Elkezdődött egy új év, egy új kezdet.

Karácsonykor is azt ünnepeljük, hogy Isten valami egészen újat

hozott erre a földre, hogy megszületett valami, hogy születik valami, hogy növekedésnek indult
valami. Erről szeretnék most akkor néhány szót szólni. De közben látlak azért benneteket, az
ünnepléstől elgyötört arcotok ide kiált felém. Ezért aztán nem akarom hosszan mondani, hanem
inkább csak úgy, mint ahogy a kismadarak jönnek-mennek, biztos látjátok őket, és próbálnak úgy ki-
kicsipegetni valamit, mégis csak életben tudjanak lenni, életben tudjanak maradni. Na én is akkor
inkább olyan csipegetni valókat hoznék nektek. Ne legyen hosszú, de azért mégis csak valami táplálék
legyen.Az első gondolat az, hogy ahogy ezt mondjuk, hogy megújulás, és növekedés… Hogy
tulajdonképpen ezt olyan – magyar kifejezéssel élve – szeretnénk okosban csinálni, megúszni. Az
okosban való újjászületés, meg növekedés az úgy néz ki, hogy legyen változás, legyen újjászületés,
legyen megújulás, nekem ne kelljen változni. Tulajdonképpen ezt lehetne mondani, ez a megújulás
okosban. Amikor úgy okosban próbáljuk ezt elintézni, annyira okosak vagyunk, tényleg, mert körbe
nézünk, és mindenkinek tudunk adni egy listát, hogy miben kéne megváltoznia. Hogyha ezt a listát
végre valaki komolyan venné, akkor a világ sokkal jobb lenne. Ne akarom ezt hosszabban mondani.
Tehát nyugodtan a listáinkat elrakhatjuk a zsebünkbe, és esetleg izgalmas volna másokat megkérni
arra, hogy adjanak nekünk egy listát mirólunk. Akkor úgy nyitott szemmel és szívvel elolvasgatnánk
ezt a listát, és rácsodálkoznánk „Jé, milyen sok egyezés van benne.” Tízből tízen azt gondolják, hogy
lehetnénk egy kicsit rugalmasabbak. Vagy tízből tízen azt gondolják, néha lehetnénk egy kicsit
nagyvonalúbbak. Tehát az első gondolat, hogy fölhagyhatnánk az újjászületés gondolatával, hogy azt
olyan okosban csináljuk. Az okosságunk lehetne az, hogy mi lenne, hogyha… ha bátorságot vennénk
ahhoz, hogyha szeretnénk újjászületni és növekedni, és fejlődni, akkor mi magunk változzunk.Aztán a
második gondolat így szól. Igen ám, de ennek akkor lesz mindenképpen egy követelménye. Ez pedig
az, amit Isten megtett értünk, hogy kilépett a komfortzónájából. Ma ezt így szoktuk mondani. Ki kell
lépnünk a komfortzónából ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Hát ha volt valaki, aki mintát adott arról,
hogy mit jelent, hogy a komfortzónából kilépni, az az Isten. Hát döbbenetesen gyönyörű, ahogy a
szentírásban azt a himnuszt olvassuk, hogy Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan
dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kelljen. Ezért aztán kiüresítette önmagát, és emberré
lett, és hasonlóvá vált hozzánk. Ezt ma úgy mondjuk, hogy kilépett a komfortzónájából. Ahogyan
ismerjük a karácsonyi történetet, mondhatjuk azt, beleértve az egyiptomi meneküléssel, és az összes
többivel, hát alaposan kilépett a komfortzónájából. A második gondolat tehát így szól, hogy érdemes
kockáztatnunk. Kockáztatnunk, mert különben bizonyos kockáztatás nélkül, és így mondja ezt az, aki
nagyon ért az emberhez, azt mondja, különben a menedékeink előbb-utóbb a börtönünkké válnak. Ez
tehát a második gondolat. Akarunk újjászületni, szükséges lesz a saját komfortzónánkból
kilépni.Aztán a harmadik, ami ebből aztán világosan következik, és része is ennek. Ez pedig az, hogy
tulajdonképpen meglepő módon mindig valami olyasminek az elengedésére van szükségünk,
legalábbis annak a tudására, hogy lépesek legyünk valamit elengedni, vagy akár valakit elengedni,
amit vagy akit éppen meg szeretnénk nyerni. Pontosan annak az elengedésnek a képességére van
szükségünk, amit szeretnénk, hogy a miénk legyen, vagy hogy átélhessük. Olyan megrendítő
tulajdonképpen, hogy Karácsonykor miről beszélünk? A békességről, az egyetértésről, az
összetartozásról, a szeretetről. És mire van szükségünk ahhoz, hogy mindez be tudjon teljesedni?
Arra, hogy Isten, és mi magunk le tudjunk mondani, vagy el tudjunk engedni egy csomó mindent,
amit ehhez kapcsoltunk. Hogy Isten, ahogy kilépett a komfortzónájából, azt mondta, úgy tudok békét
hozni, hogy elviselem a békétlenséget. Hogy nem akarok minden pillanatban, és minden percben, és
minden órában, és minden napon, állandóan részesedni abból, amit el akarok hozni nektek.Éppen
annak az elengedésére van szükségünk, amit olyan nagyon akarunk. Isten elengedte a saját békéjét,
hogy békét tudjon hozni a világba. Isten elengedte a dicsőség ragyogó fényét, hogy világosságot
tudjon hozni ebbe a világba. Tulajdonképpen néztem, ahogyan itt mocorogtatok, mert elég sokan
vagyunk, és ahogyan próbáltatok helyet keresni. Olyan érdekes ez tulajdonképpen. Ismeritek azt a –
hát mondás ez, vagy történet – valaki föl akar szállni a buszra, persze rengetegen vannak már ott.
Akkor kicsit nyomkodja azokat, akik már fönn vannak, és a következőt mondja magában. „Hát nem
igaz, hogy nincs itt még egy hely!” Azután pedig amikor fönn van, és elérkeznek a következő
megállóhoz, kinyitja az ajtót a busz, megint jön valaki, aki föl szeretne menni, és azt mondja. „Nem
igaz, hogy nem látja, hogy nincs már itten hely.”De nagy dolog, hogy el tudom engedni pont azt,
amire annyira vágyok, és például az jutott eszembe, ahogyan ti egymásnak kedvesen, meg
udvariasan, meg emberségesen helyet szorítottatok. Tulajdonképpen pont arról kell lemondani, hogy
na most ez már nem lesz olyan kényelmes. Most akkor így állandóan úgy kell, hogy ne érjen már
annyira hozzá a kezem az övéhez, meg most akkor harcolunk a nem létező karfáért, és a lábát meg
hogy rakja… Eltelik mondjuk fél óra, és tulajdonképpen pont azt, hogy ilyen jó sűrűn ülünk, azt
mondja „Milyen azért, azért úgy együtt voltunk, na. Hát azért mégis csak más, mint egy üres
templomban. Ott aztán terpeszkedhetnénk.” Szóval, mikor megvan bennünk annak a szabadsága,
hogy pont valami olyasmit engedjünk el, amit szeretnénk megnyerni, akkor nyerjük meg. De nagy
dolog, hogy Isten ezt messze fölülmúlta, azt, hogy mi ezt képesek vagyunk még csak föl is fogni.Akkor
a negyedik gondolat így szól. És ennek következtében egyszer csak megváltozik annak a tapasztalata,
hogy mi biztonságos, és mi bizonytalan. Hogy mi biztos, és mi az, ami nem biztos. Karácsonykor
történt a kislánnyal az, hogy kapott egy játékot, amire nagyon vágyott, és játszott vele, és pfff,
összetört. Háhh! Nagyon sírt, és odaült mellé az apukája. Hát persze, hogy vigasztalhatatlanul sírt, hát
az a játék, amit annyira akart, és vágyott, és az angyal hozta. Akkor valahogy, ahogy kisírta magát a
kislány, és magától megnyugodott, úgy hüppögve megkérdezte az apukájától „Apa, apa! De hát akkor
mondd meg, hogy mi biztos? Annyira vágytam rá, és örültem, és… Akkor mondd meg, hogy mi
biztos?” Az apukája nagyon észnél volt, a következőt mondja. „Hát kicsi lányom, hát két dolog biztos.
Az egyik, ami a szívedben van, a másik meg, ami a fejedben. Az összes többi bizonytalan.”Ezzel azt
akarom mondani, hogy egyszer csak megváltozik az elképzelésünk arról, hogy mi biztos, és mi
bizonytalan. Minden, amiért annyira küzdöttünk, és hajtottunk, hogy az biztos legyen, rájövünk, hogy
mennyire bizonytalan, mennyire érzékeny egyensúlyok tartják fönn, mennyire rajtunk is múlik,
mennyire veszendő és esendő, és mennyire sebzékeny, és hahh… Közben amire azt gondoltuk, na hát
ha valamire nem építünk, akkor erre biztos nem, ez mondjuk a hitünk. Hát az micsoda egy
megfoghatatlan dolog. Meg a remény – micsoda utolérhetetlen, megragadhatatlan. Tulajdonképpen
szép lassan, ahogy megfordul az élet, és a világ, ahogy az Isten ember lesz, egyszer csak
megtapasztaljuk azt, hogy ami biztosnak tűnt, tulajdonképpen az a bizonytalan. És ami annyira
bizonytalannak, légiesnek, megragadhatatlannak tűnt, hogy tulajdonképpen ha van valami biztos,
akkor például az, ami idebenn van, az emberi szívben van, ami egyébként annyira
megragadhatatlannak tűnik, és az sokkal biztosabb.Így akkor az ötödik gondolat, az utolsó morzsa,
hogy akkor eljutok oda, hogy tulajdonképpen ahogy erre rácsodálkozom, és kezdem az életemet
ebben a megváltozott világban élni, rájövök, hogy ez az Isten országa. Igaz, hogy a Földön vagyok, de
én tulajdonképpen inkább élek már az Isten országában. amikor valaki már inkább él az Isten
országában, mint a Földön itt, akkor tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy valamiféle frissesség költözik
belénk. Valahogy úgy, ahogyan egyszer csak egy édesanya rájön, hogy „Ajj, hát nem egy 25-dik
gyereknevelési könyvet kellett vennem Karácsonyra, hanem inkább figyelni a lányomra. Nem egy 45-
dik pedagógiai szabályra volt szükségem, hanem hogy a fiammal eltöltsek némi időt, és szép lassan
átengedjem magamat annak a tempónak, és annak a nyitottságnak, ahogy egyszer csak a fiam mond
magából valamit.”Tulajdonképpen ezért az ötödik gondolat, hogy Isten országa valahogy ennek a
nyitottságnak és rugalmasságnak a folyamatát hozza. Ezért akarhatunk szabályokat, törvényeket,
előírásokat, és rendet, és minden egyebet. Tulajdonképpen Karácsony, és az, hogy egy pici lánykából
az Istenszülő lett, éppen azt mutatja nekünk, hogy van egy pont, ahol ezt érdemes elengedni, és
valahogy arra a frissességre ráhagyatkozni, hogy itt és most mi van veled, és mi van Istennel, és mi
van velünk, és mi van köztünk. Mert tulajdonképpen erre vágyunk, hogy egyszer csak
megelevenedjen a szemünk, hogy egyszer csak ránézzünk egymásra, és azt mondjuk „Háhh, hát
élek!”Tehát akkor bezártam ezt a gondolatsort. De nagy dolog, hogy Isten elengedte a
komfortzónáját, és azt mondta, kiválasztok egy törékeny hölgyet, és aztán megkérem, hogy
működjék velem együtt, és történjen valami olyan, ami abból a frissességből és életből születik, amit
Isten és ember tud erre a világra hozni