Professional Documents
Culture Documents
Hahner Péter - A Vadnyugat
Hahner Péter - A Vadnyugat
Péter
A VADN YUGAT
20 hős – 20 talány
© Hahner Péter 2012
Előszó
Ezt a könyvet azoknak írtam, akik (hozzám hasonlóan) gyermekkor uk óta sok könyvet olvastak és
sok filmet láttak az indiánokr ól, cowboyokr ól, aranyásókr ól, és szer etnék megtudni, mi igaz mindab-
ból, amit az írók megírtak, a rendezők pedig a filmvásznon megjelenítettek.
Ez a könyv nem az amer ikai Nyug at átfog ó története. Inkább viszonylag rövid ismer etterjesztő írá-
sok gyűjteménye, amelyek bemutatják azon történelmi rég ió egyes korszakait és ismertebb személyi-
ség eit, amelyet hazánkban legg yakr abban „az amer ikai Vadnyug at” néven emleg etünk. Remélem,
hogy az egyes fejezetek önmag ukban sem érdektelen olvasmányok, együttesen pedig talán körvona-
lazhatják az Amer ikai Egyesült Államok nyug at felé irányuló, kontinentális terjeszkedésének történe-
tét – némi kitekintéssel annak előzményeir e és következményeir e. A tematikus és életr ajzi fejezetek
váltakoztatásával azt szer ettem volna hangsúlyozni, hogy a természeti kör ülmények és gazdaság i-tár-
sadalmi folyamatok mellett a történelmet a hozzánk hasonló ember ek tör ekvései, siker ei, kudarcai,
gyeng eség ei és erőfeszítései is alakíthatják.
Ez a könyv nem kíván pontos képet nyújtani az amer ikai kontinens indián kultúr áir ól, hiszen ehhez
be kellene mutatnia a kanadai, közép- és dél-amer ikai őslakosság történelmét is. Az olvasó kizár ólag
a mai Amer ikai Egyesült Államok ter ületén élő indiánok történelmér ől és képviselőir ől talál benne
információ t. Mivel a kötet nemcsak a mai ország nyug ati felének történelmi fordulatait ismerteti, ha-
nem a keleti parthoz közelebb fekvő rég ió k néhány leg endás alakját és eseményét is, s ráadásul meg-
különböztetés nélkül használom a Nyug at, Vadnyug at és határvidék elnevezéseket, úgy érzem, leg-
alább itt, az előszóban illene megmag yar áznom, hogy mit is értek rajtuk. A mag am részér ől elfog ad-
hatónak tekintem Richard White szemléletét, aki szer int „nem a földrajz határozza meg a Nyugat hatá-
rait, inkább a történelem hozta létre. Az, amit az amerikaiak a XX. században Nyugatnak ismernek el, a
saját művük. Nem olyasmi, ami mindig létezett bizonyos földrajzi keretek között, várva a felfedezést...
Ha a Nyugatot földrajzi kritériumokkal akarjuk meghatározni, eltorzítjuk a nyugati környezet termé-
szetét, mert statikussá tesszük azt, ami dinamikus volt. A vidék a rajta élő növényekkel és állatokkal
együtt nemcsak természetes, hanem emberi lények múltbeli akcióinak a következménye is... Az amerikai
Nyugat különböző népcsoportok hódításának és keveredésének a terméke. A Nyugat kora akkor vette
kezdetét, amikor az európaiak hozzáláttak a kontinens egyes területeinek meghódításához, és amikor
az indián, európai, ázsiai és afrikai eredetű népek összetalálkoztak azokon a Missouritól nyugatra fek-
vő területeken, amelyek később az Egyesült Államok részévé váltak. A Nyugat nem hirtelen bukkant fel,
inkább fokozatosan létrehozták.” („It’s Your Misfortune and None of My Own”. A History of the Ame-
rican West. Norman, London, 1991, University of Oklahoma Press. 3., 4. o.)
A mag am részér ől felesleg esnek tartom még „a Missour itól nyug atr a fekvő” megszor ítást is. Ha
elfog adjuk, hogy a Nyug at történelmileg változó fog alom, akkor a XVII. század első ang ol telepesei-
nek szemében az Atlanti-óceán partjától pár kilométerr e fekvő ter ület ugyano lyan „Vadnyug at” volt,
mint a XVIII. század vadászai számár a Kentucky. Richard White szer int a Pánfilo de Narváez 1527-
1528-as expedíció ját túlélő fekete rabszolg a, Estevanico történetével kezdhetjük a Nyug at bemutatá-
sát, aki „fekete emberként fehér embereket vezetett az indiánok közé”. Akkor viszont ugyanúgy hozzá-
tartozik e történethez Pocahontas is, aki indián asszony létér e hozzáment a fekete rabszolg ákat dol-
goztató fehér John Rolfe-hoz, vagy Daniel Boo ne, aki fekete társával vadászg atott a Missour i partjain
élő indiánok földjein. A Nyug at vagy Vadnyug at elnevezést e kötetben én is olyan korszak és olyan
rég ió megjelölésér e használom, amelyben még nem szilárdult meg az eur ópai típusú gazdaság i, tár-
sadalmi, politikai és kultur ális rend, amely bőség es erőforr ásai révén lehetőség et kínált a társadalmi
felemelkedésr e, s amelyben indián, eur ópai, afr ikai és ázsiai népek léptek kapcsolatba egymással.
Néhány dologr a még fel kell hívnom az olvasó fig yelmét. Bár e kötetben sokszor nevezek majd
„indiánnak” bizonyos ember eket, nem szabad megfeledkeznünk hár om megszor ításr ól. Az első: ez az
elnevezés Kolumbusz tévedésén alapul, aki azt hitte, az Indiába vezető utat találta meg. A második: ez
az elnevezés nem egy egység es népr e vonatkozik, hanem egy egész kontinens egymástól szinte min-
denben különböző népcsoportjair a, akik ugyanúgy ősi ellenségnek tekintették egyes szomszédjaikat,
mint az eur ópaiak. A harmadik: napjainkr a az Egyesült Államokban az „indián” név megvető, sértő
kifejezéssé vált. Ahogy fekete bőrű embertársaink sem örülnek, ha „nég ernek” nevezik őket – még
akkor sem, ha ezt nem bántó szándékkal teszik –, Amer ika őslakosai sem szer etik, ha „indiánnak”
szólítják őket. A hivatalos elnevezés Native American, vagyis őslakos-amer ikai. Ebben a könyvben
csak azért használtam mégis oly sokszor a régi elnevezést, mert a bemutatott korszakban még min-
denki az „indián” szót használta.
Az őslakosok és törzseik hazánkban hag yományossá vált, legismertebb elnevezéseit megtartottam,
és próbáltam követni a legszínvonalasabb mag yar nyelvű összefoglaló kötetben, az Indiánok és ősi
kultúrák Észak-Amerikában című könyvben (Budapest, 1993, Helikon Kiadó) alkalmazott írásmódot.
Ettől csak néhány esetben tértem el. A rég ebbi nevek eredeti kiejtése ma már az amer ikai őslakosság
kör ében sem ismert, a fehér ek pedig általában a szomszédos csoportoktól vették át az egyes indián
törzsek nevét, nem tör ődve azzal, hog yan is nevezi mag át egy-egy nép. Ráadásul bizonyos nevek an-
gol, mások francia vagy éppen indián eredetűek, amelyeket hevenyészetten fordítottak le, majd a ké-
sőbbi átírások és kiejtésmódok ezt tovább torzították. Vagyis aligha tudjuk valaha is meghatár ozni az
indián nevek „helyes” kiejtését, így a legegyszer űbb megmar adnunk a hag yománynál. Ezért haszná-
lok olykor indián, olykor ang ol, olykor meg mag yar neveket.
E könyv megírásához igen komoly seg ítség et kaptam amer ikai rokonaimtól és bar átaimtól, Frank
és Irene Schuberttől. Nem csak megmutatták az amer ikai Nyug at egy részét, de sok könyvvel, folyó-
irattal és hasznos információ val támog atták munkámat. Ezért itt szer etnék nekik köszönetet mondani.
Rajtuk kívül pedig ezúttal is feleség emet, Pordány Sar oltát illeti köszönet, akitől a legtöbb biztatást
kaptam.
1. Honnan származnak az indiánok?
A címben feltett kérdésr e röviden válaszolhatunk: minden jel szer int Ázsiából. Hogy miért vag yunk
ilyen biztosak ebben? Mert az amer ikai kontinensen nem éltek az emberhez közel álló főemlősök, s
mert az összes itteni lelet a más földr észeken kor ábban megjelent homo sapienstől származik. Rég eb-
bi faj mar adványait még nem fedezték fel. Ráadásul egyes alaszkai és szibér iai ősi leletek, nyílheg yek
és egyéb eszközök rendkívül hasonlítanak egymásr a.
Arra a kérdésr e azonban már jóval nehezebb a válasz, hogy mikor érkeztek meg ide az indiánok
ősei Ázsiából. Kor ábban a legtöbb szakértő úgy vélte, hogy a bevándorlásr a tizenkétezer évvel ezelőtt
ker ülhetett sor, az utolsó nagy jégkorszak vég én, amikor az alacsonyabb teng erszintnek köszönhető-
en átjár ó létesült Ázsia és Amer ika között, a mai Ber ing-szor os helyén. Az indiánok ősei átkeltek
Amer ikába, majd lassacskán benépesítették a kontinenst északr ól dél felé, a szár azföld belsejében ter-
jeszkedve. Csakhogy számtalan leletet találtak Dél-Amer ika ter ületén, amely valószínűleg húszezer
évesnél is rég ebbi. A brazíliai Pedr a Furada lelőhelyen például a szakértők az ember i jelenlét har-
minckétezer vagy negyvennyolcezer éves bizonyítékait fedezték fel. Vagyis könnyen meglehet, hogy
Amer ika benépesítése egyr észt jóval rég ebben indult meg, másr észt pedig az is elképzelhető, hogy a
bevándorlók a teng erparton még azelőtt eljutottak Dél-Amer ikába, mielőtt szétterjedtek volna Észak-
Amer ikában. Sőt, egyesek azt a lehetőség et is felvetették, hogy a kontinenst nem is északnyug atr ól,
hanem északkeletr ől népesítették be, a teng erpart mentén. Vagyis be kell ismernünk, hogy a jelenleg i
tudásunk alapján csak feltevésekbe bocsátkozhatunk az első bevándorlók érkezésének idejér ől.
Arra a kérdésr e, hogy hányan vándor olhattak be, néhány szakértő azt a választ adta, hogy nem túl
sokan. Erre abból következtettek, hogy a legtöbb indián a 0 vércsoporthoz tartozik, igen kevés köztük
az A vércsoport, B pedig egyáltalán nincs. Vagyis feltehetőleg csak néhány család vándor olt be Szibé-
riából, majd a kedvezőbb éghajlati kör ülmények között gyorsan elszapor odtak. Genetikailag az esz-
kimók térnek el leginkább a többi amer ikai népcsoporttól, köztük mindhár om vércsoport tagjait meg-
találhatjuk. Könnyen elképzelhető, hogy több bevándorlási hullám volt, s az eszkimók a többi néptől
elkülönülve érkeztek meg Amer ikába.
Kr. e. 10 000 táján már a kontinens minden részén éltek gyűjtög ető és vadászó indián törzsek. A pa-
leolit vagy paleo-indián korszak, melyben a nagyvadak vadászata volt a jellegzetes életmód, Kr. e.
8000 táján ért vég et. Ezt követte az úgynevezett archaikus kor (Kr. e. 8000-1500 kör ül), melyben már
megjelentek a mezőg azdaság első nyomai. A Kr. e. 1500-tól az eur ópaiak bevándorlásáig tartó kor-
szakot egyesek posztarchaikus korszaknak, mások kialakító (formative) vagy klasszikus kornak neve-
zik. Ekkor terjedt el a mezőg azdaság, a fazekasság, az íj és a nyíl használata, a szövés gyakorlata, s
ekkor jöttek létr e állandó települések. Némi leegyszer űsítéssel elmondhatjuk, hogy a Szent Lőr inc- és
a Color ado folyó között húzott képzeletbeli vonaltól északr a a gyűjtög etés, a halászat és a vadászat
volt az életmódot meghatár ozó gazdaság i tevékenység, délr e pedig a mezőg azdaság.
Valljuk be, egyáltalán nem tudjuk, hányan lehettek az indiánok az eur ópaiak megérkezése előtt.
Egyesek tízmillió észak-amer ikai indiánr ól írnak, mások szer int négymillió nál valamivel kevesebben
élhettek Mexikótól északr a, de a legelfog adottabb becslés szer int inkább csak egymillió an, pontosab-
ban hétszázö tvenezr en a mai Egyesült Államok, és kétszázö tvenezr en a mai Kanada ter ületén. Ez a lét-
szám a fehér ek által behozott betegség ek következtében 1600 után rohamosan csökkent, az 1900-as
népszámlálás szer inti 237 196 fő volt a demog ráfiai mélypont. Ezután az indiánok száma rohamos
növekedésnek indult. (Lásd a 19. fejezetet!)
A XVII. században az amer ikai őslakosság mintegy kétszáz csoportot alkotott, amelyek nyelvüket,
kultúr ájukat és identitásukat tekintve teljesen elkülönültek egymástól. E csoportoknak kör ülbelül egy-
neg yede halt ki, más csoportok azonban több részr e osztódtak. 1970-ben százhetvenhár om csoportot
különítettek el. Az Egyesült Államok mai ter ületén a XVIII-XIX. században nyolc olyan rég ió t tudunk
elhatár olni egymástól, melyen belül nagyjából hasonló kultúr ájú népcsoportok éltek.
Északkeleten a sűrű erdő volt a meghatár ozó természeti környezet. A Nagy-tavaknál algankin nyel-
vű, földművelő, vadászó és halászó népek éltek nag yobb falvaikban (hjur onok, odzsibvák, saúnik, ili-
nojok stb.). Az algankin wigwam, az ágakból készült kunyhó volt az otthonuk. Gyakr an álltak a fehé-
rek elleni harcok élér e: 1763-ban az atava Pontiac, 1808-ban a saúni Tecumseh próbálta összefogni a
törzseket, hogy közösen szabaduljanak meg a fehér ektől. (Lásd err ől a 8. fejezetet!) A Felső-tó vidé-
kén élő odzsibvák vagy más néven csipuák ívelt orrú, nyírfakér egg el fedett kenuikr ól voltak hír esek.
Az algankinok között élő, irokéz nyelvű népek valamikor 1450 és 1600 között konföder áció t hoztak
létr e a hjur onok ellen az Ontar io-tótól délr e és keletr e. A móhakok, onejdák, onandágák, kajúg ák és
szenekák szövetség éhez 1720 után csatlakoztak a tuszkaró rák is. Vadászatból, halászatból s némi me-
zőg azdaság i tevékenységből éltek, kukor icát, babot, dohányt és tököt termesztettek. Ők fedezték fel az
Amer ikában olyannyir a kedvelt juharszir upot. „Hosszúház népének” nevezték őket, mert fából épült,
több családot befog adó, belül emelvényekkel tag olt épületekben laktak. Az irokézek nevéhez fűződik
a hadifoglyok hosszas és alapos megkínzásának a hag yománya. A skalpolás is err ől a vidékr ől terjedt
el nyug at felé, bár nem vált általánossá: a délnyug ati apacsok például sohasem sajátították el. A leg yő-
zött ellenfél fejbőr ének lemetszése valószínűleg a fej levág ását helyettesítette. Délebbr e, a keleti part-
vidéken a pauheten, mikmek, abenaki és delaver indiánok kör ében jóval nag yobb volt a földművelés
jelentőség e, mint északabbr a.
A forr ó és nedves éghajlatú Délkeleten fejlett vár osok születtek, voltak tanácskozóépületeik, hal-
mokon álló szertartási központjaik, ker ítéseik és csatornáik. A sűr űn lakott telepek népesség e kör ében
kifinomult társadalmi hier archia alakult ki, több kiváltság os testülettel. A matrilineár is, vagyis anya-
ági leszármazást fig yelembe vevő társadalom klánjain belül tilos volt a házasság. Néha hábor ú helyett
egy meglehetősen durva labdajátékban élték ki harciasság ukat. Fejlett volt a mezőg azdaság: babot, tö-
köt és napr aforg ót termesztettek, de a legfontosabb termény a kukor ica volt. Az úgynevezett „öt civi-
lizált törzs”, a cser oki, csaktó, csikászó, krík és szeminol nép vette át legg yorsabban a bevándorló fe-
hér ek kultúr áját. Ger enda- és téglaházakat építettek, szántottak-vetettek, még rabszolg áik is voltak. A
cser oki Sequo yah egy nyolcvanö t jelből álló ábécét is összeállított. Talán éppen szembeö tlő fejlettsé-
gük miatt telepítették át nyug atr a e törzseket az 1830-as években. Csak a szubtrópusi éghajlaton élő
szeminolok tudtak kitartani. (Lásd a 14. fejezetet!)
A legfejlettebb, öntözéses mezőg azdaság i tevékenység a szár az, sziklás, sivatag os Délnyug aton
folyt, az úgynevezett puebló indiánok (zunyik és hopik) kör ében. E népek kukor icát, babot, tököt,
napr aforg ót, gyapotot termesztettek, szövőszéket használtak, kosar akat fontak, ker ámiát készítettek,
emeletes épületekben (pueblókban) laktak, s mind vallási szertartásaik, mind kormányzati rendszer ük
igen összetett volt. A társadalmat az öreg ek tanácsai irányították. Valószínűleg itt érvényesült legjob-
ban a fejlettebb, közép-amer ikai társadalmak hatása. A pueblókat a keletebbr e élő nomád vadászok, az
atapaszk nyelvű navahók és az apacsok fosztog atták, néha pedig ker eskedtek velük. A navahók vég ül
átvették a mezőg azdaság ot, a harciasabb apacsok kör ében azonban csak csekély jelentőség e volt.
Kaliforniában a bőség es növény- és állatvilág mezőg azdaság nélkül is eltartotta az egymástól elszi-
getelt, apró falvak népét. A falvak közötti összefog ás igen ritka volt, csak a mohavi, juma és kamia
nép tör ekedett erre. Az itt élők hét fő nyelvcsaládr a oszlottak, és több mint százhúsz nyelvjár ást be-
széltek. A XVIII. században a spanyolok misszió kat hoztak létr e az indiánok számár a (az egyiket Ka-
pisztr án Jánosr ól nevezték el), melyeket Mexikó függ etlenné válása (1821) után felszámoltak. A kali-
forniai aranyláz (1848-1849) idején a bevándorlók áradata elsöpörte a szervezetlen, békés falvak kul-
túr áját, a betegség ek és gyilkosság ok miatt az őslakosság 90%-a elpusztult.
Az északnyug ati partvidék törzsei (tling itek, hajdák, sinukok, kvakiutlok stb.) a lazac halászatának
köszönhetően viszonylag os jólétben, nagy népsűr űségben éltek, még mezőg azdaságr a sem volt szük-
ség ük. Állandó falvakban laktak, mert a halászat nag yobb csapatok együttműködését követelte meg. E
falvak alkották a társadalom alapegység ét, amelyeket a legidősebb főnökök igazg attak, a legfonto-
sabb döntéseket azonban közösen hozták meg. Még bálnár a is vadásztak. Sok szabad idejük volt,
összetett társadalmat és kultúr át hoztak létr e, s azokat becsülték, akik sajátos ünnepeik, a patlecsek
(potlach) sor án a legtöbb ajándékot tudták elo sztog atni. Patlecseket rendeztek házasságkötéskor,
gyász idején, sőt még az első hajvág ás alkalmából is. Aki megszég yenült, ajándékozással állíthatta
helyr e tekintélyét, és a riválisok is ezzel döntötték el, ki a tekintélyesebb közülük. Gyakor iak voltak a
hábor úk a falvak között, s az elfog ott ellenség et rabszolg asorba taszították. A népességnek mintegy
20-30%-a élt rabszolg aként. Kultúr ájuk jelképévé a díszes deszkaház és csónak, valamint a totemo sz-
lop vált, mert az erdőség eknek köszönhetően igen kifinomult faszobr ászat alakult ki falvaikban. Fon-
tak is a fák rostjaiból és a heg yi kecske szőr éből. Mivel a bar átságtalan éghajlat miatt ter ületük nem
volt vonzó a fehér ek számár a, kultur ális identitásukat a XX. században is megő rizhették.
A legszeg ényebbek és kultur álisan legfejletlenebbek a Nagy-medence kőkorszaki szinten élő, gyűj-
tög ető életmódot folytató, családi csoportokban bolyong ó lakói voltak (sosónik, pájútok, jútok stb.).
A kedvezőtlen éghajlat, a forr ó nyar ak és a hideg telek miatt olyannyir a nem zaklatták e vidék lakóit,
hogy még a XX. század elején is akadtak olyanok, akik kovakőből pattintott nyílheg yet használtak.
Északon néhány törzs átvette a lovas vadászok életmódját, délen azonban gyűjtög etésből éltek, hajító-
botot használtak, s még a szöcskéket és sáskákat is csemeg ének tekintették. Gyöker eket, bog yókat et-
tek, s ha húshoz jutottak, a napon szár ították. A gyűjtög etés vándorlást igényelt, ezért állandó lakhe-
lyek sem alakultak ki. Nyár on alig viseltek valamilyen öltözéket, télen pedig állatbőr ökbe burkolóz-
tak.
Ettől északr a, a Fennsík vidékén (a mai Washington, Oreg on és Brit Columbia ter ületén) az erdős
heg yek és a folyó menti falvak törzsei (kőrdalenek, flethedek, szpokének, népörszik, kajúszik stb.)
szervezettebb közösség ekben éltek. A legkülönbözőbb kenukat készítették fakér egből, kákafonatból
vagy kivájt fatörzsből, szig onnyal halásztak, majd a ló XVII-XVIII. századi elterjedése után kisebb er-
dei állatokr a vadásztak. Bölény nem élt a vidékükön, de annál több szarvas, őz, heg yi kecske, vidr a és
hód. Északon földbe vájt lakhelyeken éltek, de elterjedt a síkság i tipi is, amelynek léceit állatbőr he-
lyett gyékényfonattal bor ították be, olykor pedig pajtaszer ű épületeket is emeltek. Ők tenyésztették ki a
hír es apalúsza (appaloosa) fajtájú lovat, s a lovaglás elterjedése fellendítette a Nagy Síkság népeivel
való ker eskedelmüket. Egymással nem ellenség eskedtek, inkább a Síkság feketelábú és varjú törzsei-
vel hábor úskodtak.
Ha az amer ikaiak és eur ópaiak az indiánokat emleg etik, legg yakr abban a Nagy Síkság nomád, bö-
lényvadász törzseir e gondolnak, a tollas fejdíszt viselő, kúp alakú, bölénybőr sátorban (a tipiben) élő
sájenekr e, sziúkr a, varjúkr a, kamencsikr e és feketelábúakr a. Ez az életmód azonban csak a ló elterje-
dése után, a XVIII-XIX. században alakulhatott ki. (Vagyis a tipikusnak tekintett indián tulajdonképpen
a gyarmatosítás kor ának gyermeke volt!) Kor ábban a folyóvölg yekben mezőg azdaság i tevékenység et
vég eztek, nyug aton gyűjtög ettek, s néha szakadékokba próbálták hajtani a bölényeket. A ló elterjedé-
sével a férfiak már csak vadászattal, hábor úskodással és var ázslással foglalkoztak, minden más mun-
ka a nők feladata lett. A társadalom alapegység e a vadászok bandája volt, melyek klánok szer int kap-
csolatot tartottak egymással, s néha nag yobb törzsi összefog ás is létr ejött. A hatalmas távolság ok mi-
att olyannyir a eltér ő nyelvek alakultak ki, hogy a Síkság népei kénytelenek voltak megalkotni a jelbe-
szédet. De azért nem minden síkság i nép vált nomád vadásszá: a mendenek, arikar ák, hidatszák, pau-
nik, vicsiták és omahák a falvaikban mar adtak, s nem hagytak fel a mezőg azdaságg al. A fehér ek be-
tegség ei természetesen a falvakban élő népeket pusztították nag yobb mértékben, s a bevándorlók őket
űzték el termékeny völg yeikből. A Síkság nomád, vadász törzsei viszont tovább kitartottak, ők voltak
a legharciasabbak, és ők indították meg a legtöbb hábor út a fehér ek ellen a XIX. században.
Milyen közös vonásai voltak az indiánok kultúr ájának? Nehéz erre válaszolni, hiszen az újkor i
Amer ika őslakói nyelvüket, műveltség üket és életmódjukat tekintve ugyanúgy különböztek egymás-
tól, mint az újkor i Eur ópa lakói. Egyesek vadászok voltak, mások termelők, egyesek harciasak, má-
sok békések, egyesek fejlett vár osállamokban éltek, mások a kőkorszaki gyűjtög etők szintjén veg etál-
tak. Ha azonban mégis rag aszkodunk a közös vonások kiemeléséhez, akkor a szélsőség es individua-
lizmust kell megemlítenünk: kevés volt a törzsszövetség, s mag uk a törzsek is változtak, szétválhattak
vagy befog adhattak más törzseket. A kontinens legnag yobb részén nem a törzs volt a leghatékonyabb
szervezet, hanem a családok szövetség éből kialakult banda, a legtartósabb csoport pedig a család. A
bandák élér e kar izmatikus vezetők ker ültek, akiket tiszteletből követtek a fiatalok, de akik senkir e sem
kényszer íthették rá akar atukat, s hatalmukat sem örökíthették át gyermekeikr e. A személytelen, kény-
szer ítő hatalom igen ritka volt, talán csak a puebló indiánok papjai rendelkeztek ilyesmivel. Politikai
tér en a legtöbb nép szervezetet (Alain Testart francia antr opológ us kifejezésével élve) „olig archiával
ker esztezett demokr áciának” nevezhetjük, vagyis a legfontosabb döntéseket közösen hozták meg. Spi-
rituális tér en pedig valamennyi közösség hitt az őrző szellemekben s egy természetfeletti világban,
amellyel mág ikus kapcsolatot lehet ter emteni. Sámánok, papok, var ázslók próbálták a közösség érde-
kében befolyásolni ezt a szellemvilág ot, de az egyének is reménykedhettek abban, hogy a széles kö-
rökben elterjedt böjtölés, izzasztósátor vagy szertartásos táncok seg ítség ével természetfeletti üzenete-
ket kaphatnak.
2. Pocahontas – A megmentő
Az ang ol Kir ályi Virg inia Társaságnak 1607 májusában siker ült létr ehoznia az első állandó telepet
Amer ikában. Hár om hajója, a Susan Constant, a Godspeed és a Discovery behatolt abba az öbölbe,
amelyet Sir Walter Raleigh felfedezői húsz évvel kor ábban Chesapeake-nek neveztek el, és partr a tett
száz-egynéhány ang ol férfit. Többség ük kalandot ker eső nemes volt, de akadt köztük ács, téglavető,
kőműves, kovács, borbély, szabó és teng er ész is.
Egyikük, egy John Smith nevű huszonhét év kör üli zsoldos katona az emlékirataiban azt állította
mag ár ól, hogy nemcsak francia és holland szolg álatban harcolt a spanyolok ellen, de a tizenö t éves
hábor ú sor án Mag yaro rszág on és Erdélyben is kitüntette mag át. Állítólag Székely Mózes bar átja volt,
hár om párviadalban aratott győzelmet oszmán bajnokok ellen, és Báthor y Zsigmond erdélyi fejede-
lem ütötte lovagg á. A tatár ok foglyul ejtették, elhurcolták a Krímbe, majd a legkülönbözőbb kalandok
után siker ült visszatérnie Angliába. Most pedig ő is megérkezett Virg iniába.
A partr a szálló szer encsevadászok az I. Jakab kir ályr ól James névr e ker esztelt folyó egyik félszig e-
tén hár omszög alakú erődöt építettek, amely a James-erőd, majd a James-vár os (Jamestown) nevet
kapta. Úgy hitték, hogy gazdátlan ter ületr e érkeztek, holott a mai Virg inia partvidéke ekkor iban az
algankin nyelv keleti dialektusát beszélő pauheten törzsszövetséghez tartozott. Mintegy harminc ki-
sebb törzs 8500-9000 tagja alkotta e konföder áció t, amelynek élén Powhatan főnök állt. (A neve azt
jelenti: „futó patak zuhatag a”.) A többnejűségben élő uralkodónak állítólag tíz lánya volt, melyek kö-
zül a hag yomány szer int Pocahontast szer ette a legjobban.
A Pocahontas (más formában: Pocahantes, Pokahantesu) név játékost, tréfást, pajkost, csintalant,
bohót jelent. Ez azonban csak egy nyilvános név volt, a lány titkos neve Matoaka vagy Matowaka
(mások szer int Matoka, Matoaks vagy Matoax) lehetett, amely azonos volt a klánja nevével. Az anyjá-
ról semmit sem jegyzett fel a történetírás, s Pocahontas életkor át is csak megbecsülni tudjuk: 1607-
ben tizennégy éves lehetett vagy valamivel kevesebb. A nyár i melegben az itt elő indián lányok mind-
össze ágyékkötőt viseltek, és csak a pubertás kor ában kezdték hordani az asszonyokhoz illő bőrszok-
nyákat. Mivel regg el és este szertartásos mosakodást vég eztek a folyókban, valószínűleg jóval tisztáb-
bak voltak nyug atabbr a élő honfitársaiknál és az ang oloknál.
Az indiánok egy része bar átság osan fog adta a fehér eket, a paszpaheg törzs azonban rájuk támadt, s
ezért az ang olok kénytelenek voltak ágyúkkal védelmezni Jamestownt. A harcok miatt a telepesek a
gyarmati tanács tagjává választották a hadviselésben tapasztalt John Smith kapitányt. Az erőd egyr e
fog yatkozó számú lakosság át a bar átság osabb indiánok mentették meg az éhhaláltól, amikor mego sz-
tották velük kukor icájukat. December elején a telepesek belátták, hogy tárg yalniuk kell az indiánok
főnökével, és Smith néhány társával együtt egy csónakon bemer észkedett a Chickahominy folyó tor-
kolatába.
Vár atlanul nyílzápor zúdult rájuk, aki tehette, elmenekült, Smith-t pedig az indiánok foglyul ejtet-
ték. Átadták Opechancanough-nak, Powhatan főnök öccsének, aki bemutatta a környék törzseinek, s
megvitatták, mit is kezdjenek a fehér betolakodóval. Vég ül 1608 januárjában elvitték a mai York fo-
lyó partján lévő Wer owocómoco nevű központjukba, Powhatan főnök színe elé. (A telep neve „gaz-
dag udvart” jelent.) A település mintegy száz ágakkal, növényekkel fedett faházból állt, s megművelt
földek vették kör ül, melyeken kukor icát, babot, dohányt, tököt és napr aforg ót termesztettek.
Ha hihetünk John Smith emlékiratainak, a nagyfőnök előtt különös jelenet játszódott le. A legkü-
lönbözőbb főnökök, vének és sámánok jelenlétében a hatvan kör üli Powhatan megtisztálkodott, majd
lakomát rendeztek, s hosszasan tanácskoztak. Vég ül két sziklát gördítettek elő, Smith-t leszor ították az
egyikr e, s megleng ették felette díszes, fából készült baltáikat és bunkósbotjaikat. A kapitány azt hitte,
ütött az utolsó órája, amikor vár atlanul női kar ok ölelték át, s azt vette észr e, hogy a főnök fiatal lá-
nya hozzásimulva védelmezi. Ezzel keg yelmet kapott, s ő is részt vehetett a lakomán.
Egyes történészek szer int Smith találta ki az egész történetet, vagy inkább felelevenítette az elfog ott
harcos ősi mítoszát, akibe legnag yobb ellenség ének lánya szer elmes lesz, és megmenti. Mások sze-
rint azonban sokkal valószínűbb, hogy egy rituális befog adási szertartáson esett át. Powhatan valószí-
nűleg szövetségr e kívánt lépni az eur ópaiakkal, hogy megerősítse hatalmát, és ker eskedni is szer etett
volna velük. Sok észak-amer ikai törzsnél örökbefog adással ellensúlyozták a hábor ús veszteség eket, s
ilyenkor egy rokonait elveszítő asszonynak jutott az a feladat, hogy egy jelképes kivégzési jelenet so-
rán szertartásosan visszaadja a fog oly életét, akinek ezután második anyja lesz. Annyi bizonyos, hogy
Pocahontas ettől kezdve különösen kedvesen bánt Smith-szel, afféle pártfog ójává, támog atójává vált,
mintha felelősségg el tartozna érte és a fehér ekért. A szép, fiatal lány egyfajta közvetítő lett a két nép, a
két kultúr a között, mintha a befog adási szertartással Smith rokonává vált volna. Az ő vezetésével az
indiánok 1608 elején vadakat, halakat és más élelmet vittek Jamestownba. Ráadásul megérkezett az
első utánpótlás is Angliából, a Susan Constant nevű hajó partr a tett nyolcvan-száz új telepest (köztük
az első két fehér nőt). Virg inia meg volt mentve – legalábbis egy kis időr e.
John Smith immár vállalkozhatott egy felfedezőútr a: egészen a mai Washingtonig felhajózott, s fel-
térképezte a James, Rappahannock és Potomac folyók torkolatának vidékét. 1608 őszén pedig részt
vett Wer owocómocóban az aratási ünnepség en, ahol közölte Powhatannal a Virg inia Társaság ajánla-
tát: leg yen ő az ang ol kir ály vazallusaként az indiánok uralkodója. A főnök azonban nem volt hajlan-
dó ezért Jamestownba utazni, sőt még letérdelni sem, csak abba egyezett bele, hogy Smith két társával
együtt a fejér e teg ye a Londonból küldött „kor onát”.
Az indiánok hamar osan agg ódni kezdtek: a fehér ek ugyan nem találták meg, amit a legjobban ke-
restek (vagyis az aranyat), mégsem mutatták semmi jelét annak, hogy hamar osan eltávoznának. In-
kább kutakat ástak, házakat és templomot építettek. Powhatan egy idő után nem kívánt találkozni
Smith-szel, s harcosai 1609 januárjában rá is támadtak volna, de Pocahontas fig yelmeztette. A telepe-
sek a második telet is nehezen vészelték át, és Smith kénytelen volt valamennyijüket vasfeg yelemmel
munkár a kényszer íteni. Nyár on megérkezett a második utánpótlás, immár hét hajón. A fehér ek új tele-
peket építettek, s máris hatalmi harcok robbantak ki köztük. John Smith-t egyesek azzal vádolták meg,
hogy a telep feletti egyeduralom megszerzése céljából el akarja venni Powhatan lányát, mire ő, hogy
tisztázza mag át, és kezeltesse a sebesülését (melyet egy felr obbant lőpor os hordó okozott) hajór a
szállt, és 1609 szeptember ében visszatért Angliába.
1609-1610 telét rendkívül nehezen élték túl a telepesek, mert Powhatan immár minden támog atást
megtag adott tőlük. Mire májusban új hajók érkeztek, Jamestownban csak hatvanan mar adtak életben.
Nyár on azonban megérkezett De La Warr lord, a kormányzó, és kemény kézzel átvette a gyarmat irá-
nyítását. Új telepesek jöttek Angliából és a Bermudákr ól, s a gyarmat nagy nehezen talpr a állt. Ha ara-
nyat nem is találtak, hamar osan kider ült, hogy a dohánytermesztése és exportálása rendkívül kifizető-
dő. Ezért egyr e több települést hoztak létr e a James folyó mentén.
Pocahontasr ól keveset jeg yeztek fel ezekben az években. Egyes információ k szer int hozzáment egy
harcoshoz, akinek a nevét nem ismerjük. Valószínűleg egy időr e elhagyta a vidéket. Mások azt írták
róla, hogy 1609-ben egy másik ang ol életét is megmentette: a fiatal Henr y Spelmanét, aki túsz volt
Powhatan vár osában, s megpróbált elmenekülni. Pocahontas megtalálta, s megmutatta neki az utat a
Potomac folyóhoz.
1613-ban viszont Pocahontas újra a fig yelem központjába ker ült. Samuel Arg all kapitány felhajó-
zott a Potomacon, hogy élelmet vásár oljon az indiánoktól. Az itteni lakosságtól tudta meg, hogy
Powhatan lánya a közelben tartózkodik. Pocahontast meginvitálták a hajór a, ahol közölték vele. nem
térhet vissza, velük kell mennie Jamestownba, hogy békét ter emtsen a két nép között. Powhatannak pe-
dig megüzenték, hogy ha még látni kívánja kedvenc lányát, eng edje szabadon ang ol foglyait, szolg ál-
tassa vissza az ellopott fegyver eket, s adjon gabonát. A törzsfőnök ezt megtette, és jó időr e újra béké-
sen élt egymás mellett a fehér és indián közösség. Powhatan hamar osan le is mondott a hatalomr ól
öccse, Opechancanough javár a.
Nem tudjuk, Pocahontas hog yan fog adta elr ablását, mindenesetr e semmi nyoma, hogy vissza kívánt
volna térni az indiánokhoz. A helyzetét megkönnyítette, hogy mind Sir Thomas Gates, a kormányzó
helyettese, mind Sir Thomas Dale, Virg inia marsallja úgy bánt vele, mint egy „indián hercegnővel”.
Talán abban reménykedtek, hogy hozzáadhatják egy eur ópaihoz, és leszármazottaik uralkodnak majd
Virg iniában, elfog adva az ang ol kir ály fennhatóság át? Alexander Whitaker tiszteletesr e bízták a lányt,
aki mindent megtett, hogy megnyerje a ker esztény hit számár a. Pocahontas hamar osan az eur ópai
asszonyok ruháját viselte, megtanult ang olul, áttért a ker eszténységr e, és felvette a Rebecca nevet.
Henr ico telepen ismerkedett össze a frissen megö zveg yült, huszonegynéhány éves John Rolfe-fal,
aki 1611-1612-ben dohányültetvényeket létesített a környéken. De nem a Virg iniában őshonos Nicoti-
ana rustica nevű dohányt termesztette, hanem a spanyolok nyug at-indiai ültetvényeir ől származó,
sokkal jobb minőség ű Nicotiana tabacumot. 1617-ben már húszezer font dohányt exportáltak a gyar-
matr ól, a következő évben pedig kétszer annyit. Hamar osan nyilvánvalóvá vált, hogy Virg inia törté-
netér e a dohány fog meghatár ozó hatást gyakor olni. Mivel ez a növény hét év alatt kimer íti a talajt, új
meg új földeket kell művelés alá venni, vagyis folyamatosan terjeszkedni kell. A dohány termelése
csak nagy ültetvényeken és olcsó munkaerővel volt kifizetődő, s mivel az indiánokat nem lehetett
ilyen munkár a fogni, a fehér szerződéses szolg ák pedig pár év alatt felszabadultak, egyetlen mego l-
dás mar adt: afr ikai rabszolg ák behozatala.
Az 1619-es évben egyszerr e született meg az amer ikai társadalmi-politikai rendszer két – egymás-
sal mer őben ellentétes – sajátosság a: a képviseleti rendszer és a rabszolg aság. Ebben az évben szer-
vezték meg Virg inia gyarmat két legfelső testületét: a kormányzó tanácsát, amely az ang ol felsőházr a,
és a választott képviselő-testületet, amely az ang ol alsóházr a emlékeztetett. És ugyanebben az évben
vásár olták meg az első húsz rabszolg át egy holland ker eskedőhajór ól. Azt pedig a következő száza-
dok döntöttek el, hogy a demokr atikus képviseleti rendszer és a rabszolg aság képes-e hosszabb távon
fennmar adni ugyanabban az országban – avagy az egyikr ől le kell majd mondani a másik érdekében.
De térjünk vissza Pocahontashoz! John Rolfe rendkívül vonzónak találta az „indián hercegnőt” a
gyarmati hatóság ok pedig mindent megtette annak érdekében, hogy a fiatalok házasság ot kössenek.
Ez az esküvő ugyanis azt jelezte az anyao rszág lakói számár a, hogy Amer ikában semmilyen veszély
sem fenyeg eti a gyarmatosítókat, az őslakosok készek felvenni a ker eszténység et, és beo lvadni az eu-
rópaiak társadalmába – vagyis jöjjön csak minél több telepes Virg iniába! Powhatan főnök nem volt
elr ag adtatva lánya házasodási készülődéseitől, de amikor egy hajon elvittek Pocahontast az apjához, a
főnök fog adta, és hajlandó volt békét kötni a fehér ekkel. Ezt nevezték „Pocahontas békéjének”, amely
lehetővé tette Virg inia megerősödését.
Pocahontast valószínűleg Henr icóban ker esztelte meg Alexander Whitaker. A házasságkötésr e 1614
ápr ilisának elején ker ült sor Jamestown templomában, ahol minden bizonnyal Richard Bucke rektor,
a gyarmat legfelsőbb egyházi tisztviselője is jelen volt – ha nem éppen ő irányította a szertartást. A fi-
atal pár minden jel szer int boldog an kezdte meg a közös életet, s 1615 elején gyermekük is született,
akit Thomas névr e ker eszteltek. Minden bizonnyal indián cselédlányok éltek velük, akik mentesítették
Pocahontast minden kétkezi munkától. John Rolfe pedig 1614-ben a gyarmat titkár a és főjegyzője lett.
A csőd szélén tántorg ó Kir ályi Virg inia Társaság szer ette volna még jobban reklámozni az óceán
túlsó partján elért „siker eit”, s szer etett volna minél több kivándorlót csábítani a gyarmatr a. Ezért
meghívta a Rolfe családot Londonba. Velük tarthatott Pocahontas egyik húga, Matachanna, az ő férje,
Tomakin vagy Uttamatamakin, a törzs egyik var ázslója, és sok fiatal indián mindkét nemből. 1616-
ban szálltak fel a Treasurer nevű hajór a, s negyven-ötven napos hajóút után június elején érkeztek
meg Angliába.
Pocahontas a kor abeli előkelő ang ol hölg yek viseletében szállt partr a, indián kísér ete azonban az
őslakosok hag yományos öltözéket viselte. Nem ők voltak a legelső amer ikaiak, akik felbukkantak
Londonban. 1497-ben érkezett meg az első indián VII. Henr ik udvar ába, majd VIII. Henr ik és I. Erzsé-
bet kor ában is megcsodálhatták a londoniak az Újvilág szülötteit. Az első indián asszony, aki London-
ban járt, a maine-i Abnaki volt, 1605-ben. De azért Pocahontas és társai rendkívül nagy szenzáció t
keltettek a neg yedmillió s ang ol fővár osban. London egyik legr ég ebbi fog adójában szálltak meg,
költség eiket a Virg inia Társaság fizette. Ünnepség eket rendeztek az „indián hercegnő” tiszteletér e,
meghívták London püspökének palotájába, Lady De La Warr bemutatta Dániai Anna kir álynénak,
Pembr oke earlje pedig I. Jakab kir álynak. Az uralkodópár úgy bánt vele, mint egy külföldi uralkodó-
család tagjával. Az egy házi hatóság ok nag yon szer ettek volna Tomakint is megtér íteni, ő azonban
egyáltalán nem volt elr ag adtatva az angliai élettől, és hű mar adt az indián hag yományokhoz.
Szeg ény Pocahontas azonban igen rosszul viselte az angliai éghajlatot. Valószínűleg tuberkulózis
kínozta, s amikor 1617 febr uárjában hajór a szálltak, hogy visszatérjenek Amer ikába, a kenti Grave-
sendnél partr a kellett szállni vele, mielőtt a hajó kifuthatott volna az óceánr a. Itt is halt meg, ez év
márciusában, talán 21-én. Sírhelyér ől kortársai megfeledkeztek, s csak a XX. században kezdtek kutat-
ni utána. Valószínűleg Gravesend Szent Györgyr ől elnevezett templomának temetőjében helyezték
örök nyug alomr a.
Mivel kétéves kisfia is beteg eskedett, az apja nem merte mag ával vinni az útra. Rábízta Sir Lewis
Stukelyr a, Devonshire aladmir álisár a. Virg iniában John Rolfe a képviselőház, a Polg ár ok Háza (Hou-
se of Burgesses) tagja lett, harmadszor is megházasodott, és dohányültetvényei nagy jövedelmet biz-
tosítottak neki. 1622-ben halt meg, s ebben az évben „Pocahontas békéje” is vég et ért: a pauheten
törzsszövetség valamennyi harcosa rátámadt a fehér ekr e, s a gyarmat lakóinak több mint egyneg yedét
elpusztította. A hadjár atot Powhatan öccse, Opechancanough vezette. Az ang ol kir ályi kormányzat
erre átvette a gyarmat irányítását, Virg inia 1624-ben kor onag yarmat lett, s módszer esen hozzáláttak,
hogy elűzzék az indiánokat a partvidékr ől.
Pocahontas fia, Thomas Rolfe az 1630-as években érkezett meg Virg iniába, s vette át apja birtokait.
A gyarmati milícia tagja lett, vagyis a nyílt harcot is vállalta anyja rokonság ával. A szülei házasság a
által képviselt ígér et tehát nem vált valór a: a két nép nem olvadt össze békésen. Thomas Rolfe a fehé-
rek világ át választotta. Jane Poythr ess-szel kötött házasság ából egy lány, Jane született, aki 1675-ben
Robert Bolling feleség e lett. A Bolling család pedig Virg inia egyik legkiterjedtebb famíliájává fejlő-
dött, s ha a XX. századi családfakutatóknak igazuk van, akkor Pocahontasnak a múlt században már
rendkívül sok utóda élt az Egyesült Államokban. Egyikük, Edith Bolling Galt (1872-1961) Woodr ow
Wilson elnök feleség e lett 1915-ben. S Nancy Reag an is a rokonsághoz tartozik.
Pocahontas a XIX. században vált szélesebb kör ökben ismertté: a vallásos csoportok azt hangsú-
lyozták, hogy „pog ány” létér e felvette a ker eszténység et, a romantika művészei pedig a természet
romlatlan gyermekeként mutattak be. Ő volt a nemes vadember női megfelelője, Amer ika egyik jel-
képe és erényeinek megtestesítője. Költemények és színdar abok hősnője lett, még Geo rg e Washing-
ton Custis, az első elnök nevelt fia is írt róla egy drámát. A New York-i Szabadság-szobor elkészülése
(1886) előtt az alleg or ikus ábr ázolásokon gyakr an egy indián asszony képviselte az Egyesült Államo-
kat, s ebben valószínűleg Pocahontas népszer űség e is szer epet játszott. A XX. században a legkülön-
bözőbb írásművek, antikommunista, lélektani és kalandos történetek, par ódiák és ismer etterjesztő írá-
sok jelentek meg róla. Több amer ikai vár os, meg ye és iskola viseli a Pocahontas vagy Matoaka ne-
vet, akárcsak egy tó, egy természetvédelmi park s az amer ikai haditeng er észet öt hajója. Természete-
sen a filmvásznon is többször megjelent, ahol a XX. század vég én a természetvédelem fontosság ár a
fig yelmeztette az utókort.
3. Milyen nagyhatalmak harcoltak az amerikai Nyugatért?
A spanyolok a XVI. században hatalmas gyarmatbir odalmat hoztak létr e Közép- és Dél-Amer ika te-
rületén. Egy ideig azt remélték, hogy Észak-Amer ikában is olyan aranyban gazdag bir odalmakr a
bukkanhatnak, mint amilyeneket Hernán Cortés és Francisco Pizarr o meghódított. Spanyol felfedezők
adtak nevet Flor idának (Juan Ponce de Léon, 1513), s ők térképezték fel a Mexikói-öböl partját. Pánfi-
lo de Narváez hatolt be Flor idába (1528), s az ő expedíció ja négy túlélőjének egyike, Álvar Núñez
Cabeza de Vaca töltött elsőként éveket az indiánok között. E túlélők történetein lelkesedett fel annyir a
Francisco Vázquez de Cor onado, hogy több mint hár omszáz fős expedíció t vezetett a Sziklás-hegy-
ség déli részéig (1540-1542). Bár felder ítői a mai Kansasig eljutottak, csalódottan tértek vissza, mert
meghódítani való bir odalmakat vagy nemesfémeket sehol sem találtak. Ugyanígy járt Hernando de
Soto, az első eur ópai, aki átkelt a Mississippin, s bejárta a mai Egyesült Államok délkeleti részét
(1539-1542).
A spanyol gyarmati hatóság ok ezért nem látták értelmét az észak felé indított expedíció knak. Bár a
felfedezők sok információ val szolg áltak, se mesés kincsekr ől nem érkezett hír, sem „megtér ítésr e
méltó”, „civilizált” népekr ől. A spanyolok megalapították ugyan az első állandó települést a mai
Egyesült Államok ter ületén, a flor idai St. Aug ustine-t (San Agustín, 1565), hajóik bejárták a keleti és
nyug ati part menti vizeket, hittér ítőik eljutottak a mai Dél-Dakotáig, és rövid életű misszió t telepítet-
tek a Chesapeake-öbölbe is (Ajacán, 1570-1571), de kizár ólag a rivális nagyhatalmak terjeszkedésé-
nek ellensúlyozásár a hoztak létr e új telepeket bir odalmuk északi határ ain. Juan de Oñate 1598-ban be-
nyomult az Új-Mexikónak nevezett ter ületr e, leg yőzte a puebló indiánokat, s utóda megalapította San-
ta Fe vár osát (1608-1610). Az 1680-as puebló lázadás azonban elűzte innen a megszállókat.
Könnyen lehet, hogy a franciák kihívása nélkül a spanyolok nem is állították volna vissza az ural-
mukat ezen a vidéken. Csakhogy Robert Cavelier, más néven La Salle uraság 1682-ben a Mississippi
egész vízg yűjtő medencéjét francia birtokká nyilvánította, és Louisianának nevezte el. A spanyol ható-
ság ok erre visszafoglalták Új-Mexikót (bár lakosság a a XVIII. század közepén sem érte el a négyezer
főt). Majd misszio nár iusokat küldtek a haszináj indiánok földjér e (1690, 1716), s az ő kaddó nyelvű,
„bar át” jelentésű köszöntésük alapján a rég ió t Tejasnak ker esztelték el. 1718-ban megalapították San
Antonió t, de texasi telepeiken még 1810-ben is mindö ssze négyezer ker esztény élt. Kaliforniába pedig
a brit és orosz terjeszkedés ellensúlyozásának céljával nyomultak be: 1769-ben Juníper o Serr a jezsui-
ta szerzetes hozzálátott huszonegy misszió létr ehozásához, amelyeket hamar osan presidiók, vagyis
katonai telepek védelmeztek.
Két kisebb eur ópai hatalom is telepeket hozott létr e Észak-Amer ikában, de gyarmatosítási kísérlete-
ik igen rövid életűnek bizonyultak. Egy svéd ker eskedelmi társaság 1638-ban megalapította a mai De-
lawar e állam ter ületén a Christina-erődöt, s pár száz telepese terjeszkedni kezdett a Delawar e folyó
mentén. A hollandok, akik szövetség eseik voltak a harmincéves hábor úban, 1655-ig nem háborg atták
őket, ekkor azonban saját gyarmatukhoz csatolták a ter ületet. Ők ugyanis még 1614-ben hoztak létr e
szőrmeker eskedő-telepet a mai Manhattan-szig eten, s 1626-ban Peter Minuit holland kormányzó
megvásár olta az egész szig etet az indiánoktól hatvan gulden értékű árucikkekért. A Hudson partjain
létr ehozott gyarmatot Nieuw-Nederlandnak (Új-Hollandiának), fővár osát Nieuw-Amsterdamnak (Új-
Amszterdamnak) nevezték el. 1664 aug usztusában azonban az ang ol flotta elfoglalta, s II. Kár oly ki-
rály öccsének, York herceg ének tiszteletér e mindkettőt New Yorkr a ker esztelték át.
Kevéssé közismert, de az oroszok jóval siker esebbnek bizonyultak Észak-Amer ikában. 1725-ben a
haldokló Nagy Péter cár felkérte a dán Vitus Ber ing et, hogy vizsg álja meg, van-e összeköttetés Ázsia
és Észak-Amer ika között. 1728-ban Ber ing áthaladt a később róla elnevezett szor oson, a „nagy északi
expedíció” (1733-1743) sor án pedig helyettese, Alekszej Iljics Csir ikov 1741-ben partr a szállt az Ale-
ut-szig etek egyikén, majd a mai Sitkánál, és szőrmékkel megr akodva tért vissza. Ezután orosz prém-
vadászok járták vég ig az Aleut szig eteket, s Grig or ij Ivanovics Selikov 1784-ben a Kodiak-szig eten
ker eskedelmi telepet hozott létr e.
Alekszandr Andr ejevics Bar anov, egy falusi kisker eskedő fia eljutott Kodiakr a, s huszonnyolc év
alatt, 1790-től 1818-ig óriási gyarmatbir odalmat épített ki. 1799-ben az ő vezetésével húsz évre meg-
alapították az Orosz-Amer ikai Társaság ot. Még ebben az évben megépítette a Mihajlovszk-erődöt hat
mérföldr e északr a a mai Sitkátol. Hár om év múlva az erődöt a tling it indiánok elfoglalták, de 1804-
ben Bar anov visszatért, s a mai Sitka helyén létr ehozta Új-Arhangelszket. A vár osban hamar osan két
templom, iskola, kórház és több malom épült, s a gyarmat 1819-ig harmincö tmillió rubel értékű pré-
met exportált. A társaság bir odalma több mint hár omezer kilométer en át húzódott, flottája huszon-
négy ker eskedelmi állomás és öt erőd között hajózott. Bar anov távozásának évében (1818) már négy-
száznégy orosz, hár omszázö tvenö t kreo l s négyezer aleuti élt a gyarmaton, s rajtuk kívül mintegy tíz-
ezer indián ismerte el az orosz cár fennhatóság át. Egyes oroszok már Hawaii és Kalifornia elfoglalá-
sár ól álmodoztak. Bar anov megbízottja, Iván Alekszandr ovics Kuszkov a skorbut megelőzésér e egé-
szen Kaliforniáig elhajózott a zöldség ekért és gyümölcsökért. 1812-ben San Franciscótól ötven mér-
földr e északr a megalapította a Ross-erődöt, amelynek neve Oroszo rszágr a utal. Nem csoda, hogy
1821-ben I. Sándor cár újabb húsz évre meghosszabbította a társaság alapítólevelét.
Bar anov távozása után megindult a lassú hanyatlás. Egy orosz-amer ikai egyezménnyel 1824-ben az
északi szélesség 54. fokánál és 40. percénél húzták meg Alaszka déli határ át, s ezzel Oroszo rszág le-
mondott Oreg onr ól. A prémes állatok kipusztítása és a spanyol hatóság okkal, valamint az amer ikai
bevándorlókkal kialakult konfliktusok miatt a Ross-erődöt 1841-ben harmincezer dollár ért eladták
John Sutternek. (Lásd a 18. fejezetet!) Az Orosz-Amer ikai Társaság egyr e kevesebb hasznot hajtott a
moszkvai kormányzatnak, s hamar osan kifejezetten ráfizetésesnek bizonyult. Szibér ia kormányzója
már 1853-ban azt javasolta I. Miklós cárnak, hogy mondjanak le a nehezen védhető és költség es fenn-
tartású Alaszkár ól, s inkább az Amur vidéke felett szilárdítsák meg uralmukat. Vég ül 1867-ben And-
rew Johnson elnök kormányának külügyminiszter e, William H. Seward 7 200 000 dollár ért megvásá-
rolta a Texasnál kétszer nag yobb Alaszkát. Az amer ikai politikusok többség e „Seward őrültség e”,
„Jéghegyo rszág” és „Seward jégszekr énye” néven emleg ette az új terr itór iumot, és csak az 1897-
1898-as alaszkai aranyláz idején változtatták meg a véleményüket.
Az ang ol gyarmatosítókat legjobban Franciao rszág észak-amer ikai tevékenység e agg asztotta. A
XVI. század elejétől a francia halászok rendszer esen ellátog attak a Szent Lőr inc-folyó torkolatához.
Az itáliai Giovanni da Verr azano I. Fer enc francia kir ály megbízásából hajózta vég ig a keleti partvi-
déket, s elnevezte Új-Franciao rszágnak. A század második felében a francia valláshábor úk vég et ve-
tettek egy időr e a gyarmatosításnak. A XVII. század elején azonban Québec vár osának megalapítása
(1608) után a Szent Lőr inc-folyó partjain Új-Franciao rszág gyarmat lassacskán benépesült. A jezsuita
Jacques Marquette a Nagy-tavakon ker esztül eljutott a Mississippiig (1673), s egészen az Arkansas fo-
lyóig lehajózott rajta. A már említett La Salle Louisiana néven francia birtokká nyilvánította az Appa-
lache- és a Sziklás-hegység vízválasztója közötti óriási ter ületet (1682), s 1718-ban a francia kor-
mányzatot irányító Orléans herceg e tiszteletér e a Mississippi torkolatánál La Nouvelle-Orléans (New
Orleans) névr e ker eszteltek el egy új települést.
Az ang olok csak a XVI. század vég én árultak el némi érdeklődést Észak-Amer ika iránt. Walter Ra-
leigh hozott létr e először telepet a mai Észak-Car olina partvidékének Roanoke nevű szig etén 1585-
ben, de az első telepesek nyomtalanul eltűntek. Ekkor iban az ang olok I. Erzsébet, a Szűz Kir álynő
tiszteletér e Virg inia néven emleg ették a 34. és 48. szélesség i kör közötti partvidéket. 1607-től 1733-ig
(különböző gyarmatok összevonásától eltekintve) tizenhár om ang ol gyarmat szilárdult meg a keleti
partvidéken. A felfedezések főleg az újabb, megművelhető földek utáni hajszának és a prémvadászok
tevékenység ének tulajdoníthatók, valamint a brit flottának, amely a XVIII. században feltérképezte a
kontinens nyug ati partját.
A XVII. századvég étől az eur ópai nagyhatalmak hábor úi Észak-Amer ikában is összecsapásokhoz
vezettek, melyekbe a fehér ek bevonták indián szövetség eseiket is. A brit gyarmatoknak több mint tíz-
szer annyi lakosa volt, mint a franciáknak, de csak ritkán tudtak hatékonyan együttműködni. A kanadai
franciákat a brit flotta könnyen elvághatta az anyao rszágtól, viszont ők könnyebben mozg ósították in-
dián szövetség eseiket. Az augsburg i liga hábor újában (1688-1697), amelyet Amer ikában Vilmos ki-
rály hábor újának neveztek, New Yorktól északr a csaptak össze egymással az ang ol és francia gyar-
matok lakói, indián szövetség eseikkel az oldalukon, de jelentős eredményt egyik fél sem ért el. A spa-
nyol örökösödési hábor úban (1701-1714), amelyet Amer ikában Anna kir álynő hábor újának hívtak,
Nagy-Britannia megszer ezte Franciao rszágtól a Hudson-öböl vidékét, Newfoundlandot és (az eddig
Acadia néven ismert) Új-Skóciát. Az osztr ák örökösödési hábor úban (1740-1748), amelyet Amer iká-
ban György kir ály hábor újának neveztek, az északi brit gyarmatok lakói már nag yon is tevékenynek
bizonyultak: elfoglalták a francia Louisbourg-erődöt a Cape Breton-szig eten. Egyesek szer int ez volt
az amer ikai történelem első olyan katonai akció ja, amelyet feg yelmezetlen, félkatonai erők hajtottak
végr e, s mindenki megdöbbenésér e sikerr el járt. De a győztesek nag yon fel voltak hábor odva, ami-
kor az aacheni békeszerződéssel vissza kellett adniuk Louisbourg ot Franciao rszágnak.
Az erőviszonyokat csak a hétéves hábor ú (1756-1763) változtatta meg, amelyet Amer ikában francia
és indián hábor únak neveztek. Ez a hábor ú tulajdonképpen Amer ikában már kor ábban megkezdődött,
akkor, amikor 1754-ben Geo rg e Washington a virg iniai önkéntesek élén rátámadt egy francia kül-
döttségr e. A következő évben pedig a Duquesne-erőd (ma: Pittsburgh) ellen vonuló Edward Braddock
vezérő rnagy hadser eg ét semmisítették meg a franciak és indián szövetség eseik. A brit kormány az
idősebb William Pitt államtitkár (1757-1761) vezetésével először a történelemben Amer ikár a kon-
centr álta erőforr ásait, harminc ezer katonát küldött az Újvilágba, a brit flotta blokád alá vette a fran-
cia kikötőket, s az újonnan kinevezett fiatal, tehetség es par ancsnokok bevették Louisbourg ot (1758),
Québecet (1759) és Montr éalt (1760).
Észak-Amer ika politikai térképe átalakult: 1763-tól a Mississippitől keletr e fekvő ter ületek brit, a
nyug atr a fekvők pedig spanyol kézr e ker ültek. Franciao rszág kiszor ult a kontinensr ől. De ez az álla-
pot sem tartott sokáig: az új ter ületek védelmi és kormányzati kiadásai rendkívül megnövelték a hét-
éves hábor úban amúgy is eladósodott brit kormány terheit. A költség ek egy részét megpróbálták az
eddig aluladóztatott gyarmati lakosságr a hár ítani. Az amer ikaiak viszont nem értették, hogy miért
kell a győzelem után többet adózni, mint előtte, s hamar osan azzal érveltek, hogy nincs képviseletük a
brit parlamentben, amely ezért nem hozhat törvényeket a számukr a. A konfliktus az amer ikai függ et-
lenség i hábor úhoz (1775-1783) vezetett, amely újra átformálta Észak-Amer ika politikai térképét:
megszületett a függ etlen Egyesült Államok, melynek határ ait a pár izsi béke (1783) a Mississippinél, a
Nagy-tavaknál és a spanyol kézr e ker ült Flor ida északi határ ánál jelölte ki.
S miközben a nagyhatalmak Észak-Amer ikáért küzdöttek, az őslakosok világ ában lezajlott egy
nagyszabású „ökológ iai invázió”. Új állatok és új növények terjedtek el a kontinensen, amelyek telje-
sen felforg atták annak természeti rendszer ét. Eur ópából megérkezett a szarvasmarha, a sertés és a juh.
A legnag yobb változásokat a legkisebb és a legnag yobb állatok okozták: a bacilusok, vír usok és a lo-
vak. Az őslakosság kör ében a kor ábbi évszázadok sor án nem alakult ki immunitás az eur ópaiak által
behozott betegség ekkel szemben. Óriási arányban váltak áldozatává a himlőnek, kanyar ónak, szamár-
köhög ésnek és más járványoknak: egyes törzsek népesség ük 15%-át, mások azonban 90%-át is elve-
szíthették. A letelepedett, mezőg azdaság i közösség ek tagjai jóval nag yobb arányban pusztultak el,
mint a Nagy Síkság nomád törzsei. A puebló indiánok száma hatvanezerr ől kilencezerr e csökkent.
Mindez nag yon is megkönnyítette a fehér ek későbbi betelepedését az őslakosság földjeir e.
Egy hír es leg enda szer int a Nagy Síkság on kóborló musztáng ok Cor onado elkóbor olt lovainak a
leszármazottai. Cor onado azonban ötszázö tvennyolc lovat vitt mag ával felfedezőútjár a, ezek közül
csak kettő volt mén, és egyik sem veszett el. A lovak az 1680-as pueblo lázadás után kezdtek elkóbo-
rolni az indiánok által elpusztított ranchokr ól. A XVIII. század második felér e már északon is elter-
jedtek. Egyes népek, mint a mendenek, paunik, arikar ák és vicsiták, a ló háziasítása után is folytatták a
mezőg azdaság i tevékenység et. Mások viszont, mint a sájenek és varjúk, felhagytak a mezőg azdaság-
gal, és lovas nomádokká válva kizár ólag vadászattal foglalkoztak. A sziúk és feketelábúak már a ló
megszerzése előtt is vadászok voltak. A ló viszont nemcsak eredményesebbé tette a vadászatot, de le-
hetővé tette az élelem szállítását is. Az árucser e is felg yorsult, miközben egész népek vándor oltak el
régi vadászter ületeikr ől, s szor ítottak ki más népeket otthonaikból. A vadászat és a portyák siker eseb-
bek lettek, megnőtt a férfiak tekintélye, s ott is kialakulhatott a többnejűség, ahol kor ábban ismer etlen
volt. Az arapahókkal és sájenekkel szövetkező sziúk váltak a Nagy Síkság legtekintélyesebb harcosai-
vá, afféle indián nagyhatalommá a XIX. századr a.
„Érintetlen Nyug at” tehát a XVII. századtól kezdve nem létezett. Az eur ópaiak gyarmatosító tevé-
kenység e közvetett módon már azelőtt felforg atta a Nyug at régi társadalmi-politikai-kultur ális rend-
szer ét, mielőtt az eur ópai származású népek letelepedtek volna az őslakosság földjein.
4. Daniel Boone – A vadász
A kvéker Squir e Boo ne 1713-ban, tizennyolc éves kor ában hajózott át Angliából Amer ikába. Phila-
delphia közelében telepedett le, takács lett, farmot alapított, s 1720-ban feleség ül vette az öt évvel fia-
talabb Sar ah Morg ant, aki tizenegy gyer eket szült neki. Daniel Boo ne a Schuylkill folyó völg yében
látta meg a napvilág ot, a mai Exeter ter ületén, 1734. október 22-én.
A természetet már gyermekkor ában megkedvelte, amikor a család teheneit legeltette, és velük is éj-
szakázott. Miután tizenkét-tizenhár om éves kor ában megkapta az első puskáját, a vadászat lett a fő
időtöltése. A tanulást nem siker ült megszer ettetni vele, de err ől nem ő tehetett: első tanítója, egy ré-
szeg es ír rendszer esen otthagyta a diákjait, és kisétált az erdőbe, ahová a whiskykészletét rejtette. Da-
niel azonban megtalálta az italt, és hánytatót tett bele. A tanár meg akarta verni, mire a fiú leütötte, ha-
zaszaladt, és ezzel búcsút is mondott a rendszer es oktatásnak.
Pennsylvania kvéker lakosság a viszonylag békésen élt együtt a környező vidék indiánjaival. Danielt
a családja és a mag ántulajdon tisztelete a fehér ek világ ához kötötte, de a sajátos kvéker toler ancia ha-
tásár a sohasem lett belőle indiáng yűlölő. Rendszer esen húst és szőrmét cser élt mind az őslakosokkal,
mind a környék skandináv származású vadászaival. A különböző népek kultúr ái sajátos kever éket al-
kottak: az indiánok megtanultak skandináv eredetű ger endaházakat építeni, a fehér vadászok pedig át-
vették az indián viseletét, a mokaszint, a rojtos vadászing et és a bőrhar isnyát. (A falvakban néha meg
is botr ánkoztak öltözékükön, mert e két utóbbi ruhadar ab között csak egy indián ágyékkötőt hordtak,
s combjuk egy része meztelen mar adt.) Boo ne egész életében ezt a fiatal kor ában megkedvelt ruháza-
tot viselte, hódprém kalappal, széles bőrö vvel, golyóö ntő felszer eléssel, lőpor os szar uval, késsel és
tomahawkkal kiegészítve. Ezen a vidéken, Pennsylvania délkeleti részén fejlesztették ki a német szár-
mazású kovácsok eur ópai vadászfegyver eikből azt a kis kaliber ű, „hosszú puskát vagy „Pennsylvania
puskát”, amellyel kétszáz méterr ől is célba lehetett találni.
1748-ban Daniel apját a kvéker ek kizárták az egyházból, mert két gyermeke más felekezetűekkel
házasodott össze. Ezzel a fiúnak is megszűnt minden kapcsolata a szervezett egyházakkal, s bár ke-
reszténynek vallotta mag át, többször kijelentette: „Sohasem hallottam, hogy bármi jó kisült volna a
vallási vitákból!”
Pennsylvaniában fejlesztették ki azt a csónakr a emlékeztető, ponyvával fedett szekérfajtát is, a co-
nestogát, amelyr e a Boo ne család mindenét felr akta, amikor 1750-ben elhagyta a gyarmatot. Több ro-
konnal együtt, hosszas vándorlás után 1751-ben Észak-Car olinában telepedtek le, a Yadkin folyónál.
Danielnek semmi kedve sem volt a földműveléshez. Inkább heteken át vadászott, majd a szarvasok bő-
rét a meg yeszékhelyen eladta, s a pénzből lőport, ólmot, szerszámokat, csapdát és lovakat vásár olt.
Mag as homlokú, dús szemö ldökű, hosszú, horg as orrú férfi lett belőle, szürkéskék szemének szúr ós
pillantása még a fennmar adt festményeken is érzékelhető. Remekül lőtt, minden díjat elnyert a lövész-
versenyeken – ez a díj általában némi hús volt, whisky vagy a kilőtt ólom összeszedése.
Ezen a vidéken már érezhető volt a feszültség az indiánok és a fehér ek között, amelyet a franciák is
szítottak, mert ekkor iban próbálták megvetni a lábukat az Ohio völg yében. 1754-ben a mai Pittsburgh
helyén felépítették a Duquesne-erődöt, s ver eség et mértek az ifjú Geo rg e Washingtonnak az erőd felé
közeledő, fegyver es virg iniai önkénteseir e. A brit hatóság ok erre 1755-ben odaküldték Edward Brad-
dock vezérő rnag yot, aki már egy kisebb, de hivatásos hadser egg el kísér elte meg a Duquesne-erőd el-
foglalását. Daniel Boo ne a gyarmati milícia tagjaként csatlakozott a brit hadser eghez, s az egyik sze-
ker et ő hajtotta.
1755. július 9-én, pár mérföldr e az erődtől, a mai McKeesport vár os közelében az ezernégyszáz
fegyver esr e minden oldalr ól zápor ozni kezdtek a franciák és indián szövetség eseik golyói. Braddock
az elsők között esett el, ezr edét teljesen beker ítették, Geo rg e Washingtonnak pedig, aki megpróbálta
rendezett visszavonulásr a bírni a fejvesztve menekülő katonákat, lelőtték a kalapját a fejér ől, s négy
helyen lőtték át a ruháját. Boo ne egy kis ideig kitartott, majd az általános menekülést látva átugr ott az
egyik befog ott lóra, elvágta a szíjait és elvágtatott. A britek mintegy ezer embert veszítettek, akik
meghaltak, megsebesültek vagy fogságba estek. Boo ne hazáig menekült, s amikor a Juniata folyó híd-
ján egy részeg indián azzal fenyeg ette, hogy megö li, siker ült a folyóba dobnia ellenfelét. (Bár rettent-
hetetlen indiánvadásznak próbálták később feltüntetni, egész életében összesen hár om indiánt ölt meg
– ez volt az első.)
A következő évben megházasodott, feleség ül vette a négy évvel fiatalabb Rebecca Bryant. A családi
leg endák szer int az első négyszemközti beszélg etés sor án a fiatalember annyir a zavarban volt, hogy
késével szór akozottan kilyugg atta a lány fehér kötényét, de Rebecca nem vette zokon, s ezért Daniel
nag yon megszer ette. Később szarvast vitt ajándékba a lány családjának, szétvagdalta a ház előtt, s ala-
posan kinevették, amikor a vér es ruhájában és vér es kézzel akart letelepedni a családi asztalhoz. A
Bryan- és Boo ne-klán hármas esküvőt rendezett, s Daniel azonnal mag ához vette bátyja két elárvult
fiát. Később tíz saját gyermekük is született, s Rebecca befog adott hat árva unokatestvért. Életük vég én
pedig elmondhatták, hogy nem kevesebb, mint hatvannyolc unokájuk született.
A család tíz éven át a Yadkin folyó mellett, a Bryan Settlement nevű településen lakott. Földszintes
ger endaházukban (az ajtót tartó tizennyolc vasszeg et kivéve) minden fából készült. Daniel néha szállí-
tást vállalt, de a család megélhetését a vadászattal biztosította. Hónapokr a távol mar adt, ősszel szar-
vasr a vadászott, télen pedig csapdákat állított. Általában ismer ősökkel indult el, majd őket tábor okban
hagyta, s egyedül járta a vadont kutyájával és lovával. Az éjszakákat fedett, hevenyészett menedékek-
ben töltötte. Egy Bibliát, egy történelemkönyvet és Swift Gulliver utazásai című reg ényét hordta ma-
gával. Szer ette bevésni a nevét a fákba, vagy ugyanígy közölni az arra vándorlókkal, hogy ivóvíz ta-
lálható a közelben. (Később, miután hír es lett, reng eteg efféle vésésnyomot tulajdonítottak neki,
amelyhez semmi köze sem volt.) Az indiánokkal bar átság osan viselkedett, így általában nem bántották
– de azért az összeg yűjtött prémeket többször is elr abolták tőle. Hatalmas távolság okat járt be, s már
ekkor eljutott az Appalache-hegység túlo ldalár a, a mai Kentucky állam ter ületér e is, 1765-ben pedig
Flor idáig elkóbor olt. Azt mesélték róla, hogy sohasem tévedt el, és minden utat megjegyzett. Saját be-
vallása szer int azonban megesett vele, hogy csak hár omnapos bolyong ás után találta meg a helyes
utat.
A családi hag yomány szer int egyszer olyan sokáig mar adt távol, hogy a feleség e halottnak hitte.
Mire mégis hazatért, az asszony már férje egyik testvér étől volt terhes. Állítólag Boo ne nem veszeke-
dett, sajátjának tekintette a gyer eket, s kijelentette, hogy a dolog a családban mar ad. Akár valóban
megtörtént az eset, akár csak egy kor abeli vándormotívumot elevenített fel a hag yomány, a történet
jól jelzi a határvidéki házasság problémáit. A férjek hosszú időr e mag ukr a hagyták feleség üket, s az
asszonyokr a ezért reng eteg feladat hár ult – ugyanakkor szabadabban és önállóbban viselkedhettek.
Boo ne állandóan készen állt távolabbi ter ületekr e vándor olni, de Rebecca nem akart elszig etelődni
a társadalomtól. A férj így beszelt, amikor valaki letelepedett tőlük tizenkét mérföldr e nyug atr a: „Túl-
zsúfolt hely az olyan, ahol engedély nélkül fát vághatnak a kertedben!” Vég ül a vadállomány megfo-
gyatkozása és az eladósodás miatt 1766-ban rokonaikkal együtt nyug atabbr a költöztek, a Beaver pa-
takhoz.
Innen indult 1769 májusában leghosszabb vándorútjár a, ahonnan csak két év múlva tért haza. Újra
átkelt a heg yeken, arra a vidékr e, amelyr ől először Braddock hadser eg ében hallott John Findleytől,
egy ír ker eskedőtől, akivel együtt hajtották a lovakat. Sok pennsylvaniai ker eskedő kelt át a heg yeken
a saúni indiánokhoz, s azt mesélték, hogy itt igen termékeny a föld, reng eteg a vad, s az egész vidék
afféle földi par adicsom. A tájat a mezők irokéz elnevezése (kantake) alapján a XVIII. század közepé-
től Kentucky néven emleg ették.
Boo ne több lóval, fegyver ekkel, csapdákkal és takar ókkal megr akodva indult útnak John Findley,
John Stewart, James Moo ney, Joseph Holdén és William Cooley társaság ában. Északnyug at felé ha-
ladtak, a mai 421-es főút vonalán, majd átkeltek a Cumberland-hág ón. Az első fehér ember, aki átha-
ladt rajta, egy virg iniai, Gabr iel Arthur volt, akit az indiánok fogtak el a XVII. század vég én. A hág ót
Thomas Walker virg iniai felfedező nevezte el Cumberland herceg ér ől, a skót felkelők ellen vívott
cullodeni csata (1746) győztesér ől. Az amer ikai társadalom szélesebb réteg einek fig yelmét azonban
csak Boo ne keltette fel a „Nyug at főkapuja” iránt.
A vadászok megtalálták azt az elhag yott, Szipaki-tiki nevű indián telepet, amelyet a fehér ek egy kék
vizű, sós forr ásr ól Blue Licks néven emleg ettek. Reng eteg bölény leg elészett a környéken, és Boo ne
boldog an kiáltott fel: „Olyan gazdagok vagyunk, mint az öreg Boáz, aki ezer dombon legeltette nyája-
it!”
Hat hónapon át vadászg attak békésen, indiánoknak a nyomát sem látták. Decemberben azonban Bo-
one az apjár ól álmodott, s ez rossz előérzettel töltötte el. Nem csalódott: 22-én saúni harcosok törtek
rájuk. Boo ne négy társa elmenekült, ő és Stewart pedig fogságba esett. Az indiánok a távoli Chillico-
the-ből érkeztek, a mai Ohio állam ter ületér ől, s Will Kapitány volt a vezetőjük. Kijelentették, hogy ez
az ő régi vadászter ületük, s a fehér eknek itt semmi ker esnivalójuk. Mindent elvettek Boo ne-tól és tár-
sától, csak két pár mokaszint, egy apró francia puskát, lőport és golyót adtak nekik, hogy hazatérhes-
senek. (Ez a helyzet újra meg újra megismétlődik majd Boo ne életében: a nagy felfedező és hír es va-
dász csak ritkán tarthatta meg a zsákmányát.)
Boo ne és Stewart nem tért haza, inkább a távozó indiánok nyomába eredt, s az egyik éjszakán sike-
rült visszalopniuk tőlük a lovaikat. Hamar osan azonban az indiánok újra utolérték őket, s nag yokat
hujog atva, nevetve kérdezg ették tőlük tört ang olságg al: „Lovakat lopni?” Jól megkötözték foglyai-
kat, s most már mag ukkal vitték őket. Egy hét múlva, az Ohio folyónál Boo ne és Stewart szerzett egy
puskát, és az egyik éjszaka elszökött. Olyan szer encséjük volt, hogy elmenekült társaikat is megtalál-
ták, sőt felbukkant Boo ne egyik öccse is, egy társával, Neeleyvel. Ennek köszönhetően Boo ne folytat-
hatta a vadászatot, de Stewart eltűnt (csak évek múlva találták meg a csontvázát), a többiek hazatértek,
s Boo ne vég ül az öccsével, Squir e-rel mar adt kettesben.
1770 tavaszán Squir e kétszer is hazatért a zsákmánnyal, hogy lőszerr el megr akodva jöjjön vissza, s
távollétében Boo ne hónapokat töltött mag ányosan az erdőben. A legvalószínűtlenebb leg endák szö-
vődtek a személye köré: állítólag egyszer beker ítették az indiánok, s ő leugr ott egy szakadékba, a fák
tetejér e. Csak 1771 tavaszán indult hazafelé az öccsével, de megismétlődtek az előző év eseményei:
több száz dollár értékben raboltak el tőlük lovakat és irhákat az indiánok. Igaz, Squir e kétszer is haza-
tért kor ábban a zsákmány egy részével, de a kétéves vadászat meg így sem lehetett nag yon jövedel-
mező. A leg endák szer int odahaza Boo ne feleség e éppen egy mulatságban vett részt, és alig ismerte
fel hosszú hajú férjét, amikor táncr a kérte.
1772 őszén Boo ne újra ellátog atott Kentuckyba öt társával. Ekkor már terjedni kezdett a termékeny
vidék híre, a legkülönbözőbb társaság ok küldték ide ügynökeiket, s tervezg ették a földek kiárusítását.
A virg iniai William Russell, a Függ etlenség i Nyilatkozat egyik aláírója több virg iniai családot szer e-
tett volna letelepíteni Kentuckyban, s felkérte Boo ne-t, hogy leg yen az egyik vezetőjük. A családból
igen sokan csatlakoztak Russell telepeseihez, s 1773. szeptember 25-én a negyven-ötven fős csapat ló-
háton megindult nyug at felé. Az erdei ösvények túl keskenyek voltak a szeker eknek, ezért a kicsinyek
egy-egy kosárban ültek, mely a lovak oldalán lóg ott. Így szállították a bar omfikat is, csak a teheneket
és a disznókat hajtották.
A Kentucky betelepítésér e irányuló első kísérlet baljóslatban kezdődött. Russell hátr a mar adt, Boo -
ne ezért visszaküldte hozzá legidősebb fiát egy vadásszal, két rabszolg ával és két másik fiúval. Októ-
ber 9-én az indiánok valamennyijüket lemészár olták. Boo ne fiának egy Big Jim nevű cser oki még a
körmeit is letépte a kezér ől és a lábár ól, mielőtt összevagdalta. A mészárlás mindenkit halálr a rémí-
tett, a telepesek egy része hazamenekült, a Boo ne család pedig a hág ótól keletr e, a Clinch folyónál
húzta ki a telet. Tavasszal Boo ne visszatért a mészárlás színhelyér e, s elr endezte a sírt, hogy fia tete-
mét ne áshassák ki a farkasok.
A mészárlásr a a telepesek az ártatlan indiánok elleni támadásokkal válaszoltak, s 1774-ben kir ob-
bant „Lord Dunmor e hábor úja”. A Virg inia kormányzójár ól elnevezett határvidéki összecsapásokr a
azért ker ült sor, mert a lord Virg iniához akarta csatolni Kentuckyt, és saúni főnököket ejtett túszul. A
vér es harcok alatt a telepesek hevenyészett erődökbe menekültek, s a katonák vég ül lemondatták a sa-
únikat Kentuckyr ól.
1775-ben Richard Henderson földspekuláns, a Transylvania Társaság egyik alapítója kérte Boo ne
seg ítség ét. (A társaság neve egyszer űen „erdőn túli ter ületet” jelent, semmi köze Erdélyhez.) Favág ó-
kat tobor ozott, és rábeszélte a cser oki indiánokat, hogy értéktelen ajándékokért lemondjanak a Kentu-
cky és Cumberland folyók közti, óriási ter ületr ől. Oconostota cser oki főnök így fig yelmeztette Boo -
ne-t: „Testvér, szép földet adtunk neked, de azt hiszem, sok gondod lesz vele, amíg benépesíted!” A
gondok azzal kezdődtek, hogy Boo ne harminc-harmincö t emberr el megpróbálta járhatóbbá tenni a
Cumberland-hág ón átvezető utat, amelyet hamar osan Wilderness útnak, vagyis a „vadon útjának” ne-
veztek el. Fákat döntöttek ki, gödr öket töltöttek fel, de mag át a hág ót csak húsz év múlva tudták szeke-
rek számár a is járhatóvá tenni. Az indiánok rendszer esen megö ltek néhányat Henderson ember ei kö-
zül. Boo ne-nak alig siker ült rávenni őket, hogy legalább Hendersont várják meg, aki hamar osan meg
is érkezett szeker ekkel, lőszerr el, kukor icával és háziállatokkal.
Az út vég én, a Kentucky folyónál létr ehozott tábort máris az új gyarmat, Transylvania fővár osává
nyilvánították Boo nesbor ough (vagyis „Boo ne vár osa”) néven. A „fővár os” mindö ssze két nag yobb
és sok kisebb ger endaházból állt, melyet egy ger endafal vett kör ül. Mintegy nyolcvan amer ikai tele-
pedett le itt, pár százan Kentucky távolabbi földjein kóbor oltak, s persze eszükben sem volt eng edel-
meskedni Henderson társaság ának. A társaság megszavazta ugyan, hogy Boo ne, aki annyit tett a ter ü-
let betelepítéséért, kétezer acre földadományban részesüljön, de a tervezett Transylvania gyarmatot
vég ül egyetlen hatóság sem ismerte el, és Hendersonnak is le kellett mondania róla.
Boo ne mégis elhozta 1775-ben a családját Boo nesbor ough-ba, a függ etlenség i hábor ú (1775-1783)
kitör ése azonban az indiánokat is aktivizálta. 1776 tavaszán már csak mintegy kétszáz telepes mar adt
Kentuckyban, s a többség ük Boo nesbor ough-hoz hasonló erődökbe húzódott. Ekkor ker ült sor Boo ne
életének leghír esebb epizódjár a, amelynek alapján James Fenimor e Cooper később megírta Az utolsó
mohikán néhány fejezetét.
1776. július 14-én Boo ne lánya, Jemima két másik lánnyal együtt csónakba ült. A folyó elr ag adta
őket, s hamar osan két cser oki és hár om saúni indián foglyai lettek. A fehér ek persze azonnal utánuk
eredtek, Boo ne több mérföldön át üldözte őket mezítláb, mert még rendesen felö ltözni sem volt ideje.
Az indiánok mokaszint adtak a lányokr a, szoknyájukat térdnél levágták, hogy gyorsabban haladhassa-
nak, s még lovakat is szer eztek nekik. A lányok persze mindent elkövettek, hogy nyomokat hagyjanak
mag uk után. A harmadik napon a Licking folyónál az indiánok elbízták mag ukat, és tábortüzet gyúj-
tottak. Itt csapott le rájuk Boo ne a társaival. Két indián halálos sebet kapott, a többiek pedig elmene-
kültek. Az általános zűrzavarban az egyik lányt, Betsyt nem ismerték fel a megmentői, s egyikük már
majdnem leütötte a puskatussal, amikor Boo ne rákiáltott: „Az Isten szerelmére, ne öld meg, ha már ek-
kora utat megtettünk, hogy megmentsük!” Boo ne indítványár a valamennyien megkönnyebbülten kisír-
ták mag ukat, majd hazatértek, s mindhár om lányt férjhez adták.
A harcok persze folytatódtak, s a brit tisztek a nyug ati telepesek elleni támadásokr a ösztönözték az
indiánokat. Több ezer saúni, majami és delaver harcos fenyeg ette Kentucky telepeseit, akik közül a
hábor ú vég éig mintegy nyolcszázhatvanat öltek meg. A telepesek Harr odsburgh, Boo nesbor ough és
Log an’s Statio n erődjeiben éltek. Blackfish (Fekete Hal, indián nevén Cottawamag o) saúni főnök
1777. ápr ilis 24-én Boo nesbor ough farmer eir e támadt, amíg azok a földeken dolg oztak. Boo ne töb-
bedmag ával a seg ítség ükr e sietett. Golyót kapott a bokájába, s egyik társa a hátán vitte vissza az erőd-
be.
Nehéz volt utánpótlás nélkül kitartani, s Boo nesbor ough lakosainak legjobban a só hiányzott. 1778
januárjában ezért Boo ne harminc-egynéhány emberr el elindult Blue Licks sós forr ásához. Roham-
munkában pár olták a sót és küldték vissza az erődbe. Csakhogy ekkor iban Cornstalkot (indián nevén
Hokoleskwát), a saúnik egyik vezetőjét egy tárg yalás sor án túszul ejtették, majd meglincselték. A saú-
nik ezért télen is hadiö svényr e vonultak, s Blackfish vezetésével febr uár 7-én foglyul ejtették a sópár-
lók számár a vadászó Boo ne-t.
A fog oly mindent megtett, hogy elker ülje a nag yobb véro ntást. Siker ült megg yőznie a saúnikat,
hogy ne harcoljanak, ő majd mindenkit rábeszél, hogy adja meg mag át. A sópárlónál dolg ozó hu-
szonhét fehér így is tett, s jutalmul Boo ne is részt vehetett az indiánok tanácskozásán, amelyen megvi-
tatták, hogy vég ezzenek-e foglyaikkal. Boo ne ékesszóló érvelésének hatásár a 59:61 arányban a kímé-
let mellett döntöttek. De azért Boo ne számár a rendeztek egy vesszőfutásszer ű szertartást, mert csak
azt ígérték meg, hogy a társait nem bántják, őt viszont szer ették volna megkínozni kissé. Boo ne vál-
lalkozott rá: az indiánok két sorba álltak, ő pedig oly közel futott az egyik sorhoz, hogy a másik sor
el sem érte, és sok kárt nem tehettek benne. Az egyik agr esszív támadóját „lefejelte”, s a vég én a fehé-
rek és indiánok együtt ünnepelték a hőst.
Valamennyi fehér foglyot Chillicothe-ba szállították. Boo ne-ra nag yon vig yáztak, mert a lánya ki-
szabadítása sor án megö lte Blackfish egyik fiát. Amikor kérdőr e vonták, vállalta tettét, s kijelentette:
„A háborúban sok olyan dolog történik, amit jobb elfelejteni!” Ezzel minden indián egyetértett, az
asszonyok lemosták Boo ne-t a folyóban, csak egy hosszú tincset hagytak meg a hajából a feje köze-
pén, s pipaszertartás közepette Sheltowe, vagyis Nagy Teknős néven a törzs tagjává fog adták. A fehér
foglyokat Detr oitba vitték a britekhez – Boo ne-t is kihallg atta a par ancsnok –, s többség ük börtönbe
ker ült. Sokkal jobban jártak azok, akik Boo ne-hoz hasonlóan visszatérhettek a saúnikhoz. Az egyik
kentuckyi fog oly elszökött, s azt terjesztette, hogy Boo ne átállt a britekhez. A saúnik pedig komolyan
elhitték neki, hogy a következő évben velük tart s Boo nesbor ough minden lakosát rábeszéli, hogy
adja meg mag át.
Boo ne-nak ez esze ágában sem volt, s június 16-án megszökött. Fabr ikált mag ának egy puskát ócs-
ka alkatr észekből, s amikor az indiánok egy pulyka után eredtek, felugr ott a lóra, amelyet vezetnie
kellett volna. Négy nap alatt csak egyszer étkezett, és siker ült megtennie a százhatvan mérföldes távol-
ság ot Boo nesbor ough-ig. Otthon nagy csalódás várta: feleség e hazaköltözött, s mindenki gyanakodva
fog adta a róla terjesztett rág almak miatt. Csak a család macskája ugr ott az ölébe, s Jemima lánya ro-
hant boldog an imádott apja elé.
Mintegy hatvan férfi, tizenkét nő és húsz gyer ek mar adt Boo nesbor ough-ban, amikor 1778. szep-
tember 7-én megérkezett négyszáz indián a kanadai brit milícia tagjaival. Blackfish a fiaként üdvözöl-
te Boo ne-t, s két napon át tárg yaltak a megadásr ól, mielőtt kitört a küzdelem. Szer encsér e az indiá-
noknak sohasem volt tür elmük a tartós ostr omhoz, némi lövöldözés, gyújtog atási és árokásási kísér-
letek után, szeptember 18-án távoztak. Mindö ssze két fehér esett el, s pár nap múlva befutott az erősí-
tés Virg iniából.
A győzelem után Boo ne-t bír óság elé állították, azzal a váddal, hogy átadta a sópárlókat az indiá-
noknak, tárg yalt a britekkel és az ostr omló saúnikkal. Természetesen felmentették, s előléptették őr-
naggyá. Ezután visszament Észak-Car olinába a feleség éhez, majd 1779 szeptember ében már mintegy
száz telepest vezetett Kentuckyba – köztük Abr aham Lincoln nagyapját. Boo nesbor ough-tól hat mér-
földr e telepedett le Rebeccával, s Boo ne’s Statio nnak, „Boo ne állomásának” nevezték el a farmot.
Mintegy tizenö t-húsz család élt itt velük, s a negyvenéves Rebecca itt szülte meg Boo ne tizedik gyer-
mekét.
A függ etlenség i hábor ú utolsó éveiben Boo ne a milícia alezr edese, (virg iniai) képviselő, majd me-
gyei sher iff lett, s részt vett abban a hadjár atban is, amelyet 1780-ban Chillicothe ellen indítottak. A
harcok azonban ezzel sem értek vég et. 1782 aug usztusában, amikor a keleti parton már csak a béke-
kötést várták, több száz saúni kelt át az Ohió n, s támadt Bryan’s Statio nr a. Boo ne száznyolcvankét
fegyver essel érkezett a telep felmentésér e, s az indiánok visszavonultak. A fehér ek önbizalomtól el-
telve üldözni kezdték őket, csak Boo ne-nak tűnt fel, hogy a menekülők gondosan egymás nyomaiba
lépnek, hogy leplezzék, hányan vannak. Aug usztus 19-én közölte társaival Blue Licks közelében,
hogy csapda készül a számukr a, de senki sem hitt neki, s még gyávaságg al is megvádolták. Boo ne a
har agtól könnyezve követte társait a Licking folyón való átkelésnél, amikor vár atlanul sortűz zúdult
rájuk, s pár perc alatt hatvanhat amer ikait lőttek le. Boo ne az erdőbe menekült, egyik fia és unoka-
öccse ott halt meg az oldalán. Csak öt nap múlva tudott visszatérni, hogy eltemesse a megskalpolt, fel-
fúvódott holttesteket, amelyeken keselyűk lakomáztak. Ez volt élete egyik legszomor úbb időszaka.
A hábor ú után az indiánok északabbr a húzódtak, s Kentucky biztonság osabb hellyé vált. A XVIII.
század vég éig mintegy kétszázezer telepes haladt vég ig a Wilderness úton, amelyet Boo ne jelölt ki. Ő
pedig a családjával Limestone-ban (ma: Maysville) telepedett le, az Ohio déli partján, ahol az ötven-
éves vadász megpróbált ker eskedelemből, földmér ésből, fog adó működtetéséből és földspekuláció -
ból megélni. Csakhogy a jogi ügyekben jár atlan vállalkozó hamar osan föld nélkül találta mag át, s fo-
kozatosan visszatért a vadászathoz. Újra sher iff, majd képviselő lett, s a milícia alezr edeseként 1786
szeptember ében ott volt egy indián falu ostr ománál, ahol megtalálták végr e azt a Big Jim nevű cser o-
kit, aki 1773-ban oly brutálisan megg yilkolta Boo ne fiát. Az apa csak állt, és nézte, ahogy az ember ei
vég eznek az indiánnal. Ez volt az utolsó csatája, mert nem tetszett neki, hogy a fehér ek a békésebb fő-
nököket is megg yilkolták.
1789-ben a család Point Pleasantbe költözött, ahol Boo ne újra sok mindennel megpróbálkozott –
még az önálló Kentucky képviselőjévé is megválasztották –, de 1792-ben visszaköltöztek a virg iniai
Lee-erőd közelébe. Ezután Boo ne már csak vadászattal és csapdaállítással foglalkozott. Mar adék föld-
jeit adóhátr alék miatt elkobozták, régi adósság ai miatt eljár ások indultak ellene, s 1799-ben úgy dön-
tött, hogy végleg elhagyja az Egyesült Államokat. A család jókor a csónakot készített, s lehajózott a
spanyol kézen lévő Louisianába, a mai Missour i állam ter ületér e. A spanyol hatóság ok katonai dísz-
szemlével köszöntötték az öreg et, s a Femme Osag e ker ület úgynevezett szindikusává (békebír ójává
és katonai par ancsnokává) nevezték ki. Valószínűleg abban bizakodtak, hogy ugyanúgy telepeseket
hoz majd Louisianába, ahogy kor ábban Kentuckyba.
Boo ne élete legboldog abb szakaszának tekintette a következő éveket. Békebír ói tevékenység ét meg-
becsülték, s azt beszélték róla, hogy inkább az igazság, mint a törvény szer int ítélkezett. Amikor egy
hitelező elvette egy szeg ény özvegy utolsó tehenét, Boo ne így közölte vele döntését: „Tartozik neked,
vidd a tehenét, de soha többé nem nézhetsz egy becsületes ember szemébe!” Majd adott egy tehenet az
özvegyasszonynak a sajátjai közül. Ráadásul újra heteken át némán vadászg athatott, új bar átja, egy
Derry Coburn nevű rabszolg a társaság ában. A Missour i északi partján egyszer húsz napig rejtőzköd-
tek egy barlangban, arra várva, hogy a közelben tábor ozó indiánok távozzanak. Máskor a csapda Bo-
one kezér e csapódott, ami kis híján lefag yott, mire Coburn kiszabadította.
Csakhogy az Egyesült Államokból nem volt olyan könnyű elköltözni. 1803-ban Jefferson kormá-
nya megvásár olta Louisianát, s hősünk újra amer ikai földön találta mag át. Az a birtok, amelyet a spa-
nyol hatóság októl kapott, az új, amer ikai rendeletek szer int nem lehetett az övé, mert nem ott lakott,
és nem épített rá semmit. Az 1812-1815-ös amer ikai-brit hábor úban újra el kellett menekülnie család-
jával együtt az indiánok támadásai elől. Feleség ét, Rebeccát 1813-ban veszítette el, hetekr e depresszi-
ós lett, s mindö rökr e boldogtalan. Utolsó éveit gyermekeinél töltötte, s még 1817 telén is vadászott
egyet az egyik unokájával. A következő évben Jemima házában ker este fel tisztelettel egy látog ató a
nyolcvannégy éves öregurat, aki épp egy tehénszarvat csiszolg atott, s azt mondta: „Lőporos szarut ké-
szítek. Ősszel vadászni akarok menni!”
Fekete diófából csináltatott mag ának koporsót, pontosan olyat, amilyenben Rebeccát helyezték
örök nyug alomr a. Csiszolg atta, tisztog atta, s néhány látog atónak azzal dicsekedett, hogy egyszer jót
szundított benne. Nathan fia farmján halt meg, a mai Missour i Defiance ter ületén 1820. szeptember
26-án. Amikor érezte, hogy közel a vég, haját levág atta, fog át megmosta (még valamennyi megvolt!),
s elbúcsúzott mindenkitől, miközben Nathan és Jemima a két kezét fogta.
Hírnevét annak köszönhette, hogy egy John Filson nevű pennsylvaniai tanító 1784-ben (amikor Bo-
one még csak ötvenéves volt) kiadott egy könyvet Kentuckyr ól The Discovery, Settlement and Present
State of Kentucke (Kentucky állam felfedezése, betelepítése és mai állapota) címmel. E kötet függ elé-
kének címe így hangzott: The Adventures of Colonel Daniel Boone (Daniel Boo ne ezr edes kalandjai).
A könyvnek, amelyben Boo ne úgy jelent meg, mint a „vadon leg yőzője”, a „természet ember e”, elő-
ször Eur ópában volt siker e: egy év múlva már megjelent a francia kiadás, majd még az 1790-es évek-
ben hár om német, egy ang ol és egy ír kiadás is napvilág ot látott. Hét évvel Boo ne 1820-ban bekövet-
kezett halála előtt egyik távoli rokona, Daniel Bryan már kétszázö tven oldalas epikus költeményt írt
róla The Mountain Muse (A heg yi múzsa) címmel. Az öreg Boo ne nem volt tőle elr ag adtatva, és kije-
lentette, hogy „az efféle művekkel várni kéne, amíg az illető személy a föld alá kerül!” Hár om évvel a
halála után az Egyesült Államokban már olvashatták Byr on Don Juan című verses reg ényét, amelynek
8. énekében a költő hét stanzát szentelt Daniel Boo ne emlékének. Hamar osan füzetes reg ények, ver-
sek, metszetek, festmények hőse lett, az ő történetének felidézésével lehetett igazolni a terjeszkedést
vagy éppen kritizálni a modern civilizáció t. E művek egy részét még életében olvashatta, és így véle-
kedett róluk: „Sok hősi tett és lovagias kaland velem kapcsolatban csak a képzelet műve. A világ azt
mondott rólam, amit akart, de én azért csak egy egyszerű ember voltam.”
Hiába tiltakozott – akiből a tömegtájékoztatás és az irodalom hőst akar far agni, az hős lesz. Halála
után hár om évvel megjelent James Fenimor e Cooper saját irodalmi verzió ja Daniel Boo ne életér ől
The Pioneers címmel, amelyet mag yar ul Bőrharisnya címmel adtak ki. Már a reg ényhős nevének
hangzása (Nathaniel Bumppo) is Daniel Boo ne-ra utal. A sor ozat megjelenés szer inti második köteté-
ben, Az utolsó mohikánban az egyik legizg almasabb fejezet, az indiánok által elr abolt lányok kiszaba-
dítása pontosan felidézi Daniel Boo ne életének egyik epizódját, a következő kötet, A préri első fejeze-
tében pedig Cooper nyíltan emlékezteti olvasóit Kentucky hősér e. Egyes elemzők szer int Nathaniel
Bumpoo volt a legemlékezetesebb képzeletbeli személy, akit az Egyesült Államok adott a világnak.
Az ő alakjában jelent meg először az a nyug ati hős, aki szembeszáll a vad vidék kihívásaival, de a
„civilizáció” előr enyomulása után éppen saját siker ei miatt szor ul ki a világból.
A Kentucky vadászai című induló, amely Boo ne emlékét idézte fel, Andr ew Jackson elnökválasztási
kampányának az indulója volt. A színpadon Noah Ludlow színész játszotta el a szer epét, és ő viselte
először hódprém kalap helyett azt a mosómedve szőrméjéből készült sapkát, amelyet később Davy
Crockett terjesztett el. (Lásd a 10. fejezetet!) Kentucky állam kivívta, hogy Boo ne hamvait 1845-ben
átszállítsák Missour iból a kentuckyi Frankfortba. A missour iak természetesen azt terjesztették, hogy
nem is „az igazi” Boo ne hamvait vitték el, s azó ta mindkét emlékhelyr e özönlenek a tur isták. Szob-
rok, festmények, füzetes reg ények, a XX. században pedig képr eg ények, reg ények, filmek és tévéso-
rozatok idézték fel az egykor i vadász emlékét.
5. Hogyan éltek a gerendaházakban?
A földbirtok volt a legdrág ább kincs a régi Amer ikában, s ennek az ígér ete vett rá oly sok embert a
kivándorlásr a. A Virg inia Társaság 1618-ban ötven acre földet ígért minden újonnan érkezőnek, Lord
Baltimor e, Mar yland ura 1633-ban pedig kétezr et, de aztán hamar osan ezt a mér etet is ötvenr e csök-
kentették. (1 acre 4046,9 négyzetméterr el volt egyenlő, a hag yomány szer int egy ember egy nap alatt
ennyi földet tud felszántani.) Más gyarmatokon is hasonló volt a gyakorlat. Massachusetts, Connecti-
cut és Rhode Island pur itán gyarmatain egy-egy vár os vezetői osztották szét a házhelyeket és a közeli
birtokokat azon letelepülők között, akik megfeleltek a közösség által felállított erkölcsi mércének.
A rendkívül sok szabad föld lehetetlenné tette, hogy kialakuljon a nagybirtokosoktól személyes
függ ésben élő par asztság. Az az elv, amely Eur ópában olig archikus rendszer ekhez vezetett – mely
szer int azok szólhatnak bele egy ország irányításában, akik szabad földbirtokosként birtokolták annak
egy részét –, Amer ikában demokr atikus következményekkel járt, hiszen a szabad férfiak többség e
földbirtokos volt, vagy könnyen azzá válhatott.
Az amer ikai függ etlenség i hábor ú (1775-1783) pedig olyan társadalmi következményekkel járó
politikai forr adalomnak bizonyult, amely tovább erősítette az Angliától örökölt politikai és társadal-
mi rendszer demokr atikus tendenciáit. A hábor ú évei alatt Rhode Island és Connecticut kivételével va-
lamennyi állam új alkotmányt készített. A törvényhozó hatalmat kétkamar ás gyűlésekr e bízták, me-
lyeknek létszáma megnövekedett. Immár mindkét kamar a tagjait választották, s a kinevezés gyakorla-
ta eltűnt. A tényleg es hatalom az alsóházak kezér e ker ült. A végr ehajtó hatalmat gyakorló kormány-
zók szer epe csökkent, csak két államban, Massachusettsben és New Yorkban kaptak vétójog ot. A vá-
lasztások gyakor ibbak, az ülések nyilvánosak lettek, több államban is nyilatkozatban tették közzé az
ember i jog okat. Az örökletes hatalom elve tabuvá vált, eltiltották a nemesi címeket, a primog enitúr át
(az elsőszülöttek megkülönböztetését az örökösödésnél) és a hivatalok örökölhetőség ét. Elterjedt a
társadalmi felsőbbr endűség külső jeg yeinek megvetése, a „republikánus egyszer űség”. Az előkelő
társadalmi helyzet nem alapulhatott többé a születésen, hanem kizár ólag az egyéni érdemen, s nem
vont maga után automatikusan jog ot bizonyos közhivatalokr a. A társadalmi mobilitás pedig tovább
növekedett, mert már a XVIII. század közepétől megindult a kivándorlás Nyug atr a (amin ekkor iban az
Appalache-hegység vízválasztóján túli ter ületet értették), és egyr e többen szer eztek ott földtulajdont.
Az új köztársaság nyug ati határ ait a pár izsi béke (1783) a Mississippi folyónál jelölte ki – vagyis az
amer ikai állam mintegy kétszázhuszonö tmillió acre föld birtokába jutott. Kor ábban a gyarmatok la-
kói arr ól ábr ándoztak, hogy folyamatosan kiterjeszthessék birtokaikat nyug at felé, 1780-ban azonban
a Kongr esszus felszólította az államokat, hogy a nyug atr a fekvő, gazdátlan ter ületeket eng edjék át a
szövetség i kormányzatnak. Az 1785-ös földr endelet kimondta, hogy e ter ületeket eladás előtt felmé-
rik, s hatszor hat mérföldes egység ekr e, úgynevezett townshipekre osztják. Egy township tehát har-
minchat egy négyzetmérföld ter ületű szekció ból fog állni, melyek közül az egyik jövedelmét közo k-
tatási célokr a kell felhasználni. Később ezt a felo sztási rendszert terjesztették ki a Mississippin túli te-
rületekr e is. Több négyzetes alapr ajzú township alkotott egy meg yét (countyt). A countyk ennek követ-
keztében mag uk is többé-kevésbé négyzetes formájúak lettek – legalábbis ott, ahol kor ábbi földado-
mányok, hegység ek vagy folyók nem módosították a határ okat. Ez határ ozta meg a szántóföldek for-
máját és az utak irányát is, s repülőg épr ől nézve ezért tűnik az Egyesült Államok síkvidéki ter ülete
vég eérhetetlen sakktáblának. 1785-ben még úgy döntöttek, hogy a szekció kat egyben és árver éssel
bocsátják áruba, legalább hatszáznegyven dollár ért. Amelyik föld nem kelt el az árver ésen, azt később
a földhivatalokban leheteti megvásár olni.
Az is kérdéses volt, hog yan bánjon az új kormányzat az állammá még nem rendeződött ter ületek
lakosaival. Ezt az 1787-es, úgynevezett észak-nyug ati rendelettel határ ozták meg: kezdetben gyámság
alá ker ülnek, majd teljes egyenjog úság ot biztosítanak a számukr a. A ritkán lakott ter ület neve terr itó-
rium lesz, kormányzóját, titkár át és hár om bír áját a szövetség i kormányzat nevezi ki. Amint a szabad,
fehér férfiak elérik az ötezr es létszámot, képviselő-testületet választhatnak, s a Kongr esszus öt-tíz fős
tanácsot nevez ki a gyűlés által javasolt egyének közül. Egyelőr e azonban a kinevezett kormányzónak
és a Kongr esszusnak vétójog a lesz. Amikor a terr itór iumok szabad férfi lakosság a eléri a hatvanez-
res létszámot, egyenjog ú államként csatlakozhatnak az Unió hoz.
Az 1785-ös földr endelet csak a gazdag ok számár a tette volna lehetővé nyug ati földek megszerzé-
sét, ezért később fokozatosan módosítottak az előírásokon. Az 1800-as, Harr ison-féle földtörvény há-
romszázhúsz acre-ra (vagyis fél szekció r a) csökkentette a megvásár olható földek nagyság át, egy acre
föld árát két dollárban határ ozta meg, de többéves törlesztést tett lehetővé. A kormány földeladásból
származó jövedelme növekedni kezdett, de még mindig sokan panaszkodtak, hogy a földek ára ma-
gas, a törlesztés pedig a spekulánsoknak kedvez.
A XIX. század első felében a politikusok sokat vitatkoztak azon, hogy minek is tekintsék a földvá-
sárlás nélkül letelepedőket, az úgynevezett squattereket: jogtalanul földet foglaló csavarg óknak vagy
bátor úttör őknek, a „civilizáció élcsapatának”? Vég ül fokozatosan az a nézet ker ekedett felül, hogy a
squatterek egyszer űen szeg ényebb farmer ek, akiknek előbb meg kell termelniük a vételárat, hogy
megvehessek a földet. Vagyis tulajdonképpen csak kölcsönveszik a gazdátlan földet, s bár a törvénye-
ket megszeg ik, annak alapelvéhez mégiscsak hűek mar adnak: ők is azon tevékenykednek, hogy kiala-
kítsák az egymástól függ etlen, szabad kis termelők társadalmát Nyug aton. Ezért a Kongr esszus szá-
mukr a egyr e kedvezőbb törvényeket hozott.
Az 1820-as földtörvény a megvásár olható föld minimumát nyolcvan acre-ban határ ozta meg, s egy
acre csak 1,25 dollárba ker ült. Ha pedig az adós nem tudta kifizetni a teljes összeg et, a már kifizetett
összegnek megfelelő ter ületet megtarthatta. A squatterek legnag yobb félelme az volt, hogy mielőtt
meg tudnák vásár olni a földet, amelyen (esetleg már évek óta) megtelepedtek, egy gazdag abb vásárló
kifizeti az árát, és kilakoltatja őket. Az 1841-es elővásárlási törvény seg ített rajtuk: lehetővé tette,
hogy a még fel nem mért állami földeken élő s azon javításokat eszközlő telepesek jog ot kapjanak
százhatvan acre föld megvásárlásár a, acre-onként 1,25 dollár ért. Thomas Hart Benton szenátor, a
nyug ati terjeszkedés egyik leghatár ozottabb támog atója (John Charles Frémont apósa, lásd a 22. feje-
zetet!) 1854-ben elfog adtatta a fokozatosság i törvényt. Ez lehetővé tette az eladatlan földek árának
csökkentését: a tíz éve el nem adott földet acre-nként egy dollár ért, a harminc éve el nem adott földet
pedig acre ónként 12,5 centért lehetett megvásár olni.
Mindez papír on nag yon log ikusnak tűnik, a valóság azonban természetesen zavar osabb volt. A szö-
vetség i kormányzat úgy osztog atta a földeket, ahogy azt pillanatnyi szükségletei megkívánták. Földr e
beváltható kötvényeket adott a katonáknak és a veter ánoknak, ha pedig egy állam seg ítség et kért út,
vasút vagy csatorna megépítéséhez, földet kapott, amelynek az árát felhasználhatta. A kötvényeket el
lehetett adni, ezért hamar osan külön piacuk alakult ki. A spekulánsok felvásár olták őket névérték alatt,
földet vettek rajtuk, amit aztán piaci áron adtak tovább, Iowa államban 1862-ben a mag ánkézben lévő
földek kétharmada a spekulánsok kezén volt, s az itteni földvásárlók nem a fent leírt módon szer eztek
földet, hanem a spekulánsoktól vagy Iowa államtól. Azért ne gondoljuk, hogy a telepesek teljesen ki
voltak szolg áltatva a spekulánsoknak, hiszen mag uk is spekuláció t folytattak, vagy együttműködtek
egyes spekulánsokkal. Ha a farmernek nem volt pénze az elővételhez, 40%-os kamatr a kölcsönözhe-
tett a spekulánstól, s még így is a szabadpiaci ár alatt vásár olt.
A telepesek pedig a XVIII. század vég étől megkezdték hosszas vándorlásukat nyug at felé. 1800-ban
mintegy 387 000 ember élt az Atlanti-óceán partján fekvő államoktól nyug atr a, 1810-re 1 338 000 la-
kott az Appalache-hegység vízválasztóján túl, 1820-ban pedig 2 219 000. Először „középen” nyomul-
tak előr e, az Ohio és Mississippi találkozási pontjához: Kentucky 1792-ben, Tennessee 1796-ban
nyerte el az állami státuszt. Majd az 1820-as évekr e nemcsak kitöltötték az északi és déli ter ületeket,
ahogy a Nagy-tavak és a Mexikói-öböl irányába terjeszkedtek, de átléptek a Mississippin is Louisiana
(1812) és Missour i (1821) állammá szervezésével. Általában az északiak nem mentek délr e, a déliek
pedig északr a, tehát az Ohio-völgybe New Yorkból, Pennsylvaniából és az északkeleti államokból ér-
keztek telepesek, míg Kentuckyba, Tennessee-be és New Orleansba a rabszolg atartó délr ől. 1844-ben
Ralph Waldo Emerson már így fog almazott: „Európa az Allegheny-hegységig húzódik; Amerika azon
túl fekszik.” Valóban: az amer ikai társadalom demog ráfiai súlypontja ekkor már az Allegheny-hegy-
ségtől nyug atr a helyeződött át. 1860-ra az Egyesült Államok lakóinak több mint a fele az Appalache-
hegységtől nyug atr a élt – egyesek már a Csendes-óceán partján.
A telepesek többség e önellátásr a tör ekvő farmer volt. Ebben a korszakban még nem tudták volna
piacr a vinni áruikat, a többlet termelése tehát időveszteségnek tűnt. Az új birtok elfoglalása után elő-
ször a fákat vágták ki, és a tönköket égették el. Majd megépítették lakhelyüket, amely a nagy erdősé-
geknek köszönhetően a Mississippitől keletr e általában ger endaház volt. Ez az építmény vált a nyug ati
terjeszkedés, az öntevékeny, amer ikai vállalkozó kedv szimbólumává, olyannyir a, hogy az 1840-es
elnökválasztáson ezt nyilvánították William Henr y Harr ison jelvényévé. Később rendszer esen felem-
leg ették, hogy Abr aham Lincoln is ger endaházban született.
A ger endaháznak az volt az előnye, hogy gyorsan meg lehetett építeni, a helyszínen található anya-
gokból, és alig kellett hozzá néhány szerszám (egy fűr ész és egy balta is eleg endő volt). Egyetlen fér-
fi is el tudta készíteni, de a szomszédok általában seg ítettek egymásnak. Lehetőleg mindent faszeg ek-
kel rögzítettek, mert a vasszög drág ább volt. Az első ang ol telepesek még függ őleg es ger endákkal
építettek házakat, a XVII. századi skandináv bevándorlók azonban Delawar e-ból elterjesztették a víz-
szintesen egymásr a fektetett ger endákkal való építkezést. Kezdetben csak a fatörzseket tették egymás-
ra, majd akinek több ideje volt, és jobban értett a fa megmunkálásához, szögletes ger endákat alakított
ki a fatörzsekből. A legtöbb ház falainak hossza hat és tíz méter között volt. A ger endák közét fatör-
melékkel és agyagg al töltötték ki. A tetőt fakér eg vagy falemezek fedték. Az egyik oldalr a tűzhelyet
építettek, melynek agyagg al bor ított fából, kőből vagy fűvel kevert földből készült kéménye a falon
kívül emelkedett. A padló legg yakr abban keményr e döng ölt agyag volt. A legkor ábbi ger endaházak-
nál még nem üveg et tettek az ablakokba, hanem zsalut, spalettát vagy zsírpapírt. A központi helyiség
egyszerr e volt konyha, nappali, dolg ozószoba és hálószoba. A család itt tartotta valamennyi fontosabb
szerszámát, fegyver ét, élelmét és ruházatát – általában a falr a akasztva.
A ger endaházat legtöbben csak ideiglenes lakhelynek szánták – amíg tovább nem vándor olnak,
vagy új épületet nem emelnek téglából, kőből vagy alaposabban megmunkált fából. A sok fa miatt a
birtokot is cikcakkban épített, vízszintesen egymásr a helyezett ker ítésdeszkákkal vették kör ül. Főleg
kukor icát ültettek, mert a tápértéke négyszer ese volt a búzáénak, szükség esetén lágy szár át is meg-
ehették, és whiskyt is főztek belőle. A kukor ica közé gyakr an ültettek babot és tököt, hogy hajtásai fel-
kúszhassanak a kukor ica szár án. A konyhakertben burg onyát, borsót és dohányt termesztettek, és az
étr endet az erdőből gyűjtött gyümölcsökkel, valamint lehetőség szer int halakkal és vadakkal egészí-
tették ki. Háziállatként csirkét, kutyát és tehenet tartottak. A legértékesebb azonban a disznó volt, szinte
etetni sem kellett, abból táplálkozott, amit az erdőben talált, és csaknem minden testr észét el lehetett
fog yasztani. Az igazi nyug ati disznók megették a kíg yókat, átúsztak a folyókon, és gazdájuk a legva-
dabb történeteket terjesztette róluk. Egyesek komolyan állították, hogy az ő disznójuk átugr ik a ker í-
tésen és közben szaltót csinál.
A farmer ek első nemzedéke extenzív gazdálkodással gyorsan kimer ítette a földet, majd pár év múl-
va, amikor a terméshozam csökkenni kezdett, továbbállt. Jó példa erre Abr aham Lincoln családja: az
apja Virg iniában született, ő maga már Kentuckyban, majd a család Indianába, utána pedig Illinois-ba
költözött. Az intenzívebb gazdálkodást csak a telepesek második nemzedéke kezdte meg, ők vetettek
búzát, trág yázták a földeket és ők ker estek először piacokat terményeik számár a.
A pio nír farmer eket szer etik mag ányosnak feltüntetni, holott nyug aton a családnak sokkal nag yobb
jelentőség e volt, mint keleten. A család biztosította a munkatársakat, a társaság ot, s megkönnyítette a
birtok védelmét. A család közvetítette a termelési módszer eket, a vallási és etikai értékeket, a férfiak-
hoz és nőkhöz illő viselkedést, a dalokat, tréfákat és a babonákat. Nyug aton sokkal ritkább volt az öz-
vegy vagy az aggleg ény, mint keleten. A mag ányos asszony volt a legr itkább: az 1800 és 1840 közötti
időszakban egy ötvenezer fős népesség en belül a kutatok mindö ssze húsz egyedül élő nőt találtak. A
szakértők szer int az Appalache-hegység és a Mississippi között mindö ssze a lakosság 1%-ának két-
ötöde élt egyedül.
Az elköltöztetési politika (lásd a 14. és 19. fejezetet!) győzelméig több száz fehér élt az indiánok
között a Mississippitől keletr e. Olyanok is akadtak, mint Sam Houston (lásd a 16. fejezetet!), akiket
vonzott a szabadabb, munkátlanabb élet, s ezért oda-vissza jártak a két kultúr a között. A telepesek az
indiánoktól tanulták a gyógynövények használatát, az égetéssel való erdőirtást és az erdei gyűjtög etés
titkait. A prémker eskedelem révén az indiánok a legkülönbözőbb árukat szer ezték be a fehér ektől, fő-
leg a tartós fémeszközök és a jobb takar ók voltak ker esettek. Az időnként kir obbanó, vér es konfliktu-
sok mellett tehát közeledésr e és kultur ális cser ér e is sor ker ült. Csakhogy a gazdaság i fejlődés dina-
mikája az őslakosság ellen dolg ozott. Az új szerszámok és ruhák terjedésével eltűntek az ősi indián
mesterség ek. Egyr e több vadat öltek, hogy prémjükkel ker eskedhessenek, s ezért az állatok egy része
kipusztult. S bár a fehér ek is sokat ittak, az alkohol az indiánoknak ártott többet: felbomlasztotta társa-
dalmi struktúr ájukat, megsemmisítette életmódjukat. Az északi földek nem voltak különösebben ter-
mékenyek, a délieket pedig a dohány és a gyapot termelése mer ítette ki – vagyis a telepeseknek ter-
jeszkedniük kellett. A fehér ekkel folytatott ker eskedelem tehát előbb megkönnyítette az indiánok éle-
tét, majd kiszor ította őket régi világ ukból.
6. Meriwether Lewis – A felfedező
William Lewis ültetvényes és feleség e, Lucy Mer iwether úgy döntött, hogy vezetékneveikből állítja
össze annak a gyermeküknek a nevét, aki 1774. aug usztus 18-án született a virg iniai Ivyban. Az apával
öt év múlva végzett a tüdőg yulladás, az anyát azonban keményebb fából far agták: a függ etlenség i há-
bor ú (1775-1783) idején fegyvert fogva űzte ki a részeg brit katonákat az ültetvényér ől, majd újr ahá-
zasodott, és nyolcvanhat éves kor áig élt. A fia Georg iában töltött pár évet a mostohaapjával, ahol
olyannyir a megkedvelte a természetjár ást és a vadászatot, hogy később már nem érezte jól mag át a
virg iniai ültetvényes szer epében.
Húszéves kor ában csatlakozott a Geo rg e Washington által összehívott önkéntesekhez, akikkel az el-
nök vér nélkül leverte a nyug at-pennsylvaniai farmer ek „whiskylázadását”, majd továbbr a is katona
mar adt, és az északi erődökben teljesített szolg álatot. 1801-ben egy régi virg iniai ismer őse, Thomas
Jefferson lett az Egyesült Államok elnöke, aki Mer iwether Lewist kinevezte titkár ává.
A Fehér Házban a két aggleg ény azon sajnálkozott, milyen keveset tud az észak-amer ikai kontinens
nyug ati felér ől. Még pontos mér etei is csak 1794-ben der ültek ki, amikor a hajósok végr e meghatá-
rozták, hogy milyen szélesség i és hosszúság i foknál található a Columbia torkolata. Az Egyesült Ál-
lamok több mint ötmillió s lakosság ából csak félmillió an éltek az Appalache-től nyug atr a, s mind-
össze négy út vezetett át e hegység en. Az Atlanti-óceán partjától az Egyesült Államok nyug ati határ át
képező Mississippiig való utazás legalább hat hetet vett igénybe. Thomas Jefferson (a kontinens egyik
legműveltebb ember e!) még úgy vélte, hogy az Appalache-ben található Blue-hegység Észak-Amer i-
ka legmag asabb hegység e. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a belső ter ületeken működő vulkáno-
kat, mamutokat és a Csendes-óceánig vezető vízi átjár ókat lehet találni. Bár 1801-ben megjelent a skót
Alexander Mackenzie útleírása, aki elsőként utazta át a kontinenst Kanadából a Csendes-óceánig
(1792-1793), Jefferson ennél sokkal többet szer etett volna megtudni.
Már évek óta foglalkoztatta egy felfedezőút gondolata, s 1803 januárjában felkérte a Kongr esszust,
hogy biztosítsa egy katonai expedíció költség eit, amely feltárja a Missour i forr ását, majd eljut a
Csendes-óceánig. Az elnök meg volt róla győződve, hogy az ismer etszerzés és ker eskedelem céljain
kívül a nagyhatalmi szempontok is szükség essé teszik a felfedezőutat. És mivel úgy látta, hogy fiatal
bar átja, Mer iwether Lewis ugyancsak hajlamos a depresszió r a, őt nevezte ki az expedíció vezetőjé-
nek, hogy komoly feladatr a koncentr áljon lelki problémái helyett.
1803-ban az Egyesült Államok kormánya megvásár olta Napóleo ntól Louisianát, vagyis a Missis-
sippi nyug ati vízg yűjtő medencéjét, s ez alaposan megnövelte az érdeklődést a nyug ati ter ületek iránt.
A Kongr esszus megszavazta a kért kétezer-ötszáz dollár os összeg et (még senki sem tudta, hogy az
expedíció összesen 38 722,25 dollárba fog ker ülni). Jefferson pedig, miután a Fehér Házban évekig
fejlesztg ette Lewis műveltség ét, most felkészítés céljából elküldte őt a philadelphiai Pennsylvania
Egyetemr e és az Amer ikai Filozófiai Társasághoz. Itt a fiatalember pár hónap alatt megtanulta, ho-
gyan kell csillag ászati mér ések alapján meghatár ozni a földr ajzi helyzetet, megismerkedett az orvos-
tudomány, a botanika és az ásványtan alapjaival, s megbeszélték vele, milyen indián szokásokat fi-
gyeljen meg. (A kor abeli tudósokat még az is foglalkoztatta, van-e valamilyen köze az indián vallá-
soknak a judaizmushoz, mert egyesek elképzelhetőnek tartották, hogy az amer ikai őslakosság Izr ael
elveszett törzseinek a leszármazottja.)
Ezalatt Jefferson összetobor oztatta az expedíció résztvevőit. Nem kalandvág yó úriember eket akart
Lewis mellé állítani, hanem tapasztalt és feg yelmezett határvidékieket, s arra tör ekedett, hogy leg yen
köztük vadász, hajós, ács és kovács is. Először is felkérte Lewis egyik régi ismer ősét, William Clar-
kot (1770-1838), hogy leg yen az expedíció másik vezetője. Ő is virg iniai volt, tizennégy éves kor á-
ban Kentuckyba vándor olt, s 1794-ben hivatásos katonaként harcolt Anthony Wayne tábornok mellett
„a kidőlt fák csatájában”. (Lásd a 8. fejezetet!) Az amer ikai függ etlenség i hábor ú nyug ati hősének,
Geo rg e Rog ers Clarknak az öccse volt, s tapasztalt indiánharcosnak tekintették. Értett a térképr ajzo-
láshoz, a hajózáshoz és az indiánokkal való tárg yaláshoz is. A két vezető jól kiegészítette egymást:
Lewis ideg es, melankolikus értelmiség i volt, Clark nyug odt, nyíltszívű katonaember. Nem érdekelte
őket, melyiküknek mag asabb a rangja, kölcsönösen kapitánynak nevezték egymást, és közösen hozták
meg a döntéseket.
Az expedíció csapatát vég ül harmincegy fő alkotta: a két tiszt (Lewis kapitány, Clark hadnagy volt),
huszonhét viszonylag fiatal, nőtlen katona, egy félvér tolmács, Geo rg e Drouillard és Clark óriási fe-
kete rabszolg ája, York. Néhány hajós, egy őrmester és öt közkatona seg ítette őket az út első szaka-
szán, de ők hamar visszatértek. Egy Scammon nevű, hatalmas, fekete újfundlandi kutya azonban
mindvég ig velük tartott. Valamennyi résztvevő puskát, kést és tomahawkot vitt mag ával, a két tiszt
pisztolyt is. Volt még egy kisebb, forg ódobr a helyezett bronzágyújuk és egy sűr ített leveg ővel műkö-
dő légpuskájuk. Jefferson rag aszkodott hozzá, hogy vig yenek mag ukkal mér őeszközöket, orvosi do-
bozt, hordozható mikr oszkópot, egy szétszedhető fémkenut és oly sok levesport, hogy alaposan meg
is utálták az utazás vég ér e. Az indiánoknak ajándékokat vittek: ruhákat, tükr öket, színes gyöng yöt,
zsebkendőket, szalag okat, valamint reng eteg „békeérmet”, melynek az egyik oldalán Jefferson arcké-
pe volt látható, a másikon két egymásba tett kéz.
1803-1804 telét a résztvevők kiképzéssel, a készletek és információ k gyűjtésével töltötték egy tá-
borban, St. Louistól északr a. 1804. május 14-én indultak útnak a Missour i folyón. A fő hajó (a keelbo-
at) egy ötvenö t láb hosszú, lapos, fedett, teherszállító bárka volt, ledönthető árboccal és tizenkét pár
evezővel. Lehetett tehát evezni és vitorlázni, tolhatták a folyómederbe leszúrt póznákkal, vagy vontat-
hatták a partr ól. Két nag yobb kenu kísérte a hajót.
Kezdetben békésen hajóztak felfelé a folyón, gyönyörködve a tájban, és csak a szúnyog ok kínozták
őket. Átlag osan tizenö t mérföldet tettek meg naponta. Elsőként az otó indiánokkal találkoztak, és
hangzatos békeszólamok közepette osztog atták köztük Jefferson ajándékait. Az expedíció egyetlen ál-
dozata, Floyd Bluff őrmester aug usztus 20-án halt meg vár atlanul, valószínűleg vakbélg yulladásban.
Ebben a korban ez a betegség akkor is végzett volna vele, ha egy vár osban sújt le rá. A mai iowai Si-
oux City helyén temették el. Ezen kívül csak kisebb balesetek történtek: az expedíció egyik tagja két
elkóbor olt ló után ment, és két hétig nem talált vissza, Lewis pedig kis híján megmérg ezte mag át,
amikor ásványokat vizsg ált a tűz fölött.
Szeptember 23-án találkoztak a retteg ett titon sziúkkal, akik fenyeg etően viselkedtek, s kis híján
többször is kitört a tűzharc. Vég ül elszívták a békepipát, de az indiánok igen sok ajándékot követeltek.
Az arikar ák bar átság osabbak voltak, akárcsak a mendenek és hidatszák, akiknek a mai Észak-Dakota
ter ületén fekvő telepeit októberr e érték el. A hidatszák megpróbálták Yorkr ól, Clark rabszolg ájár ól
lemosni a fekete szint, mert festéknek vélték. Nagyszabású békeszertartás után az utazók erődöt és ge-
rendaházakat építettek, s itt húzták ki a rendkívül keg yetlen telet. Alaposan kifagg atták az indiánokat
az előttük álló útr ól, mert ezután már ismer etlen vidékr e kellett behatolniuk. Szer encséjükr e azonban
november 11-én felbukkant az erődben egy francia-kanadai ker eskedő, Toussaint Charbonneau és ter-
hes sosóni indián feleség e, Sacag awea. (A „Madár Asszonyt” jelentő név betűzésében és kiejtésében
az amer ikaiak sem biztosak, egyesek szer int Sakakawea vagy Sacajawea a helyes írásmód, a legg ya-
kor ibb kiejtés pedig „szöködzsévíaként” hangzik.)
Charbonneau-t felfog adták az expedíció tolmácsának, de hamar osan kider ült, hogy a tizenéves Sa-
cag awea sokkal hasznosabb útitársuk lesz. Az asszony 1805. febr uár 11-én szülte meg a fiát, Jean-
Baptiste-ot egy ital seg ítség ével, amelyet Lewis a csörg őkíg yó csörg őjéből készített. Clark az
asszonyt Janey-nek, fiát pedig Pompeynak nevezte el, és egy türkizzel kir akott övét ajándékozott a fi-
atal anyának. Valószínűleg senki sem bánt ilyen kedvesen Sacag aweával évek óta – és ő ezt a követke-
ző hónapok sor án többször ösen viszonozta is.
A nag yobb hajó és személyzete visszatért a Missour in St. Louisba, s az utazást ápr ilis 7-én a két ki-
sebb csónakkal folytatták. Amikor az egyik május 14-én feldőlt, csak Sacag aweának volt annyi lélek-
jelenléte, hogy egyetlen mozdulattal kiemelje a vízből az expedíció szerszámait, gyógyszer eit és
jegyzeteit, amelyeket nélküle elsodort volna az ár. Május 20-án a hálás felfedezők róla neveztek el
Bird Womannek, vagyis Madár Asszonynak egy folyót. Amikor pedig megbeteg edett, Clark gondosan
ápolta, s egy kénes forr ás vizével meg is gyóg yította. Június 3-án a Mar ias folyó torkolatánál nem
tudták, melyik folyómedr et kövessék, de vég ül hosszas vizsg álódás után a déli irányt választották.
Ezen a vidéken, a mai Montana ter ületén már kellemetlen találkozásokr a is sor ker ült a grizzly med-
vékkel, s az éjszakai táborba betévedő és ott pánikba eső bölénybika ugyanilyen veszedelmesnek bi-
zonyult.
A legnag yobb veszélyt mégis a környék indián törzsei jelentették. Sacag awea azonban biztosította
őket, hogy hamar osan eljutnak a Missour i „hármas villájához”, az ő népének, a sosóniknak a közelé-
be. (Innen rabolták el pár éve a hidatsza indiánok, akik eladták Charbonneau-nak.) Az efféle informá-
ció kr a nagy szükség volt, mió ta egy zuhatagban elveszítették az expedíció utolsó iránytűjét is. Július
27-én Lewis agg ódva írta a naplójába, hogyha nem találnak olyan népet, amely hajlandó lovakat elad-
ni nekik, az expedíció kudarcot vall.
A Lemhi-hag ónál keltek át a kontinens fő vízválasztóján. Aug usztus 13-án találkoztak két indián
asszonnyal, akik elvezették Lewist a sosóni faluba. Aug usztus 17-én az egész expedíció megérkezett
az indiánokhoz. Sacag awea előbb az egyik asszony nyakába bor ult, aki régi bar átnője volt, s azért
kapta az Ugró Hal nevet, mert amikor Sacag aweát foglyul ejtették, neki siker ült egy patakon átugorva
megmenekülnie. Ezután Sacag awea alaposabban megnézte a sosónik főnökét, Cameahwaitot, és felis-
merte benne a fivér ét. Mag ához ölelte, és hosszan zokog ott.
Reg énybe illő találkozás volt – s ennek köszönhetően az expedíció ezután minden támog atást meg-
kapott a sosóniktól. Huszonkilenc lóval indulhattak tovább nyug at felé. A Bitterr oot-hegység en még
így is csak nagy nehézség ek árán keltek át, s valamennyien megbeteg edtek. Október 10-én elérték a
Snake folyót, s innen kenukon folytatták az utat. A bar átság os népörszi indiánok mindenben seg ítették
a felfedezőket. Október 18-án már a Columbia folyón haladtak öt kenuban az óceán felé. Egyr e több
indián törzzsel találkoztak, de valamennyien belátták, hogy harcr a készülődő csapat nem hozna mag á-
val egy indián nőt, aki a csecsemőjét bölcsőker etben viszi a hátán. Clark le is írta naplójában, hogy
„tolmácsunk feleségének, ennek az indián asszonynak a látványa meggyőzte e népeket békés szándéka-
inkról”.
November 7-én hallották meg az óceán zúg ását. Egyes történészek ironikusan megjegyzik, hogy
alighanem Sacag awea volt az első amer ikai asszony, aki szavazati jog ot kapott, mert az ő véleményét
is megkérdezték a férfiak november 24-én, amikor arr ól vitáztak, hol üssenek tábort. Vég ül a Colum-
bia torkolatának déli partján tábor oztak le, s a gyorsan összetákolt, és egy bar átság os törzsr ől elneve-
zett Clatsop-erődben húzták ki a telet. Sacag awea számár a nagy élmény volt a Csendes-óceán látvá-
nya, akárcsak a partr a vetett bálnáé, amelyet a tábortól délr e találtak. A férfiak a hosszas nélkülözés
után most betegr e ették mag ukat a bálnahúsból, és Sacag aweának kellett megg yóg yítania őket külön-
féle főzetekkel.
Egy ideig abban reménykedtek, hogy felbukkan egy amer ikai hajó, s teng er i úton térhetnek haza.
Hajó azonban nem jött, s ők 1806 márciusában megindultak visszafelé. A nagy hó miatt csak ez év
nyar án tudtak túljutni a heg yeken. Július elején több csoportr a oszlottak, hogy nag yobb ter ületet be-
járhassanak. Lewis kilenc emberr el egyenesen kelet felé haladt, majd északabbr a felmérte a Mar ias
folyó vidékét is. Clark Sacag aweával és a többiekkel dél felé indult el, s a Yellowstone folyását követ-
te. Aug usztus 12-én találkoztak össze valamennyien a Missour i folyón, a Little Missour i torkolatának
közelében. Nagy szer encséjük volt, hogy nem találkoztak harciasabb indián bandákkal. Csak Lewisék-
tól próbáltak fegyvert és lovat lopni a feketelábúak, s ők kénytelenek voltak két harcost megö lni. Sa-
cag awea és férje aug usztus 17-én vált el a felfedezőktől a hidatszák falvainál. Charbonneau ötszáz
dollárt és harminchár om centet kapott szolg álataiért, Sacag awea pedig természetesen egy centet sem.
Az amer ikaiak nem tudtak róla, de James Wilkinson tábornok, a spanyolok fizetett ügynöke elárul-
ta a spanyol hatóság oknak Lewis és Clark terveit. 1804 aug usztusától két éven belül négy spanyol ka-
tonai expedíció is útnak indult az elfog ásukr a Santa Féből, de a nagy távolság ok és az indiánok ellen-
ség esség e miatt mind kudarcot vallott. A neg yedik spanyol expedíció nak száznegyven mérföldr e si-
ker ült megközelíteni Lewis és Clark csapatát, de err ől egyik fél sem szerzett tudomást.
Lewis és Clark expedíció ja 1806. szeptember 23-án ért vissza St. Louisba, ahol sokan már halottnak
hitték a felfedezőket. Az utazás két évig, négy hónapig és tíz napig tartott. Több mint tizenkétezer-há-
romszáz kilométert jártak be. Bár az északnyug ati átjár ót nem találták meg, elképesztő mennyiség ű
tudományos információ val látták el az Egyesült Államok tudósait, katonáit és politikusait. Az ő topo-
gráfiai adataik alapján készült el az első részletesebb térkép az északnyug ati ter ületekr ől. Mintegy két-
száz új növényfajr ól és százhuszonkét ismer etlen állatfajr ól számoltak be. Kör ülbelül ötven törzzsel
ismerkedtek meg, s már visszatér ésük előtt hár om indián küldöttség ker este fel a hatóság okat. Tucat-
nyi bőrkötéses jegyzőkönyvük mindmáig felbecsülhetetlen értékű történelmi forr ás. A kor abeli ame-
rikaiak azt a következtetést vonták le felfedezéseikből, hogy nyug aton rendkívüli kincsek várnak rá-
juk. Louisiana valóban az övék lett, s hamar osan Oreg on is az ölükbe hullt.
Sacag awea későbbi sorsár ól két elmélet született. Egyes adatok arra utalnak, hogy 1812-ben, hu-
szonévesen halt meg a mai Dél-Dakota ter ületen, a Manuel-erődben. A történészek egy része azonban
úgy véli, hogy ez inkább Otter Tail (Vidr afark) lehetett, Charbonneau másik feleség e, Sacag awea pe-
dig előbb a kamencsik között élt a mai Oklahomában, majd visszatért saját népéhez, Wyomingba. Ek-
kor már Por ivo (Főnök Asszony) néven emleg ették, és a Wind River Ügynökségben halt meg 1884-
ben, a kilencvenes éveiben.
Clark ezután Louisiana Terr itór ium indiánügyekkel foglalkozó kormányhivatalnoka s milíciájának
tábornoka (1807-1813), majd Missour i Terr itór ium kormányzója (1813-1820) lett. Yorkot felszabadí-
totta. Továbbr a is az indiánügyek tisztviselője mar adt, s mindig jóindulatúan bánt az őslakosságg al.
Lewist 1807-ben Jefferson Louisiana Terr itór ium kormányzójává nevezte ki, de az egykor i felfedező
nem tudta mag át megkedveltetni sem a ter ület lakosaival, sem washingtoni feletteseivel. Tevékenysé-
gét súlyos kritikákkal illették, s 1809 szeptember ében elindult Washingtonba, hogy tisztázza mag át.
Már a hajón zavartan viselkedett és sokat ivott. A Nashville felé vezető országúton szállást kért egy te-
lepes ger endaházában, s másnap, október 11-én az ágyában találták halálos sebekkel a testén. Talán
rablóg yilkosság áldozata lett, ugyanis a pénzét nem leltek meg nála. De az is elképzelhető, hogy ön-
gyilkos lett, és csak a halála után rabolták ki. Könnyen meglehet, hogy az egyik leghír esebb expedíció
vezetője, aki több mint két éven át tűrte egy felfedezőút megpróbáltatásait, a mindennapos politikai
intr ikák súlyát már nem tudta elviselni.
7. Hogyan terjesztette ki fennhatóságát az Egyesült Államok a
kontinensen?
Amikor az Egyesült Államok 1783-ban elismertette függ etlenség ét, a pár izsi békeszerződés szer int
északon a Nagy-tavak, nyug aton a Mississippi, délen pedig a spanyol kézen lévő Flor ida lett az új
köztársaság határ a. (Flor ida ekkor iban még kiterjedt a Mexikói-öböl azon partvidékér e is, amely a
Mississippi torkolatától keletr e fekszik.) A Mississippitől nyug atr a húzódó ter ület szintén Spanyolo r-
szág birtoka volt. A XVIII. század vég én azonban legfeljebb hár omezer spanyol élt a mai Texas, tizen-
kilencezer a mai Új-Mexikó és nyolcezer Kalifornia ter ületén. Az Egyesült Államok rendkívül gyors
demog ráfiai és gazdaság i fejlődése, valamint a kedvező nemzetközi kör ülmények két emberö ltő alatt
lehetővé tették a több mint kétmillió négyzetmérföldes ter ület elfoglalását.
A ter ületszerzésr e a XIX. század elején adódott az első alkalom. 1800-ban Bonaparte francia első
konzul megkötötte a spanyol kormánnyal a harmadik San Ildefonso-i szerződést. Ebben az Etr ur iai
Kir ályságg á nyilvánított Toscanát a spanyol kir ály sóg or a, Párma herceg e fiának, Bourbon-Pármai
Lajos Fer encnek juttatták, s ennek fejében Spanyolo rszág áteng edte Franciao rszágnak a Mississippi
nyug ati vízg yűjtő medencéjét, amelyet ekkor iban Louisiana néven emleg ettek. A hétéves hábor ú
(1756-1763) előtt a teljes vízg yűjtő ter ület, az Appalache- és a Sziklás hegység között francia gyarmat
volt Louisiana néven, majd 1763-ban keleti része brit, 1783-ban pedig amer ikai kézr e ker ült, s ezután
csak a nyug ati részt, a Mississippi és a Sziklás-hegység vízválasztója közti részt nevezték Louisianá-
nak.
Az amer ikai kormányt megr iasztotta az a lehetőség, hogy a gyeng e Spanyolo rszág helyett a közis-
merten erős és agr esszív Franciao rszág veheti birtokába a határ aitól nyug atr a fekvő ter ületet, s így
bármikor lezárhatja előtte a Mississippi torkolatát. Ezért Thomas Jefferson elnök 1803-ban Pár izsba
küldte James Monr oe-t azzal az utasítással, hogy próbálja megvásár olni New Orleans vár ost egy ak-
kor a ter ülettel a folyó torkolatánál, amekkor ától a franciák hajlandóak megválni. Arra is felhatalmaz-
ta, hogy az alkudozás sor án tízmillió dollár ig emelheti a felkínált fizetség et.
Csakhogy a francia kormány ekkor már belátta, hogy az óceánon túl nem tudja megő rizni a na-
gyobb gyarmatokat. Bonaparte hadser eg e még a viszonylag kis ter ületű Saint-Doming ue gyarmatot (a
mai Haitit) sem tudta visszafoglalni a lázadó rabszolg áktól, a sárg aláz pedig több ezer katonáját el-
pusztította. Hog yan is tudná megvédeni az óriási Louisianát, ha kiújul a hábor ú Nagy-Britanniával? A
brit flotta számár a gyer ekjáték lesz blokád alá venni vagy akár el is foglalni New Orleanst. Pénzr e vi-
szont nag yon is szükség e volt a francia kormányzatnak, s ezért Talleyr and külügyminiszter a követ-
kező kérdéssel lepte meg Pár izsban Monr oe-t: „És mennyit adnának egész Louisianáért?”
1803. ápr ilis 30-án alá is írták a szerződést: Jefferson kétszer esér e növelhette ország a ter ületét. Az
Egyesült Államok tizenö tmillió dollár ért 2 144 520 négyzetkilométer nagyság ú ter ületr e tett szert,
vagyis egy acre (0,405 hektár) alig hár om centbe ker ült. Nem csoda, hogy a vásárlást az Egyesült Ál-
lamok legjobb üzletének nevezték. A határ ok biztonság osabbá váltak, és óriási ter ület nyílt meg a me-
zőg azdaság terjeszkedése előtt. Az elnök meg volt győződve róla, hogy ezzel siker ült évszázadokr a
ter et biztosítania az amer ikai lakosság békés terjeszkedéséhez – csakhogy ezzel alaposan alábecsülte
ország a fejlődésének dinamizmusát.
Ráadásul pontos földr ajzi ismer etek híján egyáltalán nem tisztázták, hogy hol is húzódnak a meg-
vásár olt ter ület határ ai. Sok amer ikai azt hitte, Texas is Louisianához tartozik, s később erre sokan hi-
vatkoztak. A Flor ida nyug ati sarkában élő amer ikai telepesek pedig úgy vélték, hogy ők Louisianában
laknak, 1810-ben fellázadtak, elfoglalták Baton Roug e erődjét, s „Nyug at-flor idai Köztársaság” né-
ven felvételüket kérték az Egyesült Államokba. Ebben az évben a Mississippi és a Pearl folyó közti te-
rületet, 1812-ben pedig a Pearl és a Perdido folyó közti ter ületet csatolták Louisiana Terr itór iumhoz,
s ezzel Spanyol-Flor ida a mai tagállam mér etér e zsug or odott.
A latin-amer ikai államok 1810-től meginduló függ etlenség i hábor úi miatt Spanyolo rszág kényte-
len volt csökkenteni a Flor idában állomásozó katonái létszámát. Ezért a félszig eten hamar osan anar-
chikus állapotok alakultak ki. Indiánok, szökött rabszolg ák, kalózok, csempészek és banditák teleped-
tek be Flor idába, rátámadtak a határ on túl élő amer ikai telepekr e, majd visszahúzódtak a spanyol
gyarmatr a, ahol nem üldözhették őket. Az első szeminol hábor ú (1816-1818) folyamán ezért Andr ew
Jackson tábornok betört Flor idába, s hatáskör ét messze túllépve 1818-ban elfoglalta a két legfonto-
sabb spanyol erődöt, St. Markst és Pensacolát. James Monr oe kormánya súlyos dilemma elé ker ült:
büntesse meg a népszer ű tábornokot, vagy rag adja meg az alkalmat Flor ida megszerzésér e? John
Quincy Adams külügyminiszter vég ül ez utóbbi mego ldásr a beszélte rá kollég áit, és felszólította a
spanyol kormányt, hogy vagy tartsa fenn a rendet Flor idában, vagy adja el a ter ületet az Egyesült Ál-
lamoknak. A lázadó gyarmataival harcoló spanyol kormány kénytelen volt eng edni.
1819-ben megkötötték a két külügyminiszterr ől elnevezett Adams-Onís-szerződést. A spanyol kor-
mány ötmillió dollár fejében átadta Flor idát. Pontosan kijelölték a nyug ati spanyol és amer ikai ter üle-
tek közti határvonalat: a Sabine folyó, a Red River, a 100. nyug ati hosszúság i fok, az Arkansas folyó
és a 42. északi szélesség i kör fogja elhatár olni a két állam birtokait. Vagyis a szerződéssel az Egye-
sült Államok lemondott Texasr ól, Spanyolo rszág pedig Oreg onr ól.
A spanyol kormány azonban már nem sokáig szólhatott bele Észak-Amer ika ügyeibe. 1821 január-
jában ugyan még a spanyol kormányzó eng edélyezte egy Moses Austin nevű, eladósodott amer ikai-
nak, hogy hár omszáz amer ikai családot letelepítsen Texas ritkán lakott vidékén, egy hónap múlva
azonban Mexikó kimondta függ etlenség ét. Moses Austin fia, Stephen Austin már a függ etlen Mexikó-
tól kapta meg az apjának ígért földeket, ahol hozzálátott a telepítéshez. Az 1824-es mexikói alkot-
mány Texast Coahuila tartományhoz csatolta, s megindult a vándorlás az új, Coahuila y Tejas nevű
mexikói tagállam felé, ahol hatalmas földeket lehetett birtokba venni. Az 1830-as évek közepén már
mintegy harmincezer fehér amer ikai, négyezer mexikói és ötezer fekete rabszolg a élt a mai Texas te-
rületén.
Mexikóvár osban hamar osan a centr alizált és diktatór ikus kormányzat hívei jutottak hatalomr a, akik
egyr e nag yobb nyugtalanságg al fig yelték az önkormányzatr a tör ekvő amer ikai telepeseket. Növelték
az adót, és katonai helyő rség eket hoztak létr e. 1835-ben Antonio López de Santa Anna, Mexikó elnö-
ke diktátorr á nyilvánította mag át, felszámolta az 1824-es alkotmányt, és megpróbálta megr endszabá-
lyozni a texasiakat. Ők viszont ellenálltak, San Antonió ban lefegyver ezték a mexikói katonákat, de
1835 őszén még mindig csak az 1824-es alkotmány helyr eállítását követelték. 1836-ban Santa Anna a
hadser eg e élén bevonult Texasba, s mind az Alamo, mind a Goliad nevű erőd védőit lemészár oltatta.
A lakosság kelet felé menekült, s eközben március 2-án egy Washington-on-the-Brazos nevű telep
egyik igénytelen külsejű fészer ében ötvenkilenc képviselő (hár om mexikói is volt köztük) kimondta
Texas függ etlenség ét. Sam Houstont a texasi fegyver esek főpar ancsnokává választották, s ő ápr ilis
21-én a San Jacinto folyó mellett elsöpr ő győzelmet aratott Santa Anna túlerőben lévő hadser eg e fe-
lett. (Lásd a 16. fejezetet!) Ezzel siker ült Texas függ etlenség ét biztosítani – Mexikó ugyan nem ismer-
te el, de semmit sem tehetett ellene.
A texasiak megszavazták csatlakozásukat az Amer ikai Egyesült Államokhoz. Az amer ikai politiku-
sok azonban nem akarták egy nagy ter ületű, rabszolg atartó állam bekebelezésével felbor ítani a rab-
szolg atartó és szabad államok tör ékeny egyensúlyát, s egyelőr e nem kívántak hábor úzni Mexikó ellen
sem. Ezért csak elismerték az új, függ etlen államot (1837-ben), a csatlakozás lehetőség ét viszont húz-
ták-halog atták. A texasiak erre közeledni kezdtek az eur ópai nagyhatalmak felé, elismertették államu-
kat, ker eskedelmi szerződéseket kötöttek, s terjeszkedési célokat hang oztattak. Siker ült is megr iaszta-
niuk az amer ikai politikusokat, akik attól tartottak, hogy a pénzügyi gondokkal küszködő Texasból
brit bábállam válik.
Az 1840-es évek elejér e alaposan felerősödtek a nacio nalista érzelmek az Egyesült Államokban, s
egyr e népszer űbbé vált a ter ületi terjeszkedés politikája. Megindult a folyamatos vándorlás nyug atr a,
s a telepes elvárta, hogy hazája védelmezze meg, akkor is, ha Kalifornia, Texas vagy Oreg on ter üle-
tén lakik. Nagy-Britanniát még sok amer ikai afféle ősi ellenségnek tekintette, de tartottak Franciao r-
szágtól is. Amikor kider ült, hogy a két nagyhatalom kölcsönöket nyújt Mexikónak, az amer ikai poli-
tikusok attól kezdtek félni, hogy mivel fizetni nem tud, Mexikó majd olyan ter ületekkel törleszti adós-
ság át, amelyekr e az amer ikaiaknak is fáj a fog uk. Attól tartottak, hogyha az Egyesült Államok nem
lép fel aktívabban, akkor az eur ópai nagyhatalmak terjesztik majd ki a befolyásukat Texasr a és Kali-
forniár a. Márpedig egyr e többen vallották, hogy az amer ikai állam terjeszkedése nem olyan, mint
más államé, hiszen szabadság ot, demokr áciát biztosít más népek számár a. 1845-ben fog almazódott
meg ez az ideológ ia a leghatásosabban, amikor egy újságíró a következőket tette közzé a Democratic
Review című lap hasábjain: „Nyilvánvaló elrendeltetésünk, hogy benépesítsük azt a kontinenst, melyet
a Gondviselés adományozott évente megsokszorozódó millióinknak.” A legtöbben úgy vélik, hogy
John L. O’Sullivan fog almazott így, mások azonban Jane Stormnak tulajdonítják a hír es mondatot. De
bárki is vetette papírr a, megszületett a „nyilvánvaló elr endeltetés” tana, az amer ikai terjeszkedő poli-
tika igazolása.
Az 1844-es elnökválasztást James K. Polk már „Texas visszacsatolásának és Oreg on visszafoglalá-
sának” progr amjával nyerte meg. Vagyis azt hirdette, hogy e két ter ület kor ábban már amer ikai kézen
volt: Texast Louisianával vásár olták meg, Oreg onban pedig Astor erődöt épített az 1812-1815-ös
amer ikai-brit hábor ú előtt. (Lásd a 11. fejezetet!) A pár hónapig még hivatalában mar adó előző állam-
fő, John Tyler úgy döntött, nem eng edi át utódjának Texas megszerzésének dicsőség ét. Az annexió ál-
lamközi szerződéssel való megvalósításához a Szenátus kétharmados többség ér e lett volna szükség.
Mivel a déli John C. Calhoun külügyminiszter úgy érvelt, hogy Texast a rabszolg aság fenntartásának
érdekében kell annektálni, az északi államok szenátor ai nem voltak hajlandóak támog atni ezt a tervet.
A kormányzat ezért úgy határ ozott, hogy nem államközi szerződéssel, hanem a két kamar a közös ha-
tár ozatával hajtja végr e az annexió t, mert ehhez elég az egyszer ű szótöbbség. Tyler így elnökség ének
utolsó napjaiban, 1845. március 1-jén aláírhatta a Texas csatlakozásár ól szóló határ ozatot. A „Mag á-
nyos Csillag Köztársaság át” (Lone Star Republic), amelyet a zászlaján látható, egyetlen csillagr ól ne-
veztek így, azzal a feltétellel csatolták az Egyesült Államokhoz, hogy jótáll adósság aiért, és nem osz-
lik több államr a. Ezzel ugyanis felbor ult volna a szabad és rabszolg atartó államok egyensúlya. Mivel
már nyilvánvaló volt, hogy északon is újabb terjeszkedésr e ker ül sor, s a rabszolg atartó Texas csatla-
kozása önmag ában nem biztosított túlsúlyt a déli államok részér e.
A kontinens nyug ati részén, Alaszka, Kalifornia és a Sziklás-hegység között fekvő Oreg onért a
XIX. század elején még négy nagyhatalom verseng ett: Oroszo rszág, Nagy-Britannia, Spanyolo rszág
és az Egyesült Államok. Spanyolo rszág az 1819-es Adams-Onís-szerződésben mondott le róla,
Oroszo rszág pedig az 1824-es orosz-amer ikai szerződésben, amellyel az északi szélesség 54. fokánál
és 40. percénél jelölték ki Alaszka déli határ át. 1818-ban egy brit-amer ikai szerződés Oreg ont meg-
nyitotta mind az amer ikai, mind a brit nemzet telepesei előtt. Az 1840-es évek elején az amer ikaiakat
elfogta az Oreg on-láz: egyr e több telepes vág ott neki az Oreg on-ösvénynek, hogy eljussanak a Co-
lumbia folyó termékeny völg yébe. 1845-re mintegy ötezer amer ikai és hétszázö tven brit élt itt.
A londoni kormány hajlandó lett volna a Columbia folyó mentén kijelölni a határt, a terjeszkedés
szélsőség esebb amer ikai hívei viszont egész Oreg ont az Egyesült Államokhoz szer ettek volna csatol-
ni, s az északi határ át képező szélesség i körr e utalva (54° 40’) e jelszót hang oztatták: „Ötvennégy-
negyven vagy harc!” Texas annexió ja azonban egy időr e megnyugtatta a kedélyeket, s ezért Polk 1845
júliusában felajánlotta a brit nagykövetnek Oreg on felo sztását a 49. szélesség i kör menten, vagyis a
kanadai-amer ikai határ nyug ati irányban való meghosszabbításával. A nagykövet elutasította az aján-
latot, s kormányával sem közölte. Polk erre fenyeg ető gesztusokat tett, 1846 ápr ilisában aláírta a
Kongr esszus határ ozatát, mely szer int Oreg ont nem tekintik többe brit-amer ikai közös birtoknak. A
belpolitikai gondokkal küszködő londoni kormány nem akart hábor út vívni a népszer űtlen Hudson-
öböl Társaság ker eskedelmi jog ainak védelmében, s 1846. június 15-én az amer ikai Szenátus ratifi-
kálta az Oreg on-szerződést, amelyet az amer ikai külügyminiszterr ől és a brit követr ől Buchanan-Pa-
kenham-szerződés néven is emleg ettek. Ezzel Oreg ont kettéo sztották a 49. szélesség i fok menten. A
Vancouver-szig etet teljes egészében brit kézen hagyták, mert a Hudson-öböl Társaság ide költözött át.
Több amer ikai politikus nem volt hajlandó belátni, hogyha hazájuk egész Texast bekebelezhette, ak-
kor miért nem tehette ezt meg egész Oreg onnal is. Ezeknek a szókimondó Thomas Hart Benton sze-
nátor a következő választ adta: „Azért, mert Nagy-Britannia erős, Mexikó pedig gyenge!”
Bármilyen gyeng e is volt Mexikó, a két állam diplomáciai kapcsolatai egyr e feszültebbé váltak. Te-
xas annexió ja után Mexikó nagykövete elhagyta Washingtont. Polk elnök viszont mindenképpen meg
akarta szer ezni hazája számár a Kaliforniát, mert attól tartott, hogy a Csendes-óceán ker eskedelme
szempontjából létfontosság ú partvidék brit kézr e ker ülhet. 1845 vég én John Slidell amer ikai követ
huszonö tmillió dollárt ajánlott fel a mexikói kormánynak Kaliforniáért és Új-Mexikóért, Mexikóvá-
rosban azonban meg sem hallg atták a „jenki ügynököt.
A hábor ú vég ül a texasi határvita miatt robbant ki. A mexikóiak a Nueces folyót, a texasiak pedig a
Rio Grandét tekintették Texas határ ának. Polk elnök a texasiak védelmének ürüg yén 1846 januárjában
Zachar y Taylor vezetésével hadser eg et küldött a két folyó köze. A mexikóiak pedig, akik nemcsak a
Rio Grandét nem ismerték el határnak, de meg Texasr ól sem mondtak le, megtették neki azt a szíves-
ség et, hogy ápr ilis 24-én rátámadtak a – szer intük – mexikói ter ületen állomásozó amer ikaiakr a. Polk
ezután hadüzeneti javaslatot küldött a Kongr esszus elé, kijelentve, hogy „Mexikó amerikai területen
amerikai vért ontott!” Május 13-án a Kongr esszus felhatalmazta az elnököt ötvenezer önkéntes behí-
vásár a, megszavazott tízmillió dollárt a költség ekr e, és hadat üzent.
„Fel, Montezuma csarnokaiba!” – szállt a jelszó az Egyesült Államok déli és nyug ati államaiban,
ahol a hábor ú igen népszer ű volt, s ahonnan igen sok önkéntes vonult be katonának. Az északkeletiek
már távolr ól sem voltak ilyen lelkesek, egyesek azt hang oztatták, hogy a hábor ú nem más, mint a dé-
liek összeesküvése a rabszolg aság kiterjesztésér e. Ez túlzás volt: a hábor ú azért robbant ki, mert Me-
xikó nem mondott le Texasr ól, az amer ikai kormányzat pedig meg akarta szer ezni San Francisco ki-
kötőjét.
Bár az Egyesült Államok erőfölénye kezdettől nyilvánvaló volt, a nagy távolság ok és az ismer etlen
ter ep miatt a hábor ú mégis nehezebbnek bizonyult, mint várták. Zachar y Taylor már a hadüzenet előtt
megvívott két győztes ütközetet Palo Alto közelében (május 8.) és Resaca de la Palmánál (május 10.).
Ezután benyomult Mexikóba, s szeptemberr e elfoglalta Monterr eyt. 1847. febr uár 22-én Santa Anna
tábornok rátámadt tizenhatezer emberr el Buenavistánál, de ver eség et szenvedett az alig négyezer-
nyolcszáz fős amer ikai hadser egtől.
1846 nyar án Stephen Watts Kearny dandártábornok ezerhatszáz katonával elfoglalta Új-Mexikót. Itt
hadser eg ét mego sztotta, s Alexander W. Doniphant ötszáz katonával megindította dél felé, ő maga pe-
dig benyomult Kaliforniába. Doniphan a szedett-vedett hadser eg ével elfoglalta El Pasót, majd Chi-
huahuát. Mire Kearny eljutott Kaliforniába, itt már az amer ikaiak voltak az urak: 1846 júniusában az
itt élő telepeseik fellázadtak, és átvettek a hatalmat. A texasiak példáját követve kikiáltották a függ et-
lenség et, felvontak egy csillagg al és egy grizzly medvével díszített zászlót, majd hár om hét múlva
megérkezett az amer ikai flotta, és a rövid életű köztársaság ot az Egyesült Államokhoz csatolták.
Mivel az eddig i győzelmek nem bizonyultak döntőnek, Polk elnök úgy határ ozott, hogy egyenest
Mexikóvár osr a kell lesújtani. 1847 márciusában Winfield Scott tábornok partr a szállt Ver acr uzban
egy tizenö tezer fős hadser eg élén. Fél évig tartó hadjár at, számtalan kisebb-nag yobb csata és egy
meglehetősen vér es ostr om után 1847. szeptember 14-én először vontak fel amer ikai zászlót egy ide-
gen állam fővár osában.
A ter ületi terjeszkedés szélsőség esebb hívei már egész Mexikó bekebelezésér ől álmodoztak, Polk
elnök azonban bölcsen rag aszkodott eredeti céljaihoz. Az 1848. febr uár 2-án aláírt Guadalupe Hidal-
go-i békeszerződésben Mexikó lemondott Kaliforniár ól, Új-Mexikór ól és Texasr ól, valamint elis-
merte a Rio Grandét a két állam határ ának. Ennek fejében az Egyesült Államok tizenö tmillió dollárt
fizetett Mexikónak, s kielég ítette saját állampolg ár ainak Mexikóval szemben támasztott, 3,25 millió
dollár os követeléseit is. Mexikó (Texasszal együtt) elveszítette ter ülete felét az Egyesült Államok te-
rülete viszont több mint 66%-kal 1,2 millió négyzetmérfölddel megnövekedett. Ezzel kialakult az
Egyesült Államok kontinentális ter ületének mai alakzata. Ezen már csak 1853-ban módosítottak, ami-
kor James Gadsden, az Egyesült Államok mexikói követe tízmillió dollár ért megvásár olt egy vasút-
építésr e alkalmas ter ületsávot a mai Arizona és Új-Mexikó déli részén. Kilenc nappal a Guadalupe Hi-
dalg o-i békeszerződés aláírása előtt az immár amer ikai kézén lévő Kaliforniában rábukkantak a világ
legnag yobb aranylelőhelyér e. (Lásd a 18 fejezetet!) Ugyan ki kételkedhetett ezek után abban, hogy az
Egyesült Államok határ ait az isteni gondviselés terjesztette ki egészen az óceánig.
Mégis akadtak olyanok, akik kétségbe vonták ezt. Az óriási ter ületi nyer eség kiélezte az északi és
déli államok ellentétét, mert azonnal felvetődött a kérdés, hogy szabad vagy rabszolg atartó államok
jönnek-e majd létr e az újonnan megszerzett ter ületeken. Ezt az ellentétet pedig nem siker ült mego lda-
ni, ami tizenhár om év múlva a modern történelem egyik legvér esebb polg árhábor újához vezetett.
Ralph Waldo Emerson filozófus megjósolta ezt a mexikói hábor ú idején, amikor így írt: „Mexikó
meg fog mérgezni bennünket.” Még John C. Calhoun, a déli államok társadalmi rendszer ének védel-
mezője is rosszat sejtett: „Mexikó a tiltott gyümölcs számunkra... Elfogyasztásának büntetése az lesz,
hogy intézményeinket politikai halálra ítéljük.” A rohamosan megnövekedett Egyesült Államok való-
ban nem mar adhatott olyan, mint a terjeszkedés kezdetén volt. A polg árhábor ú (1861-1865) sor án a
szövetség i kormányzat hatalma soha nem látott mértékben megerősödött, a déli államok gazdaság i és
társadalmi rendszer e pedig megsemmisült.
A terjeszkedés viszont a polg árhábor ú után is folytatódott: Alaszkát 1867-ben vásár olták meg hét-
millió dollár ért Oroszo rszágtól, s ugyanebben az évben vették birtokba a Midway-szig eteket is. Az
Egyesült Államok csendes-óceáni hódítása azonban már egy új korszak nyitányát jelezte.
8. Tecumseh – Az indián összefogás szervezője
Tecumseh volt az egyetlen indián, aki nemcsak a régi állapotok fenntartásáért, hanem a különböző
indián törzsek összefog ásán alapuló, új, önálló indián állam létr ehozásáért is harcolt. 1768 márciusá-
ban született, a mai Ohio ter ületén, a Scio to folyó közelében. Ez a vidék 1763-ig francia birtoknak
számított, majd brit kézr e ker ült. A brit hatóság ok Pontiac atava főnök felkeléséből (1763-1766) azt a
következtetést vonták le, hogy nem szabad megeng edni az amer ikai gyarmatok lakóinak letelepedését
az Appalache-hegység vízválasztójától nyug atr a. Az 1763-ban közzétett rendeletet azonban nem tar-
tották tiszteletben. Ettől kezdve egyes indiánok – mint Tecumseh is – számítottak a brit hatóság ok tá-
mog atásár a.
Tecumseh nevének jelentése egyesek szer int „elhaladó párduc” mások szer int „egyik helyr ől a má-
sikr a megy”. Hét testvér e volt, az apja, Pucksinwa vagy Puckeshiva a saúnik harci főnöke volt, az
anyja, Methoataske vagy Methotasa pedig krík származású lehetett. A család wigwamokban, vagyis
ágakból készített, bőrr el letakart, félg ömb formájú sátr akban élt. Sokat vándor olták, s talán éppen
ezért vált nyilvánvalóvá Tecumseh számár a, hogy közös a sorsa más törzsek indiánjaival, s igazi el-
lenség ük a fehér ember.
Gyermekkor ában tanúja volt „Lord Dunmor e hábor újának”, azaz a ma Kentuckyhoz tartozó ter ület
telepesei és a saúni indiánok között 1774-ben kir obbant határvidéki összecsapásoknak, melyeket Vir-
ginia kormányzójár ól neveztek el. E harcokban esett el Tecumseh apja. A hábor ú után a saúnik vissza-
vonultak az Ohio folyótól északr a, s Tecumseh-t Blackfish főnök fog adta mag ához. Tecumseh velük
harcolt Blue Licks mellett is, ahol 1782-ben Daniel Boo ne-ra és társair a mertek jókor a ver eség et.
(Lásd a 4. fejezetet!) Az amer ikai függ etlenség i hábor ú befejezése (1783) után már az Ohió tól északr a
fekvő vidékr e is benyomultak a telepesek. Tecumseh is részt vett a hajóik elleni támadásokban, és már
ekkor megpróbálta elejét venni az indiánok keg yetlenkedéseinek. Sokat utazott, sok törzset megis-
mert, s amikor a mai Missour i ter ületér e átköltözött anyját meglátog atta, még bölényvadászaton is
részt vett.
Eközben az Ohio folyó, a Nagy-tavak és a Mississippi közti ter ületr e – melyet a fehér ek „a régi
Északnyug at” néven emleg ettek, s melynek 1787-től Északnyug ati Terr itór ium lett a hivatalos neve –
egyr e több telepes költözött be. Sőt, 1790-ben bevonult Josiah Harmar tábornok is, hogy megvédel-
mezze őket. Kis Teknős (Little Turtle, indián néven Mishikinakwa) májámi főnök azonban több ki-
sebb ütközetben is ver eség et mért rá, s ezért a tábornokot visszahívták. A következő évben Arthur St.
Clair tábornok, a függ etlenség i hábor ú hőse vonult ide, több mint kétezer katonával. 1791. november
4-én azonban a Wabash folyónál Kis Teknős, a saúni Kék Kabát (Blue Jacket, Weyapiersenwah) és a
delaver Ajándékozó (Giver of Presents, Buckong ahelas) harcosai megtámadta. Az Egyesült Államok
történetében ez volt a legnag yobb veszteség, amelyet katonái az indiánoktól elszenvedtek: hatszázhar-
minckét katonát öltek meg, valamint a tábort követő kétszáz civilt, az indiánok közül viszont legfel-
jebb ötvenen estek el. A fehér ek földéhség ének kig únyolásár a az indiánok földdel tömték be elesett
ellenség eik száját.
Ebben a csatában Tecumseh is részt vett, s társaival együtt úgy érezte, siker ült feltartóztatnia a tele-
pesek beáramlását az Északnyug ati Terr itór iumr a. Tovább harcolt Ohio, Kentucky és Tennessee ter ü-
letén, s 1792 szeptember ében ott volt Nashville ostr ománál is. Bátyjának, Chiksikának halála után
egyr e több saúni tekintette olyan harci főnöknek Tecumseh-t, akit érdemes követni. Harcolt a későbbi
Flor ida, Mississippi, Alabama és Georg ia ter ületén, vagyis a délkeleti törzsek is megismerhették.
1793-ban újra északr a hívták, mert Anthony Wayne tábornok (bátorság a miatt: „Őrült Anthony”)
több mint harminchatezer katonával nyomult be Cincinnatiból az Északnyug ati Terr itór iumr a. Green-
ville-nél erődöt emelt, s katonái itt húzták ki a telet, sorr a visszaverve Tecumseh és mások kisebb tá-
madásait. A következő évben Wayne tábornok behatolt a mai Ohio ter ületér e, módszer esen elker ülte a
csapdákat, s a Maumee folyó partján, nem messze a brit Miami-erődtől megépíttette Defiance-erődöt,
melynek már a neve is kihívást jelentett. 1794. aug usztus 20-án csapott össze az indiánokkal egy olyan
tisztáson, amelyen egy ciklon kidöntötte a fákat – s ezért az ütközet „a kidőlt fák csatája” néven ker ült
be a történelembe. A résztvevők számát nem ismerjük pontosan, talán hár omezer-nyolcszáz fehér
harcolt kétezer indiánnal. Tecumseh is ott volt. A fehér ek előnyös felállásának köszönhetően az indiá-
nok egy óra elteltével visszavonultak a Miami-erőd felé, ahová a brit helyő rség nem volt hajlandó be-
bocsátani őket. Wayne ler ombolt néhány indián települést, megépíttette Wayne-erődöt, a következő
évben pedig meghívta az indiánokat Greenville-be, egy nagyszabású tárg yalásr a. Tucatnyi törzs mint-
egy ezer tagja jelent meg. Két hónapig tartó huzavona után húszezer dollár értékű árucikk és kilenc-
ezer-ötszáz dollár jár adék fejében a meghívottak lemondtak a mai Ohio állam ter ületének kétharma-
dár ól s Indiana állam délkeleti részér ől. Ez nagy siker volt az Egyesült Államok kormánya számár a:
nem csak helyr eállította hadser eg ének tekintélyét, de a britek is visszavonultak a Nagy-tavaktól délr e
fekvő, még át nem adott erődjeikből, s 1800-ra már negyvenö tezer telepes költözött be Ohió ba.
Tecumseh nem vett részt ezen a találkozón, szakított Kék Kabáttal s nem volt hajlandó elfog adni a
greenville-i szerződést. Egyelőr e azonban csak annyit tehetett, hogy nyug atabbr a vonult, az 1800-tól
Indiana Terr itór ium nevű ter ületr e. Egyr e nőtt a tekintélye az indiánok kör ében, akiket arra próbált
rábeszélni, hogy ne fog adjak el a „tüzes vizet” a fehér ektől, mert a részeg eskedés demor alizálódás-
hoz, belső küzdelme ez és újabb ter ületekr ől való lemondáshoz vezet.
Mag ánéletér ől nem sokat tudunk. Első feleség e, Mohnetohse olyannyir a elhanyag olta gyermeküket,
Mahyawwekawpawét, hogy Tecumseh elhagyta az asszonyt. A második feleség ét Mamaténak hívtak, s
Naythawaynah nevű fiuk születése után meghalt. Egyes szerzők szer int Tecumseh az 1790-es években
szer elmes lett egy Rebecca Galloway nevű, szőke szépségbe, aki megtanította olvasni, s hozzá is ment
volna, ha a férfi hajlandó lett volna a fehér ember ek életmódját követni. Tecumse azonban inkább a
népét választotta, örökr e búcsút mondott Rebeccának, és soha senkit sem vett feleség ül. Ez a történet
alighanem a romantikus leg endák a világ ába tartozik: a XVIII. század vég én túlság osan nagy volt a
szakadék egy ker esztény telepes lánya és egy saúni harcos között ahhoz, hogy ilyen kapcsolatok létr e-
jöhessenek.
Tecumseh egyik öccse, a félszemű Laulewasika (Erős Hang) is alkoholizmus rabja lett, de 1805 kö-
rül misztikus élmények hatásár a teljesen megváltozott. Állítólag egy isteni hatalom ismertette vele az
alkoholizmus rettenetes következményeit, ő pedig ettől újjászületett, s felvette a Tenkswatawa (Nyitott
Ajtó) nevet. A két testvér együtt hirdette, hogy fel kell hagyni a részeg eskedéssel, vissza kell szer ezni
az indiánok önbecsülését, és széles körű összefog ást kell kiépíteni a törzsek között a fehér ember ek
ellen. Tecumseh a földek eladása ellen tiltakozott, Tenskwatawa – akit immár Próféta néven emleg et-
tek – pedig azt tanácsolta népének, hogy rag aszkodjon az ősi szokásokhoz. Greenville-be költöztek,
nagy faházat építettek, melyet követőik kisebb épületei vettek kör ül, és egyr e több indián kezdett ér-
deklődni tanításaik iránt.
Tevékenység ük természetesen nyugtalanította William Henr y Harr isont, Indiana Terr itór ium kor-
mányzóját (1800-1812). Megpróbálta aláásni a Próféta hitelét, és ezt üzente a híveinek: „Ha tényleg
próféta, kérjétek meg, állítsa meg a Napot, térítse el a Holdat, álljanak meg a folyók vagy keljenek fel
a holtak sírjaikból! Ha megteszi, elhihetitek, hogy Isten küldte!” Harr ison nagy hibát követett el: Te-
cumseh ugyanis a fehér ek újságjaiból tudomást szerzett az 1806-ban esedékes napfog yatkozásr ól.
Tenskwatawa nyug odtan bejelentette, hogy június közepén meg fogja tenni, amit Harr ison kért. Az
előr e jelzett időben bekövetkező sötétség alaposan megnövelte a két fivér tekintélyét az indiánok kö-
rében. Hírvivők mentek a távolabbi törzsekhez is, a mendenekhez, sziúkhoz, arikar ákhoz és feketelá-
búakhoz. Sajnos az erőszakot nem tudták elker ülni: hiába tiltakozott Tecumseh, a Próféta hívei sok
ker esztény hitr e tért indiánt megg yilkoltak.
A washingtoni kormányzat azzal gyanúsította a kanadai brit hatóság okat, hogy az Egyesült Álla-
moktól függ etlen indián államot szer etnének létr ehozni északon. „Attól tartok – írta 1807-ben Harr i-
son a kormánynak –, e próféta olyan gépezet, amelyet a britek hoztak mozgásba, gonosz céllal!” 1808-
ban Tecumseh és hívei elhagyták Greenville-t, s Prophetstown („a próféta vár osa”) néven népes tele-
pülést hoztak létr e a mai Indiana nyug ati részén, ahol a Tippecanoe a Wabash folyóba ömlik. A fehé-
rek rettegve emleg ették, hogy az indiánok valamilyen nagyszabású akció r a készülődnek. Harr isont
azzal rio g atta a saját apósa, hogy a saúni Próféta állítólag kétezer hódprémet kínált annak, aki elhozza
neki a kormányzó fejét. Tecumseh pedig sorr a látog atta a törzseket a Missour i mellett élő oszidzsok-
tól a flor idai szeminolokig, és a Felső-tótól a Mexikói-öbölig terjedő óriási ter ületen lefektette egy
indián szövetség alapjait. Csakhogy miközben ő délen járt, Harr ison kormányzó 1809-ben a legjobb
saúni vadászter ületekr ől mondatta le a leitatott és megveszteg etett, öreg ebb főnököket.
1810-re mintegy ezer harcos lakott már Prophetstownban. Harr ison, aki idáig azt hitte, a Próféta a
vezetőjük, csodálkozva fedezte fel, hogy inkább Tecumseh-t követik. Tárg yalásr a hívta hát vincennes-
i házának közelébe, ahová aug usztus 11-én Tecumseh meg is érkezett, mintegy nyolcvan, harci szí-
nekben pompázó harcos kísér etében. A több napon át tartó viták sor án arr ól próbálta megg yőzni a
kormányzót, hogy egyik törzs sem adhat el földet a fehér eknek, mert a föld minden indián nép közös
tulajdona: „Eladni egy területet? Miért nem adják el a levegőt, a nagy tengert, akár a földet? Hát nem
valamennyi gyermeke használatára hozta létre a Nagy Szellem?” A vita olyannyir a elmérg esedett,
hogy Tecumseh egyszer nyíltan hazugnak nevezte a kormányzót, mire a katonák pisztolyaik után
nyúltak, az indiánok pedig felkapták tomahawkjaikat. Harr ison nyug odtan bejelentette, hogy a tárg ya-
lásnak vége, s ezzel siker ült elker ülnie a véro ntást. Tecumseh másnap bocsánatot kért, s a tárg yalások
is folytatódtak, de eredménytelenek mar adtak. Az indián főnök egyszer lassacskán leszor ította egy
padr ól a kormányzót, s amikor Harr ison megkérdezte, miért teszi, Tecumseh nevetve közölte, hogy a
fehér ek pontosan így viselkednek az indiánokkal. Harr ison ezek után mégis így beszélt az indianai
törvényhozás előtt. „Vajon a földgömb egyik legszebb részének természeti állapotban kellene marad-
nia, néhány nyomorult vadember vadászterületeként, amikor minden jel arra mutat, hogy a Teremtő
nagy népesség fenntartására szánta...?”
Tecumseh 1811-ben Kanadába utazott, s ezzel végleg megg yőzte az amer ikaiakat arr ól, hogy a brit
hatóság ok bujtog atják. Ez nem volt igaz, Tecumseh-nak megvoltak a maga okai arra, hogy gyűlölje
az amer ikaiakat, de Harr ison már elszánta mag át az offenzívár a. Azt követelte, hogy a Próféta adja ki
azokat a harcosokat, akik telepeseket gyilkoltak meg, majd felkészült a harcr a.
Tecumseh októberben harci színekben jelent meg a délkeleti krík nemzet évente megr endezett taná-
csán. Vad szónoklattal a fehér ek elleni harcr a szólította fel a gyűlés résztvevőit. Távozása után föld-
reng és rázta meg a vidéket, s ezért igen sokan úgy érezték, hogy a Nagy Szellem mellette áll, és való-
ban eljött a harc ideje. A festett tomahawkjaikr ól „vör ös botok” néven emleg etett krík harcosok ké-
szen is álltak a küzdelemr e. Állítólag Tecumseh egy köteg pálcát hag yott náluk, amelyből naponta el
kellett törniük egyet, és akkor kellett elkezdeni a küzdelmet, amikor valamennyi elfog yott.
Harr ison eközben ezer fegyver es élén megindult Prophetstown ellen. A telep közelében néhány fő-
nök elébük ment, s tárg yalásokat indítványozott. Harr ison elfog adta ezt, hadser eg ével együtt tábort
ütött, az indiánok pedig november 7-e hajnalán rájuk támadtak. Harr ison életét valószínűleg csak az
mentette meg, hogy a zűrzavarban nem találta meg a lovát, ugyanis a támadók minden lóra pattanó
tisztet lelőttek. Az indiánok vég ül visszavonultak, a fehér ek pedig benyomultak Prophetstownba, s a
földdel tettek egyenlővé. A tippecanoe-i csatának elker esztelt ütközet nem volt elsöpr ő győzelem: a
fehér eket meglepték, s száznyolcvannyolcan meghaltak vagy megsebesültek, mielőtt le tudták győzni
támadóikat.
Tecumseh éppen az ilyen kis, korlátozott összecsapásokat szer ette elker ülni, amíg szelesebb körű,
általános támadást nem tudnak indítani a fehér ek ellen. Ha a törzsek külön-külön fognak fegyvert, va-
lamennyit le fogják győzni! A hajánál fogva rázta meg öccsét, Tenskwatawát, s elűzte a vidékr ől. De
már nem tehetett semmit: az apró, helyi Összecsapások sokasodni kezdtek, s hozzájár ultak ahhoz,
hogy James Madison elnök 1812. június 1-jén a teng er i incidensekr e, a sértő rendeletekr e és az indiá-
nok bujtog atásár a hivatkozva hadüzeneti javaslatot teg yen Nagy-Britannia ellen a Kongr esszus előtt.
Az 1812-1815-ös amer ikai-brit hábor úban mindkét fél megpróbálta maga mellé állítani az északi
indiánokat. Tecumseh kétszer is eltörte azt a békepipát, amelyet az amer ikai kormány követe nyújtott
felé a Wayne-erődben, majd híveivel átvonult a kanadai brit Malden-erődbe. Amikor az erődr e táma-
dó William Hull amer ikai tábornok megtudta, hogy Tecumseh harcosai támadják az utánpótlását, siet-
ve visszavonult. Isaac Brock tábornok brit és Tecumseh indián csapatai pedig olyan ügyesen manőve-
reztek, hogy a Detr oitba zárkózó Hull azt hitte, óriási hadser eg ek közelednek felé, és kapitulált.
A saúni főnök 1813-ban már nem tudott ilyen siker esen együttműködni Brock utódjával, Henr y
Procter tábornokkal. Tecumseh felhábor odásár a Procter azt sem akadályozta meg, hogy egy kisebb
győzelem után az indiánok lemészár olják az amer ikai foglyaikat. Az ohió i Meigst-erőd közös ostr o-
ma sikertelennek bizonyult, az indiánok pedig itt is amer ikai foglyokat gyilkoltak meg. A dühöng ő
Tecumseh, aki ekkor már brit egyenr uhában harcolt, megalázta Proctert a katonái előtt. A tábornok
úgy döntött, hogy visszavonul az Erie-tó északi partjár a, s vele tartottak Tecumseh harcosai is.
A Detr oitot visszafoglaló Harr ison tábornok ser eg e a Thames folyónál érte utol a briteket és indián
szövetség eseiket. Október 4-e estéjén Tecumseh elmondta harcosainak, hogy a másnapi csatát nem
fogja túlélni. 5-én az ütközet előtt kibékült Procterr el, minden tiszttel kezet fog ott, s elbúcsúzott tőlük.
Harr ison túlerőben volt: hár omezer-ötszáz fegyver essel könnyen leg yőzte a hétszáz britet és a száz
indiánt. Tecumseh a brit jobbszárnyon egy ideig fel tudta tartóztatni a támadó lovasság ot, de aztán
megérkezett a gyalogság, és elsöpörte ellenfeleit. Harr ison őszinte felhábor odásár a az amer ikai kato-
nák megnyúzták Tecumseh holttestét, s szétszabdalt bőr ét emléktárgyként elo sztog atták.
Tecumseh halála és az 1812-1815-ös amer ikai-brit hábor ú után megszűnt az indián ellenállás „a
régi Északnyug aton”. Az indiánok sorr a lemondtak a ter ületeikr ől, s megalakulhatott Ohio, Indiana,
Illinois, Michig an és Wisconsin állam. A kollektív lelkifurdalás különös bizonyítékaként az Egyesült
Államokban a következő százö tven év sor án furcsa leg enda terjedt el. Eszer int a saúni főnök a halála
előtt átkot mondott Harr isonr a és utódair a: a húszévente megválasztott elnököknek meg kell halniuk
hivatalukban. (Már csak az a kérdés, honnan tudta a haldokló Tecumseh, hogy Harr isont huszonhét év
múlva elnökké fogják választani?) Aki szer et misztikus jelentőség et tulajdonítani a történelmi véletle-
neknek, elhiheti, hogy William Henr y Harr ison, Abr aham Lincoln, James A. Garfield, William Mc-
Kinley, Warr en G. Harding, Franklin Delano Roo sevelt és John F. Kennedy esetében az átok betelje-
sült. Tecumseh átka azonban minden jel szer int erejét veszítette a XX. század vég ér e, mert a Ronald
Reag an és Geo rg e W. Bush elleni mer ényletek sikertelenek voltak.
9. Milyen szerepet játszottak a mormonok a Vadnyugaton?
Az Egyesült Államokban 1800 kör ül kibontakozó, „második nagy ébr edés” néven emleg etett vallá-
si mozg alom sor án igen sok új szekta jött létr e. Akik Amer ikát afféle hedonista, minden spir ituális
szenvedélytől mentes fog yasztói társadalomnak tartják, megfeledkeznek arr ól, hogy itt született meg
a shaker eknek, Krisztus Tanítványainak, Jehova Tanúinak, a Ker esztény Tudománynak, az adventiz-
musnak s a pünkösdi-kar izmatikus mozg alomnak az egyháza – nem is beszelve a számtalan kisebb
szektár ól. A legsiker esebb egyházat azonban, amelynek ma tizenegymillió tagja van, egy tanulatlan,
vermonti származású tizenéves alapította New Yorkban.
Joseph Smith (1805-1844) az apjával és szomszédjaival együtt a kor abeli mág ikus hiedelmeket kö-
vetve „látókövek” seg ítség ével kincsekr e vadászott az erdőkben, s az ember ek romlottság án elmélke-
dett. Azt állította, hogy 1820-ban az Atya és a Fiú jelent meg előtte, majd hár om év múlva Mor oni an-
gyal, Mormon fia. Az ang yal közölte vele, hogy ő lesz az Úr prófétája, és 1827-ben elvezette egy
helyr e, ahol Smith megtalálta a Biblia egyik elveszett könyvét. Aranytáblákr a írták egyiptomi nyel-
ven, Smith pedig két kristály (Urim és Thummim, két látókő) seg ítség ével két éven át fordította, s
Mormon könyve néven 1830-ban meg is jelentette. A hatszáz oldalas írásmű arr ól szólt, hog yan jutot-
tak el Amer ikába Izr ael elveszett törzsei, az indiánok ősei, milyen harcokat vívtak egymással, és mi-
lyen próféciákat hang oztattak. (Amikor egyesek az aranytáblákat szer ették volna látni, Smith közölte
velük, hogy visszaadta őket az ang yalnak.)
Ugyanebben az évben, ápr ilis 6-án megalapította a gyülekezetét New York állam Fayette nevű tele-
pülésén. Kezdetben Krisztus Egyházának nevezték, 1838-tól Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus
Krisztus Egyháza lett a neve, de mindenki csak mormon egyház néven emleg ette. Smith aktív, kar iz-
matikus vezető volt, s a tanítása is tetszett a kortársai egy részének. Azt hirdette, hogy az amer ikaiak
semmivel sem alábbvalók az eur ópaiaknál, sőt ők a felsőbbr endűek, hiszen ők ismer ik a Biblia elve-
szett könyvét, s az ő hazájuk az igazi megszentelt föld, a szabadság földje. A protestantizmus pesszi-
mizmusával szakítva elvetette a predesztináció t és az ember bűnösség ének tanítását: az ember szabad
és tiszta, Jézus teljesen megváltotta. Szer inte az ember ek nem ter emtett lények, hanem már születésük
előtt is Isten valódi gyermekei, s a megigazulás útján mag uk is istenekké válhatnak. A gondviselés és
a keg yelem nem egyirányú, Istentől az ember ig, és az ember is résztvevője az isteni ter emtésnek. Isten
kir ályság ában minden hithű mormon férfi önálló bolyg ót kap majd, amelyet feleség eivel és gyerme-
keivel benépesíthet. Ezen a világ on pedig az egyház olyan szor os közösség et ígért (tagjai jövedelme
egytizedének fejében), amelyben az egyének közösen eljuthatnak a megváltásig, egymást seg ítik,
együtt gazdag odnak, tér ítenek és a kívülállókkal csak egyházukon ker esztül érintkeznek. A kor abeli
reformmozg almakhoz hasonlóan a mormonok is elutasították a kávé, a tea, az alkoholtartalmú italok
és a dohány élvezetét. Mint más kortárs szekták, ők is radikális módon akarták mego ldani a szexuali-
tás problémáit, s ahogy az Oneida Közösség ezt a szabad szer elemben, a shaker ek pedig a cölibátus-
ban ker esték, a mormonok a többnejűség et nyilvánították mego ldásnak.
A mormon közösségnek 1831-ben el kellett költöznie New Yorkból az ohio i Kirtland Millsbe, ahol
Smith megépíttette első templomát. 1837-ben az egyház központja áttelepült Missour iba, majd hár om
év múlva Illinois-ba, ahol megalapítottak egy Nauvoo nevű vár ost. A gyakor i költözéseknek az egy-
ház rendkívüli népszer űtlenség e volt az oka. A kortársak felhábor ítónak találták, hogy a mormonok
nem individualisták, hanem alár endelik mag ukat a közösségnek, hogy főpapjuk egyben gazdaság i ve-
zető is hogy saját bankjuk van, hogy igen sok földet vesznek meg, hogy elutasítják a rabszolg aság ot,
s bar átság osan viselkednek az indiánokkal. Ráadásul nem egyénileg vettek részt a politikai életben,
hanem a vezetőik tárg yalások után „eladták” a közösség tagjainak szavazatait. Minden zárt közösség
gyanút ébr eszt a kívülállókban, a mormonok gazdagság a azonban irigység et, a polig ámia gyakorlata
pedig óriási felhábor odást keltett. Nem tudjuk, hogy Smith hány nőt vett feleség ül, a szakértők szer int
huszonnyolc és harminchár om között volt feleség ei száma – nég yet a törvényes feleség e, Emma Hale
tudtával vett el, a többit titokban. A mormonok ugyanis csak az első feleség hozzájár ulásával vehettek
el új asszonyokat. (Nem tudjuk, mit szólt mindehhez Emma, csak annyi biztos, hogy férje halála után
nem mormonnal házasodott össze.)
Missour iban rendszer esen megtámadták a mormonok telepeit. Amikor létr ehozták fegyver es cso-
portjukat, az állami milícia a rég ebbi telepeseket támog atta. Nauvoo mormon lakosság a 1844-re tíz-
ezerr e növekedett, s a többi telep lakosaival együtt mintegy huszonö tezr en követték az egyház tanítá-
sát. Ebben az évben Smith már politikai szervezetet hozott létr e – az ötvenek tanácsát, amely megépíti
Isten földi kir ályság át –, majd bejelentette, hogy indul az amer ikai elnökválasztáson. Az ellenség eske-
dés miatt azonban már azt is eltervezte, hogy esetleg a távolabbi Nyug atr a kell költözniük. Gyakr an
emleg ette, hogy a Sziklás-hegységben hatalmas államot hozhatnak létr e.
Smith-t az illinois-i Carthag e vár osban bebörtönözték gyújtog atás, árulás és polig ámia vádjával, s
miközben a perr e várt, 1844. június 27-én a börtönbe betör ő tömeg Hyr um nevű bátyjával együtt
megg yilkolta. Egy mormon megö lte Smith egyik gyilkosát, de erre elkezdték felg yújtani a mormo-
nok házait, s az állami hatóság ok közölték, hogy tőlük nem várhatnak védelmet. Ekkor állította az
egyház élér e a mag as, erős testalkatú Brigham Young ot (1801-1877) a „tizenkét apostol gyűlése”.
Young is Vermontban született, tanulatlan, de gyakorlatias és határ ozott ács volt, aki reng eteg tér í-
tőútr a vállalkozott. 1844-ben ő is felismerte, hogy nem mar adhatnak Illinois-ban. Olvasta Frémont út-
leírását, amelyből megtudta, hogy a Sziklás-hegység en túl, a Mexikó birtokában lévő Nagy-medence
ter ületén, a kopár heg yek és a Nagy-sóstó közelében jó termőföldek találhatók. (Lásd a 22. fejezetet!)
Az illinois-iaknak megígérte, hogy kivonulnak az Egyesült Államokból, s ezzel elérte, hogy egy ide-
ig nem zaklatták őket.
Apr ólékos gonddal másfél éven át készültek az utazásr a, és 1846. febr uár 4-én megindultak nyug at
felé. Tutajokon kezdték meg az átkelést a csaknem egy mérföld széles Mississippin, amely ezután sze-
rencsér e befag yott, s ezzel az átkelés biztonság osabbá vált. Iowán ker esztül igen lassan haladtak a ta-
vaszi sárban a csörg őkíg yók és a szúnyog ok között. Young alaposan megszervezte az utazást: kisebb
csapatokban vonultak, rendszer es időközökben egymás után, és nag yon békésen viselkedtek a helyi
lakosságg al. 1846 júniusár a Nauvoo szinte lakatlan vár ossá vált, a szomszédos települések lakosai pe-
dig megszentségtelenítették és tették és felg yújtották az elhag yott mormon templomot.
A „mormon ösvénynek” nevezett útvonalon Brigham Young egyenlő távolság okban pihenőállomá-
sokat hozott létr e. Akik itt egy időr e meg telepedtek, még gabonát is vetettek, hogy leg yen mit enni az
utánuk érkezőknek. Nyárr a az első csapat elérte a Missour i partját. Itt tábort vertek, házakat, utcákat,
malmokat, műhelyeket építettek, kutakat ástak, és vetni kezdtek. Azt tervezték ugyanis, hogy ezen az
eleve Téli Szállásnak (Winter Quarters) elnevezett telepen húzzák ki a telet.
Sorr a érkeztek a szekérkar avánok. Minden kar aván olyan volt, mint egy kisebb falu, amely ker eke-
ken gördül: a nők varrtak, főztek, tanítg atták a gyer ekeket, a férfiak őrködtek és karbantartották a sze-
ker eket. Minden kar avánt százas, ötvenes és tízes csoportokr a osztottak, amelyekben egy-egy „kapi-
tány” és „hadnagy” tartotta fenn a rendet. Minden este imádkoztak, majd kártyáztak, dominóztak, sót
egy velük tartó ang ol rezesbanda zenéjér e még táncoltak is. Brigham Young néha meg is rótta a kar a-
vánokat, hogy túlság osan sokat szór akoznak. Nem mintha nem szenvedtek volna éppen eleg et a fagy-
tól és a sártól, de az is bizonyos, hogy sohasem volt még a történelemben ilyen tömeg es vándorlás –
ilyen kevés áldozattal.
Őszr e már tizenkét-tizenö tezer lakosa volt a Téli Szállásnak. Young itt hallotta meg, hogy kitört az
amer ikai-mexikói hábor ú. Ötszáz önkéntesből megszervezte a mormon hado sztályt, hogy ne tekint-
sék őket az Egyesült Államok ellenség ének. A hado sztály tagjainak megígérték, hogy nem kell em-
bert ölniük, és erőltetett menetben megindultak Kalifornia felé. Mire odaértek, ott már vég et is értek a
harcok. Ugyanekkor kétszázharminc mormon Samuel Brannan vezetésével New Yorkból Kaliforniá-
ba hajózott, ahol megalapították az első amer ikai újság ot. Brannannek vezető szer epe volt az aranyláz
kir obbantásában, mert ő terjesztette el elsőként San Franciscóban a colomai lelet hír ét. (Lásd a 18. fe-
jezetet!) Később kizárták egyházából, mert annak pénzét saját céljair a fektette be, s amikor Young „az
Úr pénzét” kérte tőle, állítólag azt felelte, oda is adja, amint számlát kap róla az Úrtól.
Bár 1846-1847 telén hatszáz mormont elvitt a skorbut és a malár ia, az út következő szakaszát sike-
rült gondosan előkészíteni. Young száznegyvennégy férfiból létr ehozta az előcsapatot, akik Izr ael ti-
zenkét törzsének tizenkét-tizenkét tagját képviselték (hárman feketék voltak). Velük tartott hár om
asszony és két gyermek is. Kilencvenhár om lovat, hatvanhat ökr öt, ötvenkét öszvért és tizenkilenc te-
henet vittek mag ukkal. Ápr ilis 9-én indultak útnak, hogy előkészítsék a többiek utazását. Hár om nap
múlva a Platte folyónál voltak, s tíz-tizenkét fős csoportokban vonultak tovább annak északi partján,
hogy elker ülhessék a konfliktusokat a déli parton húzódó Oreg on-ösvény kivándorlóival. Hajnali öt-
kor keltek, hétkor útnak indultak, s naponta tizenö t mérföldet is meg tudtak tenni. Voltak felder ítőik,
akik belovag olták a környéket, vadászaik, akik friss húst szer eztek, és valamennyi férfinak töltve kel-
lett tartania a puskáját. Esténként zenéltek és táncoltak, bár Young inkább a himnuszok éneklését szor-
galmazta.
A távolság ot egy ker ék forg ásának a számlálásával mérték, s mivel ez rendkívül monoton feladat
volt, egyikük szerkesztett egy fog asker ekes távolságmér őt. Young szig or úan megtiltotta, hogy sport-
ból vadásszanak a bölényekr e, csak annyit volt szabad megö lni, amennyit megettek. Amikor felbuk-
kantak a paúni indiánok, Young úgy döntött, a béke kedvéért mindannyiszor vendég ül látják őket,
ahányszor csak találkoznak. Nem is volt semmi gondjuk az indiánokkal. Tíz mérföldenként oszlopo-
kat emeltek, melyek hasadékában információ kkal teleírt leveleket hagytak az utánuk vonulók számár a.
Később a fák elfogytak, s kénytelenek voltak az üzeneteket bölénykoponyákban elhelyezni. A Lar a-
mie-erődnél Mississippiből érkezett mormonokkal találkoztak, a mai Color ado ter ületén pedig össze-
gyűjthették azokat, akik elmar adtak a mormon hado sztálytól.
Az Északi-Platte folyón a mag ukkal hozott bőrhajókon (bőrr el bevont csónakváz) keltek át, s tutajt
építettek az utánuk érkezőknek. Egy nem mormon telepesekből álló kar aván tagjait is átvitték a fo-
lyón, fordulónként másfél dollár ért, majd kilenc férfi ott mar adt, hogy kezelje a kompot. A Sweet-
water folyó mentén haladtak tovább, és a Déli-hág ónál keltek át a vízválasztón. A Green folyónál ta-
lálkoztak Jim Bridgerr el, a hír es heg yi emberr el (lásd 11. fejezetet!), aki állítólag ezer dollárban fo-
gadott velük, hogy a Nagy-sóstónál nem lehet kukor icát termeszteni. Pár nap múlva találkoztak Samu-
el Brannan néhány ember ével, akik a nyug ati partr ól tértek vissza, és megpróbálták rábeszélni őket,
hogy egészen Kaliforniáig folytassák az utat. Young azonban erre nem volt hajlandó. Nem akarta la-
kott mexikói ter ületr e vinni a népét, inkább önálló államot kívánt létr ehozni olyan vidéken, amely
senkinek sem kell. A Sziklás-hegység lejtőin leereszkedve találták fel az úgynevezett mormon féket,
amely hamar osan elterjedt: a hátsó szekérker ék elejéhez ger endát illesztettek, amelyet egy fog antyú-
val állíthattak be.
Young előcsapata 1847. július 24-én érkezett meg a Nagy-sóstóhoz. Ezer mérföldet tettek meg, és
egyetlen útitársukat sem veszítették el. A lázbeteg Brigham Young takar óba burkolózva feküdt Wil-
ford Woodr uff szeker én, mellette feleség e, Clar a. Tűzött a nap, s amikor társai lelkesen elújság olták
neki, hogy feltár ult előttük a völgy látványa, csak ennyit mondott: „Ez a megfelelő hely! Hajtsatok to-
vább!” Már az első napon burg onyát ültettek, s egy patak vizét eltér ítették az öntözéshez. Az éjjeli zá-
port isteni jelnek tekintették – úgy látszott, valóban azt a helyet találták meg, ahol megalapíthatják a
mormonok ország át. Július 29-én ért ide a második kar aván, és aug usztus vég én a harmadik. Kunyhó-
kat és sátr akat emeltek, s Young hamar osan sokadmag ával visszatért, hogy seg ítsenek a többieknek.
Az év vég éig ezerhatszázan érkeztek meg, a következő évben kétezer-ötszázan.
Young szig or úan kézbe vette az irányítást, mert attól tartott, kemény rendszabályok nélkül éhhalál
vár rájuk. Közösen megszervezett munkával vár osépítéshez láttak, öntözőcsatornákat ástak, fákat ül-
tettek, kijelölték a családok által művelhető farmokat, s szig or úan megtiltottak a földeladást, a forr á-
sok vagy erdők mag ántulajdonát. A telepet a „tizenkét apostol gyűlése” kormányozta, Young elnökle-
tével.
1848-ban kider ült, hogy hiába hagyták el az Egyesült Államok ter ületét – Mexikó a Guadalupe Hi-
dalg o-i békeszerződéssel átadta az Egyesült Államoknak azt a vidéket is, amelyen megtelepedtek. A
következő évben pedig az aranyláz fellendítette a Salt Lake Citynek elker esztelt vár ost. A mormonok
ugyan nem mentek el aranyat ker esni, inkább előnyös üzleteket kötöttek a Kaliforniába vándorló sze-
rencsevadászokkal.
1849 márciusában a mormonok Deser etnek nevezték el államukat a Mormon könyvében emleg etett
mézg yűjtő méhekr ől, s azt kérték a Kongr esszustól, tekintse az Egyesült Államok új tagállamának.
Brigham Young úgy tervezte, hogy államuk mag ában foglalhatja a mai Utah és Nevada mellett a mai
Kalifornia déli, Color ado nyug ati s Arizona északi részét is. A Kongr esszus azonban 1850-ben csak
egy Utah Terr itór iumot hozott létr e a mai Utah és Nevada ter ületén, de kormányzójául Young ot ne-
vezte ki. Ekkor még senki sem tudta, hogy állítólag ötvenhét gyer eke van több mint húsz feleségtől.
1855-ben már 4225 lakosa volt a mormonok fővár osának. Ekkor gyártották azokat a könnyű, em-
ber által is húzható, kétker ekű talig ákat, amelyekkel megkönnyítették a lóval nem rendelkező csalá-
dok utazását. Egyr e több települést hoztak létr e, az első harminc év alatt nem kevesebb, mint hár om-
százö tvennyolcat. Fűr észmalmokat, cser épégetőt, kohókat és textilüzemeket létesítettek.
A szövetség i kormánnyal viszont 1855-ben súlyos konfliktusba kever edtek. Washingtonból olyan
bír ákat neveztek ki a terr itór iumr a, akik kitért mormonok voltak, utálták Brigham Young ot, és ezért a
mormonok nem vetettek alá mag ukat döntéseiknek. A sértett bír ák visszatértek, s elterjesztették, hogy
Young keg yetlen diktátor, aki el akarja pusztítani a más vallásiakat. A mormonok vezetői valóban
többször is kijelentették, hogy ők „a törvény felett élnek”, s ezt keleten érthető módon nem fog adta
helyeslés. A washingtoni kormányzat kétezer-ötszáz katonát küldött a mormonok pedig felfegyver-
keztek, és készültek a harcr a. Arkansasban ekkor iban gyilkolták meg Parley Prattot, az eredeti „tizen-
két mormon apostol” egyikét. Özveg ye megérkezett Salt Lake Citybe, és bosszút követelt. Brigham
Young azt tervezte, hogy megtorlásként a helyi indiánokkal összefogva lezár atja a Kaliforniába veze-
tő utat. Zűrzavar os kör ülmények és tömeghisztér ia közepette éppen megérkezett egy népes kar aván
Arkansasból, s több száz jól táplált szarvasmarhát hajtottak át az éhező telepeken. 1857 szeptember é-
ben Mountain Meadowsnál a mormonok a pajút indiánokkal közösen lemészár oltak mintegy százhúsz
emigr áns férfit és nőt, csak a gyermekeiket kímélték meg. Az eset hatalmas botr ányt keltett, egy ideig
mind Salt Lake City, mind Washington hábor ús előkészületeket tett. Thomas L. Kane ezr edes azonban
hár omezer katona élén megérkezett keletr ől, s az ő közvetítésével siker ült elker ülni a konfliktus ki-
éleződését. Utah befog adta a szövetség i hadser eg et és a tisztviselőket, a mormonok pedig elnöki ke-
gyelmet kaptak. Bár Brigham Young mindent megtett a Mountain Meadows-i mészárlás eltussolásár a,
a bűnösök közül többeket kizártak az egyházból, s vég ül húsz év múlva halálr a ítéltek és kivég eztek
egyetlen személyt, John D. Lee-t.
Utah megindulhatott a békés fejlődés útján. 1880-ra már száznegyvenszer fehér lakosa volt, akik-
nek csak 83%-a tartozott a mormon egyházhoz. Az Egyesült Államok tagállamává azonban csak
1896-ban válhatott, miután 1890-ben felszámolták a polig ámiát. A mormonok tanításai fokozatosan
közeledni kezdtek a konzervatív, hag yományos protestantizmus tanításaihoz. 1978-ban a feketék szá-
már a is lehetővé tettek a teljes jogú tagság ot, amelyet Smith még megtag adott tőlük.
10. Davy Crockett – A tréfamester
David Crockett 1786. aug usztus 17-én született a mai Tennessee állam Greene meg yéjének ter üle-
tén. John Crockett és Rebecca Hawkins kilenc gyermeke közül ő volt az ötödik. Nagyapját a cser oki
indiánok ölték meg, apja pedig harcolt az amer ikai függ etlenség i hábor úban (1775-1783). Davyt már
tizenkét éves kor ában elküldték Virg iniába marhákat ter elni. A munka nem tetszett neki, és hazaszö-
kött, de a szeg ény telepes házaspár nem örült ennek, s részeg es apja néha alaposan ellátta a baját.
Ezért elszökött otthonr ól is, alkalmi munkákat vállalt, szeker eket hajtott vagy farmokon dolg ozott.
Csak rövid ideig járt a telepesek iskolájába. Komolyabb műveltségr e sohasem tett szert, de mindig
szívesen lapozg atta az újság okat, évkönyveket és törvénykönyveket. Tizenhat évesen hazatért, meg-
próbálta törleszteni apja adósság ait, de csak tovább növelni volt képes. 1806-ban feleség ül vette Polly
Finleyt. Hár om gyermekük született, s Davy megállapította, hogy sokkal siker esebben gyar apította
családját, mint vag yonát. 1811-ben nyug atr a költöztek, Winchester közelébe, a Bean patak mellé, ahol
földet bér eltek. A gazdálkodással Davy nem boldog ult, de annál siker esebb vadásznak bizonyult, ren-
geteg szarvast és medvét ejtett el.
Mag as, testes, hosszú barna hajú és kék szemű férfi lett belőle. Vör ös arcbőr ér e különösen büszke
volt, akkor iban ezt az egészség jelének tekintették. Nyitott, bőbeszédű, nagylelkű személyiség volt, aki
mindig reng eteg et beszélt és tréfálkozott.
Amikor 1813-ban kitört a hábor ú a krík indiánokkal, Davy csatlakozott Andr ew Jackson hadser e-
géhez. Részt vett a tallussahatchee-i és talladegai ütközetekben, majd 1814-ben újra ott volt Jackson
katonái között. Állítólag többet nélkülözött, mint harcolt, s az ellátás olyan csapnivaló volt, hogy
nemegyszer az ellenségtől, a krík indiánoktól kellett kukor icát szer eznie puskapor ért és golyókért
cser ébe. Bár az őrmester i rang ig vitte, nem volt elr ag adtatva a katonaélettől, s Pensacola elfoglalása
után visszatért a farmjár a.
Feleség ét huszonhét éves kor ában elvitte a malár ia, s Davy összeházasodott egy kétg yermekes öz-
vegyasszonnyal, Elizabeth Pattonnal, akinek nemcsak nyolcszáz dollár készpénze volt (akkor iban ez
igen tekintélyes összegnek számított!), de több mint kétszáz acre földje is. Amikor az esküvői vacso-
rán egy disznó beszemtelenkedett a szobába, a határ ozott és jó kedélyű asszony e szavakkal kerg ette
el: „Kifelé, mostantól én fogok itt röfögni!” Az öt gyermek mellé még négy közös gyermeket is szült
Davynek, s nem bánta, hogy férjét gyakr an elszólítja a vadászat, a hábor úskodás és a politika.
Crockett e házasságnak köszönhetően bérlőből földbirtokossá vált. Az álma az volt, hogy még egy
lépést tesz a társadalmi ranglétr án, s beker ül az ültetvényesek közé. Bár szert tett néhány rabszolg ár a
és szabad seg édmunkásr a, egy vízimalomr a és egy szeszpárlór a, ezt a célját sohasem érte el. Amikor
viszont nyug atabbr a költöztek, a tennessee-i Lawr ence meg ye Shoal patakja közelébe, Crockett meg-
kezdhette politikai pályafutását. Előbb elöljár ó lett, majd békebír ó, a helyi polg árő rség ezr edese, s
vég ül 1821-ben indult az állami képviselő-testület választásain. Minden hivatalt szívesen elvállalt, és
amikor nem értett valamihez, bizonytalanság át nagyszájúságg al és dicsekvéssel ellensúlyozta. Fennen
hang oztatta például, hogy nem tanult ugyan jog ot, mégsem fellebbeztek sohasem a békebír ói döntései
ellen. Csak azt nem említette meg, hogy a legbonyolultabb ügyben, amely elé ker ült, elkóbor olt disz-
nók hovatartozásár ól kellett döntenie.
Az állami törvényhozó szerv választásain tanulta meg, hog yan kell eljátszani az egyszer ű, de csava-
ros eszű farmer szer epét. Nag yokat mondott, vicceket mesélt, és maró gúnnyal támadta ellenfeleit. Az
első választáson azzal dicsekedett, hogy még újság ot sem olvasott soha, és fog alma sincs róla, ho-
gyan működik a kormányzat. Egyik választási szónoklatát így kezdte: „Azt hiszem, tudják, miért jöt-
tem ide, de ha nem, elmondhatom! A szavazataikért jöttem, és ha nem lesznek nagyon elővigyázatosak,
meg is szerzem!” Mivel a politikai kérdésekr ől semmit sem tudott mondani, kijelentette, hogy olyan
ő, mint az egyszer i ember, aki egy hordót emelt a feje fölé, mert meg akarta nézni, van-e még alma-
bor az alján. Neki is van még némi szónoklat a tarsolyában, de már képtelen hozzájutni, s különben is
„úgy kiszáradt, mint a lőporos tülök, s az ideje, hogy valamennyien megnedvesítsék a torkukat!” Hall-
gatóinak többség e ezek után örömmel követte a kocsmába, s meg sem hallg atta az ellenfél beszédét.
Két képviselői időszakot töltött Tennessee törvényhozásában (1822-1823), ahol mindig a szeg ény
farmer ek szószólójának a szer epében lepett fel. A politikai demokr atizálódás időszakában ő lett „az
egyszer ű ember ek kor ának” egyik megtestesítője, aki nem művelt és nem gazdag, mégis méltó min-
den hivatalr a, ha el tudja nyerni polg ártársai bizalmát. A nagy vadász szer epét játszotta, úgy használva
fel a vadászmeséket, mint a művelt politikusok a klasszikus idézeteket. Azt hang oztatta, hogy 1825-
1826 telén egymag a százö t medvét ejtett el. (Erre sokan csak leg yintettek: „Ugyan, Davy nem tud száz-
ötig számolni!”) Amikor választóitól kapott egy 41-es kaliber ű Kentucky puskát, Old Betsynek (Öreg
Erzsinek) nevezte el, s állandóan mag ánál hordta, hogy mindenkit emlékeztessen vadászsiker eir e. Bár
sok időt töltött kocsmákban és kártyázg atással, azért hasznos politikai kapcsolatokr a is szert tett, és
Andr ew Jackson követőit támog atta. (Lásd a 14. fejezetet!)
1825-ben már az Egyesült Államok képviselői székér e pályázott, de ezt a választást elveszítette. Két
év múlva újra próbálkozott. A jacksoni demokr ácia progr amját hang oztatta: a telepesek támog atásá-
nak szükség esség ét és a vámok csökkentését. Egy szónoki verseny sor án rábizonyították, hogy hazu-
dott, mire kijelentette, hogy ez igaz, de ellenfele is hazudott, és ő csak a saját fegyver ével vág ott
vissza. A választók megtapsoltak őszinteség ét, ellenfele mérg esen visszalépett, ő pedig megnyerte a
választást. 1828-tól két éven át a washingtoni Képviselőház tagja volt.
Kongr esszusi „szűzbeszédében” (vagyis első felszólalásában) a szeg ény telepesek támog atását in-
dítványozta. „A gazdagoknak kevés törvényre van szükségük – jelentette ki –, legalább néha hozhat-
nánk törvényt a szegények számára is!” Washingtonban nagy társaság i életet élt, és fokozatosan rabja
lett a szer epeinek. Immár nem bohóckodott annyit, inkább az úriembert próbálta eljátszani, de amikor
az újságírók nem találtak más témát, általában őt fig ur ázták ki. Azt terjesztették róla, hogy egy dísz-
ebéden lopási szándékkal vádolta a tányérját elvivő pincért majd ivott a kézmosó vízből. Bárdolatlan,
durva vidékinek tüntették fel, afféle szór akoztató vadembernek, ő pedig régi „imázsa” megerősítésé-
vel vág ott vissza: hát igen, ő az egyszer ű vadász, de átlábolt a Mississippin, egy gőzhajót cipelve a há-
tán! 1829-ben egy gyűlésen fog adott választóival egy gallon whiskyben, hogy messzebb ugr ik be a
partr ól a folyóba, mint bárki, mindenkinél nag yobbat csobban, és kevésbé lesz vizes. Majd minden
ugr ándozás nélkül bejelentette, hogy elveszítette a fog adást, és megitatta velük a whiskyt. Meg is
nyerte a választást.
Második képviselői időszakában egyr e jobban eltávolodott Jackson demokr ata Partjától, mert úgy
érezte, a párt nem támog atja kellőképpen a szeg ény telepeseket. Nem volt éppen következetes képvise-
lő, néha értelmetlen törvénymódosításokat javasolt, majd mégis megszavazta az eredeti javaslatot.
1830 májusában azonban rendkívüli emberségr ől tett tanúbizonyság ot: nem volt hajlandó megszavaz-
ni a délkeleti indiánok erőszakos kitelepítésének progr amját. Pedig nagyapját az indiánok ölték meg
ő maga pedig harcolt a krík hábor úban. Mégsem gyűlölte Amer ika őslakóit, s jól emlékezett arra, mi-
lyen sokszor kapott élelmet tőlük. Képviselőtársai szemér e vetette, hogy valaha arra ösztökélték az
indiánokat, egyenek farmer ek, most pedig katonai kísér ettel átviszik őket a Mississippin, hogy leg ye-
nek újra vadászok. Így beszélt: „Remélem, Teremtőm az élettől is megfoszt majd, amikor lelkiismerete-
met felcserélem a párt szempontjaira! Ha én leszek e házban az egyetlen képviselő, aki a törvény ellen
szavaz, és az egyetlen ember az Egyesült Államokban, aki ellenzi, akkor is ellene szavazok! Halálom
napján is örömmel gondolok majd arra, hogy nem szavaztam meg!”
A Demokr ata Párt vezetői nem voltak elr ag adtatva attól, hogy „a tennessee-i vadembernek” önálló
véleménye van. Árulónak nevezték, ő pedig azzal vág ott vissza, hogy Andr ew Jackson elnök az áruló,
a New York-i Van Bur en követője lett, s megfeledkezett a Nyug atr ól! Az 1831-es választáson a párt
nem támog atta, s azzal vádolták, hogy túl sokat kártyázott, ivott és hiányzott az ülésekr ől. Egy nyilvá-
nos vitán Davy elvesztette a fejét, és nekiment ellenfelének, aki fegyvert rántva védekezett. Nem cso-
da, hogy ezt a választást elveszítette – bár mindö ssze ötszázkilencvenö t szavazattal.
Pedig ebben az évben vált nemzeti hír ességg é. 1831-ben bemutattak New Yorkban James Kirke Pa-
ulding The Lion of the West (A Nyug at oroszlánja) című színdar abját, amelynek Nimr od Wildfir e volt
az egyik főszer eplője, egy különc, nagyszájú, dicsekvő képviselő, aki így mennydörg ött a színpadon:
„Félig ló vagyok, félig aligátor, olyan, mint a földrengés, s úgy hasítom a vizet, mint a gőzhajó! Vala-
mennyi fickó közül, akik az Allegheny-hegység innenső oldalán élnek, én ugrom a legmagasabbra, én
kuporodom össze a legkisebbre, én merülök a legmélyebbre, én maradok lent legtovább, és én bújok elő
a legszárazabban! Nekem van a legcsínosabb húgom, a leggyorsabb lovam és a legcsúnyább kutyám az
egész kerületben!”
A színpadi fig ur ában mindenki ráismert Davy Crockettr e, akitől a szerző kénytelen volt bocsánatot
kérni, s közölte vele, hogy nem akarta megsérteni. Crockett nem csak elfog adta a mag yar ázatot, de
1833 december ében meg is nézte a színdar abot, amikor a társaság Washingtonba látog atott. Paul And-
rew Hutton amer ikai történész e szavakkal idézte fel a jelenetet: „Amikor a bőrruhás Hackett (a hír es
Shakespeare-színész) vadmacska szőrméjéből készült kalapjában a színpadra lépett, meghajolt Croc-
kett felé. Az ezredes felállt, és ő is meghajolt. Erre a közönség tombolni kezdett, s a valóság és a legen-
da egyetlen kozmikus pillanatra összeolvadt.” A színdar ab húsz éven át mar adt műsor on...
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a „kozmikus pillanat”, valóság és leg enda összeo lvadá-
sa az amer ikai Nyug at történelmének meghatár ozó sajátosság a. Nag yon sokszor ugyanis egyszer űen
nem lehet elkülöníteni egymástól a tényt és a fikció t, a tényleg es életet és ennek az életnek az irodal-
mi, színházi vagy cirkuszi ábr ázolását. Davy Crockett esetében ugyanis nem arr ól volt szó, hogy ő a
Nyug at hőse, és ezért a színpadr a ker ült – inkább arr ól, hogy eljátszott egy szer epet, amit mások ko-
molyan vettek, színpadr a állítottak, ő pedig ezután már mindenképpen meg kívánt felelni a vele szem-
ben megfog almazott elvár ásoknak. Egy színész, Noah Ludlow mosómedveszőrme sapkában alakítot-
ta a kor ábbi nemzedék hősének, Daniel Boo ne-nak a szer epét a színpadon (bár Boo ne hódprém kala-
pot hordott, lásd a 4. fejezetet!), mire Davy Crockett kisajátította ezt a viseletét, és elkezdett ilyen sap-
kában járni. Vagyis nem az eredeti Boo ne példáját követte, akit nem ismert, hanem egy színészét, akit
nag yon sokan ismertek.
Talán megnövekedett népszer űség ének köszönhette, hogy 1833-ban megnyerte a választást, és
újabb két évet Washingtonban tölthetett képviselőként. Ebben az évben már James Strange French
könyvet írt Davy Crockett életér ől és kalandjair ól, bőség esen mer ítve Paulding színdar abjának szöve-
géből, Sketches and eccentricities of Col. David Crockett of West Tennessee (Feljegyzések és érdekes-
ség ek a nyug at-tennessee-i David Crockett ezr edesr ől) címmel. A kötetből megtudhatták az olvasók,
hogy Davy Crockett képes „levig yor ogni a fár ól” a mosómedvét. Egyszer kider ült, hogy amit állat-
nak nézett, csak egy nagy csomó volt a fán, de a háncs levált Davy vig yorg ásától. Máskor pedig csak
ráemelte a puskáját egy mosómedvér e, mire az így kiáltott: „Ne lőj, Davy, máris lemegyek!”
A könyvnek nagy siker e lett, s Crockett úgy döntött, Thomas Chilton seg ítség ével maga ír könyvet
saját mag ár ól. 1834-ben jelent meg A Narrative of the Life of Davy Crockett of the State of Tennessee
(A Tennessee állambeli Davy Crockett életének elbeszélése) címmel. Bestseller lett, és senkit sem za-
vart, hogy reng eteg epizód már egyszer megjelent Daniel Boo ne életr ajzában. A legtöbben ezt a ver-
sikét idézték a kötetből: „I have this rule for others when I’m dead, / Be always sure you’re right –
Then Go Ahead!” (E szabályt hag yom másokr a halálom után: Légy mindig biztos igazadban, azután
előr e!)
Crockett az ország egyik legnépszer űbb politikusa lett – nem azért, amit telt, hanem a kép miatt,
amit kialakított mag ár ól. Washingtonban le is festették, vadászö ltözetben, a lábánál hár om kutyával,
amelyeket a fővár os utcáir ól szedtek össze. 1835-ben Chilton seg ítség ével megírta második könyvét,
egy útir ajzot, és 1834-1835-ben két gyeng e reg ény is napvilág ot látott, melyeknek ö volt a hőse. Ek-
korr a már a könyvkiadók is akció ba léptek, és almanachokat adtak ki Davy Crockett nevében. (Nap-
tárt, időjár ási adatokat és aratási hír eket lehetett találni e kiadványokban, Crockett nag yotmondó me-
séinek a társaság ában. Természetesen sem ő, sem örökösei nem kaptak részesedést az almanachok ki-
adóinak bevételéből.) A Képviselőházban pedig rendszer esen szembe szállt Jackson kormányával, s
így kiabált: „Amit itt látok, az ország civilizált részén, arról annak a fickónak a véleménye jut eszem-
be, aki egyszer megpróbált megnyírni egy disznót: sok ordibálás és kevés gyapjú!” Ekkor már Jackson
ellenfeleinek, a Whig Pártnak a lapjai támog atták.
Könyvének terjesztése sor án bejárta a keleti part nagyvár osait, a whigek ajándékokkal halmozták
el, ő pedig immár minden tör ekvést támog atott, amely ellentétes volt a Demokr ata Párt céljaival, még
a nemzeti bankot és a mag as vámokat is. A szeg ény telepesekr ől is megfeledkezett, s az ünneplés
olyannyir a megr észeg ítette, hogy néha az elnöki rangr ól ábr ándozott. De a mindennapos politikai ap-
rómunkától eltávolodott, az olvasókat politikai vádaskodásai jóval kevésbé érdekelték, mint a medve-
vadászat, adósság ai pedig egyr e jobban nyomasztották. 1835-ben közölte választóival, hogyha támo-
gatják, a legjobb képesség ei szer int fogja szolg álni őket, ha pedig nem, mehetnek a pokolba, ő pedig
elmegy Texasba. Kétszázö tvenkét szavazattal veszítette el a választást – és úgy döntött, állja a szavát.
Sam Houston (lásd a 16. fejezetet!) régi ismer őse volt, és valószínűleg tőle hallott arr ól, hogy a
Mexikóhoz tartozó Texasban hatalmas földter ületeket lehet szer ezni. Davy feleség ének azonban nem
volt kedve az újabb költözködéshez, így aztán Crockett a családja nélkül indult útnak 1835 novembe-
rében hár om bar átja társaság ában. Amikor vadászö ltözékében és Old Betsyvel a kezében megérkezett
az arkansasi Little Rockba, a vár osatyák vacsor át adtak a tiszteletér e. Ekkor már mindenki hallott a
Texasban gazdálkodó amer ikaiak és az Antonio López de Santa Anna vezette mexikói kormány kiéle-
ződő ellentétér ől. Crockett Little Rockban azzal dicsekedett, hogy majd ő levágja Santa Anna fejét, és
az óraláncán fogja viselni. Minden jel arra mutat, hogy új életet kívánt kezdeni: sorr a eladta régi dí-
szór áit, sikertelen politikai pályafutásának emlékeit.
Texasban először Clarksville-ben szállt meg, William Becknellnél, a Santa Fe-ösvény első ker eske-
dőjénél. (Lásd a 13. fejezetet!) Bölényr e vadászott, és el volt rag adtatva Texastól. Nacogdochesben is
megünnepelték az érkezését, ő pedig mindenkitől régi bar átja, Sam Houston felö l érdeklődött. Nem
tudta, hogy Houston a texasi hadser eg főpar ancsnokaként éppen ekkor rendelte el, hogy San Antonio
mellett robbantsák fel az Alamo nevű misszió s épületet, mert Santa Anna hadser eg e közeledik, és
semmi értelme sem lenne a védelmének.
A hadser eg minden önkéntesének 4605 acre földet Ígértek, mire Davy 1836. január 14-én hatvanhat
társával együtt felesküdött Nacogdochesben Texas ideiglenes kormányának szolg álatár a. Előbb azon-
ban azt követelte, hogy a „köztársaság” szót illesszék bele az eskü szöveg ébe. Ezután a „tennessee-i
lovas önkéntesek” élén büszkén belovag olt San Antonió ba. Itt William Barr et Travis, egy ügyvéd és
James Bowie, a hatalmas Bowie-kés névadója éppen arra készült, hogy Houston par ancsával ellentét-
ben az Alamóban várja mega mexikói csapatokat. (Az épület azoktól a spanyol katonáktól kapta ezt a
nevet – mely spanyolul annyit jelent: nyárfa –, akiket 1802-ben egy San José y Santiag o del Alamo de
Parr as nevű vár osból vezényeltek ide.) Febr uár 10-én nagy ünnepségg el fog adták a tennessee-i ön-
kénteseket – amelynek az a hír vetett vég et, hogy Santa Anna hadser eg e tíz nap múlva megérkezik.
Febr uár 23-án ezerö tszáz katona szállta meg a környéket. A védők száma a hag yományok szer int a
százkilencvenet sem érte el, Thomas Rick Lindley történész azonban kétszázhatvanr a becsüli. Ezzel
persze az ostr omlók még mindig öt-hatszor os túlerőben voltak. Egyes történészek úgy vélik, hogy a
védők nem öng yilkos vállalkozásr a készültek, hanem mindvég ig arra vártak, hogy külső támog atást
kapjanak. Tizenhár om napon át kitartottak a túlerővel szemben. Amikor Santa Anna megadásr a szólí-
totta fel őket, Travis válasza egy ágyúlövés volt. 1836. március 4-re Santa Anna már közel hár omezer
mexikói katonát vont össze az Alamo kör ül. 5-én haditanácsot tartott, kimondta, hogy nem ejtenek
foglyokat, és éjszaka a mexikóiak zenekar a játszani kezdte a Degüello (Tor okmetsző) elnevezésű dal-
lamot. Ezerszáz katona zúdult a védőkr e. Travis az északi falnál esett el egy ágyú mellett, Bowie a be-
tegágyán védekezett pisztollyal és hír es késével. A hag yományok szer int Davy Crockett a puskáját, az
Old Betsyt forg atva halt meg az Alamo délkeleti ker ítésének Holttestét a többi elesett testével együtt
máglyán égették el. A védők közül csak fél tucat mexikói asszony élte túl az ostr omot, két amer ikai
katona feleség e, az ő gyermekeik, Travis rabszolg ája, valamint egy mexikói, akinek siker ült meg-
győznie a tiszteket, hogy fog oly volt az erődben. A mexikói ser egből négyszáz-hatszáz katona esett
el.
Davy Crockett már életében is „az egyszer ű ember ek kor ának” szimbólumává vált, halálával pedig
beker ült a Nyug at félistenként tisztelt hőseinek panteo njába. A XIX. századi almanachokban afféle
amer ikai Herkulesként mutatták be, aki félig szörnyeteg, félig bohóc, megr áng atja a Halley-üstökös
farkát, és egészben nyeli le a nég er eket. Állandóan felbukkant a neki tulajdonított önjellemzés: „Félig
ló és félig aligátor!” Mosómedveszőrméből készült sapkáját az 1840-es választás egyik elnökjelöltje,
William Henr y Harr ison tábornok is viselni kezdte, és meg is nyerte az elnökválasztást. Mag ával az
emberr el, a szeg ény, adósság okkal küszködő farmerr el senki sem tör ődött többé. Melodrámák, reg é-
nyek, gyermekmesék hőse lett, hajók és vadásztársaság ok viselték a nevét, és még 1954-ben is a róla
szóló filmsor ozat lett a Disney Stúdió legsiker esebb tévésor ozata. (A ker eskedők több mint százmil-
lió dollárt ker estek a mosómedveszőrme sapkák másolataival, mert minden kisfiú ilyet követelt.)
Davy Crockett több mint harminc filmben bukkant fel, Fess Parker és John Wayne után Billy Bob
Thornton is eljátszotta a szer epét. Amikor pedig egy történész 1978-ban felvetette, hogy valószínűleg
nem harc közben esett el, hanem elfogták és kivég ezték, a kutatót árulónak és kommunista ügynöknek
nevezték. Pedig ez a tény semmit sem von le Davy hősiesség éből. De ne vádoljuk az utókort, hogy az
ismer etlen valóság helyett a jól ismert leg endához rag aszkodott, hiszen ezt tették a kortársak, sőt pon-
tosan ezt tette maga Davy Crockett is.
11. Kik voltak a hegyi emberek?
Az amer ikai szőrmeker eskedelem már a gyarmatosítás első évszázadaiban is rendkívül kifizetődő-
nek bizonyult. A XVII-XVIII. században a francia, holland és ang ol ker eskedők az indiánokkal vég ez-
tettek el a vadászatot, és eur ópai árucikkeket kínáltak nekik a szőrméért. A franciák különösen széles
körű kapcsolatokat építettek ki a mai Kanada keleti részén, a Nagy-tavak vidékén és a Mississippi víz-
gyűjtő medencéjében élő törzsekkel. Olykor az indiánok vitték el a szőrmét Montr éalba vagy más
francia telepekr e, máskor pedig a francia ker eskedők hajóztak el a folyókon és tavakon az indián fal-
vakig.
Az ang olok a Hudson-öböl Társaság (Hudson’s Bay Company) 1670-es, és az Északnyug ati Társa-
ság (North West Company) 1784-es megalapításával váltak a franciák riválisaivá, akik az 1763-as pá-
rizsi békeszerződéssel el is veszítették észak-amer ikai gyarmataikat. 1821-ben az utóbbi társaság be-
olvadt az előbbibe, s ezzel a Hudson-öböl Társaság afféle ker eskedelmi és politikai nagyhatalommá
vált a mai Kanada ter ületén és a mai Egyesült Államok északi vidékén. A XVIII. század vég én a szőr-
méket a hír es voyageurök (a francia név „utazót” jelent), francia apák és indián anyák leszármazottai
szállították hatalmas kenuikon a legfontosabb beg yűjtőhelyekr e, Montr éalba, a Hudson-öbölhöz vagy
St. Louisba.
Az Egyesült Államok a XIX. század elején, Louisiana 1803-as megvásárlása után kapcsolódott be a
szőrmeker eskedelembe. Eur ópában ugyanis divatba jöttek a hódprém kalapok, s a ker eskedők bármi-
lyen mennyiség et szívesen átvettek a „szőr ös bankjeg yek” néven emleg etett prémekből. Amer ikában
pedig sok olyan férfi akadt, aki megvetett minden társadalmi köteléket, nem akart sem dolg ozni, sem
családot alapítani, inkább a heg yekben kóbor olva élt. Voltak köztük szökött bűnözők és békés remeték
is. A prémvadászat remek megélhetési forr ást biztosított számukr a, s egyr e többen kezdtek csapdaállí-
tással foglalkozni. Trapper eknek, prémvadászoknak nevezték őket, bár ők jobban kedvelték a heg yi
ember (Mountain Man) nevet. A vállalkozók pedig megpróbálták kihasználni képesség eiket.
John Jacob Astor New York-i ker eskedő 1808-ban létr ehozta az Amer ikai Szőrme Társaság ot
(American Fur Company). Miután ezzel irányítása alá vonta a prémker eskedelmet a Mississippitől ke-
letr e, ki akarta terjeszteni tevékenység ét az északnyug ati partvidékr e is. 1810-ben megalapította a
Csendes-óceáni Szőrme Társaság ot (Pacific Fur Company), alkalmazottjainak egy részét a Tonquin
nevű hajór a ültette, amely körbehajózta a kontinenst (1810), majd útnak indított egy szár azföldi expe-
díció t is (1811). Ez az utóbbi csapat Wilson Prize Hunt, Robert Stuart és Donald McKenzie vezetésé-
vel az arikar a falvakból jutott el Oreg onba – Lewis és Clark expedíció ja után elsőként. Astornak az
volt az elképzelése, hogy a két expedíció a Columbia torkolatánál találkozik majd. A partr a szálló
trapper ek meg is építették 1811 márciusában az Astor ia nevű erődöt. A hajó északabbr a vitorlázott,
kapitánya megsértette az indiánokat, akik ezért az egész személyzetet lemészár olták, az egyetlen élet-
ben mar adt teng er ész pedig önmag ával és az indiánokkal együtt felr obbantotta a hajót. Fél év múlva
megérkezett az a negyvenö t férfi, aki túlélte a szár azföldi átkelést a kontinensen. Végr e hozzáláthattak
a prémek beszerzéséhez. Csakhogy 1812-ben kitört az amer ikai-brit hábor ú, az Astor ia kis csapata el-
adta mindenét brit riválisainak, s a britek birtokba vették az erődöt is. A békeszerződés ugyan vissza-
juttatta az amer ikaiaknak, de Astor már nem akart többet költeni egy olyan vállalkozásr a, amely ren-
geteg áldozattal jár, és semmilyen hasznot nem hajt. Robert Stuart és hat társa pedig megindult haza-
felé: ők voltak az első férfiak, akik nyug atr ól keletr e átkeltek a kontinensen, nagyjából a majdani
Oreg on-ösvény mentén. (Lásd a 13. fejezetet!)
Manuel Lisa, egy rafinált és gátlástalan St. Louis-i üzletember 1809-ben megalapította a Missour i
Szőrme Társaság ot (Missouri Fur Company), amely 1825-ig működött. Lisa úgy gondolta, hogy a
Sziklás-hegység indiánjait aligha lehet rábeszélni a hódvadászatr a, ezért inkább fehér trapper ekkel
kötött szerződést: hozzanak neki minél több hódprémet a Yellowstone és a Bighorn folyók találkozá-
sánál megépített erődjébe. Megbízottjai a Sziklás-hegység északkeleti részén tevékenykedtek.
A virg iniai William H. Ashley is be akart kapcsolódni a prémker eskedelembe. 1823-ban hetven
trapperr el (akik közt olyan későbbi hír esség ek voltak, mint Jedediah Smith, Jim Bridger, Hugh Glass,
Tom Fitzpatr ick és a Sublette fivér ek) felhajózott a Missour in a Yellowstone folyóig. Itt azonban júni-
us 2-án az arikar a indiánok rájuk támadtak, tizenö töt megö ltek közülük, a többieket pedig menekülés-
re kényszer ítették. Henr y Leavenworth ezr edes kétszáz katonával és sziú seg édcsapatokkal (az arika-
rák ősi ellenség eivel) érkezett aug usztusban, hogy megtor olja az öldöklést. A sziúk összecsaptak az
arikar ákkal, akik ezután gyorsan széto szlottak. A katonák csak egy rokkant vénasszonyt és reng eteg
kutyát találtak a falujukban.
Mivel az északr ól indított, csoportos expedíció val ilyen kudarcot vallott, Ashley úgy döntött, hogy
ember ei külön-külön, keletr ől fognak behatolni a Sziklás-hegység még fel nem tárt vidékeir e, ő pe-
dig minden évben találkozót szervez a számukr a egy előr e kijelölt helyen. Itt átveszi tőlük a prémeket
és ellátja őket a szükség es felszer eléssel. Az első ilyen találkozór a 1825. július 1-jén ker ült sor, egy
Henr y’s Fork néven emleg etett helyen, a Green River mellett, a mai Utah és Wyoming állam határ án.
Az indiánokkal együtt mintegy százhúszan vettek részt rajta, nem számítva az asszonyokat és a gyer e-
keket, s még a Hudson-öböl Társaság huszonkilenc ember e is megjelent. Egyesek egy társaság fize-
tett alkalmazottai voltak, mások hitelbe dolg oztak egy társaságnak, s olyan „szabad trapper ek” is
akadtak, akik mag ányos vállalkozóként a legtöbbet fizetőnek kínálták fel prémjeiket. Ashley átlag o-
san hár om dollárt fizetett egy font prémért. 8829 font súlyú szállítmánnyal távozott, amely St. Louis-
ban negyven-ötvenezer dollárt is megért. A következő tizennégy évben nyar anta új találkozókat ren-
deztek, többség üket a mai Wyoming állam középső és nyug ati, valamint a mai Utah északi részén,
egyet pedig a mai Idaho keleti felén.
A heg yi ember ek tavasszal indultak el a folyók és patakok mentén hódok után kutatva. Lőfegyverr el
nem vadászhattak, hiszen az tönkr etette volna a prémet. A sekély, part menti vízben elhelyezték csap-
dáikat, a közelben leszúrtak egy botot, amelyr e a hód nemi mir igyváladékát kenték. Az állatokat feliz-
gatta a szag, odaúsztak, a csapda elfogta őket, és amikor menekülni próbáltak, belefulladtak a vízbe,
mert a csapdákat egy mélyebben levert kar óhoz láncolták. A hajnalban visszatér ő heg yi ember hely-
ben megnyúzta az állatot, csak az irháját, mir ig yét és farkát vitte mag ával, ami közkedvelt csemeg é-
nek számított. Az irhákr ól letisztog atták a húst, kifeszítették szár adni, majd nagy kövekkel összepré-
selték.
Nyár közepén a heg yi ember nem állított csapdát, mert ilyenkor hullott a hódok szőr e. Ezért ekkor
ker ült sor a találkozókr a, olyan helyeken, ahol volt eleg endő fű és ivóvíz. Ez volt számukr a a társasá-
gi élet időszaka. Először meghallg atták a nagyvilág hír eit, majd beszer ezték a következő évre szüksé-
ges szerszámokat, fegyver eket, lőszert és puskaport, takar ókat, csapdákat, kávét, cukr ot, dohányt és
whiskyt. A ker eskedők természetesen mag as árakat számítottak áruikért, de a hódprémeket is jó pén-
zért vették át. Az üzletkötéseket több napos részeg eskedés követte. Táncoltak, énekeltek, lóversenyt
rendeztek, kést dobáltak, ver ekedtek, és olyan nagy tétekben kártyáztak, hogy egyesek nemcsak egész
évi ker esetüket, de fegyver üket, lovukat, sőt skalpjukat is elveszítették a kártyán. Szór akozásaik nem
voltak kifinomultak: néhányan kitűnő tréfának tartották egymás felg yújtását. Az egyik verseny abból
állt, hogy két férfi nadr ágszár át bekötötték alul, majd a nadr ág okba eng edtek egy-egy vadászmenyé-
tet, s fog adásokat kötöttek, ki bírja tovább az állat mar ásait és karmolását. A tomboló ünnepség eket
általános kimer ültség, majd széto szlás követte.
Ősszel még csapdákat állítottak, majd menedékhelyet ker estek télir e. Egyesek az indiánoknál töltöt-
ték az általuk freezing time, „fag yasztó idő” néven emleg etett évszakot, s nem egyszer indián feleség et
is vásár oltak mag uknak. Mások meghúzódtak elr ejtett ger endaházaikban, és ruháik, szerszámaik, fel-
szer elésük javítg atásával töltötték a telet. Aki már kihúzott egy telet a vadonban, azt egy francia szó, a
„tél” eltorzításával az elismer ő hivernan névvel illettek. Aki még nem, azt ugyancsak franciául a meg-
vető mangeur de lard, szalonnaevő néven emleg ették.
Olykor elképesztő állóképességr ől tettek tanúbizonyság ot. John Colter a Lewis és Clark által veze-
tett expedíció tagja volt, de mindig hagyta mag át rábeszélni még néhány nyug ati vállalkozásr a, mi-
előtt visszatért volna hazájába, Virg iniába. Ő fedezte fel a mai Yellowstone Nemzeti Park gejzírjeit és
meleg forr ásait, de senki sem akart hinni neki. 1808-ban a Missour i felső folyásánál állította fel csap-
dáit, amikor több száz feketelábú indián vette kör ül. Két társát lenyilazták, neki azonban szór akozta-
tóbb halálnemet szántak: felszólították, hogy fusson, s csak fél perc múlva erednek a nyomába. Colter
mezítláb képes volt mérföldeken át rohanni a sziklás talajon, egyik üldözőjétől elvette a lándzsát, és
végzett vele, majd belevetette mag át a Jefferson folyóba, hordalékfa alá rejtőzött, és mérföldeket
úszott. Hét nap múlva vér esen és tüskékkel teli, napégette bőrr el megérkezett Manuel Lisa kétszáz
mérföldr e lévő erődjébe. Nemcsak túlélte a kalandot, de pár hét pihenés után vissza is tért a heg yekbe.
Hugh Glasst 1824 nyar án annyir a összemarta egy medve, hogy társai már lemondtak róla. Ott
hagyták mellette a fiatal Jim Bridgert és John S. Fitzg eraldot azzal, hogy várják meg, amíg meghal,
és temessék el tisztességg el. Ők azonban inkább mag ukhoz vették Hugh Glass felszer elését, fegyve-
rét, és egyszer űen mag ár a hagyták. Glass bosszút esküdött. Elvonszolta mag át egy forr ásig, ahol bo-
gyókon élt. Ezután bölénytetemekhez vonszolta mag át, és ezekből táplálkozott, a farkasokat pedig a fű
felg yújtásával riasztotta el. Gyöker eket és elhullott állatokat evett, s csúszva-mászva siker ült eljutnia a
százö tven mérföldnyi távolságban fekvő Kio wa-erődbe, ahol felg yóg yult. Rendkívüli kalandok és
többéves kutatás után megtalálta cserbenhag yóit – majd mindenki legnag yobb megdöbbenésér e egy
rövid szónoklattal megbocsátott nekik.
Jim Bridger, aki oly rútul sorsár a hagyta, 1825-ben felfedezte a Nagy-sóstót, s egy ideig azt hitte,
hogy az óceán partjár a jutott. Hár om feleség e volt hár om különböző indián törzsből. (Az ismert ame-
rikai és kanadai heg yi ember ek 40%-a indián nővel házasodott össze, s e házasság oknak csak egyö tö-
de bomlott fel.) A legkülönbözőbb vállalkozóknak dolg ozott, s egy ideig a rövid életű Sziklás-hegy-
ség Szőrme Társaság (Rocky Mountain Fur Company) társtulajdonosa volt (1830-1834). Hár om éven
át hordta a hátában egy indián nyíl dar abját, amíg Marcus Whitman orvos és hittér ítő 1835-ben el nem
távolította. (Lásd a 20. fejezetet!) Huszonegy éven át járta a Nyug atot, majd a prémker eskedelem ha-
nyatlása idején Louis Vasquezzel erődöt épített az Oreg on-ösvényen (1843), és a kivándorlókkal ke-
reskedett. Tíz év múlva tulajdonai eladta a mormonoknak. A legkülönbözőbb katonai expedíció knak
volt a felder ítője, közr eműködött a Bozeman-ösvény felmér ésében, s még Grenville M. Dodg e-nak, a
Union Pacific Vasúttársaság mérnökének is seg édkezett. Bernard DeVoto történetíró „a nyug at atla-
szának” nevezte.
A heg yi ember eket messzir ől meg lehetett ismerni – főleg a kör ülöttük terjeng ő szag okr ól, hiszen
a ruhájukat hónapokig viselték mosás nélkül. (Néha rátették egy hang yabolyr a, hogy a hang yák pusz-
títsák el belőle a férg eket.) Bőrr uháikat mindenhol rojtok díszítették, bőr ük barnár a égett, hajuk és
szakálluk elképesztően bozontos volt. Övükben pisztolyt, skalpkést, tomahawkot hordtak. Bőr- vagy
szőrmekalapjuk volt, nyakukban zacskó, pipával, dohánnyal, golyóö ntővel és más szerszámokkal,
vállukon lőportartó szar u és puska. Még a vár osokban is villog ó szemmel teking ettek jobbr a-balr a,
mert a vadonban megszokták, hogy bármikor felbukkanhat egy vadállat vagy egy ellenség es indián.
Étkezési szokásaik láttán a vár osi ember ek általában rosszul lettek. Siker es vadászat esetén több
kiló húst is befaltak, mert nem tudták, lesz-e mit enniük a következő napokban. A bölénymájat nyersen
ették (mint az indiánok), minden állati belsőség et elfog yasztottak, s olyan állatokat is, amelyektől más
embernek felfordult a gyomr a. Általában húson éltek, növényi táplálék és kenyér nélkül. Az éhezést
jól bírták, ha más nem volt, lóvért ittak, vagy levágták öszvér ük fülét és megették, bőrszíjaikkal
együtt.
Életfelfog ásukat az határ ozta meg, hogy csekély esélyük volt a hosszú életr e. Keményen harcoltak,
könnyedén öltek, nem kértek és nem is adtak keg yelmet. A halál közömbösen érintette őket. Siker ült
megvalósítaniuk a tökéletes szabadság ot – azon az áron, hogy visszaléptek a civilizáció s fejlődés út-
ján. De azért nem voltak valamennyien bárdolatlan vadember ek. Olyan is akadt köztük, mint Jedediah
Smith, aki Bibliát hordott mag ával, nem dohányzott, nem kár omkodott, s csak nagy ritkán ivott, a tár-
saság kedvéért. (Lásd a 12. fejezetet!)
A heg yi ember ek rendkívül fontos szer epet játszottak a Nyug at történetében. Ők voltak a fehér ek
terjeszkedésének felder ítői, ők találtak rá a forr ásokr a, ösvényekr e, hág ókr a, átkelőhelyekr e és a ter-
mékenyebb vidékekr e. Ők vállalkoztak a telepesek kar avánjainak vezetésér e, s ők léptek kapcsolatr a a
különböző indián törzsekkel – nemegyszer akar atlanul is elterjesztve kör ükben a fehér ember ek be-
tegség eit.
1840 táján életkör ülményeik megnehezedtek. A hódokat egyr e több vidékr ől siker ült kipusztítaniuk,
az indiánok ellenség essé váltak a fehér ek terjeszkedése miatt, a ker eskedelmet pedig az éves találko-
zók helyett már az erődökben bonyolították le. Egyes heg yi ember ek a hadser eghez csatlakoztak
nyomker esőként, mások a felfedezőknek seg édkeztek, vagy saját ker eskedéssel kísérleteztek. A XIX.
század második felér e a vadállomány megcsappanása, az eur ópai divat megváltozása és a telepesek
gyorsuló beáramlása nyomán ők is eltűntek a Nyug atr ól.
12. Jedediah Strong Smith – A hegyi ember
Nem volt tipikus heg yi ember: csendes volt és jó modor ú, nem dohányzott, nem kár omkodott, igen
vallásos volt, a metodista egyház tagja, Bibliát hordott mag ával, és mindig rendesen meg volt bor ot-
válkozva. 1799. febr uár 12-én született New York állam Jer icho nevű településén, melynek ma Ba-
inbridge a neve. Apja, Jedediah Smith boltos és anyja, Sally Strong a tizenkét gyermekével együtt
egyr e nyug atabbr a vándor olt, előbb Pennsylvaniába, majd Ohió ba. A hag yomány szer int Jedediah
egy orvostól megkapta Lewis és Clark expedíció jának történetét, és ezután csak arra vág yott, hogy
nyug ati ter ületeket fedezhessen fel. Barna hajú, kék szemű, mag as fiatalember volt.
1821-ben elhagyta családját, s a következő évben csatlakozott William H. Ashley prémvadászaihoz.
Októberr e eljutottak a Missour in a Yellowstone folyóig, ahol erődöt emeltek, s Smith bejárta a kör-
nyéket. 1823-ban ő is ott volt, amikor az arikar a indiánok rátámadtak Ashley ember eir e, s tizenö töt
megö ltek. Temetésükön Smith mondott imát. Majd részt vett Henr y Leavenworth ezr edes eredményte-
len megtorló akció jában is, ahol kapitányi rang ot kapott. (Lásd a11. fejezetet!) Ezután a társai gyakr an
nevezték kapitánynak.
A dicstelen hadjár at után Smith lovakat szerzett, s néhány társával megindult a Black-hegység felé.
Egy grizzly medve rátámadt, és rettenetes fejsebeket ejtett rajta: egyik fülét és a fejbőr ét a bal szeme
felett leszakította. Smith így rimánkodott James Clymanhez: „Ó, csak próbáld meg visszavarrni vala-
hogy!” Clyman megtette, ami az adott viszonyok között telt tőle, és tíz nap múlva Smith újra lóra ül-
hetett. A haja a seb helyén nem nőtt vissza, ahol viszont kinőtt, ott hosszúr a növesztette, hogy eltakarja
visszavarrt fülét. A fennmar adt portr é szer int az arca alaposan eltorzult, s kissé ijesztő lehetett, amit
bar átság os mosollyal ellensúlyozott.
1823-1824 telét Smith és társai a varjú indiánok kör ében töltötték, a Wind folyónál. A varjúk ked-
velték a trapper eket, s bár lovaikat sokszor elhajtották, ez csak a bátorság bizonyítéka volt a részük-
ről, ami nem zárta ki a bar átság ot. Smith tőlük tudta meg, hogy nyug atr a igen sok a hód. A varjúk
ugyan nem értették, miért kell fehér bar átaiknak útra kelniük, hiszen itt a Nagy Szellem a legszebb vi-
déket jelölte ki számukr a. El is mondták nekik, milyen világ vár rájuk, ha elindulnak. Délen sok a ko-
pár síkság, a víz meleg és büdös. Északabbr a hosszúak a telek, nincs elég fű a lovaknak, s ezért ku-
tyákkal kell vontatni a travois-t. Nyug at felé, a Columbia folyónál szeg ény és piszkos ember ek élnek,
halat esznek, s mindig a szálkákat szedeg etik ki a szájukból. Keletr e, a Missour inál pedig a sár os fo-
lyóvizet isszák a helyiek, amelyet még a varjúk kutyái sem innának meg!
1824 febr uárjában Smith mégis megindult északnyug atr a, de a nagy hó miatt vissza kellett fordul-
nia. Ekkor a varjúk egy homokkal behintett bölénybőrr e rajzolt térképen megmutatták neki, hol lehet
átkelni a heg yen: azon a ponton, amelyet a fehér ek később Déli-hágó néven emleg ettek. Astor embe-
rei, Robert Stuarttal az élükön már áthaladtak ezen a hág ón 1812 október ében, amikor visszatértek a
Columbia torkolatától, de felfedezésük nem vált ismertté az Egyesült Államokban. Most Jedediah
Smith tíz társával együtt nagy nehézség ek árán átkelt a hág ón, amelynek hamar osan el is terjedt a
híre.
A trapper ek reng eteg hódprémet összeg yűjtöttek, s a sosóni indiánok is bar átság osnak bizonyultak,
bár egy regg el szőr én-szálán eltűntek, a fehér ek lovaival együtt. Ezúttal azonban siker ült visszasze-
rezni a lovakat. Smith a szőrméket elküldte Ashleyhez, aztán hetedmag ával megindult Oreg on felé –
ők voltak az első amer ikaiak, akik az elmúlt tíz év sor án a nagy vízválasztótól nyug atr a mer észked-
tek. Eljutottak a mai Montana nyug ati részén lévő Flathead-állomásig, a Hudson-öböl Társaság tele-
péig.
1824 december ében csatlakoztak a brit prémvadászok nagy csapatához, amely indián nők és gyer-
mekek kísér etében Peter Skene Ogden vezetésével megindult délr e hódprémet gyűjteni. Egészen a
Nagy-sóstóig jutottak el. Smith-nek nem tetszett, hogy a kanadai brit alattvalók ilyen mélyen benyo-
mulnak az általa amer ikai birtoknak tekintett ter ületr e, ezért 1825 ápr ilisában elvált tőlük, hogy meg-
ker esse Ashley ember eit, s közölje velük a történteket. Vég ül Johnson Gardner prémvadász vonult
huszonö t amer ikaival Ogden elé májusban. Közölték, hogy ez itt az Egyesült Államok ter ülete, tehát a
szabadság földje, aki szerződéses szolg a, mostantól tekintse szabadnak mag át, a kanadaiak meg tá-
vozzanak. Majd hár om és fél dollárt ajánlottak a hódprém dar abjáért. Sok mindent elárul a kor abeli
földr ajzi ismer etekr ől, hogy mind Ogden, mind Gardner úgy vélte, Oreg onban vannak, amit az egyi-
kük brit, a másik pedig amer ikai ter ületnek tekintett, holott valójában mexikói ter ületen voltak. Az in-
diánok és a szabad trapper ek nagy része azonnal otthagyta Ogdent, aki kénytelen volt távozni.
Ashley, aki ezen a nyár on szervezte meg a heg yi ember ek első találkozóját, Jedediah Smith-szel
együtt St. Louisba vitte a töméntelen hódprémet. Smith egy hónapig sem mar adt a vár osban: hetven
emberr el, százhatvan lóval és öszvérr el, valamint húszezer dollár értékű felszer eléssel megindult a
Sziklás-hegység felé, azon az útvonalon, amelyet majd Oreg on-ösvény néven fognak emleg etni. A ta-
pasztalat már megtanította rá, hog yan kell felder íteni a ter epet, s hog yan kell őrség et szervezni, hogy
az indiánok ne lophassák el a lovaikat. 1825-1826 telét a Nagy-sóstónál töltötték, majd széto szlottak, s
Smith bejárta a mai Idaho állam déli részét.
A heg yi ember ek 1826-os találkozója után Ashley kiszállt az üzletből, hogy folytathassa félbema-
radt politikusi pályafutását Missour iban. Smith David E. Jacksonnal és William L. Sublette-tel közö-
sen megvette tőle a vállalatot, és úgy döntöttek, hogy új ter ületeket tárnak fel a prémvadászat számár a.
Smith továbbr a is hód után kutatott annak a tizennégy embernek a társaság ában, akikkel 1826 aug usz-
tusában a Nagy-sóstó vidékér ől megindult dél felé. A Sevier folyó mentén haladtak, kopár, sziklás vi-
déken. Hód nem volt sehol, és hamar osan a bölények is eltűntek. A Color ado folyását követve folytat-
ták útjukat délnyug atr a, a lovak fele elpusztult, s egyr e többen kényszer ültek gyaloglásr a. Vég ül a
mohavi indiánoknál pihenhettek meg, akiktől megtudták, hogy már nincsenek messze a kaliforniai
misszió któl. 1826. november 10-én Smith és társai elhagyták a folyót, s tizenö t napon át mentek nyu-
gat felé a sivatagban. Miután a sósivatag on is átkeltek, a kaliforniai San Bernardino-völgyben gyö-
nyör ű, tavaszias éghajlat fog adta őket. Mindenfelé gyümölcsfákat láttak, leg elésző lovak, marhák és
juhok tömeg ét.
A San Gabr iel-misszió ban bar átság osan üdvözölték az Egyesült Államok első polg ár ait, akik kelet-
ről, szár azföldi úton érkeztek meg Kaliforniába. (A két indiánt viszont, akik vezették őket, bebörtö-
nözték, mert elszöktek egy misszió ból.) Smith és társai ellátog attak az apr ócska Los Ang elesbe, majd
San Dieg óban felker esték a mexikói kormány által kinevezett kormányzót. José Mar ía de Echeandía
azonnal felismerte a látog atás jelentőség ét: egy történelmi határ semmisült meg! Ha ezek az amer ika-
iak ideértek, akkor mások is követni fogják őket. Legszívesebben letartóztatta és Mexikóba küldte
volna Smith-t és ember eit, de vég ül szabadon bocsátotta őket, feltételül szabva, hogy azon az úton tá-
voznak, amelyiken megérkeztek.
Smith és társai mégis észak felé indultak meg 1827 januárjában – valószínűleg nem voltak tisztában
Kalifornia mér eteivel. A San Joaquin-völg yön ker esztül egészen San Francisco vidékéig értek el. Már
ezerö tszáz font súlyú hódprémr e tettek szert, de Smith nem nag yon tudta, hog yan jusson el a heg yi
ember ek ez évi találkozójár a. A mexikói hatóság ok is egyr e nyugtalanabbak lettek, a kormányzó újra
a letartóztatásukat tervezg ette. Ezért Smith az ember ei többség ét hátr ahagyta, megígérte nekik, hogy
pár hónap múlva visszatér, és Silas Gobel, valamint Robert Evans társaság ában, hét lóval, két öszvér-
rel, takarmánnyal és élelemmel megr akodva elindult keletr e.
Ők voltak az első fehér ember ek, akik átkeltek a Sierr a Nevadán, valószínűleg az Ebbetts-hág ón ke-
resztül. Csak két ló és egy öszvér pusztult el a két méter mag as hóban. Ezután átszelték a Nagy-me-
dencét, s mivel nem fedezték fel a Humboldt folyót, attól délr e haladtak, és néha napokig ki kellett
bírniuk ivóvíz nélkül. Június vég ér e értek el a Nagy-sóstóhoz, július 3-án pedig a Bear-tóhoz, a heg yi
ember ek találkozójár a. Társaik már halottnak hitték Smith-t, s most örömükben még a St. Louisból
ideszállított ágyút is elsütötték a tiszteletér e. Smith, Jackson és Sublette prémvadász társaság a nagy
haszonr a tett szert ebben az évben.
Smith úgy döntött, hogy ígér etéhez híven visszamegy a társaiért Kaliforniába. 1827 őszén neki is
indult egy népes társaságg al, mégpedig ugyanazon az útvonalon, mint az előző évben. A mohávi indi-
ánok most is bar átság osan fog adták őket, majd amikor a csapat egy része átkelt a Color ado folyón, a
túlsó parton mar adt tíz férfit lemészár olták, a lovakat és a nőket pedig elhurcolták. Smith-éknek csak
öt puskájuk és tizenö t font szár ított húsuk mar adt. A pajútoktól és sosóniktól azonban siker ült lovakat
vásár olni, s aug usztus vég ér e eljutottak a San Bernardino-völgybe. Az előző évben hátr ahag yottak tá-
bor ához, a Stanislaus folyóhoz szeptember 18-án érkeztek meg.
A kaliforniai hatóság ok azonban emlékeztek arra, hogy az előző évben kitiltották Smith-t. Ezúttal
valóban letartóztatták, s Echeandía kormányzó csak hosszas huzavona és a kikötőben horg onyzó
amer ikai hajók kapitányainak közbenjár ásár a tett le arr ól, hogy Mexikóba szállítsa. Smith ígér etet tett,
hogy azonnal távozik az ember eivel együtt, abba az irányba, amerr ől érkezett. De újra megszegte a
szavát, és társaival inkább észak felé indult el, a Sacr amento völg yében.
Ez az utazás azonban egyr e vészjóslóbb színezetet öltött. Rendkívül nehéz volt több száz lóval vo-
nulniuk, néha baltával kellett utat vágni az állatoknak. Két medve is rátámadt Smith-re, az egyik elől
egy patakba kellett ugr ania, a másik pedig elkapta a lova farkát, és hosszan vonszoltatta mag át, mire
eleng edte. Az indiánok is bar átságtalanul viselkedtek. Az élelem elfog yott, vadat nem találtak, s kény-
telenek voltak megenni a kutyájukat és egy csikót. Június 23-án hatoltak be a brit-amer ikai közös bir-
toknak számító Oreg onba, bár ők nem tudták, hogy pontosan merr e járnak. Sinúk indiánok jöttek a tá-
bor ukba, hogy lovakat veg yenek, de olyannyir a felhábor odtak a fehér ek alkudozásán, hogy lövöldöz-
ni kezdtek az állatokr a, hár om öszvér és egy ló el is pusztult. Az Umpqua folyónál egy indián ellopott
egy baltát, mire megkötözték, s kivégzéssel fenyeg ették, amíg vissza nem adta. A helyi törzsek ezt
olyan sértésnek tekintették, hogy július 14-én rátámadtak a fehér ekr e, és tizenö t férfit lemészár oltak.
Csak Smith és hár om társa tudott elmenekülni. Lovaik, felszer elésük, hódprémjeik, fegyver eik – min-
den elveszett.
Valahogy mégis siker ült eljutniuk a több mint kétszáz kilométerr e lévő Vancouver-erődbe. A Hud-
son-öböl Társaság vezetője, John McLoughlin bar átság osan fog adta őket, s még egy megtorló expe-
díció t is indított a mészárlás helyszínér e. De már csak pár tucat lovat és öszvért tudtak visszaszer ezni.
A prémek egy részét az indiánok visszaadtak. Smith 1829 márciusában hajón indult az Egyesült Álla-
mok felé a Columbia folyón, a Nez Percé-erődnél (a későbbi Walla Walla-erőd) nagy kitér őt tett
észak felé, majd eljutott a Sziklás-hegységbe. Kaliforniai utazásaiból semmilyen haszonr a nem tett
szert, s számtalan társát elveszítette. A hódok száma megfog yatkozott, az indiánok egyr e bar átságtala-
nabbakká váltak, a Sziklás-hegység déli részén pedig a Tao sból érkező trapper ek állították fel csapdá-
ikat.
Az 1829-1830-as telet Smith ismét a Wind folyónál töltötte. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy szí-
vesen visszatért volna „az államokba”, de a cég adósság ai miatt erre nem volt lehetőség e. Egyik fivé-
rének elküldött kétezer-kétszáz dollárt, s így írt neki: „Ha bárki a barátaink közül nehéz helyzetben
van, kérlek, tudasd velem, s ne feledd, hogy testvérek vagyunk! Nem fogom megbocsátani, ha nem is-
merteted velem a helyzetedet! Ne légy túl szerény! Hiszen azért néztem szembe minden veszéllyel, hogy
segítsem a szűkölködőket, ezért keltem át az örök hó borította hegyeken, ezért vágtam át a homokos
síkságokon a nyári hőségben, vízre szomjazva, s nagyon örültem, ha víz helyett legalább árnyékot ta-
láltam, ahol lehűthetem felhevült testemet. Ezért gyalogoltam napokig evés nélkül, s nagyon elégedett
voltam, amikor össze tudtam gyűjteni, pár gyökeret, néhány csigát, s még elégedettebb, amikor szerez-
hettünk egy darab lóhúst vagy egy finom, sült kutyát...”
1830 elején a Powder és a Bighorn folyóknál állította fel csapdáit, de a jelek szer int a szer encse el-
hagyta. Az olvadás miatt vár atlanul felduzzadtak a folyók, s egy átkelésnél harminc lovát és több száz
csapdáját sodorta el az áradat. A mai Montana ter ületér e vándor olt, de a feketelábú indiánok olyan el-
lenség esen viselkedtek, hogy vissza kellett térnie.
Ezalatt partner e, Sublette nyolcvanegy emberr el, tucatnyi marhával és tíz szekérr el megindult St.
Louisból, és bebizonyította, hogy szeker ekkel is el lehet jutni a Sziklás-hegység ig. Útvonalát sokáig
csak „Sublette csapása” néven emleg ették, amíg pár év múlva át nem ker esztelték Oreg on-ösvényr e.
Ebben az évben a Popo Agie folyónál volt a heg yi ember ek találkozója. Smith megtudta, hogy az any-
ja az előző télen meghalt, úgy látta, hogy túl sok prémvadásztársaság jött már létr e, és nem volt kedve
tovább hadakozni az indiánokkal sem. Kiszállt hát az üzletből, Jacksonnal és Sublette-tel együtt min-
den felszer elésüket eladták Thomas Fitzpatr icknak, Jim Bridgernek és társaiknak, ahogy kor ábban
Ashley is eladta nekik az övét. Bridger ék pedig létr ehozták a Sziklás-hegység Szőrme Társaság ot
(Rocky Mountain Fur Company).
Smith számár a ez volt az utolsó találkozó. Aug usztus 4-én útnak indult, „Sublette csapását” követte,
s október 10-én mintegy ötvenedmag ával, tíz szekérr el megérkezett St. Louisba. Csodálkozva látta,
hogy immár nem ez a vár os a „Nyug at kapuja”, hanem a hár omszázö tven kilométerr el nyug atabbr a
felépült Independence. Az újság ok dicsőítették Smith-t és társait, mert bebizonyították, hogy az amer i-
kaiak terjeszkedését a Sziklás-hegység sem állíthatja meg. Kider ült, hogy nem szükség es észak felé
ker ülni, ha valaki el akar jutni Oreg onba vagy Kaliforniába. Smith-ék fontos információ kkal szolg ál-
tak a hadügyminisztér iumnak, prémeiket eladták Ashleynek, s csaknem ötvennégyezer dollár on osz-
tozkodhattak.
Jedediah Smith pénzzel látta el testvér eit, s még egy nagy házat is vett nekik St. Louisban. (A legfia-
talabbakat azonban máshol taníttatta, mert a vár ost nem tartotta elég tisztesség es településnek.) Lemá-
soltatta a naplóját, azt tervezve, hogy majd kiadja az általa készített térképekkel együtt. Ám úgy dön-
tött, hogy előbb megismer i a délnyug ati vidéket is, és ker eskedni fog a Santa Fe-ösvényen. (Lásd a 13.
fejezetet!)
Ashley útlevelet szerzett neki Thomas Benton szenátortól. Smith tizenegy szeker et rakott meg áru-
cikkekkel, kor ábbi partner ei is felszer eltek tíz szeker et, az egyikr e hatfontos ágyút tettek, s az 1831.
ápr ilis 10-i indulás idején még két szekér csatlakozott hozzájuk. Összesen nyolcvanhár om férfi vág ott
neki az útnak. A missour i Lexingtonba érve Smith végr endelkezett, mint aki rosszat sejt: minden va-
gyonát felo sztotta testvér ei között, s elr endelte, hogy az apja kapjon havonta kétszáz dollárt.
Májusr a kijutottak a prér ir e. Ezúttal egy közismert, kijelölt úton haladtak, s úgy tűnt, minden a leg-
nag yobb rendben. A Pawnee pataknál ugyan ker ülg etni kezdte őket pár száz gróvantr indián, de az
ágyúval elijesztették őket. Ennek dacár a két elkóborló társukkal vég eztek az indiánok, s ez óvatosság-
ra inthette volna Smith-t is. Ő azonban már annyi nehézség et leküzdött a legjár atlanabb vidékeken,
hogy valószínűleg nem vette komolyan azokat a veszedelmeket, amelyek egy tíz éve használatos ke-
reskedelmi útvonal mentén lestek rá.
Május 27-én az Arkansas folyót elhagyva elérték a Cimarr on-sivatag ot, és Smith Fitzpatr ick társa-
ság ában előrelovag olt vizet ker esni, ahogy ezt már annyiszor megtette útjai sor án. Találtak is egy
mely víztár ozót – víz nélkül. Smith itt hagyta Fitzpatr ickot, és tovább lovag olt. Sohasem látták többé.
Társai hosszasan ker esték, majd kénytelenek voltak nélküle folytatni az utat Santa Fe felé.
A kamencsi indiánokkal ker eskedő mexikóiak hozták el a puskáját és pisztolyát később Santa Fébe,
s ők tudták meg az indiánoktól, hogy mi is történt tulajdonképpen. A Cimarr on folyó egyik mellék-
ágának kanyar ulatánál, a mai Kansas állam délnyug ati sarkában tizenö t-húsz kamencsi várt lesben a
bölényekr e. Smith későn vette észr e őket, elmenekülni már nem tudott, hát beszélg etni próbált, hogy
jelezze békés szándékait. Azok pedig lassan körbefogták, s amíg lova ideg esen táncolva igyekezett ki-
törni a körből, az egyik kamencsi elsütötte a puskáját, s hátulr ól Smith bal vállába lőtt. Smith megfor-
dult, s egyetlen puskalövéssel végzett az indiánok főnökével. A pisztolyát azonban már nem ránthatta
elő, mert az indiánok lándzsáikkal nekiestek.
Máig sem tudjuk, hol nyugszanak a Nyug at egyik legjelentősebb felfedezőjének csontjai a prér in. A
maga kor ában ő ismerte a legjobban a Nyug at földr ajzát, de a kamencsik miatt tudásának csak kis ré-
szét siker ült átadnia a kortársainak. Iratai elvesztek, s naplója másolatának tör edékei csak száz év
múlva ker ültek elő. Ashley mag ával vitte Washingtonba Smith néhány térképét, amikor képviselő lett
(1831-1837), s az ő közvetítésével Smith ismer eteinek egy része mégiscsak eljutott David H. Burrhöz,
a Képviselőház földr ajzi szakértőjéhez, aki felhasználta azt az Egyesült Államok térképének elkészí-
tésénél.
13. Melyek voltak a Nyugatra vezető ösvények?
Az első hír esebb, Virg iniából nyug atr a tartó ösvény a Cumberland-hág ón haladt ker esztül. Ez az át-
jár ó Daniel Boo ne utazásai nyomán vált közismertté 1770-től. (Lásd a 4. fejezetet!) 1775-ben Boo ne
harminc-harmincö t emberr el megpróbálta járhatóbbá tenni a hág ón átvezető utat, amelyet hamar osan
Wilderness útnak, vagyis a „vadon útjának” neveztek el. Kentuckyba vezetett, Boo nesbor ough-ba, egy
leágazásán pedig Harr odsburg on át egészen Louisville-ig, az Ohio folyóig lehetett eljutni. Igen kez-
detleg es ösvény volt, csak gyalog vagy lovon lehetett közlekedni rajta, de több ezer telepes használta.
Északr ól a saúnik, délr ől a cser okik fenyeg ették az utazókat. Amikor Kentucky állam lett (1792), az
utat kiszélesítették, hogy szeker ekkel is vég ig lehessen menni rajta, és postaszolg álat is járt erre. A
Nemzeti út megépítése és a gőzhajók megjelenése után az 1820-as évektől a jelentőség e egyr e csök-
kent.
A legr ég ebbi ösvények közül a Natchez-csapás érdemel említést. Csaknem ötszáz mérföldön
(nyolcszáz kilométer en) át húzódott a Cumberland folyónál lévő Nashville-től a Mississippi melletti
Natchezig. Spanyolok. franciák és ang olok használták a gyarmati időkben, majd nyomvonalán 1806
és 1820 között utat építettek ki, hogy összekössek Tennessee-t a köztársaság (akkor i) délnyug ati ré-
szével. Az amer ikaiak inkább csak észak felé haladtak rajta, mert dél felé vízi úton is közlekedhettek.
Az amer ikai-brit hábor úban (1812-1815) és későbbi indiánhábor úi sor án Andr ew Jackson is ezt az
utat használta. (Lásd a 14. fejezetet!)
Ugyanilyen ősi útvonal volt a „régi spanyol ösvény” elnevezésű csapás Santa Féből indult észak-
nyug at felé a Rio Chama völg yében, majd a San Juan-hegység túlo ldalán a Dolor es folyó mellett ha-
ladt. A Color ado, Green és Sevier folyókon átkelve délnyug atnak fordult, áthaladt a Mojave-sivata-
gon, és a Cajon-hág ón ker esztül Los Ang eles kornyékér e ért. Azért kanyar odott ilyen nag yot észak
felé, hogy utasai elker ülje Color ado-fennsík és a Grand-kanyon kietlen vidékét. A XIX. században
Santa Fe lakói ezen az útvonalon ker esztül szer ezték be Kalifornia termékeit, s még kínai árucikkekr e
is szert tehettek. Az ösvényen csak teherhordó állatokkal lehetett árut szállítani, s 1848 után már nem
használták.
A Kongr esszus 1802-1803-ban elr endelte, hogy az Ohio földjeinek eladásából befolyt összeg ek
3%-át Ohio útjainak megépítésér e, 2%-át pedig az oda vezető út kialakításár a kell fordítani. 1806-ra
gyűlt össze annyi pénz, hogy a hadügyminisztér ium hadmérnökei hozzáláthatták a mar ylandi Cum-
berlandből nyug at felé vezető út vonalának kijelöléséhez. Az építkezés 1811-ben indult meg, de a
százharminc mérföld távolságban lévő, immár Ohió ban fekvő Wheeling et csak 1818-ban érték el az
építők. Hatalmas forg alom indult meg az új úton, s a postakocsik, a súlyos szeker ek, a disznókondák,
a szarvasmarhacsordák és juhnyájak miatt a fenntartása is igen költség esnek bizonyult. Egyr e többen
köve telték, hogy építsék tovább, Indianán és Illinois-on ker esztül egészen Missour iig. 1825-ben sza-
vazta meg a Kongr esszus az első összeg eket az immár Nemzeti út néven emleg etett vállalkozásr a. Az
Ohio állam közepén fekvő Columbust 1833-ban érte el az út, de ekkor már a csatornaépítésr e ter elő-
dött a fig yelem. Indianapolisig már csak mag ánvállalkozók támog atásával tudták megépíteni 1850-
ben, és hamar osan át is adták azoknak az államoknak a kezelésébe, amelyeken áthaladt.
1817-ben ugyanis beköszöntött a „csatornakorszak”: New York állam DeWitt Clinton kormányzó
vezetésével hozzálátott a Hudson folyó és a Nagy-tavak, pontosabban az Erie-tó közti vízi út létr eho-
zásához. Szövetség i támog atást nem kaptak, de New York gazdag földbirtokosai, bankár ai és ker eske-
dői jóvoltából 1825-re az egész csatorna elkészült, s bizonyos részeit már kor ábban is az utazók ren-
delkezésér e bocsátották. Clinton kormányzó a megnyitóünnepen egy kis hordóból szertartásosan be-
leö ntötte az Erie-tó vizét New York City kikötőjébe. Az Erie-csatorna hár omszázhatvanhár om mér-
föld (ötszáznyolcvannégy kilométer) hosszú, s mivel a két végpontja, Albany és Buffalo között száz-
hetvenkét méter a szintkülönbség, nyolcvanhár om zsilipr e volt szükség a működtetéséhez. A leg endák
szer int néha akkor a volt a torlódás a zsilipeknél, hogy egy mérföldet is meg lehetett tenni bárkár ól
bárkár a lépeg etve, anélkül, hogy az ember lába vizes lett volna. A Nagy-tavak környékének termékei
a csatornának köszönhetően rövid úton eljutottak az Atlanti-óceán partjár a, a New Yorkban partr a
szálló bevándorlók pedig a csatornán indulhattak el nyug atr a. Az új vízi út mentén növekedésnek in-
dultak a vár osok, New York pedig végleg a transzatlanti ker eskedelem központjává vált. Az öszvér ei-
ket hajtó vontatók 1905-ből származó dala (The Erie Canal) máig igen népszer ű, s Bruce Springsteen
is nagy sikerr el adta elő.
Az Egyesült Államokban 1850-ig 3698 mérföldnyi csatornát építettek: New Yorkban és Pennsylva-
niában például 1757 mérföldet, Ohió ban 792-t, Indianában 214-et. Megépítésük valamennyi állam
gazdaság ár a serkentő hatást gyakor olt, a csatornák mentén fekvő vár osok ker eskedelme fellendült,
népesség ük megnövekedett. A csatornaépítést az 1837-es gazdaság i válság fékezte le, és az 1840-es
években, a vasutak építésének megkezdése miatt lassan felhagytak vele. Nyug aton, ahová a vasút csak
az 1860-as években hatolt be, a hag yományos, szár azföldi útvonalak még évtizedekig megő rizték je-
lentőség üket.
Az 1819-es gazdaság i válság idején azt mondog atták nyug aton, hogy „olyan ritka a jó pénz, mint a
tyúk foga!” Mindenki tudta, hogy a nyug ati határtól délr e, a spanyol gyarmatokon van nemesfém, és
nagy az igény az amer ikai árucikkekr e, csakhogy a spanyol hatóság ok védelmezték a határ okat, és
sok amer ikai ker eskedő kötött ki a chihuahuai börtönökben. 1821-re azonban Mexikó kivívta függ et-
lenség ét, s ez egészen új helyzetet ter emtett. William Becknell (1790?-1865), „a Santa Fe-ösvény aty-
ja” ismerte ezt fel elsőként. Legalább öt hitelezője per elte be, és a sher iff elől menekülve 1821-ben el-
hagyta a missour i Franklint, hogy huszon-egynéhány prémvadász társaság ában az indiánokkal ker es-
kedjen. A Raton-hág ótól délr e mexikói katonákkal találkozott, akik közölték vele, hogy hazájuk már
függ etlen, és szívesen látják az amer ikai ker eskedőket. Becknell azonnal folytatta az útját Santa Fébe,
az egykor i spanyol Új-Mexikó fővár osába. Franklinbe visszatérve állítólag az utcán kést vág ott nye-
regtáskájába, amiből a bámuló jár ókelők szeme láttár a csak úgy ömlött az ezüstpénz az út por ába...
1824-ben már százkilencvenezer dollárt jövedelmezett a rendszer essé váló ker eskedelem a Santa
Fe-ösvényen. Thomas Hart Benton szenátor kivívta, hogy a kormány megbízottjai rendesen felmérjék
az utat, s 1828-tól 1830-ig a kamencsi és kájova indiánok támadásai miatt katonai kísér etet is adtak a
ker eskedők mellé. Előbb Franklin, majd 1830-tól a száz mérfölddel nyug atabbr a fekvő Independence
volt az ösvény kiindulópontja, ahonnan minden tavasszal nekivágtak a ker eskedők áruval megr akott
conestoga szeker ei. Hat-nyolc öszvér vagy ökör vontatta a szeker eket – a lovak túl nagy vonzerőt je-
lentettek volna az indiánok számár a. Az ökör jobban bírta ugyan az éhezést, de az öszvér gyorsabb
volt, s ha még a szeker et is eladták, haza lehetett térni a hátán.
Napi tizenö t mérföldet megtéve átlag osan hetvenkét napig tartott az út, de ha az úgynevezett Cimar-
ron-átvág ást választották, tíz nappal hamar abb odaérhettek. Ezen az útszakaszon érte a halál Jedediah
Smith-t. (Lásd a 12. fejezetet!) A ker eskedők vittek szöveteket, kesztyűket, szalag okat, ékszer eket, fé-
sűket, evő- és varr óeszközöket, zsebkéseket, bor otvákat, órákat, porcelánt és whiskyt. A mai Kansas
keleti részének közepéig – az indiánokkal való 1825-ös tárg yalások miatt Council Grove-nak („ta-
nácskozólig etnek”) elker esztelt helység ig – termékeny prér in haladtak. Itt általában bevárták egymást,
és nag yobb csapatban nyomultak előr e, mert ettől nyug atr a megjelentek a bölények és az indiánok. Itt
volt a Last Chance Store („utolsó esély boltja”) nevű bevásárlóhely. Négy oszlopban haladtak egymás
mellett, hogy az indiánok támadása esetén gyorsan kört alkothassanak. Szívesen vadásztak útközben a
bölényekr e, nem gondolva arra, hogy ezzel meghar ag ítják az indiánokat. Ha nem fordultak délnyu-
gatr a, hogy gyorsabban elérjék a Cimarr on folyót, hamar osan eljuthattak Bent erődjéhez. Ezt a telepet
Charles és William Bent építette 1832-ben, s az ötven napja vándorló ker eskedők boldog ok voltak,
hogy végr e asztalnál és tányérból étkezhetnek. Itt fordultak élesen dél felé, és a Raton-hág ón átkelve
keletr ől megker ülték a Sangr e de Christo-hegység et. Santa Fe előtt a ker eskedők rendbe hozták ruhá-
zatukat, s hang os ostorcsattogtatás közepette vonultak be a vár osba, melynek lakói az utcákr a csődül-
ve ünnepelték őket. Az árucikkek felét hamar osan a mexikói ker eskedők vitték tovább délr e, a Chi-
huahua-ösvényen.
A Santa Fe ösvényen nem közlekedtek telepesek, mégis igen nagy volt a jelentőség e. Megg yőzte az
amer ikai társadalmat arr ól, hogy át lehet kelni a Nagy Síkság on, nemesfémet juttatott a Mississippi-
völgybe, és az amer ikai-mexikói hábor ú (1846-1848) kitör ése után Stephen Watts Kearny tábornok
hadser eg e is ezen az ösvényen vonult, mielőtt elfoglalta Santa Fét (1846). A ker eskedelem azután is
folytatódott, hogy Új-Mexikó az Egyesült Államokhoz ker ült. Ez volt az egyik leghosszabb ideig
használt ösvény, egészen 1880-ig közlekedtek rajta, amíg a vasút el nem jutott Santa Fébe. A leg endák
szer int mindmáig szellemkar avánok járják éjszakánként az ösvényt.
A telepesek számár a az Oreg on-ösvény volt a legjelentősebb útvonal nyug at télé. Elsőként John Ja-
cob Astor visszatér ő prémvadászai járták vég ig 1812-ben, de nyug atr ól kelet felé. (Lásd a 11. fejeze-
tet!) 1818-tól az amer ikai-brit szerződés Oreg ont megnyitotta mind az amer ikai, mind a brit nemzet
telepesei előtt. Egyr e több heg yi ember járta a vidéket, s alaposan megismerkedtek az út különféle
szakaszaival. Keletr ől szeker ekkel a Smith, Jackson és Sublette nevével fémjelzett prémvadász-vállal-
kozás jutott el először a Sziklás-hegységbe 1830-ban. Hat év múlva járta vég ig az ösvényt az első két
asszony: Narcissa Whitman és Eliza Spalding, hittér ítő férjeik és egy prémvadász csapat társaság á-
ban. (Lásd a 20. fejezetet!) A telepesek 1841-től kezdték használni az Oreg on-ösvényt, amelyet John C.
Frémont felmér ései és jelentései tovább népszer űsítettek. (Lásd a 22. fejezetet!)
Az Oreg onba vezető, kétezer mérföldes utazásr a öt-hat hónapot kellett rászánni. Missour i nyug ati
vár osaiból, Westport Landingből vagy Independence-ből indultak a kar avánok, általában tavasszal,
hogy leg yen eleg endő fű az állatoknak a prér in. Aki később vág ott neki, annak nagy kitér őket kellett
tennie, ha leg eltetni akart. A férfiak lovag oltak, vagy a keleti conestoga wagon nevű, fedett, robusztus,
csónakformájú szeker ekből átalakított, könnyebb, úgynevezett prairie schoonereket („a prér i hajóit”)
hajtották. Az asszonyok és gyermekek a szeker eken ültek, vagy inkább gyalog oltak, mert az állatokat
kímélni kellett, és a szeker eken sem volt sok hely. A telepesek szarvasmarhákat is ter eltek. Ezen a vi-
déken is ajánlatos volt ökr öket igába fogni, mert ezek az állatok kevésbé keltette fel az indiánok ér-
deklődését. Az őslakosok támadásaitól különben csak az 1860-as évek hábor úi idején kellett tartani, a
kor ábbi években inkább csak koldultak, loptak, vagy ker eskedtek az utazókkal. Éjszakánként sem a tá-
madásoktól félve állították körbe a szeker eket, hanem azért, hogy az állatok el ne kóbor oljanak.
Egyes statisztikák szer int az úton történt haláleseteknek mindö ssze 4%-a tulajdonítható az indiánok tá-
madásainak – sokkal többen pusztultak el járványok vagy balesetek miatt. A koler a, a folyók, a szaka-
dékok, a kíg yómar ás, a homokvihar vagy a bölények rohama volt a legtöbb haláleset oka. Az útnak
indulók 5-6%-a nem jutott el Oreg onba, s egy kor abeli mondás szer int egy-egy sír jutott minden öt-
száz lábnyi távolságr a.
Ne a mai utak vonalát képzeljük el: az ösvény olykor fél mérföldesr e is kiszélesedett, máskor
egyetlen ker éknyommá szűkült össze. Néhol párhuzamos utak közül lehetett választani. Az 1840-es
évek közepéig általában vezetőt bér eltek, később azonban az útikönyvek és útleírások ez felesleg essé
tették. A Platte folyó déli partján haladtak, olyan kőalakzatokat követve, mint a Courthouse Rock (Tör-
vényszéki Épület Sziklája), Chimney Rock (Kémény-szikla) vagy Scotts Bluff (Scott Sziklaszirtje). Az
Independence Rockra, vagyis a Függ etlenség Sziklájár a sokan felvésték a nevüket. A Platte folyór ól
azt mondták, hogy „egy mérföld széles, húsz centi mély, nem túl kemény, szántani túl puha, átkelni a
süppedős homok miatt nem lehet, áthajózni pedig azért, mert sekély...” A heg yeket a Lar amie-erődnél
érték el, hatszázhatvanhét mérföld után. Itt a legtöbben megpihentek, kijavították szeker eiket és feltöl-
tötték készleteiket Az asszonyok nagymosást rendeztek, bár a csapatokat vezető heg yi ember ek ezt tel-
jesen felesleg esnek tartották. Ezután a Sweetwater patakot követve jutottak el a Déli-hág óhoz, „Ore-
gon kapujához”, majd a Green folyó völg yében haladtak délnyug at felé a Bridger-erődig. Itt szétvál-
tak az utak: aki Kaliforniába tartott, különböző ösvényeken megker ülhette a Nagy-sóstavat, hogy el-
jusson a Humboldt folyóhoz. Akik Oreg onba igyekeztek, azok a Bridger-erődnél északnyug at felé
fordultak, hogy elérjek a Snake folyó melletti Hall-erődöt. Az út következő szakasza sem volt
könnyebb, de az utazók 1835 mérföld megtétele után Whitmanék misszió jánál seg ítség et kaphattak.
Innentől a Columbia folyót követve jutottak el a rendkívül termékeny Willamette-völgybe.
A tömeg es vándorlás 1843-ban indult meg. 1845-ben mintegy hár omezr en vándor oltak ki Oreg on-
ba, 1847-ben négy-ötezr en, s egyes becslése szer int az 1860-as évek vég éig nyolcvanezr en használták
az ösvényt. Minimális módosításokkal ezen az útvonalon haladt nyug at felé a Sziklás-hegység ig a
Mormon-ösvény és a Pony Express postaszolg álat, akárcsak a postakocsik és a vasút. Csak az 1880-as
évek vasútépítései csökkentettek az ösvény forg almát, de még ekkor iban is használták szarvasmarhák
és juhok ter elésér e.
A mormonok az illinois-i Nauvooból indultak el, a Mississippi partjár ól. Omahánál keltek át a Mis-
sour in, és innentől a Platte folyó északi partján haladtak, hogy elker üljék a konfliktusokat a déli par-
ton haladó utazókkal. A Bridger-erődnél tértek le az Oreg on-ösvényr ől, és hamar osan elérték Salt
Lake Cityt.
A Kalifornia-ösvényen először 1841-ben haladt vég ig egy kivándorlókar aván. Az idahói Soda
Springsnél tértek le az Oreg on-ösvényr ől, a Humboldt folyót követték, amíg csak lehetett, majd a
Carson, a Walker folyót, s vég ül harminchárman érkeztek meg Kaliforniába. Az őket követő kiván-
dorlóknak főleg arra kellett ügyelniük, hogy még a tél beállta előtt átjussanak a Sierr a Nevadán, s ne
járjanak úgy, mint a szer encsétlen Donner-csapat. Jacob és Geo rg e Donner illinois-i vállalkozók ki-
vándorló kar avánja 1846 őszén megkésve vág ott neki a Sierr a Nevadának, és a kor án lehulló hó miatt
a hegységben rekedt. A nyolcvankilenc kivándorló közül csak negyvenö tén éltek túl a tél megpróbál-
tatásait, és ezek közül is többen kannibalizmusr a kényszer ültek. Az 1848-1849 és aranyláz természete-
sen rendkívüli módon felduzzasztotta az ösvény forg almát, melyen az 1860-as évek vég éig mintegy
kétszázö tvenezer utazó haladt vég ig.
Az aranyláz miatt nem halog athatták sokáig a kaliforniai postakocsi-szolg álat létr ehozását sem.
1856-ban hetvenö tezer aláírással ellátott petíció t jutattak el a Kongr esszushoz ez ügyben. Az északi és
déli államok képviselői sokat vitáztak azon, merr e haladjon a posta, s a déliek attól tartottak, hogyha a
középső útvonalon épül ki, akkor a majdani transzkontinentális vasút is ezt az útvonalai követi. A
Kongr esszus hatszázezer dollár támog atást ígért annak a társaságnak, amely létr e tudja hozni ezt a
szolg álatot. A déli főpostamester vég ül pályázatot írt ki, és az északi ajánlatokat elvetve John Butterfi-
eld és William G. Farg o vállalatát bízta meg, hogy Texason és Új-Mexikón ker esztül létesítsen posta-
kocsi-szolg álatot Missour i és Kalifornia között. A nagy ívben délr e kanyar odó útvonalat az északiak
oxbow útnak nevezték, az ökörjár om U alakú részér ől.
Az Overland Mail Company (Szár azföldi Postavállalat, a vezetőjér ől néha Butterfield Overland
Mail néven emleg ették) első két postakocsija 1857 szeptember ének közepén indult el a két végállo-
másr ól: a missour i Tiptonból és a kaliforniai San Franciscóból. Hár om héten át szág uldottak úttalan
utakon. Október közepén a lapok büszkén hirdették: a nyug atr a tartó postakocsinak huszonnégy, a ke-
letr e indulónak huszonegy napr a volt szükség e, hogy megteg ye a 2812 mérföldes távolság ot. A társa-
ság megkapta a kormánytámog atást, James Buchanan elnök pedig e szavakkal gratulált: „Nagyszerű
győzelem ez a civilizáció és az Unió számára!”
A Concord típusú postakocsik a nyug ati, hosszú távú utazásokhoz tervezett, különleg es alkotmá-
nyok voltak. Nehéz, vasalt ker ekeik per eme széles volt, hogy ne süllyedjenek a homokba, és egymás-
tól távol helyezték el őket, hogy a kocsi ne bor uljon fel. A kocsiszekr ényt bőr leng éscsillapítók tartot-
ták, az ablakokat bőrfügg önyök védték a portól, hátul pedig nagy láda volt a poggyászok számár a.
Általában négy lovat vagy hat öszvért fogtak be eléjük, a kocsis, a puskával felszer elt kísér ő és még
egy-két utas a kocsiszekr ényen foglalt helyet. Az útvonal mentén tíz-tizenö t mérföldenként fából vagy
vályogból épített állomások voltak, ahol lovat váltottak, és a társaság az utasok élelmezésér ől is gon-
doskodott. (Az étr end nem volt túl változatos, szinte mindenhol babot, szalonnát, kenyer et és kávét
kaptak.) Az utasok nem tolongtak a pénztárnál, mert a hár om hétig tartó ücsörg és kényelmetlen volt
és sokba is ker ült: kétszáz dollárba. Ha valaki mégis elszánta mag át az útra, akkor először a hányin-
gerr el kellett megküzdenie: kiépített utak híján ugyanis a kocsi annyit döcög ött és zötyög ött, hogy
utasai teng er ibetegségr e panaszkodtak. Egész nap nyelniük kellett a port, amit a lovak felvertek, s
tisztálkodási lehetőség eik ugyancsak korlátozottak voltak. Ha sárteng er en kellett átkelni, a kocsis el-
kiáltotta mag át: „Urak, kiszállás! Tolják meg a kocsit!” Ha pedig túl sok volt a küldemény, az utaster et
is feltöltötték velük. Mark Twain feljeg yezte, hogy egyszer a csomag ok és postazsákok tetején kel lett
utaznia.
A polg árhábor ú (1861-1865) kitör ésével a Texason át vezető utat nem lehetett használni, és a posta-
kocsi-szolg álat áttevődött a központi útvonalakr a. Itt az 1854-ben létr ehozott és hár om tulajdonosár ól
Russell, Majors & Waddell néven ismert, áruszállító vállalat próbált postaszolg álatot kiépíteni állami
támog atás reményében. William H. Russell, a társaság egyik alapítója a color adói aranylázat kihasz-
nálva 1859-ben John S. Jonesszal létr ehozta a Leavenworth & Pike’s Peak Express Company nevű pos-
takocsikat működtető cég et, de az aranyláz gyorsan vég et ért, és a vállalkozás csődbe ment. Russelnek
régi partner ei siettek a seg ítség ér e, Alexander Majors és William B. Waddell. 1860 elején a cég ét át-
szervezték Central Overland, California & Pike’s Peak Express Company néven. Kalifornia és Salt
Lake City között szállítottak utasokat és csomag okat, haszonr a azonban ezúttal sem siker ült szert ten-
niük. Alkalmazottjaik át is ker esztelték a vállalatot, új szavakat illesztve a kezdőbetűkhöz: Clean Out
of Cash and Poor Pay, vagyis „Egyáltalán Nincs Pénz és Rossz a Fizetés.”
William M. Gwin, Kalifornia szenátor a elhitette Russellel, hogyha a központi úton (a mai Nebr as-
ka, Wyoming, Utah és Nevada államok ter ületén) szerveznek meg egy gyors és jól reklámozható pos-
taszolg álatot, akkor biztosan megkapják a kormány anyag i támog atását. Ezért létr ehozták a Pony Exp-
resst, azzal a szándékkal, hogy tíz napon belül eljuttassák a leveleket Missour iból Kaliforniába, fele
annyi idő alatt, mint az Overland Mail Company. Egy uncia (28,35 gramm) súlyú levél szállításáért öt
dollárt kértek. A lovasok négy lezárható zsebbel felszer elt nyer egtáskában, a mochilában (ejtsd:
mocsíla) vitték a leveleket. A missour i Saint Joseph és a kaliforniai Sacr amento közti 1966 mérföld
(3164 kilométer) hosszúság ú útvonalon tíz-tizenö t mérföldenként állomásokat létesítettek, ahol mint-
egy négyszáz ló volt, és lovasok, állomásvezető útfelügyelők, lovászok és egyéb seg édszemélyzet
teljesített szolg álatot. Az állomások száma bizonytalan, a legtöbb kézikönyvben százkilencvenet em-
leg etnek, melyek közül százhatvanö tnél csak lovat váltottak, huszonö tnél pedig lovast is. Mintegy két-
száz lovast alkalmaztak, akik ötven-hatvan mérföldet (nyolcvan-kilencvenö t kilométert) lovag oltak,
szükség esetén azonban kétszer-hár omszor ennyit. Állítólag 374 753 levelet szállított a Pony Express,
s mindö ssze egy vagy két szállítmány veszett el. Csakhogy meglepően rövid ideig működött, 1860.
ápr ilis 3-tól 1861. október 26-ig: a távíró üzembe lépése után két nappal a postaszolg álat békésen ki-
múlt. A Russell, Majors & Waddell vállalat tönkr ement, s Ben Holladay felvásár olta. Hamar osan az ő
kocsijai vitték a postát és az utasokat a központi úton, Missour i és Salt Lake City között, az Overland
Mail Company ettől nyug atr a, Salt Lake City és Nevada között tevékenykedett, a Wells, Fargo & Com-
pany pedig Nevada és Kalifornia között. 1866-ban a jó szimattal megáldott Ben Holladay eladta a
Wells, Fargo & Companynek a vállalatát, mert megérezte, hogy a vasútépítés hamar osan vég et vet a
postakocsik kor ának. A Wells, Fargo & Company ma az Egyesült Államok egyik legnag yobb bankja.
14. Andrew Jackson – Az első „nyugati” elnök
Andr ew Jackson volt az első elnök, aki nem előkelő és művelt családban látta meg a napvilág ot.
Szeg ény telepes családban született Észak- és Dél-Car olina határvidékén, 1767-ben. Gyermekkor ában
a függ etlenség i hábor ú (1775-1783) idején az ang olok fogság ába ker ült, s mivel nem volt hajlandó
kitisztítani egy tiszt csizmáját, kardvág ást kapott az arcar a. A teljesen elárvult fiút rokonai nevelték fel
Észak-Car olinában ahol úgy emlékeztek rá, mint „a leglármásabb, legvidámabb, kakasviadalokat ren-
dező, lóversenyező, kártyázó csibészre”. Csak elemi oktatásban részesült s ügyvédek oldalán tett szert
jogi ismer etekr e. Az akkor iban nyug ati államnak számító Tennessee-ben azonban nem követeltek tőle
diplomát: részt vehetett az állam alkotmányának megszerkesztésében (1796), s az Egyesült Államok
képviselőjévé (1796-1797), majd szenátor ává (1797-1798, 1823-1825) választották. Igazi vadnyug ati
tisztviselő volt, aki sokat párbajozott: egy golyó, ami a szíve mellé fúr ódott be, és amit nem tudtak el-
távolítani, élete vég éig kínozta. A tennessee-i Legfelsőbb Bír óság bír ájaként egyszer pisztolyt rántva
kényszer ítette eng edelmességr e a bír óság ot sérteg ető és a sher iffnek is ellenszeg ülő vádlottat, Russel
Beant: „Ebben a pillanatban add meg magad, te pokoli gazember, vagy keresztüllőlek!” Az illető ké-
sőbb azzal indokolta meghunyászkodását, hogy „Jacksonnak lövés volt a szemében”, vagyis látta raj-
ta, hogy nem tréfál.
Az egykor i szeg ény fiúból módos, rabszolg atartó ültetvényes lett, akit 1802-ben a helyi önkéntes
milícia tábornokává választottak. A mag as és vékony Jackson született vezető volt, erőteljes, kar izma-
tikus személyiség. Rendkívül udvar iasan és lovag iasan viselkedett a nőkkel, akik mindig igazi úriem-
bernek tartották. Az amer ikai-brit hábor ú idején, 1812-ben önkéntesek élén New Orleans megseg íté-
sér e indult, de Natchezbe érve a hadügyminisztér iumtól azt az utasítást kapta, hogy élelemhiány miatt
fel kell oszlatnia hadser eg ét. Jackson és a tisztjei inkább áteng edték a lovukat a beteg eknek, s a tábor-
nok gyalog osan vezette haza az ember eit Tennessee-be. Állóképesség e és határ ozottság a miatt ekkor
nevezték el a legkeményebb amer ikai fár ól „Öreg Hikor inak”.
A krík indiánok elleni hábor úban (1813-1814) szerzett sebesülése miatt csak fél karját használhatta,
mégis puskát szeg ezett hazafelé induló, lázadó katonáir a, és valamennyit visszaküldte a táborba. (Va-
lószínűleg ők is úgy látták, hogy „lövés volt a szemében”.) Első ízben Tallushatchee-nél (1813. no-
vember 3.) diadalmaskodott, ahol a csata után örökbe fog adott egy elárvult indián csecsemőt, Lyn-
coyát. Elsöpr ő győzelmet 1814. március 27-én aratott az indiánok felett a Tallapoo sa folyó Lópatkó-
kanyar ulatánál (Horseshoe Bend), ahol legalább nyolcszázö tven indián pusztult el. Egy hónap múlva
megjelent Jackson tábor ában Vör ös Sas krík főnök, és a következő szónoklatot tartotta: „Annyit ár-
tottam a fehéreknek, amennyit csak tudtam. Harcoltam velük, és bátran harcoltam. Ha lenne seregem,
még mindig harcolnék. De nincsen. Népem nincs többé. Nincs más teendőm, mint hogy sírjak hazám
szerencsétlensége miatt.” Bár katonái kivégzést követeltek, Jackson megkeg yelmezett Vör ös Sasnak,
s felkérte, hogy bírja rá a békekötésr e valamennyi krík indiánt. Győzelmei miatt Jacksont az amer ikai
hadser eg dandártábornokává nevezték ki.
Az amer ikai-brit hábor úban (1812-1815) 1815. január 8-án egy ötezer fős, önkéntesekből, határvi-
déki vadászokból és kalózokból álló, rögtönzött hadser eg élén döntő ver eség et mért a New Orleans
ellen támadó nyolcezer harcedzett, brit katonár a. Jackson (indián nevén Éles Kés) ezután leg endás
nemzeti hősé vált. Bár a békét már pár nappal kor ábban megkötötték az eur ópai Gentben, az ő győ-
zelme adta vissza az amer ikaiak önbizalmát, s országszerte ünnepelték „a New Orleans-i csata hősét”.
Az első szeminol hábor úban (1817-1818) nem csak az indiánokr a mért ver eség eket, de Monr oe elnök
utasításait szabadon értelmezve Flor idát is elfoglalta. John Quincy Adams külügyminiszter ezek után
könnyen rábírta a spanyolokat 1819-ben, hogy eladják Flor idát az Egyesült Államoknak. Jackson dia-
dalai riasztó következményekkel jártak az őslakosságr a nézve.
Már Thomas Jefferson úgy vélekedett, hogy az indiánokat el kell távolítani a Mississippin túli ter ü-
letekr e. Az ő kormánya indított először útnak nyug ati földekr e indiánokat: a csikamóg a törzs tagjait
1809-ben. Később James Monr oe és John Quincy Adams elnök is elfog adta ezt a politikát. Jackson
egyetértett velük. Először is attól tartott, hogyha az Egyesült Államok hábor úzni kezd bármelyik eu-
rópai nagyhatalommal az indiánok ellene fordulhatnak. Úgy gondolta, hogy az indiánok csak akkor
menekülhetnek meg a fehér ek által képviselt fenyeg etéstől, a kierőszakolt szerződésektől és az állan-
dó zaklatástól, ha keleti földjeiket elcser élik nyug ati földekr e. Az indiánokat kiskor úaknak tekintette,
nem állampolg ár oknak, hanem alattvalóknak, akik nem rendelkezhetne önmag ukr ól, hanem saját ér-
dekükben az amer ikai kormányzatnak kell gondoskodnia róluk, különben elpusztulnak. Ha nagy ter ü-
letek mar adnak a kezükön, megő rzik régi szokásaikat, s nem lesznek hajlandóak „civilizálódni”,
vagyis indián kultúr ájukr ól lemondva ker esztény farmer ekké válni. Ezért fel kell nekik ajánlani, hogy
vagy hagyjak el törzsi közösség üket és olvadjanak be a fehér ek társadalmába, vagy a törzzsel együtt
költözzenek nyug atr a. Ha ezt nem teszik meg, pusztulás vár rájuk. Az indiánok viszont – némi jogg al
– felhívták a fig yelmet arra az ellentmondásr a, hogy ha a fehér ek „civilizálni” szer etnék őket, akkor
miért küldik el őket a „civilizáció tól” távoli vidékekr e?
Jacksont azonban efféle kérdésekkel nem lehetett zavarba hozni. A 7. katonai ker ület par ancsnoka-
ként az 1814-es Jackson-erődbeli szerződéssel lemondatta a krík nemzetet földje felér ől, a mai Alaba-
ma állam hár omö tödér ől és Georg ia egyö tödér ől. 1816-ban a csikászókat mondatta le Tennessee déli
részén birtokolt ter ületükr ől, 1817-ben a cser okikat valamivel több, mint kétmillió acre földr ől Geor-
giában, Alabamában és Tennessee-ben, 1818-ban pedig újra a csikászókat Tennessee déli határ ától
északr a fekvő összes földjükr ől. 1820-ban a csaktókon volt a sor: a Doak’s Stand-i szerződésben le-
mondtak a Mississippitől keletr e fekvő földjeik felér ől, 5 169 788 acre ter ületr ől, a mai Oklahoma
déli felét képező földek fejében. Mindezt Jackson egyelőr e katonai minőség ében hajtotta végr e, a déli
ter ületek főpar ancsnokaként. Mi lesz az indiánokkal, ha mag asabb hivatalt szer ez mag ának?
Márpedig erre minden esélye megvolt. Tennessee állam felkér ésér e jelöltette mag át az 1824-es el-
nökválasztáson, s a korlátozott, olcsó és hatékonyabb kormányzatot követelők mozg almának élér e
ker ült. Ő kapta a legtöbb népi szavazatot, de mivel az elektor i szavazatokból nem tudott abszolút több-
ség et szer ezni, a választást a Képviselőház döntötte el – John Quincy Adams javár a. Azonnal orszá-
gos mozg alom szerveződött azzal a céllal, hogy a következő választáson a „Nyug at hősét” juttassák a
Fehér Házba. Jacksont a nép jelöltjévé és a reform képviselőjévé nyilvánították, klubokat, bizottság o-
kat, lapokat alapítottak, s elérték, hogy minden elég edetlen melléjük álljon. A New York-i Van Bur en
és a déli John C. Calhoun megszervezte a Republikánus Párt demokr ata-republikánus szárnyát, a De-
mokr ata Párt előzményét.
Az 1828-as választás sor án féktelen vádaskodás folyt (ezt nevezték „sárhajig álásnak”). Jacksonr ól
azt állították, hogy az anyja prostituált, az apja félvér, szemér e hányták párbajait, és hogy a hadjár atai
sor án kivég eztette a lázadó katonákat. Egy régi vádat is felelevenítettek, mely szer int feleség e, Rachel
Donelson „big ámiát követett el”. Valójában csak annyi történt, hogy Jacksonék házasságkötése idején,
1791-ben még nem lépett érvénybe az a bír óság i döntés, amely az asszonyt elválasztotta előző férjé-
től, ezért házasságkötésüket pár év múlva meg kellett ismételni. Jackson ellenfelei ezután csábítással
és vadházasságg al vádolhatták a férfit, aki feleség e becsületének védelmében bármikor kész volt
fegyvert rántani.
Az 1828-as választáson elsöpr ő győzelmet aratott a nemzeti republikánus John Quincy Adams fö-
lött. A győzelmet azonban gyász keser ítette meg: amikor Jackson feleség e megtudta, hogy milyen rá-
galmakkal halmozza el az ellenség es sajtó, idegö sszeo mlást kapott, és egy szívr oham végzett vele.
Imádott Rachelje arcképét Jackson élete vég éig a nyakában viselte, s halálát sohasem bocsátotta meg
politikai ellenfeleinek.
Győzelme azt jelezte, hogy az amer ikai demokr ácia új szakaszába lépett, amelyben már alacsony
sorból származó, tanulatlan ember is betöltheti akár ország a legmag asabb hivatalát is, ha elnyer i a
nép támog atását. A gyorsan átalakuló, számtalan reg io nális, gazdaság i és politikai ellentéttől mego sz-
tott amer ikai társadalom zöme erősebb, személyesebb és egyben népszer űbb elnöki hatalmat igényelt,
s ugyanakkor kiváltság októl mentes, takar ékos, nem költekező államot, amelyben egyenlők az esé-
lyek – legalábbis valamennyi fehér, felnőtt férfi számár a. Jackson I829-es beiktatása is ezt jelezte: a
nép elárasztotta Washingtont, a Fehér Házban egymást taposták a frissítőkért, több ezer dollár os kárt
okoztak, s az új elnököt kis híján agyonnyomták. „Megkezdődött a csőcselék királyi uralma!” – hir-
dette a nemzeti-republikánus sajtó. A demokr ata-republikánus újságírók viszont így írtak: „Nagy nap
ez a nép számára. Jackson tábornok a nép elnöke.”
Az új elnök arra hivatkozva, hogy ő az egyetlen szövetség i tisztviselő, akit a nép egésze és nem
egy-egy állam lakosság a választott meg, alaposan megnövelte az elnöki hatalmat a Kongr esszus ro-
vásár a. Többször élt vétójog ával, mint elődei összesen. Ő már elfog adta a „prédar endszert”, vagyis
azt az elvet, hogy a győztes párt a támog atóit ültetheti minden szövetség i hivatalba. De végtelenül
népszer ű mar adt, mert megvetette a hatalom külső jeleit, bárki megszólíthatta, meglátog athatta, s még
a részeg munkásokkal is szívélyesen elbeszélg etett. Elődei idején ez elképzelhetetlen volt. Jackson ko-
rában jött divatba, hogy az utcán csecsemőket nyújtanak az elnök felé, akiket az ország első ember e
megcsókol. Egyszer egy rendkívül piszkos, büdös kisbabát nyomtak a karjába. Jackson így szóno-
kolt: „Íme, az amerikai fiatalság egyik reményteljes képviselője!” Majd átadta a csecsemőt a szárnyse-
gédjének: „Csókolja meg, tábornok!”
Ellenfelei azzal vádolták, hogy hivatalos kabinetje helyett inkább szűkebb bar áti kör ének a tanácsait
követi, akik a Fehér Ház konyháján ker esztül jutnak el hozzá. E sokat emleg etett „konyhakabinet” je-
lentőség ét azonban eltúlozták. Jacksonnak azért volt szükség e egykor i bar átai tanácsair a, mert kabi-
netje gyorsan bomlásnak indult. A déli Calhoun alelnök a gazdaság i nehézség ekkel küszködő, és a vá-
mok miatt háborg ó dél-car olinaiak élér e állt, azt hirdetve, hogy minden állam érvénytelenítheti azt a
szövetség i törvényt, amelyet alkotmányellenesnek talál. Ráadásul a washingtoni hölg yek Calhoun fe-
leség ével az élükön kiközösítették Eaton hadügyminiszter feleség ét, mert az asszony már házasság a
előtt intim kapcsolatban állt későbbi férjével. Jacksonnak nyilván saját megr ág almazott feleség e járt
az eszében, amikor az asztalt verve követelte, hogy miniszter ei bánjanak tisztelettel Peggy Eatonnal.
Ezt nevezték „alsószoknya-hábor únak” vagy „Eaton-malar iának”. 1831-ben vég ül Jackson átszervezte
a kabinetet, és kihagyta belőle az alelnök bar átait.
Egy év múlva komoly belpolitikai válság bontakozott ki: Dél-Car olina érvénytelennek nyilvánította
a vámokat a saját ter ületén, s az Unió ból való kiválással fenyeg etőzött. Jackson ezt árulásnak tekintet-
te, és erőszakos fellépésr e is készen állt a szövetség i törvények végr ehajtása érdekében. Észak és Dél
konfliktusa vég ül kompr omisszummal zár ult le: 1833-ban a kormány megígérte, hogy tíz éven belül
20%-kal csökkenti a vámokat, Dél-Car olina pedig visszavonta érvénytelenítő határ ozatait.
Jackson nem volt hajlandó aláírni az Egyesült Államok Bankja alapítólevelének meghosszabbítását.
Döntését így indokolta: „Minden igazságos kormányzat idején léteznek megkülönböztetések a társada-
lomban. Emberi intézmények nem tudják biztosítani a tehetség, a műveltség, a vagyon egyenlőségét...
De amikor a törvények mindezeket a természetes és jogos előnyöket mesterséges megkülönböztetések-
kel fokozzák, címeket, kedvezményeket és exkluzív kiváltságokat osztogatva, hogy a gazdagot még gaz-
dagabbá, a hatalmast pedig még hatalmasabbá tegyék, akkor a társadalom egyszerű tagjai, a farme-
rek, a mesteremberek és a munkások, akiknek sem idejük, sem eszközeik nincsenek efféle kedvezmények
megszerzésére, joggal panaszkodnak kormányzatuk igazságtalanságára.”
Az 1832-es választás ezért a „bankhábor ú” jeg yében zajlott. Jackson azonban könnyen leg yőzte
Henr y Clayt, akit a nemzeti-republikánusok indítottak, s több elektor i szavazatot szerzett, mint négy
éve. Választási győzelme után kivétette a szövetség i pénzeket a nemzeti bankból, s különböző állami
bankokban helyeztette el, amelyeket ezért „kis kedvenc bankok” néven emleg ettek. Az államadósság ot
1835-re siker ült felszámolni, a nemzeti bank a következő évben meg is szűnt, s vele együtt eltűnt az a
hatalom is, amely fékezni tudta volna a veszedelmesen növekvő spekuláció t és infláció t.
Jackson második elnöki időszaka (1833-1837) idején bontakozott ki a „második kétpártr endszer”.
Az elnök támog atói hozták létr e az első modern politikai tömegpártot, a Demokr ata Pártot, amelynek
híveit az kötötte össze, hogy az egyenlőség jeg yében meg akartak szabadulni minden gazdaság i és
politikai kiváltságtól. Jackson műveletlenség ér e utalva ellenfelei szamárként ábr ázolták a kar ikatúr á-
kon az elnököt, s ennek köszönhetően mindmáig ez az állat a Demokr ata Párt jelképe. Jackson ellen-
felei 1834-ben hivatalosan is felvették a Whig Párt nevet. A XVIII. században a kir ályi felségjog ok
visszaszor ításár a tör ekvő brit pártot nevezték így, s a nemzeti republikánusok azért választották ezt az
elnevezést, hogy ezzel is hangsúlyozzák az általuk „I. Andr ás kir álynak” gúnyolt Jacksonnal való
szembenállásukat.
Az amer ikai elnöki hivatalt Jackson alakította át a törvények puszta végr ehajtójából határ ozott, ve-
zető szer epet betöltő, pártszervezet és széles körű tömegbázis által támog atott politikai hatalommá,
amely saját elvei és céljai megvalósításáért küzdhet, akár a Kongr esszussal szemben is. Az elnök sze-
mélyének megnövekedett jelentőség ét az is mutatja, hogy ő volt az első amer ikai államfő, aki ellen
mer ényletet kísér eltek meg. 1835. január 30-án a Kongr esszus épülete előtt Richard Lawr ence idegbe-
teg szobafestő két méterr ől két pisztollyal is rálőtt. Egyik fegyver sem sült el rendesen, s a mer énylőt
elmeg yógyintézetbe zárták. Az elnök rajong ói pedig azt hang oztatták, kizár ólag az isteni gondvise-
lésnek köszönhető, hogy egymás után két működőképes pisztoly mondott csütörtököt.
Jackson az elnökség e idején végr e megvalósíthatta azt az indiánpolitikát, amelyet évtizedek óta hir-
detett: a délkeleti törzsek kitelepítését. Nem az őslakosság kipusztításár a tör ekedett, hanem arra, hogy
megvédelmezze őket a fehér ek elnyomásától, valamint hogy megművelhető, olcsó földet biztosítson
számukr a. Nem pusztán a végr ehajtó hatalom intézkedéseivel valósította meg elképzeléseit: a Kong-
resszust is rá tudta venni a megfelelő törvények elfog adásár a. Heves viták után, 1830. május 30-án a
Kongr esszus elfog adta az elköltöztetés törvényét, amely felhatalmazta az elnököt, hogy szerződéseket
kössön az egyes törzsek áttelepedésér ől a Mississippin túlr a. A legnag yobb nehézség et az „öt civili-
zált törzs” elköltöztetése okozta. Nekik az Indián Terr itór iumon, a mai Oklahoma állam ter ületén je-
lölték ki lakhelyüket.
A csaktók békés törzse eng edett először. 1830. szeptember 27-én írtak alá a szerződést a Dancing
Rabbit pataknál, mely szer int az indiánok húsz éven át évi húszezer dollárt kapnak, s át kell költözni-
ük a mai Oklahoma ter ületér e. Mintegy tizenö tezer csaktót költöztettek át a katonák ötszáz-ezer fős
csoportokban, nagy nélkülözés közepette. Mintegy ötezer csaktó elr ejtőzött Kelet-Mississippi állam
erdős vidékén. Az elköltözöttek csak 1860-ra tudtak működőképes kormányzatot létr ehozni. A XX.
század vég én több mint nyolcvanhatezer csaktó élt az Egyesült Államokban.
A csikászók mintegy ötezr en voltak (közülük ezr en rabszolg asorban), amikor Levi Colbert főnök
aláírta a szerződést a Pontotoc pataknál 1832-ben. Elég kedvező szerződés volt, az ő útjuk volt a leg-
rövidebb, ezért ők szenvedtek a legkevesebbet az utazás sor án. 1836-1838 folyamán költöztek el. Ok-
lahomában előbb a csaktók nemzetéhez csatlakoztak, majd 1856-ban függ etlenedtek tőlük. A csaktók-
kal együtt a déliek mellé álltak az amer ikai polg árhábor úban, s ezért sokat kellett szenvedniük. Ma-
napság mintegy harmincezer csikászó él Oklahomában.
A kríkek többség e mar adni kívánt, s készek voltak alávetni mag ukat az állami törvényeknek. A fe-
hér ek azonban 1831-re tömeg esen költöztek be földjeikr e, s a kormány nem védelmezte meg az indi-
ánokat. A szerződést 1832-ben íratták alá velük. 1835-re a kríkek többség e a kivándorlás mellett dön-
tött, mások azonban a cser okik közé menekültek, vagy gyújtog atni, rabolni és öldökölni kezdtek elke-
ser edésükben. 1836-ban még egy rövidebb polg árhábor út is kir obbantottak. Vég ül a hadser eg csűr ök-
be gyűjtötte őket, s 1836-1837 folyamán a mai Oklahomába ker ültek. A tizenö tezer krík közül mint-
egy hár omezer-ötszázan haltak meg az elköltöztetés sor án. Napjainkban közel hetvenezer tagja van a
krík (más néven maszkag í) nemzetnek.
A cser okik közelítették meg leginkább a „civilizáció nak” azt a szintjét, amit a fehér ek elvártak az
indiánoktól. 1827 óta írott alkotmányuk volt, földet műveltek, rabszolg áik voltak, egy Sequo yah nevű
társuk ábécét szerkesztett, és újság ot is nyomtattak. Georg ia állam lakói azonban éppen ezért tartottak
tőlük, s mindent elkövettek a zaklatásukr a. Sorsukat az pecsételte meg, hogy 1829-ben aranyat találtak
a földjükön. Georg ia állam megtiltotta számukr a az aranybányászatot, s az úgynevezett „állami gár-
disták” fegyver eseivel terr or izálta őket. 1832-ben a Legfelsőbb Bír óság on pert nyertek Georg ia ál-
lam ellen, Jackson elnök azonban állítólag csak ennyit mondott: „Nos, John Marshall (a főbír ó) dön-
tést hozott, hajtsa is végre!” A törzs kisebb részének vezetői vég ül 1835 december ében írtak alá a
New Echota-i szerződést, mely szer int ötmillió dollár fejében átköltöznek az Arkansas, Grand és Ca-
nadian folyók mellé. A törzs 80%-a tiltakozott, de a következő hár om év folyamán a hadser eg kísér e-
tében el kellett hagyniuk hazájukat. Az útvonalat, amit 1838-1839 telén követtek, a Könnyek ösvényé-
nek nevezték el, mert a törzs tizenö tezer tagja közül ezerö tszáz-négyezer indián belehalt a nélkülözé-
sekbe. A XX. század vég én hár omszázhatvankilencezer cser oki élt az Egyesült Államokban.
A flor idai szeminolok ekkor iban minden menekültet befog adtak, akár indián volt, akár fekete rab-
szolg a. A vezetőikkel kötött szerződéseket (1832, 1833) az indiánok nem vették fig yelembe. A máso-
dik szeminol hábor úban (1835-1842) mintegy öt-tízezer amer ikai katona és teng er ész támadt rendsze-
resen a valamivel több, mint ezer indián harcosr a. A legjelentősebb siker eket a krík anyától és ang ol
apától származó Osceo la (1800?-1838) érte el. (Nevének jelentése, a „fekete ital kiáltása” egy szertar-
tásr a utal.) 1835. december 28-án harcosaival együtt száztíz katonával végzett. 1837-ben tárg yalás
ürüg yén csapdába csalták, s börtönben halt meg. A harcot azonban Billy Bowlegs, indián nevén Hal-
puda Mikko, vagyis Allig átor Főnök folytatta. Mintegy hár omezer amer ikai katona esett el, s har-
mincmillió dollárt költöttek a hábor úr a. Vég ül hár om-négyezer szeminolt siker ült elköltöztetni, több
száz azonban Flor idában mar adt, s 1855-1858-ban egy kisebb ger illahábor út is meg tudtak vívni. Ma-
napság tizennyolc-tizenkilencezer szeminol él Oklahomában, s tizenö t-tizenhatezer Flor idában.
A kisebb északi törzsekkel könnyebben elbántak. 1830-ban Wisconsinban a szók és foksz törzs le-
mondott a ter ületeir ől. Csak a szók Fekete Sólyom (1767-1838), indián nevén Ma-ka-tai-me-she-kia-
kiak tiltakozott a Mississippitől keletr e fekvő földjeik elvétele ellen. 1832-ben egy kisebb hábor út is
kir obbantott, amikor egy-kétezer követőjével a sziúk elől menekülve visszatért régi, illinois-i ter üle-
tér e, amelyet kor ábban áteng edett a fehér eknek. Tárg yalni próbált, de követeit lelőttek. A tizenö t hétig
tartó hábor úban mintegy hetven telepes és katona, valamint (egyesek szer int) négyszáznegyvenkét,
vagy (mások szer int) ötszázkilencvenkét indián halt meg. Az eredmény pedig az volt, hogy a szók,
foksz és vinebég ó népnek még több földr ől kellett lemondania.
Manapság már nem tekintjük különösebben siker esnek vagy humánusnak Andr ew Jackson indián-
politikáját. Fehér kortársainak többség e azonban helyeselte és támog atta intézkedéseit. Jackson min-
den idő egyik legnépszer űbb elnökeként hagyhatta el a Fehér Házat. 1837. március 3-án éjfélkor pi-
pázg atás közben odaszólt bar átainak: „Uraim, nem vagyok többé az Egyesült Államok elnöke, hanem
ugyanolyan jó polgár, mint bármelyikük.” Még nyolc évet élt Nashville melletti birtokán, a Hermitage-
on, ahol a Demokr ata Párt köztiszteletben álló „nagy öregjének” szer epében mindvég ig megő rizte
politikai befolyását.
15. Milyen fegyvereket használtak a Vadnyugaton?
A Kentucky puska a XVIII. század folyamán és a XIX. század első két évtizedében volt a vadászok
kedvence. Német fegyverművesek készítették Pennsylvaniában, eur ópai vadászfegyver ek továbbfej-
lesztésével, de Kentuckyban lett népszer ű, és innen kapta a nevét. Kovás gyújtószerkezettel ellátott, kü-
lönböző kaliberr el gyártott fegyver volt, melynek igen hosszú csöve biztos célzást tett lehetővé. A jó
céllövő száznyolcvan méterr ől el tudott találni egy emberfej nagyság ú tárg yat. Mivel ebben a korban
még nem lehetett két hajszálpontosan egyforma fegyvert készíteni, a vadász mag ának öntötte ólomból
a megfelelő mér etű golyót. Tüzelés előtt lőport kellett tölteni a csőbe, a puskavesszővel rátolni a zsí-
ros rongyba csavart golyót, hátr ahajtani a kakast, és egy kis lőport szórni a gyújtószerkezetr e. Ezért a
Kentucky puska használói általában egy nag yobb lőpor os szar ut, egy kisebb adag oló szar ut, kovakö-
vet, rongydar abkákat, piszkálópálcákat és puskavesszőt hordtak mag ukkal.
A Hawken-féle puska az 1820-as évektől az 1850-es évekig volt népszer ű. Kovás gyújtószerkezet
helyett már ütőszegr e lesújtó kis kalapáccsal, azaz csappantyúval látták el. Elöltöltős, viszonylag rö-
vid csövű fegyver volt, amellyel egy perc alatt négy-öt lövést lehetett leadni. Jacob és Samuel Hawken
kezdte gyártani St. Louisban 1815-től. Viszonylag kis mér ete miatt könnyű volt szállítani, s ezért a he-
gyi ember ek, felder ítők kedvenc fegyver e lett, Kit Carson és Jim Bridger is ilyen puskát használt.
A Spencer-fele ismétlőpuska volt az első tárr al felszer elt kézi lőfegyver Christopher M. Spencer
szabadalmaztatta 1860-ban. Egy fémcsőben hét töltényt lehetett behelyezni az agyba, amelyeket tíz
másodperc alatt ki ehetett lom. Újr atöltése egy percet sem vett igénybe. Bár a golyók könnyen össze-
nyomódhattak, s több is felr obbanhatott, a gyors tüzelés lehetőség e miatt előbb az amer ikai haditen-
ger észet, majd a hadser eg is több mint százezr et rendelt belőle a polg árhábor ú idején (1861-1865)
A Henr y-féle puskát Benjamin Tyler Henr y szabadalmaztatta szintén 1860-ban. Mind a hadser eg-
ben, mind nyug aton rendkívül kedvelt lett, mert tizenhat töltényt lehetett elhelyezni a tár ában, s per-
cenként huszonnyolc lövést is le lehetett adni vele. Bár a polg árhábor ú alatt a hadser eg nem fog adta
el, sok katona a saját pénzéből is megvette. A töltények továbbításár a egy emelőt szer eltek bele, így
használója egyetlen mozdulattal kivethette az üres hüvelyt, felhúzhatta a kakast és betölthette az új töl-
tényt. Nyug aton így beszéltek róla: „Egy olyan fegyver, amit megtöltesz vasárnap, és egész héten lősz
vele!” Az indiánok „soklövetű szellempuskának” nevezték. Negyvenö t dollárba ker ült, ami nagy pénz
volt akkor iban.
A Winchestert a Henr y-féle puska továbbfejlesztésével alakította ki Oliver Winchester 1866-ban, s
úgy nevezték: „a puska, amely meghódította a Nyugatot”. A legnag yobb újdonság a az volt, hogy ol-
dalr ól egy kis nyíláson át egyenként lehetett golyókat tölteni bele, tár nélkül. 1873-as modellje volt a
legnépszer űbb, ennek kaliber e azonos volt a Colt-féle revolver kaliber ével, s így nem kellett külön
töltényt tartani a pisztolyhoz és a puskához. Újr atöltés nélkül tizenö t lövést lehetett leadni vele,
könnyű volt, erős és biztonság os. Buffalo Bill fél tucatot vásár olt belőle, s megírta a gyárnak, hogy
minden fegyvert kipróbált már, de ezt tartja a legtöbbr e. Mire 1925-ben felhagytak gyártásával, már
több mint hétszáz-húszezer készült el belőle.
De bármilyen népszer ű is volt a Winchester, nag yobb vadr a nem lehetett vadászni vele. Buffalo Bill
egyszer csak a tizenegyedik golyóval tudott leter íteni egy medvét. Az 1870-től gyártott Remington-
féle egylövetű puskák viszont a bölényvadászok kedvenceivé váltak, és Custer tábornok is mag ával
vitt egyet a Little Bighorn folyó melletti ütközetbe. Nagy kaliber e volt, vadászatnál rudakr a állították
fel. A závárzat visszahúzásával lehetett új golyót elhelyezni benne. Amer ikában sportlövészeihez, va-
dászathoz használták, de az eur ópai hadser eg ek sokat rendeltek belőle.
A sör étes puskákat shotgun néven emleg ették. Volt egycsövű és kétcsövű, igen sokfélét gyártottak
belőlük. Néha lefűr észelték a csövüket, hogy kis helyen is elférjenek, mivel úgysem a pontos célzás
volt a feladatuk. Önvédelmi fegyver volt, őrök és fegyő r ök használták, de ilyen puskát tartottak ké-
szenlétben a postakocsik fegyver es kísér ői is. Őket hívták shotgun ridereknek, s ezért az Egyesült Ál-
lamokban néha még ma is így nevezik tréfásan azt, aki a sofőr mellett, az első ülésen utazik az autó-
ban.
Henr y Der ing er 1825-ben készítette el a nagy kaliber ű, de apr ócska pisztolyt, amit róla neveztek el.
Nem szabadalmaztatta, ezért reng eteg en gyártották. Ez volt az első ütőszeg es kézifegyver, eredetileg
egylövetű, majd kétlövetű változatokban. Legfeljebb két méterr ől lehetett vele eltalálni valamit, vi-
szont könnyen el lehetett rejteni. A nők retiküljükben, dekoltázsukban, har isnyakötőjükben is eldug-
hatták, s a hamiskártyások is kedvelték. John Wilkes Booth ilyen fegyverr el ölte meg Abr aham Lin-
coln elnököt.
A Pepperbox, vagyis „Borsszór ó” néven emleg etett, különös formájú, hatcsövű zsebpisztolyt Ethan
Allen szabadalmaztatta 1837-ben. Ez volt az első olyan pisztoly, amelynél a ravasz meghúzásakor a
csövek is elfor ogtak. Súlyos volt, teljesen pontatlan s megbízhatatlan, mert olykor egyszerr e sült el az
összes cső. Viszont olcsó volt, rabláshoz vagy rendbontáshoz kiválóan megfelelt.
Samud Colt (1814-1862) egy szeg ény, connecticuti család tagja indiai hajóútján pillantott meg egy
forg ópisztolyt, ami még elég kor ai típus volt. Azonnal kifar agta fából, s hazatér ése után, 1836-ban
szabadalmaztatta is az első változatot. Nem a forg ó rész volt az újdonság, hanem az, hogy a kakas fel-
húzásával ker ült az új töltény a cső mögé. Az első változatban a forg ódob csöveit külön-külön kellett
megtölteni golyóval és lőporr al, mint a rég ebbi puskáknál. Majd egyr e újabb, könnyebb és pontosabb
változatok készültek. Colt 1839-es modelljénél már nem kellett kivenni a dobot az újr atöltéshez. Sa-
muel Hamilton Walker, a texasi rangerök (lásd a 37. fejezetet!) alezr edese elmondta Washingtonban,
hogy 1844-ben fegyver esei az új pisztolynak köszönhetően tudták visszaverni egy nagy kamencsi
csapat támadását. Ezért a hadser eg 1846-ban ezer dar abot rendelt a Walker javaslatár a immár hatlöve-
tűvé fejlesztett kézifegyverből. A legnépszer űbbé azonban az 1873-as modell vált. Hivatalos neve
Peacamaker („Békítő”) volt, de nevezték „Hatlövetűnek”, „Disznólábnak”, „Esélyegyenlítőnek”, „Ha-
tárvidéki modellnek”, „Ekefog antyúnak”, „Ujjtör őnek” vagy a kaliber e alapján egyszer űen csak 45-
ösnek is. Kilencven méter en belül lehetett vele pontos találatot elérni. Single action jelleg ű volt, vagy-
is minden lövés előtt kézzel kellett felhúzni a kakast. A később elterjedő, double action jelleg ű forg ó-
pisztolyoknál a ravasz meghúzásával emelkedik fel a kakas és fordul egyet a tár.
16. Sam Houston – Texas hőse
Sam Houston 1793. március 2-án született, a virg iniai Timber Ridge ültetvényen. Ősei íro rszág i
skótok voltak, az apja, Samuel Houston katona. 1806-ban a család tönkr ement, az apa meghalt, az
anya, Elizabeth Paxton pedig kocsir a tette kilenc gyermekét, ing óság aival együtt, és megindult nyug at
felé. Tennessee-ben telepedett le a rokonainál, Mar yville táján.
Sam volt a család fekete bár ánya. Mivel a farmer ek munkájához nem fűlött a foga, többször is el-
szökött a közelben élő cser oki indiánokhoz. Néha egy egész évet is eltöltött a kör ükben, indián lá-
nyok lettek a szer etői, és sohasem unta meg kedvenc könyvének, az Íliásznak az olvasg atását. Mintegy
százkilencven centiméter mag as, testes, vonzó, kar izmatikus férfi lett belőle, aki szívesen viselte az
indiánok színes ruháit. A cser okik Kalanu néven emleg ették, amely egyszerr e jelent hollót és egy in-
dián katonai tisztség et.
1812-ben az anyja végr e rá tudta venni, hogy munkát vállaljon: tanár lett. Ehhez ekkor iban nem kel-
lett különösebb előképzettség: egyetlen tanter emből álló ger endaházban írni, olvasni és számolni ta-
nította a farmer ek gyer ekeit nyolc dollár tandíj fejében, melynek egyharmadát pénzben, egyharmadát
kukor icában, egyharmadát szövetben kapta meg.
A krík hábor ú (1813-1814) második évének januárjában a Strother-erődhöz vonuló erősítés tagja-
ként csatlakozott Andr ew Jackson hadser eg éhez. Március 27-én részt vett a Tallapoo sa folyó Lópat-
kó-kanyar ulatánál (Horseshoe Bend) vívott csatában. (Lásd a 14. fejezetet!) Az elsők között rohamozta
meg az indiánok mellvédjét. Nyíllal átlőtték a combját, majd sebesülésének ellátása után két golyót is
kapott a jobb vállába. Félholtan szállították haza az anyjához, de ezzel elnyerte Jackson tábornok
megbecsülését és bar átság át.
Nashville-be költözött, jogi végzettség et szerzett, s úgy tűnt, karr ierje tör etlenül ível felfelé: ügyvéd
lett, ker ületi közvádló s az állami milícia tisztje. Mindebben persze nagy szer epe volt Jackson pártfo-
gásának, akit Houston rendszer esen meg is látog atott Hermitage nevű birtokán. 1816-ban indiánügyi
megbízott lett, 1818-ban Washingtonba is elkísért egy cser oki küldöttség et, majd állama a Kong-
resszus képviselőjévé választotta (1823-1827). 1826-ban pisztolypárbajt vívott, és nag yon meg-
könnyebbült, amikor kider ült, hogy ellenfele nem halt bele a sebesülésbe. Harmincnégy éves kor ában
pedig az egyik legnag yobb megtiszteltetésben részesült: Tennessee kormányzójává választották. Két-
éves kormányzóság a (1827-1829) azonban meglehetősen furcsán ért vég et.
1829. január 21-én elvette feleség ül Eliza Allent, a tizennyolc éves, szőke szépség et. A fiatalasszony
azonban még az év ápr ilisában elhagyta, és visszaköltözött a szüleihez. Houston sohasem fedte fel vá-
lásának okát, csak ennyit volt hajlandó közölni: „Fájdalmas dolog, de magánügy!” Amikor pedig
évekkel később Texasban egy bar átja fagg atta, megkérdezte tőle: „Tudsz titkot tartani?” Majd az
igenlő válasz után így zárta rövidr e a beszélg etést: „Én is.” A történészek csak találg atnak. Talán sze-
xuálisan nem tudtak összehang olódni? Eliza undor odott volna Sam hábor ús sebesüléseitől? Vagy
másba volt szer elmes a lány? A lovag ias Sam Houston egész életében kizár ólag tisztelettel emleg ette
egykor i feleség ét – még annak második házasság a után is –, és megígérte, hogy aki megsérti, attól ő
fog elégtételt kérni.
Ez a válás viszont vég et vetett Sam politikai pályafutásának. Ellenfelei a legvadabb rág almakat ter-
jesztették róla, mire Houston lemondott a kormányzóságr ól, és elhagyta az államot. Hajón távozott
Nashville-ből, depresszió san, öng yilkosság i terveket fontolg atva bámulta a Cumberland folyó hullá-
mait. Ekkor azonban lecsapott a közelében egy sas, majd nag yot rikoltva elszállt nyug at felé. Az indi-
ánok egykor i bar átja azt olvasta ki az égi jelből, hogy nyug aton új élet vár rá, s összeszedte mag át.
Egy ideig a mai Oklahoma ter ületén élt, régi cser oki bar átai között. Indián ruhát viselt, tolldíszek-
kel, és még ang ol nyelven sem volt hajlandó beszelni. Olyan sokat ivott, hogy immár új nevet kapott
az indiánoktól: Uceti Árditászkí, vagyis Nagy Részeg es. Ker eskedelmi állomást létesített a Neosho fo-
lyónál, s 1830-ban elvette feleség ül a szép és intellig ens Tiana (Diana, Talahina) Rog ers nevű cser oki
asszonyt. Majd lassacskán visszatért a politikai életbe: ugyanebben az évben Washingtonba ment,
hogy Andr ew Jackson elnök előtt képviselje az indiánok ügyet. Két év múlva pedig egy Hermitage-
ról hozott hikor ifából készült sétabottal megverte egy washingtoni utcán William Stanberry képvise-
lőt, aki rág almazta az elnököt. A képviselő rálőtt, de a pisztolya csütörtököt mondott. Houstont letar-
tóztatták, s a pere egy hónapon át elhúzódott. Maga Jackson vásár olt neki rendes öltözéket, hogy ne
vadászingben és bőr lábszárvédőben álljon a Képviselőház törvényszéke elé. Houston ékesszóló vé-
dőbeszédet mondott, melyben megemlítette az ókor i Gör ögo rszág ot, Rómát, Caesart, Cromwellt, Bo-
napartét, Blackstone-t és Pál apostolt is. Junius Brutus Booth (Lincoln későbbi gyilkosának apja), a
hír es színész lelkesen gratulált neki, s vég ül Houston megr ovással és ötszáz dollár büntetessél meg-
úszta az ügyet.
Valószínűleg Jackson hívta fel a fig yelmét arra, hogy az egyelőr e Mexikó uralma alatt álló Texas-
ban új életet kezdhetne. Houston hosszasan készülődött az útra, elhagyta indián feleség ét, s még Jack
nevű, far ok nélküli lovát is elcser élte egy másikr a, mert úgy gondolta, hogy Texasban szeg ény állat
sokat szenvedne a leg yektől. Vég ül 1832. december 2-án átkelt a Red River en, amely ekkor iban az or-
szághatár volt.
A texasi radikálisok nagy örömmel fog adták. A San Felipében tartott kongr esszuson egyelőr e a
mérsékeltek, Stephen F. Austin hívei voltak többségben, akik csak annyit követeltek, hogy leg yen Me-
xikón belül önálló kormányzatuk, ne vonják össze Texast Coahuila állammal. Austin el is vitte ezt a
kér elmet Mexikóvár osba. Ott azonban a következő évben, 1833-ban Antonio López de Santa Anna lett
az elnök, megdöntötte az 1824-es alkotmányt, s vele a centr alizáció r a tör ekvő erők győzedelmesked-
tek. Austint bebörtönözték, s mire 1835-ben kiszabadult, már ő is azt hang oztatta, hogy a függ etlensé-
gi hábor ú az egyetlen eszköz a szabadság megő rzésér e.
Houston Nacogdochesben telepedett le, földet vásár olt, ügyvéd lett, és 1833 ápr ilisában már őt is az
új texasi kongr esszus tágjává választottak. Egyelőr e óvatosságr a intette a texasiakat, nehogy idő előtt
felkelést robbantsanak ki. 1835-ben Nacogdoches ker ületi katonai par ancsnokaként toborzott önkénte-
seket, mert immár kisebb-nag yobb csatár ozások törtek ki a mexikói helyő rség ekkel. Houston a mér-
séklet mellett állt ki az 1835. november 3-án San Felipében rendezett kongr esszuson is, amelyen bőr-
ruhában vett részt. E kongr esszus kimondta Texas tartomány függ etlenség ét – de egyelőr e Mexikón
belül, az 1824-es mexikói alkotmány előírásai szer int. Sam Houstont pedig november 12-én kinevez-
ték a hadser eg főpar ancsnokává. Egyr e több önkéntes támog ató érkezett az Egyesült Államokból, s
Houston nekiállt, hogy használható haderőt hozzon létr e belőlük.
A Rio Grandétól innen (a texasiak a folyót tekintették tartományuk határ ának) mindö ssze ezernégy-
száz mexikói katona állt fegyverben, akiket vér nélküli akció kkal egymás után rávettek a kapituláció -
ra. Egyes texasiak már olyannyir a elbízták mag ukat, hogy Mexikó megtámadását tervezg ették, amit
mind Houston, mind Henr y Smith, az ideiglenes kormányzó őrültségnek tartott. James Grant pedig,
akinek bányái voltak a Rio Grandétól délr e, meg is indult Mexikó ellen kétszáz fegyver essel. Houston
dühösen utánalovag olt, de Goliadban megtudta, hogy Santa Anna már San Antonio felé vonul egy
hadser egg el. Texas főpar ancsnoka úgy döntött, hogy összevon minden fegyver es erőt, ezért megpa-
rancsolta James Bowie-nak, a leg endás Bowie-kés feltalálójának, hogy előzze meg Santa Annát, rob-
bantsa fel az Alamo nevű egykor i misszió s épületet, amelyet erőddé alakítottak át, és hozza el az
ágyúit. A texasi kormányzat tagjai vad kapkodásba kezdtek, mind az ideiglenes kormányzót, mind
Houstont leváltották, s James W. Fannint nevezték ki Houston helyér e, aki támadást sürg etett a mexi-
kói Matamor os ellen. Houston már mérg esen ott akarta hagyni az egész hadser eg et, amikor Santa
Anna közeledésének hír ér e mégis felkérték, hogy szervezze meg a védelmet.
1836. március 2-án, Houston születésnapján a Washington-on-the-Brazos nevű, apr ócska telep fé-
szer ében ötvenkilenc képviselő kimondta Texas függ etlenség ét. Volt köztük tizenegy virg iniai, kilenc
tennessee-i, kilenc észak-car olinai, öt kentuckyi, négy dél-car olinai, négy georg iai, hár om mexikói,
két pennsylvaniai, két New York-i, hár om ismer etlen születésű és egy-egy massachusettsi, New Jer-
sey-i, íro rszág i, skóciai, angliai és kanadai. Houston is az aláírók között volt, s másnap a konvenció
főpar ancsnokká nevezte ki.
Hár om nap múlva kider ült, mennyir e bízhat az új főpar ancsnok beo sztott „tisztjei” eng edelmessé-
gében. Megérkezett William Barr elt Travis, az önkéntesek egyik par ancsnokának levele San Antonió -
bol: James Bowie-val együtt úgy döntöttek, hogy nem robbantják fel az Alamót, inkább megvédik, és
ehhez kér ik Houston támog atását. A Matamor os ellen indult hadser eg pedig, Fanninnel az élen ott
kuksolt Goliadban, és hagyta mag át beker íteni. Houston szer int az lett volna a log ikus, ha minden
fegyver es erőt összevonnak, és nem zárkóznak be védhetetlen erődökbe.
Március 11-én a főpar ancsnok tollas kalapot, bőrr uhát s ezüst sarkantyús csizmát húzott, majd kard-
dal és pisztollyal felszer elkezve szemlét tartott a „hadser eg e” felett Gonzalesben. Mindö ssze hár om-
százhetvennégy fegyver es állt a rendelkezésér e. Itt értesült róla, hogy az Alamót tizenhár om napig
tartó ostr om után, március 6-án elfoglalták, védőit lemészár olták. Erastus „Süket” Smith, a hír es va-
dász hozta el Houston tábor ába az ostr om néhány túlélőjét, Susannah Dickinsont, egy tiszt özveg yét,
tizenö t hónapos Ang elica lányát és Joe-t, Travis ifjú, nég er szolg áját. Mintegy harminc asszony csak
most tudta meg, hogy megö zveg yült, huszon-egynéhány katona pedig máris megszökött, és a rémhí-
rekkel Texas-szerte pánikot keltett. A lakosság mindenhol menekülni kezdett a napokon át zuhog ó
esőben.
Houston összeg yűjtött annyi fegyver est, amennyit csak tudott, s lassan vonult vissza kelet felé. A
Color ado folyó partja tele volt retteg ő menekültekkel, s a par ancsnok mindenkit átjuttatott a túlsó
partr a, mielőtt a ser eg e is átkelt. Befutott az újabb hír: Fannin kapitulált Goliadnál, s mintegy hár om-
százkilencven társával együtt a mexikóiak kivég ezték. Houston katonái lázongtak, a par ancsnok fi-
gyelmeztetésként két sírt ásatott, de így is többen elszöktek a ser egből. Mások viszont csatlakoztak
hozzájuk, és San Felipében a Cincinnati vár os által küldött két hatfontos ágyút is megkapták. A kato-
nák azonnal elker esztelték ezeket „Ikernővér eknek”. Az általános zűrzavarban az is megtörtént, hogy
egy fiú fegyverkovácsnak nézte Houstont, s rábízta a puskáját, hogy javítsa meg. Mire társai fig yel-
meztették, hogy a főpar ancsnoknak adta oda a fegyvert, és menteg etőzve visszatért érte, Houston már
meg is javította.
Szer encsér e Santa Anna mego sztotta a hadser eg ét, és csak egy részével indult a texasiak üldözésé-
re. Ápr ilis 20-án érte utol őket a San Jacinto folyónál. Zenészei újra a Degüello (Tor okmetsző) nevű
dallamot játszottak, mint az Alamónál, azt jelezve, hogy nem lesz keg yelem. Houston viszont nagy-
szabású beszédet mondott katonáinak, s ekkor vált jelszóvá a „Remember the Alamo!” (Emlékezzetek
Alamó ra!) felszólítás. Este Houston elr endelte, hogy mindenki lakjon jól, és aludjon nag yot, mert
másnap ütközet lesz. Amikor regg el meglátta, hogy egy sas kör öz az égen, úgy érezte, ez jó jel.
1836. ápr ilis 21-én ker ült sor a San Jacinto folyó melletti ütközetr e. Houston kétszáznegyvennyolc
beteg katonát hátr ahag yott a szeker eknél, s így hétszáznyolcvanhár om fegyver est tudott kiállítani San-
ta Anna mintegy ezernégyszáz katonája ellen. Erastus „Süket” Smith-t elküldte, hogy gyújtsa fel a
Vince hidat, amelyen mexikói erősítések érkezhetnek. Délután fél négykor óvatosan előr enyomultak.
Mexikóban ez a szieszta ideje, s ezért Santa Anna és sok katonája is aludt. Majd a texasi zenekar ját-
szani kezdte a „Will You Come to the Bower I Have Shaded for You” (Eljössz a lug asba, amelyet neked
készítettem?) című dalt, és dör ögni kezdtek az „Ikernővér ek”. A texasiak egy fehér zászlót leng etve
támadtak, amelyen a szabadság istennője volt látható (a „Mag ányos Csillag” zászlaját csak később al-
kották meg). „Emlékezzetek Alamóra! Emlékezzetek Goliadra!” – szállt a kiáltás. Az egész ütközet
mindö ssze tizennyolc percig tartott. Hatszázharminc mexikóit öltek meg, hétszázharmincat ejtettek
foglyul, reng eteg fegyver, élelem, ló, öszvér és huszonegyezer dollár értékű ezüst ker ült a győztesek
birtokába. A texasiak közül mindö ssze ketten estek el, s a mintegy harminc sebesült közül később meg
hatan haltak meg.
Houston alól két lovat lőttek ki, és a bokáján el is találták. Amíg sebesült lábát kötözték, a hátát egy
fának vetve koszor út kötött levelekből, s elküldette új szer elmének, Anna Rag uet-nak. Kukor icát maj-
szolt, melynek elhullott szemeit egy katona felszedte, azzal, hogy el fogja ültetni. Houston ezt jó ötlet-
nek tartotta, ő is osztog atni kezdte a mag okat: nevezzék a termést San Jacinto-féle kukor icának!
Santa Anna a közleg ények ruhájában próbált menekülni, de elfogták, s Houston elé vitték. Az egy-
kor oly nagyképű diktátor, aki „Nyug at Napóleo njának” neveztette mag át, most így hajbókolt a győz-
tes előtt: „Nem mindennapi ember, aki legyőzte Nyugat Napóleonját! És most nagylelkűnek kell lennie
a legyőzöttel!” „Erre Alamóban kellett volna gondolnia!” – felelte Houston, de azért megvédelmezte
azoktól, akik már kötelet is hoztak a diktátor számár a. Fegyverszünetet írtak alá, s a mexikói katoná-
kat Texas elhag yásár a kötelezték. A mexikói kormány ugyan nem ismerte el az új államot, de nem tu-
dott új hadser eg et küldeni Texasba, amely így gyakorlatilag függ etlenné vált. Houston azzal a hátsó
gondolattal eng edte el Santa Annát, hogy belpolitikai felfordulást idéz majd elő Mexikóban, amely-
nek ezért nem lesz lehetőség e Texasszal foglalkozni. Ez a számítása pontosan bevált, s a végtelenül
korr upt és har ácsoló Santa Anna összesen tizenegy alkalommal állt különböző címeken a mexikói
kormány élén.
A San Jacinto-i csata győztesét ezután Texas nemzeti hősének tekintették, Washingtonhoz és Jack-
sonhoz hasonlították, s 1836 szeptember ében köztársaság i elnökké választották (1836-1838). Houston
bevonult az apró, kétszobás, sár os padlójú ger endaházba, amelyet kormányzói rezidenciának nyilvá-
nítottak. Austint nevezte ki külügyminiszter évé, Henr y Smith-t pénzügyminiszter évé, alkotmányt ké-
szítettek, majd kértek felvételüket az Egyesült Államokba. Az északi és déli államok ellentétei miatt
erre még nem ker ülhetett sor, de Jackson a kormányzata vég én, 1837-ben elismerte a függ etlen Texa-
si Köztársaság ot. A második elnök, Mir abeau B. Lamar megpróbálta elűzni az indiánokat, igyekezett
a Csendes-óceánig kitolni a határ okat, s bár több eur ópai országg al elismertette Texast, költség es vál-
lalkozásaival jókor a infláció t okozott. Az újra hivatalba lépő Houston a második elnökség e idején
(1841-1844) ezért a felér e csökkentette a kormányzói fizetését, és siker ült a harmincezer lakosú, de
Franciao rszágnál is nag yobb állama pénzügyeit rendbe hoznia. Békér e tör ekedett mind az indiánok-
kal, mind Mexikóval, és elnökként is védelmezte egykor i indián bar átait.
1840-ben ismét megházasodott, negyvenhét évesen elvett feleség ül egy huszonegy éves szépség et,
Marg ar et Moffette Lea-t, aki nyolc gyer eket szült neki. Texas 1845-ben csatlakozhatott az Egyesült
Államokhoz. Houston szenátor lett (1846-1859), majd újra kormányzóvá választották. 1860-ban azon-
ban ellenezte Texas kiválását az Unió ból, s a forr ófejű fiatalok már egy texasi Brutust követeltek, aki
megszabadítja őket az „áruló” Houstontól. Az öregúr azonban szenvedélyes szónoklatokkal fig yel-
meztette a polg árhábor ú veszélyeir e honfitársait. Bár meghívták abba a konvenció ba, amely az Unió -
ból való kiválás mellett döntött, csak botjár a támaszkodva üldög élt, és nem moccant, amikor a nevén
szólították, hogy esküdjön fel a Konföder áció r a.
Visszatért a farmjár a, ahol 1863. július 26-án meghalt. Betegágyánál feleség e a Bibliából olvasott
fel neki, és Houston utolsó szavai ezek voltak: „Texas... Texas... Margaret...” Ma Texas legnag yobb s
az Egyesült Államok neg yedik legnag yobb vár osa viseli a nevét.
17. Hogyan dolgoztak az aranyásók?
Az 1840-es években az a kevés amer ikai, aki eljutott a távoli Kaliforniába, veg yes érzelmeket táp-
lált a tartomány mintegy nyolcezer fős lakosság a iránt. Lusta, hiú, pazarló és erkölcstelen népnek tar-
tották a mexikói eredetű kaliforniaiakat, de valahogy mégis vonzotta őket sajátos életmódjuk, a kevés
munka, a sok szieszta és a gyakor i ünnepélyek.
A kaliforniaiak nem hajszolták mag ukat, mint a keleti parton élő amer ikaiak, és mintha sokkal job-
ban élvezték volna az élet szépség eit. Ha a bevándorlás olyan lassú ütemben folytatódott volna, ahogy
elkezdődött, a betelepültek talán átvették volna a mexikói kultúr át, és a mai Kalifornia nag yon is kü-
lönbözne az Egyesült Államok többi államától. A XIX. század közepén azonban kitört minden idők
legnag yobb aranyláza, és a szer encsevadászok áradata egyszer űen elsöpörte a békés, nyug odt, régi
kaliforniai életmódot.
Az első aranydar abokat 1848. január 24-én találta meg James Wilson Marshall egy Coloma nevű
telepen. (Lásd a 18. fejezetet!) A szer encsevadászok pedig a következő évben árasztották el Kaliforniát
– ezért csak „negyvenkilencesek” (forty-niners) néven emleg eti őket a történetírás.
A keleti partr ól hár om úton lehetett eljutni a nyug atir a. A lego lcsóbb a szár azföldi volt: el kellett in-
dulni az Oreg on-ösvényen, majd a későbbi Utah állam ter ületén délnyug at felé fordulni, és átkelni a
Sierr a Nevadán. Az utazás jó esetben négy hónapot vett igénybe, ha az utazóknak szer encséjük volt, s
nem támadtak rájuk az indiánok, nem beteg edtek meg és nem tévedtek el. Aki megeng edhette mag á-
nak, a biztonság osabb, de sokkal hosszabb teng er i úton jutott el Kaliforniába. Egyes clipperek kilenc-
ven nap alatt ker ülték meg a Horn-fokot (vagyis Dél-Amer ikát), e hajók tulajdonosai azonban utasok
helyett szívesebben szállíttattak drág a küldeményeket. Az utasszállító hajók öt-hat, rossz esetben nyolc
hónapon át hányódtak a teng er en. Utasaiknak ennyi ideig kellett elviselniük a zsúfoltság ot, az unalmat
és a silány élelmezést. Volt meg egy harmadik lehetőség is: gőzössel eljutni a Panama-földszor osig,
valahogy átkelni az esőerdőn és a mocsar akon, s aki nem kapta meg a sárg alázat, az a Csendes-óceán
partján várhatott olyan hajór a, amely hajlandó felvenni. A leg endák szer int ez az út csak egy-két hó-
napot vett igénybe, a valóságban azonban sokkal hosszabb volt.
A szer encsevadászok az út folyamán fantasztikus történetekkel tartották a lelket egymásban. Elter-
jesztették, hogy egy kaliforniai aranyásó tizenhat dollár értékű aranyport mosott ki a szakállából. Egy
vihar után pedig egy asszony állítólag tíz dollárnak megfelelő aranyport rázott ki a függ önyeiből.
Mások azt mesélték, hogy egy beteg bányász csak az után gyóg yult meg, hogy egy gőzfürdőben kiiz-
zadt mag ából negyvenkilenc és fél dollár értékű aranyport. (A nag yot mondók jól teszik, ha egészen
pontos adatokkal állnak elő...)
Akik megérkeztek, a Sierr a Nevada nyug ati lejtőin építették fel tábor aikat, egy hár omszáz kilomé-
ter hosszú és ötven kilométer széles ter ületen. Ezt a vidéket nevezték a Mother Lode (Anyatelér) bir o-
dalmának, mert azt hitték, van valahol egy hatalmas, központi forr ása az aranynak, amelyet persze
senki sem talált meg. A tábor oknak hangzatos neveket adtak: Red Dog (Vör ös Kutya), Rough and Re-
ady (Hevenyészett), You Bet (Meghiszem azt), Fair Play (Tisztesség es játék), Jesus Maria, Brandy
City, Whiskey Diggings (Whisky Bánya) és Bear Valley (Medve-völgy). A lakóhelyek többség e egy-
szer ű sátor, kunyhó, ger endaház vagy vályog épület volt. Az aranyásók elöljár ókat választottak, akik
nyilvántartották a claimeket, a birtokba vett ter ületeket. Ha gazdag volt a lelőhely, ezek tíz négyzetláb
nagyság ú, ha szeg ényebb, akkor hár om méter széles és kilenc méter hosszú földcsíkok voltak. Min-
denkinek csak egy claimje lehetett, kivéve a ter ület felfedezőjét, akinek kettő. Aki hár om napon át nem
dolg ozott, elveszíthette tulajdonjog át.
Ahol a tektonikus mozg ások és a vulkánok ereje a viszonylag mag asan fekvő kőzetek hasadékaiba
valaha aranyat juttatott, amit a gyors folyók a törmelékkel együtt lemostak, ott kezdetben a legegysze-
rűbb eszközök is eredményesnek bizonyulhattak. Elég volt egy nagy fémtányérba merni a patakmeder
iszapját, majd addig lötyögtetni a vizet a tányérban, amíg csak a legsúlyosabb fémszemcsék mar adtak
meg az alján. A cradle (bölcső) vagy rocker (rázó) egy faláda volt: felül egy lyukakkal ellátott tartály-
ba tették a törmeléket, majd vizet öntöttek bele, és egyenletesen ring atták vagy rázták. A víz alul ki-
folyt, a nehezebb fémszemcsék pedig fennakadtak a láda aljár a ker esztben odaszeg ezett lécek között.
A long tom (hosszú Tom) ugyanígy működött, csak hár om-négyméter es favályúval vezették bele a vi-
zet. A sluice (zsilip) nem volt más, mint hosszú, egymásba illesztett favályúk együttese. Az egyik vé-
gén vizet vezettek bele, két oldalán pedig földet lapátoltak rá, s az aranyat itt is a vályúk aljár a szög e-
zett lécek tartották fel.
Rendes ércbányászatr a, jár atok fúr ásár a csak kevesen vállalkoztak, ehhez alapos ismer etekr e volt
szükség. Inkább új medr et ástak egy patak vagy kisebb folyó számár a, és eltér ítették, hogy tüzetesen
átvizsg álhassák az eredeti medr ét. Kaliforniában született meg a hidr aulikus bányászat is, Edward E.
Matteson és egy ismer etlen francia találmánya. A hegy tetejér ől csöveken vezették le a vizet, amíg
olyan erős nem lett a nyomása, hogy egész dombokat elmoshattak vele. Ehhez persze már komolyabb
ber uházásr a volt szükség, akárcsak a mélyfúr ásos ércbányászathoz.
A kitermelt ércet apró dar abokr a kellett törni, majd tovább őrölni, hogy hig any seg ítség ével kivá-
laszthassák belőle az aranyat. Szer encsér e San Franciscótól délr e még 1845-ben felfedeztek egy hi-
ganylelőhelyet. Az őrléshez latin-amer ikai eredetű arrastrákat használtak: egy kemény, ker ek ter ületet
falakkal vettek kör ül, súlyos, érdes köveket raktak bele, melyeket egy központi teng elyből kiálló kar
seg ítség ével mozg attak. A köveket később kőker ékkel váltották fel, melyet öszvér vagy víziker ék for-
gatott. Az őrlés után következett az amalg amálás: az arany hig any seg ítség ével történő kivonása, majd
a hig anyt hevítéssel elválasztották az aranytól. Az első években ez az eljár ás oly kevéssé volt haté-
kony, hogy az arany kétharmada is elveszhetett. Ha pedig az arany fémszulfidokkal egyesült, a hig any
nem volt eleg endő a kivonásához, ehhez már komoly kémiai szakismer etekr e volt szükség.
A mag ányos aranyásó könnyen banditák áldozatává válhatott, ezért két-hár omfős „partner i” közös-
ség ek alakultak ki, melyeknek tagjai együtt dolg oztak, laktak és étkeztek. A legr útabb cselekedetnek a
partner becsapását tekintették. Több közösség alkotott egy tábort, ahol a legfontosabb döntéseket a tá-
bor nagyg yűlése mondta ki. A tolvajokat megkorbácsolták és kitiltották, a gyilkosokat felakasztották.
E bányásztábor okat egyes történészek a demokr ácia bölcsőinek tekintették, s abban igazuk is volt,
hogy a keleti partr ól vagy Eur ópából érkezett férfiak semmilyen társadalmi különbség et nem ismer-
tek el egymás között. A feketéket, kínaiakat, mexikóiakat vagy indiánokat azonban nem tekintették
egyenlőnek mag ukkal, s ha be is fog adták őket a táborba, külön adót vetettek ki rájuk, vagy más mó-
don különítettek el őket. A bír óság aikon sem fog adták el tanúskodásukat, s ezzel gyakorlatilag kitet-
ték őket a támadásoknak, hiszen semmilyen fór umon sem emelhettek panaszt.
A bányászok kétharmada az Egyesült Államok északi és középső államaiból érkezett. Többség ük a
húszas éveiben járó, mag ányos férfi volt. Az írástudatlanok aránya jóval kisebb volt közöttük, mint
nemzeti szinten, ami arra utal, hogy módosabbak voltak az átlagnál. Az aranyláz kezdetén Kaliforniá-
ban harmincszor annyi férfi volt, mint nő, a tábor okban egyáltalán nem voltak asszonyok, s ha mégis
felbukkant olykor egy-egy, távolabbi helyekr ől is csodájár a jártak. Ha pedig még csecsemője is volt,
az igazi szenzáció nak számított.
Az aranybányászokat elhanyag olt külsejükr ől lehetett felismerni: szakálluk ápolatlan, hajuk hosszú
volt, flaneling et, csizmát és ócska ruhákat viseltek. Minden felszer elésük pár takar óból, fegyverből,
szerszámból és edényből állt, hogy gyorsan útra tudjanak kelni, ha gazdag abb lelőhelyr ől hallanak. A
bányásztábor ok pár nap alatt nőttek ki a földből, és ugyanilyen gyorsan semmisültek meg, váltak
„szellemvár osokká”, ha a lelőhelyek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Sajátos bányász-
szleng is kialakult. A csillog ó pir itet, amely összetéveszthető volt az arannyal, fool’s gold (bolondok
aranya) néven emleg ették, a spanyol bonanza (szép idő) a nagy mennyiség ű arannyal rendelkező lelő-
helyet jelentette, majd átvitt értelemben minden siker es vállalkozást így hívtak. A bonanza ellentéte a
borrasca volt: olyan lelőhely, ahol igen kevés volt az arany. A claim jumping más ter ületének az átku-
tatását jelentette, a salting a mine (bányasózás) pedig kis mennyiség ű arany elhelyezését egy lelőhe-
lyen, amelyet ezután jókor a összeg ért el lehet adni egy tapasztalatlan szer encsevadásznak.
Az aranyásóknak csak elenyésző kisebbség e gazdag odott meg. Hamar osan nyilvánvalóvá vált,
hogy az aranyásásnál sokkal kifizetődőbb az aranyásókkal való ker eskedelem: ahol sok az ember, de
kevés az áru, ott alaposan felmennek az árak. Egy ing ért harminc dollárt, egy tojásért egy dollárt (egy
cowboy egy napi ker esetét) is elkérhettek a bányászoktól, s kezdetben a tapasztalatlan indiánok egy
csésze aranyat adtak egy csésze cukor ért. A szarvasmarhák ára a tízszer esér e emelkedett a bányavidé-
ken. Egy kaliforniai asszony nekiállt süteményeket sütni a bányászoknak, és egy év alatt tizennyolc-
ezer dollár haszonr a tett szert. Geo rg e Briggs dinnyét árult, és annyi aranyat kapott, hogy egy hatal-
mas gyümölcsöst létesíthetett, amely évi harmincö tezer dollárt jövedelmezett. Alexander Todd meg-
unta a fizikai munkát, és inkább leveleket hordott a bányavidékr ől San Franciscóba és vissza – egy-
egy uncia arany fejében. Hamar osan postaszolg álatot létesített és alaposan megg azdag odott.
Az amer ikai-mexikói hábor út (1846-1848) lezár ó Guadalupe Hidalg o-i békeszerződés szer int az
Amer ikai Egyesült Államok 18 250 000 dollárt fizetett Mexikónak Kalifornia és a szomszédos tarto-
mányok fejében. A kaliforniai bányákból egyetlen évtized alatt harmincszor ennyi aranyat termeltek
ki. Az 1850-es években innen ker ült forg alomba a vili aranykészletének 45%-a. Az Egyesült Államok
aranykészlete 1848 és 1851 között hússzor osár a növekedett, és a külföldi tőke özönlött az országba.
Brit üzletember ek 1860 és 1901 között ötvenmillió fontot fektettek a nyug ati bányákba, és nyolcvan-
millió ért vásár oltak vasúti részvényeket.
Az aranyásók többség e pedig végleg esen kiszakadt a régi környezetéből. Egyr e kevesebb levelet
kaptak családjuktól, és egyr e kevesebb pénzt küldtek haza. Fokozatosan megg yeng ültek azok a szálak,
amelyek egykor i otthonukhoz fűzték őket. Akik pedig mégis hazatértek, csodálkozva vettek észr e,
hogy hiányolják a megszokott életmódot, a bányavidék kalandos világ át, a bajtársias, szabad és köz-
vetlen kapcsolatokat. Nem éreztek otthon mag ukat régi lakhelyükön, és állandóan készen álltak arra,
hogy újra útra keljenek. Úti célban pedig nem volt hiány: a kaliforniai aranylelet elképesztő mennyi-
ség e mindenkit megg yőzött arr ól, hogy bármikor rábukkanhatnak egy újabb lelőhelyr e, amely egyet-
len csapásr a millio mossá teheti őket.
Az 1848-1849-es kaliforniai aranyláz megváltoztatta Amer ikát, az amer ikai társadalom mentalitá-
sát. Kor ábban általános volt a megg yőződés, hogy a sikert, a gazdagság ot és a társadalmi felemelke-
dést kizár ólag kemény munkával lehet elérni – most azonban úgy tűnt, hogy némi szer encse és vállal-
kozó kedv árán csekély erőfeszítéssel is megszer ezhető a nagy vag yon.
Kaliforniában új típusa született meg a pio nír oknak, az ismer etlen vidékek felfedezőinek. Már nem
csak a heg yi ember ek hatoltak be olyan ter ületekr e, ahol a farmer eket semmi sem vonzotta: az arany-
ásók tömeg esen vándor oltak a Sziklás-hegység és a Nagy-medence eldug ott részeir e, az északnyug ati
vadonba és Arizona tüzes síkság air a. Nélkülük ezeket a ter ületeket csak jóval később és lassabban te-
lepítették volna be. Ha pedig kutatómunkájuk sikerr el járt, azonnal követték őket a ker eskedők, ügy-
védek, nyomdászok, hamiskártyások és társaik. A bányászok nem keletr ől nyomultak nyug at felé,
mint a farmer ek, hanem nyug atr ól, Kaliforniából kelet felé. A bányavár osok vonzer eje pedig új len-
dületet adó a közlekedés fejlesztésér e irányuló erőfeszítéseknek is.
1858-ban a brit columbiai Fraser folyónál tört ki aranyláz. Huszonö t-harmincezer szer encsevadász
jelent meg a helyszínen, az arany azonban kevés volt, kitermelése pedig jóval nehezebb, mint Kalifor-
niában, így aztán a bányászok 80-90%-a még ugyanebben az évben el is távozott. Ebben az esztendő-
ben találtak aranyat a color adói Denver vidékén is, és egy éven belül mintegy ötvenezer egykor i
„negyvenkilences” tódult ide lovon, szekér en vagy kézikocsit vonszolva. Ez volt a hír es „Pikes Peak-i
aranyláz”, amelyet a Sziklás-hegység egyik csúcsár ól neveztek el. Az aranyásók kör ében divatba jött,
hogy szeker eikr e felírtak: „Pikes Peak vagy a csőd!” (Pikes Peak or Bust!) A bányászok fele azonban
pár hónap múlva meg is indult visszafelé, s akiknek volt humorérzékük, a következő felirattal távoz-
tak: „Csőd, istenemre!” (Busted, by God!) Ám a tür elmesebbek bejárták a Sziklás-hegység eldug ott
völg yeit, és igen sok arany-, ezüst- és ólomlelőhelyr e akadtak, ha nem is olyan bőség esekr e, mint Ka-
liforniában. A következő évtizedben Color ado ter ületén huszonö tmillió dollár értékű aranyat termel-
tek ki.
Nevada nyug ati részén 1850 óta bányásztak, jelentősebb sikerr el azonban senki sem dicsekedhetett.
Mígnem 1859-ben két ír, Peter O’Riley és Patr ick McLaughlin vár atlanul jókor a ezüstérr e bukkant, s
mindjárt partner i kapcsolatr a lépett az arra lovagló Henr y T. P. Comstockkal, aki később addig hence-
gett, amíg a lelőhelyet róla nevezték el Comstock-telérnek (Comstock Lode). Tízezer szer encsevadász
érkezett ide s a következő húsz év folyamán hár omszázmillió dollár értékű nemesfémet termeltek ki.
Nevadát „Kalifornia gyermekének” nevezték el az újságírók: ugyanis a tőke és a munkaerő Kaliforni-
ából áramlott Nevadába.
Az 1860-as évek első felében Idaho délnyug ati részén, Oreg on és Idaho határ án, majd Montanában
tört ki aranyláz, amely harminc-negyvenezer embert vonzott a rég ió ba. 1862-ben az arizonai Gila fo-
lyónál is találtak aranyat. Tucsonba annyi szer encsevadász érkezett, hogy a helyi lakosság szer int nem
is az arany miatt jöttek, hanem a San Franciscó-i rendő rség kerg ette ide az összes csirkefog ót. 1867-
ben Wyoming ker ült sorr a, majd 1870-ben ismét Color ado, ahol Leadville tíz év alatt tizennégyezer
lakosú nagyvár ossá nőtt.
1874-ben elterjedt a hír: a Dakota Terr itór iumon lévő Black-hegység en is található arany. Ez a szi-
úk szent heg ye volt, ezért a washingtoni kormányzat, amely nem akart indiánhábor út, felszólította a
hadser eg et, hogy vizsg álja meg a hegység et. A katonák viszonylag visszafog ott jelentéseket küldtek,
az újság ok azonban felnag yították a hír eszteléseket, és közzétettek, hogy „a füvek gyökerétől lefelé az
egész hegység színarany!” Megindult az aranyásók áradata, néhány hónapon belül több ezer ember
tódult a vidékr e, s megalapították Deadwood vár osát, amelyet egy patakmederben talált, kidőlt fákr ól
neveztek el. Az aranyláz kir obbantotta a nagy sziú hábor út (1876-1877), amelynek leghír esebb epi-
zódja a Little Bighorn folyónál lezajlott ütközet volt. (Lásd a 28. fejezetet!) Deadwood pedig a Vad-
nyug at egyik leghírhedtebb településévé vált, egy postakocsis csakúgy emleg ette: „A legzűrösebb vá-
ros a pokol innenső oldalán”. 1876-ban itt ölték meg „Vad” Bill Hickokot, a hír es mesterlövészt.
(Lásd a 37. fejezetet!)
1877-ben Arizona délkeleti részér e irányult a fig yelem. Amikor Ed Schieffelin vizsg álódni kezdett
az apacsok és skorpió k által lakott, puszta vidéken, a bar átai azt jósolták neki, hogy csak a sírkövét
fogja megtalálni. Ezért Schieffelin Graveyardnak (Temető) nevezte el a claimjeit és Tombstone-nak
(Sírkő) a tábor át. Mivel sok ezüstlelőhelyet talált, Tombstone gyorsan vár ossá nőtt, s 1881-ben itt ke-
rült sor a korszak leghír esebb tűzharcár a, melynek Wyatt Earp is a részese volt. (Lásd a 38. fejezetet!)
1896-ban Kanada alaszkai határ ához közel, a Klondike folyónál találtak aranyat. Mintegy százezer
ember indult útnak, de a hideg, a betegség ek és az éhezés miatt csak minden második jutott el az
aranymezőkr e, aranyat pedig legfeljebb pár ezr en tudtak kitermelni.
Több amer ikai állam is az aranylázaknak köszönhette gyors benépesedését: Kalifornia, Nevada,
Color ado, Montana és Idaho. A bányászat fellendülése serkentőleg hatott az iparr a, a mezőg azdaság-
ra, a ker eskedelemr e és a közlekedésr e. Az egyéni kitermelés azonban legfeljebb öt-hat évig volt kifi-
zetődő: a felszíni lelőhelyek gyorsan kiürültek, mélyfúr ásr a pedig csak a tőkével rendelkező nagyvál-
lalatok voltak képesek. Az aranyásó választhatott: bérmunkás lesz a bányában, vagy továbbvándor ol
valamelyik távoli hegységbe, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb rátalál „a nagy fog ásr a”. A kez-
deti optimizmus csökkenése még a szólásmondások változásán is lemérhető volt. Az 1850-es években
így hangzott a közkedvelt bányászközmondás: „Az arany ott van, ahol megtalálod!” Pár évtized múl-
va viszont már inkább azt mondog attak: „Az arany ott van, ahol én nem vagyok!”
18. John Augustus Sutter – „Kalifornia Atyja”
A világ legnag yobb aranylelőhelyének egyik felfedezője Johann Aug ustus Sutter néven látta meg a
napvilág ot a badeni Kandern faluban 1803. febr uár 5-én. Par aszti származású apja egy papírg yár al-
kalmazottja volt, anyja pedig egy pap lánya a Rajna völg yéből. Johann tizenö t éves kor ától Svájcban
élt. Előbb egy baseli nyomdásznál inaskodott, majd egy aarburg i szövetáru-ker eskedő dolg ozója lett.
Itt ismerkedett meg Annette Dübelddel. A lány anyja egy módos özvegy volt, akinek a vag yona
húszezer svájci frankr a rúg ott. A fiatalember átköltözött a lány lakóhelyér e, a berni kantonban talál-
ható Burgdorfba, ahol egy fűszer es seg édje lett. Minden jel arra mutat, hogy a kétezer frank hozo-
mány reményében elcsábította Annettét, mert első gyermekük 1826. október 24-i házasság uk másnap-
ján született meg.
Sutternek siker ült rábeszélnie az anyósát, hogy támog assa egy szövettel és varr óeszközökkel ke-
reskedő üzlet megalapításában, amelynek a Johann Augustus Sutter & Co. nevet adta. Ez volt az első
vállalkozás, amelyben tökéletesen kudarcot vallott. Mivel nem volt svájci állampolg ár, nem verseng-
hetett a helyi ker eskedőkkel, s hiába utazta be a vidéket, nem tudta rávenni a par asztokat, hogy tőle vá-
sár oljanak. Az sem használt a vállalkozásának, hogy imádta a katonáskodást, és 1828-ban önkéntes-
ként csatlakozott a berni polg árő rséghez, ahol az alhadnag yi rang ot siker ült megszer eznie.
1834 májusában, amikorr a már ötvenezer frank adósság ot halmozott fel, titokban felszámolta üzle-
tét, elhagyta feleség ét és öt gyermekét. A franciao rszág i Le Havr e kikötővár osába szökött, és hajór a
szállt, hogy sose térjen vissza. Hitelezői eljár ást indítottak és elfog atópar ancsot adattak ki ellene.
Anyósa hat hónap múlva meghalt, feleség e az adósság ok miatt nem vehette fel az örökség ét, és több
mint egy évtizeden át arra kényszer ült, hogy keg yelemkenyér en éljen, várva férje jelentkezését. Ra-
adasul Sutter öccse, Jakob Friedr ich feleség ül vette Annette húg át, mivel azonban a férfi alkoholista
lett, az asszony kénytelen volt elválni tőle. Vagyis az immár Sutter nevet viselő kivándorló csak bal-
szer encsét, szeg énység et és egy tönkr etett családot hag yott maga mög ött Eur ópában. Johann életútját
ezt követően is egyr e súlyosabb csődök és kudarcok kísérték.
1834 júliusában partr a szállt New Yorkban. Nyug atr a vándor olt, s eljutott St. Louisba, ahol azt me-
sélte mindenkinek, hogy gazdag svájci családból származik, katonai nevelésben részesült, s X. Kár oly
francia kir ály svájci gárdájának volt a kapitánya. Kísérletezett csempészettel, bányászattal és ker eske-
delemmel. 1835-ben úgy tűnt, a Santa Fe-ösvényen való ker eskedelemből ő is megg azdag odhat majd,
de a következő évben ugyanitt mind a saját, mind a befektetők pénzét elveszítette. Egyr e alantasabb
ügyeskedéssel próbált felszínen mar adni. Musztáng okat vásár olt az apacsoktól, és eladta szeg ény far-
mer eknek, akik nem tudták, hogy a vad lovaknak semmilyen hasznát sem vehetik majd. Santa Fében
két német ker eskedőnek azt ígérte, hogy az árucikkeiket elviszi délr e, a Rio Grande folyóhoz, ahol
drág ábban lehet eladni őket. El is adott mindent, majd betegség et színlelt, és közölte, hogy nem tudta
beg yűjteni a pénzt. Az egyik német ker eskedőt elküldte délr e a pénzért, ott azonban kider ült, hogy
Sutter már felvette. Mire a ker eskedő visszatért Santa Fébe, bottal üthette a „nagybeteg” Sutter nyomat.
1837-ben a missour i Westportban (ma Kansas City) szállodát próbált építtetni saúni indiánokkal,
majd illeg álisan whiskyt adott el az őslakosságnak. De csak annyit ért el mindezzel hogy maga is rá-
szokott az ivásr a, másodszor is csődbe ment, és újra azon törhette a fejét, hová menekülhetne. Egye-
sek azt hír esztelték, jövedelmező dolog ker eskedőállomásokat létesíteni a Santa Fe-ösvényen, mások
pedig azt, hogy Kaliforniában hatalmas ter ületeket lehet birtokba venni. Mag ától értetődőnek tűnt a
mego ldás: ker eskedelmi állomást kell létesítenie egy hatalmas nyug ati birtokon, amerr e a bevándor-
lók járnak. Ezért 1838 ápr ilisában az Amer ikai Szőrme Társaság (American Fur Company) alkalma-
zottaival együtt maga is elindult nyug at felé az Oreg on-ösvényen.
A kar avánt Andr ew Drips vezette, s nemcsak kongr eg acio nalista hittér ítők (lásd a 20. fejezetet!)
utaztak velük a feleség eikkel együtt, hanem Wellington egykor i katonája, William Drummond Ste-
wart, a napóleo ni hábor úk után a katonai szolg álattól visszavonult skót kapitány és Alfr ed Jacob Mil-
ler festő is. Minden jel arra mutatott, hogy Sutternek inkább Kalifornia felé kellene vennie az irányt.
Az ösvényen találkoztak Joseph R. Walkerr el, a hír es heg yi emberr el, aki éppen kaliforniai lovakat
ter elt kelet felé eladásr a. Majd Kit Carsonnal is, akitől Sutter megvásár olt egy valószínűleg Kaliforni-
ából származó indián fiút. A kar aván tagjai részt vehettek a heg yi ember ek éves találkozóján, a Wind
patak völg yében. Stewart itt megajándékozta Jim Bridgert, az ismert heg yi embert egy vérttel és egy
fémsisakkal, Miller pedig le is rajzolta a jelenetet.
Sutter november elején jutott el a nyug at-oreg oni Willamette-misszió ba. Bejárta az oreg oni ker es-
kedelmi telepeket, s eltervezte, hogy ilyesmit létesít majd Kaliforniában. A szár azföldi utat azonban
túl veszélyesnek tartották, s a Vancouver-erőd brit par ancsnoka feljuttatta Suttert egy Honoluluba in-
duló hajór a, a Columbiára. Sutter 1838 december ében megérkezett az akkor iban Sandwich-szig etek
néven emleg etett Hawaiiba. Mivel nem talált olyan hajót, amely Kaliforniába vitte volna, öt hónapot
kellett Honoluluban töltenie. A kér elmezésben mindig ügyesnek bizonyult, az itteni ker eskedelmi
konzulok bizalmát is siker ült elnyernie, s felvehetett 3008,68 dollár hitelt a French & Greenway Com-
panytól. (A számlát tíz év múlva nyújtották be neki, s ekkor már kaliforniai földekkel fizetett.) III. Ka-
mehameha kir ály jóindulatába is beférkőzött, és az uralkodó tíz szerződéses szolg át bocsátott a ren-
delkezésér e hár om évre. Sutter honolului szer etője, Manaiki később több gyermeket szült neki.
Mivel közvetlenül Kaliforniába nem indult hajó, Sutter a szolg áinak, szer etőinek és más kísér őinek
társaság ában a Clementine nevű ker eskedőhajón Alaszkába utazott. A mai Sitka helyén álló Új-Ar-
hangelszk volt az orosz gyarmat kormányzójának székhelye. (Lásd a 3. fejezetet!) A svájci kalandor
megnyerte Iván Antonovics Kuprjanov kormányzó és feleség e, Julja Ivanovna Menysikova hercegnő
bizalmát is. Itt szerzett tudomást arr ól, hogy a kormányzó által irányított Orosz-Amer ikai Társaság-
nak van egy telepe Kaliforniában, amelyr e felépítették a Ross-erődöt. Mielőtt tehát megérkezett volna
Kaliforniába, Sutter alaposan megismerkedhetett több siker es ker eskedelmi állomás, a Santa Fe-ösvé-
nyen fekvő Bent-erőd, az Oreg on-ösvényen található Lar amie- és Vancouver-erőd, valamint Új-Ar-
hangelszk működésével. Hozzáfoghatott hat élete nagy vállalkozásához. A Kaliforniába induló
Clementine-en már népes kísér ettel foglalt helyet: két hawaii asszony, nyolc hawaii férfi, a megvásá-
rolt indián fiú, valamint egy belg a, egy ír és egy német ismer őse társaság ában. Még két gépészt is rá-
beszélt, hogy csatlakozzon hozzájuk.
1839. július 4-én Monter eyben Kalifornia mexikói kormányzója, Juan Bautista de Alvar ado ünne-
pélyes fog adást rendezett Thomas O. Larkin amer ikai konzul számár a. Az ünnepség en vár atlanul
megjelent egy mag abiztos svájci úriember, aki egész halom ajánlólevelet adott át Alvar adónak. (Sut-
ternek ugyanis az volt a szokása, hogy valamennyi útjába ker ült tekintélyesebb személytől ajánlóleve-
let kért, Stewart kapitánytól ugyanúgy, mint Kuprjanov kormányzótól.) John C. Jones honolului ame-
rikai konzul egyenesen arr ól biztosította ajánlólevelében a kormányzót, hogy ez a megbízható, svájci
üzletember szívesen letelepedne Kaliforniában, amennyiben a tartomány megfelel az elvár ásainak...
Alvar adót valószínűleg nem ez a szemtelen mag abiztosság hatotta meg, hanem Sutter konkr ét aján-
latai. A svájci ugyanis felkínálta neki, hogy ha letelepedhet a Sacr amento folyó mellett, akkor ker es-
kedne az indiánokkal, s ugyanakkor féken is tartaná őket. Biztosítaná a határt, s olyan szőrmeker eske-
dő-hálózatot építene ki, amellyel kiszor íthatnak a tartományból a Hudson-öböl Társaság ker eskedőit.
A kormányzót egyszerr e agg asztotta a mexikói ter ületen álló Ross-erőd, valamint a politikai riválisa
és unokatestvér e, Mar iano Guadalupe Vallejo, az északi ker ület katonai par ancsnoka. Alvar ado úgy
vélte, hogy ez a jó szervezőnek, ügyes és gyakorlatias személyiségnek tűnő svájci az ő befolyását
erősíti majd, ha afféle empresario de colonización (telepítési vállalkozó) minőségben tevékenykedhet.
Közölte Sutterr el, hogy szívesen látja, útlevelet ad neki, s megeng edi, hogy kiválassza azt a ter ületet,
amelyet szer etne. Egy év múlva térjen vissza hozzá, akkor megkapja a mexikói állampolg árság ot és
az adománylevelet. A hatalmas ter ületr e természetesen telepeseket kell hoznia, akik között majd el-
osztják a földeket. Alvar ado úgy látta, hogy ez az utóbbi feltétel kissé elg ondolkoztatta Suttert, aki va-
lószínűleg azt várta, hogy egy kisebb svájci kanton mér etű ter ület örökr e az ő birtokában mar adhat. A
kormányzó még egy hosszú és hangzatos címmel is megajándékozta Suttert: mostantól ő lesz a Re-
presentante del Govierno en las fronteras del Norte y Encargado de la Justicia (az északi határ kor-
mányzati megbízottja és igazságügyi meghatalmazottja).
Az új representante a kísér ői társaság ában megindult észak felé, a mai San Francisco-öböl irányá-
ba. Senkit sem talált a környéken, aki meg tudta volna mutatni, melyik a Sacr amento folyó, s nyolc
napba telt, mire egy kisebb hajót kibér elve megtalálta. Vég ül a Sacr amento első mellékfolyójánál, az
Amer icannél telepedtek le, a prémker eskedők és az Amer ikából érkező bevándorlók útvonalának ta-
lálkozási pontján. A folyót azért nevezték Amer icannek, mert tizenkét éve itt tábor oztak Jedediah
Smith ember ei. (Lásd a 12. fejezetet!)
A következő hét év kemény munkával telt el Sutter és változó összetételű csapata számár a. A hawai-
iak előbb fűkunyhókat építettek, majd vályogfallal vették kör ül telepüket, és ger endaházakat is készí-
tettek. Egy ágyú és egy óriási buldog seg ítség ével védekeztek a rablók ellen. 1841 nyar ár a felépítették
a Sutter-erődöt, az oroszoktól pedig megvették a Ross-erőd épületeit és állatait. (Harmincezer dollár
volt a vételár, de az eladónak jó pár évig várnia kellett, amíg megkapta.) Sutternek immár on volt ti-
zenkét ágyúja, indián fegyver eseit pedig az orosz erődben talált kék és zöld orosz egyenr uhákba öl-
töztethette, mert mindig imádta a katonásdit. Megkapta a mexikói hadser eg kapitányi rangját, kinevez-
ték az északi határvidék katonai par ancsnokává, ő pedig lelkesen gyakorlatoztatta az indiánokat, akik-
ből saját kis helyő rség et szervezett.
Amer ikai, mexikói, indián, brit és hawaii népség nyüzsg ött kör ülötte. Indiánokat, majd szeg ény me-
xikói par asztokat próbált rávenni, hogy dolg ozzanak neki. A mesterember ek igen ritkák voltak, s Sut-
ter az Egyesült Államokból érkező bevándorló ácsokat és kovácsokat próbálta rábeszélni, hogy le-
gyenek az alkalmazottai. Szőrmével ker eskedett, szeszt főzött, gyümölcsfákat ültetett, halakat sózatott
be, lovakat és marhákat vásár olt, házakat és utat építtetett, búzát vettetett, ekéket készíttetett, gyapjúta-
kar ókat szövetett indián asszonyokkal, s még kalapkészítéssel is kísérletezett. Hamar osan több ezer
ló, marha, juh és disznó tulajdonosa lett. Eközben pedig állandóan levelezett, a monter eyi amer ikai
konzullal árukat szer eztetett be, a Hudson-öböl Társaságtól ólmot, lőszert, csapdákat és ruhaneműt
kért, azt ígérve, hogy hódprémekkel fizet majd. Pénze ugyanis alig volt: reng eteg hitelt vett fel külön-
böző vállalatoktól, s valahogy mindig tür elemr e tudta bírni hitelezőit.
A Sacr amento völg yében élő, halászó, vadászó és gyűjtög ető indiánokkal hol hadakozott, hol pedig
ker eskedett. Ezek távolr ól sem voltak „vadember ek”, sokan azokban a spanyol misszió kban nevelked-
tek, amelyeket Mexikó csak 1834-ben oszlatott fel. Beszéltek spanyolul, és többen ker esztények vol-
tak. Sutter azzal vádolta őket, hogy lopkodják a lovait, és később sokat mesélt az indiánok ellen indí-
tott „hadjár atair ól”. Főleg két mívak indiánnal, Rufinóval és Rapher óval gyűlt meg rendszer esen a
baja, amíg el nem fogta és ki nem vég eztette őket.
Az indiánokkal úgy bánt, mint egy kor abeli déli földbirtokos a rabszolg áival. Csak munkaerejük
megő rzésér e tör ekedett, másoknak is kiadta dolg ozni őket, és indián lányokat ajándékozott bar átai-
nak. Aki megszökött tőle, azt fegyver esekkel hozatta vissza, majd megkorbácsoltatta. Sok indián sze-
retője több félvér gyermeket szült neki, s ahogy Patr icia Nelson Limer ick amer ikai történész megfo-
galmazta: ha nem is volt szó szer int Kalifornia Atyja, de mindent megtett ennek érdekében...
A mexikói hatóság ok betartották ígér etüket: 1841-ben 48 818 acre ter ületet biztosítottak a számár a,
amelyet később adományokkal meghár omszor oztak. Sutter az adomány egy részét valóban elo sztotta,
és tizenkét családot letelepített, de jóval nag yobb ter ület erőforr ásait használta fel. Már az egész Sac-
ramento- és San Joaquin-völgy meghódításár ól és egy önálló bir odalom, New Helvetia (Új-Svájc)
létr ehozásár ól álmodozott. Közben pedig olyannyir a megterhelte vállalkozását, hogy újra az anyag i
csőd fenyeg ette.
A mexikói belpolitikai csatár ozásokba is beavatkozott – meglehetősen ügyetlenül. Amikor Manuel
Micheltor ena tábornok összekülönbözött Alvar adóval, Sutter az előbbi mellé állt, részt vett a tábor-
nok haditanácsában, „hadser eg et” állított fel a számár a, és fegyver eket kapott. 1845-ben százfős „had-
ser eg ével” elűzte San Joséból Alvar ado támog atóit, és egészen Los Ang elesig üldözte őket. Az ope-
retthábor ú azzal ért vég et, hogy Sutter besétált ellenfelei csapdájába, elfogták, s miután Micheltor ena
kapitulált, komolyan fontolg atták, hogy agyonlövetik. Neki azonban siker ült megg yőznie Pio de Jes-
ús Picót, Kalifornia új kormányzóját, hogy nem önként támog atta Micheltor enát, s vég ül felmentették.
A mexikóiak elnézőek voltak vele – pedig Sutter nem tartotta be a nekik tett ígér eteit. Ahelyett,
hogy egy határerődben védelmezte volna Kaliforniát, inkább tágr a nyitotta a kapuit valamennyi Egye-
sült Államokból érkező bevándorló előtt. Szállást, ruhát, élelmet biztosított számukr a, s persze köz-
ben jó üzleteket kötött velük. Az oreg oniak már 1841-ben arr ól beszéltek, hogy Sutter afféle második
Texasszá alakítja át Kaliforniát – vagyis előkészíti önállósulását és az Egyesült Államokhoz való
csatlakozását. Amikor 1844-ben megérkezett Frémont második expedíció ja Kit Carsonnal, Sutter őket
is ellátta öszvér ekkel, lovakkal és marhákkal. (Lásd a 22. fejezetet!)
1846-ban kitört az amer ikai-mexikói hábor ú, s a harmadik felfedezőútját járó Frémont gyorsan
visszatért Kaliforniába. A San Franciscótól északr a fekvő Sonomába június 14-én Frémont javaslatá-
ra Ezekiel Merr itt vezetésével betört harminc-egynéhány amer ikai, elfoglalták a fegyvertárt, s a kato-
nai par ancsnokot a Sutter-erődbe zárták. Ezután kikiáltották a Kalifornia Köztársaság megalakulását.
Pár nap múlva megérkezett az Egyesült Államok csendes-óceáni hadiflottája, s békésen átvette a hatal-
mat Monter eyben. Sutternek nag yon rosszul esett, hogy Frémont nem őt nevezte ki a saját erődje pa-
rancsnokává, mindö ssze hadnagy és indiánügyi megbízott lett.
Sutter a politikai fordulat után abban reménykedett, hogy ott folytathatja üzleti tevékenység ét, ahol
abbahagyta. 1847-ben már mintegy kétszáznyolcvan fehér alkalmazottja volt, csak az nem volt vilá-
gos, miből fogja biztosítani megélhetésüket. Ez év májusában rábeszélt két ácsot, hogy készítsen neki
egy fűr észmalmot. Nyilván arra gondolt, hogy meg fog növekedni a Kaliforniába bevándorló telepe-
sek száma, s jó üzlet lenne háznak való deszkákat kínálni a számukr a. Az egyik ács, James Wilson
Marshall már el is tervezte, hol fog állni a fűr észmalom: az Amer ican folyó déli ága mellett, úgy öt-
ven mérföld távolságban, északkeletr e az erődtől, egy Coloma nevű telepen. A közelben élő niszenan
indiánok nyelvén a culluma szó „gyönyör űt” jelent. Nyár on és ősszel sok mormon érkezett Kaliforni-
ába, s ők is arr ól beszéltek, hogy fel kell készülni a bevándorlók érkezésér e. Egy Sam Brannan nevű
mormon meg is nyitott egy boltot az erőd közelében. Decemberben Sutter még hozatott kétezer gyü-
mölcsfát, de elültetni őket már nem volt ideje.
1848. január 24-én, hétfőn zuhog ott az eső, de azért Marshall utánanézett, hogy halad a munka Co-
lomán. Tíz indián és tíz fehér munkás már felállította a bódékat, és most árkokat ásott, hogy azokba
ter elje a vizet. Marshall azt mér eg ette, elég jól lejt-e az árok, hisz a benne folyó víznek kell majd for-
gatnia a malomker eket. Vár atlanul valami csillog ást vett észr e, de először azt hitte, csak kvarc. Majd
felvette a fényes dar abkákat, két kővel összenyomta őket – és kider ült, hogy formálható és nem tör-
nek el. „Mi az?” – érdeklődött egy William Scott nevű ács. „Arany!” – felelte Marshall. „Ó, az nem
lehet!” – hitetlenkedett Scott, mire Marshall csak ennyit mondott: „Tudtommal nem lehet más.” Az
egyik ács kalapálni kezdte a fémdar abot, és siker ült vékony lemezt alakítania belőle. Egy másik mun-
kás beledobta abba a forr ó lúgo ldatba, amellyel feleség e szappant főzött – és még fényesebben ker ült
elő.
Négy nap múlva Marshall megérkezett Sutter-erődbe, és bemutatta főnökének a leletet. Sutter irodá-
jában elővették az Encyclopedia Americana megfelelő kötetét, amely ismertette, mir ől lehet felismer-
ni az aranyat. Elvég ezték a szükség es vizsg álatokat, és Sutter levonta a következtetest: „Arany, a leg-
jobb minőségű, legalább huszonhárom karátos...” A spanyol gyarmatosítók évszázadokon át kutattak
arany után Amer ikában, mit sem tudva arr ól, hogy a XVIII. században már birtokba is vettek a világ
legnag yobb lelőhelyét. Mexikó kormánya pedig Marshall felfedezése után kilenc nappal aláírta a
Guadalupe Hidalg o-i békeszerződést, amellyel Kaliforniát áteng edte az Egyesült Államoknak.
Az a személy pedig, akinek a lelőhely a birtokában volt, csak febr uár 1-jen lovag olt fel Colomába,
hogy megkérje a munkásait: legalább hat hétig tartsak titokban a történteket, s ne hagyják abba a ma-
lom építését. De hog yan is gondolhatta, hogy hallg atnak rá? Március elején már valamennyi alkalma-
zottja otthagyta, még a szakácsai is. Sutter a helyi indiánokkal kétszáz dollár értékű ajándék fejében
elismertette tulajdonjog át a ter ületr e, majd levelet írt Kalifornia új, amer ikai kormányzójának, azt
kérve, hagyja jóvá az indiánokkal kötött szerződését. (Erre azért volt szükség, mert nem volt még
biztos, hogy az új kormányzat elismer i-e a mexikói kormányzat földadományait.) A kormányzó
azonban azt felelte Sutternek, hogy az Egyesült Államok kormányzata nem ismerheti el mag ánszemé-
lyek indiánokkal kötött szerződéseit. És ezzel megnyílt az örvény, amely az elkövetkező években
százezr eket szívott mag ába. Első áldozata pedig John A. Sutter volt.
Amikor egy San Franciscó-i újság hírt adott a leletr ől, először senki sem hitte el. De május 12-én
Sam Brannan egy aranyporr al teli üvegg el a kezében vég igr ohant a Montg omery utcán, ezt kiáltozva:
„Arany! Arany az American folyónál!” A nyolcszázö tven lakosú vár osból két héten belül valamennyi
egészség es férfi eltűnt, a helyi lap pedig előfizetők híján megszűnt. Júliusban egész Kaliforniában el-
terjedt a hír, melynek következményeit Monter ey polg ármester e, Walter Colton így idézte fel emlék-
irataiban: „A kovács eldobta a kalapácsot, az ács a gyalut, a kőműves a vakolókanalat, a farmer a sar-
lót, a pék a cipót és a csapos az üveget. Valamennyien elindultak a bányákba, egyesek lovon, mások
kocsin, voltak, akik mankóval, és olyan is akadt, aki tolószéken. Egy amerikai asszony, aki csak a kö-
zelmúltban nyitott meg nálunk egy szállodát, szedte a sátorfáját, és olyan gyorsan távozott, hogy ven-
dégei meg a számláikat sem fizethették ki. Az adósok voltak természetesen a leggyorsabbak. Csak nők
maradtak Montereyben, egy rakás fegyenc, s itt-ott egy katona, aki bármikor kész volt faképnél hagyni
kapitányát. Mélységesen megértem őket: hét dollárt kerestek havonta, míg mások naponta kétszáz-há-
romszáz dollár értékű aranyat gyűjthettek össze.”
A Csendes-óceán ker eskedőhajói először a kontinens nyug ati partján és a szig eteken terjesztették el
a nagy újság ot. Oreg on férfi lakosság ának a fele megindult délr e, a mexikóiak, per uiak és chileiek
pedig észak felé vándor oltak. Megérkeztek az első bennszülöttek Hawaiir ól, a francia fennhatóság
alatt álló Marquises-szig etek teljes helyő rség e pedig faképnél hagyta a kormányzót és hajór a szállt.
Az Egyesült Államok keleti részér e 1848 aug usztusában érkeztek meg az első hír esztelések, decem-
berben pedig befutott Washingtonba az első küldemény: egy teásdoboz, hár omszáz uncia arannyal
megtöltve! Polk elnök, akit sokan bír áltak hódító politikája és ter ületszerzései miatt, természetesen a
politikája igazolásár a használta fel a nagy újság ot. 1848. december 5-én e szavakkal nyitotta meg a
Kongr esszus ülésszakát: „Tudtuk, hogy jelentős nemesfémbányák vannak a megszerzett területeken. A
közelmúltban tett feltárások azonban azt valószínűsítik, hogy ezek a bányák sokkal kiterjedtebbek és
értékesebbek, mint feltételeztük. Az arany mennyiségéről szóló beszámolók olyan rendkívüliek, hogy
hihetetlenek lennének, ha a hivatalos jelentések nem erősítenék meg őket...” Talán egyetlen elnöki be-
jelentésnek sem volt még ekkor a siker e. Családok bomlottak fel, hivatalokat hagytak ott, s számtalan
bezárt bolt ajtajár a felker ült a felirat: „Elment a bányákba!”
Kaliforniát 1849-re öntötte el a szer encsevadászok áradata – akiket emiatt később „negyvenkilence-
sek” (forty-niners) néven emleg ettek. Az állam népesség e hónapokon belül százezer fővel gyar apo-
dott, az 1848 nyar án még kihalt San Francisco negyvenezr es nagyvár ossá vált. A kikötő tele volt elha-
gyott hajókkal, mert a teng er észek is szer encsét akartak próbálni. Majd szélesebb kör ökben gyűr űzött
tovább az örvény: Ausztr ália vár osaiban plakátok hirdették a kaliforniai hír eket, felg yorsult a kiván-
dorlás az éhínség sújtotta Íro rszágból, hajór a szálltak az 1848-as eur ópai forr adalmak kiábr ándult
vagy üldözött résztvevői, és Kínából is egyr e többen menekültek Kaliforniába a Tajping-felkelés za-
varg ásai elől.
Az emberáradat egyszer űen elsöpörte Sutter bir odalmát. „Egy biztos – jelentette ki később –, az em-
berek úgy tekintettek a tulajdonomra, mintha az övék lett volna...” Senki sem volt hajlandó dolg ozni
neki, a bevándorlók pedig nyug odtan letelepedtek birtokain. Gabonája elr ohadt a földeken, de ő nem
volt hajlandó mag asabb fizetést kínálni senkinek sem. Inkább maga is megpróbált aranyat ásatni ha-
waii és indián munkásaival, de mindenfelé követték, leitatták és kifosztották őket. Sutter lovait ellop-
ták, szabadon kóborló marháit és disznóit egyszer űen levágták és elfog yasztották. Hiába küldte a she-
riffet a rablók után, azok oly sokan voltak, s olyan jól fel voltak fegyver ezve, hogy egyszer űen kine-
vették. Egy sacr amentói húsfeldolg ozó cég állítólag hatvanezer dollár haszonr a tett szert 1849-1850
telén, amikor kimérte Sutter ellopott állatainak húsát.
Amikor a fia, ifjabb Johann Aug ustus 1848 őszén megérkezett Eur ópából, azt várta, hogy egy le-
gendás romantikus hős fog adja, ehelyett egy rendetlen, részeg es alakot talált, aki többször is a szemé-
re hányta, hogy ő volt az oka a kikényszer ített házasság ának. Sutter iratai teljesen rendezetlenek vol-
tak, s immár nyolcvanezer dollár tartozást halmozott fel. A fia volt az, aki vég ül kifizette az oroszok-
nak a Ross-erőd árát, s elküldte apja egyik alkalmazottját Svájcba a család többi tagjáért. Sutter fele-
ség e és gyermekei 1850 januárjában jutottak el végr e Kaliforniába, s az ő kedvükért a férfi mérsékel-
te kissé az italozást. Még arr ól is megg yőzte mag át, hogy megválaszthatják Kalifornia kormányzójá-
nak, de mindö ssze kétezer-kétszázegy szavazatot kapott. Már csak abban reménykedett, hogy a hatósá-
gok elismer ik majd tulajdonjog át – de hiába várt erre éveken ker esztül. Vég ül 1858-ban csak az első
adományt ismerték el, a többit nem, és arra kötelezték, hogy tér ítse meg azok kár át, akiknek földet
adott el a második adományból. Sutter italba fojtotta bánatát, s végleg tönkr ement.
Birtokai igazg atását először fiár a bízta, aki Sacr amento vár osának megalapításával próbálta értéke-
síteni apja földjét. Ifjabb Johann Aug ustus vég ül nem bírta a feszültség et, otthagyta apját, s átköltözött
Mexikóba. Az idősebb Sutter pedig eladta erődjét, s mar adék pénzével családostul áttelepült Hock
Farmr a, a Feather folyó mellé. 1857-ben vég ül a hitelezők ezt a farmot is zár alá vétették, majd 1865
nyar án valamelyik hitelezője vagy har ag osa az egészet felg yújtotta.
Élete hátr alévő részében Sutter jóvátételért és seg élyért ostr omolta a hatóság okat. 1864-ben a kali-
forniai törvényhozás megszavazott neki tizenö tezer dollárt, amelyet kétszázö tven dollár os havi jár a-
dék formájában juttattak el hozzá. Miután ez az adomány elfog yott, Sutternek siker ült újabb négy évre
megújíttatnia. A Hock Farm felg yújtása után a családjával Washingtonba költözött, hogy a Kong-
resszus közvetlen közeléből követelhesse a kárpótlást. Folyamodványai azonban eredménytelenek
voltak. 1871-ben feleség ével a pennsylvaniai Lititzben telepedett le. Utolsó éveit múltjának megszépí-
tésével töltötte. Az 1875-ben létr ehozott Kalifornia terr itór iumi időszakának szövetség es úttör ői (As-
sociated Pioneers of the Territorial Days of California) nevű egyesületet látog atta New York Cityben.
Az egyesületi tag ok bókokkal halmozták el az öreg et, „nemes pátr iárkának”, tiszta jellemnek és „klá-
nunk tisztelt vezetőjének” nevezték.
Hubert Howe Bancr oft történész meglátog atta Suttert Lititzben, és feljeg yezte, hog yan is értelmezte
a történteket: „Kiraboltak és tönkretettek az ügyvédek és a politikusok. Embereimet szétzúzta a civili-
záció acélsarka, nyájaimat elhajtották az éhes aranyásók, erődömet és malmaimat elhagyták, s hagy-
ták tönkremenni, földjeimen törvénytelenül megtelepedtek a bevándorlók, s végül csalással kiforgattak
mindenemből. Egész Sacramento az enyém volt valaha...”
1880-ban a Kongr esszus elé ker ült egy határ ozat, mely szer int ötvenezer dollárt kell juttatni neki a
mexikói hábor úban tett szolg álataiért. Június 16-án azonban a Kongr esszus elnapolta az üléseit, anél-
kül, hogy ezt megszavazta volna. Sutter pedig két nap múlva meghalt a washingtoni Pennsylvania Ho-
telben. Egyik bar átja a halotti búcsúztatójában Jézus Krisztushoz hasonlította, aki e szavakkal viselte
el a bántalmakat. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”
A történészek nem osztották ezt a véleményt. Bancr oft egyszer ű kalandornak tekintette Suttert, ener-
gikus és tevékeny, de elvet, becsületet nem ismer ő, mások jog ait eltipr ó, veszekedős, részeg es alak-
nak. Mások azt furcsállták, hogy a nagyvállalkozó éppen élete legnag yobb lehetőség ével, az aranyláz-
zal nem tudott mit kezdeni. Sutter élete csupa kudarc volt, de ő mindig másokat okolt a történtekért.
Tulajdonképpen úgy járt, mint az általa kizsákmányolt indiánok: a „később érkezők” kiforg atták min-
denéből. Ha viszont más vadnyug ati vállalkozókhoz hasonlítjuk, mint például a zsákmányát rendsze-
resen elveszítő Daniel Boo ne-hoz, Jedediah Smith-hez vagy William Benthez, aki felr obbantotta az
erődjét a Santa Fe-ösvényen, mert kevesellte a kormány által felkínált árat, akkor nem is tűnik olyan
trag ikusnak és különleg esnek a története.
19. Hogyan változott az amerikai kormány indiánpolitikája?
Az Egyesült Államok kormányzata indiánpolitikájának története öt, egymástól jól elkülöníthető
korszakr a tag olható.
Az első az elkülönítés kora volt, amely az 1880-as évekig tartott. A függ etlenség kivívása (1783)
után a szövetség i kormányzat ugyanúgy vélekedett az indiánokr ól, mint a brit gyarmati kormányzat:
elkülönült politikai egység ekbe tömör ülnek, melyekkel úgy kell bánni, mint más nemzetekkel. Vagyis
szerződéseket kell kötni velük, és pontosan ki kell jelölni azokat a határ okat, amelyek elválasztják
egymástól a „fehér ek” és a „rézbőr űek” ter ületeit. A brit kormányzat az 1763-as proklamáció s vonal-
lal az Appalache-hegységtől nyug atr a fekvő ter ületeket meg akarta hagyni az indiánok kezén, s a
konfliktusok elker ülésér e megtiltotta a fehér eknek, hogy oda települjenek. John Marshall, az Egyesült
Államok főbír ája 1831-ben ugyanezt a log ikát követte, amikor az Egyesült Államokon belüli „füg-
gésben álló, belső nemzeteknek” nevezte az indián törzseket.
Ebből következett az a politikai gyakorlat, hogy az elkülönült indián nemzeteknek elkülönült ter ü-
letet kell biztosítani, a konfliktusok megelőzése céljából minél távolabb a fehér ek világ ától. Az 1830-
as „elköltöztetési törvény” értelmében a délkeleti államok ter ületér ől az „öt civilizált törzs” (cser o-
kik, csaktók, csikászók, kríkek, szeminolok) tagjait erőszakkal áttelepítették a Mississippi nyug ati
partjár a. (Lásd a 14. fejezetet!) Északr ól is több törzsnek ide kellett költöznie. Mindezt látszólag érvé-
nyes szerződések alapján kényszer ítették ki, amelyeket a szövetség i kormányzat és a törzsek vezetői
írtak alá. A költözni nem kívánó törzsekr e azonban súlyos politikai nyomás nehezedett, s ha a kor-
mány talált mar oknyi indiánt, akik megveszteg etés hatásár a aláírták a szerződést, nem foglalkoztak
azzal a kérdéssel, hogy az aláírók valóban törzsüket képviselik-e.
Az elkülönítés kormánypolitikájának idején az indiánok ellenállasa különféle formákat öltött.
Egyes törzsek szövetség eket hoztak létr e, s a saúni vezető, Tecumseh is arra ösztökélte őket, hogy
széles körű összefog ással akadályozzák meg földjeik elvételét. (Lásd a 8. fejezetet!) Cser oki vezetők,
mint John Ross, a washingtoni politikusoktól próbáltak támog atást szer ezni, majd a szövetség i tör-
vényszékekhez fordultak.
Az 1850-es évekr e a fehér telepesek egyr e nag yobb létszámban özönlöttek a Mississippitől nyug at-
ra fekvő földekr e, így tarthatatlanná vált az a fikció, hogy ezt a vidéket az indiánok számár a biztosít-
hatják. Az elkülönítés politikájának újabb eszköze a rezervátumok kijelölése volt: kisebb ter ületeken
próbálták összeg yűjteni a törzseket (lehetőleg kor ábbi vadászter ületeiken), ahol a kormány oktatást,
élelmezést biztosított számukr a, és előseg ítette, hogy áttérjenek a mezőg azdaság i termelésr e. A Nagy
Síkság harcias törzsei számár a azonban a harc, a szabad kóborlás és a vadászat volt az élet értelme, s
az 1860-as évektől egymást követték az indiánhábor úk.
Ezeket a fegyver es konfliktusokat hár om csoportr a oszthatjuk. Az elsőbe tartoznak a nagy,
hosszabb hábor úk, amelyekben egész törzsszövetség ek fogtak fegyvert a fehér ek terjeszkedésének
megállításár a. Ilyen volt a szánti sziúk felkelése Minnesotában 1862-ben. Azért robbant ki, mert a pol-
gárhábor ú (1861-1865) miatt a pénzjár adék nem érkezett meg időben, így az indiánügyek helyi ügy-
nöke az élelmet sem osztotta ki. Az éhező sziúk aug usztus 17-én betörtek egy telepes családhoz, s
megö lték a tagjait. Ezután Kis Varjú főnök vezetésével úgy döntöttek, hogy itt a jó alkalom a fehér ek
elleni harcr a, hiszen azok éppen egymást öldöklik távoli csatamezőkön. Mintegy hétszáz telepest mé-
szár oltak le, jór észt békés farmer eket, asszonyokat és gyer ekeket. A hadser eg pár hónap alatt vég et
vetett a harcoknak. A bír óság ok több mint hár omszáz indiánt ítéltek halálr a. Lincoln elnök vala-
mennyinek megkeg yelmezett, kivéve a gyilkosság ok és nemi erőszakok elkövetőit. E harmincnyolc
indiánt egyszerr e vég ezték ki 1862. december 26-án Mankatóban, egy hatalmas, négyszögletes alap-
rajzú akasztófán. Ez volt a legnag yobb tömeg es kivégzés az Egyesült Államok történetében.
A nyugtalanság gyorsan átterjedt nyug atr a, ahol a color adói önkéntesek (nem a hivatásos hadse-
reg!) John Chivington vezetésével 1864. november 29-én Sand Creeknél rátámadtak a békés sájenek
tábor ár a, s több mint kétszáz indiánt megg yilkoltak. Ezt a tömegg yilkosság ot idézik fel a legg yakr ab-
ban a filmekben és a könyvekben. Az indiánok szempontjából Vör ös Felhő hábor úja (1866-1868) bi-
zonyult a legsiker esebbnek, a nagy sziú hábor úban (1876-1877) aratott Little Bighorn-i győzelem pe-
dig a legdiadalmasabbnak. (Lásd a 24., 28. és 30. fejezetet!)
A hábor úk második csoportjába azokat az elhúzódó hadjár atokat sor olhatjuk, amelyekkel egy-egy
kisebb indián csapat portyázásait próbálta felszámolni a hadser eg. Délnyug aton az apacsok és nava-
hók bandái tartották retteg ésben a lakosság ot évtizedeken át Victor io és Ger onimo vezetésével. (Lásd
a 34. fejezetet!)
A hábor úk harmadik csoportjába azok a hír essé vált küzdelmek tartoznak, amelyeket a rezervátu-
mokból elszökő és régi ter ületeikr e visszatérni kívánó indiánok vívtak. 1877-ben a Joseph főnök (in-
dián nevén Hin-mah-too-yah-lat-kekt, Heg yekből Leg ördülő Mennydörg és, 1840-1904) vezette
nyolcszáz népörszi nem volt hajlandó bevonulni az Idaho ter ületén létesített Lapwai Rezervátumba. A
Wallowa-völg yet elhagyva hár om hónap alatt ezerhétszáz mérföldet tettek meg Észak-Amer ika legne-
hezebb ter epén, hét győztes csatát vívtak az őket üldöző több ezer katona ellen, és kis híján siker ült át-
jutniuk Kanadába. Amikor a határ közelében beker ítették őket, Joseph főnök a következő szavakkal
adta meg mag át: „Főnökeinket megölték. Az öregek mind halottak... Népem egy része a hegyekbe me-
nekült, nincs takarójuk, nincs élelmük, senki sem tudja, merre vannak, talán meg is fagytak már. Időre
van szükségem, hogy megkeressem a gyermekeimet, s nem tudom, hányat fogok megtalálni. Talán már
csak a holtak között találom meg őket. Hallgassatok rám, főnökök! Fáradt vagyok, szívem beteg és szo-
morú. Nézzétek csak meg, hol áll a Nap – e pillanattól fogva nem harcolok többé.”
Egy év múlva a mai Oklahoma ter ületén kialakított rezervátumból indult meg észak felé mintegy
hár omszáz sájen Kis Farkas és Tompa Kés vezetésével. Tízezer katonával és több ezer civil önkéntes-
sel a nyomukban, éhezve és fázva átkeltek Kansasen és Nebr askán. Egy részüket a Robinson-erődbe
zárták, ahonnan nagy veszteség ek arán siker ült kitörniük, más részük földbe vájt üreg ekben telelt át, s
akik életben mar adtak, vég ül saját rezervátumot kaptak a Tong ue folyónál.
Az 1880-as években az Egyesült Államok indiánpolitikája gyöker es fordulatot vett: megkezdődött a
kényszer ű asszimiláció kora. Az elkülönítés helyett immár az volt a cél, hogy a törzsi közösség ek
semmisüljenek meg, az indiánok olvadjanak be a fehér ek társadalmába, s váljanak ker esztény farme-
rekké vagy mesterember ekké. Az 1887-es Dawes-törvény lehetővé tette, hogy a rezervátumok közös,
törzsi földter ületeit százhatvan acre nagyság ú, egyéni birtokokr a osszák fel. A mar adék földeket ter-
mészetesen a fehér telepesek rendelkezésér e bocsátották. Mivel a cser oki és csaktó indiánok meg
akarták őrizni a törzsi tulajdont, az 1898-as Curtis-törvénnyel felszámolták törzsi kormányzatukat.
A földmag ántulajdon kialakítása és a törzsi közösség ek felbomlasztása mellett e politikának az in-
dián kultúr a felszámolása volt a harmadik célja. A jelszó így hangzott: „Öljük meg az indiánt és ment-
sük meg az embert!” A rezervátumokban sorr a megtiltották a többnejűség et, a szertartásokat, s még a
gyógyfüvekből való orvosság ok készítését is. 1884-ben betiltották a sziúk naptáncát (sundance), azt az
éves találkozót, amely lehetőség et biztosított számukr a a párválasztásr a és a törzsi identitás megerősí-
tésér e. Hamar osan megtiltották az indiánoknak szánt szarvasmarhák hajkur ászását is, ami régi vadá-
szatok emlékét idézte fel, de amelyet most barbár állatkínzásnak minősítettek. Igyekeztek minél több
indián gyer eket elszakítani a családjától, hogy a fehér ek által vezetett, bentlakásos iskolákba vihessék.
Az 1879-ben megalapított pennsylvaniai Carlisle Indián Ipar i Iskola (Carlisle Indian Industrial
School) volt a leghír esebb ilyen intézmény, amely 1918-ig működött. Az iskolában kötelező volt az
ang ol nyelv használata, a fiúk egyenr uhát kaptak, a lányokat szőni, varrni és zong or ázni tanították.
Mark Twain így gúnyolódott: „Helyes, ezt kell csinálni az indiánokkal! Az egyik felét megöljük, a má-
sikat halálra oktatjuk!” Ez sajnos nem puszta tréfa volt: az iskola reng eteg diákja halt meg tuberkuló-
zisban és más fertőző betegség ekben.
Ebben a korszakban az indiánok ellenállásának egyik formája a mág iába vetett hit volt. 1888-ban
Wovoka (Favág ó, 1856-1932), egy pajút mág us meghirdette a szellemtáncmozg almat (ghost dance).
Elterjesztette, hogy a Földet hamar osan új réteg bor ítja be, amely maga alá temeti a fehér embert. Az
indiánok boldog an élhetnek majd a megújult földön őseik szellemének társaság ában, s ehhez semmi
mást nem kell tenniük, mint „szelleming et” öltve szertartásos táncokkal várni a megújulást. A szel-
lemtánc rohamosan terjedt, s a hatóság ok új felkeléstől tartottak. (Ami azt illeti, némi jogg al: Wovoka
azt hirdette, a szelleming et nem fogja a golyó...) Talán eleg endő lett volna egy kis időt hagyni az indi-
ánoknak, hiszen Wovoka szer int csak pár hónapot kellett várni az új korszak eljövetelér e. Sajnos a ka-
tonák ennyit sem akartak várni. 1890. december 29-én a dél-dakotai Wounded Knee pataknál a hadse-
reg beker ített egy szellemtáncr a összeg yűlt, hár omszáznegyven fős tábort, és hozzáláttak az indiánok
lefegyverzéséhez. Egy puska tisztázatlan kör ülmények között elsült, mire kitört az általános lövöldö-
zés. Száznegyvenhat indián és huszonö t katona halt meg. E szükségtelen és vér es incidens zárta le az
indiánhábor úk történetét.
A kényszer ű asszimiláció politikája kudarcot vallott. Az indiánok nem váltak farmer ekké, többsé-
gük iskolázatlanul, rossz egészségügyi viszonyok közepette és nyomorban élt. Bár ang olul megtanul-
tak, a régi nyelvek közül féltucatnyi sem tűnt el, s noha sokan felvették a ker esztény vallást, a régi
szertartásokat titokban továbbr a is elvég ezték. A fehér eknek a legkülönbözőbb módszer ekkel siker ült
megszer ezni tőlük földjeiket: az indián kézen lévő birtokok ter ülete százharmincnyolcmillió acre-ról
1934-re negyvenhétmillió acre-ra csökkent. Ezt a tényt aligha kompenzálta, hogy az indián katonák
első világhábor úban tanúsított bátorság ának jutalmául 1924-ben valamennyi őslakos amer ikai meg-
kapta az állampolg árság ot.
A kormánypolitika újabb fordulata Franklin Delano Roo sevelt kormányzata (1933-1945) idején kö-
vetkezett be. Ez volt a törzsek visszaállításának korszaka. John Collier (1884-1968) lett az indiánügyi
megbízott, s ő fog adtatta el a Kongr esszussal az indián reo rg anizáció s törvényt 1934-ben. Ebben
megtiltották, hogy folytassák a törzsi ter ületek egyéni birtokokr a való felo sztását, lehetővé tették a ki-
adásokat ellenő rző törzsi kormányzatok létr ehozását, évi kétmillió dollárt biztosítottak az őslakos-
ságnak földszerzésr e, és tízmillió s kölcsönalapot létesítettek a törzsek és egyének számár a. Collier
közegészségügyi szolg álatot szervezett az indiánoknak, kétnyelvű könyveket íratott, biztosította a val-
lásszabadság ot, s ezután már semmilyen szertartást sem tiltottak be a rezervátumokban. A gyer ekeket
nem bentlakásos iskolákban, hanem a rezervátumok bejár ós iskoláiban taníttathatták. Bár Collier
álma az volt, hogy a törzsek gazdaság i önállóságr a teg yenek szert, ezt nem siker ült megvalósítania.
Viszont a törzsek afféle holdingtársaság okká alakultak át, amelyeknek tulajdonaik és törvényes jog a-
ik vannak. Kilencvenö t törzs készített alkotmány mag ának, s összesen mintegy négymillió acre föld
ker ült vissza az indiánok kezér e vásárlás vagy speciális törvényekkel való visszacsatolás révén. 1944-
ben létr ehozták az Amer ikai Indiánok Nemzeti Kongr esszusát (National Congress of American Indi-
ans), amely hamar osan befolyásos politikai tényezővé vált. 1946-ban pedig a Kongr esszus indián-
igény-bizottság ot hozott létr e a hamisítások és szerződésszeg ések kivizsg álásár a. A bizottság a követ-
kező harminc év alatt több millió dollár jóvátételt osztott szét, s a pénzt lehetőleg a törzsekhez juttatta
el.
A második világhábor úban a harcképes fiatal indián férfiak egyharmada bevonult a hadser egbe, s
így a hábor ú után ki tudták használni a veter ánok számár a biztosított juttatásokat. A hadiipar a fiatal
férfiak egyneg yedét foglalkoztatta. Több ezer indián nő vállalt vör ösker esztes munkát, s még többen
álltak be azokr a a munkahelyekr e, amelyek a férfiak bevonulása után megüresedtek. A hadser egben
nem különítették el az indiánokat, mint az afr ikai-amer ikaiakat, hanem a fehér ek egység eibe ker ültek.
A haditeng er észet több mint négyszáz navahót alkalmazott, mert az ő sajátos nyelvükön küldött, kó-
dolt üzeneteket az ellenség nem tudta megfejteni.
A második világhábor ú után mégis új támadás indult az indián tulajdon ellen, amelyet termination-
politikának („lezár ás”, „vég et vetés”) ker eszteltek el. Újra elterjedt az a nézet, hogy az indiánt el kell
szakítani a törzsétől, olyanná kell tenni, mint a fehér ember. Ezért kiterjesztették az államok büntető-
jog i és polg árjog i fennhatóság át a rezervátumok nagy részé felett, több törzset felo szlattak, vagy fel-
számolták velük a szövetség i szintű kapcsolatokat. Ennek hatásár a újra több törzs elveszítette földjeit,
mert nem tudták fizetni az adóikat, vagy az egészségügyi, oktatási és munkaügyi támog atás nélkül
nyomorba süllyedtek. E politika eredményeképpen 1,6 millió acre indián földet adtak el. Szer encsér e
ez a politika nem kapott támog atást, s az 1960-as választáson már mindkét párt elnökjelöltje elutasí-
totta.
Az 1960-as években, a polg árjog i küzdelmek idején újra a törzsek visszaállítása, az önkormányzat
és az önellátás kiharcolása, az erőforr ások fejlesztése és a kultur ális újjáéledés ker ült be a jelszavak
közé. Termination helyett a törzsek „fejlesztése” lett a cél, hogy még több földet szer ezhessenek, s
ezeket gazdaság osan kiaknázhassák. Az indián kölcsönalapot négy év alatt huszonhétmillió dollárr a
emelték, és ipar i létesítményeket telepítettek a rezervátumok közelébe. Lyndon B. Johnson elnök
1968-ban – először az Egyesült Államok történetében! – üzenetet küldött a Kongr esszusnak az indián-
kérdésr ől. Ebben kimondta, hogy „jogokat kell adni az első amerikaiaknak arra, hogy indiánok ma-
radhassanak, jogaikat viszont amerikaiként gyakorolják!” Lehetőség et kell kapniuk, hogy otthonaik-
ban mar adjanak, ha így kívánják, és arra is, hogy a vár osokba költözzenek. Olyan ismer etekkel kell
felr uházni őket, hogy egyenlők lehessenek a nem indiánokkal. Richard M. Nixon elnök így fog alma-
zott: „Az indián néppel kapcsolatos nemzeti politikának csakis ez lehet a célja: megerősíteni az indiá-
nok autonómiájának tudatát, anélkül, hogy közösségi kötődésüket fenyegetnénk. Biztosítanunk kell az
indiánt, hogy irányíthatja a saját életét, anélkül, hogy erőszakkal elszakítanak a törzsi csoporttól. És
meg kell győznünk az indiánokat, hogy függetlenedhetnek a szövetségi ellenőrzéstől, anélkül, hogy
megszűnne a szövetségi védelem és támogatás.”
Ennek az üzenetnek a szellemében fog adta el a Kongr esszus 1975-ben az indián önr endelkezési és
oktatásügyi támog atási törvényt. Ezzel felhatalmazták az indián törzseket, hogy közvetlenül is kap-
csolatba lephessenek a belügyi, egészségügyi, oktatásügyi és népjóléti minisztér iummá, bekapcsolód-
hassanak valamennyi szociális progr amba, s mag uk rendelkezzenek a számukr a biztosított összeg ek
felhasználásár ól. A polg árjog i mozg almak eredményeként a nőkhöz és az afr ikai-amer ikaiakhoz ha-
sonlóan az indiánok is részesültek a pozitív diszkr imináció által nyújtott előnyökből.
Manapság a szövetség i kormányzat védelmezi a törzsi tulajdont, az indián önkormányzatot, s szol-
gáltatásokat biztosít – de kizár ólag törzsi szinten. Az egyénekkel azonban úgy bánik, mint bármely
más állampolg árr al, nem „gyámkodik” felettük. A fő felelősség a belügyminisztér iumhoz tartozó in-
diánügyek hivataláé, amelynek reg io nális irodái vannak az ország különböző részein, az egyes indi-
ánügynökség ekben pedig szuperintendensei. A törzseknek jog ukban áll szabályozni tagság ukat, törve
nyékét hozni, rendő rség et és bír óság ot létesíteni, s igazság ot szolg áltatni (kivéve a súlyosabb bűnö-
ket). Adókat vethetnek ki a törzs tagjair a, eltávolíthatják a behatolókat a törzsi birtokr ól, szabályoz-
hatják a földhasználatot, a vadászatot és a halászatot. A legtöbb törzset tanács igazg atja, egyeseknek
írott alkotmányuk van, mások csak a szokásjogr a hivatkoznak.
A XXI. század elején az Atlas of the North American Indian (Az észak-amer ikai indiánok atlasza)
című kötet szer int hár omszáztizenö t rezervátum volt az Egyesült Államok ter ületén. Egyesek egyetlen
törzs tulajdonai képezik, másokon több törzs osztozik, egyesek egy tömbben vannak, mások szétszór-
va. E földek egy részét nem indiánok is bérbe vehetik, vagy megvásár olhatják. A legnag yobb rezervá-
tum a navahóké. Vannak olyanok is keleten, amelyeket csak a tagállam ismert el, a szövetség i kor-
mányzat nem. A rezervátumokban csak a szövetség, és a törzsi törvények vannak érvényben, bár némi
jog okat biztosítanak a tagállam és a helyi kormányzat részér e is. A rezervátumok helyzete változó,
egyes rezervátumokban állami seg élyen teng ődik a lakosság, más törzsek azonban olajlelőhelyeiknek
vagy az általuk működtetett játékkaszinóknak köszönhetően megg azdag odtak.
A 2010-es népszámlás sor án 2 900 000 személy tekintette mag át teljes egészében, 5 200 000 sze-
mély pedig részben amer ikai indiánnak vagy alaszkai őslakosnak: összesség ében az összlakosság
1,7%-a. Ez a 2000-es adatokhoz képest 39%-os növekedést jelent, több mint kétszer olyan arányút,
mint az összlakosság egészének 18%-os növekedése. Vagyis sok mindent elmondhatunk az indiánok-
ról, csak azt nem, hogy kihalófélben lennének. A legtöbb indián Kalifornia és Oklahoma ter ületén él.
Nagy indián népességg el rendelkezik még Arizona, Texas, New York, Új-Mexikó, Washington,
Észak-Car olina, Flor ida, Alaszka és Michig an. A vár osok közül a legtöbb indián New York Cityben,
Los Ang elesben, Oklahoma Cityben, Tulsában és Chicag óban él.
20. Narcissa Whitman – A hittérítő
Az Egyesült Államokban 1800 kör ül kezdődött meg a „második nagy ébr edés”, vagyis a vallási kö-
zösség ek megerősödése, aktivitásuk megnövekedése. (Kör ülbelül száz évvel „az első nagy ébr edés”
után.) Több egyházat újjászerveztek, sok új szekta alakult, az egyházközség ek létszáma felduzzadt, s
óriási tömegg yűléseken hirdették az igét. A legsiker esebbnek a metodista és baptista egyház bizo-
nyult, mert nem az eleve elr endelésr e, hanem a személyes megtér ésr e helyezte a hangsúlyt. A tér ítő-
szenvedélyek számtalan reformmozg almat erősítettek fel, több között az antialkoholistákét, az első
feministákét és az abolicio nizmusnak (a rabszolg aság eltörlését célzó mozg alomnak) is nagy lendü-
letet adtak.
Ennek a korszaknak volt a gyermeke Narcissa Prentiss, aki Stephen Prentiss és Clar issa Ward há-
zasság ából született 1808. március 14-én New York-i Prattsburghben. Nyolc testvér e volt. Az apja
örlő- es fűr észmalmot működtetett, s több helyi hivatalba is megválasztották. Az anyja prattsburghi
kongr eg acio nalista egyház egyik legaktívabb tagja volt. (Ez az egyház az ang ol pur itánok mozg alma
nyomán jött létr e, a kálvini tanításokat követte, de valamennyi gyülekezet egyenr ang úság át az állam-
tól való függ etlenség ét hangsúlyozta, s nem tett megkülönböztetést lelkészek és laikusok között.) Nar-
cissa rendkívül közel állt anyjához, akinek ő volt a legidősebb lánya. A család otthonában hozták létr e
a helyi misszio nár ius közösség et. Narcissa abban a megg yőződésben nevelkedett, hogy a hittér ítői hi-
vatás a legszebb világ on, és tizenö t évesen elhatár ozta, hogy maga is ezt fogja választani.
Tizenö t éves kor ában hat hónapig tanult az Auburn Akadémián, majd a Franklin Akadémiát is láto-
gatta (1828, 1831). Középmag as lány volt, akit csak akkor találtak vonzónak, ha fellelkesedve szóno-
kolt vagy énekelt. Henr y H. Spalding, aki szintén a hittér ítői pályár a készült, megkérte a kezét, de ko-
sar at kapott. Narcissa vidéki iskolákban tanított, s amikor a család átköltözött Amitybe, majd Ang eli-
cába, ott is a vasárnapi iskola megszervezésének szentelte mag át.
1810-be jött létr e egy felekezetek közötti szervezet, az American Board of Commissioners for Fore-
ign Missions (ABCFM, Külföldi Missziók Megbízottjainak Amer ikai Testülete), amely az első negy-
ven éve alatt ezerkétszázö tven hittér ítő tevékenység ét pénzelte, több mint nyolcmillió dollárból. Ami-
kor 1827-ben az Egyesült Államok és Nagy-Britannia meghosszabbította az egyezményt Oreg on kö-
zös birtoklásár ól, a testület felvetette, hogy foglalkozni kellene az oreg oni őslakosság megtér ítésével
is. Az egyházi lapok világg á kürtölték, hogy 1831-ben négy népörszi indián, 1833-ban pedig állítólag
hár om flethed indián érkezett Oreg onból St. Louisba, és a fehér ember vallása iránt érdeklődött.
Vagyis a „nyug ati bölcsek” kétezer mérföldet gyalog oltak a Szentírásért! Az ötvenes éveiben járó Sa-
muel Parker lelkipásztor ezen úgy fellelkesedett, hogy eldöntötte: maga indul Oreg onba. 1834-ben
Amitybe is ellátog atott, ahol olyan siker es prédikáció t tartott, hogy Narcissa azonnal felajánlotta,
hogy munkatársa lesz.
Parker már kor ábban Wheeler vár osban megismerkedett a harminckét éves, talán kevésbé kifino-
mult, mint inkább energ ikus és erős Marcus Whitmannel. A férfi orvosi gyakorlatot folytatott tizenhá-
rom éven át Pennsylvaniában és Kanadában, de most ős is készen állt a tér ítőmunkár a. Az ABCFM azt
ajánlotta neki, hogy ehhez először is szer ezzen be egy megfelelő feleség et. Valószínűleg már kor áb-
ban ismerte Narcissát, aki huszonnyolc évesen vénlánynak számított, és Marcus kínálta számár a az
egyetlen esélyt, hogy megvalósítsa régi álmát, s hittér ítő leg yen.
1835-ben az ötvenö t éves, kürtőkalapos, nyaka kör ül hosszú, fehér sálat viselő Parker és a har-
minchár om éves, erős, vidéki orvos, Whitman az Amer ikai Szőrme Társaság trapper eihez csatla-
kozva Oreg onba utazott. A bozontos heg yi ember ek kezdetben nem viselkedtek bar átság osan a két vá-
rosi „ficsúrr al”. „Nyilvánvaló jelekkel megértették velünk – írta Whitman –, hogy társaságunk nem
kellemes a számukra, engem még záptojásokkal is megdobáltak.” De Whitman hasznossá tudta tenni
mag át: együtt cipekedett, főzött és építette a tutajt a prémvadászokkal, s koler ából, s az ázsiai koler á-
ból is kig yóg yította őket. Parker ezalatt azon mer eng ett, milyen szép is lesz, ha a Nagy Síkság ot be-
tölti majd a templomok har angjának kong ása. Whitman oper álta ki Jim Bridgerből a feketelábú indiá-
nok nyílheg yet, amelyet a heg yi ember évek óta a testében hordott. Az orvos csodálkozott, hogy a
nyílhegy nem okozott fertőzést, mire Bridger biztosította róla, hogy „a hús nem romlik meg a Sziklás-
hegységben”. Whitman azt is felmérte, vég ig lehet-e menni szeker ekkel ezen az útvonalon, asszonyo-
kat, gyermekeket és bútor okat szállítva. Parker pedig olyan átéléssel énekelt himnuszokat a Lar amie-
erődben a sziúknak, hogy azok a bar átaikat is elhozták, hadd hallg assák minél többen. (Hogy mag uk-
ban mit gondoltak, az más kérdés.) Flethed és népörszi indiánokkal is találkoztak, akik biztosították
őket, hogy szívesen látják a misszio nár iusokat. A Green folyónál elváltak, Whitman visszatért, hogy
megházasodjon, Parker pedig eljutott a Vancouver-erődbe, majd hajóval tért haza, s tapasztalatai
alapján nagy siker ű könyvet írt.
Whitman rábeszélte Spalding ot, Narcissa egykor i kér őjét, hogy feleség ével, Elizával együtt tartsa-
nak velük Oreg onba. Whitman 1836. febr uár 18-án házasodott össze Narcissával, aki fekete selyem-
és gyapjúszálakból szőtt ruhát viselt az esküvőjén. Az ifjú pár másnap elutazott a féri családjához, és
március közepén már meg is indultak nyug at tele. Pittsburgh-ből hajóval utaztak Cincinnatiba és St.
Louisba. Narcissa már itt úgy érezte, hogy ideg en világba csöppent, s alig értette a nyelvjár ást. Az
úton különben kifejezetten megszer ette férjét, s levélben azt javasolta húg ának, hogy ő is hasonló hi-
vatású férfival kösse össze az életet.
A hittér ítők öten voltak: a Whitman házaspár, a Spalding házaspár és William H. Gray, egy ács. Két
szeker ük volt, több lóval, tehénnel és öszvérr el. Velük tartott két népörszi fiú, akiket Whitman vitt ke-
letr e, és két fiatal szolg a. Talán nem volt jó ötlet, hogy éppen Spaldingg al, Narcissa kikosar azott ké-
rőjével utaztak, aki azért is meg volt sértve, mert nem őt nevezték ki az expedíció vezetőjének, hanem
Whitmant. Mivel egy gőzhajó nem várta meg őket, kilencnapos gyors lovaglással csak május vég ér e
siker ült utolérniük azt a hetvenfős prémker eskedő társaság ot, amellyel utazni kívántak. E csapatot a
hír es heg yi ember, Thomas Fitzpatr ick vezette.
A Platte folyó mentén haladtak, az Oreg on-ösvényen. (Lásd a 13. fejezetet!) Kor án keltek, gyorsan
megr egg eliztek, s hatkor útnak indultak. Tizenegy óra tájban megpihentek, ettek, majd kettőkor újra
felker ekedtek, hogy hatkor már éjszakai tábort verhessenek. Bölénytrág yával tüzeltek, friss, majd
szár ított bölényhúst ettek, de a teheneik tejet is adtak. A sok fegyver es férfinak köszönhetően, akiknek
gondjuk volt az őrségr e is, az utazás tökéletesen biztonság os volt. Narcissának és Eliza Spaldingnak,
az első két fehér asszonynak, aki átkelt a Sziklás-hegység en, nem kellett agg ódnia az indiánok miatt.
Lar amie-erődben nyolc napig pihentek, s Narcissa örömmel fedezte fel, hogy terhes.
Július 4-én érték el a Déli-hág ót, majd pár nap múlva a Green folyónál részt vehettek a heg yi embe-
rek és indiánok éves találkozóján. A két hölgy megjelenése nagy szenzáció t okozott mind a fehér,
mind a rézbőr ű férfiak kör ében. A nők szívesen vettek részt a nekik rendezett istentiszteleten, s bibliák
nagy részét szét is osztog atták a megjelentek között. Igazán színes társaság gyűlt össze, még William
Drummond Stewart, egy skót nemesember is jelen volt. Megérkeztek a Hudson-öböl Társaság embe-
rei is, akik innentől vállalták a hittér ítők vezetését. Július közepén Whitman megkérdezte Fitzpatr ick-
től, hogy mivel tartozik a szolg álataiért, mire Fitzpatr ick visszakérdezett, hogy mivel tartozik az or-
vosi kezelésekért, mindketten kijelentették, hogy semmivel, és bar átságban elváltak.
A tér ítőket mintegy kétszáz indián kísérte a Snake folyó partján lévő Hall-erődhoz. Az útnak ez az
utolsó szakasza volt a legnehezebb, Whitmant reuma gyötörte, Narcissa rá sem tudott már nézni a
szár ított piszkos bölényhúsr a, s Snake-erődnél az egyik szeker et is ott kellett hagyniuk. Szeptember 1-
én végr e megérkeztek a brit Hudson-öböl Társaság Walla Walla-erődjébe (amelyet később Nez Per-
cé-erőd néven ismertek), a Columbia folyóhoz. Mivel Oreg on brit-amer ikai közös birtok volt a brit
hatóság ok a legnag yobb udvar iasságg al fog adták az amer ikai hittér ítőket. A kisebb vár osnak is beillő
Vancouver-erődben pedig John McLoughlin, a társaság vezető ügynöke (akit az indiánok Fehér Fejű
Sas, az amer ikaiak pedig Oreg on Atyja néven emleg ettek) azt is felajánlotta a hölg yeknek, hogy a te-
let húzzák ki az erődben. Vég ül csak addig mar adtak, amíg a férjeik megfelelő lakhelyr ől nem gon-
doskodtak számukr a, de a kongr eg acio nalista Narcissa és Eliza máris összetűzött a helyi anglikán
pappal az erőd gyermekeinek tanításán.
Whitmanék vég ül a kajúszi törzs kör ében telepedtek le, huszonö t mérföldr e keletr e a Walla Walla-
erődtől, a mai Washington állam déli részén. Spalding ék pedig a népörsziknél, jóval távolabb, a mai
Idaho állam ter ületén, Lapwaiban. Marcus csak decemberben mutatta meg Narcissának azt a Waiilatpu
nevű telepet, amelyen Gray két hawaii seg édmunkás és mások seg ítség ével vályogtéglás házat és ge-
rendafészert épített. A Vancouver-erődből beszer ezhető összes bútort felhasználhatták és mindent el-
követtek, hogy biztosítsák a kényelmet, még üveg is volt az ablakokban! McLoughlin szolg álólányt
bocsátott a rendelkezésükr e és a hawaii munkások is mindenben seg ítettek nekik. 1837 márciusában
megszületett a kislányuk, Alice Clar issa. Marcus hamar osan malmot, kovácsműhelyt és iskolaépületet
épített. Búzát, kukor icát, burg onyát, fehérr épát és dinnyét termesztettek. A csorda gyar apodott, sajtot
és vajat készítettek, öntözőcsatornákat ástak. Csak a tér ítés nem haladt, amiért tulajdonképpen ide
utaztak. Whitmanék a következő tíz év folyamán egyetlen indiánt sem találtak alkalmasnak a megke-
resztelésr e, és a náluk jóval eng edékenyebb Spalding ék is mindö ssze nyolc népörszit ker eszteltek
meg 1839-ben.
A hittér ítők alkották az első jelentősebb amer ikai csoportot, amely nem fehér ember ek kör ében élt.
Nyolc kajúszi falu vette kör ül a telepüket Ez a nép már kezdte elveszíteni kultur ális identitását, s félig-
meddig beleo lvadt a népörszik törzsébe. Kezdetben nagy érdeklődést tanúsítottak a fehér család és fő-
leg az újszülött kislány iránt. Azt várták, hogy a fehér ektől különleg es var ázslatokat tanulhatnak, és
szívesen részt vettek vallási szertartásaikon. Hamar osan kider ült azonban, hogy a hittér ítők nem keve-
sebbet kívánnak tőlük, mint egész hiedelemvilág uk, rítusaik és szokásaik feladását. Ráadásul Narcissa
nem tudta és nem is kívánta átlépni azt a hatalmas kultur ális szakadékot, amely elválasztotta őket egy-
mástól: még a nyelvüket sem tanulta meg. Nem tudott szer etettel közeledni a kajúszik felé, kizár ólag a
szig or ú nevelőnő szer epét tudta eljátszani. Mélység esen ideg enkedett az indiánoktól, azok pedig egy-
szer űen nem értették, hogy a protestáns hittér ítők miért beszélnek állandóan a bűnr ől, amikor ők az
életet kifejezetten szépnek tartották. Miért lenne bűnös dolog a tánc, a játék, a kifestett arc, a tollak vi-
selete és a lóversenyzés, amellyel ősidők óta szór akoznak? A látványosabban tevékenykedő s a kül-
sődleg es szabályok betartásával megelég edő katolikus papoknak jóval nag yobb siker ük volt az indiá-
nok kör ében, mint a szig or ú protestánsoknak.
Narcissa az érkezésük után két évvel kapta meg az első levelet családtagjaitól. A gazdaság i válság
miatt az ABCFM arra kérte őket, hogy csökkentsek kiadásaikat. 1838-ban viszont seg ítség et kaptak:
Henr y Gray a feleség ével, valamint a Walker, Smith és Ells családdal tért vissza keletr ől. A csoport
eredetileg Afr ikába és Sziámba (ma Thaiföld) akart utazni tér íteni, de az ABCFM ide irányította őket.
Walker ék és Ellsék a flethed indiánokhoz mentek Tshimakainba, Grayék Spalding ékhoz csatlakoztak,
Smithék pedig Waiilatpuban mar adtak. Hamar osan a szolg ákkal együtt vagy harmincan laktak Whit-
manék misszió s épületeiben.
1839-ben nagy szer encsétlenség érte Narcissát és Marcust: kétéves kislányuk eltotyog ott a folyó-
hoz, és mielőtt olvasg ató szülei észbe kaptak volna, belefulladt. Az asszony jó időr e depresszió s lett,
és hiába próbálta mag át azzal vig asztalni, hogy Isten mag ához veszi azt a gyermeket, akit túlság osan
is szer etnek. Az igazság az volt, hogy miközben Narcissa a kajúszi anyákat vádolta azzal, hogy elha-
nyag olják gyermekeik nevelését, ő maga volt az, aki nem ügyelt megfelelően a kislányár a. 1841-től
már az a gondolat gyötörte, hogy nem való a hittér ítői pályár a.
Az indiánok továbbr a sem értették, miért nem mehetnek be akkor a fehér ekhez, amikor csak akar-
nak, miért nem cser élnek velük ajándékokat, ahogy ők szokták, és miért baj az, ha lovaik a misszió
ültetvényén leg elésznek. Egyr e több indián tette szóvá, hogy a fehér eknek fizetniük kellene, amiért az
ő földjükön élnek. Mind gyakor ibb lett a hang oskodás, a fenyeg etőzés, Whitmant egyszer meg is
ütötték, s amikor a bántalmazást hittér ítőhöz illő szelídségg el fog adta, az indiánok gyávának tekintet-
tek. Miután Marcus 1842-ben egy tárg yalásr a visszatért keletr e, a misszió s épületben hag yott Narcissa
az egyik éjjeli látog atót azzal gyanúsította, hogy meg akarta erőszakolni. Egy időr e a Walla Walla-
erődbe költözött, s ezalatt az indiánok felégették a misszió malmát. A kajúszik már azt terjesztették,
hogy Marcus katonákkal fog visszatérni. Ez nem volt igaz, de visszatér ésekor, 1843-ban több száz te-
lepesnek seg ített eljutni a Hall-erődből a Columbia folyóhoz. Az 1840-es évek elejétől egyr e több te-
lepes érkezett Oreg onba. Waiilatpu már nem is misszió volt, hanem pihenőhely az Egyesült Államok
bevándorlói számár a. A kajúszik jól látták, hogy az amer ikaiak tulajdonképpen el akarják tőlük venni
a hazájukat. Narcissa pedig nyíltan megírta a szüleinek, hogy immár nem az indiánok megtér ítését,
hanem a környék fehér telepesekkel való benépesítését tekinti feladatának. 1844-ben befog adta a Sa-
ger család hat elárvult gyermekét, vagyis Marcus unokaö ccsével és a hár om kor ábban befog adott,
félvér gyer ekkel együtt már tizenketten ültek minden nap az asztalnál. Az iskolába már csak a fehér ek
gyer ekei jártak. 1846-ra az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kettéo sztotta Oreg ont, s déli részét
az Egyesült Államokhoz csatolták.
Százával jöttek keletr ől a telepesek szeker ei, a vadakr a ők vadásztak, a füvet az ő lovaik legelték le,
s már a misszió is nekik adott munkát, nem az indiánoknak. 1847-ben négy-ötezer bevándorló érke-
zett, s mag ukkal hozták az indiánokat pusztító himlőt és vérhast. Marcust már évek óta azzal vádolták
a kajúszik, hogy gyógyszer eivel megmérg ezi őket – most itt volt a bizonyíték: októberben és novem-
berben mintegy harminc indián halt meg a misszió közelében.
1847. november 29-én, egy sötét, őszi napon Tilokaikt és Tomahas vezetésével indiánok ker esték
fel a nappalijában olvasg ató Marcust. Az orvos átment velük a konyhába, ahol Tomahas hátulr ól két-
szer lesújtott rá a tomahawkjával, Tilokaikt pedig az arcát zúzta szét. A jajveszékelő Narcissa átvon-
szolta haldokló férjét a nappaliba, az indiánok pedig harci kiáltásokkal öldökölni kezdték a fehér eket.
Narcissát is meglőtték, de még fel tudott menekülni a gyer ekekkel és asszonyokkal az emeletr e. Ha-
mar osan azonban lepar ancsolták őket, mert a támadók fel akartak gyújtani a házat. Amint az asszony
kiért, tüzelni kezdtek rá, és harmadmag ával a sárba zuhant.
A házaspár on kívül még tíz embert gyilkoltak meg. Az a közelben elő római katolikus pap vég ezte
temetési szertartásukat, akit Whitmanék mindig gyűlöltek. Egy asszonyt meg is erőszakoltak, s a
negyvenhét foglyot csak egy hónap múlva tudták kiszabadítani a Hudson-öböl Társaság Walla Walla-
erődből érkező alkalmazottjai, akik különböző árucikkekkel váltották ki őket. Az amer ikai telepesek
erre elpusztították az indiánok telepeit, s egy év múlva mag uk a kajúszik adták ki a fehér eknek a mé-
szárlás öt legaktívabb résztvevőjét, köztük Tilokaiktot és Tomahast. A bír óság halálr a ítélte vala-
mennyit. Kivégzésük előtt Tilokaiktr ól kider ült, hogy valamit mégiscsak tanult a fehér ek szertartása-
in, mert így beszélt: „Nem azt mondták nekünk a hittérítőitek, hogy Krisztus azért halt, hogy megment-
se a népét? Így halunk meg mi is, hogy megmentsük népünket.”
Narcissa volt az egyetlen asszony, akit a kajúszik megg yilkoltak. Teste megcsonkítása is jelezte azt
a har ag ot, amelyet a „nag yon büszkének” nevezett fehér asszony kiváltott belőlük. XIX. századi kor-
társai a ker eszténység mártírjának tekintették – egy XX. századi történész, Patr icia Nelson Limer ick
pedig az indián ter ületek „intoler áns megszállójának” nevezte. Talán egyik sem volt, csak egy átlag os
asszony, aki túl nagy feladatr a vállalkozott, és nem tudta kedvességg el és szer etettel áthidalni a kultu-
rális különbség eket.
21. Mi történt a bölényekkel?
A bölények első fajtája, a hosszú szarvú Bison latifrons kétszáz-nyolcszázezer évvel ezelőtt, a jég-
korszak idején hatolt be Amer ikába az Alaszkát Ázsiával összekötő földnyelven. Egész Észak-Amer i-
kában elterjedt, de az éghajlat felmeleg edésével, százhúszezer évvel ezelőtt kihalt. Helyét két új fajta
vette át, melyeket a tudósok Bison antiquus és Bison occidentalis névr e ker eszteltek. Az előbbi kilenc-
tizenegyezer éve kihalt, az utóbbiból pedig ötezer éve kialakult a mai állat, latin nevén Bison bison,
amelynek két alfaja jött létr e, a síkság i bölény és a heg yi vagy erdei bölény. A heg yi bölényt meg le-
hetett találni a mai Kanadától a Sziklás-hegység en át a mai Új-Mexikóig, s egyes feltevések szer int az
Appalache-hegységben is. A síkság i bölény sokkal nag yobb számban szapor odott el, mert kiválóan
alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz. Mivel ezer-kétezer éve Észak-Amer ikában az állatfajok csak-
nem hár omneg yede kihalt (talán azért, mert megváltoztak az éghajlati viszonyok, talán azért, mert az
indiánok ősei kiirtották őket), a bölények léptek a helyükr e, ők foglalták el a leg előket. Egyes történé-
szek a gyomnövényekhez hasonlították a szer epüket, amelyek egy nag yobb ökológ iai katasztr ófa után
szapor odnak el. Mennyien lehettek? Egyesek negyven- vagy éppen százmillió r a becsülik számukat, de
ez valószínűleg túlzás. A szakértők mértéktartóbb becslései szer int a Nagy Síkság on huszonö tmillió
bölény tudott megélni, ettől keletr e és nyug atr a pedig még ötmillió kóbor olhatott.
Hernán Cortés volt az első eur ópai, aki megpillantott egy bölényt, mégpedig 1519-ben, Montezuma
azték uralkodó állatkertjében. 1612-ben még az Egyesült Államok mai fővár osa, Washington D. C. te-
rületén is bölények leg elésztek. Az állat amer ikai neve, a buffalo pontatlan elnevezés, a tudósok sze-
rint csak az afr ikai bivalyt illetné meg. A francia ker eskedők azonban a saját nyelvükön csak boeuf
(szarvasmarha) néven emleg ették az állatot, ebből alakult ki a bufflo és buffelo név, amelyet az ang ol
bevándorlók átvettek.
Az eur ópaiak által behozott lovak elterjedése előtt a síkság i indiánok nem voltak képesek túlság o-
san sok bölény elpusztításár a De azért ne tekintsük őket született természetvédőknek! Néha egész bö-
lénycsordákat kerg ettek bele a szakadékokba. A lovak pedig két szempontból is súlyos veszedelmet
jelentettek a bölények számár a. Egyr észt 1800 kör ül mintegy kétmillió vadló kóbor olt a síkság on, s
legelte le előlük a füvet. Másr észt pedig a XVIII. században a Nagy Síkság indiánjai is megtanultak lo-
vag olni. Igen mozg ékony és hatékony vadászok váltak belőlük s a bölény irháját kínálták fel a fehér
ker eskedőknek az eur ópai árucikkekért cser ébe. Az 1820-as években New Orleansba évente mintegy
százezer bölénybőrt szállítottak a Mississippin. A Unio n-erődből már sokkal több bölénybőrt rakod-
tak fel a dél felé induló hajókr a, mint hódprémet. St. Louisba és a Hudson-öböl Társaság ker eskedel-
mi központjaiba minden évben több tízezer bölénybőr érkezett.
A szakértők szer int a bölényállomány 20%-ának kellett évente elpusztulnia, hogy megmar adjon az
egyensúly az állatok száma és a rendelkezésr e álló fű mennyiség e között. E 20% fele mag ától hullt el,
egyharmadát a farkasok fog yasztották el, a fennmar adó részt pedig az indiánok ejtették el. Az eur ópa-
iakkal folytatott ker eskedelem azonban teljesen felbor ította ezt az egyensúlyt. A déli sájenek például
az 1840-es években hár omszor annyi bölényt öltek meg, mint kor ábban, mert szerződést kötöttek a
ker eskedőkkel. Ráadásul a természetes elhullás és a farkasok támadásai a beteg, idős állatokat pusztí-
tották, az indiánok viszont az erejük és szapor odási képesség ük teljében lévő állatokr a vadásztak.
Az 1830-as évekr e a Mississippitől keletr e fekvő ter ületr ől kipusztították a bölényeket. A folyótól
nyug atr a azonban még több millió állat kóbor olt hatalmas csordákban. Egy sziú így foglalta össze,
mit jelentett népe számár a bölény: „A bölény mindent megadott nekünk, amire csak szükségünk volt.
Nélküle nincstelenek lettünk volna. Bőréből csináltuk a tipit. Irhája volt az ágyunk, a takarónk, a bun-
dánk télre. Belőle készült a lüktető hangjával az éjszakát betöltő, élő, szent dobunk. Bölénybőrből ké-
szülték a vizestömlőink. A bölény húsától lettünk erősek, húsa húsunkká vált. Egyetlen porcikája sem
ment veszendőbe. Kondérnak használt gyomrába vörösre hevült követ tettünk, megfőtt benne a leve-
sünk. A szarvából kanalat, a csontjaiból kést, asszonyainknak meg árt és tűt csináltunk. Inaiból készí-
tettük az íj húrját és a varrófonalat. Bordáiból a gyermekeinknek szánkó, patáiból csörgő lett. Hatal-
mas koponyája a neki támasztott pipával szent oltárunk volt.” (John Fire/Lame Deer-Richard Erdoes:
Sánta Őz, a sziú indián sámán. Budapest, 1988, Eur ópa Kiadó, 128. o.) Több síkság i nép afféle ter em-
tőerőt tulajdonított a bölényeknek, de azért ők is sok állatot leö ltek ker eskedelmi célból.
1846-ban szár azság köszöntött be, az éghajlat meleg ebbé vált s megfog yatkozott a fű. Ugyanakkor
telepesek nyomultak be a bölények régi leg előir e. A farmer ek mag ukkal hozták a szarvasmarháikat
amelyek brucellosissal és lépfenével fertőzték meg a bölényeket. Ráadásul az Egyesült Államok kor-
mánya mintegy nyolcvanhétezer indiánt áttelepített az ország keleti részér ől a Mississippin túlr a,
vagyis még több vadász lesett az állatokr a. Mindezen folyamatok következtében a bölények száma
már a fehér vadászok tevékenység ének felerősödése előtt neg yed századdal is alaposan megcsappant.
Az 1870-es évekig a fehér ek számár a a bölény nyelve és húsa mellett csak azért volt értékes az ir-
hája, mert bundákat varrtak belőle. 1871-ben azonban a tímár ok felfedezték, hogy az irhából kiváló
minőség ű bort is tudnak készíteni, amelyet a gépeket hajtó szíjakhoz is felhasználhatnak. Ezzel a bö-
lényvadászat még kifizetődőbb üzletté vált. Egyesek szer int William Cody azért kapta a Buffalo Bill
nevet, mert tizennyolc hónap alatt 4280 bölényt lőtt le. Teljesítménye azonban elmar adt Geo rg e Cau-
sey eredményeitől, aki Új-Mexikó és Texas határ án vadászott, és tizenhár om év alatt negyvenezer bö-
lényt ejtett el. A bölények pusztítása olyannyir a felg yorsult, hogy az 1880-as évekr e a Nagy Síkság
déli részén már alig mar adt belőlük néhány példány. Ezután az északi részeken vett lendületet a vadá-
szat, és a hag yomány szer int 1884-ben küldték keletr e vasúton az utolsó bölénybőrszállítmányt a Da-
kota Terr itór iumr ól. Északon nem is a bőr, hanem a szőrme miatt vadászták az állatokat: az északi
bölények sokkal dúsabb és vastag abb szőrmét növesztettek a délieknél.
A bölényvadászok nem is nevezték mag ukat vadásznak, hogy ezzel is kifejezzék a sportoló úriem-
ber ek iránti megvetésüket. Ők a hunter név helyett a runnert használták, mert ahogy a marhákkal való
fog foglalkozást to run cows, a vadlovak befog ását to run mustang szavakkal illették, ugyanígy saját
tevékenység üket is a to run buffalo, „bölényt futtatni” kifejezéssel írták le. Ez arra utalt, hogy kezdet-
ben lóhátr ól vég eztek munkájukat. Később azonban jóval hatékonyabbnak bizonyult a talajr a támasz-
tani a fegyvert, s először a csorda vezérbikáját lelőni – amely riaszthatta volna a többi állatot –, majd
azokat, amelyek a csorda élér e állhatták volna. Így egyetlen vadász már kora regg el annyi állatot ejt-
hetett el, hogy a seg édei alig győzték megnyúzni őket. A nyúzókat jól megfizették, de azért a vadá-
szok mindig lenézték őket kissé, és ők mag uk nem is voltak hajlandók elvég ezni ezt a munkát. Állító-
lag egyetlen ember sem árasztott nag yobb bűzt maga kör ül, mint a vér es és néha férg ekkel teli irhák-
kal foglalkozó nyúzók, akik persze hetekig nem tudtak megmosakodni. Még a jobb bordélyok sem
voltak hajlandóak szolg áltatásokat nyújtani számukr a. A cowboyok mélyen megvetették őket, és
gyakr an összekaptak velük.
A bölényvadászok távolr ól sem voltak szadista ember ek, akik jó szór akozásnak tekintették az álla-
tok tömeg es elpusztítását. Nem gyűlölték és nem szer ették az állatokat – egyszer űen pénzt akartak ke-
resni. Átlag osan hár om dollárt kaptak egy irháért, de egy súlyosabb és szőr ösebb téli dar abért tízszer
ennyit is elkérhettek. Világnézetüket Frank Mayer foglalta össze. „Ott mászkált. Irhája volt. Az irhá-
ért pénzt adtak. Fiatal voltam, huszonkét éves. Tudtam lőni. Szerettem vadászni. Kalandokat szerettem
volna, Itt volt a kaland... Csak annyit tudtam, hogy több millió vadállat kóborol a síkságon, nekem pe-
dig pénzre volt szükségem.” (WildWest, 1997. ápr ilis 22.) A Vadnyug at leghír esebb sher iffjei és fegy-
ver esei közül sokan bölényvadászként kezdték pályafutásukat: Patr ick F. Garr ett, Bat Masterson és
Wyatt Earp is ezt a foglalkozást űzte egy ideig.
A bölényvadászat veszedelmes munka volt. Sok vadászt eltaposott a megvadult bölénycsorda, má-
sokat az indiánok vagy a banditák öltek meg. Egyesek mérg ét vittek mag ukkal, hogy elker üljék az in-
diánok kínzásait. Mivel általában télen vadásztak, amikor a bölények bundája vastag abb volt, gyakr an
megtörtént, hogy hófúvás zúdult a síkságr a, és az elvakult vadász ott fag yott meg pár száz méterr e a
tábor ától, amelyet nem tudott megtalálni.
Az 1880-as évekr e már csak a Yellowstone Nemzeti Parkban, az első, 1872-ben létr ehozott termé-
szetvédelmi ter ületen mar adtak bölények. Egyr e több amer ikai látta be, hogy illene megvédelmezni a
kihalástól ezt a különleg es állatfajt, és több ranchon is tenyészteni kezdték. A texasi Charles Goo d-
nightnak, a kansasi Charles Jesse „Buffalo” Jonesnak, a dakotai James Philipnek és Peter Depree-nek,
a montanai Michel Pablónak és Charles Allardnak köszönhető, hogy vég ül a bölény mégsem pusztult
ki. 1894-ben pedig a Kongr esszus meghozta az első bölényvédelmi törvényt.
A XX. században a bölény az Egyesült Államok egyik nemzeti szimbólumává vált. Wyoming állami
zászlaján bölény látható, akárcsak a legkülönbözőbb intézmények jelképein. 1913-ban egy pénzérmé-
re is felker ült, 1929-ben a belügyminisztér ium pecsétjér e, s több mint kétszáz helység neve utal vagy
utalt a bölényr e. Manapság több államban tartanak fenn leg előket a bölények számár a. Egyes állatte-
nyésztők szarvasmarhával ker esztezték a fajt, s ennek az állatnak a húsát beefalo steak néven több
nyug ati vendéglőben megtalálhatjuk.
22. John Charles Frémont – A nyomkereső
Az amer ikai Vadnyug at egyik leghír esebb felfedezője egy érzelmes, indulatos virg iniai lány, Anne
Beverley Whiting és egy francia emigr áns kalandor, Charles Frémont (vagy Fremon) vihar os szer el-
mének volt a gyümölcse. Anne 1811-ben otthagyta idősebb első férjét, John Pryort, s amikor 1813. ja-
nuár 21-én Savannah-ban megszülte fiat, John Charlest, a gyermek törvénytelennek számított. A kis
John ötéves volt, amikor az apja meghalt. A pár hár om gyermeke közül két fiú mar adt életben, akiket
az elszeg ényedett, özvegy anya egyedül nevelt fel. Frémont egész életében arra tör ekedett, hogy be-
jusson a társadalom felsőbb kör eibe, amelyekből születésének kör ülményei miatt kizárták. Ez vi-
szonylag gyorsan siker ült is neki. Larry McMurtr y amer ikai író úgy fog almazott, hogy Frémont szu-
persztár lett, mielőtt e szót feltalálta volna, majd alighanem ő volt az első amer ikai hír esség, akit a
hírneve tett tönkr e.
A tehetség es, vonzó fiút már 1830-ban felvették a Colleg e of Charleston nevű egyetemr e, de egy
szer elem miatt elhanyag olta tanulmányait, és 1831 febr uárjában elbocsátották. Egy gazdag, világlátott
charlestoni polg ár, Joel Roberts Poinsett vette a szárnyai alá, aki beutazta Eur ópát, Oroszo rszág ot,
Chilét és Arg entínát, majd az Egyesült Államok első mexikói nagykövete lett. Jól fizető állásokat
szerzett Frémontnak: előbb matematikát taníthatott óceánjár ó hajók teng er észeinek majd fő mér éseket
végzett. 1836-ban részt vett a cser oki indiánok földjeinek felmér ésében, s ekkor tanulta meg, hogy
kell tábor ozni, tájékozódni és élelmet szer ezni a vadonban. Amikor pedig Poinsett hadügyminiszter
lett Van Bur en kormányában (1837-1841), Washingtonba hívta pártfog óját, és a Topog ráfiai Hadtest
alhadnag yává nevezte ki.
Frémont csatlakozhatott egy francia matematikus, Joseph Nicolas Nicollet expedíció ihoz, s tőle ta-
nulta a legtöbbet a térképészet, geológ ia és matematika titkair ól. Később azt mondta, hogy a Nicollet
oldalán megtett utazások pótolták számár a a Yale és a Harvard egyetemet. 1838-ban felhajóztak a
Mississippin, s felmérték a mai Minnesota délnyug ati részét. A következő évben a Missour in hajóztak
fel, s eljutottak a mai Észak- és Dél-Dakota ter ületér e, ahol sziúk vadászg attak a vég eláthatatlan csor-
dákban leg elésző bölényekr e. A fiatalember megtanulta, hog yan lehet csillag ászati megfig yelések
alapján pontos térképeket készíteni adatokat gyűjteni növényekr ől és ásványokr ól, s megértetni mag át
a heg yi ember ekkel és az indiánokkal.
Amikor visszatértek Washingtonba, Van Bur en elnökkel is kezet rázatott. A társaság i élet egyik
közismert szer eplője lett, mindenki kedvelte az udvar ias, lovag ias, déli neveltetésű fiatalembert, aki
érdekesen mesélt, jól tancolt, s ráadásul a származása is igen rejtélyes volt. Fontos ismer etség ekr e tett
szert a képviselők és a szenátor ok kör ében – Thomas Hart Benton szenátor pedig két szempontból is
sorsdöntő személynek bizonyult az életében. Egyr észt a felfedezőutak támog atója és a nyug at felé tör-
ténő terjeszkedés egyik szorg almazója volt, aki alaposan felkeltette Frémont dicsvág yát. Másr észt
volt egy gyönyör ű és okos leánya Frémont.
1840-ben ismerkedett meg a tizenhat éves Jessie Bentonnal. A barna szépség, akit pár éve még And-
rew Jackson a térdén lovag oltatott, egyaránt jár atos volt a társaság i, politikai és irodalmi életben. Az
apja természetesen nem egy csekély fizetéssel rendelkező, törvénytelen származású pályakezdőnek
szánta, de a két fiatal William Henr y Hamson elnök temetése idején (1841) titokban eljeg yezte egy-
mást. Benton gyanakodott, s elküldette Frémontot Iowa Terr itór ium felmér ésér e, de a hathónapos tá-
vollét csak még jobban felszította a szer elmesek elszántság át. 1841. október 19-én titokban házasság ot
kötöttek. Hamar osan bevallották a történteket Bentonnak, aki természetesen tombolt, és így ordítozott
Frémonttal: „Ki a házamból, s többé ne lépje át küszöbömet! Jessie itt marad!” Jessie erre a bibliai
Ruth szavait idézte: „Ahová te mégy, oda megyek!” A „zord atya” vég ül megbocsátott, és egyik fiatal-
nak sem kellett elhagynia a házát. A következő évek sor án öt gyermekük született.
Az 1840-es évek elején megnövekedett az érdeklődés a nyug ati ter ületek iránt, s a társadalom rész-
letesebb ismer eteket követelt azokr ól a távoli vidékekr ől, amelyekr ől egyr e többet beszéltek: Texas-
ról, Új-Mexikór ól, Oreg onr ól és Kaliforniár ól. Mind a telepeseknek, mind a katonáknak megbízható
térképekr e lett volna szükség ük. A hadser eg alkalmazottjai tették a legtöbbet a távoli ter ületek feltár á-
sáért, különösebb eredményeket mégsem siker ült elérniük. Mer iwether Lewis és William Clark 1804-
1806-ban a Missour it követve elérte a Csendes-óceánt (lásd a 6. fejezetet!), de csak a prémvadászok
jártak a nyomukban. Zebulon Pike kapitány eljutott a Sziklás-hegységbe, s megismerte a Santa Fe felé
vezető utat is (1806-1807), de ez ker eskedelmi ösvény mar adt. Stephen H. Long hadmérnök expedíci-
ót vezetett a Nagy Síkságr a (1819-1820), csakhogy jelentésében „Nagy Amer ikai Sivatagnak” nevezte
el a világ egyik legtermékenyebb mezőg azdaság i ter ületét. A félig írástudatlan heg yi ember ek alapo-
san megismerték a Sziklás-hegység et, de minden tudásukat a fejükben őrizték, s egyetlen nyílvessző
kio lthatta összes ismer etüket. A szőrmetársaság ok vezetői gyakorlatias tudásr a tettek szert, de hasz-
nálható térképeket ők sem készítettek. Márpedig mind a társadalom, mind a politikai elit pontos és
részletes leírásokat igényelt azokr ól a ter ületekr ől, amelyeket a „nyilvánvaló elr endeltetés” tanítása
alapján birtokba kívánt venni. (Lásd a 7. fejezetet!)
1842. január 1-jén Frémonték is ott voltak a Fehér Házban, John Tyler elnök látog atói között. Ezen
a napon közölte Benton szenátor a vejével, hogy mivel Nicollet beteg, ő fogja vezetni a következő ex-
pedíció t, amelyr e harmincezer dollárt kap. Frémont nem szívesen vált meg imádott feleség étől, mégis
végtelenül boldog volt, amikor 1842. május 2-án útnak indulhatott az első olyan expedíció jár a, mely-
nek ő volt a vezetője. Huszonnégy fős csapatának az volt a feladata, hogy felmérje az Oreg on-ösvényt
a Platte folyó mentén a Déli-hág óig. Egyesek lovag oltak, mások a szeker eket vontató öszvér eket vagy
az élelem gyanánt mag ukkal vitt ökr öket hajtották.
Tapasztalt határvidéki ember nem volt köztük, de nagy szer encséjükr e a mai Kansas City közelében
találkoztak Kit Carsonnal. A harminchár om éves férfi már járt Új-Mexikóban, Kaliforniában, Arizo-
nában és rendkívüli tapasztalatokr a tett szert. Tudott spanyolul, franciául és több indián nyelven, jelbe-
széddel pedig minden törzzsel meg tudta értetni mag át. Ráadásul kiváló lovas volt, vágtában fel tudott
kapni a nyer egből lehajolva egy földr e tett ezüstdollár ost. Mély, életr e szóló bar átság alakult ki e két
olyannyir a különböző férfi között: Carson nyug odt volt, csendes és határ ozott, Frémont pedig gyors,
érzékeny és szenvedélyes. Frémont havi száz dollárt ajánlott fel Carsonnak, ha vele tart, s évekkel ké-
sőbb egy szenátusi bizottság előtt is elismerte, hogy egyetlen embernek sem tartozik többel, mint Car-
sonnak.
A feg yelmezett utazók napi huszonnégy, jobb esetben huszonnyolc mérföldet is meg tudtak tenni, s
Frémont egész nap asztr onómiai mér éseket, geológ iai és növénytani megfig yeléseket végzett. Feltér-
képezték a folyók pontos helyét, s aug usztus 8-án már a Déli-hág ónál voltak. Frémont kissé csalódott
volt, valami különleg esebb jelenség et várt. Viszont egy hegycsúcsr ól megállapította, hogy az a Szik-
lás-hegység legmag asabb pontja, ötödmag ával megmászta, s kitűzött rá egy kis zászlót. Ma Frémont-
csúcsnak nevezik, igaz, a hegységben több mint száz ennél mag asabb orom található. Visszafelé egy
hordozható gumicsónakon akarták megtenni az utat a Platte folyón, de egy zúg ón felbor ultak. Szer en-
csér e csak a súlyosabb műszer ek és fegyver ek vesztek el. Szeptember 30-án már a Missour inál voltak.
A Szenátus dicsér etben részesítette az ifjú felfedezőt, aki bebizonyította, hogy a Missour i és a Sziklás-
hegység közti ter ület nem sivatag, nag yon is zsír os a talaja, sok a fű és a víz, el lehet jutni szeker ekkel
és vág ómarhákkal a hág óig, s ráadásul a bölénycsordák is biztosítanak élelmet. Jessie pedig kapott
egy gyűr ött lobog ót e szavak kísér etében: „E zászló fenn lebegett a Sziklás-hegység legmagasabb csú-
csán – én pedig elhoztam neked.”
Hamar osan kider ült, hogy Jessie kiváló író. Frémont ugyanis neki diktálta le a jelentését 1842-1843
telén, és nemcsak szakszer ű topog ráfiai, meteo r ológ iai, növény- és állattani leírást készítettek, hanem
egy végtelenül érdekes olvasmányt is. A szakember ek mellett a nagyközönség is élvezhette a viszony-
lag rövid (nyolcvano ldalas!), életteli beszámolót a grizzly medvékr ől, bölényekr ől és egy kutyahús-
ból készült vacsor ár ól, amellyel indiánok kínálták meg a felfedezőket. A Kongr esszusban éppen Ore-
gon hovatartozásár ól folyt a vita, ezért a Szenátus elr endelte, hogy Frémont jelentését nyomtassák ki
a kormányzat számár a, és még ezer példányban, hogy szelesebb körben is elterjeszthessék.
Frémont második felfedezőútjának (1843-1844) a teljes Oreg on-ösvény felmér ése lett volna a cél-
ja, és ő újra bebizonyította, milyen dúsg azdag, vir ágzó vidék a kontinens nyug ati része. Ezúttal har-
minckilenc fős csapat indult útnak Kansas Cityből, s volt köztük újságíró, két delaver indián, valamint
velük tartott Thomas Fitzpatr ick, az egyik legtapasztaltabb heg yi ember is. Frémont rag aszkodott ah-
hoz, hogy egy tizenkét fontos ágyút is mag ukkal vig yenek. Felettesei agg odalmaskodtak, hogy a
szomszédos nagyhatalmak talán fenyeg ető gesztusnak tekintik, ha ágyúval felszer elt katonák vonul-
nak be ter ületükr e, s egy levélben felszólították Frémontot, hogy ne vig ye el az ágyút. Jessie viszont
tudomást szerzett a még el nem küldött utasításr ól, s titokban megüzente férjének, hogy azonnal in-
duljon útnak. Frémont annyir a bízott okos feleség ében, hogy így is tett, mielőtt megkapta volna a pa-
rancsot. Az ágyú szállításának persze nem sok értelme volt, egyszer sem sütötték el, és ott is hagyták
a Nevada-Kalifornia-határ on. Viszont rendkívül megnövelte a kis csapat önbizalmát.
Ezúttal egy délebben fekvő utón vonultak nyug at felé. Kit Carson újra csatlakozott hozzájuk. A
Déli-hág ón keltek át, és itt már több jel is arra mutatott, hogy „Amer ika megindult nyug atr a”: friss sí-
rokr a bukkantak, elkóbor olt ökr öt találtak, s több kivándorló kar avánt pillantottak meg. Szeptember
6-án érték el a Nagy-sóstavat, amelyet Frémont vizsg ált meg elsőként tudományos eszközökkel, s
megállapította, hogy le lehet telepedni a közelében. Ennek volt köszönhető, hogy négy év múlva
Brigham Young ide vezette a mormonokat. (Talán Frémont túlzottan is termékeny ter ületnek tüntette
fel ezt a vidéket, Young később sokat háborg ott emiatt. Lásd a 9. fejezetet!) A felfedezők annyir a éhez-
tek, hogy Carson sir ályt lőtt vacsor ár a, majd az indiánoktól vásár oltak egy lovat, és levágták – de
Frémont és Charles Preuss, a német topog ráfus képtelen volt enni belőle.
Tizenegyen visszatértek, Frémont pedig az elszántabbakkal útnak indult északnyug at felé. Október
elején eljutottak a Hudson-öböl Társaság Boise-erődjéig, két hét múlva pedig a Walla Walla-erődig.
Ennek közelében működött a Whitman házaspár misszió s telepe. (Lásd a 20. fejezetet!) Frémont a
Vancouver-erődben hár om hónapr a eleg endő élelmet vásár olt, s úgy döntött, még nem térnek haza.
November 25-én huszonö t emberr el, több mint száz lóval és öszvérr el megindult dél felé a Deschutes
folyó mentén. Bar átságtalan, szeg ényes vidéken vágtak át, tizenö t állatot veszítettek el, és sokat éhez-
tek, mire 1844. január 10-én eljutottak a mai Nevada ter ületén lévő, halakkal teli tóhoz, amelyet
Frémont nevezett el Pyr amid-tónak.
A kis csapat rettenetes nehézség ek árán kelt át télvíz idején a Sierr a Nevadán. Kénytelenek voltak
megenni az egyik kutyájukat, a lovak és öszvér ek fele elpusztult, de febr uár 20-ra átjutottak a mai
Carson-hág ón. Ott csillog ott előttük a San Francisco-öböl felé csordog áló Sacr amento folyó. Majd
egyszer csak felbukkant egy jól öltözött indián, s spanyol nyelven közölte velük, hogy az Amer ican
folyónál vannak, ő pedig „Sutter kapitány” ranchának egyik vaquerója. (Lásd a 18. fejezetet!)
John Sutter oly szívélyesen fog adta őket, hogy Frémont öt ember e nem is akart továbbmenni. Ő
azonban összeg yűjtött százharminc lovat és öszvért, mintegy harminc szarvasmarhát, s március vé-
gén megindult a San Joaquin folyó völg yében délkelet felé. Los Ang elestől nyug atr a északkeletnek
fordultak, s lakatlan, sivatag os vidéken haladtak tovább. Amikor egy mexikói férfit és egy fiút talál-
tak, akiknek a kar avánját megtámadták az indiánok, Kit Carson másodmag ával a rablók nyomába
eredt, és két skalppal tért vissza. Ezen a csapat műveltebb tagjai felhábor odtak, de miután megtalálták
a lemészár olt utazókat is, már nem szörnyülködtek annyir a.
Olyan meleg volt, hogy éjjel mentek, nappal pihentek. Felder ítők lovag oltak elöl, hátul és oldalt, a
fő csapatot pedig, amely az állatokat ter elte, fegyver esek fogták közr e. Átvágtak a mai Las Vegas vi-
dékén, s egyszer ötven-hatvan mérföldet kellett megtenniük egyetlen csepp víz nélkül. A fenyeg etőző
indiánokat siker ült tisztes távolban tartani, május elején mégis elveszítették egyik társukat, aki egy el-
kóbor olt öszvér után lovag olt. Az indiánok lenyilazták, majd beledobták egy folyóba. Május 24-én el-
jutottak a Utah-tóhoz, amelyr ől Frémont azt hitte, hogy a Nagy-sóstó déli része. A mai Color ado ál-
lam déli felén haladtak tovább, júliusr a a Bent-erődnél voltak, és az Arkansas folyó mentén tértek
haza.
A Jessie-vel megírt második jelentés még az elsőnél is érdekesebb volt. A Szenátus ebből már öt-
ezer példányt nyomatott, James Buchanan külügyminiszter megkétszer ezte a példányszámot, a kiadók
versengtek érte, az újság ok pedig részleteket közöltek belőle. Majd kiadták a két jelentést egy kötet-
ben, ami igazi bestsellernek bizonyult. A Frémont felmér ései alapján készült térkép teljesen megvál-
toztatta a nyug ati rég ió kr ól alkotott képet. Kider ült, hogy nem létezik a Buenaventur a folyó, sőt
egyetlen folyó sem vágja ketté a Sierr a Nevadát. Frémont térképét vitték mag ukkal a kivándorlók, s
az ő leírásából tájékozódtak a telepesek. Ő nevezte el Nagy-medencének a Sierr a Nevada és a Wa-
satch-hegység közti ter ületet. Frémontot nemzeti hősnek tekintették, kapitánnyá léptették elő, s rend-
szer esen találkozott az állam legfelsőbb vezetőivel. Cooper reg ényhősér e emlékezve Pathfindernek
nevezték el. (A reg ény mag yar ul Nyomkereső címmel vált ismertté, az ang ol cím azonban inkább azt
jelenti: „ösvények megtalálója”.)
Harmadik felfedezőútjár a (1845-1846) már kettős szándékkal indult. A hadügyminisztér ium tudo-
mányos felmér éseket kért tőle, s azt, hogy ker essen egy rövidebb utat Kaliforniába. A terjeszkedés
politikáját sürg ető szenátor ok viszont arra szólították fel, hogy akadályozza meg Kalifornia brit kéz-
re ker ülését. Ekkor iban ugyanis sokan tartottak attól, hogy Nagy-Britannia megszer ezheti, pedig erre
valójában semmi esély sem volt. Frémont pedig minden jel szer int elbízta mag át, s úgy viselkedett,
mint akinek Kalifornia bármikor az ölébe hullhat.
Immár jobban felfegyverzett, hatvankét fős csapattal, köztük tizenkét delaver indiánnal és több hír es
heg yi emberr el hagyta el St. Louist. Kétszáz lovuk volt, s egy kisebb csordát is mag ukkal hajtottak. Az
Arkansas folyó völg yében vonultak Color adóba, s szeptemberr e a Nagy-sóstónál voltak. A különbö-
ző felmér ések után délnyug at felé távoztak, s még novemberben átkeltek a Sierr a Nevadán. December
elején újra eljutottak Sutter erődjéhez. Idáig minden jól ment, járható utat találtak a Nagy-sóstó és
Észak-Kalifornia között. Ettől kezdve azonban Frémont politikával kezdett foglalkozni, és ennek ri-
asztó következményei lettek.
Kaliforniában ekkor iban két tiszt harcolt a hatalomért, José Antonio Castr o katonai par ancsnok és
Pio de Jesús Pico kormányzó, egyik az északi, másik a déli részt tartotta uralma alatt. Frémont hat-
vanfős csapata nyugtalanította őket, s 1846 márciusában elr endelték, hogy térjen haza. Az ifjú kapi-
tány azonban úgy érezte, hogy minden tekintélyét elveszítené, ha eng edelmeskedne. Ezért fegyver ese-
ivel felvonult a Hawk’s Peak nevű hegyr e, erődöt eszkábáltak, és nagy éljenzéssel felvonták az amer i-
kai lobog ót. Hár om napig itt is mar adtak, de amikor meghallották, hogy a mexikói hadser eg ágyúk-
kal vonul feléjük, Frémont megg yőzte az ember eit, hogy ennyi éppen elég volt a dicsőségből, egy vi-
har amúgy is lefújta a zászlót, s jobb lesz, ha távoznak.
Ápr ilis 24-én lassacskán megindultak északr a. Május 8-án azonban a Klamath-tónál, Oreg on ter üle-
tén utolérte őket Archibald H. Gillespie hadnagy a haditeng er észettől, és leveleket hozott Frémontnak.
A hivatalos levelek óvatosságr a intették, s arra szólították fel, ne fordítsa szembe az Egyesült Álla-
mokkal a kaliforniaiakat. A nem hivatalos hír ek pedig arr ól szóltak, hogy küszöbön áll a hábor ú Me-
xikóval. Frémont számár a szég yenletes dolognak tűnt, hogy fegyver eseivel együtt békésen hazatérjen,
amikor hazája hábor úzik. Ráadásul az indiánok is rájuk támadtak, s ez tovább fokozta az amer ikaiak
harci kedvét. Megfordultak, s Gillespie kísér etében visszatértek Kaliforniába.
Ott meglehetősen zavar os volt a helyzet. Castr o és Pico konfliktusa polg árhábor úval fenyeg etett,
felélénkült minden faji és vallási ellentét. Frémonték először nagy mészárlást rendeztek az indiánok
között a Sacr amento folyónál, majd rátámadtak a lovakat gyűjtő mexikói kormánycsapatokr a. Kali-
forniában még senki sem tudta, hogy egy hónapja hábor úban állnak az Egyesült Államokkal, ezért
sokan elsietettnek tartották Frémont fellépését.
Sonomában 1846. június 14-én Frémont javaslatár a Ezekiel Merr itt vezetésével harminchár om
amer ikai elfoglalta a fegyverr aktárt, és foglyul ejtette a tartomány katonai par ancsnokát, akit Sutter
erődjébe zártak. Kimondták a Kalifornia Köztársaság megalakulását, majd egy vászon egyik sarkába
tintával vagy gyümölcslével egy csillag ot, a másikba pedig egy disznór a emlékeztető medvét festet-
tek. Ez lett a felkelés zászlaja. A Sonoma ellen vonulókat – két halálos áldozat árán – visszaverték.
Frémont gyorsan Sonomába ment, hogy seg ítse a felkelőket, majd San Franciscóba, ahol elfoglalta
az apró erődöket. Ő nevezte el Golden Gate-nek, Arany Kapunak a San Franciscó-i öböl bejár atát. Ezt
követően kétszázharmincnégy bozontos, szakállas prémvadászból, teng er észből, farmerből és marha-
tenyésztőből létr ehozta a „Kaliforniai Zászlóaljat”. Végr e befutott a hír is, hogy kitört a hábor ú –
Frémont felléleg ezhetett.
John D. Sloat sorhajókapitány elfoglalta Monter eyt, majd átadta Robert F. Stockton teng ernagynak
a par ancsnokság ot. Zászlóalja élén Frémont is megérkezett, s megegyezett Stocktonnal, hogy a flotta
távozása után ő lesz a kormányzó. (Pedig Stocktonnak aligha volt joga ilyesmit megígérni.) Aug usz-
tusban Frémont bevonult Los Ang elesbe, s megtudta, hogy Washingtonban már alezr edessé nevezték
ki. Kaliforniát békésen hár om részr e osztották Frémont, Stockton és Gillespie par ancsnokság a alatt.
Los Ang elesben viszont szeptember vég én felkelés tört ki, amely ellen már rendes hadjár atot kellett
indítani. Keletr ől megérkezett Stephen W. Kearny tábornok is száz drag onyossal. Stockton fegyver e-
seivel közösen, egyfős veszteség árán visszafoglalta Los Ang elest, Frémont pedig a lázadók más cso-
portjait bírta kapituláció r a, s ő is visszatért Los Ang elesbe.
És ekkor megkezdődtek a bajok. Frémont kormányzónak tekintette mag át a Stocktonnal kötött
egyezség alapján, Kearny azonban úgy döntött, hogy ő majd helyr e teszi ezt a nagyképű fiatalembert:
a hadügyminisztér ium levelér e hivatkozva bejelentette, hogy övé a par ancsnokság. Vihar os viták és
vádaskodások után vég ül Frémont kénytelen volt felo szlatni zászlóalját. Kearny tisztjei olyan megve-
tően bántak vele, hogy az egyiket párbajr a is kihívta, de Kearny megtiltotta az összecsapást. Frémont-
nak hadifog olyként, tudományos felszer elése nélkül kellett visszatérnie a hadser egg el a Donner-há-
gón ker esztül. A Leavenworth-erődben Kearny letartóztatta, és Washingtonba kísértette, hogy jelentést
teg yen.
Az amer ikaiak többség e Frémonttal rokonszenvezett. Kolumbuszhoz hasonlították, aki láncr a verve
és megalázva tért haza az Újvilág felfedezése után. A haditörvényszék egy közel hár om hónapos pert
követően lázadás, eng edetlenség és feg yelmezetlenség miatt kizárta Frémontot a hadser egből. James
Polk elnök azt tervezte, hogy keg yelemben részesíti és visszahelyezi a szolg álatba, az indulatos
Frémont azonban elutasította a keg yelmet, és harmincnyolc éves kor ában visszatért a civilek közé.
Mag ánember ek támog atásával azonnal eltervezett egy új expedíció t (1848-1849). Azt kívánta bebi-
zonyítani, hogy meg lehet építeni a vasútvonalat a 38. szélesség i kört követve. A vállalkozás kataszt-
rofális eredménnyel járt: a San Juan-hegységben utolérte a tél. Tíz ember e és a csapat valamennyi
öszvér e odaveszett, mert nem ker esett idejében menedéket. Frémont azonban nem volt hajlandó elis-
merni kudarcát, s azt bizonyg atta, hogy a vasút megépíthető itt.
Ezután újabb kudarcok érték, s mindig másokr a hár ította a felelősség et. Kaliforniai birtokán, Mar i-
posán telepedett meg, amelyen aranylelőhely is volt, de olyan lassan siker ült csak tőkét szer eznie a ki-
termeléshez, hogy addigr a eladósodott, s birtokát 1863-ban el kellett adnia. A tagállammá váló Kali-
fornia 1850-ben őt küldte az Egyesült Államok Szenátusába. Mindö ssze huszonegy munkanapon át
volt szenátor, de ezalatt a rabszolg aság igen aktív ellenfelének bizonyult. Nem választották újra, mire
megszervezte ötödik felfedező expedíció ját (1853-1854). Az északi szenátor ok kér ésér e újra azt sze-
rette volna bebizonyítani, hogy érdemes és lehetség es transzkontinentális vasutat építeni a központi
útvonalon. Huszonkét emberr el indult útnak, köztük volt az első hivatásos fényképész, aki ilyesmir e
vállalkozott. Átkeltek a color adói Cochetopa-hág ón, ahol – annak dacár a, hogy december volt – csak
tíz centi havat találtak. Frémont ezzel igazolva látta azt az elképzelését, hogy itt kell vasutat építeni.
Utah ter ületén azonban sokat szenvedtek a hidegtől és az éhségtől, s egyik társuk belepusztult a nélkü-
lözésbe, miután elérték a mormon telepeket. Ezután délnek fordultak, s Nevadából átjutottak San
Franciscóba. Az expedíció nak szinte semmi eredménye sem volt, a vasútvonalat nem a Frémont által
javasolt hág ónál építették meg.
Az 1856-os választáson Frémont lett az újonnan létr ehozott Republikánus Párt elnökjelöltje. Aboli-
cio nista kapcsolatai miatt nem volt esélye a győzelemr e, mert a déli államok azzal fenyeg etőztek,
hogy republikánus győzelem esetén kiválnak az Unió ból. A választópolg ár ok többség e úgy látta,
hogy csak a Demokr ata Párt jelöltje, James Buchanan mentheti meg a nemzeti egység et, s így
Frémont csak a népi szavazatok 33%-át tudta megszer ezni.
Az amer ikai polg árhábor úban (1861-1865) az Unió nyug ati csapatainak par ancsnokává nevezték ki.
Az ő testő rség ében szolg ált századosként a mag yar Zág onyi Kár oly. Száz nap múlva Abr aham Lin-
coln leváltotta Frémontot, mert ver eség eket szenvedett, s ráadásul szabadnak nyilvánította Missour i
rabszolg áit, amihez nem volt joga. Ezután John Pope tábornoknak rendelték alá, akit nem szer etett, s
felmenttette mag át. 1864-ben a republikánusok radikális szárnya újra elnökjelöltjévé akarta nyilvání-
tani, de nem fog adta el a felkér ést, és visszavonult. 1870-re teljesen tönkr ement egy vasútépítési spe-
kuláció sikertelenség e miatt. Előbb Jessie írásaiból éltek, majd Frémont kineveztette mag át Arizona
kormányzójává (1878-1881). Zavar os vállalkozásai és hosszas távolléte miatt azonban lemondásr a
kényszer ítették. Már emlékiratai kiadásával sem tudott siker eket elérni, s 1890 júliusában bekövetke-
zett halála előtt a Kongr esszus felhatalmazta az elnököt, hogy a megfelelő nyugdíj biztosítása céljá-
ból nevezze ki az egykor i felfedezőt vezérő rnaggyá. Amikor Frémont New Yorkban elhunyt, Jessie-
nek már annyi pénze sem volt, hogy Kaliforniába szállíttassa a holttestet.
23. Hogyan alakította át a vasút a Vadnyugatot?
Asa Whitney, New York-i üzletember már 1844-ben azt javasolta a kormányzatnak, hogy jelöljön
ki egy hatvan mérföld széles földcsíkot, amely vég ighúzódik a nyug ati ter ületeken, s az eladásából
befolyt összegből építse meg a transzkontinentális (vagyis a kontinenst átszelő) vasutat. Az elg ondo-
lást mindenki helyeselte, de az északi és a déli államok konfliktusa miatt a Kongr esszus sokáig dön-
tésképtelennek bizonyult, pedig már négy lehetség es útvonalat is felmér etett.
1860-ban Theodore Judah mérnöknek siker ült megg yőznie négy dúsg azdag kaliforniai üzletembert
arr ól, hogy a Donner-hág ón át lehet vezetni a vasutat Kaliforniába, s ez rendkívül kifizetődő lenne az
ő számukr a is. Mind a nég yen keletr ől érkeztek Kaliforniába az aranyláz idején, s jól tudták, hog yan
kell megg azdag odni, mert nem bányászni kezdtek, hanem ker eskedtek az aranyásókkal. Leland Stan-
ford, Charles Crocker, Mark Hopkins és Collis P. Huntington – a „Négy Nagy”, ahogy hamar osan
emleg etni kezdték őket – 1861 júniusában létr ehozta a Central Pacific Railroad (Központi Csendes-
óceáni Vasút) nevű vasútépítő társaság ot. De még várniuk kellett egy évet, amíg a polg árhábor ú
(1861-1865) kitör ése után a déli államok szenátor ai és képviselői elhagyták a Kongr esszust, s nem
akadályozták tovább a vasút központi ter ületen történő megépítését.
1862. július 1-jén a Kongr esszus elfog adta a csendes-óceáni vasútvonal megépítésér ől szóló tör-
vényt. Felhatalmazta a „Négy Nag yot”, hogy kezdje meg nyug atr ól kelet felé építeni a vasutat, s
ugyanakkor létr ehozta a Union Pacific Railroad (Az Unió Csendes-óceáni Vasútja) elnevezésű válla-
latot, hogy Nebr askából nyug at felé építkezzen. Mindkét társaságnak tíz négyzetmérföld ter ületet ad-
tak minden egy mérföld hosszúság ú, lefektetett sínpár ért, valamint jókor a kormányseg élyt, amelyet
harminc éven belül kellett visszafizetniük. A pénz azonban kevésnek bizonyult, a polg árhábor ú miatt
csökkent az érdeklődés a vasút iránt, a vállalkozók pedig inkább a biztonság osabb hadiszállítások ré-
vén próbáltak tovább gazdag odni. A Union Pacific semmit sem csinált, a Central Pacific pedig meg-
elég edett egy 1863. január 8-i megnyitóünnepségg el.
1864-ben a Kongr esszus új törvényt hozott a vasútépítésr ől: megduplázták a földadományt, s lehe-
tővé tették részvények kibocsátását. Erre mindkét vállalat szemérmetlen har ácsolásba kezdett, hatal-
mas kölcsönöket vett fel, de legalább hozzálátott az építkezéshez.
A Union Pacific Omahában, a Missour i és a Platte folyók találkozásánál kezdte meg a munkát. Ele-
inte lassan haladtak: 1865 vég ér e mindö ssze negyven mérföld hosszúság ú vág ányt fektettek le, és az a
veszély fenyeg ette őket, hogyha 1866 júliusár a nem siker ül száz mérföldet mag uk mög ött tudniuk, el-
veszítik a kormánytámog atást. A munkálatokat Greenville Dodg e főmérnöknek és egy testvérpárnak,
Jack és Dan Casement szerződéses sínfektetőknek siker ült megg yorsítaniuk. Ír bevándorlókat, pol-
gárhábor ús veter ánokat és felszabadított rabszolg ákat alkalmaztak. A földmér ők érkeztek meg elő-
ször egy ter ületr e, őket követték a szintezők és a sínfektetők. Ez utóbbiak a már lefektetett síneken ér-
kező vasúti kocsikr ól szedték le a talpfákat, a síneket és a sínszeg eket. Csavar ozók és egyeng etők fe-
jezték be a munkát, s már rá is gördült az újabb szállítmány a sínekr e.
Minden egy mérföld hosszúság ú vág ányhoz negyven kocsir akomány fára, sínr e, szögr e, szerszám-
ra és élelemr e volt szükség. 1866 vég ér e már kétszázhatvanö t mérföldet haladtak, és siker ült eljutniuk
Nebr aska nyug ati határ áig. Esőben és hóban is dolg oztak, de az időjár ás távolr ól sem okozott annyi
gondot, mint a munkásokat kísér ő számtalan bűnöző, hamiskártyás és prostituált. Egész sátorvár osok
épültek fel a munkások szállásai kör ül, s amikor ezek lakói már a munkálatokat is akadályozták, s
több munkást megg yilkoltak, Jack Casement felfegyverzett ember eivel lecsapott a hamiskártyásokr a.
A color adói Julesburgnél a legveszedelmesebbeket fel is akasztották.
Az indiánok nyugtalankodni kezdtek, amikor látták, hogy a fehér vadászok százával lövik le a bölé-
nyeket, hogy ellássák a munkásokat élelemmel, és az sem volt titok előttük, hogy a „vaspar ipa” még
több fehér embert hoz majd keletr ől. 1867 aug usztusában a sájenek egy csoportja Nebr askában fel-
szedte a síneket, és rátámadt a kisiklott vonat utasair a. A munkásoknak nemegyszer le kellett tenniük a
szerszámokat, és fegyver esen kellett védekezniük a sziú és sájen harcosok ellen.
A Central Pacific munkálatait a „Négy Nagy” egyike, Charles Crocker irányította. Itt, nyug aton az
alapanyag ok sokkal drág ábbak voltak, hiszen szinte mindent keletr ől kellett hozatni, hajón. Keleten
egy tonna sín 91,7 dollárba ker ült, de a szállítási költség ek miatt Kaliforniában száznegyvenegy dol-
lárt kellett fizetni érte. A viszonylag csekély népesség ű Kaliforniában a másik fő gond a munkaerő hi-
ánya volt. Vég ül Crocker ráébr edt a mego ldásr a, és a kínai közösség ek kör ében látott hozzá a tobor-
záshoz. Amikor az első ötven hosszú copfos és bő, kék nadr ág ot viselő kuli megérkezett, nevetés és
sérteg etés fog adta őket. Még hogy ezekkel a kicsi és látszólag oly gyeng e ember ekkel akar valaki
vasutat építeni?! Crocker az efféle megjegyzésekr e azt válaszolta, hogyha az őseik fel tudták építeni a
kínai Nagy Falat, akkor ők is szer encsét próbálhatnak a vasúttal. A kínaiak rendkívül szorg almasnak,
mértékletesnek és feg yelmezettnek bizonyultak. Sokkal jobb munkát vég eztek a fehér ember eknél, ro-
hamos gyorsaságg al fúrták az alagutakat, kisebb heg yeket hordtak el, kosar akban ereszkedtek le a
szakadékokba, és csak egy kis teaivásr a álltak meg néha. A hózápor okban több mérföld hosszúság ú
palánkokkal védték és tetővel fedték be a vág ány helyét, hogy tovább dolg ozhassanak. Crocker olyan-
nyir a meg volt velük elég edve, hogy Kínába is áthajózott, és ott folytatta a toborzást. A kínaiakat szá-
zával temették mag uk alá a Sierr a Nevada lavinái, de a munkások rettenthetetlenül törtek előr e. Míg
1865 szeptember étől 1866 májusáig csak nyolc mérföld készült el, a kínaiak megjelenése után a kö-
vetkező hat hónapban huszonnyolc mérföld hosszúság ú vág ányt fektettek le. 1868 tavaszán már a Si-
err a Nevada keleti oldalán haladtak lefelé.
A síkság on építkező Union Pacific vég ül ezernyolcvanhét mérföldnyi sínpárt fektetett le, a Central
Pacific pedig a Sierr a Nevada nehezebb ter epén ennél jóval kevesebbet, hatszázkilencven mérföldnyit.
A találkozásr a a későbbi Utah állam ter ületén ker ült sor, a Nagy-sóstótól északr a, Ogden vár ostól öt
mérföldr e keletr e, Promontor y Pointnál. A találkozópontot nem jelölték ki előr e, s a két társaság
munkásai inkább riválisnak tekintették egymást, mint kollég ának. Még a robbantásoknál sem fig yel-
meztették a másik vállalat alkalmazottjait. A Union Pacific már százhatvannyolc mérfölddel el is
hagyta Ogdent, amikor a kormány határ ozott felszólításár a végr e megegyeztek a két pálya összekap-
csolásában.
1869. május 10-én ker ült sor a nagy ünnepségr e. Mintegy ezer ember jelenlétében két ír és két kínai
meghozta az utolsó két talpfát. Valaki rákiáltott a fényképészr e: „Itt az idő, Charlie! Most süsd el!” A
két kínai azt hitte, fegyverr ől van szó, s ijedten elszaladt. (Ez alapján könnyen elképzelhetjük, milyen
bánásmódban volt részük a fehér ek kör ében.) Vég ül megnyugtatták őket, és nagy éljenzés közepette
beillesztették az ezüst babérkoszor úval díszített talpfákat. Ima következett, majd a gondosan kifúrt
lyukba beállították az utolsó szög et – amely természetesen színaranyból készült.
Felharsant a zene, és Leland Stanford, a Central Pacific egyik alapítója nag yot csapott az ezüstözött
fejű kalapáccsal – az aranyszög mellé... Nem is olyan könnyű egy hosszú nyelű kalapáccsal eltalálni
egy szög fejét! Leland átadta a kalapácsot Thomas Dur antnak, a Union Pacific alelnökének, aki vagy
udvar iasságból, vagy ügyetlenségből ugyancsak a szög mellé ütött. A távír ásznak azonban ennyi is
elég volt, és világg á kürtölte a nagy hírt: „Megtörtént!” Az Egyesült Államok valamennyi vár osa vad
ünneplésbe kezdett, Promontor y Pointnál pedig gondosan kiszedték az aranyszög et, rendes szög et
vertek a helyér e, majd a Central Pacific Jupiter nevű mozdonya, és a Union Pacific Engine 119-ese
lassan megindult egymás felé, amíg tehénfog óik össze nem értek. A fényképészek megö rökítették a
nagy eseményt: „Kalifornia kezet nyújtott New Yorknak!” A tizennyolc uncia súlyú aranyszög pedig
ma is megtekinthető a Stanford Egyetem múzeumában.
Az 1870-es évek gazdaság i válság a egy időr e lefékezte a vasútépítést, de az 1880-as és 1890-es
években sorr a készültek el a transzkontinentális vasútvonalak az Egyesült Államok nyug ati ter ületein.
A nyug at felé építkező Atchison, Topeka & Santa Fe nevű vasúttársaság 1881. március 8-án kötötte
össze a kelet felé haladó Southern Pacific Railroad (Déli Csendes-óceáni Vasút) vonalával a vág ányát
az új-mexikói Demingben. Még ez év december 1-jén a Southern Pacific vág ányát összekapcsolták a
Texas & Pacific nevű társaság vonalával a texasi Sierr a Blancában. 1883. szeptember 8-án pedig a
montanai Independence Creeknél felavatták a Northern Pacific Railroad (Északi Csendes-óceáni Vas-
út) vonalát. Még ebben az évben az amer ikai vasutak négy időzónát jelöltek ki a kontinensen, hogy
összehang olhassák a vonatok menetr endjeit. 1884-ben elkészült az Oregon Short Line (Oreg oni Rövid
Vonal) nevű vasút, amely Wyoming ot kapcsolta össze Oreg onnal. 1893-ra pedig a Great Northern
(Nagy Északi) vasútvonal összekötötte St. Paul és Minneapolis vár osokat Seattle-lel.
1865-ben még hár omezer mérföld volt a nyug ati vasutak hossza – a század vég én pedig már nyolc-
vanhétezer, és a nemzeti vasútvonalak fele itt húzódott. Telepesek áradata érkezett a vonatokon: 1870-
ben a Kansas-Nebr aska Terr itór ium (nem indián) lakosság a a félmillió t sem érte el, 1890-re viszont
mind Kansas államé, mind Nebr askáé meghaladta a millió t. Oreg onban és a majdani Washington ál-
lam ter ületén 1870-ben száztizenö tezr en éltek, 1890-ben pedig hatszázhetvenö tezr en. Arizona kor áb-
ban alig tízezr es lélekszámú volt, de húsz év alatt, a vasútnak köszönhetően kilencvenezerr e duzzadt
lakóinak száma. A vasút gyorsan eljuttatta a nyug ati mezőg azdaság i terményeket és a texasi szarvas-
marhákat a keleti nagyvár osokba, valamint az úgynevezett közép-nyug atr a (például Chicag o húsfel-
dolg ozó üzemeibe), s az ország legtávolabbi pontjait is bekapcsolta a nemzeti piacg azdaság rendsze-
rébe. Serkentette a szén és a vas bányászatát, az acélipart és a gépg yártást. A postaszolg álat valaha a
gazdag ok szór akozásának eszköze volt, most viszont reng eteg levelet, mag azint, újság ot, katalóg ust
és üzleti ajánlatot juttatott el valamennyi államba. Mire a gépkocsik és repülőg épek terjedése csök-
kentette a vasút jelentőség ét, addigr a az már végr ehajtotta történelmi feladatát: kiteljesítette az ipar i
forr adalmat, gazdaság i, társadalmi és politikai egységbe kovácsolva a Föld egyik legnag yobb és va-
lószínűleg legg azdag abb ország át.
24. Fékevesztett Ló – A harcos
A saját mag ukat „szövetség esnek”, vagyis (nyug ati dialektusban) lakotának vagy (keleti dialektus-
ban) dakotának nevező indiánoknak a francia ker eskedők adták a sziú nevet, mert ellenség eik, az
odzsibua indiánok nadewisounak, azaz „áruló kíg yónak” hívták őket. Négy keleti törzsük, a szanti szi-
úk a Minnesota folyó mellett éltek, két középső törzsük, a janktonok és janktonájok a Missour i folyó
keleti partján, hetedik törzsük, a titon vagy lakota sziúk pedig a Missour itól nyug atr a. Ez a hetedik
törzs maga is hét kisebb egységr e oszlott, amelyeket ang ol, francia és indián szavak felhasználásával
brülé (égett combúak), mini-kandzsu (vízzel ültetők), szanzark (íj nélküliek), túketl (kétüstösek), húg-
pápá (a kör nyílásánál tábor ozok), szihaszapa (feketelábúak – nem azonosak a nem sziú feketelábú
törzs tagjaival!) és oglala (elo sztják, amijük van) néven emleg ettek. A sziúk a sájeneket és arapahókat
szövetség eseiknek, a varjúkat és aszinbojnokat pedig ellenség eiknek tekintették.
Az oglala sziúk leghír esebb harcosa 1838-1840 kör ül született, talán a mai dél-dakotai Rapid City
vagy Bear Butte közelében. Anyja a mini-kandzsu Zörg ő Takar ó Asszony (Rattle Blanket Woman)
volt, Pöttyös Far ok (Spotted Tail) brülé főnök húga. Az apja neve, a Tasunke Witko vagy Tashunca-
uitco pedig valószínűleg egy ló formájú, megvadult szellemr e utalt. Ezt fordítottak ang olr a Crazy
Horse formában, amit egyesek „Őrült Lóként”, mások „Szilaj Lóként” vagy „Vad Lóként” fordítottak
mag yarr a. A név inkább féktelenségr e, félelmetességr e utal, mint őrületr e.
A barna hajú, világ osabb bőrszínű kisfiút Világ os Hajnak (Light Hair) vagy Fürtös Hajnak (Curly
Hair) nevezték. Állítólag ötéves kor ában egy nagy ínség idején, amikor az apja elejtett két szarvast, a
gyermek vendég ül hívta a törzs összes vén tagját, akik szinte az egész zsákmányt elfog yasztották, de a
fiú dicsér etét zengve tértek haza. Kor án kitűnt a harci játékokban. Tízéves kor ától apja Lova Látható-
nak (His Horse On Sight) nevezte, majd az arapahók vagy a sosónik elleni küzdelemben tanúsított bá-
torság a jutalmául átadta neki a saját nevét. De emleg ették Férfit Zúz (Crushes Man) és Rossz Asszonyt
Vásár ol (Buys A Bad Woman) néven is. Hallg atag, közepes termetű, hosszú hajú férfi lett belőle, aki
sohasem táncolt, nem énekelt, ritkán vett részt a tanács ülésein és még ritkábban szólalt fel. Hol az og-
lalákkal, hol a brülékkel vándor olt.
Könnyen lehet, hogy ő is ott volt a Lar amie-erődnél 1851 szeptember ében, amikor az Egyesült Ál-
lamok kormánya egy nagyszabású szerződést kötött a Nagy Síkság törzseivel. A sziú, sájen, arapahó,
varjú, arikar a, menden, aszinbojn és gróvantr indiánok elfog adták, hogy a kormány utakat és erődö-
ket létesít ter ületeiken, beleegyeztek, hogy felhagynak az egymás és a ter ületükön átvonuló fehér ek
elleni hábor úskodással, s ennek fejében a kormány évi ötvenezer dollár értékű ellátmányt oszt ki köz-
tük ötven esztendőn át. (A Szenátus ezt az ötven évet tizenö tr e csökkentette, az összeg et viszont het-
venezer dollárr a emelte.) A szerződést persze egyetlen főnök sem tartathatta be a többi indiánnal,
mert ehhez nem volt sem kellő szervezettség ük, sem hatalmuk. A bevándorlók pedig egyr e sokasod-
tak, s a legkisebb incidens is komoly küzdelmeket robbanthatott ki.
A hír es Grattan-mészárlás volt az első, nag yobb áldozatokkal járó összecsapás a katonák és a titon
sziúk között. 1854 aug usztusában egy tehén lemar adt a bevándorlók kar avánjától, s a minikandzsu
Mag as Homlok (High Forehead) levágta. A telepesek panaszt tettek a Lar amie-erődben, ahol megje-
lent Hódító Medve (Conquering Bear) brülé főnök, és egy lovat ajánlott a tehénért. Hugh B. Fleming
hadnagy a bűnöst követelte, de Hódító Medve közölte, hogy nem adhatja ki, mert nem az ő törzséből
való. Fékevesztett Ló is ott volt a közeli táborban, ott hallotta meg, mi történt.
Másnap, aug usztus 19-én az oglala Lovaitól Félnek (Man Afraid Of His Horses) ment el az erődbe,
hogy kibékítse a katonákat, de csak annyit tudott meg, hogy a huszonö t éves John L. Grattan alhad-
nagy arra készül, hogy az indiántáborban veg ye őrizetbe a tettest. A forr ófejű fiatalember mindig azt
hajtog atta, hogyha kap húsz katonát és egy ágyút, akkor az egész sziú nemzeten áttör. Most megkapta
ezt a lehetőség et: délután huszonkilenc önkéntessel, egy tolmáccsal és két ágyúval indult a brülék tá-
bor a felé.
A táborban Hódító Medve és Lovaitól Félnek közvetíteni próbált, de Mag as Homlok már teljes har-
ci díszben jelentette ki, hogy nem adja meg mag át, a tolmács meg részegnek bizonyult. Az indulatok
elszabadultak, és kitört a tűzharc, amelyet egy katona sem élt túl. Grattan testébe huszonnégy nyilat
lőttek. A fiatal harcosok már az erőd megtámadását tervezg ették, de err ől az öreg ek lebeszélték őket,
inkább tábort bontottak, s elhagyták a környéket.
A hag yományok szer int Fékevesztett Ló ott volt a mészárlásnál, s látta, amint a békítésr e tör ekvő
Hódító Medve belehal sebesülésébe. Elvándor olt a nebr askai homokdombok közé, böjtölt, virr asztott,
és egy látomás jelent meg előtte. Egy színét váltó lovas vágtatott felé, aki arra szólította fel, hogy sose
viseljen tollas fejdíszt, ne kösse meg a lova farkát, harc előtt pedig dörzsölje be mag át homokkal, s
így se golyó, se ellenség nem árthat neki. Fékevesztett Ló ezután minden harc előtt csak egy villám-
szer ű vonalat festett az arcár a, jégesőt jelképező pontokat a testér e, egyetlen sastollat tűzött a hajába,
egy sascsontból készült sípot vett mag ához, és egy lyukas, ker ek követ akasztott a bal fülér e. A va-
rázslat látszólag bevált: egyetlen harcban sem sebesült meg.
A kormány a Grattan-mészárlás miatt meg akarta leckéztetni a sziúkat. William S. Harney 1855 au-
gusztusában hétszáz katonával megindul a Kearny-erődből, s szeptember 3-án Ash Hollownál (más
néven a Blue Water pataknál) lecsapott a brülékr e. Mintegy száz áldozata volt a csatának, koztuk több
gyermek és asszony. Emiatt Harneyt az indiánok Asszonyö lő (Squaw Killer) néven emleg ették. Ezután
a Lar amie-erődben megfenyeg ette a sziú főnököket, mert vagy ötven lovát és öszvér ét is elr aboltak.
Több főnök feladta mag át, s nekik később Franklin Pierce elnök megkeg yelmezett. Harney nagysza-
bású békekonfer enciát rendezett 1856 márciusában a Pierre-erődben, ahol maga nevezett ki főnökö-
ket a törzsek élér e, hiába próbálták neki elmag yar ázni, hogy ezzel semmit sem ér el. Az indiánok nem
azért eng edelmeskednek egy-egy főnöknek, mert erre kötelezték őket, hanem azért, mert tisztelik és
szabadon követik vezetőiket. Aki viszont a saját szakállár a harcot kezdeményez, azt ebben senki sem
gátolhatja meg.
Az 1858-1859-es color adói aranyláz miatt még több fehér bevándorló vonult a Sziklás-hegység
felé. Két év múlva kitört az amer ikai polg árhábor ú, s egyr e kevesebb katona őrizte a nyug ati erődö-
ket. Az 1862-es minnesotai sziú felkelés nagy pánikot okozott nyug aton, s a következő évben John M.
Bozeman felfedezett egy rövidebb utat az Oreg on-ösvény és a montanai aranymezők között. Csak-
hogy ez az oglalák földjein vezetett ker esztül, amelyeket a sziúk mindenképpen meg akartak védel-
mezni.
Fékevesztett Ló ekkor iban átélt egy szer elmi válság ot, amelynek nem ismerjük a részleteit. Csak
annyi bizonyos, hogy szer elmes lett Fekete Bölény Asszonyba (Black Buffalo Woman), Vör ös Felhő
(Red Cloud) oglala főnök egyik unokahúg ába. 1862 nyar án Fékevesztett Ló Vör ös Felhőt követve el-
ment harcolni a varjúk ellen, s ezalatt a lány hozzáment Nincs Vízhez (No Water). Fékevesztett Ló
ezért fájdalmában hár om napr a visszavonult anyja sátr ába, majd egyedül ment harcolni a varjúk el-
len, és két skalppal tért haza.
Az 1864-es Sand Creek-i mészárlás az egész síkság on kir obbantotta a hábor úskodást. Fékevesztett
Ló egyesek szer int 1865 januárjában részt vett a color adói Julesburg vár os elleni támadásban. Ekko-
riban már ingviselő volt, vagyis azon köztiszteletben álló négy oglala harcos egyike, akik végr ehajt-
hatták a törzsi döntéseket. Ezzel bejutott a törzsi társadalom legtekintélyesebb csoportjába. A másik
hár om ingviselő Kan Kutya (He Dog), Ifjú Lovaitól Félnek (Young Man Afraid Of His Horses) és
Kard (Sword) volt. Fékevesztett Ló egyike volt azoknak, akik csapdát állítottak fel a fehér katonáknak
az Északi-Platte folyó egyik hídjánál, a mai Casper vár os helyén. A feg yelmezetlen fiatal harcosok
azonban mindig hamar abb törtek ki a lesből, mint ahogy tervezték, s csak egy ellátmányos szeker et
siker ült elszakítani a csapattól, majd vég eztek két tucat közeledő katonával. Ezután Patr ick Edward
Conno r tábornok a Powder folyóhoz indított hadjár atot 1865-ben, de semmit sem siker ült elérnie.
Hadser eg ét hár om napon át rendszer esen meg-megtámadták a sziúk, de a legnag yobb csapást a szár az
időjár ás mérte rá.
Ez év október ében a katonák a Sully-erődben írattak alá békeszerződéseket az indiánokkal. Egyesek
szer int a következő év júniusában a harcoló Vör ös Felhő és Lovaitól Félnek társaság ában Fékevesz-
tett Ló is felker este az erődöt, azt azonban nem voltak hajlandóak elfog adni, hogy a hadser eg utat
építsen a Powder folyó melletti vadászmezőiken. Az indiánügynök hiába mag yar ázta, hogy ez csak a
Bozeman-ösvényr e vonatkozik, ami már tulajdonképpen meg is épült. Csakhogy ezalatt új katonák
vonultak a Powder folyóhoz, mire Vör ös Felhő úgy érezte, megtévesztették, és visszatért északr a.
Fékevesztett Ló azután Vör ös Felhő oldalán vett részt az oglala főnökr ől elnevezett hábor úban
(1866-1868). A hadser eg hár om telepet hozott létr e a Bozeman-ösvény mentén, a mai Wyoming állam
északi és Montana déli részén: a Reno-, Phil Kearny- és C. F. Smith-erődöt. 1866. július 17-én hajnali
ötkor százhetvenö t lovat és öszvért hajtottak el az indiánok vad rohammal a Phil Kearny-erőd építői-
től, majd szembefordultak üldözőikkel, és sokat megö ltek közülük. Egy hét múlva egyszerr e hár om
kar avánr a támadtak rá, aztán az ezeket felmenteni próbáló egység ekkel is szembeszálltak. A katonák
egy mérföldr e sem távolodhattak el a Kearny-erődtől, máris sájen, arapahó és sziú harcosok zúdultak
rájuk.
Az erődben szolg áló William J. Fetterman alezr edes hasonló nézeteket hang oztatott, mint a néhai
Grattan alhadnagy: azt állította, hogy nyolcvan emberr el szembeszáll az egész sziú nemzettel. Úgy
döntött, hogy csapdát állít a sziúknak: csalétek gyanánt öszvér eket leg eltetett a Kearny-erőd és egy pa-
tak között, s egy osztagg al egész éjjel lesben állt az erdőben. Hajnalban csalódottan elhagyta őrhelyét,
s természetesen az indiánok ekkor csaptak le. Válaszul Fékevesztett Ló Hosszú Emberr el és Kan Ku-
tyával kidolg ozott egy hasonló csapdát. December 19-én egy kisebb csapattal rár ontottak a favág áson
dolg ozó katonákr a, majd visszavonultak, s megpróbálták elcsalni üldözőiket a Lone Trail Ridge nevű
dombig, ahol ezer harcos várt rájuk. James Powell kapitány azonban a kapott par ancshoz tartotta ma-
gát, s nem üldözte az indiánokat. Fetterman fel volt hábor odva, s kér elmezte, hogy legközelebb őt
küldjék ki a favág ók védelmér e. 1866. december 21-én Henr y Beebee Carr ington ezr edes beleegye-
zett, s nyolcvanegy katonát adott mellé azzal, hogy csak kísérje vissza a favág ókat, és ne üldözze a
Lone Trail Ridge-nél tovább az indiánokat. Fetterman persze nem eng edelmeskedett, s a csapda ezút-
tal tökéletesen működött. Délr e valamennyi katona halott volt. Fetterman homlokán a lyuk mellett lő-
pornyomokat fedeztek fel, ami arra utalt, hogy vagy főbe lőtte mag át, vagy egymást lőtték főbe az
egyik tisztjével. A sziúk csak „száz katonát ölő harc” néven emleg ették az összecsapást.
William T. Sherman tábornok, a Nagy Síkság ot mag ába foglaló katonai ker ület par ancsnoka 1867-
ben hármas hadjár attal próbálta megtörni az indiánok ellenállását. Ők azonban az erődöket továbbr a
is blokád alatt tartották, s rendszer esen megtámadták a Bozeman-ösvényen utazókat. A sziúk megr en-
dezték éves naptáncukat, s megvitatták, melyik erődr e mérjenek csapást. Vég ül tipikus indián döntést
hoztak, s ahelyett, hogy erőiket egyesítették volna, a sziúk a Kearny-erődöt, a sájenek pedig a C. F.
Smith-erődöt ostr omolták meg. Aug usztus 1-jén ötszáz sájen és arapahó pár lakotával rátámadt hat
szénag yűjtőr e és tizenkilenc katonár a a C. F. Smith-erődtől hár om mérföldr e északkeletr e. Másnap
Fékevesztett Ló, Vör ös Felhő és Púp (Hump) pedig mintegy ezer harcossal a Kearny-erődből kivonult
favág óo sztag ot támadta meg. A „szeker ek csatájában” két tiszt, huszonnégy katona és hat civil véde-
kezett tizennégy szekér mög ül tüzelve. A felmentő ser eg érkezésekor az indiánok felhagytak a harc-
cal. Súlyos veszteség eket szenvedtek, de sok lovat szer eztek, s folytatták az erődök zaklatását.
Mivel eddigr e a vasútvonal kiépülése felesleg essé tette a Bozeman-ösvény fenntartását, a kormány
pedig egészen új alapokr a kívánta helyezni indiánpolitikáját, Vör ös Felhő hábor úja azon kevés hábo-
rúk közé tartozott, amelyeket az indiánok nyertek meg. A kormány két nagy rezervátumot jelölt ki az
indiánok számár a, távol az út- és vasútvonalaktól: az egyiket Nebr askától északr a, a másikat Kansas-
től délr e. 1867 júniusában a déli törzsekkel a Medicine Lodg e nevű pataknál tárg yaltak, majd a követ-
kező évben az északiakat próbálták meghívni a Lar amie-erődbe. Vör ös Felhő azonban megüzente,
hogy csak a Bozeman-ösvény erődjeinek kiürítése után tárg yal. A hadser eg ki is ürítette az erődöket,
amiket 1868 júliusában a diadalittas indiánok felégettek. Hiába, mert a büszke Vör ös Felhő így is csak
az őszi bölényvadászat után volt hajlandó megjelenni a Lar amie-erődben. Talán Fékevesztett Ló is
vele volt százhuszonö t más harcossal együtt. A szerződés hatalmas rezervátumot jelölt ki a sziúk szá-
már a a mai Dél-Dakota államnak a Missour itól nyug atr a fekvő ter ületén, ahol az indiánügynökség
harminc éven át ruházatot, eleimet és oktatást biztosított számukr a. Az ettől nyug atabbr a elter ülő tá-
jakr ól nem esett szó a szerződésben, ezért úgy is értelmezhették, hogy aki nem akar rezervátumba vo-
nulni, az továbbr a is vadászhat ezen a vidéken.
A győzelem után Fékevesztett Ló újra a régi ellenség ek, a varjúk és a sosónik ellen harcolt, s meg-
próbálta rendezni mag ánéletét. 1870-ben régi szer elme, Fekete Bölény Asszony (akinek ekkor már
hár om gyermeke volt) elhagyta a kedvéért a férjét. Nincs Víz azonban a nyomukba eredt, s két nap
múlva rájuk talált a Powder folyónál egy táborban. A felfegyverzett férj a következő kiáltással rontott
be a sátorba: „Barátom, eljöttem!” Az asszony kir ohant, Nincs Víz pedig arcon lőtte feleség e csábító-
ját. A golyó a bal orrlyuka alatt találta el Fékevesztett Lót, megr epesztette az állkapcsát, s a férfi bele-
zuhant a tűzbe. Nincs Víz maga is megr émült attól, amit tett, kir ohant a sátorból, azt kiáltotta, hogy
megö lte ellenfelet, és olyan gyorsan elmenekült, hogy még az öszvér ét is a táborban felejtette. Féke-
vesztett Ló bar átai az öszvér en töltötték ki har agjukat, s megö lése után elvitték a sebesültet a nagy-
bátyjához, Pöttyös Varjúhoz (Spotted Crow).
A konfliktust vég ül az öreg ek rendezték el mindenki számár a elfog adhatóan: Nincs Víz izzasztósá-
torban tisztult meg a gyilkosság i kísérlet szennyétől, lovakkal eng esztelte ki Fékevesztett Lót, az
asszonyt pedig nem büntették meg, visszamehetett a férjéhez. A botr ány azonban ártott Fékevesztett
Ló tekintélyének, s megfosztották az ingviselő tisztségtől. Egyszer még megkerg ette Nincs Vízt, de a
feleség ér ől lemondott. Összeházasodott Fekete Kendővel (Black Shawl), aki egy kislányt, Félnek Tő-
lét (They Are Afraid Of Her) szülte neki. A gyermek azonban két-hár om éves kor ában meghalt, s az
apja hár om napon és éjszakán át gyászolta böjtölve.
Fékevesztett Ló ekkor iban fokozatosan eltávolodott Vör ös Felhőtől, aki egy Washingtonban tett lá-
tog atás után belátta, hogy a sziúknak ki kell egyezniük a fehér ekkel, és a rezervátumban telepedett le.
Fékevesztett Ló 1871-től inkább az ellenállást megtestesítő húgpápá főnök, Ülő Bika követői kör ében
érezte jól mag át. 1872. aug usztus 14-én is mellette volt, amikor Ülő Bika harcosai a Northern Pacific
Railroad (Északi Csendes-óceáni Vasút) felmér őit kísér ő katonákr a támadtak. Itt mindketten újabb ta-
nújelét adták bátorság uknak. Ülő Bika békésen pipázott a fehér katonák golyózápor ában, Fékevesztett
Ló pedig Fehér Bikával (White Bull) vég iglovag olt „a bátr ak vonalán”, az ellenség es katonák előtt,
aki csak Fékevesztett Ló lovát tudták eltalálni. Pár nap múlva pedig a húgpápá harcos, Gall oldalán tá-
madtak rá az O’Fallon pataknál David Stanley ezr edes csapatár a.
1873 nyar án Fékevesztett Ló először harcolt azzal a fehér katonával, akit ugyancsak Fürtösnek ne-
veztek el a szülei gyermekkor ában, aki ugyano lyan harcias volt, mint ő, s akinek a leg yőzésével ké-
sőbb végleg beírta a nevét a történelembe. Geo rg e A. Custer alezr edes 7. lovasság a a Garryowen in-
duló ritmusár a megérkezett a Yellowstone folyóhoz, de a sziúknak nem siker ült csapdába csalniuk, s
kisebb összecsapások után az indiánok átmenekültek a folyón.
A következő évben Custer alezr edes a kormány megbízásából megvizsg álta a Black-hegység et egy
népes expedíció élén, amely még némi aranyat is talált. Az újság ok alaposan felnag yították a lelőhely
jelentőség ét, és az aranyásók is felfig yeltek a hírr e. Csakhogy a Black-hegység, indián nevén Páhá
Szápá egyszerr e volt a sziúk szent helye és élelmiszerr aktár a, amelyr ől semmi áron sem voltak haj-
landóak lemondani. Más harcosokkal együtt Fékevesztett Ló is lecsapott néha a katonákr a és az arany-
ásókr a.
1875-ben a kormány felszólította a sziúkat, hogy a konfliktusok elker ülése érdekében adják el a
Black-hegység et. Az indiánok véleménye mego szlott. Vör ös Felhő és Pöttyös Far ok úgy vélekedett,
hogyha a fehér ek ezt kívánják, mindenképpen el fogják érni a céljukat, s legalább jól meg kell velük
fizettetni a vidékért. Ifjú Lovaitól Félnek szer int el kell ker ülni a harcot, de nem szabad eladni a hegy-
ség et, Fékevesztett Ló és Ülő Bika viszont készen állt a hábor úr a is a szent hely védelmében.
1876 januárjában már másfél ezer bányász tevékenykedett a Black-hegységben, és sorr a alapították
a településeket. A kormány indiánügyi megbízottja megüzente a törzseknek, hogy valamennyi kóbor
csapat jelentkezzen az ügynökség eken, amelyik nem teszi meg, azt ellenségnek fogják tekinteni. Az
indiánok azonban ezt a rendeletet egyszer ű meghívásnak tekintették, s azt felelték, hogy egyelőr e va-
dászni kívánnak, majd utána felker esik az ügynökség et. Válaszként Joseph Reynolds ezr edes március-
ban rátámadt a Powder folyónál egy táborr a, mert azt hitte, Fékevesztett Ló követőit találta meg. A tá-
bor azonban Két Hold (Two Moon) sájen főnök követőié volt, akik elmenekültek ugyan, de még az éj-
jel minden lefoglalt lovukat visszaszer ezték a katonáktól. Ezután pedig valóban csatlakoztak Féke-
vesztett Ló követőihez, akik mindenüket mego sztották a menekültekkel, majd együtt ker esték fel Ülő
Bika tábor át.
Ez a támadás győzte meg a szabadon kóborló bandákat, hogy harcolniuk kell a fehér ekkel. 1876
nyar ár a szokatlanul sok indián gyűlt össze a nyár i naptánc szertartásár a a mai Montana ter ületén:
mintegy hétezer sziu és sájen, akik között legalább ezernyolcszáz-kétezer harcképes férfi volt. Az
Egyesült Államok hadser eg ei hár om oldalr ól próbálták beker íteni őket, de az indiánok június 17-én a
Rosebud pataknál lecsaptak Geo rg e Croo k tábornok délr ől érkező katonáir a, akiket visszavonulásr a
bírtak. Június 25-én pedig harcr a készen fog adták Custer 7. lovasság át, amelyet szinte teljesen meg-
semmisítettek a Little Bighorn folyó mellett vívott ütközetben. (Lásd a 28. és a 30. fejezetet!)
Fékevesztett Ló ebben a csatában Ülő Bika húgpápáinak az oldalán harcolt. Előbb Marcus A. Reno
százhetvenö t fős zászlóaljának feltartóztatásában vett részt, majd megérkezett Fehér Bika, aki a ha-
gyományos sziu csatakiáltással hívta harcr a Custer egység e ellen: „Hoka hey, Testvér! Nem tart örök-
ké ez az élet! Most nem fordulok vissza!” Fékevesztett Ló erre belefújt sascsont sípjába, és felvágtatott
Fehér Bikával a dombokon. „Gyerünk, lakoták! Jó nap ez a halálra!” Mindketten megismételték
1872. aug usztus 14-i bravúr os tettüket: vad kiáltással átvágtattak a fehér katonák között, akik hiába tü-
zeltek rájuk. Ezzel két részr e szakítottak az ellenfeleiket, akik ráadásul a fegyver üket is kilőtték, így
most a többi indián megr ohamozhatta őket. Egyesek szer int Fékevesztett Ló mérte a halálos csapást
Custerr e, de ez csak leg enda, mert a nagy zűrzavarban senki sem tudta megállapítani, hogy kivel ke-
rült szembe Esőmosta Arc (Rain In The Face) később így idézte fel a történteket: „Abban a harcban
oly nagy volt az izgalom, hogy még a legközelebbi barátainkat is alig ismertük fel.”
Az Egyesült Államok számár a hatalmas sokkot okozott az a tény, hogy a Függ etlenség i Nyilatkozat
századik évfordulójának ünnepe idején ilyen megalázó ver eség et szenvedtek el katonái a lenézett in-
diánoktól. A lapokban egyr e gyakr abban emleg ették Fékevesztett Ló és Ülő Bika nevét. Az indiánok
pedig széto szlottak, mert ilyen nagy tábor nem mar adhatott sokáig együtt. A lovakat ugyanis
könnyebben el tudták látni fűvel a kisebb csapatokban vándor oltak. Fékevesztett Ló és kísér ői a Little
Missour i folyóhoz lovag oltak, s felégették mag uk mög ött a füvet, hogy a lovas katonák ne tudják kö-
vetni őket. Az egyr e hír esebb oglala harcos még idejében megérkezett a Slim Butts melletti ütközetbe,
ahol szeptember 9-én Geo rg e Croo k tábornok katonái rátámadtak Amer ikai Ló (American Horse) tá-
bor ár a, s Fékevesztett Ló részt vett a visszavonuló katonák üldözésében is.
A harc azonban egyr e reménytelenebbnek tűnt. Az ügynökség én összeg yűlt öreg főnökök lemond-
tak a Black-hegységr ől, november 25-én pedig a katonák ver eség et mértek Tompa Kés sájenjeir e,
akik Fejvesztett Ló tábor ába menekültek. A sziúk ezután tárg yalni próbáltak Nelson A. Miles tábor-
nokkal, de ősi ellenség eik, a varjúk, akik a tábornok nyomker esői voltak, rájuk támadtak. Ebből Fé-
kevesztett Ló azt a következtetést vonta le, hogy továbbr a sem lehet megbízni a fehér ekben. Így aztán
elhajtották a katonák marháit, és amikor a Cheyenne River Ügynökségből érkező indián küldöttség
megadásr a szólította fel őket, nem hallg attak rá.
A harcok télen is folytatódtak, amihez az indiánok nem voltak hozzászokva. 1877 januárjában Ülő
Bika a népével együtt csatlakozott Fékevesztett Ló tábor ához, s mego sztották készleteiket. Fékevesztett
Ló 8-án megpróbálta csapdába csalni Miles tábornok katonáit, de az akció sikertelen volt, s egy hófú-
vás vég et vetett a harcnak. Az indiánok elmenekültek, de a nők és a gyer ekek nag yon sokat szenvedtek
az időjár ás miatt.
Ülő Bika ekkor úgy döntött, hogy átvonul Kanadába. Egyr e több oglala főnök próbálta rábeszélni
Fékevesztett Lót, hogy adja meg mag át, s vég ül ő is belátta, hogy nem teheti ki további nélkülözésnek
éhező követőit. 1877. május 1-jén J. Wesley Rosenquest hadnagy tíz szekér élelemmel, száz marhával
megindult a Robinson-táborból az oglalákhoz, akik hajlandóak voltak átadni fegyver eiket és követni
őt. Május 6-án Fékevesztett Ló nyolcszáznyolcvankilenc indiánnal megjelent a nebr askai Robinson-tá-
borban, s ezzel vég et ért a sziúk ellenállása.
Fékevesztett Ló az élete utolsó napjair a minden jel szer int megkeser edett, zavart ember lett, aki se-
hol sem találta a helyét. A fehér ek továbbr a is tartottak tőle, a Vör ös Felhőt követő indiánok pedig
végtelenül féltékenyek voltak rá. A táborban a tisztek azonnal felker esték, önálló ügynökség ét ígértek
neki, tiszti rang ot a felder ítők között, s felajánlották, hogy a lakoták főnökének minőség ében látog as-
son el Rutherford B. Hayes-hez, az Egyesült Államok elnökéhez. Vör ös Felhő és Pöttyös Far ok vi-
szont arra fig yelmeztette, hogyha elmegy Washingtonba, foglyul fogják ejteni Fékevesztett Ló nem
tudta, kinek higgyen, nem kért a megtiszteltetésekből, az indiánügynökség et azonban elfog adta volna
a mai Wyoming állam ter ületén. Egyelőr e viszont csak el szer etett volna menni bölényr e vadászni.
Ekkor riasztó hír érkezett a táborba: a népörszi indiánok Joseph főnök vezetésével elmenekültek a
rezervátumból, és a kanadai határ felé tartottak. Croo k tábornok felajánlotta Fékevesztett Lónak, hogy
lovat és fegyvert kap, csak menjen utánuk, és bírja rá őket a kapituláció r a. Frank Gouard tolmács
azonban rosszul fordította az oglala harcos szavait, és úgy tolmácsolta kijelentését, hogy inkább a fe-
hér ek ellen harcolna. Ezután a többi indián hiába próbált mag yar ázkodni, Croo k egyr e kevésbé bízott
meg Fékevesztett Lóban, s nem eng edte el a bölényvadászatr a sem. Nem nag yon tudta, mit csináljon
vele, egyes oglalák azt bizonyg atták, hogy a hír es harcos mégis hajlandó lenne a népörszik üldözésé-
re, mások viszont (Vör ös Felhő rokonai) azt állították, hogy Fékevesztett Ló egyenesen a tábornok
életér e tör. Croo k vég ül úgy döntött, hogy Fékevesztett Ló mindenképpen az ellenállás szimbóluma
lett, ezért a legjobb lesz eltávolítani a környékr ől, és Flor idába szállíttatni. Par ancsát közölte Luther
Bradley ezr edessel, és elutazott.
Az oglala harcos ezalatt feleség ével, Fekete Kendővel a közeli Spotted Tail Ügynökségbe lovag olt.
Itt a békepárti indiánok nem fog adták szívesen, a Sher idan-táborba kísérték, majd megérkezett Jesse
M. Lee hadnagy, aki arra kérte, térjen vissza a Robinson-táborba. Fékevesztett Ló sokáig tétovázott,
mert rosszat sejtett, s azt mondta, valami történni fog vele. Vég ül szeptember 5-én visszatért, de már a
Spotted Tail ügynökség indiánjai kísérték, mintha fog oly lett volna. Csakhogy a Robinson-tábor kör-
nyékén több ezer lakota követője várt rá. Lee hadnagynak megpar ancsolták, hogy vig ye az indiánt
Luther Bradley ezr edesnek a zárka mellett lévő hivatalába. Bradley azonban nem akart vele beszelni,
üzente, menjen az ügyeletes tiszthez.
A huzavonából Fékevesztett Ló azt a következtetést vonta le, hogy akarják tartóztatni. Az őrház felé
ment James Kennington kapitány, két katona és egy Kis Nagy Ember (Little Big Man) nevű oglala
rendő r kísér etében. (Kis Nagy Ember mellette harcolt a Little Bighorn-i ütközetben, ezért egyesek
egyenesen Fékevesztett Ló Júdásának neveztek el.) Fékevesztett Ló hirtelen úgy döntött, hogy inkább
követével éjszakázik, mint az őrházban, s az ajtóban megfordult. Kis Nagy Ember lefogta, de Fejvesz-
tett Ló kést rántott, s megsebezte a csuklóján. A közelben lévő indiánok odaszaladtak, s a megr iadt
Kennington kiabálni kezdett, hogy vég ezzenek az indiánnal. Erre William Gentles, egy negyvenhét
éves ír közleg ény szur onnyal hátba döfte a dulakodót. „Megölt engem!” – kiáltott fel Fékevesztett Ló,
és összeesett.
A doktor megérkezett, de semmit sem tehetett, a sebesült már haldoklott. A seg édtiszt irodájába vit-
ték, s itt halt meg éjfél felé. Nem akart ágyba feküdni, azt kérte, fektessék a földr e. Beeng edték hozzá
az apját, akivel a haldokló így beszélt: „Súlyosan megsebesültem, apám. Mondd meg népemnek, hogy
már nem várhatnak tőlem semmit.” Az apja a holttestet vör ös takar óba burkolta, egy travois-ra (ló
vontatta két faágr a) helyezte, és átvitte a Spotted Tail Ügynökségbe. Később a Pine Ridge rezervátum-
ban temették el, egyesek szer int az oly hír essé vált Wounded Knee patak mellett, de senki sem tudja
biztosan, hol nyugszanak Fékevesztett Ló földi mar adványai.
Fékevesztett Ló a XX. században az indián ellenállás egyik szimbóluma lett, számtalan könyv és
film idézte fel alakját. Geo rg e Armstrong Custer leghír esebb életr ajzi filmjében (They Died With
Their Boots On, 1941, mag yar címe: Az utolsó emberig) természetesen ő adja le a halálos lövést Cus-
terr e. A dél-dakotai Black-hegységben pedig Korczak Zió łkowski irányításával 1948-ban hozzáláttak,
hogy az egész Thunderhead-heg yet átformálják Fékevesztett Ló óriási szobr ává. Ha elkészül, állító-
lag százkilencvenö t méter hosszú és százhetvenegy méter mag as lesz. Azt pedig alighanem a sors iró-
niájának nevezhetjük, hogy az emlékmű Custer meg yében és Custer vár os közelében épül.
25. Mik voltak a cowboyok feladatai?
A texasiak az amer ikai polg árhábor úban (1861-1865) a déliek Konföder áció ja oldalán harcoltak.
Amikor a férfiak a ver eség után visszatértek elszeg ényedett birtokaikr a, rendkívüli gazdaság i nehéz-
ség ekkel kellett szembenézniük. Ekkor ébr edtek rá, hogy egyetlen vag yontárg yuk mar adt, amelyet si-
ker esen értékesíthetnek: a longhorn szarvasmarha Texas déli sarkában a meleg éghajlatnak és a végte-
len legelőknek köszönhetően rendkívül elszapor odtak azok a marhák, amelyeknek az „őseit” még a
spanyol hódítók hozták át Eur ópából. Mintegy öt-hatmillió állat leg elészett békésen, az indiánoktól és
a rag adozóktól sem háborg atva. A legelőkön semmibe sem ker ült egy állat felnevelése, egy borjút
hár om-négy dollár ért veszteg ettek, de északon ennek a tízszer esét is megadtak volna érte. A kérdés az
volt, hogy juttassák el északr a az állatokat?
Először 1866-ban ter eltek fel több nagy csordát a Sedalia- vagy Shawnee-ösvényen az Indián Terr i-
tór iumon (a mai Oklahoma állam ter ületén) át Missour iba. Az ezermérföldes úton azonban igen sok
veszteség érte a gazdákat, egyes farmer ek pedig a marhavész terjesztésér e hivatkozva nem akarták át-
eng edni ter ületükön a texasiakat.
Egy illinois-i üzletember, Joseph G. McCoy felismerte a marhaker eskedelemben rejlő lehetőség et,
és hatalmas kar ámokat épített ki egy álmos kansasi kisvár osban, Abilene-ben, mert innen vasúton
könnyen tovább lehetett szállítani az állatokat Chicag óba. A leg enda szer int a texasiak megérkezése
előtt Abilene annyir a szeg ény vár oska volt, hogy egyetlen kocsmár osa prér ikutyákat adott el pár dol-
lár ért az arra vetődő ideg eneknek. McCoy ügynökei azonban Texas-szerte elterjesztették az új lehető-
ség hír ét, és Abilene hamar osan „Texas ker eskedelmi fővár osa” lett.
1867-ben mintegy harmincö tezer marhát hajtottak Abilene-be azon az ösvényen, amelyet egy
wichitai fél-cser oki ker eskedő, Jesse Chisholm használt, amikor árut szállított az Indián Terr itór ium-
ra. Ezt a Sedalia-ösvénytől nyug atabbr a fekvő útvonalat ezért Chisholm-ösvénynek nevezték el. Abi-
lene-ben egyr e nag yobb mér etű kar ámokat kellett építeni: 1870-ben már állítólag hétszázezer marhát
ter eltek ide Texasból. A vasútvonalak azonban tovább épültek nyug at felé, s a nyomukban új „marha-
vár osok”, vagyis szarvasmarha-ker eskedelmi központok vir ág oztak fel: Wichita, Caldwell, Ellsworth
és Dodg e City. Ez utóbbi vár osba az úgynevezett nyug ati ösvényen lehetett eljutni, amelyet Lucien
Maxwell alakított ki, s egészen Ogallaláig tartott. Két texasi, Charles Goo dnight és Oliver Loving pe-
dig úgy döntött, hogy az egész Indián Terr itór iumot elker ülve, Új-Mexikón át fogják elhajtani az ál-
lataikat Color adóba. Vállalkozásuk siker esnek bizonyult: az aranyásóvár osok lakói és az elszig etelt
erődök katonái minden pénzt megadtak a régó ta nélkülözött marhahúsért. A róluk elnevezett ösvény,
a Goo dnight-Loving-ösvény egyr e északabbr a nyúlt, s egyes vállalkozók egészen Kanadáig eljutottak
a csordáikkal. (Lásd a 26. fejezetet!) Montanában száz dollárt is el lehetett kérni egy marháért.
A marhaker eskedelem hatalmas hasznot hajtott a vállalkozóknak, akiket csak „csordabár ók” (cattle
barons) néven emleg ettek. Alexander Hamilton Swan például skót bankár ok támog atását megszer ezve
olyan részvénytársaság ot hozott létr e, amely százhúszezer marha felett rendelkezett, és személyes va-
gyona megközelítette a hár ommillió dollárt. Olykor a szeg ényebbekr e is rámosolyg ott a szer encse.
Sokan emleg ettek egy bizonyos szolg álólányt, akit a gazdája készpénz híján tizenö t marhával fizetett
ki, és megeng edte, hogy a leg előjén tartsa az állatokat. Az ügyes lány tíz év alatt huszonö tezer dollár
értékűr e gyar apította a csordát.
Húsz év alatt mintegy tízmillió marhát hajtottak észak felé Texasból. A vasútvonalak megépülésé-
nek és a hűtőipar fejlődésének jóvoltából az Egyesült Államok lakosság a „marhahúsevő” néppé vál-
tozott, az egyik vasúti csomópontban fekvő Chicag o pedig a húsipar központjává fejlődött. (Ezt per-
sze nem csak a texasiaknak köszönhette, a környéken kor ábban is elterjedt a marhatenyésztés.)
Az értékes csordákat azok a lovas és fegyver es férfiak hajtották észak felé, akiket világszerte cow-
boyok (tehenész fiúk) néven ismernek – bár ez a név Texasban kissé megvető elnevezésnek számított,
s jobban kedvelték a cowhand (tehenészseg éd) nevet. Egyharmaduk fekete vagy mexikói volt, amir ől
a westernfilmek rendezői szívesen megfeledkeznek. Többség ük tízes évei vég én és húszas évei elején
járt. Rendkívül kemény munkát vég eztek, nag yon csekély fizetésért. A ker esetük napi egy dollár kör ül
volt, s ezért heteken át egész napokat kellett a nyer egben tölteniük, porban, esőben és – ha északr a fel-
jutottak – olykor hóviharban is.
A cowboyok viselete furcsának tűnhetett a kívülállók számár a, akik csodálkozva nézték a nyakuk
kör ül színes kendőt, kezükön kesztyűt viselő, mag as sarkú csizmában billeg ő férfiakat, akiknek csi-
ling elő sarkantyúk jelezték a közeledését. Ez az öltözék azonban egy sajátos tevékenységhez kialakí-
tott munkar uha volt, s nagy részét a mexikói varr óktól (az ottani lovas pásztor októl) vették át. Olyan
kalapot kellett viselniük, amely mér eténél fogva hűvösen tartja fejük felett a leveg őt, szükség esetén
pedig vizet is lehet mer íteni vele. A kalap kar imájának szélesnek kellett lennie, hogy viselője szemét
védje a Nap sug ar aitól, ugyanakkor annyir a mégsem lehetett széles, mint a sombr er óé, amelyet a szél
könnyen lekaphatott a tulajdonosa fejér ől. A cowboyok a Stetson Kalap Társaság által gyártott és ter-
jesztett fejfedőket kedveltek legjobban, s ezért keleten gyakr an minden szélesebb kar imájú, nyug ati
kalapot „stetson” néven emleg ettek. A nyakukban hordott kendőt a cowboyok ter elés közben egészen
a szemükig felhúzták, így védve meg orr ukat és szájukat a csorda által felvert porfelhőtől. Szükség
esetén egy tör ött kart is a kendő tartott meg. A cowboyok gyapjú- vagy flaneling et viseltek, amely fel-
szívja az izzadság ot, mellényt, amely szabadon hagyja a karjukat, és erős, tartós, lehetőleg a hadser eg
számár a készített nadr ág ot. A nadr ág felett chaps (ejtsd: sepsz) elnevezésű, bőr nadr ágvédőt hordtak,
amely nélkül a tövises bokr ok vér esr e sebezték volna a lábukat. Ez nem volt más, mint egy der ékon
megkötött bőrkötény, amelyet a lovas életmódhoz igazítva félbevágtak, és a lábukhoz erősítettek. A
kesztyűr e és bőr csuklóvédőkr e azért volt szükség, mert aki ezek nélkül próbált volna lasszóval meg-
állítani egy vágtató, többmázsás marhát, annak a kötél alaposan felsebezte volna a kezét. Hosszú kabá-
tot viseltek, amely megvédte őket az esőtől, portól, hátul pedig fel volt vágva, hogy lóra lehessen
szállni benne. A csizmának azért volt mag as és kissé előr ehajló sarka, hogy a tulajdonosa jobban
megvethesse a lábát a talajon lasszózás közben. Egyedül a sarkantyúkr a erősített, csiling elő fémda-
rabkáknak, az úgynevezett jingleboboknak nem volt semmilyen hasznos szer epük – legfeljebb jelez-
ték, hogy igazi, vérbeli cowboy közeledik.
Munkájuk tavasszal kezdődött Texasban: lovon bejárták a hatalmas, elker ítetlen leg előket, hogy be-
gyújtsák a gazdák marháit, amelyeket a szőr ükbe égetett jelekr ől ismertek fel. Sok nemr ég született,
jelöletlen borjú követte a teheneket (a cowboyok dogie néven emleg ették őket), amelyeket a beg yűjtés
(roundup) után meg kellett jelölni. Ehhez ügyesen kellett bánni a lasszóval, nehogy kitörjék az állat
lábát vagy a nyakát. Általában ketten kapták el a borjakat, az egyik cowboy a szarva köré, a másik a
hátsó lába alá dobta a hurkot, s az így mozg ásképtelenné tett állatot a földr e döntötték. A tüzes vassal
is vig yázni kellett, hogy csak a szőrt égesse ki, de komolyabb sebet ne okozzon. A jelöléseket gyak-
ran a szomszéd gazda képviselőinek jelenlétében vég ezték, akik igazolták, hogy csak a saját tehenei-
ket követő borjakat jelölték meg, s nem tulajdonították el más állatait. Texasban már 1848-ban tör-
vény született arr ól, hogy a jelöléseket hivatalosan jegyzékbe kell vétetni és közzé kell tenni. A bikák
többség ét kasztr álták, mert az ökr ök eng edelmesebbek voltak, és jobban meghíztak. A cowboyoknak
arra is ügyelniük kellett, hogy a dong óleg yek ne fertőzzék meg az állatok sebeit.
Nyár on, amikor már volt elég fű a prér in, összeter elték az állatokat, s megindultak velük észak felé.
A legkisebb csorda is legalább ötszáz állatból állt, a legnag yobb, amelyet 1869-ben indítottak útnak,
tizenö tezerből. Az átlag os csordákban ezerö tszáz-kétezer marha ballag ott békésen leg elészve. A gaz-
dák úgy gondolták, kétszázö tven marhánként van szükség egy cowboyr a, a fukar abbak pedig úgy vél-
ték, hogy elég lesz egy ember minden négyszáz állathoz. A ter elés a főnök, a trail boss irányítása alatt
zajlott, aki vagy a tulajdonos volt, vagy egy tapasztaltabb szakember, akit jól megfizettek. Úgy kellett
megterveznie a ter elést, mint egy katonai hadműveletet: ismernie kellett az útvonalat, az itatóhelyeket,
a gázlókat és a pihenőhelyeket. Ő jelölte ki az irányt, ő mondta meg, mennyi utat tesznek meg egy nap
alatt, és hol térnek nyug ovór a. Ő tárg yalt az útjukba ker ülő földek tulajdonosaival, ő alkudozott az in-
diánokkal, ő tartott rendet a cowboyok között, ő fizette ki őket, és ő adta el a marhákat, amikor elérték
útjuk végcélját. A második legfontosabb személy a szakács volt, aki egy speciálisan felszer elt szeké-
ren, az úgynevezett chuck wagonon utazott. A jó szakács néha az orvos, a borbély, a szabó, a kovács
és a békéltető feladatait is ellátta. Általában megelőzte a csordát, s mire a pihenőhelyr e értek, már ká-
véval és élelemmel fog adta a ter előket. A legg yakor ibb táplálék a konzervbab, a kovásszal sütött ke-
nyér és a szalonna volt, de néha levágtak egy-egy borjút is. Egy megfelelően felszer elt chuck wa-
gonban a lámpáktól és a kávédar álótól kezdve a szerszámokig és edényekig mindent meg lehetett ta-
lálni. Ez a szekér szállította a cowboyok takar óit és hálózsákjait is, amelyeket minden regg el gondo-
san fel kellett göng yölni és össze kellett szíjazni.
Legalább nyolc-tíz cowboyr a volt szükség. Ketten az élen lovag oltak, ők voltak az úgynevezett a
point riderek, akik arra vig yáztak, hogy az élenjár ó marhák ne térjenek el az útiránytól. A csorda oly-
kor fel mérföldön át leszakadozott, két oldalán úgynevezett swing riderek és flank riderek szág uldoz-
tak előr e és hátr a. Ők ter elték vissza az elbitang olni készülő állatokat. Hátul pedig két-hár om drag ri-
der ösztökélte az elmar adozó marhákat. Természetesen ők nyelték a legtöbb port, s ezért a legfiata-
labbakat és az ideg eneket általában a drag riderek közé osztották be. Mivel a cowboyok egész nap
nyer egben voltak, a lovaknak azonban – az ember ekkel ellentétben! – pihenésr e is szükség ük volt,
egy kisebb ménes kísérte a csordát, amelyet spanyol kifejezéssel remudának neveztek, s amelyr e a lo-
vászfiú, a wrangler vig yázott. A szeg ényebb gazdák két lovat bocsátottak egy-egy cowboy rendelke-
zésér e, a módosabbak hatot.
Minden cowboynak volt azonban egy saját, kedvenc lova, amelyben megbízott, s amelyhez nag yon
rag aszkodott. A legjobb texasi lovak szívós, erős, kis termetű állatok voltak, jó ter előérzékkel rendel-
keztek, és sohasem buktak fel. Azon a ter epen, amelyen a marhákat ter eltek, ló nélkül nem lehetett
volna közlekedni, s a gyalog os szabad prédája volt minden vadállatnak és banditának. A cowboyt ló
nélkül a saját csordája is eltiporta volna. Egyesek szer int az igazi cowboy csak két dologtól retteg ett:
a tisztesség es asszonytól és attól, hogy elveszíti a lovát.
A cowboy, mint vérbeli lovas ember, mélység esen megvetette a „gyalog os” farmer eket. „Földtúr ó-
nak” (sodbuster), „fészkesnek” (nester) nevezte őket, és kizár ólag olyan munkát vállalt, amelyet lo-
von lehetett vég ezni. Ha tűzifáért küldték, lovon vonszolta maga után az összekötözött rozsét, ha azt
mondták neki, nyissa ki a kaput, a nyer egből lehajolva nyitotta ki. Semmivel sem lehetett jobban meg-
sérteni egy cowboyt, mint azzal, hogy gyalog osan elvégzendő munkát követelnek tőle. Egyszer egy
gazda megkérte az egyik cowboyt, hogy etesse meg a disznókat. Az illető egy szót sem szólt, csak
összecsomag olt, és elhagyta a ranchot. A gazda erre egy másik cowboynak szólt, de másnap már ezt
sem találta, és be kellett látnia, hogy ha nem akar megválni valamennyi alkalmazottjától, ilyen munkát
nem bízhat rájuk.
A cowboy hónapokat töltött nyer egben a síkság on, s a nők közül legfeljebb a prostituáltakkal ker ül-
hetett rendszer esen kapcsolatba. Ezért aztán mélyen tisztelte az úgynevezett „tisztesség es asszonyo-
kat”, s úgy viselkedett velük, mint a legfélénkebb úriember. Egy cowboyt egyszer elküldtek az egyik
ranch gazdasszonyához, hogy kérjen el tőle egy bikát. Az illető azonban úgy érezte, hogy ezt az állat-
nevet nem használhatja egy hölgy előtt, és csak annyit tudott kinyögni, hogy a „gentleman marháért”
jött. Egy másik hír es történet szer int egy cowboy több kilométert vágtatott, hogy visszavig ye egy kis-
asszonynak a bálban felejtett sárcipőjét. Amikor megköszönték neki, azt is megkérdezték, miért csak
az egyik cipőt hozta el. Így felelt: „A másikat a következő vasárnapon hozom el, ha megengedi, és na-
gyon sajnálom, hogy a kisasszony nem százlábú...”
A mai westernfilmekben általában békés, kövér, barna szarvasmarhákat ter elg etnek a filmszínészek.
Az igazi cowboyoknak azonban a hódító spanyolok csordáitól elszakadt és vérkever edéssel kialakult
fajtával, a fekete, szőr ös, csontos, nagy fülű, szétálló szarvú longhornnal kellett megbirkózniuk. Az
állat két szarva közti távolság olykor az egy métert is meghaladta, és olyan gyorsan szaladt, mint a
versenyló. Nyugtalan, ideg es állat volt. Ha régó ta nem ivott, és a távolból megérezte a víz szag át,
vagy bármi megr iasztotta, könnyen elveszítette a fejét, és vadul rohanni kezdett. Éjszaka a cowboyok
felváltva őrködtek a csorda kör ül, és monoton, dünnyög ő dalok éneklésével próbálták megnyugtatni
az állatokat. Néha mégis megesett, hogy a csorda megr iadt valamilyen szokatlan szagtól, fény- vagy
hangjelenségtől. Ilyenkor a cowboyok arra ébr edtek, hogy azonnal fel kell pattanniuk a legjobb lova-
ikr a – amelyek remélhetőleg nem fognak elbotlani velük a megvadult csorda közepén –, és már vág-
tathatnak is a kor omsötét, ismer etlen ter epen, abban reménykedve, hogy siker ül valahogy körbe haj-
taniuk az állatokat, hogy vég ül kifár adva megálljának. Ilyenkor a marhák tucatnyi borjút is agyonta-
poshattak, s jó néhány cowboyt is a prér in temettek el jeltelen sírba a társai. Ez az éjszakai riadalom
volt a retteg ett stampede (ejtsd: sztempid), amelyr e nincs is mag yar elnevezés. Pedig nem volt isme-
retlen hazánkban sem: aki olvasta A kőszívű ember fiai című reg ényt, biztosan emlékszik rá, hog yan
vadította meg a pipába kapart kalapszutyok illatával Boksa Gerg ő az osztr ákok által elfog ott csordát,
s hog yan hajtotta vissza a mag yar okhoz.
Nagy gondot jelentett a folyókon való átkelés is. Meg kellett ker esni azokat a helyeket, ahol nincse-
nek gödr ök a parton, ahol az állatok le tudnak ereszkedni a vízbe, a túlsó parton pedig könnyen ki-
mászhatnak. Ha a Nap a longhorn szemébe sütött, úszni sem volt hajlandó, csak vitette mag át az árr al,
és mérföldekkel odébb kapaszkodott ki. A cowboyok a folyóban lovon ülve, meztelenül, ordítozva
próbálták a part felé ter elni az állatokat, majd át kellett juttatniuk a lovakat és a chuck wagont is. A leg-
jobb módszer az volt, amikor a szakácsot elsőként vittek át szeker estül, így legalább az átkelés után
azonnal élelemmel kínálhatta a hullafár adt cowboyokat.
A legr övidebb úton is két hónapig tartott a ter elés, San Antonio és Abilene között kilencven napig
vonultak a marhák, Montanába pedig fél év alatt tudtak eljutni. A cowboyok napi egy dollár ért küz-
döttek meg a homokvihar okkal, a szomjúságg al, a megvadult marhákkal, a prér itűzzel, a banditákkal
és az indiánokkal – ezek hiányában pedig az unalommal és az egyhang úságg al. Jobb szór akozás híján
a konzervdobozok feliratait olvasg atták, s azt tekintették az igazi zöldfülűnek, aki még nem tudta kí-
vülr ől, mi van rányomtatva a babkonzerv dobozár a.
A fékezhetetlenül tomboló, békés kisvár osokat felforg ató cowboyok képét a vár osiak alkották meg.
Teljesen érthető, ha a több hónapos lovaglás után a vár osba érkező cowboynak kedve támadt némi
szór akozásr a. Ekkor kapta meg a fizetését is, és ahogy ekkor iban mondták, „a pénz égette a zsebét”.
Első útja általában a borbélyhoz vezetett, a második a boltoshoz, ahol kicser élhette elr ong yolódott,
mocskos ruházatát. Ekkor már várták rá a kocsmár osok, a prostituáltak és a hamiskártyások, akik né-
hány óra alatt meg is szabadították több havi munkájának bér étől. Nem csodálkozhatunk azon, ha a
cowboyok mérg ükben vég igvágtattak a vár oson, a leveg őbe pufogtattak, és kidöntöttek néhány útjel-
ző táblát, mielőtt üres zsebbel útnak indultak volna új munkát ker esni. A vár osiak ezután szörnyülköd-
hettek, hogy milyen veszedelmes, gyilkos horda vonult át a békés településen. Pedig Charles Goo d-
night, aki egész életét a marhaker eskedelemnek szentelte, azt állította, hogy mindö ssze két ver ekedést
látott ötven év alatt, és az igazi cowboyokat sohasem kellett bír óság elé állítani.
A marhater elés vir ágkor a mindö ssze húsz évig tartott. Az 1880-as évekr e a prér it már vasutak szel-
ték át, és egyr e nag yobb számban érkeztek a farmer ek, akik szög esdrótokkal ker ítették el a vízlelőhe-
lyeket, s akadályozták a csordák szabad vonulását. A marhatenyésztők és a cowboyok személyes sér-
tésnek tekintették a szög esdrót használatát, s különösen a birkatenyésztőkr e har ag udtak. Úgy vélték
ugyanis, hogy a birka megfertőzi az ivóvizet, és úgy leg eli le a füvet, hogy az jó dar abig nem nő ki.
Több ezer juhot mészár oltak le, hogy elr iasszák a tenyésztőket, és nemegyszer a pásztor ok is áldoza-
tul estek a harcokban. A csordabár ók úgy vélték, hogy pusztán azért, mert elsőként hajtották át marhá-
ikat egy ter ületen, már bizonyos előjog okat is élveznek, és elkerg ethetik a telepeseket. A kormányzat
azonban a védelmébe vette a farmer eket, és fellépett a csordabár ók illeg ális ter ületfoglalásaival
szemben.
A marhaker eskedelmet leginkább saját siker e fenyeg ette: igen nagy mennyiség ű keleti és eur ópai
tőke kapcsolódott be a busás hasznot ígér ő állattenyésztésbe, s a marhák száma egyr e nőtt. 1884-ben
mintegy négyszáztizenhatezer marhát hajtottak északr a Texasból, ami óhatatlanul azzal a következ-
ménnyel járt, hogy a következő évre az árak 40%-kal csökkentek. Ráadásul lépg yulladás terjedt az ál-
latok között, s ezért országszerte megszig or odtak a kar anténr endelkezések.
A végső csapást a természet mérte a cowboyok világ ár a. A Nagy Síkság on éveken át meleg nyar ak
és enyhe telek követtek egymást, tavasszal pedig mindig volt bőség esen ivóvíz. A csordabár ók csak
leg yintettek, ha valaki felvetette, hogy az állatoknak téli szállásr a is szükség ük lehet. 1885-1886 tele
azonban igen kemény volt, és a prér in több ezer marha fag yott meg. A következő tavasz és nyár szá-
razság ot hozott, a túlterhelt leg előkön az állatok nem találtak élelmet. A gazdák megr iadtak, és azo-
kért a marhákért, amelyekért a régi szép időkben negyven dollárt is kérhettek, immár nyolc dollárt is
elfog adtak. Aztán megérkezett 1886-1887 tele. Már novemberben fagyni kezdett, januárban pedig
olyan hóvihar ok söpörtek vég ig a prér in, amilyeneket emberemlékezet óta nem láttak. A csonttá sová-
nyodott marhák tízezr ével pusztultak.
Az állattenyésztők előbb abban reménykedtek, hogy a katasztr ófa hatásár a legalább emelkedni fog
az életben mar adt marhák ára. Csakhogy országszerte túlság osan sokan dobtak egyszerr e a piacr a
megmar adt állataikat, hogy mentsék a menthetőt, s ezzel az árak tovább zuhantak. A gazdaság ok sorr a
tönkr ementek. Néhánynak ugyan siker ült újra talpr a állnia, a csordabár ók hatalma azonban végleg
megtört. Már nem tudtak hatékonyan szembeszállni a farmer ek terjeszkedésével, és belátták, hogy a
marha nem képes áttelelni a leg előn. Ranchokat hoztak létr e, istállókat építettek, és mag uk is szög es-
dróttal vették kör ül birtokaikat. A cowboyok pedig szögr e akasztották fegyver eiket, és egyszer ű me-
zőg azdaság i seg édmunkássá váltak.
A fegyver es konfliktusok persze ezután sem tűntek el a marhaker eskedelem világ ából. A leghír e-
sebb ilyen összecsapás az 1892-es „Johnson meg yei hábor ú” volt. Erre azért ker ült sor, mert a wyo-
ming i nagyg azdák megelég elték a telepesek által elkövetett marhalopásokat. A Cheyenne-től kétszáz-
ötven mérföldr e északnyug atr a fekvő Johnson meg yében különösen kiéleződtek az ellentétek. A
nagyg azdák mélység esen elég edetlenek voltak a bír óság ok tevékenység ével, mivel az esküdtszékek
tagjai általában a szeg ényebb vádlottakkal éreztek együtt, és felmentették őket. A gazdák ezért detektí-
veket bér eltek, vagy mag uk csaptak le a tolvajokr a. Így akasztották fel 1889-ben a Cattle Kate (Szar-
vasmarha Kata) néven emleg etett Ella Watson prostituáltat és partner ét, Jim Aver illt. Hár om év múlva
pedig a nagyg azdák halállistákat készítettek, és saját kezükbe próbálták venni az igazságszolg áltatást.
Később azt állították, hogy a listán szer eplő személyek 90%-át más államokban már kör özték, ami ta-
lán túlzás volt, de némi alapja azért lehetett.
1892. ápr ilis 5-én negyvenhat helyi önkéntes „rendcsináló”, tizenkilenc cowboy, öt detektív és hu-
szonkét felbér elt (többség ükben texasi) fegyver es érkezett meg a vonattal, s szállt lóra, hogy lecsapja-
nak kijelölt áldozataikr a. Meglehetősen ügyetlenül láttak munkához: az első két áldozat, Nick Ray és
Nate Champio n oly keményen ellenállt a KC Ranch nevű telep egyik faházában, hogy tizenkét órán át
feltartóztatták a „rendcsinálókat”, mielőtt siker ült felg yújtani a házukat és lelőni őket. A helyi lakos-
ság ezalatt fegyvert fog ott, s a buffalói sher iff vezetésével mintegy kétszázan zúdultak a nagyg azdák
fegyver eseir e. Buffalótól tizenhár om mérföldr e délr e ostr om alá vették őket a TA Ranchon, és már
éppen arra készülődtek, hogy dinamittal megr akott szeker eket taszítanak az ostr omlottak közé, ami-
kor a hadser eg beavatkozása vég et vetett a harcnak. Sokat elárul a kor abeli fegyverhasználatr ól, hogy
a TA Ranchon több órán át tartó lövöldözésnek egyes forr ások szer int mindö ssze egy, mások szer int
pedig két áldozata volt, mindketten texasiak, akik önmag ukat sebesítették meg, s később ebbe belehal-
tak. Cheyenne vár osban hónapokig szerveztek a halállisták készítőinek a per ét, amelyr e vég ül még-
sem ker ült sor. A tanúk ugyanis eltűntek, s aligha lehetett pártatlan esküdtszéket összeállítani. A John-
son meg yei hábor ú fő következménye az volt, hogy a populistákkal összefog ó demokr atáknak sike-
rült kiszor ítaniuk a hatalomból a republikánus kormányzót, holott a lövöldözésben mindkét párt hívei
részt vettek.
26. Charles Goodnight – A rancher
Ranchnak azt az állattenyésztő gazdaság ot nevezték, amelynek viszonylag nagy ter ülete, több épüle-
te és alkalmazottja volt. Ranchernek vagy cattlemannek pedig ennek a tulajdonosát és irányítóját. Egy
régi texasi vicc szer int az a különbség a cowboy és a cattleman között, hogy a cowboynak az övcsatja
eltakarja a hasat, a cattleman esetében pedig fordított a helyzet. Persze nem volt minden cattleman el-
hájasodott nagyvállalkozó, az egyik leghír esebb, Charles Goo dnight késő öregkor áig megő rizte ki-
sportolt, méltóságteljes külsejét.
Az említett rancher Charles Goo dnight telepes és Charlotte Collier második fiaként, 1836. március
5-én született Illinois állam déli részén, Macoupin meg yében. Öt éves kor ában az apja meghalt, az
anyja pedig hozzáment egy Hir am Daugherty nevű farmerhez. Charles mindö ssze két évig járt iskolá-
ba. Nem volt tehát írástudatlan, de olyan csúnyán írt, hogy a leveleit felnőtt kor ában néha még saját
maga sem tudta kisilabizálni. 1845-ben a család minden tulajdonát összezsúfolták két szekérr e, és
megindultak Texas felé. Charlie nyer eg és takar ó nélkül, egy Blaze nevű kancán lovag olt.
Alig telepedtek le, az asszony otthagyta második férjét (Charles szer int „jó okkal”), és öt gyerme-
kével Port Sullivanben, majd Wacótól nyug atr a próbált megélni. Nem lehetett könnyű sorsa. Egy régi
ang ol szólásmondás szer int „Anglia pokol a lovak, purgatórium a szolgák és paradicsom az asszonyok
számára.” (Ezen azt értették, hogy agyonhajszolják a lovakat, kemények a szolg ákkal és udvar iasak a
nőkkel.) Amer ikában ezt a következőképpen alakítottak át: „Texas mennyország a férfiak és a kutyák,
de pokol az asszonyok és a lovak számára.” Szer encsér e Charles tizenévesen egy olyan állattenyésztő-
nél, John Poole-nál vállalt munkát, aki jól bánt vele, és sok mindenr e megtanította. Vadászott, halá-
szott, megismerkedett a vidék állatvilág ával, vállalt fuvar ozást, majd miután az anyja hozzáment egy
Adam Sheek nevű prédikátorhoz, új féltestvér ével, J. Wes Sheekkel fog ott közös vállalkozásba. 1856-
ban egy csorda gondozását vállalták Palo Pinto meg yében. Minden neg yedik újszülött borjút megtart-
hatták, s négyévi kemény munkával száznyolcvan marhából álló, saját csordár a tettek szert.
Előbb a helyi milícia tagjaként vett részt az indián támadások elleni küzdelmekben, majd 1857-ben
a Texas Rangers, a hír es lovas csendő rség felder ítője lett. Sohasem hordott mag ával iránytűt, mégis
pontosan megérezte az irányokat éjjel és nappal, ködben és viharban. Tudott tüzet gyújtani ócska ron-
gyok és szikr a seg ítség ével. Jó szem és jó fül kellett ehhez a mesterséghez: az igazi felder ítő meg
tudta különböztetni az állatok és az ezeket utánzó indiánok hangját. A talaj, a növényzet és az állatvi-
lág ismer etében meg tudta találni a legközelebbi vízlelőhelyeket. Tudta például, hogy a mesquite cser-
je a szár az éghajlaton csak akkor hajt ki, ha állatok ürülékéből nyer i tápanyag át. A síkság on azonban
a mesquite magvait kizár ólag a musztáng leg eli le, amely sosem távolodik el hár om mérföldnél
messzebbr e a víztől. Ha tehát ilyen bokr ot talált, meg kellett vizsg álnia azoknak az adatoknak a visel-
kedését, amelyek gyakr an fog yasztanak vizet. Ha a fecske alacsonyan repül, egyenesen és nyitott
csőrr el, akkor valószínűleg a víz felé tart. Ha a musztáng ok egy csapatban és gyorsan haladnak, vél-
hetően a víz irányába mennek. Ha szétszórtan, kényelmesen leg elésznek, feltehetően az itatóhelyr ől
jönnek. Ha pedig ilyen jeleket nem észlelt, akkor más módját kellett választania a szomjúság leküzdé-
sének. Kavics, lövedék vagy réz szopog atása enyhíti a szomjúság ot, de a töviseitől és héjától megtisz-
tított füg ekaktusz (prickly pear) is sokáig nedvesen tartja a szájat. Az éhség ellen a bagó rág ása a leg-
eredményesebb. A csörg őkíg yó mar ását késsel felvágták, és sóval töltötték meg. Goo dnight szer int a
só és a bölényzsír még az aranyeret is megg yóg yítja.
A felder ítőnek értenie kellett a nyomok olvasásához. Goo dnight meg tudta különböztetni a kóbor
ló, a kötélen vezetett ló és a lovast szállító ló patanyomait. A nappali és éjszakai nyomokat könnyű
volt elkülöníteni, ez utóbbiakon ugyanis rovar ok és férg ek másztak át, amelyek nappal nem jönnek
elő. Természetesen minél rég ebbi egy nyom, annál több rovar haladt át rajta. A követett ló színét több
kilométer távolságból is meg tudta határ ozni, csak odáig kellett követni a nyomokat, ahol a lovat le-
nyerg elték. A hosszú ideje felnyerg elt állat ugyanis ilyenkor szer et meghemperg őzni a talajon, mi-
közben több szőrszálát is elhullatja.
Az amer ikai polg árhábor ú (1861-1865) kezdetén, amikor Texas a déli Konföder áció hoz csatlako-
zott, Goo dnight is elkísérte a kamencsi indiánokhoz azt a küldöttség et, amely megpróbálta rábeszélni
a leghír esebb főnököket, hogy kössenek békét a Konföder áció val. A kájova Satank és Satanta, vala-
mint a kamencsi Mag ányos Farkas (Lone Wolf), Vör ös Medve (Red Bear) és Sas Főnök (Eagle Chief)
azonban közölte a küldöttségg el, hogy a texasiaknak épp elég lovuk és marhájuk van, ők pedig in-
kább velük harcolnak, tőlük rabolnak, és a mexikóiakkal ker eskednek. A polg árhábor ú éveiben Go-
odnight a határvidéket őrző ezr ed tagja volt, a Belknap-erőd szomszédság ában.
1864-ben lejárt a szolg álati ideje, és visszatért az immár otthonának tekintett Black Springs Ranch-
ra, a Belknap-erődtől délkeletr e, ahol továbbr a is marhatenyésztéssel foglalkozott. Texast tönkr etette
a hábor ú, a nyug ati és északi határ nyitva állt. Ez év október ében több száz indián tört be az Elm Cre-
ek vidékér e, sok embert megö ltek, hetet mag ukkal vittek, s mintegy tízezer marhát elr aboltak. 1865
nyar án Goo dnight azt tervezte, hogy kétezer marhát elhajt Új-Mexikóba, szeptemberben azonban az
indiánok újra lecsaptak, s az egész csordát elr abolták.
Ezért a következő évben Goo dnight úgy döntött, hogy nem követi a többi texasi példáját, akik észak
felé ter elik állataikat. Ő inkább a nyug ati bányászvár osokba próbál eljutni, ahol több volt a pénz, és a
környékükön sok volt a szabad leg elő. Ezért azt tervezte, hogy előbb délnyug at felé hajtja a csordát,
azon az úton, amelyen az Overland Mail Company postakocsi-szolg álata közlekedett, majd a Pecos
folyónál északr a fordul. (Lásd a 13. fejezetet!) Ezzel elker ülheti a Texas nyug ati, ekkor még szinte la-
katlan részén kóborló indiánokat is. Terveit közölte a közelben élő, ötvennégy éves Oliver Loving-
gal, aki maga is éppen a csordát gyűjtötte össze. Loving ismertette vele az út nehézség eit, de amikor
látta, hogy a fiatalembert ez sem rettenti el, hirtelen kijelentette: „Ha megengedi, én is magával me-
gyek!” Goo dnight megö rült a tapasztaltabb gazda társaság ának: „Nem hogy megengedem, de ez az,
amire a legjobban vágyom! Nem csak a fegyveres erejére van szükségem, de a tanácsaira is!”
1866 júniusában a két üzlettárs egyesítette csordáit, s a kétezer állattal, valamint tizennyolc jól fel-
fegyverzett cowboyjal megindult délnyug at fele. Goo dnight tíz-tizenö t mérfölddel a csorda előtt lo-
vag olt, ker este a vizlelőhelyeket, leg előket és pihenőhelyeket, s időr ől időr e a kalapja leng etésével je-
lezte a távolból, hogy merr e tartsanak. A legnehezebb útszakasz a Middle Concho patak után kezdő-
dött, amikor át kellett vágniuk a Llano Escatado nevű, óriási, kopár síkság déli részén. A marhákat
alaposan megitattak, majd megindultak nyug atr a, a Pecos folyó Horsehead Crossing nevű átkelőhelye
felé. (Azért nevezték Lófej-átkelőnek, mert reng eteg állatkoponya hevert a környékén. Állítólag a ka-
mencsik olyannyir a meghajtották egyszer a lovaikat, hogy harminc állat halálr a itta mag át a folyó-
nál.) Goo dnightéknak mintegy száz mérföldet kellett megtenniük víz nélkül. Az állatok hár om napon
át vonultak, százával hullottak el, s amikor megérezték a víz szag át olyan vad rohamban zúdultak a
Pecosba, hogy kisebb áradást okoztak, s a folyó kis ideig visszafelé folyt. A hajtás a folyó nyug ati
partján folytatódott, s hamar osan eljutottak az új-mexikói Sumner-erődbe, ahol pár évvel kor ábban
rezervátumot létesítettek a navahók és meszkaler ó apacsok számár a. Az itt élő nyolcezer-ötszáz indi-
án éhezett, s Goo dnight és Loving jó pénzért adhatta el az állatokat a kormány ügynökeinek. Ezután
úgy döntöttek, hogy a megmar adt hét-nyolcszáz marhát Loving továbbhajtja Color adóba, fiatalabb
partner e pedig visszatér Texasba, hogy egy újabb csordát ter eljen fel még a tél előtt.
Goo dnight mintegy tizenkétezer dollárt vitt mag ával aranyban, s hár om cowboyjal tette meg
visszafelé az utat. Egy éjszakai vihar idején a megpakolt öszvér megr iadt, rohanni kezdett, és mire
megállították, a pénz még megvolt, a reá kötözött élelem nagy része azonban elveszett. Goo dnight ké-
sőbb azt mesélte, hogy sohasem felejti el ezeket a napokat, amikor étlen-szomjan vándor oltak több
aranyat szállítva, mint amennyit valaha is láttak életükben, de semmi hasznát sem vehették. Éjszaka
utaztak, hogy nappal elr ejtőzhessenek az indiánok elől, s olyan gyors iramban haladtak, hogy tizenhét
nap múlva eljutottak a Brazos folyóhoz, Texas sűr űbben lakott részér e.
Goo dnight még ebben az évben el tudott hajtani egy újabb csordát a Sumner-erőd közelébe, bár az
indiánok egy éjjel ellopták a lovak egy részét, máskor pedig egy megvadult bölénycsorda sodorta
mag ával a szarvasmarhákat. A cowboyok azonban valamennyi állatot be tudták gyűjteni, s miután ta-
lálkoztak Lovingg al, Bosque Grande néven létr ehozták az első texasi ranchot Új-Mexikóban, ahol át-
telelhettek. A két partner, Loving és Goo dnight úgy határ ozott, hogy ezentúl nem különítik el egymás-
tól az állataikat, hanem közösen fognak eladni és vásár olni. Semmilyen szerződést nem írtak alá, de
amit megbeszéltek, ahhoz mindketten tartották mag ukat.
Az új ösvény híre Texas-szerte elterjedt, s hamar osan más gazdák is az úgynevezett Goo dnight-Lo-
ving-ösvényen hajtották az állataikat észak felé. A nehézség ek persze nem szűntek meg: 1867-ben hol
az indiánok támadtak a csordákr a, hol az állatok ijedtek meg valamitől, és oly sokszor fogtak vad fu-
tásba (ezt nevezték stampede-nek), hogy teljesen lesoványodva érkeztek meg Új-Mexikóba.
Loving agg ódni kezdett a késedelem miatt, úgy érezte, hogy túl lassan haladnak, s az üzletember ek
nem várják meg őket. Ezért júliusban úgy döntött, megelőzi a csordát, és ellovag ol Santa Fébe, hogy
előr e megkösse az üzletet. Goo dnight féltette idősebb társát, és arra kérte, csak éjszaka utazzon, nap-
pal rejtőzzön el, majd mellé adta kísér őnek legtapasztaltabb ember ét, „Félkar ú” Bill Wilsont. Loving
azonban nem szer etett éjjel utazni, fényes nappal vágtatott Wilsonnal a Pecos folyó és a Guadalupe-
hegység között, ahol több kilométer távolságból is látni lehetett őket. Vár atlanul kamencsi indiánok
törtek rájuk a heg yekből. Loving és Wilson a folyóhoz vágtatott, s fedezéket ker esett a mer edek par-
ton. A támadok megszer ezték a lovaikat, ők viszont le tudták lőni azokat, akik a folyó felől próbálták
megközelíteni őket. A kamencsik órákon át sakkban tartották őket, majd odakiáltották nekik spanyo-
lul, hogy tárg yaljanak. Mivel Loving és Wilson úgy érezte, nincs sok vesztenivalója, előbújtak, ekkor
azonban tüzelni kezdtek rájuk. Loving csuklóját és oldalát találat érte, mire ismét a mag as part védel-
mében ker estek menedéket.
A kamencsik nagy ívben a leveg őbe nyilaztak, hogy lehulló nyilaik eltalálják a fehér eket, de ezzel
nem értek el semmit. Leszállt az éj, s a sebláztól szenvedő Loving rábeszélte Wilsont, hogy menekül-
jön el, s hozzon seg ítség et. Wilson eleinte tiltakozott, de vég ül Loving megg yőzte, hogy eljuthat Go-
odnight csapatáig. Az alsór uhár a vetkőzött, mezítlábas Wilson egy Henr y-kar abéllyal a folyóba me-
rült. Majdnem megfulladt, de mégis siker ült észr evétlenül elúsznia a lesben álló indiánok között. Há-
rom rettenetes nap múlva vér es lábnyomokat hagyva maga mög ött, kiéhezve, lázasan és szomjasan
megérkezett Goo dnight nyolcvan mérföldr e lévő tábor ába.
Goo dnight azonnal Loving megmentésér e vágtatott, de addigr a a nagy eső miatt megduzzadt a fo-
lyó, és már hiába ker este idős partner ét a megadott helyen. Loving nem volt halott: Wilson távozása
után még két teljes napon és éjszakán ker esztül kitartott rejtekhelyén, éhségtől és sebeitől szenvedve.
A harmadik éjszaka bekúszott a folyóba, és az áramlattal szemben úszva elmenekült. Eljutott egy átke-
lőhelyig, de az éhségtől elvesztette az eszméletét. Hár om mexikói szeker es talált rá, akiknek kétszáz-
ötven dollárt ígért, ha elviszik a Sumner-erődbe. A mexikóiak meg is tették ezt, s Loving ot pár nap
múlva már a hadser eg orvosai vették gondjukba.
Amikor Goo dnight ezt megtudta, a csordát hátr ahagyva vágtatott az erődbe. (Ekkor már harminc-
két napja csak a nyer egben tudott szundikálni egy keveset.) Az orvosok közölték vele, hogy Loving
oldalsebe nem veszélyes, a karját azonban amputálni kell. A műtét nem seg ített, Loving állapota
rosszabbodott, de csak azon sajnálkozott, hogy „ideg enben” fogják eltemetni. Goo dnight erre meg-
ígérte neki, hogy az otthoni temetőben fogja végső nyug alomr a helyezni.
Oliver Loving 1867. szeptember 25-én halt meg. Ideiglenesen a Sumner-erődben temették el, majd
a következő év febr uárjában Goo dnight kihantoltatta a koporsót, és hat öszvér vontatta szekérr e he-
lyezte. A cowboyokkal kör ülvett temetési menet minden különösebb incidens nélkül jutott el Texasba,
ahol Weatherford szabadkőműves testvér iség e méltó tiszteletadás közepette eltemettette a Goo dnight-
Loving-ösvény egyik névadóját. Charles Goo dnightnak élete vég éig meg-megcsuklott a hangja, ami-
kor „öreg partner ét” emleg ette. Loving családjának pedig a következő évek sor án hetvenkétezer dol-
lárt fizetett ki, pontosan a felét annak az összegnek, amelyet a közös tulajdonú szarvasmarhákkal ke-
resett.
Loving állóképesség e, kitartása és különös temetési menete olyan hír essé vált, hogy utolsó napjai-
nak történetét Larry McMurtr y amer ikai író átemelte hír es Lonesome Dove című, 1985-ben megjelent
reg ényének cselekményébe (mag yar ul: Árva Galamb. Budapest, 2003, Mag yar Könyvklub). A reg ény-
ből egy rendkívül siker es tevesor ozat is született, amelyet hazánkban Texasi krónikák címen mutattak
be.
A Goo dnight-Loving-ösvényen a következő években szarvasmarhák tízezr eit hajtották észak felé,
egészen Denver ig, bár az indiánok és a mexikói banditák, a kamencsikkel ker eskedő, hírhedt coman-
cherók mindent megtettek a cowboyok és gazdák zaklatásár a. De még a hivatalnokok is úgy vélték,
hogy a texasi cattlemanek „megkopasztása” bocsánatos bűn. Amikor Goo dnight a Raton-hág ón ke-
resztül akarta átvezetni a csordát Új-Mexikóból Color adóba, az utat megépítő és karbantartó Richens
Lacey Wootton vámszedőállomásán tíz centet követeltek tőle szarvasmarhánként. Goo dnight sokallta
az összeg et, és megesküdött, hogyha nem kap eng edményt, új átjár ót ker es. Wootton a szeme közé ne-
vetett: csak tessék! Ezt az átjár ót használták mind a jút, mind a kamencsi indiánok, és a Santa Fe-ös-
vény létr ehozása óta itt keltek át a Missour iból érkező ker eskedők is, és mindenki meg volt győződve
róla, hogy nincs másik út. Goo dnight erre előbb kiépített egy pihenőr anchot Dél-Color adóban az
Apishapa pataknál, majd megtalálta a Trincher a-hág ót, amelyen elker ülhette Wootton útvonalát. 1868-
1869-ben több csordát hajtott vég ig a hosszabb ösvényen, Új-Mexikó déli részétől egészen Wyomin-
gig. Egyszer megállapította, hogy ezekben az években négy nap volt a leghosszabb idő, amelyet
ugyanazon a helyen töltött.
Goo dnight kilenc éven át hajtotta Texasból a csordákat, általában nyolc-tízezer marhát évente.
1875-ben még egy keletebbr e, Granadába vezető ösvényt is kialakított, amelyet Új Goo dnight-ösvény
néven emleg ettek. A helyi gazdák azzal vádolták, hogy a texasi jószág okkal megfertőzi az itteni álla-
tokat. A ma babesiosisnak, ekkor iban Texas-láznak nevezett marhavésztől állítólag csak úgy lehetett
megkímélni az állatokat, ha északon, a hidegben teleltették ki őket. Csakhogy nem lehetett bebizonyí-
tani, melyik csorda telelt északon és melyik nem, ezért a color adói farmer ek néha éjszakánként rálőt-
tek Goo dnight csordáir a, s stampede-et idéztek elő. Évekkel később egy color adói bevallotta Goo d-
nightnak, hogy valaha ő is részt vett az efféle mer ényletekben. Goo dnight azonban nem volt har agtar-
tó, s csak ennyit válaszolt: „Ti, fiúk, olyan jó munkát végeztetek, hogy az az átkozott csorda még min-
dig rohan!”
Goo dnight megszeg ett minden étkezési előírást: éveken át szinte csak húst és kávét fog yasztott, és
megállás nélkül dohányzott. Alaposan megválog atta a munkatársait, a részeg eseket, szer encsejátéko-
sokat és kötözködőket eltávolította, a megbízhatóakat azonban nag yon megbecsülte. A már említett
„Félkar ú” Bill Wilsont úgy emleg ette, mint „a legnyug odtabb embert a cégnél”. Amikor pénzt küldött
Denverbe, mindig Bose Ikardr a, az egykor i rabszolg ár a bízta, mert úgy vélekedett, hogy egyetlen tol-
vaj sem gondolná, hogy egy „nég ernél” ekkor a összeg et találhat. Ikard sírfeliratát is Goo dnight ké-
szítette: „Bose Ikard – Négy évig szolgált a Goodnight-Loving-ösvényen, soha nem bújt ki a kötelesség
alól, sohasem engedetlenkedett, mellettem vágtatott sok stampede-ben, részt vett három összecsapás-
ban a kamencsikkel. Nagyszerűen viselkedett. C. Goodnight.” (Ez a sírfelirat is beker ült McMurtr y re-
gényébe, ahol szinte ugyanezt írja fel Call kapitány a fekete Deets sírkövér e.)
Idős kor ában Goo dnight szívesen elmesélte, hog yan látott hozzá a nagy ter elésekhez. Először szer-
zett ötven-hatvan lovat. A hár omezer szarvasmarhából álló csordák összeg yűjtése állítólag hár om na-
pot vett igénybe. Tizenhat vagy tizennyolc cowboyr a volt szükség e, egy szakácsr a, egy lovászr a és
négy öszvérr e, amelyek a szakács szeker et húztak.
A két legtapasztaltabb cowboy lovag olt elöl, a többiek viszont naponta váltották egymást a csorda
két oldalán. A csorda elejétől fél mérföldnél messzebb nem mar adhatott le egyetlen állat sem. Az első
éjszakákon, amíg az állatok meg nem szokták az új környezetet, a cowboyok fele éjszakánként őrsé-
get biztosított, két hét múlva azonban eleg endő volt négy őr, két-hár om hónap múlva pedig már kettő
is. Egymással szemben kellett a csorda kör ül kör özniük. Ha az első két héten nem riasztotta meg az
állatokat semmi, akkor már nem volt valószínű, hogy a ter elés sor án stampede-re ker ülhet sor. Ha pe-
dig mégis, akkor a cowboyok felpattantak apró termetű texasi lovaikr a, amelyek a sötétben vágtatva
szinte mag uktól ter elték jobbr a az élen szág uldó marhákat. Goo dnight azt is megjeg yezte, hogy a le-
csendesülő marhák mindig jobbr a fordulva hagynak fel a rohanással – ő legalábbis még sohasem lá-
tott balr a kanyar odó csordát. Az apacsok hamar osan felfedezték, hogy „Charlie Tejano” (texasi Char-
lie) vagy „Buenas Noches” (spanyolul azt jelenti, „jó éjt”, akárcsak az ang ol „good night”) lovait na-
gyon nehéz ellopni, mert a remudát (a ménest) éjjel a marhák és a szekér között helyezik el.
Az újszülött borjakkal különösen sok gond volt. Amikor siettetni kellett a csordát, és nem tudták
mire felr akni az éjszaka született borjakat, regg elente leö lték őket, hogy ne lassítsák a ter elést. Ezt
persze senki sem csinálta szívesen, és később már szeker ekr e tették fel a kicsinyeket. Csakhogy a te-
henek a szag ukr ól ismer ik fel a borjaikat, a szekér en viszont a szag ok összekever ednek. Ezért aztán a
borjakat számozott zsákokba dugták, mindegyiket mindig ugyanabba, hogy a szag uk megmar adjon, s
este a tehenek megszoptassák őket.
1869-ben Goo dnight felszámolta az Apishapa Ranchot, és Denvertől délr e, az Arkansas folyó men-
tén, Pueblo vár os közelében megalapította a Rock Cañon Ranchot. Ide hozta el feleség ét, a harminc-
egy éves Mary Ann Dyer tanárnőt, egy ügyvéd lányát, akivel Kentuckyban házasodott össze 1870. jú-
lius 26-án. Az esküvő után vonaton érkeztek meg Abilene-be, ahol a fiatalasszony megdöbbenve hal-
lotta, hogy két banditát az éjszaka felakasztottak. Ez meglehetősen felzaklatta a civilizáltabb eljár ások-
hoz szokott Mary Annt, aki így panaszkodott férjének: „Úgy hallottam, távírópóznára akasztották
őket!” Goo dnight megg ondolatlanul válaszolt: „Hát, nem hiszem, hogy ez ártana a távírópóznának...”
Újdonsült feleség e ezen úgy felhábor odott, hogy kijelentette: nem akar ilyen vidéken élni. De aztán
megbékélt, s megfeledkezett költözési szándékair ól.
1871-ben Goo dnight is részt vett a color adói állattenyésztők szövetség ének megalapításában, amely
szabályozta a marhák beg yűjtését, a jelek nyilvántartását s a jelöletlen állatok kezelését. Öntözőr end-
szert építtettek ki, s két év múlva megszervezték az állattenyésztők bankját. Az 1873-as gazdaság i vál-
ság azonban jókor a csapást mért a nagyg azdár a. Ahogy ő fog almazott: „Lesöpört engem a Föld szí-
néről...” A hozzá hasonló vállalkozók azonban mindig képesek talpr a állni. Egy másik rancher ekko-
riban e szavakkal adott hang ot optimizmusának: „Jól vagyok, és vissza fogok térni! Amikor ötven év-
vel ezelőtt idejöttem, csak hatvanöt centem volt és az asztmám. Az asztmám pedig még mindig meg-
van!”
1876-ban Goo dnight úgy döntött, hogy visszaköltöznek Texasba, pontosabban annak Panhandle
(Serpenyőnyél) néven emleg etett északi részébe. Feleség ét egy időr e Kaliforniába küldte, megmar adt
szarvas-marhái számár a pedig a Palo Duro nevű kanyonban megalapította a Home (vagyis Otthon)
nevű ranchot. Üzleti kapcsolatba lépett John Geo rg e Adair brit üzletemberr el, aki pénzelte a vállalko-
zást, és havi kétezer-ötszáz dollár fizetést biztosított Goo dnightnak. Öt éven belül mintegy százezer
szarvasmarha legelg etett a kanyonban, amelyek Adair monogr amját, a „JA” bélyeg et viselték. Goo d-
night évente több tízezer állatot adott el, és újra hatalmas jövedelemr e tett szert. A hírhedt bandita,
Dutch Henr y tábor át személyesen ker este fel, s közölte vele a „békés egymás mellett élés” feltételeit.
A bandita elismer ően röhög ött, és gyakr an emleg ette, milyen látvány is volt, „amikor az az átkozott
öregember” szinte megfenyeg ette őt: mag ányosan ült, s fegyver es rablók vették kör ül.
Vég ül Goo dnightnak siker ült olyan kör ülményeket ter emtenie, hogy feleség ét is elhívhatta a Palo
Duro-kanyonba. Az asszony, akit mindenki Mollynak hívott, gondját viselte a cowboyoknak, meg-
varrta a ruháikat, és ápolta a beteg eket. Goo dnight egy speciális női nyerg et tervezett neki. A legköze-
lebbi asszony, T. S. Bugbee rancher feleség e nyolcvan mérföldr e északr a lakott tőlük.
1878-ban nagy csapat kamencsi, apacs, paúni és kájova indián érkezett a kanyonba, s bölény híján a
marhákat kezdték öldökölni. Mintegy kétszázö tvenen lehettek, de a rémhír ek tízszer esér e növelték a
számukat. Goo dnight tárg yalásr a hívta vezetőjüket, a hír es Quanah Parkert, akivel így beszélt: „Sok
fegyverem és sok golyóm van, jó emberek és jó lövészek, de nem akarok harcot, ha rá nem kényszerí-
tesz. Ha rendet tartasz, jól viselkedtek, megvéded és békén hagyod a tulajdonomat, kétnaponta két
marhát adok neked, amíg meg nem találjátok a bölényeket.” Quanah Parker elfog adta az ajánlatot, s a
konfliktust siker ült békésen mego ldani. Hamar osan megérkezett a hadser eg, és hosszas tárg yalások
után az indiánok hajlandóak voltak visszatérni az Indián Terr itór iumr a.
Goo dnight gyar apította a birtokait, új épületeket építtetett, ötven alkalmazott és száz ló számár a
rendelt ellátmányt, s hatvanhét mérföld hosszúság ú szög esdrótot hozatott Dodg e Cityből. Siker esen
ker esztezte a longhornt más marhákkal (lásd a 25. fejezetet!), s 1883-ra 1 335 000 acre ter ületű birto-
kot igazg atott. Tejg azdaság, bar omfitenyészet, kovácsműhely és bádogedényeket gyártó üzem is léte-
sült földjein. Partner e, Adair időr ől időr e meglátog atta, s 1885-ben bekövetkezett halála után Goo d-
night egy évig az özveg ye üzlettársa mar adt, majd mego sztottak a felhalmozott vag yont. 1881-ben
Goo dnight vezető szer epet játszott a Panhandle Stock Association of Texas (Texasi Panhandle Vág ó-
marha-tenyésztő Egyesület) létr ehozásában. Az egyesületet ötfős végr ehajtó bizottság irányította,
amely vizsg álóbiztosokat, detektíveket és jogi tanácsadókat bér elhetett fel, kar anténr endeleteket tarta-
tott be, és fellépett a marhatolvajok ellen. Ez az egyesület hozta létr e az első iskolákat is a farmer ek
gyer ekei számár a. Amikor csaknem teljesen kiirtották a bölényeket az 1880-as évekr e, Goo dnight
több bölényborjút behajtott a kar ámjaiba, s hamar osan egy kisebb bölénycsordát hozott létr e. Még ke-
resztezte is a szarvasmarhákkal a bölényeket, kitenyésztve a cattaloo nevű állatot – amelynek a nevét
talán „tehlényként” lehetne mag yarr a fordítani. Hamar osan már negyven ilyen állata volt, de a tehe-
nek oly gyakr an elvetéltek, hogy vég ül felhag yott a kísérletezéssel.
Amikor Goo dnight 1887-ben egészségügyi okokból elhagyta a birtokait, úgy látta, hogy ezek tíz év
alatt évente 72%-át termelték meg annak a tőkének, amelyet Adair befektetett. Egy ideig még igazg atta
a Quitaque Ranchot, majd 1890-ben eladta a részét. 1900-ban már csak a róla elnevezett vasúti megál-
ló, a Goo dnight környékén gazdálkodott, és itt is élt élete vég éig. Feleség ével együtt létr ehozta a Go-
odnight Akadémiát, egy koedukált iskolát, amely 1898-ban kezdte meg az oktatást, egy ideig a Baptis-
ta Egyház irányításával.
A XX. század elején egyr e több újságíró, érdeklődő amatőr és tudós ker este fel Goo dnightot, és
arra kérte, hogy írja meg, vagy diktálja le emlékiratait. Az idős Goo dnight azonban kijelentette, hogy
nem teszi, „mert félek, hogy az írók túl sok vörös festéket kevernek hozzá”. Amikor sokat mag asztal-
ták a nyilvánosság előtt, a következő történettel válaszolt: „Ez arra emlékeztet, amikor a Worth-erődbe
és Denverbe utaztam bikákat venni. Estére haza akartam térni, és amikor kiderült, hogy nem tehetem
meg, táviratot küldtem a feleségemnek. A következőket írtam az űrlapra: »Mrs. Charles Goodnight ré-
szére. Cím: Goodnight, Texas. Nem tudok ma hazamenni. Goodnight. (vagyis: Jó éjt!) Charles Good-
night.« Átadtam a távírásznak, aki elolvasta, és ezzel adta vissza: »Átkozottul sok itt a Goodnight!«”
Goo dnight tevékeny mar adt élete vég éig, és mindig felhábor ította mások lustaság a. J. Evetts Haley,
aki vég ül megírta az életr ajzát, még látta, amint mérg esen hábor og az árnyékban hever észő férfiak
láttán: „Átkozott legyek, ha valaha is volt időm ilyesmire!” Sohasem henyélt, és még az esős napokon
is talált munkát cowboyai számár a: ilyenkor a használt lécekből kellett kihuzig álniuk a szög eket, ami-
ket aztán egyenesr e kellett kalapálniuk – bár fél dollár ért több új szeg et vásár olhatott volna, mint
amennyit az egész csapat egy nap alatt kijavított. Alkalmazottjai szándékosan szög eket ejtettek el,
amerr e járt, hogy lássák, amint gazdájuk valamennyit felszedi, efféle megjegyzésekkel: „Bűnös dolog
pazarolni.” Goo dnight mindig gyorsan evett, elsőnek állt fel az asztaltól, s meg a vendéglőkben is el-
nézést kérve kisétált az épület elé, mert állítólag gyomorfájást kapott, ha nem pattant fel azonnal,
ahogy a ter eléseknél megszokta. A történészek kérdezősködései nag yon fel tudták bosszantani, s Ha-
leynek egyszer a következőket jelentette ki: „Amikor ilyen dolgokról faggat, a személyvonatot üldöző
kiskutyák jutnak az eszembe. Mindig szerettem volna tudni, mit csinálnának, ha elkapnának egyet.”
A feleség e 1926-ban halt meg. Ezután Goo dnight gyakr an üldög élt mag ányosan a szobájában,
melynek az egyik falát Oliver Loving portr éja díszítette, a másikat Old Sikes nevű bikájának a képe. A
csendet csak egy nagy falió ra ketyeg ése törte meg, amelyet a feleség ének vett, és személyesen a kö-
vetkezőket írta rá: „Mrs. Mary Dyer Goodnight, Texas Panhandle úttörőjének tiszteletére. 1876-1877-
ben hónapokon át alig látott embert, asszonyt egyáltalán nem, legközelebbi szomszédja hetvenöt mér-
föld távolságra volt, a legközelebbi telep pedig kétszáz mérföldre. Az elszigeteltséget és nehézségeket
vidám szívvel, a veszélyt rettenthetetlen bátorsággal tűrte. Mindig optimistán fogadta az élet különféle
ajándékait, otthonát az öröm lakhelyévé tette.” Ha egykor i társaitól kellett búcsúznia, Charles Goo d-
night mindig megtalálta a megfelelő szavakat.
1927-ben, kilencvenegy évesen elvette feleség ül egy távoli rokonát, a huszonhat éves Cor inne Go-
odnight ápolónőt és távír ászt, akivel régó ta leveleztek, s aki vég ül felker este, majd megg yóg yította. A
ranchot eladta, azzal a feltétellel, hogy továbbr a is itt lakhat. A teleket egészségügyi okokból az arizo-
nai Phoenixben töltötte. Itt is halt meg, 1929. december 12-én. Első feleség e mellé temették Goo dnight
vár os temetőjébe. Bár két templom építését finanszír ozta, egyetlen egyházhoz sem tartozott. Élete vé-
gén második feleség e kér ésér e mégis csatlakozott egyhez, noha amikor valaki megkérdezte, melyik
egyházat választotta, így felelt. „Nem tudom, melyik az, de átkozottul jó!”
27. Kik voltak a „bölénykatonák”?
A válasz könnyű: azokat a fekete bőrű (afr ikai-amer ikai) katonákat neveztek el az indiánok „bö-
lénykatonáknak” akik az 1866-ban felállított két lovasság i (9. és 10.) és két gyalogság i (24. és 25.) ez-
redben teljesítettek szolg álatot Nyug aton. Ezek voltak az amer ikai hadser eg első, békeidőben felállí-
tott, teljes egészében fekete ezr edei.
Természetesen nem ők voltak az első feketék, akik megjelentek Nyug aton. Amikor 1528-ban a Flo-
rida gyarmatosításával kísérletező Pánfilo de Narváez expedíció ja hajótör ést szenvedett, a négy túlélő
között ott volt egy Estevanico vagy Estebanico nevű fekete rabszolg a is. Álvar Núñez Cabeza de Vaca
vezetésével ő is bejárta a mai Texas és Észak-Mexikó vidékét, majd visszatért Mexikóvár osba. Esteva-
nico 1539-ben Marcos de Niza fer ences szerzetessel újra eljutott a puebló indiánok vár osaiig. Itt
ugyan vég eztek vele az indiánok, de az általa terjesztett hír ek bírták rá Cor onadót hír es felfedezőútjá-
nak megindításár a (amelyben szintén részt vettek fekete rabszolg ák). Az első fekete asszony Juan de
Oñate második expedíció jával érkezett a mai Új-Mexikó ter ületér e, s Isabel de Olverának hívták. A
XVII. század vég ér e igen sok fekete és félvér dolg ozott a spanyol gyarmatokon, s azok északi határ-
vidékein is Los Ang eles negyvenhat alapítója közül huszonhatan voltak teljes egészében vagy részben
afr ikai származásúak. A többi kaliforniai településen is mag as volt a feketék aránya.
Az 1820-as évek elejétől sok szökött rabszolg a és szabad fekete költözött át a Mexikóhoz tartozó
Texasba, mert Mexikó kormánya eltör ölte a rabszolg aság ot. A legjelentősebb klánt a négy Ashworth
fivér alapította meg, akik az 1830-as években közel kétezer acre földet szer eztek, s kétezer-ötszáz
marhából álló csordát hoztak létr e Jefferson meg yében.
A feketék fontos szer epet játszottak a felfedezésekben is. Egy York nevű fekete rabszolg a a Lewis
és Clark-féle expedíció (1804-1806) egyik legtevékenyebb résztvevője volt. (Lásd a 6. fejezetet!) Ja-
cob Dobson, egy szabad fekete részt vett John Charles Frémont második és harmadik felfedező útján
(1843-1846). (Lásd a 22. fejezetet!) Peter Ranne annak a csapatnak volt a tagja, amellyel Jedediah
Smith 1826-ban elérte Kaliforniát. (Lásd a 12. fejezetet!) A legnag yobb fekete közösség a Sziklás-
hegységtől nyug atr a, Kaliforniában alakult ki, ahol az aranyláz hatásár a 1850-ben már csaknem ezer
fekete élt. Később valamennyi településen, melyeket az aranyláz idején alapítottak, megjelentek fekete
bányászok és vállalkozók. A Texasból észak felé történő nagy ter elésekben több ezer afr ikai-amer ikai
vett rész, a cowboyok mintegy neg yede fekete volt. Az 1870-es évek vég én pedig csaknem húszezer
fekete vándor olt ki a déli államokból Kansasbe, ahol megalapították Nicodemus vár ost, de sokan tele-
pedtek le közülük Nebr askában és Color adóban is. Az 1890-es évek elején pedig csaknem ötvenezer
fekete vándor olt be az Indián Terr itór iumr a (a későbbi Oklahomába).
A Nyug aton tevékenykedő afr ikai-amer ikaiak közül mégis a fekete katonáknak, a „bölénykatonák-
nak” az emlékét idézik fel legg yakr abban. Hogy miért adták nekik ezt a nevet, azt már nehezebb meg-
állapítani. A legelterjedtebb mag yar ázat szer int azért, mert a katonák haja a bölény szőr ér e emlékezte-
tett. Mások szer int a katonák harciasság ár a és keménység ér e, vagy pedig télvíz idején viselt bölény-
bőr bundáikr a utaltak ezzel az elnevezéssel. Azt sem tudjuk, melyik törzs ker esztelte el így a katoná-
kat, egyesek szer int a sájenek, mások szer int a kamencsik. Megg yőző bizonyítékot azonban még
egyikr e sem siker ült találni. Az elnevezés első ízben egy 1872-ben írott és csak 1909-ben publikált
mag ánlevélben bukkan fel, melyben egy fehér hadnagy feleség e így ír: „Az indiánok bölénykatonák-
nak nevezik őket, mert gyapjas fejük olyannyira hasonlít arra a szőrpárnára, ami a bölény szarvai kö-
zött van.” A The Nation című mag azin 1873-ban közzétett egy levelet, amely a következőket állította a
fekete katonákr ól: „Az indiánok kezdetben mélységes megvetéssel kezelték őket, és amikor alkalmuk
nyílt megölni egyet, nem vették el a skalpját. Egy idő után, amikor ízelítőt kaptak harciasságukból, el-
kezdték tisztelni őket, s tiszteletüket azzal jelezték, hogy megskalpolták azokat, akiket meg tudtak
ölni... E bölénykatonák... aktív, intelligens és határozott férfiak... Általában jobbak a békeidőben tobo-
rozható fehér férfiak átlagánál... mert békeidőben a legtehetségesebb fekete fiatal férfiak szívesen be-
állnak katonának, hasonló feltételek közepette azonban csak jelentéktelen vagy alsóbbrendű fehéreket
lehet rábeszélni, hogy beadjanak.” (Az újság ot ezek után természetesen elárasztották a felhábor odott
fehér katonák tiltakozó levelei.) Az 1890-es évekr e a „bölénykatonák” név közismertté vált. Mag uk a
katonák azonban egyáltalán nem voltak büszkék arra, hogy egy állatr ól nevezték el őket, és nem is
használták önmag ukr a ezt a kifejezést.
Egyes feketék már az amer ikai polg árhábor ú (1861-1865) előtt csatlakoztak önkéntesként a hadse-
reghez. A polg árhábor úban több mint száznyolcvanezer fekete férfi teljesített szolg álatot, ők képvi-
selték az Unió katonáinak 10%-át, és kör ülbelül harmincö tezr en haltak meg közülük – többség ük be-
tegségben. Egyikük sem volt „reg ulár is”, vagyis hivatásos katona, azaz nem válhattak volna a béke-
időben is fenntartott állandó hadser eg tagjaivá. 1866-tól azonban ez is lehetség es lett. Henr y M. Wil-
son, Massachusetts szenátor a január 10-én előterjesztette a hadser eg hábor ú utáni átszervezésének tör-
vényjavaslatát. Az 1866. július 28-án elfog adott törvény vég ül hat ezr edet állított fel a feketék számá-
ra, a 9. és 10. lovasezr edet, valamint a 38., 39., 40. és 41. számú gyalog osezr edet. Ez utóbbi nég yet
1869-ben a 24. és 25. ezr edben vonták össze. Általános volt a megg yőződés, hogy a fekete katonák a
Vadnyug aton sokkal kevésbé lesznek hajlamosak a dezertálásr a, s bőr ük színe miatt sokkal egysze-
rűbben azonosíthatóak majd, mint a helyi lakosságba könnyebben beo lvadó fehér szökevények. Való-
színűleg ezért osztották be mind a négy fekete ezr edet (a déli államokban való rövid szolg álat után) a
Missour i katonai körzetbe, amely a Mississippi és a Sziklás-hegység közti ter ületet foglalta mag ában.
Egyelőr e csak közleg ények, tizedesek és őrmester ek lehettek a fekete katonák. A tiszti rang okr ól a
törvényben nem volt szó, de nem is tiltották. Az első világhábor úig öt fekete katona kapott tiszti ran-
got a reg ulár is hadser egben (az 1898-as spanyol-amer ikai hábor ú önkéntesei közül azonban többen
is, de ez jóval alacsonyabb rangnak számított). Kezdetben a fekete ezr edek lelkészei fehér ek voltak,
de később valamennyit fekete lelkészek váltották fel. 1867 és 1890 között a fekete katonák képviseltek
a teljes haderő 12%-át és a lovasság 20%-át. Részt vettek százhatvannyolc kisebb-nag yobb ütközetben
az indiánok ellen. A legjelentősebb hadműveletek, melyekben szer epet kaptak, a kansasi, color adói,
texasi, új-mexikói és az indián terr itór iumi küzdelmek voltak a kamencsik és szövetség eseik ellen
(1867-1875), valamint a color adói és utah-i jútok (1879-1880), az arizonai és új-mexikói apacsok
(1885-1886), illetve a dél-dakotai sziúk (1890-1891) elleni hadjár atok. Hár om alkalommal Mexikó te-
rületér e is betörtek az apacsok üldözése sor án. Harcoltak a banditák ellen, északnyug aton pedig erdő-
tüzeket oltottak.
A 9. lovasezr ed nyolcvanegy, a 10. pedig hatvanhat összecsapásban vett részt. E harcokban a lovas-
ság jóval nag yobb szer epet kapott a gyalogságnál, amely több időt töltött őrszolg álattal és más, az
erődökben elvég ezhető szolg álattal. A százhatvannyolc ütközetből, melyben a fekete katonák harcol-
tak, a gyalogság csak tizennyolc alkalommal küzdött a lovasság nélkül, és tizenö tször lovasság i tá-
mog atással. 1870 és 1890 között tizennégy hivatásos katona és négy szeminol-fekete felder ítő kapott
érdemr endet (Medal of Honor) kiemelkedő szolg álataiért. Az „érdem igazolása” (Certificate of Me-
rit) nevű kitüntetésben hatvanegy fekete katona részesült az első világhábor úig.
A feketék számár a a katonáskodás jóval vonzóbb foglalkozás volt, mint a fehér férfiak kör ében, és
általában tovább is szolg áltak a fehér eknél. Ennek az volt az oka, hogy nem volt könnyű stabil és ál-
landó jövedelemmel járó foglalkozást találniuk, a szig or úan szabályozott katonaéletben pedig kevés-
bé érvényesülhettek a faji előítéletek, mint a civilek világ ában. Ráadásul a fegyverviselet és a lovaglás
olyan tekintélyt biztosított, amellyel a polg árhábor ú előtt csak a fehér ek rendelkezhettek. Mindezek
alapján egy világ választotta el őket az indiánoktól, akik iránt semmiféle rokonszenvet sem éreztek –
tehát nem szabad XX. századi elképzeléseink alapján azt feltételezni, hogy bármilyen szolidar itást ta-
núsítottak egy másik kisebbség i csoport iránt.
A társadalom sokáig nem vett tudomást a fekete katonák nyug ati tevékenység ér ől. Az első western-
filmet, amely egy afr ikai-amer ikai őrmester konfliktusait mutatta be, John Ford készítette Sergeant
Rutledge (Rutledge őrmester) címmel 1960-ban. A polg árjog i küzdelmek hatásár a vég ül a „bölényka-
tonák” közismert kultur ális jelképpé váltak, számtalan film, reg ény, festmény, emlékmű, videojáték és
dal idézte fel alakjukat. Ez utóbbiak közül minden bizonnyal Bob Marley Buffalo Soldier című, 1983-
ban közzétett dala vált a legismertebbé. Számtalan alaptalan hír esztelés is elterjedt a „bölénykatonák-
ról”, melyek szer int felszer elésük és ellátásuk mindig rosszabb volt más egység ekénél, harci eredmé-
nyeiket tekintve azonban felülmúlták őket. Ezekr e azonban semmi bizonyíték nincs.
A mai afr ikai-amer ikaiak tisztelik a „bölénykatonák” emlékét, a mai őslakos amer ikaiak (vagyis az
indiánok) azonban gyakr an hang oztatják, hogy ezek a harcosok mindö ssze zsoldosok voltak, akik in-
diánokat mészár olták. Azt a küzdelmet, amelyet a fekete katonák Nyug aton vívtak annak érdekében,
hogy a fehér ekkel egyenlő teljesítményekr e képes állampolg ár oknak ismerjék el őket, az indiánok
hódító hábor únak értelmezik, melynek őseik voltak a vesztesei. A nem eur ópai ősökkel rendelkező
népcsoportok tehát távolr ól sem éreznek szolidar itást egymás iránt, s egészen eltér ően értelmezhetik
közös múltjuk eseményeit. Különösen akkor – ahogy ezt Frank N. Schubert történész megfog almazta
–, amikor őseik harcai nem csak az amer ikai történelemnek, de az amer ikai mitológ iának is részeivé
váltak.
28. George Armstrong Custer – A leghíresebb legyőzött
Geo rg e Armstrong Custer 1839-ben született az ohió i New Rumley-ben, egy harmonikus, szer etet-
teljes, sokg yermekes családban. Német származású apjának, Emanuel Henr y Custer kovácsnak erede-
tileg Kuster vagy Kuester volt a vezetékneve. Anyja, Mar ia Ward Kirkpatr ick kisfiú kor ában Autie-
nak becézte a szőke, kedves gyermeket, aki már négyévesen egyenr uhát kapott, hogy együtt masír oz-
hasson a vár osi milíciával. Rakoncátlan fiú volt, de ha akarta, meg tudta tanulni a leckét.
Mivel a bútorkészítőnél való inaskodás nem tetszett neki, tanár i oklevelet szerzett, s még tanított is
Cadizban. Itt szer elmes lett szállásadója lányába. Az apa kitiltotta az ifjút a házából, majd valószínűleg
seg édkezett egy ismer ős képviselőnek abban, hogy bejuttassa a fiatalembert a West Point-i Katonai
Akadémia hallg atói közé 1857-ben. (Egy kadét ugyanis nem házasodhatott meg.)
Az 1802-ben alapított katonai iskolában nagy volt a feg yelem: aki évi kétszáz megr ovást szerzett, el
kellett hagynia az intézetet. Custernek, akit szőke haja miatt Fannynek neveztek osztálytársai, már a
második évben siker ült százkilencvenkét megr ovást összeg yűjtenie, és az ötvenhatodik helyet tudta
megszer ezni a hatvan tanuló közül. 1860-ra az utolsó helyr e csúszott le, százkilencvenegy megr ovás-
sal. Ha nem tör ki az amer ikai polg árhábor ú (1861-1865), aligha tudta volna elvég ezni az iskolát, de
oly sok déli származású kadét hagyta el West Pointot, és oly nagy szükség volt a tisztekr e, hogy az
eredetileg ötéves, de most négyévesr e rövidített képzés vég én őt is áteng edték. 1861 nyar án így írt
szüleinek: „Csak harmincnégyen vizsgáztunk le, s ezek közül harminchárman jobban vizsgáztak ná-
lam.” Neki siker ült a legtöbb megr ovást összeg yűjtenie négy év alatt: hétszázhuszonhatot. Lovasság i
taktikából különösen rosszul vizsg ázott. Már éppen hadbír óság elé akarták állítani, mert nem vetett
vég et két fiatalabb kadét ver ekedésének, amikor Washingtonba rendelték, hogy veg ye fel a szolg ála-
tot.
A jókedvű, optimista fiatalember kifejezetten élvezte a hábor út: elismerte, hogy ország ának sokat
ártana az elhúzódása, de bevallotta, hogy nem kíván mag ának más életmódot. A 2., majd az 5. lovas-
ezr edhez osztották be, hadnagyból gyorsan főhadnaggyá, majd ideiglenes (brevet) századossá léptet-
ték elő. Részt vett több csatában, aztán 1862-ben Geo rg e B. McClellan tábornoknak, az Unió főpa-
rancsnokának vezérkar ához ker ült. A tábornok leváltása után visszatért az 5. lovassághoz, ahol olyan-
nyir a kitüntette mag át a bátor felder ítőakció kban, hogy Geo rg e Meade tábornok 1863 nyar án az ön-
kéntesek hadser eg ének dandártábornokává léptette elő. (Ez a reg ulár is hadser egben őrnag yi rangnak
felelt meg.) Ő volt a hadser eg legfiatalabb tábornoka, s néha összesúgtak a háta mög ött: „Ki ez a gye-
rek és hol a dajkája?” Mások úgy emleg ették, mint „az aranyfürtös tábornokfiút”.
A gettysburg i csata harmadik napján, 1863. július 3-án ő akadályozta meg, hogy J. E. B. Stuart hátba
támadja az Unió ser eg eit. A fő csatatértől hár om mérföldr e siker ült megállítani a Konföder áció lo-
vasság át, s ezzel a kiáltással hívta harcba katonáit: „Gyerünk, ti rozsomákok!” (Come on, you wolveri-
nes!) Katonái kedvelték, elismerték bátorság át, és igen különös embernek tartották. Egyr észt meg-
ígérte a nővér ének, hogy nem iszik alkoholt, és az ígér etét be is tartotta. Másr észt megfog adta, hogy
Richmond (a Konföder áció fővár osa) elfoglalása előtt nem vág atja le a haját, amely már harminc
centi hosszúság úr a nőtt. Arany zsinór ozással díszített, fekete bársony egyenr uhát tervezett mag ának,
amelyhez bíbor nyakkendőt viselt, s széles, egyik oldalán lehajtott kar imájú, aranyzsinór os kalapot.
Elfogta néhány egykor i osztálytársát is, akik a déliek tisztjei lettek, de mindig nagylelkűen bánt velük.
1864. febr uár 9-én a michig ani Monr oe vár os első presbiter iánus templomában, az állam legfénye-
sebb esküvőjén feleség ül vette Elizabeth Cliff Bacont, a vár os egyik legtekintélyesebb bír ájának tör é-
keny szépség ű leányát. Az ifjú pár Autie-nak és Libbie-nek becézte egymást. Szer elmük országszerte
ismertté vált, mert egy déli újság közzétette Custer feleség éhez írott, szenvedélyes leveleit, amelyek a
déliek kezér e ker ültek. Custer meg is jeg yezte: „Valakinek ezután óvatosabban kell bánnia a kétértel-
műségekkel...”
Philip Sher idan tábornok irányítása alatt 1864-ben a Shenandoah folyó völg yében tüntette ki mag át
egy lovashado sztály élén. A reg ulár is hadser eg századosi rangját kapta meg, majd ideiglenes (brevet)
ezr edesi rang ot szerzett. Az ő egység ében voltak a legnag yobbak a veszteség ek, de ember ei mégis
szer ették, mert önbizalmat adott nekik, s mindig kivette a részét a csatákból. Az ellenség csak „repülő
ördög ök” néven emleg ette lovasait. Sher idan felterjesztette a tényleg es dandártábornoki rangr a, s ő
adhatta át Washingtonban az ellenségtől elvett zászlókat a hadügyminiszternek. 1865-ben részt vett az
utolsó harcokban, lovasai egészen az appomattoxi bír óság i épületig üldözték a délieket, addig az épü-
letig, amelyben Robert E. Lee tábornok, a déliek főpar ancsnoka ápr ilis 9-én letette a fegyvert Ulysses
S. Grant előtt. Jellemző Custerr e, hogy pár nappal kor ábban személyesen bevonult a Konföder áció
vonalai mögé, ahol közölte James Longstreet tábornokkal Sher idan nevében, hogy feltétel nélküli ka-
pituláció t követel – valószínűleg szer ette volna ő megszer ezni ezt a nyilatkozatot. Persze lógó orr al
kellett távoznia, s a nyilatkozatot Lee adta át Grantnek. Sher idan mégis hálás volt: húsz dollár ért meg-
vette az asztalt, amelyen Lee aláírta a kapituláció t, és elküldte Custer feleség ének, azzal, hogy az ő
férje tette a legtöbbet a győzelemért.
A polg árhábor ú után, 1866 aug usztusában Custer elvesztette az önkéntesek hadser eg ében betöltött
mag as rangját, s a reg ulár is hadser eg 7. lovasezr edének alezr edese lett. A kansasi Riley-erődben telje-
sített szolg álatot, Libbie-vel egy szép, nagy házban laktak, s élénk társaság i életet éltek. Az indiánhá-
bor úk idején a lovasság fontos szer epet játszott, de az élelmet és takarmányt szállító szeker ek sebes-
ség e korlátozta mozg ékonyság át. 1867-ben Winfield Scott Hancock tábornok tárg yalni próbált Lar-
ned-erődben a sziúkkal, akik azonban elmenekültek, s Hancock Custert küldte az üldözésükr e. Custer
először tapasztalta, hogy az indiánok nyom nélkül el tudnak tűnni a síkság on: pár nap alatt százö tven
mérföldet járt be, de senkit sem talált, és katonái közül is sokan dezertáltak. Ez már nem a polg árhá-
bor ú öntudatos katonákból álló hadser eg e volt, s ezért Custer egyr e szig or úbb büntetésekkel sújtotta
eng edetlen, feg yelmezetlen ember eit, egyeseket kopaszr a nyír atott, másokat megkorbácsoltatott.
1867 szeptember ében haditörvényszék elé ker ült. A nyár i hadjár at sor án ugyanis, amikor az indiá-
nokat kellett üldöznie, eng edély nélkül távozott Wallace-erődből, mert agg ódott a Hays-erődben ha-
gyott feleség éért. Ráadásul erőltette az előr enyomulást, s nem ker estette meg sebesült katonáit. Egy
évre fizetés nélkül felfügg esztették, ő pedig úgy érezte, hogy bűnbaknak kiáltották ki a hadjár at siker-
telenség éért, és még a sajtóban is tiltakozott.
1868-ban Sher idan tábornokot nevezték ki a Missour i katonai körzet par ancsnokává, aki két hónap-
pal az egyéves felfügg esztés letelte előtt, visszahívta a hadser eghez egykor i harcostársát. Sher idan
úgy döntött, hogy télen fognak lecsapni a síkság i indiánokr a, akiket gyilkosság okért, nemi erőszakért
és emberr ablásért tartottak felelősnek. Ő küldte Custert a Washita folyóhoz, hogy semmisítse meg az
indiánok ménesét, s hozza vissza az elr abolt ember eket. Custer november 27-én csapott le Fekete Üst
(Black Kettle) sájen főnök békés falujár a, miközben zenekar a kedvenc indulóját, a Garryowent ját-
szotta. Joel H. Ellio tt hadnagy huszadmag ával a menekülők üldözésér e indult, de vár atlanul sájen, ara-
pahó és kájova harcosok gyűr űjében találta mag át, akik valamennyiükkel vég eztek. Ekkor kider ült,
hogy a folyó mentén egy egész sor indiántábor van, amelyek harcosai fegyvert fogva közelednek fe-
léjük. Custer leö lette a sájenek lovait, majd egy hadicsellel visszavonult. A sájenek szer int tizennégy
harcos (köztük Fekete Üst főnök), valamint tizenhét nő és gyer ek volt a csata áldozata, Custer szer int
azonban százhár om indián. Csakhogy Ellio tt osztag ának elvesztéséért sokan Custert okolták, s némi
jogg al hányták a szemér e, hogy nagy taktikai hibát vétett: ismer etlen létszámú ellenségr e támadt, is-
mer etlen ter epen, felder ítés nélkül. (Nem ez volt az utolsó ilyen csata az életében.) A legtöbb amer ikai
azonban úgy gondolta, hogy Custer mégiscsak győzelmet aratott, és Sher idan is megdicsérte. A sáje-
nek Hi-es-tzi, vagyis Hosszú Haj néven emleg ették, katonái pedig Vasfenekűnek (Iron Butts) nevezték,
arra utalva, milyen jól bírja a lovaglást.
A következő években Custer a Leavenworth- és Hays-erődben teljesített szolg álatot. 1872-ben She-
ridan meghívta arra a vadászatr a, amelyet Buffalo Bill szervezett az Amer ikába látog ató Alekszej Ro-
manov orosz nagyhercegnek. (Lásd a 36. fejezetet!) Custer cikket írt err ől az eseményr ől, s kider ült,
hogy az újság ok szívesen közlik írásait. 1874-ben egy kötete is megjelent My Life on the Plains (Éle-
tem a Síkság on) címmel.
1873-ban a 7. lovasezr edet a Dakota Terr itór iumr a rendelték. Custer David Stanley ezr edes beo sz-
tott tisztje lett a Rice-erődben, s mind felettesével, mind alár endeltjeivel megr omlott a kapcsolata. Ka-
tonáitól vasfeg yelmet követelt, érzéketlenül és makacsul számtalan apró feladattal és felesleg es mun-
kával gyötörte őket, Stanley pedig úgy érezte, hogy nem tartja tiszteletben. Custer ebben az évben a
Yellowstone folyónál csapott össze a sziúkkal, majd szeptemberben ezr edével együtt beköltözött az
Abr aham Lincoln-erődbe. Libbie is ide költözött, s újra élénk társaság i életet éltek.
A következő évben Custer egy kilencszázö tvenegy fős expedíció élén, melyben voltak geológ usok,
újságírók, fényképészek és hadmérnökök is, Sher idan par ancsár a elvonult a Black-hegységbe, hogy
megvizsg álja az aranylelőhelyekr ől terjesztett hír eszteléseket. (Lásd a 24. fejezetet!) A nagyszabású
kir ándulás sor án a katonák vadásztak, halásztak, baseballt játszottak, a zenekar koncerteket adott, Cus-
ter pedig elejtett egy grizzly medvét. A French pataknál találtak némi aranyat, s kétnapos munkával
mintegy hetvenö t dollár értékűt ki is termeltek. Custer óvatos nyilatkozatokat tett, hangsúlyozta, hogy
még meg kell vizsg álni az arany minőség ét, de az újság ok az egész ország ot telekürtölték a nagy hír-
rel, alaposan felnag yítva a lelőhely jelentőség ét. A következő évben egy másik tiszt által vezetett ex-
pedíció is talált aranyat. A Black-hegység, indián nevén Páhá Szápá egyszerr e volt a sziúk szent helye
és élelmiszer-raktár a. A sziúk azt hang oztatták, hogy Pehin Hanska (a sziúk nyelvén Hosszú Haj,
vagyis Custer) a „tolvajok útján” érkezett, s a szent hegyr e vezette a katonákat. Az aranyásók elárasz-
tották a környéket, a kormány meg akarta venni a heg yet, s ezzel kir obbantotta a nagy sziú hábor út
(1876-1877). Elr endelte ugyanis, hogy 1876. január 31-ig valamennyi indián vonuljon egy-egy ügy-
nökség közelébe, különben a katonák hajtják oda őket. A törzsek egy része nem eng edelmeskedett, s
ezért febr uár 1-jén megindult ellenük a hábor ú.
Custer többször ellátog atott New Yorkba, üzleti vállalkozásokr ól tárg yalt, s még egy nemzeti felo l-
vasó körútr a is rá akarták beszélni, de erre nem volt hajlandó. Grant elnök máris sokallta az alezr edes
népszer űség ét: nem tetszett neki, hogy Custer a sajtóban tiltakozott a hadbír óság ítélete ellen, hogy ta-
núskodott William W. Belknap hadügyminiszter ellen a Kongr esszus előtt, s megg ondolatlan nyilat-
kozataival ártott Grant öccsének, Orvilnak is. Az elnök kétszer is megtag adta, hogy fog adja Custert, s
nem akarta eleng edni az 1876-os hadjár atr a sem, de Alfr ed Terry tábornok, a dakotai katonai ker ület
par ancsnoka közölte vele, hogy szükség e van Custerr e. Grant vég ül beadta a der ekát, csak azt kötötte
ki, hogy Terry leg yen a par ancsnok, ne Custer.
A hadjár at terve szer int hár om oldalr ól próbálták beker íteni a Montana ter ületén vadászó indiáno-
kat. Geo rg e Croo k tábornok a wyoming i Fetterman-erődből észak felé vonult, John Gibbon ezr edes a
montanai Shaw- és Ellis-erődből kelet felé, Terry pedig az Abr aham Lincoln-erődből nyug at felé. Az
óriási ter ületen minden jel szer int nehezebb volt megtalálni, mint leg yőzni az indiánokat. Gibbon és
Terry hado szlopa találkozott a Yellowstone folyónál, s elhatár ozták, hogy Custer 7. lovasezr ede fogja
felkutatni az indiánokat, akik minden bizonnyal a Little Bighorn folyónál lesznek valahol.
Csakhogy ezalatt az indiánok létszáma hétezerr e, a harcosoké pedig mintegy ezernyolcszáz-két-
ezerr e növekedett. Felfedezték Croo k délr ől közeledő hadser eg ét, s június 17-én a Rosebud pataknál
rá is támadtak. Az egész nap tomboló csatának az volt a következménye, hogy Croo k ugyan győzel-
met könyvelhetett el, hiszen az indiánok este ellovag oltak, de másnap az ő hadser eg e is visszavonult a
Tong ue folyónál lévő bázisár a. Vagyis – ahogy Robert M. Utley megfog almazta Ülő Bika életr ajzá-
ban – „az indiánok arattak igazi, taktikai és stratégiai győzelmet. Saját létszámuknál kétszerte vagy
ennél is nagyobb haderőt támadtak meg, melyet egy egész napig lekötöttek, súlyos veszteségeket okoz-
tak neki, és rákényszerítették, hogy visszavonuljon bázisaira... Ezzel hat hétre kivonták a stratégiai
egyensúlyból, s ennyi idő alatt le is zajlottak a hadjárat legfontosabb eseményei.” (Lásd a 24. és a 30.
fejezetet!)
1876. június 22-én Custer útnak indult a Rosebud patak mentén. Egyik legújabb életr ajzírója, Jeffry
D. West szer int hatszáznegyvenheten voltak: harmincegy tiszt, ötszázhatvanhat közkatona, harminc-
egynéhány arikar a és varjú indián felder ítő, néhány szeker es és más civil alkalmazott. Az amer ikai
WildWest mag azin 2007. júniusi száma szer int hatszázhatvaneg yen: harmincegy tiszt, ötszáznyolcvan-
hét közkatona, harminchár om arikar a nyomker eső, hat varjú nyomker eső és néhány civil alkalmazott.
Az indulásnál Gibbon tréfásan rászólt a par ancsnokr a. „Nos, Custer, ne legyen önző, várjon meg min-
ket!” Custer egy rövid, tag adó mondattal válaszolt, de nem volt világ os, hogy Gibbon felszólításának
első vagy második felér e utalt.
A harmadik napon Custer indián felder ítői reng eteg nyomot találtak, s levonták a megfelelő követ-
keztetést: az ügynökség ekr ől igen sok sziú és sájen indián csatlakozott Ülő Bika és Fékevesztett Ló
követőihez. Június 25-én Custer előrelovag olt a felder ítőkhöz, s vezetőjük, a félvér Mitch Boyer a
Little Bighorn felé mutatott: „Tábornok, felakasztathat, ha nem talál több indiánt abban a völgyben,
mint amennyit egész életében látott!” Custer semmit sem fedezett fel a távcsövén ker esztül, ezért csak
gúnyolódott: „Átkozottul jó látványt nyújtanál, ha felakasztatnánk, ugye?” Nem látta a tábor mér eteit,
nem mérte fel az ellenség erejét, és nem hitt a felder ítőinek.
Terry tábornok azzal bocsátotta el, hogy „használja az ítélőképességét, s tegye azt, amit a legjobb-
nak talál, ha eléri a hadiösvény!” Custer azt találta a legjobbnak, ha másnap támad, de aztán kider ült,
hogy az egyik őrmester ér e már rálőttek – vagyis az indiánok tudnak róluk, és könnyen szétszór ódhat-
nak, ahogy már oly sokszor megtették! Ezért Custer úgy döntött, hogy még ezen a napon rátámad a
falur a. Egy zászlóaljat Frederick W. Benteen vezetésével délr e küldött, Marcus A. Renót egy százhet-
venö t fős zászlóaljjal pedig a folyón túlr a, hogy támadjon a táborr a. Ő maga kétszáztizennégy ember-
rel a folyó innenső oldalán tört előr e.
Reno egység ét az indiánok gyorsan feltartóztatták. A katonák húsz percen át a lór ól leszállva lövöl-
döztek, majd amikor úgy tűnt, hogy balr ól beker ítik őket, visszavonultak egy amer ikai nyárfákból
álló erdőbe. A visszavonulásból csúfos menekülés lett, Vér es Kés arikar a nyomker eső fejét éppen
Reno mellett lőtték szét, a tiszt ruháját vér és agyvelő fröcskölte össze, ezért elvesztette a fejét, és
egység ével felmenekült arra a dombr a, amit később róla neveztek el. Benteen délr e vonult, de nem ta-
lált indiánokat, kétszer megállt itatni, s mire a lövöldözés helyszínér e ért, már csak Reno egység éhez
tudott csatlakozni.
Custer felvágtatott katonáival észak felé, a dombokr a. Csak annyit látott a mag aslatr ól, hogy oda-
lent a faluban a nők és a gyer ekek már menekülnek. „Szundikálás közben kaptuk el őket!” – kiáltotta
vidáman. Katonái éljeneztek. Két század levágtatott a mer edélyen a folyóhoz, majd visszatért. Custer
tovább vonult előr e, a később róla elnevezett domb fele, s ekkor a Reno felett aratott győzelmen fel-
lelkesedett indián harcosok hulláma hang os „Hoka hey!” kiáltásokkal átkelt a folyón, és felszág uldott
a dombr a. A katonák leugr áltak lovaikr ól, amelyeket az indiánok azonnal szétkerg ettek. Custer ott állt
egy védelmi kör közepén, amely egyr e fog yott kör ülötte, két fivér e, Tom és Boston, valamint egy
unokafivér e társaság ában. Egyetlen katona élte túl a csatát ebből az osztagból, egy Frank Finkel vagy
Finkle nevű közleg ény. A ser egből kétszázhatvanketten estek el, hatvannyolcan megsebesültek, s ké-
sőbb közülük hatan meghaltak. Az indiánok veszteség ét hetvenö t kör ülir e becsülik.
A függ etlenség ének századik évfordulóját ünneplő Egyesült Államok számár a nagy sokkot okozott
ez a ver eség. Custer felettesei úgy vélekedtek, hogy egy iskolázott lovasság i tiszt esetében nem nagy
dicsőség vakon beler ohanni egy olyan ütközetbe, amelyet csak elveszíteni lehet. Grant elnök függ e-
lemsértő, eng edetlen tisztnek tartotta Custert, s személy szer int őt tekintette felelősnek az amer ikai
haderők indiánhábor úkban elszenvedett egyik legnag yobb ver eség éért. Csakhogy akció ba lépett
Elisabeth Bacon Custer, az egész nemzet által tisztelt özvegy. Először egy Frederick Whittaker nevű
történésszel íratta meg a férje életr ajzát, amely még 1876-ban, fél évvel a csata után meg is jelent,
majd maga készített hár om visszaemlékezést közös életükr ől. Ezekben úgy mutatta be néhai férjét,
mint szer ető házastársat és lelkiismer etes tisztet, aki hősi halált halt. Hár om könyvéből 1901-ben
Mary Burt megalkotta azt a The Boy General (A fiú tábornok) című, rövidített kiadást, amelyet úgy
reklámoztak, hogy ebből hazafiasság ot és erkölcsösség et tanulhatnak a fiatalok. Custer feleség e még
azt is elérte, hogy E. S. Godfrey kapitány átírta a kedvéért a Little Bighorn folyó menti csatár ól szóló
tanulmányát, és kedvezőbb színben tüntette fel benne a férjét. Mindazok, akik kritikusabb szemmel te-
kintettek Custer pályafutásár a, úgy döntöttek, hogy az özvegyr e való tekintettel csak a halála után te-
szik majd közzé írásaikat. Elisabeth Bacon Custer azonban azzal tette a legnag yobb szolg álatot férje
emlékének, hogy 1933-ig, kilencvenegy éves kor áig élt, túlélte valamennyi kortársát, s mire a halála
után a lovag ias hadtörténészek hozzáláttak volna férje pályafutásának tárg yilag os elemzéséhez, már
késő volt. Mindmáig Custert tekintik a nyug ati hadser eg legnag yobb hősének, számtalan reg ény, mo-
nog ráfia, tanulmány, ismer etterjesztő cikk, játék- és dokumentumfilm dolg ozta fel életét, rajong ói pe-
dig klubokat alakítottak, melyekben könnyes szemmel éneklik a Garryowent, Custer indulóját. A hely-
zeten az sem változtatott, hogy egyes filmekben, mint például Arthur Penn Kis Nagy Emberében (Litt-
le Big Man, 1970) mániákus indiáng yilkosnak állították be. Mindmáig a Little Bighorn folyónál lezaj-
lott ütközet mar adt az egyik legtöbbet emleg etett csata, és sokkal gyakr abban idézik fel Custer emlé-
két, mint siker esebb kortársai, Geo rg e Croo k vagy Nelson A. Miles tábornokok pályafutását.
29. Hogyan népesült be a Nagy Síkság?
A XIX. század középén az északi és déli államok ellentéte egy időr e megakadályozta a telepesek
helyzetének megkönnyítését. A rabszolg atartó államok vezetői belátták, hogy a telepesek új államai el
fogják utasítani a rabszolg aság ot, s ezért ők hamar osan kisebbségbe ker ülnek a Kongr esszusban.
Egyikük nyíltan ki is mondta: „Jobb nekünk, ha ezek a territóriumok megmaradnak pusztaságnak,
zúgó vadonnak, amelyet csak a rézbőrű vadászok járnak, mintha betelepítenék valamennyit.”
A polg árhábor ú (1861-1865) kir obbanása azonban lehetővé tette a Republikánus Párt számár a,
hogy saját ideológ iájának megfelelően rendezze ezt a kérdést. E párt vezetői szer int a munkavállaló-
nak meg kell adni az esélyt, hogy a szabad munka révén megg azdag odjon, maga is munkaadóvá vál-
jon, s így az általános gazdaság i fejlődés tompítani fogja az osztályellentéteket. Az Unió Kongr esszu-
sa ennek megfelelően 1862-ben elfog adta a telepestörvényt (Homestead Act). Eszer int minden állam-
polg ár vagy bevándorló birtokba vehet egy neg yed szekció nak megfelelő (lásd az 5. fejezetet!), száz-
hatvan acre nagyság ú földbirtokot, névleg es ár, mintegy harminc dollár kezelési költség fejében, ha
öt éven át e földön él és megműveli. Ha gyorsabban kívánja megvásár olni, ezt is megteheti hat hónap
múlva, ha minden acre után 1,25 dollárt fizet. Ez azért volt kedvező lehetőség, mert aki így tett, jelzá-
loghiteit is gyorsabban vehetett fel a földr e. A törvény nem vonatkozott Texasr a, Délnyug atr a és Kali-
forniár a, ahol még a spanyolok alapozták meg a földeladás rendszer ét, sem az Indián Terr itór iumr a,
vagyis a későbbi Oklahoma államr a.
Ugyanebben az évben fog adták el a csendes-óceáni vasútvonal megépítésének és a Morr ill-féle föl-
dadománynak a törvényét. Az előbbi a vasúttársaság oknak juttatott nagy ter ületeket a transzkontinen-
tális vasútvonal megépítési költség einek biztosításár a, az utóbbi pedig az államoknak a felsőo ktatás
költség eir e. A társadalom lelkesen ünnepelte az új törvényeket, és mindenki meg volt győződve róla,
hogy ezekkel tényleg esen megter emtették az önálló, függ etlen kistermelők köztársaság át. Az Egye-
sült Államok népesség e azonban 1862 és 1890 között harminckétmillió val növekedett meg, de csak
kétmillió an telepedtek le a telepestörvény seg ítség ével megvásár olt 372 659 farmon. Mire a kor-
mányzat határ ozott támog atásban részesítette a telepeseket, az ipar i forr adalom és a vár osiasodás egé-
szen új utakr a ter elte az Egyesült Államok történelmét.
A telepestörvény jelentőség et nem szabad eltúloznunk. A szövetség i kormányzat 1900-ig 82 041
644 acre földet juttatott egyéneknek, de több mint hatszor ennyit, 521 millió acre-t vasúttársaság oknak
és államoknak, amelyektől szintén meg lehetett vásár olni a földet. Az egyéni földigénylők jó része is
a spekulánsok, marhatenyésztők vagy a bányatársaság ok képviselői közül ker ült ki. Az államoknak és
a vasúttársaság oknak nagy szer epük volt a telepesek toborzásában. Ügynökeik a keleti parti és az eu-
rópai vár osokban hirdetéseket tettek közzé, olcsó hajó- és vonatjeg yekr ől gondoskodtak, a Great
Northern Vasúttársaság pedig még ideig lenes szállásokat is biztosított.
A telepesek többség e mégis a Mississippi menti államokból költözött nyug atr a. Itt pedig reng eteg
nehézségg el kellett megküzdeniük. A telepestörvény által biztosított százhatvan acre ugyanis csak a
kedvezőbb éghajlatú Mississippi-völgyben volt eleg endő egy család megélhetéséhez, nyug aton már
nem. Észak-Dakotában például kétszázhuszonhét acre ter ületr e volt szükség egy vir ágzó birtok meg-
ter emtéséhez. A prér i nagy részén egyáltalán nem volt fa, vagyis nem lehetett olyan gyorsan ger enda-
házakat emelni, ahogy ezt a kor ábbi telepesek tették a keletr e fekvő, erdős vidéken. A telepes családok
gyeptéglákból épített házakban (sod house), deszkakunyhóban (shanty) vagy földbe vájt menedékek-
ben (dugout) laktak. A gyeptégla ház felépítéséhez csak néhány napr a volt szükség, nyár on hűvös volt,
télen meleg, nem lehetett felg yújtani, s a falai golyóállónak bizonyultak. Viszont sötét volt, nyomasz-
tó, megtelepedtek benne a bog ar ak, a kíg yók, és ha a tetejét nem készítették el megfelelően, áteresztet-
te az esővizet.
Az ivóvíz beszerzése is gondokat okozott. Igen mély kutakat kellett ásni, melyekből szélker ék se-
gítség ével emelték ki a vizet. A talaj rendkívül termékeny volt, de az évszázadok sor án a bölények
millió i kőkeményr e taposták, és ezért speciális, olykor négy ökörr el vontatott ekékkel kellett feltörni.
Különleg es búzár a is szükség volt, amely jobban bírta a hideg et és a szár azság ot, ezt Oroszo rszágból
hozatták be. Fa híján sok gondot okozott a birtok beker ítése is: ker ítés nélkül az állatok kilométer ekr e
elbitang olhattak. Az 1860-as évektől számos kísérlet történt olcsó fémker ítések megalkotásár a, s vé-
gül Joseph F. Glidden 1874-ben szabadalmaztatta a mindmáig világszerte alkalmazott szög esdrótot.
Ez évben tízezer font súlyú szög esdrótot siker ült eladnia, 1876-ban már 2 840 000 fontot, 1880-ban
pedig nyolcvanmillió fontnál is többet.
A farmer ek többség e szer ényen kezdte, tizenö t-huszonö t acre földet művelt meg. Általában búzát,
kukor icát és burg onyát termesztettek, s nemegyszer kénytelenek voltak szár ított bölényür ülékkel tü-
zelni. A búzát jobban el lehetett adni, Minnesota megművelt földjeinek 70%-án búza nőtt. Nebr askában
és Kansasben azonban jobban bíztak a kukor icában: több termett, ekér e sem volt szükség hozzá, és ha
ember i fog yasztásr a nem kellett, az állatokkal is meg etethették. A fő gond a tőkehiány volt: ezer dol-
lárr al már egész biztonság osan el lehetett kezdeni a gazdálkodást, de ennyi pénze csak kevés telepes-
nek volt. Ha jó volt a termés, az első években két-hár omszáz dollár jövedelem volt várható, amely ké-
sőbb felemelkedhetett ezerkétszáz dollárr a. Egy-két tehén szinte létfontosság ú volt a családok számá-
ra, a tejr e a gyer ekeknek volt szükség ük, a vajat pedig jó áron el lehetett adni.
Ha vég ül a telepeseknek siker ült megbirkózniuk mindezen nehézség ekkel, és meg tudtak bar átkozni
egy olyan vidékkel, ahol a legközelebbi szomszédjuk esetleg mérföldekr e lakott tőlük, még mindig
bekövetkezhetett egy nag yobb szár azság, amely családok ezr eit tette tönkr e, vagy megjelenhettek a
sáskák, amelyek a kor abeli szólásmondás szer int „semmit sem hagytak maguk után, csak a jelzálo-
got”. A farmer ek ilyen versikéket terjesztettek: „Ötszáz mérföldre van víz, / És száz mérföldre fa. / Po-
kolba e vad vidékkel, / Itt hagyom még ma.” Oklahoma nyug ati részén a következő dal terjedt el: „Él-
jen soká Greer megye, nincs a Földön mása, / A poloskának, sáskának és bolhának hazája. / Csakis e
hely dicséretét zengi énekem, / Míg éhen nem pusztulok a saját földemen.”
Nem csodálhatjuk, hogy a telepesek kör ében igen gyakor i volt az elvándorlás. Azok közül, akik
1854 és 1860 között költöztek be Kansasbe, az 1860-as évek közepén már csak minden harmadik csa-
ládot lehetett megtalálni a birtokán. A mobilitás később is sokkal nag yobb volt, mint a Mississippitől
keletr e. A férfiak és nők aránya ugyancsak sajátosan alakult. Mivel az volt a szokás, hogy a férfiak
mennek előbb nyug atr a, és csupán akkor hívják mag uk után a családot, amikor elfog adható életkör ül-
ményeket ter emtettek, 1880-ban Wyoming ter ületén hár omszor annyi férfi élt, mint nő, és ez az arány
csak lassan változott.
A népességnövekedés azonban minden nehézség ellenér e is gyors ütemben folytatódott. Az első
nyug ati államok még az aranylázaknak vagy a washingtoni politikai alkuknak köszönhették, hogy ál-
lammá szerveződhettek (Kalifornia 1850-ben, Oreg on 1859-ben, Nevada 1864-ben). Nebr aska azon-
ban 1867-ben már a farmer ek megsokasodásával érte el a szükség es lélekszámot. Color ado 1876-ban
megint csak az aranyláznak köszönhette állammá szervezését. 1890-re az északi és középső terr itór iu-
mok is állammá váltak (1889-ben Washington, Montana, Észak- és Dél-Dakota, 1890-ben Idaho és
Wyoming). Utah gyorsan benépesült, de a mormonoknak le kellett mondaniuk a többnejűségr ől, hogy
teljes jogú tagállamként csatlakozhassanak az Unió hoz 1896-ban. Oklahoma 1907-ben, Arizona és
Új-Mexikó pedig csak 1912-ben vált állammá.
Oklahoma megszületésér e egészen különleg es kör ülmények között ker ült sor. A név csaktó nyel-
ven „vör ös népet” jelent. Eredetileg Indián Terr itór iumnak nevezték, és a földjeiktől megfosztott indi-
ánokat telepítették ide. Mivel a földek egy része törzsi tulajdonban volt, az 1880-as években nagy
mozg alom indult meg annak érdekében, hogy az indiánok az általuk tényleg esen nem használt földe-
ket eng edjék át a telepeseknek. Vég ül az 1887-es Dawes-törvény elfog adása lehetővé tette, hogy a ter-
ritór ium középső részén fekvő, 1 920 000 acre mér etű vidéket megnyissák a fehér telepesek előtt.
(Lásd a 19. fejezetet!) Ám hogy biztosítsák az egyenlő esélyeket, úgy döntöttek, hogy egy új eljár ással
teszik lehetővé a föld elfoglalását, a land run, vagyis a „földr oham” megszervezésével.
A hadser eg senkit sem eng edett be a ter ületr e 1889. ápr ilis 22-ig. Mintegy ötven-hatvanezer ember
gyűlt össze a határ ain. Pontban déli tizenkét órakor eldördült egy ágyú, és ami ezután lejátszódott, azt
az egyik jelenlévő újságíró a következő szavakkal írta le: „Végig a vonalon, ameddig csak a szem el-
látott, egyetlen éles kiáltással kitörtek a gyors lovasok, őket követték a könnyű hinták és kocsik, végül
pedig a nehéz szekerek. Itt-ott egy ember biciklin száguldott, mások gyalog rohantak, felettük pedig ak-
kora porfelhő lebegett, mint egy csatatéren. Vad roham volt, kemény és kegyetlen zűrzavar, csupa izga-
lom és csupa veszély.”
Mire az éj leszállt, a telepesek elfoglalták a kijelölt birtokokat, megalapították Norman, Oklahoma
City, Kingfisher, Edmond és Guthrie vár osát, egyesek pedig már hozzá is láttak a szántáshoz. A kor a-
beli fényképek tanúbizonyság a szer int Guthrie ápr ilis 22-e délutánján még csak egy nagy, füves sík-
ság volt, amelyen egy-két kis sátor állt, és reng eteg en szaladg áltak rajta, hogy leverjék a házhelyeket
kijelölő kar ókat. Ám öt nap leforg ása alatt óriási sátorvár ossá nőtt, tele lovakkal és szeker ekkel, s itt-
ott ger endavázak emelkedtek egyr e mag asabbr a. Egy hónap múlva a sátr ak eltűntek, emeletes házak
szeg élyezték az utcákat, mindenfelé ügyvédi irodákat, éttermeket, boltokat és kocsmákat lehetett látni.
Júniusig 5764 gazdaság létesült, a következő év folyamán pedig még hétezer-harminchár om. Persze
nem bizonyult mind életképesnek: az összesen 12 797 gazdaságból 1890 júniusár a már csak 7678 ma-
radt – a többi vagy tönkr ement, vagy a gazdáik jobb befektetés után néztek. Oklahomában még négy
„földr ohamr a” ker ült sor (1891, 1892, 1893, 1895), s az 1893-asban több mint százezer ember vett
részt. Mindezek azonban akkor a zűrzavarr al és oly sok vitával jártak, hogy 1901-ben már inkább sor-
solással jelölték ki az új földek telepeseit.
A „földr ohamok” idején még a hadser eg sem tudta megakadályozni, hogy egyes soonerek, vagyis a
„kor ábban érkezettek” a hivatalosan meghirdetett időpont előtt elfoglaljanak egy-egy birtokot. Az
egyik történet szer int egy lovas mindenkit megelőzött a „földr ohamban”, de csodálkozva vette észr e,
hogy egy távoli völgyben egy farmer már az ökr eivel szántog at. „Nem adná el nekem ezeket az álla-
tokat? – kiáltott a farmerr e. – Lóversenyen indítanám őket, mert ha maga tisztességes versenyben elő-
zött meg, akkor ezek a leggyorsabb állatok a Mississippitől nyugatra!” Oklahoma autóinak rendszám-
tábláján máig ez olvasható: Sooner State, vagyis a „kor ábban érkezettek állama.”
Thomas Jefferson elnök a XIX. század elején még úgy gondolta, hogy honfitársai ötszáz éven át
békésen terjeszkedhetnek a kontinensen, oly sok szabad föld áll a rendelkezésükr e. 1890-ben azonban
a népszámlálás főbiztosa bejelentette, hogy már nem lehet pontosan elkülöníteni a határvidéket,
olyannyir a ellepték a síkság ot a telepesek. Ez akkor iban nagy sokkot okozott, és sokan úgy értelmez-
ték, hogy a szabad földek elfogytak. Valójában a földeladás folytatódott: különösen sok földet adtak el
a XX. század első évtizedében, valamint 1920 és 1930 táján. Aki farmerg azdaság ot akar létesíteni,
még ma is vásár olhat földet az Egyesült Államokban – ha nem is oly kiváló minőség űt, mint amilye-
neket az első telepesek elfoglaltak.
30. Ülő Bika – A látnok
A leghír esebb sziú főnök valószínűleg a Missour i és a Grand folyó találkozásánál született, a mai
Dél-Dakota állam északi részén, 1831-ben. A húgpápák (a sziú indiánok nyug ati, titon vagy lakota né-
ven emleg etett csoportjának egyik törzse) tábor ában látta meg a napvilág ot. Az apja először Ugró
Borznak, majd Lassúnak nevezte, s csak tizennégy éves kor ában adta át neki a saját nevét, az Ülő Bi-
kát (ang olul Sitting Bull, sziú nyelven Tatanka Ájotanka), amikor a gyermek a varjú indiánok elleni
ütközetben végr ehajtotta első csapását. A sziú férfiak életét ugyanis ekkor iban a vadászat, a var ázslat
és a harc töltötte ki (minden más munka az asszonyok feladata volt). A húgpápák is állandóan harcol-
tak, szövetségben más sziú törzsekkel, valamint az arapahókkal és az északi sájenekkel, ősi ellenség e-
ik, a varjúk és az aszinbojnok ellen.
Ülő Bika a lakoták négy hag yományos erényének, a bátorságnak, az állhatatosságnak, a nagylelkű-
ségnek és a bölcsességnek a megtestesítőjévé vált. Bátorság át több hábor ús összetűzésben bebizonyí-
totta, és a legtekintélyesebb harcosok szövetség ei sorr a tagjaik közé választották. Kiválóan tűrte a fáj-
dalmat: a naptáncok sor án úgy fohászkodott az istenséghez, hogy mell- és hátizmait is átszúrva füg-
gesztette fel mag át a tánco szlopr a. Leg endásan nagylelkű volt, az elejtett vadakat elo sztog atta, szer e-
tettel bánt a gyer ekekkel, az öreg ekkel és az állatokkal. Még az éhes kutyákat is hússal etette. Ráadásul
vicsásá vákánnak, szent embernek tartották, aki látomásokat értelmezett és viszályokat csendesített le.
Százhetvenö t centiméter mag as, izmos testű, széles mellkasú, szúr ós pillantású férfi volt, akit 1857-
ben a húgpápák harci főnökükké választottak.
Első feleség ét Szép Ajtónak (Pretty Door) hívták. Az ő halála után Ülő Bikának két feleség e lett:
Havas (Snow-on-Her), aki két lányt, és Vör ös Asszony (Red Woman), aki egy fiút szült neki. A két
asszony között viszály dúlt, vég ül Havast elűzték, Vör ös Asszony pedig meghalt. 1872-ben Ülő Bika
Négy Köntöst (Four Robes) vette feleség ül. A többnejűség azért alakult ki, mert az elesett harcosok
özveg yeinek is szükség ük volt valakir e, aki élelmet és védelmet biztosít számukr a. Nem egyszer
maga a feleség kérte meg a férjét, hogy fog adják mag ukhoz húg át vagy nővér ét, így történt ez Ülő
Bika családjában is: Négy Köntös kér ésér e hozzájuk költözhetett megö zveg yült, két gyer eket nevelő
nővér e, Látta A Nemzet (Seen-by-the-Nation). Ezúttal a két asszony igen jól megfért mind egymással,
mind Ülő Bika húg ával, Jó Tollal (Good Feather), csakúgy, mint Ülő Bika anyjával, Szent Ajtajával
(Her-Holy-Door).
Ülő Bika dalokat is írt, népe hag yományaihoz illő énekeket, melyekből többet megő rzött az emlé-
kezet. Ifjúkor ában így énekelt egy hegytetőn a viharmadárhoz: „Széllel szemben érkezem, / Békepipám
keresem, / Esőt hozva érkezem!” Egy fakopáncshoz írta a következő dalt: „Szép madár, te megláttál és
megsajnáltál engem, / Valamennyi törzs között az enyémet támogattad, / Legyen minden madártörzs ro-
konom mostantól!”
Ülő Bika csak az 1862-es minnesotai sziú felkelést követő években kezdett harcolni a fehér katonák
ellen. Vör ös Felhő hábor úja (1866-1868) után a sziúk egy része békét kötött a fehér ekkel, akik el-
hagytak hár om erődöt, hatalmas rezervátumot jelöltek ki a sziúk számár a a mai Dakota állam Mis-
sour itól nyug atr a fekvő részén, és ahhoz is hozzájár ultak, hogy a sziúk továbbr a is vadásszanak az et-
től nyug atr a húzódó ter ületeken. Ülő Bika azonban úgy érezte, hogy semmi köze a mások által meg-
kötött szerződéshez, s a lakoták egyharmada és a húgpápák fele is úgy döntött, hogy nem tör ődnek a
fehér ember ekkel. Ezek a rezervátumon kívül élő csoportok 1869 táján a Rosebud pataknál Ülő Bikát
az egész sziú nép hábor ús főnökévé választották. A függ etlen törzsek folytatták vadászataikat és hábo-
rúikat, nyar anta szervezett naptáncaikr a pedig gyakr an azok a rokonaik is elmentek, akik a rezervátu-
mi életmódot választották.
A hábor ús főnökség nem azt jelentette, hogy harcban kell bátorság ot mutatni (Ülő Bika ezt már
számtalanszor megtette), hanem azt, hogy bölcs tanácsokkal kell ellátni a harcosokat, és példát kell
mutatni nekik. A főnök par ancsokat nem osztog athatott, aki ott akarta hagyni, szabadon megtehette.
Az indiánok nem azért követték, mert ez volt a kötelesség ük, hanem kizár ólag azért, mert tisztelték.
1870 őszétől Ülő Bika már nem is vett részt több támadásban. Bátorság ának és a fehér ek iránti meg-
vetésének azonban továbbr a is több tanújelét adta. 1872. aug usztus 14-én, a Northern Pacific Vasúttár-
saság vonalának megépítése elleni harcok sor án az Arr ow patak melletti csatában például kiült a két
hadser eg közé, és békésen elszívott egy pipát a fehér katonák golyózápor ában. Két sziú és két sájen
harcos még csatlakozott is hozzá, és a katonák egyiküket sem tudták eltalálni.
1874-ben szárnyr a kapott a hír, hogy aranylelőhelyr e bukkantak a dél-dakotai Black-hegységben. A
kormány megpróbálta megvásár olni a sziúktól a hegység et, ők azonban nem akarták eladni. Az álta-
luk Páhá Szápának nevezett ter ület egyr észt misztikus, szent hely volt, másr észt élelemr aktárnak és
ideális téli táborhelynek tekintették. A rég ió ba özönleni kezdtek az aranyásók, és az összecsapások el-
ker ülésének érdekében a kormány elr endelte, hogy 1876. január 31-ig valamennyi indiánnak egy-egy
ügynökség közelébe kell vonulnia, különben a katonák megindulnak ellenük. A törzsek nem nag yon
értették, mit jelentenek az efféle határidők, ezért nem is eng edelmeskedtek, s 1876. febr uár 1-jén ki-
tört a nagy szid hábor ú (1876-1877).
A hadser eg hár om oldalr ól próbálta beker íteni a mai Montana állam ter ületén vándorló indiánokat.
Csakhogy egyr e több rezervátumi indián is megjelent a szabadon kóborlók tábor aiban, a dús fű és a
sok bölény pedig lehetővé tette, hogy a növekvő közösség ek huzamosabban együtt mar adjanak. Nap-
táncot rendeztek, amelyr e Ülő Bika igen alaposan felkészült. Először egy álmot látott, amelyben ho-
mokvihar csapott össze egy fehér fellegg el, de a felleg sértetlen mar adt. Ezt úgy értelmezte, hogy a
katonák nem árthatnak az indiánoknak. Majd bölényt áldozott a sziúk istenség ének, Vákántánkának,
mindkét karjából kivág ott ötven-ötven húsdar abot, és hosszasan táncolt a Napba nézve. A várt látomás
megérkezett: Ülő Bikának úgy tűnt, hogy fejjel lefelé katonák és lovak hullottak egy indián falur a. Eb-
ből azt a következtetest vonta le, hogy a katonák rá fognak támadni az egyr e népesebb táborr a, de va-
lamennyien el fognak pusztulni. Amikor elterjedt a látomásának híre, a harcosokat eltöltötte a leg yőz-
hetetlenség érzése. Először június 17-én arattak taktikai és stratég iai győzelmet a Rosebud pataknál,
Geo rg e Croo k tábornok katonáival szemben. Egész napr a lekötöttek, és visszavonulásr a bírtak egy
saját létszámuknál kétszer nag yobb hivatásos hadser eg et. Majd június 25-én a Little Bighorn folyó
mellett szembeszálltak Geo rg e A. Custer alezr edes 7. lovasezr edével.
A sziúk és északi sájenek tábor a ekkorr a már hétezer fősr e duzzadt, ami azt jelentette, hogy mint-
egy ezernyolcszáz-kétezer harcos kelhetett családtagjai védelmér e. Egy csapatot az indiánok feltar-
tóztattak, Custer ét pedig beker ítették, és szinte az utolsó ember ig elpusztították. (Lásd a 28. fejezetet!)
Ülő Bika előbb a Marcus A. Reno zászlóalja ellen vonuló harcosokkal tartott, majd a nőket és a gyer-
mekeket őrizte. Ez volt az indiánok egyik legnag yobb győzelme a történelmük sor án.
A hábor ú vég ül azzal zár ult le, hogy a sziúk többség ét az éhség kapituláció r a kényszer ítette. Ülő
Bika azonban ezer követőjével együtt nem adta meg mag át, hanem 1877-ben átvonult „a Nagymama
Földjér e”, a Viktór ia brit kir álynő fennhatóság a alatt álló Kanadába. A lovasr endő rség tisztjei bar át-
ság osan viselkedtek vele, védelmet ígértek neki, és megeng edték, hogy szabadon vadásszon. Csak-
hogy a bölények egyr e fogytak, s a sziúk újra meg újra átcsaptak amer ikai ter ületekr e, diplomáciai
konfliktusokat okozva. Vég ül a kanadai kormány is belátta, hogy vissza kell küldenie a sziúkat, akik
hosszas huzavona után, 1881 nyar án vissza is tértek a Dakota Terr itór iumon kialakított rezervátumba,
a Standing Rock Ügynökség ter ületér e.
Ülő Bika ekkor a következő nyilatkozatot tette közzé: „A fehér ember szeret földet ásni élelemért.
Az én népem inkább bölényre vadászik, ahogy atyái tették. A fehér ember szeret egy helyen maradni.
Az én népem szereti hol itt, hol ott felállítani sátrait, különféle vadászmezőkön. A fehér ember élete
rabszolgaság. Foglyok a városban vagy a farmon. Az élet, amit népem szeretne, a szabadság élete.
Semmi olyasmit nem láttam a fehér ember dolgai között, sem házakat, sem vasutat, sem ruhát vagy
élelmet, ami van olyan jó, mint vándorolni a nyílt vidéken, és saját szokásaink szerint élni.” Kanadá-
ból való visszatér ése után ezt a szomor ú dalt énekelg ette: „Harcos voltam én. / Most mindennek vége.
/ Nehéz időket élek.”
Ülő Bika ettől kezdve két feleség ével és öt gyermekével ger endaházban lakott, állatokat tenyésztett,
gabonát termesztett és gyer ekeit kongr eg acio nalista iskolába jár atta. Nyug odt, vidéki életet élt, s két-
hetente szombatonként ő is ellátog atott az ügynökségr e, ahol húst kapott. Itt volt alkalom a társaság i
életr e, a többi indiánnal való tanácskozásr a. Nem volt fog oly a rezervátumban: 1883-ban jelen volt
Bismarckban, Észak-Dakota fővár osában az állami törvényhozás épületének alapkőletételénél, 1884-
ben pedig St. Paulba, Minneapolisba és New York Citybe is ellátog athatott. 1885-ben több hónapot töl-
tött Buffalo Bill cirkuszánál. Heti ötven dollárt kapott, százhuszonö t dollár osztalékot, és kizár ólag os
jog okat portr éinak és aláírásainak árusításár a. Szer epe sem volt megterhelő: csak ellovag olt néhány-
szor a nézők előtt, vagy pipázva üldög élt sátr ában. (Lásd a 36. fejezetet!) 1886-ban pedig száz sziú és
sájen kísér etében felker este a montanai varjú rezervátumot, ahol nagy ünneplés közepette elásták a
csatabárdot. 1888-ban Washingtonban kezet rázhatott Grover Cleveland elnökkel.
Az 1887-es Dawes-törvényt, amely lehetővé tette a törzsek közös földjeinek egyéni birtokokr a való
felo sztását és a mar adék áruba bocsátását, a végsőkig ellenezte. Ezért megr omlott a kapcsolata a ható-
ság okkal. 1890-ben pedig elterjedt a rezervátumban a szellemtáncmozg alom. Wovoka, egy pajút má-
gus kijelentette, hogy hamar osan új földr éteg bor ul a rég ir e, eltemeti a fehér eket, az indiánok számá-
ra pedig újra lesz bőség esen fű és vad. Ehhez pedig nem kell mást csinálni, mint táncolni – esetleg
egy „szelleming et” viselve. Az indiánok ettől kezdve nem küldték a gyermekeiket iskolába, mindent
elhanyag oltak, s egész nap sajátos táncot jártak, a Föld megújulásában bizakodva. (Lásd a 19. fejeze-
tet!)
Ülő Bika maga nem táncolt, de bátor ította a többieket, és értelmezte a látomásaikat. A rezervátum
ügynöke arra kérte, ne támog assa a mozg almat, inkább nyugtassa meg az indiánokat, és tér ítse vissza
őket a munkához. Ülő Bika azonban kijelentette, hogy hisz az új vallásban, s úgy látja, az jót tesz né-
pének. A hatóság ok agg ódni kezdtek, különösen akkor, amikor meghallották azt a hírt, hogy a „szel-
leming et” viselőket nem fogja a golyó. Talán mégsem ígérkezik olyan békésnek ez az új vallási moz-
galom?
1890. december 15-én a rezervátum ügynöke elküldte az indián rendő rség et, hogy tartóztassák le
Ülő Bikát. A rendő rök hajnalban próbálták meg mag ukkal vinni, de az öregember a ház ajtajánál
megmakacsolta mag át, hiába húzták-vonták. Egyr e több indián szaladt oda, előbb csak átkozódni
kezdtek, majd vad közelharc tört ki, amelyben mind az öreg főnököt, mind tizenéves fiát és hat köve-
tőjét megö lték. Hat indián rendő r is az áldozatok között volt. Ülő Bika régó ta mondog atta, hogy lako-
ták fogjak megg yilkolni – állítólag egy pacsirta közölte ezt vele, amikor a rezervátumba költözött.
Ülő Bikát a Yates-erődnél temették el, de különböző vandálok többször is felnyitották a sírját. 1953-
ban a sziúk elr abolták földi mar adványait, hogy a Missour i-völgy dombjain, Mobridge vár os közelé-
ben helyezzék örök nyug alomr a, húsz tonna acélr úddal és betonnal biztosítva sírját.
31. Milyen volt a prostitúció a Vadnyugaton?
Nem csak a mag yar nyelvben található számtalan tárg yilag os, finomkodó vagy éppen durva elne-
vezés a prostituáltakr a, az ang ol nyelv vadnyug ati használói is igen találékonynak bizonyultak ebben
a kérdésben. A következő neveken emleg ették a prostituáltakat: Fancy Ladies (különleg es hölg yek),
Hurdy Gurdies (kintornák), Crib Girls (bódés lányok), Cribworkers (bódémunkások), Painted Ladies
(festett hölg yek), Demimondes (félvilág iak), Fallen Women (bukott asszonyok), Fid Bits (ínyencfala-
tok), Fallen Frails (bukott esendők), Reigning Belles (uralkodó szépség ek), Doves of the Roost (a há-
lószoba galambjai), Cyprians (cipr usiak, a szépség és a szer elem istennőjének, Aphr oditénak a szig e-
tér e utalva), Daughters of Sin (a bűn lányai), Fast Girls (gyors lányok), Janes About Town (vár osi spi-
nék), Frail Sisters (esendő nővér ek), Occupants of Bed Houses (ágyasházak lakói), Horizontal Wor-
kers (vízszintes dolg ozók), Soiled Angels (szennyes ang yalok), Soiled Doves (szennyes galambok),
Dance Hall Girls (tánctermi lányok), Gold Diggers (aranyásók), Sporting Girls (szór akozó lányok),
Nymphs du Prairie (a prér i nimfái), Nymphs du Pavé (a kövezet nimfái), Pretty Waiter Girls (csinos
pincérlányok), Gifted Boarders (tehetség es bentlakók), Women of Easy Virtue (az olcsó erény asszo-
nyai), Fairy Belles (tündér i szépség ek), Fair but Frails (szépek, de esendők), Ladies of Evening (az
est hölg yei) és Ill-famed Madames (rossz hírű madámok).
A westernfilmekben látott prostituáltak általában csinosan öltözött, szabadszájú és jószívű asszo-
nyok, akikkel két dolog szokott történni, ha szer encséjük van, akkor egy cowboy vagy farmer felis-
mer i, hogy a szívük arany, és a múltjukkal mit sem tör ődve elviszi őket egy távoli farmr a, ahol bol-
dog családanya válhat belőlük. Ha nincs szer encséjük, akkor eltalálja őket egy golyó, amikor a fősze-
replőt éppen védelmezni próbálják, s hősi haláluk feledteti erkölcstelen életüket. A valóságban azon-
ban a kép jóval sötétebb volt.
Az észak-amer ikai indiánok kör ében ismer etlen volt a prostitúció. Az indián nők szabadon rendel-
kezhettek a testükkel, s ennek az előnyeit az első hullámban érkező fehér férfiak (felfedezők, katonák,
prémvadászok) ugyanúgy kihasználták, mint az indián családok. Gyakr an megesett, hogy különböző
árucikkek fejében egy törzs vagy család a fehér vadász rendelkezésér e bocsátott egy lányt, aki ugyan-
úgy kiszolg álta fehér élettársát, mintha indián férjet kapott volna. A fehér ek indián élettársát emleg et-
ték egy algankin szóval squaw (ejtsd: szkó) néven. (Ma már ez durva sértésnek számít!) A squaw-t két
lóért vagy négy font üvegg yöng yért lehetett megvásár olni, de ha a főnök lányár ól volt szó, akkor
kétezer dollár értékű prémet is elkérhettek érte. Sok indián lánynak megnőtt a tekintélye a törzse kör é-
ben, ha fehér vadászhoz adták, családja könnyebben jutott árucikkekhez, a fehér férfit pedig megkü-
lönböztetett bánásmódban részesítette a törzs. Ez a viszony inkább a felbontható élettársi kapcsolatr a
emlékeztet, mint a prostitúció r a – de azért nem állott távol tőle.
Az első, kormány által fizetett, tudományos expedíció, amely az Egyesült Államok akkor i ter ületé-
ről szár azföldön eljutott a Csendes-óceán partjár a, jelentős részben egy indián squaw-nak köszönhette
siker ét. Mer iwether Lewis és William Clark expedíció ja (1804-1806) a Mandan-erődben felfog adott
tolmácsként egy francia prémvadászt, Toussaint Charbonneau-t, de vég ül sokkal több seg ítség et ka-
pott a férfi tizenö t év kör üli squaw-jától, a sosóni Sacag aweától. Az újszülött csecsemőjét bölcsőke-
retben a hátán cipelő asszony jelenléte önmag ában is bizonyítékot nyújtott az indiánoknak az expedí-
ció békés szándékair ól. (Lásd a 6. fejezetet!) Joseph Walker (1798-1876), a hír es prémvadász, heg yi
ember és a Yosemite-völgy felfedezője is sosóni indián asszonyt vett maga mellé. Közel egy évtize-
des együttélésüknek az asszony halála vetett vég et.
A fehér bevándorlók első hulláma nem megváltoztatni kívánta a természeti viszonyokat, csak a te-
rület értékeinek minél gyorsabb kiaknázásár a tör ekedett. A felfedezők, vadászok, bányászok, heg yi
ember ek és tehenészek többség e nem akart letelepedni, s ha volt családjuk, nem hozták mag ukkal.
Ezért az amer ikai vadnyug aton reng eteg olyan település jött létr e (erődök, ker eskedőállomások, bá-
nyavár osok vagy a marhaker eskedelem központjai), amelyen egy ideig sok mag ányos, fiatal férfi la-
kott, asszonyok nélkül, vagy viszonylag kevés asszony társaság ában. A nő Nyug aton ritka kincs volt,
s ezért igen sokr a becsülték. Aligha véletlen, hogy az amer ikai Vadnyug at államai adták meg elsőként
a teljes értékű választójog ot az asszonyoknak: Wyoming 1869-ben, Utah 1870-ben, Color ado pedig
1893-ban. Az úgynevezett „tisztesség es asszonyokat” érinthetetlen szenteknek tekintették, és sohasem
zaklatták. Sok férfi azt sem tudta, hog yan szólítsa meg őket. Ezek a nők pedig tudatában voltak meg-
különböztetett helyzetüknek, s néha nag yon is megvetették a szer encsétlenebb sorsú társaikat. Az ida-
hói Boise vár osából a következőket írta ismer őseinek egy „tisztesség es asszony”, Louisa Cook:
„Csak két-három hölggyel kötöttem ismeretséget ezen a vidéken. Hölgyből nincs sok. A bányászváro-
sokban sokan vannak, akik női külsővel rendelkeznek, de ó, istenem, annyira bukottak és hitványak,
hogy élő és égő szégyenei annak a nemnek, amelyet megbecstelenítettek. Amint a bányászok e vidékre
özönlöttek, az efféle nők is megjelentek.”
A „tisztesség es lánynak” kijár ó bánásmódr ól pedig H. C. Cornwall bányatulajdonos naplójából ér-
tesülhetünk, amit akkor vezetett, amikor az 1880-as években a color adói Irwinben lakott. Tőle tudjuk,
hogy a bányavár os egyetlen szüze a bánya doktor ának tizennyolc éves sóg ornője volt, aki lesütött
szemmel járt, és még verseket is szavalt. A több száz bányász közül csak negyvenen szánták rá mag u-
kat, hogy udvar oljanak neki. Ez abból állt, hogy kiö ltöztek, és meglátog atták a leányt – aki mindig
hat-hat hódolóját fog adta egyszerr e. Letelepedhettek a nappaliban a hever őr e, a doktor feleség e pedig
a szoba másik vég én fig yelte a falió r át, hogy minden csoport csak tíz percet tölthessen el a lánnyal.
Patr icia Nelson Limer ick, a boulder i Color ado Egyetem professzor a a következő módon elemezte
a „tisztesség es asszonyok” és a prostituáltak sajátos kapcsolatát: „A tiszteletre méltó hölgyek megkü-
lönböztetett státusza a megvetendők degradálásán alapult. A bukott nők megismertethették a fiatal fér-
fiakkal a szexuális tevékenységet, s ezzel lehetővé tették, hogy a tiszteletre méltó fiatal nők elkerüljék a
bukást. A prostituáltak biztonsági szelepet nyújtottak a férfiak számára, s így a feleségek ragaszkod-
hattak a minden biológiai szükséglet fölé emelkedő tisztasághoz. S legfőképpen a prostitúció állandó-
an emlékeztetett a hagyományos, házias női szerepek előnyeire. A házasság áldásai sohasem tűntek
vonzóbbnak, mint amikor összehasonlították azokat a védtelen prostituált megélhetésért folytatott ke-
gyetlen küzdelmével. Ezért nagyon kevés nyugati közösség próbálta felszámolni a prostitúciót. Inkább
arra törekedtek, hogy szabályozzak és kordában tartsák.” Ugyanezt Mar io n S. Goldman történész így
fog almazta meg: „A prostitúció kijelölte a tiszteletre méltó társaság viselkedésének határait, s felerő-
sítette a szolidaritást a tiszteletre méltó asszonyok között.”
A prémvadászok találkozóhelyein, a bányavár osokban, az úgynevezett „marhavár osokban (a ter e-
lések végpontjain) és a katonai erődök közelében mindenki szükségszer űnek tartotta, hogy prostituál-
tak álljanak a mag ányos férfiak rendelkezésér e. Ezek a férfiak néha nem is a szexuális kielég ülésr e
vág yakoztak, hanem a régó ta nélkülözött asszonyi társaságr a. Mark Twain feljeg yezte, hogy amikor
egy bányásztáborba betévedt egy keleti bevándorló szeker e, s a bányászok egy kartonr uhát látták raj-
ta, harsányan követelték, hogy mutassák meg nekik az asszonyt. A bevándorló hiába szabadkozott,
hogy a feleség e beteg és fár adt, kénytelen volt bemutatni az összeser eglett bányászoknak. Ezek a nő
köré csődültek, megtapog atták a ruháját, megkérték, hogy mondjon valamit – majd megéljeneztek, s
kétezer-ötszáz dollár értékű arannyal jutalmazták meg. Alf Doten újságíró pedig az 1860-as években a
következőket jeg yezte fel a naplójában Virg inia Cityben: „Sam Glaserrel elmentem a kínai negyedbe...
ittam Tom Poosnál... elmentem Maryhez... a szobájában voltunk vele... mindkettőnknek adott egy süte-
ményt, amely a tegnapi ünnepről maradt... dióval és édességgel töltve... az ágyon feküdtünk vele, és én
ópiumot szívtam vele... egy két év körüli kisfiú aludt ott, az egyik nőé lehetett... hosszú és érdekes be-
szélgetés volt vele.” Lehet, hogy a szerző elhallg at bizonyos dolg okat, de annyi biztos, hogy a női kéz
által készített sütemény és a meghitt beszélg etés is fontos volt a számár a.
A XIX. század második felében egyes szakértők szer int ötvenezer, mások szer int kétszázezer
asszony is élhetett prostitúció ból a Mississippitől nyug atr a. A legkülönfélébb etnikai csoportokból ke-
rültek ki – nyilván azért, hogy minden szexuális igényt kielég íthessenek. Akadt köztük a keleti partr ól
ideker ült amer ikai asszony, mexikói, afr ikai, indián nő, valamint a legkülönbözőbb ázsiai, kanadai
vagy eur ópai bevándorlók. A fehér férfiak természetesen gyakr an látog atták a színes bőrű prostituál-
takat, a fekete bőrű férfiak azonban nem ker eshették fel a fehér eket. Egyesek szer int minden neg yedik
nyug ati fekete prostituált kor ábban rabszolg a volt. A történészek férfi prostituáltak nyomait is felfe-
dezték – de ők nem a nőket szolg álták ki, hanem a férfiakat, valamennyien nőnek öltöztek, s valódi
nemüket titokban tartották.
A prostituáltak átlag os életkor a jóval alacsonyabb volt azon színésznők életkor ánál, akik a western-
filmekben alakítják őket. Nag yon sokan tizenegy-tizenkét éves korban kezdték árulni mag ukat. A kan-
sasi Atchison vár os tizenkét fős bordélyában például hat lány fiatalabb volt tizenkilenc évesnél, öt pe-
dig a húszas éveiben járt. Joseph Snell amer ikai történész a „marhavár osok” több mint hatszáz prosti-
tuáltjának vizsg álta meg az 1870 és 1885 között keletkezett dokumentumait, és arra az eredményr e ju-
tott, hogy átlag os életkor uk huszonhár om év volt. Így írt róluk: „Volt köztük magas és alacsony, kövér
és vékony, csinos és szerény külsejű. Jöttek jó és rossz családokból, amelyeket hátrahagytak keleten,
Angliában, Írországban, Németországban, Franciaországban, az indián nemzeteknél, vagy bármely he-
lyen, ahol lányok teremnek. A prostitúció olvasztótégely volt, ahol az egyetlen közös sajátosságot egy
női test birtoklása jelentette.” A colomai bányásztáborban hat prostituált élt az aranyláz idején: tizen-
hét és harminc év közöttiek voltak, s akadt köztük ír, kanadai, chilei, mexikói és New York-i. A prosti-
tuáltak többség e a határvidék legszeg ényebb és legkizsákmányoltabb csoportjaiból ker ült ki, s igen
sok volt férjezett és anya.
A nyug ati ter ületeken a prostitúció alapjaiban nem különbözött keleti partitól. Talán csak annyiban,
hogy szembeö tlőbb és jobban elkülöníthető volt, akárcsak minden más társadalmi tevékenység a fej-
letlenebb, kevéssé differ enciált nyug ati társadalomban. Ugyanakkor a prostitúció r a kényszer ült nők
számár a Nyug aton valamivel könnyebb volt elutazni, eltűnni, más néven és más vár osban új életet
kezdeni, min keleten De a „bukott nők” többség e itt is a szeg énység, a kiszolg áltatottság, a családi kö-
zösség hiánya és a munkalehetőség ek korlátozott volta miatt választotta ezt a megélhetést. A prostitu-
áltakat itt is társadalmi kir ekesztés, gazdaság i kizsákmányolás és diszkr imináció fenyeg ette. A legna-
gyobb veszélyt azonban az erőszak jelentette: folyamatosan tartaniuk kellett ügyfeleiktől és stricijeik-
től, sőt egymástól is, mert a rivalizálás miatt egyáltalán nem tartottak össze. Önmag ukat sem kímél-
ték: gyakor i volt kör ükben az alkoholizmus, a kábítószer-függ őség, a betegség és az öng yilkosság.
Ez utóbbir a főleg akkor ker ült sor, amikor öreg edni kezdtek. Ahogy Ann Butler történész megfog al-
mazta: „Leggyakrabban az öngyilkosság eszközével sikerült visszavonulni a prostitúciótól.”
Ha valaki megg yilkolt egy nőt, enyhítő kör ülménynek számított, ha áldozata prostituált volt. Ha vi-
szont egy prostituált ölt meg valakit, súlyos büntetés várt rá. 1882-ben Denverben egy Nina nevű svéd
lánynak, aki lelőtte a vendég ét, siker ült bebizonyítania, hogy önvédelemből ölt, és felmentették. A hu-
szonkét éves, fehér Mattie Lemon tíz évet kapott egy kliense lelövéséért, a jóval idősebb és fekete
bőrű Belle Warden azonban életfogytiglanit.
Mennyit ker estek a prostituáltak? Ha arra gondolunk, hogy a montanai Helena vár osban egy bá-
nyász havi jövedelme száz dollár alatt mar adt, egy „szorg almasabb” örömlányé viszont a kétszázhar-
minchár om dollárt is elérhette, úgy tűnhet, hogy anyag ilag nem is állhatták rosszul. Egyes madámok
– mint Madame Ah Toy San Franciscóban, Mattie Silks Denverben vagy Madame Sperber a kansasi
Junctio n Cityben – valóban megg azdag odtak. Ezek azonban kivételes esetek voltak. A hétköznapi
prostituáltak egy-egy közösülésért öt vagy hét dollárt kérhettek – az egész napját nyer egben töltő
cowboy fizetése pedig általában napi egy dollár volt. Csakhogy a prostituált sohasem tarthatta meg az
egész jövedelmet. Fizetnie kellett a madámnak, a stricinek, a fog adósnak, a háztulajdonosnak, a sza-
bónak, a kocsisnak, a ker eskedőnek és a rendő röknek. Egyes vár osokban súlyos adókat vetettek ki rá-
juk, és a tőlük beg yűjtött pénz jelentősen hozzájár ult a település fejlődéséhez. Vagyis a lányok zömé-
nek alig mar adt több pénze annál, ami eleg endő volt a puszta létfenntartásr a. Agnes Bush az 1890-es
években jövedelmező bordélyházat működtetett az idahói Boise-ban. A „bennlakó” lányok havi húsz
dollárt fizettek neki, a közelben épített bódékban, az úgynevezett cribekben lakók pedig havi ötvenet.
Állítólag hétszázhúsz dollárja is összejött havonta, de ebből kétszázhetvenö töt ki kellett fizetnie bérle-
ti díjakr a, s nyilván neki is meg kellett veszteg etnie a különböző hatóság okat.
Szig or ú hier archia érvényesült a prostituáltak világ ában, s egyáltalán nem volt könnyű feljebb jutni
a „ranglétr án”. A csúcson néhány hír es kalandornő foglalt helyet, mint például Lola Montez táncosnő,
aki I. Lajos bajor kir ály szer etője volt, és 1853-ban érkezett meg San Franciscóba. A kifinomultabb
prostituáltak az eleg áns bordélyokban dolg oztak, ahol a madámok gondoskodtak a rendr ől és a biz-
tonságr ól. A nag yobb vár osokban, ahol szabályozták tevékenység üket, „pir oslámpás” neg yedekben
kellett lakniuk: Denverben a Market Streeten, San Franciscóban a Barbar y Coaston (a „barbár par-
ton”), a kanadai Dawson Cityben pedig az úgynevezett Francia Neg yedben. Egyes vár osi hatóság ok
rendszer es orvosi vizsg álatot is előírtak a számukr a. Jóval kiszolg áltatottabbak voltak azok a lányok,
akik a kisvár osok kocsmái, szállodái tánctermei emeletén bér eltek szobákat, s itt fog adták vendég ei-
ket a kocsmár osok, stricik, vagy férjük felügyelete alatt. Sokan külön erre a célr a épített bódékba, a
cribekbe szor ultak ki, s ők még a bordély vagy kocsma nyújtotta biztonságban sem reménykedhettek.
Az erődök kör ül a kantinosnál vagy a mosónőknél lakhattak, s csak hog ranch, vagyis „disznótelep”
néven emleg ették szállásaikat. Az utcán sétáló nők helyezkedtek el a ranglétr a legalján, náluk csak a
színes bőrű, szeg ény prostituáltakat nézték le jobban. A kínai prostituáltak szinte rabszolg asorban él-
tek.
Volt kiút ebből az életformából? Több prostituáltnak siker ült megházasodnia, de legg yakr abban
csak az őket kihasználó bűnözök, stricik vagy kocsmár osok vették el őket, akik nem sokat változtattak
a sorsukon. Ha gyer eket szültek, a nehézség eik csak megsokasodtak, s gyermekük sem számíthatott a
társadalom megbecsülésér e. A prostituáltak leányai közül igen sokan kényszer ültek arra, hogy köves-
sék anyjuk életmódját. Haláluk után pedig a temető külön részeiben földelték el őket – hogy itt se ke-
rülhessenek a „tisztesség es asszonyok” közelébe.
32. Billy the Kid – A kedves törvényen kívüli
Valamennyien ismer ünk olyan fiatalember eket, mint Billy the Kid (Billy, a kölyök). Ők azok a ked-
ves, nemegyszer vonzó fiúk, akik távolr ól sem elvetemült gazember ek, s egyáltalán nem tervezték el,
hogy bűnözők lesznek, de valahogy képtelenek a rendszer es munkavégzésr e és a normális családi
életr e. Vég ül mindig bekövetkezik egy vagy több véletlen fordulat, amely végleg a társadalom per e-
mér e taszítja őket, ahol előbb-utóbb szomor ú vég vár rájuk.
Billy the Kid, azaz William Henr y valószínűleg 1859 őszén született New York írek által lakott nyo-
morneg yedében. (Aki látta Martin Scorsese New York bandái című filmjét, az el tudja képzelni ezt a
világ ot.) Szülei – Michael McCarthy és feleség e, Cather ine – ír bevándorlók voltak. 1868-ban az anya
nyug atr a költözött két kisfiával, és hozzáment egy William Henr y Harr ison Antr im nevű férfihoz, s a
kis Henr y ettől kezdve a Henr y Antr im nevet viselte. A tüdőbeteg asszony szár azabb és meleg ebb ég-
hajlatr a próbált eljutni, s vég ül Új-Mexikó Terr itór iumon, Silver Cityben érte a halál 1874-ben.
Lányos arcú, vékony, ekkor tizenö t éves fiának sok neve volt élete különböző szakaszaiban: Henr y
McCarthy, majd Henr y Antr im, később Antr im Kölyök, William H. Bonney, s vég ül Billy the Kid.
Először egy hentesnél seg édkezett, de rossz társaságba kever edett, s bar átaival kir abolt egy kínai mo-
sodát. A sher iff rá akart ijeszteni, s bezár atta, a fiú azonban a kéményen át megszökött, amikor kien-
gedték egy folyosór a leveg őzni. Ezután az arizonai Grant-táborból lopott lovakat, hár omszor is letar-
tóztatták, ám mindannyiszor megszökött. Mindig macskaügyességg el mászott fel a falakr a, s a bilin-
cset könnyen lehúzta vékony csuklójár ól.
Ugyanitt történt, hogy egy nagydar ab, kötözködő kovács, Francis P. Cahill addig sérteg ette és pro-
vokálta, amíg a fiú nekiesett, és hasba lőtte. Cahill másnap meghalt, s ezért elfog atópar ancsot adtak ki
„Henr y Antr im, alias Kid” ellen. (Vagyis ekkor már Kölyöknek nevezték vékony, gyer ekes testalkata
miatt.) A bír óság valószínűleg felmentette volna, hiszen önvédelemből lőtt, de Cahill bar átaitól tartva
a fiú inkább megszökött.
Százhetven centiméter mag as volt, barna hajú, kék szemű, két középső felső foga kissé kiállt, de
nem csúfította el. Nagylelkű volt, jókedvű, vidám, ritkán ivott és nem dohányzott. Állandóan a piszto-
lyával játszadozott, s kiváló céllövő lett. Egyszer űen öltözködött, általában sombr er ót hordott. A nők-
kel nag yon udvar iasan viselkedett, s mivel jól táncolt, ők is kedvelték. Mindenhol reng eteg bar átr a tett
szert.
Új-Mexikó Terr itór ium délkeleti részén egy marha- és lótolvajbanda tagja lett. Ezen a meglehető-
sen vad vidéken mindenki fegyvert viselt ekkor iban, a férfiak sokat ittak, és az erkölcsi felfog ás azt
diktálta, hogy a legkisebb sértésért is fegyverr el kell megfizetni. Henr y itt már a William H. Bonney
nevet használta. Senki sem tekintette igazi bűnözőnek, mert a marha- és lótolvajlás err efelé többé-ke-
vésbé bocsánatos bűnnek számított. Billy bandája néha ijesztg ette az ember eket és ing yen fog yasztott
a kocsmákban, de nem foglalkoztak sem betör éssel, sem bankr ablással, békén hagyták a postakocsi-
kat, csak önvédelemből öltek, és nem zaklatták az asszonyokat. Amikor 1877 őszén Billy munkát ta-
lált, semmi akadálya sem volt, hogy törvényen kívüli csavarg óból néhány év szorg os munka árán a
társadalom megbecsült tagjává váljon. Ekkor azonban kir obbant a Vadnyug at egyik legvér esebb helyi
hábor úskodása, a „Lincoln meg yei hábor ú”, amely őt is mag ával sodorta.
Lincoln meg yében két gazdaság i-hatalmi tömör ülés jött létr e. Az egyik oldalon a ker eskedelemmel
és pénzügyekkel foglalkozó James D. Dolan állt, akit William Brady sher iff támog atott. A másik cso-
port vezetője John Henr y Tunstall vállalkozó és Alexander McSween ügyvéd volt, akik a hír es mar-
hatenyésztő, John S. Chisum támog atásával bankot és áruházat nyitottak Lincoln vár osban. Az új cég
arra tör ekedett, hogy kiszor ítsa Dolant a Stanton-erőd és a helyi lakosság ellátásából. Dolan ezt ter-
mészetesen minden eszközzel meg akarta akadályozni.
Billy a Londonból érkezett Tunstall alkalmazottja lett. A leg enda szer int az ang ol a pártfog ásába
vette, és afféle atyai jó bar átként viselkedett vele. A dokumentumokban ennek nincs nyoma, annyi
azonban bizonyos, hogy Billy mélyen tisztelte gazdáját. Felcsillant előtte a becsületes élet lehetőség e,
azt tervezte, hogy földet vesz és gazdálkodni fog.
Dolan rávette az egyik ügyfelét, hogy per elje be McSweent. A pert elnapolták, de a bír óság arra
utasította a vádlottat, hogy teg yen le tízezer dollár óvadékot. Dolan erre hivatkozva megg yőzte Brady
sher iffet, hogy foglalja le McSween és partner e, Tunstall házait, irodáit és boltjait. Hamar osan a kir ótt
összeg többször ösét is lefoglalták, de Dolan ember ei azt lesték, mit lehetne még elvenni Tunstalltól.
1878. febr uár 18-án Tunstall lovakkal távozott az egyik ranchár ól Billy és hár om másik alkalmazottja
társaság ában. A sher iff ember ei ezt úgy értelmezték, hogy a lefoglalás elől menti a tulajdonát, s tizen-
nég yen a nyomába eredtek. Az üldözöttek szétszór ódtak, Tunstallt azonban utolérték és lelőtték. Ő lett
a „hábor ú” első áldozata.
Billyt mélyen megr ázta gazdája megö lése. A kiter ített holttest előtt megfog adta: „Elkapok néhányat
közülük, mielőtt meghalok!” McSween elfog atási par ancsot adatott ki Brady sher iff és az ember ei el-
len, s hamar osan két olyan fegyver es csoport állt egymással szemben, amelynek tagjai egyaránt a tör-
vény képviselőjének tekintették mag ukat. Megtorló akció k követték egymást. Ápr ilis 1-jén Billy öt
társával Lincoln főutcáján tüzet nyitott Brady sher iffr e és az ember eir e, s Bradyt siker ült megö lniük.
Ez már előr e eltervezett gyilkosság volt, s Billy vezető szer epet játszott benne – bár nem lehet tudni,
ki adta le a halálos lövést. Ápr ilis 30-án a két csoport négy órán át tartó tűzharcot vívott a vár osban,
háztetőkr ől és a falak mög ül tüzeltek. A küzdelemnek csak a Stanton-erődből érkező lovasság tudott
vég et vetni. Néhány hét múlva azonban a harc újra felláng olt. Billy ezekben az összecsapásokban
emelkedett ki a többi fegyver es közül. Két elfog atópar ancsot is kiadtak ellene.
Július 15-én öt napig tartó tűzharc tört ki Lincolnban, amelyben már mintegy százan vettek részt. A
második napon egy katonát is eltaláltak, aki az erőd par ancsnokának üzenetét hozta. Ezt már Nathan
Dudley ezr edes sem tűrhette: 19-én négy tiszttel, harmincö t katonával és két ágyúval belovag olt a vá-
rosba. McSween ember ei úgy látták, hogy a hadser eg az ellenfeleik mellé állt. Kétharmaduk azonnal
elmenekült a vár osból, húszán azonban McSween épületében rekedtek. Billy is köztük volt. Mivel a
fegyverletételt megtag adták, a katonák rájuk gyújtották a házat. Este kilenckor, amikor már égett a
tető a fejük felett, Billy neg yedmag ával kitört és elmenekült, a többiek közül azonban igen sokan eles-
tek. Mivel McSweent is megö lték, a „Lincoln meg yei hábor ú” ezzel vég et is ért. Két monopóliumr a
tör ekvő üzleti vállalkozás konfliktusa miatt robbant ki, az eredménye pedig az lett, hogy mindkettő
tönkr ement.
A következő két évet Billy különböző rejtekhelyeken töltötte. Egy ideig Chisum birtokain is meg-
bújhatott, sőt levelezést folytatott Sally Chisummel, a dúsg azdag marhatenyésztő szépség es unokahú-
gával. Lincolnban ezalatt McSween özveg ye eljár ást indíttatott Dudley ezr edes ellen, és az új terr itór i-
umi kormányzó, Lew Wallace (a Ben-Hur szerzője!) úgy akart rendet ter emteni, hogy általános am-
nesztiát hirdetett. Billy ellen azonban érvényben mar adt a kor ábbi elfog atópar ancs, amelyet Brady
sher iff megö lése miatt adtak ki.
1879. febr uár 18-án Billy is részt vett Lincolnban a két ellenség es csapat tárg yalásán, ahol meg-
egyeztek, hogy nem támadnak egymásr a, és nem is tanúskodnak egymás ellen. A békét kézfog ásokkal
és nagy ivászattal pecsételték meg, amely katasztr ofális következményekkel járt. Egy Chapman nevű
társukat tréfából meg akarták táncoltatni, úgy, hogy a lába köré lövöldöztek, valaki azonban alaposan
elvétette a célt, és agyonlőtte a férfit. Wallace kormányzó erre félr etette a Ben-Hur kéziratát, Lincoln-
ba sietett, Dudley ezr edest leváltotta, s akit csak tudott, elfog atott a két banda tagjai közül. Billy levél-
ben kérte a kormányzót: érvénytelenítse az ellene kiadott elfog atási par ancsot, s akkor vallomást tesz
Chapman megö lésér ől. Wallace meg is ígérte a bűnbocsánatot, Billy pedig hagyta, hogy letartóztas-
sák. Lincolnban a kormányzó szállása mellett zárták el, és a helyiek még szer enádot is adtak neki.
A tárg yalás ápr ilisban kezdődött. Billy – az ellenfeleivel kötött szerződést megszegve – részletes
vallomást tett mind Chapman megö lésér ől, mind Dudley ellen. A vádlottak egy része azonban szökés-
ben volt, a többieket pedig felmentették. Wallace egyelőr e nem részesítette keg yelemben Billyt, a ke-
rületi ügyész pedig arra készült, hogy vád alá helyezze Brady sher iff megg yilkolásáért. Billy úgy lát-
ta, hogy a törvény mindenkinek megbocsátott, csak éppen neki nem, ezért a laza őrizetet kihasználva
június közepén egyszer űen ellovag olt a vár osból.
Néhány hetet Las Vegasban töltött. Most már egyr e többen szer ették volna elfogni, újra és újra me-
nekülnie kellett. Kedvenc búvóhelye a Sumner-erőd volt, amelyet a hadser eg kor ábban kiürített, s ek-
kor iban meglehetősen veg yes lakosság népesítette be. Billynek több szer etője és bar átja is itt lakott.
Újra egy marhatolvajbanda alakult ki kör ülötte, amelynek ugyan nem volt a vezér e, ám egyr e na-
gyobb tiszteletben részesült a törvényen kívüliek kör ében. 1880. januar 8-án a Sumner-erőd melletti
kocsmában töltötte az időt, amikor egy Joe Grant nevű férfi belekötött, és addig fenyeg etőzött, amíg
mindketten fegyvert rántottak, és Billy lelőtte ellenfelét.
Májusban a banda mintegy hatvan marhát hajtott el. A meglopott gazdáknak kezdett eleg ük lenni a
fosztog atásból, szövetségr e léptek egymással, és detektíveket alkalmaztak. Chisum is megelég elte
Billyék akció it. Ő hívta fel Wallace kormányzó fig yelmét az egykor i bölényvadászr a, a harmincéves,
csaknem két méter mag as Patr ick F. Garr ettr e, akit bar átai „Pat”, a mexikóiak pedig „Hosszú Juan”
néven emleg ettek. (Lásd a 37. fejezetet!) Novemberben Lincoln meg ye megválasztotta sher iffnek Gar-
rettet, aki hozzá is látott a rendcsináláshoz.
Billyt ekkor már hamis pénz terjesztésével is gyanúsították, és amikor novemberben négy társával
tizenhat lovat ellopott egy ker eskedőtől, komoly hajtóvadászat indult ellene. November 17-én egy
ranchon a sher iff helyettese tizenhár om fegyver essel beker ítette Billyt és két társát. Az éjszakai lövöl-
dözés sor án azonban mindhármuknak siker ült elmenekülniük.
Billy számár a az jelentette a legnagyobb fenyeg etést, hogy a sajtó egyr e jobban felfig yelt rá. Az új-
ságírók hatalmas szenzáció ként tálalták a meglehetősen triviális történeteket, Billyt pedig úgy emle-
gették, mint az Egyesült Államok egyik legveszedelmesebb banditáját, s egyr e több gyilkosság ot tu-
lajdonítottak neki. Billy ezek után hiába írt újra Wallace kormányzónak, hogy hajlandó megadni ma-
gát. A kormányzó nyug odtan megkeg yelmezhetett volna egy ismer etlen törvényen kívülinek, de nem
tehette meg ugyanezt egy ország osan hírhedtté vált banditával. Inkább ötszáz dollár vérdíjat tűzött ki a
fejér e.
1880. december 13-án Pat Garr ett tizenhár om fegyver essel beker ítette Billyt és társait egy elhag yott
házban. Rövid tűzharc után nyilvánvalóvá vált, hogy innen nem lehet megszökni – Garr ett értette a
dolg át. Billy kedélyesen fogta fel a történteket, és kávér a invitálta Garr ettet, aki megadásr a szólította
fel őt. Teltek-múltak az órák. Amikor a lesben álló fegyver esek nyárson húst kezdtek sütni, Billy nem
bírta tovább az éhség ét, és megadta mag át.
Kar ácsony másnapján Las Vegasban hatalmas tömeg fog adta a szekér en, megbilincselve érkező hí-
resség et. Billy vidám volt. „Hello, doki! – kiáltott oda egy ismer ősének. – Gondoltam beugrom Vegas-
ba, és megnézem magukat, hogy viselkednek!” Egyesek meg akarták lincselni, Garr ett azonban határ o-
zottan megvédte. A Billy fejér e kitűzött ötszáz dollárt a kormányzó különböző nehézség ekr e hivat-
kozva nem adta ki Garr ettnek, a hálás polg ár ok azonban összeg yűjtötték neki az összeg et.
A bír óság mindö ssze annyit tudott bebizonyítani, hogy Billy részt vett Brady sher iff gyilkosainak
felhajtásában. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy 1881. ápr ilis 13-án kötél általi halálr a ítéljék. A vég-
rehajtás időpontját május 13-ra tűzték ki. Billy némi jogg al tarthatta furcsának, hogy a „Lincoln me-
gyei hábor ú” gyilkosság ai miatt kizár ólag őt ítélték el, és azt remélte, hogy a kormányzó keg yelem-
ben részesíti. Erre azonban hiába a várt. Ápr ilis 16-án hét fegyver es szállította át Lincolnba, ahol a
sher iff irodája mellett börtönözték be, Dolan egykor i boltjában, az első emeleten.
Két őr vig yázott rá éjjel-nappal: Robert Olling er sher iffhelyettes és James Bell. Ez utóbbi bar átsá-
gosan bánt a kivégzésér e váró fog ollyal, Olling er azonban bosszantani próbálta, és többször is meg-
fenyeg ette. Ápr ilis 28-án Olling er egy nagy szemű sör éttel töltött, kétcsövű puskával érkezett meg őr-
helyér e, és a fegyvert megmutatta Billynek: „Aki ebből kapni fog, megérzi!” Billy nem hagyhatta vá-
lasz nélkül: „Azt elhiszem. Csak aztán vigyázz, Bob, nehogy véletlenül meglődd magad!” Amikor Ol-
ling er kiment valamiért a házból, Billy megkérte Bellt, kísérje ki az árnyékszékr e. Visszafelé jövet a
lépcsőn felfelé Billy kihúzta a kezét a bilincsből, majd lesújtott Bell fejér e, és megszer ezte a fegyve-
rét. Bell menekülni próbált, de holtan zuhant ki a házból, hátában golyóval.
Billy megláncolt lábbal nyug odtan felment a lépcsőn, fogta Olling er puskáját, és az ablaknál vár a-
kozott. Olling er épp a ház felé tartott, amikor valaki rákiáltott: „Bob, a Kölyök megölte Bellt!” Ollin-
ger felnézett, és csak ennyit tudott mondani: „Igen... és engem is megölt!” Mindkét cső eldördült, s a
sher iffhelyettes holtan rog yott össze.
Ezután különös dolog történt. Billy még csaknem egy órát töltött a vár osban, hozatott mag ának egy
baltát, leverte a lábár ól a láncot, és rövid beszédet tartott az összever ődött tömeghez, amelyből senki
sem próbálta megg átolni távozását. Elmondta, hogy nem akarta megö lni Bellt, de kénytelen volt, és
kijelentette, hogy senkit sem fog bántani, ha nem állnak az útjába. Hozatott mag ának egy lovat, amely
elfutott, de visszahozták neki. Megígérte, hogy vissza fogja küldeni, és a legteljesebb nyug alomban
kilovag olt a vár osból. (A ló később valóban visszaballag ott.) Vajon a lakosság retteg ésének vagy ro-
konszenvének tulajdoníthatjuk, hogy senki sem próbálta feltartóztatni? A sajtó már „ifjú démonnak”
nevezte, Wallace kormányzó pedig újabb ötszáz dollárt tűzött ki a fejér e.
Billy vég iglátog atta a bar átait a környező heg yekben és ranchokon. Többen is sürg ették, hogy
azonnal meneküljön Mexikóba, ő azonban nem akarta elhagyni a terr itór iumot. Inkább újra beállított
a Sumner-erődbe, mert itt lakott legújabb szer etője, Paulita Maxwell.
Pat Garr ett július 14-én este kilenc tájban lovag olt be az erődbe. Billy Pete Maxwell házában tartóz-
kodott a szer etőjével. Garr ett a ház előtt hagyta kísér őit, ő maga pedig besétált és leült Maxwell ágyá-
ra. Billy kiment a konyhába, hogy egyen valamit. Amikor meglátta Garr ett ember eit a ház előtt, be-
ment Maxwell szobájába, és a sötétben megkérdezte: „Kik azok a fickók odakint, Pete?” Garr ett azon-
nal lőtt. Billy egyik kezében colttal, a másikban vadászkéssel a földr e zuhant. A szíve fölött érte a go-
lyó.
Halála ország os szenzáció lett, és senki sem vette észr e, hogy a hírhedt bandita egy teljesen átlag os
fiatalember volt, semmiben sem különbözött a társaitól, akiknek többség e tisztes polg árként öreg ed-
hetett meg. A neki tulajdonított huszonnégy gyilkosság helyett négy gyilkosság ot követett el, kettőt
szélsőség es provokáció hatásár a, kettőt a kivégzés elől menekülve. A többi halálesetr e tömeg es lö-
völdözés közepette ker ült sor. Egyvalamiben mégis különbözött társaitól: nem siker ült időben fel-
hagynia a törvényen kívüli élettel, és a szenzációhajhász sajtó éppen őt szemelte ki a legveszedelme-
sebb bandita szer epér e. Némi jóindulattal azt is mondhatnánk, hogy a róla kialakított kép áldozata lett.
Reng eteg reg ény, tanulmány, képr eg ény, album és film idézte fel pályafutását, amely – valljuk be –
egyáltalán nem volt különösebben jelentős. Természetesen a legfurcsább leg endák születtek róla. Egy
fordítva előhívott fénykép alapján például sokáig azt tartották, hogy balkezes volt. A fiatal Paul New-
man ezért egy Balkezes pisztolyhős (The Left Handed Gun, 1958) című filmben játszotta el Billy the
Kid szer epét – amely a szarkasztikus Gore Vidal szer int kizár ólag a franciák tetszését nyerhette el.
Mások azt terjesztették, hogy Pat Garr ett Billy egyik társát lőtte le a sötét szobában, s Billy békésen
éldeg élt tovább a texasi Hico vár oskában Ollie Roberts (Brushy Bob) néven. Ezt viszont alighanem
csak Hico lakói hiszik el, akik időr ől időr e Billy the Kid emlékének szentelt fesztiválokkal csalog at-
hatnak tur istákat vár osukba.
33. Kik voltak a leghíresebb banditák?
A Vadnyug at egyik banditájár ól élesen mego szlik a történészek véleménye. Egyesek szer int Joaqu-
ín Mur ieta képzeletben személyiség, történetét John Rollin Ridge kovácsolta össze több „hispán”
(vagyis mexikói származású) törvényen kívüli életr ajzából 1854-ben, majd az elnyomott nemzeti ki-
sebbség népi leg endái tovább színezték a meséket. Mások szer int 1830 táján született, a mexikói Ál-
amosban, és jezsuita iskolába járt. Az aranyláz idején Kaliforniába ment, ahol vadlovakat fog ott be.
Amer ikai bűnözők megerőszakolták a feleség ét, meglincselték a fivér ét, őt pedig megkorbácsolták.
Ezért rablóbandát szervezett, rendszer esen lecsapott az aranybányászok közösség eir e, és postakocsi-
kat is kir abolt.
Mindebből csak annyi bizonyos, hogy az 1850-es évek elején éles társadalmi konfliktus bontako-
zott ki Kalifornia mexikói és „anglo” (vagyis az Egyesült Államok keleti részér ől érkező) lakói kö-
zött. Az előbbiek közül többen is a banditizmushoz folyamodtak, és nem egy, de öt Joaquín ker esztne-
vű bűnöző is ismertté vált. Egyiküknek Mur iati volt a vezetékneve, talán ebből született meg a Mur ieta
névváltozat. 1853-ban a kaliforniai törvényhozás felbér elte Harry Love egykor i texasi rangert (lásd a
37. fejezetet!), hogy fogja el a banditákat. Love és fegyver esei rá is támadtak egy csapat bűnözőr e, s
két „trófeával” tértek vissza: „Hár omujjú Jack” kezével és egy mexikói bandita fejével, amelyr ől azt
állították, hogy Joaquín Mur ietáé. Ezt sohasem siker ült megg yőzően bebizonyítani, ezért egyesek azt
állították, hogy a „valódi” Mur ieta visszatért a mexikói Sonor a államba, és egy ranchon fejezte be az
életét 1878-ban.
Jesse James (1847-1882) létezését azonban senki sem vonta kétségbe Az ő népszer űség e is egy tár-
sadalmi-politikai konfliktusnak tulajdonítható: az amer ikai polg árhábor ú (1861-1865) idején Missou-
ri négy határ menti meg yéjéből az Unió északi katonái erőszakkal kiköltöztették a déli Konföder áció -
val rokonszenvező lakosság ot, házakat romboltak le és felégették a termést. Jesse és bátyja, Frank Ja-
mes (1843-1915) a bushwackerekhez, a déli Konföder áció val rokonszenvező ger illákhoz William
Clarke Quantrill, majd „Vér es” Bill Anderson fegyver eseihez csatakozott. Számukr a a polg árhábor ú
nem ért vég et 1865-ben: folytatták a bankok és vonatok elleni támadásokat, s mélyen meg voltak győ-
ződve arr ól, hogy mindez méltó bosszú mindazért, amit az Unió katonái Missour iban elkövettek. Az
államban pedig olyan nagy volt az ellenszenv az Unió iránt, hogy igen sok farmer „a mi fiainknak”
tekintette Jesse-t és társait, akik az „ideg enek”, az északiak, a „jenkik” és a bankár ok ellen harcolnak.
Így aztán mindig találtak búvóhelyet és támog atókat mag uknak Nyug at-Missour iban.
Első bankr ablásukr a Missour i Liberty nevű vár osában ker ült sor, 1866. febr uár 14-én. Ez volt az
első bankr ablás Amer ika történetében, melyet békeidőben és fényes nappal követtek el. Nehéz meg-
mondani, hogy pontosan hány rablás fűződik a James fiúk nevéhez, mert sokan próbálták utánozni a
módszer eiket. Egyes összesítések szer int tizenö t év alatt tizenkét bankr ablást, hét vonatr ablást és öt
postakocsir ablást hajtoltak végr e tizenegy különböző állam és terr itór ium ter ületén. Szívesen fitogtat-
ták bátorság ukat, s kacérkodtak a veszéllyel. Jesse James volt talán az első nyug ati bűnöző, aki felis-
merte, milyen ügyesen lehet a sajtó közr eműködésével manipulálni a közvéleményt, és szemérmetle-
nül vissza is élt ezzel a lehetőségg el.
Az Allan Pinkerton alapította detektívügynökség nyomozott utánuk, de a chicag ói nyomozók nem
igazodtak el Missour iban, a farmer ek ideg eneknek tekintették őket, s hamar osan hár om detektívet le
is lőttek a James fiúk farmjának közelében. 1875. január 26-án a detektívek beker ítették a fivér ek any-
jának a házát, mert azt feltételezték, hogy Jesse és Frank is ott tartózkodik. Bedobtak az ablakon egy
világ ítór akétát, amelyet az egyik ijedt családtag belesöpört a tűzbe. A robbanás letépte a James fiúk
anyjának alkarját, s megö lte kilencéves féltestvér üket. Ennek következtében meg yeszerte az északiak
mártírjának tekintették az egész családot, s a detektívek ezután nem is mertek ellátog atni Clay meg yé-
be.
1876-ban azonban egy minnesotai kisvár os, Northfield bátor lakói húsz perc alatt kiirtották a Nyu-
gatot retteg ésben tartó bandát. A két James fivér szeptember 7-én lovag olt be a vár osba a hár om
Young er fivér (Cole, Jim, Bob), Clell Miller, Charlie Pitts és Bill Chadwell társaság ában, hogy kir a-
bolják a First National Bank (Első Nemzeti Bank) helyi fió kját. Csakhogy a páncélszekr énynek idő-
zárja volt, amit Jesse nem hitt el, leütötte a pénztár ost, mire egy tisztviselő kimenekült a bankból – és
elszabadult a pokol. A vár os lakói fegyver ekért rohantak, általános lövöldözés tört ki, s még köveket
is dobáltak. Elias Stacy apró szemű sör éttel szedte le a lovár ól Clell Millert, akivel vég ül egy vakáci-
ózó orvostanhallg ató, Henr y Wheeler lövése végzett. A banditák az utcán lelőttek egy szer encsétlen
svéd emigr ánst, aki semmit sem értett az egészből, a bankban pedig Jesse hidegvérr el fejbe lőtte a
pénztár ost, de mire kir ohant, Bill Chadwellt szíven lőtték, Franket és Bob Young ert a lábán és könyö-
kén, Jim Young ert pedig az arcán találták el. Cole tizenegy golyóval a testében még visszavágtatott az
öccséért, Bobért, s felkapta a lovár a, de csak a sértetlen Jesse és a sebesült Frank tudott elmenekülni, a
többiek meghaltak, vagy elfogták őket.
A James fivér ek napja leáldozóban volt, s amikor az egyik vasúttársaság ötezer dollárt kínált fel a
banda bármelyik tagjáért, az már túl nagy kísértés volt. 1882. ápr ilis 3-án Charlie és Bob Ford regg el
nyolc kör ül meglátog atta Jesse-t, aki ekkor iban a családjával St. Joseph vár osban élt álnéven, egy
dombtetőn álló kis házban. Egyik életr ajzírója szer int Jesse James belefár adt a menekülésbe, vég et
akart vetni az életének, és nem akarta törvényen kívüli életr e kényszer íteni családját. Ezért kávézás
után lecsatolta a pisztolytáskáját, és vendég einek hátat fordítva a székr e állt, hogy lepor oljon egy ké-
pet a falon. Bob Ford pedig kihasználta az alkalmat, és fejbe lőtte. A gyilkosság hatalmas szenzáció t
keltett, St. Joseph lakói csak most tudták meg, hogy az ország leghír esebb banditája ott élt köztük.
Frank megadta mag át, és az esküdtszék felmentette.
A Dalton fivér ek távolr ól sem voltak ilyen siker esek. Az apjuk nem kevesebb, mint tizenö t gyer-
mekkel hagyta mag ár a feleség ét, s közülük nég yén választották a bűnözőéletet: Grattan (1861-1892),
William (1863-1894), Robert (1870-1892) és Emmett (1871-1937). Előbb törvénytisztelő bátyjuk,
Frank (1860-1888) kiseg ítői voltak, aki az Egyesült Államok marsalljának helyetteseként üldözte a
bűnözőket a hír es „Akasztó Bíró”, Isaac Parker szolg álatában. (Lásd a 37. fejezetet!) Frank halála után
azonban lótolvajlásból próbáltak megélni, bankokat és postakocsikat fosztog attak. 1892-ben az a sze-
rencsétlen ötletük támadt, hogy rekordot fognak felállítani. Hár om fivér, Gratton, Robert és Emmett
október 5-én Dick Broadwell és Bill Powers társaság ában belovag olt a kansasi Coffeyville-be, hogy
ügyes ütemezéssel egy időben rabolják ki a Condon Bank és a First National Bank helyi fió kját. Csak-
hogy az 1860-as években a vár os közelében éltek, és most felismerték őket. A Condon Bank páncél-
szekr énye időzár as volt, s csak hár om perc elteltével lehetett kinyitni. A másik bankban könnyebben
kiürítették a széfet, de eközben a vár oslakók fegyvert rag adtak, s az általános lövöldözésben Emmett
kivételével valamennyi banditával vég eztek. Négy helyi lakos is meghalt. Emmett tizennégy évet töl-
tött börtönben. William Dalton ezután saját bandát alakított, de a texasi Longview vár oskában őket is
lövésekkel fog adták. Az oklahomai Ardmor e-ban vég eztek vele a törvény ember ei.
Színesebb egyéniség volt Black Bart (Fekete Bart), valódi nevén Charles E. Boles (1830-1917?).
Kaliforniában 1875 és 1882 között huszonnyolc alkalommal tartóztatta fel a postakocsikat egyedül,
gyalog osan, kétcsövű puskájával. Mindannyiszor fehér köpenyt és a fején fehér liszteszsákot viselt,
melyet a szeménél kilyukasztott. Senkit sem ölt meg, s kétszer verset hag yott hátr a maga után. Az
egyik így szólt: „I’ve labored long and hard for bread / For honor and for riches / But on my corns
too long you’ve tred / You fine haired Sons of Bitches.” Talán így lehetne átültetni mag yarr a: „Kemé-
nyen dolgoztam kenyérért / Hírnév s vagyon miatt, / De túl sokszor tyúkszememre léptetek / Ti szőke
kurafiak!” Költeményét így írta alá: „Black Bart, the Po8”. Vagyis a szójátékhoz is volt érzéke, hi-
szen az utolsó két betű és a szám úgy olvasható, mint poet, azaz költő. Utolsó rablásánál rálőttek, me-
nekülés közben elveszítette a zsebkendőjét, s a tisztító jele alapján a nyomár a akadtak. Kider ült, hogy
Angliában született, az aranyláz idején ker ült Kaliforniába, s bátor katonaként harcolt a polg árhábo-
rúban. Négy évet és két hónapot töltött börtönben, s kiszabadulása után azonnal megr ohanták az új-
ságírók. „Uraim – jelentette be –, végeztem a bűnnel!” Az egyik újságíró megkérdezte, hogy verseket
fog-e még írni, mire így felelt: „Hát nem hallották, hogy végeztem a bűnnel?” Örökr e eltűnt a világ
szeme elől. Bár akadt olyan rabló, aki később verset hag yott hátr a a tetthelyen, de a kézírás bebizonyí-
totta, hogy Black Bart komolyan vette fog adalmát.
A legkeg yetlenebb gyilkos John Wesley Hardin (1853-1895) volt. Áldozatai számát egyesek húszr a,
mások ötvenr e becsülik – valószínűleg negyven kör ül lehetett. Csak annyit mondhatunk a mentség ér e,
hogy a nőket és a gyermekeket nem bántotta, nem rabolt ki bankokat vagy vonatokat, legfeljebb mar-
hákat hajtott el. Élete nagy részét szer encsejátékkal töltötte. A texasi Bonhamben született, prédikátor
apja a metodizmus alapítójár ól, John Wesleyr ől nevezte el. Hardint talán az a gyermekkor i élmény
tette hidegvér ű gyilkossá, hogy a polg árhábor ú idején anyai nagybátyját az északi Unió katonái lemé-
szár olták, feleség ét megerőszakolták, házukat felg yújtották. Bár nem fekete katonák tették, Hardin et-
től kezdve gyűlölte az afr ikai-amer ikaiakat. Első áldozata is egy egykor i rabszolg a volt, akit tizenö t
évesen lőtt le. Ezután lelőtte a letartóztatásár a érkező hár om katonát. A polg árhábor ú után a megszállt
és leg yőzött Texast a kor ábbi rabszolg ákkal szövetkező, radikális republikánusok kormányozták, s
Hardin egész életében mindent megtett, hogy ártson nekik. Két „jenki” katona és egy gyalázkodó ha-
miskártyás volt a következő áldozata. 1871-ben négy rendő rr el végzett. Majd részt vett egy ter elésben,
s egy indiánt, valamint öt mexikóit ölt meg. Egy szállodában annyir a zavarta a szomszéd szobából
hallható horkolás, hogy átlőtt a falon, s megö lte Charles Coug art.
Emlékiratai szer int Abilene-ben „Vad” Bill Hickock (lásd a 37. fejezetet!) egyszer le akarta tartóz-
tatni, de Hardin pisztolyt rántott rá, és meghátr álásr a késztette. (Hardin szavain kívül ezt semmi sem
igazolja.) Áldozatai között volt Jack Helm egykor i rendő rtiszt, aki a republikánusokat támog atta, s
Charles Webb, Comanche vár os sher iffhelyettese. Ezután Flor idába és Alabamába menekült, de letar-
tóztatták, s 1878-tól tizennégy évet a texasi Huntsville börtönben töltött. Fogság a idején vasárnapi is-
kolákban tanított, és kitanulta az ügyvédi szakmát. Első feleség e, Jane Bowen, aki hár om gyermeket
szült neki, meghalt, a második, Callie Lewis szinte azonnal otthagyta. Hardin a szabadulása után El
Pasóban próbált megélni, de nem tolongtak az ügyfelek irodája előtt. Martin M’Rose, egy kör özött
rabló mégis elküldte hozzá szépség es és alkoholista feleség ét, Helen Beulah-t, hogy felkérje védőjé-
nek. Helent az „ügyvéd” elcsábította. Hardin neki diktálta le rendkívül érdekes és olvasmányos önélet-
rajzát, majd a férjet megbeszélésr e hívta, ahol az előr e értesített rendő rök felismerték, és lelőtték. Ké-
sőbb Helen Beulah-t egy rendő rtiszt letartóztatta botr ányo kozásért. Hardin ezt zokon vette, s halálo-
san megfenyeg ette a rendő r apját, John Selmant. Ezért Selman 1895. aug usztus 19-én El Paso vár os
Acme nevű kocsmájában egyszer űen lelőtte Hardint.
Clay Allison (1840-1887) is a veszedelmes, pszichopata gyilkosok közé tartozott, s szintén pap volt
az apja. Egy tennessee-i farmon született, s vad indulatosság a miatt a hadser eg alkalmatlannak tartotta
a fegyver es szolg álatr a. Vég ül mégis katona lett, a déliek oldalán harcolt a polg árhábor úban, s cow-
boyként is dolg ozott Charles Goo dnight mellett. (Lásd a 26. fejezetet!) Állandóan részeg ver ekedé-
sekbe és lövöldözésekbe kever edett, a leg endák szer int egyszer a kiásott sírban vívott késpárbajt el-
lenfelével. Olykor keg yetlen lincselésekben vett részt, máskor a farmer ek védelmér e kelt a nagyg az-
dákkal szemben. 1875-ben szembeszállt az Új-Mexikó kormányzatát kisajátító, korr upt csoporttal, az
úgynevezett „Santa Fe-körr el” – részben azért, mert északiak irányították. Miután egy Franklin J. Tol-
by nevű papot megg yilkoltak, aki támadta a „kör” politikáját a lapokban, Allison nyomozáshoz látott.
Kivallatta, majd felakasztotta a mexikói Cruz Vegát, végzett az emiatt rátámadó Pancho Griegóval, és
részt vett a már letartóztatott Manuel Cardenas megö lésében is. Allison Grieg o megg yilkolását vad
tánccal ünnepelte meg Cimarr onban, de előbb meztelenr e vetkőzött, és szalag ot kötött a péniszér e. A
tetteit támadó lap nyomdag épét a folyóba dobta, majd egy köteg bankjeg yet adott a nyomdász síró fe-
leség ének: „Nesze, vegyél másik nyomdát! Nem harcolok nőkkel!” Áldozatai egyr e sokasodtak, el kel-
lett hagynia Új-Mexikót. Részt vett egy ter elésben, majd Dodg e Cityben összetűzött a törvény ember e-
ivel. Az 1880-as években a Washita folyónál telepedett le, Texasban. Amikor egy ügyetlen fogo rvos
az egyik jó fog ától szabadította meg, bosszúból saját kezűleg húzta ki a szer encsétlen orvos fog át.
„Washita farkasa” vég ül egy triviális balesetben halt meg: leesett egy szekérr ől, s kitörte a nyakát.
Butch Cassidy, avagy valódi nevén Robert LeRoy Parker (1866-1911) viszont valóban olyan
könnyed és der űs személyiség lehetett, amilyennek a róla készült, világhír ű filmben láthattuk. Mor-
mon szülei ranchán nevelkedett. A Cassidy nevet annak a Mike Cassidy nevű marhatolvajnak a tiszte-
letér e vette fel, akinek a befolyása alá ker ült, Butchnak pedig azért ker esztelték el, mert néha becsüle-
tes munkával, egy hentesnél (butcher) ker este a kenyer ét. Rablás és marhalopás miatt két évet töltött
Wyoming egyik börtönében (1894-1896). Az állam északi részén egy nagyjából húszfős bűnözőcsa-
pat vezér e lett, amelyet hol Vad Banda (Wild Bunch), hol Lyuk a Falban (Hole-in-the-Wall) néven em-
leg ettek. De azért nem kell eltúlozni a jelentőség üket: a szakértők szer int legfeljebb hét rablás fűződik
a nevükhöz. Butch és Harry Longbaugh (Sundance Kölyök) pedig csak hár om bűntényt követett el kö-
zösen az Egyesült Államok ter ületén. Amikor a detektívek a nyomukban voltak, Sundance bar átnőjé-
vel, Etta Place-szel Dél-Amer ikába menekültek. A nő visszatért, a két férfit pedig rablásaik miatt a bo-
líviai San Vincente vár osban 1911-ben beker ítették a katonák, mire ők vég eztek mag ukkal. A romanti-
kus leg endák kedvelői azonban azt állítják, hogy hazatértek, Butch 1937-ig, az Etta Place-szel össze-
házasodó Sundance pedig 1957-ig élt.
A rég ebbi westernfilmekben gyakr an felbukkantak bűnbandákat irányító, rejtélyes és szépség es
asszonyok. A történelmi Vadnyug aton azonban a nők sohasem válhattak a bűnözés világ ának vezetői-
vé. A gyakr an emleg etett Calamity Jane (Kalamajka Jane), vagyis Martha Jane Cannar y (1852-1903)
nem is tartozott a bűnözők közé. Nagydar ab, mag ányos, alkoholista asszony volt, aki férfir uhát viselt,
jól lőtt, még jobban lovag olt, s a legkülönbözőbb tevékenység ekből élt – olykor prostitúció ból. Ren-
geteg et utazott, s mindenhol a legvadabb történeteket terjesztette mag ár ól. Bár azt állította, hogy
„Vad” Bill Hickok titkos feleség e volt, valószínűleg semmilyen kapcsolatban nem álltak egymással.
Myra Belle Shirley, ismertebb nevén Belle Starr (1848-1889) életr ajza sem túlság osan der űs. Mis-
sour iban született, s alapos oktatásban részesült a Carthag e Női Akadémián, ahol latinul, gör ög ül és
héber ül is tanult. A családot a polg árhábor ú tette tönkr e, Belle bátyja elesett a harcokban. Texasba köl-
töztek, ahol Belle-t – a leg endák szer int – rövid szer elmi viszony fűzte Cole Young erhez, Jesse James
egyik bűntársához, akinek egy lányt szült. Valójában Jim Reeddel házasodott össze 1866-ban, aki ek-
kor még nem volt bűnöző. Visszaköltöztek Missour iba, ahol Belle megszülte első gyermekét. Jim
Reed lovakat futtatott, s a csempész, rabló és gyilkos cser oki, Tom Starr közeli bar átja lett. Miután
Reed lelőtte a bátyja állítólag os gyilkosát, vérdíjat tűztek ki a fejér e, s Belle-lel együtt 1869-ben Kali-
forniába költözött. Itt született meg második gyermekük. A férj újra menekülni kényszer ült, visszatér-
tek Texasba, majd az Indián Terr itór iumr a költöztek. Ekkor már valóban bűnözők vették kör ül őket,
de Belle otthagyta a férjét, és visszament a szüleihez. Jim Reedet pedig 1874-ben felismerték, és mivel
menekülni akart, lelőtték. Belle ott mar adt egy fillér nélkül, két gyer ekkel, s 1880-ban hozzáment a
cser oki Sam Starrhoz. Semmi bizonyítéka, hogy az asszony törvényen kívüliek bandáját vezette vol-
na. Csak annyi bizonyos, hogy a házaspárt lótolvajlással vádolták meg, s 1883-ban az a kétes megtisz-
teltetés érte Belle-t, hogy ő volt az első asszony, aki Isaac Parker, az „Akasztó Bíró” törvényszéke elé
ker ült. A férj egy évet, az asszony fél évet kapott. Belle-nek 1886-ban újra bír óság elé kellett állnia,
mert a birtokán rejteg ette a kör özött John Middletont, majd rablásban való részvétellel is megg yanú-
sították, de vég ül minden vád alól felmentették.
Innentől felg yorsultak az események. 1886 vég én a férje tűzharcba kever edett egy régi ismer ősével,
amelyben mindketten halálos sebet kaptak. Belle ezután Jack Spaniarddal élt együtt rövid ideig, amíg
a férfit gyilkosság ért fel nem akasztották. Mivel másként nem tarthatta volna meg néhai férje birtokát,
összeházasodott Sam Starr egyik fiatal rokonával, a huszonnégy éves Jim July-jal. 1889-ben mind a
fiát, mind új férjét lótolvajlással vádolták meg. Az asszony elkísérte Jim July-t a Smith-erőd bír óság a
elé, majd a hazaúton több lövéssel megg yilkolták. A tettes kilétér e nem der ült fény, egyesek a Watson
családot gyanúsították, akiknek Belle nem adott bérbe egy birtokot, mások a fiát, akit állítólag egy-
szer megkorbácsolt, vagy a férjét, aki fiatalabb nőket hajkur ászott.
Az újságírók, a ponyvar eg ények írói és a filmr endezők a „banditák kir álynőjének”, „a Síkság alsó-
szoknyás rémének”, „női Robin Hoodnak” mozg almas szer elmi életet élő, erkölcstelen, szépség es
kalandornőnek kiáltották ki. Valójában inkább egy csúnyácska, szer encsétlen asszony volt, akinek a
lótolvajlás és üldözött rablók rejteg etése lehetett a legnag yobb bűne.
34. Geronimo – A rettegett
A leghír esebb apacs harcos a saját bevallása szer int 1829-ben, az életr ajzírója, Ang ie Debo szer int
azonban az 1820-as évek elején született a mai Arizona állam délkeleti részén, a Gila folyó felső fo-
lyásánál, Clifton vár os közelében. Ekkor iban ez a vidék mexikói uralom alatt állt. Ger onimo apja,
Taklishim (Szürke) a mai Új-Mexikó tagállam dél-nyug ati részén élő csir ikava apacsok bedonkohe
nevű, kisebb csoportjához tartozott. Az anyja is apacs volt, de a spanyol Juana nevet viselte. A kisfiú a
Goyahkla vagy Goyaalé nevet kapta, ami „ásítót” jelent. A Ger onimo név a mexikóiaktól származik.
Vagy azért adták neki, mert Szent Jer omoshoz fohászkodtak, amikor az apacs harcos rájuk támadt,
vagy azért, mert úgy érezték, hogy ez a név hasonlít a Goyaaléhez. Az apacsok pedig elfog adták, s
mag uk is így szólították őt.
Ger onimo népe néha tipiben (kúp alakú bőrsátorban), néha wickiupban (félg ömb alakú, bőr ökkel
fedett fakunyhóban) élt. A családi kötelékek igen szor osak voltak, nyelvükön nem létezett külön szó a
testvérr e és az unokatestvérr e. A Délnyug at kultur ális rég ió jába tartozó nép a mai Arizona, Új-Mexi-
kó és Mexikó határ án élt, vadászatból, kukor ica, tök és bab termesztéséből, de a hal tabunak számított
a világ ukban. Életük jelentős részét a harc töltötte ki: előbb a spanyolok, majd a mexikóiak ellen. A
mexikói kormány 1835-től (egy dollárnak megfelelő) száz peso vérdíjat fizetett minden apacs skal-
pért. Az apacsok pedig rendkívül veszedelmes harcosokká váltak: ismertek minden kanyont és vízle-
lőhelyet, rendkívül gyorsan szág uldottak lovon és gyalog, tökéletesen el tudtak rejtőzni, és állóképes-
ség ük is leg endás volt. Tudunk olyan apacs asszonyokr ól, akik hár oméves fogság után képesek voltak
elszökni Mexikóvár osból, és több mint ezer mérföldet megtenni egyetlen késsel és egy takar óval fel-
szer elve, hogy visszajussanak az Egyesült Államok ter ületén lévő hazájukba.
Ger onimót már tizenhét éves kor ában befog adták a harcosok közé. Első feleség e egy Alope nevű
lány volt, akiért az apja igen sok lovat követelt. A „leánykér és” után pár nappal Ger onimo egy egész
kis ménest hajtott oda, és megkapta a lányt. (Ahogy életr ajzírója megjeg yezte: csak azt nem közölte
senkivel, hány embert ölt meg a lovak megszerzése sor án.) Alope hár om gyermeket szült neki. De
amikor 1850-ben egy kis csoport apaccsal Ger onimóék is ellátog attak a mexikói Janos vár osba, hogy
ker eskedjenek, a katonák egy részüket megö lték, más részüket rabszolg ának adták el. Ger onimo a fe-
leség ét, az anyját és hár om gyermekét is a halottak között találta meg. Hazatérve elégette tipijüket, és
rettenetes bosszút esküdött a mexikóiak ellen. Gyásza idején egy hang négyszer szólította a nevén (ez
a szám az apacsok szer int bűvös volt), és közölte vele, hogy egyetlen golyó sem tudja megö lni. Mivel
sokszor megsebesült, de sohasem halálosan, maga is elhitte ezt. Arispe közelében állt bosszút meg-
gyilkolt szer etteiért, és e harcban használta először a Ger onimo nevet.
Amikor kitört az amer ikai-mexikói hábor ú (1846-1848), az apacsok bar átság osan fog adták az ame-
rikaiakat, mert azok az ősi ellenség eikkel, a mexikóiakkal harcoltak. Mang as Color adas, a csir ikava
apacsok mimbr énó nevű, kisebb csoportjának főnöke eng edélyezte az amer ikaiaknak, hogy átutazza-
nak ter ületeiken. A bedonkohe apacsok hol Mang as Color adas, hol Cochise csir ikava apacsainak ol-
dalán harcoltak. Egy dolg ot azonban nem voltak képesek felfogni: miért nem hagyják az amer ikaiak,
hogy annyi mexikóit öljenek meg, amennyit csak tudnak, s minél több gyermeket raboljanak tőlük?
Mi ezzel a probléma? Az amer ikaiaknak bar átság ot fog adtak, de nem ígérték meg, hogy felhagynak
ősi ellenség eik öldöklésével. Ráadásul a mexikóiak minden okot megadtak (legalábbis Ger onimo
szer int) a bosszúr a: két újabb feleség e, Chee-hash-kish és Nana-tha-thtith közül ez utóbbit is ők ölték
meg.
Az 1850-es évek vég én egyr e több amer ikai érkezett az apacsok ter ületér e, és a postakocsi-szolg á-
lat is itt haladt át. Mang as Color adas 1860-ban ellátog atott az amer ikai bányászok egyik tábor ába,
ahol keg yetlenül megkorbácsolták. Erre már vér es hábor ú tört ki, az apacsok annyi bányászt öltek
meg, amennyit csak tudtak. Még a Kalifornia-ösvényen haladó egyik kar aván tagjait is lemészár olták,
s elhajtották állataikat. 1861 januárjában új sér elem érte az apacsokat: Egy elr abolt fiú miatt Geo rg e
Nicholas Bascom alhadnagy tárg yalni hívta Cochise-t, aki családtagjaival együtt jelent meg előtte.
Bár együttműködést ígért, a hadnagy túszul akarta ejteni. Cochise a késével rést vág ott a sátorpony-
ván, és elmenekült, de a családtagjait ott tartották. Erre Cochise is túszokat kezdett szedni – és a vége
természetesen az lett, hogy mindkét fél végzett a túszaival.
Ger onimo ekkor már beházasodott Cochise törzsébe, elvette a csir ikava She-ghát, majd egy bedon-
kohe asszonyt, Shtsha-she-t. Általában két vagy hár om feleség e volt – ahogy az a tekintélyes harco-
sokhoz illett.
Az amer ikai polg árhábor úban (1861-1865) előbb a déli Konföder áció vezetői szorg almazták vala-
mennyi ellenség es indián kiirtását, majd megérkezett az északi Unió hadser eg e, és hozzálátott, hogy
az apacsokat és navahókat beter elje a Bosque Redondo nevű rezervátumba. Ráadásul 1863 januárjá-
ban a katonák foglyul ejtették és megg yilkolták Mang as Color adast. Ger onimót ezután ismerték el a
csir ikavák a főnöküknek.
A polg árhábor ú befejezésével a bányászok, szarvasmarha-tenyésztők és kalandor ok visszatértek,
Geo rg e Croo k tábornokot, az arizonai katonai körzet par ancsnokát pedig megbízták, hogy csináljon
rendet Dél-nyug aton. Hosszas tárg yalások követték egymást, s 1872 vég én még Cochise is hajlandó
volt békét kötni, s letelepedni az Alamosa folyónál. Két év múlva meg is halt. A legtöbb apacs csapat
bevonult a San Carlos Rezervátumba. 1876-ban Ger onimo is ígér etet tett erre, de mivel ez a nyug ati
apacsok földje volt, megg ondolta mag át, és inkább eltűnt a heg yekben követőivel. Ekkor már őt te-
kintették minden „reneg át”, vagyis szabadon kóborló apacs vezetőjének.
1877-ben John Clum indiánügynök Warm Springsnél tárg yalni hívta Ger onimót, és amikor a har-
cos megvetően válaszolt, a katonák előbukkantak, és foglyul ejtették. Megláncolva vitték mag ukkal,
száztíz harcosával együtt. Clum szívesen felköttette volna, de felettesei nem eng edték. Erre olyan kihí-
vó üzeneteket küldött a hadügyminisztér iumba, hogy leváltották, és élete vég éig emleg ethette, milyen
sok véro ntást és nehézség et lehetett volna elker ülni, ha rá hallg atnak. Utóda leszedette a láncokat Ge-
ronimór ól, és szabadon eng edte – a San Carlos Rezervátumban. A hatalmas ter ületen az apacsok ott
vadásztak, ahol jólesett, s csak a napi élelemo sztásnál számolták meg őket. Hamar osan több csapat ki-
tört a rezervátumból, s Ger onimo is csak az alkalmas pillanatot várta. 1878 ápr ilisában egy részeg
vita sor án leszidta egyik unokaö ccsét, aki ezért öng yilkos lett. Ger onimo azzal fejezte ki lelkifurdalá-
sát, hogy követőivel együtt ő is elszökött a rezervátumból, és bevetette mag át Mexikó heg yei közé.
Egy kar aván kifosztásával élelmet és fegyver eket szer eztek, majd csatlakoztak a határ on túl, a Sier-
ra Madr e rejtekhelyein élő rokonaikhoz. 1879 őszén mégis visszatért népéhez a rezervátumba, mi-
közben Victor io, egy másik szökevény hatalmas pusztítást rendezett Mexikóban. Katonák próbáltak a
nyomár a akadni, ám Victor io és követői nyomtalanul eltűntek, majd a legvár atlanabb pillanatokban
csaptak le. 1880 májusában azonban az apacs nyomker esőket alkalmazó mexikói katonák megtalálták
őket, és harmincat megö ltek közülük. Ez év október ében pedig hetvennyolc indiánnal együtt Victor ió -
val is vég eztek Tres Castillosnál. Ger onimo ezalatt békésen éldeg élt a rezervátumban.
1881-ben egy indián próféta, Noch-ay-del-klinne a legtöbb apacsot megg yőzte, hogy képes tárg yal-
ni a szellemekkel, s vissza tudja hozni a halottakat. Egy táncot is megtanított nekik, s a hatóság okat
annyir a megr iasztotta a vallásos eksztázis, hogy a prófétát letartóztatták. Követői rátámadtak a kato-
nákr a, s egy kisebb összecsapás sor án vég eztek a prófétával és tizenkilenc hívével, valamint nyolc ka-
tonát is megö ltek. Hár om lovasszázad vonult be a rezervátumba, mire több megr iadt indiánnal együtt
szeptemberben Ger onimo is megszökött. A mexikói határ ig mindenkit lemészár oltak, aki csak az út-
jukba ker ült, így gyűjtöttek fegyver eket és lovakat. Tombstone vár os mellett vonultak délr e, ahol az
egykor i indiánügynök, Clum volt a polg ármester, és az Earp fivér ekkel együtt még egy üldözőcsapa-
tot is kiállított. (Ez utóbbiak még nem vívták meg hír es tűzharcukat az O. K. Kar ám közelében. Lásd a
38. fejezetet!)
Ger onimo és követői bevetették mag ukat a mexikói Sierr a Madr e-hegységbe. Nagy öldöklést ren-
deztek a mexikóiak kör ében, és több üzenetet küldtek a rezervátumban mar adt rokonaiknak, hogy
csatlakozzanak hozzájuk. Majd 1882 ápr ilisában visszamentek értük, és több százat elvittek mag ukkal.
Erre már az amer ikai katonák is megszegték a nemzetközi jog ot, és Mexikó ter ületén is üldözték
őket. Délr ől pedig a mexikói hadser eg támadt rájuk. A küzdelmekben huszonhat harcosukat veszítet-
ték el, viszont siker ült egyetlen táborba gyűjteni rokonaikat, s heg yi rejtekhelyeiken sebezhetetlennek
bizonyultak.
A Sierr a Madr e mélyén folytatódott a „megszokott” életmód: vadásztak, gyűjtög ettek, készleteket
halmoztak fel, támadásokat intéztek a mexikói falvak ellen, majd váltakozó siker ű küzdelmeket foly-
tattak a mexikói katonákkal. Ger onimo egyik feleség ét, Chee-hash-kisht elhurcolták, ő pedig hamar o-
san új feleség et választott, Zi-yeht. Egyes harcosok még amer ikai ter ületr e is áttörtek, mivel a mexi-
kóiaktól szerzett lőszer nem volt jó az amer ikai fegyver ekhez, amiket használtak.
Croo k tábornok ezalatt egy apacs férfitól, akit akar ata ellenér e vittek társai Mexikóba, megtudta
Ger onimo tábor ának helyét. Croo k 1883 májusában mintegy kétszázö tven katonával benyomult Mexi-
kóba. Ger onimo éppen távol volt a tábortól, de vacsor a közben elejtette a kését, és felkiáltott: „Embe-
rek, a fő táborban maradt népünk az amerikai katonák kezére került! Mit fogunk csinálni?” A látomás
valór a vált: Croo k valóban beker ítette a százhúsz mérföldnyi távolságban lévő tábor ukat. Ger onimo
megérkezett harminchat harcosával, de már nem sokat tehetett. Tárg yalt a tábornokkal, és júliusr a az
összes reneg át apacs és családtagjaik (mintegy hár omszázhuszonö t indián) visszatértek a San Carlos
Rezervátumba. Decemberr e valamennyi elkóbor olt társuk követte példájukat. 1884 febr uárjában Ge-
ronimo is megérkezett utolsó követőivel és egy jókor a csordával. Nem volt képes felfogni, hogy mi-
ért nem tarthatja meg az állatokat: „A mieink, mert mi vettük el őket a mexikóiaktól a háborúink
alatt!” Ápr ilisr a a tisztek elmondhatták, hogy valamennyi apacs a rezervátumban van.
A hadser eg ekéket és más mezőg azdaság i szerszámokat rendelt nekik, abban a reményben, hogy
hozzálátnak szántani és vetni. 1884 második felében minden arra utalt, hogy a harcoknak örökr e vége.
Csak két konfliktusforr ás mar adt: egyr észt az apacsok előszer etettel fog yasztották a tizwint, vagyis a
kukor icából és füvekből pár olt, alkoholtartalmú italukat, másr észt pedig bántalmazták a feleség eiket.
A katonák ezt a két hag yományt szer ették volna felszámolni, az apacsoknak pedig eszük ágában sem
volt lemondani róluk. A kormány ember ei a részeg ek bebörtönzésével fenyeg etőztek, mire a tábor ok-
ban rémhír ek kezdtek terjedni. Ger onimo később azt állította, hogy megtudta: az újság ok a kivégzését
követelik. Ezért 1885. május 17-én harmincnégy apacs férfi, százkilenc asszonnyal és gyermekkel el-
hagyta a tábort Ger onimo vezetésével.
Az egész ország felhördült, amikor a távírók világg á repítették a hírt: „Az apacsok kitörtek!” A
környéken a telepesek menekülni kezdtek, és okkal: hamar osan tizenhét civil áldozat, valamint százö t-
ven agyonhajszolt vagy levág ott ló és öszvér jelezte a szökevények útját. A hadser eg természetesen a
nyomukba eredt, s Ger onimo a követői egyharmadát elveszítette, köztük volt a két feleség e is. De ké-
pes volt ötödmag ával visszatérni, és a rezervátumból elr abolni harmadik feleség ét, She-ghát. Harcos-
társa, az Ulzana néven is ismert Jolsanny pedig betört Új-Mexikóba, megtett ezerkétszáz mérföldet,
megö lt harmincnyolc embert, és elhajtott több száz szarvasmarhát.
1886 márciusában a hadser eg újra utolérte a szökevényeket. Ger onimo 25-én tárg yalt Croo k tábor-
nokkal. Elmondta kitör ésének okait, a tábornok pedig nyug odtan közölte vele, hogyha nem tér vissza,
a nyomában mar ad, és megö li az utolsó apacsot is, „még akkor is, ha ötven év kell hozzá!” Ger onimo
kezet rázott Croo kkal, s megígérte, hogy követni fogja. A kapituláció éjszakáján azonban a harcosok
inni kezdtek, s egy alkoholcsempész azt mondta Ger onimónak, hogy az Egyesült Államok ter ületér e
érve fel fogják akasztani. Március 28-a éjszakáján a tisztek lövéseket hallottak az apacs táborból, s
másnap kider ült, hogy huszonkét férfi, tizennégy nő és hat gyermek elszökött az éjszaka folyamán.
Ger onimo természetesen köztük volt.
Ennek a szökésnek már katasztr ofális következményei voltak. A humánus és ügyes Croo k táborno-
kot leváltották, s Nelson A. Miles ker ült a helyér e. A Mexikóba visszatér ő apacsok Ger onimo vezeté-
sével újra annyi mexikóit öltek meg, ahányat csak tudtak. És most már a hatóság ok azokban az apa-
csokban sem bíztak meg, akik a rezervátumban mar adtak: eldöntötték, hogy valamennyit ki fogják te-
lepíteni. Ang ie Debo nem túlzott, amikor úgy fog almazott, hogy Ger onimo pusztulást hozott a népé-
re.
Miles tábornok öt hónapon át vadászott az utolsó harminc-egynéhány csir ikavár a, de hiába. A hely-
zetet az változtatta meg, hogy az indiánok elkezdtek vág yódni a rezervátumban élő hozzátartozóik
után, s belátták, hogy nem tarthatnak ki sokáig. 1886 szeptember ében a mexikói határhoz közeli Ske-
leton Canyonban (vagyis Csontváz-kanyonban) Ger onimo és a hír es Cochise fia, Naiche megadta ma-
gát. Tizenhat harcos volt velük, tizennégy asszony és hat gyermek. „Miles tábornok a barátod!” –
kezdte a tolmács a beszélg etést, mire Ger onimo így felelt: „Még sose láttam, de szükségem van bará-
tokra! Miért nem volt idáig velem?” A tisztek nevettek, Miles pedig ezt jeg yezte fel a naplójába: „Neki
volt a legtisztább, legmetszőbb, sötét pillantása, amit valaha láttam, eltekintve Sherman tábornoktól,
amikor élete virágában volt... Minden mozdulata hatalmat, energiát és elszántságot jelzett.” Szeptem-
ber 5-én, az indulásnál Ger onimo visszanézett a jól ismert mexikói heg yekr e, és így szólt: „Ez a ne-
gyedik alkalom, hogy megadom magam.” Miles pedig így felelt: „És én azt hiszem, ez az utolsó.”
Ger onimo és társai a flor idai Pickens-erődbe, majd öt év múlva az oklahomai Sill-erődbe ker ültek.
Úgy kezelték az öreg harcost, mint egy köztiszteletben álló hadifoglyot: ellátog athatott az omahai
nemzetközi kiállításr a (1898), a buffalói pánamer ikai kiállításr a (1901) és a St. Louis-i világkiállítás-
ra (1904). 1901-ben Washington D. C.-ben részt vett Theodore Roo sevelt elnök beiktatási felvonulá-
sán. Az utazások idején a vasútállomásokon mindig siker ült jó pénzért eladnia kalapját és ruhája
gombjait, melyeket gondosan pótolt előr e felhalmozott készletéből, mielőtt megérkeztek a következő
állomásr a. A Sill-erődnél a családjával élt, saját házában, amely mellett szabadon kertészkedhetett. A
hadser eg felder ítőinek egyenr uháját hordta, s zsoldját kapta. Aláírásaiért, fényképeiért és a nevével
díszített emléktárg yakért mindig szép összeg eket tehetett zsebr e a hír esség ekért rajong ó látog atóktól.
A fennmar adt fényképek tanúbizonyság a szer int egyszer autóban ülve nézett vég ig egy bölényvadá-
szatot, s a fényképészek kedvéért a sziúk tollas fej díszét is hajlandó volt felvenni, bár az apacsok leg-
feljebb hajpántot hordtak. 1903-ban megker esztelkedett, de aztán visszatért atyái hitér e, és négy év
múlva az egyház felfügg esztette tagság át.
Több mint nyolcvanéves kor ában halt meg, 1909-ben: ler észeg edve a lovár ól egy árokba esett, ahol
csak másnap regg el találták meg, s ezalatt tüdőg yulladást kapott. Ekkor már világhír ű volt, és „tiszte-
letér e” a pár izsi alvilág tagjait apacsoknak kezdték nevezni. Népér e viszont tényleg pusztulást hozott:
mire 1913-ban az életben mar adottakat visszaeng edték Új-Mexikóba, a mintegy ezerkétszáz csir ikavá-
ból már csak kétszázhatvaneg yen éltek. Többség ükkel a tuberkulózis végzett.
Az amer ikaiak hamar osan megfeledkeztek Ger onimo számtalan ártatlan áldozatár ól, csak arra em-
lékeztek, hogy két óriási állam hadser eg e sem bírt vele és harminc-negyven harcosával. Úgy látták,
hogy rendkívül siker es hábor úkat vívott, s méltóságteljesen adta meg mag át, mint Lee tábornok Ap-
pomattoxnál. Amikor 1940 nyar án az amer ikai ejtőernyős katonák azon évődtek egymással egy tá-
borban, hogy melyikük fél jobban a repülőg épből való kiugr ásnál, egyikük, Aubr ey Eberhardt azzal
kívánta bebizonyítani nyug odtság át, hogy megígérte: ugr ás közben tisztán és világ osan odakiált egy
előr e megbeszélt szót a társainak. Mi leg yen ez? Eberhardtnak eszébe jutott egy Geronimo című,
1939-ben készült westernfilm, amelyet pár napja láttak a Benning-erőd mozijában, s kijelentette, hogy
majd odakiáltja a film címét. Így is tett, s az ejtőernyősök kör ében ez a gesztus gyorsan a bátorság és
elszántság bizonyítékává vált. Hag yomány lett belőle, a híre szélesebb kör ökben is elterjedt, s hama-
rosan az amer ikai kisfiúk is azt kiáltozták, ha leugr ottak valahonnan: „Geronimo!”
35. Milyen szórakozások voltak divatban a Vadnyugaton?
A nag yobb településektől távol, elszig etelten élő, kemény munkát végző nyug atiaknak nagy szüksé-
gük volt a szór akozásr a és játékokr a, amelyek egy időr e elvonták a fig yelmüket mindennapos gond-
jaikr ól s jövőjük bizonytalanság ár ól.
E szór akozási módok egy része ma már szinte állatkínzásnak tűnik. A bika- vagy medveviadalok
Kaliforniából terjedtek el, a kutyaviadal Nagy-Britanniából, a kakasviadal pedig már az ókor i Ázsiá-
ban is ismert volt. E két utóbbi viadal vonzer ejét a nagy tételekben történő fog adások alaposan meg-
növelték. Bár a kakasviadalt betiltották, illeg álisan még mindig sor ker ül rá olykor az Egyesült Álla-
mokban. A lóversenyzés szokása Angliából származott, s a keleti part államaiból terjedt nyug at felé.
A fog adások rendkívül népszer űek voltak. W. H. Hutchinson történész ezt azzal mag yar ázta, hogy
maga a határvidéki élet is egy nagy fog adás volt: vajon meg lehet-e gazdag odni vagy egyáltalán élet-
ben lehet-e mar adni a Nyug at természeti és társadalmi kör ülményei közepette? Egyes farmer ek kije-
lentették, hogy a telepestörvénnyel (1862) a kormány fog adott velük, hogy éhen halnak-e a százhatvan
acre nagyság ú birtokon.
Széles kör ökben elterjedt a céllövés. Nem mindig a céltábla közepét kellett eltalálni, olykor letettek
egy pulykát kétszáz méter távolságban, s az vihette haza, aki meglőtte. Máskor a pulykát beásták a
földbe, és csak nyaktól felfelé lehetett látni. Pennsylvaniában a mókusokr a lőttek, és azt tekintették
nyertesnek, akinek a golyója az állathoz oly közel suhant el, hogy az kábultan összeesett, de életben
mar adt. Kedvelték a nag yot mondó versenyeket is, s a tapasztaltabb heg yi ember ek, aranyásók és
cowboyok mindent elkövettek annak érdekében, hogy a legvadabb történetekkel kápr áztassák el a
„zöldfülűeket” és a „vár osi ficsúr okat”.
A vetélkedők egy része a sajátos munkavégzésekhez kötődött. A farmer ek szántás-, aratás- vagy ku-
kor icafosztó versenyt rendeztek. Az asszonyok vetélkedőn döntötték el, ki tud szebb ágytakar ót készí-
teni kisebb szövetdar abokból (quilting). A közös ház- vagy pajtaépítések általában táncversennyel
végződtek, s az asszonyok azon versengtek, ki tud jobb ételeket felkínálni. A favág ók tábor aiban fűr é-
szelési és favág ási versenyt tartottak, néha pedig ketten felálltak a folyóban úszó fatörzs egy-egy vé-
gér e, a lábukkal megforg atták, s azon vetélkedtek, melyikük köt ki a vízben. Voltak kőfúr óversenyek
és „hókorcsolya”-versenyek, melyek sor án hosszú botokkal egyensúlyoztak, s ezekkel is fékeztek.
Minden kis közösségnek voltak birkózó-, futóbajnokai és egyéb hír esség ei.
E régi vetélkedők közül a XX. századr a szinte kizár ólag a rodeó mar adt meg. Neve a spanyol „be-
ker ítés” szóból származik, a szór akozási forma a marhatenyésztők kör ében alakult ki. Eredetileg a
cowboyok vetélkedtek egymással azon, hogy ki lovag ol jobban, vagy ki használja ügyesebben a
lasszót. A szakértők szer int a texasi Pecosban ker ült sor az első rodeó r a 1883. július 4-én, ahol a ke-
reskedők felszólították a cowboyokat, hogy mutassák be a főtér en tudásukat. Az arizonai Prescott vá-
ros viszont azzal büszkélkedik, hogy itt adtak először ezüstérmet a rodeó győztesének 1888. július 4-
én. A kansasi Caldwell lakói azonban meg vannak győződve róla, hogy az ő vár osukban már hár om
évvel kor ábban ezüstpohárr al jutalmazták a rodeó első helyezettjét. Csakhogy Mexikóban minden bi-
zonnyal kor ábban rendeztek efféle versenyeket. A rodeó t vég ül Buffalo Bill cirkusza és a hozzá ha-
sonló bemutatók terjesztették el. (Lásd a 36. fejezetet!) A legnépszer űbb versenyszám a vágtató mar-
hák lór ól való megfékezése, a lovak betör ése és a bikák meglovag olása volt. A lasszózás mester ei
olykor hár om lasszót is képesek voltak forg atni (az egyiket a fog aik között tartva). A XX. század vé-
gén több mint tízezer tagja volt a Hivatásos Rodeó Cowboyok Szövetség ének (Professional Rodeo
Cowboys Association), de ez csak egyike a számtalan rodeószövetségnek.
A szer encsejátékok a szakértők szer int New Orleansból terjedtek észak felé, a Mississippi völg yé-
be, majd onnan nyug atr a. Az úgynevezett beugr atós játékok a hazánkban is ismert „Itt a pir os, hol a
pir os?” elnevezésű mutatványr a emlékeztetnek: meg kellett mondani, hogy a hár om kagylóhéj közül
melyik alatt van a borsószem, a hár om lefordított kártyalap közül melyiken van a dáma, vagy a há-
rom lefordított pohár közül melyik alatt van az elr ejtett tárgy. Jefferson Randolph (Soapy, vagyis
Szappanos) Smith (1860-1898) volt e játéknak álcázott csalás mester e: kitett egy asztalr a hár om szap-
pandar abot, egyik köré nag yobb címletű bankjeg yet csavart, valamennyit papírba csomag olta, majd
áruba bocsátotta mindhármat kisebb összeg ért. Valamelyik cimbor ája eljátszotta, hogy megtalálta a
pénzt, s ezután többen is hajlandóak voltak beszállni. Természetesen a nagy címletű bankjeg yet tartal-
mazó csomag ot addigr a Smith eltüntette. Húsz éven át űzte ezt a „mesterség et” a color adói Denverben
és Creede-ben, majd az alaszkai Skagwayben, s közben jókor a bűnszövetkezeteket hozott létr e. Ami-
kor ez utóbbi vár osban a hár om lefordított kártyalap trükkjével „elnyerték” egy aranyásó kétezer-hét-
száz dollár értékű (mai számítás szer int harminckétszer esét érő) aranyát, az önkéntes rendcsinálók
gyűlést rendeztek, és egy bír óhoz folyamodtak. A bíró elr endelte, hogy az aranyat vissza kell adni.
Smith elvesztette a fejét, fegyverr el fenyeg etőzött, tűzharcba kever edett, s szíven lőtték.
A törvényesebb ker etek között űzhető, valódi szer encsejátékok közül a fár aó, a póker, a huszon-
egyes és a rulett volt a legnépszer űbb. A XIX. század első felében a Mississippi alsó folyása mentén
helyezkedtek el a hírhedt játékkaszinók, New Orleansban, Vicksburgben, Memphisben, valamint a Na-
tchez-under-the-Hill (vagyis a „Domb alatti Natchez”) nevű kikötőben, amelyet több ezer hajós, sze-
rencsejátékos, prostituált és kalandor népesített be. Több száz eleg áns, sötét öltönyös, hivatásos ha-
miskártyás utazott fel s alá a Mississippi gőzhajóin. A legsiker esebb egy olasz emigr áns, Charles
Cora volt, akit kitiltottak New Orleansból, Vicksburgből és Natchezből is, mert hat hónap alatt nyolc-
vanö tezer dollárt nyert fár aó n. Egy ideig a szer encsejátékos (gambler) foglalkozása ugyano lyan elfo-
gadott hivatás volt, mint az ügyvédeké vagy a papoké. Aztán egyr e jobban szembefordultak velük.
Először Vicksburgben lincseltek meg ötöt 1835-ben, majd komoly mozg alom indult a szer encsejáté-
kok ellen, de a folyóvölgy játékkaszinóit csak a polg árhábor ú (1861-1865) tüntette el végleg esen.
A hamiskártyások nyug atr a vándor oltak, s az aranyláz idején San Francisco lett a szer encsejáték
központja. A Parker House volt a legeleg ánsabb játékkaszinó, melynek a dísztermében a szer encsejá-
tékosok havi tízezer dollárt hagytak ott. Állítólag a legnag yobb összeg et, hatvanezer dollárt egy Ed
Moses nevű úr tette fel a fár aó ra, és a nyolcó rás játszma sor án kétszázezer dollárt vesztett. Charles
Cora San Franciscóban fejezte be pályafutását. 1855-ben az utcán agyonlőtte William H. Richardsont,
az Egyesült Államok marsallját. Pár éve még megúszhatta volna az ügyet az önvédelemr e hivatkozva,
de ekkor már a vár oslakóknak annyir a eleg ük lett a bűnözőkből, hogy az önkéntes rendfenntartók bi-
zottság a felakasztotta Cor át. Egy másik hír es játékos, J. J. Bryant is Kaliforniába költözött, és olyan
jól ment neki az „üzlet”, hogy távozásakor, 1854-ben száztízezer dollárt küldött haza a feleség ének.
Később a déli államokban folytatta „mesterség ét”, és teljesen tönkr ement, mert a nyer eményét a Kon-
föder áció papírpénzében kapta meg, ami a polg árhábor ú után már semmit sem ért.
A bányászvár osokban, majd a ter elések végpontjain lévő „marhavár osokban” is vir ágzó iparág
volt a szer encsejáték, Denverben például 1885-ben kétszáz játékkaszinó működött. A color adói Lead-
ville egyik kaszinójában akasztották ki a sokat idézett feliratot: „Ne lője le a zongoristát! Megtesz
mindent, amit tud!” (1945 után a jól zong or ázó Harry S. Truman elnököt gúnyolták e felirat felidézé-
sével.) Wyatt Earp, Bat Masterson és „Vad” Bill Hickok is szer encsejátékot űzött, amikor éppen nem
vállalt rendfenntartói feladatokat. (Lásd a 37. és a 38. fejezetet!) Ezt a játékkaszinók tulajdonosai sem
bánták. Egyr észt azért, mert a hír esség ekkel mindenki szívesen játszott, másr észt azért, mert elr iasz-
tották a bűnözőket.
A XIX. század második felében egyr e több állam tiltotta be a szer encsejátékot, illeg álisan azonban
továbbr a is fennmar adt. A hazánkban „félkar ú rabló” néven emleg etett slot machine-t Charles Fey,
egy San Franciscó-i gépész találta fel 1895-ben. Liberty Bellnek, vagyis – a Függ etlenség i Nyilatkozat
elfog adása idején megkondított philadelphiai har angr a utalva – a Szabadság har angjának nevezte el.
Ha a megforg atott ker ekek úgy álltak meg, hogy hár om har ang látszódott a gép nyílásában, a szer en-
csés játékos ötven centet kapott. Fey hamar osan tömeg esen gyártotta a gépeket, s 50-50%-ban oszto-
zott a szór akozóhelyek tulajdonosaival a hasznon. Ahol tiltott volt a szer encsejáték, ott az efféle gépe-
zeteket zenedoboznak álcázták.
Nevada 1931-ben leg alizálta a szer encsejátékot, s előbb Reno és a kaliforniai South Lake Tahoe,
majd Las Vegas vált annak központjává. Ez utóbbi vár osba 1962-ben már tizenkétmillió tur ista látog a-
tott el, akik ekkor hár ommilliárd dollárt játszottak el. 1994-re a kaszinók bevétele már hatmilliárdr a
növekedett. A XX. század második felében pedig több indián rezervátumban is eng edélyezték a sze-
rencsejátékot.
36. Buffalo Bill – A showman
William F. Cody igazi ger endaházban született Iowa Scott meg yéjében, 1846. febr uár 26-án. Apja,
Isaac Cody pio nír farmer volt, anyját Mary Ann Bonsell Laycocknak hívták. A vezetéknév a Jersey-
szig eten élő, XVII. századi Le Caude család nevéből alakult ki. A hatg yermekes család 1854-ben két
szekérr e pakolta fel mindenét, és Kansasbe költözött, a Salt-patak völg yébe.
Kansasben éppen egy kisebb polg árhábor ú volt készülődőben. Az 1854-es Kansas-Nebr aska-tör-
vény ugyanis úgy szervezte meg a két terr itór iumot, hogy a helyi lakosságr a bízta, törvényesítik-e a
rabszolg aság ot vagy sem. Az egyik új terr itór iumot ezért hamar osan csak „vérző Kansas” néven em-
leg ették. Az északi abolicio nisták ugyanis bevándorlókat és fegyver eket küldtek, a déliek pedig Mis-
sour iból özönlöttek át a választás napján (1855), hogy több helyen is szavazzanak. A kormány lehető-
vé tette, hogy a választási csalással létr ehozott törvényhozás összeg yűljön, mire a rabszolg aság felhá-
bor odott ellenfelei saját törvényhozó szervet választottak. Buffalo Bill mindig büszkén emleg ette,
hogy az ő apja ontotta először a vér ét a rabszolg aság felszámolásáért, mert egy gyűlésen, ahol a rab-
szolg aság bevezetése ellen szólalt fel, leszúrták. A vérző férfit a fia, Bill vitte haza szekér en. Ezután a
szomszédjaik ellenségként viselkedtek velük, lovaikat elhajtottak, termésüket felg yújtották. 1856-ban
John Brown, a militáns abolicio nisták egyik vezetője lemészár olt öt Déllel rokonszenvező farmert, s
a terr itór iumon hamar osan polg árhábor ús állapotok alakultak ki – még a polg árhábor ú kitör ése
(1861) előtt. De azért ne túlozzuk el az erőszak tombolását: amikor a tízéves Billt az apja elküldte ti-
zenhár om éves nővér ével hét tehénért, senki sem bántotta a két gyermeket a több napig tartó utazás
idején.
Bill először a Russell, Majors & Waddell néven ismert áruszállító vállalat küldönce lett. (Lásd a 13.
fejezetet!) A cég kar avánjait hatméter es korbáccsal felszer elt ökörhajcsár ok irányították, akik erősza-
kos természetükr ől és mocskos szájukr ól voltak hírhedtek. A hajcsár ok hosszú korbácsai akkor ákat
szóltak, mint a puskalövés, és állítólag az ökr ök fülér e telepedő leg yeket is agyon tudták csapni ve-
lük, anélkül, hogy az ökör ezt észr evette volna. Napi tizenö t mérföldet haladtak kar avánjaikkal, ame-
lyekben huszonö t áruszállító szekér volt, s valamennyi szekér en hár om tonna áru. Egy évtizeden át ők
voltak a Vadnyug at áruellátói. Bill kapott egy öszvért, és ő hozta-vitte az üzeneteket az állomások kö-
zött. Ekkor látott először bölényeket a Nagy Síkság on, s ekkor találkozott először a nála tíz évvel idő-
sebb „Vad” Bill Hickokkal, aki megvédelmezte. Bill ugyanis nem ugr ott elég gyorsan az egyik ökör-
hajcsár utasításár a, aki ezért megpofozta, mire a fiú az arcába vágta a forr ó, teli kávéfőzőt. A hajcsár
valószínűleg széttépte volna Billt, ha Hickok le nem üti. Ekkor lettek bar átok.
Bill ott volt, amikor a mormonok 1857-ben elfogták és felg yújtották a cég kar avánjait. (Lásd a 9.
fejezetet!) Tizenegy éves kor ában lelőtt egy indiánt, amikor a harcosok szétkerg ették a vállalat mar-
háit, majd a prémvadászokkal 1859-ben ellátog athatott a Lar amie-erődbe. A visszafelé vezető úton a
tapasztalt Lewis Simpsonnal s egy másik társával együtt Bill is előrelovag olt, és vár atlanul negyven
indián támadt rájuk. Gyorsan megö lték az öszvér eiket, s a tetemek mög ött húzták meg mag ukat pus-
kákkal és coltokkal felszer elve. Szer encsér e az indiánoknak még nem voltak puskáik, s másfél nap
múlva békén hagyták őket. Bill ugyanebben az évben aranyásással is megpróbálkozott a mai Denver
vidékén, de semmit sem talált. 1859-1860 telén egy prémvadászaton eltörte a lábát, s társa egy kuny-
hóban hagyta, amíg seg ítség et hoz. A tizenkettedik napon a fiú arra ébr edt, hogy a kunyhó tele van
sziúkkal. Szer encsér e az egyiket, Esőmosta Arcot (Rain in the Face) már ismerte a Lar amie-erődből,
ezért megkímélték az életét, csak a fegyver eit vették el. A huszonkilencedik napon végr e megérkezett
a társa, és kiásta a kunyhót a hó alól.
A Russell, Majors & Waddell vállalat ezalatt kormányseg ély reményében létr ehozta a Pony Express
nevű lovas postaszolg álatot, vállalva, hogy tíz napon belül eljuttatja a leveleket Missour iból Kalifor-
niába. (Lásd a 13. fejezetet!) Mivel Cody mindö ssze tizennégy és fél éves volt, egy negyvenö t mérföl-
des útszakaszon lovag olt. Nem túl sokáig, mert a jól reklámozott szolg áltatás meglepően rövid ideig
működött, 1860. ápr ilis 3-tól 1861. október 26-ig, amíg a távíró felesleg essé nem tette. A vállalat
csődbe ment, de a Pony Express emlékéhez reng eteg leg enda kapcsolódott: egyesek szer int a dough-
nut nevű, lyukas süteményt a szolg álat elsőként lóra pattanó alkalmazottjának, Johnny Frynak készí-
tette egy rajong ó lány, hogy vágtatás közben az ujjár a húzhassa, és így ehesse meg.
Az amer ikai polg árhábor ú (1861-1865) kitör ésekor a tizenö t éves Cody megígérte az édesanyjá-
nak, hogy nem áll be katonának tizennyolc éves kora előtt. Ezért meglehetősen dicstelenül, lótolvaj-
ként kezdte meg polg árhábor ús pályafutását – természetesen azt állítva, hogy csak visszalopja Mis-
sour i állam lakosaitól a Kansasből kor ábban ellopott állatokat. Félkatonai önkéntes milíciák felder í-
tőjeként folytatta e dicstelen tevékenység et, majd egy nag yobb ivászat után, 1864 febr uárjában arra
ébr edt, hogy besor ozták a 7. kansasi önkéntes lovasezr edbe.
A polg árhábor út követően Cody postakocsis lett, majd 1866. március 6-án házasság ot kötött St.
Louisban Louisa Fredericivel. Rosszabbul nem is választhatott volna: a francia bevándorlóktól szár-
mazó, zárdában nevelkedett lány utált mindent, ami a Vadnyug athoz kötődött. Cody megpróbált csalá-
di életet élni, az anyja házát fog adóként működtetni, de gyorsan feladta, s egyvégtében hat hónapnál
többet képtelenek voltak együtt tölteni a feleség ével. 1866 vég én már a hadser eg felder ítőjeként tevé-
kenykedett „Vad” Bill Hickokkal. Azért leánya, Arta születésér e haza tért, s újra hozzálátott a tisztes,
polg ár i életmódhoz. 1867-ben William Rose nevű partner ével egy Rome nevű vár ost alapított, abban
reménykedve, hogy a vasút hamar osan odaér, és fellendíti a gazdaság i életet. Egy hónapon belül a né-
pesség elérte a kétezr et, felépült kétszáz ház, Cody elhozta a családját is. Csakhogy a vasút ügynökét
nem vették be az üzletbe, s ezért a Kansas Pacific vasútvonala inkább az egy mérföld távolságban
lévő Hays City felé kanyar odott. Egy koler ajárvány is kitört, s így aztán Rome-ból mindenki átköltö-
zött Hays Citybe.
Mit volt mit tenni? Louisa visszatért St. Louisba, Cody pedig vállalta, hogy bölényhússal látja el a
Kansas Pacific nevű vasútépítő vállalat munkásait (1867-1868). Emlékirataiban azt állította, hogy ti-
zennyolc hónap alatt 4280 bölényt lőtt. Ebben a munkakörben rag adt rá a Buffalo (vagyis Bölény)
Bill név. Egyes leg endák szer int Billy Comstockkal való vadászati verseng és sor án nyerte el. Valóban
sor ker ült egy ilyen versenyr e: bevágtattak egy bölénycsorda közepébe, s Bill ötvenhat állatot ejtett el,
ellenfele pedig „csak” harminchetet. De a nevét nem ezért kapta: akkor iban egyszer űen kedvelték az
efféle elnevezéseket. A történészek hár om Texas Jacket és két California Joe-t is ismernek, s nem ke-
vesebb, mint négy vagy öt Buffalo Billt.
1868-ban Cody már a hadser eg számár a vadászott. Amikor a kamencsik és kájovák hadiö svényr e
léptek, ő vitte meg a hírt a kansasi Hays-erődbe, hár omszázö tvenö t mérföldet téve meg hatvan óra
alatt. Ezért az ottani 5. lovasezr ed felder ítőinek vezetőjévé nevezték ki. Részt vett az indiánok elleni
hadjár atokban, tizenhat csatában harcolt. Tábornoka az éves jelentésben külön kiemelte Cody nyom-
olvasói és céllövői tehetség ét. A hadügyminiszter eng edélyével száz dollár jutalmat kapott, ami ekko-
riban óriási összeg volt. 1869-ben részt vett a Mag as Bika (Tall Bull) nevű sájen főnök „kutyakato-
nák” (Hotamitaneo) elnevezésű csapatának üldözésében, akik elr aboltak két fehér asszonyt. Cody ja-
vaslatár a nagy ívben megker ülték az indiánok tábor át, s kürtszór a rontottak rájuk, onnan, ahonnan
nem várták. Az egyik asszonyt, Mar ia Weichelt siker ült megmenteni, s ezt később gyakr an el is ját-
szották Buffalo Bill cirkuszában. (A másikat az indiánok agyonverték.)
Ekkor „fedezte fel” őt Edward Zane Carro ll Judson, aki Ned Buntline néven írt ponyvar eg ényeket.
1869 vég én jelent meg a New York Weekly című lapban a Buffalo Bill, The King of Border Men (Buffa-
lo Bill, a határvidéki férfiak kir álya) című történet. Cody fokozatosan hír essé vált: amikor befolyásos
külföldi vendég ek látog attak el Nyug atr a, többször is felkérték, hogy kísérje őket. A legelőkelőbb
ilyen vendég e II. Sándor cár harmadik fia, Alekszej nagyherceg volt 1872-ben. A nagyherceg látog a-
tásának utolsó napján Két Lándzsa, a hír es sziú vadász bemutatta, hog yan kell nyíllal ker esztüllőni
egy bölényt. Valószínűleg ez volt a történelem első vadnyug ati showműsor a. A XX. században néhá-
nyan a bölények egyik kipusztítójának nyilvánították Buffalo Billt, megfeledkezve arr ól, hogy éppen
az indította meg a bölények védelmér e irányuló mozg almat, hogy Buffalo Bill népszer űsítette őket.
1872-ben Codyt meghívták a Buntline könyvéből készült színdar ab bemutatójár a New Yorkba. Még
ez évben érdemr endr e terjesztették fel szolg álataiért, békebír óvá választották, és kis híján képviselő
lett Nebr aska törvényhozó szervében. Pár hónap múlva azonban már saját mag át alakította egy chica-
gói színházban. Amikor elfelejtette a szöveg et, szabadon mesélt összevissza, és így is nagy sikert ara-
tott. A The Scouts of the Prairie or Red Deviltry as It Is (A prér i felder ítői, avagy a vör ös ördöng ös-
ség a maga valójában) című színdar abnak természetesen semmi köze nem volt a valósághoz. Állító-
lag négy óra alatt készült, s a bemutató után a kritikusok azt latolg atták, mit is csinált ilyen hosszú ide-
ig a szerző, Ned Buntline. A dráma hősnőjét pedig e szavakkal dicsérte meg egy újság: „gyönyörű in-
dián szűz, olasz akcentussal, aki nem tud ellenállni a felderítőknek”. A közönség kör ében az előadás
mégis hatalmas sikert aratott. Még azt sem bánták, hogy Buffalo Bill lekiabált a nézőtérr e feleség é-
nek: „Hé, mama, én aztán nagyon rossz színész vagyok, ugye? Őszintén, mama, onnan is olyan rossz
ez, mint ahogy mi innen fentről érezzük?” A közönségnek minden jel szer int nem művészetr e vagy a
valóság ábr ázolásár a volt szükség e, hanem egy jó „showmanr e”, egy vonzó, jó külsejű, rokonszen-
ves férfir a, hazafias gesztusokr a, a folklór elemeiből és a nacio nalista szólamokból gyúrt egyveleg-
re, vagyis arra a különös műfajr a, amit ma westernnek nevezünk.
Buffalo Bill azonban nemcsak az a nyug ati volt, aki fellépett a keleti színpadokon, hanem az a kele-
ti showman is, aki egy ideig rendszer esen visszajárt a prér ir e. Az 1870-es években ősztől tavaszig a
színházakban játszott, majd nyár on ideg envezetőként, nyomker esőként dolg ozott, sőt a hadser eg akci-
óiban is részt vett. Vagyis pontosan azt az életet élte, amelyet eljátszott. Nemcsak keleten alakította a
nyug ati harcost, hanem nyug aton is a keleti showmant. Több mint egy tucatnyi író adott ki mintegy
ezerhétszáz ponyvar eg ényt elképzelt kalandjair ól.
1876-ban részt vett abban a hadjár atban, amelyben Custer alezr edes elesett (lásd a 28. fejezetet!) –
de már jelmezt viselt, fekete bársony vaquero öltözéket, vör ös díszítéssel és ezüstg ombokkal. Úgy is
viselkedett, mintha színpadon állna. Amikor egy veszedelmes tűzpárbajban lelőtte és megskalpolta
Sárg a Haj sájen főnököt, mag asr a emelte a „trófeát”, és felkiáltott: „Az első skalp Custerért!” (A
skalpot állítólag feladta postán a feleség ének, aki majdnem elájult, amikor kibontotta a csomagból a
bomlásnak indult „trófeát”.) Cody ezután a keleti parti vár osok színpadair a visszatérve eljátszotta a
történteket. Vagyis a tényleg es nyug ati hőstettek után a színpadr a lépett, majd showmanként visszatért
a valódi Nyug at indiánhábor úiba, ahol jelmezben és a színpadias gesztusokkal hajtotta végr e azokat a
harci cselekményeket, amelyeket aztán keleten újra eljátszott a színpadon. Mivel rendkívül vonzó kül-
sejű, jó humor ú, kedélyes férfi volt, aki nem vette komolyan mag át, és nem nagyképűsködött, igen
sokan azt állították róla, hogy egy jelentéktelen senki. Pedig hatalmas szer epe volt a Vadnyug atr ól vi-
lágszerte kialakított kép megformálásában és a tömegszór akozás új formáinak megter emtésében.
Buffalo Bill ezután hat éven ker esztül lépett fel a színpadokon. 1882-től már nyílt színi lovasbemu-
tatókat rendezett, céllövéssel és valódi bölényekkel. Az első ilyen showt 1883. július 4-én mutatták be
a nebr askai North Platte vár osban. Az előadások címe ez volt: Buffalo Bill’s Wild West, vagyis Buffalo
Bill Vadnyug ata. „Igazi” cowboyok léptek fel – csak éppen rag yog óan tiszta öltözékben, „tízg allo-
nos” kalapokat, szőrmés lábszárvédőket (chaps) és csillog ó sarkantyúkat viselve. „Igazi” indiánok je-
lentek meg – csak éppen kizár ólag kifestett, látványos tolldíszt viselő sziúk. És bemutatták, hog yan tö-
rik be a csikókat, hog yan mentik meg az indiánok által üldözött postakocsikat, és hog yan támadják
meg a ger endaházban védekező farmer eket. A nézők afféle ismer etterjesztésnek fogták fel a dolg ot,
megéljenezték a lovasság ot, pfujoztak az indiánokr a, és élvezték a zenekar játékát.
Vajon Cody rútul kizsákmányolta volna az amer ikai Nyug at leg yőzött őslakóit, s cirkuszban muto-
gatta őket, puszta dekor áció ként? A történteket úgy is felfoghatjuk, hogy munkát adott a rezervátumok
munkanélküli lakóinak, bőkezűen megjutalmazta, ajándékokkal halmozta el őket, és beutazta velük a
világ ot. Az indiánok minden bizonnyal jól érezték mag ukat a cirkuszban, jól ker estek, és az előadá-
sok szünetében (amint ezt egy kor abeli fényképen láthatjuk) a sátr ak árnyékában pingpong oztak. Az
1885-ös évadban a show leghír esebb fellépője Ülő Bika sziú főnök volt, aki négy hónapon ker esztül
heti ötven dollárt és százhuszonö t dollár osztalékot kapott, ráadásul kizár ólag os jog okkal bírt portr é-
inak és aláírásainak árusításár a. Mindennek fejében csak annyit kellett tennie, hogy ott lovag olt a fel-
vonuláson, és vendég eket fog adott a tipijében. (Lásd a 30. fejezetet!)
A másik hír es sztár Kis Annie Oakley volt, eredeti nevén Phoebe Anne Moses (1860-1926). A kö-
zönség imádta, mert úgy nézett ki, mint egy kislány, mindig szoknyát viselt, női nyer egben ült, és
megmar adt szig or úan erkölcsös hölgynek, de kilőtte a cig ar ettát a férje, Frank Butler szájából, és ké-
pes volt tükörből célozva eltalálni egy zsinór on forg atott palackot. Ülő Bika a lányának tekintette, és
Watanya Cicilia (Little Sure Shot, Kis Biztosan Lövő) névr e ker esztelte el.
A cirkusz nagyüzemmé fejlődött, s Nate Salsbur y szervezőmunkájának köszönhetően egy évben
képesek voltak százharminc vár osban bemutatót tartani. A mintegy ötszáz artistát és seg édjeiket a fel-
szer eléseikkel és állataikkal együtt tizennyolc vag onból álló vonat szállította. 1887-ben Londonba lá-
tog attak, Viktór ia kir álynő uralkodásának ötvenedik évfordulójár a. A windsor i kastély udvar án a gö-
rög, dán, szász és belg a kir ály beült a vadnyug ati postakocsiba, Wales herceg e felkapaszkodott Buffa-
lo Bill mellé a bakr a, az indiánok pedig szer epükhöz hűen, üvöltözve hajkur ászták őket. A majdani
VII. Edward, Wales herceg e így szólt Codyhoz a postakocsin ülve: „Ezredes, négy királya még bizto-
san nem volt!” Cody válasza: „Négy királyom már volt, de a walesi herceggel együtt ez már egy royal
flush!”
A cirkusz beutazta Eur ópát, s a Vatikánban az indiánok jót nevettek a pápa csíkos nadr ág ot viselő
svájci gárdistáin. Manchesterben már egy elektr omosan megvilág ított amfiteátr umban adtak elő, Né-
meto rszágban pedig II. Vilmos császár felkérte Annie Oakleyt, hogy az ő szájából lője ki a szivarját.
Annie az első világhábor ú idején gyakr an sajnálkozott, hogy ezúttal sem talált mellé.
Amikor Cody 1890-ben megtudta, hogy Ülő Bika főnök csatlakozott a szellemtánc nevű mozg a-
lomhoz, és a hatóság ok a letartóztatását tervezik, azonnal öreg bar átja seg ítség ér e sietett. Azt tervezte,
hogy mag ával viszi, de a Yates-erőd katonái leitatták, majd visszavonatták a rezervátum meglátog atá-
sának eng edélyét. Pár nap múlva pedig Ülő Bikát megö lték, amikor ellenállt a letartóztatásnak.
Az 1893-as chicag ói világkiállításon Cody cirkusza már felsor akoztatott afr ikai beduinokat, cári
kozákokat, német ulánusokat és ang ol dzsidásokat is, s a műsort elnevezték „a világ kemény lovasai
kongr esszusának” (Congress of Rough Riders of the World). A siker dacar a Cody állandó pénzzavar-
ral küszködött, mert igen bőkezűen osztog atta a pénzét mind családtagjainak, mind a fiatal színész-
nőknek. Minden szélhámos „meg tudta fejni”. Bányákat, szállodákat, földbirtokot vásár olt, s vala-
mennyir e ráfizetett. Feleség e végtelenül féltékenynek bizonyult, s bár hár om lányt és egy fiút szült
neki, Cody 1904-ben válópert indított ellene. Azzal vádolta, hogy meg akarta mérg ezni, s még Viktó-
ria kir álynőr e is féltékenykedett. A sajtó azon csúfolódott, hogy a nagy indiánharcos most a saját fele-
ség ével folytat küzdelmet, a bír óság pedig az asszony mellé állt, és nem mondta ki a válást. A nyilvá-
nosság előtt meghurcolt és megszég yenített Cody 1906-ban újabb eur ópai turnér a indult, s cirkusza
ekkor több előadást tartott Mag yaro rszág on is.
Buffalo Bill természetesen az új találmánnyal, a filmmel is megpróbálkozott. És újra az a furcsa
helyzet állt elő, hogy az első némafilmeken, 1913-ban saját mag át játszotta el, hasonló szer epr e be-
szélte rá Nelson Miles tábornokot, a Wounded Knee-nél lezajlott ütközetet (lásd a 19. fejezetet!) pedig
az eredeti helyszínen akarta felvenni, „valódi” indiánok seg ítség ével. Így persze sokkal több gondja
volt, mintha színészekkel és műter emben dolg ozott volna. Mivel „valódi” indiánok voltak, sokáig há-
bor ogtak, hogy a szent sír ok felett veszik fel a jeleneteket, majd miután szer epükhöz híven elestek, ál-
landóan felemelték a fejüket, hogy megnézzék, mi történik kör ülöttük. Vagyis a westernfilm, ez az eu-
rópaiak által annyir a leg endásnak, mesésnek és oper ettszer űnek tekintett műfaj a megszületésétől
kezdve sokkal szor osabb kapcsolatban állt a valóságg al, mint ahogy ezt Eur ópából nézve gondol-
nánk. Már Buffalo Bill is igaz történetet próbált bemutatni, valóság os szer eplőkkel – persze azt már
nem értette meg, hogy a filmek igazságtartalma és megg yőző ereje nem azon áll vagy bukik, hogy a
szer eplői azonosak-e vagy sem a bemutatott esemény tényleg es résztvevőivel.
Élete vég én eladta az egész vállalkozását, de anyag i okokból mégis kénytelen volt gyakr an fellépni,
s egyr e nag yobb függ ésbe ker ült munkaadóitól. Vég ül igazi vadnyug ati módon vetett vég et a fellépé-
seknek: leültette mag ával szemben a munkaadóját, Harry H. Tamment, letett két pisztolyt az asztalr a, s
közölte, hogy szer inte már letörlesztette valamennyi adósság át. Tammen először perr el fenyeg ető-
zött, de a pisztolyok láttán megg ondolta mag át, és kiegyeztek.
Cody az utolsó napjait Denverben töltötte, a nővér énél. Megkérdezte orvosát, mennyi ideje van
még hátr a, s amikor meghallotta, hogy legfeljebb harminchat óra, felszólította a sóg or át, hogy kár-
tyázzanak egyet. Halála (1917. január 10.) után még Woodr ow Wilson is részvétet nyilvánított a csa-
ládnak. Huszonö tezer gyászoló vonult el koporsója előtt a color adói törvényhozás épületében. A Lo-
oko ut-heg yen temették el, de mivel a holttestét Wyoming állam is mag ának követelte, a color adóiak
egy ideig tankkal őriztették sírját.
Leg endája csak az 1960-as évekr e halványodott el. A Beatles együttes már gúnyosan idézte fel em-
lékét Bungalow Bill című dalában, Robert Altman rendező pedig az indiánok részeg es és tehetségtelen
kizsákmányolójának tüntette fel Buffalo Bill és az indiánok (Buffalo Bill and the Indians, or Sitting
Bull’s History Lesson, 1976) című filmjében.
37. Kik voltak a törvény leghíresebb védelmezői?
Az amer ikai Nyug aton a törvény és a rend fenntartása rendkívüli nehézség ekbe ütközött. A telepe-
sek olyan ter ületekr e hatoltak be, amelyeken nem tevékenykedtek rendfenntartó testületek, az indiánok
kör ében ősi hag yománynak számított a hábor úskodás, az önvédelmet és önbír áskodást sokan szük-
ségszer űnek tekintették, és senki sem korlátozta a fegyver es, fiatal férfiak vagy éppen bűnözők ag-
resszivitását. Az első telepesek az ősi ang ol szokások szer int hoztak létr e törvényszékeket, neveztek
ki bír ákat és sher iffeket. Nyug aton az elszig etelt közösség ek békebír ókat választottak, vagy szükség
esetén mag uk vették üldözőbe a bűnözőket. Az önkéntes rendfenntartás (vigilantism) különböző for-
máinak néha ártatlanok is áldozatul eshettek, ugyanakkor ez volt a leghatékonyabb módszer a bűnö-
zők kordában tartásár a, amíg mindenhol létr e nem jött a meg yei, ker ületi és szövetség i törvényszékek
hálózata. A törvényes rend védelmében hár om tisztviselőnek volt vezető szer epe, a szövetség i mar-
sallnak (nevezték az Egyesült Államok marsalljának is), a sher iffnek és a vár osi marsallnak.
Az Egyesült Államok kormánya 1789-től nevezett ki szövetség i marsallokat az állammá még nem
szerveződött terr itór iumok élér e. A marsallok az elnök személyes kinevezettjei voltak, akiknek óriási
ter ületeken kellett fenntartaniuk a rendet, betartatniuk a szövetség i törvényeket, és végr ehajtaniuk a
törvényszékek döntéseit. Ezért annyi helyettest nevezhettek ki, amennyit jónak láttak. Idejük nagy ré-
szét idézések kiadásával, tanúk gyűjtésével, esküdtszékek összeállításával, birtokok eladásával, bír ói
par ancsok és meghatalmazások végr ehajtásával töltötték – valamint természetesen a bűnözők üldözé-
sével.
A meg ye (county) szintjen a választott sher iff és helyettesei gondoskodtak a törvények betartatásá-
ról, és szedték be az adókat. A legkülönbözőbb jelvényeket viselték, a legg yakor ibb a bádogból ké-
szült, öt- vagy hatágú csillag volt. A sher iffnek kellett tiszteletben tartatnia a párbajozást és fegyvervi-
selést tiltó rendeleteket, s ez bizonyos rég ió kban szinte meg oldhatatlan problémát jelentett. Mind-
azonáltal a sher iff hivatala inkább politikai jelleg ű volt, mint rendfenntartói, s nem kellett személye-
sen rendet csinálnia az ivókban. A sher iffek által a banditák üldözésér e létr ehozott fegyver es különít-
ményt posse-nak nevezték. Texasban konstábler ek (constables) néven emleg ették a sher iff helyetteseit.
A Mississippitől nyug atr a a vár osi marsall vált a leghír esebb békefenntartó tisztviselővé. A vár os
tanácsa nevezte ki, akárcsak a mai rendő rfőnököket. Ő is jelvényt viselt, és ő is nevezhetett ki helyet-
teseket. Az italfog yasztás, szer encsejáték és prostitúció szabályozása is a feladatai közé tartozott,
akárcsak a kémények ellenő rzése, a járdák kijavítása vagy a dög ök elszállíttatása. A vár osi marsall
hivatala jóval veszélyesebb volt a sher iffénél, mert neki kellett személyesen szembeszállnia a része-
gekkel és a bűnözőkkel.
Egyes államok saját rendfenntartó testületeket hoztak létr e. Texasban Stephen F. Austin alapította
meg még 1826-ban a Texas Rangers nevű félkatonai szervezetet. E lovas csendő rség tagjai, a
rangerök saját lovukat és saját fegyver eiket használták, nem volt se zászlajuk, se egyenr uhájuk, se or-
vosi szolg álatuk. Kis csapataik a határvidéket járták, hogy jelezni tudják az indiánok és a banditák tá-
madásait. Ők terjesztették el Texasban a Colt típusú forg ópisztoly használatát. A Texas Rangers több-
ször i átszervezés után mindmáig működik, mint az Egyesült Államok legr ég ebbi rendő rség e. Kali-
fornia, Arizona és Új-Mexikó is létr ehozott egy kis időr e hasonló szervezeteket, az indián rezervátu-
mokban pedig speciális indián rendő ri egység ek tevékenykedtek.
A szervezett rendfenntartás megszilárdulása előtti időszakok önjelölt rendfenntartói közül Roy
Bean bíró (1825?-1903) volt a leghír esebb. Kalandos életet élt Mexikóban, Kaliforniában és Texas-
ban, a polg árhábor ú idején (1861-1865) pedig csempészettel foglalkozott. Egy asszony miatt San Die-
góban megö lt valakit, s felakasztották. Nem tudjuk, mi is történhetett pontosan, de életben mar adt, s az
illető hölgynek siker ült levágnia a kötélr ől, mielőtt megfulladt volna. A nyakán lévő sebhelyet kendő-
vel takarta el, és élete vég éig nem tudta elfordítani a fejét. San Antonió ban oly népszer ű üzletember
lett, hogy az egyik vár osr ész (Beantown) máig az ő nevét viseli. 1882-ben gondolt egyet, eladta min-
denét, otthagyta a feleség ét a négy gyer ekkel, és a Pecos folyó nyug ati partján, a mexikói határ on te-
lepedett le. Kocsmát nyitott, békebír óvá választatta mag át, s kijelentette, hogy ő képviseli „a törvényt
a Pecostól nyugatra”. Több állatot tartott, a vendég ek kedvence egy Brúnó nevű, nagy, fekete medve
volt, amely versenyt ivott velük. Bean kocsmája a vasútállomás mellett volt, s az ide látog ató utasok
sohasem kaptak vissza nag yobb címletű bankjeg yeikből. Ha nag yon erősködtek, a bíró megbírság olta
őket a visszajár ó összegr e. Amikor pedig Texas törvényhozása 1896-ban betiltotta a bokszmeccseket,
Bean rendezett egyet a Rio Grande határfolyó homokszig etén, amely nem tartozott Texashoz. Hár om
különvonat hozta az érdeklődőket, s valamennyien sokat fog yasztottak Bean kocsmájában, mielőtt az
üres sör öshordókon lépkedve átmentek a szig etr e.
A telepet, Langtryt arr ól a Geo rg e Langtry mérnökr ől nevezték el, aki kiügyeskedte, hogy erre ha-
ladjon a vasút. Bean pedig a kocsmáját az ünnepelt ang ol színésznő, Lillie Langtry (1853-1929) tiszte-
letér e Jersey Lillynek ker esztelte el. (Vagyis Jersey Lilio mának, a színésznő ugyanis Jersey szig etén
született. A két Langtrynek semmi köze egymáshoz.) Sosem találkoztak, de a nő portr éja a kocsma fa-
lán függ ött. A környék lakói nem szívesen folyamodtak mag asabb szintű bír óság okhoz, inkább elfo-
gadták békebír ójuk döntéseit, aki egy 1879-es texasi törvénykönyv alapján ítélkezett kocsmájában.
Volt pisztolya is, a tekintély kedvéért, de sohasem használta, s egyesek szer int meg sem volt töltve.
Mindenki tudta, hogy a vádlottaknak, védőknek, ügyészeknek, tanúknak és a hallg atóságnak egyaránt
italt kell vásár olnia a per alatt. Az ügyvédek jelenlétét Bean személyes sértésnek tekintette, s amikor
egyikük a habeas corpus elvét idézte fel (vagyis ki akarta adatni az egyik foglyot, hogy szabadlábon
védekezhessen), megbírság olta kár omkodásért. A hatóság ok egyszer megelég elték Bean tevékenysé-
gét, s a meg ye lakosság át szabályos békebír ó-választásr a kötelezték. Az öregúr így morg ott: „Ma vá-
lasztást akartam volna, elrendeltem volna egyet!” De nem kellett agg ódnia, a helyi lakosság többször
is újr aválasztotta.
Amikor egy holttestnél egy coltot, negyvenegy dollárt és ötven centet találtak, Bean azonnal meg-
bírság olta negyvenegy dollárr a és ötven centr e tiltott fegyverviselésért. Egy bar átját viszont felmen-
tette hasonló vád alól, azzal érvelve, hogy a letartóztatás pillanatában állt, tehát nem állítható, hogy
fegyvert „hordott” mag ával. Egyszer halálr a ítélt egy fiút, aki ver ekedés közben lelőtt egy lovat, majd
megsajnálta, és megkeg yelmezett neki, arra hivatkozva, hogy a lovast akarta lelőni. Reng eteg embert
megfenyeg etett, de sohasem vég eztetett ki senkit. Afféle nemzeti hír ességg é vált, egyr e többen ker es-
ték fel kocsmáját, s halála után az imádott Lillie Langtry is ellátog atott a róla elnevezett kocsmával
rendelkező településr e (amelyet mindmáig a Roy Bean iránt érdeklődő tur isták tartanak fenn).
A szervezett, szig or ú és törvényes igazságszolg áltatás leghír esebb képviselőjévé Isaac Charles Par-
ker (1838-1896) vált, akit csak „Akasztó Bíró” néven emleg ettek. Ohió ban született, Missour i képvi-
selője volt (1871-1875), majd Ulysses S. Grant elnök a Smith-erődben székelő Arkansas Nyug ati Ke-
rületi Bír óság élér e nevezte ki, amelynek az Indián Terr itór ium is a hatáskör ébe tartozott. Parker a
szig or ár ól volt hír es, de azt is hangsúlyozni kell, hogy a ker ületében hatvanö t rendfenntartó tisztvise-
lő halt meg hivatali kötelesség e teljesítése közben, s ő úgy érezte, hogy inkább az áldozatokr a kell te-
kintettel lennie, mint a bűnösökr e. Így beszélt az elítéltekkel jótékonykodó hölg yekr ől: „Azok a ked-
ves asszonyok, akik virágokat és süteményt hoznak a bűnözőknek, jót akarnak, de ez elhibázott jóság...
Csak az elítéltet látják, aki talán meg van láncolva cellájában, de megfeledkeznek az általa elkövetett
bűnről és a családról, amely férj és apa nélkül maradt gyilkos tettük miatt.” A bír óság i épület közelé-
ben lévő akasztófán egyszerr e hat embert lehetett kivég ezni. A ponyvar eg ények írói keg yetlen ször-
nyetegnek tüntették fel Parkert, holott huszonegy éves tevékenység e (1875-1896) alatt mintegy nyolc-
ezer-hatszáz embert talált bűnösnek, de csak százhatvannyolcat ítélt halálr a, akik közül vég ül nyolc-
vannyolcat akasztottak fel. (A többi fellebbezett, keg yelmet kapott, vagy a kivégzés előtt meghalt.)
Az egyik leghír esebb rendfenntartó tisztviselő a „Vad” Bill néven emleg etett James Butler Hickok
volt. 1837-ben született egy illinois-i farmon. Tizennyolc éves kor ában Kansasbe vándor olt, ahol a
legkülönbözőbb munkákból próbált megélni. Első rendfenntartói megbízatását 1858-ban kapta, a kan-
sasi Monticellóban. 1861. július 12-én vált hír essé, amikor a nebr askai Rock Creek nevű állomáson a
jár andóság át követelő David C. McCanles harmadmag ával rátámadt az alkalmazottakr a. A tűzharcban
mindhár om támadót lelőtték, s az újságírók hamar osan nem csak Hickoknak tulajdonították az összes
áldozatot, de azt is elterjesztették, hogy egymag a tíz emberr el végzett. (Valószínűleg csak McCanlest
lőtte le.) A polg árhábor úban az északiak oldalán harcolt. John B. Sanborn tábornok a legtehetség e-
sebb felder ítőjenek nevezte. 1865. július 21-én a missour i Springfieldben egy kártyajáték miatt Davis
K. Tutt szabályos párbajr a hívta ki a vár os egyik ter én. Tutt lőtt először, majd Hickok hetvenö t yard-
ról (vagyis 68,5 méterr ől) pontosan a szívébe talált, s a bír óság elfog adta, hogy önvédelemből ölt.
1866-ban Richard Bentley Owen kapitány egy ideig detektívként alkalmazta, hogy a hadser egtől ello-
pott lovakat és öszvér eket felkutassa. 1867-ben pedig Geo rg e Armstrong Custer ezr edes 7. lovasság á-
nak felder ítője volt pár hónapon át. (Lásd a 28. fejezetet!)
Mag as, méltóságteljes, szúr ós pillantású férfi volt, bőrr uhát, hosszú, hullámos szőke hajat és ba-
juszt viselt. Két coliját fog antyúval előr e helyezte el a tokjukban, hogy gyorsabban előr ánthassa őket.
Felder ítői munkái mellett olykor vadászatokat is szervezett befolyásos keleti parti személyiség ek szá-
már a. A kansasi Ellis meg ye sher iffjeként 1869 aug usztusában Hays Cityben két lövéssel végzett a ré-
szeg és fegyverr el fényégetőző Bill Mulveyvel, aki nem volt hajlandó letenni a pisztolyát. Szeptember
27-én az egyik kocsmában azzal vetett vég et egy rendzavar ásnak, hogy fejbe lőtte az őt megfenyeg ető
Samuel Strawhunt. A bír óság ezt az intézkedését is jog os önvédelemnek nyilvánította. 1870 júliusában
az Egyesült Államok marsalljának helyettese volt Kansas Terr itór iumon. 17-én Hays City egyik kocs-
májában két részeg katona támadt rá. Jer emiah Lonerg an leteperte, John Kile pedig megpróbált bele-
lőni a fülébe, pisztolya azonban csütörtököt mondott. Hickoknak siker ült fegyvert rántania, Lonerg ant
térden lőtte, majd kétszer belelőtt Kile-ba, aki másnap meg is halt. Később az újság ok azt állították,
hogy tizenö t katona támadt rá, hármat megö lt, s két másikat megsebesített.
Olyannyir a hír es lett, hogy 1871-ben megválasztották a texasi marhaker eskedelem egyik végállo-
mását jelentő vár os, a kansasi Abilene marsalljának. Utolsó tűzharcár a itt ker ült sor, október 5-én. Az
este az utcán randalír ozó cowboyokat próbálta rábírni, hogy adják le fegyver eiket, amikor lövést hal-
lott az Alamo Saloon felől. Odar ohant, s szembetalálta mag át Philip Coe texasi szer encsejátékossal,
régi ellenfelével, aki kétszer rálőtt, de nem találta el. Hickok előr ántotta mindkét pisztolyát, s kétszer
hasba lőtte ellenfelét. Ebben a percben érkezett meg rohanva, fegyverr el a kézben bar átja, Michael
Williams. Hickok azt hitte, hogy újabb támadó ront rá a sötétből, és agyonlőtte a bar átját.
Az eset minden jel szer int mélyen megr ázta, és ezután nem vállalt többé fegyver es rendfenntartást.
Ráadásul egyr e rosszabbul látott, talán trachomája lehetett. Fellépett Buffalo Bill cirkuszában, de nem
volt siker e, mert alig lehetett hallani, mit motyog. (Lásd a 36. fejezetet!) 1876. március 5-én Cheyen-
ne-ben összeházasodott Agnes Lake Thatcherr el. Mivel otthont akart ter emteni a feleség ének, s ehhez
pénzr e volt szükség e, az esküvő után két héttel egy aranyláz hír ér e elutazott a mai Dél-Dakota ter üle-
tér e, Deadwood bányavár osba. De többet látog atta a játékasztalokat, mint a bányákat, és Buffalo Bill
szer int rossz előérzet gyötörte. Aug usztus 2-án a Nuttal és Mann tulajdonában lévő, 10. számú saloo n-
ban póker ezett Charles Rich, Carl Mann és William R. Massie társaság ában. Általában az ajtót szem-
mel tartva szokott ülni, most azonban háttal az ajtónak foglalt helyet. Ekkor belépett a helyiségbe a
huszonö t éves John (Jack) McCall, akinek Hickok az előző nap elnyerte a pénzét, s közvetlen közel-
ről, hátulr ól fejbe lőtte. A Vadnyug at retteg ett fegyver ese azonnal meghalt. Az újság ok azt terjesztet-
ték róla, hogy több mint száz banditával végzett – életr ajzának legjobb szakértője, Joseph G. Rosa
szer int azonban mindö ssze hét embert lőtt le. A leg enda, mely szer int halála pillanatában két ász és két
nyolcas volt a kezében, amelyet később „halott ember lapjai” néven emleg ettek a Vadnyug aton, csak
az 1920-as években született meg.
Patr ick Floyd Garr ett (1850-1908) Billy the Kid megö lésének köszönhette, hogy hír essé vált. Ala-
bamában született, Texasban cowboy volt, majd bölényvadászként próbált megélni. 1880-ban az új-
mexikói Lincoln meg ye sher iffjévé választották, ahol előbb foglyul ejtette Billy the Kidet, majd szö-
kése után, 1881-ben végzett vele. Ettől kezdve mindenki Billy the Kid megö léséhez gratulált neki, bár
ő nem volt elr ag adtatva saját hír esség étől, s egyszer megjeg yezte, hogy bárcsak mellélőtt volna azon
a hír es éjszakán a Sumner-erődben. (Lásd a 32. fejezetet!) Egyik bar átjával, Ash Upsonnal is azért
íratta meg Billy életének történetét, hogy tisztázza saját szer epét. Ezután gazdálkodással kísérletezett,
rangerként marhatolvajokr a vadászott, s Új-Mexikó kormányzójának kér ésér e kivizsg ált egy hír es
gyilkosság i ügyet. Valaki megg yilkolta Las Cruces vár os ügyvédjét és politikusát, Albert Jennings
Fountaint a fiával együtt. Doña Ana meg ye sher iffjeként (1897) Garr ett letartóztatási par ancsot szer-
zett a gyanúsítottak, Oliver Lee nagyg azda és társai, William McNew és Jim Gililland ellen. McNew-t
le is tartóztatta, a két másik gyanúsított azonban lövésekkel fog adta az egyik ranchon, s egyik seg édjét
meg is ölték. Lee és Gililland elmenekült, majd a ker ületi bír ónak megadták mag ukat, hogy ne ker ül-
jenek Garr ett kezér e. 1899-ben megr endezett per ükön összecsaptak egymással a demokr aták és a re-
publikánusok, a vádlottakat felmentették, s vég ül senkit sem ítéltek el, mire Garr ett úgy döntött, nem
indul a következő sher iffválasztáson.
Ezután El Paso vámszedője (1901-1905) lett. De a politikai ügyeskedéshez nem értett, s nem válasz-
tották újra. A rendkívül mag as férfi sohasem jelezte külsőség ekkel, hogy ő a Vadnyug at egyik leghí-
resebb embervadásza, s New Yorkban egyszer egy rendő r fig yelmeztette is a vidékies kinézetű, egy-
szer ű urat, hogy vig yázzon mag ár a, mert ez a vár os tele van ám bűnözőkkel!
Garr ett Új-Mexikóban ranchot vásár olt, de túlzottan nagylelkű volt mindenkivel, azt beszélték róla,
hogy „bárki kér tőle bármit, megkapja” – leg yen az tehén, pénz vagy aláírás egy váltón. Mivel a pó-
ker ezést és a lóversenyzést is kedvelte, egyr e jobban eladósodott. A földjei bérbeadása kör üli viták
miatt két gyanús alak, Wayne Brazel és Carl Adamson 1908. febr uár 29-én a Las Cruces felé vezető
országúton megg yilkolta (vagy megg yilkoltatta). Azt állították ugyan, hogy Garr ett fegyvert rántott
rájuk, de a halottkém megállapította, hogy az áldozat a szekérr ől leszállt vizelni, s ekkor hátulr ól fej-
be lőtték. Az egykor i sher iff halálát hosszas vizsg álat követte, de bizonyíték hiányában a vádlottakat
felmentették.
Ugyanilyen hír essé vált Bartholomew („Bat”) Masterson is. A kanadai Québec tartományban szüle-
tett 1853-ban, majd családja New Yorkba, Illinois-ba és Kansasbe költözött. Bat az 1870-es években
dolg ozott szintezőként a vasútnál, majd bölényvadászként harmincö t társával öt napon ker esztül verte
vissza Adobe Wallsnál mintegy ötszáz kamencsi, sájen és kájova harcos támadásait. A hadser eg felde-
rítőjeként is tevékenykedett. Az életét az a tűzharc változtatta meg, amelyet 1876 januárjában vívott a
texasi Sweetwater (ma: Mobeetie) vár oskában. Melvin King őrmester megdühödött, amikor szer el-
mét, Molly Brennan táncosnőt egy ivóban Bat Masterson társaság ában találta, és tüzet nyitott rájuk.
Molly állítólag Bat elé vetette mag át, a golyó megö lte, majd megállt Bat medencecsontjában. Bat
visszalőtt, az őrmester másnap belehalt sebesülésébe. Bat pedig ettől kezdve sétabotr a támaszkodva
járt (bár egyesek szer int csak az eleg ancia kedvéért), amiért az ember ek nag yobb tisztelettel vették
kör ül, és nem mertek fegyvert fogni rá.
A következő évben Dodg e Citybe költözött, ahol bátyja, Ed a marsall helyettese volt. Az utcán Bat
nyakon rag adta az agr esszív marsallt, Larry Deg ert, mert nem tudta nézni, amint rúg ásokkal ösztökéli
egyik apr ócska foglyát a börtön felé. Bat maga is a börtönben kötött ki. Ed Masterson hozta rendbe az
ügyet, a bír óság huszonö t dollárr a büntette Batet, majd miután Deg er marsall James Kelley polg ár-
mesterr el is összetűzött, a polg ármester pártja Bat Mastersont 1877 vég én Ford meg ye sher iffjévé vá-
lasztatta. Deg ert elbocsátották, s Ed ker ült a helyér e.
Az új sher iff eleg áns kocsin, jól szabott, sötét öltönyben, keménykalapban és két, ezüsttel díszített,
elefántcsont nyelű pisztollyal járta a meg yét. Heteken belül elfogták egy vonatr ablás négy tettesét.
1878 ápr ilisában, amikor a bátyjával két részeg cowboyt próbált lefegyver ezni, tűzharcba kever edett,
s Ed halálos sebet kapott. Dodg e City ünnepélyes temetést rendezett neki, és öccse, James Masterson
vette át a helyét. Ősszel a sájenek menekülése okozott nagy riadalmat a vár osban, és Bat Masterson
hozta el azt a hét indiánt a bír óság elé, akik fosztog attak a környéken. (Lásd a 19. fejezetet!) Egy posse
élén elfogta Jim Kenedyt, a népszer ű színésznő és énekesnő, Dora Hand gyilkosát is. Egyes lótolvajo-
kat Color adóig üldözött, majd rendezte az egymással hadakozó vasúttársaság ok (Santa Fe és Denver,
Rio Grande & Western) konfliktusát. Hatékony és tekintélyes rendfenntartó volt, de 1879 vég én még-
sem választották újra, mert a lakosság meg akart szabadulni Kelley politikai pártjától.
Bat ezután vár osr ól vár osr a járt, s néha visszatért Dodg e Citybe, hogy támog assa az öccsét. Ogalla-
lában Buffalo Billel megmentették a hír es fegyver es és szer encsejátékos, Ben Thompson öccsét a lin-
cseléstől, aki lövöldözésbe kever edett. Tombstone-ban seg ített Wyatt Earpnek a szer encsejáték fel-
ügyeletében. (Lásd a 38. fejezetet!) A color adói Las Animasban sher iffhelyettes, Trinidadban vár osi
marsall volt, és siker ült lebeszélnie Color ado kormányzóját arr ól, hogy Doc Hollidayt kiadják Ari-
zonának. 1883-ban, amikor a bar átját, Luke Short kaszinótulajdonost üzleti ellenfelei ki akarták szor í-
tani Dodg e Cityből, Short seg ítség et kért tőle. Bat Masterson erre meghívta Dodg e Citybe a Vadnyu-
gat leghír esebb fegyver eseit: Wyatt Earpöt, Doc Hollidayt, Rowdy Joe Lowe-ot, Shotg un Collinst és
másokat. Fenyeg ető, de erőszakmentes fellépésükr e a vár osi hatóság ok kiegyeztek Shorttal.
Bat Masterson ezután nem nag yon találta a helyét. Hol lapalapítással kísérletezett, hol az alkoholti-
lalom hívei mellé állt, máskor meg kocsmát, játékkaszinót és mulatót működtetett különböző vár o-
sokban. 1899-ben még saját bokszklubot is létr ehozott, de gyorsan eladta. 1902-ben búcsút mondott a
Nyug atnak, s New York Citybe költözött. Amikor Theodore Roo sevelt elnök felajánlotta neki, hogy
leg yen szövetség i marsall Oklahoma Terr itór iumon, a következő sor okkal utasította vissza udvar ia-
san: „Nem én vagyok a megfelelő ember erre az állásra. Oklahoma még vad vidék, s ha én lennék a
marsall, valami ifjonc megpróbálna végezni velem a hírem miatt. Én lennék a csali a felnőtt gyerekek-
nek, akik ponyvaregényekkel táplálkoztak. Ölnöm kellene, vagy megölnének. Semmi értelme. Már letet-
tem fegyvereimet, és nem akarom újra felvenni.” Roo sevelt vég ül New York állam déli ker ületének
szövetség i marsallhelyettesévé nevezte ki. Itt fedezték fel az újságírók, akiket bőség esen ellátott a régi
Vadnyug atr ól szóló történetekkel. Ő hívta fel a fig yelmüket Wyatt Earpr e, akit csak ezután próbáltak
alaposabban kifagg atni az újságírók.
Bat Masterson revolverhőshöz nem méltó módon fejezte be életét: a Morning Telegraph című lap
siker es sportújságírója lett belőle. 1921-ben szívr oham végzett vele íróasztalánál, amelyen a követke-
ző cinikus feljegyzést találták: „Öreg világunkban sokan úgy vélik, a dolgokat egyenlően osztják el kö-
zöttünk. Magam is megfigyeltem például, hogy ugyanannyi jeget kapunk. A gazdagok nyáron kapják, a
szegények télen.”
38. Wyatt Earp – A törvény embere
Nicholas Porter Earp 1840-ben elvette feleség ül Virg inia Cookseyt, aki nem kevesebb, mint öt fiút
szült neki: Jamest, Virg ilt, Wyattet, Morg ant és Warr ent. Ráadásul az apa nevelte fel az első házassá-
gából származó fiút is, Newtont. Az 1848. március 19-én született fiú, Wyatt azért kapta ezt a megle-
hetősen szokatlan ker esztnevet, mert az apja harcolt az amer ikai-mexikói hábor úban (1846-1848), és
mélység esen tisztelte par ancsnokát, Wyatt Berry Stappet.
Wyatt Earp az illinois-i Monmouthban látta meg a napvilág ot. Családja előbb Iowába, majd 1863-
ban Dél-Kaliforniába vándor olt. A tizenö t éves fiú ott lovag olt a negyven szekérből álló kar aván mel-
lett, vadászg atott, és részt vett két indiántámadás elhár ításában is. Igen kevés ideig járt iskolába, csak
éppen írni, olvasni és számolni tanult meg, mint kortársai nagy része. A farmer ek munkájához nem
fűlött a foga, inkább áruszállító szeker eket hajtott, majd visszaköltözött Missour iba, ahol Lamarban
konstábler, afféle vár osi rendfenntartó lett belőle.
Húszas évei elején súlyos válság on ment ker esztül. Urilla Sutherland, akivel 1870-ben összeházaso-
dott, fiatalon meghalt, s ezután Wyattet húsz dollár elsikkasztásáért beper elték, majd az Indián Terr i-
tór iumon lótolvajlással vádolták meg. Nem sokat tudunk életének err ől a korszakár ól, csak annyi bi-
zonyos, hogy kis híján börtönbe ker ült, de összeszedte mag át, és ettől kezdve tiszteletben tartotta – és
másokkal is tiszteletben tartatta – a törvényeket. Előbb a földmér őket élelmező bölényvadász lett,
majd hat éven át a kansasi „marhavár osokban”, a ter elések végállomásain vállalt rendfenntartói meg-
bízatásokat.
Ellsworth-ben 1873-ban vár osi marsallá választották meg. A marsalloknak határ ozottan kellett fel-
lépniük, de azért azt senki sem szer ette volna, hogy elijesszék a vár osból a texasi ker eskedőket és a fi-
zetésüket itt elköltő cowboyokat. A sok kocsma és a reng eteg fiatal, felfegyverzett férfi jelenléte miatt
gyakr an felláng olt az erőszak, az előr e eltervezett bűncselekmény azonban ritkaság volt. Általában
nem bűnözőkkel, hanem hang oskodó mulatozókkal kellett elbánni. A marsalloktól ezért azt várták el,
hogy fenyeg ető fellépésükkel lehetőleg veg yék elejét a lövöldözéseknek, és minimális erőszakkal
tartsák fenn a rendet.
A mag as, erős, komor és méltóságteljes Wyatt Earp rendkívül ügyesen bánt a részeg, hang oskodó,
fenyeg etőző fegyver esekkel. Ellsworth-ben úgy tartóztatott le valakit, hogy lassan odament hozzá, és
addig beszélt a lelkér e, amíg az illető lemondott a lövöldözésr ől, és eldobta a fegyvert. Ha mégis lőni
kellett, Wyatt mindig a leveg őbe lőtt, és nem az ember ekr e. A börtönbe zárt részeg ektől pedig soha-
sem vett el egyetlen centet sem. 1874-től Wichita vár osban, 1876-tól pedig Dodg e Cityben volt a mar-
sall helyettese. Itt fejlesztette ki azt a technikát, hogyha valaki fegyvert rántott rá, akkor nem lőtte le,
hanem mélyen a szemébe nézve megdermesztette ellenfelét, majd a pisztolyával fejbe vágta. Sok időt
töltött a játékasztaloknál, mivel ezt az „iparágat” is meg kellett védelmeznie. Emberr e először csak
1878 júliusában lőtt, amikor a texasi cowboyok az utcár ól belövöldöztek a Comique Theater nevű
szór akozóhelyr e, szitává lyugg atták a falait, mire a bent lévők Wyattel együtt felhábor odottan kir o-
hantak, és nagy tűzharc tört ki. Egyetlen cowboy halt bele az itt szerzett sebesülésébe, de azért az or-
szág os lapok közzétették az eseményt, és Wyatt kezdett hír essé válni.
Fontos bar átság okat kötött ekkor iban. Még 1871-ben megismerkedett a Masterson fivér ekkel, Ed-
del és Battel, akik szintén jól bántak a fegyverr el, és sok helyen vállaltak közösen rendfenntartói fel-
adatokat. Amikor pedig Wyatt 1877 október ében vonatr ablókat üldözött, a texasi Griffin-erődben
megismerkedett Dr. John Henr y Hollidayjel, egy szőke, tüdőbeteg, részeg es és indulatos szer encsejá-
tékossal, akit Doc Holliday (Holliday doki) néven őrzött meg az emlékezet. Holliday 1851-ben szüle-
tett Georg iában, és Atlantában fogo rvosként dolg ozott egy dar abig, amíg tüdőbetegség e miatt át nem
költözött a szár azabb éghajlatú Texasba. Egy Kate Elder nevű asszonnyal járta a vár osokat, aki állító-
lag mag yar származású volt, és Mary Kather ine Har ony volt a valódi neve, bár inkább Big Nose Kate
(Nagyo rr ú Kata) néven emleg etették. Reng eteg leg enda fűződött a nevükhöz, amelyeket később a
filmipar alaposan kihasznált: Doc állítólag kést dobott valakibe, aki pisztolyt fog ott rá, majd Kate úgy
mentette meg a lincseléstől, hogy felg yújtotta a vár ost... Valószínűleg semmi sem igaz ebből, csak
annyi bizonyos, hogy Dodg e Cityben egyszer Doc megmentette Wyatt életét. Rendcsinálás közben
egy részeg texasi fegyvert fog ott a marsall helyettesér e, mire Doc nag yot kiáltott és a leveg őbe lőtt.
1879-ben Wyatt otthagyta a marhavár osokat, és az arizonai Tombstone-ba költözött. Az új települé-
sen pezsg ett az élet, a szalonok, bordélyok és játéktermek napi huszonnégy órán át tartottak nyitva. A
környéken letelepült állattenyésztők utálták a megg azdag odni és gyorsan továbbállni kívánó vár osia-
kat, ez utóbbiak mélyen megvetették a bányatelep lakóit, a kocsmákat útonállók, marhatolvajok és
más bűnözők népesítették be, a vidéken pedig apacsok cirkáltak. A vár oson kívül élő törvényen kívü-
lieket általában csak „cowboyok” néven emleg ették. Két család működött együtt velük a marhatolvaj-
lásban és a postakocsik fosztog atásában: a Clantonok és McLaur yk. Egyes vár osi ker eskedők tőlük
vásár olták az olcsó húst, a kocsmár osok és a kaszinótulajdonosok pedig örültek, hogy náluk költik el
a rablott pénzt. A ranchok tulajdonosai és a „cowboyok” déli származásúak voltak, és a Demokr ata
Párttal rokonszenveztek, a vár osiak északi származásúak voltak, és a Republikánus Pártot támog atták.
Ebbe a vár osba érkezett meg 1879-ben Wyatt a hár om fivér ével, Jamesszel, Virg illel és Morg annel,
1880-ban pedig felbukkant Doc Holliday is. Valamennyien mag ukkal hozták élettársukat is, bár való-
színűleg csak James volt törvényesen házas. Wyatt ekkor iban a Mattie-nek becézett Celia Blaylockkal
élt együtt. Virg il az Egyesült Államok marsalljának, vagyis az egész terr itór ium élér e kinevezett
rendfenntartó tisztviselőnek lett a helyettese, Wyatt pedig előbb a Wells, Fargo & Company nevű pos-
takocsi-társaságnál vállalt fegyver es őrzést, majd 1880 júliusában Pima meg ye sher iffhelyettese lett.
Egy ügyvéd, aki ismerte, így jellemezte: „Békefenntartói magatartása kifogástalan volt. Kötelességé-
nek teljesítése közben csendes volt, de teljesen mentes minden félelemtől. Általában ingujjban járt, ka-
bát nélkül, és fegyver sem volt látható nála. Hűvös volt, sosem idegeskedett, de határozott volt és bá-
tor. Sosem okozott konfliktust, de sohasem menekült el előle, s nem hárította másra a felelősséget. Ide-
ális rendfenntartó és törvénytisztelő polgár volt.”
Elker ülhetetlennek tűnt, hogy a rendfenntartók szembeker üljenek az agr esszív „cowboyokkal”. Az
Earp fiúk a hadser eg ellopott öszvér eit a McLaur y család farmján találták meg. 1880 október ében pe-
dig a „cowboyok” bar átja, William Brocius (Curly, vagyis Göndör Bill) részeg en lövöldözni kezdett,
és lelőtte az őt lefegyver ezni próbáló Fred White vár osi marsallt. A gyilkost Wyatt ütötte le, s vitte el
a bír óságr a, ahol azonban balesetr e hivatkozva felmentették. Curly Bill a szabadulása után egy temp-
lomban lövöldözéssel megtáncoltatott egy papot.
Wyatt tekintélyét alaposan megnövelte, amikor 1881. január 14-én megmentette a lincseléstől Mi-
chael O’Rourke-ot, a Johnny-Behind-the-Deuce (Kettes Mög ötti Johnny) becenevű, hitvány kis bűnö-
zőt. Puskával a kézben nyug odtan átvezette foglyát a lincselésr e kész tömeg en, s csak ennyit mondott:
„Álljanak félre! Adjanak helyet! Ezt az embert el fogom vinni a tucsoni börtönbe!” Senki sem mert
megmoccanni.
Az Earp fivér ek hamar osan szembeker ültek Johnny Behan sher iffel, a meg ye választott tisztviselő-
jével. Behan ugyanis megszegte azt az ígér etét, hogy Wyattet fogja kinevezni helyettesének, nem fize-
tett nekik semmit, amikor nem az ő megbízatásából üldözték a rablókat, s ráadásul ugyanabba a szí-
nésznőbe voltak szer elmesek Wyattel: a Sadie-nek nevezett, húsz év kör üli Josephine Sar ah Marcusba.
Behant a demokr ata párti Tombstone Nugget című lap támog atta, az Earpöket pedig a republikánus
párti Tombstone Epitaph. Wyattnek jól ment ekkor iban: bányahelyeket adott el, az Oriental Saloon
nevű szór akozóhely társtulajdonosa lett, és ő adta a bankot a fár aó asztalnál. De azért szer etett volna
sher iff lenni, aki a beszedett adók 10%-ából havi két-hár omszáz dollár os jövedelmet élvezhetett eb-
ben az időben.
A bátyját, Virg ilt, az Egyesült Államok marsalljának helyettesét választották meg vár osi marsallá,
aki sokszor az öccseit nevezte ki helyettesévé. 1881 nyar án megsokasodtak a rablások, a banditák
Johnny Ring o és Billy Claiborne vezetésével Mexikóba is áttörtek. A mexikói katonák pedig marha-
tolvajok üldözése közben lelőtték a Clanton-klán fejét, Newman Haynes (Old Man, vagyis Öreg)
Clantont. Az ügyet diplomáciai úton kellett rendezni, a határt ettől kezdve a mexikóiak szig or úan
őrizték, a rablók pedig kénytelenek voltak amer ikai ter ületen tevékenykedni. Két postakocsir ablás mi-
att az Earp fiúk két alkalommal is letartóztatták Clantonék bar átait, Frank Stilwellt és Pete Spence-t, de
siker ült alibit igazolniuk. Ike Clanton nyilvánosan, az utcán fenyeg ette meg Morg an Earpöt: „Már az
életetekre törtek, fiúk, de pár napja ezt még leállítottam! E letartóztatás után azonban azt mondom
majd: hadd menjen!” A vár osban a „cowboyok” nagy felhábor odásár a megalakult a Polg ár ok Bizton-
ság i Bizottság a, a Marhatenyésztők Szövetség e pedig vérdíjat tűzött ki Brocius fejér e (amihez semmi
joga nem volt). A feszültség egyr e nőtt.
Október 25-én Ike Clanton és Tom McLaur y az Alhambra Saloonban összetűzött Doc Hollidayjel. A
vitának Morg an Earp vetett vég et, Virg il helyettese. Ike Clanton ezért Wyattet fenyeg ette meg az utcán,
aki nem tör ődött vele. De Ike utánament az Oriental Saloonba is, és azt ismételg ette, hogy regg el ké-
szen áll szembenézni valamennyi Earppel. Egész éjjel ivott, s harcias üzeneteket küldött Doc Holli-
daynek is. A vár osban elterjedt a közeli összecsapás híre, s másnap regg el Wyattet azzal fog adták az
Oriental Saloonban, hogy Ike egy pisztollyal és egy winchesterr el a kézben vadászik rá.
Október 26-án dél kör ül Virg il megelég elte Ike hang oskodását, fejbe verte, s tiltott fegyverviselé-
sért letartóztatta. A bír óság on, ahol Ike tovább fenyeg etőzött, csak huszonö t dollár pénzbüntetésr e
ítélték. De Wyattnek már annyir a eleg e lett a fenyeg etőzésből, hogy a bír óság vár ótermében „mocs-
kos marhatolvajnak” nevezte Ike-ot, s megígérte, hogy kiáll vele, az utcán pedig leütötte Tom McLau-
ryt.
Billy Clanton és Frank McLaur y belovag olt a vár osba, s amikor megtudták, mi történt, úgy döntöt-
tek, hazaviszik testvér eiket, nehogy véro ntásr a ker üljön sor. A sors iróniája, hogy éppen ők lettek az
események áldozatai, akik békíteni akartak. Előbb ugyanis lőszert vásár oltak, s Wyatt, aki meglátta
közben őket, ezt a gyilkos szándék bizonyítékának tekintette. A vár oslakók közül is többen fig yelmez-
tették az Earp fivér eket, hogy az életükr e törnek. Erre Wyatt, Virg il és Morg an elindult, hogy letartóz-
tassa a fenyeg etőzőket. Doc Holliday csatlakozott hozzájuk. Távolr ól sem volt olyan hidegvér ű gyil-
kos, ahogy a leg endák állították róla – most azonban úgy döntött, hogy a bar átai mellett a helye. Vir-
gil a kezébe nyomta a puskáját, kérte, hogy rejtse a kabátja alá, s cser ébe elvette Doc sétabotját, hogy
ne tűnjön olyan fenyeg etőnek.
Frank és Tom McLaur y, Ike és Billy Clanton, valamint Billy Claiborne ekkor a Frémont utca egyik
üres telkén készülődött a hazatér ésr e egy Fly nevű fényképész és egy Harwood nevű férfi háza között.
Két házzal odébb egy O. K. Corral (O. K. Kar ám) néven emleg etett telek volt – a hír es lövöldözés er-
ről kapta a nevét, holott a ter ületér e be sem léptek. Behan sher iff megkérte őket, hogy teg yék le a
fegyvert, Frank McLaur y erre közölte, hogy nem akarnak bajt, de az Earp fivér ek is teg yék ugyanezt.
Rendben, felelte Behan, mindjárt lefegyverzi a másik társaság ot, és eléjük sietett. A hár om fivér Hol-
lidayjel együtt éppen befordult a 4. utcár ól a Frémont utcába. A feléjük igyekvő Behan valami olyas-
mit mondott, hogy a meg ye sher iffjeként megtilt minden összecsapást. Ezt talán úgy értelmezték,
hogy ellenfeleiket már lefegyver ezte? Behant félr etolták, és vár atlanul szemben találták mag ukat öt
ellenfelükkel. Bár Ike Clanton és Billy Claiborne fegyvertelen volt, Billy Clanton és Frank McLaur y
egy-egy hatlövetűt viselt, Tom McLaur y pedig egy puskáért nyúlt, amely egy ló nyerg ér e volt erősít-
ve.
Virg il így kiáltott: „Fel a kezekkel, fiúk, a fegyvereiteket akarom!” Billy és Frank előkapta a piszto-
lyát, s Virg il már hiába kiáltotta, hogy „Megállj, nem ezt akarom!” Mintegy harminc lövés dördült el.
Billy Clanton rálőtt Wyattr e, de elhibázta. Wyatt hasba lőtte a veszélyesebbnek tartott, jó céllövőnek
tekintett Frank McLaur yt, aki az utca felé tántorg ott. Morg an csuklón és mellbe lőtte Billy Clantont,
aki ler og yott a Harwood-ház falának tövében, de átvette bal kezébe a pisztolyát, és folyamatosan tü-
zelt. Ike Clanton azt kiabálta, hogy nincs fegyver e, majd elszaladt, s Doc utána küldött lövése célt té-
vesztett. Behan sher iff ber ántotta Billy Claiborne-t a fényképész házába, és maga is ott ker esett fede-
zéket. A ló, amelynek nyerg ér ől Tom McLaur y le akarta venni a puskát, a lövöldözéstől megr iadva
elfutott, s Doc Holliday mellkason lőtte Tomot. Billy Clanton vagy Frank McLaur y belelőtt Virg il
Earp lábszár ába. Frank McLaur y megsebezte Doc csípőjét, de Morg an golyója a fejébe fúr ódott. Billy
Clanton erre vállon lőtte Morg ant, de Wyatt és Morg an lövései vég eztek vele.
Mindez mindö ssze húsz-harminc másodperc alatt játszódott le. Behan sher iff megpróbálta letartóz-
tatni a sértetlen Wyattet, aki közölte vele, hogy jobb lesz, ha békén hagyja. A két McLaur y és Billy
Clanton holttestét koporsóban közszemlér e tették ki, s Tombstone lakói nem tudták eldönteni, hogy az
Earp fivér ek megmentették a vár ost, vagy gyilkosság okat követtek el. Ike Clanton feljelentette őket, és
Behan ember ei is ellenük vallottak. November 1-jén azonban a békebír ó előtt kider ült, hogy Ike Clan-
ton provokálta ki a lövöldözést, és valaki hallotta, amint Behan is elismerte, hogy a „cowboyok” rán-
tottak először fegyvert. A békebír ó megállapította, hogy Virg il Earp helyesen járt el, amikor le akarta
fegyver ezni a fenyeg etőző Ike Clantont, de rosszul tette, hogy éppen Wyattet és Doc Hollidayt hívta
mag ával, Ike személyes ellenség eit. Az Earp fivér ek nem tudhatták, hogy ellenfeleik közül csak kettő
volt felfegyver ezve, ráadásul ez a kettő pisztolyt rántott, egy harmadik pedig fegyver ért nyúlt. A bé-
kebír ó kimondta, hogy az emberö lés nem bűnös szándékkal történt, hanem szükségszer űen ker ült rá
sor, hivatali kötelesség teljesítése közben.
Az esküdtszék elfog adta a békebír ó döntését, a vár osban azonban a legvadabb rémhír ek terjengtek.
Mindenki félt a „cowboyok” bosszújától, a demokr ata párti sajtó vádaskodott, s azt terjesztette, hogy
az Earp fivér ek megö ltek egy tizenkilenc éves fiút s két testvért, akiket nem is tartottak bűnözőnek.
Casey Tefertiller amer ikai történész így foglalta össze a helyzetet: „Klasszikus amerikai történet ez: a
város panaszkodik a bűnözés miatt, a rendőrség túlreagálja a történteket, mire a polgárok a rendfenn-
tartók ellen fordulnak. Újra meg újra lejátszódott ez a történet az amerikai történelemben, s a cselek-
mény egyre ismétlődik.” (Wyatt Earp. The Life Behind the Legend. New York, 1997, John Wiley &
Sons, Inc. 161. o.)
És megindult a bosszúhadjár at. 1881 kar ácsonya után hár om nappal Virg ilt éjszaka tűz alá vették az
utcán, aminek következtében a karja megbénult, a csontjai egy részét ki kellett oper álni. Egy leégett
házból lőttek rá, amelyben megtalálták Ike Clanton kalapját. Wyatt Earp erre elintézte, hogy kinevez-
zék az Egyesült Államok marsalljának helyettesévé, lemondott a játékter emben való részesedésér ől,
és a rendcsinálásnak szentelte minden idejét. Ike Clantont azonban az esküdtszék bizonyíték hiányában
felmentette. 1882. március 18-án pedig egy ismer etlen fegyver es az utcár ól hátba lőtte a biliárdozó
Morg an Earpöt, aki pár perc múlva Wyatt karjaiban halt meg.
Wyatt Earp ekkor belátta, hogy törvényes úton nem lehet felelősségr e vonni ellenfeleit, és ha meg
akarja védeni rokkant testvér ét, a saját kezébe kell vennie az igazságszolg áltatást. Előbb Morg an ko-
porsóját küldte haza a szüleikhez, majd Virg ilt és feleség ét kísérte a vonathoz Tucsonban. Az állomá-
son azonban felfedezte, hogy felfegyverzett „cowboyok” fig yelik őket. A mindeddig szig or úan tör-
vénytisztelő Wyatt erre úgy döntött, nem hagyja, hogy megö ljék a testvér ét, és puskája mindkét csövét
beleürítette Frank Stilwellbe. A kig ördülő vonaton ülő Virg il felé így kiáltott: „Egyet Morganért!”
Az Earp fivér ek ellenfelei felhábor odtak a történteken, holott ezalatt Tombstone-ban Pete Spence
feleség e bevallotta, hogy a férje ölte meg Morg ant Stilwellel, valamint Freeze és Indián Charlie
gúnynevű cinkosaival. Csakhogy egy feleség vallomását a bír óság nem fog adhatta el! Wyatt ellen el-
fog atási par ancsot adtak ki Tucsonban Stilwell megö lése miatt, s Behan sher iff már a „cowboyok”
közül válog atott maga mellé olyan seg édeket, mint Johnny Ring o és Curly Bill Brocius. Vagyis két
fegyver es csapat alakult ki, s mindkettő tagjai a törvény képviselőinek tekinthették mag ukat. Behan
hónapokon ker esztül ker este Arizona Terr itór iumon Wyatt Earpöt, de nag yon vig yázott, nehogy
megtalálja.
Wyatt pedig seg ítség ül hívta legközelebbi bar átait: Doc Hollidayt, Warr en öccsét, Texas Jack Ver-
millio nt, Jack Johnsont, Sherman McMasterst és Charlie Smith-t. Március 22-én bevágtattak Pete
Spence favág ótábor ába, a marhatolvajok találkozóhelyér e, ahol vég eztek Indián Charlie-val. Két nap
múlva az Iron Springs nevű forr ásnál kilenc „cowboyjal” csaptak össze. Wyatt társai visszavonultak,
ő azonban lelőtte Curly Bill Brociust, majd a saját pisztolyövébe beleg abalyodva és a ló nélkül ma-
radt Texas Jack Vermillio nt maga mögé ültetve ő is visszavonult a golyózáporban. Egy nagyg azda át
is adta volna neki azt az ezer dollár os vérdíjat, amelyet a Marhatenyésztők Szövetség e tűzött ki Curly
Bill fejér e, de Wyatt nem fog adta el, mondván, hogy csak a testvér eit akarta megbosszulni. Egyes fel-
tevések szer int befolyásos üzletember ek támog atták titokban a bosszúhadjár atát, akik meg akarták
szabadítani Arizonát a banditáktól.
Wyatt egy ideig azt tervezte, hogyha a letartóztatási par ancsot érvénytelenítik ellene, visszatér
Tombstone-ba. De ellenség ei vádaskodásai miatt vég ül mégis letett err ől. Találó megfog almazása
szer int helyzete a juhászkutyáéhoz hasonlított, „amelytől fél a nyáj és gyűlölik a farkasok”. 1882-ben
meghar ag udott Docr a egy antiszemita megjegyzés miatt (szer elme, Sadie ugyanis zsidó volt), ott-
hagyta, és elutazott San Franciscóba. Arizonában a republikánusok és demokr aták nélküle folytatták a
vitat a történtek értelmezésér ől. A „cowboyok” pedig pár év alatt eltűntek: Johnny Ring ót, Billy Cla-
iborne-t és Ike Clantont lelőtték, Pete Spence és Behan sher iff pedig börtönbe ker ült. Mindehhez azon-
ban Wyatt Earpnek már semmi köze nem volt.
San Franciscóban újra kapcsolatba ker ült Sadie Marcusszal, akivel együtt is mar adt élete hátr alévő
negyvenhat évében. Color adói és idahói vár osokban éltek, amelyekben Wyatt általában a szer encsejá-
ték felügyeletét vállalta. Még egyszer találkoztak Doc Hollidayjel is, aki nag yon örült ennek: „Amikor
hallottam, hogy Denverben vagy, Wyatt, látni akartalak még egyszer, mert már nem húzom sokáig. Te is
látod!” Sadie feljegyzései szer int Wyatt e szavakkal búcsúzott el bar átjától. „Különös, hogy nélküled
már nem élnék, mégis te mész el elsőnek.” Doc 1887. november 8-án halt meg a color adói Glenwood
Springs tüdőszanatór iumában, harminchat éves kor ában. Wyatt sohasem tartotta sötét lelkű bűnöző-
nek.
Az egykor i rendfenntartó ezután ing atlanvásárlással és szer encsejátékkal foglalkozott, az 1890-es
évek nagy részét San Franciscóban töltötte, majd 1897-ben az „utolsó határvidékr e”, Alaszkába költö-
zött, ahol több vendéglőt működtetett. 1902-ben a szálegyenes, őszülő öregúr a nevadai Tonopah
rendfenntartója lett, majd Los Ang elesben seg édkezett a rendő röknek, ha megkérték erre. 1915-ben
Jack Londonnal együtt látog atott el az új vállalkozás, a filmforg atás nagy stúdió iba. Nem csak Chap-
linnel, Rao ul Walsh-sal és John Forddal ismerkedett meg, de évekkel később még egy Mar io n Morr i-
son nevű fiatal színésszel is, aki később John Wayne néven vált világhír űvé. William S. Hart állítólag
Wyattől tanulta meg a gyors pisztolyr ántás művészetét, John Wayne pedig egész életében az ő hűvös
és nyug odt mag atartását próbálta utánozni.
Az 1920-as évek elején egyszer egy rendő r Calzonában még megkérte, hogy seg ítsen letartóztatni
egy puskával fenyeg etőző rablót, aki egy boltba zárkózott be. Wyatt Earp besétált az ajtón, megpar an-
csolta a rablónak, hogy adja át fegyver ét, aki a rendő r legnag yobb meglepetésér e eng edelmeskedett,
és hagyta mag át kivezetni. Wyatt az élete utolsó éveit Los Ang elesben töltötte, s 1929. január 13-án
halt meg nyolcvanegy éves kor ában. A kaliforniai Colma zsidó temetőjében helyezték el urnáját Sadie
hamvai mellé. Ekkor már a régi Vadnyug at leghír esebb rendfenntartójának tekintették. Theodore Ro-
osevelt elnök sajtótitkár a, Stuart Lake írta meg első életr ajzát. Számtalan film idézte fel pályafutását, a
történészek és rendezők a legkülönbözőbb módon értelmezték küzdelmeit, s 1994-ben emléktábla ke-
rült fel egykor i Los Ang eles-i háza falár a.
39. Hogyan alakult a Nyugat története a XX. században?
Miközben a XX. század elejétől a Vadnyug at mítosza egyr e szélesebb kör ökben elterjedt, az Egye-
sült Államok nyug ati rég ió ja rohamosan átalakult. A régi Nyug atot a hatalmas ter ületen szétszórt, rit-
ka népesség jellemezte, a XX. századi Nyug atot a sokasodó kis- és nagyvár osok. A régi Nyug at nem
indián lakosság ának többség e észak- és nyug at-eur ópai származású volt, a XX. századi Nyug aton
megnőtt a közép-amer ikai, ázsiai és afr ikai ősökkel rendelkezők aránya. Míg a régi Nyug at lakói
büszkén hirdették, hogy távol élnek a keleti nagyvár osoktól, s ezért saját szokásaik, erkölcseik és kul-
túr ájuk van, a XX. századi Nyug at mélyen integr álódott az amer ikai nemzet gazdaság i, társadalmi és
kultur ális rendszer ébe, s egyr e kevésbé különbözött a keleti rég ió któl. A régi Nyug at lakói kimer íthe-
tetlennek tartották környezetük erőforr ásait, amelyekkel pazarlóan bántak, a XX. századi Nyug at be-
látta a környezetvédelem fontosság át. A régi Nyug at lakóinak többség e mag ányos férfi volt, a XX.
századi Nyug atr a már teljes családok költöztek be, s az egyensúly lassan helyr eállt.
A XX. századi Nyug atot a Panama-csatorna megnyitása (1914) teng er i úton is gyorsabban megkö-
zelíthetővé tette, ennél azonban sokkal fontosabb volt az autó által képviselt közlekedési forr adalom.
Henr y Ford gyár ának „T-Modell” elnevezésű autója már az átlag os ker esetűek számár a is elérhető
volt, s hamar osan a General Motors és a Chrysler Corporation termékei is rivalizálhattak vele a vá-
sárlók keg yeiért. Az 1920-as évek vég ér e minden autór a 4,9 amer ikai jutott, vagyis az egész társadal-
mat be lehetett volna tuszkolni az autókba. Ekkor már közvetlenül vagy közvetve hatmillió fő számá-
ra biztosított munkát az autóipar, mely serkentette a kőo laj kitermelését, az acél-, festék-, gumi- és
üvegg yártást, az utak, gar ázsok és benzinkutak építését is. Az autó megszüntette a Nyug at elszig etelt-
ség ét. Amikor egy farmer feleség ét megkérdezték, hogy miért autót vásár ol, amikor még fürdőkádja
sincs, így felelt: „Fürdőkáddal nem mehetek be a városba.” A repülőg ép tovább „csökkentette a távol-
ság ot” a nyug ati és a keleti rég ió k között. Aligha véletlen, hogy 1930-ra nyug aton hár omszor annyi
volt a repülők és pilóták száma, mint keleten. A rádió elterjedése felg yorsította a kultur ális integr áci-
ót. A hollywoodi filmg yártás fellendülésével pedig immár egy tipikusan nyug ati szellemi termék gya-
kor olt meghatár ozó hatást az Egyesült Államok, majd az egész világ kultúr ájár a.
A XX. század első hár om évtizedében a nyug atr a áramló mag ántőke és az állami ber uházások a
technológ iai újításokkal együtt forr adalmasították a Nyug at hag yományos gazdaság i tevékenység eit,
a földművelést, a bányászatot, a halászatot, a fakitermelést és az állattenyésztést. Ugyanakkor új vál-
lalkozási formákat is fellendítettek: az olajfinomítást, a filmipart és a tur izmust. Az állam a katonai lé-
tesítmények nyug atr a telepítésével, a nemzeti parkok gyar apításával, az útépítéssel és az öntözési ter-
vek támog atásával seg ítette elő a fejlődést.
Az 1929-ben kitört nagy gazdaság i világválság főleg a Nagy Síkság déli részének lakóit érintette
érzékenyen. A kor ábbi talajerózió következményeit felerősítő szár azság és homokvihar ok miatt ren-
geteg szeg ényebb farmer ment tönkr e Oklahomában, Kansasben és Texas északi részén. Öt éven belül
mintegy hár omszázö tvenezer oklahomai és arkansasi indult nyug atr a, Kaliforniába, szeg ényes hol-
mikkal megr akott, ócska autóikon, amelyeket „ker ekeken gördülő szeméttelepeknek” neveztek. Az ő
utazásukat idézte fel John Steinbeck Érik a gyümölcs (1939) című reg énye s a belőle készült film,
amelyet egy évvel később John Ford rendezett. Az államuk nevér ől okie-k és arkie-k néven emleg etett
menekültek többség e a kaliforniai San Joaquin-völgyben telepedett le, de a harmincas évek vég éig
rendkívül szeg ény mar adt.
Csak a második világhábor ú okozta fellendülés seg ített rajtuk – amely az egész amer ikai Nyug atot
átformálta. A repülőg ép- és hajóg yár ak több ezer új munkást kezdtek foglalkoztatni, a fémigény ked-
vezett a bányászatnak, a Nagy-Britanniába irányuló élelmiszerexport következtében pedig nőttek a
mezőg azdaság i termékek árai. Mivel a Pearl Harbor-i támadás (1941) után az Egyesült Államok fi-
gyelme először fordult a csendes-óceáni hadszíntér felé, a nyug atiak soha nem látott mértékben jár ul-
hattak hozzá a nemzet hábor ús erőfeszítéseihez. Itt épültek a leghír esebb bombázóg épek, az óriási
csatahajók, az acél- és alumíniumipar legújabb üzemei, s a tudományos kutatás új központjai. Az új-
mexikói Los Alamosban fejlesztették ki az első atombombát, a kaliforniai egyetemen az első nukleá-
ris gyorsítót, s a Washington állambeli Hanfordban a plutóniumtermelés módszer eit. A hábor ú fel-
gyorsította a nyug ati urbanizáció t: a Sziklás-hegység, a Délnyug at és a Nagy Síkság népesség ének
egy része a nyug ati parti üzemek közelébe költözött, s a munkaerő iránti megnövekedett igény kedve-
zett az etnikai kisebbség eknek is. Több mint kétszázezer afr ikai-amer ikai települt át a déli államokból
nyug atr a, évente mintegy százö tvenezer mexikói vándor olt be az Egyesült Államok ter ületér e, s több
mint huszonö tezer indián lépett be a hadser egbe. A diszkr imináció csak a japánokat sújtotta: százhúsz-
ezer japán-amer ikait helyeztek el nyug ati tábor okban, az arizonai Postonban és Sacatonban, a kalifor-
niai Manzanarban és Tulelake-ben, az arkansasi Rohwer- és Jer ome-táborban, a color adói Granadá-
ban, a utah-i Topazban, az idahói Minidokában és a wyoming i Heart Mountainon. (Anyag i vesztesé-
geiket egy 1948-as törvénnyel harminchétmillió dollárr al kompenzálták, 1988-ban pedig valamennyi
túlélő húszezer dollár jóvátételt kapott.)
A második világhábor ú után az amer ikai Nyug at, amely egykor a nyersanyag-kitermelés és a me-
zőg azdaság világ a volt, az ipar, a szolg áltatások, a katonai létesítmények és a tudományos kutatás
egyik központjává változott. A következő másfél évtizedben a kormány továbbfejlesztette az útr end-
szert, az öntözést és főleg a katonai létesítményeket. A szár azföldi haderő és a haditeng er észet számá-
ra egyaránt megnőtt a nyug ati part jelentőség e a hideghábor ú éveiben, a legnag yobb fejlesztéseket
azonban a lég ierő igényéi biztosították. 1945 és 1960 között húszezer repülőr e és rakétár a növelték a
lég ierő haderejét, s bázisainak és tesztelési ter ületeinek nagy részét nyug atr a helyezték. A szövetség i
lég ierő fejlesztésér e szánt összeg ek 40%-át Kaliforniában költötték el, s az új fegyvert, a hidr og én-
bombát Nevada sivatag ában próbálták ki. Nem csoda, hogy 1945 és 1969 között a nyug ati rég ió ban
meghár omszor ozódott a tudósok és mérnökök száma: meghaladta a négyszázezr et. San Dieg o, Los
Ang eles, Salt Lake City, Denver, Phoenix, Tucson, Albuquerque és Seattle egyaránt kutatási és fejlesz-
tési központtá vált. A tur isták száma 1945 és 1960 között megtízszer eződött, ami főleg a nemzeti par-
kok sokasodó szolg áltatásainak, Las Vegas játékkaszinóinak és Disneyland vonzer ejének tulajdonít-
ható. Kaliforniában hozták létr e az első nyugdíjasok számár a készített lakókomplexumokat is.
1960 után a fejlődés tovább gyorsult. A nyug ati rég ió lakosság a, mely 1945-ben tizenhatmillió volt,
2000-re nyolcvanmillió r a gyar apodott. Ez pedig megnövelte a rég ió politikai és kultur ális jelentősé-
gét. A legtöbb bevándorló a nagyvár osok lakosság át növelte, hatalmas ter ületek épültek be Los Ang e-
les, San José, Sacr amento, Houston, Dallas, Denver, Seattle, Salt Lake City, Albuquerque és El Paso
kör ül. Az afr ikai-amer ikai, közép-amer ikai, japán-amer ikai, kínai-amer ikai bevándorlókhoz az 1970-
es években délkelet-ázsiai bevándorlók csatlakoztak. 1990-re Los Ang eles általános iskoláiban ötven-
két különböző nyelven folyt az oktatás.
A XX. század vég ér e az amer ikai Nyug at a számítóg épg yártás, a fejlett technológ ia és a tudomá-
nyos kutatás fellegvár ává vált, melynek a kaliforniai Szilícium-völgy a jelképe. A szövetség i gátépí-
tés jelentőség e valamit csökkent, de a tur izmus és a szövetség i katonai létesítmények ellátása továbbr a
is a lakosság fő jövedelmi forr ása mar adt, s a pénzügyi intézmények és az egészségügyi szolg áltatá-
sok szintén gyorsan fejlődtek.
A népességnövekedés miatt a Nyug at egyr e nag yobb erővel szólt bele a szövetség i kormányzat po-
litikájába. Az 1961 utáni tíz elnök közül hét született vagy telepedett le Nyug aton. A Legfelsőbb Bír ó-
ság első női bír ája, Sandr a Day O’Conno r arizonai volt. Bár Kalifornia a polg árjog i és diákmozg al-
mak egyik központja volt az 1960-as, 1970-es években, a rég ió lakosság ának zöme a legtöbb elnök-
választáson a konzervatívabb republikánus párti jelöltet támog atta.
40. Frederick Jackson Turner – A történész
Az 1893-as chicag ói történelmi világkonfer encia egyik meleg délutánján az elcsig ázott résztvevők
aligha fig yeltek fel az ötödik előadór a, a Wisconsin Egyetem harminckét éves tanár ár a, Frederick
Jackson Turnerr e (1861-1932), amikor bejelentette előadása címét: The Significance of the Frontier in
American History (A határvidék jelentőség e az amer ikai történelemben). Pedig ezekben a pillanatok-
ban hangzott el az amer ikai Vadnyug at – vagy, ahogy ekkor iban nevezték: a határvidék – első átfog ó
történelmi értelmezése.
Hár om évvel kor ábban a tízévenként megr endezett népszámlálás főbiztosa a következőket jelentette
ki: „1880-ig az országnak voltak határvidéki telepei, mostanra azonban a lakatlan területet olyannyi-
ra felaprózták az egymástól elszigetelt telepek, hogy már aligha beszélhetünk a határvidék vonaláról.”
Ez a bejelentés akkor iban alaposan megr ázta az amer ikai társadalmat, amely meg volt győződve ter-
mészeti erőforr ásai és ter ülete végtelenség ér ől. Sokan értelmezték úgy a főbiztos kijelentését, hogy
nincs többé szabad föld Nyug aton, ami jókor a tévedés volt, hiszen sokkal több földet adtak el 1890
után, mint előtte. Mégis széles kör ökben terjedt el az a megg yőződés, hogy egy történelmi korszak
lezár ult, a cowboyok, aranyásók, indiánok és prémvadászok napja leáldozott.
Így vélekedett Frederick Jackson Turner is: nyomtatásban megjelent előadásában már a főbiztos
bejelentéséből indult ki. Egy korszak vég et ért, de e korszakban szer inte nem a nagy történelmi sze-
mélyiség ek, a politikai hag yományok vagy az alkotmányos fejlődés határ ozta meg az ország törté-
nelmét, az amer ikai demokr ácia és az amer ikai jellem kialakulását, hanem a határvidék. Ez volt az az
„olvasztótég ely”, amely kialakította az amer ikai embert a különböző bevándorlókból. A nyug at felé
nyomuló telepesek kor ábbi lakhelyüktől gyöker esen eltér ő környezetbe ker ültek, ahol nem követhet-
ték a régi társadalmi előírásokat, nem alkalmazhatták a hag yományos termelési eljár ásokat. Az eur ó-
pai civilizáció mar adványai lekoptak róluk, és egy új civilizáció t hoztak létr e. Életmódjukká vált az
újítás, az állandó kísérletezés.
A határvidéken az embert saját tettei alapján ítélték meg, nem társadalmi hovatartozása szer int, s
ezért itt jóval nag yobb volt a társadalmi mobilitás és sokkal demokr atikusabb volt a politikai élet,
mint a keleti parton. A természeti erőforr ások bőség e felesleg essé tette az egyének külső ellenő rzését,
s ezért a nyug atiak jóval individualistábbak és lázong óbbak lettek keleti honfitársaiknál. Minden köl-
tözködéssel visszatértek a primitív társadalmi viszonyokhoz, mindig újr akezdték a társadalmi fejlő-
dést, és mag uk is újjászülettek. Turner szavaival élve: „A telepes fokról fokra átalakította a vadont, az
eredmény azonban nem a régi Európa volt... hanem valami újdonság, amit már amerikainak kell nevez-
nünk.”
Turner szer int valamennyi tipikusan amer ikainak tekintett jellemvonás – az állandó készség a köl-
tözködésr e, az újítási hajlam, az erőforr ások pazarló felhasználása, a nők nagy becsben tartása, a ren-
díthetetlen optimizmus, a feg yelmezetlenség, a tradíció k megvetése, az állandó, kemény munkálkodás
és a kultúr a iránti viszonylag os érdektelenség – kialakulása egyaránt a határvidéki élet kör ülményei-
nek tulajdonítható. A nőket például azért tisztelték jobban, mert közülük kezdetben csak kevesen köl-
töztek nyug atr a – aligha véletlen, hogy a nyug ati államok adtak először teljes értékű választójog ot a
nőknek (Wyoming 1869-ben, Utah 1870-ben, Color ado 1893-ban). A határvidék pedig visszahatott a
civilizáltabb keleti államokr a is. Egyr észt innen érkezett a támog atás minden demokr atikus tör ekvés
számár a, másr észt pedig a szeg ényebbeknek megvolt az a lehetőség ük, hogy a gazdaság i válság ok
idején meginduljanak nyug atr a új életet kezdeni, s ezért ritkábban mer ült fel kör ükben a társadalmi-
politikai rendszer megváltoztatásának igénye. Turner szer int a határvidék afféle „biztonság i szelep-
ként” működött: a nincstelenek és a lázong ók forr adalmak kir obbantása helyett inkább nyug atr a ván-
dor oltak.
Turner tézise tíz éven belül országszerte elterjedt, s a Wisconsin Egyetemen – majd 1910-től a Har-
vardon – özönlöttek a diákok az előadásair a. A Nyug at története kezdte kiszor ítani a tankönyvekből
az alkotmányos fejlődés történetét. J. R. Pole oxfordi történész szer int a tétel rendkívüli siker e négy
tényezőnek tudható be. Először is az egyszer űség ének: pontosan kielég ítette az átfog ó, egytényezős,
mindenr e kiterjedő mag yar ázat iránti igényeket. Másodszor is nacio nalista jelleg ű volt, hiszen azt
hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok nem Eur ópa egyik „kinövése”, hanem egy sajátos történel-
mi fejlődés egyedülálló és különleg es következménye. Az igazi értékek nem Eur ópából s nem a keleti
nagyvár osokból érkeztek, hanem a Nyug at végtelen síkság air ól és hegység eiből. A siker harmadik té-
nyezője az időzítés volt: egy bizonyos nyug ati életmód lehetőség e valóban lezár ult, s a társadalmat
gazdaság i és identitásválság fenyeg ette. Vég ül hangsúlyoznunk kell a tétel optimista jelleg ét: a telepe-
sek értékek képviselőiként jelentek meg, akik új és jobb életet biztosítottak mind önmag uk, mind utó-
daik és keleti honfitársaik számár a. Vagyis a Turner-tézis pontosan megfelelt egy fiatal, öntudatos és
hazafias nemzet ideológ iai szükségleteinek.
Hamar osan nem is munkahipotézisnek tekintették Turner tézisét – pedig ő annak szánta! –, hanem
szentírásnak. A politikusok a legkülönbözőbb – nemegyszer ellentmondásos – célok érdekében hivat-
koztak rá. Az imper ialista terjeszkedés hívei szer int a kontinentális határvidék eltűnése miatt kell új
határvidéket ker esni az óceánon túl, különben elhal az amer ikaiak vállalkozó szelleme. A roo sevelti
új politikai irányvonal, a New Deal támog atói szer int azért kell beavatkozni az amer ikai gazdaság i
életbe, mert már nincs meg a határvidék jelentette „biztonság i szelep”, de ellenfeleik is Turner írásai-
ból mer ítették az érveket, amikor azt állították, hogy az individualizmus szerves része az amer ikai
jellemnek, s nem szabad korlátozni.
Az 1920-as évektől többen is megkérdőjelezték a tétel egyes elemeit, s azzal vádolták Turnert, hogy
egyetlen tényezővel akarja megmag yar ázni több évszázad történelmi fejlődését, s lebecsüli a keleti
nagyvár osok modernizáció s szer epét. A professzor nem válaszolt a vádakr a, mert nem nag yon szer e-
tett írni és a részletekkel bíbelődni. Sohasem volt „monokauzalista”, vagyis nem akarta egyetlen okra
visszavezetni a történelmi fejlődést. A határvidéket nem az egyetlen, hanem az egyik meghatár ozó té-
nyezőnek tartotta, amelyet hír es tanulmánya előtt elhanyag olt a történettudomány. Tézise munkahipo-
tézis volt, amelyet az újabb kutatások alapján módosíthattak, elfog adhattak vagy egészen el is vethet-
tek.
A nagy gazdaság i világválság (1929-1933) megtépázta az amer ikaiak önbizalmát, s ezért a követke-
ző hár om évtized történésznemzedéke már úgy érezte, hogy Turner tézise részleteiben módosításokr a
szor ul. Ray Allen Billington olyan rég ió ként határ ozta meg a határvidéket America’s Frontier Herita-
ge (Amer ika határvidéki örökség e, 1966) című könyvében, amely közel van a lakatlan ter ületekhez,
bőség es kiaknázatlan erőforr ásokkal rendelkezik, ezért kivételes lehetőség eket kínál a szeg ényebbek
társadalmi és gazdaság i előmeneteléhez. A szerző tehát megő rizte Turner optimizmusát, individualis-
ta szemléletét, ugyanúgy a fehér ember ek szemszög éből közelítette meg a határvidéket, és ugyan-
olyan értékek képviselőinek tartotta a fehér eket, mint nagy elődje. Azt azonban már nem fog adta el
Turner téziséből, hogy a Nyug atr a való vándorlás gazdaság i válság ok idején erősödött fel: az újabb
kutatások ennek pont az ellenkezőjét bizonyították. A telepesek éppen a gazdaság i fellendülések kor á-
ban hagyták el régi lakhelyeiket.
Valóban a megg azdag odás és a társadalmi felemelkedés iránti vágy volt a vándorlás legg yakor ibb
motiváció ja. Egy 1849-es aranyásó ezt e szavakkal fog almazta meg: „Elmegyek a bányákba, hogy
független legyek azoktól az átkozott bolondoktól, akik otthon úgy érzik, hogy felettem állnak, mert sze-
gény ördög vagyok – fene a bűzlő irhájukba!” Egyeseket azonban éppen a szeg énység ük akadályozott
meg abban, hogy útra keljenek, hiszen mind az utazáshoz, mind a letelepedéshez tőkér e volt szükség.
New Yorktól Illinois-ig harminc dollárba ker ült az út. A nyug ati föld megvásárlása, a ház felépítése, a
szerszámok, a vetőmag és az állatok beszerzése pedig több száz dollárt is felemészthetett, miközben a
keleti vár osokban a munkások bére napi egy-két dollár kör ül mozg ott. A szeg énység és a gazdagság
tehát nem volt döntő tényező. Általában az elég edettek, az óvatosak, a biztonság ot ker esők és a leg-
szeg ényebbek mar adtak régi lakhelyeiken, és a nag yobb jólétben vagy társadalmi fel-emelkedésben
reménykedők indultak útnak a kalandvág yók, az idealisták és az elég edetlenek társaság ában.
Felül kellett vizsg álni a társadalmi „biztonság i szelepr ől” kialakított elképzeléseket is. A keleti vá-
rosok munkásai nem mentek el farmernek nyug atr a, mert ehhez nem volt se pénzük, se szaktudásuk.
Elmentek viszont a nyug ati nagyvár osokba munkásnak. A farmerg azdaság okat a keleti gazdák, a fia-
ik, 1865 után pedig az eur ópai gazdák népesítették be. A telepesek többség e azonban egyszer űen a leg-
közelebbi amer ikai államból érkezett, közép-nyug atr ól vagy egy másik nyug ati államból. Billington
ezt úgy fog almazta meg, hogy „a Nyug at önmag át táplálta” demog ráfiailag, és nem a gyár i munkáso-
kat vonzotta mag ához. A „biztonság i szelep” azonban mégiscsak működött. A Nyug at olyan hatalmas
nyersanyagforr ásnak bizonyult, hogy a keleti vár osokban is megnövelte a munkaerő-ker esletet, ami
meghaladta a munkaerő-kínálatot, és ez mag asan tartotta a bér eket. És ha nem is mentek el Nyug atr a
az elég edetlenkedők, mindenki hitt benne, hogy végső esetben elmehetne, s ez volt, ami számított. A
munkásokat ez némileg megnyugtatta, a munkaadók pedig mag asabb bér ekkel és jobb bánásmóddal
ellensúlyozták a Nyug at hívog ató csillog ását.
Turner szer int a különféle foglalkozások képviselői meghatár ozott sorr endben érkeztek meg a ha-
tárvidékr e: a trappert, vadászt és pásztort a bányász, a farmer és a ker eskedő követte, majd más vár os-
lakók. A vár oslakó azonban nemegyszer megelőzte a farmert: az aranyásók vár osai olyan helyeken
nőttek ki a földből, ahol még nem folytattak mezőg azdaság i tevékenység et. Az első vadászok és bá-
nyászok mellett pedig gyorsan felbukkantak a katonák, favág ók, hittér ítők, földspekulánsok, vasútépí-
tők, szeszfőzők, nyomdászok és az ügyvédek is. Ráadásul nem ártott, ha az ember a határvidéken több
foglalkozáshoz is ért, amennyiben minden kör ülmények között meg akarja állni a helyét. Az ifjú Ab-
raham Lincoln például erdőt irtott, földet művelt, hajózott, kompot működtetett, földet mért, katonás-
kodott, ügyvéddé képezte ki mag át, és postamesterség et is vállalt, mielőtt politikai pályár a lépett.
Bizonyos sorr endiség azonban mégis felállítható. Elsőnek általában azok érkeztek meg a nyug ati
ter ületr e, akik nem megváltoztatni, hanem fenntartani és kihasználni kívánták a természeti viszonyo-
kat: a vadászok, trapper ek, bányászok és tehenészek. Ők képezték a nyug at felé való terjeszkedés él-
csapatát. Nem akartak végleg esen letelepedni, általában családjuk sem volt, de feltárták a használható
útvonalakat, megtalálták a termékeny ter ületeket, a vízlelőhelyeket, s ezzel előkészítették a ter epet a
következő csoport, a kisfarmer ek számár a. Ők már családostul szer ettek volna letelepedni, uralmuk
alá akarták hajtani a természetet, és nem kívülállónak tekintették mag ukat, mint az első csoport tagjai,
hanem a társadalom tagjainak, „a civilizáció letéteményeseinek”. Gazdálkodásuk elsődleg es célja
azonban az önellátás volt. Őket követte a harmadik csoport, a piacr a termelő nagyg azdák, a ker eske-
dők, és más vár oslakók, akik létr ehozták az érett társadalmi rendet. E sorr end persze csak nagy általá-
nosságban fog adható el, hiszen kedvező kör ülmények esetén egy erőd, ker eskedelmi telep vagy
aranybánya mellett a vár osok rendkívül gyorsan felépülhettek.
Felül kellett vizsg álni az amer ikai jellemr ől és a nyug ati demokr áciár ól alkotott turner i tanokat is.
Amer ika eleve demokr ácia felé mutató liber ális eszméket és politikai intézményeket örökölt Nagy-
Britanniától, a keleti partvidék társadalma is nyugtalan és demokr atikus volt, s a mobilitás keleten is
nag yobb volt, mint Eur ópában. A Nyug at nem létr ehozta, hanem felerősítette a demokr atikus tenden-
ciákat. És bármennyir e is megnőtt a társadalmi mobilitás a nyug ati közösség ekben, hár om társadalmi
csoport itt is igen élesen elkülönült egymástól. Az elsőbe tartoztak a „jobbfélék”, az üzletember ek,
politikusok és értelmiség iek, a másodikba az „egyszer ű ember ek”, a farmer ek, munkások, pásztor ok
és bányászok. A harmadik csoportot a faji vagy etnikai kisebbség ek alkották. Az újabb, nyug ati tele-
püléseken valóban könnyebben át lehetett jutni a második csoportból az elsőbe. Nagy szükség volt or-
vosokr a, ker eskedőkr e, tanítókr a és ügyvédekr e, s az újonnan érkezőktől nem kérték el a diplomáju-
kat. Itt a társadalom a „jobbféléktől” is megkövetelte, hogy ne nézzék le a szeg ény embert. Bár a tár-
sadalmi rend megszilárdulásával Nyug aton is megerősödtek a társadalmi csoportokat elválasztó kor-
látok, a felsőbbr endűség külső jeg yeit itt mindmáig jobban megvetik, mint a keleti ter ületeken.
Az 1970-es évektől fellépő történésznemzedék, amelyet néha revizio nistának neveznek, teljes egé-
szében elutasította a Turner-tézist. Ahol Turner lakatlan határvidéket és vadont látott, ott ők a fejlett
őslakos-amer ikai civilizáció t látták, amelyet a fehér ek elpusztítottak. Turner szer int egészen új civili-
záció alakult ki Nyug aton – az új történészek felhívták a fig yelmet egyes kultur ális struktúr ák rendkí-
vüli életképesség ér e, tartósság ár a és a kultúr ák kever edésér e. Turner határvidéke a demokr ácia és a
kultúr a előr enyomulásának rég ió ja, amelyben a fehér ember hősies erőfeszítések árán meghódítja a
vadont. A revizio nista történészek feltárták az elnyomás, a faji előítélet, a gátlástalan har ácsolás és a
környezet-pusztítás bizonyítékait. A határvidék „elválasztó” volta helyett a különböző kultúr ák köl-
csönös egymásr a hatásár a és a kapcsolatok térbeli, időbeli változásár a ker ült a hangsúly. Richard
White azt emeli ki „It’s Your Misfortune and None of My Own” (A te bajod, s nem az enyém, 1991)
című könyvében, hogy amit a fehér ek „érintetlen ősvadonnak” neveztek, az nem volt más, mint az ős-
lakosság által ezer év alatt átformált természeti környezet. Az olyannyir a önállónak és individualistá-
nak tartott nyug ati telepeseknek pedig jóval nag yobb támog atást nyújtott a szövetség i kormányzat,
mint a keleti rég ió lakóinak. A hadser eg védelmezte meg őket az indiánoktól, a kormányzat mérte fel
ter ületeiket, az általa finanszír ozott vasutakon vitték árucikkeiket a piacokr a, a kormány építtette a gá-
takat és csatornákat, s számtalan hivatalt éppen a nyug atiak támog atásár a hoztak létr e. A szövetség i
kormányzat tehát jóval erősebb és befolyásosabb volt Nyug aton, ahol a gyeng e államok, a kezdetle-
ges helyi közösség ek és a szervezetlen pártok még nem korlátozhatták a hatalmát. S a Nyug aton meg-
erősödő állami bür okr ácia fokozatosan kiterjesztette a hatalmát keletr e is.
A revizio nista történészek tevékenység ét természetesen nem fog adta egyö ntetű helyeslés. Azzal vá-
dolták őket, hogy eltúlozzák a telepesek terjeszkedését kísér ő kudarcokat és trag édiákat, s nem veszik
fig yelembe, hogy a Nyug at mégiscsak anyag i sikert és társadalmi felemelkedést biztosított számtalan
egyénnek és családnak. Turner nemzedéke kor ábban rózsaszínűr e festette és megszépítette a Nyug at
történetét, sok revizio nista történész viszont eltúlozta a fehér férfiak kizsákmányoló szer epét, s a ne-
kik kiszolg áltatott asszonyokat és etnikai kisebbség eket kizár ólag áldozatoknak tüntette fel. Egyesek
tanulmányaiból úgy tűnik, az ang olszász civilizáció képviselői semmiféle értéket sem képviseltek
Nyug aton. Azzal is megvádolták az új történészeket, hogy nem ismerték el a mítosz, a leg enda és a
képzelet jelentőség ét, holott nag yon is sokat foglalkoztak a vadnyug ati mítoszokkal, csak éppen azt is
feltárták, mennyir e eltávolodtak e megszépített történetek a valóságtól, s milyen érdekek húzódnak
meg mög öttük.
„Nézzünk szembe a tényekkel! – indítványozta Richard White egy Santa Fe-i történészkonfer encián
a XX. század vég én. – Egyikünk sem lesz soha olyan sikeres, mint Turner!” Könnyen meglehet. De az
sem elhanyag olható teljesítmény, hogy a revizio nista történészek teljesen megújítottak egy kutatási
szakter ületet, megnövelték a társadalmi érdeklődést a történelem alapkérdései iránt, s számtalan kivá-
ló könyvet írtak, melyben mítoszoktól és leg endáktól mentesen mutatták be hazájuk nyug ati részének
történelmét.
FÜGGELÉK
Filmajánló
E fejezetben nem a westernfilm történetét próbálom felvázolni, pusztán szer etnék néhány filmet
ajánlani azoknak, akik ugyanúgy kedvelik ezt a műfajt, mint én. Csak olyan filmekr ől írok, amelyeket
mag am is láttam, s előr e elnézést kér ek azoktól, akiknek a kedvenceit kihagytam. A felsor oltak túl-
nyomó többség e természetesen amer ikai lesz, a kivételekr e fel fog om hívni a fig yelmet.
Mit is nevezünk westernfilmnek? Attól tartok, a legkülönbözőbb filmeket, amelyek túlnyomó több-
ség e kalandfilm, de bőség esen akadnak köztük vígjátékok, drámák, szer elmi történetek, musicalek,
bűnügyi történetek, hábor ús filmek is – melyek egyetlen közös jellegzetesség e, hogy az amer ikai
Nyug aton játszódnak. (Vagy annak „meghosszabbításain”: Alaszkában, Kanadában, Mexikóban, de a
főszer eplők általában akkor is az Egyesült Államok nyug ati ter ületér ől érkeznek ide.)
Egyes rendezőknek valamennyi westernfilmjét érdemes megnézni, még akkor is, ha ezek történel-
mi szempontból nem éppen a legmegbízhatóbbak. A mag am részér ől John Fordot, Anthony Mannt,
Howard Hawkst, Serg io Leo nét, Sam Peckinpah-t és Clint Eastwoodot sor olnám ebbe a csoportba.
John Ford filmjeiben csodálatosan szép, de veszedelmes tájakon vágtatnak a főszer eplők, akik
rendkívüli erőfeszítések és áldozatok árán meglelik a boldogság ot, és biztonság osabbá teszik ezt a vi-
déket. Hatosfogat (Stagecoach, 1939) című filmjének hatásár a a harmincas években egyr e jobban le-
nézett westernfilm újjászületett: a rendező bebizonyította, hogy ez a műfaj többet nyújthat a fiatalok
számár a készített, olcsó, szór akoztató látványosságnál. A klasszikusnak tartott filmet hét Oscar-díjr a
jelölték, kettőt meg is kapott. Főszer eplője, John Wayne igazi sztárr á vált, s ezután a rendező tizenkét
filmjében kapott szer epet. Ezek közül talán az Aki lelőtte Liberty Valance-t (The Man Who Shot Li-
berty Valance, 1962) őrizte meg leginkább drámai erejét. Ezt egyr észt remek szer epo sztásának kö-
szönheti (John Wayne, James Stewart, Lee Marvin), másr észt fordulatos cselekményének. E filmben
hangzik el egy újságíró szájából a westernfilm történetének legg yakr abban idézett mondata: „Ez a
Nyugat, uram. Amikor a legendát ténynek tekintik, a legendát kell kinyomtatni.” A cselekmény tanul-
ság aival pedig újra és újra találkozhatunk a következő évtizedek filmjeiben: nem mindig az a hős, akit
a közvélemény annak tart, s amikor a Vadnyug at szülötte kemény kézzel vég et vet az erőszaknak, és
lehetővé teszi a vár osi civilizáció győzelmét, ezzel olyan világ megszületését seg íti elő, amelyben ő
már nem találhat otthonr a.
Anthony Mann westernfilmjeinek világ ában a mag ányos lovasnak már nemcsak az útjába ker ülő
banditákkal kell megküzdenie, hanem múltjának kísérteteivel is, hogy megő rizze becsületét mind ön-
mag a, mind szűkebb környezete előtt. Legsiker esebb filmje, A ‘73-as Winchester (Winchester ’73,
1950) hatásár a a rendező és a főszer eplő, James Stewart ugyano lyan leg endás kettőssé vált a műfaj
kedvelői számár a, mint a két John: Ford és Wayne. A különleg es szerkezetű film nem egy személy,
hanem egy fegyver útját követi: azt mutatja be, mi történik mindazokkal, akik birtokba veszik a jog os
tulajdonosától elr abolt winchestert. Közben egymást követik a legizg almasabb fordulatok, valamint a
rendező színházi tapasztalatainak köszönhetően az apr ólékosan kidolg ozott és lélektanilag hiteles
drámai pillanatok. Mann másik legsiker esebb filmje A meztelen sarkantyú (The Naked Spur, 1953),
melyben a főszer eplő, két gyeng e jellemű seg ítőtársával, egy foglyul ejtett banditával és egy leánnyal
lovag ol ker esztül a vad tájon, küzd meg különböző nehézség ekkel, és – természetesen – hamar osan
kider ül, hogy egyikük sem bízhat meg a másikban. Látványos, pszichológ iailag összetett, s igen bo-
nyolult cselekményű film A férfi Laramie-ból (The Man from Laramie, 1955) is, valamint a jóval fe-
nyeg etőbb és realistább A vadnyugati ember (The Man of the West, 1958). Mindkettőben megtalálhat-
juk az apafig ur a és az önállósodó fiú, illetve a két fivér közötti konfliktust. Az utóbbi hőse, akinek a
szer epét már Gary Cooper játssza, kénytelen szimbolikus családirtást elkövetni, elpusztítani fog adott
apját és fivér eit, a banditákat, hogy visszatérhessen a civilizált társadalomba.
Jóval der űsebb a világ a Howard Hawks westernfilmjeinek. Ezekben általában egy kis közösség
száll szembe a vadonnal, a marhater elés nehézség eivel, vagy a banditák jelentette fenyeg ető veszedel-
mekkel, s bár e közösségben a „profik” mellett akadnak esendő és gyeng e ember ek is, összefog ásuk-
nak köszönhetően minden gondon-bajon felül tudnak ker ekedni. A szer elem és bar átság fontos szer e-
pet játszik a történetekben, de a rendező fanyar humor ának köszönhetően egyetlen helyzet sem válik
érzelg őssé. Rio Bravo (1959) című filmjét francia (!) kritikusok nyilvánították minden idők legjobb
westernfilmjének, s ez Quentin Tar antino kedvenc filmje is. A cselekménye igen egyszer ű: a sher iff
elfog egy gyilkost, majd bar átai seg ítség ével meg kell akadályoznia, hogy cinkostársai kiszabadítsák,
amíg a bíró meg nem érkezik. Valószínűleg ez az egyetlen film, amelyben John Wayne megcsókol
egy férfit... Hawks olyan lendületes és feszültségg el teli filmben mutatja be a bűnözők által ostr omolt
rendfenntartók helyzetét, hogy később több rendező is egy XX. századi nagyvár ost választott a cselek-
mény helyszínéül: John Carpenter 1976-ban, Jean-François Richet pedig 2005-ben rendezett egy fil-
met A 13-as rendőrőrs ostroma (Assault on Precinct 13) címmel, melyben hűen követte a Rio Bravo
szerkezetét. Sőt, maga Hawks is annyir a megkedvelte ezt a filmjét, hogy még két, hasonló helyzeteket
bemutató és hasonló szer eplőket felvonultató westernfilmet rendezett El Dorado (1966) és Rio Lobo
(1970) címmel. Amikor átadta e harmadik film forg atókönyvét a leendő főszer eplőnek, John Wayne-
nek, a színész elo lvasni sem volt hajlandó: „Minek? Már kétszer megcsináltuk...”
Serg io Leo ne olasz rendező, számár a ezért a Vadnyug at nem egy meghatár ozott környezettel és
történelemmel rendelkező, konkr ét földr ajzi rég ió, hanem óriási színpad, amelyen névtelen, elvont
tulajdonság okat megtestesítő szer epek csapnak össze egymással. Az olasz oper ákhoz illő nagyszabá-
sú, romantikus jeleneteket apró, natur alista és groteszk elemek ellensúlyozzák filmjeiben. Ennio Mor-
ricone emlékezetes dallamainak köszönhetően a pénzr e vagy bosszúr a szomjazó hősei valamennyien
saját zenei motívumokkal lépnek a színr e, s meglehetősen erőszakos kalandok után jutnak el a rendkí-
vül látványos végső leszámoláshoz. Az Egy maréknyi dollárért (Per un pugno di dollari, 1964) című,
olasz-német-spanyol koprodukció ban készített filmje, Kur oszava Akir a A testőr (Yōjimbō, 1961)
című alkotásának vadnyug ati verzió ja tette hír essé Clint Eastwoodot. A hasonló koprodukció ban ké-
szült Néhány dollárral többért (Per qualche dollari in piú, 1965) biztosította az első főszer epet Lee
Van Cleef számár a. A „dollártrilóg ia” harmadik alkotása, A jó, a rossz és a csúf (Il buono, il brutto, il
cattivo, 1966) pedig az Internet Mozi Adatbázis (imdb.com) szer int minden idők legsiker esebb wes-
ternfilmje. Valószínűleg azért, mert Eastwood és Van Cleef mellett Eli Wallach is főszer epet kapott
benne, és sodr ó erővel és remek humorr al játszotta el minden idők legpofátlanabb banditájának, Tu-
cónak szer epét. Ráadásul a film egyik részlete felejthetetlen képet vázol fel az amer ikai polg árhábor ú
világ ár ól is.
Sam Peckinpah-t „Vér es Sam” néven emleg ették az 1960-as és 1970-es évek fordulóján. Ezt az el-
nevezést legsiker esebb westernfilmjével, A vad bandával (The Wild Bunch, 1969) érdemelte ki. Ebben
egy amer ikai rablóbanda Mexikóba menekül üldözői elől, a nézők pedig nem lehetnek biztosak ab-
ban, hogy az üldözőkkel vagy az üldözöttekkel kellene együtt érezniük. A bandát viszont mégiscsak
összetartja valamiféle szolidar itás, s különböző kalandok után egy társuk megmentése érdekében va-
lamennyien természetesnek tekintik, hogy önfeláldozóan szembeszálljanak egy kisebb mexikói had-
ser egg el. De nem minden Peckinpah-film végződik tömeg es véro ntással: a Délutáni puskalövések
(Ride the High Country, 1962) nag yon is hag yományos westernfilm, A pap, a kurtizán és a magányos
hős (The Ballad of Cable Hogue, 1970) pedig kifejezetten lír ai jelleg ű: egy különös szer elem történe-
te. Peckinpah valamennyi művét a nosztalg ia hatja át, hősei tudják, hogy idejük lejárt, az ő világ uk el-
múlt, az új világtól egyáltalán nincsenek elr ag adtatva, de azért megpróbálnak méltóság ukat megő riz-
ve távozni.
Clint Eastwoodnak a Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992) című filmje részesült a legnag yobb elisme-
résben: 1993-ban négy Oscar-díjat kapott, köztük a legjobb film és a legjobb rendező díját. A drámai-
lag kétségkívül hatásos és remek színészeket (Gene Hackman, Morg an Freeman, Richard Harr is) fel-
sor akoztató film számomr a túlság osan sötét képet festett az amer ikai Nyug atr ól. El kell viszont is-
merni, hogy fontos dologr a hívja fel a fig yelmet: embert ölni sokkal rettenetesebb annál, ahogy ezt a
legtöbb film bemutatja. A mag am részér ől mégis jobban kedveltem az optimistább végkicseng ésű és
igen fordulatos A törvényen kívüli Josey Wales-t (The Outlaw Josey Wales, 1976), valamint a méltó-
ságteljes ritmusú Fakó lovast (Pale Rider, 1985) – még akkor is, ha igen sok ismert westernfilm ele-
meiből épül fel.
A továbbiakban a vadnyug ati történelem helyszínei, korszakai és hír esség ei alapján próbálom cso-
portosítani a westernfilmeket. Be kell azonban ismernem, hogy sok hír es filmet egyáltalán nem lehet
ilyen módon besor olni egyetlen kateg ór iába sem. Lawr ence Kasdan nagy siker ű Silveradója (1985)
például ügyesen eleg yítette a telepesek, a bosszú, az afr ikai-amer ikaiak, a banditák, az egymástól eltá-
volodó bar átok, a családi összetartozás és a kisvár osok megtisztításának motívumait, afféle „mindent
bele” alapon, az eredmény viszont meglehetősen látványos és szór akoztató. És hová sor oljuk Robert
Altman McCabe & Mrs. Miller (1971) című filmjét? Az aranyásók és a prostituáltak világ át vagy a
nagyvállalkozókkal szembeszálló kisember ek problémait bemutató filmek közé? Vagy egy különös
szer elmi történet lenne ez, melyben a korszak két legvonzóbb színésze (Julie Christie, Warr en Beatty)
alakítja a főszer epeket? Azt hiszem, inkább egy intellig ens és szomor ú drámának nevezhetjük, amely
az örök vesztesek sorsát idézi fel. Besor olhatatlan film Nicolas Ray Johnny Guitarja (1954) is. „Femi-
nista” westernfilm lenne? Rog er Ebert amer ikai kritikus „pszichoszexuális melodrámának” nevezte, s
ennél mag am sem tudok jobb meghatár ozást.
Igen sok film mutatja be a törvény ember eit, a sher iffeket és marsallokat, akik szembeszállnak a bű-
nözőkkel. Fred Zinnemann Délidője (High Noon, 1952) idézte fel leghatásosabban a mag ár a hag yott
rendfenntartó helyzetét. A Gary Cooper által alakított marsallt senki sem meri támog atni a vár osba
érkező, bosszúszomjas bűnözőkkel szemben, akiket valaha ő juttatott börtönbe. Vagy talán mégis akad
valaki, aki fegyvert fog a védelmében? A film pontosan annyi idő alatt játszódik le, ameddig a cselek-
mény tart, s az állandóan ketyeg ő órák egyr e növelik a feszültség et. Howard Hawks mégis nag yon
mérg es lett, miután megnézte ezt a filmet: micsoda dolog az, hogy a hivatásos rendfenntartó a polg á-
roktól kér seg ítség et? Az ő Rio Bravójában és El Doradójában a sher iff inkább elutasítja az „amatő-
rök” támog atását, és „profihoz” illően maga száll szembe a bűnözőkkel.
Anthony Mann A seriff jelvénye (The Tin Star, 1957) című filmjében egy megkeser edett, kemény
fejvadász vállalkozik arra, hogy egy zöldfülű fiatalembert kitanítson a rendfenntartás mesterség ér e.
Henr y Fonda és Anthony Perkins nagyszer ű játékának köszönhetően a filmnek nem a gyilkosok elfo-
gása és nem a sher iff (egyetlen percig sem kétség es) végső győzelme a legemlékezetesebb része, ha-
nem e „tanítási folyamat” bemutatása. Fondából szinte árad a nyug odt erő, a tapasztalt férfi mag abiz-
tosság a, ahogy megmutatja fiatal társának, hog yan kell előr ántani a fegyvert, hog yan kell viselkedni
egy kocsmában, s mire kell fig yelni, amikor valaki a kalapjával próbálja eltakarni a pisztolya felé kö-
zeledő kezét.
Delmer Daves Ben Wade és a farmer (3:10 to Yuma, 1957) című filmjében a kisfarmer vállalja,
hogy tűzön-vízen át eljuttatja a retteg ett banditavezért a börtönbe. A filmet nem is a hősr e leselkedő
veszedelmek teszik érdekessé, hanem az a lélektani folyamat, amellyel a veszedelmes bűnöző fokoza-
tosan megkedveli őrzőjét, s vég ül mintha már neki drukkolna saját cimbor ái helyett, akik ki akarják
szabadítani. A történetet ötven evvel később James Mang old újra megr endezte Börtönvonat Yumába
(3:10 to Yuma, 2007) címmel. A szer epo sztás remek (Christian Bale, Russel Crowe), de az új film saj-
nos sokkal vér esebb, erőszakosabb és pesszimistább, mint az eredeti.
Ugyancsak két feldolg ozás készült Charles Portis mag yar ul is olvasható reg ényéből (A félszemű,
Cartaphilus Kiadó, 2011). Az első Henr y Hathaway A félszemű seriff (True Grit, 1969) című filmje,
amellyel a címszer eplőt alakító John Wayne elnyerte élete egyetlen Oscar-díját. „Ha tudtam volna,
hogy ezen múlik, már rég eltakartam volna az egyik szememet!” – jelentette ki. Az új verzió t Joel és
Ethan Coen rendezte 2010-ben A félszemű (True Grit) címmel, amelynek megvan ugyan a maga var á-
zsa, de kissé komor abb, szomor úbb alkotás, mint az első.
A rendfenntartók világ ában játszódó Appaloosa (2008), Ed Harr is filmje viszont érzelmileg is
megr ag adó, izg almas és korhű westernfilm. Biztos kezű fegyver esei (Ed Harr is, Vigg o Mortensen)
mag uk is esendő ember ek, akiknek egy egészen hétköznapi asszony (Renée Zellweg er) felbukkanása
okozza a legnag yobb problémákat. A film hősei kevés szóval képesek igen sokat közölni mind a fér-
fiak és nők különös viszonyair ól, mind a férfiakat összefűző bar átságr ól.
A cowboyok, nagyg azdák és marhater elések világ át a sok filmben felidézett klasszikus western,
Howard Hawks Vörös folyója (Red River, 1948) mutatja be a leghatásosabban. John Ford a vetítés után
így nyilatkozott a főszer eplőr ől, John Wayne-ről: „Nem is tudtam, hogy ez a nagydarab fickó játszani
is tud!” Wayne ezek után számtalanszor alakította a ter eléseket irányító nagyg azda szer epét, néha si-
ker esen (Andr ew V. McLaglen: Chisum, 1970), néha sikertelenül (Mark Rydell: The Cowboys, 1972).
William Wyler Idegen a cowboyok között (The Big Country, 1958) című filmjében Greg or y Peck ját-
szotta el a nagyvár osból érkezett férfi szer epét, aki a nyug ati ranchok világ ában tanúbizonyság ot tesz
bátorság ár ól, s békét közvetít a helyi hábor úskodásban. Az idősödő, új életet kezdeni nem tudó cow-
boyokat két meghatóan szép film is felidézi: Tom Gries A magányos cowboya (Will Penny, 1968) és
William A. Fraker Monte Walsh-a (1970). Az előbbiben Charlton Heston, az utóbbiban Lee Marvin bi-
zonyítja be rendkívüli színészi tehetség ét. Dick Richards egy kiábr ándult, „revizio nista westernnel”
idézte fel a cowboyok világ át (The Culpepper Cattle Co., 1972), Simon Wing er pedig ebből készítette
el minden idők egyik legsiker esebb tévéfilmsor ozatát (Lonesome Dove, 1989). Ez utóbbit hazánkban
Texasi krónikák címmel mutatták be, a film alapjául szolg áló reg ényt, Larry McMurtr y remekművét
pedig Árva Galamb címmel adta ki 2003-ban a Mag yar Könyvklub. Aki kedveli az olyan kiváló színé-
szek alakításait, mint Robert Duvall, Tommy Lee Jones, Anjelica Huston és Danny Glover, annak nem
szabad visszar iadnia e filmsor ozat hosszától. A cowboyok világ át idézte fel Kevin Costner Fegyver-
társak (Open Range, 2003) című filmje is, amelyet a mag am részér ől (Robert Duvall és a rendező ki-
tűnő alakítása miatt) az utóbbi évtized legjobb westernfilmjének tartok.
A transzkontinentális vasút megépítésével inkább a rég ebbi westernfilmek foglalkoztak. Filmtörté-
neti szempontból az amer ikai filmipar egyik legr ég ebbi és legérdekesebb terméke egy mindö ssze ti-
zenegy perces westernfilm: A nagy vonatrablás (The Great Train Robbery, 1903). Leghatásosabb jele-
netében egy bandita közvetlen közelr ől a nézők felé lő – bár ennek semmi köze a cselekményhez. A
fiatal John Ford A tűzparipa (The Iron Horse, 1924) címmel rendezett egy mindmáig élvezhető, izg al-
mas s néha kifejezetten megható némafilmet, Cecil B. DeMille pedig Union Pacific (1939) címmel ké-
szített egy nagyszabású kalandfilmet, amelynek nincs sok köze a történelemhez, mégis ellenállhatat-
lan lendülettel rag adja mag ával a nézőt. A vasútépítés konfliktusait idézte fel Serg io Leo ne is az
olasz-amer ikai koprodukció ban készült Volt egyszer egy Vadnyugat (C’era una volta il West, 1968)
című filmjében, amely ma már (megkapó részletei dacár a is) kissé oper ettszer űnek tűnik.
Az aranyásók világ át meglepően kevés film mutatta be. John Huston A Sierra Madre kincse (The
Treasure of the Sierra Madre, 1948) című remekműve azonban egyáltalán nem avult el a bemutatása
óta eltelt több mint fél évszázad alatt. Hár om Oscar-díjat kapott, az Internet Mozi Adatbázis
(imdb.com) a száz legjobb film között tartja számon, s ebben látható Humphr ey Bog art egyik legki-
válóbb alakítása is. Egy furcsa musical, Joshua Log an Fesd át a kocsidat (Paint Your Wagon, 1969)
című filmje meglehetősen részletesen ismerteti a kaliforniai aranyláz bányászainak mindennapjait. Az
alkotók mintha nem döntötték volna el, hogy realista westernt vagy abszurd vígjátékot készítenek, de
aki el tudja viselni, hogy Lee Marvin és Clint Eastwood (!) olykor dalr a fakad, az igen jól szór akoz-
hat. Az alaszkai aranyláz idején játszódik Henr y Hathaway Irány Alaszka! (North to Alaska, 1960)
című, némi ver ekedéssel és lövöldözéssel feldúsított, néha igen mulatság os szer elmi vígjátéka is.
A telepesek nyug atr a való vándorlását sok film idézi fel. A rég ebbiek közül James Cruze Az ekhós
szekér (The Covered Wagon, 1923) és Rao ul Walsh, valamint Louis R. Loeffler A nagy ösvény (The
Big Trail, 1930) című alkotásai a legjelentősebbek. (Az utóbbinak az ifjú John Wayne a főszer eplője.)
A hár om vászonr a vetített s hár om kamer ával felvett, úgynevezett Ciner ama-technikával több rendező
által elkészített, nagyszabású filmeposznak, A Vadnyugat hőskorának (How the West Was Won, 1962)
egyik legsiker esebb epizódja is a Kalifornia felé vándorlók útját mutatja be. John Ford viszonylag vi-
dám hangvételű filmet készített e témár ól A karaván vezetője (Wagon Master, 1950), William A. Well-
man pedig trag ikusabbat A nők Nyugatra tartanak (Westward the Women, 1951) címmel. Az amer ikai
farmer ek életér ől azonban Svédo rszágban alkották a legmeghatóbb és legszebb filmeket Vilhelm Mo-
berg hazánkban is kiadott, négykötetes reg énye (A kivándorlók, Bevándorlók, Telepesek, Az utolsó le-
vél Svédországba, 1958-1964, Eur ópa Könyvkiadó) alapján. A két kétr észes filmet Jan Troell rendezte
Emigránsok (Utvandrarna, 1971) és Az új haza (Nybyggarna, 1972) címmel. Max von Sydow és Liv
Ullmann nagyszer ű alakításának köszönhetően a film igen megható, s érzelmi ereje miatt egyszer űen
felejthetetlen. Egy Svédo rszágból érkező telepes család utazását, letelepedését és mindennapjait mutat-
ja be, s még az 1862-es minnesotai sziú felkelést, s az ezt követő megtorlást is felidézi.
Az indiánok természetesen igen sok westernfilmben felbukkantak, de a legtöbbször úgy, mint a táj-
hoz tartozó díszletek vagy veszedelmes vadállatok. Delmer Daves Törött nyíl (Broken Arrow, 1950) és
John Ford Cheyenne ősz (Cheyenne Autumn, 1964) című filmje próbálta elsőként az indiánok szem-
szög éből is bemutatni az őslakosság és a bevándorlók konfliktusát. A sziúk világ át Ellio t Silverstein
A sziúk fogságában (A Man Called Horse, 1970) és Kevin Costner Farkasokkal táncoló (Dances with
Wolves, 1990) című filmjéből ismerhetjük meg. Ez utóbbiban a sziúk szinte már valószínűtlenül hu-
mánusak, a fehér ek pedig túlság osan is gonoszak, a nagyszabású bölényvadászat azonban mindenért
kárpótolja a nézőt. A XVIII. századi indiánhábor úk világ át tárja elénk Michael Mann Az utolsó mohi-
kán (The Last of the Mohicans, 1992) című alkotása, amely szokatlan módon inkább a korhoz hű, mint
Cooper reg ényéhez, amelyből készült. Az utóbbi évtizedekben a politikai korr ektség jeg yében még a
legvér engzőbb indiánokat is együttérzéssel ábr ázolják a filmvásznon. Jó példa erre a leghír esebb
apacs vezér életér ől egyazon évben (1993-ban) készített két film, Walter Hill (Geronimo – Az ameri-
kai legenda, Geronimo: An American Legend) és Rog er Young (Geronimo) rendezésében.
Az indiánok által elr abolt asszonyok kényes problémájár ól John Ford készített elsőként lélektani-
lag is hiteles filmet Az üldözők (The Searchers, 1956) címmel. (Bár az igazat megvallva nem az elr a-
bolt nők, hanem a kiszabadításukr a tör ekvő férfiak lelki torzulásaival foglalkozik.) A maga kor ában
rendkívül nagyr a értékelt filmet egyes kritikusok azó ta rasszistának minősítették, pedig inkább csak
hitelesen idéz fel egy mai szemmel rasszistának tűnő kort. A tag adhatatlanul egyenetlen alkotás,
amely kever i a trag ikus és komikus elemeket, mégiscsak bővelkedik a nagyszer ű felvételekben és a
megr ázó epizódokban. Hasonló témát közelített meg Ford Együtt vágtattak (Two Rode Together,
1961) című színvonalas filmje, és Ron Howard Az eltűntek (The Missing, 2003) című, sokkal sikerte-
lenebb, sötétebb és nyomasztóbb alkotása.
A vadnyug ati hadser eg világ át John Ford jelenítette meg hír es „lovasság i trilóg iájában”. A legsike-
resebb az Apacs erőd (Fort Apache, 1948), a maga súlyos katonai konfliktusával és emlékezetes bálje-
lenetével. A Sárga szalagot viselt (She Wore a Yellow Ribbon, 1949) néha megható, néha mulatság os, a
Rio Grandét (1950) pedig inkább a Victor McLaglen által alakított Quincannon őrmester miatt érde-
mes megnézni, mint a Wayne és Maur een O’Hara által játszott főszer eplők érzelmi problémái miatt.
Sokkal érdekesebb, feszültebb, s a maga kor ában mer észebb film volt John Ford Rutledge őrmestere
(Sergeant Rutledge, 1960), amely a fekete katonákat sújtó faji előítéletekr e hívta fel a fig yelmet.
A XIX. század elejének vadászait Burt Lancaster idézte fel A kentuckyi vadász (The Kentuckian,
1955) című filmben, a későbbi prémvadászokat Howard Hawks a mulatság os Határtalan horizontban
(The Big Sky, 1952) és Sydney Pollack a komolyabb Jeremiah Johnsonban (1972). A legnag yobb
kocsmai ver ekedést Michael Curtiz Dodge City (1939) című, Err ol Flynn főszer eplésével készült
filmjében tekinthetjük meg. Aki szenvedélyes szer elmi drámákr a kíváncsi, annak King Vidor Párbaj
a napon (Duel in the Sun, 1946) című filmjét ajánlhatjuk, Greg or y Peck és Jennifer Jones főszer eplé-
sével. Aki megelégszik a könnyedebb szer elmi történetekkel, annak pedig Otto Preming er filmjét, A
folyó, ahonnan nincs visszatérést (River of No Return, 1954), amelyben Mar ilyn Monr oe és Robert
Mitchum talál egymásr a. A kisember eket megseg ítő, rejtélyes előéletű, ám önfeláldozó mesterlövész
oly sokszor felbukkanó alakját pedig Alan Ladd testesítette meg legemlékezetesebben Geo rg e Stevens
Shane (1953) című filmjében.
Az önbír áskodás problémája áll William A. Wellman komoly drámájának, a Különös esetnek (The
Ox-Bow Incident, 1943) a középpontjában. Ugyanezt a kérdést közelítette meg Ted Post az Akasszátok
magasra! (Hang ’Em High, 1968) című, jóval felületesebb filmmel, amelyben felbukkan Isaac Parker,
az „Akasztó Bíró” történelmi alakja is. A szer encsejátékosok világ át Richard Donner mutatta be a
rendkívül mulatság os Maverickben (1994).
A legg yakr abban vászonr a vitt történelmi esemény a Little Bighorn folyó mellett megvívott, 1876-
os csata. Rao ul Walsh Az utolsó emberig (They Died with Their Boots On, 1941) című filmjében Custer
ezr edes félelem és gáncs nélküli lovagként jelenik meg, Robert Sio dmak Custer, a Nyugat hőse (Cus-
ter of the West, 1967) című filmjében embertelen katonatisztként (akinek az indiánok keg yelmet ad-
nak!), Arthur Penn kiváló Kis Nagy Emberében (Little Big Man, 1970) pedig részeg es idió taként. A
csata legkülönösebb feldolg ozása Marco Ferr er i olasz-francia filmje, a Fehér asszonyt ne érints!
(Touche pás à la femme blanche, 1974), amelyben a rendező a hetvenes évek Pár izsának egyik építke-
zésén játszatja el jobb sorsr a érdemes színészeivel (Cather ine Deneuve-vel, Marcello Mastroiannival,
Michel Piccolival és Ugo Tognazzival) a hír es jeleneteket. A kusza és ostoba történetből csak annyi
der ül ki, hogy a rendező nag yon utálja Amer ikát és mítoszait.
Wyatt Earp hír es tombstone-i tűzharcával is gyakr an találkozhatunk a mozivásznon. John Ford My
Darling Clementine (1946) című filmjében a Henr y Fonda által alakított Wyatt Earp a béke és a civili-
záció nevében száll szembe a banditákkal, s csak az ijeszti meg kissé, amikor táncr a kell kérnie szíve
hölg yét. („Volt már valaha szerelmes? – kérdi elmélázva egyik ismer ősét. A rendező humorérzéke
enyhíti a pátoszt: „Nem, én mindig csapos voltam...” – hangzik a válasz.) John Sturg es két filmben is
felidézte az O. K. Kar ám közelében lezajlott összecsapást (Újra szól a hatlövetű, Gunfight at the O. K.
Corral, 1957) és vér es következményeit (Fegyverek órája, Hour of the Gun, 1967). Nála a Nyug at jó-
val sötétebb és keg yetlenebb világ, mint Ford filmjében, a nők már nem a meg testesült tisztaság ot
képviselik, és a harcban a banditák oldalán egy jobb sorsr a érdemes fiatalember is elpusztul (az ifjú
Dennis Hopper alakításában). Frank Perry Doc (1971) című ízig-vér ig kiábr ándult, „revizio nista”
westernfilmjében Wyatt Earp, a korr upt politikus hidegvérr el eltervezi az ártatlan Clanton család kiir-
tását. Az utóbbi évtizedekben azonban ennél jóval realistább és megbízhatóbb módon mutatták be a
tombstone-i konfliktusokat, mind Geo rg e P. Cosmatos Tombstone (1993), mind Lawr ence Kasdan
Wyatt Earp (1994) című filmjében. Az előbbi lendületesebb és szenvedélyesebb, az utóbbi kissé unal-
mas, de történelmileg igen megbízható.
Billy the Kid is a rendezők kedvence, több mint kilencven különböző színvonalú film idézte fel
sorsát. Howard Hughes és Howard Hawks közös filmjének A törvényen kívülinek (The Outlaw, 1943)
nincs sok köze a történelemhez, de igen szór akoztató, és Jane Russelnek köszönhetően a maga kor á-
ban végtelenül erotikus filmnek számított. Arthur Penn A balkezes pisztolyhős (The Left Handed Gun,
1958) című filmjében Paul Newman afféle „ok nélküli lázadó” fiatalemberként alakítja Billy szer epét.
Talán Sam Peckinpah-nak siker ült pontosan ábr ázolnia a történelmi személyiség et Pat Garrett and
Billy the Kid (1973) című filmjében, amely néha vontatott, néha költői, néha hang ulatos – és felejthe-
tetlen. Christopher Cain A vadnyugat fiai (Young Guns, 1988) című filmjér ől azonban éppen ennek el-
lenkezőjét mondhatjuk el: kapkodó, közönség es, stílustalan és teljesen feledhető.
Jesse James pályafutásár ól majdnem ugyanennyi film készült. Eljátszotta őt Tyr one Powel (Henr y
King: Jesse James, 1939), Robert Duvall (Philip Kaufman: Banditák a jenkik földjén, The Great
Northfield Minnesota Raid, 1972) és – talán a leghitelesebb feldolg ozásban – James Keach (Walter
Hill: Jesse James balladája, The Long Riders, 1980). Legutóbb Brad Pitt alakította ezt a szer epet And-
rew Dominik Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse Ja-
mes by the Coward Robert Ford, 2007) című filmben, ami számomr a inkább nyomasztó lélektani drá-
mának tűnt, mint westernnek – de hát milyen alapon zárhatnánk ki az efféle filmeket a műfajból?
Buffalo Billnek nincs szer encséje a filmekkel: vagy minden ízében meseszer ű, romantikus hősnek
tüntetik fel, mint Cecil B. DeMille Az igazi férfiban (The Plainsman, 1936), vagy az indiánok hazug és
nevetség es kizsákmányolójának, mint Robert Altman a Buffalo Bill és az indiánok (Buffalo Bill and
the Indians, or Sitting Bull’s History Lesson, 1976) című filmben. „Vad” Bill Hickok több filmben is
felbukkan, legemlékezetesebb módon a már említett Kis Nagy Emberben. Legutóbb Walter Hill mutat-
ta be pályafutását egy rendkívül kusza és történelmileg is pontatlan alkotásban: Vad Bill (Wild Bill,
1995), amelyet még Jeff Bridg es sem tudott megmenteni a feledéstől. Calamity Jane szer epét e film-
ben Ellen Barkin alakította, de a történelmi személytől ugyano lyan távol állt, mint James Goldstone
filmjének (Calamity Jane, 1984) hősnője. Roy Bean bíró alakját két romantikus film is felidézte: Wil-
liam Wylertől az Ember a láthatáron (The Westerner, 1940), John Hustontól pedig a kissé mulatság o-
sabb Roy Bean bíró élete és kora (The Life and Times of Judge Roy Bean, 1972), amellyel csak az a
gond, hogy a köpcös és idős bíró szer epét az ifjú Paul Newman alakítja. A vonzó színészhez sokkal
jobban illett Butch Cassidy szer epe Geo rg e Roy Hill Butch Cassidy és a Sundance Kölyök (Butch Cas-
sidy and the Sundance Kid, 1969) című filmjében. Talán kissé túlértékelték (négy Oscar-díjat kapott!),
de kétségkívül kellemes hang ulatú, mulatság os film. Richard Lester a cselekmény képzeletbeli előz-
ményeit is filmr e vitte Butch és Sundance – A korai évek (Butch and Sundance: The Early Days, 1979)
című, hasonló hang ulatú, humor os mozijában.
Ha már a humornál tartunk: kevéssé köztudott, hogy a Nyug at milyen kiváló vígjátékokhoz biztosí-
tott témákat. Buster Keaton, Stan és Pan, valamint a Marx testvér ek egyaránt „ellátog attak” a Vadnyu-
gatr a. Keaton Menj nyugatra (Go West, 1925) című burleszkje a cowboyok világ ának legmulatság o-
sabb par ódiája. Nem egészen világ os, hogy James W. Horne filmje (Way Out West, 1937) miért kapta
hazánkban a Vadnyugati őrjárat címet, de annyi bizonyos, hogy Stan és Pan talán sohasem volt ennyi-
re szór akoztató, mint ebben az alkotásban. A Marx testvér ek Botrány a vadnyugaton (Edward Buzzell:
Go West, 1940) című filmje kissé halványabb kor ábbi remekműveiknél, de a vég én látható, őrült vo-
natozás kiválóan siker ült. Igen mulatság os Geo rg e Marshall Asszonylázadása (Destry Rides Again,
1939), s mérsékelten Ellio t Silverstein Cat Ballou (1965) című vígjátéka. Remek westernpar ódia Old-
rich Lipský Limonádé Joe (Limonádový Joe aneb Konská opera, 1964) című csehszlovák filmje. Mel
Broo ks Fényes nyergek (Blazing Saddles, 1974) című nagy siker ű vígjátékát azonban a mag am részé-
ről inkább közönség esnek és harsánynak találtam, mint szellemesnek. Sokkal szór akoztatóbb Tonino
Valer ii és Serg io Leo ne Nevem Senki (Il Mio nome è Nessuno, 1973) című, olasz-francia-német ko-
produkció ban készült, komoly westernfilmnek álcázott par ódiája. Ugyanez a helyzet Robert Zemeckis
Vissza a jövőbe 3. (Back to the Future III, 1990) című filmjével: ha meg tudunk feledkezni róla, hogy
a sor ozat első része még sci-fi volt, igen jól szór akozhatunk a legkülönbözőbb westernfilmek felidé-
zett elemein.
Külön műfajt képeznek a humor os animáció s filmek. Morr is és René Goscinny méltán népszer ű
képr eg énysor ozatából, a Lucky Luke epizódjaiból reng eteg rajzfilm és játékfilm készült – valljuk be,
egyik rosszabb a másiknál. A kivétel az 1971-es, René Goscinny által rendezett Daisy Town, melynek
elégg é el nem ítélhető módon a Lucky Luke és a nagyváros címet adták hazánkban. (A címadó soha-
sem látta a filmet, amely kifejezetten egy kisvár osban játszódik...) Nag yon ötletes és vicces, bár egyál-
talán nem kisg yermekek számár a készült Gore Verbinski Rangója (2011).
Az Alamo védelmét több filmr endező is bemutatta. A maga kor ában elképesztően siker esnek bizo-
nyult a hár om tévéfilm összevonásából készült Davy Crockett, a Vadnyugat királya (Davy Crockett,
King of the Wild Frontier, 1955) című, Norman Foster által rendezett film – ma már kissé meseszer ű.
Némileg hazafias hang ulatú és elnyújtott, de mag ával rag adó a John Wayne által rendezett The Alamo
(1960) – amelynél csak Burt Kennedy televízió számár a készített sor ozata hosszabb és hazafiasabb:
Alamo – 13 nap a dicsőségig (The Alamo: Thirteen Days to Glory, 1987). A John Lee Hancock által
rendezett The Alamo (2004) nem csak az ostr omot, de a San Jacinto-i csatát is bemutatja.
Se szer i se száma a Mexikó ter ületen játszódó westernfilmeknek. Talán John Sturg es A hét mester-
lövész (The Magnificent Seven, 1960) című filmje a legsiker esebb – bár el kell ismernünk, hogy
mindö ssze halvány remake-je Kur oszava Akir a remekművének A hét szamurájnak (Shichinin no sa-
murai, 1954). Richard Broo ks Szerencsevadászok (The Professionals, 1966) című filmje látványos, de
kiszámítható és felejthető. Serg io Leo ne Egy marék dinamit (Giú la testa, 1971) című olasz westernje
viszont vér es, kusza, zavar os – de rendkívül eredeti és felejthetetlen.
Michael Cimino, A szarvasvadász rendezője majd négyó rás filmet szentelt a Johnson meg yei hábo-
rúnak A mennyország kapuja (Heaven’s Gate, 1980) címmel. Eredetileg több mint ötó rás volt, negy-
venmillió dollárt emésztett fel, és a filmtörténet egyik legnag yobb bukását vonta maga után, kis híján
csődbe juttatta a United Artists filmstúdió t. A nagyszer ű szer epo sztás (Kris Kristofferson, Christopher
Walken, John Hurt, Isabelle Huppert) dacár a a történet követhetetlen, nyomasztó, történelmi szem-
pontból pedig egyszer űen hazug.
Az oklahomai földr ohamok feldolg ozásait már valamivel siker esebb filmekben tekinthetjük meg.
Lloyd Bacon Az oklahomai kölyök (The Oklahoma Kid, 1939) című, jókedvű filmjében James Cagney
méri össze az erejét Humphr ey Bog arttal. Anthony Mann Cimarronja (1960) sajnos hosszú, lassú, ér-
zelg ős és unalmas. A mag yar néző számár a mindö ssze annyi érdekesség et tartog at, hogy a főszer eplő
anyósának a szer epét Darvas Lili alakítja. Meglehetősen érzelg ős Ron Howard Túl az Óperencián
(Far and Away, 1992) című filmje is, a földr oham bemutatása azonban kiváló.
Több film állítja középpontba a mesterlövészeket, akik olyan hír essé váltak, hogy egyesek rettegtek
tőlük, mások vadásztak rájuk. Henr y King A pisztolyhős (The Gunfighter, 1950) című filmjében Gre-
gor y Peck alakítja a múltjától szabadulni próbáló fegyver es szer epét, Jack Arnold Nincs név a golyón
(No Name on the Bullet, 1959) című alkotásában pedig a fiatal Audie Murphy. Ez a szer ep azonban
John Wayne-re várt, aki halálos beteg en játszotta el utolsó filmjében, Don Sieg el A mesterlövész (The
Shootist, 1976) című remekművében a hírhedt mesterlövészt, aki a közeledő halálr a készülve szer etné
megő rizni méltóság át.
Külön kateg ór iát képeznek a XX. századi Vadnyug at világ át felidéző filmek. Akadnak köztük bűn-
ügyi történetek, mint John Sturg es Rossz nap Black Rocknál (Bad Day at Black Rock, 1955) című
filmje Spencer Tracyvel a főszer epben, kemény akciófilmek, mint Sam Peckinpah Hozd el nekem Alf-
redo Garda fejét! (Bring Me the Head of Alfredo Garda, 1974) című filmje, és lélektani drámák, mint
Martin Ritt Hudja (1963). De találunk közöttük széles körű társadalmi folyamatokat felvázoló, össze-
tett drámákat is, mint John Sayles Lone Starja (1996). Geo rg e Stevens Óriása (Giant, 1956) azt a fo-
lyamatot mutatja be egy több évtizedet felö lelő, „családr eg ény” formájában, hog yan váltják fel az
olajkutak a marhacsordákat, és hog yan változnak meg ennek nyomán az ember i kapcsolatok is. A leg-
gyakr abban azonban e filmekben is a régi életmód megszűnésér ől van szó, olyan hősökkel, akik nem
tudnak beilleszkedni az új világba. Ilyen film John Huston Kallódó emberek (The Misfits, 1961) című
műve, olyan színészekkel, mint Mar ilyn Monr oe, Clark Gable, Montg omery Clift és Eli Wallach. De
felsor olhatjuk David Miller A bátrak magányosak (Lonely Are the Brave, 1962), Peter Bogdanovich
Az utolsó mozielőadás (The Last Picture Show, 1971), valamint Stephen Frears The Hi-Lo Country
(1998) című filmjét is.
Mit mondhatunk mindezek után a westernfilm jövőjér ől? Manapság tag adhatatlanul jóval kevesebb
amer ikai film játszódik a régi Nyug aton, mint ötven évvel ezelőtt. De azért nem érdemes „halottnak
nyilvánítani” a műfajt. Szinte minden évtizedben eltemették már, de újra meg újra feltámadt. Előbb a
Farkasokkal táncoló támasztotta fel, majd a Nincs bocsánat, az utóbbi évtizedben pedig a Fegyvertár-
sak és az Appaloosa. Még az olyan bizarr filmek is az életképesség ét bizonyítják, mint Jon Favr eau
Cowboyok és űrlények (Cowboys & Aliens, 2011) című alkotása. Amikor ezeket a sor okat írom, éppen
Quentin Tar antino Django Unchained című westernjet varjak a filmkedvelők. Köztudott, hogy akinek
a halálhír ét keltik, sokáig fog élni. Reméljük, e régi mondás a westernfilmr e is érvényes.
Fogalomtár
abolicionizmus: a rabszolg ák felszabadításár a tör ekvő politikai mozg alom elnevezése az Egyesült
Államokban
acre: ter ületmérték, 1 acre 4046,9 négyzetméter vagy 0,405 hektár vagy 1125 négyszögö l
adventizmus: ker esztény vallási irányzat, az 1830-as, 1840-es években alakult ki az Egyesült Államok-
ban
apalúsza vagy appaloosa: a népörszi indiánok által tenyésztett gyors, szívós, pettyezett vagy foltos
szőr ű lófajta
clipper: a XIX. században kialakított, rendkívül gyors vitorlás hajó
comanchero: azokat az új-mexikói ker eskedőket nevezték így, akik az indiánokkal (főleg a kamen-
csikkel) folytatott ker eskedelemből éltek
constable: sher iffhelyettes Texasban
county: közigazg atási rég ió, Connecticut és Rhode Island kivételével az Egyesült Államok vala-
mennyi tagállama countykr a van felo sztva – nagyjából a mag yar meg yéknek felelnek meg
demokrata: a Demokr ata Párt támog atója
extenzív földművelés: nagy ter ületen, hag yományos módszer ekkel, kis anyag i befektetéssel, talajjaví-
tás nélkül végzett földművelés
font: súlymérték, nagyjából fél kilónak, 453,6 grammnak felel meg
holdingtársaság: olyan vállalat, amely nem termel vagy ker eskedik, hanem gazdaság i célja tartós ré-
szesedés szerzése egy vagy több jog ilag önálló társaságban
Homestead Act: az 1862-ben elfog adott telepestörvény, amely a farmer ek számár a lehetővé tette ne-
gyed szekció föld birtokba vételét pusztán nyilvántartási díj befizetése ellenében
indiánügynökség / indiánügynök: az egyes rezervátumokat irányító kormányhivatal, illetve -hivatal-
nok
individualista: nem a közösség i, hanem az egyéni szükségletekből kiinduló, az egyének vállalkozó
szellemében bízó, számukr a szabad utat biztosítani kívánó mag atartás
intenzív földművelés: kis ter ületen, újításokat alkalmazó, jelentős anyag i befektetéssel járó, talajjaví-
tást is végző földművelés
Jehova Tanúinak Egyháza: ker esztény vallási irányzat, az 1870-es években alakult ki az Egyesült Álla-
mokban
Keresztény Tudomány Egyháza: protestáns szenthár omság-tag adó ker esztény felekezet, Mary Baker
Eddy alapította az Egyesült Államokban 1879-ben
Konföderáció: az Egyesült Államokból kivált rabszolg atartó államok (Dél-Car olina, Mississippi, Flo-
rida, Alabama, Georg ia, Louisiana, Texas, Virg inia, Arkansas, Tennessee és Észak-Car olina)
szervezete (1851-1865)
kongregacionalista egyház: protestáns ker esztény felekezet, a XVI-XVII. századi anglikán pur itánok
mozg almából alakult ki, fő sajátosság uk a gyülekezetek teljes önállóság a
Krisztus Tanítványainak Egyháza: protestáns ker esztény vallási irányzat, az Egyesült Államokban ala-
kult ki a XIX. század első felében
kvéker: protestáns ker esztény vallási irányzat, Angliában alakult ki a XVII. században, nincs hivatásos
papság a, hívei elvetik az esküt, a katonai szolg álatot, s a gyakorlati emberbar átság szükség esség ét
hangsúlyozzák
láb: hosszmérték, 30,48 centiméter
longhorn: a XVII. századi spanyol gyarmatokr ól elkóbor olt szarvasmarhákból kialakult fajta a Nagy
Síkság déli részén
marsall: rendfenntartó tisztviselők neve, a szövetség i marsallt az Egyesült Államok elnöke nevezi ki
egy terr itór iumr a, a vár osi marsallt a vár oslakók választják
mérföld: hosszmérték, 1609,34 méternek felel meg
metodizmus: protestáns ker esztény felekezet, Nagy-Britanniában alakult ki az 1730-as, 1740-es évek-
ben Geo rg e és Charles Wesley tevékenység e nyomán
mokaszin: az indiánok puha bőrből készült lábbelije
musztáng: a XVII. századi spanyol gyarmatokr ól elkóbor olt lovakból kialakult fajta, amely elterjedt a
Nagy Síkság egészén
New Deal (új osztás, új bánásmód): Franklin Delano Roo sevelt elnök által képviselt politika, amely
szakított azzal a hag yományos elképzeléssel, hogy az amer ikai kormányzat nem avatkozhat be ak-
tívan a gazdaság i és társadalmi folyamatokba
nyilvánvaló elrendeltetés tanítása (Manifest Destiny): az amer ikai ter ületi terjeszkedés ideológ iája,
amely szer int elker ülhetetlen és szükségszer ű az amer ikai politikai rendszert minél nag yobb ter ü-
leten elterjeszteni, az 1840-es évektől terjedt el
oligarcha: nagy vag yona alapján hatalmaskodásr a is képes, rendkívüli politikai befolyással rendelke-
ző személy
Oneida Közösség: vallási szekta, John Humphr ey Jones alapította 1848-ban New Yorkban
poligámia: többnejűség
predesztináció: a kálvinista protestantizmus alapeszméje, mely szer int eleve elr endeltetett, hogy ki üd-
vözülhet, és ki kárhozik el
proklamációs vonal: az Appalache-hegység vízválasztóján húzódó képzeletbeli vonal, melytől nyu-
gatr a egy 1763-ban kiadott kir ályi rendelet megtiltotta a fehér ek letelepedését
pünkösdi-karizmatikus mozgalom: protestáns ker esztény felekezet, az Egyesült Államokban alakult ki
a XX. század elején
ranch: nagy ter ületű, állattenyésztő gazdaság
ranger: eredetileg kószáló, bar ang oló személyt jelölő kifejezés, az amer ikai Nyug aton a lovas rend-
fenntartók elnevezése lett
republikánus: a Republikánus Párt támog atóinak elnevezése
revizionista: a rég ebbi nézetek felülvizsg álásár a tör ekvő személyek pejor atív elnevezése
shaker: a Krisztus Második Eljövetelében Hívők Egyesült Társaság ának tagja, a szekta a XVIII. száza-
di Nagy-Britanniában alakult ki, nevüket, mely „rázókat” jelent, egy szertartásos táncukr ól kapták
sheriff: meg yei választott rendfenntartó
squaw: indián asszonyok ma már sértésnek számító elnevezése
stampede: a szarvasmarhák riadt menekülésének neve Texasban
szekció: egy négyzetmérföldnyi, négyzetes alapr ajzú ter ületi egység az Egyesült Államokban
szuperintendens: felügyelő
territórium: olyan ter ület, amelynek még nincs ötezer fehér, felnőtt férfi lakosa, ezért kormányzóját
az Egyesült Államok elnöke nevezi ki
tipi: a síkság i indiánok kúp alakú, favázakr a feszített, bőrből készült sátr a
tizwin: az apacsok alkoholtartalmú, hag yományos itala
township: hatszor hat négyzetmérföldes szekció ból álló, négyzetes alapr ajzú ter ületi egység az Egye-
sült Államokban
trapper: csapdaállító prémvadász
uncia: súlymérték, 28,35 gramm
Unió: az Amer ikai Egyesült Államok neve, főleg a polg árhábor ú (1861-1865) idején használták, az
északi, ki nem vált államokat értve rajta
urbanizáció: vár osfejlődés
vaquero: a mexikói marhater elők elnevezése
whig: a Whig Párt támog atójának elnevezése az Egyesült Államokban (1830-as-1850-es évek)
wickiup: egyes indián törzsek kupola formájú, favázakr a helyezett, növényekkel fedett lakhelye
voyageur: az északi, kanadai, jór észt francia származású ker eskedők elnevezése
wrangler: a lovász neve Texasban
yard: hosszmérték, 91,44 centiméter
Kronológiai áttekintés
Kr. e. 38 000-10 500 körül Szibér iából ázsiai vadásztörzsek vándor olnak Amer ikába valószínűleg a
Ber ing-szor oson ker esztül, s elterjednek az egész kontinensen.
Kr. e. 38 000-8000. Paleolit (vagy paleo-indián) kor, melyben a jellegzetes életmód a nagyvadak va-
dászata. Ennek következtében kipusztul a mamut, a kardfog ú tigr is, az egypúpú teve, az oroszlán,
az óriás armadillo, az őshonos ló és sok más állatfaj.
Kr. e. 9500-8000 körül Clovis-kultúr a és Sandia-kultúr a a mai Új-Mexikó állam ter ületén. Folsom-
kultúr a ettől északkeletr e.
Kr. e. 9000-5000 körül Ó-cordiller ai kultúr a a mai Egyesült Államok észak-nyug ati részén.
Kr. e. 8000-4500 körül Plano-kultúr a a Nagy Síkság déli részén. Szervezettebb vadászközösség ek.
Kr. e. 5000 körül A felmeleg edés következtében kialakul Észak-Amer ika mai éghajlata és földr ajza.
Kr. e. 8000 vagy 5000-1000 körül Archaikus kor, a jellegzetes életmód az ehető növények gyűjtög e-
tése, kisebb állatok vadászata, csapdával való elejtése és a halászat. Kezdetleg es szerszámok, kosa-
rak, szövetek. A kutya háziasítása. Fő nyug ati központjai: a továbbélő ó-cordiller ai kultúr a, a siva-
tag i kultúr a a mai Utah, Nevada és Arizona ter ületén, valamint a Cochise-kultúr a (Kr. e. 7000-500)
a mai Arizona és Új-Mexikó ter ületén. Keleti központjai a Nagy-tavak vidékén az ó-réz kultúr a
(Kr. e. 4000-1500) és a mai Kanada keleti partvidékén a vör ös festék kultúr a (Kr. e. 3000-500).
Kr. e. 3500 körül A mezőg azdaság első nyomai (kukor icatermesztés) Mexikótól északr a, a Cochise-
kultúr a ter ületén.
Kr. e. 2500-1000 körül Aleutok és inuitok (vagy eszkimók) vándor olnak át a Ber ing-szor oson, s tele-
pednek meg a sarkkör i rég ió kban.
Kr. e. 1500 körül-Kr. u. XVI. század E kort egyesek posztarchaikus korszaknak, mások kialakító
(formative) vagy klasszikus kornak nevezik. Elterjed a mezőg azdaság (Mexikó ter ületér ől), a fa-
zekasság, az íj és a nyíl, a szövés, állandó falvak jönnek létr e.
Kr. e. 1500-400 körül Olmék civilizáció Közép-Amer ikában.
Kr. e. 1250-Kr. u. 300 körül A maja civilizáció középső és kései korszaka Közép-Amer ikában.
Kr. e. 1000-Kr. u. 200 körül Templomdombépítő Adena-kultúr a az Ohio folyó mentén.
Kr. u. I. század-XV. század Hohokam nevű, kukor icát termesztő puebló-kultúr a a mai Arizona déli és
Mexikó északi részén.
100 körül-XIV. század Anasazi vagy ősi puebló-kultúr a a mai Utah, Color ado, Új-Mexikó és Arizona
állam ter ületén. Többszintes épületekből álló telepek.
II. század-XV. század Mog ollon nevű puebló-kultúr a a mai Új-Mexikó és Arizona államban, vala-
mint Mexikó északi részén.
200-700 körül Templomdombépítő Hopewell-kultúr a a Nagy-tavak és a Mexikói-öböl között.
300 körül Megjelenik az íj és a nyíl használata a Nagy Síkság on.
400-1300. Frémont-kultúr a a mai Utah ter ületén.
500 körül Megszilárdulnak a kultur ális csoportok: a sivatag i gyűjtög etőké (a Nagy-medencében és a
Nagy Síkság déli részén), a vadászoké (a Sarkvidéken, a mai Kanadában, a Nagy Síkság on, a
Fennsíkon és Kaliforniában) és a gazdálkodóké (a mai Egyesült Államok keleti és délnyug ati ré-
szén). A legfejlettebb közösség ek az északnyug ati partvidéken, Közép-Amer ikában, délnyug aton
és délkeleten alakulnak ki.
600-1000 között Létr ejön az Acoma és az Oraibi nevű puebló, mely valószínűleg a legr ég ebbi folya-
matosan lakott település az Egyesült Államok ter ületén.
700-XVI. század Patayan (vagy Hatakaya) nevű puebló-kultúr a a mai Arizona állam nyug ati részén.
800-1500 körül Templomdombépítő Mississippi-kultúr a a Nagy-tavak és a Mexikói-öböl között.
IX. század-XII. század Tolték civilizáció Közép-Amer ikában.
900 körül Gazdálkodó népek vándor olnak északkeletr ől a Nagy Síkságr a.
1000 körül Az északnyug ati népek kör ében terjedni kezd a totemo szlopok építése. A viking Leif
Eriksson eljut Új-Skóciába.
1025-1400. A navahók és apacsok ősei délnyug atr a vándor olnak.
XII. század-XVI. század Azték civilizáció Közép-Amer ikában.
1300 körül Pajút, jút és sosóni népek vándor olnak a mai Kalifornia ter ületér ől a Nagy-medencébe.
1492. Kolumbusz megérkezik a Bahama-szig etekr e.
1528-1536. A spanyol Álvar Núñez Cabeza de Vaca hajótör ést szenved, majd a mai Texas ter ületén
vándor ol.
1539-1543. A spanyol Hernando de Soto, Kuba kormányzója felfedezőcsapatával bejárja Nyug at-Flo-
ridát, s eljutnak a mai Oklahoma vidékér e is.
1540-1542. Francisco Vázquez de Cor onado spanyol expedíció ja a mai Egyesült Államok délnyug ati
ter ületén.
1542-1543. A spanyol Juan Rodr íg uez Cabr illo és Bartolomé Ferr erlo bejárja Kalifornia partvidékét.
1560-1570 körül A móhak, onejda, onandága, kajúg a és szeneka indiánok északkeleten létr ehozzák az
irokéz törzsszövetség et.
1565. A spanyolok megalapítják Flor idában St. Aug ustine-t. Ez az első eur ópaiak által létr ehozott vá-
ros, amely máig fennmar adt.
1591. A jezsuiták első misszió ja Új-Spanyolo rszág (a Közép-Amer ikát, a kar ibi szig eteket és a mai
Mexikót mag ába foglaló spanyol gyarmat) észak-nyug ati részén.
1598. Spanyol telepesek érkeznek Juan de Onate vezetésével a mai Új-Mexikó ter ületér e. 1609-ben
spanyol kor onag yarmat lesz.
1600 körül A spanyolok meghonosítják a juhokat.
1607. Az ang olok megalapítják Jamestownt, az első állandó települést Virg iniában.
1608. Virg iniában Pocahontas megmenti John Smith életét – vagy főszer epet játszik befog adó szer-
tartásán. A franciák megalapítják Québecet, az első állandó francia települést.
1610. Santa Fe, spanyol Új-Mexikó fővár osának megalapítása.
1620. Plymouthba brit bevándorlók érkeznek. Az indiánok seg ítenek nekik kukor icát termeszteni. Az
első termés (1621) emléke a máig megr endezett hálaadásnapi ünnep.
1627. Richelieu francia bíbor os létr ehozza az Új-Franciao rszág Társaság ot, amely telepeseket visz a
Szent Lőr inc-folyó – ettől kezdve Új-Franciao rszág néven emleg etett – vidékér e.
1634-1638. Hábor ú az új-angliai telepesek és a píkvat indiánok között.
1659. Először látnak navahó indiánokat lóháton.
1670. Megalakul a mai Kanada ter ületén a prémekkel ker eskedő ang ol Hudson-öböl Társaság.
1673. A francia Jacques Marquette és Louis Joliet lehajózik a Mississippin az Arkansas folyóig.
1675-1678. „Philip kir ály” hábor úja: indiánhábor ú Új-Angliában.
1680. Popé vezetésével a puebló indiánok elűzik a spanyolokat Új-Mexikóból.
1682. René Robert Cavelier, La Salle uraság lehajózik a Mississippin, és a folyó vízg yűjtő medencéjét
XIV. Lajos kir ály tiszteletér e Louisiana néven francia birtokká nyilvánítja.
1690-1693. Fer ences misszió k a mai Texas ter ületén.
1692-1696. Dieg o José de Varg as vezetésével a spanyolok visszatérnek Új-Mexikóba.
XVIII. század A Nagy Síkság indiánjainak kör ében elterjed a ló használata, s ez átalakítja életmódju-
kat.
1718. A franciák megalapítják New Orleanst (La Nouvelle-Orléans néven). A spanyolok megalapítják
Texasban a San Antonio de Valer o misszió t (a majdani Alamót).
1720. Pedr o de Villasur expedíció ja Santa Féből eljut a mai Nebr aska ter ületér e, hogy eltávolítsa a ré-
gió ból a franciákat. A helyi indiánok elpusztítják az expedíció t.
1741. Orosz felfedezőhajók Alaszka partvidékén.
1753-1754. A franciák megépítik a Presque Isle, Le Boeuf, Venang o és Duquesne nevű erődöket az
Ohio völg yében.
1755. Edward Braddock brit vezérő rnagy ser eg e megindul a francia Duquesne-erőd ellen. Július 9-én
az ezernégyszáz fős egység et megsemmisítik a franciák és indián szövetség eseik.
1756-1763. A hétéves hábor ú (Amer ikában francia és indián hábor úk néven ismert) eredményeként a
pár izsi békeszerződésben Franciao rszág Louisiana nyug ati részét Spanyolo rszágnak, keleti részét
Új-Franciao rszágg al együtt Nagy-Britanniának eng edi át.
1763. Kir ályi proklamáció: a brit kormányzat megtiltja az Appalache-hegység en túli letelepedést.
1763-1766. Pontiac atava főnök felkelése a Nagy-tavak vidékén.
1769. A spanyol fer ences szerzetes, Juníper o Serr a megalapítja az első misszió t a mai Kalifornia te-
rületén, San Dieg o de Alcalában. A következő években még húszat építenek.
1774-1775. Spanyol teng er észek felhajóznak a Vancouver-szig etig. 1778-ban James Cook brit kapi-
tány is kiköt itt két hajóval.
1775. Daniel Boo ne favág ók élén kijelöli a Kentuckyba vezető utat, s megalapítja Boo nesbor ough-t.
1775-1783. Amer ikai függ etlenség i hábor ú. Megalakul az Amer ikai Egyesült Államok (Függ etlensé-
gi Nyilatkozat, 1776), és a békekötéssel birtokba veszi a Mississippitől keletr e fekvő ter ületet.
1779. Montr éalban megalakul a prémker eskedő Északnyug ati Társaság. Hivatalosan 1784-ben szer-
veződik meg. 1821-ben beo lvad a Hudson-öböl Társaságba.
1781. A spanyolok megalapítják Los Ang elest.
1785. A Kongr esszus földr endelete kimondja, hogy a nyug ati ter ületeket eladás előtt felmér ik, s a hat-
szor hat mérföldes townshipek harminchat egy négyzetmérföldes egység ei, szekció i közül egyik-
nek a jövedelmét közo ktatási célokr a kell felhasználni.
1787. A Kongr esszus északnyug ati rendelete (a Mississippitől nyug atr a és az Ohio folyótól északr a
lévő ter ületen) meghatár ozza az új államok kialakulásának módját: először körzetek, azután terr i-
tór iumok jönnek létr e, kinevezett kormányzóval, majd amint lakosság uk eléri a hatvanezr es lét-
számot, egyenjog ú államként csatlakozhatnak az Unió hoz.
1789. Spanyol expedíció szállja meg a Vancouver-szig etet. Brit-francia hábor ús veszély fenyeg et, de
1790-ben a spanyolok visszalépnek, mert nem kapnak francia támog atást.
1790. A Kongr esszus délnyug ati rendelete (a Mississippitől nyug atr a és az Ohio folyótól délr e lévő
ter ületen) meghatár ozza az új államok kialakulásának módját, az északnyug ati rendelethez hason-
lóan. Egyetlen eltér és van, a ter ületen nem tiltják a rabszolg atartást.
1791. Vermont tagállam lesz.
1792. Kentucky tagállam lesz.
1794. Anthony Wayne tábornok a „kidőlt fák csatájában” ver eség et mér a lázadó északnyug ati indiá-
nokr a aug usztus 20-án.
1795. Spanyolo rszág megerősíti Nagy-Britannia ker eskedelmi jog ait északnyug aton.
1796. Tennessee tagállam lesz.
1799. Az orosz Alekszandr Andr ejevics Bar anov, Alaszka első orosz kormányzója a mai Sitka helyén
megépítteti a Novoarhangelszk (Új-Arhangelszk) nevű ker eskedelmi állomást. Több hábor út vív a
helyi tling it törzsek ellen (1802-1804, 1805, 1806, 1809, 1813).
1800. A San Ildefonso-i szerződéssel a Mississippi nyug ati vízg yűjtő medencéje (Louisiana) francia
kézr e ker ül.
1803. Az Egyesült Államok tizenö tmillió dollár ért megvásár olja a Mississippi nyug ati vízg yűjtő me-
dencéjét (Louisianát, melyet terr itór iummá szerveznek). Ohio tagállam lesz.
1804-1806. Mer iwether Lewis és William Clark vezetésével az amer ikai kormány expedíció ja eljut a
Csendes-óceánig.
1806. A Kongr esszus eng edélyt ad a Mar ylandből nyug at felé vezető Cumberland út (vagy Nemzeti
út) építésér e, amelyen sok telepes indul meg. 1811-ben kezdik építeni, 1833-ra az út eljut az india-
nai Columbusig, 1850-re Indianapolisig.
1806-1807. Zebulon Pike amer ikai hadnagy felfedezőútja a mai Egyesült Államok délnyug ati részén.
1809. Manuel Lisa megalapítja a Missour i Szőrme Társaság ot.
1811. A tippecanoe-i csatában (november 7.) William Henr y Harr ison ver eség et mér Tecumseh saúni
követőir e. John Jacob Astor ker eskedő Csendes-óceáni Szőrme Társaság ának alkalmazottai létr e-
hozzák Astor ia-erődöt a Columbia folyó torkolatánál.
1812. Louisiana tagállam lesz. Az oroszok San Francisco közelében létr ehozzák a Ross-erődöt, ame-
lyet 1841-ig tartanak meg.
1812-1815. Amer ikai-brit hábor ú. A thamesi csatában (1813. október 5.) elesik Tecumseh. A hábor ú
miatt az Astor ia-erődöt birtokba veszik a britek, Robert Stuart hetedmag ával visszatér (1812-
1813), elsőként haladva át a kontinensen nyug atr ól keletr e.
1813-1814. Krík hábor ú. Andr ew Jackson győzelmet arat 1814. március 27-én Horseshoe Bendnél.
1816. Indiana tagállam lesz.
1816-1818. Első szeminol hábor ú. A harcok sor án Andr ew Jackson 1818-ban elfoglalja Flor idát.
1817. Mississippi tagállam lesz.
1818. Egy brit-amer ikai egyezménnyel Oreg ont közös birtokként megnyitják mindkét nemzet telepe-
sei előtt. Illinois tagállam lesz.
1819. Az Adams-Onís-szerződéssel Spanyolo rszág Flor idát ötmillió dollár fejében áteng edi, s kijelö-
lik a spanyol és amer ikai ter ületek közötti pontos határt. Alabama tagállam lesz.
1820. Egy földtörvény csökkenti a földek árát és a minimálisan megvásár olható ter ület nagyság át.
Maine tagállam lesz.
1821. Mexikó kimondja függ etlenség ét. William Becknell a Santa Fe-ösvényen eljut Santa Fébe, s
rendszer es ker eskedelem indul meg. Stephen F. Austin létr ehozza az első amer ikai telepeket Te-
xasban. Missour i tagállam lesz.
1823. A mexikói kormány megnyitja Texast az amer ikai telepesek előtt. 1835-ig Austin mintegy ezer-
ötszáz családot telepít ide. James Fenimor e Cooper megjelenteti az első reg ényét Nathaniel Bump-
pór ól The Pioneers címmel (mag yar címe: Bőrharisnya).
1824. Jedediah Smith felfedezi a Déli-hág ót. 1824-1825 telén Jim Bridger felfedezi a Nagy-sóstavat.
Oroszo rszág lemond Oreg onr ól.
1825. Megr endezik a heg yi ember ek első találkozóját. 1839-ig tizenö t ilyen találkozór a ker ül sor.
Megnyílik az Erie-csatorna, amelyen sok telepes indul nyug at felé.
1826. Texasban létr ehozzák a Texas Rangers nevű lovas csendő rség et.
1830. Az indiánok elköltöztetésének törvénye lehetővé teszi, hogy a következő években a krík, szemi-
nol, csikászó, cser oki és csaktó indiánok kitelepítését délkeletr ől a Mississippin túlr a.
1830-as évek Geo rg e Catlin, Karl Bodmer és Alfr ed Jacob Miller festők bejárják a nyug ati ter ülete-
ket.
1831. Virg iniában Cyr us Hall McCormick bemutatja aratóg épét.
1832. Hábor ú Fekete Sólyom szók és foksz indiánjai ellen.
1834. Jason Lee metodista misszio nár ius létr ehozza az első amer ikai mezőg azdaság i telepet Oreg on-
ban.
1835-1842. A második szeminol hábor ú.
1836. Texas fellázad, kimondja függ etlenség ét. Antonio López de Santa Anna, Mexikó elnöke márci-
us 6-án elfoglalja Alamo erődjét, de ápr ilis 21-én a San Jacinto-i csatában ver eség et szenved Sam
Houston ser eg étől. Arkansas tagállam lesz. Narcissa Whitman az első fehér asszony, aki átkel a
Sziklás-hegység en férjével, úton a Walla Walla völg yében létesítendő misszió felé.
1837. Michig an tagállam lesz. Koler a és más járványok kezdik pusztítani az indiánokat. John Deere
olyan acélekét készít, amely képes feltörni a szűzföldeket.
1838. John A. Sutter svájci bevándorló megkezdi a Sutter-erőd építését Kaliforniában. A cser oki indi-
ánokat 1838-1839 telén a hadser eg erőszakkal költözteti el Georg iából a „könnyek ösvényén”.
1840. Az ország „népesedési súlypontja” átker ül az Allegheny-hegységtől nyug atr a.
1841. Elővásárlási törvény: a fel nem mért állami földeken élő, s azon javítást eszközlő telepesek jo-
got kapnak százhatvan acre (kb. hatvanö t hektár) föld kedvezményes megvásárlásár a. Megindul-
nak az első telepesek az Oreg on- és Kalifornia-ösvényen.
1842. John C. Frémont megkezdi felfedezőútjait (1842, 1843-1844, 1845-1846, 1848-1849, 1853-
1854).
1845. Az Egyesült Államok annektálja Texasi. Flor ida tagállam lesz. Kézikönyvet adnak ki az Ore-
gonba és Kaliforniába vezető ösvényekr ől. Egy újságíró megfog almazza a „nyilvánvaló elr endel-
tetés” tanát.
1846. Oreg ont brit-amer ikai szerződéssel kettéo sztják a 49. szélesség i kör mentén. Iowa tagállam
lesz. 1846-1847 telén a Donner család által vezetett kivándorlókat a Sierr a Nevadában rendkívüli
hideg és havazás lepi meg.
1846-1848. Amer ikai-mexikói hábor ú. Kaliforniában kir obban a „medvezászlós lázadás” a mexikói
uralom ellen. A Guadalupe Hidalg o-i békeszerződéssel (1848. febr uár 2.) 18 250 000 dollár (vala-
mint az amer ikai állampolg ár ok Mexikóval szemben támasztott követeléseinek átvállalása) ellené-
ben Mexikó áteng edi Kaliforniát, valamint Új-Mexikót, és elismer i a Rio Grandét Texas határ á-
nak.
1847. Brigham Young vezetésével mormonok érkeznek a Nagy-sóstóhoz, ahol letelepednek. Két év
múlva megalapítják Deser et (a későbbi Utah) államot.
1848. Január 24-én James Marshall ácsmester, John A. Sutter alkalmazottja aranyat fedez fel egy fű-
részmalom építése sor án a kaliforniai Amer ican folyó közelében. Kitör a kaliforniai aranyláz
(1848-1849). Wisconsin tagállam lesz.
1850. Kalifornia tagállam lesz.
1851. Hor ace Greely, a New York Tribune alapítója átveszi egy indianai újságból John Babstone Lane
Soule jelszavát, s ilyen formában teszi közzé: „Menj Nyugatra, fiatalember, menj Nyugatra, és nőj
fel az országgal!”
1853. A Mexikóba küldött nagykövetr ől Gadsden-féle vásárlásnak nevezett szerződéssel az Egyesült
Államok tízmillió dollár ért megvesz egy 45 535 négyzetmérföld nagyság ú ter ületet Arizona és
Új-Mexikó déli határ án.
1856-1860. Polg árhábor ús állapotok Kansasben.
1857. Utah déli részén a mormonok és pajút indiánok lemészár olják az arkansasi bevándorlók egyik
csapatát. Az Overland Mail Company megindítja a postakocsi-szolg álatot St. Louis és San Francis-
co között.
1858. Aranyláz a brit columbiai Fraser folyónál. Minnesota tagállam lesz. Aranyláz Denver környé-
kén.
1859. Ezüstöt fedeznek fel Nevadában. Oreg on tagállam lesz.
1860. Aranyláz Idahóban.
1860-1861. A Pony Express postaszolg álat működése.
1861. Megépül az első kontinentális távíró vonal. Kansas tagállam lesz.
1861-1865. Amer ikai polg árhábor ú. A nyug ati államok közül Texas, Arkansas és Louisiana csatlako-
zik a déli államok konföder áció jához. Ter ületükön kisebb, az Indián Terr itór iumon komolyabb
harcokr a ker ült sor.
1862. Sziú felkelés Minnesotában. A telepestörvény lehetővé teszi, hogy minden farmer névleg es
összeg fejében birtokba veg yen százhatvan acre (kb. hatvanö t hektár) földet. Törvény a transzkon-
tinentális vasútvonal megépítésér ől. Aranyláz az arizonai Gila folyónál.
1862-1865. Aranylázak Montanában.
1863. Nyug at-Virg inia kiválik Virg iniából és tagállam lesz.
1864. A color adói önkéntesek november 29-én brutális mészárlást hajtanak végr e a sájen indiánok tá-
bor ában a color adói Sand Creeknél. Nevada tagállam lesz. Több száz navahó pusztul bele, amikor
több száz mérföldes távolság ot kell megtenniük a számunkr a kijelölt Bosque Redondo nevű rezer-
vátumig.
1866. Megkezdődnek a nagy marhater elések Texasból észak felé. 1886-ig mintegy tízmillió marhát
hajtanak a vasúti csomópontokr a vagy északabbr a. A csak fekete katonákból (az indián elnevezés
szer int: „bölénykatonákból”) megalakult négy ezr ed (a 9-es és 10-es számú lovasság i, a 24-es és
25-ös számú gyalogság i) 1900-ig lát el szolg álatot a nyug ati ter ületeken.
1866-1868. Vör ös Felhő hábor úja miatt a hadser eg elhagyja a Bozeman-ösvény erődjeit.
1867. Az Egyesült Államok hétmillió dollár ért megveszi Alaszkát Oroszo rszágtól. Washingtonban
megalapítják a farmer ek érdekeit védő „granger” mozg almat. 1875-re nyolcszázezer tagja lesz.
Nebr aska tagállam lesz.
1869. Május 10-én a utah-i Promontor y Pointnál befejezik az első kontinentális vasútvonal építését.
Wyoming terr itór iumon a nők szavazati jog ot kapnak. Ned Buntline közzéteszi első ponyvar eg é-
nyét Buffalo Billr ől.
1872. A Kongr esszus létr ehozza az első nemzeti parkot, a Yellowstone-t. Mark Twain Roughing It
címmel kiadja vadnyug ati emlékeit. (Mag yar ul az Útirajzok című kötetben jelentek meg részletei
1955-ben.)
1872-1873. Hábor ú a modok indiánokkal.
1874. Joseph F. Glidden szabadalmaztatja a szög esdrótját.
1874-1875. Red River hábor ú a kájovákkal, kamencsikkel és sájenekkel.
1875. A Black-hegységben aranyláz tör ki.
1876-1877. Nagy sziú hábor ú. 1876. június 25-én a Little Bighorn folyónál a sziú és sájen harcosok
elpusztítják Geo rg e A. Custer tábornok 7. lovasezr edének nagy részét.
1876. James Butler „Vad” Bill Hickokot megg yilkolják Deadwoodban, a Dakota Terr itór iumon. A
minnesotai Northfield lakói szeptember 7-én tűzharcban megsemmisítik Jesse James bandáját. Co-
lor ado tagállam lesz.
1877. Ezüstöt találnak Arizonában. A népörszik Joseph főnök vezetésével kitörnek rezervátumukból,
s megpróbálnak eljutni Kanadába. Kansasben a nyug atr a vándorló feketék megalapítják Nicode-
mus vár ost.
1878-1879. Az északi sájenek kitörnek rezervátumukból, és a hadser eg elől menekülve eljutnak Mon-
tanáig.
1878-1881. „Lincoln meg yei hábor ú”: az új-mexikói Lincolnban két vállalkozócsoport rivalizálása
gyilkosság okat és tűzharcokat eredményez, melyekben Billy the Kid is részt vesz.
1879. Létr ehozzák az Egyesült Államok földtani felmér ő hivatalát (U. S. Geological Survey). 1881-től
1894-ig John Wesley Powell vezeti.
1881. Elkészül a második transzkontinentális vasútvonal: a Southern Pacific és az Atchison, Topeka &
Santa Fe Railroad vág ányai találkoznak Új-Mexikóban. Helen Hunt Jackson könyve (A Century of
Dishonor – Egy évszázad becstelenség) felhívja a fig yelmet az indiánokkal való igazságtalan bá-
násmódr a. Az arizonai Tombstone-ban október 26-án az Earp fivér ek tűzharcot vívnak az O. K.
Kar ámnál a bűnözőkkel. Halálr a ítélik Billy the Kidet, de két sher iffhelyettes megö lése után meg-
szökik. Július 14-én Patr ick Floyd (Pat) Garr ett a Sumner-erődben vég ez vele.
1883. William F. Cody (Buffalo Bill) létr ehozza a Wild West Show-t, amely nagy sikert arat. A Kong-
resszus a kínaiakat kizár ó törvénnyel próbálja korlátozni az ázsiaiak bevándorlását.
1885. Törvény a gazdag marhatenyésztők törvénytelen földfoglalásainak felülvizsg álatár ól. A wyo-
ming i Rock Springsben a bányászok sok kínait megg yilkolnak.
1886. Ger onimo apacs főnök végső kapituláció ja.
1886-1887. A kemény tél vég et vet a texasi ter eléseknek.
1887. A Dawes-törvény lehetővé teszi az indiánr ezervátumok nagy részének felo sztását családi birto-
kokr a.
1889. Észak-Dakota, Dél-Dakota, Montana és Washington tagállam lesz. Ápr ilis 22-én lezajlik az első
földr oham (land run) a mai Oklahoma ter ületén. Még hat követi: 1891. szeptember 22., 23. és 28.,
1892. ápr ilis 19., 1893. szeptember 16., 1895. május 23.
1889-1890. Elterjed az indiánok kör ében a szellemtáncmozg alom.
1890. Idaho és Wyoming tagállam lesz. A mormon egyház megszünteti a többnejűség et. A népszámlá-
lási hivatal bejelenti, hogy immár nincs egység esen elkülöníthető „határvidék”. December 29-én
lezajlik az utolsó csata az indiánok és fehér ek között a dél-dakotai Wounded Knee-nél.
1891. Megalapítják a Nép Pártját (People’s Party), az agr árérdekeket képviselő, populista mozg alom
szervezetét. A következő évben jelöltjük, James B. Weaver több mint egymillió szavazatot kap az
elnökválasztáson.
1892. John Muir Kaliforniában megalapítja a Sierra Club nevű természetvédelmi egyesületet. Wyo-
mingban ápr ilisban lezajlik a „Johnson meg yei hábor ú”: a nagyg azdák fegyver eseket bér elnek az
őket fosztog ató kisfarmer ek ellen, a tűzharcnak a hadser eg vet vég et.
1893. Frederick Jackson Turner történész Chicag óban közzéteszi a „határvidék elméletét”.
1896. Utah tagállam lesz.
1897-1898. Aranyláz Alaszkában.
1900. Friedr ich Weyerhäuser megvásár ol hár omezer-hatszáz négyzetkilométernyi ter ületet északnyu-
gaton, s fakitermelő társaság ot alapít.
1901. Spindletopban olajat találnak: Texasban megkezdődik a kitermelés.
1901-1909. Theodore Roo sevelt elnökség e alatt meghár omszor ozzák a szövetség i kézen lévő erdők
ter ületét, megduplázzák a nemzeti parkok számát, és sok természetvédelmi intézkedést hoznak.
1902. A Newlands-féle helyr eállítási törvény (Newlands Reclamation Act) előseg íti húsz nyug ati ál-
lam földjeinek öntözését. Owen Wister The Virginian (A virg iniai) című reg ényével a cowboy be-
vonul a szépirodalomba.
1903. Elkészül az első westernfilm: A nagy vonatrablás (The Great Train Robbery).
1905-1915. Hatalmas gyümölcsültetvényeket hoznak létr e Kaliforniában és Washington államban.
1906. San Francisco nagy részét földr eng és pusztítja el.
1907. Oklahoma tagállam lesz.
1910. Griffith forg almazni kezdi az első Hollywoodban készült filmet. A következő évben megépül
az első stúdió. A filmipar központja New Yorkból áttevődik Kaliforniába.
1912. Új-Mexikó és Arizona tagállam lesz.
1914. A color adói nemzeti gárda gyilkos támadást intéz a sztrájkoló bányászok ellen Ludlowban.
1916. Pancho Villa mexikói bandita négyszáznyolcvanö t fős csapata gyilkos támadást intéz az új-me-
xikói Columbus vár oska ellen. John J. Pershing amer ikai dandártábornok hatezer emberr el üldözi
Mexikóban (1917-ig). A Kongr esszus létr ehozza a Nemzeti Park Szolg álatot (National Park Servi-
ce). William Boeing repülőg épeket kezd építeni Seattle-ben.
1917. Az Egyesült Államok belép az első világhábor úba, s ez fellendíti a Nyug at gazdaság i életét.
1920. A Fred Harvey által kor ábban létr ehozott szállodalánc tur istautakat kínál, s ezzel ösztönzi a
nyug ati tur izmust.
1924. A Kongr esszus az indiánokat is amer ikai állampolg árr á nyilvánítja. Törvény korlátozza az
ázsiai bevándorlást (ahogy a dél- és kelet-eur ópait is).
1929-1933. Herbert Hoover az Egyesült Államok első elnöke, aki a Mississippitől nyug atr a született.
1931. Nevada törvényesíti a szer encsejátékot.
1931-1940. A gazdaság i világválság és a homokvihar ok miatt a Nagy Síkság déli részér ől tömeg esen
vándor olnak el nyug at felé.
1932-1934. Bonnie Parker és Clyde Barr ow több bankr ablást követ el, mígnem a louisianai Plain De-
alingben vég eznek velük a Texas Rangers tagjai.
1933. John Collier indiánügyi megbízott lesz, s új alapokr a helyezi az indiánpolitikát.
1934. Az indián újjászervezési törvény lehetővé teszi a törzsek számár a az önkormányzatot, a földek
egy részének visszaszerzését, fejlesztési kölcsönöket és a hag yományok ápolását.
1939. John Ford rendezésében elkészül a westernfilm klasszikusa, a Stagecoach (Hatosfogat), amely
hír essé teszi John Wayne-t.
1941. Az Egyesült Államok belép a második világhábor úba, s megindul a nyug ati ipar fellendülése. A
repülőg épg yártás a nemzet vezető iparága lesz.
1942. Százhúszezer japán-amer ikait internálnak tíz táborba a nyug ati államok ter ületén.
1945. Az új-mexikói Alamog ordo mellett július 16-án felr obbantják az első atombombát.
1946. Benjamin („Bugsy”) Sieg el elkezdi átépíttetni Las Vegas legnag yobb szállodáját és kaszinóját, a
Flamingót.
1955. A kaliforniai Anaheimben megnyílik az első Disneyland.
1959. Alaszka és Hawaii tagállam lesz.
1960. Megnyílik az első arizonai nyugdíjastelep, Sun City.
1960-1970. Kalifornia a hippimozg alom egyik központja lesz. A keleti nyugdíjasok és üzletember ek
egy része Texasba, délnyug atr a és Kaliforniába költözik.
1964. Kalifornia válik az Egyesült Államok legnépesebb államává.
1971. Szilícium-völgynek nevezik el a kaliforniai számítástechnikai ipar és kutatás központját. Az
1980-as évekr e a világ számítóg épipar ának központja lesz.
1973. Az Amerikai Indián Mozgalom militánsai hár om hónapr a elfoglalják Wounded Knee-t.
1975. Bill Gates és Paul Allen megalapítja a Microsoft vállalatot.
1980. Az ország „népesedési súlypontja” átker ül a Mississippitől nyug atr a.
1988. A Kongr esszus eng edélyezi kaszinók létesítését az indián rezervátumokban.
Bibliográfia
(A kötethez felhasznált szakirodalom)
Összefoglaló művek
Billington, Ray Allen: Amer ica’s Frontier Her itag e. New York, Chicag o, San Francisco, 1966,
Holt, Rinehart & Winston.
Billington, Ray Allen: The Far Western Frontier. 1830-1860. New York, Cambridge, Hag erstown,
1956, Harper & Row Publishers.
Billington, Ray Allen-Ridge, Martin: Westward Expansio n. A Histor y of the Amer ican Frontier. 5.
kiad. New York, London, 1982 (1949), Macmillan Publishing Co. Inc. – Collier Macmillan Pub-
lishers.
Brown, Dee: The Amer ican West. New York, London, Tor onto, 1994, Simon & Schuster.
Davis, William W.: A Vadnyug at hőskor a. 1800-1899. Budapest, 1994, Helikon Kiadó.
Hine, Robert V.-Far agher, John Mack: The Amer ican West. A new interpr etive histor y. New Haven,
London, 2000, Yale University Press.
Hove, Daniel Walker: What Hath God Wrought. The Transformatio n of Amer ica. 1815-1848. Ox-
ford, 2007, Oxford University Press.
Klug er, Richard: Seizing Destiny. How Amer ica Grew from Sea to Shining Sea. New York, 2007,
Vintag e Boo ks, a Divisio n of Random House, Inc.
Meinig, D. W.: The Shaping of Amer ica. A Geog raphical Perspective on 500 Years of Histor y. Vol.
2. Continental Amer ica. 1800-1850. New Haven and London, 1993, Yale University Press.
Meinig, D. W.: The Shaping of Amer ica. A Geog raphical Perspective on 500 Years of Histor y. Vol.
3. Transcontinental Amer ica. 1850-1915. New Haven and London, 1998, Yale University Press.
Story of the Great Amer ican West. Ed. Barnard, E. D. Pleasantville, New York, Montr éal, 1977, The
Reader ’s Digest Associatio n, Inc.
The Book of the Amer ican West. Ed. Monaghan, J. New York, 1963, Julian Messner, Inc.
The Oxford Histor y of the Amer ican West. Ed. Milner, C. A., O’Conno r, C. A., Sandweiss, M. A.
New York, Oxford, 1994, Oxford University Press.
The Story of the West. Ed. Utley, Robert M. New York, 2003, Dorling Kindersley.
The Wild West. New York, 1993, Time Warner Company.
White, Richard: „It’s Your Misfortune and None of My Own”. A New Histor y of the Amer ican
West. Norman, London, 1991, University of Oklahoma Press.
Esszég yűjt emények
Limer ick, Patr icia Nelson: The Legacy of Conquest. The Unbr oken Past of the Amer ican West. New
York, London, 1987, W. W. Norton & Company.
Limer ick, Patr icia Nelson: Something in the Soil. Legacies and Reckonings in the New West. New
York, London, 2000, W. W. Norton & Company.
McMurtr y, Larry: Sacag aweas Nickname. Essays on the Amer ican West. New York, 2001, New
York Review Boo ks.
Seg édkönyvek
Beck, Warr en A.-Haase, Ynez D.: Histor ical Atlas of the Amer ican West. Norman, London, 1989,
University of Oklahoma Press.
Blevins, Win: Dictio nar y of the Amer ican West. Seattle, 2001, Sasquatch Boo ks.
McLoughlin, Denis: Wild and Wolly. An Encyclopedia of the Old West. Garden City, New York,
1975, Doubleday & Company, Inc.
Reedstrom, Ernest L.: Scrapboo k of the Amer ican West. Caldwell, Idaho, 1991, The Caxton Prin-
ters, Ltd.
The Amer ican West Year by Year. Ed. Bowman, J. S. New York, Tor onto, London, 1995, Random
House.
The New Encyclopedia of the Amer ican West. Ed. Lamar, H. R. New Haven, London, 1998, Yale
University Press.
Őslakosság
Brown, Dee: A Vadnyug at története indián szemmel. 2. kiad. Budapest, 1976, Kossuth Kiadó. Új, bő-
vített kiadás: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem. Budapest, 2011, Cartaphilus Kiadó.
Calloway, Colin G.: One Last Winter Count. Lincoln, London, 2003, University of Nebr aska Press.
Capps, Benjamin: The Great Chiefs. New York, 1975, Time-Life Boo ks.
Capps, Benjamin: The Indians. New York, 1973, Time-Life Boo ks.
Debo, Ang ie: A Histor y of the Indians of the United States. London, 1995 (1970), Pimlico.
Dillon, Richard H.: North Amer ican Indian Wars. Leicester, London, 1983, Magna Boo ks-Bison
Boo ks.
Dockstader, Frederick J.: Great North Amer ican Indians. Profiles in Life and Leadership. New
York, Cincinnati, Atlanta, 1977, Van Nostr and Reinhold Company.
Fire, John/Lame Deer-Erdoes, Richard: Sánta Őz, a sziú indián sámán. Budapest, 1988, Eur ópa Ki-
adó.
Harvard Encyclopedia of Amer ican Ethnic Groups. Ed. Thernstr om, S. Cambridge, Massachusetts,
London, 1980, The Belknap Press of Harvard University Press.
Josephy, Alvin M., Jr.: 500 Natio ns. An Illustr ated Histor y of North Amer ican Indians. New York,
1994, Alfr ed A. Knopf.
Remini, Robert V.: Andr ew Jackson and his Indian Wars. New York, 2001, Peng uin.
The Native Amer icans. Ed. Ballantine, B., Ballantine I. Atlanta, 1993, Turner Publishing, Inc.
The Native Amer icans. Ed. Taylor, C. London, 1993, Salamander Boo ks. – Mag yar ul: Indiánok és
ősi kultúr ák Észak-Amer ikában. Budapest, 1993, Helikon Kiadó.
Utley, Robert M.: The Indian Frontier of the Amer ican West. 1846-1890. Albuquerque, 1984, Uni-
versity of New Mexico Press.
Utley, Robert M.: The Last Days of the Sio ux Natio n. New Haven, London, 1963, Yale University
Press.
Waldman, Carl: Atlas of the North Amer ican Indian. New York, Oxford, 1985, Facts On File Publi-
catio ns.
Indián híresség ek
Ambr ose, Stephen E.: Crazy Horse and Custer. New York, 1975, Doubleday.
Autobiog raphy of Red Cloud. War Leader of the Oglalas. Ed. Paul, E. Helena, 1997, Montana Histo-
rical Society Press.
Debo, Ang ie: Ger onimo, The Man, His Time, His Place. London, 1993, Pimlico.
Eckert, Allan W.: A Sorr ow in Our Heart, The Life of Tecumseh. New York, Tor onto, London,
1993, Bantam Boo ks.
Ger onimo. A leg endás apacs vezér önéletr ajza. Lejeg yezte S. M. Barr ett. Budapest, 2002, Szenzár
Kiadó.
Howard, Helen Addison: Saga of Chief Joseph. Lincoln, London, 1978 (1941), University of Neb-
raska Press.
Josephy, Alvin M.: The Patr io t Chiefs. A Chronicle of Amer ican Indian Leadership. New York,
1961, The Viking Press.
Larson, Robert W.: Red Cloud. Warr io r-Statesman of the Lakota Sio ux. Norman, 1997, University
of Oklahoma Press.
McMurtr y, Larry: Crazy Horse. New York, 1999, Viking.
Mossiker, Frances: Pocahontas. New York, 1976, Alfr ed A. Knopf.
Peckham, Howard H.: Pontiac and the Indian Upr ising. New York, 1947, Russel & Russel.
Sajna, Mike: Crazy Horse. The Life Behind the Leg end. New York, Chichester, Weinheim, 2000,
John Wiley & Sons, Inc.
Sandoz, Mari: Crazy Horse. The Strange Man of the Oglalas. New York, 1942, Alfr ed A. Knopf.
Utley, Robert M.: The Lance and the Shield. The Life and Times of Sitting Bull. New York, 1993,
Henry Holt & Company. – Mag yar ul: A lándzsa és a pajzs. Ülő Bika élete és kora. Budapest, 2004,
Osir is Kiadó.
Wickman, Patr icia R.: Osceo la’s Legacy. Tuscaloo sa, London, 1991, University of Alabama Press.
Egyéb híresség ek
Ball, John: Born to Wonder. Autobiog raphy of John Ball. Grand Rapids, Michig an, 1994, Grand
Rapids Histor ical Commissio n.
Brant, Marley: Jesse James. The Man and the Myth. New York, 1998, Berkley Boo ks.
Connell, Evan S.: Son of the Morning Star. Custer and the Little Bighorn. New York, 1984, Harper
Per ennial.
De Bruhl, Marshall: Sword of San Jacinto. A Life of Sam Houston. New York, 1993, Random Hou-
se.
Derr, Mark: The Frontiersman. The Real Life and the Many Leg ends of Davy Crockett. New York,
1993, Quill.
Far agher, John Mack: Daniel Boo ne. New York, 1992, Henry Holt & Company.
Foote, Stella: A Histor y of Calamity Jane. Our Countr y’s First Liber ated Woman. New York, 1995,
Vantag e Press.
Haley, J. Evetts: Charles Goo dnight. Cowman and Plainsman. Norman, 1936, University of Oklaho-
ma Press.
James, Marquis: The Raven. A Biog raphy of Sam Houston. New York City, 1929, Blue Ribbons Bo-
oks.
Jeffr ey, Julie Roy: Converting the West. A Biog raphy of Narcissa Whitman. Norman, 1991, Univer-
sity of Oklahoma Press.
John Sutter and a Wider West. Ed. Owens, Kenneth N. Lincoln, London, 1994, University of Neb-
raska Press.
Kilg or e, Dan-Crisp, James E.: How Did Davy Die? And Why Do We Care So Much? Commemor a-
tive Editio n. Texas, 2010, A&M University Press.
Lake, Stuart: Wyatt Earp Frontier Marshal. New York, London, Tor onto, 1994 (1931), Pocket Bo-
oks.
Lang ellier, John Philip: Custer. The Man, the Myth, the Movies. Mechanicsburg, Pennsylvania,
2000, Stackpole Boo ks.
McCloud, Susan Evans: Brigham Young. A Personal Portr ait. Amer ican Fork, Utah, 1996, Covenant
Communicatio ns, Inc.
Morg an, Dale L.: Jedediah Smith and the Opening of the West. Lincoln, 1953, University of Okla-
homa Press.
Nevons, Allan: Frémont. Pathmaker of the West. Lincoln, London, 1983 (1939), University of Neb-
raska Press.
Remini, Robert V.: Andr ew Jackson and His Indian Wars. New York, 2001, Peng uin.
Rosa, Joseph G.: Wild Bill Hickok. The Man & His Myth. Lawr ence, Kansas, 1996, University Press
of Kansas.
Russel, Don: The Life and Leg ends of Buffalo Bill. Norman, London, 1960, University of Oklaho-
ma Press.
Shackford, James Atkins: David Crockett. The Man and the Leg end. 2. kiad. Lincoln, London, 1986
(1956), University of Nebr aska Press.
Tefertiller, Casey: Wyatt Earp. The Life Behind the Leg end. New York, 1997, John Wiley & Sons,
Inc.
Utley, Robert M.: Billy the Kid. A Short and Violent Life. Lincoln, London, 1989, University of
Nebr aska Press.
Utley, Robert M.: Custer. Cavalier in Buckskin. Norman, 2001, University of Oklahoma Press.
West, Jeffry D.: Custer. The Contr oversial Life of Geo rg e Armstrong Custer. New York, 1996, Si-
mon & Schuster.
Wooster, Robert: Nelson A. Miles & the Twilight of the Frontier Army. Lincoln, London, 1993,
University of Nebr aska Press.
Bányászat
Brands, H. W.: The Age of Gold. New York, 2002, Anchor Boo ks.
Johnson, William Weber: The Forty-Niners. New York, 1974, Time-Life Boo ks.
Le Bris, Michel: Az aranyláz. Budapest, 1992, Park Kiadó.
Paul, Rodman Wilson: Mining Frontier of the Far West. 1848-1880. New York, Chicag o, San Francis-
co, 1963, Holt, Rinehart & Winston, Inc.
Wallace, Robert: The Miners. New York, 1976, Time-Life Boo ks.
Közlekedés
Ambr ose, Stephen E.: Nothing Like It in the World. The Men Who Built the Transcontinental Rail-
road. 1863-1869. New York, London, Tor onto, 2000, Simon & Schuster.
Bain, David Haward: Empir e Expr ess. Building the First Transcontinental Railr oad. New York,
London, 1999, Viking.
Brown, Dee: Vasút a Vadnyug aton. Budapest, 1980, Kossuth Kiadó.
Hill, William E.: The Oreg on Trail. Yesterday and Today. Caldwell, Idaho, 1989, The Caxton Prin-
ters, Ltd.
Moo dy, Ralph: The Old Trails West. New York, 1963, Thomas Y. Crowell Company.
Nevin, David: The Expr essmen. New York, 1974, Time-Life Boo ks.
O’Neil, Paul: The Rivermen. New York, 1975, Time-Life Boo ks.
Rails acr oss Amer ica. A Histor y of Railr oads in North Amer ica. Ed. Withuhn, W. L. New York,
1993, Smithmark Publishers, Inc.
Simmons, Marc-Myers, Joan: Along the Santa Fe Trail. Albuquerque, 1986, University of New Me-
xico Press.
Trails West. Washington D. C. 1979, Natio nal Geog raphic Society.
Wheeler, Keith: The Railr oaders. New York, 1973, Time-Life Boo ks.
Winther, Oscar Osburn: The Transportatio n Frontier. Trans-Mississippi West. 1865-1890. New
York, Chicag o, San Francisco, 1964, Holt, Rinehart & Winston, Inc.
Farmerek
Fite, Gilbert C.: The Farmers Frontier. 1865-1900. New York, Chicag o, San Francisco, 1966, Holt,
Rinehart & Winston, Inc.
Sandoz, Mari: Old Jules. New York, 1935, Hastings House.
Hadsereg
Bourke, John G.: Gener al Croo k in the Indian Countr y. – Remington, Frederic: A Scout with the
Buffalo-Soldiers. Two Contempor ar y Narr atives. Palmer Lake, Color ado, 1997, Filter Press.
Coffman, Edward M.: The Old Army. A Portr ait of the Amer ican Army in Peacetime. 1784-1889.
New York, Oxford, 1986, Oxford University Press.
Nevin, David: The Mexican War. New York, 1978, Time-Life Boo ks.
Nevin, David: The Soldiers. New York, 1973, Time-Life Boo ks.
Rickey, Don, Jr.: Forty Miles a Day on Beans and Hay. Norman, London, 1963, University of Okla-
homa Press.
Schubert, Frank N.: African-Amer ican Soldiers in the U. S. Army. 1866-1891. Militar y and Social
Context. 2011, Kézirat.
Tate, Michael L.: The Frontier Army in the Settlement of the West. Norman, 1999, University of
Oklahoma Press.
Utley, Robert M.: Lone Star Justice. The First Centur y of the Texas Rangers. Oxford, New York,
2001, Oxford University Press.
Utley, Robert M.: Frontiersmen in Blue. Hie United States Army and the Indian. 1848-1865. Lincoln,
London, 1967, University of Nebr aska Press.
Utley, Robert M.: Frontier Reg ulars. The United States Army and the Indian.
1866-1891. Lincoln, London, 1973, University of Nebr aska Press. Wheeler, Keith: The Scouts. New
York, 1978, Time-Life Boo ks.
Prémvadászok, útt örők, felfedezők
Gilbert, Bil: The Trailblazers. New York, 1973, Time-Life Boo ks.
Horn, Huston: The Pio neers. New York, 1974, Time-Life Boo ks.
O’Neil, Paul: The Frontiersmen. New York, 1977, Time-Life Boo ks.
Sandoz, Mari: The Beaver Men. Spearheads of Empir e. Lincoln, London, 1978 (1964), University
of Nebr aska Press.
Utley, Robert M.: A Life Wild and Per ilous. Mountain Men and the Paths to the Pacific. New York,
1997, Henry Holt & Company.
Cowboyok
Forbis, William H.: The Cowboys. New York, 1973, Time-Life Boo ks.
Frantz, Joe B.-Choate, Julian Ernest, Jr.: The Amer ican Cowboy. The Myth & the Reality. Westport,
Connecticut, 1955, Greenwood Press, Publishers. Osg oo d, Ernest Staples: The Day of the Cattle-
men. Chicag o, London, 1929, University of Chicag o Press.
Tanner, Ogden: The Ranchers. New York, 1977, Time-Life Boo ks.
Egyes rég ió k tört énet e
Caughey, John W.: California. New York, 1940, Prentice Hall.
Larson, T. A.: Wyoming. A Bicentennial Histor y. New York, Nashville, 1977, W. W. Norton 8c
Company, Inc. – Amer ican Associatio n for State and Local Histor y.
Lass, William E.: Minnesota. A Bicentennial Histor y. New York, Nashville, 1977, W. W. Norton &
Company, Inc. – Amer ican Associatio n for State and Local Histor y.
Nevin, David: The Texans. New York, 1975, Time-Life Boo ks.
Peterson, Charles S.: Utah. A Bicentennial Histor y. New York, Nashville, 1977, W. W. Norton 8c
Company, Inc. – Amer ican Associatio n for State and Local Histor y.
Simmons, Marc: New Mexico. A Bicentennial Histor y. New York, Nashville, 1977, W. W. Norton 8c
Company, Inc. – Amer ican Associatio n for State and Local Histor y.
Tanner, Ogden: The Canadians. New York, 1977, Time-Life Boo ks.
The Spanish West. New York, 1976, Time-Life Boo ks.
Weber, David J.: The Mexican Frontier. 1821-1846. The Amer ican Southwest under Mexico. Albu-
querque, 1988, University of New Mexico Press.
Weber, David J.: The Spanish Frontier in North Amer ica. New Haven and London, 1992, Yale Uni-
versity Press.
Wheeler, Keith: The Alaskans. New York, 1977, Time-Life Boo ks.
Híres események
Ambr ose, Stephen E.: Undaunted Cour ag e. Mer iwether Lewis, Thomas Jefferson, and the Opening
of the Amer ican West. New York, 1996, Simon & Schuster.
Marks, Paula Mitchell: And Die in the West. The Story of the O. K. Corr al Gunfight. Norman, Lon-
don, 1989, University of Oklahoma Press.
Sandoz, Mari: Cheyenne Autumn. Lincoln, London, 1992 (1953), University of Nebr aska Press.
Utley, Robert M.: High Noon at Lincoln. Violence on the Western Frontier. Albuquerque, 1987, Uni-
versity of New Mexico Press.
Bűnözők
Hor an, James D.-Sann, Paul: Pictor ial Histor y of the Wild West. A True Account of the Bad Men,
Desper adoes, Rustlers and Outlaws of the Old West – and the Men Who Fought Them to Estab-
lish Law and Order. London, New York, Sydney, 1954, Spring Boo ks.
Rosa, Joseph: Age of the Gunfighter. London, 1993, Salamander Boo ks.
Trachtmann, Paul: The Gunfighters. New York, 1974, Time-Life Boo ks.
Egyéb társadalmi csoport ok
Reiter, Joan Swallow: The Women. New York, 1978, Time-Life Boo ks.
The Gamblers. New York, 1978, Time-Life Boo ks.
Wheeler, Keith: The Chroniclers. New York, 1976, Time-Life Boo ks.
Wheeler, Keith: The Townsmen. New York, 1975, Time-Life Boo ks.
Williams, Richard L.: The Logg ers. New York, 1976, Time-Life Boo ks.
A mít oszról
O’Neil, Paul: The End and the Myth. New York, 1979, Time-Life Boo ks.
Ajánlott szépirodalom
Berg er, Thomas: Kis Nagy Ember. Budapest, 1981, Eur ópa Kiadó.
McMurtr y, Larry: Árva Galamb. 1-2. köt. Budapest, 2003, Mag yar Könyvklub.
TARTALOM
Előszó
1. Honnan származnak az indiánok?
2. Pocahontas – A megmentő
3. Milyen nagyhatalmak harcoltak az amerikai Nyugatért?
4. Daniel Boone – A vadász
5. Hogyan éltek a gerendaházakban?
6. Meriwether Lewis – A felfedező
7. Hogyan terjesztette ki fennhatóságát az Egyesült Államok a kontinensen?
8. Tecumseh – Az indián összefogás szervezője
9. Milyen szerepet játszottak a mormonok a Vadnyugaton?
10. Davy Crockett – A tréfamester
11. Kik voltak a hegyi emberek?
12. Jedediah Strong Smith – A hegyi ember
13. Melyek voltak a Nyugatra vezető ösvények?
14. Andrew Jackson – Az első „nyugati” elnök
15. Milyen fegyvereket használtak a Vadnyugaton?
16. Sam Houston – Texas hőse
17. Hogyan dolgoztak az aranyásók?
18. John Augustus Sutter – „Kalifornia Atyja”
19. Hogyan változott az amerikai kormány indiánpolitikája?
20. Narcissa Whitman – A hittérítő
21. Mi történt a bölényekkel?
22. John Charles Frémont – A nyomkereső
23. Hogyan alakította át a vasút a Vadnyugatot?
24. Fékevesztett Ló – A harcos
25. Mik voltak a cowboyok feladatai?
26. Charles Goodnight – A rancher
27. Kik voltak a „bölénykatonák”?
28. George Armstrong Custer – A leghíresebb legyőzött
29. Hogyan népesült be a Nagy Síkság?
30. Ülő Bika – A látnok
31. Milyen volt a prostitúció a Vadnyugaton?
32. Billy the Kid – A kedves törvényen kívüli
33. Kik voltak a leghíresebb banditák?
34. Geronimo – A rettegett
35. Milyen szórakozások voltak divatban a Vadnyugaton?
36. Buffalo Bill – A showman
37. Kik voltak a törvény leghíresebb védelmezői?
38. Wyatt Earp – A törvény embere
39. Hogyan alakult a Nyugat története a XX. században?
40. Frederick Jackson Turner – A történész
FÜGGELÉK
Filmajánló
Fogalomtár
Kronológiai áttekintés
Bibliográfia