat tartó,
feketébe hajló félhomály szemfödele alatt. Valójában a maihoz hasonló napokéban.
De anyja pillanatnyilag jól van; a félidei szünet felvillanyozta.
– Gyalázat volt – mondja Billynek. – Az a sok buja tekergés, mint amilyet az ember a vidéki
vásárok pasibűvölő műsoraiban lát. Föl nem fogom, hogy kerülhet ilyen szemét a tévébe.
– Nem vitatkozom, mama. Nem az én ötletem volt.
– Mint az a nő, amelyik a Super Bowlon mutogatta magát, emlékszel? Ha ez így megy tovább,
az emberek nem fogják nézni. A népeknek elegük van. Láttad? Még táncnak se lehet nevezni…
– Mama, én ott voltam. – Nyilván ivott már két-három pohár bort. Igyál még egyet, mama,
hogy még több erőd legyen. Isten bizony erre ráférne egy parti szegényre.
– …Emlékszem, amikor Tom Landry volt az edző, ilyesmit nem lehetett látni. Ott voltak
mértékek. Rövid pórázon tartotta a csapatot. Nem tudom, ez azóta van-e, hogy Norman Oglesby
megvette a csapatot, vagy az edzője vagy mások, akiket alkalmaz…
Minél tovább beszél, annál nyafogóbb és egyenesebb lesz, s annál kevésbé ügyel magára.
Billy beleegyezően hümmög, és várja, hogy a mama-lóg befejeződjön.
– Hallom, fantasztikus lakomát rendezel.
– Hát, csak olyat, mint minden évben.
– Akkor remek lesz. Ne készítsd ki magad.
– Á, semmi bajom, a lányok segítenek. Volt hálaadásotok?
– Persze, tényleg rendesen megetettek bennünket. Elhoztak egy klubba ide, a stadionba.
– Hát az jó.
Billyt ismét meglegyinti, minden egot félretéve, hogy milyen siralmas lesz az anyja élete, ha ő
elszáll. Lerobbant férj, halott fiú, orvosi számlák kupacai… Arra gondol, tán fel kéne ajánlania a
katonai biztosítását, aztán eltűnődik, hogy a kórházak elfogadnák-e.
– Hogy van a papa?
– Jól. A szobájában van, Pete-tel nézi a meccset.
– Szép kis páros.
– Hát, mintha jól kijönnének egymással.
Szegény mama, nem tehet róla, de őszinte volt világéletében.
– Most hol vagy?
– A csarnokban. Azt hiszem, visszavisznek a helyünkre.
– Elég melegen öltöztél?
– Persze, mama, nagyon is.
– Mert láttam, hogy semmiféle kabát nincs rajtad.
– Semmi bajom. Elég meleg van a stadionban.
– Hát, biztos, hogy sok dolgod van, úgyhogy nem is tartalak fel.
– Nem igazán – mondja Billy ingerülten.
Talán ez az utolsó alkalom az életben, hogy beszélgetnek – ne csináljunk drámát belőle! –, és
anyja két lábbal rúgja ki a tulajdon fiát. Nem mintha valamit mondani akarna vele, ezt Billy tudja.
Ez egyszerűen az az élethosszig tartó szokása, hogy mindent mérsékel, az az igénye, hogy
mindent beszuszakoljon a rutin keretei közé, a szerény, lagymatag mindennapokba. Billy érti a
határok egész elképzelését, de van egy pillanat, amikor ez a normalizálási mánia mérgezővé
válik.
 Talán ezért próbálkozik valami újjal.
– Oké, mama, mindenkit szeretettel üdvözlök. És téged is szeretlek.
– Igen szia kösz legyen szép napod – mondja anyja hadarva, és ő nem tehet róla, de apró
nevetés szakad ki belőle. Legyen, mondja magában. Jó, legyen. Hogy valami valóságost csikarjon
ki belőle, az e pillanatban szinte kegyetlenségnek tűnik. Kinyomja a telefont, és a
megkönnyebbülésnek olyan erős rohama tör ki rajta, hogy enyhén megroggyan a térde. Keze
megtalálja a falat, és emlékeztetnie kell magát, egyáltalán nem tökéletes bizonyosság, hogy
meghal Irakban. Ha jobban megnézi, még annak is elég nagy az esélye, hogy megússza a
közmondásos karcolás nélkül, nem számítva a srapnelsebeket, amiket már begyűjtött, amikor
felrobbant a Halott Lány útján, és tudja, ha sikerül hazajutnia, akkor ő annyira jó lesz. Jó a
mamához, jó a családhoz. És határtalanul jó Faisonhoz. Érzi, hogy feltámad benne a jóság, a
hatalmas, bár még nem egészen kész érzete annak, hogy miképp éljen erős és illő életet. Nem
mintha az ember tudná másképp, csak ha csinálja, csak ha ráfordítja az éveket… mintha a harcoló
katonáknak külön megváltásuk lenne, mely a köznapi dolgok szeretetének megtanulásából ered.
Vagy legalábbis így gyanítja. Így érzi. Mindenképp szeretné megkapni az esélyt, hogy kiderítse.
 DENEVÉREKET ÖL, HOGY JÓLLAKJON

A Bravo megint úton. A csarnokban hemzsegnek a szurkolók, akik elmenekültek az időjárás elől,
és sokan máris a kijáratok felé tartanak. Az emberek odakiáltanak a Bravónak, odafordulnak,
hogy kezet rázzanak velük, de nem annyian, mint korábban. Mac őrnagy tartja az állást a hetedik
sorban, ő az egyetlen őrszem a jéggel borított üléseknél. Billy a sorok közti folyosón lyukad ki
Mangóval a bal oldalán, és amikor a támadás utáni pomponlánylárma elhalkul, a Bravo kezd
ráébredni, hogy milyen rohadt a helyzete. Itt ülnek a havas eső meg dara kényének-kedvének
kiszolgáltatva, és nézik a dögunalmas 7-7-es döntetlent a harmadik negyedben két nappal azelőtt,
hogy visszarepülnek a háborúba. Szívás! Mango nyög és összegörnyed.
– Haver – mondja Billynek –, én csak aludni akarok.
– Aha. Hogy van a füled?
– Fáj, mint a kurvaisten. – Egy másodperc múlva ezt mindketten rendkívül viccesnek találják.
– Mit akart csinálni vele, le akarta tépni?
– Semmit sem akart csinálni azon kívül, hogy vagy százötven kilót nyomott. Lerántottam
volna, csak olyan vastag volt a lába, hogy átölelni se tudtam. Azt akartam mondani neki: haver,
sose hallottál a cukorbajról? Leadhatnál pár kilót, hanyagolhatnád egy darabig az óriásburgert.
Megpróbálják nézni a meccset, de annyira lassú, hogy nincs értelme. A körülöttük lévő
szurkolók pokrócok, esernyők, itt-ott nejlonzacskók alatt keresnek menedéket; csak a bravósok
ülnek ott, mint állatok a legelőn, kitéve az időjárásnak. Billy előhúzza a mobilját, és Faison
számát bámulja. Kísértésbe esik, hogy felhívja a lányt, csak hogy hallja az üzenethangját, ami
délibbnek hallatszik, mint az igazi hangja, kerekebbek a magánhangzók, a kemény palatálisok
lágyabbak, hangbeli megfelelőjeként a dombvidék tollal töltött matracainak.
– Haver, azt hiszem, szerelmes vagyok.
Mango fölnevet.
– Meleg lennél, ha nem. Láttam, ahogy ti ketten ott smúzoltatok a pályán. Az jelent valamit,
ha ezt a szarságot csináljátok, tudod? A lányok nem érnek hozzád, ha nem bírnak.
Billy a telefonját bámulja.
– Megadta a számát?
Billy ünnepélyesen bólint.
– Hát, baszd meg, akkor határozottan kedvel. Azért szívás, hogy ez a kirándulás végén jött.
Billy nyög az örömtől meg a fájdalomtól, e vad, ellentétes erőktől, amelyek fizikailag valami
újjá formálják. A kivetítőn megint az amerikai hősök grafikája látszik, aztán valami fülsiketítő
reklámblokk, ugyanazok a reklámok mindig ugyanabban az őrjítő sorrendben. BIVALYERŐS
FORD TEHERAUTÓK! TOYOTA! nissan! TOYOTA! nissan! AZ ÖSSZES BANKOLÁSHOZ
CSAK EZ KELL: DUM-DI-DI-DAMMMMM! Aztán Sykes kornyikálja borzalmas fej hangján:
Ha nem tudsz meglepni, óóó!, majd szünetet tart, hogy megmondja a körülötte lévő szurkolóknak,
mennyire szereti őket, mennyire szeret mindenhol minden amerikait, aztán megint énekel:

AaaaAAA szerelemnek mi köze, mi köze ehhez,

AaaaAAA szerelem csak egy levetett ééééér-zés.

Végigszalad a hír a soron, hogy Dime vagy húsz perccel ezelőtt odacsúsztatott neki egy nagy,
kövér Váliumot, és most ő a legboldogabb lány az egész Egyesült Államokban.
 Billy meghökken, és majdnem elejti a mobilt, amikor az csörög. Megnézi a képernyőt.
– Ő az? – kérdi Mango.
Billy a fejét rázza. Nem ismeri a számot. A telefon csöng, majd egy perccel később
hangüzenet csipogása hallatszik. Billy bámulja a telefont. Bárcsak megmondaná neki, hogy mit
akarjon. Előhívja az üzenetet, és meghallgatja, aztán hátradől és lehunyja a szemét. Mit tenne
Shroom? Shroom biztosan visszatérne a háborúba, de az ő sorsa ez volt ebben az életciklusban, a
harcosi inkarnációját teljesítette, és csak azután léphetett a következő szakaszba. „És én melyik
szakaszban vagyok?”, kérdezte Billy félig-meddig tréfából, de Shroom nem nevetett. Nem tudod,
amíg nem dolgozol rajta, mondta. Tanulj, meditálj, elmélkedj, összpontosíts. Nem tudod meg
úgy, ha csak sodródsz az időben. Billy tehát még mindig lehunyt szemmel elképzeli magát a
farmon. Nagyon biztonságos és távoli, szólt a hangüzenet a telefonban. Jó hely. Gondoskodunk
róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. A vízióban Billy egy úton megy végig. Farmert visel,
bakancsot, flanelinget és kordzakót. Az út egy erdőn vezet át, a közelben folyó. Hallja a zúgok
hangját, néha a fák közt megpillantja a csillogó vizet, de a vízió megtorpan és irányt vált, majd
Faison ölt alakot az oldalán, aztán pompás, nagy felbontású kép jelenik meg, amelyen ő meg
Faison csendesen él a biztonságos helyen, szeretik egymást, nyolcszor-kilencszer dugnak
naponta, főznek és filmeket néznek, sétálnak a kutyákkal. Lesznek kutyák. És egy csomó könyv,
mindenhol könyvek állnak halomban. Ráveszi magát, hogy Shroom legszebb hagyományai
szerint tanuljon, úgyhogy sokkal többet fog tudni, amikor bebaszik a krach. És amikor bebaszik –
amikor eljön az idő, hogy a sarkára álljon? Ott lesz neki Faison, az ügyvédek, az Ezüstcsillag.
Meg tudja csinálni. Nyilatkozatokat tesz majd. Nem tanulmányozom többé a háborút.
Rrrrraaaahhhhxxxx-annnnnn, rikácsolja Sykes torkaszakadtából, ne kapcsold föl, aztán
megfordul, és csevegni kezd a nyolcadik sor szurkolóival arról, hogy mennyire szereti a
bravósokat, a fenébe, igen, úgy szereti a fiúkat, mint a testvéreit, ő csak egy szegény, fehér
seggfej a floridai Coon Cove-ból, de legalább megvan neki a sereg, húúú! A sornak ezen a végén
Lodis összegörnyed a helyén, mélyen alszik. Dara gyűlt fel a vállán meg a karján, mint egy
korpátlanító sampon vicces reklámjában. Az ajkán lévő repedésből valamilyen bőr alatti nedv
csorog. Az előttük ülő kedves polgárasszony véletlenül észreveszi az alvó katonát, s olyan
ellenállhatatlannak találja a látványt, hogy teljesen hátrafordul, és alaposan megnézi.
– Hát nem édes fiú? – kérdi Mango.
– Hogy tud aludni ebben az időben? – kiáltja a nő.
– Tulajdonképpen nem alszik, asszonyom – tájékoztatja Crack. – Elájult.
A hölgy nevet. Belevaló polgári hölgy. A férje meg a barátai szintén kacagnak.
– De annyira komisz az idő – tiltakozik a nő. – Nem kéne egy pokrócot vagy valamit rátenni?
Nem ad maguknak a sereg kabátot?
– Jaj, asszonyom, ne aggódjon miatta – nyugtatja Crack. – Mi gyalogosok vagyunk, az
olyasmi, mint kutyának vagy öszvérnek lenni, túl bambák vagyunk ahhoz, hogy az időjárással
törődjünk. Jól van, higgye el, nem érez semmit.
– De megfagyhat!
– Nem, asszonyom – szól közbe Mango. – Időnként megütjük, hogy fenntartsuk a
vérkeringését. Nézze, így. – Erős ütést mér Lodis bicepszére. Lodis felmordul, és kinyújtja a
karját, de a szemét nem nyitja ki. – Látja? – vigyorog Mango. – Jól van. Boldog. Olyan, mint a
csótány, nem lehet megölni!
A hölgy kotorászik a táskájában, aztán feltérdel az ülésére, és ráterít egy takarót Lodisra, egy
olyan bebújós kabátfélét, amilyet a késő esti bárgyú tévécsatornákon reklámoznak. A bravósok
nemsokára rögtönzött táblát dugnak Lodis álla alá. HAJLÉKTALAN VETERÁN –
DENEVÉREKET ÖL, HOGY JÓLLAKJON. Alatta: LEGYEN ÁLDOTT NAPJUK. Aztán egy
smiley. A tömeg felélénkül, amikor a Cowboys egyik hátvédje felveszi az ellenfél elejtett szabad
labdáját, s botladozik, csúszik és mászik vele egészen a Bears háromyardos vonaláig, de akkor a
bírók beavatkoznak, összegyűlnek az oldalvonalnál lévő rögzítő kameránál, és vitatkoznak,
néznek, mutogatnak, majd tovább vitatkoznak, mint Nobel-díjas tudósok csapata, amely megcsípi
az áttörést a rák gyógyításához. Végre döntést hoznak. Alapos áttekintés után… A labdát rontott
passznak tekintik, és ez betesz a polgároknak, csomagolni kezdenek. Mango emlékezteti a kedves
hölgyet, hogy vigye a takaróját.
– Jaj, azt nem lehet – mondja a nő, és rámosolyog Lodisra, akinek a szempilláján vastag
rétegben ül a dara, és az ajka úgy lóg, mint egy szétnyomott bogár. – Olyan jólesik neki.
Szeretném, ha megtartaná. Mondják meg neki, hogy ajándékba adtam.
A Bravo kitör: neeee!
– Elkényezteti!
– Árokparton nőtt fel, nem tudja, mi az a nátha!
– Mintha egy disznónak Rolexet adna, asszonyom, ő nem tudja értékelni az élet finomabb
dolgait.
A hölgy nevet és elhessegeti őket.
– Köszönjük! – kiáltják a bravósok, miközben ő meg a társasága kivonul a sorból. –
Köszönjük, hogy támogatja a katonákat!
– Kedves hölgy – mondja Mango, miközben visszaül a helyére. Billy egyetért. Lodisra néznek
és nevetnek, aztán Mango didereg. Összehúzza magát, és összekulcsolja kezét a combja közt.
– Úgy nézel ki, mint akinek pisilnie kell.
– Tényleg pisilnem kell. – Mango megrándul és didereg, de a helyén marad. – Találkozol
Faisonnal, mielőtt elmegyünk?
– Remélem.
– Öreg, valahogy össze kell jönnöd vele.
– Nem hiszem, hogy lehet. Nem tudom. Nem akarok nyomulni.
Mango nevet.
– Komolyan mondom. Szóval ha ez egy normális helyzet lenne, akkor most csak arra tudnék
gondolni, hogy hol randizzak vele. De hogy megdugjam, ugyan már. Csak vagy négy órája
ismerem.
– Billy, a helyzetünk nem normális, ha még nem vetted volna észre. Azt hiszed, hogy bírni fog
még egy egész éven át úgy, hogy egymillió mérföldről küldözgeted a szaros e-mailjeidet? Kedves
Faison hogy vagy én ma jól vagyok felrobbantottunk egy házat és megöltünk annyi rohadék tetűt
amennyit csak tudtunk. Ez a duma unalmas, haver, nagyon gyorsan rá lehet unni. Egy idő után
még a mamánk se akarja hallani.
– Lehangoló egy fasz vagy, tudod?
– Csak mondom! Ez a legjobb fogásod, haver. Ennél közelebb már nem jutsz hozzá, úgyhogy
repülj rá. Kedves lány, és támogatni akarja a katonákat…
– Hülye vagy.
Mango nevet. Billy telefonja megint csöng.
– Ő az?
– Nem – feleli Billy, mikor megnézi a kijelzőt. – A nővérem.
– Nem veszed föl?
Billy vállat von. A telefon elhallgat. Egy perc múlva sms-t kap.

Ne menj, légyszi.
Légy hős.
 HÍVD VISSZA.
Légyszi.
Nővéred szeret.

Billy megint megnyomja a telefonüzenet gombját, ezúttal nem is annyira azt hallgatja, amit a
férfi mond, mint inkább a hangját, hogy milyen információkat hordoz az árnyalata és a
magassága. A hang fehér, férfi, iskolázott, középkorú; texasi, de a szavakban élesség bujkál.
Erős. Magabiztos. Megértő. Fiam, ha azon gondolkodik, hogy új irányt szab az életének, abban
biztosan tudunk segíteni. Jó hang. Rillyt elfogja a kísértés, hogy ismét meghallgassa, de itt jön
Dime egyenesen feléje, áttör a bravós térdek és lábak akadálypályáján. A folyosóhoz ér, előhúzza
a mobilját, leguggol Billy széke mellett.
– Sykes kurvára az őrületbe kerget – mondja, miközben az üzenetet nézi.
– Működik a kémia, mi, törzsőrmester – mondja Mango.
– Vagy gyógyszer, vagy meg kellett volna fojtanom a kis szarost. Kiheveri – mondja Dime,
bár senki sem kérdezte. – Helyrejön, amint visszavisszük a szolgálati helyére. Csak ez a másik…
– Elhallgat. Billy megköszörüli a torkát.
– Törzsőrmester, ha lenne választása, visszamenne? Úgy értem, Irakba.
Dime fölemeli a fejét; nem örül.
– De nincs választásom, ugye? Úgyhogy nem helyénvaló a kérdés.
– De ha lenne választása.
– De nincs.
– De ha lenne.
– De nincs!
– De ha lenne!
– Csönd!
– Én csak…
– KUSS!
Billy kussol. Mango pillantása azt kérdi: mi a fasz van? Dime horkant és a fejét csóválja.
– Azt szeretnéd, ha lenne választásunk, ezt akarod mondani?
– Hát. – Billy megérti, hogy túl messzire ment. – De nincs.
– Helyes, Billy, nincs. Visszamegyünk, és mindannyian tudjuk, hogy visszamegyünk, és ezért
nem fogjuk összefosni magunkat, hanem napi huszonnégy órában vigyázunk egymásra. De még
azt mondom… – Elhallgat; csörög a telefonja. – Ha életemben nem veszek részt több tűzharcban,
az részemről rendben van. Hé. – Füléhez emeli a mobilt. – Aham. Aham. Érdekes. És mi lenne,
mi lenne, ha Swank ráülne a képére, akkor megcsinálná?
Billy és Mango egymásra néz. Az átkozott film.
– Úgyhogy vagy ez, vagy… – Dime felnéz az eredményjelzőre. – Albert, kifutunk az időből.
Mango elfordul, valami durvát sziszeg spanyolul. Odébb a sorban Sykes rázendít a régi,
kiképzőtábori dalra: Szedd össze a sebesültet, szedd össze a halottat…
– Itt van – mondja Dime Billyre pillantva. Hallgat egy pillanatig, aztán megkérdi Billyt: –
Ráérsz egy találkozóra?
Billy fölnevet.
– Hogy mire? Persze, igen. Mikor?
– Most. Normmal. Josh értünk jön.
Billy torka összeszorul.
– Jó.
– Igen, ráér – mondja Dime a mobilba. – Még valaki? – Dime hallgat, aztán morran egyet és
kinyomja. Pillanatokig csak guggol ott, bámulja a pályát.
– Törzsőrmester, jól van?
Dime megrázza magát.
– Csak arra gondoltam, hogy a gazdagok őrültek. – Billyhez fordul, és nyomatékkal
hozzáteszi: – Ezt sose felejtsd el.
– Vettem, törzsőrmester.
 A PÉNZTŐL LESZÜNK VALÓSÁGOSAK

A Norm páholya előtti folyosón találják Albertet, aki lehajtott fejjel, hátát a falnak vetve pötyög a
BlackBerryjén az ezüstpötyögtetőjével. Elvigyorodik, amikor befordulnak a sarkon.
– Fiúk! Hogy ityeg?
– Erre, arra, mindenfelé – feleli Dime.
– Maradjunk itt egy percig, aztán sebességbe kapcsolunk. – Albert kedves, nyílt pillantással
Joshhoz fordul.
– Megyek, megmondom Mr. Oglesbynek, hogy itt vagyunk – mondja Josh.
– Kitűnő ötlet. – Albert odébb tereli Dime-ot meg Billyt a folyosón, kicsit távolabb a
páholytól. – Jól néztetek ki a szünetben, fiúk, jól mulattatok. Találkoztatok Beyoncéval meg a
lányokkal?
– Egy fenét – morogja Dime.
– Mi? Nem? Ez tetű dolog. És mi volt az odalenn, a pályán, utána? Úgy nézett ki, mint egy
flash mob vagy ilyesmi, fekete péntek egy Wal-Martban, Észak-Jerseyben. Nem tudtunk rájönni,
mi folyik.
– Nem volt semmi – mondja Dime. – Csak egy kis emberkedés.
– Valaki belétek kötött?
Dime Billyre néz.
– Valaki belénk kötött?
– Tulajdonképp nem – feleli Billy.
– Ez a fiú még sokra viszi – mondja Albert Dime-nak. – Jól van, fiúk, a következő a buli. –
Elhallgat, hogy rámosolyogjon egy elhaladó párra, megvárja, hogy bundájuk és kasmírjuk
suhogása elnémuljon a folyosón. – Norm benne van. Össze akar rakni egy befektetői csoportot,
hogy megcsináljuk a filmünket, de ez még nem minden. Meg van ihletve, mondjuk úgy, fiúk,
megihlettétek, hogy ma nagyokat gondoljon. Úgy döntött, hogy megalakítja a saját produkciós
vállalatát, és filmeket fog készíteni.
– Az lesz a legokosabb. A futballcsapata biztosan tré – mondja Dime.
Albert kuncog, miközben végigpillant a folyosón.
– Nyilván jó ideje rágódik már rajta, aztán mi felbukkantunk, ő meg úgy gondolta, Isten így
mondja meg neki, hogy lépnie kell. És komolyan, miért ne, a stúdiók minden lehetséges módon
meg akarnak szabadulni a kockázattól. Manapság Hollywoodban igen kívánatos árucikk egy
olyan fickó, aki hozza a saját termékét meg a saját pénzét.
Elhallgat, míg újabb párok haladnak el mellettük. Az egyik férfi csettint az ujjával Dime-nak.
– Hé, remek munkát végeztek a szünetben!
Dime visszacsettint.
– Hé, maguk is!
Albert vár, míg elmennek.
– Segít, hogy teljesen beleveti magát, sokkal nagyobb a hitelességünk így, amikor mindenfélét
megveszünk a film mellé. Ha csak egyszeri üzletről van szó, akkor afféle béna kacsák vagyunk,
de ha tudják, hogy ott maradunk? Annál több oka van rá, hogy bejelentkezzen ezzel a filmmel.
Mindegy, az alku úgy szól, hogy amint megalakítja a vállalatot, átruházom rá az elővételi
jogomat, aztán amikor együtt a csomag, a vállalat él az opciós joggal, ti, fiúk, kaptok valami
pénzt, és nekilátunk a gyártásnak.
 – Tök jó – mondja Dime.
– Kelleni fog majd a hozzájárulásotok, hogy átruházzam az elővételi jogot.
Dime habozik.
– De akkor is a producerünk maradsz?
– Az biztos.
– Mi van a Swank-helyzettel?
– Normnak még mindig zabszem van a seggében Hilary miatt, de azzal megbirkózunk.
Mindenféle módszer van rá. Higgyétek el, ha Hilary benne van a buliban, az nekünk csak jót
tehet. De figyeljetek. – Albert beleköhög a markába. – Ha bementek, tudnotok kell, hogy
Normnak valami problémája van az opció árával.
– Miféle problémája?
– Méretproblémája. Százezer bravósonként, tíz bravóssal, az kemény dió rögtön az indulásnál.
Máris félmilliót pengetünk a forgatókönyvért, aztán egy olyan szintű főszereplőt szerezni, mint
amilyen egy Hilary, egy Clooney, és máris több millióról beszélünk.
Dime Billyhez fordul.
– Itt basznak át minket.
– Nem! – kiáltja Albert. – Nem, nem, nem, nem, Dave, bízz bennem! Együtt jutottunk el idáig,
azt hiszed, most foglak félrelökni? Dave, Dave, ti, fiúk, az enyémek vagytok, akár megcsináljuk
együtt, akár bukjuk együtt. Ezt mondtam nekik odabenn, de nem foglak hülyíteni, Norm nem a
Mikulás, tíz centtel se költ többet, mint amennyit kell. Ő, ők, az egyik embere… nézzétek, ezek
üzletemberek, vili? Értsétek meg, hogy a dolog természetéből adódóan nagyon nyers a
gondolkodásuk. Eljátszottak az ötlettel, hogy csak kettőtökkel foglalkoznak, úgy tekintenek a
sztoritokra, mint lényegi elemre, és a többiek meg, hát, tartozékok. Azt mondtam, megdumálom
veletek, de…
– Nem.
– …aha, abszolút esélytelen, ezt mondtam nekik. A Bravo a harcosok törvényei szerint él,
mondtam. Soha nem hagynának hátra egyet sem maguk közül.
– Nekik még…
– Tudom! De meg kell értenetek, hogy itt a mentalitásról van szó. Racionalizálás,
tőkemegtérülés, az egész üzleti baromság, de azt hiszem, felfogták az üzenetet. Vagy minden
bravós, vagy nincs bravós, a kettő közt semmi.
– Rohadtul így van – vakkantja Dime elég nagy hangerővel ahhoz, hogy a folyosón odébb álló
pincérekből kitörjön a vihogás.
– David, nyugi.
– Teljesen nyugodt vagyok. Billy is nyugodt, ugye, Billy?
– Teljesen, törzsőrmester.
– Maradjatok velem, fiúk, én elintézem nektek. Pillanatnyilag az az ajánlatuk, szóval, hogy a
készpénzelőleg helyett a film nettó profitjának százalékából kaptok. Kaptok előleget, amikor
megvan az elővételi jog, aztán kaptok még valamennyit, amikor nekilátunk a filmnek…
– Mennyit?
– …David, hadd fejezzem be, kérlek. Nézd, durva becsléssel, még ha ez csak olyan rendes
nyereséget hoz is, mint amilyenre gondolok, ti, fiúk, jelentősen jobban jöttök ki belőle
százezernél, de benne kell maradnotok, és türelmesnek kell lennetek. Amikor két héttel ezelőtt
megállapítottam az előleg összegét, arra gondoltam, hogy a filmstúdió pénzéből játszunk, de ha
független filmet csinál az ember, akkor az egész más játék. Az összegeket az igazgatótanács
csökkenti, és az emberek végül általában profitszázalékot kapnak készpénz helyett. Még a sztárok
is százalékot kapnak, ha a projekt közeli és kedves a szívüknek.
 – Értem, meghallgattalak. Mennyi?
– Hát kezdetben elég kevés. Ötezer-ötszáz, amikor átszáll az elővételi jog…
Gurgulázó nevetés indul el Dime torkából.
– …de megkapjátok azt a második előleget, amikor elindul a gyártás…
– Kurva ötezer-ötszáz?
– Tudom, hogy nem ennyit reméltetek…
– Beszarás!
– …de aztán megkapjátok azt a második előleget…
– Mennyit?
– Hát, még dolgozunk rajta, de általában a költségvetéstől függ. Minél nagyobb a költségvetés,
annál nagyobb az előleg…
– Nem ebben állapodtunk meg, Albert. Azt mondtad, százezer az előleg.
– Azt, mert annyira hittem a sztoritokban, és még mindig azt hiszem, hogy célba juttatjuk ezt a
dolgot. Nézzétek, két héttel ezelőtt azt gondoltam, hogy igazi esélyünk van egy stúdióajánlatra,
mert ti, fiúk, annyira fantasztikus lelkesedést keltettetek. De kaptunk pár nemet, és Russel Crowe
passzolta a dolgot, ami tényleg fájt nekünk. Nem kell sok hozzá, hogy a lelkesedés lanyhuljon, és
elismerem, egy kicsit magam elé szaladtam, mindenkiben várakozásokat keltettem, és most ezt
mindannyian ki fogjuk igazítani. Plusz a tény, hogy a háború hamis jegyeladási számokat
generál, hát nem mondtam, hogy ez probléma lehet? Úgyhogy azt is helyrerakjuk. Tudom, hogy
ötezer-ötszáz elég vacaknak tűnik az összegek után, amikről beszéltünk, de az olyan
fiatalembereknek, mint ti vagytok, a sereg zsoldjában álló fiatal katonáknak azért nem semmi,
ugye?
– Albert, így velem ne beszélj.
– Dave, csak arra próbállak meg rávenni, hogy hosszú távra gondolkodj. Ez részvénytőke
kérdése, gondolj rá úgy, mint részvényekre, mint részvényopciókra, csak elhalasztasz egy darab
előleget azért, hogy megcélozz egy jókora későbbi összeget. És ti, fiúk, segítetek abban, hogy
fölépüljön valami, csakis erről szól a részvényügylet. Ha a vállalat pénzt termel, akkor ti is, mert
a Legendák teljes jogú partnerei lesztek ebben az üzletben…
– Várjunk csak, hogy minek?
– A Legendáknak. Ezt a nevet szeretné Norm a vállalatának.
– Jézusmária, már megvan a kurva név is?
– Azt elhiheted, hogy megvan a név, és ez remek, nekem nem érdekem, hogy olyan partnerem
legyen, aki csak vakarja a tökét, és nektek se. Kész elindulni, Norm meghúzza az átkozott
ravaszt… hát nem látjátok ennek az értékét? Hogy milyen rohadt ritka ez az én világomban? Az
ember ebben az üzletben belehal a lassú nemekbe, hammenjek vissza, hammenjek vissza,
hammenjek vissza hozzád, mindenki annyira fél, hogy elcseszi, hogy inkább odaadja a fél veséjét,
mint hozna egy tényleges üzleti döntést. Szóval itt vagyunk Dallasban, találkoztunk ezzel a
fickóval, ő felmérte a helyzetet, és bumm, kész az indulásra. Nem azt mondom, hogy imádnotok
kell a pasast, de tiszteljétek ennek a dolognak az erejét.
Tiszteld ezt, hallja szinte Billy a bravósok ordítását. Dime mintha fájdalmában csóválná a fejét.
– De Albert.
– Tessék.
– Azt mondtad, imádnak minket.
– Azt, David, de az két héttel ezelőtt volt. Az emberek mozognak, kezdenek más dolgokra
összpontosítani.
– Szóval azt mondod, ez a legjobb ajánlat, amit kaphatunk?
– Dave, én azt mondom, ez az egyetlen ajánlat, amit kaptunk.
 – Norm ezt tudja?
Albert vállat von.
– Tudja, hogy beszéltünk emberekkel.
– Szóval akkor amit ő ajánl, az alapvetően ötezer-ötszáz dolcsi fejenként. És ennyi az egész,
amivel virítani tud. Semmi garancia, hogy mást is kapunk.
– Dave, ha garanciát akarsz, vegyél egy mikrót. Az én világomban nincs garancia, hacsak nem
az a neved, hogy Tom Cruise.
Dime sóhajt, majd Billy legnagyobb rémületére hozzá fordul és megkérdi:
– Mit gondolsz? – Ám mielőtt Billy válaszolhatna, egy jelöletlen ajtó nyílik köztük és a páholy
közt, s Mr. Jones hajol ki rajta.
– Mr. Ratner, mindjárt vége a harmadik negyednek.
– Kösz. Azonnal ott vagyunk.
Mr. Jones visszahúzódik, de nyitva hagyja az ajtót. Albert Dime-hoz meg Billyhez fordul, és
lehalkítja a hangját.
– Fiúk, mondjátok meg, mit akartok. Be akartok menni és beszélgetni, vagy bekiabáljak az
ajtón, hogy nem, köszönjük.
– Nem – mondja Dime.
– Nem mi?
– Ez szívás – mondja Dime Billynek.
Albert szélesen rájuk mosolyog.
– Mindig, fiúk, mindig, csak a mértéke kérdéses. Legyetek hálásak, hogy nem végbélvérzés.
– Mi lesz a többivel, ha nemet mondunk? A nagy produkciós vállalatával, azzal a sok filmmel,
amit gyártani akar?
Albert elkomolyodik.
– Azt hiszem, azt tervezi, hogy továbbviszi. Eltökéltnek látszik.
– Te is benne leszel?
Albert annak rendje s módja szerint csücsörít.
– Hát, bolond lennék, ha nem vennék fontolóra minden lehetőséget.
– Albert, te egy seggfej vagy.
A producer szeme meg sem rebben.
– Dave, volt egy ajánlatom. Ha azt hiszed, jobban tudod csinálni, menj be, és beszélj a
pasassal.
– Oké, baszd meg. Menjünk be, és beszélgessünk.
Billy azt mondja, hogy ő szívesen vár a folyosón, de Dime olyan ádáz pillantást vet rá, hogy
lenyeli a békát. Mr. Jones az ajtónál áll, amelyet behajt és bezár mögöttük. Lemennek pár lépcsőn
egy félhomályos, szűk, alacsony mennyezetű térbe, amely egy autómosó várószobájának
ideiglenességével van berendezve. Ez egy felettébb bizalmas kiegészítő helyisége a szomszédos
tulajdonosi páholynak, férfiak helye, levegője terhes az izzadság, égett kávé, maradék
cigarettafüst nehéz szagától és valami mindent átitató megszorult aromától, amely lehetne akár
állott löncshúsé is. Mindenki a bravósok felé fordul mosolyogva.
– Uraim! Isten hozta önöket a parancsnoki szobában! – kiáltja valaki, és beljebb tessékelik,
hellyel meg frissítővel kínálják őket. A falra szerelt tévéken a meccs megy, a közvetítők
fecsegnek, mint papagájok a kalickában. Csupasz bár foglalja el a szoba egyik sarkát. Norm és a
fiai egy pultnál ülnek, amely a pályára néző üvegfal mentén húzódik végig. A pulton szétszórva
laptopok, táblázatok, jegyzetfüzetek, vizes és energiaitalos palackok; Billy, amikor hozzászokik a
szeme a rossz világításhoz, egy csepp alkoholt sem lát. Két Cowboys-igazgató jön-megy,
nagydarab fickók, az olyan emberek nadrághúzgálós fontoskodásával, akik a rakodóparton
kezdték. Mr. Jones egy bárszéken gubbaszt, még mindig begombolt zakóban. Mindenki más
meglazította a nyakkendőjét és felgyűrte az inge ujját, kivéve Josht, aki próbabábuként áll a
szoba végében.
Dime kávét kér. Billy azt mondja, ő ugyanazt. Norm már megfordult a forgószékével, hogy
szemben legyen velük, most pedig a szemét dörzsöli, és hátradönti a széket, hogy egy utolsó
pillantást vessen az eredményjelzőre, amikor a negyed véget ér.
– Bocsánat a fény miatt – mondja a plafon felé bólintva. – A meccsek alatt lekapcsoljuk a
lámpákat, különben olyan, mintha akváriumban lennénk. Átkozottul idegesítő, ha az ember a
tévére néz, és önmaga bámul vissza rá.
– Vagy épp elereszt valami trágárságot – mondja az egyik igazgató. – Nem mintha az itt
valaha megtörtént volna.
Norm a fejét rázza, és a többiek nevetnek.
– Legalább a tizenhét éves korhatárt igyekszünk betartani.
– Nem sokan látják ennek a szobának a belsejét – mondja a másik igazgató, aki Jim néven
mutatkozott be. – Ez a belső szentély, fiúk. Egy csomóan odaadnák a bal karjukat, hogy ott
üljenek, ahol maguk.
– Belépti díjat kéne szedniük – mondja Dime, mire őt kivéve mindenki nevet.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ma győzünk – mondja Norm. – Még a legbrutálisabb
erőfeszítéseinkkel se, sajnálom. Tényleg reméltem, hogy megmutatjuk maguknak, fiúk. De talán
a negyedikben fordítunk.
– Jó lenne, ha Stennhauser blokkolna néhány passzot – mondja trágár, mire kedvetlenül
nevetnek. Norm az egyik fiához fordul.
– Skip, hány elfutása volt Riddicknek?
Skip megnézi a laptopját.
– Tizenkilenc. Össz’ harmincnégy yard.
Morgás támad a szoba több pontján is.
– Kész van, főnök – mondja Jim. – Küldjük be Bucknert, neki legalább pihent a lába.
– Nincs rés, amit megcélozhatna, az a baj – mondja trágár. – Elöl kell jobban nyomulnunk.
Norm a homlokát ráncolja, és iszik egy kortyot a Fiji vízből. Skip átad neki egy papírlapot,
amit épp most nyomtatott ki, s amelyről Norm fennhangon olvassa tovább a harmadik negyed
statisztikai adatait. Pincér lép be egy oldalajtón, amitől egy pillanatra feltárul a páholy egy
szelete. Odaát elég jó kis parti folyik; ideát hosszú nap az irodában. Billy átveszi a kávéját, és
belekortyol. Szeret itt lenni. A zárt tér ősi biztonságérzetet kelt benne, valamiféle tábortűznél
üldögélős bensőségességet, amely kimondottan férfiasnak tűnik. Ez a végső biztonság régóta
keresett helye, és annál jobb, minél barlangszerűbb az érzés, minél pajtásiasabban zártkörű az
atmoszféra. Szeretné kitörölni a háborút a fejéből, ha csak egy pillanatra is, és szívesen adná át
magát annak a fényűzésnek, hogy úgy tesz, mintha állandóan itt lenne.
– Egész évben nem néztünk szembe keményebb védelemmel – mondja Norm, aki talán már a
meccs utáni sajtótájékoztatóra próbál. Félreteszi a lapot, és a bravósok feje fölött Alberthez szól,
aki oda ült, ahol a katonák nem láthatják az arcát. – Albert, elmondta fiatal barátainknak, hogy
mik a terveink a filmüket illetően?
– Persze hogy el! – feleli Albert egy kicsit túl nagy hévvel.
– Gratulálunk a filmvállalatához, uram – mondja Dime. – Fantasztikusnak tűnik.
– Köszönöm, törzsőrmester, nagyon szépen köszönöm. Olyasmi ez, amit kerülgetünk már egy
ideje, és izgatottak vagyunk, hogy belevágjunk, hihetetlenül izgatottak. Határozottan erőpróba
lesz, de úgy, hogy Albert is a csapatban van, látok esélyt. És különösen izgatott vagyok amiatt,
hogy a maguk sztoriját visszük vászonra, és hadd ígérjem meg most rögtön, és ezt nem tudom
eléggé hangsúlyozni, hogy ebbe minden erőnket beleadjuk. Itt mindenki megmondhatja
maguknak, hogy ha én eldöntök valamit, akkor nem állok meg félúton.
– Norm imádja a munkáját – mondja trágár.
Mindenki nevet, és Norm kisfiús kuncogással csatlakozik, nem bánja, hogy ilyen ravasz
célzást tettek a munkamániás hírnevére. Billy meglepődik, hogy milyen mélységeket lát Norm
vizenyős, kék szemében, hogy milyen őszinte, hogy milyen nyilvánvalóan igyekszik egyetérteni
és kapcsolódni. Közelről nézve nehéz elhinni, hogy olyan gonosz, mint amilyennek az emberek
beállítják.
– Én hiszek a sztorijukban – mondja Norm a bravósoknak, miközben futólag a pályára pillant
–, és hiszek abban a jóban is, amit ez majd tesz az országgal. Ez a bátorság, remény, optimizmus,
szabadságszeretet története, a meggyőződésé, ami arra késztette magukat, fiatal embereket, hogy
azt tegyék, amit tettek, és azt hiszem, ez a film nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy újra
megerősítse a háború melletti elkötelezettségünket. Nézzünk szembe vele, egy csomó ember
elcsüggedt. A felkelés elnyúlik, az áldozatok szaporodnak, a költség egyre följebb megy, ilyenkor
természetes, hogy egyesek elvesztik a fejüket. Elfelejtik, hogy miért is mentünk oda… hogy
miért harcolunk. Elfelejtik, hogy bizonyos dolgokért tényleg érdemes harcolni, és ekkor jön be a
maguk sztorija, a Bravo sztorija. És ha a hollywoodi népek nem akarnak beszállni a buliba, hát én
boldogan beugrom helyettük, sőt. Ez olyan kötelesség, aminek készségesen teszek eleget.
Skip fia a komputer képernyőjét figyeli elmerülten. Másik fia – Todd?, Trey? – megfordult a
székével, hogy apját hallgassa, bár e pillanatban épp SMS-t ír a mobilján. Jim üdítőt tölt magának
a bárpultnál. Trágár igazgató a falnak dől, szendvicset harapdál, a főnöke szövegére bólogat.
– Különben is kétségeim vannak Hollywoodot illetően – mondja Norm –, a politikájuk meg az
egész kulturális attitűdjük miatt. És az elképzeléseik, amiket megszellőztetnek? Ez az egész
dolog Hilary Swankkel… nézzék, tudom, hogy nagyszerű színésznő, biztos vagyok benne, hogy
remek munkát végezne. De ha a főszerepet egy nő játszaná, az véleményem szerint az egész
üzenetet eltérítené. Ez a sztori férfiakról szól, akik a hazájukat védik, és sajnálom, de pontosan
erről van szó.
– De Hilary még mindig lehetőség – szólal meg Albert, mire mindenki nevet.
– Az, az – ismeri el Norm vigyorogva –, nem mondtam, hogy nem. És ha kiderül, hogy az ő
szerepeltetése a legjobb a filmünknek, akkor azt fogjuk tenni. Nem az az érdekem, hogy jó filmet
csináljunk, én valami nagyszerűt akarok, amit az emberek még száz év múlva is néznek. Olyan
filmet akarok, ami rögtön betör minden idők legjobb amerikai filmjei közé.
Ettől minden szépnek és jónak látszik, amíg Dime meg nem szólal és el nem rontja.
– Miből gondolja, hogy meg tudja csinálni? – kérdi kötekedőn, gúnyosan, állát fölszegve,
mintha valami sértést utasítana vissza. Valakinek tátva marad a szája, legalábbis úgy tűnik,
amikor Billy később visszaemlékszik e pillanatokra. Skip elfordul a komputerétől, lassan lehajtja
a tetejét. Todd bámul, ujjai megállnak a mobil billentyűi fölött. Trágár igazgató félbehagyja a
rágást.
– Hogyan? – Norm arcából pudingot csinál a báva mosoly.
– Hogy meg tudja-e csinálni, véghez tudja-e vinni. Ötezer-ötszáz dolcsiért akarja megvenni a
sztorinkat, ami nekem tényleg bagónak tűnik. Ennyiért akárkinek el tudnánk adni, a fenébe, a
nagymamám le tudná bonyolítani az üzletet, csak el kell mennie a bankautomatához. Minden
tiszteletem az öné, Mr. Oglesby, de mutassa meg nekünk, hogy komoly ember. Mutassa meg,
hogy profi játékos.
Norm még mindig azzal a kiütéstől kába mosollyal hátradől, és óvatosan keresztbeteszi a
karját. A fiaihoz fordul, majd a két igazgatóhoz, és ők, mintha valami titokzatos jelet kaptak
volna, mindannyian nevetésben törnek ki.
 – Nézzen körül, fiam – mondja Norm, miközben barátságos, szánakozó tekintettel méri végig
Dime-ot. – Nézzen körül, és gondolkodjon el egy pillanatig mindazon, amit lát. Aztán mondja
meg: profi vagyok?
Billy tudja, ha róla lenne szó, azonnal összecsuklana. Túl erős a sötét bűverejük ezeknek a
gazdag, befolyásos embereknek, akik a hazai pálya kényelmében tevékenykednek, és
mindenekelőtt Normnak a maga kedves, kék szemével, az atyai türelmével, delejező
narcizmusának bénító erőterével. Billy azt kívánja, hogy Albert álljon ki mellettük, és húzza el
őket a szakadék pereméről, de Dime nem hagyja magát.
– Uram, beszélhetek őszintén?
Norm mosolyog, a tenyerét mutatja.
– Miért állna meg most?
Újabb hahota a derülő részlegben. Billy hátán csorog az izzadság. Vajon Dime tervezi ezeket a
dolgokat, vagy csak improvizál? Improvizál, dönti el erős büszkeségi rohamában. Negyven
poklon át is követné a törzsőrmesterét.
– Úgy hallottam, hogy olyan nyolcvanmillió dolláros költségvetés kell a filmünk
elkészítéséhez… jól tudom, Albert?
– Ideális esetben – zsolozsmázza Albert valahonnan a bravósoktól délről. –
Hatvannyolcvanmillió kell egy első osztályú háborús filmhez.
– Ez egy csomó zsozsó – mondja Dime visszafordulva Norm felé.
– Az – helyesel Norm.
– És honnan jön ez?
– Á. – Norm kacagva a fiára néz. – Skip, mondd csak el megint, honnan jön a pénz.
– Tőkepiac – mondja Skip fürgén, s csak enyhén lekezelő, amikor Dime felé fordul. – Bankok,
biztosítótársaságok, befektetési alapok, nyugdíjalapok, mindig rengeteg pénz van, ami üzletet
keres. Gazdasági együttműködéseket feltételezve úgy gondoljuk, hogy a Legendáknak három-
háromszázötvenmilliós tartományban tudunk szerezni magánfelajánlásokat, amiket mondjuk
tizennyolc hónap alatt kapunk meg. Aztán további támogatásoknak kell jönniük, talán úgy, hogy
megosztozunk a hasznon.
– A GE Capital könyörög, hogy közösen fektessen be velünk – mondja Todd.
– Így van. És akkor még nem számoltunk az egyéni befektetőkkel. Fogadok, csak a
szomszédainktól – bólint Skip a páholy felé – a papa a meccs végére húsz-harmincmilliót kapna.
– Vannak kapcsolataink – mondja Norm türelmesen Dime-nak. – Bőséges tapasztalataink
vannak a tőke előteremtésében. Azt hiszem, akár nevezhetne bennünket – tart szünetet
mosolyogva – profiknak is.
– Igen, uram, ezt elismerem, uram. Kemény számokról beszél, de tisztesség ne essék szólván,
uram, ötezer-ötszáz a bravósoknak fejenként, az elég… kevésnek tűnik.
– Albert, értik, hogyan kell felépítenünk az üzletet?
– Elmagyaráztam – feleli Albert szándékoltan közömbös hangon.
– Akkor tudják – fordul vissza Norm a bravósok felé –, hogy az ötezer-ötszázuk csak előleg,
ugye? Kivásárolhatnánk magukat egy nagy csomóért, persze, de az csak megnehezítené, hogy
megcsináljuk a filmüket. A maximális rugalmasságra van szükségünk, hogy összerakjuk ezt a
csomagot, és azt kérjük maguktól, arra van szükségünk a maguk részéről, hogy készséges
együttműködést tanúsítsanak. A sztorijuk jogaiért cserébe feltétlen érdekeltségük van a
projektben, ami azt jelenti, hogy osztoznak velünk a napos oldalon…
– És az árnyékoson – mondja Dime.
– Persze, persze, az árnyékoson is. Lesz kockázat, mint minden befektetésnél. De maguknak
nem nagyobb, mint bármely más befektető esetén, magamat is beleértve.
 – Mr. Oglesby, uram, minden tiszteletem az öné, uram. Mi katonák vagyunk. Mi úgy érezzük,
máris elég kockázatot vállaltunk az életünkben.
– Ezt én tökéletesen értem, de itt egy egészen más arénáról van szó. Ha eladjuk ezt a projektet
potenciális befektetőknek, akkor egy komoly csomagot kell mutatnunk nekik. Nem engedhetjük
meg, hogy a szívünkre hallgassunk.
Norm megfordul a székével, hogy egy pillantást vessen a pályára, és Billy ráébred,
vendéglátójuk abban reménykedik, hogy alkut köthet még a negyedik negyed megkezdése előtt.
Késő; a játékosok már a pályán vannak.
– Bízom benne, hogy megértik – mondja Norm visszafordulva a bravósokhoz –, ez sokkal
többről szól a pénznél. Hazánknak szüksége van erre a filmre, nagy szüksége van rá. Tényleg
nem hiszem, hogy maguk akarnak lenni azok a fickók, akik megakadályozzák ennek a filmnek az
elkészítését, főleg hogy ennyi minden forog kockán. Biztos vagyok benne, hogy ezt nem akarják.
– Megértjük, uram. És biztosíthatom róla, uram, hogy ha valami szörnyű dolog történik, a
Bravo kész teljes felelősséget vállalni.
Norm egy pillantást vet az igazgatóira. Billy látja, hogy szinte mosolyog. Élvezi ezt. Valami
óriási aszimmetria van itt a dinamikában, amit Billy nem egészen tud megfogalmazni, bár az
elefánt már körbeszarta az egész helyiséget.
– Törzsőrmester – mondja Norm –, ez az ajánlatunk. Annak alapján, amit hallok, ezt az
egyetlen ajánlatot kapták, és most, ugyebár, visszamennek Irakba. Nem szeretnének kapni
valamit, mielőtt elindulnak? Valamit, ami bizonyítja a kemény munkájukat meg az
áldozatvállalásukat, azt a nagyszerű szolgálatot, amit a hazájuknak tettek? Talán nem annyi,
amennyit reméltek, de azt hiszem, sokan egyetértenének abban, hogy a valami több a semminél.
– A valami szép lenne – mondja Dime. – A valami remek lenne. De ez – elakad a szava –, ez
egyszerűen, nem is tudom, ez annyira szomorú, uram. Mi azt hittük, ön valahogy kedvel
bennünket.
– De hisz így van! – kiáltja Norm, kihúzva magát a székében. – Kedvelem magukat! Iszonyú
nagyra tartom magukat, fiatalemberek!
Dime a szívéhez kap.
– Látod? – olvadozik Billynek. – Tényleg kedvel minket! Annyira kedvel, hogy szemtől
szemben baszik ki velünk!
Albert ebben a másodpercben talpra ugrik, ragyogó, dühödt mosollyal rángatja fel a
bravósokat a székből, megkérdi Normtól, hol beszélhet a „fiúkkal”, és bár az Oglesby-csapat
többé-kevésbé félvállról veszi az egész dolgot, Dime szemlátomást megsértődött. Átlépte az
illendőség határát. A felettébb lényegre törő Mr. Jones elvezeti őket a folyosón egy apró,
ablaktalan helyiségbe, melyhez kis fürdő is tartozik, valami masszázs- és nyomáscsökkentő szoba
lehet, véli Billy, melyben áll egy sokpárnás heverő, Billy „franciának” nevezné, néhány csővázas
bőrszék, egy masszázsasztal, a padlón pedig süppedős perzsaszőnyeg. A mindenütt megtalálható
tévé magas állványon, egy sarokban, ez ma az első, ami nincs bekapcsolva. Mr. Jones bekukkant
a fürdőbe, és körülnéz, aztán körbejárja a masszázsasztalt. Úgy tűnik, valamiféle biztonsági
ellenőrzést végez.
– Hé, Mr. Jones, ez a hely be van poloskázva? – kérdi Dime. – Semmi baj, ha igen, csak
kérdezem. Gondoljátok, hogy be van? – folytatja Billyhez és Alberthez fordulva, miközben Mr.
Jones szó nélkül távozik. – Fogadok, hogy be, a fenébe, fogadok, hogy videofelvételt is lehet
készíteni. Fogadok, hogy Norm idehozza nappal a kurváit…
– David, nyugi.
– …hm, hmm, lássuk csak. – Dime megtapogatja a heverőt, aztán leteszi rá a hátsóját, hogy
kipróbálja a rugózását. – Én határozottan be tudnék itt akasztani valami drága seggnek. Bármibe
fogadok, hogy lehet videót készíteni…
– Nyugodj meg, Dave, kérlek…
– …mindig a milliárdosok a legperverzebbek…
– …befognád, Dave, kérlek, kérlek, csak fogd már be a pofád! Kérlek! Megtennéd? Igen?
Köszönöm!
Dime a heverő szélére ül, és kimérten keresztbe teszi a lábát, Billyre néz, és nevet. Albert is
Billyre néz, és a szemét forgatja. Billy elfoglalja a fürdő mellett álló bőrszéket, annyira távol akar
kerülni a tűzvonaltól, amennyire csak lehet.
– Te is a csapatában vagy? – mordul Albertre Dime.
Albert mintha ágaskodna, mint a medve.
– A fenébe, igen, ha ez kell ahhoz, hogy megcsináljam a filmeteket.
– Az egy seggfej.
– És ez jelent valamit? Ez üzlet, mindig van egy seggfej, valahányszor az ember felveszi a
telefont. Ne gondolkodj már úgy, mint egy hülye, és szállj be a játszmába.
– Jézusom, Albert, sajnálom. Nagyon sajnálom, ha belepiszkítottunk a vadonatúj
partnerségedbe.
– Áruld el, David: te azt gondolod, hogy profi vagy? Ha profi akarsz lenni, jobb lesz, ha
megtanulod féken tartani a nyelved. Amit odabent mondtál… nézd, nem hagyhatod, hogy az
érzelmek drámává csúcsosodjanak, pláne nem, ha üzletet akarsz. Nyávoghatsz, nyafoghatsz,
vitatkozhatsz meg minden, de nem robbanthatsz csak azért, mert be vagy rágva.
– Mintha hallottunk volna pár durva dolgot a te szádból is.
– Az más, mert én tudom, milyen messze mehetek el. És van pár filmes fickó, aki szereti az
ócsárlást, de te itt nehezebb alakokkal verekszel. Normnak nem kell ezt a fajta hülyeséget
elfogadnia tőled.
– Norm végignyalhatja az összes szeplőt a csinos, rózsaszín seggemen.
– Hát, ez szép. Gyönyörű. Látom, mennyire figyelsz. Tudod, mit, talán Billynek kéne
képviselnie a csapatot odabenn. Te inkább maradj itt, David, maradj itt, és növessz magadnak egy
kis agyat. Billy meg én majd képviseljük a csapatot odabenn.
– Én oda nem megyek vissza – mondja Billy, nem mintha bárki figyelne rá. Dime fölemeli a
fejét.
– Jól van, jól van, oké, fegyverszünet. Oké. – Levegőt vesz. – Albert, csak azt mondd meg…
Norm egyszerűen csak baszakodik velünk? Tényleg arra van szüksége, hogy így lesöpörjön
minket, vagy csak azért ilyen fensőbbséges fasz, mert megteheti?
Albert nekitámaszkodik a masszázsasztalnak, és töprengve harapdálja az ajkát.
– Valószínűleg mindkettő. Azt hiszem, fiúk, sokkal jobban járhatna veletek, az nem kérdés.
Ötezer-ötszáz az elég sovány. De kaptok majd osztalékot.
– Azzal is ki akar majd cseszni velünk, van egy olyan érzésem. Ha ránk száll szemből, akkor
ránk fog hátulról is, ennél a fickónál ez elvi kérdés.
– Elég kemény dió, azt elismerem. Ha harcba keveredsz Normmal, akkor jobb, ha herevédőt
viselsz, de figyelj, mi a lényeg? Ugyanannyira akarja ezt a boltot, mint mi. Úgyhogy egyszerűen
ott tartjuk az asztalnál, ameddig kell, és amikor eléggé elfárad, akkor beadja a derekát.
– Akkor nem, ha húzza az időt ellenünk. Hallottad, tudja, miben törjük a fejünket. Nekünk
nincs itt korlátlan időnk.
– Hát, én különben is mindig úgy tekintettem a távozásotokra, mint valami mesterséges
határidőre. Az aláírásokat faxon is el lehet küldeni. Vagy e-mailen.
– Ha meghalunk, akkor nem.
Albert összekulcsolja a karját, és mogorván bámulja a cipőjét. Billynek futólag az a
meghökkentő látomása támad, hogy az öreg Albert valahol egy mezőn áll az esőben, fejét
lehajtja, nyakát behúzza, keze a zsebében, és könnyezik. Soha nem ötlött még fel benne, hogy a
producerük valódi könnyeket tud sírni.
– Mit szólnál hozzá – javasolja Dime –, mit szólnál hozzá, ha pisztolyt tartanánk a fejéhez?
– Jaj, David, ilyet még csak ne is mondj.
– A fenébe is, a veteránok a türelmük végére értek, haver! Mindennek van határa.
– Csak viccel – mondja Billy Albertnek, és Dime-ra néz, hogy biztos legyen benne.
– Mindenki támogatja a katonákat – horkan fel Dime –, támogatja a katonákat, támogatja a
katonákat, a fenébe is, annyira kurva BÜSZKÉK vagyunk a katonáinkra, de amikor a tényleges
pénzre kerül sor? Hogy elővirítson valamit a zsebéből a katonákért? Akkor egyszer csak
mindenki szarrágó lesz. A duma olcsó, azt értem, de álljon meg a menet. A duma olcsó, de a pénz
ordít, ez a mi hazánk, fiúk. És én aggódom emiatt. Azt hiszem, mindannyiunknak aggódnunk
kéne emiatt.
Albert pislog, nem tudja biztosan, mennyire vegye komolyan ezt az utolsó részt.
– Dave, én csak annyit tudok mondani neked, az egyetlen módja, hogy üzletet kössünk, az, ha
egyfolytában beszélünk ezzel a fickóval. Megtette az ajánlatát, ha nem tetszik neked, akkor
ellenajánlatot teszünk, és meglátjuk, mire jutunk, mert ez így működik. De hagyd ki belőle az
érzelmeidet, és összpontosíts a boltra, jó? Ez az egyetlen módja, hogy valami pénzt szerezz a
fiúknak.
– Fel kell hívnom őket – mondja Dime, és előhúzza a mobilját.
– Akkor hívd. Nekem pisilnem kell.
Amint Albert bevonul a fürdőszobába, Billy átül a másik székbe, nehogy hallgatnia kelljen a
filmproducer pisilését. Dime felhívja Dayt, és a beszélgetés bizonyos pillanataiban Billy
ugyanolyan tisztán hallja Dayt, ahogy Dime-ot. Hogy mi a fasz van?, jön át világosan a bassza
meg, kassza meg ezt a hülyeséget és bassza meg ezt a kibaszott hülyeséget mellett. Dime megkéri
Dayt, hogy kérdezze meg a csapat többi tagját, és a válaszaik úgy jönnek át, mintha tehenek
bőgnének a vágóhídon. Billy előhúzza a maga mobilját, és bekapcsolja. Volt hívása Kathryntől és
az ismeretlen számról, valamint ott egy SMS is Kathryntől:

Kocsi megy érted a stadionhoz

HÍVD, hogy találkozzatok.
CSAK SZÁLLJ BE A KOCSIBA.

Dime kinyomja.
– Azt mondták, nem.
– Hallottam.
Dime zsebre vágja a mobilt.
– Mit gondolsz, Billy? Szerinted mit kéne csinálnunk?
Billy lehunyja a szemét, és megpróbál összefüggően gondolkodni mindarról, ami ma történt.
Összpontosítása nyugalmába betör a lehúzott vécé zubogása.
– Nincs igaza.
– Kinek?
Billy kinyitja a szemét.
– Normnak. Emlékszik, mit mondott odabenn: maguknak, fiúk, el kell fogadniuk ezt az
üzletet, mert ennyit kapnak, és a valami több a semminél. De én ezt nem hiszem. Azt hiszem, a
semmi néha több a valaminél. Szóval inkább ne legyen semmim, mint hagyjam, hogy ez a fickó
úgy használjon, mint a kurváját. Plusz – pillant körbe Billy lehalkítva a hangját, mintha a szoba
tényleg be lenne poloskázva – én meglehetősen gyűlölöm ezt a rohadékot.
Valamely oknál fogva ezt hirtelen falrengetőnek találják. Albert arra jön elő a fürdőszobából,
hogy a bravósok úgy röhögnek, mint a majmok.
– Bocs, öreg – mondja neki Dime –, de ötezer-ötszáz nem oké. És a Bravo egy emberként ezt
mondja.
Albert fapofát vág.
– Jó, és akkor mi az oké?
– Százezer előleg, aztán már le is szálltunk Normról. És megtarthatja magának azt a csodás
osztalékot.
– Fiúk, azt hiszem, engednetek kell egy kicsit. Mi lenne… várjatok. – Csörög a mobilja. – A
falra festett ördög. Hadd… Igen, Norm.
Billy marad a székben, Dime a heverőn. Figyelnek.
– Maga viccel velem. Ezt nem mondhatja komolyan. Egyáltalán megcsinálhatja ezt? Milyen
alapon… – Albert nevet, de nem boldog. – Nemzeti mi? Komolyan mondja? Sose hallottam…
Jézusom, Norm, legalább adjon nekünk esélyt. A legkevesebb, amit megtehet, hogy megvárja,
mivel térünk vissza. Öt perc? – A bravósokhoz fordul. – Fiúk, ismertek egy bizonyos Ruthven
tábornokot? – De mielőtt a katonák válaszolhatnának, már a telefonba beszél. – Norm, tényleg
nem hiszem, hogy ezt kell csinálnia. Ha egyszerűen… Persze hogy tudom, hogy nem csak a
pénzről szól. Mondja el, mondja el a fiúknak. Ők kockára teszik az életüket minden… Rendben.
Azt hiszem. Meglátjuk.
Albert kinyomja, és becsúsztatja a mobilt a zakója oldalzsebébe. A bravósokhoz fordul, és
ahogy rájuk néz, az olyan, mintha a koporsójukban feküdnének, és ő még vetne rájuk egy
pillantást, mielőtt ráteszik a fedelet.
– Mi van? – kérdi Dime.
Albert hunyorog; mintha meglepődne, hogy hallja Dime hangját.
– Ez elég hihetetlen – mondja. – Bevonták a parancsnokaitokat. Norm jóban van valami
hadügyminisztériumi tótumfaktummal, aki felhívta a Fort Hood-i elöljáróitokat. Azt mondja,
hogy egy bizonyos Ruthven tábornokkal beszélt. És a tábornok pár perc múlva idetelefonál, hogy
beszéljen veletek. – Albert a fejét csóválja; remeg a hangja. – Azt hiszem, megparancsolják majd
nektek, hogy fogadjátok el az alkut. – Rájuk néz. – Megcsinálhatják ezt egyáltalán?
A bravósok nagyon is jól tudják, hogy a sereg azt csinál, amit akar, és bármilyen jogukat
besuvaszthatja a mindenre ráhúzható „járulékos” kategóriába, vagyis az olyan dolgok közé,
amelyekkel csak akkor foglalkozik, amikor már késő. Mr. Jones érkezik, hogy visszavezesse őket
a bunkerbe, ahol a bravósokat udvariasan, szinte barátságosan fogadják. Frissítővel kínálják és
ugyanabba a két székbe ültetik le őket.
– Hát, ennek annyi – mondja Todd az eredményjelzőre mutatva, amin az áll, hogy a Bears
17 : 7-re vezet. – Interception és labdaelejtés, tíz pont két perc alatt.
Trágár igazgató felhorkan.
– A meccs után kiküldünk egy keresőcsapatot, hogy segítsenek Vinnynek megtalálni a seggét.
Ez keserű nevetést vált ki.
– Mi a fenének tartja George Brandtot folyton a résben? Azt hiszi, blokkolni fog?
– Nem láttam blokkolni a tavaszi edzés óta.
– 2001 tavasza óta.
Újabb kacagás. Norm félreteszi a fejhallgatóját, és a bravósok felé fordul.
– Nem a mi napunk – mondja fáradt mosollyal.
– Nem, uram – feleli Dime mereven.
– Utálok veszteni, mindennél jobban utálok. A feleségem azt mondja, győzelemfüggő vagyok,
és azt hiszem, ez igaz, harmincnyolc éve próbál megnyugtatni. De nem tudok, szükségem van
erre a lázra. Inkább levágnám a kisujjamat, mint hogy veszítsek.
– Már júniusban úgy számoltunk, hogy ez kemény szezon lesz – mondja Jim. – Azzal, hogy
Emmit elment, meg Moose és Jay, hatalmas lyukakat kellett betöltenünk. Amikor az ember így
elveszti az oszlopait… – Odébb sétál, amikor ráébred, hogy senki sem figyel rá.
– Azt gondolom, fiúk, hogy maguk most egy kicsit haragszanak rám – mondja Norm, amire
Dime és Billy nem válaszol. Norm egy hosszú pillanatig nézi őket; bólint. Mintha lenyűgözné
hallgatásuk fala. – Nem hibáztatom magukat – folytatja. – Tudom, hogy egy kicsit vaskezű
vagyok, de az ösztönöm azt súgja, ezt kell tennem. Ezt a filmet meg kell csinálni, most, azokból
az okokból, amikről beszéltünk. És ha úgy sikerül, ahogy gondolom, akkor maguk, fiúk, nagyon
jól járnak. Azt hiszem, egyszer, nemsokára meg fogják köszönni nekem…
Valahol a szobában megszólal egy telefon. Mr. Jones felveszi, röviden beszél, és odaviszi a
készüléket Normhoz. A tábornok az. Dime egyenesen előrebámul, úgy tűnik, a messzi távolba.
Billy hallja, hogy mély, ütemes lélegzeteket vesz, amelyeket több másodpercig benn tart, aztán
finom adagolással kiereszti őket az orrán. Közben Norm nagyfiús tréfálkozást folytat a
tábornokkal, megköszöni, hogy időt szánt rá, boldog hálaadást kíván neki, és meghívja egy
meghatározatlan meccsre valamikor a jövőben. Azt meghiszem, haha, mindent elkövetünk, hogy
győzelmet szervezzünk magának. Dime feláll, mintha a tábornok csakugyan belépett volna a
szobába. Norm felnéz, rögzíti a mozdulat furcsaságát, és Billy tényleg attól tart, hogy a
törzsőrmestere valami szélsőséges dologban töri a fejét, de Dime csak áll ott, és katonás
fegyelmet áraszt magából, amíg Norm feléje nem nyújtja a telefont.
– Dime törzsőrmester. – Norm mosolya néhány fokkal túlmegy a puszta udvariasságon.
Diadalittas, mondhatni. Uralkodói. Nagylelkű. – Ruthven tábornok van a vonalban.
Dime átveszi a telefont, és a szoba félhomályos hátuljába megy. Josh oldalra lép, hogy helyet
adjon Dime-nak. Egy pillanat múlva Billy elhagyja a székét, és ő is a szoba végébe megy,
egyszerűen azért, hogy a törzsőrmestere mellett legyen, semmi másért. Josh mellett áll meg, aki a
túláradó együttérzés pillantásait veti rá. Az egész szoba nem tehet mást, mint figyel.
– Igen, uram – mondja Dime határozottan. – Igen, uram. Nem, uram. Értettem, uram.
Dime egy teljes percen át nem mond semmit, s ez idő alatt a Bears megint pontot szerez. Skip
és Todd ledobja a tollát, de a tábornok iránti tiszteletből senki sem szól egy szót sem.
– Igen, uram – mondja most Dime. – Ezt nem tudtam, uram. Igen, uram. Azt hiszem, ezt
teszem, igen, uram. Köszönöm, uram. Úgy lesz, uram.
Dime megfordul, és magas, lágy ívben nyújtja a telefont Mr. Jonesnak.
– Gyerünk, Billy – majd szó nélkül távozik a szobából, és sebesen végigdübörög a folyosón.
Billynek szaladnia kell, hogy utolérje.
– Törzsőrmester, hová megyünk?
– Vissza a helyünkre.
– Mi történt? Szóval nem kéne?…
– Semmi baj, Billy. Minden rendben.
– Tényleg?
Dime bólint.
– Azt mondta, hogy mi nem?…
– Nem szó szerint. – Dime többlépésnyit hallgat. – Billy, tudtad, hogy Ruthven tábornok az
ohiói Youngstownból való?
– Hm, hát nem.
– Mostanáig én se. – Dime egy pillanatra mintha elmerülne a gondolataiban. – Az épp a
pennsylvaniai államhatár után van.
 Billy kezdi azt hinni, hogy a törzsőrmester talán annyiban hagyta.
– Pittsburgh közelében – folytatja Dime. – Nagy Steelers-szurkoló. Steelers, Billy, megvan?
Ami lényegében azt jelenti, hogy utálja a Cowboyst, mint a szart.
– Hé, fiúk! – kiáltja valaki, és ők megfordulnak. Josh trappol mögöttük. – Hová mentek?
– Vissza a helyünkre – feleli Billy.
Josh lassít egy pillanatra, hátranéz, aztán felgyorsít.
– Várjatok, veletek megyek.
Barna borítékok kötegét szorongatja az egyik hóna alatt, és a másik kezével benyúl a
kabátzsebébe. Valami fehér villan meg a tenyerében.
– Billy – mondja, miközben egy apró műanyag fiolát nyújt előre. – Megszereztem neked az
Advilt.
 A BÜSZKE BÚCSÚ

Különben is minek filmet csinálni? Értelmetlennek tűnik ez a sok fáradság, amikor az eredeti ott
folyik mindenki szeme előtt, könnyen elérhető a neten, ha rákeres az ember az „al-Ansakar-
csatorna”, a „Bravo horrorfilmje”, az „Amerika lüktető igazságszolgáltatási dákója” vagy
bármely hasonló kifejezésre, amely a Fox News híreiből kereshető elő, a három perc
negyvenhárom másodperces, nagy intenzitású hadviselésre, amely egy botladozó helyszíni
közvetítésben látható, ahol a csatazaj hátterében a vakmerő stáb maszatos zihálása és kisípolt
káromkodásai hallhatók. Annyira valóságos, hogy hamisítványnak tűnik – túl látványos, túl
agresszív és moziszerű, egy másodosztályú film dacos vagy defenzív flörtölése a giccs kijelölt
határaival. Vajon egy kidolgozottabb termék jobb szolgálatot tenne-e, tűnődik el az ember – a
maga cselekményívével, egy jó adag jellemfejlődéssel, a művészi világítással és a több szögből
való fényképezéssel, plusz a hangosítással, amely felturbózná az érzelmeket. Nyilván semmi sem
tűnik valóságosabbnak a hamisnál, bár Billy, mióta látta a róla szóló filmfelvételt, azon töpreng,
hogy az nem olyan, mint a csaták, amelyekben ő valaha részt vett. Ezért ott az embernek a
valóság, ami kétszeresen hamisnak tűnik, a valóság, mely annyira valóságosnak látszik, hogy az
már-már hamis, és a valóság, amely egyáltalán nem látszik valóságosnak, és ezért hamis,
úgyhogy talán Hollywood minden mesterségbeli tudására és fortélyára szükség van ahhoz, hogy
az egész ismét valóságos legyen.
De hát mindenki azt mondja, hogy mennyire hasonlít a Fox tudósítása egy mozifilmhez. Mint
a Rambo, mondják. Az Első vér. Mint A függetlenség napja. Vagy a hatodik sorbeli egyik
szomszédja, egy eleven, beszédes, huszonvalahány éves szőkeség szerint, aki a férjével meg egy
másik fiatal párral van:
– Mintha megint a kilenc-tizenegy lett volna. Leültem, a híradóra kapcsoltam, és az a
hátborzongató érzésem támadt, hogy filmet nézek az egyik csatornán.
– Ti szuperek vagytok, fiúk – mondja a férje, egy jóképű, szép szál fickó, aki anorákot és
díszes cowboycsizmát visel. – Átkozott jó volt érezni, hogy végre visszakapunk valamit.
A másik ifjú férj és feleség visszhangozza ezt az érzést. Nem sokkal idősebb Billynél ez a két
fiatal pár, akik a felsőbb sorokból költöztek le, hogy a meccs végén kipróbálják a drágább
helyeket. Billynek bizonyos középiskolai ismerősei jutnak róluk eszébe, a kisvárosi elit fiai és
lányai, akik stabilan rajta voltak a főiskolai vágányon, és most itt vannak a húszas éveik közepén,
annak rendje s módja szerint végezve és megházasodva, a tervek szerint megkezdve felnőtt
életüket. A fiatal párok alig várták, hogy találkozzanak a texasi bravóssal, de egy pillanatig nem
tudják, mihez kezdjenek vele testi valójában.
– Hiszen te még gyerek vagy! – kiáltja az egyik feleség, amivel megtöri a jeget, majd
bemutatkoznak, és megköszönik a szolgálatát, a két fiatal feleség zihálva és szeretettel, a férjek
elkapva a karját, hogy diákos üdvözléssel megrázzák a kezét.
„Óriási”, mondják, „kiváló”, „micsoda megtiszteltetés” és így tovább, szavaik lötyögnek Billy
fejében, mint puha jégkockák

kurrzs

becsület
 áldozat

hősiesség

büszke

és

Seggbe rúgni!

Billy visszaül a lejáró melletti székre. Úgy zuhog körülöttük a dara, mint a finomszemcsés
műtrágyapermet.
– Nincs üzlet? – kérdi Mango, mire Billy megrázza a fejét. – Akkor mi a helyzet?
Lodis és A-bort odahajol, ők is hallani akarják a sztorit.
– Azt hiszem, Norm egy szarrágó szemét. Mit mondhatnék?
– Azt hittük, Day csak hülyít minket, amikor az üzletről mesélt. Ötezer-ötszáz…
– …egy rakás szar – vág közbe A-bort –, az a sok zsozsó, ami átfolyik a zsebén, és ennyi az
egész, amit tehet értünk? A pasinak milliói vannak.
– Talán ezért vannak milliói – mutat rá Mango. – Óvatosan bánik a pénzével.
– Én is óvatosan bánnék az enyémmel, ha lenne – mondja Lodis, s megdagadt ajka remeg,
mint egy nagy, lédús takonycsomó vagy egy hasi sebből kilógó bélgubanc. Josh végigmegy a
soron, mondja a nevüket, és kiosztja a barna borítékokat. A borítékban minden katona egy halom
Dallas Cowboys-cuccot talál: fej- és csuklópántot, sörnyitós kulcstartót, matricákat, a következő
évi pomponlányos naptárt, fényes fényképet arról, ahogy a Bravo kezet fog Normmal,
személyesen a nagy ember aláírásával, és még egypárat arról, ahogy a Bravo a sajtókonferencia
utáni tülekedésben három pomponlánnyal pózol, ezeket pedig a lányok írták alá. A bravósok a
vállukat vonogatják, miután átnézték a borítékot. A nyílt gúnyon felül állnak. Billy mobilja
zümmög, SMS-t kap Faisontól.

Tali meccs után?

Igen, válaszolja, és a szerelem úgy burkolja be a szívét, mint az olvadó cheddar. Hol leszel?, teszi
hozzá, majd telefonnal a kézben vár, míg a farmról szőtt fantáziakép vadul lüktet a fejében.
Talán, gondolja a lehetőségeken tűnődve. A lány belezúgott. Elment rajta. Az, hogy ő meg Faison
együtt éljen a farmon, nem tűnik sokkal rendkívülibbnek bárminél, ami az utóbbi időben történt.
Végigfut a híváslistán az ismeretlen számig, azt szeretné tudni, miféle hangulata támad, ha
rábámul, de egy bejövő hívás eltéríti. Megnyomja a gombot.
– Billy.
– Helló, Albert.
– Hol vagytok, fiúk?
– A helyünkön.
– Dime ott van?
– Aha, itt.
– Nem akarja fölvenni. Mondd meg neki, hogy vegye föl.
Billy odakiált Dime-nak, hogy Albert akar beszélni vele.
Dime a fejét rázza.
– Azt mondja, most nem. – Egy pillanatig hallgatnak. – Szóval a tábornok…
 – Semmi baj, Billy. Semmire nem akar rákényszeríteni benneteket, fiúk.
– Mit mond Norm?
Albert habozik.
– Hát, elég nehéz ez neki. Mint mondta, győzelemfüggő. – Albert a leghalkabb sznob nevetést
engedi meg magának. – Jól van. Azok közé tartozik, akikre ráférne egy kis alázat az életben.
– Felkapta a vizet – következtet Billy.
– Csak egy kicsit.
– És te?
– Hogy én? Nem, Billy, őszintén mondhatom, hogy nem. Én annál sokkal jobban szeretlek
benneteket, fiúk.
– Ó. Hát, jó. Kösz.
Albert kuncog.
– Ugyan, nincs mit.
– Akkor most mi lesz?
– Hát, én pillanatnyilag a főpáholyban vagyok, Norm pedig a búvóhelyén. Lehet, hogy
valamikor előáll egy újabb ajánlattal. Majd meglátjuk.
– Oké. Albert, kérdezhetek valamit?
– Persze, Billy.
– Amikor ellógtál Vietnam elől, szóval, tudod, amikor megkaptad a halasztást meg minden,
mit éreztél?
Albert aprót csahol, ahogy egy prérifarkas csaholhat, amikor elkerül egy csapdát.
– Hogy mit éreztem?
– Szóval, biztos durva volt. Úgy érezted, hogy a megfelelő dolgot csinálod? Mit gondolsz
erről most, azt hiszem, ezt szeretném kérdezni.
– Hát, ez nem olyan dolog, Billy, amiről rengeteget gondolkodtam. Nem mondom, hogy
borzasztóan büszke vagyok rá, de nem is szégyellem. Elég elbaszott korszak volt. Sokan
közülünk komolyan küszködtünk azzal, hogy mit is kell csinálnunk.
– Azt gondolod, elbaszottabb volt, mint ami most van?
– Hú. Hát, jó kérdés. – Albert tűnődik. – Valószínűleg elég jó érv lenne, hogy az elmúlt
negyven év mind elbaszott volt. Miért kérdezed?
– Nem tudom. Azt hiszem, csak gondolkodtam. Hogy az emberek miért csinálják a dolgokat,
amiket csinálnak.
– Billy, te filozófus vagy.
– Egy fenét, csak morgok.
Albert nevet.
– Talán mindkettő. Jól van, fiú, csigavér. És mondd meg Dime-nak, hogy hívjon fel.
Billy azt feleli, jó, és kinyomja. Csak úgy, víz nélkül lenyel még két Advilt; az első három
nem enyhítette csillapíthatatlan fejfájását. Mango is kér belőle, és Billy végül elküldi a soron a
fiolát, hogy az sose jöjjön vissza. A szurkolók folyamatos árama indul el a lépcsőn a kijárat felé,
míg egy kisebb csoport lefelé tart, hogy lehuppanjon a drága helyekre, amíg még tart a meccs.
Öt-hat fickó nyomul be a hatodik sorba, szemlátomást a fiatal házaspárok barátai; sok nevetéssel
meg gúnyolódással érkeznek, és azonnal előhúznak egy pintes üveg Wild Turkeyt.
– Haver! – rikkantja egyikük Lodisnak. – Kéne néhány öltés a kereplődre!
Igazi, tőrőlmetszett angolszász külsejük van, amiről Billy úgy képzeli, nyilván hízeleg a
főnököknek meg az ügyfeleknek, és alkalmas a banki, üzleti, jogi karrierhez, vagy ahol a pénz
lapul. A Crack előtt ülő fickó teljesen hátrafordul.
– Öreg, mi történt a szemeddel?
 – Mindig ilyen – feleli Crack. – De öreg, neked mi történt az arcoddal?
Brrráááááhhhh, még a fickó barátai is üvöltenek.
– Hé, ezek a bravósok – mondja az egyik fiatal férj. – Ezekkel a fiúkkal ne szórakozzatok.
– Hogy kik? – kiáltja Crack új barátja. – Mi-hósok? Ja, ja, ja, hallottam rólatok, fiúk, aha, az
istenit, híresek vagytok. Hé, mondjátok, mit gondoltok az egész „ne kérdezd, ne mondd el”
dologról?
– Hagyd abba, Travis! – korholja az egyik fiatal feleség. – Seggfej vagy.
– Nem vagyok seggfej, tényleg tudni szeretném! Ez a fickó katona, csak kíváncsi vagyok, mit
gondol a seregben lévő melegekről.
– Azt hiszem, több a seregben az olyan, aki meleg – mondja Crack. – De legalább elég
kemény a tökük, hogy belépjenek.
A hangoskodók megint üvöltenek.
– Hallak, haver, hallak – mondja Travis nevetve. – A haza szolgálata meg minden, az nagyon
menő meg minden. De nem tudom, nekem valahogy olyan fura, mondjuk valami lövészgödörben
vagytok éjjel, és egy köcsög rád gerjed, akkor mit csinálsz? Fickók leszopják egymást a
lövészgödrökben, ez nekem egyszerűen nem tűnik helyesnek. Mintha valami olyasmiről lenne
szó, hogy miért is megyünk szétrúgatni a seggünket, érted?
– Tudod, mit – kérdi Crack –, miért nem lépsz be, hogy megtudd? Mellém kerülhetsz egy
lövészgödörben, és meglátod, mi történik.
Travis mosolyog.
– Szeretnéd, haver?
Billy azt kívánja, bárcsak Crack leütné a bolondot, és így elintézné a dolgot, de bravós társa
egyszerűen csak rábámul a fickóra. Talán egy csetepaté elég is erre a hálaadásra. Billy megnézi a
mobilját. Faisontól semmi. Még. Újabb fantáziálásba merül a farmról, de most míg ő meg Faison
napi tízszer szexel, a Bravo is eszébe jut a Vipera bázison, és csapásokat szenvednek,
valahányszor kimennek a kerítés mögül. Úgyhogy ezt is bevonja a fantáziálásba, hogy mennyire
hiányoznak neki a bravós bajtársai, és gyászolja őket, hiába élnek és lélegeznek. Ezek a fiúk az ő
testvérei. A bravósok készek meghalni egymásért. Ők a legjobb barátai életében, és ő belehal a
fájdalomba meg a bűntudatba, ha nincs ott velük.
Úgy látszik tehát, hogy a háború elbaszott dolog, és a fantáziálása nem kevésbé. Újabb SMS-t
küld Faisonnak. Szeretnék tőled elbúcsúzni meccs után. A lány szinte azonnal válaszol, Jó!, de
amikor Billy megkérdezi, hol és mikor, nem jön semmi. Dime végigmegy a soron, és letérdel
Billy ülése mellett.
– Mit mondott Albert?
– Hát, hogy nem dühös ránk.
– Nem, Billy, Ruthvenről mit mondott?
– Ja. Azt mondta, nincs baj. Ruthven pontosan azt csinálta, amit mondtál.
Dime mosolyog.
– Virágot kell küldenünk annak az embernek!
– Albert azt mondta, Norm talán előáll egy jobb ajánlattal…
– Bassza meg, azzal a fickóval nem kötünk üzletet, a világ minden pénzéért se. Még ha
egymillió dolcsit kínál is fejenként.
Billy és Mango egymásra néz.
– Egymillió dolcsi… – böki ki Mango, de Dime letorkolja.
– Nézd úgy, hogy mondjuk megkötjük az alkut, és Norm megcsinálja a nagy durranásos
Bravo-filmjét, és mindenki megint lelkesedik a háborúért. Mi lesz akkor? Azt hiszem, az lesz,
hogy tovább hajtják a seggünket, amíg bele nem döglünk, vagy rohadtul öregek leszünk ahhoz,
hogy vigyük a málhát. Hát, basszák meg. Én egy ilyen buliból nem kérek.
Dime megfordul, és fölfelé indul a lépcsőn. A Bears már 31 : 7-re vezet, úgyhogy a meccs
hivatalosan is totális vereség. Az egyik vagány a hatodik sorban elejti a palackját, és az
üvegcsörömpölés hisztériát kelt a cimborái körében.
– Seggfejek – mormolja Mango, és Billy egyetért vele. Túl részegek, túl hangosak, túl
elégedettek magukkal… ezekre is ráférne egy kis alázat az életben.
Billy mobilja ciripel, új SMS-t jelez. Megnézi a kijelzőt.
– Faison? – kérdi Mango reménykedve.
– A nővérem. – Billy vár, amíg Mango elfordul, csak akkor nyitja meg.

HÍVD FEL.
Készen állnak.
Várnak rád.

Jézus. Jaj, Shroom. Mit csinálna Shroom? Mit tenne Billy helyében, ez a jobb kérdés, amely
nekiront a lélek legmeghittebb, égető dolgainak, az önmeghatározásnak, az ember végső
életcéljának. Eldördül a kétperces, figyelmeztető lövés, ami azt jelenti, remek, neki nagyjából 120
másodperce van arra, hogy kitalálja, mit csinál itt, a Föld bolygón. Jaj, Shroom, Shroom, a
Végzet Nagy Shroomja, aki megjósolta, hogy a csatatéren éri a halál, mit tanácsolna Billynek itt,
a Diadalmenet végén? Szüksége van Shroomra, hogy értelmezze a helyzetet, hogy lecsillapítsa
Billy agyában az idegek tülekedését, de a kivetítőn most az Amerikai Hősök grafikája jelenik
meg, és a hatodik sor vagányai nagy hujjogásba meg éljenzésbe kezdenek, tapsolnak, dobognak, s
a fiatal házasok próbálják csitítani a barátaikat, de a mókának egyszerűen nincs vége.
– Bra-vóóóó!
– Halle-lu ja!
– Vuuuu-húúúúúú!
– A nagy csapat, fiúk!
– Látod? – kérdi Travis kitekeredve, hogy Crackre vigyorogjon. – Mi itt mind kurvára
hazafiak vagyunk, teljes mértékben támogatjuk a katonákat.
– A fenébe, tényleg – kiáltja az egyik cimborája.
– A fenébe, tényleg – vakkantja Travis. – Figyelj, ne kérdezd, ne mondd el, ez teljesen
kikészít. Leszarom, hogy ti, fiúk, melegek vagytok-e, vagy biszexek vagy trafók, vagy leszbikus
majmokat dugtok, engem csak az érdekel, hogy nálam tökös gyerekek vagytok. Fiúk, ti vagytok
az igazi amerikai hősök.
Fölemeli a karját, hogy összecsapja a kezét a Crackével, de Crack csak bámul, hagyja a fickót
kétségek közt.
– Nem? – Travis elmosolyodik. – Nem? Na, mindegy, tök jó. Én akkor is támogatom a
katonákat. – Nevet és elfordul, az ülése alá nyúl a palackjáért. Amikor fölegyenesedik, Crack
előrehajol, és módszeresen, szinte gyengéden Travis nyakára kulcsolja a karját, majd fojtogatni
kezdi. Minden katona megtanulja az alapkiképzésen, hogy a nyaki verőérre szorított alkar elzárja
az agyi véráramot, és az áldozat másodpercek alatt elveszti az eszméletét. Travis kicsit vergődik,
de nem igazán tud küzdeni. Megragadja Crack karját, a maga előtt lévő ülést rugdalja, aztán
Crack egy kicsit erősebben szorítja, és Travis elernyed. A hangoskodók közül többen már
emelkednek, de Crack egy morranással visszaparancsolja őket.
– Mit csinál? – sziszegi az egyik ifjú feleség. – Mondjátok meg neki, hogy hagyja abba.
Valaki mondja meg neki, hogy hagyja abba.
De Crack csak mosolyog.
 – Kitörhetném ennek a seggfejnek a nyakát – jelenti ki, és áthelyezi a szorítást, valami egyéb
nyomással kísérletezik. Travis görcsösen rúg egyet; a barátai csak nézik. Mintha megértenék,
hogy nem tudnak segíteni neki.
– Crack – mondja Day –, elég. Ereszd el a rohadékot.
Crack vihog.
– Csak szórakozom egy kicsit. – Van valami maszturbációszerű abban, ahogy erre, majd arra
csavarja Travist, szorítja, engedi, szorítja, engedi, próbálgatja a lélektani határt. Travis arca
sötétvörös, bíborba játszik. Egy igazi nyakiverőér-szorítás percek alatt halálhoz vezet.
– A fenébe, Crack – mormolja Mango. – Ne öld meg a tetűt.
– Állítsátok meg – könyörög az egyik feleség. – Mondjatok neki valamit.
Billy azt gondolja, mindjárt felfordul a gyomra, de az egyik énje azt akarja, hogy Crack
folytassa, hogy megmutassa az egész világnak, milyen elbaszott a helyzet. De Crack végül enged;
mintha elvesztené az érdeklődését, úgy ereszti el Travist egy nemtörődöm legyintéssel, Travis
pedig összeroskad a helyén, mint az ütközésteszt törött próbabábuja. A hangoskodók azon
nyomban úgy döntenek, hogy ideje távozniuk. Felkanalazzák szédült barátjukat, és kisorjáznak a
helyükről, elővigyázatosan kerülve a szemkontaktust a bravósokkal.
– Fiúk, ti őrültek vagytok – mormolja az egyik, miközben eloldalaz mellettük, mire Sykes azt
üvölti, a fenébe, hát persze, elment az a kurva eszünk!, aztán gurgulázva, váliumosan nevet, de ez
valójában egészen flúgosnak hangzik.
Dime még időben tér vissza, hogy lássa, a vagányok fölfelé sietnek a lépcsőn. Megdörzsöli az
állát, és végignéz gyanúsan csendben lévő csapatán.
– Tudnom kéne erről valamit?
A bravósoknak sikerül egy erőtlen tesót kinyögniük.
– A tetű egyfolytában pofázott – mondja Day. – Úgyhogy Crack tartott neki egy kis, hm,
kiképzést.
Crack vállat von, kényszeredetten elmosolyodik. Megviseltnek látszik, ugyanakkor rendkívül
elégedettnek is.
– Nem bántottam, törzsőrmester – mondja a lehető legszerényebben. – Csak elvacakoltam
kicsit a fejével.
Lent, a pályán a meccs utolsó két perce folyik. Dime megnézi az óráját, megnézi az
eredményjelzőt, aztán egy pillanatra kapcsolatba lép a viharos éggel.
– Uraim – mondja visszafordulva a Bravóhoz –, azt hiszem, a mi munkánk itt véget ért.
Húzzunk.
A csapat lustán vagy inkább gúnyosan ujjong. Josh azt mondja, a limójuknak a nyugati
limóparkolónál kell várnia őket, és ő majd mutatja az utat. A Bravo utolsó alkalommal cammog
föl a lépcsőn, Billy küszködik a stadion borzasztó terének vonzásával. Amint a csarnokba érnek,
előhúzza a mobilját, és SMS-t ír Faisonnak:

Oda tudsz jönni a nyugati limóparkolóhoz?

Keress egy fehér hummer limót.

A Bravo libasorban követi Josht a csarnokon keresztül. Sykesnak és Lodisnak végig sikerült
megőriznie az aláírt labdáját, míg a többi bravósnak csak a borítékos cucca van meg, amely főleg
a pomponlányos naptár meg a dekoltázsos fotók miatt értékes. Hosszú, magányos tizenegy hónap
vár rájuk Irakban, s a hosszú és magányos még a legjobb forgatókönyv. Ezen az utolsó sétán a
stadionban senki nem áll meg, hogy megköszönje a bravósok szolgálatát, senki nem zaklatja őket
autogramért meg mobilos pillanatfelvételért. A Cowboys népe teljes visszavonulóban van;
fáznak, ázottak, fáradtak, megvertek, a lehető leggyorsabban igyekeznek haza, pokolba a
geostratégiával meg a szabadság védelmével.
Ó, én népem. Amikor megpillantják a kaput, Josh a csarnok oldalához vezeti őket, ki a
forgalomból.
– Itt kell várnunk – mondja a Bravónak. – Lejön pár ember, hogy kikísérjen benneteket.
Kik?
Josh elneveti magát.
– Nem tudom!
A bravósok egymásra néznek. Mindegy. Most emberek áradnak be a már így is zsúfolt
csarnokba, és ebből a Bravo arra következtet, hogy a meccs véget ért. A szurkolók vesződséges
tömegben igyekeznek a kijárat felé, számuk és szükségképpen csoszogó járásuk miatt allegorikus
súlyt kapnak, mintha a rosszkedvük, besározott nyomorúságuk arra szolgálna, hogy felidézze
minden olyan törzs szellemét, amely valaha nekigyürkőzött, hogy a kevésbé rossz élet
reményében elhagyjon egy helyet, és egy másikra vonuljon. Billy arra gondol, hogy úgy néznek
ki, akár a menekültek. Zizeg a mobilja, és ő a fal felé fordul, mielőtt meg merné nézni. Kétszavas
SMS Faisontól.

Megyek. Várj.

Szeme lehunyva, feje előrebukik, és nekiütközik a falnak, néma köszönömje úgy szakad ki
belőle, mint a visszafojtott lélegzet. Aztán ideges lesz. Nem tudja, mit fog csinálni. Erre nincs
kiképezve, erre nem oktatták, nincs mire támaszkodnia. El tudja képzelni magát meg Faisont a
farmon, de az átmenetet, az odajutást nem mondja meg az elméje. Lehet, hogy tényleg fejjel
megy a falnak? Hirtelen Albert és Mr. Jones bukkan fel, rajzfilmszerű spricceléssel törnek ki a
tömegből.
– Hah – csikorogja Dime a maga Will Ferrell-hangján. – Mint ahogy a kutya tér vissza a
hányásához, tessék!
Albert vigyorog, úgy tűnik, tökéletesen lazán fogadja az üdvözlést, bár elővigyázatos annyira,
hogy némi távolságot tartson önmaga meg Dime között. Albert, Albert, Albert, kaffogják a
bravósok valamiféle dalban.
– Mi van az üzletünkkel? – kiáltja Sykes.
– Fiúk, én megpróbáltam. Higgyétek el, próbálkoztam, mint a fene, és tovább fogok
próbálkozni, arra számíthattok. Ha volt valaha sztori, ami vászonra kívánkozott, akkor az a tiétek,
fiúk, és én minden erőmmel azon leszek, hogy vászonra kerüljön.
– De haver…
– Tudom, tudom, hogy ez óriási csalódás, tényleg el akartam csípni ezt a dolgot, míg itt
vagytok. Mit mondhatnék? Minden erőnket beleadtuk, de még nincs vége, a fenébe is. Dolgozni
fogok ezen az üzleten, míg össze nem jön, azt megígérem.
Szerzetesekhez illő mormolás szakad fel a bravósokból, köszönjükköszönjükköszönjük. Egy
autó várakozik Albertre, hogy elvigye a repülőtérre; még ma este visszarepül L. A.-be. Az
opciója teljes két évre szól, ez mégis olyan érzés, mint a vége valaminek, a befejezésekre
jellemző minden nosztalgiával és melankóliával. Albert azt mondja, kikíséri őket a limóhoz;
nyilván Mr. Jones is megy, talán hogy gondoskodjon róla, a Bravo úgy távozik, hogy nem ejt
további foltokat a Cowboys nevén. Csatlakoznak a kijárat felé haladó megfáradt tömeghez.
Valamiféle zümmögés, mély hangú, vibrafonszerű zúgás árad valahonnan elölről, a küszöb felől,
jön rá Billy, amikor közelebb érnek. Ez a szurkolók folyamatos nyöszörgése, amikor kilépnek a
stadion elé, a jeges beton szél söpörte pusztaságába, amelytől a sarkkörig semmi nincs, csak több
ezer mérföld elnyúló síkság. A bravósok káromkodnak, leszegik a fejüket, zsebükbe süllyesztik a
kezüket. A havas eső mikroszemcsékben vágódik az arcukba meg a nyakukba. Josh magához
hívja a katonákat, és létszámellenőrzést tart, majd a betonon át a limóparkolóhoz vezeti őket, ahol
a homályban limók sorakoznak, ameddig a szem ellát, és Uramisten, a jól látható tucat közt Billy
négy hófehér Hummert számol.
– Billy. – Albert odalépett mellé. – Azt hiszem, a törzsőrmestered dühös rám.
– Hát ő ilyen hangember. – Billy azt kívánja, bárcsak Albert a másik oldalán lenne, hogy
árnyékolja a szelet.
– Figyelj, megvan neked az e-mail-címem, ugye? És nekem megvan a tiéd. Tartsuk a
kapcsolatot.
– Persze. – Billy a limók sorát szemléli. Hogy fogja ott Faison őt megtalálni…
– Rettentően csodálom Dave-et, de néha eltűnődöm, hogy mennyire megbízható. Szóval mit
szólsz ahhoz, hogy valahányszor nem tudom elérni, megkereslek téged. Te leszel a beépített
emberem a csapatban.
– Jó. – Billy felvonja szél felőli vállát, állát a nyakába ejti. A szél úgy vág át a téren, mint egy
elszabadult nyaktiló.
– Figyelj – mondja Albert a hangját lehalkítva –, neked van a legtöbb eszed a fiúk között,
neked meg Dime-nak. Bízom benned. Igazi vezető lesz belőled. Tudom, számíthatok rád, hogy
kedvező módon tartsuk fenn a kommunikációt.
– Persze. – Billy arra gondol, hogy ha Faison nem jelenik meg, mire a Bravo indulásra készen
áll, akkor ő egyszerűen meglép, akkor és ott önkényesen távozik. Azt mondja majd, hogy pisilnie
kell vagy valami, kiszáll a limóból; akkor teljesíti igazán a kötelességét, főleg amint megtalálja
Faisont, és kiönti elé még a beleit is.
– Komolyan gondoltam, amit az üzletről mondtam – szólal meg Albert. – Egyfolytában
dolgozni fogok rajta. Előbb-utóbb összejön, túl jó ez ahhoz, hogy ne jöjjön.
Billy ránéz.
– Tényleg?
– Hát persze. Azzal, hogy Hilary alapvetően benne van, már csak idő kérdése.
A terület úgy ki van világítva, mint egy börtön sétálóudvara, fehér fényben ragyog, az
árnyékok élesek. Billy megfordul, hogy körülnézzen Faison után, és szinte azonnal érzékel
valami mintázatot a tömegben, egyfajta fodrozódást vagy ellenáramot, ami feléje tart. Egy üres
pillanat múlva Billy kinyitja a száját, s már egy másodperccel azelőtt tudja, mi jön, mielőtt elméje
megformálná a gondolatot. Igazából felkiált, amikor a roadie-k kilépnek a tömegből, aztán már
csak annyit tud, hogy lenn van a földön magzati pózban, miközben kalapácsütésszerű dobogást
érez a hátán. Ráébred, hogy önmagát hallja nyögni minden csapásnál, nem mintha fájna, a
feszültségből furcsán hiányzik a fájdalom, és nagyjából mire úgy gondolja, hogy valaki rugdalja,
Mr. Jones jelenik meg a fényben. E pillanatban az idő nem is annyira lelassul, mint inkább egy
sor, egymást átfedő kockává sűrűsödik. Ott áll Mr. Jones egyenesen, előhúzza a fegyverét a
zakózsebből, aztán egy hátulról jövő erős lökés a levegőbe küldi a férfit, és a pisztoly – egy
Beretta Px4, látja egészen tisztán Billy a dermedt pillanatban – nagy lendülettel kirepül Mr. Jones
kezéből. Siklik, mint korcsolya a jégen, száll pörögve, hogy Billy épp nem éri el, elhúz, és ő a
bordáit taposó láb ellenére utánafordul, mert látnia kell, merre tart…
Mint kiderül, egyenesen Mac őrnagy felé. Az őrnagy egy veterán kapus időzítésével és
erőtakarékosságával néhány centire fölemeli a lábát, és a cipő talpával csapdába ejti a fegyvert.
Felveszi a Berettát, ellenőrzi, ki van-e biztosítva, megnézi a tárat, miközben lefelé és a testétől
elfelé tartja a fegyvert, majd sok-sok gyakorlásból fakadó eleganciával fölemeli a karját, és
egyenesen fölfelé lő:
 BUMM.
A meccsről szóló másnapi kimerítő médiatudósításokban – a híradókban, a locsogásban-
fecsegésben, a tévés és rádiós személyiségek agyzsibbasztó dumájában – egyetlen szó sem lesz a
meccset követő lövésről. A bravósok egyetértenek majd abban, hogy ez nagyon furcsa. Biztosan
ezrek hallották a fegyver dördülését; azok több százan bizonyosan, akik a hang hallatán lebuktak,
ordítottak, lekuporodtak, a gyermekeikre vetették magukat, vagy nekiiramodtak, és bárki rugdalta
ki éppen a szart is Billyből, most hirtelen abbahagyta. Billy néhány pillanatig csak fekszik ott,
élvezi az alapos belső békét, mely abból fakad, hogy nem rugdossák. Félrebillenti a fejét, hogy a
vér ne csorogjon a szemébe, és Mac őrnagyot nézi, aki biztosítja és óvatosan a földre helyezi a
Berettát. Aztán oldalra nyújtott karral kiegyenesedik, könyökét nem hajlítja be, kezét nem teszi a
fejére, tartásában semmi nem utal a megadásra. Nem, csak áll egyenesen oldalra nyújtott karral,
hogy egyszerűen mutassa a feléje rohanó zsaruknak: már nincs nála fegyver.
– Mac őrnagy aztán férfi – mormolja Billy. Inkább csak magában mondja ezt, hogy
meggyőződjön róla, alapvetően semmi baja.
Eltart egy darabig, amíg a rendőrök rájönnek, mi történt. Csak bonyolítja a dolgokat, hogy
annyi különféle rendőr van ott. Végül megtalálják a Bravo limóját, és odahozzák, a katonákat
pedig beleterelik, miközben folytatódik a vita a közelben. Albert és Dime odakinn van, Josh meg
Mr. Jones is, és mindannyian az egyik magas rangú zsaruval tárgyalnak. Mac őrnagy kissé arrébb
áll, nem őrizetben, de mindkét oldalán egy rendőr helyezkedik el jelentőségteljesen. Az eddig
lefogott maroknyi roadie szánalmas csoportban áll megbilincselve, fejét lehajtva, háttal a szélnek.
Egy rendőr behajol a limó nyitott hátsó ajtaján.
– Van itt valaki, aki kórházi kezelésre szorul?
A katonák a fejüket rázzák. Niiiiiincs.
A rendőr habozik. Szinte mindegyik bravósnak vérzik az arca vagy a feje. A roadie-k
csavarkulcsokkal, csövekkel, feszítővasakkal meg az Isten tudja, mi mindennel támadtak rájuk.
– Csak megkérdeztem – mondja a rendőr, és visszahúzódik.
Találnak két borogató tasakot a limó elsősegélynyújtó dobozában, és körbeadják. Mangónak
felrepedt a bal szemöldöke. Cracknek kiverték két fogát. Day homlokán libatojás nagyságú
zúzódás. Sykesnak az orra, Lodisnak a feje vérzik. Billy arcán nyílt seb, ötcentis repedés a
pofacsontja mentén – ettől az ütéstől esett össze, gondolja. Felsőteste valamilyen tompa,
összevissza fájdalomtól lüktet, nem erős, de őt nem lehet bolonddá tenni. Tudja, hogy másnap
úgy fog fájni, mint a fene.
Dime bemászik, és leül.
– A zsaruk mindenkinek a nevét meg az elérhetőségét akarják – mondja, és odaad egy író
táblát meg egy tollat Daynek.
– Törzsőrmester, börtönbe kerülünk? – kérdi Mango.
– Á, csak áldozatok vagyunk, haver.
– És mi van Mac őrnaggyal? – érdeklődik Lodis.
– Mac őrnagy egy istenverte nemzeti kincs. Senki sem dugja Mac őrnagyot börtönbe.
– Törzsőrmester – mondja A-bort –, azt gondoljuk, itt valami összeesküvés van. Norm küldte
ránk a roadie-kat, mert nem akartuk elfogadni az ajánlatát.
– Majd megemlítem a zsaruknak – feleli Dime, de nem mosolyog. Pedig ez vicc.
Billy mobilja zümmög, SMS jött Faisontól, melyik fehér hummer, mire ő kiront a limóból,
miközben a lány számát üti be. Az egyik zsaru ráförmed:
– Hová igyekszik?
De Billy annyira összpontosít, egész lénye annyira az egyetlen igazi dologra hangolódik rá,
hogy valamifajta isteni aura hárítja el a rendőr kérdését.
 A lány telefonja alig szólal meg, ő máris megnyomja.
– Szia!
– Látod a zsaruk fényeit, amit az a sok zsaru áll körbe?
– Aha.
– Az a miénk. Én mellette állok.
– Maradj ott – mondja a lány –, elindulok arra. – Aztán: – Látlak! Ne mozdulj, látlak, látlak…
Billy látja, ahogy a lány átvág a tömegen, fehér csizmája megvillan a sötét kabát alatt, és a
haja, az a tompa ezüstszínű a szörnyű börtönfények alatt, mindenfelé repked, a vállán, a hátán, a
melle előtt. Annyira jól néz ki, hogy Billy úgy érzi, kiürül, nem kap levegőt, nincs fájdalma,
nincs gondolata, nincs múltja, az egész élete abba sűrűsödik, hogy látja, ahogy Faison feléje
lépked a hócsillagos dicsfényében.
Billy nyilván elindult a lány felé, mert kellemes súrlódással találkoznak. Több pillanatig nem
tudnak mást tenni, mint ölelik egymást. A tömeg szétnyílik körülöttük, annyi ember megy el
mellettük, hogy valamiféle meghittség alakul ki a puszta sokaságból.
– Mi történt az arcoddal? – kiáltja a lány, és megérinti. – Te jó ég, vérzel. – Elpillant mellette
a zsaruk meg a vészvillogók felé.
– Azok a fickók a félidőből, a színpadi munkások. Ránk ugrottak. – Billy nevet. – Gondolom,
még mindig be voltak rágva.
– Jaj, Istenem. Édes Istenem, megsérültél. – A lány az arcát vizsgálgatja, ujjaival végigsimít a
seb szélén. – Úgy látszik, fiúk, ti mindig bajba kerültök.
Hevesen megcsókolják egymást. Lehetetlen, hogy ne vessék magukat egymás karjába.
– Ez szívás – mormolja hamarosan a lány, és épp csak annyira húzódik el, hogy
kigombolhassa a kabátját egy gyors, lefelé tartó mozdulattal, a kabát pedig kinyílik és a fiúra
tekeredik. A lány közelebb húzza magához Billyt, és felnyög, amikor a mellkasuk találkozik.
Még mindig a pomponlány-egyenruhájában van. Billy a kabát alatt megragadja a lány derekát.
Faison megremeg, majd lábujjhegyre emelkedik, medencéje támasztékot keres a fiú nadrágjának
duzzanatán, szája pedig úgy szorul a fiúéra, hogy Billy ajka elzsibbad.
– Mindent bele – mondja valaki, aki épp elmegy mellettük.
Egy másik járókelő azt tanácsolja:
– Vegyetek ki egy szobát.
Percek vagy talán órák múlva Faison visszaejti a sarkát, és a fiúra omlik.
– Jaj, Istenem. Miért kell elmenned?
– Visszajövök szabadságra. Valószínűleg tavasszal.
A lány fölemeli a fejét.
– Komolyan?
– Komolyan. – Ha még nem leszek kiterítve, gondolja Billy.
– Akkor majd szánj rám egy kis időt.
– Számíthatsz rá.
– Komolyan gondolom. Mi lenne, ha akkor nálam laknál?
Billy nem jut szóhoz. Alig kap levegőt. A lány a fiú bal szeméről a jobbra néz, oda-vissza,
oda-vissza, mindig két szemmel egyszerre.
– Tudom, hogy őrültség, de háborúzunk, igaz? Csak annyit tudok, hogy jogosan, egyszerűen
érzem, hogy jogosan. Minden másodpercet veled akarok tölteni. – Megrázkódik, a fejét csóválja.
– Nem az a típus vagyok, aki csak úgy belezúg valakibe, így semmiképp. Sose éreztem ezt még
senkivel.
Billy magához húzza; a lány a fiú mellkasához nyomja a fejét.
– Én se – mormolja Billy, s hangja végigrezeg kettejük testén. – Kislány, egyszerűen szeretnék
megszökni veled.
A lány fölemeli a fejét, és Billy ebből az egyetlen pillantásból tudja, hogy nem szabad. A lány
zavara, a szemében megvillanó aggodalom eldönti a dolgot. Miről beszél ez a fiú? Az
elvesztésétől való félelem arra készteti Billyt, hogy szilárdan ragaszkodjon a hős szerepéhez,
akinek lennie kell.
A lány megérinti Billy arcát.
– Édes, nekünk sehová sem kell szöknünk. Csak gyere haza, és jól megleszünk itt.
Billy nem ellenkezik, mert annyi minden vesztenivalója van. Lemond a nagyobb kockázatról a
kisebb kedvéért, bár a kisebbe – és ez nem vicces, egyáltalán nem vicces! – belehalhat. Arcát a
lány hajába nyomja, és mélyet lélegzik, megpróbál elegendő illatot elraktározni a lányból ahhoz,
hogy örökké tartson.
HÉ, BRAAAVOOOOOO, zúg végig a területen Dime törzsőrmester gyakorlótéri bömbölése.
II-HIIIINDULÁS! GYERÖÖÖÖNK!
– Ez nekem szól – suttogja Billy. Faison felnyög, és újabb zsibbasztó csókban forrnak össze.
Egy heves pillanatig megpróbálnak szétválni… megragadják egymást, fogják és ráncigálják a
ruhájukat, a testrészeiket, furcsa düh tombol bennük, amelyen nem nagyon tudnak uralkodni.
Faison arca hirtelen elfacsarodik, és a lány Billyhez préselődik.
BRAAAVOOOOO! MOST!
Billy megcsókolja a lány ajkát, és elhúzódik, úgy érzi, ez az utolsó, amit tesz életében.
– Vigyázz magadra! – kiáltja utána a lány, mire ő nyugtázásképp fölemeli az öklét. –
Imádkozni fogok érted! – kiáltja a lány hangosabban, és ettől Billy reménytelenül érzi magát.
Haldoklik itt, haldoklik, és az a dolog a nadrágjában megnehezíti a járást, szűz tagjának
kőkemény rúdja úgy áll, mint egy zászló, amely nem akar félárbocra ereszkedni. Megüti a
csuklójával, a keze fejével, megpróbálja úgy leszorítani a lényt, hogy ne lássa az egész világ, és
akkor a francba, rázúdul hét-nyolc szurkoló, akik azt akarják, hogy írja alá a műsorfüzetüket.
Annyira hálásak vagyunk, mondják. Annyira büszkék. Fantasztikus. Bámulatos. Ez csak pár
pillanatig tart, de Billyben, miközben a nevét körmöli, földereng, hogy ezeknek a mosolygó,
tudatlan polgároknak van igazuk. Mert az elmúlt két hétben ő annyira felsőbbrendűnek és
okosnak érezte magát mindazok miatt, amiket a háborúról tud, de azt felejtsük el, ezek itt a
főnökök, ezek a tökfilkók, ezek az együgyűek, az ő hazáról szőtt álmuk a domináns erő. Billy
valósága az ő valóságuk kurvája; amit ők nem tudnak, az hatalmasabb minden dolognál, amit ő
tud, ő mégis megélte, amit megélt, és tudja, amit tud, ami mit is jelent: valami szörnyű és
valószínűleg végzetes dolgot, úgy gyanítja. Ha az ember a háborúban megtanulja, amit meg kell
tanulnia, és megteszi, amit meg kell tennie, akkor ettől az ellenségévé válik-e mindannak, ami a
háborúba küldte?
Az ő valóságuk dominál, eltekintve attól, hogy az nem tudja megmenteni az embert. Nem állít
meg se bombát, se golyót. Billy azon tűnődik, van-e valamilyen telítettségi pont, valamilyen
veszteségszint, ami végül ripityára zúzza a hazáról szőtt álmot. Mennyi realitást bír el az
irrealitás? Valamiféle kábulatban hagyja ott az utolsó programpontot, és indul el a járda széle felé
öklét a zsebébe tömve, hogy reményei szerint elrejtse veszett erekcióját. Köszönjük!, kiabálnak
utána a kedves emberek. Köszönjük a szolgálatot! Hódara szurkálja a szemét, de már alig érzi. A
zsaruk oldalra lépnek, amikor közeledik, amitől feltűnik Josh meg Albert a limó hátsó ajtajánál,
és Albert vigyorogva hívja.
– Siess! – kiáltja vidáman. – Gyerünk! Indulnak!
Mintha ez volna az utazás, amit nem szabad elmulasztani, ami megmenti az ember életét.
Albert gyorsan megöleli, amikor ő elsiklik mellette. Josh azt mondja, sok szerencsét, és
megszorítja a karját, aztán Billy lelép a járdáról, és félig-meddig beesik a limó hátsó ülésére.
 Albert becsapja mögötte az ajtót, és egy utolsót int.
– Megvagyunk – szól Dime a sofőrnek. – Induljunk.
– Ja, a fenébe, vigyen innen a faszba – mondja Sykes.
– Mielőtt megölnek minket – csatlakozik Crack. – Vigyen valami biztonságos helyre. Vigyen
vissza a háborúba.
– Mindenki kösse be magát – mondja Dime a csapatnak, és a bravósok körbetapogatják az
üléseket, keresik az övüket. Dime észreveszi a tornyot Billy ölében. – Büszkének látszol ott,
katona – mormolja csak Billynek.
– Bizonyos dolgokról nem tehetünk, törzsőrmester.
Dime kuncog.
– Elbúcsúztál a csajtól?
Billy bólint, és az ablak felé fordul. Tudja, hogy soha többé nem látja Faisont, de honnan
tudhatná? Honnan tudhat valaki valaha valamit is – a múlt olyan köd, amely egymás után leheli
ki a szellemeket, a jelen százötven kilométer per órás országúti száguldás, amely a jövőt a
hiábavaló spekuláció legvégső fekete lyukává teszi. Mégis tudja, legalábbis azt hiszi, hogy tudja,
érzi, hogy ott sarjad fájdalmának legtisztább bizonyosságában, miközben megkeresi és becsatolja
a biztonsági övét, amely úgy kattan, mint egy hatalmas és bonyolult rendszer utolsó zára. Benne
van. Indul a háborúba. Isten veletek, Isten veletek, jó éjszakát, szeretlek mindannyiatokat.
Hátradől, lehunyja a szemét, és megpróbál semmire sem gondolni, miközben a limó elviszi őket.