Beszélgettem egyszer egy püspökkel.

Most ez nem úgy hangzik, hogy életemben egyszer, hanem

egyszer, amikor beszélgettem egy püspök atyával, akkor azt mondta, fiatal ember volt, hol volt még
akkor püspök. Volt benne rengeteg lendület, és… Elvágyódott, azt mondta, úgy körbe nézett, hogy
„Nem jó ez itt. Nem, ez itt nem, nem oké.” Akkor elment a lelki atyjához, és beszámolt neki. „Itt
vagyok fiatal ember, én nem akarom valahogy eltotojázni az életem, nem akarom, hogy a semmibe
hulljon, hogy csak úgy peregjenek a napok. Valamit szeretnék igazán alkotni a Szentlélekkel együtt.
De hát itt?” S akkor fölvázolta a terveit, hogy hol, hol mindenhol lehetne Isten országát építeni.
Kedvesen meghallgatta őt a lelki atyja, és a következőt mondta. „Tudod miért gondolják sokan, hogy
itt nem lehet? Azért, mert az olyanok, mint te, elmennek. Ha az olyanok, mint te, itt maradnának,
többen rájönnének, hogy itt is lehet.”

A második gondolat így szól, ez a püspök atya, püspökként többször elmondta már nekem ezt a
történetet. Nem t’om mit látott rajtam, de minden esetre ezt többször nagyon kedvesen elmondta.
Elmondta, hogy itt! Nem kell ezt nekem annyira mondani. Tehát Jézus jön, és azt mondja, hogy „Itt.”
Odamegy a halászokhoz, „itt”, odamegy a csónakba, a foltozgatókhoz, „itt”, hogy „itt és most”. És
akkor, megint csak utalok erre a szóra. Jó, hát valahol, hát valahol, majd, majd valahol. Nem tudjuk
hol, nézegetjük.

A harmadik. Hogy „együtt”. Olvasgattam néhány nappal ezelőtt valakinek a nyilatkozatát arról, hogy
most már 40 éves elmúlt, és hogy látja, megtalálta-e az igazit. Ez a férfi, aki már elmúlt 40 éves, némi
bölcsességet magára szedett az idők folyamán, és a következőt mondta. „Hát a 40 évemet úgy
töltöttem, hogy nem tudtam, hogy kivel együtt. Most kivel? Most vele, vagy nem vele, vagy hogy?”
Azt mondja. „Most elmúltam már 40, visszanézek, azt látom, volt itt több igazi is, én nem voltam kész.
Az igazik itt jöttek egymás után, én nem voltam itt.”

A harmadik gondolat így szól, hogy együtt. Amiről oly szívesen újból és újból beszélek, hogy ebben az
együtt-ben megtalálni annak az egyensúlyát, hogy az alkalmazkodás és az önkifejezés, és az
önérvényesítés hogyan tudja megteremteni, ha szabadon tesszük azt, hogy jó ízűen tudunk benne
lenni, hogy „együtt”. És ha van valami, ami tönkre tesz bennünket, az az, hogy amikor
alkalmazkodunk, úgy érezzük, hogy alávetetté váltunk. Amikor valaki önkifejezi magát, vagy
önérvényesít, akkor nagyon gyakran maga számára sem tudatosan ez összefonódik a hatalmi
törekvésével. Egy másik püspökkel beszélgetve kérdeztem tőle. „Mondd csak, miért jó ez neked?”
Mire azt mondja „Hát tudod, én alapvetően egy bizalmatlan ember vagyok. Ha én vagyok a vezető,
még úgy a legjobb.” Ez egy nagyon őszinte püspök. Mit akarok ezzel mondani? Hogy de nagy dolog,
hogy fölfedezzük, Isten országában valahogy úgy van, hogy amikor alkalmazkodunk, nem válunk
alávetetté. Hogy mikor Isten azt mondja tedd így, vagy tedd úgy, gyere, kövess engem, hagyd a hálót,
hagyd az apukádat, jöjj utánam – akkor ebben semmi szándék nincs, hogy ő alávessen bennünket.

De nagy dolog úgy tudnunk szabadon betenni a közösbe azt, ami a miénk, hogy közben érzékenyek
vagyunk arra, hogy ez nehogy a hatalomról szóljon. Hogy az önkifejezésünk, az önérvényesítésünk
nem kell, hogy egy picit is a hatalomról szóljon. Hogy az Isten országában úgy van, hogy az
alkalmazkodáshoz, és az önkifejezéshez, -érvényesítéshez nem kapcsolódik alá-fölé rendeltség. Akkor
honnan is jutottunk ide? Ugye azt mondjuk, hát valakivel majd csak. Hát de kivel, azt nem tudjuk. De
nagy dolog, Jézus idejön, és azt mondja „Itt és most, és együtt.”

Aztán a negyedik, a záró gondolat, hogy „egészen”. Hát persze, most nagyon rémísztület, egészen,
mikor vagyunk mi egészen, meg hogy lennénk már mi mindig egészen? Ammm. Azt mondta egyszer
egy nagyon jó edző. „Én már régóta látom, mi történik a pályán. Az történik, a sérülés nem akkor jön,
amikor valaki egészen benne van, hanem akkor, amikor téblábol.” Mikor valaki téblábol csak a
pályán, akkor sérül meg igazán, mert akkor nincs benne egészen. Mikor valaki egészen benne van a
testében, teljes figyelmével ott van… Azt lehetne mondani, hogy nem egyszer az életre úgy tekintünk,
hogy az élet nagyon nehéz tud lenni, és ez igaz is. De gyakran azért annyira elviselhetetlenül nehéz,
mert nem vagyunk benne. Mert ha csak félig vagyok benne, úgy tényleg elviselhetetlen. Ha csak úgy
tessék-lássék, egyszerűen elhordozhatatlan. Hogy végül is akkor válik élhetővé, ha teljesen benne
vagyok, ha teljesen odaadom magam, akkor tulajdonképpen hordozható. Érdekes módon, minél
inkább megpróbálok megúszni egy részt, annál elviselhetetlenebb lesz.

Szoktatok unatkozni? Nem illik bevallani, látom rajtatok, nagy a nyomás. Akkor én bevallom nektek,
hogy ezen elmélkedtem máma. Tulajdonképpen három alap élményem van az unalomról. Az egyik
gyerekkoromból, sokat unatkoztam. A második iskolákból, még többet. Az unalomnak a harmadik
príma területe pedig az egyház. Ha valahol sokat unatkoztam, az a saját egyházam, nagyon sokat.
Milyen érdekes, hogy a ma embere is, ha valamit utál, az az unalom. Nem is esik jól kimondani
felnőttként, hogy unatkozom. Igen ám, de amikor elkezdünk unatkozni a saját egyházunkban,
mondjuk az Isten országában vagyok, nem tudom, hogy ez mennyire az, mert eléggé unom. Hogy
akkor tulajdonképpen megvan a kísértésünk, hogy úgy elkezdjük elszórakoztatni magunkat. Vagy
hogy úgy ne kelljen ezzel az unalommal úgy igazán szembenézni, hát akkor úgy valamit lötyögünk egy
kicsit. Ettől a helyzet még kényelmetlenebbé válik.